Kö nyvmolyké pző Kiadó Szeged,

2014
 Írta: Rick Riordan
A mű eredeti címe: The Lost Hero • The Heroes of Olympus
(Book 1)
A mű vet eredetileg kiadta:
Hyperion Books, an imprint of Disney Book Group
Fordította: Á csai Roland
A szö veget gondozta: Garamvö lgyi Katalin
Copyright © 2010 by Rick Riordan
Permission fó r this edition was arranged through the Nancy
Gá lit Literary Agency.
Cover © John Rocco

A sorozatterv é s annak elemei Katona Ildikó munká ja.

© Katona Ildikó , 2014

ISSN 2063-6121
ISBN 978 963 373 747 7

© Kiadta a Kö nyvmolyképző Kiadó , 2014-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail:
info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelő s kiadó : A. Katona Ildikó

Mű szaki szerkesztő k: Zsibrita Lá szló , Gerencsér Gá bor

Korrektorok: Szé csé nyi Tibor, Schmidt Zsuzsanna

[3]
 Nyomta é s kö tö tte az Alfö ldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelő s vezető : Gyö rgy Géza vezérigazgató

Minden jog fenntartva, beleé rtve a sokszorosítá s, a mű

bő vített, illetve rö vidített kiadá sá nak jogá t is. A kiadó írá sbeli
engedé lye né lkü l sem a teljes mű , sem annak része semmilyen
formá ban – aká r elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymá solá st é t bá rmilyen adattá rolá st – nem sokszorosítható .

[4]
 Haley-nek és Patricknek,
a történetek első közönségének,
akik nélkül nem létezne a Félvér Tábor.

[5]
I. * Jászon

Á SZONNAK AZ ELEKTROSOKK ELŐ TT IS ROSSZ NAPJA VOLT.

J Egy iskolabusz hátsó ü lésé n ébredt, azt sem tudta, hol van,
és egy ismeretlen lá ny kezé t fogta. Persze ez nem feltétlenü l lett
volna rossz. Hiszen a lá ny csinos volt, csak fogalma sem volt
ró la, kicsoda, és mit keres mellette. Felü lt, megdö rzsö lte a
szemét, és gondolkozni pró bá lt.
Kö lykö k terpeszkedtek az ü lé seken, iPodjaikat hallgattá k,
dumá ltak vagy éppen horpasztottak. Nagyjá bó l egykorú ak
lehettek vele… tizenö t-tizenhat évesek. Oké , ez má r tényleg
ijesztő . Azt sem tudja, hány é ves.
A busz egy ká tyú s ú ton dö cö gö tt, valahol a sivatag kö zepé n, a
ragyogó an kék é g alatt. Já szon mérget mert volna venni arra,
hogy neki aztá n semmi kö ze a sivataghoz. Megpró bá lta
felidé zni… az utolsó percet, amire mé g emlékezett.
De a lá ny megszorította a kezé t.
– Jó l vagy, Já szon?
A lá ny kopott farmert, tú rabakancsot és sídzsekit viselt.
Csokolá dé barna, tépettre nyírt haja volt, fonott tincsek
keretezték arcát.
Nem volt kisminkelve, mintha észrevé tlen akarna maradni, de
ez nem jö tt ö ssze neki, mert veszélyesen szép volt. Szeme egy
kaleidoszkó p tarkasá gá t tü krö zte, barna volt, kék és zö ld.
Já szon elengedte a kezét.

[6]
 – Jó l, csak…
A busz elejében egy férfi elkiá ltotta magá t:
– Figyelem, nyusziká k!
Az ü rge edző félesé gnek tű nt: baseballsapká ja teljesen
eltakarta a hajá t, csak gonoszul csillogó szeme lá tszott ki aló la.
Hosszú kecskeszaká lla volt, és olyan undorodó pofá t vá gott,
mintha valami penészesbe harapott volna. Vastag karjá n és
izmos mellkasá n narancssá rga pó ló feszü lt, susogó s
tré ningnadrá gja é s Nike cipő je hó fehér. Nyaká bó l síp ló gott, az
ö vén megafon fityegett. Ijesztő fickó lett volna, ha a
testmagassá ga meghaladja a szá zö tvenhá rom centit. Á m amikor
megá llt az ü lé sek kö zti folyosó n, valaki megkérdezte:
– Mé g mindig ü l, Hedge edző ?!
– Hallottam á m! – né zett kö rü l a tettest keresve. A tekintete
megá llapodott Já szonon, még ö sszé bb hú zta a szemö ldö két.
Já szon gerincén hideg futott végig. Biztos volt benne, hogy az
edző tudja, hogy neki itt semmi keresnivaló ja. Mindjá rt felá llítja,
és vá laszt kö vetel, hogy mit keres a buszon – és Já szon akkor
lesz csak igazá n bajban, merthogy erre maga sem tudja a vá laszt.
De az edző szeme tová bbsiklott, é s megkö szö rü lte a torkát:
– Ö t perc mú lva megérkezü nk. Maradjanak a pá rjaikkal! Ne
veszítsé k el a feladatlapjaikat! Ha valamelyik nyuszika bajt
talá lna keverni a kirá ndulá son, személyesen kü ldö m vissza, de
azt megemlegeti!
Azzal felemelte a baseballü tő jét, és olyan mozdulatot tett,
mintha hazafutá st ü tne.
Já szon a mellette ü lő lá nyra meredt.
– Joga van így beszé lni velü nk?

[7]
 A lá ny vá llat vont.
– Mindig így beszél. Ez a Vadon Suli. É s mi vagyunk a vadak.
Ezt ú gy mondta, mintha egy jó l ismert viccet sü tö tt volna el.
– Valami nem stimmel – mondta Jászon. – Nekem nincs itt
semmi keresnivaló m.
Az elő tte ü lő srác rö hö gve hátrafordult.
– Mennyire igazad van! Á rtatlanul kerü ltü nk ide! É n sem
szö ktem meg hatszor, és Piper sem lopta el a BMW-t.
A lá ny elpirult.
– Nem loptam el azt a kocsit, Leo!
– Bocs, Piper, rosszul mondtam. Hogy is tö rtént? Csak
„rá vetted”
az eladó t, hogy adja kö lcsö n? – Szemö ldö két felvonva
Já szonra nézett, mintha azt kérdezné : Te elhiszed egy szavat is a
csajnak?
Leo a Mikulá s egyik krampuszá ra emlé keztette Já szont fekete,
gö ndö r hajá val, hegyes fü lé vel é s vidá m gyerekarcá val. Kó pés
mosolya azonnal arra figyelmeztette az embert, hogy a srá c
kö zelé ben lehető leg ne hagyjon elö l gyufá t, kést, villá t, olló t.
Hosszú , vékony ujjai egyfolytá ban mozogtak – hol az ü lésen
doboltak, hol a hajá t igazgattá k a fü le mö gé, hol terepszínű
kabá tja gombjait piszká ltá k. A srá c vagy hiperaktív volt, vagy
annyira becukrozott-koffeinezett, hogy attó l egy vízibivaly is
simá n szívinfarktust kapott volna.
– Remé lem, ná lad van a feladatlapod, mert az enyémbő l má r
ré gen kö pő cső golyó kat gyú rtam! Mié rt nézel így rám? Valaki
megint ö sszefirká lta az arcom?
– Nem ismerlek – mondta Já szon.

[8]
 Leo mind a harminckét fogá val vigyorgott.
– Aha. Nem a legjobb barátod vagyok, hanem a gonosz kló nja!
– Leo Valdez! – kiá ltott az edző a busz elejé rő l. – Valami
probléma akadt há tul?
Leo Já szonra kacsintott.
– Ezt figyeld! – fordult elő re. – Elnézé st, edző ú r! Nem jó l
hallom, megtenné, hogy bekapcsolja a hangosbeszélő jét?
Hedge elégedett morgá ssal kapott az alkalmon. Lecsatolta
szíjá ró l a megafont, é s a maga részé rő l pattogott volna tová bb,
de hangja ú gy szó lt a hangosbeszélő bő l, mintha Darth Vader
beszé lne.
A gyerekek felnevettek. Az edző ismét nekiveselkedett, de a
megafon most ezt harsogta:
– A tehé n azt mondja: Mú ú ú !
Amikor a gyerekek felvonyítottak a rö hö géstő l, az edző
fö ldhö z vá gta a hangosbeszélő t.
– Valdez!
Piper elfojtotta a nevetést.
– Istenem, Leó , ezt meg hogy csiná ltad?
Leo egy csillagfejű csavarhú zó t csú sztatott ki ruhaujjá bó l.
– É n mindenre felkészü lö k.
– Komolyan, srácok – kö nyö rgö tt Já szon. – Mit keresek itt? É s
hová megyü nk?
Piper ö sszevonta a szemö ldö két.
– Já szon, csak humorizá lsz, ugye?
– Nem! Tényleg fogalmam sincs, hogy…

[9]
 – Persze hogy csak viccel! – vá gott kö zbe Leo. – Most akarja
visszaadni, hogy a mú ltkor borotvahabot fú jtam a gumicukrá ra,
mi?
Já szon értetlenü l meredt rá .
– Nem. Attó l tartok, komolyan beszé l. – Piper megpró bá lta
megfogni a fiú kezé t, de Já szon elhú zó dott.
– Sajná lom – mondta –, de nem tudom, hogy…
– Rendben! – kiabá lta Hedge edző . – A há tsó fertá ly ö nként
kitakarít vacsora utá n!
A diá kok huhogni kezdtek.
– Ez hiá nyzott – dü nnyö gte Leo.
De Piper tová bbra is Já szont nézte. Mintha nem tudná
eldö nteni, megsé rtő djö n, vagy sü rgő sen kezdjen aggó dni.
– Bevá gtad a fejed? Tényleg nem tudod, kik vagyunk?
Já szon taná cstalanul vá llat vont.
– Még ennél is rosszabb. Azt sem tudom, en ki vagyok.

A busz egy nagy, vö rö s homlokzatú épü letnél tette ki ő ket, a

semmi kö zepén. Talá n ott is vagyunk, é s ez a Nagy Bü dö s Semmi
Nemzeti Mú zeuma, gondolta Jászon. Hű vö s szél sö pö rt végig a
sivatagon. Já szon ruhá zata nem volt melegnek mondható :
farmerben volt, edző cipő ben, lila pó ló ja fö lö tt vékony széldzseki.
– Akkor jö jjö n egy gyorstalpaló amnéziá sok részére! – kezdte
Leo olyan segítő kész hangon, amibő l Jászon rö gtö n leszű rte,
hogy a srá c nem fog segíteni.

[10]
 – A „Vadon Kö zépiskolá bó l” jö vü nk. – Leo nyuszifü leket
imitá lt ujjaival a levegő be. – Ami azt jelenti, hogy rossz fiú k
voltunk.
A csalá dunk vagy a bíró sá g ú gy dö ntö tt, hogy tú l sok
kalamajká t csiná lunk, ezé rt beutaltak bennü nket ebbe a cuki
dutyiba… bocsá nat, „kollégiumba”. Nevada segglyuká ba, ahol
megtanulhatod, hogyan fuss naponta hú sz kilométert a kaktusz-
dzsumbujban, és hogyan fonj szá zszorszépbő l koszorú t a
fejedre. Kü lö nfoglalkozá sként tanulmá nyi kirá ndulá sokat
tehetü nk Hedge edző vel, aki baseballü tő vel tart kordá ban
bennü nket. Most má r ré mlik valami?
– Semmi. – Já szon félé nken a tö bbiek felé pislogott. Lehettek
vagy hú szan, é s a fele lá ny volt. Egyikü k sem lá tszott visszaeső
bű nö ző nek. Eltű nő dö tt rajta, mit kö vethettek el, hogy
„javító intézetbe”
kü ldték ő ket, é s hogy ő mit keres kö zö ttü k.
Leo a szemét forgatta.
– Nem unod még? Mi, hárman, együ tt kezdtü k a félé vet.
Ö sszeszokott csapat vagyunk. Te mindent megteszel, amit
mondok
neked: nekem adod a desszertedet, megcsiná lod helyettem a
há zi feladataimat…
– Leo! – állította le Piper.
– Rendben. Az utolsó mondatot felejtsd el! Kü lö nben tényleg
haverok vagyunk. Bá r Piper az elmú lt hetekben egy kicsivel tö bb
lett szá modra haverná l…
– Leó , dugulj el! – pirult el Piper. Já szon érezte, hogy ő is
elpirul.

[11]
 Ha az embernek ilyen csaja van, arra illene emlé keznie.
– Amnéziá s lett, szó lnunk kell valakinek – mondta Piper.
– Kinek!? – kérdezte gú nyosan Leo. – Talá n Hedge edző nek?
Egy alapos fejbe kó lintá ssal pró bá lná visszatéríteni az
emlé kezetét.
Az edző a csoport elején haladt, parancsokat osztogatott, a
sípját fú jva pró bá lta kettes sorban tartani a diá kokat, és
idő nként homlokrá ncolva Já szonra pislantott.
– Leó , Já szonnak segítségre van szü ksége! – erő skö dö tt Piper.
– Agyrá zkó dá st kaphatott, vagy…
– Szevasz, Piper! – maradt le egy srá c a menetben, hogy
csatlakozzon hozzá juk. Az ú j fiú befurakodott Piper és Já szon
kö zé, és odébb lö kte Leó t. – Ne foglalkozz ezekkel a seggfejekkel!
Te az én pá rom vagy, talá n elfelejtetted?
Az ú j srá cnak Superman-stílusban lenyalt haja volt,
napbarnította arcá bó l ú gy ragyogtak a fogai, hogy elkelt volna
egy figyelmeztető tá bla: „Ne nézzen a fogsoromra! Maradandó
szemká rosodá st okozhat!” Dallas Cowboys-feliratú fö lső t viselt,
westernfarmert é s csizmá t, és ú gy mosolygott, mintha ő lenne a
javító s csajok mennyei ajándé ka.
– Kopj le, Dylan! – morogta Piper. – Nem akarok veled
dolgozni.
– Az kizá rt! Ez a te szerencsenapod! – Azzal á tkarolta Pipert,
és behú zta a mú zeum fő bejá ratá n. Piper olyan tekintettel
pillantott vissza, hogy az felé rt egy segélyhívá ssal.
Leo felá llt, é s leporolta a nadrá gjá t.

[12]
 – Utá lom ezt az ü rgé t. – A kezé t Já szon felé nyú jtotta, mintha
egymá sba csimpaszkodva kéne bevonulniuk. – „Dylannek
hívnak.
Annyira dö gö s vagyok, hogy randizni szeretné k magammal,
csak nem tudom, hogyan csiná ljam. De jó neked, hogy te
randizhatsz velem, olyan szerencsés vagy!”
– Leo – szó lalt meg Já szon –, furcsá n viselkedsz.
– Mondtad már pá rszor – vigyorgott a fiú . – Ha nem
emlé kszel rá m, legalá bb elsü thetem a ré gi vicceimet. Gyere!
Já szon arra gondolt, hogy ha tényleg ez a srá c a legjobb
bará tja, akkor elég hitvá ny élete lehet, mindenesetre kö vette Leó t
a mú zeumba.

Vé gigjá rtá k a termeket, idő nké nt megá lltak, hogy Hedge edző
kiselő adá st tartson nekik a megafonjá n keresztü l, mely vagy egy
Sith nagyú r hangjá n szó lalt meg, vagy olyan oda nem illő
mondatokat nyö gö tt be, mint „a kismalac azt mondja, uííí”.
Leó , aki állandó an babrá lt valamivel, most é ppen
mogyoró kbó l, csavarokbó l és pipatisztító kbó l épített valamit.
Já szon tú lsá gosan zavart volt ahhoz, hogy a kiá llítá sra
figyeljen, de annyi lejö tt neki, hogy a Grand Canyonró l és a
mú zeumot birtokló hualapai tö rzsrő l szó lt.
Néhá ny lá ny kuncogva Piperre és Dylanre pillogott. Já szon
leszű rte, hogy ő k lehetnek az osztá ly kirá lynő i. Egyforma
farmert és ró zsaszínű topot viseltek, valamint annyi arcfestéket,
hogy az má r egy halloween-bulira is elég lett volna.

[13]
 Az egyik csaj megszó lalt:
– Hé , Piper! A te tö rzsed futtatja ezt a kó cerá jt? Egy
eső tá ncért ingyen beléphetsz?
A tö bbi csaj felvihogott. Még Piper ú gynevezett „bará tja” is
elnyomott egy mosolyt. A sídzseki ujjá tó l nem látszott, de Já szon
biztos volt benne, hogy Piper keze ö kö lbe szorul.
– Az apá m cseroki indiá n, nem hualapai. De agysejtek nélkü l
nehé z megkü lö nbö ztetni ő ket, ugye, Isabel?
Isabel megjá tszott dö bbenettel kimeresztette a szemét, és ettő l
ú gy nézett ki, mint egy kipingá lt bagoly. – Jaj, bocsika! Az
anyukad volt ennek a tö rzsnek a tagja? Ó , há t persze! Te nem
tudod, ki volt az anyá d.
Piper elő reugrott, de mielő tt kitö rt volna a bunyó , Hedge edző
felkiá ltott:
– Elég legyen ott há tul! Viselkedjenek, vagy ketté tö rö m a
derekukon a baseballü tő met!
A csoport tová bbhaladt, de a lá nyok folytattá k a cikizést:
– Jó érzés visszaté rni a rezervá tumba, mi? – kérdezte az egyik
negédes hangon.
– Apuci biztosan tú l részeg a meló hoz – mondta egy má sik
mímelt együ ttérzéssel. – Azért lett a kislá nyá bó l kleptomá niá s.
Piper ú gy tett, mintha meg sem hallaná ő ket, de Já szon
szívesen benyomott volna nekik egyet. Hiá ba nem emlékezett
Piperre é s ö nmagá ra, a gonoszsá got zsigerbő l utá lta.
Leo elkapta Já szon karjá t.
– Nyugi! Piper nem szereti, ha helyette vívjuk meg a csatá it.

[14]
 Kü lö nben is, ha ezek a csajok megtudná k, ki az apja, fö ldig
hajolná nak Piper elő tt, é s azt kiá ltozná k: „Nem vagyunk rá
méltó k, hogy a kö zeledben lehessü nk!”
– Miért? Ki az apja?
Leo hitetlenkedve felkacagott.
– Te té nyleg nem viccelsz? Te té nyleg nem emlékszel rá, hogy
a barátnő d apja…
– Szeretnék emlé kezni! De ha még a bará tnő mre sem
emlé kszem, hogyan emlékeznék a faterjá ra?!
Leo fü ttyentett.
– Errő l komolyan dumá lnunk kell, ha visszaértü nk a
szobá nkba.
Elérték a kiá llítá s utolsó termét, ahonnan nagy ü vegajtó k
nyíltak a teraszra.
– Rendben, nyusziká k! – szó lalt meg Hedge edző . – Most
megnézhetik a Grand Canyont! Lehető leg ne tö rjék ö ssze az
ü vegteraszt!
Hetven repü lő gé pet elbír, szó val a maguk pehelysú lya meg se
kottyan neki. É s ne lö kdö ssék le egymá st, mert azzal extra
papírmunká t só znak rá m!
– Haver – ámuldozott Leo –, ez nagyon klassz!
Já szonnak egyet kellett értenie. Amnéziá ja é s gyö trő
idegenségé rzése ellenére is lenyű gö zte a lá tvá ny.
A kanyon szélesebb és nagyobb volt, mint az ember a fotó k
alapjá n ké pzelte. Olyan magasan á lltak, hogy a madarak a lá buk
alatt kö rö ztek. Szá zö tven méternyire egy folyó kígyó zott a
kanyon mélyé n. Amíg a mú zeumban idő ztek, viharfelhő k
jelentek meg az égen, és a sziklá kra dü hö s arcokra hasonlító

[15]
á rnyakat vetettek. Já szon minden irá nyban vö rö s és szü rke
szurdokokat lá tott, mintha egy ő rü lt isten késsel hasogatta volna
fel a sivatagot.
A fiú szú ró fá jdalmat érzett a szemgö drében. Őrult istenek…
Honnan szedte ezt? Ú gy érezte, mintha valami fontos dolog
kö zelébe ért volna. Olyanéba, amirő l tudnia kellene. Ugyanebben
a pillanatban elfogta az ö sszetéveszthetetlen elő érzet: veszélyben
van.
– Jó l vagy? – ké rdezte Leo. – Ugye nem akarsz áthá nyni a
korlá ton?
Mert nincs ná lam a fé nyképező gépem.
Já szon a korlá tot markolta. Izzadt, é s a hideg rá zta, de nem a
magassá g miatt. Pislogott egyet, a fá jdalom enyhü lt valamelyest.
– Jó l vagyok – nyö gte ki. – Csak egy kis fejfájá s.
Mennydö rgé s hallatszott, é s egy hideg széllö kés majdnem
feldö ntö tte.
– Ez nem tú l bizalomgerjesztő – sandított Leo a felhő kre. –
Kö rü lö ttü nk tiszta az ég, csak felettü nk kavarognak
viharfelhő k.
Furcsa, nem?
Já szon felnézett, és belá tta, hogy Leó nak igaza van. Az
ü vegterasz fö lö tt sö té t felhő diszkosz lebegett, de az é g tö bbi
ré sze minden irá nyban tö ké letesen felhő tlen volt. Já szon rossz
érzése tová bb erő sö dö tt.
– Figyelem, nyusziká k! – kiá ltotta Hedge edző , és a
viharfelhő re né zett, mintha ő t is komolyan aggasztaná . – Rö vidre
kell fognunk a lá togatá st, ú gyhogy munká ra! Ne feledjék, kerek
mondatokat kérek!

[16]
 Az ég ismé t felmorajlott, és Já szonnak éles fájdalom hasított a
fejé be. Ö nkéntelenü l a zsebé be nyú lt, és kivett belő le egy
aranyszínű érmét. Akkora volt, mint egy féldollá ros, csak
vastagabb és egyenetlenebb. Egyik felén egy harci balta
lá tszó dott, a má sikon egy babérkoszorú s fé rfi, alatta a kö vetkező
felirat:

IVLIVS
– Ö regem, neked aranyad van? – kérdezte Leo. – Eddig
dugdostad elő lem?
Já szon eltette az é rmét, é s azon tű nő dö tt, hogyan kerü lt hozzá ,
és mié rt van az a furcsa érzé se, hogy hamarosan szü ksé ge lesz rá .
– Nem é rdekes – mondta. – Csak egy é rme.
Leo megvonta a vá llá t. Való színű leg az agya is hasonló an
izgá ga volt, mint a keze.
– Á t mersz kö pni a korlá ton?

A feladatlappal nem sokat kínló dtak. Egyfelő l azért, mert

Já szon figyelmét tú lsá gosan lekö tö tte a vihar és a tulajdon
zaklatottsá ga.
Má sfelő l azé rt, mert fogalma sem volt, mit írjon arra, hogy
„Nevezz meg há rom ü ledékes réteget, amit megfigyeltél!”, vagy
arra: „Írj ké t példá t az eró zió ra!”

[17]
 Leo sem tudott segíteni. Tú lsá gosan lefoglalta a
pipatisztító bó l fabriká lt helikopter.
– Ezt nézd! – dobta el a kész légi já rmű vet. Já szon biztosra
vette, hogy a gépezet azonnal lezuhan, de a pipatisztító bó l
készü lt ro torlapá tok forogni kezdtek, és félig á tszelte a kanyont,
mielő tt elfogyott a lendü lete, és spirá lis vonalban lebucská zott a
mélybe.
– Ezt hogy csiná ltad? – csodá lkozott
Já szon. Leo vá llat vont.
– Ha lett volna ná lam né há ny hajgumi, még klasszabbat
csiná ltam volna.
– Mi tényleg barátok vagyunk? – ké rdezte Já szon.
– Amikor legutó bb ellenő riztem, még azok voltunk.
– Biztos vagy benne? Milyen volt az első talá lkozá sunk? Mirő l
beszé lgettü nk?
– Hát… – rá ncolta a homloká t Leo. – Nem emlé kszem
pontosan.
Hiperaktív vagyok, haver. Nem vá rhatod el tő lem, hogy
emlé kezzem minden részletre.
– É n viszont egyáltalán nem emlékszem rá d. Ahogy a tö bbiekre
sem. Mi van, ha…
– Ha neked van igazad, és a tö bbiek tévednek? Ha csak ma
reggel termettél kö zö ttü nk, é s mindannyian hamis emlé keket
dé delgetü nk ró lad?
Já szon fejében egy vékony hangocska ezt mondta: Pontosan ezt
gondolom.

[18]
 Persze ez ő rü ltség. Mindenki természetesnek vette a
jelenlétét, és ú gy viselkedett, mintha az osztá lyba tartozna.
Mindenki, kivéve Hedge edző t.
– Nesze a feladatlap, mindjá rt visszajö vö k! – nyomta a papírt
Leo kezé be.
Mielő tt Leo ellenkezni kezdhetett volna, Já szon otthagyta.
A teraszon nem tartó zkodtak idegenek, talá n tú l korai volt az
idő pont a turistá k szá má ra, vagy elijesztette ő ket a szokatlan
idő já rá s. A Vadon Iskola diá kjai pá rosá val beszélgettek, vagy
rö hö gcsé ltek.
Néhá ny srá c apró pénzt dobá lt a szakadé kba. Tizenö t méterrel
arrébb Piper pró bá lta kitö lteni a feladatlapjá t, de az idió ta
partnere, Dylan, á llandó an tapizta a vá llá t, és villogtatta vakító
mosolyá t. Piper megpró bá lta ellö kni magá tó l, é s amikor
észrevette Já szont, a pillantá sá val jelezte, hogy segítsen rajta.
Já szon intett, hogy tartson ki. Azutá n Hedge edző hö z lépett,
aki baseballü tő jé re támaszkodva a viharfelhő ket kémlelte.
– Ez a te mű ved? – kérdezte
Já szontó l. Já szon há trá lt egy lé pést.
– Má rmint micsoda? – Mintha ú gy hallotta volna, hogy az
edző az imént a vihar megidé zésével vá dolta.
Az edző rá villantotta rosszindulatú , apró malacszemeit a
sapkája ellenző je aló l.
– Velem ne szó rakozz, kö lyö k! Mit keresel itt, é s miért akarsz
belekö pni a levesembe?
– Vagyis… maga nem ismer engem? Nem vagyok a
tanítvá nya?
Hedge felhorkant:

[19]
 – A mai napig színedet se lá ttam.
Já szon a megkö nnyebbü lé stő l majdnem elsírta magá t.
Legalá bb nem bolondult meg. Egyszerű en rossz helyen volt.
– Né zze, uram, nem tudom, hogyan kerü ltem ide. Csak
felé bredtem az iskolabuszban. Annyit tudok, hogy nem itt van a
helyem.
– Ebben igazad van. – Hedge recsegő hangja mormogá ssá
tompult, mintha bizalmas információ kat akarna kö zö lni. –
Ü gyesen bá nsz a Kö ddel, ha ezekkel a srá cokkal elhiteted, hogy
ismernek, de engem nem té vesztesz meg. Má r napok ó ta
szö rnyszagot szimatolok. Tudom, hogy beszivá rgott kö zénk. De
neked nem szö rnyszagod van. Neked félvérszagod van. Szó val,
ki vagy, és honnan szalasztottak?
Az edző szavainak nagy részét ugyan nem értette, Já szon
mégis ú gy dö ntö tt, hogy ő szintén vá laszol.
– Nem tudom, ki vagyok. Nincsenek emlékeim. Magá nak kell
segítenie.
Hedge edző ú gy tanulmá nyozta a fiú arcát, mintha olvasni
pró bá lna Já szon gondolataiban.
– Nagyszerű – dü nnyö gte az edző . – Legalá bb ő szinte voltá l.
– Persze hogy az voltam! De mit akart azokkal a szö rnyekkel
meg félvé rekkel mondani? Ugye csak virá gnyelven beszélt?
Hedge ré snyire hú zta a szemé t. Já szon lelké nek egyik fele
azon tű nő dö tt, hogy a férfi ő rü lt-e, de a má sik fele tudta, hogy
nem az.
– Figyelj, kö lyö k, nem tudom, ki vagy, csak azt, hogy mi. É s
hogy bajt jelentesz. Most már há rom hozzá d hasonló t kell

[20]
megvédenem kettő helyett. Te vagy a kü lö nleges csomag? Errő l
van szó ?
– Mirő l beszél?
Hedge az égre nézett. A felhő k sö té tebbek és sű rű bbek lettek,
és éppen a terasz felett ö rvénylettek.
– Ma reggel – kezdte a fé rfi – ü zenetet kaptam a Tá borbó l,
mely szerint elindult egy mentő osztag, hogy felvegyen egy
kü lö nleges csomagot. De részleteket nem á rultak el. É n meg azt
gondoltam magamban, hogy rendben. Az a két félisten, akiket
szemmel tartok, elég erő s, é s idő sebb a tö bbiné l. Tudom, hogy
rá juk talá lt az ellensé g, mert érzem a szö rnybű zt a csoportban.
Azt hittem, a Tá bor ezért akarja olyan sebbel-lobbal
kimenekíteni ő ket. Aztá n idepottyantá l te a semmibő l. Szó val,
mégis te vagy a kü lö nleges csomag?
Já szon szemgö drében tová bb élesedett a fá jdalom. Félvérek.
Tábor.
Szörnyek. Tová bbra sem tudta, mirő l beszél Hedge, de az agya
rendesen lefagyott tő le. Mintha az elméje olyan informá ció khoz
pró bá lna hozzá férni, amiknek ott kellene lenniü k, á m mégsem
talá lta ő ket.
Elő rebukott, de Hedge edző elkapta. Tö pszliségéhez képest
vas izmokkal rendelkezett.
– Hé , nyuszifü l! Azt mondod, nincsenek emlékeid? Oké .
Akkor rá d is vigyá zni fogok az osztag megérkezésé ig. Majd az
igazgató megoldja az ü gyet.
– Milyen igazgató ró l és milyen Táborró l beszé l?
– Tü relem, az erő sítés hamarosan itt lesz. Bízzunk benne,
hogy nem tö rténik semmi, amíg…

[21]
 Villá m hasította ketté az eget, é s a szél dü hö ngve feltámadt.
A feladatlapok a Grand Canyonba vitorlá ztak, és a terasz
megrá zkó dott.
A diá kok sikítozva bukdá csoltak, vagy a korlá tot markoltá k.
– Mondanom kell nekik valamit – morogta Hedge. Majd a
megafonjá ba ü vö ltö tt: – Mindenki befelé ! A tehén azt mondja,
mú ú ú ! Lefelé a teraszró l!
– Mintha azt mondta volna, hogy stabil – kiabá lta Já szon a
viharban.
– Normá lis kö rü lmé nyek kö zö tt az – értett egyet Hedge. – De
most nem beszélhetü nk normá lis kö rü lményekrő l. Gyere!

[22]
II. * Jászon

VIHAR KISEBB HURRIKÁ NNÁ NŐ TTE KI MAGÁ T. Tö lcsé rfelhő k

A nyú ltak a terasz felé, mint egy szö rnymedú za csá pjai.
A diá kok visítva menekü ltek az épü letbe. A viharos szél
elsö pö rte fü zeteiket, dzsekijeiket, sapká ikat és há tizsá kjaikat.
Já szon megcsú szott a síkos padló n.
Leo elvesztette az egyensú lyá t, és kis híjá n á tbukfencezett a
korlá ton. Szerencsére Já szon elkapta a kabá tjá t és visszará ntotta.
– Kö sz, haver! – kiá ltotta Leo.
– Gyerü nk, gyerü nk, gyerü nk! – kiabá lta Hedge edző .
Piper és Dylan kinyitotta az ajtó t, és elkezdték beterelni a
tö bbieket.
Piper sídzsekije vadul csapkodott a szélben, sö té t haja arcá ba
hullott. Já szon arra gondolt, biztosan fá zhat, de a lá ny
nyugodtnak tű nt, é s magabiztosnak. Mikö zben azt ismételgette,
hogy minden rendben lesz, befelé noszogatta osztá lytá rsait.
Já szon, Leo és Hedge edző feléjü k indult, de mintha
futó homokon sprinteltek volna. Harcolniuk kellett a széllel, ami
folyton visszataszigá lta ő ket.
Dylan é s Piper az utolsó diá kot is beterelte, aztá n képtelenek
voltak tová bb tartani az ajtó t. A szá rnyak becsapó dtak, és ő k
kint rekedtek a teraszon.
Piper rá ngatni kezdte a kilincset, amíg a tö bbiek belü lrő l
verté k az ü veget, de az ajtó nem engedett.

[23]
 – Dylan, segíts! – kiá ltotta Piper.
De Dylan csak idió tá n vigyorgott, mikö zben a Cowboys-mezét
lobogtatta a szél, mintha hirtelen nagyon is élvezné a vihart.
– Bocs, Piper – felelte. – É n befejeztem a munkát.
Legyintésé tő l Piper az ajtó nak csapó dott, majd a terasz
padló já ra csú szott.
– Piper! – ugrott volna elő re Já szon, ha a szél nem gá tolja meg
benne, é s az edző nem lö ki hátra.
– Edző – mondta Já szon –, engedjen!
– Já szon, Leó , maradjatok mö gö ttem! – parancsolta Hedge.
– Bízzátok rám! Tudhattam volna, hogy ő a szö rny!
– Mi?! – kezdte Leó , de egy aljas feladatlap az arcá ba
csapó dott, és alig tudta levakarni magá ró l. – Milyen szö rny?
Az edző sapká ja lerepü lt a fejérő l, és gö ndö r tincsei kö zt ké t
dudort vettek észre. A rajzfilmfigurá knak szokott ilyen lenni, ha
alaposan fejbe kó lintjá k ő ket. Hedge edző felemelte
baseballü tő jé t, mely má r csak nyomokban hasonlított á tlagos
ü tő re. Á tvá ltozott egy fá ró l tö rt, rü cskö s bunkó sbottá , és itt-ott
á gak meg levelek á lltak ki belő le.
Dylan ő rü lt mosolyt villantott rá .
– Ugyan má r, edző! Miért nem engedi, hogy a fiú vívjon meg
velem? Maga má r kiö regedett ebbő l, nem? Kü lö nben nem
nyugdíjaztá k volna, é s nem dekkolna ebben az ostoba iskolá ban.
Az egész szezont végigjá tszottam a csapatá ban, és fel sem
ismert.
Romlik a szaglá sa, tata!
Az edző dü hö s, állati hangot hallatott, ami kö zel á llt a
mekegé shez.
– Elég volt, nyuszika! Most rö gtö n lecsaplak!

[24]
 – Azt hiszi, hogy egyedü l megvéd há rom félvért, ö reg? –
kacará szott Dylan. – Sok szerencsé t hozzá !
Dylan Leó ra mutatott. Tö lcsérfelhő csapott le rá , és Leo ú gy
repü lt le a teraszró l, mintha lehajítottá k volna. Valahogy sikerü lt
megfordulnia esés kö zben, és oldalra csapó dott, neki a
kanyonfalnak.
Csú szni kezdett lefelé , mikö zben vadul tapogató zott
kapaszkodó t keresve. Végü l tizenö t mé terrel a terasz alatt
sikerü lt beakasztania kö rmét egy vékony pá rká nyba.
– Segítség! – kiá ltott fel. – Kö telet ide! Gumipó kot!
Bá rmit! Hedge edző odadobta az ü tő jét Já szonnak.
– Fogalmam sincs, ki vagy, de remélem, megá llod a helyed!
Foglald le ezt az izét – bö kö tt Dylanre –, amíg segítek Leó nak!
– Hogyan akar segíteni? Talá n szá rnyai vannak? –
csodá lkozott Já szon.
– Nem kellenek ide szá rnyak. Má szni fogok. – Az edző lerú gta
a cipő jét, é s Já szon majdnem szívinfarktust kapott. Hedge-nek
ugyanis nem lá bai voltak. Hanem kecskepatá i. Vagyis – jutott el
Já szon agyá ig a kö vetkeztetés – a homloká bó l kiá lló dudorok
sem pú pok, hanem szarvak.
– Maga egy faun – á llapította meg Já szon.
– Szatír vagyok! – csattant fel Hedge. – A faunok ró maiak. De
ezt késő bb is rá érü nk megbeszélni.
Hedge á tugrott a korláton, patá val elő re megcé lozta a
kanyonfalat.
Elképesztő rugalmassá gró l tett tanú bizonysá got, amikor
egyik bélyeg nagysá gú kiszö gelléstő l a má sikig ugrá lt, és kö zben
nem győ zö tt elhajolni a forgó szelektő l.

[25]
 – Há t nem aranyos? – fordult Já szon felé Dylan. – Most te
jö ssz, ö csi!
Já szon Dylan felé hajította a bunkó sbotot. Ekkora szélben
nem sok esély volt rá , hogy célba talá l, de az ü tő Dylan felé
zú gott, és
amikor az megpró bá lt elhajolni elő le, mé g utá na is
kanyarodott, aztá n olyan erő vel csapta fejbe, hogy té rdre
rogyott. Piper nem volt olyan ká ba, mint lá tszott, felkapta a
mellé guruló dorongot, de mielő tt haszná lhatta volna, Dylan
felá llt, és
vér – arany vér – csordult le homloká n.
– Szé p pró bá lkozá s, ö csi – meredt Já szonra. – De legkö zelebb
ü gyesebb lé gy!
A terasz megremegett, az ü vegen hajszá lrepedések ciká ztak
végig.
A mú zeumba szorult diá kok abbahagytá k a dö rö mbö lést, és
ré mü lten figyelték a fejlemé nyeket.
Dylan teste egyszerű en fü stté vá lt, mintha molekulá i kö zt
elengedett volna a ragasztá s. Arca felismerhető maradt, ahogy
ragyogó mosolya is, de a testé t ö rvénylő , fekete pá ra alkotta.
Szemei elektromos szikrá k voltak egy élő viharfelhő ben. Fekete
fü stszá rnyak nő ttek a há tá bó l, amikkel a terasz fö lé emelkedett.
Ha lenné nek gonosz angyalok, éppen így né zné nek ki, vélekedett
Já szon.
– Ventus vagy – szaladt ki a szá já n, bá r fogalma sem volt ró la,
honnan ismeri ezt a szó t. – Egy viharlélek.
Dylan nevetése ahhoz a hanghoz hasonlított, mint amikor a
torná dó leté p egy há ztető t.

[26]
 – Ö rü lö k, hogy eddig vá rtam az akció val, fé listen. Leó ró l és
Piperrő l má r hetek ó ta tudtam. Bá rmikor megö lhettem volna
ő ket.
De az ú rnő m azt mondta, hamarosan megérkezik a harmadik
is.
Aki kü lö nleges lesz. Halá lodért busá san megjutalmaz majd
engem.
Dylan ké t oldalá n tö lcsé rfelhő k jelentek meg, majd ventusokká
vá ltoztak, szellemszerű fiatalemberekké , akiknek fü stö s
szá rnyaik voltak, és villá mló szemü k.
Piper fekve maradt, ú gy tett, mintha elá jult volna, de tová bbra
is szorosan markolta a husá ngot. Arca sá padt volt, de hatá rozott
pillantá sá bó l Já szon kiolvasta az ü zenetet: Vond el a figyelmüket,
en majd hátulró l leü tö m ő ket!
Csinos, okos és kegyetlen. Já szon azt kívá nta, bá rcsak
emlé kezne rá , hogy együ tt já rtak.
Ö kö lbe szorított kézzel felkészü lt a támadá sra, de soha nem
jutott el addig.
Dylan felemelte a kezét, és az ujjai kö zt ciká zó
elektromossá ggal mellkason lő tte Já szont.
Bang! Já szon hanyatt vá gó dott, szá já ban égett alufó lia íze
á radt szét. Felemelt fejjel konstatá lta, hogy ruhá ja fü stö lö g. A
villá m egyenesen belé vá gott, és bal cipő jét lerobbantotta a
lá bá ró l. Lá bujjai feketélltek a koromtó l.
A viharszellem felkacagott. A szél ő rjö ngö tt. Piper tiltakozva
kiabá lt, de hangja vékonynak tű nt, és tá volinak.
Já szon a szeme sarká bó l észrevette Hedge edző t, aki Leó val a
há tá n má szott felfelé a sziklá n. Piper má r á llt, és az ü tő vel

[27]
csapkodott, pró bá lt megszabadulni a két ú jonnan érkezett
viharszellemtő l, de azok csak já tszottak vele, mint macska az
egérrel. Az ü tő ú gy suhant á t a testü kö n, mintha ott sem
lennének. É s Dylan, a fekete szá rnyú , vilá gító szemű torná dó ,
Já szon fö lé hajolt.
– Á llj! – kiá ltotta rekedten Já szon, és amikor feltá pá szkodott,
nem tudta volna megmondani, ő lepő dö tt meg jobban, vagy a
viharszellemek.
– Hogyan maradtá l életben?! – villogott Dylan teste. – Ennyi
villá m hú sz ember megö lésé hez is elegendő lett volna.
– Most én jö vö k – felelt Já szon.
A zsebébe nyú lt, é s kivette az arany érmé t. Hagyta, hogy az
ö sztö nei á tvegyé k az irá nyítá st. A levegő be pö ckö lte a pénzt,
mint má r oly sokszor é letében. De amikor elkapta, a tenyerében
egy kard jelent meg. Egy gyilkos élessé gű , duplapengé s fegyver.
A recés markolat éppen a kezébe illett. Az egész fegyver
aranybó l volt: markolattó l a keresztvason á t a pengéig.
Dylan vicsorogva há trá lni kezdett, és két tá rsá ra nézve
felkiá ltott:
– Mi lesz má r? Kicsiná ljá tok még ma?
A két viharszellem nem ö rü lt a feladatnak, de
elektromossá gtó l sercegő ujjakkal Já szon felé repü ltek.
Já szon az első szellem felé sú jtott. A penge á thatolt a lényen,
és fü stteste szétfoszlott. A má sodik szellem egy villá mmal
pró bá lkozott, de Já szon hárította a kardjá val. Egy lé pés elő re –
egy gyors dö fé s, és a má sodik viharszellem aranyporként hullott
szé t.

[28]
 Dylan felvonított dü hében. Ú gy nézte a padló t, mintha bízna
tá rsai feltá madá sá ban, de az aranyport messze sodorta a szé l.
– Ez lehetetlen! Ki vagy te, fé lvér?
Piper a dö bbenettő l még az ü tő jét is leejtette.
– Já szon, ezt hogy…?
Hedge edző ebben a pillanatban rugaszkodott vissza a
teraszra, Leó t ú gy dobta le a vá llá ró l, mint egy liszteszsá kot.
– Reszkessetek, szellemek! – ü vö ltö tte, é s megfeszítette kurta
karjá t. Csak akkor vette é szre, hogy má r csak Dylan maradt,
amikor kö rbenézett.
– A pokolba is, fiú ! – csattant fel az edző . – Hagyhattá l volna
nekem is belő lü k! Imá dom a kihívá sokat!
Leo talpra á llt, és hangosan zihá lt. Megalá zottnak érezte
magá t, é s mindkét kezébő l szivá rgott a vé r a sziklamá szá stó l.
– Hé, Szuperbak! Vagy ki a fene maga… Most estem le a
rohadt Grand Canyonba, nekem ne emlegessen ú jabb
kihívá sokat!
Dylan rá juk fú jt, de Já szon fé lelmet fedezett fel a tekintetében.
– Fogalmad sincs ró la, mennyi ellenséged ébredt fel, fé lvér. Az
én ú rnő m minden félistennel vé gezni fog. Ezt a há ború t nem
nyerheted meg.
A fejü k felett lebegő viharbó l kaotikus erő robbant ki. A
teraszon repedések futottak végig. Az eső ú gy ö mlö tt, mintha
dé zsá bó l ö ntené k, é s Já szonnak le kellett guggolnia, hogy ne
vá gó djon hanyatt.
A felhő kö zepén feketé n és ezü stö sen ö rvénylő lyuk
keletkezett.

[29]
 – Az ú rnő m visszaparancsol! – ö rvendezett Dylan. – É s te
velem jö ssz, félisten!
Já szonra támadt, de Piper há tulró l rá vetette magá t. Bá r
fü stbő l á llt a teste, Pipernek mégis sikerü lt fogá st talá lni rajta, és
henteregve a padló ra estek. Leó , Já szon és az edző elő reugrott,
hogy segítsenek a lá nynak, de a szellem dü hö dt sikoltá st
hallatott.
Szö kő á rt bocsátott rájuk, ami feldö ntö tte ő ket. Já szon és
Hedge edző a há tsó jukra estek, Já szon kardja pedig messzire
csú szott az ü vegen. Leo alaposan beverte a fejét, az oldalá ra
fordulva ká bá n nyö gdé cselt, é s ö sszekucorodott. Piper já rt a
legrosszabbul. Dylan ledobta a há tá ró l, ő meg á tesett a korláton,
s most fél kézzel kapaszkodva ló gott a mélysé g fö lö tt.
Já szon elindult a lá ny felé, de Dylan felü vö ltö tt:
– Akkor ezzel is beérem! – Megragadta a félig ö ntudatlan Leo
karjá t, és emelkedni kezdett vele. A vihar még vadabbul forgott,
és ú gy szippantotta be ő ket, mint egy porszívó .
– Segítsen valaki! – kiá ltotta Piper.
Aztá n lecsú szott a keze a korlátró l, és sikítva zuhanni kezdett.
– Mentsd meg, Já szon! – kiá ltotta Hedge.
Az edző komoly bak-fu mozdulattal ugrott a szellem utá n.
Kinyú jtott patá já val kirú gta Leó t a szellem marká bó l. Leo
komolyabb sé rü lések nélkü l a padló ra huppant, Dylan pedig
elkapta az edző karjá t. Hedge megpró bá lta felö klelni, aztá n
megrú gta, mikö zben ká romkodva lenyusziká zta. A levegő be
emelkedtek, egyre nagyobb sebessé ggel.
Hedge edző még egyszer lekiá ltott:

[30]
 – Mentsd meg a lá nyt! Ezzel elboldogulok! – Aztá n a szatír a
szellemmel együ tt spirá lis alakban a felhő k kö zé emelkedett, és
eltű nt.
Mentsd meg a lányt?!, ismételte magá ban Já szon. De má r
ké ső …
Á m megint győ ztek az ö sztö nei. A korlá thoz futott. Teljesen
őrült vagyok, gondolta, azzal levetette magát a mélybe.

Já szon nem a magassá gtó l félt. Hanem attó l, hogy

palacsintá vá lapul a szá zö tven méterrel alatta fekvő
kanyonfenéken. Biztosra vette, hogy az egész akció val csak
annyit ér el, hogy Piper nem egyedü l fog meghalni, de azért a
tö rzséhez szorította a karjá t, és fejjel elő re siklani kezdett. A
kanyonfal elsuhant mellette, mint egy gyorscsé vélt film. Ú gy
érezte, mintha az arca lehá mozó dna a koponyá já ró l.
Egy má sodperc mú lva beérte a vadul kapá ló zó lá nyt. Elkapta
a dereká t, aztá n behunyt szemmel vá rta a véget. Piper
felsikoltott.
Já szon fü lébe szé l fü tyü lt. Azon tű nő dö tt, milyen lesz a halá l.
Annyit gyanított, hogy nem tú l kellemes. Azt kívá nta, bá rcsak
elkerü lhetné k a becsapó dá st.
Aztá n a szé l hirtelen elá llt. Piper abbahagyta a sikítá st, és
fuldokolva levegő utá n kapott. Já szon azt hitte, már meghaltak,
de a becsapó dá s elmaradt.
– Já-já -Jászon – dadogta Piper.

[31]
 A fiú kinyitotta a szemét. Má r nem zuhantak. Harminc
méterrel a folyó fö lö tt lebegtek.
Magá hoz szorította a lá nyt, aki a fiú hoz fordult, hogy
megö lelhesse.
Majdnem ö sszeért az orruk. Piper szíve olyan erő sen vert,
hogy Já szon a ruhá n keresztü l is é rezte.
Lehelete fahéjillatú volt.
– Te hogy tudsz…?
– Sehogy – felelte. – Tudné k ró la, ha ké pes lennék repü lni.
Aztá n megint eszé be jutott: Hiszen azt sem tudom, ki vagyok.
Já szon elképzelte, hogy emelkednek. Piper rémü lten kapott
levegő utá n, amikor hirtelen magasabbra lendü ltek. Mégsem
lebegünk, á llapította meg Já szon. A lá ba alatt nyomá st érzett,
mintha egy gejzír tetején egyensú lyozná nak.
– Megtart bennü nket a levegő – mondta.
– Akkor utasítsd, hogy tartson jobban! É s vigyen ki innen!
Já szon lenézett. Legegyszerű bb megoldá snak az tű nt, ha
lassan leszá llnak a kanyon fenekére. Aztá n felfelé tekintett. Az
eső má r elá llt. A nem szű nő dö rgé sek és villá mlá sok ellenére a
felhő k sem tű ntek olyan vé szesnek. Persze semmi nem
garantá lta, hogy a szellem nem té r vissza. Fogalma sem volt, mi
tö rténhetett Hedge edző vel. É s az eszméleté t vesztett Leó t is
fent hagytá k.
– Segítenü nk kell nekik – mondta Piper, mintha Já szon
gondolataiban olvasna. – Fel tudná l…?
– Pró bá ljuk meg! – Fel, gondolta Já szon, és kilő ttek az é g felé.

[32]
 Má s kö rü lmé nyek kö zö tt nagyon klassznak talá lta volna, hogy
képes meglovagolni a szelet, de a sokkból is megárt a sok, ahogy
mondani szoká s… Amikor leszá lltak a teraszon, Leó hoz futottak.
Piper megfordította a fiú t, Leo felnyö gö tt. Katonazubbonyá bó l
csavarni lehetett a vizet, haja a szö rnyportó l – amiben alaposan
meghempergett – aranyfénnyel csillogott. De legalá bb é letben
volt.
– Az az ostoba… ronda… bakkecske – motyogta.
– Hová ment? – ké rdezte
Piper. Leo az égbe mutatott.
– Azó ta nem jö tt vissza. Légyszi, mondjá tok, hogy nem ő
mentette meg az életemet!
– Pedig kétszer is – felelte Já szon.
Leo mé g hangosabban
felnyö gö tt.
– Mi tö rtént? A torná dó srá c, az aranykard… aztá n bevertem a
fejem. Ennyi, ugye? Csak képzeltem az egészet?

Já szon majdnem elfeledkezett a kardró l. A fegyverhez lépett, és

felvette. Tö ké letesen egyensú lyozott pengé je volt. Valami azt
sú gta neki, hogy forgassa meg. Így is tett. A kard forgá s kö zben
visszavá ltozott érmévé, é s a tenyerébe pottyant.
– Igen – bó logatott Leo. – Most má r tuti, hogy halluciná ltam.
Piper megborzongott eső tő l á tá zott ruhájá ban.
– Já szon, azok a micsodá k…
– Ventusok – mondta. – Viharszellemek.

[33]
 – Na, azok. Szó val ú gy viselkedtél, mintha… nem elő szö r
lá ttá l volna ilyet. Ki vagy te?
Já szon megrá zta a fejé t.
– Ezt pró bá ltam elmagyará zni. Hogy fogalmam sincs ró la.
A vihar elvonult, és a Vadon Iskola diá kjai rémü lten pislogtak
ki az ü vegajtó mö gü l. Biztonsá gi ő rö k feszegették a zá rat, nem
sok sikerrel.
– Hedge azt mondta, há rom félvérre kell vigyá znia – jutott
eszébe Já szonnak. – Azt hiszem, rá nk gondolt.
– É s az a dolog, amivé Dylan átvá ltozott – borzongott meg
Piper.
– Istenem, el sem hiszem, hogy képletesen és szó szerint is
csapta nekem a szelet. Minek hívott bennü nket? Felisteneknek?
Leo há ton fekve bá multa az eget. Nem nagyon izgatta a
felkelés.
– Nem mondhatnám, hogy istenien érzem magam – só hajtotta.
– Ti hogy vagytok ezzel?
Reccsené st hallottak, mint amikor egy szá raz á g letö rik, és a
terasz repedései kö zö tt tá gulni kezdett a ré s.
– Le kell jutnunk innen – mondta Já szon. – Talá n, ha…
– Oookééé ! – szakította félbe Leo. – Nézzetek fel, és
mondjá tok, hogy azok nem repü lő lovak!
Já szon elő szö r azt hitte, Leo tenyleg nagyon beverte a fejét.
Aztá n észrevette a kelet felő l kö zeledő , sö tét foltot. Tú l lassú volt
ahhoz, hogy repü lő lehessen, madá rnak meg tú l nagy. Amikor
kö zelebb ért, a foltbó l két szá rnyas lé ny bontakozott ki:
szü rkék voltak, né gylá bú ak és teljesen ló formá jú ak. Eltekintve a

[34]
hé tmé teres szá rnyszélességtő l. A lovak egy rikító színű re festett
já rmű vet hú ztak, egy harci szekeret.
– Megjö tt az erő sítés – ú jsá golta Já szon. – Hedge említette a
mentő osztagot.
– Mentő osztag? – tá pá szkodott fel Leo. – Ez rosszul hangzik.
– É s hová akarnak bennü nket vinni? – kérdezte Piper.
Já szon figyelte, ahogy a szekér leszá ll a terasz tú lsó vé gé n. A
repü lő lovak ö sszecsuktá k szá rnyukat, és idegesen á tü gettek az
ü vegen, mintha é reznék, hogy hamarosan szilá nkokra tö rik. Két
tinédzser á llt a szeké ren – egy magas, sző ke lá ny, valamivel
idő sebb lehetett Já szonná l, és egy izmos, borotvá lt fejű srá c,
akinek olyan volt az arca, mint egy téglaraká s. Farmert és
narancssá rga, rö vid ujjú pó ló t viseltek, há tukon pajzs ló gott. A
lá ny lepattant a szeké rrő l, mielő tt az megá llt volna. Kirá ntott
tő rrel Já szoné k felé szaladt, amíg az izompacsirta megfékezte a
paripá kat.
– Hol van? – kérdezte a lá ny. Szü rke szemé ben vad fény
csillogott, és né mi meglepő dés.
– Kicsoda? – ké rdezett vissza Já szon.
A lá ny ú gy vonta ö ssze a szemö ldö két, mintha Jászon vá laszá t
elfogadhatatlannak tartaná . Aztá n Leo és Piper felé fordult.
– Hol van Gleeson? A védelmező , Gleeson Hedge?
Az edző keresztneve Gleeson? Leo elnevette volna magá t, ha a
dé lelő tt nem lett volna annyi ijesztő fordulattal telezsú folva.
Gleeson Hedge: futballedző , kecskeember és félvértestő r.
Miért ne?
Leo megkö szö rü lte a torkát.
– Elfú jta a… szé l.

[35]
 – Egy ventus – javította ki Já szon. – Egy viharszellem.
A sző ke lá ny felvonta a szemö ldö két.
– Ú gy érted, anemoi thuellai? Mert ez a gö rö g neve. Ki vagy te,
és mi tö rtént?
Já szon megpró bá lta elmesélni, de a lá ny szü rke szemé be nem
volt kö nnyű belené zni. A tö rténet felénél járt, amikor az izmos
fickó odajö tt hozzá juk. Mellkasa elő tt ö sszefont karral meredt
rá juk.
Bicepszére szivá rvá ny volt tetová lva, ami meglehető sen
furcsá n hatott.
Amikor Já szon a tö rténet vé gé re ért, a sző ke lá ny nem tű nt
tú lzottan elégedettnek.
– Nem, nem, nem! Megígé rte, hogy itt lesz. Megígérte, hogy
ha eljö vö k, megkapom a vá laszt.
– Annabeth – morogta a kopasz. – Né zd! – mutatott Jászon
lá bá ra.
Já szon szinte el is felejtette, hogy bal cipő jét lerobbantotta a
villá m. Lába nem fá jt, bá r leginká bb egy széndarabra hasonlított.
– Az egycipő jű ember – mondta a kopasz. – Ő a vá lasz.
– Ugyan, Butch! – ellenkezett a lá ny. – Az kizá rt dolog!
Á tvá gtak!
– Ú gy meredt az égre, mintha valami problémá ja lenne vele. –
Mit akartok tő lem? – sikította az égboltnak. – Mit tettetek vele?
A terasz megremegett, é s a lovak sü rgető en felnyerítettek.
– Annabeth – mondta a kopasz –, mennü nk kell! Ezt a há rmat
elvisszü k a Tá borba, aztá n majd meglá tjuk, hogyan tová bb. A
viharszellemek minden percben visszatérhetnek.
A lá ny egy kicsit mé g fü stö lgö tt magá ban.

[36]
 – Rendben – nézett Já szonra sértetten. – Késő bb visszatérü nk
az ü gyre.
Azzal sarkon fordult, és a szekér felé
masírozott. Piper a fejét rá zta.
– Mi baja a csajnak? Mi folyik itt?
– Engem is érdekelne – értett egyet Leo.
– Ki kell juttatnunk benneteket innen – kö zö lte Butch. –
Ú tkö zben elmagyará zom.
– É n ezzel a lá nnyal nem megyek sehová – mutatott Já szon a
sző ké re. – Szerintem meg akar ö lni.
Butch habozott a vá lasz elő tt.
– Annabeth rendes lá ny. Né zzétek el a viselkedé sé t! Látomá sa
volt, mely szerint ide kell jö nnie, hogy megtalá lja az egycipő jű
embert. Á llító lag ő a problé ma kulcsa.
– Milyen probléma? – kérdezte Piper.
– Az egyik tá borlakó t keresi, akinek há rom napja nyoma
veszett – mondta Butch. – Lassan eszét veszti az aggodalomtó l.
Remé lte, hogy itt lesz.
– De kicsoda?
– A fiú ja – felelt Butch. – Egy bizonyos Percy Jackson.

[37]
III. * Piper

viharszellemekkel, kecskeemberekkel és repü lő fiú kkal teli

A délelő tt utá n Pipernek be kellett volna golyó znia. De

szimplá n csak rettegett.
Kezdődik, gondolta. Ahogy megá lmodta.
Leó val és Jászonnal a szeké r hátuljá ban á lltak, míg Butch a
gyeplő t fogta, é s a sző ke lá ny, Annabeth, egy ezü st
tájoló eszkö zzel navigá lt. Á tvá gtattak a Grand Canyon felett,
majd kelet felé folytattá k ú tjukat. Piper dzsekijé n á tfú jt a jeges
szé l. Mö gö ttü k ú jabb viharfelhő k gyü lekeztek.
A szeké r ö sszevissza zö tykö lő dö tt, biztonsá gi ö v sehol,
rá adá sul a há tulja nyitott volt. Piper azon gondolkozott, vajon
Já szon ú jra elkapná -e, ha leesne. A délelő ttnek kü lö nben ez volt
a leginká bb zavarba ejtő része. Nem az, hogy Já szon repü lni
tudott
– hanem hogy ismeretlenké nt ö lelgette ő t.
Piper fél éve azon ü gykö dö tt, hogy ö sszejö jjenek, és Já szon ne
csak bará tként tekintsen rá. Nagy nehezen elérte, hogy végre
megcsó kolja. Az elmú lt pá r hé t élete legboldogabb ké t hete volt.
Aztá n a három nappal ezelő tt látott álom mindent romba
dö ntö tt:
egy szö rnyű hang szö rnyű híreket kö zö lt vele. Senkinek sem
beszé lt ró la, még Já szonnak sem.
Most már a fiú t is elvesztette. Valaki kitö rö lte a memó riájá t, és
most a legrosszabb, szakítá s utá ni, „levegő nek nézlek”
[38]
forgató kö nyvet produká lja. Piper legszívesebben sikított volna.
Já szon mellette állt: azok a ké k szemek, az a rö vidre nyírt, sző ke
haj, az a csinos kis heg a felső ajká n. Az arca kedves é s gyö ngéd,
de mindig egy kicsit szomorú . Most is csak a horizontot bá multa,
és észre sem vette ő t.
Ekö zben Leo hozta a szoká sos, idegesítő formáját.
– Tö k jó ! – kö pö tt ki egy kó sza pegazustollat a szá já bó l. –
Hová megyü nk?
– Biztonsá gos helyre – hangzott Annabeth felelete. –
Pontosabban a magunkfajtá k egyetlen biztonsá gosnak szá mító
helyére.
A Fé lvé r Tá borba.
– Fé lvér? – kapta fel a fejét Piper, ugyanis utá lta ezt a szó t.
Anynyiszor lefélvérezté k – fél-csiroki, fél-fehé r –, é s egyik sem
ment dicséretszá mba. – Ugye, ez valami rossz vicc?
– A félistensé gü nkre utal vele – mondta Jászon. – Mi fé lig
halandó k, félig istenek vagyunk.
Annabeth há tranézett.
– Sokat tudsz, Já szon. Igazad van, a félistenségetekre utaltam.
Az é n anyám pé ldá ul a bö lcsessé g istennő je, Athéné. Butché
Írisz, a szivá rvá ny istennő je.
Leo kuncogni kezdett.
– Az anyuká d a szivá rvá ny istennő je?
– Valami nem tetszik, haver? – ké rdezte Butch.
– Nagyon is tetszik. De a szivá rvá ny… nem tú l férfias.
– Butch a legjobb lovasunk – kö zö lte Annabeth. – Remekü l
bá nik a pegazusokkal.
– A szivá rvá ny-pó nikkal… – motyogta Leo.

[39]
 – Mindjá rt levá glak a szeké rrő l – figyelmeztette Butch.
– Félistenek – mondta Piper. – Ti azt hiszitek, hogy… Ti azt
hiszitek, hogy mi…
Villá m villant. A harci szekér megrá zkó dott, és Já szon
felkiá ltott:
– A bal keré k lá ngol!
Piper há tradő lt. A keré k té nyleg égett, és a szeké r oldalá t
fehér lá ngok nyaldostá k.
A szél felbő gö tt. Piper há tranézett, a felhő kbő l sö tét alakok
vá ltak ki, ú jabb viharszellemek sü vítettek a szekér felé . Csak
ezek jobban hasonlítottak lovakra, mint angyalokra.
– Ezek meg…? – kezdett a ké rdésbe.
– Az anemoiok kü lö nbö ző alakokban képesek megjelenni –
vilá gosította fel Annabeth. – Néha emberi alakot ö ltenek, néha
cső dö ré t, a kaotikussá guktó l fü gg. Kapaszkodjatok! Ez rá zó s
lesz!
Butch a pegazusok kö zé csapott, azok pedig rá kapcsoltak.
A szeké r sebességét alig lehetett szemmel kö vetni. Piper
gyomra a torká ba ugrott, és amikor visszatért a megszokott
helyére, má r egé szen má shol já rtak.
Balró l szü rkén nyú jtó zkodott az ó ceá n. Jobbró l hó borította
mező k, utak é s erdő k terpeszkedtek. Az alattuk lévő vö lgyet
há rom oldalró l havas csú csok csipké i keretezték, északró l víz
hatá rolta, és ú gy zö ldellt, mint a tavasz szigete. Piper antik gö rö g
templomokhoz hasonló épü leteket vett észre, lá tott még egy
nagy, kék há zat, egy kosá rlabdapá lyá t, egy tavat és egy izzani
lá tszó má szó falat.

[40]
 Á m mielő tt felfoghatta volna, hogy való já ban mit lá t, a
kerekeik kiestek, és a szekerü k zuhanni kezdett.
Annabeth és Butch megpró bá lta kézben tartani az irá nyítá st.
A pegazusok iparkodtak, hogy a levegő ben tartsá k a szekeret,
de a hipersebesség kiszívta minden erejü ket, és egy ö tfő s szekér
sú lya egyszerű en soknak bizonyult még nekik is.
– A tó ! – kiá ltotta Annabeth. – Célozd meg a tavat!
Pipernek eszé be jutott, hogy apja egyszer azt mondta:
magasbó l vízbe csapó dni éppen olyan rossz, mint betonra.
Aztá n – PLACCS!
A legrosszabb a hideg volt. A víz alatt elvesztette tá jékozó dó
képessé gé t, azt sem tudta, merre van a fent é s a lent.
Annyi ideje maradt, hogy ezt gondolja: Milyen hulye halal!
Aztá n a zö ld derengésben arcok jelentek meg elő tte. Hosszú ,
fekete hajú lá nyok ragyogó , sá rga szemmel. Rá mosolyogtak, a
hó na alá nyú ltak, és felfelé ú sztak vele.
Aztá n kidobtá k a partra, ahol levegő utá n kapkodva didergett.
Butch a kö zelben állt, é s a pegazusokró l vagdosta le az elszakadt
há mokat. A lovak szerencsére nem sé rü ltek meg, viszont a
szá rnyukkal csapkodva rengeteg vizet frö cskö ltek mindenfelé .
Já szon, An nabeth é s Leo má r a parton volt. Kívá ncsiskodó
kö lykö k vették kö rbe ő ket, plé deket adtak nekik. Valaki
felsegítette Pipert. Ú gy látszik, errefelé rendszeresen potyogtak
a tó ba emberek, mert a táborlakó k nagy, bronz levé lfú jó hoz
hasonló dolgokkal a kezü kben Piperhez szaladtak, forró levegő t
fú jtak rá , é s ké t má sodperc mú lva a ruhája
tö ké letesen szá raz volt.

[41]
 Vagy hú sz táborlakó serteperté lt kö rü lö ttü k – a legfiatalabbak
kilencé vesek, a legidő sebbek tizennyolc-tizenkilenc évesek
lehettek –, mindannyian Annabethé hez hasonló narancssá rga,
rö vid ujjú pó ló t viseltek. Piper visszanézett a vízre, é s a felszín
alatt meglátta azokat a furcsa lá nyokat, hajuk lebegett az
á ramlá sban. Integettek neki, mintha azt mondtá k volna, „isten
véled”, aztá n eltű ntek a mélyben. Egy má sodperccel késő bb a
szeké r roncsá t is utá nuk hajítottá k a tó bó l, a szerkezet
frö cskö lve és recsegve é rt partot.
– Annabeth! – furakodott á t a tö megen egy fiú , akinek tegez és
íj ló gott a há tá n. – Azt mondtam, kolcsonveheted a szekeret, és
nem azt, hogy tö nkreteheted!
– Nagyon sajná lom, Will! – só hajtott a lá ny. – Megjavítom!
Will gondterhelt arccal nézett a tö rö tt szekérre, aztá n alaposan
szemü gyre vette Pipert, Leó t és Já szont.
– Ő k azok? Idő sebbek tizenhá romná l. Miért nem jelentkezett
eddig senki értü k?
– Jelentkezett? – hü ledezett Leo.
Mielő tt Annabeth elmagyará zhatta volna, Will megkérdezte:
– Sikerü lt Percy nyomá ra bukkanni?
– Nem talá ltunk semmit – ismerte be Annabeth.
A tá borlakó k pusmogni kezdtek. Piper nem sejtette, ki lehet
ez a Percy, de ú gy tű nt, hogy az eltű nése nagy port vert fel.
Egy ú jabb lá ny lé pett ki a tö megbő l. Magas volt, á zsiai
voná sokkal, haja sö tét é s csigá s, sminkje kifogá stalan. Valahogy
sikerü lt elérnie, hogy a farmer és a narancssá rga pó ló ú gy á lljon
rajta, mint egy nagyestélyi. Leó n csak átsiklott a pillantá sa, de
Já szonon megakadt – mintha ő t má r méltó nak talá lná, hogy

[42]
rá nézzen. Piper nek olyan ajakbiggyeszté s jutott, mintha
kuká bó l kihalá szott, egyhe tes burrito lenne. Piper ismerte ezt a
lá nytípust. A Vadon Kö zépiskolá ban sok hozzá hasonló val
kellett megkü zdenie, ahogy a tö bbi, rohadt suliban is, ahová
édesapja bezsuppolta. Azonnal tudta, hogy ellenségek lesznek.
– Há t – kezdte a lá ny –, remélem, hogy megé rték a fá radsá got.
Leo felhorkant:
– Kö szi! Mi vagyunk az ú j á llataid?
– A helyzetben nincs semmi vicces – mondta Já szon. – Igazá n
adhatná l néhá ny vá laszt, mielő tt ítélkezni kezdesz fö lö ttü nk!
Pé ldá ul, hogy hol vagyunk? Miért vagyunk itt? Meddig kell itt
maradnunk?
Pipernek hasonló ké rdései lettek volna, csak tú lsá gosan
ideges volt ahhoz, hogy feltegye ő ket. Megerik a faradsagot. Ha
ismernék az á lmá t! Nem is képzelik, hogy…
– Já szon – kezdte Annabeth –, ígérem, hogy minden
kérdésedre vá laszt adunk. Drew – fordult a szé psé gkirá lynő hö z
–, minden félisten megérdemli, hogy megmentsü k. De
elismerem, az akció nem hozta meg a vá rt eredményt.
– Hé – vá gott kö zbe Piper –, nem mi kértü k, hogy hozz ide
minket!
– De mi sem, é desem – szipogott egyet Drew. – A hajad
mindig olyan, mintha dö glö tt borz lenne a fejeden?
Piper elő relépett, hogy megü sse a lá nyt, de Annabeth
kö zbeszó lt:
– Á llj!
Piper leá llt. Drew-tó l egyá ltalá n nem félt, de Annabethet nem
szerette volna ellensé gé vé tenni.

[43]
 – Azon vagyunk, hogy a vendé geink otthon é rezzék magukat
ná lunk. Mindegyik kap egy kísérő t, aki kö rbevezeti a Tá borban.
Remé ljü k, a ma esti tá bortű znél valaki elismeri ő ket.
– Elá rulná tok, hogyan kellene elismerni bennü nket? –
kérdezte Piper.
Mindenki egyszerre szisszent fel. Aztá n a tá borlakó k há trá lni
kezdtek. Piper elő szö r azt hitte, valami nagyon rosszat mondott.
Aztá n észrevette, hogy az arcok furcsa, vö rö s fényben ú sznak,
mintha valaki meggyú jtott volna egy fá klyá t a háta mö gö tt.
Amikor megfordult, elfelejtett levegő t venni.
Leo feje fö lö tt egy izzó kalapá cs há romdimenzió s képe
lebegett.
– Így – mutatott rá Annabeth.
– Mit csiná ltam? – há trá lt Leo a tó felé, aztá n felnézett, és
felnyekkent: – Kigyulladt a séró m?! – Lehajolt, de a szimbó lum
kö vette. Ú gy hajlongott, mintha valamit írni akart volna lá ngoló
fejé vel a levegő be.
– Ez nem jó jel – kezdte Butch. – Az á tok…
– Fogd be, Butch! – mondta Annabeth. – Leó , té ged most
ismert el fiaké nt egy…
– Isten – fejezte be Já szon. – Ez Vulcanus jele,
ugye? Minden szem felé fordult.
– Já szon – tudakolta Annabeth. – Honnan tudsz ilyeneket?
– Fogalmam sincs.
– Vulcanus? – kö vetelte Leo a vá laszt. – Még csak nem is
szeretem a Star Treket! Mirő l hadová ltok?
– Héphaisztosz ró mai neve Vulcanus, ő a ková csok é s a tű z
istene.

[44]
 Az izzó kalapá cs kihunyt, de Leo tová bb csapkodott, mintha
még mindig kö vetné.
– Minek az istene a kicsoda?
Annabeth az íjas srá c felé fordult.
– Will, kö rbevezetnéd Leó t? É s bemutatná d a lakó tá rsainak a
Kilences Bungaló ban?
– Persze, Annabeth.
– Mifé le Kilences Bungaló ?! É n nem vagyok se Hulk, se anusz!
– ellenkezett Leo.
– Na, gyere, Mr. Spock, majd é n elmagyará zok mindent! – Will
a fiú vá llá ra tette a kezé t, és a bungaló k felé kormá nyozta.
Annabeth visszafordult Já szon felé. Piper á ltalá ban nem
szerette, ha má s lá nyok bá muljá k a fiú já t, de Annabeth nem ú gy
né zett rá , mint egy jó képű fickó ra. Sokkal inká bb ú gy, mint egy
bonyolult á brá ra szoká s.
– Nyú jtsd ki a karod! – mondta végü l.
Amikor Piper észrevette, mit néz a má sik lá ny, elkerekedett a
szeme. Jászon a „fü rdő zés” utá n levette széldzsekijét, és
fedetlenné vá lt a jobb karja belső felé n lé vő tetová lá s. Piper
csodá lkozott, hogy eddig nem vette észre. Millió szor lá tta má r
Já szon karját.
A sö tét és feltű nő tetová lá s nem jelenhetett meg csak ugy. A
vonalkó dszerű , egyenes vonalak fö lö tt egy sas látszó dott a
kö vetkező felirattal: SPQR.
– Nem láttam még ilyen jelet – mondta Annabeth. – Hol
szerezted?
Já szon a fejé t rá zta.

[45]
 – Má r én is kezdem unni, hogy ezt szajkó zom folyton, de nem
tudom.
A táborlakó k elő refurakodtak, hogy kö zelebbrő l megnézzé k
Já szon tetová lá sá t. A jel majdnem annyira nyugtalanította ő ket,
mint egy hadü zenet.
– Mintha a bő rö dbe égették volna – vélte Annabeth.
– Így is tö rtént. – Já szon arca megrá ndult, mintha fájdalom
hasított volna belé . – Vagyis… gondolom. Nem emlékszem.
Senki sem szó lt. Egyértelmű volt, hogy a tá borlakó k
Annabethet tartjá k vezető jü knek. Most is az ő dö ntésére vá rtak.
– Kheiró nhoz kell mennie – kö zö lte vé gü l Annabeth. – Drew,
megtenné d, hogy…
– Ezer ö rö mmel! – karolta á t a fiú t a szépsé g. – Erre, cicafiú !
Bemutatlak az igazgató nknak. Ő egy… nagyon erdekes fickó . –
Gú nyosan Piperre né zett, aztá n Já szont a domb tetején á lló
nagy, kék há z felé vezette.
A tö meg szé toszlott, vé gü l csak Annabeth é s Piper maradt a
parton.
– Ki az a Kheiró n? – kérdezte Piper. – Já szon bajban
van? Annabeth habozott.
– Ez jó kérdé s. Gyere, kö rbevezetlek! Beszé lnü nk kell.

[46]
IV. * Piper

iper gyorsan rá jö tt, hogy Annabeth gondolatai egészen

P má shol já rnak.
Felsorolta a Tá bor feletté bb vonzó programkíná latá t – a
vará zsíjá szattó l kezdve a pegazuslovaglá son á t a lá vafalig és a
szö rnyekkel való kü zdésig –, de olyan fahangon, mintha lé lekben
má shol já rna. Megmutatta a nyitott étkező pavilont, amely a Long
Islandszorosra nézett. (Nem tévedés, a New York-i Long Island-
szorosra.
A harci szeké rrel ennyire messze jutottak.) Annabeth
elmondta, hogy a Fé lvér Tá bor első sorban nyá ri tá borként
mű kö dik, de akadnak, akik az egész évet itt tö ltik, és mostanra
má r annyi a táborlakó , hogy a Tá bor még télen is szinte teli van.
Piper azon tű nő dö tt, ki mű kö dteti a tá bort, é s honnan tudtá k,
hogy ő é s a bará tai idetartoznak? Meg hogy egész é vben itt kell-e
maradnia, és hogy az említett sportá gakban jó l teljesít-e majd?
Példá ul szö rnyharcbó l meg lehet bukni? Millió nyi kérdés
merü lt fel benne, de Annabeth hangulatá t tekintve inká bb
magá ban tartotta ő ket.
Amikor megmá sztá k a Tá bor szélén á lló hegyet, Piper
visszafordult, és ö nfeledten rá csodá lkozott az elébe táruló
csodá latos panorá má ra: az é szaknyugati erdő re, a szépsé ges
tengerpartra, a patakra, a kenuzó -tó ra, a zö ldellő mező re és a
bungaló kra, erre a

[47]
 furcsa, a gö rö g omega írá sjel alakjá ban rendező dő
épü letcsoportra.
A bungaló k a kö zponti tér kö rü l patkó alakban helyezkedtek
el, a patkó ké t vé gébő l épü letfarkincá k nyú ltak ki. Piper hú szat
szá molt ö ssze. Az egyik arany színben ragyogott, a má sik
ezü stben.
Némelyiknek fű nő tt a tetején. Lá tott egy vö rö set, amelyet
dró takadá lyok vettek kö rbe. Egy má sik bungaló fekete volt, és
neonzö ld fá klyá k á lltak ki a homlokzatá bó l.
A Tá bor a havas tá jban, a hó sapká s hegyek kö zö tt kü lö n
vilá got alkotott.
– A vö lgy védett a halandó tekintetektő l – vilá gosította fel
Annabeth. – Ahogy lá tod, az idő já rá st is mi irá nyítjuk.
Mindegyik há z egy-egy gö rö g istené . A gyermekeik é lnek benne.
Ú gy né zett Piperre, mintha kívá ncsi lenne, mit szó l a
hallottakhoz.
– Azt mondod, az anyá m egy istennő ?
Annabeth bó lintott.
– Meglepő en nyugodtan fogadod.
Piper nem tudta volna megmondani, miért is nem
csodá lkozik.
Nem akarta bevallani, hogy ez megmagyará z sok furcsasá got,
amit az évek sorá n átélt. Megmagyará zza az apjá val folytatott
vitá kat, amikor hiá ba kö vetelte tő le az édesanyja képét, és hogy
az apja miért nem mondta el neki, miért hagyta ott ő ket a nő . De
leginká bb az á lom miatt nem é rte meglepetéské nt. Hamarosan
rád találnak, fé listen – dö rö gte a hang. – Ha megtö rténik, kö vesd
az utasítá sainkat!

[48]
 Ha együ ttmű kö dsz, az apad talá n életben marad.
Piper felsó hajtott.
– A délelő tt tö rté ntek fényében kö nnyebb elhinni. Szó val,
kicsoda az anyá m?
– Hamarosan kiderü l – mondta Annabeth. – Há ny éves is
vagy? Tizenö t? A fé lvé reket á ltalá ban tizenhá rom éves korukban
ismerik el a szü leik. Így szó l a megá llapodá s.
– A megá llapodá s?
– Tavaly nyá ron ígéretet tettek… hosszú tö rté net… De
megígé rték, hogy felvá llaljá k fé listen gyermekeiket. Hogy
jelentkeznek értü k tizenhá rom éves korukban. Néha egy kicsit
lassabban megy, de lá ttad, hogy Leó t is milyen gyorsan
felvá llaltá k, amikor ideé rt.
Hamarosan veled is megtö rténik. Biztosra veszem, hogy a
tábortű zné l megkapod a jelet.
Piper azon tű nő dö tt, vajon ő is egy nagy, fénylő kalapácsot
kap-e a feje fö lé , vagy – amilyen az ő szerencséje – valami
cikisebb dolgot.
Teszem azt egy lá ngoló vombatot. Aká rki is az anyja, Piper
biztos volt benne, hogy nem bü szke kleptomá niá val és egyéb
problémá kkal kü szkö dő lá nyá ra.
– Miért é ppen tizenhá rom é ves korunkban?
– Minél idő sebb leszel – magyará zta Annabeth –, anná l tö bb
szö rny pró bá l megö lni. Á ltalá ban tizenhá rom éves korod kö rü l
kezdenek vadá szni rá d. Azé rt kü ldü nk védelmező ket az
iskolá kba, hogy megtalá ljanak benneteket, és elhozzanak a
Tá borba, mielő tt késő lenne.
– Olyanokat, mint Hedge edző ?

[49]
 Annabeth bó lintott.
– Ő egy… szatír. Félig ember, félig kecske. A szatírok a
Tá bornak dolgoznak, megkeresik a félisten-palá ntá kat,
védelmezik, és amikor elérkezik az idő , elhozzá k ő ket.
Piper simá n elhitte, hogy Hedge edző félig kecske. Ugyanis
lá tta má r enni. Soha nem volt oda az edző é rt, furcsá llta is, hogy
az felá ldozta magá t értü k.
– Mi lett vele? – kérdezte. – Amikor felrepü ltü nk a felhő k
kö zé… ö rö kre eltű nt?
– Nem lehet tudni – grimaszolt fá jdalmas arccal Annabeth.
– A viharszellemek… kemé ny ellenfelek. Még a leghatá sosabb,
mennyei bronzbó l készü lt fegyvereink is á tsiklanak rajtuk, ha
nem éred ő ket ké szü letlenü l.
– Já szon kardja porrá vá ltoztatta ő ket – emlékezett Piper.
– Akkor szerencsé je volt. Ha jó l talá lod el a szö rnyeket,
megsemmisíted és visszakü ldö d ő ket a Tartaroszba.
– Tartarosz?
– Egy mély gö dö r az Alvilá gban, ahol a legrosszabb szö rnyek
élnek. Ú gy is mondhatná nk, hogy a gonoszsá g feneketlen gö dre.
De a lényeg, hogy ha egy szö rny megsemmisü l, hó napokig
vagy évekig eltart, amíg ú jraformá ló dik. Mivel az a Dylan
nevezetű viharszellem megló gott, kétlem, hogy soká ig é letben
tartaná Hedge edző t. De Hedge védelmező volt, tehá t tisztá ban
kellett lennie a rizikó val. A szatíroknak nincsen halandó lelkü k.
Fá nak vagy virá gnak, vagy má s hasonló nak szü letnek ú jjá.
Piper lelki szemei elő tt az edző egy nagyon mérges
á rvá cskaként jelent meg. De ettő l nem érezte magá t jobban.

[50]
 Letekintett az alattuk á lló bungaló kra, és rossz érzés
telepedett rá . Hedge az é letét adta azért, hogy épsé gben eljusson
ide. Valamelyik bungaló az édesanyjá é, ahol a fivérei é s nő vé rei
laknak – ú jabb emberek, akiket el kell á rulnia. Tedd, amit
parancsolunk!
– mondta a hang. Vagy szörnyű következményei lesznek. Kezét a
hó na alá dugta, hogy ne lá tszó djon, mennyire remeg.
– Minden rendben lesz – biztatta Annabeth. – Itt bará tok kö zt
vagy. Itt mindenkinek rá zó s élete volt. Tudjuk, min mé sz át.
Azt erő sen ké tlem, gondolta Piper.
– Az elmú lt ö t évben ö t iskolá bó l csaptak ki. Szinte nem
maradt hely, ahová apá m be tudna adni.
– Csak ö tbő l?! – kérdezte Annabeth, méghozzá teljesen
komolyan.
– Piper, mi itt mind megrö gzö tt bajkeverő k híré ben
állunk. Hé té ves voltam, amikor elszö ktem otthonró l.
– Tényleg?
– Legtö bbü nknél figyelemzavart vagy diszlexiá t á llapítanak
meg, gyakran mindkettő t…
– Leo hiperaktív – mondta Piper.
– Pontosan. Tudod, mié rt? Mert ő is harcra szü letett, mint mi.
Nyugtalanok vagyunk, robbané konyak. Nem illü nk az átlagos
kö lykö k kö zé. Ha tudná d, hogy Percynek mennyi baja volt a… –
Az arca hirtelen elsö tétü lt. – Szó val, a lé nyeg, hogy a félistenek
reputáció ja meglehető sen rossz. Te hogyan kerü ltél bajba?
Ha valaki ezzel a ké rdéssel állt elő , Piper tö bbnyire bunyó zni
kezdett, vagy villá mgyorsan té má t vá ltott, vagy elterelő

[51]
hadmű veletbe kezdett. Most maga sem tudta, mié rt, de ő szinté n
felelt:
– Loptam – mondta. – Nem igazi lopá sok voltak ezek…
– Szegények vagytok?
– Dehogy! – kacagott fel Piper keserű en. – Mé gis loptam…
nem tudom, mié rt. Gondolom, a figyelem miatt. Az apá mnak
csak akkor volt rá m ideje, ha bajba kerü ltem.
Annabeth bó lintott.
– Ismerő s szituá ció . Azt mondod, nem igazi lopá sok voltak,
ezt hogy érted?
– Há t… senki sem hisz nekem. Se a rendő rö k, se a taná rok,
még az emberek sem, akiktő l ezt-azt elkértem. Annyira ö ssze
vannak zavarodva, hogy letagadjá k az igazsá got. Pedig az az
igazsá g, hogy é n soha nem loptam. Csak elkértem tő lü k bizonyos
dolgokat. Ő k meg odaadtá k. Még a felnyitható tetejű BMW-t is.
Elkértem, mire az eladó azt mondta, persze, vidd csak! Ké ső bb
rá dö bbent, mit tett, és utá nam kü ldte a zsarukat.
Piper vá rt. Megszokta, hogy az emberek ilyenkor
lehazugozzá k, de amikor felnézett, Annabeth bó logatott.
– É rdekes. Ha az apá d lenne isten, azt mondaná m, Hermé sz
gyermeke vagy, a tolvajok istenéé. Ő mindenkit rá tud venni
mindenre.
De az apá d halandó …
– Teljes mértékben – értett egyet Piper.
Annabeth taná cstalanul megrá zta a fejét.
– Akkor nem tudom. De egy kis szerencsé vel az anyá d ma este
jelentkezik é rted.

[52]
 Piper titkon abban bízott, hogy mégsem. Ugyanis, ha az anyja
egy istennő , akkor az á lmá ró l is tud, nem? Tudhatja, mit
parancsoltak neki. Piper azon gondolkozott, vajon az olimposzi
istenek a gonosz gyermekeiket villá mcsapá ssal bü ntetik-e, vagy
Alvilá gfogsá gra íté lik ő ket?
Annabeth Piper arcá t tanulmá nyozta. Piper tudta, hogy
ó vatosan kell fogalmaznia. Annabeth nagyon okos lá ny. Ha
valaki rá jö nne a titká ra…
– Gyere! – mondta vé gü l. – Valamit meg kell né znem.
Még feljebb má sztak, amíg el nem é rték a hegytető n lévő
barlangot.
Csontok és régi kardok hevertek elő tte a fö ldö n. A bejá ratot
kígyó hímzéses selyemfü ggö ny takarta, kétoldalt fá klyá k égtek.
Egy bizarr bá bszínhá zra emlé keztetett.
– Mi van mö gö tte? – kérdezte Piper.
Annabeth bedugta a fejét, aztá n só hajtva visszahú zta a
fü ggö nyt.
– Tová bbra sincs senki. Egy bará tnő m lakik itt. Má r napok ó ta
vá rom, hogy visszaté rjen, de még mindig semmi.
– A barátnő d egy barlangban él?
Annabeth majdnem
elmosolyodott.
– A csalá djá nak luxuské ró ja van Queensben, ő meg egy
connecticuti leá nyiskolá ba já r. De amikor itt van, akkor
barlangban lakik, igen. Ő az Orá kulum, ő mondja meg a jö vő t.
Remé ltem, hogy segít nekem…
– Megtalá lni Percyt – talá lta ki Piper.
Annabethnek ekkor az utolsó csepp ereje is elfogyott,
képtelen volt tová bb tartani magát. Leroskadt egy sziklá ra, arca
olyan
[53]
fájdalmas grimaszba torzult, hogy Piper kukkoló nak é rezte
magá t.
Ké nyszeredetten elfordította a fejé t. A hegytető felé nézett,
ahol egyetlen fenyő fa magasodott az ég elő tt. A legalsó á gá n
csillogott valami – egy sző rö s, arany lá btö rlő .
Nem… mé gsem lá btö rlő volt. Egy bá rá nygyapjú .
Oké, gondolta Piper. Elvé gre egy gö rö g tá borban vagyunk,
biztos van egy aranygyapjú -má solatuk. Aztá n észrevette a fa
tö vét.
Elő szö r azt hitte, hogy vastag, lila csö vet tekertek kö ré. De a
cső nek hü llő szerű pikkelyei voltak, karmos lá ba, és egy
aranyszemű kígyó fejben vé gző dö tt, ami az orrlyukain á t fü stö t
eregetett.
– Az… egy sá rká ny – nyö gte ki. – Az meg az igazi
aranygyapjú ?
Annabeth bó lintott, de alig figyelt rá . Leejtett vá llakkal ü lt,
megdö rzsö lte az arcá t, és remegve felsó hajtott.
– Bocs, kicsit fá radt vagyok.
– Mindjá rt elájulsz – mondta Piper. – Mió ta keresed a fiú dat?
– Három napja, hat ó rá ja és hú sz perce.
– Azt sem tudod, hogy mi tö rtént vele?
Annabeth megrá zta a fejét.
– Mindketten nagyon izgatottak voltunk, mert korá bban
kezdhettü k a téli szü netet. Kedden talá lkoztunk a Tá borban, és
azt hittü k, van három kö zö s hetü nk. Hogy majd milyen jó lesz. A
tábortű z utá n adott egy jó é jt-puszit, majd a szá llá sá ra vonult, és
reggelre eltű nt. Az egész Tá bort á tkutattuk utá na. Kapcsolatba

[54]
lé ptü nk az édesanyjá val. Tö bb mó don is pró bá ltuk elérni, de
semmi. Egyszerű en eltű nt.
Piper gondolkozni kezdett. Harom napja, tehá t é ppen azó ta,
hogy az ó riá s elő szö r beszé lt hozzá .
– Mió ta vagytok együ tt?
– Augusztus ó ta. Augusztus tizennyolcadika ó ta egészen
pontosan.
– É ppen azó ta, hogy megismertem Já szont. De mi csak néhá ny
hete járunk – mondta Piper.
Annabeth arca megrá ndult.
– Piper… ami ezt a dolgot illeti. Jobb lesz, ha leü lsz.
Piper sejtette, mirő l lesz szó . Ú rrá lett rajta pá nik, mintha a
tü deje kezdett volna megtelni vízzel.
– Figyelj, tudom, hogy Já szon azt hiszi… hogy ma csak ú gy
megjelent az osztá lyban. De ez nem igaz. Má r négy hó napja
ismerem.
– Piper – kezdte szomorú an Annabeth –, ezt a Kö d miatt
hiszed.
– A tok miatt? – lepő dö tt meg Piper.
– A K-ö -d miatt. Ez egy lepel, amely elvá lasztja a halandó k
vilá gá t a vará zslat vilá gá tó l. Mivel a halandó k agya nem lenne
képes feldolgozni az istenek és a szö rnyek lé tezését, a Kö ddel
elleplezzü k a való sá got. A halandó k így olyan formá ban
lá thatjá k a dolgokat, amit má r képesek felfogni. Az emberek
szeme példá ul simá n á tsiklana a vö lgyö n, és a sá rká nyt
szippantó cső nek hinnék.
Piper nagyot nyelt.

[55]
 – De te mondtad, hogy nem egyszerű halandó vagyok, hanem
egy félisten.
– A fé listenek is megtéveszthető k. Láttam má r ilyet. A
szö rnyek példá ul behatolnak egy suliba, é s embernek adjá k ki
magukat, é s mindenki azt hiszi, ismeri az illető t. Azt hiszik, má r
ré gó ta ott van velü k. Mert a Kö d nem csak a memó riát alakítja á t,
de emlékeket is lé trehoz olyan dolgokró l, amik soha nem
tö rténtek meg.
– De Já szon nem szö rny! – ellenkezett Piper. – Ő ember vagy
félisten, vagy mit tudom én, mi. Az én emlékeim nem
hamisítvá nyok.
Teljesen igaziak. Igazá bó l meggyú jtottuk Hedge edző gatyáját,
és az iskola tetejé rő l té nyleg együ tt néztü k a meteorrajt, é s azt a
mamlaszt igazá bó l rá tudtam ott venni, hogy vé gre
megcsó koljon…
Azon kapta magá t, hogy ö sszevissza beszél, és az egé sz Vadon
Iskolá ban eltö ltö tt fé lévrő l beszá mol Annabethnek. Az első
naptó l kezdve szerette Já szont. Olyan kedves é s tü relmes volt
vele, és még a hiperaktív Leó val is kijö tt, tolerá lta a hü lye vicceit.
Pipert sem az elkö vetett ő rü ltsé gei alapjá n ítélte meg. Ó rá kig
beszé lgettek, csillagokat né ztek, é s lassan – vé gre – egymá s
kezét is megfogtá k.
Ezek az élmények nem lehetnek hamisítvá nyok.
Annabeth lebiggyesztette az ajká t.
– Piper, a memó riá d sokkal jobb, mint az á tlagos emberé . Ezt
el kell ismernem, és nem tudom, miért van ez ú gy, ahogy van.
De ha ennyire ismered…
– Jó l ismerem!

[56]
 – Akkor mondd meg, honnan jö tt?
Piper ú gy é rezte magá t, mint akit orrba vá gtak.
– Biztosan mondta, csak…
– Má ig nem vetted észre a tetová lá sá t. Beszélt valaha neked a
szü leirő l vagy a bará tairó l? Vagy legalá bb a legutó bbi
iskolá já ró l?
– Ne-ne-nem tudom, de…
– Piper, mi Já szon csalá dneve?
Piper agya leblokkolt. Fogalma sem volt, mi Já szon
vezetékneve.
Ez hogy lehet?
Sírva fakadt. Komplett hü lyé nek é rezte magá t. Leü lt Annabeth
mellé, és simá n darabokra hullott. Ez tú l sok volt neki. Mindent,
ami ebben az ő rü lt, szomorú é letében jó volt, most el akarnak
venni tő le?
Igen – mondta az álom. Igen, ha nem teszed azt, amit
parancsolunk.
– Hé – folytatta Annabeth –, minden rendben lesz! Já szon itt
van velü nk, é s ki tudja, lehet, hogy igazá bó l ö sszemelegedtek!
Ez nem tű nt tú l való színű nek. Nem, ha az álom igazat
mondott.
De errő l nem beszélhetett.
Letö rö lt egy kö nnycseppet az arcá ró l.
– Azé rt hoztá l fel ide, hogy a tö bbiek ne lá ssá k, hogy sírok,
ugye?
Annabeth megvonta a vá llá t.
– Gondoltam, hogy nem lesz kö nnyű . Tudom, milyen érzés
elveszteni egy szerelmet.

[57]
 – É n még mindig képtelen vagyok elhinni… Tudom, hogy volt
valami kö ztü nk. Csak most az egé sz elmú lt, és mintha nem
ismerne rám. Mié rt éppen ma bukkant fel kö zö ttü nk, ha tényleg
ú gy tö rté nt, ahogy mondod? Hogy kerü lt a buszra? Mié rt nem
emlé kszik a mú ltjá ra?
– Jó kérdé sek – ismerte el Annabeth. – Talá n Kheiró n vá laszt
ad majd rájuk. De most helyet kell keresnü nk neked. Készen
á llsz rá , hogy visszamenjü nk?
Piper a furcsa bungaló kat nézte, az ú j otthoná t, ahol ú j
csalá dtagjai vá rjá k, akik megértik majd minden gondjá t-bajá t –
de a csalá dbó l hamarosan csak csaló dott emberek csoportja lesz
megint, és az otthonbó l egy ú jabb hely, ahonnan kirú gjá k. Aruld
el őket!
– figyelmeztette a hang. Vagy mindent
elveszitesz! Nem volt vá lasztá sa.
– Igen – hazudta. – Készen á llok.

A kö zponti mező n néhá ny tá borlakó kosá rlabdá zott.

Mutatvá nyszá mba menő dobá sokat produká ltak. Egyik labda
sem pattant le a palá nkró l. Automatikusan szó rtá k a
há rompontosokat.
– Az Apolló -csapat – magyará zta Annabeth. – Ezek mindennel
brillíroznak, amit fegyverként lehet haszná lni, legyen az íj vagy
kosá rlabda.
Elsé tá ltak a tű zgö dö r mellett, melynek kö zelében ké t fickó
kardozott.

[58]
 – Igazi pengék – észrevé telezte Piper. – Nem veszé lyes?
– Milyen penge vagy, hogy észrevetted! – mondta Annabeth.
– Bocs, rossz szó vicc volt. Az én szá llá som ott van. A hatos –
biccentett egy szü rke bungaló felé, amelynek ajtaja fö lö tt egy
bagolyszobor gubbasztott. A nyitott ajtó mö gö tt Piper
kö nyvespolcokat lá tott, kiá llított fegyvereket és egy
szá mító gépesített okostá b lá t, amilyent az iskolá kban szoká s
haszná lni. A lá nyok egy térképet rajzoltak, ami egy csata
térképéhez hasonlított.
– Ha má r a pengé knél tartunk – folytatta Annabeth –, gyere
utá nam!
Pipert az épü let há tuljá ban á lló , fémbő l készü lt fészerhez
vezette, ahol – első rá nézé sre legalá bbis ú gy tű nt – a kerti
szerszá mokat tarthattá k. Annabeth kinyitotta az ajtó t, de
egyá ltalá n nem kerti szerszá mok voltak benn, hacsak az ember
nem akar hadat viselni a paradicsompalá ntá k ellen. A fészerben
fegyverek sorakoztak:
a kardoktó l a lá ndzsá kon á t a Hedge bunkó sbotjához
hasonlító buzogá nyokig.
– Minden félistennek szü ksége van valamilyen fegyverre.
Hépha isztoszék készítik a legjobbakat, de nekü nk is szép
gyű jteményü nk van. Athéné gyermekeiné l minden a stratégiá ró l
szó l, arró l, hogy a megfelelő fegyver a megfelelő ember kezébe
kerü ljö n. Lá ssuk csak!
Pipernek nem volt kedve fegyverboltban shoppingolni, de
tudta, hogy Annabeth csak a kedvé ben akar já rni.
Annabeth első ké nt olyan hatalmas kardot nyomott a kezébe,
hogy fel sem tudta emelni.

[59]
 – Nem jó … – mondtá k egyszerre.
Annabeth tová bb vá logatott a fészer há tuljá ban, és
hamarosan valami má ssal rukkolt elő .
– Egy puska? – ké rdezte Piper.
– Egy Mossberg 500-as. – Annabeth ú gy hú zta fel a fegyvert,
mintha gyerekjá ték lenne. – Ne aggó dj! Emberekre nem
veszélyes.
Ú gy alakítottá k á t, hogy mennyei bronzot lő jö n ki, és csakis a
szö rnyekkel vé gez.
– Hm… Ez sem az é n stílusom – vé lte Piper.
– Igazad van. Tú l hivalkodó .
Visszarakta a puská t, é s a számszeríjak kö zt kezdett matatni,
amikor Piper észrevett valamit a szeme sarká bó l.
– Ez mi? – tudakolta. – Egy tő r?
Annabeth elő kaparta a fegyvert, és lefú jta a port a tokjá ró l.
Ú gy né zett ki, mintha hosszú é vek ó ta nem érte volna nap.
– Nem is tudom, Piper – aggodalmaskodott Annabeth. – Nem
hiszem, hogy erre lenne szü ksé ged. A kardok általá ban jobb
szolgá latot tesznek.
– Neked is tő rö d van – mutatott Piper a lá ny ö vérő l ló gó
fegyverre.
– Igen, de… – Annabeth vá llat vont. – Megné zheted
kö zelebbrő l is, ha szeretné d.
A fekete, kopott bő rhü velyt bronzcsík keretezte. Semmi dísz,
semmi hivalkodá s. Piper kezébe remekü l illett a csiszoltfa
markolat.
Amikor kihú zta a tokjá bó l, negyven centis, há romszö g alakú
penge tű nt elő . A bronz ú gy csillogott, mintha tegnap

[60]
fényesítették volna. Halá losan éles volt. Amikor a pengén
meglá tta sajá t, visszatü krö ző dő arcképét, meglepő dö tt.
Idő sebbnek tű nt, komolyabbnak, nem olyan ijedtnek, mint
érezte magát.
– Té nyleg illik hozzá d – ismerte el Annabeth. – Az ilyen
tő rö ket parazoniumnak hívjá k. Ü nnepi alkalmakkor viselték a
gö rö g
hadsereg magas rangú tisztjei. A hatalmat é s gazdagsá got
szimbolizá lta, de ha kü zdelemre kerü lt sor, megfelelő védelmet
nyú jtott.
– Nekem tetszik. Miért kételkedté l benne, hogy jó lesz-
e? Annabeth felsó hajtott.
– Ennek a tő rnek hosszú tö rténete van. A legtö bben
tartaná nak a birtoklá sá tó l. Az első tulajdonosa… szó val,
alaposan megjá rta.
Helenének hívtá k.
Piper igyekezett felfogni, amit hallott.
– Melyik Helenére gondolsz? Csak nem a tró jaira?
Annabeth bó lintott.
Piper hirtelen azt kívá nta, bá rcsak sebé szkesztyű t hú zott
volna, mielő tt a fegyverhez ért.
– É s csak itt há nyó dik a fészerben?
– Mi csupa antik, gö rö g tá rgy kö zt élü nk. Ez nem mú zeum. Az
ilyen fegyverek azért vannak, hogy haszná ljá k ő ket. Ezek a mi
félisten-
ö rö ksé geink. Ez a tő r Menelaosz, Helené első férjének eskü vő i
ajá ndéka volt. Helené Katoptrisnak nevezte el.
– Mit jelent a név?

[61]
 – Tü krö t – hangzott a felelet. – Látó ü veget. Talá n mert Helené
csak piperetü kö rnek haszná lta. Harcban talá n soha nem
forgattá k.
Piper ismét a pengé re nézett. Egy má sodpercig a sajá t
tü kö rké pe meredt vissza rá , aztá n a kép megvá ltozott. A lá ngok
kö zö tt egy groteszk arc jelent meg. Mintha sziklá bó l faragtá k
volna ki.
Ugyanazt a neveté st hallotta, mint álmá ban. Aztá n meglá tta
oszlophoz lá ncolt apjá t a bö mbö lő má glya elő tt.
É s elejtette a tő rt.
– Piper, jó l vagy? – Annabeth kikiá ltott az udvaron lé vő
Apolló n-
kö lykö knek: – Felcsert! Segítsé gre van szü kségü nk!
– Nem, má r… jobban vagyok – nyö gte ki Piper.
– Biztos vagy benne?
– Igen, csak… – Megpró bá lta ö sszeszedni magát. Remegő
ujjakkal felvette a tő rt. – Csak egy kicsit tú l sok volt ez az egész.
Ami ma tö rtént. De… a tő rt szeretné m megtartani, ha szabad.
Annabeth habozott. Aztá n elhessegette az Apolló n-kö lykö ket.
– Megtarthatod, ha tényleg akarod. De nagyon elsá padtá l. Azt
hittem, rohamot kaptá l, vagy ilyesmi.
– Nem, jó l vagyok – bizonygatta Piper, bá r a szíve tová bbra is
vá gtatott. – Nincs egy… telefon a tá borban? Felhívhatom az
apá mat?
Annabeth szü rke szeme majdnem annyira kiké szítette, mint a
tő r pengéje. Mintha a má sik lá ny millió nyi lehető séget pö rgetett
volna vé gig magá ban, amíg megpró bá lt Piper gondolataiban
olvasni.

[62]
 – Mi nem haszná lhatunk telefont – felelte végü l. – Ha egy
félisten mobiltelefoná lna, az olyan lenne, mintha jeleket kü ldene
a szö rnyeknek a tartó zkodá si helyét illető leg. De… ná lam mégis
van egy – hú zta ki a zsebébő l. – Szabá lyellenes, de ha kettő nk
kö zt marad…
Piper hálá san elfogadta, és megpró bá lt ú rrá lenni kezének
remegé sén.
Tá volabb lé pett Annabethtő l, é s a mező felé fordult.
Az apja privát szá má t hívta, bá r tudta, mi lesz az eredmé ny.
Hangrö gzítő . Már három napja hiá ba pró bá lkozott, az á lom
ó ta.
A Vadon Iskolá ban naponta egyszer telefoná lhattak. Minden
este beü tö tte a szá mot, de hiá ba.
Vonakodva bá r, de felhívott egy má sik szá mot is, az apja
személyi asszisztense azonnal felvette.
– Mr. McLean irodá ja.
– Jane – csikorgatta fogát a lá ny –, elá rulná , hol az apá m?
Jane hallgatott egy darabig, talá n azon tű nő dö tt,
megmenthetné-
e a vá lasztó l, ha letenné.
– Piper, azt hittem, az iskolá bó l nem telefoná lhatsz.
– Talá n nem az iskolá ban vagyok. Talá n elszö ktem, hogy a
vadak kö zt éljek az erdő ben.
– Aha – felelte Jane minden aggodalom nélkü l. – Megmondom
az apá dnak, hogy kerested.
– Hol van?
– Há zon kívü l.

[63]
 – Maga sem tudja, ugye? – halkította le a hangjá t Piper, bá r
bízott benne, hogy Annabeth udvariassá gbó l nem hallgató zik. –
Mikor akarja értesíteni a rendő rséget, Jane? Lehet, hogy bajban
van.
– Piper, nem akarunk botrá nyt. Biztos vagyok benne, hogy jó l
van. Néha eltű nik pá r napra. De mindig visszaté r.
– Szó val igazam van. Maga nem tudja, hogy ho…
– Mennem kell, Piper – csattant fel Jane. – Jó tanulá st!
A vonal megszakadt. Piper ká romkodott. Aztá n visszaadta a
telefont Annabethnek.
– Nem sikerü lt? – ké rdezte Annabeth.
Piper nem felelt, mert nem volt benne biztos, hogy nem fakad
ismét sírva.
Annabeth a telefonkijelző re sandított, és habozni lá tszott.
– A csalá dneved McLean? Bocs, tudom, hogy nem tartozik
rá m. De nagyon ismerő s valahonnan.
– Gyakori né v.
– Igen, lehet. Mivel foglalkozik az apá d?
– Bö lcsész diplomá ja van. Csiroki mű vész.
Ez volt a szoká sos vá lasza. Nem volt hazugsá g, de a teljes
igazsá g sem.
Amikor ezt mondta, az emberek tö bbsé ge má ris elképzelte az
apjá t, ahogy egy rezervá tumban indiá n szuveníreket á rul a
turistá knak.
Bó logató Ü lő Biká t. Kagyló pénz nyaklá ncot. Nagy Fő nö k
feliratú tá blácská kat – meg hasonló vackokat.
– Vagy ú gy, – Annabeth hangja nem csengett tú l meggyő ző en.
Mindenesetre eltette a telefont. – Jó l vagy? Folytassuk a
tú rá t?

[64]
 Piper az ö vébe dugta ú j tő ré t, és megfogadta, hogy késő bb, ha
egyedü l marad, kitalá lja, hogyan mű kö dik.
– Persze, mindent lá tni akarok.

A bungaló k klasszak voltak, de egyik sem volt rá akkora hatással,

mint a sajátja. A feje fö lö tt tová bbra sem jelent meg a jel – se egy
nyomorék vombat, se má s.
A Nyolcas Bungaló teljes egé szében ezü stbő l volt, és a hold
fényével derengett.
– Artemisz? – talá lgatott Piper.
– Ú gy lá tom, jártas vagy a gö rö g mitoló giá ban.
– Olvastam né há ny dolgot, amikor apá m az egyik projektjén
dolgozott.
– Azt hittem, csiroki mű vé szetben
remekel. Piper magá ban ká romkodott.
– Ö ö ö … persze, de néha má sfelé is elkalandozik.
Piper biztosra vette, hogy végleg elszú rta: a McLean meg a
gö rö g mitoló gia együ tt má r tú l sok volt. Szerencsére Annabeth
fejé ben nem á llt ö ssze a kép.
– Szó val – folytatta Annabeth –, Artemisz a hold istennő je, és a
vadá szaté . De tő le nincsenek tá borlakó ink. Artemisz az ö rö k
szű z, vagyis gyermektelen.
– Oh! – Piper arcá ra csaló dá s ü lt. Mindig kedvelte Artemisz
tö rténeteit, és azt remélte, hogy legalá bb egy jó fej lesz az
anyuká ja.

[65]
 – Viszont ott vannak Artemisz Vadá szai – pontosított
Annabeth.
– Meglá togatnak néha bennü nket. De ő k sem a gyermekei,
csak szü zességet fogadott szolgá ló lá nyai. Egy csoport
halhatatlan tinédzser, akik együ tt kalandoznak, és szö rnyekre
vadá sznak.
Piper felkapta a fejé t.
– Jó l hangzik! Tényleg halhatatlanokká vá lnak?
– Két esetben ő k is meghalhatnak: harcban, vagy ha megtö rik
a fogadalmukat. Említettem má r, hogy le kell mondaniuk a
fiú kró l?
Nincs randi. Soha. Egy ö rö kké való sá gig.
– Oh. Akkor hagyjuk!
Annabeth felkacagott. Egy má sodpercig szinte boldognak
tű nt, é s Piper arra gondolt, hogy jobb idő kben szívesen ló gna
együ tt ilyen bará ttal.
Felejtsd el, neked itt nem lesz baratod, emlé keztette magá t.
Plane, ha leleplező dsz.
Tová bbmentek a kö vetkező bungaló hoz, a Tízeshez, amely
csipkefü ggö nyö s ablakaival, ró zsaszín ajtajá val meg virá gos
pá rká nyaival egy Barbie-há zra hasonlított. Az ajtó hoz sétá ltak,
az erő s parfü millattó l Piper majdnem ö klendezni kezdett.
– Ah! Ide kerü lnek a szupermodellek halá luk utá n?
Annabeth elhú zta a száját.
– Ez Aphrodité bungaló ja. A szerelemistennő é. Drew a
vezető jü k.
– Ki lenne má s! – morogta Piper.

[66]
 – Nem mind olyan rémesek – mondta Annabeth. – A régi
vezető jü k pé ldá ul tö k jó fej volt.
– Mi tö rté nt vele?
Annabeth arca
elkomorult.
– Menjü nk tová bb!
Megnézté k a tö bbi há zat is, de Piper csak egyre lehangoltabb
lett. Azon tű nő dö tt, hogy talá n Démété rnek, a fö ldmű velés
istennő jének a lá nya. De Piper minden nö vényt kinyírt, ami csak
a kezei kö zé kerü lt. Athéné klassz lenne, meg talá n Hekaté, a
vará zslat istennő je is. Biztos volt benne, hogy ő ott is nem kívá nt
gyermekké nt vé gzi majd, ahol minden kö lyö k megtalá lja az
anyját vagy az apjá t. Egyá ltalá n nem vá rta az esti tá bortü zet.
– A tizenké t olimposzi istennel kezdtü k – magyará zta
Annabeth.
– A hímnemű istenek bungaló i balra, a nő nemű eké jobbra.
Aztá n tavaly kiegészítettü k ő ket azon istenek szá llá shelyeivel,
akiknek nincs tró njuk az Olimposzon: Hekatééval, Há dészé vel,
Íriszé vel…
– É s kié az a két nagy épü let a sor vé gé n? – tudakolta
Piper. Annabeth ö sszevonta a szemö ldö ké t.
– Zeuszé és Hérá é . Az istenek kirá lyá é és kirá lynő jéé.
Piper elindult feléjü k. Annabeth unott arccal kö vette. Zeusz
há za leginká bb egy bankra emlékeztette fehér má rvá nyfalá val,
homlokzati oszlopaival és villá mokkal díszített, fényes
bronzajtajá val.
Hérá é valamivel szerényebb mé retű volt, de hasonló stílusban
épü lt. Csak az ajtó kra kü lö nbö ző színekben csillogó
pá vafarokmintá kat véstek.

[67]
 A tö bbi szá llá ssal ellentétben, melyek mind hangosak voltak
és forgalmasak, mint egy á tjáró há z, Zeusz és Héra há za zá rva
volt, é s némasá g honolt bennü k.
– Ezek ü resek? – kérdezte
Piper. Annabeth bó lintott.
– Zeusznak má r nagyon ré gen nem szü letett gyermeke.
Vagyis nem nagyon. Zeuszt, Poszeidó nt é s Hádészt, a legidő sebb
testvé reket, csak Nagy Há romsá gnak szoktuk nevezni. A
gyermekeik nagyon erő sek é s veszélyesek. Az utó bbi hetven
évben pró bá ltá k elkerü lni, hogy fé listen gyermekü k szü lessen.
– Csak probaltak?
– Elő fordult, hogy… ö ö ö meginogtak. Van egy barátnő m,
Thalia Grace-nek hívjá k, ő példá ul Zeusz lá nya. De felhagyott a
táborlakó sá ggal, é s csatlakozott Artemisz vadá szaihoz. A
kedvesem, Percy, Poszeidó n fia. É s van egy Nico nevezetű fiú ,
né ha felbukkan itt a tá borban, ő Há dész fia. Rajtuk kívü l nincs
má s félisten, aki a Nagy Há romsá g gyermeke lenne. Vagy mi
nem tudunk ró la.
– É s Héra? – nézett Piper a pá vatollas ajtó ra. Valamiért
nyugtalanította.
– A há zassá g istennő je – kö zö lte Annabeth visszafogottan,
mint ha megpró bá lná elkerü lni, hogy ká romkodjon. – Neki csak
Zeusztó l vannak gyermekei. Tehát nincsenek félisten
leszá rmazottai.
É pü letet is csak tiszteletbő l kapott.
– Ú gy lá tom, nem kedveled ő t – észrevételezte Piper.
– Hosszú tö rténet a kettő nk kapcsolata – vallotta be Annabeth.

[68]
 – Azt hittem, bé ké t kö tö ttü nk, de amikor Percy eltű nt… volt
egy furcsa á lmom vele.
– Azt mondta neked, hogy gyere el é rtü nk – mondta Piper. –
É s te azt hitted, Percy is ott lesz.
– Ejtsü k a témát! – ké rte Annabeth. – Hérá ró l jelen
pillanatban nem sok jó t mondhatnék.
Piper a kü szö bre tekintett.
– Ki szokott ide járni?
– Senki. Csak tiszteletbő l építették neki, mint említettem.
Senki nem lakik benne.
– Valaki azért mé gis – mutatott Piper a poros kü szö bö n lévő
lá bnyomra. Pró baképpen megnyomta az ajtó t, mire az kinyílt.
Annabeth há tralé pett.
– Ö ö ö , Piper, nem hiszem, hogy be kéne…
– Nem arra szü lettü nk, hogy veszé lyes dolgokat mű veljü nk? –
sé tá lt be a lá ny.

Héra háza nem szá mított azon helyek kö zé, ahol Piper szívesen
lakott volna. Hideg volt, mint egy hű tő szekré nyben. A terem
kö zepé n lé vő há romméteres szobrot, mely a tró njá n ü lő Hérá t
á brá zolta hullámzó kö ntö sben, oszlopok vetté k kö rü l. Piper
mindig azt hitte, a gö rö g szobroknak fehé r, ü res szemü k van, de
Héra színesre festett szeme teljesen emberinek tű nt volna, ha
nem olyan nagy. Piper ú gy érezte, Hé ra kö veti ő t szú ró s
tekintetével.

[69]
 Az istennő lá bá ná l lévő bronz pará zstartó ban tű z égett. Piper
agyá n á tfutott, hogy vajon ki tá plá lja, ha a há z mindig ü res. Hé ra
vá llá n só lyom ü lt, a kezé ben egy ló tuszvirá ggal díszített dolgot
tartott. Fonott hajá nak csigá i feketé k voltak. Bá r mosolygott, a
szeme hideg maradt és szá mító , mintha ezt ü zenné: Anyatok
jobban tudja. Ne álljatok az utamba, mert eltaposlak benneteket!
A szobron kívü l má s nem volt odabent, se priccsek, se
bú torok, se fü rdő szoba, se ablakok, semmi, amit egy esetleges
lakó haszná lhatna.
Bá r Héra a há zassá g és az otthon istennő je volt, a hajléka
Pipert inká bb egy sírboltra emlékeztette.
Nem, Hé ra nem lehet az anyja. Ha má sban nem is, ebben Piper
biztos volt. Nem a rokonsá g hozta ide, hanem a fé lelem, ami a
kö zelé ben felerő sö dö tt. Az á lma, a szö rnyű ultimá tum, amit
kapott.
Mindez valahogy kapcsolatban á llt ezzel a hellyel.
Megdermedt. Nem voltak egyedü l. A szobor mö gö tt lévő kis
oltá rná l fekete kendő be burkoló zott alak á llt. Csak tenyérrel
felfelé fordított kezei lá tszó dtak. Mintha valamit ká ntá lt volna:
imát vagy vará zslatot.
– Rachel?! – kapott levegő utá n Annabeth.
A lá ny megpö rdü lt. A lehulló kendő nem takarta tová bb a
vö rö s hajzuhatagot é s a szeplő s arcot, mely nem illett a kabin
mogorvasá gához, sem a fekete kendő hö z. Tizenhét lehetett, egy
á tlagos
tinédzser, zö ld blú zban és vilá gító s filccel telifirká lt, szakadt
farmerban.
A hideg padló ellené re sem viselt lá bbelit.

[70]
 – Szia! – futott Annabethhez. – Bocs! Jö ttem, amilyen gyorsan
csak tudtam.
Néhá ny percig Annabeth eltű nt fiú já ró l beszé ltek – hogy nincs
ró la hír, satö bbi –, amikor Annabethnek vé gre eszébe jutott a
magá t egyre kínosabban érző Piper.
– Milyen udvariatlan vagyok! – mentegető zö tt. – Rachel, ő itt
Piper, az egyik fé lvér, akit ma megmentettü nk. Piper,
bemutatom neked Rachel Elizabeth Dare-t, az Orá kulumunkat.
– Ő a barlanglakó bará tod – talá lgatott
Piper. Rachel elmosolyodott.
– Pontosan.
– Szó val orá kulum vagy? – ké rdezte Piper. – Meg tudod
mondani a jö vő t?
– Inká bb ú gy fogalmazné k, hogy a jö vő idő nké nt megrohan –
felelt Rachel. – Pró féciá kat kö zlö k. Az Orá kulum lelke néha
megszá ll, és olyan fontos dolgokat mond á ltalam, amiket senki
sem ért. De a pró féciá kban benne rejlik a jö vő .
– Oh – á llt Piper egyik lá bá ró l a má sikra. – Klafa.
Rachel felkacagott.
– Ne aggó dj, mindenki hátborzongató nak talá lja a dolgot. Még
én is. De á ltalá ban á rtalmatlan vagyok.
– Te is félisten vagy?
– Nem. Egyszerű halandó – felelt Rachel.
– Akkor mit keresel… – mutatott kö rbe Piper.
Rachel mosolya elhalvá nyult. Elő szö r Annabethre sandított,
aztá n Piperre.

[71]
 – Volt egy megérzé sem. Percy eltű né se valahogy kapcsolatban
á ll ezzel a hellyel. Megtanultam hallgatni a megé rzéseimre.
Kü lö nö sen az utó bbi hó napban, mió ta az istenek elnémultak.
– Elné multak? – kérdezte Piper.
Rachel homlokrá ncolva né zett Annabethre.
– Még nem mondtad neki?
– Még nem jutottunk el idá ig – mondta Annabeth. – Piper, ami
az utó bbi hó napot illeti… nos, az teljesen normá lis, hogy az
istenek nem beszé lnek gyakran a gyermekeikhez. De ü zeneteket
azért kapunk hébe-hó ba. Néhá nyan még az Olimposzra is
ellá togatnak.
É n gyakorlatilag az egé sz szemesztert az Empire State
Building tetejé n tö ltö ttem.
– Hol?
– Napjainkban ott van az Olimposz bejá rata.
– Vagy ú gy – grimaszolt Piper. – Végü l is, mié rt ne?!
– Tudod, a Titá n Há ború sorá n elpusztult Olimposzt Anna
beth tervei alapjá n építették ú jjá – magyará zta Rachel. –
Annabeth ü gyes é píté sz. Ha lá tná d a salá tabá rt, amit…
– De a lé nyeg – vette á t a szó t Annabeth –, hogy egy hó napja
kezdő dö tt, má rmint az Olimposz hírzá rlata. A kaput
lelakatoltá k, senki sem juthat be. Az oká t senki sem tudja.
Mintha az istenek elzá rtá k volna magukat elő lü nk. Még az anyá m
sem vá laszol az imá imra, és a tá borvezető nket, Dionü szoszt
visszarendelték.
– Nektek a… bor istene volt a tá borvezető tö k?
– Igen, de ez…

[72]
 – Tudom, hosszú tö rténet – fejezte be helyette Piper. –
Folytasd, kérlek!
– Tényleg az. A fé listeneké rt tová bbra is jelentkeznek, de ezen
kívü l semmi. Se egy ü zenet. Se egy lá togatá s. Semmi jel, hogy az
istenek meghallaná k szavunk. Mintha valami tö rtént volna,
valami nagyon rossz dolog, aztá n egyszer csak Percy is eltű nt.
– É s Já szon feltű nt az iskolakirá ndulá son – egészítette ki
Annabeth szavait Piper. – Kitö rö lt emlé kezettel.
– Ki az a Jászon? – kérdezte Rachel.
– A… – Piper leá llította magá t, mielő tt azt mondta volna, hogy
a „fiú m”, de az erő feszíté sbe belesajdult a szíve. – A bará tom. Az
elő bb Annabeth azt mondta, hogy Héra lá tomá st bocsá tott rá
á lmá ban.
– Pontosan. Ez volt az első ü zenet az istenektő l hosszú idő
utá n. Rá adá sul Hé ra kü ldte, a legkevésbé segítő kész istennő ,
méghozzá annak a félistennek, akit a legkevésbé kedvel. Azt
ü zente, megtudom, mi tö rté nt Percyvel, ha elmegyek a Grand
Canyon teraszá ra, é s megkeresem az „egycipő jű embert”. De
csak benneteket talá ltalak ott, meg Já szont az egy cipő jével. É s
nem nagyon értem a dolgot.
– Valami rossz dolog tö rté nik – értett egyet Rachel. Piperre
né zett, akit hirtelen elfogott a vá gy, hogy beszá moljon nekik az
á lmá ró l, hogy elmondja, ő tudja, mi folyik itt – vagy legalá bbis
annak egy ré szét. É s hogy a rossz dolgok mé g csak most
kezdő dnek.
– Lá nyok – kezdte –, nekem most…
Mielő tt befejezhette volna, Rachel teste megfeszü lt. Szeme
zö ldes fé nyben derengett, és megragadta Piper vá llá t.

[73]
 Piper megpró bá lt kiszabadulni, de Rachel ujjai
vaskampó kké nt szorítottá k.
– Szabadíts ki! – mondta Rachel, de egy idő s nő hangjá n, ami
mintha egy alagú tbó l visszhangzott volna, valahonnan
messzirő l.
– Szabadíts ki, Piper McLean, kü lö nben a fö ld gyomra emészt
el bennü nket! Napforduló kor mindennek vége.
A terem forogni kezdett. Annabeth megpró bá lta Rachelt
levakarni Piperrő l, de hiá ba erő lkö dö tt: zö ld kö dgomolyba
burkoló ztak, és Piper tö bbé azt sem tudta, ébren van-e, vagy
á lmodik.
A hatalmas szobor mintha felemelkedett volna a tró njá ró l.
Piper fö lé hajolt, és á tdö fte pillantá sá val. Ajkai szé tnyíltak, és
Pipert émelyítő en erő s parfü millat csapta meg. Ugyanazon a
visszhangos hangon szó lalt meg, mint Rachel: Az ellenségeink
készülődnek.
A tü zet kö pő csak az első kö zü lü k. Ha meghajolsz az akarata
elő tt, a kirá lyuk feltá mad, es mindegyikü nket elpusztít.
SZABADÍTS KI!
Piper térde megroggyant, és minden elsö té tü lt.

[74]
V. * Leo

eo tú rá ja nagyszerű en alakult, amíg nem talá lkozott a

L sá rká nnyal.
Az íjá sz fickó , Will Solace, jó fejnek bizonyult. A dolgok,
amiket Leó nak mutogatott, legalá bb annyira izgik voltak, mintha
illegá lisak lenné nek. Igazi gö rö g csatahajó k horgonyoznak a
kikö tő ben, amiken igazi lá ngoló nyilakkal meg robbanó szerekkel
lehet gyakorlatozni? Szuper technikaó rá k, ahol igazi
lá ncfű résszel meg forrasztó lá mpá val dolgozhatsz? Leo egybő l
benne volt. Az erdő szö rnyekkel van tele, és egyedü l senki sem
lé phet be? Szuper! Rá adá sul a Tá borban nyü zsö gtek a
csinosabbná l csinosabb lá nyok. Leo nem nagyon kapiská lta még
az istenek rokonsá gi szá lait, de remé lte, hogy nem mindegyik
csaj az unokatesó ja. Szívá s lenne. É s nagyon szerette volna ú jra
lá tni a víz alatti csajokat is, akiké rt talá n mé g egy szolidabb
fulladá st is bevá llalt volna.
Will megmutatta neki a bungaló kat, az étkező pavilont és a
vívó aré ná t.
– Kapok kardot is? – tudakolta.
Will ú gy meredt rá , mint aki megvetendő nek tartja az ö tletet –
A Kilences lakó ja vagy, majd elkészíted magadnak.
– Na, igen. Kié is a kéró , Vulcanusé?
– Mi nem a ró mai neveket haszná ljuk. Az eredeti nevek
mindig gö rö gö k. Az apá d Hé phaisztosz.

[75]
 – Hepaj itt, oszt... – Leo hallotta má r valahol a nevet, de
tú lsá gosan ö ssze volt zavarodva. – Oszt mé g hol van hepaj?
– Héphaisztosz – javította ki Will. – A ková csok és a tű z istene.
Leo már ezt is hallotta, de inká bb nem gondolt rá . A tű z istene?
Most komolyan? Azutá n, ami az é desanyjá val tö rtént, beteg
viccnek tű nt az egész.
– Szó val az a fejem fö lö tt lá ngoló kalapá cs bá ró , vagy gá z? –
kérdezte.
Will nem vá laszolt rö gtö n.
– Szinte azonnal elismert, ez á ltalá ban jó jelnek szá mít.
– Az a szivá rvá nypó nis fickó , az a Butch, valami á tkot
emlegetett...
– Ugyan... ne foglalkozz vele! Mió ta a Kilences Bungaló
vezető je elhalá lozott...
– Meghalt? Ú gy érted, hogy fájdalmas mó don?
– Majd a lakó tá rsaid elmondjá k a tö rténetet.
– Hol vannak a haverjaim? Nem a vezető jü knek kellett volna
VIP-tú rá ban részesítenie?
– Ő ... sajnos nem képes rá . Majd meglá tod, mié rt. – Will
gyorsan elindult, mielő tt Leo ú jabb ké rdést tehetett volna fel.
– Á tkok és halá lok – morogta Leo -, ez egyre jobb lesz.

Leo é ppen a mező n vá gott á t, amikor megjelent elő tte egykori

bé biszittere, akirő l soha nem hitte volna, hogy a Fé lvér
Tá borban látja viszont.
Leo megtorpant.

[76]
 – Mi a baj? – ké rdezte Will.
Tia Callida. Callida néni. Mert így nevezte magát a hö lgy, á t
Leo nem lá tta ö téves kora ó ta. Ott állt a mező tú lsó felén, egy
nagyon fehér bungaló árnyé ká ban, és ő t stírö lte. Fekete vá szon
ö zvegyruhá t viselt é s fejkendő t, az arca semmit sem vá ltozott:
ugyanaz a gyű rö tt pergamen bő r és szú ró s, fekete pillantá s.
Rá ncos kezeibő l mintha karmok nő ttek volna ki. Ő skö vü letnek
né zett ki, de ahhoz képest nem sokat vá ltozott, ahogy emlékezett
rá .
– Az az idő s né ni – kérdezte Leo – mit keres
itt? Will megpró bá lta kö vetni Leo pillantá sá t.
– Milyen ö reg nénirő l beszé lsz?
– Az a feketeö zvegy. Há ny idő s né nit lá tsz ott á llni?
Will a homloká t rá ncolta.
– Attó l tartok, hosszú napod volt, Leó , vagy a Kö d tová bbra is
megtré fá lja az elméd. Szerintem menjü nk egyenesen a
szá llá sodhoz, jó ?
Leo ellenkezni szeretett volna, de amikor visszanézett a nagy,
fehér há z felé, Tía Callida eltű nt. Pedig biztos volt benne, hogy
lá tta. Mintha anyja emlé ke felidézte volna Callidá t a mú ltbó l.
É s ez nem volt tú l jó hír, tekintve, hogy T ía Callida
megpró bá lta ő t megö lni.
– Csak hú zom az agyad, haver! – halá szott elő néhá ny
fogaskereket a zsebébő l, é s babrá lni kezdett a mü tyü rö kkel,
hogy megnyugtassa az idegeit. Nem akarta, hogy a táborban
ő rü ltnek gondoljá k. Vagy ő rü ltebbnek anná l, amilyen.
– Há t, akkor lá ssuk a Kilences Bungit! – mondta. – Kedvem
szottyant egy jó kis á tokra!

[77]
Kívü lrő l nézve Héphaisztosz bungaló ja a fémfalá val meg a
vasrá csaival egy gará zsra emlékeztetett. A bejá rat egy bank
trezorajtó já ra hasonlított, ugyanis kerek volt, és legalá bb fél
méter vastag. Jó pá r rézfogaskeré k elforgatá sá val nyílt ki,
mikö zben fü st sziszegett a hidraulikus szelepekbő l.
– Ezek biztosan imá djá k a steampunkot.
A szá llá s né ptelennek tű nt. A falakbó l ö sszecsukható ,
csú cstechnoló giá s á gyak á lltak ki. Mindegyik digitá lis
vezérlő fallal rendelkezett: pislogó LED-égő k, derengő kö vek,
egymá sba kapcsoló dó fogaskerekek. Leo ú gy lá tta, hogy az
á gyakat szá mkombiná ció val lehet kinyitni, és mö gö ttü k
való színű leg egy tá roló nak haszná lható fü lke talá lható (esetleg
egy-két csapda, ami tá vol tarthatja a kéretlen behatoló kat).
Leo legalá bbis így tervezte volna meg ő ket. Bá r az é pü let
kívü lrő l nem tű nt emeletesnek, a mennyezetbő l tű zoltó rú d
ereszkedett le. É s csigalé pcső vezetett az alagsorba. A falakon
minden elké pzelhető elektromos barká csgép megtalá lható volt,
ehhez jö tt még a tő rö k, kardok és egyéb pusztító fegyverek
arzená lja. A nagy munkaasztalt vasdarabok borítottá k: anya– és
apacsavarok, csavaralá té tek, szö gek, szegecsek és ezer egyé b
gépalkatré sz. Leo erő s ké sztetést érzett, hogy zsebébe sö pö rje
ő ket. Imá dta ezeket a dolgokat. De szá z kabá tra lett volna
szü ksé ge, hogy mind a zsebébe férjen.
Amikor kö rbenézett, anyja mű helyében érezte magát. Jó , nem
a fegyverek miatt – hanem a szerszá mok, a vasdarabok, a

[78]
gépzsír, a fém és a forró motor szaga miatt. Ú gy érezte, szeretni
fogja ezt a helyet.
Elhessegette magá tó l a gondolatot. Nem akart fá jdalmas
emlé keket. Csak előre! – ez volt a jelmondata. Ne rá gó djunk a
mú lton, és ne maradjunk egy helyben soká ig! Csakis így lehet
megszö kni a szomorú sá g elő l.
Leakasztott egy hosszú ká s gépet a falró l.
– Egy fű nyíró gép? Minek kell a tű z istenének egy fű nyíró gé p?
A sö tétbő l megszó lalt valaki:
– Meg fogsz lepő dni.
A terem hátsó részé ben foglalt volt az egyik priccs. A sö té t,
terepmintá s fü ggö ny elhú zó dott, és Leo észrevette a srá cot, akit
eddig eltakart, bá r nem sokat lá tott belő le, mert tető tő l talpig
gipsz borította. Mé g a feje is gé zbe volt tekerve, csak az arca
nem, de az is dagadt é s véralá futá sos volt. Ú gy né zett ki, mint
egy Duracell Nyú l, akit rettenetesen ö sszevertek.
– Jake Mason vagyok – mutatkozott be a srá c. – Kezet fogné k
veled, ha...
– Megértelek! – mondta Leo. – Fel ne kelj!
A srá c elmosolyodott, aztá n megrá ndult a szá ja, mintha fájt
volna megmozdítani arcizmait. Leo azon tű nő dö tt, mi
tö rténhetett vele, de félt megkérdezni.
– Ü dvö zlü nk a Kilences Bungaló ban! – kö szö ntö tte Jake. – Má r
egy éve nem kaptunk ú j lakó t. Mostantó l é n vagyok a fő nö k.
– Mostantó l? – kérdezte Leo.
Will Solace megkö szö rü lte a torká t.
– Hol vannak a tö bbiek, Jake?

[79]
 – Lent, a kovácsmű helyben – mondta Jake vá gyakozva. –
Dolgoznak a... tudod, azon a problé má n.
– Oh! – Will gyorsan témá t vá ltott. – Akad Leo szá má ra egy
szabad priccs?
Jake alaposan végigmé rte Leó t.
– Hiszel az á tkokban, Leo? Vagy a szellemekben?
Épp az előbb láttam a gonosz dadusomat, gondolta magában. Ennyi
év után halottnak kellene lennie. És egyetlen nap sem telik el úgy, hogy
ne lássam anyámat a lángoló műhelyben. Szóval, gyere nekem
szellemekkel, te Michelin-figura!
De hangosan csak ennyit mondott:
– A szellemekben? Pff. Ugyan. Nyugi. Ma ugyan egy
viharszellem belö kö tt a Grand Canyonba, de semmi kü lö nö s.
Jake bó lintott.
– Akkor jó . Mert a legjobb á gyat kapod. Beckendorfét.
– Hú , Jake – lepő dö tt meg Will. – Biztos vagy te ebben?
Jake kiá ltott egyet:
– Az 1-A priccset ké rem!
A bungaló morajlani kezdett. A padló szétnyílt, mint egy
fényképező gé p optiká ja, és egy á gy ugrott fel belő le. A bronz
á gyvég beépített videojá té kkal, a fejrész egy sztereó
berendezé ssel dicsekedhetett. Az á gy aljá bó l ü vegajtó s hű tő gé p
kandiká lt ki, az oldalá n irá nyító gombok sorjá ztak.
Leo ledobta magá t a priccsre, és ö sszefonta ujjait a tarkó ja
alatt.
– Ezt meg tudná m szokni.
– Az á gy visszahú zó dik az alattunk lévő privá t há ló szobá ba. –
mondta Jake.

[80]
 – Az anyjá t! Ez igen! Viszlá t! Ha keresnek, lent vagyok Leo
oroszlá nbarlangjá ban. Melyik gombot kell megnyomni?
– Vá rjunk csak! – csattant fel Will Solace. – Nektek privá t
alagsori szobá itok vannak?
Jake elmosolyodott volna, ha fájó arca nem gá tolja ebben.
– Rengeteg titkunk van, Will. Nektek, Apolló n-kö lykö knek,
feleannyi szó rakozá sotok sincs, mint nekü nk. A mi tá borlakó ink
kö zel egy évszá zadig á stá k a Kilences alatti alagú trendszert.
Akkora, hogy még nem értü nk a vé gé re. De az á gyhoz
visszaté rve, Leó , ha neked nem probléma, hogy egy halott fiú
á gyá ban alszol, akkor a tié d.
Leo hirtelen kevésbé talá lta vonzó nak az á gyat. Vigyá zva
felü lt, nehogy megnyomjon egy gombot.
– Az elhunyt csapatvezető ? Ez az ő á gya volt?
– Igen – felelt Jake. – Charles Beckendorfé .
Leo lá tta lelki szemei elő tt az á gybó l kiugró lá ncfű részeket és
a grá ná tokkal kitö mö tt pá rná t.
– De nem az á gyá ban halt meg, ugye?
– Dehogy – felelt Jake. – A tavaly nyá ri Titá n Há ború ban.
– A Titá n Há ború ban – ismételte Leo. – De a háború nak
semmi kö ze nem volt ehhez az á gyhoz, ugye?
– A titá nok – magyará zta Jake Leó nak olyan hangon, mintha
egy idió tá hoz beszélne – nagy és erő s fickó k, akik az istenek elő tt
uraltá k a vilá got. Tavaly nyá ron megpró bá ltak visszatérni.
Kronosz, a vezérü k, ú j palotá t épített a kaliforniai Tam-hegyen.
A seregü k bevonult New Yorkba, és majdnem lerombolta az
Olimposzt. A megá llítá sukra tett kísérletek sorá n szá mos fé listen
vesztette életét.

[81]
 – Ugye, ez nem szerepelt a hírekben? – ké rdezte Leo.
Jogos kérdésnek tű nt, Will mégis hitetlenkedve rá zta a fejét.
– Te nem hallottá l a Szent Helen-hegy vulká njá nak
kitö ré sérő l, sem a pusztító viharokró l, vagy a St. Louisban
ö sszedő lt há zakró l?!
Leo vá llat vont. Mú lt nyá ron megszö kö tt egy ú jabb
nevelő otthonbó l, és amikor a gyá mü gy Ú j-Mexikó ban elcsípte, a
bíró sá g beutalta ő t a legkö zelebbi nevelő inté zetbe, a Vadon
Iskolá ba.
– Má ssal voltam elfoglalva.
– Nem szá mít – mondta Jake. – Szerencsé d, hogy lemaradtá l
ró la. Beckendorf az első hő si halottak kö zt szerepelt, é s azó ta a...
– Bungaló tokat elá tkoztá k – talá lgatott Leo.
Jake nem vá laszolt. De talpig gipszben volt. Tehá t ez felért egy
vá lasszal. Leo apró jeleket fedezett fel, amik eddig elkerü lté k
figyelmét. Robbaná snyomot a falon, foltot a padló n, ami aká r olaj
is lehetett… de vér is. A tö rö tt kardokat és az ö sszetö rt gépeket,
amiket mintha elkeseredé sbő l rú gtak volna a sarokba. Az egész
helybő l csak ú gy á radt a balszerencse.
Jake nem kö zö mbö sen felsó hajtott.
– Most pedig szundítok egyet. Remélem, jó l fogod itt érezni
magad! Kedves hely... volt valamikor.
Lehunyta a szemé t, é s a terepszínű fü ggö ny magátó l
visszahú zó dott.
– Gyere, Leo! – hívta Will. – Megmutatom neked a ková csmű -
helyt!

[82]
 Mielő tt tá voztak volna, Leo visszané zett az ágyá ra, és
odaképzelte a halott csapatvezető t – egy ú jabb szellem, aki nem
fogja békén hagyni.

[83]
VI. * Leo

ogyan halt meg – kérdezte Leo. – Má rmint Beckendorf?

– Will Solace elő tte baktatott.

– Egy robbaná sban. Beckendorf és Percy Jackson
felrobbantott egy szö rnyekkel teli sétahajó t. Beckendorf nem
élte tú l.
Má r megint ez a név – Percy Jackson. Annabeth eltű nt
szerelme. Úgy látszik, ez a srác minden tábori dologban nyakig
benne van, gondolta Leo.
– Szó val, Beckendorf né pszerű fickó volt? – kérdezte Leo. –
Má rmint mielő tt felrobbant.
– Csodá latos fickó volt – é rtett egyet Will. – A halá la szö rnyen
lesú jtott mindenkit, fake a háború alatt avanzsá lt fő nö kké .
Ugyanú gy, mint én. Jake mindent megcsiná lt, csak vezér nem
akart lenni. ó csak szerelni akart. Aztá n a há ború utá n a dolgok
rosszra tor dú ltak. A Kilences Bungaló harci szekerei
felrobbantak. A robotjaik bediliztek. A talá lmá nyaik elkezdtek
rosszul mű kö dni. Tisztá ra, mintha átok ü lne rajtok, é s az
emberek így is kezdték emlegetni: A Kilences Bungaló Á tka.
Aztá n jö tt Jake balesete.
– Aminek kö ze van az á ltala pedzegetett problémához.
– Ha már dolgoznak a kikü szö bö lésé n! – bizonygatta lelkesen
Will – Itt is volná nk.

[84]
 A ková csmű hely olyan volt, mintha egy gő zmozdony az
athéni Parthenonnal1 ü tkö zö tt volna, és aztá n egybeolvadt vele.
A kormos falak mentén fehér oszlopok sorakoztak. Az
apró lékosan kidolgozott tető fö lö tt, melyre istenek és szö rnyek
reliefjeit vésték kémények fü stö lö gtek. Az épü let a folyó parton
á llt, a bronz fogaskerekeket vízi energiá val hajtottá k. Leo gépek
zú gá sá t hallotta tű z mormolt, az ü llő kö n kalapá cs csengett.
Amikor beléptek az ajtó n, a kü lö nbö ző darabokon dolgozó fiú i
és lá nyok abbahagytá k a munká t. A tű z mormolá sá n és az alkat
ré szek kattogá sá n kívü l minden zaj elhalt.
– Sziasztok! – kezdte Will. – Bemutatom az ú j testvéreteket
Leó t. Ö ö ö , mi is a csalá dneved?
– Valdez – nézett Leo a tá borlakó kra. Tényleg a rokonai
lennének? Akadt né há ny nagycsalá dos unokatestvé re a vilá gban,
de testvére nem, neki csak az anyja volt. Amíg meg nem halt.
Az ú jdonsü lt rokonok felsorakoztak, és kezet rá zva
bemutatkoztak. Neveik ö sszemosó dtak Leo fejé ben: Shane,
Christopher, Nyssa, Harley (nem té vedés, pont, mint a
motorkeré kpá r). Leo biztos volt benne, hogy nagy részü k nevét
elfelejti. Tú l sokan voltak. Elsö prő en sokan.
Egyikü k sem hasonlított a má sikra: kü lö nbö ző
arcberendezések, bő rszíná rnyalatok, hajszínek
és testmagassá gok. Lá ttukra az ember
nem kiá ltott volna fel, hogy
„Nahá t, itt a Héphaisztosz Banda!” De mindegyikü knek erő s,
bő rkeményedé ses és gé pzsíros marka volt. Mé g a kis Harley is
ú gy nézett ki – pedig ő nyolcná l tö bb nemigen lehetett -, mint aki

1A Parthenon Athéna Parthenosz, vagyis a szű z Pallasz Athé né temploma

az athé ni Akropoliszon.

[85]
simá n lenyomna hat menetet Chuck Norrisszal anélkü l, hogy
gyö ngyö zni kezdene a homloka.
É s mindegyik gyereket egyfajta szomorú komolysá g
jellemezte. Ú gy ló gott a vá lluk, mintha az élet keményen
kiosztotta volna ő ket. Sokan ú gy né ztek ki, mint akiket szó
szerint megvertek. Le két karfelkö tő t, egy pá r mankó t, egy
szemkö tő t, hat Tubigrip. kö tést é s vagy hé tezer sebtapaszt
szá mlá lt ö ssze.
– Sziasztok! – rikkantotta Leo. – Ú gy hallom, hogy ez a
bulicsapat!
Senki nem nevetett. Csak bá multak
rá . Will Solace megveregette Leo
vá llát.
– Magatokra hagylak, ismerkedjetek ö ssze! Valaki elkísérné a
vacsorá hoz Leó t, ha itt lesz az ideje?
– Majd én – ajánlkozott az egyik lá ny. Nyssa, idézte fel Leo a
nevé t Terepszínű nadrá got viselt, egy topot, ami fedetlenü l
hagyta vastag karjá t, és szétá lló , sö tét hajá t vö rö s kendő vel
lapította le. Az á llá t díszítő szmá jlis sebtapasztó l eltekintve egy
nő i akció hő sre emlé keztetett. Mintha aká rmelyik pillanatban
felkaphatna egy gépfegyvert, hogy leszedje vele a gonosz
idegeneket.
– Klassz – nyugtá zta Leo. – Mindig olyan nő vé rkét szerettem
volna, aki ki tudná belő lem verni a szart.
Nyssa nem mosolygott.
– Gyere, vicces gyerek! Kö rbevezetlek!

[86]
Leo otthonosan érezte magá t a mű helyekben. Olajos ruhá jú
szakik és elektromos ké ziszerszá mok kö zö tt nő tt fel. Anyja azzal
viccelő dö tt, hogy első cumija egy kerékanyakulcs volt. De a
Tá bor ková csmű helyé hez hasonló helyen még nem járt.
Az egyik srá c egy harci fejszén dolgozott, és egy betondarabon
tesztelte az é lét. A fejsze ú gy szaladt a betonba, mint kés a vajba,
a srá c mégis elégedetlen volt az eredmé nnyel, é s folytatta az
élezést.
– Mit akar megö lni azzal a fegyverrel? – kérdezte Leo Nyssá t.
– Egy pá ncé lhajó t?
– Az ember nem lehet elég biztos a dolgá ban. Még a Mennyei
Bronz esetében is...
– Mert ez Mennyei Bronz?
A lá ny bó lintott.
– Az Olimposzon bá nyá sszá k, és hihetetlenü l ritka. A
szö rnyeknek elvileg má r az érintésétő l meg kellene
semmisü lniü k, de akadnak olyan elvetemü ltek kö ztü k, amiknek
hihetetlenü l vastag az irhá juk. A Drakó noknak pé ldá ul...
– A sá rká nyoknak?
– Hasonló fajró l beszélü nk. Majd a szö rnyharcó rá n
megtanulod a kü lö nbségeket.
– Szö rnyharcbó l má r megkaptam a fekete ö vét.
Tová bbra sem sikerü lt mosolyt csalnia a lá ny arcá ra. Leo
bízott benne, hogy nem mindig ilyen komoly. Az apai á gban
nem volt humoré rzé k?
Elhaladtak né há ny fiú mellett, akik egy felhú zható já tékon
dolgoztak – legalá bbis annak nézett ki. A tizenö t centis kentaur –

[87]
félig ember, félig ló – egy kis íjat tartott a kezében. Az egyik
tá borlakó megrá ntotta a kentaur farká t, mire a szerkezet
rikoltozni kezdett, hogy „Pusztulj, szú nyog!” á tvá gtatott az
asztalon, és kö zben mindenre lő tt, amit csak lá tott.
Bizonyá ra nem elő szö r kapcsoltá k be, mert Leó n kívü l
mindenki elő vigyá zatosan a fö ldre vetette magát. Mire az egyik
táborlakó felkapott egy kalapá csot, é s ö sszelapította a kentaurt,
Leo pó ló já bó l éppen hat tű mé retű nyílvessző meredt ki.
– Francos á tok! – lengette a kalapá csát a tá borlakó az é g felé.
– Csak egy vará zs-szú nyogirtó t akarok csiná lni. Má r az is tú l
nagy kérés?!
Leo feljajdult.
Nyssa kihuzigá lta a tű ket a pó ló já bó l.
– Szerencsére jó l vagy. Gyerü nk innen, amíg ú jjá nem építik!
Leo a mellkasá t vakargatva megkérdezte:
– Ilyesmi gyakran megesik?
– Ú jabban igen – felelte Nyssa. – Aká rmit szerelü nk ö ssze,
kiderü l, hogy szemétdombra való kacat.
– Az átok miatt?
– Nem hiszek az átkokban, de valami hatá rozottan nem
stimmel. É s ha nem oldjuk meg hamarosan a sá rká ny-problé má t,
akkor még rosszabb lesz.
– A sá rká ny-problé má t? – Leo abban reménykedett, hogy
csó tá nyirtá sra haszná lt já té ksá rká nyokró l beszé l, de sejtette,
hogy nem lesz ilyen má zlija.
Nyssa a nagy falité rképhez vezette, amit né há ny lá ny
tanulmá nyozott. A té rkép a tá bort á brá zolta: egy félkö r alakú

[88]
fö lddarabot, amit északró l a Long Island-szoros, nyugatró l
erdő k, keletrő l a bungaló k, délrő l pedig hegyek gyű rű je hatá rolt.
– Való színű leg a hegyek kö zt van – mondta az első lá ny.
– Má r kerestü k a hegyekben – ellenkezett a má sodik. – Az
erdő jobb bú vó hely.
– Ott má r á llítottunk csapdá kat...
– Vá rjunk csak! – hü ledezett Leo. – Ti elvesztettetek egy
sá rká nyt? Egy igazi, életnagysá gú sá rká nyt?
– Egy bronzsá rká nyt – pontosított Nyssa. – Kü lö nben igen,
egy é letnagysá gú robotró l van szó . A Héphaisztosz-csapat
építette évekkel ezelő tt. Aztá n elveszett az erdő ben, Beckendorf
megtalá lta a darabjait, é s ú jjá építette. Elméletileg a Tá bort
védelmét kéne erő sítenie, de egy kicsit kiszá míthatatlan.
– Kiszá míthatatlan.
– Teljesen bekattant. Két bungaló t ö sszedö ntö tt, embereket
gyú jtott fel, szatírokat pró bá lt felzabá lni.
– Ez má r inká bb beszá míthatatlan, mint
kiszá míthatatlan. Nyssa bó lintott.
– Csak Beckendorf tudta irá nyítani. De amió ta meghalt, a
sá rká ny egyre rosszabb lett. Teljesen bekattant, és megszö kö tt.
Néha felbukkan, elpusztít valamit, és megint eltű nik. Mindenki
azt vá rja tő lü nk, hogy talá ljuk meg, és pusztítsuk el...
– Elpusztítani? – hö kkent meg Leo.
– Tü zet lehel – magyará zta Nyssa. – Halá losan veszélyes é s
irá nyíthatatlan .
– De egy sá rká ny! Ez nagyszerű , ö regem! Pró bá ltá tok jobb
belá tá sra bírni, és visszaszerezni fö lö tte az irá nyítá st?
– Persze. Jake Mason megpró bá lta. Lá ttad, mi lett a vége.

[89]
 Leó nak eszébe jutott a bungaló ban begipszelve fekvő ,
magá nyos srá c.
– De ha...
– Nincs má s vá lasztá sunk – fordult Nyssa a tö bbiekhez. –
Rakjunk még tö bb csapdá t az erdő be! Ide, ide és ide. Rakjatok ki
csalinak W30-as motorolajat!
– Azt issza a sá rká ny? – kérdezte Leo.
– Igen – só hajtott fel Nyssa. – Lefekvés elő tt mindig azt kért
egy kis Tabasco-szó sszal ízesítve. Ha beleesik az egyik csapdá ba,
jö hetnek a savszó ró k. Azok majd á té getik a pá ncé ljá t. Aztá n
bevetjü k a fémvá gó kat... és befejezzü k velü k a munká t.
Mindannyian szomorú képet vá gtak, és Leo megé rtette, hogy
ő k is annyira sajná ljá k megö lni a sá rká nyt, mint ő .
– Srá cok – okoskodott Leo -, biztosan van valami megoldá s.
Nyssa ké telkedve nézett, de néhá ny tá borlakó abbahagyta a
munkát, é s kö zelebb lépett, hogy hallja a beszélgeté st.
– Mondj egyet! – ké rte egyikü k. – Ez tü zet fuj. Meg sem
kö zelíthetjü k.
Tű z, gondolta Leo. Mesé lhetne nekik a tű zrő l... De jobb az
ó vatossá g, mé g akkor is, ha a sajá t fivérei és nő vérei vetté k
kö rü l. Kü lö nö sen azé rt, mert együ tt kell velü k é lnie.
– Nos... – kezdte habozva Leo. – Héphaisztosz a tű z istene.
Egyikő tö k sem tű zá lló , vagy ilyesmi?
Megnyugtatta, hogy a tö bbség nem ú gy reagá lt, mintha
valami ő rü ltsé get ké rdezett volna, csak Nyssa rá zta komoran a
fejé t.

[90]
 – Ez kü klopsz-ké pesség, Leo. Hé phaisztosz fé listen
gyermekei... csak kézü gyessé gben jeleskednek. Mi vagyunk az
építő k, a kézmű vesek, a fegyverková csok... meg ilyesmik.
Leo leeresztette a vá llá t.
– Oh.
Há tulró l valaki kö zbeszó lt:
– Ami azt illeti, ré gen...
– Jó , rendben – ismerte el Nyssa -, a mú ltban való ban akadtak
tű zá lló ké pessé ggel szü letett Héphaisztosz-gyerekek, de nagyon
kevesen. Ez a ké pesség hihetetlenü l ritka volt. É s mindig
veszélyes. De má r évszá zadok ó ta nem szü letett ilyen félisten. A
legutolsó ... – A tá rsaira né zett segítségé rt.
– Thomas Faynor volt – segítette ki egy lá ny. – Az 1666-os
Nagy Londoni Tű zvé sz okozó ja, mely tű znek a vá ros nagy ré sze
á ldozatul esett.
– Pontosan – mondta Nyssa. – Ha egy ilyen Hé phaisztosz-
gyermek tű nik fel a lá thatá ron, annak katasztró fa a vége. É s
nekü nk nincs szü kségü nk tö bb katasztró fá ra.
Leo megpró bá lt pó kerarcot vá gni, de ez sosem tartozott
erő sségei kö zé.
– É rtem, mit akartok mondani. Sajnos. Pedig ha tű zá lló k
lennénk a sá rká ny kö zelé be kerü lhetné tek.
– Szétmarcangolna a fogá val meg a karmá val – mondta Nyssa.
– Vagy eltaposna. Nem, el kell pusztítanunk. Hidd el, ha valaki
haszná lható ö tlettel á llna elő ...
Nem fejezte be, de Leo vette az ü zenetet. Ez volt a csapat nagy
pró baté tele. Ha ké pesek lenné nek arra, amire Beckendorf képes
volt, ha megá llíthatná k a sá rká nyt anélkü l, hogy elpusztítaná k,

[91]
akkor talá n megszakadna az átok. Ki voltak éhezve az ö tletekre.
Egy táborlakó ra, aki tudná , hogyan vá ljon hő ssé.
A tá volban megszó lalt egy kagyló kü rt. Mindenki elpakolta a
szerszá mait és a munkadarabjá t. Leó nak fel sem tű nt, hogy így
elszaladt az idő , de az ablakon át lá tta, hogy a nap má r
leszá lló ban van. Az ADHD-ja miatt má skor is elő fordult má r
vele hasonló . Ha unatkozott, egy ö tvenperces ó ra hat ó rá nak
tű nt, de ha é rdekelte valami, mint példá ul a Tábor bejá rá sa, az
ó rá k elrohantak, é s bumm! A napnak vé ge lett.
– Vacsora – jelentette be Nyssa. – Gyere, Leo!
–A pavilonban lesz,
ugye? A lá ny bó lintott.
– Menjetek csak! – mondta Leo. – É n maradok egy percet... ha
nem problé ma.
Nyssa habozott. Aztá n meglá gyultak a voná sai.
– Persze. Sok dolgot meg kell emé sztened. Emlékszem, milyen
volt az első napom itt. Gyere utá nunk, ha végezté l! Csak ne nyú lj
semmihez! Ha nem vagy elég ó vatos, itt minden tá rgy megö lhet.
– Nem nyú lok semmihez – ígérte Leo.
A tö bbiek kivonultak a mű helybő l. Leo hamarosan egyedü l
maradt a fú jtató k hangjá val, a vízkerekek nyikorgá sá val é s a
gépek kattogá sá val.
A térké pre meredt. Azokra a helyekre, ahová ú j testvérei a
sá rká nycsapdá kat szá ndé koztá k kirakni. Nem tetszett neki a
dolog, fagyon nem.
Nagyon ritka, gondolta. És mindig veszélyes.
Kinyú jtotta a kezét, é s az ujjait nézte. Hosszú ak voltak és
vékonyak, nem olyan ké rgesek, mint a Héphaisztosz-kö lykö ké.

[92]
Leo sohasem volt erő s gyerek. A kemé ny kö rnyékeken, a kemé ny
sulikban é s gyermekotthonokban az esze segítségével maradt
életben. Ő volt az osztá ly bohó ca, az ü gyeletes udvari bolond,
mert nagyon korá n rá jö tt, hogy ha az ember viccelő dik, és ú gy
tesz, mintha nem félne, ritká n pü fö lik el. Még a legrosszabb
gengszterarcok is bé ké n hagyjá k, ső t, maguk mellett tartjá k,
hogy szó rakoztassa ő ket. Rá adá sul a humor a fájdalom
á lcá zá sá nak legjobb mó dja volt. Ha ez sem vá lt be, mindig ott
volt a B-terv. Elmenekü lni. Ú jra és ú jra.
Volt egy C-terv is, de megfogadta, hogy azt soha tö bbé nem
veti be.
De erő s késztetést é rzett, hogy most kipró bá lja. Azt a dolgot,
amit a baleset, vagyis é desanyja halá la ó ta nem pró bá lt.
Kinyú jtott ujjai zsibogni kezdtek. Mintha életre kelnének. Ezer
tű szú rá st érzett. Aztá n a tű z sisteregve fellobbant, é s a
tenyerében vö rö s lá ngnyelvek perdü ltek tá ncra.

[93]
VII. * Jászon

MIKOR JÁ SZON MEGLÁ TTA A HÁ ZAT, tudta, hogy halott ember.

A – Itt volná nk! – mondta vidá man Drew. – A Nagy

Há zná l, a Tá bor fő hadiszá llá sá ná l.
A fehér csíkokkal keretezett, babakék, háromemeletes
udvarhá z nem tű nt kifejezetten fenyegető nek. A korlátos
tornácon nyugá gyak á lltak egy ká rtyaasztal é s egy ü res kerekes
szé k tá rsasá gá ban. A nimfa alakú szélcsengő k fá vá vá ltoztak
forgá s kö zben. Já szon vaká ció zó idő s urakat képzelt a torná cra,
akik a naplementében szilvalevet kortyolgatnak. Az ablakok
mégis dü hö s szemekként meredtek rá . A nyitott bejá rati ajtó
mintha el akarta volna nyelni. A legmagasabb csú cson bronz
szé lsó lyom forgott, és felé mutatott cső rével, mintha azt ü zenné :
„Menekü lj!”
Já szon minden sejtje azt sú gta: ellenséges terü letre lépett.
– Nekem nem szabadna itt lennem –
mondta. Drew belé karolt.
– Ugyan má r! A legjobb helyen vagy itt, édesem. Hidd el, sok
hő st lá ttam má r életemben!
Drew hatá rozottan kará csonyillatot árasztott – fenyő fa és
szerecsendió furcsa keveré ké t. Já szon azon tű nő dö tt, vajon
mindig ilyen illata van-e, vagy ez valami speciá lis té liszü net-
pacsuli. A ró zsaszínnel kihú zott szeme is nagyon zavaró volt.
Ahá nyszor pislogott, Já szon kénytelen volt rá né zni. De hát ez

[94]
volt a cél, hogy lá ssa a lá ny meleg, barna szemé t. Csinos volt, az
kétségtelen de Já szon ké nyelmetlenü l é rezte magá t mellette.
Olyan udvariasan szabadította ki a karjá t, amennyire csak
tudta.
– Né zd, é n é rté kelem, hogy...
– Arró l a lá nyró l van szó ? – biggyesztette ajká t Drew. –
Kö nyö rgö m, mondd, hogy nem randizol azzal a Kuka Terá val!
– Te Piperrő l beszélsz? Hát...
Já szon nem tudta, mit feleljen. Aznap lá tta elő szö r Pipert – de
meglepő mó don bű ntudatot érzett emiatt. Tudta, hogy nem
kellene itt lennie. Hogy nem kellene bará tkoznia ezekkel az
emberekkel, é s fő leg nem szabadna randiznia az egyikü kkel. É s
mégis... Piper a kezét fogta, amikor azon a buszon magá hoz tért.
Azt hitte, együ tt járnak. Bá tran viselkedett a teraszon,
megkü zdö tt a ventusokkal... Amikor elkapta a levegő ben, és
á tö lelté k egymá st, hazugsá g lenne azt állítani, hogy nem szerette
volna megcsó kolni. De nem lett volna helyes. Még a saját
sztorijá t sem ismerte. Hiba lett volna játszani a lá ny érzelmeivel.
Drew a szemé t forgatta.
– Hadd segítsek a dö ntésben, szivi! Te ennél tö bbet érdemelsz
A te kinézeteddel és á tü tő tehetségeddel!
Nem mintha a lá ny rá né zett volna. Valahová a feje fö lé bá m j –
Vá rod, mikor jelenik meg a jel, mint Leo feje fö lö tt? – talá lgatta.
– Tessék? Nem! Vagyis... de. Abbó l íté lve, amit hallottam ró lad
meglehető sen erő s lehetsz. Való színű leg fontos szereped lesz a
Tá borban, ebbő l kö vetkezik, hogy az apá d vagy az anyá d
gyorsan elismer. É s nem akarom elmulasztani. Veled szeretné m

[95]
megtenni az ú t minden lé pését. Anyá d vagy apá d isten? Ugye
nem az anyá d? Sajná lná m, ha Aphrodité-kö lyö k lennél.
– Miért?
– Mert akkor a féltestvérem lennél, buta fiú . Az ember nem
randizhat a sajá t há za tá já ró l. Fú j!
– Az istenek nem rokonok egymá ssal? Nem unokatesó vagy
ilyesmi itt minden tá borlakó ?
– Hogy te milyen cuki vagy! Aranyom, a csalá dod isteni á ga
nem számít, csak az, hogy melyik isten az anyá d vagy az apá d.
Szó val a tö bbi bungaló lakó i nem há zi nyuszik, lehet rá juk lő ni!
Ki az isten, a kedves papa vagy a mama?
Mint á ltalá ban, Já szon most sem tudta a vá laszt. Felnézett, de
feje fö lö tt tová bbra sem jelent meg semmiféle ragyogó jel. A
Nagy Ház tetején ü lő szélsó lyom még mindig ú gy meredt rá,
mintha azt mondaná : „Fordulj vissza, kölyök, amíg nem késő!”
Aztá n lépteket hallott a torná c felő l. Nem, nem lépteket. Pata-
dobogá st.
– Kheiró n! – kiá ltotta Drew. – Ő Já szon! Lenyű gö ző ifjú !
Já szon olyan gyorsan há trá lt, hogy majdnem felbukott. A
tornác sarká n ugyanis egy lovon ü lő férfi jelent meg. A baj csak
az volt, hogy nem ü lt rajta – hanem ö ssze volt nő ve vele.
Deré któ l felfelé ember volt, gö ndö r, barna hajjal, gondosan nyírt
szaká llal. Pó ló já n a kö vetkező felirat á llt: „A Vilá g Legjobb
Kentaurja”, a vá llá ró l íj és puzdra ló gott. A feje olyan magasan
volt, hogy le kellett hajolnia, ha nem akarta beverni a tornác
lá mpá já ba, mert deré któ l lefelé egy fehé r cső dö rben
folytató dott.
Kheiró n Já szonra mosolygott, de csak egyetlen má sodpercig –
aztá n kifutott arcá bó l a vé r.

[96]
 – Neked... – izzott fel a kentaur szeme, mint egy sarokba
szorított á llaté . – Neked halottnak kéne lenned!

Kheiró n megparancsolta Já szonnak – jó , való já ban csak

megkérte. de parancsnak hangzott hogy menjen be a há zba.
Drew-t visszakü ldte a tá rsaihoz, aminek a lá ny nem ö rü lt.
A kentaur az ü res kerekes székhez ü getett. Levette íjá t és
tegezé t, majd a szék felé farolt, ami vará zsdobozként szétnyílt
mö gö tte. Kheiró n ó vatosan belelépett há tsó lá bá val a lyukba,
aztá n bepré selte magá t a szű k helyre. Já szon egy tolató
teherautó csipogá sát képzelte a lá tvá nyhoz, ahogy a kentaur
há tsó részé t elnyelte a szék. Aztá n a szék ö sszecsukó dott, az
elejébő l egy pá r, plé ddel borított mű lá b ugrott ki. É s Kheiró n
má ris egy normá lis, kerekes szé kben ü lő halandó nak tű nt.
– Gyere! – mondta. – Kapsz limoná dé t.
A nappalit mintha bekebelezte volna egy eső erdő . Indá k
kú sztá k be a falakat é s a mennyezetet – Já szon enyhén szó lva
furcsá nak tartotta. Szobanö vé nyek ritká n nő nek ilyen
vehemensen, plá ne té len, mé gis zö ldelltek, és bordó
sző lő fü rtö ket hoztak.
A kandalló ban ropogó tű z elő tt bő rkanapék á lltak. A sarokban
ré gi típusú Pac-Man nyerő gép pittyegett. A falakat
maszkgyű jtemény díszítette: szomorú -vidá m gö rö g színhá zi
maszkok, tollas karnevá li maszkok, velencei maszkok cső rszerű ,
hosszú orrokkal é s fá bó l faragott maszkok Afriká bó l. A szá jukbó l

[97]
kifolyó sző lő indá k mintha leveleket hajtó nyelvek lettek volna.
Néhá ny maszk szemnyílá sá n vö rö s sző lő szemek dudorodtak.
Legfurcsá bb mé gis a kandalló fö lé akasztott, kitö mö tt
leopá rdfej volt. Annyira való sá gosnak tű nt, mintha mé g a
szemé vel is kö vetné Jászont. Amikor rá vicsorgott, a fiú majdnem
kiugrott a bő ré bő l ijedtében.
– Hé , Seymour! – nyugtatta Kheiró n. – Já szon bará t, legyél
vele bará tsá gos
– Ez él! – lepő dö tt meg Já szon.
Kheiró n a kerekes szék oldalzsebében kezdett matatni, és
kivett belő le egy kutyá knak való kolbá szt, majd a leopá rdnak
hajította. A bestia elkapta, é s megnyalta a szá ja szélét.
– A dekoráció miatt elné zést ké rek – szabadkozott Kheiró n. –
Az elő ző igazgató nk bú csú ajá ndéka volt, mielő tt visszarendelté k
az Olimposzra. Azt mondta, ha má sró l nem is, errő l eszü nkbe
fog jutni. Mr. D-nek sajá tos humora volt.
– D mint Dionü szosz?
– Ü hü m – tö ltö tt limonádét Kheiró n, bá r keze remegett kissé .
– Seymourra egy Long Island-i gará zsvá sá ron akadt. A leopá rd
Mr. D szent á llata, mint tudod, és Mr. D-t megdö bbentette, hogy
kitö mték ezt a nemes lényt. É letre keltette. Mindezt abbó l a
megfontolá sbó l tette, hogy egy kitö mö tt fejjel való élet is jobb a
nemlétnél. Seymour elő ző tulajdonosa sokkal rosszabb sorsra
jutott.
Seymour elő villantotta tépő fogá t, é s szimatolni kezdett,
mintha ú jabb kolbá szokra áhítozna.
– Ha Seymour csak egy fejbő l á ll, hová tű nik az étel? –
kérdezte Já szon.

[98]
 – Jobb, ha nem tudod – felelte Kheiró n. – Kérlek, foglalj helyet!
Já szon remegő gyomorral kortyolt limoná déjá ba. Kheiró n
visszatelepedett a kerekes székébe, és megpró bá lt mosolyogni,
de Já szon lá tta, hogy a mosoly nem természetes. Az idő s férfi
szeme mé ly é s sö tét volt, mint egy kú t.
– Nos, Já szon – kezdte -, elmondaná d, honnan jö tté l?
– Bá rcsak tudná m! – Já szon elmesélte neki az egé sz
tö rténetet. A buszú ttó l a lezuhaná sukig. Nem lá tta értelmét a
titkoló zá snak, és Kheiró n jó hallgató sá gnak bizonyult. Nem
reagá lt tö bbet a tö rté netre egy-egy folytatá sra biztató
bó lintá sná l.
Amikor Já szon befejezte mondó ká já t, az ö reg a limoná déjá ba
kortyolt.
– É rtem. Gondolom, neked is lenne né há ny ké rdésed hozzá m
– Csak egy – ismerte be Já szon. – Mire célzott, amikor azt
mondta, halottnak ké ne lennem?
Kheiró n aggó dva né zte, mintha attó l fé lne, mindjá rt lá ngra
kap – Tudod, mit jelentenek azok a jelek a karodon? Vagy mire
utal a pó ló d színe? Emlé kszel valamire?
Já szon az alkarjá n lévő tetová lá sra sandított: „SPQR” Alatta
tizenkét vonal.
– Nem tudom – felelte. – Semmire nem emlé kszem.
– Tudod, hol vagy, mi ez a hely, és ki vagyok?
– Kheiró n, a kentaur – felelt Já szon. – Gondolom, maga
ugyanaz a kentaur, aki az antik regékben szerepel. Aki
Héraklészt is tanította. Ez a Tábor pedig a félistenek tá bora, az
olimposzi istenek gyermekeié .
– Tehá t elhiszed, hogy az említett istenek még mindig
lé teznek?

[99]
 – Persze – vá gta rá Já szon. – Má r nem imá djuk ő ket, nem
á ldozunk nekik csirké ket, de azért tová bbra is itt élnek
kö rü lö ttü nk, és a civilizá ció nk fontos ré szei. Orszá gró l orszá gra
vá ndoroltak az erő é s a hatalom kö zéppontját kö vetve. Elő szö r
Gö rö gorszá gbó l Ró má ba kö ltö ztek.
– Magam sem foglalhattam volna ö ssze tö mö rebben – mondta
Kheiró n, de hangjá ban valami megvá ltozott. – Tehá t tudod, hogy
az istenek való sá gosak. Talá n má r ki is vá lasztott valamelyik?
– Lehet – mondta Já szon. – Nem tudom.
Seymour vicsorgott.
Kheiró n kivá rta, amíg Já szon felfogja, mi tö rtént. Akenta
má sik nyelvre vá ltott, és Jászon egybő l megértette – ső t, ú gy
azon a nyelven felelt neki.
– Quis erat... – Já szon hangja megbicsaklott, majd visszavá ltott
az angolra. – Ez mi volt?
– Latinul beszélté l – mondta Kheiró n. – Sok fé listen ismer né-
há ny kifejezé st. A vérü kben van, de nem annyira, mint az antik
gö rö g. Tanulá s nélkü l egyikü k sem képes folyé konyan latinul
beszé lni.
Já szon megpró bá lta megérteni, mit jelent mindez, de tú l sok
darab hiá nyzott az emlékezetébő l. Tová bbra is ú gy érezte, nem
szabadna itt lennie, hogy helytelen és veszélyes. De a kentaur
legalá bb nem tű nt fenyegető nek. Mintha aggó dott volna a
sorsá ért é s a biztonsá gá ért.
A tű z visszatü krö ző dö tt Kheiró n szemé ben, és baljó slatú an
tá ncoltak benne a lá ngnyelvek.
– É n tanítottam a névrokonodat, az eredeti Já szont. Nehéz
sorsa volt. Sok hő st láttam feltű nni és letű nni. Né ha boldogan

[10
0]
végezté k. De legtö bbszö r nem. Valahá nyszor meghalt egy
tanítvá nyom, ö sszetö rt a szívem, mintha sajá t fiamat vesztettem
volna el. De te, te má s vagy, mint akiket eddig tanítottam. Az
ittlé ted puszta ténye is katasztró fát okozhat.
– Kö szö nö m a bá torítá st, taná r ú r! – felelt Já szon.
– Sajná lom, fiam, de ez az igazsá g. Bíztam benne, hogy miutá n
Percynek sikerü l...
– Percy Jackson, Annabeth eltű nt
kedvese. Kheiró n bó lintott.
– ...sikerü l győ znie a Titá n Háború ban, és megmenti az
Olimposzt, mindannyian egy kis békét lelhetü nk. Kiélvezhetem a
végső győ zelmet, és é letem boldogan á ldozik le. Csendben
nyugdíjba vonulhatok. De tudhattam volna! Az utolsó fejezet
kö vetkezik, vagy ismétlő dik meg. De ez lesz a legrosszabb.
A sarokban á lló já té kgé p sípolni kezdett. Pac-Man bekrepá lt.
– O-ké – mondta Já szon. – Tehát megint az utolsó fejezetnél
tartunk, de ez lesz a legrosszabb. Tényleg jó l hangzik, de
visszaté rhetné nk ahhoz a ré szhez, hogy nekem halottnak kéne
lennem?
– Attó l tartok, errő l nem beszélhetek, fiam. Megeskü dtem a
Sztü x-folyó ra és mindenre, ami szent, hogy soha... – Kheiró n
ö sszehú zta szemö ldö két. – É s te mégis itt vagy. Minden
fogadalom ellenére. Ez lehetetlen. Nem értem. Ki tehette ezt? Ki...
Seymour felbő dü lt. Félig nyitott szá jjal belefagyott a
mozdulatba. A játékgép elnémult. A tű z nem ropogott tová bb. A
lá ngok vö rö s ü vegnyelvekké keményedtek. A maszkok groteszk
levé lnyelvü kkel é s kidü lledt sző lő szemü kkel némá n meredtek le
rá .

[10
1]
 – Kheiró n – kezdte Jászon -, mi folyik itt?
Az ö reg kentaur mereven ü lt. Já szon leugrott a kanapéró l, de
Kheiró n tekintete nem kö vette. Szá ja nyitva maradt a mondat
kö zepé n. Szeme rezzenetlen. Mellkasa mozdulatlan.
– Já szon – szó lalt meg egy hang.
A fiú egy szö rnyű má sodpercig azt hitte, a leopá rd szó lalt
meg. Seymour szá já bó l fekete kö d gomolygott elő , és Jászon má r
azt gondolta, visszatértek a viharszellemek.
Kikapta zsebébő l az aranyat, ami a levegő be dobva karddá
vá ltozott.
A kö d egy fekete kö ntö sö s asszony alakjá vá sű rű sö dö tt. Fejé t
csukja takarta, szeme derengett a sö té tben. A vá llá ró l kecskebő r
ló gott. Já szon nem tudta, honnan veszi, hogy kecskebő r. De
felismerte, é s tudta, hogy ez fontos momentum.
Mi az, rá tá madná l a patró nusodra? – nyugtatta a nő . Szavai
visszhangzottak Já szon fejében. Ereszd le a kardod!
– Ki vagy te? – kö vetelte a vá laszt Já szon. – É s hogyan...
Kevés az időnk, Jászon. A börtönöm minden órával erősebb lesz. Egy
egész hónapig kellett gyűjtenem az energiát, hogy egy kis varázslatot
végrehajtsak. Idehoztalak téged, de kevés időm maradt és még kevesebb
erőm. Talán többet nem leszek képes kapcsolatba lépni veled.
– Maga bö rtö nben van? – Jászon nem eresztette le a kardjá t. –
Nézze, én nem ismerem magá t, maga nekem nem a patró nusom.
Ismersz – ellenkezett az istennő . És én a születésed óta ismerlek.
– Nem emlékszem, nem emlékszem semmire.
Tudom. Ez elkerülhetetlen volt. Az apád, hogy a haragomat
csillapítsa, nekem adott annak idején. Jászonnak nevezett el, kedvenc
halandóm után. Te hozzám tartozol.
– Nem tartozom senkihez! – tiltakozott Já szon.

[10
2]
 Eljött az idő, hogy törleszd az adósságodat, és megtaláld a börtönöm.
Szabadíts meg vagy a királyuk előtör a földből, és elpusztít. Akkor
örökre fújhatod az emlékeidet.
– Ezt vegyem fenyegetésnek? Maga rabolta el az emlékeimet?
A téli napfordulóig van időd. Négy kurta nap. Ne hagyj cserben!
A sö tét asszony szé tfoszlott, a kö d visszahö mpö lygö tt a
leopá rd szá já ba.
Az idő ú jra megló dult. Seymour ü vö ltése kö hö gé sbe fulladt,
mintha lenyelt volna egy sző rgombó cot. A tű z ropogva tá ncolni
kezdett, a já tékgép ú jra csipogott, és Kheiró n befejezte a
mondatá t: – ...merészelt idehozni?
– Talá n az a nő , a kö dbő l – talá lgatta Já szon.
Kheiró n meglepve kapta fel fejét.
– Az elő bb mé g ü ltél. Mié rt van kard a kezedben?
– Sajná lom – kezdte Já szon -, de attó l tartok, a leopá rdja meg-
evett az elő bb egy istennő t.
Beszá molt a megá llt idő rő l, a látogatá sró l és a Seymour
szá já bó l megjelenő sö tét kö dalakró l.
– Te jó ég – motyogta Kheiró n. – Ez sok mindent
megmagyará z.
– Akkor miért nem magyará zza el azt a sok mindent nekem
is?! – ké rdezte Já szon. – Kérem!
Mielő tt Kheiró n megszó lalhatott volna, a torná c felő l
lá bdobogá s hallatszott, az ajtó kivá gó dott, é s Annabeth rontott
be rajta egy vö rö s hajú lá nnyal, akivel Pipert tá mogattá k. Piper
feje eszméletlenü l csü ngö tt a mellkasá ra.
– Mi tö rtént? – rohant oda Já szon. – Mi lett vele?
– Héra há zá ban – zihá lta Annabeth, mintha vé gig futottak
volna – lá tomá sa volt. Elég rossz.

[10
3]
 A vö rö s hajú lá ny felemelte a fejét, é s Já szon kö nnyeket vett
észre a szemé ben.
– Azt hiszem... – nyelt egyet a vö rö s hajú . – Azt hiszem, meg-
ö ltem.

[10
4]
VIII. * Jászon

J kanapéra fektette Pipert, amíg Annabeth az első segélyzsá kért

Á SZON É S A VÖ RÖ S HAJÚ , aki Rachel né ven mutatkozott be, a

futott. Piper lélegzett ugyan, de tová bbra sem tért magá hoz,
mintha valami kó mafélében lebegett volna.
– Meg kell gyó gyítanunk! – kiabá lta Já szon. – Ugye van rá
mó d?
A sá padt, alig pihegő lá ny láttá n Já szonbó l elő bú jt a
védelmező .
Talá n nem ismerte Pipert. Talá n nem volt a barátnő je. De
együ tt élték tú l a Grand Canyont. Végigcsiná ltá k az utat idá ig.
Csak egy kicsit hagyta magá ra, és má ris ez tö rté nt.
Kheiró n a lá ny homloká ra tette a tenyerét, aztá n elhú zta a
szá já t.
– Az elméje nagyon sé rü lékeny á llapotban van. Mi tö rtént,
Rachel?
– Bá rcsak tudná m! – hangzott a felelet. – Amint visszatértem a
Tá borba, rossz érzé sem lett Hé ra há zá val kapcsolatosan, és
bementem oda. Annabeth é s Piper valamivel késő bb érkezett.
Beszélgettü nk, aztá n... Valami megszá llt. Annabeth azt mondta,
elvá ltozott hangon beszéltem.
– Pró féciát mondtá l? – ké rdezte Kheiró n.

[10
5]
 É j Nem. Delphi szelleme belü lrő l érkezik. Tudom, milyen
érzés. Ez tá volró l jö tt, mintha egy erő pró bá lna szó csö vé ü l
haszná lni.
Annabeth egy bő rerszénnyel tért vissza, és letérdelt Piper
mellé.
– Kheiró n, ami tö rtént... ahhoz hasonló t mé g nem lá ttam
Hallottam má r Rachelt pró fé ciá t mondani. De ez má s volt. Ú gy
beszé lt, mint egy ö regasszony. Megragadta Piper vá llá t, és azt
mondta neki, hogy...
– Szabadítsa ki a bö rtö nébő l? – talá lgatott
Já szon. Annabeth rá meredt.
– Honnan tudod?
Kheiró n há rom ujjá t a szívére helyezte, mintha így akarná
megvédeni magá t a gonosztó l.
– Já szon, mondd el nekik! Annabeth, add ide az orvossá gos
erszé nyt, kérlek!
Kheiró n Piper szájá ba csepegtetett valamit egy fiolá bó l.
Já szon beszá molt ró la, hogyan dermedt meg minden a szobá ban,
és hogy a fekete, kö d alakjá ban érkező asszony azt á llította, ő
Já szon pá rtfogó ja.
Amikor befejezte, mindenki hallgatott. Já szon ettő l mé g
idegesebb lett.
– Gyakran tö rté nik ilyesmi? – tudakolta. – Gyakran kap az
ember természetfö lö tti hívá sokat elítéltektő l, hogy hozzá k ki
ő ket a dutyibó l?
– Azt mondta, hogy a patró nusod, és nem azt, hogy az anyá d?
– ké rdezte Annabeth.

[10
6]
 – Patró nust mondott. Azt is említette, hogy az apá m
felajá nlotta neki az életemet.
Annabeth a homloká t rá ncolta.
– Nem hallottam ilyet azelő tt. A viharszellem, akivel a
teraszon talá lkoztá l, azt á llította, hogy az ú rnő je parancsá ra
cselekedik ugye? Lehet, hogy az az asszony szó rakozik az
agyaddal, akit az elő bb lá ttá l?
– Nem hiszem. Ha az ellenségem lenne, mié rt kérné a
segítségemet? Bebö rtö nö zték. Attó l fél, hogy az ellenfele
megerő sö dik.
Valami kirá lyró l beszélt, aki a téli napforduló kor kitö r a
fö ldbő l...
Annabeth Kheiró nhoz fordult.
– Ugye, nem Kronoszró l beszélt? Kö nyö rgö m, mondd, hogy
nem!
A kentaur gondterheltnek lá tszott. Megfogta Piper csukló já t,
ellenő rizte a pulzusát.
Nagy soká ra megszó lalt:
– Nem, nem Kronoszró l. Az a fenyegeté s elmú lt, de...
– De mi? – kérdezte Annabeth.
Kheiró n bezá rta az orvossá gos
zsá kot.
– Pipernek pihenésre van szü ksége. Majd ké ső bb beszélü nk a
dologró l.
– Most beszélü nk – jelentette ki Já szon. – Mr. Kheiró n, maga
azt mondta nekem, hogy a létező legnagyobb fenyegetés kö zeleg.
Az utolsó fejezet. Vagyis még a Titá nseregnél is rosszabb valami,
jó l mondom?

[10
7]
 – Oh – cincogta Rachel cé rnahangon -, te jó ég! Az a nő Héra
volt. Há t persze! Az ő há za, az ő hangja. É s ugyanabban a
percben Jászonnak is megjelent.
– Héra? – Annabeth vicsora Seymouréná l is á dá zabb lett. – Ő
szá llt meg? Ő tette ezt Piperrel?
– Azt hiszem, Rachelnek igaza van – mondta Já szon. – Az a nő
istennő nek lá tszott. Kecskebő r palá stot viselt, ami – ha jó l tudom
– Juno jelképe.
– Való ban? – rá ncolta a homlokát Annabeth. – É n mé g nem
hallottam ró la.
Kheiró n vonakodva bó lintott.
– Juno Hé ra ró mai megfelelő je, akkor jelenik meg ebben az
alakjá ban, ha harcra ké szü l. A kecskebő r a ró mai katoná k
viseletéhez tartozik.
– Tehá t Hérá t bö rtö nbe zá rtá k? – kérdezte Rachel. – De ki
zá rná bö rtö nbe az istenek kirá lynő jét?
Annabeth ö sszefonta a karjá t.
– Nos, aká rki tette, sü rgő sen meg kellene kö szö nnü nk neki.
Ha Hé ra a rá csok kö zt maradna...
– Annabeth – szó lt rá Kheiró n -, ne feledd, hogy egy olimposzi
istenrő l beszélsz! Ő tartja ö ssze az istenek családjá t. Ha tényleg
bebö rtö nö zték, é s pusztulá s fenyegeti, akkor a vilá g is
veszélyben van. Az egész Olimposz stabilitá sa veszélybe kerü l,
ami a békeidő kben sem volt valami biztos. Ha Hé ra arra kérte
Já szont, hogy segítsen...
– Rendben – morogta végü l Annabeth. – Azt tudjuk, hogy a
Titá nok képesek bebö rtö nö zni az isteneket. Atlasz néhá ny éve
Artemiszt tartotta fogva. É s az antik tö rténetekben az istenek

[10
8]
csapdá kkal kapjá k el egymá st. De ez a fenyegetés még a
titá nokná l is rosszabb...?
Já szon a leopá rdfejre tekintett. Seymour ú gy nyalogatta a
szá já t, mintha az istennő mé g a kutyakajá ná l is jobban ínyére
lett volna.
– Héra azt mondta, má r egy hó napja fogsá gban sínylő dik.
– Talá n azó ta, hogy bezá rtá k az Olimposzt – vélte Annabeth. –
Tehá t az istenek is tudjá k, hogy valami rossz dolog ké szü lő dik.
– Miért pazarolta Hé ra az energiá já t arra, hogy idekü ldjö n? –
kérdezte Já szon. – Kitö rö lte az emlékeimet, behajított a Vadon
Iskola kirá ndulá sá ra, és lá tomá st bocsá tott rá d, hogy eljö jj
értem. Mié rt vagyok olyan fontos? Mié rt nem a tö bbi istennek
lő tt fel egy vilá gító rakétá t, hogy bajban van? Hogy tudomá st
szerezzen- e tartó zkodá si helyé rő l, és kiszabadíthassá k.
– Az isteneknek hő sö kre van szü kségü k, hogy akaratukat
véghezvigyé k a fö ldö n – magyará zta Rachel. – Ugye? A sorsuk
mindig ö sszefonó dik a fé listenekkel.
– Pontosan – bó lintott Annabeth. – De Jászonnak is igaza van
Mié rt é ppen ö t vá lasztotta? É s miért tö rö lte ki az emlékezetét.
– Piper is belekeveredett valahogy – mondta Rachel. – Hé ra
ugyanarra kérte ő t is. É s ha engem kérdezel, Annabeth, Percy el-
tű nésének is kö ze van a dologhoz.
Annabeth Kheiró nra meredt.
– Miért hallgatsz, Kheiró n? Milyen fenyegetéssel kell
szembenéznü nk?
A vén kentaur arca ú jabb évtizedet ö regedett egyetlen perc
alatt. Szeme kö rü l elmé lyü ltek a rá ncok.
– Gyermekeim, ebben az ü gyben nem segíthetek. Sajná lom.

[10
9]
 Annabeth pislogott egyet.
– Te eddig sohasem... soha nem hallgattá l el elő lem semmit.
Még a legutó bbi Nagy Pró féciá ná l is...
– Az irodá mban leszek – kö zö lte komor hangon Kheiró n. –
Szü kségem van egy kis idő re vacsora elő tt. Rachel, vigyá zná l a
lá nyra? Ha ú gy ítéled meg a helyzetet, hívd ide Argoszt, hogy
vigye a gyengé lkedő be. Annabeth, te beszélgess el Já szonnal!
Mesé lj neki a gö rö g és ró mai istenekrő l!
– De...
A kentaur megfordította a kerekes szé ké t, és elgurult vele a
folyosó n. Annabeth tekintete villá mlott. Motyogott valamit
gö rö gü l, és Já szon sejtette, hogy nem kö szö netét.
– Bocs – mondta Já szon. – Miattam van az egész. Nem is
tudom. Mió ta itt vagyok, feje tetejére á llítottam az egész Tá bort.
Kheiró n azt mondta, hogy tett egy bizonyos fogadalmat, amirő l
nem beszélhet.
– Miféle fogadalmat? – csattant fel Annabeth. – Még soha nem
viselkedett így. É s miért ké rt meg rá , hogy az istenekrő l
beszé ljek neked, amikor...
Nem folytatta a mondatot, mert észrevette Já szon kardjá t a
ká vézó asztalon. ó vatosan megérintette a pengé t, mintha attó l
tartana, megégeti..
– Arany? – kérdezte. – Emlékszel rá , hol szerezted?
– Nem – mondta Já szon. – Mondtam, hogy semmire sem
emlé kszem.
Annabeth olyan elszá ntan bó lintott, mintha egy kétségbeesett
tervvel akarna elő rukkolni.

[11
0]
 – Ha Kheiró n nem hajlandó segíteni, magunknak kell
megoldani a helyzetet. Ami azt jelenti, hogy... A Tizenö tö s
Bungaló . Rachel, vigyá zná l Piperre?
– Persze – ígérte a lá ny. – Sok szerencsét mindkettő tö knek!
Annabeth felá llt.
– Talá n van rá megoldá s, hogy visszaszerezd az emlé keid.

A mező délnyugati sarká ban lé vő ú j bungaló sor felé vetté k

ú tjukat. Né há ny épü let a vilá gító falaknak é s a lá ngoló
fá klyá knak kö szö nhető en szinte hivalkodó nak tű nt. De a
Tizenö tö s maga volt a visszafogottsá g. Nádtetejével és tapasztott
falá val tanyahá zra hasonlított. Ajtajá ró l vö rö s virá gokbó l font
koszorú ló gott Pipacsok, gondolta Já szon, bá r fogalma sem volt,
honnan tudja.
– Szerinted ez az isten-szü lő m kabinja?
– Nem. Ez Hü pnosz kabinja, az á lom istenéé .
– Akkor, mié rt...
– Mindent elfelejtettél. Ha van isten, aki segíthet
visszaszerező 1 az emlékeidet, az Hü pnosz.
Hiá ba volt vacsoraidő , a takaró halmok alatt há rom kö lyö k
aludt mélyen. A kandalló ban tű z ropogott, és a pá rká nya fö lö tt
há rom á g ló gott, belő lü k pedig nedv csö pö gö tt a réztá nyérokba
Já szon szívesen beledugta volna az ujjá t az egyikbe, hogy
megnézze, miféle folyadék az, de legyő zte késztetését.
Valahonnan halk hegedű zene szó lt. A levegő ben frissen
mosott ruha illata szá llt. A helyiség olyan kényelmes é s békés

[11
1]
volt, hogy Já szonnak elnehezedtek a szempillá i. Jó lesett volna
egy kis szunyó ká lá s. Fá radtnak érezte magát. Tollal tö mö tt
pá rná kkal, tiszta lepedő kkel és puha dunyhá kkal tö bb ü res á gy
is kíná lkozott...
Annabeth megbö kte.
– É bresztő !
Já szon pislantott egyet. Akkor vette csak é szre, hogy a térde
rogyadozik.
– A Tizenö tö s Bungaló mindenkire ilyen hatá ssal van –
figyelmeztette Annabeth. – Ha engem kérdezel, ez a hely még az
Á rész Bungaló ná l is veszélyesebb. Ott legalá bb tudod, hol
vannak az akná k.
– Akná k?
A legkö zelebbi horkoló gyerekhez lépett, és megrá zta a vá llá t.
– É bresztő , Clovis!
A srác egy kisborjú ra emlékeztetett. Sző ke bocihaja volt, é s é k
alakú feje. Arca pufó k, a nyaka bikanyak. Zö mö k teste
pó khá ló vékony karokban-lá bakban vé gző dö tt, mintha a
pá rná ná l nehezebb dolgokat sohasem emelgetett volna.
– Clovis! – rá zta meg erő sebben Annabeth. Vé gü l hatot
kopogott a homloká n.
– Mi... mi van má r? – méltatlankodott Clovis. Hunyorogva
felü lt. Hatalmas á sítá sa Annabethre és Jászonra is á tragadt.
– Hagyd ezt abba! – á llította le Annabeth. – A segítségedre van
szü ksé gü nk.
– Aludtam.
– Te mindig alszol.
– Jó éjt!

[11
2]
 Mielő tt visszaaludt volna, Annabeth kirá ntotta feje aló l a
pá rnát.
– Ez szemétsé g! – panaszkodott Clovis lanyhá n. – Add vissza!
– Elő szö r segítesz – mondta Annabeth aztá n szunyá lhatsz.
Clovis felsó hajtott. Leheleté nek melegtej-illata volt.
– Rendben. Mirő l van szó ?
Annabeth vá zolta Já szon problémájá t, és kö zben az ujjá vai
csettintgetett Clovis orra elő tt, hogy el ne aludjon.
Clovist nagyon felizgathatta a dolog, mert még mindig é bren
volt, mire Annabeth befejezte a mondó kájá t. Ső t, felá llt,
kinyú jtó ztatta tagjait, és Já szonra pislogott.
– Szó val semmire nem emlékszel, he?
– Csak benyomá saim vannak – mondta Já szon. – Olyan
érzéseim maradtak, mint az...
– Mint az, hogy? – ké rdezte Clovis.
– Mint az, hogy nem szabadna itt lennem. Ebben a Tá borban.
Veszélyben vagyok.
– Hm. Hunyd le a szemed!
Já szon Annabethre nézett, a lá ny biztató an bó lintott.
Já szon tartott tő le, hogy valamelyik á gyon végzi, ahol aztá n
ö rö k idő kig szortyoghat, de azé rt lehunyta a szemé t. Gondolatai
elhomá lyosodtak, mintha egy sö tét tó mélyé re sü llyedne.
Amikor ú jra kinyílt a szeme, a kandalló ná l á lló székben talá lta
magá t. Clovis és Annabeth mellette térdelt.
– ...komoly, rendben – hallotta Clovist.
– Mi tö rtént? – ké rdezte Já szon. – Mennyi ideig vol...
– Csak néhá ny percig – tá jékoztatta Annabeth. – De rá zó s volt
Kis híjá n szétfoszlottá l.

[11
3]
 Já szon nagyon bízott benne, hogy csak jelképesen haszná lja
ezt a kifejezést, de Annabeth arca tú l komor volt.
– Az emlékek – kezdte Clovis – á ltalá ban nem ok nélkü l tű n
nek el. A tudat alá sü llyednek, az á lmok vilá gá ba, és egy ki
alvá ssal visszahozhatok. De ezt most...
– A Léthé okozta? – tudakolta Annabeth.
– Nem – felelt Clovis. – Mé g csak nem is a Léthé.
– Lé thé? – kérdezte Já szon.
Clovis a kandalló tetejé rő l tejes cseppeket ejtegető á gakra
bö kö tt – Léthé , az Alvilá g folyó ja. Kitö rli az emlékeidet, tiszta
lapot csiná l az agyadbó l. Azok az ágak az Alvilá g ismert fá já ró l
szá rmaznak. A Léthé vizé be má rtottá k ő ket, és az atyá m,
Hü pnosz szimbó luma. A Léthé nem az a folyó , amiben szívesen
ú szká l az ember.
Annabeth bó lintott.
– Percy is belement egyszer. Tő le tudom, hogy a folyó még
egy titá n emlékeit is képes kitö rö lni.
Já szon ö rü lt, hogy végü l nem é rintette meg az á gat.
– De nekem... nem ez a bajom, ugye?
– Nem – értett egyet Clovis. – A te memó riá dbó l nem csiná ltak
tiszta lapot, az emlé keidet nem temették el. Hanem elloptá k.
A tű z ropogott. Lé thé vize tová bb csepegett a
kandalló pá rká nyra tett tá lká kba. Az egyik Hü pnosz-puja valamit
motyogott á lmá ban. Egy kacsá ró l.
– Elloptá k? – lepő dö tt meg Jászon. – Hogyan?
– Biztos egy isten tette – mondta Clovis. – Csak egy isten
rendelkezhet ekkora hatalommal.

[11
4]
 – Ezt má r tudjuk. Juno a ludas ebben a dologban, de hogy
csiná lta, é s legfő képpen, miért?
Clovis a tarkó ját vakargatta.
– Juno?
– Hé rá ra cé loz – mondta Annabeth. – Valamilyen furcsa okbó l
Já szon jobban kedveli a ró mai neveket.
– Hmmm – hü mmö gö tt Clovis.
– Miért? – kérdezte Já szon. – Ez jelenthet valamit?
– Hmmm – ismételte Covis. Jászon akkor jö tt rá , hogy a fiú
ú jra durmolni kezdett.
– Clovis! – kiá ltotta.
– Mi? Hogy? – pislogott a srá c. – Pá rná kró l beszé lgettü nk,
ugye? Nem, istenekrő l. Má r képben vagyok. Gö rö g é s ró mai.
Persze, nagyon fontos lehet.
– De ugyanazokró l az istenekrő l van szó – mondta Annabeth
csak a nevü k má s.
– Azért nem egészen – pontosított Clovis.
Já szon elő rehajolt. Most má r teljesen éber volt.
– Mit értesz azalatt, hogy nem egé szen?
– Hát... – á sított Clovis. – Vannak kizá ró lag ró mai istenek.
Pé ldá ul Janus vagy Pomona. De a fő isteneknek sem csupá n a
nevü k vá ltozott meg, amikor Ró má ba kö ltö ztek. A megjelenésü k
és az attribú tumaik is. Ső t, a személyiségü k is némileg.
– De... – Annabeth hangja elcsuklott. – Oké, az emberek
má shogy lá ttá k ő ket az é vszá zadok eltelté vel. De ez még nem
vá ltoztatja meg ő ket.
– Dehogynem – mondta Clovis, majd ú jra elaludt. Jászon
csettintett az orra elő tt.

[11
5]
 – Jö vö k má r, anya! – kiá ltotta. – Vagyis... má r felé bredtem.
Szó val, a személyiségek. Az istenek megvá ltoztak: az ő ket
befogadó kultú rá hoz alakítottá k magukat. De ez neked sem ú j,
Annabeth. Zeusz manapsá g a drá ga ö ltö nyö kért, a való sá gshow-
kért é s a Keleti Huszonegyedik utca kínai é tterméért rajong,
nem? A ró mai idő kben hasonló folyamat ment végbe, és a ró mai
kor majdnem olyan soká ig tartott, mint a gö rö g. Hatalmas
birodalomró l beszé lü nk, mely é vszá zadokig fenná llt. Szó val a
ró mai oldaluk tová bbra is tekintélyes részé t ké pezi a
jellemü knek.
– Logikusan hangzik – vélte Já szon.
Annabeth elképedve rá zta a fejé t.
– Honnan tudsz te ennyit, Clovis?
i ó , é n nagyon sokat álmodom. Sok istent lá tok á lmomban és
mindig alakot vá ltanak. Az á lmok képlékenyek, mint tudjá tok
Egyszerre lehetsz tö bb helyen, és vá ltoztathatod a
személyisé gedet. Té nyleg sokban hasonlít az istenléthez. Például
a minap azt á lmodtam, hogy egy Michael Jackson koncerten
csá polok, de a kö vetkező pillanatban má r én is kint á lltam a
színpadon. Duettet énekeltem a kirá llyal, de elfelejtettem a „The
Girl Is Mine” szö vegé t. ö regem, annyira ciki volt, én csak ott...
– Clovis – vá gott kö zbe Annabeth. – Visszakanyarodná l
Ró mához?
– Ja, igen. Ró ma. Tehá t mi a gö rö g neveiken hívjuk az
isteneket, mert az az eredeti alakjuk. De azt állítani, hogy a ró mai
megfelelő ik ugyanolyanok, mint a gö rö gö k, hazugsá g. Ró má ban
harciasabbá vá ltak. Kevesebbet foglalkoztak a halandó kkal.
Nyersebbek lettek, erő sebbek, igazi birodalmi istenek.

[11
6]
 – Ez volt a sö tét oldaluk? – kérdezte Annabeth.
– Azért nem egészen. Hiszen ő k jelképezték a tudomá nyokat,
a becsü letességet és az erő t is...
– Tehá t csupa nemes dolgot! – vá gott kö zbe Já szon. Hirtelen
erő s készteté st érzett, hogy kiá lljon a ró mai istenek mellett, bá r
fogalma sem volt, mié rt olyan é letbe vá gó ez szá má ra. – A
tudomá nyok nagyon fontosak, ugye? A tudomá nyoknak
kö szö nhető en á llt fenn Ró ma ilyen tekintélyes ideig.
Clovis kívá ncsi pillantá st vetett rá .
– Ezt alá írom. De azé rt a ró mai istenek nem voltak tú lsá gosan
bará tsá gosak. Pé ldá ul az apá m, Hü pnosz... a gö rö g idő kben csak
aludt. A ró mai idő kben viszont elnevezté k Somnusnak. É s
elkezdte ö ldö sni azokat az embereket, akik nem voltak elé g
éberek a munká juk kö zben. Ha rosszkor szundítottak el, bumm,
nem ébredtek fel tö bbet. Aeneas kormá nyosá val is végzett,
amikor Tró já bó l kihajó ztak.
– Kedves fickó lehet – á llapította meg Annabeth. – De
tová bbra sem é rtem, mi kö ze van ennek Já szonhoz.
– Ezzel nem vagy egyedü l – mondta Clovis. – É n is csak annyit
tudok, hogy ha Héra vette el az emlékeit, csak ő szolgá ltathatja
vissza. É s ha má r talá lkoznom kell az istenek kirá lynő jével,
inká bb legyen Héra-hangulatban, mint Juno-passzban.
Folytathatom végre az alvá st?
Annabeth a kandalló fö lö tt lé vő ágat szemlé lte, melybő l Léthé
vize a tá lká kba csepegett. Annyira aggodalmas arcot vá gott,
hogy Já szon má r azt hitte, a feledé s vizé vel vá gyik enyhíteni
problémá in. De felá llt, és visszadobta Clovisnak a pá rná t.
– Kö sz, Clovis! Talá lkozunk vacsorá ná l!

[11
7]
 – É n inká bb ide hozatná m... – ásított Clovis, és a priccsé hez
kó vá lygott. – Annyira álmosnak é rzzz... – Arccal elő re, pucsító
há tsó val a pá rná já ba zuhant.
– Nem fullad meg? – aggó dott Já szon.
– Ez? Dehogy! – legyintett Annabeth. – Viszont egyre
biztosabb vagyok benne, hogy nagy bajban vagy.

[11
8]
IX. * Piper

P
IPER AZ APJÁ VAL TÖ LTÖ TT UTOLSÓ NAPJÁ RÓ L Á LMODOTT.
Big Sur kö zelében voltak, az ó ceá nparton. É ppen
szusszantak egyet két szö rfö zé s kö zö tt. A dé lelő tt annyira
tö ké letes volt, hogy Piper biztosra vette, hamarosan nagyon
rossz fordulatot vesz – lesifotó sok patká nyhordá já t vagy
minimum egy fehércá pa tá madá st. Kizá rt dolog, hogy a
szerencse soká ig kísérje ő ket.
Egészen addig tö kéletes hullá mokat kaptak, tiszta eget és ké t
kilométernyi, né ptelen partszakaszt. Apja talá lta ezt az
elhagyatott helyet, kibé relt egy parti villá t a hozzá tartozó
birtokkal, és még titokban is sikerü lt tartania az egészet. De csak
idő kérdé se volt, hogy megtalá ljá k a fotó sok – mindig így tö rté nt.
– Ü gyesen bá ntá l a hullá mokkal, Piper! – dicsérte meg lá nyá t,
és megvillantotta híres mosolyá t: tö kéletes fogak, gö drö s á ll és
olyan fehér ragyogá s, amitő l még a gyerekes anyá k is sikítva
kérté k, hogy alkoholos filccel dediká lja a fenekü ket (de most
komolyan, gondolta ilyenkor Piper, menjenek a francba!).
Rö vidre nyírt, fekete haja só s víztő l csillogott. – Egyre jobban
megy a hang ten!
Piper elpirult a bü szkesé gtő l, bá r sejtette, hogy apja csupá n
kedveskedni akart. A hullámok minduntalan kisodortá k, s tö bb
idő t tö ltö tt a parton, mint a deszká n... A szö rfhö z ugyanis kü lö n
tehetség szü ksé geltetik, az apja példá ul szü letett szö rfö s volt –

[11
9]
holott ez képtelensé g az ő esetében, mivel Oklahomá ban
szü letett.
vagyis tö bb szá z kilométerre az ó ceá ntó l. Mé gis
fantasztikusan lovagolta meg a hullá mokat. Piper régen feladta
volna, de a szö rfö zés ü rü gyén tö bb idő t tö lthetett az apjá val. Má s
mó d erre ugyanis nem nagyon adó dott.
– Kérsz szendvicset? – tú rt apja az elemó zsiá s tá ská ba, melyet
szaká csa, Arno készített ö ssze a szá mukra. – Lá ssuk a kíná latot:
pulyka-pesztó s, rá kfasírtos-wasabis... Á , itt van egy direkt neked!
Mogyoró vajas, dzsemmel!
Piper elvette a szendvicset, pedig gyomrá t ö sszeszorította a
szomorú sá g. Mindig mogyoró vajas-dzsemes szendvicset kért.
Egyfelő l mert vegetá riá nus volt. Azó ta nem evett hú st, amió ta
elmentek a chinoi vá gó híd mellett, és a bű ztő l felfordult a
gyomra. De nem csak ezért. A mogyoró vajas-dzsemes szendvics
egyszerű é tel, amit az „egyszerű ” gyerekek uzsonná ztak. Né ha
ú gy csiná lt, mintha az apja kente volna meg neki, és nem a
francia szakács, aki arany alufó liá ba csomagolta, és fogpiszká ló
helyett meggyú jtott csillagszó ró t dugott bele.
Mié rt nem lehet minden egyszerű ? Ezért nem kért a puccos
ruhá kbó l, amiket apja akart vá sá rolni, sem a divatos cipő kbő l
vagy a szé pségszalonokbó l. Maga vá gta a haját egy garfieldos
gyerekolló val, és direkt té pettre nyírta. Jobb szerette a régi,
kitaposott edző cipő jét, kopott farmeré t, rö vid ujjú pó ló já t és
hó deszká zá shoz vett Polartec dzsekijét.
É s rü hellte a sznob magá niskolá kat, amikrő l apja azt hitte,
ideá lis helyek szá má ra. Mindegyikbő l rö vid ú ton kirú gatta
magá t. Apja nem győ zö tt ú j sulikat talá lni.

[12
0]
 É s tegnap elkö vette é lete legnagyobb stiklijét: elhajtott az
autó kereskedésbő l egy „kö lcsö nvett” BMW-vel. Egyre nagyok
nagyobb balhékat kellett csiná lnia, ugyanis apjá nak egyre nő
ingerkü szö be.
De addigra megbá nta a dolgot. É s az apja még nem tudott
ró la.
Reggel szerette volna elmondani neki, de meglepte a
kirá ndulá ssal, és nem akarta agyoncsapni a hírrel a napot. Ez
volt az első alkalom, hogy az apja együ tt akart vele lenni. Mió ta
is? Vagy há rom hó napja?
– Mi baj? – nyomott egy ü dítő t a kezébe az apja.
– Apa, valamit el kell...
– Vá rj, Pipes! Nagyon komoly képet vá gsz. Akarsz Há rom
Kérdé st já tszani?
É vek ó ta já tszottá k ezt. Apja szá má ra ez volt a legkevésbé idő -
igé nyes „kapcsolaté pítő ” já té k. Há rom kérdést tehettek fel
egymá snak. Semmi sem volt tabu, mindenre vá laszolni kellett.
Az apja á ltalá ban nem ü tö tte az orrá t a dolgaiba – ez nem esett
nehezére, mert Piper ritká n volt a kö zelében.
Piper tudta, hogy az effajta kérdezz-felelek játékot a legtö bb
kortá rsa tragikusnak tartaná . De ő szerette. A szö rfö zéshez
hasonlított. Az se kö nnyű , de kö zben legalá bb ú gy é rezheti, hogy
van apja.
– Az első kérdé s – mondta Piper. – Anya...
Nem volt semmi meglepő a ké rdésben. Pipernek ez volt a
vessző paripá ja.
Apja megadó an vá llat vont.

[12
1]
 – Mit akarsz tudni, Piper? Má r mondtam: lelé pett. Nem
tudom, miért, azt sem, hová . A szü letésed utá n egyszerű en
eltű nt. Azó ta nem hallottam ró la.
– Szerinted él még?
Nem való di kérdé s volt. Az apja kitérhetett elő le azzal, hogy
nem tudja. De Piper hallani akarta, hogyan mondja ezt.
Apja a hullá mokra meredt.
– Tó m nagyapá d – szó lalt meg vé gü l – mindig azt
mondogatta, hogy ha elé g ideig mé sz a naplemente felé ,
elé rkezel a Szellemek Orszá gá ba, ahol az ember a holtakkal
beszé lhet. Azt mondta, volt olyan idő , amikor a holtakat még
vissza lehetett hozni, de az emberek eltoltá k ezt is. Hosszú
tö rténet...
– Mint a Holtak Orszá ga a gö rö gö knél – idézte fel Piper. – Az
is nyugatra esett. É s Orpheusz is megpró bá lta visszahozni a
feleségét.
Az apja bó lintott. Egy évvel ezelő tt legnagyobb szerepé t gö rö g
kirá lyként já tszotta el. Piper segített neki ö sszegyű jteni a
mítoszokat, a ré gi tö rté neteket, melyekben az emberek kö vekké
vá ltoztak vagy lá vá ban fő ttek meg. Jó volt olvasni ő ket, Piper
elviselhető bbnek érezte a saját életé t. Egy darabig kö zelebb
érezhette magá t az apjá hoz, de – mint az életben minden – ez
sem tartott ö rö kké.
– Sok hasonló sá g van a csiroki és a gö rö g mitoló gia kö zö tt –
bó logatott az apja. – Kívá ncsi vagyok, mit mondana nagyapá d,
ha együ tt látna most bennü nket, ahogy itt ü lü nk a fö ld nyugati
végén. Talá n szellemeknek hinne bennü nket.

[12
2]
 – Azt mondod, elhiszed ezeket a tö rténeteket, és hogy
szerinted anya halott?
Az apja szeme kö nnybe lá badt, és Piper meglá tta benne a
mély szomorú sá got. Szerinte ez volt az egyik ok, amiért
bomlottak utá na a nő k. Apja kü lső re magabiztos volt és kemény,
de szeme fá jdalomró l á rulkodott. É s a nő k ki akartá k fü rkészni a
szomorú sá g oká t. Meg akartá k vigasztalni, de sohasem sikerü lt
nekik. Az apja szerint ez egy csiroki-dolog: a generá ció kró l
generá ció kra elszenvedett fá jdalom é s szenvedés sö tétsége, ami
mindannyiukban ott élt.
– Nem hiszem el a mítoszokat – mondta végü l. – Jó szó rakozó
mesé lgetni ő ket, de ha tényleg hinnék a Szellemek Orszá gá ban
az á llatő sö kben vagy a gö rö g istenekben... Kétlem, hogy tudna
aludni é jszaka. Mindig keresné k valakit, akit okolhatok.
Valakit, akit okolhatna azért, hogy Tom nagyapa meghalt
tü dő rá kban, mielő tt apja híres lett, é s segíteni tudott volna rajta
a pénzével. Vagy anyá é rt – az egyetlen nő ért, akit szeretett -, aki
lelépett egyetlen bú csú levé l nélkü l, és otthagyta egy ú jszü lö ttel,
akirő l nem volt képes gondoskodni. Akit okolhat azé rt, hogy
hiá ba sikeres, mé gsem boldog.
– Nem tudom, hogy él-e – folytatta a férfi. – De aká r a Holtak
Orszá gá ban is lehetne. Ugyanolyan kevé s esélyü nk van rá , hogy
visszakapjuk. Ha má st hinné k... nem bírná m ki.
Há tuk mö gö tt kocsiajtó csapó dott. Piper megfordult, é s szíve
ö sszeszorult. Jane kö zeledett feléjü k titká rnő ruhá ban, magas
sarkú cipő ben botladozott a homokban, kezé ben az
elmaradhatatlan zsebszá mító géppel. Az arckifejezé se egyszerre

[12
3]
volt ideges és diadalmas. Piper ebbő l leszű rte, hogy má r beszélt
a zsarukkal.
Bárcsak eltaknyólnál! – fohá szkodott a lá ny. Ha léteznek
állatszellemek vagy görög istenek, buktassák el! Nem akarom, hogy
maradandó sérülése legyen, csak vessze el az eszméletét a nap
fennmaradó részére, könyörgöm!
. De Jane egyre kö zeledett.
– Apa – mondta gyorsan Piper. – Tegnap tö rté nt valami...
De az apja is é szrevette Jane-t. Gyorsan felö ltö tte hivatalos
arcá t. Jane nem lenne itt, ha nem komoly dologró l lenne szó . Egy
stú dió -pá pa telefoná lt, egy projekt kú tba esett, vagy megint
Piperrel van probléma.
– Ké ső bb folytatjuk a beszélgetést, Pipes – ígé rte. – Most meg
kell tudnom, mit akar Jane. Tudod, milyen.
Igen. Piper tudta. Az apja udvariasan Jane elé baktatott a
homokon. Piper nem hallotta, mirő l beszélnek. De nem is volt rá
szü ksé ge. Tudott olvasni az arcokró l. Jane éppen most számolt
be az autó lopá s-ü gyrő l, és ú gy mutatott Piperre, mint egy
undorító á llatra, ami a sző nyegre vizelt.
Apjá bó l minden energia és jó kedv elszá llt. Intett Jane-nek,
hogy vá rjon. Aztá n visszament Piperhez. Piper nem tudott apja
szemébe nézni, a fé rfi pedig ú gy meredt rá, mint akinek
eljá tszottá k a bizalmá t.
– Azt ígé rted, megpró bá lod, Piper.
– Apa, utá lom azt a sulit. Egyszerű en nem tudok ott maradni.
El akartam mondani a BMW-t, de...
– Kirú gtak – mondta. – Egy autó , Piper?! Tizenhat éves vagy.
Ha akarsz, bá rmikor kapsz egy kocsit tő lem. Hogy voltá l képes...

[12
4]
 – Ú gy érted, Jane venne nekem egy autó t? – vá gott vissza
Piper. Nem tudta tü rtő ztetni magá t. A dü h felforrt benne, és
kifutott. – Apa, csak egyszer hallgatná l végig! Csak egyszer ne
kellene az ostoba Há rom Kérdés-já tékodra vá rnom! Rendes
iskolá ba akarok já rni. Veled akarok a szü lő k estjére menni, és
nem Jane-nel. Vagy hadd legyek magá ntanuló ! Olyan sokat
tanultam, amikor együ tt olvastunk a gö rö gö krő l. Miért nem
tehetjü k ezt mindig így? Mi, ketten...
– Ne csiná ld ezt velem, Piper! Mindent megteszek, amit tudok.
Ezt má r egyszer megbeszé ltü k.
Nem, gondolta Piper. Ezt nem tudtuk soha megbeszélni. Már évek
óta.
Az apja felsó hajtott.
– Jane beszé lt a rendő rsé ggel, sikerü lt kicsikarnia egy
megá llapodá st. Az autó kereskedő ejti a vá dat, ha hajlandó vagy
elmenni egy nevadai bentlaká sos iskolá ba. Problémá s
gyerekekre szakosodtak... akiket nehéz kezelni.
– Ez vagyok é n. – Piper hangja remegett. – Egy nagy
probléma-
– Piper... azt ígérted, megpró bá lod. De cserbenhagytá l. Nem
lá tok má s lehető séget.
– Tő lem bá rmit csiná lhatsz, csak csiná ld te! É s ne bízd Jane-re
Nem kü ldhetsz el csak ú gy!
Apja az elemó zsiá s kosá rra nézett. A szendvicse é rintetlenü l
hevert az arany alufó liá ban. Az egész dé lutá nt szö rfö zéssel
akartá k tö lteni. A tervü k kú tba esett.

[12
5]
 Piper elő szö r nem akarta elhinni, hogy az apja képes Jane
dö ntésé re tá maszkodni. Kü lö nö sen most nem. Ilyen fontos
kérdésben, amikor egy nevelő inté zetrő l van szó .
– Menj oda Jane-hez! – mondta az apja. – Ő majd elmondja a
ré szleteket.
– De apa...
A férfi elfordult, é s az ó ceá nt fü rkészte, mintha egészen a
Szellemek Orszá gá ig ellá tna. Piper megfogadta, hogy nem fog
sírni. Jane-hez sé tá lt, aki hideg mosollyal egy repü lő jegyet
nyú jtott felé . Mint mindig, most is mindent elrendezett. Szá má ra
Piper csak egy tétel volt a megoldandó feladatok listájá n, amit
sikeresen kipipá lhatott.

Piper á lma vá ltozott.

É jszakai hegytető n á llt, alatta egy vá ros fényei csillogtak,
elő tte má glya égett. Mintha a bíbor lá ngok vilá gossá g helyett
sö tétet sugá roztak volna, de annyi hő t bocsá tottak ki, hogy
ruhája gő zö lö gni kezdett.
– Ez a má sodik figyelmezteté s – mennydö rö gte egy hang.
Olyan harsá ny volt, hogy belerengett a fö ld. Piper hallotta má r
ezt a hangot á lmá ban. Pró bá lta meggyő zni magá t, hogy nem
olyan ijesztő , mint az emlé keiben, de a helyzet ú gy á llt, hogy
sokkal rosszabb volt.
A má glya mö gü l egy hatalmas arc bukkant elő a sö tétbő l.
Mintha a lá ngok fö lö tt lebegett volna, de Piper tudta, hogy ó riá si
testhez tartozik. A durva voná sokat mintha sziklá bó l faragtá k

[12
6]
volna ki. A halott arcban csak a nyersgyémá nt szemek éltek, és
az arcot keretező rasztatincsekbe emberi csontokat fontak.
Mosolyá tó l Pipert kirá zta a hideg.
– Tedd azt, amit mondtunk! – hallatszott az ó riá s hangja. –
Hajtsd végre a kü ldeté sed! Cselekedj parancsaink szerint, és
akkor élve megú szod! Má skü lö nben...
A tű z mellé mutatott, ahol Piper meglá tta oszlophoz kö tö zö tt,
eszméletlen apjá t.
Kiá ltani akart. Magá hoz akarta téríteni, és rá parancsolni az
ó riá sra, hogy engedje el. De hangja cserbenhagyta.
– Rajtad tartom a szemem – mondta az ó riá s. Szolgá lj engem,
és mindketten életben maradtok! Enkeladosz a szavá t adja. De
ha cserbenhagysz... Ezer évet aludtam, fiatal fé listen! Tehá t
rettenetesen éhes vagyok. Ha becsapsz, jó l belakmá rozom!
Az ó riá s mennydö rö gve felnevetett. A fö ld remegni kezdett,
Piper lá bá ná l egy szakadé k nyílt, é s a lá ny belezuhant a
sö tétsé gbe.

Ú gy é bredt, mintha átszteppelt volna rajta egy ír tá nccsoport.

Mellkasa sajgott, alig kapott levegő t. Megmarkolta az Annabeth-
tő l kapott tő r nyelét. Katopris, a tró jai Helené fegyvere.
A Félvé r Tábor mégsem volt á lom.
– Hogy érzed magad? – kérdezte valaki.
Piper megpró bá lt fó kuszá lni. Egy oldalró l elfü ggö nyö zö tt
á gyban fekü dt, mintha orvosi szobá ban lenne. A vö rö s hajú lá ny,
Rachel, mellette ü lt. A falon egy rajzfilmszatír ló gott, é s zavarba

[12
7]
ejtő en emlékeztetett Hedge edző re. Egy lá zmérő á llt ki a
szá já bó l. Alatta a kö vetkező felirat: „Le a bá rá nyhimlő vel, éljenek
a kecskék!”
– Hol va.,.? – Piper nem fejezte be a mondatot, mert meglá tta
az ajtó ban á lló fickó t.
Az a kaliforniai szö rfö s típus volt, izmos, napbarnított, sző ke
hajú . Rö vidnadrá got és rö vid ujjú pó ló t viselt. Csak nem kettő
hanem szá z kék szeme volt... Beborítottá k a karjá t, a lá bá t és az
arcá t. Még a lá bfején is akadt egy-egy szem, amik a szandá l
pá ntjai kö zü l kandiká ltak fel a lá nyra.
– Ő Argosz – mondta Rachel. – A biztonsá gi emberü nk, ő
tartja a szemét a dolgokon... é s nem csak ké pletesen é rtve.
Argosz bó lintott, és pislogott az á ljá n lévő szemé vel.
– Hol...? – futott neki ismét a kérdésnek Piper, de ú gy érezte,
mintha vattá val tö mték volna tele a szá já t.
– A Nagy Há zban. A Tá bor irá nyító kö zpontjá ban. Ide
hoztunk, miutá n ö sszeestél – tájé koztatta Rachel.
– Te megragadtá l – idézte fel Piper. – Aztá n jö tt Hé ra hangja...
– Nagyon sajná lom a tö rté nteket – mondta Rachel. – Hidd el,
nem az én ö tletem volt, hogy megszá lljalak! Kheiró n
meggyó gyított egy kis nektá rral...
– Nektá r?
– Az istenek itala. Kis mennyiségben gyó gyhatá sú a félistenek
szá má ra. Feltéve, ha nem é get porrá .
– Oh. Klassz.
Rachel kö zelebb hajolt.
– Emlékszel a lá tomá sodra?

[12
8]
 Piper egy má sodpercre megrémü lt, mert azt hitte, az ó riá sró l
szó ló á lmá ra céloz, de rájö tt, hogy Rachel a Héra-bungaló ban
tö rténtekre kívá ncsi.
– Az istennő bajban van – mondta Piper. – Megkért, hogy
szabadítsam ki, mintha csapdá ban lenne. Azt mondta, a fö ld
elnyel bennü nket, beszé lt egy tü zes lényrő l meg a napforduló ró l.
A sarokban á lló Argosz mellkasá bó l morajlá s hallatszott, és
egyszerre pislantott minden szemé vel.
– Argoszt Héra teremtette – magyará zta Rachel. – Nagyon
szívé n viseli az istennő hogylétét. Vigyá zzunk, nehogy sírva
fakadjon! Legutó bb is... kisebb á rvizet okozott.
Argosz szipogott. Az oldalt á lló asztalró l felkapott egy mar^
papír zsebkendő t, és tö rö lgetni kezdte szemeit.
– Szó val... – kezdte Piper, és gyorsan elfordult, amikor Argosz
a hó naljá ban lévő szemé hez é rt. – Mi tö rté nhetett Hé rá val?
– Mé g nem tudjuk – felelt Rachel. – Annabeth és Jászon is itt
volt. Já szon nem akart itt hagyni ilyen á llapotban, de Annabeth-
nek támadt egy ö tlete, hogyan szerezhetné vissza Já szon az
emlé keit.
– Az... az nagyon jó lenne.
Já szon is itt volt? Azt kívá nta, bá rcsak eszméleté n lett volna,
Vajon jó lesz, ha a fiú visszaszerzi az emlékeit? Tová bbra is azt
az á brá ndot dé delgette, hogy kapcsolatuk való sá gos volt, é s nem
csak a Kö d tréfá ja.
Állítsd le magad, parancsolta magá nak. Ha meg akarja menteni
az apjá t, nem szá mít, hogy Já szon szereti-e, vagy sem.
Hamarosan ú gyis gyű lö lni fogja. Ahogyan a Tá borban mindenki.

[12
9]
 Lenézett a dereká n ló gó dísztő rre. Annabeth szerint inká bb
hatalom– és stá tuszszimbó lum, mint való di fegyver. Kü lső
csillogá s, belső tartalom nélkü l. Ugyanolyan hamis, mint Piper.
Katoprisnak, vagyis tü kö rnek nevezték. Nem merte mé g egyszer
kihú zni a tokjá bó l, mert félt a sajá t tü kö rképétő l.
– Ne aggó dj! – szorította meg Rachel a karjá t. – Já szon kedves
srá cnak tű nik. Neki is hasonló lá tomá sa volt, mint neked.
Aká rmi tö rtént Hérá val, biztos vagyok benne, hogy együ tt kell a
végem já rnotok.
Rachel ú gy mosolygott rá , mintha jó hírt kö zö lne, de Piper
kedve még sö tétebb lett. Abban bízott, hogy a kü ldetésre – vagy
mire – ismeretlenekkel kell majd elindulnia. Erre most Rachel
gyakorlatilag azt mondta neki, hogy: Jó hírem van! Nem csak az
apádat tartja túszként egy emberevő óriás, de még a szerelmedet is el
kell árulnod! Ugye, milyen nagyszerű?!
– Ugyan má r! – vigasztalta Rachel – Nincs okod sírá sra! Retten
megoldjá tok!
Piper a szemé t tö rö lgette, és megpró bá lt ö nuralmat
gyakorolni. Ez nem ő volt. Ő kemény csaj híré ben á ll. Ő a
dö rzsö lt autó tolvaj, a Los Angeles-i magá niskolá k réme. Most
meg ú gy viselkedik, mint egy síró -pityogó kislá ny.
– Honnan tudod, mi vá r rá m?
Rachel vá llat vont.
– Tudom, hogy nehéz vá lasztá s elő tt á llsz, és a lehető ségek
nem é ppen fényesek. Mondtam má r, vannak bizonyos
megérzéseim. A tá bortű zné l elismer gyermeké nek valamelyik
isten. Ha megtudod, ki az, tisztá bb lesz a kép.
Lehet, hogy tisztá bb, de nem biztos, hogy jobb.

[13
0]
 Piper felü lt az á gyban. Ú gy sajgott a homloka, mintha valaki a
szeme kö zé dö fö tt volna egy karó t. Az anyá dat nem kaphatjuk
vissza – mondta az apja. Pedig nagyon ú gy tű nt, hogy aznap este
jelentkezik é rte az édesanyja. Piper most elő szö r nem volt benne
biztos, hogy szeretne talá lkozni vele.
– Remélem, hogy Athéné lesz. – Piper fé lénken né zett fel, attó l
tartott, az Orá kulum majd kineveti, de csak mosolygott.
– Megértelek, Piper. Megmondjam az igazat? Azt hiszem,
Annabeth is ezt szeretné. Ti ketten sokban hasonlítotok
egymá sra.
Pipert az ö sszevetés még bű ntudatosabbá tette.
– Egy ú jabb megé rzé s? Te semmit sem tudsz ró lam.
– Meglepő dnél, milyen sokat tudok.
– Csak azért mondod ezt, mert Orá kulum vagy, akinek mindig
titokzatosnak kell hangoznia, nem igaz?
Rachel felkacagott.
– Ne leplezd le a titkaimat, Piper! É s ne aggó dj! Minden
elrendező dik. De lehet, hogy má shogy, mint ké pzeled.
– Ezzel nem nyugtattá l meg.
A tá volban kagyló kü rt harsant. Argosz morogva kinyitotta
ajtó t.
– Vacsora? – talá lgatott Piper.
– Azt átaludtad – mondta Rachel. – Ez má r a tá bortű z.
Gyerü nk, derítsü k ki, hogy ki vagy!

[13
1]
X. * Piper

P
IPERT AZ EGÉ SZ TÁ BORTÜ ZES CIRKUSZTÓ L ROSSZULLÉ T
kerü lgette. Az ó riá s bíbor má glyá já ra emlékeztette, meg a
cö lö pre, amelyhez az apjá t kö tö zte.
De a való sá g majdnem ugyanilyen rémes volt: egy kö zö s
gajdolá s. Az amfiteá trum hegyoldalba vé sett ü léseivel szemben
kö vekkel kö rberakott tű zgö dö r derengett. A sorokat megtö ltő
ö tvenhatvan srá c zá szló kkal jelzett csoportokba tö mö rü lt.
Piper az első sorban rö gtö n kiszú rta Já szont. Annabeth
mellett ü lt. Leo a kö zelü kben szorongott egy raká s nagydarab
kö lyö k kö zö tt, akiknek acé lkék zá szló já n kalapá cs díszelgett. A
tü zet fé l tucat táborlakó ugrá lta kö rbe gitá rokkal é s régimó di
há rfá kkal – lantokkal? – a kézben, mikö zben pá ncélró l és a
há ború ba ké szü lő dő nagyanyjukró l énekeltek. Mindenki velü k
dalolt, é s sajá t pá ncéljá ra mutogatva marhá skodott. Talá n ez volt
a legbizarrabb dolog, amit Piper valaha lá tott. Azok kö zé a nó tá k
kö zé tartozott, amik nappal rettenetesen kínosak, de a sö tétben
mindenki együ tt fajta, é s é rzelgő sen mulatsá gos volt az egé sz.
Ahogy az energiaszint emelkedett, ú gy magasodtak a lá ngok, és
vö rö sbő l narancssá rgá vá , majd arannyá vá ltoztak.
A dal befejező dö tt, mindenki ujjongva tapsolt. Aztá n egy
lovas jelent meg a színen. A tá ncoló tű z fényében Piper
legalá bbis azt gondolta, hogy ü l a lovon. Aztá n rá jö tt, hogy egy
kentaur. Alsó része fehér cső dö ré , a felső teste egy kö zé pkorú

[13
2]
férfié, akinek gö ndö r haja és szépen vá gott szaká lla volt. Egy
lá ndzsá t ló bá lt, amelyre má lyvacukrok voltak felnyá rsalva.
– Szép volt! Kö szö ntö m az ú joncokat! Ö rü lö k, hogy élve
megérkeztetek, és a vé gtagjaitok nagy ré sze a helyé n maradt!
ígé rem, hamarosan rátérü nk a kekszszendvicsekre, de elő tte...
– Mikor já tszunk zá szló vadá szatot?! – kiá ltott kö zbe valaki. A
vö rö s, vaddisznó fejes zá szló alatt ü lő pá ncélos kö lykö k
felmordultak.
– Na, igen – kezdte Kheiró n. – Tudom, hogy Á ré szé k má r be
vannak só zva, hogy folytathassuk szoká sos, erdei já té kunkat.
– Meg a gyilkolá szá st! – kiá ltotta egyikü k.
– De – folytatta Kheiró n – nem térhetü nk vissza az erdő be,
amíg a sá rká ny fö lö tt nem szerezzü k vissza az irá nyítá st.
Kilences Bungaló , van valami jelentenivaló tok az ü ggyel
kapcsolatosan?
A kentaur Leó ék csapata felé fordult. Leo Piperre kacsintott,
és pisztolyt formá zó ujjaival lepuffantotta. A mellette álló lá ny
kényelmetlenü l topogott. Leó éhoz hasonló katonai kabá tot
viselt, é s vö rö s fejkendő t.
– Dolgozunk az ü gyö n – szó lalt meg végü l.
Még hangosabb morgoló dá s.
– Mennyire dolgoztok, Nyssa? – ké rdezte egy Á rész-kö lyö k.
– Nagyon keményen – mondta a lá ny.
Nyssa bekiabá lá sok és bosszankodá sok kö zepette – amitő l a
tű z kaotikus lobogá sba kezdett – visszaü lt a helyére. Kheiró n
megkopogtatta patájá val a tű zgö dö r szélé t, mire a tá borlakó k
elcsendesedtek.

[13
3]
 – Legyetek tü relmesek! – kérte Kheiró n. – Idő kö zben sokkal
aggasztó bb problémá k is felmerü ltek.
– Percy? – kérdezte valaki. A tű z tová bb sá padt, de Pipernek
nem kellett a lá ng minő ségé n mérnie a tö meg feszü ltségét, ő is
érzékelte.
Kheiró n Annabethre mutatott. A lá ny nagy levegő t vett, és
felá llt – Egyelő re nem bukkantam Percy nyomá ra – jelentette be.
Hangja elcsuklott, amikor kimondta a nevet. – Nem volt a Grand
Canyonban, mint remé ltem. De nem adjuk fel. Tö bb csoport
keresi ő t, az orszá g kü lö nbö ző tá jain. Grover, Tyson, Nico és
Artemisz Vadá szai – mind ő t kutatjá k. Meg kell talá lnunk. De
Kheiró n most nem Percy eltű né sére cé lzott, hanem egy ú jabb
kü ldeté sre.
– A Nagy Pró fé ciá ró l van szó , ugye? – kiá ltotta egy lá ny.
Mindenki há trafordult. A hang egy ró zsaszínű , galambcímeres
zá szló aló l érkezett. A csapat há tul ü lt, és amíg vezető jü k fel nem
á llt, inká bb egymá ssal pletyiztek, mint Kheiró nra figyeltek. Drew
volt az.
Az egé sz Tá bor meglepő dö tt. Ú gy tű nt, Drew nem sű rű n
alacsonyodott le hozzájuk.
– Mit akarsz ezzel mondani, Drew? – kérdezte Annabeth.
– Ugyan má r, ne tettesd magad! – tá rta szét a karját, mintha az
igazsá g egyé rtelmű lenne. – Az Olimposzon lehú ztá k a roló t.
Percy eltű nt. Héra látomá st bocsá tott rá d, é s há rom ú j félistennel
gazdagítottad a Tá bort egy nap alatt. Valami nagyon nem
stimmel, és ha jó l sejtem, a Nagy Pró fécia elkezdő dö tt, vagy
tévedek?
Piper Rachel fü lébe suttogott:

[13
4]
 – Mirő l beszél? Mi az a Nagy Pró fécia?
Aztá n észrevette, hogy nem csak ő , hanem mindenki Rachel
felé fordult.
– Na? – kiá ltott oda Drew. – Te vagy az Orá kulum.
Elkezdő dö tt, vagy sem?
Rachel szeme ijedtnek tű ni a lá ngok fényé ben. Piper attó l
tartott, a lá ny megragadja, és megint az ijesztő pá vaistennő
szó csö ve lesz. De Rachel a lehető legnyugodtabban elő relépett,
és megszó lította a Tábort:
– Igen – ismerte el – A Nagy Pró fécia elkezdő dö tt.
Mindenki egyszerre kezdett hangoskodni.
Piper elkapta Jászon pillantá sá t. A fiú egy kérdé st tá togott felé
Jól vagy? Piper bó lintott, aztá n mosolyt erő ltetett az arcá ra, és
elfordult. Tú lsá gosan fájdalmas volt látni Já szont ú gy, hogy nem
lehet mellette.
Amikor a hangzavar alá bbhagyott, Rachel ú jabb lé pést tett a
hallgató sá g felé. ö tvennél tö bb félisten kapta há tra a fejét,
mintha a vö rö s hajú halandó mindenkinél fenyegető bb lenne.
– Azoknak, akik nem hallottá k volna – kezdte Rachel a Nagy
Pró fécia az első jó slatom volt. Augusztusban mondtam ki, és így
hangzik:

„Hét félvér válaszol a hívásra.

Vihar, vagy tűz, mi hull a világra...”

Já szon talpra ugrott. Szeme vadul csillogott, mintha

etektrosokkot kapott volna.
Még Rá cá éit is vá ratlanul érte.
– Já-Já szon? – dadogta. – Mit csi.,.?

[13
5]
 – Ut cum spiritu postrema sacramentum deiuremus – ká ntá ta Et
hostes ornamerita addent ad ianuam necem.
Szorongó némassá g telepedett mindenkire. Piper lá tta az
arcokon, hogy néhá nyan megpró bá ljá k lefordítani a mondatokat.
Ő a maga részé rő l annyit tudott, hogy latinul volt, de azt nem,
hogy jö vendő beli szerelme miért vá ltozott katolikus pappá
hirtelen.
– Te... elmondtad a pró féciá t – hebegett Rachel. – „Esküt tart az
utolsó lehelet, / Halál Kapujában fegyveresek.” Honnan tu...?
– Ismerem ezt a pró féciát – rá nduit meg Já szon arca, és halá n-
téká hoz szorította a kezét. – Nem tudom, honnan, de ismerem.
– Latinul fú jja – kiá ltotta Drew. – Nem csak helyes, okos is.
Az Aphrodité -kö lykö k kuncogni kezdtek. Istenem, de
idétlenek gondolta Piper. De a feszü lt hangulatot ő k sem tudtá k
oldani. A tá bortű z kaotikusá n és ideges-á rnyé kzö lden
csapongó it.
Já szon zavart á brá zattal visszaü lt a helyé re, Annabeth pedig a
fiú vá llá ra tette a kezét, és valami bá torító t sú gott a fü lé be.
Piper- be féltékenység nyilallt. Neki kellene mellette ü lnie, és
nyugtatgatnia.
Rachel Dare tová bbra is dö bbenten állt. Hátranézett
Kheiró nra taná csért, de a kentaur mogorvá n hallgatott, mintha
csak né ző je lenne egy darabnak, amelybe nem szó lhat bele. Egy
tragé diá nak, ami rengeteg szereplő halá lá val végző dik.
– Nos – Rachel megpró bá lta visszanyerni a lélekjelenlétét -, ez
volt tehá t a Nagy Pró fécia. Bíztunk benne, hogy még évekig nem
kezdő dik el, de attó l tartok, má r javá ban tart. É s – ahogy Drew is
megjegyezte – furcsa dolgok tö rténnek. A hét félisten, aká rkikrő l

[13
6]
is legyen szó , még nem gyű lt ö ssze. Az az é rzésem, hogy
né há nyan itt vannak ma este, de néhá nyan még hiá nyoznak.
A tá borlakó k fészkelő dni és pusmogni kezdtek, mikö zben
ideges képpel egymá s felé forogtak. Egy á lomittas hang szó lalt
meg a tö megben:
– Jelen! Oh... nem névsorolvasá st tartotok?
– Folytasd az alvá st, Clovis! – kiá ltotta valaki, é s tö bben
felnevettek.
– Tehá t – folytatta Rachel -, még nem ismerjü k a Nagy
Pró fécia jelentésé t, é s nem tudjuk, milyen kihívá ssal kell a
félisteneknek szembené zniü k, de mivel az első Nagy Pró fé cia a
Titá n Há ború t jö vendö lte meg, feltételezhetjü k, hogy a má sodik
Nagy Pró fécia legalá bb olyan rossz dologra figyelmeztet.
– Vagy rosszabbra – dü nnyö gte Kheiró n.
Csak magá nak motyogta, de mindenki meghallotta. A
tábortű z azonnal sö tétlilá vá vá lt – ugyanolyan színű vé, mint
Piper á lmá ban.
– Csak annyit tudunk – mondta Rachel -, hogy a pró fécia eleje
má r beigazoló dott. Egy nagy probléma gö rdü lt az utunkba,
melynek megoldá sá hoz kü ldetést kell indítanunk. Hé rá t, az
istenek kirá lynő jét elraboltá k.
Dö bbent csend. Aztá n ö tven félisten kezdett egyszerre
beszé lni.
Kheiró n megint ké nytelen volt dobogni a patá já val. Rachelnek
vá rnia kellett, hogy visszaszerezze figyelmü ket.
Aztá n beszá molt nekik a Grand Canyon teraszá n tö rtént
incidensrő l. Beszé lt arró l, hogy Hedge edző milyen
ö nfelá ldozó an viselkedett a viharszellemek tá madá sakor, és

[13
7]
hogy a szellemek arra figyelmeztettek: ez csupá n a kezdet. A
szellemek egy hatalmas ú rnő szolgá latá ban á llnak, aki minden
félistent elpusztíthat.
Racheltő l azt is megtudtá k, hogyan vesztette el az eszméletét
Piper Héra há zá ban. Piper megpró bá lt nyugodt képet vá gni,
pedig lá tta az ájulá sá t parodizá ló Drew-t és vihorá szó
kö zö nségét. Végü l Já szon lá tomá sa kö vetkezett, melyre a Nagy
Há z nappalijá ban kerü lt sor. Az ü zenet annyira hasonlított
Piperéhez, hogy a lá nynak hideg futkosott a hátá n. Az egyetlen
kü lö nbsé g a kis ü zenetben az volt, hogy Héra ő t arra is
figyelmeztette, hogyne á rulja el: Ma meghajolsz az akarata előtt, a
királyuk feltámad és mindegyikünket elpusztít. Ő Héra tehá t tudott
az ó riá s fenyegetésrő l. De ha így á ll a helyzet, mié rt nem
figyelmeztette Já szont, hogy Piper szemé lyében ellenséges
ü gynö k kerü l a Táborba?
– Já szon, emlékszel a csalá dnevedre? – kérdezte Rachel.
Já szon má r szemlá tomá st magá hoz tért a dö bbenetbő l, de
vá laszul mindö ssze a fejét rá zta.
– Akkor tová bbra is csak Já szon néven fogunk illetni.
Kétsé gtelen, hogy Hé ra té ged jelö lt ki a kü ldetés vezetésé re.
Rachel szü netet tartott, mintha esélyt akarna adni Já szonnak
a tiltakozá sra. Minden szem a fiú ra szegező dö tt, ekkora
nyomá stó l Piper ö sszeroppant volna. De Jászon bá tornak tű nt és
eltö kéltnek. Ö sszeszorította á llkapcsá t, majd ennyit mondott:
– Elfogadom.
– Meg kell mentened Hérá t, hogy megakadá lyozz valami
rettenetes dolgot – folytatta Rachel. – Egy ismeretlen kirá ly

[13
8]
feltá madni készü l. A dolog valamiért a téli napforduló n
esedékes, szó val cirka négy nap mú lva.
– Vagyis az Istenek Taná csá nak napjá n – mondta Annabeth. –
Ha az istenek eddig nem jö ttek volna rá , hogy Héra eltű nt, akkor
ott vé gleg leesik nekik a tantusz. Kö nnyen lehet, hogy
ö sszevesznek, egymá st vá doljá k majd az elrablá sá val. Mindig ezt
csiná ljá k.
– A téli napforduló az é v legsö té tebb napja. Az istenek
ö sszegyű lnek e napon, ahogy ő si szoká s szerint az emberek is,
mert tudjá k, hogy a sokasá gban erő lakozik – tette hozzá
Kheiró n. – A téli napforduló idejé n a fekete má gia megerő sö dik.
Ő si má giá ró l van szó , mely az istenekné l is régibb. Ez az a nap,
amikor a gonosz... mocorogni kezd.
A mocorogni szó t olyan hatá sosan sikerü lt kimondania,
mintha a mocorgá s fő benjá ró bű ncselekmény lenne, és nem az
ó vodá sok mű velnék, ha elunjá k az egy helyben ü lé st.
– Oké ! – Annabeth megrovó an Kheiró nra né zett. – Kö szö njü k
a tájé koztatá st, Napfé ny Kapitá ny! Aká rmi folyik itt, egyetértek
Rachellel. Já szon kivá lasztatott a kü ldetés vezetésé re, tehá t...
– Ha annyira fontos fickó , miért nem ismeri el valamelyik
isten sajá t porontyául? – kö tekedett valaki az Á ré sz-
pereputtybó l.
– Má r elismerték – jelentette be Kheiró n. – Régen. Já szon,
mutasd meg nekik a bizonyítékot!
A hú egy pillanatig mintha nem é rtette volna, mire céloz
Kheiró n. De aztá n megfeszü lt izmokkal elő relé pett. Pipemek
nem kerü lte el a figyelmét, hogy milyen hihetetlenü l
szívdö glesztő a tá bortű z fényé ben derengő sző ke tincseivel és

[13
9]
ró mai szoborra emlé keztető , nemes voná saival. A fiú Piperre
pillantott, aki bá torító an bó lintott, é s elpantomimezte, hogy
feldob egy lá thatatlan pénzérmé t.
Já szon a zsebébe nyú lt. É rme villant a levegő ben, é s amikor
Já szon elkapta, egy lá ndzsá t tartott a marká ban. Két méter
hosszú , arany nyelű , hegyes fegyvert.
A félistenek levegő utá n kaptak. Annabeth és Rachel tá volabb
hú zó dott a jé gcsá ká ny-hegyes lá ndzsafejtő l.
– Ez meg mi...? – é rtetlenkedett Annabeth. – Azt hittem,
kardod van.
– Fej helyett írá s jö tt ki – mondta Já szon. – Egy érme, tö bb
fegyver.
– Haver, ilyet é n is akarok! – kiá ltotta valaki az Á ré sz-
csapatbó l.
– Ez simá n veri Clarisse elektromos lá ndzsájá t, baromarc! –
á muldozott az egyik testvére.
Annabeth és Rachel tudta, mi kö vetkezik. Já szon felemelte
lá ndzsá já t. Mennydö rgés rá zta meg az eget. Piper karjá n minden
sző rszá l felmeredt. Az arany lá ndzsa hegyébő l villá m csapott ki,
és rakétaerő sséggel telibe talá lta a tá bortü zet.
Amikor a fü st felszá llt, és Piper fü lcsengése kezdett elmú lni,
az egé sz Tábor sokkos á llapotban, fél vakon és hamuval borítva
a tábortű z helyé re meredt. Korom hullott mindenfelé. Egy é gő
darab néhá ny centire az alvó Clovis mellé csapó dott, de a kö lyö k
meg sem rezzent.
Já szon leengedte a dá rdá ját.
– Bocs...

[14
0]
 Kheiró n kisö pö rt né há ny izzó parazsat a szaká llá bó l. Arca
megrá ndult, mintha a legrosszabb rémá lma vá lt volna való ra.
– Kicsit eltú loztad, de megé rtettü k. Azt hiszem, má r mindenki
tisztá ban van vele, ki az atyá d.
– Jupiter – mondta Já szon. – Akarom mondani, Zeusz. Az É g
Kirá lya.
Pipernek mosolyognia kellett. Az egész annyira logikus volt!
A legerő sebb isten, a mítoszok legnagyobb hő seinek apja – ki
má s lehetne Já szon papá ja?
De a tá borlakó k mintha nem lettek volna ebben annyira
biztosak. Kitö rt a ká osz, mindenki egyszerre ké rdezett, amíg
Annabeth fel nem tartotta a kezé t.
– Csendet! – kiá ltotta. – Hogyan lehet Zeusz fia?! A Nagy
Triá sz... az eskü jü k, hogy nem lesz tö bb halandó gyermekü k...
eddig miért nem tudtunk a létezésérő l?
Kheiró n nem felelt. Pipernek az volt az érzése, a kentaur tudja
az igazsá got, é s az igazsá gban nincs sok kö szö net.
– Az a legfontosabb – bizonygatta Rachel hogy Já szon itt van.
Vá r rá egy kü ldeté s, amit végre kell hajtania. Ehhez egy ú j
pró féciá ra lesz szü ksé g.
Azzal lehunyta a szemét, és elá jult. Két tá borlakó ugrott oda,
hogy elkapja. Egy harmadik az amfiteá trum széléhez futott, és
felkapott egy há romlá bú bronzszéket, mintha ez lenne a feladata.
A széket a szétrobbantott tá bortű z elé á llította, és kö zö sen
beleü ltették a lá nyt. A tű z fénye nélkü l sö tét volt az éjjel, és
Rachel lá ba kö rü l zö ld kö d kezdett ö rvényleni. Amikor a lá ny
ú jra kinyitotta a szemét, a szemgolyó i vilá gítottak. Szá já bó l

[14
1]
smaragd fü st bodorodott elő . Hangja reszelő s volt és ő si. Ilyen
hangja lenne egy kígyó nak, ha beszélni tudna.

Villám fia, a földtől óvakodj,

Óriások bosszúja: heten születnek,
Üllőnek, gerlének enged a ketrec,
Héra dühében sok halál lakoz.

Az utolsó szavakná l Rachel leesett volna a székrő l, ha segítő i

nem kapjá k el. Tá volabb hú ztá k a tű zgö dö rtő l, és egy sarokba
fektették pihenni.
– Ez normá lis? – kérdezte Piper. Aztá n rá dö bbent, hogy a
nagy csendet egyedü l ő tö rte meg, é s mindenki ő t nézi. –
Má rmint gyakran szokott fü stö t eregetni?
– Istenekre, te aztá n észlény vagy! – gú nyoló dott Drew. – Nem
zavar, hogy most mondott egy pró féciá t? Já szon pró féciá já t Hé ra
megmentéséhez! Nem értem, hogy...
– Drew! – állította le Annabeth. – Piper kérdé se jogos volt.
Valami nagyon bű zlik ebben a pró féciá ban. Ha a ketrec
szé ttö rése Héra dü hkitö résé hez vezet, és sok halá lhoz... akkor mi
a fenének kiszabadítani? Lehet, hogy csapda, vagy... vagy Héra a
sajá t megmentő i ellen fordul. Soha nem volt há lá s a hő sö knek.
Já szon szó lá sra emelkedett.
– Nincs sok vá lasztá som. Hé ra elrabolta az emlékeimet. s
vissza akarom szerezni ő ket. Kü lö nben sem hagyhatjuk cserben
az ég kirá lynő jét, ha bajba kerü lt.
Héphaisztosz bungaló já bó l felá llt egy lá ny. Nyssa volt az, a
vö rö s kendő s.

[14
2]
 – Talá n. De Annabethre is hallgathatná tok. Héra bosszú á lló
teremté s. Ledobta a sajá t fiát, a mi atyá nkat egy hegyrő l, mert
csú nya volt!
– Mit csú nya? Kifejezetten ronda! – vihogott valaki az
Aophdité-csapatbó l.
– Pofa be! – mordult fel Nyssa. – Azon sem á rtana
elgondolkoznunk, hogy miért kellene ó vakodnunk a fö ldtő l? É s
mit jelent az „ó riá sok bosszú ja”? É s mi olyan erő s, hogy az ég
kirá lynő jét is elrabolhatja?
Senki sem vá laszolt, de Piper ú gy látta, mintha Annabeth és
Kheiró n né má n eszmét cserélne. Magá ban így fordította le:
Annabeth: Az ó riá sok bosszú ja... nem, az lehetetlen.
Kheiró n: Ne mondd el nekik! Csak megijesztené d ő ket.
Annabeth: Ugye csak viccel? Nem lehetü nk ennyire pechesek!
Kheiró n: Késő bb vilá gosítsd fel ő ket, gyermekem! Kü lö nben
tú lsá gosan ré mü ltek lesznek ahhoz, hogy bá rmit tegyenek.
Piper nem akarta elhinni, hogy ennyire pontosan olvas az
arcukró l. Két emberérő l, akiket alig ismer. Pedig biztos volt
benne, hogy értette ő ket, és ettő l teljesen betojt.
Annabeth nagyot só hajtott, aztá n hangosan ezt mondta:
– Ez Já szon kü ldeté se. A dö ntés is az ö vé. Láttuk, hogy a
villá m gyermeke. A hagyomá nyok szerint vá laszthat ké t kísérő t
maga mellé .
Hermészé ktő l valaki azt kiabá lta:
– Az egyik te legyél, Annabeth, te vagy a legtapasztaltabb!
– Nem, Travis! – zá rkó zott el Annabeth. – Elő szö r is, nem
fogok segíteni Hérá n. Ahányszor megpró bá ltam, becsapott vagy
késő bb visszaharapott. Felejtsd el! Kizá rt dolog. Má sodszor,

[14
3]
holnap hajnalban elhagyom a Tá bort, és folytatom Percy
keresését.
– A két eset ö sszefü gg – szaladt ki Piper szá já n, bá r sejtelme
sem volt ró la, honnan vette a bátorsá got, hogy kö zbevá gjon. –
Ezt te is tudod, ugye? Ez a probléma, és a bará tod eltű nése,
minden ö sszefü gg.
– Mégis, hogyan? – firtatta Drew. – Magyará zd el, nagyokos!
Piper megpró bá lta megfogalmazni, de felsü lt.
Annabeth sietett a segítségére.
– Talá n igazad van, Piper. Ha a két eset ö sszefü gg, akkor é n
majd a má sik eset felő l keresem a vá laszt. Percy felő l. Mint
mondtam nem fogok fejvesztve Héra segítsé gé re rohanni, még
akkor sem, ha ezzel az Olimposzt megint puskaporos hordó vá
vá ltoztatom, De má s oka is van a tá volmaradá somnak. A
pró fécia má shogy szó l – A pró fécia megmondja, kit vá lasszak –
értett egyet Já szon, – „Ü llő nek, gerlének enged a ketrec.” Az ü llő
Vul... akarom mondani Héphaisztosz jelképe.
A Kilences Bungaló zá szlaja alatt á lló Nyssa ú gy ejtette le a
vá llá t, mintha egy nehéz ü llő t pakoltak volna rá.
– Ha ó vakodnotok kell a fö ldtő l, kerü lnö tö k kell a fö ldi
utazá st. Lé gi kö zlekedésre kell hagyatkoznotok – mondta.
Piper majdnem elkottyantotta, hogy Já szon tud repü lni, de
idő ben meggondolta magá t. Az informá ció kö zlése Já szon dolga,
de a fiú valamié rt nem rukkolt elő vele. Talá n ú gy gondolja, hogy
egy éjszaká ra egy ijesztő képessé g demonstrá lá sa bő ven elég.
– A repü lő szekerü nk darabokban – folytatta Nyssa. – A
pegazusainkat Percy keresé sé re haszná ljuk. Talá n a
Héphaisztosz-csapat elő tud rukkolni valamivel, ami segíthet.

[14
4]
Mivel Jake mozgá ské ptelen, én vagyok a rangidő s. Ö nként
jelentkezem a kü ldetésre.
Nem hangzott tú l lelkesnek.
Aztá n Leo felá llt. Annyira csendben volt, hogy Piper egé szé
elfeledkezett a jelenlé té rő l – é s ez annyira nem vallott rá.
– É n megyek – mondta.
A testvérei felbolydultak. Né há nyan vissza akartá k rá ngató
padra, de Leo nem hagyta magá t.
– Engedjetek, majd én segítek! Tudom, hogy nekem kell
mennem. Van egy ö tletem a já rmű vet illető en. Hadd pró bá ljam
meg tudom oldani!
Já szon egy má sodpercig tanulmá nyozta a fiú t. Piper mérget
vett volna rá , hogy nemet mond. De csak elmosolyodott.
– Együ tt kezdtü k a kalandot, Leó , ú gy helyes, ha együ tt is
folytatjuk! Oldd meg a kö zlekedésü nket, és benne vagy a
csapatban!
– Igen! – ö klö zö tt Leo a levegő be.
– Veszé lyes lesz – intette Nyssa. – Megpró bá ltatá s-hegyek,
szö rnyek, rémes szenvedések. Kö nnyen lehet, hogy egyikő tö k
sem tér vissza élve.
– Tényleg? – pá rolgott el Leó bó l a lelkesedé s. Aztá n eszé be
jutott, hogy kö zö nsége van. – Vagyis... csú csszuper! Komá lom a
nehé zségeket! Csapjunk a lecsó ba!
Annabeth bó lintott.
– Most má r csak a harmadik kísérő det kell kivá lasztanod,
Já szon, a gerlék...

[14
5]
 – Persze, persze! – szö kkent talpra Drew, és hatalmas mosolyt
villantott Já szonra. – A galamb Aphrodité jelképe, ezt a hü lye is
tudja. É n meg sző rö stü l-bő rö stü l a tiéd vagyok!
Pipernek ö kö lbe szorult a keze. Elő relépett.
– Nem.
Drew a szemé t forgatta.
– Jaj, szakadtká m, kopj má r le!
– Nekem volt lá tomá som Hérá val, és nem neked. Nekem kell
végigcsiná lnom.
– Ugyan má r, lá tomá sa mindenkinek lehet. Csak a megfelelő
idő ben a megfelelő helyen voltá l. – Já szonhoz fordult. – A harc
kipipá lva. Van szerelő nk is... – vetett egy megvető pillantá st
Leó ra. – Van kire bízni a piszkos meló t. De neked az é n
vonzerő mre is szü kséged lesz, el sem tudod hinni, mennyire
meggyő ző vagyok. Rengeteget segíthetnék.
A táborlakó k arró l kezdtek pusmogni, hogy Drew tényleg
mennyire meggyő ző . Piper látta, hogy levette ő ket a lá bukró l.
Még
Kheiró n is a szaká llat kezdte vakargatni, mintha Drew
ré szvétele a kü ldetésen nem is lenne rossz ö tlet.
– Tehá t... – kezdte Annabeth. – A pró fécia szö vege szerint...
– Nem! – Pipert meglepte sajá t hangja. Sokkal elszá ntabb volt
és erő sebb, mint megszokta. – Nekem mindenképpen mennem
kell Ekkor furcsa dolog tö rté nt. Mindenki bó logatni és ü hü mö zni
kezdett, mintha Piper kijelenté sének is lenne alapja. Drew hitet-
lenkedve forgatta fejét. Még a sajá t tá rsai kö zt is akadt néhá ny
bó logató Jancsi.

[14
6]
 – Azonnal felejtsétek el! – kiá ltott a tö megre Drew. – Miben jó
Piper?
Piper vá laszolni akart, de magabiztossá ga elpá rolgott.
Té nyleg, mit tud felmutatni? Nagy harcosnak nem nevezhető , a
tervezésben vagy a problé mamegoldá sban sem jeleskedik. Csak
két dologhoz ért: bajba kerü lni, és rá venni az embereket
marhasá gokra.
Rá adá sul hazug is. Ugyanis nem Já szon miatt kell részt vennie
a kü ldeté sen. Ha bekerü l a csapatba, akkor szépen-lassan
minden tagjá t el fogja á rulni. Fü lében visszhangzott az á lmá ban
hallott fenyegeté s: „engedelmeskedj, és talá n é lve megú szod!”
Hogyan vá laszthatna apja és Já szon kö zö tt?
– Na – mondta Drew ö ntelt mosollyal -, azt hiszem, ezt
megbeszé ltü k.
Hirtelen mindenki egyszerre kapott levegő utá n. Ú gy
bá multá k Pipert, mintha felrobbant volna. Azon tö rte a fejét, mi
rosszat tehetett. Aztá n rá dö bbent, hogy vö rö ses derengé s fogja
kö rbe a testé t.
– Ez meg mi?! – kérdezte.
Hiá ba pillantott a feje fö lé , nem lá tott égő jelet, amilyen
Leó nak méltó ztatott megjelenni. De amikor vé gigné zett magá n,
féljajdult.
A ruhá ja... mi a fenét visel? Utá lta a nő ies ruhá kat, és nem is
tartott ruhatá rá ban ilyeneket. De most egy boká já t verdeső ,
fehér ruhá ban pompá zott, melynek olyan mé ly dekoltá zsa volt,
hogy maga is zavarba jö tt tő le. Finom, arany karkö tő tekeredett
bicepszére, és egy mesterien kidolgozott, borostyá nnal, koralial

[14
7]
és arany virá gokkal díszített nyaklá nc csillogott a nyaká ban. Na,
és a frizurá ja...
– Istenem – há pogta. – Mi tö rtént?!
Annabeth dö bbenten Piper tő rére mutatott, amely frissen
olajozva csillogott, és arany zsinó ron ló gott az oldalá n. Piper
vonakodott kihú zni a hü velyébő l, mert félt attó l, amit tü krö zni
fog. De a kívá ncsisá g erő sebbnek bizonyult. Kihú zta Katoptrist,
és megnézte magá t fényes pengéjében. A haja tö kéletes volt: dú s,
hosszú és csokolá débarna. Arany szalagokkal font copfja a
vá llá ra omlott. É s ki volt festve az arca. Jobban, mint Piper
valaha ki tudta volna pingá lni magá t. A finom ecsetvoná sok
cseresznyepirossá tették ajká t, és kiemelték szemének minden
egyes á rnyalatá t.
Egyszerű en... egyszerű en...
– Gyö nyö rű vagy – bukott ki Já szonbó l. – Piper... bombá zó
letté l.
Má s kö rü lmé nyek kö zö tt ez lehetett volna élete legboldogabb
pillanata. De most mindenki ú gy bá mult rá, mint egy
szö rnyszü lö ttre. Drew arcá n rettenettel vegyes undor ü lt.
– Nem! Ez nem lehet! – kiá ltotta.
–Ez nem én vagyok – ellenkezett Piper. – É n... semmit sem
értek.
Kheiró n meghajlított lá bbal fejet hajtott elő tte, és mindenki
kö vette a példá já t.
– É ljen, Piper McLean! – mondta komor hangon Kheiró n,
mintha temetési beszédet tartana. – Aphroditénak, a galambok
ú rnő jének és a szerelem istennő jének leá nya!

[14
8]
XI. * Leo

L
EO NEM SOKÁ IG CSODÁ LTA Piper szépsé gkirá lynő vé vá lá ssal.
Jó , té nyleg fantasztikus volt. Kisminkelték az arcá t! Cső éi
tö rtént! De Leó nak ennél fontosabb dolga is volt. Kislisszolt az
amfiteá trumbó l, és elrohant a sö tétben, mikö zben azon já rt az
esze, hogy mibe keverte magá t.
Felá llt egy csomó , ná la jó val erő sebb és bá trabb félisten elő tt,
és ö nké nt vá llalkozott – itt az ö nként aláhú zandó – egy
kü ldeté sre, ami az életébe kerü lhet.
Nem említette, hogy látta Tía Caliidá t, de amint tudomá st
szerzett Jászon vízió já ró l, tudta, hogy ugyanarró l a fekete ruhá s,
fekete kendő s hö lgyrő l van szó . Má rpedig Tía Callida nem má s,
mint Héra. Gonosz bébiszittere az istenek kirá lynő je volt Az
ilyen dolgok tényleg ki tudjá k sü tni az ember agyát.
Az erdő felé ü getett, és megpró bá lta elfelejteni gyermekkorá t s
mindazokat a bonyodalmakat, amik anyja halá lá ban
csú csosodtak ki De hiá ba erő lkö dö tt.

Kétéves lehetett, amikor Tía Callida elő szö r pró bá lta megö lni.
Amíg anyja a mű helyben dolgozott, Tía Callida vigyá zott rá
természetesen nem a nénikéje volt – csak egy idő s asszony

[14
9]
kö zö ssé gbő l egy mindenki tíája, aki felü gyelt a gyerekekre.
Mézben sü tö tt sonka illata volt, és mindig ö zvegyi ruhá t viselt
fekete kendő vel.
– Szeretné l szundítani egyet? – ké rdezte. – Nézzü k, hogy az é n
kis hő sö m vagy-e!
Leo á lmos volt. Az asszony egy vö rö s és sá rga halomra
fektette – pá rná k lehettek és betakargatta. Az á gy egy falba vá jt
kuckó hoz hasonlított, kormos téglafala volt, fém teteje, és egy
négyzet alakú lyukon á t a csillagokra lá tott. Kényelmesen
elhelyezkedett benne, és a szentjá nosbogarakként szá lló
szikrá kat kapdosta. Aztá n elbó biskolt, és egy lá ngoló bá rká ró l
á lmodott, amely koromtengeren siklott. Leo a fedélzeten á llt, és
az eget kémlelve kormá nyzott. Tía Callida a hintaszékét
nyü stö lte – nyííík, nvííík -, és kö zben altató dalt énekelt. Má r
kétévesen is meg tudta kü lö nbö ztetni a spanyolt az angoltó l de
most zavarban volt, mert a nyelv, amin Tía Callida énekelt,
egyikre sem hasonlított Minden rendben volt, amíg az anyja haza
nem jö tt. Sikítva odarohant hozzá , felkapta, és Tía Callidá ra
kiabá lt:
– Hogy tehetett ilyet...?! – De az idő s hö lgy addigra nem volt
sehol.
Amikor Leo visszanézett az anyja vá lla fö lö tt, lá ngnyelveket
lá tott a takaró n. Csak né há ny évvel ké ső bb á llt ö ssze számá ra a
kép, hogy egy égő kandalló ban aludt...
De nem ez volt a legfurcsá bb. Hanem, hogy Tía Callidá t nem
tartó ztattá k le ezutá n, ső t, a házbó l sem tiltottá k ki. A kö vetkező
években tö bbszö r is felbukkant ná luk. Amikor Leo há roméves
volt, hagyta ő t késekkel já tszani.

[15
0]
 – Korá n meg kell tanulnod pengékkel bá nni – duruzsolta Tía
Callida ha egy nap az én hő sö m akarsz lenni. – Leo szerencsére
nem ö lte meg magát a ké sekkel de az a furcsa érzése tá madt,
hogy Tía Callida azt sem bá nta volna.
Leo négyéves volt, amikor Tía egy csö rgő kígyó t talá lt a kö zeli
tehé nlegelő n, és adott a fiú nak egy botot, hogy azzal
piszká lgassa tkáü ő t.
– Hol lapul a bá torsá god, kicsi hő sö m? Bizonyítsd be, hogy a
moirá k nem tévedtek, amikor téged vá lasztottak! – Leo lené zett
a kígyó borostyá nsá rga szemére, és hallotta szá raz csö rgé sét De
nem vitte rá a lélek, hogy megszurká lja a hü llő t
Sportszerű tlennek érezte. A kígyó is hasonló vé leményen
lehetett a kisgyerek megmará sát illető en. Leo megeskü dö tt
volna, hogy a kígyó tekintete, amivel Tía Callidá ra nézett, mielő tt
eltű nt volna a magas fű ben, ezt ü zente: Megő rü lt, ú rnő m ?
Utoljá ra ö té ves korá ban vigyá zott rá az asszony. Egy csomag
kré tá t és egy kö teg papírt vitt neki. A tá rsashá z mö gö tt
ü ldö gé ltek, egy kerti asztalná l, az ö reg peká nfa á rnyéká ban.
Amíg Tía Callida furcsa dalokat énekelt, Leo lerajzolta a lá ngok
kö zt lá tott hajó t. Színes vitorlá kkal, evező kkel, faragott tattal és
egy csodá latos árboccá Amikor elkészü lt, alá akarta írni, ahogy
az ó vodá ban tanulta, de a szé l kikapta kezé bő l a rajzot. A lap az
égbe vitorlá zott, és eltű nt.
Leo majdnem sírva fakadt. Olyan soká ig dolgozott rajta! Tía
Callida csaló dottan ciccegett.
– Még nem jö tt el az idő , kis hő sö m. Egy nap elindulhatsz
majd a sajá t kü ldetésedre. Megtalá lod a sorsodat, é s minden
nehé zség értelmet nyer. De addig sok fá jdalmat kell kiá llnod.

[15
1]
Nagyon sajná lom., de a hő sö k jelleme má r csak így épü l.
Gyú jtasz nekem egy kis tü zet, hogy ö reg csontjaim
felmelegedjenek?
Néhá ny perc mú lva Leo anyuká ja kijö tt, é s ré mü lten
felsikoltott. Tía Callida szoká sa szerint eltű nt, Leo pedig ott
csü csü lt a romok kö zö tt. A papírkö teg hamuvá é gett. A krétá k
bugyogó és mészszínű tó csá vá olvadtak. Leo kezei lobogtak, és
lassan beleé gtek a kerti asztalba. A há z lakó i évekig talá lgattá k,
hogyan éghet bele egy ö téves gyerek keze a kemény asztalba.

Mostanra Leo má r tudta, hogy ő rü lt bébicső sze maga Héra volt.

Vagyis há t az... Isteni nagymamá ja? A csalá dja bonyolultabb
képet mutatott, mint gondolta.
Vajon az anyja tudta az igazat? Leo emlé kezett rá , hogy az
utol-só eset utá n betessékelte a laká sba az asszonyt, és
hosszasan elbeszélgetett vele, de Leo csak né há ny részletet
fogott fel.
– Tö bbet nem teheti be ide a lá bá t – kö zö lte vele. Leo anyjá nak
gyö nyö rű arca, kedves szeme és gö ndö r haja volt, de a kemény
munka sokat ö regített rajta. Szeme kö rü l mély rá ncok ü ltek. Keze
bő rkeményedéses volt. Ő volt az első diplomá s a csalá djá ban.
Gépészmérnö k lett belő le, aki bá rmit meg tudott tervezni,
javítani vagy építeni.
Mégsem alkalmaztá k. Senki sem vette komolyan, és végü l egy
mű helyben kö tö tt ki, ahol megpró bá lt annyi pénzt ö sszekaparni,
hogy kettő jü ket valahogy eltartsa. Mindig gépolajszaga volt, é s

[15
2]
amikor Leó val beszélt, keverte a spanyolt az angollal. Ú gy
haszná lta a két nyelvet, mint ké t, egymá st segítő szerszá mot. Leo
csak évek mú lva jö tt rá , hogy nem mindenki beszél így. Já té kbó l
még morzé zni is megtanította. Ha kü lö nbö ző szobá kban
tartó zkodtak, ü zeneteket kü ldtek egymá snak: Szeretlek. Jó l
vagy? Ehhez hasonló , egyszerű dolgokat.
– Nem érdekel, mit mond Callida. Nem érdekel a sors, a
moirá k meg elmehetnek az... – mondta az anyja. – Tú l fiatal vagy
ehhez. Még mindig az én kisfiam vagy.
Megfogta a kezét, és égésnyomokat keresett rajta, de
természetesen nem talá lt.
– Figyelj, Leo! A tű z egy eszkö z, de a legveszélyesebb minden
eszkö z kö zö tt! Nem ismered a hatá raidat. Kérlek, ígérd meg,
hogy amíg apá ddal nem talá lkozol, nem já tszol tö bbé a tű zzel!
Mert egy napon mijo, talá lkozni fogsz vele. Ö majd mindent
megmagyará z.
Leo ezt hallgatta, mió ta az eszé t tudta. Hogy egy napon
talá lkozik majd az apjá val. De az anyja nem felelt egyik
kérdésé resem, hiá ba ké rdező skö dö tt az apjá ró l. Leo soha nem
talá lkozott vele, nem lá tott ró la képeket, mégis ú gy beszéltek
ró la, mintha a sarki boltba ugrott volna le tejé rt, és aká rmelyik
pillanatban betoppanhatna. Leo megpró bá lt hinni az anyjá nak.
Egy nap mindenre magyará zatot kap.
A kö vetkező né há ny évben szinte boldogok voltak. Leo
majdnem elfelejtette Tía Cailidá t. Tová bbra is álmodott a lá ngoló
hajó ró l, de a tö bbi furcsa esemény is ugyanilyen á lomnak tű nt.
Aztá n nyolcé ves korá ban darabjaira hullott a vilá g. Addig
minden szabad idejé t az anyja mű helyében tö ltö tte. Megtanulta

[15
3]
kezelni a gépeket. Felnő tteket megszégyenítő ü gyességgel mért
meg bá rmit, é s oldott meg bonyolult matematikai feladvá nyokat.
Megtanult há rom dimenzió ban gondolkozni. Fejben oldott meg
mechanikai problémá kat, aká r az anyja.
Egyik éjjel soká ig maradtak a mű helyben, mert anyja egy
fú ró fejen dolgozott, amit szabadalmaztatni szeretett volna. Ha
sikerü l eladnia a prototípust, megvá ltozik az életü k. Végre
felszusszanhatnak.
Leo adogatta anyja keze alá a szerszá mokat, és bé na viccekké
szó rakoztatta, hátha sikerü l felvidítania. Szerette, amikor meg
tudta nevettetni az anyjá t. Az asszony elmosolyodott, és így szó lt
„Az apá d bü szke lenne rá d, mijo. Hamarosan talá lkoztok majd
ebben biztos vagyok.”
Anyja mű helye a raktá répü let legtá volabbi sarká ban volt, és
éjszaká nké nt, amikor csak ő k tartó zkodtak ott, elé g ijesztő
helyen szá mított. Furcsa zajok visszhangoztak a sö tét
hangá rban, de Leó t nem érdekelté k, mert ott volt mellette a
mamája. Ha eltá volodott a mű helytő l, morzejelekkel tartottá k a
kapcsolatot. Elmenő ben elő szö r az egész csarnokon á t kellett
caplatniuk, aztá n a pihenő helyiségen, és csak onnan juthattak ki
a parkoló ba, ahol aztá n bezá rtá k maguk mö gö tt az ajtó t.
Aznap éjjel má r a pihenő helyiségben já rtak, amikor az anyja
rá jö tt, hogy a mű helyben hagyta a kulcsait.
– Ez kü lö nö s – hú zta ö ssze a szemö ldö ké t. – Biztos voltam
benne, hogy ná lam vannak. Vá rj meg itt, mijo! Egy perc, és itt
vagyok!
Rá mosolygott – ez volt az utolsó mosoly, amit kapott az
anyjátó l -, é s visszaindult a raktá rba.

[15
4]
 Alighogy elment, a belső ajtó becsapó dott, a kü lső ajtó zá rja
pedig magá tó l elfordult.
– Anya! – ijedt meg Leo. A raktá rban valami nehéz dolgot
hallott lezuhanni. Az ajtó hoz rohant, de aká rhogy rá ngatta és
rugdosta, az nem engedett.
– Anya! – Ké tségbeesve morzézni kezdett a falon: Jó l vagy?
– Má r nem hall téged – vá laszolt egy hang.
Leo megfordult, és egy furcsa kinézetű asszonyt vett é szre.
Elő szö r azt hitte, hogy Tía Callida az. Fekete kö ntö sbe
burkoló zott, arcát fekete fá tyol takarta.
– Tía? – kérdezte a srá c.
Az asszony felkacagott, de olyan halkan és lassan, mintha félig
aludna.
– É n nem a védelmező d vagyok. Pusztá n rokoni hasonló sá gró l
van szó .
– Mit... mit akar tő lem? Hol van az anyám?
– Ah... hű séges vagy az é desanyá dhoz. Milyen szép! Nekem is
vannak gyermekeim, é s megtudtam, hogy egy napon majd te
fogsz megkü zdeni velü k. A gyermekeim megpró bá lnak majd
felé breszteni engem, de te megakadá lyozod ő ket ebben. É s ezt
nem engedhetem.
– Azt sem tudom, ki maga. Nem akarok senkivel megkü zdeni.
A nő ú gy motyogott, mint egy transzba esett alvajá ró :
– Bö lcs dö ntés.
Leo borzongva dö bbent rá , hogy az asszony tényleg alszik. A
fá tyol mö gö tt csukva volt a szeme. De ami a legfurcsá bb, a ruhája
nem szö vetbő l ké szü lt. Hanem fö ldbő l. Szá raz, fekete por
kavargó it és hullá mzott kö rü lö tte. Sápadt, alvó arca alig

[15
5]
lá tszó dott a porfü ggö ny mö gö tt, és Leó t az a szö rnyű sejtelem
fogta el, hogy nemrégiben kelt ki a sírjá bó l. Ha az asszony aludt,
Leo véletlenü l sem szerette volna felé breszteni. Biztos volt
benne, hogy ébren mé g szö rnyű bb lehet.
– Egyelő re nem végezhetek veled – motyogta. – A moirá k
meggá tolnak ebben. De anyá d nem á ll a védelmü k alatt, és abban
nem akadá lyozhatnak meg, hogy a bá torsá godat megtö rjem.
Emlékezz erre az éjszaká ra, kis hő s, amikor majd arra ké rnek,
hogy szá llj szembe velem!
– Hagyja békén az anyá mat! – Fé lelem szorította ö ssze a
torkát, amikor az asszony slattyogva elindult. Nem ú gy mozgott,
mintegy ember, inká bb, mint egy komó tos lavina. Fekete fö ldfal
siklott felé – Hogyan akarsz megá llítani? – suttogta.
A nő á thaladt egy asztalon, teste molekulá i a tú lsó felén isin
ö sszeá lltak.
Aztá n Leo fö lé hajolt. A fiú tudta, hogy mindjá rt rajta is
á thalad. ő volt az egyetlen dolog az anyja és a nő kö zö tt.
A keze lá ngra kapott.
Az asszony arcá n á lmos mosoly terjedt szét, mintha má r nyert
volna. Leo kétségbeesetten felkiá ltott. Mindenhol vö rö set lá tott.
A fö ldasszonyt lá ngnyelvek burkoltá k be, ahogyan a falakat és a
bezá rt ajtó t is. Leo elvesztette az eszméletét.
Amikor felébredt, egy mentő ben talá lta magá t.
A mentő s igyekezett kedvesen viselkedni. Elmondta neki,
hogy a mű hely leégett. É s hogy az anyja nem jutott ki. Az orvos
azt mondta, nagyon sajná lja, de Leo csak ü rességet érzett.
Elvesztette az irá nyítá st a lá ngok fö lö tt. Pedig az anyja
figyelmeztette, ö okozta a halá lá t.

[15
6]
 Hamarosan a rendő rö k is elő vették, akik má r nem voltak ilyen
kedvesek. A tű z a pihenő térben ü tö tt ki, mondtá k, ahol Leo
vá rakozott. Csodá val hatá ros mó don ő mégis tú lélte. De miféle
elvetemü lt gyerek az, aki bezá rja az anyjá t, aztá n tü zet gyú jt?
A há zban lakó szomszé dok is elmondtá k a rendő rö knek,
milyen furcsa fiú Leo. Beszéltek a kerti asztalba é gett
kéznyomokró l. Mindig sejtetté k, hogy Esperanza Valdez fiá val
valami nincs rendjén.
A rokonai nem vetté k ő t magukhoz. Rosa néni diabló nak
nevezte, é s rá uszította a gyá mü gyet. Leo kikö tö tt é lete első
nevelő otthoná ban. Né há ny nap mú lva lelépett. Né melyik
nevelő otthonban tö bb idő t tö ltö tt, má sokban kevesebbet.
Viccelő dö tt, szerzett néhá ny bará tot, játszotta a lazá t, de elő bb
vagy utó bb megszö kö tt. A fá jdalomenyhítésnek ez volt az
egyetlen mó dja. Hogy mozgá sban legyen, hogy egyre messzebb
és messzebb kerü ljö n a mű hely hamujá tó l.
Megfogadta, hogy tö bbé nem já tszik a tű zzel. Hosszú ideig
nem gondolt Tía Callidá ra, sem a fö ldkö penybe burkolt, alvó
asszonyra.

Má r majdnem elérte az erdő t, amikor Tía Callida hangjá t vélte

hallani: Nem a te hibád volt, kis hősöm. Az ellenségeim ébredeznek. Itt
az ideje, hogy abbahagyd a menekülést.
– Héra – motyogta Leo. – Maga nincs itt, ugye? Bezá rtá k
valahová .
Semmi vá lasz.

[15
7]
 De Leo végre megértett valamit. Hogy Héra egész életében
szemmel tartotta. Tudta, hogy egyszer majd szü ksége lesz rá .
Talá n az á ltala emlegetett moirá k fedték fel elő tte a jö vő t. Leo
nem tudta biztosan. Csak abban volt biztos, hogy erre a
kü ldeté sre szá ntá k. Já szon pró fé ciá ja figyelmeztette ő ket, hogy
ó vakodjanak a fö ldtő l, és Leo gyanította, hogy ennek kö ze van a
hullá mzó fö ldruhá ba ö ltö zö tt asszonyhoz, akit a mű helyben
lá tott.
Megtalálod a sorsodat – ígérte Tía Callida. Minden nehézség
értelmet nyer.
Hamarosan talá n még arra is rá jö n, mit jelentett az á lmá ban
lá tott, lá ngoló hajó . Talá n az apjá val is talá lkozik. Esetleg az
anyja halá lá é rt is bosszú t állhat.
De ne szaladjunk ennyire elő re! Já szonnak megígérte, hogy
szerez egy repü lő alkalmatossá got.
Nem az á lmá ban lá tott hajó t – egyelő re mé g nem. Nincs idő
egy ilyen bonyolult szerkezet megépítésére. Gyorsabb megoldá s
kell. Mondjuk, egy sá rká ny.
Az erdő szélén megtorpant, é s bekukucská lt a fá k kö zé , a
kormos sö té tbe. Bagoly huhogott, é s a tá volban mintha
kígyó kor^ sziszegett volna.
Leó nak eszébe jutott Will Solace figyelmezteté se: senki sem
lé phet az erdő be, fegyver nélkü l meg plá ne! Leó ná l nem volt sem
mi: se kard, se elemlá mpa, semmi, aminek haszná t vehette volna
Visszané zett a kivilá gított bungaló kra. Még visszafordulhat
bejelentheti a tö bbieknek, hogy csak viccelt. Őrült! É s Nyssa
szé pen elindulhat a kü ldeté sre helyette, ő meg a Tá borban
maradhat, é s belerá zó dhat a Héphaisztosz-csapat

[15
8]
mindennapjaikba, hogy hasznos tagjá vá vá ljon a kö zö sségnek.
Aztá n eszébe jutott, hogy hamarosan ő is ú gy végezné, mint a
tá rsai: szomorú an, leverten beletö rő dve sajá t balszerencséjébe.
„De abban nem akadályozhatnak meg, hogy a bátorságodat
megtörjem”, mondta az alvó asszony. „Emlékezz erre az éjszakára,
kis hős, amikor majd arra kérnek, hogy szállj szembe velem!”
– Higgye el, asszonyom, emlékezni fogok! É s aká rki maga,
fejjel a vetemé nyeskertbe ü ltetem a legkeményebb Leó -
stílusban!
Nagy levegő t vett, és bevetette magá t az erdő be.

[15
9]
XII. * Leo

A
Z ERDŐ NEM HASONLÍTOTT EGYETLEN HELYRE SEM, ahol eddig
já rt. Leo egy észak-houstoni soklaká sos tá rsashá zban
cseperedett fel. Amíg ki nem kö tö tt a Vadon Iskolá ban, a
legkemé nyebb dolog, amit lá tott, az a tehénlegelő n talá lt
csö rgő kígyó é s a há ló inges Rosa né ni volt.
De a Vadon Iskola is a sivatag kö zepén á llt. Tehát nem
bő velkedett fá kban meg kiá lló gyö kerekben, amik itt folyton
elgá ncsoltá k. Nem voltak folyamok, amikbe beleeshetett, se sö té t
lombok meg ijesztő á rnyak és huhogó baglyok, amik vilá gító
szemmel figyelték. Ez a hely maga volt az Alkonyzó na.
Addig bukdácsolt befelé , amíg biztos nem lett benne, hogy a
lakó há zak felő l senki sem lá thatja. Ekkor tü zet vará zsolt a
kezébő l. Az ujjai hegyén tá ncoló lá ngok elé g fényt adtak ahhoz,
hogy lá sson is valamit. Azó ta nem pró bá lkozott folyamatos
lá ngolá ssal, hogy ö té vesen az asztalba é gette a kezé t. Anyja
halá lá t kö vető en nem mert ilyesmivel pró bá lkozni. Még ettő l a
kis tű ztő l is bű ntudata tá madt.
Sá rká ny nyomok utá n kutatva haladt tová bb: hatalmas
lá bnyomokat keresett, letaposott fá kat, kiégett foltokat. Egy
ekkora lény nem kö zlekedhet észrevé tlenü l, nem? De amit lá tod
az a nagy bü dö s nada volt. Egyszer megpillantott egy farkas és
medve keverékére emlékeztető , nagy, sző rö s lényt, de a bestia
nem mert kö zel jö nni a lá ngokhoz, amit Leo egyá ltalá n nem bá nt.

[16
0]
 Aztá n egy tisztá s kö zepé n észrevette az első csapdát. Egy
harminc méter mély, sziklá kkal kirakott oldalú gö drö t. El kellett
ismernie, ü gyes munka volt. A gö dö r aljá n egy jacuzzi nagysá gú
tartá lyban sö té t folyadé k bugyborékolt, ez volt a tabasco-
szó sszal tö ltö tt ká d. A ká d fö lö tt egy forgó ventilá tor hajtotta
szé t az
„illatot” az erdő ben. A vassá rká nyok vajon mió ta rendelkeznek
szaglá ssal?
A tartá ly ő rizetlennek tű nt. Leo a csillagok és lá ngoló kezének
sá padt fényében a levél– és fö ldréteg alatt észrevett valami
csillogó t. Egy bronzhá ló t, ami az egész krá tert beterítette. Talá n
nem is az észrevett a helyes szó , pontosabb lenne a megérzett.
Mintha a szerkezet hő t sugá rzott volna ki, így tudatvá n Leó val
az ottlétét. Mint egy kerék kü llő i, hat vastag bronzcsík á gazott
szét a tartá lytó l. Biztosan nyomásérzékenyek – gondolta Leo.
Amikor a lény rá lép, a há ló ö sszecsukó dik, és voilá , kész az
elő recsomagolt sá rká ny.
Leo kö zelebb araszolt, és a há ló ra rakta a lá bá t. Ahogy
gyanította, ez még nem hozta mű kö dé sbe a csapdá t. Valami igazi
nehé zsú lyú nak kell rá taposnia. Má skü lö nben elkapná az
á llatokat, az embereket és a kisebb szö rnyeket is. Ebben az
erdő ben a fémsá rká nyná l nem igen akadhat sú lyosabb lény.
Legalá bbis erő sen remélte.
Elindult lefelé a krá terbe, és megkö zelítette a ká dat. A szag
letagló zó volt, a szeme má ris kö nnyben ú szott. Eszé be jutott,
amikor Tía Callida (Hé ra, vagy ki a franc) megengedte neki,
hogy jalapenó -papriká t aprítson, é s a leve a szemébe ment. Az
volt aztá n a fá jdalom! De az asszony megint a szoká sos
szö veggel jö tt: „Bírd ki, kis hő sö m! Anyá d hazájá ban az aztékok

[16
1]
ú gy bü ntették a rossz gyerekeket, hogy chilipapriká val
megrakott tű z fö lé ló gattá k ó lat Mennyi hő st neveltek így!”
Az asszony komplett ő rü lt volt. Leo igazá n repesett a
boldogsá gtó l, hogy é ppen ő t kell megmentenie.
Tía Cailidá nak tetszett volna a ká d, mert sokkal rosszabb volt
a chilipapriká ná l. Leo valami kapcsoló t keresett, amivel
hatá stalaníthatná a csapdá t, de nem talá lt semmit.
Pá nik fogta el. Nyssa azt mondta, sok ehhez hasonló csapda
talá lható az erdő ben, é s még tö bbet terveznek. Mi van, ha a
sá rká ny má r beleesett az egyikbe, hogyan talá lja meg az ö sszes
csapdá t?
Folytatta a keresést, de tová bbra sem talá lta a mű szerfalat.
Se- hol egy „leá ll” feliratú gomb. É pp amikor felkö dlö tt benne a
lehető sé g, hogy a csapdá t nem lehet kikapcsolni, és kezdett
kétségbeesni – akkor hallotta meg a hangot.
Vagy inká bb rengést. Az a fajta morajlá s volt, amit az ember
inká bb a gyomrá ban hall, mint a fü lében. Frá szt kapott tő le, de
fel sem nézve folytatta a gomb keresésé t. Messze van – gondolta.
Átdübörög az erdőn. De sietnem kell.
Aztá n fú jtatá s szelét hallotta, mintha egy kuktá bó l fü tyü lne a
forró gő z.
A nyaka bizseregni kezdett. Lassan megfordult. A gö dö r
szé lé nél, tizenö t mé terre tő le, vö rö sen izzó szempá rt vett észre.
Sárká nytest derengett a holdfényben, és Leo fel nem tudta fog'
ni, hogy egy ekkora szö rny miként kerü lhetett elő ilyen meglepő
gyorsasá ggal. Késő n vette é szre, hogy a sá rká ny a lá ngoló kezet
né zi. Gyorsan eloltotta.

[16
2]
 Lá ngok né lkü l is jó l látta a sá rká nyt. Orrá tó l a farká ig megvolt
hú sz méter, testét bronzlapok alkottá k. Karmai akkorá k voltak.
mint a henteské sek, szá já ban késhegyes fé mfogak sorakoztak.
Az orrá bó l gő z csapott ki, morgá sa a fatö rzsbe hasító lá ncfű ré sz
hangjá ra emlékeztetett. Kö nnyedén ketté haraphatta vagy
agyontaposhatta volna Leó t. Az egyetlen szépsé ghibá tó l
eltekintve – mely tö ké letesen romba dö ntö tte Leo terveit – ez
volt a léggyö nyö rű bb lény, amit életében lá tott.
– Neked nincsenek szá rnyaid... – dö bbent rá a fiú .
A sá rká ny abbahagyta a morgá st, é s oldalra billentett fejjel
ú gy nézett rá, mintha ezt kérdezné : Te miért nem rohansz el
ré mü lten?
– Nehogy megsértő dj – hadarta Leo -, gyö nyö rű vagy! Te
jó sá gos isten, ki tervezett té ged? Hidraulikusan mű kö dsz, vagy
nukleá ris energia mozgat, vagy mi a csoda? Ha é n csiná ltalak
volna, akkor szá rnyakat sem felejtettem volna el rá d rakni.
Mifé le sá rká ny az, aminek nincsen szá rnya? De az is lehet, hogy
tú l nehéz vagy a repü léshez. Tudhattam volna.
A sá rká ny felhorkant, egyre kevésbé értette a helyzetet. Neki
el kellett taposnia Leó t, és ebben nem szerepelt a beszélgető s
rész. Tett egy lépést elő re. Leo felkiá ltott:
– Ne!
A sá rká ny megint vicsorgott.
– Csapda, nem lá tod, bronzagyú ?! – kérdezte Leo. – El akarnak
kapni.
A sá rká ny kitá tott szá jjal tü zet fú jt. Forró lá ngfelhő burkolta
be a fiú t, égető bb, mint aminek eddig valaha ellená llt. Mintha
egy nagyon erő s és nagyon forró tű zoltó cső vel locsoltá k volna le.

[16
3]
Egy kicsit csípett, de a fiú állva maradt. Ső t, Leo teljesen
sé rtetlen volt. De nem csak ő , a ruhá i is megú sztá k. Nem értette,
hogyan tö rténhetett, mindenesetre ö rü lt neki. Szerette a katonai
dzsekijét, é s gatya nélkü l kínos szituá ció kba keveredhetne.
A sá rká ny letekintett Leó ra. Mivel a pofá ja is bronzbó l volt,
arckifejezése nem vá ltozott, Leo mégis ezt olvasta le ró la: Miért
nem szenesedtél el?
A sá rká ny nyaká bó l szikra pattant ki, mintha rö vidzá rlatot
készü lne kapni.
– Nem tudsz elé getni – mondta Leo egyszerre szigorú és
nyugodt hangon. Sohasem volt kutyája, de ú gy akart beszélni a
sá rká nyhoz, ahogy egy kutyához beszélne. – Maradj ott, gyere
kö zelebb! Nem akarom, hogy elkapjanak. Lá tod azt hitték ró lad,
hogy darabokban vagy, és ú gy kell ö sszesö pö rni. De én ne
hittem nekik. Meg tudlak javítani, ha megengeded...
A sá rká ny teste nyikorogni kezdett, felmordult, és tá madá st,
lendü lt. A csapda azonnal mű kö désbe lépett. A há ló olyan
hanggal pattant fel, mintha ezer kukatető vel cintá nyé rozná nak.
Repü ltek a fö lddarabok, a levelek, villogott a há ló . Leo a feje
tetejé re á llt, ruhá já ra tabasco-szó sz és motorolaj keveréke
ö mlö tt. A kö vetkező pillanatban a tartá ly és a háló bó l
kiszabadulni vá gyó , há nykoló dó sá rká ny kö zö tt talá lta magá t.
A sá rká ny vaktá ban oká dta a tü zet. Megvilá gította vele az
eget, és lá ngba borította a fá kat. Szó sz és olaj keveréke lá ngolt a
testü kö n. Leó nak nem okozott fájdalmat, de undorító ízt hagyott
a szájá ban.
– Abbahagyná d?! – kiá ltott rá .

[16
4]
 A sá rká ny ö sszevissza há nykoló dott. Leo rá eszmélt, hogy ha
nem kerü l sü rgő sen tá volabb, a bronzlény elő bb-utó bb agyon
nyomja. Nagy nehezen sikerü lt kikü zdenie magá t a sá rká ny s a
tartá ly szorítá sá bó l, és megpró bá lt kibú jni a há ló bó l.
Szerencsé re a lyukak elé g nagyok voltak ahhoz, hogy egy
vékonydongá jú kö lyö k á tbú jjon rajtuk.
Leo ezutá n a sá rká ny fejé hez futott. A lény a fiú felé harapott,
de fogai a háló ba akadtak. Ismét tü zet fú jt, de mintha kezdett
volna fogyni az energiá ja. A lá ngok most má r csak narancssá rga
voltak, é s szé tfoszlottak, mielő tt elérték volna Leo arcá t.
– Figyelj, haver! – pró bá lta meggyő zni Leo. – Ezzel csak
elá rulod, hol vagy, aztá n idejö nnek savval meg lá ncfű részekkel
felszerelkezve. Ezt akarod?
A sá rká ny szá ja ú gy nyikorgott. mintha mondani akarna
valamit.
– Rendben – mondta Leo. – Akkor bízz bennem!
Leo munkához lá tott.

Egy ó rá ba telt az irá nyító panel megtalá lá sa. A sá rká ny

tarkó já ban volt – a leglogikusabb helyen. Ú gy dö ntö tt, a sá rká nyt
a háló ban hagyja, mert egy kö tö zö tt sonká val kö nnyebben
boldogul. Persze, ez nem volt a sá rká ny ínyé re.
– Maradj veszteg! – korholta a fiú .
A sá rká ny megint nyikorgó it, mintha nyü szítene.
Leo megvizsgá lta a fejé ben lévő dró tokat. Zajt hallott, de
amikor felkapta a fejé t, csak egy faszellemet lá tott, egy driá dot –

[16
5]
Leo szerint így hívtá k amint é ppen az á gait oltogatta. A sá rká ny
szerencsére nem okozott erdő tü zet, de a driá d ettő l nem tű nt
boldognak. A lény ruhá ja fü stö lgö tt. Selyemlepedő vel oltogatta a
lá ngokat, és amikor é szrevette, hogy Leo figyeli, olyan
mozdulatot tett, ami a driá dokná l biztosan valami nagyon
csú nyá t jelent. Aztá n zö ld kö dfelhő vé vá ltozott.
Leo visszafordította figyelmét a dró tokra. Zseniá lis tervezés
volt, Leo egybő l á tlá tta a rendszert. Ez a motort irá nyító relé, ez
dolgozza fel a szemeken át érkező informá ció kat, ez a lemez...
– Hoppá ! Akkor mindent é rtek!
Nyík? – kérdezte a sá rká ny kinyitott szá jjal.
– Berozsdá sodott az irá nyító lemezed. Ez zavarta meg a
gondolkozá sért felelő s á ramkö reidet, mi? Rozsdá s agyú vagy,
ö regem! Nem csoda, ha kicsit... zavart lettél. – Majdnem ő rü ltet
mondott, de idő ben leá llította magá t. – Bá rcsak lenne ná lam egy
pó tlemez, de... ez egy nagyon bonyolult áramkö r. Ki kell
vennem, hogy megtisztíthassam. Egy perc, é s kész vagyok. –
Azzal kihú zta a lemezt, a sá rká ny pedig mozdulatlanná dermedt.
Még a szemé bő l is eltű nt a fé ny. Leo lecsú szott a hátáró l, és
tisztogatni kezdte a tá rcsá t. A ruhája ujjá val felitatott egy kis olaj
és tabasco-szó sz elegyet, hogy letö rö lje vele a lemezen lévő
szennyező déseket, de miné l tová bb takarította, anná l jobban
aggó dott. Néhá ny áramkö r végleg tö nkrement. Tudott rajta
javítani, de tö kéletes má r nem lesz. Ahhoz hogy ú jra hibá tlanul
mű kö djö n, egy ú j tá rcsá ra lett volna szü ksé g, és fogalma sem
volt ró la, hogyan készíthetne ilyet.
Igyekezett gyorsan dolgozni. Nem tudta, meddig lehet
kikapcsolva a sá rká ny irá nyító tá rcsá ja, hogy ne okozzon

[16
6]
ká rosodá st – talá n soká ig -, de nem akart kocká ztatni. Amint
legjobb ké pessé ge szerint megtisztította, visszamá szott a
sá rká ny fejére, hogy a dró tokat és a vá ltó mű veket is lepucolja.
Meglehető sen piszkos munka volt.
– Tiszta kéz, koszos alkatrész! – dü nnyö gte anyja régi
mondá sá t. Mire végzett, a keze olajtó l feketéllett, és a ruhája
olyan volt, mint aki éppen most maradt alul iszapbirkó zá sban.
De a mechanika sokkal pofá sabb lett. Becsú sztatta a tá rcsát, az
utolsó dró tot is csatlakoztatta. Szikrá k pattantak elő . A sá rká ny
megremegett, és a szeme felragyogott.
– Jobban é rzed magad? – ké rdezte Leo.
A sá rká ny olyan hangot adott ki, mint egy magas
fordulatszá mú fú ró gép, és amikor kinyitotta a szá já t, minden
foga pö rgö tt.
– Ez azt jelentheti, hogy igen. Vá rj, mindjá rt kiszabadítalak!
Ú jabb harminc percet vett igénybe, hogy megtalá lja a háló
kapcsait, és kiszabadítsa aló la a sá rká nyt. De vé gre ott á llt elő é s
az utolsó há ló darabot is lerá zta a há tá ró l. Győ zedelmesen
felü vö ltö tt, é s hosszú lá ngnyelvet lő tt az é g felé.
– De most komolyan... Nem bírod ki mű sorozá s nélkü l?
Nyík? – kérdezte a sá rká ny.
– Kell neked egy név. Festusnak foglak hívni.
A sá rká ny megpö rgette fogait, és rá vigyorgott. Leo legalá bbis
bízott benne, hogy ez mosoly akart lenni.
– Ezt megdumá ltuk – mondta Leo. – Má r csak egy
problémá nk van. Nincsenek szá rnyaid...

[16
7]
 Festus oldalra dö ntö tte a fejét, és fú jt némi gő zt. Aztá n félreért-
hetetlen gesztussal leengedte a há tá t. Azt akarta, hogy Leo
felü ljö n rá .
– Hová lesz a séta? – kérdezte Leo.
De tú lsá gosan izgatott volt, hogy kivá rja a vá laszt. Felmá szott
a sá rká ny há tá ra, és Festus elü getett a fá k kö zé.

Leo nem csak az idő érzékét, de a tá jékozó dá si képességé t is

elvesztette. Elképzelhetetlennek tű nt, hogy egy erdő ilyen mély
és vad legyen, de a sá rká ny csak nyomult egyre beljebb, amíg a
fá k felhő karcoló k magassá gá ba nem értek, és a lombok teljesen
eltakartá k a csillagokat. Még Leo é gő ujjai sem szolgá ltattak elé g
vilá gossá got, de szerencsére a sá rká ny vilá gító szeme
fényszó ró ké nt is funkcioná lt.
Miutá n á tgá zoltak egy folyó n, zsá kutcá ba értek, aminek egy
harmincmé teres mé szkő fal zá rta le a végét. Sima, vastag kő fal,
amelyen a sá rká ny ké ptelen lett volna á tmá szni.
Festus megá llt a fal elő tt, é s ú gy emelte fel az egyik mellső
lá bá t, mint egy vadat jelző vizsla.
– Mi az? – ugrott le Leo a há tá ró l, de semmit nem látott a
vastag kő falon kívü l, pedig a sá rká ny kitartó an jelzett.
– Ez nem fog odébb sé tá lni az utadbó l – tájékoztatta Leo.
A sá rká ny nyaká ban meglazult dró tok szikrá ztak egyet,
egyébként mozdulatlan maradt. Leo a sziklafalra tette a kezét.
Ujjai felizzottak, és a gyú jtó zsinó rként sisteregve végigégő vonal
egy Leó ná l ö tszö r nagyobb ajtó t rajzolt ki a falon. Há trébb lé pett,

[16
8]
és az ajtó – egy ekkora szikladaraboz ké pest kísértetiesen halkan
– kitá rult.
– Micsoda fü ggesztés! – dü nnyö gte. – Mesteri tervezés!
A sá rká ny vé gre megmozdult, és bemasírozott, mintha haza
menne. Amikor Leo is belépett, az ajtó kezdett becsukó dni. A fiú
pá nikba esett, mert az az évekkel ezelő tti é jszaka jutott az
eszébe amikor a mű helycsarnokban bezá rtá k. Mi van, ha
bennragad? De amikor fé ny gyű lt – elektromos égő k é s falra
akasztott fá klyá k keveréke -, és meglá tta a barlangot, minden
aggodalmá t elfelejtette.
– Festus, hol vagyunk?
A sá rká ny a terem kö zepé re slattyogott, mikö zben nagy
lá bnyomokat hagyott a porban, aztá n felü lt egy kerek
emelvé nyre, és ö sszekuporodott.
A hangá r nagysá gú barlangban sok munkapad és tá roló
rekesz á llt Mindkét oldalon gará zsajtó k sorakoztak, meg a
magasban futó hidak bonyolult rendszeréhez vezető lépcső k.
Mindenfelé szerszá mok és egyéb eszkö zö k hevertek: hidraulikus
emelő k, hegesztő k, védő ruhá k, légá só k, targoncá k és valami, ami
gyanú san hasonlított egy atomreaktorra. A faliú jsá gon
ujjlenyomatok elkenő dö tt foltjai. A szerszá mokon kívü l
fegyverek, pá ncélok, pajzsok és mindenféle harcá szati eszkö zö k
foglaltá k a helyet. Sokuk fél kész á llapotban.
A sá rká ny emelvénye fö lö tt lá ncokra akasztott transzparens
ló gott, ami má r annyira kifakult, hogy csak nehezen lehetett
kibetű zni. Gö rö gü l volt, Leo mégis el tudta olvasni: „9-es
Bunker”.

[16
9]
 Ez azt jelenti, hogy a kilences bungaló é, vagy azt, hogy van
ezen kívü l tová bbi nyolc bunker? Leo az emelvényen
ö sszekucorodott sá rká nyra nézett, é s rá jö tt, hogy azé rt annyira
nyugodt, mert hazatért. Való színű leg azon a szent helyen
szerelté k ö ssze.
– Tudnak ró la a tö bbiek, hogy...? – Nem fejezte be a kérdést,
mert a hely lá tható an régó ta elhagyatott volt. Mindent pó khá ló
és por borított. A padló n csak a sajá t cipő jé nek é s a sá rká ny
hatalmas tappancsá nak nyomai lá tszó dtak. ö volt az első , aki
belépett ideki tudja, mió ta. A 9-es Bunkert elhagytá k, a munká k
befejezetlenü l hevertek a munkapadokon. Bezá rtá k és
elfeledték, de miért?
Leo a falon lévő , vékony, megsá rgult és berepedezett haditér-
képre pillantott. Az aljá n az 1864-es évszá m á llt.
– Ez lehetetlen – motyogta.
Aztá n egy tervrajzot vett é szre a faliú jsá gon, és szíve a
torká ba ugrott. A munkaasztalhoz szaladt, felné zett a fekete-
fehér, megfakult rajzra. Egy gö rö g hajó t ábrá zolt kü lö nbö ző
szö gekbő l. Alatta halvá ny írá s derengett: „PRÓ FÉ CIA? NAGYON
HOMÁ LYOS. REPÜ LÉ S?”
Az álmá ban látott hajó volt, a repü lő hajó . Valaki meg akarta
itt építeni, vagy legalá bbis elkészítette a tervé t. Aztá n itt
hagytá k, elfelejtették... egy kö zelgő pró fécia. De a legkü lö nö sebb
az egé szben az volt, hogy a hajó nak ugyanolyan á rboccsú csa
volt, mint amilyet annak idején Leo rajzolt: sá rká nyfejű .
– Ez pont olyan, mint te, Festus – dü nnyö gte. –
Hátborzongató . A sá rká nyos árboccsú cs lá ttá n szorongá s
kerítette hatalmá ba, de tú l sok minden járt a fejében ahhoz, hogy

[17
0]
tová bb tö prengjen rajta. Le akarta venni a tervrajzot, hogy
kö zelebbrő l megné zze, de amint hozzá ért, a papír elszakadt, így
inká bb a helyén hagyta. Kö rbenézett tová bbi nyomok utá n
kutatva. Hajó t nem lá tott, sem efféle munká hoz való
alkatrészeket, de számos ajtó és raktá r vá rt még felderítésre.
Festus felhorkant, mintha figyelmeztetni akarná Leó t, hogy
kevé s idejü k van. Igaza volt. Leo rá dö bbent, hogy hamarosan
megvirrad, már csak néhá ny ó rájuk maradt, rá adá sul teljesen
mellékvá gá nyra futottak. Megmentette a sá rká nyt, de a sá rká ny
nem tud segíteni neki a kü ldetésben. Má rpedig neki egy
repü lő alkalmatossá gra volt szü ksé ge.
Festus odatolt neki valamit. Egy bő rbő l készü lt szerszá mot kis
tá ská t, ami az emelvénye mellett hevert. Aztá n bekapcsolta
vö rö s szemeit, é s fé nyét a mennyezetre irá nyította. Leo
odanézett, ahova a fényszó ró mutatott, és amikor felismerte a
sö tét mennyezeten ló gó dolgot, nagyot fü ttyentett.
– Festus – mondta aztá n kedvesen -, lesz egy kis munkink...

[17
1]
XIII. * Jászon

J
Á SZON FARKASOKRÓ L Á LMODOTT.
Egy tisztá son állt, a vö rö sfenyő erdő kö zepén. Elő tte
épü letromok. Alacsonyan szá lló , szü rke felhő k kavarodtak ö ssze
a talaj menti kö ddel, é s ló gott az eső lá ba. Nagy, szü rke
vadá llatok sompolyogtak kö rü lö tte, lá bá t sú roltá k, morogtak,
fogaikat villogtattá k. Orrukkal a romok felé lö kdö sté k.
Mivel Já szon nem kívá nt a vilá g legnagyobb kutyakekszé vé
vá ltozni, nem ellenkezett.
A talaj cuppogott léptei alatt. A funkció jukat vesztett
kémények totemoszlopké nt tornyosodtak elő tte. A dongafalú ,
nyeregtető s, emeletes há z tekintélyes nagysá gú lehetett
valamikor, de má r csak kő csontvá za állt. Jászon á thaladt egy
omladozó kapun, majd egy udvarfé lesé gben talá lta magá t.
Egy kiszá radt, téglalap alakú medencét vett é szre maga elő tt.
Já szon nem tudta megbecsü lni a mélységét az aljá n kavargó kö d
miatt. Kö vezetlen ö své ny futott kö rbe a kertben, ké toldalt a há z
romos falai meredeztek. A farkasok a vö rö s, rü cskö s vulkanikus
kö vekbő l emelt boltívek alá ü gettek.
A medence tú lsó vé gé né l megtermett nő stényfarkas ü lt. Jó f§i
méterrel magasabb volt Já szonná l. Szeme ezü st fé nnyel
derengett a Lö dö n, bundája ugyanolyan gesztenyebarna volt,
mint – Ismerem ezt a helyet – mondta Já szon.

[17
2]
 A farkas rá né zett. Nem beszélt, Jászon mégis é rtette. A fü le és
bajsza mozgá sa, a szeme villaná sa, a szája rá ngá sa – mind-mind
testnyelvé nek része volt.
Hát persze – mondta a nő stényfarkas. Kölyökkorodban innen
indultál útnak. Most visszataláltál. Egy új küldetés, egy új kezdet.
– Ez nem igazsá gos! – mondta Já szon. De amint megszó lalt,
tudta, hogy semmi é rtelme a nő stényfarkasnak panaszkodni.
A farkas semmilyen együ ttérzé st nem tanú sított, ő k nem
tudtá k, mi az igazsá gossá g. A farkas így folytatta: Győzöl vagy
meghalsz. Ez az ősi törvény.
Já szon ellenkezni akart, hogy ké ptelensé g bá rmit
meghó dítani, ha azt sem tudja, ő maga kicsoda, é s hová kell
mennie. De ismerte a farkast. Ő volt az Anyafarkas, akit
egyszerű en csak Lupá nak hívtak, a legnagyobb volt a fajtá rsai
kö zö tt. Annak idején ez a farkas talá lt rá , megvédte, tá plá lta és
kiválasztotta ő t. De ha Já szon a gyengeség legkisebb jelé t
tanú sította volna, habozá s né lkü l széttépi. Kö lyke helyett a
vacsorája lett volna. A farkasok nem ismerik a gyengesé get.
– Megmutatod az utat? – ké rdezte Já szon.
Lupa torokhangú morgá st hallatott, és a kö d felszá llt a
medencébő l.
Já szon elő szö r nem é rtette, mit is lá t. A medence tú lsó
végében ké t, sö tét oszlop meredt ki a betonbó l, mint egy
alagú tá só gé p vastag fú ró i. Já szon nem tudta eldö nteni, hogy az
oszlopok kő bő l vagy megkö vü lt gyö kerekbő l vannak-e,
mindenesetre a csú csokná l ö sszefonó dó kacsok alkottá k ő ket. Az
oszlopok má sfél méter magasak voltak, de kü lö nbö ztek
egymá stó l. A Já szonhoz kö zelebb á lló sö tétebb volt, és a
gyö kerek sű rű sége

[17
3]
miatt tö mö rebbnek lá tszott. Amíg nézte, egy kicsivel magasabb
és szélesebb lett.
A Lupá hoz kö zelebb á lló oszlop levegő s volt, mint egy ketrec,
s bö rtö né ben egy homá lyos alak vonaglott.
– Héra! – ismerte fel Já szon.
A nő stényfarkas helyeslő én felmordult. A farkasok a
medencéné l kö rö ztek, hátukon felborzoltá k a sző rt, é s a
tornyokra vicsorogtak.
Az ellenség ezt a helyet választotta ki, hogy felébressze legerősebb
fiát, az óriások királyát – mondta Lupa. A mi szent helyünket, ahol a
félistenek kiválasztatnak, az élet és a halál helyét. A leégett házat. A
farkasok házát. Ez tűrhetetlen. Meg kell állítanod őt.
– Ő t? Ú gy érted, Hérát? – ké rdezte zavarodottan Já szon.
A nő stényfarkas tü relmetlenü l csikorgatta fogá t.
Használd az eszed, kölyök! Engem Juno sorsa egy hangyányit sem
érdekel, de ha ő elbukik, az ellenségeink feltámadnak. És ez
mindannyiunk végét jelentené. Ismered ezt a helyet. Képes vagy újra
megtalálni. Tisztítsd meg a házat! Lépj közbe, mielőtt késő lenne!
A sö té t oszlop tová bb dagadt, mint egy szö rnyű virá g
bimbó ja, Jászon érezte, hogy ha egyszer kinyílik, olyasmi kel ki
belő le, amivel nem szeretne talá lkozni.
– Legalá bb annyit árulj el, hogy ki vagyok? – kérte Já szon a
nő stényfarkast.
A farkasoknak nincs humorérzékü k, de Já szon lá tta Lupá n,
hogy szó rakoztató nak talá lja a ké rdést, mintha Já szon egy
alfahím-babérokra tö rő , karmait pró bá lgató kö lyö k lenne.
Te vagy a mi „kegyes” megmentőnk – húzta el száját a
nőstényfarkas, mintha valami okos viccet mondott volna. Ne hagyj
cseren, Jupiter fia!

[17
4]
XIV. * Jázon

JEgyes Bungaló ban mindig mennydö rgő it.

Á SZON MENNYDÖ RGÉ SRE É BREDT. Aztá n rájö tt, hogy hol van. Az

A boltozatos mennyezet ké k-fehé r csempéi a felhő s eget

á brá zoltá k. Mozaikfelhő k ú sztak át a mennyezeten fehérbő l
feketé vé vá lva. Ú jabb mennydö rgés morajlott, villogtak a
mozaikvillá m á gai.
A tá borlakó k á ltal behozott priccsen kívü l nem talá lt má s
bú tort. Se székek, se asztalok, se szekrények. Amennyire
megítélhette, fü rdő szoba se volt. A falfü lkékben bronz
pará zstartó k és má rvá ny talapzaton á lló , arany sasok vá ltottá k
egymá st. A terem kö zepében egy hat méter magas, festett Zeusz-
szobor á llt. Klasszikus, gö rö g tó gá t viselt, egyik kezében pajzsot,
má sikban villá mot tartott, készen rá , hogy lesú jtson vele.
Já szon a szobrot tanulmá nyozta, hasonló sá gokat keresett
sajá t maga és az É g Ura kö zö tt. A sö té t haj? Semmiképpen. A
zsé mbes ábrá zat? Esetleg. A szaká ll? Abbó l nem kérek. A
szandá ljá ban meg a tó gájá ban Zeusz egy nagyon nagy darab,
mérges hippire hasonlított.
Na, igen. Az Egyes Bungaló . Hatalmas megtiszteltetés, tudta
meg a tá borlakó któ l. Má r aki szeret egy hideg templomban
aludni, mikö zben Hippi-Zeusz egé sz éjjel ö sszehú zott
szemö ldö kkel bá mulja.

[17
5]
 Já szon felkelt, és megmasszírozta a tarkó já t. Fájt a
kényelmetlen fekvé stő l és a villá mdobá lá stó l. Az a kis trü kk
nehezebb volt, mint amilyennek lá tszott. Já szont az á julá s
kö rnyékezte utá na.
A priccs mellett ú j ruhá i hevertek. Farmer, edző cipő é s a Fél
vér Tábor narancssá rga pó ló ja. Hatá rozottan rá fért volna egy
ruhavá ltá s, de amikor szakadt, lila pó ló já ra nézett, valahogy nem
akaró dzott neki levenni. Helytelennek érezte, hogy a Tá bor
pó ló já ba bú jjon. Hiá ba győ zkö dte mindenki, tová bbra sem
érezte idevaló nak magá nak.
Visszagondolt az á lmá ra, hátha felmerü l valami emlé k
Lupá val vagy a vö rö sfenyő k kö zt á lló rommal kapcsolatosan.
Tudta, hogy má r járt azon a helyen, és hogy a farkas való sá gos
volt. De amikor megpró bá lt visszaemlékezni, belesajdult a feje,
és a karjá n lé vő tetová lá s mintha égni kezdett volna.
Ha megtalá lná a romokat, meglelné mú ltját is. Aká rmi
nö vekedett abban a kő oszlopban, Já szonnak meg kellett
á llítania. Feltekintett Hippi-Zeuszra.
– Nem sértő dö m meg, ha segítesz.
A szobor mé lyen hallgatott.
– Kö sz, papa – motyogta Já szon.
Á tö ltö zö tt, és megnézte magát Zeusz pajzsá ban. Arca
képlékenynek é s furcsá nak tű nt, mintha egy aranytó csá ban
olvadna szé t. Az biztos, hogy nem festett olyan jó l, mint Piper a
mú lt é jszakai, vá ratlan á tvá ltozá sa utá n.
Já szon nem tudta, mit gondoljon a dologró l. Idió tá t csiná lt
magá bó l, amikor az egész Tábor fü le hallatá ra bombanő nek
titulá lta Pipert. Nem mintha azelő tt bá rmi probléma lett volna a

[17
6]
kinézetével. Oké, té nyleg gyö nyö rű lett Aphrodité áldá sa utá n,
de má r nem ö nmaga volt, é s a figyelem kö zéppontjá ba kerü lve
csak feszengett.
Já szon sajná lta a lá nyt. Lehet, persze, hogy hü lyeség
sajná lkozni, hiszen Pipert most vá lasztotta ki egy istennő , és
ezzel rö gtö n a Tá bor legjobb csajá vá is vá lt. Mindenki kö rü lö tte
legyeskedett, dicsérté k szépségé t, és egyeté rtettek abban, hogy
neki kell elmennie a kü ldeté sre. De ennek a figyelemnek semmi
kö ze a lá ny való di szemé lyisé géhez. Ú j ruha, ú j smink, ú j,
ró zsaszín aura, és bumm! Hirtelen mindenki imá dja ő t. Já szon
tudta, hogyan é rezhet Piper.
Tegnap éjjel, amikor megidé zte a villá mot, a tö bbiek reakció ja
nagyon ismerő snek tű nt Já szonnak. Biztos volt benne, hogy má r
á télt hasonló helyzetet. Az emberek csodá ljá k ő t, mert Zeusz fia,
kü lö nleges bá ná smó dban ré szesítik, de ennek semmi kö ze
hozzá . Vele senki sem tö rő dik, csak a háta mö gö tt á lló , nagy és
ijesztő apjá val, aki a végíté let villá mait rá zva mintha ezt
mondaná :
Tiszteljétek ezt a kölyköt, vagy árammal etetlek meg benneteket!
A tá bortű z utá n mindenki visszavonult a szá llá sá ra. Já szon
odament Piperhez, hogy hivatalosan is felké rje: csatlakozzon a
kü ldeté shez.
A lá ny mé g nem tette magá t tú l a sokkon, de igent mondott,
mikö zben a karjá t dö rzsö lgette, mert fá zott az ujjatlan ruhá ban.
– Aphrodité elcsó rta a hó deszká s kabá tomat –
motyogta. A saját anyá m nyú lta le.
Az amfiteá trum első sorá ban Jászon talá lt egy plédet, a lá ny
vá llá ra terítette.
– Majd szerzü nk neked egy ú j dzsekit – ígérte.

[17
7]
 Piper végre elmosolyodott. Já szon szerette volna á tkarolni de
visszafogta magá t. Nem akarta, hogy Piper ő t is olyan
seké lyesnek higgye, mint a tö bbieket, akik azonnal rá nyomulnak,
amint gyö nyö rű lesz.
Ö rü lt neki, hogy Piper vele tart a kü ldetésre. Já szon
megpró bá lta megjátszani a bá trat a tá bortű zné l. De az ennyi is
volt, színészkedé s. Teljesen begazolt a gondolattó l, hogy olyan
erő s lé nnyel kell szembenéznie, ami Hérá t is képes elragadni
Kü lö nö sen, hogy a sajá t mú ltjá ra sem emlé kezett. Segítségre volt
szü ksé ge, és helyesnek tű nt, hogy Piper ott lesz mellette. De a
dolgok má r anélkü l is elég bonyolultak voltak, hogy kiderü lt
volna, mennyire kedveli a lá nyt, és hogy miért. Má r így is eléggé
ö sszezavarta Pipert.
Felvette az ú j cipő jét, hogy elhagyja hideg és ü res kabinjá t.
Aztá n észrevett valamit, ami mú lt éjjel elkerü lte figyelmé t. Az
egyik fü lké bő l eltá volítottá k a pará zstartó t, és kialakítottak
benne egy kis alvó kuckó t. Háló zsá k, há tizsá k, képek a falon.
Já szon kö zelebb lé pett. Aká rki aludt ott, ré gen lehetett. A
há ló zsá k pené szszagot á rasztott. A há tizsá kot porréteg vonta be.
Néhá ny képnek elengedett a ragasztá sa, é s a padló ra hullt.
Az egyik fotó Annabethet á brá zolta. Sokkal fiatalabb volt,
talá n nyolcéves lehetett, de Jászon felismerte: ugyanaz a sző ke
haj é s szü rke szem, ugyanaz a kö dö s pillantá s, mintha egyszerre
ezer dolgon já rna az esze. Egy tizenné gy-tizenö t éves,
homoksá rga hajú srá c á llt mellette, akinek huncut mosolya volt,
és a pó ló ja fö lö tt szakadt bő rpá ncélt viselt. A hátuk mö gö tt lé vő
siká torra mutatott, mintha azt mondaná a fotó snak, hogy „menj
be, és ö ld meg azokat az izéket!” A kö vetkező fotó n Annabeth

[17
8]
ugyanezzel a srá ccal egy tá bortű z mellett ü lt, és mindketten
hiszté rikusan rö hö gtek valamin.
Já szon felvette az egyik lehullott fotó t. Egy fé nyké pcsík volt,
tö bb fotó val egymá s alatt, amilyet az ember a
fényképautomatá kban szokott ké szíteni. Annabeth és a sző ke
srá c kö zö tt most egy má sik lá ny is á llt. Tizenö t kö rü l lehetett,
tépett haja volt, mint Pipernek, fekete bő rkabá tjá ban és ezü st
ékszereivel olyan volt, mint egy menő gó t csaj. A fotó nevetés
kö zben kapta el, és egyértelmű vé tette, hogy a ké t legjobb
bará tjá val van.
– Ő Thá lia – mondta valaki.
Já szon megfordult.
A vá lla fö lö tt Annabeth kukucská lt á t. Szomorú volt az arca,
mintha a kép fá jdalmas emlékeket idézett volna fel benne.
– Ő Zeusz má sik gyermeke. Ő is itt é lt, de nem soká ig... Bocs
kopognom kellett volna.
– Semmi baj – felelt Jászon. – Nem érzem az otthonomnak ezt
a helyet.
Annabeth utazá shoz volt ö ltö zve. Tá bori pó ló já ra téli kabá tot
vett, tő rét az ö vébe dugta, és há tizsá kot kanyarított a vá llá ra.
– Nem gondoltad meg magad, hogy mégis velü nk tarts? –
tudakolta Já szon.
Fejrá zá s volt a vá lasz.
– Má r így is erő s csapat vagytok. Nekem Percyt kell
megtalá lnom.
Já szon kicsit csaló dott volt. Nem bá nta volna, ha valaki olyan
is velü k tart a kü ldetésre, aki má r rendelkezik némi

[17
9]
tapasztalattal. Akkor nem é rezné ú gy, hogy vakként fog vezetni
két vilá gtalant, Pipert é s Leó t.
– Ne aggó dj, menni fog! – biztatta Annabeth. – Valami azt
sú gja, hogy neked sem ez az első kü ldetésed.
Já szon gyanította, hogy a lá nynak igaza van, de ettő l nem lett
jobb kedve. Mindenki azt hitte ró la, hogy bá tor és magabiztos,
pedig elveszettnek érezte magá t. Hogyan bízhatnak meg benne,
ha mé g ő sem tudja magá ró l, hogy kicsoda?
A mosolygó Annabethet á brá zoló fotó ra né zett. Azon
tű nő dö tt, mió ta nem mosolyoghatott a lá ny. Ha ennyire
elszá ntan keresi, té nyleg nagyon szeretheti ezt a Percyt. Ettő l
egy kis irigysé g fogta el. Vajon ő t keresi-e valaki ilyen
elszá ntsá ggal? Mi van akkor, ha valakinek ő is ennyire fontos, és
eszét veszti az aggodalomtó l, o meg nem is emlékszik régi
életé re?
– Te tudod, ki vagyok, ugye? – talá lgatott Já szon.
Annabeth megmarkolta a tő rét. Széket keresett, amire
leü lhet” ne, de természetesen hiá ba.
– Az a helyzet, Já szon, hogy... még csak nem is sejtem. Talá n
magá nyos kó szá ló vagy. Néha akadnak ilyenek. Bizonyos
okokná l fogva a Tá bor valahogy nem talá l rá d. Mégis é letben
maradsz, és folyamatosan vá ndorolsz. Magadtó l megtanulsz
harcolni. Egyedü l győ zö d le a szö rnyeket. Bá r semmi esé lyed,
mégis é letben maradsz.
– Amikor Kheiró n elő szö r meglá tott – idézte fel Já szon -, azt
mondta, hogy „neked halottnak kellene lenned”.
– Lehet, hogy ezé rt mondta – vonta le a kö vetkeztetést
Annabeth. – A legtö bb fé listen elpusztulna egyedü l. Zeusz
gyermeké nek lenni... ennél elképzelni sem lehet veszélyesebbet.

[18
0]
Az esély, hogy megéld a tizenö tö t anélkü l, hogy megtalá lná d a
Félvér Tá bort, mikroszkopikus. De, mint az elő bb is mondtam,
elő fordulhat. Thá lia kiskorá ban szö kö tt el otthonró l. É vekig
életben maradt egyedü l. Mé g rá m is tudott vigyá zni. Szó val,
elképzelhető , hogy magá nyos kó szá ló vagy.
Já szon felemelte a karjá t.
– De mi van ezekkel a jelekkel?
Annabeth a tetová lá sokra pillantott. Enyhe rosszallá s lá tszott
az arcá n.
– A sas Zeusz szimbó luma, ebben nincs semmi kü lö nö s. A
tizenkét vonal talá n a há roméves korodtó l eltö ltö tt évekre utal.
SPQR. Ez a Ró mai Birodalom jelmondatá nak – Senatus
Populusque Romanus – rö vidíté se. „A szená tus é s Ró ma népe.” De
hogy ezt miért tetová ltattad a karodra, azt ne tő lem kérdezd!
Lehet, hogy nagyon szigorú latintaná rod volt...
Já szon szerint egészen má s oka lehetett. Az sem tű nt
tú lsá gosan való színű nek, hogy magá nyosan é lte le eddigi életét.
De akkor hogyan tö rtént? Annabeth elég é rthető en megmondta:
a Fé lvér Tábor az egyetlen biztonsá gos hely a félistenek
szá má ra.
– Az... é jjel furcsa á lmom volt – vallotta be. Hü lyén jö tt ki a
bizalmaskodá s, de Annabethet nem lepte meg.
– A félistenekkel ez gyakorta megesik – mondta. – Mi volt az?
Beszá molt neki a farkasokró l, a romró l és a két oszlopró l Mi
kö zben beszé lt, Annabeth fel-alá kezdett sé tá lni, é s egyre
feszü ltebbnek látszott.
– Nem emlé kszel rá , hol lehet a há z? –
kérdezte. Já szon a fejé t rá zta.
– De biztos vagyok benne, hogy má r já rtam ott.

[18
1]
 – Vö rö sfenyő erdő ... – tű nő dö tt a lá ny. – Talá n É szak-
Kaliforniá ban van. Ami a nő stényfarkast illeti... egész életemben
istennő krő l, szellemekrő l és szö rnyekrő l tanultam, de Lupa
nevé vel még nem talá lkoztam.
– Nem hatá rozta meg pontosan, kit ért az ellenség alatt. Azt
hittem, talá n Héra, de...
– Soha nem bízné k meg Hé rá ban, de nem tartaná m
ellenségnek. É s ez a bizonyos dolog a fö ldbő l tá mad fel... –
Annabeth arca elsö tétedett. – Meg kell á llítanod.
– Tudod, mi az, ugye? – ké rdezte a fiú . – Vagy legalá bbis
sejted. Figyeltem az arcodat tegnap este a tá bortű znél. Ú gy
né ztél Kheiró nra, mintha rá jö ttél volna, csak nem akarsz
megijeszteni bennü nket.
Annabeth habozott.
– Já szon, a pró féciá kkal az a helyzet, hogy... minél jobban is
mered ő ket, anná l inká bb meg akarod vá ltoztatni a sorsot, és ez
katasztró fá kba torkollhat. Kheiró n szerint szerencsésebb, ha te
talá lod meg a sajá t utadat, ha mindenre a maga idejében jö ssz rá .
Ha az első , Percyvel kö zö sen vé grehajtott kü ldetés elő tt mindent
elmondott volna, amit tud... ő szinté n szó lva, nem biztos, hogy
végigcsiná ltam volna. A ti kü ldetésetekre ez hatvá nyozottan
igaz-
– Annyira veszélyes lesz?
– Nem, ha .ikerrel já rtok. Legalá bbis... é n bízom benne.
– De azt Km tudom, hol kezdjem. Merre menjek?
– A szö rnyek utá n – javasolta Annabeth.
Já szon átgondolta a dolgot. A Grand Canyonban rá juk támadó
viharszellem azt mondta, a fő nö ke visszarendelte. Ha tehát

[18
2]
sikerü lne a viharszellemek nyomá ra bukkannia, megtalá lhatja
az ő ket irá nyító szemé lyt, és így rá akadhat Héra bö rtö nére.
– Rendben! De hogyan talá lom meg a viharszellemeket?
– A helyedben megkérdezné m a szé listentő l. Aiolosz a szelek
ura, de egy kicsit... kiszá míthatatlan. Senki sem talá l rá , ha ő nem
akarja, hogy rá talá ljanak. Talá n a kisebb szelekkel ké ne kezdeni,
akik Aiolosznak dolgoznak. A legkö zelebbi, akinek legtö bb
dolga volt hő sö kkel, Boreá sz, az É szaki Szél.
– Szó val, ha rá keresek a Google-térképen...
– Ő t té nyleg kö nnyű megtalá lni – biztosította Annabeth. –
É szak-Ameriká ban lakik, mint a tö bbi isten. Természetesen a
legé szakibb szeglet legré gebbi telepü lését vá lasztotta.
– Maine-t? – talá lgatott Já szon.
– Tá volabb.
Já szon megpró bá lta maga elé ké pzelni a térképet. Mi volt
északabbra Maine-tő l? A legé szakibb telepü lés...
– Kanada – jutott eszébe. –
Québec. Annabeth elmosolyodott.
– Remélem, beszé lsz franciá ul!
Já szonban felszikrá zott az izgalom. Québec – végre van célja!
Megtalá lni az É szaki Szelet, kinyomozni a viharszellemek
hollétét, rá jö nni, kinek dolgoznak, és hogy hol talá lható a rom.
Aztá n má r csak ki kell szabadítani Hérá t. Mindezt négy nap
alatt. Sima ü gy.
– Kö sz, Annabeth! – A kezében tartott fotó kra nézett. –
Szó val... veszélyes dolog Zeusz gyermeké nek lenni. Mi tö rtént
Thá líá val?

[18
3]
 – Ó ! Jó l van! – felelt Annabeth. – Mindö ssze csatlakozott
Artemisz Vadá szaihoz. Az orszá got já rjá k, szö rnyeket ö lnek.
Nem Ú tjuk tú l sokszor a Tá borban.
Já szon a hatalmas Zeusz-szoborra pillantott. É s megértette
Thá lia miért aludt inká bb a fü lkében. Ez volt az egyetlen zuga
kívü l esett Hippi-Zeusz lá tó kö rén. De még ez sem volt elé g.
Inká bb csatlakozott Artemisz Vadá szaihoz, mint hogy ebben a
hideg és huzatos templomban kelljen maradnia, ö sszezá rva a
hatmé teres apjá val – Jászon apjával -, aki folyton morcosá n
mered
rá . Kapjátok be a villámomat! Já szon simá n megértette Thá lia
dö ntésé t, é s azon tű nő dö tt, akad-e vajon egy vadá szegylet
hímnemű ek szá má ra is.
– Ki az a sző ke srác a fotó n? – kérdezte.
Annabeth voná sai megfeszü ltek. É rzékeny témához értek.
– Ő Luke – hangzott a felelet. – Má r nem é l.
Já szon ú gy lá tta, jobb nem feszegetni a dolgot, de abbó l, ahogy
Annabeth kiejtette Luké nevé t, arra kellett kö vetkeztetnie, hogy
talá n nem Percy Jackson az egyetlen, akit Annabeth valaha
szeretett.
Megint Thá lia arcá ra nézett. É rezte, hogy a fotó fontos
valamiért. Hogy tová bbi titkokat rejt.
Já szon kü lö nö s kapcsolatot érzett Zeusz má sik gyermekével Ö
megértené zavarodottsá gá t, és talá n vá laszokkal is szolgá lna. De
egy má sik hang, egy erő szakos suttogá s má st ajá nlott: Veszé lyes.
Tarts magad távol tőle!
– Há ny éves most Thá lia? – ké rdezte.
– Ná la nehéz megmondani. Egy ideig fa volt. Most meg
halhatatlan.

[18
4]
 – Mi?!
Fura képet vá ghatott, mert Annabeth felkacagott.
– Ne aggó dj, nem minden Zeusz-kö lyö k fut be hasonló
életutat. Hosszú tö rté net, de... egy darabig ki volt vonva a
forgalombó l. Ha normá lis mó don ö regedett volna, most hú sz
kö rü l lenne, de ugyanú gy néz ki, ahogy a fotó n, vagyis…
kö rü lbelü l annyi é ves, mint te. Tizenö t, tizenhat.
Az á lmá ban lá tott nő stényfarkas utolsó szavai motoszká ltak
az agyá ban, ö nkéntelenü l is feltette a kérdést:
– Mi a csalá dneve?
Annabeth aggodalmas képet vá gott.
– Nem haszná lta a csalá dnevét. Ha nagyon kellett, az anyja
nevé t haszná lta, de nem jö ttek ki jó l egymá ssal. Thá lia nagyon
fiatalon elszö kö tt otthonró l.
Já szon tü relmesen vá rt.
– Grace – mondta ki Annabeth. – Thá lia Grace.
Já szon ujjai megbénultak, és a fotó kihullott a kezébő l.
– Jó l vagy? – aggodalmaskodott Annabeth.
Egy emléktö redé k izzott fel a fiú agyá ban. Talá n Héra
elfelejtette ellopni. De az is lehet, hogy direkt hagyta ott. Hogy
emlé kezzen erre a névre, és arra, hogy a mú ltjá ba á sni szö rnyen,
szö rnyen veszélyes.
„Neked halottnak kellene lenned” – mondta Kheiró n. Nem a
magá nyos tú lélő nek szó ló dicséret volt ez. Kheiró n valami
hatá rozott dologra célzott, ami kapcsolatban á llt a csalá djá val.
A nő stényfarkas szavai, a Já szon kontó já ra elsü tö tt vicce
értelmet nyert. Szinte hallotta, ahogy Lupa farkas-kacajt hallat.
– Mi a baj? – faggatta Annabeth.

[18
5]
 Já szon nem tarthatta titokban elő tte. Belehalt volna, és
szü ksé ge volt Annabeth segítségére. Ha ismeri Thá liá t, talá n
taná csot adhat neki.
– Eskü dj meg, hogy nem mondod el senkinek! – ké rte.
– Já szon...
– Eskü dj meg! – erő skö dö tt tová bb. – Amíg ki nem talá lom, mi
folyik itt, és mi ez az egé sz – vakarta meg a karjá ba égetett
tetová lá sokat -, titokban kell tartanod!
Annabeth habozott, de végü l a kívá ncsisá ga győ zö tt.
– Rendben, addig nem mondom el senkinek, amíg engedélyt
nem adsz rá . Eskü szö m a Sztü x-folyó ra!
A kabinban a szoká sosná l is hangosabban kezdett dö rö gni
menny.
„Te vagy a mi kegyes megmentő nk” – vicsorogta a farkas.
Já szon felkapta a fotó t a padló ró l.
– A csalá dnevem Grace – mondta. – É s ez a lá ny... a
testvé rem.2
Annabeth elsá padt. Já szon lá tta, hogy egyszerre csaló dott,
kételkedő és dü hö s. A lá ny azt hitte, hazudik. Ké ptelenségnek
tartotta ezt az á llítá st. Já szon egyik fele is így volt ezzel. Amikor
kimondta, mégis biztosan tudta, hogy ez az igazsá g.
Ekkor kivá gó dott az ajtó , és a kopasz Butch vezetésével
féltucat tá borlakó ö zö nlö tt be rajta.
– Gyertek gyorsan! – kiá ltotta Butch, és Já szon nem tudta
eldö nteni, hogy félelmében vagy izgatottsá gá ban ordít-e a fiú . –
A sá rká ny visszatért!

2 grace: kegy, kegyelem (angol)

[18
6]
[18
7]
XV. * Piper

A
MIKOR PIPER FELÉ BREDT, ELSŐ DOLGA VOLT, hogy tü kö r utá n
kapjon. Nem kellett soká ig keresgélnie, mert tü krö kkel volt
tele az egész bungaló . A priccsén ü lve felnyö gö tt.
Továbbra is szívdö glesztő en nézett ki.
Pedig a tábortű z utá n mindent elkö vetett ez ellen.
Ö sszekó colta a hajá t, ledö rzsö lte magá ró l a sminket, és vö rö sre
sírta a szemét. De semmi sem segített. A haja mindig
visszarendező dö tt tö ké letes frizurá ba, a vará zssminkje ismét
feltű nt az arcá n, és szeme egyszerű en képtelen volt dagadt vagy
véreres lenni.
Á t is ö ltö zö tt volna, csakhogy nem volt má s ruhá ja. Az
Aphrodité-lá nyok termé szetesen felajá nlottak szá má ra néhá ny
gö ncö t (Piper szerint csak ki akartá k nevetni a háta mö gö tt), de
mind sokkal divatosabb és csicsá sabb volt, mint amit viselni
szokott.
É s egy á thá nykoló dott é jszaka utá n sem vá ltozott semmi.
Piper reggelente egy zombira szokott hasonlítani, de aznap
olyan belő tt séró val és tö ké letesen sima bő rrel ébredt, mint egy
szupermodell. Még az orra tö vében virító pattaná s is eltű nt,
pedig olyan makacsul ragaszkodott má r napok ó ta a helyé hez,
hogy Piper nevet is adott neki, é s Bobnak szó lította.

[18
8]
 Tehetetlenü l felnyö gö tt, megint a hajá ba tú rt, de hiá ba.
Visszaugrott tö kéletes frizurá ba. Piper egy csiroki Barbie babá ra
hasonlított.
A kabin tú loldalá ró l Drew odakiá ltott neki:
– Jaj, csibefasírtom, ez nem tű nik el csak ú gy! – Hangjá bó l
csö pö gö tt a megjá tszott együ tté rzés. – Anyuci á ldá sa minimum
egy napig tart, de ha szerencsés vagy, egy egész hé tig is.
Piper a fogá t csikorgatta. Egy hét!?
A tö bbi Aphrodité-kö lyö k – egy tucat lá ny é s ö t srá c –
gú nyosan vihorá sztak kínló dá sá n. Piper tudta, hogy most meg
kellene já tszania a lazát, hogy ne szó rakozhassanak rajta. Nem
elő szö r akadt dolga seké lyes, elkényeztetett lá nyokkal. De ez
most má s volt. Ugyanis ezek itt a sajá t fivérei és nő vérei – annak
ellené re, hogy semmi kö zö s nincs bennü k. Kü lö nben is, hogyan
hozott ö ssze Aphrodité ennyi kö zel egykorú kö lykö t?! Inká bb
hagyta a dolgot. Jobb, ha nem tudja.
– Ne aggó dj, szivi! – rú zsozta a szá já t fluoreszká lom Drew. –
Ú gy véled, nem illesz kö zénk? Ebben mindannyian egyetértü nk,
ugye, Mitchell?
Az egyik kö lyö k arca megrá ndult.
– Ö ö ö ... Igen!
– Mm-hmm – vette elő Drew a szempillaspirá ljá t. A tö bbiek
csak né ztek, de nem mertek megszó lalni. – Figyelem, embere
tizenö t perc mú lva reggeli, é s a ké glink nem ö ntisztuló s!
Mitchell, tanultá l a dologbó l, ugye, aranybogá r? Ma te vagy a
kuká s, rendicsek? Megmutatná d Pipernek, hogyan kell csiná lni,
mert az az é rzésem, hamarosan hasonló sorsra jut! Persze, ha

[18
9]
tú léli a kü ldetést. Mindenki munká ra! É n pedig bevetem magam
a fü rdő szobá ba!
Mikö zben a tö bbiek tü sténkedtek – beá gyaztak és ruhá kat
hajtogattak Drew fogta sminkkészletét, a hajszá rító já t é s a
fésű jét, majd eltű nt a fü rdő szobá ban.
Odabent feljajdult valaki, é s tö rü lkö ző jét maga elé kapva,
samponos hajjal egy lá ny penderü lt ki az ajtó n.
Az ajtó becsapó dott, é s a lá ny sírva fakadt. Né há ny idő sebb
táborlakó vigasztalta, és letö rö lgette a habot a hajá ró l.
– Ti eltű ritek, hogy Drew így bá njon veletek?! – kérdezte
Piper.
Néhá ny kö lyö k ideges pillantá st vetett felé, mintha titokban
egyetértené nek vele, de hallgattak.
Serényen munká hoz lá ttak, bá r Piper nem sok értelmét látta a
takarítá snak. Egy életnagysá gú babahá zban laktak, ró zsaszín
falakkal és fehér ablakokkal. A babakék é s pasztellzö ld
csipkefü ggö nyö k termé szetesen passzoltak a lepedő khö z é s a
pehelypaplanokhoz.
A fiú k részlegét fü ggö ny vá lasztotta el a lá nyokétó l, de
ugyanolyan takaros és rendes volt, mint a szebbik nemé. Volt az
egészben valami hatá rozottan természetellenes. Minden
tá borlakó nak egy szekrény á llt az á gya végében, melyre rá volt
festve a neve. Piper lefogadta volna, hogy gondosan ö sszehajtott,
szín szerint csoportosított ruhá kat rejt. A lakó k egyéniségébő l
csak az á gyak kö rü l csillant meg valami. Mindenki a kedvenc,
dö gö snek tartott sztá rjá t ragasztotta ki. Akadt néhá ny csalá di
fotó is, de tú lnyomó részt színészek, énekesek és egyéb
díszpintyek képei virítottak a falon.

[19
0]
 Piper remélte, hogy nem látja meg kö ztü k A Posztert.
Legalá bb egy éve mutattá k be a filmet, és bízott benne, hogy
azó ta mindenki lekaparta a falá ró l. De nem. A tá roló mellett, a
szívtipró -kollá zs kö zepén mégis kiszú rta.
A címet rikító vö rö ssel szedték: „Spá rta Kirá lya”.
Háromnegyedes fotó , a fő szereplő bronzos mellkasa, nagy
mellizmok, kockahas. Gö rö g á gyé kkö tő t viselt, meg egy lila
kö penyt, é s kardot szorongatott a marká ban. Ú gy nézett ki,
mintha olajba má rtottá k volna, rö vid, sö tét haja csillogott,
gyű rö tt arcá ra patakokban folyt az izzadsá g. Barna, szomorú
szemé vel a kamerá ba meredt, mintha ezt ü zenné : „Megö lö m a
férfiakat, é s megbecstelenítő mig, asszonyokat! Ha-ha!”
Ez volt minden idő k legrö hejesebb posztere. Piper jó l
elszó rakozott rajta az apjá val, amikor elő szö r meglá ttá k. A mozi
kö ltsé g veté se egy bazillion dollá r volt. A posztert mindenhová
kibigyesztették. Piper az iskolá ban sem menekü lhetett meg
elő le, de az utcá n és az interneten sem. Ez lett A Poszter. É lete
legcikibb dolga. Ja, é s természetesen az apját á brá zolta...
Gyorsan elfordult, nehogy valaki rajtakapja, hogy a képet
bá mulja. Ha a tö bbiek elmennek reggelizni, talá n letépheti, és
senki nem fogja hiá nyolni.
Megpró bá lt ú gy tenni, mintha dolgozna, de nem volt
ö sszehajtogatni való ruhá ja. Kisimította az á gyát, é s észrevette,
hogy a Já szontó l tegnap éjjel kapott plédbe takaró zott. Felvette,
és az arcá hoz szorította. Sajnos, csak fü stszaga volt, nem Jászon-
illata. Miutá n az anyja elismerte, Jászon volt az egyetlen, aki
ő szinté n kedves volt vele. Aki nem a hü lye ruhá ival, hanem az
érzéseivel tö rő dö tt. Annyira meg szerette volna csó kolni, de a fiú

[19
1]
mintha zavarban lett volna, szinte félt tő le. Mondjuk, ezt Piper
nem csodá lta. Ugyanis épp ró zsaszín ragyogá st á rasztott
magá bó l.
– Bocsika – szó lalt meg egy hang a lá ba mellő l. A hang gazdá ja
a takarító nő nek beosztott Mitchell volt, aki négyké zlá b szedeget
te az á gy alá dobá lt csokolá dé s papírokat és ö sszegyű rt
leveleket. A jelek szerint az Aphrodité -kö lykö k mégsem voltak
olyan rendmá niá sak.
Piper arrébb á llt.
– Mivel hú ztad ki Drew-ná l a gyufát?
A lá nyka a fü rdő szobaajtó felé pillantott, hogy meggyő ző djö n
ró la, még mindig zá rva van.
– Miutá n anyá nk elismert, azt mondtam ró lad, hogy nem is
vagy olyan rossz, mint amilyennek lá tszol.
Nem volt nagy dicséret, de Piper megdö bbent. Egy Aphrodité -
kö lyö k, aki kiá llt mellette?
– Kö sz.
Mitchell vá llat vont.
– Ezé rt végeztem né gyké zlá b. Nem tudom, segít-e valamit, de
isten hozott a Tízes Bungaló ban!
Egy sző ke, copfos, fogszabá lyzó s lá ny ruhá kkal a kezében
á tosont a há ló n, é s olyan lopva sandított kö rü l, mintha nukleá ris
anyagot csempészne.
– Tessék, ezt neked hoztam! – suttogta.
– Piper, bemutatom neked Lacyt! – mondta a tová bbra is
kutyapó zban á lló Mitchell.
– Szia! – kö szö nt izgatottan Lacy. – Á tö ltö zhetsz. Az á ldá s
nem gá tol meg benne. Egy há tizsá k, némi elemó zsia, ambró zia és

[19
2]
nektá r szü ksé g esetére, néhá ny vá ltá s farmer és pó ló , meg egy
vastag kabá t. A bakancsok egy kissé talá n tú l cicababá sak, de
nekü nk csak ilyen kollekció ink vannak. Sok sikert a kü ldeté shez!
Lacy ledobta az á gyra a holmit, és el akart szá guldani, de
Piper megfogta a karjá t.
– Vá rj! Legalá bb hadd kö szö njem meg! Miért menekü lsz el?
Lacy mintha mindjá rt szétesett volna az idegessé gtő l.
– Há t...
– Fé l, hogy Drew rajtakapja – magyará zta Mitchell.
– Nem akarom viselni a szégyencipő ket! – nyelt egy nagyot
Lacy.
– Miket? – kérdezte Piper.
Lacy és Mitchell a sarokban oltá rként magasodó , fekete polcra
mutatott. A polcokon az elképzelhető legortopédabb nő vércipő k
sorakoztak, vastag, messzirő l vilá gító talppal.
– Egyszer egy hétig ilyenben kellett já rnom – panaszkodott
Lacy. – Nem passzolt egyik ruhámhoz sem!
– De van ennél rosszabb bü ntetés is – figyelmeztette Mitchell.
– Tudod, Drew-nak vará zsdumája van. Nem sok Aphrodité-
kö lyö k dicsekedhet vele, de ha Drew ö sszeszedi magit, nagyon
ciki dolgokra tud rá venni. Te vagy az első ember, aki képes
ellená llni neki Piper – Vará zsduma. – Pipernek eszé be jutott,
hogyan ingadozott a tá bortű z kö zö nsége Drew é s az ö
vélemé nye kö zö tt. – Ú gy é rted, hogy mond valamit, é s te
megteszed? Vagy... odaadsz neki valamit. Mondjuk, egy autó t?
– Ne adj ö tleteket Drew-nak, ha megkérhetlek! – há pogott
Lacy.
– De errő l van szó – mondta Mitchell.

[19
3]
 – Ezért ő a vezető tö k? – ké rdezte Piper. – Meggyő zö tt
benneteket, hogy ő t vá lasszá tok?
Mitchell kihalá szott egy undorító rá gó gumit az ágy aló l.
– Nem, Silena Beauregardtó l ö rö kö lte a posztot, aki elhunyt a
há ború ban. Drew volt a rangidő s. Mindig a csapat legidő sebb
táborlakó ja kapja a posztot, hacsak nem akarja tő le elvenni
valaki, akinek, mondjuk, vagy tö bb éve, vagy tö bb teljesített
kü ldeté se van. Ilyenkor aztá n jö n a pá rbaj. Vagyis nem jö n, mert
ilyen ritká n szokott tö rténni. Szó val, augusztus ó ta Drew igá ja
alatt nyö gü nk, aki néhá ny változtatást eszközölt.
– Bizony á m! – termett mellettü k emlegetett szamá rként
Drew, és az á gynak dő lt. Lacy felvisított, mint egy tengerimalac,
és megpró bá lt elmenekü lni, de Drew kitette elé a karjá t.
Lené zett Mitchellre.
– Hagytá l egy kis szemetet a fö ldö n, aranyom. Fuss neki mé g
egyszer!
Piper a fü rdő szoba felé pillantott, és észrevette, hogy Drew a
szemetes tartalmá t – akadt benne bő ven undorító dolog –
kiö ntö tte a fö ldre.
Michell a sarká n ü lt. Ú gy meredt Drew-ra, mintha neki akarna
ugrani. De vé gü l csak ennyit mondott:
– Rendben.
Drew elmosolyodott.
– Látod, milyen jó kis tá rsasá got hoztunk itt ö ssze? Egy igazi
csalá dot! Silena Beauregard példá ja pedig... figyelmeztetés
lehetne a szá modra. A Titá n Háború alatt titkos informá ció kat
szivá rogtatott ki Kronosznak, é s segítette az ellenséget.

[19
4]
 Drew a megszá rított, dú s, szerecsendió -illatú hajá val meg a
csillogó , ró zsaszín sminkjével édesen és ártatlanul mosolygott. A
jé ghideg szemétő l eltekintve, egy iskolakirá lynő re emlékeztetett.
Pipert az a furcsa érzé s fogta el, hogy Drew a lelkébe lá t, ismeri
titká t.
Segítette az ellenséget.
– Persze, errő l egyik csapat sem beszé l – tette hozzá
bizalmasan. – Ü gy tesznek, mintha Silena Beauregard hő s volna.
– Felá ldozta az é letét, hogy megnyerjü k a csatá t – morogta
Mitchell. – Egy hős volt.
– Mm-hmm – kezdte Drew. – Holnap is te leszel a takarító nő ,
Mitchell. Silena eltérítette kö zö sségü nket az eredeti
kü ldeté sétő l. Nekü nk pá rokat kell ö sszeboroná lnunk a
Tá borban! Hogy aztá n rá vegyü k ő ket a szakítá sra, és kezdhessü k
elö lrő l az egé szet! Ez a legjobb mó ka, amit csak ismerek! Semmi
kö zü nk az olyan dolgokhoz, mint a háború k meg a kü ldetések.
É n pé ldá ul mé g egy kü ldeté sen sem voltam. Idő pazarlá s az
egész!
Lacy idegesen felemelte a kezét.
– De tegnap este azt mondtad, hogy el akarsz menni a...
Drew rá meredt, mire Lacy elné mult.
– De amire a legkevésbé van szü kségü nk – folytatta Drew -, az
egy á ruló , aki beszennyezi a ró lunk alkotott ké pet. Ugye, Piper?
Piper vá laszolni szeretett volna, de ké ptelen volt rá .
Lehetetlen, hogy Drew tudjon az á lmairó l, vagy arró l, hogy az
apjá t elraboltá k, vagy mégis?
– Ká r, hogy nem soká ig leszel kö ztü nk – só hajtott Drew – Ha
mégis tú léled a kis kü ldetésedet, akkor ne aggó dj, talá lni fogok
neked egy hozzá d illő srá cot. Talá n valakit Héphaisztosz

[19
5]
gyermekei kö zü l. Vagy Clovist. Ő elé g visszataszító – nézett rá
Drew a szá nalom é s az undor keverékével. – Ő szintén mondom,
eddig azt hittem, hogy Aphroditének nem lehet csú nya gyereke,
de te... Ki az apá d? Valami mutá ns, vagy...
– Tristan McLean – vá gta oda Piper.
Amint kimondta, má ris gyű lö lte magát. Soha, de soha nem
já tszotta ki a „híres papa”-ká rtyá t, de Drew átlö kte egy hatá ron.
– Az apá m Tristan McLean.
Piper elégedetten hallgatta a néhá ny má sodperces dö bbent
csendet, de nagyon szégyellte magá t. Mindenki megfordult, és A
Poszterre nézett, az apjá ra, aki az egész vilá g szeme lá ttá ra
feszítette izmait.
– Istenem! – sikított kó rusban a lá nyok fele.
– Klassz – mondta egy srác. – Az a kardos fickó , aki a moziban
megö lte a má sik fó szert?
– Ahhoz ké pest, hogy ö reg csá vó , annyira szexi – olvadozott
egy má sik lá ny, aztá n elpirult. – Bocs. Tudom, hogy az apuká d.
Ez így elég furcsa.
– Tényleg furcsa – értett egyet Piper.
– Tudná l nekem szerezni tő le egy autogramot? – kérdezte egy
harmadik lá ny.
Piper mosolyt erő ltetett az arcá ra. Nem mondhatta azt neki,
hogy „ha apá m tú léli ezt a dolgot...”
– Persze, nem probléma – nyö gte ki.
A tény izgatottan felnyü szített. é s a tö bbiek megrohamoztá k
Pipert a ké rdé seikkel.
– Voltá l má r forgatá son?
– Villá ban laktok?

[19
6]
 – Vacsorá ztá l má r filmsztá rokkal?
– Á testé l má r a
tű zkeresztségen? A ké rdés
vá ratlanul é rte Pipert.
– A micsodá n? – ké rdezte.
A fiú k é s a lá nyok kuncogva bö kdö sni kezdték egymá st,
mintha piká ns témá hoz é rtek volna.
– Egy Aphrodité-kö lyö k szá má ra a tű zkeresztsé g azt jelenti –
magyará zta egyikü k hogy valakit magadba habarítasz, aztá n
ö sszetö rö d a szívét, és kidobod a kuká ba. Ha ezen á testél,
méltó nak bizonyultá l Aphroditéhez.
Piper ú gy meredt rájuk, mintha viccelnének vele.
– Valakinek szá ntszá ndé kkal ö sszetö rni a szívé t?! De há t ez
ré mes!
A tö bbiek zavartan pislogtak egymá sra.
– Miért? – ké rdezte az egyik srá c.
– Istenem! – mondta egy lá ny. – Fogadjunk, hogy Aphrodité
ö sszetö rte az apá d szívé t! Tö bbé senkibe sem tudott
beleszeretni, ugye? Ez annyira romantikus! Ha á tesel a
tű zkeresztsé gen, olyan lehetsz, mint Anyu!
– Felejtsd el! – kiá ltotta Piper, egy kicsivel hangosabban a
tervezettné l. Testvé rei há trá ltak egy lépést. – Senki szívét nem
tö rö m ö ssze egy ostoba tű zkeresztség miatt!
Ezzel alkalmat adott Drew-nak, hogy visszaszerezze az
irá nyítá st.
– Tessé k, má r te is kezded! – vá gott kö zbe. – Silena is é ppen
ezen a vélemé nyen volt. Ő sem tisztelte a hagyomá nyt'
Beleszeretett Beckendorfba, és szerelmes is maradt! Ha engem
kérdezel, ezé rt végezte olyan tragikusan.

[19
7]
 – Ez nem igaz! – nyü szítette Lacy, de amikor Drew rá meredt
azonnal visszaolvadt a tö megbe.
– Kü lö nben sem szá mit, drá ga Piperé m, mivel ú gysem i képes
senki szívét ö sszetö rni. É s ez a hamuká zá s arró l, hogy az apá d
Tristan McLean... csak szá nalmas harc a figyelemért.
Néhá nyan bizonytalanul pislogtak.
– Szerinted, nem az apja? – kérdezte
egyikü k. Drew a szemé t forgatta.
– Ugyan má r! Reggelihez, emberek! Piper meg szedje a có k-
mó kjá t, de nagyon gyorsan, induljon a kis kü ldetésére, és hú zzon
el innen!
Drew feloszlatta a tö meget, az emberek szétszé ledtek. Drew
„drá gá mnak” meg „aranyomnak” szó lította ő ket, de egyé rtelmű
volt, hogy feltétel né lkü li engedelmességet kö vetel tő lü k.
Mitchell és Lacy segített Pipernek becsomagolni az ú tra, még a
fü rdő szobát is ő rizté k, amíg á tö ltö zö tt a jó val kényelmesebb
utazó ruhájá ba. A ruhá k haszná ltak voltak, és szerencsére nem
hivalkodó k: csak egy kopott farmer, egy pó ló , egy kényelmes
télikabát és egy hegymá szó bakancs, ami pontosan illett a lá bá ra.
Tő rét az ö vébe dugta.
Amikor kilépett a fü rdő bő l, ú jra a réginek é rezte magá t. A
táborlakó k az á gyaik mellett á lltak, amíg Drew vizitelt. Piper
Mitchell é s Lacy felé fordult, és ezt tá togta: „Kö szö nö m!”
Mitchell komor képpel bó lintott. Lacy megvillantotta
fogszabá lyzó já t. Piper nem hitte, hogy Drew valaha megkö szö nt
volna nekik bá rmit. Azt is észrevette, hogy a Spárta királya-
posztert valaki ö sszegyű rte é s a szemetesbe hajította.

[19
8]
Nyilvá nvaló an Drew parancsá ra tö rtént. Igaz, Piper az elő bb
még sajá t kezű leg akarta eltü ntetni, most mégis bepö rgö tt.
Drew végigmé rte, é s ú gy tett, mintha tapsolna.
– Nagyszerű ! A mi kis kommandó sunk megint felö ltö tte az
utcaseprő ruhát! Most má r mehetsz! Nem szü ksé ges velü nk
tartanod a reggelire. Sok szerencsét az... aká rmihez. Szevasz!
Piper a vá llá ra akasztotta a tá skájá t. Tarkó já n é rezte a tö bbiek
tekintetét, amikor kilépett az ajtó n. Elmegy, és elfelejti az
egészet. Az lenne a legegyszerű bb. Nem tö rő dni ezzel a
bungaló val, ezekkel a seké lyes kö lykö kkel.
De né há nyan megpró bá ltak segíteni neki. Néhá nyan mé g
Drew-val is szembeszegü ltek é rte.
A kü szö brő l mé gis visszafordult.
– Remélem, tudjá tok, hogy nem kell Drew parancsaira
hallgatnotok?
A kö lykö k feszengeni kezdtek, né há nyan Drew-ra
pillantottak, de kirá lynő jü k egyelő re tú lsá gosan dö bbent volt a
visszavá gá shoz.
– Deee... – kocká ztatta meg az egyikü k. – Ő a bungaló fő nö k, a
csapatvezető .
– Egy zsarnok – helyesbített Piper. – Igazá n a sajá t lá batokra
á llhatnátok. Az Aphrodité -kö lykö kben enné l sokkal tö bb van.
– Enné l sokkal tö bb! – visszhangoztá k né há nyan.
– A sajá t lá bunkra kell á llni! – motyogta egy má sik.
– Emberek! – kiá ltotta Drew. – Elment az eszetek! Csak a
vará zsszö veget nyomja!
– Nem – mondta Piper. – É n az igazat mondom.

[19
9]
 É s Piper ezt szentü l hitte is. Nem egészen é rtette a
vará zsduma mű kö désé t, de nem érzett plusz erő t a szavai
mö gö tt. Nem akarta csalá ssal megnyerni a pá rbajt. Akkor
semmivel sem lett volna jobb Drew-ná l. Piper egyszerű en
kimondta, amit gondolt. Kü lö nben is, ha vará zsdumá t pró bá l
bevetni, egy má sik vará zsdumá ssal szemben, az ú gysem ér
sokat.
Drew gú nyosan rá mosolygott.
– Lehet, hogy van némi hatalmad, Miss Filmcsillag, de a
legfontosabb dolgot nem tudod Aphroditéró l. Olyan jó ö tleteid
vannak? Akkor szerinted mi ennek a tá rsasá gnak a célja? Mondd
csak el nekik! Aztá n esetleg én is elmondok nekik egy-két dolgot
ró lad, na?
Piper egy megsemmisítő vá laszt tervezett, de dü he
elpá rolgott és pá nikba esett. Silena Beauregardhoz hasonló an ő
is az ellensé g ké mje. Egy Aphrodité-áruló . Vajon Drew tudja ezt
ró la, vagy csak blö ffö l? A lá ny pillantá sá tó l magabiztossá ga
szilá nkokra hullott.
– Biztosan nem ez – nyö gte ki Piper. – Az Aphrodité Bungaló
nem errő l szó l.
Aztá n megfordult és elrohant, mielő tt a tö bbiek meglá tná k,
mennyire elvö rö sö dö tt.
A háta mö gö tt Drew felnevetett.
– „Biztosan nem ez”?! Hallottá tok, emberek? Ennek lö vése
sincs semmirő l.
Piper megfogadta, hogy tö bbé nem teszi be a lá bá t abba a
há zba. Soha. Kipislogta kö nnyeit, é s átrohant a mező n, azt sem
tudta, hová fut. Aztá n meglá tta az é gbő l lecsapó sá rká nyt...

[20
0]
[20
1]
XVI. * Piper

-
EO?! – KIÁ LTOTT FEL PIPER.
Az ó riá si, bronz halá lgép nyaká ban tényleg Leo ü lt,
arcá n eszelő s vigyor. Mielő tt leszá llt volna, a Tá bor
riasztó rendszere bekapcsolt. Felharsant a kagyló kü rt. A szatírok
kiabá lni kezdtek: „Kíméld meg az életü nket!” A fél Tá bor
pizsama és pá ncél kombó ban az udvarra tó dult. A sá rká ny a
mező kö zepén landolt, és Leo sietett megnyugtatni ő ket:
– Minden oké ! Ne lő jetek!
Az íjá szok vonakodva leengedték fegyvereiket. A harcosok ki-
vont karddal és ké szenlé tbe helyezett lá ndzsá kkal há trá ltak né -
há ny lépést. Laza kö rt alkottak a vasszö rny kö rü l. A tö bbi
félisten az ajtó k és ablakok mö gü l kukucská lt. Senki sem tö rte
kezét-lá bá t, hogy ü dvö zö lhesse ő ket.
Piper ezt nem csodá lta. A sá rká ny hatalmas volt. Ú gy
csillogott a reggeli napfé nyben, mint egy fémpénzekbő l épített
szobor, a réz és a bronz legkü lö nbö ző bb á rnyalataiban.
Hú szméteres sá rká nygyík fé mkarmokkal, fú ró hegyes fogakkal
és ragyogó rubinszemekkel. Kitá rt denevérszá rnyai kétszer
nagyobbak voltak a testéné l, mintha fémbő l készü lt vitorlá k
lettek volna. Valahá nyszor Meglengette, olyan hang hallatszott,
mintha pénzérmé k ö mlenének egy nyerő gépbő l.
– Gyö nyö rű ! – motyogta Piper. A tö bbiek ú gy néztek rá ,
mintha megbolondult volna.

[20
2]
 A sá rká ny felemelt fejjel tű zoszlopot kö pö tt az ég felé. A tá bor
lakó k fegyvereiket szorongatva tá volabb há trá ltak, de Leo csak
lazá n lecsú szott a sá rká ny hátá ró l. Ú gy tette fel a kezé t, mint aki
megadja magá t – csak ne lett volna az az ő rü lt vigyor a képén,..
– Fö ld né-pe, bé -ké-vel jö t-tem – ká ntá lta. Olyan fekete volt,
mintha meghentergett volna a tábortű z hamujá ban. Katonai
kabá tjá n é s arcá n elmá zolt korom. Keze gépzsíros, dereká n ú j
szerszá mtá ska ló gott. Szeme vérerektő l vö rö slö tt. Haja
ö sszetapadt az olajtó l, és felá llt, mint egy tarajos sü l tü skéi.
Valamilyen furcsa okná l fogva Tabasco-szagot á rasztott. De
nagyon boldognak tű nt.
– Festus ü dvö zö l benneteket!
– Az a dö g veszélyes – szegezte elő re lá ndzsá já t egy Á ré sz-
lá ny -, ö ljü k meg azonnal!
– Á llj! – parancsolta valaki.
Piper meglepeté sére Já szon volt az. Annabeth és Nyssa, a
Héphaisztosz-lá ny kö zö tt á ttö rt a tö megen.
Já szon a sá rká nyra né zett, és csodá lkozva rá zta a fejét.
– Leó , te meg mit mű veltél?
– Talá ltam egy fuvart! – ragyogott a srá c arca. – Azt mondta
veled mehetek a kü ldetésre, ha szerzek egy fuvart. Nos, én
talá ltam neked egy első osztá lyú , repü lő rosszmadarat! Festus
bá rhova elvisz bennü nket!
– Ennek... szá rnyai vannak! – dadogta Nyssa, és az á lla
veszélyesen kö zel állt a leeséshez.
– Igen – mondta Leo. – Megtalá ltam, és rá erő sítettem ő ket.
– De nem voltak szá rnyai. Hol talá ltad ő ket?
Leo habozott. Piper lá tta rajta, hogy valamit eltitkol.

[20
3]
 – Ö ö ö ... az erdő ben! Megjavítottam az áramkö reit is.
Nagyjá bó l. Szó val tö bbet nem fog bekattanni!
– Nagyjá bó l? – kérdezte Nyssa.
A sá rká ny megrá ndult, oldalra dö ntö tte a fejét, és fekete
folyadék spriccelt ki a fü lébő l – talá n olaj, remélhetőleg csak olaj –
egyenesen Leó ra.
– Csak néhá ny apró probléma maradt há tra – legyintett Leo.
– Hogyan élted tú l...? – né zte csodá lkozva Nyssa a sá rká nyt. –
Má rmint a tü zet...
– Gyors vagyok – mondta Leo. – É s szerencsés. Most benne
vagyok a kü ldetésben, vagy sem?
Já szon a fejé t vakarta.
– Festusnak nevezted el? Tudod, hogy latinul boldogot jelent?
Azt akarod, hogy a vilá g megmentésé re egy Boldog nevű
sá rká nyon repü ljü nk?
A sá rká ny rá ndult egyet, megrá zkó dott, é s csattogtatni kezdte
a szá rnyait.
– Igen, tesó ! É s... ö ö ö ... szerintem ideje lenne indulni. É n már
ö sszeszedtem né há ny dolgot... amit az erdő ben talá ltam. Sajnos,
Festust idegesítik a fegyverek.
Já szon ö sszehú zta a szemö ldö két.
– De mé g haditervü nk sincs. Mi csak...
– Induljatok! – javasolta Annabeth. Ő volt az egyetlen, aki
egyá ltalá n nem tű nt idegesnek. Az arca szomorú volt és
vá gyakozó , mintha a kü ldetés egy szebb idő re emlékeztetné. –
Já szon, Má r csak három napod maradt a téli napforduló ig, és egy
ideges sá rká nyt soha ne vá rakoztass meg! Festus hatá rozottan jó
elő jel.

[20
4]
 Nyomá s!
Já szon bó lintott, aztá n Piperre nézett.
– Készen á llsz, harcostá rs?
Piper az ég elő terében csillogó bronzszá rnyakra nézett, é s a
karmokra, amelyek kö nnyedé n kettétéphetnék.
– Teljes mértékben!

A „sá rká nyrepü lé s” a legklasszabb dolog a vilá gon, vélte Piper.

A magasban jéghideg volt a levegő , de a sá rká ny teste ú gy
ontotta a meleget, mint egy vaská lyha, ennek kö szö nhető en egy
biztonsá gos buborékban repü ltek. Ez volt ám az ü lésmelegítő ! A
sá rká nyhá t pikkelyeinek kialakítá sa futurisztikus nyergeké re
hasonlított, ezé rt nagyon kényelmesen utazhattak. Leo
megmutatta nekik a ré seket, ahová a lá baikat dughattá k, mintha
kengyelbe tennék, és hogy hogyan csatoljá k be a borítá s alá
ü gyesen elrejtett, bő rbő l ké szü lt biztonsá gi ö veket. Egymá s
mö gö tt ü ltek: Leo legelö l, aztá n Piper, majd Jászon. Piper egy
pillanatra sem feledkezett el a mö gö tte ü lő srá cró l. Azt kívá nta,
bá rcsak belekapaszkodna, vagy átkarolná hátulró l a dereká t, de
sajná latos mó don a fiú egyiket sem tette.
Leo ú gy irá nyította a sá rká nyt a gyeplő vel, mintha egész
életé ben ezt csiná lta volna. A fémszá rnyak tö kéletesen
szuperá ltak, Long Island partja hamarosan kö dö s sá vvá olvadt a
há tuk mö gö tt. Connecticut fö lö tt folytattá k az ú tjukat, és
eltű ntek a szü rke, téli felhő kben.
Leo há travigyorgott.

[20
5]
 – Csú cs, mi?
– Mi van, ha é szrevesznek? – aggodalmaskodott Piper.
– Erre talá ltá k ki a Kö dö t – mondta Já szon. – Elrejti a halandó
szeme elő l a mitikus lé nyeket. Ha az emberek é szre is venné nek,
magá nrepü lő gépnek hinnének bennü nket.
Piper há trafordult.
– Biztos vagy ebben?
– Nem – ismerte el Já szon. Piper észrevette, hogy a fiú egy s0'
tét hajú lá nyró l készü lt fotó t szorongat a kezében.
Ké rdő pillantá st vetett rá . Já szon elpirult, és a zsebébe dugta a
képet.
– Jó l haladunk. Talá n é jfé lre odaérü nk.
Piper azon tű nő dö tt, kit á brá zolhat a kép, de vonakodott
megkérdezni. Já szon titkolta elő tte a fotó t, é s ez má r eleve
gyanú s volt. Valami felkö dlö tt neki a mú ltjá bó l? Ez volt az igazi
bará tnő je?
Állj le!, gondolta. Csak kínzó d magad.
Inká bb egy sokkal semlegesebb kérdést tett fel:
– Hová megyü nk?
– Megkeressü k az É szaki Szelet, aztá n elkapunk pá r
viharszellemet.

[20
6]
XVII. * Leo

L
EO TELJESEN BE VOLT ZSONGVA.
A táborlakó k képe, amikor a landoló sá rká nyt meglá ttá k?
Megfizethetetlen! Azt hitte, hogy ú jdonsü lt tesó i mindjá rt
keré kanyá kat kö pnek.
Festus is nagyszerű en viselkedett. Nem é getett fel egy
bungaló t sem, nem nyelt le egyetlen szatírt sem, csak egy kis
olajat spriccelt a fü lébő l. Na, jó . Sok olajat. De azt késő bb is rá ér
megbü tykö lni.
Leo nem tö rte magá t, hogy beszá moljon a 9-es Bunker
lé tezé sérő l és a repü lő hajó tervérő l. Á t akarta gondolni még a
dolgot. Majd elmondja a tö bbieknek, ha visszatér.
Mert ott van az a „ha”, gondolta lelke egyik fele. Ugyan mar,
visszatérek!, gondolta a má sik.
A bunkerbő l meglovasított egy frankó vará zsszerszá mtá skat
és mé g pá r holmit, ami most a hátizsá kjá ban lapult. É s volt egy
tű zkö pő sá rká nya is, ami csak egy kicsit eresztette az olajat. Mi
baj tö rténhetne?
Például az irányító lemez bekrepál, és Festus felfal, súgta
pesszimistább énje.
Oké, az a helyzet, hogy a sá rká ny még sincs annyira szuper
á llapotban, mint á llította. Egé sz é jjel a szá rnyak
visszaszerelésé vel bajló dott, é s a bunkerben nem talá lt ú j
sá rká nyagyat, amire

[20
7]
 kicserélhette volna a ré git. Ráadá sul ott volt a nyomasztó
hatá r-idő is. A té li napforduló ig mindö ssze há rom nap van hátra.
Igyekezniü k kellett. Leo kü lö nben egész tisztességesen
letisztította a lemezt. A legtö bb á ramkö r mű kö dő képes. Csak ne
essen szét...
Ború lá tó énje megint rá kezdte:
Igen, de mi van, ha...
– Pofa be! – mondta Leo hangosan.
– Tessék? – kérdezte Piper.
– Semmi. Hosszú éjszaká m volt. Azt hiszem, halluciná lok. Má r
csak ez hiá nyzott.
Mivel Leo elö l ü lt, nem látta bará tai képé t, de a nagy hallga-
tá sbó l arra kö vetkeztetett, utasait nem dobja fel egy kialvatlan,
halluciná ló sofő r.
– Csak vicceltem! – Leo gyorsan té má t vá ltott: – Szó val, mi a
terv, bumburnyá kok? Valami szélrő l beszélté l, vagy bélgá zró l,
nem?
New England felett Já szon elő adta a tervet: elő szö r meg kell
talá lniuk egy Boreá sz nevű fickó t, és megszorongatni a tö keit
informá ció kért...
– Boreá sznak hívjá k? – vihogott fel Leo ö nkéntelenü l. – Mié rt
nem Borá sznak, és akkor a borá szok istene is lehetne
melléká llá sban?
– Má sodszor – folytatta Já szon -, meg kell talá lnunk azokat a
ventiket, amik megtá madtak a Grand Canyonban...
– Nem hívhatná nk ő ket szimplá n viharszellemeknek? –
kérdezte Leo. – A ventirő l mindig egy gonosz ventilá tor jut
eszembe.

[20
8]
 Harmadszor, ki kellett deríteniü k, kinek dolgoznak a
viharszellemek, hogy megtalá lhassá k és kiszabadíthassá k Hérá t.
– Szó val te tudatosan Dylan, a gonosz viharcsá vó karjaiba
akarsz futni – hitetlenkedett Leo aki engem a szakadékba dobott,
Hedge edző t pedig felszippantotta az égbe?
– Pontosan – nyugtá zta Já szon. – É s talá n egy farkas is bekerü l
a képbe. De azt hiszem, 6 bará tsá gos. Addig biztosan nem fal fel
bennü nket, amíg nem mutatunk gyengesé get.
Já szon beszá molt nekik az á lmá ró l. A nagy, veszé lyes anyafar-
kasró l meg a leé gett há zró l, é s a kő tornyokat hajtó medencérő l.
– Aha – mondta Leo. – De fogalmad sincs, hol ez a hely. –
Nincs.
– Az ó riá sokat se felejtsétek el! – figyelmeztette ő ket Piper. –
A pró fécia az ó riá sok bosszú já t emlegeti.
– Á lljon meg a menet! – nyö gte Leo. – Ó riá sok, vagyis tö bben
vannak? Miért ne lehetne csak egy bosszú vá gyó ó riá s?
– Kevés rá az esé ly – felelt Piper. – Olvastam pá r gö rö g regét,
és dereng valami az ó riá sok seregé rő l.
– Má r csak ez hiá nyzott – motyogta Leo. – Amilyen
szerencsénk van, tényleg egy egé sz légió lesz belő lü k. Tudsz még
valamit ezekrő l az ó riá sokró l? Gondolom, a film miatt az egé sz
gö rö g mitoló giá t á tnyá laztá tok apá ddal.
– Az apá d színész? – kérdezte Já szon.
Leo felkacagott.
– Mindig megfeledkezem az amné ziá dró l. Jó , mi?
Megfeledkezni az amnéziá ró l. Ez vicces. De visszatérve Piper
édesapjá ra, igen színész. Tristan McLeannek hívjá k.
– Bocs, de miben is lá thattam?

[20
9]
 – Mindegy – vá gta rá Piper. – Szó val az ó riá sok... nos, sok
ó riá s van a gö rö g mitoló giá ban. De ha azokró l van szó , akikre
gondoló k, akkor nagy bajban vagyunk. Hatalmasak, szinte
képtelensé g végezni velü k. Hegyeket hajigá inak, meg
hasonló kat. A Titá nok rokonai. A fö ldbő l keltek ki a Titá n
Háború utá n – most az első Titá n Háború ró l beszélek, ami sok
ezer évvel ezelő tt tö rté nt -» és megpró bá ltá k lerombolni az
Olimposzt. Ha ró luk van szó akkor...
– Kheiró n azt mondta, megint megtö rténik – emlékezett
vissza Já szon. – Meg hogy ez az utolsó felvoná s. Csakis rá juk
gondolhatott. Nem csodá lom, ha nem akart beavatni bennü nket
a részletekbe.
Leo fü ttyentett.
– Lá ssuk csak... hegyeket hajigá ló ó riá sok, bará tsá gos
farkasok, akik csak akkor esznek meg, ha gyengesé get mutatsz,
gonosz ventilá torok... Az anyjá t! Inká bb fel sem hozom a gonosz
bé biszitteremet...
– Ez egy ú jabb vicc? – kérdezte Piper.
Leo mesélt nekik Tía Callidá ró l, aki való já ban Hé ra volt, és
megjelent neki a Tá borban. Viszont a sajá t tű zá lló sá gá ró l mélyen
hallgatott. Ez tová bbra is kényes té má nak szá mított, kü lö nö sen,
hogy Nyssa szerint a tű zá lló félistenek szeretnek vá rosokat meg
hasonló kat felégetni. Rá adá sul azt is el kellett volna mondania,
hogyan já rult hozzá ezzel édesanyja halá lához, és ebbő l... nem
kért. Erre még nem á llt készen. Anyja halá lá nak éjszaká já ró l má r
képes volt beszélni, de csak ú gy, ha a tü zet kihagyta belő le. Azt
mondta, a mű hely ö sszeomlott. Kö nnyebben jö ttek a szavak,

[21
0]
hiszen nem kellett a bará tai szemébe nézni, és repü lés kö zben
elő re-meredt.
Aztá n beszélt arró l a fö ldkö penyes, furcsa asszonyró l, aki
aludni lá tszott, viszont nagyon jó l ismerte a jö vő t.
Leó nak ú gy tű nt, egé sz Massachusetts á llamot á trepü lték,
mire barátai a hallottak utá n egyá ltalá n meg tudtak szó lalni.
– Ez elég... felkavaró – motyogta Piper.
– Jó l ö sszefoglaltad a helyzetet – értett egyet Leo. – Az a
helyet, hogy mindenki azzal a szö veggel jö n, hogy ne bízz
Hérá ban, meg hogy Héra rü helli a fé listeneket. A pró fécia szerint
is mi engedjü k szabadjá ra a dü hé t. Szó val fel kell magamnak
tenni a kérdést, hogy... miért is csiná ljuk ezt?
– Mert kivá lasztott bennü nket – mondta Jászon. –
Mindhá rmunkat. Mi vagyunk annak a hét hő sbő l álló csapatnak
az első tagjai, akiket a Nagy Pró fécia jö vendö lt. Kü ldetésü nk egy
nagyobb kü ldetés kezdete.
Leo ettő l nem é rezte magá t egy szemernyivel sem jobban, de
Já szon vélemé nyé vel nem tudott vitá ba szá llni. Mert ő is
hasonló an érzett. Mindö ssze azt kívá nta, hogy ha tényleg van
még né gy félisten, akiknek az a sorsuk, hogy beszá lljanak a
buliba, tű njenek fel nagyon gyorsan, mert Leo nem akarta az
ö sszes életveszé lyes kalandot kisajátítani magá nak.
– Ráadá sul – folytatta Já szon – csak ú gy szerezhetem vissza az
emlé keimet, ha segítek Hé rá nak. Az álmomban lá tott sö tét
torony mintha Héra energiá já bó l tá plá lkozott volna. Ha a
toronybó l kiszabadul az ó riá sok kirá lya, hogy elpusztítsa Hé rá t...
– Nem tú l jó ü zlet – é rtett egyet Piper. – Héra legalá bb velü nk
van. Á ltalá ban. Ha elvesztené nk ő t, az istenek kö zt ká osz tö rne

[21
1]
ki. Ő a csalá di bé ke alapkö ve. Az ó riá sokkal folytatott harc még a
Titá n Háború ná l is pusztító bb lehet.
Já szon bó lintott.
– Kheiró n azt mondta, a napforduló idején gonosz dolgok
kezdenek mozgoló dni, ez a legalkalmasabb idő pont a fekete
má gia számá ra. Valami felé bredhet, ha Hérá t felá ldozzá k. É s a
viharszellemeket csicská ztató ú rnő , aki meg akar ö lni minden
félistent...
– Talá n az alvó asszony – fejezte be Leo helyette. – Egy
teljesen felé bredt fö ldasszony? Nem szívesen talá lkoznék vele.
– De ki lehet az a nő ? – tű nő dö tt Já szon. – É s mi kö ze az
ó riá sokhoz?
A kérdés jó volt, de természetesen egyikü k sem tudta a
vá laszt. Némá n repü ltek tová bb. Leo azon gondolkozott, jó l
tette- e, hogy annyi mindent elmondott nekik. Eddig senkinek
nem beszé lt arró l a vé gzetes é jszaká ró l a raktá rban. Hiá ba nem
mondta el a teljes igazsá got, mégis ú gy érezte, mintha feltá rta
volna mellkasá t, és kivette volna azokat a fogaskerekeket,
amelyektő l eddig mű kö dö tt. A teste remegett, de nem a hidegtő l.
Bízott benne, hogy a mö gö tte ü lő Piper semmit sem vesz észre
ebbő l.
Üllőnek, gerlének enged a ketrec – nem így szó lt a pró fécia? Meg
kell talá lniuk a vará zskő -bö rtö nt, és Piperrel szé t kell tö rniü k.
Aztá n Héra szabadjá ra engedi halá los dü hét. Jó l hangzik. Leo
lá tta Tía Callidát akció kö zben: szerette a késeket, a kígyó kat és a
tű zre tett csecsemő ket. Igen, té nyleg eresszü k szabadon a dü hét!
Ez aztá n a remek ö tlet!

[21
2]
 Festus tová bb repü lt. A szél hidegebbre fordult, alattuk
végtelenbe nyú ló erdő ségek hú zó dtak. Leo nem tudta egészen
pontosan, hol van Qué bec. Ő csak kiadta az utasítá st Festusnak,
hogy vigye Boreá sz palotá já ba, és Festus elindult észak felé .
Remé lhető leg a sá rká ny ismeri az utat, és talá n nem az É szaki-
sarkon kö tnek ki.
– Miért nem alszol kicsit? – mondta a fü léhez hajolva Piper. –
Egé sz éjjel fent voltá l.
Leo ellenkezni pró bá lt, de az alvá s szó tú lsá gosan csá bító an
hangzott.
– Vigyá zol rá m, hogy ne essek le?
Piper megveregette a vá llát.
– Bízhatsz bennem, Valdez! A szép emberek sohasem
hazudnak.
– Igaz – motyogta. A sá rká ny meleg bronzfejé nek dő lt, és
behunyta a szemét.

[21
3]
XVIII. * Leo

A
ZT HITTE, CSAK NÉ HÁ NY PERCET SZUNDÍTOTT, de mire Piper
gyengéden rá zogatva felébresztette, a nap má r lefelé tartott.
– Megérkeztü nk – mondta a lá ny.
Leo kidö rgö lte az á lmot a szemébő l. Egy folyó t lá tott, és a
partjá n egy sziklá ra épü lt vá rost. A vá ros kö rü li mező ket hó
borította, de a há zak bará tsá gosan derengtek a lemenő , téli nap
sugará ban. Az épü letek egy magas kő fallal kö rbevett terü leten
zsú foló dtak ö ssze, mintha egy kö zépkori vá rost lá tott volna. Leo
még sosem lá tott ilyet. A vá ros kö zepén egy igazi vá r á llt,
legalá bbis Leo vá rra tippelt. Masszív, vö rö stégla fala volt, és
négyzet alakú tornya zö ld tető vel.
– Mondjá tok, hogy ez Qué bec, és nem a Mikulá s otthona, kérte
Leo.
– Ez Québec – erő sítette meg Piper -, É szak-Amerika legrégibb
vá rosa. Ezerhatszá z kö rü l alapítottá k.
Leo felhú zta a szemö ldö ké t.
– Apá dnak errő l is volt egy filmje?
Piper undok ké pet vá gott, á mde a Leo á ltal is jó l ismert
grimasz az ú j, lá tvá nyos sminknek kö szö nhető en nem bizonyult
elé g hatá sosnak.
– Né ha olvasni is szoktam, vilá gos? Attó l, hogy Aphrodité
kivá lasztott, mé g nem vagyok ü resfejű .

[21
4]
 – Milyen érzékenyek lettü nk hirtelen! – mondta Leo. – Ha
olyan mű velt vagy, akkor megmondaná d, milyen vá r az odalent?
– Az egy hotel.
Leo
felnevetett.
– Kizá rt.
Ahogy kö zelebb kerü ltek, kiderü lt, hogy Pipernek igaza van.
A nagy bejá rat elő tt hordá rok, portá sok és inasok szaladgá ltak
kofferekkel megpakolva, és á ramvonalas, fekete luxuskocsik
dekkoltak a parkoló ban. Elegá ns ö ltö nyö ket és télikabá tokat
viselő alakok iparkodtak befelé a hideg elő l.
– Az É szaki Szé l egy hotelben lakik? Ez lehetet...
– Vigyá zat, tá rsasá got kapunk! – vá gott kö zbe Já szon.
Amikor Leo lenézett, észrevette a fenyegetést. A torony
tetejé rő l ké t szá rnyas alak – dü hö s angyalok éles kardokkal –
emelkedett fel.

Festus nem csípte az angyalokat. Lefékezett, verdesett a

szá rnyá val, és kimeresztette karmait. Leo felismerte a mély
torokhangot. A sá rká nya tü zet készü lt kö pni.
– Nyugi, ö reg! – Valami azt sú gta neki, az angyalok nem
szeretik, ha megperzselik ő ket.
– Nem tetszenek nekem – morogta Já szon. – Tú lsá gosan
hasonlítanak a viharszellemekre.
Leo elő szö r azt hitte, Já szonnak igaza van, de ahogy az
angyalok kö zelebb értek, észrevette, hogy sokkal konkrétabbak
a ventusokná l. Eltekintve deres hajuktó l meg tollas szá rnyaiktó l,

[21
5]
á tlagos tinédzserekre hasonlítottak. Bronzkardjaik hegyesek
voltak, mint a jégcsapok. Arcuk é ppen eléggé hasonlított
egymá sra, hogy testvé reknek vé ljék ő ket, de hatá rozottan nem
ikrek voltak.
Egyikü k akkora volt, mint egy bivaly. Vö rö s hokimért,
buggyos melegítő nadrá got é s fekete, stoplis csukát viselt. A
srá cnak nem ez lehetett az első balhéja, mert mindkét szeme
alatt monokli sö tétlett, és amikor vicsorgott, látszott, hogy pá r
fogá t kiü tö tték.
A má sik srá c ú gy festett, mintha Leo anyjá nak ’80-as évekbeli
rockalbumainak borító já ró l lépett volna le. Talá n a Journeytró l,
vagy a Hall and Oateséról, vagy valami még gá zabbéró l.
Zú zmará s hajá t bundesliga-frizurá ban hordta, hegyes orrú
bő rcipő t viselt, menő nacija olyan szű k volt, hogy rá nézni is fá jt,
és ré mes selyeminget vett fel hozzá , amelynek első három
gombja nyitva volt. Biztos ellená llhatatlan szerelemistennek
hitte magá t, de szegényke vasá gyastó l ha nyomott negyven kiló t,
az arcá t meg ragya borította.
Az angyalok lefékeztek a sá rká ny elő tt, és kardjukat
elő reszegezve egy helyben lebegtek.
A hokibivaly felmordult:
– Nem enged.
– Pardon? – kérdezte Leo.
– Nincs jelezve a repü lési tervetek – magyará zta a laza
szerelemisten. Mintha nem lett volna elég baja szegé nynek, erő s
francia akcentussal volt megverve, de olyan feltű nő vel, hogy Leo
mar azt hitte, csak megjá tssza. – Ez zá rt légtér.
– Halá l rá juk? – villantotta meg hiá nyos fogsorá t a bivaly.

[21
6]
 A sá rká ny gő zt fú jt, készen arra, hogy megvé dje ő ket, Já szon
elő vará zsolta arany kardjá t, de Leo leá llította ő ket:
– Nyugi! Ú riemberek vagyunk, nem? Megtudhatná m legalá bb
hogy ki szeretne elpusztítani?
– Kai vagyok – morogta a bivaly. Nagyon bü szke volt magá ra.
mint akinek nagy erő feszíté sébe kerü lt bemagolni ezt a
kö zlemé nyt.
– Ez a Kalaisz rö vidíté se – magyará zta a szerelemisten. –
Sajnos a testvé rem képtelen a két szó tagná l hosszabb szavak
kimondá sá ra...
– Pizza! Hoki! Halá l! – demonstrá lta Kai.
– É s ez aló l a sajá t neve sem kivétel – fejezte be a
szerelemisten.
– Kai vagyok – ismételte Kai. – Ő Zé thész. A tesó m.
– Gratula! – mondta Leo. – Ez má r há rom mondat volt, bá r
nem ö sszetett. Csak így tová bb!
Kai felmordult, látható an elé gedett volt magá val.
– Ostoba pojá ca! – morogta a testvé re. – Nem lá tod, hogy csak
rö hö gnek rajtad? De tö k mindegy. É n Zé thész vagyok, ami a
Zéthé sz rö vidíté se. Viszont az a hö lgyemé ny – kacsintott Piperre,
bá r kacsintá sa inká bb szemrá ngá snak illett be – ú gy hív, ahogy
akar. Talá n szívesen vacsorá zna egy félisten-celebbel, mielő tt
elpusztítunk benneteket.
Piper olyan hangot hallatott, mint aki megpró bá lja
felö klendezni a félrenyelt keménycukrot.
– Ez igazá n... rémes ajá nlat.
– Semmi baj – vonaglott meg Zé thész szemö ldö ke. – Mi,
Boreá dok, nagyon romantikus emberek vagyunk á m!

[21
7]
 – Boreá dok? – ké rdezte Já szon. – Ú gy érted, Boreá sz fiai?
– Aha, szó val má r hallottá l harangozni felő lü nk? – Zéthé sz
roppant ö nelégü lt ké pet vá gott. – Mi vagyunk apá nk kapuő rei.
Megértheted, hogy nem engedhetü nk be nyikorgó sá rká nyon
repü lő ismeretleneket a légteré be, hogy halá lra ijesszék az
ostoba halandó kat.
Lefelé mutatott, és Leo lá tta, hogy a halandó knak kezdett
gyanú s lenni valami. Tö bben felfelé mutogattak – egyelő re még
nem ré mü lten, inká bb zavartan és bosszankodva mintha egy tú l
alacsonyan szá lló helikoptert lá tná nak.
Tehá t amennyiben nem ké nyszerleszá llá sró l van szó , el kell
pusztítanunk benneteket – sö pö rte ki pattaná sos ké pébő l
Zéthé sz haját.
– Halá l! – é rtett egyet Kai egy kicsivel nagyobb lelkesedéssel
mint amennyit Leo szü kségesnek vé lt.
– Vá rjatok! De ez ké nyszerleszá llá s! – mondta Piper.
– Ehhh...! – Kai annyira csaló dott ké pet vá gott, hogy Leo
majdnem megsajná lta.
Zéthész tanulmá nyozni kezdte Pipert, nem mintha eddig nem
ezt tette volna.
– Miért mondja azt a csinos hö lgy, hogy ez ké nyszerleszá llá s,
he?
– Lá tnunk kell Boreá szt. Nagyon sü rgő s! Kérlek! – Piper
erő ltetetten a fiú ra mosolygott, á m Leo biztosra vette, hogy
menten belehal a bá jolgá sba. De Aphrodité bű bá ja tová bbra is
mű kö dö tt, és Piper igé ző é n nézett ki. Valami lehetett a
hangjá ban is, mert Leo azon kapta magá t, hogy elhiszi minden
szavá t. Já szon nagyot bó lintott, teljesen meg volt győ zve.

[21
8]
 Zéthész a selyemingéhez ért, talá n meg akart ró la győ ző dni,
hogy elé g mé lyen dekoltá lt-e.
– Nos... egy ilyen bá jos hö lgyet igazá n nem szeretné k
elkeseríteni, de tudod, kislá ny, ha á tengedné nk benneteket, a
nő vé rű laviná t zú dítana a nyakunkba...
– A sá rká nyunk is elromlott – tette hozzá Piper. – Aká rmelyik
pillanatban lezuhanhat.
Festus segítő készen megrá zkó dott, és oldalra fordított fejje
olajat spriccelt fü lébő l az alattuk parkoló fekete Mercedesre.
– Nem halá l? – nyö szö rgö tt Kai.
Zéthész eltö prengett a problémá n. Aztá n megint egy
tikkelésnek beillő kacsintá sban részesítette Pipert.
– Csinos vagy, akarom mondani, igazad van. Egy rosszul
mű kö dő sá rká ny vészhelyzetnek szá mít.
– Késő bb halá l? – Kai kérdé se olyan kö zel á llt a
bará tsá gossá ghoz, mint eddig egyik mondata sem.
– Valahogy majd kimagyará zzuk – dö ntö tt Zé thész. – Apa
ugyanis ú jabban nem kedveli a lá togató kat. De legyen! Jö jjetek,
vacak-sá rká ny utasai! Kö vessetek!
A Boreá dok kardjai visszakerü ltek hü velyeikbe, és az ö vü kbő l
kisebb fegyverek tű ntek elő . Leo első re legalá bbis fegyvereknek
vélte ő ket. De amikor a Boreá dok bekapcsoltá k ő ket, kiderü lt,
hogy narancssá rga fényű zseblá mpá kró l van szó . A rendő rö k
szoktá k ilyenekkel megá llítani az autó sokat. Kai é s Zéthész meg-
fordult, é s a hotel tornya felé siklottak.
Leo a bará taira nézett.
– Nekem szimpatikusak. Kö vessü k ő ket?
Já szon és Piper nem égett a vá gytó l.

[21
9]
 – Azt hiszem, igen – dö ntö tt Já szon. – Vé gre itt vagyunk. Csak
azt tudná m, Boreá sz miért nem kedveli a lá togató kat?
– Pff! Mert még nem talá lkozott velü nk. – Leo fü ttyentett
egyet. – Festus, csak a fények utá n!

A tető kö zelé be é rve Leo megijedt, hogy a toronynak ü tkö znek.

A Boreá dok nem lassítottak a zö ld nyeregtető elő tt, de
szerencsére kinyílt rajta egy ajtó , amelyen á t Festus simá n
berepü lhetett.
A bejá rat alsó és felső részét jégcsapok szegélyezték, mintha
fogak lenné nek.
– Nem tetszik ez nekem – suttogta Jászon, de Leo
megsarkantyú zta a sá rká nyt, é s a Boreá dok utá n siklottak. A
laká s, ahol landoltak, egy menő penthouse lakosztá lyra
emlé keztetett volna, ha nincs ilyen erő s hű tő há z beü tése. Az
elő szobá nak boltozatos, tíz méter magas mennyezete volt,
hatalmas, fü ggö nyö s ablakai, és vastag perzsasző nyeg borította a
padló t. Az elő szoba há tuljá ban lévő lé pcső egy má sik, hasonló an
tá gas csarnokba vezetett, melybő l folyosó k á gaztak el jobbra és
balra. De a sok jég a terem szé psé geit enyhén szó lva félelmetessé
tette. Amikor Leo lepattant a sá rká nyró l, a sző nyeg ropogni
kezdett a lá ba alatt. A bú torokat vastag zú zmararéteg fedte. A
fü ggö nyö k mereven á lltak, mert keményre fagytak, é s a
jé gpá ncélos ablakok furcsa, vizes fényekkel engedté k be a
naplementé t. Még a mennyezetrő l is jé gcsapok ló gtak, mint

[22
0]
valami szaká ll. Ami pedig a lépcső t illette, Leo biztos volt benne,
hogy kitö rné a nyakát, ha megpró bá lna felmenni rajta.
– Skacok, ha megbü tykö litek a termosztá tot, eskü szö m,
bekö ltö zö m! – mondta Leo.
– É n nem – né zett Já szon aggó dva a lépcső felé . – Valami nem
stimmel. Valami van odafö nt...
Festus megrá zkó dott, és horkantva lá ngot fú jt. A dér kezdte
befogni a pá ncélját.
– Ne, ne, ne! – sietett oda Zé thész, bá r Leo el sem tudta képzel
ni, hogy képes járni ilyen hegyes cipő kben. – A sá rká nyt
sü rgő sen ki kell kapcsolni! Itt tilos a nyílt lá ng haszná lata!
Tö nkreteszi a frizurá mat.
Festus felmordult, é s forgatni kezdte fú ró fogait.
– Oké , haver! – fordult Leo Zéthészhez. – A sá rká ny egy kicsit
érzékeny a kikapcsolá s-témá ra. De van egy jobb ö tletem.
– Halá l? – talá lgatott Kai.
– Ugyan, ember! Felhagyhatná l ezzel a destruktív dumá val.
Figyelj!
– Leo – idegeskedett Piper -, te meg mit...
– Figyelj é s tanulj, szépsé gkirá lynő ! Amikor tegnap éjjel
megszerettem Festust, egy csomó gombot talá ltam. Olyanok is
vannak, amikrő l tudni sem szeretné d, mire való k De a tö bbi... ah,
… is van!
Leo bedugta kezé t a sá rká ny bal mellső lá ba alá, elfordított
egy gombot, mire a sá rká ny egész teste megrá zkó dott. Há trá lva
né zték, ahogy Festus origamiként ö sszehajtogatja magá t.
Bronzpá ncél pikkelyei egymá sba csusszantak, nyaka és farka
visszahú zó dott testé be. A szá rnya is eltű nt, és a tö rzse addig

[22
1]
zsugorodott, amíg egy téglalap alakú vasdarab nem lett belő le,
nagyjá bó l akkora, mint egy bő rö nd.
Leo megpró bá lta megmozdítani, de legalá bb há rombillió
kilogrammot nyomott.
– Na, igen. Vá rjatok! Azt hiszem... aha!
Megnyomott egy má sik gombot. A bő rö nd tetejé bő l fü l
emelkedett ki, é s az aljá bó l kerekek ereszkedtek alá .
– Ta-dam! – jelentette be. – A vilá g legnehezebb bő rö ndje!
– Ez hihetetlen! – bá mult Já szon. – Egy ekkora lé ny, hogyan...
– Á llj! – parancsolta Zéthé sz. Kai és ő kivont karddal meredt
Leó ra.
Leo felemelte a kezé t.
– Oké... mi rosszat csiná ltam? Nyugi, srá cok! Ha ennyire zavar
benneteket a sá rká ny-bő rö nd...
– Ki vagy te? – Zé thé sz kardja hegyét Leo mellkasá nak
szegezte– – Talá n a Déli Szél egyik gyermeke, kémkedü nk-
kémkedü nk?
– Mi? Dehogy! – ellenkezett Leo. – Héphaisztosz fia vagyok.
É gy bará tsá gos ková cs, senkit sem bá nt!
Kai felmordult. Aztá n a képét Leo arca elé tolta. Lila monoklis
szemé vel é s szétvert szájá val kö zelrő l még csú nyá bb lá tvá nyt
nyú jtott.
– Tü zet szaglok. Tű z rossz – mondta.
– Oh – Leo szíve vadul dobolni kezdett. – Igen, tudjátok... a
ruhá im kicsit megpö rkö lő dtek, olajjal dolgozom, meg minden...
– Nem! – lö kte há tra kardja hegyé vel Zéthész. – Mi tü zet
szaglunk, félisten. Elő szö r azt hittü k, abbó l a nyikorgó

[22
2]
sá rká nyodbó l árad, de most bő rö nddé vá ltozott. A tű z szagá t
viszont , tová bbra is é rezzü k... meghozza rajtad.
Ha a lakosztá lyban nincs mínusz hú sz fok, Leo izzadni kezd.
– Hé... figyeljetek... nem tudom, hogy... – Kétségbeesetten,
bará taira pillantott. – Egy kis segítség, srácok?
Já szon kezé ben megjelent az aranypé nz. Zéthé sz szemébe
né zett, é s elő relépett.
– Figyeljetek, valami tévedésrő l lehet szó . Leo nem tű zember.
Mondd el nekik, Leo! Mondd el, hogy nem vagy tű zember!
– Ö ö ö ...
– Zéthész – vetette be Piper a csá bmosolyá t, bá r ebben az
idegá llapotban és ebben a hidegben nehéz volt bazsalyogni. –
Bará tok vagyunk. Engedd le a kardod, és beszéljü k meg!
– Csinos lá ny – ismerte el Zéthész. – É s természetesen nem
tud ellená llni a csodá latossá gomnak. De sajnos most nincs idő
romá ncra. – A kard hegyét még erő sebben Leo mellkasá nak
nyomta. A fiú é rezte, hogy megfagy a pó ló ja, és érzé ketlenné
dermed a bő re.
Azt kívá nta, bá rcsak bekapcsolhatná Festust. Szü kségét lá tta
egy kis erő sítésnek. De még ha el is érné a gombot, belekerü lne
né há ny má sodpercbe, amíg bekapcsoló dik, és az ő rü lt, lila
szá rnyú srá cok is az ú tjá ban á lltak.
– Halá l most? – nyaggatta Kai a
testvé rét. Zé thész bó lintott:
– Sajnos, azt hiszem, hogy...
– Nem – ellenkezett Já szon. Nyugodtnak tű nt, de Leo tudta,
hogy csak két má sodperc vá lasztja el attó l, hogy feldobja az
érmé t a levegő be, é s kibú jjon belő le a gladiá tor.

[22
3]
 – Leo Hé phaisztosz fia. Nem jelent szá motokra fenyegetést
Piper Aphrodité lá nya. É n Zeusz fia vagyok. Békés...
De nem tudta folytatni, mert a Boreá dok hirtelen felé
fordultak – Mit mondtá l? – csattant fel Zé thé sz. – Zeusz fia
vagy?
– Ö ö ö ... Igen. Nem tilos, ugye? Já szon a nevem.
Kai annyira meglepő dö tt, hogy majdnem elejtette a kardját.
– Te nem Já szon – mondta. – Má s vagy.
Zéthész elő relé pett, hogy alaposabban is megnézze Já szont.
– Nem, ő nem a mi Já szonunk. A mi Já szonunk sokkal
stílusosabb volt. Persze kö zel sem olyan stílusos, mint én, de
azért elég stílusos. Rá adá sul a mi Já szonunk ezer éve meghalt.
– Vá rjatok – mondta Jászon. – A ti Já szonotok... vagyis az
eredeti Já szon? Az Aranygyapjú s srá c?
– Persze – mondta Zéthész. – Az Argó legé nységéhez
tartoztunk, az volt a hajó ja. Még a régi idő kben, amikor halandó
félistenek voltunk. Aztá n elfogadtuk a halhatatlansá got, hogy
atyá nkat szolgá lhassuk. Szó val én ö rö kre ilyen szívdö glesztő
maradok, és a lö kö tt testvé rem ö rö kre pizzá t zabá lhat és
hokizhat.
– Hoki! – helyeselt Kai.
– A mi Já szonunk halandó halá lt halt – mondta Zéthé sz. –
Tehá t te nem lehetsz ő .
– Egy szó val sem mondtam – é rtett egyet Já szon.
– Akkor halá l? – ké rdezte Kai. Lá tszott rajta, hogy a tá rsalgá s
komoly megterhelé snek teszi ki agysejtjeit.
– Nem – sajná lkozott Zéthé sz. – Ha tényleg Zeusz fia, akkor
lehet, hogy ő t vá rtuk.

[22
4]
 – Vá rtátok? – ké rdezte Leo. – Má rmint jó értelemben? Tehá t,
hogy elhalmozzátok csodá s ajá ndékokkal, vagy rossz
értelemben, vagyis Já szon bajban van?
Egy lá nyhang vá laszolt:
– Az atyá nktó l fü gg.
Leo a lépcső felé nézett, és szíve megá llt egy pillanatra. A
legfelső fokon egy fehér selyemruhá t viselő lá ny á llt. Bő re
természetellenesen sá padt volt, szinte hó fehér, de dú s sö rénye
feketén omlott a vá llá ra, és mindehhez ká vébarna szem já rult.
Kifejezéstelen tekintettel nézte Leó t. nem mosolygott, és nem
vá gott bará tsá gos arcot. De nem szá mított. Leo teljesen
belezú gott, Ö volt a legcsodá latosabb lá ny, akit életében lá tott.
Aztá n a lá ny Já szonra és Piperre nézett, és egybő l megértette
a helyzetet.
– Apá nk lá tni kívá nja Já szont.
– Tényleg ő az? – ké rdezte Zéthé sz izgatottan.
– Majd kiderü l – felelte a lá ny. – Zéthész, hozd a vendé geket!
Leo megragadta a sá rká nybő rö nd fü lét. Nem volt benne biztos,
hogy képes felcipelni a lé pcső n, de a lá ny kö zelébe kellett
kerü lnie, mert nagyon fontos dolgokat akart ké rdezni tő le.
Pé ldá ul, hogy mi az e-mailcíme és a telefonszá ma.
De mielő tt egy lé pé st tehetett volna, a lá ny fagyosan rá nézett.
Nem szó szerint á rasztott fagyot a pillantá sa, de aká r így is
tö rténhetett volna.
– Te itt maradsz, Leo Valdez! – parancsolta.
Á tfutott rajta, hogy a lá ny vajon honnan tudja a nevét, de az
ö nsajná lat erő sebbnek bizonyult.

[22
5]
 – De mié rt?! – Ú gy hangzott, mintha egy síró s ó vodá s
nyaffantotta volna, de nem tehetett ró la.
– Nem lehetsz az apá m kö zelé ben. Tű z é s jég nem fé rnek
ö ssze.
– Vagy mindenki megy – fogta meg Já szon Leo vá llá t. – Vagy
egyikü nk sem.
A lá ny oldalra billentette fejé t, mint aki nincs hozzá szokva az
engedetlenséghez.
– Nem esik bá ntó dá sa, Já szon Grace, ha jó l viselkedsz. Kalai,
vigyá zz Leo Valdezre! Ő rizd, de ne ö ld meg!
Kai duzzogott.
– Egy kicsit sem?
– Nem – mondta a lá ny hatá rozottan. – Apá nk dö nté séig
vigyá zz az é rdekes bő rö ndjé re is!
Já szon és Piper Leó ra pillantott, arcukró l a kö vetező kérdést
lehetett leolvasni: Rendben van így, vagy má shogy szeretné d?
Leó t elö ntö tte a há la. Ké szen á llnak megkü zdeni é rte. Nem
akarjá k itt hagyni a hokibivallyal. Lelke egyik fele harcolni
szeretett volna, kipró bá lni, mire képes ú j szerszá mtá skája, és
talá n egy-két tű zlabdá t is elhajított volna, hogy egy kicsit
felmelegítse a helyet. De a Boreá dok megijesztették. É s attó l a
csodá latos lá nytó l még jobban fé lt – még akkor is, ha a
telefonszá ma utá n á csingó zott.
– Rendben, srá cok – mondta. – Ne csiná ljunk balhét, ha nem
szü ksé ges. Menjetek nyugodtan!
– Hallgass a bará todra! – mondta a sá padt lá ny. – Leo Valdez
tö ké letes biztonsá gban lesz. Bá rcsak ugyanezt elmondhatná m
ró lad is, Zeusz fia! Most pedig gyere, Boreá sz kirá ly vá r rá d!

[22
6]
[22
7]
XIX. * Jászon

Jhogy ebben a lakosztá lyban még az a legbiztonsá gosabb, ha

Á SZON NEM SZÍVESEN HAGYTA MAGÁ RA LEÓ T, de arra gondolt,

Kallal, a hokirajongó val marad.

Elindultak a jeges lé pcső n, Zéthész a hátuk mö gö tt haladt ki-
vont karddal. Lehet, hogy a srá c ú gy festett, mint egy diszkó kori
ő skö vü let, de a kardja nem volt vicces. Já szon azt gyanította,
hogy egyetlen vá gá ssal jé gkrémmé vá ltoztatná ő t.
Aztá n ott volt a jé ghercegnő . Néha megfordult, és hidegen
Já szonra mosolygott. Ú gy nézett rá , mint egy érdekes kísérleti
nyá lra. Amit má r nagyon szeretne felboncolni.
Ha Boreá sz gyermekei ilyenek, nem biztos, hogy talá lkozni
szeretne az apjukkal. Annabeth szerint Boreá sz a szé listenek
legkedvesebbike. Ezt nyilvá n ú gy kell érteni, hogy nem ö lte meg
olyan gyorsan a hő sö ket, mint a tö bbiek.
Já szon tartott tő le, hogy bará tait csapdá ba vezeti. Ha a dolgok
rosszra fordulnak, nem biztos, hogy élve ki tudja vinni ő ket
innen. Ö sztö nö sen Piper keze utá n nyú lt, hogy bá torsá got
merítsen.
A lá ny meglepetten vonta fel a szemö ldö két, de nem hú zta el
| kezé t.
– Minden rendben lesz – ígérte. – Csak egy kicsit
beszé lgetü nk-

[22
8]
 A jé ghercegnő visszafordult a lépcső tetejé rő l, és észrevette,
hogy fogjá k egymá s kezé t. A mosoly eltű nt az arcá ró l. A
kö vetkező pillanatban Já szon keze jéghideg lett Piper marká ban
– égető en hideg. Gyorsan elengedte a lá ny kezét, de az ujjai má r
fü stö lö gtek a fagytó l. Ahogy Piperéi is.
– Nehogy ö sszemelegedjetek nekem! – figyelmeztette ő ket a
hercegnő . – Kü lö nö sen, hogy én vagyok az egyetlen esélyetek a
tú lélésre. Erre gyertek!
Piper gondterhelt, ö sszehú zott szemö ldö kkel né zett Já szonra:
Ezt meg miért mondta?
Já szon nem tudta. Zéthé sz megbö kte a hátát jégcsapkardjá val,
é s kö vetté k a hercegnő t a deres faliká rpitokkal díszített folyosó n.
Fagyos szé l futká rozott fel és alá , Já szon gondolatai hasonló
sebességgel ciká ztak. Rengeteg ideje volt átgondolni a dolgot,
amíg a sá rká nyon észak felé utaztak. Most mégis teljesen ö ssze
volt zavarodva.
Thá lia fotó ja tová bbra is a zsebében lapult, bá r nem kellett
má r nézegetnie. Arca beleé gett a memó riá já ba. Má r az amné zia
tudata is eléggé idegesítette, de a gondolattó l, hogy van valahol
egy lá ny, aki vá laszt adhatna a ké rdéseire, é s ő talá n nem talá lja
meg, szinte a falra má szott.
A fényké pen lá tható lá ny má s volt, mint ő . A kék szemmel ki
is merü lt a hasonló sá g. A lá nynak fekete haja volt. Voná sai
dé liesek. Az arca sokkal élesebb – szinte só lyomszerű .
Mégis nagyon ismerő snek tű nt. Héra éppen annyi emlé ket
hagyott meg szá má ra, hogy biztos legyen a testvérsé g té nyében.
Pedig Annabethet vá ratlanul é rte a fejlemény. Mintha azt hitte

[22
9]
volna, hogy Thá lia egyke. Thá lia vajon tud Já szon létezésérő l?
Mié rt kellett elvá lniuk egymá stó l?
Héra ellopta errő l szó ló emlékeit. Az istennő elcsente Já szon
mú ltjá t, aztá n belecsö ppentette egy má sik életbe, és most arra
szá mított, az emlékeiért cserébe kimenti a bö rtö nbő l. Já szont ez
annyira dü hítette, hogy legszívesebben elsétá lt volna, és Héra
meg rohadjon csak a ketrecében. De képtelen volt rá . Horogra
akadt. Tö bbet kell tudnia.' Ettő l még bosszú sabb lett.
– Hé – érintette meg Piper a karjá t itt vagy?
– Igen... persze, bocs.
Há lá s volt Pipernek. Szü ksé ge volt egy barátra. Annak is ö rü lt,
hogy Aphrodité ajá ndé ka eltű nő ben volt. A smink fakult. A lá ny
haja lassan visszarendező dö tt a szoká sos tépett, kétoldalt fü rtö s
frizurá ba. Így még való sá gosabb lett, é s – Já szon vélemé nye
szerint – mé g szebb.
Most má r biztos volt benne, hogy a Grand Canyon elő tt nem
ismerték egymá st. Kapcsolatuk mindö ssze a Kö d trü kkje volt
Piper elmé jében. De miné l tö bb idő t tö ltö tt a lá nnyal, anná l
inká bb azt kívá nta, bá rcsak igaz lett volna.
Állj le! – figyelmeztette magát. Nem sportszerű ilyeneket
gondolnia! Já szon ugyanis nem tudhatta, mi vagy ki vá r rá a régi
életé ben. De holtbiztos, hogy a mú ltjá nak semmi kö ze a Fé lvér
Tá borhoz. Ki tudja, mi lesz a kü ldeté s utá n? Persze, ha tú lélik.
A folyosó végében egy tö lgyfa ajtó vá rta ő ket, melybe a vilá g
térké pét faragtá k. Az ajtó né gy sarká ban négy szaká llas, felfú jt
képpel szelet sü vítő arc Já tszó dott. Já szon tudta, hogy nem elő '
szó r lá t ilyen térképet. De ezen a térképen mind a né gy fickó a
Té l volt, jeget és havat fú jt a vilá g négy sarká bó l.

[23
0]
 A hercegnő megfordult. Barna szeme csillogott, Já szon pedig
kará csonyi csomagnak é rezte magá t, amit a lá ny ki szeretne
bontani.
– Ez a tró nterem – adta tudtá ra a lá ny. – Viselkedj rendesen,
Já szon Grace! Az apá m kissé... csípő s tud lenni. É n leszek a
tolmá cs, és megpró bá lom rá venni, hogy végighallgasson
benneteket. Remélem, megkíméli az életed! Olyan jó l
elszó rakozhatná nk egymá ssal...
Já szon ú gy érezte a lá ny nem ugyanazt érti szó rakozá s alatt
mint ő .
– Ö ö ö ... rendben – nyö gte ki végü l. – De mi tényleg csak pá r
szó t szeretnénk vá ltani vele, aztá n má r itt sem vagyunk!
A lá ny elmosolyodott.
– Szeretem a hő sö ket. Annyira bá josan naivak!
Piper a tő rére rakta a kezét.
– Mi lenne, ha felvilá gosítaná l bennü nket? Te leszel a
tolmá csunk, é s azt sem tudjuk, ki vagy. Mi a neved?
A lá ny megvető en szipogott.
– Nem lep meg, hogy nem ismersz fel. Má r az antik gö rö gö k
sem nagyon ismertek. A szigetü k tú lsá gosan meleg volt, tú l tá vol
esett a fö ldemtő l. Khió né nak hívnak. Boreá sz lá nya vagyok, a hó
istennő je.
Ujjá val megkavarta a levegő t, és hó vihar kezdett ö rvényleni
kö rü lö tte – olyan kö vé r pelyhekkel, mint a vatta.
– Gyertek! – mondta Khió né. A tö lgyfa ajtó k kivá gó dtak, és
hideg, kék fény ö mlö tt ki a terembő l. – Remélem, tú lélitek a
beszélgetést!

[23
1]
XX. * Jászon

H
A AZ ELŐ TÉ R HIDEG VOLT, akkor a tró nterem egy jégverem. A
teremben kö d lebegett. Já szon megborzongott, lehelete
lá tszó dott a levegő ben. A falakat bíbor derengé sű falvédő k
díszítették, amelyek havas erdő ket, csupasz szirteket é s kék
gleccsereket á brá zoltak. A magasban az északi fény színes
fénycsíkjai pulzá ltak. A padló t hó réteg borította, és Já szon attó l
tartott, hogy seggre esik. A teremben életnagysá gú jé gszobor-
harcosok á lltak, néhá nyan gö rö g pá ncélban, má sok
kö zépkoriban, pá ran meg modern terepruhá ban.
Tá madó á llá sban fagytak meg, magasra emelt kardokkal és
kibiztosított fegyverekkel a kézben.
Já szon – kezdetben legalá bbis – szobornak vé lte ő ket. De
amikor megpró bá lt belépni két lá ndzsá s férfi kö zé, azok
meglepő sebessé ggel felé fordultak. Té rd– és kö nyö khajlatuk
recsegett, jégkristá lyokat spriccelve keresztbe raktá k Já szon
elő tt a fegyvereiket. A terem tú lsó végébő l egy fé rfihang szó lalt
meg – talá n franciá ul.
A szoba annyira hosszú és kö dö s volt, hogy Já szon alig látta a
férfit, de aká rmit is mondott, a jégszobrok leengedték
lá ndzsá ikat-
– Nyugi – mondta Khió né. – Apá m megparancsolta nekik,
hogy ne ö ljenek meg benneteket. Legalá bbis egyelő re.
– Szuper! – mondta Já szon.

[23
2]
 Zéthész megbö kte hátát a kardjá val.
– Nyomá s, Ifjabb Já szon!
– Megkérhetné lek, hogy ne szó líts így?
– Apá m nem a tü relmérő l híres – figyelmeztette Zéthész. – É s
a gyö nyö rű Pipernek sajnos tú lsá gosan gyorsan tö nkrement a
vará zsfrizurája. Majd kö lcsö nadok neki egy hajfixá ló t a gazdag
készletembő l.
– Kö sz... – morogta Piper.
Tová bbhaladtak, és amikor a kö d fü ggö nyké nt szétnyílt
elő ttü k, egy jégtró non ü lő fé rfit lá ttak maguk elő tt. Izmos fickó
volt, jó l szabott, fehér ö ltö nyé nek anyagá t hó pelyhekbő l
sző hették. Teste két oldalá n sö té tlila szá rnyak meredeztek.
Hosszú hajá bó l és bozontos szaká llá bó l jégcsapok ló gtak. Já szon
nem tudta eldö nteni, hogy a fé rfi haja ő sz, vagy csak szó szerint
deres. Ö sszehú zott szemö ldö ke morcos kifejezé st kö lcsö nzö tt
arcá nak. De a szeme még így is melegebben fénylett a lá nyá é ná l.
Mintha a jé g alatt némi humorérzék is lapult volna. Já szon
legalá bbis szerette volna ezt hinni.
– Bienvenu – mondta a kirá ly. – Je suis Boreá sz le Roi. Et
vous?
Khió né neki akart lá tni a fordítá snak, de Piper elő relé pett, és
meghajolt.
– Votre Majesté – kezdte je suis Piper McLean. Et c'est Já szon,
fils de Zeusz.
A kirá ly mosolyogva fogadta a kellemes meglepeté st.
– Vous parlez francais? Trés bien!
– Piper, te beszélsz franciá ul?! – kérdezte Já szon.
– Nem. Mié rt?

[23
3]
 – Mert éppen azt
csiná lod. Piper nagyot
pislogott.
– Való ban?
A kirá ly mondott valamit, és Piper bó lintott.
– Oui, votre Majesté!
A kirá ly felkacagott, és ö rö mében ö sszecsapta a kezé t tudott
né há ny szó t, aztá n olyan mozdulatot tett, mintha elhessentené a
lá nyá t.
Khió né sértett képet vá gott.
– A kirá ly azt mondja...
– Hogy Aphrodité lá nya vagyok – szakította félbe Piper –
vagyis természetesen beszélek franciá ul, a szerelem nyelvén.
Nekem errő l fogalmam sem volt. Ő felsége szerint nem szü kséges
fordítanod.
Zéthész kuncogni kezdett a há tuk mö gö tt, mire a nő vére
gyilkos pillantá st vetett felé. Khió né feszü lten meghajolt, és
há tralé pett.
A kirá ly most Já szont vette szemü gyre. A fiú ú gy vélte, nem
á rthat, ha ő is meghajol.
– Fenséges uram, Já szon Grace vagyok. Kö szö njü k, hogy...
nem ö lt meg azonnal. Szabadna megké rdeznem, hogy... egy
gö rö g isten miért beszél franciá ul?
Piper fordított, Boreá sz vá laszolt.
– Mert a lakó helye nyelvé t beszé li – tolmá csolt Piper. – Az
istenek mindig így tesznek. A legtö bb gö rö g isten angolul beszél,
mert az Egyesü lt Á llamokban telepedett le, de Boreá szt sohasem
kedvelték azon a tájon. Az ő kirá lysá ga mindig a messzi északon

[23
4]
volt. Mostaná ban Qué becet ré szesíti elő nyben, ezé rt franciául
beszé l.
A kirá ly ekkor olyasmit mondott, amitő l Piper elsá padt.
– A kirá ly azt mondja... – bicsaklott el Piper hangja. – Azt
mondja, hogy...
– Bocs, majd én – szó lt kö zbe Khió né. – Apá mnak
megparancsoltá k, hogy vé gezzen veletek. Ezt nem mondtam
még?
Já szon izmai megfeszü ltek. A kirá ly tová bbra is bará tsá gosan
mosolygott, mintha jó hírt kö zö lt volna velü k.
– Miért akar megö lni bennü nket? – kérdezte Já szon.
– Mert a felettesem – kezdte angolul, de erő s akcentussal a
kirá ly Aiolosz, így rendelte el.
Boreá sz felá llt a tró njá ró l, é s ö sszecsukta a szá rnyá t. Amikor
kö zelebb é rt, Khió né é s Zé thész meghajolt elő tte. Já szon és Piper
kö vetté k példá jukat.
– Leereszkedem a ti nyelvetekhez – mondta Boreá sz. – Ha
má r Piper McLean megtisztelt azzal, hogy az én nyelvemen
szó lított meg. Kedveltem Aphrodité gyermekeit, toujours. Ami
téged illet, Já szon Grace... Aiolosztó l azt az utasítá st kaptam,
hogy Zeusz fiát csak azutá n ö ljem meg, hogy... meghallgattam.
Já szon zsebé t hú zni kezdte az aranypénz. Harc esetén nagyon
rossz esélyekkel indulná nak. Ké t má sodperc, amíg elő vará zsolja
a kardot. Aztá n el kell bá nnia a szél urá val, a két gyermekével és
egy mélyfagyasztott hadsereggel.
– Aiolosz a szelek kirá lya, ugye? – kérdezte Já szon. – Miért
á llna érdeké ben megö lni bennü nket?

[23
5]
 – Ti félistenek vagytok – mondta Boreá sz, mintha ezzel
megvá laszolta volna a ké rdést. – Aiolosz a szelek ura, és a
félistenek mindig sok fejfá já st okoztak neki. Á llandó an
szívességeket kérnek tő le. Szabadon eresztik a szeleket, és
kavarodá st okoznak. De az utolsó csepp a pohá rban a Tü phó n
elleni harc volt, tavaly nyá ron...
Boreá sz intésé re a levegő ben egy lapos képernyő s tévéhez
hasonlító jéglap jelent meg. Mintha harcté ri kö zvetítést lá ttak
volna. Egy felhő kbe burkoló zott ó riá s egy folyó n átgá zolva
Manhattanbe tartott. Apró , csillogó alakok – Já szon szerint az
istenek lehettek – rajzottak kö rü lö tte dü hö s darazsakként, és
tű zzel meg villá mokkal tá madtá k. Aztá n a folyó bó l hatalmas
ö rvény emelkedett ki, és a felhő be burkolt alakot elnyelté k a
hullá mok.
– A viharó riá s, Tü phó n – magyará zta Boreá sz. – Amikor
eó nokkal ezelő tt az istenek elő szö r legyő zté k, nem tű nt el
nyomtalanul
Halá la egy sereg viharszellemet idézett meg. Olyan szeleket
akiknek senki sem parancsolt. Aiolosz feladata volt megtalá lni és
bezá rni ő ket az erő djé be. A tö bbi isten a kisujjá t sem mozdította
az ü gyben. Még bocsá natot sem kértek az okozott
kellemetlenségé rt. É vszá zadokig tartott elkapni ő ket, é s ez
érthető en felbosszantotta Aioloszt. Amikor tavaly nyá ron
Tü phó nt ismét elpusztítottá k...
– Halá la ú jabb viharszellemsereget idézett meg – talá lgatott
Já szon. – Amitő l Aiolosz még dü hö sebb lett.
– C’est vrai – é rtett egyet Boreá sz.

[23
6]
 – De fenséges uram – kezdte Piper -, az isteneknek meg kellett
ö lni Tü phó nt. Le akarta rombolni az Olimposzt! É s miért a
félisteneken csattan az ostor?
A kirá ly vá llat vont.
– Aiolosz nem ö ntheti dü hét az istenekre. Ő k a fő nö kei. Es
nagyon erő sek. Ezért ú gy dö ntö tt, a fé listeneket bü nteti meg,
akik az isteneket segítetté k a harcban. Parancsot adott, hogy ne
kegyelmezzek a segítségé rt elém já ruló félisteneknek, és zú zzam
szé t halandó arcotokat.
Kínos csend állt be.
– Ez elé g... extré mü l hangzik – kocká ztatta meg Já szon. – De
maga mé g nem zú zza be a képü nket, ugye? Meg fog hallgatni. Es
ha meghallja, hogy mi mú lik kü ldetésü nk sikeré n...
– Igen-igen – szakította félbe Boreá sz. – Aiolosz
figyelmeztetett, hogy Zeusz fia a segítségemet ké ri majd, é s ha ez
megtö rténik, akkor hallgassam vé gig, mielő tt elpusztítaná m.
Mert lehet, hogy... hogy is fogalmazott? É rdekesebbé teszed az
életü nket. Tehát én csak arra vagyok kö telezve, hogy
meghallgassalak. Hogy a meghallgatá s utá n mit teszek veled, az
rajtam á ll. Szó val, mindenekelő tt meghallgatlak. Khió nének is ez
a kívá nsá ga. Tehá t lehet, hogy megú szod élve a dolgot.
Já szon végre ú jra levegő hö z jutott.
– Nagyszerű , kö szö nö m!
– Nem kell megkö szö nnö d! – mosolygott Boreá sz. – Te fogod
érdekesebbé tenni az életü nket. Néha csak a sajá t szó rakozá sunk
érdekében tartunk magunk kö rü l félisteneket, mint példá ul
ezeket is – mutatott a jégszobrokra.
Piper torka elszorult.

[23
7]
 – Ú gy é rti, ő k félistenek? Gyorsfagyasztott félistenek? Még
élnek?
– Ez nehéz kérdés – tű nő dö tt el Boreá sz, mintha ez még fel
sem merü lt volna benne. – Csak a parancsomra képesek
megmozdulni. Kü lö nben teljesen mozdulatlanok. Persze, ha
kiolvasztaná m ő ket... de az tú l sok tó csá val já rna.
Khioné Já szon mö gé lépett, és jéghideg kezével megérintette a
nyaká t.
– Az apá m csodá s ajá ndé kokkal halmoz el engem – suttogta a
fü lébe. – Csatlakozz az udvarunkhoz, akkor talá n elengedem a
kis bará taidat!
– Tessék? – csattant fel Zéthész. – Ha Khió néé lehet a srá c,
akkor én a csajt akarom! Khió néval mindig kivételezik, apá m!
– Csend legyen, gyerekek! – mondta szigorú an Boreá sz. – A
vendégeink mé g azt hiszik, elkényeztettelek benneteket.
Kü lö nben is, nagyon elő reszaladtatok. Meg sem hallgattuk a
félistenek tö rténeté t. Utá na majd dö ntü nk a sorsukró l. Kérlek,
Já szon Grace, szó rakoztass egy kicsit bennü nket!
Já szonnak mintha rö vidzá rlatot kapott volna az agya. Nem
mert Piperre nézni, mert attó l félt, akkor végleg elszá ll minden
gondolata. Belerá ngatta tá rsait ebbe az ő rü ltségbe, és most
meghalnak. Rosszabb esetben a Boreá sz-gyerekek já ték babá i
lesznek, és Ö rö kre itt kell maradniuk lefagyasztva a
tró nteremben, mikö zben lassan elkopnak a jégtő l.
Khió oé simogatni kezdte Já szon nyaká t. Já szon nem tehetett
ró la, de bő ré bő l elektromos szikra pattant ki. Pukkaná s
halatszott, és Khió né hanyatt esve végigszá nká zott a padló n.
Zéthész felkacagott.

[23
8]
 – Hát ez halá li volt, mé g ha meg is halsz érte!
Egy má sodpercig Khió né tú lsá gosan dö bbent volt ahhoz, hogy
visszavá gjon Já szonnak. Aztá n ö rvényleni kezdett kö rü lö tte a
minihó vihar.
– Hogy meré szelted...?!
– Á llj! – parancsolt rá juk Já szon, ö sszeszedve maradék erejét
és határozottsá gá t. – Nem ö lhettek meg, és nem tarthattok itt
bennü nket. Kü ldeté st teljesítü nk, amit maga az istenek
kirá lynő je, Héra rendelt el. Szó val, ha nem akarjátok, hogy Héra
rá tok dö ntse a há zat, jobb lesz, ha elengedtek bennü nket!
Sokkal magabiztosabbnak hangzott, mint való já ban volt.
Khió né hó vihara beszü ntette az ö rvé nylé st. Zéthé sz leeresztette
a kardot. Mindketten tanácstalanul néztek apjukra.
– Hm – hü mmö gö tt Boreá sz. A szemében csillogott valami, de
Já szon nem tudta megmondani, hogy harag vagy jó kedv. –
Zeusz gyermeke, akit Hé ra támogat? Ilyet még nem hallottam.
Mesé ld el a tö rténeted!
Já szon majdnem elpuská zta a lehető sé get. Nem szá mított rá ,
hogy elő adhatja mondó ká já t, és most, hogy mégis alkalom
adó dott rá , cserbenhagytá k a szavak.
Piper sietett segítségére.
– Felséges uram! – hajolt meg ismét Piper meglepő
nyugalommal, pedig az élete forgott kocká n. É s a Grand
Canyontó l kezdve a pró féciá ig elmondta a tö rté netet, sokkal
jobban és tö mö rebben, mint Já szon tette volna.
– Nem kérü nk má st egy kis ú tmutatá son kívü l – foglalta ö ssze
Piper. – A viharszellemek megtá madtak bennü nket, megtudtuk.

[23
9]
hogy egy gonosz ú rnő nek dolgoznak. Ha megtalá ljuk ő ket, talá n
megtalá lhatjuk Hérá t is.
A kirá ly végigsimított jé gcsapszaká llá n. Odakint má r leszá llt
az est. Pirosba é s kékbe vonva a termet csak az északi fény
vilá gított.
– Ismerem ezeket a viharszellemeket – mondta Boreá sz. –
Tudom, hol a szá llá suk, és tudok a rabjukró l is.
– Hedge edző rő l? – kérdezte Já szon. – É letben
van? Boreá sz legyintett.
– Egyelő re. De azzal a nő vel, aki a viharszellemeket irá nyítja...
ő rü ltség lenne szembeszegü lni. Jobban jártok, ha itt maradtok
jé gszobornak.
– Héra bajban van – mondta Já szon. – Há rom nap mú lva
elemé sztik, megö lik, vagy nem is tudom, mit csiná lnak vele. É s
egy ó riá s feltá mad.
– Igen – bó logatott Boreá sz. Lehet, hogy csak képzelte, de
Já szon ú gy látta, dü hö s pillantá st kü ld a lá nya felé. – Sok gonosz
dolog ébredezik. Még a gyermekeim is eltitkoljá k elő lem a
híreket. A szö rnyek Nagy Feltá madá sa Kronosszal kezdő dö tt.
Apá d bolond fejjel azt hitte, vé get vet neki a titá nok
legyő zé sével. De minden folytató dik tová bb. A végső csata
há travan, és ami most ébredezik, sokkal rosszabb bá rmelyik
titá nná l. A viharszellemek tá madá sa csak a kezdet. A fö ld mélye
sokkal tö bb rettenetet tartogat. Amikor a szö rnyek má r nem
maradnak a Tartaroszban, amikor a lelkeket tö bbé nem tudja
bö rtö nben tartani Há dé sz, akkor... az Olimposz joggal retteg.

[24
0]
 Já szon nem értette, mire cé lozgat Boreá sz, de nagyon nem
tetszett neki, ahogy Khió né mosolygott – mintha az ő fogalmai
szerint ez lenne a jó szó rakozá s.
– Akkor segít nekü nk? – kérdezte Já szon.
– Azt nem mondtam – vonta ö ssze a szemö ldö két.
– Kérem, felség! – mondta Piper.
Minden szem Piperre szegező dö tt. A lá nynak rettegnie kellett
volna, de Piper gyö nyö rű volt é s magabiztos. É s ennek semmi
kö ze sem volt Aphrodité ajá ndékához. Ismé t ö nmaga volt. Az
egy napja viselt ruhá já val, a kó cos hajá val, sminktelenü l. De még
ebben a jégveremben is meleg fényt árasztott.
– Ha elá rulja nekü nk, hol talá ljuk meg a viharszellemeket,
elfogjuk ő ket, és elvisszü k ő ket Aiolosznak. A fő nö ke szemében
nagyot nő ne ezzel. Aiolosz talá n megbocsátana nekü nk és a
tö bbi félistennek. Mé g Gleeson Hedge-et is megmenthetné nk, és
mindenki jó l já rna.
– Nagyon csinos – motyogta Zé thész. – Vagyis okos!
– Ne hallgasson rá , atyá m! – kiabá lta Khió né. – Aphrodité
gyermeke. Vará zsbeszédet meré szel alkalmazni egy istennel
szemben. Azonnal fagyassza le!
Boreá sz elgondolkozott a lehető sé gen. Já szon a zsebé be nyú lt,
és megmarkolta az é rmét. Ha a tö rténések rossz irá nyt vesznek,
gyorsnak kell lennie.
A mozdulat nem kerü lte el Boreá sz figyelmét.
– Mi van a karodon, fé listen?
Já szon é szre sem vette, hogy kabá tja ujja felgyű rő dö tt, és
kilá tszik aló la a tetová lá s egy része. Vonakodva megmutatta
Boreá sz-nak a jeleket.

[24
1]
 Az isten ré snyire hú zta a szemé t. Khió né fú jni kezdett, mint
egy macska, és há trébb lépett.
Ekkor Boreá sz egészen vá ratlan dolgot mű velt. Olyan
hangosan felkacagott, hogy egy jégcsap levá lt a mennyezetrő l, és
a tró nja mellé esett. Az isten alakja villogni kezdett. A szaká lla
eltű nt, teste megnyú lt, ruhája lila szegélyes, ró mai tó gá vá
vá ltozott. Fején deres babé rkoszorú ü lt, és egy gladius –
Já szonéhoz hasonló , ró mai kard ló gott az oldalá ró l.
– Aquilon – ismert rá Jászon, de fogalma sem volt ró la,
honnan tudja az isten ró mai nevé t.
Aquilon oldalra dö ntö tte a fejét.
– Ebben a formámban egybő l felismersz, ugye? Mégis azt
á llítod, hogy a Félvér Tá borbó l érkezté l?
Já szon egyik lá bá ró l a má sikra helyezte sú lyá t.
– Ö ö ö ... Igen, felsé ges uram.
– Héra kü ldö tt oda...? – kérdezte a tél ura vidá man csillogó
szemmel. – Má r értem. Veszélyes já tékot ű z az istennő . Bá tor, de
veszélyes já tékot! Nem csoda, ha az Olimposzt bezá rtá k. Biztos
reszketve figyelik a szerencsejá ték kimenetelét.
– Já szon – kezdte idegesen Piper miért vá ltoztatott alakot
Boreá sz? A tó ga, a koszorú , mi folyik itt?
– Ez a ró mai alakja – mondta Já szon. – É n sem tudom, miért
vá ltozott át.
Az isten felkacagott.
– Azt elhiszem, hogy nem! Ezt a mű sort érdekes lesz
végignézni.
– Vagyis szabadok vagyunk? – kérdezte Piper.

[24
2]
 – Kedvesem – nyájaskodott Boreá sz -, nem látom okát, hogy
megö ljelek benneteket. Ha Hé ra terve dugá ba dő l – és erő sen
gyanítom, hogy így lesz —, ú gyis széttépitek egymá st. É s
Aiolosznak soha tö bbé nem kell bosszankodnia a fé listenek
miatt.
Já szon ú gy érezte, mintha megint Khió né jéghideg ujja
birizgá lná a nyaká t – de nem Khió né volt. Hanem az é rzés, hogy
Borá sznak igaza van. A szelek istene pontosan tudta, hogy
Já szon mié rt é rezte veszélyesnek a Félvér Táborban való
tartó zkodá st, é s hogy mire utalt Kheiró n megjegyzése, miszerint
érkezésé nek katasztrofá lis kö vetkezmé nyei lehetnek.
– Jó l sejtem, hogy nem fogja nekü nk elmondani, mire
célozgatott? – kérdezte Já szon.
– Ó h, még a gondolatot is verd ki a fejedbő l! Hogyan
avatkozhatné k Héra terveibe! Nem csoda, hogy elrabolta az
emlé keidet – kuncogott Boreá sz. Jó l elszó rakozott a lelki szemei
elő tt megjelenő és egymá s torká nak ugró félisteneken. – Engem
alapjá ban véve segítő kész szélistennek ismernek. A
testvé reimmel ellentétben nekem még halandó kkal is voltak
szerelmi viszonyaim. A fiaim félistenké nt kezdté k
pá lyafutá sukat...
– Ezért ilyen agyalá gyultak – morogta Khió né.
– Fogd be! – vá gott vissza Zéthész. – Csak mert te istennő nek
szü lettél, még nem...
– Lefagyni! – parancsolta Boreá sz. Ú gy lá tszik, ennek a szó nak
nagy sú lya volt a há zban, mert a testvé rek menten elhallgattak.
– Tehá t, mint mondtam, jó hírem van, de Boreá sz ritká n tö lt
be fontos szerepet az istenek ü gyeiben. Csak ü lö k a
palotá mban, a

[24
3]
civilizá ció szé lén, és olyan ritká n nyílik mó dom szó rakozá sra.
Ott van példá ul az a marha Notus, a Déli Szél, neki legalá bb
tavaszi szü net jut Cancú nban. De mi jut nekem?! Egy téli
fesztivá l, ahol meztelen québeciek hemperegnek a hó ban.
– É n szeretem a té li fesztivá lt – kotyogta kö zbe Zéthész.
– Tehá t – csattant fel Boreá sz -, ú gy érzem, eljö tt az idő , hogy
végre é n is kö zéppontba kerü ljek. Megengedem, hogy folytassa
tok a kü ldeté st. A viharszellemeket természetesen a
leghuzatosabb vá rosban, Chicagó ban talá ljá tok...
– De atyá m! – tiltakozott Khió né.
Boreá sz meg sem hallotta a
lá nyá t.
– A viharszellemekkel talá n bejuthattok Aiolosz erő djé be. Ha
valami csoda folytá n szerencsé vel járná tok, ne feledjé tek
elmondani neki, hogy az én utasítá somra cselekedtetek!
– Biztos lehet benne, hogy elmondjuk! – mondta Jászon –
Chicagó ban talá ljuk meg a nő t, aki irá nyítja a szeleket? Ő ejtette
foglyul Hérá t?
– Ah – vigyorgott Boreá sz. – Ez ké t kü lö nbö ző kérdé s, Jupiter
fia?
Jupiter – kapta el a szó t Já szon. Az előbb még Zeusz fiának hívott.
– A viharlé nyek irá nyító já t Chicagó ban talá ljátok, de ő csak
egy szolga. Egy szolga, aki minden való színű sé g szerint végez
veletek. Ha mé gis legyő zné tek, é s elfogná tok a szeleket,
menjetek el Aioloszhoz! Ő a fö ld minden szelét ismeri, és elő bb-
utó bb minden titok eljut a fü lé be. Ha valaki meg tudja nektek
mondani, hol ő rzik Hérá t, ő az. É s legvé gü l Héra bebö rtö nző jével
is talá lkoztok... de higgyé tek el nekem, szá zszor megbá njá tok,
hogy nem fagyasztottalak le benneteket.

[24
4]
 – Atyá m – ellenkezett Khió né -, nem hagyhatod ő ket csak ú gy
—
– Azt teszem, amit akarok – mondta kemé ny hangon a kirá ly.
– Egyelő re én parancsolok itt, vagy rosszul tudom?
Abbó l, ahogy Boreá sz a lá nyá ra né zett, kiderü lt, hogy van
kö ztü k né mi feszü ltség. Khió né szeme dü htő l szikrá zott, de
ö sszeszorította a fogá t.
– Ahogy kívá nja, atyá m.
– Most pedig menjetek, félistenek – intett Boreá sz mielő tt
meggondolom magam! Zéthész, kísé rd ki ő ket, de a hajuk szá la
se gö rbü ljö n!
Mindannyian meghajoltak, és az É szaki Szé l istene kö ddé vá lt.

Az elő térben Kai és Leo vá rta ő ket. Leo fá zott, de egyéb baja nem
volt. Ső t, meg is tisztá lkodott kö zben, ruhá i frissen mosottak
voltak, talá n igénybe vette a szá lloda mosodá já t. Festus megint
felö ltö tte sá rká nyalakjá t, é s lehelete tü zével olvasztgatta
pikkelyeirő l a deret, hogy meg ne fagyjon.
Ahogy Khió né lekísé rte ő ket a lé pcső n, Já szon észrevette,
hogy Leo kidü lledt szemmel nézi a lá nyt. Még a hajá t is
há tranyalta a kezé vel Ajaj, gondolta Já szon. Megígérte magá nak,
hogy ké ső bb figyelmezteti bará tjá t a hó istennő vel
kapcsolatosan. Nem az a fajta lá ny, akire nyomulnia kéne.
A legalsó lé pcső fokná l Khió né Piperhez fordult.

[24
5]
 – Az apá mat á tverhetted, kislá ny, de engem nem tudsz. A mi
meccsü nk még nincs lejá tszva. Té ged pedig, Já szon Grace,
hamarosan viszontlá tlak a tró nteremben, jégszobor alakjá ban!
– Boreá sznak igaza van – mondta Já szon. – Elkényeztetett
gyerek vagy. Viszlá t, jéghercegnő !
Khió né szeme hó fehéren felizzott, a dü htő l nem talá lt
szavakat, és felviharzott a lé pcső n. De szó szerint. Ugyanis
félú ton hó viharrá vá ltozva eltű nt.
– Vigyá zz! – figyelmeztette Zéthész. – Minden sértést meg
torol!
Kai egyeté rtő n felmordult:
– Rossz nő vér.
– A hó istennő je – legyintett Já szon —, mit tehetne velem. Le
győ z hó golyó csatá ban? – De ahogy kimondta, má r tudta, hogy
Khió né sokkal rosszabb dolgokra is képes.
Leo teljesen kiakadt.
– Mi tö rté nt odafent? Magatokra haragítottá tok az istenlá nyt?
Rá m is haragszik? Gyerekek, ő t akartam meghívni az iskolai
bá lba.
– Majd késő bb elmagyará zzuk – ígérte Piper, de kö zben
Já szonra pillantott, hogy á tadja neki a feladatot.
Mi is tö rtént odafent? Já szon nem tudta egészen biztosan,
Boreá sz Aquilonná vá ltozott, felvette ró mai alakját, mintha
Já szon jelenlététő l skizofré n á llapotba kerü lt volna.
Já szon Fé lvér Tá borba való kerü lé sén Boreá sz/Aquilon jó t
derü lt, aztá n mégis kedvesen ú tjukra bocsá totta ő ket. Bá r a
szemében kegyetlen izgalom csillogott, mintha egy
kutyaviadalra fogadna.

[24
6]
 Ú gyis széttépitek egymá st. É s Aiolosznak soha tö bbé nem kell
bosszankodnia a félistenek miatt, jó solta boldogan Boreá sz.
Já szon elfordult, nem akarta, hogy Piper észrevegye
idegességét.
– Igen – hagyta rá . – Majd késő bb elmagyará zzuk.
– Vigyá zz magadra, csinos hajadon! – zengte Zéthész. –
Chicagó ig sok rosszindulatú szé llel talá lkozhatsz. É s sok gonosz
dolog is mozgoló dik. Sajná lom, hogy nem maradsz itt. Szép
jé gszobor lett volna belő led, visszatü krö zhetted volna az
arcomat, ha rá d tekintek.
– Kö sz – grimaszolt Piper. – De inká bb hokizom Kallal.
– Hoki? – csillant fel Kai szeme.
– Csak vicceltem – mondta Piper. – Gondolom, nem az lesz a
legnagyobb problé má nk, hogy az aljas szelektő l fü lgyulladá st
kapunk.
– Nem, nem – értett egyet Zé thész. – Valami má s. Sokkal
rosszabb.
– Rosszabb – visszhangozta Kai.
– Elá rulná tok, micsoda? – mosolygott rá Piper.
De a vará zslat most nem mű kö dö tt. A bíborszá rnyú Boreá dok
szinkronban rá ztá k fejü ket. A kinyíló gará zsajtó mö gö tt feltá rult
a hideg, csillagos ég, é s Festus tü relmetlenü l dobbantott lá bá val,
má r nagyon repü lni akart.
– Kérdezd meg Aioloszt, mi az a rossz dolog! – mondta
sö téten Zé thész. – Ö tudni fogja. Sok szerencsét!
Majdnem ú gy beszélt, mintha szívén viselné a sorsukat –
pedig néhá ny perccel ezelő tt még jégszobrot akart csiná lni
Piperbő l.

[24
7]
 Kai megveregette Leo vá llá t.
– Vigyá zz, nehogy halá l! Ha jö ssz még, lesz hoki, pizza! –
Való színű leg ez volt élete leghosszabb mondata.
– Gyerü nk! – nézett ki Já szon a sö té tbe. Szeretett volna má r
kikerü lni innen, de az volt az é rzé se, hogy a tö bbi helyhez
képest, ahol megfordulnak majd a kö zeljö vő ben, ezt a lakosztá lyt
kifejezetten vendégszerető nek fogjá k tartani. – Irá ny Chicago, és
pró bá ljunk meg életben maradni!

[24
8]
XXI. * Piper

P
IPER ADDIG KÉ PTELEN VOLT MEGNYUGODNI, amíg Qué bec I
fé nyei homá lyba nem vesztek mö gö ttü k.
– Ká prá zatos voltá l! – dicsérte meg Já szon.
Az elismerésnek be kellett volna aranyoznia a napjá t, de ő
csak az elő ttü k á lló problémá kra tudott koncentrá lni. Gonosz
dolgok mozgolódnak – figyelmeztette ő ket Zéthész. Piper ezt első
kézbő l tudta. Minél kö zelebb értek a napforduló hoz, a lá nynak
anná l kevesebb ideje maradt a dö ntésre.
Franciá ul vá laszolt Já szonnak:
– Ha tudná d ró lam az igazat, nem gondolná l olyan
csodá latosnak.
– Mit mondtá l? – kérdezte a fiú .
– Azt, hogy csak beszélgettem Boreá sszal. Mi volt abban
csodá latos?
Piper nem fordult meg, de biztos volt benne, hogy Já szon
mosolyog.
– Megmentettél attó l, hogy csatlakoznom kelljen Khió né
mélyhű tö tt hadseregéhez. Jö vö k neked eggyel.
Az volt a dolog legegyszerűbb része, gondolta Piper. Kizá rt dolog,
hogy á tengedje a fiú t annak a jégboszorká nynak. Pipert inká bb
Boreá sz á tvá ltozá sa nyugtalanította, és hogy miért engedte el
ő ket. Tudta, hogy a dolognak kö ze van a Já szon karjá n látható
tetová lá shoz. Boreá sz ró mainak hitte Já szont, aki nem vegyü lik a

[24
9]
gö rö gö kkel. Piper vá rta, hogy a fiú magyará zattal szolgá ljon, de
az semmi ilyesmivel nem rukkolt elő .
Egészen addig csak legyintett Já szon aggodalmá ra, mely
szerint nem tartozik a Fé lvér Tá borba. A fiú kétségtelenü l egy
félisten. Persze hogy a Fé lvér Tá borba tartozik. De most... mi
van, ha Já szon tényleg má s? Mondjuk, ellenség? Legalá bb
annyira utá lta ezt a gondolatot, mint Khió nét.
Leo szendvicseket osztott szét kö zö ttü k. Mió ta megtudta, mi
zajlott le a tró nteremben, hallgatott.
– Nem tudom elhinni, hogy Khió né így viselkedett. Annyira
kedvesnek lá tszott!
– Hidd el, haver – győ zkö dte Já szon —, hogy a hó csak
tá volró l szép, kö zelrő l hideg és aljas. Talá lunk neked egy jobb
bá lpartnert.
Piper mosolygott, de Leo nem ö rü lt az ö tletnek. Hallgatott a
palotá ban nélkü lü k tö ltö tt idejé rő l, és arró l sem beszélt, hogy a
Boreá dok miért nyaggattá k a tű zzel. Piper gyanította, hogy
valamit eltitkol elő lü k. Bá rmi is volt, a fiú hangulata kihatott
Festusra, aki morogva és gő zö lö gve pró bá lta magá t felfű teni a
hideg, kanadai lé gté rben. Nevével ellentétben Boldog, a sá rká ny,
nem volt kimondottan boldog.
Repü ltek, kö zben szendvicset majszoltak. Piper el sem tudta
képzelni, hogyan tankolt fel ilyen jó l az ú tra Leó , de még a
vegetá riá nus kajá ró l sem feledkezett meg. A sajtos-avoká dó s
szendvics isteni volt.
Mindhá rman hallgattak. Aká rmit is talá lnak Chicagó ban,
tudtá k, hogy Boreá sz azért engedte tová bb ő ket, mert a
kü ldeté sü ket ö ngyilkos vá llalkozá snak vélte.

[25
0]
 A hold felkelt, csillagké pek fordultak a fejü k fö lö tt A
Boreá sszal és gyermekeivel folytatott beszé lgeté s jobban
kikészítette Pipert, mint beismerte volna. De a teli gyomortó l
végre csö kkenni kezdett az adrenalinszintje.
Rá zd le magadró l, nyusziká i – kiá ltott volna rá Hedge edző . –
Ne légy anyá masszony katonája!
Pipernek azó ta Hedge-en já rt az esze, amió ta Boreá sztó l
megtudta, hogy életben van. Soha nem kedvelte az ö reget, de
képes volt leugrani a sziklá ró l, hogy megmentse Leó t, és a
teraszon felá ldozta magá t értü k. Piper most má r tudta, hogy
amikor az edző a suliban á llandó an hajtotta, és kiabá lt vele, hogy
fusson gyorsabban vagy csiná ljon tö bb fekvő tá maszt, vagy
amikor elfordult, és hagyta, hogy egyedü l harcoljon meg az
iskola legkeményebb csajaival, a maga idegesítő mó djá n segíteni
pró bá lt neki. Megpró bá lta felkészíteni a félisten-életére.
A teraszon Dylan az edző rő l is elkottyantott valamit: hogy
nyugdíjazá s oká n kerü lt a Vadon Kö zépiskolá ba, mert
kiö regedett, mintha ez valami bü nteté s lett volna. Piper azon
gondolkozott, mit jelenthet ez pontosabban, és hogy az edző
vajon ezé rt volt-e á llandó an rosszkedvű . Aká rmi legyen is az
igazsá g, Piper erő s késztetést érzett a megmenté sére, mió ta
megtudta, hogy életben van.
Ne szaladj annyira előre! – fogta vissza magá t. Nagyobb
problémáid is vannak ennél. Ennek az utazásnak nem lesz boldog
befejezése.
Á ruló volt, mint Silena Beauregard. Csak idő kérdése, hogy
efre a tá rsai is rájö jjenek.
Felnézett a csillagokra, é s eszébe jutott egy régi éjszaka, amit
apjá val Tó m nagypapa kunyhó ja elő tt tö ltö ttek. Tó m nagypapa

[25
1]
má r egy é ve elhunyt, de apja egyelő re megtartotta az oklahomai
há zat, amelyben felnő tt.
Visszamentek néhá ny napra, mé ghozzá azzal az ü rü ggyel,
hogy kipofozzá k az eladá shoz. Piper el sem tudta képzelni, kinek
kéne egy rozzant viskó , ablakok helyett csak zsalukkal, meg ké t,
szivar szagú kisszobá val. Az első éjszaká n annyira fullasztó volt
a hő sé g – augusztus kö zepén, lé gkondicioná ló nélkü l -, hogy apja
azt javasolta, aludjanak odakint.
Leterítették a háló zsá kjaikat, és a fá kon ciripelő kabó cá kat
hallgattá k. Piper megmutatta a csillagképeket, amikrő l olvasott:
a Lantot, Herkulest, a Nyilast, a Kentaurt.
Apja ö sszekulcsolta tarkó já n az ujjait. Kopott pó ló já ban és
farmerében olyan volt, mint egy á tlagos tahlequah-i férfi
Oklahomá bó l, egy csiroki, aki soha nem hagyta el az ő sei fö ldjé t.
– A nagyapá d azt mondaná , hogy a gö rö gö k csillagképei nagy
marhasá gok. Szerinte a csillagok ragyogó bundájú é lő lények,
affé le vará zssü ndisznó k. Egyszer, nagyon ré gen, pá r vadá sz
elfogott néhá nyat az erdő ben. Addig nem tudtá k, mit ejtettek
zsá kmá nyul, amíg le nem szá llt az é jszaka, és a lények vilá gítani
nem kezdtek. Arany szikrá k pattogtak a bundá jukbó l, é s a
csirokik visszaengedték ő ket az égre.
– Te hiszel a vará zssü ndisznó kban? – ké rdezte
Piper. Apja felkacagott.
– Szerintem Tó m nagyapa tö rté netei is nagy marhasá gok,
hasonló an a gö rö gö kéhez. De az é g elég tá gas. Akad benne hely
Herkulesnek és a sü nö knek is.

[25
2]
 Ü ldö géltek egy darabig, amíg Piper elé g bá torsá got nem
gyű jtö tt hozzá , hogy megkérdezze, ami má r régó ta fú rta az
oldalá t.
– Apa, te miért nem vá llalsz soha olyan filmszerepet, amiben
amerikai ő slakó t kell alakítanod?
Egy hete visszautasított egy jó pá r millió dollá ros szerepet.
Tó ntó t kellett volna eljátszania a Magányos lovas ú j
feldolgozá sá ban. Piper azó ta pró bá lta kitalá lni az okát. Apja
mindenfé le szerepet elvá llalt. Volt má r latin-amerikai taná r egy
kemény Los Angeles-i kö zépiskolá ban. lehengerlő izraeli kém
egy kasszasikert jelentő James Bond-filmben, és természetesen
Spá rta kirá lya. De ha indiá nszerep kerü lt hozzá – mindegy, mit
kellett eljá tszania visszautasította.
A fé rfi rá kacsintott.
– Tú l kö zel lenné k a ká lyhá hoz, ahonnan elindultam, Pipes.
Kö nnyebb eljátszani azt, ami nem vagyok.
– É s ez így is marad? Nem é rezté l mé g késztetést, hogy
elvá llalj egy olyan szerepet, ami megvá ltoztathatná a né ző k
elvá rá sait?
– Ha létezik ilyen szerep, Pipes – mondta szomorú an -, én még
nem talá ltam meg.
Piper a csillagokra tekintett, é s megpró bá lta ő ket ragyogó
sü nö knek képzelni. De csak a jó l ismert pá lcikafigurá kat lá tta
bennü k. Az égen futó Herkulest, aki szö rnyekre vadá szik. Talá n
apá nak igaza van. A gö rö gö k ugyanolyan marhasá gokat
á llítottak, mint a csirokik. A csillagok tű zgö mbö k, é s nem tö bbek.
– Apa – kérdezte Piper -, ha nem szeretsz kö zel lenni az
otthonodhoz, miért alszunk Tó m nagypapa udvará n?

[25
3]
 Apja nevetése visszhangzott a csendes oklahomai é jben.
– Te tú lsá gosan jó l ismersz engem, Piper!
– Nem akarod eladni a kunyhó t, ugye?
– Nem – só hajtott. – Azt hiszem, megtartom.
Piper pislogott egyet, é s megpró bá lt kievickélni az emlé kek
kö zü l. Akkor jö tt rá , hogy elaludt a sá rká ny hátá n. Hogyan képes
az apja olyan sokféle lenni ú gy, hogy való já ban egyik sem ő ?
Piper most ugyanezzel pró bá lkozott, de ú gy érezte, kettéhasad.
Egy darabig talá n képes lesz színészkedni. Még á lmodozhat
arró l, hogy megmenti az apjá t ané lkü l, hogy elá rulná a bará tait.
Pedig a boldog befejezés legalá bb olyan való színű tlennek
lá tszott, mint a vará zssü nö k lé tezése.
Já szon meleg mellkasá nak dő lt. A fiú nem tiltakozott. Ahogy
lehunyta a szemé t, má ris ú jra elragadta az álom.

Á lmá ban megint a hegytető n já rt. A kísérteties, lila tá bortű

nyakat vetített a fá k kö zé. Piper szemét csípte a fü st, és a fö ld a
talpa alatt, mintha a cipő je olvadozna.
A sö tétbő l egy hang mennydö rgö tt felé:
– Megfeledkezté l a feladatodró l!
Piper nem talá lta a hang gazdá já t, de csakis a gyű lö letes ó riá s
lehetett, aki Enkeladosznak nevezte magá t. Megpró bá lta
megkeresni az apjá t, de az oszlopot, amihez kikö tö zték, most
nem lá tta sehol – Hol van az apá m? – kö vetelte a vá laszt. – Mit
tett vele?

[25
4]
 Az ó riá s nevetése ahhoz hasonlított, mint amikor lá va tö r fel a
vulká n szá já bó l.
– A testé nek semmi baja, de a szegény ö rdö g elméje nem
tudta elviselni a tá rsasá gomat. Valamilyen furcsa okbó l
zavaró nak talá lta. Sietned kell, ifjú hö lgy, kü lö nben nem sok
megmentenivaló marad apá dbó l.
– Engedje el! – kiá ltotta. – Ejtsen rabul helyette engem! Ő csak
egy halandó !
– Igen, drá gá m – dö rö gte az ó riá s —, most bebizonyítom,
milyen erő s a gyermeki szeretet. Ez az, amit é n pró bá lok. Azzal
bizonyítod be, mennyire fontos neked az apá d élete, hogy
megteszed, amit kérek. Ki a fontosabb szá modra? Az apá d, vagy
egy csalá rd istennő , aki kihaszná l téged, játszik az érzelmeiddel,
és manipulá lja az emlékeidet, hm? Ki neked Héra?
Piper remegni kezdett. A belsejében fortyogó dü htő l és
félelemtő l alig tudott megszó lalni.
– Arra kér, hogy á ruljam el a bará taimat.
– A barátaid sajnos halá lra vannak ítélve. Kü ldetésü k
kudarcra ítélt vá llalkozá s. Ha sikerrel jártok is, ismered a
pró féciá t, Hé ra dü he á ldozatokat szed. Most egyetlen ké rdés
lé tezik: meg akarsz halni a barátaiddal, vagy együ tt akarsz élni
az apá ddal?
A má glya felmordult. Piper hátra akart lépni, de lá ba
elnehezedett. É szrevette, hogy a talaj kezdi beszippantani,
iszapké nt fogja kö rü l a cipő jét. Amikor felnézett, bíbor
szikraeső t lá tott az égen, és a felkelő napot keleten. Az alattuk
elterü lő vö lgyben vá rosok foltjai derengtek, és nyugaton – egy

[25
5]
hegyvonulat fö lö tt – ismerő s hegycsú cs bukkant fel a
kö dtengerbő l.
– Miért mutatja meg nekem? – ké rdezte Piper. – Ezzel elá rulja
a tartó zkodá si helyét.
– Igen, ismered ezt a helyet – mondta az ó riá s. – Vezesd ide a
bará taidat a való di ú ti céljuk helyett, aztá n a tö bbit rá m
bízhatod! Persze, jobb lenne, ha má r azelő tt végeznél velü k, hogy
ideértek. Mindegy, melyik lehető sé get vá lasztod. A lényeg, hogy
a téli napforduló kor, délben, legyé l a csú cson! Akkor
visszakapod az apá d, és épsé gben hazaté rhettek.
– Képtelen vagyok rá ! Nem kérheti azt, hogy...
– ...elá ruld azt az idió ta Valdezt, aki mindig az idegeidre ment,
és most valami titkot is rejteget elő led? Hogy becsapd a
szerelmed, aki való já ban sohasem volt a szerelmed?
Fontosabbak a saját apá dná l?
– Megtalá lom a mó djá t, hogy legyő zzelek – ígérte Piper. –
Megmentem az apá mat és a bará taimat.
Az ó riá s felmordult a sö té tben.
– Egykor é n is ilyen bü szke voltam. Azt hittem, az istenek
soha nem győ zhetnek le. De hegyet gö rgettek fö lé m, é s a fö ldbe
passzíroztak. Eó nokon á t szenvedtem alatta, ká bultan a
fájdalomtó l. Tü relmet tanultam, kislá ny. Megfontoltsá got. Aztá n
az é bredező fö ld segítségével sikerü lt a felszínre tö rnö m. É s é n
csak az első vagyok. Testvé reim hamarosan kö vetnek engem. É s
a bosszú nk nem marad el – ezú ttal nem. Neked, Piper McLean,
ideje lenne
alá zatot tanulni! Majd én megmutatom, hogy milyen kö nnyű
megtö rni a lá zadó szellemed.

[25
6]
 Az á lom szétfoszlott. Piper arra ébredt, hogy sikítva zuhan a
mélybe.

[25
7]
XXII. * Piper

P
IPER SZALTÓ ZVA ZUHANT LEFELÉ AZ É GBŐ L. A mé lyben a
hajnali vá ros fé nyei derengtek, pá r szá z méterrel tá volabb
észrevette az irá nyíthatatlanná vá lt bronzsá rká nyt. Szá rnyai
bé ná n ló gtak, szájá ban rosszul becsavart villanykö rteké nt
villogott a tű z.
Egy test hú zott el mellette. Leo. A fiú ü vö ltö tt, é s vadul
kapkodott a felhő k felé .
– Ez nagyon gá áá z!
Piper utá na akart kiá ltani, de má r messze já rt.
Já szon hangjá t hallotta a feje fö lü l:
– Piper, vízszintesen! Tá rd szét a karod és a lá bad!
A lá ny nagy nehezen ú rrá lett a pá nikon, megtette, amit
Já szon mondott, és teste egyensú lyba kerü lt. Kinyú jtott
végtagokkal zuhant, mint egy ejtő ernyő s. Ü gy érezte, mintha
levegő helyett kemé ny jéglapon fekü dne. Já szon egyszer csak ott
termett mellette, á tkarolta a dereká t.
Hála istennek – gondolta Piper lelkének egyik fele, míg a má sik
ezt gondolta: hát ez nagyszerű, már másodszor ölel át... de csak azért,
mert a halálba zuhanok.
– El kell kapnunk Lé ó t! – kiá ltotta Piper.
Já szonnak valamennyire sikerü lt uralma alá hajtani a szeleket,
zuhaná suk lelassult, de az á ramlatok tová bb dobá ltá k ó két –
mintha vonakodná nak igá ba hajtani fejü ket.

[25
8]
 – Ez rá zó s lesz – figyelmeztette Já szon. – Kapaszkodj!
Piper erő sen belekapaszkodott a sikló repü lé sbe kezdő Piper
talá n sikított, de a hangot kitépte torká bó l a sebessé g. Lá tá sa
elhomá lyosult.
Aztá n egy má sik meleg testnek csapó dtak, az életéért kü zdő
és ehhez mé rten ká romkodó Leó nak.
– Ne kapá ló zz, én vagyok! – mondta Já szon.
– A sá rká nyom! Meg kell mentened Festust! – kiá ltotta Leo.
Já szon kettejü ket is alig bírta el, és Piper tudta, hogy az
ö tventonná s vassá rká nnyal végképp nem boldogulna. De mielő tt
lebeszélhette volna Leó t az ö tletrő l, robbaná s hallatszott a
mélybő l. Egy raktá r mö gü l tű zgö mb csapott az é gre. Leo
felzokogott:
– Festus!
Já szon arca kivö rö sö dö tt az erő feszítéstő l, ahogy megpró bá lta
maguk alatt tartani a légpá rná t, de egy szü netekkel tagolt
esé sné l tö bbre így sem volt képes. Mintha nem is zuhantak,
hanem egy ó riá si lépcső n pattogtak volna lefelé, amelynek
minden foka egyenként ö tvenmé teres volt, é s ezt Piper gyomra
nehezen tolerá lta.
Mikö zben dü lö ngélve és nagyokat dö ccenve lefelé tartottak,
Piper egy ü zemet vett észre maguk alatt. Raktá rakat,
kéményeket és egy szö gesdró ttal kö rbevett parkoló t, ahol
hó borította já rmű vek sorakoztak. Mé g mindig elé g magasan
voltak ahhoz, hogy jég' ká sá vá vagy inká bb végká sá vá
placcsanjanak szét, amikor Já szon így szó lt:
– Nem bírom tová bb...
É s zuhanni kezdtek, mint a kő .

[25
9]
 Á ttö rték a legnagyobb raktá r tetejét, és beestek a sö tétbe.
Piper elkö vette azt a hibá t, hogy megpró bá lt talpra esni. É s a
lá bá nak ez nagyon nem tetszett. A hideg vasnak csapó dott, bal
boká já ba fá jdalom hasított.
Néhá ny má sodpercig semminek sem volt tudatá ban – csak a
fájdalomnak, ami olyan éles volt, hogy a fü le csengeni kezdett, és
lá tó mezeje vö rö sben ú szott.
Valahonnan alulró l Já szon kiá ltá sa visszhangzott:
– Piper! Hol vagy?!
– Aú , haver! Nem vagyok kanapé ! – nyö gte Leo. – Hová lett
Piper?
– Itt vagyok – préselte ki a hangot a torká n a lá ny, de csak
nyü szítésre futotta.
Mozgoló dá st hallott, nyö géseket é s lá bak dobogá sá t a
vaslépcső n.
A lá tá sa lassan kitisztult. Egy vas tető já ró n fekü dt, mely kö r-
befutott a raktá ron. Leo és Já szon a fö ldszintre esett, most onnan
má sztak fel hozzá a magasba. Amikor a lá bá ra nézett, rosszullét
kerü lgette. Nem ebben a szö gben kellene á llnia, ugye?
Jaj, anyá m! Elfordult, mielő tt kidobta volna a taccsot. Valami
má sra kellett gondolnia. Bá rmire.
Felnézett a hat mé terrel fö lö tte lévő , csillag alakú lyukra, ahol
á tszakítottá k a tető t. Hogy az esést miként sikerü lt tú lé lniü k,
arró l fogalma sem volt. A mennyezetrő l ló gó halvá ny fényű
villanykö rték képtelenek voltak bevilá gítani a hatalmas teret.
Piper mellett, a rozsdá s vasfalon a vá llalat emblémája lá tszó dott
– vagyis látszó dott volna, ha nem fú jká ljá k ö ssze grafitival.
Odalent, a sö té t épü letben gépeket fedezett fel, robotkarokat,

[26
0]
félké sz furgonokat egy futó szalagon. Mintha é vek ó ta á llt volna a
munka.
Já szon és Leo odaért mellé.
– Jó l va..? – akarta kérdezni Leó , de észrevette Piper lá bá t. –
Nem, nem vagy jó l.
– Kö szö nö m, hogy megnyugtattá l – nyö gte a lá ny.
– Rendbe jö ssz – ígérte Já szon, bá r Piper kihallotta hangjá bó l
az aggodalmat. – Leó , van ná lad első segélycsomag?
“ Hogyne! – Beletú rt a szerszá mtá ská já ba, é s ragtapaszt me
gézkö teget hú zott elő belő le. Mindkét dolog tú l nagy volt ahhoz
hogy az ö vtá ska rekeszeibe fé rjen. Piper má r tegnap reggel
kiszú rta a szerszá mtá ská t, de nem ké rdezte meg Leó t, hol
szerezte. Kívü lrő l teljesen á tlagos holminak lá tszott. Csak egy
bő rkö té ny, sok zsebbel, amilyet az ácsok vagy a ková csok
haszná lnak. Ráadá sul ü resnek tű nt.
– Hogy esi... – pró bá lt felü lni Piper. – Hogyan vetted ki azokat
egy ü res szerszá mtá ská bó l?
– Vará zslat! – mondta Leo. – Nekem sem tiszta a mű kö dése,
de a lényeg, hogy bá rmilyen szerszá mot elő tudok vará zsolni
belő le, meg má s hasznos dolgokat. – Egy má sik zsebbő l kis
ré zdobozt hú zott elő . – Mentolos cukorkát a friss leheletért?
Já szon kikapta kezébő l a mentolos cukrot.
– Nagyon jó , Leo! De tudsz valamit tenni Piper lá bá ért is?
– É n szerelő vagyok, ö regem. Nem mondom, ha Piper egy
autó lenne, akkor talá n... – Csettintett az ujjá val. – Vá rjatok, mi
volt az az isteni kaja, amivel a Tá borban megetettek? Rambozia?
– Ambró zia, te hü lye! – csikorgatta a fogait Piper. – Ha nem
tö rt darabokra, talá lsz belő le a tá ská mban.

[26
1]
 Já szon ó vatosan lehú zta a tá skát a lá ny vá llá ró l, és beletú rt a
csomagba, amit az Aphrodité-kö lykö k á llítottak ö ssze Piper
szá má ra. Talá lt egy légmentesen zá ró dó zacskó t,
ö sszenyomó dott, szö gletes, leginká bb citromos szelethez
hasonlító sü temé nyek voltak benne. Letö rt egy darabot, és
Pipernek nyú jtotta.
A lá ny egy teljesen ú j ízzel ismerkedhetett meg. Apja
feketebabos levesé hez hasonlított, amit gyerekkorá ban evett.
Akkor fő zte ezt neki, ha beteg volt. Az emlék egyszerre
megnyugtatta és elszomorította. De a fá jdalom enyhü lni kezdett.
– Még! – mondta Piper.
Já szon a homlokát
rá ncolta.
– Nem akarok kocká ztatni. Azt mondtá k, ha sokat eszel belő le,
elé ghetsz. Inká bb sínbe rakom a lá bad.
Piper gyomra ö sszerá ndult.
– Csiná ltá l má r ilyet azelő tt is?
– Igen... azt hiszem. – Já szon a rö gzítő kö téshez félbetö rt egy
lé cdarabot, aztá n fogta a gézt és a ragtapaszt.
– Ne mozgasd a lá bad! – utasította a fiú . – Ez fá jni fog.
Amikor Já szon a helyére ugrasztottá a csontot, Pipernek
eltorzult az arca, é s Leo karjá ba vájta a kö rmé t. Leo legalá bb
akkorá t ü vö ltö tt fá jdalmá ban, mint a lá ny. Amikor Piper szeme
elő l eloszlott a kö d, é s ú jra rendesen kapott levegő t, észrevette,
hogy a lá ba megint normá lis szö gben áll. A boká ját némi
furnérlemez, géz és ragtapasz segítségé vel sínbe raktá k.
– Aú – mondta.
– A francba, szé psé gkirá lynő ! – dö rzsö lte a karjá t Leo. –
Szerencse, hogy nem a képem volt kö zelebb!

[26
2]
 – Bocs – fintorgott Piper. – Kü lö nben meg ne hívj
„szé psé gkirá lynő nek” vagy megint megcsaplak!
– Mindketten nagyszerű en csiná ltá tok. – Já szon talá lt egy
kulacsot Piper há tizsá kjá ban, és megitatta vízzel. Né há ny perc
mú lva Piper gyomorégése csillapodni kezdett.
Miutá n abbahagyta a visítá st, Piper meghallotta a szél
vonyítasá t. A tető n tá tongó lyukon á t kavargó hó pelyhek hulltak
be, é s a Khió néval való talá lkozá s utá n a hó volt az utolsó , amit
Piper lá tni akart.
– Mi lett a sá rká nnyal? – ké rdezte. – Hol vagyunk?
Leo arca elkomorult.
– Nem tudom, mi tö rté nt vele, egyszer csak oldalra csapó dott,
mintha egy lá thatatlan falnak ü tkö zö tt volna, aztá n zuhanni
kezdett.
Pipernek eszébe jutott Enkeladosz figyelmeztetése: „Majd én
megmutatom, hogy milyen könnyű megtörni lázadó szellemed.”
Ekkora tá volsá gbó l sikerü lt lesö pö rnie ő ket az égrő l?
Hihetetlennek tű nt. Ha ennyire erő s, mié rt akarja, hogy elá rulja
a barátait, miért nem ö li meg ő ket sajá t maga? É s hogyan
lá thatta ő t tö bb ezer kilométerrő l? Ráadá sul hó viharban?
Leo a falon lé vő ló gó ra mutatott.
– Ami a hollétü nket firtató kérdé st illeti... – Nem volt kö nnyű
kivenni, mi van a graffitik alatt, de Piper mintha egy szemet
lá tott volna, és alatta néhá ny sablonnal felfestett szó t:

MONOKLI MOTOR l-ES

SZERELŐ ÜZEM

[26
3]
 – Egy bezá rt ü zem – mondta Leo. – Azt hiszem, Detroitba
pottyantunk.
Piper is hallott a Detroitban bezá rt ü zemekrő l, tehá t ő is
elképzelhető nek tartotta a dolgot. De kevé sbé lehangoló helyre
is zuhanhattak volna.
– Milyen messze vagyunk Chicagó tó l?
Já szon odaadta neki a kulacsot.
– Talá n há romnegyedé t tehettü k meg az ú tnak. Az a helyzet,
hogy a sá rká ny né lkü l kénytelenek leszü nk a fö ldö n folytatni a
kü ldeté st.
– Azt má r nem – tiltakozott Leo. – Nagyon veszé lyes. Pipernek
eszébe jutott, hogy á lmá ban le akarta hú zni a lá bá t a homok, és
Boreá sz kirá ly figyelmeztetése a tová bbi szö rnyű ségeket
tartogató fö ldrő l.
– Igaza van. Kü lö nben sem biztos, hogy tudok járni. É s ké t
emberrel nem tudsz á trepü lni ekkora tá volsá got.
– Ez igaz – mondta Já szon. – Leó , a sá rká ny té nyleg nem
magá tó l nett le? Ú gy é rtem, hogy má r elég régi, és te nem...
– Nem javítottam meg rendesen?!
– É n nem mondtam ilyet – ellenkezett Já szon. – Talá n most
is.. megbü tykö lhetnéd.
– Nem is tudom... – motyogta csü ggedten a fiú . Néhá ny
csavart vett elő a zsebébő l, és azokat babrá lta. – Elő szö r meg kell
talá lnom, hogy lá ssam, egyben maradt-e.
– Az én hibá m – mondta Piper gondolkozá s nélkü l.
Egyszerű en képtelen volt tová bb magá ban tartani. Az apjá val
kapcsolatos titka ú gy égette belsejét, mintha tú ladagolta volna

[26
4]
magá t ambró ziá bó l. Ha tová bb folytatja a hazudozá st, hamuvá
ég.
– Piper – kezdte kedvesen Já szon aludtá l, amikor Festus
bedö glö tt. Nem lehetett a te hibá d.
– Igen, é ppen akkor ébredtél fel – értett egyet Leó , aki most
viccelő dni sem pró bá lt a lá ny rová sá ra. – Fá jdalmaid vannak,
pihenj!
El akart nekik mondani mindent, de a szavak a torká ban
ragadtak. Mindketten olyan kedvesek voltak hozzá ! De ha
Enkeladosz mé gis figyeli, egyetlen rossz szó megö lheti az apját.
Leo felá llt.
– Já szon, te maradj itt vele, rendben? É n megkeresem Festust.
Gondolom, a raktá r kö rnyéké n ért fö ldet. Ha megtalá lom,
megnézem, tudok-e kezdeni vele valamit.
– Tú l veszélyes egyedü l csatangolni – ellenkezett Já szon.
– Ugyan, van ná lam ragasztó szalag meg mentolos cukor, és
nem fé lek haszná lni! Kutya bajom sem lesz – vá gta rá Leo
kicsivel gyorsabban a kelleténél, é s Piper elő tt vilá gos lett, hogy
a srácot jobban megrá zta az eset, mint mutatja. – Aztá n nehogy
itt hagyjatok!
Leo a vará zstá skájá bó l elemlá mpá t vett elő , és Pipert meg
Já szont odafent hagyva elindult lefelé a lépcső n.
Já szon Piperre mosolygott, bá r elég idegesen. Ugyanolyan
arcot vá gott, mint amikor a Vadon Kö zé piskola tetejé n elő szö r
megcsó kolta. Az ajká n lévő csinos heg félholddá gö rbü lt az
emlé ktő l melegsé g já rta át Pipert. Aztá n eszé be jutott, hogy az
ominó zus csó k sohasem tö rtént meg.
– Jobban nézel ki – mondta Já szon.

[26
5]
 Piper nem tudta, a lá bá ra érti-e, vagy arra, hogy lekopott ró la
a vará zsszé pség. A farmere elszakadt, amikor á tzuhant a tető n A
bakancsa foltos volt az olvadt, sá ros hó tó l. Nem tudta, milyen
lehet az arca, de halvá nyan sejtette, hogy ré mes.
De mit számít? Azelő tt nem foglalkozott ilyen apró sá gokkal.
Azon tű nő dö tt, hogy az az idió ta anyja, a szerelem istennő je,
vajon megvá ltoztatta-e a gondolkozá sá t is? Ha egy nap azon
kapja magá t, hogy legyű rhetetlen vá gyat érez divatmagazinok
lapozgatá sá ra, akkor megkeresi Aphrodité t, és lekever neki egy
„isteneset”.
Ú gy dö ntö tt, inká bb a lá bá ra koncentrá l. Ha nem mozgatta, a
fájdalom egé sz tű rhető nek bizonyult.
– Ü gyesen helyre tetted a lá bam. Hol já rtá l első segély-
tanfolyamra?
Já szon vá llat vont.
– A szoká sos vá lasz. Nem tudom.
– Azé rt néhá ny emléked má r van, nem? Mint az a latin
profécia a Táborban, vagy az az á lom a farkasró l.
– Elé g zavaros az egész. Olyan, mintha déja vum lenne.
Felejtetté l má r el egy szó t vagy egy nevet, és érezted ú gy, hogy
ott van a nyelved hegyén, pedig mégsem? Na, ilyen é rzés. Csak
ná lam az egész é letemrő l van szó .
Piper né mileg á t tudta érezni a problémájá t. Az utó bbi három
hó napró l – egy elképzelt é letrő l é s egy elké pzelt kapcsolatró l –
kiderü lt, hogy csak a Kö d játéka volt.
A szerelmed, aki sosem volt a szerelmed – mondta Enkeladosz
fontosabb a saját apádnál?

[26
6]
 Jobban tette volna, ha tartja a szá já t, de kibukott belő le a
kérdés, ami tegnap ó ta foglalkoztatta.
– Az a fotó , a zsebedben, egy régi ismerő sö det
ábrá zolja? Já szon mintha csigahá zba hú zó dott volna
vissza.
– Bocs – mondta Piper. – Nem az é n dolgom, nem kérdeztem
semmit!
– Nem... semmi baj – ernyedtek el a fiú voná sai. – Csak még é n
is tapogató zom. A neve Thá lia. É s a nő vérem. Ne emlé kszem
ré szletekre. Abban sem vagyok biztos, hogy honnan veszem ezt,
de... megmondaná d, min mosolyogsz?
– Semmin – pró bá lt komoly képet vá gni Piper. Szerencsére
nem egy régi bará tnő . Nevetségesen megkö nnyebbü lt. – Csak...
ö rü lö k, hogy emlé kszel. Annabeth neked is elmondta, hogy
Thá lia felcsapott Artemisz Vadá szá nak?
Já szon bó lintott.
– Ú gy érzem, meg kell ő t talá lnom. Héra nem véletlenü l
hagyott ró la emléket a fejemben. Valami kö ze van ehhez a
kü ldeté shez. Ugyanakkor... azt is é rzem, hogy veszélyes lehet.
Nem biztos, hogy ki akarom deríteni az igazsá got. Ő rü ltségnek
hangzik?
– Nem – mondta Piper. – A legkevésbé sem.
A falon lévő ló gó ra pillantott: MONOKLI MOTOR, és egy
vö rö s szem. Valamié rt zavarta az embléma.
Talá n Enkeladosz miatt, aki megfigyelte, és az apjá val
zsarolta. Meg kellett mentenie, de nem árulhatta el a bará tait.
– Já szon, ha má r az igazsá gná l tartunk – kezdte Piper. – El kell
mondanom valamit, valamit az apá mró l...

[26
7]
 De erre má r nem maradt ideje. Lentrő l fé mes csattaná s
halaszott, mintha becsaptak volna egy ajtó t. Végigvisszhangzott
az épü leten.
Já szon felá llt. Elő vette az érmé t, a levegő be pö ckö lte, és
elkapta arany kardot. Á thajolt a korlá ton.
– Te vagy az, Leo?
Semmi vá lasz.
Leguggolt Piper mellé.
– Nem tetszik ez nekem.
– Lehet, hogy Leo bajba kerü lt. Menj utá na!
– Nem hagyhatlak egyedü l.
– Nem lesz semmi bajom. – Piper rettegett, de nem vallotta be.
Elő hú zta tő rét, é s megpró bá lt magabiztosnak látszani. – Ha
valaki a kö zelembe meré szkedik, kilyukasztom a bő ré t!
Já szon habozott.
– Itt hagyom a csomagod. Ha ö t perc mú lva nem érek vissza...
– Essek pá nikba? – ké rdezte
Piper. Já szon elmosolyodott.
– Ö rü lö k, hogy ú jra a régi vagy. A sminked meg a ruhá d
sokkal ijesztő bb volt a tő rö dnél.
– Nyomá s, Sziporka, mielő tt téged is kilyukasztalak!
– Sziporka?!
Já szon sé rtetten is szexi volt. Ez nem igazsá g! Aztá n elindult a
lé pcső felé, é s eltű nt a sö tétben.
Piper a lélegzetvételeit szá molta, abbó l pró bá lta megítélni,
mennyi idő telt el. De negyvenhá rom kö rü l elvesztette a fonalat.
Aztá n az épü letben ú jabb csattaná s hallatszott.

[26
8]
 A visszhang elhalt. Piper szíve zakatolt, de nem kiá ltott fel.
Ö sztö nei azt sú gtá k, nem volna jó ö tlet.
Sínbe tett lá bá ra nézett. Nem hiszem, hogy el tudné k futni.
Aztá n ú jra a Monokli Motor-emblémá ra siklott a tekintete. Nem
hagyta nyugodni egy benső hang. Veszé lyre figyelmeztette. A
gö rö g mitoló gia ú jabb lénye kö zelgett...
A keze a hátizsá kjá ra vá ndorolt. Kivette az
ambró ziaszeleteket.
Ha tú l sokat eszik belő le, eléghet, de ennyi erő vel a bokájá t is
helyrepofozhatja, nem?
Bumm. A hang most kö zelebbrő l hallatszott, kö zvetlenü l
aló la. Kivett egy egész szelet ambró ziát, és a szájá ba tö mte. Szíve
szaporá bban kezdett verni. A bő re é gett.
Ó vatosan a sínnek nyomta sarkát. Se fá jdalom, se merevsé g.
Á tvá gta a ragasztó szalagokat a tő rével. A lé pcső irá nyá bó l
lé pteket hallott. Mintha ó lomcsizmá ban já rna valaki.
Eltelt má r ö t perc, vagy tö bb is? A léptek nem hasonlítottak
Já szonéihoz, de lehet, hogy azért, mert a karjá ban cipelte Leó t.
Végü l nem bírta tová bb. Megmarkolta a tő rét, és felkiá ltott:
– Te vagy, Já szon?
– Persze – hangzott a sö tétbő l a vá lasz. – Jö vö k má r!
Kétsé gtelenü l Já szon hangja volt, de akkor mié rt diktá ljá k azt az
ö sztö nei, hogy meneküljön?
Feltá pá szkodott.
A lé ptek kö zelebb é rtek.
– Semmi baj – nyugtatta a hang.
A lé pcső tetején egy arc vá lt ki a sö tétségbő l. Egy rú t pofa,
belapult orral, egyetlen, véreres szemmel a homloka kö zepén.

[26
9]
 – Semmi baj – mondta a Kü klopsz tö kéletesen utá nozva
Já szon hangjá t. – É ppen ideé rtél vacsorá ra.

[27
0]
XXIII. * Leo

L
EO E PILLANATBAN MINDÖ SSZE ANNYIT KÍVÁ NT, hogy a sá rká ny
bá rcsak ne a budikra zuhant volna...
De persze a rengeteg hely kö zü l éppen a Toi-Toi mobilvécéket
vá lasztotta. A gyá rudvaron vagy tizenkettő sorakozott belő lü k,
és Festus mindet kilapította. Szerencsére régó ta nem haszná ltá k
ő ket, és a zuhaná st kö vető lá nggö mb a tartalmuk jelentő s részét
elégette. Á m a romok aló l így is elég gusztustalan veszélyes
anyag szivá rgott ki. Leo á tvá gott a pocsolyá kon, és megpró bá lt a
szá já n á t Lélegezni. Zuhogott a hó , a sá rká ny pikkelyei mégis
gő zö lö gtek a forró sá gtó l. Leó t ez természetesen nem zavarta.
Gyorsan felmá szott a mozdulatlan testre, és kö zben egyre
idegesebb lett. A sá rká ny ugyanis teljesen mű kö dő képesnek
lá tszott, igaz, hogy lezuhant az é gbő l, és nagy robbaná ssal
becsapó dott a fö ldbe, de teste még csak be sem horpadt. Ú gy
lá tszik, a tű zlabdát a vécékben felgyű lt gá zok okoztá k, és nem a
sá rká ny detoná ció ja. Festus szá rnya is sértetlen maradt.
Semmije sem tö rt el. Kívü lrő l nem lá tszott, mitő l zuhant le.
– Nem az é n hibá m – motyogta. – Festus, te aztá n jó l lejá rattá l.
Aztá n felnyitotta a sá rká ny fejében lé vő irá nyító rendszert, és
Leo szíve ö sszeszorult.
– Jaj Festus, ez meg mi a franc?!
A vezetékek teljesen lefagytak, pedig tegnap még semmi bajuk
sem volt. Leo lelkiismeretesen rozsdá tlanította a szerkezetet, de

[27
1]
valamitő l mégis lefagyott a sá rká ny agya, pedig a fejében
annyira melegnek kellett volna lenni, hogy elkerü lhető legyen a
jé gké pző dés. A jegesedéstő l tú lterhelő dö tt vezeté kek leégetté k
az irá nyító tá rcsát. Leo nem értette, hogyan tö rténhetett ez.
Rendben, a sá rká ny nem volt mai gyerek, de akkor is...
A dró tokat gyorsan kicserélhette. Nem ez volt a problé ma.
Viszont az elszenesedett irá nyító lemez má r nem volt vicc. A
tá rcsa szélét díszítő gö rö g írá sjelek és képek – melyek talá n
vará zserő vel bírtak – elmosó dtak és megfeketedtek.
Az egyetlen pó tolhatatlan alkatré sz – é s tö nkrement. Megint.
Eszé be jutott anyja figyelmeztetése: A legtöbb probléma kisebb,
mint amekkorának látszik, mijo. Semmi sem megjavíthatatlan.
Az anyja mindent ké pes volt megszerelni, de Leo biztosra
vette, hogy soha nem kellett ö tvené ves vará zssá rká nyt javítania.
Ö sszeszorította a fogá t, é s ú gy dö ntö tt, megpró bá lja. Nem fog
Detroittó l Chicagó ig kutyagolni a hó viharban, és vá llalja a
felelő sséget, hogy miatta valljanak kudarcot a barátai.
– Rendben – dü nnyö gte, é s lesö pö rte a vá llá ra hullott havat. –
Kérek egy poroló ecsetet, egy pá r nitrilkesztyű t meg egy
tisztító sprayt!
A szerszá mtá ska engedelmeskedett. Leo elmosolyodott,
amikor elő kerü ltek az eszkö zö k. De a tá ská nak is megvoltak a
hatá rai. Példá ul nem tudott Já szon kardjához hasonló
vará zstá rgyakat Produká lni, sem nagyobb holmikat, mint
pé ldá ul egy lá ncfű ré sz. Ugyanis má r mindké t kéréssel
pró bá lkozott. É s ha egyszerre tú l sok ó hajt intézett hozzá , a
tá ska tú lmelegedett, és ki kellett vá rni, hogy lehű ljö n és ú jra
munkaképessé vá ljon. Minél bonyolultabb volt a ké rés, anná l

[27
2]
hosszabb hű lé si idő kö vetkezett. De ha olyan kicsi és egyszerű
dolgokró l volt szó , mint amilyeneket az ember egy mű helyben
talá l... Leó nak csak kérnie kellett.
Belekezdett irá nyító lemez tisztítá sá ba. Amíg dolgozott, hó
lepte be a kihű lő sá rká nyt. Leó nak idő rő l idő re szü netet kellett
tartania, hogy tü zet lobbantson, és leolvassza ró la. Leo kü lö nben
robotpiló ta ü zemmó dban mű kö dö tt, vagyis a keze magátó l
dolgozott, amíg a gondolatai má shol já rtak.
Dü hö s volt magá ra, amiért olyan ostobá n viselkedett Boreá sz
há zá ban. Gondolhatta volna, hogy a télisten-csalá d rü hellni fogja
első lá tá sra. A tű zisten fia egy tü zet lehelő sá rká nnyal berepü lt a
lakosztá lyukba – talá n nem volt a legjobb ö tlet. Leo utá lta
kikö zö sítve é rezni magát. Já szon és Piper bemehetett a
tró nterembe. Leó nak az elő térben kellett vá rnia Kallal, a hoki és
a sú lyos fejsérü lések félistenével.
Tűz rossz – mondta Kai.
É s ezzel szépen ö sszefoglalta a helyzetet. Leo tudta, hogy
tová bb nem titkoló zhat a bará tai elő tt. A Félvé r Tá bor ó ta nem
hagyta nyugodni a pró fécia egyik sora: vihartól, vagy tűztől, a
világ
elpusztul.
Leo tű zember volt, az első 1666 ó ta, amikor London porig
égett De ha elmondaná barátainak, hogy mire képes – „Hé,
skacok, tudjátok, mi a pálya? Lehet, hogy elpusztítom a világot!” –
vajon tá rt karokkal vá rná k vissza a Tá borba? Leo megint
felhú zhatná a nyú lcipő t. Bá r ismerő s helyzet lenne, mé gis
nyomasztotta a gondolat.
Aztá n ott volt Khioné. Milyen csinos az a lá ny! Leo persze
komplett idió tá t csiná lt magá bó l, de nem tehetett ró la.

[27
3]
Kitisztíttatta a ruhájá t a szupergyors mosodaszolgá ltatá ssal –
amit egyébké nt nagyon jó l tett. Megfé sü lte a hajá t – az volt aztá n
a nehé z munka! – és elő vará zsolt az ö vtá skájá bó l egy doboz
mentolos cukorká t. Tette mindezt abban a remé nyben, hogy a
lá ny kö zelébe lehetett. Természetesen nem volt akkora má kja.
Kikö zö sítették a rokonai – ez volt az ő keresztje a
gyerekotthon lakó i, é s így tová bb. Az utó bbi há rom hétben Leo
még a Vadon Kö zépiskolá ban is harmadik keré knek é rezte
magá t Já szon é s Piper mellett, mió ta legjobb bará taibó l
szerelmespá r lett. ö rü lt a boldogsá guknak, nem ez volt a
probléma, hanem hogy feleslegesnek érezte magá t.
Amikor kiderü lt, hogy Já szon jelenlé te a Vadon
Kö zépiskolá ban csupá n illú zió volt – afféle mú ló agybaj Leo
titokban reménykedni kezdett. Talá n ú jra tiszta lappal
indulhatnak. De Já szon és Piper megint veszélyesen kö zeledett
egymá shoz. Ez nyilvá nvaló volt abbó l, hogy az imént kettesben
akartak maradni. Mire szá mított? Megint ő lesz a fekete bá rá ny.
Khió né csak abban kü lö nbö zö tt a tö bbiektő l, hogy gyorsabban
taszította el.
Elég legyen, Valdez! – á llította le magá t. – Senki sem fog egy
jelentéktelen ember fülébe hegedülni. Javítsd meg azt a hülye sárkányt!
Annyira belemerü lt a munká ba, hogy nem tudta, mennyi idő
telt el, amíg meghallotta a hangot.
Tévedsz, Leo – mondta valaki.
Annyira megijedt, hogy beleejtette az ecsetet a sá rká ny fejébe.
Felá llt, de nem lelte a hang gazdájá t. Aztá n lené zett a fö ldre. A
hó , a vé cébő l szivá rgó vegyszerek é s még az aszfalt is hullá mzani
kezdett, mintha cseppfolyó ssá vá lt volna. Egy háromszor három

[27
4]
méteres terü leten ké t szem, egy orr és egy száj jelent meg: egy
alvó tó kinagyított arca.
Való já ban nem beszé lt, mert az ajkai nem mozogtak, de Leo
hallotta a hangjá t a fejében, mintha a hang a talajbó l eredne, és a
talpá n á thaladva a koponyá já ban rezoná lna.
Nagy szükségük van rád – mondta. Valamiért te vagy a hetek
legfontosabbika. Mint az irányítólemez a sárkány fejében. Nélküled a
többiek ereje mit sem ér. Soha nem érnek el hozzám, és soha nem
állítanak meg. Telítsen fel fogok ébredni.
– Maga... – kezdte Leó , de annyira remegett, hogy abban sem
volt biztos, kimondta-e egyá ltalá n hangosan – ...maga ö lte meg
az anyá mat.
Az arcon hullá m futott vé gig. A szá j á lmatag mosolyra
hú zó dott, mintha kellemes á lmot lá tna.
Ugyan, Leo! Én is az anyád vagyok, méghozzá az Első Anyád. Ne
szállj szembe velem! Menekülj! Hagyd a fiamat, Prophüriont
feltámadni és királlyá válni, és én leveszem rólad a terhet Könnyű
lélekkel járhatsz e földön.
Leo felkapta az első keze ü gyébe kerü lő tá rgyat, ami
tö rténetesen egy vé céü lő ke volt, és az archoz vá gta.
– Hagyjon békén!
A vécéü lő ke elmerü lt a folyékonnyá vá ló talajban, és az
arckép eltű nt a hullá mzó hó ban és sá rban.
Leo a fö ldet bá multa, vá rta, hogy az arc ú jra megjelenjen. De
nem jelent meg. Leo szívesen hitte volna azt, hogy csak képzelte
az egészet.
Aztá n a gyá r irá nyá bó l csattaná st hallott, mintha ké t
teherautó roham volna egymá snak. A ropogó és nyikorgó fémek
hangja

[27
5]
végig visszhangzott az udvaron. Azonnal tudta, hogy Já szon és
Piper bajban van.
Menekülj el innen, most! – sü rgette a hang.
– Arra vá rhat! – morogta Leo. – Ide nekem a legnagyobb
kalapá csot, ami van!
A szerszá mostá ská já ba nyú lt, és elő vett egy má sfél kiló s,
kétélű szerszá mot, amelynek akkora feje volt, mint egy nagy,
héjá ban sü lt krumpli. Aztá n lepattant a sá rká ny há tá ró l, és a gyá r
felé futott.

[27
6]
XXIV. * Leo

L
EFÉ KEZETT AZ AJTÓ ELŐ TT, és megpró bá lt nyugodtabban
lélegezni. A fö ldasszony hangja tová bbra is a fü lé ben csengett,
és anyja halá lá ra emlékeztette. Leó nak nem igen akaró dzott
bemenni egy ú jabb sö tét raktá rba. Hirtelen ismét nyolcévesnek
érezte magát, magá nyosnak és tehetetlennek,
mikö zben valaki, akit szeret, bajba kerü lt, csapdá ba esett.
Elég ebből! – mondta magá nak. Az a nő pont azt akarja, hogy
így érezd magad. De ettő l még nem csitult a félelme. Nagy
levegő t vett, bekukucská lt az é pü letbe, de nem lá tott semmi
kü lö nö set. A beszakadt tető n át hajnali fény szitá lt. Néhá ny
villanykö rte derengett odabent, de a padló sö tétben maradt.
Látta a vashidat a magasban, a futó szalagon sorakozó gépeket,
de nem észlelt mozgá st. É s a bará tait sem lá tta.
Majdnem elkiá ltotta magát, de valami megá llította. Valami
rossz érzés. Aztá n rájö tt, hogy egy szag. Valami bü dö s. Mint az
égő motorolaj, vagy a rossz lehelet.
Leo biztos volt benne, hogy valami nem emberi van a gyá rban.
Teste a legmagasabb fokozatra kapcsolt, minden idege vibrá lt.
A gyá r fö ldszintjé rő l Piper kiá ltá sá t hallotta:
– Segíts, Leo!
De Leo nem felelt. Hogyan jutott le Piper a hídró l tö rö tt
boká val?

[27
7]
 Becsusszant az ajtó n, és bebú jt egy konténer mö gé .
Megmarkolta a kalapá csát, aztá n a dobozok és teherautó vá zak
takará sá ban lassan a terem kö zepe felé haladt. Vé gre elérte a
futó szalagot. Leguggolt a legkö zelebbi gépkar mö gé .
Piper hangja ismét felcsendü lt:
– Leo! – Most már kevé sbé magabiztosan é s nagyon kö zelrő l
szó lt.
Leo kikukucská lt a gép mö gü l. A tú loldalon á lló daruró l
teherautó -motor ló gott a futó szalag fö lé egy vastag lá ncon.
Mintha ottfelejtették volna, tíz méter magasban, a gyá r
bezá rá sakor.
A szalagon egy teherautó vá z állt, az autó kö rü l három,
targonca nagysá gú árny sö té tlett. A kö zelü kben lé vő
robotkarokró l két kisebb valami ló gott. Lehettek volna motorok
is, ha az egyik nem ficá nkolt volna ú gy, mintha élne.
Aztá n az egyik targonca megmozdult, és Leo rá dö bbent, hogy
egy nagydarab, emberszerű lé nyrő l van szó .
– Mondtam neked, hogy nincs ott semmi – hö rö gte a hang,
mely tú lsá gosan mé ly é s á llatias volt ahhoz, hogy emberé legyen.
A má sik targonca nagysá gú alak megmozdult, és Piper hang)
n felkiá ltott:
– Leó , segíts! Segíts...! – Aztá n a hang férfias morgá ssá
vá ltozott. – A francba, nincs itt senki. A félistenek nem
lopakodó gepék, nem igaz?
Az első szö rny felkacagott.
– Ha volt egy kis esze, fejvesztve elmenekü lt! Vagy a lá ny
hazudott a harmadik fé listent illető en. Na, kezdjü k a sü tést!

[27
8]
 Narancssá rga fény ragyogott fel – egy jelző rakéta fénye é s Leo
á tmenetileg megvakult. Behú zó dott a daru mö gé , amíg a tá ncoló
pontok el nem tű ntek a szeme elő l. Aztá n ú jra kikukkantott, és
olyan rémá lomba illő jelenetet lá tott, amilyet még Tía Callida
sem á lmodott.
A darukró l lecsü ngő , két kisebb valami té nyleg nem motor
volt. Hanem Já szon é s Piper. Mindketten fejjel lefelé ló gtak. A
boká jukná l fogva akasztottá k fel ő ket, de nyakig be voltak
tekerve lá nccal. Piper ide-oda vonaglott, megpró bá lt
kiszabadulni. A szájá t betö mté k, de legalá bb élt. Já szon nem volt
ilyen jó állapotban. Ernyedten ló gott, felakadt szemmel. Bal
szemö ldö ke fö lö tt alma nagysá gú duzzanat.
A futó szalagon á lló , befejezetlen autó vá z tű zgö dö rké nt
szolgá lt. A jelző fé ny egy autó gumibó l és ételekbő l á lló keveré ket
gyú jtott meg, ami – a szagbó l ítélve – kerozinnal volt leö ntve. A
lá ngok fö lö tti, hosszú fé mrú dban Leo egy nyá rsra ismert, tehá t
itt hamarosan nyá rson sü tés lesz.
De az egé szben mégis a szakácsok voltak a legijesztő bbek.
Monokli Motor. Meg az egyszemű embléma. Hogy nem jö tt rá
eddig?!
Há rom nagydarab, emberszerű lény á llt a tű z kö rü l.
Pontosabban csak kettő állt, és piszká lgatta a tü zet, a legnagyobb
há ttal Leó nak guggolt. A szemben á lló knak izmos, sző rö s testü k
volt, bő rü k vö rö sen ragyogott a tű z fényé ben. Az egyik szö rny a
pá ncé ling egy fö lö ttébb kényelmetlennek tű nő á gyékkö tő
vá ltozatá t hordta. A má sik kettő szakadt, bolyhos ü veggyapot
tó gát viselt, melyek szinté n nem szerepeltek Leo tíz kedvenc
ruhadarabja kö zö tt. Má skü lö nben a két szö rny egymá s

[27
9]
ikertestvé re lehetett volna. Mindkettő nek vadá llatias pofá ja volt,
és egyetlen szeme a homloka kö zepén. A szakácsok kü klopszok
voltak.
Leo lá ba remegni kezdett. Eddig is látott má r bizarr dolgokat:
Pé ldá ul viharszellemeket, szá rnyas isteneket és Tabasco-szó szt
kedvelő bronzsá rká nyt. De ezek egészen má sok voltak: három
méter magas, hú s-vé r szö rnyek, akik a barátai hú sá bó l akartak
vacsorá zni.
Annyira megré mü lt, hogy alig tudott gondolkozni. Bá rcsak itt
lenne Festus! Akkor bevethetne egy tű zoká dó , hú sz méter
hosszú tankot. De így csak a szerszá mos tá ská ja meg a há tizsá kja
maradt. Má sfé l kiló s kalapá csa hangyamé retű nek tű nt a
kü klopszokhoz képest.
Erről beszé lt tehá t a fö ldasszony. Azt akarta, hogy Leo
menekü ljö n el, és hagyja sorsá ra a bará tait.
Ez eldö ntö tte a ké rdé st. Nem hagyja, hogy a fö ldasszony
megijessze – soha tö bbet. Leo levette a há tizsá kját, és csendben
kicipzá razta.
A vasá gyékkö tő s kü klopsz Piperhez lépett. A lá ny
megvonaglott, ahogy megpró bá lta lefejelni a kü klopsz szemét.
– Kivehetem a szá já bó l a rongyot? Imá dom, amikor visítanak.
A kérdést a harmadik kü klopsznak címezte, aki szemlá tomá st
a vezető jü k volt. A guggoló alak mordult egyet, és Á gyékkö tő
kivette a rongyot Piper torká bó l.
De a lá ny nem sikított. Remegve felsó hajtott, mintha
nyugalmat erő ltetne magá ra.
Kö zben Leo megtalá lta a hátizsá kban, amit keresett: néhá ny
apró tá virá nyító -egységet, amiket a 9-es Bunkerben talá lt.

[28
0]
Legalá bbis bízott benne, hogy tá virá nyító k egységei voltak. A
robotdaruk irá nyító paneljét kö nnyű volt megtalá lni. Kivett egy
csavarhú zó t a szerszá mos táská já bó l, és munká hoz látott, de
nagyon ó vatosnak kellett lennie. A vezér alig hé t méterre volt
tő le, é s a szö rnyek biztosan jó fü llel rendelkeztek. Pedig
zajkeltés nélkü l a terv kivitelezhetetlennek tű nt – de nem volt
má s vá lasztá sa.
A tó gá s kü klopsz tová bb piszká lta az addigra má r kihunyt és
a mennyezet felé mérges fü stö t eregető tü zet. Á gyé kkö tő s
bará tja Piperrel szemezett, és vá rta, mikor csiná l a lá ny valami
szó rakoztató t.
– Sikítozz má r! Szeretem a vicces sikítozá st!
Amikor Piper végre megszó lalt, a hangja nyugodtan csengett,
mintha egy rosszalkodó kiskutyá t utasítana rendre:
– Nézze, Mr. Kü klopsz, maga nem akar megö lni bennü nket!
Jobban teszi, ha elenged.
Á gyé kkö tő megvakarta rusnya fejét. Aztá n az ü veggyapot
tó gá s haverjá hoz fordult.
– Ez a lá ny elég csinos, Forgató nyomaték. Lehet, hogy inká bb
el kéne engedni.
Forgató nyomaték felmordult:
– É n fogtam, Olajká d. É n engedem el.
Forgató nyomaték é s Olajká d veszekedni kezdett, de a
harmadik kü klopsz felá llt, é s rá juk kiá ltott:
– Barmok!
Leo kis híjá n elejtette a csavarhú zó t. A harmadik kü klopsz
ugyanis nőnemű volt, bá r Forgató nyomatékná l és Olajká dná l egy
jó méterrel magasabb, ső t, izmosabb is. Olyasféle zsá kruhá t

[28
1]
viselt, mint Rosa né ni szokott, csak sodronybó l. Hogy is hívtá k
az ilyet? Otthonka? Igen, a kü klopsz asszony otthonkát viselt.
Zsíros, fekete haja rézdró tokkal é s csavaralá tétekkel díszített
copfban vé gző dö tt. Vastag szá ja ö sszemosó dott krumpliorrá val,
mintha szabadidejé t azzal tö ltené, hogy a falba ü tö geti az arcát.
De egyetlen, vö rö s szeme gonosz intelligenciá val csillogott.
A kü klopsznő Olajká dhoz ment, és rá lö kte a futó szalagra.
Forgató nyomaté k gyorsan há trá lni kezdett.
– A lá ny Vénusz fattya – morogta a kü klopsz asszony. –
Vará zsbeszédet alkalmaz rajtatok.
Piper folytatni akarta:
– Kérem, hö lgyem...
– Grrr! – ragadta meg a kü klopsz asszony Piper dereká t. Ne
gyere nekem a cifra szö vegeddel, kisanyá m! É n Tö mítő gyű rű
Mama vagyok! Nagyobb hő sö ket is megvacsorá ztam má r ná lad!
Leo attó l tartott, hogy mindjá rt ö sszezú zza Pipert, de Tö mítő -
gyű rű Mama elengedte a lá nyt, hadd himbá ló zzon a lá ncá n.
Aztá n Olajká dat mondta el mindenféle idió tá nak.
Leo keze félelmetes gyorsasá ggal já rt. Gépies mozdulatokkal
dró tokat font ö ssze, kapcsoló kat á llított, és sikerü lt
csatlakoztatni a tá virá nyító t. A kö vetkező robotkarhoz kú szott,
mikö zben a kü klopszok tová bb beszé lgettek:
– ...akkor együ k meg má sodiknak – javasolta Olajká d.
– Hü lye! – kiá ltotta Tö mítő gyű rű Mama, és Leo akkor dö bbent
rá , hogy Olajká d és Forgató nyomaték nagy való színű séggel a
fiai. Ez esetben a rondasá g való színű leg csalá di voná s ná luk. – Ki
kellett volna penderíteni benneteket az utcá ra kiskorotokban,
mint minden rendes kü klopsz gyereket, hogy valami hasznos

[28
2]
dolgot is tanuljatok. Fene abba a lá gy szívembe, hogy nem
tettem meg!
– Lá gy szív? – motyogta Forgató nyomaté k.
– Mit mondtá l, há lá tlan?
– Semmit, Mama! Csak hogy lá gy szíved volt. Dolgozhattunk
rá d, etethettü nk, reszelhettü k a kö rmö det...
– Ezért hálá snak kellene lennetek! – ü vö ltö tte az anyjuk. –
Piszká ld meg a parazsat, Forgató nyomaté k! Olajká d, te barom, a
salsaszó szom a má sik épü letben maradt! Ugye nem akarod, hogy
szegé ny anyá d ezeket a félisteneket salsaszó sz né lkü l egye meg?
– De, Mama. Vagyis nem, Mama. Vagyis...
– Hozd má r! – kapta fel a legkö zelebbi autó vá zat az asszony,
és Olajká d fejéhez vá gta. Olajká d té rdre rogyott. Leo egy ekkora
ü té stő l bekrepá lt volna, de Olajká dat megedzette, hogy apró
gyerekkora ó ta komplett karosszé riá kat vagdosnak hozzá .
Feltá pá szkodott, és elszaladt a szó szert.
Eljött a pillanat – gondolta Leo. Amíg kü lö n vannak.
Befejezte a má sodik gép szerelését is, és a harmadikhoz lépett.
A robotkarok kö zt elsuhanó fiú t csak Piper vette észre. Rémü lt
arcá ra hitetlenkedés ü lt ki, és levegő utá n kapott.
Tö mítő gyű rű Mama felé fordult.
– Mi az, kisanyá m, megrepedt a tö rékeny csontod?
Szerencsé re Pipernek gyorsan vá gott az esze. Elfordult Leó tó l,
és így vá laszolt:
– Azt hiszem, a bordá im, asszonyom. Ha belső vérzést
kaptam, nagyon rossz ízem lesz.
Tö mítő gyű rű Mama vonyítva nevetett fel.

[28
3]
 – Ez jó vicc! A legutolsó hő s, akit megettü nk... ki is volt,
Forgató nyomaté k? Mercurius fia, ha jó l emlékszem?
– Igen, Mama – felelte Forgató nyomaték. – ízletes volt, csak
kicsit inas.
– Ő pró bá lt ilyen szö veggel á tverni bennü nket. Hogy ő most
gyó gyszeres kezelésen van. Persze, jó íze volt!
– Ü rü hú síze volt – kotyogott kö zbe Forgató nyomaték. – Lila
pó ló . Latinul beszélt. Kicsit inas, de jó .
Leo ujja megdermedt az irá nyító falon. Piper ugyanarra
gondolhatott, amire ő , mert ezt kérdezte:
– Lila pó ló ? Latinul?
– Finom volt – mondta Tö mítő gyű rű Mama szeretettel. – Az a
helyzet, kislá ny, hogy nem vagyunk ám olyan sö tétek, mint az
emberek hiszik! Mi, északi kü klopszok, nem dő lü nk ám be a
hü lye trü kkö knek meg rejtvényeknek.
Leo visszaterelte figyelmé t a munká ra, de az agya tová bb
zakatolt. Elkaptak egy latinul beszélő fiú t, akinek olyan lila
pó ló ja volt, mint Jászonnak? Nem tudta, mit jelenthet ez, de a
kihall tá st kü lö nben is Piperre kellett bíznia. Ha le akarja győ zni
ezeket a szö rnyeket, gyorsan kell cselekednie, mielő tt Olajká d
visszaté r a salsaszó sszal.
Leo a kü klopszok tá borhelye fö lö tt ló gó motorblokkra nézett
Bá rcsak hozzá fé rne valahogy! Remek fegyver lenne. De a motort
tartó daru a futó szalag má sik oldalá n á llt. Leo nem tudott volna
észrevétlenü l átjutni, é s az ideje is fogytá n volt.
A terv utolsó része volt a legtrü kkö sebb. A szerszá mos
tá ská já bó l elő halá szott néhá ny dró tot, egy rá dió adaptert é s egy
kis csavarhú zó t, aztá n elkezdett ö sszeszerelni egy univerzá lis

[28
4]
tá virá nyító t É leté ben elő szö r csendes há lá t rebegett az apjá nak
– Héphaisztosznak – a vará zs-szerszá mostá ska miatt. Ha
kijuttatsz innen, nem foglak akkora rohadé knak tartani, fater.
Piper tová bb beszélt, most a kü klopszok hiú sá gá nak
legyezgetésé re gyú rt rá :
– Termé szetesen má r hallottunk az északi kü klopszokró l –
kezdte Piper, ami Leo szeré ny vé lemé nye szerint puszta hasalá s
volt, mindenesetre elég meggyő ző en hangzott. – De azt gondolni
sem mertü k, hogy ilyen nagyok és okosak.
– A hízelgéssel sem mé sz semmire – mondta Tö mítő gyű rű
Mama, bá r hallatszott a hangjá n, hogy tetszik neki. – De igazad
van, a kö rnyék legklasszabb kü klopszainak leszel a reggelije.
– De a kü klopszok jó k, nem? Azt hittem, az isteneknek
készítenek fegyvereket.
– Ó , é n nagyon jó vagyok! Jó vagyok emberevésben,
szé tlapítá sban, na meg kovácsolá sban is, csak nem az isteneknek
dolgozom! Az unokatestvé reink, az ő skü klopszok, ő k dolgoznak
nekik. Azt hiszik magukró l, hogy elő kelő k és magasrendű ek,
csak mert rö pke pá r ezer évvel idő sebbek ná lunk. Aztá n ott
vannak a déli unokatestvéreink, akik szigeteken élnek, meg
terelgetik a nyá jukat, az agyalá gyultak! De mi vagyunk a
legjobbak, az északi klá n, a hű perbó rai kü klopszok! Létrehoztuk
a Monokli Motort, ahol a legjobb fegyvereket, pá ncé lokat,
szekereket é s alacsony fogyasztá sú vá rosi autó kat készítettü k,
de sajnos le kellett hú znunk a roló t. É s el kellett bocsá tani a
tö rzs nagy ré szét. A titá nok vesztettek. Ká r! Nem volt tö bbé
szü ksé g kü klopsz fegyverekre.

[28
5]
 – Jaj, de sajná lom! – gazsulá lt tová bb Piper. – Biztos vagyok
benne, hogy csodá latos fegyvereket gyá rtottak.
Forgató nyomaték vigyorogni kezdett.
– Ja, pé ldá ul a nyikorgó harci kalapá csot! – kapott fel egy
tangó harmoniká hoz hasonló fémdobozban végző dő nyelet.
Nekicsapta a padló nak, a beton megrepedt, de a fegyver kö zben
olyan hangot hallatott, mintha rá tapostak volna a vilá g
legnagyobb mű anyag kacsá já ra.
– Rémisztő ! – udvarolt Piper.
Forgató nyomaték elégedett képet
vá gott.
– Nem olyan jó , mint a robbanó harci balta, de legalá bb
tö bbszö r lehet haszná lni.
– Kipró bá lhatom? – ké rdezte Piper. – Ha eloldozná tok a
kezem...
Forgató nyomaték má r ugrott is, de Tö mítő gyű rű Mama
megá llította.
– Hü lye! Má r megint á tvá gott. Elég a dumá bó l! ö ld meg azt a
fiú t, mielő tt kinyiffan magátó l, nem szeretem a dö ghú st!
Ne! – Leo ujjai motollaként pö rö gve csatlakoztattá k a
tá virá nyító dró tjait. Csak néhány másodpercet!
– Hé , vá rjatok csak! – pró bá lta elterelni a kü klopszok
figyelmét a lá ny. – Kérdezhetnék valamit, ha...
A dró tok felszikrá ztak Leo kezében. A kü klopszok dö bbenten
felé fordultak. Aztá n Forgató nyomaték felkapott egy autó vá zat,
és Leo felé dobta.

[28
6]
Leo oldalra vető dö tt, az autó vá z pedig letarolt néhá ny gé pet Ha
fél má sodperccel késő bb ugrik el, palacsintá vá lapul.
De má r fel is pattant. Tö mítő gyű rű Mama felkiá ltott:
– Forgató nyomaté k, te kü klopszok szégyene, kapd el!
Forgató nyomaté k Leo felé dü bö rgö tt. A fiú ké tségbeesve
kapcsolgatta az ö sszebuherá lt tá virá nyító -rendszert.
Forgató nyomaték tizenö t méterre volt tő le. Aztá n má r csak
Ö tre. Ekkor az egyik robotkar – végre! – zú gva életre kelt. A
há romtonná s, sá rga vaskéz akkora erő vel vá gta hátba a
kü klopszot, hogy arccal a fö ldnek vá gó dott. Mielő tt
Forgató nyomaté k feltá pá szkodott volna, a robotké z elkapta a
lá bá t, é s a magasba hajította.
– Á á á! – repü lt fel Forgató nyomaté k a homá lyba. A mennyezet
tú l magasan volt, és tú lsá gosan nagy volt a sö tétség ahhoz, hogy
lá tni lehessen, mi tö rtént, de a hangos csattaná sbó l ítélve a
kü klopsz nekicsapó dott az egyik gerendá nak.
Forgató nyomaték tö bbé nem tért vissza. Sá rga csillá m szitá lt
le az égbő l, Forgató nyomaték porrá lett.
Tö mítő gyű rű Mama dö bbenten bá mult Leó ra.
– A fiam... te... te...
Olajká d erre a végszó ra lépett a tá bortű z fénykö rébe a salsa
szó szos tégellyel.
– Mama, itt van extrapiká ns...
Nem fejezhette be a mondatot, mert Leo elfordította a
tá virnyitó gombjá t, é s a má sodik robotkar mellkason vá gta. A
salsá s ü veg ú gy robbant szé t a kezében, mint egy petá rda, és
Olajká d hátrazuhant a harmadik gé p lá bá hoz. A kü klopszfiú
immú nis volt a furgonalvá zakra, de nem volt immú nis a tö bb

[28
7]
tízezer kiló gd' mos erő t kifejtő robotkarokra. A harmadik
darukar olyan erő vel vá gta a padló hoz, hogy szétrepedt, mint
egy liszteszsá k.
Ké t kü klopsz kipipá lva. Leo má r Szerszá mos ö v Kapitá nynak
kezdte é rezni magá t, de Tö mítő gyű rű Mama elkapta a
legkö zelebbi darukart, é s egy állatias kiá ltá s kíséreté ben letépte
az állvá nyró l.
– Te megü tö tted a fiaimat! Ő ket csak én csépelhetem!
Leo megnyomott egy gombot, és a ké t megmaradt kar
mű kö désbe lé pett. Tö mítő gyű rű Mamá nak sikerü lt elkapnia az
első t, é s fé lbetö rte. A má sodik kar viszont fejbe vá gta, de az
ü té stő l csak mé g dü hö sebb lett. Letépte a kart a satukná l fogva,
és megpö rgette, mint egy baseballü tő t. Csak né há ny centi
vá lasztotta el Piper és Já szon testétő l. Aztá n Tö mítő gyű rű Mama
elengedte a kart, amely Leo felé pö rgö tt. A fiú nagyot kiá ltva
oldalra ugrott. A kar a szomszédos gépet talá lta el.
Leo kezdte kapiská lni, hogy egy dü hö s kü klopszmama nem
olyan ellenfé l, akivel egy csavarhú zó és egy tá virá nyító
segítségével elbá nhat. Szerszá mos Ö v Kapitá ny jö vő je nem volt
ró zsá s.
A kü klopsz hat méterre á llt tő le, a tű z mellett. Ö kö lbe szorított
kézzel vicsorgott. Pá ncé ling-otthonkájá ban é s zsíros varkocsá val
vicces látvá ny lehetett volna. De hatalmas, vérben forgó szemén
és négyméteres magassá gá n Leo nem tudott nevetni.
– Van mé g valami trü kk a zsebedben, félisten? – kérdezte
Tö mítő gyű rű Mama.
Leo felnézett. É szrevette a lá ncró l ló gó motorblokkot – bá rcsak
lenne rá ideje, hogy megbabrá lja! Bá rcsak rá vehetné

[28
8]
Tö mítő gyű rű Mamá t, hogy elő rébb lépjen! Aztá n a lá nc talá n
magá tó l... az a lá ncszem... Leo nem látta jó l – kü lö nö sen ilyen
tá volró l de valami azt sú gta neki, hogy a fém kezd fá radni.
– Hogyne lenne! Van egy csomó ! – emelte fel Leo a
tá virá nyító t. – Még egy lépé s, é s tű zzel pusztítalak el!
Tö mítő gyű rű Mama felnevetett.
– Azt hiszed?! A kü klopszok immú nisak a tű zre, te idió ta! De
ha annyira szeretnél a tű zzel játszani, majd én segítek!
Puszta ké zzel belemarkolt az izzó szénbe, és Leo felé dobta A
szé ndarabok a fiú lá ba kö ré potyogtak.
– Rosszul céloztá l! – csodá lkozott Leo. Tö mítő gyű rű Mama
vigyorgott, és felkapott egy hordó t a furgon mellő l. Leó nak csak
annyi ideje volt, hogy elolvassa a rá festett szó t – kerozin mielő tt
Tö mítő gyű rű Mama elhajította. A hordó Leo lá ba elé csapó dott, a
tű zveszélyes anyag szétfrö ccsent.
A széndarabok felszikrá ztak. Leo lehunyta a szemé t, Piper
felsikoltott:
– Ne!
Leo kö rü l tű zvihar tá madt. Amikor kinyitotta a szemé t,
hatmé teres lá ngok nyaldostá k a testét. De Leo nem bizonyult jó
tü zelő anyagnak, mert a kerozin elégett, és csak apró tó csá k
pislá koltak a padló n.
Piper levegő utá n kapott.
– Leo?!
Tö mítő gyű rű Mama dö bbenten bá mult.
– Te élsz?! – É s végre megtette azt a lépést, amire Leo vá rt. –
Ki vagy te?

[28
9]
 – Hé phaisztosz fia! – mondta Leo. – Mondtam, hogy tű zzel
foglak elpusztítani!
Egyik ujjá t a levegő be emelte, és minden akaraterejét
mozgó sította. Eddig nem pró bá lkozott ennyire intenzív és
célzott lö véssel, de egy fehé ren izzó tű znyalá bbal eltalá lta a
lá ncot, amelyen a motorblokk fü ggö tt a kü klopsz feje felett. A
leggyengébb lá ncszemre célzott.
A lá ngok visszahú zó dtak a kezébe, de nem tö rtént semmi.
Tö mítő gyű rű Mama kacagni kezdett.
– Szé p pró bá lkozá s volt, Héphaisztosz fia! É vszá zadok ó ta
nem talá lkoztam tű zemberrel. Ízletes elő étel leszel.
Akkor szakadt el a megolvasztott lá ncszem, és a motorblokk
halá los némasá ggal zuhanni kezdett.
– Azt ké tlem...
Tö mítő gyű rű Mamá nak felnézni sem volt ideje.
Bumm! Volt-nincs kü klopsz. Csak egy homokdomb az
ö ttonná s motorblokk alatt.
– Mi az, a motorblokkra nem vagy immú nis? – kérdezte Leo. –
Ezt megkaptad!
Aztá n zú gó fejjel térdre rogyott. Csak néhá ny perccel késő bb
hallotta meg, hogy Piper a nevét ismé telgeti.
– Leó , jó l vagy? Tudsz mozogni?
Feltá pá szkodott. Eddig még soha nem vetett be ekkora
tű zerő t, és felemé sztette minden erejét.
Eltartott egy darabig, mire sikerü lt Pipert kiszabadítani a
lá ncaibó l. Aztá n kö zö sen leengedték az eszméletlen Já szont.
Piper nektá rt csepegtetett az ajkai kö zé. Já szon felnyö gö tt, a
fejé n lé vő seb ö sszehú zó dott, és arcá ba visszatért a szín.

[29
0]
 – Szerencsére keményfejű srá c – mondta Leo. – Azt hiszem,
tú léli.
– Hála istennek! – só hajtotta Piper. Aztá n Leó ra nézett, de
mintha félelem csillant volna a szemében. – Hogyan tudtad... a
tű z... te eddig is...?
Leo a lá ba elé nézett.
– É n így szü lettem – felelte. – Egy potenciá lis fenyegetés
vagyok. Bocs, el kellett volna mondanom, csak...
– Bocs?! – bokszolt a karjá ba Piper. Amikor felné zett,
észrevette, hogy a lá ny vigyorog. – Ez szuper volt, Valdez!
Megmentetted az életü nket! Mit sajná lkozol ezen?!
Leo pislogott. Aztá n lassan elmosolyodott, de a
megkö nnyebbü lé s érzé se elszá llt, amikor a padló ra nézett.
Sá rga por – az egyik kü klopsz, talá n Forgató nyomaték,
porított maradvá nya – pergett a padló n, mintha lá thatatlan szél
terelné ö ssze a szemeket.
– Ú jra alakot ö ltenek! – csodá lkozott Leo. –
Nézd! Piper tá volabb lépett a portó l.
– Az lehetetlen. Annabeth azt mondta, ha megö lik ő ket, a
szö rnyek szé tfoszlanak. Visszatérnek a Tartaroszba, és egy jó
darabig nem má sznak ki onnan.
– Ú gy lá tszik, ezzel a porral ezt elfelejtetté k kö zö lni. – Leo
né zte, ahogy az ö sszegyű lt bucka lassan szé tterü l, és kart meg
lá bat nö veszt.
– Istenem – sá padt el Piper. – Boreá sz erre célzott, amikor azt
mondta, a fö ld rémségeket tartogat. „Amikor a szö rnyek má r
nem maradnak a Tartaroszban, amikor a lelkeket tö bbé nem

[29
1]
tudja bö rtö nben tartani Hádész.” Szerinted mennyi idő nk
maradt?
Leó nak eszébe jutott az arc, amelyik odakint megszó lította. Az
alvó nő határozottan a fö ld egyik ré msége volt.
– Fogalmam sincs. Egy biztos: ki kell jutnunk innen.

[29
2]
 XXV. * Jászon

Jegy kö tö zö tt sonka. Mindene fájt – a karja, a lá ba, a mellkasa, a

Á SZON AZT Á LMODTA, hogy fejjel lefelé, meglá ncolva ló g, mint

feje. Kü lö nö sen a feje. Mintha egy tú ltö ltö tt vízbomba lett volna.
– Ha halott vagyok – motyogta -, mi a francé rt fáj ennyire?
– Nem haltá l meg, hő sö m – mondta egy nő i hang. – Ez még
nem a vég. Jö jj hozzám, beszédem van veled!
Já szon tudata elszá llt a testébő l. Szö rnyek kiabá lá sá t hallotta, a
bará tai sikítá sá t, robbaná sok zajá t, de mintha mindez a létezés
egy teljesen má s síkjá n tö rtént volna – és egyre tá volabb és
tá volabb kerü lt az egésztő l.
Egy fö ld alatti ketrecben talá lta magá t. Gyö kerek és kö vek
ö rvénye zá rta kö rbe. A rá csokon át a kiszá radt medencére és egy
má sik fö ldbő l nő tt oszlopra lá tott. A vö rö skő romokra és a
kiégett há zra.
A tö rö kü lésben ü lő nő arcát fá tyol fedte. Amikor félrehú zta,
Já szon bü szke és gyö nyö rű arcot lá tott meg alatta – egy
szenvedé stő l keményre kovácsolt arcot.
– Héra! – ismerte fel.
– Ü dvö zö llek a bö rtö nö mben, Já szon! – kö szö ntö tte az istennő ,
– Ez a nap nem a halá lod napja. A bará taid megmentenek.
Egyelő re.
– Egyelő re?
Héra a ketrec gyö kerei felé intett.

[29
3]
 – Sokkal nagyobb nehé zsé gek vá rnak rátok. A fö ld lá zadt fel
ellenü nk.
– Maga egy istennő . Mié rt nem menekü l el?
Héra szomorú an elmosolyodott. Alakja ragyogni kezdett,
amíg vakító fé nnyel be nem tö ltö tte a ketrecet. A levegő erő tő l
zsongott, a molekulá k ú gy pattantak ketté , mint egy-egy
atomrobbaná s. Já szon gyanította, hogy ha testi való já ban ü lne
itt, megsemmisü lne.
A ketrecnek darabokra kellett volna robbannia. A fö ldnek meg
kellett volna repednie, a romos há znak ö sszedő lnie. De a
ragyogá s megszű nté vel a ketrec sértetlen maradt. A rá csokon tú l
semmi sem vá ltozott. Csak Héra né zett ki má shogy. Még
gö rnyedtebbnek é s fá radtabbnak tű nt.
– Vannak erő k, amik az istenek erejé nél is nagyobbak –
mondta. – Engem nem kö nnyű rabul ejteni. Képes vagyok
egyszerre tö bb helyen jelen lenni. De ha a lényem nagyobbik
ré szét elkapjá k, az olyan, mintha fé l lá bbal egy medvecsapdá ba
lé ptem volna. Képtelen vagyok elmenekü lni, és a tö bbi isten sem
lá that. Csak te talá lhatsz meg, é s napró l napra gyö ngü lö k.
– Miért jö tt ide? – kérdezte Já szon. – Hogyan kaptá k el?
Az istennő felsó hajtott.
– Nem maradhattam tétlen. Az apá d, Jupiter, azt hiszi,
visszavonulhat a vilá gbó l, é s ellensé geinket ú jra á lomba
ringathatja. Azt gondolja, tú lsá gosan beleá rtottuk magunkat a
halandó k ü gyeibe, a félisten gyermekeink sorsá ba, kü lö nö sen,
hogy a háború ó ta elismertü k ó két. Szerinte ennek kö szö nhető ,
hogy az ellenségeink mozgoló dni kezdtek. Ezért zá ratta be az
Olimposzt.

[29
4]
 – De maga má s vé lemé nyen van.
– Igen. Sokszor nem értem a férjem dö nté seit vagy
hangulatingadozá sá t, de ez má r Zeusz eseté ben is paranoiá nak
szá mított. Nem értem, mié rt volt ennyire eltö kélt és határozott.
Ez annyira... nem illik hozzá . Héraként ö rü lnö m kellene, ha az
uram kívá nsá gait kö vetem. De én Juno is vagyok! – Héra alakja
villogni kezdett, és az egyszerű , fekete kö ntö s alatt Jászon
pá ncé lt fedezett fel, és kecskebő r palá stot, a ró mai katoná k
szimbó lumá t, a bronz kö pö nyegen. – Juno Moneta, ahogyan
egykor neveztek, vagyis Juno, A Figyelmeztető . A birodalom
ő rző je voltam, az Ö rö k Ró ma patró nusa. Nem ü lhettem ö lbe tett
kézzel, amíg a né pem leszá rmazottait megtá madjá k. A veszé ly itt
volt a legerő sebb. Egy hang – egy pillanatnyi szü netet tartott m
egy hang idehívott. Az isteneknek nincs emberi é rtelemben vett
lelkiismeretü k, és nem is á lmodnak. A hang mé gis ezekre
hasonlított. Lá gyan és kitartó an figyelmeztetett, hogy ide kell
jö nnö m. Ugyanezen a napon Zeusz bezá ratta az Olimposzt, é n
pedig megszö ktem anélkü l, hogy beavattam volna a tervembe.
Nem á llíthatott meg. Eljö ttem ide, hogy utá najá rjak a dolgoknak.
– Csapda volt – talá lgatott Já szon.
Az istennő bó lintott.
– Mire rá jö ttem, hogy a fö ld milyen rohamos gyorsasá ggal
ébredezik, má r késő volt. Még Jupiternél is bolondabb voltam.
Sajá t sugallataim bá bja. Pontosan így tö rtént első alkalommal is.
Elfogtak az ó riá sok, és a rabul ejté sem híre háború t robbantott
ki. Az ellensé geink most megint felkeltek ellenü nk. Az istenek
csak a legnagyobb hő sö k segítségével győ zhetik le ő ket. ö t pedig,
akit

[29
5]
az ó riá sok szolgá lnak... azt az asszonyt nem lehet legyő zni... csak
elaltatni.
– Nem é rtem.
– Hamarosan megérted – mondta Héra.
A ketrec szű kü lni kezdett, a gyö ké rkacsok szorosabbra
fonó dtak. Héra alakja megremegett, mint gyertyalá ng a szélben.
Já szon á rnyakat lá tott gyü lekezni a medence szé lé n. Nagydarab,
emberszerű lényeket, pú pos há ttal és kopasz fejjel. Ha nem csalt
a szeme, akkor mindegyiknek tö bb keze volt kettő nél.
Farkasokat is hallott, de nem azokat az ordasokat, amiket
Lupá val lá tott. A vonatá sukró l meg tudta mondani, hogy egy
má sik falká val van dolga. Egy éhesebbel, egy agresszívabbal, egy
vérszomjasabbal.
– Siess, Já szon! – figyelmeztette Héra. – A fogvatartó im kö ze-
lednek, é s te kezdesz é bredezni. Tö bbé nem lesz erő m
megjelenni neked. Még á lmodban sem.
– Vá rjon! – kérte Já szon. – Boreá sz azt mondta, maga
veszélyes játékot ű z, mire célzott?
Héra szeme vadul felizzott, é s Jászon komolyan eltű nő dö tt
rajta, hogy talá n valami ő rü ltséget mondott.
– Egy cseré re – felelte Héra. – Csak így hozhatok bé ké t. Az
ellenség a megosztottsá gunkra já tszik, mert ha pá rtokra
szakadunk, legyő zhetnek. Te vagy az é n engesztelő ajá ndékom,
Já szon. A híd, amely á tível ezeré vnyi gyű lö lkö désen.
– Tessék? É n nem...
– Most nem mondhatok tö bbet a dologró l – zá rta le a
beszélgetést Héra. – Csak azért maradtá l eddig életben, mert
elraboltam az emlékeidet. Talá ld meg ezt a helyet, térj vissza oda,
ahonnan elindultá l! A testvéred segítségedre lesz.

[29
6]
 – Thá lia?
A ké p halvá nyodni kezdett.
– Isten veled, Já szon! Vigyá zz magadra Chicagó ban! Ott vá r
rá d a legveszélyesebb halandó ellenfél. Egy nő . Ha meghalsz,
csak-is az ő kezétő l halhatsz meg.
– Kirő l beszél? – ké rdezte Já szon, de Hé ra alakja eltű nt, és
Já szó n felé bredt.

Já szon szeme felpattant.

– Kü klopszok!
– Mi az, hétalvó ?! – hallotta Piper hangját a há ta mö gü l, aki a
dereká ná l fogva tartotta, hogy le ne essen a bronzsá rká nyró l.
Leo ü lt elö l, a piló taü lésen. Olyan békésen szelté k a téli eget,
mintha semmi sem tö rtént volna.
– De-detroit... – dadogta Jászon. – Nem zuhantunk le? Azt
hittem...
– Semmi baj – mondta Leo. – Má r megló gtunk. Csú nya agy-
rá zkó dá st kaptá l. Hogy érzed magad?
Já szon feje lü ktetett. Eszé be jutott a gyá r. Ahogy lejö tt a
futó hídró l. Aztá n a fö lé hajló lé ny... egyetlen szem, vaskos ö kö l.
É s minden elsö tétü lt.
– Hogyan tudtatok... a kü klopszok...
– Leo lenyomta ő ket – lelkesedett Piper. – Fantasztikus volt.
Képes tü zet idézni, é s...
– Semmiség volt – szakította félbe gyorsan
Leo. Piper felkacagott.

[29
7]
 – Fogd be, Valdez! Ú gyis elmondom neki, tö rő dj bele!
Es ú gy is tett. Beszá molt ró la, hogyan végzett Leo puszta
kézzel egy egész kü klopszfamíliá val. Hogyan szabadította ki
Já szont, es vette é szre, hogy a kü klopszok ú jjá akarnak szü letni.
Hogyan cserélte ki Leo a sá rká ny dró tjait, é s hogyan emelkedtek
levegő be éppen abban a pillanatban, amikor a gyá rbó l
felhangzott a kü klopszok bosszú szomjas morgá sa.
Já szon kalapot emelt Leo elő tt. Há rom kü klopszot legyő zni
egy szerszá mtá ská val? Nem semmi. Nem ijedt meg, amikor arró l
hallott, mennyire kö zel já rt a halá lhoz – csak bű ntudata támadt.
Belesétá lt egy csapdá ba, hagyta magá t kiü tni, hogy aztá n végig
eszméletlen maradjon, amíg a bará tai az életü kért harcolnak.
Mi Íven vezető az ilyen?
Amikor Piper beszélt neki a kü klopszok elő ző vacsorá já ró l a
lila pó ló s, latinul beszélő fiú ró l, Já szon ú gy érezte, szétrobban a
feje. Mercurius fia... Já szon biztos volt benne, hogy tudnia
kellene a srá c nevét, csak kiesett a fejébő l.
– Akkor nem vagyok egyedü l – szű rte le a kö vetkezteté st. –
Vannak még hozzám hasonló k.
– Já szon – kezdte Piper te eddig sem voltá l egyedü l. Itt vol-
tunk neked mi.
– Tu-tudom, de... Héra mondott valamit. Megint á lmodtam
vele...
Já szon beszá molt az á lmá ró l.
– Egy csere? – kérdezte Piper. – Mit akar ez jelenteni? Já szon a
fejét rá zta.

[29
8]
 – Szerencsejá tékot ű z velem. É reztem, hogy má r azzal is
szabá lyt szegett, hogy a Félvér Tá borba kü ldö tt, és nagyon
rosszul sü lhet el a dolog...
– De meg is menthet vele – reménykedett Piper. – Amit az
alvó ellensé grő l mond... aká r az a nő is lehetne, akirő l Leo
beszé lt.
Leo megkö szö rü lte a torkát.
– Ami a hö lgyet illeti... Detroitban is megjelent nekem. Még'
hozzá egy Toi-Toi vé cé tó csá já ban.
Já szon nem volt benne biztos, hogy jó l hallja.
– Toi-Toi vécét mondtá l?
Leo beszélt nekik a gyá rudvaron megjelenő , hatalmas arcró l.
– Nem tudom, hogy legyő zhetetlen-e, de a vécéü lő ke megse
kottyant neki! Ez tuti. Azt akarta, hogy áruljalak el benneteket.
É n meg azt mondtam magamban: Lédi Kaka, é n ilyen szarsá gra
nem hallgatok!
– Pró bá l megosztani bennü nket. – Piper elengedte Já szon
dereká t. A fiú nak rá sem kellett néznie a lá nyra, sugá rzott belő le
a feszü ltség.
– Mi a baj? – kérdezte.
– Csak, hogy... miért já tszanak velü nk? Ki ez a nő , és milyen
kapcsolatban á ll Enkeladosszal?
– Ki az az Enkeladosz? – Já szon még nem hallotta ezt a nevet.
– Há á á t... – remegett meg Piper hangja. – Egy ó riá s. Valamié rt
megragadt a neve a fejemben.
Já szon ú gy é rezte, a lá nyt má s is aggasztja, de nem akarta
vallatni, így is elég kemény reggel á llt mö gö tte.
Leo megvakarta a fejét.

[29
9]
 – É n még nem hallottam Enchiladá ró l, de...
– Enkeladoszró l – javította ki Piper.
– Mindegy. De Lé di Kaka említett valami Porpü rét...
– Porphü riont? – kérdezte Piper. – Ha jó l emlékszem, ő az
ó riá sok kirá lya.
Já szon lelki szeme elő tt megjelent a medencé bő l kiá lló , sö té t
torony – mely egyre nő tt, ahogy Hé ra erő tlenedett.
– Lehet, hogy tú l vad ö tlet – kezdte. – A ré gi tö rténet szerint
Porphü rion elrabolta Hérá t. Ez volt az ó riá sok és az istenek
kö zö tti harc kivá ltó oka.
– Így van – értett egyet Piper. – De az á ltalad említett regé k
elé g zavarosak és ellentmondó ak. Mintha el akartá k volna
mismá solni a sztorit. Csak valami harc rémlik, amiben az
ó riá sokat szinte lehetetlen volt megö lni.
– A hő sö knek és az isteneknek ö ssze kell fogni – mondta
Já szon. – Ez Héra taná csa.
– Nehé z lesz – morogta Leo. – Tekintve, hogy az istenek szó ba
sem akarnak á llni velü nk.
Nyugatnak repü ltek, Já szon a gondolataiba merü lt. Kivétel
né lkü l nyomasztó gondolatok voltak ezek. Nem tudta volna
megmondani, mennyi idő telt el, de a sá rká ny lebukott egy
felhő ré sen, é s a té li napfényben megjelent alattuk a csillogó ,
hatalmas tó val hatá rolt vá ros.
A parton felhő karcoló k fé lholdja. Mö gö tte – egészen a nyugati
horizontig – a szomszédos telepü lések és utak hó borította
rendszere.
– Chicago – mondta Já szon.

[30
0]
 Eszé be jutott Héra figyelmezteté se, amit álmá ban mondott
neki. Hogy a legveszélyesebb halandó -ellenfele itt vá rja. Ha
meghal, csakis az ő kezé tő l halhat meg.
– Egy probléma kipipá lva – mondta Leo. – É lve ideértü nk.
Most má r csak a viharszellemeket kell megtalá lni.
Já szon mozgá sra lett figyelmes odalent. Elő szö r azt hitte, egy
magá nrepü lő gép, de ahhoz tú l kicsi volt, tú l sö tét és tú l gyors. A
dolog a felhő karcoló k felé kanyargott. Kígyó zá s kö zben alakot
vá ltott, é s egy má sodpercre egy ló kö dö s alakjá t vette fel.
– Mi lenne, ha kö vetnénk – ajá nlotta Já szon. – Kívá ncsi
vagyok, hová iparkodik ennyire!

[30
1]
XXVI. * Jászon

Jment... szó val, mint a szé l.

Á SZON ATTÓ L TARTOTT, ELVESZTIK A CÉ LPONTJUKAT. A venti, ú gy

– Gyorsabban! – sü rgette a tö bbieket.

– Tesó – mondta Leo -, ha ennyire rá tapadunk, észrevesz
bennü nket. Festus nem egy lopakodó .
– Fék! – kiá ltott Piper.
A viharszellem lebukott a belvá rosi utcá k szö vevényébe.
Festus megpró bá lta kö vetni, de a szá rnyszélessége nem engedte.
Bal szá rnya sú rolta az egyik ház homlokzatá t, és lesö pö rt egy
vízkö pő t, mielő tt Leo ú jra felrá ntotta.
– A há zak fö lé! – javasolta Já szon. – Majd onnan kö vetjü k.
– Akarsz vezetni? – morogta Leó , de hallgatott Já szonra.
Néhá ny má sodperc mú lva Já szon megint észrevette a
viharszellemet, amint lá tszó lag cé l nélkü l kanyargott az utcá kon.
Gyalogosokat lö kdö sö tt, zá szló kat csapdosott, é s az autó kat
taszigá lta.
– Nagyszerű – mondta Piper. – Most má r ketten vannak.
É s tényleg. A Renaissance Hotel sarká n egy má sodik venti
kanyarodott be sebbel-lobbal, é s csatlakozott az első
viharszellemhez. ő rü lt tá ncot lejtve kilő ttek egy felhő karcoló
csú csá ig, meghajlítottak egy rá dió antenná t, aztá n visszasiklottak
az ú tra.
– Ezeknek má r nem kellene tö bb koffein – mondta Leo.

[30
2]
 – Chicagó ná l megfelelő bb helyet nem is talá lhattak volna a
beolvadá shoz – á llapította meg Piper. – Itt senkinek sem tű nik
fel néhá ny ú jabb gonosz szé l.
– Néhá ny?! – kérdezte Já szon. – Akkor odanézzetek!
A sá rká ny egy széles sugá rú t fö lö tt kö rö zö tt, nem messze egy
tó parti parktó l, ahol tö bb viharszellem gyű lt ö ssze, legalá bb
tizenkettő . Egy nagy kö ztéri szobor kö rü l ö rvénylettek.
– Szerintetek melyik Dylan? – ké rdezte Leo. – Hadd vá gjak
hozzá valamit.
De Já szon most a ké pző mű vészeti installá ció ra koncentrá lt.
Minél kö zelebb értek, anná l gyorsabban vert a szíve. A szö kő kú t
valahonnan nagyon ismerő s volt. A hosszú grá nitmedence
mindké t végében ö t emelet magas monolitoszlop á llt. Mintha
tévékép-ernyő kbő l emelték volna ő ket, é s a monitorokon egy
vízkö pő ó riá s pofája villogott.
Lehet, hogy csak vé letlen egybeesé srő l volt szó , de mintha a
romhá z medencéjé nek és oszlopainak csú cstechnoló giá s és
grandió zusabb vá ltozatá t lá tta volna. A ké pernyő kö n hirtelen
egy alvó nő arca jelent meg.
– Leo... – kezdte idegesen.
– Lá tom – só hajtott Leo. – Nagyon nem ö rü lö k neki, de lá tom.
Aztá n a képernyő k elsö té tedtek. A ventik tö lcsérfelhő t
alkottak, és a tornyokkal egymagassá gú hullá mot csapva siklani
kezdtek a víz felett. Amikor elérté k a medence kö zepé t,
felnyitottak egy csatornafedelet, és eltű ntek benne.
– Jó l lá ttam, hogy éppen az elő bb hú ztá k le magukat? –
hü ledezett Piper. – Hogyan kö vessü k ő ket?

[30
3]
 – Talá n az lesz a legjobb, ha sehogy – mondta Leo. – Rossz
kisugá rzá sa van ennek a szö kő kú tnak. Kü lö nben is, nem azt
mondtá k, hogy ó vakodjunk a fö ldtő l?
Já szon hasonló an érzett, de kö vetniü k kellett a ventiket. Csak
így juthattak kö zelebb a céljukhoz. Meg kell talá lniuk Hérát, é s a
napforduló tó l má r csak két nap vá lasztotta el ő ket.
– Tegyé l le bennü nket a parkban – javasolta -, aztá n gyalog
kö rbené zü nk!

Festus a tó és a vá rossziluett kö zö tti ü res terü leten landolt. A

tábla szerint a Grant Parkban. Já szon ú gy vé lte, hogy nyá ron
bizonyá ra szép hely lehet, de most csak felsó zott já rdá kkal
csíkozott jég– és hó mező volt. A sá rká ny forró fémtalpai
sisteregtek, amikor letette ő ket. Festus boldogtalanul csapott
egyet a szá rnyá val, majd tü zet oká dott az ég felé, de nem volt
senki a kö rnyéken, aki meglá thatta volna. A tó felő l fú jó szél
fájdalmasan hideg volt. Akinek egy csepp esze volt, fedett helyen
tartó zkodott. Já szonnak annyira csípte szemét a szél, hogy alig
lá tott.
Leszá lltak a sá rká nyró l. Festus dobbantott a lá bá val, aztá n
egyik rubinszeme villant egyet, mintha kacsintana.
– Ez normá lis ná la? – kérdezte Já szon.
Leo elő hú zott egy gumikalapá csot az ö vébő l, rácsapott a
sá rká ny rendetlenkedő szemére, és a vilá gítá s rendbe jö tt.

[30
4]
 – Igen – felelt Leo. – Festus nem maradhat a park kö zepén,
még a végén elviszik a sinté rek, mint kó bor állatot. Ha lenne egy
kutyasípom...
Kotorá szni kezdett az ö vben, de nem talá lt semmit.
– Tú l speciá lis ké rés? – ké rdezte. – Rendben, akkor ké rek egy
vészjelző sípot. Sok mű helyben haszná lnak ilyet.
Leo most egy nagy, frö ccsö ntö tt, narancssá rga sípot halá szott
elő .
– Hedge edző t megenné a sá rga irigység! Figyelj, Festus! – fú jt
Leo a sípba, és az éles hang talá n a Michigan-tó tú lpartjá ig
elhallatszott. – Ha ezt meghallod, azonnal gyere vissza, és k meg
bennü nket, rendben? Addig szabadon rö pkö dhetsz, csak ne sü ss
meg senkit nyílt lá ngon!
A sá rká ny felhorkant. Remélhető leg az egyeté rtésé t fejezte ki
vele. Aztá n kitá rt szá rnnyal a levegő be vetette magá t.
Piper lé pett egyet, é s arca eltorzult.
– Jaj!
– A boká d? – Já szon bű ntudatot érzett, amié rt megfeledkezett
Annabeth kü klopszgyá rban szerzett sérü lésé rő l. – Biztos kezd
mú lni a nektá r hatá sa.
– Jó l vagyok – borzongott meg a lá ny, és Já szonnak eszébe
jutott a beígért ú j sídzseki. Bízott benne, hogy elé g ideig él
ahhoz, hogy talá ljon neki egyet. Piper alig észrevehető bicegéssel
tová bbsé tá lt. De Já szon lá tta rajta, hogy nehezére esik kordá ban
tartani arcvoná sait.
– Keressü nk egy szélvé dett helyet! – ajá nlotta Já szon.
– A szennyvízcsatorná ra gondolsz? – rá zta ki a hideg Pipert. –
Csá bító an hangzik.

[30
5]
 Ö sszé bb hú ztá k magukon a ruhá kat, é s elindultak a szö kő kú t
felé .

A tá bla szerint a Korona szö kő kú tná l voltak. A víz addigra

né há ny tó csa kivé telével – amiknek a tetejét má ris jéghá rtya
futotta be – kifolyt belő le. Já szon nem talá lta normá lisnak, hogy
télen víz volt a szö kő kú tban. Aztá n eszébe jutott, hogy a nagy
monitorokon titokzatos ellensé gü k, a Fö ldasszony arca villogott.
Egyszó val ez a hely tö bb szempontbó l nem volt rendben.
A szö kő kú t kö zepére sé tá ltak. Egyetlen szellem sem pró bá lta
megá llítani ő ket, a hatalmas monitorok sem villogtak. A lyuk
elé g nagy volt ahhoz, hogy á tfé rjenek rajta. Egy létra vezetett le a
sö tétsé gbe.
Já szon szá llt alá első nek. Ereszkedés kö zben felké szítette
magá t a csatornaszagra, de egész tű rhető volt. Egy észak-dé li
irá nyban hú zó dó alagú tba érkezett. A levegő meleg volt, és
szá raz. A víz vékony erekben csordogá lt a padló n.
Piper és Leo Já szon utá n má szott.
– Mindegyik csatorna ilyen szép? – tű nő dö tt Piper.
– Nem – felelt Leo. – Nekem elhiheted.
Já szon a homloká t rá ncolta.
– Mért, csatornaszaké rtő vagy?
– Ö regem, én hatszor szö ktem meg! Aludtam néhá ny furcsa
helyen, oké? Merre menjü nk?
Já szon oldalra dö ntö tt fejjel koncentrá lt, aztá n dél felé bö kö tt.
– Arra!

[30
6]
 – Honnan vagy benne ilyen biztos?
– Arra megy a légvonat – mondta Jászon. – Talá n a ventik sem
pisilnek széllel szemben.
Nem sok nyom volt, ú gyhogy kevéssel is beé rték.
Sajnos Piper má r az első lépé snél megbotlott. Já szonnak
kellett elkapnia.
– A rohadt boká m! – ká romkodott.
– Pihenjü nk! – dö ntö tt Já szon. – Mindegyikü nkre rá fér. Kö zel
egy napja ú ton vagyunk. Leó , a mentolos cukron kívü l má s kajá t
is elő tudsz vará zsolni a hasitasidbó l?
– Má r azt hittem, soha nem kérdezed meg. Leo má ris
konyhafő nö k ü zemmó dba kapcsol!
Piper és Já szon leü lt egy té glapá rká nyra, amíg Leo a
csomagjá ban turká lt.
Já szon ö rü lt, hogy megpihenhetett. Mé g mindig fá radt és ká ba
volt, emellett éhes is. É s mi tagadá s, egy kicsit el akarta odá zni a
talá lkozá st azzal a lé nnyel, ami rá juk vá r. Megforgatta az
pé nzt az ujjai kö zö tt. an^‘
Egy nő . Ha meghalsz, csakis az ő kezétő l halhatsz meg –
fjgyelmeztette Héra.
Aká rki is az a nő , Khioné , a kü klopszmama és a bizarr, alvó
hö lgy utá n egy ú jabb pszichotyú k hiá nyzott a legkevésbé az
életé bő l – Nem a te hibá d volt – mondta Piper.
Já szon értetlenü l pislogott rá .
– Mi?
– Hogy a kü klopszok elkaptak. Nem a te hibá d volt.
A fiú a tenyerében tartott érmére nézett.

[30
7]
 – Marha voltam. Egyedü l hagytalak, én meg besétá ltam a
csapdá ba. Tudnom kellett volna, hogy...
Já szon befejezetlenü l hagyta a mondatot, mert tú l sok dolog
volt, amit tudnia kellett volna. Tudnia kellett volna, hogy ő
kicsoda, hogy hogyan kell szö rnyek ellen harcolni, hogy a
kü klopszok az á ldozataikat hangutá nzá ssal csalogatjá k
magukhoz, és hogy elrejtő znek a sö tétben, meg a tö bbi hasonló
trü kkö t. Ezeknek a dolgoknak mind a fejében kellett volna
lenniü k. Szinte érezte hű lt helyü ket – mintha ü res zsebek
lennének. Ha Héra az akarja, hogy győ zzö n, miért lopta el azokat
az emlékeit is, amik segíthetnék? Az istennő szerint az
amné ziá já nak kö szö nheti, hogy eddig életben maradt. De ennek
nincs semmi értelme. Kezdte érteni, miért akarta Annabeth a
ketrecben hagyni az istennő t.
– Hé! – bö kte meg Piper a kö nyö ké vel. – Ne legyél olyan
szigorú magadhoz! Csak mert Zeusz gyermeke vagy, még nem
kell egyszemélyes hadseregnek lenned.
Néhá ny méterrel tá volabb Leo egy kis tá bortü zet gyú jtott, és
dú dolva pakolta ki a vacsora hozzá való it a szerszá mtá ská já bó l.
A tábortű z fényé ben Piper szeme tá ncolni lá tszott. Já szon má r
napok ó ta figyelte, de tová bbra sem volt ké pes meghatá rozni a
pontos színét.
– Tudom, hogy neked is mekkora szívá s... – kezdte a fiú . – É s
most nem csak a kü ldetésrő l beszélek. Hanem, hogy
felbukkantam a buszon, é s a Kö d megtré fá lta az agyad, és azt
hitted, hogy én a te... tudod micsodá d voltam.
Piper tekintete a fö ldre siklott.
– Na, igen. Ezt egyikü nk sem ké rte. Nem tehetsz ró la.

[30
8]
 A halá ntéká ra ló gó tincseit kezdte birizgá lni. É s Já szon ismét
azt gondolta, milyen jó , hogy Piperrő l lekopott Aphrodité á ldá sa.
A sminkkel, a tö kéletes frizurá val meg a ruhá val simá n kinézett
huszonö tnek. Ká prá zatosá n festett – csak nem ő volt. Já szon a
szé psé get eddig nem tekintette az erő egyik formá já nak,
de Piper – hatalmasnak né zett ki tő le.
A ré gi Piper jobban bejö tt neki. A lá ny, akivel bará tkozhat. De
furcsá llta, hogy mé gsem tudja kiverni a fejébő l azt a má sik képet.
Mintha nem csak illú zió lett volna, hanem Piper lé nyének egyik
oldala, amit igyekezett elrejteni a vilá g elő l.
– A gyá rban – kezdte Já szon – valamit mondani akartá l
apá dró l.
Piper végighú zta az ujjá t a téglá n, mintha a falra rajzolná a
sikítá st, ami a torká ban rekedt.
– Való ban?
– Piper – mondta Já szon az apá d bajban van, ugye?
Leo a tű z mellett guggolva sercegő papriká kat és
hú sdarabokat kevergetett egy serpenyő ben.
– Hé , kislá ny! Mindjá rt kész a vacsi!
Piper kö nnyekkel kü szkö dö tt.
– Já szon... errő l nem beszélhetek.
– A bará taid vagyunk. Engedd, hogy segítsü nk!
Ettő l csak még rosszabbul érezte magá t. Remegő só hajthatott
– Bá rcsak elmondhatná m, de...
– É s kész! – jelentette be Leo.
Mint egy botcsiná lta pincér, há rom tá nyért egyensú lyozott a
kezében, Já szon el sem tudta ké pzelni, honnan szerezte a
hozzá való kat, é s hogyan dobta ö ssze ilyen gyorsan a vacsorá t, de

[30
9]
a papriká s-marhahú sos taco, amihez csípsz és salsa járt,
ínycsiklandozó an né zett ki.
– Leó – csodá lkozott Piper, – ezt meg...?
– Leo Konyhafő nö k Taco Gará zsa rittyentette neked – mondta
bü szkén a fiú . – Ja, és ez tofu, nem marha, szé psé gkirá lynő m.
Ú gyhogy ne pará zz, csak lapá told be!

Já szon idegenkedett a tofú tó l, de a tacó nak olyan finom íze volt,

amilyen jó az illata. É tkezés kö zben Leo viccelő déssel pró bá lta
oldani a hangulatot. Já szon ö rü lt, hogy Leo ott ü l velü k. Kevésbé
volt kínos a Piperrel való együ ttlét. Né ha mé gis azt kívá nta,
bá rcsak kettesben lehetne a lá nnyal, de ezt a gondolatot
igyekezett elfojtani.
Miutá n Piper befejezte az evé st, Já szon egy kis alvá sra
biztatta. Piper ellenkezé s nélkü l ö sszekucorodott, fejét Já szon
ö lébe fekte te. Két má sodperc mú lva má r fú jta a ká sá t.
Já szon Leó ra nézett, aki megpró bá lta visszafojtani a neveté st.
Néhá ny percig csendben ü ltek, és limoná dé t iszogattak, ami Leo
készített kulacsos víz é s italpor keveré ké bő l.
– Jó , mi? – vigyorgott Leo.
– Nyithatná l egy kifő zdét, és meggazdagodná l – mondta
Já szon. Aztá n a pislá koló pará zsba nézett, és valami
nyugtalanítani kezdte. – Leo... Igaz az a dolog... a tű zzel?
Leó nak leolvadt a mosoly az arcá ró l.
– Hát, igen... – nyitotta ki az ö klét, é s egy kis tű zlabdá val
kezdett gurigá zni a tenyerében.

[31
0]
 – Ez klassz – ismerte el Já szon miért nem mondtad el
eddig? Leo ö sszecsukta a markát, a tű zgolyó kialudt.
– Nem akartam, hogy szö rnyszü lö ttnek tartsatok.
– É n villá mokat dobá lok, é s irá nyítani tudom a szelet. Piper
mindenkit elvará zsol a szé pségével, és a szö vegé vel rá veszi az
embereket, hogy BMW-t ajá ndékozzanak neki. Semmivel nem
vagy ná lunk nagyobb csodabogá r. Hé, az is lehet, hogy repü lni is
tudsz. „Lá ngolj!” felkiá ltá ssal leugorhatná l egy há zró l.
Leo felhorkant.
– Ha megtenné m, egy halá lba zuhanó , égő gyereket lá tná l, aki
egy kicsivel csú nyá bb dolgot mondana a „lá ngolj!”-ná l. Hidd el,
a Hé phaisztosz-bungaló nem tartja olyan klassz dolognak a
tű zerő t! Nyssa szerint a tű zemberek ritká k, és ha egy ilyen
félisten mégis feltű nik, akkor fel lehet ké szü lni a... legrosszabbra.
– Lehet, hogy é ppen fordítva igaz – mondta Já szon. – Talá n a
kü lö nleges képessé gű emberek akkor tű nnek fel, amikor rossz
dolgok kezdő dnek, mert akkor van rá juk a legnagyobb szü ksé g.
Leo eltü ntette a tá nyé rokat.
– Talá n. De hidd el nekem... ez nem minden helyzetben
ajá ndék.
Já szon elhallgatott.
– Az anyá dró l beszé lsz, ugye? A halá la é jjelé rő l.
Leo nem felelt. Szü kségtelen volt. A tény, hogy viccelő dés
helyett hallgatott, eleget mondott Já szonnak.
– Leó , nem a te hibá d, hogy meghalt. Aká rmi tö rté nt azon az
éjszaká n, nem azért tö rté nt, mert tü zet tudsz idé zni. Aká rki is
legyen az a Fö ldasszony, évek ó ta megpró bá l tö nkretenni té ged.

[31
1]
 Meg akarja tö rni a lelked, és meg akar fosztani mindentő l, ami
fontos számodra. Azt akarja, hogy cső dtö megnek hidd magad,
De nem vagy az. Te fontos vagy.
– Ő is ezt mondta – né zett fel Leo fájdalmas tekintettel. – Azt
mondta, valami fontosra vagyok hivatott. Valamire, ami sikerre
viszi, vagy megbuktatja a hét fé listenrő l szó ló pró féciá t. Ettő l
gazoltam ú gy be. Nem biztos, hogy ké pes vagyok rá .
Já szon szerette volna azt mondani, hogy minden rendben lesz,
de nem akart hazudni. Ugyanis fogalma sem volt ró la, mi vá r
rá juk. Félistennek lenni azzal já r, hogy olykor nagyon balul
sü lnek el a dolgok. Né ha simá n bekajá ljá k ő ket a kü klopszok.
Ha megkérdeznél egy srá cot, szeretne-e tü zet idézni vagy
villá mokat dobá lni, vagy má s vará zslatos dolgokat tenni, akkor
nagyon tetszene neki az ö tlet. De ezekhez a ké pességekhez
kü lö nfé le ké nyelmetlenségek já rultak. Példá ul tél dereká n egy
csatorná ban kell dekkolni, szö rnyek elő l menekü lni,
elvesztheted az emlékezeted, né ha végig kell nézned, hogy
megfő zik a bará taidat, és a sajá t halá lodra figyelmeztető álmokat
lá tsz.
Leo megpiszká lta a tá bortű z maradéká t, puszta kézzel
forgatta a vö rö sen izzó szé ndarabokat.
– Gondolkoztá l má r a tö bbieken, a maradé k négy félistenen?
Szó val... ha mi há rman azok vagyunk, akiket a Nagy Pró fécia
megjö vendö lt, kik a tö bbiek? É s hol vannak?
Já szon eleget tö rte ezen a fejé t, pedig igyekezett minél
kevesebbet gondolni erre. Volt egy olyan szö rnyű gyanú ja, hogy
neki kellene vezetni azokat a félisteneket is, é s attó l tartott,
elbukik.
Szét fogjá tok tépni egymá st – ígérte Boreá sz.

[31
2]
 Já szont arra tanítottá k, hogy soha ne mutasson félelmet. Ezt
tudta a farkasokró l szó ló á lma ó ta. Magabiztosnak kellett
mutatkoznia, ha bizonytalan volt is. De Leo és Piper élete tő le
fü ggö tt, és rettegett, hogy cserbenhagyhatja ő ket. Ha hat félisten
vezetésére
kényszerü l – akik talá n ki nem á llhatjá k egymá st még ennél is
nagyobb felelő ssé g szakad a nyaká ba.
– Nem tudom – mondta végü l. – Majd felbukkannak, ha eljö tt
az idő . Ki tudja? Lehet, hogy éppen egy má sik kü ldetést
teljesítenek.
Leo felmordult:
– Szerintem mé g a csatorná juk is szebb a
mié nknél. Huzat támadt, é s az alagú t déli vé ge felé
fú jt.
– Pihenj le, Leo! – mondta Já szon. – É n ő rkö dö m elő szö r.

Nehé z volt megsaccolni, de Já szon szerint a bará tai né gy ó rá ja

alhattak. Já szon nem bá nta. Most, hogy leü lhetett, nem é rezte
szü ksé gét alvá snak. Eleget volt eszmé letlen a sá rká nyon. Most
legalá bb jutott ideje, hogy átgondolja a kü ldetést, a Tháliá val
kapcsolatos dolgokat és Héra figyelmezteté sét. Az sem volt
ellené re, hogy Piper pá rná nak haszná lta. Olyan aranyosan
szuszogott á l-má ban – a levegő t az orrá n keresztü l szívta be, és a
szá já n keresztü l, halkan puffogva engedte ki. Já szon szinte
sajná lta, amikor felé bredt.
Vé gü l tá bort bontottak, é s folytattá k ú tjukat a csatorna
mélyé re.

[31
3]
 A járat ide-oda kanyargó it, ú gy tű nt, soha nem lesz vé ge.
Já szon nem tudta, mi vá r rá juk: egy bö rtö n, egy ő rü lt tudó s
laborató riuma vagy egy ó riá si szennyvízgyű jtő , ahol minden
végtermé k kikö t, és amelybő l egy egész vilá got elnyelő Lédi
Kaka arcké p domborodik majd ki.
De csak egy kró mozott liftajtó ra bukkantak, amit ké t kurzív M
betű díszített. A lift mellett egy tá bla ló gott, mint a plá zá kban
szokott.
– M, vagyis Macy’s? – talá lgatta Piper. – Azt hiszem, van egy
Chicago belvá rosá ban.
– Esetleg a Monokli Motor? – mondta Leo. – Skacok, nézzé tek
ezt a tá blát! Kész ő rü let.

Parkoló, ólak, főbejárat Csatornaszint

Lakberendezés és M Kávézó Első emelet
Női divat– és varázskiegészítők Második emelet
Férfi divat– és fegyverosztály Harmadik emelet
Kozmetikai szerek, főzetek, mérgek és egyebek Negyedik emelet

– Milyen ó lak lehetnek? – kérdezte Piper. – É s milyen á ruhá z

az, aminek a csatorná bó l nyílik a fő bejá rata?
– É s mérgeket á rul... – tette hozzá Leo. – É s mit jelenthet az
„egyebek”? Az olyan, mint a fehé rnemű ?
Já szon nagy levegő t vett.
– Ha megrohannak a kételyek, egyszerű sítsd az életed!

[31
4]
A lift a negyedik emeleten nyílt ki. Parfü millat csapta meg ő ket.
Já szon elő retartott karddal kilépett.
– Skacok, ezt lá tnotok kell!
Piper mellé lépett, és a lé legzete is elá llt.
– Ez tutira nem a Macy's.
Az áruhá z egy kaleidoszkó p belsejé re hasonlított. A
mennyezet színes ü vegmozaikjá n csillagképek vettek kö rü l egy
hatalmas napot. A behulló nappali fé ny ezer kü lö nbö ző színre
festette az á ruhá z belsejé t. Az emeleti balkonok egy nagy belső
tér kö rü l futottak, és lelá thattak a fö ldszintig. Az arany korlá tok
vakító fénnyel csillogtak.
A festett ü veg mennyezeten és a liften kívü l Já szon nem lá tott
má s ablakot, sem ajtó t. Az emeleteket ü vegmozgó lépcső k
kö tö tték ö ssze. A futó sző nyegek keleti mintá kban és színekben
pompá ztak, de az á rukíná lat ugyanilyen furcsa volt. A szé les
vá lasztékot képtelensé g volt egyszerre befogadni. Já szon az
á ruhá zakban megszokott pó ló á llvá nyok és cipő polcok mellett
pá ncé los pró ba-babá kat é s szö ges á gyakat látott, nem beszé lve a
mozgó bundá ró l.
Leo a korláthoz lépett, és letekintett.
– Oda nézzetek!
Az á trium kö zepén egy szö kő kú t hat méter magasra spriccelte
a hol piros, hol sá rga, hol kék vizet. A medencében aranypénzek
csillogtak, és két végében hatalmas kalitká khoz hasonló
aranyketrecek á lltak.
Az egyikben kicsinyített hurriká n tombolt és villá m villogott.
A kijutni akaró viharszellemek rá ztá k a ketrecet. A má sik

[31
5]
ketrecben egy kö pcö s, izmos szatír jégszobra á llt, és egy
bunkó sbotot tartott a kezében.
– Hedge edző ! – kiá ltotta Piper. – Le kell jutnunk hozzá !
Ekkor megszó lalt egy hang:
– Segíthetek a kedves
vevő knek? Mindhá rman
há traugrottak.
Egy nő jelent meg elő ttü k a semmibő l. Elegá ns, fekete
ruhájá ban és gyé má nt é kszereivel egy kiö regedett
divatmodellhez hasonlított. Kö rü lbelü l ö tvené ves lehetett, bá r
Já szon ezt nehezen tudta megítélni. Hosszú , sö tét haja a vá llá t
verdeste, és az arca, a maga szü rreá lis szupermodell mó djá n,
fantasztikus volt: vékony, lené ző é s hideg, nem egészen emberi.
Hosszú , vö rö sre festett kö rmei inká bb karmokra hasonlítottak.
A nő mosolygott.
– Mindig ö rü lö k az ú j vá sá rló knak, miben segíthetek?
Leo Já szonra pillantott, mintha ezt ü zenné : átadom neked.
– Ö ö ö ... – kezdte Já szon. – Ez az ö n áruhá za?
A nő bó lintott.
– Ü resen állt, amikor rá talá ltam. Ú gy hallottam, sok ü zletet
be- zá rnak manapsá g. A hely nagyon megtetszett. Imá dom az
ízléses tá rgyakat, szeretek segíteni az embereknek, és jó á ron jó
minő séget kíná lni. Szó val első ... hogy is mondjá k... befektetésnek
megtette ebben az orszá gban.
Kellemes akcentussal beszélt, bá r Já szon nem jö tt rá , honnan
szá rmazhat. A fiú kezdett megnyugodni. A nő hangja andalító
volt és egzotikus. Já szon ú gy é rezte, aká rmeddig el tudná
hallgatni – Ezek szerint ö n ú j Ameriká ban? – kérdezte.

[31
6]
 – Ú j... Igen – é rtett egyet az asszony. – Kolkhisz hercegnő je
vagyok. Az ismerő seim fenséges asszonynak szó lítanak. De most
á ruljátok el, hogy mit kerestek!
Já szon hallott má r amerikai á ruhá zakat felvá sá rló gazdag
kü lfö ldiekrő l. Persze az esetek nagy részében nem mérgeket, élő
bundá kat, viharszellemeket és szatírokat á rultak, de mé gis.
Akinek ilyen szé p hangja van, mint Kolkhisz hercegnő jének,
rossz ember nem lehet.
Piper a bordá i kö zé bö kö tt.
– Já szon...
– Ja, bocs. Az a helyzet, fensé ges asszony... – mutatott a fö ld-
szinten lé vő aranykalitká ra. – ...hogy az az ú r a bará tunk,
Gleeson Hedge. A szatír. Esetleg... visszakaphatná nk, ha szépen
kérjü k?
– Termé szetesen – egyezett bele azonnal a hercegnő . – De
elő szö r szeretném megmutatni nektek az á rukészletemet, és
nem bá nná m, ha a neveteket is megtudhatná m.
Já szon habozott. Nem tű nt jó ö tletnek kiadni a nevü ket.
Elméje legmélyébő l zavaró emlé k kö dlö tt fel, valami Héra
figyelmezteté sével kapcsolatban, de nagyon-nagyon
homá lyosan.
Kü lö nben is, a fenséges asszony kész volt együ ttmű kö dni,
méghozzá mindenféle teketó ria nélkü l. Ha megkaphatjá k harc
né lkü l, miért jö ttek, minden rendben. É s ez a finom hö lgy nem
tű nt ellenségnek, Piper megszó lalt:
– Já szon, szerintem nem...
– Ő Piper – mondta Jászon. – Ez itt Leo. É n Já szon vagyok.

[31
7]
 A hercegnő Já szonra né zett. Egy tö redék má sodpercig
felizzott az arca, ú gy lá ngolt a dü htő l, hogy bő re aló l elő villant a
koponyá ja. Já szon agya tová bb kö dö sö dö tt, bá r tudta, hogy
valami nem stimmel. Aztá n a kö vetkező pillanatban a fenséges
asszony visszavá ltozott normá lis, elegá ns, szívélyes mosolyú és
megnyugtató hangú hö lggyé .
– Já szon. Milyen é rdekes név – mondta olyan hideg szemmel,
minta chicagó i szél. – Szá modra van egy speciá lis ajá nlatunk. Jö jj,
gyermekem, kezdjü k a vá sá rlá st!

[31
8]
XXVII. * Piper

P
IPER ELSŐ GONDOLATA AZ VOLT, hogy a lifthez rohan. A
má sodik gondolata pedig, hogy rátá mad a bizarr hercegnő re,
mert biztosra vette, hogy kö zel a harc. Elé g volt lá tnia, hogyan
izzott fel a nő arca Já szon nevé nek hallatá n. Ő felsége megint ú gy
mosolygott, mintha semmi sem tö rtént volna, és Já szonnak meg
Leó nak fel sem tű nt, hogy itt valami nagyon bű zlik.
A hercegnő a kozmetikai osztá ly felé intett.
– Kezdhetjü k a fő zetekkel?
– Remek ö tlet! – felelt Já szon.
– Srácok – kotyogott kö zbe Piper -, azé rt jö ttü nk, hogy
elkapjuk a viharszellemeket, é s kiszabadítsuk Hedge edző t.
Tehá t, ha ez... a hercegnő ... tényleg a barátunk, akkor...
– Ó , én tö bb vagyok egyszerű bará tná l, drá gá m – duruzsolta a
hercegnő . – É n kereskedő vagyok. – Gyémá ntjai felragyogtak, s
szeme ú gy csillant meg, mint egy kígyó é . Sö téten és hidegen. –
Ne aggó djatok, hamarosan lemegyü nk a fö ldszintre is, rendben?
Leo lelkesen bó lintott.
– A legteljesebb mérté kben! Ugye, Piper?
Piper megpró bá lta bevetni a legszú ró sabb pillantá sá t: A frászt
van rendben!
– Persze hogy rendben – tette kezét a nő Leo és Já szon vá llá ra,
majd bekormá nyozta ő ket a kozmetikai osztá lyra. – Gyertek,
fiú k!

[31
9]
 Pipernek nem maradt má s vá lasztá sa, mint kö vetni ő ket.
Utá lta az á ruhá zakat – első sorban azért, mert néhá nyban
fü lö n csípték bolti szarkasá gért. Jó , nem egészen fü lö n csípté k, és
nem is bolti szarkasá gért. ő csak rá beszélte az eladó kat, hogy
vá gjanak hozzá egy szá mító gépet, egy aranygyű rű t, ső t, egyszer
egy fű nyíró t is – bá r fogalma sem volt, mire haszná lhatná . A
szerzemé nyeket soha nem tartotta meg. Csak az apja figyelmét
akarta magá ra vonni a lopá sokkal. Lakott a szomszédjukban egy
UPS-es srác, azzal vitette vissza a szá j rét. Persze, az átvert
eladó k mindig észhez tértek, és szépen értesítették a
zsernyá kokat, akik hamarosan rá talá ltak.
Egy szó , mint szá z, egyá ltalá n nem ö rü lt, hogy megint egy áru-
há zban kö tö tt ki. Ráadá sul egy olyanban, amelyet egy sö tétben
vilá gító , ő rü lt hercegnő mű kö dtet.
– Itt megtalá ljátok a vilá g leghatá sosabb vará zsfő zeteit.
A pulton bugyogó cső rö s poharak, az á llvá nyokon fü stö lgő
ü vegcsé k voltak. A polcokon kristá lylombikok. Némelyiknek
hattyú alakja volt, de akadtak mézes mackó t formá zok is. A
ragyogó fehé rtő l a pö ttyö sig mindenfé le színű folyadé k
megtalá lható volt bennü k. É s a szag! Jaj! Akadtak ugyan jó
illatú ak, frissen sü lt sü temé nyre vagy ró zsá ra emlé keztettek, de
égett gumi, bű zborz és tornatermi ö ltö ző szaga keveredett
hozzájuk.
A hercegnő egy vé rvö rö s ü vegcsére mutatott. Egyszerű
kémcső volt, parafa dugó val a tetejé n.
– Ez minden betegséget meggyó gyít.
– A rá kot is? – ké rdezte Leo. – A leprá t? A beszakadt kö rmö t
?

[32
0]
 – Mindegyiket, édes fiam. Ez pedig – mutatott most egy
hattyú nyakú , ké k folyadékot tartalmazó ü vegcsére – fö lö ttébb
fájdalmas halá lt okoz.
– Csodá latos – mondta Já szon ká ba és á lmos hangon.
– Já szon! – kezdte Piper. – Még sok dolgunk van, vagy
elfelejtetted? – Piper megpró bá lt vará zserő t csempé szni
szavaiba, hogy kirá ngassa a ká bultsá gbó l a fiú t, de hangja sajá t
vélemé nye szerint is gyengére sikeredett. A hercegnő tú lsá gosan
megijesztette, magabiztossá ga romokban hevert. Legutó bb
akkor é rezte így magá t, amikor az Aphrodité-bungaló ban Drew-
val beszé lt.
– Sok dolgunk van – motyogta Já szon. – É rtem. Majd vá sá rlá s
utá n elinté zzü k, oké ?
A hercegnő Já szonra bazsalygott.
– Van tű zá lló sá got biztosító fő zetü nk...
– Azt a problémát má r kipipá ltam – mondta Leo.
– Való ban? – A hercegnő mé g alaposabban megné zte Leo
arcá t. – Nem ú gy lá tom, hogy az é n má rká s naptejemet
haszná lná d... de mindegy. Van vaksá got, ő rü ltsé get okozó
fő zetü nk, é s altató folyadé kunk is...
– Vá rjon! – Piper tová bbra is a vö rö s kémcsö vet bá multa. – Az
emlékezetkiesést is meggyó gyítja?
A hercegnő ö sszehú zta a szemét.
– Talá n. Igen. Nagy való színű séggel. Miért, kedvesem? Elfelejt
tettél valami fontosat?
Piper megpró bá lt kö zö mbö s képet vá gni, de ha az a kémcső
tényleg gyó gyír lehetne Jászon emlékezetkiesé sére...

[32
1]
 Tényleg szeretném, hogy emlékezzen? – tette fel magá nak a
kérdést.
Ha Jászon rájö n, kicsoda, talá n Piper barátsá gá bó l sem kér
tö bbé. Héra okkal fosztotta meg az emlékeitő l. Azt mondta, csak
így maradhatott é lve a Fé lvér Tá borban. Mi lesz, ha Jászon
rá dö bben, hogy ő k ellensé gek? Lehet, hogy ha kimá szik az
amné ziá bó l, gyű lö lni fogja Pipert. Talá n bará tnő je is van ott,
ahonnan érkezett.
Teszek rá – dö ntö tte el a kérdést, amitő l sajá t maga is
meglepő dö tt
Nem bírja nézni Já szon gyö trő désé t, ahogy pró bá lja felidézni
emlé keit. Segíteni akar neki, a javá t akarja, azon az á ron is, hogy
elvesztheti. Talá n az ő rü ltséges hercegnő á ruhá zá ba tett ú t
mégsem lesz haszontalan.
– Mennyibe kerü l? – kérdezte Piper.
A hercegnő kö dö s pillantá ssal né zett rá.
– Az ár... mindig ké nyes kérdés. Szeretek segíteni az
embereken. Ő szintén mondom. É s mindig tartom magam az
egyezsé ghez, de egyesek be akarnak csapni. – Tekintete Já szonra
siklott. – Egyszer talá lkoztam egy jó képű fiatalemberrel, aki
atyá m kirá lysá gá bó l akart egy kincset magá nak. Egyezséget
kö tö ttü nk, megígé rtem, hogy segítek ellopni.
– A saját apjá tó l? – Leo tová bbra is félig transzban lebegett, a
hallottakon mégis megü tkö zö tt.
– Ne aggó dj! – mondta a hercegnő . – Megkértem az árá t. A
fiatalembernek cserébe meg kellett szö ktetnie engem. A hő s
jó képű volt, lehengerlő , erő s... – A hercegnő Piperre tekintett. –
Biztos vagyok benne, drá gá m, hogy ha valaki, te megérted, hogy

[32
2]
egy nő menynyire tud vonzó dni egy hő shö z, é s mindená ron
segíteni akar neki.
Piper megpró bá lt ú rrá lenni az érzelmein, de még így is
elpirult. Az apjá val olvasott, régi mítoszrészletek kezdtek
ö sszeá llni a fejében, de ez a nő nem lehetett az, akire gondolt.
– Szó val – folytatta a fenséges asszony – az én hő sö mnek
lehetetlen feladatokat kellett teljesítenie, és nem hencegek,
amikor azt mondom, nélkü lem nem lett volna rá juk ké pes. Sajá t
csalá dom el-á rulá sa á rá n a hő s sikerrel já rt, megkapta, amire
vá gyott. Amikor fizeté sre kerü lt sor, mé gis becsapott.
– Becsapta? – rá ncolta Já szon a homloká t, mintha
megpró bá lja felidézni valami fontosat.
– Szemétség! – há borgott Leo.
Az asszony szeretettel megpaskolta az arcá t.
– Tudom, hogy te nem i]yen vagy. Leo. Te ő szinté nek látszol,
Olyannak, aki mindig megfizeti az á rat, ugye?
Leo bó lintott.
– Mit vettü nk meg? Mert én kettő t kérek!
Piper félbeszakította ő ket:
– Tehá t a fő zet, fensé ges asszony, mennyibe is kerü l?
A hercegnő alaposan megné zte Piper ruhá zatá t, arcá t és
alakját, mintha megpró bá lna beá razni egy alig haszná lt félistent.
– Mindent megadná l érte, drá gá m? – kérdezte a hercegnő . –
Ú gy érzem, igen.
A szavak olyan erő sen csapó dtak Pipernek, mint egy
szö rfhullá m. Az ajá nlat ereje majdnem ledö ntö tte a lá bá ró l. Igen,
mindent meg akart adni é rte. É ppen igent mondott volna,
amikor...

[32
3]
 A gyomra gö rcsbe rá ndult, és rá dö bbent, hogy vará zsbeszé det
alkalmaztak rajta. Hasonló t é rzett, amikor Drew felszó lalt a tá-
bortű zné l, csak ez ezerszer erő sebb volt. Nem csoda, ha a bará tai
elká bultak. Azok is így é rezté k magukat, akiken ő alkalmazott
vará zsbeszédet? Bű ntudat fogta el.
Minden akaraterejét ö sszeszedte.
– Nem, nem adné k meg é rte mindent. De egy ésszerű árat
talá n fizetnék. Azutá n tá vozunk. Rendben, srá cok?
Ha egy má sodpercre is, de mintha lett volna némi hatá sa a
szavainak. A fiú k zavarodott képet vá gtak.
– Tá vozunk? – kérdezte Já szon.
– Má rmint... a shoppingolá s utá n? – csatlakozott Leo is.
Piper sikítani szeretett volna. A hercegnő oldalra dö ntö tte
fejét, és ú jonnan tá madt tisztelettel nézett rá .
– Elismeré sre méltó – fuvolá zta. – Az é n ajá nlatomat kevesen
képesek visszautasítani. Aphrodité gyermeke vagy, drá gá m? Há t
persze, tudhattam volna! Mindegy. Né zzü nk kö rbe, aztá n majd
eldö ntő d, mit szeretnél!
– De az ü vegcse...
– Nos, fiú k – fordult Já szon és Leo felé. Szavai sokkal
erő sebbek voltak Piper szavainá l. Annyira magabiztos volt, hogy
Piper labdá ba sem rú ghatott mellette szeretnétek mé g tö bbet
lá tni?
– Persze – vá gta rá Já szon.
– Benne vagyok – lelkesedett Leo.
– Csodá s – mondta a hercegnő . – Minden segítségre
szü ksé getek lesz, hogy eljussatok Bay Area-be.

[32
4]
 Piper a tő réhez kapott. Eszébe jutott az álma a hegytető rő l.
Arró l az ismerő s helyrő l, amit Enkeladosz mutatott neki, és ahol
két napon belü l el kell á rulnia a barátait.
– Bay Area-be? Miért pont oda? – ké rdezte
Piper. A hercegnő mosolygott.
– Mert ott fognak meghalni, nem igaz?
Aztá n a vá sá rlá si lá zban é gő Já szont és Leó t a lift felé terelte.

[32
5]
XXVIII. * Piper

A
MÍG JÁ SZON É S LEO ELVONULT MEGCSODÁ LNI AZ É LŐ BUNDÁ T,
Piper kérdő re vonta a hercegnő t:
– Meg akarja velü k vá sá roltatni a sajá t halá lukat?
– Mm. – A hercegnő lefú jta a kardvitrinre rakó dott port. –
Látnok vagyok, édesem. Tudok a kis titkodró l. De nem akarunk
most ezen rá gó dni, amikor a fiú k olyan jó l szó rakoznak, ugye?
Leo nevetve felpró bá lt egy elvará zsolt mosó medvebundá bó l
készü lt kucsmát. Mikö zben a fiú fel-alá sétá lt, a mosó medve ide-
oda csapkodta csíkos farká t, és apró lá bai vadul kapá ló ztak.
Já szon a sportruhá kat vette szemü gyre. A fiú k is szeretnek
vá sá rolgatni? Ennél hatá rozottabb jele nem is lehetett annak,
hogy a leggonoszabb vará zslat alatt állnak.
Piper a hercegnő re pillantott.
– Ki maga?
– Má r mondtam, kedvesem. Kolkhisz hercegnő je.
– Hol van Kolkhisz?
A hercegnő arca szomorú lett.
– Azt akartad kérdezni, hogy hol volt. Atyá m a Fekete-tenger
legtá volabbi partjainá l uralkodott, olyan messze, aminél
messzebb a gö rö g hajó k akkoriban má r el sem jutottak. De
Kolkhisz nincs tö bbé. Eó nok ó ta elpusztult.
– Eó nok ó ta? – kérdezte Piper. A hercegnő ö tvennél egy
nappal sem nézett ki tö bbnek. Piper gyomrá ba egyre

[32
6]
kellemetlenebb érzés telepedett. Mé ghozzá Boreá sz kirá ly szavai
miatt. – Há ny é ves maga?
A hercegnő felkacagott.
– Nem valami udvarias dolog ilyet kérdezni egy hö lgytő l.
Elég, ha annyit mondok, hogy eltartott egy darabig, amíg az
orszá gotokba kö ltö ztem. A patró nusomnak végü l mégis sikerü lt
kihoznia.
Ő tette lehető vé ezt az egészet – mutatott kö rbe az
áruhá zban. Piper fé mes ízt érzett a szá já ban.
– A patró nusa...?
– Ó , igen. Jegyezd meg, hogy nem hoz ki mindenkit! Csak
azokat, akik kü lö nleges képességgel rendelkeznek, mint
jó magam.
Es tényleg olyan keveset kér cserébe! Csak egy fö ld alatti
á ruhá z-bejá ratot, hogy figyelemmel kö vethesse a vevő kö rö met,
és né ha teljesítenem kell egy-két kisebb kívá nsá gá t. Mindezt egy
ú j életért cserébe? Komolyan mondom, ez volt a legjobb ü zlet,
amit az év-szá zadok alatt kö tö ttem.
Futás! – gondolta Piper. Ki kell jutnunk innen.
De mielő tt a gondolatait szavakba ö nthette volna, Já szon
felkiá ltott:
– Hé, ezt né zzétek!
Egy (AGYON)HASZNÁ LT RUHÁ K feliratú polcró l Já szon egy
bíbor pó ló t vett le, é ppen olyat, amilyet az iskolakirá ndulá son
viselt, csak ez ú gy né zett ki, mintha tigriskö rmö k szá ntottak
volna vé gig rajta.
Já szon ö sszehú zta a szemö ldö két.
– Honnan olyan ismerő s nekem?

[32
7]
 – Já szon, neked pont ilyen pó ló d volt – mondta Piper. – Most
má r té nyleg mennü nk kell. – De Piper má r abban sem volt
biztos, hogy szavai á tjutnak-e a hercegnő vará zsfalá n.
– Ugyan má r! – nyá jaskodott a hercegnő . – A fiú k még nem
fejezték be, vagy igen? A pó ló k nagyon népszerű ek, drá gám!
Néhai tulajdonosaiktó l jutottak hozzá nk. Mintha rá d ö ntö tték
volna, fiam!
Leo kivá lasztott egy narancssá rga Félvér Tá bor-pó ló t,
amelynek egy lyuk éktelenkedett a kö zepén, mintha lá ndzsá val
szú rtá k volna á t. A pó ló mellett egy behorpadt mellvért fekü dt,
valamitő l – talá n savtó l? – alaposan megégett, és egy szakadt,
ró mai tó ga. A rajta lévő folt zavarba ejtő en alvadt vérre
emlékeztetett.
– Fenséges asszony – szó lította meg Piper, é s megpró bá lt
uralkodni az idegein. – Miért nem meséli el a srá coknak, hogyan
á rulta el a csalá djá t? Biztosan érdekelné ő ket.
A hercegnő mintha meg sem hallotta volna a szavait, a fiú k
viszont érdeklő dve há trafordultak.
– Ú jabb tö rténet? – kérdezte Leo.
– Szeretem a tö rténeteket – mondta Já szon.
A hercegnő dü hö s pillantá st lö vellt Piper felé.
– Oh, az ember sok ő rü ltséget megtesz a szerelmé é rt, Piper.
Ezt nagyon jó l tudod. Kü lö nben is, azé rt habarodtam bele abba a
hő sbe, mert az anyá d, Aphrodité, szerelmi vará zslatot bocsá tott
rá m. Tehá t, ha ő nem szó l kö zbe, akkor én... De az ember nem
lehet haragban egy istennő vel, ugye?
A hercegnő hangjá bó l tisztá n kicsengett az ü zenet: Majd rajtad
megbosszulom.

[32
8]
 – Emlé keim szerint a hő s magá val vitte ö nt, amikor kihajó zott
Kolkhiszbó l – idézte fel Piper a tö rté netet. – Nem igaz, fenséges
asszonyom? Mé g felesé gü l is vette, ahogy ígé rte.
A hercegnő olyan fájdalmas pillantá st vetett rá , hogy Piper
legszívesebben bocsá natot kért volna a szavaiért – de nem szívta
vissza ő ket.
– Kezdetben – egé szítette ki a hercegnő a tö rténetet – való ' tol
ú gy tű nt, hogy á llja a szavá t. Apá m kincsé nek elrablá sa utá n
tová bbra is szü ksé ge volt a segítségemre. Ugyanis, amikor
megszö ktü nk, a bá tyá m flottá ja utá nunk eredt. Harci hajó ik
kö nnyedén beértek bennü nket. Elpusztítottak volna, ha nem
győ zö m meg a testvéremet, hogy jö jjö n a fedé lzetre, és békésen
beszé ljü k meg a dolgot. A bátyá m megbízott bennem.
– Aztá n megö lte a sajá t testvéré t – fejezte be helyette Piper,
akinek hirtelen eszébe jutott a szö rnyű tö rté net, é s a né v is. Egy
rossz hírű né v, ami M-betű vel kezdő dö tt.
– Tessék? – kapta fel a fejé t Jászon. Egy pillanatra megint
majdnem ö nmaga volt. – Megö lte a sajá t...
– Nem – csattant fel a hercegnő . – Ezek a híresztelések
gyalá zatos hazugsá gok. Az ú j fé rjem ö lte meg az embereivel. Bá r
az igaz, hogy az én csalá rdsá gom nélkü l nem tudtá k volna
megtenni. Aztá n a hullá mok kö zé vetették a fivérem testé t, hogy
a flottájá nak meg kelljen keresnie ő t, hogy tisztességes
temetésben részesíthessék. Ekö zben mi megszö ktü nk. Mindezt a
férjemért tettem. De ő elfeledkezett a megá llapodá sunkró l, és
végü l elá rult.
Já szon tová bbra is kellemetlenü l érezte magá t.
– Hogyan?

[32
9]
 A hercegnő Já szon mellkasa elé tartotta a szakadt tó gá t,
mintha azt méricskélné, hova szú rjon.
– Nem ismered a tö rténetet, fiam? Pedig ha valakinek, neked
ismerned kéne. Ró la neveztek el.
– Já szon... – mondta Piper. – Az eredeti Já szon. De akkor
magá nak... halottnak ké ne lennie!
A hercegnő mosolygott.
– Mint említettem, egy ú j élet, egy ú j orszá g. Beismerem, hogy
kö vettem el hibá kat. Há tat fordítottam a sajá tjaimnak. Á ruló nak,
tolvajnak, hazugnak és gyilkosnak neveztek. De cselekedeteimet
csak a szerelem vezérelte. – A fiú k felé fordult, és bű nbá nó an
nézett rá juk, mikö zben a szempillá it remegtette. Piper érezte
hogy a vará zslat beborítja bará tait, és erő sebben tartja ő ket fogva
mint eddig. – Ti nem tettétek volna meg ugyanezeket a
szerelmetekért, drá gá im?
– Dehogynem! – vá gta rá Já szon.
– Mint a pinty! – mondta Leo.
– Srá cok! – csikorgatta a fogá t Piper tehetetlenségében. –
Tényleg nem lá tjá tok, ki ez? Ti nem...
– Menjü nk tová bb! – ajá nlotta kö nnyed hangon a hercegnő . –
Ha jó l emlé kszem, a viharszellemek á rá ró l akartatok diskurá lni.
É s a szatírá ró l.

Leo figyelmé t elterelte a má sodik emeleten lévő mű szaki osztá ly.

– Berosá lok! Ez egy pá ncélozott ková cskazá n?

[33
0]
 Mielő tt Piper megá llíthatta volna, leugrott a mozgó lépcső rő l,
és egy nagy, ová lis ká lyhá hoz rohant, ami egy szteroidokkal
felpumpá lt grillsü tő re emlékeztetett.
Mikor utolérték Leó t, a hercegnő így szó lt:
– Jó ízlésed van. Ez a H-2000, maga Héphaisztosz tervezte.
Elég forró ahhoz, hogy megolvassza a mennyei bronzot vagy a
birodalmi aranyat.
Já szon arca megrá ndult, mintha ismerő s lenne szá má ra a
fogalom.
– Birodalmi arany?
A hercegnő
bó lintott.
– Igen, drá gám. Mint az a zsebedben ravaszul elrejtett érme. A
tö ké letes ková csolá shoz a birodalmi aranyat Jupiter
templomá ban kell megszentelni, a ró mai Capitoliumon. Erő s és
ritka fém, de a ró mai csá szá rokhoz hasonló an elég illé kony.
Vigyá zz, nehogy eltö rd a pengé jét... – mosolygott kedvesen. – A
Ró mai Birodalom természetesen jó val az én idő m utá n volt, de
azért hallottam tö rténeteket... Ez az aranytró n a luxustá rgyaim
dísze! Héphaisztosz készítette, hogy megbü ntesse vele Hé rá t. Ha
beleü lsz, egybő l rabul ejt.
Leo ezt parancsnak é rtelmezte. É s ré vü lten a tró n felé indult.
– Leó , ne! – figyelmeztette
Piper. Leo pislogott egyet.
– Mennyibe kerü lnek?
– Oh, a széket megkapod ö t nagy szívességé rt. Ami a ková cs-
tű zhelyt illeti, hét év szolgá lat. De ezeket egé szen kis
erő feszíté ssel megkaphatod... – vezette tová bb a mű szaki
osztá lyon Leó t, és tudatta vele a kü lö nbö ző tá rgyak árá t.

[33
1]
 Piper nem akarta Leó t egyedü l hagyni a hercegnő vel, de
beszé lnie kellett Já szon fejével. Azzal kezdte, hogy félrevonta, és
lekevert neki egy nagyot.
– Aú – motyogta Já szon á lmosan. – Ezt miért kaptam?
– Hogy felébredj! – sziszegte Piper.
– Mirő l beszélsz?
– Vará zsbeszédet alkalmaz. Nem é rzed?
ö sszevonta a szemö ldö két.
– Szerintem semmi baj a nő vel.
– Nagyon is problémá s! Ré gen meg kellett volna halnia!
Hozzá ment Já szonhoz – a má sik Já szonhoz – há romezer évvel
ezelő tt. Nem rémlik, mit mondott Boreá sz a Hádész
birodalmá bó l megszö kő lelkekrő l? Nem csak a szö rnyek
támadnak fel. Ez a nő is visszajö tt az Alvilá gbó l!
Já szon gondterhelten csó vá lta a fejét.
– De ez a nő nem szellem.
– Nem, sokkal rosszabb! Ő egy…
– Gyerekek – érkezett vissza a hercegnő Leó val a nyomá ban. –
Ha gondoljá tok, rá térhetü nk jö veteletek céljá ra. Ezt szeretnétek,
nem?
Piper elfojtott egy sikítá st. Legszívesebben a tő rével esett
volna a boszorká nynak, de sejtette, hogy nem sok esé lye lenne
itt, a hercegnő á ruhá zá ban, fő leg amíg a barátai vará zslat hatá sa
alatt á llnak. Piper má r abban sem lehetett biztos, hogy harc
eseté n az ő oldalá ra á llná nak. Enné l jobb tervre volt szü ksége.
Mozgó lépcső vel lementek a szö kő kú t szintjé re. Piper most
vette csak észre, hogy a padló n – a szö kő kú ttó l északra és délre
– ké t trambulin nagysá gú napó ra van kirakva bronzbó l. A

[33
2]
tú lméretezett, aranyozott kalitká k keletre valamint nyugatra
á lltak, a tá volabbi rejtette a viharszellemeket. Ö sszepré selt,
sű rített torná dó ké nt kavarogtak. Piper nem tudta megmondani,
hogy há ny szellemet lá t, de lehettek vagy tucatnyian.
– Hé – rikkantotta Leo Hedge edző egészen jó bő rben van!
A kö zelebbi kalitká hoz futottak. A vén szatír abban a
pillanatban dermedhetett meg, amikor beszippantotta az é g a
Grand Canyonná l. Szá já t kiá ltá sra tá totta, baseballü tő jét a feje
fö lé emelte, mintha testnevelésó rá n lenne, és épp azt ordítaná az
osztá lynak, hogy nyomjanak le ö tven fekvő tá maszt. Gö ndö r haja
furcsa szö gekben meredezett. Ha Piper csak bizonyos
ré szletekre koncentrá lt – mondjuk a narancssá rga pó ló ra vagy a
hosszú kecskeszaká llra és a nyaká bó l ló gó sípra a jó ö reg,
idegesítő edző t lá tta maga elő tt. De nehé z volt figyelmen kívü l
hagyni a fején lé vő rö vid, de vastag szarvakat, és a té nyt, hogy a
teste tréningnadrá g és Nike cipő helyett sző rő s kecskelá bban és
patá ban vég-
– Persze hogy jó bő rben van! – mondta a hercegnő . – Mindig
figyelek az á ruim minő ségé re. Biztos vagyok benne, hogy a
viharszellemek meg a szatír eseté ben sikerü l megegyeznü nk
valami kö lcsö nö sen kedvező cserében. Mit szó lná tok egy
egyezsé gcsomaghoz? Ha megegyezü nk, a gyó gyító fő zetet is
hozzácsapom, és mehettek bé kével – vetett Piper felé egy é les
pillantá st. – Jobb, mintha nekiá llná nk ellensé geskedni, nem igaz,
drá gám?
Ne bízz meg benne! – figyelmeztette egy hang a fejében. Ha
Piper nem tévedett a hö lgy kilétét illető en, innen senki nem
tá vozik békével. É s nem ü tnek nyélbe tisztességes ü zletet. Az

[33
3]
egész csak átverés. A bará tai nagyokat bó logatva bá multá k
Pipert, és ezt tá togtá k felé: Egyezz bele! De Pipernek idő re volt
szü ksé ge, hogy á tgondolja.
– Egyezkedhetü nk – mondta a nő .
– Hogyne! – értett egyet Leo. – Nevezzen meg egy á rat!
– Leo! – szó lt rá Piper.
A hercegnő kuncogott.
– Nevezzek meg egy á rat? Nem ez a legmegfelelő bb mó dja az
alkudozá snak, fiam, de legalá bb tisztá ban vagy a dolgok
érté ké vel. Pé ldá ul a szabadsá g nagyon értékes dolog. Arra
akartok kérni, hogy eresszem szabadon a szatírt, aki
megtá madta a viharszellemeimet...
– Ő k tá madtak rá nk! – helyesbített
Piper. A fenséges asszony vá llat vont.
– Ahogy említettem, a patró nusom idő rő l idő re kisebb
szívességeket kér tő lem. Példá ul legutó bb azt ké rte, uszítsam
rá tok a viharszellemeket, hogy elraboljanak. Biztosíthatlak
benneteket, Rogy ré szemrő l semmi személyeskedés nem
já tszott szerepet. Rá adá sul a hajatok szá la sem gö rbü lt, mert
végü l ö nszá ntatokbó l jö ttetek el hozzá m. Tehá t a szatírt kéritek
tő lem, é s a viharszellemeket akarjá tok – amik nagyon é rtékes
szolgá k egyébké nt Rogy á tadhassátok ő ket Aiolosznak. Nem tú l
igazsá gos, ugye? Az ár ezért magas lesz.
Piper lá tta a bará tain, hogy ké pesek lenné nek bá rmit megadni
és megígérni. Mielő tt megszó laltak volna, kijá tszotta utolsó
lapjá t.

[33
4]
 – Maga Médeia – mondta. – Maga segítette az eredeti Jászon,
hogy ellopja az Aranygyapjú t. Maga a gö rö g mitoló gia egyik lé g’
nagyobb gonosztevő je. Já szon, Leó , ne bízzatok benne!
Piper minden erejét beleadta a szavakba. Teljesen ő szinte volt,
és ez szemlá tomá st megtette hatá sá t. Já szon tá volabb lépett a
boszorká nytó l.
Leo a fejét vakarta, és ú gy nézett kö rü l, mint aki á lombó l
ébred.
– Mit csiná ltunk má r megint?!
– Fiú k! – tá rta szét a karjá t bará tsá gosan a hercegnő .
Gyémá ntok csillogtak rajta, vö rö s kö rmei véres karmokra
hasonlítottak.
– Igen, Médeia vagyok. Egy teljesen fé lreé rtett szemé lyisé g.
Piper, drá gá m, neked fogalmad sincs ró la, milyen volt a nő k
sorsa akkoriban. Nem volt semmilyen hatalmunk, semmilyen
befolyá sunk. Á ltalá ban még a sajá t férjü nket sem vá laszthattuk
meg. De én má s voltam. A sajá t kezembe vettem a sorsomat, és
ú gy dö ntö ttem, vará zsló nő leszek. Ez annyira elítélendő ?
Megegyeztü nk Já szonnal, hogy segítek neki megszerezni az
Aranygyapjú t a szerelmé é rt cserébe. Igazsá gos ü zlet. Híres hő ssé
tettem! Nélkü lem né vtelen senkiként pusztult volna el Kolkhisz
partjainá l.
Já szon – Piper Jászona – ö sszehú zta a szemö ldö két.
– Akkor maga... tényleg meghalt há romezer évvel ezelő tt? É s
visszaté rt az Alvilá gbó l?
– A halá lnak nincs hatalma fö lö ttem, ifjú hő s – mondta
Médeia. – Há la a patró nusomnak, ismé t hú s és vér vagyok.

[33
5]
 – Maga... ú jjá szü letett? – pislogott Leo. – Mint egy szö rny?
Médeia kinyú jtott ujjainak végébő l gő z tö rt elő , mintha forró
vasra vizet ö ntö ttek volna.
Nektek fogalmatok sincs ró la, mi tö rténik, ugye, drá gasá gaim?
Anná l sokkal rosszabb, mint hogy a szö rnyek kimá sznak a
Tartaroszbó l. A patró nusom tudja, hogy az ó riá sok és a szö rnyek
nem a legjobb szolgá i. É n halandó vagyok. Tanultam a
hibá imbó l. Most, hogy visszatértem az élő k kö zé , nem hagyom
ú jra becsapni magam. Íme, az á ltalatok á hított dolgok á ra!
– Srá cok – mondta Piper -, az eredeti Já szon azért hagyta el
Médeiá t, mert ő rü lt és vérszomjas nő személynek tartotta.
– Rá galom! – kiá ltotta Médeia.
– Kolkhiszbó l visszafelé tartva Já szon hajó ja kikö tö tt egy
idegen kirá lysá gban, ahol a hő s felesé gü l vette egy má sik kirá ly
lá nyá t, é s Médeiá t elhagyta.
– Miutá n két gyermeket szü ltem neki – mondta Médeia -,
képes volt megszegni a szavá t. Kérdem é n, szerintetek ez helyes
volt?
Já szon és Leo kö telessé gtudó an rá ztá k a fejü ket, de Piper még
nem végzett.
– Lehet, hogy nem volt helyes, de Médeia bosszú ja sem volt
az. Megö lte sajá t gyermekeit, hogy Já szont megbü ntesse.
Megmérgezte Já szon ú j felesé gét, majd elmenekü lt a
kirá lysá gbó l.
Médeia vicsorgott.
– Ez csak egy aljas pletyka, amivel be akarnak szennyezni!
Korinthosz né pe – a fé kezhetetlen cső cselék – ö lte meg a
gyermekeimet é s ű zö tt el engem. Já szon nem tett semmit, hogy

[33
6]
megvédjen. Elrabolta mindenemet. Bosszú bó l visszalopakodtam
a palotá ba, á s megö ltem a bájos, ú j arájá t. Szerintem igazsá gos
tett volt. Megfelelő á r.
– Maga ő rü lt – mondta Piper.
– Csak egy á ldozat vagyok – jajgatott Médeia. – Ú gy haltam
meg, hogy minden á lmom ö sszetö rt, de ez má r a mú lt. Most má r
tudom, hogy a hő sö kben nem szabad megbízni. Ha meg akarjá k
szerezni a kincseimet, nagy á rat szabok értü k. Kü lö nö sen annak,
aki Já szon nevé t viseli.
A szö kő kú t vérvö rö s lett. Piper elő hú zta a tő rét, remegő
kézzel elő retartotta.
– Já szon, Leó , ideje indulnunk! Most!
– Ü zletkö té s elő tt? – kérdezte Mé deia. – Mi lesz a
kü ldeté setekkel, srá cok? Az áraimat olyan kö nnyű megfizetni!
Tudtátok hogy ez egy vará zsszö kő kú t? Ha belehajítanak egy
halottat, még akkor is egészben jö n ki belő le, ha elő tte
feldaraboltá k, ső t, erő sebb és hatalmasabb lesz, mint valaha.
– Komolyan? – ké rdezte Leo.
– Hazudik! – bizonygatta Piper. – Ezt a trü kkö t má r má ssal is
eljá tszotta. Ha jó l emlékszem, egy kirá llyal. Rá vette a lá nyait,
hogy daraboljá k fel az apjukat, hogy az fiatalon és egészségesen
lé phessen ki a vízbő l, de csak meggyilkoltá k.
– Nevetsé ges – bú gta Médeia. Piper érezte, hogy minden
szó tagot megtö ltö tt vará zserő vel. – Leó , Já szon, az á ltalam
szabott á r nevetségesen alacsony. Kü zdjetek meg egymá ssal! Ha
valamelyikő tö k megsé rü l vagy meghal, semmi probléma. Csak
bedobjuk a szö kő kú tba, és egé szségesebben tér vissza, mint

[33
7]
valaha. Meg akartok kü zdeni egymá ssal, ugye? Haragszotok
egymá sra.
– Fiú k, ne! – kiá ltott Piper, de ő k má r ú gy meredtek egymá sra,
mintha most jö ttek volna rá , hogyan éreznek egymá s irá nt
való já ban.
Piper soha nem érezte magá t tehetetlenebbnek. Most
megértette, milyen az igazi vará zslat. Eddig, ha vará zslatra
gondolt, vará zspá lcá k és tű zgö mbö k jelentek meg elő tte. De ez
sokkal rosszabb volt. Médeia ugyanis nem csak mérgekkel és
fő zetekkel dolgozott. Hanem egy ezeknél is erő sebb fegyverrel: a
hangjá val.
Leo ö sszehú zta a szemö ldö két.
– Mindig Já szon á ll a reflektorfényben. Csak rá figyelnek. Azt
hiszi, ö rö kké az árnyéka leszek.
– Idegesítő vagy, Leo – mondta Já szon. – Semmit sem veszel
komolyan. Még egy sá rká nyt sem vagy ké pes megszerelni.
– Á llj! – kö nyö rgö tt Piper, de addigra má r mindketten
kivontá k fegyvereiket. Já szon az aranykardjá t, Leo a
szerszá mtá skájá ba dugott kalapácsá t.
– Hagyd ő ket, Piper! – győ zkö dte Mé deia. – Csak szívességet
teszek neked. Ha megö lik egymá st, neked nem kell dö ntened.
Enkeladosz elégedett lesz. Még ma visszakaphatod az apá dat.
Bá r Médeia vará zsbeszéde nem hatott Piperre, a
vará zsló nő nek alapjá ban vé ve is meggyő ző hangja volt.
Visszakaphatja az apját? Minden jó szá ndé ka ellenére Piper ezt
akarta. Annyira vissza akarta kapni az apjá t, hogy szinte fájt.
– Maga Enkeladosznak dolgozik – bukott ki belő le.
Médeia felkacagott.

[33
8]
 – Egy ó riá snak? Azt má r nem. De mindketten ugyanazt a
nagyobb erő t szolgá ljuk. Egy patró nust, akihez te egy ujjal sem
nyú lhatná l. Á llj tová bb, Aphrodité gyermeke! A mai nap nem a
te halá lod napja lesz! Mentsd meg magad, és az apá d
megszabadul.
Leo és Já szon tová bbra is egymá st bá multa, ö sszecsapá sra
készen, de mintha bizonytalanok és zavartak lettek volna.
Mintha ú jabb parancsra vá rná nak. Lelkű k egyik felének ellen
kell á llnia, remé nykedett Piper. Ez teljesen ellentétes az
érzelmeikkel.
– Figyelj, kislá ny! – szakított le egy gyémá ntot Médeia a
karkö tő jérő l, és a szö kő kú t egyik sugará ba hajította. Amikor
á thullott a sokszínű fényen, Médeia így szó lt: – Ó , írisz,
szivá rvá ny istennő je, mutasd nekem Tristan McLean irodá já t!
A vízpermet megremegett, é s Piper elő tt az apja irodája jelent
meg. Az asztalná l az apja asszisztense, Jane ü lt, és é ppen
telefoná lt. Sö tét ü zletasszonyruhá t viselt, haja szoros kontyban.
– Szia, Jane – kö szö nt Mé deia.
Jane nyugodt mozdulattal letette a telefont.
– Miben segíthetek, hö lgyem? Szia, Piper!
– Maga... – Piper dü hében beszé lni is alig tudott.
– Igen, gyermekem – mosolygott Médeia. – Az apá d
asszisztense. Nagyon kö nnyű irá nyítani. Ahhoz képest, hogy
halandó elé g rendezett agya van, csak hihetetlenü l gyenge.
– Kö szö nö m, hö lgyem – biccentett Jane.
– Szó ra sem érdemes – duruzsolta Mé deia. – Csak gratulá lni
szerettem volna, amié rt sikerü lt Mr. McLeant rá venni, hogy
azonnal hagyja el a vá rost, é s Oaklandbe repü ljö n, méghozzá
ané lkü l, hogy a sajtó vagy a rendő rség bá rmit kiszagolt volna.

[33
9]
Szép munka volt! Senki sem tudja, hol van. Ü gyes hú zá s volt
azzal a hazugsá ggal együ ttmű kö désre bírni, hogy a lá nya élete
forog kocká n.
– Igen – mondta fahangon Jane, mintha alvajá ró lenne. –
Amikor elhitettem vele, hogy a lá nya veszélyben van, nagyon
együ ttmű kö dő lett.
Piper a tő rére nézett. A penge remegett a kezé ben. Ő is csak
annyira haszná lta fegyvernek, amennyire a tró jai Helené. Csak
egy tü kö r volt a kezé ben, amiben most egy ijedt kislá nyt látott,
akinek semmi esé lye a győ zelemre.
– Lehet, hogy ú jabb parancsokat kap, Jane – kö zö lte Mé deia.
– Ha a lá ny együ ttmű kö dik, Mr. McLean hazatérhet. Biztos,
ami biztos, kitalá lna egy hihető tö rténetet a tá vollé té re? É s
gyanítom, hogy a szegény pá rá nak el kell tö ltenie némi idő t a
pszichiá triá n.
– Igen, hö lgyem. Gondoskodom mindenrő l.
A kép elhalvá nyult, és Mé deia Piperhez fordult.
– Lá tod?
– Maga csapdá ba csalta apá mat – tombolt Piper. – Az ó riá st
segítette...
– Ugyan, ké rlek! Ne hisztizz! É vszá zadok ó ta készü lö k erre az
ö sszecsapá sra, má r akkor is ké szü ltem, mielő tt visszahoztak
volna az életbe. Lá tnok vagyok, mint említettem. É s a jö vő t
ugyanú gy meg tudom mondani, mint a te kis Orá kulumod.
Réges-régen, amikor mé g a Bü nteté s Mezején szenvedtem,
lá tomá som volt a te „Nagy Pró féciá d” hét hő sérő l. Láttam Leó t,
és tudtam, hogy komoly ellensé g vá lik belő le egy napon.
Megbolygattam patró nusom tudatá t, és elmondtam neki a

[34
0]
félelmemet. Aztá n sikerü lt annyira felé brednie, hogy
meglá togassa Leó t.
– Leo anyja... – hebegte Piper. – Leó , hallottad ezt?! Miatta halt
meg az anyá d!
– Aha – mondta ká bá n Leo. Aztá n a kalapácsá ra sandított: –
Egyszerű en... támadjam meg Já szont? Semmi baja sem lesz?
– Biztonsá gos az egész – ígérte Mé deia. – Jászon, csapj oda
keményen, mutasd meg, hogy méltó vagy a nevedre!
– Ne! – kiá ltott Piper. Tudta, hogy ez az utolsó esélye. –
Já szon, Leo! Á tver benneteket! Tegyé tek le a fegyvert!
A vará zsló nő a szemé t forgatta.
– Kö nyö rgö m, kislá ny! Nem vagy ellenfé l szá momra. A
halhatatlan Kirké mellett tanultam, aki a nagyné ném volt. Képes
vagyok megő rjíteni és meggyó gyítani az embereket a
hangommal. Mit tehetné nek ezek a gyö nge, ifjú hő sö k velem
szemben? Nyomá s, fiú k, ö ljétek meg egymá st!
– Já szon, Leó , figyeljetek! – Piper szívének minden érzését a
hangjá ba ö ntö tte. É vekig gyakorolta az ö nuralmat, hogy soha ne
mutasson gyengeséget, de most mindent a hangjá ba préselt:
félelmet, kétségbeesést, dü hö t. Tudta, hogy talá n most írja alá
apja halá los ítéletét. De nem engedhette meg, hogy bará tai ká rt
tegyenek egymá sban. – Médeia megbű vö lt benneteket! Ez is a
vará zslat része. Ti jó bará tok vagytok, a legjobbak. Ne harcoljatok
egymá ssal! Harcoljatok ellene!
A fiú k haboztak. Piper é rezte, hogy a vará zslat megtö rik.
Já szon pislantott egyet.
– Leó , az elő bb tényleg le akartalak dö fni?

[34
1]
 – Mit mondtá l az anyá mró l...? – hú zta ö ssze Leo a
szemö ldö két, aztá n Médeia felé fordult. – Maga... maga a
Fö ldasszonynak dolgozik. Maga kü ldte ő t a mű helybe. – Leo
felemelte a kezét – Hö lgyem, van egy má sfél kiló s kalapá csom, és
a maga neve á ll rajta.
– Ugyan! – mosolygott gú nyosan Médeia. – Akkor má shogy
hajtom be a fizetséget.
Megnyomta a mozaikpadló egyik csempéjé t, és az épü let meg-
remegett. Já szon Médeia felé csapott a kardjá val, de a nő kö ddé
vá lt. Amikor ú jra feltű nt, má r a mozgó lépcső aljá ban á llt.
– Lassú vagy, Já szon! – kacagott. – Tö ltsd ki a haragod a kis
kedvenceimen!
Mielő tt Já szon utá na vethette volna magá t, a szö kő kú t
végeiné l lé vő bronz napó rá k fedele kinyílt, és a gö drö kbő l két
vicsorgó vadá llat – hú s-vér, szá rnyas sá rká nyok – má szott ki.
Akkorá k, mint egy lakó kocsi. Nem éppen Festus-nagysá gú ak, de
azért eléggé nagyok voltak így is.
– Most má r tudjuk, mi van az ó lakban – mondta elhaló
hangon Leo.
A sá rká nyok kiterjesztett szá rnnyal sziszegtek. Piper érezte a
csillogó bő rü kbő l kiá ramló forró sá got. Az egyik sá rká ny felé
fordította dü hö s, narancssá rga szemét.
– Ne né zz a szemü kbe! – figyelmeztette Já szon. –
Megbénítanak!
– Jó l mondja! – A hercegnő a legnagyobb nyugalommal siklott
felfelé a mozgó lé pcső n, és a kapaszkodó nak dő lve figyelte a
mulatsá got. – Ez a két drá gasá g velem van. Napsá rká nyok.
Nagyapá m, Héliosz ajá ndékai, ő k hú ztá k a szekeremet, amikor

[34
2]
Korinthoszbó l tá voztam, és most ő k fognak megö lni benneteket.
Tá -dá m!
A sá rká nyok elő revetetté k magukat. Leo és Jászon
visszatá madt, hogy megá llítsá k ő ket. Pipert lenyű gö zte a fiú k
vakmerő sége. Olyan ö sszehangoltan vívtak, mint egy évek ó ta
ö sszeszokott pá ros.
Médeia má r majdnem elérte az első emeletet, ahol halá los
fegyverek garmadájá bó l vá logathatott.
– Azt má r nem! – morogta Piper, és utá na vetette magá t.
Amikor Mé deia észrevette, hogy kö vetik, futni kezdett a
mozgó lépcső n. Egy há romezer éves nyanyá hoz képest
meglepő en fü rge volt. Piper is maxi gá zzal tepert, há rmasá val
véve a lépcső fokokat, mé gsem é rte utol. Mé deia nem á llt meg az
első emeleten. Á tugrott a kö vetkező mozgó lépcső re, és folytatta
az utat felfelé .
A fő zetek, gondolta Piper. Há t persze hogy a fő zeteket akarja.
Híres volt a kotyvalé kairó l.
Piper harci zajokat hallott odalentrő l. Leo a síppal, Jászon
kiabá lva pró bá lta magá ra vonni a sá rká nyok figyelmét. Piper
nem mert visszanézni. Addig nem, amíg egy tő rrel a marká ban
fut. Látta lelki szemei elő tt, hogy elesik, é s orrba szú rja magát.
Az aztá n rohadt hő sies lenne!
A má sodik emeleten á lló pró bababa kezébő l kitépte a
bronzpajzsot, és tová bb má szott. Szinte hallotta Hedge edző
kiabá lá sá t, mint a Vadon Kö zépiskola testnevelésó rá in: Mozgás,
McLean! Ezt nevezed te mozgólépcsőmászásnak?!
Zihá lva érte el a legfelső szintet, de már elké sett. Mé deia a
fő zetek polcá ná l á llt.

[34
3]
 A vará zsló nő megragadta a hattyú alakú ü vegcsét. A kéket,
ami fá jdalmas halá lt okoz. Piper megtette az egyetlen dolgot, ami
eszébe jutott. Hozzá vá gta a pajzsot.
Amikor Médeia győ zedelmesen visszafordult, éppen
mellkason talá lta a hú szkiló s bronzfrizbi. Megtá ntorodott, és
nekiesett az á llvá nynak. Tö rtek az ü vegek, dő ltek a polcok. Mire
a vará zsló nő feltá pá szkodott, ruhája szivá rvá nyszínű lett a
rá folyt lö ttyö ktő l. A foltok nagy ré sze fü stö lgő it vagy ragyogott.
– Bolond! – vonyított Médeai. Tudod te, mi lesz, ha
ö sszekeverednek a fő zetek?!
– Megö lik magát? – reménykedett Piper.
A sző nyeg gő zö lö gni kezdett Médeia lá ba kö rü l. A nő
kö hö gö tt, arca ö sszerá ndult a fá jdalomtó l. Vagy csak szimulá lt?
Piper megkocká ztatta, hogy há trapillantson, és majdnem
felzokogott kétségbeesésében. Az egyik sá rká ny leteperte Leó t, és
tépő fogait villogtatva harapni készü lt. Já szon a terem má sik
felében kü zdö tt a sá rká nnyal, tú l tá vol ahhoz, hogy segíthessen.
– Mindannyian elká rhozunk miattad! – sikította Mé deia. A folt
terjedni kezdett, fü st szá llt fel a sző nyegrő l, szikrá k pattogtak, és
lá ngok kezdtek kígyó zni a polcok felé. – Néhá ny má sodperced
maradt, mielő tt ez a kotyvalék mindent elemészt, é s elpusztítja
az épü letet. Nincs rá idő d, hogy...
Ekkor hatalmas robajjal és színes szilá nkeső vel kísérve
berobbant a festett ü veg ablak, és Festus, a bronzsá rká ny szá llt
le a teremben.
Egybő l bevetette magá t a csatá ba, é s karmai kö zé kapta a
napsá rká nyokat. Piper elkezdte értékelni vasbará tjuk mé retét és
erejét.

[34
4]
 – Ez az é n haverom! – bü szké lkedett Leo.
Festus felrepü lt, é s a napsá rká nyokat visszahajította a
gö dreikbe. Leo odarohant, é s visszatolta a napó rá k
má rvá nytetejét. A má rvá nylapok megremegtek, ahogy a
sá rká nyok ostromolni kezdték belü lrő l a fedeleket, de azok
egyelő re ellená lltak.
Médeia ő si nyelven átkozó dott. Addigra az egész harmadik
emelet lá ngokban á llt. A levegő t mérges gá zok tö ltö tték meg. A
betö rt mennyezet ellené re is gyorsan fokozó dott a forró sá g.
Piper maga elé szegezte tő rét, é s a korlátig há trá lt.
– Engem tö bbé nem hagy el senki! – térdelt fel a
vará zsló asszony, és megragadta a vö rö s fő zetet, ami csodá val
hatá ros mó dó n épen maradt. – Ha azt akarod, hogy a barátod
emlé kezete visszatérjen, vigyetek magatokkal!
Piper hátranézett. Leo é s Já szon má r Festus hátá n ü lt. A
bronzsá rká ny hatalmas szá rnyait csattogtatva karmai kö zé
kapta a kalitká kat, majd felemelkedett velü k.
Az épü let remegni kezdett. Tű z é s fü st nyaldosta a falakat,
megolvasztotta a korlátokat, és méreggé vá ltoztatta a levegő t.
– Nélkü lem nem élitek tú l a kü ldeté st! – hö rö gte Médeia. – A
bará tod ö rö kre emlé kek né lkü l marad, és az apá d meghal.
Vigyetek magatokkal!
Egy szívdobbaná snyi ideig Piper hajlott a szavá ra. Aztá n
meglá tta a hercegnő sunyi mosolyá t. A vará zsló nő biztos volt
meggyő ző erejében, ahogy abban is, hogy kicsikarja az
egyezsé get, megmenekü l, é s végü l győ zedelmeskedik.

[34
5]
 – Talá n má skor, boszorká ny! – mondta Piper, és a mélybe
vetette magát. Néhá ny má sodperc zuhaná s utá n Leo és Jászon
elkapta, é s a sá rká ny há tá ra hú ztá k.
Amikor a betö rt tető n át kirepü ltek Chicago fö lé, Piper egy
darabig mé g hallotta Mé deia sikoltozá sát. Aztá n az á ruhá z
felrobbant mö gö ttü k.

[34
6]
XXIX. * Leo

L
EO FOLYTON HÁ TRAPILLANTGATOTT. Arra szá mított, hogy
feltű nnek a ré mes napsá rká nyok, és egy fogatot hú znak majd
maguk utá n, amelyen egy sikítozó , vará zserő vel bíró
eladó nő ü lj majd, aki fő zetekkel bombá zza ő ket.
Délnyugat felé kormá nyozta a sá rká nyt. A lá ngoló á ruhá zbó l]
felszá lló fü st elhalvá nyodott a tá volban, de Leo addig nem
nyugodott meg, amíg Chicago kü lvá rosa át nem adta helyét az
alkonyi fénybe boruló , havas fö ldeknek.
– Szé p munka volt, Festus – veregette meg a sá rká ny
fémtesté t. – Csodá latos voltá l!
A sá rká ny megremegett, nyaká ban kattogni-pattogni kezdtek
j az alkatrészek.
Leo a homloká t rá ncolta. Nem szerette ezeket a zajokat. Ha az
irá nyító lemez megint bekrepá l... De nem, remélhető leg csak egy
kisebb probléma lesz. Amit meg tud javítani.
– Ha legkö zelebb leszá llunk, kicsit feltuningollak! – ígé rte Leo.
– Megdolgoztá l a Tabasco-szó szos motorolajé rt.
Festus megpö rgette fogait, de még ez is bá gyadtra sikeredett.
I Egyenletes tempó ban haladt, nagy szá rnyaival elszá ntan
kanalazta a szelet, de sú lyos terhet vitt. Két ketrecet a karmai
kö zö tt, és há rom utast a hátá n. Leo minél tö bbet gondolt erre,
anná l jobban aggó dott. A bronzsá rká nyok teherbíró
képessé gé nek is megvoltak a hatá rai.

[34
7]
 – Leo – paskolta meg Piper a vá llá t. – Jó l vagy?
– Egy agymosott zombihoz ké pest, igen. – Leo remélte, hogy
nem lá tszik meg rajta, mennyire zavarban van. – Kö sz, hogy
kimentettél az á ruhá zbó l, szépségkirá lynő ! Ha nem rá ngatsz ki
abbó l a bű bájbó l...
– Ugyan, ne is foglalkozz vele!
De Leo foglalkozott. Szö rnyen érezte magá t amiatt, hogy
Médeia ilyen kö nnyedén szembefordította ő t legjobb bará tjá val.
Rá adá sul ezek az é rzé sek nem légbő l kapottak voltak. Tényleg
zavarta, hogy ő csak má sodhegedű s lehet Jászon mellett, és hogy
a barátja ú gy tesz, mintha remekü l boldogulna né lkü le. Leo
fejé ben való ban megfordultak ezek a gondolatok, de nem volt
bü szke rá juk.
Á m az anyja halá lá val kapcsolatos informá ció k még jobban
zavartá k. Médeia meglá tta a jö vő t az Alvilá gban, és patró nusa, a
fekete porkö penyes asszony ezért jö tt el hét évvel ezelő tt a
mű helybe, hogy rá ijesszen Leó ra, és tö nkretegye az életét. Ezért
halt meg az édesanyja – Leo egyik jö vő beli cselekedete miatt. Ha
nem k a tű zembersége miatt, de kö zvetett mó don mégis miatta
halt meg az anyja.
Amikor Mé deiá t a felrobbanó á ruhá zban hagytá k, Leo az
indokoltná l jobban érezte magá t. Remélte, hogy a nő nem éli tú l,
es egyenes ú ton visszatér a Bü ntetés Mezejére, ahová való . Erre
a gondolatá ra sem volt bü szke.
De ha a lelkek visszatérhetnek az Alvilá gbó l... Leo édesanyjá t
is vissza lehetne hozni?
Megpró bá lta elfojtani a gondolatot. Frankensteines ö tlet..,
Természetellenes. Vagyis nagyon nem helyes. Lehet, hogy

[34
8]
Médeia visszatért a halá lbó l, de egyá ltalá n nem tű nt embernek a
sziszegő karmaival, fel-felizzó ké pével é s a sok fura holmijá val.
Nem, Leo anyja elhunyt. Ha Leo má shogy gondolna rá ,
megkattanna. A gondolat mégis vissza-visszaté rt, mint Médeia
sikolyá nak visszhangja.
– Hamarosan leszá llunk – figyelmeztette barátait. – Esetleg
egy-két ó rá t megyü nk mé g, hogy megbizonyosodjunk ró la,
Médeia nem kö vet bennü nket. Ké tlem, hogy Festus ennél tö bbet
tudna most repü lni.
– Oké – é rtett egyet Piper. – Gondolom, Hedge edző is
szívesen kívü l kerü lne már a kalitká já n. A ké rdés az, hogy utá na
merre?
– Bay Area-be – javasolta Leo. Kö dö sek voltak az emlékei az
á ruhá zban eltö ltö tt idő rő l, de mintha emlékezett volna erre a
helyre. – Mintha Mé deia Oaklandet említette volna, nem?
Piper olyan hosszú ideig nem vá laszolt, hogy Leo má r azon
gondolkozott, vajon mi rosszat mondott.
– Piper apja – szó lt kö zbe Já szon. – Valami tö rté nt Piper
apjá val, ugye? Valamilyen csapdá ba csalogattá k.
Piper remegő só hajt hallatott.
– Nézzétek, Médeia azt sugallta, hogy mindketten
otthagyjá tok a fogatokat Bay Area-ben. Arró l nem is beszélve,
hogy... hiá ba megyü nk oda, Bay Area hatalmas! Elő szö r meg kell
talá lnunk Aioloszt, é s á tadni neki a viharszellemeket. Boreá sz
azt mondta, ő az egyetlen, aki tudja, hová kell pontosan
mennü nk.
Leo felmordult.
– De hogyan talá ljuk meg Aioloszt?
Já szon elő rehajolt.

[34
9]
 – Ti té nyleg nem lá tjá tok? – mutatott le a fiú , de Leo a
felhő kö n é s a szü rkü letben derengő vá rosi fényeken kívü l nem
lá tott má st – Micsodá t? – kérdezte Leo.
– Azt az... Izé t. A levegő ben.
Leo hátrapillantott. Piper ugyanolyan é rteden képet vá gott,
mint ő .
– Oké – mondta Leo. – Tudná d egy kicsit pontosítani az izét? –
Mint egy kondenzcsík. Csak vilá gít. Halvá nyan, de hatá rozottan
ott van. Chicago ó ta kö vetjü k, azt hittem, lá tjá tok.
Leo a fejét rá zta.
– Talá n Festus érezte. Szerintetek Aiolosz mű ve?
– Légi vará zsnyomró l van szó , é s Aiolosz a szelek istene.
Szerintem tudja, hogy rabokat viszü nk neki, és így mutatja
nekü nk az utat – vé lte Já szon.
– Vagy egy ú jabb csapda – szó lalt meg Piper.
Piper hangja aggasztotta Leó t. Nem egyszerű en idegessé grő l
á rulkodott. Mintha ö sszetö rte volna a kétsé gbeesés sajá t,
megpecsé telt sorsa miatt, amirő l rá adá sul csak ő tehetett.
– Pipes, jó l vagy? – kérdezte.
– Ne hívj így!
– Ahogy akarod. Nem tetszik egyik név sem, amit kitalá lok
neked, De ha az apá d bajban van, é s mi segíthetü nk...
– Nem tudtok. – A lá ny hangja remegett. – Fá radt vagyok. Ha
nem bá njá tok...
Já szonnak dő lt, és behunyta a szemét.
Rendben – gondolta Leo. Enné l egyé rtelmű ben nem is
fejezhette volna ki, hogy nem akar velü nk beszélgetni.

[35
0]
 Egy darabig né má n repü ltek. Festus mintha tényleg tudta
volna az utat« Tartotta az irá nyt, enyhén délnyugati irá nyba
kanyarodva remélhető leg Aiolosz erő dje felé tartott.
Egy ú jabb szélisten, akit meg kell lá togatniuk, az ő rü ltség egy
ú jabb foka. Nahá t, de szuper, Leo alig vá rta má r.
Tú l sok minden járt a fejében, hogy alvá sra gondolhatott
volna, de testé nek má s volt a vélemé nye. Az energiaszintje a
bé ka segge alá sü llyedt. A sá rká ny szá rnyainak monoton
csapkodá sátó l szemhéjai elnehezedtek. A feje egyre tö bbszö r
lecsuklott.
– Szunyá lj egyet! – mondta Já szon. – Jó ö tlet. Add á t a gyeplő t!
– Ugyan, fitt vagyok...
– Te nem vagy robot, Leo. Kü lö nben is csak é n látom a
felhő csíkot. Majd figyelem, hogy ne térjü nk le az ú tró l.
Leo szeme magátó l lecsukó dott.
– Rendben, talá n egy kicsit...
De a mondatot má r nem tudta befejezni, elő redő lt a sá rká ny
meleg nyaká ra.

Á lmá ban recsegő hangot hallott, mintha nagyon rossz lenne a

vétel egy kö zéphullá mú rá dió n.
– Halló ! Mű kö dik ez az izé ?
Leo szeme fó kuszá lni kezdett – vagy majdnem. Ugyanis
minden kö dö s volt és szü rke, ráadá sul szaladgá ló
interferenciasá vokat vélt lá tni a szeme elő tt. Eddig még soha
nem álmodott rossz rá dió kapcsolattal.

[35
1]
 Mintha egy mű helyben lenne... A szeme sarká bó l fű ré szbakot
lá tott, esztergapadokat és szerszá mos dobozokat. A fal mellett
ková cstű zhely lobogott vidá man.
Nem a Tá bor ková csmű helyét lá tta. Ahhoz tú l nagy volt. £s
nem is a 9-es Bunker. Melegebb volt, kényelmesebb, é s látható an
nem elhagyatott.
Aztá n Leo rá dö bbent, hogy kö zépen valami blokkolja a
lá tá sát. Valami nagy é s é letlen. Olyan kö zel állt, hogy Leó nak
kancsalítania kellett, hogy rendesen lá ssa. Egy hatalmas, ronda
pofa.
– Szent anyá m! – nyekkent fel Leo.
Az arc hátrébb lebegett, így vé gre élesen látta. Egy szaká llas
férfi bá mult le rá , aki koszos kezeslá bast viselt. Az arca
puffadá sos volt, és varratok borítottá k, mintha ká bé egymillió
méh csipkedte volna ö ssze, de az is lehet, hogy murvá n
huzigá ltá k. Vagy mindkettő .
– Ajjajjaj – mondta a fé rfi. – Inká bb szent atyád, fiú . Szerintem
elé g feltű nő a kü lö nbsé g.
Leo pislantott egyet.
– Héphaisztosz?!
Leó nak illett volna megkukulnia, esetleg ledö bbennie, vagy
valami ilyesmi, hiszen elő szö r talá lkozott az apjá val, de azok
utá n, amiken az elmú lt napokban átment – kü klopszok,
vará zsló nő k és az emberi ü rü lékbő l kirajzoló dó arcok utá n -,
mindö ssze dü hö t érzett.
– Most bukkansz csak elő ?! – csattant fel. – Tizenö t é v utá n?
Ezt nevezem gyereknevelésnek, Sző rmó k! Minek ü tö d bele azt a
ronda orrod az á lmomba?

[35
2]
 Az isten felvonta fél szemö ldö ké t. A szaká llá bá n egy kis szikra
lá ngra kapott. Aztá n há travetette a fejé t, és olyan hangosan
kezdett hahotá zni, hogy megremegtek a munkapadok.
– Mintha anyá dat hallanám! – mondta Héphaisztosz. –
Hiá nyzik Esperanza.
– Má r hé t é ve halott – remegett meg Leo hangja. – Nem
mintha érdekelne téged.
– É rdekel, fiam. É rdekelt a sorsotok.
– Gondolom. Azért nem lá ttalak a mai napig?
Az isten torokhangon felmordult, de ezzel a zavarát, és nem a
dü hö ssé gét fejezte ki. Kivett a zsebébő l egy apró motort, és
szó rakozottan babrá lni kezdett a dugattyú kkal – éppen ú gy,
ahogy Leo szokta, ha ideges.
– Nem értek a gyerekekhez – vallotta be az isten. – Sem az
emberekhez. Ha má r itt tartunk, egyik szerves létformá hoz sem.
Gondoltam rá , hogy beszélek veled az anyá d temetésének
napjá n. Aztá n akkor, amikor ö tö dikes korodban volt az a
tudomá nyos kísé rleted, és elkészítetted azt a gő zhajtá sú
csirkekilö vö t. Szé p munka volt.
– Lá ttad?
Héphaisztosz a legkö zelebbi munkapadra mutatott, amelyen
egy csillogó bronztü kö r Leo kö dö s képét mutatta, ahogy a
sá rká nyon alszik.
– Az én vagyok? – kérdezte Leo. – Vagyis én, mikö zben ezt
á lmodom. Magamat nézem, ahogy álmodom?
Héphaisztosz a szaká i lá t vakargatta.
– Most kicsit ö sszezavartá l, de igen, te vagy. Mindig szemmel
tartottalak, Leo. De beszé lni veled... az má s tészta.

[35
3]
 – Fé ltél – gú nyoló dott Leo.
– Furatok és fogaskerekek! – ká romkodott az isten. – Dehogy!
– Dehogynem! – Á m Leo dü he addigra elszá llt. É veken át
gondolkozott rajta, mit mondana az apjá nak, ha talá lkozná nak.
Hogyan fogja lehordani, amiért ilyen apá tlan-anyá tlan á rva lett
belő le. Most pedig a tü krö t nézve Leo rá jö tt, hogy az apja
végigkísérte fejlő dését, és még azt a bugyuta kísérletet is szá mon
tartotta.
Lehet, hogy ez nem menti fel Héphaisztoszt, és ettő l még a
„szemé t” kategó riá ba tartozik, de Leo legalá bb át tudta érezni a
helyzeté t. Tudta, milyen érzés menekü lni az emberek elő l, és
kívü lá lló nak lenni. Tudta, milyen elrejtő zni egy mű helyben,
hogy ne kelljen szerves létformá kkal talá lkozni.
– Szó val – morogta Leo -, minden gyermekedet szemmel
tartod? Csak a Tá borban van belő lü k egy tucat. Hogy sikerü lt
ennyit ö sszehoznod? Á , hagyjuk! Inká bb nem akarom tudni.
Lehet, hogy Héphaisztosz elpirult, de a képe annyira ü tö tt-
vert és vö rö s volt alapjá raton is, hogy ké ptelenség volt
megmondani.
– Az istenek nem olyanok, mint a halandó k, fiam. Mi
egyszerre tö bb helyen is tartó zkodhatunk. Ahová az emberek
hívnak, ahol erő sek az é rdekeltsé geink. Ritka, amikor az egész
lé nyü nk, tehát a való di alakunk egy helyen van. É s veszélyes is.
Hiszen akkor annyira erő sek lenné nk, hogy aká rmelyik halandó t
elpusztítaná nk, aki rá nk emeli tekintetét. Tehá t, igen... sok a
pulya. Aztá n ne felejtsd el a kü lö nbö ző alakjainkat sem, a
gö rö gö t é s a ró mait. – Az isten ujja megá llt a motoron. – Nem

[35
4]
 hiá ba mondjá k, hogy istennek lenni nehéz. É s igen, igyekszem
kö vetni mindegyik gyermekem fejlő désé t. De a tiédet kü lö nö sen.
Leo ú gy érezte, Héphaisztosz nyelve megbotlott, és véletlenü l
valami fontosat kottyantott el, de ebben nem volt biztos.
– Miért lé ptél kapcsolatba velem? – kérdezte Leo. – Azt
hittem, az istenek elné multak.
– De el ám – morogta Héphaisztosz. – Mé ghozzá Zeusz
parancsá ra. Elég furcsa parancs, még tő le is. Minden kimenő és
bejö vő lá tomá st, á lmot és írisz-ü zenetet leblokkolt. Hermész
csak ü csö rö g, é s megbolondul az unalomtó l, mert nem
kézbesíthet egyetlen levelet sem. Még szerencse, hogy
megtartottam az én kis kaló zadó mat.
Héphaisztosz megpaskolt egy masinát az asztalon. A
parabolaantenna, a V-6 motor és az eszpresszó gép keveréke
volt. Ahá nyszor Héphaisztosz vé letlenü l meglö kte a gé pet, Leo
á lma vibrá lni kezdett, és színt vá ltott.
– Még a hideghá ború ban haszná ltam – nosztalgiá zott az isten.
– Szabad Héphaisztosz Rá dió . Azok voltak a szép idő k! Azó ta
né zheted-ha-fizetsz alkalmazá snak haszná lom, vagy vírus
videó kat készítek vele...
– Vírus videó kat?!
– De most megint haszná t veszem. Ha Zeusz megtudná , hogy
kapcsolatba lé ptem veled, elevenen megnyú zna.
– Miért ekkora szemét?
– Tö bb mint szemét, fiú ! – Hé phaisztosz kö vetkezetesen
„fiá nak” szó lította Leó t, mint egy felesleges csavaralá té tet,
aminek nincs konkrét rendeltetése, de nem akarja eldobni, mert
arra gondol, egy napon haszná t veheti.

[35
5]
 Nem volt tú l szívmelengető . De az igazat megvallva Leo sem
volt benne biztos, hogy szeretné , ha „fiamnak” szó lítaná . É s neki
sem állt rá a szá ja, hogy ezt a nagydarab, esetlen, ronda fickó t
„apá nak” hívja.
Héphaisztosz megunta a motor babrá lá sá t, és a há ta mö gé
hajította, de mielő tt leesett volna, helikopter-propellereket
nö vesztett, és belerepü lt a kuká ba.
– A Má sodik Titá n Há ború miatt van az egész, ha jó l
gondolom... – mondta Hé phaisztosz. – Az dü hítette fel ennyire
Zeuszt. Mert bennü nket, isteneket... alaposan megszé gyenítettek.
Nem tudom má shogy mondani.
– De győ ztetek – mondta Leo.
Az isten felmordult.
– Győ ztü nk, mert a fé listenek... – Héphaisztosz megint
szü netet tartott, mintha majdnem elkottyantott volna valamit. –
Mert a Fé lvér Tá bor vezetett bennü nket. Győ ztü nk, mert a
gyermekeink megvívtá k helyettü nk a csatá t, é s ná lunk sokkal
okosabban csiná ltá k. Ha hallgatunk Zeuszra, mindannyian
lemegyü nk a Tartaroszba, hogy Tü phó n, a viharó riá s ellen
kü zdjü nk, é s Kronosz simá n nyer. Elé g szomorú , hogy a
halandó k nyerté k meg helyettü nk a csatát, és akkor jö tt ez a kis
senkihá zi Percy Jackson...
– Az eltű nt srá c...
– Bizony. Ő . Ennek a srácnak volt ké pe hozzá , hogy
visszautasítsa az á ltalunk felkíná lt halhatatlansá got, és helyette
azt kérje tő lü nk, hogy a tová bbiakban jobban figyeljü nk a
gyermekeinkre. Ezzel nem téged akartalak megsé rteni...

[35
6]
 – Hogyan vehetném sértésnek? Folytasd, kérlek, mintha nem
is léteznék!
– Kö szö nö m végtelen megértésed! – rá ncolta a homloká t
Héphaisztosz, aztá n gondterhelten felsó hajtott. – Ezt hívjá k
szarkazmusnak, ugye? A gé pek nem ismerik a szarkazmust. De,
hogy
szavam ne feledjem, az istenek megszé gyenü ltek, mert a
halandó k tú ltettek rajtuk. Elő szö r persze há lá sak voltunk. De
né há ny hó nap mú lva keseredni kezdett a szá jízü nk. Nekü nk az
kell, hogy csodá ljanak, felnézzenek rá nk, bá muljanak és
imá dattal illessenek.
– Még akkor is, ha té vedtek?
– A leginká bb akkor! Aztá n itt ez a Jackson, aki visszautasítja
az ajá ndékunkat, mintha halandó nak lenni valamilyen furcsa
okbó l jobb lenne, mint istennek... Na, ez aztá n megfekü dte Zeusz
gyomrá t. Ú gy dö ntö tt, ideje, hogy visszaté rjü nk a hagyomá nyos
érté krendhez. Az isteneket tisztelni kell. A gyermekeinket csak
né zhetjü k, de nem lá togathatjuk. Ezért bezá ratta az Olimposzt.
Persze, nem ez volt az egyetlen oka. Mert elkezdtek érkezni a
hírek a fö ld alatt mozgoló dó , rossz dolgokró l.
– Az ó riá sokra gondolsz? A halá luk utá n rö gtö n ú jra alakot
ö ltő szö rnyekre? A feltá madó halottakra? Meg egyéb
apró sá gokra?
– Bizony, fiú ! – Héphaisztosz elfordított egy gombot a
sugá rzó á llomá sá n, és Leo á lma teljesen színes lett. De az isten
arca annyira tele volt vö rö s puklikkal meg sá rga-fekete
zú zó dá sokkal, hogy Leo visszasírta a fekete-fehé r adá st.

[35
7]
 – Zeusz azt hitte, megfordíthatja a dolgok folyá sá t – mondta
az Isten. – Remé lte, ha soká ig kussolunk, a fö ld ú jra elszunnyad.
Na, ebben egyikü nk sem hitt. Azt má r talá n mondanom sem kell,
hogy nem á llunk készen egy ú jabb háború ra. A titá nok ellen
vívott harcot is alig é ltü k tú l. Ha megismétlő dik a régi tö rténet,
akkor még rosszabbra kell felké szü lnü nk.
– Az ó riá sok – hü mmö gö tt Leo. – Héra azt mondta, a
félisteneknek és az isteneknek ö ssze kell fogniuk a legyő zésü kre.
Ez igaz?
– Mmm. Utá lok egyeté rteni anyá mmal, aká rmilyen kérdésrő l
legyen szó , de igaz. Azokat az ó riá sokat té nyleg nehéz megö lni,
hú . Ezek egy má s vérvonalat képviselnek.
– „Vérvonalat”? Ú gy beszé lsz ró luk, mintha versenylovak
lennénk
– Á ! Inká bb harci kutyá k! – felelte az isten. – A teremtés
kezdeté n minden lény ugyanattó l a két szü lő tő l, Gaiátó l és
Urá nosztó i szá rmazott, tehá t a Fö ldtő l és az É gtő l. Megvoltak a
kü lö nbő zé fé szekalja gyerekeik: titá nok, ő s-kü klopszok és így
tová bb... Aztá n jö tt Kronosz, a titá nok vezére. Talá n hallottá l
ró la, hogyan aprította fel az apját, Urá noszt egy sarló val, és vette
á t a hatalmat a vilá g fö lö tt. De mi, istenek, a Titá nok gyermekei,
ö sszefogtunk, és legyő ztü k ő ket. De ezzel még nem volt vége. A
Fö ld ú j fajnak adott életet, de ezeket a gyerekeket má r Tartarosz,
az ö rö k mé lység szelleme nemzette – az Alvilá g legsö tétebb,
leggonoszabb helye. Ezek az ó riá sgyerekek egyetlen céllal
szü lettek. Hogy fellá zadjanak az Olimposz ellen, és ledö ntsék, és
az a helyzet, hogy veszé lyesen kö zel jutottak a céljukhoz.

[35
8]
 Héphaisztosz szaká lla fü stö lö gni kezdett, ő meg gépiesen
csapkodta a lá ngokat.
– Ami azt az átkozott anyá mat, Hérá t illeti, nagyon kétesé lyes
já té kot já tszik, de egy dologban, meg kell hagyni, igaza van.
Méghozzá abban, hogy nektek, fé listeneknek, egyesítenetek kell
az erő tö ket. Csak így nyithatjuk fel Zeusz szemé t, csak így
győ zhetjü k meg az olimposziakat, hogy el kell fogadni a
segítségeteket Mert csak így kerekedhetü nk felü l azon, ami
kö zeleg... É s neked oroszlá nré szed lesz benne, Leo.
Az isten tekintete elmerü lt a tá volban. Leo azon tű nő dö tt,
hogy kft tényleg képes megosztani ö nmagá t, akkor ebben a
pillanatban vajon hol tartó zkodhat még? A gö rö g vá ltozata talá n
autó t szerel, vafy randira indul, míg a ró mai alakja labdajá tékot
né z, és pizzá t rendel hozzá. Leo megpró bá lta elké pzelni, milyen
lehet megsokszorozott egó val élni. É s bízott benne, hogy a dolog
nem ő rö kletes.
– Miért pont én? – ké rdezte Leó , de ahogy kimondta, jö tt a
tö bbi ké rdés is libasorban. – Mié rt csak most ismertél el? Miért
nem tizenhá rom éves koromban, mint a tö bbieket? De hétéves
koromban is elismerhettél volna, az anyá m halá la elő tt! Miért
nem kerestél meg hamarabb? Miért nem figyelmeztettél erre az
egészre?
Leo keze lá ngolni kezdett.
Héphaisztosz szomorú an nézett.
– Ez a legnehezebb az egészben, fiú . Hagyni, hogy
gyermekeink a saját ú tjukat járjá k. Mert nem sü lne el jó l, ha
kö zbeavatkozná nk. Errő l a Moirá k gondoskodnak. Ami pedig a
sirá mot illeti, hogy miért csak most vettelek a nevemre, fiú ...

[35
9]
speciá lis eset voltá l. É s é pp a megfelelő idő ben ismertelek el.
Errő l tö bbet most nem mondhatok, de...
Leo á lma elhomá lyosodott, é s egy pillanatra á tvá ltott a
Szerencsekerék ismétlé sére. Aztá n Héphaisztosz arca megint
kiélesedett – A fenébe! – mé rgelő dö tt az isten. – Nem
beszé lhetü nk tová bb. Zeusz illegá lis á lmot észlelt. Ő a levegő
ura, tehá t a hanghullá moké is. Figyelj, fiú ! Fontos szerep vá r rá d
Já szon bará todnak igaza van: a tű z á ldá s, nem á tok. Nem
osztogatom aká rkinek ezt az ajá ndé kot. Nélkü led nem győ zik le
az ó riá sokat, sem az ú rnő t, akit az ó riá sok szolgá lnak, aki
rosszabb aká rmelyik istenné l vagy titá nná l – Kirő l beszé lsz? –
kö vetelte Leo a vá laszt.
Héphaisztosz a homloká t rá ncolta, és a kép tová bb
homá lyosodott.
– Má r mondtam. Igen, biztos vagyok benne, hogy mondtam.
Készü lj fel rá , hogy az ú ton bará tokat veszthetsz el. meg értékes
gépeket... De nem a te hibá d lesz, Leo. Semmi sem tart ö rö kké,
még a legjobb gépek sem. É s minden ú jrahasznosítható .
– Mim célzol? Ez elé g rosszul hangzik.
– Mert az is. – Héphaisztosz képe má r alig lá tszó dott, csak egy
folt volt a légkö ri zavarban. – De vigyá zz a...
Leo á lma megint á tvá ltott a Szerencsekerékre. A kerék éppen a
„cső d” feliratná l á llt meg, és a kö zö nség felkiá ltott: „Ú ú ú !” Ekkor
Leo arra riadt, hogy Já szon és Piper kiabá l.

[36
0]
XXX. * Leo

S
ZABADESÉ SBEN HULLOTTAK LEFELÉ AZ É GRŐ L. Mé g mindig a
sá rká ny há tá n ü ltek, de Festus hideg volt. Gyémá ntszemei
kihunytak.
– Ne! Nem eshetsz le megint! – kiá ltotta Leo.
Alig tudott rajta megkapaszkodni. Szemét csípte a szél, de
sikerü lt kinyitnia a sá rká ny nyaká n lé vő panelt, és matatni
kezdett a kapcsoló k kö zö tt. A dró tokat rá ngatta. A sá rká ny nagy
nehezen csapott egyet a szá rnyá val, de Leo orrá t égett bronz
szaga csapta meg. Biztosan tú lterhelő dö tt a meghajtó . Festusnak
nem volt ere)e tová bb repü lni, é s Leo nem é rte el a sá rká ny
fejé ben lévő irá nyító panelt. Zuhaná s kö zben semmiké ppen sem.
Egy vá ros fékeit lá tta maguk alatt, mikö zben spirá lis alakban
lefelé zuhantak. Másodpercek vá lasztottá k el ő ket a
becsapó dá stó l.
– Já szon! Fogd Pipert, és repü lj el vele!
– Miért?
„ Kö nnyíteni kell a rakomá nyon. Talá n ú jra be tudom
indítani, ha kevesebb sú lyt cipel!
– É s mi lesz veled? – kiá ltotta Piper. – Ha nem tudod
ú jraindítani, akkor...
– Miattam ne aggó dj! Csak kö vessetek a fö ldre! Menjetek!

[36
1]
 Já szon megragadta Piper dereká t, kicsatoltá k a biztonsá gi
ö vékét, és egy pillanat mú lva má r ott sem voltak – kilő ttek a
levegő be.
– Na, Festus, most má r csak mi ketten vagyunk, meg a nehéz
ketrecek. Meg tudod csiná lni, haver! – biztatta Leó , amíg
javította, é s maximá lis sebessé ggel zuhantak a fö ld felé. A vá ros
fényei rohamosan kö zeledtek. Hogy lá sson, lá ngokat csalt ki a
kezébő l, de a szé l minduntalan eloltotta ő ket.
Megrá ntott egy dró tot, amelyrő l azt felté telezte, kapcsolatban
á ll a sá rká ny fejébe vezető idegrendszerrel, és bízott benne,
hogy ez majd felé breszti.
Festus felnyö gö tt. Nyaká ban nyikorogtak a fé mek. A szeme
halvá nyan pislá kolt, és kiterjesztette szá rnyá t. A zuhaná suk
meredek sikló repü léssé vá ltozott.
– Ez az! – dicsé rte Leo. – Gyerü nk, nagyfiú ! Gyerü nk!
Tová bbra is tú l gyorsan siklottak, és a fö ld ijesztő en
kö zeledett
Leó nak leszá lló helyet kellett keresnie, méghozzá sü rgő sen.
Ott volt pé ldá ul egy széles folyó . Azt inká bb nem. Egy tü zet
lehelő sá rká nynak nem a legmegfelelő bb hely. Ha elsü llyed, az
életben nem hozza fel Festust a mé lybő l, kü lö nö sen ilyen
farkasordító hidegben. Aztá n Leo meglá tott egy folyó parti házat,
amelynek nagy, havas kertjét kerítés vette kö rü l. Egy gazdag
ü rge birtoká nak lá tszott, rá adá sul az egé sz fényá rban ú szott.
Tehá t tö kéletes hely a landolá shoz. Mindent megtett, hogy a
sá rká nyt a telek fele kormá nyozza, és mintha Festusba is
visszaté rt volna az élet. Sikerü lni fog!
Aztá n minden rosszul alakult. Ahogy kö zeledtek a gyephez, a
kerítés tö vé ben lévő reflektorok elvakítottá k Leó t. Durraná sokat

[36
2]
hallott, mintha vilá gító lö vedékek hangja lett volna, aztá n a
darabjaira zú zó dó fé m recsegését, aztá n BUMMM!
Leo elvesztette az eszméletét.

Amikor magá hoz tért, Piper és Já szon arcá t látta meg elő szö r, A
hó ban fekü dt, sá r és olaj borította. Kikö pö tt egy fagyott
fű csomó t.
– Hol van,..
– Maradj nyugton! – kérte Piper kö nnyes szemmel. – Nagyot
esté l, amikor Festus... amikor Festus...
– Hol van? – ü lt fel Leó , é s ú gy é rezte, mintha lebegne a feje. A
kertben zuhantak le. De valami tö rtént kö zben. Rá juk lő ttek?
– Tényleg, Leo – mondta Já szon. – Lehet, hogy megsé rü ltél,
jobb lenne, ha...
Leo feltá pá szkodott, aztá n meglá tta a roncsot. Festus
elengedhette a nagy kalitká kat, amikor átsiklott a kerítés fö lö tt,
mert kétfelé esve az oldalukon hevertek, de sértetlenek voltak.
Festus nem volt ilyen szerencsé s.
A sá rká ny darabokra hullott. Végtagjai a gyepen hevertek
szé tszó rva. A farka fennakadt a keríté sen. A teste az udvart
á tszelő , hat méter széles é s tizenö t méter hosszú á rokba zuhant,
mielő tt Héttort volna. A pá ncé ljá bó l csak égett és fü stö lgő
roncshalom maradt. De a nyaka é s a feje – ami ú gy fekü dt a
fagyott ró zsabokrokon, mint egy pá rná n – meglepő mó don
sé rtetlen volt.

[36
3]
 – Ne! – kiá ltott fel Leo. – A sá rká ny fejéhez rohant, és
megsimogatta a pofá já t. Festus fü lé bő l olaj szivá rgott. – Nem
halhatsz meg! – kö nyö rgö tt a fiú . – Te vagy a legjobb dolog, amit
valaha megjavítottam, A sá rká ny fejé ben forogni kezdtek a
fogaskerekek, mintha dorombolna. Já szon és Piper Leo mellett
á llt, de Leo csak a sá rká nyt né zte.
Aztá n eszébe jutottak apja szavai: Nem a te hibád lesz, Leo.
Semmi sem tart örökké, még a legjobb gép sem.
Az apja csak figyelmeztetni akarta.
– Ez nem igazsá g!
A sá rká ny kattant egyet. Aztá n egy hosszú nyikorgá s
kö vetkezett. Majd ké t rö vid kattaná s. Nyikorgá s. Nyikorgá s.
Mint egy minta... Leó ban felidézett egy régi emléket. É s rá jö tt,
hogy Festus mondani akar valamit. Méghozzá morzejelekkel.
Amikre annak idején az anyja tanította. Leo még jobban
koncentrá lt, és a kattogá sokat betű kké alakította magá ban.
Ugyanaz az egyszerű ü zenet ismétlő dö tt ú jra é s ú jra.
– Igen – mondta Leo. – Megértettem. Ú gy lesz. Ígé rem.
A sá rká ny szeme kihunyt. Festus eltá vozott.
Leo sírva fakadt. Mé g csak nem is szégyellte magá t a tö bbiek
elő tt Bará tai mellette á lltak, és ké t oldalró l paskolgattá k a vá llá t,
mikö zben megnyugtató dolgokat sugdostak, de Leo alig hallotta
ő ket a fü lzú gá stó l.
Já szon végü l feltette a kérdést:
– Sajná lom, ö regem. De mit mondott Festus?
Leo szipogott. Kinyitotta a sá rká ny fejé ben lévő
irá nyító panelt, hogy megbizonyosodjon a sá rká ny halá lá ró l. Az
irá nyító lemez a menthetetlenségig ö sszetö rt és szé tégett.

[36
4]
 – Ugyanazt, amit az apá m – felelte Leo. – Hogy minden ú jra-
hasznosítható .
– Te beszé lté l az apá ddal?! – ké rdezte Já szon. – Mikor?
Leo nem vá laszolt. Lecsatolta a sá rká ny fejé t. Nyomott vagy
ö tven kiló t, de Leó nak valahogy mégis sikerü lt felemelnie.
Felnézett a csillagos é gboltra, é s így szó lt:
– Vidd vissza a bunkerba, apa! Maradjon ott, amíg ú jra nem
hasznosíthatom. Nem kérek má st tő led soha tö bbé, csak ezt.
Feltá madt a szé l, és a sá rká nyfej ú gy lebegett el Leo karjá bó l,
mint egy tollpihe. Felrepü lt az égbe, é s eltű nt.
Piper csodá lkozva nézett Leó ra.
– Vá laszolt neked?
– Volt egy á lmom – só hajtotta Leo. – Késő bb elmondom.
Tudta, hogy ennél bő vebb magyará zattal tartozik bará tainak,
de egyelő re alig jö tt ki hang a torká n. Ő is tö rö tt gépnek é rezte
magá t. Mintha valaki kivett volna belő le egy alkatrészt, é s már
soha tö bbé nem lehetne egész. Még mozog, még beszél, még
tová bb halad és teszi a dolgát. De má r soha nem talá lja meg az
egyensú lyt, soha nem lesz egészen pontosan kalibrá lva.
Á m nem robbanhatott le teljesen. Kü lö nben Festus halá la
értelmetlen lett volna. Be kell fejeznie a kü ldeté st – a bará taiért,
az anyjá ért, a sá rká nyá é rt...
Kö rbenézett. A telek kö zepén egy nagy há z fehérlett. Magas
falait reflektorok é s biztonsá gi kamerá k vetté k kö rü l. Leo csak
most vette é szre – vagy még pontosabban, most érezte meg -,
mennyire védettek azok a falak.
– Hol vagyunk? – ké rdezte. – Má rmint, melyik vá rosban?

[36
5]
 – A nebraskai Omahá ban – mondta Piper. – Lá ttam egy tá blát,
amikor berepü ltü nk. De nem tudom, kié a há z. Kö zvetlenü l
mö gö ttetek érkeztü nk. Mielő tt lezuhantatok, eskü szö m, mintha...
– ...lézerrel lő ttek volna rá nk – fejezte be Leo a mondatot.
Felkapott egy darabot a sá rká ny maradvá nyaibó l, és á tdobta a
kerítésem A kö vetkező má sodpercben egy cső ugrott ki a falbó l,
és forró sugá r égette szé t a bronzot.
Já szon fü ttyentett egyet.
– Ezt nevezem biztonsá gi rendszernek! Hogyan maradtunk
egyá ltalá n életben?!
– Festusnak kö szö nhető en – mondta Leo szomorú an. – ő
kapta a lö véseket. A lézerek ő t tépték darabokra, bennü nket
észre sem vettek. Halá los csapdá ba vezettem...
– Nem tudhattad – vigasztalta Piper. – Megint megmentette
életü nket.
– Most hogyan tová bb? – ké rdezte Já szon. – A kapu zá rva és
nem repü lhetü nk ki a keríté s fö lö tt anélkü l, hogy lelő né nek.
Leo a nagy, fehé r há zhoz futó Járdá ra nézett.
– Mivel ki nem mehetü nk, kénytelenek leszü nk bemenni.

[36
6]
XXXI. * Já szon

J
Á SZON LEO NÉ LKÜ L MINIMUM Ö TSZÖ R MEGHALT VOLNA, amíg a
bejá rati ajtó ig értek. Elő szö r a csapda a járdá n, aztá n a lézerek
a lé pcső n, az ideggá z a teraszkorlá tban, majd a mé rgezett
nyilakat lő dö ző lá btö rlő , é s vé gü l a robbanó ajtó csengő .
Leo mindegyiket hatá stalanította. Mintha elő re ki tudta volna
szagolni a csapdá kat, é s mindig a megfelelő szerszá mot hú zta
elő tá skájá bó l, hogy mű kö dé sképtelenné tegye ő ket.
– Ká prá zatos vagy, ö regem! – ismerte el
Já szon. Leo ö sszevont szemö ldö kkel nézte az
ajtó zá rat.
– Ja, ká prá zatos – mondta. – Csak a sá rká nyomat nem tudtam
Beszerelni, egyé bké nt té nyleg ká prá zatos vagyok.
– Hé, nem a te hibá d volt...
– A bejá rati ajtó nyitva – jelentette be
Leo. Piper hitetlenkedve nézte a
bejá ratot.
– Elké pesztő . Az ö sszes csapda utá n az ajtó is kipipá lva?
Leo elfordította a gombot, az ajtó simá n kinyílt. Habozá s
né lkü l beléptek.
Mielő tt Já szon kö vethette volna Leó t, Piper megragadta a
karjá t.
– Idő re van szü ksé ge, hogy feldolgozza Festus elvesztésé t. Ne
Vedd magadra!
– Tudom – mondta Já szon.

[36
7]
 Mégis szö rnyen é rezte magá t. Fő leg azért, mert Médeia
á ruhá zá ban mondott néhá ny kemé ny dolgot Leó ró l. Olyanokat,
amiket egy barát sem érdemel. Nem beszélve arró l az apró cska
tényrő l, hogy fel akarta nyá rsalni a kardjá val. Piper nélkü l
mindketten otthagytá k volna a fogukat, és a lá ny sem menekü lt
volna meg egykö nnyen.
– Piper – kezdte tudom, hogy Chicagó ban elég ká ba voltam,
de ami azt a dolgot illeti apá ddal... Ha bajban van, segíteni
akarok rajta. Azt sem bá nom, ha csapda.
Piper szeme mindig kü lö nbö ző színű volt, de most teljesen
szilá nkokra tö redezett. Mintha valami olyat látna, amit ké ptelen
feldolgozni.
– Já szon, te nem tudod, mit beszélsz. Kérlek, ne nehezítsd meg
a helyzetem! Menjü nk, együ tt kell maradnunk!
Elindult Leo utá n.
– Együ tt – mondta magamagá nak Já szon. – Ebben nagyok
vagyunk...

Já szormak az volt az első benyomá sa a há zró l, hogy rohadt sö té t.

Lé ptei visszhangjá bó l meg tudta á llapítani, hogy az elő tér
hatalmas, nagyobb, mint Boreá sz lakosztá lya, é s csak az
udvarró l szivá rgott be némi fény. A vastag selyemfü ggö ny résein
halvá ny fénypá szmá k hullottak be. Az ablakok kö rü lbelü l három
méter magasak voltak. Kö ztü k ember nagysá gú fémszobrok
á lltak. Já szon szeme lassan hozzá szokott a sö tétsé ghez. A szoba
kö zepé n U-alakba rendezett kanapékat lá tott, kö zépen egy

[36
8]
ká vézó asztalt, é t egy nagy széket a szoba tú lsó vé gé ben. Felettü k
hatalmas csillá r csillant. A há tsó falon csukott ajtó k sorakoztak.
– Hol van a kapcsoló ? – Jászon hangja ijesztő en visszhangzott
a teremben.
– É n nem lá tok egyet sem – mondta Leo.
– Van tü zed? – kérdezte Piper.
Leo elő renyú jtotta a kezé t, de nem tö rtént semmi.
– Nincs.
– Kialudt? Hogyhogy? – é rdeklő dö tt Piper.
– Ha é n azt tudná m...
– Jó -jó – mondta Piper. – Mit csiná ljunk? Felderítsü k a
há zat? Leo megrá zta a fejé t.
– A kinti csapdá k utá n? Rossz ö tlet.
Já szon bő re viszketni kezdett. Rü hellt fé listen lenni.
Kö rbené zett, de nem talá lta bará tsá gosnak a szobá t. A
fü ggö nyö k mö gé gonosz viharszellemeket, a sző nyeg alá
sá rká nyokat képzelt. Ú gy tű nt, mintha a csillá r halá los
jé gszilá nkokbó l á llna, amelyek alig vá rjá k, hogy beléjü k á lljanak.
– Leó nak igaza van – mondta. – Tö bbet nem vá lunk kü lö n,
mint Detroitban.
– Kö sz, hogy emlé keztetsz a kü klopszokra – remegett meg
Piper hangja. – Má r nem tudtam, mi hiá nyzott.
– Néhá ny ó ra mú lva hajnal lesz. Tú l hideg van ahhoz, hogy
kint vá rjunk. Hozzuk be a ketreceket, és pihenjü nk meg itt –
javasolta Já szon. – Megvá rjuk a napfelkeltét, és eldö ntjü k, mit
tegyü nk.

[36
9]
 Mivel senki sem állt elő jobb ö tlettel, begö rgették a Hedge
edző t és a viharszellemeket tartalmazó kalická kat, aztá n
kényelembe helyezték magukat.
Leo szerencsére nem talá lt sem méregkilö vő , sem elektromos
puki-pá rná kat a kanapékon.
Nem volt abban a hangulatban, hogy ú jabb adag tacó t
készítsen, rá adá sul tü zü k sem volt, be kellett érniü k hideg
élelemmel.
Já szon falatozá s kö zben a falak mellett á lló fémszobrokat
né zte. Mintha gö rö g isteneket é s hő sö ket ábrá zoltak volna. Ez
talá n nem is rossz jel Hacsak nem céltá blá nak haszná ljá k ő ket
gyakorlatozá shoz.
A ká vé zó asztalon teá skészlet á llt né há ny fényes brosú ra
tá rsasá gá ban, de Já szon nem lá tta jó l a feliratokat. A terem tú lsó
végében sö té tlő szék erő sen egy tró nra hajazott. Egyikü k sem
pró bá lt ráü lni A kalitká k sem tették bará tsá gosabbá a helyet. A
ventusok sziszegve. pö rö gve kavarogtak bö rtö nü kben, Já szont
elfogta az a rossz érzé s, hogy ó t figyelik. É rezte a Zeusz
gyermeke irá nti gyű lö letü ket. Hiszen az apja parancsolta meg
Aiolosznak, hogy bö rtö nö zze be ó két. A ventusok semmit sem
szerettek volna jobban, mint Jászonbó l konfettit csiná lni.
Ami Hedge edző t illeti, tová bbra is felemelt ü tő vel é s kiá ltá sra
nyitott szá jjal meredezett. Leo jó ideje bajló dott má r a
ketrecekkel Kü lö nbö ző eszkö zö ket vetett be, de a zá rak feladtá k
neki a lecké t. Já szon ú gy dö ntö tt, inká bb nem ü csö rö g Hedge
edző kö zelében, mert a végén mé g kienged, é s nindzsakecske-
mó dba kapcsol.
Hiá ba volt ideges, Já szon teli hassal elá lmosodott. A kanapé k
tú l ké nyelmesek voltak – sokkal kényelmesebbek a sá rká ny

[37
0]
há tá ná l é s a kö zelmú ltban ké tszer is ó ő rkö dö tt, amíg bará tai
aludtak. Egyszó val kimerü lt.
Piper má r felkuporodott a kanapéra. Já szon nem tudta, alszik-
e, vagy csak az apjá ró l nem akar beszélni. Bá rmire is célzott
Chicagó ban Mé deia, amikor azt mondta, Piper visszakapja az
apjá t, ha együ ttmű kö dik, elég rosszul hangzott. Ha Piper az apja
életé nek kocká ztatá sá val mentette ki ő ket a halá l torká bó l akkor
ezzel csak nö velte Jászon bű ntudatá t.
Rá adá sul kezdtek kifutni az idő bő l Ha Já szonnak jó l mű kö dö tt
az idő érzéke, december huszadik napjá nak hajnala volt Vagy
má snap lesz a téli napforduló .
– Aludj kicsit! – ajá nlotta fel a ketrecekkel babrá ló Leo. – Majd
én virrasztó k.
Já szon felsó hajtott.
Leó , annyira sajná lom a Chicagó ban tö rténteket! Teljesen
kivetkő ztem ö nmagá mbó l. Nem vagy idegesítő , és tényleg
komolyan veszed a dolgokat. Kü lö nö sen a munká dat. Bá rcsak
feleannyi dologra képes lenné k, mint te!
Leo leeresztette a csavarhú zó já t, és a plafonra nézett, aztá n
megrá zta a fejét, mintha ezt mondaná : Mihez kezdjek ezzel a
sráccal?
– Pedig nagyon igyekeztem, hogy idegesítő legyek. Kérlek, ne
becsü ld le az idegesítő kapacitá somat! Rá adá sul hogyan utá ljalak
tová bb, ha bocsá natot kérsz? É n csak egy szimpla szaki vagyok.
Te meg az ég hercege, az Univerzum Urá nak fia. Nekem utá lnom
kéne téged.
– Az Univerzum Ura?

[37
1]
 – Te vagy Mr. Nagy Durraná s, a Villá member. É s te vagy a
„Figyeljétek, só lyomké nt szá ntom a...”
– Pofa be, Valdez!
Leo ajká n halvá ny mosoly jelent meg.
– Mi az? Mé gis idegesítelek?
– Bocsá nat, hogy bocsá natot kértem.
– Elfogadom. – Leo folytatta a munká t, és a kö ztü k lé vő
feszü ltsé g elpá rolgott. Leo tová bbra is szomorú nak és
csü ggedtnek lá tszott, de legalá bb dü hö s nem volt. – Hú zz aludni,
Já szon! – parancsolt a bará tjá ra. – Néhá ny ó rá ba beletelik még a
kecskeember kiszabadítá sa, aztá n ki kell talá lnom, hogyan
kicsinyítsem le a viharszellemek ketrecét, mert nem fogom
Kaliforniá ig elvonszolni ezt a kaná rikalitkát.
– Festust is meg tudtad szerelni – mondta Já szon. – Cé lt adtá l
neki. Ez a kü ldetés volt élete csú cspontja.
Já szon attó l tartott, megint sikerü lt Leó t magá ra haragítania,
de a fiú csak felsó hajtott.
– Remé lem. Aludj, haver! Szü kségem van né há ny, szerves
lé tformá k nélkü l eltö ltö tt ó rá n.
Já szon nem volt benne biztos, mirő l beszé l a cimborá ja, de
nem ellenkezett. Lehunyta a szemét, és hosszú , á ldott, á lomtalan
á lomba merü lt.
Nem is ébredt fel addig, amíg nem kezdő dö tt el az ordibá lá s.

– Á Á Á Á HHHGGGH!

[37
2]
 Já szon talpra ugrott. Nem tudta, mi volt a megrá zó bb: a
fényá rban ú szó szoba, vagy az ü vö ltő szatír.
– Az edző felébredt! – jelentette be teljesen feleslegesen Leo.
Hedge edző a sző rö s lá bain ugrá lt, és botjá t lengetve azt
ordítozta: „Meghalsz!” É s tényleg nem kegyelmezett a
teá skészletnek. Miutá n a kanapét is legyő zte, a tró nnak rontott.
– Edző ! – kiá ltott Já szon.
Hedge zihá lva megfordult. Olyan vadul forgott a szeme, hogy
Já szon attó l tartott, mindjá rt rá tá mad. A szatír tová bbra is a
narancssá rga pó ló já ban volt, és nyaká ban ló gott a sípja, de
szarvai tisztá n lá tszó dtak gö ndö r fü rtjei kö zö tt, és izmos há tsó
fertá lya hatá rozottan kecskebakéra hajazott. Já szon arra gondolt,
hogy a sző rö zö tt kifejezés pontosabb lenne.
– Te vagy az ú j fiú – engedte le a botjá t Hedge. – Já szon.
Ezutá n Leó ra, majd a szintén felriadó Piperre nézett. A lá ny haja
ú gy á llt, mintha kedvenc aranyhö rcsö gének fészke lett volna.
– Valdez, McLean – kezdte az edző . – Mi folyik itt? A Grand
Canyonban tartó zkodtunk, amikor az anemoi thuellaik
megtá madtak minket, aztá n... – Ekkor meglá tta a viharszellemek
ketrecét, és szeme a legmagasabb katonai készü ltségi szintbe
vá ltott:
– Meghaltoook!
– Á lljon le, edző ! – lépett az ú tjá ba Leó , ami akkor is bátor
tettnek minő sü lt, ha Hedge tizenö t centivel alacsonyabb volt
ná la Minden oké. Be vannak zá rva. Az elő bb hú ztuk ki magá t
egy
má sik ketrecbő l.
– Ketrecek? Ketrecek? Mi folyik itt? Csak mert szatír vagyok,
ne hidd, hogy nem fekvő tá maszoztatlak meg, Valdez!

[37
3]
 Já szon megkö szö rü lte a torkát.
– Edző ... Gleeson... vagy hogy a fenébe hívjá k! A Grand Ca-
nyonban megmentett bennü nket. Nagyon bá tor volt.
– Persze hogy bá tor voltam!
– Aztá n megjö tt a felmentő csapat, és elvittek bennü nket a
Félvér Tá borba. Azt hittü k, meghalt, de megtudtuk, hogy a
viharszellem elvitte magá t az... operá torához, Médeiához.
– Az a boszorká ny! De vá rjunk csak! Ő halandó volt. Neki
halottnak kéne lennie.
– Nos, igen, valahogy sikerü lt kikü szö bö lnie ezt a kis akadá lyt
– vilá gosította fel Leo.
Hedge ö sszehú zott szemmel bó lintott.
– Vagy ú gy! Aztá n elkü ldté k, hogy szabadítsatok ki. Kivá ló !
– Na, ja – á llt fel Piper, de maga elé tartotta a kezé t, nehogy
Hedge edző neki talá ljon ugrani. – Az a helyzet, Glee...
Hívhatná m tová bbra is Hedge edző nek? A Gleesonra nem á ll rá
a nyelvem, Szó val a kü ldetésü nk célja nem az ö n kiszabadítá sa
volt...
Csak véletlenü l akadtunk magá ra.
– Oh – pá rolgott el az edző lelkesedé se. De ú jbó l felcsillant a
szeme. – Nincsenek véletlenek! Egy kü ldetésen meg kü lö nö sen.
Ennek így kellett tö rté nnie. Ez a boszorká ny bú vó helye? Miért
van itt minden aranybó l?
– Arany?! – nézett kö rbe Já szon, és Leo meg Piper tekintetén
lá tta, hogy ezt ő k is csak most vették észre.
Té nyleg majdnem minden aranybó l volt a teremben. A
szobrok, a teá ské szlet – amit Hedge szétvert – meg a szék, ami
tény lé g minden ké tséget kizá ró an tró n volt. Még a fü ggö nyö ket

[37
4]
is – amik reggel maguktó l széthú zó dtak – arany szá lakbó l
sző tté k.
– Klassz – nyugtá zta Leo. – Most má r értem, miért védté k
annyira a há zat.
– E-e-ez nem Médeia há za, edző – dadogta Piper. – Csak egy
omahai pénzeszsá ké. Elmenekü ltü nk Médeiá tó l, és itt zuhantunk
le.
– Ezt hívjá k a sors kezé nek, nyusziká k! – kö tö tte az ebet a
karó hoz Hedge. – Nekem az a feladatom, hogy megvédjelek
benneteket. Mi a kü ldetésetek célja?
Mielő tt Já szon eldö nthette volna, nekiá lljon-e elmagyará zni
Hedge-nek, vagy inká bb tuszkolja vissza a ketrecébe, a terem
tú lsó végében kinyílt egy ajtó .
Egy fehér kö ntö st viselő , pohos férfi lépett be rajta, akinek
arany fogkefe ló gott ki a szá já bó l. Fehé r szaká lla volt, és
ré gimó di, hosszú há ló sipkát hú zott fehé r hajá ra. Amikor
észrevette ő ket, annyira meglepő dö tt, hogy a fogkefe kiesett a
szá já bó l.
Há trafordult, és elkiá ltotta magá t:
– Lit, fiam! Gyere ide, ké rlek! Idegenek tartó zkodnak a
tró nteremben!
Hedge edző azt tette, ami vá rható volt tő le. Felemelte a botját,
és artikulá latlan ü vö ltést hallatott:
– Meghalsz!

[37
5]
XXXII. * Jászon

H
Á RMAN IS ALIG TUDTÁ K LEFOGNI A SZATÍRT.
– Nyugalom, edző ! – csitította Já szon. – Fogja vissza
magá t! Egy fiatalember rontott a terembe, aki Já szon szerint az
idő s férfi Lit nevezetű fiacská ja lehetett. Pizsamanadrá got és egy
KUKORICAFOSZTÓ K feliratú pó ló t viselt, de akkora kardot
tartott a kezében, hogy azonnal lá tszott, hogy nem sokat
kukoricá zik, ha ö lnie kell vele. Hegekkel borított, izmos karja
volt, arcá t sö tét, gö ndö r haj keretezte. Egész jó képű lett volna, ha
nem sebhelyes az arca is.
Lit egybő l kiszú rta a legméltó bb ellenfelet, Já szont, és feje
fö lö tt forgatott karddal elindult felé.
– Nyugalom! – lépett elő re Piper, és elő vette a legbékítő bb
hangjá t. – Valami félreértésrő l lehet szó . Minden rendben.
Lit megá llt, de tová bbra is bizalmatlannak tű nt.
Ehhez nagyban hozzá já rulhatott az edző kiabá lá sa
is:
– Kinyuvasztom ő ket, ne féljetek!
– Edző ! – kö nyö rgö tt Já szon. – Lehet, hogy jó szá ndékkal
kö zelednek. Kü lö nben se felejtsü k el, hogy mi tö rtü nk be az
otthonukba.
– Jó lenne, ha mindannyian letenné k a fegyvereket – javasolta
Piper. – Edző , magá val az élen!
Hedge ö sszeszorította az á llkapcsá t.
– Csak egyetlen ü tést, légyszi!
[37
6]
 – Nem – mondta Piper.
– Kö ssü nk kompromisszumot! Elő szö r megö lö m ő ket, aztá n,
ha kiderü l, hogy jó szá ndé kú ak lettek volna, bocsá natot ké rek.
– Nem! – mondta hatá rozottan a lá ny.
– Mek-értettem – engedte le az edző a botjá t.
Piper bocsá natkérő n Litre mosolygott. Hiá ba volt kó cos, és
feszített két napja ugyanabban a hacuká ban, így is elképesztő en
dö gö s volt, és Já szon egy kicsit féltékeny lett arra a bizonyos
mosolyra.
Lit puffogva eltette a kardjá t.
– Jó l beszélsz, hajadon! A bará taid há lá sak lehetnek neked,
kü lö nben felnyá rsaltam volna ő ket!
– Kö szö njü k, hogy megkímé lt – mondta Leo. – A nyá rsalá ssal
megvá rná m a nyarat.
A fü rdő kö penyes ö regember felsó hajtott, majd félrerú gta a
teá skanná t, amit Hedge edző kivégzett.
– Ha má r itt vagytok, foglaljatok helyet!
Lit ö sszehú zta a szemö ldö két.
– De mé ltó sá gos atyá m...
– Nem, nem. Minden rendben, Lit – mondta az ö reg. – Ú j fö ld,
ú j szoká sok. Letelepedhetnek a kö zelemben. Kü lö nben is, lá ttak
má r há ló ruhá ban. Azt hiszem, ezutá n félredobhatjuk a
formalitá sokat. – Megpró bá lt mosolyogni, bá r egy kicsit
erő ltetettre sikeredett. – Ü dvö zö llek benneteket szeré ny
hajlé komban! É n Midasz kirá ly vagyok.

[37
7]
– Midasz? Az ki van csukva! – mondta Hedge edző . – Midasz
halott.
Leü ltek a kanapéra, a kirá ly pedig a tró nra telepedett, ami
nem ment egyszerű en, tekintve, hogy fü rdő kö ntö sben volt.
Já szon pará zott is, hogy mi lesz, ha a vé n csont elfeledkezik ró la,
és nem teszi keresztbe a lá bá t. Csak abban bízott, hogy lesz rajta
egy arany bokszeralsó .
Lit a tró n mö gé á llt, két kézzel markolta a kardjá t, és Piperre
pillantva zavarba ejtő n megfeszítette a muszklijá t. Já szon azon
tű nő dö tt, ő is ilyen izmosnak néz-e ki karddal a kezében. Nem
való színű . Sajnos.
Piper elő rehajolt.
– Szatír barátunk arra bá torkodott cé lozni, méltó sá gos uram,
hogy rö vid utazá sunk sorá n ö n a má sodik halandó , akinek,
sajná latos mó don, má r halottnak kellene lennie. Midasz kirá ly
ugyanis tö bb ezer évvel ezelő tt élt.
– Nagyon érdekes – tekintett ki a kirá ly az ablakon a
ragyogó an kék égre é s a ká prá ztató , téli napsü tésbe. Omaha
belvá rosá nak é pü letei egy csoport legó há zra emlékeztettek.
Tú lsá gosan nettek és kicsik voltak egy szoká sos vá roshoz.
– Ami azt illeti – kezdte a kirá ly kicsit halott voltam egy
darabig. Nagyon furcsa. Mintha á lom lett volna az egé sz, ugye,
Lit?
– Egy fö lö ttébb hosszú á lom, fensé ges apá m!
– Mégis itt vagyunk. É s nagyon jó l érzem magam. Még jobban
szeretjü k az életet.
– Hogyan jö ttek vissza? – kérdezte Piper. – Csak nem egy
patró nus... segítségé vel?

[37
8]
 Midasz habozott, de valami megcsillant a szemében.
– Számít ez, drá gám?
– Csiná ljunk belő lü k megint halottat! – javasolta Hedge.
– Edző ezzel a dumá val csak há trá ltat bennü nket! –
figyelmeztette já szó n. – Mi lenne, ha kimenne ő rt á llni?
– Gondolod, hogy biztonsá gos kikü ldeni? Annyi csapda
mellett... – kö hécselt Leo.
– Ó , igen. Bocsá nat az esetleges kellemetlensé geké rt. Jó kis
védelmi rendszer, ugye? Hihetetlen, hogy az arannyal még
mindig mennyi mindent meg lehet vá sá rolni. Az orszá gotok teli
van csodá s já tékokkal! – A kirá ly kivett egy tá virá nyító t a
kö ntö se zsebébő l, és megnyomott néhá ny gombot. Já szon arra
tippelt, hogy a jelszó t ü tö tte be.
– Így ni! – mondta Midasz. – Most má r nyugodtan ki lehet
fá radni az udvarra.
Hedge felhorkant.
– Ti tudjá tok! Ha mégis szü kségetek lenne rá m... – kacsintott
jelentő ségteljesen Já szonra. Aztá n magá ra mutatott, majd két
ujjal a vendé glá tó kra, és egyik ujját elhú zta a nyaka elő tt. Ilyen
kifinomult jelbeszéddel kommuniká lt.
– Oké, koszi! – hagyta rá Já szon.
A szatír tá vozá sa utá n Piper ú jabb diplomatikus mosollyal
pró bá lkozott.
– Tehá t... nem tudjá k, hogyan kerü ltek ide?
– Valahogy ú gy – felelt a kirá ly, aztá n homloká t rá ncolva Litre
né zett. – Má r megint elfelejtettem: mié rt vá lasztottuk é ppen
Omahá t? Az éghajlata miatt biztos nem.
– Az Orá kulum miatt.

[37
9]
 – Há t persze! Valaki azt mondta nekem, van egy Orá kulum
Omahá ban – vont vá llat a kirá ly. – De ú gy néz ki, becsaptak.
Viszont a há z megjá rja, ugye? Litnek – ez a Litü erszé sz
rö vidíté se, ronda né v, de az anyja ragaszkodott hozzá – van
legalá bb helye vívni. Mert híres kardforgató a gyerek. Annak
idejé n az Emberek Arató já nak hívtá k.
– Ó h! – pró bá lt lelkesedni Piper. – Milyen kedves név!
Lit mosolya inká bb kegyetlen fintor volt. Já szon addigra szá z
szá zalé kig biztos volt benne, hogy nem csípi ezt a srácot, és
kezdte erő sen bá nni, hogy kikü ldte Hedge-et.
– Ez a sok arany…– kezdte Já szon.
A kirá ly szeme felcsillant.
– Aranyé rt jö ttetek, fiam? Vegyé l el egy brosú rát, kérlek!
Já szon a ká vézó asztalon heverő fü zetekre sandított. Arany: az
örök befektetés.
– Maga aranyat ad el?
– Nem csak eladom. É n csinálom. Az ilyen bizonytalan
idő kben, mint amilyen a mostani, az arany a legbiztosabb
befekteté si forma, nem gondolod? Kormá nyok dő lnek meg.
Halottak támadnak fel. Ó riá sok támadnak az Olimposzra. De az
arany megő rzi az értékét!
Leo ö sszevonta szemö ldö két.
– Ezt a reklá mot én is lá ttam!
– Nehogy bedő ljetek a rossz utá nzatoknak! – figyelmeztette
ő ket a kirá ly. – Biztosíthatlak benneteket, hogy egy komoly
befektető szá má ra é n kíná lom a legjobb á rakat! Egyetlen pillanat
alatt ké pes vagyok az aranytá rgyak legszé lesebb ská lá já t
elő á llítani.

[38
0]
 – De... – rá zta a fejé t é rtetlenkedve Piper. – Ú gy tudtam,
fensé g, hogy má r leá llt az „aranycsiná lá ssal”
– Leá lltam? – nézett dö bbenten a kirá ly.
– Igen – folytatta Piper. – Egy istentő l kapta ezt az ajá ndékot...
– Dionü szosztó l – értett egyet a kirá ly. – Megmentettem az
egyik szatírjá t, cserébe teljesítette egy kívá nsá gomat. Azt
kértem, hogy amihez érek, arannyá vá ljon.
– Aztá n véletlenü l arannyá vá ltoztatta a sajá t lá nyá t is –
mondta fel Piper a leckét. – Akkor aztá n rá dö bbent saját
kapzsisá gá ra, es megbá nta bű neit.
– Megbá ntam bű neim?! – nézett hitetlenkedve Litre a kirá lyi –
Lá tod, fiam? Nem vagy itt pá r ezer évet, és má ris eltorzítjá k a
tö rténetet. Drá ga lá nyom, van arra való utalá s a tö rténetben,
hogy elvesztettem a vará zsérintésemet?
– Ami azt illeti, tényleg nincs. Csak annyit tudunk meg belő le,
hogy rájö tt, hogyan lehet visszafordítani a dolgot folyó vízzel, és
hogy visszahozta a lá nyá t az életbe.
– Ez tö ké letesen igaz. Néha most is vissza kell fordítanom a
dolgot. A há zba nem vezettü k be a vizet, hogy elkerü ljü k az
esetleges baleseteket – biccentett a szobrok felé. – De a
biztonsá g kedvéért a folyó kö zelében telepedtü nk le. Ugyanis
hé be-hó ba megfeledkezem magamró l, és megveregetem Lit
há tá t...
Lit há trá lt pá r lé pé st.
– Annyira utá lom!
– Há nyszor mondjam, hogy sajná lom! De a lényeg, hogy az
arany gyö nyö rű . Minek hagytam volna fel az aranycsiná lá ssal?
– Há t... – Piper most má r teljesen taná cstalan volt. – Nem az a
tö rténet ü zenete? Hogy tanult a hibá ibó l?

[38
1]
 Midasz felkacagott.
– Drá gá m, ideadnád a hátizsá kod egy pillanatra? Csak dobd
ide!
Piper habozott, de nem akarta magá ra haragítani a kirá lyt.
Kiö ntö tte a tartalmá t, é s odadobta Midasznak. A kirá ly elkapta,
es érinté sétő l ú gy futotta be a tá ská t az arany, mint a jé g. A tá ska
tová bbra is hajlékonynak lá tszott és lá gynak, de határozottan
arany volt. A kirá ly visszadobta.
– Mint lá tod, tová bbra is képes vagyok bá rmit arannyá
vá ltoztatni. A há tizsá k most má r vará zserő vel bír. Pakoljá tok
bele nyugodtan a kis viharszellem ellenségeiteket!
– Komolyan?! – Leó nak felcsigá zta é rdeklő dé sét a dolog.
Elvette a tá ská t Pipertő l, és a ketrec elé tartotta. Amikor elhú zta
a cipzá rt, a szelek ü vö ltve há trá lni kezdtek. De a ketrec
megremegett, a bö rtö n ajtaja kicsapó dott, és a viharszellemeket
beszippantotta a tá ska. Leo gyorsan visszacipzá razta, és
elmosolyodott. – Minden elismerésem, fő nö k! Klafa.
– Lá tod? – kérdezte Midasz. – Méghogy az én aranyérintésem
á tok lenne? Ugyan! Nem tanultam meg semmilyen lecké t, é s az
élet nem egy mese, kislá ny! Ha ő szinte akarok lenni, Zoé
lá nyomat sokkal jobban szerettem aranyszoborké nt.
– A testvérem kicsit sokat beszél... – magyará zta Lit.
– Pontosan! Ezé rt is vá ltoztattam ú jra szoborrá . – Midasz a
sarokban lévő , dö bbent ábrá zatú szoborra mutatott. A lá ny
mintha ezt mondta volna: De apa!?
– Ez szö rnyű – fű zte hozzá Piper.
– Marhasá g. Jó így neki. Kü lö nben is, ha megtanultam volna a
lecké t, megkaptam volna ezeket?

[38
2]
 Midasz lehú zta XXL-es há ló sipkájá t, és Já szon hirtelen nem
tudta, há nyjon vagy nevessen. Midasznak ugyanis hosszú ,
sző rö s, szü rke fü lei voltak, mint Tapsi Hapsinak – csak ezek nem
nyú lfü lek voltak, hanem szamá rfü lek.
– Hú ha – mondta Leo. – Ené lkü l meglettem volna.
– Rémes, ugye? – só hajtott Midasz. – A szatír-incidens utá n
né há ny évvel bírá skodnom kellett egy zenei versenyen, ami
Apolló n és Pá n kö zö tt zajlott, é s én Pá nt hoztam ki győ ztesnek.
Apolló n – aki képtelen volt veszteni – azt mondta, nekem
szamá rfü leid vannak, és voilá , azok is lettek! így jutalmaztá k az
igazsá gossá gomat. Megpró bá ltam titokban tartani a fü leimet.
Csak a borbélyom tudott ró la, de ké ptelen volt lakatot tenni a
szá já ra. – Midasz egy má sik aranyszoborra mutatott, egy kopasz,
tó gá s alakra, aki olló t tartott a kezé ben. – ö az. Tö bb titkot nem
fog kifecsegni.
A kirá ly mosolygott. Já szon má r nem annak a fü rdő kö penyes,
á rtalmatlan ö regembernek lá tta, aminek eddig. Boldogsá gtó l
csillogó szemmel nézte ő ket. Ez egy ő rü lt pillantá sa volt, aki
tudja magá ró l, hogy az, elfogadta ő rü ltsé gé t, és még élvezi is.
– Igen, az aranyat sokféle mó don fel lehet haszná lni. Azt
hiszem, ezé rt is jö hettem vissza, ugye, Lit? Hogy anyagilag
támogassam a patró nusunkat.
Lit bó lintott.
– A má sik ok az é n kardforgató tudomá nyom.
Já szon a bará taira pillantott. A teremben hirtelen megfagyott
a levegő .
– Tehá t mégis van egy pá rtfogó ja – mondta Já szon. – Vagyis
az ó riá soknak dolgozik.

[38
3]
 Midasz kirá ly blazírtan legyintett.
– Engem, személy szerint, természetesen nem izgatnak az
ó riá sok. De a természetfeletti zsoldosokat is meg kell fizetni. A
patró nusomnak sokkal tartozom. Megpró bá ltam elmagyará zni
ezt a legutó bbi lá togató knak is, de bará tsá gtalanok voltak, nem
voltak hajlandó k együ ttmű kö dni.
Já szon a zsebé be nyú lt, és megfogta az érmét.
– Legutó bbi lá togató k?
– Vadá szok voltak – vicsorgott Lit. – Artemisz nyavalyá s
lá nyká i.
Já szon gerincé n elektromos szikra pattogott vé gig – és most
szó szerint vett szikrá ró l beszélü nk. Elektromos tű z szaga csapta
meg, mintha megolvasztotta volna a kanapé rugó já t.
A nővére itt járt.
– Mikor? – kö vetelte a vá laszt. – Mikor voltak
itt? Lit vá llat vont.
– Né há ny napja. Sajnos, nem tudtam megö lni ő ket. Gonosz
farkasokat vagy miket kerestek. Azt mondtá k, egy nyugatra tartó
nyomot kö vetnek. Valami eltű nt félistenrő l is beszé ltek. Nem jut
eszembe a neve.
Percy Jackson – gondolta Já szon. Annabeth említette, hogy a
Vadá szok is keresik. É s Já szon á lmá ban, melyben a vö rö sfenyő -
erdő ben á lló , leégett há zban já rt, ellenséges farkasok ü vö ltö ttek.
Héra azt mondta ró luk, ő k a fogvatartó i. A dolgok
ö sszefü ggenek.
Midasz megvakarta szamá rfü leit.
– Ezek a Vadá szok nagyon idegesítő fruská k voltak –
emlé kezett vissza. – Teljesen elzá rkó ztak az ö tlettő l, hogy

[38
4]
 arannyá vá ltoztassam ő ket. A kertben talá lható biztonsá gi
berendezé sek nagy ré szét azért á llítottam fel, hogy hasonló eset
ne fordulhasson elő . Nekem csak komoly befektető kre van idő m.
Já szon idegesen felá llt, é s a bará taira pillantott, akik vették az
ü zenetet.
Piper elmosolyodott.
– Akkor ö rü lü nk, hogy megismerhettü k! Ü dvö zö ljü k ú jra az
élő k sorá ban! Kö sz az aranytá ská t!
– Sajnos nem mehettek csak ú gy el! – mondta Midasz. –
Tudom, hogy nem vagytok komoly befektető k, de a
gyű jteményemet tová bb kell gyarapítanom.
Lit ajká n kegyetlen mosoly jelent meg. A kirá ly felemelkedett
a tró nusá ró l, Leo és Piper há trá lni kezdett.
– Ne aggó djatok! Nem kö telező arannyá vá ltoznotok –
biztosította ő ket a kirá ly. – É n minden vendégemnek vá lasztá si
lehető sé get kíná lok: vagy csatlakoznak a kollekció mhoz, vagy
meghalnak Litü erszé sz keze á ltal. Nekem tényleg mindké t
lehető sé g megfelel.
Piper megpró bá lta bevetni a vará zsszö vegét.
– Fensé ges uram, ö n nem...
A kirá ly egy ö regemberhez képest meglepő gyorsasá ggal
elő relő tt, é s megragadta Piper csukló já t.
– Ne! – kiá ltott Já szon.
De Piper testén, mint a jég, szétterjedt az arany, és egy
szívdobbaná ssal késő bb a lá nybó l csillogó szobor vá lt. Leo
megpró bá lt tü zet idézni, de elfelejtette, hogy az ereje itt nem
mű kö dik. Midasz elkapta a kezét, és Leó t is aranyba
dermesztette.

[38
5]
 Já szon a dö bbenettő l mozdulni sem tudott. A bará tai é ppen
most vá ltak mú lt idő vé . É s ő nem tudta megá llítani.
Midasz bocsá natké rő n mosolygott.
– Az arany ü ti a tü zet – mutatott az arany fü ggö nyö kre és
bú torokra. – Ebben a teremben az erő m minden má s erő t kiolt: a
tü zet... és a vará zsbeszédet is. Má r csak egy tró feá t kell
begyű jtenem.
– Hedge! – ordította Já szon. – Kéne egy kis segítség!
A szatír életé ben elő szö r nem ü vö ltö tt fel, hogy megö l
mindenkit. Já szon azon gondolkozott, a lézerek kaptá k-e telibe,
vagy az egyik verem mélyé n csü csü l.
Midasz kuncogni kezdett.
– Nem jö n a kecske segíteni? Szomorú . De ne aggó dj! Tényleg
nem fog fá jni. Lit a megmondható ja.
Já szon kapva kapott az ö tleten.
– A harcot vá lasztom. Azt mondta, megkü zdhetek Littel is.
Midasz csaló dottnak tű nt, de vá llat vont.
– Egészen pontosan azt mondtam, meghalhatsz Lit keze á ltal
is. De ahogy akarod.
A kirá ly há trébb lépett, Lit felemelte kardját.
– Ezt élvezni fogom! – mondta Lit. – É n vagyok az Emberek
Arató ja.
– Gyere, te kis kukoricafosztó ! – idézte meg Já szon a fegyverei,
amely most lá ndzsa alakjá ban jelent meg, é s Já szon ö rü lt az
extrahosszú sá gnak.
– Ó , egy aranyfegyver! Nagyon szép – tapsikolt Midasz.
Lit tá madá sba lendü lt.

[38
6]
 A srác meglehető sen gyors volt. Kaszabolni kezdett, Já szon
alig tudott elmenekü lni a csapá sok elő l. De az agya elemző
mó dra kapcsolt: kiismerte Lit harcmodorá t, ami a védelem
helyett teljes egészé ben a tá madá sra épü lt.
Já szon há rított, oldalra lé pett, védett. Litet meglepte, hogy
ellenfele még mindig é letben van.
– Ez meg miféle stílus? – morogta. – Nem ú gy harcolsz, mint
egy gö rö g.
– Lé gió s kiképzé s – felelte Já szon, bá r nem tudta, honnan
vette ezt. – Ró mai.
– Ró mai? – csapott le Lit ú jra, é s Já szon ú jra kivé dte a pengét.
– Mit jelent az, hogy ró mai?
– Megszakítjuk adá sunkat – csú foló dott Jászon. – Amíg halott
voltá l, a ró maiak legyő zté k a gö rö gö ket, é s megteremtették a
vilá g legnagyobb birodalmá t.
– Az lehetetlen – mondta Lit. – A hírü ket sem hallottam.
Já szon megpö rdü lt a sarká n, és dá rdá ja végével mellkason
vá gta Litet, aki Midasz tró njá ra huppant.
– Jaj, kisfiam, jó l vagy? – ké rdezte Midasz.
– Jó l vagyok – morogta Lit.
– Felsegíthetné! – javasolta a kirá lynak Já szon.
– Ne, apa! – kiá ltott fel Lit.
De elkésett. Midasz megérintette fia vá llá t, és a kö vetkező
pillanatban egy nagyon dü hö s aranyszobor ü lt Midasz tró njá n.
– Á tkok átka! – vonította Midasz. – Ez volt aztá n az aljas
trü kk, fé listen! Ezért megfizetsz! – Megveregette Lit arany vá llá t.
– Ne aggó dj, fiam! Amint begyű jtö ttem a tró feá mat, leviszlek a
folyó hoz.

[38
7]
 Midasz elő relendü lt. Já szon elhajolt, de az ö reg nagyon gyors
volt. Jászon a kirá ly elé rú gta a ká vézó asztalt, Midasz felbukott
benne. De nem soká ig maradt a fö ldö n.
Já szon Piper aranyszobrá ra né zett. É s elö ntö tte a dü h. Zeusz
fia volt, Nem hagyhatta cserben a bará tait.
Gyomrá ba furcsa érzés kö ltö zö tt, a légnyomá s olyan gyorsan
zuhant, hogy fü le pattogni kezdett. Midasz ugyanezt érezhette,
mert feltá pá szkodott, és megragadta szamá rfü leit.
– Aú ! Mit csiná lsz?! Itt csak az é n erő m mű kö dik!
Mennydö rgé s hallatszott kintrő l, és az é g elsö tétü lt.
– Tudja, milyen jó tulajdonsá ga van mé g az aranynak? –
kérdezte Já szon.
Midasz felhú zta a szemö ldö két, érdekelni kezdte a téma.
– Milyen?
– Jó l vezeti az elektromossá got.
Já szon felemelte a dá rdá já t, és a mennyezet berobbant. A
villá m ú gy tö rte á t a plafont, mint a tojá shéjat. Belecsapott
Já szon dá rdahegyébe, és a fegyver energianyalá bokat sugá rzott
szé t a szó bá bá n, amik felrobbantottá k a kanapékat. A
mennyezetrő l nagy vakolatdarabok vá ltak le. A csillá r
megnyikordult, a lá nc megadta j magát. Lezuhant, és a padló hoz
szegezte a kiá ltozó Midaszt. Az 1 ü veg nyomban arannyá
vá ltozott.
A robaj elü ltével jéghideg eső ö mlö tt be a terembe. A csillá r
alá szorult Midasz ká romkodni kezdett. Az eső mindent elö ntö tt,
az aranycsillá rt visszavá ltoztatta ü veggé. Piper és Leo a tö bbi
szoborral együ tt lassan ú jra emberré vá lt.

[38
8]
 Ebben a pillanatban kivá gó dott a bejá rati ajtó , és felemelt
buzogá nnyal Hedge edző robogott be rajta. A szá ja fö lddel,
hó val é s fű vel tele.
– Valamirő l lemaradtam? – kérdezte.
– Hol a fenében volt?! – ró tta meg Já szon, akinek szé dü lt a feje
a villá midézé stő l, és csak arra futotta tő le, hogy ne á juljon el. –
Segítségért kiabá ltam.
Hedge nagyot bö fö gö tt.
– Bocsi, csak haraptam valamit. Kit kell megö lni?
– Má r senkit – felelt Jászon. – Csak fogja meg Leó t, én meg
viszem Pipert!
– Nem hagyhatsz itt! – sirá nkozott Midasz.
Á ldozatai fokozatosan visszavá ltoztak hú s-vér lényekké: a
lá nya, a borbélya és egy csomó karddal felfegyverkezett, dü hö s
fickó .
Já szon felkapta Piper aranytá ská já t és a sajá t felszerelé sét. Lit
tró noló szobrá ra gyorsan egy sző nyeget dobott. Remélte, hogy
ez majd megakadá lyozza az Emberek Arató já nak
visszavá ltozá sá t, legalá bb addig, amíg Midasz ö sszes á ldozata
hú s-vér alakot ö lt.
– Hú zzunk innen! – mondta Já szon Hedge-nek. – Ha jó l
sejtem, ezek a fickó k minő ségi idő t szeretnének eltö lteni
Midasszal.

[38
9]
XXXIII. * Piper

P
IPER BORZONGVA É S FÁ ZVA É BREDT.
É lete legborzalmasabb rémá lmá ban egy szamá rfü lű
vénember kergette, és kö zben azt kiabá lta: Megvagy, aranyom!
– Te jó ég – csikorgatta a fogá t a lá ny ez tényleg arannyá
vá ltoztatott!
– Most má r jó l vagy – hajolt fö lé Já szon, é s meleg plé det
borított rá , de Piper tová bbra is olyan hidegnek érezte magá t,
mint egy Boreá d.
Pislogott egyet, és megpró bá lta kitalá lni, hol lehetnek.
Tá bortű z lobogott mellette, maró fü sttel tö ltö tte meg a levegő t.
Lá ngok tá ncoltak a sziklá n. Egy kis barlangban voltak, ami nem
kíná lt szá mukra tú l nagy védelmet. Odakint szél sü vö ltö tt, és
vízszintesen sodorta a havat. Ugyanú gy lehetett nappal, mint
éjszaka. A vihar sö tétje miatt nehé z volt megmondani.
– Le-ke-leo? – nyö gte ki Piper.
– Jelen! Má r nem vagyok aranyos. – Leo szinté n takaró ba
csavarva ü lt, nem nézett ki tú l jó l, de anná l azért jobban, mint
ahogy Piper érezte magá t. – É n is kaptam aranyozá st, csak
gyorsabban lekopott ró lam. Fene tudja, miért. Be kellett
má rtanunk a folyó ba, hogy visszakapjunk. Pró bá ltunk
megszá rogatni, de... sajnos rohadt hideg van.

[39
0]
 – Hipotermiá d van – mondta Já szon. Annyi nektá rt be
vetettü nk, amennyit csak mertü nk, é s Hedge edző is
megpró bá lkozott egy kis vará zslattal, de...
– Mer’ sportorvos is vagyok – merü lt fel az edző ronda arca. –
Jó , csak melléká llá sban. A szá dnak gomba és Gatorade-ital szaga
lesz pá r napig, de elmú lik. Talá n életben maradsz. Talá n.
– Kö sz – rebegte Piper elhaló hangon. – Hogyan sikerü lt
legyő zni Midaszt?
Já szon elmondta a sztorit, és a siker nagy részét a szerencse
szá mlá já ra írta.
Az edző felhorkant.
– Csak szeré nykedik a srác. Láttad volna, hogyan kü zdö tt, hú !
Csitt-csatt, aztá n bumm a fejbe a villá mmal.
– Edző , maga nem is lá tott az egé szbő l semmit. Odakint legelt
– mondta Já szon.
De a szatír csak most kezdett belejö nni.
– Aztá n megjelentem a bunkó sbotommal, és leuraltuk az
egész terepet. Mondtam is a kö lyö knek utá na, hogy .ö csé m,
bü szke vagyok rá d, csak a felső testeden kellene egy kicsit
gyú rni...”
– Edző ! – szó lt rá Já szon.
– Mi van?
– Fogja be!
– Rendben. – Az edző visszaü lt a tű z mellé, és a bunkó sbotjá t
kezdte rá gcsá lni.
Já szon Piper homloká ra tett tenyérrel ellenő rizte a lá ny
testhő mérsékletét.
– Leó , be tudná d durrantani a tü zet?

[39
1]
 – Kéré sed parancs! – Leo egy baseball-labda nagysá gú
tű zgö mbö t idézett, és fellobbantotta vele a gyengü lő lá ngokat.
– Nagyon szö rnyen nézek ld? – borzongott meg Piper.
– A!– felelte Já szon.
– Rosszul hazudsz – mondta Piper. – Hol vagyunk?
– Pikes Peak, Colorado – felelt Já szon.
– De az a hely... legalá bb nyolcezer kilométerre van Omahá tó l,
– Jó l saccolod – értett egyet Já szon. – Befogtam a
viharszellemeket, és idá ig repítettek. Nem ö rü ltek neki, és kicsit
gyorsabban hú ztak a kelleté nél, majdnem felkentek a
hegyoldalnak, mielő tt vissza tudtam ő ket gyö mö szö lni a tá ská ba.
Azt hiszem, nem pró bá lom meg ú jra.
– Miért jö ttü nk ide?
Leo szipogott egyet.
– É n is ezt kérdeztem tő le.
Já szon kibá mult a hó fú vá sba, mintha keresne valamit.
– Az a csillogó szé lö své ny, amit tegnap láttunk... most is az
égen volt, de sokat fakult. Kö vettem, amíg el nem vesztettem
szem elő l. Nem tudom pontosan, egyszerű en ú gy éreztem, hogy
ide ké ne jö nnü nk.
– Persze hogy ide kellett! – kö pte ki Hedge a bunkó sbot
forgá csdarabjá t. – Aiolosz lebegő palotá ja éppen felettü nk
horgonyoz, a csú csná l. Ez az egyik kedvenc kikö tő je.
– Akkor a palota vonzott ide – rá ncolta a homlokát Jászon. –
Nem tudom. Talá n valami má s is idehozott...
– A Vadá szok nyugatnak tartottak – emlékezett vissza Piper. –
Szerinted a kö zelben lehetnek?

[39
2]
 Já szon ú gy vakarta meg az alkarjá t, mintha a tetová lá sai
viszketné nek.
– Kétlem, hogy valaki életben maradna a hegyek kö zö tt. Már-
mint ebben az idő ben. Holnap lesz a napforduló , é s nincs má s
vá lasztá sunk, mint megvá rni, amíg kitombolja magá t a vihar.
Legalá bb pihenhettek indulá s elő tt.
De Pipert nem kellett győ zkö dni. Megijesztette a dü hö ngő szél
és egyfolytá ban rá zta a hideg.
– Fel kell melegítenü nk té ged – ü lt le mellé Já szon, és
esetlenü l kitá rta a karjá t. – Ugye, nem bá nod, ha...
– Tő lem... – mondta Piper, és megpró bá lt kö zö nyö snek
hangzani.
Já szon á tkarolta a lá nyt, és magá hoz ö lelte. Kö zelebb
hú zó dtak a tű zhö z. Hedge edző tová bb rá gó dott a bunkó sbotjá n,
a forgá csokat a tű zbe kö pkö dte.
Leo konyhai eszkö zö ket kerített, és nekiá llt hamburgert sü tni
egy serpenyő ben.
– Na, srá cok, ha má r így ö sszehú zó dtatok esti mesé re...
valamit el kell mondanom. Omahá ba jö vet volt egy á lmom.
Kicsit nehezen é rtettem a sistergéstő l meg a Szerencsekeré k-
ré szletektő l, de...
– Szerencsekerék? – Piper azt hitte, Leo szó rakozik velü k, de
amikor a fiú felné zett a hú spogá csá kbó l, arca halá losan komoly
volt.
– Tudjá tok, az apá m, Hé phaisztosz beszé lt hozzá m.
Leo elmesé lte az á lmá t. A tá bortű z fénye és a szé l sü vítése
még há tborzongató bbá tette a sztorit. Piper szinte hallotta a

[39
3]
recsegé sektő l torzult hangot, ahogy figyelmezteti Leó t Tartarosz
fiaira, az ó riá sokra, és arra, hogy vesztesé gek érik az ú t sorá n.
Megpró bá lt valami jó ra gondolni: Já szon ö lelő karjá ra, a
testé n lassan végigterjedő melegre, de nem tudott szabadulni a
ré mü lettő l.
– Nem é rtem. Mié rt hallgatnak az istenek, ha csak velü nk
győ zhetik le az ó riá sokat? Ha szü kségü k van rá nk...
– Ugyan! – vá gott kö zbe Hedge edző . – Az istenek utá ljá k, ha
halandó kra van szü ksé gü k, ó k azt szeretik, ha a halandó knak
van szü kségü k rá juk, és nem fordítva. A dolgoknak még ennél is
sokkal rosszabbra kell fordulniuk ahhoz, hogy Zeusz beismerje,
hibá t kö vetett el, amikor bezá rta az Olimposzt.
– Edző – mondta Piper ez má r sú rolta az intelligens meg-
jegyzés szintjét.
Az edző fujt egyet.
– Mi? É n intelligens vagyok. Nem lepne meg, ha ti, nyusziká k,
nem hallottatok volna az ó riá sok Háború já ró l. Nem vet rá juk jó
fényt, hogy halandó k segítsé ge szü kséges, hogy elverjék az
ellenséget Azért ez kínos.
– Van má s is – vetette kö zbe Já szon. – Amikor a bezá rt Hérá ró l
á lmodtam, azt mondta nekem, hogy Zeusz ú gy viselkedett, mint
egy igazi ü ldö zé si má niá s. É s hogy azért ment a romokhoz,
má rmint Héra, mert egy hang ezt sú gta neki. Mi van, ha valaki
befolyá solja az isteneket, ahogy Médeia befolyá solt bennü nket?
Piper megborzongott. Neki is hasonló gyanú ja tá madt. Hogy
egy bizonyos lá thatatlan erő irá nyítja az esemé nyeket, és segíti
az ó riá sokat a színfalak mö gü l. Talá n ugyanaz az erő , amelyik
Enkeladoszt informá lta a haladá sukró l, és lesö pö rte Festust az

[39
4]
égrő l Detroitiban. Talá n Leo alvó porasszonya, vagy annak egy
szolgá ja...
Leo hamburgerzsö mléket tett a serpenyő be, hogy megpirítsa
ő ket.
– Igen, Héphaisztosz is valami hasonló t mondott, hogy Zeusz
mintha mé g a szoká sosná l is furcsá bban viselkedne. De engem
leginká bb az zavart, amit apá m elhallgatott elő lem. Emlegette a
félisteneket, meg hogy egy szakajtó kö lyke van. A fene tudja. Azt
sugallta, hogy szinte lehetetlen egy zá szló alá á llítani a
legnagyobb félisteneket. Mintha Héra hiá ba pró bá lná , mert eleve
hü lye ö tlet, mert ott lapul valahol egy titok, amit Hé phaisztosz
nem mond el.
Já szon fészkelő dni kezdett. Piper é rezte a testé bő l sugá rzó
feszü ltsé get.
– Kheíró n ugyanígy viselkedett velem a Táborban. Valami
szent hallgatá si fogadalomró l beszélt, amit nem szeghet meg.
Tud errő l valamit, edző ?
– Á ! É n csak egy mezei szatír vagyok. Nem kö tik az ember
orrá ra a szaftos ü gyeket. Kü lö nö sen egy ilyen vén... – De
leá llította magá t.
– Egy ilyen vén csataló nak, mint maga? – ké rdezte Piper. –
Maga nem is olyan ö reg, és nem is ló .
– A szá zhatodikat taposom – motyogta az edző .
Leo fé lrenyelt.
– Há nyadikat?!
– Azért ne csiná ld ö ssze magad, Valdez! Csak ö tvenhá rmat
tesz emberi szá mítá s szerint. De azért sikerü lt néhá ny
ellenségre szert tennem ennyi idő alatt is a Pá rosujjú Patá sok
Taná csá ban.

[39
5]
Soká ig mű kö dtem vé delmező ké nt. De elkezdték rebesgetni,
hogy kiszá míthatatlan vagyok. Tú l erő szakos. El tudjá tok ezt
hinni?
– Hú ! – Piper megpró bá lt nem né zni a bará taira. – Ezt tényleg
nehé z elhinni.
Az edző ö sszevonta a szemö ldö két.
– Pedig így van. Aztá n, amikor vé gü l kirobbant az a jó kis
há ború a Titá nok ellen, azt hiszitek, hogy a frontvonalba raktak?
Dehogy! Olyan messzire kü ldtek, amennyire csak lehet. A
kanadai hatá rhoz! El tudjá tok ezt ké pzelni? Aztá n a há ború utá n
kiraktak a legelő re. A Vadon Kö zépiskolá ba kerü ltem. Mek!
Mintha tú l ö reg lennék segítő nek, csak mert szeretek tá madó
já té kot já tszani. Azok a virá gszedegető k a Taná csban, csak a
termé szetrő l mekegnek.
– Azt hittem, a szatírok szeretik a termé szetet – kocká ztatta
meg Piper.
– Há t é n is kajolom a természetet. Mert mi a természet? Az
erő sebb megö li a gyengébbet. É s ha egy olyan – hogy is
mondjam – vertiká lisan kihívá sokkal kü szkö dő szatír vagy, mint
én, szé pen kigyú rod magad, fogsz egy nagy bunkó sbotot, é s nem
hagyod, hogy szarral etessenek. Na, ez a természet – horkant fel
idegesen Hedge. – Virá gszedegető k. Ha má r itt tartunk,
remé lem, vegetá riá nus kajá d is van, Valdez. mert nem ugrá lok a
hú sért!
– Van Nem kell megennie a bunkó sbotjá t Van egy kis
tofupogá csám, mert Piper is vegetá riá nus. Mindjá rt
Ö sszedobom.

[39
6]
 A sü lő hú spogácsá k illata megtö ltö tte a levegő t. Piper
á ltalá ban nem rajongott a sü lő hú s illatá ért, de a gyomra most
olyan hangosan korgott, mintha lá zadá sra ké szü lne.
Vesztésre állok – mondta magá ban. Gondolj a brokkolira, a répára,
a lencsére!
De nemcsak a gyomra lá zadozott. Já szon karjá ban, a tű z
mellett ü lve, Piper bű ntudata lassított, izzó tö ltényké nt kú szott a
szíve felé. A hetek ó ta halmozó dó bű ntudat – azó ta, hogy
Enkeladosz elő szö r megjelent á lmá ban – lassan megö lte.
Bará tai segíteni akartak. Já szon azt sem bá nta volna, ha
csapda, csak mentsék meg az apjá t. De Piper lerá zta ő ket.
Csak azt tudta, hogy az apja halá los íté letét má r azzal alá írta,
hogy rá tá madt Médeiá ra.
Visszanyelte feltö rő kö nnyeit. Talá n helyesen cselekedett
Chicagó ba n, amikor megmentette a barátait, de a problémá já t
csak elnapolta. Nem tudta volna elá rulni a bará tait, de lényé nek
egy apró ré sze elég ké tségbeesett volt ahhoz, hogy azt gondolja;
Mi van, ha mégis elárulom őket?
Megpróbálta kitalálni, mit tanácsolna az apja. Figyelj, apa, ha
egyszer megkötözne egy emberevő óriás, és csak úgy szabadíthatnálak
ki, ha elárulom a barátaimat, mit tegyek?
Furcsa, hogy ez a kérdé s soha nem jutott eszébe, mikor Három
Kérdést játszottak. Az apja persze még véletlenü l sem venné
komolyan. Talá n Tó m nagypapa egyik tö rté neté vel pé ldá ló zna –
csillagsü ndisznó kkal é s beszé lő madarakkal -, aztá n el nevetné
magá t, mint aki csak viccel.
A lá ny azt kívá nta, bá rcsak tö bb emléke lenne Tom
nagypapá ró l. Né ha á lmodott az oklahomai kétszobá s há zá ró l.
Eltű nő dö tt, milyen lett volna ott felnő ni.

[39
7]
 – Apja marhasá gnak tartotta volna az ö tletet. Egé sz élete arró l
szó lt, hogy miné l messzebb kerü ljö n attó l a helytő l, minél
messzebb a rezervá tumtó l, és minden szerepet vá llalt, kivé ve az
amerikai ő slakosét. Mindig azt hajtogatta Pipernek, hogy milyen
szerencsés, amié rt gazdagsá gban é s jó lé tben nő het fel egy
kaliforniai villá ban.
Piper lassan megtanulta, hogy kínosnak érezze az ő seit. Mint
apja azokat a nyolcvanas években ké szü lt fotó kat, amelyeken
tollas hajjal és ő rü lt ruhá kban pó zol. „El sem hiszem, hogy így is
né ztem ki!” – mondogatta. Csirokinak lenni ugyanezt jelentette
szá má ra. Vicces é s kicsit szégyellendő dolgot.
De mi maradt nekik a csirokisá gon kívü l? Apja mintha erre
kereste volna a vá laszt. Talá n ezért volt olyan boldogtalan, és
ezé rt vá ltogatta a szerepeket. Talá n Piper is ezért kezdett lopni,
keresni valamit, amit apja ké ptelen megadni neki.
Leo tofupogácsá kat dobott a serpenyő be. A szél tová bb
tombolt, Piper egy régi tö rténetre gondolt, amit még az apja
mesé lt neki... é s ami talá n a vá laszt rejti a kérdésre.

Egyik nap kö nnyezve jö tt haza az iskolá bó l, és az apjá nak

szegezte a kérdé st, hogy miért nevezte el Pipernek. A gyerekek
csú foltá k, Mert a „Piper Cherokee” egy repü lő géptípus volt.
Az apja felkacagott.

[39
8]
 – Ugyan, Piper3! Az egy tö k jó repcsi! Kü lö nben sem a repü lő
utá n kaptad a neved. Tó m nagypapa vá lasztotta. Amikor elő szö r
Meghallotta a sírá sodat, azt mondta, erő s hangod van.
Hangosabb Vagy aká rmelyik ná dsípfú jó ná l. Szerinte a
legnehezebb csiroki dalokat is megtanulod majd, még a
kígyó dalt is.
– A kígyó dalt?
Az apja elmesé lte a legendá t az asszonyró l, aki egy kígyó t
talá lt gyermeke mellett, és agyonü tö tte egy kő vel, mert nem
tudta, hogy a csö rgő kígyó kirá ly volt az. A kígyó k háború ra
készü ltek az emberek ellen, ezért az asszony fé rje megpró bá lt
bé ké t kö tni velü k. Azt ígérte, mindenre hajlandó , hogy
ká rpó tolja ő ket kirá lyuk halá lá ért. A kígyó k szavá n fogtá k, és azt
mondtá k neki, kü ldje a feleségét a kú thoz, ahol a kígyó k
megmarjá k, és elveszik az életé t. A férfi szíve teljesen ö sszetö rt,
de megtette, amire ké rték. A kígyó k nagyra érté kelté k a
hatalmas áldozatot, és hogy á llta a szavá t. Ezért megtanítottá k a
kígyó dalra, amit minden csiroki felhaszná lhat. Attó l kezdve, ha
egy csiroki kígyó val talá lkozott, csak el kellett énekelnie a dalt,
amibő l a kígyó rö gtö n tudta, hogy bará ttal van dolga, és nem
marta meg.
– Ez szö rnyű ! Felá ldozta a
felesé gé t?! Az apja széttá rta a karjá t.
– Nagy áldozat volt. De egyetlen élet á rá n békét teremtett a
kígyó k és a csiroki nemzedé kek kö zö tt. Tó m nagypapa hitte,
hogy a csiroki zene minden problémá ra gyó gyír. Biztos volt
benne, hogy te majd sok dalt megtanulsz, és te leszel a csalá d
legnagyobb muzsikusa. Ezért kaptad a Piper nevet.

3 piper – sípot fú jó , furulyá zó (angol)

[39
9]
 „Nagy á ldozat.” Lehet, hogy a nagyapja megsejtett valamit a
jö vő jébő l má r csecsemő korá ban? Megérezte, hogy Aphrodité
gyermeke? Az apja erre azt mondaná , ő rü ltség. Tó m nagypapa
nem volt orá kulum.
É s megint ott tartott, hogy... ö nké nt vá llalkozott erre a
kü ldeté sre. A bará tai tová bbra is számítottak rá . Megmentették,
amikor Midasz arannyá vá ltoztatta. Visszahoztá k az életbe. Nem
viszonozhatja mindezt hazugsá ggal.

Lassan felmelegedtek a csontjai. A borzongá s elmú lt, és Piper

Já szon mellkasá hoz bú jt. Leo kiosztotta az ételt. Piper nem akart
sem megmozdulni, sem megszó lalni, nem akart semmit tenni,
amivel megtö rheti a pillanatot. De nem cselekedhetett má sként.
– Beszé lnem kell veletek – ü lt fel, hogy Já szonnal szembe
kerü ljö n. – Nem akarok tö bbé titkoló zni elő ttetek.
Hamburgerrel teli szájjal meredtek rá . Most má r ké ső
meggondolnia magá t.
– Há rom nappal az iskolai kirá ndulá s elő tt volt egy álmom.
Egy ó riá s kö zö lte velem, hogy az apámat foglyul ejtették. Azt
mondta, ha nem mű kö dö m együ tt vele, az apá m meghal.
A tű z pattogni kezdett.
Já szon szó lalt meg elő szö r a bejelentést kö vető en:
– Enkeladosz? Má r említetted ezt a
nevet. Hedge edző fü ttyentett.
– Nagydarab fickó . Tü zet lehel. Nem szeretném, ha ő grillezne
a kecskepapá mmal.

[40
0]
 Já szon tekintete azt ü zente, hogy fogja be.
– Folytasd, Piper! Mi tö rtént aztá n?
– Me-megpró bá ltam elérni az apá mat, de csak a személyi
asszisztensé t sikerü lt, aki azt mondta, ne aggó djam.
– Jane-t? – idézte fel Leo. – Mé deia nem azt mondta, hogy az ő
irá nyítá sa alatt á ll?
Piper bó lintott.
– Csak akkor kapom vissza az apá mat, ha szabotá lom a
kü ldeté st. Nem tudtam, hogy pont mi leszü nk benne. A kü ldetés
kezdete utá n ú jabb figyelmezteté st kaptam Enkeladosztó l. Azt
mondta, holtan akar lá tni benneteket. Azt akarta, hogy egy
hegyhez vezesselek benneteket. Nem tudom pontosan,
melyikhez, csak annyit tudok hogy a Bay Area-ben talá lható ,
lá ttam a Golden Gate hidat a csú csró l. Holnap, a napforduló
delén, ott vá r rá m, hogy megejtsü k a fogolycserét.
Ké ptelen volt a bará tai szemébe nézni. Arra szá mított, hogy, a
fiú k kiabá lni kezdenek, vagy há tat fordítanak neki. vagy kirú gjá k
a hó viharba.
De Já szon csak kö zelebb hú zó dott, és ismét átkarolta.
– Istenem, Piper, annyira
sajná lom! Leo bó lintott.
– Most komolyan. Te má r hetek ó ta hordozod ezt magadban?
Piper, mi segíthetü nk.
Rá juk meredt.
– Mié rt nem ordítjá tok le a fejem, vagy ilyesmi?
Megparancsoltá k, hogy ö ljelek meg benneteket.

[40
1]
 – Ugyan má r! – mondta Já szon. – Mindkettő nket
megmentettél ezen a kü ldetésen. Aká rmikor a kezedbe tenném
az életem.
– A szá mbó l vette ki a szó t! – kontrá zott Leo. – É n is kaphatok
egy ö lelést?
– Há t nem é rtitek?! Azzal, hogy elmondtam nektek, talá n
megö ltem az apá mat.
– Kétlem – bö ffentett az edző . A tofuburgerét papírtá nyérba
csavarta, és ú gy ette, mint a tacó t. – Az ó riá s nem kapta meg,
amit akart, ezé rt tová bbra is szü ksége van az apá dra, mint
tú szra. Meg' vá rja, hogy felbukkansz-e a megbeszé lt idő ben. A
kü ldeté seteket ehhez a hegyhez akarja terelni, ugye?
Piper bizonytalanul bó lintott.
– Vagyis Héra valahol má shol van – vonta le a kö vetkeztetést
Hedge. – É s ő t is ugyanazon a napon kell megmenteni. Tehá t
vá lasztanod kell. Hé rát mented meg, vagy az apá dat. Ha Héra
mellett dö ntesz, akkor Enkeladosz kezelé sbe veszi az apá dat. De
az is igaz, hogy Enkeladosz akkor sem hagy futni, ha
együ ttmű kö dsz vele. Nyilvá nvaló an a Nagy Pró fécia hét
tagjá nak egyike vagy.
A hetek egyike. Beszé lt errő l má r Já szonnal és Leó val, de
nehezére esett elhinni. Nem é rezte magát annyira fontosnak.
Csak Aphrodité egyik lö kö tt gyereke volt. Ugyan ki gyilkolna és
csalna é rte?
– Vagyis nincs igazi vá lasztá sunk – mondta szomorú an a lá ny.
– Meg kell mentenü nk Hé rá t, vagy az ó riá skirá ly elszabadul. Ez
a mi kü ldeté sü nk. De a vilá g fü gg tő le. É s Enkeladosz tö bb
csatorná n á t figyel bennü nket. Enkeladosz nem hü lye. Tudni

[40
2]
fogja, ha irá nyt vá ltoztatunk, és má sfelé indulunk. É s akkor
megö li apát.
– Arra nem kerü l sor – ígérte Leo. – Mert megmentjü k.
– Nincs rá idő nk! – kiá ltotta Piper. – Kü lö nben is egy csapda!
– A bará taid vagyunk, szépsé gkirá lynő – mondta Leo. – Nem
hagyjuk meghalni az apá dat. Csak ki kell talá lnunk egy tervet.
Hedge edző felmordult.
– Sokat segítene, ha rá jö nné nk, hol az a hegy. Talá n Aiolosz
meg tudja mondani. A Bay Area nem számít a félistenek kedvelt
helyének. A titá nok régi otthona, az Othrü sz-hegy, a Tam-hegy
fö lö tt talá lható , Atlasz ott tartja az eget. Remélem, nem ezt a
hegyet lá ttad...
Piper felidézte az álmá ban lá tott panorá má t:
– Nem, ez a szá razfö ld belsejé ben volt.
Já szon ú gy meredt a tű zbe, ö sszerá ncolt homlokkal, mintha
megpró bá lna visszaemlé kezni valamire.
– Nem a félistenek kedvelt helye... Itt valami nem stimmel. A
Bay Area...
– Ú gy rémlik, hogy má r já rtá l ott? – kérdezte Piper.
– É n... – Jászon olyan arcot vá gott, mint akinek mindjá rt
sikerü l felidé znie egy emlé ket, aztá n az aggodalom
visszakö ltö zö tt tekinteté be. – Nem Jut eszembe. Mi is tö rtént az
Othrü sz-hegyen, edző ?
Hedge ú jra beleharapott a papírburgerébe.
– Tavaly nyá ron Kronosz ú j palotá t épített. Egy nagy, ronda
erő dö t, ez lett volna ú j kirá lysá gá nak kö zpontja. Ha jó l tudom.
a csata elkerü lte a kö rnyéket. Kronosz Manhattanbe vonult, és
megpró bá lta elfoglalni az Olimposzt. Emlékeim szerint néhá ny

[40
3]
titá nra hagyta a palota ő rzését, de miutá n Kronosz elvesztette a
csatát, az egé sz palota magá tó l ö sszedő lt.
– Nem – mondta Jászon.
Mindenki rá nézett.
– Mit akarsz mondani azzal, hogy „nem”?! – kérdezte Leo.
– Hogy nem így tö rté nt. É n... – Já szon teste megfeszü lt. A
barlang bejá rata felé né zett.– Ti is hallottá tok?
Egy má sodperc csend kö vetkezett. Aztá n Piper is meghallotta
az éjszaká ba hasító vonyítá sokat.

[40
4]
XXXIV. * Piper

–
ARKASOK – MONDTA PIPER. – KÖ ZEL VANNAK.
Já szon felá llt, és elő vará zsolta a kardjá t. Leo és Hedge
felpattantak a helyü krő l. Piper is megpró bá lt felá llni, de fekete
pontok kezdtek tá ncolni a szeme elő tt.
– Maradj itt! – mondta Jászon. – Majd megvédü nk.
Piper a fogá t csikorgatta. Utá lta a magatehetetlenség érzésé t.
Nem akarta, hogy megvédjék. Elő szö r az a hü lye boká ja. Most
meg ez az ostoba kihű lés. Talpra akart á llni, é s fegyvert ragadni.
Aztá n a tű z fénykö ré n kívü l, a barlang bejá ratá n tú l, feltű nt
egy vö rö sen izzó szempá r.
Rendben, talá n egy kis vé delem mé gsem árthat.
Ú jabb farkasok érkeztek a tű z kö zelébe. A dá n dogokná l
nagyobb, fekete bestiá k bundájá ra jég és hó tapadt. Agyaraik
csillogtak, vö rö sen ragyogó szemü k meglepő intelligenciá ró l
tanú skodott. A legelső farkas majdnem akkora volt, mint egy ló .
Pofá ja vérfoltos, mintha nemrégiben gyilkolt volna.
Piper kihú zta tő rét a tokjá bó l.
Azutá n Já szon elő relépett, és latinul mondott valamit. Piper
nem hitte, hogy egy holt nyelv bá rmilyen hatá ssal lehet a
vadá llatokra, de az alfahím kivillantotta az ínyét, é s a sző r
felmeredt a gerincé n. Az egyik hadnagya támadni pró bá it, de
fü lö n harapta.
Aztá n az ö sszes farkas visszahá trá lt a sö tétbe.

[40
5]
 – Ö csém? Nekem is latinul kell tanulnom! – Leo kezében
remegett a kalapá cs. – Mit mondtá l nekik, Já szon?
Hedge ká romkodott egyet.
– Aká rmit mondott, kevés volt. Nézzétek!
A farkasok visszatértek, de az alfahím nem volt kö zö ttü k.
Nem tá madtak. Csak vá rtak. Legalá bb tizenketten voltak.
Egyenetlen félholdban á lltak a tű z elő tt, és elzá rtá k a kijá ratot.
Az edző meglengette a bunkó sbotjá t.
– Mondom a haditervet: kinyírom ő ket, ti meg elmenekü ltö k.
– Edző , nem zavarja, hogy széttépik? – é rdeklő dö tt Piper.
– Ugyan, a sző rö m szá la sem gö rbü l meg.
Piper egy embert vett é szre a hó viharban, amint éppen utat
vá g magá nak a farkasok kö zö tt.
– Maradjunk együ tt! A falká t tisztelik a farkasok. Hedge,
semmi ő rü ltség! Senkit sem hagyunk itt.
Piper gombó cot é rzett a torká ban. Ö volt a falka leggyengébb
lá ncszeme. A farkasok biztosan kiszagoltá k fé lelmét. Ennyi
erő vel egy tá blát is akaszthatott volna a nyaká ba „ingyen ebéd”
felirattal.
A farkasok szé tvá ltak, és a fé rfi belépett a tű z fénykö rébe.
Zsíros, kó cos, koromfekete hajá n ujjpercekbő l ö sszefű zö tt
korona ü lt. Rongyos kabá tját tö bbfé le bundá bó l varrtá k: farkas,
nyú l, mosó medve, ó z é s néhá ny egyéb á llaté bó l, amiket Piper
nem tudott azonosítani. A prémek nem voltak kikészítve, és a
szagbó l ítélve frissnek sem mondta volna senki. A férfi vékony
volt, de izmos, mint egy hosszú tá vfutó . Legszö rnyű bb mégis az
arca volt. Vékony, sá padt bő r feszü lt a koponyá já n. Fogait
hegyes

[40
6]
agyarakká reszelte. A szeme ugyanolyan élé nkvö rö s volt, mint a
farkasoké. Leplezetlen gyű lö lettel Já szomra meredt.
– Ecce – kezdte – filii Rontani.
– Angolul, ha kérhetem, farkasember! – kiá ltotta Hedge.
A farkasember vicsorgott.
– Ró ma fia, mondd meg a faunodnak, hogy tartsa a szá já t, ha
nem akarja elő ételké nt végezni!
Pipernek eszé be jutott, hogy a faun a szatír ró mai neve. Nem
volt tú lsá gosan hasznos informá ció . Hasznos az lett volna, ha
rá jö n, kicsoda ez a farkasember, és hogyan győ zhetik le.
A farkasember vé gigné zett kis csapatukon. Az orrcimpá ja
megremegett.
– Szó val, igaz – tű nő dö tt. – Aphrodité gyermeke.
Héphaisztosz fia. Egy faun. É s egy ró mai fiú , aki nem kisebb
személyisé g fia, mint Jupiteré . Mindannyian együ tt, é s még meg
sem ö lték egymá st. Fö lö tté bb é rdekes.
– Hallottá l ró lunk? – tudakolta Já szon. – Kitő l?
A férfi vicsorgott. Egyszerre lehetett neveté snek és kihívá snak
is é rtelmezni.
– A nyomotokban voltunk egé sz nyugaton, félisten. Bíztunk
benne, hogy mi talá lunk rá tok elő szö r. Az ó riá skirá ly busá san
Megjutalmaz majd, ha feltá mad. É n Lycaon vagyok, a farkasok
kirá lya. É s a falká m nagyon é hes.
A farkasok vicsorogni kezdtek a sö tétben.
Piper a szeme sarká bó l lá tta, hogy Leo elteszi a kalapácsát, és
valami má st hú z elő a szerszá mos tá ská bó l. Egy á tlá tszó
folyadékkal teli palackot.

[40
7]
 Piper feltú rta az emlékezetét a férfi neve utá n kutatva, mert
biztos volt benne, hogy hallotta má r valamikor, de tö bbre most
nem emlékezett.
Lycaon Já szon kardjá ra meredt. Elő szö r az egyik, majd a
má sik oldalra lé pett, mintha rést keresne Já szon vé delmé n, de a
fiú kardja vele együ tt mozdult.
– Tá vozz! – parancsolta Já szon. – Itt nem lakatod jó l a falká d!
– Hacsak nem parancsolnak egy kis tofuburgert... – kíná lta Leo
Lycaon vicsorgott. Lá tható an nem volt tofurajongó .
– Ha a magam akarata szerint cselekedhetné k, téged ö lnélek
meg elő szö r – mondta Lycaon, mint aki nagyon bá nja, hogy
megfosztjá k ettő l a lehető sé gtő l -, Jupiter fia. Az atyá d tett azzá,
ami vagyok. Addig Á rká dia halandó kirá lya voltam, ö tven
dé lceg fiam volt, és Zeusz mindet megö lte a villá maival.
– Hohó ! – kezdte az edző . – De megvolt rá az oka!
Já szon há trapillantott.
– Edző , maga ismeri ezt a bohó cot?
– É n ismerem – felelt Piper. A tö rté net részletei lassan eszé be
jutottak. Rö vid, de anná l szö rnyű bb sztori volt, amin annak
idejé n jó t kuncogtak reggeli kö zben az apjá val. Piper most má r
nem tudott rajta nevetni.
– Lycaon meghívta Zeuszt vacsorá ra – kezdte. – De a kirá ly
nem volt benne biztos, hogy való ban Zeusz jö tt el hozzá. Ezért
pró bá nak vetette alá , mely sorá n emberhú st kíná lt neki
vacsorá ra. Zeusz persze vérig sértő dö tt, é s...
– Megö lte a fiaimat! – vonyította Lycaon. A farkasok kó rusban
ü vö ltö ttek vele.

[40
8]
 – Aztá n Zeusz farkassá vá ltoztatta – folytatta Piper. – A
vérfarkasokat azó ta... likantró poknak nevezik, az első vérfarkas
utá n.
– A farkasok kirá lya utá n – fejezte be Hedge edző . – Egy
halhatatlan, bü dö s, gonosz korcs utá n.
Lycaon felmordult:
– Darabokra téplek, faun!
– Kecskére fá j a fogad? Mindjá rt a kecskéié'/ fog fá jni!
– Á llj! – vá gott kö zbe Já szon. – Lycaon, azt mondta, engem
akar elő szö r megö lni, de...?
– Ró ma gyermeke, legnagyobb sajná latomra rád má r van
Jelentkező . Mivel ez itt... – legyintett karmaival Piper felé –
elmulasztott megö lni, elviszlek a Farkasok Há zá ba. Egy
hö lgyismerő sö m magá nak kö veteli a megtiszteltetést, hogy
megö lhet.
– Kirő l beszélsz?
A farkaskirá ly kuncogni kezdett.
– Egy nagy hó doló dró l. Ú gy lá tszik, mé ly benyomá st
gyakoroltá l a hö lgyre. Hamarosan a gondjaiba vesz, és én tényleg
nem panaszkodhatom. Mert a Farkasok Há zá ban kiontott véred
a territó riumom ú j hatá rá t fogja kijelö lni. Lupa kétszer is
meggondolja majd, hogy megtá madja-e a falká mat.
Piper szíve majdnem kiugrott bordá i mö gü l. Nem értette
pontosan Lycaon szavait, de a nő , aki meg akarja ö lni Já szont,
csakis Médeia lehet. Mégis tú lé lte a robbaná st.
Piper feltá pá szkodott. Fekete pontok ugrá ltak a szeme elő tt,
és mintha tá ncolt volna vele a barlang.

[40
9]
 – Jobb lesz, ha tá vozik – figyelmeztette Piper -, mielő tt
végzü nk magá val.
Megpró bá lt vará zserő t csempé szni a szavaiba, de tú l gyenge
volt hozzá . Takaró já ba tekerve, remegve, sá padtan é s izzadtan, a
kezébő l majdnem kieső tő rrel nem tű nt tú l fenyegető nek.
Lycaon szeménél mosolyrá ncok jelentek meg.
– Bátor pró bá lkozá s volt, kislá ny – mondta. – É rtékelem.
Gyors halá lod lesz. Csak Jupiter fia kell élve. A tö bbiek – attó l
tartok – vacsoraké nt vé gzik.
Piperben tudatosodott, hogy eljö tt a halá l pillanata, de
legalá bb á llva é ri a vég, Já szon oldalá n harcolva.
A fiú elő relépett.
– Nem ö lsz meg senkit, farkasember. Amíg velem nem végzek
Lycaon felvonyított, és kimeresztette karmait. Já szon a
farkaskirá ly felé sú jtott a kardjá val, de a penge á tsiklott rajta,
mintha egy á rnyon.
Lycaon nevetett.
– Arany, bronz, acé l... Ezek mit sem érnek a farkasaim ellen,
Jupiter ha.
– Ezü st! – kiá ltotta Piper. – A vérfarkasok csak attó l
pusztultuk el.
– Egyikü nkné l sincs ezü st! – mondta Já szon.
A farkasok a tű z fénykö rébe ugrottak. Hedge egy izgatott
„Juhú ú ú !” kísé reté ben tá madá sba lendü lt...
De Leo csapott le elő szö r. Fö ldhö z vá gta a kezében tartott
ü veget, amelynek tartalma a farkasokra frö ccsent – benzin
ö sszetéveszthetetlen szaga áradt mindenfelé . Aztá n egy
tű zlabdá t dobott a tó csá ba, é s má r á llt is a lá ngfal. Még Lycaon is

[41
0]
gondterhelt á brá zattal nézte a gá tat, ami elvá lasztotta farkasait a
félistenektő l.
– Ne csiná ljá tok má r! – panaszkodott Hedge. – Nem
csaphatom le ő ket, ha a tű z tú loldalá n vannak!
Ha egy farkas kö zeledni pró bá lt, Leo ú jabb lá ngcsó vá t
bocsá tott ki a kezé bő l, de minden egyes lö vés fá radtabbá tette,
és a benzin lassan elégett.
– Nem tudok még egy ü veg benzint vará zsolni –
figyelmeztette a tö bbieket Leo. Aztá n elvö rö sö dö tt. – Ez nem sü lt
el jó l. É gés ez az égés. A szerszá mtá ská mnak fel kell tö ltő dnie.
Neked mid van, haver?
– Semmim felelt Já szon. – Egyetlen haszná lható fegyverem
sincs.
– É s a villá mok? – kérdezte Piper.
Já szon ö sszpontosított, de nem tö rtént semmi.
– Talá n a havazá s zavar be.
– Eresszü k el a ventusokat! – javasolta Piper.
– Hogy ü res ké zzel álljunk Aiolosz elé? – csattant fel Já szon. –
Nem azért jö ttü nk el Idá ig.
Lycaon felnevetett.
– Csak ú gy bű zlö tö k a félelemtő l. Néhá ny má sodpercetek van
há tra az életbő l, fé listenek. Imá dkozzatok ahhoz, akihez tetszik!
Zeusz nem kegyelmezett nekem, én sem fogok nektek.
A lá ngok sisteregve kihunytak. Já szon ká romkodva elhajította
kardjá t. Elő rehajolt, mintha birkó zá sra készü lne. Leo kivette a
kalapá csot a tá ská já bó l. Piper felemelte a tő rét. Nem sok, de
jelen pillanatban má ssal nem rendelkezett. Hedge edző
meglengette a

[41
1]
bunkó sbotjá t, ő volt kö zö ttü k az egyetlen, aki látható lag é gett a
vá gytó l, hogy meghaljon.
A vihar zajá n sercegő hang hatolt á t. Mintha elté ptek volna
egy kartonpapírt. A legkö zelebbi farkas nyaká bó l a kö vetkező
pillanatban egy hosszú nyílvessző á llt ki. Egy ezü st nyílvessző . A
farkas megrá ndult, eldő lt, és sö tét tó csá vá olvadt.
Ú jabb nyílvessző k érkeztek. Ú jabb farkasok dő ltek el. A falka
zavarodottan felbolydult. Egy nyílvessző Lycaont vette célba, de
a farkaskirá ly elkapta a levegő ben. Aztá n fá jdalmá ban felkiá ltott.
Amikor eldobta, a tenyerén fü stö lgő , megszenesedett seb
sö tétlett.
Ú jabb nyílvessző csapó dott a vá llá ba, és a farkaskirá ly
megingott.
– Á tkozottak! – kiá ltotta. A falká já ra mordult, a farkasok meg-
fordultak, és futni kezdtek. Lycaon vö rö sen izzó szemével
Já szonra meredt.
– Még nem vé geztü nk, fiú – mondta.
Aztá n eltű nt az éjben.
Piper né há ny má sodperc mú lva ú jabb farkasok csaholá sá ra
lett figyelmes, de ezek má sként hangzottak – kevésbé
fenyegető en, mintha nyomot kö vető vadá szkutyá k hangjai lettek
volna. Ha-marosan egy kisebb méretű , fehér farkas ü getett a
barlangba, ké t má sikkal a nyomá ban.
– Megö ljem ő ket? – kérdezte Hedge.
– Ne! – mondta Piper. – Vá rjon!
A farkasok oldalra dö ntö tték fejü ket, és nagy, arany
szemü kkel tanulmá nyoztá k a csapatot.

[41
2]
 Egy szívdobbaná snyi idő vel késő bb megjelentek a gazdá ik. Fél
tucat, fehér-szü rke terepruhá t viselő vadá sz. Mindegyikü k
kezében is volt, há tukon ezü st nyílvessző vel teli tegezek ló gtak.
Arcukat kapucni takarta, de minden kétséget kizá ró an lá nyok
voltak. Egyikü k – aki valamivel idő sebb lehetett a tö bbieknél – a
tábortű z mellé kuporodott, é s felkapta a Lycaon tenyeré t
megsebző nyílvessző t.
– Majdnem elkaptuk – mondta, majd a tá rsá hoz fordult. –
Phoebe, maradj mellettem, és figyeld a bejá ratot! A tö bbiek
eredjenek Lycaon nyomá ba! Nem veszíthetjü k szem elő l.
Hamarosan utá natok megyü nk.
A Vadá szok igent motyogtak, aztá n Lycaon falká ja utá n
vetették magukat.
A fehér ruhá s lá ny feléjü k fordult, de arca tová bbra is
csuklyá ja takará sá ban maradt.
– Egy hete kö vetjü k a dé mon nyomá t. Mindenki jó l van?
Senkit sem haraptak meg?
Já szon dö bbenten á llt, és a lá nyt bá multa. Piper nem tudta
nem é szrevenni, hogy mennyire hasonlít a hangjuk. Nehéz lett
volna pontosan meghatá rozni, miben, de a lá ny beszédmó dja,
ahogy a szavakat formá lta, Já szonéra emlékeztetett.
– Te vagy az a lá ny – mondta Piper. – Te vagy Thá lia.
A lá ny teste megfeszü lt. Piper attó l tartott, nyílvessző ért nyú l
de csak a kapucnijá t tolta há tra. Tü skés, fekete haja volt,
homloká t tiara díszítette. A fejék természetfeletti fénybe vonta az
arcá t, mintha tö bb lenne kö zö nséges halandó ná l, szeme kéken
csillogott. ö volt a Já szon fotó já n lá tott lá ny.
– Ismerjü k egymá st? – kérdezte Thá lia.

[41
3]
 Piper nagy levegő t vett.
– Lehet, hogy meg fog lepni, de...
– Thá lia – lépett elő re Já szon, és megremegett a hangja. –
Já szon vagyok, a testvéred.

[41
4]
XXXV. * Leo

L
EÓ Ú GY É REZTE, hogy az egé sz csapatbó l ő a legpechesebb, és
ez nem volt kis szó . Mié rt nincs neki egy régen elvesztett
testvé re, vagy egy filmcsillag apja, akit meg kell menteni? Csak
egy szerszá mtá ská ja meg egy ö sszetö rt sá rká nya, ami a kü ldetés
feléné l lezuhant. Talá n a Héphaisztosz-csapatot sú jtó , ostoba
á tok miatt, de Leo má s vélemé nyen volt. Az ő élete má r a
Tá borba érkezés elő tt is szerencsétlenségek sorozata volt.
Ezer év mú lva, amikor az emberek a tá bortű z mellett errő l a
kü ldeté srő l mesé lnek majd, bá tor Já szont és gyö nyö rű Pipert
fognak emlegetni, meg a csicská jukat, a Tü zes Valdezt, aki
hű ségesen kísérte ő ket egy tá ska vará zscsavarhú zó val, és
idő nként tofuburgert sü tö tt nekik.
É s mintha ez nem lett volna elé g, Leo belezú gott minden
ú tjukba kerü lő lá nyba – kü lö nö sen az elérhetetlenekbe.
Amikor elő szö r meglá tta Thá liá t, arra gondolt, tú l csinos
ahhoz, hogy Já szon testvére legyen. Aztá n arra, hogy ezt inká bb
mégsem teszi szó vá . Tetszett neki a lá ny sö té t haja, ké k szeme,
magabiztos arca. Olyan lá nynak látszott, aki focipá lyá n
ugyanú gy lesö pri az ellenfelé t, mint a harcté ren, é s aki mélyen
lené zi a Leo fé léket. Tehá t pont Leo esete volt.
A két testvér egy má sodpercig dö bbenten meredt egymá sra.
Aztá n Thá lia elő reugrott, és megö lelte Já szont.

[41
5]
 – Istenem! Nekem azt mondta, meghaltá l! – ragadta meg
Já szon arcá t, mint aki alaposan meg akarja vizsgá lni. –
Artemisznek há la, tényleg te vagy az. Az a kis heg a szádon.
Kétéves korodban meg akartá l enni egy tű ző gépet!
Leo felkacagott.
– Komolyan?
Hedge ú gy bó lintott, mint aki tisztelettel adó zik Já szon
ízlésé nek.
– Tű ző gép! Magas a vastartalma.
– Vá -vá rj! – dadogta Já szon. – Ki mondta neked, hogy halott
vagyok? Mi tö rtént velem?
A barlang bejá ratá ban á lló fehé r farkas vakkantott egyet.
Thá lia visszané zett a farkasra, és bó lintott, de a kezét Jászon
arcá n tartotta, mintha attó l fé lne, hogy eltű nik.
– A farkasom arra figyelmeztet, hogy nincs sok idő m, és igaza
van. De beszé lnü nk kell. Ü ljü nk le!
De Pipernek jobb ö tlete tá madt. Ö sszeesett. Ha Hedge nem
kapja el a fejét alaposan beü ti a barlang padlatá ba.
Thá lia odaszaladt.
– Mi van vele? Má r lá tom. Bokaficammal kombiná lt kihű lés. –
Szemö ldö két ö sszehú zva a szatírra né zett. – Nem akar valami
termé szetes gyó gymó dot alkalmazni rajta?
Hedge gú nyosan nézett rá .
– Szerinted mitő l van ennyire jó á llapotban? Nem é rzed a
Gatorade-ital szagá t?
Thá lia elő szö r tekintett Leó ra. Méghozzá olyan vá dló
pillantsá l, mintha azt ké rdezné, miért engedte ezt a kecskét
orvost já tszani? Mintha Leo hibá ja lett volna.

[41
6]
 – Te meg a szatír, vigyétek a lá nyt bejá ratná l á lló bará taimhoz!
Phoebe kivá ló gyó gyító .
– Hideg van kint, nem akarom, hogy lefagyjanak a szarvaim!
Leo tudta, hogy csak le akarjá k koptatni ő ket.
– Jö jjö n, Hedge! Ezek négyszemkö zt akarnak beszélni
egymá ssal.
– Fené be, nem kell leverni senkit!
Hedge a bejá rathoz vitte Pipert. Leo is indult volna kifelé, de
Já szon utá naszó lt:
– Ö regem, ö ö ö ... nem maradná l a kö zelemben?
Leo valami vá ratlan dolgot pillantott meg Já szon szemében: a
fiú segítséget kért. Szü ksége volt valakire, aki mellette van.
Leo elmosolyodott.
– Kö zel maradá sban jó vagyok.
Thá lia nem tű nt tú l boldognak a dolgok ilyetén alakulá sá tó l,
de mindhá rman letelepedtek a tű z kö ré. Néhá ny percig egyikü k
sem szó lt. Já szon ú gy nézte testvérét, mintha egy félelmetes
gépezet lenne – ami felrobban, ha nem megfelelő en kezelik.
Thá lia lazá bban vette a dolgokat, mintha az életben nagyobb
meglepetések is érté k volna egy elveszettnek hitt testvér
megtalá lá sá ná l. De azért ő is egyfajta csodá lkozó transzban
né zte a fiú t, és talá n a kis ké t évesre gondolt, aki tű ző gé pet evett.
Leo rézdró tokat vett ki a zsebébő l, é s tekergetni kezdte ő ket.
Vé gü l nem bírta tová bb a hallgatá st, és megké rdezte:
– Artemisz Vadá szainá l ez a „nem randizunk” téma egy életre
szó l, vagy inká bb olyan idő szaki dolog? Hogy van ez?
Thá lia ú gy meredt rá , mintha most merü lt volna fel egy Poce
gö dö rbő l. Igen, hatá rozottan bejö tt neki ez a csaj.

[41
7]
 Já szon sípcsonton rú gta a bará tjá t.
– Ne foglalkozz Leó val – mondta aztá n a nő vé rének csak
szeretné megtö rni a jeget. Inká bb arró l beszélj, mi tö rté nt a
csalá dunkkal, ki mondta neked, hogy meghaltam?
Thá lia hú zgá lni kezdte az ezü st karkö tő jét. A tű z fényében és
a téli terepruhá ban kísértetiesen hasonlított Khió néra, a
hó hercegnő re. Ugyanolyan hideg és gyö nyö rű volt.
– Emlékszel valamire? – kérdezte a lá ny. Já szon megrá zta a
fejé t.
– Há rom nappal ezelő tt egy buszon té rtem magamhoz. Leo és
Piper tá rsasá gá ban.
– Mi semmirő l sem tehetü nk! – tette hozzá sietve Leo. – Hé ra
rabolta el az emlé kezetét.
Thá lia izmai megfeszü ltek.
– Héra? Honnan tudjá tok?
Já szon beszá molt a kü ldetés részleteirő l. Beszélt a Táborban
hallott pró féciá ró l, Héra bebö rtö nzésé rő l, a Piper apjá t elrabló
ó riá sró l és a határidő rő l. Leo csak néha kotyogott kö zbe, hogy a
legfontosabb dolgokró l is essen szó : példá ul, hogyan szerelte
ö ssze a bronzsá rká nyt, hogyan dobá lt tű zgö mbö ket és készített
kivá ló tacó t.
Thá lia jó hallgató sá gnak bizonyult. Semmi sem lepte meg – se
a szö rnyek, se a pró fé ciá k, se a feltá madt holtak, se a taco. De
amikor Já szon Midasz kirá lyró l beszé lt, ó gö rö gü l ká romkodott
egyet.
– Tudtam, hogy fel kellett volna égetnü nk a há zát – mondta. –
Az az ember egy sorscsapá s. De csak Lycaon kö vetésére

[41
8]
koncentrá ltunk. Ö rü lö k, hogy sikerü lt megmenekü lnö tö k. Szó val
Héra volt az, aki... éveken á t rejtegetett?
– Nem tudom – hú zta elő Já szon a zsebé ben lapuló fotó t. –
É ppen csak annyi emlé ket hagyott, hogy felismerjelek.
Thá lia voná sai megenyhü ltek, amikor a képre tekintett.
– Errő l teljesen elfeledkeztem. Az 1-es bungaló ban hagytam,
ugye?
Já szon bó lintott.
– Talá n Héra akarta, hogy talá lkozzunk. Amikor leszá lltunk a
barlangná l... az volt az érzé sem, hogy valami fontos dolog helybe
lesz. Mintha tudtam volna, hogy kö zel vagy. Ő rü ltség, ugye?
– Szerintem nem! – nyugtatta meg Leo. – Nekem is az volt j
sorsom, hogy talá lkozzam a fantasztikus nő véreddel.
Thá lia meg sem hallotta. Való színű leg nem akarta tudomá sul
venni, Leo mennyire rá mozdult.
– Ha istenekkel van dolgod, semmi sem ő rü ltség, Já szon. De
Hérá ban akkor sem bízhatsz meg. Első sorban azért, mert Zeusz
gyermekei vagyunk. Héra utá lja Zeusz gyermekeit.
– Azt mondta, Zeusz engesztelő ajá ndékké nt felajá nlotta neki
az életemet. Lehet ebben valami?
Thá lia arca elsá padt.
– Istenek... Anyá nak nem kellett volna... Te nem emlékszel,
ugye? Hogy is emlékeznél!
– Mire? – ké rdezte Já szon.
Thá lia arcvoná sai ö regedtek néhá ny évet a tű z fé nyében,
mintha a halhatatlansá g nem mű kö dne tö kéletesen.
– Já szon... nem tudom, hogy mondjam el. Anyá nk nem volt tú l
kiegyensú lyozott személyiség. Azért akadt meg rajta Zeusz

[41
9]
szeme, mert televízió s színé sznő volt, és gyö nyö rű . De a hírnevet
nem tudta rendesen kezelni. Ivott, és botrá nyokat csiná lt.
Á llandó szereplő je volt a pletykalapoknak. Soha nem volt elege a
figyelembő l. Mielő tt megszü letté l, állandó an veszekedtü nk...
Tudta, hogy az apá nk Zeusz, és ké ptelen volt feldolgozni. É lete
legnagyobb sikere az é g istené nek elcsá bítá sa volt, és nem tudta
elfogadni, amikor az lelé pett. Mert az istenek... nem soká ig
maradnak egy helyen.
Leo visszaemlékezett rá , hogy az é desanyja azt ígé rte, apja
egy nap visszaté r hozzá juk. De az anyja soha nem volt mérges
Héphaisztoszra. Nem a maga kedvéért szerette volna, hogy
visszaté rjen – csak Leo miatt, hogy Leó nak apaké pe lehessen.
Nem érdekelte, hogy a munká ja semmiféle elő relépéssel nem
kecsegtette, nem é rdekelte, hogy egy kis laká sban szorongtak, és
hogy soha nem jö ttek ki a pé nzbő l. Mindig azt mondta, hogy
amíg Leo mellette van, szép az é let.
Leo Já szon arcát né zte – amikor Thá lia az anyjá ró l beszé lt,
egyre szomorú bb lett é s életé ben elő szö r nem volt fé ltékeny a
bará tjá ra, aki elvesztette az é desanyjá t, és nehéz idő k á lltak a
há ta mö gö tt. Ő legalá bb emlé kezett a mamá já ra. Azon kapta
magá t, hogy morzézik a térdén: szeretlek. Sajná lta Já szont, hogy
nincsenek hasonló emlé kei – semmi, amiben vigaszt lelhetne.
– Vagyis...? – Jászon nem tudta befejezni a kérdé st.
– Já szon, vannak bará taid. É s most má r egy nő vé red is. Nem
vagy egyedü l – bá torította Leo.
Thá lia a kezét nyú jtotta, é s Já szon elfogadta.
– Hétéves koromban – folytatta a lá ny – Zeusz ú jra elkezdte
lá togatni anyá nkat. Talá n lelkiismeret-fiirdalá sa volt, amiért

[42
0]
zá tonyra futott miatta anya é lete. De az apá nk valahogy
megvá ltozott. Idő sebb lett, szigorú bb, sokkal atyá skodó bban
viselkedett velem. Anya á llapota javulni kezdett. Szerette, ha
Zeusz mellette van, ha ajá ndé kokat kap tő le, ha dö rgeti neki az
eget. Mindig figyelemre vá gyott. Akkoriban szü lettél meg te.
Anyá val... soha nem jö ttem ki. De a szü letésed miatt mellette
maradtam. Olyan aranyos voltá l!
É s fé ltem, hogy anya nem képes a gondodat viselni. Mert
Zeusz természetesen ismét eltű nt. Biztosan elege lett anya
kö vetelő zéseibő l. Á llandó an rá gta a fü lét, hogy vigye el az
Olimposzra, hogy tegye halhatatlanná , ö rö kre széppé . Amikor
végleg lelépett, anya egyre kiegyensú lyozatlanabb lett. Engem
akkoriban talá ltak meg elő szö r a szö rnyek. Anya Hérá t okolta.
Azt á llította, hogy az istennő téged is meg akar kaparintani. Héra
má r az én szü leté semtő l is kiakadt, de két gyermek ugyanattó l az
anyá tó l má r hatalmas sé rtésnek szá mított. Anya azt mondta,
hogy nem ő akart Já szonnak nevezni téged, de Zeusz
ragaszkodott hozzá , mert így pró bá lta kiengesztelni Hérá t, aki
szerette ezt a nevet. Nem tudtam higgyek.
Leo a rézdró tokkal babrá lt. Ú gy érezte magá t, mintha
hallgató zna. Nem tartoztak rá ezek az informá ció k, de legalá bb
jobban megismerhette Já szont. Mintha most bepó tolhatná azt a
Vadon Iskolá ban eltö ltö tt négy hó napot, amikor csak képzelte
Já szon bará tsá gá t.
– De hogyan szakadtatok el egymá stó l? – kocká ztatta meg a
kérdést Thá lia megszorította Já szon kezét.
– Istenek, ha tudtam volna, hogy életben vagy... minden
má shogy alakul. De kétéves korodban anya bepakolt bennü nket

[42
1]
a kocsiba, és azt mondta, csalá di kirá ndulá sra megyü nk. É szak
felé indultunk, a borvidék irá nyá ba, egy parkhoz, amit meg akart
mutatni nekü nk. Emlé kszem, nagyon furcsá nak tartottam az
egészet, mert anya soha nem vitt bennü nket sehová , és
szuperideges volt. Fogtam a kezed, és a park kö zepén á lló , nagy
épü let felé sétá ltunk, amikor... – Thá lia nagy levegő t vett. – Anya
azt mondta, menjek vissza a kocsihoz a piknikkosá rért. Nem
akartalak egyedü l hagyni vele, de csak néhá ny percrő l volt szó .
Amikor visszajö ttem... anya a lé pcső n té rdelt. A mellét verte, és
zokogott. Azt mondta... Azt mondta, eltá voztá l. Hogy Hé ra
kiszemelt, é s egyébké nt is halá lra voltá l íté lve. Nem tudtam, mit
tett veled. Fé ltem, hogy teljesen elvesztette az eszé t.
Kö rberohantam a parkot, de te nem voltá l sehol. Anyá nak ú gy
kellett elvonszolnia a parkbó l, rú gkapá ltam, sikítoztam. A
kö vetkező pá r napban teljesen hisztérikus voltam. Nem
emlé kszem mindenre, csak arra, hogy kihívtam anyá ra a
rendő rsé get, hamarosan megjelentek a zsaruk, és soká ig
faggattá k. Miutá n elmentek, kirobbant a veszekedé s. Azt
mondta, elá rul' mm, ahelyett, hogy tá mogattam volna, mintha az
egész ü gyben nem ő számított volna. Végü l nem bírtam tová bb.
Az eltű nésed olt az utolsó csepp a pohá rban. Elszö ktem
otthonró l, é s soha nem tértem haza, mé g anya temetésére sem,
amikor néhá ny éve meghalt. Azt hittem, ö rö kre eltű ntél, és
senkinek nem beszé ltem ró lad. Még Annabethnek és Luke-nak
sem. Tú l fá jdalmas lett volna.
– Kheiró n mé gis tudott ró lam – mondta Já szon tá voli hangon.
– Amikor elő szö r a Tá bor terü letére léptem, rá m né zett, és ezt
mondta: „Neked halottnak kellene lenned.”

[42
2]
 – Ezt nem é rtem – mondta Thá lia. – Soha nem beszé ltem neki
ró lad.
– Hé , most az a legfontosabb, hogy megtalá ltátok egymá st!
Szerencsé sek vagytok – mondta Leo.
Thá lia bó lintott.
– Leó nak igaza van. Nézz magadra! Annyi é ves vagy, mint én.
Felnő tté l.
– De hol voltam idő kö zben? – kérdezte Já szon. – Hogyan
tű nhettem el ilyen hosszú idő re, és mi van a ró mai dolgokkal...
Thá lia ö sszerá ncolta a homlokát.
– Ró mai dolgokkal?
– A tesó d folyékonyan beszé l latinul. Az isteneket a ró mai
nevü kö n hívja, és tetová lá sai vannak – mutatott Leo a Jászon
karjá n lévő jelekre. Aztá n gyorsan ö sszefoglalta Thá liá nak,
mennyi fura dologba futottak bele: Boreasz Aquilonná vá ltozott,
Lycaon Ró ma fiá nak nevezte Jászont, és a farkasok hátrá lni
kezdtek, amikor latinul beszélt hozzájuk.
Thá lia megpendítette íja idegét.
– Latinul. Zeusz néha latinul beszé lt, amikor má sodszor
visszaté rt anyához. É s, mint mondtam, valahogy megvá ltozott,
katoná sabb lett.
– Arra célzol, hogy a ró mai alakjá ban jelent meg? – kérdezte
Já szon. – Azért hiszem magam Jupiter gyermekének?
– Talá n – mondta Thá lia. – Eddig nem hallottam hasonló
esetrő l, de megmagyará zná , miért gondolkodsz ró mai
terminusokban, miért beszélsz latinul ó gö rö g helyett. Ez
kivételes esetté tenne téged. De nem magyará zná meg, hogyan
maradtá l é letben a Fé lvér Tá boron kívü l. Zeusz vagy Jupiter –

[42
3]
ahogy hívni akarod – fiá t levadá sztá k volna a szö rnyek. Egyedü l
évekkel ezelő tt meg kellett volna halnod. Tudom, mert é n sem
éltem volna tú l bará tok nélkü l. Kiképzésre lett volna szü kséged,
egy biztonsá gos helyre...
– Nem volt egyedü l – bö kte ki Leo. – Ú tkö zben hallottunk
hozzá hasonló hő sö krő l.
Thá lia furcsá n nézett rá .
– Mire célzol?
Leo elmesé lte a Médeia boltjá ban lá tott szakadt, bíborszínű
pó ló t, é s hogy a kü klopszok egy latinul beszé lő Merkú r-kö lykö t
emlegettek.
– Má shol nincsenek fé listenek? – kérdezte Leo. – Mármint a
Félvér Tá boron kívü l? Ki tudja, lehet, hogy valami ő rü lt
latintaná r istengyerekeket rabol el, és beleveri fejü kbe a ró mai
gondolkozá smó dot.
Leo egybő l rá jö tt, mekkora hü lyeséget mondott. Thá lia olyan I
szú ró san né zett rá csillogó szemével, mintha a gyanú sítottak
sorá ban állna.
– Bejá rtam az egé sz orszá got – tű nő dö tt el a lá ny —, de nem I
talá lkoztam ő rü lt latintaná rokkal vagy bíbor pó ló s fé listenekkel.
I Bá r... – de nem fejezte be a mondatot, mintha valami
kellemetlen I dolog jutott volna az eszébe.
– Bá r? – sü rgette Já szon.
Thá lia megrá zta a fejét.
– Beszélnem kell az istennő vel. Artemisz talá n tanácsot ad.
– Artemisz mé g szó ba á ll veled? – kérdezte Já szon. – Az
istenek tö bbsé ge elhallgatott.

[42
4]
 – Artemisz a sajá t szabá lyait kö veti – mondta Thá lia. – Nem
akarja Zeusz tudomá sá ra hozni, de nevetségesnek tartja az
Olimposz bezá rá sá t. Ő rendelte el, hogy kö vessü k Lycaont. Azt
mondta, ha megtalá ljuk, egy elveszett bará tunk nyomá ra
akadunk.
– Percy Jacksonéra – talá lgatott Leo. – A srá céra, akit
Annabeth keres.
Thá lia bó lintott. Arcá ra aggodalom ü lt ki.
Leo azon gondolkozott, ha ő eltű nne, vá gna-e valaki ilyen
aggodalmas képet. Ebben erő sen kételkedett.
– Hogy jö n Lycaon a képbe? – kérdezte Leo. – É s hogyan áll ez
kapcsolatban velü nk?
– Ezt kell minél gyorsabban kitalá lnunk – mondta Thá lia. –
Holnap lejá r a hatá ridő tö k, ne vesztegessétek az ó rá kat.' Aiolosz
talá n meg tudja mondani, hogy...
A fehé r farkas megjelent az ajtó ban, és tü relmetlenü l
vakkantott – Tová bb kell indulnom – á llt fel Thá lia -, ha nem
akarom elveszteni a tö bbi Vadá sz nyomát. De elő szö r elviszlek
benneteket Aiolosz palotá já ba.
– Nem fontos... ha sietned kell – mondta Já szon bátortalanul.
– Ugyan! – mosolygott Thá lia, és felsegítette. – É vek ó ta nem
volt testvérem. Kibírok néhá ny percet veled, mielő tt idegesíteni
kezdesz. Gyerü nk!

[42
5]
XXXVI. * Leo

A
MIKOR LEO MEGLÁ TTA, hogy Pipert és Hedge-t mennyire
elké nyeztetik odakint, elfogta a sá rga irigység.
Azt hitte, befagy a seggü k a hidegben, erre Phoebe ezü st
sá trat rittyentett nekik a barlang elé. Leo el se tudta képzelni,
hogyan verte fel ilyen gyorsan, de mé g kényelmes díszpá rná k is
kerü ltek valahonnan, é s kerozinká lyha gondoskodott ró la, hogy
kellemesen átmelegedjenek. Piper ismé t a régi volt, kapott egy
pá rkát, egy pá r kesztyű t é s egy olyan terepszínű nadrá got,
amilyet a Vadá szok hordtak. Phoebe, Hedge és Piper forró
csokolá dét kortyolgatva lazított.
– Ez hihetetlen! – mé ltatlankodott Leo. – Mi egy barlangban
kuksolunk, ti meg egy luxussá torban terpeszkedtek?! É n is ki
akarok hű lni. Forró csokit é s pá rkakabá tot akarok!
Phoebe megvető en fú jt egyet.
– Fiú k... – Mintha ez lenne a legnagyobb sérté s, amivel elő tud
rukkolni.
– Nyugi, Phoebe – mondta Thá lia. – Szü kségü k van
extrakabá tra a srá coknak is. É s akad még forró csoki.
Phoebe morgott egy keveset, de Leo és Já szon hamarosan
ezü st téli ruhá ban pompá zott, ami hihetetlenü l kö nnyű és meleg
volt. A forró csokolá dé meg egyenesen isteni.
– Egé szség! – harsogta Hedge edző , azzal megette a hő tartó
poharat.

[42
6]
 – Biztosan jó t tesz a beleinek? – kérdezte Leo.
Thá lia megveregette Piper há tá t.
– Képes vagy tová bbmenni?
Piper bó lintott.
– Phoebének há la, simá n. Ti aztá n tudjá tok, hogyan kell tú lélni
a vadonban. Ú gy é rzem, le tudnék futni tizenö t kilométert.
Thá lia Já szonra kacsintott.
– Ahhoz képest, hogy Aphrodité gyermeke, van vér a
pucá já ban. Tetszik nekem.
– Hé, én is simá n lefutok tizenö t kilométert! – csatlakozott Leo.
– A Hé phaisztosz-kö lykö k nagyon kemé ny csá vó k. Gyerü nk!
Thá lia termé szetesen meg sem hallotta.
Phoebének – írd és mondd – cirka hat má sodpercébe telt
tá bort bontani. Leo ettő l teljesen kiakadt. A sá tor magá tó l
csukó dott ö ssze rá gó gumi nagysá gú kocká vá . Leo szerette volna
elkérni tő le a mű szaki rajzot, de nem volt rá idő .
Thá lia vékony ö svényt hagyva maga utá n felfelé szaladt a
hegy-oldalon, és Leo hamar megbá nta, hogy megjá tszottá a
macsó t, mert a Vadá szok alaposan lehagytá k.
Hedge edző ú gy ugrá lt, mint egy hegyi kecske, és ú gy biztatta
ő ket, mint az iskolai versenyeken:
– Gyerü nk, Valdez! Csipkedd magad! Nó ta indul! „Van
nekem egy kedvesem...”
– Nó ta á llj! – csattant fel Thá lia.
Ú gyhogy csendben futottak tová bb.
Leo hamarosan a csapat sereghajtó ja lett, Já szonnal együ tt.
– Hogy vagy, haver?
Já szon arcá ró l leolvasta a vá laszt.

[42
7]
 – Thá lia olyan termé szetesnek veszi – mondta. – Mintha nem
lenne nagy ü gy a felbukkaná som. Nem tudom, mire szá mítottam
de... má s, mint én. Sokkal ö sszeszedettebb.
– Ó nem szenved amné ziá ban, és tö bb ideje volt hozzá szokni a
félisten-ü gyhö z. Ha istenekkel tá rsalogná l évek ó ta, és
szö rnyekkel kü zdenél, te is hozzá szokná l a meglepetésekhez.
– Lehet. Bá rcsak tudná m, mi tö rté nt velem kétéves koromban,
miért akart az anyá m megszabadulni tő lem! Thá lia miattam
szö kö tt el otthonró l.
– Hé , aká rmi tö rtént, nem a te hibá d. A nő véred belevaló csaj.
Sokban hasonlít rá d.
Já szon nem felelt. Leo azon rá gó dott, nem mondott-e
butasá got. Azt akarta, hogy Jászon jobban érezze magát, de az
egész ü gy kívü l esett a komfortzó ná já n.
Leo azt kívá nta, bá rcsak benyú lhatna a szerszá mos tá ská já ba,
és kivehetné belő le a megfelelő szerszá mot, amivel
megjavíthatja Já szon memó riá já t. Talá n egy kalapá csot, amivel
megü tö gethetne a megakadt alkatré szt, é s minden mű kö dni
kezdene. Sokkal egyszerű bb lenne, mint „megbeszélni”. „Nem
értek a szerves
létformákhoz?” – kö sz, apa, hogy ezt ö rö kö ltem tő led!
Annyira elmerü lt a gondolataiban, hogy észre sem vette, ami-
kor a Vadá szok megá lltak. Nekiü tkö zö tt Thá liá nak, és majdnem
legurultak a hegyrő l. Szerencsére a Vadá sz biztosan á llt a lá bá n,
és mindkettő jü ket megtartotta. Aztá n az égre mutatott.
– Egy bazi nagy szikla – fulladt el Leo hangja.
A Pikes Peak csú csá nak kö zeiében á lltak. Az alattuk elterü lő
vilá got felhő paplan takarta a szemü k elő l. A levegő annyira ritka
volt, hogy Leó nak légszomja tá madt. Leszá llt az éj, de telihold

[42
8]
volt, és a csillagok hihetetlen erő vel ragyogtak. É szakra és dé lre
ú jabb hegycsú csok tö rték át a felhő ket, mintha szigetek vagy
fogak lettek volna.
De az igazi látvá nyossá g mégis felettü k volt. Fé l kilométeres
magassá gban egy bíbor fénnyel ragyogó szikla lebegett. Nehéz
volt megbecsü lni a nagysá gá t. De Leo ú gy lá tta, legalá bb olyan
szé les é s magas, mint egy futballstadion. Az oldalá n, az éles
sziklá k kö zt barlangok sö tétlettek, idő nké nt szél sü vö ltö tt ki
belő lü k, olyan hangon, mint egy orgonasíp. A szikla tetején á lló
erő dö t bronzfalak vé dté k.
A lebegő szigetet csak egy keskeny, holdfényben csillogó
jé ghíd kö tö tte ö ssze a Pikes Peakkel.
De Leo hamarosan rájö tt, hogy a híd nem lehet jé g, mert nem
szilá rd. Amikor a szél irá nyt vá ltott, a híd hullá mzani kezdett –
elhomá lyosodott, megritkult, néhá ny helyen pamacsokra
szakadozott, mint egy kondenzcsík.
– Ugye nem akarunk rajta felmenni? –
kérdezte. Thá lia vá llat vont.
– Bevallom, én sem vagyok a magassá g barátja. De ha be
akartok jutni Aiolosz erő djébe, ez az egyetlen ú t.
– Ez az erő d mindig itt lebeg? – kérdezte Piper. – Miért nem
veszik é szre az emberek a Pikes Peak tetején?
– A Kö d miatt – felelt Thá lia. – Elő fordul, hogy né ha,
véletlenü l mégis meglá tjá k. Ilyenkor a Pikes Peak bíbor fényben
ú szik. De az emberek a fé ny já téká ra fogjá k. Pedig való já ban
Aiolosz palotájá nak fényé t veri vissza a hegy.
– Hatalmas – á mult Já szon.
Thá lia felkacagott.

[42
9]
 – Lá tná d Olimposzt, ö csi!
– Nem viccelsz? Tényleg já rtá l ott?
Thá lia grimaszolt, mintha nem ő rizne szép emléket ró la.
– Két csoportban vá gunk neki a hídnak. Tö rékenynek nézem.
– Ez biztató . Mi lenne, ha Já szon felrepü lne velü nk? – ké rdezte
Leo.
Thá lia nevetett. Aztá n rá dö bbent, hogy Leo kérdése nem vicc.
– Hé ká s... Já szon tud repü lni?
Já szon felpillantott a lebegő
erő dre.
– Egy kicsit. Pontosabb lenne ú gy fogalmazni, hogy irá nyítom
a lé gá ramlatokat. De itt olyan erő sek a szelek, hogy inká bb nem
kísé rlem meg. Te talá n... nem tudsz repü lni?
Thá lia ijedt képet vá gott. Aztá n sikerü lt ú rrá lennie a
voná sain. Leo rá dö bbent, hogy még anná l is jobban fél a
magassá gtó l, mint bevallja.
– Az az igazsá g, hogy még nem pró bá ltam. De talá n jobb lesz,
ha a hídná l maradunk.
Hedge edző megkopogtatta patá já val a jégkö d hidat, aztá n
felugrott rá. Hihetetlen, de elbírta a sú lyá t.
– Semmiség. É n megyek elő re. Piper, gyere, kislá ny! Majd
segítek!
– Nem kell, kö sz! – De az edző megragadta, és felrá ntotta a
hídra. Félú ton jártak, és a híd tová bbra biztosan simult a lá buk
alá . Thá lia a Vadá sz-bará tjá hoz fordult.
– Phoebe, hamarosan visszatérek. Keresd meg a tö bbieket!
Jelentsd nekik, hogy nemsoká csatlakozom hozzá juk.
– Tényleg maradni akarsz? – Phoebe résnyire hú zott szemmel
Leó ra és Jászonra sandított, mintha el akarná k rabolni Thá liá t.

[43
0]
 – Minden rendben lesz – ígérte Thá lia.
Phoebe vonakodva bó lintott, aztá n a fehér farkasokkal a háta
mö gö tt lerohant a hegyi ö svényen.
– Já szon, Leó , vigyá zzatok, hová lé ptek! – intette ő ket Thá lia. –
Bá r mé g sohasem szakadt le...
Mert még nem találkozott velem – mormogta magá ban Leó ,
mikö zben Já szonnal felfelé má sztak.

Félú ton aztá n minden rosszra fordult, természetesen Leo

hibá já bó l Piper és Hedge biztonsá gban felért a sziklá ra. Onnan
integettek és biztattá k a tö bbieket, hogy ne lankadjanak, de Leo
nem figyelt oda. A hídépítésen gondolkozott. Azon já rt az agya,
hogy ha az ö vé lenne a palota, ennél a kavargó jégkö dnél sokkal
stabilabb hidat eszká bá lna. Ö sszetartó pá ntokon és oszlopokon
variá lt. Aztá n eszé be jutott valami, é s megtorpant.
– Minek kell nekik híd? – ké rdezte.
Thá lia a homloká t rá ncolta.
– Leó , nem a legjobb helyen á csorogsz. Kü lö nben is, mit
akarsz ezzel mondani?
– Szélszellemekrő l beszélü nk, nem? Tudnak repü lni.
– Repü lnek, de néha szü kségü k van ö sszekö tteté sre a fö lddel.
– A híd mindig itt van? – kérdezte Leo.
Thá lia a fejét rá zta.
– A szélszellemek nem szeretnek kikö tni a fö ldö n, de néha
elkerü lheted en. Mint most is. Tudjá k, hogy jö vü nk.

[43
1]
 Leo agyá ban vadul szá guldoztak a gondolatok. Annyira
izgatott tett, hogy é rezhető en megemelkedett a
testhő mérséklete. Nem lett volna képes szavakba ö nteni
gondolatait, csak annyit tudott, hogy fontos kö vetkeztetésre
jutott.
– Leó , elá rulná d, mi bajod? – kérdezte Já szon.
– Istenek! – ijedt meg Thá lia. – Gyorsan sétá lj tová bb! Nézd,
mit csiná ltá l!
Leo há trá lni kezdett, és rémü lten vette észre, hogy a
testhő mérséklete tényleg emelkedik. Mint évekkel ezelő tt a
pekanla alatti asztalná l, amikor méregbe gurult. Most az izgalom
vá ltotta ki ugyanazt a reakció t. Nadrá gja gő zö lgö tt a hideg
levegő ben.
A cipő je gyakorlatilag fü stö lgö tt, é s a hídnak ez nagyon nem
tetszett. A jé g vékonyodni kezdett.
– Leó , fejezd ezt be! – figyelmeztette Já szon. – Elolvasztod a
hidat.
– Igyekszem leá llítani magam – mondta Leo. De a teste olyan
gyorsan felfű tö tte, amilyen sebessé ggel a gondolatai
szá guldoztak. – Já szon, hogy is nevezett téged á lmodban Héra?
Hídnak, ugye?
– Leó , té nyleg sü rgő sen fejezd be – mondta Thá lia. – Nem
tudom, mirő l beszélsz, csak azt, hogy a híd...
– Figyelj! – ragaszkodott az ö tletéhez Leo. – Ha Já szon híd,
akkor mit kö t ö ssze? Ké t helyet, amik nem tartoznak ö ssze.
Mondjuk a légi palotá t a fö lddel. Eddig is lenned kellett valahol,
nem? É s Hé ra szerint cserebere tárgya voltá l.
– Cserebere? – tá gult ki Thá lia szeme. –
Istenek! Já szon ö sszehú zta a szemö ldö ké t.

[43
2]
 – Mirő l beszélsz?
Thá lia egy imaszerű sé get motyogott.
– Most már tudom, miért kü ldö tt ide Artemisz. Azt mondta
nekem, hogy keressem meg Lycaont, és megtalá lom a kulcsot
Percy eltű nésé nek titká hoz. Te vagy a kulcs, Já szon. Artemisz azt
akarta, hogy talá lkozzunk, és halljam a tö rté neted.
– Mé g mindig nem é rtem – ellenkezett Já szon. – Nekem nincs
tö rténetem, mert nem emlé kszem semmire.
– Leó nak igaza van – mondta Thá lia. – Minden ö sszefü gg.
Csak azt tudná nk, hogyan...
Leo csettintett az
ujjaival.
– Já szon, hogy is hívjá k az á lmodban lá tott helyet? Azt a
romos há zat? Farkas Há z?
Thá lia levegő utá n kapkodott.
– Farkas Há z? Já szon, mié rt nem ezzel kezdted? Ott tartjá k
fogva Hé rá t?
– Te tudod, hol van? – kérdezte Já szon.
Leo aló l elolvadt a jég, és a biztos halá lba zuhant... volna, ha
Já szon nem rá ntja vissza a kabátjá ná l fogva. Aztá n mindketten
rohanni kezdtek felfelé. Amikor ú jra visszané ztek, észrevetté k,
hogy Thá lía a tízméteres szakadé k tú lsó szélén rekedt, a híd
pedig tová bb olvadt.
– Menjetek! – kiá ltotta Thá lia az olvadó híd tú lvégé rő l. –
Tudjá tok meg, hol tartja fogva az ó riá s Piper apját! Mentsé tek
meg! É n a Farkas Házhoz viszem a Vadá szokat, é s tartani fogjuk,
amíg odaé rtek. Mindkettő t megmentjü k!
– De hol van a Farkas Há z? – kiá ltotta Já szon.

[43
3]
 – Pontosan tudod, hol van, ö csi! – Thá lia addigra olyan messze
já rt, hogy a hangja alig hallatszott a szélben. De Leo biztos volt
benne, hogy ezt mondja: „Ott talá lkozunk! ígé rem!”
Leo és Já szon nem á lldogá lhatott tová bb. A lá buk alatt
vékonyodó jé gen az é letü ké rt má sztak. Já szonnak tö bbszö r is fel
kellett kapnia Leó t, hogy a szelek segítségé vel maradjanak a
levegő ben, de a mutatvá ny tö bb rokonsá got mutatott a bungee
jumpinggal, mint a repü lé ssel.
Vé gü l elérték a lebegő szigetet, és Piper meg Hedge éppen
abban a pillanatban hú ztá k fel ő ket a sziklá ra, amikor a jé ghíd
utolsó foszlá nya is elpá rolgott. Zihá lva á lltak a sziklafalba vésett
lé pcső aljá ban, amely az erő dbe vezetett.
Leo visszané zett. A Pikes Peak felhő tengerben lebegett
alattuk, de Thá liát nem lá tta. É s Leó nak sikerü lt felégetnie az
egyetlen lejá ratot.
– Mi tö rté nt? – kérdezte izgatottan Piper. – Miért fü stö lö g a
ruhá d, Leo?
– Kimelegedtem – zihá lta. – Sajná lom, Já szon. De tényleg.
Nem tudtam, hogy...
– Semmi baj – mondta mogorvá n a fiú . – Kevesebb mint
huszonnégy ó rá nk maradt, hogy megmentsü nk egy istennő t és
Piper apjá t. Gyerü nk, keressü k meg a szelek urá t!

[43
4]
XXXVII. * Jászon

Jsikeresen ú jra elvesztette. Mikö zben a sziklá ra má sztak,

Á SZON MEGTALÁ LTA A NŐ VÉ RÉ T, é s alig egy ó ra leforgá sa alatt I

tö bbszö r visszanézett, de Thá lia eltű nt.

Hiá ba ígérte meg a nő vére, hogy talá lkoznak, Já szont kételyek
gyö tö rték. Thá lia ú j csalá dra lelt a Vadá szok kö zö ssé gében, é s ú j
anyá ra Artemisz személyé ben. Annyira magabiztosan forgott ú j
életé ben, ú gy lubickolt benne, hogy Já szon nem tudta, jut-e neki
benne hely. É s a nő vére makacsul meg akarta talá lni Percyt... De
vajon Já szont is ilyen elszá ntan kereste?
Ez igazsá gtalan vá d – ró tta meg magát a fiú . Hiszen halottnak
hitt Azt is nehezére esett feldolgozni, amit a lá ny az anyjukró l
mondott Mintha Thá lia egy kisbabá t nyomott volna a karjá ba,
egy rú t bő gő masinát, mondvá n: „Nesze, a tié d. Fogd és vidd!”
De ő nem akarta elvinni. Nem akart rá nézni, sem elfogadni. Nem
akarta tudomá sul venni, hogy volt egy lelkileg
kiegyensú lyozatlan anyja, aki megszabadult tő le, hogy
megbékítsen egy istennő t. Nem csoda, ha Thá lia elszö kö tt
otthonró l.
Aztá n eszé be jutott a Fé lvér Tábor Zeusz-há zá nak félreeső
alkó vja, ahol Thá lia aludt, hogy az ég istenének fenyegető szobra
ne lá ssa Mert az apjukban sem volt sok szeretnivaló . Já szon
megértette Thalíá t. amiért életé nek errő l a ré szérő l is
lemondott.

[43
5]
Csak bosszankodott, hogy ő nem volt ilyen szerencsés. Neki
gondok hú ztá k a vá llá t – é s nem csak ké pletesen.
Ugyanis a szelekkel teli arany há tizsá k anná l nehezebb lett,
minél kö zelebb kerü ltek Aiolosz palotájához. A szelek zú gva és
kavarogva kü zdö ttek.
Egyedü l Hedge edző volt jó hangulatban. Felugrá lt a síkos lép-
cső kö n, aztá n visszaü getett.
– Gyerü nk, nyusziká im, má r csak pá r ezer lépcső fok, bagatell!
Mikö zben felfelé baktattak, tá rsai nem nyaggattá k
kérdésekkel
Já szont. Talá n lá ttá k rajta, hogy rossz kedve van. Piper olyan
aggodalmasan pillantgatott hátra, mintha Já szon á llt volna
nemrég a kihű lé ses halá l kü szö bé n, nem pedig ő . De az is lehet,
hogy Thá lia ö tletén morfondírozott. Leó ék ugyanis beszá moltak
neki Thá lia tervérő l – hogy Hérá t é s Piper apjá t is megmentik -,
de Já szon nem egészen értette, hogyan gondolja ezt Thá lia, és
abban sem volt biztos, hogy a hírtő l bizakodá s vagy inká bb
aggodalom tö lti el Pipert.
Leo egyfolytá ban a lá bá t csapkodta, és azt nézte, nem gyulladt-
e ki valahol a nadrá gja. A fiú má r nem fü stö lgö tt, de Já szont
kikészítették a jéghídon tö rténtek. Leo ugyanis észre sem vette,
hogy fü stö l a fü le, és lá ngnyelvek csapnak elő a hajá bó l. Ha Leo
spontá n égésbe kezd, valahá nyszor csak felizgatja magá t, nehéz
lesz ő t bá rhová magukkal vinni. Já szon lelki szemei elő tt lá tta,
ahogy Leó val beá llítanak egy gyorsétterembe: „Egy sajtburgert
kérek, és... (a bará tom lá ngol!) ...egy vö drö t!”
De leginká bb azon aggó dott, amit Leo mondott. Já szon
ugyanis egyá ltalá n nem akart sem híd, sem cseretá rgy lenni,
csak azt akarta tudni, honnan jö tt. Thá lia ideges lett, amikor Leo

[43
6]
megemlítette az á lmá ban lá tott leégett há zat. A helyet, amelyrő l
Lupa azt á hította, hogy élete origó ja volt. Honnan ismerte Thá lia
azt a helyet, és honnan vette, hogy Já szon eltalá l oda?
A vá lasz mintha ott lett volna a kö zelé ben. De minél kö zelebb
jutott hozzá , a vá lasz anná l inká bb menekü lni akart, mint a
há tá n cipelt szelek.
Vé gre elérték a sziget tetejé t Az erő dö t bronzfalak vették
kö rü k bá r Jászon nem tudta, kinek jutna eszébe megtá madni ezt
a helyet. Kinyílt elő ttü k a hétmé teres kapu, mö gö tte csillogó ,
bíborszínű kö vekkel kirakott ú t vezetett a fellegvá r fehé r
oszlopos, kerek épü letéhez. Gö rö g stílusban épü lt, és eltekintve a
tetejé n tró noló pá rá bó laantenná k és rá dió vevő k erdejé tő l, egy
washingtoni emlé kmű is lehetett volna.
– Elég fura – mondta Piper.
– Gondolom, nem lehet ká beltévét bevezetni egy lebegő
szigetre – vélte Leo. – Nézzé tek ezt az első udvart!
A kerek épü let egy fél kilométer sugarú kö r kö zepé n á llt A
talaj a maga ijesztő mó djá n csodá latos volt. Négy ré szre volt
vá gva, mint egy hatalmas pizza, é s mindegyik szelet egy
évszakot jelenített meg.
A jobb oldalon elterü lő rész jeges senki fö ldje volt, csupasz
fá kkal és befagyott tó val. Hó emberek gurultak rajta ide-oda, és
Já szon nem tudta megmondani: csak dekoráció k, vagy tényleg
élnek?
Bakó i egy ő szi park foglalt helyet, arany és vö rö s lombú
fá kkal. A levélhalmokat isten-, ember– és állatalakokba fú jta a
szé l, mielő tt ú jra szétszó ró dtak volna.

[43
7]
 Az épü let mö gö tt Jászon két ú jabb szeletet fedezett fel. Az
egyik mintha zö ld legelő lett volna felhő bá rá nyokkal, míg az
utolsó szelet egy sivatag volt, melynek homokjá ba
ö rdö gszekerek írtak gö rö g betű kre emlékeztető jeleket,
mosolygó arcokat és egy hatalmas hirdetést: „NÉ ZZE MINDEN
ESTE AIOLOSZT!”
– Minden negyed egy-egy szélistené – mondta Já szon. – A
né gy égtá jé.
– Nekem bejö n az a legelő – mondta nyá lcsorgatva Hedge. -
Nem bá nná tok, srá cok, ha...
– Menjen csak! – mondta Já szon, aki ö rü lt, hogy megszabadul
a szatírtó l. Ú gyis é pp elé g nehé z lesz elő csalogatni Aiolosz jó
oldalá t, ha Hedge edző nem ü vö ltö zi botjá t ló bá lva, hogy „hulla
vagy!”
Amíg a szatír megtá madta a tavaszt, Já szon, Leo és Piper a
palotá ba vezető lé pcső hö z sé tá lt. A bejá rati ajtó n á t egy fehé r
má rvá ny elő té rbe lé ptek, ahol egy lila transzparensen a
kö vetkező szö veg állt: „Olimposzi Idő já rá s-jelentés”, má s
transzparenseken pedig egyszerű en csak ennyi: „Ó h!”
– Sziasztok! – lebegett fö lé jü k egy nő . Szó szerint lebegett.
Csinos volt a maga manó s mó djá n, ami Já szont a Félvé r Tá bor
termé szetszellemeire emlé keztette. Apró , hegyes fü lek, kortalan
arc, tizenhat éppen ú gy lehetett, mint harminc. Barna szemé vel
boldogan pislogott. Bá r nem volt huzat, sö tét haja
samponreklá m-stílusban, lassított felvé telké nt szá lldosott a
levegő ben. Fehér pongyolá ja ejtő ernyő ké nt hullá mzott
kö rü lö tte.

[43
8]
 Já szon nem tudta, rendelkezik-e lá bakkal a hö lgy, de hogy
nem é rintette velü k a padló t, az biztos. Kezé ben fehér tabletet
tartott.
– Zeusz kü ldte ö nö ket? – kérdezte. – Má r vá rtuk a
kü ldö ttséget.
Já szon vá laszolni akart, de nem tudott gondolkozni, mert
bezavart, hogy a nő á tlá tszó . Alakja hol elsá padt, hol kiélesedett,
mint-ha kö dbő l lett volna.
– Maga kísé rtet? – kocká ztatta meg a kérdést.
Egybő l rá jö tt, hogy megsértette a nő t. A mosoly
ajakbiggyeszté ssé hú zó dott.
– É n egy aura vagyok, uram. Egy szé lnimfa, ez, gondolom,
nem lepi meg, és a szelek urá nak dolgozom. Mellie-nek hívnak.
Itt nincsenek szellemek.
Piper mentette meg a helyzetet.
– Má r hogy lenne kísértet! A bará tom csupá n minden idő k lég.
szebb nő jével, a tró jai Heléná val tévesztette ö ssze ö nt! É n is majd,
nem ö sszekevertem vele.
Hú , jó l nyomta a csaj! Hiá ba volt tú lzó a dicsérete, Mellie
elpirult – Oh... akkor rendben. Tehá t Zeusz kü ldte ö nö ket?
– Ö ö ö ... – kezdte Jászon. – Zeusz fia vagyok, igen.
– Nagyszerű ! Erre parancsoljanak! – Az aura a biztonsá gi
ajtó n á t egy ú jabb elő térbe vezette ő ket. Lebegés kö zben
folyamatosan a tabletjével konzultá lt. Fel sem nézett repü lés
kö zben, de amikor simá n áthatolt egy má rvá nyoszlopon,
kiderü lt, hogy teljesen mindegy, minek ü tkö zik.
– Szerencsére tú l vagyunk a fő mű soridő n – tű nő dö tt. – A
11:12– es bejelentkezése utá n beszélhetnek vele.

[43
9]
 – Nekü nk megfelel – mondta Já szon.
A lobby meglehető sen kaotikus volt. Szelek sü vö ltö ttek
kö rü lö ttü k, és Já szon ú gy érezte, mintha lá thatatlan
embertö megen kellene á tvergő dnie. Ajtó k nyíltak ki maguktó l, és
csapó dtak be.
De Já szon tová bbi, hasonló an bizarr dolgokat tapasztalt.
Kü lö nbö ző mé retű és alakú papírrepü lő gé pek repkedtek kö rbe-
kö rbe, amiket a szélnimfá k elkaptak, kihajtogattak, és miutá n
elolvastá k ő ket, visszadobtá k a levegő be, ahol a papírok ú jra
ö sszecsukó dtak, és tová bbrepü ltek.
Egy csú f lény rö ppent melléjü k, ú gy nézett ki, mintha egy
szteroidokat szedő csirke és egy vénasszony keveréke lett volna.
Rá ncos arca volt, fekete haját háló fogta le. A kezei mellett
csirkeszá rnyai voltak, és kö vér, tollas teste karmos lá bakban
végző dö tt Hihetetlen volt, hogy egyá ltalá n repü lni tud.
Mikö zben ide-oda szá lldosott, folyton nekiü tkö zö tt valaminek,
mint egy csirke alakú luftballon.
– Ő nem aura, ugye? – kérdezte Leó , amikor a lény
elszerencsétlenkedett mellettü k.
Mellie felnevetett.
– Nem, ez termé szetesen csak egy há rpia. A mi – hogy is
fejezzem ki magam – csú f mostohatestvé rü nk. Azt hiszem, ez a
legpontosabb megfogalmazá s. Az Olimposzon nincsenek
há rpiá k? Az aurá kkal – tehát velü nk – ellentétben a vad
szé llö kések szellemei. Mi vagyunk a lá gy szellő k – nézett
Já szonra a pillá it rebeg– tetve.
– Mindjá rt gondoltam – felelte a fiú .

[44
0]
 – Akkor most – vá gott kö zbe Piper – Aioloszhoz visz
bennü nket?
Mellie egy ú jabb, lé gmentesen zá ró dó ajtó n vezette át ő ket. A
belső ajtó fö lö tt zö ld fény pislogott.
– Van néhá ny percü nk a kö vetkező bejelentkezés elő tt –
mondta Mellie derű s hangon. – Ha most bemegyü nk, talá n nem
ö li meg ö nö ket. Pró ba, szerencse!

[44
1]
XXXVIII. * Jászon

J része akkora volt, mint egy katedrá lis, és ezü stkupola lebegett
Á SZON Á LLA A FÖ LDET VERDESTE. Aiolosz erő djének kö zponti

fö lö tte. A levegő ben, vé letlenszerű ö sszevisszasá gban, televízió s

eszkö zö k é s kellékek ú szká ltak, ú gymint: kamerá k, reflektorok,
díszletek és mű virá gok. Csak a padló t felejtetté k el Leo lezuhant
volna a mélységbe, ha [á szon nem kapja el.
– Te szent sza... – nyelt egyet Leo. – Mellie kedves? Megtenné,
hogy legkö zelebb figyelmeztet?
Az erő d kö zepében nyolcszá z méter mély, barlangoktó l
lyukacsos falú gö dö r ásított. Néhá ny alagú t egyenesen kifelé
vezetett Já szonnak eszébe jutott, hogy a Pikes Peakrő l látta a
lyukakbó l kisü vítő szeleket. De akadtak valamilyen csillogó
anyaggal – talá n ü veggel vagy viasszal – lezá rt ü regek is. A
gö dö r hárpiá któ l, aurá któ l és papírrepü lő ktő l nyü zsgö tt, de a
repü léské ptelenek szá má ra csak egy nagyon hosszú és nagyon
halá los zuhaná st jelentett.
– Jaj! – kapott levegő utá n Mellie. – Bocsá nat! – Pongyolá ja
zsebé bő l elő kapott egy adó vevő t: – Halló , díszletmunká sok? Te
vagy az, Nugget? A fő stú dió ba ké rek egy padló t. Igen, já rható t
Kö sz.
Néhá ny má sodperccel ké ső bb há rpiasereg emelkedett fel a
gö dö rbő l, legalá bb há rom tucat dé montyú k padló lap alakú
építő anyagokkal a kezü kben. Buzgó n kalapá ltak és ragasztottak.

[44
2]
 A munká jukhoz jelentő s mennyiségű szigetelő szalagot is
felhaszná ltak, ami nem nyugtatta meg Jászont. Hamarosan egy
rö gtö nzö tt padló lebegett a mélysé g fö lö tt, melyet a
legkü lö nfé lé bb anyagokbó l – furné rlemezbő l, má rvá nylapokbó l,
sző nyegekbő l é s gyepté glá kbó l – eszká bá ltak ö ssze.
– Nem fog elbírni – mondta Já szon.
– Tö kéletes lesz – biztosította Mellie. – A há rpiá k értik a
dolgukat.
Kö nnyen beszé lt. Ő csak átlebegett fö lö tte, a lá ba nem
érintette. Já szon ú gy dö ntö tt, ő lép elő szö r a padló ra, mivel neki
van legtö bb esélye a tú lélé sre, hiszen képes repü lni. Hihetetlen,
de té nyleg nem szakadt be alatta.
Piper megfogta a kezét, é s kö vette.
– Ha leesnék, tarts meg!
– Persze – mondta Já szon, és remé lte, hogy nem pirult
el. Leo is utá nuk merészkedett.
– Engem is kapj el, Superman, de é n nem fogom meg a kezed!
Mellie a terem kö zponti részé be vezette ő ket, ahol a lapos
képernyő s tévék laza gö mbjé nek kö zepé n egy irá nyító pult
lá tszott.
A gö mbben egy alak lebegett, a képernyő ket figyelte, és
papírrepü lő gé p-ü zeneteket olvasott.
A férfi észre sem vette ő ket. Mellie félretolt az ú tbó l egy szá z
centiméteres Sony tévét, és beléptek az irá nyító kö zpontba.
A lebegő ké pernyő k kü lö nbö ző adá sokat sugá roztak. Já szon
rá ismert néhá nyra – á ltalá ban hírmű sorokra -, de akadtak furcsa
kö zvetítések is, például gladiá torkü zdelmekrő l és szö rnyekkel

[44
3]
harcoló félistenekrő l. Talá n csak filmek voltak, de való sá gshow-
nak lá tszottak.
A gö mb tú lsó felében egy mozivá szonhoz hasonlító fü ggö ny
ló gott, amely elő tt kamerá k é s reflektorok lebegtek.
A gö mb kö zepében ü lő fé rfi egy headsetbe beszé lt, és a
kézében tartott tá virá nyító kkal látszó lag véletlenszerű en
kapcsolgatta a tévéket.
É gszínké k ö ltö nyének szö veté n alakjukat é s á rnyalatukat
vá ltoztató felhő k ú szká ltak. A hó fehér hajú , hatvan kö rü li férfi
plasztikai mű téttel kisimított arcá t tö bb tonna pú der fedte, de a
vakolattó l sem fiatalabbnak, sem ö regebbnek nem látszott, csak
nagyon-nagyon gáznak. Mintha Ken-babá t félig megolvasztottá k
volna a mikrohullá mú sü tő ben. A szeme ide-oda ugrá lt a
képernyő k kö zö tt, mintha egyszerre akarna mindent lá tni.
Rá ngó szájjal motyogott a telefonjá ba. Lehetett jó kedvű , de
mérges is – vagy egyszerre mindkettő .
Mellie a férfi mellé lebegett.
– Uram! Mr. Aiolosz! Ezek a fé listenek...
– Vá rj! – intette csendre felemelt ké zzel, aztá n az egyik
képernyő re mutatott. – Ezt figyeld!
É ppen egy „viharvadá sz” program ment, amiben az ő rü lt
adrenalinhajhá szok torná dó k utá n vetették magukat. Já szon
lá tta, hogy egy dzsip beleszá guld a torná dó tö lcsé rbe, és eltű nik
az égben. Aiolosz boldogan felkiá ltott:
– A Katasztró fa Csatorna! É s az emberek ezt ö nszá ntukbó l
csiná ljá k. – Ő rü lt mosollyal Jászon felé fordult. – Há t nem
csodá latos? Nézzü k meg ú jra!
– Ö ö ö ... uram – kezdte Mellie. – Ez az ú r itt Zeusz...

[44
4]
 – Igen, igen, emlékszem rá – mondta Aiolosz. – Visszajö ttél.
Hogy ment?
Já szon habozott.
– Micsoda, uram? Attó l tartok, ö sszetéveszt valakivel...
– Nem té vesztelek. Já szon Grace vagy, ugye? Mikor is já rtá l
itt? Egy é ve? Egy tengeri szö rnyet keresté l, azt hiszem.
– É n... nem emlékszem.
Aiolosz felkacagott.
– Akkor nem lehetett valami emlékezetes tengeri szö rny! É n
minden hő sre emlékszem, aki a segítségemet kérte. Odü sszeusz,
atya ég! Vagy egy hó napig horgonyzott a szigetemnél. Te
legalá bb csak néhá ny napig maradtá l. Figyelted a mű sort?
Ezeket a bénasá gokat beszippantotta a...
– Uram – szakította fé lbe Mellie. – Két perc mú lva adá s.
– Adá s! – kiá ltott Aiolosz. – Imá dok adá sban lenni. Hogy
né zek ki? Smink!
A kö vetkező má sodpercben Aiolosz eltű nt az ecsetek,
pamacsok é s vattá k torná dó já ban. É s amikor a hú sszínű fü st
felszá llt, az arcszíne ijesztő bb volt, mint valaha. Szé l tú rt a
hajába, é s felá llította, mint egy deres kará csonyfá t.
– Mr. Aiolosz – csú sztatta le vá llá ró l Já szon az arany
há tizsá kot. – Ezeket a szö kevény viharszellemeket ö nnek
hoztuk.
– Való ban? – nézett a tá ská ra Aiolosz, mint egy rajongó
ajá ndéká ra, vagyis valami olyasmire, amire semmi szü ksége
nem volt. – Nos, nagyon kedves tő letek.
Leo megbö kte Jászont, mire a fiú á tnyú jtotta a tá ská t.

[44
5]
 – Boreá sz javasolta, hogy kapjuk el ő ket. Azt reméljü k,
elfogadja az ajá ndékunkat, és cseré be visszavonja a fé listenek
megö lésére kiadott parancsát.
Aiolosz felkacagott, é s hitetlenkedve Mellie-re nézett.
– Fé listenek megö lése? Elrendeltem volna
ilyesmit? Mellie a tabletjéhez fordult segítségért:
– Igen, uram, szeptember tizenö tö dikéi keltezé ssel. „Tü phó n
halá lakor viharszellemek szö ktek meg, a dologért a fé listenek
tehető k felelő ssé ” és így tová bb... Igen, á ltalá nos parancsot adott
ki a megö lésü kre.
– A fenébe! – bosszankodott Aiolosz. – Biztosan pipa voltam.
Vonja vissza azt a parancsot, Mellie, é s... ki is van szolgá latban?
Teriyaki? Teri, vigye le ezeket a szellemeket a Tizennégy E-
tö mlö cbe.
Egy hárpia jelent meg a semmibő l, felkapta az aranytá ská t, és
lespirá lozott a mélybe.
Aiolosz Já szonra mosolygott.
– Bocs ezért a „kinyíró s”-dologért. De az istenekre, nagyon
dü hö s lehettem, nem? – Az arca hirtelen elsö tétedett, é s az
ö ltö nye, a hajtó ká it is beleé rtve, villá moktó l villogott. – Má r
dereng valami... Mintha egy hang sú gta volna, hogy adjam ki a
parancsot. Egy kis hideg borzongá s a tarkó mon.
Já szon izmai megfeszü ltek. Egy kis hideg borzongá s a
tarkó n... Miért hangzik ez annyira ismerő sen?
– Egy... hang a fejében, uram?
– Igen. Elég fura. Mellie, meg kell ő ket ö lnü nk?

[44
6]
 – Nem, uram – mondta a nő végtelen tü relemmel. –
Visszahoztá k a viharszellemeket, amivel nagy szolgá latot tettek
nekü nk.
– Há t persze – nevetett fel Aiolosz. – Kü ldjö n valami kedves
ajá ndékot a félisteneknek, Mellie, mondjuk egy doboz bonbont!
– Egy doboz bonbont minden félistennek, uram?
– Ne, az tú l drá ga lenne! Inká bb hagyjuk az egészet! De má r
idő van! Adá sban vagyok!
Megszó lalt a mű sor szigná lja, é s Aiolosz a kék vá szon felé
repü lt. Já szon Leó ra és Piperre nézett, akik hozzá hasonló an
zavart képet vá gtak.
– Mellie... – kezdte Já szon. – Aiolosz mindig ilyen?
Mellie fé lénken elmosolyodott.
– Ismerik a mondá st! „Szeszé lyes, mint az á prilisi idő já rá s”–
A
„bolond lyukbó l bolond szé l fú j” kö zmondá s is rajta alapszik-
– É s mi van azzal a tengeri szö rnyes ü ggyel? – kérdezte
Já szon. – Tényleg já rtam má r itt?
Mellie elpirult.
– Sajná lom, ezt nem tudhatom. Mr. Aiolosz ú j asszisztense
vagyok Hosszabb ideig kitartottam mellette, mint az elő deim, de
azért é n sem vagyok olyan ré gen itt...
– Á ltalá ban meddig tartanak a titká rnő i? – kérdezte Piper.
– Há t... – gondolkozott el Mellie. – É n má r... tizenkét ó rája
alkalmazá sban vagyok.
A lebegő hangszó ró kbó l kiá ltá s harsant:
– Idő já rá s-elő rejelzés tizenkét percenként! Itt az Olimposz
Idő já rá s-jelentés, az Ö LJ Aiolosszal!

[44
7]
 A reflektorok a kék vá szon elő tt dekkoló Aioloszra
szegező dtek. A foga természetellenesen fehér volt, és ú gy nézett
ki, mint akinek a sok koffein mindjá rt szétveti az arcá t.
– Szép napot, Olimposz! Itt Aiolosz, a szelek ura, a tizenkét
percenként jelentkező idő já rá s-jelentéssel! Florida fö lö tt egy
ciklon halad á t, tehá t kellemesebb hő mérsékleti viszonyokra
szá míthatunk, ugyanis Démétér kedvezni kívá n a
narancsfarmereknek – mutatott a kék vá szonra, de amikor Já szon
a monitorra nézett, Aiolosz há ta mö gö tt Amerika mosolygó s
napokkal és mérges viharfelhő kkel díszített térképének digitá lis
vá ltozatá t lá tta. – Tová bb haladva a keleti parton... hoppá ,
vá rjunk csak! – Megkopogtatta a fü lhallgató já t. – Sajná lom,
emberek! Poszeidó n berá gott Miamira, szó val ú gy néz ki, hogy
Floridá ban erő s fagyok lesznek! Bocs, Démétér! Ami pedig Kö zép-
Nyugatot illeti, nem tudom, mit kö vetett el Zeusz ellen St. Louis, de a
lakó k készü ljenek fel téli viharokra! Magá t Boreá szt rendelték a
helyszínre, hogy bü ntesse a terü letet jégveréssel. Bocs, Missouri!
Mégsem, vá rjanak! Héphaisztosz megsajná lta Kö zép-Missourit,
vagyis a terü leten élő k kellemes hő mérsékletre és napsü tésre
szá míthatnak.
Aiolosz ebben a stílusban folytatta a mű sort. Leadta az
idő já rá s-jelentést az orszá g egé sz terü letére, aztá n kétszer-
há romszor megvá ltoztatta elő rejelzését, ahogy a mó dosítá sokró l
szó ló hírek beé rkeztek a fü lhallgató já ba. Ú gy lá tszott, az istenek
beleszó lnak a szelek irá nyá ba és az idő já rá s alakulá sá ba is.
– Ez hü lyeség – suttogta Jászon. – Az idő já rá s nem ilyen
véletlenszerű .
Mellie gú nyosan elmosolyodott.

[44
8]
 – Há nyszor té vednek a halandó meteoroló gusok? Frontokró l
beszé lnek, meg légnyomá sró l, meg pá ratartalomró l, de az
idő já rá s mindig meglepi ő ket. Aiolosztó l legalá bb megtudjuk,
miért ilyen szeszélyes az idő . Nagyon nehéz munka minden isten
kedvé re tenni. Ettő l mindenki meg...
Nem fejezte be a mondatot, de Já szon tudta, mire gondolt.
Megő rü lne. Igen, Aiolosz komplett ő rü lt volt.
– Az idő já rá s kiszámíthatatlan – ö sszegezte Aiolosz. – Viszlá t
tizenkét perc mú lva, mert bizonyá ra ú jabb hírekkel
szolgá lhatok! A reflektorok kialudtak, a monitorok visszatértek a
random mű sorsugá rzá sra, és egyetlen má sodpercre Aiolosz
arcá ra kiü lt a fá radtsá g. Aztá n eszébe jutott, hogy vendégei
vannak, és ú jra
mosolyogni kezdett.
– Szó val, hoztatok nekem né há ny szö kevé ny viharszellemet –
mondta Aiolosz. – Akkor azt hiszem... kö szö nö m! É s mit kértek
cseré be? Mert biztosan akartok valamit. A félistenek má r csak
ilyenek.
Mellie ú jra megszó lalt:
– Uram, ez a fiatalember Zeusz fia.
– Igen, igen, ezt eddig is tudtam. Már mondtam, hogy járt
ná lam-
– De uram, ő k az Olimposzról jö ttek.
Aiolosz ledö bbent. Aztá n olyan hirtelen kacagott fel, hogy
Já szó n majdnem a tátongó mé lysé gbe ugrott.
– Azt akarod mondani, hogy az atyá d kü ldö tt té ged? Végre.
Tudtam, hogy kü ldeni fog valakit, akivel ú jratá rgyaljuk a
szerző dé semet.
– A micsodá t?

[44
9]
 – Hála az é gnek! – só hajtott fel Aiolosz megkö nnyebbü lten. –
Legalá bb háromezer éve, hogy Zeusz kinevezett a szelek urá nak.
Nem mintha há lá tlan lennék... nem hát! De a szerző désem hagy
maga utá n némi kívá nnivaló t. Halhatatlan vagyok, ez igaz. De
mit jelent az, hogy a „szelek ura”? Termé szetszellem lennék?
Félisten? Netá n isten? É n a szelek istene akarok lenni, az sokkal
kifizető dő bb. Kezdhetné nk ezzel a ponttal a tá rgyalá st?
Já szon értetlenü l pislogott bará taira.
– Maga azt hiszi, hogy az elő léptetése ü gyében jö ttü nk?
– Mi má s célbó l jö ttetek volna? – vigyorgott Aiolosz. Az
ö ltö nye egészen kék lett. A szö vet felhő tlen. – Csodá latos! Az
idő já rá s-elő rejelzéses csatornámmal bő ven bizonyítottam
rá termettsé gemet, nem? Mindig benne vagyok az ú jsá gokban.
Meg annyi kö nyv író dott ró lam, hogy csuda! Példá ul a „Jó széllel
francia partra, vagy az „Elfú jta a szé l”, vagy a „A szél á rnyéka”,
vagy...
– Kétlem, hogy ezek a mű vek magá ró l szó lná nak – mondta
Já szon, mielő tt észrevette volna, hogy Mellie hevesen rá zza a
fejé t.
– Marhasá g. Az é n életrajzaim, ugye, Mellie?
– Teljes mértékben, uram – nyö szö rö gte.
– Lá tjátok? É n persze nem olvasok. Nincs rá idő m. De a
halandó k lá tható an kedvelnek. Szó val, kezdjü k azzal, hogy a
hivatalos titulusom ezentú l legyen „szelek istene” aztá n jö het a
fizetés, meg a tö bbi...
– Uram – mondta Já szon —, mi nem az Olimposzró l jö ttü nk.
Aiolosz pislogott egyet.
– De há t...

[45
0]
 – Zeusz fia vagyok, ez igaz, de nem a szerző dé se ü gyében
érkeztü nk. Egy kü ldetésen vagyunk, és szü kségü nk van a
segítségére.
Aiolosz arca megkeményedett.
– Mint a mú ltkor? Mint minden hő s eseté ben, akik ide
pofá tlankodtak? Fé listenek! Azt hiszitek, minden csak ró latok
szó l, mi?
– Uram, nem emlé kszem a mú ltkori lá togatá sra, de ha
segítene nekem mé g egyszer...
– É n mindig segítek! Kivé ve, amikor rombolok, de á ltalá ban
segítő ké sz vagyok, és néha arra kérnek, hogy mindkettő t
egyszerre csiná ljam. Mert ott van pé ldá ul Aeneas, az első a te
né pedbő l...
– Az én népembő l? – kérdezte Já szon. – Má rmint a félistenekre
gondol?
– Ugyan! É n a te félisten-vérvonaladra gondolok. Aeneasra,
Venus fiá ra, Tró ja ostromá nak egyetlen tú lélő jére. Miutá n a
gö rö gö k felégették vá rosá t, Itá liá ba menekü lt, ahol
megalapította azt a kirá lysá got, amibő l Ró ma lé trejö tt bla-bla-
bla. Na, én erre gondoltam.
– Nem é rtem – mondta Já szon.
Aiolosz a szemét forgatta.
– Tudjá tok, engem is bedobtak a konfliktus kellő s kö zepébe!
Juno felhívott, hogy: „Ó , Aiolosz, kérlek, pusztítsd el Aeneas
hajó it a kedvemért! Nem á llhatom azt a fickó t.” Aztá n jö n
Neptunus, hogy „Meg ne pró bá ld! A víz az é n felsé gterü letem!
Csitítsd le a szeleket!” De Juno tová bb erő skö dik: „Nem,
pusztítsd el a hajó it, vagy megmondom Jupiternek, hogy

[45
1]
ellenszegü lté l!” Szerintetek kö nnyű ennyi ellentétes parancs
kö zö tt balanszírozni?
– Biztos vagyok benne, hogy nem – felelte Já szon.
– É s ne há nyjátok a szememre Amelia Earhart halá lá t! Azó ta
is felhá borodott hívá sokat kapok az Olimposzró l, amiért
lesö pö rtem az égrő l.
– Nekü nk csak néhá ny információ ra lenne szü ksé gü nk –
mondta Piper a legmegnyugtató bb hangjá n. – Ú gy hallottuk,
maga mindent tud.
Aiolosz megrá ngatta ö ltö nye hajtó ká it, és né mileg
enyhü ltebbnek tű nt.
– Nos, ez termé szetesen igaz. Pé ldá ul tudom, hogy ez az egész
agyalá gyult ö tlet, hogy Juno egyesítsen benneteket, nagy
való színű séggel vé rontá ssal fog végző dni. Ami té ged illet, Piper
McLean, tudom, hogy az apá d bajban van. – Kinyú jtotta a kezét,
és egy papírdarab szá llt a marká ba. Egy fotó . Pipert á brá zolta
egy férfival, aki való színű leg az apja volt. Az arcuk hasonlított.
Já szon biztos volt benne, hogy má r lá tta valamelyik filmben.
Piper elvette a fotó t. A keze remegett.
– Ez... az apá m pénztá rcájá bó l esett ki.
– Igen – mondta Aiolosz.^Minden, ami elveszik a szé lben,
ná lam kö t ki. A fotó t akkor fú jta el a szé l, amikor a fö ldszü lö tt
elragadta.
– A micsoda? – kérdezte Piper.
Aiolosz legyintett a ké rdésre, és résnyire hú zott szemmel
Leó ra nézett – Ami té ged illet, Hé phaisztosz fia... látom a
jö vő det. – A szeleten kezé be ú jabb papír hullt. Egy régi, gyű rö tt
kré tarajz.

[45
2]
 Leo ú gy fogta meg, mintha mé regbe má rtottá k volna.
Megtá ntorodott.
– Mi az, Leo? – kérdezte Já szon.
– Egy gyerekkori rajzom. – Gyorsan ö sszehajtotta, é s a kabá tja
alá dugta. – Egy.. . semmisé g.
Aiolosz felkacagott.
– Semmisé g? A siker kulcsa! Nos, hol is tartottunk? Ott, hogy
informá ció ra van szü kségetek. Biztosak vagytok benne? Az
informá ció k veszélyesek.
Kihívó n mosolygott Já szonra. A mö gö tte á lló Mellie
figyelmeztető en rá zta a fejé t.
– Igen – bó lintott Já szon. – Meg kell talá lnunk Enkeladosz
bú vó helyét.
Aiolosz arcá ró l leolvadt a mosoly.
– Az ó riá sét? Minek akarná tok megkeresni? Szö rnyű teremtés!
– Még a mű soromat sem né zi.
Piper feltartotta a fotó t.
– Az ó riá s elrabolta az apámat. Meg kell mentenü nk, és
szeretnénk megtudni, hol raboskodik Héra.
– Nos, ez a ké rés teljesíthetetlen – mondta Aiolosz. – Ezt még
én sem tudom, pedig, higgyétek el, megpró bá ltam kideríteni.
Héra tartó zkodá si helyét vará zsfátyol borítja. Olyan erő s, hogy
képtelensé g meghatá rozni.
– Egy Farkas Há z nevű helyen van – kö zö lte Já szon.
– Vá rj csak! – csapott a homloká ra Aiolosz, és lecsukta a
szemét. – Fogtam valamit! Igen, egy Farkas Há z nevezetű helyen
van. Csak nem tudom, hol talá lható .

[45
3]
 – Enkeladosz tudja – pró bá lkozott tová bb Piper. – Ha segít
megtalá lni ő t, megtalá lhatjuk az istennő t is, é s...
– Igen – vette fel a fonalat Leo -, és ha megmentjü k, nagyon
há lá s lesz magá nak...
– É s Zeusz elő relé pteti – fejezte be
Já szon. Aiolosz szemö ldö ke felszaladt.
– Elő léptetés? É s csak az ó riá s bú vó helyét kéritek cserébe?
– Nos, ha el tudna juttatni oda bennü nket – egészítette ki a
kérést Já szon -, annak kü lö n ö rü lnénk.
Mellie izgatottan ö sszecsapta a tenyerét.
– Persze hogy el tud juttatni! Gyakran kü ld segítő szeleket a.
– Mellie, maga jobban tenné, ha befogná ! – ró tta meg Aiolosz j
– Erő sen fontolgatom az elbocsá tá sá t, amiért holmi á lindokkal
beengedte ide ezeket.
Mellie elsá padt.
– Igen, uram. Nagyon sajná lom, uram.
– Nem az ő hibája volt – mondta Já szon. – De ami a segítsé get
illeti...
Aiolosz oldalra dö ntö tte a fejét, mintha gondolkozna. Aztá n
Já szon rá jö tt, hogy a fü lhallgató já ba érkező ü zenetekre figyel.
– Nos... Zeusz jó vá hagyta – motyogta Aiolosz. – Azt mondja...
azt mondja, jobb lenne, ha csak a hétvége utá n talá lná tok meg
Hérá t, mert nagy bulit tervez... Aú ! Ez Aphrodité. Kiabá l vele,
emlé kezteti rá , hogy a téli napforduló má r hajnalban elkezdő dik.
Azt mondja, segítsek nektek. É s Héphaisztosz... Igen. Hm.
Ritkasá g, hogy valamiben egyetértsenek. Vá rjatok...
Já szon a barátaira mosolygott. Végre mellé jü k szegő dö tt a
szerencse. Isteni szü leik a há tuk mö gé á lltak.

[45
4]
 A bejá rat felő l hangos bö ffentés hallatszott. Az elő tér felő l
Hedge edző baktatott be fü ves pofá val. Mellie észrevette, ahogy
a rö gtö nzö tt padló n átsé tá l, é s ijedten levegő utá n kapott.
– Ez meg ki?!
Já szon elfojtott egy kö hinté st.
– Ez? Csak Hedge edző . Vagyis Gleeson Hedge. Ő a mi... –
Já szon nem tudta, hogyan fejezze be a mondatot: taná runk,
edző nk, Problé má nk?
– Vezető nk – mondta vé gü l.
– Van benne valami bakos – motyogta Mellie.
A háta mö gö tt á lló Piper felfú jta az arcát, é s ú gy tett, mintha
há nynia kéne.
– Mi van, nyusziká k? – baktatott hozzá juk Hedge. – Hú , klassz
a ké ró ! ó , gyepté glá k! r Edző , az elő bb evett – mondta Já szon. – A
gyepté glá k a padló részei. A hö lgy itt... Mellie.
– Egy aura – mosolygott megnyerő n Hedge. – Bá rsonyos, mint
egy nyá ri szellő ...
Mellie elpirult.
– Aiolosz éppen segíteni akart nekü nk – folytatta Já szon.
– Igen, nagyon ú gy néz ki – motyogta a szelek ura. – Nos,
Enkeladoszt a Diablo-hegyen talá ljá tok meg.
– Az Ö rdö g-hegyen? – ké rdezte Leo. – Nem hangzik tú l jó l.
– Emlékszem arra a helyre! – mondta Piper. – Voltam ott
egyszer az apá mmal. San Francisco Baytő l keletre talá lható .
– Má r megint a kikö tő i rész! – rá zta a fejé t az edző . – Nem
teszik ez nekem!
– Ami az... – mosolyodott el Aiolosz – utatokat illeti...

[45
5]
 Az arcá ra hirtelen kiü lt a dö bbenet. Elő rehajolt, és
megkopogtatta a fü lhallgató t, mintha nem hallotta volna jó l.
Amikor ú jra felegyenesedett, a szeme vadul é gett. A vastag
pú der ellené re is ö regembernek lá tszott. Egy nagyon ö reg és
nagyon ijedt embernek.
– Nem beszélt hozzá m má r évszá zadok ó ta. Nem tehetem...
Igen, igen, értem.
Nagyot nyelt, é s ú gy nézett Jászonra, mintha ó riá si csó tá nnyá
vá ltozott volna.
– Sajná lom, Jupiter fia. Ú j parancsot kaptam. Meg kell
halnotok. Mellie felnyikkant.
– De... de uram! Zeusz azt mondta, hogy segítsü k ő ket.
Aphrodité é s Hé phaisztosz...
– Mellie! – kiá ltott rá Aiolosz. – Az á llá sa egyre
bizonytalanabb! Egyes parancsok az istenek kívá nsá gait is
felü lírjá k. Kü lö nö sen, ha a természet erő irő l van szó .
– Kinek a parancsairó l? – kérdezte Já szon. – Zeusz ki fogja
rú gni, ha nem segít nekü nk!
– Ké tlem – intett Aiolosz egy laza csukló mozdulattal, és a
gö dö r egyik cellá ja kinyílt. Já szon hallotta, hogy a viharszellemek
sikítva kiszabadulnak, és spirá lis vonalban feléjü k siklanak,
mikö zben vé rért ü vö ltenek.
– Még Zeusznak is tisztelnie kell a természet tö rvényeit –
mondta Aiolosz. – É s ha az istenek kö zü l é ppen ez az asszony
ébredezik, nem lehet megtagadni a ké résé t. Viszlá t, hő sö k!
Szö rnyen sajná lom, de gyorsan pontot kell tennem az ü gyre.
Ugyanis négy perc mú lva ismé t adá sban vagyok.

[45
6]
 Já szon elő vará zsolta a kardját, Hedge edző elő hú zta a bunkó s-
botjá t, és Mellie felkiá ltott:
– Ne!
É ppen abban a pillanatban siklott a lá buk alá , amikor a
viharszellemek egy hurriká n erejé vel szétrobbantottá k a padló t.
A sző nyeg-, a má rvá ny– é s a linó leumdarabok halá los
lö vedékekké nt fú ró dtak volna beléjü k, ha Mellie nem emeli
pajzské nt eléjü k a ruhá já t, é s fogja fel vele a becsapó dá sok nagy
ré szét. Mind az ö ten eltű ntek a gö dö rben, de még hallottá k
Aiolosz kiá ltá sát a fejü k fö lö tt:
– Mellie, maga annyira ki van rú gva!
– Gyorsan! – kiá ltotta Mellie. – Zeusz fia, van hatalmad a
levegő fö lö tt?
– Egy csekély!
– Akkor segíts te is, kü lö nben halottak vagyunk! – Mellie
megragadta Já szon kezét. A fiú karjá n elektromossá g futott
végig. Megé rtette, mit kívá n az aura. Ú gy kellett irá nyítani a
siklá sukat, hogy berepü ljenek az egyik alagú tba. A
viharszellemek halá los srapnelfelhő t sö pö rve kö vetté k ő ket.
Já szon megfogta Piper kezét.
– Ö sszeborulni!
Egymá sba kapaszkodva ö sszebú jtak.
– Ez NAGYON nem jó ! – kiá ltotta Leo.
– Gyertek, lepkefingok! – ordibá lta Hedge a
viharszellemeknek. – Lenyomlak benneteket!
– Micsoda fé rfi! – só hajtott Mellie.
– Mi lenne, ha koncentrá lna kicsit? – javasolta Já szon.
– Ja, bocs!

[45
7]
 A megfelelő irá nyba á llítottá k a szeleket, é s besiklottak a
legkö zelebbi alagú tba. De még így is tú l nagy sebessé ggel
csapó dtak a meredek és szű k cső be, és bukfencezve gurultak
tová bb lefelé. Esé lyü k sem volt megá llni.
Mellie kö ntö se hullá mzott kö rü lö ttü k. Já szon é s a tö bbiek
kétségbeesve kapaszkodtak belé . Fokozatosan lelassultak, á m a
viharszellemek ott kiá ltoztak a há tuk mö gö tt.
– Nem... bírom... soká ig... tartani... – figyelmeztette ő ket
Mellie. – Kapaszkodjatok erő sen, amikor a szelek hátba vá gnak
bennü nket...!
– Nagyszerű en csiná lja, Mellie – mondta Hedge. – É desanyá m
egy aura volt, de ő sem csiná lta volna jobban.
– Ugye beszé lü nk majd írisz-messengeren? – reménykedett
Mellie.
Hedge kacsintott.
– Nem érnének rá késő bb megbeszé lni a randit?! – kiá ltotta
Piper. – Nézzé k!
A hátuk mö gö tt teljesen elsö té tü lt a csatorna. Já szon fü le
pattogni kezdett a nyomá stó l.
– Ké ptelen vagyok ő ket visszatartani! – mondta Mellie. – De
megpró bá llak benneteket kipá rná zni. Ez az utolsó szívesség.
– Kö szö njü k, Mellie! – mondta Já szon. – Remélem, kap ú j á l-
lá st!
Az auranő mosolygó arca szétoszlott, és lá gy szellő be burkolta
ő ket. Aztá n megérkeztek az igazi szelek, és olyan erő vel lő tté k ki
a hő sö ket az égbe, hogy Já szon elő tt elsö tétü lt a vilá g.

[45
8]
XXXIX. * Piper

P
IPER AZT Á LMODTA, hogy a Vadon Kö zé piskola
kollé giumá nak tetejé n ü l.
A sivatagi éj hű vö s volt, de hozott magá val takaró t, é s Já szon
is ott ü lt mellette, kívá nhatott ennél tö bb meleget?
A levegő nek zsá lya é s meszkvitó -fü st illata volt. Fekete
fogakként meredeztek a Spring Mountains csú csai, mö gö ttü k Las
Vegas fényei derengtek.
A csillagok olyan fényesek voltak, hogy Piper attó l tartott,
elhomá lyosítjá k a meteorrajt. Nem szerette volna, ha Já szon azt
hiszi, holmi képzelgés miatt rá ngatta fel a tető re. (Nem mintha
maga a képzelgé s nem lett volna eleve totá l képzelgé s.) De a
meteorok nem okoztak csaló dá st. Szinte minden percben
á thú zott egy az égen fehér, sá rga vagy kék csíkot hú zva maga
utá n. Piper nagyijá nak biztos volt valami csiroki legendá ja ró luk,
de a lá ny jelen Pillanatban azzal volt elfoglalva, hogy sajá t
tö rténetét szö vö gesse.
Já szon megfogta Piper kezét – végre! —, és ké t meteorra
mutatott, amik egymá s ú tját keresztezve hullottak le az égrő l.
– Lá ttad?! Hihetetlen, hogy erre Leo nem volt kívá ncsi.
– Az az igazsá g, hogy nem is hívtam – mondta Piper
egyszerű en.
Já szon elmosolyodott.
– Tényleg?

[45
9]
 – Ü hü m. É rezted má r ú gy, hogy há rom ember má r tö meg?
– Aha – felelte. – Pé ldá ul most is. Tudod, mekkora bajba
kerü lü nk, ha elcsípnek itt bennü nket?
– Majd kitalá lok valamit! Ismered a meggyő ző ké pességemet.
Tá ncolunk?
Já szon felnevetett. Ká prá zatosá n szép volt a szeme, é s
mosolyá hoz jó l passzolt a holdfény.
– Zene nélkü l? É jjel? Egy háztető n? Veszé lyesen hangzik.
– Veszélyes lá ny vagyok.
– Nem ké tlem.
Já szon felá llt, és kinyú jtotta a kezét. Néhá ny lépést lassú ztak,
de gyorsan csó koló zá sba torkollott az egész. Piper annyira
vigyorgott, hogy má sodszor alig tudta megcsó kolni a fiú t.

Aztá n az álma vá ltozott – vagy meghalt, é s az Alvilá gba kerü lt

mert Médeia á ruhá zá ban talá lta magá t.
– Add, hogy á lom legyen, és nem az ö rö k bü ntetésem! –
suttogta.
– Nem, kedvesem – mondta egy negédes hang. – Ez nem
bü ntetés.
Piper megfordult. Attó l tartott, Médeiá t látja majd, de egy
má sik nő turká lt a leá razott cuccok kö zt.
A hö lgy fantasztikusan nézett ki – vá llá t verdeső haj,
hattyú nyak, hibátlan arc, farmerbe és hó fehér topba bú jtatott,
tö ké letes test Piper sok színésznő t lá tott életé ben. Az apja nő i
mind gyö nyö rű ek voltak. De ez a hö lgy má s volt. Természetes

[46
0]
eleganciá t sugá rzott, erő lkö dé s nélkü l volt divatos, é s festé k
né lkü l lélegzetei á llító . Semmi mű vit nem talá lt benne.
Mikö zben nézte, mintha folyton vá ltozott volna. Piper nem
tudta volna megmondani, hogy a szeme vagy a haja színe.
Mindenesetre egyre gyö nyö rű bb lett, mintha arca beivó dott
volna Piper elméjébe – é s olyan kö zel kerü lt Piper szé pségrő l
alkotott eszményérő l, amennyire kö zel csak lehetett.
– Aphrodité? Anya, te vagy az?
Az istennő elmosolyodott.
– Á lmodsz, drá gá m. Ha valaki kérdezi, nem talá lkoztunk,
rendben?
– É -én... – Piper egyszerre ezer kérdést tett volna fel, és
ö sszetorló dtak gondolatai.
Aphrodité felemelt egy tü rkizkék ruhá t. Pipernek nagyon
tetszett, de az istennő elfintorodott.
– Nem az én színem, ugye? Ká r, pedig csinos. Médeiá nak volt
né há ny bá jos holmija.
– De... de ez az á ruhá z felrobbant – dadogta Piper. – Lá ttam.
– Igen. Ezé rt van kiá rusítá s. Most má r csak egy emlék. Bocs,
hogy kirá ngattalak a má sik á lmodbó l. Tudom, hogy az sokkal
kellemesebb volt.
Piper arca é gni kezdett. Nem tudta eldö nteni, hogy zavarban
van-e, vagy dü hö s, de leginká bb a csaló dá s kongó ü rességé t
érezte.
– Nem volt igaz. Soha nem tö rtént meg. De miért emlékszem
rá olyan é lénken?
Aphrodité elmosolyodott.

[46
1]
 – Mert az é n lá nyom vagy, Piper. Te sokkal élesebben
érzékeled a lehetséges dolgokat. Hogy mi lehetett volna. É s még
lehet is. Ne add fö l! De elő bb sajnos – mutatott kö rbe az
á ruhá zban Aphrodité – má s nehé zsé gekkel is szembe kell
né zned. Mé deia né há ny tová bbi ellenségü nkkel ú jra visszatér
majd. A Halá l Kapuja kinyílt.
– Mire célzol?
Aphrodité rá kacsintott.
– Okos vagy, Piper. Tudod te.
Piperé n jeges borzongá s futott
végig.
– Az alvó asszony. Akit Mé deia és Midasz patró nusként
emlegetett. Kinyitotta az Alvilá g ajtajá t. Visszaengedi a
halottakat a fö ldre.
– Ü hü m. De nem csak ú gy általá ban a halottakat. Hanem a leg-
erő sebbeket, akik leginká bb gyű lö lik az isteneket.
– A szö rnyek is visszatérnek a Tartaroszbó l – kö tö tte ö ssze a
dolgokat Piper -, ezért nem maradnak odalent.
– Igen, a patró nusuk, ahogy hívtad, jó viszonyt á pol
Tartarosszal, a gö dö r szellemé vel. – Aphrodité felemelt egy
aranyflitteres ruhát. – Nem... ebben nevetségesen festenék.
Piper idegesen felnevetett.
– Te? Te mindenben szívdö glesztő lennél.
– Kedves tő led – mondta Aphrodité. – De a szépség egyré szt a
legmegfelelő bb é s a legtermé szetesebb ruha megtalá lá sá n mú lik.
Ahhoz, hogy tö kéletes lé gy, annak is kell érezned magad. Ne
akarj az lenni, ami nem vagy. Ez egy istennő számá ra kü lö nö sen
nehé z feladat, hiszen olyan kö nnyen vá ltunk alakot.

[46
2]
 – Az apá m mindig tö kéletesnek lá tott – remegett meg a
hangja. – Soha nem tudott elfelejteni.
Aphrodité a tá volba révedt.
– Igen... Tristan. Nagyszerű férfi volt. Kedves, finom és
jó képű . Mégis annyi szomorú sá g é lt a szívében.
– Kérhetném, hogy ne beszélj ró la mú lt idő ben?
– Bocsá ss meg, kedvesem! Természetesen nem akartam
cserbenhagyni apá dat. Az elvá lá s mindig nehéz, de ez volt a
leghelyesebb. Ha rájö n, ki vagyok való já ban...
– Vá rjunk csak! Fogalma sincs ró la, hogy istennő vagy?
– Persze hogy nincs! Nem mondtam el neki. A legtö bb
halandó nak nehéz elfogadni az ilyesmit. Romba dö ntheti az
életü ket. Ké rdezd csak meg a barátodat, Já szont! Kü lö nben bá jos
srá c. Szegé ny anyja ö sszeroppant, amikor rá jö tt, hogy Zeuszba
szeretett bele. Nem, sokkal jobb így, hogy Tristan egy halandó
nő nek hitt, aki otthagyta ő t magyará zat nélkü l. Jobb egy
keserédes emlék egy halhatatlan és elé rhetetlen istennő nél.
Amivel elérkeztü nk egy fontos kérdé shez...
Kinyitotta a marká t, é s Piper é szrevett benne egy vilá gító ,
ró zsaszín folyadé kkal teli ü vegcsé t.
– Ez Médeia egyik á rtalmatlanabb fő zete. Csak a kö zelmú lt
emlé keit tö rli ki. Ha megmented az apá dat – ha meg tudod
menteni -, be kell neki adnod ezt.
Piper nem akart hinni a fü lének.
– Azt akarod, hogy ká bítsam el apá t? Hogy elfeledje, amin
keresztü lment?
Aphrodité feltartotta az ü vegcsét. A folyadék ró zsaszín fénybe
vonta arcát.

[46
3]
 – Az apá d magabiztosnak lá tszik, de két vilá g határá n
egyensú lyozik. Egé sz é letét azzal tö ltö tte, hogy elfelejtse az
istenekrő l és szellemekrő l szó ló ré gi regéket, kö zben attó l
retteg, hogy mé gis igazak. Fél tő le, hogy lé nyének egy fontos
ré szét tagadta meg, é s hogy ez egy nap majd visszaü t. Most egy
ó riá s fogsá gá ban senyved. Egy rémá lmot é l á t. Ha nem hal meg...
és ezzel az emlékkel kell élnie, tudva, hogy az istenek é s a
szellemek kö zö ttü nk já rnak, belerokkan lelkileg. É s éppen erre
já tszanak az ellenségeink. Hogy Megtö rjék, é s ezzel téged is
megtö rjenek.
Piper szeretett volna kö zbekiabá lni, hogy Aphrodité téved, az
apja a legerő sebb ember, akit csak ismer. É s hogy ő nem
hajlandó kitö rö lni apja emlékeit, ahogy Héra tette Já szonnal.
De valahogy mégsem tudott haragudni Aphroditére. Eszé be
jutott, mit mondott az apja né há ny hó napja Big Surnél: „Ha
tényleg hinné k a Szellemek Orszá gá ban vagy az
á llatszellemekben vagy a gö rö g istenekben... azt hiszem, nem
jö nne á lom a szememre Mindig keresnék valakit, akit
okolhatok.”
Most Piper akart valakit okolni.
– Ki ő ? – kö vetelte a vá laszt Piper. – Ki irá nyítja az ó riá st?
Aphrodité csü csö rített. Aztá n a kö vetkező polchoz sétá lt,
amelyen horpadt pá ncé lok é s tépett tó gá k voltak, de Aphrodité
ú gy mustrá lta, mintha divatá ruk lettek volna.
– Erő s akaratod van – tű nő dö tt el. – Engem soha nem
becsü ltek kü lö nö sebben az istenek. A gyermekeimet kinevették.
Leírtá k ő ket azzal, hogy beképzeltek és sekélyesek.
– Néhá nyuk té nyleg az.

[46
4]
 Aphrodité felkacagott.
– Ez igaz. Néha talá n é n is beképzelt és seké lyes vagyok. A
lá nyok legyenek ké nyesek! Ó , ez helyes! – kapott fel egy
megégett és foltos bronzmellvértet, é s Piper felé mutatta. –
Tetszik?
– Nem – felelt Piper. – Vá laszolná l végre a kérdésemre?
– Tü relem, szívem – mondta az istennő . – Véleményem szerint
a szerelem a legerő sebb mozgató erő a vilá gon. Ez sarkallja nagy
tettekre a halandó kat. A legnemesebb, legbá trabb cselekedeteiket
a szerelem nevében kö vették el.
Piper elő hú zta tő rét, és tü krö s pengéjét tanulmá nyozta.
– Mint a tró jai háború t elindító Helené ?
– Ah, Katopris! – mosolygott Aphrodité . – Ö rü lö k, hogy
megtalá ltad. Annyit bá ntottak azért a háború é rt, de most
ő szinté n, Pá risz é s Helené szép pá r volt, nem?! É s a csata hő sei
má ra halhatatlanok – legalá bbis az emberek emlékezetében. A
szerelem erő s, Piper. Mé g az isteneket is képes té rdre
kényszeríteni. Ezt mondtam a fiamnak, Aeneasnak is, amikor
elmenekü lt Tró já bó l. Azt hitte, elbukott. Azt hitte, szü letett
vesztes. De aztá n Itá liá ba utazott, és...
– Ró ma alapító atyja lett.
– pontosan. Lá tod, Piper, a gyerekeim nagyok tudnak lenni, ha
akarnak. Te is hatalmas lehetsz, mert az én szá rmazá si vonalam
egészen egyedü lá lló . Kö zelebb á llok a teremtéshez bá rmelyik
Olimposziná l.
Piper megpró bá lt visszaemlékezni Aphrodité szü letésére.
– De te... nem a tengerbő l emelkedté l fel? Mé ghozzá egy
kagyló héjon?

[46
5]
 Az istennő felkacagott.
– Az Botticelli agyszü lemé nye. Szerencsére soha nem á lltam
kagyló n. Viszont való ban a tengerbő l szü lettem. Az ő si Ká oszbó l
a Fö ld és az É g, Gaia és Urá nosz emelkedett ki elő szö r. Amikor
fiuk, a titá n Kronosz, Uranoszt...
– ...egy sarló val feldarabolta – idé zte fel
Piper. Aphrodité fintorogni kezdett.
– Igen. Uranosz darabjai a tengerbe estek. Halhatatlan
eszenciá já bó l keletkezett a tenger habja. É s a habokbó l...
– Megszü lettél te. Most má r emlékszem. Vagyis...
– Uranosz utolsó gyermeke vagyok. Aki nagyobb volt a
titá nokná l és az isteneknél. Szó val hihetetlen, de én vagyok a
legidő sebb olimposzi isten. Ahogy mondtam, a szerelem
hatalmas erő . É s te is tö bb vagy, lá nyom, egy csinos pofiná l.
Mostanra má r nyilvá n magadtó l is kitalá ltad, kinek a kedvé ért
ébredtek fel az ó riá sok, és kinek van akkora ereje, hogy a fö ld
legmé lyebb ré gió já ban ajtó kat nyitogasson.
Aphrodité vá rt egy kicsit, mintha érezné, hogy Piper fejében
most állnak ö ssze a kirakó s já ték darabjai egy rettenetes ké ppé.
– Gaia – mondta Piper. – Maga a fö ld. Ő az ellenségü nk.
Bízott benne, hogy Aphrodité hevesen ellenkezni kezd, de az
istennő tová bbra is a horpadt pá ncélokkal teli polcot nézte.
– É vezredek ó ta szendergett, de most lassan felé bred.
Almá ban is nagyon erő s, de ha felébred... végü nk. Mielő tt ez
megtö rténne, le kell győ znö tö k az ó riá st, és ú jra el kell altatni
Gaiá t. Kü lö nben kitö r a felkelés. A halottak tová bb folytatjá k a
feltá madá st. A szö rnyek egyre gyorsabban ö ltenek ú jra testet. Az

[46
6]
ó riá sok megsemmisítik az istenek szü lő helyé t. É s ha erre sor
kerü l, véget ér az á ltalunk ismert civilizá ció .
– De é ppen Gaia? A Fö ldanya?
– Ne becsü ld ő t alá ! – figyelmeztette Aphrodité. – Kegyetlen
ellenfél. Ö rendezte meg Uranosz halá lá t. Ő adta Kronosz kezé be
a sarló t, és biztatta saját apja megö lé sére. Amíg a titá nok uraltá k
a vilá got, béké sen szendergett. De amikor az istenek legyő zték
ő ket, ismé t felébredt, és dü hében é letet adott egy ú j fajnak – az
ó riá soknak -, hogy leromboljá k az Olimposzt egyszer és
mindenkorra.
– A tö rténelem megismé tli ö nmagá t – mondta Piper. – Az
ó riá sok ismét feltá madnak.
Aphrodité bó lintott.
– Most má r tudod. Mit fogsz tenni?
– É n? – szorult ö kö lbe Piper keze. – Mit tehetné k? Vegyek fel
egy csinos rucit, és kedvesen beszéljem rá Gaiá t, hogy aludjon
még egy kicsit?
– Bá rcsak ilyen egyszerű lenne! – mondta Aphrodité. – De
meg kell talá lnod a sajá t erő det, hogy kü zdhess azért, akit
szeretsz. Mint az é n kedvenceim, Helené é s Pá risz. Vagy a fiam,
Aeneas.
– Helené és Pá risz meghalt – emlékeztette Piper.
– Aeneasbó l pedig hő s lett – vá gott vissza az istennő . – Roma
első , nagy hő se. A végeredmény tő led fü gg, Piper, de egy dolgot
elá rulok: az ó riá sok legyő zéséhez a hét legnagyobb félistennek
ö ssze kell fogni, de minden erő feszítés eredménytelen lesz
nélkü led. Mert ha a két oldal talá lkozik... neked kell kö zvetítő

[46
7]
szerepet játszani kö zö ttü k. Rajtad mú lik, vérfü rdő vagy bará tsá g
lesz a vé ge.
– A ké t oldal?
Piper lá tá sa elhomá lyosult.
– Hamarosan fel kell é bredned, lá nyom – mondta az istennő . –
Ritká n értek egyet Hérá val, de vakmerő lépésé t én is
szü ksé gesnek tartom. Zeusz tú l hosszú ideig kü lö nítette el a ké t
tábort. Pedig csak egyesü lt erő vel menthetitek meg az
Olimposzt. Most pedig ébredj fel! Remélem, tetszeni fog a ruha,
amit vá lasztottam neked!
– Milyen ruha? – ké rdezte Piper, de az á lom addigra elillant.

[46
8]
XL. * Piper

P
IPER EGY UTCAI KÁ VÉ ZÓ TERASZÁ N É BREDT.
Egy má sodpercig azt hitte, még mindig á lmodik.
Napfényes reggel volt. A levegő friss, de annyira azért nem
csípő s, hogy ne Legyen kellemes kint ü lni. A tö bbi asztalná l
biciklistá k, ü zletem-berek, egyetemistá k beszé lgettek és
ká véztak.
Eukaliptuszillatot é rzett. A régimó di, kis boltok elő tt
gyalogosok á ramlottak. Kefevirá gok é s azá leá k nyiladoztak,
mintha a telet hírbő l sem ismerné k.
Vagyis Kaliforniá ban voltak.
Bará tai kö rü lö tte ü ltek, é s mellkasuk elő tt ö sszefont karral
szenderegtek. Mindegyikü kö n ú j ruha feszített. Piper
végignézett magá n, é s levegő utá n kapott:
– Anyám!
A kelleté né l hangosabbra sikeredett a kiá ltá s, Jászon
megrá ndult, é s beverte té rdét az asztalba, ettő l mind
felé bredtek.
– Mi az?! Kit kell lecsapni? – kérdezte az edző .
– Zuhanunk! – ragadta meg Leo az asztalt. – Mégsem? Akkor
hol vagyunk?
Já szon pislogott egyet, megpró bá lta ö sszeszedni magá t.
Piperre nézett, és felszisszent:
– Mi van rajtad?!

[46
9]
 Piper való színű leg elpirult. Az á lmá ban lá tott tü rkiz színű
ruhá t viselte, fekete macskanadrá ggal és csizmá val kiegé szítve.
Los Angeles-i otthonukban hagyott kedvenc ezü st
vará zskarperece volt rajta, meg az apjá tó l kapott sídzseki, ami
meglepő mó don tö kéletesen ment a ruhá já hoz. Elő vette
Katoprist, é s megnézte magá t a pengé jében. Igen, a frizurája is
rendben volt.
– Semmi, csak az... – Aztá n eszébe jutott Aphrodité
figyelmezteté se, hogy maradjon titokban a talá lkozá suk. – Nem
érdekes.
Leo elmosolyodott.
– Aphrodité megint lecsapott? Elnyerhetné d a legjobban
ö ltö zö tt harcos díjá t, szé psé gkirá lynő !
Já szon megbö kte a karját.
– Leó , né ztél magadra mostaná ban?
– Mi? Oh!
Aphrodité mindegyikü ket kiglancolta. Leo csíkos nadrá got
viselt fekete bő rcipő vel, hozzá gallér nélkü li inget és feszü lő
nadrá gtartó t. Ehhez jö tt a szerszá mos tá ská ja, egy Ray-Ban
napszemü veg é s egy keskeny karimájú kalap.
Piper megpró bá lt nem nevetni.
– Jó ég, Leo! Az apá m ilyen szerelésben jelent meg a legutó bbi
bemutató já n. Leszá mítva a szerszá mtá ská t.
– Fogd be!
– Szerintem menő . Bá r én még ná la is menő bb vagyok –
ö rvendezett az edző .
A szatír egy pasztell lidércnyomá s volt. Aphrodité bő és
buggyos, kaná risá rga ö ltö nybe bú jtatta. A ké t kü lö nbö ző színű

[47
0]
cipő tö ké letesen illett a patá já ra. Ró zsaszínű ingben volt, és az
ö ltö nyhö z passzoló , szé les karimá jú kalapban. Ehhez jö tt a
babaké k nyakkendő és a zakó ja hajtó kájá ba tű zö tt ké k szegfű ,
amit a szatír né mi szimatolá s utá n elfogyasztott.
– Legalá bb ró lam elfeledkezett az anyá d – mondta Já szon.
Ez nem egé szen így volt. Ha a fiú ra nézett, Piper szíve sztepp,
tá ncra perdü lt. Já szon farmert és tiszta, bíbor pó ló t viselt, mint a
Grand Canyonba tett kirá ndulá son. Lábá n ú j cipő , haja frissen
nyírva. Szeme égszínkék. Aphrodité ü zenete egyértelmű volt: ez
a srá c nem szorul tuningra.
É s Piper szívbő l egyeté rtett.
– De – kérdezte feszengve – hogy kerü ltü nk ide?
– Mellie-nek kö szö nhető en. – Hedge boldogan csá mcsogott a
kék szegfű n. – A szelek átlő ttek a fél orszá gon. Ha nem lett volna
Mellie utolsó ajá ndéka, az a kellemes, lá gy szellő , amivel
kipá rná zta az esé sü nket, halá lra zú ztuk volna magunkat.
– É s miattunk ki fogjá k rú gni – sajná lkozott Leo. – Ö regem, ezt
megcsiná ltuk neki.
– Ne aggó dj miatta! – mondta Hedge. – Kü lö nben sem tehetett
má st. A nimfá kra ilyen hatá ssal vagyok. Ha tú l leszü nk a
kü ldeté sen, megkeresem írisz-messengeren, és segítek neki
munkát talá lni. Ez a nő egy olyan aura, akivel ké pes lenné k
letelepedni, és kiskecskéket nemzeni.
– Mindjá rt behá nyok – fintorgott Piper. – Kér valaki ká vé t?
– Ká vét! – Hedge mosolya ké k volt a szegfű tő l. – Imá dom a
ká vét!
– De... – kezdte Já szon. – Van pénzü nk? Hol vannak a
tá ská ink?

[47
1]
 Piper lenézett. A tá ská k a lá buk mellett álltak, egyiket sem
loptá k el. Benyú lt a kabátja zsebébe, é s két dolgot talá lt benne,
amire nem szá mított. Egy pénzkö teget. É s egy ü vegcsét – az
amné zia-fő zetet. Az ü vegcsét a zsebében hagyta, a pénzt kivette.
Leo fü ttyentett.
– Zsebpé nzt kaptá l? Isteni anyá d van!
– Pincérnő ! – kiá ltotta Hedge. – Hat dupla eszpresszó t, és
bá rmit, amit a srácok megkívá nnak! A kislá ny fizeti!

Gyorsan rá jö ttek, hol vannak. Csak le kellett olvasniuk az

itallapró l: „Verve Ká vézó , Walnut Creek, CA.” A pincérnő tő l
megtudtá k, hogy december 21-e van, délelő tt kilenc ó ra, vagyis a
téli napforduló napja, é s az Enkeladosz á ltal szabott hatá ridő ig
mindö ssze három ó rá juk maradt.
A Diablo-hegyet sem kellett soká ig keresniü k. Ott magaslott a
horizonton, az utca vé gé ben. A Sziklá s-hegységhez ké pest a
Diablo-hegy nem tű nt olyan magasnak, és a csú csá t sem
borította hó . Vé gtelenü l békésnek lá tszott arany rá ncaival és a
szü rkészö ld fá k má rvá nyos foltjaival. De Piper tudta, hogy a
hegyek mérete csaló ka, és kö zelrő l biztosan sokkal magasabb.
Nem beszé lve a megté vesztő lá tszatró l. Kaliforniá ban voltak,
á llító lagos otthoná ban. Tiszta volt az é g, kellemes az idő ,
kedé lyes emberek vették ő ket kö rü l, az asztalukon csokolá dés
sü ti. De né há ny kilométerre tő lü k, valahol a békét á rasztó
hegyen egy szupererő s és szupergonosz ó riá s arra készü lt, hogy
felfalja ebédre az apjá t.

[47
2]
 Leo elő hú zott valamit a zsebébő l. A régi rajzá t, amit Aiolosztó l
kapott. Aphrodité fontosnak tarthatta, mert az ú j ruhá já ba is
belecsempészte.
– Mi az? – kérdezte Piper.
Leo ó vatosan ö sszehajtotta, és megint eltette.
– Semmi. Nem hinném, hogy kívá ncsiak lennétek az ovis
rajtomra.
– Azért ennél tö bbrő l van szó – mondta Já szon. – Aiolosz azt
Mondta, ez a rajz a siker kulcsa.
Leo a fejét rá zta.
– Még nem jö tt el az ideje. Aiolosz azt mondta., de majd
késő bb.
– Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? – kérdezte Piper.
– Bízzatok bennem! – kérte Leo. – Szó val, mi a terv?
Hedge edző hangosat bö fö gö tt. Má r megivott há rom ká vét,
megevett egy tá l fá nkot, néhá ny szalvétá t és egy csokor virá got a
vá zá bó l. Az ezü st étkészletet is elrá gcsá lta volna, ha Piper nem
csap a kezére.
– Felmá szunk a hegyre – mondta Hedge. – Megö lü nk
mindenkit Piper apjá n kívü l. Aztá n tá vozunk.
– Kö szö njü k, Eisenhower tá bornok – morogta Já szon.
– Mi van, nem tetszik a tervem?
– Srá cok – szó lt rájuk Piper el kell mondanom valamit.
A dolgot megnehezítette, hogy ki kellett hagyni az anyjá val
való talá lkozá st, de beszá molt nekik arró l, mire jö tt rá álmá ban:
hogy a való di ellenségü k Gaia.

[47
3]
 – Gaia? – rá zta meg a fejét Leo. – Ő nem az Anyatermészet?
Virá gok a hajában, madarak énekelnek a vá llá n, és ő zikék meg
nyusziká k mossá k helyette a szennyest.
– Leó , az Hó fehé rke – mondta Piper.
– Rendben, de...
– Figyeljetek, nyusziká im – tö rö lte ki a kecskeszaká llá bó l a
ká vét Hedge. – Piper nagyon komoly dologró l beszél. Gaia
kémény ellenfél. Talá n még én sem tudná m legyő zni.
Leo Rittyentett.
– Komolyan?!
Hedge határozottan bó lintott.
– Ez a fö ldasszony meg a vén ura megé rték a pé nzü ket.
– Uranosz. – Piper ö nkéntelenü l felnézett az égre, hogy lá t-e
vajon szemeket.
– Ő – mondta Hedge. – Szó val Uranosz nem volt a legjobb
apa. Gyermekeit, a kü klopszokat, a Tartaroszba dobta. Ettő l
persze Gaia begő zö lt, de tü relmesen kivá rta az idejé t. Ú jabb
fészekalja gyereket szü lt – a tizenké t titá nt -, és fé lt, hogy az
apjuk ő ket is bö rtö nbe veti. Ezért aztá n elment a gyereké hez,
Kronoszhoz..
– A nagy, gonosz ü rgé hez – szó lt kö zbe Leo akit tavaly nyá ron
ú jra legyő ztek.
– Pontosan. Gaia nyomta kezébe a sarló t, és mondta neki,
hogy: „Mi lenne, ha lehívná m a faterodat, és amíg lekö tö m a
figyelmét, te szé pen szafalá dét csiná lná l belő le? Aztá n
á tvehetné d a vilá guralmat. Jó ö tlet, nem?”
Mindenki hallgatott. Pipernek hirtelen má r nem is ízlett
annyira a csokolá dés sü temé ny. Bá r a tö rténetet nem most

[47
4]
hallotta elő szö r, tová bbra sem volt képes felfogni. Nehezen
tudott elképzelni egy olyan szemét kö lykö t, aki a vilá ghatalom
kedvé é rt kinyírja a sajá t apjá t. De egy olyan szemét anyá t is, aki
rá veszi erre a kö lykét.
– Hatá rozottan nem egy Hó fehé rke – mondta vé gü l.
– Há t nem, Kronosz gonosz fickó volt. De Gaia szó szerint
minden gonosz fickó anyja. Annyira ö reg, erő s és hatalmas, hogy
nehezére esik teljes egészében felébredni – kontrá zott Hedge. –
Az idő nagy részében alszik, é s mi így szeretjü k ő t:
elszunnyadva.
– De beszélt hozzá m – mondta Leo. – Akkor hogyan alhat?
Gleeson lesö pö rte kaná risá rga hajtó ká já ró l a morzsá kat. A
hatodik ká véjá ná l tartott, a pupillája akkorá ra tá gult, mint egy
negyeddollá ros.
– A tudatá nak egy része álmá ban is aktív, á lmodik, figyel, és
olyan apró sá gokra ké pes, mint vulká nkitö réseket okozni, meg
szö rnyeket feltámasztani. Mé g nincs teljesen ébren, és hidd el,
nem akarod megtudni, milyen az, amikor felébred.
– De egyre erő sebb lesz – mondta Piper. – ö támasztja fel az
ó riá sokat. É s ha a kirá lyuk is visszatér, ez a Porphyrion...
– Hadat toboroz az istenek ellen – vá gott kö zbe Já szon. –
Hérá val végez elő szö r. Ú jabb há ború lesz. É s Gaia teljesen
magá hoz té r. Gleeson bó lintott.
– Ezé rt is jó ö tlet, ha olyan keveset tartó zkodunk a fö ldö n,
amilyen keveset csak lehet.
Leo aggó dva tekintett a Diablo-hegyre.
– Vagyis a hegymá szá st... nem nekü nk talá ltá k ki.

[47
5]
 Pipernek ö sszeszorult a szíve. Arra kérté k, hogy árulja el a
bará tait, és most ugyanezek a bará tok segítenek neki
kiszabadítani az apjá t, pedig nyilvá nvaló an csapdá ba sé tá lnak.
Má r az is elég ijesztő , hogy egy ó riá ssal kell megkü zdeniü k. De
most kiderü lt, hogy az egész mö gö tt Gaia á ll, az isteneknél és a
titá nokná l is nagyobb erő ...
– Fiú k, tisztá ban vagyok vele, hogy ezt nem ké rhetem tő letek
– suttogta Piper. – Tú l veszélyes.
– Viccelsz? – bö ffentett Gleeson, és rá juk villantotta szegfű ké k
mosolyá t. – Ki akar egy kis csihipuhit?!

[47
6]
XLI. * Leo

L
EO ERŐ SEN BÍZOTT BENNE, hogy a taxi felviszi ő ket a
hegycsú csra.
De nem volt ilyen szerencséje. Az autó rá ngató zva és berregve
kaptatott fel a hegyre. Féltá vná l egy lá ncsorompó zá rta el az
utat, és az erdé szhá zat is zá rva talá ltá k.
– Eddig jö hettem, nem tová bb – sajná lkozott a taxis. – Biztos
gyalog akartok tová bb menni? Szép kis tú ra lesz visszafelé, a
kocsim furcsá n viselkedik, sajnos nem vá rhatlak meg
benneteket.
– Biztos! – pattant ki Leo a kocsibó l mindenkit megelő zve,
mert gyanította, miféle problémá val kü szkö dik a já rmű , és
amikor lené zett, lá tta, hogy nem tévedett. A kerekek ú gy
sü llyedtek az ú tba, mintha a kocsi futó homokon hajtott volna.
Nem gyorsan – csak éppen annyira, hogy a sofő r vá ltó – vagy
tengelyproblémá nak higgye. De Leo tudta, hogyan áll a helyzet
való já ban.
A keményre taposott fö ldú tnak nem lett volna szabad
felpuhulja, mé g Leo cipő je is sü llyedni kezdett benne. Gaia
szó rakozott velü k.
Amíg bará tai kiszá lltak, Leo kifizette a taxist. Meglehető sen
nagylelkű volt – miért ne lett volna? Aphrodité pénzét szó rta.
Rá adá sul volt egy halvá ny gyanú ja, hogy nem jö n le élve a
hegyrő l.

[47
7]
 – Tartsa meg a visszajá ró t, és tű njö n el innen olyan gyorsan,
ahogy tud! – tanácsolta Leó , és a taxis nem ellenkezett.
Hamarosan má r csak az autó porfelhő jé t lá ttá k.
A hegyrő l ká prá zatos panorá ma tá rult elé jü k. A Diablo-hegy
alatti vö lgy egy vá ros-foltokbó l varrt takaró ra hasonlított.
Fákkal szegé lyezett utcá k há ló ja, a kö zéposztá ly rendezett
kü lvá rosai, boltok, iskolá k. Normá lis emberek normá lis élete –
amelyrő l Leó nak nem sok fogalma volt.
– Az Concord – mutatott északra Já szon. – Walnut Creek
alattunk fekszik. Délre, a hegyek mellett Danville lá tható . É s az...
– mutatott az aranysziklá s csú csok felé, melyeken ú gy ü lt meg a
kö d, mint valami tá nyér peremén. – Az ott Berkeley Hills, az East
Bay. Mellette San Francisco.
– Já szon? Eszedbe jutott valami? – kérdezte Piper. – Já rtá l má r
erre?
– Igen... vagyis nem emlékszem. Mintha fontos lenne ez a hely
valamiért.
– Az a titá nok fö ldje – biccentett Hedge nyugat felé . – Rossz
hely, Jászon. Hidd el, enné l kö zelebb nem akarunk Friscó hoz
kerü lni De Já szon olyan vá gyakozá ssal tekintett a kö dö s
medence felé, hogy Leó t rossz érzés fogta el. Mié rt vonzó dik egy
olyan helyhez, ami Hedge edző szerint is gonosz, teli van
á rtalmas vará zslattal és ő si ellenségekkel? Mi van, ha Já szon
innen szá rmazik? Talá n nem volt alaptalan a cé lozgatá s, hogy
Já szon az ellenségü k, é s vé gzetes hiba volt beengedni a Fé lvér
Tá borba.
Nem, ez nevetséges – gondolta Leo. Já szon a bará tjuk.
Leo meg akarta mozdítani a lá bát, de sarka az ú tba sü llyedt.

[47
8]
 – Hé , srá cok! Ne á csorogjunk itt!
A tö bbiek is észlelték a
problémá t.
– Gaia itt mé g erő sebb – morogta Hedge. Kiugrott a cipő jé bő l,
majd a lá bbelit átadta Leó nak. – Vigyá zz rá juk, Valdez, szép
cipő k!
– Ki is pucoljam ő ket?! – horkant fel Leo.
– Jó ö tlet – bó lintott elismerő en Hedge. – De elő szö r má sszuk
meg a hegyet, amíg tudjuk.
– Hogyan talá ljuk meg az ó riá st? – kérdezte Piper.
Já szon a csú cs fö lö tt lebegő fü stre né zett, amit Leo messzirő l
felhő nek nézett. Valami é gett.
– A fü st tü zet jelez – mondta Já szon. – Siessü nk!

A Vadon Kö zépiskolá ban Leó nak kijutott az erő ltetett

menetekbő l. Azt hitte, edzésben van. De hegyet má szni,
mikö zben a fö ld megpró bá lja elnyelni a lá bad, olyan, mint
lé gypapíron kocogni.
Hamar fel kellett tű rnie gallér né lkü li inge ujjá t, pedig hidegen
metsző szél fú jt. Nem bá nta volna, ha Aphrodité rö vidnadrá got
és sportcipő t ad rá juk. De a Ray-Ban szemü vegé rt hálá s volt,
legalá bb vé dte a szemét. Benyú lt a szerszá mos tá ská já ba, és
elő vará zsolt néhá ny dolgot: csavarokat, csavarhú zó t és
bronzdarabokat. Kaptatá s kö zben szerelt: nem gondolkozott
rajta, hogy mit csiná l, az volt a lényeg, hogy a keze járjon.

[47
9]
 Mire megkö zelítették a csú csot, Leo volt a vilá g
legdivatosabban ö ltö zö tt, leizzadt, koszos hő se. A kezét gépzsír
borította.
A mü tyü r, amit ö sszerakott, egy játékra hasonlított. Olyanra,
amit ha felhú znak, zö rö gve átgurul az asztalon. Nem tudta
pontosan, mire való , de a táskájá ba sü llyesztette.
Hiá nyzott neki sokzsebes katonai zubbonya, de Festus még
inká bb. Jó l jö tt volna most egy lá nglehelő bronzsá rká ny. De
persze tisztá ban volt vele, hogy Festus nem térhet vissza – a régi
alakjá bn biztosan nem.
Megpaskolta a zsebébe rejtett rajzot, amit a peká nfa alatti
asztalná l készített, ö téves korá ban. Eszé be jutott, mit énekelt Tía
Callida, amíg ő rajzolt, é s hogy mekkora csaló dá st érzett, amikor
a szél ellopta tő le a képet. „Még nem jö tt el az idő , kis hő sö m” –
mondta Tía Callida. „Egy nap neked is meglesz a sajá t
kü ldeté sed. Megtalá lod a sorsod, é s nehéz utad vé gü l é rtelmet
nyer”
Aiolosz visszaadta a rajzot. Ez csak egyet jelenthetett: a sorsa
hamarosan beteljesedik. De az ú tja legalá bb olyan kétségbeejtő
volt, mint ez a hü lye hegy. Leo tö bbszö r is azt hitte, hogy végre
elé rték a csú csot, de kiderü lt, hogy csak egy ú jabb hegyhá t,
amely mö gö tt egy még magasabb csú cs vá r rájuk.
Tartsunk sorrendet! – figyelmeztette magá t Leo. Először éljük túl
ezt, aztán ráérek kitalálni, mitől olyan sorsszerű a rajzom.
Já szon vé gre lekuporodott egy sziklafal mö gé, é s intett a
tö bbieknek, hogy kö vessé k a pé ldá já t. Leo Já szon mellé kú szott.
Pipernek ú gy kellett lenyomnia Hedge edző t.

[48
0]
 – Nem akarom ö sszekoszolni az ö ltö nyö met! – panaszkodott
Hedge.
– Psszt! – csendesítette a
lá ny. A szatír vonakodva
leté rdelt.
A rejtekhelyü l szolgá ló sziklá n tú l, az utolsó csú cs
á rnyéká ban, meglá ttá k az erdő s, futballpá lya nagysá gú
fennsíkot, ahol Enkeladosz, az ó riá s tá borozott.
A magas, bíbor lá ngokkal égő má glyá hoz ki kellett vá gnia
né há ny fá t. A tisztá s szé lén tová bbi fatö rzsek hevertek, meg
né há ny é pítő ipari gé p á llt: egy buldó zer, egy nagy daru, a vé gén
villanyborotvá hoz hasonló pengékkel. Talán egy faaprító kombájn,
gondolta Leo. Egy hosszú , balta-pengés oszlopot is látott, amely
egy oldalá ra dö ntö tt guillotine-ra hasonlított, és talá n
hidraulikus fejszeké nt szolgá lhatott.
De hogy az ó riá snak mié rt volt szü ksége a gépekre, arra nem
tudott rájö nni. Azt sem értette, hogy az elő ttü k á lló teremtmény
hogy fér be a vezető ü lé sbe. Enkeladosz annyira nagy volt,
annyira szö rnyű sé ges, hogy Leo rá sem bírt né zni.
De erő t vett magá n, és a szö rnyre ö sszpontosított.
Kezdjü k azzal, hogy tíz méter magas volt, tehá t simá n akkora,
mint a fá k. Leo biztos volt benne, hogy az ó riá s kiszú rná ő ket a
sziklá já ró l, ha a bíbor ö rö mtű z, ami kö rü l épp ká ntá lva tá nciká lt,
nem kö tné le teljesen a figyelmét. Az ó riá s kü lö nben deréktó l
felfelé egészen emberszerű nek tű nt.
Izmos mellkasá t lá ngokkal díszített mellvért takarta, mindkét
karja dagadt az izmoktó l, a bicepszei nagyobbak voltak Leó ná l.
Bronzos bő re koromtó l sö tétlett. Arca durvá n megmunká lt volt,
mint egy befejezetlen agyagszobor. De a szeme fehéren
csillogott,
[48
1]
es csimbó kos, csontokkal díszített rasztafrizurá ja a vá llá t
verdeste.
Deréktó l lefelé még ijesztő bb volt. Zö ld pikkelyes lá ba
karmokban végző dö tt lá bujjak helyett – mint egy sá rká ny lá ba. A
kezében zá szló rú d nagysá gú dá rdá t tartott. Néha a lá ngokba
má rtotta, és a fém vö rö sen felizzott.
– Rendben – szó lalt meg Hedge edző -, a haditerv a
kö vetkező ...
Leo oldalba kö nyö kö lte.
– Ugye, nem akarja egyedü l megtá madni?!
– Mér’ ne?
Piper majdnem felzokogott.
– Nézzé tek!
A má glya tú loldalá n, a homá lyban, cö lö phö z kö tö zö tt fé rfit
lá ttak. Feje lekonyult, mintha eszméletlen lenne, Leo nem lá tta
az arcá t, de Pipernek nem voltak kételyei.
– Apa...
Leo nagyot nyelt. Azt kívá nta, bá rcsak egy Tristan McLean-
filmben lennének. Akkor Piper apja csak eljá tszaná , hogy
elvesztette az eszméletét. Kibogozná a kö telet, hatá stalanítaná az
ó riá st egy ravaszul elrejtett ó riá sö lő spray-vel, aztá n drá mai zene
csendü lne fel, és Tristan McLean bemutatná legú jabb csodá latos
menekü lését: lassított felvételen rohanna, mikö zben a há ta
mö gö tt felrobban a hegyoldal.
De ez nem film volt. Tristan McLean félholtan kornyadozott,
egy ó riá s fel akarta falni, é s há rom piperkő c tini-fé listenen meg
egy megalomá niá s kecskén kívü l senki sem menthette meg.
– Mi né gyen vagyunk – suttogta a szatír -, ő meg egyedü l.

[48
2]
 – Az eddig oké, de nem zavarja, hogy tíz mé ter magas? –
kérdezte Leo.
– Szó val – kezdte Hedge – Já szon meg é n eltereljü k a figyel'
mét. Piper odalopakodik, és kiszabadítja az apjá t.
Mindannyian Jászonra né ztek.
– Mi az? – kérdezte Já szon. – É n dö ntsé k?
– Ki má s?! – ké rdezett vissza Piper.
Eddig nem beszéltek errő l, de Já szont mé g Hedge edző is
elfogadta vezé rnek. Együ ttes erő vel jutottak el idá ig, de Leo
tudta, hogy ha élet-halá l ké rdésrő l lenne szó , Já szonhoz fordulna
vá laszért. Bá r nem emlékszik semmire, ő a
legkiegyensú lyozottabb kö zö ttü k. Lesírt ró la, hogy nem elő szö r
já r csatá ban, é s tudta, hogyan ő rizze meg hidegvéré t. Leo nem
bízott tú lzottan az emberekben, de Jászonra spé ciéi rá bízta
volna az é letét.
– Nehéz bevallani – só hajtott Já szon —, de ú gy tű nik, Hedge
edző nek igaza van. Piper csak egy elterelő hadmű velettel
kerü lhet az apja kö zeiébe.
Nem nagy esély, gondolta Leo. Nem garantált a túlélés. De be
kellett érniük vele.
Nem ü lhettek ott egész nap a tá madá st tervezgetve.
Kö zeledett dé l, az ó riá s által megadott hatá ridő , és a fö ld
vá ltozatlanul szerette volna beszippantani a lá bukat. Leo térde
má ris ö t centire sü llyedt a talajban.
Leo a gépekre né zett, és ő rü lt ö tlet villant a fejé be. Elő vette az
ú tkö zben készített mü tyü rkét, és rájö tt, mire haszná lhatná – ha
szerencséje lenne, amije általá ban nem nagyon szokott lenni.

[48
3]
 – Vá gjunk bele gyorsan – mondta -, amíg meg nem gondolom
magam.

[48
4]
XLII. * Leo

A
TERV RÖ GTÖ N AZ ELEJÉ N FÉ LRESIKLOTT. Amíg Piper a nyaká t
behú zva lopakodott a szirt peremé n, Leó , Já szon és Hedge
a tisztá sra sé tá lt.
Já szon elő vará zsolta arany dá rdáját. A feje fö lé kapta, és
elkiá ltotta magá t, hogy „Ó riá s!” ami sokkal magabiztosabban
hangzott Leo tervezett mondatá ná l, ami valami ilyesmi lett
volna: „Szá nalmas porbafingó k vagyunk, ne ö lj meg bennü nket!”
Enkeladosz abbahagyta a tű z kö rü li kerengé st-ká ntá lá st.
Vigyorogva feléjü k fordult, té pő fogá t egy kardfogú tigris is
megirigyelte volna.
– Milyen kedves meglepetés! – morogta.
Leó nak valami nagyon nem tetszett a hangjá ban.
Megszorította felhú zható já té ká t. Oldalra lépett, és a buldó zer
felé araszolt.
Hedge edző elkiá ltotta magá t:
– Engedd el a színé szt, te behemó t nyuszika, mert bedugom a
patá mat a...
– Fogja be! – szó lt rá Já szon.
Enkeladosz bö mbö lve felnevetett.
– Má r el is feledtem, milyen viccesek a szatírok! Ha mi fogjuk
uralni a vilá got, nem irtunk ki benneteket. Szó rakoztathattok,
amíg megeszem a tö bbi halandó t.

[48
5]
 Ez dicsé ret volt? – né zett Leó ra Hedge ö sszerá ncolt
homlokkal. – Szerintem nem.
Enkeladosz kitá tott szájá ban fehé ren vilá gítottak a fogai.
– Vigyá zz! – kiá ltotta Leo.
Já szon és Hedge balra ugrott, amikor az ó riá s tü zet fú jt. A
kicsapó kohó lá ng Festusnak is becsü letére vá lt volna. Leo
beugrott a buldó zer mö gé, és há zi készítésű já téká t a
vezető ü lésre dobta. Aztá n jobbra futott a faaprító géphez.
Szeme sarká bó l lá tta, hogy Já szon felpattan, és az ó riá sra
támad. Hedge letépte magá ró l a lá ngoló , kaná risá rga zakó t, és
dü hö sen mekegett.
– Szerettem ezt a ruhát! – Felemelt bunkó sbottal tá madá sba
lendü lt.
Mielő tt az ó riá s kö zelébe juthattak volna, Enkeladosz a fö ldbe
dö fte a lá ndzsá já t, é s ettő l az egész hegy megremegett.
Leo hanyatt esett a loká lis fö ldrengé stő l, é s meglepetten
pislogott. A lá ngoló fü vö n és a keserű fü stö n á t lá tta a tú loldalon
feltá pá szkodó Já szont. Hedge edző azonban mozdulatlanul
fekü dt.
Esés kö zben bevá gta a fejét egy rö nkbe. Sző rö s lá ba a
levegő be meredt. Té rdig lecsú szott, kaná risá rga nadrá gja olyan
lá tvá nyt tá rt fel, ami nélkü l Leo boldogan meglett volna.
Az ó riá s elbő dü lt:
– Lá tlak, Piper McLean! – fordult meg, és tü zet fú jt a Leo jobb
oldalá n talá lható bokorsorra. Piper kifü stö lt fü rjként ugrott a
tisztá sra , az aljnö vé nyzet lá ngolt kö rü lö tte.
Enkeladosz felkacagott.
– Ö rü lö k, hogy megjö ttél! É s elhoztad az ajá ndékaimat!

[48
6]
 Leo gyomra megrá ndult. Piper elő re figyelmeztette ő ket, hogy
akarva-akaratlanul Enkeladosz kezé re já tszhatna bará tait.
Az ó riá s é szrevehette Leo arckifejezésé t, mert még
hangosabban kacagott.
– Igazad van, Héphaisztosz fia, nem szá mítottam rá , hogy
életben maradtok, rá adá sul ilyen soká ig, de nem szá mít. Azzal,
hogy idehozott benneteket, Piper McLean teljesítette a
megá llapodá s rá eső részé t. Ha elá rul benneteket, á llni fogom a
szavam. Viheti az apjá t. Nem vagyok nagy mozirajongó !
Leo most má r sokkal tisztá bban lá tta Piper apjá t. Inge
cafatokban ló gott, a pantalló ja gyű rö tt. Csupasz lá bfejé re sá r
ragadt. Nem volt egé szen eszméletlen, mert néha felemelt fejjel
felnyö gö tt – igen, Tristan McLean élt. Leo eleget lá tta ezt az arcot
a moziban, de most egy csú nya vá gá s szá ntotta végig. Betegnek
tű nt, sová nynak – semmi hő sies nem volt benne.
– Apa! – kiá ltotta Piper.
McLean pislantott, é s megpró bá lt a lá nyá ra né zni.
– Piper...? Hol vagyok?
A lá ny elő hú zta tő rét, és szembefordult Enkeladosszal.
– Engedd szabadon!
– Elengedem, aranyom! – morogta az ó riá s. – Eskü dj
engedelmességet, é s minden rendben lesz. Csak a tö bbiek halnak
meg.
Piper hol az apjá ra, hol Leó ra nézett.
– Téged is megö l – figyelmeztette Leo. – Ne bízz benne!
– Ugyan má r! – bö mbö lte Enkeladosz. – Talá n nem tudjátok,
de é n Athéné legyő zé sé re szü lettem. Gaia mindegyikü nket
speciá lis okbó l szü lt, egy-egy isten legyő zé sére. É n Athéné

[48
7]
nemezise voltam, ú gy is lehet mondani, hogy az Anti-Athé né. A
testvé reimhez viszonyítva kicsi vagyok, de okos! É s tartom
magam a megá llapodá sunkhoz, Piper McLean. Ez is a terv ré sze.
Já szon má r talpra szö kkent, maga elé szegezte lá ndzsá já t, de
mielő tt támadhatott volna, Enkeladosz felü vö ltö tt, de olyan
hangosan, hogy végigvisszhangzott a vö lgyö n, é s talá n San
Franciscó -ba is elhallatszott.
Az erdő szélén fél tucat ogre bukkant fel. Leo gyomorforgató
bizonyossá ggal tudta, hogy a szö rnyek nem egyszerű en ott
rejtő ztek. Hanem a fö ldbő l keltek ki.
Az ogrék elő reslattyogtak. Alacsonyabbak voltak
Enkeiadoszná l, á tlagos magassá guk két mé ter lehetett.
Mindegyiknek hat karja volt. Egy pá r a szoká sos helyen nő tt ki,
egy extra pá r a vá llakbó l, és egy ú jabb szett a mellkasukbó l.
Rongyos, bő rbő l készü lt á gyékkö tő t viseltek, és Leo má r a tisztá s
tú loldalá ró l é rezte a bű zü ket. Hat ü rge, akik nem mosakodtak
soha, fejenként hat bű zlő hó naljjal... Leo elhatá rozta, hogy ha
tú léli ezt a napot, minimum há rom ó rá n át zuhanyozni fog, hogy
lemossa ezt a szagot.
Leo Piper felé lépett.
– Ezek... mik?
A lá ny tő rének pengéjé n megcsillant a má glya bíbor fénye.
– Gegenészek.
– É rthető bben?
– Fö ldszü lö ttek – mondta. – Hatkarú ó riá sok, akik Já szon ellen
harcoltak, má rmint az első Já szon ellen.
– Nagyon okos! – mondta Enkeladosz boldogan.
– Gö rö gorszá gban egy szö rnyű helyen é ltek, a Medve-
hegyen. Az

[48
8]
a helyzet, hogy a Diablo-hegy jó val kellemesebb hely. Ő k a
Fö ldanya alacsonyabb rendű gyermekei, de azért jó szolgá k.
É rtenek az é pítő ipari gé pekhez...
– Gruuum-gruuum – zendített rá az egyik fö ldszü lö tt, é s a
tö bbiekre is átragadt a grummogtatá s. A kezü kkel autó vezetést
imitá ltak, berregtek, é s az egész mű sor valami bizarr, vallá sos
rituá lénak hatott. – Grum-grum!
– Igen, koszi, fiú k! – mondta Enkeladosz. – É s van egy
kiegyenlítetlen számlá juk a hő sö kkel. Kü lö nö sen a Já szon
nevezetú ekkei.
– Nyá l-szó n! – kiá ltottá k a fö ldbő l szü letettek, majd
gö rö ngyö ket kaptak fel a fö ldrő l, amelyek veszé lyes, hegyes
kö vekké vá ltak a kezü kben. – Hun van Nyá l-szó n? Megő ni Nyá l-
szó nt!
Enkeladosz elmosolyodott.
– Lá tod, Piper, vá laszthatsz. Vagy megmented az apá dat, vagy
megpróbálod megmenteni a cimborá idat, és akkor fű be harapsz.
Piper elő relépett. A szeme olyan dü hvel égett, hogy még a
fö ldszü lö ttek is hátrá ltak néhá ny lé pést. Szépséget és erő t
sugá rzott, de ennek semmi kö ze nem volt a ruhájához vagy a
sminkjé hez.
– Nem veheted el tő lem azokat az embereket, akiket szeretek.
Egyiket sem.
Szavai akkora erő vel hullámzottak végig a tisztá son, hogy a
fö ldszü lö ttek motyogni kezdtek:
– Má n itt sem vagyunk... – é s tová bb há trá ltak.
– Maradjatok a helyeteken, marhá k! – ü vö ltö tte Enkeladosz.
Aztá n Piperre vicsorgott. – Ezért kellesz nekü nk élve, drá gá m.

[48
9]
Nagy hasznodat vehetnénk, de ahogy akarod... Fö ldszü lö ttek!
Megmutatom nektek Já szont!
Leo szíve ö sszeszorult De az ó riá s nem Já szonra mutatott,
hanem a má glya tú loldalá n ö ntudatlanul darvadozó Tristan
McLeanre.
– Ő Já szon – mondta élvezettel. – Tépjétek szét!

Leo legnagyobb meglepetésére Já szon egyetlen pillantá sa elég

volt, hogy mindhá rman tudjá k a dolgukat. Mikor ková csoló dtak
ö ssze annyira, hogy olvassanak egymá s gondolataiban?
Já szon Enkeladoszra támadt, Piper az apja felé futott, Leo
pedig a há rom fö ldgéphez iramodott, amelyek Mr. McLean és a
fö ld' szü lö ttek kö zt parkoltak.
A fö ldszü lö ttek gyorsak voltak, de Leo viharszellemeket
megszé gyenítő sprintje vé gé n má sfél méterrő l bevetette magá t
az egyik ü lésre. Vé gigzongorá zott a mű szerfalon, é s a gé p
meglepő gyorsasá ggal vá laszolt. Olyan gyorsan beindult, mintha
tudná , é let-halá l kérdé srő l van szó .
– Ez az! – kiá ltotta Leó , é s a daruval a má glyá ba csapott. É gő
fahasá bok vá gó dtak a fö ldszü lö ttekhez, mindenfelé szá llt a
szikra. A tü zes lavina ké t ogrét maga alá temetett, azok meg
rö gtö n visszaolvadtak a fö ldbe. Remé lhető leg egy darabig ott is
maradnak.
A maradék né gy ogre égő fahasá bok é s izzó szé ndarabok kö zt
bukdá csolt, amíg Leo megfordította az „arató gépet”

[49
0]
 Megnyomott egy gombot, mire a daru végé n lévő é les pengé k
zú gva forogni kezdtek.
A szeme sarká bó l lá tta, hogy Piper má r a cö lö p mellett á ll, és a
kö teleket vagdossa. A tisztá s tú loldalá n Já szon az ó riá ssal
kü zdö tt, akinek sikerü lt elugrania a hegyes dá rda elő l, és tü zet
lehelt a fiú ra. Hedge tová bbra is hő siesen el volt terü lve,
kecskefarka az égre meredt.
Látszott, hogy hamarosan az egész hegyoldal lá ngolni fog. A
tű z csak Leó t nem zavarta, bará taiban anná l tö bb ká rt tehetett, é s
ezt nem engedhette meg. Cselekednie kellett, méghozzá gyorsan.
Az egyik fö ldszü lö tt – biztosan nem a legintelligensebb – a
faaprító gépre tá madt. Leo szembefordította vele a daru karját,
mikor a pengék az ogréhez értek, a lény nedves agyaggá vá ltó éit,
é s darabjai szétspricceltek a tisztá son. Az ogrecafatok nagy része
Leo arcá ba frö ccsent.
Kikö pdö ste az agyagot, aztá n a gépet a maradék három
fö ldszü lö tt felé navigá lta, akik sü rgő sen rü kvercbe raktá k
magukat.
– Rossz grum-grum! – kiá ltott az egyik.
– Ahogy mondod! – kiá ltotta vissza Leo. – Akartok még egy
kis rossz grum-grumot? Akkor gyertek!
Amilyen hü lyé k voltak, mentek. Az ogrék sziklá kkal soroztá k
Mg – Leo tudta, hogy vége a já téknak. Egy hátraszaltó val
kiugrott a gépbő l. É ppen azelő tt, hogy egy szikla ö sszelapította a
vezető fü lkét. A sziklá k tová bb zá poroztak a fémre. Mire Leo
talpra á llt, a gép egy ö sszelapított ü dítő sdobozhoz hasonlított, és
lassan elsü llyedt a sá rban.
– Dó zer! – kiá ltotta Leo.

[49
1]
 Az ogré k ú jabb gö rö ngyö ket kaptak fel, de most Pipert vették
célba.
A kilencméternyire á lló buldó zer felzú gott. Leo sajá t készítésű
kü tyü je elvégezte a dolgá t. A buldó zer irá nyító falá nak pattant, és
beindította. A gép az ellensé g felé robogott.
Abban a pillanatban, amikor Piper az utolsó kö telet is elvá gta,
és apja teste a karjaiba dő lt, a fö ldszü lö ttek megindítottá k a
má sodik sziklazá port. De a buldó zer oldalra farolt a sá rban, és
falké nt felfogta a sziklá k nagy részé t. De a kö vek akkora erő vel
zá poroztak, hogy még a gé pet is hátralö kték. A visszapattanó
sziklá k azonban telibe kaptá k az ogrékat, és két ú jabb szö rnyike
olvadt agyaggá . Az egyik szikla sajnos a gép motorjá t talá lta el,
és a buldó zer nagyot nyö gve leá llt, majd olajos fü stfelhő be
borulva kilehelte a lelkét. Lő ttek egy ú jabb játékszernek.
Piper a szirt alá hú zta az apjá t. Az utolsó fö ldszü lö tt utá nuk
iramodott.
Leo kifogyott a trü kkö kbő l, de nem hagyhatta, hogy a szö rny
elkapja Pipert. Futni kezdett hát, át a lá ngokon, és az első kezébe
eső dolgot – bá rmit! – kihú zta a szerszá mos tá ská bó l.
– Hé , baromarcú ! – kiá ltotta, és hozzá vá gta a csavarhú zó t.
Nem ö lte meg az ogrét, de a figyelmét sikerü lt elvonnia vele.
A csavarhú zó tö vig merü lt a fö ldszü lö tt homloká ban, mintha
gyurmá bó l lett volna a feje.
Felnyekkent fájdalmá ban, és lefé kezett. Kihú zta a csavarhú zó t
a felébő l, Leo felé fordult, é s dü hö sen rámeredt. Sajnos, ez az
utolsó ogre volt a legnagyobb és legvérengző bb a csapatban.
Gaia té nyleg apait-anyait beleadott a teremtésé be: extra

[49
2]
kiszerelésű izmok, luxuskívitelezésű csú fpofa – minden, ami
szem-szá jnak ingere.
Király, gondolta Leo. Szereztem egy újabb barátot
– Megholsz! – ü vö ltö tte a fö ldszü lö tt. – Nyá l-szó n bará tja
meghol!
Az ogre a fö ldbe markolt, a rö gö k kö vekké vá ltak a kezé ben.
Leo agya leblokkolt. A szerszá mos tá skájá ba nyú lt, de nem
jutott eszébe semmi, ami segíthetne. Most kellett volna okosnak
lennie – de ebbő l a helyzetbő l nem tudta kiravaszkodni,
kiü gyeskedni, sem kiokoskodni magá t.
Rendben, gondolta. Akkor játsszunk a tűzzel, remélem, nem pisilek
be éjszaka!
Lá ngra lobbant, és „Héphaisztosz!” harci kiá ltá ssal, puszta
kézzel az ogrére támadt.
De soha nem érte el.
Az ogre mö gö tt tü rkizké ken é s feketén villant valami. A
csillogó bronzpenge vé gignyesett a fö ldszü lö tt egyik, majd a
má sik oldalá n.
Hat kar esett a fö ldre, a haszná lhatatlanná vá lt kezekbő l
kigurultak a sziklá k. A fö ldszü lö tt lenézett, é s nagyon
meglepő dö tt.
– Karok mennek pá pá – motyogta.
Aztá n a fö ldbe olvadt.
Piper zihá lva á llt a helyén, kezében agyagos tő rt tartott. Apja
a hegygerincen ü lt, ká ba volt é s sérü lt, de é lt.
Piper gyilkos képet vá gott – majdhogynem ő rü ltnek tű nt mint
egy sarokba szorított vadá llat. Leo boldog volt, hogy egy oldalon
á llnak.

[49
3]
 – Senki sem bá nthatja a bará taimat! – sziszegte, és amikor Leo
felfogta, hogy most rá célzott, hirtelen melegség tö ltö tte el. Piper
felkiá ltott: – Gyere!
Leo lá tta, hogy a csatá nak még nincs vége. Já szon még mindig
az ó riá ssal kü zdö tt. É s bá r ró mai volt, elé g csehü l á llt.

[49
4]
XLIII. * Jászon

A
MIKOR JÁ SZON LÁ NDZSÁ JA ELTÖ RT, tudta, hogy neki
befellegzett.
Pedig a pá rviadal nem is indult rosszul. Já szon ö sztö nei
bekapcsoltak, és egy benső hang azt sú gta neki, nem elő szö r
kü zd ekkora ellenfé llel. A nagy méret és erő lassú sá ggal egyenlő ,
tehá t Já szonnak egyszerű en csak gyorsabbnak kell lennie.
Megfelelő tempó t diktá lva ki kell fá rasztania ellenfelét, és
vigyá zni, hogy kö zben nehogy szétlapítsá k vagy megé gessék.
Elpö rdü lt az ó riá s első lá ndzsadö fé se elő l, és boká n szú rta
Enkeladoszt. Já szon dá rdá ja á thasította a sá rká nybő rt, és
aranyszínű ichor – halhatatlanvé r – csurgott le az ó riá s karmos
lá bfejére.
Enkeladosz felü vö ltö tt a fá jdalomtó l, és tü zet fú jt. Já szon
ismét elugrott, és az ó riá s há ta mö gé kerü lve térdhajlaton
szú rta.
így kü zdö ttek néhá ny pillanatig, talá n néhá ny percig is –
Já szon nehezen tudta megítélni. Harc zaját hallotta a tisztá s
tú loldalá ró l: Munkagépek zú gá sá t, tű z morgá sá t, szö rnyek
kiá ltozá sá t és szikek dö ngésé t. Hallotta Piper é s Leo bá tran
csengő hangjá t, ami arra utalt, hogy szerencsére még életben
vannak. De nem engedhette elkalandozni a figyelmé t.
Enkeladosz lá ndzsája csak egy hajszá lnyival vétette el. Já szon
tová bb hajlongott, de a lá ba folyton beleragadt a fö ldbe. Gaia
egyre erő sebb lett, az ó riá s egyre fü rgébb. Lehet, hogy
[49
5]
Enkeladosz lassú volt. de hü lye nem. Kezdte kitanulni Já szon
harcmodorá t – A fiú tá madá sai csak idegesítették, és egyre
jobban feldü hítették.
– É n nem egy alacsonyrendű szö rny vagyok – bö mbö lte. – É n
egy ó riá s vagyok, aki istenek elpusztítá sá ra szü letett! A te kis
arany fogpiszká ló d nem á rthat nekem, fiú !
Já szon nem vesztegette vá laszra az energiá já t. Így is elég
fá radt volt. A lá bá t hú zó fö ldtő l ú gy érezte, mintha ö tven kiló
pluszsú lyt cipelne. A fü st égette a tü dejét. Széltő l tá plá lt lá ngok
zú gtak, és a levegő hő mérséklete kö zelített egy forró
kemencé éhez.
Já szon felemelte a lá ndzsá já t, hogy há rítsa az ó riá s kö vetkező
csapá sát – ez hibá nak bizonyult. „Erő ellen ne kü zdj erő vel” –
figyelmeztette egy hang. Lupa ezt tanította neki egykor. Kivé dte
a támadá st, de a félrecsapott lá ndzsa hegye sú rolta a vá llá t, é s a
karja lebénult.
Há trá lá s kö zben majdnem felbukott egy é gő farö nkben.
Hú znia kell az idő t! Magá ra kellett vonnia az ó riá s figyelmé t,
amíg bará tai végeznek a fö ldszü lö ttekkel, é s megmentik Piper
apjá t. Nem bukhat el.
Tová bb há trá lt, megpró bá lta a tisztá s szélére csalogatni az
ó riá st. Enkeladosz megérezte, hogy Já szon fá rad. Hatalmas
tépő fogait villogtatva elmosolyodott.
– A nagy Já szon Grace! – gú nyoló dott. – Ismerü nk téged,
Jupiter fia. Te támadtad meg Othris hegyé t. Te ö lted meg puszta
kézzel a titá n Krioszt, és dö ntö tted fel a fekete tró nt!

[49
6]
 Já szon agya zakatolni kezdett. Nem ismerte ezeket a neveket,
mégis beleborzongott az említésü kbe, mintha a teste emlé kezne
arra a fá jdalomra, amire az agya nem.
– Mirő l beszé lsz? – ké rdezte. De amikor Enkeladosz tü zet fú jt
rá , rö gtö n rájö tt, hogy hibá zott.
Já szon figyelme tú lsá gosan elkalandozott ahhoz, hogy elég
gyorsan reagá ljon. A lá ngcsó va elsistergett mellette, de a hátát
hó lyagosra égette. Izzó ruhá ban a fö ldre vetette magá t. A fü st és
a korom elvakította, nem kapott levegő t.
Az ó riá s ismét dö fö tt, Já szon pó kjá rá sban hátrá lt, Enkeladosz
lá ndzsá ja a fö ldbe fú ró dott, éppen a lá ba kö zé .
A fiú felugrott.
Bá rcsak megidézhetne egy jó kis villá mot – de ilyen
kimerü ltén belehalna má r az erő feszíté sbe is. Kü lö nben sem volt
meggyő ző dve, hogy az elektromossá g á rtana az ó riá snak.
„Csatában meghalni dicsőség” – hallotta Lupa hangjá t.
Ez megnyugtató, gondolta Já szon.
Tett egy utolsó kísérletet. Nagy levegő t vett, és támadott.
Enkeladosz hagyta, hogy kö zel kerü ljö n, és vicsorogva vá rta.
Já szon dö fést imitá lt, majd á tgurult az ó riá s két lá ba kö zö tt. A
tú loldalon felpattant, és teljes erő bő l derékon akarta szú rni az
ó riá st.
De Enkeladosz sejtette, mire készü l, és egy ó riá shoz ké pest
elképesztő sebességgel ü gyesen oldalra szö kkent, mintha a fö ld
segítené a mozgá sban.
Az ó riá s lecsapott, lá ndzsája fegyverdö rrené shez hasonló
hanggal csattant Já szon dá rdá já nak, é s az arany fegyver
szé trobbant.

[49
7]
 A robbaná s az ó riá s leheleté nél is forró bb volt, arany fénye
elvakította Já szont. A légnyomá s leverte a lá bá ró l, és kiszorította
tü dejébő l a levegő t.
Amikor kitisztult a lá tá sa, egy krá ter peremén ü lt. Enkeladosz
a kráter tú lsó szé lén á llt, pontosabban zavartan tá molygott. A
felrobbanó dá rda egy tíz méter mé ly gö drö t vá jt a fö ldbe, a
sziklá k olvadt ü vegké nt folytak az oldalá n. Já szon elképzelni
sem tudta. hogyan élte tú l, de mé g a ruhá ja is fustö lgö tt. Sem
ereje, sem fegyvere nem volt, ellenben Enkeladosz még nagyon
is elevennek tű nt.
Já szon megpró bá lt felá llni, de lá ba ó lommá nehezü l,.
Enkeladosz a pusztítá sra Pislogott, aztá n felkacagott.
– É jé nevezem! De ez volt az utolsó trü kkö d, félisten!
Enketadosz egyetlen ugrá ssal a kráter tú lsó felé n termett, és
lecö vekelt Já szon elő tt. Felemelte a lá ndzsá já t, hegye má sfél
méterrel lebegett Já szon mellkasa fö lö tt.
– É s most – bö mbö lte – bemutatom Gaiá nak az első
á ldozatom!

[49
8]
XLIV. * Jászon

A
Z IDŐ LELASSULT, EZ ELÉ G IDEGESÍTŐ VOLT, mivel Já szon
moccanni sem bírt. Ú gy sü ppedt a talajba, mint egy
vízá gyba, amely kényelmé vel arra ö sztö kéli, hogy engedje el
magá t, és adja fel Á tfutott a fejé n, hogy vajon igazak-e az
Alvilá gró l szó ló tö rténetek, é s ha igazak, akkor a Bü ntetés
Mezején, avagy az Elizá mban kö t-e ki. Ha nem emlé kszik egyik
tettére sem, bű nö knek szá mítanak-e még? A bírá k enyhítő
kö rü lménynek veszik majd az emlé kezetkiesé st, vagy az apjá nak
kell írnia egy igazolá st, hogy: „Ké rem, mentsék fel fiamat az ö rö k
bű nhő dés aló l, mivel amné ziá s szegény.”
Já szon nem é rezte a karjá t. Lassított felvételen nézte a felé
kö zeledő lá ndzsahegyet. Tudta, hogy meg kell mozdulnia, de
képtelen volt rá . Vicces, gondolta. Annyi erőfeszítés az életben
maradásért, aztán egyszer csak: bumm! Fekszel tehetetlenül amíg
egy
lángot fújó óriás felnyársal.
Valahonnan Leo rikkantá sá t hallotta:
– Fejet behú zni!
Hagy, fekete penge vá gó dott hangos puffaná ssal
Enkeladosznak. Az ó riá s hanyatt esett, és lecsú szott a gö dö rbe.
– Já szon, kelj fel! – kiá ltotta Piper. A hangtó l felocsú dott.
Szédü lő fejjel felü lt, aztá n Piper a hó na alá nyú lva talpra á llította.
– Nehogy meghalj itt nekem! – parancsolta. – Nem halhatsz
meg!
– Igenis, hö lgyem! – Já szon tová bbra is szédü lt, de Piper volta
legszebb dolog, amit é letében lá tott. Haja pará zslott. Arca
[49
9]
kormos volt, A karja sebes, ruhája szakadt, é s hiá nyzott a fél
bakancsa. De egyszerű en gyö nyö rű volt.
Harminc mé terrel mö gö tte Leo egy munkagépen á llt – egy
hosszú , á gyú szerű masiná n, és a gép vastag csö vé nek vé gérő l
hiá nyzott a penge.
Já szon lené zett a krá ter aljá ba, és meglá tta, hová lett az
alkatrész. Enkeladosz megpró bá lt feltá pá szkodni, á mde a
mellvé rtjébő l egy mosó gép nagysá gú penge á llt ki.
Hihetetlen, de az ó riá snak sikerü lt kihú znia a baltafejet.
Fájdalmas ü vö lté se megremegtette a hegyeket. Hiá ba patakzott
mellvé rtjébő l az arany ichor, Enkeladosz két lá bra á llt.
Bizonytalan mozdulatokkal lehajolt lá ndzsá já ért.
– Szép pró bá lkozá s – mondta fá jdalomtó l eltorzult arccal. – De
nem győ zhettek le.
Az ó riá s pá ncélja beszéd kö zben ö sszeforrt, és az ichor-patak
elá llt. A sá rká nypikkelyes lá bá n lé vő vá gá s – amit Já szon olyan
nagy erő feszítések árá n ejtett – már csak fakó sebhely volt.
Leo odarohant. Amikor meglá tta az ó riá st, ká romkodott egyet.
– Mi van ezzel! Halj meg végre!
– Nekem meg van írva a sorsom – kiabá lta az ó riá s. – Nem
ö lhetnek meg sem az istenek, sem a hő sö k.
– Csak ha ö sszefognak – mondta Já szon. Az ó riá snak leolvadt
a vigyor az arcá ró l. Já szon, mintha fé lelmet lá tott volna
megcsillanni a szemében. – Eltalá ltam, ugye? Az isteneknek é s a
hő sö knek kö zö s erő vel kell megö lniü k té ged.
– Nem lesz idő d kipró bá lni! – Az ó riá s má szni kezdett felfelé a
krá ter oldalá n, de hiá ba pró bá lkozott, folyton visszacsú szott az
ü vegsimasá gú faion.

[50
0]
 – Kinek van kézné l egy isten? – ké rdezte Leo. Já szon szíve
félelemmel telt meg, amikor a felfelé igyekvő ó riá sra né zett,
mert tudta, mit kell tennie.
– Leó , vegyél elő egy kö telet a szerszá mtá skádbó l, é s tartsd
készenlétben!
Aztá n puszta kézzel az ó riá sra vetette magát.
– Enkeladosz, valami van mö gö tted! – kiá ltotta Piper. Á tlátszó
trü kk volt, de Piper akkora meggyő ző erő vel mondta, hogy még
Já szon is bevette.
– Hol?! – ké rdezte az ó riá s, és ú gy fordult há tra, mintha
ó riá spó k má szott volna a hátá ra.
Já szon lá ba éppen a megfelelő pillanatban csapó dott az ó riá s
testé nek. Enkeladosz elvesztette egyensú lyá t, a krá ter falá nak
csapó dott, és lecsú szott a fenekére. Amíg megpró bá lt
feltá pá szkodni, Já szon a nyaká ba kapaszkodott, é s mire felá llt,
má r a vá llá n lovagolt.
– Lefelé! – kiá ltotta Enkeladosz, de a haj tincsén tová bb
lendü lő fiú t nem tudta elkapni.
Atyá m – rimá nkodott Já szon. Ha tettem valaha valami jó t,
varrni érté kelésre mé ltó t, akkor segíts! A sajá t életem ajá nlom
fel, csak mentsd meg a bará taimat’
Ekkor Já szon orrá t megcsapta a vihar fémes szaga. Sö tétség
nyelte el a napot. Az ó riá s is megérezte, mi kö vetkezik, és
megdermedt.
Já szon a bará taira kiá ltott:
– Fö ldre!
Aztá n minden hajszá la égnek á llt, és...
Bang!

[50
1]
 A villá m Já szon testébő l egyenesen Enkeladoszba futott, majd
onnan a fö ldbe. Az ó riá s há ta megfeszü lt, é s Já szon lerepü lt ró la.
Arra tért magá hoz, hogy a krá ter oldalá n siklik lefelé a gö dö r
aljá n nyíló rés irá nyá ba. A villá m a hegyet is kettévá gta. A fö ld
hangos morajjal megnyílt, és Enkeladosz lá ba má r a mé lysé g
fö lö tt kalimpá lt. Csapkodva keresett kapaszkodó t a gö dö r
tü kö rsima falá n, és remegő kezé vel né há ny má sodpercig sikerü lt
is megtartania magá t.
Gyű lö lkö dve né zett Já szonra.
– Semmit nem nyerté l meg, fiú . A testvé reim hamarosan
feltá madnak, és tízszer erő sebbek lesznek ná lam. Elpusztítjuk az
isteneket, írmagjuk sem marad! Te is meghalsz, az Olimposz
elpusztul, a...
De az ó riá s keze megcsú szott, és elnyelte a mé lysé g.
A fö ld megremegett, Jászon pedig tová bbszá nká zott a rés felé.
– Kapd el! – dobta utá na a kö telet Leo.
Já szont majdnem elnyelte má r a mé lysé g, de az utolsó
pillanatban sikerü lt elkapnia a kö telet. Leo és Piper együ ttes
erő vel felhú ztá k bará tjukat.
Ré mü lten é s kimerü lté n á lltak egymá s mellett, é s nézték a
dü hö s szá jké nt bezá ruló szakadékot. A fö ld má r nem hú zta a
lá bukat.
Gaia egyelő re visszavonult.
A hegyoldal lá ngokban á llt, és fü st szá llt a magasba. Jászon
észrevett egy kö zeledő helikoptert, tű zoltó k vagy riporterek
lehettek.
Kö rü lö ttü k csatatérré vá ltozott a hegy. A fö ldszü lö ttek agyag'
halmokká tö ppedtek, csak kö veiket é s gusztustalan

[50
2]
á gyékkö tő iket hagytá k maguk utá n, de Já szon biztos volt benne,
hogy hamarosan ú jra felveszik régi alakjukat. A munkagépek
romokban hevertek.
Hedge mocorogni kezdett, majd nagyot nyö gve felü lt, és
megvakarta fejé t. Kaná risá rga nadrá gja sá rral kevert dijoni
mustá rra emlé keztetett.
Pislogott, és szétnézett a harctéren.
– Ez az é n mű vem, ugye?
Mielő tt Já szon vá laszolt volna, Hedge megfogta a
bunkó sbotjá t, é s bizonytalan lá bakkal felá llt.
– Megmutattam nekik, hogy a pá ros ujjú pata nem pite,
nyuszifü lek!
Spontá n győ zelmi tá ncra perdü lt, ü nnepelt, kö zben kö veket
rugdosott, é s olyan jeleket mutogatott az agyagdombok felé,
amik a szatírokná l valami nagyon csú nyá t jelenthettek.
Leo elmosolyodott, Já szon meg ö nkéntelenü l felkacagott.
Talá n kicsit hisztérikusabban a kelleténél, de annyira
megkö nnyebbü lt, hogy életben maradtak, hogy nem érdekelte.
A tisztá s tú loldalá n feltá pá szkodott egy férfi. Tristan McLean
volt az, é s feléjü k tá ntorgott. A szeme beesett, sokkos, mintha
nukleá ris pusztítá s helyszínén gá zolna át.
– Piper! – kiá ltotta, aztá n megbicsaklott a hangja. – Piper, mi...
mi ez a...
De nem tudta befejezni a mondatot. Piper odarohant hozzá , es
magá hoz szorította, de mintha a férfi meg sem ismerte volna.
Já szon hasonló an é rezte magát, amikor a Grand Canyonban
emlé kek nélkü l magá hoz tért. Csak Mr. McLeannek az ellenkező
problémá ja volt. Ő tú l sok emlé kkel kü szkö dö tt, tú l sok

[50
3]
traumá val, é s nem tudta feldolgozni ő ket. Kezdett
ö sszeroppanni.
– El kell vinnü nk innen! – mondta Já szon.
– Oké, de hogyan? – kérdezte Leo. – Nincs olyan állapotban,
hogy gyalogoljon.
Já szon a felettü k kö rö ző helikopterre nézett.
– Adná l egy hangosbeszélő t, Leo? Pipernek van egy kis
megbeszé lnivaló ja.

[50
4]
XLV. * Piper

N
EM A HELIKOPTERT VOLT NEHÉ Z lecsalogatni, hanem az apjá t
feltenni rá .
Pipernek néhá ny szavá ba kerü lt, hogy a Leo á ltal elő kapott
hangosbeszélő vel leszá llá sra bírja a piló tát. A parkrendé szet
helikoptere elég nagy volt ahhoz, hogy betegszá llítá sra,
kutatá sra vagy mentésre haszná lhassá k, é s amikor Piper arra
kérte a kedves vadő rhö lgyet, hogy vigye el ő ket az oaklandi
reptérre, a nő egybő l beleegyezett.
– Ne – motyogta az apja, ahogy felemelték a fö ldrő l. – Piper,
mi ez az egész...? Szö rnyeket lá ttam... Igazi szö rnyeket...
Pipernek Leo é s Já szon segítségére is szü ksége volt, hogy
apjá t feltegye a helikopterre, Hedge edző kö zben ö sszeszedte a
holmikat. Szerencsé re addigra ismét „gatyá ba rá zta” magá t, így
Pipernek nem kellett a kecskelá bak miatt magyará zkodnia.
Sajgott a szíve, hogy így kell látnia az apjá t. Megtö rve, sírva,
mint egy kisgyerek. Nem tudta, az ó riá s mit tett vele pontosan,
hogyan zú zta ö ssze a lelkét, de inká bb nem is akarta tudni.
– Minden rendben lesz, apa – biztatta a lehető
legmegnyugtató bb hangjá n. Nem akart vará zsbeszé det
alkalmazni, de nem tehetett má st. – Ezek az emberek a
bará taink. Segíteni akarunk neked. Most má r biztonsá gban vagy.
Az apja pislogott egyet, aztá n a helikopter propellerét
bá multa.

[50
5]
 – Pengék. Volt egy gépü k sok pengé vel. É s hat karuk volt...
Amikor a helikopter ajtajá hoz tá mogattá k, a piló ta is a
segítségü kre sietett.
– Mi tö rtént vele?
– Fü stmérgezést kapott – vá gta rá Já szon. – Vagy hő gutá t.
– Kó rhá zba kell vinnü nk – mondta a piló ta.
– A repü lő tér is megfelel – javasolta Piper.
– Jó , akkor vigyü k a repü lő té rre – egyezett bele azonnal a nő .
Aztá n homlokrá ncolva azon tö prengett, mié rt vá ltoztatta meg
ilyen gyorsan a vé leményé t. – Az ú r ugye Tristan McLean, a
filmsztá r?
– Dehogy – legyintett Piper. – Csak a hasonmá sa. Felejtse el!
– Hát persze – mondta a piló ta csak hasonlít rá . É n... –
pislogott zavarodottan. – Elfelejtettem, mit akartam mondani.
Na, de induljunk!
Amikor Já szon elismerő pillantá st vetve Piperre nézett, a lá ny
szö rnyen érezte magá t. Nem akarta irá nyítani má sok
gondolatait, sem olyan dolgokró l meggyő zni ő ket, amikben nem
hisznek. Agymosá snak tű nt, helytelennek: olyasminek, amit
Drew tett a Tá borban, é s amit Médeia mű velt a Para Plá zá ban.
De hogyan segíthetne az apjá nak? Má shogy képtelen meggyő zni
arró l, hogy minden rendben lesz, és hogy nem tö rtént baj. A
traumá ja tú lsá gosan sú lyos volt.
Vé gre beszá lltak, é s a helikopter felemelkedett. A piló ta
tová bb ké rdezgette Pipert a rá dió n keresztü l, arra akart rá jö nni,
hová tarjak, de a lá ny nem á rulta el. Elkanyarodtak a lá ngoló
hegytő l, és Berkeley Hills felé repü ltek.

[50
6]
 – Piper... – Apja ú gy szorította a kezét, mintha attó l fé lne, hogy
lezuhannak – Te vagy az? Nekem azt mondtá k... azt mondtá k,
meg fogsz halni. Azt mondtá k... hogy szö rnyű dolgok tö rténnek
majd.
– É n vagyok az, apa. – Minden akaraterejére szü ksé ge volt
hogy ne sírja el magá t. Erő snek kellett lennie az apja kedvé ért. –
Minden rendben lesz.
– Szö rnyeket lá ttam – mondta. – Igazi szö rnyeket. A fö ld
szö rnyeit Tó m nagypapa mesé ibő l. É s a Fö ldanya haragudott
rá m. Az ó riá s, a Tsul’kalu, tü zet lehelt... – Piperre meredt,
szeme, mint a megtö rt ü veg, s ő rü lt fé nyek csillogtak benne. –
Azt mondtá k, fé listen vagy, hogy az é desanyá d...
– Aphrodité – fejezte be Piper. – A szerelemistennő .
– É n... én... én... – vett egy remegő lélegzetet az apja, aztá n
mintha elfelejtette volna, hogyan kell kifú jni.
A tö bbiek igyekeztek má sfelé figyelni. Leo há rom anyacsavart
hú zott elő a tá ská já bó l, azokkal játszott. Já szon az alattuk
elterü lő vö lgyet nézte. Az utakon dugó k keletkeztek, mert az
autó sok megá lltak, és szö rnyü lkö dve nézték az égő hegyet.
Hedge a szegfű je szá rát rá gcsá lta, és életében elő szö r nem volt
hangoskodó vagy hő skö dő kedvében.
Elvégre Tristan McLean egy filmcsillag, akit nem illik ilyen
á llapotban lá tni. Ő mindig magabiztos, jó l ö ltö zö tt és kedves.
Mindig ura ö nmagá nak. Ez volt a kö zö nség felé mutatott képe.
Piper lá tta má r má skor is félrecsú szni ezt az á larcot. De most
má s volt a helyzet. Az á larc darabokra tö rt, megsemmisü lt.

[50
7]
 – É n sem tudtam anyá ró l az igazat – mondta Piper -, amíg el
nem raboltak téged. Amint megtudtuk, hol vagy, egybő l
idejö ttü nk. A bará taim segítettek. Senki sem fog ú jra bá ntani.
Az apja képtelen volt abbahagyni a remegé st.
– Hő sö k vagytok, te meg a bará taid. El sem tudom hinni. Te
igazi hő s vagy, nem olyan, mint én. Te nem egy szerepet
alakítasz. Annyira bü szke vagyok rá d, Pipes! – Fahangon
motyogott, félig ö nkívü letben.
Lenézett a vö lgybe, keze hirtelen elernyedt Piper kezében.
– Az anyá d nem mondta el nekem.
– Azt hitte, így lesz a legjobb. – Persze ez Piper szá má ra is
gyenge magyará zatnak tű nt, amit semmilyen vará zsbeszé d nem
tett hihető bbé. Azt má r nem mondta el az apjá nak, mitő l tartott
Aphrodité: „Ha abban a tudatban kell élnie, hogy az istenek é s a
szellemek kö zö ttü nk élnek, belerokkan lelkileg.”
Piper a kabá tzsebébe nyú lt. Ott lapult benne az ü vegcse,
meleg volt az érintése.
Tö rö lje ki az apja emlékeit? Pont most, amikor vé gre rá jö tt,
hogy való já ban ki is a lá nya? É s bü szke rá ! É letében elő szö r ő ,
Piper volt az apja hő se, és nem fordítva. Most má r soha nem
fogja elkü ldeni magá tó l. Volt egy kö zö s titkuk.
Mié rt legyenek a dolgok olyanok, mint régen?
Fogta az apja kezét, é s mindenfé lérő l mesé lt neki: a Vadon
Kö zépiskolá ban eltö ltö tt idő szakró l, a Fé lvér Tá borró l, a szegfű t
evő es a Diablo-hegyen kiü tö tt Hedge-rő l, a sá rká nyt
megszelídítő Leó ró l és a latin beszéddel farkasokat rettentő
Já szomró l. Bará tai szeré nyen mosolyogtak kalandjaik
felemlegetése kö zben. Apja mintha megnyugodott volna az

[50
8]
élmé nybeszá moló tó l, de Piper nem volt benne biztos, hogy fel is
fogja, amit mond.
Ahogy a hegyeket maguk mö gö tt hagyva East Bay felé
haladtak, Já szon egyre feszü ltebb lett. Annyira kihajolt a
helikopter ajtajá n, hogy Piper attó l tartott, kiesik.
Já szon lemutatott.
– Mi az ott?
Piper lenézett, semmi kü lö nö set nem lá tott, csak hegyeket,
erdő ket, házakat, a kanyonban kígyó zó utakat. Az East Bayt a
beljebb eső vá rosokkal ö sszekö tő autó pá lya egy alagú ton haladt
á t a Hegyen.
– Hol? – ké rdezte Piper.
– Az az ú t, amelyik keresztü lvá g a hegyeken – felelte.
Piper felvette a kommuniká ció s sisakot, és megké rdezte a
piló tátó l a rá dió n keresztü l. A vá lasz nem volt tú l érdekfeszítő .
– Azt mondja, a 24-es ú t – jelentette Piper. – Az meg a
Caldecott-alagú t De mié rt?
Já szon feszü lten bá multa az alagú t bejá ratá t, de nem szó lt egy
szó t sem. Oakland belvá rosa fö lö tt á trepü lve Já szon lassan szem
elő l vesztette az alagutat, de még a tá volbó l is vissza-visszalesett,
és arckifejezése ugyanolyan nyugtalan volt, mint Piper apjá é.
– Szö rnyek... – motyogta az apja, és egy kö nnycsepp gö rdü lt le
az arcá n. – Szö rnyek vilá gá ban élek.

[50
9]
XLVI. *Piper

A
LÉ GI IRÁ NYÍTÓ KNAK NEM TETSZETT, hogy egy menetrenden
kívü li helikopter szeretne leszá llni az oaklandi repü lő té ren.
De csak addig, amíg Piper meg nem kaparintotta a rá dió t. Aztá n
kiderü lt, hogy semmi akadá lya.
Landolá s utá n kiszá lltak, é s mindenki vá rakozó an nézett
Piperre.
– Mi legyen? – kérdezte Já szon.
Piper kínosan érezte magát a dö nté shozó szerepé ben, de az
apja kedvéé rt magabiztosnak kellett lá tszania. Kü lö nö sebb terve
nem volt. Csak emlékezett rá , hogy az apja Oaklandben szá llt le,
tehá t a magá ngépé nek ott kellett lennie valahol. Eljö tt a té li
napforduló is. Meg kellene menteniü k Hérá t, de nem tudni, hol
talá ljá k, és abban sem volt biztos, hogy idő ben érkeztek. É s
akadt mé g egy probléma: nem hagyhatta magá ra az apjá t ilyen
á llapotban.
– Elő szö r... haza kell vinnem apát. Bocs, srá cok.
Mindannyian elkedvetlenedtek.
– Ó ó ó ... – mondta Leo. – Vagyis persze. Szü ksége van rá d. El
kell vinned innen.
– Nem, Pipes – szó lalt meg Piper apja. A helikopter ajtajá ban
pléd takarta a vá llá t. Nagy nehezen feltá pá szkodott. – Neked
feladatod van. Egy kü ldeté sed. Nem szabad, hogy...
– Majd én vigyá zok rá – ajá nlotta Hedge edző .

[51
0]
 Piper rá meredt. A szatír volt az utolsó ember, akinek a
segítségére szá mított.
– Maga?
– Védelmező volnék, vagy mi?! – mondta Gleeson. – Ez a
munkám, nem a harc.
A szatír kicsit csü ggedtnek lá tszott, Piper rá dö bbent, hogy
talá n nem kellett volna elmesé lnie, hogyan ü tö tték ki az edző t a
legutó bbi ö sszecsapá sban. A szatír a maga mó djá n ugyanolyan
érzékeny volt, mint az apja.
Aztá n Hedge kihú zta magát, és felszegte az állá t.
– De harcolni is tudok – meredt rá juk, mintha azt lesné, ki mer
ellentmondani neki.
– Naná – mondta Já szon.
– Mint az atom – csatlakozott
Leo. Az edző felmordult:
– Védelmező ként vá llalom ezt a feladatot. Az apá d elé g jó l
van, Piper. É s neked be kell fejezned a kü ldetést.
– De... – Pipernek ú gy égett a szeme, mintha az erdő tű z kellő s
kö zepé n állna. – Apa...
Kitá rta a karjá t, és magá hoz ö lelte a férfit. Apja teste
tö rékenynek tű nt, és annyira remegett, hogy Piper megijedt.
– Adjunk nekik né há ny percet! – javasolta Já szon, é s né há ny
méterrel tá volabb sétá ltak a kifutó n.
– Nem akarom elhinni – suttogta az apja —, hogy
cserbenhagytalak.
– Dehogy hagytá l, apa!
– Amiket tettek velem... A rá m bocsá tott lá tomá sok...

[51
1]
 – Figyelj, apa... – vette ki a zsebébő l a fiolá t Piper. – Ezt
Aphroditétó l kaptam, hogy megitassam veled. Kitö rli az utó bbi
napok emlékét. Mintha meg sem tö rténtek volna.
A férfi ú gy bá mult rá , mintha idegen nyelvrő l kellene
lefordítania a szavait.
– Te egy hő s vagy. Azt is el fogom felejteni?
– El – mondta Piper. Hangjá ba minél tö bb meggyő ző erő t
pró bá lt csempészni. – Igen, elfelejted. Minden olyan lesz, mint
ré gen.
Tristan lehunyta a szemét, és só hajtott.
– Szeretlek, Piper. Mindig szeretni foglak. Azért kü ldtelek el
magamtó l, hogy az é letem ne ő rö ljö n fel téged is. Nem akartam,
hogy ú gy nő j fel, mint én, szegé nységben és kilá tá stalansá gban,
de a hollywoodi ő rü lettő l is meg akartalak kímélni. Azt hittem...
azt hittem, megvédelek té ged. – Az apja szomorú nevetést
hallatott. – Mintha nélkü lem jobb vagy biztonsá gosabb lett volna
az életed.
Piper megfogta a kezét. Az apja má skor is említette má r, hogy
csak ő t pró bá lja védeni, de Piper mellébeszélésnek hitte.
Ü rü gynek. Az apja olyan kö nnyeden és magabiztosan
viselkedett, mintha egész élete sétalovaglá s lenne. Ugyan miért
kellett volna megó vni ettő l Pipert?
Piper csak most értette meg, hogy az apja az ő érdekében
cselekedett. Nem akarta, hogy a lá nya rá jö jjö n, milyen ijedt és
sebezhető való já ban. É s most a stresszkezelő -képességének
utolsó morzsá i is elfogytak.
Odanyú jtotta az ü vegcsét.

[51
2]
 – Vedd el! Talá n egy nap majd ú jra leü lü nk, hogy
megbeszé ljü k ezt. Ha készen állsz rá .
– Ha készen á llok rá – mormolta Tristan. – Ú gy beszélsz,
mintha... fel kéne nő nö m. Elvégre én lennék az apá d. – Elvette a
fiolá t. Szemében kétségbeesett remény pislá kolt fel. – Szeretlek,
Pipes.
– É n is, apa.
Tristan megitta a ró zsaszínű folyadé kot. A szeme felakadt, és
elő redő lt. Piper elkapta, a bará tai is odaugrottak segíteni.
– Fogom – mondta Hedge. A szatír megbotlott, de elé g erő s
volt ahhoz, hogy megtartsa Tristan McLeant. – Megkértem az
erdész bará tunkat, hogy kü ldesse ide apá d gépét. Má r jö n. Mi is
a há zcím?
Piper éppen meg akarta mondani, amikor valami eszé be
jutott. Megtapogatta az apja zsebét, és megtalá lta benne a
BlackBerryjét. Furcsa volt, hogy azok utá n, amin á tment, még
mindig lapult ná la valami, ami a normá lis vilá ghoz kö tö tte. Ú gy
lá tszik, Enkeladosz nem lá tta oká t, hogy elvegye.
– Minden benne van – mondta Piper. – A címe, a sofő rje
telefonszá ma. Csak Jane-nel vigyá zzatok!
Hedge szeme felvillant, mintha megérezte volna a harc
lehető sé gé t.
– Ki az a Jane?
Mire Piper kö zö lte a tudnivaló kat az asszisztensrő l, melléjü k
gurult apja Gulfstream magá nrepü lő gépe.
Hedge és a légikisasszony feltá mogattá k apjá t a gépre. Aztá n
Hedge visszajö tt elbú csú zni. Megö lelte Pipert, majd Já szonra
meg Leó ra nézett.

[51
3]
 – Nyuszifü lek, vigyá zzatok nekem erre a lá nyra, é rtve
vagyok? Vagy megfekvő tá maszoztatlak benneteket.
– Meglesz, edző ! – mondta Leó , és mosoly kú szott az arcara.
– Nem kell fekvő tá maszokat csiná lnunk – ígérte
Já szon. Piper végü l megö lelte a vén szatírt.
– Kö szö nö m, Gleeson. Vigyá zzon rá , kérem!
– Meglesz, McLean! – biztosította a lá nyt. – A gé pen van
gyö ké rsö r é s vegetá riá nus enchilada, nem beszélve a
szá zszá zalé kos vá szon szalvétá kró l. Nyami! Azt hiszem, ehhez
hozzá tudnék szokni.
Ahogy felfelé baktatott a lépcső n, elvesztette az egyik cipő jé t,
és egy má sodpercre látható vá vá lt a patája. A légikísérő szeme
tett, mintha minden rendben lenne. Piper elkerekedett, de ú gy
agyá n á tfutott, hogy Tristan McLean mellett cifrá bb dolgokat is
lá tott má r.
Amikor a repü lő gé p gurulni kezdett a felszá lló pá lyá n, Piper
elsírta magá t. Tú l soká ig tartotta vissza a kö nnyeit, és most
feltö rtek belő le. Mielő tt feleszmélt volna, Já szon á tkarolta, és Leo
is zavarba ejtő en kö zel lé pett, majd zsebkendő t hú zott ki a
tá ská já bó l.
– Az apá d jó kezekben van – mondta Já szon. – Csodá latos
voltá l.
A lá ny belezokogott Já szon pó ló já ba, de csak hat só haj erejéig
hagyta, hogy átö leljék – na, jó , hétig -, aztá n ki kellett
bontakoznia Já szon ö lelésébő l, mert sok dolga volt. A
helikopterpiló ta má r így is zavartan pislogott kö rbe, mintha nem
értené, minek hozta ide ő ket.
– Kö szö nö m, srá cok – mondta Piper. – Tudjá tok, ti...

[51
4]
 El szerette volna mondani, hogy milyen sokat jelentenek a
szá já ra, hiszen mindent felá ldoztak, talá n még a kü ldetést is,
hogy segítsenek neki. Ezt nem lehetett eléggé meghá lá lni, és a
kö szö ntét sem tudta szavakba foglalni. De a bará tai arcá ró l
leolvasta, hogy értik ő t.
Aztá n Já szon mellett hullámozni kezdett a levegő , Piper
elő szö r azt hitte, csak a kifutó pá lya felett lebegő délibá bot lá tja,
vagy a helikopter vibrá ló benzingő zét, aztá n eszébe jutott, hogy
Médeia szö kő kú tjá ban lá tott hasonló t. Írisz-ü zenet volt. A
levegő ben egy ezü st terepruhát viselő , fekete hajú lá ny jelent
meg, aki íjat tartott a kezében.
Já szon meglepetten há tralé pett egyet.
– Thá lia!
– Há la az isteneknek! – só hajtott a Vadá sz. Nehéz volt kivenni
a há tteret, de Piper kiá ltozá st, fémcsattogá st és robbaná sokat
hallott.
– Megtalá ltuk Hérá t – mondta Thália. – Hol vagytok?
– Oaklandben – hangzott a felelet. – É s te?
– A Farkas Há zban! Szerencsé re Oakland nincs messze.
Megpró bá ljuk visszaszorítani az ó riá sok csatló sait, de ö rö kké
nemi tartunk ki. Vagy ideértek napnyugta elő tt, vagy mindennek
vége.
– Ezek szerint még nem késtü nk el? – ké rdezte Piper.
Szétá radt benne a remé ny, de Thá lia arckifejezése gyorsan
lehű tö tte.
– Még nem. De, Já szon... sokkal rosszabb a helyzet, mint
hittem. Porphyrion é bredezik. Siess!

[51
5]
 – De hol talá lom meg a Farkas Há zat? – kérdezte
kétségbeesve.
– Az utolsó kö zö s kirá ndulá s – mondta Thá lia, és az írisz-
ü zenet szakadozni kezdett. – A park. Jack London. Emlékszel?
Piper szá má ra semmilyen információ é rtéke nem volt a
szavaknak, de Já szon olyan képet vá gott, mint akit meglő ttek.
Elsá padt é s megtá ntorodott. Az írisz-ü zenet eltű nt.
– Jó l vagy, haver? – kérdezte Leo. – Tudod, hol van a ké ró ? –
Tudom – bó lintott Já szon. – A Sonoma-vö lgyben. Nincs messze
innen. Kü lö nö sen légvonalban.
Piper az erdő ő rhö z fordult, aki egyre zavartabb
arckifejezé ssel ü gyelte a jelenetet.
– Hö lgyem – vette elő Piper a legszebb mosolyá t. – Megtenné ,
hogy még egyszer segít nekü nk?
– Persze – egyezett bele a piló ta.
– Nem vihetü nk halandó t a csatatérre – ellenkezett Já szon. –
Tú l veszélyes. – Aztá n Leó hoz fordult. – El tudod vezetni a
gépet?
– Há t... – Leo arckifejezé se nem nyugtatta meg Pipert. A fiú a
helikopter oldalá ra tette a tenyeré t, é s erő sen koncentrá lt,
mintha a gépet hallgatná .
– Bell 412HP helikopter – folytatta a fiú . – Négy propeller,
huszonkét csomó s végsebesség, hatezer méteres repü lé si
magassá g A tankja csurig van. Simá n elvezetem.
Piper megint az erdészre bazsalygott.
– ugye, nem ellenzi, hogy jogosítvá nnyal nem rendelkező
kiskorú ak vezessék a gé pé t? Vissza fogjuk hozni!

[51
6]
 – Menjetek csak – mondta a piló ta, és kö zben majdnem torká n
akadtak a nagy nehezen kipasszírozott szavak -, semmi
probléma.
Leo elmosolyodott.
– Akkor ugorj á tok fel, skacok! Leo bá csi elvisz benneteket egy
kö rre.

[51
7]
XLVII. * Leo

H
ELIKOPTERT VEZETNI? Naná ! Mié rt is ne?! Leo a héten jó val
ő rü ltebb dolgokat megtett má r. Mire a Richmond híd fö lö tt
á trepü ltek, és tová bbhaladtak észak felé, a nap má r lemenő ben
volt. Leo meglepő dö tt, hogy má ris esteledik. Az idő senkinek
sem repü l gyorsabban, mint egy élet-halá l harcba keveredő
hiperaktív srácnak.
A magabiztossá g és a pá nik kö zö tt ingadozott vezetés kö zben.
Ha nem gondolt bele, mit csiná l, azt vette észre, hogy gépiesen
nyomkodja a megfelelő gombokat, nézi a magassá gjelző t,
mozgatja a botkormá nyt, és egyenesen repü l. De ha megengedte
magá nak azt a luxust, hogy belegondoljon abba, mit is mű vel,
kikészü lt idegileg. Képzeletében Rosa néni kiabá lt vele, hogy egy
dilihá zba való ő rü lt, aki le fog zuhanni és el fog é gni. Valami azt
sú gta neki, hogy a néninek most igaza lesz.
– Minden rendben? – kérdezte Piper a má sodpiló ta székébő l.
Mivel Piper még ná la is idegesebbnek tű nt, Leo bá tor á brá zatot
ö ltö tt.
– Persze! – felelte. – Mi az a Farkas Há z?
Já szon a két ü lé s kö zt térdelt.
– Egy elhagyatott há z a Sanoma-vö lgyben. Jack London
építette, aki mellesleg félisten volt.
Leo hirtelen nem tudta hová tenni a nevet.
– Egy színész?

[51
8]
 – Egy író – mondta Piper. – Kalandregényeket írt, érted?
Mond valamit neked a Vadon szava vagy a Fehér agyar?
– Mercurius fia volt – folytatta Jászon. – Vagyis Hermészé .
Nagy kalandor és utazó . Mé g hobó is volt egy ideig, mielő tt egy
halom pénzt keresett a kö nyveivel. Aztá n vá sá rolt egy farmot
vidéken, és épített rá egy nagy há zat, a Farkas Há zat.
– Azé rt nevezte el így, mert a farkasokró l írt? – talá lgatta Leo.
– Részben. A hellyel, valamint a té nnyel, hogy farkasokró l írt,
utalá sokat hagyott há tra az élettö rté netét illető en. Ugyanis
nagyon sok lyuk van benne, például hogy hol szü letett, ki volt az
apja, és miért vá ndorolt annyit. Ezek a dolgok csak azzal
magyará zható k, hogy félisten volt.
Az ö bö l elmaradt mö gö ttü k, a helikopter tová bb folytatta ú tjá t
észak felé. Ameddig Leo ellá tott, sá rga hegyek hullá moztak.
– Szó val Jack London is megjá rta a Félvé r Tábort – talá lgatott
Leo.
– Nem. Soha nem já rt ott.
– Haver, megő rjítesz ezzel a titokzatoskodá ssal. Most
emlé kszel a mú ltadra, vagy sem?!
– Részletekre – mondta Já szon. – Csak részletekre emlékszem.
Es egyik sem kellemes. A Farkas Há z szent fö ldre épü lt. Jack
London innen indult el gyerekként. Itt jö tt rá , hogy félisten. Azért
is tért ide vissza. Azt hitte, nyugodtan élhet majd, és
birtokolhatja ezt a fö ldet, de nem jö tt ö ssze neki. Ugyanis a
Farkas Há z elá tkozott hely volt. Egy héttel azelő tt, hogy a
feleségével bekö ltö ztek volna, leégett az épü let. Néhá ny évvel
késő bb London meghalt, és hamvait a telken temették el.
– Honnan tudod mindezt? – ké rdezte Piper.

[51
9]
 Já szon arcá n á rnyék suhant á t. Talá n csak egy felhő , de Leo
megeskü dö tt volna rá , hogy só lyom alakja volt.
– Onnan, hogy é n is innen indultam ú tnak – mondta Já szon, –
Erő s hely a fé listenek szá má ra, és ezért meglehető sen vészé lyes
is. Ha Gaia megkaparintja, é s felhaszná lja a hely erejét, hogy
Hérá t rabsá gban tartsa a napforduló idején, é s feltá massza
Porphyriont... akkor talá n ő is felébred teljes való já ban.
Leo a botkormá nyon tartott ké zzel teljes sebességgel vezette
a helikoptert – észak felé szá guldottak. Mintha rossz idő
kö zelgett volna, sö té t foltot lá tott maguk elő tt. Talá n csak egy
felhő sá v, talá n egy vihar, mé ghozzá é ppen ott, ahová tartottak.
Piper apja hő snek nevezte ő t is. Leo el sem akarta hinni
magá ró l, mi mindenre volt képes: kü klopszokat aprított,
robbanó ajtó csengő ket hatá stalanított, fö ldgépekkel harcolt
hatkezű ogrék ellen. Mintha mindez egy má sik emberrel tö rtént
volna meg. ő csak Leo Valdez volt, a houstoni á rva. Az életét
szö ké sben tö ltö tte, és lelké nek egy része most is lelépett volna.
Mit ké pzel magá ró l? Egy elá tkozott há z felé tart, hogy még tö bb
gonosz szö rnnyel kü zdjö n meg?
Anyja szavai visszhangoztak fejében: „Minden megjavítható .
Csak az nem, hogy örökre elmentél – gondolta Leo.
Pipert és az apjá t együ tt lá tva ez most kü lö nö sen fá jt neki. Ha
tú léli a kü ldetést és megmenti Hérá t, Leó ra akkor sem vá r
boldog viszontlá tá s. Nem té rhet haza egy szerető csalá dba. Nem
fogja lá tni az anyját.
A helikopter megremegett. A fém ú gy ropogott, mintha
morzejeleket hallana: Nem a vég. Nem a vég.

[52
0]
 Egyenesbe hozta a gépet, és a kopogá s megszű nt. Csak
képzelő dö tt. Ké ptelen volt belenyugodni anyja halá lá ba, és az a
kísé rtő gondolat sem hagyta bé ké n, hogy ha Gaia lelkeket képes
visszahozni az Alvilá gbó l, miért ne haszná lja ezt ki valami jó ra:
A gondolat az ő rü letbe kergette. Pedig vá rt rá egy elvégzendő
feladat.
Inká bb átengedte ö sztö neinek az irá nyítá st, mint a
helikoptervezetés esetében. Mert ha tú l sokat gondolt a
kü ldeté sre, vagy arra, mi minden tö rténhet, jö tt a pá nik. Az a
trü kk, hogy nem szabad belegondolni. Csak csiná lni.
– Harminc perc mú lva ott leszü nk – mondta, bá r fogalma sem
volt ró la, honnan tudja ilyen pontosan. – Aki pihenne kicsit,
annak itt a soha vissza nem térő alkalom.

Já szon bekapcsolta há tul a biztonsá gi ö vét, é s egybő l elaludt.

Piper és Leo teljesen éber volt.
Néhá ny má sodpercnyi kínos csend utá n Leo így szó lt:
Az apá d miatt ne aggó dj! Egy veszett bakkecskével az oldalá n
senki sem mer majd vele szó rakozni.
Piper rá nézett, Leó t megdö bbentette, hogy a lá ny mennyire
megvá ltozott. Nem csak kü lső leg. Erő sebb lett a kisugá rzá sa.
Sokkal hatá rozottabban... Itt volt. A Vadon Kö zépiskolá ban azzal
tö ltö tte a félé vet, hogy minél lá thatatlanabb legyen. Elrejtő zö tt a
leghá tsó padban, a busz végében, a menza legtá volabbi
sarká ban, olyan messze a hangoskodó kö lykö ktő l, amennyire

[52
1]
csak lehetett. Most mindegy, milyen ruhá ban volt, egyszerű en rá
kellett nézni.
– Az apá m... – mondta tá voli hangon. – Igen, tudom. De most
nem rá , hanem Já szonra gondoltam. Aggó dom érte.
Leo bó lintott, ö is aggó dott, méghozzá egyre jobban, csak ő a
sö tét felhő k miatt.
– Kezdenek visszatérni az emlé kei. Ettő l egy kicsit feszü ltebb.
– De mi van, ha... kiderü l, hogy egy teljesen má s ember?
Leo ugyanettő l tartott. Ha a Kö d képes á tírni az emlé keiket, az
is megtö rténhet, hogy Jászon egé sz személyisé ge csak egy nagy
illú zió . Lehet, hogy a bará tjuk nem is a bará tjuk... É s most egy
félistenek szá má ra roppant veszé lyes hely felé tartottak, egy
elá tkozott há zba. Mi van, ha Já szon emlékezete harc kö zben tér
majd vissza?
– Á ! – dö ntö tte el Leo a ké rdést. – Azok utá n, amin
á tmentü nk? Egy csapat vagyunk. Já szon kézben tartja a
dolgokat.
Piper vé gigsimított kék ruhá já n, ami foltos és égett volt a
Diablo-hegyen vívott harctó l.
– Remélem, igazad van. Szü kségem van rá ... – Gyorsan
megkö szö rü lte a torká t. – Vagyis arra, hogy bízzak benne...
– Tudom – mondta Leo. Tudta jó l: azok utá n, hogy lá tta
ö sszetö rni az apjá t, a lá nynak sok lenne, ha Já szont is
elveszítené. Pipernek szembesü lnie kellett azzal, hogy az ő erő s,
filmsztá r apja is ö sszeroppanhat. Mé g Leó nak is szö rnyű volt
lá tni, nemhogy Pipernek... Anyá m! Leo bele sem akart gondolni.
Nem csodá lta volna, ha Piper elveszti az ö nbizalmát, és
megfordul a

[52
2]
fejé ben, hogy ha a gyengesé g is ö rö klő dik, ő ugyanígy
ö sszeroppanhat.
– Ne aggó dj! – biztatta Leo. – Te vagy a legerő sebb,
leghatalmasabb szépsé gkirá lynő , akit csak ismerek. Te aztá n
megbízhatsz ö nmagadban. É s ami ennél is fontosabb, bennem is.
A helikoptert megdobta a szél, é s a gép huppant egyet. Leo
majdnem felugrott ijedtében. Ká romkodott, aztá n egyenesbe
hozta a helikoptert.
Piper idegesen felkacagott.
– Megbízni? É ppen benned, Valdez?
– Pofa be! – vigyorgott Leó , és egy má sodpercig olyan volt az
egész, mintha csak két haver marhá skodna.
Aztá n elé rték a viharfelhő ket.

[52
3]
XLVIII. * Leo

L
EO ELŐ SZÖ R AZT HITTE, kavicsok vá gó dnak a szélvé dő nek.
Aztá n rá jö tt, hogy „csak” jégeső . Fagy kú szott az ü vegre, mint
valami szé tö mlő jé gká sa, é s szinte semmit nem lehetett látni
tő le.
– Jé gvihar? – kiá ltotta tú l Piper a szelet és a motorzajt. –
Sonoma ilyen hideg hely?
Leo ebben erő sen ké telkedett. Volt a viharban valami tudatos
és rosszindulatú . Mintha direkt támadná ő ket.
Já szon felriadt. Elő remá szott, és megkapaszkodott az ü lésben.
– Nagyon kö zel lehetü nk.
Leó t tú lsá gosan lefoglalta a botkormá nnyal való birkó zá s,
hogy vá laszolni tudjon. Hirtelen nehéz lett a vezeté s. A gép
akadozva haladt, lelassult, és remegett a jeges szélben. Lehet,
hogy a helikoptert nem készítették fel hideg idő re? Az irá nyító fal
mű szerei vá laszoltak, és rohamosan vesztettek magassá gukbó l.
Erdő k és kö dfoltok takaró ja terü lt el alattuk. Hegy
magasodott fő ttü k. Leo é ppen az utolsó pillanatban rá ntotta fel a
botkormá nyt és kerü lte el a facsú csokat.
– Ott van! – kiá ltotta Já szon.
A vö lgy kö zepén egy rom derengett. Leo megcélozta a
helikopterrel. Kö rü lö tte fé nyek villogtak, Leó t a Midaszná l lá tott
nyomkö vető lö vedé kekre emlékeztették. Fá k reccsentek és

[52
4]
robbantak fel a Osztá s szé lén. Alakok mozogtak a kö dben.
Mindenfelé dú lt a harc.
A há ztó l ö tvenméternyire lévő jeges mező n szá llt le, és
leá llította a motort. É ppen ki akarta fú jni magá t, de ekkor fü tyü lő
hangot hallott, és a kö dö t sö tét folt hasította á t.
– Kifelé! – kiá ltotta Leo.
Kiugrottak a gépbő l, de alig hagytá k el a propellerek zó nájá t,
robbaná s rá zta meg a talajt. Leo felbukott, és a detonáció
beterítette jéggel.
Amikor remegő lá bbal felá llt, élete legnagyobb hó golyó já t
pillantotta meg – egy gará zs nagysá gú , hó bó l, jégbő l és fö ldbő l
gyú rt gombó cot ami palacsintá vá lapította a Bell 412-est.
– Jó l vagy? – futott hozzá Já szon é s Piper. Nem esett bajuk
azon kívü l, hogy hó – é s sá rfoltosak voltak.
– É n jó l vagyok – borzongott meg Leo. – De attó l tartok, az
erdésznek tartozunk egy ú j helikopterrel.
Piper déli irá nyba mutatott.
– Arra dú l a csata. – Aztá n homloká t rá ncolva hozzá tette: –
Vagyis... mindenfelé.
Igaza volt. A harci zajok betö ltö tték a vö lgyet. A hó tó l é s a
kö dtő l nehéz volt megmondani, de mintha az egész Farkas Há z
kö rü l há ború dú lna.
Mö gö ttü k Jack London álomhá za komorlott – vö rö s és szü rke
kö vek, masszív gerendá k halma. Leó nak nem esett nehezére
elképzelni, milyen lehetett, mielő tt leégett: rö nkhá z é s kastély
keveré ke, mintha egy milliomos favá gó építette volna. De a
havas eső ben és a kö dben kísérteties hangulatot á rasztott, és
Leo simá n elhitte, hogy a romok elá tkozottak.

[52
5]
 – Já szon! – kiá ltotta egy lá nyhang.
Thá lia bukkant elő a kö dbő l, parká já t hó réteg borította. Íját a
kezében tartotta, tegeze má r majdnem kiü rü lt. Felé jü k futott, de
csak néhá ny lépé st tehetett meg, mert egy hatkarú ogre – az
egyik fö ldszü lö tt – elő ugrott a viharbó l a lá ny háta mö gü l, és
mindegyik, izében egy-egy bunkó sbotot tartott.
– Vigyá zz! – kiá ltotta Leo. Futni kezdtek, hogy a segítsé gére
legyenek, de Thá lia tudta kezelni a helyzetet. Ugrott egy
há traszaltó t, és mikö zben talajtorná sz mó djá ra átfordult,
nyílvessző t helyezett az idegre, é s térdelő pozíció ban landolt. Az
ogre agyaghalommá olvadt a szeme kö zé lő tt ezü st nyílvessző tő l.
Thá lia felá llt, é s odament a nyílvessző ért, de a hegye má r
letö rö tt.
– Ez volt az utolsó vessző m – rú gott az agyagba bosszú san. –
Hü lye ogre!
– Azé rt szé p lö vés volt – bó kolt Leo.
Mint á ltalá ban, Thá lia most sem hallotta meg (ami
aztjelentette, hogy Leó t ugyanolyan „nagyra” tartotta). Megö lelte
Já szont, biccentett Pipernek. – É ppen idő ben. A Vadá szaim még
tartjá k a há zat, de má r nem soká ig, az ellenség bá rmikor
á ttö rhet.
– A fö ldszü lö ttek? – kérdezte Já szon.
– É s a farkasok. Lycaon zsoldosai – fú jt le egy hó pihét Thá lia
az orra hegyé rő l. – Meg a viharszellemek...
– ő ket visszavittü k Aiolosznakí – méltatlankodott Piper.
– Aki megpró bá lt megö lni bennü nket – emlé keztette Leo. –
Talá n megint Gaiá nak dolgozik.
– Nem tudom – mondta Thá lia. – De a szö rnyek szinte abban a
Pillanatban feltá madnak, ahogy végzü nk velü k. A Farkas Há zat

[52
6]
kö nnyen bevettü k. Rajtaü tö ttü nk az ő rö kö n, és a Tartaroszba
kü ldtü k ő ket. Aztá n tombolni kezdett ez a gyanú s hó vihar. Attó l
kezdve a szö rnyek ú jabb és ú jabb hulláma ostromol bennü nket.
Mostanra teljesen kö rbevettek. Nem tudom, ki vagy mi vezeti a
támadá st, de jó elő re megtervezté k. Ez egy csapda, amivel Héra
megmentő it akarjá k megö lni.
– Hol van Héra? – kérdezte Já szon.
– Odabent – mondta Thá lia. – Ki akartuk szabadítani, de nej
tudtuk á ttö rni a rá csokat. Hamarosan napnyugta. Héra szerint
Porphyrion akkor szü letik ú jjá . É s a szö rnyek é jjel sokkal
erő sebbek. Ha nem tudjuk kiszabadítani Hérá t nagyon gyorsan...
Felesleges volt befejeznie a mondatot.
Leó , Já szon és Piper kö vette ő t a romhá z terü letére.

Amint Já szon átlépett a kü szö bö n, ö sszerogyott.

– Hé! – kapta el Leo. – Ne csiná ld ezt, haver! Mi a baj?
– Ez a hely... – rá zta meg Já szon a fejé t. – Bocs... minden olyan
hirtelen rohant meg.
– Ezek szerint já rtá l má r itt – mondta Piper.
– Mindketten jártunk itt – felelte Thá lia. Arca komor volt,
mintha ú jraélné valaki halá lá t.
– Ide hozott el anyá nk, amikor Já szon kicsi volt. Itt hagyta ó t,
nekem meg beadta, hogy meghalt az ö csém. Egyszerű en eltű nt –
A farkasoknak adott – motyogta Já szon. – Hé ra parancsá ra.
Lupá nak ajá ndékozott.

[52
7]
 – A tö rténetnek ezt a részét nem ismerem – rá ncolta homloká t
Thá lia. – Ki az a Lupa?
Robbaná s rá zta meg az épü letet. Odakint kék gombafelhő
csapott az é gre, havat é s jeget szó rt mindenfelé, mint egy
forró sá g helyett hideget á rasztó atombomba.
– Nincs idő a kérdésekre – mondta Leo. – Vezess az
istennő hö z!
Já szon ö sszeszedte magá t. Thá lia a nagy U alakú épü let
kö zepé re vezette ő ket, egy belső udvarra, ahol talá lkozhattak a
Já szon á lmá ban lá tott ü res medencével é s a medence feneké bő l
kinö vő , sziklá bó l és gyö kerekbő l álló tornyokkal.
Az egyik oszlop magasabb volt a má sikná l. A hét méter magas
fekete képző dmény Leó t egy kő hullazsá kra emlékeztette. Az
ö sszefonó dó gyö kerek mö gö tt egy fejet lá tott, egy széles vá llat,
egy széles mellkast és a mellkas mellé simuló vastag karokat. Egy
derékig fö ldbe á sott alakot. Nem, mégsem. Nem bele volt á sva,
hanem abbó l nő tt ki.
A medence tú lsó végében egy kisebb és sű rű bben fonott
torony á llt A telefonpó zna vastagsá gú gyö kerek kö zö tt olyan
kicsi volt a hely, hogy Leo a kezé t sem dughatta volna á t. Csak
belá tott. É s a ketrec kö zepében Tía Callida állt.
É ppen olyan volt, ahogy emlékezett rá : sö té t hajá t kendő
fedte, é s az ö zvegyek fekete ruháját viselte. Rá ncos arcá ban
csillogó , ijesztő szem ü lt.
Nem sugá rzott vagy á rasztott semmilyen erő t. Ú gy nézett ki,
mint egy hétkö znapi, halandó ö zvegyasszony. Mint az ő régi, jó ,
ő rü lt bébiszittere.
Leo a medencébe ugrott, és elindult a ketrec felé.

[52
8]
 – Hola, Tía! Talá n akadt egy kis problé ma?
A nő ö sszefonta kezét a mellkasá n, és bosszú san felsó hajtott.
– Ne méregess, mintha az egyik szerkentyű d lennék, Leo
Valdez, hanem szabadíts ki!
Thá lia Leo mellé lépett, é s utá lkozva nézte a ketrecet – vagy
az istennő t.
– Mindent megpró bá ltunk, Leo. Bá r lehet, hogy nem szívvel-
lé lekkel tettü k. Ha rajtam mú lna, én simá n otthagyná m.
– Thá lía Grace! Ha kijutok innen, megbá nod, hogy
megszü lettél!
– Ugyan! – csattant fel Thá lia. – Maga Zeusz gyermekeinek
á tka hosszú é vek ó ta. Annabethre példá ul emészté si
problémá kul kü szkö dő teheneket kü ldö tt...
– Mert szemtelen volt velem!
– Nekem egy szobrot dobott a lá bamra!
– Véletlen baleset! – tiltakozott Héra.
– És elrabolta a testvéremet – csuklott el Thá lia hangja az
érzelmektő l. – É ppen ezen a helyen! Tö nkretette az életü nket. Itt
kellene hagynunk magá t Gaiá nak!
– Ne! – szakította fé lbe Já szon. – Thá lia, testvérké m... én
megértelek. De ennek nem most van itt az ideje. Inká bb a
Vadá szaidon segíts!
Thá lia ö sszeszorította az á llkapcsát.
– Rendben. De csak a kedvedé rt, Já szon. Ha engem kérdezel,
nem éri meg a fá radsá got.
Thá lia megperdü lt, kiugrott a medencébő l, é s
elviharzott. Leo fenntartá sokkal vegyes elismeréssel
nézett Hérá ra.
– Emé sztési problémá kkal kü szkö dő teheneket?!

[52
9]
 – Koncentrá lj a ketrecre, Leo! – morogta az istennő . – Ami
pedig téged illet, Já szon, bö lcsebb vagy a nő vérednél. Vagyis jó l
vá lasztottam magamnak hő st.
– Nem vagyok a maga hő se, hö lgyem! – felelte Já szon. – Azért
segítek, mert elrabolta az emlékeimet, és mert maga még mindig
jobb a má sik alternatívá ná l. Ha má r itt tartunk, mi a helyzet
azzal? – Já szon az XXL-es hullazsá k felé biccentett. Leo csak
képzelte, vagy való ban magasabb lett, mió ta itt vannak?
– Az ott – mondta Hé ra – az ó riá sok ú jjá szü letni készü lő
kirá lya.
– Undorító – grimaszolt Piper.
– Tényleg az – bó lintott Hé ra. – Porphyrion a fajtá ja
legerő sebbje. Gaiá nak sok energiá ra van szü ksége, hogy
feltá massza, az é n energiá mra. Hetek ó ta gyengü lö k, mert az é n
eszenciá m kelti életre.
– Szó val maga most olyan, mint egy keltető gé p, vagy mint a
mű trá gya – foglalta ö ssze Leo.
Az istennő rá meredt, de Leó t nem zavarta. Ez a nyanya
csecsemő kora ó ta mó dszeresen tö nkretette az életét. Ná la tö bb
joga senkinek sem volt a nő bosszantá sá ra.
– Viccelj csak, ha jó lesik – mondta fenső bbséges hangon Héra.
– De napnyugta utá n késő lesz. Az ó riá s felébred. É s egy
ajá nlattal á ll majd elő : vagy hozzá megyek feleségü l, vagy
elemé szt a fö ld Nem lehetek az ará ja. Tehá t mindannyian
elpusztulunk, és halá lunk felé breszti Gaiá t.
Leo az ó riá s oszlopra sandított.
– Mi lenne, ha felrobbantaná nk?

[53
0]
 – Nélkü lem nincs hozzá elég energiá tok. Ennyi erő vel egy
hegyet is meg akarhatná l semmisíteni.
– Ma má r felrobbantottunk egyet... – tudatta vele Já szon.
– Ne beszéljetek, cselekedjetek! – parancsolta
Héra. Já szon megvakarta a fejét.
– Van valami ö tleted, Leo?
– Nem nagyon – vallotta be a bará tja, és igyekezett nem
á tadni magát a pá niknak. – Ha istennő , miért nem robbantja ki
magá t?
Héra ó gö rö gü l ká romkodott, és kö rö zni kezdett a ketrecében.
– Haszná ld az eszed, Leo Valdez! Azért vá lasztottalak, mert
Van sü tnivaló d. Egy fogsá gba esett istennő magatehetetlen. Az
apá d is elkapott egyszer egy aranytró nussal. Megalá zó volt!
Kö nyö rö gnö m kellett neki. Kö nyö rö gnö m, hogy szabadon
eresszen, és bocsá natot kellett ké rnem, amié rt lehajítottam az
Olimposzró l. Nekem a fater részé rő l jogosnak tű nik a dolog –
vá gta oda Leo.
Héra istenien szú ró s pillantá st vetett rá :
Gyerekkorod ó ta szemmel tartalak, Héphaisztosz fia, mert
tudtam, hogy az életem egy bizonyos pillanatá ban segítsé gemre
leszel. Ha valaki el tudja pusztítani ezt a becstelenséget, az te
vagy.
– De ez nem gép. Olyan, mintha Gaia kidugta volna a kezét a
fö ldbő l, és... – Leo megszé dü lt. A pró fécia sora jutott eszébe:
Üllőnek, gerlének enged a ketrec.
– Vá rjunk csak! Van egy ö tletem Piper, szü kségem lesz a
segítségedre. É s egy kis idő re.
A levegő opá los lett a hidegtő l. A hő mérséklet olyan gyorsan
lezuhant, hogy Leo szá ja kicserepesedett, é s lehelete meglá tszott

[53
1]
a levegő ben. Dér vonta be a Farkas Há z falá t. Ventusok robogtak
be, de nem szá rnyas emberek, hanem lovak képében, sö tét
viharfelhő testtel és villá mló sö rénnyel. Némelyiknek ezü st
nyílvessző á llt ki a horpaszá bó l. A szeleket vö rö s szemű farkasok
és hatkarú fö ldszü lö ttek kö vették.
Piper kivonta a tő rét. Já szon felkapott egy jeges palá nkot a
medence aljá ró l. Leo a szerszá mos tá ská já ba nyú lt, de
idegességében egy mentolos cukorká s dobozt hú zott elő .
Remé lve, hogy senki sem vette észre a malő rt, visszarakta, és
kalapá csra cseré lte.
Az egyik farkas elő reü getett. Ember nagysá gú szobrot
vonszolt a lá bá ná l fogva. A medence szélé hez é rve szétnyitotta
az á llkapcsá t, és ledobta nekik, hogy kö zelebbrő l megnézhessék.
Egy lá ny jégszobra volt. Rö vid, tü skés haja volt, és nagyon
meglepett képet vá gott.
– Thá lia!
Já szon elő reugrott, de Piper é s Leo visszahú zta. Thá lia teste
kö rü l a fö ldet má ris jé g háló zta be. Leo attó l fé lt, hogy ha Jászon
hozzá ér a lá nyhoz, ő is megfagy.
– Ki tette ezt? – kiá ltotta Já szon. A teste elektromossá gtó l
sercegett – A sajá t kezemmel ö lö m meg.
A szö rnyek mö gü l Leo egy lá ny hideg és tiszta kacagá sá t
hallotta. Aztá n hó fehér ruhá ban elő libbent a kö dbő l a hang
gazdája. Fekete hajá n ezü st korona ü lt. Rá juk meredt azzal a
mélybarna szemé vel, amit Qué becben Leo mé g annyira szépnek
talá lt.
– Bon soir, mes amis! – mondta Khió né, a hó istennő . Leo felé
fagyos mosolyt villantott. – Ajaj, Hé phaisztosz fia, jó l hallottam,

[53
2]
hogy idő re lenne szü ksé ged? Attó l tartok, ezzel az eggyel nem
szolgá lhatok.

[53
3]
XLIX. * Jászon

J valaha érezheti még magá t ijedtebbnek és kétségbeesettebbnek.

Á SZON A DIABLO-HEGYEN VÍVOTT CSATA UTÁ N NEM HITTE, hogy

Most megfagyott nő vére fekü dt a lá bá ná l, szö rnyek vették kö rbe,

és eltö rt aranyfegyverét deszká val kellett helyettesítenie. É s
kö rü lbelü l ö t perc vá lasztotta el attó l, hogy az ó riá sok kirá lya
kitö rjö n, és elpusztítsa ő ket. Az utolsó , legü tő sebb lapjá t pedig
má r akkor kijá tszotta, amikor Zeusz villá mjá t lehívta az
Enkeladosz elleni kü zdelemben. Kételkedett benne, hogy még
egyszer képes lenne rá , és abban is, hogy ú jra együ ttmű kö dne
vele az ég. Ami azt jelentette, hogy hadereje egy bebö rtö nzö tt,
harmatgyenge istennő bő l, egy tő rt szorongató bará tnő féleségbő l
és Leó bó l á llt, azt hitte, hogy egy doboz mentolos cukorká val
legyő zheti a sö tétsé g seregé t.
Rá adá sul Jászont elá rasztottá k legrosszabb emlékei. Biztos
volt kenne, hogy é letében má r sok veszélyes dolgot hajtott
végre, de abban is, hogy mé g sohasem á llt olyan kö zel a halá lhoz,
mint most.
Az ellensé g viszont gyö nyö rű volt. Khió né mosolygott, és
mikö zben jégcsap nő t a kezébő l, sö tét szeme csillogott.
– Mit tettél?! – fö rmedt rá Já szon.
– Ó , rengeteg dolgot. De a nő véred nem halt meg, ha erre
gondolsz – bú gta. – ő meg a drá galá tos Vadá szai a farkasaink
já té kszerei lesznek. Terveim szerint egyenké nt kiolvasztjuk é s

[53
4]
szó rakozá ské ppen levadá sszuk ő ket. Egyszer az életben hadd
kó stoljanak bele a préda szerepébe!
A farkasok helyeslő é n morogtak.
– Bizony, drá gá im – né zett Khió né tová bbra is Já szonra. –
Tudod, a nő véred majdnem megö lte a farkasok kirá lyá t. Lycaon
most valamelyik barlangban nyalogathatja a sebeit, de farkasai
csatlakoztak hozzá nk, hogy megbosszuljá k vezető jü ket.
Porphyrion hamarosan feltá mad, és mi fogjuk uralni a vilá got.
– Á ruló ! – kiá ltotta Héra. – Te elkényeztetett, D-listá s istenné!
Arra sem vagy méltó , hogy kitö ltsd a borom, nem hogy a vilá got
urald!
Khió né felsó hajtott.
– Maga ugyanolyan fá rasztó , mint mindig. Héra kirá lynő ! En
né há ny évezredre bezá ratnám magá t.
Khió né legyintésé re jég futott végig a bö rtö n falá n, és bevonta
az elkö vesedett gyö kerek kö zö tti réseket.
– Így mindjá rt jobb – mondta a hó istennő . – Most pedig,
félistenek, beszéljü nk a ti halá lotokró l...!
– Te csaltad ide Hérá t! – mondta Já szon. – Te adtad Zeusznak
az ö tletet, hogy zá rja be az Olimposzt!
A farkasok vicsorogtak, a viharszellemek nyü szítettek, készen
á lltak a támadá sra, de Khió né felemelte a kezét.
– Tü relem, kedveseim! Ha beszélgetni akar, hadd beszéljen! A
nap lefelé megy, az idő nekü nk dolgozik. Így tö rté nt, Já szon
Grace. A hangom halk, selymes és hideg, mint a hó . Nem esik
nehezemre az istenek fü lé be suttogni, kü lö nö sen, ha titkos
gyanú jukban erő sítem meg ő ket. Aiolosz fü lébe is én sú gtam,
hogy adjon parancsot a fé listenek kiirtá sá ra. Kis szívesség ez

[53
5]
Gaiá nak, de biztos vagyok benne, hogy ha a fiai, az ó riá sok,
hatalomra kerü lnek, bő kezű en meghá lá lja nekem.
Megö lhettél volna Québecben. Miért hagytá l futni bennü nket?
Khió né fintorgott.
Nehéz lett volna az apá m há zá ban megö lni benneteket,
amikor hatá rozottan ragaszkodott hozzá , hogy minden
lá togató val talá lkozni akar. Nem mondhatjá tok, hogy nem
pró bá ltam. Jó lett volna, ha beleegyezik, hogy jégszobrokká
vá ltoztassalak benneteket De mivel garantá lta, hogy é pségben
tá vozhattok, nem dacolhattam az akaratá val. Az apám egy vén
bolond, Zeusztó l és Aiolosztó l rettegve tö lti az é letét, de még
mindig erő s. Ha az ú j vezető im felé brednek, ami nincs má r olyan
messze, szá mű zö m Boreá szt, és á tveszem az É szaki Szé l tró njá t.
De erre kicsit még vá rni kell. Kü lö nben is, az apá mnak egy
dologban igaza volt. Hogy ö ngyilkos kü ldetésre indultatok.
Biztos vagyok benne, hogy elbuktok.
– Hogy ebbe besegíts – mondta Leo -, Detroit fö lö tt leverted a
sá rká nyunkat az égrő l. Azok a lefagyott dró tok a fejében... a te
mű ved volt. Ezé rt mé g megfizetsz!
– É s te informá ltad ró lunk Enkeladoszt – tette hozzá Piper. –
Egé sz ú ton hó viharok ü ldö ztek bennü nket.
Igen, annyira a szívemhez nő ttetek! – kacagott Khió né. –
Emikor Omahá n tú ljutottatok, ú gy dö ntö ttem, megkérem
Eycaont, hogy keressen meg benneteket. Azt akartam, hogy
Já szon a Farkas Há zban harapjon fű be. – Khió né rá mosolygott.
Lá tod, Já szon, a véred szent fö ldre cseppen, é s hosszú évekre
beszennyezi. Félisten testvé reid dü hö sek lesznek, ha rá akadnak
ennek a két, Félvér Tá borbó l jö tt félistennek a tetemére.
Biztosak

[53
6]
lesznek benne, hogy a gö rö gö k az ó riá sokkal konspirá ltak, és
Csapdá t állítottak a fivéreiknek. Annyira... fincsi lesz!
Piper és Leo nem nagyon kapiská lta, mirő l beszél. Já szon
anná l inká bb vette a lapot. Az emlékei eléggé visszatértek ahhoz,
hogy Ha. milyen veszélyesen hatékony lehet Khió né terve, –
Egymá snak akarod ugrasztani a félisteneket!
– Gyerekjá ték lesz – mondta Khió né. – Csak azt kell a fü lü kbe
sú gnom, amit hallani akarnak.
– Mire jó mindez? – tá rta szét a karjá t Piper. – Csak széttéped
a vilá got, Khió né! Az ó riá sok mindent elpusztítanak. Ezt te sem
akarhatod. Hívd vissza a szö rnyeidet!
Khió né elgondolkozott, aztá n elnevette magát.
– A meggyő ző erő d egyre jobb, kislá ny. De én istennő vagyok.
Rá m nem hat a vará zsbeszéded. Mi, szélistenek, a ká osz lényei
vagyunk! Legyő zö m Aioloszt, és szabadjá ra engedem a
viharokat! Ha elpusztítjuk a halandó k vilá gá t, anná l jobb! Soha
nem becsü ltek elé ggé , még a gö rö gö k idejében sem. Az emberek
meg a globá lis felmelegedésrő l szó ló nyavalygá suk! Szá nalmas!
É n majd gyorsan lehű tö m ő ket! Ha visszaszerezzü k ő si
terü letü nket, hó val borítom be az Akropoliszt!
– Az ő si terü letet – kerekedett el Leo szeme. – Erre gondolt
Enkeladosz, amikor az istenek gyö kereinek kité pé sérő l beszélt.
Gö rö gorszá gra.
– Csatlakozhatsz hozzá m, Hé phaisztosz fia – mondta Khió né.
– Tudom, hogy elbű vö lő nek talá lsz. É n megelégedem azzal is, ha
csak ez a kettő hal meg. Utasítsd vissza azt a nevetséges sorsot,
amit a Moirá k kíná lnak neked! Maradj életben, és lé gy az é n
bajnokom! Nagy haszná t venném a képességeidnek.

[53
7]
 Leo dö bbent ké pet vá gott. Hátrané zett, mintha Khió né valaki
má shoz beszélne. Já szon egy má sodpercig aggó dni kezdett.
Elvé gre Leó nak nem mindennap tesznek ilyen ajá nlatot
gyö nyö rű istennő k...
De Leó t olyan erő s rö hö gő gö rcs fogta el, hogy ké trét gö rnyedt.
– Hogy csatlakozzam hozzá d?! Na, persze! É s ha megunsz, Leó -
jé gkrémmé vá ltoztatsz?! Senki sem szó rakozhat a
sá rká nyommal bü ntetlenü l! Nem hiszem el, hogy valaha tü zes
pipinek tartottalak!
– Tü zesnek?! – vö rö sö dö tt el Khió né feje. – Te sértegetsz? É n
hideg vagyok, Leo Valdez. Nagyon-nagyon hideg.
Hó vihart kö pö tt a félistenek felé, de Leo felemelte a kezé t.
Tű zfalat hú zott maguk elé , amin a pelyhek gő zö lö gve
szé tolvadtak.
Leo elmosolyodott.
– Lá tja, hö lgyem, Texasban így jár a hó . Rohadtul elolvad.
Khió né sziszegett.
– Ebbő l elég! Hé ra hanyatlik. Porphyrion erő sö dik. Ö ljétek
meg a fé listeneket! Ő k lesznek a kirá lyunk első vacsorá ja!
Já szon meglengette jeges palá nkját – hő si halá lhoz keresve
sem talá lhatott volna idió tá bb fegyvert -, é s a szö rnyek
támadá sba lendü ltek.

[53
8]
L. * Jászon

A
Z EGYIK FARKAS JÁ SZONRA VETETTE MAGÁ T. A fiú hátfalig ró tt,
és a deszká val orrba vá gta a vadá llatot. Az ü tést
megnyugtató reccsenés kísé rte. Bá r csak ezü sttel lehetett ő ket
megö lni, a ré gi, deszká s mó dszer is okozott nekik némi fejfájá st.
Já szon patadobogá st hallott. Amikor megpö rdü lt, észrevette,
hogy egy viharszellem akar rajta átgá zolni. Já szon koncentrá lt,
uralma alá hajtotta a szelet, é s mielő tt a viharszellem
elgá zolhatta volna, kilő tt a levegő be, és a ló fü stö s nyaká ba
kapaszkodva a há tá ra piruettezett.
A viharszellem á gaskodni kezdett. Elő szö r megpró bá lta
lerá zni Já szont, aztá n szét akart oszlani, hogy megszabaduljon
tő le, de Já szonnak sikerü lt a hátá n maradnia. Akaraterejével arra
kényszerítette a lovat, hogy szilá rd halmazá llapotú maradjon, és
a ló ezt képtelen volt megtagadni. Já szon érezte a lény
ő rjö ngését
– az ő ská osz akart kiszabadulni. Já szonnak minden szellemi
energiá já ra szü ksége volt, hogy ú gy tá ncoljon, ahogy ő fü tyü l, és
a lovat megfékezze. Aiolosz jutott eszébe, aki ilyen – vagy enné l
rosszabb – viharszellemek ezreit tartja féken. Nem csoda, ha az
agya egy kicsit megbomlott ekkora – és ilyen soká ig tartó –
nyomá stó l. De Já szonra csak egy viharszellem betö rése vá rt, és
nyernie kellett.
– Az enyém vagy – mondta a fiú .

[53
9]
 A paripa ugrott egyet, de Já szon erő sen kapaszkodott. Az ü res
medence aljá n forgott szikrá zó sö rénnyel. Patá i miniatű r
viharorokat – fergetegeket – kavartak, ahá nyszor csak a
medencének csapó dtak.
– Fergeteg? Így hívnak?
A ló szellem megrá zta a sö rényé t, ö rü lt, hogy felismerték.
– Ezzel megvolná nk – mondta Já szon. – Jö het a harc!
Csatá ba vá gtatott a paripá n, a kezé ben forgatott, jeges
palá nkkal idő nként fé lrecsapott az ú tbó l egy-egy farkast, amik
á tzú gtak a ventusokon. Fergeteg erő s szellem volt, valahá nyszor
á tugratott valamelyik testvéré n, annyi elektromossá got
bocsá tott ki magá bó l, hogy a má sik á rtalmatlan kö ddé vá lt.
A kavarodá sban Já szon idő nké nt megpillantotta a bará tait.
Pipert fö ldszü lö ttek vették kö rbe, de ú gy tű nt, á llja a sarat. Harc
kö zben olyan lenyű gö ző látvá nyt nyú jtott, szinte sugá rzott a
gyö nyö rű ségtő l, hogy a fö ldszü lö ttek megigézve bá multá k, és
elfeledkeztek arró l, hogy meg kellene ö lniü k. Leeresztett
bunkó sbottal, bambá n nézték, ahogy rájuk mosolyog. A
fö ldszü lö ttek visszamosolyogtak – de csak addig, amíg Piper fel
nem szeletelte ő ket a tő rével és nem olvadtak agyagdombbá .
Leo sajá t kezű leg vette kezelésbe Khió né t. Bá r egy istennő
ellen kiá llni felért egy ö ngyilkossá ggal, Leó ná l megfelelő bb
embert talá lni sem lehetett volna a feladatra. Khió né jégcsap
tő rö kkel dobá lta. fagyos széllö ké sekkel és hó torná dó kkal
bombá zta. De Leo simá n á tolvasztotta magá t rajtuk. Teste vö rö s
lá ngnyelvektő l villogott, mintha benzinbe má rtottá k volna. Az
istennő felé lé pkedett, é s két ezü stfejű kovácskalapá csá val
minden ú tjá ba á lló szö rnyet levert.

[54
0]
 Já szonnak rá kellett dö bbennie, hogy egyedü l Leó nak
kö szö ntő , hogy eddig é letben maradtak. Tü zes aurá já val
felmelegítette az udvart, és semlegesítette Khió né télvará zslatá t.
Nélkü le régen megfagytak volna, a Vadá szokhoz hasonló an.
Ahogy Leo haladt ú gy olvadt le a jég a kö vekrő l. Még Thá lia is
elkezdett olvadni, amikor Leo a kö zelébe é rt.
Khió né há trá lni ké nyszerü lt. Dü hö dt arckifejezé sét elő szö r
dö bbentre, majd rémü ltre cseré lte, ahogy Leo egyre kö zelebb
ért. Já szon is kifogyott az ellenfelekbő l.
Az á jult farkasok halomban hevertek, vagy
sebesü lten, vonyítva a romok kö zé menekü ltek. Piper
az utolsó fö ldszü lö ttetis ledö fte és sá rhalommá
vá ltoztatta, Já szon pedig az utolsó ventuson is á tnyargalt
Fergeteggel. É ppen akkor fordította meg paripá já t,
amikor Leo Khió néra rontott.
– Elkésté l! – vicsorgott Khió né . – Az ó riá s felébredt! Nem
győ zhetsz, félisten. Hé ra terve sosem teljesü l. Ti pedig egymá s
torká nak fogtok esni, mielő tt még megá llíthatná tok minket.
Leo felforró sította kalapá csait, és Khió né felé hajította ő ket, aki
idő kö zben hó vá vá ltozott, fehér porképévé ö nmagá nak. A
kalapá csok a hó asszonynak csapó dtak, és gő zö lgő latyakká
olvasztottá k.
Piper zihá lva Já szonra mosolygott.
– Jó kis ló !
Fergeteg a hátsó lá bá ra á gaskodott, patá in elektromossá g
ciká zott. Lovasbemutató nak is simá n beillett a dolog.
Recsegés hallatszott a há ta mö gü l. Héra ketrecén felolvadt a
jég, és lecsú szott ró la, mint egy takaró . Az istennő felkiá ltott:

[54
1]
 – Ne is tö rő djetek velem, elvé gre csak az é g kirá lynő je
haldoklik!
Já szon leszá llt a paripá ró l, és utasította, hogy vá rja meg. A
há rom félisten a medencébe ugrott, és az oszlophoz futott.
Leo a homlokát rá ncolta.
– ö sszement a mosá sban, Tía Callida?
– Nem, te tö kfilkó ! A fö ld hú z le! Siessetek má r!
Já szonnak Hé ra nem volt a szíve csü cske, jelenlegi á llapota
mégis aggasztotta. Nem csak a nő sü llyedt, de a fö ld is ú gy
emelkedett kö rü lö tte, mint víz a tartá lyban. A megolvadt kö vek a
lá bszá rá ig é rtek.
– Az ó riá s ébredezik, má sodperceitek maradtak!
– Rajta vagyok az ü gyö n – mondta Leo. – Piper, segítened kell!
Dumá lj a ketrechez!
– Tessék?!
– Beszé lj vele! Vesd be minden erő d! Győ zd meg Gaiát, hogy
aludjon vissza! Ká bítsd el! Lassítsd le, érd el, hogy Héra
ketrecének gyö kerei meglazuljanak, amíg é n...
– Rendben! – kö szö rü lte meg Piper a torká t, é s így szó lt: –
Kedves Gaia! Szép esté nk van, ugye? Annyira kimerü ltem! Ö n is
fá radt? Nem aludna egy kicsit?
Minél tö bbet beszé lt, anná l magabiztosabbnak hangzott. Már
Já szon pillá i is kezdtek lecsukó dni, és erő lkö dnie kellett, hogy ne
figyeljen Piper szavaira, amiknek té nyleg volt némi hatá suk a
ketrecre. A sá r sokkal lassabban emelkedett, és a kacsok is
puhulni kezdtek. Má r inká bb hasonlítottak fagyö kerekre, mint
sziklá kra. Leo lá ncfű ré szt hú zott elő a tá ská já bó l. Já szon nem

[54
2]
tudta elképzelni, hogyan fért el benne. Leo az á ramká belre
né zett, é s idegesen felhorkant.
– De hova dugjam be?!
Fergeteg, a viharparipa a medencébe ugratott, és felnyerített.
– Biztos vagy benne? – kérdezte tő le Já szon.
Fergeteg bó lintott, aztá n Leó hoz ü getett. Leo kételkedve
pislogott rá , de felemelte a dugó t, ami a szél szá rnyá n a ló
szü gyé hez lebegett. Villá m csapott ki Fergeteg testé bő l,
ö sszekapcsoló dott a dugó villá já val, é s a fű rész zú gva életre kelt.
– Szuper! A lovadon konnektor is van!
De jó kedve nem tartott soká ig, ugyanis a medence tú loldalá n
ó riá s oszlopa hatalmasat reccsent, pont ú gy. mint egy kettétö rő
fa. A gyö kerek szétrobbantak, kő – és farepeszeket szó rtak a
levegő be, ahogy az ó riá s szétfeszítette ketrecét, é s kimá szott a
fő idbő l.
Já szon Enkeladoszná l ijesztő bbet véletlenü l sem tudott volna
elképzelni.
Mekkorá t tévedett!
Porphyrion sokkal magasabb é s deltá sabb volt ná la. Nem
á rasztott forró sá got, nem adta jelét, hogy tü zet tudna lehelni, de
volt valami sokkal ijesztő bb benne: egyfajta erő , amit leginká bb
a má gneses erő vel lehetett rokonítani. Mintha az ó riá s olyan
hatalmas lenne és olyan nagy tö megű , hogy sajá t gravitá ció s
mező vel rendelkezne.
Aká rcsak Enkeladosz, az ó riá sok kirá lya is emberszerű volt
deréktó l fö lfelé, és bronzpá ncél védte a mellkasá t. Deréktó l
lefelé viszont pikkelyes sá rká nylá ba volt, bő re pedig a
limababhoz hasonlított. Nyá ri levelekre emlékeztető , zö ld haja
hosszú

[54
3]
varkocsokba volt fonva, a fonatokat fegyverekkel tű zdelté k teli –
tő rö kkel, fejszékkel és jó kora kardokkal, némelyik vé res volt -,
talá n félistenek ré ges-régen begyű jtö tt tró feá i voltak. Az ó riá s
kinyitotta má rvá nyfehér szemét, és nagy levegő t vett.
– Gaiá nak há la! Felé ledtem! – ü vö ltö tte.
Já szon hő siesen felnyü szített, és nagyon-nagyon remélte,
hogy a barátai nem hallottá k meg. Abban má ris biztos lehetett,
hogy nincs olyan fé listen, aki méltó ellenfele lenne ennek a
fickó nak. Porphyrion hegyekkel tudott volna labdá zni. Já szont
egy ujjal szétlapíthatta volna.
– Leo! – szó lt oda a bará tjá nak Já szon.
– Mi van? – ké rdezte leesett állal a fiú . Piper is elég
dö bbentnek tű nt.
– Dolgozzatok tová bb! Szabadítsá tok ki Hérá t!
– Te mit tervezel? – kérdezte Piper. – Ugye nem gondolod
komolyan, hogy...
– Azt hiszem, szó rakoztatom kicsit az ó riá st. Van má s
vá lasztá som ?

– Kitű nő ! – morogta az ó riá s a kö zeledő Já szon lá ttá n. – Marjon is

az elő étel! Ki vagy te? Hermész vagy Á ré sz?
Já szon eljá tszott az ö tlettel, hogy kiadja magát
valamelyikü knek, de valami azt sú gta neki, ne essen tú lzá sba.
– Já szon Grace vagyok – felelte. – Jupiter fia.

[54
4]
 A fehér szemek a veséjébe lá ttak. Há ta mö gö tt bő szen vijjogott
Leo fű része, Piper pedig nyugodt hangon, ü gyelve rá , hogy ne
á ruljon el félelmet, tová bb duruzsolt a ketrecnek.
Porphyrion há travetett fejjel nevetett.
– Csodá latos! – A felhő s, é jszakai égre né zett. – Mi az, Zeusz,
felá ldozod nekem a fiacská d?! É rtékelem a gesztust, de ettő l nem
fogsz megmenekü lni.
Az ég nem morajlott vissza. Fentrő l nulla segítség. Já szon
egyedü l volt.
Elhajította bunkó sbotnak kinevezett deszká ját. Kezé be
szá lká k fú ró dtak, de nem szá mított, csak az, hogy Pipernek és
Leó nak idő t nyerjen. É s idő t csak rendes fegyverrel nyerhetett.
Eljö tt az ideje, hogy sokkal magabiztosabbnak mutatkozzon,
mint amilyennek való já ban érezte magá t.
– Ha ismernél – kezdte Já szon -, tő lem reszketnél, nem az
apá mtó l! Remélem, kiélvezted ú jjá szü letésednek mind a két és fél
Percét, mert visszakü ldelek a Tartaroszba!
Az ó riá s hunyorgott. Fél lá bá val kilépett a medencébő l, és
kissé elő rehajolt, hogy jobban szemü gyre vegye ellenfelét.
– Hencegé ssel kezdjü k? Mint a ré gi. szé p idő kben? Rendben,
félisten. É n Porphyrion vagyok, az ó riá sok kirá lya. Gaia fia.
A Tartaroszbó l keltem ki, az atyám mé lysé ges mé lyébő l, hogy
á rtalmá ra legyek az isteneknek. Hadü zenetként elraboltam
Zeusz feleségét. – Az istennő ketrecére vigyorgott. – Helló , Hé ra!
– A férjem elpusztított má r egyszer, te szö rnyeteg! – mondta
Héra. – É s ú jra megteszi!
– Nem eszik olyan forró n a ká sá t, aranyom. Zeusz nem volt
elé g erő s ahhoz, hogy végezzen velem. A nyavalyá s félistenekre

[54
5]
kellett tá maszkodnia, és még így is majdnem mi győ ztü nk. Most
befejezzü k, amit elkezdtü nk. Gaia ébredezik. É s sok hasznos
csatló sró l gondoskodott. A seregü nk megrengeti a fö ldet. É s
gyö kerestő l kiirtunk benneteket.
– Nem meritek – vá gott vissza Héra, de Já szon hallotta, hogy
egyre gyengé bb a hangja. Piper tová bb suttogott a rá csnak, Leo
tová bb fű ré szelt, de Héra ketrecében tová bb emelkedett a fö ld,
és má r derékig é rt.
– Dehogynem – riposztozott az ó riá s. – A Titá nok az ú j
otthonotokat akartá k megtá madni, New Yorkot. Bátor, de botor
lé pés volt. Gaia bö lcsebb és sokkal tü relmesebb. Mi, a
leghatalmasabb gyermekei, sokkal, de sokkal erő sebbek
vagyunk Kronoszná l. Mi tudjuk, hogyan kell elpusztítani
benneteket, olimposziakat, egyszer é s mindenkorra. Kidö ntü nk
benneteket, mint a korhadt fá kat. Kité pjü k a legő sibb
gyö kereiteket, és má glyá ra vetjü k.
Az ó riá s Piperre és Leó ra sandított, mintha csak most venné
észre, hogy a ketrecné l ü gykö dnek. Já szon elő relé pett, és hogy
elvonja az ó riá skirá ly figyelmét, felkiá ltott:
– Azt mondtad, egy félisten tett el lá b aló l? Ha olyan gyengé k,
hogyan tö rténhetett ilyesmi?
– Ugyan má r! Majd pont neked kezdek el magyará zkodni!
Zeusz megdö ntésé re szü lettem, az egek urá nak elpusztítá sá ra.
Elveszem a tró njá t é s a felesé gét. Ha Hé ra nem jö n hozzá m,
akkor az életereje utolsó cseppjét is felszívja majd a fö ld. Amit
most lá tsz, kö lyö k, az mé g nem az igazi formá m. Egyre erő sebb
leszek, egé szen addig, amíg legyő zhetetlenné nem vá ló k. De
téged má r most palacsintá vá tudlak lapítani!

[54
6]
 Kihú zta magá t, és elő renyú jtotta karjá t. A fö ldbő l hat mé ter
hosszú lá ndzsa pattant ki. Az ó riá s elkapta, é s akkorát
dobbantott sá rká nytalpá val, hogy a romok is beleremegtek. Az
udvart ismé t kezdté k megtö lteni a szö rnyek: viharszellemek,
farkasok é s fö ldszü lö ttek vá laszoltak a kirá ly hívá sá ra.
– Nagyszerű – motyogta Leo. – Má r csak ú jabb ellenségek
hiá nyoztak!
– Igyekezz! – sü rgette Héra.
– Azt csiná lom! – csattant fel a fiú .
– Aludj el szépen, kis ketrec! – zü mmö gte Piper. – Aranyos,
á lmos ketrec. Igen, egy kö teg fö ldes gyö kérnek beszé lek. Nem,
nincs ebben semmi furcsa.
Porphyrion vé gigsö pö rt dá rdájá val a romokon. Lecsapta a
kemények tetejé t, fa– és kő zá port zú dított az udvarra.
– Zeusz fia! Befejeztem a hencegést, most te jö ssz! Mit akartá l
mondani? Hogyan fogsz elpusztítani?
Já szon a szö rnyek gyű rű jére pillantott. Tü relmetlenü l vá rtak
kirá lyuk parancsá ra, hogy darabokra szaggathassá k ő ket. Leo fű -
ré szgépe tová bb zú gott é s Piper tová bb beszélt, de az egé sz
teljesen reménytelennek tű nt. Héra ketrecét betö ltö tte a fö ld.
– Jupiter fia vagyok – kiá ltotta Já szon, és a nagyobb hatá s
kedvéért szelet kavart, ami néhá ny méterrel a fö ld fö lé emelte. –
Ró ma fia vagyok, a félistenek consulja, az Első Légió praetora. –
Já szonnak fogalma se volt, mirő l hablatyol, csak dará lta a
szö veget, mintha má r szá mtalanszor elmondta volna, Kinyú jtotta
karjá t, és Megmutatta a só lyom tetová lá st meg az SPQR feliratot,
és legnagyobb meglepetésére az ó riá s felismerte.
Porphyrion aggodalmas ké pet vá gott.

[54
7]
 – É n ö ltem meg a tró jai tengeri szö rnyet – folytatta Já szon –
É n dö ntö ttem meg Kronosz fekete tró njá t, én pusztítottam el a
titá n Krioszt a sajá t kezemmel, és most téged is elpusztítalak
Porphyrion, aztá n feletetlek a sajá t farkasaiddal.
– Hú , ö regem – motyogta Leo. – Te aztá n sok vö rö s hú st
eszel...
Já szon az ó riá sra vetette magá t, hogy kettétépje.

Az ö tlet, hogy puszta kézzel á lljon is harcolni egy tizenkét

méteres halhatatlannal, annyira nevetsé ges volt, hogy mé g az
ó riá st is meglepte. Fé lig repü lve, fé lig ugorva Já szon az ó riá s
pikkelyes, hü llő szerű té rdére pattant, aztá n felmá szott a karjá n,
mielő tt Porphyrion felfoghatta volna, mi tö rténik.
Amikor felért a vá llá ra, kikapott egy kardot az ó riá s
fegyverekkel díszített varkocsá bó l. Aztá n egy „Ró má ért!”
felkiá ltá ssal a legkö zelebbi alkalmas cé lpontba, az ó riá s fü lé be
dö fte.
Az égbő l villá m ciká zott le, és belecsapott a kardba. Já szon le-
repü lt az ó riá s vá llá ró l, é s gurulva ért fö ldet. Amikor ú jra
felné zett, lá tta, hogy az ó riá s támolyog. A haja lá ngolt, és fél arcát
bekormozta a villá m. A fü lé bő l kiá lló kard eltö rt. Á llkapcsá ró l
arany ichor csö pö gö tt. A varkocsá ba font fegyverek izzottak és
szikrá ztak.
Porphyrion kis híjá n ö sszeesett. A szö rnyek egyszerre
mordultak fel, gyű rű jü k szű kü lni kezdett Já szon kö rü l. A
farkasok é s az ogrék Jászonra szegezté k tekintetü ket.

[54
8]
 – Ne! – kiá ltotta Porphyrion, aki kö zben visszanyerte
egyensú lyá t, é s a fé listenre meredt. – Sajá t kezemmel akarom
megö lni!
Az ó riá s felemelte dá rdá já t, és a fegyver felragyogott.
– Villá mokkal akarsz játszani, fiú ? Valamit elfelejtettél. É n
Zeusz ellenpó lusa vagyok. Arra teremtettek, hogy végezzek az
apá ddal ami azt jelenti, hogy pontosan tudom, mivel ö lhetlek
meg té ged.
Volt valami Porphyrion hangjá ban, amibő l Já szon arra
kö vetkeztetett, hogy az ó riá s nem blö ffö l.
Já szon és bará tai kisebb sikerszé riá t tudhattak maguk mö gö tt.
Ó k há rman csodá latos dolgokat hajtottak végre. Egyenesen
hő sieseket. De amikor az ó riá s felemelte a lá ndzsá já t, Já szon
tudta, hogy esé lye sincs kivé deni a csapá st.
Ez a vé g.
– Megvan! – kiá ltotta Leo.
– Aludj má r el! – parancsolta Piper akkora erő vel, hogy a
hozzá legkö zelebb á lló farkasok nyomban ö sszeestek, és
hangosan horkolni kezdtek.
A megkö vesedett gyö kértorony abban a pillanatban
ö sszeomlott Leó nak sikerü lt á tvá gnia a legvastagabb kacsokat,
és ú gy tű nt, véletlenü l elvá gta Gaia „fő vezeté ké t” is a bö rtö nhö z.
A kacsok hamuvá lettek, é s eltű nt a Hérá t kö rbevevő iszap. Az
istennő hirtelen megnö vekedett, é s áradni kezdett belő le az erő .
– Végre! – kiá ltotta. Ledobta magá ró l fekete palá stjá t, és ott
fehér kö ntö sben, arany ékszerekkel díszített karral Az arca
egyszerre volt gyö nyö rű és szö rnyű . Hosszú , fekete hajá n arany
korona ragyogott. – Most megfizettek mindenért!

[54
9]
 Porphyrion há trá lni kezdett. Nem szó lt semmit, de utoljá ra
gyű lö lkö dve visszanézett. Ü zenete egyértelmű volt: legkö zelebb.
Aztá n ú jra fö ldhö z csapta dá rdá já t, és olyan gyorsan eltű nt a
fö ldben, mint egy sü llyesztő ben.
Az udvaron ö sszegyű lt szö rnyek is berezeltek, de hiá ba fú jtak
visszavonuló t, szá mukra nem volt menekvé s.
Héra ragyogá sa tová bb erő sö dö tt.
– Takarjá tok el a szemeteket, hő seim!
Já szon annyira sokkos á llapotban volt, hogy ké ső n
tudatosodott benne a figyelmezteté s.
Lá tta, ahogy Hé ra szupernó vá vá vá ltozik, majd erő kö rré
robban, és egy szempillantá s alatt megsemmisíti a szö rnyeket.
Já szon felbukott, a fény beleé gett az agyá ba, és utolsó gondolata
az volt, hogy lá ngol a teste.

[55
0]
LI. * Piper

–
Á SZON! – PIPER EGYRE CSAK SZÓ LONGATTA A KARJÁ BAN
TARTOTT FIÚ T, de má r majdnem minden remé nyét feladta. A
fiú ké t perce eszmé letlen volt, a teste fü stö lgö tt, szeme
fennakadt, é s alig lé legzett.
– Hiá ba minden, gyermekem – mondta Héra, aki mellettü k á llt
egyszerű fekete palá stban és kendő ben.
Piper nem lá tta, hogyan vá lt az istennő atombombá vá .
Szerencsé re behunyta a szemé t, de az utó hatá sokkal szembesü lt.
A vö lgybő l a té l utolsó díszlete is eltű nt. A csatá nak nem maradt
semmilyen nyoma. A szö rnyek megsemmisü ltek. A romok
visszaá lltak eredeti á llapotukba. Vagyis tová bbra is romok
voltak, de nem lá tszott rajtuk, hogy egy viharszellemekkel és
hatkarú ogrékkal kiegészü lt farkasfalka pusztított kö zö ttü k.
Még a Vadá szok is kiolvadtak. Tö bbségü k tisztes tá volban
vá rakozott a mező n, de Thá lia Piper mellett térdelt, é s kezé t
Já szon homloká ra tette.
Thá lia felnézett az istennő re.
– A maga hibá ja! Csiná ljon valamit!
– Nem beszélhetsz Így velem, kislá ny! É n az istenek
kirá lynő je”.
– Gyó gyítsa meg!
Héra szeme villogott az erő tő l.

[55
1]
 – É n figyel mezt ettem. Soha nem bá ntottam volna
készakarva. Ő volt az é n bajnokom. Mondtam neki, hogy hunyja
be a szemét mielő tt felö ltő m eredeti alakomat.
– Ö ö ö ... – rá ncolta a homloká t Leo. – Az eredeti alak elég
veszélyes, nem? Akkor minek vette fel?
– Hogy az energiá m szabadjá ra engedé sével segítsek nektek
te bolond! – kiá ltotta Héra. – Tiszta energiá vá vá ltoztam, hogy
megsemmisítsem a szö rnyeket, helyreá llítsam a Farkas Házat, és
megszabadítsam ezeket a szá nalmas Vadá szokat a jégtő l.
– De halandó k nem lá thatjá k meg ezt a formát! – kiá ltotta
Thá lía. – Megö lte vele!
Leo csaló dottan rá zta a fejé t.
– Erre célzott a pró fécia! „Hé ra dü hében sok halá l lakoz” Ne
izé ljen má r, asszonyom, maga mégiscsak egy istennő , csiná ljon
valami voodoo vará zslatot, és hozza vissza!
Piper csak fé l fü llel hallgatta beszélgetésü ket, Já szon arcá t
leste.
– Lé legzik! – kiá ltott fel.
– Lehetetlen – mondta Hé ra. – Bá rcsak igazad lenne,
gyermekem, de egyetlen halandó sem...
– Já szon! – szó longatta Piper, és minden akaraterejét a fiú
nevé be sű rítette Nem veszítheti el. – Figyelj rám! Gyere vissza!
Meg ló gsz gyó gyulni!
Semmi reakció . Csak képzelte volna, hogy lé legzik?
– A gyó gyítá s nem tartozik Aphrodité képességei kö zé –
szá nakozott Héra. – Még én sem gyó gyíthatom meg ő t, lá nyom.
Halandó lelke ugyanis...

[55
2]
 – Já szon! – ismételte Piper, és ú gy érezte, hangja á thatol a
fö ldö n, egészen az Alvilá gig. – É bredj fel!
Já szon levegő utá n kapott, és pillá ja kinyílt. Egy má sodpercig
szabá lyosan vilá gított a szeme – ragyogó , tiszta arany fé nnyel
Aztá n a lény kihunyt, és ismét a régi színű lett.
„Mi-mi tö rté nt?
– Hz hihetetlen ... – hü ledezett Hé ra.
Piper olyan erő sen szorította magához, hogy a hú felnyö gö tt.
– Ö sszeroppantasz.
– Bocs. – A megkö nnyebbü léstő l nevetni kezdett, hogy még a
kö nnye is kicsordult.
Thá lia megszorította testvére kezét.
– Hogy vagy?
– Melegem van – motyogta. – Kiszá radt a szá m, lá ttam valami
nagyon... szö rnyű t...
– Hérá t – morogta Thá lia. – A Magassá gos Nem-Fé rek-A-
Bő rö mbe-Asszonyt.
– Ez az, Thália Grace! – gú nyoló dott az istennő . – Mondd csak,
hadd vá ltoztathassalak fö ldi malaccá ...
– Abbahagyni! – vá gott kö zbe Piper. Hihetetlen, de
mindketten befogtá k a szá jukat.
Piper felsegítette Já szont, és megitatta az utolsó adag nektá rral
Piper Thá lia és Héra felé fordult.
– Magassá gos Ú rnő m, nem szabadíthattuk volna ki ö nt a
Vadá szok segítsé ge nélkü l. Thália, te pedig soha nem lá thattad
volna viszont Jászont, é s én sem talá lkozhattam volna vele Héra
kö zremű kö dé se nélkü l. Jobb lenne, ha kibékü lnétek, hogy a
fontosabb Problémá kra koncentrá lhassunk.

[55
3]
 Mindketten rá meredtek, é s há rom hosszú má sodpercig Piper
nem tudta, melyikü k fog elő szö r a torká nak ugrani Thá lia
mordult fel elő szö r:
– Neked aztá n van vé r a pucá dban! – Parkija zsebébő l egy
ezü st névjegyká rtyá t hú zott elő , majd Pipernek nyú jtotta. – Ha
valaha megfordulna a fejedben, hogy Vadá sznak á llj, csak
csö rö gj rá m. Nagy hasznodat venné nk.
– A Vadá sz nagy szerencsé jére igazad van, Aphrodité lá nya –
mérte vé gig Héra Pipert, mintha elő szö r lá tná . – Azon tű nő dsz,
miért vá lasztottalak téged erre a kü ldetésre? É s hogy mié rt nem
lepleztem le a titkodat, még ha tudtam is, hogy Enkeladosz
felhaszná l té ged? Bevallom, egé szen eddig a pillanatig nem
voltam benned biztos. De valami azt sú gta, hogy ennek a
kü ldeté snek nélkü lö zhetetlen része leszel. Most má r lá tom, hogy
igazam volt. Erő sebb vagy, mint hittem. É s igazad van a kö zelgő
veszélyekkel kapcsolatosan. Együ tt kell mű kö dnü nk.
Piper elpirult. Nem tudta, hogyan reagá ljon Héra dicsé retére,
de Leo kö zbelépett.
– Bizony, kétlem, hogy Porphyrion csak ú gy szétolvadt, oszt
jó ccaká t...
– Igazad van – értett egyet Hé ra. – Azzal, hogy
megmentettetek engem és ezt a helyet, megakadá lyoztá tok Gaia
felé bredését. Idő t nyertetek nekü nk. De Porphyrion feltá madt.
Csak most jobbnak látta, ha sü rgő sen eltű nik innen, mert még
nincs teljes ereje birtoká ban. Az ó riá sokat csak az istenek és a
félistenek együ ttes erejével lehet legyő zni, ö sszefogá ssal. Most,
hogy kiszabadítottatok...
– Elmenekü lt – mondta Jászon. – De hová ?

[55
4]
 Héra nem felelt. Piperén félelem sö pö rt végig. Eszébe jutottak
Porphyrion szavai az istenek gyö kereinek kitépésérő l.
Görögországba megy. Komor arccal Thá liá hoz fordult. Ú gy lá tta,
hogy a Vadá sz is hasonló kö vetkeztetésre jutott.
– Meg kell talá lnom Annabethet – mondta Thá lia. – Tudnia
kell ró la, mi tö rté nt.
Thá lia... – fogta meg Já szon a kezét. -– Nem volt alkalmunk
beszé lni errő l a helyrő l, é s hogy...
– Tudom – lá gyultak meg a lá ny voná sai. – Itt vesztettelek el.
nem akarlak elveszteni ú jra. De hamarosan talá lkozunk.
Randevú zzunk a Fé lvér Tá borban! – Hérá ra pillantott –
Remé lem, jégben eljuttatja ő ket oda! Ez a legkevesebb, amit
megtehet.
– Nem te fogod megmondani nekem, hogy mit...
– Hé ra istennő ! – szakította félbe
Piper. Héra felsó hajtott.
– Rendben. Eljuttatom ő ket. Ti pedig tű njetek el, Vadá szok!
Thá lia bú csú zá sul megö lelte Já szont. A Vadá szok tá vozá sá val
az udvar furcsá n csendes lett. Az ü res medencébő l eltű nt Hé ra
gyö ké rbö rtö ne é s az ó riá skirá ly bá bja. A csillagokkal teleszó rt ég
tiszta volt. Szél suttogott a vö rö sfenyő á gak kö zö tt. Piper arra az
éjszaká ra gondolt, amikor apjá val Tó m nagyapa verandá já n
aludtak. Aztá n eszébe jutott a Vadon Kö zépiskola tetejé n
eltö ltö tt éjszaka, amikor Já szon megcsó kolta ő t, és ami csak a
Kö d csaló ka já té ka volt.
– Já szon, mi tö rtént itt veled? – ké rdezte Piper. – Tudom, hogy
a mamá d itt hagyott té ged. De azt mondtad, ez a félistenek szent
helye. Mi tö rtént, miutá n egyedü l maradtá l?

[55
5]
 Já szon gondterhelten rá zta a fejé t.
– Olyan kö dö s az egé sz! A farkasok...
– Sorsod lett – mondta Héra. – A szolgá latomba
állítottak. Já szon ö sszevonta a szemö ldö ké t.
– Maga ké nyszerítette rá az anyá mat. Nem bírta elviselni,
hogy Zeusznak ké t gyermeke van ugyanattó l a nő tő l. Nem bírta
elviselni, hogy kétszer is elcsá bította. É n voltam az á r, amiért
cseré be bé ké n hagyta a csalá dom tö bbi tagját.
– Így já rtá l a legjobban, Já szon – ragaszkodott igazá hoz Héra.
– Anyátoknak csak azé rt sikerü lt kétszer elcsá bítani Zeuszt,
mert má sodszor Jupiter alakjá ban jelent meg neki. Ilyen dolog
azelő tt nem fordult elő , soha. Hogy két gyermek, egy gö rö g és
egy ró mai szü lessen egyazon csalá dbó l. El kellett vá lnod
Thá liátó l. A te fajtá d fé listenei itt kezdték ú tjukat.
– Az ő fajtájá nak? – kérdezte Piper.
– A ró maiakat érti alatta – magyará zta Já szon. – A fé listeneket
itt hagyjá k, hogy talá lkozzanak a nő sté nyfarkas istennő vel,
Lupá val, ugyanazzal a halhatatlan farkassal, ami Romuluszt és
Rémuszt felnevelte.
Héra bó lintott.
– É s ha elé g erő s vagy, életben maradsz.
– De... – nézett értetlenü l Leo. – Mi tö rtént aztá n? Já szon soha
nem jutott el a Tá borba.
– A Félvér Táborba nem is – é rtett egyet Héra.
Piperrel forogni kezdett a vilá g, és
megszédü lt.
– Vagyis egy má sik tá borba menté l. Ahol egészen a
kö zelmú ltig élté l. Egy má sik, félistenek szá má ra létrehozott
helyen. De hol?

[55
6]
 Já szon az istennő hö z fordult.
– Az emlékeim kezdenek visszaté rni, de a ró mai tá borra nem
emlé kszem. Nem akarja nekem elá rulni, hol van, ugye?
– Eltalá ltad – felelt Hé ra. – Ez is a sorsod része, Já szon. Neked
kell megtalá lnod a tá borodba visszavezető utat. É s ha sikerű i két
nagy erő t fogsz egyesíteni. Reményt fogsz nekü nk adni az
ó riá sok elleni harcban, és ami még ennél is fontosabb, a Gaia
ellen vívott kü zdelemben is.
– Azt akarja, hogy segítsü nk – mé rgelő dö tt Já szon. – Mé gis
visszatartja az informá ció kat.
– A vá laszaim érvénytelenítenék ö nmagukat – mondta Héra. –
így dolgoznak a Moirá k. Ahhoz, hogy bá rmit jelentsenek,
egyedü l kell megtalá lnod az utad. Ti azért megleptetek. Nem
hittem volna, hogy sikerü l... – Az istennő a fejét rá zta. – Elég
legyen annyi, hogy jó l teljesítettetek, félistenek. De ez csak az
első lépés volt. Most vissza kell térnetek a Félvér Tá borba, hogy
megkezdjétek a felkészü lést a kö vetkező re.
Amirő l nem á rul el nekü nk semmit – morgott Já szon. – Ha ó l
sejtem, azt a szuper viharszellem-paripá mat is elpusztította, és
gyalog kell hazakutyagolnunk, ugye?
Héra legyintett.
– A Viharszellemek a ká osz lényei. Ami azt illeti, nem
pusztítottam el, de azt sem tudom, hová lett, és hogy talá lkozol-e
vele ú jra. De van enné l gyorsabb ú t is hazafelé. Mivel nagy
szolgá latot tettetek, é n is segítek nektek. Legalá bb egyszer. A
kö zeli viszontlá tá sra, fé listenek!
A vilá g a feje tetejére á llt, és Piper majdnem elá jult.

[55
7]
Amikor a lá tá sa ú jra kitisztult, a Tá bor é tkező pavilonjá ban
talá lta magá t, vacsoraidő ben. Az Aphrodithé -csapat asztalá n
á lltak. Piper fél lá bbal Drew pizzá já n. Hatvan táborlakó pattant
fel, és kapott dö bbenten levegő utá n.
Aká rhogy is lő tte á t ő ket Héra az orszá gon, Piper gyomrá nak
nem tett jó t. Csak nehezen tudott ú rrá lenni há nyingeré n. Leo
még ennyire sem volt szerencsé s. Leugrott az asztalró l, a
legkö zelebbi bronz pará zstartó hoz rohant, és belehá nyt. Vannak
olyan é gő á ldozatok, amiknek egy isten sem tud ö rü lni...
– Já szon?! – ü getett elő re Kheiró n. Az ö reg kentaur lá tott má r
né há ny furcsasá got az elmú lt néhá ny ezer év alatt, de még ő is
megdö bbent. – Hogyan...? Mitő l...?
Az Aphrodithé -kö lykö k tátott szá jjal meredtek Piperre. Piper
biztos volt benne, hogy szö rnyen né z ki.
– Sziasztok – mondta a tő le telhető legnagyobb
termé szetessé ggel. – Visszajö ttü nk, ö rü ltö k?

[55
8]
LII. * Piper

P
IPER AZ É JSZAKA TOVÁ BBI RÉ SZÉ BŐ L vajmi kevé sreemlékezett.
Elmesé lték, mi tö rtént velü k ú tkö zben, és vá laszoltak ezernyi
kérdé sre. Végü l Kheiró n észrevette, milyen kimerü ltek, és á gyba
parancsolta ő ket.
Annyira jó lesett igazi matracon fekü dni, és Piper annyira
fá radt volt, hogy azonnal á lomba zuhant. Ezzel megspó rolt
magá nak egy csomó aggodalmaskodá st, amit az Aphrodithé-
há zba való visszatéré s okozott.
Má snap reggel kipihenten ébredt a priccsé n. Az ablakon be-
sü tö tt a nap, é s lá gy szellő lengedezett. Mintha nem is tél, hanem
tavasz lenne. Madarak daloltak, szö rnyek vonyítottak az
erdő ben. Az é tkező pavilonbó l reggeli illata á radt: sonka,
palacsinta é s hasonló remek dolgok illata.
Drew meg a sleppje ö sszefont karral bá multa.
– Jó reggelt – ü lt fel Piper mosolyogva. – Csodá latos napunk
van!
– Miattad ké stü k le a reggelit – mondta Drew. – Ami azt
jelenti, hogy a bungaló -ellenő rzésre te takarítod ki a ké ró t.
Egy héttel ezelő tt még bemosott volna Drew-nak, vagy
visszabú jt volna a takaró ja alá . Most eszé be jutottak az ellenfelei:
a detroiti kü klopsz csalá d, Médeia Chicagó ban, Midasz kirá ly
Omahá ban, aki arannyá akarta vá ltoztatni... Aztá n Drew-ra
né zett, néhá ny nappal ezelő tt mé g halá lra idegesítette, és

[55
9]
elnevette magá t, beké pzelt maszkja darabokra hullott. Há trá lni
kezdett, aztá n eszébe jutott, hogy neki dü hö snek kell lennie.
– Mit képzelsz...?!
– Azt ké pzelem, hogy pá rbajra hívlak – felelte Piper. – Délben
az aré ná ban, megfelel? A fegyvert te vá laszthatod meg.
Kiszá llt az á gybó l, a legnagyobb nyugalommal nyú jtó zott
egyet, és tá rsaira mosolygott. É szrevette Mitchellt és Lacyt, akik
segítettek neki bepakolni a kü ldetésre. Bizonytalanul
tekintgettek Piperre és Drew-ra, mintha egy izgalmas
teniszmérkő zés néző i lenné nek.
– Hiá nyoztatok, skacok! – jelentette be Piper. – Nagyszerű en
fogjuk magunkat érezni, ha én leszek a csoportvezető !
Drew paprikavö rö s lett, és még a leghű ségesebb hívei is
idegesen pislogtak. Ez nem szerepelt a forgató kö nyvben.
– Te... – frö csö gte Drew. – Te ronda boszorká ny! É n sokkal
ré gebben vagyok itt. Nem tudsz csak ú gy...
– Kihívni? – fejezte be helyette Piper. – Hogyne tudná lak. A
szabá lyok megengedik. Kivá lasztott Aphrodithé , teljesítettem
egy kü ldeté st, ami eggyel tö bb anná l, amennyit te valaha
teljesítetté l. Ha ú gy é rzem, rátermettebb vagyok a posztra,
nyugodtan kihívhatlak. Hacsak nem akarsz magadtó l lemondani.
Jó l mondom, Mitchell?
– Pontosan, Piper – vigyorgott Mitchell. Lacy ú gy ugrá lt, mint-
ha repü lni akarna.
Néhá nyan vigyorogni kezdtek, mintha tetszene nekik Drew ú j
arcszíne.
– Lemondani?! – sikította Drew. – Te megö rü ltél?!

[56
0]
 Piper vá llat vont. Aztá n viperagyorsasá ggal kikapta Katoprist
a Pá rná ja aló l, kihú zta a tokbó l é s Drew á lla alá szegezte.
Mindenki hátraugrott. Az egyik kabinlakó véletlenü l feldö ntö tt
egy pipere. asztalt, ró zsaszín pú der szá llt a levegő be.
– Pá rbajozzunk? – kérdezte vidá man Piper. – Ha nem tudsz
vá rni délig, most is elkezdhetjü k. Te diktá tor vagy ebben a
há zban. Silena Beauregard sokkal jobb vezető volt ná lad, mert
tudta, hogy az Aphrodithé-kö zö sség a szeretetrő l és a szé psé grő l
szó l. Arró l, hogy mindenkivel kedvesek legyü nk, és elhintsü k a
szé psé get. A jó bará tokró l, a jó mó ká kró l. A jó cselekedetekrő l.
Nem csak a jó kinézetrő l. Silena elkö vetett né há ny hibát, de
végü l kiá llt a bará taiért. Ezért volt ő hő s. É n helyreá llítom itt a
rendet. Ú gy érzem, anya mö gö ttem áll. Kiderítsü k?
Drew Piper tő rére bandzsított.
Eltelt egy má sodperc. Aztá n kettő . Piper nem aggó dott.
Vidá m, boldog és magabiztos volt. Ami a mosolyá bó l is kitű nt.
– É n... Inká bb lemondok – morogta Drew. – De ne hidd, hogy
ezt elfelejtem, McLean...
– Ó , én remélem is, hogy nem felejted el – felelte Piper. – Most
pedig szaladj az étkező pavilonhoz, és regéld el Kheiró nnak,
miért ké sü nk. A vezető vá ltá s miatt.
Drew az ajtó hoz há trá lt. Még a legkö zelebbi szá rnysegé dei
sem kö vették. É ppen tá vozni akart, amikor Piper utá nakiá ltott:
– Ja, é s Drew, kedvesem...
Az egykori vezető vonakodva fordult vissza.
– Ha esetleg ké telkednél abban, hogy Aphrodité lá nya
vagyok... – folytatta Piper. – Ajá nlom, hogy rá se nézz Já szon
Grace-re, mert ő az enyém, még ha ezt ő nem is tudja. Ha mégis

[56
1]
rá mozdulná l, beteszlek egy katapultba, é s á tlő lek a Long Island-
szoroson.
Drew olyan gyorsan fordult meg, hogy nekiment az
ajtó keretnek, aztá n elsietett.
A kabinra né masá g borult. A tá borlakó k Pipert bá multá k, aki
né há ny pillanatra elbizonytalanodott. Nem akart megfélemlíteni
mindenkit mint Drew tette. De abban sem volt biztos, hogy a
tö bbiek elfogadtá k-e ő t vezető nek.
Aztá n az Aphrodithé-kö lykö k olyan hangos és spontá n
ü dvrivalgá st hallattak, hogy az egész Tá bor visszhangzott tő le.
Kiterelté k Pipert a bungaló bó l, aztá n a vá llukon cipelté k egészen
az étkező pavilonig. Még mindig pizsamá ban volt, haja
szé naboglyaké nt á llt, de nem zavarta. Soha nem érezte ennél
jobban magá t.

Miutá n átö ltö zö tt a kényelmes, tá bori ruhájá ba, és letudta

csapatá val a délelő tti programokat, eljö tt a délutá n, és készen
á llt egy kis lazítá sra.
A diadalé rzé s bó dulatá n sokat rontott, hogy talá lkozó ra
hívtá k a Nagy Há zba.
Kheiró n emberi alakban, kerekes szé kben ü lve vá rta az elü lső
tornácon.
– Gyere, kedvesem! A videokonferenciá hoz minden készen
á ll. A Tá bor egyetlen szá mító gé pe Kheiró n bronzlapokkal
szigetelt irodá já ban volt.

[56
2]
 – A félistenek és a modern technoló gia nem jö nnek ki jó i
egymá ssal – magyará zta Kheiró n. – Telefonhívá sok, szö veges
ü zenetek vagy az internet bö ngészése: ezek a legjobb
szö rnycsalogató k. Idén ő sszel is ki kellett mentenü nk egy ifjú
hő st az iskolá bó l Cincinnatiben, mert rá guglizott a gorgó kra, és
egy kicsit tö bbet talá lt, mint amire szá mított, de mindegy, a
Tá borban biztonsá gban vagy. Persze... nem á rt az ó vatossá g.
Csak néhá ny percet beszélhetsz.
– É rtettem – mondta Piper. – Kö szö nö m, Kheiró n.
A kentaur elmosolyodott, és kigurult az irodá bó l. Piper
habozott, mielő tt megnyomta volna a gombot Kheiró n
irodájá ban kellemes rendetlenség uralkodott. A szoba egyik falá t
kü lö nbö ző talá lkozó kró l hozott pó ló k borítottá k: BULI PÓ NIK09
VEGAS BULI PÓ NIK10 HONOLULU és így tová bb. Pipernek
fogalma sem volt ró la, kik vagy mik a Buli Pó nik, de a foltokbó l,
az égé s– és golyó nyomokbó l arra kö vetkeztetett, meglehető sen
vad bulikat tarthatnak. Az asztal fö lö tti polcon régi típusú
magnó á llt, mellette kazettá k sorakoztak: „Dean Martin”, „Frank
Sinatra” meg a „A 40– es évek slá gerei” felirattal. Kheiró n
annyira idő s volt, hogy Piper nem tudta eldö nteni, hogy az 1940-
es évek, az 1840-es é vek, netalá n a Krisztus elő tti negyvenes
évek slá gereirő l van-e szó .
Az iroda falai félistenek fotó ival voltak kitapétá zva, és az
egész egy dicső ségcsarnokra hajazott. Az egyik legú jabb fotó egy
sö tét hajú , zö ld szemű , tiné dzserkorú fiú t ábrá zolt. Mivel a
képen Annabethet ö lelgette, Piper feltételezte, hogy a srá c csakis
Percy Jackson lehet. A régebbi fotó kon viszont híres emberekre

[56
3]
ismert: ü zletemberekre, sportoló kra, ső t néhá ny színészre is apja
bará ti kö rébő l.
– Ez elképesztő – suttogta.
Piper azon tű nő dö tt, vajon az ő fotó ja felkerü l-e valaha erre a
falra. Vé gre ú gy é rezte, hogy a sajá t életé né l valami nagyobb
szabá sú dolog részese lehet. A fé listenek már évezredek ó ta itt
vannak kö zö ttü nk. É s ő bá rmit tesz, értü k teszi.
Nagy levegő t vett, és megnyomta a hívá s gombot. Felugrott
egy kis képernyő .
Apja irodá já bó l Gleeson Hedge vigyorgott rá .
– Lá ttad a híreket?
– Nehé z nem látni ő ket. Remé lem, tudja, mit csiná l, edző .
Kheiró n ebédné l mutatta meg neki az ú jsá got. Az apja
titokzatos visszaté rése egy titokzatos helyrő l címlapsztori lett. A
személyi asszisztensét kirú gta, mert a nő eltitkolta eltű nését, és
elmulasztotta értesíteni a rendő rö ket. Ú j emberekkel vette
kö rbe magát, akiket Tristan McLean „é lettré nere” Gleeson Hedge
személyesen vá logatott ö ssze. Az ú jsá gok szerint Mr. McLean
semmire sem emlékszik az elmú lt hétbő l, é s a média zabá lta a
sztorit. Néhá ny ú jsá gíró azt feltételezte, hogy az egész csak a
kö vetkező film ü gyes reklá mfogá sa. Talá n amnéziá st fog
já tszani? Má s felté telezé sek szerint terroristá k vagy fanatikus
rajongó k karmaiba kerü lt, de az is lehet, hogy a Spá rta
kirá lyá ban bemutatott hihetetlen harctudá sá nak kö szö nhető en
hő siesen megszö kö tt a vá ltsá gdíjat kö vetelő emberrabló k
karmai kö zü l Aká rmi volt az igazsá g, Tristan McLean híresebb
volt, mint valaha.
– Minden ú gy fog menni, mint a karikacsapá s – ígérte Hedge.

[56
4]
 – Ne aggó dj, a kö vetkező egy hó napban, amíg lecseng a
felhajtá s, elrejtjü k a kívá ncsi tekintetek elő l. Apá dnak ennél
sokkal fontosabb dolga lesz. Példá ul pihenni, és a lá nyá val
beszé lgetni.
– Azért ne fészkelje be magát tú lzottan Hollywoodba,
Gleeson! – mondta Piper.
Hedge felhorkant.
– Viccelsz?! Ezekhez az emberekhez képest, akik itt futkosnak,
Aiolosz maga a jó zansá g! Olyan gyorsan elhú zok innen, mint a
pinty, de elő bb apá dnak fel kell épü lnie. Jó srá c. Ja, és elintéztem
azt a má sik apró sá got is. A Bay Area parkő rei ú j helikoptert
kaptak egy né vtelen adomá nyozó tó l. A bennü nket szá llító
erdő ő r meg visszautasíthatatlan ajá nlatot kapott, é s Mr. McLean
magá npiló tá ja lett.
– Kö sz, Gleeson! – há lá lkodott Piper. – Mindent.
– Meg sem pró bá ltam jó fej lenni, belő lem ez magá tó l jó n. Ha
má r Aioloszró l beszéltü nk... Ismerd meg apá d ú j személyi
asszisztensét!
Hedge-t eltolta valaki a ké pernyő elő l, és egy csinos, fiatal
hö lgy vigyorgott a kamerá ba.
– Mellie? – bá mult Piper, pedig má s nem lehetett, csak az
aura, aki kiszö ktette ő ket Aiolosz erő djébő l. – Maga az apá mnak
dolgozik?!
– Ugye milyen nagyszerű ?!
– Az apá m tudja, hogy maga egy... szó val egy aura?
– Dehogy! De imá dom a munká m. Olyan frissítő , mint egy
szellő .
Piper elnevette magá t.

[56
5]
 – Ö rü lö k. Ez nagyszerű . De hol van...
– Egy má sodperc – puszilta meg Mellie Gleesont. – Gyere, te
vén kecske, ne foglald le a ké pernyő t!
– Mi van má r?! – mérgelő dö tt Hedge, de Mellie elrá ngatta.
– Mr. McLean! A lá nya hívja! – sikkantotta az aura, aztá n az
edző vel együ tt eltű nt a képbő l.
A kö vetkező má sodpercben Piper apja jelent meg a
monitoron. Széles vigyor terü lt el az arcá n.
– Pipes!
Té nyleg remekü l festett. Hozta a ré gi formájá t: csillogó , barna
szem, félnapos borosta, magabiztos mosoly, frissen vá gott haj –
mintha forgatá sra ké szü lne.
Piper megkö nnyebbü lésé be né mi szomorú sá g vegyü lt.
Képtelen volt ő szinté n ö rü lni a ténynek, hogy ú jra minden a régi
lett.
Gondolatban szá molni kezdte a má sodperceket. Egy á tlagos
munkanapon, mint amilyen ez is, nagyjá bó l fél percig birtokol-
hatja apja figyelmét.
– Szia – mondta szorongva Piper. – Jó l vagy?
– Drá gá m, sajná lom, hogy olyan sok aggodalmat okoztam az
eltű nésemmel. De nem tudom... – halvá nyodott el a mosolya, és
lá tszott rajta, hogy megpró bá l visszaemlé kezni a tö rténtekre,
felidé zni egy emléket, aminek ott kellene lennie, mé gis
hiá nyzott.
– Ő szintén bevallom, hogy fogalmam sincs, mi tö rtént velem.
De jó i vagyok. Hedge edző t az isten kü ldte.
– Az isten küldte – ismételte Piper. Vicces, hogy pont ezeket a
szavakat haszná lta.

[56
6]
 – Mesélt nekem az ú j iskolá dró l – mondta az apja. – Sajná lom,
a Vadon Kö zé piskola nem vá lt be, de neked volt igazad, jane
tévedett. Bolond voltam, hogy hallgattam rá .
A beszélgetésbő l maximum tíz má sodperc maradt há tra. De
legalá bb ő szintének tű nt az apja, mintha megbá nta volna a
dolgot.
– Tényleg nem emlékszel semmire? – kérdezte Piper némi
remé nykedéssel.
– Dehogynem – hangzott a felelet.
Piper gerincén borzongá s futott
végig.
– Mire?
– Arra, hogy szeretlek – mondta. – Bü szke vagyok rá d. Jó l
érzed magad az ú j iskolá ban?
Piper pislantott. Nem akart sírva fakadni. Azok utá n, amiken
á tment, igazá n nevetsé ges lenne.
– Igen, apa. Olyan, mintha nem is iskola lenne, hanem egy
tábor... Azt hiszem, jó l érzem itt magam.
– Olyan gyakran hívj, ahogy csak tudsz! – kérte a fé rfi. – Ne
elejts el hazajö nni karácsonyra! É s, Pipes...
– Tessék?
Apja megérintette a képernyő t, mintha á t akarna nyú lni rajta.
– Te egy gyö nyö rű , ifjú hö lgy vagy, é s ezt nem mondtam még
el neked. Egyre jobban emlékeztetsz anyá dra. Bü szke lenne rá d.
Tom nagypapa is azt mondta – kuncogott az apja -, hogy a te
hangod lesz a legerő sebb a csalá dban. Egy napon a hírneved
majd tú lragyogja az enyémet. É s rá m ú gy fognak emlé kezni,
mint Piper McLean apjá ra. Ennél szebb mó don nem is
maradhatna fenn a nevem.

[56
7]
 Piper vá laszolni akart, de attó l fé lt, hogy elbő gi magá t. Ezért
Csak megérintette a ké pernyő t, és bó lintott.
Mellie hangja hallatszott a há ttérbő l, és apja felsó hajtott.
– A stú dió bó l hívnak. Sajná lom, drá gá m! – Teljesen ú gy
hangzott, mint aki té nyleg sajná lja, hogy mennie kell.
– Menj csak, apa! – nyö gte ki Piper. –
Szeretlek. Apja rá kacsintott, é s a videó hívá s
megszakadt.
Negyvenö t má sodperc? Vagy talá n egy perc is volt?
Piper elmosolyodott. Kis elő rehaladá s, de haladá s.

Já szon kosá rlabdá val a lá ba kö zt egy pá don terpeszkedett,

amikor Piper rá akadt a mező n. Megizzadt a sok mozgá stó l, de
narancssá rga atlétá já ban é s sortjá ban nagyon vonzó volt. A
kü ldeté s sorá n szerzett kü lö nbö ző sérü lései és zú zó dá sai a
felcserkedő Á polló n-kö lykö k jó voltá bó l gyó gyulni kezdtek. Karja
és lá ba izmos volt és barna – ő rjítő , mint mindig. Rö vidre nyírt,
sző ke hajá t – á la Midasz – aranyra festette a délutá ni nap.
– Szia! – kö szö nt Jászon. – Hogy vagy?
Csak egy má sodperccel ké ső bb fogta fel a ké rdést.
– Hm? Ja, jó l. Piper Já szon mellé telepedett, és nézte a jö vő -
menő tá borlakó kat. A Démété r-lá nyok két Apolló n-fiú val
szó rakoztak. Ahá nyszor csak kosá rra akartak dobni, fü vet
nö vesztettek a srácok lá ba kö ré. A tábori boltra tá blát
akasztottak a Hermé sz-kö lykö k: „Alig haszná lt repü lő cipő k
50%-os engedmé nnyel!” Az Á rész-gyerekek ú j réteg
szö gesdró ttal vették

[56
8]
kö rbe a bungaló jukat. A Hü pnosz–há z hortyogott. Egy á tlagos
tábori nap volt.
Az Aphrodithé -kö lykö k lopva Piperé ket figyelté k, Piper
megeskü dö tt volna, hogy pé nzérmék csillognak a kezekben, és
az elcsattanó csó kra fogadnak egymá s kö zö tt.
– Aludtá l valamit? – ké rdezte Piper.
Já szon ú gy nézett Piperre, mintha a lá ny a gondolataiban
olvasott volna.
– Nem sokat. Az á lmok...
–A
mú ltadró l?
Bó lintott.
Nem faggatta tová bb. Ha beszélni akar, majd beszél magá tó l,
és jobban ismerte anná l Já szont, mint hogy erő ltesse a té mát.
Persze a Já szonró l való ismerete há rom képzelt hó napon alapult.
„Megérzed a lehető ségeket” – mondta az anyja. Piper
elhatá rozta, hogy a lehető sé geket való sá ggá vá ltoztatja.
Já szon megpö rgette a kosá rlabdá t.
– Nincs jó hírem – figyelmeztette. – Az emlé keim nem jó k...
senki szá má ra sem.
Piper biztos volt benne, hogy Já szon elő szö r azt akarta
mondani, „egyikü nk szá má ra sem”. Tehá t kettő jü kre értve a
dolgot. Talá n Já szonnak eszé be jutott mú ltbéli bará tnő je. De
nem hagyta, hogy aggodalmai beá rnyékoljá k ezt a napos,
Já szonnal eltö ltö tt, téli délutá nt.
– Majd megoldjuk – ígérte.
Já szon aggó dva nézett Piperre, mintha azért drukkolna, hogy
a lá nynak igaza legyen.

[56
9]
 – Annabeth és Rachel is ott lesz az esti ü lé sen. Majd ott
elmondom...
– Jó – tépett le egy fű szá lat Piper a lá ba mellő l. Tudta, hogy
mindkettejü k szá má ra veszélyes dolgokat tartogat a jö vő , tudta,
hogy versenyeznie kell majd Já szon emlékeivel, és hogy talá n
egyikü k sem éli tú l az ó riá sok elleni harcot. De jelenleg
mindketten éltek és virultak, és Piper ki akarta élvezni a
pillanatot.
Já szon aggodalmasan tanulmá nyozta az arcát. Karjá n
halvá nykékké sá padt a tetová lá s a napfényben.
– Ú gy lá tom, jó kedved van. Mitő l vagy benne biztos, hogy
minden rendbe jö n?
– Mert te leszel a vezető nk – mondta hatá rozottan a lá ny. –
Bá rhová kö vetnélek.
Já szon pislogott. Aztá n lassan elmosolyodott.
– Veszélyes dolgokat mondasz.
– É n egy veszélyes lá ny vagyok.
– Azt tudom!
Já szon felá llt, leporolta a sortjá t, és a kezét nyú jtotta Piper felé
– Leo mutatni akar valamit az erdő ben. Jö ssz?
– Nem hagyná m ki. – Piper elfogadta a felé nyú jtott kezet, és
akkor sem akaró dzott neki elengedni, amikor má r felá llt.
Já szon oldalra dö ntö tte a fejét.
– Mennü nk kell.
– Oké, egy pillanat!
Piper nagy nehezen elengedte Já szon kezé t, é s kivett egy név-
jegyká rtyá t a zsebé bő l. Thá lia ezü st né vjegyká rtyá ját, amit arra
az esetre adott Pipernek, ha csatlakozni szeretne Artemisz

[57
0]
Vadá szaihoz. A legkö zelebbi pará zstartó ba dobta, és nézte,
ahogy elég. Tö bb ö sszetö rt szív nem lesz Aphrodithé
bungaló já ban. Ő t pedig nem fogjá k Vadá sszá avatni.
A mező tú loldalá ró l csaló dott pillantá sokat vetettek felé a
hoppon maradt csó kleső k, akik pedig ellene fogadtak, kezdték
bekasszírozni a nyeremé nyt.
De minden rendben volt. Piper tudott vá rni, és rengeteg jó
lehető séget lá tott.
– Gyerü nk! – mondta Já szonnak. – Ké szü ljü nk fel az ú jabb
kalandra!

[57
1]
LIII. * Leo

L
EÓ UTOLJÁ RA AKKOR PARÁ ZOTT ENNYIRE, amikor tofuval
kíná lta a vérfarkasokat. Az erdei sziklá hoz érve a csapat felé
fordult, é s idegesen vigyorgott.
– Itt volná nk.
Lá ngoló tenyerét az ajtó nak nyomta.
Tá rsai levegő utá n kaptak.
– Leo! – kiá ltotta Nyssa. – Te tű zosztó vagy!
– Kö sz a tá jé koztatá st, de tudok ró la.
Az immá ron gipszmentes, de tová bbra is mankó kra szoruló
Jake Mason meglepő dö tt.
– Szent Hé phaisztosz! Ez olyan ritka, hogy...
A nehé z kő ajtó kitá rult, és mindenkinek leesett az á lla. Leo
lá ngoló keze má r nem is volt téma. Még Piper és Já szon is
dö bbenten nézte, pedig ő k aztá n sok hihetetlen dolgot láttak az
utó bbi idő ben.
Egyedü l Kheiró n nem volt meglepő dve. A kentaur ö sszehú zta
busa szemö ldö két, és megsimította szakillát, mintha a csapat egy
aknamező n készü lne á tkelni. Leo ettő l még idegesebb lett, de
most má r nem gondolhatta meg magá t. Ö sztö nei azt sú gtá k, ezt
a helyet meg kell mutatnia legalá bb a sajá t rokonainak, meg
Kheiró nnak é s a legjobb bará tainak.
– Ü dvö zö llek benneteket a Kilences Bunkerben! – mondta
olyan magabiztosan, amennyire futotta tő le. – Gyertek be!

[57
2]
A csapat né má n bolyongott a bunkerben. Minden ú gy volt,
ahogy Leo hagyta a hatalmas gépek, a munkapadok, a régi
térké pek é s tervrajzok Csak egy dolog vá ltozott. Festus feje a
kö zponti asztalon fekü dt. Az omahai vé gzetes becsapó dá stó l
horpadt és kormos volt.
Leo keserű szá jízzel a sá rká nyhoz ment, és megsimogata a
homloká t.
– Bocsá ss meg, Festus! ígé rem, soha nem feledlek
d! Já szon Leo vá llá ra tette a kezé t.
– Hé phaisztosz hozta ide?
Leo bó lintott.
– De nem tudod megjavítani, ugye? – talá lgatott Já szon.
– Sajnos, nem – mondta Leo. – De a fejet ú jrahasznosítom
Festus véká nk marad.
Piper kö zelebb lépett, és a homloká t rá ncolta.
– Hogyan akarod ú jrahasznosítani?
Mielő tt Leo vá laszolhatott volna, Nyssa felkiá ltott:
– Ezt nézzetek!
Az egyik munkapad tetejé n á llt, és egy vá zlatfü zetet
lapozgatott. amely tö bb szá z kü lö nbö ző fegyver é s gépezet
tervrajzá t tartalmazta.
– Még nem lá ttam ehhez hasonló t – á muldozott Nyssa. –
Ebben tö bb zseniá lis ö tlet van, mint Daédaloaz mű helyé ben volt.
Egy évszá zadig tartana, amíg legyá rtaná nk az ö sszes prototípust.

[57
3]
 – Ki hozta lé tre ezt a helyet, é s mié rt? – kérdezte Jake Mason
Kheiron hallgatá sba burkoló zott, de Leo a fali térképre mutatott,
ami má r első lá togatá sakor szemet szú rt neki. A Félvé r Tá bort
á brá zolta, de az ö bö lben trieré szek, azaz három sorevező s gö rö g
hadihajó k horgonyoztak, a vö lgy kö rü li szirteken katapultok
meredeztek, é s meg volt jelö lve rajta az ö sszes csapda,
lő vészá rok és leshely.
– Ez egy fő hadiszá llá s – mondta a hu – A Tá bort valamikor
megtá madtá k, ugye?
– A Titá n Háború ban? – kérdezte Piper.
– Nem – rá zta a fejet Nyssa. – Ez a térkép sokkal régebbinek
néz ki. A dá tum szerint... csak nem 1864-es?!
Mindenki Kheiró n felé fordult.
A kentaur ló farka idegesen megrá ndult – A Tábort sokszor
megtá madtá k – ismerte be. – A térkép a legutó bbi
polgá rhá ború bó l való .
Lá tható an nem Leo volt az egyetlen, aki nem értette a dolgot.
A tö bbi Hé phaisztosz'kö lyö k ugyanolyan taná cstalanul meredt
egymá sra.
– Polgá rhá ború ? – kérdezte Piper. – Az amerikai
polgá rhá ború ra gondol, ami szá zö tven évvel ezelő tt tö rtént?
– Igen is és nem is – mondta Kheiró n. – De a két konfliktus, a
halandó ké es a félisteneké, tü krö zi egymá st. Ez a nyugati
tö rténelemben egyá ltalá n nem ritka. Neszetek meg a
polgá rhá ború kat és a forradalmakat Ró ma buká sá tó l kezdve.
Mindegyik olyan idő pontra esik, amikor a félistenek egymá s
ellen harcoltak. De ez a polgá rhá ború kü lö nö sen szö rnyű volt.
Az amerikai halandó k szá má ra ez szá mít tö rténelmü k

[57
4]
legvé resebb konfliktusá nak. A két vilá ghá ború ban ö sszesen nem
esett el annyi amerikai, mint akkor A fé listenek há ború zá sa
ugyanilyen nagy veszteségekkel já rt. Ez a vö lgy má r akkoriban is
a Fehér labornak adott helyet. Szö rnyű csatá k dú ltak errefelé
hosszú ideig, es mindké t oldalon sok volt á ldozat.
– Mindké t oldalon – ismételte Leo. – A Tá bor két ré szre
szakadt?
– Nem – mondta Já szon. – Két kü lö nbö ző csapatró l beszél A
há ború ban a Félvé r Tá bor állt az egyik oldalon.
Leo nem volt benne biztos, hogy tényleg tudni akarja-e a
vá laszt, de azért megké rdezte:
– De ki á llt a má sikon?
Kheiró n ú gy nézett a 9-es Bunker megté pá zott zá szlajá ra,
mintha emlékezne a napra, amikor feltetté k.
– A vá lasz nagyon veszé lyes, megfogadtam a Sztü x-folyó ra,
hogy nem beszé lek ró la soha. Az amerikai polgá rhá ború utá n az
istenek nagyon megdö bbentek, hogy ennyi gyermekü ket
elvesztették, és ú gy dö ntö ttek, ilyesmi nem tö rté nhet még
egyszer. A két csapatot ö rö kre szétvá lasztottá k. Az istenek
minden erejü ket bevetették, olyan erő sre sző tték a Kö dö t,
amennyire csak tudtá k, gondoskodtak ró la, hogy az ellenségek
ne emlékezhessenek egymá sra, hogy soha ne talá lkozhassanak
kü ldeté seken, így akartá k elkerü lni az ú jabb vérontá st. Ez a
térké p az 1864-es év utolsó , legsö tétebb napjaibó l szá rmazik, a
végső napokbó l, amikor a ké t ellenfél egymá ssal csatá zott. Azó ta
is volt néhá ny szoros helyzet. Az 1960-as évek példá ul
kü lö nö sen rá zó snak számítottak. De sikerü lt elkerü lnü nk egy
ú jabb polgá rhá ború kirobbaná sá t, legalá bbis mostaná ig. Ahogy
Leo

[57
5]
gyanította, ez a bunker a Héphaisztosz–csapat fő hadiszá llá sa
volt. Az elmú lt évszá zadban néhá nyszor kinyitottá k ajtó it, hogy
a nagyobb feszü ltsé gek idejé n bú vó helyü l szolgá lhasson. De
nagyon veszélyes belé pni, ugyanis emlékeket ébreszthet fel, és
az emlékekkel a ré gi ellenségeskedést. Mé g akkor sem éreztem
ú gy, hogy megérné a kocká zatot kinyitni, amikor tavaly titá nok
fenyegették a Tá bort.
Leó ban a diadalérzé s bű ntudattá vá ltozott.
– De a hely talá lt meg engem! így kellett tö rténnie. Ez egy jó
dolog.
– Remélem, igazad lesz – só hajtotta Kheiró n.
– Hogyne lenne! – hú zta ki zsebébő l a rajzot Leó , és a
munkapadra terítette, hogy mindenki jó l lá ssa.
– Tessék! – mondta bü szké n. – Ez az én
sorsom. Nyssa a homloká t rá ncolta.
– Leó , ez egy hajó t á brá zoló gyerekrajz!
– Nézzétek! – mutatott a faliú jsá gra tű zö tt legnagyobb képre.
A tervrajz egy há romsorevező s gö rö g gá lyá t á brá zolt.
Ö sszehasonlítva a két rajzot, a tá rsai szeme elkerekedett. Nem
csak az árbocok és az evező k szá ma stimmelt, de a triéré sz
oldalá nak é s vitorlá já nak mintá i is pontosan megegyeztek.
– Ez lehetetlen – mondta Nyssa. – Az a tervrajz legalá bb egy
évszá zados.
– „Pró fécia... Homá lyos... Repü lés...” – olvasta el Jake Mason a
tervrajz alá írt megjegyzést. – Ez egy repü lő hajó terve. Nézzétek,
az egy leszá lló eszkö z! É s a fegyverzete... Te jó sá gos
Héphaisztosz! Forgó lá ndzsavető k, rö gzített szá mszeríjak,

[57
6]
mennyei bronz pá ncélzat. Ez aztá n ü tő s kis hadihajó !
Elkészítették valaha?
– Még nem – mondta Leo. – Né zzétek az orrdíszt!
Ké tség sem férhetett hozzá , hogy az orrdísz egy sá rká ny feje
volt, mé ghozzá egy bizonyos sá rká nyé .
– Festus! – ismerte fel Piper. Mindenki megfordult, és az
asztalon fekvő sá rká nyfejre nézett.
– Orrdísznek szá ntá k – magyará zta Leo. – A mi
szerencsetalizmá nunk. A tengerre néző tekintetü nk. Nekem kell
megépítenem ezt a hajó t. Argó 2-nek keresztelem el, és
szü ksé gem lesz a segítsé getekre, tesó k.
– Argo 2 – mosolygott Piper. – Já szon hajó ja
utá n. Já szon egy kissé feszengett, de bó lintott.
– Leó nak igaza van. Az utunkhoz éppen erre a hajó ra lesz
szü ksé gü nk.
– Mifé le ú thoz? – kérdezte Nyssa. – Csak most jö ttetek
vissza! Piper vé gigfuttatta ujjá t a rajzon.
- Szembe kell szá llnunk Porphyrionnal, az ó riá skirá llyal.
Azzal fenyegető zö tt, hogy gyö kerestő l kiirtja az isteneket.
– Igazad van – mondta Kheiró n. – Rachel nagy Pró féciája
tová bbra is homá lyos szá momra, de egy dolog biztos: ti há rman
– Já szon, Piper és Leo – tagjai vagytok annak a héttagú
félistencsoportnak, akiknek el kell indulniuk a kü ldeté sre. Hazai
pá lyá n kell megmé rkő znö tö k az ó riá sokkal, ahol a legerő sebbek.
Meg kell á llítanotok ő ket, mielő tt Gaiá t teljesen felébresztenék,
és lerombolná k az Olimposzt.
– Ó ö ö ... – fészkelő dö tt Nyssa. – Nem Manhattanró l beszél,
ugye?

[57
7]
 – Nem – felelt Leo. – Az eredeti Olimposzró l. A hegyrő l.
Gö rö gorszá gba kell vitorlá znunk.

[57
8]
LIV. * Leo

B
ELETELT NÉ HÁ NY MÁ SODPERCBE, hogy mindenki felfogja a
hallottakat. Aztá n a Héphaisztosz-kö lykö k kérdésekkel
á rasztottá k el ő ket: hol van a maradék négy félisten? Meddig tart
megépíteni a hajó t? Miért nem megy mindenki Gö rö gorszá gba?
– Hő sö k! – dobbantott patá já val Kheiró n. – A részletek még
homá lyosak, de Leo helyesen mondja. Segítenü nk kell az Argó 2
megépítésé ben. Talá n ez lesz a legnagyobb vá llalkozá s a
Kilences Bungaló tö rténelmé ben, még a bronzsá rká nyná l is
nagyobb.
– Legalá bb egy évbe telik – mondta Nyssa. – Van annyi idő nk
egyá ltalá n?
– Fé l é vetek van rá , egy nappal sem tö bb. A nyá ri napforduló n
ú tra kell kelnetek. Hogy mié rt? Elő szö r is, az istenek akkor a
legerő sebbek. A má sodszor pedig, mivel a szélistenekben nem
hízhatunk, a gyengébb, nyá ri szeleket kell kihaszná lni, kö zö ttü k
kö nnyebb navigá lni. Kü lö nben sem tolhatjá tok ké ső bbre az
indulá s napjá t, mert azt kocká ztatná tok, hogy elkéstek az
ó riá sok Megá llítá sá val. Mivel a fö ldi utazá st kerü lnö tö k kell, és
csak a levegő ben vagy a tengeren haladhattok, ez a kö zlekedési
eszkö z tö kéletes lesz. Já szon az égisten fia, és...
Nem fejezte be a mondatot, de Leo sejtette, hogy Percy
Jacksonra, eltű nt diá kjá ra, Poszeidó n fiá ra gondol, és arra.
mekkora haszná t vennék a kü ldetésen.

[57
9]
 Jake Mason Leó hoz fordult.
– Egy dolog biztos, má tó l te vagy a vezető nk. Ez a legnagyobb
megtisztelteté s, ami valaha a Héphaisztosz-há zat érte. Van
valakinek ellenveté se?
Senkinek sem volt. Tá rsai rá mosolyogtak, Leo ú gy é rezte,
talá n most szű nt meg az ő ket sú jtó á tok, és a reménytelensé g
érzése szé tfoszlott.
– Akkor a dolog hivatalos – jelentette ki Jake. – Te vagy a
vezér.
Leo é letében elő szö r nem jutott szó hoz. Anyja halá la ó ta
menekü léssel tö ltö tte az é letét. Most otthonra és csalá dra talá lt
É s egy munká ra, ami rá vá rt. Hiá ba volt ijesztő a feladat, Leó nak
eszébe sem jutott elfutni elő le.
– Ha engem vá lasztotok vezető nek – mondta végü l
vigyorogva —, akkor még ná lam is ő rü ltebbek vagytok! É pítsü k
meg azt az ü tő s kis hadihajó t!

[58
0]
LV. * Jászón

J
Á SZON MAGÁ NYOSAN VÁ RAKOZOTT AZ EGYES BUNGALÓ BAN.
Annabeth és Rachel aká rmelyik pillanatban megérkezhetett
hogy ré szt vegyenek a csapatvezető k taná cskozá sá n, és
szü ksé gét lá tta, hogy á tgondolhassa a dolgokat.
Mú lt éjszakai á lma rosszabb volt anná l, semhogy nagydobra
verje – még Pipernek sem akarta elmondani. Memó riá ja
tová bbra is kö dö s volt, de az emlékek részletei és szilá nkjai
elkezdtek visszatérni. Az é jszaka, amikor Lupa pró bá ra tette a
Farkas Há zban, hogy eldö ntse, vacsora lesz belő le, vagy
farkaskö lyö k. Aztá n a hosszú ú t délre, a... nem emlé kek voltak
ezek, inká bb csak villaná sok a régi é letébő l. A nap, amelyiken a
tetová lá sá t kapta. A perc, Antikor egy pajzson felemelték, é s
praetorrá vá lasztottá k. A bará tai arca: Dakotá é, Gwendolyné ,
Hazelé , Bobbyé . É s Reyná é. Igen, egé szen biztosan volt egy
Reyna nevezetű lá ny is az é letében. Nem tudta pontosan, mi volt
kettő jü k kö zö tt, de az emlék hatá sá ra meg kellett kérdő jeleznie
Piperhez kapcsoló dó érzelmeit, és el kellett fö dnie azon, hogy
talá n valami nagy hibá t kö vetett el Az volt a Problé ma, hogy
nagyon szerette Pipert.
Já szon a sarokban lévő há ló fü lkébe pakolta a cuccait, ahol
annak idején a nő vé re aludt. Hogy ne érezze magá t egyedü l.
Thá lía fotó já t visszatette a falra. Felnézett Zeusz haragos

[58
1]
tekintetű szobrá ra. hatalmas volt és bü szke, de tö bbé má r nem
ijesztette. Inká bb elszomorodott a lá tvá nyá tó l.
– Tü dő m, hogy hallasz – mondta a szobornak.
Zeusz hallgatott. Festett szemé vel bá mult rá .
– Bá rcsak személyesen beszélhetnék veled! – folytatta Já szon. –
De megértem, hogy ezt nem teheted meg. A ró mai istenek nem
szeretik a halandó k dolgaiba ü tni az orrukat, és te vagy az
istenkirá ly, neked kell példá t mutatnod.
Még mélyebb hallgatá s. )á szon enné l azé rt tö bben
remé nykedett. egy szoká sosná l hangosabb mennydö rgé sben,
egy villá mban, egy mosolyban. De mégsem... Egy mosoly tú l
ijesztő lett volna.
– Emlékszem néhá ny dologra – mondta a fiú . Minden egyes
szó val tová bb fogyott a magabiztossá ga. – Emlékszem rá , hogy
nem egyszerű dolog Jupiter fiá nak lenni. Mindenki vezérnek
tekint, mégis mindig egyedü l vagy. Gondolom, te is így érzed
magad az Olimposzon. Az istenek morgoló dnak a
rendelkezé seid miatt. Nehé z dö nté seket hozni, és a tö bbiek csak
kritizá lnak. Tudom, nem segíthetsz ú gy nekem, mint a tö bbi
isten segíthetne. Tartanod kell a tá volsá got, nehogy ú gy tű njö n,
kivételezel velem. Azt hiszem, csak azt akartam mondani... –
Já szon felsó hajtott. – Hogy mindent megértek. Hogy rendben
van. Megpró bá lom magambó l kihozni a legjobbat. Megpró bá lom
elé rni, hogy bü szke lehess rá m. De azért egy tanácsnak ö rü lné k,
apa. Ha mégis tá mogatná l, akkor abban, hogy segíthessek a
bará taimnak. Nem szeretném, ha miattam a halá lba rohanná nak.
Nem tudom, hogyan védjem meg ő ket.

[58
2]
 A tarkó ja bizseregni kezdett. Akkor jö tt rá, hogy valaki á ll
mö gö tte. Amikor megfordult, egy fekete, csuklyá s kö ntö st viselő
asszonyt lá tott, akinek vá llá ró l kecskebő r palá st ló gott, és egy
ró mai kardot – gladiust – tartott kezében.
– Héra!
Az asszony há tratolta kapucnilát.
– szá modra mindig Juno maradok. Kü lö nben az apá d má r
segített neked. Elkü ldte Pipert és Leó t. ó k nem csak felelő ssé get
jelentenek szá modra, Já szon, ő k a bará taid is. Hallgass rájuk, és
minden rendben lesz.
– Jupiter kü ldte ide, hogy elmondja ezt nekem?
– Senki sem kü ldö tt sehová , hő sö m – csattant fel az istennő . –
Nem vagyok kü ldö nc.
– Maga rá ngatott bele ebbe az egészbe. Miért kü ldö tt ide?
– Azt hittem, má r tudod – mondta Juno. – A ké t tá bor kö zti
szakadék á thidalá sá ra egy vezető csere tű nt a
legcélravezető bbnek.
– A beleegyezé sem né lkü l tette.
– Ez igaz. De Zeusz nekem ajá nlotta az életedet, én csak
segítek beteljesíteni a sorsodat.
Já szon megpró bá lt ú rrá lenni a dü hé n. Lenézett narancssá rga
pó ló já ra, majd a karjá n lé vő tetová lá sra, és tudta, hogy nagyon
nem illenek ö ssze. Két lá bon já ró ellentmondá s vá lt belő le.
Veszélyesebb keverék Mé deia minden kotyvalé ká ná l.
– Nem adta vissza az emlé keimet. Pedig megígérte.
– Idő vel visszatérnek – mondta Juno. – De magadnak kell
megtalá lnod a visszafelé vezető utat. A kö vetkező néhá ny
hó napot a bará taiddal kell tö ltened, az ú j otthonodban. El kell

[58
3]
nyerned a bizalmukat. Mire kihajó zol, a Félvé r Tá bor vezető je
leszel. É s ké szen á llsz rá , hogy békét teremts a két tá bor kö zö tt.
– Mi van, ha kegyed hazudik? – kérdezte Já szon. – Ha csak
azért csiná lja, hogy ú jabb polgá rhá ború t robbantson ki? – Juno
arckifejezésébő l nehéz volt olvasni, jó kedv? Megvetés?
Vonzalom? Talá n egyszerre jellemezte mindhá rom.
Aká rmennyire emberinek tű nt, |á szon tudta, hogy nem az. Még
mindig lá tta az istennő igazi alakjá t jelentő vakító tényt, ami az
agyá ba égett, Juno is volt, és Héra is. Egyszerre tö bb helyen
tartó zkodott Hogy mit, és miért tett, ná la tényleg nehéz volt
kideríteni.
– É n vagyok a csalá d istene – mondta Héra. – É s a csalá dom
oh ré gó ta él szétszakítva.
– Azé rt vá lasztottak kü lö n bennü nket, hogy ne ö ljü k meg
egymá st – felelte Já szon. – Szerintem ez elég jó indok.
– A pró fé cia vá ltozá st kö vetel. Az ó riá sok feltámadnak.
Mindegyikü ket csak egy isten és egy félisten ö lheti meg, és csak
akkor, ha ó k ketten ö sszefognak. A pró féciá ban említett hét
félisten a kor legjobbjai kö zü l kerü l ki. Csak az a problé ma, hogy
a hetek jelenleg nem egy oldalon á llnak. Ha a megosztottsá g
fennmarad, nem győ zhetü nk. Gaia erre szá mít. Egyesítened kell
Olimposz hő seit, hogy együ tt elhajó zzatok Gö rö gorszá gba, és az
ő si csatamező n mérjétek ö ssze erő tö ket az ó riá sokkal. Az
isteneket csak így tudjá tok rá venni, hogy csatlakozzanak az
ü gyhö z. Ez lesz a vilá g legveszé lyesebb kü ldetése, é s a
legfontosabb utazá s, amit valaha az istenek gyermekei tettek.
Já szon ismét az apja dü hö s szobrá ra né zett.
– Ez nem igazsá g – mondta. – Mindent elszú rhatok.

[58
4]
 – El – értett egyet Juno. – De az isteneknek szü kségü k van a
hő sö kre. Mint mindig.
– Még magá nak is? Azt hittem, utá lja ő ket.
Az istennő fanyarul rá mosolygott.
– Ez a hír já rja ró lam. De ha tudni akarod az igazat, irigylem
azokat az isteneket, akiknek halandó gyermekeik vannak. Mert
két vilá gban éltek. Azt hiszem, isteni szü lé itek – még Jupiter is, a
fene essen belé – ezért értik meg jobban az emberi vilá got.
Juno olyan boldogtalanul só hajtott, hogy dü he ellenére Já szon
majdnem megsajná lta.
– É n vagyok a házassá g istennő je – mondta. – Egyszerű en
képtelen vagyok a hű tlenségre. Csak ké t istengyermekem van,
Á rész és Hé phaisztosz, mindkettő hatalmas csaló dá s szá momra.
A halandó hő sö k nem teljesítik a kívá nsá gaimat, ezért voltam
sokszor rossz a fé listenekhez, Hé raklé szhez, Aeneashoz meg a
tö bbiekhez. viszont az első Já szont, akinek nem voltak isteni
szü lei, hogy segítsék, a szívembe zá rtam. Ezért ö rü ltem, amikor
Zeusz nekem ajá ndékozott. Te vagy az én hő sö m, Jászon. Te
leszel a legnagyobb a hő sö k kö zö tt, te fogod egyesíteni a
félisteneket, é s így az Olimposzt is.
Szavai homokzsá kként nehezedtek Já szonra. Pá r nappal
ezelő tt még megrémü lt a gondolattó l, hogy ő vezesse a Nagy
Pró fécia félisteneit, hogy messzire hajó zva legyő zzé k az
ó riá sokat, és megmentsék a vilá got.
Tová bbra is nyomasztotta a gondolat, de valami megvá ltozott.
Má r nem érezte egyedü l magá t. Most má r voltak bará tai. É s egy
otthona, amié rt harcolhatott. Még egy istennő patró nusa is
akadt,

[58
5]
aki vigyá zott rá , é s ez akkor sem kevé s, ha az istennő kissé meg-
bízhatatlannak szá mított.
Já szonnak fel kell á llnia, és elfogadni a sorsát, ahogy
Porphyrionnal is szembeszá llt puszta kézzel.
– Persze tová bbra is lehetetlennek tű nt a vá llalkozá s.
Kö nnyen fő be haraphat. De bará tai szá mítanak rá .
– É s ha elbukom? – ké rdezte.
– Nincs nagy győ zelem nagy kocká zat nélkü l – ismerte el
Héra.
– Ha elbuksz, olyan vérontá s kö vetkezik, amilyet még nem
lá tott a vilá g. A félistenek elpusztítjá k egymá st. Az ó riá sok
lerohanjá k Olimposzt. Gaia felébred, és a fö ld lerá zza a hátáró l,
amit ö tezer év alatt építettü nk. Ez mindannyiunk vé gé t
jelentené.
– Nagyszerű . Tényleg nagyszerű .
– Kopogtattak.
Juno visszahú zta fejére a csuklyá t. Aztá n átnyú jtotta
Já szonnak a gladiust.
– Eltö rt fegyvered helyett ú jat ajá ndékozok neked.
Hamarosan ismét talá lkozunk. Aká r tetszik, aká r nem, én vagyok
a tá mogató d és egyetlen kapcsolatod az Olimposzhoz.
Szü kségü nk van egymá sra.
Amikor az ajtó nyikorogva kinyílt, és Piper belépett rajta, az
istennő eltű nt.
– Annabeth és Rachel megérkezett – mondta. – Kheiró n
ö sszehívta a taná csot.

[58
6]
LVI. * Jászón

I
LYEN TANÁ CSÜ LÉ ST JÁ SZON MÉ G É LETÉ BEN NEM LÁ TOTT.
Kezdjü k azzal, hogy a Nagy Há z pihenő szobá já ban ü ltek
Ö ssze, a pingpongasztal kö rü l. Folytassuk azzal, hogy egy szatír
nachost és ü dítő t szolgá lt fel. Valaki behozta Seymourt, a
leopá rdfejet a nappalibó l, és felakasztotta a falra. A taná cstagok
né ha odahajítottak neki egy kutyacsemegé t.
Já szon kö rbené zett a szobá ban, és megpró bá lta felidézni a
neveket. Szerencsére Leo és Piper is mellette ü lt, akiknek frissen
ki-nevezett csapatvezető ként ez volt az első tanácskozá suk.
Qarisse, az Á ré sz-bungaló vezető je, felrakta bakancsos lá bá t az
asztalra, de senki sem szó lt rá . Clovis, a Hü pnosz-ház vezető je a
sarokban hú zta a ló bő rt, amíg Butch az írisz-csapat fő nö ke
kipró bá lta, hogy há ny ceruza fér Clovis orrlyukaiba. Travis Stoll
Hermé széktő l egy Pingponglabdá t akart meggyú jtani az
ö ngyú jtó já val, az Apolló n-hungaló vezető je, Will Solace pedig
azzal szó rakozott, hogy a csukló já n tekergette a gézt. A Hekaté-
kö lykö ket valami Lou Ellen képviselte, aki a Démé té res Miranda
Gardinerrel é ppen „lecsavarom az orrodat”-ot játszott, csakhogy
Lou Ellen valami vará zslattal té nyleg lecsavarta Miranda orrá t,
aki mindená ron vissza akarta szerezni tő le.
Já szon remélte, hogy Thá lia beesik a taná cskozá sra. Végü l a
megígé rte. De egyelő re színé t sem látta. Kheiró n azt mondta, ne
izguljon Thalía terveit gyakran áthú zza egy szö rnyvadá szat vagy

[58
7]
egy Artemisz á ltal elrendelt kü ldetés, és nagy való színű séggel
hamarosan ú jra felbukkan. Já szon mindenesetre tová bb
aggó dott Kachel Dare, az Orá kulum, Kheiró n oldalá n ü lt az
asztalfő n. A Dá non Leá nyiskola egyenruháját viselte, ami elég
furcsá n hatott de azé rt Jászonra mosolygott.
Annabeth nyugtalannak tű nt. Tábori ruhájá ra pá ncé l simult
tő re az oldalá n fityegett, sző ke haja ló farokban. Amikor Já szon
besétá lt a lá ny olyan arckifejezéssel nézett rá, mintha a puszta
akaratereje elég lenne ahhoz, hogy információ kat hú zzon ki
belő le.
– Az ü lést ezennel megnyitom – mondta Kheiró n. – Lou Ellen,
kérlek, add vissza Miranda orrá t! Travis, lenné l olyan kedves, és
eloltaná d azt a labdá t? Butch, hú sz ceruza minden emberi orrnak
sok lenne. Kö szö nö m. Mint lá thatjá tok, Já szon, Piper és Leo
szerencsésen.., vagyis tö bbé-kevésbé szerencsésen visszatért.
Néhá nyan má r hallottatok részleteket a tö rténetbő l, de most
mindenrő l beszá molnak nektek.
Mindenki Já szonra nézett. A fiú megkö szö rü lte a torkát, és
belekezdett. Piper és Leo idő nké nt kö zbekotyogott, és
kiegészítette azokkal a ré szletekkel, amiket kifelejtett.
Csak né há ny percig tartott a beszá moló , de ennyi figyelő szem
elő tt sokkal hosszabb idő nek tű nt. Nagy volt a csend, és a
ténybő l, hogy ennyi hiperaktív félisten figyelmét le tudta kö tni,
Já szon arra kö vetkeztetett, hogy a sztori elég ü tő s lehetett.
Tö rté neté t Héra, kö zvetlenü l az ü lést megelő ző lá togatá sá val
zá rta.
– Szó val, Hé ra itt járt – mondta Annabeth. – É s beszélt hozzá d.
Já szon bó lintott.

[58
8]
 – Nem mondtam, hogy megbízom benne, de...
– Azt okosan teszed – jegyezte meg Annabeth. a má sik tá bort
illető en nem hazudott Onnan jö ttem.
– A ró maiak tábora – hajított Clarisse egy kutyakolbá szt
Seymournak. – Azt akarod elhitetni velü nk, hogy létezik egy
má sik fé listen tá bor, é s olyanok tö ltik meg, akik az istenek ró mai
alakjaitó l szá rmaznak, é s mi még csak nem is hallottunk ró luk?!
Piper elő rehajolt.
– Az istenek elkü lö nítették egymá stó l a két tá bort, mert
ahá nyszor ö sszeakadtak, mindig vérontá s lett a vé ge.
– Rendben, elhiszem – nyugtá zta Garisse. – De akkor miért
nem futottunk egymá sba valamelyik kü ldetésen?
– Egymá sba futottatok – mondta szomorú an Kheiró n. – Nem
is egyszer. Mindig tragédia lett a vé ge, de az istenek kitö rö lték a
szemtanú k emlékeit. Az ellenségeskedé s, Garisse, egé szen a
tró jai há ború ig nyú lik vissza. A gö rö gö k lerohantá k Tró já t, és
porig égetté k. Aeneas, a tró jai hő s, megmenekü lt, majd eljutott
Itá liá ba, ahol letelepedett, megalapította a vá rost, melybő l a
ró mai birodalom eredezett. A ró maiak egyre erő sebbek lettek,
ugyanazokat az isteneket imá dtá k, mint a gö rö gö k, de má s
neveken, apró bb mó dosítá sokkal.
– Az isteneik sokkal harciasabbak – szó lt kö zbe Já szon. –
ö sszetartó bbak, hó dító bbak, fegyelmezettebbek.
– Genyó bbak – nyö gte be Travis.
Néhá nyan cikinek érezték a beszó lá st, de Garisse vá llat vont,
mintha ő t nem zavarná .
Annabeth megpö rgette tő rét az asztalon.

[58
9]
 – A ró maiak gyű lö lté k a gö rö gö ket, é s bosszú t á lltak rajtuk,
amikor a gö rö g szigeteket leigá ztá k, é s a Ró mai Birodalom
ré szé vé tették.
– A gyű lö let nem pontos szó —javította ki Já szon. – Hiszen
csodá ltá k a gö rö g kultú rá t, és egy kicsit féltékenyek is voltak rá .
A gö rö gö k viszont barbá roknak tartottá k a ró maiakat, de
tisztelték katonai erejü ket. A ró maiak uralkodá sa alatt a
félistenek két csoportra szakadtak: gö rö gö kre és ró maiakra.
– A helyzet azó ta sem vá ltozott – jegyezte meg Annabeth. –
Pedig ő rü ltség az egész. Kheiró n, hol voltak a ró maiak a Titá n
Háború alatt? Miért nem segítettek nekü nk?
Kheiró n a szaká ll á t hú zkodta.
– Segítettek, Annabeth. Amíg te é s Percy megmentettétek
Manhattant, mit gondolsz, az Othrys-hegyen, a titá nok
kaliforniai bá zisá n ki végezte el a munká t?
– Hé! – tiltakozott Travis. – Nekü nk azt mondta, az Othrys-
hegy magá tó l ö sszedő lt, amikor legyő ztü k Kronoszt.
– Nem – ingatta a fejét Já szon, és felvillantak elő tte a csata
képei Egy csillagos pá ncélt és kosszarvas sisakot viselő ó riá st
lá tott. Eszébe jutott, ahogy félistenseregével megmá sszá k a Tam-
hegyet, és kígyó szö rnyek hordá in verekedik á t magukat. – Nem
magá tó l dő lt ö ssze. Mi pusztítottuk el a palotá t. A titá n Krioszt
sajá t kezemmel kü ldtem a má svilá gra.
Annabeth szeme olyan viharos lett, mintha ventusok
kavarogná nak benne. Já szon szinte látta, ahogy a lá ny fejében
ö sszeá llnak a kavargó gondolatrészletek:
– A Bay Area... Bennü nket az Othrys-hegy miatt mindig tá vol
tartottak tő le. De nem ez volt az egyetlen ok, ugye? A ró maiak

[59
0]
tá bora valahol San Francisco kö rnyékén talá lható . Fogadjunk,
hogy azért helyezték oda, hogy szemmel tarthassá k a titá nok
territó riumá t! Hol van egészen pontosan a tá bor?
Kheiró n fé szkelő dni kezdett a kerekes székben.
– Az titok. Az az igazsá g, hogy még nekem sem árultá k el.
Lupa, aki a ró maiakná l hasonló feladatkö rt tö lt be, mint én a
gö rö gö kné l, nem tú l fecsegő típus. Já szon emlékeit is
megsemmisítetté k.
– Azt a Tábort erő s vará zslat veszi kö rü l – mondta Já szon. –
Nagyon védett. É vekig kereshetnénk, akkor sem talá lná nk meg.
Rachel Dare ö sszefonta ujjait. A szobá ban tartó zkodó k kö zű i
ő t aggasztotta legkevésbé a téma.
– Mégis megpró bá lod, nem? Felé pítitek Leó val az Argó 2-t, és
mielő tt Gö rö gorszá gba indulná tok, megkeresitek a ró maiak
táborá t. Szü kségetek van a segítségü kre az ó riá sok ellen.
– Rossz terv – figyelmeztetett Clarisse. – Ha a ró maiak
meglá tjá k a kö zeledő hadigá lyá t, tá madá st sejtenek majd.
– Talá n igazad van – ismerte el Já szon. – De meg kell
pró bá lnunk. Engem azé rt kü ldtek ide, hogy megismerjem a
Félvér Tá bort, é s hogy meggyő zzelek benneteket arró l, hogy a
két tá bornak nem szabad ellensé geskednie. É n vagyok a
bé kehozó .
– Hm – mondta Rachel. – Hé ra biztos benne, hogy csak a ké t
Tá bor ö sszefogá sá val nyerhetjü k meg az ó riá sok elleni harcot.
Hét olimposzi hő s, ró maiak és gö rö gö k együ tt.
Annabeth bó lintott.
– A te Nagy Pró féciád. Hogyan is hangzott az utolsó sor?
– „A Halál Ajtaja előtt fegyveresek.”

[59
1]
 – Gaia kinyitotta a Halá l Ajtaját – mondta Annabeth. –
Kiengedte az Alvilá g leggonoszabb lényeit, hogy ártsanak
nekü nk. Médeiá t és Midaszt. É s biztos vagyok benne, hogy tö bb
hasonló alak van a tarsolyá ban. Talá n ez a sor azt jelenti, hogy a
ró mai és gö rö g fé listeneknek kell megtalá lni és bezá rni az ajtó t.
– De azt is jelentheti, hogy a Halá l Ajtaja elő tt egymá snak
esnek – mutatott rá Clarisse. – Egy szó val sem említi, hogy
együ ttmű kö dnének.
Csend tá madt, amíg a tá borlakó k megemé sztették ezt a
biztató lehető séget.
– É n velü k megyek – mondta Annabeth. Hadd kísérjelek el
benneteket, Já szon, ha megépítettétek a hajó t!
– Remé ltem, hogy felajá nlod – biccentett Já szon. – Neked
mindenképpen jö nnö d kell.
– Vá rjunk csak! – hú zta ö ssze a szemö ldö két Leo. – Igazá n
nem akarom megkérdő jelezni, csak érdekelne, hogy miért
„mindenké ppen”?
Annabeth és Já szon egymá sra nézett, Já szon látta a lá nyon,
hogy nagyon is megé rtette, miért. Rájö tt a veszélyes igazsá gra.
– Héra azt mondta: a két Tá bor kö zt lezajlott vezető cserének
kö szö nhető en kerü ltem ide – mondta Já szon. – Hogy a két Tá bor
tudomá st szerezzen egymá s létezésérő l.
– Igen, és? – kérdezte Leo.
– A csere kétoldalú – mondta Já szon. – Amikor idejö ttem,
kitö rö lté k az emlé keimet. Nem tudtam, ki vagyok, hová
tartozom. Szerencsére befogadtatok, és ú j otthonra leltem
kö ztetek. Tudom, hogy nem vagytok az ellenségeim. De a Ró mai
Tá bor kevésbé bará tsá gos hely. Vagy nagyon gyorsan

[59
2]
bebizonyítod a rá termettsé gedet, vagy meghalsz. Tehát
elképzelhető , hogy ő k nem voltak ilyen barátsá gosak vele, és ha
rá jö ttek, honnan jö tt, nyakig van a szó szban.
– Vele? – ké rdezte Leo. – Kirő l beszé lsz?
– A kedvesemrő l – mondta komor képpel Annabeth. –
Nagyjá bó l ugyanakkor tű nt el, amikor Já szon felbukkant. Ha
Já szon a Fé lvér Tá borba kerü lt, akkor ő ...
– Errő l van szó – értett egyet Já szon. – Akkor Percy Jackson a
má sik tá borban van, é s talá n arra sem emlékszik, kicsoda
való já ban...
-VÉ GE-

[59
3]
 Kislexikon Istenek
„Az elveszett hös”-ben

AIOLOSZ: a gö rö g szélisten. Ró mai alakja: Aiolosz.

APHRODITÉ : A szépség és a szerelem istennő je a gö rö g
mitoló giá ban. Héphaisztosz felesége, de Á részbe volt szerelmes,
a há ború istenébe. Ró mai alakja: Vénusz.
APOLLÓ N: a gö rö g mitoló gia napistene, de a jö vendö lé s, a zene
és a gyó gyítá s istene is. Zeusz fia és Artemisz ikertestvére.
Ró mai formá ja: Apollo.
Á RÉ SZ: gö rö g hadisten. Zeusz és Héra fia, Athé né féltestvére.
Ró mai formá ja: Mars.
ARTEMISZ: a vadá szat és a hold gö rö g istennő je. Zeusz lá nya,
Apolló n ikertestvére. Ró mai alakja: Diana.
BOREÁ SZ: az északi szél istene a gö rö g mitoló giá ban. A négy
szé listen (anemoi) egyike. A tél istene is. Khió né apja. Ró mai
alakja: Aquilon.
DÉ MÉ TÉ R: a fö ldmű velé s gö rö g istennő je. A titá n Rhea és
Kronosz gyermeke. Ró mai alakja: Ceres.
DIONÜ SZOSZ: gö rö g boristen. Zeusz fia. Ró mai megfelelő je:
Bacchus.
GAIA: a gö rö gö k vele személyesítették meg a Fö ldet. Ró mai
alak: Terra.
HADÉ SZ: a gö rö g mitoló giá ban az Alvilá g ura és a halottak
istene. Ró mai megfelelő je: Pluto.

[59
4]
 HEKATÉ : a vará zslá s gö rö g istene. A titá n Perszesz és Asztéria
lá nya. Ró mai alakja: Trivia.
HéphaisztosZ: a mesterségek, a tű z és a ková csok gö rö g
istene. Zeusz és Hé ra fia, aki Aphroditét vette feleségü l. Ró mai
megfelelő je: Vulcanus.
HÉ RA: a há zassá g istennő je. Zeusz felesége és nő vére. Ró mai
alakja: Juno.
HERMÉ SZ: az utazó k és a tolvajok istene a gö rö g mitoló giá ban,
az istenek hírnö ke. Zeusz fia. Ró mai alakja: Mercurius.
HÜ PNOSZ: az alvá s istene. Nü x (az É jszaka) apa nélkü l
szü letett fia, és Thanathosz (Halá l) ikertestvére. Ró mai
megfelelő je: Somnus.
ÍRISZ: a szivá rvá ny istennő je a gö rö g mitoló giá ban, az istenek
hírnö ke. Thaumasz é s É lektra lá nya. Ró mai alak: Iris.
JANUS: a ró mai mitoló giá ban a kapuk, ajtó k, átjá ró k istene,
valamint a kezdeté é s a vé gé .
KHIÓ NÉ : a gö rö g mitoló giá ban a hó istennő je. Boreá sz lá nya.
NOTOSZ: a Dé li Szél istene a gö rö g mitoló giá ban, a né gy
szé listen egyike. Ró mai megfelelő je: Favonius.
URANOSZ: az ég istene a gö rö g mitoló giá ban. Ró mai alakja:
Urá nus.
PÁ N: a vadon istene a gö rö g mitoló giá ban. Hermész fia. Ró mai
alakja: Faunus.
POMPONA: a ró mai mitoló giá ban a gyü mö lcsfá k és kertek
istennő je.
POSZEIDÓ N: a gö rö g mitoló giá ban a tenger istene. A titá n
Kronosz és Rheia gyermeke, Zeusz é s Hadész testvére. Ró mai
megfelelő je: Neptunus.

[59
5]
 ZEUSZ: az é g istene a gö rö g mitoló giá ban, és az istenek kirá lya.
Ró mai alakja: Jupiter.

[59
6]