Semmilyen szeretetnyelvnél

Kulin Borbála …csak szeretek című debütáló verseskötetében nem csupán tíz év írásai, egy
kiforrott költő pillanatképei sűrűsödnek. A versekben a tágasság, egy legtágasabb „én” is
folyamatosan kifejti önmagát.

– … csak szeretek. Sokat rejtő cím. Mit jelent neked a „szeretek”?

– A Nem vagyok költő című versemből választttam ezt a szókapcsolatot. Egyrészt nyitott
jelentése miatt, másrészt ez egyfajta ars poetica is: “nem vagyok költő, csak szeretek” – itt
elvágva egyben azt is jelzi, hogy a költészet számomra nem cél, hanem melléktermék, a
szeretés mint cselekvés, mint az élet sine qua non-jának mellékterméke.

Örülök, hogy azt mondod, hogy sokat rejtő a cím, éppen ez volt a szándékom vele. Az egyik
versemből választottam ki ezt a szókapcsolatot. Egyrészt, mert izgalmasnak találtam a nyitott
jelentése miatt, másrészt, mert egyfajta ars poetica is: a Nem vagyok költő című versemből
emeltem ki, és így a “nem vagyok költő, csak szeretek” – itt elvágva egyben azt is jelzi, hogy
a költészet számomra nem cél, hanem melléktermék, a szeretés mint cselekvés, mint az élet
sine qua non-jának mellékterméke.

– Szembetűnő, hogy mennyire személyes hangon szólnak a versek, egy hús-vér ember
lenyomatai. De tudom, hogy fontos neked az elszemélytelenítés is.

– Az alanyi költészetben számomra a vers az élmény aszúbora, azaz nincs alanyi költészet
valódi személyes élmény nélkül, de költészetté csak akkor válik, ha a kifejezésben általános
emberivé sűrűsödik. Hogy alkotóként miért éppen az alanyi líra kezdett érdekelni, ezt nehezen
tudnám megmondani. Hiszen, ha csak felütsz egy folyóiratot, nagyon sokféle költészettel
találod szemben magad, láthatod, hogy mindegyik vers más világokból táplálkozik és
máshogyan szép. Nyilvánvalóan ösztönösen kell fölismerned, hogy alkotóként melyik
világból való vagy. Az első jele ennek az esetemben az lehetett, hogy gyerekkorom óta
nagyon szeretem a népdalokat., fabrikáltam is ál-népdalokat egy időben, amiket nem írtam le.
A népdalokban mindig Mindig azon ámulok el, ahogyan ezek a mélyen személyes történetek
és tragédiák egy én által elbeszélve szólalnak meg úgy, hogy közben mégsem az adott
személy, az vagy adott esemény az érdekes, sőt. Bár ott van az én, aki beszél, de az mégis
rögtön olyan tágas, amiben azonnal megtalálod magad. Azt veszed észre, hogy rajtad
keresztül szólal meg, azáltal, hogy énekeled vagy olvasod. Engem ennek a tágas
személyességnek a misztériuma nyűgözött le igazán.

– Sokszor tematizálsz olyan ellentmondásokat a kötetedben, amelyek mintha mégis a

létezésünk alapjait képeznék. Például Szárnyakkal fölfelé című versedben írod nagymamád
haláláról: „harminckét éve szorongat, és nem tudom a terhét kinek megköszönni.”

– Hogy a teher ajándék lehet, az nem egy esztétikai természetű ellentmondás, hanem
életszemléletből fakadó. Tizenegy-két éves koromban a konfirmáció-előkészítő órákon
bebifláztuk az egész Heidelbergi Kátét, amelynek mindjárt az elején szerepel ez a sor: “…
mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál se hullhat le fejemről, sőt mindennek az én
üdvösségemre kell szolgálnia.” Előbb-utóbb mindenki életében eljön az a pont, amikor kisebb
vagy nagyobb terhek kilökik a biztosnak hitt világából. Ilyenkor újra kell értelmeznünk
önmagunkat, és a világunkat, és vannak, akik ezekből a megpróbáltatásokból vagy hibákból
erősebb, tudatosabb emberként tudnak tovább lépnilépnek tovább. Én úgy hiszem, ezek a
valódi történések az életünkben.

– Már lassan tíz éve publikálsz verseket, kisprózákat, adtál ki tanulmánykötetet, illetve a
Vörös Postakocsi szerkesztője- majd főszerkesztőjeként nap mint nap testközelben vagy
szövegekkel. Mikor írtál először verset, milyen volt a találkozásod a költészettel?

– Azt mondhatom, hogy szerencsés voltam, jó fészekbe csöppentem. Édesapám

irodalomtörténész, illetve folyóiratszerkesztő is volt sokáig. Kamaszkoromban esténként
rendszeresen kimentünk sétálni, hatalmas világmegváltó beszélgetéseket folytattunk
irodalomról, filozófiáról. Utólag látom, milyen munícióval láttak el ezek az esti séták egész
további életemre. Ebben a szellemi közegben cseperedve én is, és testvéreim is mind, amint
megtanultunk írni, már fiatalon próbálkoztunk versekkel is. Gimnazista korában szerintem
mindenki ír verset, mert próbál életben maradni, én is így voltam vele. Aztán egyetemista
koromtól kezdve jött egy hosszú, tíz-tizenkét éves szünet az írásban. Talán azért is, mert úgy
tűnt, inkább az irodalomtörténészi vonalat veszem át apámtól. Olyan mély tiszteletet tanultam
egyes szerzők és művek iránt, hogy mire egészen komolyan eszméltem, azt gondoltam, az
irodalom egy olyan templom, ahova nekem nem is lehet belépésem. Aztán a harmincas
éveimtől kezdtem újra verseket írni. Újra muszáj lett. De még akkor sem foglalkoztam vele
komolyan. Nyíregyházára kerülve csöppentem bele az akkor induló Vörös Postakocsi
szerkesztőségébe. Itt tapasztaltam meg a kortárs irodalom élő, lélegző voltát. Az ott
megismert írók, költők, irodalomtörténészek közege indított el azon az úton, hogy az írást
komolyan vegyem.

– „Először esik el” című versedben írod: „[a] legvakmerőbbek mégis, úgy hiszem, azok, / akik
vasárnaponta pontban fél tizenkettőkor / bekészítik a sütőbe a rétest az érkező unokáknak, /
miután kora hajnalban a templomkertben gondosan nevelt muskátlikat helyeztek el / a
szenvedéstörténet egyes stációi elé.” Miről szól számodra ez a mozzanat?

– Ezt a verset egy kirándulásom ihlette. Mátraszentimre közelében van egy Három falu
temploma nevű katolikus templom, amelynek kertjében a szenvedéstörténet összes
stációjának emeltek egy kis szobrot. Mikor egy kiránduláson arra jártunk, mindegyik alá
gyönyörű muskátlik voltak helyezve. A református lelkem elsőre megütközött ezen, sehogy
sem értettem, hogy jön össze egy muskátli Krisztus szenvedéstörténetével. Abszurd volt
számomra, úÚgy éreztem, teljes értetlenségről tanúskodik, hogy valaki körbemuskátlizza
Krisztus utolsó útját. Olyannyira zavart ez, hogy egész másnap ezen gondolkodtam. Akkor
Aztán másnap kezdtem el megérteni, hogy valaki azért tehette oda a virágokat, mert
nincsenek szavai mindezt megköszönni. A szavak annak, aki tud velük bánni, hatalmas
kapaszkodót jelentenek, eszközök az életben maradáshoz. Viszont hány olyan ember van,
akinek nincs meg az a gyakorlata, képessége vagy adottsága, hogy a szavaival fejezze ki
magát? Ha tőlem elvennék ezt a lehetőséget, rettenetesen kétségbe esnék, enélkül élni mégis
inkább mérhetetlen vakmerőség. Mégis, emberek sokasága képes saját szavak nélkül élni, ami
számomra mérhetetlen vakmerőség. A muskátlik tehát arra figyelmeztettek, mennyi más
nyelv van a szavakon túl. A költészet pedig nem magasabb rendű semmilyen szeretetnyelvnél.