Tandori Dezső

Az Éj Felé
Versek
Digitális Irodalmi Akadémia
© Petőfi Irodalmi Múzeum • Budapest • 2011
Ajánlok
verset,
verset kötetnek,
madár szeretteimnek,
nem is csak verebeknek,
ember szeretteimnek,
kik mellőlem elmentek,
maguk mellé csak lettek.
Mindegyik halott
magam én vagyok,
kezem ütő-ereit,
melyek mutatók,
meddig-mire jók,
odatartom itt nekik.
56
„Te sohase-jövő és sohase-beszélő,
várlak ma is, halott, e hosszu és e késő,
bús éjszakán.
Mert mészfehéren ég távolban a hegyoldal,
s befestve a falam a bandzsal, csorba holddal
oly halavány.
Én tudtam, hogy közöny s merev csönd van az éjben,
de hogy ilyen soká tart, azt most meg nem értem
és fájva fáj.
Nem kell-e szólnod, mondd? Nincs semmi hír amonnan…
…
…?”*1
78
A Nagy Ismeretlen
(A kis ismert)

e. p.-nek és n. p.-nek

b. p.

emlékére

t.d.

S mondám: »Nagy Ismeretlen Úr, / ismeretes, vagyunk, jó, /

de szólnál valamit még, / erről, világosítva, /
jó, persze, tudjuk, nagy Nap, / szolgáddal, Ügyelőddel, /
Súgóddal súgsz nekünk, / ügyelsz, világosítasz, /
vagyunk, súgod, s a fényben / ugyanúgy Te ragyogsz, mint /
sötéttel fényeskedve, / s mindkettő egy-sötét, vagy /
lámpával világítva / mindkettő egy-világos, /
és így tovább, s Igét / súgsz nekünk, vagy melyik /
bank készül tönkremenni, / honnét vigyük a pénzünk, /
már ha van olyan itt még / soká, vagy súgsz ugyan, de /
nem halljuk, némi dolgok / rendjét elcselekesszük, /
lesvén fürkész szemünkkel, / moziban a Jenő, /
s eltaláljuk ökörnek / a szarva közt a tőgyét, /
és még mi szitkozódunk, / és még mi lázadunk, /
holott a sírt… satöbbi, / semmi se mondható már, /
emlékszel még, talán, / az a szegény, a József, /
az Attila, a sírban / forog mindezek láttán, /
de hát én is legföljebb /elhanyagolhatom /
a sírokat, mulasztom / a meghosszabbítást, /
esküszöm, igazat szól / a vers, hogy megbotozni, /
de annyi igazat / szóltak már így a versek, /
s életre nem rímelnek, / olyan ez, mint mikor /
Grausam-nak, Kegyetlen-nek / hívtak osztrák csatárt, /
különben Bubsi-nak, vagy / Luxi-nak, nem tudom, /
de a családneve / volt ez a furaság, /
mondom, vagy Furzenbauer, / azaz Fingépítő, /
ilyen családnevek, / s csak ilyenek a versek,
9
az írói tanulság, /a filozófia, /
mondjuk sok okosságunk, / tárjuk gyönyörűségünk, /
de amiképp a Grausam / egy szívjámbor fiú, /
vagy ha volt társaságban, / bizony, a Furzenbauer /
soha nem kényszerült / köhögni, hogy „a szék…”, /
az nyikorgott, s nem ő: más / fingotta el magát, /
ekképp vagyunk mi bölcs / elménk és pitykés lelkünk, /
ügyes irályunk, nagy mély / múltbél-kutunk, s a Honlap /
Utáni jövőt ígyen / ecseteljük, magas /
kamatígéretekkel, / s hogy kiszállunk az űrbe, /
és annyian leszünk, mint / az agyonszidott, mégis /
örökké ezt s ezt tárgyalt / focinknak meccsein, /
azért csak ocsmány férgek / vagyunk mi, Nagy Uram, /
te ne tudnád, neved / kis tével írjuk, nagy T /
a Te neved, sőt naggyal / kell írni a Nagy szót is, /
és végképp az Urat, de / mi csak az orrunk túrjuk, /
szidjuk a magas ÁFÁ-t, / nem olvassuk el egymás /
műveit, s azt is hagyjuk, / mint N. N. Ágnes írta, /
hogy kortársunk legyen, / s ő haljon meg és nem mi, /
s egy szál becsületünk / rendje: annak a rendje, /
hogy mi is távozunk már, / de „ezért?”, az „ezek” /
megvetésszó helyett, / tudod, ma ez van: „Ez…!” /
„Ez” van, ó, megismétlem, / ha még nem mondták Néked, /
ma nincs külön emez, / amaz, kuruc, labanc, /
szerintem legalább, /ép ésszel, /egyre / megy, /
s / csak / azért / tagolódik, / mert / így / akaszt / le / többet, /
így, hogy akasztana, / akár, de hogy maga /
nagyobb pénzt akasszon le, / akár még futni is hagy, /
s nem a Nepp-Stádionban, / világ nepperei /
vagyunk, Uram, ahogy / Rőthmarthy mondaná, /
ki vén cigánya botját / nem tudná mai célra, /
de jó sokak nótáját, / mindünkét, a miénket!/
jó, vegyük: az enyémet, / ja, ja, elhegedülné.
Tisztelet a kivételnek, Nagy Ismeretlen Uram, itt ezt a részt
be / is / zárom / még / egy / művészi / tagolással.
10
S hogy ily illetlen mondjam: / Folyt. köv., Hérakleitosz /
folyik így köveken.«
De:
mondám legközelebb: a sundám és a bundám, /
az épp nem féltett irhám / – megbánom! – jegyiben: /
»Nagy Ismeretlen Úr, Te, / tréfálni semmi kedvem, /
mégis, Uram, elég, / abból, ha kitökölten /
centire mondja az / ember, mit mondana, /
s abból is, ha meglódul, /a szavak maguk jönnek, /
és mint egy szélső-kocsma, / hol maga a csapos /
adja a hangnemet, / és hogy inkább kifordulsz, /
olyan ez, jobb, ha eltűrsz / gyárias kiszolgálást, /
a bor, Nagy Ismeretlen, / úgyis az érthetetlen /
határáig alászállt / minőségeivel, /
s köznevetség, ha mondod, / vagy álbölcs fejcsóválást /
hoz a konyhára, ha / régi falusi vinkók /
dicséretét vágyódva / mondod, „hajtod” (Szép Ernő /
szava!), de tényleg: / ennyi élvezet sincs már, /
természetellenessé / válnak megélhetésed /
viszonyai, és minden / „arra van kihegyezve”, /
hogy legyen valahogy, / s mit tudod te, kisember, /
aki úgy jószerén / mégis kivétel nélkül /
az író az, mit tudnád, / mennyit muszáj, mennyit nem, /
hol jön sztahanovizmus / jegyén kapitalizmus, /
és már bocsánat, így / mit zavarlak, Nagy Úr, /
s hogy szegény Kosztolányi / a nagyobb összefüggés /
szerint méltatlanul / szenvedett meg ilyennyit, /
ma látjuk, mely tökélyre / írta majd’ mindenét, /
de ahogy az erekben / a vér természetes, /
s a kicsomagolatlan / vatta, géz – gyári termék! /
ismétlem! – gégerákhoz, / szájrákhoz „kiszerelve”: /
maga a borzalom már! / látom, bár így az nem volt, /
berúgják ágy alá /a szennyesült csomókat, /
és hiányzik a fél arc.
11
Hogy jön össze
itt a szépség,
hol az egyre
őrzött ép kép,
önmagadról,
egyebekről,
tudsz csak jajról,
s nem emel föl
már senki sem, a sárban, / vérben, s nem játékból vagy, /
ilyet nagy általában / emlékezetünk: elhagy! /
mert hogy eshetne egybe / az a Nagy Ismeretlen, /
meg ahogy trancsíroznak / a műtőn félben-szerben /
már utolsó rugásid / környűletén, s irgalmat /
már csupán a sír ásít, / szépészeti hatalmak /
más tollakkal iratják / Esti Kornélt, az esszét, /
egy darabig siratják, / aztán minden csak messzébb, /
de mit mondom ezt Néked!«
»Hamlet, már senkiben
nem is gyönyörködő / Hamlet, nem állhatott /
férfit, nőt, rendi szert / Dániában, de Izland, /
Grönland vidékeit / sem kereste turizmus /
igazságkereső / céljával. Ott, a fókák, /
a rozmárok körén / fagylaltot minek mérne, /
mondotta Kálnoky / közel ily összefüggés /
ürügyén. Nekem is / csak a… de kicsit várjunk! /
Mentem a minap, reggel / hétkor, vittem magam, /
vittem nehéz cipőmmel, / felszedett sok kilómmal, /
melyeket nincs türelmem / megpróbálni leadni, /
hogy ilyen szépen mondjam, / csak a gumis gatyáim /
tudom hordani, meglett, / amit úgy mindig mondtam, /
ott Közép-Amerika / tengerpartján az e /
célból külön kihízlalt / G. Ph., az egyebekről /
inkább ismert színész / játszotta emez orvos /
szerepét, orvosét, ki / – én már nem is tudom – /
12
ivott, jól el is hízott, / egyre csak ült a parton, /
Guatemalában, vagy hol, / nézte a tengert, mondom, /
csak a lényeg a lényeg, / ez meglett, s hányszor mondjuk, /
hogy meg szeretnénk halni, / „ilyen” körülmények közt /
nem is akarnánk élni, / mint erről itt már volt szó. /
Közeli, távoli, / civil vagy szakmai /
nagymonológ-elem / minden, mit tűrni kell, /
s bizony, ilyenkor mondom: / nekem eltűrhető már /
csak madaram, Totyi; / s a többiek emléke; /
a – feleségemmel, jó – / játszott kártyabajnokság /
két ligája, medvékkel, / madarakkal, sok emlék /
halott nevével, és hogy / ez az egyetlen rendszer, /
harmincharmadik éve, / budai 33! /
– ami nekem jó. S persze, / mondhatja valaki: /
a munka! mániád! / s a többi, hanem ebben /
már ott van a kajánság, / a megfizetetlenség, /
ott van, Nagy Ismeretlen, / hogy könyörögnöm is /
kéne: a drótokat, / agyam és szépérzékem /
– pfuj! pontosságom, jaj, pfuj! – / drótjait jóra rángasd, /
mind a játékszabályok / betartására, ezt ne /
részletezzük. Már 40 / éve az ipart gyúrom, /
mit fordítottam, össze / van foglalva emitt s ott, /
ahogy Szép Ernő mondta: / a mennyei nagy könyvben, /
mit sírt ő, mit sóhajtott, / összejegyezték mind azt, /
s mikor a mennyországba / az Operai Kar /
viszi a nagy lajtorján, / s fenn hasonló angyalnép /
várja, s mind kérdezik: / na, rémes volt, jaj, bús vagy, /
ó, szegény… az Ernő úr / inkább megint a földön /
terem, így csavarog még / egy jó sort éjszaka, /
tiszta magányosan. Hol / tartottunk? Reggel hétre /
járt az idő, én mentem, / már csaknem óramű /
szokás szerint piacra, / meginni pár decit /
párosával, mert úgy hat, / és nem érzed a szar /
ízét, ha csak bedöntöd, / lélegzetfúlásig, /
„kétdecizés”, így hívják / ez ivászati műfajt, /
13
hajnalban dolgoztam már, / s késő déltől, szokás /
szerint majd folytatom, / s ha egyedül vagyok, /
épp, egy-egy hétig, / s mert utazni én már nem /
utazom, a dohányzás / is elhagyott, lovak /
fogadása, s alig / olvasok / – ahogy / engem /
is vagy igen, vagy nem, inkább –, / s nem voltam önkényes, hogy /
a Clark Ádám téren csak / szokás szerint megint /
épp át akartam menni, / s újabb nehézkedésem /
– s nehéz cipőm! – okán, meg / mert minek elsietni, /
csak megálltam, tűnődtem, / jött egy nagy, vörös /
tűzoltóautó, s merre / megy vajon? Alagútba! /
nem, a körforgalomba / fordul be, így felém /
ezért jön, s nem a kör / forgalmába e Clarknak /
fordul bizony, hanem / az Alagútba mégis, /
oda törekedett, s egy / fél lépés, az lett volna, /
már ott vagyok alatta, / reccsen mindenem, buggyan /
belem, májam, vesém, / én nem tudom, vagy csont s vér /
színkompozíciója, / ha le nem megy, a lábam, /
Nagy Ismeretlen, ott / engem bizony kanállal /
szedhettek volna össze, / s legrosszabb, ha túlélem /
e dolgot, mit e dolgot, / lehet-e megébredni /
ilyenből még emberként? / Lehet ám! ahogy hallom /
kocsma-szerint, műlábas / jó ismerősömtől, s hogy /
milyen az, ha kezed se, / lábad se, orrod is más /
fújja, s a viszketések, / a fájdalmak, Pilinszky /
írt ily Kosáremberről, / az időről, ha jól /
értettem… más versekben / ezt már elrészleteztem, /
nem vagyok perverz, és nem / komolyan gondolom, hogy /
állok ott néha ma / is a Clarkon, és nézem, /
volna-e aszfalton folt még, / volna-e, úgy utánam, /
és a két lábam, mondjuk, / a kórházi gyűjtőbe /
dobták volna, s a hamvak, / TéDé hamvai, pardon, /
t. d. hamvai, kis / betűvel, tökéletlen /
hamvak, bár a Tabánban, / porladó madarak, /
a madárkái közt, / s bár ez már olyan mindegy, /
14
e borzalmas halál / megérte-e a sok /
kacifántot, a ritmust / sok oly idegen költő, /
a gondolatot mások, / a nagy és kis írók művén, /
mind áttenni magyarra, / aratni nemtetszést is, /
hiú sikert, kis díjat / beszedni, mely legenda, /
amely a Clarkon így / placcsan szét, nem figyeltem, /
mondták volna, vagy ittam, / vagy hogy megkaptam mégis, /
embereket hiába / kerültem: megkerültem! /
és a többi. Csak én / tudom tudván, jólton jólt, /
mi volt. Ami vagyok, / ami úgy igazán, /
ami azt irányítja, / az elhatározás, mely /
nem is tudatos, az / kezdett bandzsítani, /
J. A. szavával élve, / vagy már csak túlfáradtam, /
ha ez is mondható, / közhely, szinte majmok /
kenyere fámról, hagyjuk, / mondom, Nagy Ismeretlen, /
legjobban te… pardon, Te / tudod… azóta is /
figyelem még, hány autó / irányát nézem félre, /
igaz, nem épp „helyzetben”, / mégis, elég ijesztő. /
Legsajátabbam révén / kerültem a halálhoz /
ily közel, meg is haltam / én ott valami módon, /
holott semmi sem történt. / Mi mentett meg? Totyi /
hányszor mentette meg / figyelmem! Nem volt tolla, /
s repült volna utánam, / repült rám! talpamig /
jutott, ahogy ott álltam, / valahol, be a talpam /
alá, oda repült, / és nem léptem agyon, /
mert helyesen figyeltem. / S több tucatszor volt mázlim, /
hogy – magam hibájából? / máséból? nem kerültem /
végállapotba, gyilkos / nem lettem, meg ilyesmi, /
rabló, tolvaj, szar ember / – a szarnál is azabb! /
mert isa pur és etcé, / vogmuc, és ebben a szar /
nagyon bőven benne van, / szarok vagyunk, belül, /
már magától a táptól, / állatokat ölünk, /
növényeket kitépünk, / pusztítunk minden céllal, /
hanem e híg dumát már / tényleg hagyom, Uram. /
15
Ültem én már ablakban, / harmadik emelet, /
szerencsére nem hulltam / alá, nyomorékságba, /
vagy hogy rám ijesztettek, / ablakon kihajolva, /
vendégségben, csak épp / úgy közönségesen, /
riadtomban előre / buktam, lábam akadt meg, /
visszahúztak, s repültem / gépkocsitól is: ám /
akkor mind hibás voltam! / most nem voltam hibás! /
a Clarkon – felfogás / kérdése volt ez ott, /
én így hittem, s amúgy lett! / ha ez így megy, hamar /
a Kosztolányi-rejtélyt / is megoldjuk, holottan /
élet s művészet össze / ily egyszerűen nem függ, /
s ha nem tökéletesség / célzatával csinálom /
akármi irományom, / már magam-elolvasva /
rémséges idegen, / nem evidens, satöbbi; /
no hát, a Clarkon a / tűzoltókocsival /
hogyan eshetett volna, / megmondhatója nincsen, /
Nagy Ismeretlen, és azt / se mondhatod meg, még mit /
szánsz nekem, vagy mit / szánok magam…« (TÖREDÉK)
»Védett: csillagom, Szpéró, / Alíz, Samu, a többi? /
S megtudtam, ugyanez nap, / június legutolsó /
napján, Balassa Péter, / alagút-túlfelén, /
végleg elhagyott minket, / és ott halt meg a Pisti, /
akivel a fényképünk / kint volt a Tánczos úrnál, /
a kis boltműterem / ablakában, s az Ernő /
felesége, ő meg, most / kapom az értesítést, /
élt 53 évet, / Ernő gyerekkori /
barátom, szintén arra, / az Alagút-túlfelén, /
mehettem volna úgy, / de én a Clarkba vágtam, /
már aztán hogy csak ezt is / kicentiznünk ne kelljen! /
Ne mán! / Ne mán! / Ne mán! /
Már július 31., / az van, megy el a nyár, /
hogy emberibb viszonyt / hozzak elő, Nagy Úr, ki /
16
meddőlógusid által / azért igazgatod csak /
emez összefüggést is, / s nekem sok munkát adtál, /
lehessen a fárasztást / gyakorolni, de nem /
oly egyszerű ez, s ezt már / el is mondtam Neked…«
(TOVÁBB IS TÖR.)
17
Felületterek
Variáció a „minden ellenemre van” témájára, legvégül ily mondással
Felületek tereiben élek (maximum). Jóllehet
nem lehet jól, így aztán nem. Szemem át,
világos: nézem például a plafont; nézem
a másik szoba harminc-éve-ugyanaz, finoman
változgató könyvespolc-falát. Ezek tereim
Bármi úti cél felé gyötrelmesen ugyanazok az
állomások. Most ezt mondom folyton. Ez a felület
az a tér, mely mintegy thomasbernhardian –
éljük kulturális fogalmakkal, Burgtheater,
Bernhard sikereinek mégis megalapozója; „a
médis, az életet jelentő deszkák jelentik
az életet”, de fura, hogy a médiát médisnek
ütöttem félre. Nem vagyok médis! (Anyás, csa-
ládfős! jeligére.) Ó, drága Médus, Médis!
És médis, médis, mondta Ady. Elfelejtettem
a mondatot. Győrt, Győrszentivánt, Almás-
füzitőt nem feledhetem el, ha Bécs felé
visz a vonat. Ne vigyen a vonat Bécs felé, hát
engem aztán ne vigyen. És ne csilingeljen
a villamos, a „Bim”, ah, félelmetesen meghitt
szó, egyáltalán, a meghittségek ily neme félelmetes,
ne mondja be az oltári géphang, hogy Rathaus–
Burgtheater, vagy ne legyen módom háromféleképpen is
elkanyarodni onnét (a Burgtheatertől, gyalog)
a Minoriták (vagy ki, fogalomév így)
temploma felé. Azért az 1 óra 07 percért
Bécsbe menni? S ez az 1 óra 07 perc kizárja
már akár az Antonin Artaud-kiállítást is, kizár
kis sétákat a Csatorna partján, ha hull a lomb, ha
18
zöld, azért az 1 óra 07 percért, kár Bécsbe vagy
bárhova menni, mely 1 óra 07 vagy 07 vagy 17 perc
alatt a R.-platzról eljutok a S.-bahnhofra, meg
ittam a R.-platzon az elém tett bort („röplaccoltam”),
fázítom a torkom a piacok borával, eltársalgok
kocsmárosaimmal, törökökkel, horvátokkal,
olyanokkal, akiknek szintén most halt meg a kutyája,
vagy akik Velencében jártak, mint én, elnézni a Mül-
ler könyvesbolt sikerkirakatát, mik ott a sikerek, nálunk
föl se kerülnek a listára, a pótlistára sem,
különbségekkel vacakolni, megint irodalommal és
irodalommal, Bild-Zeitungot „olvasni” (amit nem ol-
vasnék) ülni sapkában vagy sapkátlanul… vagy vegyük
Dublint. Mikor 1999 őszén utoljára repültem egyáltalán,
4 napot Dublinban már olyan passzívan töltöttem, hogy
erősen szemergő esőben sem vettem fel, fejfázásig,
sapkám, mentem gyárfalak, számomra randaságos
téglaépületek közt, nem tudtam mit kezdeni magammal.
Már alig tartom magam, oly értelemben,
hogy nem tudnék megfelelni társas-követelményeknek,
nem tudnék hogyan érkezni Debrecenbe, Szegedre, vagy már
Bécsbe se, ha este előadnék, nem adok elő (Bernhard?
nem, más vagyok! más szív és lélek, és mégis), lemondok
mindent, vagy semmit el se vállalok, nincs Linz,
nincs Bécs, nincs holland költőfesztivál, nem
azt mondom, hogy ez praktikus, de nekem ily
praktikum szempontokból már késő minden prakti-
zálás; és ha könyvekért nem kell, de nagyon és végképp
akkor már, hát magánemberként sem megyek Bécsbe.
Megírtam, magánemberként sem megyek sehova.
Nem telefonálok. Még dolgaimat kihajtani sem.
Ellenemre van a levélírás stb., most már csakugyan olyan mély
szintekre süllyedünk, hogy nemcsek
– kedves félreütés, nemecsek a nemcsak helyett –
esztétikai szempontokat tologatunk félre, mint
19
dózsepalotás vagy burgtheateres díszleteket
– hogy régmúlt irányokban fogalmazzuk – (nyilván),
de az sem épséges, hogy a szeretném-magam-megmutatni
elve, közelebbről a „francba is, hát olyan bonyolult
dolgokat mondok?”, mit kell hallanom, hogy nem kell
annyira magával foglalkoznia valakinek mindig
nem!
nem esztétikai
szempontokról van szó, és nem
a megértés, az önkifejezés
hitelességének
szempontjairól,
nem, fogalmam sincs, miről van szó abban a köztes térben,
ami egyedül nem felülettér, ami a „valahogy megvolt” és a „va-
lahogy majd csak meglesz” közt van, ami tehát tényleg van,
de nekem ez csak a legitthonibb felületek bámulása, melyet
– milyen madár is van Petőfinél – egy-egy „mármegintarohadttévé”
kiáltás, meg „mármegintsemmiebbena kurvaládában” ver föl,
ám néha el is alszom, igaz, ehhez nagyon cefetül kell lennem,
általában
végigkínlódok
minden végigkínlódható
időt,
és már Thomas Bernhard összkeresményének kecsegtetésével
sem tudnának rávenni, hogy burgtheaterezzek, sőt,
egy antikváriumba nem bírok elmenni, egy időpontot
nem bírok felvállalni, és még sőtebb: ha
magam
kezére
maradok,
és már abban a szar értelemben sem, amelyben
a költőt így csúfondálgatták, de én megvédtem,
maga kezére az embert nem abban a szűk, csőlátós
értelemben adja… ki?… mi?… önmaga!… nem, hanem
hogy amikor nem lenne muszáj, és tudom, árt az egészségnek,
20
amikor nem dohányzom, mert elszűkíti torkom, a rohadt unalom
ellenében sem gyújtok rá, akkor
mégis telesúlyozom
táskám
krumplival, borral, közelimnek sörrel, uborkával,
cinkegombóccal a hátsó ablakba, és eleve mi az, amitől
a táskád olyan piszkosul nehéz, kérdik, és mikor egyedül
a magány végső és minimális biztosítója és alkalom adtán
teljes, öngyilkosságba sodró tönkretevője a sebészkésre adó
betegség, hülyébbre cipelem magam a kelleténél és az átlag-
nál, mikor senki se kényszerít pedig, mondom: alig tartom már magam.
(Utó)
Amiben élek: látvány felületterek.
Akárhogy élek: már alig tartom magam.
Akármi lényeg: semmiképp esztétikum.
Akármi közlés: semmiképp „megértsenek”.
Miért a közlés? Mert érzékelem magam?
Miért a terhek? Megyek sebészkés alá?
Miért a falat nézni, miért a plafont,
miért ette meg ezt az egészet a franc?
Miért nem is kérek segítséget sehol?
Miért nem adhatok segélyt így senkinek?
Miért, hogy ebben – adhatnék bár? – nem hiszek,
s miért, hogy így, hitetlen, nem is adhatok?
Miért, hogy felülettér csak jelenvalónk?
Miért, hogy ami volt, az megvolt már, s mire?
Miért, hogy ami lesz, majd meglesz, mi után?
(Így „mire”.) Addig semmi már nem éri meg.
21
Nem éri meg megérni (időben időt).
Nem éri meg megérni (alma, körte, meggy).
Totyim még, mint Berzsenyinél nevek.
Valós madár halált ne érnék meg, ne már.
Csak meghalni is bonyolultan egyszerű.
Csak jól be leszek szarva, mint az elítélt,
ha – – – nem „ha”. Eljön ideje. Tartom magam.
(Toldalék)
Elviselhetetlenek és ártólagosak
Elviselhetetlenek az éter hangélményei, többnyire a felkat-
tintott képek, a teljes rendszereződés (kapcsolattartás), a teljes
rendszerhiány (nincs égtáj se, szó szerint merre menni), az általános
ízlésfogyaték a túlpolitizáltság, túlérdekcsoportozottság, és ez
így sorolható. Az ártólagosságok úgynevezett köre, inkább
köreinek érintgető tangens-csokra (egy csokor teng-leng tangens?),
köreinek – köreimet. Mit tudom én más köreit!
Sokkal elevenebb. Persze, elbeszélgetek a papírboltban,
látszólagos intimitásokat mondok (miért szeretem ezt a tollfajtát),
rideg vagy kedves gyereknek mutatkozom,
honorálom, amikor elém teszik a két deci bort,
örülök, hogy megint a B. utcán, a Cs. utcán megyek,
hazafelé iszonyatos kihaltságnak érzem a B. utcát, a Cs. utcát.
Lenni csak otthon szeretek, de hazatérni bajosan bírok (kizökkenve).
A kizökkenés – ó, kárhozat – a magam kizökkenése. Nem az időé,
nem a koroké. Nem a slágermatéria ízléstömkelegéé,
az érdekcsoportok és az egyének iszonyatos törekvéseié, nem,
a kizökkenés egész egyszerűen abból
következik,
hogy
22
bizonyos állagra juttattam, állapotba hoztam magam, és ebbe
semmi külső hatás nem fér, ebben olyasmi nem képzelhető.
Amíg az állapot, az állag vissza nem változik (de hova vissza?),
minden hatásnak, közeledésnek, szónak stb. kimaradva kellene lennie,
és ennél a de-szépen-mondtamnál rémesebb a tény, hogy nem marad ki-
maradva. Marad így minden a régiben, ahelyett, hogy elmaradnék én is.
23
Halmazelmeélet
(Poszt-MUV humusz)

Mottó: viccúl gyengébbeknek

Halmazállapot minden. És nem csak az, hogy

„ahol a kristály füstölög”, tehát az anyagok
átalakulnak – – – de álljunk meg. Minap kora
hajnalban tévét szerettem volna nézni, mit minap, ma,
és mert se az úgynevezett pikáns (pecsáns) regényt
fordítani épp nem volt kedvem, se a tegnap
legyúrt tizenhét levélhez nem bírtam volna egy
tizennyolcadikat hozzágyártani, hát jött ez, hogy nincs
a tévében semmi olyan, 27 csatornán, így hajnal
„magasságában” (a tévében csak ezek a „magasságok”
vannak!), amit néznem lehetne, ahol a doboz ne…
stb. lenne drágább, mint a celluloid. (És így ér-
lelődött meg ez, hogy írom ezt.)
Sok
tanulságom volt magammal kapcsolatban ma, felébredvén.
Elmondok csupán kettőt. 1./ Hogy milyen lény is az ember.
Ezt úgy gondoltam el megint, hogy megint utána néztem
bélsalakomnak, és azt gondoltam, J. A. után szabadon:
mennyi igazi csoda kell hozzá, hogy akár csak bosszan-
kodhassam is a nemlétező tévéműsoron, a hivatalnak packá-
zásain, az újabb átveréseken, meg hogy azt magya-
rázzam valakinek, hogy… de elég. 2./ Hogy Ausztrá-
liából, ahonnét barátom könyveket küld nekem, most
ilyen halmazelméleteseket a sok Lyotard, Husserl,
Lacan, Derrida és Levinas, meg az „aleph” után,
mert most nyilván ez a halmazelmélet a mániám,
mondom, hogy nem jön válasz, hogy ő is megkapta volna
az ÉS-ből kimásoltatott MUV-újabbat, a Jelenkorban
és a Bárkában megjelent kis tanulmányokat,
24
hát csoda nemcsak az egészséges bélműködéshez kell,
nem csupán ahhoz, hogy például allergiásan ne viszkessen
egész nap a bőröd, csak elalvás előtt tegye
– végigalszom egyébként, viszketés múltával
hajnali fél négyig az éjszakát este fél kilenctől,
bár már este fél héttől aludnék, aludnék, aludnék,
este sincs műsor; ez a mindennapi műsor, a hosszú
kontinuumok… de hol tartot-
tam? Így. Hogy nem jött
jelzés barátomtól, hogy megkapta volna a firkál-
mányaimat és a tanulmányok és versek másolatait,
meg hogy mennyire örültem kertje fotóinak, családi
fotóinak, tasmániai fotóinak és minden,
és hogy mi van velem, például ez a lamazúri, halmazúri,
nem úri passzió a határelmélettel, s nem hogy ahol
a kristály füstölög… nem, képtelen voltam csak kinyit-
ni is az újonnan küldött könyveket, nem, mert becstelennek
éreztem magam, hogy én nem küldtem semmit, vagyis az én kül-
deményeim nem érkeztek meg, így, mondom,
képtelen voltam akár csak vágyni is arra, hogy
a kapott csodás könyvekbe belenézzek, ültem csak és unat-
koztam.
A hosszú halmazok, a hosszú síkok! Hosszú,
állati unatkozások de jól mennek már nekem. De jól mentek ily
elmésségtekkel, ti! A hosszú délutánokat, ahogy végigunatkozom
kontinuumjaikat (végtelen egyenes, pontjai mégis le-
számolhatóak! s ez az egyik nagy halmazkérdés: mi a következő
végtelen akkor? de hagyjuk, Ottlik mondta ezt Medvéről, mindig
matekhasonlatokkal jött elő, ha felmérgesítették, én békés vagyok),
ahogy madarammal vagyok, csendben vagyok, dolgozom vagy sem,
s nem dolgozom én egyáltalán oly-örökké! ahogy magam-halmaza
vagyok, nem akarom szétszabdalni idegen képzetekkel, telefonok
ingerhatásaival, még a postával megvagyok valahogy, de lásd fent,
mondom, nem is tudom, mit akartam mondani. Mondom: rámértem a halmaz-
25
elmélet bizonyos dolgait az emberi pszichére, az emberi, szerves
életre, melynek eddig mindig halál volt a vége, és ha azt kérdi
halmazelmeéletesebbik felem, hogy van ez, hogy végtelen, például
a pozitív egész számok sora, de közben leszámolható, sőt, ez
egy végtelen így együtt… de a belső részhalmazok összessége
egy másik halmaz, nagyobb, logikus, az előbbinél, ám az előbbinek,
mint mondtuk, soha nincs vége… az emberélet, s most nem az, hogy út-
jának fele, hagyjuk a hangulatos kis szösszenéseket, Dante! s lovakat,
hagyjunk ír földön: Dante’s Girl, Dante Sunset, Dante Sinn, Dante
Fájint, egyéb, az emberélet milyen? még hány telefonom lesz? jó, ha
szerencsém van, kevés, de hány levelem? hány munkám? (na, az, ha
magam nem, tolakszom, nincs sok!), hány sóhajom… és a halál a hánya-
diknál jön? és a halál véget vagy végtelenséget jelent? leszámol-
ható, de ki számolja le, hány levél, hány munka stb. még? ez az én hal-
mazelmeéletem, de ez csak félig a számokkal zajlik, biztos nagyon
érdekes, s fura, nekem is, hogy már irodalomelméleti dolgok se tud-
nak
úgy érdekelni, mint a halmazelmeéletem előtti időkben, csak az egy-ily
megfejthetetlen hány-ily…? az tud, ez oldalbakapott, mint – hagyjuk
az Iskolá-t, kiszaladt alóla, de visszalopakszik alája az idő, ha így
megy, hatalmasok ködbe kiáltott, negligálandó parancsaival. Már ha
lehet, ha legalább csuklózóudvar is marad a centralizált világ. Mi van?
Csak az kell, hogy valami jól nekedjöjjön, aztán már jól megy.
Hogy jól nekedjöjjön, aztán… bocs, jól neked-
menjen, és akkor már oly mindegy, jól jött vagy rosszul.
Lásd Babits utolsóvers-világa, sok utolsó vers,
messzebb a bálias úrtól, mint a különben nekem mindazonáltal
túlvilágiságában is túl világi Kosztolányi, akit olvasni félek,
annyira megvan ott nála minden, több, sokkal, mint halmazaimban,
a pontnak kiterjedése van nála, és létre is hozza a kört,
26
az egyenest, a vándorló pont, nálam a pontnak
vagy nincs
kiterjedése, és ez az euklidészi geometria lenne,
de hogyan jelölhető akkor a pont, az a pont, amiről szó van,
hogyan hozható létre egyenes, kör stb. olyasmikből,
melyeknek egymás közti távolsága sem határozható meg,
a kör, a pont, a vonal, ha ábrázolható, ugyanolyan, mint
bármi világi intézmény, fizikailag létezik, s én magam szintén:
világi intézmény, ugyanúgy nincs más létjogosultsága,
nem lehet isteni eszméje (mert az akkor materiális
lenne), csak fizikai tényszerűsége van, mint, mit tudom én,
Bfumurgu kormányának Krlbun Lakrában, mint a Mannessmann-üzlet
kötésnek, mint egy kérdéses pesti épületnek,
mint az államoknak egyáltalán, két ősember hozta
létre az államot, nyilván, vagy nem? az első Akadémiát
két neandervölgyi, aztán a bunkók finomultak, de hagyjuk,
a pontnak
vagy nincs kiterjedése, akkor sose épp arról
a pontról van szó, ha van kiterjedése, akkor több pontból áll
nyilván, s mi az Első Pont? Ezért szeretek csöndben s magamban lenni.
És krumplin s boron csak a halmazelmeéletet élni. Maz állapot min.
S mit, hogy kellettél tavaszoknak, R. M. R.! Nekem nem kellenek
tavaszok, nyarak, telek és őszök, és Duino látványa, és Víner Valcer,
és Dublin, és Párizs, és London, és bfumurgui hírek, kedves R. M. R.
Jó, egykor az volt, valakik virulni akarnak, mi meg érlelődnénk
szürkén. Mi azt se már, vagyis én nem. Ez már egy másik
végtelen-halmaz, úgy ám, biz! kedves Akárki. De gyengébbek kedvéért
hagyjuk.
27
A szélkörpörgéses címváltozás
Alhas-és-Körömvirág MUV III. / A sakk éve MUV IV.

(Kiskosom, kis butakcsám…!)

Ennyit arról, hogy hol. Nem voltunk ihletben,

főleg kint voltunk, mi több, valakire rászóltunk,
aki beleszólt, így ment ez, kiindulva a sakkból,
igen, hogy a tábla betelt betelt lépésekkel,
kisakkozódásokkal, végre kisakkozódott,
és a feketéllő vasárnap délután a nagy szürke pasztell
öngyilkosokkal, mint a festő de Staël, varjakkal, mint
Antonin Artaud, sokunknak nem is oly ismert nevek, furcsa,
szélkörpörgéses címváltogatás lett a dolog. S nem
– a közlés érdektelenné válása okán – az alhasi
fájdalmak, nem, hogy körömvirággal kezelni ilyeket:
ez a költészet, nem, a szélkörpörgéses címhely
mindent számozatlan elárasztott, és a Sakk Éve
ugyanúgy naivitásnak bizonyult, mint a 63-as villamos
megszűnt stb. (A 63-as villamos éve.) Éve volt két
káposztás hasé (hely, de már szélkörpörgéses, ezzel
együtt: „Talán ne menjünk Észak-Buda felé!” s maradtunk
a V. és a L. utca környékén, a B. B. leágazásainál,
kedves B. B., mondaná táblájáról Ottlik, de itt lakott
Mándy is, Karinthy, járt erre a prózából Móricz, Füst,
Szentkuthy, talán) rozét megint, de nem hoztam haza,
és folytattam a világháborús mentéstörténetet untig,
folytattam, abbahagytam, nem volt kedvem megnézni a tévén
a nagy német és francia (nagy német! nagy francia! mit)
versenyeket.
A hó nem idézte hihetően egy elkövetkező
karácsony éjszakáját, nem verekedtek az Opra-fivérek,
28
még a rokonok összjátéka is fanyar volt, köd csak,
és a fiatal egyetemista Hűvösvölgy felé csupán egy
villamosmegállós találkozáskor oly magas feszültségre
kapcsolta kulturális anyagok révén férfi és nő kapcsolatát,
hogy az ember szinte ott volt, megszorozta és szétosztotta.
És szép volt a V. utca, a L.- utca, a B. B. út, legalább
Petőfinek szép, hogy a viccet folytassuk, és elment
(a, egy) hajó, elment hajó mozgása volt MUV-unk, és
összecsúsztak alhasi fájdalommal az élhetőségek,
megint nem mentem orvoshoz, sajnáltam az időt így
mindenre, írtam a háborús mentés könyve és a lovak
helyett egy sakkos MUV-III-at, de hiába, hogy többeknek
felolvastam, nem mertem elküldeni, „Szabadság”, elvtárs,
nincs ily szabadság, a szél nagy szabadsága van, mely fúj, mely
– pfuj! – mindent állandó lakhellyel és névvel ruházna fel,
mint a költő szent őrülete, a cél, mint Beckenbauer, aki az 0-Kettő
hirdetéssel felébred, megkérdi, hol vagyok, jaj de jó, hogy
otthon.
Magam ilyet nem hirdethetnék. Jő a
körömvirágzselé és Pardux-oldat, kenem
vele időhúzásul és reménnyel, kenem az altájakat,
e fájdalmacskákkal együtt lehet – kiskosom! ha én belőled
kiokosodom, filozófus! – élni, butakcsám, mindig a szattyán
a rímed, hát fokozd, ne ragozd, jó, jó, ne rakkolj, hallod,
ne te ne, csúszik az Atanáz-ház, de, de, de, Dedede Dede – – –
szünet, hogy: sic! meddig, sic!
jő a Poliyontombontom krém, reszket micsodájától, al-sic,
a micsoda (a térség), melyet mint jó sakk Polybonbon,
kockáit öregbülve kitöltenek a megtervezett trombon,
lépések, a 32-edikig (baka vagyok én) fejből
lehet tudni a partit, most ez abba van dobva, mint
Körömvirág (nagy K!), jön, eltűnik, alszom.
29
Behavazza a vonatot a szélkörpörgés Komáromnál, Komarno,
a maratont lefutották, fene tudja, ilyen mezőnnyel,
és nem mutatkozik utólag már semmi előjel,
ahogy alszom, és mintha Szomnál
Butító bizseregne vérkörömben,
és egy behavazott vonatban azt se mondod, hogy el innen, Nova,
el innen, hova, most már az végképp nincsen,
csak még a Vörös Fogadó csuhását kiröhögik, hogy a banditák
a kis patak hídját a postakocsi számára, nekik, elnyiszálták!
Jegyzetek, ma már mindenki jól ír jegyzeteket,
kiteszi a jeleket,
1 x 2, nem teszi ki magát annak a vádnak,
a vadnak, hogy ő ne tudna jegyzeteket írni, fellazítani
– ah a fellazítás politikája! ah félni lehet ma is, patikája!
rossz fiú lesz a jó kedvet széttékozló, rossz kedvű fiú!
– ő hibája! maga lássa! (ömlött a sok szőlő élet, csuszamlott
a kis ház, poétára) jegyzeteket (poétástul csuszamlik)
a bozótban alszom – – – – – – – próbálok legalább, hupsza, hupsza,
tényleges jegyzeteimet, melyektől elment a kedvem, jegyzetet alszom,
és kerek fogalmazásokra sem igyekszem, hát ez volt, írta Weöres,
közös tubusból alhasozva Körömvirággal, Zselével, az árkokban: ez,
egy cseresznyényi gömböt kenjünk szét jól, elárkolni, ez lesz,
közös tálból cseresznyevirágozva. Nem úszom meg a bicskanyitogatót.
Londonban nyíltak már a fancsalinok, a kómák, az orvos eljő,
éjjel piros gyertyámmal nem gyújtottam fel a landolint, ebadta fű,
lengett kosza a Norfolk Plantagenet Platánokra, bicskáztam epret,
de oda nem mennék többé. De sehova se már. Varjúsötét Bulmis Artaud
(és pasztellszürkeség), de Staël már nem bírta, hogy naponta
két képet kellett megfestenie, és mit vehetett rajta szép (nem Ernő)
neje, két házasságból négy gyermeke mellé? Ülőgarnitúrákat. Esernyőt.
30
„Ezeket hozzák el Lisszabonból”, hagyta meg, „mindent köszönök,
Pierre”, és elkockázta, kiugorván a magas ablakon. Vagy Dieter B.
könyvét Frankfurtban kiadták, a slágersztárét szerelmeiről, vagy
miafrancról, és újabb 100 000 példánya várható Frankfurt után – – –
És fokozás. Ne ragozd, fokozd, az istenit, fogd és fokozde, nem rag!
Volt egy szent szándék, mondani valamit. S tényleg magyar irodalom.
Bef., szerecsnyenyitorgó kvam tavasz, böff, szecsernyongó,
jah., körbörgő hőbőrgő, jöh, jövel. Te szecserenykorgó,
koporgó porhó, hahaha, de jó szóvirágok vannak, lekhajjal,
nyikhajjal és névvel, hév nyikhajok lecsorgó körömvirágzseléje.
(Hogy a dombról a komáromi vonatot elérje, a párduc meg ne
lássa, a szőlő élettel háza csuszamlik, egyenest a 32-es
komáromi bakatorba, a torbágyba csuszamik, Luszancsik háza.
Luszancsik néni az ólat bezárja.) Csao veletek, literatúrák.
A festő: az se, hogy litertúrát. De Staël után – színjózan
volt, azt állítja. S milettletlet? ablakával mi lett, muskát.
Muskátl, Petár Lilivel kártyázott, ment az idő, ment az antibes-i
házzal? Mit kellene, Bébé, mit kellene csinálni? halászpetári
kérdés. Tényleg, és tényleg, nem elég, hogy láttam,
lendülete versláb, verslábakon szaladt, iszamult a kis ház,
a karókon varjúk, Antonin Artaud-k ültek, kitöltötték a légi semmi
drótokat, várták a drótot, kócbélvarjak, mégis elrepültek, semmi,
de antibes-i voltál, Festőm, de szélkörpörgéses hotdogra, de Staël
festő holtra a vének a szüreti ének tek ökh, mik tik mitdom. Semmi.
Óra, ó a kifestő londoni stb., stb. kókák és krákák közt labóra,
leugrott a paddingotin gyorsról, padnikotin, adj egy slukkot, na,
sípol(t a kalauz)ni fog a torkom éjszaka, nem sípolt, három
staubtól sípol, pejnlich, Beinlich, Ballack és Bekkem, Labóra, igen,
volt egy ilyen ragasztott bekkem, mondom, ahogy jót. Böff. A ká-
posztástól, Cormim, Cirmom, körmöcském-galambocskám, éjjel rakkolóra
felébredek, megint belémnyilall, késsel-villával esnék neki, fogom,
31
de csak gondolatban, azért ez is valami, sajnos, ha már eszedbe
jut, hát ez az, mondtuk, de csak szélkörpörögtünk, és a kelenföldi
kocsmák változatosságát dicsértük, most nem az, hogy, de mondtuk.
Mondtukhova. Mondtuk.
32
Újabb – nem? – meglepő részlet a MUV-ból

(Lásd: a múltkor.
És lazábban, léhábban
– léhábban? –, kurtábban.)

Hikk, hukkantott egyőnk, ahogy káposztásan ki-

sasszéztunk a B.-patikából, nem Balaton, há-
romféle bort ittunk, háromféle szín trikóban vol-
tunk. O. pirosban, Anlgjab, mondhatnám, Alg-
jabn készült, de nem, tisztára nem dadogtunk,
tisztán beszéltünk, az’ káposztás sasszé szagát
másnap – Káposztás Bözse a Korniss piktor úr-
tól – Bözsének neveztem el. Általában, persze,
próbálom mindig megsaccolni, mi hagy el – hát-
rasandítok, hátra le –, tiszta kép nincs. Ez még
a tegnapelőtti meggy lenne? Most megy el? Be-
ckettre gondoltam akaratlan. A témák nagy kör-
forgása különösebb hír-mondásokat nem is en-
gedélyez. Most meg Babitsra. Most meg arra,
hogy el is felejtettem, miért, jaj, miért is maradt
a két tévészörfintő asztalomon, vagy úgy, kvízt
néztem, aztán még mindig nagy forróságban
aludtam el.
Nem volt kisasszony-hely sose a ká-
posztás-sasszés B.-patika, nagyon jó hely. A vécé
felé vezető lépcső tövében álltam A.-val és O.-
val. – O. készült Angliába, nem, mondtam, az
ottani lószínt nem szíjgyártói és nyergesi szem-
pontból ismerem, jó, ha akar, tudok egy boltot,
szakboltot, a Thackeray Streeten – vagy Dickens
Streeten? ez túl jó lett volna –, de sokra nem
megy vele, azt hiszem, dán importból – dán im-
33
portból! Hamlet! – árulja a legtöbb mindent az
öreg hapsi, ha él még. Na, a káposztás sasszéra
nem sok rábeszélés kellett, s még a rám, jellemző
mohósággal, hogy kisasszéztunk, elköszöntünk,
visszaugrottam, betéptem egyet, rá egy rozét, me-
séltem a portugál rozé történetét Londonból
még. Ismert történetek.
És hagyjuk is a története-
ket, hagyjuk a Birkapiac, Pásztorpiac hivatal-
noktalan és turistátlan téli macskakőfejeit, qua-
qua-qua, Bevilacqua, Beckett, Beckett éppen kifor-
dul a Riverside Stúdiókból, francokat láttam,
egy antikváriumban vettem egy könyvet, ott for-
dult ki. Ennyit a történetekről.
Nem tartottunk
sehol, irtó júniusi forróság volt, messze sötétlett
a BEAC-piac épületének bontott salakbetonja,
jöttem poros jegenyék és kínai feliratok közt,
mondtam rokonom, a T. Jánost, ki skandináv
bajnok volt galoppban, Hong Kong-ban is járt,
na kingkong, nincs hír, a dollár megy le, vele a
font, most kéne mit tudom én, most kéne a flekk-
honorárt duplájára emelni, vagy már tavaly is
kellett volna, mikor a dollár ment, ment, gyalo-
golt föl, nem fogják emelni, mondtuk A.-val és
O.-val; vagy hát jobb dolgunk is volt, jött régi
kocsmázásom, E., E., emlékszel, mikor sakkoz-
tunk vasárnap kora reggel a D.-büfében, és be-
jött
az a haverod, és nagyon untad, azt kérded:
hoztál barackot, ja? mert akkor fizeddgi, oszt
kint meg’ hatod. Erre a történetre, de mon-
dom, nem dadogtunk, szép tisztán ejtettük a
szót, erre emlékeztettem az E.-t, aki most ott la-
kik a B.-patt. környékén, na nem, így az E.,
34
különben nem talá’ksznánk itt állandóan, má-
sodszor találkoztunk. Ingem
lassan
megszáradt,
a B.-patt. vécékhez vezető lépcsőjének tövén, a
káposztás sasszé – kisasszéztunk a rododendro-
nok köz’zé, elváltunk, mondom, én a rám jel-
lemző mohó-
sággal még vissza-
mentem
egy rozéra, az volt, A. ajánlotta, ó, új fejle-
mény van a B.-patikában, egy nagyon jó rozé,
a rozé tényleg jó volt, de mit mondjak, eltűn-
tünk hárman
kétfelé – én visszamentem
még
– hullt szét a nap, aztán összeállt, alváshoz –
egy deci
rozéra, még egy sasszéra, ma csak néztem hát-
ra, szellőztettem, a sasszé elment, mondtam, de
ha bármi hírt, különös hírt mondhatok, ez lesz:
nem a feldúlt B. B. út – kész őrület, mi? hogy
keveredtél ide? kérdezte B. barátom telefonon,
Gy. B., ki ott lak, jó, mi? hát a BEAC-p.-t is
pont kifogtam, de a Lehelre épp mit mentem
volna… nos, ez van, a végtelen szabadság vá-
gya valami – csak a munkát, medvéimet és a
Kártyabajnokságot nem érintő – nagy fáradt-
ságból oly teljes bennem, hogy egyszerűen…
na, tényleg amit múltkor mondtam. Csak
megállok egy-egy sarkon, most hogyan haza?
Könnyű a fehér tigrisnek – franc néz ilye-
neket! – eltűnik a tök-mindegy-neki-évszak bok-
rai közt, ő az állati unalmat éli, olykor szét-
szaggat valakit-valamit, tisztán eleségért, de
35
nekem ebből a napból – kíváncsi lennék, A. és
O. hogyan végezte, Gy. B.-ről kb. tudom! – ez
maradt: se büszkeség, se gyalázat, ez a szabad-
ság, és akkor ez még mindig a szabadság. A
szabadság az, hogy
ma megyek
át a Fő-
vámtéri
csarnokba,
ahova
tegnap
forró
délben
nyugodtan
mehettem volna, de én a
szabadságommal
élni akartam,
így mentem el a bontás alatt álló BEAC-piac-
ra, csak mert a 86-os busz pompásan a B. B.
úttól lejjebb ment, de hát a szabadság rövidlá-
tó, nem láttam magam, ahogy a bontás alatt
álló BEAC-piacról, már csontszárító hőségben
– dél volt –, ingem is megszáradt, mentem,
mindenféle utcán, apámék laktak itt egykor,
nem volt semmi hírem semmi emlékről, nem
volt hírem emlékről, így lehet ezt, nem az hogy
nem emlékszünk aztán, a londoni portugál ro-
zéra azért emlékszünk, a B.-patika rozéjára,
meg ahogy ott álltunk hárman, A., O. és én a
lépcső tövén, mindenki békés volt, nagy tás-
kámmal szépen félrehúzódgattam, hír, mon-
dom, a vécécsapunk zúgása, megint szerelőkkel
fenyeget, nagy lajhárok fogják verni falunkat,
egy ilyenre is emlékszem. De másképp: az em-
lékvesztések lassú másnapossága kísér minket,
36
kedd, szerda.
És a szabadságom az csak, hogy lassan nem bí-
rok semmi értelmeset elintézni, s csodálkozom
rajta, ha mégis, állok egy sarkon, teljesen mind-
egy, merre indulok, romterepeken bukkanok fel
a teljes határozatlanságból, és a Ság teteje
mind közelebbről sötétedik,
csak épp
megtévesztésül
ragyog az aszfalton a nap.
37
Fügellék-MUV-helyetti

(Vissza a reáliákba! Fogjuk kurtára!)

Sibreszéd (I.)
Kis sírbeszédelgés
Egy sibreszédet hoz Budára át a szél,
visz Pestre át, mint én vittem a jeges
Lánchídon, eszelőd ember, eszelősöd, te magad,
hoztam csak és csak a Hunyady térről a kolbászt,
a hurkát; mely hűtlen lettem a Lehel a Klauzál
térhez is, maradt csarnokomnak
a Vám,
a Hold,
a Fény.
Nyugi. Nagy figura dőlt itt ki, épp túlvilági
bejelentőhivatalában a kártyát tölti,
lyuk e kárty, igazi lyukkártya, töldi-
böldi belé, tölti tehát, félre félrefogva
volt földi életét. Nincs fia-hamlet, halmazati
hinnya-finnya-hamlettye nincs, kinek a síró
hegyéli fákon legalább valami híja jelenne
meg, szelleme, hogy hamlettyinek lenne rulla
valami fingja. Csak kidől(t), itt dől ki,
lyukkártyáját jobbak helyett tölti, töltögeti,
míg valaki a fotelja elszakadt, Londiniumban
egy londínertől vett indián poncsó pokrócát (Sors-A-Nyelvit!)
öltögeti, szétszakadt sok munka alatt, végül
keze fájt, szive-tüdeje fulladt, kidőlt a helyekről,
nincs többé fogalma parlament(er)ekről, ereklyékről,
menhelyekről, nem dobál szottyadt barackot az ószeres
fejére az erkélyről,*2 helye eztán a lapokban a mások helye lesz.
38
Sibreszéd (II.)

„Ő, fohászkodott!!”

Eggésszen sallangtalanul: ki fohászkodott itt

csak egyetlen boldog napért, amikor hajnalban nem
éjjel hullt hóra ébred, mely a madarak gyötrelmeit
fokozza, további szotyolahazaszállítást jelent
cinkéknek, Közelije sápadt faggyút a Vámból,
ő a Fényről szotyolát, mondja, cinkegombócot,
féllábú mezei verebekért kell aggódnia, kutyája
ügyében telefonálnia, barátjában kételkednie,
kirugatását levélileg tudomásul vennie,
egyáltalán, az irodalomra mint helyzetre gondolnia,
erőszakos telefonálókon dühöngenie,
hányszor-elmagyarázta-dolgokon tépnie gyérült
haját, hallania a hivatalnak u. a. packázásait,
gázárakról olvasnia, háborgásokat fülibe vennie,
fulladnia már öt-hat fok mínuszban is, oszlopnak
támaszkodnia húsz méterenként, mikor lesz (ld. Jékely)
neki egy boldog napja, ki oly boldog fiú (ah, Hold!)
lehetne, lehetett volna, ne kelljen, mikor lesz az,
hatvanezerszer megrágott témáitól untatnia mást,
más hetvanezerszer megrágott témáitól untatnia mást,
más hetvanezerszer megrágott témáitól kapkodnia fejhez,
mikor lesz, csak egyetlen boldog napja mikor lesz,
sosem lesz. Nem is lett. Mert ezt hétfőn mondta, de
hétfőre kedd jött, és nem hisz a keddben, keddre
szerda jön, és ő nem hisz/tt a szerdában, nem
hitt péntekre a szombatban, kilógó alsógatyában, igaz,
hosszabb-a-péntek-mint-a-szombat, nem kell pirulnia
falujában, és mégis, épp az oly sok-sok szép és jó és
boldogság miatt, ami hétfőtől vasárnapig és megint és tovább
és van, épp ezekért olyan elviselhetetlen mind a többi, ami van/olt.
39
MUV ∞
Csorák és az Örök Visszatérés
Álarc, MUV, nincs-befejezés, MUV, a többiről mindjárt.
Az euklidészi pontnak nincs kiterjedése. S van ilyen vers is.
Jelölhetetlen, leírhatatlan. De nem az, hogy a tavaszoknak
kellesz, mint lassan száz éve Rilke mondta, egy másik
végtelenben, nem, nekem nem kellenek a tavaszok, az őszök és
tavaszok és telek és nyarak azt a hamis, tév-, mégis valós-véget
hozzák, mellyel könyveim széthullanak, medvéimet, famadaraimat
s a többieket nem simogatja meg naponta többször senki,
és könyvespolcaim egyikéből, mely a szobrászat lényegét
értette meg velem, s ezért nem is fotóztam – a tömérdek
zászlócskának, kirakott képeslapnak, a kidőlni készülő
térképeknek, tépett, sokszor még huszonöt éve élt madaraink által
megtépázott papíroknak, az-egésznek-mint-térnek oly élete
volt, hogy kép azt vissza nem adja, ülni kellett sokat előtte,
s én ültem,
és nekem nem kellett a tavasz, a futyunkarintó-bokor
ernyős, nap- és esernyős virágzata, annyi volt csak nekem, mint
bármi más, alig jobb egy sárba-pocsolyába hajított, kukából
kilógó nap- vagy esernyő vázánál, lábsérülésem után úgy rákaptam
az itthonlétre, nem kellettek a kocsmák, szerencsére kevés telefon
ér, csak végszükségben, munkaügyben, vagy akik nem tudják,
nem kell
hívni, és találkozásokról, sajnálom, végképp szó sincs.
S nem az, hogy végességet cseréltem fel végtelenre, és itt-térünk rá
erre: az euklidészi pontnak állítólag nem volt
kiterjedése, erről sokat írtam, nem úgy, mint arról, hogy
IGEN, NINCSENEK, igen, csak azt lehet igen-igen-igen mondani, hogy nin-
csenek például halvacsorák a hártumbuginós kertben, ahol a hátrugmunidó
40
oly gyengédséggel simogatta hátunk, és bugi szót halkan, Oscar
Pet(t)tersontól lopott spanyol (de vicc, hogy épp brazil, tehát por-
tugál) nóták, portóit ittunk, nincsenek halvacsorák, halva Csorák,
Csorák meghalt,
Zed’s Dad is Dead,
nem csorákol többé gyengéd szivével
könyvespolcát (e leképzelhetetlent, leképezhetetlent, feltérképez-
hetetlent, melyből a térképek mindig oly esetlegességgel
lógnak ki, jellegükhöz híven, hiszen a térkép legyen igenis mobil,
és-) nézve, Csorák nem rakja rendbe többé a térképeket, minek is
kellene, Csorák
meghalt.
Kivackoltam a lábamat, és meghaltak szá-
momra a tavaszok (épp idejük volt), meghaltak a kocsmák, meghaltak,
hogy boldogan járom hülyére magam kora reggel, hogy elketyemeljen,
hogy elkatyamoljam az egész napom, nincs euklidészi pontnak
kiterjedése, ily pont jelölhetetlen, hanem én
egyáltalán nem ily
euklidész-i pont vagyok, holmi I-n, de ezt most hagyjuk, megírtam,
így, a pont-az-in abszurditása, nem, én Euklidészt megírtam, Csorákot
nem írtam meg. De hagyjuk a francba Csorákot.
Könnyű volt euklidészi pontokból vonalat összehozni-rakni! (Kérdem,
persze, hogyan. Húzták, húzták a répát, de nem jött ki a répa a
russz mesében, pedig bábuska és dáduska és Vnucska is húzta, Vnucska
lehet történetesen az ifj. Csorák, később, id. Csorák halálát követően
maga-csoráksága, egy szál, húzták az euklidészi pontot, melynek nincs
kiterjedése, és az egész ország villamosítása plusz az én nem tudom mi
létrehozta a szerencsére már lassan feledtem-mit. Vagy szemben ezzel
a korlátlan lehetőségek birodalma: az euklidészi geometriák megdőltek,
és annyi kis euklidészi-spanyol-étterem, portugál étterem, nem-euklidészi,
pardon, már én is összecserélem, annyi kis nem-euklidészi-spanyol
étterem nyílt, annyi kis nem-euklidészi-birkaburger, de annyi, hogy
41
megkérdem: ha van kiterjedése,
ismétlem,
ha VAN kiterjedése a pontnak,
két pont közt mi a legkisebb távolság? Hogy mikor az egyenest, a kört
stb. alkotnánk, egymás mellé kerülhessenek a pontok úgy, hogy egyrészt
nem fedik át egymást – mert akkor miféle pontok ők, mily különözések,
vagyis hogy a lehető legközelebb legyenek egymáshoz, mi az a távolság?
ha van legkisebb távolság? S nem is kell
külön
kötekedés ehhez
(Csorák, mellesleg, egy nagy kötekedő volt! kajánul kimentek te-
metésére, akikkel kötekedett: a kis-nem-euklidészi-arany-ponty és
a Fekete Pelikán törzsvendégei, s egy-egy őszinte könnyük is hullt:
most már csak nejük fog kötekedni velük? most már a pénz elértékte-
lenedése folytán akár el is válhatnak, vigye az asszony, a Csorákné
– zajtalan! s ha van – a felét, kitörölhetik a seggüket a maradékkal,
halálig a munka rabszolgái lehetnek, és a fejlett nagy
köztársaságban lépcsőzetes munkanélküli-segély-leépítést javasolt
valaki, láttam, mikor a 3sat-ot a Hertha–Bielefeld és a Stuttgart–
Glabdach vasárnapi meccsek eredményére kiváncsian kinyitottam; nem, Cso-
rák koporsóját nem nyittatta ki senki, de ez nagyon messze
vezetne, nem nyittatta ki senki, a Hertha nem bírt a Biele-
felddel, ecra, nem, mert Csorák útja, s nem is Csorák útja már,
igen messze vezetett, s volt-e, ki azt mondta volna: „Csorák, te,
annyira kellettél volna te még a tavaszoknak”, szétment volna
a függöny, ahol operabérleted volt, az operában, ott, ott,
előlépett volna a táncos vagy a Latínó, s mint a kisvendéglőben
a portugálakác alatt a spanyol faldangót hallgattad, a tangót,
és még mindig jobb volt, mint a Pista-A-Slágerlista a ker. adón,
hallgattad, simogattad a leendő Csoráknét, futyunkarintó-bokor
árnya lengett, itt följebb lakik a Sándor Mester, mondtad, és az
esernyős virágzatú növény alatt estél az árokba, nem kellesz
te már, Csorák, csak egyetlen ároknak, a sírnak kellesz te.)
42
De
ha a pontnak kiterjedése van, s mert
nem tudjuk, hol a legkö-
zelebb pont, mert a két pont közti végtelen távolság, mintegy
a geometriai lélektől lélekig, meghatározhatatlan: nincs
mód rá, hogy köv. pontot rajzoljunk fel, egyenes nem rajzolható,
kötve hiszem, hogy kör vagy egyáltalán bármi is rajzolható
lenne, két pont közt a végtelenség van ott, egymást követő
végtelenek sora a meg nem rajzolható pontok sora, és a temetés
után, Csorákot a későbbi kukacokra hagyva, elindulhatunk, hogy Can-
tor matematikus urunkat a hallei elmegyógyintézetből kihozzuk,
mondjuk néki: megtaláltuk a számtalan végtelen létezésének
megoldását, végső soron leszámolhatóak a meg nem rajzolható pontok,
a világ állítólag létező tömérdek érvénytelensége (ily pontja) is
leszámolható, ha nem kakaskukorékolással, kertvendéglőzéssel,
tavaszokkal foglalkozol, hanem hetente egyszer mész csak ki, akkor
is tök(életesen) idegen neked a csarnok, a Vám, gyakorlatilag
a Hold, a Fény, a vám fényholdja, a fény holdvámja, a hold vám-
fénye, és többet vesztesz a holdon, mint a napfényen, s fordítva,
nincs napfény, nincs holdfény, mert a pontok kijelölhetetlenek…
…????
De hát van hold, van nap, van fény, van fenn-és-lenn-dangó,
van S. Mester volt háza a hegyen, van a kis kisvendéglő, nos akkor?
Vannak ők mind, van minden – mint körzővel, tussal,
grafittal megvont durva valószerűség, de semminek sincs
elvi, elméleti eredete, minden megvalósíthatatlan,
legföljebb össze lehet kettyinteni, fel lehet vakolni,
az euklidészi-és-nem-euklidészi pontok körül autókerekeket
lehet forgatni, legföljebb így kerékbe lehetett törni,
s ki mondta, nem húznak karóba ma már, fakticitásként
minden van, materiálisan.
Ezért egyrészt minden tudósi duma
fölösleges, legföljebb azon vitatkozhatunk, Andersen vagy
Csorák halt-é meg.
43
Betértünk hazafelé menet a Fekete Flamingóba.
Pelikánba, lecsavarjuk Pelikán tollunk kupakját, a végkielégítést
megadjuk a magunkéból Csoráknak, nem hogy, mint Ottlik Drugeth ura
mondá, „minden”, pardon, „semmi… lázadás… nem isteni eredetű”
– pontatlanul, bár sok ponttal idézem, nem, semmiféle materiális
és földi rend nem isteni eredetű, mert hogyan lenne az isteni
eredet materialista, akkor meg? ha nem is elméleti eredetű, minden
csak úgy VAN, Csorák képzeletemben megtörli halleves száját, s köny-
nye mellett taknya is a tálba pottyan, spongyát, szalvétát rája!
Végtelen-pontokból a Gellérthegy-töve tavasz nem áll össze többé.
Nem Semmi!!!
S ez az Örök Visszatérés! „Nézzétek”, mondják a pincérek,
„Csorák visszatért! Itt a Csorák úr!”
És a séf is
előjön, „rendel”, a séf is ritkán mond ilyet,
Csorák fölé hajolnak, a tányér félretolódik, mint materiális
valóság, Csorák előtt már egy bűvös papír – közben mobilon
közlik a kertvendéglővel, a kertvendéglő közli Csorákkal:
sikerült a hallei idegklinikáról kiszabadítani a végtelenelmélet
depressziós, súlyos – enyhe szó! – depressziós Meggyötörtjét,
jön, két munkanélkülinek ad ezzel munkát német földön,
még tűrhető segély fejében kisérik, és Csorák fejében
a végtelen-jel, a ∞ cáfolata kavarog: hiszen ha
pontokból összerakhatatlan ez a szupersemmi, a végtelen,
mutatja a séfnek, közben hozzák a fél liter kevertet junájkummal,
mutatja, nézze, „nézd… hadd tegeződjünk”, ez is lerajzolhatatlan,
a végtelen még csak jelölhető se, nem is lejöjehető hetojöltehő,
te tahó – tahó vagy te, vágja pofán Csorákot a séf, és Csorák
ebbe hal bele újra, és nem is folytatom, ad infinitum (ami,
bizonyítottuk, jelölhetetlen, s ezzel a vers is véget ér, holott
végtelen – és Cantort visszaviszik Halléba). A hallé az abrosz-
ról feltöröltetik, Harlemben az Essing-bár bezár. És
44
ilyen
vén
fejjel Csoráknak is ez volt tul. képp a legjobb megoldás, hogy má-
sodszor is meghalt. De nekem a tavaszok, a reggeli séták stb.,
bár még
nem vagyok az első halál után, mint ő, nem kellenek, nem
kellenek így se, nem, így sem, a többit majd eldöntik helyettem ők.
(Ellesett beszélgetés: Iszonyú, Angyal, ha ez így fog
menni, mint a futyunkarintó-bokorral, a tavasszal, mely
nekem aztán többé nem kell…
„Igen, és? A vámmal, holddal, fénnyel? Vámmal, Holddal…?”
„Akkor az egész életem vissza fog térni! Minden végtelen!”
„Utazz el valahova.”
„De mondtam, nem tudok, többé sehova.”
„Halléhoz mit szólnál?”
Szólt az Angyal.
Mielőtt lelöktem volna a Gellérthegy sziklás oldalán. Kedvet-
lenül szárnyra kapott, távozott Duino felé.
„Angyal, Angyalka”, mondtam, én hazug.
De így is francosan rossz volt.
S tudtam, ez marad is, míg.
Én, a megbízhatóság szobra.)
Akkor egy mozdulatot éreztem (MUV, gondoltam még utolsómmal,
MUV ∞) – és vége volt.
…Ennek a költeménynek. (Minden hazugság.)
Fanyar kéj, belerontani.
(Ad notam: minden írás túlírás)
És minden: angyal volt, tényleg, és korsó, és iszonyú zúgás,
úgy törpültem el a Nagyobb Lét közelében, mint kik vi-
rulni akarnak, és semmi sem érlelődött. Hagyj, szürkeség, mond-
tam, itt minden visszatér – ugye, nem semmi, mondta
egy hang –, és minden összhangzik! Összhangzott és
visszhangzott minden, és… felhívtam a második számot, öregem,
45
mondtam beteg a lábam, pénz kéne, nem tudnád hozni, mondjuk…
Vedlés, levedlés. Levedlem magam a Gyere-Gellértben, levedelem!
(…rég tartozott), igen, nem
tudok lemenni a lábammal, itthon nem tartok. Képzeld, a Vámba,
a Fénybe, a Holdba se járok már, nem is akarlak
zavarni telefonon, én se szeretem, és Bécs…
Tönyölhalma se elérhető nekem, hahaha, egy vasúti fülke,
a kimenés hajnal-
ban a Keletibe, nem, jól jött a lábam, mint rózsa,
melynek tömérdek pillája alatt semmi se nyugszik,
nímandok álma lenni oly sok mit-tudom-én-mi alatt,
francba fordítsuk. A nyár is oly nagy volt,
és nem kell. Ennyi volt igaz: hogy mindig teher volt,
az Úr, a Mennybolt,
és igazán sohasem kellett,
és csak röhögök, hogy borsózöld nadrágot akartam
érettségizős koromban, jól beleizélni, fanyarul,
nem megy tönkre, angol szövet, hogy mármint
a megdolgozás után is – a tenger alatti
üregekben! nem semmi, ismétlem –, hogy megfulladunk, ha
minden halál az, elfogy éj, bor s cigaretta, és nem kell.
Nem cigarettázom, nem gyújtok tavaszokra,
elhull a Csorákok csokra,
felőlem! ó, Angyal, járj el Uradnál,
hogy eztán mindig szobámban időzzem!
De mi lesz könyvespolcommal, medvéimmel, kik
simogató kezem nem érzik, famadarammal,
iszonyú minden, mi? Angyal?
Te parlagi
végtelen, te, hogy csak szárnysuhogásod, többé azt se hallani.
– – – De igen??? Csak nem s nem hihetem, asszem. Azt hiszem.
46
Botanikumok s mineráliák
Egy Goethe-kisember monológ
A kerti lak.
Még hagyján.
Már oszlopcsarnokos.
kriptaszerű, fehér,
hátra úgy… pajtahosszú –
terve, uralkodói
elvonulhatásra, bent
istennőkkel, istenekkel: hm! –
a falon, mint filmkockákat
nézem délutánomon,
hallom, semmi szélesebb
réteghez nem illhetett
az ily javallat, az élet
efféle módja, stílusa…
Hevertem egykor talán
végigtolmácsolt éjszakát követően
a kerti lak
közelében a fa alatt.
S inkább, mint Schiller,
nem miként Ő.
Vagy ki tudja.
Jó barátom elvonulni
Füredre megy, jártam arra,
álláskeresés helyett,
még atyai vasútbérlet
jóvoltából, néztem a
kihalt kikötőt, az élet
semmi köz-egyeztetési,
moralisztikus, menekvő,
miniszteri s elvonult
47
formájú sok ellentétét
nem foghattam fel, nem is
vágytam rá, A „félkegyelmű”
című könyv volt útitársam,
nem elnéző klasszikus, nem
megbocsátható-cirádás
lényeglátás, melyhez képest
Schiller „rövid barátságuk”
során Goethének, ki persze
küzdött saját korlátaival,
ami a teljes szabadság
ép, mégis torz képzetével
járó áldás, bár termékeny
átok… fogjuk rövidebbre.
Gesztenyefa alatt… Weimar
macskafejecske-kövein,
rossz lelkiismerettel két éjjel
egy emeletes ágy mélyén,
a kerti lak oly nyomasztó
emlékeivel, csak elmúlt
valami úgy 61 vagy
62 táján, Goethe
azt mondta a naív Schiller
furcsa, eszmei és eszményi
individualitásaira: inkább
botanikumok s minerálok!
Értsd: ásványok és növények.
Herder az abszolút törvényű
művészetet a maga
tán csekélyebb érdeméből
nem nagyon hitte s akarta.
Én a gesztenye alól
feltápászkodtam, nem lett hőn
kedvelt ottlétemből a fehér
– !!! – pantallómon semmi mázolt…
48
semmi. Megtapogattam még
a kerti lak oldalát,
mintegy cserepes-zsindelyes
felületét, nem, szédültem,
holott itt függőleges
tényezők is szellemek
járta síkok voltak, öblök,
szerelmek s bölcselkedések
nem utánozható helyé
viselte minden, a kelő harmat,
cipőm zaja az ágy alatt,
klasszikumra, politikumra
mit gondoltam volna! Tolmács voltam,
nem az istenek tolmácsa,
ami azóta se lettem
– mert nincsenek istenek már –,
inkább a Gellérthegy alatt
hazatérve a minap,
lábficammal, azt gondoltam,
kerti lakomba csak levonulok, mint
tenger apálya,
de mily dagályból
térek meg? nem úgy mint Goethe,
akinek nyomát se érem,
mert már nem nyomokban járunk,
egy erős lábficam épp
elég, hogy a világból, s nem
fejedelmi udvarokból,
nem a társasági fényből:
a kocsmák füstjéből! rozzant
asztalközeiből is ki-
emelintsen, vissza ne vágyj!
Vissza ne, már, irodalomba,
csússz a makacs kis kerti házzal,
esti kérdetlen ebeddel,
49
a katalánnal, nem az
andalúziaival,
veregesd meg kutyád fejét, csússz
képzeletben a folyókanyarnak,
de még a sárperemen akadj fenn,
ne máson, csak a sárperemen,
ne kutyád cibáljon vissza,
sehova ne menj, csak képzet
legyen az a domboldalban
tovább rozzanó kerti ház is,
maradj otthon, krumpliért menj,
hozz haza bort, társas ne légy,
derengd végig napod, mint a
koalák, várd a Schalke 04 rangadóját…
Kontra-s-valós-klasszikum
kis ismeretterjesztő filmek
világát vedd
istenek eledeleként magadhoz,
máshogy ne áldozz,
botunikumok és ásványok
hegyfokaira se bámulj,
és ha akár egy gellérthegynyi
hó-roncs az s por-maradék az,
képzeletedben
különös hírét-se-mondó
légy, de míg lehet épséges
torokkal.
S hagyd el…
50
„De ez is hamis képet ad…”
Két pont marad csupán, el, csak két pont marad,
a többiben a kezdet pontos, akár a vég.
Kihúzkodják a két láb megannyi visszerét,
és nem érzel utána komoly fájdalmakat;
és este ugyanakkor, hogy magad megereszted,
prosztatádra gyanakszol, szeded a Peponent,
de így sem sejtheted, sok sajgás mit jelent,
hátha az aranyér, súlyod, mit felszedettek
veled gumis gatyák, az öv nem ellenőrzött,
egy-egy lika, s a lik, eleve, a tudományos
nevek jönnek elő, megtérsz még Derridához,
ki Artaud-t s Pollockot elemez, s te kifőzöd-
kihámozod magad dolgát e tudományból,
amott a figurális, igen, a test maga,
emitt a test „csak” úgy, hogy vad mozdulata,
mozdulatok sora… böhöm emitt, a vászon,
a fröccsentés, s amott a „lázas” kuszaság,
mely maszatból maszatba keményen tisztul át,
s nem látszik legfölebb, de nincs az, hogy ne látsszon – – –
nincs az, hogy Kafka és Beckett nagy humorista
volt, ez végső modern, kívül-élt-jós meg az,
és nincs, hogy a nevek, ellentét-s-ugyanaz,
mert biztos, hogy a sas, kazahok madara
tovább marad „való”, mint bármi tudomány,
szárnya fesztávja túlleng politológián,
államok pillanatnyi helyzetén, iskola
tanokon, „bárakármit” ha mond a kalauz,
amiképp Kosztolányit egy vad szív visszahúz,
visszalök az ülésre, a plüssre, egymaga
birkózzék érthetetlen, de oly gyötrő jelekkel,
se kazah szót, se sas szót nem kell értenem,
ahogy apa s fia sivatag elemen
51
vágtat, elemien néma – mint visszerekkel
a láb! – az óriási szárnyfesztávú madár,
fején kupak, sisak, s mi az, hogy „szent” fején,
s az egész: úgy, ahogy „nefelejcs tünemény”,
s hogy a róka enyész majd, a néző tudja már,
lekattintja a képet… még valami dereng,
test-mozdulat a szárny, és tömérdek ilyesmi
tud Pollock-képeket fröccsenéssel kitenni
(a róka vére, ritkás sivatag-füveken!),
vagy mintha hevenyészett, nem anatómia,
iskola tan, az elme kötelme, hipotézis
lenne, ahogy a fesztáv kártyapaklija szétnyit
– egy végső véget. Ennyi, egy utcanév, Neander,
Tobruk, Praguik, Csimáz, Svankélán, Namru-Kor,
Artaud és Derrida, a rémek és a rímek
nagy olcsósága ömlik, apró produkciók,
és a szubjektilek és a projektilek
fagylalt s kórzó helyett kinek is kellenének,
és hogy elhanyagolták, már senkinek se méreg:
rég meghalt, hol van az már, hogy este alhasa
sajgására kenőcsöt keres, mely majd a bőrt
begyullasztja, hol az már, mint gyulladt be maga, s be
és be, szüntelen, és alexandrinusokra
aztán végképp nem forgott agya, levendula,
körömvirág krém, bébipúder, kalendula,
mi jöhet Ibuprofra – ez volt akármi prof –,
Solpaflexre, s malacság nem juthatott eszébe,
mert erős dolga egy volt: hogy a sajgást legyűrje,
s már ugyan mit a sajgást! saját ostobaságát!
mert nem sas ő s kazah, se róka hogy a máját
netán rögtön kitépje egy csőr, az irgalomnak
oly túljáról, hogy az… keni, kenegeti
alhas-táját, latol, talán „a rossz ülés”, de
nem rak úszógumit az ülepe alá,
és egyre halogatja a végszót, mit lehetne
52
ma este még bevenni, és mit lehetne kenni,
és nem gondolja, annyit gondoltak már nagy elmék
az Emberalkonyatra, az Istenalkonyatra,
nem gondolja, hogy ez a szerteszálazás
végkicsengés lehetne, Derrida, Kafka, Artaud,
Pollock, nem, ez a szerves folyamat,
ahogy a kazahok kiügetnek a sassal,
és a Látó Szemek nem három-pontra, raszter
képre mérik a rókát, s a homok-ég alatt,
mert mindegy, mi fölül, mi alul, ennyi se
az elmélet, a „szent” állat, ki csak nem is ront,
nem is javít, se poll nincs neki, se horoszkóp,
s a legkisebb anyagrészecske nem anyag,
nem lélek, elmeél, nem, egyetlen szárnycsapással,
suhanva rántja túl ön-igyekezetén
(azt is, mit róla így versbe fröccsentenék!
a Fentet és a Lentet, mint egy szárnyas oroszlán,
egy hőlégkerekes torzó, igen, Apolló,
és nem tudom, mi lenne, róka helyett ha holló
lenne a Szent Kazah egy-célpontja, soha
nem változtatna éltén, nincs neki sohamár,
a nem-rettenetes, nem-irgalmas Madár,
nem tudva semmi írról, mely bármi világé
lehetne, ereké, torkoké, agy-bajáé
festőnek, lelkesültség távol tőle, s hogy az
az egy parányi rész ott azért az egészben,
hogy még fiókaként befogta egy kazah,
be, úgy, ahogy az elme piktúrát, irodalmat,
sőt, önmagát az eszme sipkázza-kupakolja,
és most sátori rúdon él, és ki tudja,
hogyan – – – de ugyanúgy vadászik, mintha ő is
szabad lenne – – – minek tér vissza a kazahokhoz?
Csak a Holló, Apolló ugyanezt kérdezi!
Vagy mégsem ugyanezt. Nekik nem elemi
53
és szabad létezéssel azonos az örök
rabság, sőt, a szabadság megannyi elemével
ő RENDELKEZIK, ő, mint akit odaránt
egy nagyobb Rabtartó –
meghozza a halált,
öröklétet… De ez is hamis képet ad.
54
Genovese, jeans
El innen! M. o.! És ha Genovába. Itt.
Egy nap, délután, ott is délután,
láttam Genova filmjét, Genova:
egy fél csoda, másik felén a világ
van, té s tova, turisztika
sem volt e sötét film, nem sötét város
– volt a jelszó –, a paloták mögé
kell látnod, a kertekre, láss most.
Láttál figurákat, láttál sötét
– sötét város – sikátorokat, és sok
magasházat, palotát, gyilkolók,
egymást ölők, pártosok, messze-érők,
vagy márvány-érrel közel-ragadók:
és mid volt, mi lett a történelemből?
Lassú hajókürtök szava – még az sem!
Vagy a kórusok kocsmasor-helyekről,
hogy éljen, vesszen, éljen, éljen, vesszen:
elhallgatott minden hajdani szó. Csak
te voltál délutánodban. Nincs senkim!
Egy szót senkivel nem válthatok. Óvnak
görcsök, hogy elindult, vonatok rendjén,
lég rendjén, Genovába, mondjuk a
„jeans” eme város-név torzult-szava,
innét a szövet; és te-szövedéked?
Hol érne véget? Durva, gyönyörű
55
zene szólt, beszéd-zene, zongora,
és a világítótorony az égnek
villogtatta már-már beszéd-szerű
némaságát, és nézted, hallva nézted,
és Genován volt halálod pora,
mint guelf s ghibellin isten-ostora,
mint a megtagadott történelem, te
– mely még gyarló ember se, roncsa sem, te…:
És emlékedben már, ha lengedeztek
madár- és harmonikaszóval, kertek,
elhullt, mint soha-nem-látta után
Genova, emberfaj – és délután.
Ó, bár ne lennék e világ során!
Világ, nem tudnád, sötéten rühell-
lek.
Titeket, testek, és titeket, lel-
kek
És a szellem sarába taposik
minden láb, lábam, ige-sort facsarva,
és minden saruk csizmaszára rajta,
bár sose lettem volna itt. Nem itt, nem itt, ne itt!
A szó e sötét városban nem hazudik.
Falak mögé a fényeit!
A délután berogyott fénye. Hagyd, ha!
El innen! Jeans-ben, frakkban, csak el innen!
– – – Itt.
56
„Így látlak mindig én, édes, fiatal orvos,
fehér köpenyben, a kavicsos és porondos
kertudvaron.
De jöjj akárhogy is…
Szemedbe bámulok és csellel kényszerítem
kezedbe a kezem…
ha nem merem.
Igen, eléd megyek és régi orvosomnak
csuklóm odanyújtom, hogy vizsgáld meg, mint szoktad
ütőerem.”*3
57 58
Emlékvers Karinthy Frigyesnek
Fragráns rozé

(„Ez nem lehet igaz!!”)

Utoljára egy Fragrant Rose-zal nyertem,

így elbúcsúztam a lovaktól, nem tudtam,
mégis elbúcsúztam, el, ily tevőlegességektől,
melyeket, ahogy kívülem és nélkülem kezdett
forogni a világ, természetellenesnek
tartottam, ahogy már 45 után is abban
a pár évben a butikot nyitni készülőket, nyolc
kilenc éves fejjel kifejtettem anyáméknak is,
mi a véleményem erről, mi a francnak kell
gründolni, az embert fizessék meg rendesen,
ne pitiánerkedjenek vele, ne kelljen okát
kutatnom, miért halogatják, ami javamra volna,
ígéreteiket miért szegik meg, vagy miért
vezetnek be evidenciáknak nevezett fals
gyakorlatiságokat: mondom, a ló nekem a kívülem
– hirtelen oly kívülem! – forgó világ ellenén
mégis valami részvétel volt, kipengetett és
tenyerembe visszapengetett pénz, nem is pénz,
de hogy én beleszólhatok, megmondhatom, én, igen,
én, aki semmi közös ló túróját hosszabb ideig
– elígérkezve, pláne! – nem bírtam volna, örök
szabadcsapatos.
Most ez véget ért, véget minden
eltávozás, ez a város is unalomba fúlt, ahol élek,
mint ha denevérek függeszkedését kellene látnom,
bár bizonyára a legizgalmasabbak egyike
minden bőrszárny rezzenés, denevérlábnyom,
59
és újra ott tartok, hogy az influenzajárvány
rettegése múltán, jaj, jó-költő-vigasz,
meg-, megfordulok kocsmán, ülök park sarkán,
hallgatom szabadtéri piacon az állatkereskedő
és a rendész pitvarát s perpatvarát,
a kitavaszodás kalandját, avulását.
Megérzem, ez a hölgy pillanatokon belül
kutyáról fog beszélni (az állateledelesnek),
megérzem, mert én is eljövendő kutyánkra
gondolok, meg-megállva kolbászos standoknál,
de elfordulva az egész disznócskáktól, égnek
meredő lábú csirkéktől, s csak nem is gondolom:
„Na, és az emberiség önmagát miért ne irtaná, hát
naná!”, nem, inkább salátaolcsóságot keresek,
mint helyfoglaltságot a vonaton, hosszan főzhető,
nem üveges krumplit, és akkor a Polybéről még
nem is írtam, melynek rendszerváltoztatás előtti
2 forint 70 filléres ára 479 (sic!) forintra ment fel,
és nyolc verseskötetből vehető egy négyzetméternyi
lakpark, és közben helyezkedik el a többi.
Nem, nem fogom
semmire, ami van velem, nem,
hogy egy kilométernyi gyaloglás is kell nekem,
nem szállok villamosra, de bár tudom, hogy drága,
hogy torkom ártalmára van, mégis, mert nem bírom
ki tétlen a hazaérést, cigarettát veszek, itthon
behűtöm a szódát, bár tudom, két nap múlva elszorul
tőle a torkom, behűtöm a bort, bár tudom stb., és
pedig ráadásul mindezzel az van, hogy kiköpöm a szó-
dát, a bor alját a mosogatóba öntöm este, egyáltalán,
hol az átmenet a hatékony kétdecizés és a hitvány
„kannás” konyakkénti, lassú pusztítása (lassú pusztulás)
közt? Úgy megéreztem, mondtam volna, én úgy meg-
éreztem volna, hogy kegyed (az asszonyság, hölgyem)
kutyát fog említeni! Áram körözött hirtelen, de
60
mikor fog körözni áram? Mikor fog? Ezt kellett tudni
a dágványos talajon kitűnőnek remélhető írhoni
Promalee (anyja Oralie) esetében, Scotton Banks,
Scotoni, Scotton Heaven esetében, és nem jött mindhárom.
De számomra régen a lónak még volt értelme, kivittem
kis írógépem, beágyaztam, ne verjen akkora zajt, és
le lehetett fordítani annyi becses zellert, hogy kijött
abból pontosan a repülőjegy, a téli szállás,
a kenyér és a kávé, persze, más nem, s néhány ezer
futam, tízezret is láttam talán. Ez ma nem is menne,
nem is kell. Ez az ember szerves életének értelme.
De értelemnek túl kevés.
Teljesen hitetlen vagyok.
Az eseményeket tényszerűségükben élem meg. Én, mesélem
valahol a minap, s épp ezt mondom, annyira hitetlen
vagyok, hogy ha volna valami ilyen micsoda, mit
mondjak, három szemet kéne bevenni, épp csak fragránsan,
és rozé színre válna, teszem, az arcom, de nem éreznék
még semmit, nevetnék, nem is igaz, hogy ez engem
a másvilágra ír át, egy francot, egy duma, egy hülye
gründolás, holnap én még 587 forintos Polybét fogok
venni, annyira nem hinném, hogy igaz? ez egy öngyilkos szer
(„Az életről se hittem” Na?”), és hogy megyek holnap… de nem.
És már a nyáron aztán végképp nem mennék 684 forintost venni.
61
Kis témakör: A Nagy Helyzet
Parafrázis: „Kis helyzetünkbe
hogy férne a Nagy Helyzet?
Ez a nagy helyzet.”

(In mem. a költő Karinthy Frigyes)

I.
Olvas-e a könyvek áltao a Nemzeth eleo?
Elejnk olvastk, olvastakh. De hagyukj,
hagyjuk ezt. Csak – által, elébb –
a széttört nyelvhez tértem majdnem vissza,
annyira nincs kedvem se, merszem se ezt
elmondani. (Eloaidmidn, eloaidmindegy,
édéseidegym, édesmindegy.)
Szóljunk hozzá, társak, ez maradt, az elv el,
demokrácia van, a nép elmaradt belőle,
de nagy kancellárok népszerűsége is felére csökken,
kis helyzetünkbe a nagy helyzet nem fér.
És mégis, mégis! Fáradozni is
hibajvoil,,, void, ,hjábavl, hiábavaló,
kár fáradozni, hogy ily igazad mondd?
s nehéz megmondani, hogy mit nem kár,
mégis a praktikumok maradnak, a pozíciók
(melyek bonyolultak, kétségtelen,
még a magunké is valami, s ez nem semmi!),
marad, ki mire jut, de néha,
személyesen elnyújtózva, így mondod,
kialudtság illúziójával hajnali ágyon, hogy még
nem kell egyetlen madaradnak odatenni a krumplit,
nem indul élet kutya s más dolgok körül,
62
a józan robot némi lógással, borral,
kevéssel, s úgy, hogy hajnali munkák
után a fél hét és nyolc óra közt bekapkodott
kétdeciket fél óra alatt kialudd, és tizenegykor,
hogy már a postás hőn várt zavarásán is túlestél,
nekiláthass, könnyű ebéddel, a kiiktatott
– max. gyümölcs – vacsora jegyében
akár este hétig is dolgozz, vén fejjel a 65. mezőben
immár, sakkod 64 mezeje után, úgynevezett
rekordot dönts, és elkedvetlenedve
gondold el, kemény műfordítási munkádért, csúcsért,
pénzben annyit se kapsz, mint egy mindazonáltal,
„brr, amúgy”! igyekvőn megfizetett versért egy jobb
folyóirattól, mondom, elnyújtózva az ágyon, „öcsi”,
ezt gondold, „gondold meg,” ezt gondolod,
„gondold meg”, gondolod, s meggondolod, kicsit, mondom,
nyújtózva, de ne is mondjam, mondom, nyújtózva,
kicsit, nem is mondom, s azt mondhatom, ezt gondolod:
„örülj, hogy jön még belőled a szar, örülj, hogy saját
ágyadon nyújtózhatsz el, örülj, hogy sóhajthatsz,
hogy két kiló meggyet vehetsz, három nap délutánonként
ezt eszed, le is kell adni fölösleges kilókból, meg
jó a meggy, erre gondolj, mondom, kinyújtózva, jó a meggy,
s hogy a piac neked a Hold (alig), a Fény, a Vám, a Skála,
vagy inkább BEAC, a BEAC-piac, a beacpiac,
bjacpejcepbjacp, ezek oly szép dolgok,
szép az anyanyelv, az ajnyeayeavealjny, szép, épesz,
pszeé. Annyi szépség vesz körül, és örömben járván,
eits kréedsé, kréeds, eits, örmörmömbörmemböembn
javráan, Jadrán, szép volt az Adria, Velence,
bölcs és hitvány a drága Esti Kornél,
mégis dr. dr. med. nyisz. Egbr. Canovaro Ede vagy
meddv. dr. dr. (egy medve marta meg egykor!) prof. Grms.
Ebeistos Kamill kése alatt végezd,
jaj, bár hinár kavarodna lábadra,
63
jaj, bár az utcalángok esti fonatába valami gazember
belökne a csatorna partjáról, jaj, bár még ötször
vennék el fifikásan a velencei regényeid fordítási
munkáit, ott egye! csak ne a tanár úr, Canovaro Ede
vagy Ebeistos Kamill barátod kése nyomán maradna
arcodból mind kevesebb, géz vérrel nem lehetős, hogy ágyad
alá magad rúgd, lekötöznek, a vasúti kerítés fehérsége
kórházi könnyűcsőszerkezet lesz, és hiába gondolsz
majd vissza nemcsak esti kérdéseidre, llilla lláncokra
nyakakon, akár az édesanyád nyakán, hiába stb.,
még jó, ha a sárarany hirtelen tüdővérzéssel
alvadottan bukdos ki szádból, netán két perc
szenvedés után megfulladsz. Valóban, mire való ez a sok
szépség, mit is olvasni mindet, akár ötöt is, akár
kettőt, akár megnézni a Hamletet, ha valami színész miatt
épp nem, Raszkolnyikovot tanulmányozni, ha nem akarsz
se agyonverni gazdag öregasszonyt, se lelkifurdalást
élvezni (nem bírni), semmi gyakorlati hasznod az egészből.
II.
S persze, gondoltál alkonyokra, mint Rilke,
konyultál le és ágáltál (föl), s nézted,
a trieszti járat milyen is lehetne, hajnalt
érkezni a furán komor városba, a nyugállományúakéba,
és volt terved, hogy Andorrát, Littyenstájnt s
San Marinói Juhot, mind a miniállamokat
(minigolfokat, miniszökdeléseket nyanyákon)
végiglátogatod (stb.), de ebből nemcsak az lett,
letl, teelt, lelttlet, meg a többi, hogy
anyagijaid is biztonságosabban vannak (meg,
mert hogy forgatni odaadnod azért nem lenne mit!
nagyon el nem úszhatsz, holtig munkára
kárhoztatva élsz, s örülsz, hogy van munkád
így-úgy), tehát az utazások, mint amiképpen
64
mindig kőrealista voltál az őrülmények mellett,
elmúltak, de ebből az lett, hogy beülni
egy vasúti fülkébe neked képtelenség, reggel
nyolc (vagy más napokon egy bolond, későbbi
egy és negyed óra leszámításával) után
(francba a mondatot, a mondatból meg nekem van,
elegem, nekem van a mondatból!) találkozni se,
nem, hát nincs repülés, nincs trieszti járat,
dujnó, más dajna, duhajság, dihaj-dánom,
eleve kivédve sok szánom-bánom
is ezzel.
S örülj, vagy borulj, ne pálinkulj,
hogy vannak még lapok! Folyóiratok. Kevésben bízol,
mégis: míg egy van, csak egy főszerkesztő a vidéken, kettő,
budapesti vidék is jó, lásd Világváros Mint Burgyingja,
míg van, ki panaszolja: „Nem olvasnak!” – addig könnyebb
azt mondanod: „Hagyjam a nagy helyzetet! Ne nehezítsem
az én kedves barátom, Alexander Termovics vagy, három,
Rudan Galovics, Fesztum Petyukovics, Grábeny Áldovics
stb. szívét, ne mondjam már aztán én is/se, hogy… és a
többi” addig még valaki azért csak olvas,
a múltkori szám is tele volt érdekességgel,
még amit követni nem bírtam vagy nem akartam,
az is ígéretesnek látszott, egyáltalán, annak
ellenére, hogy csak két kísérleti szonettet olvastam
el teljes érdeklődéssel és az illusztrációkat néztem,
állíthatom, fenntartottam az Olvasó Nép Fogalmát,
csakúgy, mint házi verébke tojónk a verébfajt,
ahogy nyaranta a szegény úgy öt naponként
nekilátna tojni, míg ki nem derül a végén, hogy csak
tottyintás lesz belőle, ám a holt kis cimborája
fa kalitkájának szélébe kapaszkodva ugyanúgy tojna,
mint kezemben, ahol már tojt is, pici tojást, egyet
elkaptam a levegőben, épen maradt, a többi a padlón
tört össze, s persze, a verébfaj szaporításáról szó sem
65
lehetett, a tojások csírátlanok voltak, hát ezt a dilit
sosem vezettük be, pedig huszonhat éve egyfolytán van
verébkénk, hát nem, hogy még itt pusztuljanak ránk
az életképtelen vagy eléhezni hagyott fiókák, szóval,
mondom, ha Totyi is meghal, és senkim sem lesz a Dömi
medvéimen kívül (létük gond lesz!), fog is érdekelni
engem, ki olvas, ki nem (remélem, a Totyi 6-7 évet él még)!
66
Most már egy szű
Most már egy szűk nap sincs hátra –
s kimehetek a világba.
Ha csak a világra vágytam –
miután úgy elkivántam.
Elkivánom és kivánom –
ez világod, ez világom.
Kinti átok, benti átok –
kint és bent is: csak világok.
Sehol nincs túl, semmin sincs túl –
az ember csak nekiindul.
Hülye esze, lusta lába –
szorgoskodik a világba.
Nem is oly túl szorgoskodik –
nyűvödik csak, unatkozik.
Ha nem lenne benti átok,
nem kérnél kinti világot.
Rájöttél rég: egy a kettő,
se kint, se bent nem a kellő.
Francba küldöd, nem kelendő,
szűköl, szűkül, mégis eljő.
Véget ér a hármas ünnep, elmehetsz,
jó lenne, ha lenne „vissza se jöhetsz”.
Jó lenne, ha nem lenne az „elmehetsz”,
nem lenne mihez se „vissza se jöhetsz”.
67
Ami másokra tart
Ami másokra tartozik, már mindent
megírtam, épp írom, meg fogom írni.
Létem papírnyi,
senki ne akarjon egyéb találkozásra bírni.
Köz közeg az: nem bomlott és nem is szent.
De mert az írás nem irodalom csak,
s egyével a másába minek rontsak
– feledjük hagyományunk,
mely szerint földi valónk… égi másunk…
létem rákényszerít, hogy osztályozzak.
Mit látok? Különbség teendő
esetleges másság s oly lelki bendő
közt, mely úgy felemésztene
– épp – téged (engem), hogy végül tényleg semmije
ne látszana, valóban, hantomon füvem nő-
jön legföljebb, szép fű. Mely tisztelendő,
de senkinek nem árthat.
Nem képez konkurrenciákat,
és a többi. Nos, érdektársaságot, más ilyen „családot”
különböztess meg attól, ami pusztán
lény-idegen, a maga léte folytán,
de külön jót vagy rosszat nem akar.
S így tovább. Továbbá el kéne tűnnöd magad javára is hamar.
68
Komikulum víté
Általánoslag
Komikulum vité, fájó röhej,
nekem ez nem túl élni való hely,
élet se itt, se ott túl,
a harang is így kondul.
Kis asztalnál magam daccal harangozok,
odakötik lábam, edd meg a ’penótot!
Penna, egyéb, jó spenót,
minden mód csak rosszat s jót!
Így értették szavam, ahogy betle’meztem,
faragtak s mellőztek, verset elemeztem.
Közben történt egy és más,
elcsalt, üdvös, nem vitás.
Viták helyett sárral vertem nyugodalmam,
így értem el, hogy most élve jól meghaltam.
De hogy „jól”, épp az nincs jól,
nem néma még, aki szól.
Hát lennék érzék’tlen minden érzékemmel,
hát elhibernálnék egész ép eszemmel.
Ne hallanék senki másról,
magamról se – a világról.
Ólmot olvassz, szart olvassz,
érvényesülj, édes pajtás, ilyen verset ne olvass.
69
Üzenem, ba
Üzenem, barátom, megvagyok rosszkedvben,
ahogy ez már itten szokás jobb körökben.
Köreim romlását megakadályozni,
indulok a héten, egyrészt, vásárolni
gombát és zöldfélét, madáreleséget,
de pénzt behajtani, vásálhatás végett
szintén. Így hát hívlak a hét másik felén,
sikerről, kudarcról számolni be szerén,
fogadnék, ötféle választék lesz gomba,
madaramnak salát’ kerül kosaramba
egész bokor! Csakígy lesz sok szép kifogás,
hallok nyavalyákat, jön a halogatás,
pénz kifizetése mégis leginkább úgy
kettő a háromhoz, nem is várom máshogy.
Lassan ezzel telik el a fényes május,
de salátát, gombát, becsülettel mást, hoz,
becsülettel másképp, mint némely csibészek
kihazudozgatnak maguk haszna végett,
sebaj, jó barátom, egyszer a karzaton
találkozzunk azért, fentebb-rét Csarnokon,
hol nem szól szép vers-szó, kantáta, vonós band,
két deci bor mellett eltűnődünk újfent,
miért is vagyunk úgy jó sokan ily nagy-lent,
akkor miért már nem vagyunk úgy tényleg lent?
De íly okok miatt? Az ember csak büffent,
még csak rá se citálgatja az Úristent,
kisajátítják azt némelyek ott „közbent”!
70
Minek kér
Minek kérdezgettek, elmondtam már mindet,
hogy szinte darabra és készen keringnek.
Megkínlódtam vele, szinte pillanattól
pillanatig, hogy nincs kijutásom abból,
amibe jutottam, ugyan nem szerettem,
csak ellene ésszel semmit sem tehettem.
Írtam: mint vadállat, ha rájön, ketrece
vagy végképp kívüle, vagy ugyan-egy vele,
de hát kívüle hogy? ha ő ott van benne.
Ennyi a felelet, egyéb mi is lenne.
A többi: császkáljunk, míg bele nem halunk,
másokkal mászkáljunk: míg bele nem halunk,
gyarapítsuk fogytunk: míg bele nem halunk,
legyünk vagy ne legyünk: míg bele nem halunk.
Éljünk vagy meghaljunk: míg bele nem halunk,
talpra magyarodjunk: míg bele nem halunk,
talpra globálodjunk: míg bele nem halunk;
talpra tyúkszem, jönne: míg bele nem halunk,
Vándor éji dala: míg bele nem halunk,
miénk az éjszaka, míg bele nem halunk,
gépkocsi részletre: míg bele nem halunk,
gyászkocsi elitje: már bele is haltunk.
Mibe halunk bele? Tudja a jós bele!
Meghalni mire kár? Tudja azt a madár.
Arra, hogy semmit se kellene tudni már,
még csak annyit se, hogy naptár s óra mit jár,
az kéne, ha vóna: kéne-vóna se már.
71
Már csak úgy po
Már csak úgy poromban, gyommal szomszédolok,
már aki nem vagyok, de vannak a gyomok,
elég szomszédolás, ha megvan a fele,
nem kell másik féllel sok bajlódás, ugye!
Por, mi én nem vagyok, de vonatkoztatás,
végre kifizettem, ami e lakhatás,
lakhatás e Földön, hogy részben mindig más,
az vagyok, sose én, mégis én felelek,
mit csak cselekszem, azért. Elég is lett!
Ha porom hallana, hallana ködkürtöt,
ködös kikötőből, lópályán szétkürtölt
eredményt, zeneszót, kopott slágereket,
hogy az a megafon még belé nem reked!
Nem hallana fülem – bocsánat, a pora! –
kedveskedéseket, melyeknek jó sora,
rossz sora, oly mindegy már, s csak nem is mindegy,
annyi se, semmi se, mondom, mint széthintett
por kint a Tabánban, nem növök akácban,
nem növök én gyomban, emlékem ha marad,
csak hogy szomszédolni valami por akart,
ha a gyom, az akár egyá’tlán észrevesz,
és nem az, hogy névről lehull az ékezet,
hanem hogy nincs több név, maximum ékezet,
nincs nyelv, nincs gondolat: gyom és akác alatt
összeér a semmi, ami még megmarad,
vagyis él a semminek az a jobb fele,
mely én sose voltam, csak szél hámja vele.
72
Három parafrázis-mozaik
Egy kutya fája
Egy ajtókitámasztó fáról
– mint egy szegélyléc, képkeretdarab –
letört egy odaenyvezett alkotóelem,
az enyv anyagmaradványai
akadályozzák a visszaenyvezést,
és különben sincs
szükség már az ajtókitámasztó fára
oly nagyon.
A fürdőszoba ajtaját támasztotta ki
ez a nagyjából négyzet alakú,
centit kiemelkedő negyedszegélyű
– egyik oldalán szegélyes –
fadarab,
egy zöld kötött sapka szerepét örökölte meg,
célja az volt, hogy egy kutya
a fürdőszoba kőlapjaira hasalhasson,
ha melege lett netán a hallban, kosarában,
vagy csak a linóleumpadlón.
Rést tartott ez a kis darab fa,
könnyebb volt nyitni az ajtót
a kutyalábnak, mely persze bonyolultabb
műveletekkel is megbirkózott,
de azt akartuk, legalább ez a fürdőszobázás
legyen neki könnyebb. Most ő már több
mint nyolc hónapja halott. Most ő már
több, mint az élők, és ezzel mi kevesebbek
vagyunk, és véletlenül ráléptünk a fadarabra
is.
73
Az elkerülés viszonylagossága
Szeretnék bármi műtétet elkerülni,
sajnos, a fenyegetés augusztus óta
mégis
igencsak kerülget,
s mulatságos helyzeteket eredményez így.
(Öngyógyítás: tömérdek fájdalom- és
gyulladásgátló miatt – kiderül: enyhe asztma!
bennem – életveszélyesnek is ítélhető
fulladás: ugyanezek a szerek
kenőcs alakban „begyullasztják” a bőrt
ott alant – megjegyzem: nem is tudom,
pontosan hol
fáj, kisugárzások! ezt hallom, „neked, tata,
a prosztatád sajog a fejedben, azért
vannak olyan… gondolataid, apukám!”
És vicc, hogy már talán csak a tabletták
szedése helyett használt „Külsőleg!” kenőcsök
miatt fáj a táj, az altáj, az alhas
féltenyérnyije. Eleve olyan disznó izé
az egész, holott semmi ilyenhez nincs köze.)
Rettegek. Nemcsak, hogy ez mind hova vezet, de
hogy egy episztolát, egy eposzt kellene, egy eposztatát
írni róla, hogy én, aki csak külső ablakos,
utcán át kiszolgáló kocsmába járok, ha járok,
egy vonatfülke társaságát nem bírom el,
nem utazom többé sehova, nem megyek szerkesztőségekbe,
társaságba,
nem dedikálok könyveket stb.,
én, aki éjszaka, mikor felriadok
– hála az égnek, ritkán fájdalomra már,
vagy csak a vállam fáj lerohadtan
a meszesedéstől, a gépeléstől…
74
…ez is külön episztola! a „munkásság!”
– l. J. A., ez az a munkásság! –,
de mit csináljak, ma is megrohant a téma,
ez a téma,
a karfájás, az izületi fájás
azonban csak itthon viselendő
pokolkínokkal fenyeget,
beleillik egyébkénti életembe…
hol is hagytam el?
Hogy én, tehát,
és Kálnoky kezd eszembe jutni,
akit tizenhét éve csont-bőr-bohém, 53 kilós alakként
műtöttek utoljára, egy vígan szenvedő fickóként,
én, aki ismét nehézkes vagyok, és a szívem is háton cipelt,
teherautós fáskosár, én, aki éjszaka, mondom, ten-éjten
csak a másik szoba, Totyi madaram,
„Életem Totykos!”
felé tudom karom kinyújtani,
nekem minden más már nemhogy „indiszkrét”, de
Totyival töltendő délutánjaim miatt nem telefonálok
délután, és magányomat úgy őrzöm, mint terveiket a baszkok,
a felszabadulásra váró hubulundok és prancsok, sic,
még nem ismert népek, igen, én a még nem ismert és magam
unására unásig ismert illető mindent elkerülnék Totyin s Dömin kívül.
És ezt megint csak olyan henyének látszó és barom
módon lehet kifejezni, és nem is így igaz, hogy
hagyjuk inkább, ne csupán ne telefonálgassunk
„össze”, ne levelezzünk, de
ne is gépeljünk (fájhat tőle az alhas, ne vicceljünk
úgy se, hogy „alhass”! – hogy ezt mondjuk az
alhasnak stb.), ne írjunk novellákat, verseket,
hódoljunk csak
már ha nagyon muszáj,
75
annak a tudományos kérdésnek,
efféléknek, hogy a körré kikerekített pont
az I-n, eleve, hol a pont itt,
az I-n, mely téglalappá testesül rajzunkon,
tehát, hogy egy ilyen pont (kör) az i-n,
ugye, a kör négyszögesülése-e,
vagy fordítva, hiszen egymást feltételezik stb.,
a pont, ha az i része, a vonal, ha az i része,
nem külön pont, nem külön vonal, nem külön kör, nem
külön négyszög – hódoljunk efféléknek, maximum,
az áltudománynak,
ami a világ, s a magunké is,
melynek – „ki nem, fiacskám, jaj, ki nem?!” –
egyetlen valódi tudománya volnánk. Vagy legalább lettünk volna.
Mi magunk, igen, mi magunk. Csak nem vagyunk. – – –
Hogy a klasszikus verset idézzem.
No lám, mégsem minden csak elkerülés.
Aztán az egész úgyis szétkerül majd.
A maradék zubogó forró víz kicsorgatása a konyhai gázbojlerből
A maradék zubogó forró víz kicsorgatása a konyhai gázbojlerből
nem könnyű feladat, eleve mert a konyhai gázbojler évek tódása-fódása,
Gáborzejlnek is hívjuk, Gábor nevű jótevője miatt, aki évek
óta tódja-fódja, ezért is fontos a maradék zubogó forró víz mindenkori
kicsorgatása a konyhai gázbojlerből (Gáborzejl), ne rongálja csöveit
a mindenkor mégis benne maradó zubogó, s a gyújtólángtól talán – ? –
még zubogóbb forró víz. Csakhogy a hidegcsap megnyitásával a melegcsap
oldalán maradt zubogó forró, a gázbojlert rongáló víz kieresztése
76
mintegy „nem biztosított”, így meg kell(ene) találni a helyes arányt,
hogy hideg- és melegcsapot egyszerre (egyidejűleg) úgy nyissunk, hogy
a zubogó forró vízmaradék langyosabb formában (ez mindegy!) kijöjjön,
csak hát nem nagyon értem ezt se. Ha a melegcsapot nyitjuk, újabb
forró víz adódik stb. Az egyetlen megoldás a gyújtóláng elzárása,
a melegcsap nyitása etc. volna, csak Gábor meghagyta, ezt se
vigyük a „végtelenségbe”. A konyhai gázbojler, eleve jól éreztem,
a végtelenség „problémáját” (Gábor) revelálta (T. D.), csak relatíve.
A bajok mindig, tudjuk, mindig a viszonylagosságokból adódnak.
(Nem mintha a végtelenség/ek megszüntetnék őket.)
Természetesen új konyhai gázbojlert kéne vennünk.
Ám ez már nem költői, nem filozóf téma, és Gábor egyelőre
türelmesen jön és javít, teszi, amit emberileg lehet.
Magam is kétszeresen is emberileg nem tudok új gázbojlert venni.
Sőt, ahogy régi írók mondták volna, a gázbojler megkettőzi
ember mivoltomat ekképp. Amitől azonban a maradék zubogó forró etc.
még megoldandó. Mert emberi, hát nem idegen tőlem.
77
Szakmámra gondolni
A tényleges szaktársaknak…

Szakmámra gondolni se szeretek,

mégis minden második percemet
– két elmedobbanás közé
permetként odapergetett
légi semmi – kéri, ami övé.
Nem lennék légi semmi én magam,
állandó névvel, lakhellyel ruházni
engem nem kellene,
de szakmámnak volt némi kelleme,
ez mára odavan,
inkább fél-tétlen, robot-se akármi.
Két elmedobbanás, meglüktető perc
közén a legjobb gyalogolni, de
mihelyt – nem is a ház
kapuján – kilépek, már nem tudom, hova
lenne sora menésnek; hasmenések,
vizelések gyötrelmei kísérnek,
félelmek, elintézendők; és tétova
álldogálások gátolnak, hogy hazatérjek,
onnét, ahová már alig is vágytam,
így élek azonban szívemben
még mindig ott lakozgató szakmámban,
bánnám, ha menne Északnak, Keletnek,
Nyugatnak, Délnek,
ki ne újítsam sérvemet, keveset cipelek,
alig robotolok, magammal szakszerűtlen kitolok,
azzal, hogy – de minek éljek? – ma is szakmámnak élek.
78
Egy régi varrat
Mint ha egy régi varrat, mit a test
feldolgozott egy-sejtig, miriádnyit,
mégsem maradhatna így mindhalálig,
nyugodva, mint magad majd, egyenest,
nyújtozó, a nagy napfényben, mely a
közönséges, napra-nap jeltelenség,
és nem tudja, mi romlásod, szerencséd,
lazulni kezd, bár rég nem önmaga,
vagy analógiát szolgáltat más helyednek,
megugratja, mint te a sort, a rendet,
mert ki mondta, hogy jeltelen, amid –
hiába vigyázod sokszor felejtett,
viseletlen-túlinak hitt varrataid,
egyszerre megugranak, villámló pusztulásaid.
Talán mégsem bírtál teljes alhasból csak a csendnek
hódolni, tenni, nem tenni, amire az aszkézis tanít.
És bicskát nyitsz, sebészkést, mely kinyit,
vagy nézed helyette a kórház legfelső emeleteit…
79
Napi kis na-mi-is
Érti vevény
Egy vényt hagy itt a postás: mehetek
a főpostára egy (kis) csomagért.
Kis csomag lesz, meglásd, bőszítgetett
valaki, küldenek egy kis babért,
de még ha azt, vagy ha Ausztráliából
a koaláktól érkezne – belábol
az ember csomagjáért, fel nem adja
(– feladnám! de feladnám –), a csomagja,
mint Kis Herceg (?) írója mondaná:
az Ember Csomagja, ember naná
megy érte, hasít időt szombatjából,
a Vérmezőn talán „kalászosokra”
bukkan (verebének) eddig az ének.
A valóság kicsit ridegebbé lett,
ahogy mindenkor is hidegebbé tett
mindenkit, vagy dühre forrósított fel.
Arcomon ott volt előre a rossz jel:
„Már bocsánat, mások leveleit
szórják be, adják át nekünk, a mi
számláinkat másokhoz juttatják el;
gyakran; miért nem hozta ki megint, nem
adta le a csomagot (másfél könyv volt)
a Mester? mit kellett érte bejönnöm?
És szólt és hullt a sok (kevés?) szó, mind holt
rögre meddő mag. Megmaradtam önnön
jelemben, s mihez s hol mi lenne itt „jel”?
80
Meddig?
Megint nem megyek el valahova.
És megvannak a pontos okai.
Pontosan meg is tudnám mondani.
De estig olvashatná levelem,
aki… Aki, aki, aki, aki.
Aki csak egy megoldást venne jól,
és igaza van, s nemcsak a maga
szempontjából van „szűkös” igaza,
de a Tágasabb Értelemben is
jobban érez nálam, érzi, hogy falsra
viszek valamit, hogy ez falsra visz
sok jót, jobbat – s van-e legjobb? „igazság”?
hogy így és így kell? És álljunk meg itt.
Ki-ki a maga változatait
éli. Vagy-vagy. Nem jó osztás! A lassabb
külső pályák is hoznak valamit,
amire két-félen, persze, középen,
a vagy-vagyosok nem is gondolhatnak
„Végső soron”, „érdemileg” – a frázis
szavak közt ez mind, s persze, hogy oázis
sose volt a makacsnak látszó, furcsa
és eredendő elhatárolódás,
ennek látszata, vagyis: hogy torlódás
lenne nálad, mint vérrög az erekben,
ha – úgyis alkuszol! – minden esetben
a Másik volna a „jó tudható más”,
nem! Te vagy a más, a hülés, a forrás.
81
Hány cukorral a kávét
Hány cukorral a kávét, a napot
hány kávéval, az ezt-meg-azt hány nappal?
Meddig tartanod? Meddig jó alappal?
Kitartanod, eltartanod, tanod
vagy gyakorlatod. Elkezd ködösülni,
és most már úgy hiszed, a légi Semmi,
amiből neve, címe és alakja
lesz annak, amit rámásolsz a napra
– hány cukorral? esernyővel? kalappal?
vállrándítással, békésen, haraggal?
falhoz csapva, rádőlve konyhacsapra
(jó régire, vasmedencésre), vagy csak
töprengve, meddig még, s így kiötölni,
meddig hatolj e héten; sokszor, bár szólsz,
nagyobb a némaságod, hogy
Emmá’ Nyóc!
Annyi mindened ide oszthatod!
Igen, ez az egyszemélyes ügyosztály,
ahol nem az van, hogy jól felfokozzál
mindeneket, vagy vigyázz, csupa csapda…!
És az se, hogy a falhoz odacsapva,
satöbbi. Ez a Végtelen maga!
A fekvő nyócas ügye. Mint kutyádat,
húzod-vonod, húz-von ő, jámbor állat,
vadállat, de ha meghalna, tele-
sírnád érte szobádat,
s még vele se vagy jól… vagy csak vele?
82
Amire nincs szó, épp csak az
Amire nincs szó, épp csak az
oly egyértelmű járműtártság,
ahogy a hajók sorakoz-
nak a fényben, durva szandál, láb,
kolor ing, ugyanaz az ember
kétszer-háromszor; valami
hasonló óra utasa. Szél-
nadrágod mélyzöldje leng, jel,
s mély zsebekkel,
a pénztárcát, zsebkendőt, kisüveg
bort jól lehet benne tartani,
pogácsa bír morzsállani
mellettük. És a hirtelen, már őszi
szél. Aztán, mire olvasóm, olvasod,
december. Fagyogat és olvadoz.
Csak az idő, az nem tud elidőzni.
Nem is. Sajnos, úgy benne az időben,
hogy nem tudok már elidőzni én sem.
Elvész járműtágasságom, el fényem,
sok hülye tartalomért hajósorakozós,
régi-vaskorlátnak támaszkodós jó ürességem.
S a többihez nem kell, hogy az ember jós – – – – –
83
Merre, hova?
Hova? Nehezebb kérdés. Van helyette
áthidaló megoldás: ennyi: merre?
Menj valamerre,
aztán majd kiderül, mi a sora,
s ha odajutottál, látod, hova.
Ilyeneket könnyen mondhat az ember,
mondd csak, amíg valaki jó pofán ver,
hogy neki másfél órát tülekedni
kell, közlekedni,
te meg ilyenekkel jössz.
Mint link angyal,
meglógva Uradnak kötelező
gyakorlatából, s ki a te Urad, ha
nem egy bizonyos tandoridezső,
aki nem tudja, merre és hova,
és csak az okos tanácsokat adja,
mint egy link angyal, testtelen (amúgy se
hiszel a blőd hogynézkibe, a képbe),
besurransz pofánverőd szobájába,
megnézni, mi a közelebbi ábra.
Hogy megy? Mire jut? Túl a kvízen,
a focin, három sörön, mostan éppen
az akció jön, és készül szegényem,
hogy másfél órát (na jó, óra tíz
percet) tülekedjen, és megvitassa,
bár neki abból megint senki-haszna
csupán, hogy Vigyor Madara: a csíz…!!!
84
Kis napi befejezés
Jól aludtál, mégis csapnivalóan
érzed magad. A Nagy Éji Zene
– az álom csöndje – is arra való,
hogy végül mit se érhess vele? He?
Az elcsaphatatlan valóban
– mert csak a valóságot nem lehet
leváltani? így mondta Brecht?
nem! hogy a népet
nem lehet leváltani, így fog téged,
épp téged örökké gyötörni
mindenféle csapnivaló való.
(Mely elcsapnivaló,
persze, vagy csak elcsapjuk vele
mindig a gyomrunk? Végezzük hát itt, ni.)
De azért nincs egyenlőségjelesdi.
De még így sínes egyenlőségjelesdi.
85
A késő visszaforduló
Kószál kiszokó
Kószál kiszokó szív,
variáció: „a Kioszkig”.
Karinthyt olvasta
valami nép-laoba’,
felette gesztenyelomb, ív
a teraszon. Vacsorázott,
nézte a rozsdát a lerázott
terítő helyén sok évre rá,
pukkant tüzijáték, trarará
zengett Frantz Intézet felől.
Semmi után. Semmi elől.
Nem, hogy hova megy, honnan nem.
Nincs, úgy fürgén teremjen
valahol ott, vagy folytatott
írmag lehessen.
Emléke is elhessen.
Plakátokra gondol vissza a-korból,
ahogyan arra gondol,
hogy… De elég! És ebben
meg se nyugszik, nem is jól.
Nem. Rosszul sem, jól sem.
Valami, rozzant angyal-szárny, hessen…
86
Emlékdalok
Weöres Sándor-emlékdal
Bukólika
„Súlyos profi vagyok, könnyű balszélmadár,
mégis a libalegelőn focizgatok,
vándornak nem kell így is túl sok életem,
értem-e, érte kár?
hogy le-e, hogy föl-e? hupám hepézgetem,
vagyok kele s kótya, hephupa is nevem.
Avagy bukólika, mert oly mezeien
bújdosom, bukdosom saját magam elől,
mikor a kicsinyek kikelnek ízileg,
ízesen csücsögve magam megyek hátul,
magam megyek elől,
egész derék fajtám utolsó fattyául,
mégis Minden-Felől.
Vagyok semmi-költő, semmibe-költöző,
semmivel-töltöző,
kedvenc tojó helyem literát tallózó,
kedvenc mulatságom egy fociöltöző,
onnét látszik terem, a libalegelő,
hej, Nagy Ég, mit voltál velem előkelő!
Utcaseprő madár lettem volna inkább,
összekapogatnám szódás lovak piszkát,
kompjuterszállító autók jó olaját,
abban tükröződnék holtomhoz olajág.
S a béke odaát.”
87
J. A.-emlékdal
(A proletárszürreál korból)
Ötvenmilliósnak szülte apám
„Ötvenmilliósnak szülte apám
a kárpótlási vashatost, a
lelépési díjat a Kosta,
a Szerventyőpatrol, a Potyafám
éléről távozóknak, s oly igen
azt hitte, meglehet pénz nemiben
kisnyugdíjjal, rézkamattal talán,
feledték a tőkés rendet a mán
Uralgók, s a jövendőbeliek.
De igen illegő s illembe bomló
a praktizáló agy, s hasonló
jött létre, mint mit szavam szétliheg.
Szegény Tédé, nem sakkoztál velem,
nem gombfociztál, a kártyát letojtad,
most magad, mit magadra szórsz, te hordjad,
trágyázzon a prosperáló jelen,
örvendj a vadtőkés elemeken,
míg tőkés ruca csak a fia-borjad.
Osztalékadó-szüntető-elem
jár le benne, ha borotvád lehorgad.
Szakállad nő e szép monarchiában,
hol anarchia-szélte jegyesek
újtőke és sandítás, tengerárban
sodortatod remélt üzeneted,
88
kis üvegkoporsód, palacki posta,
mondom, borostád mímeli vonásod
új-világhoz-illő változatosra;
csak csontra-kiszikkadt a vizesárok.
Mit áthidalnak, s seggüket meresztő
menedzserek nézik beparkozott
hajdan-nyughelyed, és palackozott
mannasört hoz nekik a cicapempő,
lengetvén a legdrágább illatot.
És nem kell rossz murinak se esendő
igyekvésed, magad is feladod,
ha csöppet később születsz, születendő.
Így nagyobb áramokból mint palackot
emeld ki borús égaljba Marxod,
és már másoknak sem remélsz olyasmit,
mit készen másodján-kerékre hagysz itt.”
89
Saját emlékdalom
(Amaz érdekes tüneményre, hogy akik igazán olvasnak, nem keresnek meg! Jó!)
Saját emlékdalom megírhatom,
akár ma, s ki Legfőbb Tolakodó,
bizony, nem ő Alapos Olvasóm,
mint rossz rím, ettől lesz összefolyó
az állag, melyet sem ítélni,
sem figyelmen kívül hagyni nekem
épp nem lehet, már nem a faluszéli
Pilinszky-bolond van jelen,
nem a francia fogoly, kulturált
korunktól már el lenne várható,
hogy ha nem is értékel, „jobb irályt”,
elolvassa, mi elolvasható,
nem tudatlanságban érintkezik,
hagy békén inkább – de ily híveim
inkább képzelve vannak, mindegyik
valós és becses, de ön-körein.
Nem mázol bele, főleg ha az író
esd, hogy már ő se olyan munkabíró,
hogy a félreértéseket cipelje,
vagy öt perc csöndig el ne jutna lelke!
90
„Gondolati költészet”
Négy szál drót
Egy telefonzsinór négy szál színes
– sárga, piros, zöld és fekete – drót.
Mi vezetett véletlenjeihez,
hogy e hívás adódhatott: –?
te voltál, aki kezdeményezett?
s én, kérdésedre, folytassuk e dolgunk,
visszahívtalak? S hogy rejtélyeket
ne szimatoljunk:
egy könyvről volt szó, s költőkollégákról!
Hogy elküldted jó munkádat, s hogy várom.
Aztán: hogy írok róla; de te: „másról
se túl szívesen… nos, ha felajánlom…”
Visszavontam felajánlásomat!
(Újra hívtalak.) De kölyökkutyánk
szép csöndben úgy vélte, finom falat
a négyerű zsinór. És úgy haránt
elharapdálta. Reccs-reccs a vonal.
A lényeg megvolt. Költőm, jó barátom,
segítettél fogadalmam megállnom.
Nem írok kritikát. A drót gondjaival
feleségem bajlódott, szép sikerrel.
Kis kutyánkat gyengéden fenekeltem.
91
Drótszálak, tovább
„Képzeld el!” mondja valaki.
De nem akarom hallani
se, inkább kimegyek,
s valamit képzelek.
Ez játékmedvéim dala;
annak oly régi stílusa:
„Még mit, hogy jelen lennék?”
Bár nem is képzelegnék.
Se így, se úgy, a drótok
kedve szerint adódott.
A négy vékony szál összeállt,
megúsztunk – telefonhalált.
Kidobtuk volna másképp
a készüléket. S rá még
várnak elmaradó
hívások, bírható
csendek. „Képzeld el!”-ek.
Ilyesmit képzelek.
„Az nem kifejezés!”
Erről: következés.
92
Befejezés
A befejezés a következés.
Hogy „nem kifejezés”,
mondtuk, tehát nem Wittgenstein,
hogy arról hallgass el,
azt hallgasd el, miről
beszélni nem lehet,
vagy amiről „nem köll”,
változatközhelyek.
De mást mondtam magam:
ha „nem kifejezés”,
hát az nincs, ami van,
s mi nincs, az létezés.
Négy-dróton-némaság
(mit ebharántba rág
kedvszegettség, vagy józan,
nem-tudom-mi valóban
létező). Gondolat
költészete, magad
vagy az, nem eszme, még hogy,
az ész csak hordalékod,
s akkor mit kifejezni?
e minden, lásd, a Semmi.
93
Utóhang
Ami gondolati:
a Don Quijote-i.
Lelked panaszai:
a Sancho Panza-i.
A gondolati dússág:
a dárda-bőre csontváz.
A panasz – ami lelkes;
s amit egyébből elvesz,
magára rakja hájnak.
Sancho Panza alább ad,
ha Don Quijote-i
lesz boldogsága, mi
a pőre gondolat,
zörgő csont-bőr alkat,
mely a szélmalmi szárnyat
nyitja Dulcineának,
és Sancho Panza lába:
kocsonya, hogy nyakába
száll világ gyönyöre,
szóba se áll vele
őrült ura, tovább
viszi… alig-magát.
94
Másoknak-kihalóm
Másoknak-kihalóm, ó, korai
verseknek jellegzetes hangütése!
Peng a villa két szára, összenézve.
Nem tudja, mit akartam mondani.
Vagy csak: „helyes a hang? hamis a hang?”
– ezt dönti el. Kérdeztem-e?
Csak helyette miféle eszköze
volna kérdésemnek? Válasza pang,
„pang, peng”, nem is akartam
mást, csak visszhang-másolatát,
semmi kifogásolatát
annak, ami kimondhatatlan.
Mert kimondhatatlan a kihalás,
az elhalás, helyette: zene szól.
Értelmetlen zene. Valami más,
valami több nem kezdődik, ahol
a hang-próba véget ér céltalan.
Azt se tudom, amire van.
De ha tudnám, rejtély volna: minek.
Kihalásaim, némán csengjetek.
A hang már csak az elhaló tünet,
mellyel halogatom magam.
Még ami van.
Mert rajtam kívüli okból: „lehet”.
95
Ha senkinek egy rohadt szót nem a
Ha senkinek egy rohadt szót nem akarnál
– és az mi lenne? –,
mit támaszkodsz e falnál,
mögötte miféle végtelenbe?
Mit szeretsz bécsi vakolatokat?
Dublini vakablakokat?
Párizsi vasrácsokat, nem sokat?
És Montmorency platánlevelei miért vonzanak?
Az Aneue Amélie mért nagymamád?
Egy rácskapun miért egy kutyaláb?
(Miért ég egy rőzsenyaláb,
miért nézel hátad közepével egy óvodát?)
Az Amélie-óvoda túlján a lópálya?
Ahol kedved apálya
jött el, megszöktél.
De ez nem volt soha többé-
re. Álltál egy hirdetőoszlop tövében
a Paris Turffel. Tél lett azóta, téli éjjel,
forgatod emléked futamaid,
s a csatakos virradatban
– csonkulással, rákkal, májzsugorodással –
megjönnek lovasaid, zord közöny, hozzák az Amélie-t.
De addig –
igen, de addig. Azért addig.
96
A Tabánban
Mi mindenen változtat egy-két
szemétláda, ha áthelyezik!
Már nem lelem sírjaik
a Tabánban, adta-a-lelkét!
Holott itt fogok én is
nyugodni, csak nem alant.
Hogy kezemben a lant
mint szólt: sok is, kevés is.
Sok az elmélyüléshez,
ami nekik jutott.
Hogy eltemettük, fa tövéhez,
Éliást, Icsit, Samut,
hogy a puszta rézsű színe
alá Szpéró került.
Meg egy sem emberült,
meg nem madaradtam én sem.
Maradok a felszíneknél.
Változnak szemétládák
helyei – ahol rám köpnél,
valami mást találsz már.
De mindig ugyanaz áld már,
ha állsz szétszórt köveknél.
97
Verebek és emberek
Veréb és ember közt csodás közelség,
ami – u. ez! – ember s ember között
riasztó távolság (alkalmasint). S épp
ez az! Ami itthon csak eldöcög
valahogy (történet és tartalom
prózai és színi diszciplinákban),
a míveltebb szomszéd Asszúriában
már coki, ciki, piha, ócska lom.
Persze, a mívelőjét kedvelik, mert
azt hiszik – míveltebbek – a kiismert
(a kiismerhető) esetek egyik
példája. Megujjongják és bekeblik
(keblükbe zárják), ahogy hasonul,
ahogy labirintus-célszalagul
ugyanúgy kanyarítja átlagát,
mint az asszúr szokás elvárja. Vagy
megúnja – ő maga –, vagy szép szolídan
gyárthatja a műfajt, s mint Esze-Nagy,
bólogathat rá maga is: „Hogy így van…!”
El sem tűnik, fel sem magasztalódik,
váltogatja a korszerűt s az ósdit,
ingája méri Egy-Föld-Állagát.
…Mit továbbvisznek néki emberek
lába közt – lenn! – a „szürke” verebek.
98
A sűrű hátak

„…az anyag gyermekei”, J. A.

Látod a sűrű hátakat

barnán a zöldben, megfogyóban;
ha majd eső, dér rászakad
mindenre, mi fogyatkozóban:
mindjükre, kik mindig maradnak,
bár sose jutnak semmi többre,
ha megszülettek madaraknak,
azok is lesznek mindörökre.
Van ebben jó. Az aknaudvar
málló falának kicsapódó
ablakkeret, a szárnyasokkal
megtapadt képzetek, maródó
lúg napok… mosógépeket
akartam mondani.
Maradnak a penésztérképeket
gyártók kiadóhivatalai:
Salétrom Káefté, oly ódon,
vagy részvét-társaság, a Tébláb,
vagy autónak nekicsapódón
egy szövetminta, egy verébláb,
az óbudai és másféle Téglák.
Vagy a Vadász utcában megvadásznak.
Újabban minden munkám az Üvegház
körül slattyog. Nem, nem forog.
99
Nekirepül a ház falának.
Nem hallatszik, egy ekkora
gyomor korog. S a tél sora,
nem az, hogy emlékezetét
veszti, nem az, hogy tétováznak,
ugyan, lecsapnak, mint a héja,
fejük is olyan… hagyjuk inkább.
Barna-szürke hátak karéja
a taposófűben. Leirtják
az apró fehér, rózsaszínes,
lilás virággömböket. Állok
megállómban, már lenne szíves
s jönne a kettes. Más világok
egymás közelén. Parlament,
Lánchíd és Akadémia,
meg a veréb ia-fia,
összeköttetést nem teremt
semmivel semmi. Szertehulltát
éli világod. Hogy világod?
A verébtestek, veréblelkek
életüket mind ebbe hordták,
e-világodba. Valamint
te, hogy egy Más Világ szerint
néhányukat – mégis – kiérdemelted.
(Nyakadon ül egy épp amíg
az írógép billentyűi peregnek.
Hogy ő, ha ébred épp, papírt lát
tovalomházó fellegeknek,
vagy csak ismerőse mind a leírt
sorok indája – taposófüveknek…?)
100
Gottfried Benn emlékére
I. Felaprózódó örök
Felaprózódó örökkévalóság
minden-egy pillanat,
minden Egy, és szertehull: bakarózsák,
kovászos uborkák, s a hallgatóság
a szónok pörölyszavai alatt.
A felaprózódó: örök. S öröklét
csak apróján lehet.
Az óra mutatójával pörölsz még,
és minden messzi-vágyad már fölösség,
az Örök csak ez: nincs több lehelet.
II. Késő
Oly soká késik, hogy aztán a Késő
marad belőle, késél ez, sehol.
És az emlékezet csak visszavéső
igyekezet, mint egy kutya, lohol,
s az egész terebélyesség csahol;
némul. Mint egy fa, terebélye, intés,
de oly teljes, hogy semmit sem jelent,
és a jelentés csak kiteljesítés,
semmi Értelme se alant, se fent,
s a Büntetés mint Megkönnyebbülés jő.
101
Végszókeresés

„Mert végül semmise marad.” N. N. Á.

Mi-végre-szétcsapások?
Mibe-össze-csapások?
Szép-arca-hazugságok,
És közelítések reménytelen.
A végszó keresése
Egy végpontig: a három
Pontig a mondat végén,
Odáig jut. És vissza.
Nincs: „Mondat: ki ne mondjam!”
„Ezt a fejtát utálom!”
A fej-fajtát, igen;
A toleranciával
– Fürdővízzel kefe –
Kiöntődött, ami
Koszvadtságot sikálna,
Vesszük a mindig-ultrát,
A mindig-moderátót,
Veszettül mérsékelten,
Mérsékelt veszettséggel,
Össze- és visszaszéjjel.
És akivel, szólott a Csodaország
Mókja, nem és nem, hát csak látszat azzal.
Pont: tőlem. Angyalok se,
És lovak se maradnak.
102
Marad: ez-az-emléke,
Mi szent, marad reményte-
len minden közelítés;
Átjárhatatlan: ez nem
Egy-szél-bél tényező,
Megvan az jellegek közt,
Főleg-azon-szakmában,
Soknak a szép jövőben,
Jön, ingesen-gatyásan.
Lobog, itt, itt lobog.
Nehezen-mondhatód
Se mond többet nehéz-nél.
Kosztolányink, lenéznél?
Rím-ajtót becsapok,
Durr… elhal… hallgatok.
Maradok
a magam történeténél.
103
104
„Kérlek kiáltozván, és íróasztalomra
fantasztikus lázban görbedek lehajolva,
hogy hívjalak.
Hisz a semmit tudod, gazdag, végzett, hatalmas,
ki célhoz értél már, kell, hogy valamit adhass
annak ki él,
s álomtalan éjjel kétségbeesve vár rád,
a múltnak koldusa és százszorosan árvább
a semminél.”*4
105 106
A tűz testcsonk
Ne tűzoltóautók kíméljenek.
Ne is én kíméljem magam (hisz tenném).
Ne tenmagam, ne más, de akkor?
Mi a Nagy Helyzet?

(Karinthy és Rilke)

Tul. képp. nem innenképp fáztam, de mindenképp fáztam

sok mindentől, és mondják, a megégés iszonyú
vacogással is jár, de az sem igaz, hogy ilyenkor jó, ha
kéznél egy tűzoltóautó.
Hajnali hét se volt még, szín
józanul vágtam neki utamnak, egy körforgalmú/mas téren
kellett áthaladnom, vigyázva néztem szét. Nem
gondolkoztam még csak azon sem, mit előző
versemből kifelejtettem, hogy tudniillik az átélt
írások, az életírások kellenek ma a legkevésbé,
megjegyzem ez is olyan lesz, nem, miért is
kellenének: „Életem nekem is van!” mondja a legtöbbje,
„nekem a Fancsali Funcsi bűvvarázslatai”-t meséljék,
vagy vicceljenek, hogy a Súgó neje a Súgó Vica, netán
a Sligó úré meg a Sligovica, vagy ilyesmi. Maximum
egy rövidített, operettesített szentivánéji álom
tűzijátékkal s víziparádéval, és a Lánchíd teljesen
eszement lezárásával a forgalom elől, gyalogoshíd lenne!
Na, mondom, nem gondolkoztam költészeten semmin, sőt,
teljességgel átkelésem biztonságára figyeltem.
Így nem lett aztán…. miféle szó itt, hogy „baj”,
„tragédia”, enyhe kifejezés, nem is tudom, mi lett volna,
amennyiben a vörös tűzoltóautó átgázol felettem/rajtam.
Tucatnyi tonna is megvan, vagy csak 3.5, vagy mindegy,
két mázsa elég, 40 km-rel, vagy leesni egy bicikli nyergéből
60 km-es sebességgel, mellett, sic.
107
Évekkel ezelőtt sokat
foglalkoztam a derék tűzoltókkal. Megmentették házunkat.
Folyton nézem a piros autókat szemközt a parkolóban, hány van.
És megcsodáltam egy létrás kocsit, szintén tűzoltót akkor,
hét végén. Mindez közömbös volt, inkább „szerencsém”, az volt, de
ez a szó is mennyi?! Ez történt, rövid leszek (nem olvasnak!
jeligére). Láttam, jön egy ilyen nagy tömb tűzoltókocsi a Fő
utca felől. Mondom, bekanyarodik az Alagútba, felmegy a Hunyadi
úton stb. Álltam, keresztezte volna utam. De látom ám, nem
jön, hanem a körforgalom felé nyomul, ergo nem előttem,
hanem mellettem, jobb kéz felől, közömbös sávon fog elmenni,
tehát indulhatok. S indultam. Ahogy már majdnem csak három
méternyire volt tőlem, láttam, akkor láttam, mégis az Alagútba
akar bemenni. Nyomult, de kerekei csak a hozzám közeli sávra
hozták át, s a nagy vörös möb mutatott a körforgalom irányába.
(Idegességemben „möb”-öt írtam „tömb” helyett.) Az én akaratlagos
képzeletem, mintegy látásmódom, mely mindig egyéni volt, látás-
módom, mely minden embernél szubjektív, ez adta, e látásmód, hogy
úgy láttam a világot, olyannak s annak, aminek, hogy
író lettem, küszködtem a „fogadjátok el a személyest”,
ne csak a közérthető közjellegűt, az eleve-nekünk szólót,
nem mondom, hogy a csökkentett értékűt, a kacatabbat,
s nem is az öncélút, a produkciót, a jámbor utánzatokat,
a spanyolviaszfeltaláló szépelgéseket, nem, de hadd
lenne hitele az egyénien megéltnek, lásd az iméntiekben.
(A Helyzetről.) Hát itt meg is lett volna a nagyon egyéni.
Nagyon is egyéni, nagyon is a pillanat (rossz) hitelével
megélt kurta, de borzalmasnál borzalmasabb eseménymikéntemből
kifolyólag, ahogy a kerekek alatt a csont is úgy folyt volna
ki belőlem, laposnál laposabbra lapítódtam volna,
egyetlen, netán két iszonyú reccsenéssel (csak ezek a szavak
vannak! mit kell akkor, tényleg, olvasni? mit kellene?)
(ki-ki maga kerül a tűzoltóautó alá, maga szédül le a
St. Bugurin hegyről Bolíviában, hogy csak keselyűk találnak rá),
108
mi lett volna belőlem? Eleve botrány egy 65. éve itt élő lakos
efféle halála! Túl nagy méret a szenzációhoz is, annak is túl
sok! És rettenetes látvány. Kanállal kellett volna
összeszedni, ha ott halok meg. S ha nem?
Felsőtestem, fejem talán a két-pár-kerék közé lett volna
betaszítódva, a hozzám közelebbi két-pár, dupla kerék, sőt,
ebből is kettő, ment volna rajtam át, combtőtől, mondjuk,
és maradt volna egy (magához térő? csak „élő”?) tűz testcsonk, konyhai
bárddal felvágott állat sebeivel, arányokkal
szorzandón, és ennek a csonknak feje lett volna, a fejben
már nem gondolatok, hát azok nem, ordítás, kín, annak
is az Eiffel-torony-magasa, az Everest-magas,
Macsupicsu-és Kilimandzsáró-magas, minimum ennyi,
nincs-rá-szó, az lett volna, az
az-sincs-rá-hogy-nincs-rá-szó
lett volna, szemembe csontvelő fröcskölt volna (talán),
a teljes-sebek, a seb-teljem fertőtleníthetetlen lett volna
(biztos!), ez lett volna, halál, amilyen nincs!!!
Amilyen nem is egy volt. S nem is irodalmi látásmódból.
Bár nekem épp ez lett volna az őrület. Ez így is: az őrület.
Elnyújtózva hajnalban az ágyon, s oly mindegy,
„megint egy megoldandó nap”, ezt gondolom-e,
„jaj, Totyi is meg fog halni egyszer”, ezt-é,
„jaj, hogyan és mikor halok meg, meghalni nem egyszerű”,
mindegy, ez mind a boldogság teljessége még,
az összes rossz kilátás, az elég rémes országos helyzet
és világhelyzet, a kizsákmányoló honoráriumok,
a kulturális helyek éhkoppon tartása (mint ok),
a rengeteg szakmai hamisság: mindez semmi.
És, disznóság, bevallom, mégis: Kosztolányi vagy Babits etc.
elmetszett torka, Poe delíriumhalála, a többieké, mind,
mind csak irodalmi és széplélek adat.
109

Igen, a megélt dolgainkkal is egyre széplélek dolgokat tudunk

– max. duinóiakat! estieket! – létrehozni. A valóság más lenne,
s nem show, persze, az sem, nem foci vébé, bikataposta
fiestarajongó teste sem, egyenesbe kereste a bajt! nem… Az más
lenne. De az én lelkem már nem szép, se nem rút, az én lelkem már,
ha lehet ilyen: az én valódi létezőm már csak egy tűz testcsonk.
Hidegégés, égő hideg, vagy valós Semmi. Jó, míg csak gondolatban
Nagy spac. Ezt írom ide. Az imént is írtam: „nagy spac!” Mert
még mindig az irodalom létrehozása, megint az, fő gondom.
Ebből az őrületből nem menekülök. Nem menekülünk, nincs
menekvés. És testem, ha így, ha csak fogalmilag is,
egy vörös tűz testcsonk, alig pár tenyérnyi szabad bőrfelülettel,
a többin ha belek, ha vér, ha csont veleje, ha bármi,
a többin a Semmi Borzalma, gyarló szavakkal Iszonyatnál Többje,
spac, az abszolút spac, egy tűz testcsonk,
a Fény, a Hold, a Vám, a BEAC-Skála piacra ez megy,
egy tűzvörös testcsonk, testokcsn, oncskst, ets, t, d
s ha nem kellett volna a normálnak nevezett létet
is
már eleve,
ezt öntözöm,
ezt, mi egy
tűz testcsonk, mi vagyok már,
csak tényleg vigyáznom
kell legalább, ha a járdaszigetre állok, bárhonnét lelépek,
mindegy, a tényleges lelépés díja mi szenvedés lesz, de a kosárember
tűz testcsonk – ne képzelegjek! perverzió már! –, melynek
semmijét nem tudom. Szép s okos szavaink mögött e Nem Tudjuk, ez
van.
110
Spac! Németül: Spatz. Nem ide való vicc. De
hogy ilyennyire írok, vigyázat! Verébkémet, a Totyit se
lökjem le a fotelkarfáról automatává vált könyökömmel
valami halálba.
A dolgok tűz testcsonkjává lelkem se tegyem
tehát.
S most a folyóirat köv. lapja következik,
részemről meg a ma délelőtt aktuális
(épp köv.) cselekvés.
Ez meg a Nem A Tűz s NEM TESTCSONK.
Amiből viszont bármikor
– ergo és etc.
S ez. Mert mit mondjak?: mondom.
111
Kilencvenöt év, hatvanöt év
Rendben vagyok-e anyámmal így, halála után?
Rendben vagyok-e bárkivel is, egyáltalán?
Nem azt kívánná-e rendem,
ne kelljen senkivel se lennem?
Csak akkor nem volna honnét elmennem.
A piacra előgyelegnem.
Az éjjel-nappal nyitva Reál üzletben
tejfölös poharak, rozskenyerek közt csellengnem.
Az árusokat, kocsmárosokat megismergetnem.
Totyi madaramnak salátát, krumplit vennem,
magamnak gyógyszert, felfúvódás ellen;
s hogyan lenne a kaktuszokban kellem?
Őszirózsacsokrokkal soha be nem telnem,
lángost falatozni, végét a verebeknek vetnem,
aratnom valamit, amit vetettem,
ahogy az intézményességet mindig is rühelltem.
Mondom, ez anyám napja, itt élt a kerületben,
ahol a piacot magamnak felfedeztem,
a filozofálást így el is vetettem,
sajnos, a piac zár szeptemberben.
S a díszes helyekre, egyelőre,
ugyanúgy nem járok, mint anyámhoz se a temetőbe.
De születésnapján született e vers, e dőre,
csak nem kérem már senkitől, lenne életem őre.
112
Hányszor egy hang

(Hogy van más más is)

Hányszor egy hangnemet keresel,

rossz tréfa: egy hang-igent,
mely önmagába nem temet el,
igen, nem, magából is kiment.
… Kimentem felhajtani kávém,
inni kortyom, borom;
s támadt ez az ideám: én
vagy lesöpröm, vagy hurcolom,
vagy az asztalról, vagy az asztal-
lal együtt, s a legegyszerűbb,
mint hóhér-lakoma, marasztal,
mint áram, megüt:
végzetre akármi, ha bármi
már, ha nem rögtön semmi;
s ha lehetne, mi nem talánnyi,
átalánnyi, ha lehetne sehova se menni,
sehol se maradni. Egy hangnem
keresődik, s nem „ez igen!”
csettintésre, dehogy! Sem-
sem túlján valamilyen!!
Gyanítom; hiszem:
Gyaníthatom, de sosem hihetem.
Más van velem.
Más más vagy, másik, felem.
Nélkülem-igen-se-velem.
113
Mióta visszajött velem a vonat
(Vers az indóház mellől, régebbi költők szerint)
Mióta visszajött velem a vonat,
rejtélyesen, a Józsefvárosi
Pályaudvarról, s nem közölték
okát a Keletiben, fogtam magam és
sietve leszálltam. A városi
forgalom jót tett. Mint aki nem járt rég
itt, Pesten. Oly világos volt az egész,
ittam egy sört, ettem egy kis adag
szalmakrumplit. Akár ha Bécsben lennék.
Valami elment – a vonat, mint később
hallottam, fél óra múltán, másfél
óra késéssel. Nem nagy eset. Máskor
türelmesen végigültem az ilyet.
Most se volt az, hogy sietek.
Csak valami, mondom, elment, s
valami visszajött. Isten ments,
hogy a világ nagyobb rendjét
hinném, vagy egyáltalán, bármit is hinnék.
Csak azt kell érzékelnem, ami „tényleg van”.
Képtelen vagyok most már úgy egyáltalán
vonatra szállni, és Bécs nincs többé.
Évek, hogy újra kikínlódom, ha muszáj lesz.
És mint Legtermészetesebb Dologra,
mely nem is alattomba
ront rám, csak annyit mondhatok rá: „Hát ez”.
És semmit se teszek hozzá.
Mit sem tehetek. Talán már tettem eleget.
És ez az elégtevés, ez volt, ennyi volt az egész.
114
Az elvesző vers elveszői

A vers csörgeti láncait, / mind el akarná veszteni, / rímeit, ritmusát, avítt / eszközeit mind, / hadd
lehessen, / amiért lett, / az az eredeti… / az az eredeti mi is? Mit akartál elmondani? / Mindegy, ha vers
kellett neki! / Ennek, amit – de mit? / – oly nagyon el akartál… Vagy el, csak el? / Úgy fájt már… / oly
nagyon érdekes volt… / vagy sikerére vágytál, / legyen hol-volt-hol-nem-volt / mese belőle: hogy ott
jössz / 1997 / nyarán az Erzsébet hídon, / s egy kalitka az eszköz – / na tessék, a lánc, az ócska elem, / mit
nyerhetsz rímeken? / Kalitkában hozol madarat. / Így. Ez akkor csak egy darab / madár, nem az a tragikus
darab / az életedből, Életed / még nem egy tragikus Darab, / amilyet öröktől írnak, / írnának, még nem oly
kínnak / – na tessék, az ócska rím! – / kivédhetetlen (divatszó) szerint / – ez régiesség, / még nem az a
véglegesség, / mely nagy veszedelmek nyomában, átjár, mint nem a gyilkos, / csak a véráram, / hozod a
Totyit, még nincs neve, / az Erzsébet hídon jössz vele, / egy kocsmába is betérsz, / vele, / még nincs meg
a rím lánca, a „félsz”, / még semmi félsz, csupa önbizalom, / ez vagy magad, s még éveken át, / aztán,
mikortól, nem tudod, / ez hirtelen rádnyitja önmagát: / vége lesz! ott már Egyetlen, / nem bízhatsz sors-
kegyekben, / bemanőverezheted magad (divatszó), egy helyzetbe, mely mint a lasszó, mint a bumeráng,
mint a képzavar, / mint egy jatagán, mint a Tabán, / ahol ő is nyugodni fog, / hogy téged elhagyott. / Mert
jaj, nagy jaj, / láncát csörgető baj: / semmi / nem bír így maradni, úgy maradni, / és hiába mondod, nem
érti igazán 115senki, / és te sem értesz igazán, / effendi, / de így igaz ám, / kihull a vers, lánca marad
csupán, / ahogy nem is lehetne semmi, de semmi /, a Totyi: verébnyi se, se versnyi.

116
„Az élet praktikus kérdései”
Az élet praktikus kérdései
hol dőlnek el?
Mennyi kérdés! A földet elfedi,
ahogy hever?
Annyi kérdés után: látszik a föld
párduc-nyoma,
lúd-talp-nyoma, mind ez? S ami kitölt,
csak ostoba
aktualitás, nem fontos, nem is túl
gyakorlati?
Valami, csak mert épp megállt, elindul
megint? Ami
rég elfedődött, gőzével emel
esetleges
fedőt – eszmét, csontot, könnyű lepel
pókszövetes
terhét? S megint teher lesz lélegezni
neki az ég
boltozatát? Minden íze csak ennyi:
kiált: „Elég!” – ?
S ugyan mi a „ma már”? Ha a halál:
Csak ez: „ne még” – ?
117
Sugallatodban csuklóizület
Kis körtánc
Sugallatodban csuklóizület
szórja szűnhetetlen villámait.
És hiába fogod be a füled,
hallod akármid omló támjait,
támfalait, oszlopait. A fák csak,
persze, ők hintik leveleiket,
mint szemedbe a port. Feladatának
tesz eleget még ín, képzet, ideg:
de veled már valaki más van itt;
s miért ne, a járdán akárki járhat;
jó, most még elhajítod álmait,
mit árthat – hanem vigyázni sem árthat.
118
A 65. mezőről
Van valakim: szeretek. / Elkezdtem könnyelműen, /
félre is hagyogattam, / sok fontosabb dolgom volt, /
de figyeltem rá szinte / mindig: ha hullt a tolla, /
kalitjában leverte, / és nem tudott repülni, /
de sietett utánam, / talpam alá a földre /
tottyant – neve is: Totyi, / figyeltem, mondom, így él, /
mert soha nem léptem rá. / És a többi. Az évek /
teltek, övé lett minden, / az egész – szűk – lakás. /
De neki jól elég, / nem úgy, mint két embernek, /
vagy tizenöt madárnak, / kutyának, két embernek; /
a tolla már nem tört le, / így ragaszkodott hozzám, /
rajtam lógott, és senki / nem létezett neki. //
Lassan itthon maradtam, / sehova már nem mentem, /
semmi látogatásba, / telefonba se szívvel, /
vele mégsem törődtem / úgy, hogy őrület lenne, /
sőt, igen sok időmet / haszonra fordítottam, /
lett sok munkám, / örültem, / hogy másba / szeretett, /
feleségembe, / mindegy, / így is: / a bokor voltam /
neki, / vagy a madár-raj, / amellyel kóborol, /
s rossz volt, / mint egy kutya, / haszontalankodott; /
s tucat könyvben / megírtam, / milyen egy ily madár. /
Az évek teltek. / Én csak / leléptem a tábláról, /
64 mezejéről, / a 65. / – rontom a sort! – mező ez, /
fogy időnk, / vészesen, / kettőnk ideje, / egyre /
többször hibázom el, / merre is jön egy autó, /
kis híja / alá lépek, / de mégis / ő fekszik majd, /
Totyi, / itt a kezemben, / holtan, egyszer, / halott lesz, /
s ezt, / mint a tenyerem, / oly sokból ismerem már, /
és aztán: nem lesz semmi. / Elszállok, szárnytalan.
119
A 65. mezőről
(Változat)
Hogy a sakktábla éve volt 64. évem, „egy sakktáblát az
úrnak!” kiáltotta barátom, s hozták hagymával pöccözve
a körözöttes deszkát, a sakktábla, a sakk – eleve a sakk! –
éve volt, de a nagy kérdés a következő:
mi lesz a 65. mező?? Ezt a viccet tucatszor elmondtam,
lerajzoltam, egyetemben a „jó volt? Nem, nem, de jobb híján
a legjobb. „Vagy:” Jó volt. Jobban mondva: nem jelentett semmit,
és nem az a legjobb?” A fokozás. Mik e viccek,
tényleg volna-e jelentőségük? Vagy amikor már a harmadik
kétdecizés, felhajtások után ezt (mondtam): „E földön most mind-
összességében utolérhetetlen vagyok” (mintha lennék
valahol is!), de Kosztolányi, Móricz, Szép Ernő, Szentkuthy
nekem így elérhetetlen; ez csak arányrendszeresítés volt, sokkal
súlyosabb, hogy amiképp vonatra nem, találkozni nem,
telefonálni nem, cigi nem, ló nem, szerelmetesség (mechanizmusán
olykor, na, jó, túl; l. jó) nem, szinte semmi az itthoni
Medve Kártyabajnokság, Totyi madaram és a munka túlján, ó, de
a munka! veszélyben a munka is, már senkiről sem írok valami
könnyen (kivéve most a Deák Laci kötetéről!), és magamról
végképp nem szívesen, ilyeneket, prózán vagy versen, és
a minap káromoltam is azt, ki Beckettnek Godot, nekem Stein,
igen, volt ilyen szovjet sakknagymester is, Stein, s így dadogtam
még a KOPPAR KÖLDÜS c., emlékezetekbe idézendő
verseskötetem modorában: „Mjertgyhzt, merthozt eédsamny, jedéasmny
sajádémny sajáteédesmany, édesmany
vláigr robazskor, baózsaskbr, robazskorban,
merthzot viágral sajtédsemny robazsokoroban,
rózsabkorbn, édesnyam, merthozt rohatviágrl,
viagrál, vigáarl, világar,
120
édesaamánym mi a Steinnek hzot erea vigárl,
viágalar mért hozott?” – v. „A nyomorult Steinnek,
erre hozott a világra, rózsabokorban? Hiába nem
nevelt, jó, de erre a világra, ERRE hozott rá?
Ráadásul „hc, etc, róabozskorban, sajtésdem nyám” etc.
Tehát nem voltam, hogy a költő Karinthy Frigyes
modorában szóljak, éppenséggel túl boldog,
túl boldogságos állapotban nem leledzettem,
azzal ébredtem minden reggel, hogy ha a Totyi
verebem is elköltözik az örök mezőkre,
bokorcsoportokba – s 6 éves! nincs nála sakk éve! –,
jaj, tényleg senkim sem lesz a világon; az irodalommal
oly rég ismerjük egymást, társnémmal oly rég
ismerjük egymást; az emberiség a szeretetet is,
mint egy kocsmai reggelen meséltem makacsul,
arra találta fel csupán, hogy uralmát mint faj
s Földön a többi faj felett ily ravaszságosan
megszilárdítsa, fokozza: az állítólagos szeretet
is csak hatalmi, nagyon ravasz hatalmi eszköz,
mint az egyházak elhatalmasáobsbló elgyhaltamazoásdból
is látk, láutk, látukt. S más ily vadakat szónokoltam.
Pedig fájdalmaim és félelmeim igazak voltak.
S nem is néztük akkor, halálom után drága Medvéimmel mi lesz,
Ha majd aztán társném sem lesz nekik.
Így teltek reggeleim, napjaim munkával teltek,
bort nem hozok haza, mint régen, mikor
lábsérülésemmel (színjózan állapotból, jég alapzaton)
(szereztem) laboráltam, mígnem lábra álltam,
nem adhattam magam emberek kezére.
Brebmerk keézr nem aodm aagm!
Nem, neadm magm elintzéendőenk, elélitézendő
– eléggé el nem ítélhető módon? –
121
nem leszek. Nem leszek elítélhető kórházi
kezelésre, előtte mentős bevitelre,
nem, inkább a legborzalmasabb fájdalmak
változatainak árán, I. változat,
talpra álltam, s ha napokig araszolva is,
magam intéztem mindent, aki tudja, mi ez,
tudja, miről beéeksz, bléeksz, beszélek (I).
De egy reggel, mert haladunk előre a rejedelemben,
kint júliusi reggel, hűvös és tiszta,
egy reggel, még épp az utolsó júniusi reggelen,
háromnegyed hétkor, mint azt egyebütt talán
ily pontosan nem említettem (az itteni vers
hangnemét tekintve: a „Talált tárgy”-kötet,
„Egy vers vágóasztala”, elemző modor, higgadt
előrehaladás, de feltarthatatlan) (s a tűzoltóautót
nem is tudtam volna feltartani) – – –
Mondom, szokásos korai órámon: mentem,
s át akartam kelni a Clark Á. téren,
ahol sok évtizede már ezt teszem,
hol könnyelműen stb., hol… de itt nem
volt szó könnyelműségről. (Talán utoljára
bírom elmondani ezt. Már az elmondástól
vagyok rosszul. Épp erről beszéltem az imént:
ha egyszer kezdek majd rosszul lenni az elmondástól,
ily értelemben kancsítok egész lényemmel,
akkor tényleg borzalmas lesz, hogy két péz hány péz,
és semmi péz sem elég. Akkor mi lesz?
És hogyan töltsem majd időm, ha még eszem ép,
ép az eszem… eszem ép, l.: „A művész úrnak
egy sakkos deszkát!”) Jól körülnéztem.
Jöttek autók már nem is túl gyéres hajnali forgalomban,
I. autós-rossz vicc, „nem, nincs kocsim,
forgalmam sincs az egészről, sic!”, szép
122
lenne, ha így beszélnénk, „jó reggelt, sic!”,
„kérek egy sajtos, szik, pogit”, s egy szikest
kapok, vagy az orvos, térdem műtve: „szikét, sic!”
vagy hajam lassú, de biztos fogyatkozásáról:
„Elvan már tenyéren és vízen” (fésülködés,
akár egy üvegkoporsóban, l. Pilinszky;
ismerjük még e költeményeket, vagy
mindenek elhagyatnak, Godot s Stein is?) – – –
Egy hétre vagyok az eseményre reá.
Stíluseszközök tekintetében jól állok.
Karinthy költői alakja mégis mindegyre átdereng
szövetén (ennek). A (mit, hősies, mi az, J. A.),
még mindig a leginkább hősiesnek nevezhető
józanság őrülete, mely érintője mentén (Stein,
éedsmány etc., de mindig jól kiérzül a mögöttes sz)
kisiklik… s vicc, és valaki mondja is ezt,
figyelmeztetés volt ez a Clarkon a tűzoltóautóval,
Stein és édesmány a franczba te joasszony!
mit hoztál róazsbokrobkban a viágral!
féle mondásaidra/mra; más volt ez.
A hatalmas piros kocsi a Fő utca felől jött.
Ablakunkból megcsodáltam minap egy Fő utcából érkező
tűzoltóautót.
Szomszédunkban három éve tűz volt,
nem terjedt lakásunkra át,
kutyánkat s Totyimat magamra-zárkózással
mentettem meg a biztos haláltól, füst-
mérgezéstől, még szép! tettem, mintha
nem lennék itthon, majd rám zörömbölnek stb.,
ha nem tehetnek mást. Túléltük.
123
És ha egyedül vagyok a piros autókat számolom
a parkolóban, hány szürke-ezüst-fehér-zöld
stb. autóra hány piros autó jut, mikor épp hogy.
Rám egyetlen tűzoltóautó jutott, de az aztán
épp elég lett volna; már két mázsányi jármű is elég így.
Ráadásul, ha még adatokra kíváncsi bárki, sokat
foglalkoztam a körrel és az egyenessel,
a kör érintőjével stb., és hogy a kör, az egyenes
csak nyers fizikai, materiális valójában
erőltetődik ránk, létrehozhatatlan pedig elméletileg,
mert – szerintem – a pontok nem állhatnak össze,
marad az a bizonyos végtelen kicsi távolság,
ami nekem minden kapcsolatomban is rendkívül fontos volt
s maradt; bármi túllelkesülésemnek ez a kétségbeesés az oka,
igen, hogy túlságosan gyötrelmes ez a távolság, s csalónak
érzem miatta magam. Még Totyival is van ez.
(S volt mindenekkel.)
A tűzoltóautó be fog jönni az Alagútba.
Így láttam. Előttem fog elhaladni. Metszeni
fogja az én esedékes haladásom irányát.
Tehát vártam türelmesen.
Igen, de a roppant piros tömb lassan jött,
s mit tesz Stein, elkezdtem gondolkodni.
Mert a kocsi nyomult felém, a hozzám
közelebbi sávba jött egyértelműen át.
Ez mégis bemegy a Clark körébe, körforgalmába,
gondoltam. S léptem egyet előre.
Szerencsére hatalmas súlyú holland cipőm,
mely kényszerképzeteim szerint az egyetlen, hogy
sem
124
sarkam, sem talpam, sem bütykeim nem töri,
ám amely lassítja járásom, elhízásomhoz is hozzá-
járul, ez más tárgy, és a minap, igen,
amikor mennem kellett valahová 8-ra és negyed 10-re
(d. e.), ezen annyira fel voltam
háborodva, az egész élet-miként ellen, én! ilyenkorokra!
mikor a Krisztina Főpostán negyed nyolckor
leveleim feladva már csak a teljes szabadság
állapotát tudom elviselni (visszaüt a közel 3000 ív
műfordítás? szakkérdéseket hagyjunk), megtagadtam
a következő lépcsőre „valló” rendes fellépést
(már szakadozó, repedező, súlyos holland cipőmmel),
s ráadásul egy hatalmas (a tűzoltóautóhoz képest csekély)
konténerszállító koszfehér teherautó
rakományát bámultam, jött le a hídról, Stein, gondoltam,
jóságos Steinem, mi lenne, ha ezek a deszkák és csövek
potyogni kezdenének a konténer tetejéről, miért ne
potyoghatnának? nem is gondoltam, hogy bedeszkáznának,
l. Hommage, hanem, mondom, valami elbámuldozás
– hagyjuk az elbámuldózer c. vicceket! – is volt
a dologban, két térdre (szerencs) és két ujjamra estem,
beggyel, hamar belilultak, két ujj eleve elhalt kb. már a
bal kezemen, egyik ebből (lett lila) szerencsére
a gépelős ujjam nem sérült meg. (Irány továbbra is
a kb. 3001-ik ív!)
Ezt a történetet (már ugyan kivel beszélek
én, szinte csak esetlegekkel!) szerte meséltem,
s akkor ott álltam a tűzoltóautó mellett a Clarkon,
mellette álltam, visszatorpanva, igen,
mert az autó mégsem ment be a körbe,
a Széchenyi Alagútba ment be,
és én majdnem bementem eléje.
125
Itt most, és a lényeghez érünk ha van, itt most
nem az a lényeg.
hogy nem voltam figyelmetlen (s mégis az voltam?),
nem az, hogy részletezhetném perverzül, esetleg
az orvosegyetem rektorát, az Igazs, Kórbb, igazgatóját
szakkönyvekért kérve, barátomat, mi tört s pempőződött
volna testemből, testemben, ha pl. a kerekek mennek át csak
rajtam, esetleg combból szétlapítva lábaim, mint galambot
az aszfalton, s nem halok meg! Stein! Stein! Eistn!
s akkor az Einstein szóban sem lett volna ott a magyarok Istene,
nem, s nem! Ezt hagyjuk. (Bár nem hagyható. De aztán
a 16-os buszon se úgy ültem, hogy pl. remegtem volna,
Semmi reakcióm nem volt, de még ily túlzás formájában,
hogy semmi; ellenben a piacon azt a tételemet
meséltem többeknek, krumpli és saláta közt, vásárlásaim
Totyinak, senkinek nem vásárolok, másnak, semmit,
jó, a feleségem megkér erre-arra, az még megy; nem
volt nagy eset belőle bennem, a tűzoltóautóból,
amiképpen a tűzoltóautó sem tudott rólam, a tűzoltók
sem sejtettek semmit, mert hogy – és ez a borzalom!
tehettem volna! – nem szökkentem át, mondjuk, egy könnyű
mokaszinban a körbe bemenni látott autó „előtt”,
értjük, ugye? a járda felé, nem, mert józan voltam,
tudtam, bukkanhat a nagy vörös tömb mögül egy kisebb
autó stb., nem volt hát „jelenet”, ami volt, azt csak
én tudtam. S épp ez az, ez volt az.)
Eliot: Milyen lennék egy tolókocsiban, két láb nélkül?
Hogyan végeznék magammal? Mekkorát fordult volna
egész úgynevezett életem, melyben most faksznizok,
egyénieskedem, szidok mindenkit – mint mindenki más is
teszi! –, megsértődöm, ha mennem kell valahova, nem adok
rá, hogy hízásom megálljon etc., mi lett volna, közbevetés
Eliottal, akkor? Nem lehetett volna, ez a minimum,
nadrágszáram feltűrve hordanom. Pedig öreg vagyok,
126
öreg vagyok, nagyon. Nem az volt, hogy „de nem így meghalni!
hát így azért nem!” Nem ez volt.
Kérded, mi volt hát? EZ VOLT (Weöres versfordulatát idézve).
Amiből eszméletem, nyelvem… amiből világlátásom,
állítólagos művész-mivoltom, minden jóm s rosszam ekképp
és mindenképp, az, hogy nehezebben élem az életet kezdettől
fogva, az, hogy… érthető? mindez abból a képességemből,
áldásomból és átkomból, közömbösen, néha lelkesen viselt
tulajdonomból származik, hogy
a világot, jelenségeivel,
bennük a magam helyzetét, mindazt, miért is érdemes vagy re-
ménytelen tenni, de mégis!
a magam önkénye (szervesség, elrendelés, látásmód)
szerint ítélem meg.
Én mondom meg, hogyan kell élnem. (Legföljebb nem megy.)
Én mondom, megy, hogy Totyi, én mondom meg, megy a tragédiába,
én érzem, hogyan viselhető el majd az is etc., és halálom
bár reális lesz, csak ködkép.
Az én érzékelésem, agyműködésem önkénye határozza meg azt,
ami vagyok, de úgy, hogy legalább valahogy lennem is érdemes.
(Ha! ha! ha!)
És az én érzékelésem, agyam stb., sajátos művész-mivoltom,
l. Karinthy Frigyes verseinek hangja,
ez határozta meg, hogy a tűzoltóautó, MERT felém nyomult,
a KÖRBE fog bemenni. Nem ment be. Előttem jött, egész közel
hozzám, arányai által is torzítva a várhatóságot,
s az Alagútba ment be.
Engem ez tölt el sötét… nem is, csak szóne… döbbenettel.
S még ennyiről sincs szó.
(Megmondtam, miről van szó.)
(Arról volt.)
127
Jó, az Alagúton is híven átmegyek sokszor, bűze ellenére.
Jó, 50%-ban jó gyerek is vagyok. (L. legjobb-vicc.)
Ja, és a piacon, befejezetlen maradt egy mondat, ezt
meséltem (mesélek unalomig, de nekem ezek a legzse-
niálisabb dolgok, a saját dolgaim! én oly utolérhetetlennek
tartom a magam számára Szép Ernőt, Kosztolányit,
hogy szabad azért magamat is kicsit fontosnak tartanom,
a francot vagyok fontos…), ezt meséltem: Never say never?
Ez a mondás eleve képtelenség. Mert ha sose mondd, hogy sose,
soha, hogy soha, már az első never se volna mondható,
és én egy ilyen illetőnek vegyem komolyan a szavát?
Stein lépésjavallatát fogadjam el? (Akár.)
(S végül mégis ilyen történt.)
Tehát hogy legjava képességeimnél fogva
okoztam volna szörnyű pusztulásom. (Kosztolányi, Babits
pusztulása is szörnyű volt. Nálam is csak a két első
verskötetre gondoltam volna, nagy híveim talán a költészet-
regényekre is, még 1000 dolgomra, jó – jobb híján. De
szoktunk Kosztolányi hiányzó, véres, gézes fél arcára
gondolni. Babits elbalázsolt torkára, ha szavaljuk,
hogy midőn az est, vagy vendége voltam?
Ah, igen, elbalázsolt torok lesz az elvarázsolt szóból.
Nekem Szuszi kutyánk, Totyi madaram,
sok minden a lakásban, Medvéim etc.
– még ők megúszták volna! –: ők voltak,
emlékként is megmentőim? vagy a holland cipő?
vagy a végtelen-féle életuntság?
(Ez se jó szó.)
Alig, hogy megúsztam a nyelvvizsgát, máris ragozok megint!
128
Még csak fel se háborított, az arányrendszer.
Legközelebb elmesélem, mi történt a villamossíneknél,
mi történt velem, majdnem ugyanilyen, öt nappal ezek után.
S nem látom-e hamisan ezt az egészet is? Volt ez oly érdekes,
hogy ennyit kellett légyen róla beszélni?
Mikor hazaértem, telefonhívást kaptam. Valaki közölte velem
itteni lapbéli régi társam, esztétám, B. Péter halálát.
Vagy a tűzoltóautóm előtt, vagy utána (inkább előbb)
halt meg, hosszú, reménytelen betegség után, ahol…
maga állítólag úgy döntött… De hagyjuk az egészet.
Hétfő van, megyek a piacra.
129
Álombeli beszélgetés Vas Istvánnal
Csak el ne hamarkodjuk. Oly egyenlőtlen
volt e találkozás – valami vagy
jóvátehetetlen elrontott, vagy változhatatlan
budapesti téren álltunk, nem is álltunk,
nem lebegtünk, se, és egyoldalú volt a társalgás.
Tanácsod kértem, meg nem mondhatom,
mihez, hisz nem is kértem a tanácsod.
Beszámoltam neked, mit nem csináltam,
nem, mégse, lényemmel ellenkezik
minden tudósítás, a dolgok hitele,
mondhatnám, ha beszélgetésünkből még
emlékeznék bármire is – hogy ezt
mondtam neked –, intézzük el először
a régi világokból megmaradt
illetőket, kiket jószerén puszta
jóindulatunk illet, örök szóismétlés
a létük, nem valók – nagyon is valók, ők,
s örökvalójuknál fogva: hogy épp ők? –
ebbe a megmásult világba, hol a szavak íze
nem a nyelvünkön megy szét, de mintha
lábsebet áztatnánk hipermangánban,
aztán kedvünkre s bizodalmunkra
kennénk be, ragasztanánk le,
húznánk rá zoknit, jó puhát, cserélnénk
törülközőt, de mit akartam mondani?
A Város, jaj, a Város; csak kilépek
kapunkon, megyek kaputok előtt,
mondhattam volna, át valamelyik hídon,
be valamelyik csarnokba, az egyhangú,
vásárlások elintézésére… hagyjuk.
130
Sokszor olyan savas a gyomrom,
hogy alig tudom torokszorulás
nélkül kimondani: „egy deci olaszt…
kérek… hála”. Nálatok édest ittam,
traminit, jól emlékszem. S ittunk vörösbort,
és én is cigarettáztam, s az éjek ára
maradt csak a régi. Német földön is
abbahagyták a lakossággal mégis jobb helyeken
elképzelhető udvariaskodást, 4 márkáról
5 márkára ment fel egy doboz kilencven-
hét táján, most 19 márkának megfelelő a
cigiár, s ez sem elég a termelési
munkálatokkal magát nem fárasztó,
a hasznokat lefölöző államnak,
ám ezzel olyannyira témádnál lettünk volna,
vagy nem ott, istenem, még mit mondhattam,
mind ezt se mondtam, a kifejezhetőség
súlya, reménytelen súly nem attól az,
ami, hogy nem értik, hogy racionalitás,
avantgárd, rend-kaland pörpatvar, nem,
szent illúziója annak is veszett,
hogy nincs szüksége többé senkire,
aki maga-megérett-közönyébe veszi
mind az elképzelhető létezőket,
közben mégis szükség van mindenre, mondtam
volna, ami csak volt és jól volt,
úgynevezett fiatal költők mind gyakrabban
idéznek téged, mottóul vesznek,
lemállik a szépségek máza, igaz bár,
poénkodássá lesz a kiritmizáltság,
a túl kerek kép, és tragédiákat
legföljebb a vízen és kenyéren
jól ellévő verebén, kóbor kutyáján
érez a kegyes, aztán hogy egész szívét adja
nekik, ezek helyett; halálukkal lassan ez
131
annyi csak: „Lásd – mutatja az ember –,
emlékeink olyannyiak, mint
ez a nagy Volvo, ott, szemközt, jelenünk
meg mint a kis kék Suzuki.” A legszebb
kilátások egyike Európában, ablakotokból,
mint mondtad, ablakunkból, itt,
ilyenre változik. Egy összehasonlítás,
némi maliciózus éllel, még egy-két
idegen szó, mondhattam volna, ott,
a téren, melyet vagy úgy elrontottak,
hogy nem változik, csatornatörés
el nem mossa, vagy oly szent, de mitől
– ó, a Város, a Város! ki hisz ilyenekben!
még magam mindig, hogy nem nekivágók
tömegét gyarapítom, nekivágnak a télnek,
napi munkájuknak, a lejmolásnak,
árfolyamok hamis számításának,
a recesszió meghazudásának,
az állampolgári reáljövedelmek
csökkentését bebugyoláló, hipermanganizáló
én-nem-tudom-mijének, látod, Pista,
mondhattam volna, ha tudnám, miket
mondtam neked, ez inkább áhítat volt,
találkozás egy újra túlnanokról
látóval, látod, mondtam volna, kis
körömágygyulladás, lábseb, kutya harapta
fertőzés csak, mi volt a régi küzdelem,
ha az volt, meddig mehet el a líra,
ma úgy megy el, mint a fallabda üzletember-
idomító tréningje, kondiedzés
labdaszószólója, vonalszedője,
hálókontrasztja, a megunt tenisz, foci,
az örökké ugyanúgy szóló slágerzene,
hol már csak ebed vagy verebed
lehet kibíró, ám te ugyanúgy vagy – értsd:
132
én ugyanúgy vagyok – vele, mint ha a tegnapelőtti
galambot hártyává lapítják a gépkocsik,
így szól operaének, táncdal,
eszmék sehol, dollárárfolyamot
latolnak hirtelen és mesterséges
zuhantatás után: mondd, megbeszélnéd-e
még Cipivel, Ottlik, veszekednétek-
e, azonos nagyságrendek legalább,
az irodalmi fontosság tőzsdéjén
a legfontosabbak közt… de ismered
„a sötét kalózképű alak” (Kormos közlése,
ahogy egy nepper nyilatkozott a nemes úrról!),
barátod nézeteit a… vannak még nézetek?
(mely nézet, hogy nincs fogalmam, merre,
ha csak a kapun kilépek, a Hold csarnokba,
a Vám csarnokba, a Fény piacra,
s hol van Klauzál, Hunyady, a történelmi nevek
is hanyatlanak, Branyiszkót meg nem érni
mely fogalom még?), s folytathatnám, szól még
az Internacionálé a Signoria téren?
s kinek kellene? s miért igaz
minden J. A.-tétel, de mire jó?
miért kell bármi töltelék híján
a fanyar esztétikai élvezetnek sem hódoló
megannyi sorod a fiatal költőknek, mégis,
mottóul nékik? mihez? Látod, Pista,
így mondom, mert hatvanöt éves vagyok
s hatvan voltál, mikor „Az egy ember”, sic,
első ízben lehetett kritikám tárgya,
és most már cikk címében, e mostaniságokról
szólva, majd megjelenendő dolgozat élén
kérdem: szép, szép, mit akart
az az egy ember, de ma a „mennyi ember!”
is mit akar? befektetéseket? képes hetilap
ostobaságokat, s hogy ily tömeggel gyötör minket
133
kereskedelmi zene és szemlélet; tudd,
mondtam volna, ha bármire emlékeznék,
mit mondtam, s mondtam-e, lassan avantgárd
költő leszel, ahogy a rúnák s az Akropolisz
kövein, netán Mgombongno főnök rovottasán
a titkos jelek, miket álmok hagytak mégis…
Ég veled, legközelebbig. Csak hol, s mi lesz az?
134
Kb. és hazajönni télre
(Kb. Babits)
A régi költő I. (Kis zökkenésekkel)
Nincs birtokom. De már nem is akarom,
Bers’senyi, így összekapni magam, vagy
– magam vagyok – így összekapni
magammal, nem akarok pomádét
kenni Furtzins ingemre, megingerült
gyérű hajamra, vagy ideg-egybe-lét
állagát csak előidézni, is,
s menni, hová így akár igényel,
akár nem igazán, szív-szólítás, tán
érdek, pfuj, szóba se! mondom, délután
– ten’nap, rég tervezett időben –
leszámoltam pizsamagatyáim,
mintegy a halál előtt. (Naná, után?!)
Utánvéttel megérkező életem
két keze túrta a szaros neműben,
mert mi hanyagság, törölhetetlen:
s mi minden volt! A penészes konyhafal
– a szomszédságé! –, előtte papuli
kundelka, papundekli hát, hogy
védje a már úgyis védhetetlent.
Igen, gondoltam, régi költő, a rend
híves vetője, vetős híve, s mi el-
és elmaradhat; nem maradhat
el viszont a pizsi-gaty számlálás!
135
Nem maradhat le rólam, hű éjiek
ennyit igenis érdemelnek, s a mély
– a polcmély – tárt, egy szár elébb, majd
a másik szár! a kétszárú, gyatrán,
könnyű-elméjűen a mélybe tuszolt
pizs-gaty két szára jött, s rend volt újfenet,
fentem fogam e pizsi-alsóra,
nyugtalan volt a szívem, hogy hol van.
S itt volt. Nem tudtam, halálom képzete,
S vissza-vonultam! jó! kies védelem
birtoklag nem óv, mégis, az Érzet
szent és erős! és ha nem megyek
sehová, több pizsamagatyára van
nyilván szükségem. De a szív mind-ilyes
Titkát ki tudja. Meglett a kék-
-fehér csíkos alsó, szorítottam
orcámhoz szára-alját, hol legtisztább
általján, egyebét szemem könnyein
által néztem csak. Megvagy, hívem!
Öltöztesd leghívebbem, Magányom!!
136
Kb. Enyész (Berzsenyi)
A régi költő II. (Szintén kis – nagy! – zökkenésekkel)
S boldog valék. Oly egyszerű boldogság,
ha már a sort számlálni, alsógatyát
számlálni nem kell, magam forma-
határozója, a fölösleges
alsóneműt nagy Fekete Szatyrokba
hánytam, ezekkel úgysem utazom már,
álljanak a kis terepasztal
terpeszében, lenn, ott-a-francba.
Mi mindent kéne mellém – temetni! Kész
Zsúfolat lenne a koporsóban, vagy
a sírgödörben, hanem hát nem
lesz sírgödröm, elégetnek majd. És
száll pizsi-gátyóm hamv-lehe (lehelet!)
tabáni Égbe, s nem kell se hűs tavasz
pipitéreit kerülgetni,
sem tél jegén nyaktörőn vigyázni.
Szálljatok, alsónemvek, így szatyraim
mélyire! Szattyán mélyek! Nem utazom
vélök sehová már. Nyugodj, sok
zsebi, alji, satyi, Emlékemmel!
137
Ad notam Kálnoky
(Lecsengetés se! Lecsengés)
A nóta maradt el. A Szanatóriumi
dallama. De elmaradhat-e,
hogy szakadatlan zakatol a szív, nem hagy aludni,
hogy oly mindegy – tételes sorolás következik,
a pingvinek Sarki Fagylaltárusa az Ülőkádban:
tevékeny! –, hol nyugszanak, mely gödörben,
csontjaink, vagy madaraink pora a Tabánban,
és ha kiforgatják a földet is
termálszállodák építése érdekében,
utolsót repül Szpéró, Éliás, Samu s a Többiek
rég porrá vált szárnya, csontja, semmije,
a Légi Semmi lesz az, valón.
Hanem ahogy a légi semmi már kicsivel is íródik!
Nem kapja meg lakhelyét, nevét, személyi számát,
államháztartáselőnyszempontú, állítólag szükséges,
egyéb numeróit és numeráit? Ez visszahökkent.
E megfontolás volt az, mely az ülőkád lakóját,
ha ugyan
volt szellemének annyi lakhelyessége,
is,
ha nem szédült át a Helytelenség (Deviancia) Szent Ballikába
végre az Egész (mikor már oly kevés, alig van! a szappan
műhabja rég leszáradt, a törülközők legszebbikét
rég más kölyökkutya szaggatja szét, vagy
a csavargó is a containerbe hajította; Contanier, ez állt
egy hatalmas vas tartó-trapéztér rozsdás oldalán
a váltakozva át- meg átkeresztelt
Hadnagy vagy Kereszt utca sarkán,
138
természetest a Tabánban!), igen,
a pontosság, homályunké s fényeinké,
hol vannak a lázas csillagok,
Einstein, Newton, egyszeregyet és haladó magatartást
feledve, hol emlékszünk miniszterek nevére,
és a többi,
ó, igen, Éliás, Samu, Szpéró s a Többiek
elsősorban a „többiek” névre hallgatva
fordulnak még egyet majd egy lapát nyomán,
mikorra már – merthogy mára, rég már! –
a Gellérthegy s a Naphegy
oldalában rendezett koncerteken ott ücsörgők
az ő jeltelen, laposan a földbe döngölt
sírköveiket, ha le nem pisálták
– nem szentséggyalázás –, hát összefingták,
gatyarepesésig-repedésig sorozták
megfelelő falatok s dobozos italok
fogyasztását követően Samu, Szpéró, Éliás sírkövét:
ha! mondom, ha és ha!
Nem is tudom, mi lesz.
Lesz? A köveket elhordta a Területfenntartás.
Elvész a nóta, s hogy félnóta volt, ez
derül ki minden elhagyatással.
Nincs már elhagyó, nincs elhagyatottság,
a légi semmi, neve nélkül, az van,
mert az van, hogy ezt én már nem, ezt én nem,
kapunkon kilépek, nincsen Tabán,
nincs hajnali taxi a Keleti
pályaudvarra, nincs Bécs, Ferihegy rég
nincs, annyi sincs, hogy meggyőződésből
mennél a Fény, a Vám, a Hold Csarnokba,
pedig oda kell érned, vásárlás végett,
főleg utolsó madaratoknak, ki
139
Mándy Iván „Totyi” nevére hallgat,
és nem ennek a versnek témája, most nem.
De salátát, kenyeret, burgonyát
csak neki vásárolsz, egyáltalán,
csak a Totyinak vásárolsz flakonos
borodon kívül, mást jószerén semmit,
ha nincs itthon a feleséged, nyáron, olykor,
a pirospaprikát, a neszkávét is
az utolsókig kotrod üvegükből,
akkor mégy csak, venni. De olyan hosszú!
Úgy únod a lírai megnyilatkozást. A kritikaírást.
A beszámolót arról, mi volt, mi várható, mi szar,
hová lettek a lovak, a levelezések,
találkozások minimuma is hova lett,
s nem öröm, hogy ezzel – vagy más egyébbel –
ülőkádadban még bármint orgiázol,
ha nótával, ha… jaj, hogy ne is mondjam.
Ne! mondod, hogy összekapod magad
a ritkaságos szent mosakodás
után így – orgia! –, holott hányszor fogadtad,
igenis, megmosod mindennap kétszer a segged,
igenis leállsz a flakonos borral,
igenis… és igenis… és akkor nem s nem.
Mert, hogy kicsit belejöjj, búcsú előtt,
oly zagyvák, logikátlanok
a napok, nem dolguk, hogy mások legyenek,
egy gitáros hangszere után kutatva
– mert valaki telefonon bevadított, jönnek hülyeségekkel!
min játszik Ron Wood, s a német s az angol „bass” kifejezése
basszusgitárt és ritmusgitárt is dob, na akkor –
összevissza telefonálsz, időd megy,
te, aki egy kiadót nem tudsz már „pénzedért” felhívni,
bankba nem mégy be, mert nyolc óra után van,
vagy egész délutánig otthon maradsz,
140
mit tudom én, lerohansz fél kettőkor, fél háromkor,
egy óra múlva hazaérsz
így is, vagy már csak a hajnali hétkor nyitó postán
tudsz feladni valamit, ott hagysz könyvesboltokban,
portákon
neked járó könyveket, én nem tudom, és a lebonyolítás
bármi terhe is elviselhetetlen, nagy teher.
„Egy cetlit” nem tudsz fölvenni a földről!
Megtaláltad bűvigéd: dolgozni tudsz csak – – –
és azt is amikor, akkor,
most már: (Aki munkát vállal, ülőkádján se
tegyen ily vallomásokat, mint én imént.)
S mégis! Mind többször mondom: jön még
kutyára dér; még visszasírjuk, hajdan
hogy is volt ez: volt egy sorozat írás,
elküldtem emide, amoda azt, ezt,
jó, jött a válasz, most kicsit elég, de
ahogy a Llanwilbenshire-Alsó helyiérdekű megálló Walesben
nem lát engem soha, ahogy Dublin, lópálya, semmi,
ó, és ez a gyalázat, ahogy e derekas helyeket,
mint ebeiket gonosz gépkocsizók
csapják ki, kötik fákhoz, boldoguljanak,
vagy nem is mondom… ó, ez a gyalázat, igen,
trallázom félnótám a – jó, ha megjön vidékről a feleségem,
ő kimossa, de most nem sajnáltatni akarok senkit! –
tíz napja kimosatlanság jeleit mutató ülőkádban,
gyalázat, így elhagyni szegény Dublint, Llanwilben…-t,
lópályát, elpályázni alagvást. Ennyi van abból,
hogy szabadságunkkal élünk.
Végső szabadságunkkal, tehát hogy: ne éljünk:
nehéz élni. Ám erről már szóltam a fulladásos versekben
és a Kálnokyt formája szerint jobban megidéző Hashártyaszakadás
elégiájában. Elég az iázásból!
141
Elég! Mert a hőmérséklet lehűlt.
(Hidegebben hagy.) – Elég, mert
a zagyva napok totyadéka ismét
csúfot űz veled: zacc, telefonálás,
miben mind a hibás te vagy,
rossz kávé, agyondumált délelőtt
ellenére is: életedben ennyit
nem fordítottál egy nap, nyers nélkül, Poe-t,
nem fordítottál hátat oly széles ívben
kis örömeidnek s nagy gyarlóságok
sorának, mint e szarnak is igencsak
nevezhető napon; nem érezted,
mily… lassan ugyan nem, de biztosan
távolodik tőled, hogy tartsd a rendet,
ha deviáns is, dolgozz folyamatlag
isteneid által adott anyagból,
hozott anyagból, ezerszer megútált
mozdulatokat teszel meg újra, szélben
napilapot olvasol egy hét éve lefosztott
deszkázatú padon, megfogadsz mindent, a nóta fele,
hőstett, hogy nem tartod be, mit ígértél,
hőstett, hogy isteneid betartatnak
veled mégis valamit, s az igazi
hőstett az lesz, hogy szíved szakadatlan
zakatolása (és tudod!) leáll,
és kétségbeesve kapaszkodnál
az ülőkád peremébe – de már csak magadra borítod.
Du. hát, hogy szívem dadogott nem szakadtan,
edzetten inkább, mint szokott,
szemközt az utcán, néztem, gyűlnek hosszú sorokban
megszokott kocsik, parkolók:
arra gondoltam, én csak egy közeli KÖZÉRT-be,
mit sokan nevezünk így, tudomást se véve,
mint változtak a piacok:
142
egy közeli KÖZÉRT-be, más nevezetűbe
se bírnék már lemenni, én,
ily döbbenetesen mentem át vértetűbe,
ki lógtam bármi ürügyén,
semmi sem volt nehézség; félfordulat, s legyűrtem!
és néztem zöldeket, ott sorakozva hűsen
árusok során, szegletén,
az ismert helyeken, és vettem laskagombát,
spárgát máskor, vagy sajtokat,
tejfölt, kis majonézt, mustárt virslire, tormát,
tepertőst, vagy túrós rudat,
én, igen, bár a szél kellemesen beleng ma
az ablakunkon is, az elmúlt cigarella,
utazás, s minden „ámulat”
tagadása után egyszerű lemenések
blokkoltja is vagyok már; s
nincs „szomszéd falu” (Kafka), semmi étel ízének
nem örvendek e kocsmás,
e piacos világon, örülök, ha az álom
nem kerül el, s hogy öt-hat órát alszom: csodálom,
ritmust vétek, aló márs!
A sorok, persze, itt már nem művésziek, nem!
feledtem néhány részletet,
hogy lelkem nem lakik azokban a kövekben,
a Tabánban rend tétetett,
s még jó, hogy e negyed nem házak, praktikus
micsodák gyülevésze, mert annak lenne: kuss…!
Ezzel így tehetetlenebb
a továbbhaladás, mely Jékely szerinti
sómalmi ló utat, ha jár,
s zilált-nyugodt agyam, ha kényszerét tekinti,
143
messze lehet még a halál,
s addig bírnom kell ezt itt, mihez semmi közöm,
és nem remélhetem, hogy majd a vízözön;
megértem, mi a „Sohamár”:
itt nincs többé, hogy annál jobb lenne, minél rosszabb,
elértük ama Rendet, mely meg már sose bukhat,
s tán nagyobb úgy lenne a kár:
Emeljük hálósipkánk Néked, Kálnoky László,
tétova ülőkádunk vonhassa el a gyászló,
ne legyen többé, ami fáj,
s jutalmul lenne könnyebb, hogy égbe vagy pokolba,
mintha ebben akármi még fantázia volna,
az ember innen kitalál,
s legalább hirtelen, s nem szörnyen fuldokolva
száll el lélegzete, pöf-porú bolondgomba,
ahogy nem szól többet a száj.
144
„Te a halálé vagy, zarándoka az árnynak,
ki bátran indultál, kapudat megtaláltad
az éj felé.
De én, jaj, itt vagyok a fényben és hitetlen
feledve önmagam, jajokba fúlva lettem
az életé.”*5

VÉGE

145
[Jegyzetek]

*1

(A csonka idézetek, felcserélt sorrenddel is, Kosztolányi Dezső: Csáth Gézának c. verséből, mindenkori
köszönettel.)

*2

Para-rampamm pararampamm pa-rampamm pararam

*3

(A csonka idézetek, felcserélt sorrenddel is, Kosztolányi Dezső: Csáth Gézának c. verséből, mindenkori
köszönettel.)

*4

(A csonka idézetek, felcserélt sorrenddel is, Kosztolányi Dezső: Csáth Gézának c. verséből, mindenkori
köszönettel.)

*5

(A csonka idézetek, felcserélt sorrenddel is, Kosztolányi Dezső: Csáth Gézának c. verséből, mindenkori
köszönettel.)