Albert Camus
A pestis Camus korábbi alkotásainak sikerét A pestis (1947) véglegesí-
A regény sikere után kérték fel
ugyane témába vágó darab írá-
sára. Az Ostromállapot (1948) al-
legorikus misztériumjáték, nem a
regény átdolgozása.
A pestisjárványoknak sok leírása,
irodalmi feldolgozása ismeretes.
Camus orvosi, történelmi és
szépirodalmi munkákat tanulmá-
nyozott, a mottót Defoe A lon-
doni pestis (1722) címû, ugyan-
csak tárgyilagosan leíró mûvébôl
vette: „Valamilyen bebörtönzést
másfajta bebörtönzéssel ábrá-
zolni éppoly ésszerû, mint bármi-
lyen valóban létezôt valamilyen
nem létezôvel.”
tette. Az író feljegyzései 1938-tól kezdve tartalmaznak utalá-
sokat a tervezett regényre, s az elsô változat már 1943-ban el-
készült. Magának a pestisnek a szimbolikus motívumköre
ez idôben több munkájában is megjelent. A Caligula címsze-
replôje azért, hogy ne legyenek oly „szerencsések” a korabeli
körülmények, úgy dönt, hogy ô maga lesz a pestis. Két érte-
kezô jellegû szöveget is írt: Felhívás a pestisben szenvedô város or-
vosaihoz (1941); Beszéd a pestisnek kitett lakosokhoz (1947), s
ezeknek „A pestis” archívuma összefoglaló címet adta.
A regény a klasszikus hagyományok szerint indul: „Azok a
különös események, melyekrôl ez a krónika szól, 194*-ben játszód-
tak le Oranban.” Az eseménysor: egy drasztikus pestisjárvány,
amelyrôl a mû krónikaszerûen számol be, tárgyias és tárgyi-
lagosságra törekvô, leíró jellegû realizmussal. Az elbeszélô
az események egyik szemtanújának mondja magát, aki össze-
gyûjtött minden fontos dokumentumot, vallomást, s több-
ször idézi is az egyik fôszereplô naplójegyzeteit. Csak a mû
befejezô részében vallja be az elbeszélô, hogy azonos a re-
gény központi alakjával, Bernard Rieux (bernár riô) orvos-
sal, a járvány elleni harc önzetlen fôszereplôjével. Tartózko-
dásának több oka is van: tárgyilagos és tartózkodó tanú akart
lenni, ugyanakkor szavahihetô is. Egyúttal „mindenki nevében
kellett beszélnie” – kivéve azt az egyetlen általa ismert ember,
aki helyeselte a pestist.
A mottó egyértelmûvé teszi, hogy a pestisjárványnak az
akár legszabatosabb leírása ez esetben nem csupán önmagát
jelenti. Ez a korabeli olvasók számára a mottó nélkül is magá-
tól értetôdô volt, sôt a mû sikeréhez is nagymértékben hozzá-
járult. A regényben különféle valóban létezô tények, ese-
ménysorok utalnak egymásra. Formálisan a mû kizárólag egy
pestisjárvány tárgyilagos leírása, a közben megmutatkozó kü-
lönbözô emberi magatartások felmutatása, ütköztetése.
Tényszerûen is igaz, hogy 1941–42-ben súlyos tífuszjárvány
(azaz pestis) pusztított Algériában, sôt maga Camus 1940
végétôl 1942 nyaráig Oranban tartózkodott a háborús ese-
Camus 29
 József Attila Ôs patkány terjeszt
kórt… címû költeményének szin-
te ugyanaz a kiindulópontja,
mint Camus-é, s végkövetkezte-
tése is rokon. Párhuzamot mutat
›
a cseh Karel Capek (csapek;
1890–1938) drámája, A fehér
kór (1938) is, amelyben a világ
meghódítására készülô diktátor
is megkapja a halálos kórt. Az el-
lenszert felfedezô orvos csak ak-
kor ad neki a szérumból, ha le-
mond a háborúról. A diktátor
rááll, de az orvost a fanatizált tö-
meg meglincseli, gyógyszerét
széttapossa, mert a háború ellen
szónokolt. Ez a diktátor tehát
meg fog halni, ennek a háború-
nak vége lesz – egyelôre.
„Április 16-ának reggelén Ber-
nard Rieux doktor kilépett dol-
gozószobájából, s a lépcsôfordu-
ló közepén döglött patkányba
botlott.”
30 A 20. SZÁZAD VILÁGIRODALMÁBÓL
mények miatt, családjától elszakítva. De igaz az is, hogy dúlt
a második világháború, hogy a németek megszállták Francia-
országot (ezért kényszerült Camus Oranban élni, mintegy
vesztegzár alatt). S igaz az, hogy „a pestisek és a háborúk az em-
bereket mindig készületlenül találják”. A kéziratos változatok
tanulmányozása alapján megállapítható, hogy az író egyre tu-
datosabban kerülte a szövegben a pestis és a háború, a fasiz-
mus kimondott azonosítását, s talán éppen ezért tudta oly
érzékletessé tenni a két jelenség embertelenségének, szerke-
zetének, mûködésének rokonságát.
Camus mûvében a pestisjárványnak három fôbb jelentés-
rétege van. A leírás szintjén magát a betegséget találjuk,
ugyanakkor ez – a korabeli olvasó számára egészen közvetle-
nül – folytonosan átjátszott a második világháború jelképesen
megragadott történetébe. Szinte pontról pontra megfeleltet-
hetô egymásnak a pestis és a háború rajza, következésképpen
a pestis a háború allegorikus képe. Ugyanakkor a regény
olvasója érzékeli a mû szimbolikus jelentésrétegét: a pes-
tis minden olyasmit is jelöl, kifejez, ami emberellenes, ami
számkivetetté tesz, ami az embereket elválasztja egymástól,
ami az ártatlanokat elpusztítja. A jelentésrétegek mereven so-
ha nem különíthetôk el egymástól, így a mû egészét soha nem
érezhetjük csak a járvány leírásának, csak a háború allegorikus
képének. Leírás, allegória és szimbólum különös, egyedi
szintézise teremtôdik meg.
A regény már idézett kezdômondata megjelöli a helyszínt,
a körülbelüli idôpontot, a választott közlésformát (krónika),
továbbá minôsíti is az eseménysort („különös”). Az elsô olda-
lak leírják a nem éppen vonzó várost, részletezik az elbeszélô
helyzetét és vállalt feladatát. Elmondják azt is, hogy az ese-
mény „egy egész nép életét érintette”, azaz, ha elszólás formájá-
ban, de megtudhatjuk, hogy nem csak a kétszázezer lakosú-
nak mondott város tragédiájáról lesz szó.
A második szerkezeti alegység is a realista regény hagyo-
mányai szerint indul. Megismerkedünk a fôhôssel, a konflik-
tus – a járvány – legelsô jelével, majd mintegy tíz könyvolda-
lon – a doktor napi útját követve – a legfontosabb szereplôk-
kel. Ezek: a doktor felesége; Raymond Rambert (remon ram-
ber) újságíró Párizsból; Othon úr, a vizsgálóbíró; Jean Tarrou
(zsan taru), aki néhány hete telepedett le a városban; a jezsui-
ta Paneloux atya (panlu); Joseph Grand (zsozef gran) kistisztvi-
selô; Cottard (kotár) kereskedô, vállalkozó. Rajtuk kívül még
az idôs Castel (kásztel) doktornak lesz fontos szerepe: ô mond-
ja ki elôször, mi ez a betegség, ô állít elô szérumot, s ô az
egyetlen, akihez a bezárt városba visszatér hozzátartozója, a
felesége.
A regény öt nagy szerkezeti egységre tagolódik. Ezek
terjedelmi arányai eltérôek, nagyjából a 3:5:1:4:2 számsor
A második rész fontos nyitómon-
data: „Elmondhatjuk, hogy ettôl
a perctôl kezdve a pestis vala-
mennyiünk ügyévé vált.”
Az orvos elhatározza, hogy meg-
írja azt, amit átélt: „…nehogy
azok közé tartozzék, kik hallgat-
nak, hogy tanúskodjék a pestise-
sek mellett, hogy némi emléket
hagyjon a jogtalanságról meg az
erôszakról, melyben részük volt,
s hogy egyszerûen elmondja azt,
amit csapások idején tanul az
ember, azt, hogy az emberekben
több a csodálnivaló, mint a meg-
vetnivaló.”
érzékelteti ôket. Az elsô rész a pestis megjelenését, elterjedését,
felismerését írja le, s a pestisállapot kihirdetésével, a város le-
zárásának elkerülhetetlenségével fejezôdik be. A második
részben megtudhatjuk, hogy a pestis fokozatosan terjed, egy-
re több a halálos áldozat. A város a számûzetés helyszínévé
változik, az általános elhagyatottság válik uralkodóvá. A város-
vezetés bizonytalankodását átlátva Tarrou önkéntes egészség-
ügyi szolgálatot hoz létre, hogy segítségére legyen a doktor-
nak. A brigádok tagja lesz Castel, Grand s a fejezet végén az a
Rambert is, aki egyébként minden módon szeretett volna ki-
jutni a városból. A harmadik, legrövidebb rész a pestis tombo-
lásának állapotrajza. A polgárok „alkalmazkodtak, mert nem állt
módjukban másként cselekedni”. Az elszakítottság és a számûze-
tés volt a sorsuk, s nem tudhatták, mikor kerülnek ôk is a
megtelt temetôk melletti tömegsírokba, a halottégetô kemen-
cékbe.
A negyedik rész ôszi hónapjaiban folytatódik a pestis tombo-
lása. A fôszereplôk szembesülnek az elviselhetetlennel: vé-
gigkövetik egy kisgyermek halálát, az új szérum hatástalansá-
gát. Az újságíró úgy dönt, hogy nem távozik illegálisan, mert
„ami itt történik, mindannyiunkra tartozik”. Rieux megtudja, hogy
a felesége egyre betegebb a távoli gyógyhelyen. Januárban
végre fordulat áll be: Grand, majd mások is meggyógyulnak.
Újra megjelennek a patkányok, most már az egészségesek.
Az ötödik rész a járvány befejezôdése. Vannak még áldozatok,
köztük Tarrou. Rieux értesül feleségének haláláról. Február-
ban végre megnyílhatnak a város kapui. Az egymásra találás
öröme, az elveszítettek fölötti bánat keveredik az ünneplésbe.
De annak mindenki örülhetett, hogy „a rettegés ideje lejárt”,
hogy visszatérhettek abba az emberi melegbe, amelybôl kita-
szították ôket. Ami a népnek öröm, az Cottard számára baj.
Valami régebbi bûntett miatt most börtön vár rá, s ô ebbe be-
leôrül. A doktor pedig ismét a „szokásos” betegségeket látja el:
a regény elején s végén is az öreg asztmás embert gyógyítja.
A regény központi alakja az orvos. Szerepe nemcsak a
szûkebben értett gyógyítás, hanem a társadalom megszer-
vezése is a betegség ellen. A kór csakis a közösség önkorláto-
zó együttmûködésével küzdhetô le. Rieux nem lehet magá-
nyos hôs, szüksége van a segítôkre. Az orvos elbeszélôként, a
történet egyik fôszereplôjeként meglehetôsen visszafogott
ember. Személyiségének csak bizonyos vonásai mutatkoznak
meg. Harcos egy csatában; nem élhet „magánéletet”; munka-
társaival csak a járványról és annak gondolati hátterérôl cserél
eszmét. Ha Kosztolányi Dezsô Édes Annája a tökéletes cseléd,
akkor Rieux a tökéletes orvos, akit rezignált hivatástudata és a
körülmények is arra késztetnek, hogy a rárótt feladatot követ-
kezetesen ellássa. Egy év óta beteg felesége a történet kezdô-
pontján magaslati üdülésre távozik. Gyerekük nincs. Édes-
Camus 31
 Valami hasonló alakul ki az orvos
és Tarrou között is a tengeri für-
dés jelenetében.
Egyszer – éppen Magyarorszá-
gon – látott egy kivégzést, s úgy
gondolta ezek után, hogy „egyet-
len mozdulatot sem tehetünk
ezen a világon az ölés kockázata
nélkül”. Feltehetôen forradalmi
ítélet-végrehajtást látott.
A regény befejezô fejezetében
megadatik számára a várva várt
találkozás.
Grand nevetséges is, rokonszen-
ves is:
32 A 20. SZÁZAD VILÁGIRODALMÁBÓL
anyja vezeti a háztartást, kettejük kapcsolatát a néma szeretet
határozza meg. Rieux felfogása szerint „az emberek inkább jók,
mint rosszak”. Õ elsôsorban ember szeretne lenni és becsüle-
tes, az adott helyzetben tenni a dolgát: „megküzdeni a pestissel”,
s utána új életet kezdeni.
Tarrou gazdag családból származik, apja államügyész volt.
Egyszer végignézett egy tárgyalást, s meggyûlölte a halálos
ítéleteket hozó államgépezeteket. Otthagyta szüleit, politizál-
ni kezdett egy olyan világért, ahol már nem ölnek meg senkit.
Szerinte a társadalomban csak „kétféle dolog van: az ostor és az ál-
dozat”. Az áldozatok oldalára áll, nem akar többé „pestises”
lenni. Számára az az egyetlen kézzelfogható kérdés, hogy „le-
het-e az ember szent Isten nélkül”. Rieux nem tudja megállapíta-
ni, hogy halálában meglelte-e a békét az a férfi, aki az önkén-
tes szervezeteket létrehozta.
Rambert sokáig idegennek érezte magát a városban, bol-
dogságra vágyott szeretett volna visszatérni fiatal feleségéhez.
A köztársaságpártiak oldalán végigharcolta a spanyol polgár-
háborút, de szerinte az embernek nemcsak nagy tettekre,
hanem nagy érzelmekre is képesnek kell lennie. Amikor tá-
vozhatna, úgy látja már, hogy „ha elmenne, szégyellné magát. Fe-
szélyezné ôt szerelmében az iránt, akit otthon hagyott.” Szégyellni-
valónak tartja, „ha valaki magányosan lesz boldog”.
Paneloux atya elsô nagy prédikációjában arról beszélt,
hogy a város elfordult Istentôl, aki ezért magukra hagyta ôket.
Aztán ô is a segítôk közé állt. Nézeteiben a kisfiú halála jelen-
ti a fordulópontot. Most már nem Isten követének, hanem a
város polgárának tartja magát, s azt mondja, csak két út van:
vagy gyûlöljük Istent, vagy szeretjük. Nem sokkal ezután
meghalt, a pestis látható jelei nélkül. Halála „kétes eset” volt or-
vosi értelemben, világszemlélete pedig a keresztény tételek
felôl nézve az eretnekséghez közelített.
Grand, a kistisztviselô az örök kisember típusa. Hivatalá-
ban nem jut elôbbre, felesége elhagyja. Szabad idejében egy
regényen dolgozik. Betegágyán fekve megmutatja az orvos-
nak a „teljes” kéziratot: csak a legelsô mondat félszáz változa-
tát tartalmazza. Grand a regény végén valóban mindent újra-
kezd: levelet ír feleségének, s a mondatot is újrafogalmazza.
„Igen, ha igaz az, hogy az embe- a szíve táján meg egy nyilvánva-
rek ragaszkodnak a példákhoz lóan nevetséges eszményképe.
meg a mintákhoz, kiket hôsök- Így az igazság is megkapja azt,
nek neveznek, és ha mindenkép- ami megilleti, a kettô meg kettô
pen szükséges, hogy ebben a összeadása a maga négyes vég-
történetben is legyen egy, az elbe- összegét, a hôsiesség pedig a neki
szélô éppen ezt a jelentéktelen és dukáló másodlagos helyet, köz-
elmosódó hôst javasolja, kinek vetlenül a boldogság elszánt igé-
egyebe se volt, csak egy kis jósága nye után, de sohasem elôtte.”

A regény elején öngyilkosságot
kísérelt meg a börtöntôl való fé-
lelmében, Grand mentette meg.
Camus egyik jegyzete szerint
„pestis: nô nélküli világ, levegôt-
len”.
A groteszk asztmás öregember is
lényegeset mond az ünneplô tö-
megrôl: „Pedig hát ugyanolya-
nok most is, amilyenek voltak.”
Othon úr, a vizsgálóbíró kezdetben ellenszenves ember az
elbeszélô számára. (Láttuk, Tarrou az atya-vizsgálóbíróval
szakított.) Merevsége, életidegensége kisfiának halála után
oldódik. Ô is a segítôk közé áll, s munkája, majd halála felol-
dozza vétkei alól. Még Gonzales, a futballista és alvilági köz-
vetítô is munkába áll az egyik elkülönítôtáborban.
Egyedül Cottard az, aki folytonosan és láthatóan örül a
pestisnek, s aki egyre jobban aggódik, amikor a járvány vissza-
vonul. Így az elbeszélô egyedül neki nem tud megbocsátani,
egyedül az ô nevében nem beszélhet. Megôrülése nemcsak
igazságos büntetés, hanem azt is tanúsítja, hogy a szimbolikus
pestis-betegség csírája valóban soha nem pusztul el teljesen.
A regényben a nôk inkább csak hiányukkal vannak jelen.
Grand-t régen elhagyta a felesége, az orvosé éppen elutazik.
Rieux anyja némán és szinte láthatatlanul él fiával. Castel
doktor felesége inkább csak jelkép. Az újságíróé Párizsban
van. S ami még meglepôbb: a nôk a betegápolásban sem ját-
szanak szerepet. Az egymástól elszakítottság természetellenes
állapota elsôsorban a világháború élménye, s a záró népünne-
pély egyik legfontosabb vonása éppen a találkozás.
A regény szereplôi végül is egyetlen kivétellel helytállnak
abban a kiélezett helyzetben, amelybe a járvány taszította
ôket. Valóban „inkább jók, mint rosszak”. Az emberi értelem
száll szembe az értelmetlenséggel. Az elbeszélô azonban tud-
ja, hogy a gyôzelem feltételes, „az öröm mindig veszélyben
van”. A világnak ez az állandó jellemzôje. A regényzárlat
szkepszise semmit sem von vissza a szereplôk hôsies küzdel-
mébôl. Azt hirdeti, hogy az embernek tennie kell a dolgát ak-
kor is, ha a legabszurdabb természeti vagy társadalmi erôkkel
kerül szembe. Ez a munka többféleképpen és más-más világ-
szemléleti alapról történhet. Egyetérteni a leglényegesebb
kérdésekben szükséges, s ez esetben még az istenhit sem tar-
tozik ezek közé. E megértô szemlélet magyarázza, hogy
Camus álláspontját nem lehet egyetlen szereplôben fellelni.
Az írói rokonszenv legazonosulóbb módon nemcsak az elbe-
szélôre (Rieux), hanem Tarrou-ra, jelentôs mértékben Ram-
bertre, Grand-ra is rásugárzik. Az elbeszélô hangsúlyozott
tárgyiassága elôsegíti, hogy ne ô legyen a szerzô egyetlen alak-
mása, hogy ne egyetlen, esetleg igazságelv érvényesüljön, ha-
nem az igazságelvek együtthatásából bontakozzék ki a lehetô
leghitelesebb kép.
Camus 33