SUZANA GUOTH

Szombathely, 2023.
Kedves Olvasóink!
Hosszú évek, évtizedek óta foglalkozom irodalommal, kéziratok
olvasásával, könyvek szerkesztésével , de Suzana Guoth írásai,
melyet e kötetben olvashatnak, megfogtak és nem eresztenek.
A nagy utazás (e kötet címe) hív és marasztal: nemcsak településről
településre, országról országra történő utazásokat villant fel, hanem
egy kimeríthetetlen, mélabús és csodás pillanatokkal teli lelki utazást
is.
A novelláskötet színtere és központja kedves, szeretetteljes,
léleksimogató közeg, Battyánd. (A községnek azelőtt „Puczincz” volt
a neve, 1888-ban azonban, gróf Batthyány Miksa iránti kegyeletből,
aki a községnek nagy jótevője volt, Battyándra változtatta nevét.
forrás : www.arcanum.com)
Ám, úgy gondolom, nem Battyánd , mint település, mint a harmonikus
gyermekkor megunhatatlan színhelye itt a lényeg, hanem az a
kedvesség, az a szeretetgömb, amit az írónő e lapokon elénk-közénk-
mellénk-fölénk varázsolt.
A letűnt kor (a II. világháború előtt-után , az azt követő kommunista-
embertelen rendszer és mindezek utóhatásai) felvillan, felsejlik a
novellákban. A valóság. A valóság megannyi rossz, hazug, lelketlen,
embertelen, magából kivetkezett förmedvénye. Ám ugyancsak
felsejlik a jó. A jóra törekvés. A léleksimogató, a lélekgyógyító közeg.
Felsejlik az élet szép és szebb oldala. Felsejlik az a világ, amelyet
mindannyian akarunk, amelyet mindannyian szeretnénk magunknak
és gyermekeinknek, és unokáinknak.
E novellák – melyek szépen , „irodalmias igénnyel” íródtak- valóban
elvisznek bennünket egy nagy utazásra.
Jöjjenek, utazzunk! S kívánom, hogy az olvasás közben, vagy a végén,
de mindenki találja meg a maga „battyándját”, azt az állomást, ahol
kinyújtózhatunk, ahol egy hatalmas friss levegővétel után
rámosolyoghatunk a világra.

2023. Karácsony hava

Rátz Ottó
Magyar Köztársasági Bronz Érdemkereszt-díjas
mesterpedagógus, szaktanácsadó,
szerkesztő

3
 FELVILLANTOTT EMLÉKKÉPEK
(életrajzi részlet)

Mielőtt gondolatban ismét végig járnám életutam

végéhez közeledő szakaszait, előre bocsátom, hogy életem
vezérfonala a már nyolc évtizeddel megterhelt
tudatomban, alapjában véve nem változott. A régi latin
közmondás „Tempora mutantur et nos mutamur in illis”
tehát rám nézve nem egészen érvényes. Én most is,
ugyanúgy, mint egy jó félévszázaddal ezelőtt, tisztelem a
bennünket felnevelő régi, és azoknál is régebbi

4
generációkat, őseinket, ápolom az emléküket, és a
felmenők tiszteletére nevelem a mindenkori fiatalokat.
Már az előbb említett több mint fél évszázaddal
ezelőtt, az ELTE Bölcsészettudományi Karának orosz-
német szakos hallgatójaként, mint mindenki más, én is
felületesen megismertem a nagy német és orosz írók és
költők halhatatlan műveit, és egyben elhatároztam, hogy
az egyetem befejezése után alaposan elmélyülök minden
részletben, gyönyörködöm a mesteri jelzőkben, élethű
személyábrázolásokban, különleges sorsokban. A nagy
tervemnek nem egészen a tíz százalékát sikerült is
megvalósítanom. A fennmaradó kilencven százalékát még
ma is görgetem magam előtt, megvalósítását kilátásba
helyezve, miután befejezem hivatásom aktív gyakorlását.
Hálával tartozom a Mindenhatónak, hogy
megajándékozott erővel, egészséggel, így még ma is
folytathatom azt a munkát, ami örömet okoz, és még
mindig nem kellett befejeznem tevékeny életmódomat.
Örülök, hogy megszűntek a kedvtelésből végzett
munkám időbeli korlátai, bár azon szerencsés emberek
közé tartozom, akik elmondhatják magukról, hogy a
munkájuk volt egész életükben egyben a hobbijuk is. Ma
is vallom, hogy a nyelv közvetítésénél talán nincs is
nemesebb hivatás, mert idegen nyelvek tudásával hidakat
építhetünk más népekhez, mindenhol otthon érezhetjük
magunkat a világban, és senki sem érzi magát idegennek
otthonunkban.
Sok helyen tanítottam, főiskolákon,
gimnáziumokban, nyelviskolában, szakközépiskolákban.
A német nyelv szerkezetének logikáját kutattam és
leegyszerűsítve közvetítettem, hogy a legszerényebb
képességű nyelvtanuló is megbirkózzon a feladattal.

5
Vallom, hogy aki az anyanyelvét képes volt megtanulni,
az képes arra is, hogy egy másik nyelvet, egy idegen
nyelvet is megtanuljon. Ha ez mégsem sikerül neki, az
elsősorban nem az ő hibája, hanem a mienk, a tanároké,
akik nem vagyunk elég logikusak, elég szuggesztívek,
amit semmilyen computer nem tud helyettesíteni,
helyettünk megoldani. Az egyik magyar fórumon, ahol
évekig adtam segítséget nyelvtanulási problémákkal
küszködő tanulóknak, sokszor feltették a kérdést, hogy az
iskolában ezt miért nem így magyarázzák el. Talán ez volt
az egyetlen kérdés, amire még ma sem tudom a választ,
bár nyelvtanítási-tanulási kérdésekkel szakirányú
írásaimban is foglalkoztam. (http://www.tani-
tani.info/tani_tani_online_2011_tol). Ezerhatszáz választ
adtam egy németországi, német nyelvhelyességgel
foglalkozó nemzetközi fórumon is, míg egyszer köszönet
helyett egy arab megfenyegetett, hogy megkeres és megöl,
mert nő létemre nincs jogom kioktatni egy férfit. Őt ezután
törölték a fórumról, ő azonban engem a Föld színéről még
nem.
Amikor aktív tanári pályafutásom utolsó
hétvégéjére indultam hazafelé, a folyosón fellökött egy
tanuló, aki már csengetés után rohant az osztályába,
pontosabban fogalmazva, odakent a kövezetre. Azt se
tudta szegény, mit tegyen, hogy tegye ezt jóvá.
Szerencsére komolyabb bajom nem esett, csak a
könyököm nyílt ki, mint a rózsa, a télikabátom ujja
pillanatok alatt átvérzett. Az első meglepő gondolatom az
volt, hogy ebben a pillanatban ért véget életemnek az a
szakasza, amit hivatalosan munkaviszonynak neveznek,
csak így váratlanul, lelki ráhangolódás nélkül.
Mondhatom, kegyes volt hozzám a sors, átsegített egy

6
mások által válságosnak ítélt fordulaton. Nem úgy a
sebész, aki közölte velem, hogy a csontot sajnos nem lehet
érzésteleníteni, altatóorvos pedig csak délután kettőkor
jön. De megpróbálja elterelni a figyelmemet, - mondta, és
elkezdett az érettségiről beszélni. Majd közös
megegyezésre inkább a lányokról mesélt.

A műtétről hazatérve azonnal nekiálltam egy nagy

munkának. Nem tudom egyértelműen megállapítani, hogy
a lelkiismeret-furdalás bilincse alóli felszabadulás vágya
ösztönzött-e inkább a kitűzött munka elvégzésére, vagy
maga a munkavégzés öröme. Valószínűleg egyenlő
arányban osztozott mindkét tényező a végeredményen.
Nagyapám életéről állítottam össze egy 500 oldalas
kétkötetes emlékalbumot, dokumentumokkal, fotókkal,

7
róla szóló és általa írt újságcikkekkel illusztrálva, tíz
példányban, tíz eredeti címlapfestménnyel, ami egy
szombathelyi festőművész keze munkáját dicséri. A
magyar nyelvű írásokat szlovénra, részben németre vagy
vendre, az idegen nyelvűeket pedig magyarra fordítottam.
Több könyvtár tartott igényt az „Albumra”, és
természetesen néhány családtag is. Ezzel a munkával
tartoztam nagyapámnak, akit legjobban szerettem és
tiszteltem életemben, és akinek megígértem, hogy ha
lediktálja, akkor leírom érdekes élettörténetét. Erre
azonban nem került sor, mert akkoriban, mint a fiatalok
általában, én is egyfolytában szerelmes voltam, ami
lekötötte a teljes testi-lelki kapacitásomat. Egyszer
azonban minden váratlanul véget ért. Amit még élénk
fantáziámban sem tudtam elképzelni, az bekövetkezett,
egyszer csak semmivé vált minden, számomra megszűnt
létezni a világ. Drága nagyapámat, aki hatvan évig volt
lelkész Battyándon, és személyében pótolta apámat is, és
anyámat is, utoljára hozták haza a maribori kórházból.
Minden faluban szóltak érte a harangok, amikor áthaladt
rajtuk a földi maradványait szállító kocsi. Éppen ötven év
telt el azóta. Az ő szeretete beragyogta egész életemet,
bölcs intelmei fényes csillagként vezettek a mai napig
utamon. Gyakran elzarándokolok egykori hazámba,
szülőfalumba, bejárom a gondtalan gyermekkorom
színhelyeit, és egy röpke időre megpihenek egy drága
helyen, nagyapám örök nyughelyénél. Fájdalmasak az ott
töltött percek, órák, felszaggatják a félig begyógyult
sebeket. Még mindig ott áll a régi, közel 300 éves
templom, mellette, az ódon parkban a gyönyörű, kis
kastélyra emlékeztető lelkészlak, amit nagyanyám
tervezett. Csak, amikor elveszítettem ezt a drága embert,

8
láttam, hogy valójában, milyen nemes, nagylelkű ember
volt, mint a vándor, aki akkor látja igazán, milyen magasra
emelkednek a város tornyai a többi ház fölé, amikor
elmegy onnan, és visszatekint.

Nagy megtiszteltetés számomra, és lelki

megnyugvás, hogy az emlékezet albumjának egy példányát
elhelyezhettem az Országos Széchényi Könyvtárban.

9
 Gyakran eljátszottam a gondolattal, hogy
visszamegyek Szlovéniába, a szülőfalumba, abba a földre
szállt paradicsomba, a béke szigetére, amit az évtizedek
múlása egyre inkább megszépít. Az emberi agy, hogy be
tudja fogadni az új impressziókat, emlékezetfrissítést
végez, a felesleges dolgokat törli, hogy helyet biztosítson
az újaknak. Elsősorban a kellemetlen emlékeket törli, a
kevésbé szépeket pedig megszépíti. „Miért tűnik a múlt
olyan szépnek? Ugyanazon oknál fogva, amiért a távolból
egy egyszerű vadvirágos rét virágágynak látszik, - írja
Franz Grillparzer egyik művében. Mivel nincs okom
kételkedni a nagy író megállapításának helyességében, így
hát maradtam Szombathelyen. Amikor az ember visszatér
a szülőföldjére, csalódottan állapítja meg, hogy ez már
nem az a hely, amit ő évtizedekig keresett, és ami után
vágyódott. Ez számára már egy idegen, megváltozott
világ, nem az a szülőföld, amit emlékeiben őriz. Egy
pillanat alatt romba dől az évtizedekig visszaálmodott
világ, hiszen ez is múlandó, mint a fiatalság, mint az élet,
mint minden ezen a Földön.
Megfakulnak az emlékek is,
elmerülnek a feledésben, a
múlt megsemmisül a jelenben.
Az emberi lélek azonban néha
visszaálmodja az ifjúságot, és
egy röpke pillanatra életre
kelti a szép emlékeket, majd
folytatja kijelölt útját a rideg
valóságban, ahol megüti a
hűvös szellő fuvallata, és
azonnal kijózanodik. Az
ember visszatér az új

10
hazájába, és belátja, hogy most már ez az igazi otthona. A
világ, amelyikben tegnap éltünk, nem azonos a maival.
Magyarország tragikus története elválasztotta
egymástól a népeket, a családokat, a sorsokat, a
szerelmeket. Sok magyar ember szorult a határainkon
kívülre, és sok nemzetiség él hazánkban is, elválasztva az
anyaországtól. Egy véletlen folytán a sors összehozott egy
magyarországi vend írónővel, akinek az volt a kívánsága,
hogy dolgozzak én is a szlovén nemzetiségi hetilapnak.
Ezt a munkát tíz éven keresztül élvezettel végeztem, írtam
szlovénul is, vendül is, különböző eseményekről,
megemlékeztem évfordulókról, írtam ünnepeinkről,
készítettem interjúkat. Ezekből az írásaimból válogattam
össze két kis könyvecskére valót három nyelven,
magyarul, és párhuzamosan szlovénul vagy vendül, vagy
mindkettőn. Miközben élesztgettem a nagyapámhoz
fűződő emlékeimet, észrevettem, milyen sok szállal
fonódik össze kettőnk élete, és néhány versemmel együtt
abból is megszületett egy kis könyvecske.

Az akkor már elismert írónő elvitt magával

Szlovéniába, a nyugdíjas írók klubjába, és javasolta, hogy
vegyenek fel oda engem is. Több évig tagja voltam az

11
irodalmi klubnak, folyamatosan jelentek meg írásaim.
Egyik alkalommal, amikor az akkor már barátomnak
mondható írónővel együtt elmentünk az évi közgyűlésre,
megleptek egy elismerő oklevéllel. A maribori TV
szerkesztője, aki riportot készített velem, csodálkozását
fejezte ki, hogy több mint ötven év múltán még mindig
anyanyelvi szinten beszélem a szlovén nyelvet.
Hamarosan ezután ismét nagy szomorúság ért, váratlanul
meghalt a barátnőm, én pedig többé nem mentem el a klub
rendezvényeire.

Ismét elcsábított a múlt varázsa, és elkezdtem tanulni a

régi vend nyelvet. Nem azt a változatát, amit
gyermekkoromban Murántúlon még használtunk a nem
hivatalos kommunikációban, hanem azt a régit, amelyen
nagyapám prédikált a templomban, amelyiken
búcsúztatta az utolsó földi útjukra induló híveit, és
amelyen Fliszár János vend költő a csodaszép verseit
írta. Gyönyörűnek találtam ezt a nyelvet, nemcsak azért,
mert elragadóan szépen hangzott nagyapám szájából, aki
tökéletes nyelvtani pontossággal sokszorosan összetett
mondatokat szerkesztett, és kiváló szónoki képességével,
zengzetes hanglejtésével magára tudta vonni a hallgatóság
figyelmét, hanem azért is, mert ez volt őseim anyanyelve,
és a Szentírással is ezen a nyelven ismerkedtem meg
először. A határ két oldalán beszélt nyelv hasonlít
egymásra, mert tulajdonképpen a trianoni határ által
elválasztott egy és ugyanazon népnek a nyelve ez,
azonban annak két változata. A magyarországi szlovénok
évtizedekig hermetikusan el voltak zárva az anyaországi
nyelvi közösségtől, így egy szláv nyelvi szigetet alkottak
Magyarországon a magyar nyelvi környezetben. Az itteni

12
vend nyelvet nem fejlesztették, mert nem volt szlovén
értelmiségük. Ez a nyelv tehát megőrizte archaikus
állapotát, és úgyszólván csak hallás után, szájról szájra
öröklődött generációról generációra. A nyelvszerkezeti
torzulások jórészt ennek az állapotnak a következményei.
Szlovénia területén beszélt vend nyelv szókincse a
szlovén nyelvből átvett szavakkal bővült, az archaikus
szókincse folyamatosan korszerűbbre cserélődött. A
nyelv azonban politikai okok miatt elveszítette irodalmi
nyelv szerinti besorolhatóságát. Hogy az egykori
Magyarországhoz tartozó vend nyelvet beszélő murántúli
lakosság Szlovénia szerves részévé váljék, a nyelvet
nyelvjárássá degradálták, megfosztották minden
funkciójától. Csupán az utóbbi néhány évben szerezte
vissza eltiport jogait, de ebben az állapotában már nem
képes a saját nyelvi törvényszerűségei alapján önmaga
fejlesztésére, ami egy irodalmi nyelv legfontosabb
kritériumát képezi. Több nyelvész próbálkozik a nyelv
újraélesztésével. Irodalmi nyelvvé már nem válhat,
mégpedig elsősorban a kis létszáma miatt, ami a szakmai
szókincs fejlesztésére és a szakirodalom publikálására
eleve nem teszi alkalmassá. Ki publikálna értékes szakmai
tartalmakat olyan nyelven, amit csak kevesen ismernek,
talán nincs is még egy olyan, vend nyelvet beszélő
szakember, aki az említett tudományág iránt érdeklődne.
Jelen állapotában igénytelen szépirodalmi nyelvnek
nevezhetjük, még az is elképzelhető, bár arra sincs
garancia, hogy a nyelv ismét életképes lesz, tehát a
szépirodalmi területen fejlődik, tökéletesedik a nyelv
szerkezete, gazdagodik a szókincse. Ami ezt nem zárja ki
teljesen, az annak köszönhető, hogy Murántúlon a

13
családok mindennapi konverzációjában a vend nyelv még
él.
Kereshetjük az okokat, amik a nyelvet ide juttatták,
de tény az, hogy a nyelv ma már haldoklik, és kérdés,
hogy fel lehet-e még valamennyire támasztani. Mivel
jelen írásom nem nyelvészeti írás, ezért ezzel a kérdéssel
nem szeretnék tovább foglalkozni, csupán megemlítem,
hogy magam is két évig tanultam, újratanultam ezt a
nyelvet a nagyapám által szerkesztett egyházi lapokból, és
Fliszár János magyar-vend szótárából, amit a nagy
fizikus, a péterhegyi születésű Mikola Sándor, a Fasori
Gimnázium egykori igazgatója, anyai ági rokonunk, a
nagyapámmal együtt lektorált. Aztán jött a vizsgám, a
„nyelvvizsga”. Én voltam a vizsgabizottság is, és a
vizsgázó is. A feladat, amit kitűztem magam elé, nem volt
egyszerű. A vizsga eredményességének a mércéje az volt,
meg tudom-e oldani, és akkor megfeleltem a vizsgán,
vagy nem tudom megoldani, és akkor soha többé nem
említem, hogy beszélem ezt a most már kissé elfeledett
nyelvet. Kölcsey Himnuszának a vend nyelvre fordítása
volt ez a kitűzött célom. Egy vend nyelvű fordítása
létezett már, de arra emlékszem, hogy az nekem sehogy
se tetszett. Amikor úgy éreztem, hogy eljött a próbatétel
ideje, a feladat komolyságának tudatában nekiálltam
ennek a nemes feladatnak, mondhatnám missziónak, és
egy est leforgása alatt lefordítottam erre a régi vend
nyelvre. Amikor elkészült, már késő este volt, mégis
azonnal felhívtam telefonon az írónő barátnőmet, és
felolvastam neki a versfordítást. Újra és újra fel kellett
neki olvasnom a telefonba, mert élvezte, hogy a saját
anyanyelvén hallhatta, sőt külön örömmel töltötte el az is,
hogy az ismert dallamon a szokásos strófáját el lehetett

14
énekelni. Ő a vend kórusnak a tagja és vezetője volt. A
magyar kultúra napján a versfordításom megjelent
nyomtatásban is a szlovén hetilapban. Ennek
köszönhetem, hogy megismerhettem, sajnos csak
virtuálisan, a köztiszteletben álló európai hírű Kiss Gy.
Csaba irodalomtörténész egyetemi tanárt, aki a
Himnuszunk fordításait kutatta, és tanulmányt írt róluk.
Így most már én is bekerültem a Himnusz-fordítók
névsorába, amire nagyon büszke vagyok. Ha le tudtam
fordítani Kölcsey Himnuszát erre a régi vend nyelvre,
akkor szlovénra fordítani már gyerekjáték lesz, -
gondoltam magamban, hiszen közel 20 évig szlovén
tolmácsként is dolgoztam. A következő feladat tehát a
Himnusz szlovén fordításának az elkészítése volt, és
röviddel utána még orosz nyelvre is lefordítottam.
Hamarosan utána a szlovén himnuszt fordítottam
magyarra, amit szintén el lehet énekelni az ismert
dallamon. Tandori Dezsővel természetesen nem mernék
versfordításban versenyre kelni, de a szlovén himnusz
fordítási versenyét valószínűleg megnyerném.
Készítettem ugyanis egy reprezentatív felmérést az
ismerőseim között. Mindkét fordítást leírtam a fordítók
megnevezése nélkül, és az ismerőseim értékelése alapján
ezt a versenyt egyhangúlag megnyertem. A szerénységem
természetesen tiltotta, hogy ennek az örömömnek
látványosan jelét adjam. Majdnem elfelejtettem
megemlíteni, hogy valamennyire beszélem a szerb-horvát
nyelvet is, hiszen ezt Jugoszláviában kötelező idegen
nyelvként tanultuk, ugyanúgy, mint Magyarországon az
orosz nyelvet. Kötelességemnek éreztem, hogy a horvát
és a szerb himnuszt is lefordítsam magyar nyelvre. Ha
össze kellene hasonlítanom a szlovén és a magyar

15
himnusszal, akkor ezt a kettőt minden szempontból a
harmadik helyre sorolnám. A korábban már létező
fordításairól elhallgatom a véleményemet. Nemcsak
himnuszokat fordítottam, hanem egyéb verseket is,
például az általam legszebb szlovén versnek tartott -
Szimon Gregorcsics Isonzóját, amelyik Rudas Valéria és
Alex Avaneszjan szerkesztők rendezésében a Magyar
Rádióban is elhangzott, Imre István színművész gyönyörű
előadásában. Ezt később ott több versfordításom és
novellám követte. Igazán büszke vagyok arra, hogy egy
gyenge pillanatomban sikerült lefordítanom Petőfi Sándor
legszebb versét, a Szeptember végén c. versét szlovénra.
Rím, ütem, tartalom, hangulat, minden egybeesik az
eredetivel. Írtam saját verseket is, novellákat,
pályázatokra, és büszke voltam és vagyok az elismerő
oklevelekre, amiket értük kaptam. Igazi meglepetés volt
számomra, amikor egy ismert szlovén író elküldte a
Buenos Airesben megjelent szlovén antológiát, melyben
három szlovén nyelven írt versem, és Petőfi Sándor
legszebb versének a szlovén fordítása is megjelent. Két
novellámat, A felejthetetlen hangversenyt és a Dárint
kiadták Ausztriában is, a saját német nyelvű
fordításomban. Ezt a novellámat ugyanis a magyaron
kívül szlovén és német nyelven is megírtam. Sajnos a
szlovéniai szlovén-magyar kétnyelvű irodalmi honlap
szerkesztője, egy kedves tanár kollégám, barátom,
szlovén író, a magyar irodalom legismertebb szlovén
fordítója, a MTA első szlovéniai tagja nemrég meghalt, és
vele együtt nyomtalanul eltűnt az irodalmi honlap is,
amelyen több írásom is megjelent.
A fő tevékenységem azonban továbbra is a német
nyelvoktatás maradt. Már évek óta dolgozom egy német

16
nyelvtan összeállításán, amelyben minimálisra redukálom
a megtanulandó szabályokat, amiket viszont sok kétnyelvű
mondat követ, lehetővé téve a mondatok oda-vissza
történő fordítását, magtanulását. Német nyelvoktatásunk
egyik legnagyobb hibája a Németországban írt
nyelvkönyvek használata a közoktatásban. Ezeknek az
ajánlásában olvasható, hogy sok európai országban bevált
tankönyvről van szó. Ez a megállapítás és ajánlás már
eleve nagy baklövés, hiszen nem veszi, nem veheti
figyelembe a nyelvtanulónál már meglévő anyanyelvi
rendszert, amely nem egységes a Közép-Európában
anyanyelvként használt indoeurópai nyelvek
különbözősége miatt. Még ennél is kevésbé használható a
magyar anyanyelvűek számára, hiszen a magyar nyelv
még ebbe a nyelvrokonságba se tartozik bele. Ezek az
egységes tankönyvek tehát nem építenek, nem építhetnek
a nyelvtanulók anyanyelvére, nem tudatosítják sem a vele
való azonosságokat, sem a kontrasztivitást, egyszerűen
úgy tesznek, mintha az anyanyelvi rendszer nem létezne a
nyelvtanulók agyában. Így biztos kudarcra van ítélve az a
nyelvoktatás, amelyik egy ilyen uniformizált
nyelvkönyvre épít. Nem kell nyelvésznek lenni ahhoz,
hogy megértsük, hogy az lenne a legfontosabb, hogy a
meglévő anyanyelvi rendszerre építsük fel az idegen
nyelvi rendszert, mert csak így lesz a nyelvtanuló számára
logikus, áttekinthető, érthető.
Elveimet a gyakorlatban magam meg is valósítom.
Néhány hónapi magántanítás után a tanítványaim az
iskolában az utolsókból elsők lesznek, de még Ausztriában
is eredményesek. Az egyik nyolcosztályos ausztriai elit
gimnáziumba nemrég a kb. 20 magyarországi jelentkező
közül csak az én tanítványomat vették fel, a többi nem

17
felelt meg a vizsgán. Büszke vagyok a többi volt
tanítványomra is, akik különböző német egyetemeken
szereztek diplomát, és Európa számos országában
dolgoznak, oktatnak. A német nyelv mellett egyre
nagyobb érdeklődés mutatkozik az utóbbi időben az orosz
nyelv iránt is. Kénytelen voltam én is, egy negyed
évszázad kihagyása után újra elmélyülni az orosz
nyelvben is, hiszen ennyi idő alatt igen sokat felejt az
ember. Állítom, hogy bűn elhanyagolni egy nyelvtudást,
amit az ember nagy nehézségek árán valamilyen szinten
már megszerzett. Ismét sikerült megszeretnem ezt a tőlem
nem is olyan távol álló szláv nyelvet, amit korábban
jobban is kedveltem, mint a németet, és egy kiegészítő
diplomát is szereztem belőle Moszkvában. Kevés híján
nem lett belőle záróvizsga, mert az igazgatóm nem
engedett el Moszkvába vizsgázni. Ki fogja addig tanítani
az orosz nyelvet? - kérdezte. Miért nem mentem vizsgázni
nyáron? Hiába mondtam neki, hogy „az egész világ”
ősszel vizsgázik. Megírtam Kosztomárov rektor úrnak,
hogy nem mehetek, és kérdeztem, mit tegyek, miután
Hankis doktor úr kigyógyított az idegösszeroppanásból.
Ilyenre még nem volt példa a praxisában, - írta a rektor úr,
hiszen eddig még a világ minden országából elengedték a
jelölteket vizsgázni. Azonban ne essek kétségbe, - írta, ő
november elsején Szombathelyre küld két vizsgáztató
tanárt Moszkvából. Este nyolcra megérkeztek.
Elkezdődött a vizsgám, három óra írásbeli után egy óra
szóbelivel fejeződött be. A legfontosabb következtetés,
amit a moszkvai tanulmányaim során levontam a magam
számára, az volt, hogy pszicholingvisztikai ismeretek
nélkül egyetlen tanárnak se lenne szabad oktatnia idegen
nyelvet.

18
 Szeretem a szép, ápolt természetet, ezért
megteremtettem a magam kis paradicsomát is, ahol
megtalálom a lelki nyugalmat. Kora tavasztól késő őszig
naphosszat a nagy kertemben dolgozom, gondozom a
mindenféle fajtájú és színű virággal beültetett
virágágyakat, a rózsákat és rózsalugast, nyírom a gyepet,
és a több mint 100 m hosszú buxus sövényt, amelyik
széltében – hosszában szeli át a kertemet. Néhány évvel
ezelőtt nagy lelki megrázkódtatás ért, mert addig nem
látott óriási jégverést kellett elszenvednünk, ami betörte az
ablakokat, derékba törte a nyíló rózsákat, és az összes
gyönyörű muskátlit a többi virággal együtt beverte a
földbe. A szerencsétlen kis növényeknek a földből alig
kilátszó részeit kiszabadítottam, dédelgettem, simogattam,
míg augusztus végére egymás után ismét újra virágba
borultak. Hihetetlen, hogy a természet mennyire be tudja
gyógyítani a sebeit, és a reménytelenségből újra életet
fakasztani.

Lassan be kell fejeznem a megkezdett munkáimat, mert

„Hamarosan lenyugszik a nap, s nyomában jő az esti
szürkület, majd a hosszú végtelen éj. Szép volt ez a nap.”
(Axel Munthe)

19
20
A GRÓFNŐ
1.

A gyászruhába öltözött nép egyre csak

hömpölygött a város főutcáján, egy szegény, idős asszony
földi maradványait szállító halottaskocsi után. A temető
felé haladva, a menethez egyre újabb és újabb csoportok
csatlakoztak. Vajon eléggé nagy lesz a temető, hogy ezt a
hatalmas tömeget befogadja? – hangzott el a kérdés a
gyászmenet egyik másik könnyes szemű résztvevője
elcsukló hangján.
Megérkeztek a nyitott sírhoz. Az egyszerű
deszkákból ácsolt koporsót letették a sír mellé.
„Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében…” –
kezdte el a szertartást a lelkész, és a következő alapigével
folytatta a beszédét, szemmel látható meghatottsággal:
„Nem a nap lesz többé napvilágod, és nem a hold fénye
világít neked, hanem az Úr lesz örök világosságod, és
Istened lesz ékességed”. Felzúgott a tömeg, majd síri
csend támadt. A gyülekezet lélegzet-visszafojtón hallgatta
a lelkész szavait. A háború befejezését követően
Murántúlon még senki sem vette magának a bátorságot,
hogy nyilvánosan magyar nyelven szóljon egy tömeg
előtt.
- Az elhunyt végakaratát teljesítem azzal, hogy magyarul
szólok most önökhöz, drága gyászoló gyülekezet, -
folytatta a lelkész a beszédét. Erre nem kaptam, de nem is
kértem engedélyt a hatóságoktól. Pusztán a megboldogult
asszony kívánságát teljesítem. Az utolsó kívánságot
tiszteletben szokták tartani és teljesíteni, függetlenül attól,
hogy ez milyen büntetést von maga után. Istennek

21
kegyelmébe ajánlom mindnyájunkat, és a saját sorsomat
is.

2.

A dombokkal és völgyekkel ékesített murántúli

tájra már leereszkedett a lágy októberi ködlepel, a mezők
és a gyümölcsösök teljesítették küldetésüket, és a nemrég
még bő terméstől roskadozó gyümölcsfák, terhüktől
megszabadulva, ismét szálegyenesen, büszkén állva
várták, hogy a rohamosan közeledő tél hófehér ruhába
öltöztesse őket. Érdekes, hogy a természet soha nem merül
ki, soha nem fárad el annyira, hogy ne legyen ereje mindig
újra és újra újjászületni, mindig újra és újra alkalmazkodni
a soron következő évszakhoz, és a tél elmúltával,
madárdallal köszönteni a mesés színpompával érkező
szelíd, szerelmes évszakot.
Az emberiség krónikájában megörökített
történelmi események tanúi - az évszázados fák
árnyékában, szerényen megbúvó, ám formás kicsi kastély
is egyre álmosabban hallgatta az őszi szellő szomorkás
szerenádját. Sem a falain belül, sem a falain kívül már
semmi sem emlékeztetett az egykori vidám tavaszi
zsongásra, a jókedvű baráti összejövetelekre, a kerti
zsúrokra, az estébe nyúló lakomákra, a pezsgős
vacsorákra.
Egy éles csattanás, az álmos tavaszi hajnalba
belesüvített pisztolylövés, kioltotta a mindig bohém, de
már nem egészen fiatal ügyvéd, György életét, ami egy
csapásra felborította a grófnő megszokott életvitelét.
Amint az októberi lanyha napsütés első sugarai
gyengéden megsimogatták a grófnő arcát, azonnal felkelt,

22
mintha minden perc késlekedéssel valami fontos
eseményről maradt volna le. Magára öltötte a meleg,
mandula színű reggeli köntösét, amely alól kikandikált a
fűzöld szaténpizsamája. Odalépett a kis kerek neobarokk
szalonasztalkához, amelyen egy magas fényű ezüst tálcán
ezüst cigarettatárca ékeskedett a stílusában hozzáillő
öngyújtóval együtt, mellette pedig a barna márvány
hamutál állt, amelyet egy, szaruból kézzel faragott madár
szobrocska díszített. A grófnő az évek során megszokott
kecses mozdulattal megfogta a hosszú borostyánszerű
cigarettaszipkáját, a tárcából kiemelt egy karcsú cigarettát,
és a szipkába helyezte. Majd az öngyújtó után nyúlt, de
meggondolta magát, mégsem gyújtott rá, hanem
csengetett a komornyiknak. Hamarosan ezután diszkrét
kopogás hallatszott.
- Entrez, (lépjen be!) - válaszolta a grófnő. A szobába
belépett egy magas, frakkba és fehér ingbe öltözött, fekete
csokornyakkendős férfi. Már tudott valamennyire
magyarul, sőt szlovénul is, de a grófnő csak franciául
társalgott vele, hogy gyakorolja a nyelvet.
- Bonjour, madame la comtesse! Que désirez-vous? /Jó
reggelt, grófnő! Mit parancsol?/ - érdeklődött kedvesen a
komornyik.
A komornyikot Franciaországból hozatta a grófnő,
ahol a barátai szigorú kritériumok alapján választották ki
a számára vélhetően legmegfelelőbb, sokoldalúan művelt
alattvalót. A grófnő személyzetét csupa magas növésű,
jóképű, jóvágású szolgáló alkotta, valószínűleg azért, mert
ő maga alacsony volt, és ilyen módon szerette volna
kompenzálni a neki meg nem adatott magasságot. Az
alattvalóihoz való viszonyára ma már szinte teljesen
elképzelhetetlen távolságtartás volt a jellemző. Nem nézte

23
le a szolgálókat, csak egyszerűen levegőnek tekintette
őket, keresztülnézett rajtuk. Mindenkivel korrekt módon
megbeszélte a vele szemben támasztott elvárásait, a soron
következő feladatokat, de semmilyen társasági kapcsolat
nem jött létre közöttük. Közvetlen kapcsolatokat csak
egymással, saját köreiken belül tudtak elképzelni, mert az
ő szemükben a szolgálók valami furcsa, kedves, és főleg
másfajta élőlények voltak.
- Mon café, s’il vous plait, /A kávémat kérem./ - felelte a
grófnő. Hamarosan ezután a komornyik fehér
glaszékesztyűben feltálalta a grófnőnek az ételliften
felküldött reggelit, a kellemes illatot árasztó kávét, két
kókuszreszelékes kekszet, és egy pohár frissen sajtolt
gyümölcslét, majd meghajolt, és elindult az ajtó felé.
Azonban mielőtt kilépett volna rajta, visszafordult, és így
szólt a grófnőhöz: - Madam la Comtesse, kérem, bocsássa
meg, hogy kéretlenül szólok önhöz, de úgy érzem, hogy
ezen az őszön nem kíván visszaköltözni a városi házába.
- Nem is tudtam kedves Joseph, hogy ön gondolatolvasó.
Mondja meg a szolgálóknak, hogy aki nem akar itt
maradni, az nyugodtan menjen haza, és tavasszal majd
újra munkába állhat.
- Már beszéltem mindenkivel, senki sem akar elmenni.
- Köszönje meg a hűségüket, a ragaszkodásukat, kedves
Joseph, hozzon fel nekik egy üveg bort a pincéből, aztán
intézkedjen, hogy legyen elég tüzelőnk a télen.
Az ősz közeledtével a cselédek, a komornyik, a
szakácsnő, a konyhalányok már általában lázasan
készülődtek az utazásra, számtalan bőrönd, táska, doboz,
útra készen várta a nagy nap beköszöntét. A városi kis
kétszintes házban kellemes meleg várta őket, nem kellett
kilométereket gyalogolni tüzelőért, élelmiszerért. A déli

24
oldalon lévő nagy ablakokon át betűzött a nap, amely
kellemesen befűtötte a szobákat, alig volt szükség
tüzelőre. Itt a kastélyban ellenben a folyosók télen
dermesztő hideget árasztottak, az egész ittlét még a
számos szolga szorgos munkálkodása ellenére is a
legkevésbé sem volt komfortos. Magának a háznak a
befűtése egy egész embert igényelt, egész napos munkát.
Fel kellett aprítani a fát, kihamuzni, befűteni minden
helyiségben, egész nap hordani a tüzelőt, megrakni a
kályhákat. Az idén mégis itt maradtak. A várva várt
csomagolás és a költözés elmaradt.

- Bizonyára érdekli, kedves Joseph, miért maradunk ezen

a télen itt a kastélyban, fordult a grófnő a komornyikhoz.
- Ennek egyszerűen az az oka, hogy félek elmenni a városi
lakásba, mert ott állandóan rettegnék attól a borzalmas
csattanástól, amely újra és újra felidéződne az
emlékezetemben. Ez a szerencsétlen forradalmár, áh, még
annál is rosszabb, ez a fellegekben járó adoniszi szépség
egyetlen éjszaka leforgása alatt elkártyázta az összes
földbirtokomat, de nem volt bátorsága bevallani, inkább
véget vetett ifjúi életének. Pedig én ezt is megbocsátottam
volna neki, ugyanúgy, mint a mindennapi léha
viselkedését, mert szerettem, még az életemnél is jobban
szerettem. Ő azonban elárulta a szerelmünket, és
kegyetlenül magamra hagyott, - vallotta higgadtan, nagy
önuralommal a grófnő, bár üvölteni tudott volna, mint
Kheiron, a fájdalomtól. Nem ejtett egyetlen könnyet sem
a komornyik előtt, hiszen ez méltatlan lett volna egy
magyar arisztokratához. Én akartam hogy így legyen, -
folytatta a grófnő, és Isten által rám mért
megpróbáltatásokat emelt fővel akarom viselni. Így jár az,

25
aki rangon alul házasodik, aki csak a szívére hallgat, és
megszegi ősei évszázados hagyományát. Kedves Joseph,
remélem, tud titkot tartani, - folytatta a grófnő. - A városi
házamat el kellett adnom, miért hallgassam el, hiszen
előbb-utóbb úgyis kiderülne. Már nincsenek többé
földbirtokaim, nincs jövedelmem. A hűséges szolgáimat
pedig nem akartam elküldeni, inkább a házamtól váltam
meg.

3.

Madame la comtesse, fáradjon kérem a

kisszalonba, megérkezett a tisztelendő úr, - jelentette be a
vendéget a komornyik.
Elragadóan szép volt ezen a napon a grófnő, a nőiesség
csak úgy sugárzott egész lényéből. Tört fehér szatén
szoknyát viselt, azonos anyagból készült blúzzal, és fekete
szmoking blézert. A színek szolid harmóniáját
csodálatosan kiemelte a nagyméretű rubinköves bross, és
a stílusában hozzáillő fülbevaló és karkötő. A nagyvilági
dáma azonban szemmel láthatóan kissé zavarba jött,
amikor a lelkész kezet csókolt neki. Hellyel kínálta a
vendéget, aki mosolyogva, félreérthetetlen szimpátiát
sugallva, mélyen belenézett a grófnő szemébe, majd leült
a hosszúkás asztal másik végébe.
A komornyik aperitiffel kínálta a grófnőt, aki egy
elegáns mozdulattal először a lelkészhez irányította. A
lelkész felállt, és a rá jellemző barátságos hangján
megszólalt: – Kedves Karola, ilyenkor, koccintás előtt,
illene valamit mondanom is, nem gondolja? - nézett
kérdőn a grófnőre. A grófnő arca felragyogott. Én mindig
csodáltam önt, - folytatta beszédét a pap a megszokott,

26
szónokokra jellemző higgadt hangján. – Csodáltam a
szépségét, a műveltségét, csodáltam a gyönyörű
énekhangját és zongorajátékát, a nemes önzetlenségét,
egyszóval úgy szerettem, ahogy van, úgy szerettem, mint
a testvéremet. Ön volt életem második nagy szerelme is
egyben. Ha nem ismertem volna meg a drága, korán
elhunyt hitvesemet, Charlottot, akkor minden bizonnyal
ön lett volna az, akivel szerettem volna leélni az életemet.
De korán kellett végig mennem a halál sötét árnyékának
völgyében, és innom a keserűség poharából. Isten akarta
így, és ebbe bele kell nyugodnom. Már több mint két
évtizede minden este ellátogatok drága felejthetetlen
hitvesem sírjához, és életem végéig megtartom Isten előtt
neki tett eskümet. Kedves grófnő, ha elfogadja a
barátságomat, akkor mindenben számíthat rám, csak azt az
egyet ne kérje, hogy megszegjem az eskümet.
- Én is nagyra becsültem Charlottot, kedves esperes uram,
az emléke szeretetben él a szívemben. De mi ketten, ön és
én, az életre ítéltettünk a Gondviselő által, és bizonyára ő
sem ellenezné, hogy boldogok legyünk. De váltsunk
témát. Ez a nacionalizálás már évek óta teljes
bizonytalanságban tart, mindenki fél, én is. Napról napra
újabb államosításokat jelentenek be.
- Én is nagyon nehéz helyzetbe kerültem, kedves Karola.
Államosították az egyházi földjeinket, a réteket, erdeinket.
A gabonát és az egyéb élelmiszert, amit az egyházi
szolgálataimért kaptam, mind lefoglalták. Nem is tudom,
hogy fogom túlélni ezt a telet.
- Nyugodjék meg, kedves esperes uram, az én asztalomnál
mindig akad hely az ön számára is, - próbálta
megnyugtatni a grófnő a lelkészt.

27
- Köszönöm, ez nemes önzetlenségre vall, kedves Karola,
de sajnos nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, - sóhajtott
gondterhelten a lelkész.
- Éppen a mai újságban olvastam, hogy a nagyobb
lakóházakra is szemet vetett a kincstár. Még az is
előfordulhat, hogy ön bérlővé válik a saját villájában. De
ne fessük az ördögöt a falra...
A grófnő elsápadt, elkezdett remegni a keze. -
Inkább élvezzük a finom ízeket, amit a szakácsnőm
készített, - szakította félbe a vendégét.
- Mit gondol esperes uram, nem lenne célszerű eladni a
villámat, és egy kisebb házba költözni? Bizonyára ez lenne
a legjobb megoldás, - elmélkedett a grófnő, - azt biztosan
nem államosítanák.
Ekkor a villa udvara felől érkező motorzúgásra
lettek figyelmesek. Majd erőteljes kopogás hallatszott.
- Félre az útból, ordította egy férfihang.
- Ne haragudjon grófnő, - lépett be a szalonba a
komornyik, - az urak erőszakkal törték rám az ajtót.
- Mit óhajtanak uraim, - fordult feléjük a grófnő ijedten.
- A néphatalom nevében lefoglaljuk az ingatlant a benne
található festményekkel, ékszerekkel és egyéb
értéktárgyakkal együtt, - ordította az egyik tagbaszakadt,
bajuszos férfi. - Nem vihet el innen semmit, még
készpénzt sem, ordította a másik. Most pedig kötelessége
segíteni a leltár összeállításában. Ha megpróbál valamit
elrejteni, vagy letagadni, akkor katonai bíróság elé állítjuk,
és halálra is ítélhetik. Csak azt viheti el innen, amit éppen
a testén visel, ezen kívül még egy ruhát, és egy télikabátot.
Ja, majdnem elfelejtettem, két garnitúra ágyneműt, két
tányért és evőeszközt is. Amikor a kis bőrönd az ajtó
mellett költözésre készen állt, a grófnő aláírta a leltárt, és

28
már semmije sem volt többé, nincstelenné vált,
szegényebb lett, mint a legutolsó cselédje. Bár minden
tárgyiasult értékét elveszítette, a méltóságát, a tartását
nem. Szólt a komornyiknak, hogy hozzon három terítéket,
és vendégelje meg az urakat. Ő maga pedig odaült a
zongorához, felnyitotta a tetejét, és elkezdett játszani egy
dalt, egy ismert szomorú dalt, amit a tisztelendő úrral
együtt énekeltek: „Darumadár útnak indul, búcsúzik a
fészkétől. Messze hangzik bús panasza, délre szálló
felhőkből.” Itt váratlanul elcsuklott a grófnő hangja, és
abbahagyták az éneklést.
- Mehetünk uraim, fordult a betolakodókhoz, és a lábuk
elé dobta a kulcscsomót.

4.

- Egy portós levelet hoztam önnek, - nyújtotta át a vaskos

borítékot a tisztelendő úrnak a postás. – Két dinárt kellene
fizetnie. Átveszi? – Honnan jött? - érdeklődött a lelkész. –
Sajnos nagyon nehezen olvasható a feladó. A lelkész
odaadta a pénzt, majd az antik borítéknyitó után nyúlt, és
gondosan kinyitotta a borítékot. Azonnal felismerte
Karola írását. Igen, az ő írása, kétségtelenül, de miért ilyen
rendezetlen és halvány? – lepődött meg. Némely sor át volt
írva a következő sorral, mintha egy gyengén látó ember
írta volna. - Ennek a levélnek a kibetűzése nem lesz
könnyű, - állapította meg a lelkész, és amit sikerült
kibetűznie, azt lemásolta a noteszébe.

„Kedves Esperes Uram!

29
Úgy érzem, hogy az én földi életem órája lassacskán lejár.
Már teljesen erőtlen lettem, alig tudok lábra állni. Ilyenkor
az ember őszinte lesz, elmondja mindazt, amitől eddig a
barátait és az ismerőseit meg akarta kímélni. Mielőtt
elmegy, ettől a lelki tehertől meg akar szabadulni.
Hosszú lesz ez a levél, mert sokat, nagyon sok mindent
elhallgattam Ön előtt. Hogy miért találkoztunk mindig a
kávéházban? Azért kedves Tisztelendő Úr, mert az én
lakásom, az a helyiség, amit nekem kiutaltak, nem egy
kényelmes szállodai szoba a kávéház fölött, ahogy Önnek
mondtam, hanem egy ablak nélküli cselédszoba egy
bérház földszintjén, amelyiknek az ajtaja közvetlenül az
udvarra nyílik, és amelybe egy széken, egy ágyon, és egy
szekrényen kívül semmi más nem fér be. Az igazsághoz
hozzátartozik, hogy a cselédeim a leltárkészítéskor
kicsempészték a villából a kis barokk gyöngyház
berakásos szalonasztalkámat, az egyetlen tárgyat, ami a
régi életemre emlékeztet, így nem kell a levelet az
ölemben írnom. De a kezem teljesen átfagyott, nincs
tüzelőm, amivel a kis vaskályhába be tudnék gyújtani,
ezért bocsássa meg a rendetlen írásomat. Az életemnek
már nincs semmi értelme, mert nem tudok segíteni a
szegényeken, a kórházban fekvő betegeken. Hiába
megyek a gazdagabb ismerőseimhez kéregetni valamit a
szegények számára, egyszerűen kidobnak, szóba se állnak
velem többé. Azt is elhallgattam Ön előtt, hogy a
kávéházban énekeltem és zongoráztam, mert szégyelltem,
hogy ennyire lecsúsztam a társadalmi ranglétrán. De élni
akartam. Ott kaptam vacsorát, és az ételmaradékot a
pincérek mindig becsomagolták nekem. Így hajnalonként,
a nagy hóban, fáradtan, a kis élelemmel a kezemben
hazavánszorogtam, inkább úgy mondanám, a szegényes

30
kis hajlékomba, ahol a nagy hideg miatt csak az ágyban
tudtam lenni egész nap. Este aztán újra elindultam a
kávéházba, és kezdődött minden előröl. A segély, amit az
államtól kaptam, csak arra volt elég, hogy a szegény
betegeknek és az éhező gyerekeknek tudtam venni valami
élelmet, mert különben éhen haltak volna. Most már nem
is látogatom őket többé, mert üres kézzel úgy-e nem illik
menni sehova se. Azt mondtam, hogy a fekete szmokingot
azért veszem fel mindig, amikor találkozunk, mert Önnek
nagyon tetszett, amikor a villában vendégül láttam. Az
igazság az, hogy nincs is más ünneplő ruhám, csak ez az
egy, amit fel tudok venni, amikor elmegyek hazulról. Az
ékszereim se valódiak már. Ezeket, a semmit nem érő
vacakokat azért hordom, mert megszoktam, hogy ott
vannak rajtam. Soha senki nem nyitja már rám az ajtót.
Mindent elvettek tőlem, amit lehetett, kihasználtak, most
pedig elhajítottak, mint egy használt mosogatórongyot.
Nem felejtem el a városparancsnok megjátszott
nyájasságát sem, amikor felkeresett, mert szükségük volt
francia tolmácsra. Érkezett hozzájuk egy külföldi
delegáció, amelyiknek a vezetője francia volt, de nem
találtak se a városban, se a környéken senkit, aki tudott
volna franciául, aki tudott volna viselkedni. Ígértek fűt,
fát, állást, ha elvállalom a tolmácsolást. Elvállaltam.
Akkor kaptam a lehetőséget a bárzenélésre, amiért hálás is
vagyok. Amikor pedig én kértem tőle egy élhető lakást,
úgy tett, mintha soha nem is ismertük volna egymást. Nem
folytatom a panaszkodást, nem akarom Tisztelendő Urat
fárasztani, és a ceruzám is már annyira elfogyott, hogy
nem is lehet többé kihegyezni. Van néhány kérésem,
örülnék neki, ha tudná teljesíteni. Ha majd bejön a
városba, hozzon magával, kérem, egy bélyeget, papírt és

31
ceruzát, mert egy jó ismerősöm a kórházban van, és
szeretne levelet írni a hozzátartozóinak.
És most jön az én utolsó kívánságom. Szeretném, ha
Tisztelendő Úr elvállalná a temetésemet, és ott elmondaná,
ha ugyan lesz valaki, akinek el tudja mondani, ha lesznek
olyanok, akik elkísérnek az utolsó utamra, hogy amíg
tudtam, segítettem a szegényeknek, és hogy ez a segítség
elmaradt, az nem az én hűtlenségem miatt volt.
A helyi lelkész ne legyen ott a temetésemen, kérem,
tudassa ezt vele. Jellemtelen ember. Amikor az utolsó
amerikai segélyből a kurátorok egy téli kabátot tettek a
csomagomba, mert tudták, mekkora szükségem van meleg
holmira, a lelkész kivette, és most a felesége hordja.
És most következik a legfontosabb kívánságom. Nem is
tudom, kérhetek-e ilyen nagy áldozatot. Szeretném, ha
Esperes Úr a szertartást magyar nyelven végezné, mert én
lélekben mindig magyar maradtam, szerettem a hazámat,
egész életemben honvágyam volt. De tudom, hogy ez
súlyos kérés, súlyos következményekkel járhat, ezért Önre
bízom, hogy meri-e vállalni vagy sem. És végül arra
kérem, hogy amikor a koporsómat már leengedték a
sírgödörbe, és be is temették földdel, és amikor már
mindenki elment onnan, énekelje el nekem, egyedül csak
nekem a „Daru madár útnak indul” c. dalt.
Isten vele.

Igaz és hűséges barátja és tisztelője: Carola”

32
DÁRIN
1.
Az ünnepeltek boldogan mutogatták az operatőröknek a
kitűntetésüket, majd leültek a számukra kijelölt helyre,
ahonnan közvetlen közelről élvezhették a tiszteletükre
rendezett ünnepi hangverseny impozáns dallamait.
Felhangzott Beethoven IX. szimfóniája. Váratlanul
kiáltozás szakította félbe a zenét, - gyorsan orvost, Dárin
elájult. A karmester leintette a zenekart, hozták a
hordágyat, orvosok állták körbe az eszméletlen
művészt….

2.
A forró nyári napsütés elviselhetetlenül perzselte az
utcákat, nem kegyelmezett még a város zöld tüdejének, a
közel százéves parknak sem, amely a gondosan ápolt,
mértani pontossággal nyírt sövényével, az általa határolt,
egyenletesen rövidre nyírt üde pázsittal, a különböző színű
és formájú színpompás virágágyaival, minden évszakban
menedéket és megnyugvást nyújtott a testnek és a
léleknek. De most szemmel láthatóan maga is szenvedett,
szenvedett a hőségtől, és a túlélésért harcolva egy kiadós
nyári záporra szomjazott.
A hőség ellenére az idősödő művész, akit mindenki
csak Dárinnak hívott, a megszokott, testhez simuló
öltönyében, és egy fehér ingben elindult a mindennapi
sétájának színhelyére, hogy egy árnyékos padon
megpihenve visszaemlékezzék életének egy-egy
eseményére. Ez már csak így van, - gondolta magában. Az
ember életének első felében a jövőjét tervezgeti, aztán
egyszer csak váratlanul, észrevétlenül a múltba fordul, és

33
a legnagyobb elégedettséggel tölti el, ha gondolataiban
zavartalanul újra átélheti életének egyik másik epizódját.
Dárin szerette a visszaemlékezéseket, szerette felidézni
gyermekkorát, édesapját, aki többször magával vitte a
fellépéseire, ahol szilárdan elhatározta, hogy ő is
operaénekes lesz. Időről időre azonban felülkerekedett
benne életének egy iszonyatos emléke, amely mindig
váratlanul tört rá, és hatalmába kerítette. Bármennyire is
próbálta elterelni ezt a nyomasztó gondolatot, az csak
gyötörte tovább. Amikor már közel került a tudatvesztés
állapotához, akkor felállt, és határozott léptekkel elindult
egy közeli kávézóba, ahol mindig akadt valaki, akinek
sikerült kizökkentenie ebből a fel nem dolgozható
traumából.

Rengeteg emléke kötődött ehhez a városhoz: az

első szerelme, a gyönyörű parkok, az elbűvölő szépségű
nők, az első zenei élményei, amire azonban sötét
árnyékként vetődött az 1941-es esztendő, amikor a várban,
kék nadrágba, fehér ingbe, fehér térdharisnyába és kék
nyakkendőbe öltözött gyermekek, fanfárokkal üdvözölték
a harmadik birodalom vezérét, aki két héttel az ország
megszállása után ellátogatott a városba. Boldog férfiak és
nők lelkes tömege, apró zászlócskákat lengetve, éljenezte
a magas rangú vendéget, aki Bormann, és a birodalmi
sajtófőnök kíséretében érkezett a városba, azzal a
követeléssel, hogy itt ki kell irtani a szlovén szellemet, és
ezt a vidéket ismét német földdé tenni.
Maribor mára ismét szép lett, ismét régi
pompájában tündököl. Nem világváros, de van története,
van jelene, és feltehetően szép jövője is. A környező
magas hegyek büszkén nézegetik magukat az égszínkék

34
tóban, tekintenek le a tudomány fellegvárára - az
egyetemre, amelyik tekintélyt parancsolva emelkedik
magasra a többi épület fölé, és a színházra, amit estéről
estére benépesítenek a híres művészek és a művészeteket
kedvelő közönség.
Dárin leült egy magasba törő szökőkút közelében,
hogy hallja a víz csobogását, amely elnyomta a városi zajt,
és hangulatos zenei aláfestést nyújtott a millió kismadár
torkából felcsendülő, olykor még a zeneszerzők alkotásait
is megszégyenítő, gyönyörű dallamoknak.
- Milyen varázslatosan szép is az élet, - gyönyörködött
Dárin az őt körülvevő világban. Boldogsággal tölt el a
gondolat, hogy béke van. Ez a nap is olyan, mintha a lélek
magasztos ünnepe lenne. Már majdnem fél évszázada
annak, hogy befejeződött a háború. Valóban befejeződött?
– bizonytalanodott el egy pillanatra. Csakugyan béke van?
Igen, a krónikák feljegyzései szerint a háború véget ért, de
a valóságban tovább él, él a tudatomban, él minden
porcikámban. Naponta agyongyötörnek a háborús
emlékek, agyongyötörnek a rémálmaim, amikből az
éjszaka közepén izzadva riadok fel, mert senki és semmi
nem tudja a tudatomból kitörölni az átélt borzalmakat,
tragédiákat. A valóság nem objektív, hanem sokféle,
olyan, amilyennek az egyes emberek érzékelik. Tehát
szubjektív, egyéntől függő. Akkor mégis igaza volt
Schopenhauernak, amikor azt hirdette, hogy a külvilág
csak az egyes emberek képzelete? Azért ez túlzás. Még a
szubjektív idealisták is kételkedtek ennek az állításnak a
helyességében. Én inkább azt mondanám, hogy a valóság
olyan, amilyennek az egyén tapasztalatai alapján érzékeli.
Semmiképpen sem objektív, igaz, nem is teljes mértékben
szubjektív. Valahol ott lebeg a kettő határán, hiszen

35
számomra a világ olyan, amilyennek én érzékelem. Lám,
most is, a lélek ünnepéből hirtelen a lélek gyásza lett, még
Istennek ez a csodálatos alkotása sem képes elterelni a
gondolataimat. Bármennyire is próbálok betelni ezzel a
szépséggel, ami itt körülvesz, azok a gyötrő emlékek
mégis mindig helyet találnak maguknak a
gondolataimban, ahova befészkelik magukat, és ahol a
legkevésbé sem kívánatos a jelenlétük. A lelkem
háborgásai, úgy látszik, soha nem érnek véget. Vajon mi
vár még rám? Mit várhatok még az élettől? Negyven éve
vagyok a színpadon. Ki tudja, mennyi van még hátra az
életemből. Egy év? Talán két év? Vagy még néhány
nyugdíjas év is vár rám esetleg? Mindegy, egyszer úgyis
eljön az esti szürkület, majd a hosszú, véget nem érő
éjszaka. Akkor betesznek a koporsóba, a szokásos méltató
beszédek után az idő már elveszíti a jelentőségét,
számomra megszűnik a létezése, ugyanúgy, mint minden
másé. Eggyé válok a világmindenséggel, amely örök, és
elmerülök a feledésben.
Miután a művész gondolatai ismét nem kívánt
irányba fordultak, úgy döntött, hogy elmegy a „Három
halászhoz”, meginni a délelőtti kávéját. Kedvelte ezt a
vendéglátóhelyet, már az ötletes kialakítása miatt is. A
földszinti helyiségnek, a kávézónak, kerek,
hajókajütökben szokásos kisméretű ablakai voltak,
amelyek nem a szabadba néztek, hanem az úszómedence
vize határolta őket, olyan érzést keltve, mintha az ember a
víz alatt lenne egy alsóbb szintű kajütben. A váltakozó
színekkel megvilágított medencében szemet
gyönyörködtető alakú, sellőnek öltözött egyetemista
lányok úszkáltak, olyanok, akiket Isten biztosan olyankor
teremtett, amikor nagyon jó kedvében volt. Ez a látvány a

36
„Három halász” szolgáltatása volt, ugyanúgy, mint a
kávéja, amelynek a zamata hosszú ideig megmarad az
ember emlékezetében, és amelynek az élvezetéért
bármilyen hosszú utat is hajlandó megtenni. Amióta Dárin
felesége meghalt, ez volt úgyszólván a második otthona.
Jól érezte itt magát. Amikor ide betért, mindig az volt az
érzése, mintha már várták volna, mintha mindig szívesen
látnák. A vendéget apró figyelmességekkel is
elhalmozták, egy szál virággal, amit egy szűk nyakú
vázában tettek az asztalára, amikor helyet foglalt, vagy
egy üdvözlő itallal, amivel érkezéskor megkínálták, vagy
az emeleti étteremben egy napilappal, amivel az unalmát
űzhette, amíg az ebédre várakozott. Hagyta magát
kényeztetni. A chef aznapi ajánlatát elfogadva, sohasem
kellett csalódnia az ebéd minőségében.
Dárin éppen ment felfelé a lépcsőn, fel az
étterembe, amikor meghallotta a postás hangját:
- Jó napot, művész úr, hoztam magának egy ajánlott
levelet.
- Nem értem, hogy Filip barátom miért küldi a leveleit
mindig ajánlva, mondta Dárin.
- Kedves művész úr, ez a levél nem tőle jött, hanem az
operaházból.
- Már vártam. Ettől féltem. Tudja kézbesítő uram, hogy
amitől az ember nagyon fél, az előbb-utóbb bekövetkezik?
Szóval mehetek nyugdíjba. Sajnálom, mert az éneklés volt
az életem, sőt mondhatom, hogy az operát még az
életemnél is jobban szeretem. De hát egyszer mindennek
vége van.
- Azért csak nyissa ki a levelet művész uram, nem tudhatja,
mi van benne.

37
 Dárin reszkető kézzel feltépte a borítékot, és egy
díszes papírlapot húzott ki belőle. Csak nézte a lapot,
mintha nem akart volna hinni a szemének.
- Na, mi van benne, művész úr? Olvassa fel, ha nem titok.
- Hát ebben a levélben az áll, hogy kedves művész úr,
szeretettel meghívjuk a díjkiosztó gálára, szombaton…..
- Na látja művész úr, nem kell mindjárt a legrosszabbra
gondolni. Kitűntetést fog kapni. Gratulálok.
- Gondolja?
- Hát persze, ebben biztos lehet, hiszen különben nem
kapta volna ezt a meghívót.
Dárin örömében megölelte a postást, és meghívta
ebédre.
Eljött a nagy nap. Dárin elképesztő eleganciában
jelent meg az ünnepségen, kedvenc zsakettjében és egy
álló galléros krémszínű selyemingben, amelynek gallérján
az álla alatt egy nagy kerek fehérarany bross díszelgett,
egy jókora igazgyönggyel a közepén. A szinte kötelező
fekete lakkcipő, és a különös gondossággal befésült, még
mindig sötét, hullámos haja is a szokásosnál kissé jobban
megdobogtatta a hölgylátogatók szívét.
Dárint szólították a színpadra. Nagy taps és
éljenzés közepette elindult a művész a mikrofon felé.
Elhangzott a laudáció.
- Most valamit mondanom is kell, - gondolta magában a
művész, és gyorsan összeszedte a gondolatait.
Ám az igazgató folytatta:
- Kedves Dárin, az igazi meglepetés csak most következik.
Meghívtunk valakit, akinek ön minden bizonnyal nagyon
fog örülni, hiszen sokszor említette, hogy évtizedekig
hiába keresett egy személyt, azt a személyt, aki
fiatalkorában megmentette az életét, egy tolmácsnőt, aki

38
azonban nyomtalanul eltűnt. Mi megtaláltuk, hiszen a
világ minden részén vannak kapcsolataink, vannak
barátaink, akik kérésünkre örömmel vállalták a keresést.
Meghívtuk Mariborba, és most itt van, mindjárt látni is
fogja, mert őt is kitűntetjük. Több szlovén hazafi életét
mentette meg a háború alatt. Menekülnie kellett az
országból. Ezért nem találta meg. Szólítom hát a színpadra
Barbarát.
Dárin azt hitte, álmodik. Mereven nézte a
színpadra bejövő nőt. Még mindig vonzó volt, karcsú és
magas. A hússzínű flitteres selyem nagyestélyije jól
kiemelte formás alakját, korát meghazudtolón szép volt. A
tűsarkú cipője és az aprócska retikülje a bal karján
ugyanolyan színű volt, mint a ruhája. Csak a sötétbarna
haja lett rövidebb. Amikor megismerte, több évtizeddel
ezelőtt, - emlékezett vissza Dárin, a gyönyörű hullámos
haja még a háta közepéig ért. A művész egy pillanatig
tétovázott, majd odalépett hozzá, hogy üdvözölje. De
egyetlen hang se jött ki a torkán, hiába igyekezett. Mi
történt? A közönség lélegzet-visszafojtón figyelt. Aztán
mintha elveszítette volna a rá oly jellemző önuralmát,
Dárin átölelte a nőt. Úgy ölelte, mintha soha többé nem
akarná elengedni.

3.

Barbara a friss diplomáját szorongatva,

valószínűleg utoljára lépett ki társaival együtt az egyetem
díszes kapuján a „nagybetűs életbe”. Vége az éjszakába
nyúló tanulásoknak, az egész napos
könyvtárlátogatásoknak, a vizsgaelőtti izgalmaknak.
Elbúcsúztak egymástól a jó barátok, kissé fátyolos

39
szemmel ölelgették egymást, mert ki tudja, kinek merre
vezet majd az útja. Az öröm és a bánat könnyei ezen a
napon elválaszthatatlanná váltak. Vajon meg tudom majd
szokni, hogy tanárnőnek szólítanak? - foglalkoztatta a
gondolat kifelé jövet az egyetemről.
Hiába álmodozott arról, hogy majd sok, tudásra
szomjazó diáknak közvetítheti Schiller, Goethe, Thomas
Mann meseszép, gazdag szókincsű, rendkívül logikus
szerkezetű nyelvét, hiába olvasta el százszor a diplomáján
szereplő tanúsítványt, amely feljogosítja, hogy német
nyelvet és irodalmat oktathat gimnáziumban, 1941 tavasza
megváltoztatott mindent.
Amint kilépett az egyetem épületének
védőszárnyai alól, egész más világgal szembesült. A nagy
utcai forgalom, a német katonai teherautók, a nyitott és
zárt személygépkocsik, az oldalkocsis motorkerékpárok
kizökkentették a most már futurisztikus vízióvá
degradálódott álomvilágából, amelynek a
megvalósulásáért évekig küzdött az egyetemen.
- A mai nap azért nem lesz a szomorkodás napja, -
reménykedett Barbara, hiszen ez a nap eddigi életem
legfontosabb állomása, ahogy mondani szokták, fontos
mérföldköve. Ezt meg kell ünnepelni, - döntötte el
sebtében.
Elindult az operaház felé, hogy jegyet vegyen
magának az esti előadásra, Csajkovszkij Anyeginjére. Már
messziről látta, hogy a bejárat mellett lévő plakáton
szereplő operaelőadás részletei vastagon át voltak húzva,
és egy, kézzel írott lappal átragasztva, amelyen az állt,
hogy az Anyegin előadása ma este technikai okok miatt
elmarad, és helyette a Pikk Dáma kerül előadásra.
Mindegy, a mai napot mindenképpen emlékezetessé

40
akarta tenni, akármi megy is, megnézi. - Kisasszony, a mai
előadásra minden jegy elkelt, sajnos. De várjon csak, -
mondta a pénztárosnő, az előbb visszahoztak egy jegyet,
nem tudom, érdekli-e. Ez egy nagyon drága jegy, az első
emeleti páholyba szól, középre. - Adja csak ide, - mondta
Barbara, ma semmi se számít. A pénztárosnő bizalmasan
odasúgta Barbarának, hogy Anyegin azért marad el, mert
Dárint letartóztatták, de azt nem tudja, hogy kik, és azt sem
tudja, miért.
Barbara szomorúan ment haza átöltözni, sajnálta a
kedvenc énekesét, de remélte, hogy az előadáson majd
talán többet tud meg az esetről. Amikor megérkezett, már
mindenki a helyén ült, és elég kellemetlen volt számára,
hogy az egész sornak fel kellett állnia, hogy ő a helyére
mehessen. Észrevette, hogy az úr, aki mellé a jegye szólt,
különös figyelemre méltatta. Ezt úgy-e egy nő ösztönösen
megérzi. A szünetben meg is szólította Barbarát.
Bemutatkozott neki. - Joseph W. SS Obersturmführer
(főhadnagy) vagyok, - mondta, itt van az állomáshelyem
Mariborban. Barbarát meghívta egy aperitifre a színház
büféjébe. - Még jó, hogy nem egyenruhában van, -
gondolta magában Barbara, - mert akkor rém kellemetlen
lett volna szóba állnom vele. Abban biztos volt, hogy egy
ilyen ismeretség csak a hasznukra lehet, ezért egy
barátságosnak látszatott mosollyal viszonozta a tiszt
közeledését.
Az előadás után a tiszt meghívta Barbarát a
kaszinóba, hogy egy kávé mellett egy kicsit
elbeszélgessenek.
- Sajnos, arról le kell mondania, hogy gimnáziumban
tanítson, - adta tudtára a tiszt, de én felajánlok önnek egy
tolmács-állást, és jó fizetést.

41
- Én német szakos tanár vagyok, tudnék németet is
tanítani, - erősködött Barbara.
Az összes iskolában a szlovén tanárokat lecserélték
német tanárokra, akik a „Wir lernen deutsch” c.
tankönyvekből tanították minden iskolában a német
nyelvet. Nem is nagyon tanultak mást a gyerekek, csak
németet és matematikát, és volt néhány testnevelési órájuk
is. Kezdetben szakképesített tanárok tanították őket, de
nemsokára ez már nem is volt követelmény, hanem
néhányhetes tanfolyam után akár egy pincér is oktathatott
a megszállt területeken. A lényeg az volt, hogy a tanítás
német nemzeti szocialista szellemben folyjék.
Kedves Barbara, holnaptól kezdve nem lesz
szlovén színház, sőt egyetlen szlovén rendezvény
megtartására sem adunk többé engedélyt. Maribor
hamarosan a harmadik birodalom szerves része lesz,
mondta a tiszt. Barbara egy mosollyal leplezte a sírást, ami
kerülgette. Ideje búcsúzni, késő van, - mondta, akkor
holnap munkába állok.
- Azt hallottam, hogy a partizánok fel akarják robbantani
azt a vonatot, amelyik a szabadságos katonákat fogja
hazaszállítani Németországba. Igaz ez? - kérdezte a tiszt
Barbarától, amikor másnap reggel megjelent nála, hogy
elfoglalja a felajánlott állást.
- Nem tudok erről, felelte Barbara. - Csak nem fogom
kiszolgáltatni a saját honfitársaimat ennek a vadállatnak, -
gondolta magában.
- Hazudsz, - felelte a tiszt. Az egyik beosztottam
tájékoztatott erről, és elég borsos árat fizetett ezért az
információért.
- Ha tudta, akkor miért kérdezi tőlem, - érdeklődött
Barbara.

42
- Én csak tolmács vagyok, nincsenek ilyen információim.
Ha úgy gondolja, hogy nem felelek meg az állás
betöltésére, akkor elmegyek Ljubljanába, akár most
azonnal.
- Nem mégy sehova! Mától kezdve lakhelyelhagyási
tilalom van. Itt maradsz, akár tetszik, akár nem. Most
pedig szedd össze magadat, mert kihallgatjuk azt az
operaénekest, akit a vonatrobbantási terv kiagyalásával
gyanúsítunk. Számíts rá, hogy nincs jó állapotban. Tegnap
bordatörést szenvedett. Leesett a lépcsőn.
- Orvosi ellátást kapott? – érdeklődött Barbara.
- Ez nem szanatórium, - felelte barátságtalanul a tiszt.
Felhozták a felismerhetetlenségig megkínzott
énekest.
- Szereti a zenét, művész úr? – tette fel az első kérdést a
tiszt, a lábán alig álló sápadt férfinek.
- Természetesen, másképpen nem ezt a pályát
választottam volna, - felelte.
- És mi a kedvenc zenéje?
- Beethoven IX. szimfóniája.
- Igen? - csodálkozott a tiszt, és megparancsolta az egyik
csicskásának, hogy hozza a gramofont és a lemezt.
Megszólalt a zene.
- Nos, kik akartak részt venni a vonat felrobbantásában?
Hol szerezték a robbanószert? Ki támogatja magukat?
Ajánlom, hogy válaszoljon, különben az összes bordáját
összetörjük.
Dárin meg se szólalt, csak hallgatta a zenét. A
tisztnek elfogyott a türelme. Megparancsolta a
csicskásnak, hogy üsse ezt a rothadt szlovén daloló
banditát, amennyire csak tudja. Amikor Dárin már a
földön feküdt, a tisztiszolga felállt az asztalra, és onnan a

43
fémsarkú csizmájában Dárin mellkasára ugrott. Nem fog
ez többé dalolni - ordította, még levegőt se fog tudni többé
venni.
Az eszméletlen énekest levonszolták a pincébe, és sorsára
hagyták.
- Nem küld hozzá orvost, - érdeklődött Barbara-, hiszen
megfullad.
- Ez nem szanatórium, kedvesem, már mondtam - felelte
flegmán a tiszt.
Aztán egy kis időre kiment a szobából, Barbara
pedig gyorsan elvett az asztaláról egy iratot, amelyen az
aláírása szerepelt. Sürgősen tennem kell valamit, különben
ez a nagy művész meghal - határozta el Barbara.
Mozgósította a barátait, készítsenek gyorsan egy
hordágyat, gondoskodjanak orvosról, mert Dárint ki kell
szabadítani. Ezt az akciót az éj leple alatt kell végrehajtani,
mégpedig már ma éjjel. Holnap késő lesz.
Barbara elővett egy fehér lapot, hogy otthon
lemásolja a tiszt aláírását. Ennek van egy viszonylag
egyszerű fortélya. Meg kell fordítani a lapot, és az aláírást
egy halvány ceruzával lemásolni. Ha az írás meg van
fordítva, a másoló nem visz bele semmi egyéni vonást,
csupán figyeli, merre haladnak az aláírás vonalai. Már az
első másolat tökéletesen sikerült neki. Ezután egy vastag
töltőtollal egyszerűen átírta a ceruzás „rajzot”.
Megállapította, hogy az aláírás kifogástalan, majd föléje
odaírta, hogy a fent nevezett rab orvosi ellátását
engedélyezem. Hárman elindultak a börtön felé, Barbara,
és két orvosi ruhába öltözött férfi. A kapunál álló őrnek
megmutatta az engedélyt, akit a két kísérője azon
nyomban lefogott, ő pedig egy éterrel átitatott kendőt
nyomott az orrához. Most már szabad volt az út a pincébe.

44
A sok kulcs közül azonban nem volt könnyű megtalálni a
megfelelőt. Múltak az értékes percek. Félő volt, hogy az
őr idő előtt felébred. Az eszméletlen Dárint felrakták a
hordágyra, és elindultak vele a kijárat felé. Ekkor egy
német személygépkocsi hajtott be az udvarra. Egy SS
egyenruhás tiszt szállt ki belőle. A három szökevény a
hordágyon fekvő Dárinnal az udvaron lévő farakás mögé
bújt el. A tiszt meglátta az eszméletlen őrt. Gyors léptekkel
elindult az irodája felé. A sofőr leállította a motort, és
szintén kiszállt a kocsiból. Őt is elkábították, elvették a
slusszkulcsát. Dárint gyorsan betuszkolták a kocsiba, és
elindultak a kijárat felé. Úgy hajtottak, amennyire csak
bírta az autó. Jött velük szembe egy kivilágított jármű.
Csak úgy feltűnt a semmiből. Gyorsan befordultak egy
mellékutcába, és lekapcsolták az autó lámpáit. Levegőt se
mertek venni. Majd lassan megint elindultak. Amint
közeledtek a város határához, előkészítették a fegyvereket,
kibiztosították őket, mert számítani kellett tűzpárbajra,
hiszen tilos volt elhagyni a várost. A német katonai
rendszámú autót azonban tovább engedték. A szerencse
láthatóan melléjük szegődött. Megérkeztek Ljubljanába,
az olasz zónába. Itt akkor még lazábban kezelték a
megszállást.
Dárint bevitték a sürgősségi osztályra. Egy olasz
orvosnő hónapokig tartó önfeláldozó kezelésének és
szeretetének köszönhetően fél tüdővel és egy életre szóló
lelki sérülésekkel megmenekült az életnek, megmenekült
a zenének, amit – a hitvallása szerint - még az életénél is
jobban szeretett.

45
STEFI
Milyen boldogok azok, akik csak könyvekből és
filmekből ismerik a háborút, a gyilkolást, az óvóhelyeket,
akik nem láttak még lebombázott házak előtt kiterített
holttesteket, akik nem láttak bombatölcséreket, és nem
rezzennek össze a váratlanul megszólaló szirénák
hangjától. Stefi már nem is emlékezett, milyen volt az élet
békeidőben, amikor nem kellett lemenni az óvóhelyre,
nem kellett semmitől sem félni, bőven volt ennivaló,
amikor tiszta szívből örülhetett az életnek, csak fel kellett
ülnie a vonatra, és máris gondtalanul utazhatott bárhová.
Ilyen és hasonló gondolatok kavarogtak Stefi
fejében a szombathelyi Fő téri luxuslakásukban azon a
gyönyörű napfényes, de egyben végzetes vasárnapon,
1945. március negyedikén, amely hosszú időre bevésődött
a városlakók lelkébe és emlékezetébe.
Stefi boldog volt, mert másnap utazott a család
Muraszombatba, az anyai ági nagyszülőkhöz. Egyre
többet gondolt egykori hazájára, amelyet el kellett
hagynia, amikor a szülei Szombathelyen megvásároltak
egy nagy ékszerüzletet, és áttelepültek oda. Eleinte élvezte
a nagyvárosi fergeteget, a gazdagon díszített kirakatokat,
az aszfaltos utcákat, a díszes homlokzatú épületeket, az
üzletek árubőségtől roskadozó polcait. Ám csakhamar
eluralkodott rajta a honvágy, egyre inkább kezdtek neki
hiányozni egykori barátai, osztálytársai, a szomszédok,
ugyanúgy, mint a szlovén szó, a szláv mentalitás, a
pékségekből áradó friss zsemleillat, amelynek egyszer
sem tudott ellenállni reggel iskolába menet. Itt minden
más volt. A zsemle is, ha még nagy ritkán kapható volt,
ízetlen, még a formája sem olyan volt, mint a

46
muraszombatié, és nem is volt olyan szép ropogósra
megsütve. Ahogy sűrűsödtek a bombázások, úgy fogyott
az élelmiszer a városban. Iparcikkekben egyelőre nem volt
hiány. Korán reggel, amikor meghozták az újságot, az volt
az első dolguk, hogy gyorsan átnézték, hol mi volt kapható
azon a napon, aztán az egész család elindult, ki ide, ki oda
beállni a sorba, kivéve természetesen az apát, mert az ő
feladata az üzlet vezetése volt. De a többiek - az anya, a
cselédlány és ő - elindultak a különböző üzletekbe, ott
álltak a sorokban órák hosszat, és várták, hogy sorra
kerüljenek, reménykedtek, hogy nekik is jut talán egy kis
liszt, egy kis zsír, margarin, esetleg nagy ritkán hús is.
Muraszombatban biztosan nincs ilyen nagy
élelmiszerhiány, - gondolta Stefi, hiszen az egy kisváros,
a környező falvak mindennel ellátják a városlakókat. Aki
ügyes volt, az itt is hozzájuthatott valamivel több liszthez,
krumplihoz, húshoz és zsírhoz, ha elment falura, ott
becserélte élelmiszerre a ruháit, ékszereit és egyéb értékes
tárgyait. Stefiéket sokan irigyelték, mert ékszerüzletük
volt, de édesapja nem engedte elkótyavetyélni az aranyat.
Csak végső esetben, mondta, ha majd a városban már
semmi sem lesz kapható. Miből fogunk megélni, kérdezte,
ha be kell zárnunk az üzletet? Az apát nem lehetett
meggyőzni, pedig mindenki tudta, hogy most olcsón juthat
hozzá az ékszerekhez, mert sok volt az átutazó, jómódú
menekült Szombathelyen, aki eladta az ékszereit, hogy ki
tudja fizetni a szállodai szobát és a vendéglői étkezést.
Szerencsére a család még nem éhezett, mert Irma, a
cselédlány sok lekvárt, savanyúságot és kompótot főzött
be az ősszel a nagyságos asszony utasítására. Annak
ellenére, hogy háború volt, finomakat főztek. Igaz, húsból
igen kevés jutott az asztalra, de a sokféleképpen elkészített

47
krumplival, kompóttal és savanyúsággal kiegészítve igen
finom ebédeket szoktak készíteni napról napra.
A szülők azon a napon nem voltak itthon, reggel
korán elmentek Sopronba, hogy hazahozzák Stefi
kistestvérét, aki néhány napot az ottani rokonoknál töltött.
Délután már készültek is visszajönni Szombathelyre,
hiszen még be kellett csomagolni a bőröndöket a másnapi
utazáshoz.
– Stefi kisasszony, nézze meg az újságot, ma húsvásár
lesz a hentesünknél, jó lenne, ha elmenne, és elhozná az
adagunkat. Én addig kitakarítok, és felteszem a levest meg
a krumplit.
– De hát ma vasárnap van, és be is kell csomagolnom,
mert holnap utazunk, hiszen tudja.
– Ó, arra még van ideje bőven. Hosszú a nap. Talán
ebédre a nagyságos asszonyék is megérkeznek, és
mennyire örülnek majd, ha valami finom ebéddel várjuk
őket. Nem gondolja?
– Na jól van, azonnal megyek, csak megfésülködöm.
– Siessen, nehogy elfogyjon a hús. És vegye fel a
kabátot, mert hűvös szél fúj.
– Irma, zárja be kérem az ajtót mögöttem, mert nem
viszek magammal kulcsokat. Nincs kedvem még arra is
vigyázni.
– Jól van. De kisasszony, azonnal jöjjön ám haza, ha
megszólalnak a légvédelmi szirénák! Megígértem a
kedves mamájának, hogy vigyázok magára.
– Nem kell azt olyan komolyan venni. Hiszen már
hónapok óta állandóan szólnak azok a nyavalyás szirénák.
Aztán miért bombáznák éppen Szombathelyt? Csak
átrepülnek a gépek a város felett, Wiener Neustadtot, a
repülőgyárat és más nagy ipari városokat, Győrt,

48
Almásfüzitőt, Székesfehérvárt, Ferihegyet bombázzák. Ha
bombáznának is nálunk, akkor is legfeljebb csak a vasutat
és a repülőteret vennék célba. Mi értelme lenne a belváros
bombázásának!
– Csak ne legyen olyan könnyelmű, kisasszony! A
kedves szülei éppen azért akarnak visszamenni
Muraszombatba, mert Szombathely stratégiai fontosságú
város lett, és félnek, mert bármelyik pillanatban nagy
bombatámadás érheti a várost. Nézze, mit ír az újság!
Szombathelynek már közel 160 ezer lakosa van, itt van a
kormány fele, a belügyminisztérium a városházán, az
igazságügy-minisztérium a bíróság épületében, a
kultuszminisztérium a Ferences kolostorban. Na meg a
németek! Itt van a német, az olasz és a japán nagykövetség
is. A püspökvárban van a külügyminisztérium másik
része. Itt nézze! A város határában már több bomba is
robbant. Érezni lehet, hogy nemsokára komolyabbra
fordul a helyzet. Nem tudom miért, de én ma igen
nyugtalan vagyok. Az ösztöneim ritkán szoktak
cserbenhagyni, és most azt súgják, hogy valami nagy baj
készülődik. Nagyon félek. Már elegem van mindenből.
Nem elég, hogy az amerikai gépek riogatnak bennünket,
állítólag már a szovjet hadsereg is hamarosan bevonul a
városba. Olyan híreket hallani, hogy a szovjet katonák
megerőszakolják a nőket, és nem kímélik még az
öregasszonyokat és a fiatal lányokat sem.
– Ne beszéljen hülyeségeket. Mitől fél? Ne legyen már
olyan gyáva. Ilyen szép napon ne fárasszon ilyen durva
gondolatokkal. Hagyja már abba! Én már csak a holnapi
utazásra tudok gondolni, semmi más nem érdekel. Hiába
erőlködik, úgysem tudja elrontani a hangulatomat.

49
– Tudja kisasszony, amíg maguk Muraszombatban
lesznek, én a Palace Hotelban szeretnék dolgozni. A mai
újságban hirdetnek is szobaasszonyi állásokat. Este persze
mindig hazajövök és vigyázok majd a lakásukra, mert
megígértem a szüleinek, de nappal szeretnék ott dolgozni,
persze csak azért, hogy ne unatkozzak itthon egyedül. Az
mégis más lesz, egy kicsit emberek között lenni.
Stefi elindult a henteshez, ahol már kígyózott a hosszú
sor. Vitt magával olvasnivalót, így gyorsan eltelt az a két
óra, amíg várnia kellett, hogy megkapja a fél kiló húst, ami
aznap járt a családnak. Mindenki arról beszélt, hogy nem
jó ez a napfényes idő, mert számítani lehet arra, hogy ilyen
tiszta időben az amerikai légierőnek kedve szottyan
megtámadni a várost. A sorban állók megbeszélték azt is,
melyik óvóhelyre juthatnak el leggyorsabban, ha
megszólalnának a légvédelmi szirénák. De szerencsére
erre nem került sor. Úgy látszik ma csendben maradtak.
Hazafelé menet, mint mindig, most is megállt a szőrmeház
kirakata előtt, és megcsodálta azt a szőrmestólát, amely
után már régóta vágyódott, és amelyre gyűjtötte a
zsebpénzét, hogy az idei városi bálon már az ő vállát
díszíthesse.
Ekkor váratlanul két férfi lépett melléje, egy
Wehrmacht egyenruhás főhadnagy és egy
vadgesztenyeszínű, angol gyapjúszövetből készült civil
ruhás férfi. A férfin vajszínű selyeming volt arany tűvel
díszített nyakkendővel. Stefi szeme megakadt a jóképű
férfi páratlan eleganciáján. Magas volt, vékony alkatú,
rokonszenves, barátságos tekintetű.
– Entschuldigen Sie , gnädiges Fräulein, bocsásson meg
nagyságos kisasszony, meghívhatnánk önt egy kávéra?

50
 – Ezt meg hogy gondolják? Egy rendes lány nem
ismerkedik az utcán.
– Ne gondoljon semmi rosszra, ön nagyon rokonszenves
nekünk, csak egy órára szeretnénk elrabolni. Utána ide
visszajövünk, ebbe a házba, mert itt lesz egy üzleti
tárgyalásunk.
– És kihez hivatalosak, ha megkérdezhetem?
– Karl Schmidt úrhoz, nem ismeri véletlenül?
– Natürlich, micsoda véletlen! Ő az édesapám. Hát nézzék,
ha így áll a dolog, akkor ne menjünk a kávéházba, hanem
igyuk meg a kávét minálunk. A szüleim úgyis hamarosan
hazaérkeznek. A Dienstmädchen otthon van, és ő sokkal
jobb kávét főz, mint amilyent a kávéházban kapnánk.
– Köszönjük a meghívást. Nagyon örülök, hogy ilyen szép
és kedves lánya van az én üzlettársamnak, mondja a civil
ruhás férfi. De engedje meg, hogy bemutatkozzam. Hans
Hedrich vagyok, aranykereskedő. A kedves papája jelezte,
hogy ékszert szeretne eladni. Ezért jöttem Szombathelyre.
Itt vettem ki szobát a Palace Hotelban.
– És honnan jött?
– Bad Ischl-ből. Az egy gyönyörű üdülőhely
Németországban. Számos zeneszerzőt inspirált
halhatatlan műveik megírására. Lehár Ferenc élete nagy
részét itt töltötte, Brahms, Bruckner, Weber itt alkották
halhatatlan műveiket. Itt jegyezte el Ferenc József császár
Sissi bajor hercegnőt, és a császár egykori nyári
rezidenciája is a városban van. Szeretném önt meghívni
oda a nyáron, a villámba. Önnek saját, minden
kényelemmel felszerelt lakosztálya lesz nálam, ha
meglátogat, és addig maradhat, amíg csak a kedve tartja.
– Nem hiszem, hogy a szüleim elengednek.

51
– Ha önnek kedve volna eljönni, akkor ezt a kérdést majd
megbeszélem a szüleivel.
– De mondja csak, Herr Hedrich, Bad Ischl nem
Ausztriában van?
– Csak volt, gnädiges Fräulein, csak volt, és engedje meg,
hogy emlékeztessem rá, már hetedik éve a Harmadik
Birodalomhoz tartozik, jövő héten fogjuk megünnepelni
az Anschluss hetedik évfordulóját. Mi is rendezünk egy
kisebb ünnepséget itt a szombathelyi Palace Hotelban.
Jöjjön el ön is, örülnék a látogatásának. Nem gondoltam,
hogy éppen Szombathelyen fogom megtalálni azt a lányt,
akiről mindig is álmodoztam.
– Ne mondja ezt Herr Hedrich, hiszen még alig ismerjük
egymást.
– Gnädiges Fräulein, én hiszek a szerelemben első látásra,
és hiszek az ösztöneimnek is.
– Árulja el, mit súgnak az ösztönei?
– Az ösztöneim azt súgják, hogy ön az, akit minden
körülmények között el tudok képzelni magam mellett az
életemben.
– De kérem, erről most ne beszéljünk, inkább menjünk fel
a lakásunkba. A szüleim hamarosan megérkeznek.
– Irma, főzzön gyorsan kávét, vendégeink érkeztek.
– De kisasszony, mindjárt fél tizenkettő. Talán előbb meg
kellene ebédelnünk. Inkább hívja meg az urakat ebédre. A
kedves szülei meg majd ebédelhetnek akkor, amikor
megérkeznek. Ki tudja, mikor jönnek meg szegények, nem
kellene rájuk várnunk.
– Jól van Irma, akkor hát meine Herren, bitte, fáradjanak
az ebédlőbe. Ne haragudjanak, segítek a lánynak
megteríteni. Einen Aperitif?
– Danke. Prost! Ist das Pflaumenschnaps?

52
 – Nem, barackpálinka. Egészségükre! Elnézést, de én
pálinkát nem iszom.
– Uraim, jöjjenek utánam, megmutatom, hol moshatnak
kezet, addig Irma tálalja a levest.
A vendégek asztalhoz ültek. Megszólaltak a
szirénák.
– Menjünk gyorsan az óvóhelyre, a Palace szállóba,
mondta a német tiszt. Az nincs messze innen. Siessünk!
– Fölösleges odamennünk, mondja Stefi, mert itt a házban
van egy igen korszerű betonbunker. Ha pincébe akarnak
menni, menjenek le oda. De én nem mennék, inkább
ebédeljünk meg előbb. Lehet, hogy ez megint csak
vaklárma.
–Kedves Fräulein, menjünk inkább le az udvarra, és
nézzük meg, mi a helyzet.
Megfogadták a tiszt javaslatát, és lementek az udvarra.
Az eget kémlelve mind a négyen döbbenten figyelték a
város fölött köröző rengeteg gépet.
– Ez nem jó jel - mondta a német tiszt. Ezek a város fölött
gyülekeznek, sorokba rendeződnek, hogy aztán egyszerre
indítsák meg a támadást. Mindenképpen le kellene
mennünk az óvóhelyre. Nem akarom megijeszteni
Fräulein Stefi, de tudomásunk van róla, hogy angolszász
gépekkel terrorbombázást terveznek végrehajtani a város
ellen. Nézze csak, egyre alacsonyabban repülnek, és
felsorakoznak egymás mellé. Most a város felé
kanyarodnak. Azonnal menjünk le a pincébe. Hol van?
– Hát jó, menjünk. Ott van az udvar túlsó végén.
Rohantak a pince felé. Még a lépcsőlejáratot sem
érték el, és már süvítettek a bombák. A támadás
befejezésekor feljöttek a pincéből, úgy gondolták, vége a
bombázásnak. De ekkor megkezdődött a bombázás

53
második hulláma, még közelebb a város központja felé,
ismét le kellett rohanniuk a pincébe. Egy férfi szörnyen
vérző arccal menekült oda, nem ért időben az óvóhely
közelébe, és megsérült. Egy orvos elsősegélyben
részesítette. Most még közelebb lehetett hallani a
bombázásokat. Ez szőnyegbombázás, mondta a német
tiszt. Súlyos károkat fog okozni a városban. Minden
harmadik – negyedik házra bomba fog esni. Ha erre a
házra is esik bomba, mi sem éljük túl, mert beomlik a
pince, ránk dől az épület. Mindenki reszketett a félelemtől.
Volt, aki sírt, volt, aki imádkozott, mindenki féltette a saját
kis nyomorult életét és a hozzátartozói életét. Mindenki
átérezte, hogy itt most meg is lehet halni. Amikor vége lett
ennek a borzalmas bombázási hullámnak, senki sem mert
kimenni a pincéből. Ott szorongtak egymásba
kapaszkodva a sötétben, és hangosan imádkoztak. Aztán
jött a harmadik hullám. Rengett a föld, de még a pince is
úgy rengett, mintha végzetes földrengés rázta volna meg a
földet, süvítettek a bombák, úgy érezték, minden
pillanatban rájuk szakadhat a mennyezet. Óriási,
fülsiketítő robbanások hallatszottak, most már közvetlen
közelről, úgy, mintha az ég szakadt volna le a városra.
Hans magához ölelte a reszkető Stefit, és azt mondta neki,
ha ezt a támadást túlélik, akkor elviszi őt a városból, mert
itt nem maradhat tovább. Elviszi magával, és ha Stefi is
úgy akarja, elveszi feleségül. Amint vége lesz a
bombázásnak, azonnal indulnak Németországba. Hogy
hány hullámban bombázták a várost, a pincéből nem
lehetett pontosan megállapítani. Aztán egyszer csak csend
lett, néma, riasztó, vészjósló csend. De a dermesztő
félelemtől egyelőre senki sem mozdult. Várták a légiriadó
végét jelző szirénahangot. De a légiriadót már nem fújták

54
le, nem tudták lefújni, mert nem volt villany a városban.
Mint később kiderült, gáz sem volt, víz sem volt, sőt, már
város sem volt, csak romba dőlt házak, halottak, sötét,
füstszagú porfelhő.
Lassan megindultak a rémülettől holtsápadttá vált
emberek felfelé a pincelépcsőn. Az elsők már lassan
elérték a kijáratot. A mögöttük lépkedők izgatottan
kérdezgették, mit lehet látni. Semmit sem lehet látni,
mondták. A vastag vöröses-barna fojtogató füstszagú
porfelhő teljesen eltakarta a déli napot, éjszakai sötétség
borította a várost. Csak zsebkendőn át lehetett levegőt
venni. Az emberek szorongatták egymás kezét,
összeölelkeztek félelmükben. Ma itt a halál aratott. Ez volt
a legborzalmasabb nap az életükben, a város életében,
amely húsz perc alatt romba dőlt. Ez a húsz perc azonban
hosszú, végtelen óráknak tűnt. Ez a nap lesz a város
gyásznapja, mint Drezdáé február tizenharmadika és
tizennegyedike, ahol a szőnyegbombázás következtében
majdnem annyi ember halt meg, mint Hirosimában és
Nagaszakiban együttvéve… Lassan kezdett
körvonalazódni a Fő tér. A rombolás minden képzeletet
felülmúlt. Eltűnt a Palace Szálló, eltűnt a Városháza,
cafatokban lógott a kétszáz éves Székesegyház tornyainak
fémborítása, rászakadt a tető a padokra, az oltárképek
szétszaggatva, a márványborítást leborotválta a
légnyomás, az orgona törmelékhalmazként zárta el a
főbejáratot, a homlokzatot díszítő szobrok a földre
hullottak és darabokra törtek. A városban minden
ablaküveg kitörött, a tetőcserepek a földön hevertek. A
művelt keresztény nyugat keleti szövetségeseivel
egyetértve elpusztította az évszázadokon keresztül épült és
szépült kétezer éves várost, a nyugat királynőjét, amelynek

55
kulturális értékei egy hatalmas egybefüggő romhalmazzá
váltak, ahol négyszázhuszonhárom civil, köztük
gyermekek és édesanyák vesztették életüket.
Ezen a napon Sopronban is hasonlóan nagy
bombázások voltak. Stefi hiába várta haza a szüleit és a
kisöccsét. Nem jöttek haza másnap sem, sőt harmadnapon
sem. Nem jöttek haza soha többé. Rájuk dőlt a ház,
amelynek a pincéjében oltalmat kerestek.
Stefi túlélte a borzalmakat, de a lelke megsérült.
Hiába jött a hír, hogy a szülei már nem élnek, ő még
mindig hazavárta őket egykor elegáns, most romossá
bombázott tetőnélküli otthonukba. Néha még erőltetett
gúnyos mosollyal visszagondolt a nehezen várt
muraszombati utazására is. Ilyenkor összekuszálódott
gondolataiban a valóság és a lázálom szülte fantázia,
arcáról pedig talán örök időkre eltűnt a nyíló rózsára
emlékeztető egykori üdesége.
Hosszú vívódás után a következő vasárnap
kimozdult hazulról. Csinosan felöltözött és elment a Szent
Erzsébet templomba, hogy Isten oltalmába ajánlja magát,
és vigasztalást keressen. Itt látta, hogy nagy fájdalmában
nincs egyedül, hiszen úgy tűnt neki, mintha mindenki
gyászolna valakit. Sorsába beletörődve az istentisztelet
után ismét elindult sivár otthona felé, hiszen nem volt
lehetősége máshova mennie. Már messziről látta, hogy
egy német katonai teherautó áll a házuk előtt.
– Entschuldigen Sie, gnädiges Fräulein, sind Sie nicht
Fräulein Stefi, Stefi Schmidt? Bocsánat, nagyságos
kisasszony, Ön nem Stefi kisasszony, Stefi Schmidt? –
kérdezte a sofőr.
– De, az vagyok. Mit óhajt?

56
– A főhadnagy úr, Herr Hans Hedrich barátja küldött
magáért. Csomagoljon össze, tíz perc múlva indulunk
Németországba a főhadnagy úrral együtt, aki a
főhadiszálláson várja a kisasszonyt. El kell vinnünk magát
Bad Ischlbe, Hedrich úr villájába.
– Mennyi gondolkodási időt kapok?
– Semmit. Hogy képzeli, hogy itt várunk magára. Órákon
belül elfoglalják a várost az oroszok. Mindenki menekül
innen. Van, aki vidékre, van, aki külföldre. Az egész
ország menekül valahova, a többség Szombathelyen
keresztül menekül nyugat felé. A nagy tömeg blokkolni
fogja a városból kivezető utakat.
– Én azt hiszem, itt maradok. Vagy mégis menjek el?
Stefibe pillanatok alatt visszatért az életösztön.
Lehet, hogy a háborúban is van happy end? Hirtelen
elfogta a vágy, hogy lássa a férfit, akivel egy hete a sötét
pincében kölcsönösen megígérték egymásnak, hogy ha
túlélik azt a szörnyű napot, egymáséi lesznek. De azóta
nem látta.
Hans megrémült attól a gondolattól, hogy ő is
elpusztulhatott volna, ha úgy dönt, hogy egy nappal
későbbre teszi az üzleti megbeszélést, és azon a végzetes
napon ott marad a Palaceban. Amikor látta, hogy a
szálloda egyszerűen eltűnt, és az autója is tönkrement, úgy
megijedt, hogy azonnal visszament a hazájába, anélkül,
hogy Stefitől elbúcsúzott volna.
Az elmúlt héten a férfi egyetlenegyszer sem jutott
Stefi eszébe. Tulajdonképpen semmire sem gondolt.
Milyen jó, hogy az ember ezt is meg tudja tenni, hogy
ennyire ki tud kapcsolni. Különben könnyen lehet, hogy
megbolondulna, ha minden szörnyűséget tisztán újra és
újra át tudna élni gondolatban. Milyen furcsa is az élet!

57
Feléled tetszhalott állapotából, s a romok felett jogokat
követel magának. Megint együtt volt minden, együtt
mindaz, ami az élet folytatásának a záloga: a Férfi és a Nő.
– Döntöttem. Mégis elmegyek magukkal, mondta Stefi.
Csomagolni nem volt ideje, mert a katona ideges volt,
nagyon sürgette. Félt az oroszoktól, mint az ördög a
szentelt víztől. Stefi magához vett egy gyapjútakarót, a
bundáját, édesanyja ékszereit és beszállt a katona mellé a
teherautó vezetőfülkéjébe. Maga mögött hagyta a múltat,
eddigi életét minden boldogságával és bánatával együtt és
elindult egy reményekkel teli új világba, egy új élet felé.

58
Felejthetetlen hangverseny
Az étterem üvegfala mögött a hatalmas napkorong
éppen lemenőben volt, élénkvörösre festette az égbolton
úszkáló bárányfelhőket, és hosszú aranyhidat vert az alatta
morajló tengeren. Úgy tűnt, mintha egy kis időre
megpihenne a tenger színén, aztán elrejtőzött a látóhatár
mögé. Bizonyára éjszakai sötétségbe burkolózott volna
már a táj, amikor végeztünk a vacsorával, ha egymás után
nem ragyogtak volna fel a csillagok az égbolton, és a Hold
nem küldte volna ezüst sugarait az éjszakai nyugovóra
készülődő Földre.
Vacsora után nem mentünk fel rögtön a szállodai
szobánkba, mert egy rövid tengerparti sétára csábított
bennünket a hosszú fülledt nyári napot követő kellemesen
langyos alkonyat.
Előző este érkeztünk meg, hárman, egyetemisták,
egy kis dél dalmáciai üdülőhelyre, hogy megkezdjük közel
háromhetes, nehezen várt nyaralásunkat. Akkoriban
nyaranta az ELTE Bölcsészettudományi karának
hallgatójaként fordításokat készítettem egy szlovéniai
kiadónak, hogy egy kis zsebpénzt keressek a tengerparti
nyaralásaimhoz. A két útitársnőm, szlovéniai
egyetemisták, a nyomda kartonozójában dolgoztak
nyaranta, szintén zsebpénzszerzés céljából. Előző nyáron
ismerkedtünk meg, amikor a kiadó és a nyomda a náluk
munkát vállaló egyetemistáknak igen nagyvonalúan
ugyanazokat a nyaralási kedvezményeket biztosította,
mint a saját dolgozóinak. A tenger, a napsütés, a kalandok
utáni vágy összehozott bennünket, egyre jobban
elmélyítette és megszilárdította a barátságunkat.

59
 Az első emlékeimet a tengerről
nagyapámnak köszönhetem, aki már
kisgyermekkoromban magával vitt Dalmácia kék égboltja
alá, ebbe a varázslatos mesevilágba, ahol az ember
közvetlen részesként élheti át az Isten teremtette világ
kimeríthetetlen csodáit, ugyanúgy, mint ahogyan
gondolatban mélyen meghajol a kölni vagy a milánói dóm
alkotói előtt. De az ember ugyanakkor belegázolt az Isten
teremtette világba, amikor meghúzta az önző,
pöffeszkedő, hivalkodó határokat, hosszú időre
elválasztva egymástól sorsokat, életeket, barátságokat,
szerelmeket. Ám a tenger összeköt, feléleszti még a
reménytelenné vált illúziókat is, mert az ember nem az
eszével, hanem a szívével gondolkodik, az értelmével csak
az elméletet alkotja meg hozzájuk.
A tenger felől érkező lágy szellő és a Hold ezüst
sugarai gyengéden simogatták a kihalt strandot, amit a
tenger mély, távoli mennydörgésre emlékeztető morajlása
bódító nyugalommal ölelt át. Ez a varázslatos természet
volt a kulisszája annak a távolból érkező, alig hallható
zeneszónak, amely egyre hangosabbá vált, amint
közeledtünk a hatalmas, mélyen tengerbe nyúló sziklához.
Amikor már egészen közel értünk hozzá, megpillantottam
egy napbarnított, markáns arcú idősebb férfit, aki egy
padon ülve, gitárján kísérte kellemesen csengő basszus-
bariton hangját. A parthoz csapódó hullámok moraja
zenekari kíséretet nyújtott az akusztikus gitáron előadott
szólójátékának. Ez a sajátságos zene a maga romantikus
harmóniájával betöltötte az egész partszakaszt, és egymás
után odacsábította a parton sétáló, vakációzó vendégeket,
akik kis időre megállva, átadták magukat ennek a nem
mindennapi zenei élvezetnek. Egyre közelebb értünk. Ez a

60
mámorító hang ugyanúgy Isten ajándéka lehet, gondoltam
magamban, mint ez az egész elvarázsolt dalmáciai est,
ezzel a produkcióval a tengerbe nyúló szirten. Ez az
interpretáció egyszerűen boldoggá teszi az embert,
felszabadítja a bilincsbe zárt érzelmeket, és szárnyakat ad
nekik. Én is megálltam egy pillanatra, hogy
megcsodálhassam azt a mély átélést, ahogyan ez a zenész
a hangszerén játszott, amit minden bizonnyal jobban
ismert, mint a saját tenyerét. Ekkor valami váratlan dolog
történt. Hirtelen abbahagyta a játékát, és a kezével
odaintett felénk.
- Kisasszony, jöjjön közelebb!
- Én? – kérdeztem tőle.
- Igen. Ne féljen. Jöjjön csak, üljön le ide mellém… kérem,
- mondta az idős férfi.
Közelebb mentem. Nyújtotta a kezét. Megfogta az
enyémet, és megcsókolta.
- Bocsásson meg, nem akartuk megzavarni, de olyan szép
ez a dal! Szeretnénk még egy kicsit hallgatni az énekét, ha
nem bánja. Folytassa, kérem, - mondtam neki.
- Örülök, hogy találkoztunk, - mondta. Milyen
kiszámíthatatlan is az élet. Meg kell mondanom, hogy
nagyon boldoggá tett.
- De miért? – kérdeztem tőle meglepődve.
Ezt a szomorú horvát sanzont nagyon jól ismertem,
gyakran hallottam a rádióban, és élőben is, Ivo Robić
előadásában, aki kétségkívül a horvát szórakoztató zene
legismertebb előadóművésze volt. Nem csak a kellemes
hangjával hódított, hanem az egész emberi tartásával,
kellemes megjelenésével, kedvességével,
udvariasságával. Azonban ezen az esten, ennek az idősödő
férfinak az előadásában még hitelesebbnek tűnt az elmúlt

61
szerelem elsiratása, mint a legszebb színpadi előadásban,
hiszen ő ezt a bánatot nem csupán egy nagy művész
tehetségével játszotta el, hanem minden porcikájával át is
élte.
(…) „Al taj žar prođe začas
Kao blijeda slika sna.” (…)
/fordításban: „Majd semmivé válik a varázs,
Halvány álomképként elszáll.”/
-Volt egy asszony az életemben, - kezdett mesélni-, akit
jobban szerettem, mint saját magamat, akit jobban
szerettem, mint az életemet, jobban, mint minden mást
ezen a Földön. Annyira szerettem, hogy ezt szóban nem
tudtam neki elmondani, így hát megpróbáltam elénekelni
a hangszerem kíséretében. Az iránta érzett szeretet szülte
a dalaimat, amiket itt, ezen a padon ülve, szoktam
énekelni. Nagyon régen, itt ismertem meg ezt az asszonyt,
amikor még egészen fiatalok voltunk. Éreztem, hogy ő
lesz a végzetem. Sok nő szeretett életemben, sok nő
felkínálta nekem a szívét, de én soha többé nem tudtam
szeretni senki mást, és soha többé nem is fogok, - mondta.
Mérhetetlen szomorúság tükröződött a szemében.
- Irigylem, hogy ennyire tudott szeretni, mondom neki.
Ekkor elhallgatott. Valamit még akart mondani, de sehogy
se jött ki egyetlen hang sem a torkán. Kis idő múlva
folytatta:
- Ő már csak a szívemben él és az emlékeimben.
Elköltözött abba a másik világba. Bár sok év múlt el már
azóta, hogy elhagyott, még mindig szenvedélyesen
szeretem. Szeretem a közös emlékeinket, őrzöm és
simogatom őket gondolatban. Isten ítélete szerint ezen a
Földön többé már nem találkozhatunk. A jó emberek
korán halnak, mert őket az Isten is szereti.

62
Könnyek fakadtak a szeméből, ezért együttérzésemet
fejeztem ki neki.
-Bocsásson meg, kérem, - mondta.
Lágy mosoly szökkent fel egy pillanatra az arcára, amit
azon nyomban elnyomott a keserű fájdalma.
- Mit kellene megbocsátanom, - kérdeztem tőle.
- Hogy megosztottam önnel a bánatomat, - felelte. Úgy
látszik, a bánatom teljesen elvette az eszemet. Mintha nem
lennék teljesen magamnál. Szörnyű önző voltam, hogy a
keresztemet meg akartam önnel osztani. Hirtelen úgy
éreztem, hogy túlságosan nehéz, nem tudom többé
egyedül cipelni. Legalább egy kis időre meg akartam tőle
szabadulni. Ez még soha nem történt meg velem. Még
egyszer kérem, bocsássa meg a gyengeségemet. A
fájdalmaim terhét magamnak kell hordoznom. Ez Isten
akarata.
- Csodálatosan játszik. Mély benyomást tett rám. Biztosan
észrevette, milyen nagy hatással voltak rám a dalai.
- Amikor a távolban megláttam közeledni, olyan érzésem
támadt, mintha a feleségemet láttam volna… fiatalon…
csinosan. Nagyon hasonlít rá. A holdfényben kirajzolódó
körvonalai, a járása, a haja, minden őrá emlékeztetett.
Amikor megpillantottam, azt hittem, hogy megáll a
szívverésem.
Mindketten elhallgattunk. Kis idő múlva ismét kézbe vette
a hangszerét, és egy szomorú dalmát sanzont kezdett
játszani. Amikor befejezte a dalt, felállt, megfogta a
kezemet és ismét megcsókolta.
- Most arra kérem, menjen el. Egy kis ideig még egyedül
szeretnék maradni a feleségemmel. El akarom neki
énekelni, csak neki, azt a dalt, amit annyira szeretett. Már

63
húsz éve minden este eljövök ide, erre a sziklára, mert
tudom, hogy a dalaim őt ott fenn boldoggá teszik.
- Köszönöm a felejthetetlen élményt. Az életben vannak
pillanatok, amelyekért érdemes élni, amelyek egy egész
életre bevésődnek az ember emlékezetébe.
A tengeren egymás után feltűntek a kis
halászhajók, erős lámpáikkal megvilágították a látóhatárt,
amely a távolban egybeolvadt a csillagos égbolttal. A
tenger felől fújdogáló lágy szellő már rég felszárította a
keserű könnyeket, amelyek ezen a felejthetetlen dalmáciai
nyári estén a hatalmas sziklára hullottak, de a szívünkben
érzett fájdalom még sokáig megmarad.

64
A DADUS
A türelem a várakozás művészete, olvastam
valahol fiatal koromban. Ennek az egyszerű mondatnak az
igazságtartalma vetekszik az „élni és élni hagyni”,
Friedrich Schiller ismert aforizmájával, amit a vitákban
való részvételem során mindig igyekeztem szem előtt
tartani. Nem úgy értelmeztem, mint ma, hogy nem kell a
beszélgetőtársat törölni a Facebook ismerősök közül, ha
más nézeteket vall, mint én, mint ahogyan ezt sokan teszik,
amikor egy vitában elfogynak az érveik, hanem úgy, hogy
próbáltam mindig toleráns lenni, az embert a
véleményével együtt tiszteletben tartani, olyannak
elfogadni, amilyen, elfogadni a nézeteivel, rigolyáival, jó
és rossz tulajdonságaival együtt. De olykor ez a
szándékom, mondhatnám úgy is, hogy fogadalmam,
meghiúsult.
Akik az elmúlt évszázad derekán Magyarországon
éltek, sokat profitálhattak abból, ha a várakozás
művészetének birtokában voltak. Megtanultam én is, több
mint egy évtizedig várni egy új autóra, ugyanennyit egy
vezetékes telefonbekötésre, hónapokig az útlevélre, amely
a számomra a hazautazási engedéllyel volt azonos. A
számtalan elutasított kérvény után még mindig volt erőm
megírni egy fellebbezést, egy újabb kérvényt, hátha
megenyhül a hatóságok szíve, és elmehetek haza, haza
Battyándra, a szülőfalumba, amely ugyan csak száz
földrajzi kilométerre volt légvonalban a magyarországi
otthonomtól, de az akkori rendszerre programozott agyam
ennek a százszorosát érzékelte. Soha életemben semminek
nem tudtam annyira örülni, mint annak, amikor végre
megkaptam a kiutazási engedélyt, és mehettem haza, az

65
egykori otthonomba, ami betöltötte egész
gondolatvilágomat, és amelynek a nélkülözését igen
fájdalmasan éltem meg.
A türelem a reménység művészete, írta egy, a
számomra kiejthetetlen nevű francia filozófus. De a
türelem legszebb aforizmáját nagyapámtól hallottam: A
türelem rózsát terem. A szokásosnál is kissé jobban
dobogtatta meg a szívemet ez a mondat, hiszen a rózsa
számomra mindig is a virágok királynője volt. Szerettem
a nyíló rózsát, amióta csak az eszemet tudom, és a halkan
síró nótát. Egyik sem hivalkodó, hanem a halk és szerény
szépségével bűvöli el az embert. Amikor hosszú, türelmes
várakozás után végre megkaptam a nehezen, sokszor
reménytelenül várt útlevelet, úgy szorongattam,
puszilgattam, mint a szeretett kedvesét a párja, és úgy
vigyáztam rá, mint a szemem világára. Százszor
lejátszódott gondolatomban, milyen érzés lesz ismét
magamhoz ölelni drága nagyapámat, akit az életemnél is
jobban szerettem. Százszor lejátszódott gondolatomban az
a kedves jelenet, amikor bekopogok a dolgozószobájába,
és ő feláll a faragott íróasztala mellől, és ragyogó arccal
siet felém, hogy úgy öleljen át, mintha soha többé nem
akarna elengedni. De hamarosan megtanultam azt is, hogy
nemcsak élni, és élni hagyni kell tudni, hanem meg kell
tanulni, hogyan kell hagyni valakit elmenni. Ez már
lényegesen nehezebb.
Érdekes volt hazautazni Budapestről, a nagy
világvárosból a kis faluba, Battyándra, amely számomra
mindig is a béke szigetét jelentette. Itt nem csupán a test,
hanem a lélek is megpihent. Ma már a fájdalmas
emlékezések szigete ez, ahova bár nagy szeretettel, de
idegen emberek invitálnak röpke látogatásra, vagy

66
marasztalnak, talán csak udvariasságból, ottmaradásra.
Mindig kissé szokatlan volt az átállás. Mások voltak a
szokások is. Nagyapám ragyogóan megtanult magyarul,
hiszen Sopronban végezte a teológiát, sőt már előtte a
gimnáziumot is. Nem egyszer gyalog ment haza
Sopronból a majdnem 150 kilométerre fekvő
szülőfalujába, a szlovéniai Szentbíborra. Igaz, ezt nem úgy
kell elképzelni, hogy egyfolytában gyalogolt, mert útja
során be-betért megpihenni egy-egy parókiába, ahol a
papnövendékeket mindig szeretettel megvendégelték, és
kínáltak nekik szállást a szénapadláson, a sekrestyében,
vagy egy-egy nagyobb lelkészlak vendégszobájában.
Nagyapám örült annak, hogy én egyre jobban beszéltem a
magyart, jobban beszéltem, mint amikor utoljára
találkoztunk. Az nem igen keserítette el, hogy az első
napokban kissé töredezett a szlovén beszédem. Amikor
magyarul beszélgettünk, tegeztem, mert a magyarban ez
természetes. Amikor szlovénul beszélgettünk, magáztam,
mert szlovénban elképzelhetetlenül furcsán hangzott
volna, ha nagyapámat tegeztem volna. Akkor ott,
gyermekkoromban engem mindenki tegezett. Amikor
leérettségiztem, mindenki elkezdett magázni. Amikor
elvégeztem az egyetemet, már a távolabbi rokonaim is
magáztak, és kisasszonynak szólítottak. Néhány éve
családi találkozónk volt, amire kb. százötvenen jöttünk
össze a világ minden szegletéből. Az egyik távolabbi tanár
unokatestvérem, akinek a nagyapja nagyapám testvére
volt, kihívatott a kerthelyiségbe egy kis beszélgetésre.
Kértem, hogy ne magázzon. Azt nem lehet, mondta,
egyrészt megszólják a többiek, másrészt az ő számára ez
rendkívül szokatlan lenne. De hát te is tanár vagy,
mondtam neki. Igen, de ő nem Budapesten tanult, és nem

67
gimnáziumban tanít, mint én, csak általános iskolában.
Volt már nálam látogatóban is, de erről a furcsa szokásáról
reménytelen volt leszoktatni. Rendben van, mondtam
neki, akkor te csak magázz engem nyugodtan, de én
tegezni foglak. A nagyapámat a testvérei és azoknak
gyermekei tisztelendő úrnak szólították, mert ő úgy-e
tanult ember volt.
Amikor hosszú idő után hazautaztam, mindig
vártak kellemes, és kevésbé kellemes hírek, meglepetések.
Minden jóra és kevésbé jóra felkészülve indultam el
Budapestről Szombathelyre, még aznap, miután az utolsó
vizsgámat letettem, az első vonattal, hogy majd másnap
kora reggel utazzam Zalaegerszegre, onnan pedig busszal
tovább Muraszombatba. Amint megérkeztem, siettem a
nehéz bőröndömmel a vasútra, hogy még elérjem a fél
tízes vonatot, amelyikkel azonnal mehettem is tovább
Battyándra. A hatvanas évek elején csak így lehetett
megtenni ezt a légvonalban alig száz kilométeres
távolságot. Muraszombattól Battyándig vasúton már
csupán öt km volt a távolság, de ez a rövid útszakasz is
elegendő volt arra, hogy ismét átéljem azt a sok emléket,
ami ehhez a vidékhez kapcsolódik, hogy emberi mércével
mérve örök időkre belevésődjön az emlékezetembe.
Minden nap, amikor a gimnáziumból hazajövet ezen a
szakaszon utaztam, szorongás fogott el, mindent rendben
találok-e otthon, nem történt-e valamilyen baleset azokkal,
akiket szerettem, és akik a családot jelentették számomra,
hiszen a szüleimet akkor még nem ismertem, szigorúan
őrzött határ választott el tőlük. Minden alkalommal
elmondtam gondolatban egy imát azokért, akik otthon
vártak, a nagyapámért, a házvezetőnőért, akik a szüleimet

68
pótolták, akikért egyfolytában aggódtam, és arra kértem a
Mindenhatót, hogy egészségben viszontláthassam őket.
A lelkészlak közel volt az állomáshoz, már a
vonatból jól lehetett látni. Két-három perces gyaloglás
után az ember eljutott egy útkereszteződéshez, ahonnan
balra indulva pár lépésnyire már ott is volt a lelkészlakban,
jobbra indulva, át a vasúti síneken, egy meredek dombon
felfelé haladva, pedig el lehetett jutni a temetőbe. Ha az
ember tovább ment az úton, Gorica, vagy magyarul
Halmosfő nevű faluba érkezett, amely a trianoni
békeszerződésig Battyánddal együtt Vas vármegye
muraszombati járásához tartozott. Nagyapámmal sokszor
elgyalogoltunk ebbe a kis faluba, hogy megtöltsünk
néhány üveget azzal a természetes és nagyon finom
ásványvízzel, amelynek itt volt a forrása. Amikor
leszálltam a vonatról, feltűnt, hogy sok ember megy a
temető felé. Igen rossz érzés fogott el. Délelőtt nem
szokott lenni temetés, gondoltam magamban. Mivel az
otthoniak nem tudták, hogy mikor érkezem, nem várt
senki sem az állomáson. Értesítéseket akkoriban csak
postai úton lehetett továbbítani, de egy levél minimum tíz
napig volt úton. Tíz nappal korábban pedig még nem
tudhattam, hogy sikeresen befejezem-e az év végi
vizsgákat, vagy nem, és mehetek-e haza.
Amint odaértem az útkereszteződéshez, letettem a
nehéz bőröndömet, hogy egy kicsit kifújjam magamat.
Rögtön odajött hozzám egy ismerős, aki felajánlotta a
segítségét. Hát itt meg mi történt, érdeklődtem. Miért
megy a temető felé az a sok ember? – kérdeztem. – Hát a
kisasszony nem tudja? – Semmit se tudok, - feleltem. Most
érkeztem Magyarországról.

69
 Már alig vártam, hogy beérjek a lelkészlakba, mert a
nap könyörtelenül küldte égető sugarait a földre, perzselte
az alig zöldellő füvet, sőt helyenként már meg is
repesztette a földet, feketére égette a szorgalmas, reggeltől
estig a mezőn dolgozó emberek arcát. Boldog voltam,
mert már csak néhány perc választott el a nagy
fürdőkádnyi langyos vízű felfrissüléstől, a találkozástól a
nagyapámmal, ettől a békés nyugalomtól, amit sehol a
világon nem éreztem, csak itt Battyándon, egy faluban,
amit a szülőfalumnak nevezhettem. Tudtam, hogy az év
legboldogabb két hónapja áll előttem, úgy éreztem, hogy
nincs nálam ebben a pillanatban boldogabb ember ezen a
világon. De hirtelen egy felhő kúszott a ragyogó nap
útjába, és egészen elsötétedett a táj. Egy pillanat alatt
megváltozott minden, zord lett a környék, az emberek
arcára rátelepedett az aggodalom. Mindnyájan egy irányba
meneteltek, a temető felé. Közben megálltak, hátra néztek,
mintha valamit, vagy valakit vártak volna, mintha érezték
volna a hamarosan bekövetkező tragédiát. A tragédia már
korábban bekövetkezett, de karnyújtásnyi közelségbe csak
akkor került, amikor a távoli motorzúgás hallatán a menet
megállt, és az emberek nagy várakozással és borzongással
tekintettek a látótávolságba bekanyarodott
halottaskocsira, amelyik lassan irányt vett a temető felé. A
távolabb lévők gyorsítottak a lépteiken, a temető
kapujához közel állók pedig elindultak befelé,
fegyelmezetten utat engedve az érkező kocsinak. A
kocsiból, miután megállt a halottas ház előtt, kiemeltek
egy nagy fekete koporsót, és bevitték az épületbe. Kis idő
múlva kijöttek a szállítók, és egy újabb, valamivel kisebb
koporsót emeltek ki a halottaskocsiból, amit szintén
bevittek az épületbe. Majd ismét kijöttek, és egy még

70
kisebb koporsót emeltek ki, aztán egy még kisebbet, és
végül egy egészen picikét, egy fehéret, amit egy ember a
karjaiban vitt be a halottas házba. Zokogás hallatszott
mindenfelől, vigasztalan döbbenet torzította el az emberek
arcát, még a sokat látott, harcokban megedződött férfiak
arcát is.
- Kisasszony, emlékszik az Irénkére? – kérdezte a
bőröndömet cipelő ismerősöm.
- Melyik Irénkére, kérdeztem.
- Hát a dadusra.
- Hogyne emlékeznék, - mondtam. Már alig várom, hogy
megint találkozzunk. A napokban kaptam tőle levelet,
amelyben megírta, hogy már nehezen várja, hogy újra
lásson, megírta, hogy kisfia született, így már öt gyermeke
van. De mindjárt hozzá is tette, hogy engem is a saját
gyermekének tekint, hiszen akkor határozta el, hogy egész
kis óvodája lesz, amikor engem pesztrált.
- Ne haragudjon kisasszony, hogy tőlem kell megtudnia a
rossz hírt. Felejtse őt el, mert nem fog vele többé
találkozni, - mondta gondterhelt arckifejezéssel az
ismerősöm.
-Miért nem? Csak nem halt meg? – kérdeztem
nyugtalanul.
-A férjét elhelyezték a fővárosba. Kapott egy kis kétszobás
szolgálati lakást is. Irénke boldog volt, örült a férje
előmenetelének, örömmel tervezgette az életüket a
nagyvárosban. Tegnap egész nap főzött, ünnepi ruhába
öltöztette a nagy ebédlőasztalt, amelyiken hat teríték várta
gyertyafényes vacsorára a családot, amelyikre Irénke oly
büszke volt. Az irántuk érzett minden szeretete benne volt
ebben az ünnepi várakozásban, és a csupán néhány napos
kisfiút a karjaiban tartva, ragyogó arccal sietett a nehezen

71
hazavárt férje elé, amint az munkából hazajövet belépett
az ajtón. Leültek vacsorázni. Egyelőre csak Andrét viszi
magával, szólalt meg a férj vacsora közben, legalább ezen
túl nem kell kollégiumban laknia. Aztán néhány év múlva
az egész család is jöhet majd utánuk, mondta, mert addigra
reményei szerint sikerül már egy nagyobb lakást
vásárolnia. Irénke pedig megnémult, sápadtan ült a
székén, úgy érezte magát, mintha a vádlottak padján ülne.
Nem értette többé ezt a világot. Ekkor egy szörnyű vízió
jelent meg előtte. Látta, amint a legkisebb gyermeke egy
hosszú asztal egyik végében ül, egyedül, elárvultan a nagy
sivár szobában. Látta az ikreket a végtelen sivatagban,
egyedül, kézen fogva, reménytelenül menni egy nagy
semmi felé. A szeme váratlanul megakadt a férje szolgálati
fegyverén, amelyik a bejárati ajtó melletti széken hevert.
Felkapta a fegyvert, kibiztosította, a Pici a bal karjában,
célzott, szeretlek, üvöltötte, majd rálőtt a férjére, aki a
padlóra zuhant. –Anya, mit tettél, üvöltötte André, és
letérdelt az apja mellé. Ekkor eldördült a második lövés,
majd a harmadik, a negyedik, és az ötödik. A Picit teljes
erőből odavágta a falhoz, majd a halott férje karjaiba tette.
A Pici túlélte a szörnyű ítélet napját.
Délután háromkor volt a temetés. Ekkora
embertömeget ez a falu még nem látott. Valakihez
véletlenül hozzáért a jéghideg kezem. De kellemes ebben
a hőségben, mondta az illető félhangosan, majd mások is
potyáztak az ingyen hűsölésben, és rátették a hideg
kezemet az arcukra. Tényleg, miért is volt olyan jéghideg
a kezem akkor abban a nagy hőségben? 55 év telt el azóta.
Most már kiderült, hogy nem érszűkület okozta. Elmentem
a temetőbe, megtaláltam ezt a tömegsírt. Az egyetlen
síremlék nélküli sírt a falu népe még mindig példásan

72
gondozza. „Nem az hal meg, kit eltemetnek, az hal meg,
kit már nem emlegetnek.”

(Ő volt a tettes, engem tartott a karjaiban)

73
A DÉDMAMA
- Uram Istenem, nagyságos úr, jöjjön gyorsan, kiáltozta a
folyosón Etuska, a házvezetőnő, és futott Ferenc
hálószobája felé. Olyan hangosan és kétségbeesetten
visítozott, hogy felverte az egész házat.
- Valami baj van a nagyságos asszonnyal. Egy nagy
vérfolt van a paplanján, - mondta Ferencnek izgatottan, aki
sebtében felvette a kékesszürke szatén fürdőköpenyét, és
gyors léptekkel elindult a felesége hálószobája felé. Már
elkezdett pirkadni, de a folyosón még elég sötét volt.
Meggyújtotta a konzolon álló hordozható
petróleumlámpát, és gondterhelten nyitott be felesége
szobájába. A lámpával rávilágított az ágyra. Aggasztó
látvány fogadta. A felesége szinte mozdulatlanul feküdt, a
paplanon pedig egy nagy vérfolt éktelenkedett.
Zsuzsanna hálószobája az épület északi oldalán
volt, mert a beteg asszony egyre nehezebben viselte a nagy
nyári hőséget. Ez tulajdonképpen egy kicsi, de
barátságosan berendezett vendégszoba volt, ligetre néző
ablakokkal, ahonnan egész nap kellemesen hűvös fuvallat
áramlott be. Zsuzsanna mindig is szerette ezt a kis szobát,
hiszen a saját ízlése szerint rendezte be, a magányosan
érkező kedves vendégeik számára. Sokkal barátságosabb
volt, mint az épületben lévő többi, nagyobb hálószoba.
Szeretett olykor ide visszavonulni, bár Ferenc ezt az ötletét
általában igen rossznéven vette, mert nem szerette, ha
egyedül kell nyugovóra térnie. Ezért a felesége csak ritkán
hozakodott elő azzal a kívánságával, hogy egy időre
átköltözne oda. Az ablak mellett jobb oldalon állt egy
kényelmes halványkék ágy, a másik oldalon pedig egy kis
kerek, gyöngyház berakásos, ugyanolyan színű asztalka,

74
két komótos fotellal. Az ágy lábánál, a sötétszürke gránit
fedelű mosdón egy halványkék, rózsaszínű virágokkal
díszített mosdótál állt, az alsó gránitlapján pedig
ugyanolyan mintázatú korsó, amelyet a cselédlányok
minden reggel friss vízzel töltöttek meg. A szoba dísze a
gyönyörű formájú sötétszürke öntött vaskályha volt,
amelyben télen nagy lánggal lobogott a tűz, amikor
néhanapján begyújtották, mert valamilyen átutazó
vendégnek szállást adtak. Ha kinyitották a kályha ajtaját,
pillanatok alatt bemelegedett a kis szoba. Néha, hosszú téli
estéken, a házaspárnak is kedve szottyant kicsit elvonulni
a gyermekzsivaj elől ebbe a kis szobába, egy-egy meghitt
beszélgetésre. A házaspár ilyenkor késő estig egy pohár
bor mellett a kályhánál kettesben üldögélve beszélte meg
a főleg gyerekekkel kapcsolatos fontos dolgokat.
- Zsuzsika drága, nyissa ki a szemét! – kérlelte Ferenc.
- Mi a baj?
De ő csak feküdt tovább, mozdulatlanul, szinte semmi
életjelt nem adva magáról. Csak annyit mondott alig
hallható hangon, hogy volt egy köhögési rohama, és most
nagyon kimerült. Ferenc kitapogatta a pulzusát. Hála
Istennek, az normálisnak tűnt.
- Etelka, ébressze fel Pistát, - szólt a házvezetőnőhöz -,
fogjon be azonnal a hintóba, és Istvánnal menjenek be
Muraszombatba a doktorért.
Pista nehezen kászálódott ki az ágyából. Elég
későn feküdt le, mert az új hintóval foglalatoskodott.
Szentbíboron még senkinek sem volt ilyen modern
kocsija, amelyiknek harmonikaszerűén nyitható és zárható
teteje volt. Védett a nap ellen, az eső ellen. A hintó volt ez
idő tájt az egyik legfontosabb beszédtéma a faluban.
Sokszor megfordult Feri fejében, hogy talán nem kellett

75
volna megvenni ezt a drága portékát, de azért nagyon örült
neki. Régóta álmodozott egy ilyen kocsiról. Amióta
megvette a hintót, Pista sokkal több időt töltött el a
fényesítésével, mint az összes többi mezőgazdasági
eszköz tisztításával, karbantartásával. Büszke volt arra,
hogy ezt a kocsit hajthatta. Ebben a hajnali órában azonban
a szokásos örömének nem igen adta jelét. István segített
neki befogni a lovakat, minél előbb szeretett volna
elindulni, mert nagyon aggódott szegény édesanyja
állapota miatt. Még nem volt hat óra sem, amikor
megérkeztek Muraszombatba a doktor házához. A
cselédlány nyitott ajtót. Ő már ébren volt, hordta fel a
tűzifát a pincéből.
- A doktor úrral szeretnék beszélni, - mondta neki István.
- A doktor úr még nem kelt fel.
- Akkor ébressze fel, kérem, mert az édesanyám igen
rosszul van, mondta neki István.
- Jöjjön vissza nyolc után. Akkor szokta fogadni a
betegeket.
- Mondja meg neki, hogy István keresi Szentbíborról,
jöjjön azonnal, itt áll a kocsi a háza előtt.
A cselédlány bement, majd hamarosan jött ki az orvossal
együtt. Az orvos idős ember volt, látszott az arcán a
kimerültség. Olyan ember benyomását keltette, akinek
soha nem jut elég ideje arra, hogy rendesen kipihenje
magát. Komoly, de barátságos és segítőkész ember volt.
Soha nem éreztette senkivel, hogy nyűg lenne számára, ha
beteghez kell mennie. Akár esett, akár hordta a havat az
északi szél, ő ment, ha kellett, ment szó nélkül. Tisztelte
az embert, segített mindenkinek, akinek segítségre volt
szüksége. A komolyságát a kemény kalapja még jobban
kiemelte, amelyik nélkül soha nem ment ki az utcára.

76
 Megérkeztek Szentbíborra. A doktor már ismerte a
járást. Amikor belépett az előszobába, Ferenc felállt,
odalépett hozzá, és nyújtotta neki a kezét.
- Köszönöm doktor úr, hogy ebben a korai órában
idefáradt. Szegény feleségem igen rosszul érzi magát.
Remélem, azért nincs semmi komoly baj.
- Kérem, menjenek ki a szobából, szeretném megvizsgálni
a beteget, rendelkezett az orvos.
Ferenc és Etuska kimentek a folyosóra, és
türelmetlenül várták, mit fog mondani a doktor.
Végre nyílt az ajtó.
- Mint mondtam már korábban is, - fordult az
aggodalomtól holtsápadt Ferenc felé, - nem tudok mit
tenni. Tuberkulózis ellen nincs gyógyszer. A betegek 80
százaléka meghal.
- Akkor mégis van remény, ha nem is sok, - mondta
Ferenc. Minden ötödik beteg meggyógyul.
- Kevesen gyógyulnak meg. Az állapotukon javíthat
valamelyest a levegőváltozás, javíthatnak a szabadban
töltött hosszú pihenések, a húsban szegény étrend.
Abbáziában már egymás után épülnek a szanatóriumok,
ahol a tuberkulózisos betegeket szakszerűen kezelik.
- És ezt csak most mondja, doktor úr? - válaszolt szinte
felháborodva Ferenc.
- Szándékosan nem említettem, mert ezek a szanatóriumok
méregdrágák. Csak a nagyon gazdagok tudják megfizetni.
Aztán legalább 2-3 hónapot kell ott eltölteni, csak akkor
várható, hogy valamennyire javuljon a beteg állapota.
Teljes gyógyulásról pedig csak a legritkább esetben
beszélhetünk.

77
- Mégis köszönöm, hogy megemlítette ezt a lehetőséget,
mert én kész vagyok feláldozni mindenemet, hogy
szegény Zsuzsika visszanyerje az egészségét.
- Ebben ne nagyon reménykedjen. Nem hiszem, hogy
ilyen súlyos állapotban lévő beteget meg lehet gyógyítani.
Azt el tudom képzelni, hogy valamelyest javulhat az
állapota. A vége mégis majdnem mindig az, hogy a beteg
meghal. És ha most ennyit áldozna a szanatóriumra, akkor
miből fogja taníttatni Mártont Sopronban?
- A gyerek jó tanuló. Majd instruálással megkeresi
magának a szükséges pénzt. Esetleg az evangélikus
gyülekezet is támogatná a tanulmányait. Ez most nem
annyira fontos, mint Zsuzsika egészsége.
- Tessék, itt van egy abbáziai szanatórium címe, arra az
esetre, ha mégis úgy döntene, hogy igénybe veszi.
- Köszönöm, doktor úr, mindenképpen megpróbálom.
Még ma intézkedem.
- Van egy orvos, Hermann Brehmer, - folytatta a doktor, -
aki meg van győződve arról, hogy egy ilyen
levegőváltozás meg is gyógyíthatja a beteget. De én nem
hiszek benne, mint ahogyan abban sem, hogy - mint
nemrég olvastam - ez a betegség fertőző. A bécsi
orvostudományi sajtó is rögtön megcáfolta ezt a feltevést.
A tuberkulózis – írták – a legritkább esetben terjed át egyik
emberről a másikra. Valószínűleg öröklődik. Aztán egy
Robert Koch nevezetű orvosnak állítólag már sikerült is
azonosítania a kórokozót. Ám ő is hiába kereste a betegség
gyógymódját. Csak Isten a megmondhatója, miért sújtja az
embereket ezzel a szörnyű betegséggel.
- Még egyszer köszönök mindent. Szólok Pistának, vigye
önt vissza Muraszombatba.

78
- Isten áldja. Ezekből a cseppekből pedig a beteg minden
étkezés előtt vegyen be egy kiskanállal.
Amint Pista visszaért Muraszombatból, Ferenc
már indult is Battyándra a postára. Egy sürgönyt küldött a
szanatóriumba, azzal a kéréssel, hogy értesítsék, mikor
vihetné kezelésre a feleségét. Másnap már hozta is a postás
az értesítést, hogy van szabad hely, akár azonnal
indulhatnak is.
Etuska gyorsan nekiállt a csomagolni. Csak akkor
feküdt le, amikor már minden benne volt a kofferokban.
Estére Zsuzsika jobban lett, de az izgalomtól alig tudott
elaludni. El se tudta képzelni, hogy valaha eljut a tengerre,
eljut ebbe a híres üdülővárosba, amelyik a magyar
arisztokrácia és polgárság kedvelt üdülőhelye volt.
Csaknem 1400 méter magas hegyek védik a partot a
viharos szelektől, télen a hidegtől, nyáron a forróságtól. A
jódos, tiszta, sós levegőjében már egy évszázada
felfedezték a gyógyító erőt. Sorra nyíltak a méregdrága
szanatóriumok. Ha akkoriban valaki Európában arról
mesélt, hogy Abbáziában pihent, már ennek a névnek az
említése is egyet jelentett a jóléttel, a jómóddal,
gazdagsággal, a nyugalommal, a pihenéssel, a természeti
szépséggel. Zsuzsika azonban a gyerekekre gondolt. Mi
lesz Mártonnal, ha nem fogják tudni fizetni a
tanulmányait. Ádámnak pedig végképp le kell majd
mondania a teológiai tanulmányairól. Ez túlságosan nagy
ár lesz az ő erősen megkérdőjelezhető gyógyulásáért.
Másnap ebéd után útra keltek. Ferenc most örült
csak igazán annak, hogy megvette ezt a modern és
kényelmes kocsit. A két koffer is vígan elfért rajta. Ha a
kisebbik hintót vette volna meg, akkor bizony bajosan
lehetett volna helyet találni nekik.

79
 Álmukban se gondolták volna, hogy hamarosan ők
is felszállhatnak arra a közvetlen csodavonatra, amelyik
már néhány hete közlekedett Budapest és Fiume között.
Csak Nagykanizsára kellett valahogyan eljutni, mert ott
lehetett rá felszállni. Nagykanizsa azonban körülbelül 80
km-re volt Szentbíbortól. Oda csak hintóval lehetett
menni. Ez az út olyan hosszú volt, hogy útközben
mindenképpen meg kellett valahol szállni. Zsuzsika
biztosan nem bírta volna ezt a hosszú utat egyvégtében.
Ferenc úgy döntött, hogy Alsólendván, a messzi földön
híres Korona Szállóban fognak aludni.
Útközben nem sokat beszélgettek, annak ellenére,
hogy sok mondanivalójuk lett volna egymásnak.
Egyszerűen nem találták meg a megfelelő szavakat. 28
évig egymásért éltek, egymás gondolataiban is tudtak
olvasni. De most mindketten attól féltek, hogy ez
megváltozik. Zsuzsika betegsége befészkelte magát az
életükbe, és gyökeresen megváltoztatta. Eddig megvolt a
közös céljuk, felnevelni a hét gyermeket. De mi lesz velük
most? Csak ez járt a fejében. A három lány majd férjhez
megy, de vajon Ádám tanulhat majd Sopronban? Ez
nyugtalanította Zsuzsikát leginkább. István fogja átvenni a
birtokot, Jánosnak már megvan a kocsmája, amire annyira
vágyott. Ők ketten majd szépen elboldogulnak. A
legnagyobb baj az, hogy Ádám nem szeretne szakmát
tanulni, hanem ő is a teológiára szeretne menni. Ferenc
pedig erről hallani se akart.
- Ki látott már olyant, hogy egy családból ketten menjenek
felsőbb iskolába tanulni? –vélekedett magában. Most
akkor ez már teljesen reménytelenné is vált. Zsuzsika elő
se merte többé hozni.

80
 Egész eddigi életük a gyerekek születése miatt
érzett határtalan öröm, és öt kislányuk elvesztése miatt
érzett bánatban telt. Most még az anyagi gondok is
beköltöztek az életükbe. Mindketten erre gondoltak, de
egyikük se mert megszólalni. Szerencse, hogy van tető a
fejük felett, - gondolta Zsuzsika, - hogy van élelmük, a
többit pedig majdcsak megoldják valahogy.
- Annyira fognak hiányozni a gyerekek, - törte meg a
csendet Zsuzsika. Máris aggódom értük. Mi lesz akkor,
amikor örökre itt kell őket hagynom? Nekem még a sírban
se lesz nyugtom miattuk.
- Ne aggódjon emiatt, - mondta Ferenc, és megsimogatta
a felesége kezét. Meglátja, egykettőre meg fog gyógyulni,
és megint olyan lesz minden, mint régen volt.
Zsuzsika szeméből elszabadult egy könnycsepp, és
végig folyt az arcán. Ferenc magához ölelte az egész
testében reszkető asszonyt.
- Meg kell gyógyulnia, - suttogta neki. Még sokáig
szükségünk lesz magára.
Zsuzsika Ferenc vállára hajtotta a fejét, behunyta a
szemét, és megpróbálta örök időkre az emlékezetébe vésni
élete párjának kedves arcát, úgy, amilyennek most látta.
- Szeretem Ferenc, - suttogta a fülébe. Soha nem
szeretném elhagyni. Talán Isten megsegít minket, és
megint úgy lesz minden, mint régen volt. Nem tudom,
miért büntet minket ilyen szörnyen? Emlékszik, mennyire
könyörögtem minden kislányom életéért? És mégis
elszakította őket tőlem. Ötször kellett temetnem a
legdrágább piciny kincseimet, a reménységeimet, akkor,
amikor az anyai szeretetre a legnagyobb szükségük lett
volna. Szegénykék, anélkül mentek el, hogy érezték volna,
milyen is az anyai szeretet. Nem is tudom, hogyan tudtam

81
elviselni ezt a nagy fájdalmat. Lehet, hogy nem voltam jó
anya?
Ferenc magához ölelte beteg hitvesét, anélkül,
hogy egy szót szólt volna hozzá. A csend szava olykor
beszédesebb, mint bármilyen ékesszólás.
A forró nyári nap kegyetlenül perzselte a tájat, a
szikkadt földet már repedések tarkították. Legalább egy
lágy fuvallat hozna egy kis enyhülést, gondolta magában
Zsuzsika. De nem volt kegyelem. Csupán néhány
bárányfelhő úszott el fölöttük az ég kékségében, Isten
tudja, honnan jöttek és hova tartanak. Emberrel, állattal se
nagyon találkoztak útközben, mindenki behúzódott
valahova, valamilyen árnyékos helyre, a nagy forróság
elől.
- Ma csak Alsólendváig megyünk, - mondta Ferenc a
kocsisnak. A Koronaszállóban fogunk megszállni. Ott a
lovaknak is igen jó helye lesz. Gondoskodnak róluk, te
pedig a manzárdszobában tudsz aludni. Alsólendva már
magyar föld. Az igazán hosszú út holnap vár ránk. Akkor
elmegyünk egészen Nagykanizsáig. Ott felszállunk arra a
vonatra, amelyik Budapestről jön, és egyenesen a tengerre,
Fiúméba visz le bennünket. Te pedig visszamész
Szentbíborra. Majd üzenünk, mikor kell értünk jönnöd a
nagykanizsai állomásra.
- Hihetetlen ez a rohamos technikai fejlődés, - szakította
félbe Zsuzsika. - Ha így megy tovább, a végén már
Muraszombatban is felszállhatunk a vonatra, és Isten
tudja, milyen messzire utazhatunk el.
- Nincs is már messze ez az idő, - felelte Ferenc. A tervek
már készülnek, hogy nemcsak Muraszombatig, hanem
egészen Hodosig megépül a vasút.
Késő délután érkeztek meg Alsólendvára.

82
- Milyen gyönyörű az a vár ott fent a dombon, mondta
Zsuzsika. A város minden részéből jól látható. Kár, hogy
nem vagyok jól. Egy sétát tehetnénk oda fel.
- Majd, amikor jövünk visszafelé a tengerről, akkor
felmegyünk. Remélem, hogy szépen rendbe jön az
egészsége. Onnan a dombról nagyon szép a kilátás a
városra, a Murafolyóra, a szőlőhegyekre. Képzelje el,
hogy ez a vár már valószínűleg a 13. században is itt állt.
Igaz többször átépítették, modernizálták. A tekintélyes
Bánffy család kihalása után többször cserélt gazdát. Volt
a Nádasdyék tulajdonában, majd amikor Nádasdy
Ferencet a Wesselényi-összeesküvésben való részvételért
1671-ben kivégezték, a lendvai vár és birtok a koronára
szállt, és néhány évvel később Esterházy Pál nádor kapta
meg, aki teljesen átépítette. Azt beszélik, hogy
valószínűleg evangélikus templomot is fognak építeni
Lendván, de ez még nem biztos. Balogh Árpád
nyomdatulajdonos az egész vagyonát az evangélikusokra
hagyta. Esterházy Miklós és Unger Ferenc pedig úgy
tervezik, hogy egy alapítványt hoznak létre, amiből
valószínűleg az evangélikusok majd egy imaházat fognak
építeni. Majd meglátjuk. Na, már meg is érkeztünk.
A Koronaszálló, egy hosszú emeletes épület, a
város központjában állt. Középen volt a bejárata, ahova
kocsival is be lehetett hajtani. A földszinten étterem,
kávéház és cukrászda működött. Ferenc bekísérte
Zsuzsikát a cukrászdába, ő pedig bement a szálloda
előterébe, hogy elintézze a szobafoglalással kapcsolatos
formaságokat. Szerencsére volt még üres szoba. A
szállodának 12 vendégszobája volt a szállóvendégek
számára. Azok fent voltak az emeleti részben. Ott volt egy
nagy terem is, ahol hetenként egyszer

83
kamarahangversenyeket rendeztek a község lakóinak és a
szállóvendégeknek.
Ferenc kellemesen meglepődött, amikor belépett a
szállodába. A recepciós barátságosan üdvözölte, majd
megkérdezte tőle, hány ágyas szobára van szüksége, és
hány éjszakát szeretne itt eltölteni. Tájékoztatta, hogy
lehetőségük van a szállodában étkezni is, majd bevezette
az adataikat a vendégkönyvbe. Közben a szállodai szolga
felvitte a bőröndöket a szobájukba, és kiszellőztetett. Már
leszállt az alkonyat, mehettek is mindjárt vacsorázni.
Vacsora után az étteremben hallgattak még egy rövid ideig
cigányzenét, majd felmentek a szobájukba éjszakai
nyugovóra. Ferenc nagyon megörült, amikor az asztalon
megpillantotta az alsólendvai magyarnyelvű hetilapot.
Mint a művelt murántúliak általában, ő is jól beszélte a
német és a magyar nyelvet. Zsuzsika sajnos hadilábon állt
az idegen nyelvekkel, de azért egy-két dolgot ő is
megértett magyarul.
Amikor a hosszú kalandos út után megérkeztek az
Adriára, szinte el se tudták hinni, hogy végre-valahára ott
voltak az áhított, a sokszor megálmodott
tengerparton. Nem voltak fáradtak, mert olyan kényelmes
fülkében utaztak, ahol az üléseket teljesen hátra lehetett
dönteni. A vonat kerekeinek ritmikus kattogására
elnyomta őket az álom. Így jól ki tudták magukat pihenni.
Csak akkor ébredtek fel, amikor a kalauz végigjárta a
fülkéket, és felszólította az utasokat, hogy lassan
kezdjenek el készülődni, mert hamarosan megérkezik a
vonat Fiuméba. Eredetileg hálókocsival utaztak volna, de
mint kiderült, az majdnem háromszor annyiba került, mint
egy drága szállodai szoba. Ez nem volt véletlen, hiszen
igen szépen voltak berendezve, sokkal szebben, mint a

84
szállodai szobák. A hálófülkék kis szalonokra
hasonlítottak, amiket igen könnyen és gyorsan át lehetett
alakítani hálófülkévé. A kocsi két végén voltak a toalettek,
az egyik végében a női, a másik végében a férfiaké. Az
első osztályon a házaspárok együtt utazhattak, mert ott a
fülkék kétszemélyesek voltak. A második osztályon
minden fülke négyszemélyes volt, ezért külön utaztak a
nők, és külön a férfiak. Harmadosztályú hálófülkék nem
voltak. A kiszolgálás rendkívül színvonalas volt,
mondhatnánk, fényűző. A legtöbb utas azonnal leszállt a
vonatról, amint az megérkezett Fiuméba. Ők egyelőre
tanácstalanul álltak a kocsi ajtajában, mert nem tudták,
hogyan jutnak el innen Abbáziába. Észrevette őket a
kalauz, odajött, és megkérdezte, kérnek-e hordárt és
konflist. Igen szokatlan volt számukra, hogy itt mindenki
horvátul beszélt.
- Olyan szép dallamos ez a nyelv, - jegyezte meg Ferenc,
még szebb, mint az olasz. Az biztos, hogy ezt a nyelvet
egyszer meg fogom tanulni. Nagyon hasonlít a vendre, és
sokkal jobban is értem, mint a szlovént.
Hamarosan megérkezett a hordár.
- Mehetünk, mondta, az állomás bejáratánál várja önöket
a bérkocsi.
Megállapodtak a viteldíjban. Ferenc felsegítette Zsuzsikát
a hátsó ülésre, és már száguldottak is Abbázia felé. Az út
a tengerpart közvetlen közelében vezetett, szinte végig a
part mentén. Gyönyörködtek a látványban, ahogyan az
égbolt kéksége megismétlődött a tenger vízében. A
távolban nem is lehetett pontosan kivenni, hol találkozik a
víz az égbolttal. Szinte egymásba olvadtak.
- Milyen kellemes itt a levegő, milyen tiszta, - jegyezte
meg Zsuzsika. - Olyan jó, hogy végre itt vagyunk! Nagyon

85
féltem a hosszú utazástól, de már látom, hogy semmi
okom sem volt rá. Egész jól kibírtam a hosszú utat. Máris
sokkal jobban érzem magamat. Ilyen gyönyörű helyen
még nem voltam soha életemben. El se hiszem, hogy
ebben a földi paradicsomban fogunk eltölteni két hónapot.
Csak a gyerekekért aggódom. Mi lesz velük,
szegényekkel, nélkülünk? Legjobban Linácskát féltem.
- Jól meglesznek ők ketten a dadával, - nyugtatgatta Feri.
Egyszer otthon alszanak, egyszer a présházban, ahogy
majd tetszik nekik. Teréz, Jolánka és a fiúk pedig már
nagyok. Rájuk úgyis vigyáz majd a házvezetőnő. Meglátja
Zsuzsika, ez a két hónap igen gyorsan elrepül. – Sajnos.
- Mikor érünk Abbáziába? – kérdezte Ferenc a kocsistól.
- Egy, legfeljebb másfél órás út lesz, - felelte a bérkocsis.
Melyik szállodában akarnak megszállni, - kérdezte aztán.
- A feleségem szanatóriumba megy. Először őt visszük el.
Én pedig majd találok magamnak valamilyen olcsóbb
szállást. Először vagyunk itt, nem ismerjük az itteni
szálláslehetőségeket. Esetleg tudna nekem valamilyen jó
helyet ajánlani, - kérdezte Ferenc.
- Itt több szálloda van, mindegyiket ismerem. Csak azt
mondja meg, hogy inkább a város belsejében, vagy
közvetlenül a parton szeretne lakni.
- Minél közelebb a vízhez, - szólt közbe Zsuzsika, - ha már
egyszer itt vagyunk a tengerparton.
Megérkeztek a szanatóriumhoz. Egy széles
vaskapun hajtottak be. A kocsi megállt a többemeletes
épület előtt.
- Uram, maga menjen be bejelentkezni, és ha ez
megtörtént, akkor én felviszem a nagyságos asszony
poggyászát, - mondta a bérkocsis. Utána pedig keresünk
szállást önnek is.

86
 Ferenc bement az épületbe. Hamarosan utána kijött
egy apáca, és megkérte a kocsist, hogy álljon odébb, mert
erre a helyre szükségük lesz. Majd odament a hátsó
bejárathoz, és kinyitotta a kaput. Az épület bejáratához
nemsokára behajtott egy hatalmas fekete halottaskocsi.
Két férfi szállt le a bakról, majd kivették a koporsót a
kocsiból, és bevitték az épületbe. Zsuzsika összerezzent.
– Én nem maradok itt, egy percig sem maradok tovább -
mondta a kocsisnak, - ez egy szörnyű hely. Ez nem jó
ómen. Menjen be, kérem az épületbe, és mondja meg az
uramnak, hogy nem akarok itt maradni, inkább én is egy
szállodába mennék.
- Igaza van, - mondta a bérkocsis, - gyógyszert úgysem
adnak a betegeknek, csak a kellő pihenésre és étkezésre
figyelnek. Ha önök privát vannak itt, akkor tényleg nincs
értelme ennyi pénzt kifizetni. A szanatórium sokkal
drágább is, mint egy szálloda. Én elviszem magukat egy
szép szállodába, amelyik a víz mellett van. Az igaz, hogy
nem olcsó, de ha a loggián üldögélnek, akkor csak a vizet
látják, és olyan érzésük lesz, mintha egy hajón
ringatóznának. Mivel a nagyságos asszony gyógyulni jött
ide, ajánlatos az éjszakákat is a szabad levegőn töltenie.
Ezért én a maguk helyében a harmadik, legfelsőbb
emeleten vennék ki egy egyágyas szobát pótággyal, ami
lényegesen olcsóbb, mint egy kétágyas szoba. Azért lenne
jó a harmadik emelet, mert ott a pótágyat ki lehet tenni a
loggiára, kényelmesen elfér. A harmadik emeleten nem
nyitott erkélyek vannak, hanem minden oldalról zárt,
fedett loggiák, és akkor is kint lehet aludni, ha esetleg esne
az eső. Így még éjszaka is a finom tiszta, sós levegőt
szívhatja. Ha pedig erős bóra fújna, akkor a pótágyat
egyszerűen be lehet vinni a szobába.

87
 Zsuzsikának tetszett ez a megoldás, ezért a
bérkocsist azon nyomban beküldte Ferencért, aki a
szanatóriumi szobát rögtön le is mondta.
A kocsis egy nagy barátságos szállodába vitte őket,
amelyik egészen közel volt a vízhez, a tengerparton állt.
Előtte pedig egy minden képzeletet felülmúlóan szép park
terült el, élénk sötétzöld pázsittal, közben kis tarka
virágokból kialakított virágágyakkal, amelyek
körbevették az egzotikus fákat és a szökőkutat. A kis szoba
a harmadik emeleten valóban tágas volt, a pótágynak is
megvolt a helye. A loggia a tengerre nézett. Onnan szinte
nem is lehetett látni a partot. Amikor lenéztek, csak a nyílt
vizet látták, csakugyan olyan érzésük volt, mintha egy
nagy hajón utaznának, mintha maguk is ringatóznának a
vízen.
- Ilyennek képzeltem a mennyországot, - mondta
Zsuzsika, majd kis idő múlva folytatta, - milyen jó lenne
itt leélni az egész éltünket.
- Kevés embernek adatik meg, hogy ilyen csodálatos
helyen éljen. De még azt is kevesen engedhetik meg
maguknak, hogy egy kis időt töltsenek el itt.
- Mi mindig takarékosan éltünk, de nem azért, hogy
tengerparti pihenésre költsük el a megtakarított pénzünket,
mondta aggodalommal teli hangon Zsuzsika. Nem fogjuk
tudni fizetni Márton tanulmányait.
- Azt majd ő megoldja valahogyan. Fiúgyerek, talál
magának munkát Sopronban. És ha másképpen nem megy,
halaszthat is egy évet, akkor sem lesz semmi baj. Addig
dolgozhat Istvánnal a gazdaságban. Most az a
legfontosabb, hogy maga gyógyuljon meg, mert sokan
vagyunk, akiknek szüksége van magára.

88
 Mivel Zsuzsikának a lehető legtöbb időt a tiszta,
sós levegőn kellett eltöltenie, ezért megkérdezték a
portást, hogy a pótágyat kitehetnék-e a loggiára.
Megígérte, hogy azonnal intézkedik.
Alig értek fel a szobába, máris kopogtak az ajtón.
Két szállodai szolga felhozta a pótágyat, amit rögtön ki is
raktak a loggiára. Zsuzsikának ez igen tetszett. Ha esne is
az eső, akkor se ázna meg, mert a loggia minden oldalról
védett volt, csak elöl volt nyitott. A sós tengeri levegő és
a hosszú utazás egy kiadós délutáni álomba ringatta őket.
Amikor felébredtek, Zsuzsika kiszedte a ruhákat a
bőröndből és berakta őket a szekrénybe. Ferenc késő estig
szintén kint üldögélt Zsuzsika ágya mellett egy fotelban,
és olvasta a horvát hetilapot, ami be volt készítve a
szobájukba. Ismét megállapította, hogy igen tetszik neki a
horvát nyelv. Otthon vendül beszéltek, azon az ősi szláv
nyelven, amire a szülei és a nagyszülei tanították őket. Ez
a nyelv volt az iskolai tanítás nyelve is, és az egyházi
szertartások is ezen a nyelven folytak. Mindig újra és újra
megállapította, hogy a horvát nyelvet elég jól érti, mert
nagyon hasonlít a vendre. Sokkal jobban hasonlít rá, mint
a szlovén. Azzal hadilábon állt. Nem is tetszett neki, és
nem is nagyon értette. Feltétlenül venni szeretett volna egy
horvát szótárt. Vend-horvát szótárt nem kapott sehol, ezért
megvette a német-horvát zsebszótárt. A magyar nyelvet is
elég jól megtanulta, mert az iskolában kötelező idegen
nyelv volt a német mellett. A gyermekeit szintén tanította
mindkét nyelvre, és az egész családnak házi
Istentiszteleteket tartott, egyik nap magyarul, másik nap
németül, legtöbbször pedig vendül. A gyermekei egész jól
beszélték már mindhárom nyelvet. Zsuzsika nem akart
nyelveket tanulni, nem is igen ért rá, de a Miatyánkot ő is

89
mindhárom nyelven tudta. Ebéd után Ferenc lement a
partra egyet sétálni, már azért is, hogy séta közben
hallgathassa az emberek horvát nyelvű társalgását.
- Gyönyörű, dallamos ez a nyelv, olyan, mint egy
szimfónia, - állapította meg mindig újra és újra.
Néhány nap múlva Zsuzsika már sokkal jobban
érezte magát, megszűntek a köhögési rohamai,
könnyebben vette a levegőt, nem voltak mellkasi
fájdalmai. Úgy érezte, hogy a friss sós levegő csodát tett
vele. Elhatározta, hogy vasárnap elmegy a templomba.
– Sajnos itt a közelben nincs evangélikus templom, -
mondta a portás.
–Az evangélikusok már gyűjtik az adományokat a saját
templomuk építéséhez. Addig is a szép régi Szent Jakab
katolikus templomba járnak imádkozni. Önöknek is ezt
ajánlom. Egészen közel van, két-három percre innen. Ha
kimennek a szállodából, akkor úgy nagyjából tíz métert
mennek itt tovább a parton, majd balra fordulnak, újabb
pár métert mennek, és jobb oldalon már meg is látják a
szép régi templomunk épületét. Ez Abbázia legrégibb
épülete is egyben, a 15. században épült. Természetesen
néhány komoly felújításon már átesett.
Eljött a vasárnap, készülődni kellett a délelőtti
misére.
- Ezen a napon különösen szépen öltözöm fel, - határozta
el Zsuzsika. A templom az a hely, ahova a legszebb
ruhában illik menni. Mivel már egészen jól kezdte magát
érezni, az öltözködéshez is kedve támadt. Felvette a fehér
selyem blúzát, amelyet különböző pasztellszínű
selyemszállal hímzett virágcsokor, és egy valódi
csipkeberakás díszített. Felvette hozzá a földig érő

90
halványszürke selyemszoknyáját, és a gavallérsarkú fehér
szatén topánkáját. Úgy nézett ki, mint egy igazi dáma.
- Igen kicsípte magát Zsuzsika, dicsérte meg Ferenc,
amikor feljött a szokásos reggeli utáni tengerparti
sétájáról.
- Minden azon múlik, felelte neki Zsuzsika, hogy a
színeket hogyan kombináljuk. Ez ugyanúgy megy, mint a
virágcsokroknál. Mindenféle formájú és fajtájú virágokat
tehetünk egy csokorba, ha azoknak a színe közel áll
egymáshoz. Akkor szép a csokor, ha csupa élénk színű
virágból, vagy csupa pasztellszínűből fonjuk meg. Ha a
pasztellszínek keverednek a rikítószínekkel, akkor az a
csokor már nem szép, nem harmonikus. Úgy kell a csokrot
összeállítani, hogy egyik virág se nyomja el a másikat a
színével. Ugyanez a helyzet a ruhákkal is. Egy nő ruházata
legyen pasztellszínű. A férfié lehet kontrasztos, fehér ing,
sötét öltöny. Ilyen színekben egy nő soha nem elegáns.
Zsuzsika határozott kérésére Ferenc felvette a sötétszürke
alapon világosszürke csíkokkal díszített nyári
pamutöltönyét, amit különleges alkalmakra csomagolt be
a bőröndbe. Nem igen szeretett öltözni, de Zsuzsika nem
ismert kegyelmet.
- Ha nem figyelnék magára, - mondta neki, - akkor maga
a templomba is valószínűleg úgy menne, mint a piacra.
Tudom, nem tehet róla, hogy nincs ízlése. De higgye el, ha
egy férfi nincs az alkalomhoz méltó öltözetben, soha nem
őt szólják meg, hanem a feleségét.
Amint kiértek a szállodából, látták, milyen
gyönyörű lett az épület előtti park. Szombaton késő estig
több kertész nyírta a pázsitot, rendezgette a virágágyakat,
és öntözte a területet. A délelőtti napsütésben az üde zöld
pázsit között tündöklő tarka virágágyak és a

91
kacskaringósan nyírt puszpáng csodálatos festményre
emlékeztettek.
- Abbázia álomszép, - állapította meg Zsuzsika, ugyanúgy,
mint ez a park és a szálloda is. Valódi édenkert. De a
szálloda belülről is gyönyörű. Már kora reggel
megkezdődik a takarítás, a mennyezetig érő tükrök, a
hatalmas ablakok, mind ragyognak a tisztaságtól. Amíg a
vendégek reggeliznek, a szobaasszonyok gyorsan
kitakarítják a szobákat, hogy mire visszaérnek, a munka el
legyen végezve, minden tipp-topp legyen.
Az ebédnél arról beszélgettek, hogy sokkal jobb
így, hogy egész nap együtt lehetnek. Jó döntés volt,
állapították meg mindketten. Ebéd után, mint általában,
mindketten felmentek a szobába pihenni. Zsuzsika a
loggián feküdt, nézte a hullámokat, amint a sziklás part
felé közeledtek, majd megtörtek rajta. A tengernek e
csodás játéka mindig álomba ringatta. Már késő délután
volt, amikor felébredt. Feri ott ült mellette egy széken, és
újságot olvasott. A sirályok mélyen a víz színére repültek.
- Gyönyörű ez a látvány, - állapította meg már
sokadszorra.
- Most már meg is halhatok, - mondta Ferencnek. Boldog
vagyok. Szeretném, ha ez az állapot örökké tartana. Ezt a
látványt szeretném magammal vinni az örökkévalóságba.
Köszönöm Ferikém, hogy elhozott ide. Nem tudom, van-
e a világnak még egy ilyen csodálatosan szép része. Szép
a hullámzó búzaföld is, szép az otthoni madarak éneke,
ami a nyitott ablakon behallatszik a szobámba, de a
tengerhez fogható szépség szerintem a világon nincsen.
Milyen végtelen és hatalmas ez a víztömeg! Istenem, csak
egy kis időt adj még nekem, hogy ezt a gyönyörűséget
elraktározhassam az emlékeim között, és még néhányszor

92
felidézhessem. A ragyogó napsütés, az azúrkék égbolt, az
egész titokzatos víztömeg ebben a pillanatban az enyém,
csakis az enyém! És ebben az a legszebb, hogy úgy az
enyém, hogy közben nem kell semmit sem elvennem
senkitől, senkit sem kell kirekesztenem az élvezetéből.
Mindnyájunké Istennek e csodálatos alkotása. A tenger és
az égbolt egybeforrnak, egyik sem lehet meg a másik
nélkül. A kettő között nincs is talán igazi határ. De ha van
is, láthatatlan, és inkább összeköt, mint elválaszt. A valódi
határokat az ember alkotta meg, kapzsiságból, hogy
elválassza a sajátját másokétól, önzésből, birtoklási
vágyból és hiú dicsőségvágyból. A végtelen tenger életre
kelti az emlékeket, a gondolataimat visszaviszi a távoli
múltba, a boldog gyermekkoromba, amikor apám és
anyám vacsora után az asztalnál ülve, félhomályban
régmúlt történeteket meséltek. Misztikus, sokszor
megfejthetetlen eseményeket, amelyek borzolták az akkor
még ifjúi idegeinket. Szeretem a csendet, amit csupán a
tenger mély, titokzatos morajlása zavar meg, és a
hullámok nekicsapódása a parthoz. Valamikor nem
szerettem, mert a csend egyenlő volt a halállal. Csendben
őrködtünk a soha véget nem érő éjszakákon, a hideg
szobában, az örök álmukat alvó kicsiny angyalkáim álma
felett. A gyerekzsivajt szerettem magam körül, mert az
volt az életnek a szinonimája. De itt a csend átértékelődött.
Szavak nélkül, csupán egy elkapott pillantásból
beleérezzük magunkat a másik lelkiállapotába.
- Én is megszerettem a csendet, - tette hozzá Ferenc, mert
beszédes. Lám, itt ülünk egymás mellett, rengeteg
gondolatunk kimondatlan marad, de a simogató, ismerős
kéznek az érintése, olykor gyengéd szorítása többet jelent

93
minden szónál. Ígérje meg Zsuzsikám, hogy sohasem hagy
el engem.
Mélyen a szeretett asszony szemébe nézett,
átkarolta a derekát, szorosan magához ölelte és
szenvedélyesen megcsókolta. Zsuzsika szinte a
mennyországban érezte magát a boldogságtól, és mint egy
szerelmes fiatal lány, a férjéhez simult.

Közeledett az alkony és a vacsoraidő. Lassan készülődni

kellett a vacsorához.
- Milyen szépek ezek a függönyök, - áradozott Zsuzsika,
amint beléptek az étterembe. Ezeket a hófehér csipkéket
biztosan Hollandiából hozatták, - mondta Ferencnek.
- Milyen nehéz őket rendben tartani! Nálunk otthon a
szülői házban csak az ebédlőben volt igazi függöny.
Kétszer egy évben, amikor nagytakarítás volt, leszedték
őket, és beáztatták. Másnap már hajnalban nekiálltak a
mosásnak. Finoman nyomkodva órák hosszat kellett őket
mosni hamulúgos langyos vízben, és számtalanszor
kiöblíteni, amihez a vizet vödrökben húzták fel az udvaron
lévő kerekes kútból, és hordták be a mosókonyhába. A
hamulúgot a fa elégetésekor keletkezett hamuból
készítették, amit először átszitáltak, majd felöntötték
négyszeres mennyiségű vízzel, és azt néhány napig
áztatták. Minél tovább ázott, annál erősebb volt a lúg,
annál könnyebben lehetett vele mosni. A függönyöket
általában akkor mosták, amikor szép napos idő volt.
Amikor a mosással és az öblítéssel végeztek, akkor
kivitték őket a kertbe szárogatni. Ha már nem csöpögött
belőlük a víz, ismét bevitték őket, és megkezdődött a
vasalás. Az sem volt könnyű, mert be kellett fűteni a
sparhertbe, akármilyen nagy volt a hőség. Az izzó faszenet

94
berakták a tetején nyitható faszenes vasaló belsejébe,
amitől felmelegedett a vasaló a megfelelő hőfokra.
Amikor kihűlt a vasaló, kiszórták belőle a kihűlt szenet, és
újabb izzó faszenet raktak bele. Egészen addig fűteni
kellett s sparhertben, amíg a vasalás be nem fejeződött.
- Akkor miért kellett földig érő csipkefüggöny, ha ilyen
nyűg volt a mosásuk?
- Maguknál is ilyen függönyök voltak a nagyszobában,
nem emlékszik?
- Őszintén szólva én a függönyöket nem is igen
nézegettem. Engem inkább a lovak érdekeltek.
- Tudja Ferenc, vannak íratlan szabályok, amiket be kell
tartani, ha nem akarjuk, hogy megszóljanak bennünket.
- Ja, tudom, a rangkórság, ha, ha, ha…..
- Mit ért maga ehhez, Ferikém! Aki, ahova születik, úgy
kell élnie. Mi csak egyszerű nemesemberek vagyunk, de
vannak olyan szokások, amiknek a betartását tőlünk is
elvárják. Az egyszerű parasztemberek felnéznek ránk, és
emiatt bizonyos elvárásaik is vannak velünk szemben. A
gazdagoknál még ennél is nagyobbak az elvárások. Nem
is saját maguk miatt, hanem mások miatt, az elvárások
miatt kell betartani bizonyos szokásokat.
- Eléggé elkanyarodtunk a függönymosástól, - jegyezte
meg Ferenc.
- A mosáshoz még annyit tennék hozzá, hogy nemcsak a
függönyök mosása okoz ilyen nagy gondot. Minden
hónapban ezen kívül is van nagymosás. Maguknál is,
Ferenc. Olyankor általában négy váltás ágyneműt, szóval
egyhavit szoktunk kimosni. Hát nem állítom, hogy ez
akkora munka, mint az aratás, de nem is sokkal könnyebb.
A nagymosás előtti napon beáztatjuk az ágyneműt, az
ingeket és az alsóneműt a nagyteknőbe, lúgos vízbe. Egész

95
éjjel benne áznak. Másnap kora reggel aztán jön néhány
asszony a faluból, hárman, négyen, akik a fateknő két
oldalán egymással szemben állva alumíniumlemezzel
borított rumplival mossák a ruhát. Néha órák hosszat is
kell dörzsölni, mire megtisztul. Amikor már szép tiszta,
akkor egy nagy üstben kifőzzük, amitől vakítóan fehér
lesz. Aztán jön az öblítés. Isten tudja, hányszor kell
cserélnünk a vizet. Magának persze erről fogalma sincs.
Csak az a fontos, hogy reggel ki legyen készítve a tiszta
ruha. A mosás után jön a teregetés. Télen, nyáron
kivisszük a ruhát a kertbe, és kiteregetjük a hosszú
szárítókötelekre. Télen a ruha megfagy. Amikor
behordjuk a házba, némely darab úgy néz ki, mint egy
csontváz. Ha ilyenkor összehajtanánk őket, el is törnének.
Nyáron, amikor a ruha megszáradt, az asszonyok nagy
öntözőkannákból a ruhát újra bespriccelik. Ilyenkor el se
mennek onnan, hanem figyelik, mikor szárad meg.
Amikor a nap megszárítja, mindig újra, és újra
bespriccelik, mert ettől az ágynemű gyönyörű fényes lesz.
Zsuzsika elhatározta, hogy másnap ebéd után
elmegy a városba fonalat vásárolni. Hasznosan szeretné
eltölteni a hátralévő idejét, és minden gyermekének egy-
egy meleg sapkát és sálat kötni. Ez lesz majd a karácsonyi
ajándék, - gondolta magában. Ilyen gazdag ajándékkal
még úgysem tudta őket meglepni soha.
Felhúzta a lapos sarkú fehér szandálját, és egy
ujjatlan fehér blúzt, mert a fehér szín nem szívja magába
annyira a nap sugarait, mint a színes. Belenézett a tükörbe,
és megigazította a kontyát, amit egész jól sikerült
elkészítenie. Elégedetten nyugtázta, hogy a korához
képest még mindig elég jól nézett ki. Amikor belépett az
étterembe, Ferenc azonnal odasietett a bejárathoz, hogy

96
odakísérje az asztalhoz. Ő előbb szokott lemenni, mert
akkor a nagy üvegablakok egyikénél még nagy
valószínűséggel talált szabad asztalt. Az ablak melletti
helyek igen kapósak voltak, mert kellemes volt úgy
ebédelni, hogy közben nézegethették a csónakokat, és a
kisebb hajókat, amint elhaladtak a part közelében. A
pincérek ügyesen egyensúlyoztak az asztalok között a
karjukra rakott három – három tányérral, ezért csak
néhány percig kellett várni, és máris hozták a finom
ebédet. Zsuzsika már nagyon éhes volt. Az étvágyát még
az is fokozta, hogy a kedvence, a paszta suta volt az ebéd.
Ez egy nagyon finom makarónis étel, darált hússal, sok
hagymával, fokhagymával, paradicsommal és reszelt
sajttal ízesítve. Háromféléből lehetett választani,
disznóhúsos, halhúsos és zöldséges paszta közül. Mindig
előző nap, a vacsoránál kellett megmondani a pincérnek,
ki mit szeretne másnap ebédelni. Zsuzsika nagyon örült
annak, hogy nem csak hal szerepelt a választható ételek
listáján, mert ő azt nem szerette, még a szagától is rosszul
lett. Az a luxus, amit megengedhettek maguknak, egy-egy
pohárka isztriai vörösbor volt, a malvázia, a világon
egyedülálló, elképesztő illatú és ízű különleges borfajta,
ami természetesen nem képezte a menü részét. A menü
árában az ásványvízen kívül semmilyen ital nem volt
benne.
A nyelvi kavalkád mellett itt az emberek is
sokfélék voltak. A magyar arisztokraták, és az osztrák
nagyiparosok között Zsuzsika sokszor kellemetlenül
érezte magát. Úgy érezte, hogy nem illik közéjük. Az
elegáns dámák körme úgy csillogott, mint a kagylónak a
gyöngyháza. Igen óvatosan fogtak meg mindent, nehogy
véletlenül letörjön valamelyik. A kezüket valószínűleg

97
még soha életükben nem használták munkára. Zsuzsika
sehogyan se tudta megérteni, miért eszik ezek az emberek
a vajas kenyeret és az almát késsel és villával. Ő ezt meg
se próbálta.
– Vajon ezek gyermekkorukban nem ettek almát? Vagy
már akkor is késsel és villával kellett enniük? – kérdezte
Ferenctől. Neki még azt tanították, hogy kés, villa olló
gyermek kezébe nem való.
- Nemrég olvastam, - felelte Ferenc, - hogy ma már más a
divat, mint ami a mi gyermekkorunkban volt. Ma már
egészen pici gyerekeket meg kell tanítani az evőeszköz
használatára. Már akkor is késsel és villával kell enniük,
amikor még alig tudják a kést megemelni. Bécsben már
állítólag gyermekevőeszközt is lehet vásárolni.
- Hova jutottunk! - válaszolta Zsuzsika. A gyerek keze
megcsúszhat, és oda az abrosz.
- Hát ezeknél az nem számít. Ott van a személyzet, majd
kimossa. Fő az, hogy a gyerek már egészen kiskorától
kezdve megtanulja a helyes asztali illemet.
- Azt hiszem, lesz mit pótolnunk otthon, - mondta
Zsuzsika tréfálkozva. - Olyan gyorsan múlnak itt a napok.
Milyen jó lenne örökké itt maradni, és gyönyörködni a
végtelen tengerben, nézni, amint a lágy szellő fodrozza a
vizet, nézni a part felé igyekvő hullámokat, amelyek
megtörnek a kövekkel szegélyezett parton. Nem is tudom
igazán élvezni a természetnek ezt a csodálatos játékát,
mert mindig újra és újra eszembe jut, hogy én nem
nyaralni jöttem ide, hanem meggyógyulni, mert szegény
gyermekeimnek még egy ideig szükségük lesz az anyai
gondoskodásra. Vajon a tenger bűne az, hogy nemcsak az
örömök, hanem a fájdalmak is mindig jelen vannak a
gondolataimban? A tenger mintha ismerné a titkaimat.

98
Tudom, Ferenc, hogy maga is szenvedett, kegyetlenül
szenvedett, amikor elveszítettük az öt gyermekünket. De
tartotta magát, nem mutatta ki a fájdalmát, engem
vígasztalt, hősiesen viselte Istennek ránk szabott ítéletét.
Sokszor látom a kis gyermekeimet álmomban. Mind az
ötöt. Érzem, amint megölelnek. Olyan jó ez. Aztán
hirtelen elszáll minden. Kinyitom a szememet. Abban a
pillanatban mind eltűnnek. Újra becsukom a szememet, de
a kicsik már nem térnek vissza, hiába hívogatom őket.
Mégis hálát adok Istennek, hogy legalább egy kis időre,
legalább egy pillanatra visszaadta őket.
- Milyen fejlett ma a világ. Eljöhettünk ebbe a csodálatos
földi paradicsomba, - sóhajtozott Zsuzsika hazafelé menet
a vonaton. – Minden jó, és minden rossz is véget ér
egyszer. Milyen jó lett volna ott maradni örökre!

Etuska forró teával várta őket. A hazaérkezésük

utáni napon Zsuzsika megint rosszul érezte magát. Nem
panaszkodott, nem volt láza, csak éppen nem kelt fel az
ágyból. Órák hosszat mereven maga elé nézett. Feri
orvosért akart küldeni, de ezúttal Zsuzsika nem akarta,
hogy eljöjjön. Estefelé felkelt, és felöltözött a vacsorához.
Amikor Feri belépett a szobába, Zsuzsika a nyakába
borult, és zokogva kérlelte, hogy vigye el innen, mert ezt
a levegőt nem tudja elviselni, majdnem megfullad tőle.
- Én is éppen ezen gondolkodtam, - válaszolta Ferenc. -
Veszünk a tengeren egy kisebb házat, és az itteni földek
hozadékából majd valahogyan megélünk. Én már elő is
készítettem két utazóládát, amikben a legfontosabb
dolgokat magunkkal tudjuk vinni.
- És mikor utazunk, - kérdezte Zsuzsika.
- Holnap vagy holnapután, - felelte Ferenc.

99
- Miért nem utazunk el most azonnal, már ma este, -
kérdezte Zsuzsika.
- Ez nem olyan egyszerű. Holnap el kell rendeznem a
pénzügyeket. Így legfeljebb holnapután, vagy végső soron
holnap este tudunk elutazni. Amíg nem sikerül eladó házat
találnunk, addig szállodában, vagy valamilyen
magánházban kell laknunk. Most nem szórhatjuk a pénzt,
ha házat akarunk venni.
- Néhány éjszakát kibírunk egy magánházban is, lényeg,
hogy jó legyen a levegő, és ne fulladjak, mint itt.
- Olyan furcsán érzem magamat, - mondta erőtlenül
Zsuzsika. Úgy érzem, hogy Isten bármelyik pillanatban
magához szólíthat. Szokatlan erőtlenséget érzek. Ideje
készülnöm a hosszú útra.
- Feküdjön le, - javasolta neki Ferenc és az ágya mellé ült.
Megfogta a kezét.
- Drága Ferencem, mielőtt elmegyek, csak egyetlen egy
kívánságom van. Ígérje meg, hogy ezt teljesíti. Engedje el
Ádámot a teológiára, Isten nevében kérem.
- Megteszem, amit kér, ígérem. Teljesítem, legyen egészen
nyugodt.
Örömkönnyek folytak Zsuzsika arcán, úgy aludt el.
Elaludt örökre. Ferenc magához ölelte szeretett hitvesét,
erősen magához szorította, érezte, milyen hevesen zakatol
a szíve. Majd egyre lassabban, egyre nyugodtabban, aztán
még egy nagyot dobbant utoljára, mielőtt végleg
elcsendesedett.
A gyerekek türelmetlenül várták a szülőket a
vacsorához. Egyszer csak nyílt az ajtó és Ferenc belépett
az ebédlőbe. Odament a helyére, az asztalfőre, a gyerekek
is leültek, mindegyik a megszokott helyére. Csodálkozva
néztek az apjukra.

100
- Drága gyermekeim, - szólalt meg egy kis várakozás után,
látom, mindnyájan itt vagytok. Amint látjátok,
édesanyátok hiányzik. Az ő helye már mindig üres marad.
Az abbáziai pihenés csak átmeneti javulást hozott az
állapotában. Itthon viszont rohamosan elkezdett romlani
az állapota. Mindnyájan tudtuk, hogy szegény
édesanyátok, az én drága hitvesem nagyon beteg. A
Jóisten akaratából két gyönyörű hónapot tölthettünk még
el együtt. Akkor még nem tudtuk, hogy ezek lesznek
életünk utolsó napjai. Nem tudtuk, hogy ilyen közel van a
vég. Nagyon örült, amikor látta, hogy az állapota
komolyan elkezdett javulni. Sokkal előbb haza akart jönni,
mert aggódott értetek. De én nem engedtem.
Ragaszkodtam hozzá, hogy az előírt gyógykezelés végéig
maradjunk ott. Most azonban kiderült, milyen alattomos
ez a kór. Legyőzte édesanyátokat. Este öt óra öt perckor
visszaadta lelkét a Teremtőjének. Most pedig, kis árváim,
vacsorázzatok meg. Vacsora után pedig mindnyájan,
egyenként bemegyünk a szobájába, és bocsánatát kérve a
gyermeki csínytevésetekért elbúcsúzunk tőle. Az ő helye
most már az idők végezetéig üres marad, megtért őseihez
az örök hazába.
A falut váratlanul érte Zsuzsika halála. Előző nap
még jókedvűen mesélte a falubelieknek az abbáziai
élményeit. Senki nem gondolta, hogy ilyen közel a vég.
Ám Isten útjai kifürkészhetetlenek.
Amikor mindent régi szokás szerint elrendeztek,
jöhettek a rokonok, ismerősök, a falubeliek elbúcsúzni az
elhunyttól. Egyesek éjszakai virrasztásra is ottmaradtak.
48 órával a halál beállta után lehetett eltemetni a halottat.
Augusztus közepén azonban olyan nagy volt a hőség, hogy
ezt az időt nem lehetett kivárni, mert a holttest már erősen

101
bomlásnak indult volna. A halottkém indítványára már
másnap megtarthatták a temetést. Ha engedélyezettnél
előbb, engedély nélkül temették el a halottat,
elrendelhették a kihantolást.
A halottat a régi szláv szokás szerint készítették fel
utolsó útjára. Ennek a rítusnak megvoltak az íratlan
szabályai, amik ősidők óta apáról fiúra szálltak, és
ezeknek a betartása olyan természetes volt, mint a
magyaroknál a húsvéti locsolkodás. Amikor számítottak
rá, hogy valaki hamarosan meghal, akkor egymás után
eljöttek a beteg ágyához a falusiak, hogy megnyugtassák,
hogy az ellenük elkövetett vétkeit már régen
megbocsátották neki. Így próbáltak könnyíteni a lelkén,
miközben vívta élete utolsó harcát. Aztán jött a harangszó,
amely a férfiakat két, a nőket egy megszakítással, a
gyermekeket pedig megszakítás nélkül búcsúztatta.
Amikor a halottat kiharangozták, megjelentek a háznál
azok a falubeli személyek, akik a halottat felkészítették az
utolsó útjára, mert a házban lakóknak a halotthoz nem is
volt szabad hozzányúlni.
Elsőként levették az elhunyt szobájának ajtaját, és
helyére egy fekete drapériát akasztottak. Az ajtót két
székre helyezték, és azon ravatalozták fel, mégpedig
lábbal a kijárat felé. Először lemosták, de nemcsak
higiéniai okból, hanem azért is, hogy később ne járjon
haza mosakodni. Ezután felöltöztették a legszebb
ruhájába. A nőket többnyire a mennyasszonyi ruhájukba
öltöztették fel. Elrendezték a hajukat, levágták a
körmüket, a kezüket pedig imára kulcsolták, és általában
egy kis keresztet tettek bele. A ravatal két oldalára egy-
egy széket állítottak, azokra pedig egy-egy gyertyát. A
bútort kivitték a szobából, helyette padokat állítottak be,

102
hogy a kondoleálóknak legyen hova leülni. Mivel csak egy
dolog volt biztos az életben, mégpedig a halál, amelyik
előbb-utóbb minden ház ajtaján kopogtat, erre előre
felkészültek. Minden asszony hozott a házasságba két
gyertyatartót, szemfedelet és halotti leplet. Ez egyszerűen
hozzátartozott a stafírunghoz. Amíg az erre hívatott
személyek a halottat elrendezték, a falu asztalosa már
ácsolta is a koporsót.
Este, amikor az emberek hazafelé mentek a
mezőről, egymás után betértek elbúcsúzni a halottól.
Sokan éjszakai virrasztásra is ottmaradtak. A virrasztás
azért volt, a hiedelmük szerint, hogy a halott ne szökjön
meg a saját temetése elől az éjszaka leple alatt. Az órát
ilyenkor megállították, hogy a halott ne bajlódjon azzal,
hogy hány óra, hány perc van még hátra addig, amikor
végleg el kell hagynia az otthonát. Letakarták a tükröket,
kinyitották az ablakokat, hogy az elhunyt lelke
akadálytalanul el tudjon távozni. A virrasztókat a háziak
régi szokás szerint pálinkával és fehér kenyérrel kínálták.
A fehér kenyér akkoriban még ritkaság volt, csak kivételes
alkalommal sütötték. Először halotti énekeket énekeltek,
majd régi történeteket meséltek, játszottak különböző
játékokat, és ahogyan fogyott a pálinka, egyre inkább
emelkedett a hangulat. Az volt a cél, hogy a halott otthon
az utolsó óráit ne szomorkodva, hanem jókedvűen töltse.
Másnap, késő délután lehetett megtartani a
temetést. Rengeteg falubeli gyülekezett az udvaron.
Amikor megérkezett a lelkész, a holttestnek már kint
kellett lennie az udvaron. Mielőtt kitették a holttestet az
udvarra, a koporsót bevitték a ház minden helyiségébe,
hogy az elhunyt méltóképpen elbúcsúzhasson eddigi
otthonától. Ezalatt a halotti állványt a kereszttel és a

103
gyertyatartókkal kivitték az udvarra, ahol megkezdődött a
szertartás. A lelkész elmondta az imát, majd ismertette az
elhunyt életének főbb szakaszait. Ezt követte a
hozzátartozóktól, a rokonoktól, az ismerősöktől, a
falubeliektől történő búcsúztatása. Aztán jött egy halotti
ének, amit a kántor énekelt el a dalárdájával. A szertartás
végén a temetési menet megindult a temető felé. Ha a
temető közel volt, akkor a koporsót nem rakták fel a
kocsira, hanem négyen a vállukon vitték a temetőbe. Elöl
ment a keresztvivő, mögötte a pap és a közeli rokonság,
majd a gyülekezet. A halottért szóló harangok jelezték a
szertartás végét és egy új élet kezdetét, immár egy szeretett
családtag nélkül a temetés alatt kifestett, kitakarított
otthonban.

104
A HAJLÉKTALAN
Eljött a karácsony. Nemcsak a kis falvakban és a
nagy városokban ünnepelnek az emberek, hanem az egész
országban, minden pompás villában és minden kicsi
kunyhóban. Esteledik. Már elült a nagyvárosi zaj,
csillapodott a nagy vásárlási láz, lassan kezdtek bezárni a
nagy üzletek is, hiszen már mindenki megvásárolta
szeretteinek a karácsonyi ajándékokat és az elegánsan
megterített asztalnál várta a családi ünnepség kezdetét.
Kiürültek az utcák, csupán a szél játszadozott a város fölött
lebegő, ünnepi megvilágítást nyújtó égőfüzérekkel,
amelyeknek pompás látványában gyönyörködtek egy arra
haladó autó utasai. Sóvárgó tekintetével elkísérte őket a
járdán bandukoló hajléktalan. De jó meleg lehet abban az
autóban, gondolta, és egy kis meleget lehelt a dermesztő
hidegtől reszkető ujjaira. Milyen jó nekik, biztosan várják
már őket valahol valakik, akik örülni fognak
érkezésüknek. Őt mindenki csak megveti. „Az ilyeneket
mind börtönbe kellene zárni, csak lopják a napot, és
kéregetéseikkel zaklatják az embert”, mondta félhangosan
egy arra haladó, jól öltözött fiatalember az őt kísérő
társainak.
Visszaemlékezett a hajléktalan a gyermekkori
karácsonyokra, a kályha tűzének ropogására, a töltött
káposzta ízére… Benézett egy ablakon. A karácsonyfa
körül szépen becsomagolt ajándékok sorakoztak.
Mindegyiken egy kis névjegykártya jelezte, hogy kinek
szánták az ajándékot. Biztosan ott maradnak a fa alatt még
egy-két napig, gondolta a hajléktalan. A család már
asztalnál ült és fogyasztotta a finomabbnál finomabb
ételeket. Legalább egy szelet kenyerem lenne, gondolta a

105
hajléktalan, akkor nem fájna a gyomrom az éhségtől.
Milyen jó meleg lehet ott bent…
Meleg szobáról és egy szelet kenyérről ábrándozva
bement a hajléktalan a parkba és leült ott egy padra.
Csupán a szél és a csendes éj kísérték el útján. Milyen szép
is a karácsonyeste, gondolta magában. Láthatta az
emberek örömét, elképzelte, milyen érzés lehet egy meleg
szobában hallgatni a tűz ropogását és nem érezni az
éhséget. Boldog volt. Egyszer csak elkezdett hullani a hó,
nagy hófehér pelyhekben, amelyek vidám táncot jártak az
egyre erősödő szélben. Milyen gyönyörű a természet
játéka karácsonyeste. Csak ült a hajléktalan a padon és
gyönyörködött a természetnek e csodálatos kulisszájában.
Már az éhséget sem érezte, és nem is fázott többé. Lassan
elnyomta az álom. Meleg szobáról álmodott,
visszaálmodta életének egy boldog pillanatát. Úgy érezte,
mintha valaki megsimogatná az arcát. Aztán nem érzett
többé semmit, se örömet, se bánatot, se félelmet, se
fájdalmat. A hó lassan kezdte belepni a tájat, befedte a
háztetőket, fehér ruhába öltöztette a fákat, és beborította
fehér lepellel a padon örökre megpihent hajléktalant.

106
AZ ELRABOLT IFJÚSÁG
Nagyapám, aki rendkívül fegyelmezett ember volt,
minden nap már reggel nyolckor a rá jellemző elegáns
öltönyében, hófehér ingben a szokott helyén, a faragott
íróasztalánál ült az irodájában. A szlovéniai evangélikus
egyház háború utáni újraszervezésén fáradozott,
tanulmányozta a reformációkorabeli történelmi
áramlatokat, vagy készült egy külföldi vagy Jugoszlávia
valamelyik városában tartandó vallásfilozófiai előadására.
Vend nyelvre fordított magyar, német és latin egyházi
énekeket, lektorálta a beérkezett írásokat, dolgozott a saját
egyházi vonatkozású írásain, vagy egyszerűen csak
előkészült a vasárnapi Istentiszteletekre. Nem szerette, ha
fölöslegesen zavarták, de a hívek lelki problémái mindig
központi helyet foglaltak el életében.
Egyik nap a délelőtti vonattal váratlanul
megérkezett Battyándra Gusztáv, a fia, aki a szokásától
eltérően nem üdvözölte a házvezetőnőt sem, aki a
konyhában szorgoskodott, hanem egyenesen édesapja
irodája felé ment. Nagyon rossz állapotban volt, alig állt a
lábán. Amikor édesapja meglátta, azonnal felállt,
odasietett hozzá, hogy megölelje, mert látszott rajta, hogy
csak minden erejét összeszedve tudott megállni a lábán.
- Hogy kerülsz ide, Gusztáv fiam? - kérdezte. Miért
nem vagy Ljubljanában, a kórházban?
- Eljöttem Apuka, - mondta elcsukló hangon,
eljöttem elbúcsúzni. Egy köhögési roham
megakadályozta, hogy folytassa a megkezdett mondatát.
Nagyon beteg volt már, a szó szoros értelmében rothadt a
tüdője. Az orvosok tehetetlenül nézték a szenvedését,
őszintén megmondták neki, hogy ha szerencséje lesz,

107
akkor is legfeljebb már csak egy fél évig élhet, tovább
biztosan nem. Az ő tudományuk véges. Ilyen súlyos
eseteket nem tudnak gyógyítani.
Amikor kitört a második világháború, Gusztáv
még egészséges fiatalember volt, a ljubljanai egyetem
bányamérnöki karának a hallgatója. 1941. április 6-án a
németek elfoglalták Murántúlt, majd április 11-én a
területet átadták a magyaroknak. Az ottani lakosság nagy
örömünnepléssel fogadta a bevonulásukat. Gusztáv,
édesapja megbízásából aláírásokat gyűjtött Murántúlon, a
területnek Magyarországhoz történő visszacsatolásáért,
mert a családban nagy volt a magyar kultúra iránti tisztelet.
De Gusztávot mégis hamarosan letartóztatták, csak azért,
mert az egyik egyetemista barátjáról kiderült, hogy részt
vett a magyarok elleni szervezkedésben. Hetekig kínozták,
és olyan súlyos testi sérüléseket okoztak neki, hogy 23
éves korára már elhatalmasodott rajta a betegség, amely
egyre csak súlyosbodott. Az elszenvedett
igazságtalanságok miatt a magyarok ellen fordult, és a
háború végéig ő is részt vett az illegális felszabadítási
harcban.
- Miért búcsúzol, Gusztáv fiam? - kérdezte az édesapja.
Hova akarsz menni ilyen állapotban?
- Meg fogok halni, apuka. Egészen biztosan meg fogok
halni, de nem fél év múlva, hanem már a napokban.
- Bízzál Istenben fiam, bízzál az isteni gondviselésben, a
csodatételében. Ne add fel a harcot. Add ide a kezedet,
imádkozzunk együtt, kérjük Isten segítségét. Aki bajban
van, és Isten segítségét kéri, annak a segélykiáltását
meghallgatja.
- Az esti vonattal már megyek is vissza Ljubljanába, a
kórházba, meg fognak operálni.

108
- Megoperálnak? Azt mondták, hogy nem vállalják ezt az
operációt, mert teljesen reménytelen. Eddig mindenki
belehalt ebbe a műtétbe.
- Hát ez az. Valószínűleg én is belehalok. De néhány hete
megérkezett Ljubljanába egy fiatal zágrábi orvos, dr.
Bozsidar Lavrics professzor, aki évekig Amerikában
praktizált. Ő megvizsgált, és azt mondta, hogy mivel így
is – úgy is hamarosan meghalnék, ő megkísérelné a
műtétet, ha beleegyezem. Őszintén elmondta az
esélyeimet, azt, hogy Jugoszláviában az olyan műtétet,
amit rajtam szeretne végrehajtani, még senki sem élte túl.
De ő Amerikában már elvégzett egy sikeres műtétet, és
egy százalék esélyem biztosan van, hogy túlélem. Ha nem
egyezem bele a műtétbe, akkor még egy százalék esélyem
sincs, hogy életben maradjak. Láttam rajta, hogy komoly,
nagy tudású ember, és mivel nincs mit veszítenem, hát
beleegyeztem.
A lelkész egy pillanatra elgondolkodott,
aggodalom lett úrrá az arcán, és könnyektől fátyolos
szemével jelezte, hogy helyeselte Gusztáv döntését.
Azonnal szólt a házvezetőnek, hogy csomagoljon be, mert
elkíséri Gusztávot Ljubljanába. A reverendáját is
becsomagoltatta, mert a fia betegágyánál akart virrasztani
a kórházban egész éjszaka. A papokat a nővérek nem
küldhették el a látogatási idő lejártával. De nem volt
egyedül Gusztáv betegágyánál. Egy katolikus apáca is
odaült az ágya mellé, ő is ott virrasztott az ágyánál, annak
ellenére, hogy Gusztáv evangélikus volt. Az apáca egész
éjszaka imádkozott, és csak akkor hagyta abba, amikor
Gusztáv felébredt, mert ilyenkor mindig megkérdezte tőle,
nincs-e valamire szüksége.

109
 Az operáció előkészületei már kora reggel
megkezdődtek. Megmérték Gusztáv vérnyomását, vért
vettek tőle, több fényképész folyamatosan fényképezte
minden oldalról.
- Minden beteggel ezt csinálják? - kérdezte Gusztáv az
előkészületek irányítójától.
- Nem, csak most, - volt a válasz, mert ön egy egészen
különleges eset. Ilyen itt még nem volt. Az egész műtétet
filmre fogjuk venni. Ez dr. Lavrics kívánsága. Az
egyetemen be akarja mutatni a hallgatóknak a műtétet. A
professzor eltökélt szándéka, hogy önt meggyógyítsa.
- Most már sokkal jobban is érzem magamat, mondta
Gusztáv, kezd visszatérni a reményem, az életbe vetett
hitem. De tudom, hogy komoly megpróbáltatások várnak
rám.
1947. június 26-án volt a nagy műtét, amely Isten
segítségével és a professzor tudásával szerencsésen
befejeződött. A műtétről, amely négy óra hosszat tartott,
400 m hosszúságú film készült, amit Prágába küldtek
kidolgozásra. Édesanyámnak írt levelében Gusztáv a
következőképpen írta le a műtét lefolyását: „Amint
kinyitották a műtő ajtaját, már berregtek a felvevőgépek.
Először kaptam vagy ötven injekciót a nyakamba és a
hátamba, mert nem altattak el, hanem csak
érzéstelenítettek. Azután lekötöztek, letakartak, és
megkezdődött a nagy műtét. Nagyon furcsa érzés, amikor
érzed, hogy vagdalnak, de nem fáj semmit. A bal
mellemnél kezdődik a vágás, és majdnem a hátgerincemig
tart. Ezután jött egy dolog, amit az érzéstelenítés ellenére
is nagyon éreztem. Annyira fájt, hogy hallottam a fogaim
csikorgást. Kifejtették a bordáimat, mind a hatot. Ezzel
megkezdődött a tulajdonképpeni tüdőműtét. Ekkor

110
elkezdett kínozni a köhögés, és az orvos nem tudott tovább
operálni. Kaptam egy gyenge narkózist. Éterrel kissé
elkábítottak, de éppen csak annyira, hogy amikor levették
az arcomról a maszkot, már megint ébren voltam. Közben
vértranszfúziót kaptam a nagy vérveszteség miatt.
Befejeződött a nagy operáció. Készen van, mondta a
professzor. Én pedig nyújtottam neki a kezemet, és azt
mondtam „čestitam, profesor” (gratulálok, professzor).
Láttam, hogy ő is nagyon boldog volt. Ez volt a második
ilyen operációja, amelyik sikerült. Még egészen fiatal
ember, csak 46 éves. Annyi orvos volt az operációnál,
hogy nem is tudtam őket megszámolni. A betegségemnek
a neve pedig: „bronchiectasia”. A légcsővégek voltak
kitágulva és gennyesek. Az operáció sikerült, a páciens
nem halt meg. De még utána is elég szép dolgok vártak
rám. Tegnap kiszedték a varratokat a tüdőmről, a számon
és a légcsövemen keresztül. Naponta egy jó hosszú vastag
tűt szúrnak a hátamba, és azzal szivattyúzzák ki a
gennyet.”
A professzor rögtön az operáció után azt mondta
Gusztáv édesapjának, hogy most már az ő kezében van a
fia élete. Az operáció sikerült ugyan, de ha nem kap
penicillint és sztreptomicint, akkor a betegsége kiújul. Ha
rövid időn belül nem kapja meg az életmentő gyógyszert,
akkor hiábavaló volt az egész operáció. Jugoszláviában
azonban egyikhez se lehetett hozzájutni. A lelkész
megpróbálta a lehetetlent, talán az egyetlen járható utat.
Amikor az ember szorult helyzetben van, sokkal
gyorsabban találja meg a megoldást, mint amikor sok ideje
van a gondolkodásra. Szinte ösztöneitől vezérelve, taxival
ment a pályaudvarra, és pár óra múlva már fel is szállt a
Genfbe induló vonatra. Dr. Lavrics professzor ugyanis azt

111
javasolta neki, hogy hozassa meg a gyógyszert az Egyesült
Államokból, mert már egy hónapja repülőjárat köti össze
New Yorkot Genffel. Ő is ezzel a járattal érkezett haza
Európába. A lelkész elment a Lutheránus Világszövetség
genfi központjába, és kérte, hogy segítsenek neki
megszerezni a fia számára az életmentő gyógyszereket.
Néhány napon belül a gyógyszerek megérkeztek Genfbe,
amit egy ottani szuperintendens a saját kocsiján elhozott
Szlovéniába. Emlékszem rá, még a nevére is, pedig akkor
még egészen kicsi gyerek voltam. Dr. May volt ez a
nagyszerű ember, nagyon sokszor emlegettük a
családunkban. Nem adta ki a kezéből a gyógyszert, biztos
akart lenni benne, hogy célba ér.
Gusztáv életben maradt ugyan, de egészsége nem
tért többé vissza. Naponta egy marék gyógyszert kellett
beszednie rövid élete végéig. Egyszer aztán egy meghívó
érkezett a ljubljanai egyetem orvostudományi karáról, dr.
Bozsidár Lavrics professzortól, az egyetem tanárától, a
sebészeti klinika igazgatójától. A hallgatóknak levetítették
a műtétről készült filmet. A páciens természetesen nem
élhette túl ezt a műtétet, volt az általános vélemény a
hallgatók körében. Amikor felgyújtották a lámpákat a film
bemutatása után, a professzor a pódiumra kérette a műtétet
túlélt pácienst. A hallgatók a jelenetet véget nem érő
tapssal jutalmazták. Lavrics professzort, aki a háború alatt
végigjárta a fasiszta táborok poklait, és létrehozta a
ljubljanai egyetem sebészeti tanszékét és klinikáját, magas
elismerésben részesítették. Tito marsall beválasztotta a
saját személyi orvosainak a csoportjába. Lavrics
professzor búcsúztatásán 1961-ben a nagybátyám is részt
vett, mélyen meghajolva élete megmentőjének a koporsója
előtt.

112
 1957. július 11 –én a Vas Népe c. lapban megjelent
egy cikk, mely szerint elfogták az egyik tettest, a háborús
bűnöst Porpáczi Gyulát, aki Murántúlon sok partizán
megkínzásában és kivégzésében vett részt. Ekkor egy
üzenetet fogalmaztak meg az egykori szlovén partizánok,
és elküldték Szombathelyre: „Porpáczi úrnak a
„muraszombati barátai” tiszta szívből kívánják, hogy neki
se legyen része rosszabb eljárásban, mint amilyenben
nekünk volt. Ugyanezt üzenik a halott bajtársaink is.”

Nagybátyám, Luthar Gusztáv - Adolf

(1921 – 1977) emlékére
*

dr. Božidar Lavrič (1899 – 1961)

113
A SZENTBÍBORI TEMETŐBEN
November elseje volt. Mint minden évben, akkor
is elindultam Battyándra, a hőn szeretett szülőfalumba,
hogy egy kis időre megálljak nagyapám sírjánál, és
visszaemlékezzek azokra a soha el nem felejthető
élményekre, amikben ott gyermekkoromban részem volt.
Azonban azt is elhatároztam, hogy ezúttal megállok
Szentbíborban is, ebben a Battyándtól csupán két
kilométerre fekvő barátságos faluban. Érdekes, hogy ez
eddig még soha nem jutott eszembe, pedig már
évtizedeken át ezen az úton jártam Battyándra, és minden
alkalommal láttam is nagyapám egykori szülőházát, mert
előtte vezetett el az út. Ma már egész kis birodalom épült
ki körülötte. A vendéglő kerthelyiséggel és fčlig nyitott
verandával, garázsokkal, gazdasági épületekkel bővült.
Áll még a többszáz éves lakóház is, azonban a homlokzatát
egykor díszítő ékes címer nélkül, mert azt a kommunisták
leverték, hiszen a címer egyszer csak rendszeridegenné
vált számukra. De a helye még ma is szépen kirajzolódik.
Egyetlen felújításkor sem tüntették el, emlékeztesse csak
az utókort erre a barbár tettre.
Vegyes érzelmekkel nyitottam be a vendéglőbe.
Tudtam, hogy nagyapám bátyjáé volt, akinek a szülei
vásárolták meg, amikor nagyapám a teológián tanult
Sopronban.
Az egyik asztalnál két férfi ült. Valamit iszogattak.
Más vendég nem is volt a vendéglőben. Odajött hozzám
egy fiatal pincérnő, és megkérdezte, hogy szeretnék-e
valamit enni. - Nem, csak egy kávét kérnék, - válaszoltam
neki. Ekkor kinyílt a bejárati ajtó. Egy idősebb nő lépett
be. Széles karimájú cowboykalap és farmer nadrág volt

114
rajta. Nem tudtam levenni róla a szememet, mert idős kora
ellenére igen vagánynak tűnt. - Ez volt az a fazon, akivel
bármikor barátságot tudnék kötni, - villant át az agyamon.
De siettem, nem akartam itt sok időt eltölteni, csak látni
akartam, milyen belülről egy ilyen régi, méter vastagságú
falakból épült épület. Odaképzeltem nagyapámat, amint
gyermekkorát töltötte itt a faluban, a szüleivel és a
testvéreivel. Megittam a kávémat, felálltam, és
odamentem a söntéshez, hogy kifizessem. Az idős nő azon
nyomban odajött hozzám.
- Mondja, – szólított meg vendül, - maga nem a Luthár
famíliához tartozik?
- Dehogynem, válaszoltam neki.
- De árulja már el, honnan tudta, - kérdeztem tőle.
- A családjuk tagjainak van egy jellegzetes tartása és
mozgása. A maga mozgása is ugyanolyan. Le se
tagadhatná, hogy közéjük tartozik. Meg az alkata is
hasonlít. Elég magas is, bár a többiek mind magasabbak
magánál.
- Hát ez valószínűleg azért van, - mondtam neki - mert az
én apám magyar ember volt, és ő nem volt éppen magas.
- Akkor maga a battyándi lelkész unokája, - állapította meg
az asszony. Az édesanyja az elemiben osztálytársam volt,
és nagyon jó barátnőm. Maga pedig éppen olyan, mint a
nagymamája volt.
Megdöbbentem. Ezt már valaki mondta nekem,
mégpedig egy ismeretlen nő, amikor egyszer
Szombathelyen megszólított az utcán. Azt mondta, hogy
annyira hasonlítok rá, hogy egy pillanatra úgy tűnt neki,
mintha őt látná. Nagymamámat nem ismertem, mert 45
éves korában rákban meghalt. Ha annyira hasonlítok rá –
gondoltam magamban, akkor biztosan nekem is hasonló

115
sorsban lesz részem. Képzelődtem is elég sokat, és féltem
is emiatt. Szerencsére alaptalannak bizonyult a félelmem.
- Jöjjön, meghívom ebédre, aztán közben mesélek
magának azokról a régmúlt időkről….
- Sajnos most nincs időm, - válaszoltam neki sajnálattal, -
majd talán egyszer máskor. Battyándra megyek, és még
sötétedés előtt vissza akarok érni Magyarországra.
- Sárikával találkozott már? - kérdezte az asszony.
- Milyen Sárikával? - kérdeztem vissza.
- Hát a nagyapja testvérének az unokájával, aki a maga
második unokatestvére.
- Nem, még nem. Nem is ismerem, - válaszoltam neki.
Akkor megfogta a kezemet, és bementünk egy
nagy, régimódi konyhába. Az asztalnál egy ismerősnek
tűnő molett nő ült. Kiderült, hogy ő a Sárika. Aztán
eszembe jutott, hogy olyan jó ötven évvel ezelőtt együtt
jártunk hittanra, csak nekem senki nem mondta, hogy mi
rokonok vagyunk. Igaz, az is lehet, hogy mondták, csak
már elfelejtettem.
Mindketten eljöttek velem a szentbíbori temetőbe.
Megmutatták a keresett sírokat. Három síremlék állt
egymás mellett, kettő nagyapám szüleinek, Luthár
Ferencnek és Frankó Zsuzsannának a szépen ápolt sírja
felett, a harmadik pedig nagyapám fiatalon, teológus
korában elhunyt testvérének Luthár Mártonnak a
síremléke volt. Visszamentünk a faluba. Elbúcsúztam a
két asszonytól. Megígértem, hogy ezen túl gyakran fogunk
találkozni, majd beültem a kocsimba, és elindultam
Battyánd felé. Amikor odaértem az útkereszteződéshez,
ahol jobbra kellett volna fordulnom, hirtelen
meggondoltam magamat, visszafordultam, és
visszamentem a temetőbe. Szóra akartam bírni a

116
síremlékeket. Többször volt már olyan élményem, hogy
hiába törtem a fejemet, nem jutott eszembe valamelyik
ritkábban látott ismerősömnek a neve. De amint
közeledtem a lakóhelyéhez, egészen váratlanul egyszer
csak bevillant a neve is. És valóban, a kövek is elkezdtek
nekem mesélni.

117
A NAGY UTAZÁS
Bizonyára nincs közöttünk senki, aki életében ne
indult volna el egy hosszabb-rövidebb, gondosan
megtervezett útra egy kedvelt gyógyfürdőbe, vagy egy
forró nyáron egy hóborította hegycsúcsra felfrissülést
keresni, vagy pedig egy fagyos télből pálmafákkal tarkított
tengerparti nyárba, hogy a takarékosan félrerakott
pénzéből egy kis időre elszakadjon a megszokott
környezetétől, és kipihenje testi-lelki fáradalmait.
A gondtalan, élményekben gazdag békeidőben
megválasztott utazások mellett azonban voltak ismeretlen
helyre, keserves száműzetésekbe, fogolytáborokba vezető
nagy utazások is, amit apáink, nagyapáink, dédapáink nem
terveztek meg előre nagy gondossággal, és amelyeket nem
előzött meg ünnepi készülődés. Váratlan gyorsasággal
kellett útra kelni, többnyire üres hátizsákkal, a
bizonytalan, ismeretlen messzeségekbe, kiszolgáltatva
rosszindulatú ellenséges idegeneknek. Csak a remény
kísérte őket útjukon, a remény, hogy egyszer talán majd
viszontláthatják a szeretteiket, és visszatérhetnek elárvult
otthonaikba, szülőföldjükre.
Egy nagy utazás mindnyájunkra vár még, azokra
is, akik fényűző életet élnek, és azokra is, akik
takarékosan, szerényen kénytelenek beosztani mindennapi
kenyerüket. Ezt az utazást nem fogja megakadályozni a
pénzhiány, és erről az utazásról nem fogunk visszatérni
sem, legalábbis az eddig megszokott formában nem. Van,
aki gazdagon, drága ruhákba öltözve, gazdag
felszereléssel, van, aki rongyokban, szegényen indul el
erre az útra, ugyanúgy, mint ahogyan élt.

118
 Vajon készülünk mi erre az útra? Mire
számíthatunk a sírba tétel után? Az örök halálra? Vagy az
örök életre? Nem mi fogjuk eldönteni sorsunkat, de
választhatunk, hogy melyik úton indulunk el. Igen, ma
még van választási lehetőségünk, de holnap már talán késő
lesz. Még átgondolhatjuk, mit tehetünk. Ma még
megfoghatjuk a megtérő bűnös kezét, érezhetünk irgalmat
az iránt, aki ellenünk vétkezett, szánalmat a nélkülöző
iránt, szeretetet Isten és ember iránt.
Ki vagyok én? – teszem fel magamnak
gondolatban a kérdést. Talán azért tanulmányozom
felmenőim sorsát, gondolkodásmódját, mentalitását,
szokásait, hogy választ találjak az imént feltett kérdésre?
Mondják, hogy a tulajdonságok öröklése nem csak
egyenes ágon történik, hanem oldalról is formálnak
bennünket, ugyanúgy, mint a kor is, amelyben élünk, és az
a kor is, amelyben őseink éltek, hogy a megismert és
öröklött szellemi áramlatok, egy fejlettebb, tökéletesebb
kor által összecsiszolódva, meghatározzák az életünket.
Minden ősünkből valami bennünk is tovább él, ezért, amíg
mi vagyunk, ők sem halnak meg teljesen.
Az őseim között kutatva, főleg az anyai ágiakról
vannak ismereteim. Hozzájuk igen erős szálakkal
kötődöm. Csak fél éves voltam még, amikor apám behívót
kapott a frontra, és már felnőtt ember voltam, amikor újra
találkoztunk. Idegen volt számomra, annyira idegen, mint
bármelyik másik férfi, aki szembejött velem az utcán. Még
beszélgetni se tudtunk egymással, csak tolmács
segítségével.
A háború a legnagyobb büntetés, amivel Isten
sújthatja az emberiséget, állítja egy ókori bölcsességként
nyilvántartott aforizma. A sporttal ellentétben a

119
háborúknak nincs győztese. A háborúban győztesként
kikiáltott fél is ugyanúgy siratja az elesett hozzátartozóit,
a háború hőseit, a pótolhatatlan szeretteit, amit nem
kárpótol semmilyen területszerzés, semmilyen pénzben
kifejezhető kincs. Ám én a létezésemet mégis a háborúnak
köszönhetem, és remélem, hogy az életemet nem egy
háború fogja kioltani.

120
„Ὃν οἱ θεοὶ φιλοῦσιν, ἀποθνῄσκει νέος"
„Akit az istenek szeretnek, fiatalon hal meg.”
Menandrosz

EGY NAGYON SZOMORÚ

SÍRKŐFELIRAT
LUTHÁR MÁRTON
23. X. 1882 – 11. XI. 1902

Nagyapám testvére volt, akinek rövid élete tavaszi

virágzása teljében ért véget.
Nagy lelkesedéssel készült a lelkészi hivatásra a
soproni teológián. Életének kis hajója kedvező szelek
segítségével vidáman haladt a csendes tengeren a kitűzött
célja felé, szüleinek, testvéreinek nagy örömére. Már
121
szerencsésen túljutott útja felén, amikor hirtelen hatalmas
vihar támadt, vészjósló hullámok vették körül piciny
hajóját. Mindenki szörnyű sorstól tartva, Isten segítségét
kérte.
A felsőbb körökben más döntés született. Nem hoz
több virágot a tavasz sápadt arcára. Búcsút vett iskolájától,
visszatért szülőfalujába édesapjához és a testvéreihez.
Napról napra egyre inkább elhagyta az ereje, és fiatal
életének lángja éppen neve napján, 1902. november 11-én
aludt ki. Édesanyja mellett alussza örök álmát a
szentbíbori temetőben.

(*Luthár Ádám feljegyzései alapján az első

világháborúban a battyándi gyülekezetből 487 hívet
mobilizáltak. Közülük 93 katona elesett, 71 katonának
nyoma veszett. Az elesettek között volt nagyapám testvére
Luthár János (1875. XI. 21. – 1914. XII. 15.) is. Az ő
személyes sorsában alakot öltenek a számok, a hadszíntéri
pokol, a lövészárkok, a háború kegyetlen brutalitása.)

122
Unter jedem Grabstein liegt eine Weltgeschichte.
/Minden sírkő alatt egy világtörténelem nyugszik./
Heinrich Heine

KINEK TETTEIT NEM ŐRZI

SÍREMLÉK, EMLÉKE MÉGIS
ÖRÖKKÉ ÉL A SZÍVÜNKBEN
Mindig vendéglős szeretett volna lenni. Nagy
szorgalommal és komoly szülői segítséggel sikerült
megvalósítania az álmait. A felkelő nap már a mezőn
köszöntötte, majd amikor megetette az állatokat,
segédkezett a családi fészek építésében. Hamarosan állt is
a szép ház, igaz, jókora adósság terhelte. De szorgalmas
ember lévén, nem fért hozzá kétség, hogy azt rendesen
vissza is tudja majd fizetni.
Eljött a nősülés ideje. Egymás után jöttek a
gyerekek. Szeretetben élt a kis családjával. Boldogság
költözött a szentbíbori otthonukba. Úgy tűnt, hogy Isten
áldását élvezik. Mindenki szerette őket a faluban, mert
szerény, kedves, segítőkész emberek voltak.
Béke volt még. Az emberek sokáig bíztak abban,
hogy ez a béke tartós lesz, hiszen a Monarchia
örökkévalónak látszott. Azonban nap nap után egyre
nyugtalanítóbb hírek jelentek meg az újságokban. A szerb
nacionalista törekvések arra irányultak, hogy a délszláv
népeket elszakítsák a monarchiától, és szerb vezetés alatt
egyesítsék őket. Amióta eldördült Szarajevóban a gyilkos
golyó, a fiatalok lelkesedtek a kilátásba helyezett háború
miatt, amit nagy kalandként fogtak fel. Sokan ezért önként
jelentkeztek katonai szolgálatra. Zeneszóval, énekszóval

123
vonultak végig a falun, és toborozták az önkénteseket.
Nem tudták a szerencsétlenek, mi vár rájuk. Azt hitték,
hogy a Monarchia pillanatok alatt lerohanja Szerbiát, és
néhány hét múlva már jöhetnek is haza. A vasutak tele
voltak hadba vonuló katonákkal, akiket a hozzátartozóik
virágcsokrokkal búcsúztattak. Amikor augusztusban
megnyílt a keleti front, megkezdődtek a tömeges katonai
behívások. A pályaudvarokon ének- és zeneszóval
búcsúzó katonák, és az őket a vasútra kikísérő
hozzátartozók csak akkor döbbentek meg igazán, amikor
meglátták az első, vörös kereszttel ellátott vonatot,
amelyik a sebesülteket hozta haza a frontról. A súlyos
sebesülteket hordágyon vitték a lovas kocsikhoz,
amelyekkel kórházba szállították őket. Az arcukra fagyott
a mosoly, elhallgattak a harmonikák, a nevetgélések és
lelkesedések hamarosan keserves sírássá alakultak.
Megváltozott minden. Úgyszólván egy héten belül
már az egész Európa hadban állt, miután a diplomáciai
tárgyalások eredménytelenül zárultak. Megkezdődött a
nagy háború. Szlovéniából már az első évben több mint 30
ezer katonát hívtak be frontszolgálatra, a legtöbbet
Galíciába, ahol súlyos harcokban megtizedelték őket.
Ilyen súlyos harcokat eddig még senki el sem tudott
képzelni. A lapok naponta tudósítottak óriási emberi és
anyagi veszteségekről.
Hamarosan megjelentek az első falragaszok
Szentbíboron is, melyek hadba szólítottak minden
hadköteles férfit a faluból. Két nap múlva már gyülekezni
is kellett a battyándi állomáson, ahonnan a hadba vonulók
együtt utaztak Sopronba. János már várta ezt a számára
végzetesnek tűnő napot, de amikor meglátta a plakátot,
mégis szinte földbe gyökerezett a lába az ijedtségtől. Hogy

124
fogja elmondani a hírt a várandós feleségének, hogy ne
essen kétségbe. Hogy vele mi lesz, azzal egyelőre nem is
törődött. Mi lesz a gyerekekkel? Mi lesz a gazdasággal?
Ki fogja visszafizetni a tartozásukat? Ezek a kérdések
mind megválaszolatlanok maradtak. Szinte ösztöneitől
vezérelve elindult a két kilométerre lévő Battyándra, az
evangélikus lelkész öccséhez, akitől lelki támaszt, és
tanácsot remélt, hogy mit tegyen ebben a kilátástalan
helyzetben.
- Drága testvérem, nagy bajban vagyok, nem is tudom, hol
kezdjem, olyan szomorú a szívem, - dadogta remegő
hangon a lelkésznek, amikor belépett az irodájába.
Folytatni akarta, de nem tudta, csak a hideg rázta
kegyetlenül. Még a fogai is vacogtak. A lelkész
megpróbálta megnyugtatni. Egy pohárka pálinkát is
kiöntött neki, de János hozzá se nyúlt, csak sírt, mint a
záporeső.
- Mi lesz az én szegény kis családommal, a feleségemmel,
a gyermekeimmel, ha én meghalok a fronton? Tudom,
hogy amikor elmegyek, a kis feleségem teljesen kétségbe
fog esni, azt se tudja majd, mihez kezdjen egyedül. Bele
fog halni a bánatba.
- Nyugodj meg, nem lesz egyedül. Segítünk majd neki, -
próbálta megnyugtatni a lelkész. - Megígérem neked
János, hogy minden héten elmegyek Szentbíborra, és
segítek a feleségednek, amiben csak tudok. Ezt biztosan
megteszi Lina is. Istvánra is számíthatsz, ha kell, hiszen ő
úgyis ott van, Szentbíboron.
- Isten nevében kérlek drága testvérem, vigyázz a
családomra, az otthonomra, a feleségemre, még jobban,
mint eddig, különben belehal szegény a bánatba. Kérlek,
tartsd benne a lelket, hiszen ez a háború nem fog örökké

125
tartani. Isten biztosan megfizeti neked a segítségedet, ha
én nem is fogom tudni.
Eljött a bevonulás napja. Erősnek mutatkozott,
minden erejét összeszedve nagyon komoly férfias tartást
öltött magára. Pedig nagyon félt, félt attól, hogy a felesége
észreveszi a kétségbeesését, félt, hogy ő maga is
összeroppan. Nem akart gyávának tűnni, nem akarta, hogy
a felesége szomorkodjon, hiszen neki fel kell nevelnie a
kis angyalkákat. De határozottan érezte, hogy ide többé
nem tér vissza, érezte, hogy a gyermekeit is most látja
utoljára. Pedig mennyire szeretett volna embert nevelni
belőlük.
A battyándi állomásra Jánost elkísérte a
legnagyobb fia, aki már a tizenhatodik évében járt.
Annyira szomorú volt, hogy meg se tudott szólalni. Csak
nézte az apját könnyben úszó szemmel. Ő pedig arra
gondolt, hogy mennyire várta, hogy egy kicsit könnyebb
legyen az életük, mert már a gyerekre is számíthatott egyes
munkákban. De ehelyett itt volt a háború.
Megérkezett a vonat. A bevonuló katonák egymást
lökdösve szálltak fel, megpróbáltak maguknak ülőhelyet
szerezni. A lelkész a vonat indulása előtti percekben
kiment az állomásra, hogy elbúcsúzzon a bátyjától, és
útravalóul egy kis pénzt adjon neki. János a pénzt először
nem akarta elfogadni, de végül mégis eltette a borítékot,
hiszen hazulról egy fillért se hozott el.
Estére megérkeztek Sopronba. A laktanyában már
nem volt hely. Őket egy iskola tornatermében szállásolták
el, ahol még ágy se volt. Szalmán aludtak, mint az állatok,
télvíz idején, takaró nélkül. Jánost azonban ez
különösebben nem zavarta, bár didergett a hidegtől. Ő
csak a családjáért imádkozott, és várta, hogy álom jöjjön a

126
szemére. Aludni azonban nem lehetett, mert egymás után
érkeztek be a fiatal, még nőtlen katonák, részegen, mint a
gödény. A dorbézolást még ott is folytatták. Nem akadt
senki, aki rendet csinált volna közöttük. Ők élvezték a
helyzetet, hiszen a legtöbbjük eddig még a szomszéd
falunál tovább sem jutott el az életében, most pedig itt van
ebben a gyönyörű nagyvárosban. Voltak közöttük városi
legények is, egyesek tele pénzzel.
Senki se tudta, meddig maradnak itt. Megkapták a
teljes katonai felszerelést, és várták a táviratot, mikor kell
elindulniuk a frontra. Az ellátásuk nagyon gyenge volt.
Reggel és este csak valamilyen híg feketekávét kaptak.
Nem volt se tej, se kenyér. A helybeli lakosság néha hozott
nekik élelmiszert, tojást, kenyeret, szalonnát, de az
ellátásuk nem volt folyamatos. A pénznek, amit János a
testvérétől kapott, itt nagy hasznát tudta venni. Pénzért
vásárolhatott magának kenyeret, sőt egy kis csúszópénzért
új katonaruhát is kapott. Azok, akik nem tudtak fizetni,
csak használt ruhát és cipőt kaptak. A civil ruhát és a
bőröndöt nem vihették magukkal, azt ismerősökhöz vitték
el, mielőtt elindultak a frontra. Az igazi éhezés csak akkor
kezdődött, amikor elhagyták Magyarországot, és galíciai
területre értek.
A harc maga volt a pokol. Senki sem mesélt nekik
arról, hogy ott mi vár rájuk. Süvítettek a fejük fölött a
golyók, a gránátok, egymás után sebesültek meg, egyesek
azonnal meghaltak. A fronton az öldöklés közepette nem
volt idő a sebesülteket bekötözni, nem volt lehetőség
segíteni rajtuk. Némelyik szörnyű látványt nyújtott,
teljesen össze volt marcangolva a teste, a vér a sárral
keveredett. A golyózáporban a halottakat sem tudták
eltemetni. A katonák sírtak, kiabáltak a félelemtől,

127
egyesek hangosan imádkoztak, Isten kegyelmét kérve.
Csókolgatták a feleségük, gyermekeik fényképét. Akik
érezték, hogy halálos sebet kaptak, bajtársaiknak adták át
ezeket a kincseket, ezeket a féltve őrzött emlékeket, hogy
majd adják át a családjuknak az utolsó üdvözletükkel
együtt. Hogy melyik órában, melyik percben érkezik el a
vég, azt nem tudhatta senki.
December 14-én nagy harcokban vettek részt,
ahonnan szerencsésen visszatértek. A katonák arról
beszélgettek, miért is van háború. És ha van is, nekik mi
közük van hozzá? A katonák nem gyűlölik egymást, mégis
szemben állnak egymással, és halált osztanak a
szembenállókra. Mindkét oldalon álló katonákat
feleségek, gyermekek várták haza, akik a férjük helyett
szántottak, vetettek, arattak, és közben próbáltak embert
nevelni a gyerekeikből, akiknek apára is nagy szükségük
lett volna.
A hátország napról napra rettegve várta a híreket a
frontról, amikről a lapok tudósítottak. Hivatalos
értesítések nem érkeztek az elesett katonákról, a
magánlevelekben pedig, amelyeket szigorú cenzúrának
vetettek alá, semmilyen hírt nem volt szabad közölni arról,
ami a fronton zajlik.
December 15-én súlyos harcok folytak, egész
délután lőtték az oroszok a mieinket. Egy gyilkos golyó
eltalálta Jánost. Fejlövést kapott. Azonnal meghalt. Egyet
sóhajtott, és visszaadta lelkét a teremtőjének. Azon a
napon késő estig folytak a harcok, csak másnap temették
el sok elesett társával együtt. A könnyebben sebesülteket
elküldték szabadságra a hátországba. Azzal a
vöröskeresztes vonattal érkeztek meg ők is Budapestre,
amelyik a súlyos sebesülteket hozta haza a frontról a

128
budapesti kórházakba. Közöttük volt János szentbíbori
bajtársa is, aki a kórházból írt levelében értesítette a
tisztelendő urat bátyja haláláról. A nevét nem is merte
aláírni, mert egy ilyen információközlésért már hadbíróság
elé állíthatták volna. Felgyógyulása után haza ment
Szentbíborra, és akkor felkereste a lelkészt is. Részletesen
elmesélte neki, hogy aznap, amikor a bátyja elesett, a
harctér maga volt a pokol. Géppuskaropogás, aknavetők
sivítása, kézigránátok robbanása, gyorstüzelő ágyúk tüze
között sok katona sírt, mint a gyerekek, mert bármelyik
pillanatban találat érhette őket. Bármerre néztek,
mindenütt hullahegyek hevertek, oroszok, szlovénok,
magyarok, mind egymásra dobálva. Idegen érdekekért
haltak meg. Ők nem haragudtak egymásra, sőt nem is
értették, miért kell harcolniuk egymás ellen.
A hősies küzdelemnek meglett a gyümölcse, az
osztrák-magyar csapatok a limanowai
csatában megállították Galícián és Magyarországon
keresztül a Monarchia szíve és a Központi Hatalmak felé
törő orosz hadsereget.
De az örvendetes hír ellenére szomorúan szóltak a
battyándi templom harangjai egy fiatal halott emlékére,
aki után keserű könnyeket hullattak a kis ártatlan
gyermekek, és a lelkileg teljesen összetört feleség, akik
értetlenül szenvedtek e leírhatatlanul nagy veszteség miatt.
„Luthár János, szorgalmas szentbíbori gazda múlt
év december 15-én 39 éves korában hősi halált halt a
galíciai harctéren. Fiatal felesége hű férjét, kicsi
gyermekei szerető atyjukat, a battyándi evangélikus
lelkész testvérbátyját gyászolják az elhunytban.” E néhány
sor egy immár megsárgult lapban őrzi egy fiatalon, idegen

129
célokért elhunyt édesapa drága emlékét, akinek sorsában
milliók osztoztak egy nem is olyan távoli múltban.
Több mint 17 millió katona halt hősi halált a nagy
háborúban, az első világháborúban. Mennyi könny hullott,
mennyi harang szólt értük, hány kifosztott lélek
reménytelen jövője maradt utánuk? Ki a bűnös, hogy
ennyi ártatlan lélek lelt értelmetlen halált, s nyugszik
jeltelen sírokban? Talán majd egyszer megérkezik a válasz
erre a kérdésre is. A kor, amelyikben éltek, amelyikben
elestek, egyre távolodik, s mi kezdjük lassan feladni a
reményt.

130
NŐI LÁTOGATÁS A KASZINÓBAN

Battyánd, vagy ahogyan a murántúli szlovénok nevezték

Pucinc vagy Puconci egy Muraszombat melletti falu,
amely a Monarchia idején Vas megyéhez, a gyászos
trianoni békekötés után a Szerb-Horvát-Szlovén
Királysághoz, 1941-től 1945-ig ismét Magyarországhoz, a
második világháború után Jugoszláviához tartozott, majd
1991-től a független Szlovénia része lett.

Bármi történjék is Battyándon, ebben a híres

faluban, semmi se úgy megy végbe, mint máshol, hanem
egészen sajátságos módon, úgy igazán battyándiasan. Ez a
község mindig is híres hely volt Murántúlon, a vidék
központjának nevezték. Ezt a büszke címet az önérzetes
battyándiak valószínűleg maguk adományozták
maguknak, de azért az mindenképpen jelent valamit, hogy
ez az elnevezés tartósan benne maradt a köztudatban.
Puconci község méretét és lakosságának a számát jóval
meghaladó jelentőségű kulturális, gazdasági és politikai
központ volt mindig. Kedvező földrajzi fekvése és az a
körülmény, hogy Szlovénia evangélikusságának ősi
központja volt, csak az alapját képezték a község
jelentőségének. Híres volt kereskedelméről és ipari
tevékenységéről is, amiben komoly vetélytársa volt
Muraszombatnak, Murántúl közigazgatási központjának.
A falusi műveltség kereteit jóval felülmúló
színielőadásokat, szavalatokat és énekkari előadásokat
hallhatott a falu büszke, szorgalmáról messzi földön híres
lakossága. Igényességüket tükrözte a művészi érzékkel
felújított, 1783-ban épült temploma is, ugyanúgy, mint a
lelkészlak, amelyik egy polgári villára emlékeztetett, és
131
amelyik a lelkész korán elhunyt hitvese tervezői
tehetségéről tanúskodott, aki Budapesten, a
képzőművészeti akadémián tanulta az épülettervezést.
A lelkészlak a 15-20 méter magas faóriásokkal
teletűzdelt angolparkban, jobbján a ma már több mint 200
éves templommal, vele szemben pedig az evangélikus
iskolával, várta a híveket, a meghívott és a váratlanul
betoppant vendégeket, akik szívesen töltöttek el itt egy kis
időt az életükből. A hatalmas fák tövében álló, fehérre
festett kényelmes, rokokó stílusú kovácsoltvas padok
pedig esti találkára csábították az ifjú szerelmeseket, akik
hamarosan a karnyújtásnyira lévő nagy múltú
monumentális templomban esküdtek egymásnak örök
hűséget, ugyanott, ahol ezt a szüleik, nagyszülőik, és
dédszülőik is megtették.
A battyándi lelkész magas, arisztokratikus
megjelenésű ember volt, aki már első pillantásra is
szellemi alkotó benyomását keltette, akinek gyakran nagy
nyilvánosság előtt kellett szerepelnie. Dolgozószobájában
a nagy faragott könyves szekrényének a polcai
roskadoztak a legújabb, elsősorban délszláv vonatkozású
egyháztörténeti témájú, valamint a reformációkorabeli
történeti áramlatokkal foglalkozó német kiadású
tudományos könyvektől. Nyilvános szereplései
alkalmával nagyhatású szónok volt, aki retorikus
beszédfordulatokkal, logikus felépítésű előadásmóddal
pszichológiailag is hatott a hallgatóságra. A muravidéki
evangélikusok tanítójukat és szellemi vezérüket tisztelték
benne. De az egyszerű nép tisztelte benne az erkölcsös
életvitelét is, Isten és a korán elveszített hitvese iránti
hűségét, amit soha semmilyen körülmények között sem
szegett meg. Esti sétája minden nap először a közeli

132
dombon lévő temetőbe vezetett, hogy megálljon egy rövid
időre a legdrágább kincsének a nyughelye felett, ahol a
gondolatai visszaszálltak a múltba, azokba a régi boldog
együttöltött időkbe, amiket a Mindenható oly rövidre
szabott számukra.
- Fontos nap lesz a mai az életében, - érezte a lelkész, és
ennek megfelelően korábban is kezdett el készülődni az
esti kaszinói programra. Mindig gondosan, elegánsan
öltözött fel, mert a kaszinó volt az akkori, igen élénk
muraszombati társasági életnek a központja. A nők
ekkor még javában harcoltak az egyenjogúságukért.
Voltak helyek, ahol a jelenlétük nem volt kívánatos, ilyen
volt a kaszinó is. Minden valamire való férfiúnak és nőnek
illett részt vennie a muraszombati rendezvények mellett
valamelyik szombathelyi, budapesti vagy bécsi társasági
élet színterén is, hogy aztán az ott szerzett tapasztalatokat,
divatot, viselkedési normákat megossza a muraszombati
elit sznobizmussal. Az elit értelmiségen belül is csak az a
férfi számított valakinek, aki tagja volt a muraszombati
Kaszinónak, amelyik az intellektuális eszmecserék,
rendezvények legfontosabb összejövetelének a színhelye
volt. A battyándi lelkészt rögtön a megválasztása után
meghívták a kaszinó tagjai közé, hiszen Magyarországon
végezte el a teológiai akadémiát, anyanyelvi szinten
beszélte a magyar nyelvet, és ami szintén nem volt
elhanyagolható körülmény, bár nem magyar nemes volt,
de Murántúl legrégebbi, nagy tekintélyű szlovén nemesi
családjából származott, amelyik már a 16. században
nemesi rangot kapott.
A Kaszinó kezdetektől fogva a Dobray-féle
szállodában bérelt erre alkalmas helyiséget. A 20. század
első évtizedében, három évtizedes fennállása után azonban

133
a muraszombati kulturális élet fejlődésének legfőbb
támogatója, az értelmiség elitje, kinőtte ezt a szűkre
szabott helyet, és újabb helyiségekkel bővült. Az új
létesítmények avató ünnepségén Pósfay Pongrácz
muraszombati főszolgabíró, az egyesület elnöke mondta el
az ünnepi beszédet, majd dr. Czifrák János ügyvéd az
újonnan beválasztott tagok nevében emelkedett szóra.
A muraszombati kaszinóra, a társadalmi életünk e
fontos színterére a jövőben is nagy feladatok várnak. Hogy
az államnak ebben a szegletében eleget tegyünk
állampolgári kötelességünknek, tegyünk fogadalmat arra,
hogy tiszteljük egymást, a társadalmi és vallási
hovatartozástól függetlenül, munkálkodjunk együtt a
kultúra fejlesztésén, és támogassuk szeretett magyar
hazánk érdekeit.
- Ma az egyik legszebb selyemingemet készítse ki, Iluska,
- kérte a lelkész a házvezetőnőt, mert ma lányok és
asszonyok látogatnak meg bennünket az esti
rendezvényen. Amikor Irénke, a muraszombati borbély
végzett a hajvágással és a borotválással, a tisztelendő úr
felvette azt a Németországban vásárolt ingét, aminek a
gallérját mindkét oldalon egy kis aranypötty díszítette. A
kaszinói viseletnek megfelelően felvette a fekete
zsakettjét, befűzte a mellényzsebbe a hosszú aranyláncon
függő dupla fedélű 24 karátos aranyzsebóráját, felvette a
lakkcipőt, a cilindert, magához vette a sétapálcát és a
ruházat kötelező kiegészítőjét, a bőrkesztyűt, majd
beszállt a hintójába.
- Csapj a lovak közé, Frici, nehogy lekéssem az ünnepi
műsort, mondta tréfásan a kocsisnak.
Szokatlan volt a nők megjelenése a kaszinóban,
akik kizárólag azzal a céllal érkeztek, hogy bebizonyítsák,

134
velük sokkal élvezetesebben lehet eltölteni a kultúrára és
a szórakozásra szánt időt, mint nélkülük. Muraszombatban
se lehetett figyelmen kívül hagyni az Európa szerte
jelentkező feminista mozgalmat. A korral haladni kellett,
bár a mozgalom nem aratott osztatlan tetszést. Már maga
a „feminizmus” szó is irritálta az emberek többségét. Ha
valakire ráfogták, hogy feminista, azt semmiképpen se
dicséretként könyvelhette el az illető. Mindenki valami
más borzalmat tulajdonított ennek a szónak. De abban
mindenki egyetértett, hogy a feminista nő a családi élet
ellensége, aki pártolja a szabad szerelmet, és nemcsak a
férfiakra jellemző viselkedési normákat követi, hanem a
kenyerüket is elveszi. Már nemcsak tanítói és tanári állásra
pályáztak a nők, hanem ügyvédek és orvosok is akartak
lenni, sőt az egyik Muraszombatból elszármazott lány
Budapesten már be is fejezte az egyetemi tanulmányait.
Állítólag a battyándi lelkészlakot is ő tervezte. Az idő
kerekét itt sem lehetett megállítani.
Ezen az estén a kaszinóba látogatott nők
szavalatokkal és énekprodukciókkal szórakoztatták el a
törzstagokat, és mindenki számára nyilvánvalóvá vált,
hogy ez volt az eddigi összejövetelek közül a
legsikeresebb. Egyesek vetélytársat kezdtek felfedezni a
nőkben, hiszen bármihez fognak hozzá, mindent jobban
csinálnak, mint a férfiak. A nővendégek között a
lelkésznek megakadt a szeme egy különösen kedvesarcú,
jóalakú, fiatal nőn, aki egy öttagú énekkarral magyar
szórakoztató dalokat adott elő. Akkor a lelkész még nem
sejtette, hogy ez a kedves nő milyen fontos szerepet fog
játszani az életében.
Hónapokkal később találkozott vele ismét,
mégpedig a battyándi temetőben, a nagymamája

135
temetésén, aminek a szertartását végezte. A fiatal hölgy
teljesen összeomlott nagymamája elvesztésén, mert
nagyon kötődött hozzá. Ez a szép fiatal lány ezen a
temetésen láthatatlan szálakkal magához láncolta a
lelkészt, aki gondolatban nem tudott többé szabadulni tőle.
Még évtizedekkel később is, a sírjánál tett esti
temetői látogatásai során a lelkész minden este felidézett
egy-egy epizódot boldog házasságának rövid, mindössze
11 esztendejéből, felidézte szíve választottjának egyre
halványuló emlékképét, kedves, szerény lényét, elegáns,
magas alkatát. Megjelent előtte első találkozásuk emléke,
amikor Charlotte Szombathelyről, ahova a család
áttelepült, amikor a Monarchia idején állami tisztviselő
édesapját áthelyezték oda, hazalátogatott a szülőföldjére,
és több muraszombati nővel együtt látogatást tett a
kaszinóban. Milyen fájdalmas volt számára az első elválás
azon a barátságtalan februári napon, amikor néhány órai
együttlét után búcsút kellett venniük egymástól, mert a
tanárnőnek vissza kellett mennie Szombathelyre. Akkor
még mindketten azt hitték, hogy annál nagyobb
szomorúság nem is létezik, mint egy hosszú időre történő
elválás.

Charlotte rövid időn belül eldöntötte, hogy az ifjú

szeretett férj kedvéért elhagyja s szép várost, a kényelmes
otthont, a virágokkal teli kertet, a sok jó barátot és
ismerőst, a szeretett tanítványait, hogy eljöjjön
Battyándra, és itt megteremtse magának az új édenkertet,
ahonnan azonban túlságosan hamar kiűzettek.
Édes álmokat szövögettek arról, hogy majd egy
kellemes fészekben szívük választottja mellett boldogan
élhetnek. Ha csak a fele teljesül annak, amit elterveztek,

136
már akkor is boldogok lesznek, állapították meg kölcsönös
egyetértésben.
Kétévi örömteli várakozás után a szombathelyi
evangélikus templomban megkötötték a házasságot. Kapi
Béla püspök eskette őket a következő idézet alapján:
„Egy szívet és egy utat adok nekik, hogy mindörökké
tiszteljenek és féljenek engem, s így jó dolguk
legyen nekik is, utódaiknak is.” (Jeremiás 32:39) Az
esküvőn a város urasága zsúfolásig megtöltötte a
templomot, és a fiatal párt jókívánságokkal bocsátotta
közös útjára. Charlotte legnagyobb kívánsága volt,
boldoggá tenni hitvesét, akit kimondhatatlanul szeretett, és
akire féltve vigyázott. Hálát adott Istennek, hogy őket
egymásnak rendelte. Kérésére áthelyezték a muraszombati
polgári fiúiskolába. Muraszombat 5 kilométerre fekszik
Battyándtól. Charlottot minden reggel hintón vitte a kocsis
az iskolába, majd a tanítás befejezése után hazahozta.
Amikor a lelkésznek temetésre kellett mennie, vagy egyéb
egyházi funkciót ellátni, a kocsisnak őt kellett elvinnie a
nagy gyülekezetének valamelyik távolabb fekvő
községébe. Ilyenkor Charlotte lóháton tette meg az utat
Muraszombatba és vissza.
A legteljesebb megértéssel támogatta hitvesének
lelkészi hivatását, sőt kivette a részét az ő szent
munkásságából. A városi kultúra világából magával hozott
lelki kincseit az egyház szolgálatába állította. A háború
alatt ő vezette és tanította a leánykart, amelyik állandó
résztvevője volt az ünnepi eseményeknek. Rengeteg időt
áldozott az egyházi laphoz beküldött kéziratok javítására.
A lelkészotthon körül szép virágoskertet létesített, ahol
kora tavasztól kezdve a felkelő nap mindig megtalálta, és
csak napnyugtával búcsúzott kedvenc virágaitól, mintha

137
érezte volna, hogy rövidesen elérkezik a hosszú, véget
nem érő éjszaka. Amikor hűvösre fordult az idő, a lányok
és asszonyok számára kézimunka tanfolyamot szervezett.
Az oltárra maga is egy értékes oltárterítőt készített, amin
egy éven át dolgozott. Amikor sebesülteket hazaszállító
vonat érkezett a frontról, azonnal sietett a kórházba, ápolta
a sebesülteket, az elhagyott betegeket. Nővéri szeretettel
vigasztalta őket.
Három gyermeknek adott életet. A legidősebb
Tibor 1918-ban, Mária Magdolna 1919-ben és Gusztáv
Adolf 1921-ben született.
Életének legnagyobb tragédiájaként élte meg
Magyarország feldarabolását, hiszen élete párjával együtt
nagy tisztelője volt a magyar kultúrának. Mindketten
anyanyelvi szinten beszélték a magyar nyelvet, hiszen
Charlotte Budapesten végezte el a tanítóképzőt, utána a
tanárképzőt, és végül az egyetemet, élete párja pedig
Sopronban a főgimnáziumot, majd a teológiai akadémiát.
De bekövetkezett az, amitől legjobban féltek. 1919.
augusztus 12.-én a Szerb-Horvát-Szlovén állam reguláris
hadserege a Párizsi Trianoni Békekonferencia Legfelsőbb
Tanácsának határozata alapján elfoglalta Murántúlt. A
helyzet akkor vált visszafordíthatatlanná, amikor a
határkijelölő bizottság megjelent Murántúlon, és elindult
Jugoszlávia, Ausztria, Magyarország hármashatárának a
kijelölésére. A magyarbarát lakosság demonstrációt
szervezett, Muraszombat környéke megtelt tiltakozókkal.
A reggeli órákban megérkezett határkijelölő küldöttséget
a tömeg „Éljen Magyarország” kiáltásokkal fogadta. A
helyzet rendkívül feszült volt, mert ott állt egymással
szemben a magyar és a szerb hadsereg, ám békés
fellépésüknek köszönhetően nem került sor fegyveres

138
összetűzésre, csupán kisebb incidensekre. Amikor a
bizottság eltávozott, a nép elkezdte énekelni a magyar
himnuszt. Ekkor a szerb fegyveresek megtámadták őket.
Több demonstráló megsérült, sokan átmenekültek
Magyarországra. Addig ütötték őket, amíg a több ezer
emberből álló tömeget nem kergették szét. Elszedték tőlük
az összes magyar zászlót. A szervezőket, köztük a
battyándi lelkészt is letartóztatták, és az ügyet a maribori
járási bíróságon tárgyalták meg.
Az új közigazgatás átvette az összes magyar
hivatalt. Legtöbben még mindig abban reménykedtek,
hogy hamarosan visszajönnek a magyarok. 1919.
decemberében megalakították az oktatási tanácsot,
amelybe meghívták a legrátermettebb embereket, akiknek
az volt a feladata, hogy hozzák rendbe a közoktatási
viszonyokat. A közgyűlés egyöntetűen megszavazta a
polgári parancsnok azon intézkedését, hogy további
rendelkezésig az iskolák maradjanak zárva. Azokat a
tanítókat, akik nem beszélték a szlovén nyelvet,
elbocsátották állásukból. Minden Murántúlon született
tanító, aki beszélte a szlovén nyelvet, megtarthatta állását,
ha megszerezte a szlovén diplomát is. Luthár battyándi
lelkész azt követelte, hogy a szlovén nyelv mellett a vend
nyelvet is használják. Ezt a javaslatot a hatalom kénytelen
volt tolerálni, mert a protestáns murántúliak a magyarofil
beállítottságú papok és más értelmiségiek befolyása alatt
álltak. Luthár lelkész reálisan látta a kialakult helyzetet, és
arra szólította fel a lakosságot, hogy tanúsítson lojalitást
az új hatalom iránt, mert nincs értelme a további
ellenszegülésnek. Saját maga azonban mindent megtett a
magyar szellem megmaradásáért Murántúlon, mert abban
reménykedett, hogy ez a helyzet nem lesz maradandó.

139
 Charlottot is azonnal felfüggesztették a
muraszombati állásából, mert szlovén tanárokkal cserélték
le azokat, akik magyar vagy német diplomával
rendelkeztek. Ő azonban nem esett kétségbe, azonnal
beiratkozott a maribori pedagógiai akadémiára, és négy év
múlva levelező úton megszerezte a szlovén diplomát.
Miközben tanult, a battyándi evangélikus elemi iskolában
tanított is, ami nem okozott számára gondot, hiszen a
szlovén nyelv volt az anyanyelve.
Ez a bizonytalan helyzet főleg a gyermekei jövője
miatt nyugtalanította. Álmatlan éjszakák gyötörték, a rá
jellemző nagy lendülettel végzett egyházi és iskolai
munkája mintha egyszer csak veszített volna lendületéből.
Nemsokára váratlanul egy kegyetlen betegség
megtámadta a szervezetét, amelyre az orvosok sem
odahaza, sem Ausztriában nem találtak gyógyírt. A
betegség derékba törte életét, amelyre még oly nagy
szüksége lett volna élete párjának, aki azt sem tudta, most
mit tegyen nélküle a három pici gyermekkel. Ki viseli
majd gondjukat? Gyermekei korán megtapasztalták, hogy
nincs fájdalmasabb veszteség, mint amikor az értük
dobogó legdrágább édesanyai szív örökre elhagyja őket.
Tibor 10 éves volt, Mária, a középső gyermek 8 éves,
Gusztáv a legkisebb 7 éves.

140
141
LILI
A mesékben gyakran megtörténik, hogy a szegény,
de becsületes ember egy csoda folytán gazdaggá válik. A
való életben az ilyesmi sokkal ritkábban esik meg,
többnyire csak az élénk fantáziájú fiatal lányok álmaiban.
Ám az álmok olykor mégis valóra válnak.
Már az ókorban is a pénz uralta a világot, amit a
régi közmondás „Pecunia regit mundum” a maga
klasszikus hangulatával, évszázadokon átvándorolva,
visszhangra talált korunkban is. A pénz előtt megnyílnak
az ajtók, a pénz ösztönzi a tudomány és technika fejlődését
a világban. De minden rossznak is az okozója lehet, a
gyilkosságoknak, a háborúknak, feledtetve a valódi
értékeket, az emberséget, a szeretetet, az együttérzést.
A gazdagság boldoggá tesz? Nem mindig. Egy
gazdag ember, akinek a gazdagság úgyszólván az ölébe
hullott, csak ideig - óráig lehet boldog, míg rá nem eszmél
arra, hogy ezt a gazdagságot bármikor elveszítheti, és nem
tudja, hogy ilyen esetben mihez kezd majd. Állandó
rettegésben telnek a napjai. Ellenben egy olyan ember, aki
nehéz, szorgalmas, kitartó munka árán tört ki a
szegénységből, jobban ismeri a kőkemény küzdelmet,
mint a saját tenyerét, és a legnehezebb körülmények között
is feltalálja magát. Neki nincs oka a félelemre, minden
erejét a munkájának szentelheti. Ez az ember bizonyára
boldog, hiszen a saját munkája gyümölcsét élvezheti, és
mint mondani szoktuk, munka után édes a pihenés. Ha egy
ilyen ember valamilyen katasztrófa folytán el is veszíti a
vagyonát, nem esik kétségbe, mert ismeri annak a
receptjét, hogyan lehet kemény munkával ismét talpra
állni, értékeket teremteni.

142
 Egy jelentéktelen kisvárosban, tízegynéhány
kilométerre az osztrák határtól, élt a feleségével és Lilivel,
a gyönyörűszép leányával Albert, a diákok által kedvelt
történelemtanár. Sem előtte nem volt, és feltehetőleg utána
sem lesz többé hosszú ideig ilyen szuggesztív tanár, aki
előadásaival nemcsak a tanulók gondolkodásmódjára,
hanem érzelmeire is nagy hatást tudott gyakorolni. Liza, a
felesége, kényelmes otthont biztosított számukra, bár nem
volt könnyű beosztani férje fizetését úgy, hogy minden
fontos dologra jusson belőle. Legkevesebb a
szórakozásokra jutott, amire itt amúgy sem volt sok
lehetőség. Ebben a kicsi városban úgysem történt soha
semmi említésre méltó dolog. Ha valami mégis történt, az
olyan észrevétlenül ment végbe, hogy csak akkor figyeltek
rá fel, amikor már elmúlt.
Lili csak akkor volt szomorú, amikor társai a nyári
szünet kalandos élményeiről, távoli országokba tett
egzotikus utazásaikról tartottak beszámolókat az új tanév
első napjaiban. Ő csak a virágtengerről tudott áradozni,
ami a házuk előtt virított, nem kis munka eredményeként,
és szépségével magára vonta az arra járók figyelmét.
Közeledett Lilike 18. születésnapja. Albert és Liza
nagy meglepetéssel készültek erre, az ember életének
fontos eseményére. Négy éven keresztül minden hónapban
félretették a megspórolt pénzüket, hogy a meglepetés
igazán nagy legyen. Úgy tűnt, hogy végre összejött a
szükséges összeg, amivel felejthetetlenné tudják tenni
Lilike ünnepnapját.
A kislányból nagylány lett, aki csak néhány napja
tette le első nagy vizsgáját, az érettségit, és nehezen várta
a születésnapját, mert ilyen alkalmakkor mindig
meghívhatta néhány osztálytársát, akikkel egy kellemes

143
estét tölthetett el együtt. Amikor már mindenki
megérkezett, és körül ülték az ünnepélyesen megterített
ebédlőasztalt, az osztálytársak egyik a másik után
köszöntötték Lilit, és átadták neki a szeretettel készített
apró ajándékaikat. Végül az édesapa állt fel, egy borítékot
tartva a kezében, amelyikben általában egy színházjegy,
egy kisebb vásárlási utalvány, vagy egy hangversenyjegy
lapult, és elmondta a születésnapi köszöntőjét. Aztán
átadta a borítékot Lilinek, azzal a kívánsággal, hogy
fogadja ezt olyan szeretettel, ahogy ezt neki édesanyával
együtt most átadják, és amiért éveken át nagy áldozatot
hoztak. Lilike megköszönte az ajándékot, és azon
nyomban ki is nyitotta a borítékot. Minden szem
rászegeződött. Ő meg csak nézte a benne lévő lapot, mint
aki nem hisz a szemének. Aztán elmosolyodott, majd
édesapja nyakába ugrott, miközben örömkönnyek áztatták
az arcát. Alig jött ki hang a torkán. – Tudjátok, mit
kaptam? - kiáltotta örömében a társainak. Egy jelentkezési
lapot a bécsi operabál nyitótáncára. A társai nem értették,
miért lelkesedik annyira egy bálon való részvételért. Nem
tudták, hogy ez Ausztria legnagyobb rendezvénye a világ
legszebb operaházában, ahova híres művészek,
politikusok, gazdag iparmágnások érkeznek a világ
minden részéről, és amelyiket száznál több elsőbálozó pár
nyitja meg, földig érő fehér estélyi ruhában a kiválasztott
lányok, illetve frakkban a fiúk. Ők többnyire osztrákok, de
azért szép számmal akadnak közöttük külföldiek is. Már
maga a nevezési díj is felért egy havi fizetéssel, ami
csupán azt jelentette, hogy elküldték nekik a
tájékoztatóanyagot, és a jelentkező, ha majd megfelel a
kiválogatáson, és részt vesz a néhány hónapos
előkészítésen Bécsben, aminek a költségét természetesen

144
a jelölt maga viseli, debütánsként, azaz elsőbálozóként,
részt vehet a Bécsi Operabál elsőbálozók nyitótáncában.
Lilikének szerencséje volt, mert a városukban
éppen indult egy bécsi keringőt és angol keringőt oktató
standard tánctanfolyam, egy olyan tánctanár vezetésével,
aki éppen ott töltötte a szabadságát, és az ismert Savaria
Nemzetközi Táncversenyek egyik győztese volt. Micsoda
véletlen, - gondolta magában Lili, éppen most indul ez a
tánctanfolyam, amikor erre van a legnagyobb szükségem.
Olykor a sok véletlen összejátszása nagy dolgokat
eredményezhet. Remélte, hogy sikerül majd úgy
megtanulnia a keringőt táncolni, hogy Bécsben
beválogatják az elsőbálozók közé. Ám az is lehet, hogy
csak a tartalékosok közé veszik fel, de az a következő
évben már biztos részvételt jelent a jelöltek számára.
Csakhamar kitűnt kecses mozgásával, hiszen a rendszeres
úszás egészséges, formás testet eredményezett. Itt azonban
hiába számított arra, hogy akad egy táncpartnere, akivel
együtt jelentkezhet a bécsi bálra, ahova csak táncolni tudó
párok jelentkezhetnek. Ez bizony nehéz kérdés volt. Már-
már úgy tűnt, hogy minden igyekezete hiábavaló volt,
mert a láthatáron, se közel, se távol, nem volt senki, aki
számításba jöhetett volna. Aztán megtörtént a csoda.
Édesapja, aki jól beszélte a francia nyelvet, ráakadt az
interneten egy hirdetésre, amelyben az állt, hogy egy
francia egyetemista fiú, aki több táncverseny győztese,
elsőbálozóként táncpartnert keres az operabálon való
részvételhez. Albert attól félt, hogy a táncversenyek
győztesének majd nem felel meg kislánya kezdetleges
tánctudása, és nem fogadja el partnerének. Azért mégis
kapcsolatba lépett vele. A tanárjelölt nagyon örült, néhány
napon belül már vonatra szállt, mert neki sem volt kocsija,

145
és már utazott is hozzájuk, a határközeli kisvárosba. Ő is
szegénysorsú fiatalember volt, aki egyetemi évei alatt
különböző munkákat vállalva tartotta fenn magát, és
gyűjtötte össze a szükséges pénzt a debütáláshoz.
Sok-sok együttes gyakorlás után elérkezett
szeptember eleje, amikor a jelentkező pároknak először
kellett megjelenniük a helyszínen, ahol megkezdődött az
elsőbálozók kiválogatása. Mind a négyen elindultak az
egykori császárvárosba, a monarchia hajdani fővárosába,
Európa egyik legkedveltebb városába. Mivel ez a
válogatás több napig tartott, egy lakást kellett bérelniük
Bécsben. Nekik csupán egy kis egyszerű lakásra futotta a
pénzükből, valahol Bécs külvárosában, míg a többi
résztvevő ilyenkor drága szállodákban töltötte el a napokat
a bál kezdetéig, és élvezte a bécsi élet minden,
szórakozással kapcsolatos szépségét. A legdrágább
szállodákban világhírű színészek foglaltak szobát, sőt volt
közöttük egy színésznő, aki még egy külön szobát is bérelt
a méregdrága kövekkel díszített ruhájának, amit fegyveres
őrök őriztek egész éjjel. Egy Amerikába elszármazott
házaspár pedig arra kérte a szálloda igazgatóját, hogy
hívassa oda Bécs legjobb tánctanárát, aki átismétli velük a
bécsi keringőt, mert már kiestek a gyakorlatból. Erre a
célra az igazgató egy különtermet is a rendelkezésükre
bocsátott, odahívott egy hegedűst és egy bárzongoristát,
akik játszották a talpalávalót.
A zsűrit a rokonszenves pár elkápráztatta mind a
tánctudásával, mind a rokonszenves megjelenésével, így
azonnal a kiválasztottak közé sorolta őket. Ez azt
jelentette, hogy a bál kezdetéig Bécsben kellett maradniuk,
és naponta órák hosszat gyakorolni a nagy eseményre,
mert addigra minden lépésnek, a tartásnak, a mozgásnak

146
tökéletesnek kellett lennie. Ott semmit sem bíztak a
véletlenre. Albert és Liza viszont hazautaztak. Nem
engedhették meg maguknak, hogy ők is hónapokat
töltsenek el ott, ebben a drága fővárosban.
Elérkezett a nagy nap. A tanár Lizával együtt ismét
elutazott Bécsbe, hogy segítsen a fiataloknak az esti
fellépésre történő felkészülésben. Először elhozták a
szalonból Lili fehér estélyi ruháját, majd a külvárosban
kerestek egy fodrászt, aki a belvárosi áraknál lényegesen
olcsóbban, olyan szép kontyot fésült Lilinek, hogy ő volt
a legcsinosabb az összes fellépő lány között. Albert és Liza
büszkék voltak a gyönyörű lányukra, büszkék arra, hogy
szerény, kedves emberré sikerült őt felnevelniük. Ám
szomorúan konstatálták, hogy ők ketten sehogy sem
illettek bele abba a díszes forgatagba, ami ott fogadta őket.
A bejárathoz egymás után nagyestélyiben és frakkban
érkeztek a legelegánsabb ruhákba öltözött vendégek
oldtimerekkel, lovas hintókkal, és más csodajárgányokkal,
amikből az operaház alkalmazottai segítettek nekik
kiszállni a bejárat előtt leterített vörös szőnyegre, katonai
zenekar játékának kíséretében.
Liza és Albert gyalog érkeztek, hogy megspórolják
a villamosjegy árát, mégis még így is elég sok idő állt a
rendelkezésükre a bál kezdetéig. Albert a legszebb ünnepi
öltönyét vette fel erre az eseményre, de Lizának nem volt
alkalmi ruhája. Felvette a legújabb pulóverét és a hosszú
gyapjú szoknyáját, amit karácsonyra kapott a férjétől.
Megindultak a bejárat felé. Egy rendező azonnal
útjukat állta. Mivel nem beszélték a német nyelvet, a
rendező azon nyomban odahívott egy tolmácsot, aki
elmondta nekik, hogy csak az alkalomnak megfelelő
öltözékben léphetnek be a nagyhírű rendezvényre. Igen

147
segítőkész volt, elkísérte őket az operaház
ruhakölcsönzőjébe, ahol megfelelő ruhát kölcsönözhettek
maguknak a távolról érkezők a világhírű rendezvényre.
Albert nem számolt ezzel az újabb kiadással, hiszen a
legolcsóbb belépő, amit vásárolhatott magának és a
feleségének, kéthavi fizetésével volt egyenértékű. Egy
páholy áráért már egy drága gépkocsit lehetett volna
vásárolni. De nem volt más választása, mert be akart
menni, és ehhez megfelelő ruhára volt szüksége. Így hát
beleegyezett a ruhakölcsönzésbe. A tolmács segített neki
ebben is. Odajött hozzájuk egy úr, aki elkísérte Albertet
egy helyiségbe, ahol már ki is volt készítve a frakk,
minden szükséges kiegészítővel Albert számára: a spicces
gallérú, szaténnal bélelt gyapjúzakó, élére vasalt, ferde
oldalzsebes nadrág, a fekete cilinder, a mélyen kivágott
fehér mellény, a rejtett gombolású fehér frakk ing, a
mandzsettagombok, a fehér csokornyakkendő, a fehér
kesztyű és a fekete lakkcipő. Amikor a tolmácstól
megtudta, hogy a kölcsönzött ruha árát letétbe kell
helyeznie, nagyon megijedt, mert közel sem volt ennyi
pénze. A tolmács közbenjárására mégis megkapta a ruhát,
mivel a kislánya este a nyitótáncban fellépők között lesz.
Felpróbálta a kollekciót. Odalépett a mennyezetig érő, jól
megvilágított tükör elé, és belenézett. A látványtól szinte
kővé dermedt. Nem a megszokott, kisvárosi szerény
tanárember nézett rá vissza a tükörből, hanem valami
idegen, tekintélyes úr, akivel sehogyan se tudott
azonosulni. Mégis igaza volt Gottfried Kellernek, aki
megírta a Kleider machen Leute (Ruha teszi az embert) c.
novellájában, hogy az elegánsan felöltözött szabólegényt
mindenki lengyel grófnak nézte? A ruhatáros ügyintéző
megkérdezte tőle, kényelmesen érzi-e magát ebben a

148
ruhában. Albert azt felelte, hogy csak az zavarja, hogy a
karórája folyton beleakad a mandzsettába. Az ügyintéző
meglepődött, hogy a vendég még azt sem tudja, hogy a
frakkhoz nem karórát, hanem hosszú aranyláncon függő
zsebórát szokás viselni, amelyiknek a helye a mellény
rejtett zsebében van. Hát most már ezt is megtudta. A
feleségének egy halványzöld selyemblúzt hoztak, amit a
ház ajándékaként adtak neki át, és megkérték, hogy vegye
fel.
Amikor megérkezett az osztrák államelnök, és
helyet foglalt a feleségével a páholyában, megkezdődött a
műsor az osztrák állami és az európai uniós himnuszokkal,
amit az elsőbálozók ünnepélyes bevonulása követett.
Felejthetetlen volt a látvány, a reflektorfényben tündöklő,
nyíló rózsák szépségére emlékeztető fiatalság, a csillogó,
csodaszép Swarovski kövekkel ékesített tiarákkal a
leányok fején, amit ők, az első bálon való részvételük
emlékére az operaház ajándékaként megtarthattak
maguknak. A nyitótánc után következett a világ
legnagyobb sztárjainak a fellépése. Éjfélkor vége lett a
hivatalos programnak, és megkezdődött a résztvevő
vendégek tánca. Lilinek a műsor végén a bejárati ajtó
közelébe kellett volna jönnie a megállapodásuk
értelmében. Ám a kis huncutka nem volt sehol. Már-már
aggódni kezdtek érte a szülei, amikor egyszer csak
megpillantották a táncparketten, amint egy kedves,
rokonszenves fiatalemberrel táncolta Johann Strauss
keringőjét a Die Fledermaus (Denevér) c operettből,
szemmel láthatóan jó hangulatban. – Ez volt tehát a
megállapodás be nem tartásának az oka, - állapították meg
a szülők, egy új barát. Később Lili a fiatalembert
bemutatta a szüleinek, aki meghívta őket a páholyába, és

149
megkínálta őket pezsgővel. Hozatott egy hidegtálat is,
mindenféle finom falatokkal. Felajánlotta nekik, hogy
reggel értük megy a szállásukra, és a saját kocsiján
hazaviszi őket.
Másnap, a koradélelőtti órákban, a kisváros egyik
udvarára begördült egy gyönyörű, többmilliárd forint
értékű fekete Bugatti, amelyik egészen késő estig
ottmaradt. Ez a gyönyörű autó ezentúl gyakori vendége
lett a kisvárosnak, és ilyenkor mindig életre keltette a
megszokott tetszhalotti álmából a kisváros lakóit.
Múltak az évek, az élet folyt a saját medrében, és
egyszer arra lettek figyelmesek az ügyeletes
kíváncsiskodók, hogy már nem csak ketten szálltak ki
ebből a meseautóból, hanem hárman, egy aranyos picike
kislánnyal együtt, aki a kis kezecskéjével szorította a
szülei kezét. Amint megpillantotta a fogadásukra kiérkező
Liza nagymamát és Albert nagypapát, tárt karokkal
megiramodott feléjük, és elhalmozta őket szeretetével.

150
A TEREMTETT VILÁG
HARMÓNIÁJA
Gyönyörű tavaszi vasárnap reggelre ébredtünk. A
nap aranyló sugarai mesés csillogással ragyogták be a téli
álmából ébredező tavaszt. Az álmos reggeli csendet
csupán egy kismadár vidám csivitelése törte meg. Az
egyik közeli templom toronyórája éppen elütötte a nyolc
órát. Lassan ébredezni kezdett a város.
Olyan volt ez a napfényes tavaszi reggel, mint
amilyen azokban a régi szép időkben lehetett, amikor a
nagyapám a sötétszürke öltönyében és egy fehér
állógalléros ingben mosolygós arccal, a reggeli imával
köszöntötte az új napot, mielőtt asztalhoz ült reggelizni.
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a világ semmit sem
változott volna, mintha minden olyan lett volna, mint
amilyen régen volt, mint amilyen talán a teremtéskor is
lehetett. De ez a világ mégis teljesen más volt már, hiszen
nagyapám már csak az irgalom szülte képzeletemben
érkezik a reggelihez, és a reggeli ima szavainak a csengő
dallama is már csak emlékezetemben talál visszhangra a
lelkemben. De az a szépség, amit a teremtő Isten
beleálmodott a teremtett világba, még ma is ugyanolyan,
mint régen volt, még ma is ugyanúgy gyönyörködtet
bennünket, mint évezredekkel ezelőtt. A madarak éneke is
ugyanúgy minden reggel kórusban köszönti a felkelő
napot, mint régen. Csak mi emberek, mi változtunk meg.
Egyre halkabban zeng ajkunkon az Istent dicsőítő
himnuszunk.
Sokszor elsiratjuk a régi szép világot, azt a világot,
amikor még nyugalom és boldogság uralkodott az
emberek között, és szembe állítjuk a mai kínzó,

151
nyugtalansággal és elégedetlenséggel teli rohanó világgal.
Eközben nem vesszük észre, hogy nem a világ a bűnös,
nem a teremtett világ változott meg, hanem mi, emberek.
Istent nem engedjük magunkhoz, nem hívjuk meg
vendégségbe sem a reggelinél, sem a többi étkezésnél.
Nem engedjük be az életünkbe, mert mindenhatónak
képzeljük magunkat, olyannak, aki tudja irányítani a saját
sorsát, és nincs szüksége senkire. A természetet
alárendeltük önző érdekeinknek, pusztán az
energiaforrások kiaknázására ítélt kincsestárat látjuk
benne. Nem időzünk hosszasan egy kis virág szépségében
gyönyörködve, nem vesszük észre, hogy egyre kevesebb
kismadár hangja alkotja azt a zenei alkotások szépségét is
felülmúló kórust, amely felébreszt bennünket reggeli
álmunkból. Lassan, de megállíthatatlanul olyan világot
alakítunk ki magunk körül, amely a megváltozott belső
világunknak a külső tükörképe. A teremtett világ egykori
harmóniája letűnőfélben van, a szépsége elveszítette
egykori eszmei értékét, és lassan teljesen kirekesztjük
magunkból, mert már csak a pénzben mérhető anyagi
részét tudjuk értékelni. Az erdők, mezők virágainak sem a
szépsége, az illata, a harmóniája nyűgöz le bennünket,
csupán a megtestesült anyagi értéke. Azt keressük, mit
milyen ipari vagy más célra tudunk felhasználni, milyen
nyersanyagnak válik be, milyen profitot tudnánk belőle
kigazdálkodni. Olyanok lettünk, mint az a test, amelyikből
elszállt a lélek.
Az embernek ma nincs szüksége Istenre, saját
magát képzeli mindenhatónak, uralkodni akar a természet
fölött. Meg akarja hódítani a világűrt, fel akarja borítani a
természet évezredes rendjét. Az ember képes arra, hogy
rakétákkal műholdakat küldjön a világűrbe, hogy

152
visszájára fordítsa hatalmas folyók folyásának irányát,
képes széthasítani az atomot; képes arra, hogy elpusztítsa
az egész életet a Földön… Ugyanakkor a zseniális
intelligenciája ellenére sem képes arra, még a legjobban
felszerelt laboratóriumban sem, hogy létrehozza a
legegyszerűbb élőlényt, a kis gabonaszemet, amely képes
megújítani a saját életét, ha termékeny talajra esik. Erre
azért képes, mert az élet csiráját hordozza magában, és ez
maga az elérhetetlen tökéletesség, amit csak az Isten tudott
megteremteni! Csak akkor, amikor jön egy hatalmas árvíz,
vagy pusztító földrengés, látja az ember a természet
hatalmas fölényét, akkor eszmél rá, hogy ő csupán egy
kicsi porszem a világmindenségben, és minden, amit
évekig, évtizedekig, sokszor évszázadokig alkotott, egy
szemvillanás alatt elpusztulhat. Ám sokszor még a minket
körülvevő romok sem ébresztik fel bennünk az alázatot.
Nem mondunk köszönetet a kenyérért, az esőért, a
napsütésért, mert ez számunkra természetes, ez nekünk
automatikusan jár. Igaz, hogy Istentől ígéretet kaptunk
arra, hogy amíg a világ létezik, addig vetés és aratás is lesz.
Minden évben olyan időjárásunk van, hogy a gabona meg
tud érni, és az emberek le tudják aratni munkájuk
gyümölcsét. De a kenyérért már elfelejtjük kifejezni a
hálánkat.
Talán nincs is olyan ember, aki a saját életében
legalább egyszer ne tapasztalta volna Isten jelenlétét a
mindennapjaiban is, akár a büntetését egy súlyos vétek
elkövetése után, akár a segítségét, amikor bajba kerülve
azt tiszta szívből kérte.
Egy gyönyörű napsütéses napon a lelkész
nagyapám a battyándi templomtéren, egy árnyékot adó
hatalmas vadgesztenyefa alatt üldögélt a padon és

153
olvasott. Én pedig akkor értem haza Muraszombatból, egy
csomó kottával, amiket azon nyomban le akartam játszani,
mert ezek az éppen ügyeletes, legnépszerűbb slágerek
voltak akkor. Mivel a nekem ajándékozott zongora már
Szombathelyen volt, bementem a templomba, és az
orgonán kezdtem őket játszani. Zengett a templombelső az
oda nem illő dallamoktól. Szegény nagyapám hamarosan
bejött a templomba, és felszólt nekem a kórusra, hogy
hagyjam abba, mert ez nem méltó a 200 éves evangélikus
templomunkhoz. Aztán kiment. De én nagyapám
figyelmeztetése ellenére sem hagytam abba, és ekkor egy
döbbenetes dolog történt. Egy fülsiketítő csattanás
hallatszott. Az orgona kottaállványát megvilágító erős
lámpa fénye, amely teljesen elvakított, azonnal kialudt, a
hatalmas templom egy pillanat alatt teljes sötétségbe
borult, az orgona villanymotorja leállt. Az ijedtségtől
dermedt mozdulatlanságomban hamarosan ráeszméltem
arra, hogy az orgonába becsapott a villám, és nemcsak a
motorjában, hanem magában a hangszerben is, külsőleg is
látható károkat okozott. Szó szerint, a derült égből csapott
le a villám, mert amikor magamhoz tértem a nagy
ijedtségtől, egy zsebkendőnyi felhőt sem láttam az
égbolton. Még mindig ragyogóan sütött a nap, nagyapám
is kint olvasott a padon ülve. Ez Isten büntetése volt, -
mondta, mert semmibe vettem az ő parancsolatait. Hetekig
orgonaszó nélkül kellett tartania az Istentiszteleteket, és
szegénynek Grazba kellett elmennie, mert csak ott talált
olyan mestereket, akik az orgonát meg tudták javítani.
Az orgona jelentette számomra fiatal koromban az
egyetlen kézzel fogható kapcsot Magyarország és
Jugoszlávia között. Mindig hevesen kezdett el dobogni a
szívem, amikor megláttam rajta a feliratot Országh Sándor

154
és fia Budapest 1861. Nehezen tudtam elképzelni, hogy
egy ilyen távol fekvő ország mestere, ahogyan akkor
Magyarország a képzeletemben élt, eljött Jugoszláviába
orgonát építeni. Ha néha, nagy ritkán az iskolában
előkerült Magyarország neve, akkor azt rögtön követte a
rám irányuló mutogatás, azzal a megjegyzéssel, hogy a te
apád volt a mi ellenségünk, ő szállta meg katonáival
Battyándot, és az édesanyád képes volt hozzámenni
feleségül. Mindenki teljesen rendjén találta azt, hogy őt
emiatt a háború végén kiutasították Jugoszláviából. Ez
nekem kisgyermek koromban is már nagyon fájt, de
elfogadtam, hogy ennek így kell lennie, mert másképpen
nem lehet, pedig akkor még nem ismertem ezt az ókori
sírfeliratot.
Amikor a háború végét követő néhány év múlva
nagyapámat, a magyarokkal ápolt baráti kapcsolatai miatt
letartóztatták, én egyedül maradtam a házvezetőnővel és
nagyapám szolgálatában álló alkalmazottakkal.
Emlékszem rá, hogy a nagybátyám ez után hamarosan
eljött Battyándra, és azt mondta, hogy azonnal szedjük le
a könyvespolcokról a magyar könyveket, és vigyük fel a
padlásra, egy rejtekhelyre, mert házkutatásokat fognak
tartani. Én is vittem fel egy könyvet, mégpedig Petőfi
Sándor verseskötetét. Akkor hallottam először ennek a
nagy költőnek a nevét, és nagyon megörültem, amikor sok
évvel ezután már itt Magyarországon újra találkoztam a
nevével, és régi ismerősként üdvözöltem gondolataimban.
Nagyapám nagyon szerethette, mert a soproni teológiai
tanulmányai során a kevéske ösztöndíjából vette meg ezt
a könyvet, majd, amikor a teológiai tanulmányait
befejezte, és Lipcsében kiegészítő tanulmányokat
folytatott, Petőfi verseit német nyelven is megvásárolta.

155
Szlovéniában sajnos ezt a nagy költőt nemcsak az
átlagember nem ismeri, de a magasabb képzettséggel
rendelkezők sem, ugyanúgy, mint ahogyan
Magyarországon sem ismerik a szlovén irodalom
gyöngyszemeit. Most már két versét ismerhetik, mert
lefordítottam szlovénra a XIX. század költői és a
Szeptember végén című verseket.
A magyar könyvek megmenekültek, de
nagyapámról semmi hír sem érkezett a börtönből. Én
mindvégig hittem, hogy Isten megsegít, és akkor már
nemcsak a Szombathelyen élő édesanyámért, az orosz
hadifogságban lévő édesapámért, hanem a börtönben lévő
nagyapámért is minden nap bementem a templomba
imádkozni. Még akkor is hittem, hogy Isten megsegít,
amikor Amerikából egy oda kivándorolt híve egy kivágott
újságcikket küldött, amelyben az állt, hogy a battyándi
lelkészt megölték, és október 26-án el is temették. Nem
tudtam elképzelni, hogy nagyapám már nem él. Akkor
éjjel volt egy borzalmas álmom. Valahol messze
megtaláltam nagyapám darabokra szaggatott testét, amit a
karjaimban vittem haza.
Másnap délelőtt, amikor éppen a fürdőkádban
üldögéltem, hazaérkezett.
A szinte már reménytelennek látszó helyzetben se
adjuk fel a reményt, bármilyen halvány is már a fénye. Ha
a hitünket megtartjuk, a remény gyengén derengő fénye
ismét lángra lobbanhat. De ne feledjük, hogy a megsegítés
nem parancsszóra érkezik. Hányszor kérünk a Jóistentől
valamit, és ő mégsem teljesíti, akkor sem, amikor már a
kilátástalanság miatt az összeroppanás határára érkezünk.
Hányszor mérte ránk éppen ilyenkor a legnagyobb
csapást. Ha az Úrtól tanult imára gondolunk, akkor jusson

156
eszünkbe, hogy a következőt kértük: „Bocsásd meg a mi
vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk
vétkezőknek.” Először tehát önmagunkat kell
megvizsgálnunk, megbocsátottunk-e mindenkinek, aki
ellenünk vétkezett. Először nekünk kell jót tennünk
másokkal, csak akkor remélhetjük mi is, hogy nekünk
megbocsátanak, és a kérésünk a Jóistennél meghallgatásra
talál.

157
AMIKOR A VÉGTELEN ÜRESSÉG
VÉGTELENNÉ VÁLIK
Még mindig érzem, ahogy megsimogatja a
kezemet. Különösen karácsony táján hajlamos az ember
arra, hogy régi emlékeket elevenítsen meg az életéből.
Már több mint negyed évszázada veszítettem el
édesanyámat. Emberi számítás szerint természetes, hogy a
gyermekek temetik szüleiket, bár ez néha sajnálatos
módon fordítva van. Azt mondják, hogy az még
fájdalmasabb. Amikor édesanyámat elveszítettem, sokáig
még naponta jártam ki a temetőbe a sírjához. Egyszer,
amikor ott sírdogáltam, megkérdeztem a szomszéd sírnál
álló idősebb asszonyt, aki nemcsak az édesanyját, hanem
a fiát is már elveszítette, hogy melyik volt fájdalmasabb.
-A fájdalom olyan hatalmas, - felelte, hogy túl van
azon a határon, amelyik fölött az ember még érzékelni
tudja a különbséget.
Amikor édesanyám kórházban volt, minden
délután ültem az ágya szélén, és ott készültem a másnapi
óráimra. Egyszer megkérdezte tőlem, miért nem megyek
haza a kényelmes otthonunkba. Ő még egészen picike
volt, amikor elveszítette az édesanyját, így ő nem ülhetett
mellette, amikor beteg volt. Pedig ez mindenkinek jár
legalább egyszer az életében. Hát ezért vagyok én most itt
melletted, - válaszoltam neki. De nemcsak ezért. Az én
otthonom ott volt, ahol ő volt, hiszen sokáig nélkülöznöm
kellett. Már majdnem felnőtt voltam, amikor
megismerhettem, és soha nem tudtam betelni a
szeretetével. Amikor ott ültem az ágya szélén, olykor
megsimogatta a kezemet, az a drága, sokat szenvedett,
dolgos kéz. Olyan kevés időt tölthettünk együtt! És ezért a

158
rövid együttlétért is milyen drága árat fizettem! Elhagytam
érte a hazámat, a szerelmemet, akit az életemnél is jobban
szerettem.
Halála után egy héttel történt valami szokatlan,
valami megfejthetetlen. Késő este, mint minden nap,
kimentem az előszobába, hogy bekapcsoljam a riasztót.
Az üvegajtó mögött ott állt édesanyám a
szőrmekucsmájában és a fekete télikabátjában. Lehet,
hogy ez csupán a fantázia játéka volt, amit irgalomból
szőtt a képzelet. Kinyitottam az ajtót, magamhoz öleltem,
és kérleltem, hogy most már soha többé ne hagyjon el. Ő
pedig ellökött magától, és
azt felelte, hogy hagyjam őt
elmenni. Abban a
pillanatban el is tűnt. Azon
az éjszakán nem tudtam
aludni. Még kétszer
kimentem az előszobába,
abban a reményben, hátha
megint meglátom az
üvegajtó mögött. De nem
láttam ott soha többé.
Másnap, amikor ott
álltam a sírja fölött, odajött
hozzám két ismeretlen nő.
Apácák voltak.
Édesanyám, Luthar – Kühár
Megkérdezték tőlem, miért Marija Magdalena
sírok. Elmondtam nekik a
velem történteket. Azt felelték, hogy ez az alvilági erők
gonosz játéka.

159
 Még ma is minden este, amikor kimegyek
bekapcsolni a riasztót, odanézek az üvegajtóra, és
remélem, hogy meglátom az édesanyámat.

160
ELSŐ UTAZÁSOM AZ ADRIÁRA
I. rész

Dr. Juhász János, köztiszteletben álló nyelvész

professzorunk az előadásain nem egyszer hangsúlyozta,
hogy két különböző nyelvben nem létezik egyetlen olyan
szó sem, amelyiknek a jelentése egy másik nyelvben száz
százalékban azonos lenne. Ebben már akkor is
kételkedtem, és azóta is egyfolytában kétségbe vonom
ennek a kijelentésnek a helyességét. Azonban igazat adok
neki abban az esetben, ha a szó teljes konkordanciájára
gondolt, például a vele képezhető szóösszetételekre, vagy
a vele alkotott kifejezésekre. Mondjuk a magyar „asztal”
főnév megfelel a német „der Tisch”-nek. Eddig látszólag
azonos a két szó. Az „asztalt bont” kifejezés német
megfelelőjében azonban már nem a „Tisch” szó szerepel,
hanem annak a középkori eredetű „die Tafel” elnevezése,
azaz „die Tafel aufheben”. A „den Tisch aufheben” is
létezik, csak egész mást jelent, mégpedig fizikai erő kell
hozzá, míg a másik kifejezés ezt a fizikai erőt nem
feltételezi. Annak a magyarázata, hogy a „der Tisch” és a
„die Tafel” miben különbözik, nem célom, elvégre az
utazásról akarok írni. A nyelvészkedést azonban nem
tudtam mellőzni, nemcsak azért, mert szakmai ártalom,
hanem azért sem, mert nemcsak két különböző nyelvben
takar látszatra azonos jelentésű szó különböző fogalmakat,
hanem egy nyelven belül is nagyon sokszor
jelentésváltozást tapasztalhatunk az idő múlásával.
Most aztán már tényleg a témánál vagyunk,
mégpedig az utazás kérdésénél. Ma az utazás maga nem
játszik döntő szerepet, hiszen szinte alig utazunk, ma csak
megérkezünk valahova. Felszállunk a gépre, nem egészen
161
két óra múlva leszállunk Moszkvában, vagy egy óra múlva
Brüsszelben. Mire megettük a kaját, megittuk a kávét, már
meg is érkeztünk. Ha vonattal mennénk, az már más lenne,
bár a régi két éjszaka helyett ma Budapestről indulva már
csak egy éjszakát kell a hálókocsiban eltölteni.
Ljubljanából az Adria partjára másfél óra alatt leérünk az
autópályán. Hatvanöt évvel ezelőtt, 1956-ban, amikor
először voltam a tengerparton, ez az utazás hat órán át
tartott. Autópálya még nem volt, csak az életveszélyes
hajtűkanyarokkal, kőomlásos sziklafalakkal tarkított régi
szerpentin. Az volt ám az utazás! Tele élményekkel, tele
izgalmakkal. Talán maga a sikeres utazás, az útközben
látott és átélt érdekességekkel együtt felülmúlta még a
parton eltöltött két-három hetet is. A kalandos út miatt
ennél rövidebb időre nem is volt érdemes odautazni. Egész
nyaralásunkat, mint ahogy egy sötét felhő a ragyogó
napsütést, beárnyékolták a ránk váró visszautazás
feltételezett izgalmai. De még régebbi időket is
felidézhetünk. Nagyapám mesélte, hogy amikor az ő
édesanyja súlyosan megbetegedett, az orvos azt javasolta,
hogy utazzanak le egy-két hónapra az Adriára, mert a
tiszta, sós levegő csodát tehet. Megfogadták az orvos
tanácsát, és elindultak a hosszú útra, hiszen akkor, a 19.
század legvége felé már mindenki nagy csodálatára
közlekedett egy közvetlen vonat Budapestről Fiuméba,
mai nevén Rijekába. Az számukra természetes volt, hagy
a kocsisuk elvitte őket Szentbíborról a 80 km-re fekvő
Nagykanizsára, ahol felszállhattak erre a csodavonatra,
amellyel átszállás nélkül meg lehetett tenni ezt a hosszú
utat. Míg Nagykanizsára értek, kétszer szálltak meg
útközben. Az első éjszakát Alsólendván, a
Koronaszállóban töltötték, a másodikat valahol Zala

162
megyében. Amikor egy ilyen kalandos út után az ember
végre megérkezett, szinte el se tudta hinni, hogy végre-
valahára ott van, az áhított, a sokszor megálmodott
tengerparton. Mára ez a varázs megszűnt, az ember
gyakorlatilag nem utazik, csak megérkezik. Ljubljanai
rokonaim a leghidegebb néhány téli hetet kivéve, minden
hétvégét a tengerparton töltik. Az egyik vett is ott egy
lakást, hogy szűnjön meg a függőségi viszonya a
szállodákkal. Az én szememben a tengerparti varázs már
néhány évtizede szertefoszlott, ugyanúgy, mint ahogy
elszáll az érdeklődés egy csinos nő iránt is, amikor tálcán
kínálgatja bájait.

2. rész

Nagybátyám egy percen belül mért, halállal

kapcsolatos gondolatainak a sokasága egyre csökkent.
Ahogy javult az állapota, annak mértékében jött vissza az
életkedve is. Az ugrásszerű változás akkor állt be, amikor
egyszer csak ráeszmélt, hogy tulajdonképpen lekerülhetett
a közeljövőben halálraítéltek listájáról, hiszen már jó
néhány évvel túlélte dr. Lavrics fél évre prognosztizált
túlélési esélyeit. Egyszer, amikor Muraszombatból
hazaérkezett, azt kérdezte tőlem, mit szólnék hozzá, ha

163
elmennénk egy kis horvát-szlovén körútra. A háború tíz
éve véget ért, mindnyájan életben vagyunk, és ez milyen
jó, tulajdonképpen még meg sem ünnepeltük. Én nem igen
érzékeltem a háborús és az akkori viszonyok közötti
különbséget, hiszen a háború alatt születtem, de az azt
követő borzalmakra már annál inkább emlékeztem. 1955-
56-ban ennek már se híre se hamva nem volt, bár a
magyarországi események következtében az egész ország
félt az újabb háborúkitörésről. A mi falunkba is
megérkeztek a szerb tankok, és felszántották a nemrég
aszfaltozott utakat. Innen tovább már nem mehettek, mert
valami nemzetközi egyezmény tiltotta, hogy a határt
harminc kilométeren belül megközelítsék nehéz
fegyverekkel. Így hát nálunk állomásoztak. Nekünk,
akkori gyerekeknek egy meglepetést is szereztek, mert
vasárnap összeszedték a faluban a gyerekeket, és elvitték
őket egy kis tank-kirándulásra. Az én örömöm azonban
nem sokáig szárnyalt, mert az otthoniak csírájában
elfojtották az igyekezetemet. Az életünk akkoriban már
egyre jobb volt. Nem vitték el az állatokat, a búzát, nem
tartóztatták le az embereket a vasúton azért, mert magyarul
beszéltek, azért, ha angol rádiót hallgattak, átmehettünk
Ausztriába is, miután 1955-ben kivonultak onnan az
oroszok. De az első évben ott igen nagy volt a szegénység.
Nagyapám Ausztriában élő testvérének és a lelkész
férjének lényegében mindent mi hordtunk Jugoszláviából.
Ők egy, Amerika felfedezése előtt épült, magán
tulajdonban lévő várban béreltek egy sokszobás lakást,
pontosabban az egyház bérelte azt számukra. Annak a
földszintjén volt egy nagy áruház, de áru szinte semmi.
Egy év múlva azonban már roskadoztak a polcok a sokféle
portékától, akkor már mi is vásároltunk ott sok mindent,

164
déligyümölcsöt, iparcikkeket, borjúhúst. Azt a nagyapám
nagyon szerette, de nálunk Jugoszláviában nem lehetett
kapni, mert a kórházak ellátására is alig volt elegendő a
készlet, és ők élveztek elsőbbséget.
Nagyon örültem nagybátyám ötletének, de kettőnk
sorsa nem a saját kezünkben volt. A kérdés nem is volt
olyan egyszerű. Ezt mindketten tudtuk, hiszen sokat
konspiráltunk, jól megértettük egymást, segítettünk
egymásnak életbevágóan fontos dolgokban, mint amilyen
ez az utazás is volt. Meg kellett győzni nagyapámat az
ötlet nagyszerűségéről, mert a kivitelezhetősége az ő
zsebében volt. Hozzá nem lehetett csak úgy bemenni az
irodába bratyizni, mert dolgozott, és zavartuk volna.
Ahhoz már komoly indok kellett, hogy szóba álljon
velünk. Ilyen volt például, a hogy mondják ezt németül...,
vagy hogy van egyik vagy másik latin közmondás. És a
pénzkérés is olyan dolog volt, amiért nagyapám komolyan
vett bennünket, hiszen már akkor is minden kézzel fogható
dolgot pénzért lehetett kapni. Semmilyen ésszerű
kívánságunkat nem tagadta meg, de mindig elhangzott a
kérdés, hogy feltétlenül szükségünk van-e a szóban forgó
dologra. Mondjuk a nagybátyám elég nehezen tudta
megmagyarázni, hogy miért van a piára és a cigire
feltétlenül szüksége, de azért mindig megoldotta
valahogy. Az utazás ötlete nyerő volt. Hamarosan útra is
keltünk mindhárman, nagyapám, Gusztika, és én, hogy
lássak valamit széphazámból, mielőtt végleg elhagyom, és
átköltözöm Magyarországra.
Az esti vonattal indultunk útnak, és az első úti
célunk Zágráb volt, a páratlanul szép horvát főváros. A
vonaton akkori szokásom szerint egészen addig aludtam,
míg Zidani Most – nál, egy fontos vasúti csomópontnál le

165
nem kellett szállnunk, mert a vonat Ljubljana felé ment
tovább. Emlékszem, nagyon sokáig, talán órákig is
várnunk kellett a csatlakozásra. Akkoriban ez megszokott
dolog volt, amire az ilyen nagy vasúti csomópontok fel is
voltak készülve, hiszen a restiben gyakorlatilag a nap
bármely szakában lehetett étkezni. Másnap estefelé
megérkeztünk a meseszép fővárosba, Zágrábba.
Csodálatos volt ez a fényárban úszó nagyváros, aminek a
fényeit felerősítette a szakadó eső, és ettől az egész város
csillogott-villogott. Ilyent én addig még nem láttam. A
szakadó eső miatt taxival mentünk a szállodába, valami
óriási méretű amerikai limuzinnal. Ez is egyedülálló
élmény volt számomra akkoriban, hiszen addig még csak
ilyen háború utáni fekete dobozautókban utaztam. De az
expo akkoriban Zágrábban a világ legnagyobb iparágait
odavonzotta egy hathatós árubemutatóra, így az autóipart
is. Akkor még nem volt internet, csak ilyen módon
ismerhette meg a világ a legújabb termékeket. Nemrég
interneten felelevenítettem egykori élményeimet egy
zágrábi kolléganővel, Xéniával, akivel 49 évvel ezelőtt
ismerkedtünk meg egy németországi tanulmányúton, és
aki most meghívott magához egy kis emlékidézésre…Még
gondolkodom rajta. Azt mondta, hogy ezek az expók már
nem a régiek. Érthető, hiszen a világ változik, az ember
csak bekapcsolja az internetet, és megismerheti a
kínálatot, anélkül, hogy egy lépést is meg kelljen ezért
tennie. Megkérdeztem tőle, megvan-e még a régi Palace
hotel. Ott szálltunk meg. Már akkor is elég drága volt, de
a taxis azt mondta, hogy az expo miatt nem igen van hely
a szállodákban, de konkrétan tudja, hogy a Palace-ban van
még egy szabad szoba. Akkor elegánsnak tűnt, bár ma
biztosan nem sok csillagot kapna az akkori állapotában,

166
hiszen nem tartozott saját fürdőszoba a szobákhoz. A
fürdés igen komplikált volt. Egy kis túlzással
mondhatnám, hogy előjegyzés alapján. Szóval az úgy
ment, hogy az ember megkereste az emeleten lévő
fürdőszobát, ahol mindig volt egy takarítónő, akinek a
feladata volt a fürdőszoba rendbetétele. Ő megmondta,
hogy mondjuk 20 perc múlva szabad lesz. Minden vendég
után nagytakarítást végzett, mindent átmosott,
fertőtlenített, aztán be lehetett menni. A fürdőben volt egy
bojler, amiben a vizet fatüzeléssel melegítették. Akkor
lehetett bemenni, amikor a takarítónő megtöltötte a kádat
vízzel. Azért nem mondanék igazat, ha azt mondanám,
hogy ez nekem nem tetszett. Tetszett bizony, hiszen más
erre vonatkozó élményem addig nem is volt. Húsz-
harminc évvel később tolmácskodásaim során már olyan
fürdőszobával ismerkedtem, szintén Horvátországban,
egy amerikaiak által épített és üzemeltetett szállodában,
ahol computerrel állíthattuk be a víz hőmérsékletét, és ha
elvettem a kezemet a csaptól, megállt a víz… De mire
rájöttem, hogy csak ráolvasással lehet vizet fakasztani,
bizony eltelt egy aprócska idő…Angolul sajnos nem
tudtam. Emlékszem a szálloda éttermére is. Évekkel
később, amikor Szombathelyen először voltam a Sabaria
Nagyszálló éttermében, az az érzésem támadt, mintha itt
már jártam volna előző életemben. Olyan volt, mintha a
Palacban lettem volna. Hiába is erőltetem azonban az
agyamat, a vásári kiállítási tárgyakra nem emlékszem.
Egyáltalán semmire, minden elszállt. De az nagyon
tetszett, ahogyan itt az emberek beszéltek – horvátul.
Gyönyörű nyelv, tele magánhangzókkal. Olyan a
fonetikája, mint az olaszé. Még mindig rabja vagyok a
szépségének, de nem beszélem jól. A horvát kolléganőm

167
szerint kiválóan, de ő ezt csupán udvariasságból állítja,
hogy ne vegye el a kedvemet a nyelv tanulásától.
Nyelvtanárként azonban tisztában vagyok vele, hova
soroljam a tudásomat. Maximum egy középfokú
nyelvvizsgán állnám meg a helyemet. Ha az ember a
nyelvet használja, egyszer csak ráérez annak a belső
törvényszerűségeire, és ugrásszerűen egyre javul a tudása.
Visszatérve a világkiállításra. A legnagyobb
attrakció a magyar Ikarus 55 volt. Mindenkit lenyűgözött
a szépsége, fel lehetett szállni, meg lehetett csodálni a
belső kialakítását is. A magyarok itt nagy üzletet köthettek
a világgal, mert igen rugalmasak voltak a bemutatóval is.
A potenciális vásárlókat próbálták meggyőzni arról, hogy
ezek a jugoszláv szerpentineken is kitűnően megállják a
helyüket. Óriási kedvezménnyel hirdették az utazásokat a
horvát tengerpartra. Több ilyen járatot is indítottak
naponta. Gyorsan elhoztuk a Palaceból a holminkat, és
máris utasként üdvözöltek bennünket egy Ikarus
„fedélzeten”. Egészen elöl kaptunk helyet, két dupla
üléssel egymással szemben, és egy kis asztalkával. Ilyent
nemcsak mi nem láttunk addig még soha, de mások sem.
Mindenki csak ámult a busz szépségén, a vörös bársony
üléshuzatokon…Egy olasz férfi osztozott velünk a
négyszemélyes asztalkás utasfülkén. Érdekes volt
hallgatni a beszélgetést, mert nagyapám latinul, a
nagybátyám franciául, ő pedig olaszul próbálkoztak
megérteni egymást, és amint érzékeltem, sikerült is. Ott
tanultam meg az első olasz kifejezést, amikor ez a férfi azt
mondta az enyéimnek, hogy „molto intelligente”. Hogy
kire gondolt, miért mondta, azt én már nem tudom
kideríteni. Csak az biztos, hogy nem rám vonatkozott,

168
mert én meg se szólaltam, csak élveztem ezt a nagyszerű
utazást, amely nem volt kalandoktól mentes.

3. rész

Már az elejétől fogva az újszülötteknek írom az

első utazásomat az Adriára, csakis nekik, mert nekik
minden szakállas viccet újralakkozhatunk, ők mégis úgy
fognak csodálkozni a mi múltszázad közepe táji
körülményeinken, mint a mai hetvenen túliak a
multitaskingon. Áthidalhatatlanok ezek a többgenerációs
szakadékok, hiába próbálgatjuk mindkét részről a
magyarázgatást, mindkettő garantáltan kísérleti
stádiumban marad, vagy ha úgy tetszik, röptében megáll.
Egy újszülött egy utazás hallatán egy felső kategóriás
BMW-re asszociál, amelyikben a minimum négy plusz
kétsávos, sokmilliárdos beruházással létesült autópályán
hasítja a levegőt, és egy órán belül már valamelyik
tengerparti kocsmában csillapíthatja kínzó éhségét a

169
horvát konyha legújabb specialitásaival - a hamburgerrel
és a pizzával, és öblögetheti kiszáradt torkát a finom
dalmát vörösborokkal. Mi anno még csomagoltunk valami
úti elemózsiát, de ma ez nem szokás. A mi múlt századi
agyunk is leragadt a makadám, magas hegyeken
szerpentinező keskeny nyomsávú utakon, amelyeken az
említett Ikarus 55-el megtettünk néhány száz métert egy
irányba, aztán szinte a saját tengelye körül megfordulva,
pár méterrel feljebb már jöttünk is visszafelé, éppen
ellenkező irányban, mint ahogyan eddig mentünk.
Egészen addig cikk-cakkoztunk, amíg fel nem értünk a
hegy legmagasabb pontjára. Onnan aztán ugyanez a másik
oldalon lefelé a hegyről, amíg le nem értünk a tenger
szintjére. Hogy ne legyen annyira álmosító az utazás, az
egyik oldalon a sziklafalban gyönyörködhettünk, a másik
oldalon a feneketlen szakadékban. Az utasok
megnyugtatására egyre sűrűsödtek a kőomlásra
figyelmeztető táblák, és jelzések, hogy saját
felelősségünkre nyugodtan mehetünk tovább. Szembejövő
forgalom? Az is volt. Néhány kalandéhes személyautóval
találkoztunk, amelyik a tengerparti nyaralásról vitte haza
a pihenésben megfáradt családtagokat. Ilyenkor az út
keskenységére való tekintettel a sofőrök szeme már jó
messziről a potenciális szembejövő gépkocsikat fürkészte.
A sziklafaloldali szokott ilyenkor maximum k.b. száz
métert visszatolatni valamilyen kiszélesedőbb
útszakaszig, hogy a másik, a szakadékoldali véletlenül ne
csússzon be a mélységbe. Úgy látszik, ez a manőver nem
sikerült mindenkinek, mert, ha lenéztünk a mélybe, ott
mindenféle típusú Zastavákat, Renaultokat, Fiátokat
láttunk, amint örök álmukat alusszák.

170
 Bonyodalommentesnek látszott az utazásunk,
mígnem egyszer csak egészen váratlanul jött velünk
szembe egy ugyanolyan Ikarus 55, mint amilyenen mi is
utaztunk, csak kékben. Ezeket a buszokat nem magyar
sofőrök vezették, hanem jugoszlávok, akik olyan
könnyedén tekeregtették ezeket a hatalmas járműveket a
szűk utakon, mint ahogyan ezt a megboldogult budapesti
vidámpark hullámvasútja is tudta. Tanúja voltam a
hosszas tanácskozásnak, hogy most mi legyen. Ott állt
egymással szemben a két csodajárgány, a két Ikarus 55,
egy kék, és egy piros, teljesen reményvesztett helyzetben,
ellenkező irányokba tartva. Szemmértékkel mérve nem
fértek el egymás mellett, csak egymással szemben vagy
libasorban. Már minden utas leszállt, én is, és egyenként
is, és együtt is, egyhangúan megállapítottuk, hogy itt
megoldás nincs, tolatni pedig nem volt hova, mert a
szerpentinnek éppen egy kritikus helyén találkoztunk,
ahogy ez már ilyenkor lenni szokott. Felsőbb utasításra,
akiket két sofőr és két kísérő rendőr képezett, mindenkinek
fel kellett szállnia a buszokra, mert ők eldöntötték, hogy a
két busz elfér egymás mellett. Valóban elfért, másképpen
most nem írhatnám ezeket a sorokat. Amikor két irányító
azt mondta az éppen volánnál ülő sofőrnek, hogy k.b. két
centit még mehet jobbra, azaz kifelé, a szakadék felé, a
buszon kitört a pánik. Néhány férfi felugrott, le akart
szállni a buszból. Halálfélelem uralkodott rajtuk. Az egyik
rendőr rájuk fogta a fegyvert, és ordította, ha azonnal nem
mennek vissza a buszra, akkor lelövi őket. Szóval
komolyodott a helyzet. Az egyik fiatal férfi elkezdett sírni,
azt kiabálta, hogy neki családja van…Nem is csoda, hogy
a Winnetou sorozat minden filmjét itt forgatták, olyan vad
ez a táj.

171
 A manőver happy enddel végződött. Valaki ott fent
vigyázott ránk. Mehettünk tovább.

4. rész

Miután szerencsésen átvészeltük ezt a kalandos

kerülést, mindenki megkönnyebbülten fellélegezhetett,
hiszen 3 órán belül nem volt várható újabb szembejövő
busz, mert Zágrábból is nagyjából három óránként
indítottak útnak járatokat a tengerre, de azokat is csak a
világkiállítás idején. A tengerre régebben főleg vonattal
utaztak az emberek, ami akkoriban legalább akkora
élményt nyújtott, mintha ma a sanghaji maglev vasúttal
utazhatnánk. A 21. század vándora csak nehezen tudja
elképzelni, hogy néhány évtizeddel ezelőtt az emberek
nem töltötték a szabadságukat kötelezően
Horvátországban, és a legtöbben úgy haltak meg, hogy a
tengerről is csak másodkézből hallottak. A jómódú
emberek 1873-tól már vonattal utazhattak Budapestről
Fiuméba és Abbáziába. Sokáig a vonat volt az egyetlen
csodajármű, amivel az akkori fiatalok el nem múló
élményeket szerezhettek magunknak.
Nem sokáig örülhettünk a zökkenőmentes
autóbuszozásnak, mert egyszer csak megállt a busz, és a

172
sofőr bejelentette, hogy legalább egy órát nem mozdulunk
egy tapodtat sem, mert túlmelegszik a motor, és akkor
tolhatjuk a buszt hegynek felfelé. Most azonban
megengedték, hogy leszálljunk. Kissé furcsa tengeri
betegség uralkodott el mindnyájunkon a hosszú
zötykölődés utáni váratlan megállásnál. Visszagondolva
az akkori utazásra, azért is igen veszélyes volt, mert a
hajtűkanyarokat kivéve, a sofőr igen gyorsan hajtott a
szerpentineken. Valaki szóvá is tette, hogy biztonságosabb
lenne kicsit lassabban menni, de az ötlet nem volt befutó,
mert a vezető szerint gyorsabb tempónál nem ráz annyira
a busz. Ezt sokan helyeselték is, de mi lett volna akkor, ha
egy kanyart nem sikerült volna bekormányozni? Azt
hiszem, a próbálkozás kimenetele nem lett volna
kétesélyes. A hajtűkanyarokat a busz soha nem tudta
kapásból bevenni, néha kétszer is tolatnia kellett. Ilyenkor
mindig leszállt a kísérő, és jobbra, balra integetve
vészjeleket adott le a sofőrnek. Ez már senkit nem tudott
felizgatni, tényleg kisügy volt, és az iménti megpróbáltatás
után az idegeink megállták a helyüket a türelmi
próbatételen is. Igen, állták egy darabig, aztán feladták.
Amikor nagyapám, akitől már kisgyerekkoromban
megtanultam a „türelem rózsát terem” ismert magyar
közmondást, már másodszor vette elő mellényzsebéből a
hosszú aranylánccal biztosított dupla fedélű 18 karátos
aranyóráját, hogy ellenőrizze, mennyi idő múlt el a nagy
bejelentés óta, éreztem, hogy a „rózsák” már igen
aktuálisak lennének. Ma az emberek imádnak várakozni.
Ez a legkedvesebb elfoglaltságuk. Az első perc ötödik
másodperce táján már rántják is elő a zsebükből az okos
telefonokat, mint John Wayne, a westernfilmek hőse a
Coltot, és innentől kezdve aztán az idő elkezd tempósan

173
múlni. Akár elismerjük, akár nem, ez a 21. század
legnagyobb unaloműző vívmánya.
A türelemvesztés úgy látszik kiült az arcunkra,
mert a sofőr is észlelte. Gyors észjárásának köszönhetően
támadt egy értelmes ötlete. Bár így utólag visszagondolva,
nem valószínű, hogy a saját agyában fogant meg. Mi
utasok menjünk gyalog tovább, mondta, mert egyelőre
még világos van, és itt olyan szép a táj, hogy azt
mindenkinek érdemes megnézni. Addigra pedig már
biztosan besötétedik, mire rendbe jön a busz, és éppen a
csodálatos hegycsúcs látványáról maradnánk le.
Nagybátyám a buszon maradt, hiszen fél tüdővel nehezen
vett levegőt még nyugalmi állapotban is. Hála Istennek, az
egész úton rikácsoló, tűsarkú cipős olasz nők is a buszon
maradtak. Valóban leírhatatlanul szép volt a táj. Olyan
volt ez a hatalmas kopár sziklahegyekkel tarkított, 165 km
hosszú magas hegyvonulat, mint egy évszázadok óta
üresen álló, elnéptelenedett, egykor magas épületek
alkotta város, aminek a helyén már csak az épületeinek a
tűzfala meredezett magasan az ég felé. Fenséges volt,
félelmetes, mesébe illő. Ez a hegység ugyanolyan
látványosan választja el egymástól a kontinentális és a
mediterrán éghajlatot, mint amilyen éles határ húzódik a
Balti–tenger és az Északi-tenger találkozásánál.
Mindkettő a természet megmagyarázhatatlan csodái közé
tartozik. A hegynek a szárazföldi oldalán teljesen
érintetlen az Isten teremtette természet, az általa
évszázadokon át alkotott karsztvidéki szobrokkal és
obeliszkekkel, amelyek a leghíresebb szobrászok
alkotásaival is versenyre kelhetnének. A leírások szerint
némely sziklaalakzat eléri a 15 méter magasságot és a több
mint 4 méter szélességet. Érdekes, hogy ezek a természet

174
játéka által alkotott obeliszkek idővel ledőlnek, de a
természet, a gazdag képzelőerejének köszönhetően,
hamarosan pótolja őket egy másikkal. Amint felértünk a
közel 1800 méter magas hegy csúcsára, és a másik oldalon
elkezdünk lefelé ereszkedni a hegyről, közelítve a tenger
szintjéhez, ismét csodálatos, de merőben más látkép tárul
elénk, ahol egyre több, és egyre zöldebb legelők tarkítják
a velebiti kopár sziklás hegyvonulatot. Itt olyan
ellentéteket rajzolt a természet, amelyek számtalan költőt
és írót halhatatlan remekművek megírására ösztönöztek.
Igaza volt a sofőrnek, ezt látni kellett, hiszen ez az
egyedülálló szépség kitörölhetetlen helyet biztosít
magának a felejthetetlen szépségek képzeletbeli tablóján,
amelyik életünk során számtalanszor újra és újra életre
kelti ifjúi lelkünk csodákra szomjazó hangulatát.
Lassan esti szürkületbe burkolózott a meseszép
karszti táj, és közeledett a hosszú sötét éjszaka. Az út
hátralévő része nem sok élménnyel gazdagított bennünket,
mert az autóbusz motorjának monoton zúgása egy kis
időre álomba ringatta az utasok nagy részét. Szinte
sajnáltuk, hogy ilyen gyorsan megérkeztünk Portorozsba,
a rózsák kikötőjébe, ahol azonnal felszálltunk egy másik
buszra, amelyik elvitt bennünket Piránba, ahol szállodai
szobát foglaltunk magunknak. Oda eredetileg vízibusszal
akartunk menni, de lekéstük az utolsó járatot, amiről
később kiderült, hogy szerencsére. A buszon
megismerkedtünk egy kedves egyetemista lánnyal,
Anicával, aki nyáron szezonmunkásként pincérkedett, és
ugyanabba a szállodába igyekezett, mint mi. Menjünk
csak vele, mondta, majd ő mutatja nekünk az utat.
Gyönyörű sétányon fogunk menni, egészen a szállodáig,
közvetlenül a tenger partján. Azonban gyanús lett

175
számára, hogy egyre több ismerőssel találkozik, mígnem
egy kollégája, aki szintén visszafelé jött, azt mondta, hogy
forduljunk csak vissza mi is, mert már az egész sétányt egy
méter magasan tengervíz borítja. Csak azok mentek
ellenkező irányba, akik siettek a kikötőbe, hogy mentsék
az ott horgonyzó csónakjukat, vagy a jachtjukat. A kislány
megnyugtatott bennünket, hogy ő ismeri a hegyen át
vezető utat a szállodához, csak menjünk szépen utána.
Pillanatokon belül hatalmas zivatar kerekedett, csapkodott
körülöttünk a villám, megvilágítva az utat, hogy ne essünk
hasra az ott heverő kövekben. Megállás nélkül dörgött az
ég, és szakadt az eső. Úgy emlékszem, nagyon féltem.
Egyszer csak megláttunk egy kivilágított épületet a hegy
oldalában. Az lesz a mi szállodánk, mondta Anica.
Megérkeztünk. Nem tudhattuk,
mennyit fog még emelkedni a tenger
vize, nem tudhattuk, nem kell-e
onnan menekülnünk az éj leple alatt.
Anica szolgálatba állt, mert ott egész
éjszaka üzemelnie kellett a
konyhának, bármikor lehetett meleg
ételt rendelni. Emlékszem, hogy
nekem pasztasutát hozott vacsorára,
ami akkor lett az egyik kedvenc ételem. A tengerszínt még
mindig folyamatosan emelkedett, áthágva a természeti
törvényeket, mely szerint már régen apálynak kellett volna
a dagályt felváltania. De nem váltotta. Öntörvényű. Anica
jött a hírrel, hogy csónakok mentése közben két ember
életét vesztette, és nagy az általános riadalom a kikötőben.
Reggelre már épületmagasságú hullámok emelkedtek az
egész látóhatárt betöltő tengeren. Állítólag a legöregebb
emberek se emlékeztek ekkora hullámzásra. Reggelizés

176
közben azt néztük, hogyan mentik a zongorát, amelyik
már derékig vízben állt a szálloda előtti terasz
táncparkettjén. Közös döntés után kijelentkeztünk a
szállodából. A recepcióban láttuk, hogy egy éppen akkor
érkező német házaspárt egy hatalmas virágcsokorral
fogadtak. Anica elmondta, hogy a németeket mindig így
fogadják, mert ők hozzák a kemény valutát, amire az
országnak nagy szüksége van. De hozzátette, hogy este
nem tanácsos kimenniük a tengerpart elhagyatottabb
részére, mert előfordulhat, hogy a virágcsokor még el sem
hervadt a szobájukban, de már összeverik őket a túlbuzgó
öntudatosok, pedig nem valószínű, hogy az ő parancsukra
vonultak be a németek 1941. április 6-án Jugoszláviába.

177
 5. befejező rész

Sajnos az időjárás mellé ezen a napon sem szegődött a

szerencse, nem volt alkalmas a fürdőzésre, mert a bóra
továbbra is erős rohamokkal ostromolta a partot.
Átmenetileg azonban javulni látszott az idő, ezért, hogy a
tengert valamennyire közvetlen közelről is élvezhessük,
még besétáltunk gyorsan mi is a mélyen a tengerbenyúló
mólóra. Nem tudtam, miért van kb. 20 méterenként
kapuval ellátva. De ez is hamarosan kiderült. Egyelőre
hihetetlennek tűnt ez a békebeli nyugalom a tegnap esti
ítéletidő után. Ám a természet kiszámíthatatlan. Gyorsan
meg tud változni. Hatalmas ereje tiszteletet parancsol.
Mint később kiderült, ez a nyugalom is csupán a két vihar
közötti átmenetet töltötte ki. Eljutottunk a móló végébe.
Élvezetes volt végigsétálni rajta a tenger „kellős közepén”,
egyre messzebb a parttól. Ahogy távolodtunk tőle, egyre
inkább úgy éreztem, mintha a nyílt tengeren lennénk egy
hajón, teljes biztonságban, mert a móló mindkét oldalát
korlát védte. Miközben álltam és csodáltam a hatalmas
víztömeget, észrevettem, hogy rám spriccelt a víz, és egyre
nagyobb hullámok kezdték nyaldosni a mólót.
Különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam ennek,
elvégre nem cukorból vagyunk, nem ázunk el, - gondoltam
magamban. Nagyapám indítványára mégis
visszafordultunk, és elindultunk szép lassan visszafelé, a
part felé. Kis idő múlva már jó néhány férfi szaladgált a
mólón, kiáltozva, hogy siessünk a partra, már szinte
tuszkoltak is bennünket kifelé. Siessünk, siessünk,
hallatszott mindenfelé, aztán már mindenki menekült,
egymást taposva. Mögöttünk azonnal le is zárták egymás
után a mólón lévő kapukat, mert többé senkit nem

178
engedtek befelé. Mire kiértünk, már csurom vizesek
lettünk, és láttuk, hogy az egész móló víz alatt van.
Beleborzongtunk a látványba, és abba, hogy mi lett volna,
ha egy-két perccel később érünk ki. Sikerült megint
gazdagodnunk egy szokatlan élménnyel. Pirántól fájó
szívvel búcsút vettünk, és elindultunk a buszmegálló felé,
hogy felszálljunk arra a járatra, amelyik a következő úti
célunk felé vitt bennünket, mégpedig Portorozsba, a
szlovén tengerpart talán legszebb üdülőhelyére. Hajóval
lett volna ennek az útnak igazi varázsa, de a különleges
időjárási viszonyok miatt egyetlen partközeli járatot sem
indítottak. A közút, amelyik összekötötte egymással a két
üdülőhelyet, majdnem teljes hosszában követte a
tengerpartot, közvetlenül a víz közelében húzódott. A
látvány lenyűgöző volt, teljesen pótolta a hajózás
elmaradása miatt keletkezett hiányérzetünket. Ez az út is
bővelkedett izgalmakkal, mert az autóbuszt a part melletti
szakaszokon egyre sűrűbben öblögették a tenger kicsapó
hullámai. Lassan az út egyes szakaszai is víz alatt voltak
már. Az autóbusz egyik oldalába hatalmas hullámok
csapódtak, a másik oldalán pedig folyt le az ablakon a
tengervíz. Olyan érzésünk volt, mintha víz alatt
haladnánk. Nem tudtuk, mennyit bír ki a busz, sokan attól
féltek, hogy egy erős hullám egyszerűen lemossa az
úttestről a tengerbe. Menekülési út nem volt a láthatáron,
mert a másik oldalon többnyire sziklafalak emelkedtek,
amelyeken acélhálók védték a több köbméternyi, úttest
fölé meredező sziklákat a leeséstől. Ezt a néhány
kilométeres utat félelem közepette tettük meg. Vajon az
acélhuzalok megtartják az óriási köveket, kérdezgették
egymástól a látványhoz nem szokott elkényeztetett,
mimózalelkű turisták. Amikor úgy látszott, hogy kiértünk

179
a veszélyzónából, megelőzött bennünket egy Ficso. Ez
volt az olasz Fiat 600 beceneve. Ezt a kisautót a múlt
század hatvanas éveitől kezdve Zastava 500-as, 600-as és
700-as márkajelzéssel Jugoszláviában is elkezdték
gyártani, mégpedig a szerbiai Kragujevac nevezetű
városban. 1970-ben, amikor a Nagy Lajos Gimnáziumban
tanítottam Szombathelyen, és éppen az orosz érettségi
dolgozatokat javítottam, váratlan látogató érkezett hozzám
ebből a gyárból, egy gyönyörű fehér Mercin, aki próbált
meggyőzni, hogy pont énrám lenne ott szükség
tolmácsként, mert tudok néhány nyelvet. Azonnal
csomagoljak, és megyünk.... Csírájában elfojtottam benne
minden igyekezetét, és javítottam tovább a dolgozatokat.
A szóban forgó kisautó vezetője, amelyik a buszunk elé
kanyarodott, eszeveszetten integetett, hogy álljunk meg.
Megálltunk. Közvetlenül mögöttünk, mondja, leszakadt az
úttestre egy hatalmas szikla, amely mindkét oldalról
elzárta a forgalmat. Csak az ő kis autója tudott átjutni.
Sajnálom, hogy nem mentem a többiekkel megnézni ezt a
hatalmas követ, de féltem újra a sziklafal alá menni. Úgy
látszik, az acélháló mégsem bizonyult eléggé erősnek.
Hamarosan indultunk is tovább. Egyszer csak megint
megállt a busz, már másodszor ezen a pár kilométeres
szakaszon. Két fiatalember intette le. Győzködték a
vezetőt, hogy vegye őket fel. Nem lehet, mondja, mert
foglalt minden ülőhely, és a szabályzat szigorúan tiltja,
hogy álló utasokat szállítsanak. Ők természetesen
megfizetik a jegyet, - mondták, már nagyon fáradtak, nem
tudnak tovább gyalogolni… Szó sem lehet róla, szigorúan
tilos, felelte megalkuvást nem tűrő hangon a sofőr. Itt a
közelben van egy jó kocsma, mondták neki, ahol a híres
dalmát Plavac nevű vörösbort mérik, és őt is szeretettel

180
meghívnák egy Plavaccal öblögetett halvacsorára. Hajde,
ukrcajte se*, mondta nekik. (*horvátból fordításban:
„Rajta, a fedélzetre!”). Pár perc múlva megérkeztünk a
kocsmához. A sofőr bejelentette, hogy fél óra múlva már
indulunk is tovább, addig pihennie kell a busznak. Egyre
többen szálltak le, jöttek, mentek, föl, le, ki, be, egy
csapásra jó lett a hangulat. Egy óra múlva már folytattuk
is az utunkat, dalmát népdalokat énekelve, egy nagy baráti
társaságba összeverődve. A sofőrt ketten felrakták az
ülésére, mert a Plavac megfojtotta az egyensúlyérzékét.
Dalolva, jókedvűen megérkeztünk Portorozsba. Egyelőre
itt ért véget a kalandos utazásunk. Még néhány szép
napsütéses napot eltöltöttünk a most már megnyugodott
tengerparton, minden délben és este pasztasutát ettem,
nagyapám és Gusztika pedig halat. Kerül, amibe kerül,
visszafelé már vonattal mentünk.

181
KARÁCSONYI TALÁLKOZÁS
1945. július kilencedikén egy murántúli faluból
kiutasítottak egy tanárnőt, akinek csupán az volt a bűne,
hogy a férje magyar. El kellett hagynia idős édesapját, két
és fél éves kislányát és két testvérét, egyszóval azokat,
akiket talán az életénél is jobban szeretett.
1948-at írtunk. A falu élete visszatért a megszokott
kerékvágásba, a háború okozta sebei lassan kezdtek
begyógyulni. A háború befejezése után visszacsatolták
Jugoszláviához, aminek az emberek ugyanúgy örültek,
mint 1941-ben annak, hogy Murántúl 22 év után ismét
Magyarországhoz tartozik. Mély nyomokat hagyott
ugyanis az ottani lakosságban a magyar csendőrök
kegyetlenkedése, főleg azokkal szemben, akik
megszöktek a magyar hadseregből, mert nem tetszett
nekik a keleti hadjárat. Alig volt olyan család, amelyiket a
háború kegyetlensége teljesen elkerült volna.
A kis Charlotte a lelkész nagyapjánál nevelkedett,
aki igyekezett pótolni szülei minden szeretetét, aki óvta a
kislányt minden bajtól, szépre és jóra tanította. Legjobban
nagypapája irodájában szeretett üldögélni, és nézni,
ahogyan dolgozik, vagy hosszabb sétákat tenni vele
esténként a templomtéren, amelyet egy monumentális
betonkerítés határolt el az utcától és a falu többi részétől.
A kis Charlotte minden nap bement a templomba, hogy
imádkozzék édesanyjáért és édesapjáért, akit
Oroszországba hurcoltak el hadifogságba. Néha megkérte
a nagypapáját, jöjjön be ő is a templomba, mondjon el ő is
egy imát, mert az biztosan jobban meghallgattatik, mint az
övé. És egyszer úgy is tűnt, hogy nem volt hiába a sok ima.

182
 Közeledett a karácsony. A kis Charlotte
legnagyobb vágya az volt, hogy láthassa anyukáját.
Hamarosan jött az üzenet Magyarországról, hogy
december huszonharmadikán utazzon el nagyapjával
Hodosra, a határra, hogy legalább a sorompónál
találkozhassanak édesanyjával. Mária az elmúlt két évben
kétszer átszökött a határon, bár akkor sem ment könnyen
a dolog, de szerencsére sikerült minden baj nélkül átjutnia.
Ebben az évben azonban az édesapja szigorúan megtiltotta
neki, hogy illegálisan átlépje a határt, mert annak őrzését
már annyira megerősítették, hogy egy szökés az életébe
kerülhetne.
A nagypapa öröme azonban nem volt felhőtlen.
Eljátszott a gondolattal, nem lenne-e jobb, ha elengedné a
kislányt az édesanyjával Magyarországra, elvégre a
gyermek helye az édesanyjánál van. Fájó szívvel hozta
meg a döntést, mert ez azt jelentené, hogy egyedül marad.
Nem a szó fizikai értelmében marad egyedül, mert sok
lakója volt akkoriban a lelkészlaknak. Ott lakott Ilus
kisasszony, a Magyarországról származó szakácsnő, aki a
házvezetőnői teendőket látta el, nagyon finomakat tudott
főzni, és nagyon szerette a kis Charlottot, úgy, mintha a
saját gyermeke lenne. Ott lakott Fánika, egy idősebb
cselédlány, aki a konyhában segített, ezen kívül a takarítás
és a mosás volt a feladata. A ház lakója volt Tinika is, aki
az udvari és a kerti munkákat végezte, és két lovász
Francsek, és Frici. Ők fogtak be a kocsiba, télen pedig a
szánba, amikor vinni kellett a tisztelendő urat temetésekre.
Gyakran hazalátogatott a tisztelendő úr fiatalabbik fia is,
aki a háború után Muraszombatban vezető pozíciót töltött
be. Az idősebbik akkor már nős volt, és nem lakott otthon.
Gyakran jöttek vendégek is, főleg egyházi személyek, akik

183
szívesen töltöttek el néhány napot vagy hetet a kényelmes
lelkészlakban.
A munkáján kívül egyetlen öröme a kis unokája
volt, aki bearanyozta élete alkonyát. De most mégis úgy
döntött, hogy elengedi, ha a kicsi lányka anyukájával
szeretne maradni. Arra nem is mert gondolni, milyen sivár
lesz majd az élete nélküle, hiszen ő mindig ott csicsergett
körülötte.
- Iluska, készülődjenek lassan, az esti vonattal indulunk
Hodosra. Ott alszunk, és reggel nyolckor kimegyünk a
határra. Csöpi fog bennünket elkísérni, jól ismeri a járást,
hiszen naponta csempészi át az embereket és az árut a
határon.
- Tisztelendő úr nem fél?
- Mindnyájan Isten kezében vagyunk. Úgy döntöttem,
hogy a kis Charlottot elengedem, ha anyukájával akar
maradni. Hagyom elmenni szegényt.
- De tisztelendő úr, én nem tudok nélküle élni, hiszen
tudja, hogy úgy szeretem, mintha a saját gyermekem
volna. Könyörgöm, ne tegye ezt velem. Ne vegye el tőlem
őt is. Hiszen én minden hozzátartozómat Magyarországon
hagytam, amikor idejöttem önhöz. Nincs saját
gyermekem, és nem mehetek el, mert a feleségének a
halálos ágyán megígértem, hogy gondoskodom önről,
amíg Isten ezt megengedi nekem.
- Higgye el, így lesz a legjobb.
Szárnyalt a pici Charlott boldogsága, mert
hamarosan találkozhat anyukájával, és mert vonattal
utazhat, aminek legalább annyira örült, mint az előtte álló
találkozásnak. A vonat volt a kapocs a nagyvilággal,
érkezése tulajdonképpen a falu időszámítási alapját is
képezte. Vacsoraidő általában az esti vonat beérkezésekor

184
volt, az ebédidő a délutáni vonat érkezésével esett egybe.
A vonat beérkezése az állomásra sok falubelit
kicsalogatott az utcára, vagy legalábbis az ablakhoz, hogy
saját szemével győződhessen meg arról, ki van abban a
szerencsés helyzetben, hogy vonaton utazhatott. A falu
állomása mosolygós, önfeledt, boldog találkozások
színhelye volt, de őrizte fájdalmas búcsúzások emlékét is,
hiszen akkoriban nem lehetett tudni, hogy találkoznak-e
még valaha egymással azok, akik most vonatra szállnak,
vagy csupán a ragyogó napsütés által megcsillantott
könnyeik ragyogása marad meg emlékezetükben.
A háború befejezése után a vonat érkezése már
csak egyik irányból volt érdekes, mégpedig Muraszombat
felől, azaz az ország belseje felől. A vendég is onnan
érkezhetett, mert a vonat a határon többé nem mehetett át,
így a másik irányban Hodos volt a végállomás.
A kis család nagy várakozással érkezett meg
Hodosra a nagy nap előestéjén. Reggel Csöpi igen rossz
hangulatban hívta őket reggelizni. Azzal kezdte, hogy a
tisztelendő úrnak semmiképpen nem ajánlatos kimennie a
határra, mert ott ma nagy ellenőrzések lesznek. Csak a
házvezetőnő jöjjön ki a kislánnyal. Amikor kiértek a
faluból, és közeledtek a határhoz, Csöpi azt mondta, hogy
álljanak meg egy kicsit, ő azonnal jön, csak megnézi, mi
újság.
- Engem itt minden nap látnak, mert itt szolgál a
vőlegényem. Megmondom nekik, hogy maguk itt vannak,
és szeretnének találkozni a kislány édesanyjával.
Hamarosan jött is vissza. „Nagyon rosszkor
jöttünk, mert itt van a határőrparancsnok, és csak öt percet
engedélyeztek, addig majd valamivel lekötik a főnök

185
figyelmét, és talán nem vesz észre minket. Menjünk
gyorsan.
- Anyuka hol van?
- Ott a másik sorompónál, látod?
- Olyan messze van, menjünk egy kicsit közelebb.
- Nem lehet, de integessél neki, és küldjél neki egy puszit.
- Nem látom az arcát.
És már jön is Csöpi, azonnal mennünk kell vissza, mondta.
- De még nem is láttam az anyukámat, ellenkezett sírva a
kislány.
- Charlotte, bújjál át a sorompó alatt, és fussál, fussál,
amilyen gyorsan csak tudsz, oda az anyukádhoz, mondta a
házvezetőnő.
Charlotte először tétovázott egy kicsit, majd átbújt
a sorompó alatt és megiramodott anyukája karjai felé.
- Fussál picim, gyorsabban, kiáltotta az édesanyja. Erre
felfigyeltek a katonák, és elfogták, nem engedték tovább,
pedig már csak pár lépés választotta el édesanyja
ölelésétől.
- Ezt meg hogy képzelik, tűnjenek el innen,
mindnyájunkat bajba akarnak sodorni? Menjenek el
azonnal, vagy mindhármukat letartóztatjuk, ordították.
- Iluska, menjünk, ezek nem tréfálnak. Gyorsan be a
lövészárokba, mert valamelyik vadállat még lepuffant
bennünket. Ekkor a levegőbe lőttek, hogy megijesszenek
bennünket. Hajtsa le a fejét Iluska, és siessünk, nagyon
veszélyes a helyzet.
Soha nem fogom megérteni, hogy létezhetnek a
világon olyan emberek, akik képesek elválasztani a
gyermeket az édesanyától, hiszen Isten a gyermeknek apát
és anyát rendelt, a szülőknek pedig gyermeket. De hány

186
családot választottak el erőszakkal ezekben az években
határokkal, kitelepítésekkel, behívó parancsokkal.
Másnap, szenteste, vendégek érkeztek a
lelkészlakba. Két lelkész jött el néhány napra a feleségével
téli pihenőre. A Jézuska már meghozta a karácsonyfát és
az ajándékokat. Charlottot vacsora után lefektették aludni,
a felnőttek pedig a kandalló lobogó tűzének kellemes
melegében beszélgettek. Egyszer csak valaki erősen
megkopogtatja a külső bejárati ajtót. Mindenki
összerezzent. Hát ez meg ki lehet? Éjfélkor nem igen
szoktak vendégek érkezni. Vágni lehetett a csendet,
mindenki megdermedt az ijedségtől. Aztán megint
kopogtak, még erősebben, de most az ablakon.
- Oltsuk le a villanyt!
Ilus elindult az ablakhoz, és óvatosan kinézett. A
tekintetek lélegzet-visszafojtón rászegeződnek.
- Uram Isten, tisztelendő úr, jöjjön gyorsan, Mária van itt.
- Mi lesz, ha elfogják? Azonnal agyonlövik a partizánok.
- Csak pár percre jöttem, megölelem a kis angyalkámat, és
már megyek is vissza. Az erdőben vár rám egy szekér.
Még virradat előtt, őrségváltáskor vissza kell szöknöm a
határon Magyarországra.
Nagy pelyhekben elkezdett hullani a hó, mely
hamarosan befedte fehér takaróval a mérhetetlen sok
fájdalmat és a tengernyi könnyel áztatott földet.

187
AZ ELRABOLT KISLÁNY
2021. február

Gyönyörű tavaszi reggelre ébredt az álmos kis

határmenti falu. Már hétágra sütött a nap, amikor Andrea
felhúzta a redőnyt, hogy szokása szerint az ablakon
kinézegetve fogyassza el a reggeli kávéját. Meglepődött
ezen a langyos februári reggelen, amelyik már a tavaszi
reggeleket idézte. - Nem is volt tél az idén, - gondolta
magában. Mennyire megváltozott az időjárás! Éppen a
napokban nézegette a közösségi oldalán a három évvel
ezelőtt posztolt képeit. Akkor ezen a napon nagy hóesés
volt, igazi hóvihar söpört végig a vidéken. Az emberek
lapátolták a házak előtt a havat, a szél építette a
hóbuckákat, a hókotrógépek libasorban tisztították a határ
felé vezető utat. Akkor még igazi telünk volt. Most pedig
a kertekben már több helyen sárgállott a kankalin,
hamarosan elkezd virágozni a rododendron és a magnólia
is. Az ékes torkú madarak jól ismert dallamai kora
reggeltől betöltötték a levegőt.
Andrea a férjével a teleket a kis egyszobás városi
lakásukban töltötte, mert ott nem kell fűteni. A déli
fekvésű üvegfalú szobájuk előtt lévő üvegfüggönyös
loggia napsütéskor annyira felmelegszik, hogy a magas
hőmérséklet már több higanyszálas hőmérőt felrobbantott,
amelyekkel mérték a hőmérsékletet, és ottfelejtették. A
szobában is 30 fok fölé kúszott ilyenkor a hőmérséklet. A
radiátorokat egyszer sem kellett bekapcsolni, mert a
lakásuk fölött haladnak a vezetékek, amelyek a melegvizet
szállítják át a szomszédos épületbe. Azok akkor is
felmelegítik a lakást, amikor a nap nem süt. Ezt a telet

188
azonban a falusi házukban töltötték. Márciusban, amikor
egyik napról a másikra berobbant az életükbe a
világjárvány, attól tartva, hogy bevezetik a
lakhelyelhagyási tilalmat, úgy döntöttek, hogy a kertes
házban töltik ezeket a válságos időket, és nem zárkóznak
be a kis lakásukba.
A családi ház tágas szobáiban Andrea jobban is
érezte magát, ám ennek a luxusnak ára volt. Sokat kellett
fűteni, és lényegesen többet takarítani. De a változatosság
az eddig megszokott életviteléhez képest szintén nem volt
elhanyagolandó. Ezt a kellemes, langyos napot ma nem
akarta a házban tölteni, hanem egy kicsit tesz - vesz a
kertben, gondolta, majd kiviszi a nyugágyat a teraszra, és
olvas, míg a férje hazajön az Opel gyárból, ahol
művezetőként dolgozott.
Andrea benézett Lili szobájába, hátha a kislány már
felébredt, és akkor megfőzi neki a teát. De a pici lány még
az igazak álmát aludta. Nem csoda, hiszen este sokáig fent
volt, mert Andreával mindenféle érdekes játékot
játszottak. Amióta a kislány náluk van, élet költözött a
magányos házukba. Andrea tanította sakkozni is, ami
nagyon lekötötte a kicsi lány figyelmét. Legjobban az a
kártyajáték tetszett neki, amit Andrea talált ki. A kártyák
egyik oldalára kis képeket ragasztott, a másik oldala pedig
üres volt. Egy-egy lapot húztak. Részletesen el kellett
mesélni a képen látható eseményt, leírni a tárgyat,
személyt, állatot, minkét nyelven, szlovénul is, és
magyarul is. Ez a játék voltaképp igen komoly tanulás
volt. Ennek köszönhetően Lili már egészen jól megtanult
társalogni magyarul.
Amíg Lili aludt, Andrea gyorsan elővette a
fagyasztóból a pörköltet, bekészítette a rizst a sütőbe, és

189
elkészítette a vegyes salátát, úgy, ahogyan azt Lili szerette.
A paprikát, a hagymát, és a paradicsomot felaprította,
végül rárakott egy kis fokhagymát is. Aztán elkészítette az
öntetet mézből, almaecetből, olíva olajból, és a tetejére
még egy kanál tökmagolajat is öntött. Amikor ezzel
végzett, kivitte a nyugágyakat a teraszra.
- Jó reggelt, Andrea, - köszöntött rá a postás. Hoztam
magának egy tértivevényes levelet. Legyen szíves, írja alá.
- Egy idézés a rendőrségtől?
Andrea elsápadt, a szíve elkezdett hevesen
kalapálni, a keze pedig úgy reszketett, hogy alig tudta
aláírni a nevét. Ettől féltem, ettől rettegtem, - mondta a
postásnak. Amitől az ember nagyon fél, az előbb utóbb
bekövetkezik. Igazat mondtak az öregek.
- Mit követett el Andrea? – kérdezte csodálkozva a postás.
Tudok esetleg valamiben segíteni?
Andrea feltépte a borítékot. Idézés
bűnügyben,…márciusban köteles megjelenni a
rendőrkapitányságon…Amennyiben haladéktalanul
visszaviszi a gyereket, ezt enyhítő körülménynek fogják
tekinteni, továbbá a büntetlen előéletét…..
- Börtönbe fognak zárni, meglátja, - mondta a postásnak.
- Mégis mi történt? Mit követett el? – érdeklődött a
kézbesítő.

2020. november

Az ősz lassan kihátrált az életükből, átadta a helyét

az egyre hidegebbé váló napoknak. A tél már egyre
gyakrabban kopogott be az ajtón, a hajnali hideg
jégvirágokat rajzolt az ablakokra, a természetnek ezeket a
csodálatos, nagy műértéssel készített rövid életű

190
alkotásait. Egy kis cinege peckesen benézett a
konyhaablakon, mintha kérdőre akarná vonni az embert,
hol késik már az a napraforgómag. Kisidő múlva átadta a
helyét a pindurka vörösbegynek, akit Andrea csak
Bözsikének hívott. Ez olyan kis aranyos név, annyira illik
rá. - Neki is biztosan korog már a begyecskéje az éhségtől,
- sajnálta meg Andrea a kis madarat abban a pillanatban.
Azzal a pöttöm szelíd fekete szemével úgy tud nézni, hogy
az ember mindjárt megérti, hogy abban a pillanatban nem
lehet fontosabb teendője, mintsem tüstént megtölteni az
etetőt valamilyen téli csemegével. Ezek a kis barátaink
igazi antibiotikumok a bezártság okozta depresszió ellen,
hiszen nyomban eltüntetik a levertség minden nyomát.
Andrea döbbenten hallgatta a vészjósló híreket a
rádióban, amelyekből arról értesült, hogy valószínűleg
újra be fogják zárni az Opel gyárat, és lezárják a határokat
is. Azért az az egyhetes, áprilisi leállás nem is volt olyan
rossz, - gondolta magában. Ha nem a járvány
súlyosbodása miatt lett volna mindez, még örült is volna
neki. Milyen jó volt, hogy reggel a férjével szép nyugodtan
együtt megreggelizhettek, és közben beszélgettek a régi
időkről, azokról a felejthetetlen napokról, hetekről, amikor
a szerelem teljesen betöltötte az életüket. A tanulást is
milyen jól megszervezték! Igyekeztek minél előbb
megtanulni a másnapi leckét, hogy aztán gondtalanul, kéz
a kézben hosszú sétákat tehessenek a holdfényes estéken,
vagy kerékpárra pattanva kisebb kirándulásokat a
környéken, elmenjenek az ország legnyugatibb városába,
vagy a Hársas tóhoz, amelyik a magyar – szlovén - osztrák
hármashatár közvetlen közelében fekszik, vagy
felkeressék azokat a jól ismert helyeket valamelyik
hangulatos őrségi erdőben, ahonnan egész kosár

191
vargányával szoktak hazatérni. Ez alatt a kényszerleállás
alatt néhányszor a templomba is elmentek, az ország
harmadik legnagyobb barokk templomába, abba a
templomba, ahol húsz évvel ezelőtt örök hűséget esküdtek
egymásnak.
Andrea kényszerpihenőn volt. A kis határon túli
vendéglőbe, ahova naponta járt ki dolgozni, március óta
egyszer sem hívták. Ott a konyhán dolgozott, főzött,
bevásárolt, takarított, minden olyan munkát elvégzett,
amire éppen szükség volt. Nyáron néhány napra ugyan
kinyitott a vendéglő, de őt mégsem hívták, mert kicsi volt
a forgalom. A munkát a családtagok maguk is el tudták
végezni. Amikor Andrea nagy ritkán arra járt, és beugrott
hozzájuk egy-egy kávéra, a tulajdonos adott neki egy kis
zsebpénzt, hogy azzal húzza ki valahogyan addig, amíg
ismét megindul a régi élet. Sokszor unalmas volt egyedül
a faluban, a szomszédok egyre jobban elzárkóztak
egymástól, ritkultak a traccspartik is, míg aztán teljesen
meg is szűntek. Az őszi munkák befejeztével, amikor már
kevesebb teendő akadt a szabadban, az idősebbek más
munkát találtak maguknak. A férfiak számára ilyenkor jött
el a karbantartás ideje, a gépek rendbetétele, hogy amikor
eljön a tavasz, ismét készen álljanak a munkára. A nők is
behúzódtak a házakba, ahol mindenféle elfoglaltságot
találtak maguknak. Kötögettek az unokáknak szvettereket,
főztek, sütöttek, rendet raktak a szekrényekben, vagy
egyszerűen csak tévét néztek. De a fiatalok, ők nem tudtak
nyugodtan otthon maradni, mert a fiatal vér pezsgése, az
élet értelmének a keresése, a vágy az ismeretlen
felfedezésére néha olyan hevesen tört rájuk, hogy minden
tudatos fegyelemmel és akarattal együtt sem tudták ellene
sikeresen felvenni a harcot.

192
 Andreát a szokatlan magányában olykor hatalmába
kerítették nyomasztó gondolatok. Bement a kislánya
szobájába, amelyben a halála óta minden úgy maradt, mint
ahogyan életében volt. Ám aki ide belépett, az mégis
érezte, hogy ebben a szobában nem lakik senki. A
gyerekszoba üres volt és személytelen. De miért? Mi lehet
ennek a magyarázata? Talán a lélek az, vagy az ember
aurája, amely betölti a szobát, amelyben tartózkodni
szokott? Talán az az energiamező hiányzik itt, ami
körbeveszi az emberi testet, mint ahogyan a mágneses
mező körbeveszi a mágnest, és átadja hatását a fémeknek,
amelyeket a fémek még egy darabig megőriznek? Egy idő
után ez a mágneses hatás megszűnik, ugyanúgy, mint
annak az embernek az aurája is, aki már hosszabb ideje
nincs közöttünk. Andrea leült Amália ágya mellett lévő
karosszékre, amelyiken ülve mesélni szokott a kis
angyalkájának, aki pár perc múlva már becsukta a tágra
nyitott szemét, hogy angyali nyugalommal álomba
merüljön. Andrea kissé elbódult. Egyszer csak meglátta a
távolban a kislányát, amint viharos széllel szemben,
kinyújtott karjaival próbál közeledni hozzá. Andrea
megiramodott feléje, de a lábai valamiért nem
engedelmeskedtek neki, mintha egy láthatatlan erő
visszahúzta volna. Mi volt ez? Egy álom csupán, vagy
maga a valóság? Már olyan közel volt a kislánya, csak ki
kellett volna nyújtania a kezét….Hallotta is, amint
kiáltotta feléje, - úgy-e anyu, soha többé nem hagysz el!

Andrea, az éppen átélt élményeitől még kissé

bódultan, kihozta a garázsból a kocsit. Nem volt kedve
főzni, inkább vesz odaát hajdinakásás hurkát, - határozta
el sebtében, hiszen ilyenkor van ott a disznóvágások ideje.

193
Aki egyszer megkóstolta a murántúli hajdinakásás hurkát,
az biztosan máskor is el fog oda menni a gyomra után.
Várható volt, hogy napokon belül a járvány miatt lezárják
a határokat, és ha most nem megy át, akkor egész télen
nem lesz hurkájuk.
Váratlanul hazaérkezett a férje. Az egyik
dolgozójuk belázasodott, és rosszul lett, mondta. A
gyorsteszt kimutatta a vírust. A PCR eredményre még
várni kell.
- Akkor most karanténban kell lenned? – kérdezte Andrea.
- Végül is igen.
- De most azért még velem jössz, jó? Átmegyünk
Murántúlra. Nem kell kiszállnod a kocsiból. De a maszkot
azért tedd fel, kérlek. Sose lehet tudni. Mikor lesz már
végre vége ennek a borzalomnak?
- Attól tartok, hogy még sokáig nem. Ez egy biológiai
háború. Ezt már nem tagadja senki. Kifejlesztettek egy
olyan vírust, amelyik állandóan tökéletesebb mutációkat
produkál.
- Nem lehet ellene védekezni?
- Ezt csak a Jóisten tudja. Minden ország kormánya
megpróbál ellene védekezni. Folyik a harc, mint a
harctéren. A vírus támad, mi védekezünk, aztán átalakul,
megpróbálunk más, fejlettebb vakcinákkal védekezni,
egészen addig, míg az országok gazdasági tartalékai
teljesen kimerülnek. Elképzelhető, hogy majd egyszer
létrehoznak valamilyen gyógyszert, amin már dolgoznak
is, de azt valószínűleg csak a leggazdagabbak fogják tudni
megvásárolni.
- Én ezt egyszerűen nem akarom elhinni. Ez a pandémia
ugyanúgy le fog csengeni, mint a korábbiak, a kolera, a
pestis, a spanyolnátha….

194
- Legyen neked igazad. Ám azok nem mesterséges vírusok
voltak. Ezeket nem ismeri senki.
- Kinek állhat érdekében, hogy az emberiséget elpusztítsa?
- A világ leggazdagabb embereinek.
- Bill Gatesre gondolsz, akit a Windows operációs
rendszer létrehozása tett gazdaggá?
- Ő csak az egyik, aztán ott van még Mark Zuckerberg, és
még több mint húsz másik, mérhetetlenül gazdag
dollármilliárdos. Ezek mind eredményesen pályázhatnak a
világ leggazdagabb emberének a címére. Ők egymás ellen
harcolnak, és közben az emberek milliói, sőt milliárdjai
fognak ebbe a harcba belehalni.
- Hogyhogy eddig nem harcoltak?
- Harcoltak eddig is, csak mások voltak a körülmények.
Régen a harctereken harcoltak emberek milliói egymás
ellen. Majd mindkét világháború után egy egészen más
világrend jött létre. Ez törvényszerű. Úgy gondolom, most
is egy világháború folyik. Azonban ez a harc most más.
Egészen más. A huszonvalahány leggazdagabb ember
kezében annyi pénz van, akkora vagyon, mint amennyi a
közel 4 milliárd legszegényebb földlakó összvagyona.
Nekik emberekre már nem lesz szükségük, mert a robotok
fogják átvenni az emberek munkáját. Először a futószalag
mellett dolgozó betanított munkások munkáját végzik
majd robotok, majd azok lassan átveszik az ember minden
tevékenységét.
- Az lehet, szívem, hogy ez majd valamikor egy elképzelt
jövőben így lesz, de belátható időn belül biztosan nem.
- Tévedsz szívem. Azt nem tudhatjuk, mikor kerül sor a
hatalomért folytatott végső harcra, de azt tudhatjuk, hogy
a harc már megkezdődött. A robottechnika már itt van.
Már régóta életünk részét képezi. A robotok először az

195
emberek segítői lesznek, aztán társai. Idővel az emberek
irányítása, programozása nélkül is elvégeznek minden
feladatot, míg végül teljesen átveszik a hatalmat az ember
fölött.
- És akkor mi lesz a sokmillió munkanélkülivé váló
emberrel, akiknek nem lesz bevétele, nem lesz
megélhetése?
- Hát éppen ez az, ami megoldásra vár. Lehet, hogy éppen
a vírus bevetésével akarják ezt a kérdést véglegesen
megoldani. A robottechnika, a mesterséges intelligencia
már itt van, már a háztartásokban is. Sok német, svájci…
cég először Kínába telepítette át a termelőegységeit, mert
ott olcsó a munkaerő, és ezért konkurenciaképes árukkal
tud megjelenni a piacokon. A robotokkal végzett
munkával még olcsóbb termékeket tud előállítani, hiszen
nekik nem kell fizetést adni, ők nem sztrájkolnak, nem
betegszenek meg. Ezért az ő áraikkal senki sem fog tudni
versenyre kelni.
- Ez szörnyű. De ha jól meggondolom, tényleg nem
elképzelhetetlen. A 3 D-s nyomtatókkal már házakat is
nyomtatnak, sőt egész lakóparkokat. Az okos telefonok
több száz kilométer távolságból kommunikálnak a
lakásokban lévő központi vezérlőegységekkel, amelyek
irányítják a fűtést, leeresztik a redőnyöket, bekapcsolják a
háztartási gépeket. A kórházakban kísérletképpen már
robotok ápolják a betegeket. Az emberek milliói pedig az
utcára kerülnek. Miből fognak élni? Munka nélkül éhen
halnak.
- Erre a kérdésre ma még nem találták meg a választ. Félő,
hogy a ránk szabadított vírus, és annak a
megállíthatatlannak látszó mutáció láncolata ezzel
összefügg.

196
 Amint átértek a határon, a falu táblája előtt, egy kis
mozgó batyut láttak meg az út szélén.
- Mi lehet ez? Csak nem megint kiskutyákat raktak ki a
lelketlen gazdák? – mondta Andrea a férjének. Megállt, és
odasietett a mozgó batyu felé. Egy kis gyermek volt, egy
vézna kicsi szutykos gyermek. Amint a gyermek
észrevette Andreát, megszólalt a gyenge kis
madárhangján, - anyukám, édes anyukám, mindig tudtam,
hogy visszajössz. Átölelte Andrea lábát. Andrea
meglepődött, felvette a gyereket, és magához szorította.
Érezte, hogy tűzforró a homloka.
- Te beteg vagy kicsim, miért nem vagy otthon az
ágyacskádban? - kérdezte a gyerektől.
- Mert tudtam, hogy eljössz értem, - mondta. Mindig veled
szeretnék maradni. Úgy-e soha többé nem hagysz el?
A kicsi gyermek arcocskája csak úgy lángolt a láztól, a
szívverése igen szapora volt. Aztán már nem mondott
többé semmit, úgy tűnt, elveszítette az eszméletét.
Andrea felkapta a gyereket, és futott vele a kocsihoz,
lefektette a hátsó ülésre, betakarta egy pléddel, és gázt
adott.
- Mit akarsz ezzel a gyerekkel, - kérdezte a férje. Biztosan
fertőz is, vigyük vissza a faluba.
Andrea nem is hallotta ezeket a szavakat, csak nyomta
eszeveszetten a gázpedált, tudván, hogy nem babot szállít
haza a mezőről, hanem egy gyermek élete van most a
kezében.
- Nem gondolod, hogy ezért megbüntethetnek? Ez
gyermekrablás. Börtönbe zárhatnak érte.
Andreát ez nem érdekelte. A férje csak idegesítette.
Amikor igazán szüksége lenne rá, akkor nem számíthat a
segítségére. Menet közben felhívta az

197
orvost,…életmentésről van szó, mondta, és kérte, hogy
azonnal jöjjön a lakására. Andreát megállították a
rendőrök. - Jajj, még ez is….Takard le gyorsan a gyereket,
nehogy észrevegyék. Lehet hogy már értesítették a
rendőrséget a gyermek eltűnése miatt. A rendőrök elkérték
Andrea jogosítványát, és közölték vele, hogy túllépte a
megengedett legnagyobb sebességet, ezért büntetést kell
fizetnie. Andrea szívéről egy kő esett le, nem is
vitatkozott, csak minél előbb le akarta őket rázni, hogy
mehessen tovább. Visszakapta a jogosítványt, és már
hajtott is hazafelé. Az orvos előbb ért oda, már várta a ház
előtt.
- Hogy került a kocsijába ez a gyerek, - kérdezte.
- Majd elmondom, de most segítsen kiszedni az autóból.
A férjem fél, hogy megfertőzi.
Bevitték a gyereket a gyerekszobába, és lefektették a kis
ágyba. Az orvos kétoldali tüdőgyulladást állapított meg.
Be kellene vinni a kórházba, javasolta Andreának. De ő
erről hallani sem akart. A gyerek ott marad nála, mondta
határozottan, bízik az orvos titoktartási kötelezettségében,
és kérte, hogy a gyerekről egy szót se szóljon senkinek. Az
orvos leült a kis ágy mellé, és várta a gyógyszerek hatását.
A kislány kinyitotta a szemét.
– Úgy-e most már mindig velem maradsz, édesanyám?
Tudtam, hogy visszajössz, tudtam, hogy eljössz értem, -
mondta kedves kis alig hallható hangján. Andreának
patakokban folytak a könnyei az arcán, mert tudta, hogy a
gyermek nem maradhat nála. De a remény, az halvány
fényként mégis felcsillant valahol a távolban. Eldöntötte,
hogy harcolni fog érte. Tudta, hogy nehéz lesz, mégis
megteszi.

198
2021. március

Andrea férje váratlanul meghalt szívrohamban.

Tudta, hogy most, miután egyedül maradt, még nehezebb
lesz a gyermeket örökbe fogadnia. Ilyen esetekben mindig
a házaspárok élveznek előnyt. Andrea mégis bízott az
igazságszolgáltatásban. Minden nap megköszönte
Istennek, hogy meggyógyította a kis Lilit, és kérte a
segítségét, hogy megtarthassa.
Andrea kihozta a kocsit a garázsból. A kora tavaszi
napsütést sötét felhőként eltakarta a fájdalom. Andrea
nézte a kis Lilit, amint elárvultan álldogál az aprócska
utazótáskával a kezében a ház bejárata előtt, és várja a sors
akaratának a beteljesedését. Andrea szíve úgy elszorult,
hogy nem tudta tovább titkolni a fájdalmát. Elöntötték az
arcát a patakzó könnyek. Szótlanul kivette Lili kezéből a
táskát, betette a csomagtartóba, majd kinyitotta a kocsi
hátsó ajtaját. Lili nem akart beszállni.
– Melletted szeretnék ülni, - mondta. Egész úton
szorongatta Andrea karját, aki alig tudott emiatt
sebességet váltani. Olyan szép volt a kis Lili, mint egy kis
angyal. Olyan érzése volt Andreának, mintha a saját
kislánya ülne mellette, úgy, ahogyan az emlékezetében élt.
Megérkeztek. A városháza előtt már várták őket. Amint
kiszálltak a kocsiból, Andrea kezéből a gyermeket szinte
erőszakkal kitépte a gyámhivatalos nő.
A kis Lili szép arcocskája elsápadt, fehér lett, mint a fal.
- Édesanyám, ne engedd…., veled akarok maradni….
Az élet nem ismeri a kegyelmet. Andrea búcsúzóul még
egyszer magához szorította a gyermeket.

199
- Lilikém, édes kicsi lányom, imádkozzál minden reggel
és minden este, és meglátod, a Jóisten megsegít
bennünket.

200
COMA VIGILE

A végéhez közeledő nyárnak lassan már át kellett

volna adnia a helyét az érkező ősznek, de a forró nyári
napsütés a felhőtlen égboltról küldött sugaraival még
mindig változatlanul perzselte a hűsítő esőre szomjazó
földet.
Júlia az öreg gesztenyefa árnyékában, egy
nyugágyban pihenve gondtalanul hallgatta a
madárcsicsergést, és nézte az égbolton tovaúszó fehér
bárányfelhőket. Szeretett pihenni a kertjében, élvezte a
még mindig virágzásuk teljében pompázó nyári virágok
bódító illatát. Időnként elnassolt egy-egy fáról lehullott
gyümölcsöt, és nagyon-nagyon boldog volt. A távoli
országban eltöltött 45 év után, néhány napja ismét
hazaérkezett, haza a szülőföldjére, a szülőfalujába.
Tizenhat éves korában el kellett hagynia a kicsi
falut, ahol szerető szülei, rokonai és a szomszédok
védőszárnyai alatt cseperedett nagylánnyá. Sokszor
eszébe jutottak egykori barátnői, akikkel gyakran eljárt az
erdőbe vargányát és rókagombát szedni, vagy a falu
közepén csörgedező patakba fürödni.
A szülei elküldték Amerikába a rokonokhoz
cselédeskedni, hogy be tudja szerezni magának a
stafírungot. Hatan voltak testvérek, és a kis gazdaság
ennyi embert nem tudott eltartani. A szülők napszámos
munkával szerezték be az életben maradáshoz szükséges
javakat.
- Senki nem fog ilyen szegény lányt elvenni feleségül,
mondta neki többször az édesanyja. Menj el szépen
Amerikába, és egy pár év múlva, ha már megkerestél

201
magadnak egy kis pénzt, szépen visszajöhetsz, vigasztalta
kedvesen a fájdalmát keserű sírásban kiöntő kislányát.
A huszadik születésnapját már Amerikában
ünnepelte rokonai körében, akik egy kis partit rendeztek a
tiszteletére, amelyre meghívták több ott élő honfitársukat,
akik az ilyen eseményekre mindig szívesen jöttek el, mert
ilyenkor felidézték a távoli otthonról hozott emlékeket, és
kicserélték egymás között a hazulról kapott híreket. Eljött
a születésnapi ünnepségre Feri is, aki a forradalom idején
menekült el Magyarországról. Addigra már kitanulta a
szakácsmesterséget, és kitűnő mesterek mellett
megismerte a szakma minden csínját-bínját. Amikor
Júliával Amerikában megismerkedett, már egy nagy
szálloda éttermének volt a főszakácsa, és elég jól keresett.
Amikor először találkozott Júliával, ezzel a kedves
arcú, jó alakú lánnyal, egyszerűen nem tudta levenni róla
a szemét. A lány azon nyomban láthatatlan szálakkal
magához láncolta. Úgy tűnt, hogy tényleg létezik szerelem
első látásra. Júlia is megszerette a határozott fellépésű,
komoly fiatalembert, és hamarosan odaköltözött hozzá az
ízlésesen berendezett kis lakásába, amit egy Amerikában
élő magyar honfitársától bérelt. A sors egy gyermekkel is
megáldotta őket, nem vérszerinti gyermekkel, hanem egy
szegény kis árvával, akinek a szülei szörnyethaltak egy
közlekedési balesetben. Amikor a kislány nagylány lett, és
férjhez ment, hosszú ideig nagyon sivárnak érezték az
életüket, semmi nem töltötte be azt az űrt, amit a kislány
hagyott maga után, aki évekig bearanyozta
mindennapjaikat, és számos szép emlékkel gazdagította
életüket. Elárvult otthonukba azonban csakhamar új tervek
szövögetése lehelt életet. Kiszámolták, hogy még hány
évig kell dolgozniuk, mikor mehetnek nyugdíjba. Ez alatt

202
az idő alatt takarékosan éltek, és elhatározták, hogy
amikor elérik a nyugdíjkorhatárt, azonnal visszatérnek az
óhazába. Azzal tisztában voltak, hogy a nyugdíj, amit
kapni fognak, otthon nagyon sokat ér majd, abból jól meg
tudnak majd élni, és mindent megengedhetnek maguknak,
amiről most csak álmodoznak. Nem kell majd ezerszer
meggondolniuk minden apróságról, hogy megvehetik-e,
vagy jobb lesz azt az aprópénzt is eltenni idős korukra. Azt
tervezték, hogy otthon vesznek majd egy kis kertes házat,
sokat utaznak, és utazásaik során elegáns szállodákban
szállnak meg. Mindent megengedhetnek majd maguknak,
ami eddig csupán az álmok szférájában létezhetett.
- 35 éven keresztül más embereket szolgáltunk, de most
eljön végre annak az ideje, amikor majd minket fognak
kiszolgálni. Olyan szépen fogunk élni, hogy a környéken
mindenki irigyelni fog bennünket, - mondta Júlia.
Eljött az utazás ideje. Mégsem volt könnyű 35 év
után elhagyni mindent, ami addigi életüket jelentette. Az
elutazás napján Feri arra kérte a feleségét, hogy még
egyszer, utoljára reggelizzenek együtt a loggián, a szépen
megterített asztalnál, ugyanúgy, mint régen,
vasárnaponként, vagy más ünnepnapokon, amikor nem
kellett munkába sietni. A barátságosan simogató reggeli
napfürdőben felidézték életük legszebb pillanatait, amikor
először szorították meg egymás kezét Júlia huszadik
születésnapján, azt a felejthetetlen napot, amikor Isten
színe előtt, ám szeretteiktől több ezer kilométernyi
távolságra örök hűséget fogadtak egymásnak,
emlékezzenek a szegény árva kislányukra, aki most már
szintén megtalálta élete párját, így nyugodt szívvel
hagyják őt el, szülői áldást adva házasságára.

203
- Nem vagyok éhes, zokogta elcsukló hangon a
könnyeiben úszó Júlia. Feri megölelte, és magához
szorította az egész testében reszkető párját. Könnyed
csókot lehelt kisírt szemére, és kedves mosolyt erőltetve
arcára, a következőket mondta:
- Hidd el szerelmem, nekem sem könnyű elhagyni ezt a
helyet, ahol életem javát éltem le. De gondolj arra, hogy
visszatérünk az óhazába, mely után évtizedekig
sóvárogtunk, és most már soha többé nem hagyjuk el
egymást egy pillanatra sem.
Júlia sokáig nézegette a tükörben az új zöld ruháját,
amit a hosszú utazásra vásárolt magának. Felpróbálta.
Megállapította, hogy a külleme ellen még most sem lehet
kifogása. Az új zöld ruhája különösen kiemeli a még
mindig formás alakját. Magas volt, karcsú derékkal, és
formás lábakkal, aminek a szépségét a divatos magas
sarkú cipője még inkább kiemelte.
A fárasztó repülőút után most ismét itthon vannak,
hazaérkeztek a hosszú időre hűtlenül elhagyott kis faluba.
A régi házat az új tulajdonosok lebontották, így nemrég
vásároltak maguknak egy házat, és elkezdték korszerű
otthonná alakítani. A kertben dolgozgatva és közben
nagyokat pihenve, kihasználták a kellemesen meleg őszi
napok minden szépségét. Nem is mentek el szívesen
hazulról, legfeljebb a temetőbe, hogy emlékezzenek
azokra, akiktől 35 évvel ezelőtt fájó szívvel búcsúztak, bár
akkor még nem tudták, hogy az a búcsú végleges lesz.
A békés életüket csupán egy nemrég érkezett
meghívó zavarta meg. Ferinek szóló meghívó, érettségi
találkozóra, ahova szeretettel várják a feleségével együtt.
- Ne haragudj Ferikém, én nem mennék veled a
találkozóra. Inkább itthon maradnék, és rendezgetném az

204
új otthonunkat, hogy még barátságosabb legyen, - mondta
neki Júlia.
- Jól van, - felelte Feri, pihend csak ki magadat egy kicsit,
az elmúlt napokban úgyis rengeteget dolgoztál. Holnap
reggel, mielőtt elindulok hazafelé, felhívlak. Vigyázz
magadra!
Júlia először volt egyedül, amióta ismét
Murántúlon vannak. Itt a falu szélén álló otthonukban
azonba váratlanul eluralkodott rajta a magányosság
szorongató érzése, ami fokozatosan félelemmé alakult,
amint rohamléptekkel közeledett az éjszakai sötétség. Félt.
Egyre jobban félt. Hallucinációk is elkezdték gyötörni.
Úgy tűnt neki, mintha a szomszéd szobában lépéseket
hallana. Csak nem tudta meg valami gazember, hogy ők
Amerikából jöttek? Megint zajokat hallott. Összerezzent a
félelemtől. Sem közel, sem távol nem volt senki, akitől
segítséget remélhetett volna. A félelem teljesen
megbénította, meg sem tudott mozdulni. Elhagyta minden
ereje, nem tudott felállni, nem tudott még a telefonhoz se
odamenni. Ekkor kinyílt az ajtó. Sikítani próbált, de nem
jött ki hang a torkán. A férfi egy vasdoronggal a kezében
közelített feléje. Követelte az ékszereket és a pénzt.
Másnap reggel, mielőtt elindult volna hazafelé,
Feri keresett egy telefonfülkét, és hívta Júliát, ahogyan
megígérté neki. A vonal másik végén azonban nem
jelentkezett senki. Milyen furcsa, - gondolta magában.
Még az is teljesen érthetetlen volt számára, miért maradt
el az érettségi találkozó. Hogyhogy erről se értesítette
senki? Igen rossz érzés kezdett rajta eluralkodni. Nagyon
megijedt. Egy szörnyű kombináció körvonalazódott a
gondolataiban. Csak nem…? Azonnal beült a kocsijába,
nyomta eszeveszetten a gázt, és száguldott hazafelé.

205
Nyitva volt az ajtó. A szíve majdnem kiugrott a helyéről,
amikor belépett. Júlia vérző fejjel feküdt a padlón.
Megtapintotta a pulzusát. Hála Istennek, életben van, de
nem volt eszméleténél. Feri tárcsázta a mentőket.
– Legalább félóra, míg kiérünk, - mondták. Ők hívhatták
ki a rendőrséget is, mert azok perceken belül megérkeztek,
és megpróbálták újra éleszteni Juliát. Aztán megérkezett a
rohammentő, és ők folytatták az élesztést.
- Istenem, add, hogy ez csak egy rossz álom legyen! –
gondolta Feri. De nem! Ott feküdt az ő Júliája erőtlenül a
hordágyon. Az arca fehér volt, mint a fal.
- Istenem, könyörgöm, segíts, ne engedd, hogy a Júliám
elmenjen! Az életemnél is jobban szeretem. Nélküle nincs
többé értelme semminek.
- Valószínűleg nem tudjuk megmenteni, - mondta az
orvos.
- Ez rablógyilkossági kísérlet volt, - mondta a civil ruhás
rendőr.
Júliát megmentették. Életben volt, de ébrenléti
kómában. Nem tudott sem beszélni, sem mozogni. Csak
feküdt nyitott szemmel.
- Az ilyen kóma súlyos agykárosodás következménye,
valószínűleg visszafordíthatatlan állapot, - mondta az
orvos.
Feri nagy szeretettel gondoskodott Júliáról.
Karjaiban vitte fürdetni, etette, fésülte, öltöztette.
Leírhatatlan gyengédséggel ápolta. Naphosszat ült az ágya
mellett, és boldog volt, hogy ott lehetett a közelében. Lelki
megnyugvást érzett, mint azok az emberek, akik
valamikor valahol célba értek. Ez a léleknek olyan
nyugalmi állapota, mint amikor az ember minden
porcikájával átéli a természet szépségét, vagy lehajol egy

206
nyíló virághoz, amely a bódító illatával és
utánozhatatlanul üde színfoltjával sokáig fogva tartja az
embert.

207
A HAZATÉRÉS
Közeledett a várva vart karácsony. Az észak-
olaszországi kikötővárosban nemcsak a naptár és a szív
jelezte a nagy ünnep érkezését, hanem az egyre
fényesebben világító, napról napra sokasodó fényfűzérek
is, amelyek a város fölött lebegve különleges ünnepi
hangulattal varázsolták el a városlakókat. A határmenti
olasz nagyváros fénykompozíciója büszkén nézegette
magát az Adriai tenger fodrozódó vízszintjében.
Anica és Milán még csak néhány éve éltek itt.
Murántúlról költöztek ide, hogy néhány évi kemény
munka után, oda visszatérve, megteremtsék maguknak a
kis földi paradicsomot, olyan otthont, ahol ők is és a
születendő gyermekeik is igazi boldogságban élhetnek
majd. Murántúlon mindig is kevés volt a munkalehetőség,
ezért már a múlt század elejétől kezdve igen sokan hagyták
el a szülőföldjüket, és mentek el távoli országokba,
Németországba, Franciaországba, de sokan kivándoroltak
a tengerentúlra is, hogy aztán néhány év múltán, anyagilag
jobb helyzetben, visszatérjenek onnan a szülőföldjükre. Ez
a szándék azonban nem mindig teljesedett be, mert a
tengerentúlról csak igen kevesen tértek vissza a hazájukba.
Anica és Milán azért mentek Triesztbe, mert nem
beszéltek semmilyen idegen nyelvet, az ottani lakosság
fele pedig tudott szlovénul. Később ez az arány már
romlott, mert az olasz állampolgárságot csak akkor kapták
meg a betelepülők, és a fasizmus megszűnte után a
visszatelepülők, ha a gyermekeiket olasz iskolába iratták.
Ezért sokan mégis inkább visszamentek Szlovéniába.
Murántúl nem könnyen engedi el az embert. Ennek
a területnek a nagyobbik része Szlovénia észak-keleti

208
részén fekszik, egy kisebb része, a Rábavidék, pedig
átnyúlik Magyarország területére. Csupán a trianoni
békekötés választotta ketté ezt a földet, amelyik mind
földrajzilag, mind etnikailag egységet képezett.
Szétválasztotta erőszakkal azt, amit a Jóisten eggyé
teremtett, elválasztotta a szülőket a gyermekektől, a
testvéreket és a barátokat is egymástól.
Ez a föld fogva tartja az embert, láthatatlan
szálakkal magához láncolja azt, aki itt látta meg a
napvilágot, de azt is, aki csak egyszer véletlenül, vagy
szándékosan idelátogatott. Nincsenek itt égbeszökő
hegyek, nincsenek hatalmas folyók, melyek elviszik az
üzenetünket Isten tudja hová, és nincs romantikus
tengerpartja sem. De van benne egy hatalmas ősi erő,
amelyik az otthon érzetét tartja ébren, mert mindig
ellenállt minden mesterséges átalakulásnak, ma is
ugyanolyan, mint amikor a Jóisten megteremtette. Az itt
élő emberek szorgalmasak, toleránsak, büszkék mindenre,
amit kemény munkával megteremtettek maguknak,
büszkék a múltjukra, és úgy vigyáznak mindenre, ami
közös, mint a saját szemük fényére. Rend, tisztaság és
rendezettség jellemzi a falvakat, az otthonaikat. Az onnan
elszármazott emberek visszavágyódnak oda, igazi
lokálpatrióták, állandó honvággyal küszködnek. A lélek
mindig is keresi az ősi gyökereket, és ez itt sincs
másképpen. Itt nyugalomra talál. Megpihen egy kis időre,
feltöltődik energiával, és ha mennie kell, akkor
megerősödve, energiával feltöltődve, megy tovább a
számára kijelölt úton.
Ennek a területnek, amelyiket délen a Mura,
északon a Rába folyó határol, a szlovéniai része a
Murántúl, a magyarországi része pedig a Rábavidék,

209
amelyik összehasonlíthatatlanul szegényebb,
elmaradottabb terület, mint az egykor Jugoszláviához, ma
Szlovéniához tartozó része, mert a kommunisták uralma
alatt innen senki nem mehetett külföldre dolgozni, de még
az ország határain belül is csak külön engedéllyel lehetett
oda, az ú.n. határsávba beutazni. Az itt élő emberek nem
is igen vágyódtak innen máshova, az itteni életformát
elfogadták, ezt tartották az egyedüli lehetségesnek.
Megtermelték maguknak az élelmet, örültek a napsütésnek
és az esőnek, amitől függött a terméshozam. Szorgalmas
volt az itt lakó nép, csak a hosszú téli estéken engedtek
meg maguknak egy kis társas kikapcsolódást.
Eljött a karácsony. Egy itt lakó, munkában
megfáradt idős házaspár az ablakon kinézegetve
gyönyörködött a tájban. Mintha csak a kívánságuk
teljesült volna, szenteste elkezdett havazni. Elvarázsolta
őket a hópelyhek tüneményes tánca, amit az olykor arra
tévedt autók reflektorfénye világított meg, ugyanúgy,
ahogyan a színházban erős lámpákkal világítják meg a
színpadi képet, hogy ráirányítsák a nézők figyelmét. De a
természetnek ezzel a varázslatos jelenségével semmilyen
színpadi játék nem kelhet versenyre.
- Az idén ezüstbe öltöztetem a karácsonyfát, - mondta az
idős asszony a férjének, jelentőségteljes pillantást vetve az
asztalon sorakozó ezüstszínű díszekre, gyertyákra,
szalagokra. Mit szólsz hozzá?
- Biztosan szép lesz. De miért kell minden évben új
díszeket venni, minden évben más színt választani?
- El kellett ismernem, hogy ez valóban luxus, de nem
tudok szabadulni a szomorú, gyermekkori dísztelen
karácsonyok emlékétől, amikor csak a magunk által
készített egyszerű díszekkel, süteménnyel és dióval,

210
ékesítettük a fákat. De mégis el kell ismernem, hogy
azoknak a karácsonyoknak lelket melengető hangulata
volt, pedig ajándékokról még csak álmodni sem mertünk.
De úgy-e, te sem szeretnéd, ha megszólnának bennünket a
szomszédok, mert minden évben egyforma karácsonyfánk
van, miközben ma már roskadoznak az üzletek polcai a
szebbnél szebb díszektől!
A lakásban kellemes meleg volt, a dióslekváros
sütemény illata betöltötte a levegőt. Az asszony
meggyújtotta a gyertyákat a fán. Ünnepi hangulat lengte
be a szobát, de a házaspár még ezen a napon se tudott
megszabadulni a gondjaitól, a súlyos kereszt továbbra is
kíméletlenül nyomta a vállukat. A hívő ember magával
viszi a keresztjét, bárhova is menjen, bármi is történjen
körülötte.
- Mennyire más lenne minden, ha a gyermekeinkkel együtt
ünnepelhetnénk meg ezeket a napokat, töri meg a csendet
a parasztember. De nem várhatjuk el a fiamtól, hogy egy
vagyont költsön a repülőútra, csak azért, hogy néhány
napig együtt lehessen velünk. Nem beszélve arról, hogy
manapság nem tudhatja az ember, hogy megérkezik-e a
célhoz, ha felszáll egy gépre. 24 órát repülni akkor is
nehéz, ha az embernek nem kell félnie semmitől sem. De
a lányodat igazán nem kellett volna elüldöznöd. Milyen jó
lenne, ha itt lenne velünk, és együtt ünnepelhetnénk, mint
régen, amikor még kislány volt. Most még azt se tudjuk,
hol van, vannak-e gyermekei, él-e még egyáltalán.
- Nagyon szépen kérlek, legalább ezen a napon ne
vádaskodj. Legyen ez az ünnep az emlékezés, a szeretet és
a bizakodás napja. Hiszen a remény az egyetlen, ami még
megmaradt nekem, a remény, hogy a lányom megbocsát,
és újra viszontláthatom.

211
- Miért lettél hirtelen olyan érzelgős? Gondolkodtál volna
akkor, amikor azt a jóravaló udvarlóját vérig sértetted!
Azok után ne csodálkozz, hogy többé nem jelentkeztek.
Gondolhattad volna, hogy egy lány, aki végre megtalálta
az igazi nagy szerelmét, nem fogja a te kedvedért elhagyni.
Akit az ember nagyon szeret, azzal az egész életét szeretné
leélni, szeretné, ha gyermekei születnének. Olyan nehéz
lett volna ezt megérteni?
Aztán elhallgattak, ám hamarosan szokatlan
zajokra lettek figyelmesek. Kintről motorzúgás, majd erős
fékezés hangja hallatszott. Rögtön utána valaki
megzörgette a bejárati ajtót.
- Nyissák ki, gyorsan nyissák ki”, - kiáltotta egy izgatott
hang. Kérem, segítsenek, veszélyben van a feleségem.
A parasztember kiment, kinyitotta az ajtót, és egy
zilált, egész testében remegő férfit pillantott meg.
- Segítsen, kérem, maga az utolsó reményem. Rögtön
megszül a feleségem, kint van a kocsiban, gyorsan egy
orvost!
- Várjon, hívom az ügyeletet, félóra múlva biztosan itt lesz
az orvos.
- Ez már túl késő lesz, segítsen valahogy, mindjárt
megszületik a kisbaba!
- Hozzák már be azt az asszonyt, - kiáltotta bentről a
parasztasszony, én négy gyermeket hoztam a világra, ezzel
is megbirkózom valahogyan.
A két férfi kiemelte a vajúdó nőt a kocsiból, és
bevitte a házba.
- Fektessék a heverőre, én meg gyorsan bekapcsolom a
tűzhelyt, vizet melegítek, és előkészítem a törölközőket.
-Ön orvos? - kérdezte a fiatalasszony.

212
- Dehogy vagyok orvos, de nyugodjon meg, nem lesz
semmi baj!
A fiatalasszony becsukta a szemét, és nyöszörgött
a fájdalomtól.
- Jaj, meg fog halni! Istenem, ne engedd, hogy meghaljon!
Most az egyszer kegyelmezz nekem, istenhívő ember
leszek, megígérem, templomba is fogok járni. Csak most
maradjon életben a feleségem!
- Add ide az ollót! – szólt a férjének. Maga meg ne
nyafogjon fiatalember, látja, kisfiú, egészséges kisfia
született! Hallja, milyen erős a hangja? Nézze, milyen
édesen szorítja ökölbe a kis kezét!
A parasztasszony megfürdette a kis karácsonyi
jövevényt és egy vastag törölközőbe bugyolálta.
- Látod, vannak még csodák! Egy kisfiú született szenteste
a mi házunkban, én segítettem a világra. Ennél szebb
karácsonyról nem is álmodhattunk volna. Ez Isten
ajándéka. Mondjuk el most érte az Úrtól tanult imát, és
kérjük, hogy egészségben nőjön fel.
„Oča naš, ki si vu nebesaj, sveti se ime tvoje,
...« (Mi atyánk, ki vagy a mennyekben...)
- Maguk vendül is tudnak? - kérdezte az idegen. Nem is
tudtam, hogy itt Magyarországon is élnek vendek.
- Mi rábavidéki szlovénok vagyunk, és a rábavidéki vend
nyelvjárást beszéljük.
- Nahát, mi meg Olaszországból jövünk, de mi is
szlovénok vagyunk, csak mi a szomszédos Murántúlról
származunk. Érdekes, szinte teljesen egyforma a
nyelvünk. Mi kimentünk Olaszországba dolgozni, mert
otthon nem igen volt munka. Közel a szlovén határhoz
telepedtünk le, mert egyikünk sem tudott akkor még
olaszul.

213
- Micsoda véletlen! És hogy kerültek ide az Isten háta
mögé?
- A nyáron itt az egyik falúban vettünk egy házat, mert
közel van a murántúli otthonunkhoz. Eredetileg ott
akartunk venni házat, de ott igen magasak az ingatlanárak.
Nyugalomra, falusi életre vágytunk, és úgy gondoltuk,
hogy itt, a határ túloldalán is megtaláljuk azt, amire
vágyunk. A házat még egy kicsit rendbe akarjuk hozni, de
mivel így is lakható, úgy döntöttünk, hogy a karácsonyi
ünnepeket már itt töltjük. A babát egy kicsit későbbre
vártuk. Amikor megvettük a házat, senki sem mondta,
hogy itt vendek is laknak.
Az idős házaspár örült, hogy a szomorúnak tűnő
karácsonyeste végül milyen boldog lett, hiszen
megszületett a gyermek, a jövőnk záloga, a remény
szimbóluma. Felajánlották a jövevényeknek, hogy töltsék
náluk az éjszakát, amit ők örömmel el is fogadtak. Közben
megsült a kacsapecsenye, a parasztember felhozott a
pincéből egy üveg bort a tavalyi terméséből, majd a
kicsiny magnójába beletett egy kazettát, és bekapcsolta.
Megszólalt az örökzöld Csendes éjt, a helyi kórus
gyönyörű szlovénnyelvű előadásában. Az idegen férfi igen
meghatódott, könnybe lábadt a szeme, hiszen már évek óta
nem hallotta ezt az örökzöld dalt szlovén nyelven.
-Ezt a szép dalt utoljára Mártonhelyen hallottam, még
gyermekkoromban, mégpedig vend nyelven, az éjféli
misén. Karácsonykor mindig eszembe jut az egykori
karácsonyok meghitt hangulata, eszembe jut, amint
énekeltük a templomban ezt az éneket.
- Mi is már többször el akartunk menni Mártonhelyre, mert
egy rokonunk mesélte, hogy ott van valami régi templom,

214
amit érdemes megnézni. Aztán végül mégis valami miatt
mindig elmaradt az utazás.
- Mártonhelyre, ebbe a 14. században alapított településre
mindenképpen érdemes egyszer ellátogatni, nemcsak a
templom miatt, hanem a szép fekvése miatt is. Ez a falu
Szent Márton egyik emlékhelye, a templomot is róla
nevezték el. A gótikus stílusban épült templom falait az
európai hírű Aquila János freskói díszítik. Itt keletkezett
az egyik legrégebbi nyelvemlékünk, a zsoltárokat
tartalmazó „martjanci-i énekeskönyv”.
- Figyeljen, még van egy pár percünk éjfélig. Itt nálunk is
van éjféli mise. Nincs kedve elmenni? Úgy tudom, hogy
éppen a mi kórusunk fogja énekelni a karácsonyi énekeket,
köztük a „Tiha noč” – „Csendes éj” című karácsonyi
éneket is. És én is el tudok majd mondani egy imát azért a
két gyermekemért, akik egy közlekedési balesetben haltak
meg.
- De jó lenne elmenni! De hogy hagyjam magára a
feleségemet?
- Emiatt ne aggódjon! A két asszony nagyon jól el lesz
nélkülünk. Észre se veszik, hogy mi egy kis időre
elmegyünk hazulról.
Benéztek a szomszéd szobába. A kis gyermek
nyugodtan szuszogott az anyja karjaiban és mosolygott.
Szemmel láthatóan örült az életnek.
- Gyönyörű volt ez a karácsonyeste, ez volt az egyik
legszebb karácsonyom, amióta a gyermekeink elmentek,
és egyedül voltunk szenteste. Ezt most csak maguknak
köszönhetjük. Egy kis idővel ezelőtt még azon
bánkódtunk, hogy milyen magányosak vagyunk a
gyermekeink nélkül, és akkor meglepett bennünket ez a
kis jövevény… Isten küldte őt nekünk karácsonyi

215
ajándékul. Felvették a kabátot, és elindultak a kijárat felé.
Ekkor megszólalt a telefon.
-Édesapám, én vagyok, a lányod. Nem ismered meg a
hangomat?
- Mártika, édes, kicsi lányom, csakhogy életben vagy. Hol
vagy most, honnan telefonálsz? Azonnal indulj el
hazafelé, úgy hiányzol!
- Édesapám, itt állok a bejárat előtt. De nem vagyok
egyedül. A férjem és a kislányom is itt vannak velem.
Bemehetünk?
- Hát persze, már alig várjuk anyáddal együtt, hogy végre
lássunk benneteket ennyi év után. Istenem, úgy-e nem
álmodok! Boldog karácsonyt mindenkinek!

216
NATÁLIA
1.

Tatjána, mint általában, ezen a napon is korán

ébredt fel. Ránézett az órájára, és örömmel állapította meg,
hogy még nem kell felkelnie, hiszen vasárnap van. Néhány
percig még pihenhet, még egy kicsit kényezteti magát,
gondolta magában. A reggelivel sem kell sietnie, hiszen
Edvárd még az igazak álmát alussza.
Szeretett volna szorosan odabújni hozzá, érezni
kisportolt testének kellemes melegét, bőrének mámorító
illatát, de nem tette. Nem akarta felébreszteni, inkább
eltűnődött azon, milyen ajándékkal tudná meglepni a
szeretet ünnepén. Azonban nyomban elszomorodott,
amikor eszébe jutott, hogy Edvárd mennyire megváltozott
az utóbbi időben. Egyre zárkózottabb lett, már csak
nehezen tudta felfedezni szemében azt a csillogást, amely
olyan kedvessé, barátságossá tette egykor az arcát. Mintha
bántaná valami. Szórakozott lett, sokszor megfeledkezett
fontos dolgokról. Főleg az az ingerültség zavarta, ahogyan
néha válaszolt egy-egy kérdésére. Aztán rájött, hogy
ennek a depresszió közeli állapotnak tulajdonképpen ő az
okozója. Tudta, hogy Edvárd nagyon szereti, és ő ezzel
visszaélt. Azt követelte tőle, hogy válasszon, vagy őt, vagy
Natáliát. Edvárd őt választotta, de ebbe egészen
belebetegedett, egyre inkább ráébredett arra, hogy milyen
szörnyű, visszafordíthatatlan bűnt követett el. Álmaiban
sokszor megjelent előtte a kis Natália, de arca valahogy
mindig homályban maradt. Érdekes, hogy azt soha nem
sikerült felidéznie. Tánjának nem is mesélt ezekről az
álmairól, de amikor felébredt, látszott rajta, hogy valami

217
nyomja a szívét. Tánja megérezte, hogy a depressziós
állapota és az álmai között valamilyen összefüggés lehet,
hiszen sokszor mondta, hogy milyen kár, hogy felébredt,
mert olyan szépet álmodott. Szerette volna, ha ez az álom
tovább tart, szerette volna, ha örökké tart, és nem kellene
soha felébrednie.
Tatjána lassan rájött arra, miről álmodhat Edvárd
olyan gyakran, hiszen az ember álmaiban általában az
jelenik meg, ami ébren is foglalkoztatja. Most döbbent rá
igazán, hogy milyen leírhatatlanul fájdalmas áldozatot
hozott érte Edvárd, amikor ezt a döntését kiprovokálta az
egoizmusával. És vajon tudta-e kárpótolni mindazért,
amitől megfosztotta? Most már belátta, hogy ő az oka
mindennek. Nyomban elszégyellte magát, amiért ilyen
érzéketlen volt. Mégis igaz az a mondás, hogy az ember a
legnagyobb fájdalmat mindig annak tudja okozni, aki a
legközelebb áll hozzá. Ha ilyen hatalmas bűnt még
egyáltalán jóvá lehet tenni, akkor most eljött a jóvátétel
ideje, és éppen jókor, mert itt a megfelelő alkalom, a
karácsony. Ennél szebb karácsonyi ajándékot el sem tud
képzelni, sem magának, sem Edvárdnak, sem Natáliának.
Hálát adott a Jóistennek, hogy ráirányította figyelmét erre
a sokszor elmulasztott jóvátételi kötelességére. Mindig is
furdalta a lelkiismerete, érezte, hogy valamit nagyon
elrontott, hogy valami küldetése van, amit teljesítenie kell.
Sokáig azonban nem tudta pontosan, hogy mi az, mert nem
érezte magát vétkesnek. Ám ez a bűntudat mégis élt benne,
csak tudat alatt hatott. Most rajzolódott ki előtte először
félreérthetetlenül, mit kell tennie, mi az, ami mindkettőjük
boldogságának az alapja. Igen, vissza kell szereznie
Natáliát, minden áron vissza kell szereznie. Tisztában volt
vele, hogy ez nem lesz könnyű feladat. De ha nem teszi

218
meg, akkor Edvárd ebbe előbb utóbb belebetegszik. Eddig
azt hitte, hogy így kényelmesebb, kötetlenebb lesz az
életük, nem vette észre, hogy Edvárd éppen emiatt
idegenedik el tőle egyre inkább. Nem vette komolyan,
amikor Edvárd egyszer azt mondta neki, hogy úgy érzi,
már nem tud sokáig Natália nélkül élni. A kislány éppen
karácsonykor lesz 12 éves. Mivel karácsonykor született,
keresztelték erre a szép névre. Natália latin eredetű név,
amelynek a jelentése: az Úr Jézus születésnapja.

2.

Edvárd szerette a kislány édesanyját, de nem

vehette el feleségül, mert a szülei máshoz kényszerítették.
Róza anyja egy gazdag falubeli parasztot szemelt ki
számára, akinek sok földje volt és nagy, villaszerű háza a
falu szélén. Ott Szerbiában a nők nem annyira szabadok,
mint itt nálunk. Amíg nem mennek férjhez, addig a szülők
szigorúan őrködnek erkölcsös életmódjukon, amikor
férjhez mennek, ezt a férjük folytatja. Társaságba egy
férjezett nő csak a férjével mehet. Az szinte
elképzelhetetlen, hogy a gyermek ellenszegüljön a szülők
akaratával, amikor házasságról van szó. A szülők is és
Róza férje is tudták, ki a gyermek igazi apja, de erről nem
beszéltek soha sehol. A férj Natáliát saját gyermekének
tekintette, saját nevére íratta. A faluban senkinek sem tűnt
fel a „koraszülés”. Edvárd pedig, aki Budapesten végezte
el a műszaki egyetemet, nem ment vissza Bácskába a
szüleihez, hanem Budapest mellett Szentendrén telepedett
le. Vett magának egy romos épületet, amit az évek
folyamán gyönyörűen helyreállíttatott. Szentendrét
nagyon megszerette. Már egyetemista korában gyakran

219
kirándult oda a barátaival, mert felfedeztek ott egy
lángossütőt, aki finomabbnál finomabb fűszerekkel
ízesítette az ellenállhatatlan illatokat terjesztő lángost, és
ennek az ételnek a fenséges íze annyira fogva tartotta,
hogy amikor csak tehette, már emiatt is odalátogatott. De
még fontosabb volt számára az, hogy Szentendre
ugyanúgy soknemzetiségű település volt, mint az ő
vajdasági szülőfaluja, és a Preobrazsenszka nevű
templomának kertjében, amit a betelepült boszniai szerbek
építettek a 18. században, rendezik meg minden év
augusztus 19-én a szerb búcsút. Úgy érezte, hogy ez a
kisváros valamilyen formában lelki kapcsolatot képez
egykori hazájával.
Kislányát, Natáliát pólyás babaként látta először és
utoljára. Nemcsak látta, hanem a karjaiban is tarthatta egy
kis ideig, amikor hazalátogatott és véletlenül
összetalálkozott Rózával, aki a parkban tologatta
kislányukat a babakocsiban. De Róza rögtön a lelkére
kötötte, hogy eszébe ne jusson őket otthon meglátogatni,
mert abból országos hírű botrány kerekedhet. Edvárd nem
is ment többé vissza egykori hazájába, a Vajdaságba, még
látogatóba sem, mert nem tudott volna megbirkózni a lelki
fájdalommal. Tehetetlen dühében belevágta öklét egy
nyírfába, és felzokogott a fájdalomtól, de nem annyira a
fizikai, mint inkább a lelki fájdalomtól, amely rátelepedett
egész lényére, gondolataira, tetteire. Nem tudott
szabadulni a gondolattól, a szűnni nem akaró gyötrődéstől.
Úgy érezte magát, mintha kést forgatnának a szívében.
Gépiesen hazament a szüleihez, a holmiját
összecsomagolta, és másnap visszajött Magyarországra.
Az elmúlt 12 év alatt csupán az a gondolat tudta
megvigasztalni, hogy Natália rendezett családban él, ahol

220
bizonyára megkap mindent, amire csak szüksége lehet. De
ahogy múltak az évek, egyre nagyobb vágyat érzett, hogy
a kislányát ismét láthassa. Úgy érezte, hogy neki is joga
van megismerni a vér szerinti apját, akinek nincs oka
szégyenkezni, hiszen nem ő hagyta el a családját, hanem
Róza hagyta el őt. De ugyanakkor féltette is a kislányt,
mert törést okozhat a kis érzékeny lelkében, ha megtudja,
hogy a férfi, akit eddig édesapjának hitt, nem is az
édesapja. A legnagyobb hibát Tatjána követte el. Amikor
ugyanis Róza ikreket szült, értesítette Edvárdot, hogy ő és
a férje lemondanának Natáliáról, ha hajlandó lenne
elismerni az apaságot, és saját gyermekévé fogadni. Ekkor
hangzott el Tatjána ultimátuma, hogy válasszon közte és
Natália között. És ő Tatjánát választotta. Pedig milyen
szép lehetett volna az életük hármasban, villant át sokszor
az agyán. Nem is értette, miért ellenezte Tatjána a
gyermek örökbefogadását, amikor nem is lehetett saját
gyermeke. Tulajdonképpen akkor kezdett tőle elhidegülni,
amikor rájött, hogy igazából ő az, aki elválasztotta a
gyermekétől, nem pedig Róza.
És végre eljött az idő, éppen most, közel 12 év
után, amikor Tatjána is felismerte, hogy mit tett, és hirtelen
mindent jóvá akart tenni. Nemcsak azért, hogy férjét ismét
boldognak láthassa, hanem váratlanul elfogta a gyermek
utáni vágy is. Elhatározta, hogy megszerzi a kislányt, és az
idei karácsonyt már együtt fogják ünnepelni, hármasban,
mint egy igazi család. Olyan karácsonyuk lesz, amilyenről
eddig még nem is álmodott. Megsajnálta Natáliát, mert a
gyermeki szív olyan kiszolgáltatott tud lenni, sokkal
érzékenyebb minden apró mozzanatra, mint a felnőtteké.
A kislány biztosan sokat szenvedett már, sokszor érezhette
magát hátrányos helyzetben, mert a két féltestvérének

221
megvan az édesanyja is és az édesapja is, míg neki csak
egy vérszerinti szülője van, az édesanyja. De nemcsak
szánalmat, hanem szeretetet is érzett Natália iránt, hiszen
annak a lánya, akit mindenkinél jobban szeret, szeret
azóta, amióta megismerte. Csak most jött rá arra, hogy a
férje iránt érzett szeretete eddig csak önző, birtoklási
vágyból táplálkozott, nem pedig őszinte érzelmekből.
Mert az igaz szeretet nem önző, hanem önfeláldozó, olyan,
hogy az ember nem a saját érdekeit helyezi előtérbe,
hanem egyetlen vágya, hogy boldoggá tegye a szeretett
embert.
3.

Tatjána most boldognak érezte magát, mert egy

komoly célt tűzött maga elé, amiért elszántan akart
küzdeni. Ha meg tudná szerezni a kislányt, ez csodálatos
karácsonyi ajándék lenne, ajándék mindhármuknak,
Edvárdnak, saját magának és talán Natáliának is.
Felfedezett magában olyan hajlamot, amiről eddig nem is
vett tudomást, mert a hiúsága, az önzősége elnyomott
benne minden más alapvető emberi érzést. Elképzelte,
hogy Natáliának alapjában véve meg tudná változtatni az
életét, nemcsak meleg otthont tudna biztosítani, hanem
szeretetet is, olyan szülői házat, amihez minden gyereknek
joga lenne. A kislány itt a főváros közelében a jövőjét is
jobban meg tudná alapozni, mint ott falun, ahol az ottani
magyarokat ráadásul még zaklatják is olykor. Lehet, hogy
a kislány nemcsak új színfoltja lenne az életének, hanem
új feladatokkal is gazdagítaná, amiért a jövőben érdemes
lesz élnie és munkálkodnia. Tatjána arca kinyílt, mint a
rózsa a felhők alól váratlanul előbújt napsugarak hatására.
A szeme csillogott az elszántságtól és az eltervezett

222
vállalkozás sikerébe vetett reménytől. Meg volt győződve
arról, hogy ez lesz életének a legnagyobb kalandja. Ezt
olyan elszántan meg akarta valósítani, hogy minden
lehetséges akadályra felkészült. Ha nem engedik el önként
a kislányt, akkor erőszakkal fogja elhozni – határozta el.
Minden eszközt, még a törvénytelent is szentesíti a nemes
cél. Elkérte egy barátnője útlevelét, akinek hasonló korú
kislánya van. Ha minden kötél szakad, akkor azzal az
útlevéllel fogja átcsempészni a kislányt a határon,
határozta el.
Közben kavarogtak a fejében a jobbnál jobb
ötletek. Kész terve volt arra, hogyan fogja átalakítani a
lakásukat, hogy a kislánynak saját szobája és fürdőszobája
legyen. Azt is eltervezte, melyik iskolába fogja beíratni.
Azt sem fogja neki megtiltani, hogy meglátogassa az
édesanyját, ha erre vágyik majd. Amikor csak menni akar,
mehet, akár a saját autóján is elviszi oda, csakhogy a
kislányt boldognak lássa.
Alig várta, hogy Edvárd felébredjen, és
elmondhassa neki a tervét. Milyen boldog lesz, - gondolta,
ha megtudja, milyen karácsonyi ajándékot szán neki.
Aztán mégis meggondolta magát. Az ember nem szokta
elfecsegni az ajándékkal kapcsolatos titkokat, mert akkor
elmarad a meglepetés. Úgy döntött, hogy megkíméli ettől
a váratlan döntésétől, mert ki tudja, milyen sokkot
okozhatna neki ez a váratlanul kilátásba helyezett
találkozás, hiszen már 12 éve nem látta Natáliát. Tatjána
nem akarta, hogy már előre azon izguljon, milyen lesz ez
az első találkozás, mert ők végül is teljesen idegenek
lesznek egymás számára. Az is lehet, hogy nem is sikerül
elhoznia. Akkor legalább megkíméli a nagy csalódástól.

223
 Mikor Edvárd felébredt, csak annyit mondott neki,
hogy néhány napra egyedül hagyja, mert egy rokona
kórházba került, és elutazik hozzá. Gyorsan nekiállt
csomagolni, majd elment ajándékokat vásárolni a
kislánynak. Ez nem volt könnyű feladat, mert nem ismerte
a méretét, így ruhát nem is tudott neki venni. Vett viszont
egy szép táskát, parfümöt, ezüst nyakláncot és csokoládét.
Az ilyen ajándékoknak minden kicsi lányka örülni szokott.
Furcsa egy család lehet Rózáék családja, - gondolta
magában. A bíróságon egyszerűen letagadták, hogy
ismerik Edvárdot. Ezt persze az öregasszony eszelte ki.
Megvan a magához való esze. Nem árt, ha a gyerek apja
egy eszes mérnök, a parasztnak meg megvan hozzá a
pénze meg a birtoka. És a lányát meg az unokáját sem
veszíti el, hiszen ott maradnak vele, nem kerülnek el a
távoli Magyarországra.
Tatjána egész testében reszketett, amikor kihozta a
Fordot a garázsból, és elindult a határ felé. Megnézte az
interneten az útvonalat, több mint 400 km-t kell majd
megtennie. Félt, hogy útközben történik vele valami, mert
igen nyugtalan volt, nem tudott a vezetésre koncentrálni.
Leginkább attól félt, hogy a gyereket nem engedik eljönni
Magyarországra, és akkor valami törvénytelen dolgot kell
elkövetnie, amit később elég nehéz lesz majd elsimítani.
Tudta pontosan a falu és az utca nevét, de úgy döntött,
hogy a kocsit Újvidéken hagyja, és autóbusszal megy a
faluba, hogy a rendőrség ne tudja olyan könnyen
azonosítani a rendszám alapján, ha esetleg a gyereket meg
kellene szöktetnie. Újvidéken, egy több mint 200 ezer
lakosú városban mégsem lesz olyan könnyű megtalálni
őket. Mire kiadják a körözést, ő már régen a határ

224
túloldalán lesz. Olyan nehéz lesz őt megtalálni, mint egy
tűt a szénakazalban.
Újvidéken talált egy kellemes vendéglőt, ahol
megebédelt. A pincértől megkapta egy magánszállásnak a
címét, ahol szerencsére nem kellett magáról adatokat
közölnie. Amikor megebédelt, és kiment az utcára, látta,
hogy már elkezd alkonyodni. Ilyenkor nem lehet elindulni
autóbusszal falura, mert onnan még vissza is kell jönni.
Így hát jobbnak találta elhalasztani a látogatást másnapra.
Addig is gondolkodott, mit mondjon Rózának, akit csak
hírből ismer. Nem volt optimista, de elszánt volt. Ő
rontotta el ezt a helyzetet, így hát neki is kell megoldania.
A legfontosabb dolog az lesz, hogy megnyerje a kislány
rokonszenvét, mert különben teljesen reménytelenné
válhat az egész vállalkozás. Ha a kislány megkedveli,
akkor esetleg hajlandó lesz vele eljönni, még akkor is, ha
az anyja nem engedi el, mert azt fogja neki mondani, hogy
csak egy magyarországi kirándulásra viszi el. Úgy
gondolta, hogy nem lesz a Földön bíróság, amelyik
komoly büntetést szabna ki rá, csak azért, mert a gyerek,
anyja akarata ellenére is, meg akarta ismerni az édesapját.
Másnap reggel tíz óra körül ott állt a ház előtt.
Gyönyörű villa volt ez, egy gondozott, pázsittal és
díszbokrokkal parkosított terület kellős közepén. Tánja
nem gondolta, hogy ilyen jó körülmények között él a
kislány. Ezért kissé elbizonytalanodott. Lehet, hogy itt
boldog, - villant át az agyán. Vajon tudja-e majd pótolni
neki ezeket a körülményeket Magyarországon? Különben
ezzel még ráér foglalkozni, most csak azt mondja el neki,
hogy egy rokona nagyon szeretne vele megismerkedni, és
meghívta Magyarországra a karácsonyi ünnepekre. A
többit meg majd megbeszélik később. Ott állt a kapuban,

225
nem mert becsengetni. Tovább ment pár lépést, mert
meglátott egy templomot. Belép néhány percre, hogy
megnyugodjék, - gondolta magában. Imájában kérte a
Jóistent, segítse őt ebben a küldetésében, mert őszintén
megbánta, amit tett, és most szeretné jóvátenni a nagy
bűnét.
Lélekben megerősödve visszament a házhoz. Most
már nem tétovázott, hanem megnyomta a csengőt. Egy
fiatal, rokonszenves fiatalember jött ki a kapuhoz. Tatjána
bemutatkozott, és elmondta jövetelének a célját.
„Sajnálom”, mondja a férfi. „Már néhány éve elköltöztek.
A férj alkoholista lett, minden vagyonukat elitta. Azt
hiszem, három gyermekük van. A legidősebb kislányt
állandóan ütötte, verte. Ő úgy tudja, hogy a feleség első
házasságából született. A kislány megbetegedett,
idegbeteg lett, és elmegyógyintézetbe került. Sajnos nem
tudta megmondani, melyikbe. A család annyira lezüllött,
és eladósodott, hogy kilakoltatták őket ebből a házból, a
másik két gyermek pedig állami gondozásba került. Ennél
többet nem tudott mondani… Tatjána arcából egy pillanat
alatt kiszökött a vér, úgy érezte, mintha megmozdult volna
alatta a föld. Elveszítette az egyensúlyát, úgy érezte, hogy
forog vele a Föld. Ha a férfi nem kapta volna el, biztosan
a földre zuhant volna. A férfi megpróbálta mindkét
kezével megtartani a teljesen magatehetetlen asszonyt.
-Mi a baj, rosszul érzi magát asszonyom?.... Halló,
mentőállomás? Kérem, azonnal küldjenek egy
mentőautót, mert egy fiatalasszony elájult…
Nem tudta, mit tegyen, a fagyott földre mégsem
fektethette le, mert biztosan megfázott. De 10-15 percig
mégsem tudja tartani, amíg a mentő ki nem érkezik, -
gondolta magában. Ekkor eszébe jutott, hogy felhívja

226
valamelyik szomszédot, segítsen neki bevinni az alélt
asszonyt a házba. Nem volt éppen könnyű ilyen
helyzetben megtalálni a telefonszámot. Végül nem kellett
telefonálnia, mert a szomszéd házból éppen jött kifelé egy
idősebb nő, akit látásból ismert is, és mindig üdvözölni
szokták egymást. A nevét sajnos nem tudta, ezért
egyszerűen szomszédasszonynak szólította, és megkérte,
hogy küldje ki gyorsan a férjét. De nem hívta, hanem
odajött, és ijedten megkérdezte, hogy mi történt. -Majd
elmesélem, -mondta neki a fiatalember, - nem tudna
segíteni? – kérdezte tőle.
-Ki ez a nő? – kérdezte a szomszédasszony.
-Asszonyom, majdnem leszakad a kezem, már nem
is érzem, mindjárt elmesélem, ki ez a nő, de most segítsen
nekem bevinni a házamba, hogy le tudjuk fektetni.
-Vigyük be inkább hozzám, - mondta az idősebb
nő, mert nem jó, ha a maga gyereke ájult nőt lát.
-Igaza van, - mondta a férfi. Akkor vigyük be
magához. Próbáljuk meg. Maga tartsa a lábait. Menni
fog?
4.

Mire kiérkezett a mentő, Tatjána már magához tért.

Semmi komoly baj nem történt, csak egy erős
idegrendszeri megrázkódtatás hatására esett össze.
Idegösszeomlást kapott. Egy nyugtató injekció után
mindjárt jobban kezdte magát érezni. Az orvos azt
tanácsolta, hogy pihenjen egy-két órát. Az asszony
emlékezett Natáliára is.
-Nagyon helyes kislány volt, mindenki szerette.
Szép hosszú szőke haja volt, és minden nap szépen volt
felöltözve. Sajnos az apja minden nap ivott. Alkoholista

227
lett, és ha jól tudom, elvonókúrákra is járt. Amikor ivott,
olyankor nagyon goromba volt a feleségével és a
gyerekekkel is. Natáliát sokszor megverte. Csak úgy
gonoszságból, minden ok nélkül, mert a kislány nem tett
semmi rosszat. Nem tudom, mi lehetett abban a családban,
hogy ezzel a kislánnyal így bántak. Később már az anyja
sem igen törődött vele. Egy ilyen pici lánynak szeretetre
volna szüksége, olyan emberre, akiben megbízhat, akire
mindig számíthat. Aztán megbetegedett. Állandóan csak
sírt, és remegett a keze, lába, remegett egész testében.
Nem akart enni sem. Már csak csont és bőr volt, egy idő
után már fel se tudott többé kelni az ágyból. Elvitték
elmegyógyintézetbe. Bent van a városban. Ha akarja,
elmehetünk meglátogatni. Elkísérem, ha akarja. Rajtam
kívül senki se látogatja. Délután bemehetünk hozzá, akkor
van látogatás. Addig pihenjen egy kicsit, és ebéd után
bemegyünk hozzá.
Vajon visszafordítható még a kislány betegsége? –
foglalkoztatta a gondolat Tatjánát. Talán szeretettel
mindent helyre lehet még hozni. Nem ment a szállására,
hanem ismét bement a templomba, hogy Isten segítségét
kérje.
- Mit tegyek? Egyedül én vagyok az oka annak,
hogy ez a kislány ennyit szenved. Milyen szörnyű lehet
neki úgy élni, hogy tudja, hogy senkinek nincs rá
szüksége, és senki sem törődik vele. Egyszerűen bedugták
ebbe az intézetbe, és itt hagyták. Még ha az anyjának most
nincs is lakása, olykor meglátogathatná a gyereket, hogy
érezze, hogy tartozik valakihez.
Tatjána az újonnan szerzett ismerősével együtt
bement az elmegyógyintézetbe. Felmentek a lépcsőn. Az
ajtó előtt egészen a mennyezetig egy fémrács állta útjukat.

228
Becsengettek. Ott termett egy férfi, és beengedte őket.
Úgy látszik, az asszony tényleg többször jöhetett ide, mert
nem is kérdezte, mit szeretnének, hanem ment előre, végig
egy hosszú folyosón, egészen a legutolsó ajtóig. Kívülről
kulccsal volt bezárva. Kinyitotta az ajtót, és elment. A két
nő belépett a szűk szobába, ahol egy vaságyon és egy
éjjeliszekrényen kívül nem volt semmi. A zárt ablak előtt
vasrács volt. Az ágyon, lehajtott fejjel ült egy vézna,
rövidhajú kislány. Még akkor se emelte fel a fejét, amikor
bementek a szobájába. A szomszédasszony odalépett
hozzá.
- Natália, itt vagyok, nem ismersz meg?
Ekkor a kislány felállt, és megölelte az asszonyt.
Nem szólt egyetlen szót sem, csak keserű sírásban tört ki.
Aztán megszólalt.
-Ugye, te vagy az én őrző angyalom? Amióta meghaltam,
nincs már se apám, se anyám. Olyan rossz itt egyedül,
nincsenek könyvek, nincsenek játékok.
Tatjána megdöbbent. Arra nem számított, hogy
ilyen állapotban fogja látni a kislányt. Hogy hozzon el egy
beteg gyereket a kórházból? – tette fel magában a kérdést.
A karácsonyi meglepetésből nem lesz semmi. Mindenre
felkészült, de erre nem.
Felhívta Edvárdot. Elmondta neki, hogyan
végződött a szépen eltervezett karácsonyi meglepetése.
Amikor Edvárd meghallotta, hogy Natália teljesen magára
hagyva kórházban van, elhatározta, hogy azonnal indul
Szerbiába, és elhozza a kislányát. Csak a legszükségesebb
holmikat vette magához, és már indult is a határ felé.

229
A ZONGORA
A puha bőrfotelben lustálkodva Aranka azon
gondolkodott, hogy most azonnal főzze-e meg magának a
reggeli kávéját, vagy élvezze-e még egy kicsit az édes
semmittevést. Néha még könnyeket csalt a szemébe a
gyötrő fájdalom, amitől férje elvesztése miatt
egyfolytában szenvedett. Ilyenkor úgy érezte, mintha
valamilyen láthatatlan erő elszívná az összes energiáját. A
rá oly jellemző kedves mosoly is már egyre ritkábban
váltotta fel a fájdalom szülte komorságát. Amikor a volt
kolléganőivel találkozott, akik már szintén mind
nyugdíjasok voltak, csak a legszűkszavúbb udvariassági
mondatok hagyták el az ajkait. Egyfolytában azon
gondolkodott, menjen-e, vagy maradjon.
Ha eladná a házat, vehetne magának a városban
egy kisebb barátságos lakást, aminek a költségei se
lennének magasak, és a kertben se kellene annyit
dolgoznia. Helyette járhatna színházba, hangversenyekre,
moziba, kiállításokra, sőt még nyaralni is. De mi legyen a
zongorával? Ez az egyetlen zavaró tényező ebben a
kérdésben. Ha magával vinné, - gondolta magában, az a
nappali szobájának majdnem a felét elfoglalná, talán még
az ülőgarnitúrának se maradna elég hely egy kis városi
lakásban. Vagy adja el? Azok a meghitt esték, amikor a
férje játszotta neki a zongorán Mozartot, Beethovent,
Haydnt, Chopint, végleg elsüllyednének a feledés
homályába. Aztán rögtön el is hessegette a
gondolatot. Nem fog ennyire kötődni a múlthoz, - döntött
hirtelen.
A nyugdíjából csak vegetált. Gyakorlatilag semmit
sem engedhetett meg magának. A téli tüzelőre is csak

230
hitelből futotta. Hol vannak már azok a szép idők, amikor
a férjével minden nyáron elmentek valahova nyaralni.
Egyszer még az Adrián is voltak. Most meg attól rettegett,
hogy mi lesz akkor, ha elromlik a hűtője, vagy az egyetlen
szórakozást nyújtó tévéje, mert újra már nem telik a
nyugdíjából.
Menjen el innen? A férje, aki megmondaná neki,
hogy „menj”, vagy „maradj”, már nem volt többé.
Megfordult a fejében, hogy sokkal könnyebb lenne, ha egy
hasonló sorsú férfival élhetne egy fedél alatt. De vajon
képes lenne rá, hogy őt is olyan lelkiismeretesen
kiszolgálja, mint a megboldogult férjét? Ugyan ismer
valakit, aki elég jómódú, mégis kerékpárral jár,
rövidnadrágban, és eszébe se jut, hogy néha meglepje egy-
egy csokor virággal, egy utazással, vagy egy
hangversenyjeggyel. Ha elegánsan felöltözne, ő is
kicsinosítaná magát, és mint egy dáma beülne az
autójába…. Egyszer hívta is Arankát a balatoni
nyaralójába, de mint később kiderült, nem pihenni, hanem
a fizető vendégeket kiszolgálni és takarítani. Úgy
gondolta, hogy ő lesz majd az ingyen cselédje. Hát ezt
kiverheti a fejéből. Aztán semmiről nem lehet vele
beszélgetni, csak pénzügyekről. Borzasztóan unalmas egy
alak. Nem volt benne semmi vonzó, semmi titokzatos, a
romantikus érzékenység, az álmodozás, a gyengédség
olyan távol állt tőle, mint a foghúzás utáni vágy.
Talán meghozták már az újságot, - jutott eszébe, és
máris ment ki a postaládához. Mivel az éjszaka esett egy
kis eső, igen kellemes volt az idő, ezért úgy döntött, hogy
a teraszon fogja elolvasni a híreket. Hamarosan úgyis vége
a nyárnak, és akkor az ember a ház fogságába esik. Mint
általában, most is az apróhirdetésekkel kezdte. A tekintete

231
megakadt egy hirdetésen: „Régi zongorát vennék”, és
mellette ott volt a telefonszám. Aranka letette az újságot.
Adjam el a zongorát? – kezdte el foglalkoztatni a
lehetőség. Sokkal könnyebb lesz enélkül költözni.
Zongora nélkül a bútoraim is könnyebben elférnek majd a
kis városi lakásban. És pénzem is lesz. Elmehetek néhány
napra a gyógyfürdőbe is, amit az orvos javasolt, mert
szerinte a gyógyvíz enyhítené a reumás fájdalmakat. De
mit szólna ehhez a férje, ha élne? Biztosan nagyon
szomorú lenne. Ám az is lehet, hogy örülne neki, mert az
egészség mégis fontosabb, mint az emlékek. Aranka
elhatározta, hogy mindenképpen felhívja a számot. Ez
még nem jelenti azt, hogy el is adja a zongorát. Meg az is
lehet, hogy a vevő el se jön majd megnézni, hiszen
manapság olyan sok zongorát kínálnak eladásra, mert nem
férnek el a kis lakásokban.
Remegő kézzel ütötte be a számokat a telefon kis
képernyőjén, és várta, hogy valaki jelentkezzen a vonal
másik végén. De nem jelentkezett. Jó ez így, legalább
megmenekült egy problémától, gondolta magában. Majd
kiment a konyhába, és megfőzte a kávét. Közben olvasott
valamit az újságban, de fogalma sem volt, hogy mit.
Egyszerűen nem tudott figyelni az olvasottakra, máshol
jártak a gondolatai. A zongora körül, és eközben nézegette
a kertjében az ősz első jeleit. Ekkor megszólalt a telefon.
Hát ez meg ki lehet, - gondolta magában. Csak nem a
titokzatos zongorakereső?
- Dr. Péter István vagyok. Ez egy visszahívás, mert ön
keresett engem telefonon, csak akkor nem tudtam
felvenni. Ez a szám jelent meg a telefonom kijelzőjén.
- Horváth Aranka vagyok. A zongora miatt telefonál?

232
- Igen, mondja meg kérem a címét, és elmegyek megnézni,
- hallatszott a vezeték másik végéből.
Aranka lediktálta a címét. …
- Ez egy falu Szentgotthárd közelében. Ide úgy tud
eljutni….
- Ne fáradjon, - vágott közbe az idegen telefonáló, tudom
hol van, mert ott töltöttem a gyermekkoromat. Három
körül ott leszek. Előbb sajnos nem tudok.
- Szeretettel várom. Viszonthallásra.
Milyen kellemes a hangja, - gondolta magában
Aranka. Igen barátságos ember lehet. Ránézett az órájára,
és megállapította, hogy még legalább három órája van az
idegen érkezéséig. Gyorsan elmegy fodrászhoz, és nagyon
diszkréten kifesti magát, mint amikor még tanított az
iskolában. Nem volt kimondottan szép nő, de mindig
nagyon vigyázott arra, hogy ápolt és elegáns legyen. A
társaságában soha nem unatkozott senki. Volt benne
valami titokzatosan vonzó, amivel magára tudta vonni a
figyelmet. Az alakja még mindig szép, magas és vékony
volt. A fodrásznő rövidebb frizurát ajánlott neki, ami
jobban kiemeli a nem hétköznapi arcát. Világosszürke
szoknyát vett fel, fehér blúzzal és egy magas, vékony
sarkú cipőt, ugyanolyan színűt, mint amilyen az öve is
volt, amelyik szépen kiemelte a karcsú derekát. Az ember
egész másképpen érzi magát így kicsinosítva, még akkor
is, ha már hatvankét éves, gondolta Aranka.
Igen lassan araszolnak a percek, az órák. Aztán megszólal
a telefon
- Itt vagyok Szentgotthárdon a gimnázium előtt.
Annyira megváltozott itt minden, hogy fogalmam sincs,
melyik irányban menjek tovább.

233
 - Csak menjen egyenesen. Amikor beér a faluba, a falu
névtáblája után nézzen jobbra, rögtön az első ház az
enyém. Csak jöjjön nyugodtan, kint fogom várni a ház
előtt.
Nem telik bele öt perc, egy elegáns sötétkék autó
áll meg Aranka háza előtt. Egy jól öltözött magas férfi
szállt ki. Odament Arankához.
- Dr. Péter István vagyok. Telefonon megbeszéltük, hogy
eljövök megnézni a zongorát.
- Aranka vagyok. Fáradjon beljebb.
- Milyen nyugodt itt az élet, nincs nagy forgalom, szinte
érintetlen a természet.
- Ebédelt már, kedves uram?
- Nem, erre ma még nem volt időm.
- Megkínálhatom egy kis pörkölttel?
- Örömmel elfogadom. Ma még úgysem értem rá
ebédelni, mert történt egy baleset, én pedig éppen ott
voltam a helyszínen, nem tehettem meg, hogy nem
segítek.
- Ön orvos?
- Igen, nyugdíjas sebész vagyok.
- Most pedig unatkozik, ezért kell a zongora, igaz?
- Nagyon szeretem a zenét. Évekig tanultam zongorázni a
zeneiskolában. Amikor egyetemre mentem, már csak
ritkán volt időm zongorázni. Apám halála után pedig
eladták a házat a zongorával együtt… Nagyon finom az
ebéd. Az én megboldogult feleségem tudott ilyen jókat
főzni. Azóta se ettem ilyen finomat. Nem is tudom, hogy
köszönjem meg önnek.
- Én itt nagyon magányosan élek, ezért nagyon örülök,
amikor ilyen kedves vendégem van.

234
 Arankának úgy tűnt, mintha ezt a férfit már régóta
ismerné, vagy legalábbis már látta volna valahol. Percek
alatt már olyan közvetlenül beszélgettek, mint régi
ismerősök.
- Itt az elmúlt negyven év alatt nem sok minden változott,
- mondta a férfi.
- Ezt meg hogy érti? Volt már itt talán valamikor?
-De még mennyire! Ebben a házban töltöttem a
gyermekkoromat. Csak akkor költöztünk be
Szombathelyre, amikor gimnazista lettem.
- És ezt csak most mondja?
- Ebéd közben nem akartam nyugtalanítani. Engem is
felkavartak az emlékek.
- Akkor lehet, hogy ez az a zongora, amelyiken
gyermekkorában játszott? Nézze meg!
- Nem, most inkább nem nézem. Majd máskor. Ennyi
kedves emlék, lelki megrázkódtatás egy napra bőven elég.
Hamarosan eljövök újra, akkor már régi ismerősként, -
mosolyodott el a férfi, és pajkosan kedves pillantást vetett
Arankára. Akkor majd játszok is önnek valami szépet,
amit biztosan nagyon szeret.
- Remélem, nem felejti el az ígéretét, és tényleg eljön.
- Ebben biztos lehet. Aranka azon gondolkodik, hogy
városba költözik, én pedig azon, hogy jó lenne falura
költözni. Az is lehet, hogy éppen ebbe a faluba jövök
vissza, mert a szívem visszahúz. De most erről ne
beszéljünk többet, mert szükségem van egy kis időre, hogy
alaposan meggondoljam, tulajdonképpen mit is szeretnék
a jövőben. Kellemes volt itt eltölteni ezt a kis időt,
felélesztettem a gyermekkori emlékeimet, eszembe
jutottak a szüleim, a nagymamám, …, és megismertem
önt. Ön igen kedves, barátságos asszony. Most már tudom

235
a címét, hamarosan újra eljövök. Csak arra kérem, ne adja
el se a házat, se a zongorát. Alig várom azt a napot, amikor
játszani fogom önnek Chopin Nocturnoját…
- Remélem valóra váltja az ígéretét, - mondta Aranka, és
hosszasan mélyen belenézett a férfi szemébe. Aztán egy
hosszú, néma párbeszéd következett közöttük. Csak a
szemük fejezte ki azt a láthatatlan köteléket, ami kettőjük
között fonódott.
A doktor megcsókolta Aranka kezét, és barátságos
mosollyal búcsúzott.
- Öleljen meg, kérem, mielőtt elmegy, - mondta Aranka,
szorítson erősen magához. Szörnyen vágyódom egy férfi
kemény-gyengéd ölelésére. Ez erőt ad nekem. Ez így
most olyan jó… Most pedig kérem, menjen el.
Nehezen búcsúzott el a férfi Arankától. Mintha
maga a Jóisten küldte volna őt nekem – gondolta magában.
Mindig is ilyen nőt kerestem, mint ön, - mondta
Arankának.
Aranka behunyta a szemét, és a férfi vállára
hajtotta a fejét. Közben arra gondolt, hogy bár az élet
múlandó, a szeretet örök.

236
LINDA
(karácsonyi történet)

Egy késő őszi napon, az esti szürkületben Linda az

utcán megpillantott egy tizenkét év körüli kislányt, akit
egy elegáns nő kezén fogva vezetett. - Ez csakis az én
Natáliám lehet, - villant át az agyán, és hosszú léptekkel
elindult feléje. A szíve majdnem kiugrott a helyéről. -
Csak ki kell nyújtanom a kezemet, és máris magamhoz
ölelhetem, - gondolta magában. De a kislány egyre csak
távolodott tőle, aztán váratlanul eltűnt, mint a ragyogó
napsugár, amikor sötét felhő úszik eléje. Már sehol sem
látta többé a kislányt. Patakokban ömlöttek a keserű
könnyei szomorú arcára. Teljesen kiizzadva ébredt fel az
elegánsan berendezett párizsi luxuslakásában. Becsukta a
szemét, és abban reménykedett, hogy tovább álmodja az
édes álmot, és végre magához ölelheti a rég nem látott pici
lánykáját. Ám hiába reménykedett. Bele kellett nyugodnia
a szomorú valóságba, hogy ez csupán egy szép álom volt.
Linda nemcsak nagyon szép nő volt, hanem a
párizsi operaház ünnepelt énekesnője. A tehetsége már
nagyon korán megmutatkozott, már akkor, amikor még a
zeneakadémián folytatta a tanulmányait. Egy zenei
vetélkedőn fedezték fel a szép hangját, a tehetségét, és
felajánlották neki a párizsi operaház ösztöndíját, lakást,
továbbtanulási, és rendszeres fellépési lehetőséget. Nem
árulta el, hogy gyermeket vár. Ha ez kiderült volna róla,
csírájában elfojtották volna a kibontakozódó karrierjét.
Szenteste életet adott egy kislánynak, akit Natáliának
nevezett el, mert ez a latin név Jézus születését jelenti.
Éjjel-nappal azon gondolkodott, mit tegyen vele. Azt
tudta, hogy árvaházba nem adja be, mert már sok

237
szörnyűséget hallott arról, hogyan bánnak ott a
gyermekekkel. Majd eldöntötte, hogy az újszülött
gyermekét elviszi egy kórházba, és beteszi az ott
kihelyezett inkubátorba, abban a reményben, hogy talán
egy jó családhoz kerül, ahol mindent megadnak neki, amit
ő nem tudott volna. Azonban nem akart minden szálat
elszakítani, ami a gyermekéhez fűzte, ezért a nyakába
akasztott egy nyitható medált, amelybe beletett egy kis
cédulát a következő tartalommal: „Drága Natáliám,
amikor híres énekesnő leszek, eljövök érted. Isten áldjon
és őrizzen meg! édesanyád Linda”
Linda elment Párizsba. Mindent megkapott, amit
az ember csak el tud képzelni, fényűző életmódot,
hírnevet, pazar ruhákat, figyelmességet, azonban
elveszítette a lelki békéjét. Hűséges társként melléje
szegődött a lelkiismeret-furdalás. Nem tudott szabadulni
Natália emlékétől. Sok híres ügyvédet bízott meg azzal,
hogy keressék meg az egyetlen kislányát. Busás jutalmat
ígért annak, aki megtalálja, mert most már mindenét
odaadná azért, hogy a kislányt visszakapja. De hiába volt
minden igyekezete, a kisleányt nem találták meg.
Mindenhonnan azt a választ kapta, hogy „ismeretlen”.
Arra gondolt, hogy biztosan nem vette észre senki, hogy a
medált ki lehet nyitni, és a kislánynak más nevet is
adhattak. Az is lehet, hogy külföldre került, vadidegen
emberekhez.
Az elmúlt tizenkét évben minden este imájában
kérte e szörnyű bűnének a bocsánatát, arra kérte a
Mindenhatót, hogy még egyszer az életében adja meg neki
a lehetőséget, hogy láthassa egyetlen gyermekét, akit
olyan hűtlenül elhagyott, amikor elment Párizsba.

238
 És most itt volt ez az álom. Talán lehetne rá
magyarázatot találni. Ennek az álomnak biztosan van
valami üzenete. Az is lehet, hogy ez egy figyelmeztetés,
amire meg kell keresnie a magyarázatot. A magyarázatot
talán egy álomfejtő meg tudná találni, elvégre az álmok
mindig kapcsolódnak a valós életünkhöz, figyelmeztetnek
arra, mi a teendőnk, rámutatnak arra, mi vár ránk. Az
szinte biztos, hogy az álmában látott kicsi lány Natália
lehetett. De mit tegyen, hiszen mindenki a tudtára adta,
hogy lehetetlen megtalálni. A lelkiismerete annyira
kínozta, hogy nem tudta, fogja –e tudni egyáltalán
teljesíteni a híres operaházakkal kötött karácsonyi
szerződését. Elment egy álomfejtőhöz, aki azt mondta
neki, tegyen a lelkiismerete szerint, és még az idén nagy
öröm éri. Éjjel-nappal azon gondolkodott, mit is sugall a
lelkiismerete.
Először is lemondta az operaházakkal kötött
karácsonyi vendégszerepléséről szóló szerződését, és
elhatározta, hogy az ünnepekre visszamegy a hazájába, és
jóváteszi azt a bűnt, amit elkövetett. Egy kicsi lánynak
elrontotta az életét, ezért most minden árva gyermeknek
megszépíti a karácsonyi ünnepét, azzal, hogy elmegy
minden nagy árvaházba, és ott énekel majd karácsonytájt
az árva gyermekeknek. A teljes karácsonyi ünnepeket,
reggeltől estig ennek a nemes tettnek szenteli. De nemcsak
énekelni akart a gyermekeknek, hanem pénzadományt is
átutalt, hogy minden kis növendéknek jusson egy kis
ajándék a karácsonyfa alá. Már maga a gondolat is eléggé
kizökkentette mindennapi rutinjából. Ha már a saját
kislányán nem tud többé segíteni, akkor minden
gyermeknek segít, aki hozzá hasonló szomorú sorsra
jutott. De titokban remélte, hogy a jó Isten őt is megsegíti

239
valamilyen formában. Egyelőre igen szkeptikusan kezelte
a jövendölést.
Közeledett a nagy nap. Linda rábeszélte a férjét,
egy híres zongoraművészt, hogy kísérje el erre a
hangversenykörútra az egykori hazájába. Ő örömmel
vállalta, sőt megígérte neki, hogy zongorán kísérni fogja
az énekét. A bankokban is elintézte az adományok
átutalását azokba az intézetekbe, ahol szerepelni fog a
karácsonyi ünnepek alatt. Megkapta az írásbeli válaszokat.
Minden levél a köszönet hangján szólt, mindenhol
szeretettel várják. Linda nehezen várta ezeket a napokat…
Gyermekkora óta még egyszer sem várta a karácsonyt
ilyen reményteljes nagy szeretettel. Milyen örömmel tölti
majd el a sok kis csillogó szempár, amint elégedetten
tekintenek fel hozzá a színpadra. Biztosan enyhül majd a
fájdalma is, Natália miatt érzett szomorúsága. Linda
azonban érezte, hogy azt a reményét, hogy még valamikor
viszontláthassa a kislányát, fel kell adnia, hiszen már azok
is lemondtak a kereséséről, akik ezzel hivatásszerűen
foglalkoznak. De ki tudja. A reményt nem szabad feladni,
hiszen a remény az, ami az embert utoljára hagyja el. És
Isten útjai kifürkészhetetlenek a közönséges halandók
számára. Lehet, hogy csoda történik. Elvégre valami
ilyesmire utalt az álomfejtő is.
Végre elérkezett az utazás napja. Sor került az első
fellépésre is. Talán még életében soha nem örült a tapsnak
annyira, mint most itt, amivel a kis árvák jutalmazták meg.
Olyan hálásan és figyelmesen hallgatták, és olyan lelkesen
megtapsolták, hogy az öröm könnyei elhomályosították a
szemét. Minden hangverseny végén egy kicsi lányka vagy
egy kisfiú átadta neki a virágcsokrot hálájuk jeléül. Ő

240
pedig a gyermeknek a bátorságáért, egy kis arany
nyakláncot csatolt a nyakába.
A hangversenysorozat a végéhez közeledett. Talán
életében nem volt olyan boldog, mint most. Nemes célokra
adományozta a művészetét, az ünnepnapjait, és jelentős
pénzösszeget. A végére már annyira elfáradt, hogy azon
gondolkodott, hogy az utolsó hangversenyt lemondja.
Aztán mégis meggondolta magát, mert nem akart ezeknek
a kis árváknak csalódást okozni. Összeszedte maradék
erejét, és elment utolsó szereplésének a színhelyére. Mint
mindenhol, a kis gyermekek itt is elhalmozták a
szeretetükkel, majd egy kislány felment a színpadra, és
megköszönte neki az élvezetes előadást, a küldött
pénzadományt, és átadta neki a virágcsokrot is. Lindának
úgy tűnt, mintha a kislányt már látta volna valahol, de nem
tudta felidézni az emlékeiben, hogy hol. Elővette az arany
nyakláncot, hogy felcsatolja a kislány nyakára. Ekkor
megpillantotta a nyakában a medált. A szíve majdnem
kiugrott a helyéről. Úgy érezte, hogy a színpad
megmozdult a lába alatt, teljesen elveszítette az
egyensúlyát. Ha a férje, aki mellette állt, nem fogta volna
meg erősen, biztosan el is esett volna. „Gyorsan hívjanak
orvost”, kiáltotta a férj a színpadról. Linda egy perc múlva
már magához is tért, és megpróbálta kinyitni a kislány
nyakában lógó medált. De a keze annyira reszketett, hogy
ez nem sikerült neki. A kislány semmit sem értett a
dologból. A többiek sem tudták, mi történik. Linda csak
ismételgette, hogy gyorsan nyissa már ki valaki ezt a
medált… És valaki kinyitotta. A medálban ott lapult a
picinyke levél: (…) Isten áldjon meg, és őrizzen meg
téged! édesanyád Linda

241
NE HOZZ NEKEM TÖBB VIRÁGOT,
FILIP!
Charlotte futó pillantást vetett a tükörbe, majd
elégedetten nyugtázta, hogy megtett minden tőle
elvárhatót, hogy idősödő kora ellenére ne keltsen
ellenszenvet azokban, akik hivatalból vagy véletlenségből
kapcsolatba kerülnek vele. Sajnos az idő elvégezte a
kegyelmet nem ismerő feladatát, így a lelke és a külleme
egyre nagyobb diszharmóniába kerültek egymással.
Érdekes ez a paradoxon. Ahogyan nemesedik a lélek, úgy
sorvad a test. Tulajdonképpen mi a lélek tükre? Az arc, a
test, a szem, a belülről érkező kisugárzás, a tettek, vagy
valami más? De nem volt ideje belemerülni ebbe a
kérdésbe, mert csomagolnia kellett. Másnap ugyanis a
férjével, Filippel és a fiával Mityával elutaztak kéthetes
nyaralásra egy adriai szigetre, mert nem lehetett tudni,
mikor zárják le ismét a határokat a pandémia terjedése
miatt. Nehezen viselték a járványügyi intézkedéseket,
amelyek korlátozták a szabadságjogokat. Az ország
lakossága egy ideig csak vásárlás, orvosi látogatás vagy
magányos sporttevékenység céljából hagyhatta el
otthonát. Charlotte fodrászának a PCR-tesztje pozitív lett,
ezért ők hárman is kéthetes karanténba kényszerültek.
Szerencsésnek vallották magukat, hogy kertes házban
laknak, mert így a karanténos kényszerintézkedések
ellenére nem szorultak a négy fal közé.
Mitya a budapesti egyetem jogi karán nemrég
megszerezte az abszolutóriumot, már csak a doktori
disszertációjának a védése volt hátra. Teljesen kimerült,
mert a vizsgákkal párhuzamosan a nyelvvizsgára is
készülnie kellett, ami nélkül nem kaphatta volna meg a
242
diplomát. Amikor átvette a nyelvvizsga bizonyítványt,
Filip, a nevelő apja, megölelte, gratulált neki, és elárulta,
hogy az ajándék egy adriai nyaralás lesz. Úgy készüljön,
hogy már másnap indulnak. Mitya sikított örömében. A
nevelő apja már kisgyermekkorában többször magával
vitte Dalmáciába, hogy a valóságban is élvezhesse ennek
a mesevilágnak a páratlan szépségét.
Charlotte számára a nap fénypontja mindig a reggeli
kávézás volt, a szépen megterített piciny asztalkája mellett
a csupaüveg verandán, mely mintha egész idő alatt egy
kedves vendéget várna. Erről ezen a napon se mondott le.
Ezt a negyedórás kényeztetést soha nem tagadta meg
magától. Hozzá tartozott az életéhez azon kevés luxus
egyikeként, mint például egy kényelmes autó, egy
klasszikus szabású blézer a frissen vasalt álló galléros
fehér blúzzal, egy vele színben harmonizáló magas sarkú
cipővel, és egy méregdrágaköves gyűrű vagy nyaklánc.
Miért is szerette ezt a reggeli kávézást? Ilyenkor
az ablakból látható kicsi ápolt kertjének idillikus varázsa
szárnyakat adott a képzeletének. Gondolatai olykor
messze elszálltak, vissza a régmúlt időkbe, azokra a távoli
helyekre, és a velük kapcsolatos emlékekre, amelyeknek a
főszereplői a budapesti egyetemi évei alatt, sokszor az
észszerűség határait is átlépve, bombabiztos módszerekkel
próbálták megostromolni a nem éppen értük dobogó
szívét. Charlotte szíve ugyanis csak egyvalakiért dobogott.
Az egyetlen nagy szerelmétől azonban elválasztotta a sors
kíméletlen játéka. Ante már közel negyed évszázada csak
az álmaiban jelent meg, ugyanolyan fiatalon,
Michelangelo Dávidjára emlékeztető alakjában, mint
amilyennek akkor látta, amikor egy hosszabb távollét után
megérkezett a Ferihegyi repülőtérre. Még aznap éjjel

243
vonattal elutaztak Dalmáciába, Ante szülővárosa, Zadar
közelében fekvő kis szigetre, egy hosszabb nyaralásra.
Zadar és környékének történelmi és kulturális
műemlékekben egyedülálló gazdagsága, az apró szigetek
által övezett strandjai, a páratlan szépségű nemzeti parkok,
a kiváló házi borok, és a mediterrán konyhája egyszerűen
elvarázsolják az utazót. Itt látható a világ legszebb
naplementéje, állítják sokan, akik bejárták a földkerekség
nagyobbik felét.
Ez a közös utazás és nyaralás Charlotte életének
egyik legszebb emlékeként maradt meg. Emlékezetében
megőrizte a nyaralás minden pillanatát, hogy vissza tudjon
emlékezni, ha a sors valamilyen oknál fogva elszakítaná
őket egymástól. Ám ezt akkor még elképzelhetetlennek
tartotta. Őket a Jóisten is egymásnak teremtette, mondták
többen, akik ismerték őket, mert jobban szerették egymást,
mint a saját életüket. Mégsem lehettek egymáséi. Ez volt
Isten akarata. Ante a jogi tanulmányok befejezése után
Amerikába ment, mert az ottani barátai, akikkel igen jó
kapcsolatai voltak, egyengették az útját. Az egyik Los
Angeles-i egyetem jogi karán kapott állást. Előadásokat
tartott a szláv intézetben is a 19. századi orosz irodalom és
a 19. századi német filozófia kérdéseiről.
Charlotte a tervezett utazás napján hagyta el.
Nemcsak azért nem ment vele, mert nem tudott angolul,
hanem főleg azért nem, mert nem akarta cserbenhagyni
idős édesanyját. Egészen az utolsó napig vívódott
magában. Emberséges döntést akart hozni. De ebben az
esetben ilyen nem létezett. Ami emberséges volt az
egyikre, az embertelen volt a másikra nézve. Döntött, mert
döntenie kellett. Váratlanul és búcsú nélkül hagyta el
Antet, egyetlen nagy szerelmét. Előre megfontoltan ez

244
nem megy, mert a szív mindig legyőzi a józanészt.
Valakinek mégis meg kellett tennie ezt a lépést. Magára
vállalta. Mintha kést forgattak volna a szívében, olyan
fájdalmas volt ez a szakítás. Charlotte már tudta, milyen
az, ha az embernek el kell hagynia a hazáját. Ő ezt már
egyszer megtette, amikor már szinte felnőttként el kellett
hagynia akkori hazáját, Jugoszláviát. Egész életében
kínozta a honvágy. Akkor sem volt más választása. A
legtöbb ember csak egyszer tud váltani hazát, s nélkülözni
élete végéig mindent, mi addig jelentette otthonát, apát,
nagyapát, barátot s az édesanyát. Másodszor már belehal a
szív.
Fájdalmas volt a gondolatban elmondott Istenveled,
mert Charlotte tudta, hogy ez a búcsú örökre szól, végleges
és visszavonhatatlan. Nem értette, miért állítja őt a sors
mindig ilyen végzetes döntések elé, miközben más
emberek élete szép, nyugodt és gondtalan. Tudta, hogy
többé nem találkoznak. De a szíve örökre vele marad,
emléke fogva tartja élete végéig. Minden rá emlékeztette,
mindenhol és mindenkiben csak őt kereste, az egykor
régen emlékezetébe vésett kedves alakját, a páratlan
eleganciáját. A fájdalmasan szép emlékeket legjobban
Mitya tekintete és az alkata tartotta benne életben. Mindez
azonban nem akadályozta abban, hogy Filip hűséges társa
legyen, aki nagy szeretettel nevelte a fiát. Mitya nem is
ismerte az édesapját, mert még meg sem született, amikor
az édesapja elment Amerikába. Charlotte és Filip már
többször el akarták neki mondani, hogy akit ő édesapjának
hisz, az valójában nem is az édesapja. De mindig csak
halogatták, mert Mitya nagyon szerette Filipet, és féltek,
hogy lelki válságot idézne elő nála, ha ezt az igazságot
megtudná.

245
 Mint már egyszer régebben, most is egy Zadar
melletti kis szigetre mentek nyaralni. Távol akartak lenni
a nagyvárosi zajtól, távol az emberektől, ahol
egyfolytában rettegtek a fertőzéstől. Charlotte gyakran
visszavágyódott erre a világtól elzárt helyre, mert
gondolataiban nem tudott szakítani régi életével. Még
most is úgy tért vissza a szigetre, mint a gyilkos a tett
színhelyére. Mindig újra és újra át akarta élni azt a két
hetet, amit Antonyval töltött itt, mielőtt örökre elváltak
útjaik. Felidézte azt a reggelt, amikor búcsú nélkül hagyta
el egyetlen nagy szerelmét. A becsomagolt bőröndök
indulásra készen várták a reggelt. A zádári légikikötőbe
indultak volna, majd onnan tovább az Egyesült
Államokba. Ám Charlotte hajnali ötkor felkapta a
bőröndjét, és mint az űzött vad, úgy menekült ki a
szállodából, amelyiknek a kikötőjéből röviddel azután az
első motoros bárkával indult a félszigetre, és onnan vissza
Budapestre.
Filip nem tudta, Charlotte miért ragaszkodik ahhoz,
hogy erre a kis szigetre menjenek nyaralni. Az kétségtelen,
hogy a sziget rendkívül barátságos volt. A szépen
sorakozó kis kővillák kellemes kikapcsolódást nyújtottak
a forró mediterrán nyarakon. Egy gyönyörű legenda
kapcsolódik a horvát szigetvilághoz: amikor az Úr a világ
teremtését befejezte, az utolsó maroknyi földet kiszórta a
puttonyából az Adriai-tengerre, és ebből keletkezett a több
mint ezer sziget. A szigetek igen sokfélék. Némelyiken
hegyvidéki csúcsok törnek az ég felé, mások laposak,
sziklás vagy homokos strandokkal. Egyik kopár,
növényzet nélküli, a másikat erdős, fenyők, olajfák és
különféle mediterrán növények borították. A leírhatatlan
szépségük egyesíti őket, amint a part közelében, a tenger

246
kristály - smaragd mélységéből drágakövekként
emelkednek ki, különböző alakzatokat képezve. Ez a
látvány éppen úgy emlékeztette Charlottot Antonyra,
ahogyan egy drága ékszer emlékezteti a viselőjét arra,
akitől azt ajándékba kapta.
Első reggel a napsugarak lágy ölelése ébresztette
őket korai álmukból, áthatolva a pókhálószerű hófehér
függönyön. A tenger felől lágy szellő lengedezett, amely a
loggiára csábította őket. Leültek a krémszínű
rattanfotelokra, és gyönyörködtek a látványban, amint a
látóhatár szélén a kék ég összeborult a tenger kékségével.
A zsákmánnyal megrakott halászhajók egymás után
igyekeztek a nyílt tenger felől a közeli kikötő felé. Filipnek
nem volt kedve felöltözni, és lemenni a szálloda éttermébe
reggelizni, ezért telefonált a szobapincérnek, hogy hozza
fel nekik a reggelit a szobába. Így biztonságosabb is, mert
nem fenyegeti őket a fertőzés veszélye. A maszkoknak, a
távolságtartásnak a szigeten se híre, se hamva nem volt. A
járványveszélyre itt semmi sem emlékeztette őket. Úgy
tűnt, mintha egy egész más világba csöppentek volna,
messzire a vírustól, a halálesetektől, a lélegeztető
gépektől, a rémhírektől.
- Talán a sós levegő az, ami itt megöli a vírusokat, -
okoskodott Mitya. - Azt hiszem, a maszkot otthon sem
fogom többé viselni. Remélem, a járvány is elmúlik már,
mire hazaérünk. Nem szeretnék maszkban vizsgázni.
Annyira zavar, hogy még gondolkodni se tudok rendesen,
ha rajtam van.
- A járványnak biztosan nem lesz ilyen gyorsan vége, -
felelte Filip. Ez a harmadik hullám, ami most otthon
tombol, nagyon veszélyes. Rengetegen vannak a
kórházakban. Félő, hogy kimerülnek a kórházi

247
kapacitások, és nem fognak tudni minden beteget ellátni.
Nagyon kell vigyáznunk.
- Én mindenképpen beoltatom magamat, - mondta
Charlotte, mert akkor nem kell állandó rettegésben élnem.
- Ezek a vakcinák nem biztonságosak, nyugodtan
mondhatjuk, hogy emberkísérleteket végeznek velük.
Nincsenek rendesen kipróbálva. Jó, tudom, hogy a
virológusok és epidemiológusok szerint teljesen
biztonságosak, de nem tudhatjuk, milyen hosszú távú
hatásaik lesznek. Ezt nem tudták ilyen rövid idő alatt
kipróbálni. Az emberek mindenfélét beszélnek össze
vissza. Van olyan virológus, aki azt állítja, hogy a járvány
kellős közepén nem is lenne szabad oltani, mert esetleg az
emberben már benne van a vírus, és akkor még ráoltanak
egy adagot. Úgy már egészen biztosan megbetegszik.
Aztán olyasmit is olvastam, hogy egy pandémia esetén, ha
egy-két ember meg is hal, az nem számít, mert az a lényeg,
hogy a tömegméretű járványt megállítsák. Mi a garancia
arra, hogy nem leszek közöttük?
- Én akkor is beoltatom magamat, - mondta ellentmondást
nem tűrő hangon Charlotte. Remélem, hogy szerencsém
lesz, és túlélem. Azért attól én is egy kicsit félek, hogy mi
lesz akkor, ha megbetegszem. Az emberekkel aláíratják,
hogy az oltásba önként egyeznek bele. Ez nem azt jelenti,
hogy ha valaki megbetegszik, akkor vessen magára,
fizetheti az összes, gyógyításával kapcsolatos költséget?
- Én az oltással nem törődőm. Fiatal vagyok, - vágott
közbe Mitya, - és a legszebb két évet már elvették az
életemből. Nektek könnyű volt, mert járhattatok
szórakozni, moziba, színházba, táncolni…Én pedig
töltsem a legszebb éveimet a négy fal között? Azt hiszem,

248
fütyülök a vírusra, és esténként bemegyek Zadarba, egy
éjszakai bárba.
- Akkor kereshetsz magadnak mindjárt egy szállást is,
mert ide nem jöhetsz vissza, minket megfertőzni. Itt a
szállodában is van minden este zene. Örülj neki, hogy a
szigeten nem kell félned. Édesapáddal vacsora után
záróráig maradhattok az étteremben zenét hallgatni. Nincs
ellene kifogásom. Engem a zene annyira nem érdekel,
ezért én esténként inkább pihenek egy jót. Örülök neki,
hogy nem kell főzni, takarítani.
- Meglátom, felelte Mitya. Azért van ennek a vírusnak egy
pozitív hozadéka is, fűzte hozzá az éppen zajló
társalgáshoz. Eddig is használtuk az internetet, de főleg
információgyűjtésre és kapcsolattartásra. De most hirtelen
a munkavégzésben is az internet vette át a főszerepet. Az
emberek egyik napról a másikra átálltak az online
munkára, az online oktatásra – tanulásra. Kiderült, hogy
ez milyen jól működik, és mennyi időt takarítunk meg
azzal, hogy reggelente nem kell félórákig készülődnünk,
nem kell a buszra várnunk. Ezzel tulajdonképpen
megnöveltük a szabadidőnket.
- Ez igaz, egészítette ki Filip. Ha nem lett volna ez a
járvány, akkor az online munkát és tanulást ki se próbáltuk
volna. Mindenki csak beszélt róla, hogy milyen
lehetőségeket rejt magában az internet, de valójában soha
nem használtuk ki annak az előnyeit. Szerintem most már,
ahol lehet, nem igen fogunk visszatérni a régi
munkavégzési formákhoz. A gyárakban természetesen
továbbra is ott kell majd állni a szalag mellett.
- Már nem sokáig, - mondta Mitya, mert a robottechnika
is gyorsléptekkel fejlődik, és az egyszerű, monoton
munkákat a robotok fogják elvégezni helyettünk. De ezt

249
már sokszor megbeszéltük. Ezt a szép napot ne vitával
töltsük, hanem menjünk el inkább Zadarba, egy kis
városnézésre. Én még egészen kicsi voltam, amikor ott
jártam, már szinte semmire se emlékszem.
Filip és Mitya egyedül mentek be a városba.
Charlotte úgy döntött, hogy lemegy a strandra, és
lustálkodik egész nap, gyönyörködik Dalmácia
kékségében, és élvezi a tenger langyos sós vízének
gyengéd simogatását. Szabad utat enged az emlékeinek.
Zadar középkori belvárosa a világjárvány ellenére
tele volt turistákkal. Még magyar beszédet is lehetett
hallani. Ez nem véletlen, hiszen a város történelme
kapcsolódik a magyar történelemhez is. Miután 1091-ben
meghalt Zadar akkori uralkodója, a város, és a félsziget a
dalmát főurak és Velence célpontjává vált. Ekkor a volt
uralkodó özvegye Szent Lászlótól kért segítséget, aki a
területet megszerezte, és Magyarországhoz csatolta.
Unokaöccsét, Álmos herceget állította a Dalmát térség
élére. Szent László halála után unokaöccse Könyves
Kálmán lett a király, aki megszerezte a magyar korona
számára az egész Dalmáciát. Zadar teljes autonómiát
kapott, és évszázadokon át a magyar korona színeiben
harcolt a velencei-magyar háborúkban. Viharos története
során, 1348-ban Nagy Lajos békét kötött a Velencei
Köztársasággal. A Velencei Köztársaság bukása után
1797-ben a város az Osztrák-Magyar Monarchiához
került, majd Napóleon Franciaországhoz csatolta 1806-
ban. A francia uralom 1813-ig tartott, végül Zadar
visszakerült osztrák irányítás alá. A II. világháborúban
Olaszországhoz csatolták, majd az újonnan megalakult
szocialista Jugoszlávia része lett. 1991. szeptemberében
szerb lázadók kereszttüzébe került. Az egész város és az

250
óváros jelentős része elpusztult. Végül az igazi békét,
szabadságot és függetlenséget csak az 1993-as esztendő
hozta el a Zadar számára.
Filip és Mitya szinte az egész várost bejárták,
megnézték a bizánci uralom idején, a 9. században épült
kör alakú Szent Donát templomot, amelyiknek nincs
harangtornya, majd a közelében található Szent
Anasztázia katedrálist, amelyik a 12. században kapta a
mai végső formáját. Felmentek a katedrális
harangtornyába, ahonnan egész sor gyönyörű felvételt
készítettek az óvárosról. Zadar egyik legérdekesebb
látnivalója a híres Tengeri orgona. A fehér
mészkőpromenád végén található ez az egyedülálló, 70
méter hosszú érdekesség. A hét lépcsősoron találhatók
azok a furatok, ahol a hangok keletkeznek a tengervíz
nyomására. Ebben a közös alkotásban a művészet, a
természet és a technika erői találkoznak. A lépcső alján
lévő sípok adják ki a legmélyebb hangokat, felfelé
haladva, ahogy egyre szűkülnek a csövek, keletkeznek az
egyre magasabb hangok. Alkonyatkor, a még meleg
lépcsőfokokon ülve, a víziorgona hangjait hallgatva
gyönyörködnek idősek, fiatalok a világ legszebb
naplementéjében. Filip és Mitja még sokáig hallgatták
volna a természetnek ezt a gyönyörű játékát, ám virágot
kellett venniük, mert Charlotte születésnapja volt, és
kedves meglepetést akartak neki szerezni.
Charlotte számára végzetes volt ez a nap. Lement a
strandra. A fürdés előtt még egy röpke sétát tett a mólón,
hogy gyönyörködhessen a sirályok repülésében, és
megcsodálja a lovaglásukat a hullámok hátán, hogy utána
zavartalanul átadhassa magát a várva várt pihenés és
strandolás élményének. A mólón meglátott egy magas,

251
karcsú, ismerősnek tűnő alakot, amint a korláton át behajol
a tengerbe. Ismerős volt ez az alkat, a mozgása, ahogyan
etette a sirályokat, a hangja, ahogy szólítgatta őket.
Charlotte hirtelen úgy érezte, hogy megmozdult a lába
alatt a föld, elkezdett remegni egész testében. Néhány
lépést tett előre. Antony, - szólt alig hallhatóan. A férfi a
neve hallatán megfordult. Ott állt előtte egyetlen nagy
szerelme, ugyanolyan arisztokratikus tartással, mint 25
évvel ezelőtt, amikor Charlotte élete egyik legnehezebb
szakaszát élte át. Isten útjai olykor
kifürkészhetetlenek. Tetteinket valahol irányítják, s a
számlák sem maradnak kiegyenlítetlenül. Az embernek
minden tettéért fizetnie kell, és ennek tudatában leélnie az
életét. Isten a legváratlanabb időben és a leghihetetlenebb
módon leckéztet meg bennünket, ha nem a parancsolatok
szerint élünk. Nem menekülhetünk a bűntudatunk elől
sem, ugyanúgy, mint a fájdalom, a lelki gyötrődés, a
szomorúság és a bánat elől sem. Ezek hűséges kísérőink
maradnak, bárhova is menjünk, bárhova is próbáljunk
menekülni előlük.
Már lemenőben volt a nap bíborvörös korongja, és
hamarosan el is tűnt a látóhatár mögé. Charlotte
visszament a szállodába, és felöltözött a vacsorához.
Nemsokára megjelent Filip és Mitya is, mindketten egy-
egy nagy csokor rózsával a kézben.
-Isten éltessen sokáig drága Charlotte, mondta Filip, és
mindketten megölelték. Charlotte leült. Az egyik,
asztalon lévő csokrot odatolta Filip elé.
- Ne hozzál nekem többé virágot, - mondta Charlotte, -
felejts el engem.
- Mi a baj, édesanyám, - kérdezte Mitya.

252
- Valamit el kell neked mondanom, fiam. Már felnőtt férfi
vagy, meg fogod érteni. Filip nem a vérszerinti apád, de
sajátjaként nevelt fel téged, amiért én őt tisztelem, és hálás
vagyok érte. Hálás leszek egészen életem végéig. Az
édesapád, akit szerettem, és szeretek még mindig,
elhagyott minket. Még a születésed előtt elment
Amerikába. De most visszajött a szülőhazájába. Csak ma
tudta meg, hogy te létezel. Most már végleg itt marad. Én
is vele maradok. Nem megyek vissza Magyarországra. De
neked vissza kell menned Budapestre, legalábbis egy kis
időre a vizsgád miatt. Aztán választhatsz, velünk akarsz -
e élni, vagy a nevelőapáddal.
Mitya elsápadt. Egyetlen hang se jött ki többé a
torkán. A mérhetetlen szomorúság, amely kiült az arcára,
könnyeket csalt a szemébe. Szerette volna eltitkolni ezt a
hirtelen rátört érzelmi válságot, ám nem sikerült neki.
Összeszedte maradék erejét, felállt az asztaltól, és gyors,
határozott léptekkel megindult az ajtó felé, majd ki az
utcára. Elindult az elnéptelenedett tengerpart felé, hogy
megpróbálja feldolgozni ezt a keserű csalódást.
Charlotte és Filip szótlanul ültek a vacsoránál, az
ételhez hozzá se nyúltak. Filip reményvesztetten, aggódva
nézegetett egyre gyakrabban a bejárati ajtó felé, mint aki
vár valakit. De az csak nem akart megérkezni.
Egyszer csak megszólalt a telefon. Charlotte
felvette.
- Gyere értem, édesanyám, nagyon rosszul vagyok. Itt
vagyok azon a sziklán, tudod, amelyik olyan mélyen
belenyúlik a tengerbe. Charlotte és Filip azon nyomban
felugrottak az asztaltól, és rohantak a sziklához. Már
messziről látták a vészvillogó mentőket, tűzoltóautókat,
rendőrségi autókat.

253
- Tovább nem mehetnek, - állította meg őket egy rendőr.
- De a fiam telefonált….
- Hogy hívják a fiát?
- Mitya.
- Fogadja őszinte részvétemet. Leugrott a szikláról,
szörnyethalt. Hozom a levelet, amit a zsebében találtunk.
„Bocsássatok meg, nem tudtam választani.”

254
EDDIGI MUNKÁIM
 Beno Zupančič: Árbocfiú /fordítás/ Pomurska
založba, 1965.
 Krisztina Brenkova: A delfines kislány és a
ravaszdi róka /fordítás/ Móra Ferenc könyvkiadó,
Budapest, 1982.
 Német nyelv turistáknak /nyelvkönyv/ TIT Vas. M.
Sz. kiadványa, 1989.
 SOS a német nyelvvizsgára /nyelvkönyv/,
Szombathely, 1990.
 SOS szituációs párbeszédek /nyelvkönyv/
Szombathely, 1992.
 Német nyelv a vendéglátásban /nyelvkönyv/
Szombathely, 1994.
 Luthár Ádám emlékalbum, két kötet, 525 oldal,
díszkötés Szombathely, 2001.
 Az emlékek szárnyán /válogatott írásaim, verseim/
Szombathely, 2002.
 Őrségről szóló sorozat /fordítás szlovénra és
németre/ 5 füzet 2003.
 Egy sebzett szív vallomásai (válogatott írásaim,
verseim, fordításaim) Szombathely, 2003.
 Megvilágított mozaik (válogatott írásaim,
verseim, fordításaim) Szombathely, 2004.
 Gondolatok csobogása, verseskötet 2023
 Orosz, német, magyar és szlovén nyelven írt
fordítások, novellák, nyelvoktatásról szóló írások,
különböző alkalmi írások nemzetiségi és egyéb
lapokban, folyóiratokban, antológiákban
Magyarországon, Szlovéniában, Ausztriában és
Buenos Airesben.

255
 Tartalom
A GRÓFNŐ ........................................................................... 21
DÁRIN ................................................................................... 33
STEFI .................................................................................... 46
FELEJTHETETLEN HANGVERSENY ............................. 59
A DADUS ............................................................................... 65
A DÉDMAMA ....................................................................... 74
A HAJLÉKTALAN.............................................................. 105
AZ ELRABOLT IFJÚSÁG ................................................. 107
A SZENTBÍBORI TEMETŐBEN ...................................... 114
A NAGY UTAZÁS ............................................................... 118
EGY NAGYON SZOMORÚ SÍRKŐFELIRAT .................. 121
KINEK TETTEIT NEM ŐRZI SÍREMLÉK, EMLÉKE
MÉGIS ÖRÖKKÉ ÉL A SZÍVÜNKBEN ........................... 123
NŐI LÁTOGATÁS A KASZINÓBAN ................................ 131
LILI ...................................................................................... 142
A TEREMTETT VILÁG HARMÓNIÁJA.......................... 151
AMIKOR A VÉGTELEN ÜRESSÉG VÉGTELENNÉ
VÁLIK .................................................................................. 158
ELSŐ UTAZÁSOM AZ ADRIÁRA .................................... 161
KARÁCSONYI TALÁLKOZÁS .......................................... 182
AZ ELRABOLT KISLÁNY ................................................. 188
COMA VIGILE ................................................................... 201
A HAZATÉRÉS ................................................................... 208
NATÁLIA............................................................................. 217
A ZONGORA ....................................................................... 230

256
LINDA ................................................................................. 237
NE HOZZ NEKEM TÖBB VIRÁGOT, FILIP!................. 242
EDDIGI MUNKÁIM ........................................................... 255

IMPRESSZUM

A könyv címe: A nagy utazás

Felelős kiadó: A szerző. ( Suzana Guoth)
Kiadás éve : 2023.
Megjelenik pdf-ben. Megjelenés helye : www.mek.oszk.hu
Felelős szerkesztő: Rátz Ottó mesterpedagógus,
szaktanácsadó, szakértő, újságíró, szerkesztő
A kötet kereskedelmi forgalomba nem kerül!
A kötet – változtatás nélkül – szabadon terjeszthető!
Minden jog fenntartva!
ISBN 978-615-01-9664-0

257
A szerző eddig megjelent művei:

 Beno Zupančič: Árbocfiú /fordítás/ Pomurska založba, 1965.

 Krisztina Brenkova: A delfines kislány és a ravaszdi róka
/fordítás/ Móra Ferenc könyvkiadó, Budapest, 1982.
 Német nyelv turistáknak /nyelvkönyv/ TIT Vas. M. Sz.
kiadványa, 1989.
 SOS a német nyelvvizsgára /nyelvkönyv/, Szombathely, 1990.
 SOS szituációs párbeszédek /nyelvkönyv/ Szombathely, 1992.
 Német nyelv a vendéglátásban /nyelvkönyv/ Szombathely,
1994.
 Luthár Ádám emlékalbum, két kötet, 525 oldal, díszkötés
Szombathely, 2001.
 Az emlékek szárnyán /válogatott írásaim, verseim/
Szombathely, 2002.
 Őrségről szóló sorozat /fordítás szlovénra és németre/ 5 füzet
2003.
 Egy sebzett szív vallomásai (válogatott írásaim, verseim,
fordításaim) Szombathely, 2003.
 Megvilágított mozaik (válogatott írásaim, verseim,
fordításaim) Szombathely, 2004.
 Gondolatok csobogása, verseskötet 2023
 Orosz, német, magyar és szlovén nyelven írt fordítások,
novellák, nyelvoktatásról szóló írások, különböző alkalmi
írások nemzetiségi és egyéb lapokban, folyóiratokban,
antológiákban Magyarországon, Szlovéniában, Ausztriában és
Buenos Airesben.

Minden jog fenntartva! 2023.