2022
 Marylinnek,

aki hatvan éve, de mégsem elég régóta a feleségem

Minden rövidéletű: az emlékezet éppúgy, mint az
emlékezet tárgya. (…) Közel az idő, mikor mindent
elfeledsz; közel az idő, mikor téged minden elfeled. (…)
Még egy kis idő, s már nem létezel, nem vagy sehol.
MARCUS AURELIUS: Elmélkedések
 1
A meghekkelt ülés
Dr. Yalom, szeretnék időpontot kérni, egyetlen ülés erejéig.
Olvastam az Amikor Nietzsche sírt című regényét, és arra
gondoltam, talán hajlandó lesz fogadni alkotói válsággal küzdő
írótársát.
PAUL ANDREWS

Paul Andrews, efelől semmi kétségem, fel akarta kelteni az érdeklődésemet.

Sikerrel járt. Írótársaimat soha nem utasítanám el. Ami az alkotói válságot
illeti, szerencsésnek mondhatom magam, amiért rajtam soha nem lett úrrá,
és izgatottan vártam, hogy segíthessek Paulnak megküzdeni vele. Paul tíz
nappal később jelent meg nálam, és nem kis meglepetést szerzett. Valamiért
egy bohókás, kissé megviselt középkorú íróra számítottam, ehelyett egy
hajlott hátú, töpörödött öregember lépett a rendelőmbe, aki úgy festett,
mintha egyfolytában a padlót vizslatná. Lassacskán bearaszolt az ajtón, én
pedig azon tűnődtem közben, vajon hogy jutott fel egyáltalán a Russian Hill
tetejére, a rendelőmbe. Szinte hallani véltem az ízületei nyikorgását.
Elvettem súlyos, kopott táskáját, karon fogtam, és a székéhez segítettem.
– Kösz, kösz, fiatalember. Mondja csak, hány éves?
– Nyolcvan – válaszoltam.
– Ó, ha még egyszer nyolcvan lehetnék!
– És maga? Maga hány éves?
– Nyolcvannégy. Bizony, nyolcvannégy. Most aztán megleptem, ugye?
Jó harmincasnak szoktak nézni.
Alaposan szemügyre vettem őt, és egy pillanatra találkozott a
tekintetünk. Elbűvölt manószerű szeme és az ajkán játszó leheletnyi
mosoly. Pár pillanatig ültünk így, csendben, egymást szemlélve, és közben
elképzeltem magunkat, ahogy körbeölel bennünket időskorunk közössége,
mintha csak egyazon hajón utaznánk, ahol egy ködös éjjelen egymásba
botlunk a fedélzeten, és rájövünk, hogy ugyanazon a környéken nőttünk fel.
Máris ismertük egymást: szüleink ugyanúgy végigkínlódták a gazdasági
világválságot, mindketten tanúi voltunk a két baseball-legenda, Joe
DiMaggio és Ted Williams párharcainak, jól emlékeztünk az
élelmiszerjegyre, a győzelem napjára, olvastuk Steinbecket és Farrellt.
Szóba se kellett hozni mindezt, közös élményeink voltak, biztos köteléknek
éreztük őket. Ideje volt munkához látni.
– Hát akkor, Paul… Ugye rendben van, ha keresztnéven szólítjuk
egymást?
– Hogyne – bólintott.
– Annyit tudok magáról, ami abból a rövid e-mailből kiderül. Azt írja,
maga is író, olvasta a Nietzsche-regényemet, és írói válsággal küzd.
– Így van, és egyetlen ülést kértem. Ennyi. Korlátozottak az anyagi
forrásaim, ennél többet nem engedhetek meg magamnak.
– Megteszem, amit tudok. Vágjunk is bele, legyünk minél
hatékonyabbak. Mondja el, mit kell tudnom az alkotói válságáról.
– Ha egyetért, elmesélnék egyet s mást az életemből.
– Rendben.
– Az egyetemi éveimig kell visszamennem. A Princetonon tanultam,
és filozófiából írtam a doktori disszertációmat. Nietzsche determinizmusról
vallott nézetei és az önmegvalósításba vetett hite közötti ellentmondás volt
a témám. A disszertációt végül nem tudtam megírni. Folyton magukkal
ragadtak más dolgok, mint például Nietzsche hihetetlenül kiterjedt
levelezése, ezen belül is főleg azok a levelei, amelyeket barátaihoz és
írótársaihoz, például Strindberghez írt. Lassacskán elvesztettem az
érdeklődésemet a filozófiája iránt, és már sokkal inkább művészként
értékeltem őt. Mint költőre kezdtem rá tekinteni, akinek az egész
történelemben a legerőteljesebben szól a hangja, méghozzá olyan
fennkölten, hogy az eszméit is túlragyogja. Végül nem volt más
választásom, átmentem irodalom szakra, hogy filozófia helyett irodalomból
doktoráljak. Múltak az évek, szépen haladtam a kutatásommal, de írni
egyszerűen továbbra se tudtam. Végül arra jutottam, hogy egy művészt csak
művészet révén lehet megmutatni, lemondtam a disszertációról, és úgy
döntöttem, hogy regényt írok Nietzschéről. Ezekkel a váltásokkal azonban
az írói válságot nem lehetett sem rászedni, sem elrettenteni. Velem maradt
hatalmasan és megingathatatlanul, akár egy gránithegy. Nem volt
előrelépés. És ez így van mind a mai napig.
Elképedtem. Paul nyolcvannégy éves volt ekkor. A húszas évei
közepén járhatott, amikor elkezdett a disszertációján dolgozni. Vagyis
hatvan évvel ezelőtt. Addig is volt már dolgom elakadt diákokkal, na de ez a
hatvan év… Hatvan évig parkolópályán volt az élete? Őszintén bíztam
benne, hogy nem. Az nem lehet.
– Paul, meséljen, kérem, arról, hogyan telt az élete az egyetemi évei
óta.
– Nincs sok mesélnivalóm. Az egyetemen persze letelt az időm,
megkongatták a vészharangot, és végül megszüntették a hallgatói
státuszomat. A könyvek azonban a véremmé váltak, soha nem kerültem
tőlük távol. Az egyik állami egyetemen könyvtáros lettem, onnan is
mentem nyugdíjba, és mindvégig hiába próbálkoztam az írással. Hát ennyi.
Ez az életem. Pont.
– Mondjon egy kicsit többet. A családjáról. Azokról az emberekről,
akik jelen voltak az életében.
Paul türelmetlen lett, sietősen hagyták el a szavak az ajkát.
– Nincs testvérem. Kétszer házasodtam. Kétszer váltam. Mindkettő
örvendetesen rövid házasság volt. És hál’ istennek nincs gyerekem.
Hát ez egyre furább, gondoltam. Amilyen közlékenynek indult Paul,
most mintha szándékosan a lehető legkevesebb információt akarná
megosztani velem. Mégis mi ez?
Nem hagytam magam.
– Nietzschéről tervezett regényt írni, az e-mailjében pedig megemlíti,
hogy olvasta az Amikor Nietzsche sírt című regényemet. Beszélne erről egy
kicsit többet?
– Nem értem a kérdését.
– Milyen érzései voltak a regényemmel kapcsolatban?
– Kicsit lassan kezdődik, de aztán beindul. Bár a nyelvezete mesterkélt
és stilizált, a párbeszédek valószínűtlenek, összességében korántsem volt
érdektelen olvasmány.
– Nem így értettem. Hogyan reagált arra, hogy megjelenik ez a regény,
miközben maga is Nietzschéről akar regényt írni. Milyen érzést váltott ez ki
magában?
Paul csak rázta a fejét, mint aki nem vágyik arra, hogy ilyesmivel
háborgassák. Nem nagyon tudtam, mi mást tehetnék, folytattam a
kérdezősködést.
– Mondja, hogy talált rám? A regény miatt keresett meg épp engem?
– Mindegy, mi miatt, most itt vagyunk.
Ez az egész percről percre egyre furcsább, gondoltam. De ha azt
szeretném, hogy ez az ülés hasznos legyen a számára, egyszerűen muszáj
többet megtudnom róla. Bevetettem hát, ami mindig is jól bevált, a kérdést,
ami kivétel nélkül mindig bőséges információhoz juttat:
– Többet kell tudnom magáról, Paul. Elmondaná részletesen, hogyan
zajlik egy átlagos napja? Úgy vélem, sokat segítene a munkánkban.
Válasszon ki egy napot az elmúlt hetéből, és kezdje azzal, hogy reggel
fölkelt.
Ezt szinte minden kliensnél bevetem, ugyanis életük megannyi
területéről jutok felbecsülhetetlen értékű információkhoz: álmaikról, alvási
és étkezési szokásaikról, arról, hogyan dolgoznak, de talán ami a
legfontosabb, hogy megtudom, kik népesítik be az életüket.
Paul korántsem osztotta kutatói lelkesedésem, csak kissé megrázta a
fejét, mintha félre akarná söpörni a kérdésem.
– Van valami fontosabb megbeszélnivalónk. Éveken át hosszan
leveleztem a témavezetőmmel, Claude Mueller professzorral. Talán ismeri a
munkáját.
– Valóban ismerem a Nietzsche-életrajzát. Remek írás.
– Helyes. Nagyon helyes. Rendkívül örülök annak, hogy ezt gondolja
– mondta Paul, majd benyúlt a táskájába, és előhúzott egy tekintélyes
mappát. – Ugyanis elhoztam a levelezésünket, és szeretném, ha elolvasná.
– Mikor? Úgy érti, hogy most?
– Igen. Ennél fontosabbat nem tehetnénk ezen az ülésen.
Az órámra pillantottam.
– De hát ez az egyetlen alkalmunk, és egy vagy talán két óra is kell,
hogy ennyit elolvassak, és hát sokkal fontosabb lenne, hogy…
– Bízzon bennem, doktor úr, tudom, mit kérek magától. Álljon neki,
legyen szíves.
Zavarban voltam. Most mit tegyek? Látszik, hogy eltökélte magát.
Felhívtam a figyelmét az időkorlátainkra, és tökéletesen tisztában van vele,
hogy csak egyetlen alkalommal találkozunk. Persze talán valóban tudja, mit
csinál. Meglehet, azt hiszi, hogy ebben a levelezésben ott van minden
információ, amire vele kapcsolatban szükségem van. Úgy van, minél többet
agyalok rajta, annál biztosabb, hogy ennek így kell lennie.
 – Paul, jól értem, hogy azt állítja, ez a levelezés minden szükséges
információt tartalmaz önről?
– Ha ez az előfeltevés kell magának ahhoz, hogy elolvassa, akkor a
válaszom: igen.
Ilyen nincs! A bensőséges beszélgetés a szakmám, ezen a terepen
otthon vagyok. Itt mindig komfortosan érzem magam, és most tessék, ebben
a beszélgetésben minden félrecsúszik, kisiklik. Talán jobb lesz feladnom az
elszánt próbálkozást, és hagynom sodortatni magam. Végül is az ő egy
órájáról van szó. Ő fizeti meg az én időmet. Kicsit ostobán éreztem magam,
de beadtam a derekam, és a kéziratért nyúltam.
Míg átadta a gyűrűs mappát, Paul elmondta, hogy a levelezést
negyvenöt éven át, egészen Mueller professzor 2002-ben bekövetkezett
haláláig folytatták. Pörgetni kezdtem a lapokat, hogy megismerkedjem a
vállalkozással. Nagy gonddal rendezett mappát tartottam a kezemben. Úgy
nézett ki, hogy Paul mindent, ami kettejük között történt, megőrzött,
indexált és dátumozott, a rövid, esetleges megjegyzéseket éppúgy, mint a
hosszú, értekező leveleket. Mueller professzor a rendezetten gépelt leveleit
apró betűs, elegáns aláírással zárta, míg Paul levelei végén – az indigós
példányokon és a későbbi fénymásolatokon is – csupán egy P betű
szerepelt.
Paul biccentett:
– Kérem, álljon neki.
Az első pár levél után világossá vált, hogy igen kifinomult és
lebilincselő levelezésről van szó. Mueller professzor, noha nyilvánvalóan
nagyra becsülte Pault, nehezményezte a szójátékok iránti erős vonzalmát.
Egyik első levelében írja: „Látom, hogy a szavak szerelmese, Mr. Andrews.
Önfeledten viszi őket táncba. De a szó csupán hangjegy. A dallamot a
gondolatok teszik. A gondolatok strukturálják az életünket.”
„Bűnömet elismerem – riposztolt Paul a következő levelében. –
Valóban nem emésztem meg és bontom le a szavakat, boldogan viszem
táncba őket. De remélem, hogy ebben a bűnben mindörökké vétkes leszek.”
Néhány levéllel később a köztük lévő társadalmi különbség és mintegy fél
évszázadnyi korkülönbség ellenére sutba vágták a Mr. és a Professzor
megszólítást, és csak keresztnéven, Claude-nak és Paulnak hívták egymást.
Az egyik levélben megakadt a szemem Paul egy kijelentésén: „A
társaságomat mindig sikerül összezavarnom.” Szóval a társasága vagyok.
Így folytatta: „Ezért mindig inkább a magányt fogom választani. Tudom,
tévedés azt gondolnom, hogy mások ugyanúgy odavannak a nagyszerű
szavakért, mint én. Tudom, hogy csak rájuk erőltetem a szenvedélyemet.
Képzelheti, hogy iszkol, menekül minden teremtett lélek, amikor
közeledem hozzájuk.” Ez fontos lehet, gondoltam. „Inkább a magányt
fogom választani” – ez a kijelentés elegánsan sminkelt és némi költőiséget
is hordoz, de úgy képzelem, hogy Paul nagyon is magányos öregember.
Pár levéllel arrébb aztán jött az aha-élmény, amikor is egy
bekezdésben felfedezni véltem az egész szürreális ülés lehetséges
magyarázatát. Paul ezt írta: „Látod, Claude, nem maradt más számomra,
mint hogy megleljem a legfinomabb és legnemesebb elmét, akit
meglelhetek. Szükségem van egy olyan elmére, amelyik értékeli az
érzékenységemet, a költészet iránti szerelmemet, egy olyan éles és kellően
bátor elmére, amelyik párbeszédbe bocsátkozik velem. Akadnak olyan
szavaim, amelyektől hevesebben ver a szíved? Könnyű léptű partner kell a
táncomhoz. Szabad egy táncra?”
Villámként csapott belém a felismerés. Már értettem, miért
ragaszkodott Paul ahhoz, hogy elolvassam a levelezést. Nyilvánvaló. Hogy
nem jöttem rá eddig? Mueller professzor tizenkét éve halt meg, és Paul
most új táncpartner után néz. Itt jön a képbe az én Nietzsche-regényem.
Nem csoda, hogy úgy összezavarodtam. Abban a hitben voltam, hogy én
interjúvolom őt, miközben valójában ő interjúvolt engem. Hát erről van szó!
Egy pillanatra a plafonra emeltem a tekintetem, hogy ugyan hogyan is
fogalmazzam meg ezt a tisztázó meglátásomat, de Paul az órájára mutatva
ezzel a megjegyzéssel szakította félbe merengésemet:
– De kérem, dr. Yalom, telik az időnk. Legyen szíves, olvasson tovább.
Eleget tettem a kívánságának. A levelek lenyűgöztek, boldogan
zökkentem vissza.
Az első tucatnyi levélből nyilvánvalóan egy tanár-diák viszony képe
bontakozott ki. Claude gyakran fogalmazott meg feladatokat: „Paul,
szeretném, ha összehasonlítanád Nietzsche és Strindberg nőgyűlöletét.”
Feltételeztem, hogy Paul elvégezte ezeket a feladatokat, bár a levelezésben
ezekről több szó nem esett. Gondolom, szóban beszélték meg őket.
Lassacskán azonban, a félév tájékán a tanár-diák szerep kezdett háttérbe
szorulni. Már nem sok szó esett feladatokról, olykor pedig azt is nehéz volt
megállapítani, ki a tanár és ki a diák. Claude több versét is elküldte
Paulnak, hogy mondjon róluk véleményt, Paul válaszaiban pedig a
legkevésbé sem tisztelettudóan nógatta Claude-ot, hogy ugyan kapcsolja
már ki az intellektusát, és az érzései belső áramára figyeljen. Claude
ugyanakkor azt rótta fel Paulnak, hogy bár az ő verseiben van szenvedély,
ám hiányzik belőlük az értelmes tartalom.
Viszonyuk minden egyes levélváltással egyre bensőségesebbé és
intenzívebbé vált. Felmerült bennem, hogy Paul élete nagy, talán egyetlen
szerelmének maradványait tartom a kezemben. Meglehet, Paul krónikus,
feldolgozatlan gyász miatt szenved. Igen, igen, bizonyára erről van szó.
Talán ezt akarja elmondani azzal, hogy megkért, olvassam el ezeket a
leveleket.
Az idő múltával egyik hipotézist a másik után állítottam fel, ám
valahogy egyik sem szolgált azzal az átfogó magyarázattal, amit kerestem.
Minél több levelet olvastam el, annál inkább sokasodtak a kérdéseim. Miért
keresett meg Paul? Ha alkotói válságát jelölte meg legfőbb problémájaként,
miért nem érdekli semmi, ami a válság feltárására irányul? Miért nem volt
hajlandó részletesen beszélni az életéről? És miért ragaszkodik hozzá, hogy
ezt az egyetlen alkalmat, amikor itt van nálam, régi-régi levelek olvasásával
töltsem el? Valami értelmet kell ennek találni. Eltökéltem magam, hogy
mindezeket megbeszélem Paullal, mielőtt elválunk egymástól.
Aztán egyszer csak rátaláltam egy levélváltásra, amitől fellélegeztem.
„Paul, a puszta tapasztalat túlzott magasztalása veszélyes irányba visz.
Ismételten emlékeztetnem kell téged Szókratész figyelmeztetésére,
miszerint át nem gondolt életet nem érdemes élni”.
Bravó, Claude!, bólintottam némán. Én is ezt gondolom. Tökéletesen
azonosulni tudok veled abban, hogy Pault rá akarod venni, vizsgálja meg az
életét.
Következő levelében azonban Paul élesen visszavágott: „Tekintve
hogy választani kell az élet megélése és vizsgálata között, én a megélést
választom, minden egyes napon. Magam tartózkodom a magyarázat
mételyétől, és téged is erre biztatlak. A modern gondolkodás járványa a
magyarázat iránti késztetés, melynek legfőbb hordozói korunk terapeutái:
valahány pszichiáterrel találkoztam, mind ebben a kórságban szenvedett,
amely ráadásul addiktív és fertőző is. A magyarázat illúzió csupán,
szemfényvesztés, konstrukció, álomba ringató altatódal. A magyarázat nem
létező. Nevezzük csak nevén: a gyávák védekezése a rettegés ellen, amit a
puszta lét veszedelme, közönye és kiszámíthatatlansága okoz, amitől ökölbe
szorul a kéz és remeg a térd.” Egy pillanat alatt elolvastam ezt a bekezdést,
és immár harmadjára bizonytalanodtam el. Elillant minden elszánásom,
hogy a fejemben megfogant zsenge ötleteimmel, akár csak eggyel is,
előálljak. Tudtam, esélye sincs annak, hogy Paul elfogadja, ha én hívom
táncba őt.
Időről időre felpillantottam, és olyankor azt láttam, hogy Paul rám
szegezi a tekintetét, nem téveszti szem elől egyetlen reakciómat sem, és
csak jelez, hogy olvassak tovább. Végül azonban, amikor már csak tíz
percünk volt hátra, becsuktam a mappát, és magamra vállaltam a
felelősséget.
– Paul, alig maradt egy kis időnk, és szeretnék pár dolgot megbeszélni
magával. Kényelmetlenül érzem magam, mivel lassan vége az ülésnek, és
én gyakorlatilag nem foglalkoztam azzal, ami miatt hozzám fordult, a
legfőbb panaszával, az alkotói válságával.
– Én nem mondtam ilyet.
– De hát az e-mailjében az áll… itt van, ki is nyomtattam.
Kinyitottam a dossziémat, de még meg se találtam a szöveget, Paul
már válaszolt is.
– Tudom, mit írtam: „Szeretnék időpontot kérni, egyetlen ülés erejéig.
Olvastam az Amikor Nietzsche sírt című regényét, és arra gondoltam, talán
hajlandó lesz fogadni alkotói válsággal küzdő írótársát.”
Ránéztem. Arra számítottam, hogy rám vigyorog, de tökéletesen
komoly maradt. Igaz, azt írta, hogy alkotói válsággal küzd, de nem jelölte
meg mint olyan problémát, amely miatt a segítségemet kéri. Csapdába ejtett
a szavaival, a bolondját járatta velem, és vissza kellett fognom a
bosszúságom, amit emiatt éreztem.
– Általában segíteni szoktam embereknek, akik hozzám fordulnak a
problémáikkal. Ugyanis ez a terapeuta dolga. Könnyen belátható, honnan
volt ez a feltevésem.
– Tökéletesen megértem.
– Hát akkor kezdjük elölről. Mondja, miben lehetek a segítségére?
– Elmondaná, mit gondol a levelezésről?
– Pontosítaná, hogy mire kíváncsi? Könnyebb lenne úgy összegeznem
az észrevételeimet.
– Bármilyen észrevétele van, minden nagy segítségemre lenne.
– Rendben. – Kinyitottam a jegyzetfüzetet, és átlapoztam. – Mint
tudja, a levelezésnek csak egy kisebb részét volt időm elolvasni, de nagyon
megfogott. Árad belőle a legmagasabb szintű intelligencia és műveltség.
Lenyűgözött, ahogy a szerepek alakultak. Az elején maga volt a diák,
Claude a tanár. Persze nyilvánvaló, hogy maga egészen különleges diák
volt, és pár hónap elteltével a fiatal hallgató és a hírneves professzor
egyenrangú partnerekként levelezett egymással. Kétségkívül a legnagyobb
tisztelettel viszonyult a megjegyzéseihez és az ítéleteihez. Rajongott a
prózájáért, nagyra értékelte a munkáiról alkotott kritikáját, és el tudom
képzelni, hogy messze több energiát és időt áldozott magára, mint egy
átlagos növendékére. És mivel a levelezés akkor sem ért véget, amikor
maga már rég nem volt diák, önök nyilván rendkívül sokat jelentettek
egymásnak.
Ránéztem Paulra. Mozdulatlanul ült, a szeme megtelt könnyel, mohón
itta a szavaimat, és láthatóan még többre szomjazott. Végre megtörtént
köztünk a találkozás. Tanúja lehettem egy eseménynek, amely Paul számára
talán mindennél fontosabb volt. Én, csakis én tanúsíthattam, hogy egy nagy
ember ilyen sokra becsülte Paul Andrewst. Az a nagy ember azonban sok
éve meghalt, Paul pedig már túlságosan törékeny volt ahhoz, hogy ezt a
tényt egyedül viselje el. Tanúra volt szüksége, formátumos tanúra, és rám
esett a választása, hogy betöltsem ezt a szerepet. Efelől nem volt semmi
kétségem. Ez a magyarázat olyan igazságszagú.
Itt az idő, hogy megosszak néhány gondolatot Paullal, amelyek
értékesek lehetnek a számára. Belegondoltam mindabba, ami eszembe
jutott, és abba is, hogy már csak pár percünk maradt. Nem tudtam, mivel
kezdjem, így végül a legnyilvánvalóbb mellett döntöttem:
– Paul, az önök levelezésében engem legjobban a kettejük
kapcsolatának intenzitása és gyengédsége ütött meg. Nekem ez egy nagy
szerelemnek tűnik. Mueller professzor halála biztosan súlyos csapás volt az
ön számára. Mondja, most is magával van ez a fájdalmas veszteség? Ez
lenne az oka annak, hogy beszélni akart velem? Mit gondol?
Paul nem válaszolt. Csak nyúlt a kéziratért, én pedig visszaadtam neki.
Kinyitotta a táskáját, beletette a levelezést, aztán becipzározta a táskát.
– Igazam van, Paul?
– Azért akartam beszélni magával, mert beszélni akartam magával.
Most, hogy túl vagyunk az ülésen, pontosan azt kaptam, amit szerettem
volna. Sokat segített, rendkívül sokat. Nem is vártam ennél kevesebbet.
Köszönöm.
– Paul, mielőtt elmenne, még egy pillanatot szánjon rám, kérem.
Mindig fontos számomra megérteni azt, hogy mi az, ami segít. Elmondaná
röviden, mit kapott tőlem? Hiszem, hogy ha ezt jobban tisztázza, az önnek
javára válhat a későbbiekben. És nekem és a jövőbeni klienseimnek is
hasznos lehet.
– Irv, sajnálom, hogy ennyi talánnyal hagyom itt, de azt hiszem, lejárt
az időnk.
Kicsit megingott, ahogy megpróbált felállni. Utánanyúltam, elkaptam
a könyökét, és segítettem, hogy stabilan meg tudjon állni. Aztán kihúzta
magát, kezet nyújtott, majd energikus léptekkel elhagyta a rendelőmet.
 2
Való világ

Charles, a jó kiállású üzletember a legjobb háttérrel rendelkezett: kiváló

képzést kapott minden szinten, a Harvarddal és a Harvard Business
Schoollal bezárólag; apja és az egyik nagyapja is sikeres bankár volt,
édesanyja pedig egy neves női főiskola kuratóriumának elnöke. Minden
megadatott neki: San Franciscó-i lakás, a Golden Gate-től a Bay Bridge-ig
nyújtózó panorámával, kedves, társadalmilag elismert feleség, félmillió
dollár körüli éves fizetés, lenyitható tetős Jaguar XKE. Mindez a
matuzsálemi harminchat esztendős korára.
Épp csak belül nem volt rendben. Önmagával szembeni kétely,
vádaskodás és bűntudat fojtogatta. Valahányszor meglátott egy rendőrkocsit
az autópályán, nyomban kiverte a veríték. „Szabadlábon lévő bűntudat
megfelelő bűnt keres – na ez vagyok én”, ezzel szokott viccelődni.
Ráadásul álmaiban is kíméletlen volt magával: hatalmas, vérző sebbel jelent
meg bennük, gyáván egy pincébe vagy barlangba húzódva; máskor
valamilyen alantasabb életformát folytatva tűnt fel, otromba kamaszként,
bűnözőként, csalóként. Sajátos humora azonban akkor is felfénylett, amikor
álmaiban lealacsonyította önmagát.
– Filmes meghallgatáson voltam, a többiekkel együtt vártam a soromra
– mesélte egy álmát az egyik első ülésünkön. – Amikor aztán én
következtem, egész jól szerepeltem. Annyira, hogy a rendező visszahívott a
váróból, és megdicsért. Megkérdezte, miben szerepeltem korábban, mire
elmondtam neki, hogy még soha nem játszottam egyetlen filmben sem. Erre
ő az asztalra csapott, felállt, és üvöltve elhagyta a termet: „Nem is vagy
színész! Csak megjátszod, hogy színész vagy!” Utánaszaladtam, és azt
kiabáltam, hogy: „De hát ha valaki eljátssza, hogy színész, akkor az
színész!” Ő azonban csak ment tovább, és most már nagyon messze volt
tőlem. Amilyen hangosan csak tudtam, utánakiabáltam: „A színész
embereket játszik el. Pont ez a dolga!” Hiába. A rendező eltűnt, én pedig
magamra maradtam.
Úgy tűnt, Charles bizonytalansága mélyen gyökerezik, és egyáltalán
nem befolyásolják tényleges értékei. Hiába minden, amit csak elért, a
karrierje, a felesége, a gyermekei és a barátai szeretetmegnyilvánulásai,
elismerő visszajelzések ügyfeleitől és alkalmazottaitól, mindez úgy folyt
rajta át, mint víz a szitán. És a szerintem jó terápiás kapcsolatunk ellenére
neki meggyőződése volt, hogy próbára teszi a türelmemet és unom őt.
Egyszer megjegyeztem neki, hogy lyukasak a zsebei, és ez annyira betalált,
hogy Charles többször is felemlegette munkánk során. Órákon át
vizsgáltuk, honnan eredhet önmaga alábecsülése, sorra vettük a szokásos
vétkeseket – halovány IQ és felvételi pontszám, az iskolai zaklatásokkal
való megküzdés elmaradása, tinédzserkori pattanások, botláb a
táncparketten, időnkénti korai magömlés, a kis méretű pénisz miatt érzett
aggodalom. Végül eljutottunk a sötétség elsődleges forrásához.
– Minden rossz egy régi reggelen kezdődött – mondta Charles. –
Nyolcéves voltam. Apám, aki olimpikon vitorlázó volt, egy szürke, szeles
reggelen szokásos útjára indult kis hajójával Maine-ből, Bar Harborból, és
nem tért vissza többet. Az a nap beleégett az agyamba: a borzalmas családi
virrasztás, a dühöngő vihar, ahogy anyám feldúltan járkált fel-alá, ahogy
újra meg újra hívtuk telefonon a barátainkat és a parti őrséget, ahogy
meredten bámultuk a telefont a piros kockás terítőn az asztalon, és ahogy
esteledett, egyre jobban rettegtünk az üvöltő széltől. De mind között a
legborzalmasabb anyám jajgatása kora reggel, amikor felhívták a parti
őrségtől, hogy megtalálták apám üres hajóját, felfordulva a vízen. Apám
teste soha nem került elő.
Charles arcán könnyek gördültek alá, hangja el-elcsuklott érzelmeitől,
mintha csak az előző nap történt volna mindez, és nem huszonnyolc évvel
korábban.
– Véget ért a jó életem, nem volt többé apám és a mackós ölelése, nem
labdáztunk többet, nem dámáztunk és nem monopolyztunk. Azt hiszem,
abban a pillanatban megértettem, hogy ezután már semmi nem lesz úgy,
mint addig volt.
Charles édesanyja egész életében gyászolt, senki nem lépett az édesapa
helyébe. Charles úgy látta, hogy önmaga szülője lett. És persze egy self-
made személyiségnek megvannak az előnyei, ugyanis ha önmagát
megalkotja valaki, azzal jó eséllyel hatásosan megerősíti magát. Csakhogy
ez magányos munka, és az éjszaka mélyén Charles nagyon is vágyott a rég
kihűlt családi tűzhely melegére.
Egy évvel ezelőtt aztán egy jótékonysági eseményen Charles
megismerkedett James Perryvel, a high-tech vállalkozóval. Az ismeretség
nyomán a két család baráti viszonyba került egymással, és néhány
találkozás után James vonzó vezetői állást ajánlott Charlesnak új startup
cégénél. James húsz évvel volt idősebb, a Szilícium-völgyben csinálta meg
a szerencséjét, és bár jókora vagyont halmozott fel, ahogy ő mondta, nem
tudott kiszállni, és egyre újabb cégeket hozott létre. James és Charles
egyszerre volt barát, alkalmazó és alkalmazott, mentor és mentorált, tehát
meglehetősen összetett viszony fűzte egymáshoz őket, és ezt elegánsan
kezelték. Munkájuk miatt sokat utaztak, ám amikor épp mindketten a
városban tartózkodtak, mindig összefutottak, hogy egy-egy ital mellett
elbeszélgessenek. Ilyenkor mindenről szó esett: cégről, versenyről, új
termékekről, személyzettel kapcsolatos problémákról, családról,
befektetésekről, aktuális filmekről, nyári tervekről, ami épp eszükbe jutott.
Charles nagyon élvezte ezeket a bensőséges beszélgetéseket.
Nem sokkal azután keresett meg, hogy Jamesszel találkozott.
Bármilyen paradoxnak tűnik is, hogy akkor kezdte el a terápiát, amikor
megkapta az élettől a gondoskodást és a mentort, kész magyarázat is
adódik. Az atyai törődés, amit Jamestől kapott, Charlesban előhívta az apja
halálával kapcsolatos emlékeit, és még inkább tudatosult benne, mi mindent
veszített. Négy hónapja járt hozzám terápiára, amikor egy ízben azzal hívott
fel, hogy sürgősen találkozni akar velem. Hamuszürke arccal jelent meg a
rendelőmben. Lassú mozdulatokkal a székéhez lépett, helyet foglalt, és csak
ennyit tudott mondani:
– Meghalt.
– Mi történt, Charles?
– James meghalt. Infarktus. Azonnal meghalt. Az özvegyétől tudom,
aki vacsoramegbeszélésen volt a felügyelőbizottságával, és hazaérve a
nappaliban egy széken elterülve találta a férjét. Atyaég! James soha még
csak beteg sem volt! Semmi, de semmi előzménye nem volt.
– Szörnyű. Óriási sokk lehet ez magának.
– Leírhatatlan. Nem találok szavakat. Annyira jó ember volt, olyan
kedves volt velem. Micsoda ajándék, hogy ismerhettem! Annyira tudtam!
Végig tudtam, hogy ez túl szép így, hogy sokáig tartson. Úgy sajnálom a
feleségét és a gyerekeit!
 – Én pedig magát.
A következő két hétben heti két-három alkalommal találkoztam
Charlesszal. Nem tudott dolgozni, alig aludt, az ülések alatt gyakran sírva
fakadt. Újra meg újra elismételte, mennyire tisztelte Perryt, és milyen hálás
azért az időért, amit vele tölthetett. A fájdalom felszínre hozta korábbi
veszteségeit, és nem csak az apja halálát, meg az anyjáét, aki ekkor már
három éve és egy hónapja nem élt. Michael elvesztését is, aki Charles
gyermekkori barátja volt, és hetedik osztályba jártak, amikor meghalt, meg
Cliffét is, aki a tábori nevelője volt, és egy rupturált aneurizma okozta a
halálát. Charles egyre csak a sokkot emlegette.
– Vizsgáljuk meg a sokkot – javasoltam. – Miből áll?
– A halál mindig sokk.
– Folytassa. Meséljen róla.
– Magától értetődő.
– Fogalmazza meg.
– Puff, vége az életnek. Ennyi. Nincs hova bújni. Nincs olyan, hogy
biztonság. Átmenet… az élet csak átmenet… tudtam. Mindenki tudja. De
soha nem rágódtam ezen túl sokat. Nem akartam ezen gondolkodni. James
halála miatt viszont el kell gondolkodnom rajta. Folyton ez jár a fejemben.
Idősebb volt nálam, tudtam, hogy előbb fog meghalni, mint én. És most
muszáj szembenéznem a dolgokkal.
– Mondjon többet erről! Mivel kell szembenéznie?
– A saját életemmel. A saját halálommal, ami vár rám. A halál
véglegességéről. Arról, hogy aztán mindörökre halott leszek. Valahogy ez
ragadt benne a fejemben, hogy örökké tartó halott állapot. Jaj, úgy irigylem
katolikus barátaimat, nekik ott van az élet utáni élet. Bár el tudnám hinni! –
Nagy levegőt vett, rám emelte a tekintetét. – Hát ilyesmiken jár az eszem.
Meg egy csomó kérdésen arról, hogy mi is fontos valójában.
– Beszélne erről?
– Azt hiszem, semmi értelme végigdolgozni az életemet, és több pénzt
keresni, mint amire szükségem van. Van elég pénzem, és én csak hajtom
tovább. Pont, mint James. Elszomorít az, ahogy eddig éltem. Jobb férj
lehettem volna, jobb apa. Szerencse, hogy még van időm.
Szerencse, hogy még van időm. Ezt örömmel hallottam. Sokakkal
találkoztam már, akik a gyászra képesek voltak ilyen pozitív módon
válaszolni. Az élet brutális tényeivel való szembesülés felrázta őket, és
jelentős változásokat indítottak el az életükben. Úgy látszott, hogy Charles
is így reagál, és reméltem, tudok neki segíteni, hogy ebbe az irányba
mozduljon.
Csakhogy nagyjából három héttel James Perry halála után Charles igen
feldúltan érkezett a rendelőmbe. Kapkodta a levegőt, és hogy lenyugtassa
magát, kezét a mellkasára szorította, mélyeket lélegzett, aztán lassan
letelepedett a székére.
– Annyira jó, hogy mára van időpontom magához. Ha nem lett volna,
szinte biztos, hogy tegnap este felhívom. Szörnyű sokk ért, az egyik
legnagyobb egész eddigi életemben.
– Mi történt?
– James özvegye, Margot Perry tegnap felhívott, hogy menjek át, mert
valamit mondani akar nekem. Este el is mentem hozzá… Rövid leszek. Azt
mondta, hogy: „Erről nem akartam magának beszélni, Charles, de már túl
sokan tudják, és jobb, ha tőlem hallja, nem mástól. Jamest nem infarktus
vitte el. Öngyilkos lett.” Azóta nem térek magamhoz. A feje tetejére állt a
világ.
– Szörnyű lehet! Mondja el, mi zajlik most magában.
– Sok minden. Kavarognak bennem az érzések. Nehéz követni.
– Vágjon bele, bárhol.
– Hát, az első dolog, ami belém csapott, az volt, hogy ha ő öngyilkos
lehetett, akkor ez velem is megeshet. Erről nem nagyon tudok többet
mondani, csak annyit, hogy olyan jól ismertem, és annyira közel álltunk
egymáshoz, olyan volt, mint én, én pedig, mint ő, szóval ha ő képes volt
arra, hogy megölje magát, akkor én is képes vagyok rá. Ez a lehetőség a
zsigereimbe hatolt. Ne ijedjen meg, nem vagyok szuicid alkat, de a
gondolat ott lebeg. Ha ő képes volt megtenni, én is képes vagyok rá. Halál,
öngyilkosság: ezek nem absztrakt gondolatok. Már nem. Nagyon is
valóságosak. És hát miért? Miért ölte meg magát James? Sose tudom meg.
A feleségének fogalma sincs, vagy úgy tesz, mintha nem lenne. Azt
mondja, teljesen váratlanul érte. El kell fogadnom, hogy sose tudom meg.
– Folytassa, Charles. Mondjon el mindent.
– A világ a feje tetejére állt. Már azt sem tudom, mi a valóság. James
olyan erős volt, olyan tehetséges, velem pedig olyan támogató.
Gondoskodó, megfontolt, és mégis, gondoljon bele, miközben nekem
kényelmes fészket készített, ő maga úgy kínlódott, hogy nem akart tovább
élni. Akkor mi a valóság? Mit lehet elhinni? Mialatt engem támogatott,
tanácsokat adott nekem nagy szeretettel, mindvégig azon járt az esze, hogy
véget vet az életének. Érti, mire gondolok? Azok a csodás, kegyelmi
pillanatok, amikor ültünk, és egymással beszélgettünk, az együtt töltött,
bensőséges idők – hát azok nem léteztek. Úgy éreztem, hogy kötődöm
hozzá, mindent megosztottam vele, de valójában egyszemélyes mutatvány
volt. Ő nem is volt ott. Neki azok nem voltak kegyelmi pillanatok. Ő azon
gondolkodott, hogy kilép. Már tényleg nem tudom, mi a valóság. Én
kreáltam magamnak a valóságot.
– Mi a valóság? Ez a helyiség? Maga meg én? Az, ahogyan itt együtt
vagyunk?
– Nem tudom, miben bízzak, kiben bízzak. Nincs olyan, hogy „mi”.
Teljesen egyedül vagyok. Kétlem, hogy akár ebben a pillanatban is, ahogy
beszélünk, maga meg én ugyanazt élnénk át.
– Szeretném, ha mi ketten annyira „mi” lennénk, amennyire csak lehet.
Két ember között mindig van valamennyi áthidalhatatlan terület, de én azt
szeretném, ha itt, ebben a helyiségben ez a terület a lehető legkisebb lenne.
– De Irv, én csak találgatok, hogy maga mit gondol és érez. És látja,
mekkorát tévedtem Jamesszel kapcsolatban. Azt gondoltam, hogy mi ketten
vagyunk, de az egész magánszám volt. Semmi kétségem, hogy itt ugyanezt
művelem, és téves dolgokat gondolok magáról.
Egy kicsit habozott, aztán hirtelen így folytatta:
– Mire gondol ebben a pillanatban?
Húsz-harminc évvel ezelőtt teljesen zavarba jöttem volna ettől a
kérdéstől. De terapeutaként éretté váltam, és megtanultam bízni abban,
hogy a tudattalanom profi módon, felelősen viselkedik, azt pedig nagyon jól
tudom, hogy nem annyira az a fontos, amit a gondolataimról mondok,
hanem az, hogy hajlandó vagyok kimondani őket. Így aztán kimondtam,
ami elsőre eszembe jutott:
– Elég fura dolog járt az eszemben, amikor ezt a kérdést föltette.
Valami, amit nemrégiben egy titkokról szóló, névtelen weboldalon láttam
kiposztolva. „A Starbucksban dolgozom, és amikor egy vendég goromba
velem, koffeinmentes kávét adok neki.”
Charles egy pillanatig döbbenten nézett rám, aztán egyszerre
nevetésben tört ki.
– Tessék? Mi köze ennek bármihez is?
– Azt kérdezte, mire gondolok, és ez jutott eszembe. Hogy
mindenkinek vannak titkai. Engedje meg, hogy utánajárjak ennek a
gondolatnak. Maga a gondolatfolyam pár perccel korábban kezdődött.
Amikor a valóság természetéről beszélt, és arról, hogyan kreálja a
valóságot. Aztán azt gondoltam, milyen igaza van. A valóság nem csupán
az, ami odakinn van, hanem bizonyos mértékig az is, amit valamennyien
felépítünk, kreálunk magunknak. Utána egy pillanatra – kérem, legyen
türelemmel, maga kérdezte, mire gondoltam – a német filozófus, Kant jutott
az eszembe, és amit arról tanított, hogy a saját elménk szerkezete aktívan
befolyásolja az általunk tapasztalt valóság természetét. Majd arra a rengeteg
súlyos titokra gondoltam, amit több mint ötvenéves praxisom alatt
terapeutaként hallottam, és arra reagáltam, hogy bármennyire vágyunk is
összeolvadni egymással, valamekkora távolság mindig marad. Utána azon
kezdtem tűnődni, hogy ahogyan maga a piros színt vagy a kávé ízét
érzékeli, az mindig nagyon más lesz, mint ahogyan én érzékelem a
„pirosat” vagy a „kávét”, és soha nem fogjuk igazán megtudni, miben is áll
ez a különbség. A kávé – ez az! A kávé a kapocs a starbucksos titokhoz. De
elnézést, Charles, azt hiszem, túl messzire jutottam onnan, ahol most lehet.
– Nem, dehogy. Egyáltalán nem.
– Mondja, mi minden fordult meg a fejében, amíg beszéltem?
– Arra gondoltam, hogy „Ez az!”. Tetszik, hogy így beszél. Tetszik,
hogy megosztja velem a gondolatait.
– Még valami az eszembe jutott. Egy régi-régi emlékem az
egyetemről, egy szemináriumi esetbemutatásról. A páciens egy férfi volt,
aki valamelyik trópusi szigeten töltötte fantasztikus mézesheteit. Élete
egyik legnagyobb élménye volt. A következő évben azonban gyorsan
megromlott a házassága, és elváltak. Egy ponton megtudta a feleségétől,
hogy mialatt együtt voltak, beleértve a mézesheteket is, a nő mindvégig egy
másik pasasért volt odáig. Az a férfi hasonlóképpen reagált, mint maga.
Ráébredt, hogy az idilli kapcsolat azon a trópusi szigeten nem volt közös
élmény, ő is szólószámot adott elő. Sokkal többre nem emlékszem már, de
arra igen, hogy ő is, akárcsak maga, úgy érezte, hogy széttört a valóság.
– Széttört a valóság… igen, ez rólam szól. Az álmaimban is ott van. A
múlt éjjel nagyon erős álmom volt, de alig emlékszem rá. Egy babaházban
voltam, megérintettem a függönyt és az ablakot, és éreztem, hogy minden
papír és celofán. Olyan tünékeny volt az egész. Aztán döngő lépteket
hallottam, és félni kezdtem, hogy valaki rálép a házra.
– Charles, térjünk vissza a mi mostani valóságunkra. Előre szólok,
hogy erre folyton figyelmeztetni fogom. Maga szerint most hogy vagyunk
mi ketten?
 – Jobban, mint eddig bármikor, azt hiszem. Mármint őszintébbek
vagyunk. Persze valamennyi távolság most is van. Vagyis nem valamennyi,
hanem elég nagy távolság, nem nagyon osztozunk a valóságon.
– Próbáljuk meg csökkenteni azt a távolságot! Milyen kérdései vannak
hozzám?
– Hmm. Ezt még nem kérdezte. Hát, sok van. Milyennek lát engem?
Milyen velem lenni most ebben a helyiségben? Mennyire nehéz magának
ez az egy óra?
– Jó kérdések. Inkább mondom, ami eszembe jut, nem próbálok
rendszerezni. Megrendít, amin maga keresztülmegy. Százszázalékosan jelen
vagyok ebben a helyiségben. Kedvelem és tisztelem magát, szerintem ezzel
tisztában van, vagy legalábbis remélem, hogy tisztában van vele. Nagyon
szeretnék segíteni magának. Arra gondolok, ahogy az apja halála kísérti
magát, és ahogy ez az egész életére rányomta a bélyegét. Meg arra, milyen
szörnyű lehet, hogy talált valami nagyon értékeset a James Perryhez fűződő
kapcsolatában, és ettől hirtelen megfosztották magát. Azt is gondolom,
hogy az apja és James elvesztése nagyban rávetül az irántam való érzéseire.
Mi más jut még eszembe? Azt mondhatom, hogy amikor magával
találkozom, két eltérő érzéssel nézek szembe, és ezek gyakran egymás
útjában állnak. Egyfelől szeretnék afféle apafigura lenni a maga számára,
ugyanakkor viszont szeretnék segíteni abban, hogy ne legyen szüksége
apára.
Mialatt beszéltem, Charles bólogatott, a földre szegezte a tekintetét, és
hallgatott.
– Mondja, Charles, most mennyire vagyunk valóságosak? –
kérdeztem.
– Mellébeszéltem. Az igazság az, hogy nem maga a legfőbb probléma,
hanem én. Túl sok mindent tartok vissza… túl sok mindent nem akarok
kimondani.
– Attól tart, hogy megriaszt?
Charles a fejét rázta.
– Csak részben.
Immár biztosan tudtam, mi a gond: az életkorom. Más kliensekkel is
átmentem már ezen.
– Attól tart, hogy fájdalmat okoz nekem?
Charles bólintott.
 – Bízzon bennem. Az a munkám, hogy ura legyek az érzéseimnek.
Kitartok maga mellett. Fogjon csak bele.
Charles meglazította a nyakkendőjét, és kigombolta a legfelső
inggombját.
– Elmesélem az egyik legutóbbi álmom. A rendelőjében beszélgettem
magával, épp csak úgy nézett ki a helyiség, mint egy barkácsműhely. Egy
halom fára lettem figyelmes, egy nagy asztali fűrészre, gyalura meg
csiszolóra. Aztán maga hirtelen felkiáltott, a mellkasához kapott, és
előrebukott. Odaugrottam, hogy segítsek, mentőt hívtam, tartottam magát,
amíg megérkeztek, majd segítettem nekik a hordágyra helyezni magát. Volt
még más is, de nem emlékszem többre.
– Milyen meglátásai vannak az álomról?
– Azt hiszem, egyértelmű. Pontosan tudom, milyen idős, és aggódom,
hogy meghal. A barkácsműhely is világos elem. Álmomban
összeolvasztottam magát Mr. Reillyvel, az általános iskolai
barkácstanárommal. Nagyon idős volt, afféle apafigurának tekintettem, és
időnként azután is meglátogattam, hogy már végeztem.
– És milyen érzései voltak álmában?
– Halványan emlékszem csak, de a pánikot fel tudom idézni, és a nagy
büszkeséget, hogy segítettem magának.
– Jó, hogy ezt felhozta. Beszélne más álmairól is, amelyeket eddig
elhallgatott?
– Hát jó. Elég kellemetlen, de úgy egy hete, tíz napja volt egy álmom,
ami nagyon megragadt a fejemben. Álmomban úgy találkoztunk, mint
most, széken ülve, de nem voltak falak, és azt sem tudtam eldönteni, hogy
szabadban vagyunk-e vagy valahol bent. Megviselt volt az arca, közelebb
hajolt hozzám, és azt mondta, fél éve van hátra. Aztán… ez tényleg elég
bizarr… próbáltam üzletet kötni magával: megtanítom magának, hogyan
kell meghalni, maga cserébe kiképez terapeutának. Ezen kívül nem sok
mindenre emlékszem, csak arra, hogy mindketten sokat sírtunk.
– Az álom első fele világos, persze hogy tudja, milyen idős vagyok, és
aggódik, meddig élek még. De mi a helyzet a második résszel? Hogy
terapeuta akar lenni?
– Nem tudom, mit tartsak róla. Sose gondoltam arra, hogy terapeuta
lehetnék. Meghaladja a képességeimet. Nem hiszem, hogy képes lennék
folyton erős érzelmekkel szembesülni, és tudom, hogy nagyon nagyra
tartom magát. Mindig kedvesen viszonyul hozzám, nagyon kedvesen, és
mindig tudja, hogyan tereljen a megfelelő irányba.
Charles előredőlt, elvett egy papír zsebkendőt, és megtörölte a
homlokát.
– Nagyon nehéz ez. Annyi mindent adott nekem, én meg csak
fájdalmat okozok magának ezekkel a rémes álmokkal. Ez nincs rendjén.
– Magának az a dolga, hogy elmondja a gondolatait, és ezt jól csinálja.
Az életkorom persze hogy aggasztja. Mindketten tudjuk, hogy nyolcvanegy
éves vagyok, az életem vége felé járok. Maga gyászolja Jamest és az apját
is, és természetes, ha aggasztja, hogy engem is elveszíthet. Nyolcvanegy év
magas kor, döbbenetesen magas. Én magam is megdöbbenek, valahányszor
erre gondolok. Nem érzem magam öregnek, és újra meg újra
elcsodálkozom azon, vajon hogy is lettem nyolcvanegy. Mindig én voltam a
legfiatalabb az osztályaimban, a tábori baseballcsapatban, a
teniszcsapatban, most meg egyszerre én vagyok mindenütt a legöregebb,
bárhova is megyek, étterembe, moziba, konferenciára. Ezt nem tudom
megszokni.
Nagy levegőt vettem. Pár pillanatig csendben ültünk.
– Mielőtt továbbmennénk, ismét megállnék, hogy ellenőrizzünk
valamit, Charles. Maga szerint hogy vagyunk most egymással? Mekkora a
távolság közöttünk?
– Sokkal kisebb lett. De ez nagyon nehéz. Ez nem egy normális
beszélgetés. Normálisan senki nem mondja egy másik embernek, hogy:
„Aggódom, hogy meghal.” Ez biztosan fáj magának, pedig momentán maga
az utolsó ember a világon, akit bántani akarnék.
– Csakhogy ez nem egy szokásos helyzet. Ami az őszinteséget illeti, itt
nincsenek tabuk, vagyis nem kellene hogy legyenek. És ne feledje, hogy
semmi olyat nem hozott fel, amin ne gondolkodtam volna már magam is
elég sokat. Ezen a téren az ethosz alapvető eleme, hogy mindent nyitott
szemmel kell nézni.
Charles bólintott. Újabb rövid szünet állt be.
– Ma sokkal többet hallgatunk, mint korábban bármikor – jegyeztem
meg.
Charles ismét bólintott.
– Én tényleg itt vagyok, és tökéletesen magával vagyok. Épp csak ettől
a beszélgetéstől eláll a szavam.
 – Van valami más fontos is, amit el akarok mondani magának. Akár
hiszi, akár nem, ha az élet végére tekintünk, annak lehetnek pozitív hatásai
is. Szeretném elmondani egy különös élményemet, ami pár nappal ezelőtt
ért. Hat óra lehetett, láttam, hogy a feleségem a behajtón a postaládánkhoz
érkezik. Elindultam felé. Ő felém fordult és elmosolyodott. Ekkor
váratlanul és teljesen megmagyarázhatatlanul az agyam kilépett a
helyzetből, és pár pillanatig azt képzeltem, hogy egy sötét szobában ülök, és
kattogó házimozit nézek a saját életemről. Úgy éreztem magam, mint
Krapp, Az utolsó tekercs főszereplője. Ismeri Samuel Beckett darabját?
– Nem, de hallottam róla.
– Egy idős ember monológja a születésnapján, miközben azokat a
hangfelvételeket hallgatja, amelyeket a korábbi születésnapjain készített.
Valahogy Krapphoz hasonlóan én is elképzeltem egy filmet életem régi
eseményeiből. Aztán megláttam a feleségemet, halott volt, széles mosollyal
felém fordult, intett nekem. Ahogy néztem, keserűség és mérhetetlen bánat
öntött el. Majd egyszerre elillant az egész, visszazökkentem a jelenbe, és ott
volt a feleségem, elevenen, ragyogóan, hús-vér valójában az elbűvölő
szeptemberi mosolyával. Melegség és öröm töltött el. Hálás voltam, hogy
még élek, odaszaladtam hozzá, átöleltem, és elindultunk szokásos esti
sétánkra.
Nem tudtam könnyek nélkül elmesélni ezt az élményemet, magamhoz
vettem egy papír zsebkendőt. Charles is fogott egy zsebkendőt, hogy
felitassa a könnyeit.
– Szóval azt mondja, vegyem számba az áldásokat.
– Pontosan. Azt mondom, hogy a vég előrevetítése segíthet abban,
hogy a jelent élettelibben ragadjuk meg.
Mindketten az órára pillantottunk. Pár perccel kifutottunk az időből.
Charles lassan összeszedte a holmiját.
– Teljesen kimerültem – suttogta. – Maga is nagyon fáradt lehet.
Felálltam, felhúztam a vállam.
– Egyáltalán nem. Ami azt illeti, az ilyen mély és őszinte ülések, mint
ez, mindig felvillanyoznak. Szép munkát végzett, Charles. Szép munkát
végeztünk együtt.
Kinyitottam az ajtót, és kezet fogtunk, mint mindig, mielőtt elhagyta a
rendelőmet. Becsuktam mögötte az ajtót, aztán a homlokomra csaptam, és
ezt mondtam magamnak: „Ezt nem tehetem. Nem fejezhetem be így ezt az
ülést.” Kinyitottam hát az ajtót, és Charles után szóltam:
 – Charles, valahogy visszacsusszantam egy régi üzemmódba, és
pontosan azt csináltam, amit egyáltalán nem szerettem volna. Valójában
fáradt vagyok ettől a mélyre hatoló munkától, tényleg kissé kimerültem, és
örülök, hogy ma már senki nem jön hozzám.
Ránéztem, vártam. Nem tudom, mire számítottam.
– Jaj, Irv, tudtam. Jobban ismerem magát, mint gondolja. Tudom,
mikor van az, amikor próbál csakis terapeuta lenni.
 3
Arabeszk

Határozottan összezavarodtam. Ötven év praxissal a hátam mögött azt

hittem, én már mindent láttam. De soha korábban nem járt nálam olyan
páciens, aki első alkalommal úgy lépett volna be hozzám, hogy ifjúsága
virágában készült fényképet tett volna elém. Még inkább
elbizonytalanodtam, amikor ez a páciensem, Natasa, egy hetven körüli,
teltkarcsú orosz nő olyasféle kutató tekintettel nézett rám, ahogy én
bámultam a fotón őt, az arabeszk pózban, egyetlen lábujján kecsesen
egyensúlyozó, karját elegánsan a magasba nyújtó, szépséges balerinát.
Tekintetem ismét Natasára emeltem, aki ugyan már korántsem volt az a
karcsú balerina, mégis egy táncos gráciájával foglalta el a székét. Bizonyára
megérezte, hogy a fiatal balerinát keresem benne, ugyanis állát fölemelve
úgy fordította a fejét, hogy a profilját lássam. Arcvonásai nyersebbek lettek,
amiről talán a sok orosz tél és a sok alkohol tehet. De így is vonzó nő, ha
nem is olyan szép, mint valaha – gondoltam magamban, még egy pillantást
vetve a fiatal Natasa fotójára, aki maga volt az elegancia.
– Ugye milyen szép voltam? – kérdezte megjátszott szemérmességgel.
Bólintottam, ő pedig így folytatta:
– Prímabalerina voltam a Scalában.
– Mindig múlt időben gondol magára?
Ettől kicsit meghökkent.
– Milyen udvariatlan kérdés! Nyilván maga is kitűnő képzést kapott
faragatlanságból, mint minden terapeuta. De… – itt egy pillanatig
eltűnődött – talán igen. Talán igaza van. Csak hát Natalja, a balerina
esetében az a különös, hogy még harminc se voltam, amikor véget ért a
táncos pályafutásom – ennek már negyven éve –, és boldogabb, sokkal
boldogabb vagyok azóta, hogy nem táncolok.
 – Negyven éve nem táncol, ma mégis egy olyan képpel állít be
hozzám, amely fiatal táncos korában készült magáról. Talán úgy véli, hogy
a mai Natasa engem nem érdekelne?
Pislogott kettőt-hármat, aztán körülnézett kicsit a rendelőmben.
– A múlt éjjel magával álmodtam – mondta. – Ha lehunyom a
szemem, most is előttem van. Eljöttem magához, beléptem egy helyiségbe.
Nem olyanba, mint ez. Lehet, hogy az otthona volt, és többen is voltak ott,
talán a felesége és a gyerekei. Egy nagy vászonszatyorral érkeztem, tele
pisztolyokkal meg hozzájuk való tisztítóeszközökkel. Maga az egyik
sarokban volt, felismertem a Schopenhauer-könyve borítójáról, és emberek
vették körül. Nem fértem oda magához, még csak a tekintetét se tudtam
elkapni. Más is volt még, de csak ennyire emlékszem.
– Aha. És lát valami kapcsolatot az álma és aközött, hogy megmutatta
nekem ezt a fotót?
– A pisztoly péniszt jelent. Ezt egy hosszú pszichoanalízisből tudom.
Az analitikusom mondta, hogy a péniszt fegyverként használom.
Valahányszor hajba kaptunk a barátommal, későbbi férjemmel, Szergejjel,
aki a társulat vezető táncosa volt, elmentem, leittam magam, kerestem egy
péniszt, ami bárkié lehetett, a tulajdonosa teljesen esetleges volt, és
lefeküdtem vele, hogy odaszúrjak Szergejnek, én pedig jobban érezzem
magam. Ez mindig működött. Igaz, csak rövid ideig. Nagyon rövid ideig.
– És mi a kapcsolat az álma és a fotó között?
– Megint ezzel jön? Ennyire ragaszkodik hozzá? Talán arra céloz,
hogy azért hoztam el a fiatalkori képemet, hogy felkeltsem a szexuális
érdeklődését? Ez nemcsak rágalom, de értelme sincs.
A nagybelépő azzal a fényképpel nem volt véletlen. Bizonyosra
vettem, hogy mélyebb jelentést hordoz, de egyelőre hagytam, és helyette a
szokásos módon kezdtem neki az ülésnek.
– Beszéljünk most arról, miért is keresett fel engem. Az e-mailjéből
tudom, hogy csak rövid ideig tartózkodik San Franciscóban, és rendkívül
fontos, hogy ma és holnap fogadjam, mert úgy érzi, „kívül rekedt az életén,
és nem talál vissza”. Kérem, beszéljen erről. Azt írta, élet-halál kérdés.
– Igen, pontosan úgy érzem. Nagyon nehéz erre szavakat találni, de
valami súlyos dolog történik velem. A férjemmel, Pavellel érkeztem
Kaliforniába, és azt csináljuk, amit mindig is ilyen utak alkalmával. Pavel
találkozott pár fontos ügyfelével, meglátogattuk orosz barátainkat, kocsival
elmentünk a Napa-völgybe, jártunk a San Franciscó-i Operában, és jó
éttermekben vacsoráztunk. De valahogy ez mégis más. Hogy is mondjam?
Oroszul azt a szót használnám, hogy osztranyenyije. Nem vagyok egészen
itt. A dolgok, amik történnek, valahogy nem kerülnek belülre. Mintha el
lennék szigetelve. Úgy érzem, mintha nem is én lennék itt, nem én élném át
mindezt. Szorongok, és nem tudok odafigyelni semmire. És rosszul alszom.
Bár jobban beszélnék angolul, hogy jobban le tudjam írni ezeket a dolgokat.
Valaha négy évig az Államokban éltem, akkor sok nyelvleckét vettem, de
még mindig sutának érzem az angolomat.
– Amit eddig hallottam, annak alapján kiválóan beszél angolul, és
nagyszerűen írja le azt, amit érez. Mondja, mivel magyarázza, amit
mondott? Mit gondol, mi történik magával?
– Teljesen össze vagyok zavarodva. Már említettem, hogy nagyon
régen, amikor szörnyű válságban voltam, négy évig pszichoanalízisre volt
szükségem. Még akkor sem éreztem ezt. És azóta jó életem volt. Sok-sok
éven át, egészen mostanáig teljesen jól voltam.
– Ez az állapot, hogy nincs benne a saját életében, ez hogy van?
Próbáljunk meg rájönni, honnan ered. Mikor kezdett így érezni? Mennyi
idővel ezelőtt?
– Nem tudnám megmondani. Annyira furcsa érzés, és annyira
bizonytalan, hogy nehéz megragadni. Azt tudom, hogy nagyjából három
napja vagyunk Kaliforniában.
– Az e-mailt egy hete írta nekem, vagyis még mielőtt Kaliforniába
érkeztek. Hol voltak egy héttel ezelőtt?
– Egy hetet New Yorkban töltöttünk, aztán pár napot Washingtonban,
és azután jöttünk ide.
– Történt valami New Yorkban, ami kibillentette?
– Semmi. Csak a szokásos jet lag. Pavel üzleti megbeszéléseken vett
részt, én meg egyedül jártam a várost. Ezt amúgy szeretem, egyedül
felfedezni egy idegen várost.
– És most? Mesélje el pontosan, mit is csinált, mialatt a férje
dolgozott.
– New Yorkban sétálgattam… hogy mondják ezt? Néztem az
embereket? Figyeltem az embereket?
– Igen, figyelte az embereket.
– Szóval figyeltem az embereket, vásárolgattam, és egy napot a
Metropolitan Múzeumban töltöttem. Igen, New Yorkban még egészen
biztosan jól éreztem magam. Emlékszem, egy gyönyörű, verőfényes napon
Pavel hajókirándulásra vitt az Ellis Island meg a Szabadság-szobor körül, és
emlékszem, hogy mindketten nagyszerűen éreztük magunkat. Szóval New
York után történt, hogy megindultam lefelé.
– Próbálja meg felidézni a washingtoni tartózkodásukat. Mit csinált
ott?
– Csak amit mindig. A szokásos menetrendet követtem. Mindennap
valamelyik Smithsonian Múzeumba látogattam el: a repülő- és
űrmúzeumba, a természettudományiba, a történetibe, és, jaj, igen! Volt egy
komoly kiállítás a Nemzeti Galériában.
– Mi történt? Próbálja elmondani.
– Nagyon izgatott lettem, amikor megláttam, hogy az egyik molinó
balett-történeti kiállítást hirdet.
– És? Mi történt?
– Ahogy megláttam a hirdetést, berohantam a galériába. Annyira
felizgatott, hogy előretolakodtam a sorban. Kerestem valamit. Azt hiszem,
Szergejt kerestem.
– Szergejt? Az első férjét?
– Igen, az első férjemet. Persze ennek nincs sok értelme, ha nem
mesélem el az életem történetét. Elmondhatom a legfontosabbakat?
Napokig készültem erre a beszédre.
Némi fenntartással, hogy Natasa színre lép, és a monológja felemészti
a rendelkezésre álló összes időnket, így feleltem:
– Igen, egy rövid összefoglaló sokat segítene.
– Először is tudnia kell, hogy nekem nem jutott anyai gondoskodás, és
ez az életre szóló hiány állt az analízisem középpontjában. Odesszában
születtem, a szüleim elváltak, mielőtt világra jöttem. Apámat nem is
ismertem, anyám soha nem beszélt róla. Szegény asszony, folyton
betegeskedett, és még tíz se voltam, amikor rákban meghalt. Emlékszem a
tizedik születésnapi zsúromra…
– Natasa, ne haragudjon, hogy közbevágok, de meg kell magával
osztanom a dilemmámat. Higgye el, nagyon is érdekel minden, amit
mondani akar, ugyanakkor tartanom kell magunkat az időkorlátokhoz is,
hiszen csak két ülés erejéig találkozunk, és a maga érdekében szeretném
minél hatékonyabban használni ezt az időt.
– Teljesen igaza van. Amikor színre lépek, megfeledkezem az időről.
Gyors leszek, és ígérem, nem fogok elkalandozni. Szóval amikor anyám
meghalt, az ikertestvére, Olga néni vett magához Szentpétervárra, és ő
nevelt föl. Olga néni nagyon kedves személyiség volt, mindig jó volt
hozzám, de fenn kellett tartania magát, egyedülálló volt, nagyon sokat
dolgozott, kevés ideje maradt rám. Kiváló hegedűs volt, az év nagy
részében ide-oda utazott a szimfonikus zenekarral. Tudta, hogy én meg jól
táncolok, úgyhogy nagyjából egy évre rá, hogy magához vett, leszervezett
nekem egy felvételit, ahol jól szerepeltem, és felvettek a Vaganova
Balettiskolába. A következő nyolc évemet ott töltöttem. Olyan jó táncos
vált belőlem, hogy tizennyolc éves koromban leszerződtettek a Kirov
Opera- és Balettszínházba, és pár évig ott táncoltam. Ott találkoztam
Szergejjel, aki az akkori világ egyik legnagyobb táncosa, egoistája és
szoknyapecére volt. És aki életem nagy szerelme.
– Ezt jelen időben mondja? Még most is élete nagy szerelme?
Natasa, a félbeszakítás miatt morcosan, némi éllel a hangjában így
válaszolt:
– Hadd folytassam. Azt kérte, legyek gyors, és én sietek is, de a
magam módján szeretném elmondani a történetem. Összeházasodtunk, és
csodával határos módon sikerült disszidálnunk, amikor Szergej elfogadott
egy szerződést a milánói Scalában. Most mondja meg, hogy lehetett volna
akkoriban megmaradni Oroszországban? Most Szergejről kell mesélnem,
főszereplő volt az életemben. Alig egy évvel azután, hogy
összeházasodtunk, egyszer csak bénító fájdalom vert le a lábamról, az orvos
köszvényt állapított meg. El tud ennél nagyobb katasztrófát képzelni egy
balerinának? Ne is próbálkozzon, nincs olyan. A köszvény harmincéves
koromra véget vetett a karrieremnek. És tudja, mit lépett erre életem nagy
szerelme? Azon nyomban elhagyott egy másik táncosért. Majd’
megőrültem, csaknem kinyírtam magam, annyit ittam, majdnem kinyírtam
őt is egy törött üveggel, és az arcát csúnyán megsebesítettem, hogy
emlékezzen rám. Olga néninek kellett értem jönnie, hogy elvigyen a
milánói pszichiátriáról vissza Oroszországba. Ekkor kezdtem el a
pszichoanalízist, ami megmentette az életemet. A nagynéném felkutatta
nekem az Oroszországban praktizáló kevés pszichoanalitikus egyikét, aki
persze illegálisan rendelt. Az analízis nagyrészt Szergejről szólt, arról, hogy
túltegyem magam a fájdalmon, amit okozott nekem, arról, hogy örökre
lemondjak az alkoholról, és arról, hogy felhagyjak a felszínes viszonyok
hajkurászásával. És talán arról is, hogy megtanuljak szeretni – szeretni
önmagamat és másokat.
 Ahogy jobban lettem, elkezdtem egyetemre járni, ahol a zenei
tanulmányaim során legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy van
érzékem a csellóhoz. Annyira nem voltam jó, hogy zenész legyek, de
annyira igen, hogy tanítsak, és azóta is csellótanár vagyok. Pavel, a férjem
az egyik első tanítványom volt. Nem találkoztam nála rosszabb csellistával,
de csodálatos ember, és mint később kiderült, okos és sikeres üzletember.
Egymásba szerettünk, ő elvált miattam, összeházasodtunk, és onnantól
hosszú, csodálatos házasságban éltünk és élünk mind a mai napig.
– Igazán tömören és érthetően összefoglalta az életét, Natasa.
Köszönöm.
– Ahogy mondtam is, számtalanszor elpróbáltam a fejemben. Most
már érti, miért nem akartam, hogy félbeszakítson?
– Igen, értem. De térjünk vissza a múzeumhoz, Washingtonba. És ha
olyan szavakat használnék, amiket nem ért, kérem, szóljon.
– Eddig mindent értettem. Jó a szókincsem, sok amerikai regényt
olvasok, hogy frissen tartsam az angolom. Most épp a Henderson, az
esőkirályt.
– Jó ízlése van. Az az egyik kedvencem, Saul Bellow pedig az egyik
legnagyobb írónk. Ha nem is egy Dosztojevszkij. De visszatérve a
kiállításhoz, el tudom képzelni, érzelmileg mennyire megviselte. Mesélje el,
mi történt. Azt mondta, azért ment be, hogy Szergejt keresse, azt a férfit,
aki, ahogy maga mondta, „élete szerelme”.
– Igen, most már egészen biztos vagyok benne, hogy Szergej miatt
mentem be a kiállításra. Mármint ezt még magam előtt is titkoltam. Az,
hogy ő életem szerelme, nem feltétlenül a tudatos életemre vonatkozik.
Magának, a híres pszichiáternek ezt értenie kell.
– Mea culpa.
Finom piszkálódását bájosnak és üdítőnek találtam.
– Most az egyszer megbocsátok. Szóval a kiállítás… Sok régi orosz
plakátot mutattak be, a Bolsojtól és a Kirovtól is. Az egyiken, a bejárat
mellett, egy fantasztikus fotó volt Szergejről. A kép A hattyúk taváról
készült, Szergej angyalként szállt a levegőben. A fotó ugyan kicsit
elmosódott volt, de biztosra veszem, hogy Szergej szerepel rajta, habár a
nevét nem írták ki. Órákig jártam a kiállítást, de sehol nem említették a
nevét, egyetlenegyszer sem. El tudja hinni? Szergej valaha isten volt, ma
meg már a nevét se ismerik. És most már emlékszem…
– Mire? Mire emlékszik?
 – Azt kérdezte, mikor kezdtem elveszíteni magam. Akkor történt.
Emlékszem, szinte transzban voltam, amikor kijöttem a kiállításról, és azóta
érzem úgy, mintha nem is én lennék.
– Arra emlékszik, hogy saját magát is kereste-e a múzeumban?
Fényképeken, vagy azt, hogy a maga nevét említik?
– Nem nagyon emlékszem arra a napra. Úgy kell újraépítenem. Ez a
helyes szó?
– Értem. Úgy kell rekonstruálnia.
– Igen, úgy kell rekonstruálnom a múzeumlátogatást. Azt hiszem,
annyira megrázott, hogy Szergejt meg sem említi a kiállítás, hogy azt
mondtam magamnak: „Ha őt szóra se méltatják, hogy várhatnám el, hogy
engem megemlítsenek?” Pedig ha nagyon gyáván is, de talán saját magamat
is kerestem. Volt pár dátum nélküli fénykép a Scala Giselle-előadásáról, és
hát két évadon át táncoltam Myrthát, úgyhogy, emlékszem, az egyiket olyan
közelről vizsgáltam, hogy az orrom majdnem hozzáért a képhez. Azonnal
ott is termett egy teremőr, majd felnyársalt a szemével, és a padlón egy
képzeletbeli vonalra mutogatva mondta, hogy azon belül nem lehet lépni.
– Nagyon is emberi dolog, hogy magát kereste azokon a történelmi
fotókon.
– Már mi jogon kerestem volna magamat rajtuk? Mondom, mert
szerintem még nem értette meg. Nem figyel. Nem fogta föl, hogy Szergej
maga volt az isten, mindannyiunk fölé magasodott, az égen tündökölt
fölöttünk, és mi, a többi táncos, úgy bámultuk őt, mint kicsi gyerekek egy
csodás léghajót.
– Nem egészen értem. Hadd foglaljam össze, mit tudok eddig
Szergejről. Nagyszerű táncos volt, és maguk ketten együtt léptek fel
Oroszországban, majd miután ő lelépett Olaszországba, maga úgy döntött,
hogy vele tart, aztán összeházasodtak. Mikor kiderült, hogy köszvényes,
Szergej azonnal elhagyta magát, összejött egy másik nővel, és ekkor maga
annyira összezavarodott, hogy megvágta őt egy törött üveggel. Eddig jól
értettem?
– Igen – bólintott Natasa.
– Miután a nagynénjével otthagyta Olaszországot, volt még valamilyen
kapcsolata Szergejjel?
– Nem. Semmi. Soha többé nem láttam. Nem is hallottam róla.
Egyetlen szót se.
– De továbbra is gondolt rá?
 – Igen. Eleinte ha csak a nevét hallottam, úgy felzaklatott, hogy ököllel
csapkodtam a fejem, hogy kiűzzem onnan. De végül kilöktem őt az
emlékeimből. Kivágtam.
– Szergej súlyosan megbántotta magát, maga kivágta őt az emlékeiből,
de a múlt héten, a Nemzeti Galériában a kiállítás nyomán mégis úgy
gondolt rá mint „élete szerelmére”, keresni kezdte őt, majd felháborodott
azon, hogy nem vesznek róla tudomást, elfeledték. Látja, innen az
értetlenségem.
– Igen, értem. Nagy ellentmondás, valóban. Az, hogy megnéztem azt a
kiállítást, olyan volt, mintha feltárást végeztem volna az elmémben. Mintha
vakon visszatartottam volna hatalmas energiákat, amelyek most felszínre
törtek. Nagyon sután beszélek. Érti, amit mondok?
Bólintottam, Natasa pedig folytatta:
– Szergej négy évvel volt idősebb nálam, vagyis most hetvenhárom.
Mármint ha él még egyáltalán. És nem tudom elképzelni a hetvenhárom
éves Szergejt. Képtelenség. Higgyen nekem. Ha ismerné őt, értene. Én
csakis úgy tudom őt látni, ahogy azon a plakáton, gyönyörű fiatal
táncosként úszik a levegőben, mindörökké. Hogy hallottam-e róla azóta?
Nem, egyetlen szót se, azóta, hogy akkor, nagyon régen, megvágtam az
arcát. Megtalálhatnám. Talán megtalálhatnám az interneten, a Facebookon,
de félek rákeresni.
– Mitől fél?
– Szinte mindentől. Hogy meghalt. Vagy hogy még mindig gyönyörű,
és még ma is akar engem. Hogy elkezdünk e-mailezni, hogy
elviselhetetlenné válik a fájdalom, és hogy megint beleszeretek. Hogy
elhagyom Pavelt, és repülök Szergejhez, bárhol legyen is.
– Úgy beszél, mintha az élete Szergejjel beledermedt volna az időbe:
valahol létezik, és ha megkeresné, minden ugyanúgy lenne, mint egykor – a
kölcsönös szerelem, a mindent elsöprő szenvedély, de még a fiatalkori
szépség is.
– Így van.
– Miközben Szergej a valóságban vagy meghalt már, vagy
hetvenhárom éves, ráncos öregember lett, a haja ősz vagy teljesen fehér, de
az is lehet, hogy kihullott, a háta kissé meggörbült, valószínűleg teljesen
máshogyan tekint vissza a közösen eltöltött évekre, mint maga, és
felteszem, önről sem a legszebbeket gondolja, valahányszor meglátja a
tükörben a sebhelyes arcát.
 – Mondja nyugodtan, amit csak akar, úgysem figyelek oda. Egyetlen
szavára sem.
Lejárt az időnk, Natasa az ajtó felé indult, de észrevette a fotót, amit az
asztalon felejtett, és visszafordult érte. Felvettem az asztalról,
odanyújtottam neki. Míg a táskájába tette, ezt mondta:
– Holnap megint jövök, de a fényképről egy szó se essen. Basta!
Másnap ezzel indított:
– Holnap este repülök Odesszába, és maga miatt olyan rosszul
aludtam, hogy nem is bánom, hogy nem találkozunk többet. Nagyon
kegyetlen volt, amit Szergejről mondott, és ezt maga is tudja. Legyen
őszinte: minden páciensével így beszél?
– Tekintse ezt az erő elismerésének, amit magában látok.
Kissé meglepett arckifejezéssel, ajkát csücsörítve már válaszolt volna,
de meggondolta magát, és jó ideig csak merőn nézett. Kifújta a levegőt,
hátradőlt, majd így szólt:
– Rendben, hallgatom. Készen állok. Figyelek. Várok.
– Kérem, meséljen bővebben arról, hogy milyen gondolatok nem
hagyták aludni az éjjel.
– Többször rövid időre aludtam csak el, mert az éjszaka nagy részében
ugyanaz az álom kísértett, egymás után különböző változatokban. Egy
delegációval Kongóba látogatok, de egyszer csak a többiek eltűnnek,
egyedül maradok. Rádöbbenek, hogy valószínűleg a világ
legveszedelmesebb pontján tartózkodom, és ettől pánikba esem. Egy másik
változatban egy néptelen környéken kószálok, bekopogok a házakba, de
minden ajtó zárva, sehol egy lélek. Megint egy másik változatban
bemegyek egy üres házba, bezárkózom egy szekrénybe, mivel döngő
lépteket hallok. Egy következő álomban mobilon hívom a delegációt, de
ismeretlen számomra a hely, nem tudom megmondani, hol vagyok. Azt
javaslom, vegyenek magukhoz lámpásokat, és lengessék, hogy
észrevegyem őket az ablakból. De aztán rájövök, hogy egy nagyvárosban
vagyok, úgyhogy ez az ötlet teljesen használhatatlan. És ez így ment egész
éjjel, valami borzalmas dologtól rettegve arra vártam, hogy megtalálnak és
elvisznek.
Kezét a mellkasára szorította.
– Még most is, hogy ezt mesélem magának, csak úgy zakatol a szívem.
– Egész éjszakát betöltő rémálom. Szörnyű lehetett. Milyen meglátásai
vannak az álommal kapcsolatban? Gondolkozzon el rajta, és mondja, ami
az eszébe jut.
– Emlékszem, a minap olvastam valamit az Afrikában történt
atrocitásokról, arról, hogy gyerekek hadserege legyilkol mindenkit, aki az
útjukba kerül, de egy ponton letettem. Amikor ilyeneket olvasok, utána
mindig rosszat álmodom. Ha gyilkosságot látok a tévében, kikapcsolom, és
össze se tudom számolni, hányszor jöttem ki moziból hasonló okok miatt.
– Folytassa. Meséljen, mire emlékszik még az álomból.
– Ennyire. Olyan helyen vagyok, ahol újra meg újra veszélyben van az
életem.
– Nézzük ezt a kijelentését: „veszélyben van az életem”. Milyen
asszociációi vannak ehhez? Kérem, hagyja, hogy az elméje szabadon
szárnyaljon, és úgy figyelje meg és írja le minden felbukkanó gondolatát,
mintha távolról szemlélné, szinte mintha képernyőn nézné őket.
Natasa nagyokat lélegzett, bosszús pillantásokat vetett rám, aztán fejét
a szék támlájának hajtva ezt suttogta:
– Veszélyben van az életem, veszélyben van az életem – majd
elnémult.
Pár pillanatnyi szünet után biztatni kezdtem:
– Kicsit hangosabban.
– Tudom, hogy maga mit akar hallani.
– De nem akarja mondani nekem.
Bólintott.
– Akkor most képzelje el azt – folytattam –, hogy továbbra sem szólal
meg, hanem csendben ül, amíg lejár az ideje. Képzelje el, hogy elmegy
innen. Mit érezne akkor?
– Jól van. Mondom. Naná, hogy veszélyben van az életem.
Hatvankilenc éves vagyok. Mennyi időm lehet még hátra? Az egész életem
a hátam mögött van. Az igazi életem.
– Az igazi élete? Úgy érti, az az élete, amikor a színpadon táncolt
Szergejjel?
– Táncolt maga valaha is?
– Csak szteppeltem. Egy időben, nagyon régen, Fred Astaire-t
utánoztam otthon, meg olykor kinn az utcán is.
Natasa elkerekedett szemmel, döbbenten nézett rám.
– Viccelek. Olyan botlábú, mint én, csak kevés lehet a világon, de
lelkes néző vagyok, és el tudom képzelni, milyen felemelő érzés lehetett
magának a hatalmas, ünneplő közönség előtt balettozni.
 – Ugye tudja, hogy pszichiáter létére elég játékos. Meg csábító is.
– Ez hogy esik magának?
– Tulajdonképpen jól.
– Úgy rendben van. És beavatna engem az egykori valódi életébe?
– Fantasztikus volt. A tömeg, a fotósok, a mennyei zene, a jelmezek,
Szergej – higgye el, az egész világon az egyik legszebb férfi volt! –, az
alkohol, a tánc részegítő hatása és, igen, a fergeteges szex.
Natasa, amíg beszélt, a szék szélén ült, most azonban ellazultan
hátradőlt.
– Merre járnak most a gondolatai?
– Van valami, amit el kell mondanom: újabban az a furcsa gondolat jár
a fejemben, hogy immár életem minden egyes napja, bármilyen jó nap, a
szomorúság napja is egyben, mert csak távolabb sodor a valódi életemtől.
Nem különös?
– Ahogy az előbb is mondtam. Olyan, mintha a valódi élet egy
felfüggesztett lét lenne. És ha volna megfelelő közlekedési eszközünk,
odautazhatnánk, maga pedig megmutathatna mindent, ami akkor körülvette.
Érti, mit akarok mondani?
Natasa bólintott, én pedig folytattam.
– Bizonyos értelemben ez a gondolat a múzeumi látogatásának a
kulcsa. Nem egyszerűen Szergejt kereste, hanem az elveszett életét, pedig
az elméje felnőtt része tudja, hogy minden mulandó, hogy a múlt csak
bennünk létezik, és hogy az az egykori világa már csak emlék, valahol az
agyában tárolt elektromos vagy kémiai jel.
Natasa – folytattam –, értem az élethelyzetét. Jóval idősebb vagyok
magánál, és engem is hasonló kérdések foglalkoztatnak. A halállal
kapcsolatban számomra az az egyik legsötétebb dolog, hogy amikor
meghalok, velem együtt az egész világom is eltűnik: az emlékeim, az a
színes világ, amelyet mindazok népesítenek be, akiket valaha is ismertem,
az a világ, amely most még úgy tűnik, mintha sziklaszilárd lenne. Az utóbbi
hetekben régi papírokat és fényképeket selejtezek, nézegetem őket, az
egyiken egy utca arról a környékről, ahol gyermekkoromban laktam, a
másikon egy barát, egy rokon, akiket immár rajtam kívül élő ember nem
ismert, és amikor kidobom őket, valami mindig összerezzen bennem annak
láttán, ahogy a régi valódi világom darabjai semmivé lesznek.
Natasa nagy levegőt vett, és lágyabb hangon szólalt meg:
 – Minden egyes szavát pontosan értem. Köszönöm, hogy ezt elmondta.
Rengeteget jelent, amikor ilyen személyes dolgokat mond. Tudom, hogy
igaza van, de olyan nehéz ezt az igazságot a magamévá tenni. Mondok
valamit: most, ebben a pillanatban úgy érzem, Szergej itt vibrál az
agyamban. Tudom, arra törekszik, hogy ott maradjon, megmaradjon, és
mindörökké táncoljon.
– Szeretnék még valamit mondani Szergejről – mondtam neki. – Sok
olyan embert ismerek, aki elment a középiskolai osztálytalálkozójára, és ott
beleszeretett valakibe. Ritkább esetben egykori barátjába, gyakrabban
valaki másba, akit korábban nem ismert olyan jól. Sokuk kései házasságot
kötött, és volt, amelyik kapcsolat sikeres lett, volt, amelyik katasztrofális.
Úgy vélem, a szerelem sokuknál asszociáció révén alakult ki, vagyis a
fiatalság örömeibe szerettek bele, a régi iskolai időkbe, az izgalmas élet
álomszerű vágyképébe, amely akkor még varázslatosan és felmérhetetlenül
tárult elébük. Ez azonban nem azt jelentette, hogy konkrétan valakibe
szerettek bele, hanem megtették az adott személyt ifjúkori örömeik
szimbólumának. Azt akarom ezzel mondani, hogy Szergej a maga
varázslatos fiatalságának a része volt, és mivel akkor ő volt ott, maga most
őt ruházza fel a szerelemmel. Vagyis belehelyezi a szerelmet.
Natasa nem szólalt meg. Pár pillanat után ezt kérdeztem:
– Mi futott át az agyán, amíg csend volt?
– A könyve címére gondoltam, a Szerelemhóhérra.
– És úgy érzi, szerelemhóhérként viselkedem magával?
– Ugye nem tagadja?
– Ne feledje, hogy azt mondta nekem, beleszeretett Pavelbe, és
csodálatos élete volt vele, és amikor ezt kijelentette, tényleg csakis örömet
éreztem vele és magával kapcsolatban. Úgyhogy nem a szerelemre
vadászom. Az én prédám a szerelem délibábja.
Csend.
– Kicsit hangosabban, kérem.
– Egy lágy hangot hallok suttogni odabenn.
– És mit mond az a hang?
– Azt, hogy: „Egy nagy francot fogom feladni Szergejt!”
– Ehhez idő kell, és a saját tempójában kell haladnia. Hadd tegyek fel
egy másik kérdést: Érzékelt valami változást azóta, hogy elkezdtük a
beszélgetést?
– Változást? Hogy érti?
 – Tegnap arról beszélt, hogy szörnyű, szédítő érzés kerítette hatalmába,
hogy ugyanis kívül rekedt a saját életén, hogy semmit nem él meg, hogy
nincs jelen az életében. Változott valamit mostanra ez a tünet? Nekem úgy
tűnik, most nagyon is jelen van ezen az ülésen.
– Nem tagadom, igaza van. Nem is lehetnék jobban itt, mint ebben a
pillanatban vagyok. Ha forró olajba mártom a lábam, az elég hatékonyan
arra ösztökél, hogy koncentráljak.
– Kegyetlennek tart?
– Kegyetlennek? Nem, azt nem mondanám, de keménynek igen,
nagyon keménynek.
Az órára pillantottam. Pár percünk maradt csak. Hogy lehetne minél
hatékonyabban kihasználni ezt az időt?
– Mondja, Natasa, nem akar tőlem kérdezni valamit?
– Hm. Ez elég szokatlan. De igen, szeretnék kérdezni valamit. Hogy
csinálja? Hogyan birkózik meg a nyolcvan évével, azzal a tudattal, hogy
egyre közelebb van a vége?
Amíg a válaszon tűnődtem, Natasa ismét megszólalt:
– Jaj, nem. Olyan kegyetlen vagyok. Bocsásson meg, nem lett volna
szabad ezt a kérdést föltennem.
– Nincs semmi kegyetlenség a kérdésében. Tetszik nekem, hogy
feltette. Próbálok őszinte választ összerakni, megfogalmazni. Létezik egy
Schopenhauer-idézet, amelyik a szerelmi szenvedélyt a vakító naphoz
hasonlítja. Amikor az idősebb éveinkben ez a ragyogás veszít az erejéből,
hirtelen ráébredünk a csillagos égbolt csodájára, amit addig elhomályosított,
eltakart a nap. Az ifjúság olykor zsarnoki szenvedélyeinek elmúlásával
képessé váltam arra, hogy jobban megbecsüljem a csillagos égboltot és az
élet minden csodáját; olyan csodákat, amelyeket korábban észre se vettem.
A nyolcvanas éveimben járok, és elárulok magának valamit, ami szinte
hihetetlen: soha nem voltam nagyobb békében önmagammal. Igen, tudom,
hogy a létem a végéhez közelít, de ez a vég ott volt az elejétől fogva. Annyi
a különbség, hogy értékelem az igazi tudatosság örömeit, és vagyok olyan
szerencsés, hogy mindezt megoszthatom a feleségemmel, akivel szinte
egész életünkön át ismertük egymást.
– Köszönöm. Elmondom még egyszer, mennyire fontos nekem, hogy
ilyen személyesen nyilvánul meg. Vicces, de amíg beszélt, beugrott egy
álmom, amit valamikor ezen a héten álmodtam. Meg is feledkeztem róla, de
most eszembe jutott, és egészen világosan itt van előttem. Egy elhagyott
úton gyalogoltam, és valahonnan tudtam, hogy ezen az úton utoljára a
kutyám, Balu járt. Aztán megláttam az út szélén Balut, odamentem hozzá,
lehajoltam, és a szemébe néztem. Azt gondoltam, hogy „te meg én,
mindketten élő lelkek vagyunk”, utána meg azt, hogy „semmivel sem
vagyok jobb nála”.
– És milyen érzések kapcsolódtak ehhez az álomhoz?
– Először nagyon örültem, hogy újra látom a kutyámat. Tudja, Balu
három héttel azelőtt halt meg, hogy eljöttünk az Államokba. Tizenhat évig
volt a pajtásom, és nagyon nehezen lettem úrrá a bánatomon.
Tulajdonképpen örültem az amerikai útnak, mert azt gondoltam, segít
túltennem magam a gyászon. Van kutyája? Ha nincs, akkor nem is értheti
ezt.
– Nem, kutyám nincs, én macskabolond vagyok, és azt hiszem, át
tudom érezni a fájdalma mélységét.
Natasa kicsit bizonytalankodott, aztán bólintott, mint aki elégedett a
válaszommal.
– Igen, valóban nagyon mély fájdalom volt. A férjem szerint túl mély.
Ő úgy gondolja, túlzottan kötődtem Baluhoz, és hogy a kutya valójában
gyerekpótlék volt számomra. Nem hiszem, hogy említettem, de nekem
nincs gyerekem.
– Álmában tehát ugyanazon az úton járt, mint pár hete Balu, aztán a
kutya szemébe nézve azt mondta, hogy „mindketten élő lelkek vagyunk, és
én semmivel sem vagyok jobb nálad”. Mit gondol, mit próbált közölni ez az
álom?
– Tudom, hogy maga mire gondol.
– Mondja el nekem.
– Hogy tudom, hogy ugyanúgy a halál felé vezető úton járok, mint
Balu.
– Mint minden élő lélek.
– Igen, mint minden élő lélek.
– És maga? Maga mit gondol?
– Azt gondolom, hogy nekem ettől az egész beszélgetéstől csak
rosszabb lett.
– Amennyiben kényelmetlenebbül érzi magát.
– Még pár ilyen gyógyülés, és mentőnek kell hazaszállítania.
– Azok a tünetek, amelyekről tegnap beszélt, hogy leszakadt a saját
életéről, elszigetelődött, nincs jelen az életében – ezek mind azt a célt
szolgálták, hogy ne érezze azokat a fájdalmakat, amelyek velejárói annak,
hogy élő lelkek vagyunk. Vegyük csak azt, ahogy kezdődött ez az egész. A
fényképével a kezében lépett be a rendelőmbe…
– Jaj, ne jöjjön megint azzal a fényképpel!
– Tudom, hogy megtiltotta, hogy a fényképről beszéljek, de most
megtagadom az engedelmességet, mert nagyon fontos dologról van szó.
Kérem, figyeljen arra, amit mondok. Maga mindezt tudja már. Semmi olyat
nem mondok, amit ne tudna magától is. Épp csak könnyebb hárítani, ha
valamit kívülről mondanak, mint azt, ami önmagunk mélyéről tör elő. Úgy
vélem, van olyan része magának, amelyik eljutott ugyanoda, amit most
tőlem hall. Az egész ott van abban az álomban, amelyikben azon az úton
jár, mint Balu. Lenyűgöző számomra, hogy ez az álom, amely a kulcs a mi
közös feladványunk megoldásához, épp akkor jut eszébe, amikor be kell
fejeznünk a beszélgetést. A fénykép pedig, amit az elején mutatott nekem,
utalás volt arra, hogy milyen irányba induljak magával.
– Azt mondja, hogy én mindezt tudtam már a legelején? Maga
túlságosan sokat néz ki belőlem.
– Nem hiszem. Én csak odaszegődtem azon része mellé, ahol a
bölcsessége lakozik.
Mindketten az órára néztünk. Pár perccel túlfutottunk az időn. Natasa
felállt, szedelőzködött, és közben ezt kérdezte:
– Megkereshetem majd e-mailben vagy Skype-on, ha újabb kérdéseim
lennének?
– Persze. De ne feledje, hogy öregszem. Ne húzza az időt.
 4
Köszi, Molly

Pár hónapja részt vettem egy szabadtéri gyászszertartáson. Mollytól

búcsúztunk, aki hosszú időn át végezte a könyvelésemet, és mellette
mindenféle más teendőt is ellátott körülöttem. Évtizedeken keresztül
dolgozott nekem, egyszerre volt igazi isten áldása és állandó nyűg. 1980-
ban alkalmaztam először – a kutatási évem idejére, amikor Európában és
Ázsiában éltem és írtam –, hogy összeszedje a postámat és befizesse a
számláimat. Miután visszatértem, Molly hamarosan elégedetlenné vált a
szerepével, és fokozatosan újabb és újabb feladatokat sajátított ki magának
a háztartásomban. Nemsokára ő kezelte a pénzügyeinket, vezette a
háztartásunkat, fizette a számláinkat, gondját viselte a levelezésünknek,
rendszerezte a papírokat, kéziratokat és szerződéseket. Elbocsátotta a
kertészemet, és a saját kertészcsapatát bízta meg, később a saját festőit,
takarítóit és mesterembereit is bevetette, ha pedig kisebb munkákat kellett
elvégezni, ragaszkodott hozzá, hogy ő maga csinálja meg.
Nem lehetett feltartóztatni. Egy nap arra mentem haza, hogy több
teherautó áll a házunk előtt, Molly pedig egy hatalmas tölgyfa alatt állva
magyarázza egy férfinak valahol a magasban, hogy melyik ágat vágja le.
Szinte azon csodálkoztam, hogy ő maga nincs a fa tetején. Váltig állította,
hogy ezt megbeszélte velem, de én biztos voltam benne, hogy nem. Ez volt
az utolsó csepp a pohárban, ott helyben kirúgtam. Aztán még legalább
három másik alkalommal is kirúgtam, de ő erről soha nem vett tudomást.
Valahányszor nem akartam neki fizetést adni, mindig eszembe idézte, teljes
joggal, hogy a feleségemmel együtt hány küzdelmes esténk ment el a
számlák befizetésével és a pénzügyeink rendezésével, mígnem jött ő; aztán
azt javasolta, hogy rendeljek pár órával többet havonta, hogy ki tudjam őt
fizetni. Nem engedett abból, hogy ő nélkülözhetetlen, és soha nem tudtam
őt teljes szívből kirúgni, sem kérdőre vonni, mert mindig tudtam, hogy neki
van igaza. Őszintén gyászoltam, amikor hasnyálmirigyrákban meghalt, és
tudtam, hogy nem találok senkit, aki betöltheti a helyét.
Molly temetésére egy gyönyörű, verőfényes délutánon került sor, a fia
hatalmas kertjében. Meglepődve láttam viszont több kollégámat is a
Stanfordról. Fogalmam se volt róla, hogy nekik is dolgozott, de aztán
eszembe jutott, milyen aggályosan titkolta ügyfelei kilétét, határozottan
megtagadta, hogy bármit is eláruljon róluk. A gyászszertartás végén
azonnal felálltam, és elindultam, hogy elmenjek pár barátomért a reptérre,
ám épp amikor kinyílt a kapu, és kihajtottam volna az utcára, a nevemet
hallottam. Odafordulva egy idősebb, jó kiállású férfira lettem figyelmes, aki
impozánsan széles karimájú panamakalapot viselt, és egy szerfölött bájos
nő társaságában felém tartott. Minthogy nem ismertem azonnal föl,
bemutatkozott:
– Alvin Cross vagyok, ő pedig a feleségem, Monica. Terápiára jártam
magához, úgy egy emberöltővel ezelőtt.
Gyűlölöm az ilyen helyzeteket. Az arcmemóriám soha nem tartozott az
erősségeim közé, és ahogy öregszem, a helyzet kezd katasztrofálissá válni.
Ugyanakkor azt is éreztem, bántó lenne egykori páciensemnek, ha
megtudná, hogy nem emlékszem rá, így húztam az időt, remélve, hogy
felbukkan valami emlék.
– Á, Alvin, jó újra látni. Monica, örvendek.
– Irv Yalom – válaszolta Monica –, örülök, hogy megismerhetem. Al
sokat mesélt magáról. Azt hiszem, önnek köszönhetem a
megismerkedésünket, a házasságunkat és a két csodálatos gyerekünket.
– Hát ezt örömmel hallom. Nagyon sajnálom, Alvin, hogy ilyen lassan
emlékezem vissza. Pár perc, és minden eszembe fog jutni a közös
munkánkról; ez már csak így megy ebben a korban.
– Akkoriban is radiológus voltam a Stanfordon, ahogy ma is. Nem
sokkal azután kerestem meg, hogy az öcsém meghalt – próbálta
megtámogatni a memóriámat Alvin.
– Á, persze, persze – füllentettem –, kezdek emlékezni. És nagyon
szívesen elbeszélgetnék hosszabban is, hogy megtudjam, mi történt
magával a posztterápiás életében, de most a barátaimért rohanok a reptérre.
Valamikor a héten esetleg egy kávé mellett beszélgethetnénk egy kicsit?
– Nagyszerű lenne.
– Most is a Stanfordon van?
– Igen – elővett egy névjegyet, és átadta nekem.
 – Köszönöm, holnap felhívom – mondtam, és sietősen elhajtottam;
letaglózott, hogy ennyire cserben hagyott a memóriám.
Még aznap este nekiláttam a raktárszobámban előkeresni az Alvinre
vonatkozó feljegyzéseimet. Ahogy átpörgettem a pácienseim anyagait, sorra
felidéztem mindazokat a mély, gyakran fölemelő, máskor tragikus
történeteket, amelyeket a feljegyzések őriztek. Mindegyik eszembe juttatta
a hozzájuk tartozó, emberpróbáló kétszemélyes drámát, amelynek részese
voltam, és igencsak erőt kellett vennem magamon, hogy ne éljem át újra
ezeket a rég elfeledett találkozásokat.
Alvin anyagát az 1982-es rekeszben találtam meg, és bár csak tizenkét
ülésünk volt, tekintélyes mennyiségű anyag gyűlt össze. Abban a személyi
számítógép előtti világban megvolt az a luxus az életemben, hogy volt
titkárnőm, akinek minden ülés után hosszú és részletes jegyzeteket
diktáltam. Kinyitottam Alvin mappáját, és olvasni kezdtem. Néhány perc,
és hirtelen minden megjelent előttem.
Alvin Cross, a Stanford Kórház radiológusa felhívott, és bizonyos
személyes problémái miatt akart velem konzultálni. Azok az orvosok, akik
a Stanfordról felkeresnek, általában fontosnak tartják, hogy nagyon
pontosan vagy még inkább kis késéssel érkezzenek, és lopva lépjenek be a
rendelőmbe, mert a gondolattól is rosszul lesznek, hogy netán meglátja őket
valaki egy pszichiáternél. Na, dr. Cross nem ilyen volt, ő magát semmitől
sem zavartatva üldögélt a klinikán a váróban, és egy magazint olvasgatott.
Amikor odaléptem hozzá, és bemutatkoztam, erősen megragadta a kezem,
és megrázta, a rendelőmbe nyugodtan és magabiztosan lépett be, majd
egyenes tartással ült a széken.
Úgy kezdtem az ülést, ahogy szoktam, elmondtam, mit tudok róla:
– Annyit tudok magáról, dr. Cross, amennyi a
telefonbeszélgetésünkből kiderült. Orvos a Stanford Kórházban,
nemrégiben hallotta az előadásomat az orvosi szemináriumon arról a
pszichoterápiás munkámról, amit végstádiumú emlődaganatos betegekkel
végzek, és úgy gondolta, talán tudok magának segíteni.
– Igen, így van. Szokatlan volt az előadása, és felvillanyozó. Évek óta
járok ezekre a szemináriumokra, de ez volt az első, ahol emberi érzésekről
hallottam, és ahol nem voltak diák, adatok és patológiai jelentések.
Alvin Crosst első ránézésre jó fellépésű, vonzó harmincas férfinak
láttam. Arcvonásai határozottak voltak, a haja halántéknál enyhén
őszülésnek indult, magabiztosan beszélt. Ruházatunk egyforma volt,
mindketten fehér kórházi köpenyt viseltünk, amelynek bal felső zsebére
sötétkék, dőlt betűkkel hímezték rá a nevünket.
– Meséljen, mit mondtam azon a szemináriumon, ami miatt úgy
gondolja, hogy a segítségére lehetek?
– Úgy tűnt, szeretettel viseltet a páciensei iránt – kezdte Alvin. – És
szíven ütött, ahogy arról az onkológusról beszélt, aki minden érzelmet
nélkülözve adta oda a maga páciensének a radiológiai leletét. Ahogy
beszámolt arról, hogy az a nő mennyire megrettent, amikor értesült a rákja
áttéteiről, hogy kapaszkodott a férjébe – mennyire megrémült a halálos
ítélettől.
– Igen, emlékszem. De árulja el, mi köze van ennek ahhoz, hogy most
itt van nálam?
– Tudja, én vagyok az a pasas, aki azokat a halálos ítéleteket írja.
Régóta, öt éve írok már ilyen leleteket, de a maga előadása egészen más
megközelítésbe helyezte a munkámat.
– Személyesebbé tette?
– Pontosan. Amikor a radiológiai laborban a felvételeket vizsgáljuk,
mi nem találkozunk magával a pácienssel. Meszesedést és
megnagyobbodott nyirokcsomókat keresünk. Olyan elváltozásokat, amiket
aztán a hallgatóinknak is megmutathatunk. Térfoglalásokat, mielóma
okozta csontfelszívódást, kitágult bélkacsokat vagy melléklépet. Mindig a
részekre figyelünk, a test egyes részeire. Soha nem az emberre és a teljes
szervezetre. De most már arra gondolok, mit éreznek a páciensek, milyen
lesz az arcuk, amikor az orvosuk közli velük az én röntgenleletem
eredményét, és ez megrendített.
– Ez mostanában történt? Az előadásom óta?
– Igen, egészen friss ez a dolog, és részben a maga előadásának
tudható be. Amúgy nem is tudtam volna végezni a munkámat az elmúlt
években. És tudom, hogy maga se szeretné, ha olyasvalaki értékelné a
röntgenfelvételét, aki közben azon aggódik, mit fog érezni a páciens a
leletet olvasva.
– Persze. Nagyon más a kettőnk szakterülete. Én arra törekszem, hogy
közel kerüljek a pácienseimhez, maga viszont arra, hogy távolságot tartson.
– Alvin bólintott, én pedig folytattam. – De azt mondta, a változások csak
részben tudhatók be az előadásomnak. Van valami sejtése arra nézve, hogy
ezen kívül még mi van a háttérben?
 – Több mint sejtés. Az öcsém pár hónappal ezelőtt bekövetkezett
halála. Néhány héttel a halála előtt megkért, hogy nézzek rá a
röntgenképeire. Tüdőrák. Erős dohányos volt.
– Meséljen magáról és az öccséről.
Amikor pszichiáterrezidens voltam, azt tanították nekem, hogy
strukturált interjút készítsek, kezdve az aktuális panasszal, utána pedig
meghatározott protokoll szerint kérdezzek előbb a betegség történetéről,
aztán a páciens családjáról, iskoláiról, társas életéről, a szexuális élete
alakulásáról, szakmai pályafutásáról, és csak utána álljak neki a
pszichiátriai vizsgálat szövevényeinek. Nekem azonban eszem ágában sem
volt a protokoll szerint haladni. Évtizedek teltek el azóta, hogy utoljára
ilyen strukturált rend szerint kezdtem neki a kezelésnek. Mint minden
érettebb terapeuta, én is inkább intuitív módon dolgozom, amikor
információkat gyűjtök. Mostanra annyira megtanultam bízni az
intuíciómban, hogy gyanítom, már nem is lennék jó tanár kezdő
pszichiátereknek, akiknek a pályájuk elején módszertani fogódzókra van
szükségük.
– Amikor az öcsém, Jason felhívott, hogy nézzem meg a tüdejéről
készült felvételeket – folytatta dr. Cross –, tizenöt év óta először hallottam a
hangját. Valamikor csúnyán összevesztünk.
Sóhajtott, rám nézett, az ajka remegett. Ezen elcsodálkoztam. Most
láttam először rajta a sebezhetőség bármilyen jelét.
– Meséljen erről – kértem immár szelídebb hangon.
– Jason két évvel fiatalabb nálam. Vagyis két évvel volt fiatalabb
nálam. És azt hiszem, nehéz lehetett számára, hogy én voltam a bátyja. Én
voltam ugyanis a mintagyerek, az éltanuló. Szegény Jason, valahányszor
elkezdett egy iskolát, ott kivétel nélkül azzal fogadták a tanárok, hogy
kórusban dicsértek engem, és reményüket fejezték ki, hogy olyan tanuló
lesz, mint én. Végül úgy döntött, nem versenyez velem, hanem kilép a
versenyből. A középiskolában nemigen nyitott ki egy könyvet se, viszont
súlyos drogfüggő lett. Talán nem is volt képes arra, hogy felvegye velem a
versenyt. Azt hiszem, egyáltalán nem volt okos.
A középiskola vége felé járni kezdett egy lánnyal, aki végül meg is
határozta a jövőjét. Szintén drogos volt, bizonyos ízlés szerint jól nézett ki,
de intellektuálisan megvoltak a korlátai. Élete célja az volt, hogy manikűrös
legyen. Hamarosan eljegyezték egymást, és egyik este az öcsém hazajött
ezzel a lánnyal vacsorára, amiből igazi sorscsapás lett. Ma is előttem van a
jelenet, ahogy ők ketten, piszkosan és fésületlenül, egész idő alatt
demonstratíve smárolnak az orrunk előtt. A szüleim és a nagyszüleim
felháborítónak és undorítónak találták a viselkedésüket. Ami azt illeti, én is.
A család egy emberként gyűlölte a lányt, de senki nem mondott
semmit Jasonnek, mert tudták jól, hogy úgyis az ellenkezőjét teszi. Így
aztán a szüleim rám testálták a feladatot, hogy figyelmeztessem az öcsémet,
milyen veszélyes ez a lány. Azt is megígértették velem, hogy nem szólok
arról, hogy küldetést teljesítek. Beszéltem Jasonnel, mint idősebb testvér a
fiatalabbal, mindent előre elterveztem. Elmondtam neki, hogy a házasság
nagy horderejű döntés, és eljön az idő, amikor többet, sokkal többet fog
várni a feleségétől, és hogy ez a lány csak lehúzza őt. Másnap reggel, mire
felkeltünk, ő már nem volt sehol, ráadásul minden pénzt és ezüstöt magával
vitt otthonról. Soha többé nem beszélt velünk.
– Vagyis a család magát küldte a harctérre. Hogy megoldjon egy csiki-
csuki helyzetet, amelyikben az se jó, ha megszólal, és az se jó, ha nem.
Többen is vannak testvérek?
– Nem, csak mi ketten. Visszanézve talán lehettem volna jobb báty, és
megpróbálhattam volna évekkel ezelőtt megkeresni Jasont.
– Ezt most tegyük félre, de majd térjünk vissza rá. Előbb mesélje el,
mi történt az öccsével azután, hogy otthagyta a családot.
– Egyszerűen eltűnt. Attól kezdve csak információmorzsák jutottak el
hozzánk az ismerősei révén. Eleinte nagyobb építkezéseken dolgozott,
aztán kőműveskedett. Úgy hallottam, ez egész jól ment neki, végül
kandallók és kőfalak építésével foglalkozott. És továbbra is keményen
drogozott. Aztán pár hónappal ezelőtt teljesen váratlanul felhívott. „Alvin,
itt Jason. Tüdőrákom van. Megnéznéd a röntgenfelvételeimet? Az orvosom
azt mondta, felőle megnézheted.”
Persze hogy igent mondtam, elkértem az orvosa nevét, és megígértem,
hogy még aznap megkeresem. Mint megtudtam, Jason Észak-Karolinában
élt, megkérdeztem, meglátogathatom-e. Némi szünet után, ami olyan
hosszú volt, hogy azt hittem, letette a telefont, végül beleegyezett, hogy
meglátogassam.
Elnéztem dr. Cross arcát. Olyan feszült volt és olyan szomorú, hogy
azon gondolkodtam, nem volt-e túl korai mindez. Épp csak üdvözöltük
egymást, és máris belevetettük magunkat a mély és nagyon sötét vízbe.
Reflektáltam arra, ami addig történt közöttünk, így hagyva neki némi teret,
hogy levegőhöz jusson.
 – Mint azt a telefonban is elmondtam, úgy terveztem, hogy a mai
konzultáció nyomán eldöntjük, jó lenne-e elkezdeni egy terápiát. Járt már
korábban terápiára?
Alvin a fejét rázta.
– Nem. Terápiaszűz vagyok.
– Mondja, dr. Cross…
– Ha nem bánja, hívjon inkább Alvinnek.
– Rendben. Én pedig Irv vagyok. Mondja csak, Alvin, milyen érzés
volt eddig magának, hogy beszél velem? Úgy tűnik, elég gyorsan
eljutottunk bizonyos súlyos érzelmekig. Talán túl gyorsan is.
Alvin a fejét rázta.
– Egyáltalán nem.
– Jó a csapásirány? Ezeket akarta megbeszélni?
– Pontosan azt akartam megbeszélni, ahogy Jason halálára reagáltam.
És kellemes meglepetés, hogy máris ott tartunk.
– Van esetleg valami kérdése? – érdeklődtem, hogy megteremtsem a
szabad kommunikáció normáját.
Alvin meglepettnek tűnt, a fejét rázta, és így szólt:
– Nincs. Leginkább ezt a történetet szerettem volna elmondani
magának. Valahogy a felszínre kell hoznom.
– Akkor folytassa, kérem.
– Jason hívása után repülőre ültem, hogy meglátogassam őt Észak-
Karolinában. Raleigh-ben először az orvosát kerestem meg, és átnéztem a
röntgenjeit. Jason tumora halálos volt. A teljes bal tüdejére kiterjedt, és
áttétek voltak a bordáiban, a gerincében és az agyában. Semmi esélye se
volt.
Észak-Karolinában egy órát utaztam kocsival az autópályán, aztán még
közel öt kilométert tettem meg egy földúton, mire megérkeztem egy
lepukkant házhoz. Szinte csak egy viskó volt, de fantasztikus kandalló állt
benne, amit Jason épített magának. Viszont ahogy ő kinézett, az teljesen
megrendített. A rák már nagyrészt elvégezte a munkáját, öregembert csinált
az öcsémből. Jason szinte elfogyott, a háta meggörbedt, az arca holtsápadt
és megviselt volt. És megállás nélkül marihuánát szívott. Amikor
panaszkodni kezdtem, hogy rám száll a füst, átváltott dohányra. Majdnem
megszólaltam, hogy „tüdőrákkal ez nem olyan jó ötlet”, de visszafogtam
magam. A röntgen ismeretében teljesen értelmetlen lett volna ilyet
mondanom. Így csak ültem ott, és meredten néztem a láncdohányos, rákos
kisöcsém. Többször is elkaptam a tekintetét, amikor rágyújtott.
Meggyőződésem, hogy dacot láttam a szemében. Soha nem felejtem el azt a
jelenetet.
– Ez a dilemma kicsit emlékeztet arra, amivel évekkel korábban kellett
szembenéznie, amikor a párválasztásával szemben voltak ellenérzései.
Csiki-csuki: az se jó, ha mondja, az se jó, ha nem.
– Nekem is ugyanez jutott az eszembe. Őrültség volt, hogy továbbra is
dohányzik, de az is őrültség lett volna, ha ezt megmondom neki. És biztos
vagyok benne, hogy évekkel korábban rossz döntés volt elmondani neki,
mit gondolok a menyasszonyáról, még akkor is, ha a kapcsolatukat illető
jóslatom végül is bejött. Szégyellem beismerni, de némi elégedettséggel
vettem tudomásul, amikor beszámolt róla, hogy a felesége pár évvel
korábban lelépett a kislányukkal és a házban rejtegetett összes pénzzel
együtt. Jason nem is hallott róluk azután. Az a tippem, hogy füvet
termesztettek és árultak.
– És mi történt aztán kettejükkel?
– Tettem egy utolsó erőfeszítést, hogy jó testvér legyek. Megtettem,
ami tőlem telt. Megkérdeztem, mit mondtak neki az állapotáról. A dokija
őszinte volt vele, elmondta, hogy a kezelés nem sokat segít rajta, és hogy a
statisztikák szerint már csak pár hónapja lehet hátra. Nehéz szívvel, de
megerősítettem az orvosa diagnózisát és sötét prognózisát. Felajánlottam,
hogy adok neki tanácsokat, hogyan tudja a fájdalmát kezelni. Meg akartam
ölelni, de az idő túl széles szakadékot vájt közénk. Pénzt is felajánlottam
neki, bár nem szívesen, mert tudtam, hogy csak drogra költi. De azért
hagytam ott neki háromszáz dollárt a konyhaasztalon. Talán értékelte, de
nem mondta. Nem tudtam, mi mást tehetnék. Hallani sem akart arról, hogy
Kaliforniába jöjjön, pedig ezt is felajánlottam, ha nem is túl lelkesen.
Kemóról se akart hallani, se más kezelésről, ami kicsit feltartóztathatta
volna a rákot, és amitől valamivel jobban érezhette volna magát. Azt
mondta: „Semmivel se lesz jobb tőle, én meg szarok rá.” Igyekeztem
beszélni a családról, a régi közös életünkről, de arra csak annyit mondott,
hogy ő az egészet el akarja felejteni. Irv, maga talán tudta volna, mit
mondjon neki. Én zsákutcába kerültem. Mielőtt eljöttem, abban maradtunk,
hogy tartjuk a kapcsolatot, de neki nem volt telefonja. Azt mondta, majd a
szomszédjától felhív.
– És felhívta?
 – Aztán már egyszer se. És én sem értem el őt. Pár hete tudtam meg az
Észak-karolinai Kórháztól, hogy meghalt. Hazamentem keletre, hogy
eltemessem a családi sírboltba.
– Hogy élte meg?
– Magányosan. Csak egy idősebb nagynéném és nagybátyám jött el,
meg pár unokatestvér, akik alig ismerték Jasont. A szüleim tíz évvel ezelőtt
autóbalesetben meghaltak. Frontális ütközés volt. Jason temetésén egyre
csak arra gondoltam, hogy jobb is nekik, hogy halottak, és ezt nem kell
végignézniük. Olyan szomorú, kárba veszett élet Jasoné.
– És akkor változtak meg a munkájához kapcsolódó érzései?
– Igen, közvetlenül ezután. Egyszerűen rémiszteni kezdett, hogy
munkába megyek, nézem a felvételeket és leleteket írok, amikben azt
közlöm a páciensekkel, hogy meg fognak halni. A munkám során minden,
különösen a mellkasi röntgenek, Jasont juttatták eszembe.
Egy pillanatra magamba fordultam. Elég nyilvánvalónak látszott az
eset. Egy jól működő férfit traumatizált az öccse halála, halálfélelem lett
úrrá rajta, és a mindennapi munkájában mindaz, ami a halálra emlékeztette,
újra meg újra traumatizálta őt. Eléggé biztos voltam benne, hogy értem, mi
történik vele, és tudom, hogyan segíthetek neki. Ahogy a vége felé
közeledett az ülésünk, azt mondtam, úgy gondolom, tudok neki segíteni, és
heti egy találkozást javasoltam. Alvin megkönnyebbültnek látszott, mint aki
épp túl van egy meghallgatáson.
A következő alkalommal némi háttér-információ birtokába jutottam.
Alvin édesapja családorvos volt Virginia egyik vidéki térségében, édesanyja
asszisztensként dolgozott mellette az otthonukban berendezett
rendelőjükben. Alvin annak rendje és módja szerint végezte az iskoláit,
előbb a Virginiai Egyetemen, aztán New Yorkban szerzett orvosi diplomát,
majd Kaliforniába került radiológusrezidensnek. Egyedülálló volt; számos
kapcsolata közül egyik se tartott sokáig. Jason hívása óta pedig facér volt.
Arra kértem, mesélje el részletesen, hogy néz ki egy szokásos
huszonnégy órás periódus az akkori életében, kezdve onnan, hogy lefekszik
aludni. A gyakorlat Alvin esetében sok mindenre rávilágított, kiderült
ugyanis, hogy szinte teljesen hiányzik az életéből az intimitás. Noha
napközben a hallgatóival és a kollégáival sok időt tölt együtt, alig van más
emberi kapcsolata. A hétvégéket egyedül tölti, többnyire kajakozik, és
szinte minden étkezése magányosan telik: reggeli és ebéd a kórházi
menzán, vacsora pedig vagy otthon, ha vesz valamit útközben, vagy valami
gyorsétel egy étkezde bárpultjánál, jobbára egy szusibárban. Kollégái már
rég felhagytak azzal, hogy összehozzák valakivel, kezdték elfogadni, hogy
Alvin megrögzött agglegény. Egyes orvosfeleségek igyekeztek családi
nagybácsit faragni belőle, és rendszeresen meghívták őt ünnepnapokra vagy
családi eseményekre. Nem voltak közeli férfi barátai, bizalmasai, és bár
egymást érték a barátnők – akikkel (azokban az internet előtti időkben)
többnyire újsághirdetések révén ismerkedett meg –, ezek a kapcsolatok egy-
két találkozás után mindig kifulladtak. Természetesen rákérdeztem, mi az
oka annak, hogy a kapcsolatai kivétel nélkül hamar véget érnek. Alvin soha
nem adott világos választ, de igazán azt furcsállottam, hogy különösebben
nem is izgatta a kérdés. Elraktároztam hát ezt is, mint ami később majd
további vizsgálódást érdemel.
Általában jól aludt, éjszakánként hét-nyolc órát. Noha az álmaira
ritkán emlékezett, egy visszatérő rémálmát, amely az előző egy hónapban
többször is előjött, mégiscsak fel tudta idézni.
– A fürdőszobában vagyok, a tükörbe nézek, és azt veszem észre, hogy
hirtelen ott terem egy hatalmas, fekete madár. Nem tudom, honnan jött, és
hogy került odabentre. A házban fokozatosan kialszanak a fények, és egy
idő után teljes sötétség lesz. Minden koromfekete. Megrémülök, átszaladok
egy másik helyiségbe, de hallom és érzem a szárnyak csattogását a
nyomomban. Ekkor felriadok, a szívem zakatol, és furcsa, elektromos
erekcióm van – az alliteráción maga is elmosolyodott.
Én is elmosolyodtam:
– Elektromos erekció?
– Zúgott-búgott.
– Milyen gondolatai vannak az álommal kapcsolatban, Alvin? Pár
percig engedje, hogy szabadon áramoljanak a gondolatai. Vagyis próbáljon
hangosan gondolkodni.
– Elég nyilvánvaló. Az álom a halálról szól… a fekete madár… Poe
hollója, a ragadozó madarak, a közutak áldozataiból lakmározó keselyűk…
Utálom a keselyűket és a héjákat. Valaha magammal vittem Jasont, és
vadásztunk rájuk… Jól emlékszem azokra a vadászkirándulásokra. Elég
sokszor voltunk ilyenen. Aztán a kihunyó fények a házban… Tudom, mit
jelentenek: múlik az élet. Halálosan rettegek a haláltól.
– Milyen sokat gondol rá?
– Mióta Jason meghalt, mindennap itt motoszkál a fejemben. Előtte
szinte soha. Emlékszem, amikor a szüleim meghaltak, akkor nagy erővel
tört rám a halál gondolata és a halálfélelem. Akkor már a Stanfordon
voltam. A nagynéném hívására úgy emlékszem, mintha csak tegnap lett
volna. Egy Warriors–Lakers-kosármeccset néztem a tévében.
– Szörnyű lehetett magának hirtelen elveszíteni mind a két szülőjét.
– Rettenetes sokk volt, hirtelen és váratlan. Az első két vagy három
hétben mintha sűrű ködben botladoztam volna. Sírni se tudtam, olyan sokk
volt. Aztán furcsa módon egy idő után túltettem magam rajta, és
könnyebben visszatértem az életembe, mint most, Jason halála után.
– Van ötlete, miért?
– Azt hiszem, azért, mert a szüleimmel kapcsolatban nincs mit
megbánnom. Szerettük egymást. Büszkék voltak rám, én pedig jó fiuk
voltam. Teljes, értékes életet éltek, köztiszteletben álltak, nagyszerű volt a
házasságuk, és megúszták az időskori leépülést. Tiszta volt a lelkiismeretem
velük kapcsolatban. Nem volt mit bánnom…
– Megtorpant ott, hogy: „Nem volt mit bánnom.”
– Nem maradt le sok mindenről. De talán egy dolog mégis van. Azt
bánom, hogy a szüleim nem élték meg, hogy megházasodjam, és unokáik
legyenek.
– Most hallom először házasságról és gyerekekről beszélni.
Szerepelnek a tervei között?
– Mindig úgy gondoltam. Bár nem sokat léptem előre ezen a téren.
Ezt a megjegyzést is elraktároztam későbbre, most az e pillanatban
sürgetőbb gyász kérdésével folytattam.
– Nem lep meg, hogy Jason halála jobban lesújtotta, mint a szüleié.
Bármilyen paradox is, sokszor könnyebben elgyászoljuk azokat, akikhez
teljes értékű kapcsolat fűzött minket, mint azokat, akikkel hektikus
viszonyunk volt, és sok lezáratlan ügyünk maradt vissza. Miután az öccse
meghalt, a hozzá fűződő viszonya befejezetlen állapotba dermedt, és többé
nem is lehet helyrehozni. Mégis arra biztatnám, ne ostorozza magát annyira.
Jasont a saját démonai üldözték, az, hogy maga nem volt igazán jó bátyja,
nem feltétlenül csak magán múlt.
– Úgy érti, hogy ebben Jasonnek is megvolt a maga szerepe?
– Biztosan benne van ez is. Ahhoz, hogy jó báty legyen valaki,
valamelyest az öccsének is együtt kell működnie vele. Mindenesetre örülök,
hogy volt egy utolsó esélye Jasonnel. Az a benyomásom, hogy maga
valóban megpróbálta kinyújtani felé a kezét.
Alvin bólintott.
 – Megtettem mindent, amit tudtam. De rettenetes volt úgy utánanyúlni,
hogy nem jött válasz. Olyan egyedül éreztem magam a temetésén.
– Nem volt ott senki, akivel megoszthatta volna a gyászát?
– Csak pár unokatestvér az apai ágról, de soha nem álltam közel
hozzájuk. Anyám szülei fiatalon meghaltak, a nagynénikre, nagybácsikra
alig emlékszem.
Mialatt az ülés után a jegyzeteimet diktáltam, átfutottam a témákat,
amelyeket megjelöltem későbbi megbeszélésre. Ezek a következők voltak:
az Alvin álmaiban megjelenő halálfélelem, a házasság utáni vágya, az
elszigetelődés férfiaktól és nőktől, amit ő kényszerített saját magára,
valamint az, hogy nem érdekli ez a jelenség. Meg az a fura „elektromos
erekció” a fekete madaras rémálma végén.
A következő ülésen Alvin beszélt a szülei halála miatt érzett gyászáról.
Felidézte, micsoda megrázkódtatás volt a számára, amikor tudatosult benne,
hogy árva maradt. Rövid ideig megnyugvást hozott neki a gondolat, hogy
visszaköltözik Virginiába, és átveszi az apja praxisát, de végül elvetette ezt
az ötletet.
– Ha az apám életét élném Virginiában, az egyet jelentene azzal, hogy
élve eltemetem magam. Inkább Kaliforniában maradtam hát, viszont a
gyász nem hagyott aludni. Hetekig tartott, és szörnyű volt. Amint leoltottam
a lámpákat, a szívem vadul dübörögni kezdett, és tudtam, hogy ebből már
nem lesz aznap éjjel alvás. És ez így ment estéről estére.
– Gondolom, próbálkozott nyugtatókkal.
– Mindent megpróbáltam – mindenféle régi szereket is kipróbáltam,
szekobarbitált, klórhidrátot, glutethimidet, és sorolhatnám még. Semmi nem
használt.
– És hogyan oldotta meg? Meddig tartott?
– Végül… – kezdte, de elbizonytalanodott, aztán nagyon megfontoltan
folytatta. – Végül rászoktam arra, hogy lefekvéskor az ágyban
maszturbáltam. Ami… hát, szóval ez volt az egyetlen, ami működött. És
azóta minden este maszturbálok. Az lett az altatóm.
Elvörösödött, látszott, hogy kellemetlenül érzi magát, ezért a
folyamatra tereltem a szót, arra, ami kettőnk között zajlik, hogy
lélegzetvételnyi szünete legyen.
– Látom, mennyire kényelmetlennek érzi, hogy erről beszél.
– A „kényelmetlen” szó túlságosan enyhe arra, amit érzek. Inkább úgy
mondanám, hogy leírhatatlan szégyenérzet van bennem. Erről még soha
senkinek nem beszéltem.
– Szeretném, ha tudná, mennyire meghat a bizalma. De azt gondolom,
nagyon fontos, hogy jobban megvizsgálja a szégyenérzetét. Tudja, a
szégyenérzet soha nem áll magában. Ahhoz mindig kell még legalább egy
másik személy – aki jelen esetben én vagyok. Úgy vélem, ez a szégyenérzet
abból a feltételezésből fakad, hogy miként fogadom a feltárulkozását, és mit
érzek magával kapcsolatban emiatt.
Alvin bólintott.
– Kifejtené bővebben, mit jelent ez a bólintás?
– Nem könnyű. Azt gondoltam, abnormálisnak fog találni emiatt –
kisgyereknek, aki éjjel szopja az ujját, trógernek, aki szégyent hoz a
családjára. Igen, talán ez a jó szó, trógernek. És hogy megrökönyödik. És
azt mondja, hogy: „Nem csoda, hogy nincs nő, aki magával akarna járni, ha
maga minden éjjel rejszol.”
– Szó sincs róla, Alvin. Ilyenek eszembe se jutottak. Egészen más
gondolataim vannak. Nem ítélkezem. Teljesen lefoglalt, hogy megértsem
magát. És sok minden motoszkál a fejemben. Arra gondoltam, hogy a szülei
halála után mindig hevesen verni kezdett a szíve, amikor este lekapcsolta a
villanyt, és erről az jutott eszembe, hogy itt milyen kapcsolat lehet az alvás
és a halál között. Tudom, sokan mondták már, hogy az alvás, az öntudat
elvesztése kis ízelítő a halálból. Tudta, hogy a görög mitológiában
Thanatosz és Hüpnosz – halál és alvás – ikertestvérek?
Alvin szeme felcsillant.
– Nem, nem tudtam. Érdekes.
– Az a megjegyzése pedig – folytattam –, hogy árva maradt, nagyon
fontos. Sokakat hallottam már ugyanezt mondani, amikor elvesztették a
szüleiket. És emlékszem, én is ugyanezt éreztem, amikor tíz évvel apám
után meghalt az anyám. Amikor a szülők meghalnak, mindig sebezhetőnek
érezzük magunkat, mert nemcsak a veszteséggel kell megbirkóznunk,
hanem a saját halálunkkal is szembe kell néznünk. Amikor elárvulunk, nem
marad generációnyi távolság, amely elválaszt minket a sírtól. Szóval
egyáltalán nem lep meg, hogy amikor mindkét szülőjét egyszerre
elveszítette, úgy érezte, farkasszemet néz a halállal, és megrémült tőle, a
halálfélelem is jobban a hatalmába kerítette.
– Most sok mindent mondott egyszerre. Úgy gondolja, miután
lekapcsoltam a lámpát, azért kezdett úgy verni a szívem, mert
halálfélelmem volt?
 – Igen, úgy gondolom. Emlékszik, hogy a fekete madaras álmában
kihunynak a fények? A sötétség ad teret ahhoz, hogy az egyén tudatosítsa a
saját halálát. És hadd mondjak el még pár dolgot, ami a kirakós más
darabjaival kapcsolatban jutott eszembe. A szexuális arousalról. – Tudtam,
hogy túl sok mindent mondtam egyszerre, de ha már belekezdtem, nem
hagyhattam abba. – Én úgy gondolok a szexre, mint a halál életerős
ellenfelére – mi más az orgazmus, ha nem az életet teremtő szikra? Tudnék
sorolni megannyi esetet, amikor a szexuális érzések a halál
közömbösítésére támadnak fel. Azt hiszem, ez a védekezési mechanizmus
idézte elő a rémálma végén az „elektromos erekciót”, és ez magyarázza,
hogy a maszturbáció révén nyugtatja meg magát és hessegeti el a
halálfélelmet, hogy el tudjon aludni.
– Amit most mondott, Irv, csupa új dolog a számomra. Kicsit sok
ahhoz, hogy egyszerre befogadjam.
– Nem is várom el. Az a fontos, hogy ezeken újra meg újra
végigmenjünk. Az én területemen erre mondjuk azt, hogy „átdolgozzuk”.
A következő ülések alkalmával némiképp álcázva, de továbbra is a
halál témáját toltam előtérbe. Elvégeztem egy részletes halálanamnézist,
amelynek során Alvin elmesélte az összes, halállal kapcsolatos korai
emlékét. Megkérdeztem egyebek mellett azt is, mikor foglalkozott először a
halál gondolatával.
Egy-két percig tűnődött a válaszon.
– Öt-hat éves lehettem, amikor Maxet, a kutyánkat elütötte egy kocsi.
Emlékszem, sírva rohantam be apám rendelőjébe, ami a házunk
utcafrontján volt berendezve. Apám felkapta fekete táskáját, kirohant,
lehajolt, hogy megvizsgálja Maxet, aki összegömbölyödve feküdt a földön.
A fejét rázta, és azt mondta, nincs mit tenni. Akkor fogtam fel. Azt, hogy a
halálra nincs orvosság. Még apám se tud mit tenni, pedig ő szinte mindent
képes rendbe hozni.
Egy másik alkalommal, pár évvel később, talán hetedikes lehettem, a
tanárom, Mrs. Thurston bejelentette nekünk, hogy az egyik osztálytársunk,
Ralph – egy velem egyidős fiú, olyan, mint én – meghalt
gyermekbénulásban. Még ma is tisztán előttem van Ralph arca, hatalmas
füle, örökké égnek meredő tüsi haja, csodálkozó, világosbarna szeme.
Ebben az a furcsa, hogy Ralph soha nem állt közel hozzám. Az iskolán
kívül nem is találkoztam vele. Messze lakott, az anyja kocsival hordta
mindennap. Miközben én, pár másik osztálytársammal, gyalog jártam. És
mindig azokkal a gyerekekkel játszottam. Mégis Ralph arcát látom magam
előtt. A többiekét nem.
– Érdekes – jegyeztem meg. – Gyanítom, azért Ralph arca vésődött be
ennyire az emlékezetébe, mert valamilyen erős, mélyebben meghúzódó,
halállal kapcsolatos gondolatához kötődik.
Alvin bólintott.
– Ezzel nehéz lenne vitatkoznom. Biztos vagyok benne, hogy így van.
A vasárnapi iskolában a felnőttek a mennyországról beszéltek, és én,
emlékszem, megkérdeztem erről apát. Nem foglalkozott vele.
Tündérmesének nevezte. Materialista volt, mint, azt hiszem, az orvosok
többsége. Úgy gondolta, amikor az elme elmúlik, vele együtt minden
tudatosság és érzékelés, minden más is megszűnik. A halál egészen
egyszerűen „villanyoltás”. Egyetért?
Bólintottam.
– Ebben egyetértek az apjával. Én sem tudom elképzelni a testetlen
tudatosságot.
Egy darabig csak ültünk csendben. Szép pillanat volt. Közel éreztem
magam Alvinhez.
– Mit jelentett magának az apja válasza? Enyhítette a halálfélelmét?
– Nem, egyáltalán nem nyújtott vigaszt. Az a gondolat, hogy minden
véget ér, vagy legalábbis az, hogy én véget érek, olyasmi volt, amit ésszel
nem tudtam felfogni.
Alvinnel több ülésen keresztül dolgoztuk át ezeket a kérdéseket.
Áttekintettük őket különféle szemszögekből, fontolóra vettünk más álmokat
is, amelyek megerősítették elképzeléseinket, megvizsgáltunk pár újabb
idevágó álmot, aztán megfogalmaztuk a nyereségeket. Hamarosan azonban
elkezdett leülni a terápia. Mindig is úgy gondoltam, hogy a terápia akkor jó,
ha a páciensek minden ülésen vállalnak valamilyen kockázatot. Márpedig
Alvin többé nem vállalt semmilyen kockázatot, nem tárt fel újabb
területeket. Kisvártatva, mondhatni menetrend szerint, Alvin kezdte
kérdezgetni, hogy tulajdonképpen mit is csinálunk mi.
– Meglep a megközelítése. Kezdem szem elől téveszteni, pontosan
merre is tartunk. Próbáljuk kiiktatni a halálfélelmemet? De hiszen mindenki
fél a haláltól. Maga talán nem?
– Persze hogy félek tőle. A halálfélelem mindannyiunkba be van
programozva. Ez teszi lehetővé a túlélésünket. Akikben nem volt meg ez a
vonás, azok már réges-régen kirostálódtak. Szóval nem, nem arra
törekszem, hogy megszüntessem a félelmét. Csakhogy az ön esetében,
Alvin, ez a félelem valami hatalmasabb dologgá vált, rettegéssé, ami
visszatérő álmokban gyötri, és befurakszik a napközbeni munkájába is.
Igazam van?
– Nem egészen. Azt veszem észre, hogy kicsit változom. Talán jobban
vagyok. Már nincsenek rémálmaim. A munkám közben is egészen jól
vagyok. És Jasonre is csak ritkán gondolok. Mi lenne a következő lépés?
Vajon hamarosan befejezzük a terápiát?
Ez a kérdés gyakran felmerül a terápia azon szakaszában, amikor a
páciens tünetei enyhülnek, és visszanyeri a korábbi egyensúlyát. Ilyenkor
valóban ideje megállni? Valóban elég a tüneteket kezelni? Vagy tovább kell
menni? Nem kell megpróbálnunk megváltoztatni a páciens karakterét és
életstílusát, amely lehetővé tette a tünetek kialakulását? Igyekeztem nagyon
tapintatosan további felfedezések irányába terelni Alvint.
– Alvin, az, hogy felépült-e és befejezte-e a terápiát, végső soron a
maga döntése. De azt hiszem, érdemes lenne közelebbről megvizsgálni, mi
segített abban, hogy jobban legyen. Ha sikerül azonosítanunk a javulást
segítő tényezőket, a későbbiekben is támaszkodhat rájuk.
– Hogy mi segített? Nehéz kérdés. Az biztos, hogy valami abban, hogy
önnel beszéltem. De hogy miként? Csak találgatni tudok. Talán az, hogy
kiadtam magamból sok mindent. Hogy most először feltártam dolgokat. És
biztosan az is, hogy tudtam, őszintén érdeklődik. Apám halála óta senkivel
kapcsolatban nem éreztem ilyet.
– Igen, ezt érzékeltem. Úgy érzem, valódi kockázatokat vállalt, és jól
használta az együtt töltött időt. – Eddig rendben, gondoltam, és próbáltam
továbblépni. – Most azonban úgy gondolom, készen állunk arra, hogy
továbbmenjünk. Szerintem fontos feltárni, miért úgy rendezte be az életét,
ahogy. Remek szociális készségekkel rendelkezik, úgy tűnik, jól érzi magát
a bőrében, és azt állítja, hasznára vált a velem kialakult bensőséges
viszonya. Az a kérdésem ezek után, hogy miért tartja távol magát a
lehetőségétől is annak, hogy másokkal bensőséges viszonyba kerüljön?
Miért éri meg magának elszigetelődni?
Alvinnek láthatóan nem volt ínyére a kíváncsiskodásom, csak ingatta a
fejét, mialatt beszéltem.
– A privát és a nyilvános egyfajta kontinuum két végpontja. Egyesek
természettől fogva extrovertáltak, mások szívesebben maradnak a privát
szférájukban. Azt hiszem, én a kontinuum „privát” vége felé helyezkedem
el. Szeretek egyedül lenni.
Ez az. A terápia nyelvén felütötte a fejét az ellenállás. Nem tágítottam,
bár tudtam, hogy kötni fogja az ebet a karóhoz.
– Alig pár perce mondta, milyen megnyugtatónak érezte, hogy
bensőségesen beszélhet velem, és hogy érdeklődöm maga iránt.
– Ez igaz, de erre nincs állandóan szükségem.
Az ülés véget ért, befejeztük a beszélgetést, és Alvin ezt mondta:
– Nem hiszem, hogy bárhova is vezet ez az egész.
Ahogy visszagondoltam az ülésre, nem győztem csodálkozni, milyen
gyorsan változtak a dolgok. Egészen eddig az alkalomig Alvinnel
mindenben szövetségesek voltunk, most azonban egyszerre mintha
ellentétes oldalra kerültünk volna. De nem: ahogy jobban elgondolkodtam
azon, mi történt, már tudtam, hogy Alvin merev ellenállása nem is olyan
meglepő; előrevetítette számomra az, hogy amikor a nőkhöz fűződő
viszonyát akartam feltárni, mindig sietősen hárított. Jól emlékeztem, milyen
elutasító volt, amikor erről kérdeztem, és arra is, mennyire furcsállottam,
hogy ő nem kíváncsi saját magára. Ami azt illeti, a kíváncsiság nyilvánvaló
hiánya általában azt jelzi a terapeutának, hogy a páciens valószínűleg nem
hajlandó mélyebbre ásni. Tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom.
A következő alkalommal folytatódott a küzdelem. Látva, hogy milyen
erővel utasítja el szociális visszahúzódásának a vizsgálatát, biztosra vettem,
hogy nagy erők működnek a háttérben. Korábban láttam már épp elég
elszigetelt, visszahúzódó embert, de olyat nemigen, aki ilyen kitűnő társas
készségekkel rendelkezett volna, és ilyen szintű intimitásra lett volna képes.
Itt valami nincs rendjén.
– Hadd mondjak magának valamit, Alvin. Az egyik első ülésünkön,
amikor elmesélte, hogy néz ki egy szokásos huszonnégy órája, valamiféle
szomorúságot éreztem. Olyan kevés az életében a melegség és az emberi
érintés. És ez valahogy sehogy sem egyeztethető össze azzal az Alvinnel,
akit én ismerek, sem az egyenességével, sem az intimitásra való
képességével. És azzal a családi élettel sem, amiben felnőtt. Tudom, voltak
problémák az öccsével; maga mégis úgy írja le a szüleit, hogy gondoskodók
voltak, odafigyeltek magára, és hogy jó példával szolgáltak arra, milyen a
szeretetteljes kapcsolat és párkapcsolat. Akik ilyen háttérrel rendelkeznek,
nem szokták elvágni magukat másoktól felnőttkorukban.
 – Biztosíthatom, hogy bizonyos dolgokon változtatnom kellene, és
változtatni is fogok.
Próbáltam elmozdulni:
– De az idő múlik. Emlékszem, azt mondta, tíz évvel ezelőtt, amikor a
szülei meghaltak, azt sajnálta leginkább, hogy már nem láthatják, hogy
megnősül, és nem ismerhetik meg az unokáikat. Ezt még mindig sajnálja?
És önmagát nem sajnálja? Azt az életet éli, amit szeretett volna?
– Mint mondtam, változtatni fogok. De ez most nincs előtérben vagy a
középpontban. Emlékezzen rá, miért kerestem fel. A miatt a szorongás
miatt, ami az öcsém halála után tört rám. A társas életemnek ehhez semmi
köze.
Elővettem az utolsó kártyámat.
– Ezzel nem értek egyet. Nagyon is szoros az összefüggés a kettő
között. Megpróbálom elmagyarázni. Sokszor láttam már, hogy a haláltól
való rettegés mértéke szorosan összefügg a meg nem élt élet mértékével.
Ezért próbálom ráirányítani a figyelmét a mostani élete minőségére.
Mintha eltaláltam volna valamit, Alvin egy percre a gondolataiba
mélyedt, de aztán így válaszolt:
– Talán valamikor később. Most rendben vagyok, nem érzek késztetést
arra, hogy ennek nekilássak.
Az ellenállás elemzése, az ellenállás elemzése – mindig ezt hajtogatom
ilyen patthelyzetekben. Most sem hagytam ennyiben:
– Az első pár alkalommal, amikor elkezdtük a terápiát, lenyűgözött,
milyen elszántan vizsgálta a reakcióit, amelyeket az öccse halála váltott ki,
és az is, milyen bátran osztotta meg velem élete bizonyos aspektusait. Úgy
éreztem, jó magával dolgozni. Az utóbbi üléseken azonban mintha falba
ütköztünk volna. Maga vonakodik továbbmenni, pedig meggyőződésem,
hogy tudja, van még tennivaló. De mintha már nem bízna bennem.
– Nem, amit utoljára mondott, az nem igaz.
– Akkor segítsen nekem megérteni, mi történt. Mi volt az a pont, ahol
úgy érezte, megváltoztak köztünk a dolgok?
– Irv, nem magával van gond, hanem velem. Vannak dolgok, amikről
még egyszerűen nem tudok beszélni.
– Tudom, hogy nyaggatásnak tűnik, én mégis arra kérem, avasson be
valamivel jobban. Egyetlen utolsó dolgot még áruljon el nekem. Az a
gyanúm, hogy a maga elakadása a nőkhöz fűződő viszonyával van
összefüggésben. Korábban úgy írta le a kapcsolatait, hogy egy idő után
kifulladnak. Nincs ennek köze a szexualitáshoz?
– Nem, egyáltalán nem erről van szó.
– Akkor miről?
Pontosan tudtam, hogy túlléptem a hatáskörömet. Már-már zaklattam a
páciensemet, de nem tudtam leállni. A kíváncsiságom fellobbant és önálló
életre kelt.
Legnagyobb meglepetésemre Alvin némi betekintést engedett.
– Csomó fantasztikus nővel randizok, de minden alkalommal ugyanaz
történik. Találkozunk, elmegyünk vacsorázni, a szex mennyei, kedveljük
egymást, aztán pár randi után előbb-utóbb mindig eljön a pillanat, hogy a
nők ellátogatnak az otthonomba. És akkor mindennek vége.
– Miért? Mi történik?
– Ha egyszer belépnek hozzám, utána soha többé nem látom őket.
– De miért? Mivel szembesülnek a lakásában?
Továbbra is sötétben tapogatóztam, és úgy éreztem, valahogy furcsán
lassan fogom fel, mi van.
– Kétségbeesnek. Nem tetszik nekik, amit ott látnak. Az, ahogy a
környezetemhez viszonyulok.
Mindketten az órára pillantottunk. Pár perce lejárt az időnk. Alvin már
ment volna, nekem pedig ott ült a váróban a következő páciensem. Arra
jutottam, hogy vállalom a kockázatot:
– Nagyon örülök, hogy ennyire a bizalmába fogadott. Nem
mindennapi javaslatot tennék, de a terápia szempontjából rendkívül
fontosnak érzem. Szeretném, ha a következő ülést a maga lakásában
tartanánk. Mához egy hétre, délután hatkor megfelel?
Alvin nagy levegőt vett, próbált megnyugodni.
– Hát, nem tudom. Ezen még gondolkodnom kell. Alszom rá egyet, és
holnap felhívom, rendben?
– Persze. Hívjon holnap reggel hét és tíz között.
Olyankor szoktam írni, és egyébként az az időszak sérthetetlen. De ez
most igazán fontos volt.
Másnap reggel hét után egy perccel csörgött a telefonom. Alvin hívott.
– Irv, én ezt nem tudom kezelni. Egész éjjel ezen rágódtam.
Egyszerűen nem tudok mit kezdeni azzal, hogy idejön hozzám, nem bírok
ki több álmatlan éjszakát a következő hétig. Szeretném abbahagyni a
terápiát.
 Sok minden futott át az agyamon. Elég ideje voltam a pályán ahhoz,
hogy tudjam, számos páciensnek szüksége van újabb terápiára. Dolgoznak
magukon, változnak valamennyit, aztán abbahagyják. A terápia után
hónapokig, akár évekig is elvannak azzal, amit nyertek, de egy későbbi
időpontban visszatérnek, hogy további, általában összetettebb munkát
végezzenek. Érettebb terapeuták felismerik ezt a mintát, és visszakoznak.
Én azonban nem éreztem magam elég érettnek.
– Alvin, biztosra veszem, hogy elképzelte, hogyan reagálok, ha
meglátom az otthonát, és ez keserítette el. Talán nagyon szégyelli magát.
Talán attól tart, hogy megváltozik, ahogy maga iránt érzek.
– Kár lenne tagadni, hogy ez is benne van.
– Úgy érzem, kicsit ambivalens ebben a kérdésben. Egyfelől
szégyenérzet sújtja, és maga most erre hagyatkozik. Másfelől azonban
változást szeretne. És emiatt döntött úgy, hogy mégis beszél nekem a
problémájáról, amiatt, hogy közben nagyon is szeretne másképp élni. Nem
kell egy hetet várnia. Találkozzunk ma! Hogy néz ki a reggele? Akár most
is oda tudok menni.
– Nem, az túl sok lenne nekem.
– Alvin, most azt a lehetőséget utasítja el, hogy az életét más, a maga
számára megfelelőbb kerékvágásba igazítsa, és az én meglátásom szerint
pusztán azért elutasító, mert attól tart, hogy ítélkezni fogok maga felett.
Kérem, próbálja tágabb perspektívából szemlélni ezt a kérdést: maga most
hagyja, hogy az én agyamon átsuhanó, múló érzés befolyásolja a maga
egész, egyetlen életét. Van ennek értelme?
– Jól van, megadom magam. De most akkor se tudom fogadni. Épp
indulok munkába, és a napom faltól falig be van táblázva.
– Mikor végez?
– Este hét körül.
– Mit szól ahhoz, ha egy ülésre odamegyek magához fél nyolcra?
– Biztos benne, hogy ez a helyes megoldás?
– Igen. Bízzon bennem.
Pontban fél nyolckor érkeztem Alvin csinos kis sunnyvale-i
otthonához, amely csak pár kilométerre volt a Palo Altó-i rendelőmtől. A
bejárati ajtó résnyire nyitva volt, rajta egy celluxszal odaragasztott felirat:
„Jöjjön be.” Becsöngettem és beléptem. A nappali túlsó végében egy jókora
fotelban ült Alvin, és mereven bámult ki az ablakon. Csak a tarkóját láttam.
Nem fordult felém.
 Oda akartam menni hozzá, de nem voltam biztos benne, hogy meg
tudom közelíteni. A padlóból csak itt-ott mutatkozott némi szabad felület.
Amúgy teljes egészében beterítették felstószolt, régi telefonkönyvek –
vajon honnan szerezte őket Alvin? –, nagy méretű művészeti kiadványok,
vonatmenetrendek, elsárgult újságok kötegei és halmokban álló régi science
fiction kötetek. Imádom a science fictiont, úgy kellett visszafognom
magam, nehogy letelepedjek egy The New York Times-kupacra, és
nekiálljak böngészni. A padlóból csak keskeny, nagyjából huszonöt centis
csapások látszottak, az egyik a szomszédos konyhába vezetett, egy másik
Alvin foteljához, egy harmadik pedig egy nagyobb kanapéhoz, amelyet
további porlepte könyvek borítottak, mellettük régi röntgenképek és orvosi
szaklapok hevertek kupacokban.
1982-t írtunk ekkor, a kényszeres gyűjtögetés még nem volt bevett
fogalom a pszichiátriában, és a tévé sem foglalkozott vele napi szinten.
Soha korábban nem láttam semmi ahhoz foghatót, ami Alvin lakásában
fogadott, és elképzelni se nagyon tudtam volna. Túl nagy kihívásnak
éreztem, hogy a lakás többi helyiségébe is megkíséreljek bejutni, ezért
óvatosan odaaraszoltam az Alvinhez legközelebb eső székhez, és a háta
mögött leültem.
– Alvin – szólaltam meg elég hangosan, mivel a székem úgy öt
méterre lehetett az övétől –, köszönöm, hogy itt találkozunk. Nagyon
fontos, hogy lehetővé tette számomra, hogy lássam az otthonát, és most,
jóval inkább, mint korábban, úgy érzem, folytatnunk kell a terápiát. Tudom,
milyen nehéz ez magának, és nagyra értékelem, hogy beengedett a
lakásába, az életébe.
Alvin bólintott, de nem szólt egy szót se.
Kifogytam a szavakból. Tudtam, hogy végül majd meg kell
próbálnunk megérteni, hogy a kényszeres gyűjtögetésnek mi a jelentése és
az eredete, ebben a pillanatban azonban az elsődleges teendőnk, a kettőnk
kapcsolatának vizsgálata volt a legfontosabb, amelyet most felbolygatott a
megalázottság és a düh.
– Alvin, nagyon sajnálom, hogy kitettem ennek a helyzetnek, de nincs
más út. Ezzel együtt kell szembenéznünk. Tudom, milyen nehéz ez
magának, de nagy lépést tett előre, óriási lépést, és ezt át kell beszélnünk.
Van olyan hely, ahol le tudunk egymáshoz kicsit közelebb ülni, hogy
beszélgessünk?
Alvin a fejét rázta.
 – Esetleg járhatnánk egyet a környéken?
– Most nem, Irv, ma ennyire vagyok képes, és most be akarom fejezni
az ülést.
– Rendben, akkor holnap. El tud jönni a rendelőmbe holnap,
ugyanebben az időpontban, fél nyolckor?
Alvin bólintott.
– Első dolgom az lesz holnap reggel, hogy felhívom magát.
Pár percig még némán ültem ott, aztán eljöttem.
Alvin másnap reggel valóban telefonált. Nem lepett meg, amit
mondott:
– Irv, nagyon sajnálom, de erre képtelen vagyok. Ne higgye, hogy nem
becsülöm nagyon nagyra, amit tett, de képtelen vagyok újra találkozni
magával. Legalábbis most.
– Alvin, tudom, hogy erőszakos voltam magával, talán túlságosan is
erőszakos, de tekintsen arra, amit eddig elvégeztünk. Húsba vágó, aminek a
határán vagyunk.
– Nem, most nem. Most befejeztük. Valamikor talán majd felhívom.
Most tudom kezelni a dolgaimat. Rendet teszek az otthonomban.
Becsuktam Alvin mappáját. Azután, hogy ellátogattam hozzá, nem
láttam többé, és nem is hallottam róla egészen addig, míg az előző napon
nem futottunk össze Molly temetésén. Egyáltalán mit keresett ott? Milyen
kapcsolatban állt Mollyval? Emlékszem, hogy az utolsó találkozásunk után
egy ideig még gondoltam Alvinre, kíváncsi voltam, mi lett vele, és a kórház
folyosóin sétálva vagy a kórházi kávézóban folyton pásztáztam a
környezetem, hátha meglátom őt. Arra is emlékszem, hogy az utolsó ülés
után hosszan beszélgettem még egy jóbarátommal is, aki szintén
pszichiáter, hogy segítsen nekem túltenni magam az elégedetlenségemen,
amiért ilyen csúnyán felsültem ezzel az esettel. Most azonban, hogy Molly
gyászszertartása után találkoztunk, az egészet újra kellett gondolnom.
Valóban felsültem? Alvin nagyszerűen nézett ki, két gyereke van,
csodálatos felesége, aki azt állította, hogy nekem köszönhetik a
házasságukat. Hogy van ez az egész? Ezek szerint sokkal hatékonyabb
voltam, mint hittem. A kíváncsiságom ismét fellángolt.

•
Alvinnel a kórház közelében egy kis kávézóban találkoztunk, és egy
sarokban ültünk le, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni.
– Elnézést, hogy ilyen lassan ismertem meg – kezdtem. – Mint
mondtam is, ahogy öregszem, egyre romlik az arcmemóriám. De ne higgye,
hogy nem gondoltam magára. Gyakran eszembe jutott, mi lehet magával,
már csak azért is, mert úgy véltem, túl korán abbamaradt a terápiája, és
egyedül kellett tovább foglalkoznia a problémájával. Nagyon szeretem az
utánkövetést. Tudja, azt hiszem, tegnap azért nem ismertem fel azonnal,
mert nem számítottam rá, hogy Molly temetésén látom viszont. Honnan
ismerte Mollyt?
Alvin arcára meglepetés ült ki.
– Nem emlékszik? Két nappal az utolsó ülésünk után felhívott,
megadta nekem a nevét, és azt javasolta, keressem meg, és kérjek tőle
segítséget a házam rendbetételéhez.
– Ó, ezt teljesen elfelejtettem. És ezek szerint megkereste.
Alvin lelkesen bólogatott.
– Meg, bizony. Azt akarja mondani, hogy soha meg sem említett
engem magának?
– Soha. Mollynak megvolt a maga etikai kódexe, és szigorúan titokban
tartotta az ügyfelei kilétét. De annak már több mint harminc éve, hogy
Mollyt ajánlottam magának. Még most is emlékszik rá?
– Az nem egészen úgy van. Az történt ugyanis, hogy akkor rögtön
felhívtam Mollyt, és ő mindent a kezébe vett. Mármint teljes egészében. Pár
nap múltán a házam olyan rendben volt, mint soha korábban, gondoskodott
a számláimról, az adóbevallásomról, és azóta is ő kezelte az összes
ügyemet. Egészen a haláláig az ügyfele maradtam. Gyakran mondom
Monicának, mennyire hálás vagyok magának. Maga megváltoztatta az
életemet. Annyi mindent kaptam magától. De mindenekelőtt magától
kaptam Mollyt. Az elmúlt harminc évben – kivétel nélkül – minden héten
egyszer megjelent nálam, és mindent megoldott. Így volt ez egészen pár
hónappal ezelőttig, amikor a betegsége végül leverte a lábáról. Ő volt a
legjobb dolog, amit csak kaptam a sorstól – leszámítva persze Monicát és a
két csodálatos gyerekemet.
A beszélgetés után egyre csak az kavargott a fejemben, hogy soha nem
tudjuk meg, hogyan is működik a pszichoterápia. Mi, terapeuták lázasan
küzdünk, hogy pontosak legyünk, hogy alapos empirikus szakembereknek
tartsanak minket, igyekszünk korrigálni pácienseink történetében a
félresiklott elemeket vagy épp a genetikai hibákat. Közben a munkánk a
valóságban nem felel meg ennek a modellnek, gyakran improvizálunk,
amint pácienseinkkel botladozva folytatjuk utunkat a gyógyulás felé. Valaha
ez rosszul érintett, de ma már, a nyolcvanas éveimben csak fütyörészek
magamban, miközben rácsodálkozom az emberi gondolkodás és viselkedés
összetettségére és kiszámíthatatlanságára. Ma már nem zökkent ki a
bizonytalanság, inkább tudomásul veszem, hogy a különbségek
hangsúlyozása merő önteltség. Az egyetlen dolog, amit bizonyosan tudok:
ha képes vagyok őszinte és gondoskodó közeget teremteni, akkor a
pácienseim megtalálják a számukra szükséges segítséget, gyakran úgy,
ahogy azt előre nem láttam, és soha elképzelni se tudtam volna.
Köszi, Molly.
 5
Be ne zárj!

Tisztelt Dr. Yalom!

Hetvenhét éves (ex)vezérigazgató vagyok. Egy éve bevonultam
egy georgiai idősek otthonába. Kellemes hely, de mégsem az
igazi: súlyos és folyamatos alkalmazkodási problémáim vannak.
Egy évig jártam terapeutához, de nemrégiben zsákutcába jutott a
közös munkánk. Tudna fogadni? Bármikor odarepülök
Kaliforniába.
Rick Evans

Rick Evans három héttel később magabiztos léptekkel jött be a rendelőmbe

– mintha csak visszatérő kliens lenne. Pontosan úgy nézett ki, ahogy
szerintem egy nyugalomba vonult vezérigazgató kinéz: szikár volt, jó
megjelenésű, higgadt. Golfpályán szerzett barnasága, fenséges tartása,
szépen metszett orra és álla alkalmassá tették volna arra, hogy bármely elit
nyugdíjas közösség reklámarca legyen. Sűrű, egyenes, gondosan
elválasztott, csillogó fehér hajáról pedig le se tudtam venni csodálkozó
szemem. Bánatosan végigsimítottam kopasz fejemet. Noha a pillantását
nem sikerült teljesen elkapnom, tetszett átható tekintetű, kissé szomorkás
szeme.
Rick nem vesztegette az idejét, még helyet se foglalt, máris rákezdett:
– Az a könyve, a Szemben a nappal – A haláltól való rettegés
legyőzése nagyon erős munka. Főleg egy ilyen korúnak, mint én. Azért
vagyok itt.
Az órájára nézett, mintha ellenőrizné, időben kezdünk-e.
– A közepébe vágok. Mint az e-mailemben is említettem, egy éve
Fairlawn Oaksba költöztem. Miután a feleségem meghalt, először még
megpróbáltam megmaradni az otthonomban. Másfél éven át kutyául
küzdöttem, de nem ment, még úgy se, hogy elég sok segítséget igénybe
vettem, hogy vigyem tovább a háztartást. De átkozottul nagy nyűg volt a
bevásárlás, a főzés meg a takarítás. És iszonyú magányos voltam. Úgyhogy
léptem. De nem jött be. És nem akarom Fairlawn Oaksot kárhoztatni. Az
otthon kitűnő hely. Csak nem tudom megszokni.
Meghökkentett, hogy Rick mennyi mindent nem tett. Nem nézett körül
a rendelőmben, még egy pillanatra sem, és nem volt egyetlen üdvözlő
gesztusa. Az egész országot átutazta, hogy találkozzon velem, és még csak
rám sem emelte a tekintetét. Talán jobban szorong, mint első pillantásra
látszik. Talán teljesen feladatorientált, és arra törekszik, hogy az idejét a
lehető legjobban hasznosítsa. Erre még visszatérek. Egyelőre arra biztattam,
hogy folytassa a történetét.
– Mit ért azon, hogy nem tudja megszokni?
Egy önkéntelen csuklómozdulattal lesöpörte a kíváncsiskodásomat.
– Erről majd később beszélek. Előbb a terapeutáról akarok mondani
valamit, akihez másfél évig jártam. Rendes nő. Segített a gyászomban, ez
nem is kérdés. Talpra állított, felmosott, amikor padlóra kerültem, és
visszasegített a ringbe, a világba. De most megtorpantunk. Nem hibáztatom,
de a terápiás ülés vele az utóbbi időben idő- és pénzpocsékolás volt, pedig
az ő tarifája korántsem olyan magas, mint a magáé. Csak forgunk körbe-
körbe, és folyton ugyanazon rágódunk. Aztán olvastam azt a könyvét, meg
pár másikat is, és az a gondolat fogant meg bennem, hogy ha tudnék
magával konzultálni, az új lendületet adna a terápiámnak. – Még ekkor se
nézett rám. Nagyon furcsállottam, mert nyilvánvalóan nem egy szégyenlős
emberrel volt dolgom. Ő meg csak mondta tovább. – Mivel tudom, hogy a
terapeuták e tekintetben eléggé kisajátítóak és sértődősek, úgy döntöttem,
diplomatikusan intézem vele ezt a dolgot. Félre ne értsen, nem az
engedélyét kértem. Mindenképpen megkerestem volna magát, függetlenül
attól, hogy ő mit mond. Végül aztán pozitívan állt hozzá. Tetszett neki az
ötlet. Azt mondta: „Hogyne, remek gondolat. Keresse fel. Abszolút
támogatom. Kalifornia ugyan messze van, de ennél jobban nem is
használhatná az idejét és a pénzét.” Még azt is felajánlotta, hogy ír magának
a terápiás munkánkról, de ettől elöntött a méreg, és mondtam neki, nagyfiú
vagyok, meg tudom oldani, hogy elérjem magát.
– Elöntötte a méreg? Miért?
Ideje volt megszakítanom a monológot.
 – Idős vagyok, de nem tehetetlen. Rájövök magamtól is, hogyan tudok
kapcsolatba kerülni magával.
– Ennyi? Ennyitől elönti a méreg? Menjen mélyebbre.
Késztetést éreztem, hogy a szokásosnál jobban konfrontálódjak.
Rick kicsit lassított. Most végre talán észrevette, hogy én is ott vagyok,
bár továbbra sem nézett rám.
– Nem is tudom. Talán azért húztam fel magam, mert mintha a
terapeutám túlságosan is megörült volna a gondolatnak, hogy esetleg
megszabadulhat tőlem. Az is lehet, hogy én akartam, hogy legalább egy
kicsit kisajátító legyen. De értem, mire céloz. Tudom, hogy irracionális, ha
így bedühödök. Végül is azért konzultálok magával, hogy utána vele tudjam
folytatni a terápiát. Nem megszabadulni akar tőlem, és ezt el is mondta. De
őszinte leszek. Én így éreztem. Elöntött a méreg. Ma nem fogok semmit
visszatartani. Azt akarom, hogy a befektetésem megtérüljön. Tudja, a maga
óradíja meg a repülőjegy ára együtt nem kevés.
– Beszéljen arról, hogyan alkalmazkodott az idősotthonhoz.
– Mindjárt. – Megint lesöpört. – Először is szeretném tisztázni és
világosan leszögezni, hogy Fairlawn Oaks nagyszerű hely. Piszok jó
intézmény, és ha én működtetném, nem hiszem, hogy sok mindent másképp
csinálnék. Ami problémám van, az belőlem fakad, ezt elismerem. Fairlawn
Oaksszal minden rendben. A kaja remek, és kismillió nagyszerű
elfoglaltságot biztosítanak. A golfoktatás kicsit unalmas, de az én koromban
ez már így van rendjén. Arról van szó, hogy naphosszat lebénít egy
ambivalens érzés. Valahányszor nekikezdek valaminek, az agyam rögtön
valami mást szeretne. Nem szokásom napirend szerint élni, legalábbis
mások napirendje szerint nem, az nem én vagyok. A napirendet másoknak
találták ki. Miért kell nekem minden délután négykor úszni menni? Vagy
délelőtt tízkor beülni az aktuális eseményeket megbeszélni? Miért kell
minden alkalommal beletennem az ajtókulcsot az ajtó melletti fali zsebbe?
Miért kell mindennap ugyanakkor ennem? Ez nem én vagyok. Az igazi
Rick Evans nagyra tartja a spontaneitást.
Felém fordult.
– Maga az alapképzés után rögtön az orvosi egyetemre ment, igaz?
– Igaz.
– Aztán pedig pszichiátriát tanult, ugye?
– Igen.
 – Na, hát nekem kilenc szakmám volt. – Az ujjaival is mutatta. –
Kilenc! És mind a kilencben piszok jó voltam. Senkiként kezdtem,
nyomdászsegédként… Aztán nyomdász lettem… aztán alapítottam egy
magazint… aztán több magazin kiadója lettem… aztán egy kis
tankönyvkiadó vezetője… aztán megvettem egy mentálisan sérült
embereknek fenntartott, bentlakásos intézményt, és egy egész hálózatot
építettem föl… aztán kórházat vezettem, aztán meg, akár hiszi, akár nem,
életvezetési tanácsadást is tanultam, és szervezetfejlesztői munkába
kezdtem… aztán két különböző cég vezérigazgatója voltam.
Ekkor Rick hátradőlt, és elégedetten nézett maga elé. Most nekem
kellett mondanom valamit. Nem volt különösebb tervem, de azért
belefogtam a válaszba, és bíztam benne, hogy a múzsám majd csak utat
mutat.
– Hát ez sokféle út. Megjegyezni is nehéz. Mondja, Rick… Megfelel,
ha keresztnéven szólítjuk egymást? Hívna Irvnek?
Rick bólintott.
– Én is jobban szeretem úgy.
– Rick, milyen érzés most visszatekinteni a karrierjére?
– Megnyugtathatom, hogy egyetlen lépést sem tettem kényszerből.
Egyik pályámon sem vallottam kudarcot. Csak egy idő után mindig
nyughatatlan lettem. Semmiféle életformába nem hagytam magam bezárni.
Spontaneitás. Ismétlem, spontaneitás – ez vagyok én!
– És most?
– Most? Hát épp erről van szó. Valamikor jó dolog volt a spontaneitás,
az volt az erősségem, a sarkcsillagom, mostanra szörnnyé változott.
Gondoljon bele, amikor elkezdek valamilyen tevékenységet, legyen az
fitnesz, víz alatti torna, jóga, az aktuális események megbeszélése, bármi,
az agyamban azonnal ott zörömböl a többi alternatíva. Hallom, hogy valami
azt kérdezi belül: „Miért pont ezt csinálod? Miért nem valami mást?” Máris
megbénít a döntésképtelenség. És mi történik? Az, hogy végül semmit sem
csinálok.
Most arra figyeltem, mi minden jut eszembe. Ahogy Rick beszélt,
Buridan szamarára gondoltam. Ez egy régi filozófiai paradoxon: egy
szamarat két egyformán illatos szénakazal közé helyeznek, a szamár pedig
éhen hal, mert nem tudja eldönteni, melyiket válassza. De nem sok értelmét
láttam annak, hogy ezt most megemlítsem Ricknek. Csak a provokatív
modorára reflektálnék és a műveltségemet fitogtatnám. Aztán más is
eszembe jutott, ami talán elfogadhatóbb és hasznosabb is a számára.
– Rick, hadd mondjak el valamit, ami hirtelen beugrott.
Tudtam, hogy kicsit laza vagyok, de ez gyakran beválik; a pácienseim
általában jó néven veszik, ha megosztok velük magamról valamit, ez
felgyorsítja a további megosztásokat.
– Talán érdekes lehet. Valami, ami elég régen esett meg velem. Valahol
le is írtam, de már jó ideje nem bukkant fel az emlékezetemben. Történt,
hogy észrevettem, hogy a szemüvegem már nem megfelelő, elmentem hát a
szemészemhez, aki jóval idősebb volt nálam. Megvizsgált, aztán
megkérdezte, milyen idős vagyok. „Negyven”, válaszoltam. „Negyven?”,
mondta ő, és levette a szemüvegét, megtörölgette, aztán folytatta. „Hát,
fiatalember, ez a dolgok rendje szerint alakul. Presbiópia. Öregszeműség.”
Emlékszem, nagyon bosszús lettem, és valami olyasmit akartam mondani,
hogy: „Miféle dolgok rendje szerint? És mi alakul a dolgok rendje szerint?
Maga vagy a többi páciense esetében lehet, hogy minden a dolgok rendje
szerint alakul, de nálam ilyesmiről szó sincs. De nem ám! Én különb
vagyok!”
– Jó történet – vágta rá Rick. – Olvastam is valamelyik könyvében.
Értem, mire akar kilyukadni, de nálam nem erről van szó. Én már
kiszámoltam a matekot. Hetvenhét vagyok, nem kell erre fecsérelni az
időnket. Én már nem tagadok. Mindennap elmondom magamnak én is,
hogy hetvenhét vagyok, meg ráadásul a kevéssé fantáziadús terapeutámnak
is ez a vesszőparipája. Volt úgy, hogy nem akartam belátni a koromat, és
épp ez akadályozott abban, hogy elköltözzem otthonról Fairlawnba. De
ezen túljutottam. Most valami új jelenségről beszélek.
Hát, a szemüveges történet bevetése nem volt igazán jó ötlet. Rick nem
az a valaki, akivel lazán viselkedhetem, és megoszthatom azt, ami épp
eszembe jut. Többet jelent neki, hogy verseng velem, mint az, hogy segítek
neki. Akkor jobban résen leszek.
– Rick, azt mondta, hogy „Spontaneitás – ez vagyok én!”.
– Így van, ez a mantrám. Ez vagyok én.
– Ez vagyok én – ismételtem meg. – Ha ezt az állítást átalakítjuk, az
lesz belőle, hogy „Ha nem vagyok spontán, akkor nem én vagyok.”
– Igen, azt hiszem, így van. Értelmesnek tűnik, azt hiszem, bár… mire
akar ezzel kilyukadni?
 – Hát, ennek a gondolatnak elég sötét velejárói vannak. Majdnem
mintha azt mondogatná magának, hogy: „Ha nem vagyok spontán, nem is
létezem.”
– Nem létezem mint én, vagyis ami a személyiségem lényege.
– Azt gondolom, hogy ez ennél mélyebben gyökerezik. Mintha úgy
hinné, hogy a spontaneitása távol tartja a halálát.
– Tudom, hogy ezek a kijelentések a segítségemre szolgálnak, de
nálam nem működnek. Ezt mondja…? – és ujjait széttárva felém nyújtotta a
tenyerét.
– Az a kérdésem, hogy mélyebb szinten vajon nem érzi-e azt, hogy
kockázatos feladni a spontaneitását, mert közelebb hozza a halálát. Mármint
racionálisan nézve a helyzetét az a kérdés merül fel, hogy: „Ugyan mi a
valódi veszélye annak, ha napirend szerint csinálja a dolgait?” Hetvenhét
évesen igenis van értelme egy bizonyos helyen tartani a kulcsokat. Az
biztos, hogy nekem egyszerűen muszáj. És az is nyilvánvaló, hogy a
tornaóráknak és az aktuális események megbeszélésének bizonyos rend
szerint kell történniük, hiszen egy csoport csak úgy tud létezni, ha
meghatározott időben együtt vannak a tagjai.
– Nem állítom, hogy racionális, amit gondolok. Lefogadom, hogy
semmi értelme.
– Dehogy nincs értelme! Főleg akkor, ha feltételezzük, hogy bizonyos
mély és nem teljesen tudatos félelem mozgatja. Úgy vélem, a „napirend”
magának azt szimbolizálja, hogy mindenki mással egy ütemre masírozik a
halál felé. Fairlawn Oaks pedig az ön elképzeléseiben óhatatlanul
összekapcsolódik az élet végével, és az, hogy nem képes vagy inkább nem
hajlandó bekapcsolódni a programokba, talán a tudattalan tiltakozás egy
formája.
– Kicsit messzire ment. Úgy tűnik, kissé elrugaszkodott. Csak mert
nem akarok törülközővel a kezemben sorba állni, és nem akarok víz alatti
gyakorlatokat végezni a többi vén hülyével, az még nem jelenti azt, hogy
nem fogadom el a mulandóságomat. Egyszerűen nem szoktam beállni a
sorba. Semmilyen sorba.
– Nem szokott beállni semmilyen sorba. Miért? – kérdeztem.
– Én kijelölni szoktam a sorokat, nem beállni a sorokba.
– Vagyis nem állok sorba, mert különleges vagyok.
– Pontosan. Épp ezért meséltem magának a kilenc karrieremről.
 – Nyújtóztatni, kiterjeszteni, megvalósítani önmagát: ezek a
törekvések helyesnek tűnnek. Teljesen helyénvalónak az élet bizonyos
időszakában. De talán nem ebben az életkorban.
– Ugyanakkor maga még mindig dolgozik!
– Mit szeretne kérdezni tőlem?
– Hogy maga miért dolgozik? Összhangban van az életkorával?
– Korrekt kérdés. Megpróbálok válaszolni. Mindannyian a magunk
módján küzdünk meg az öregedéssel. Tudom, hogy nagyon idős vagyok.
Nyolcvan év az magas életkor, nem vitás. Kevesebbet dolgozom – ma már
lényegesen kevesebb pácienst fogadok, naponta, mondjuk, hármat, de a nap
többi részében ma is sokat írok. Megmondom őszintén, nagyon szeretem,
amit csinálok. Áldottnak érzem magam, hogy segíthetek másoknak, főleg
amikor olyan embereknek segíthetek, akiket az foglalkoztat, ami engem is:
az öregedés, a nyugdíjba vonulás, a házastársak, barátok halála, a saját
halálon való töprengés.
Rick most először nem válaszolt, csak nézte némán a padlót.
– Milyen érzései vannak a válaszommal kapcsolatban? – kérdeztem
immár megenyhülve.
– Minden elismerésem. Nagyon súlyos dolgokkal foglalkozik. Barátok
halála, a saját halála.
– És a maga halállal kapcsolatos gondolatai? Sokat jár a fejében?
Rick a fejét rázta.
– Nem, nem sokat gondolok rá. Minek is? Attól nem lesz jobb.
– A gondolatok olykor önkéntelenül jelentkeznek, ábrándozás közben
vagy éjjel, álmok formájában.
– Álmokban? Nem nagyon szoktam álmodni… hetek óta egyetlen
álmom se volt… de a múlt éjjel érdekes módon két furcsaság is volt.
– Mondja el, amire emlékszik.
Elővettem a jegyzettömbömet. Két álom a találkozónk előtt.
Gyanítottam, ezeknek később még nagyobb jelentőségük lesz.
– Az elsőben egy iskola udvarán voltam, amelyet magas drótkerítés
vett körül…
– Rick, engedje meg, hogy félbeszakítsam. Megtenné, hogy jelen
időben meséli el, mintha most látná maga előtt?
– Rendben. Mondom. Egy iskola udvarán vagyok, talán azé az iskoláé,
ahova felső tagozatba jártam, és épp baseballmeccset szerveznek a
sportpályán. Körülnézek, és azt látom, hogy mindenki sokkal fiatalabb
nálam. A gyerekek – kamaszok – mind iskolai egyenruhát viselnek. Én is
szeretnék játszani, nagyon szeretnék, de hülyén érzem magam, mert túl
nagy vagyok a többiekhez képest. Aztán meglátom a tanárt… Ismerős, de
nem tudom hova tenni. Elindulok felé, hogy megkérdezzem, mitévő legyek,
de egyszer csak észreveszem, hogy az udvar egy másik részén pár idősebb –
korombeli – ember is sportolni készül, ők talán golfozni vagy krokettezni
fognak, nem tudom, melyiket. Csatlakozni szeretnék hozzájuk, de nem
tudok átjutni a pálya körüli kerítésen.
– Van valamilyen sejtése az álommal kapcsolatban? Mondja el, ami
eszébe jut róla.
– Hát a baseball. Fiatalkoromban imádtam játszani. Az volt a kedvenc
sportom. És jól is játszottam. Baromi pontos dobásaim voltak. Egy főiskolai
csapatba mindenképpen befértem volna, de talán egy profi csapatba is. De
dolgoznom kellett. A szüleimnek nem volt pénzük.
– Folytassa. Meséljen még az álmáról.
– A gyerekek játszottak, és én is játszani akartam. De én már nem
vagyok gyerek.
– Milyen érzései vannak ezzel kapcsolatban? Vagy milyen más érzései
voltak az álmában?
– Igen, a terapeutám is folyton ezt kérdezi. Nem tudok érzéseket
felidézni. De azért megpróbálom. Boldogság, amikor megláttam a játékot,
igen, ez egy érzés. Aztán fájdalom és értetlenség, amikor láttam, hogy nem
tudok játszani. Ha mégis érzésekről akar hallani, a múlt éjszakai másik
álmomban erősebb érzések voltak. Bosszúság és frusztráció. Abban az
álomban a fürdőszobában voltam… vagyis a fürdőszobában vagyok, nézem
magam a tükörben, de az egész elmosódott, mintha pára lepte volna el a
tükröt. Van nálam valami tisztítóspray, és az utolsó cseppeket préselem ki a
flakonból, dörzsölöm és pucolom a tükröt, de csak nem akar tisztulni.
– Nem furcsállja, hogy korábban hónapokig nem álmodott, most
meg...
– Heteket mondtam…
– Elnézést, hetekig nem álmodott, a múlt éjjel meg, épp mielőtt
találkoztunk volna, egyszerre két ilyen erős álmot is látott. Mintha csak a
mai ülésre álmodta volna őket, mintha a tudattalanja küldene valamiféle
kulcsot a rejtélyhez.
– Jó ég! Ahogy maguk gondolkoznak… A tudattalanom rejtélyes
üzenetet küld, hogy a pszichiáterem megfejtse. Ezt nem mondja komolyan.
 – Vizsgáljuk meg együtt! Gondoljon a legfőbb problémájára, ami
idehozta, hogy nem tud alkalmazkodni a közösségéhez, hogy akadályozzák
az alternatív vágyai. Hogy végül ledermed, és nem csinál semmit. Igaz?
– Igen, figyelek.
– Az első álma egészen biztosan erről szól. Tudja, az álmok szinte
kivétel nélkül vizuálisak, jelentést csak képeken keresztül közvetítenek.
Nézzük, milyen képet mutat élete dilemmájáról az álom. Szívesen
baseballozna. Gyerekkorában nagyon szerette, tehetsége is volt hozzá, az
életkora miatt azonban nem állhat be játszani. Van egy másik játék is a
magához hasonló korúak számára, hozzájuk viszont azért nem tud
csatlakozni, mert nem tud átjutni a játékteret körülvevő kerítésen. Vagyis az
egyik játékhoz túl idős, a másikból pedig ki van rekesztve. Igaz?
– Igaz. Igen, igen. Értem, mit akar mondani. Talán azt mondja az álom,
hogy nem vagyok igazán tisztában az életkorommal. Azt mondja, hogy
ostobaság azt gondolnom, hogy elég fiatal vagyok a baseballhoz. Nem oda
való vagyok.
– És a másik játék?
– A kerítés mögött? Az a rész nem világos.
– Most is látja maga előtt a kerítést?
– Igen.
– Vegye szemügyre, és hagyja, hogy felbukkanjanak magában a
kerítéssel kapcsolatos gondolatok.
– Sima, régi fajta drótkerítés. Valaha ilyenen át néztem a nagyobb
gyerekeket, akik labdáztak. És igen, volt a városunknak egy B ligás csapata,
és a pálya melletti kerítésen volt egy rés, azon át néztük a meccseket, amíg
el nem zavartak onnan. Szimpla kerítés volt, semmi különös.
– Ha az a kerítés beszélni tudna, mit mondana magának?
– Fritz Perls módszere? Emlékszem, szó volt róla, amikor
pszichológiát tanultam.
– Így van. Fritz tudott egyet s mást az álmokról. Folytassa. Mit
mondana a kerítés?
– Ú, fene egy dolog történik most épp.
– Ugyan mi?
– Hát hogy most itt szól a fejemben egy dallam. A Don’t fence me in.
Ismeri?
– Azt hiszem, rémlik valami.
 – Hát az a helyzet, hogy ez a dallam valamikor a múlt héten bevette
magát a fejembe, és órákon át nem tudtam szabadulni tőle. Ment
folyamatosan, mint valami háttérzene. Próbáltam felidézni a szövegét, de
nem sikerült, úgyhogy végül rákerestem a YouTube-on, és találtam egy
videót, ahol Roy Rogers lovagol Triggeren, és ezt a dalt énekli. Micsoda
szövege van! Aztán amikor megláttam egy hirdetést, hogy meg lehet venni
ezt a dallamot csengőhangnak a telefonomra, rákattintottam. De végül
elálltam, mikor megláttam, hogy valami pofátlan összegű havi díjat akarnak
lenyúlni érte.
– Emlékszik valamire a szövegéből?
– Persze – Rick lehunyta a szemét, és lágyan énekelni kezdett:

Ó, adj nekem földet, sok földet a csillagos ég alatt,

Ó, be ne zárj.
Hadd vágtassak a határtalan vidéken, hol testem-lelkem szabad,
Ó, be ne zárj.
Hadd legyek magam az esti enyhe szélben,
S hallgassam susogását a jegenyéknek,
Küldj el mindörökre, de kérlek,
Ó, be ne zárj.1

– Nagyszerű, Rick. Köszönöm. Micsoda átéléssel énekelt! És a szöveg,

hogy „Ó, be ne zárj”, valóban élete nehéz helyzetéről szól. Egészen
felvillanyozott a gondolat, hogy milyen is lenne, ha ez a dallam lenne a
csengőhangja. Vajon segítene?
– Minden bizonnyal folyton előtérbe tolná a nehéz helyzetemet.
Ötletem sincs amúgy, hogy mi lehet a megoldás.
– Nézzük a másik álmát. Ott egy tükör volt, amit folyamatosan
tisztogatott, ugye? A tisztítószeres üvegben már alig volt valami. Van
valami elképzelése erről?
Rick elmosolyodott.
– Minden munkát velem végeztet el.
– Ez a maga álma. És maga az, maga az egyetlen, aki ezt a munkát
elvégezheti.
– A tükörképem elmosódott. Tudom, mit fog erre mondani.
– Mit? – emeltem föl a fejem.
 – Azt fogja mondani, hogy nem ismerem magam, hogy az énképem
homályos számomra.
– Igen, talán ezt mondanám. És az utolsó cseppek a tisztítósflakonban?
– Na abban nincs rejtély. Hetvenhét éves vagyok.
– Pontosan. Próbálja fókuszba helyezni magát, de nem megy, a kép
nem lesz élesebb, és kezd késő lenni. Lenyűgöz az erőfeszítése, amit
álmában tett, és az is, hogy ekkora útra vállalkozott, hogy találkozzon
velem. Mintha nagyon erős vágy élne magában, hogy megismerje önmagát,
hogy mintegy élesítse a látását. Minden csodálatom a magáé ezért.
Rick végre felpillantott, és a szemembe nézett.
– Milyen érzés volt ez? – kérdeztem.
– Mármint micsoda?
– Amit most csinált. Hogy rám nézett. A szemembe nézett.
– Nem értem, hova akar kilyukadni.
– Nekem úgy tűnik, hogy most először nézett igazán rám. Ez az első
alkalom, hogy igazán megérintettük egymást.
– A terápia számomra nem szocializációs esemény. Ez most honnan
jön?
– Egy korábbi kijelentéséből. „Átkozottul magányos voltam.” Azon
gondolkodtam, vajon mennyire volt magányos ebben a helyiségben velem.
– Ez eszembe se jutott. De elismerem, van valami abban, amit mond.
Ott van körülöttem az a sok ember, de egyikhez se kötődöm.
– Sokat segítene abban, hogy megértsem magát, ha elmondaná, hogy
néz ki egy szokásos napjának a huszonnégy órája. Vegyünk egy átlagos
napot az elmúlt hétről.
– Hát megreggelizem…
– Mikor kel föl?
– Hat óra körül.
– És általában mennyit alszik?
– Talán hat-hét órát. Tizenegy tájt fekszem le, és olyan fél tizenkettőig,
háromnegyed tizenkettőig álomba olvasom magam. Kétszer-háromszor
felkelek, és kimegyek vécére.
– Említette, hogy ritkán álmodik.
– Igen, ritkán álmodom. A terapeutám folyton ezzel nyaggat. Azt
mondja, mindenki álmodik minden éjjel.
– És a reggeli?
 – Korán oda szoktam menni az étkezőbe. Azért szeretek korán menni,
mert leülhetek egyedül az újságommal, és olvashatok a reggeli mellett. A
nap többi részét már ismeri. Azzal kínzom magam, hogy menjek vagy ne
menjek valamilyen foglalkozásra. Amikor jó az idő, egyedül sétálok
legalább egy órát. És sokszor magamban ebédelek a szobámban. De a
vacsoránál nem lehet egyedül ülni. Odaültetnek a többiek közé, és olyankor
társas életet élek.
– Az estéi?
– Tévézek, olykor megnézek egy filmet velük. Az este nagy részét
egyedül töltöm.
– A jelenlegi életében kik a legfontosabb személyek?
– Az időm jóval nagyobb részében kerülöm el a társaságot, mint
amennyiben emberekkel vagyok. Van ott egy csomó egyedülálló nő, de ez
rémes. Ha valamelyikkel túl barátságos vagyok, utána le nem száll rólam
étkezéseknél meg a foglalkozásokon. Ha eggyel valamilyen kapcsolatba
kerülök, esélyem nincs arra, hogy úgy randizzak mással, hogy ne legyen
belőle cirkusz.
– És mi a helyzet azokkal, akiket korábban ismert, mielőtt bevonult az
idősotthonba?
– Van egy fiam. Bankár, és Londonban él. Minden vasárnap reggel
felhív telefonon, vagyis mostanában inkább már Skype-on. Rendes gyerek.
Van két unokám, egy fiú meg egy lány. És ennyi. Az előző életemből már
senki mással nem vagyok kapcsolatban. A feleségemmel élénk társas életet
éltünk, de ő volt a központ. Mindent ő szervezett, én csak vele tartottam.
– Ez azért elég furcsa, nem? Azt mondja, magányos, pedig nagyszerű
szociális készségekkel rendelkezik, és sokan veszik körül magát, maga meg
igyekszik elkerülni őket.
– Nem sok értelme van, tudom. De az nem világos, mi köze ennek a
spontaneitáshoz és a döntésképtelenséghez, ami pedig a problémám.
– Lehetséges, hogy nem egyetlen problémáról van szó. Ahogy előrébb
jutunk, talán kiderül valami kapcsolat. Nekem mindenesetre szembeötlő a
feladat-központúsága, illetve hogy a kapcsolatoknak nem szentel
különösebb figyelmet. Amikor arról a dilemmájáról számolt be, amellyel a
Fairlawn Oaks-beli tevékenységek kapcsán szembesült, csak a
tevékenységek természetéről ejtett szót, a többiekről nem mondott semmit.
Arról, hogy kik a résztvevők, hogy ki vezeti a foglalkozást, hogy kivel
lenne együtt szívesen. És egy kis ízelítőt én is kaptam ebből ma itt, ahogy
csak arra koncentrált, hogy gyorsan vágjunk bele, legyünk minél
hatékonyabbak, de nem törekedett arra, hogy valódi találkozás legyen
velem. Nem érdekelte, ki vagyok, és hogyan tudok segíteni magának. Amíg
nem kértem meg, hogy kérdezzen tőlem valamit, egyáltalán nem
érdeklődött irántam.
– Mondtam, hogy olvastam a könyvét, és abból már megismertem.
– Értem. Viszont a kapcsolata velem a magánügye volt, engem kizárt
belőle.
– Ugyan már, ez butaság. Azért vagyok itt, hogy kapjak magától
valamit. Fizetek a szolgáltatásáért. És nagy valószínűséggel soha többé nem
látom. Mi értelme lenne megjátszani, hogy ez egy társas viszony?
– Említette, hogy tanult pszichológiát.
– Igen, egy kétéves képzésben vettem részt.
– Akkor bizonyára emlékszik arra, hogy egy ilyen beszélgetésnek,
mint ez a mai is, van folyamata és tartalma. A tartalom az információcsere,
ez nyilvánvaló. A folyamat – vagyis az interjúer és az interjúvolt kapcsolata
– azonban lényegesebb információkkal szolgál, amennyiben bepillantást
enged a kliens mások iránt tanúsított viselkedésébe. És ez fontos, mivel ez a
helyzet lényegében a kliens mások iránti viselkedésének mikrokozmosza.
Erről beszélek. Ezért jegyeztem meg, hogy egészen addig a pillanatig, amíg
a szemembe nem nézett, nem volt közöttünk kapcsolat.
– Vagyis azt állítja, hogy a mostani viselkedésem arról árulkodik
magának, ahogyan másokkal viselkedem.
Bólintottam.
– Néha azt gondolom, hogy a pszichiáterek túl nagy jelentőséget
tulajdonítanak a kapcsolatoknak. Más is van a világon. Engem nem hajt a
vágy, hogy találkozzam emberekkel. Jól elvagyok nélkülük. Vannak, akik
jobban szeretik a magányt.
– Igaza van. Valóban úgy gondolom, hogy a kapcsolatok alapvetően
fontosak. Hiszem, hogy a kapcsolatainkba ágyazva élünk, és mindenki
jobban érzi magát bensőséges, támogató kapcsolatban. Olyanban, amilyen a
maga hosszú és jó kapcsolata volt a feleségével.
– Hát az már nincs. És megmondom őszintén, nincs energiám
újrakezdeni.
– Netán nem akar még egyszer szembenézni hasonló veszteséggel és
fájdalommal. Ha nincs kapcsolat, nincs fájdalom.
Rick bólintott.
 – Igen, erre már én is gondoltam.
– Végül is megvédi magát, de ennek ára van. Nagyon sok mindentől
vágja el magát. És csak megismételni tudom: még a maga megoldhatatlan
„Melyik foglalkozást válasszam” dilemmája is elveszítheti erejét, ha inkább
a „Melyik embert?” kérdést teszi fel.
– Rendben. Erre soha nem gondoltam. Talán igaza van, de szerintem
átsiklott az eredeti gondomon, a spontaneitás iránti szenvedélyemen. Nem
vesz tudomást róla?
– Dehogynem. Amíg beszélgettünk, egész idő alatt ezen
gondolkodtam. Én magam is nagyra értékelem a spontaneitást. Írás közben
nagyon is hagyatkozom rá. Jó dolog, amikor valami váratlanul eltérít, és
előre nem látott irányba visz. Tényleg szeretem. De azt nem gondolom,
hogy a maga viselkedését mostanában a spontaneitás vezérelné, vagyis
olyasmi, ami magán kívülről ered. Magát nem téríti el semmilyen külső erő,
sokkal inkább belülről űzi egy, és próbál elkerülni valami félelmet vagy
veszélyt.
– El tudná mondani ezt érthetőbben?
– Megpróbálom. Talán úgy világosabb, ha azt mondom, hogy
szerintem erős veszélyérzet munkál magában, és kikezdi a természetes
spontaneitását. Maga mondta, hogy a spontaneitásából szörnyeteg lett.
Magát nem valamilyen cél vezérli. A tetteivel mintha egyfajta belső
veszedelmet igyekezne elhárítani.
– Miféle belső veszedelmet?
– Félek, hogy csak ismétlem magam, de nem tudom, hogyan tudnám
másképp mondani. A halandóság veszedelmét. Ezzel mindannyiunknak
szembe kell nézni. Abban rejlik ez, ahogyan azt a tudását kezeli, hogy ha a
felesége meghalt, maga is meg fog halni. Hiába remek hely az idősotthon,
valamit előrevetít, és maga csapdaként éli meg, utolsó állomásként,
börtönként, ahova bezárták, és nem akar azonosulni az ottani napirend
egyetlen elemével sem.
Rick alig észrevehetően ingatta a fejét.
– Sose gondoltam börtönként az otthonra. Piszok jól működtetik, és
bármikor elhagyhatom, ha úgy gondolom.
Tudtam, hogy nem ment át, amit mondani akartam. Az órámra
pillantottam.
– És ha már napirendi pontokról volt szó, ma itt ez a mi közös
programunk, amelynek immár a vége felé járunk. Tudom, hogy most nem
minden világos a maga számára, de megtenné, hogy elgondolkodik
mindazon, amit mondtam magának, és majd beszámol egy e-mailben arról,
hogy mi az, amit később mégis úgy lát, hogy betalált? Bízom benne, hogy
ez az ülés adott magának gondolkodnivalót, és segít kimozdítani a terápiáját
a holtpontról.
– Elgondolkodom, rendben. Most elég kaotikus ez az egész. De
rágódom majd rajta, és írok magának. Esetleg fogadna majd még egy ülés
erejéig, valamikor pár hónap múlva, ha szeretnék még egyszer eljönni
magához?
– Ha még itt vagyok, örömmel látom.
Fáradt voltam, amikor Rick elment. Az ülés egy megmérettetés volt,
küzdelem, és bár ezt gondoltam, nem öntöttem szóba azt a paradoxont,
hogy Rick komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy találkozzon
velem, ám közben szinte mindent elutasított, amit kínáltam neki. Ha
egyetlen ülés áll rendelkezésre, annyit tehetek, hogy jelen vagyok, belépek
a páciens életébe, és észrevételeket teszek abban a reményben, hogy a
páciens a folyamatban lévő terápiájában képes lesz újabb ajtókat kinyitni,
önmaga új területeit felfedezni. Arra számítottam, hogy hallok még Rickről,
de sokáig nem történt semmi. Aztán négy hónap elteltével kaptam egy e-
mailt, amely szerint Rick terápiáját valóban sikerült felpörgetni, de egészen
váratlan módon.

Üdv, Dr. Y.!

Jobban vagyok. Segített nekem, és ezt ideje megköszönnöm.

Miután visszajöttem, a terapeutám teljes erőbedobással azon volt,
hogy a versengésemet állítsa középpontba, meg azt, hogy miért
nem tudtam (vagy akartam) elismerni magának azt, hogy az ülés
alatt igenis voltak jó meglátásai. A terapeutámnak igaza van, ezt
tényleg nem nagyon akartam elismerni. Úgyhogy most szeretnék
valamit bevallani magának. Amikor azt mondta, hogy Fairlawn
Oaksot börtönnek tekintem, nagyon is fején találta a szöget. És
ezt akkor is pontosan tudtam, amikor ott voltam magánál, épp
csak nem voltam hajlandó elismerni. Talán emlékszik, mondtam,
hogy elbűvölt engem az a dal.
Akkor is mondhattam volna magának, de nem tettem, hogy
én a Don’t fence me in második strófáját énekeltem el, és
elhallgattam az elsőt. Hát leírom magának most:

Wildcat Kelly állt a

Seriff mellett, arca sápadt,
Szólt a seriff, „Wildcat, várj csak,
Börtönbe zárlak”
Wildcat felemelte fejét és felkiáltott
Ó, adj nekem földet, sok földet a csillagos ég alatt,
Ó, be ne zárj…2

Hálás köszönetem:
Rick
 6
Mutassunk példát a gyerekeknek!
Mert meg nem álltam, a halál
Megállt illemtudón.3

Emily Dickinson versének kezdősorai jutottak eszembe, amikor felhívtak,

és közölték velem, hogy Astrid rupturált aneurizma következtében meghalt.
Astrid? Meghalt? Az lehetetlen. Astrid maga volt a feltartóztathatatlan
életerő, egymást érő válságok és tragédiák sorát élte át, rázta le magáról és
ment tovább. Határtalan, mindent elsöprő energia dolgozott benne. És most
örök nyugalomra tért? Ezzel a gondolattal sehogy sem tudtam megbékélni.
Astrid terapeuta volt, én pedig több mint tíz éven át voltam a
szupervizora és terapeutája, és ez idő alatt nagyon közel kerültünk
egymáshoz. Amikor megkaptam a családjától az e-mailt, amelyben
bejelentették, hogy két héttel később egy helyi közösségi központban
megemlékezést tartanak, ahol Astrid „életét ünneplik”, azonnal elfogadtam
a meghívást. Aznap öltönyt vettem magamra, nyakkendőt kötöttem –
megrögzött kaliforniaiként igen ritkán fordul elő velem ilyesmi –, és
pontban délben megjelentem a megadott helyen. Akárcsak a kétszáz másik
meghívottat, engem is pezsgővel és előétellel fogadtak. Sehol egy virág.
Sehol egy fekete ruha. Sehol egy könnyes szem vagy szomorú arc. Sehol
egy öltöny vagy nyakkendő a láthatáron, kivéve az enyémet. Aztán egyszer
csak megafonnal a kezében átvágott a tömegen egy kisgyerek, valószínűleg
Astrid unokája, és bejelentette:
– Kérem, foglaljanak helyet. Kezdődik a szertartás.
Ezután az egybegyűltek megtekintettek egy gondosan összevágott,
negyvenperces videót Astridról. A film szépen összefoglalta és bemutatta
az egész életét. Az első kockákon még csecsemőként az apja karjaiban
láttuk őt, amint lekapja apa szemüvegét, és boldogan lóbálja. Aztán gyors
egymásutánban láthattuk, amint Astrid megteszi az első lépéseit, anyja
pedig kitárt karokkal várja őt, Astrid más gyerekekkel játszik, Astrid
kamaszként szörföz a Hawaii menti partokon, Astrid megkapja a
diplomáját, Astrid menyasszony a legutóbbi esküvőjén (háromszor
házasodott), pár fotó, amelyeken Astrid várandós, és ragyog a boldogságtól,
Astrid frizbizik a gyerekeivel, aztán a szívszaggató befejezés, amely
könnyet csalt a szemembe: Astrid önfeledten keringőzik hatéves unokájával
a hirtelen bekövetkezett halála előtti estén. A film véget ért, mi ültünk egy
ideig némán a sötétben. Kifejezetten sajnáltam, amikor végül kigyúltak a
fények, mert senki sem tudta, mitévő legyen. Aztán egy bátor és kellően
magabiztos lélek tapsolni kezdett, és hamarosan mindenki más is
csatlakozott hozzá. Én magam szinte hiányoltam a hagyományos vallási
szertartást, ami nagyon ritkán esik meg velem. Hiányzott a megszokott
szöveg és az esemény meghatározott menete, vezényelje bár pap vagy
rabbi. Hogyan kell viselkedni egy nem mindennapi ember temetésén, amely
azzal kezdődik, hogy pezsgővel és előétellel kínálnak, és ahol nincs helye a
könnyeknek?
Aztán miután váltottak pár szót egymással, Astrid három gyereke és az
unokái közül öten felsorakoztak a mikrofonhoz, és egymás után,
elismerésre méltó önfegyelemmel személyes történeteket meséltek a
nagymamájukról. Mindegyik gyerek alaposan felkészült, jól beszélt, engem
azonban mind közül a nyolcéves lányunoka nyűgözött le, aki arra
emlékezett, hogyan szokta Astrid nagyi játékba hívni őket: halkan mögéjük
lopózott, aztán hirtelen megzörgette a dobozt – kirakóst, Scrabble-t, mikor
mit.
Mivel ez az élet ünnepe volt, nem temetés, nem lepődtem meg, hogy
senki nem említette a negyedik gyermeket, Juliant, akinek tizenhat éves
korában golfozás közben villámcsapás okozta a halálát. Annak idején
azonban fél évet szenteltünk annak, hogy Astrid megbirkózzon a fia
tragédiájával.
Ezután Astrid barátai léptek a mikrofonhoz, és rögtönözve meséltek
Astridhoz fűződő emlékeikről. Két óra múltán pár perces csend állt be. Arra
számítottam, hogy ekkor valaki jelzi majd, hogy az esemény véget ért.
Ehelyett azonban, legnagyobb meglepetésemre, Astrid harmadik és egyben
utolsó férje, Wally emelkedett szólásra. Meghökkentem, mennyire
összeszedett volt. Próbáltam magamat elképzelni hasonló helyzetben, pár
héttel a feleségem halála után, és tudtam, hogy én erre nem lennék képes. A
fejemet se tudnám fölemelni. Alaposan szemügyre vettem Wallyt. Éveken
át hallgattam Astridtól, hogy milyen, és most az a különös feladat adódott
számomra, hogy a hús-vér Wallyt megfeleltessem annak a képnek, amely
Astrid elbeszélése nyomán kialakult bennem. Valahányszor találkozom
pácienseim párjával, mindig meglepetés ér. Szinte kivétel nélkül szeretnék
felkiáltani: Biztos, hogy ez ugyanaz az ember, akiről annyit hallottam az
üléseken?
Meglepett, hogy Wally tekintélyes megjelenésű férfi, jóval magasabb,
jóképűbb és elegánsabb, mint vártam. És sokkal inkább jelen volt. Astrid
gyakran írta őt le úgy, hogy nincs jelen, és hetvenes éveiben járva is az
árfolyamkockázati alap az élete párja, az irodája az otthona, ahol már reggel
hatkor készen áll a tőzsde nyitására. Hétvégeken sincs jelen, mert vagy
bütyköli a vitorlás hajóját, vagy vitorlázik vele. Astrid saját bevallása
szerint soha még csak a lábát se tette a fedélzetére. Emlékszem, mennyit
vihogtunk, amikor elmesélte, hogy ő a hajó látványától is tengeribeteg lesz,
amire én rávágtam, hogy én meg már akkor is tengeribeteg leszek, ha
meglátok egy képet egy hajóról.
– Mindenkinek köszönöm, hogy eljött búcsút venni Astridtól – kezdte
Wally. – Tudom, hogy sok pszichiáterkollégája is jelen van, akik mind
tudják, mennyire szeretett tanítani. Biztos vagyok benne, hogy értékelné
azt, amikor most átadok valamit az örökségéből: a szorongás elleni
szupertitkos fegyverét, a tojássalátás szendvicset.
Összerándultam. Jaj, ne! Csak ezt ne, Wally. Szegény Astrid csak tíz
napja, hogy meghalt, te meg jössz ezzel a stand-upos tempóval.
– Amikor Astrid gyermek volt – folytatta Wally, mit sem zavartatva
magát –, és valami miatt bánkódott, akár az iskola, akár egy fiú miatt, vagy
mert összeveszett a barátaival, az édesanyja mindig tojássalátás
szendviccsel nyugtatta meg. Csak szeletelt tojást, majonézt, zellert és egy
kis pimiento paprikát tett egy szelet pirítósra. Salátát nem is. Astrid a maga
házi Valiumának nevezte, és állította, hogy négy és félszer hatásosabb a
csirkelevesnél. Valahányszor késő este értem haza, a garázsból a konyhán át
a lakásba menet mindig ellenőriztem a mosogatót, és ha tojáshéjat láttam
benne, elkészültem a legrosszabbra.
Körülnéztem, és csupa mosolygó arcot láttam magam körül. Engem
leszámítva mindenkit magával ragadott Wally humorkísérlete. Egy
pillanatig nagyon egyedül éreztem magam, mintha én lettem volna az
egyetlen, aki ezt az egészet komolyan veszi. Aztán emlékeztettem magam
arra, hogy én nem kívülálló vagyok. Nagyon is közel álltam Astridhoz,
olyasvalaki vagyok, aki igazán jól ismerte őt.
Egész idő alatt vegyes érzések kavarogtak bennem. Míg a szónokok
arról beszéltek, milyen különleges kapcsolat fűzte őket Astridhoz, és erről
különféle történeteket osztottak meg az egybegyűltekkel, én kezdetben
jóleső önelégültséggel gondoltam arra a kivételezett helyzetre, amelyet én
foglaltam el az életében. Hiszen nem én voltam-e az egyetlen, aki ismerte a
belső igazságot, a valódi, az autentikus Astridot? Ám ahogy telt az idő, és
hallgattam az egymás után megszólalókat, elbizonytalanodtam. Meglehet,
csupán illúzió, hogy én olyan kivételezett helyet foglaltam el az életében.
Persze az igaz, hogy éveken át hétről hétre volt egy különleges óránk
egymással. És megismerhettem valódi dolgokat – Astrid félelmeit,
szenvedélyeit, belső beszélgetéseit, fantáziáit és álmait. De ezek vajon
tényleg valóságosabbak és igazabbak voltak, mint az a tudás, hogy mi csalt
mosolyt az ajkára? Valóban kivételezettebb helyzetet jelentett mindez?
Kiket szeretett a legjobban Astrid? Melyek voltak a kedvenc ételei, a
kedvenc filmjei, könyvei? Hova járt szívesen vásárolni? Melyek voltak a
kedvenc jógapozíciói, újságjai, játékai, nassolnivalói és tévésorozatai?
Milyen zenét szeretett? Milyen felhőkre csodálkozott rá? Mik voltak a
közös tréfái a férjével és a barátaival? A szexuális titkai, amiket csak a
szeretői ismertek? Különösen izgatott az a kérdés, hogy vajon én jobban
ismertem-e Astridot, mint az az unokája, aki a kanapén ülve hallotta a
lépteit, ahogy mögé lopózik a nagymama, és megzörgeti a Scrabble vagy a
kirakós dobozát. Azt hiszem, az az unoka tett a helyemre, aki megértette
velem, hogy bár ismertem valamennyit Astridból, ugyanakkor nagyon sok
más is ő volt, és ezekről én soha nem is tudtam.
Több mint tíz évvel korábban ismertem meg Astridot, amikor felkért,
hogy több páciense esetében is legyek a szupervizora. Ötvenéves volt
akkor, és sokéves tapasztalattal a háta mögött is arra törekedett, hogy
fejlessze magát. Csodálatos diák volt: okos, empatikus, intelligens. A
következő két évben minden héten találkoztunk. Öröm volt vele a
szupervízió. Kevés olyan tanítványom volt, aki ilyen fantasztikus klinikai
ösztönnel rendelkezett. A második év vége felé azonban megváltoztak a
dolgok. Astrid egy idő után kizárólag egyetlen terápiáról beszélt. A páciens
egy fiatal férfi, Roy, egy talajt vesztett alkoholista volt, és Astrid, rá
egyáltalán nem jellemző módon, túlságosan bevonódott a problémájába.
Megadta neki az otthoni telefonszámát, éjjel-nappal fogadta a hívását,
napközben gyakran és eléggé kizárólagosan foglalkozott vele, néha még
akkor is, amikor épp más páciens volt nála, és hagyta, hogy több ezer
dolláros tartozást halmozzon fel nála, amelyről nyilvánvaló volt, hogy Roy
sose fogja megfizetni. Amikor egy tanítvány ilyen erős irracionális
érzéseket táplál egy páciens iránt (a szaknyelv ezt viszontáttételnek nevezi),
olyankor a szupervíziónak sokszor más formát kell adni.
Ám nincs abban semmi rejtély, hogy Astrid miért táplált ilyen heves
érzéseket Roy iránt: volt ugyanis egy nála hat évvel idősebb bátyja, Martin.
Ő viselte Astrid gondját, miután az édesanyjuk mellrákban meghalt. Astrid
akkoriban kamasz lány volt. Martin védte meg őt apjuk erőszakosságával
szemben. Astrid sosem felejtette el, hogy anyjuk temetéséről hazafelé a
kocsiban Martin átölelte őt, és ezt súgta a fülébe: „Életed végéig
számíthatsz rám, Astrid. Én mindig ott leszek neked.” Martin meg is tartotta
a szavát egészen 1991-ig, amikor is az Öböl-háború idején besorozták a
haditengerészethez, ahonnan öböl-háborús szindrómával és
drogfüggőséggel tért vissza. Noha Astrid minden tőle telhetőt megtett a
bátyjáért, a heroinnal nem tudott versenyre kelni, és nem tudta
megakadályozni Martin halálát, amely drogtúladagolás miatt következett
be. Soha nem bocsátotta meg magának, hogy nem tudta megmenteni a
bátyját. A fiatal Roy esetébe azért vonódott be ilyen mértékben, mert
újraélte a bátyja megmentéséért folytatott küzdelmet.
Martin halála után két évvel Astrid tizenhat éves fiát villámcsapás érte,
és meghalt, ami ismét megrengette azt az illúziót, hogy Astrid képes
megvédeni másokat vagy akár saját magát. Nincs fájdalmasabb gyász, mint
amit a gyermeke elvesztése miatt érez a szülő. Yeats szavaival az életben ez
az, ahol „a dráma tetőfokához ér”,4 és könnyeken kívül sokszor nincs is más
út, ahogyan ez az érzés feltörhet. Az elkövetkező évben heti két ülésünk
alkalmával Astrid megállás nélkül hullatta a könnyeit. Aztán fokozatosan
erőre kapott, néha még ragályos életkedve is ki-kiütközött, és akkor
visszatértünk a heti egy találkozáshoz, majd egy olyan formához, amely hol
terápia volt, hol szupervízió. Astrid végül visszanyerte annyira a lelki
békéjét, hogy felvetettem a terápia befejezésének lehetőségét, de a terápiája
valójában soha nem ért véget. Vigaszt talált a jelenlétemben, és néhány
hetente felhívott, hogy szupervíziót kérjen.
Aztán egy évvel ezelőtt egy hétvégén este üzenetet hagyott a
telefonomon, hogy napközben elesett biciklivel, és bár csak kisebb
sérüléseket szenvedett, a zúzódások egyre aggasztóbb mértékben
kiterjedtek. Nem érte el a belgyógyászát, ezért tőlem kérdezi, hogy
elmenjen-e a sürgősségire. Visszahívtam azzal, hogy a véralvadási
probléma miatt határozottan szükséges elmennie a sürgősségire.
Mivel a következő napokban nem jelentkezett, hagytam pár üzenetet a
telefonján, kérdeztem, hogy mi volt a sürgősségin. A fia hívott vissza, és
elmondta, hogy az édesanyja nem tud hívásokat fogadni, intenzív osztályon
van, kritikus állapotban, autoimmun májbetegséggel. Semmit nem tudtam
erről a betegségről. Ötven éve, amikor egyetemre jártam, még nem
szerepelt a tankönyvekben, de némi keresés után megtudtam a vonatkozó
szakirodalomból, hogy súlyos, gyakran halálos kimenetelű elváltozásról van
szó, és a betegeknek leginkább májtranszplantáció révén van esélyük a
túlélésre. Két héttel később Astrid fia felhívott, hogy az anyja állapota
aggasztó mértékben rosszabbodott, súlyos sárgaságban és akut
májelégtelenségben szenved. Aztán pár nappal később nagyszerű hírrel
hívott újra: a kórház csodával határos módon hozzájutott egy beültethető
májhoz, Astridot megoperálták, és az állapota, bár még súlyos,
stabilizálódott.
Három héttel ezután rövid telefonbeszélgetést folytattam Astriddal, aki
elmondta, hogy egyre erősödik, és hamarosan kiengedik a kórházból.
Többször is volt ülésünk az otthonában, de nemsokára felerősödött annyira,
hogy eljöjjön a rendelőmbe.
– Megjártam oda-vissza a poklot – mondta. – Életem legborzalmasabb,
legrémisztőbb és legnyomasztóbb időszaka volt. Pedig volt néhány ilyen
időszak az életemben, mint te is jól tudod. A kórházban napokon át szünet
nélkül remegtem és sírtam. Biztosra vettem, hogy meg fogok halni. És nem
tudtam beszélni veled… és senki mással se. Aztán fordítottam egyet a
dolgokon.
– Hogyan? Volt valami különös fordulópont?
– Egészen különös fordulópont volt. Egy beszélgetés az egyik
nővérrel. Tiszta fejű, kemény nő, de a szíve jó. Picivel azelőtt történt, hogy
megérkeztek hozzám a fiaim. Napok óta kritikus állapotban voltam.
Rettegtem attól, hogy meghalok, egyfolytában reszkettem és zokogtam.
Aztán mielőtt a családom belépett volna a kórterembe, ez a nővér fölém
hajolt, és azt súgta a fülembe, hogy: „Mutasson példát a gyerekeinek!” És
ettől minden megváltozott.
– Hogyan?
 – Nem is tudom. De rettentően hatásos volt. Valahogy egyszerre
kívülről láttam magam. Egészen addig nem tudtam szabadulni a félelemtől.
Annyiszor jártam egészen közel a halálhoz. Nem tudtam beszélni. Nem
tudtam megbirkózni a helyzettel, és téged se tudtalak felhívni, hogy egy
ülést kérjek. Egyetlen dolgot tudtam csinálni: sírni. Az a felszólítás, hogy
„Mutasson példát a gyerekeinek!”, visszazökkentett oda, ahol másra is
tudok gondolni, nem csak saját magamra, és megmutatta nekem, hogy még
ott is tudok valamit tenni a családomért. Hogy példát tudok nekik mutatni.
Az a nővér nem akárki. Kemény, de van szíve.
Miután kiengedték a kórházból, Astrid apránként visszatért korábbi
életéhez, nemsokára ismét fogadta a pácienseit. A halál markából azonban
csak rövid időre menekült meg. Néhány hónappal később a fodrásznál ült,
egyszer csak előrebukott a székben, és rupturált agyi aneurizma
következtében azonnal meghalt. Ezek jártak a fejemben, amint a többiekkel
együtt kifelé tartottam a közösségi központból. Ezek a drámák, a nehéz
élete, az emberfeletti erőfeszítése: elgyászolta az anyját, felszabadította
magát az apja hatalma alól, túlélte a bátyja halálát és a legszörnyűbbet, a fia
halálát. Pácienseivel megannyi szövevényes helyzetet dolgozott fel, ahogy
velem is a saját terápiájában. Egy motorbalesetben elhunyt fiatalembertől
kapott májat, és így legyőzte a májbetegségét. Majd ennek az elképesztő
történetnek egyetlen pillanat alatt véget vetett egy piciny artéria azzal, hogy
felrobbant az agyában. Egyetlen pillanat alatt minden odalett: Astrid
személyiségének különleges világa; az érzéki adatok pazar, sokrétű tárháza;
élete összes felgyülemlett emléke; minden fájdalom, bátorság, küzdelem és
transzcendencia; orvosok és nővérek serege, akik a szervátültetést
elvégezték; minden rettegés, sírás és bravúros felépülés. És mindez miért?
Miért?
A kocsim felé tartottam, úgy fél háztömbnyire lehettem a központtól,
amikor a vállamon egy könnyed érintés zökkentett ki komor
gondolataimból. Megfordultam, és egy ismeretlen arc nézett szembe velem.
Ötvenes éveiben járó, nem különösebben megnyerő külsejű nő volt az,
sárgás, zsíros, hosszú hajjal, egyszerű, divatjamúlt fekete kosztümben.
Kicsit habozott, láthatóan nehezére esett megszólalni.
– Elnézést, ugye maga Irvin Yalom?
Bólintottam.
– Gondoltam. Felismertem a fotóról, ami a könyve borítóján van.
 Szerettem volna még gondolatban Astriddal időzni, nem szívesen
elegyedtem volna szóba senkivel. Így hát csak elmosolyodtam és
bólintottam.
– Astridtól kaptam meg az egyik könyvét. Justine Casey vagyok.
Astrid egyik ápolója voltam a műtétkor a kórházban, és… ööö… mondja,
fogad még pácienseket?
Fogadok-e még pácienseket? Évek óta, tíz vagy tizenöt éve, de lehet,
hogy még régebb óta már senki nem azt kérdezi tőlem, hogy fogadok-e
pácienseket. Kivétel nélkül mindig azt kérdezik, hogy: „Fogad még
pácienseket?” Egyike ez azon ismétlődő, szükségtelen és mostanra
némiképp bosszantó figyelmeztetéseknek, hogy igencsak benne vagyok a
korban. Mondtam neki, hogy szívesen fogadom, adtam neki egy névjegyet
azzal, hogy hívjon fel, és kérjen időpontot. Elmentében még utánanéztem,
és azon töprengtem, vajon ő lehet-e az a nővér, akiről Astrid beszélt. Ő volt-
e az, aki Astrid fülébe súgta, hogy „Mutasson példát a gyerekeinek!”?
Pár nappal később aztán, amikor Justine belépett a rendelőmbe, igen
elcsodálkoztam azon, hogy milyen fukar volt hozzá a természet, és milyen
aránytalanul alkotta meg őt. Nagy fejéhez képest beesett arca túl kicsi volt,
kerekdedsége pedig egyáltalán nem illett a karót nyelt főnővérhez. A
mindenkit mindenben korlátozó, rideg Miss Markum jutott az eszembe, a
főnővér a kórházi osztályomról, ahol több mint fél évszázada rezidensként
dolgoztam a Johns Hopkinsban. Magamban elmosolyodtam a „kórházi
osztályomon” szóösszetételen, hiszen az az osztály minden tekintetben és
egészen nyilvánvalóan Miss Markumé volt. Ó, az örök küzdelem orvosok
és nővérek között! Gyorsan félresöpörtem a múltat, és csak ültünk csendben
pár pillanatig, míg Justine lassan körbenézett, és szemrevételezte a
rendelőmet. Tekintete a könyvespolcomon pihent meg.
– Látok pár ismerős címet, dr. Yalom.
– Mit szólna hozzá, ha keresztnéven szólítanánk egymást? Irvnek és
Justine-nak?
Minden pácienst erre szoktam kérni, de soha nem ennyire a terápia
elején. Talán Miss Markumot kellett száműznöm a fejemből.
– Hát jó, bár kicsit fura érzés, hiszen maga neves pszichiáterprofesszor,
én meg főnővér vagyok.
– Köszönöm, hogy nem „tiszteletre méltó” professzort mondott.
Justine halványan elmosolyodott.
 – Igyekszem, de előfordulhat, hogy kicsúszik a számon.
Tekintélytisztelő vagyok.
A könyvespolcomra pillantott.
– Több könyvét is olvastam, és fontosnak találtam őket.
– Ezek miatt döntött úgy, hogy megkeres?
– Részben igen. Részben pedig a közös páciensünk miatt. Astrid
rengeteget mesélt magáról, és arról, hogy milyen sokat segített neki.
Közös páciensünk – ez tetszett. Jól jöhet még, hogy kialakuljon
köztünk a megfelelő kötelék.
– Elég régóta ismertem közös páciensünket. Jó ember volt. És jó
terapeuta. De mondja, volt a könyvek között olyan, amelyik különösen
megérintette?
– Talán az, amelyiket Astridtól kaptam. Szemben a nappal – A haláltól
való rettegés legyőzése. A saját példányom tele van aláhúzásokkal. Műtétes
páciensekkel dolgozom, az egész napomat onkológiai vagy transzplantációs
műtéteken átesett, súlyos betegek mellett töltöm. Napi szinten szembesülök
halálesetekkel. Tetszett A Schopenhauer-terápia is. Nem tudom kiverni a
fejemből a főszereplőt, a férfit, akinek rosszindulatú melanómája van.
– Hadd kérdezzek valamit. Van ugyan egy sejtésem, talán több is, mint
sejtés, hogy már érintette is, de mondja, miért keresett fel? Mi
foglalkoztatja?
Justine nagy levegőt vett, leengedte a karját, előredőlt.
– Inkább az a kérdés, mi nem foglalkoztat. Nagyon sok minden van.
Kis szünetet tartott, érezhető volt a szorongása.
– Kezdjen bele, Justine. Itt biztonságban van.
Mintha meghökkent volna. Talán még nem szokott hozzá, hogy
Justine-nak hívom. A szemembe nézett. Valószínűleg kevés embertől hallott
olyat, hogy biztonságban van.
– Hát jó. – Nagy levegőt vett. – Akkor mondom. A legnehezebbel
kezdem. Egy hónappal ezelőtt eltávolítottak a talpamról egy anyajegyet, és
a szövettani vizsgálat eredménye szerint malignus melanóma volt. Ugye
érti, miért olyan érdekes számomra A Schopenhauer-terápia főszereplője?
Julius, ugye? Újra meg újra elolvastam azt a részt, ahol leírja a halálát, és
mindig elsírtam magam.
– Nagyon sajnálom, Justine. Mit mond az orvosa?
– Hát, nem olyan jó a helyzet, de lehetne rosszabb is. A lézió felszíne
kissé kifekélyesedett, elég mély is, olyan négy milliméter, de az elsődleges
nyirokcsomók területe, az őrszem nyirokcsomó intakt volt. Tudja, mi az,
miről beszélek? Az ágyéki nyirokcsomó? Pszichiátereknél soha nem tudom,
mire emlékeznek az orvosi tanulmányaikból.
– Ami a modern medicinát illeti, valóban súlyos hiányosságaim
vannak. De sokat dolgoztam onkológiai páciensekkel, szóval eddig még
tudtam követni.
– Jó. Tehát a nyirokrendszer nem érintett, és ez biztató, a lézió
mélysége viszont rossz hír. Nem vagyok olyan súlyos eset, mint Julius, de
jó esélyem van rá, hogy kiújul. A patológus szerint közel ötven százalék.
Úgyhogy most próbálok ezzel a tudattal élni.
Egy darabig csendben ültünk. Majd’ megszakadt érte a szívem. Ötven
százalék az esélye annak, hogy kiújul a rákja. És arra az esetre nincs
gyógymód, ezt mindketten jól tudjuk. A helyébe képzeltem magam, és
éreztem, hogy kezd kiverni a víz.
– Nehéz most magának, Justine. De sokszor segít az, ha van valaki,
akinek beszélhet erről.
– Várjon! Ez még nem minden.
– Értem. Eltáraztam azt az iménti kijelentését, hogy „mivel nem
foglalkozom”. Mi van még a tarsolyában?
– Életem nagy részét a munkám tölti ki, és az én munkám nagyon
szomorú. Vegyük csak Astridot. Hetekig ápoltam, és igazán jól
megismertem, most meg halott. Pedig keményen küzdöttünk. Súlyos beteg
volt, majdnem meghalt, a bilirubin- és a protrombinszintje az egekben volt,
olyan sárgaságot kapott, hogy én olyat még nem láttam élő betegben,
csodával határos módon adódott egy beültethető máj, megmentettük az
életét, visszanyerte az egészségét. Most meg, alig pár hónappal később,
egyik pillanatról a másikra meghalt. És ő csak egy a sok-sok páciens közül.
Mert hát a pácienseim döntő többségének hasonló a története. A cisztás
fibrózisos tüdőtranszplantáltjaimé, az előrehaladott stádiumban lévő
petefészek- vagy méhnyakrákos pácienseimé, a hasnyálmirigyrákosoké.
Közel kerülök hozzájuk, a lelkemet kiteszem értük, hogy életben
maradjanak, és mi lesz a vége? Többnyire rövidesen meghalnak. Én csak
átkísérem őket a halál völgyén. Hát ez az én nagy dilemmám. Ha távolságot
tartok, rossz nővér vagyok, nem végzem rendesen a munkámat. Ha viszont
rendesen végzem, akkor felemészt a munkám.
– Ez nagyon is ismerős nekem, Justine. Hadd meséljek el valamit.
Minap, amikor megérintette a vállam Astrid búcsúztatása után, nem voltam
túl barátságos, ugyanis épp hasonló gondolatokba merültem, ugyanezek
kavarogtak a fejemben. Annyi munka, az enyém, Astridé, a maga munkája,
és egyetlen pillanat alatt vége, nincs többé. Nehezen tudom magammal
megértetni.
– Én pedig nehezen szántam el magam, hogy megérintsem a vállát. Az
volt az érzésem, hogy valamiben megzavarom.
– Örülök, hogy mégis elszánta magát. De folytassuk. Van valami a
munkáján kívüli életében, amiről beszélnie kell?
Justine lassan bólintott.
– A munkámon kívül… Hát ez az. Pont abból nincs elég. Olyan semmi
az életem amúgy. A férjemmel húsz éve elváltunk egymástól. – Nagy
levegőt vett. – És most jön a legnehezebb. Van egy gyerekem… volt egy
gyerekem… heroinfüggő. A San Quentinben ül. Tíz évet kapott halálos testi
sértésért, drogkereskedelemért és betörésért.
– Amikor azt mondta, hogy „volt egy gyereke”, azt hittem, meghalt.
– Pontosan így értettem. Számomra meghalt. Azért imádkozom, hogy
ne lássam soha többé. Teljesen leírtam. Nincs gyerekem. Magamra
maradtam.
– Mennyi fájdalmat cipel.
– Csak cipelnék, ha hagynám, hogy ezen gondolkodjam, de mint
mondtam, leírtam a fiamat. Éveken át elviselhetetlen fájdalommal éltem. A
gyerekem minden lehetséges módon durva volt velem, és végül ellopott
tőlem mindent, amit csak tudott, meg még azon túl is.
– Kért valaha segítséget a munkájával, a melanómájával, a férjével, a
fiával kapcsolatban?
Justine a fejét ingatta.
– Soha. Kemény maca vagyok. Ilyen a hírem, és azt hiszem, engem ez
hoz izgalomba. Tudok magamról gondoskodni. És már most mondom, hogy
magától se kérek sokat. Két, legföljebb három ülést. Amúgy se nagyon
engedhetek meg többet magamnak. Még mindig nyögöm a hitelkártyás
adósságot, amit a fiam hagyott maga után. És ha kiújul a melanóma, és
nekiáll burjánzani, ki tudja, meddig tudok dolgozni. – Elhallgatott, rám
nézett. – Magának jó így? Egy ilyen nagyon rövid terápia? Legyen velem
őszinte. Astrid azt mondta, hogy maga nem beszél mellé.
– Nekem megfelel a rövid terápia. Tervezzünk három alkalomra. Az
első ez a mai, és még kettő. Ha később úgy gondolja, szüksége lenne még
további alkalmakra, majd megbeszéljük akkor. És őszinte leszek. Van
valami, ami miatt nagyon is megfelel nekem a rövid terápia. Azt mondta,
„felemészti” a munkája, és ez érzékenyen érintett. Astrid halála miatt én is
emésztődtem. Szóval a rövid terápia jól hangzik. Úgy érzem, az nem
emészt fel.
– Ó. Igaza volt Astridnak. Maga tényleg nem beszél mellé. Nem ehhez
vagyok szokva. Nálunk az osztályon csak sunyiskodnak az agymosók.
– Én tudatosan kerülni fogom a sunyiságot. De hadd kérdezzek
valamit. Olyasmit, amire talán nem számított. Eddig milyennek találja az
ülést? Tudom, hogy csak most kezdtük, de máris elém tárta a magánéletét,
és az a benyomásom, hogy ez szokatlan a maga számára.
– Nagyon szokatlan. De maga eléri, hogy a lehető legkevésbé legyen
fájdalmas. Két jóbarátom van, akiknek megnyílok, Connie és Jackie, őket
még a főiskoláról ismerem. Az ország más-más részein élünk, de hetente
egyszer beszélünk Skype-on vagy telefonon. Connie-éknak van egy jó kis
nyaralójuk a Michigan-tónál, ott szoktunk találkozni minden nyáron.
– Velük bizalmas viszonyban van?
Justine bólintott.
– Igen. Szinte mindent tudnak rólam. Még a fiamról is. Nincs más,
akivel bizalmas dolgokat megosztok.
– Mármint rajtam kívül?
– Igen. De a melanómát még nekik se mondtam. Arról csak magának
beszéltem.
– Mert?
– Szerintem tudja. A rák súlyos téma. A családtagokat leszámítva a
rákosoktól mindenki fejvesztve menekül.
– Connie és Jackie is? Ők is menekülnének magától?
– Hát, nem biztos. Talán nem.
– Akkor azért nem mondja el nekik, mert…?
– Azért hagyjon levegőt venni!
– Elnézést. Fogjam vissza magam?
– Nem, nem. Dehogy! Nagyon is jót tesz velem. Kemény maca
vagyok, épp hogy én szoktam rámenős lenni. Jó lecke a másik oldalon
lennem. Ráadásul jól ráérez, miben kell rámenősnek lennie. Jó a szimata,
ugyanis épp a jövő hónapban esedékes a találkozónk Connie-val és Jackie-
vel, és az utóbbi hetekben pont azon rágódtam, hogy elmondjam-e nekik.
Azt hiszem, igazából pont ez a vacillálásom volt a legfőbb ok, ami miatt
felkerestem magát.
 – Akkor ássunk ennek a mélyére. Mi történik, ha elmondja nekik?
Mitől tart a legjobban?
– A sajnálattól, azt hiszem. A sajnálattól és attól, hogy eltávolodnak
tőlem. A velük való kapcsolatban érzem a leginkább valóságosnak magam,
és nem szeretném ezt veszélyeztetni. Tartok tőle, hogy elveszítem őket.
New Yorkban voltam gyermek, és a nagyanyám minden évben
összekuporgatott annyi pénzt, hogy el tudjak menni az Adirondack-
hegységbe nyári táborba. Általában két hónapot töltöttünk ott, de voltak,
akik csak egyet. Emlékszem, az első hónap vége felé eltávolodtam azoktól,
akik korábban eljöttek a táborból, és inkább azokkal haverkodtam, akik
maradtak. Haldoklókkal barátkozni nem valami nagy perspektíva.
– Nekem mégis beszélt a melanómáról. Akar esetleg kérdezni valamit?
Justine hitetlenkedve nézett rám.
– Húha, váratlan fordulat. Nem gondoltam, hogy a pszichiáterek
szoktak válaszolni kérdésekre.
Egy pillanatig elgondolkodott, majd ezt mondta:
– Igen, szeretnék valamit kérdezni, ha nem bánja. Mondja, maga szán
engem?
– Higgye el, nem akarok kitérni a kérdés elől, de nem egészen világos,
mit ért azon, hogy „szánom magát”. Megfogalmazná pontosabban?
– Miért gondolja, hogy ez kitérés? Felteszem a kérdést másképp.
Pontosan mit érzett akkor, amikor elmondtam magának a melanómát?
– Szomorúságot, együttérzést, aggodalmat – ezek voltak az első
érzéseim maga iránt. Aztán elképzeltem, mi lenne, ha velem közölnék,
hogy melanómám van, és félelmet éreztem, annyira, hogy szinte kivert a
víz. A „szánni” szóval az a bajom, hogy annak van egy olyan konnotációja,
hogy „más”, sőt „kevesebb”, mint én. Szánok egy éhező kutyát vagy egy
sérült macskát. De maga, Justine, nem „más”. Maga nem különbözik tőlem.
Maga azzal néz szembe, amivel előbb-utóbb mindannyian szembekerülünk.
Nekem nincs megnevezhető betegségem, de az előrehaladott korom miatt
folyton az életem végére gondolok. Gyanítom, hogy a barátai is
hasonlóképpen fognak reagálni. Én nem tudom elképzelni, hogy cserben
hagyjam magát, és azt sem, hogy ők cserben hagynák magát.
Második találkozásunk alkalmával Justine megköszönte a tanácsomat.
Beszélt két barátjának a melanómáról, és ők nagylelkűen és szeretettel
reagáltak. Justine-ból jóval több melegség sugárzott ekkor, széles mosollyal
mondott köszönetet nekem, majd rátért a fiára. Az ülés hátralévő részében a
gyermeke rémálomszerű történetéről beszélt.
– Talán nem kellett volna férjhez mennem. Senki nem számított rá.
Nagydarabnak születtem, rémesen nézek ki, soha nem voltam vonzó, nincs
bennem semmi nőies, és nem is volt igazán női minta előttem. Kilencéves
voltam, amikor az anyám méhnyakrákban meghalt. Nincs testvérem,
mogorva és faragatlan apám se nagyon volt jelen az életemben,
kamionsofőr volt, és csak a hétvégéket töltötte otthon. Apai nagyanyám
nevelt fel. A boldogtalan asszony jugoszláv bevándorlóként alig beszélt
angolul. A férfiak rám se néztek, és ugyan volt pár egyéjszakás kalandom,
soha nem volt jó viszonyom egyetlen férfival sem. És talán soha nem is
mentem volna férjhez, ha nem esem teherbe, és a nagyanyám
közreműködésével nem kényszerítem bele a gyerek apját a házasságba. Ez
úgy öt évvel a főiskola után történt. A házassággal nagy hibát követtem el.
A férjem brutális alkoholista tróger volt, verte Jamest és engem is. Egy nap
aztán, amíg ő dolgozott, fogtam magam, összecsomagoltam, és a fiammal
elköltöztem több száz kilométerre, Chicagóba, ahol a Michael Reese
Kórházban állást ajánlottak. James ekkor hároméves volt. Soha nem néztem
vissza. És nem érintkeztem többé a férjemmel semmilyen formában. Nem
hiszem, hogy nagyon hiányoztunk neki. Talán még meg is könnyebbült,
hogy eljöttünk.
– Folytassa. Meséljen még a fiáról és magáról.
– Megtettem érte minden tőlem telhetőt. Heti negyven órában nővér
voltam, a maradék időmben anya. Ezen túl nem volt más életem. Semmi.
James mindig is problémás volt. Rossz alvó volt, nehezen tanult meg járni,
beszélni, és gondot okozott neki a játék a többi gyerekkel. Egész életében
súlyos magatartás-problémákkal küzdött. Mostanra sok mindent olvastam,
úgy gondolom, szociopátiával született, van benne valami eredendő,
genetikai baj, ami mélyen gyökerezik és megváltoztathatatlan. Súlyos
tanulási zavarai is voltak. Nem tudott koncentrálni, olvasni se tanult meg
rendesen, mindig sajátos igényűek iskolájába járt. Gyanítom, manapság
súlyos figyelemzavart is megállapítanának nála.
Justine az ülés nagy részében James további egészségügyi és
pszichológiai problémáiról számolt be, illetve azokról a kezelésekről,
amelyekkel próbálkoztak.
– Sokféle gyógymódot megkíséreltünk. Szedett James Ritalint,
antikonvulzívumokat és antipszichotikumokat is. Nem segített semmi.
Minden pénzemet orvosi és pszichológiai kezelésekre költöttem. Teljesen
hiába. A partidrogok aranykorában kamaszodott, és mindent kipróbált,
amihez csak hozzájutott. Elküldtem detoxikálóba és különféle rehabilitációs
intézményekbe. Mindenhonnan megszökött. Minden ellen harcolt.
Tizenhat-tizenhét éves lehetett, amikor rátalált a kemény drogokra.
Leginkább heroint használt. És akkor teljesen lecsúszott. Ellopott tőlem
mindent, amit csak tudott, több ezer dollárt a hitelkártyámról. Kirabolta a
szomszédainkat és a barátainkat, végül elzavartam és kitagadtam. A
következő és eddig utolsó hír, amit hallottam róla, az, hogy a San
Quentinben ül. Hát ennyi a története. Kimerít már az is, hogy ezt
elmondom.
Justine hátradőlt, és felitatta a könnyeit egy papír zsebkendővel. Kis
szünet után felpillantott, és így folytatta:
– Egész héten az járt a fejemben, hogy elmondom magának ezt a
történetet. Elpróbáltam a beszélgetést, és elképzeltem, hogyan fog reagálni.
– És hogyan képzelte a reakciómat?
– Hogy majd azt kéri tőlem, idézzek fel pozitív emlékeket James kicsi
korából, ahogy lefektettem, kellemes érzéseket és szép emlékeket vele
kapcsolatban. Erre pedig az a válaszom magának, hogy semmi ilyet nem
tudok felidézni. Tényleg. Egyetlen szép emlékem sincs.
– Fején találta a szöget, tényleg ezt kértem volna. A válasza pedig
súlyos és komor. Elszomorít, amit mond. James miatt is szomorúságot
érzek, de még inkább maga miatt. Mondja, Connie és Jackie tud erről?
– Igen, mindent elmeséltem nekik. Képben vannak az első pillanattól
fogva, onnantól, hogy James megszületett, mindig mindenről beszámoltam
nekik. De egészen más érzés most egyszerre elmondani az egész történetet.
Most először történik ez, ilyen még soha nem volt. Kimerültem.
– Nem szívesen kérem, hogy folytassa, de talán az a legjobb, ha
egyszerre felhoz mindent, mintha feltárna egy fekélyt. Mit érez ebben a
pillanatban itt és most velem?
– Szégyent. Olyan, mintha eljött volna az otthonomba, és nem látna
semmi mást, csak mocskot és kacatokat.
Justine itt kicsit elhallgatott, majd ezt kérdezte:
– Van gyereke?
– Négy. És tudom, mit jelent szülőnek lenni. Átérzem, milyen
elviselhetetlen fájdalom mindez magának. De ne álljon meg. Folytassa,
mondjon ki mindent.
 – Borzalmas anya lehettem, de higgye el, én mindent megpróbáltam.
Amire képes voltam, mindent megtettem. De ez gyalázat. Hogy… James…
az az alak a San Quentinben… akárhogy is, ő az én részem. Mindenki
láthatja rajta a logót, hogy „Justine Casey terméke”.
– Maga szerint ezt mások is így gondolják?
Justine szipogva bólintott.
– Igen. Mindenki, aki csak ismeri a történetemet.
– Én is ismerem a történetét, és nem így gondolom. Próbálja folytatni.
Akar valamit kérdezni tőlem?
– Borzalmas vagyok? Rettenetes anya? Azonos vagyok Jamesszel? Ő
meg velem?
– Nem, egyik sem ezek közül. Justine, tudnia kell, hogy én a maga
pártján állok. Azért vagyok itt, hogy segítsek magának. És ez a gondolat
nem csupán egyszer, egyetlen pillanatra bukkant fel a fejemben. De
leginkább azt gondolom, milyen kíméletlenül kegyetlen saját magához.
Most be kell fejeznünk, de az utolsó találkozásunk alkalmával szeretnék
valamennyi időt szánni arra, hogyan lehet kedvesebb önmagához.
Egy héttel később Justine összehajtogatott papírral a kezében lépett be
a rendelőmbe.
– Álmodtam valamit az éjjel, és a könyveiből tudom, hogy nagy
figyelmet szentel az álmoknak. Hajnali négykor erre az álomra ébredtem.
Szerintem köze van magához.
– Akkor beszéljük meg.
Széthajtotta a papírt.
– Ez csak egy részlete, a nagy részére nem is tudtam
visszaemlékezni… Egy ösvényen gyalogolok, és bemászom egy ablakon
egy sötét helyiségbe. Az ösvény valahogy arra az ösvényre emlékeztet, ami
a rendelőjéhez vezet. Aztán abban a sötét helyiségben elrejtőzöm egy
nagyon kicsi szék mögött, és várok. A kezemben fegyvert tartok. Aztán
egyszer csak eltűnik a szék. Valaki elveszi, és én teljesen látható és védtelen
leszek. Piszkosul rettegek. Itt ébredtem fel, verejtékben úszva.
– Mit gondol erről az álomról?
– Ötletem sincs, azt se tudom, hogyan kezdődött. Most akkor hogyan
tovább?
– Mivel ez az utolsó ülésünk, nincs időnk mélységeiben feltárni, de
arra kérem, gondolja át az álom egyes részleteit, és mondja el, mi jut
eszébe. Csak ötleteljen hangosan, hagyja, hogy a gondolatai szabadon
áramoljanak. Mivel kevés az időnk, hadd adjak egy tippet. Számomra a
helyszín a leginkább meglepő. Azt mondja, az ösvény ahhoz hasonló, mint
amilyen a rendelőmhöz is vezet. Ráadásul közvetlenül azt megelőzően volt
ez az álma, hogy jött volna hozzám. Erről mit gondol?
– A maga ösvénye volt. Hallottam a kavicsok ropogását a talpam alatt,
épp mint itt magánál. Az ablak és a helyiség azonban egyáltalán nem volt
ismerős. A nagy helyiség talán egy forgatási helyszín? Nem tudom, az
honnan jött.
– Aztán megpróbál elrejtőzni egy nagyon kicsi szék mögé, amely
nyilvánvalóan nem nyújt sok védelmet magának, majd hamarosan el is
tűnik. Szóval itt van a rendelőmben, és a rejtekhelye hirtelen megszűnik.
Erről mi jut eszébe?
– Értem, hova akar kilyukadni. Itt vagyok a rendelőjében, talán tényleg
a maga rendelője volt az, a fedezékem eltávolítják, nem bujkálhatok tovább,
és ettől megrettenek.
– Azt mondja, eltávolítják a fedezékét, de valójában maga távolította el
azzal a döntésével, hogy eljött hozzám.
– Durvább volt, mint amire számítottam. Nem tudtam elrejtőzni maga
elől, vagy csak nem rejtőztem el. Itt voltam maga előtt pucéran.
– Pucéran?
– Nem úgy értettem… – vágta rá Justine pironkodva. – Úgy értettem,
hogy levetettem magamról mindent, ami nyomasztott.
Különös elszólás, talán mélyebb jelentése is lehet, de az utolsó ülésen
nem volt idő utánajárni. Megjegyeztem és eltároltam arra az esetre, ha
Justine később visszatérne hosszabb terápiára.
– Az álma másik érdekes vonása, hogy éjszaka van, titokban mászik be
az ablakon, és benn elrejtőzik. Vajon ez arra a szokatlan körülményre utal,
ahogyan kapcsolatba lépett velem? Meglátott Astrid búcsúztatóján, és ott
jelentkezett be hozzám – ez azért nem a szokásos, a rendelő bejáratán át
vezető út hozzám. Aztán pedig közölte, hogy csak néhány ülést szeretne.
– Értem, mit akar mondani.
– Aztán folyton az ugrik be, hogy pisztoly van magánál. Erről mi jut az
eszébe?
– Nem mondtam olyat, hogy pisztoly. Azt mondtam, fegyver van
nálam.
– Mondja, maga elé tudja idézni azt, amit az álmában látott?
Justine behunyta a szemét, és mintha elszenderedett volna.
 – Igen, itt van. Látom, bár egy kicsit halványan, de látom, hogy
fegyvert cipelek, és egészen biztos, hogy nem egy pisztolyt. Valami nagy,
egészen nagy dolog van nálam. Egy bazooka… vagyis nem, nem, hanem
egy atombomba.
Kinyitotta a szemét, a fejét rázta.
– Nagyon sok érzés van emögött. Maradjon itt, folytassa. Mi van azzal
az egészen nagy fegyverrel?
– Az álom azt mondja, hogy veszélyes vagyok.
– Folytassa! Mit jelent az, hogy veszélyes?
– Az a helyzet, hogy tényleg veszélyes vagyok. Mérgező. Tele vagyok
dühvel. Mindenkivel kapcsolatban rossz, dühös gondolatok cikáznak a
fejemben. Ezért tartom magam távol az emberektől. Ezért vagyok olyan
magányos.
Rövid ideig csend állt be. Eljött az idő. Kicsit bizonytalankodtam,
hogyan is fogalmazzam meg, amit mondani akartam és mondanom kellett
neki.
– Van valami, amit mindenképpen elő akartam hozni magának. Eddig
nem nagyon tudtam elszánni magam a pácienseim iránti titoktartás miatt.
Mondott nekem valamit Astrid a terápiája során, és még soha nem fordult
elő velem, hogy bármit is elmondjak, amit a pácienseimtől hallottam. De ez
magának is fontos lehet, ezért nem hallgathatok. És abban is biztos vagyok,
hogy Astrid sem bánná.
Justine rám szegezte a tekintetét.
– Astrid beszámolt nekem arról az időszakáról, amikor a legrosszabb
állapotban volt, rettegett, biztos volt benne, hogy a halálán van, és képtelen
volt abbahagyni a zokogást. A családját várta, amikor egy nővér fölé hajolt,
és azt súgta a fülébe, hogy: „Mutasson példát a gyerekeinek!”
Itt elhallgattam, Justine-ra pillantottam. Az arca és az egész teste
megdermedt, mintha kővé vált volna.
– Nevet nem mondott, csak annyit, hogy az a nővér kemény volt, és ő
nagyon tiszteli. Maga volt az, Justine? Maga mondta ezt neki?
– Igen, én mondtam.
– Astrid állította, hogy azok a szavak, a maga szavai mindent
megváltoztattak. Fordulópontot jelentettek a pokoljárásában. Azt mondta,
szavakkal soha korábban ekkora segítséget nem kapott.
– De hát miért? És hogyan?
 – Azt mondta, ezektől a szavaktól csodálatos módon azonnal magához
tért, rávették arra, hogy másokra gondoljon, értelmet kapott tőlük, azt
mondták neki, hogy még ha a halálán van is, tud valamit adni a családjának
– példát arra, hogyan lehet szembenézni a halállal. Felbecsülhetetlen értékű
ajándékot kapott magától.
Justine hosszú csend után szólalt meg.
– Te jó ég! Micsoda kegyetlen vicc ez!
Kinézett a szobám ablakán, és szinte transzban volt, úgy folytatta.
– A legkegyetlenebb vicc. Ugyanis én ezt egyáltalán nem súgtam
Astrid fülébe. Hanem belesziszegtem. Igen, sziszegtem. Astridnak mindene
megvolt – a betegszobája tele virágokkal, szép vázákban, a kezén gyűrű,
golflabda méretű gyémánttal… körülötte gyönyörű unokák, nagy család,
barátok. Bármit megadtam volna azért, hogy olyan életem legyen, mint
neki, még a betegségével együtt is. Kobaltkék kasmírköntösben fogadta a
szépséges látogatókból és barátokból álló népes udvartartását. A férje
ezerszer elmondta, milyen jachtjuk van, a terapeutája és jó pajtása volt a
neves dr. Yalom, a neki dedikált könyvei ott hevertek szanaszét az ágya
körül, és ő mégis, mindezek ellenére naphosszat csak nyüszített és zokogott.
Olyan szánalmas volt. Bennem meg fortyogott a rosszindulat, rettenetesen
irigyeltem és szörnyen bosszantott.
– És mindezek ellenére maga nyújtott neki vigaszt. Astrid azt mondta,
ez volt a fordulópont. Maga megváltoztatta az életét. Mihez kezd ezzel a
tudással?
Justine némán ült, finoman megrázta lehajtott fejét. Az órára
pillantottam.
– Kifutunk az időből, és nagyon szeretném valahogy lezárni a
terápiáját. Hiába vádolja magát, a jobbik része mégis megtalálta a
megfelelő szavakat. Végső soron nem a gondolatai, hanem a tettei
számítanak. Tegyünk egy gondolatkísérletet!
Justine felemelte a fejét, rám nézett.
– Képzelje el – folytattam –, hogy felsorakoznak itt a rendelőmben
azok az emberek, akiknek segített, akiknek talán fordulópontot jelentett az
életében. A sor itt kezdődik – mutattam egy pontra a székem mellett. –
Most képzelje el az összes embert, aki hálás magának. Mindegy, hogy
élnek-e még vagy már meghaltak. Látja azokat, akikre emlékszik? Kérem,
próbálja meg.
Justine némán bólintott.
 – Azt képzelem – folytattam –, hogy nagyon hosszú sorról beszélünk,
a rendelőmön kívül kígyózik, egészen az utcáig. Igazam van?
– Igen – válaszolt Justine ellágyulva. – Látom őket. Vannak, akiket
még a Michael Reese Kórházban ápoltam. Látom az élőket és a holtakat,
azokat, akik felgyógyultak, és azokat is, akik belehaltak a betegségbe.
Látom Astridot is a sor elején – és igen, messzire nyúlik a vége, a messze
távolba, ameddig csak ellátok.
Hosszabb csend után szólalt meg újra.
– Köszönöm a segítségét. De sok minden bennem maradt. A düh nem
múlt el. A gonosz gondolatok ott hevernek mindenütt ugrásra készen.
– Azok a gondolatok régtől ott vannak, archaikusak, a régi, nehéz és
rossz időkre nyúlnak vissza. De maga őszintén belátja a dühét. Persze jó
adag düh és bűntudat köti a fiához, akit ugyan kitagadott, ám maga is tudja
jól, hogy attól nem felejtette el. Ezeket az érzéseket ki kell ásni, meg kell
vizsgálni, és végül el kell őket oszlatni. Ehhez idő kell, és valaki, aki
kalauzolja magát. De képes rá, ebben egészen biztos vagyok. És ha
szeretné, örömmel leszek a kalauza.
Justine csak ült, csorogtak a könnyek lefelé az arcán, és már nem
láttam korlátozónak, nem emlékeztetett a régi idők Miss Markumjára,
lágyabb lett, már-már megnyerő, hogy szinte meg akartam ölelni. Felszegte
a fejét.
– Komolyan mondja? És mi a helyzet a megjegyzésével, hogy a rövid
terápia nem emészti fel?
– Nem jó, ha felemészt valami, igaz, de sokkal rosszabb, ha nem
teszem azt, ami helyes. És hát magáért érdemes. Hívjon, amikor készen áll.
Justine felállt, összeszedte a holmiját, kikísértem. Távoztában még egy
utolsó pillantás erejéig visszafordult. Fájdalmat és szomorúságot láttam a
szemében. De talán büszkeséget is. Reméltem, hogy fel fog hívni.
 7
Ne reméljünk szebb múltat

– Nem olyan terápiát szeretnék, mint a múltkori volt. Ezúttal teljes

rendszerfrissítésre van szükségem. Nyakamon a hatvanadik születésnapom,
és meg akarom változtatni az életem.
Ezek voltak Sally első szavai. Csinos, őszinte és egyenes nő. A
szemembe nézett, és állta a tekintetem. Hat évvel korábbi terápiájára utalt
vissza. Akkor csupán négy ülés erejéig keresett meg, és az édesapja halála
miatt érzett elhúzódó gyászában kért segítséget. Azt az időt hatékonyan
használta, és bizonyos mélységig sikerült is feltárnia a szüleihez fűződő
viharos kapcsolatát. Úgy éreztem, több minden lehet még ott, ami figyelmet
érdemel, Sally azonban eldöntötte, hogy négy ülést akar csupán.
– Nem tudom, mennyire emlékszik rám – folytatta –, mindig is
labortechnikusként dolgoztam, és most ezen szeretnék változtatni. Az az
igazság, hogy soha nem végeztem teljes szívvel ezt a munkát. Igazi
hivatásom szerint író lennék, úgyhogy író akarok lenni.
– Nem emlékszem, hogy ezt korábban említette volna.
– Nem is. Mert akkor még nem álltam készen rá, hogy erről beszéljek,
akár magamnak is. Most már készen állok. És azért kerestem meg ismét,
mert tudom, hogy maga író is, és úgy hiszem, segítségemre lehet abban,
hogy megtaláljam az utam.
– Megteszem, ami tőlem telik. Hallgatom.
– Elhatároztam, hogy mostantól az írás az első. A nyugdíjam és a
férjem fizetése elég, hogy ezt megengedjem magamnak. A férjem pilóta, és
bár a United Airlines ellopta a pilóták nyugdíját, mert a vezérigazgatónak
tényleg akkora szüksége volt a százmilliós fizetésre és jutalomra, a férjem
így is elég jól keres, és ez a következő öt évben még így marad. De az a
legfontosabb, hogy bizonyára tehetségem is van.
– Bizonyára? Ezt hogy érti?
 – Úgy, hogy valamennyi tehetségem bizonyára van. Tizennyolc évesen
nyertem egy szépirodalmi díjat. Négyezer dollárt. Negyvenkét évvel ezelőtt.
– Az elég szép összeg. Nagy elismerés.
– De inkább nagy átok lett.
– Hogyhogy?
– Fejembe vettem, hogy soha nem tudok megfelelni ennek az
elismerésnek. Elkezdtem csalónak érezni magam, nem mertem senkinek
megmutatni az írásaimat.
– Miket írt?
– „Miket írok?” a helyes kérdés, ugyanis a mai napig írok. És hát
mindenféléket: verseket, történeteket, karcolatokat minden mennyiségben.
– És mit csinált a munkáival? Publikált bármit is?
– A novellán kívül, amivel a díjat nyertem, semmit. Meg se próbáltam.
Soha. De minden megvan, amit valaha írtam. Sem elküldeni, sem kidobni
nem tudtam őket. Mindent beletettem egy nagy dobozba, és jó erősen
leragasztottam. Mindent, amit tizenéves korom óta írtam.
A gondolattól is hevesebben kezdett dobogni a szívem, hogy van egy
nagy, leragasztott doboza, benne minden, amit valaha is írt. Vigyázat!,
figyelmeztettem magam, mivel kezdtem átváltani írói mivoltomba, és
éreztem, hogy túlságosan bevonódom. Fellobbant a kíváncsiságom. És az
empátiám is. Elképzeltem a teljes életművemet egy nagy dobozba zárva,
hogy senki nem fér hozzá, és ebbe beleremegtem. Nem szabad túlzottan
azonosulni!, szóltam magamra. Abból nem sül ki semmi jó. Ismét Sallyhez
fordultam.
– Milyen érzés ez magának?
– Micsoda? Az, hogy mindenem egy dobozban van?
Bólintottam.
– Nem olyan rossz. Ha nincs a szemem előtt, olyan, mintha nem is
lenne. Ami tulajdonképpen jól is működött… egészen mostanáig. Sokat
tudnék mesélni az elfojtás áldásairól. Mindig is úgy gondoltam, hogy a
maga szakmája nem becsüli eléggé az elfojtást.
– Igaza van. Az elfojtás nem kívánatos. Bevallom, én el is várom a
pácienseimtől, hogy bújjanak ki az elfojtás felöltőjéből, és adják le a
ruhatárban, mielőtt a rendelőbe lépnek.
Mindketten elmosolyodtunk. Jó páros a miénk. Ugyan mikor
használtam terápiában legutóbb olyan szavakat, hogy „felöltő” vagy
„ruhatár”? Éreztem, hogy a beszélgetés kezd átcsúszni amolyan „írók
egymás közt” társalgásba. Csak óvatosan!, gondoltam. Sally segítségért
jött, és nem kikapcsolódni.
– Na és hol tartja azt a dobozt?
– Valójában két doboz van. Az egyes számú dobozt – az a nagyobb
kincs, és dugig van –, na, azt leragasztottam, és jól eldugtam a szemem elől
a szekrényem mélyére. Az évek során egy csomó holmimat kiszórtam,
ruhákat, fotókat, könyveket, de ez a doboz maradt. Minden költözésnél
vittem magammal tovább, mint teknős a páncélját. Ebben a dobozban
rejtettem el mindent, amit tinédzserkoromtól úgy tizenöt évvel ezelőttig
írtam. A kettes számú doboz az íróasztalom alatt áll, abban tartom az újabb
munkáimat, és az nyitva van.
– Vagyis élete minden írásművét megőrizte, és maga elől is elzárva
tartja őket egy dobozban?
– Hát nem a teljes életművet őrzöm. A korai írásaim egy jó része
szomorú sorsra jutott.
– Hogyhogy?
– Fura egy történet. Biztosra veszem, hogy nem meséltem magának, az
előző terápia alatt. Tizennégy éves lehettem, amikor egy nap se a szüleim,
se a fivéreim nem voltak otthon, és én nekiláttam átkutatni apám
hálószobájában a ruhásfiókokat. Nem mondhatom, hogy először csináltam
volna ilyet. Nem emlékszem, mit kerestem, de azt tudom, hogy imádtam
kutakodni. Ezen a bizonyos napon apám pulóveresfiókjában megtaláltam
két versemet. Olyan volt, mintha kicsit elázott volna a papír, mintha
ráhullottak volna apám könnyei. Soha egyetlen versemet sem adtam oda
neki, szóval iszonyú dühbe gurultam, hogy ott találtam őket nála. Hogy
juthatott hozzájuk? Csakis egy módon: minden bizonnyal ő meg az én
szobámat kutatta át, amikor iskolában voltam, és ellopta őket.
– És…
– Nyilván nem támadhattam le, hiszen akkor beismerem, hogy
kutattam a szekrényében. Egy választásom maradt.
– Vagyis?
– Elégettem az összes verset, amit addig írtam.
Huh! Mintha tőrt döftek volna a szívembe. Próbáltam leplezni, de
Sally elől nem lehetett.
– Mintha felnyögött volna.
– Minden verset elégetett, amit addig írt! Próbálom magam elé
képzelni azt a tizennégy éves lányt, amint meggyújt egy gyufát, és lángra
lobbantja vele a verseit. Fájdalmas, szörnyű gondolat. Milyen kegyetlen
volt önmagával. Mondja, Sally, együtt tud érezni azzal a tizennégy éves
lánnyal?
Úgy tűnt, megérinti a kérdés. Oldalra hajtotta a fejét, és pár pillanatig
csak nézett rám merőn.
– Hmm. Hát, ezt a kérdést még nem tettem föl magamnak.
Gondolkodnom kell rajta.
– Jegyezzük meg, és később mindenképpen térjünk vissza rá. Fontos
kérdés. Most viszont beszéljünk inkább arról, miért is keresett fel.
Sokkal szívesebben tértem volna vissza a rejtélyes leragasztott
dobozhoz, nagyon izgatta a fantáziámat, de az a történet, hogy az apja
megsértette Sally magánszféráját, némiképp eltérített. Nagy tapintatot
kívánt a helyzet. Sally nyilván visszatér majd a dobozhoz, de a saját
menetrendje szerint, amikor jónak látja, és amikor már készen áll rá.
A következő hónapokban előkészítettük a talajt az új életéhez. Először
is a nyugdíjba vonulással kellett foglalkozni. Ezt a nagy horderejű és
gyakran riasztó váltást csak kevesen tudják lelki békéjüket mindvégig
megőrizve végigcsinálni. Sally ugyan tisztában volt azzal, hogy útja során
számos akadályba ütközik majd, de elszánt és hatékony nő lévén készített
magának egy listát a teendőkről, és egymás után húzta ki, amivel megvolt.
Először azzal kellett számolnia, hogy a döntése végleges. Az a terület,
amelyen ő dolgozott, igen gyorsan változik, a tudása hamarosan elavulttá
válik, vagyis ha a későbbiekben meggondolná magát, a régi munkájába már
nem lesz visszaút. A sima átadás-átvétel és a labor további zökkenőmentes
működése érdekében átgondolt adminisztratív változtatásokat
kezdeményezett.
A következő dolog, amivel foglalkoznia kellett, a magány kérdése. A
férje még legalább öt évig dolgozni akart, és ő a munkája miatt az ideje
felét távol tölti, de Sally tudta, hogy számíthat a barátaira. Aztán ott volt a
pénz kérdése. Javaslatomra konzultáltak egy pénzügyi tanácsadóval, és
kiderült, hogy a megtakarításaik elegendőek ahhoz, hogy Sally nyugdíjba
menjen, feltéve hogy a gyermekeiket kevesebb pénzzel támogatják. Ezután
beszéltek a két fiukkal is, akik biztosították a szüleiket, hogy megállnak a
lábukon.
Végül azzal kellett foglalkoznia, hol írjon, ami Sally számára
különösen nehéz kérdésnek bizonyult, és hetekig rágódott rajta. Ahhoz,
hogy jól tudjon írni, teljes csendre és magányra, természetközeli helyre volt
szüksége. Aztán talált a közelben egy műteremlakást egy termetes
kaliforniai tölgy árnyékában, és kibérelte.
Legnagyobb meglepetésemre Sally egy nap egy hatvanszor hatvanas
dobozzal lépett a rendelőmbe. A doboz olyan súlyos volt, hogy csak úgy
döngött a padló, amikor letette a közöttünk lévő felületre. Egy darabig
némán ültünk csak, mígnem Sally elővett a táskájából egy ollót, a doboz
mellé térdelt, rám nézett, és így szólt:
– Azt hiszem, eljött a nap.
Igyekeztem lassítani a dolgokat. Sally szeme bevörösödött, ajka
remegett, és láthatóan bizonytalanul markolta az ollót.
– Sally, hadd kérdezzem meg, mit érez. Feszültnek látom.
A sarkára ülve válaszolt:
– Már az első találkozásunk előtt tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap.
Ezért jöttem magához. Tartottam tőle, éjszakákon át alig aludtam valamit. A
tegnap éjjel különösen álmatlanul telt. Aztán reggel, amikor felébredtem,
tudtam, hogy ez lesz az a nap.
– Hogyan képzelte el, mi történik, amikor kibontja a dobozt?
Ezt a kérdést korábban is feltettem, de soha nem bizonyult
különösebben inspirálónak. Ezúttal azonban Sally kapott rajta.
– Vannak sötét fejezetek az életemben. Sötétebbek annál, mint amiket
már elmondtam. És abban a dobozban sok olyan sötét történet lapul,
amikről talán tettem említést a terápia során, de mindig csak homályosan.
Félek, hogy nagy erővel beszippantanak, és én nem akarok visszazuhanni
azokba a napokba. Attól nagyon félek. Persze, tudja jól, milyen szépnek
látszik a családom kívülről, de belül… belül sok ott a fájdalom.
– Van egy bizonyos történet vagy vers, amit kimondottan fél újra látni?
Sally letette az ollót, felemelkedett a padlóról, visszaült a székbe.
– Igen, van. Még főiskolás koromban írtam azt a történetet, ami egész
éjjel kísértett. „Buszozás”, azt hiszem, az volt a címe. Rólam szólt, a
tizenhárom éves magamról, abból az időszakból, amikor nagyon
boldogtalan voltam, és komolyan foglalkoztatott az öngyilkosság gondolata.
A történetben, ahogy tényleg meg is történt velem, felszálltam egy buszra, a
végállomásig utaztam, aztán többször oda-vissza megtettem ezt az utat, és
órákon át azon gondolkodtam, hogyan vessek véget az életemnek.
– Meséljen még arról, hogy a múlt éjjel nem aludt.
– Rossz volt. Zakatolt a szívem, úgy éreztem, remeg az ágy is.
Rettegtem attól a történettől, meg ahogy egész nap a buszon ülve azon
gondolkodtam, hogy megölöm magam. Emlékszem, nem tudtam egyetlen
okot sem, ami miatt tovább akartam volna élni. Hányszor elképzeltem, hogy
bontom ki a dobozt, áttúrom, és megtalálom azt a történetet.
– Akkor tizenhárom éves volt, most hatvan. Vagyis negyvenhét éve
történt az a buszozás. Ma már nem az a tizenhárom éves kislány. Felnőtt,
boldog házasságban él a férfival, akit szeret, van két remek fia, szeret élni,
és ma itt azt tervezi, hogy ezentúl a valódi hivatásával fog foglalkozni.
Nagyon messzire jutott, Sally. És mégis azon a gondolaton rágódik, hogy
beszippantja a múlt. Hogyan, mikor fészkelte be a fejébe magát ez a
különös gondolat?
– Nagyon régen. – Újra kézbe vette az ollót. – Talán ezért hoztam ide a
dobozt a rendelőjébe.
Csodálkozó arccal felhúztam a szemöldököm.
– Hogyhogy?
– Talán ha maga itt lesz velem, megtart, és nem hagyom el ezt a
világot.
– Megtartásban jó vagyok.
– A szavát adja?
Bólintottam.
Erre Sally újra letérdelt a padlóra, akkurátusan elvagdosta a
ragasztószalagot, a lehető legkevesebb kárt téve a becses dobozban,
amellyel élete nagyobb részében együtt élt, és óvatosan felhajtotta a fedelét.
Majd visszaült a székbe, és mindketten csak megrökönyödve bámultuk a
papírhalmokat, Sally életének porlepte irodalmi lenyomatát. Ötletszerűen
felkapott egy lapot, és némán olvasni kezdett.
– Kicsit hangosabban, kérem.
Rémülten nézett rám.
– Ezt nem szoktam mással megosztani.
– Lehet ennél jobb alkalma, hogy szakítson ezzel a szokásával?
Remegett a keze, ahogy a papírra tekintett. Párszor megköszörülte a
torkát.
– Ezek az első sorai egy versnek, amire egyáltalán nem emlékszem.
1980-as.

Szavakat akarni
nem éhség
Betegség
Hegyek hiánya
Nehézség
Kietlen komfort
Sivár
Táj
Az est felzabálása
Mint egy vonat zakatolása
Wyomingon át
A gondolat vágányain
Pikkelyes a lábam
Mint apálykor a parti vízben
Gázoló madaraknak
Míg nem jön a dagály a
Szavak árja
Hogy elmossa jelét egy
Különc elmének
Minden furcsa madárnak5

Könnybe lábadt a szemem. Nehezen találtam szavakat.

– Csodálatos vers, Sally. Csodálatos. Nagyon tetszik. Különösen a
fantasztikus két utolsó sora.
Sally felmarkolt néhány papír zsebkendőt, és pár percig lehajtott fejjel
sírt. Aztán megtörölte a szemét, és rám pillantott.
– Köszönöm. El se tudja képzelni, milyen sokat jelent ez nekem.
Az ülés hátralévő részét azzal töltötte, hogy böngészett élete régi lapjai
között, olykor egy-egy részt hangosan felolvasott, majd amikor a vége felé
járt az időnk, visszaült a székbe, és nagy levegőt vett.
– Még most is itt van velem? – kérdeztem.
– Még most is 2012-ben vagyok. Úgy örülök, hogy itt van velem.
Köszönöm. Maga nélkül nem tudtam volna kinyitni ezt a dobozt.
Az órára néztem. Túlléptük az egy órát. Olykor észreveszik ezt a
pillantást a pácienseim, és annak tudják be, hogy türelmetlen vagyok, és
szeretném már befejezni az ülést. Pedig gyakran, ahogy ezúttal is, épp az
ellenkezője igaz. Abban reménykedtem, hogy még kicsit továbbmehetünk
az úton, amelyre ráléptünk.
– Most be kell fejeznünk, de előbb tervezzük el, hogyan tovább. Biztos
vagyok benne, hogy holnap vagy holnapután ismét találkoznunk kell.
 Sally egyetértően bólintott.
– És az rendben van, hogy otthon nézi át az írásait? Vagy inkább itt
hagyja a dobozt, és együtt nézzük tovább a következő alkalommal?
Amíg Sally a kérdést mérlegelte, hozzátettem:
– Ígérem, nem fogok kutakodni.
Sally végül inkább azt választotta, hogy két nappal később ismét
elhozza a dobozt. Miután elment, azon tűnődtem, milyen kivételezett
szakma az enyém. Mekkora megtiszteltetés jelen lenni ilyen sorsdöntő és
jelentős pillanatban. Micsoda ajándék volt hallgatni, amint felolvassa a
verseit. Botfülű vagyok, soha nem tudtam igazán értékelni egy koncertet
vagy egy opera-előadást, a kimondott szó azonban mindig lenyűgözött,
szeretem a színházat, és mindenekelőtt a versfelolvasást. Most pedig még
nekem fizettek azért, hogy jelen legyek ezekben a drámai pillanatokban, és
meghallgassam azokat a különleges verseket. Lelkiismeret-furdalást
éreztem, amiért ennyire élveztem ezt az ülést Sallyvel. Nyilván tudtam,
hogy ez gond, kétségkívül ott kísértett az áttétel ezen az ülésen, apja lebegő
árnya pedig nagyban megbonyolította azt az egyébként sem egyszerű
helyzetet, hogy megosztja velem a munkáit. És hát az is kérdés, hogy én
mint gyakorló író hogyan reagálok a művészetére. Vannak terapeuták, akik
egyszerűen nem olvassák el a pácienseik írásait, mert attól tartanak, hogy az
ártana a kapcsolatuknak. Mit mondanak, ha netán nem tetszik nekik az írás?
Vagy ha nem értik? Az én fejem ilyesmik miatt soha nem fáj. Túlságosan is
nagyra értékelem, ha valaki valamilyen kreatív tevékenységre szánja el
magát. Ha nem tetszik az írás, akkor is tudok találni sorokat, amelyek
megérintenek, és azokat ki tudom emelni. Ennek mindig örülnek az írók, és
gyakran abban is segíti őket, hogy jobban írjanak. Ebben az esetben
azonban semmi ilyen probléma nem adódott, Sally tehetséges író, és nekem
csak az volt a dolgom, hogy igazat mondjak.
Heteken keresztül olvasta a műveit, és fáradságos munkával az utolsó
szóig mindent számítógépre vitt. A feladat a terápia szempontjából is valódi
kincsesbányának bizonyult: minden alkalommal újabb és újabb élénk
emlékekkel érkezett, melyek hol a szüleihez, hol a testvéreihez, hol a
barátaihoz, szerelmeihez fűződő kapcsolatára vonatkoztak. A húszas évei
elején született az a versfüzér, amelynek a darabjai egyre fájdalmasabban és
keserűbben szóltak, és amelyek előre jelezték Sally első házasságának
kudarcát. Egy nap hatvanhat szerelmes verset tartalmazó köteggel a
kezében jelent meg nálam. A verseket egy bizonyos Austinnak írta, a
démoni szeretőnek, akihez fiatalkorában rövid, viharos kapcsolat fűzte. A
versek a szárnyaló, végtelen szerelmet énekelték meg, Austinnal azonban
igen hamar elérte a viszony a tetőpontját, és ahogy vége lett, keserű szájíz
maradt utána. Sally rosszul ítélte meg Austint, és utóbb úgy érezte, a férfi
kihasználta és traumatizálta őt. Így amikor a kezébe kerültek azok a versek,
Sally elsőre undort érzett, el akarta égetni őket, de végül arra jutott, hogy
előbb beszél velem. Én pedig teljesen elképedtem, én ugyanis soha nem
égettem el semmit. Van egy nagy mappám, az a neve, hogy „Kihúzások”, és
abban van minden olyan anyag, ami végül nem került be a megjelent
munkáimba. Ezt el is mondtam Sallynek, hogy megmentsem a verseit a
tűztől. Hogy időt nyerjek, megkértem, olvasson fel az Austinról szóló
versek közül. Remegő hangon felolvasott pár szakaszt.
– Szerintem szépek – mondtam.
Sally sírva fakadt.
– De álságosak. És én is álságos vagyok. Életem legfantasztikusabb
időszaka volt, amikor ezeket írtam, és ezek a versek mégis egy
trágyadombból születtek.
Az ülés utolsó negyedóráját azzal töltöttük, hogy remekművekről
beszéltünk, amelyeknek az eredete korántsem olyan nagyszerű. Érveket
sorakoztattam fel, hogy Sally megkímélje az ártatlan versek életét.
Felhoztam, hogy a trágya átformálása szépséggé önmagában is művészi
diadal, és ha nem lenne helytelen szenvedély, nem lenne halál, kétségbeesés
és veszteség, a művészi alkotások egy jelentős része létre sem jött volna.
Végül beadta a derekát, és mégis számítógépre vitte az Austinhoz írt
hatvanhat versét. Hősnek éreztem magam, mintha csak értékes, régi
kéziratokat mentettem volna meg a máglyától.
Csak jóval később tudtam meg, amikor összegeztük a terápiát, hogy ez
az epizód sokkal több volt a rejtélyes doboz kibontásának fő attrakciójával
járó kísérőjelenségnél. Sally rettenetesen szégyellte ezt a kapcsolatát és azt,
hogy részt vett Austin kötözős rituáléjában, ezért évtizedeken át soha,
senkivel nem is beszélt róla. Hogy nekem elmondta mindezt, és én
támogatóan reagáltam, nagy hatással volt rá. Mérhetetlen felszabadulást
érzett, és először a terápia során az ülés végén arra kért, öleljem meg, amit
meg is tettem.
Aznap éjjel volt egy álma.
– Az ajtóm előtt egy halom összehajtott, tiszta ruhát találtam, amit
talán a férjem, talán valaki más hagyott ott. Nekiláttam, és az összes holmit
újra bepakoltam a mosógépbe – összepiszkolódhattak, amíg az ajtó előtt
voltak –, de aztán meggondoltam magam, és elraktam a ruhákat a
szekrényembe.
Az álom üzenete több mint világos: Sallynek nincs több szennyese.
Míg Sally a történeteit és a verseit pörgette át, és megbeszéltük a
bennük rejlő, változatosabbnál változatosabb kérdéseket, mindvégig arra
vártam, hogy majd előkerülnek azok a baljós témák. Azok a sötét szavak,
amelyek miatt egy életre eltemette a munkáit. Hol vannak? Hol van
példának okáért a félelmetes buszos történet?
Aztán egy napon megkerült. Sally egy mappával a kezében lépett be
hozzám.
– Itt van az a történet. Elolvasná?
Kinyitottam a mappát. Egy „Buszozás” című, egyszerűen elmesélt,
ötoldalas történetet tartottam a kezemben. Főszereplője egy fiatal lány volt,
akit rettenetesen megviselt egy csúnya veszekedés a szüleivel, és a
kíméletlen csúfolódás, amit egyes kegyetlen osztálytársaitól szenvedett el.
Elhatározza, hogy a nap hátralévő részére ellóg az iskolából, és életében
először komolyan fontolóra veszi az öngyilkosságot. Dermesztő téli nap
van, túl hideg ahhoz, hogy hazagyalogoljon, buszra viszont nincs pénze. Az
apja a közelben dolgozik, de ő az előző nap, amikor az a csúnya veszekedés
volt az anyjával, nem sietett a segítségére, ezért a lány túl dühös volt rá,
semhogy megkérje, vigye haza vagy adjon pénzt buszra. Így aztán odalép a
buszsofőrhöz, kifordítja a zsebeit, mutatva, hogy egy vasa sincs. A sofőr
először nem akarja felengedni a buszra a lányt, de aztán megesik rajta a
szíve, látva, hogy majd’ megfagy. A lány a busz végében ül le, és egész
úton halkan sírdogál. A végállomáson az utasok leszállnak, a sofőr leállítja
a buszt, és ő is leszállna tízperces kávészünetre, amikor észreveszi a
szipogó lányt, és megkérdezi tőle, miért nem szállt le. A lány elárulja, hogy
ő valójában a másik végállomásnál lakik, mire a sofőr nemcsak hagyja,
hogy maradjon a buszon, de még egy kólára is megvendégeli, és előrehívja,
hogy a fűtés mellett üljön. A nap hátralévő részében a lány oda-vissza
utazik a vonalon.
A végére érve felnéztem a kéziratból Sallyre.
– Ez lenne az a komor történet, amitől annyira tartott?
– Nem. Azt a történetet nem találtam meg.
– Akkor ez mi?
– Ezt tegnap írtam.
 Szóhoz se jutottam. Ültünk csak némán pár percig, mire vettem a
bátorságot, hogy megszólaljak.
– Tudja, mire gondolok? Emlékszik, mit mondtam magának pár hete,
amikor rájött, hogy a szülei valójában nem kegyetlenségből nem adtak
magának szeretetet, hanem egyszerűen nem tudták, hogyan adhatnának?
– Nagyon is jól emlékszem. Akkor mondta, hogy ne reméljek szebb
múltat. Nagyon megragadott ez a mondat, és azóta is itt motoszkál a
fejemben. Nem örültem neki, de sokat segített. Átlendített a legnehezén.
– Nagyon erős gondolat az, hogy ne reméljünk szebb múltat. Sok más
páciensemnek is mondtam már, és személy szerint nekem is segített. De
maga ma itt – nyújtottam át neki a kéziratot – igen kreatív és meglepő
csavart vitt bele. Ugyanis nem adta fel a reményt, hogy lehet szebb a
múltja; inkább új múltat írt magának. Lenyűgöz az út, amit bejárt.
Sally visszatette a kéziratot a táskájába, felnézett, elmosolyodott, és
olyan bókkal ajándékozott meg, amihez foghatót keveset kaptam:
– Nem is olyan nehéz, ha van egy kedves buszsofőröm.
 8
Nem adom a halálos nyavalyámat! –
Tisztelgés Ellie emléke előtt

Az alábbi, sokkoló e-mailt akkor kaptam egy páciensemtől, Ellie-től,

amikor épp elvonultam egy hónapra Hawaiira könyvet írni:

Helló Irv,
sajnálom, hogy így kell búcsút vennem magától, és nem lehet
személyesen. Nagyjából egy hete a tüneteim drasztikusan
romlottak, ezért úgy döntöttem, hogy a gyorsabb halál
reményében és a további szenvedések megelőzése érdekében nem
veszek magamhoz ételt és italt. Több mint 72 órája nem ittam
semmit, így (annak alapján, amit olvastam és amit mondtak
nekem) hamarosan elkezdek „elmúlni”, és legkésőbb pár héten
belül meghalok. Abbahagytam a kemoterápiát is. Ég áldja, Irv.

A terápia kezdetétől tudtam, hogy Ellie bele fog halni a rákba, de ez az

üzenet így is megrendített. Kikapcsoltam a számítógépet, félretettem a
munkámat, és csak bámultam az óceánt.
Öt hónappal korábban lépett az életembe Ellie, akkor is e-mailben
keresett meg.

Kedves Doktor Yalom!

Nagyjából egy évvel ezelőtt ott voltam a San Franciscó-i Marsh
Színházban egy rádiós interjúja felvételén, és azonnal úgy
éreztem, hogy maga lesz az én emberem. Nagyon tetszett a
Szemben a nappal című könyve is. Az a helyzet, hogy 63 éves,
gyógyíthatatlan beteg vagyok (kiújult a három éve diagnosztizált
petefészekrákom). Fizikailag még elég jól érzem magam, de most
 az történik, hogy egymás után kapom a különféle ismert
kemoterápiás kezeléseket, amelyek ugyan kordában tartják a
betegséget, de idővel mindegyik hatástalanná válik, és érzem,
hogy közeleg a vég. Úgy vélem, a segítségemre lehetne abban,
hogy az adott körülmények között hogyan élhetném a legjobban
az életemet. Azt hiszem, sőt egészen biztos vagyok benne, hogy túl
sokat foglalkoztat az elmúlás. Nem hosszabb terápiára
gondoltam, csak egy-két alkalomra.

Nem mondhatom, hogy nem szoktam hasonló e-maileket kapni, sem azt,
hogy rossz néven veszem az ilyen üzeneteket. (Ez annyiban volt mégis
rendkívüli, hogy a szöveg jól megírt és gondosan központozott.) Szinte
mindig van egy-két gyógyíthatatlan beteg páciensem, és ma már eléggé
biztos vagyok benne, hogy akár egy-két konzultáció keretében is tudok
valami hasznosat nyújtani nekik. Azonnal válaszoltam, és egy héttel
későbbre ajánlottam egy időpontot, megadtam a címem, és megírtam az
óradíjamat.
Ellie erősen verejtékezve, magát egy összehajtott újságpapírral
legyezve lépett San Franciscó-i rendelőmbe, és ezek voltak az első szavai:
– Kaphatok egy kis vizet?
Futnia kellett, hogy a Mission kerületi lakásától nem messze, a sarkon
elérje a buszt, majd két háztömbnyi meredek útszakaszt mászott meg a
Russian Hill tetején lévő rendelőmig.
Ellie kis termetű, talán ha százötvenöt centi magas, korosodó nő volt,
láthatóan nem foglalkozott a megjelenésével, kusza haja ritkán láthat fésűt,
kinyúlt, bő ruhát viselt, se smink, se ékszer. Olyan benyomást keltett,
mintha a hippikorszak tünékeny, rezignált gyermeke lenne, a hatvanas évek
kései menekültje. Ajka sápadt volt és cserepes, arca megviselt, már-már
kétségbeesett, de a szeme, a kerek, barna szeme élénken csillogott.
Hoztam neki egy pohár jeges vizet, az asztalra helyeztem a szék
mellett, amelyre ülni fog, majd helyet foglaltam vele szemben.
– Tudom, mekkora emelkedőt kellett megmásznia, úgyhogy csak fújja
ki magát, hűljön le egy kicsit, aztán kezdhetjük.
Ellie nem tartott igényt rá, hogy összeszedje magát.
– Olvastam pár könyvét, és el se hiszem, hogy itt ülök a rendelőjében.
Annyira, de annyira hálás vagyok, hogy rögtön válaszolt.
– Mondja el, mit kell még magáról tudnom, és hogy miben segíthetek.
 Ellie először is a petefészekrákja kórtörténetét mondta el részletesen,
meglehetősen mechanikusan. Amikor megjegyeztem, hogy olyan, mintha
távolságot tartana a saját szavaitól, bólintott, és így válaszolt:
– Olykor átváltok automata üzemmódra. Annyiszor mondtam már el
ezt a történetet. Annyiszor… De együttműködöm – tette gyorsan hozzá. –
Tudom, hogy ismernie kell a kórtörténetemet. Muszáj. Ezzel együtt nem
szeretném, ha rákbeteg páciensként tartana számon.
– Nem fogom, Ellie. Ígérem. De mégis arra kérem, hogy mondjon egy
kicsit többet. Az e-mailje szerint a kezelése során több kemoterápiás szer is
hatástalanná vált már. Mit mond az onkológusa? Milyen stádiumban van a
betegsége?
– Egy hónapja azt mondta, kezdünk kifogyni a lehetőségekből. Jól
ismerem őt. Elég régen járok hozzá. Megtanultam értelmezni a steril, kódolt
nyelvet, amit használ. Rögtön tudtam, hogy valójában azt mondja: „Ez a rák
élve felfalja magát, Ellie, és én nem tudom megakadályozni.” Megpróbált
minden új szert, és ideig-óráig mindegyik segített is, de aztán kezdett
gyengülni a hatásuk, míg végül már nem értek semmit. Egy hete voltam
nála legutóbb, és sarokba szorítottam, hogy adjon egyenes választ. Kicsit
feszengett. Olyan szomorúan nézett és olyan kínban volt, hogy szinte
bűntudatom támadt, amiért így megszorongatom. Nagyon rendes ember.
Végül válaszolt: „Nagyon sajnálom, de nem hiszem, hogy egy évnél több
ideje lehet hátra.”
– Szörnyű lehetett ezt hallania.
– Egyfelől igen, szörnyű volt. Másfelől viszont szinte
megkönnyebbültem. Megkönnyebbültem, hogy végre-valahára világos
üzenetet kaptam az orvosomtól. Tudtam, hogy ez lesz. Ő ugyan nem
mondott semmit, de én tudtam. Végtére is, két évvel korábban mondott ő
olyat, hogy kicsi a valószínűsége, hogy túlélem ezt a rákot. Akkor
megannyi érzés rohant meg. Először elborzadtam a „rák” szótól. Úgy
éreztem, mintha bemocskoltak volna. Mintha terrorizálnának. Romba
döntenének. Nehéz visszaemlékezni azokra az időkre, de mivel író vagyok,
feljegyzéseket készítettem az aktuális érzéseimről. Ha gondolja, szívesen
átküldöm magának e-mailben.
– Nagyon szeretném látni.
És így is gondoltam. Ellie rendkívül világosan és artikuláltan
fogalmazott. Nem sok pácienst hallottam ilyen nyíltan beszélni a
halandóság kérdéseiről.
 – A rettegés fokozatosan enyhült – folytatta –, jobbára meg is szűnt,
bár olykor most is riogatom magam azzal, hogy elképzelem, hogyan néz ki
a rák, és képes vagyok órákon át kutatni a neten rákos petefészekről készült
felvételek után. Érdekel, hogy növekszik-e, felrobban-e és szétszórja-e a rák
a magvait szerte a hasamban. Persze csak találgatok, de az bizonyos, hogy
amióta tudom, hogy korlátozott idő áll a rendelkezésemre, máshogy
szeretnék élni.
– Mennyiben máshogy?
– Sok tekintetben. Először is, alaposan megváltozott a pénzhez való
viszonyom. Nincs sok pénzem, de ami van, úgy hiszem, azt nyugodtan
elkölthetem. Soha nem volt sok pénzem. Szinte egész életemben rosszul
fizető tudományos írói és szerkesztői állásokban dolgoztam.
– Á, értem már a szépen fogalmazott és gondosan központozott e-
mailt.
– Igen. Elborzaszt, amit az e-mail művel a nyelvvel! – Ellie hangja
szenvedélyesebbé vált. – Kit érdekel ma már a helyesírás, a központozás
vagy az, hogy szépen formált, kerek mondatokban fogalmazzon?
Vigyázzon, mert erről a végtelenségig tudok beszélni.
– Elnézést, hogy eltérítettem. A pénzhez való viszonyáról volt szó.
– Igen. Soha nem kerestem sokat, és nem is igazán foglalkoztam ezzel.
Nem kötöttem házasságot, és nincsen gyerekem sem, nincs miért pénzt
hagyni magam után. Így az onkológusomnál tett legutóbbi vizit után
komoly elhatározásra jutottam. Minden megtakarításomat elverem egy
európai körútra, és egy barátommal mindent megnézek, amit mindig is látni
akartam. Nagy utazás lesz, igazi luxuskényeztetés. – Ellie arca felragyogott,
a hangja megtelt élettel. – Annyira várom! Bizonyos értelemben persze
hazardírozom, biztosra veszem ugyanis, hogy az orvosom jól ítéli meg az
állapotomat. Egy évet mondott, én hagytam magamnak egy kis tartalékot,
és másfél évre elég a pénzem. Az összes többit felteszem erre az útra. Nagy
dobás lesz.
– És mi lesz, ha az orvosa téved? Ha tovább él?
– Ha téved, akkor, azt hiszem, az a helyes kifejezés, hogy cseszhetem.
Ellie huncut mosollyal nézett rám, amit én viszonoztam.
Megmozgatott, hogy egy lapra tesz fel mindent. Nem áll tőlem távol a
fogadás, mindig állok a barátaim vagy akár a gyerekeim rendelkezésére,
legyen szó baseballról, futballról, de élveztem a lóversenyt azon néhány
alkalommal, amikor kimentem, és mindig feldob a póker is. És hát örömmel
töltött el Ellie körutazásának terve.
Elmesélte, mi minden jár a fejében.
– Vannak jó napjaim, de túl gyakran képzelem el magam a jövőben,
gyengén, hanyatló, halál közeli állapotban. Sokszor kérdezem magamtól,
akarom-e majd, hogy legyenek körülöttem emberek a végén. Olykor úgy
képzelem el magam, mint egy haldokló állatot, távol a világtól, földön
kúszva egy barlangban. Egyedül élek. Nem szeretem, hogy így van, és
időnként arra gondolok, hogy valaha nagy házat béreltünk, ahol csomó
lakótársam volt. De hogy is tehetném ezt meg most? Képzelje csak el azt a
hirdetést, amellyel lakótársakat keresek, és megjegyzem, hogy „amúgy
hamarosan meghalok rákban”. Szóval azok a rossz napjaim. De, mint
mondtam, vannak jó napjaim is.
– És a jó napokon milyen gondolatok járnak a fejében?
– Gyakran megkérdezem magamtól: „Hogy vagy, Ellie?” Mesélek
magamnak magamról. Emlékeztetem magam hasznos szempontokra,
például hogy most élek, hogy örülök, hogy élek, nem bénít meg a félelem,
mint egy évvel ezelőtt. De a háttérben mindig ott van az egyre
terebélyesedő sötétség. Minden pillanatban tisztában vagyok a
gyógyíthatatlan állapotommal.
– Minden pillanatban?
– Minden pillanatban… ez maga az állandóság, soha el nem mozdul.
Amikor találkozom egy ismerősömmel, aki épp várandós, azonnal
számolgatni kezdek, hogy vajon megérem-e a baba születését. A kemótól
borzalmasan érzem magam. Folyton azt kérdezgetem magamtól, megéri-e
egyáltalán. Gyakran eljátszom a gondolattal, hogy csökkenthetnénk-e az
adagomat úgy, hogy ne érezzem magam olyan pocsékul tőle, legföljebb pár
hónappal rövidebb ideig élek, és akkor lenne kilenc-tíz jó hónapom egy
teljes rossz év helyett. De van más is. Olykor gyászolom az életet, amit nem
éltem meg. Azt hiszem, vannak dolgok, amiket bánok.
Ez a kijelentés megragadta a figyelmemet. Szinte mindig mély
beszélgetés lesz abból, ha egy páciens feltárja, hogy mit bánt meg.
– Mi mindent bán, Ellie?
– Azt hiszem azt, hogy nem voltam elég bátor.
– Nem volt elég bátor? Hogy érti?
Nagyot sóhajtott, kis ideig eltűnődött.
 – Túlságosan introvertált vagyok. Rejtőzködve éltem, nem mentem
férjhez, a munkahelyemen soha nem álltam ki magamért, soha nem kértem
fizetésemelést. Soha nem nyitottam ki a számat.
Fontolóra vettem, hogy a hangjából kiérződő vágyakozás és
szomorúság mentén folytatom a beszélgetést, de aztán inkább egy másik
útra merészkedtem.
– Ellie, talán furcsának tűnik a kérdésem, de hadd tegyem fel. A mai
beszélgetésünk során elég bátor volt?
Kockáztattam. Ellie ugyan őszinte volt és súlyos dolgokat osztott meg
velem, valahogy mégsem érzékeltem őt igazán, bizonyos távolságot
éreztem kettőnk között. Meglehet, az én hibámból, de hiányzott a teljes
jelenléte, és orvosolni akartam ezt a hiányosságot. Gyógyíthatatlan
betegségben szenvedők gyakran érzik elszigetelődve magukat, és az a
benyomásuk, hogy embertársaik távolságot tartanak tőlük. Azt akartam,
hogy itt velünk ne ez történjen. Amikor visszaterelem a beszélgetés
folyamát az itt és mostba, az szinte kivétel nélkül felélénkíti a terápiát,
mivel megerősíti a terapeuta és a páciens közötti kapcsolatot.
Ellie meghökkent a kérdésemtől. Kétszer-háromszor elmormogta az
orra alatt:
– Elég bátor voltam most?
Behunyta a szemét, pár másodpercig elgondolkodott, aztán hirtelen
kinyitotta, egyenesen az én szemembe nézett, és határozottan kijelentette:
– Nem. Nyilván nem.
– És mit mondana nekem, ha elég bátor lenne?
– Megkérdezném, hogy miért kér tőlem olyan sokat a konzultációért.
Miért van szüksége annyi pénzre?
Megrökönyödtem. Mint gyakorta, most is szándékosan feltételes
módban fogalmaztam, hogy merészségre késztessem Ellie-t, de soha, a
legvadabb fantáziámban sem tételeztem volna fel, hogy ettől a sebzett,
engedelmes, halk szavú nőtől, aki ráadásul végtelenül hálás, amiért
fogadtam, ilyen vakmerő választ kapok.
– Huh… huh… – habogtam. – Hát én most… uh… zavarban vagyok.
Nem is tudom, mit feleljek.
Gondolkodni se nagyon tudtam, kis szünetet kellett tartanom, hogy
összeszedjem magam. Elszégyelltem magam az óradíjam miatt, különösen
ahogy elképzeltem, amint spórol, busszal jön a rendelőmbe, és kuporgatja a
pénzét a nagy utazásra.
 Amikor ezzel a dilemmával szembesülök, végül mindig a saját
mantrámhoz folyamodom: mondj igazat, mondj igazat, mondj igazat
(legalább annyira, amennyiben az segít a páciensnek). Kisvártatva
összekaptam magam.
– Ellie, biztosan nem volt könnyű ezt mondania nekem, de szeretném,
ha tudná, és ezt egészen komolyan mondom, szeretném, ha tudná, milyen
nagyra értékelem a bátorságát. És azért zavarodtam össze, mert eltalálta az
egyik nagy dilemmámat. Az első reakcióm az volt, hogy megvédem
magam, és azt felelem, hogy: „Az óradíjam a San Franciscó-i pszichiáterek
tarifájához hasonló”, de tudom, hogy nem ez volt a lényege annak, amit
mondott. A tarifám valóban magas, és ami a kérdése mögött van, abban
teljesen igaza van: nincs szükségem pénzre. Vagyis szembesített a pénz
iránti ambivalens hozzáállásommal. Ezt most nem tudom részletesen
kifejteni, de egy dolgot biztosan tudok. Szeretnék magának felajánlani
valamit. Megfelezem az óradíjam. Rendben? Az megfelel magának?
Ellie láthatóan meglepődött, de aztán elfogódottan bólintott, majd
gyorsan témát váltott. Arról beszélt, hogy napi szinten nehezíti a saját
dolgát azzal, hogy arra gondol, a maradék idejében valami igazán fontosat
kellene elvégeznie, megírni a memoárját vagy elkezdeni egy blogot.
Egyetértettem abban, hogy ha folytatja a terápiát, erről feltétlenül
beszélnünk kell, de úgy találtam, hogy túlságosan gyorsan hagyta abba az
óradíjról szóló diskurzust. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy azt
javaslom, vizsgáljuk meg az érzéseinket az imént történtekkel kapcsolatban,
de aztán erre gondoltam: Lassan a testtel! Túl sokat akarsz tőle. Hiszen ez
csak az első alkalom.
Egy asztal állt közöttünk, rajta egy óra. Ellie most rápillantott.
Csaknem lejárt az időnk. Igyekezett valami kedveset mondani nekem:
– Jó volt magával beszélni. Maga tényleg odafigyel. Veszi, amit
mondok. Jól érzem magam a társaságában.
– Meg tudná mondani, mivel értem el, hogy jól érezze magát?
Ellie kicsit eltöprengett, a plafonra vetette a tekintetét, aztán
belevágott:
– Talán az életkora teszi. Valahogy mindig könnyebb idősebb
emberekkel beszélni a halál közelségéről. Talán azért, mert az idős emberek
már gondoltak a saját halálukra.
Dicséretnek szánt kijelentése kicsit rosszul érintett. Helyénvaló a
halálról beszélni, persze, no de hogy a saját halálomról legyen szó… Úgy
döntöttem, hangot adok az érzéseimnek. Ha én nem vagyok őszinte, hogy is
várom el tőle az őszinteséget? Minden szavamat gondosan
megválasztottam.
– Tudom, hogy amit mondott, jó szándékkal mondta, Ellie, és teljes
mértékben, vitathatatlanul igaz is: idős vagyok, és valóban sokat gondoltam
már a saját halálomra. A megjegyzése mégis bosszant egy kicsit. Hogy is
mondjam? – Pillanatnyi gondolkodás után folytattam. – Azt hiszem, ez az:
azért, mert nem akarom, hogy idős emberként határozzanak meg… Igen,
biztos, hogy ez az, és ez egybecseng azzal, amit maga mondott korábban.
És segít pontosan megértenem, mire gondol, amikor azt mondja, nem
akarja, hogy rákbetegként határozzák meg.
Amikor lejárt az időnk, Ellie megkérdezte, találkozhatnánk-e még egy
ülés erejéig. Mint kiderült, a péntek, amikor mindig San Franciscóban
vagyok, Ellie-nek általában nem jó a kemoterápiája miatt. A mintegy
hatvan kilométerre lévő Palo Altó-i rendelőmbe pedig nincs, aki elvigye.
Ajánlottam hát magam helyett valakit San Franciscóban, ami ellen ő
tiltakozott:
– Annyit adott nekem ez az óra! Felélénkültem, mintha újra
megismerkedtem volna az élettel. Tudom, hogy az e-mailben csak egy-két
alkalmat kértem, de most… – szünetet tartott, nagy levegőt vett,
összeszedte a gondolatait, és felém fordult. – Most viszont nagyon nagy
kérésem lenne. Tudom, hogy talán nem tudja vagy nem akarja megtenni, és
azt is tudom, hogy nem nagyon passzol a naptárunk, és nem találkozhatunk
minden héten. – Nagy levegőt vett. – De mégis, időnként hajlandó lenne
fogadni, amíg meg nem halok?
Hajlandó lenne fogadni, amíg meg nem halok? Micsoda kérdés! Soha
senki nem tette még fel nekem ezt a kérdést ilyen… ilyen bátran.
Megtisztelőnek éreztem a kérést, és rögtön igent is mondtam.
A második alkalommal Ellie egy halom régi családi fotóval érkezett,
és alaposan megismertetett a családjával. Bizonyos voltam benne, hogy a
régmúltba révedés nem a legjobb irány, és felmerült bennem, vajon Ellie
nem nekem akar-e kedvezni, mert tévesen úgy hiszi, részletes
családtörténetet várok tőle. Míg próbáltam tapintatosan megfogalmazni ezt
a felvetést, érzelmektől fűtötten arról kezdett beszélni, mennyire szereti a
testvéreit. Könnybe lábadt a szeme, és amikor erről kérdeztem, zokogva azt
válaszolta, milyen elviselhetetlen fájdalmat okoz neki a gondolat, hogy soha
többé nem látja őket. Aztán amikor összeszedte magát, hozzátette:
 – Talán igazuk van a buddhistáknak abban, hogy ha nincs kötődés,
szenvedés sincs.
Igyekezetemben, hogy valamiképpen segítsek, azzal a suta javaslattal
álltam elő, hogy talán különbséget lehetne tenni „szeretet” és „kötődés”
között. Na, ez sehova nem vezetett. Aztán ahhoz fűztem megjegyzést, hogy
milyen gazdagságot és kiteljesedést jelentenek a családi kapcsolatai, mire ő
szelíden figyelmeztetett, hogy semmi szükség erre emlékeztetnem őt,
hiszen így is tökéletesen értékeli a szerető családját, és vigaszt nyújt neki a
gondolat, hogy amikor haldokolni fog, a testvérei mind ott lesznek mellette.
Minderről eszembe jutott a pszichoterápia egyik axiómája, amelyet
annyiszor tanultam meg a pácienseimtől (és felejtettem el újra meg újra): A
legértékesebb, amit adhatok, a puszta jelenlétem. Csak legyek itt vele,
gondoltam magamban. Ne azon törjem a fejem, hogy valami rettentően okos
dolgot mondjak. Ne keresgéljek mindent alapjaiban felforgató és
megváltoztató értelmezést. Az a dolgom, hogy a teljes jelenlétemet ajánljam
fel neki. Bízzam benne, hogy Ellie megtalálja azt az ülés során, amire
szüksége van.
Nem sokkal később Ellie arról beszélt, mennyire szeretne valami
jövedelmet hozó munkát vállalni. Ahogy több részletet tudtam meg az
életéről, egyre világosabbá vált számomra, milyen szűkösek az anyagi
lehetőségei. Egy kis, egy hálószobás lakást bérelt San Francisco egyik
legolcsóbb részén, szigorúan beosztotta a pénzét, még azt a luxust sem
engedte meg magának, hogy taxival jöjjön fel a dombtetőn lévő
rendelőmbe. A betegsége miatt már két éve nem tudott fizető állást vállalni,
így most alig pár dollárt keresett gyermekfelügyelettel és egy barátja
számára végzett szerkesztői munkával. Rájöttem, hogy az óradíjam még a
jelentős engedmény után is nagy teher a számára, és az utazása rovására
mehet, amelyre pedig annyira vágyott. Nagyon drukkoltam azért, hogy
sikerüljön neki az utazás, és tudtam, hogy nagyobb eséllyel engedheti meg
magának, ha én ingyen fogadom őt. De azt is éreztem, hogy a büszkesége
nem hagyná, hogy teljesen elengedjem az óradíjat. És akkor beugrott egy
ötlet, amellyel, úgy véltem, Ellie is meg tudna békélni.
Negyven évvel korábban volt egy szemérmes páciensem, szintén író,
és ő sem tudta fizetni a kezelése költségét. Neki javasoltam egy kísérleti
formát: arra kértem, hogy fizetség fejében minden ülés után készítsen írásos
összefoglalót, én is így teszek, és néhány hetenként elolvassuk egymás
összefoglalóit. Eredetileg mindkettőnk számára tanulási folyamatnak
szántam ezt a kísérletet – az ő számára azért, hogy őszintébben tudjon
reflektálni a kapcsolatunkra, míg a magam szempontjából azt vártam, hogy
felszabadítja az írói énemet. Az összefoglalók azonban olyan hasznosnak
bizonyultak a terapeutaképzésben, hogy végül úgy döntöttünk ezzel a
páciensemmel, hogy közösen publikáljuk őket. A kötet Minden nappal
közelebb címen jelent meg. Elmondtam mindezt Ellie-nek, és azt
javasoltam, megpróbálkozhatnánk egy hasonló kísérlettel. Mivel ebben az
esetben nem hosszú terápia állt előttünk, abban maradtunk, hogy mindegyik
ülés után mind a ketten elkészítjük az összefoglalót, és a következő ülés
előtt e-mailben elküldjük egymásnak. Ellie-t felvillanyozta az ötlet, és
megegyeztünk, hogy máris belevágunk.
Ellie az első összefoglalóban arról írt, mekkora problémát jelent neki a
betegségéről beszélni másoknak:

Olyan megkönnyebbülés Irvvel beszélni a halálról, mert ő már

valóban szembenézett a saját halála kérdésével. Másoknak
sokszor elég nehéz beszélni a rákomról. Jó pár dologra háklis
vagyok. Sokan túlságosan gondoskodók. Nem tudnak értem
eleget tenni. Aztán ott van Kaiser nővér, aki folyton ezt kérdezi:
„Hát nincs senki, aki elhozná ide kocsival magát?” Mások meg
túl kíváncsiak. Azt hiszem, van egy kis voyeurhajlamuk, és
megpróbálják kiélni rajtam a rák iránti morbid kíváncsiságukat.
Ezt nem bírom, és olykor szeretném nekik azt mondani, hogy:
„Nem adom a halálos nyavalyámat! Mindenki szerezzen
magának!”

Legközelebb elkövettem azt a hibát, hogy csodálattal adóztam a bátorsága

előtt, ami heves válaszra késztette őt a következő összefoglalóban:

Túlságosan sokan vannak, akik túlzott tisztelettel, fennhangon

dicsérnek: „Olyan bátor vagy!”, és most Irv is beleesett ebbe a
hibába. Ugyan mi abban a bátorság, hogy valaki rákos? Ha
egyszer megtámadott a betegség, van más választásunk? Persze
van ennél is rosszabb, mégpedig az értelmetlen duma a rákkal
folytatott küzdelemről, amit a páciens méltósággal visel – és
amelyben túl gyakran marad alul. Hál’ istennek Irv legalább ezt
nem mondta. Vagy eddig nem. Hány, de hány búcsúztató
 kezdődik az elhunyt hosszan tartó, méltósággal viselt
küzdelmével, amit a rákkal vívott! Hogy utálom ezt a szöveget!
Ki nem állhatom! Ha valaki ilyet mond rólam az én
búcsúztatómon, esküszöm, visszajövök, és kinyírom!

Ellie egészsége azonban nem sokkal később gyors ütemben romlani

kezdett. A kemoterápia már nem hatott, ő pedig egyre fáradtabb lett, nem
tudott enni, és többször kórházi kezelésre szorult ascites – hasüregi
folyadékgyülem – miatt. Hamarosan az is nyilvánvalóvá vált, hogy Ellie
álma, a nagy utazás nem válhat valóra, erről nem is beszélt többé. Ugyanígy
az is világos lett, hogy könyv sem születik az ülések után írt
összefoglalókból. Mindössze hat alkalommal találkoztunk, az összefoglalók
pedig modorosak voltak, és nélkülöztek minden eredetiséget. Az ő írásaiban
ugyan volt némi tűz, ám átütött rajtuk a fáradtsága, és újra meg újra
elismételte, mennyire hálás, hogy ingyen kezelem. Az én összefoglalóim
óvatosak és felszínesek voltak, mert tudtam jól, hogy Ellie-nek nincs elég
energiája bevonódni. Tudtam, hogy haldoklik, ezért nem éreztem
helyénvalónak, hogy a kapcsolatunk apró részleteire reflektáljak. Így aztán
elbeszéltünk egymás mellett, és nem jött létre az a valódi találkozás, amire
eredetileg gondoltam.
Ráadásul épp akkoriban fejeztem be A Spinoza-probléma című
regényemet, és ez a munka teljesen magába szippantott. Régóta terveztem
már, és végre elvonultam egy hónapra, hogy mindent félretéve csakis a
könyvem utolsó lapjainak szenteljem magam. Ekkor ért utol Ellie megrázó
e-mailje, hogy nem vesz magához sem ételt, sem italt, és hamarosan meg
fog halni. Az üzenet azért is rázott meg annyira, mert bár tisztában voltam
vele, hogy Ellie végstádiumú beteg és közel a halála, ezt a tudást
nyilvánvalóan jól eldugtam az elmém egy zugába, hogy minden
energiámmal az írásra koncentráljak. És bűntudatot éreztem, mert tudtam,
hogy többet is adhattam volna neki magamból. Meglátogathattam volna az
otthonában, amikor már olyan beteg volt, hogy nem tudott eljönni a
rendelőmbe, és az üléseken meg a neki írt összefoglalókban is jobban jelen
lehettem volna.
De miért nem alakult ki közöttünk teljesebb kötődés? Az első
válaszom erre a kérdésre az volt, hogy Ellie egyszerűen nem tudott mélyebb
kapcsolatokat kialakítani. Hiszen soha nem élt házasságban, és egyik
partnerével sem tudott tartós, mély szerelmi kapcsolatban megmaradni.
Sokszor költözött, megannyi lakótársa volt, de igazán közeli barátja alig
akadt. Csakhogy ezzel nem sikerült meggyőznöm magam. Tudtam, hogy
valami miatt visszatartottam magam tőle. Az e-mailjétől azonban őszintén
megrendültem, és úgy éreztem, egy időre félre kell tennem a regényemet,
hogy most teljesen Ellie-nek szentelve magamat, gondosan újraolvassam az
összefoglalóinkat és a teljes levelezésünket. És mintha megvilágosodtam
volna – az írásaiban annyi minden volt, ami most lenyűgözött az erejével és
a bölcsességével. Újra meg újra ellenőriztem az üzenetek dátumát. Tényleg
olvastam már ezeket korábban is? Az meg hogy lehet? Miért nem
ismerősek ezek a szívbe markoló szavak? Miért tűnik úgy, mintha most
olvasnám őket először?
Úgy döntöttem, kicsit várhat a regényem, összegyűjtöm Ellie
legbölcsebb és legerősebb szavait, és megírom ezt a megemlékezést.
Felhívtam őt, elmondtam, mire készülök, és az engedélyét kértem. Nagyon
örült, és egy kérése volt csupán: az, hogy a nevét ne változtassam meg,
hanem a valódi nevét használjam.
Áttanulmányozva az összefoglalóit, meglepődtem, milyen gyakran írt
Ellie arról, hogy mélyen kötődik hozzám. Többször is leírta, hogy olyan
nyíltan, mint velem, senkivel a világon még nem beszélt. Íme egy példa a
negyedik összefoglalójából:

Úgy utálom olyanoknak magyarázni a helyzetemet, akik

zöldfülűek a halál terén. Irv megkönnyíti a dolgomat, ő nem fél
velem tartani a sötétségbe. Másokkal nem beszélhetek így. Nehéz,
nagyon nehéz elmagyarázni nekik, hogy a rákom gyógyíthatatlan.
Folyton azt kérdezik, hogy: „Meddig tart a kemoterápiád?”, ami
elkeserítő kérdés. Hogy nem értik? Nem fogják fel, hogy a
betegségem nem fog elmúlni? Olyanokra van szükségem, akik a
szemembe tudnak nézni. És Irv ilyen. Ő nem kapja el a tekintetét.

Ez és számos ehhez hasonló megjegyzés végül meggyőzött arról, hogy bár

én úgy éreztem, nem kötődtem hozzá, mégis tudtam adni Ellie-nek valami
értékeset azáltal, hogy hajlandó voltam vele tartani a sötétségbe, és nem
húzódtam el, amikor a haláláról beszélt. Minél többet olvastam, annál
inkább meglepett, hogyan is voltam erre képes.
Biciklizés közben tudok a legjobban gondolkodni, így hosszú
kerékpárútra indultam a Kauai sziget déli partján, hogy átgondoljam a
kérdést. Az biztos, hogy nem azért történt így, mert felülkerekedtem a saját
halálfélelmemen. Az a munka hosszú ideje folyamatban van.
Negyven évvel ezelőtt, amikor először dolgoztam végstádiumú
rákbetegekkel, rohamokban tört rám a halálfélelem, és gyakran voltak
rémálmaim. Akkoriban, hogy némi megnyugvást találjak, végiggondoltam
a saját pszichoterápiámat, azt a hétszáz órás analízist, amelyben
pszichiátriai rezidensként volt részem, és döbbenten nyugtáztam, hogy a
hétszáz óra alatt a halál témája egyáltalán nem került terítékre. Hihetetlen!
A saját pusztulásom – életem legrémisztőbb ténye – soha szóba sem került,
egyetlen szó sem esett róla az alatt a hosszú analízis alatt. (Meglehet, az
analitikusom, aki akkoriban a hetvenes évei végén járt, talán önmagát óvta a
halálfélelmétől.) Ráébredtem, hogy ha végstádiumú betegekkel akarok
foglalkozni, el kell végeznem a saját munkámat a magam halálfélelmével
kapcsolatban, ezért ismét terápiába kezdtem, ezúttal Rollo May
pszichológussal, akinek az írásaiból sugárzott az egzisztenciális kérdések
iránti érzékenység.
Nem tudnám megragadni, pontosan mi segített a terápiámban, csak azt
tudom, hogy közös munkánk során újra meg újra a saját halálom tényével
birkóztam. Rollo idősebb volt, mint én, és visszatekintve szinte bizonyosra
veszem, hogy gyakran okoztam neki szorongást. Javára legyen mondva
azonban, hogy soha nem hátrált meg, sőt következetesen arra ösztönzött,
hogy ássak még mélyebbre. Talán egészen egyszerűen maga a folyamat
jelentette a legtöbbet, hogy kinyitottam addig zárt ajtókat, megvizsgáltam és
elfogadtam egzisztenciális állapotom minden aspektusát – egy szelíd és
érzékeny vezető jelenlétében. Néhány hónap alatt a halálfélelmem lassan
alábbhagyott, és mindinkább megbékéltem a végstádiumú betegekkel
folytatott munkámmal.
Ez az élettapasztalat tette lehetővé, hogy ilyen mértékben jelen tudtam
lenni Ellie mellett, és ő kétségkívül nagyra értékelte az őszinteségemet. A
tagadás ellenségnek számított, Ellie annak minden formája ellen felemelte a
hangját. Egyik összefoglalójában ezt írta:

Mások, még olyanok is, akik szintén rákbetegek, olyanokat

mondanak nekem, hogy: „Még vagy harminc évig fogsz élni.”
Maguknak azt mondogatják, hogy: „Nem fogok belehalni.” Még
Nancy is – egyik okos, éleslátó társam a támogatócsoportban –
 ezt írta tegnap e-mailben: „Csak abban reménykedhetünk, hogy
kihúzzuk addig, amíg valami jobb kezelést feltalálnak.”
De én nem ezt akarom hallani. Ez ugyanis olyan védőháló,
aminek hatalmas lyuk tátong a közepén. Akár sokáig élek még,
akár nem, most élek, ebben a pillanatban. Azt akarom tudni, hogy
van más is a hosszú élet reményén kívül. Hogy nem kell
feltétlenül félresöpörni a szenvedés és a halál gondolatát, de túl
sok időt és teret sem szükséges ezeknek a gondolatoknak hagyni.
Azt akarom, hogy békében legyek a tudattal, hogy az életünk
átmeneti állapot. Aztán ennek a tudásnak a fényében (vagy
árnyékában) tudjam, hogyan éljek. Hogyan éljek most. Ezt
tanultam meg a rák kapcsán: megmutatja a halálos betegséget,
aztán visszaböfög, vissza a világba, a saját életembe, annak
minden örömével és élvezetével, amiket most sokkal inkább
átérzek, mint azelőtt. És maga tudja, hogy valamit kaptam, és
valamit elvettek tőlem.

„Valamit kaptam, és valamit elvettek tőlem.” Tudtam jól, Ellie mit ért ezen.
Egyszerű, mégis összetett gondolat, amelyet komótosan kell kibontani.
Amit kapott, az élet megélésének új perspektívája volt, és azt az illúziót
vették el tőle, hogy az élet végtelen, meg azt a hitet, hogy a kivételes
egyéniségre nem érvényes a természet törvénye.
Ellie tagadásmentes gondolatok egész arzenálját sorakoztatta fel a
halállal vívott párbajában, és ezeket a gondolatokat hatékonyságukat
tekintve a rákgyógyszerekhez hasonlította:

Most élek, és csakis ez számít.

Az élet mulandó – mindig és mindenki számára.
Az a dolgom, hogy addig éljek, amíg meg nem halok.
Az a dolgom, hogy megbékéljek a testemmel, szeressem
teljes egészében, hogy erre a stabil magra hagyatkozva erővel és
nagyvonalúsággal tudjak kifelé fordulni.

Ezeknek a gondolatoknak külön-külön megvan a maguk életciklusa. Ahogy

Ellie írta:

Egy idő után mindegyik működésképtelenné válik. Elveszti az

erejét. A gondolatok is csak olyanok, mint a rákgyógyszerek. Épp
 csak ellenállóbbak – kimerülnek, egy ideig szunnyadnak, mintha
pihennének, aztán újult erővel visszatérnek, miközben jobb és
erősebb új gondolatok is megfogannak.

Különösen a betegsége kezdetén Ellie gyakran sóváran, irigykedve tekintett

az életerős, egészséges emberekre. Tudta, hogy ezek a rosszindulatú érzések
nem tesznek jót neki sem testiekben, sem szellemiekben, ezért igyekezett
fölébük kerekedni. Amikor utoljára találkoztunk, valami egészen
emlékezeteset mondott: „Nincs már bennem irigység. Elmúlt. Képes
vagyok nagylelkű lenni. Talán még kalauzuk is lehetek a halálhoz a
barátaimnak és a testvéreimnek. Meglehet, furcsán hangzik, akár még
naivan lelkesnek is, de ez a gondolat megmarad, nem halványul el, mint a
többi.” Kalauz a halálhoz – micsoda kifejezés! Egy negyven évvel korábbi
esetet juttat eszembe, amikor terápiás munkám során első ízben találkoztam
ezzel a gondolattal. Az első olyan csoportomat vezettem, amelynek a tagjai
rákbetegek voltak. Hétről hétre szívósan dolgoztam azon, hogy
megvigasztaljak egy súlyosan beteg nőt. A nevére már nem emlékszem, de
a személyisége lényegére igen, és ma is világosan látom magam előtt
reményvesztett, barázdált arcát, szomorú, mindig lesütött, szürke szemét.
Egy nap, az egész csoport legnagyobb meghökkenésére, csupa élet volt,
amikor megérkezett, csak úgy ragyogott. Ezt a bejelentést tette:
– Súlyos döntést hoztam a héten. Elhatároztam, hogy példát mutatok a
gyerekeimnek abban, hogy hogyan kell meghalni.
És valóban így is tett: egészen a haláláig maga volt a megtestesült
elegancia és méltóság, és nemcsak a gyermekei, hanem a csoporttagok és
mindenki más számára is, aki csak kapcsolatba került vele. Az a gondolat,
hogy példát lehet mutatni abban, hogyan kell meghalni, egészen az utolsó
pillanatig értelemmel telíti az életet. Az évek során sok páciensnek adtam
tovább ezt a belátást, de Ellie erőteljes megfogalmazása („kalauz a
halálhoz”) még több erővel ruházta fel a gondolatot. Ahogy Nietzsche írta:
„Ha az életünknek megvan a miértje, akkor majdnem minden hogyannal
összeférünk.”6 Nem lepődtem meg, amikor Ellie a betegsége pozitív
hatásait részletezte, ugyanis sok hasonló megjegyzést hallottam már
végstádiumú páciensektől. Ellie szavai azonban rendkívüli erővel
rendelkeztek:
 A családom és a barátaim leginkább ritka kincsnek tekintenek. És
én is különlegesnek tartom magam. Az időmet egyre
értékesebbnek érzem. Valahogy fontosnak, súlyosnak és
magabiztosnak érzem magam. Azt hiszem, kevésbé félek attól,
hogy meghalok, mint az előtt, hogy a rák megtámadott, viszont
többet foglalkozom a kérdéssel. Nem aggaszt az öregedés, nem
rágódom azon, hogy mit csinálok és mit nem csinálok. Úgy
vélem, nem csupán megengedhetem magamnak, hanem kötelező
is jól éreznem magam. Van egy tanács, amelyet egy rákos betegek
honlapján olvastam, és amely nagyon tetszik nekem: „Élvezd a
szendvics minden egyes falatját!”

És mindeközben Ellie egy pillanatra se vesztette el fanyar humorát:

Emeljük a tétet…
Soha életemben nem hallottam annyiszor, mint most, hogy milyen
jól nézek ki.
Persze, ha kimondatlanul is, de emögött mindig ott van,
hogy „ahhoz képest, hogy rákos vagy”. No de sebaj, azért csak
bezsebelem a bókot. Sőt még én is megadom magamnak
ugyanezt, amikor megveregetem a saját vállamat: „Ugye milyen
cuki voltam ezzel az undok eladóval, ahhoz képest, hogy rákos
vagyok? Ugye milyen pompás kedvem van, főleg ha azt vesszük,
hogy rákos vagyok?”
Ma nem sok mindent csináltam (sőt igazából egész héten se)
– de hát rákos vagyok.
Ez persze rendben van így, csak kezdek elkényelmesedni.
Ideje emelni a tétet.

Amit Ellie a halállal kapcsolatban ír, szinte kivétel nélkül igen

figyelemreméltó. Többször is végigvettem az összes ilyen feljegyzését.
Egyszerűen nem értettem, hogyan lehetséges, hogy korábban olvastam már
őket, és ennyire nem emlékszem rájuk.

Gyermekkori gondolatok a halálról

Én az a fajta fárasztó gyerek voltam, akit ha megfogott egy téma,
nem hagyta lerázni magát, és talán négy-öt éves lehettem, amikor
anyámat a halál kérdésével nyaggattam. Ő a mennyországról
 beszélt, de ez nem sokat segített. Az égre pillantva ugyanis csak
az eget láttam. Sietősen apám sarokban álló, nagy bőrfotelja mögé
rejtőztem hát. Azt gondoltam, mindörökre ott maradok, és így
nem talál rám a halál.
A buddhisták azt mondják, éljünk úgy, hogy a halált a bal
vállunkon viseljük. Olykor úgy érzem, nekem mindkét vállamon
ott ül, sőt már a testembe is beköltözött. Persze valójában mindig
is ott volt.

Túl erős sorok ezek ahhoz, hogy elfelejtsem őket. Az igazság az, hogy
amikor először olvastam őket, nem hagytam, hogy igazán megérintsenek.
Micsoda ereje van a tagadásnak! Az én tagadásomnak. Most azonban, újra
elolvasva Ellie szavait, a szemem és a szívem is nyitva volt. És ezúttal a
lélegzetem is elállt a szavai erejétől:

Az a dolgom, hogy szeressem a testem, mindenestül. Teljes

egészében. Az atomok miriádjának ezt a korosodó halandó
problémás hibázó fantasztikus összetett lélegző átkozott rákos
forró zavarba ejtő megbízhatatlan dolgos tökéletlen gyönyörű
taszító élő küzdő gyengéd riadt riasztó még élő haldokló még élő
lélegző mulandó csodálatos rejtélyes elkínzott halálosan beteg
együttesét, aki én vagyok, én magam ebben az időtérben. Ezt a
testet, amely lassan tönkremegy. Amely rettenetes és veszedelmes
daganatokat növeszt. És amely képtelen ezeket a daganatokat
visszaverni, elpusztítani, feloszlatni, megsemmisíteni. Ezt a testet,
amely az élet legfontosabb feladatát nem tudja teljesíteni: nem tud
életben maradni. Nem tud életben maradni.

Ezt írta arról, amikor megtudta, hogy rákos:

A tükörbe néztem, és egy sebezhető, élő, szeretett és mulandó

emberi arcot láttam. Nem pásztáztam a bőrömet a mitesszerek
miatt, nem igazgattam a homlokomba lógó hajtincseket, és nem
ítélkeztem arról, hogyan is nézek ki. Egyenesen a szemembe
néztem, a tükörből pedig visszanéztem magamra, és azt
gondoltam, hogy jaj, szegény drágám, szegény kicsi gyermek.
Azt hiszem, életemben először olyannak láttam az arcomat,
amilyen – egésznek.
Ezek a sorok könnyet csaltak a szemembe. Ahogy elképzeltem Ellie-t a
tükör előtt állva, amint azt mondja magának, hogy „jaj, szegény drágám,
szegény kicsi gyermek” – ez a szívembe markolt, és fellobbantotta a saját
félelmeimet önmagammal kapcsolatban. A halálfélelem sosem múlik el
igazán, különösen olyanok esetében, akik folyton a tudattalanjukban
vájkálnak, mint én is. Habár én nagyon sokat dolgoztam magamon, mégis,
hajnali háromkor olykor ma is arra riadok, hogy álmomban értesülök a saját
gyógyíthatatlan betegségemről, vagy a halálos ágyamon fekszem, vagy épp
a feleségem gyászát képzelem el.
Ellie mégis azt mondta, tökéletesen jelen voltam, és hajlandó voltam
vele tartani a legsötétebb helyekre is. Tudtam, hogy ebben van igazság, de
nem tudtam, hogyan sikerült. A válasz részben kiderült, amikor az
összefoglalók újbóli olvasása közben a saját reakcióimat figyeltem.

Az élet mulandó – mindig és mindenki számára. A halált végig

ott hordozzuk a testünkben. De érezni egy bizonyos névvel
ellátott, egy bizonyosfajta halált – na, az egészen más.

E szavakat olvasva azt vettem észre, hogy megértően bólogatok, egyetértek

Ellie-vel, de amint feljebb vettem a hangerőt, és jobban odafigyeltem
magamra, egészen mélyről egy elfojtott hang azt mondta, hogy: Persze,
persze, így van, Ellie, de legyünk őszinték, maga meg én… az nem ugyanaz.
Magát, szegényt, magát elkapta ez a kórság, magának rákja van, és én
sajnálom magát, segítek, ahogy tudok. De én magam, hát én egészséges
vagyok, nekem nincs rákom. Élek. Nem vagyok veszélyben.
Márpedig Ellie nagyon érzékeny volt. Hogy állíthatta többször is, hogy
én vagyok, akihez igazán kapcsolódni tud. Azt mondta, én a szemébe
nézek, nem nézek félre, és fogadtam őt, és képes voltam meghallgatni
mindent, amit mondott.
Micsoda talány! Az üzeneteit olvasgatva végül kezdtem megérteni.
Valójában közel kerültem Ellie-hez. De nem túl közel. Nem veszélyesen
közel. Tévesen őt hibáztattam a bensőséges viszony elmaradása miatt.
Pedig a problémát nem ő jelentette. Ő nagyon is képes volt a
bensőségességre. Én voltam a probléma. Ugyanis védtem magamat.
Hogy elégedett vagyok-e magammal? Nem, természetesen nem. De
talán a tagadásom tette lehetővé, hogy végezzem a munkám. Most már úgy
gondolom, hogy aki gyógyíthatatlan betegekkel foglalkozik, kénytelen
együtt élni ezekkel az ellentmondásokkal. Rá kell vennünk magunkat, hogy
kötődjünk, ugyanakkor ne legyünk túl szigorúak magunkkal, amiért
emberiek, túlságosan emberiek vagyunk.
Az Ellie-vel töltött idő, visszatekintve, sok sajnálattal terhes. Sajnálom
Ellie-t, sajnálom, hogy nem élt elég bátran, hogy fiatalon meghalt, és hogy
nem tudott elmenni a nagy útra. De most, ahogy a saját, Ellie-hez
kapcsolódó élményeimre nézek vissza, magamat sajnálom. Az üléseinken
nem Ellie, hanem valójában én voltam az, aki nem adta meg a terápia árát.
És ezzel elmulasztottam egy kivételes lehetőséget, hogy egy rendkívüli
lélekkel mélyebb kapcsolatba kerüljek.
 9
Sírás három stációban

A pácienssel, akiről szó lesz, ugyan csak egyszer találkoztam, és annak sem
mostanában volt az ideje, de az az egy óra mégis szilárdan bevésődött az
emlékezetembe. Egy bájos, bánatos és beszédes nő, Helena jelent meg
nálam, hogy a barátjáról, Billyről beszéljen, és az alatt az egy óra alatt
háromszor is elsírta magát. Billy, aki egy hónappal korábban halt meg,
Helena életét nagyban meghatározta. Kettejük világa ég és föld. Billy a
SoHo melegvilágában volt otthon, míg Helena tizenöt éve élte
középosztálybeli házas életét, mégis életre szóló barátság alakult ki
közöttük. Második osztályos koruktól ismerték egymást, a húszas éveikben
pedig egy brooklyni kommunában együtt éltek. Helena szegény volt, Billy
gazdag, Helena óvatos, Billy vakmerő; Helena sokszor esetlenkedett, Billy
minden helyzetben kifogástalanul tudott viselkedni. Billy szép, szőke
herceg volt, aki motorozni is megtanította Helenát.
– Egyszer hat hónap alatt végigmotoroztuk Dél-Amerikát – mesélte
Helena csillogó szemmel –, nem volt nálunk semmi más, csak egy-egy kis
hátizsák. Életem legszebb időszaka volt az az utazás. Billy mindig azt
mondta, hogy: „Próbáljunk ki mindent; ne legyen semmi megbánnivalónk;
használjunk ki minden lehetőséget, hogy majd a halál ne kérhessen számon
rajtunk semmit.” Aztán négy hónappal ezelőtt hirtelen meghalt.
Agydaganat; szegény Billymet pár hét alatt elvitte.
De Helena nem itt fakadt sírva, hanem pár perccel később.
– A múlt héten fontos mérföldkőhöz értem. Letettem az államvizsgát,
és immár klinikai szakpszichológus vagyok.
– Gratulálok, ez valóban mérföldkő.
– De a mérföldkő nem feltétlenül áldás.
– Hogy érti?
 – Az elmúlt hétvégén a férjem elvitte a két fiunkat és a barátaikat
kempingezni, így a hétvége nagy részében magam voltam, emésztgettem
ezt a mérföldkövet, végiggondoltam az eddigi életemet. Kitakarítottam a
házat, sorra rendet raktam a szekrényekben. Tömegével álltak bennük a
felesleges holmik, és a kezembe került egy rég elfeledett, Billyt ábrázoló
fotóalbum. Évek óta nem is láttam. Nagy levegőt vettem, töltöttem
magamnak egy italt, leültem egy sarokban a földre, és lassan átlapoztam az
albumot. Ezúttal azonban egészen más szemmel néztem a képeket, mint
korábban: a terapeuta szemével. Meredten bámultam az egyik kedvenc
fotómat, amely Billyről készült. A motorján ült, bőrdzsekije kicipzárazva,
arcán a bűvös nyárközepi mosolya, egy üveg sört emel felém, és int, hogy
csatlakozzam hozzá. Mindig imádtam ezt a képet, de most, életemben
először, hirtelen derengeni kezdett a felismerés, hogy Billy mániás volt,
bipoláris. Letaglózott a gondolat. A kalandok, amelyeket oly nagy becsben
őriz az emlékezetem, az őrült dolgok, amelyeket együtt csináltunk, talán
mind-mind semmi más nem volt, csak…
És Helena itt sírta el magát először. Percekig zokogott. Kicsit
noszogattam.
– Be tudná fejezni ezt a mondatot, Helena? Semmi más nem volt,
csak…?
Helena sírt tovább, a fejét rázta, és elnézést kért, amiért elhasználja az
összes papír zsebkendőmet. Aztán összeszedte magát, és a kérdésemről
tudomást sem véve folytatta:
– Ekkor hívtam fel magát, hogy időpontot kérjek. És mintha nem lett
volna épp elég rossz a felismerés, hogy Billy bipoláris volt, kicsit később
újraolvastam az utolsó e-mail-váltásainkat, és az még jobban betett. A vége
felé írt nekem egy üzenetet, áradt belőle a szeretet, arról írt, milyen sokat
jelentettem neki, milyen sokra tartotta a barátságunkat, és hogy még mindig
őrzi a képemet a fejében, pedig az agyának egy jókora darabját már felfalta
a rák. Aztán…
Helena ezen a ponton fakadt sírva másodszor. Ismét zsebkendőért
nyúlt, és hevesen zokogott.
– Próbálja folytatni, Helena.
– Aztán amikor alaposabban megnéztem azt az e-mailt – mondta két
zokogás között –, kiderült, hogy azt a levelet több mint száz embernek
elküldte. Hogy én csak egy voltam a százból, egészen pontosan a
száztizenháromból.
 Helena újabb néhány percen át sírt megállíthatatlanul. Amikor kicsit
csendesedett a zokogás, így szóltam:
– Mi történt azután, Helena?
– Aztán egy olyan részhez értem az albumban, amiről már teljesen
megfeledkeztem. Az oldal közepére egy meghívó volt beragasztva, és a
szokásos őrült szülinapi bulinkra szólt, amelyet Brooklynban közösen
szoktunk tartani. Én június 11-én születtem, Billy június 12-én. Pár óra
különbséggel jöttünk világra, és annak idején mindig együtt ünnepeltük a
születésnapunkat, és…
Helena itt harmadjára is könnyekben tört ki. Vártam pár percet, majd
befejeztem helyette a mondatot.
– Pár óra különbséggel születtünk, és ő halott. Rémisztő gondolat
lehet.
– Igen, igen – bólogatott élénken Helena.
Az órámra néztem. Mindössze egy alkalmat kért, és abból húsz
percünk maradt.
– Helena, koncentráljunk a legutóbbi sírására és arra, hogy maga
Billyvel egyidős, pár óra különbséggel születtek. És ő most halott. Mi jut
még erről eszébe?
– Csak a véletlen műve, hogy én még élek, ő pedig meghalt. Fordítva
is történhetett volna. Emlékszem, egyszer elmentünk lóversenyre. Én
életemben akkor először. Meglepett, hogy Billy nem volt hajlandó fogadni.
Megkérdeztem, miért, mire ő meglehetősen bizarr választ adott. Azt
mondta, ő már elhasználta az összes szerencséjét azzal, hogy megnyerte az
élet lottóját: a sok millió másik petesejt és spermium közül ő volt az a
szerencsés, aki megütötte a főnyereményt. Körbemutatott a földön, ahol
szanaszét hevertek az összetépett vesztes szelvények, és azt mondta,
tartozik annyival „az élet lottójának”, hogy ne szórja el a pénzét, és ne
szedjen el még többet másoktól, hanem azt, ami van, arra használja, hogy a
legteljesebb életet élje.
– És tényleg e szerint élt?
– Ó, igen. Igen. Soha senki mást nem ismertem, akinek a puszta
létezése olyan életerőtől duzzadó, olyan bátor és olyan túláradóan teljes lett
volna, mint az övé.
– És ha egy ilyen ragyogó életet ki lehet oltani, akkor a maga élete is
veszélyben van – mondtam.
 Helena rám nézett, látszott a szeméből, hogy meglepte a
szókimondásom.
– Igen, pontosan – mondta, és pár további papír zsebkendőt vett
magához.
– Vagyis tulajdonképpen saját magát siratta. Az ő halála a maga halálát
is kézzelfoghatóbbá, valóságosabbá tette. Ez az első találkozása a halállal?
– Nem, nem. Gyermekkoromban, azt hiszem, nagyon sokszor lecsapott
rám a halál gondolata. Valahányszor temetésen jártunk, utána éjjel
álmatlanul hánykolódtam, azon tűnődve, hogy milyen lehet halottnak lenni.
Akkor is, amikor a nagyobbik fiam megszületett. Nagyon megrázott,
amikor először felsírt.
– Akkor miért?
– Mert elém tárta a nyilvánvalót. Azt, hogy az életnek van kezdete, és
utána egy lineáris folyamata. Én csak közvetítő vagyok, továbbadom az
életet a fiamnak, aki majd szintén továbbadja, és neki is szembe kell majd
néznie a halállal. Azt hiszem, azzal szembesültem drasztikusan, hogy
mindannyian egyazon menetrend szerint létezünk, és garantáltan nincs
kivétel.
– Megmondom, mi jutott eszembe – mondtam. – Billy kijelentése: „Ne
legyen semmi megbánnivalónk.” Abból, amit elmondott, úgy tűnik nekem,
hogy a Billyvel közös élete nagyon is teljes élet volt. Így van?
– Így van.
– Ezt abból látom, hogy amikor erről beszélt, hihetetlenül izgatott lett a
tekintete. Abból az időből nincs mit megbánnia, ugye?
– Egyáltalán semmit.
– És mi helyzet a mostani életével, a férjével és a fiaikkal?
– Hát igen. Maga nem vesztegeti az időt. Az egy másik történet. Most
nem vagyok benne az életben. Mintha halogatnám. Nem élem meg és
élvezem az életet, ahogy az adott pillanatban történik. És annyira lehúznak
a dolgok: a ruhák, az ágynemű, az ágytakaró, a túl sok lámpa, a
baseballkesztyűk, a golfklubok, a sátrak és a hálózsákok.
– Nem úgy a motoros túra Billyvel; az a hat hónap Dél-Amerikában
egy kis hátizsákkal a hátán.
– Ó, az maga volt a mennyország. Most házasságban élek egy jó
emberrel. Szeretem őt, de annyira vágyom rá, hogy ne húzzanak le úgy a
dolgok. Úgy szeretném, ha egy kis zsákkal járhatnék a világban. Túl sok
körülöttünk a tárgy. Néha elképzelem, hogy a házunk tetejét áttöri egy
óriási markoló, és betömi a lapátjai közé a dolgainkat: az óriási képernyős
tévénket, a DVD-lejátszót, a kanapékat és a mosogatógépet. És amikor
felemelkedik, hogy mindent magával vigyen, azt látom, hogy megtépázott
vászon kempingszékek lógnak ki himbálózva a fogai közül.
– És? Mesélne még arról, mi megbánnivalója van az élete utóbbi pár
évében?
– Nem értékeltem, és nem úgy éltem, ahogy élhettem volna. Talán
túlságosan is kapaszkodtam abba a gondolatba, hogy a valódi élet az ott van
a múltban, Billyvel.
– Amitől még nehezebb megbékélnie a saját halálával. Sokkal
fájdalmasabb a halál gondolata, ha úgy érezzük, nem éltünk teljes életet.
Helena bólintott. Most láthatóan minden idegszálával rám figyelt.
– Menjünk vissza a másik két ponthoz, ahol sírva fakadt. Először oda,
amikor arról beszélt, hogy megtudta, Billy több mint száz embernek
elküldte a búcsú-e-mailt. Beszéljünk erről.
– Onnantól nem éreztem, hogy különleges lennék az életében. Valaha
olyan, de olyan közel álltunk egymáshoz.
– Sok mindent tudott róla?
– Valaha igen, de az utóbbi pár évben már nem. Azóta, hogy úgy tíz
éve Oregonba költöztem. Ő az egyik óceán partján lakott, én a másikén, és
évente ha egyszer-kétszer találkoztunk.
– Hát – gondolkodtam el hangosan –, magam elé képzelem Billyt, akit
legyűrt az agydaganat, és aki talán – annyi más haldokló emberhez
hasonlóan – elszigetelődöttnek érzi magát, és elkeseredésében a teljes
szociális hálójához szólni akar, mindenkivel kapcsolatba kerülni, akit csak
ismer. Ez érthető és teljesen emberi. Ez a gesztus azonban egyáltalán nem a
magához fűződő kapcsolatát minősíti, Helena.
– Persze, tudom. Hogy is ne tudnám?! Elég sok pár jár hozzám, és
szinte naponta elmondom egyik vagy másik kliensemnek, hogy nem
feltétlenül a kapcsolatról szól minden egyes gesztus.
– Úgy van. Az pedig még kevésbé valószínű, hogy Billy gesztusa a
maguk sok évvel ezelőtti kapcsolatának valódiságáról mondana bármit is. A
kapcsolatok véget érnek, de attól még azok a kapcsolatok valamikor tényleg
léteztek. És ezzel elérkezünk oda, amikor először fakadt sírva, amikor arról
beszélt, hogy hirtelen rádöbbent, Billy mániás volt. Próbálja meg
elképzelni, mit üzentek azok a könnyek.
 – Innen nézve olyan nyilvánvaló a mániája. Soha nem állt le. Mindig
teljes sebességgel pörgött. Soha le nem lassított. Hogy is nem vettem észre?
Hihetetlen.
– De nézzük meg, miért volt ez olyan megrázó a maga számára!
– Azt hiszem, azért, mert megkérdőjeleződött az egész
realitásérzékem. Amit egykor életem legszebb időszakának gondoltam, az a
ragyogó és izgalmas középpont, az az időszak, amikor én és ő is a
leginkább éltünk, hát az egyáltalán nem volt valódi. Most már tudom, hogy
mindvégig csak a mánia diktált.
– Megértem, hogy most úgy érzi, kicsúszott a lába alól a talaj, Helena.
Életének ezeket az éveit mindeddig valamilyennek látta, és most egyszerre
egy egészen másfajta valósággal szembesült. Sokkoló lehet végignézni,
hogy a szeme előtt megváltozik a múltja!
– Pontosan. Beleszédültem.
– Van valami nagyon szomorú a megjegyzésében. Mégpedig az, hogy
Billy, ez a csupa élet, kiváló ember, aki egész életében a barátja volt, egy
csapásra egy diagnózissá redukálódott. És ezzel együtt a maga vele töltött,
fiatal életéből – azokból a fantasztikus és izgalmas élményekből –
úgyszintén „semmi más, csak” lett; semmi más, csak a mánia
megnyilvánulása. Lehet, hogy ő valamilyen mértékben mániás volt, de
abból, amit elmondott nekem, úgy tűnik, hogy Billy sokkal, de sokkal több
volt ennél a címkénél.
– Tudom, tudom, de most képtelen vagyok ezen túltenni magam.
– Hadd mondjam el, mi jár most a fejemben. Amikor azt mondta, hogy
a Billyvel töltött fiatal élete semmi más nem volt, csak mánia, kicsit
megborzongtam. Elképzeltem, hogy ezt a „semmi más, csak” szemléletet
arra alkalmazzuk, ami itt és most kettőnk között végbemegy. Végül is lehet
azt mondani, hogy semmi más, csak közönséges adásvétel, maga megfizet
engem azért, hogy odafigyelek magára, és reagálok. Vagy azt, hogy én attól
érzem magam erősebbnek és hatékonyabbnak, hogy segítek magának, hogy
jobban érezze magát. Vagy hogy abban lelem életem értelmét, hogy segítek
magának értelmet találni. És persze mindezek a kijelentések akár igazak is
lehetnek. De azt mondani, hogy a terápia „semmi más, csak” egyik vagy
másik az előbbiek közül – hát, az bizony elég távol áll az igazságtól. Érzem,
hogy maga meg én itt találkoztunk, és valami valódi történik kettőnk között,
hogy maga olyan sok mindent megoszt velem az életéből, engem pedig
megindítanak és magukkal ragadnak a szavai. Nem szeretném, ha mi ketten
redukálódnánk, és nem szeretném, ha Billy redukálódna. Nekem tetszik az a
kép Billy csodás nyárközepi mosolyával. Irigykedve hallgattam, hogy
végigmotoroztak Dél-Amerikán, és elszomorít a gondolat, hogy most
mindettől megfosztja magát.
Az ülés végére mindketten elfáradtunk, és mindkettőnknek
megvilágosodott valami. Helena visszaszerezte a múltját, ismét becsesnek
látta a Billyvel töltött életét. Ami engem illet, új szemponttal gazdagodott
régi keletű ellenérzésem a diagnózisokkal szemben. Már pszichiátriai
képzésem idején is erősen kétségesnek találtam a hivatalos diagnosztikai
kategóriákat. Esetbemutatások alkalmával sok szakorvos nem értett egyet a
bemutatott páciens diagnózisában, és én végül arra a következtetésre
jutottam, hogy az egyet nem értés miatt nem annyira a szakemberek, sokkal
inkább a diagnosztikai módszer belső problémái hibáztathatóak.
Amikor a Stanford Klinikán osztályvezető főorvos voltam, a
diagnózisokat a hatékony gyógyszeres kezelés meghatározása miatt vettem
alapul. Az utóbbi negyven évben azonban, a pszichoterápiai
gyakorlatomban a diagnózis felállításának folyamatát többnyire
irrelevánsnak találtam, és arra a meggyőződésre jutottam, hogy ezek az
akrobatamutatványok, amelyeket nekünk, pszichoterapeutáknak kell
végrehajtanunk, hogy megfeleljünk a biztosítótársaságok pontos diagnózis
iránti elvárásainak, a terapeutára és a páciensre nézve egyaránt károsak. A
diagnózis felállításának folyamata során holmi rossz szakács módjára nem a
természetes ízületek mentén tagolunk. A diagnosztikus kategóriák
mesterségesek és kimódoltak: egy pszichiáterekből álló bizottság tagjai
szavazzák meg őket, és minden évtizeddel újabb, jelentős változtatásokra
szorulnak.
A Helenával való találkozásom azonban azzal szembesített, hogy a
formális diagnózis felállítása nem pusztán kellemetlenség. Valójában még a
munkákat is akadályozhatja azáltal, hogy elhomályosítja vagy akár
semmibe is veszi a hús-vér, sokdimenziós egyént, aki velünk szemben ül a
rendelőben. Billy ennek a folyamatnak esett áldozatul, és én őszintén
örülök, ha szerepet játszhattam abban, hogy visszanyerje korábbi összetett
és sokrétű személyiségét.
 10
Minden csak egy napig tart

Jarod megérkezett a rendelőmbe, nem is üdvözölt, csak ment a széke felé,

de úgy, mint akinek a járás is nehezére esik. Felkészültem a legrosszabbra.
Az ablakon bámult kifelé egy teljes virágjában pompázó lilaakácra, és
ezt mondta:
– Irv, be kell vallanom valamit. – Kicsit hezitált, aztán egyenesen a
szemembe nézve folytatta. – Ez a nő, Alicia… emlékszik rá? Beszéltem
róla.
– Alicia? Marie-ről igen, sokat beszéltünk, de Aliciára nem
emlékszem. Felfrissítené az emlékezetemet?
– Hát van egy másik nő, Alicia, és hogy… hát… Alicia is azt hiszi,
hogy össze fogok vele házasodni.
– Ó, ezt nem értem. Jarod, mondana erről kicsit többet, hogy képben
legyek?
– Tegnap délután Marie-vel párterápián voltunk a maga Kathrynjánál,
és hát borult a bili. Marie azzal indított, hogy kinyitotta a táskáját, és elővett
egy hosszú e-mail-váltást, meglehetősen árulkodó e-mailekkel, ugyanis
Aliciával a házasságról leveleztünk. Szóval úgy döntöttem, hogy akkor ezt
elmondom ma. Inkább tőlem tudja meg, mint Kathryntól. Na persze ha még
nem beszélt vele.
Elképedtem. Jarod, a harminckét éves bőrgyógyász egy éve járt
hozzám, és ez idő alatt egyik legfontosabb témánk a párkapcsolata volt
Marie-vel, akivel kilenc hónapja együtt élt. Noha azt állította, szereti Marie-
t, mégsem tudott elköteleződni mellette. Ahogy többször is elmondta:
– Már miért is ajánlanám fel az egyetlen életemet?
Egészen eddig az volt a benyomásom, hogy a terápia lassan ugyan, de
mégiscsak halad előre. Jarod fő szakja az alapképzésben a filozófia volt, és
eredetileg azért engem keresett meg, mert olvasta pár filozófiai ihletésű
regényemet, és meggyőződése lett, hogy én vagyok a neki megfelelő
terapeuta. Az első hónapokban gyakran ellenállt a terápiának, igyekezett
engem elvont filozófiai vitákba bevonni. Az utóbbi hetekben azonban úgy
láttam, ez egyre ritkábban fordult elő, és mintha kezdte volna komolyabban
venni a terápiát, és mind több dolgot osztott meg velem a belső világáról.
Jarod legnagyobb problémája azonban, a Marie-hez fűződő viszonya, így is
változatlan maradt. Tudván, hogy egy pár problémáit egyéni terápiában
kezelni hiábavaló törekvés, néhány hete azt javasoltam, hogy Jarod Marie-
vel együtt keressen fel egy kitűnő párterapeutát, dr. Kathryn Fostert, akit
Jarod ma teljesen váratlanul az „én Kathrynomként” említett.
Hogy reagáljak Jarod vallomására? Több téma is kínálkozott: a válsága
Marie-vel; az, hogy két nőt is abban a hitben ringatott, hogy összeházasodik
velük; a reakciója arra, hogy Marie betört az e-mail-fiókjába; vagy az a
megjegyzése, hogy az „én Kathrynom”, valamint a mögötte húzódó
fantáziák. Mindezek azonban várhattak kicsit. Úgy véltem, most az
elsődleges feladat a terápiás kapcsolat vizsgálata. Az mindig mindennel
szemben előnyt élvez.
– Jarod, nézzük meg közelebbről a legelső kijelentését, hogy ugyanis
vallomással tartozik. A munkánk során nyilvánvalóan visszatartott valami
fontos információt, amiről ma is csak azért beszélt, mert úgy véli,
értesülnék róla Kathryntól. Az „én Kathrynomtól”.
A csudába, ezt nem kellett volna hozzátennem. Tudtam, hogy ez
félrevisz, de egyszerűen kicsúszott a számon.
– Jó, elnézést ezért a Kathryn-dologért. Nem is értem, hogy jött a
számra.
– Semmi ötlete sincs?
– Nem tudom. Azt hiszem, talán az, hogy olyan odaadónak tűnt vele
kapcsolatban, és olyan lelkesen méltatta a képességeit. És hát ragyogó nő.
– Ezért azt gondolta, hogy van valami Kathryn és közöttem?
– Hát, nem igazán. Mármint, egyrészt nagy a korkülönbség. Azt
mondta, Kathryn a tanítványa volt harminc évvel ezelőtt. Kicsit
utánanéztem a neten, és megtudtam, hogy a férje is pszichiáter, és ő is a
maga tanítványa volt… szóval… izé… Megmondom őszintén, Irv,
fogalmam sincs, miért mondtam, amit mondtam.
– Talán reménykedett benne, remélte, hogy cinkosok lehetünk, hogy
magához hasonlóan nekem is volt ilyen problémás viszonyom?
– Nonszensz.
 – Nonszensz?
– Nonszensz, de… – Jarod bólogatott kicsit. – Nonszensz, de talán
igaz. Amikor ma beléptem ide, bevallom, védtelennek éreztem magam,
magányosnak, mint akit ide-oda himbál a szellő.
– Úgyhogy társat akart magának? Be akart vonni egy összeesküvésbe?
– Talán igen. Ennek van értelme. Mármint van értelme, ha az ember
paranoid. Jó ég, ez elég kínos. Mintha tízéves lennék.
– Tudom, hogy ez kényelmetlen helyzet, Jarod, de próbáljon benne
maradni. Meghökkentett, hogy a „vallomás” szót használta. Mit mond ez
magáról és rólam?
– Hát ez a bűntudatról szól. Arról, hogy olyasmit tettem, amit utálok
bevallani. Lehetőleg semmi olyat nem mondok magának, ami ront azon,
hogy milyennek lát. Nagyon tisztelem magát… de ezt tudja… és nagyon
szeretném, ha továbbra is egy bizonyos… huh… egy bizonyos
kép élne
magában rólam.
– Miféle kép? Mit szeretne? Mit gondoljon Irv Yalom Jarod Halsey-
ról? Képzeljen el egy helyzetet, amelyben erre a képzeletemben élő Jarodra
figyelek.
– Micsoda? Nem megy. – Jarod grimaszolt egyet, és megrázta a fejét,
mintha valami rossz íztől akarna mielőbb szabadulni. – Különben is, mit
csinálunk most? Ennek az egésznek semmi köze a terápiához. Miért nem
arról beszélünk, ami igazán fontos? A kínos helyzetemről Aliciával és
Marie-vel.
– Arról is fogunk. Hamarosan. De egy kicsit hallgasson rám, és
folytassuk a magáról alkotott képemmel.
– Jaj, ehhez tényleg semmi humorom. Ezt nevezi „ellenállásnak”?
– Nagyrészt. Tudom, hogy ezt kockázatosnak érzi, de emlékezzen rá,
hogy az első találkozásunk alkalmával mondtam, milyen fontos, hogy
minden ülésen vállaljon valamilyen kockázatot. Itt az idő. Kockáztasson!
Jarod lehunyta a szemét, a plafon felé fordította az arcát.
– Jó, hát valami ilyesmi… Itt ül a rendelőjében – visszafordította az
arcát, a szeme továbbra is zárva volt, és a rendelő másik végében álló
íróasztalomra mutatott. – Éppen belemerül az írásba, és valamilyen okból
egyszer csak maga előtt lát engem. Ilyesmire gondolt?
– Pontosan. Ne torpanjon meg.
– Lehunyja a szemét, látja maga előtt az arcomat, és hosszan
szemügyre veszi.
 – Jó. Folytassa. Képzelje el a gondolataimat, mialatt az arcát nézem.
– Azt gondolja, hogy: Á, látom, itt ez a Jarod… – Ahogy egyre jobban
lekötötte a fantáziagyakorlat, mintha enyhült volna a feszültsége. – Igen, ez
a Jarod milyen kellemes alak. Olyan okos és nagy tudású. Fiatal, és nagyon
ígéretes. Mély gondolkodású, filozófiai hajlammal.
– Folytassa, mi mást gondolok még?
– Azt gondolja, hogy remek jellem, tisztességes… Az egyik
legragyogóbb elme, akit valaha is ismertem… olyan férfi, akire emlékezni
fogok. Ilyesmiket.
– És mondja, mennyire fontos az magának, hogy ez a kép éljen
bennem?
– Rendkívül fontos.
– Mintha fontosabb lenne, hogy ez a képem legyen magáról, mint az,
hogy segítsek változni, amiért tulajdonképpen hozzám jár.
Jarod lemondóan a fejét ingatta.
– Azok után, ami ma történt, kutya nehéz lenne tagadni.
– Igen, ha olyan lényeges információkat hallgat el előlem, mint az
Aliciával való viszonya, bizonyára így van.
– Ott a pont. Higgye el, nagyon is világos előttem a helyzetem
abszurditása.
Jarod lejjebb csúszott a széken, kis ideig némán ültünk.
– Mesélje el, mi jár a fejében.
– Szégyen. Leginkább szégyen. Szégyelltem beismerni magának, hogy
talán mégsem veszem feleségül Marie-t, amikor maga… vagyis mi… olyan
keményen dolgoztunk, tudja, amikor diagnosztizálták Marie rákját, aztán
eltávolították a mellét.
– Folytassa.
– Mert hát mekkora pöcs már, aki elhagy egy rákos nőt? Milyen férfi
az, aki elárul és elhagy egy nőt, mert az a nő elveszti a fél cicijét? Szégyen.
Mekkora szégyen! És hogy még rosszabb legyen az egész, orvos vagyok.
Az a dolgom, hogy gondját viseljem az embereknek.
Kezdtem őszintén megsajnálni Jarodot, észrevettem, hogy hirtelen
késztetést éreztem, hogy megvédjem őt az önvádjából fakadó dühétől.
Emlékeztetni akartam, hogy a kapcsolata Marie-vel már jóval a rák
diagnózisa előtt megromlott, de Jarod most olyan döntésképtelen volt, hogy
úgy éreztem, tanácsként értelmezné. Túl sok, hasonló helyzetben lévő
pácienssel találkoztam már, aki kiprovokálta másoktól – köztük a
terapeutájától is –, hogy döntsön helyette. És elég valószínűnek találtam,
hogy Jarod hátsó szándéka rávenni Marie-t arra, hogy ő szakítson. Végtére
is, hogyan fért hozzá az e-mailekhez? Jarodnak tudattalanul a cinkosának
kellett lennie, vagy miért nem törölte azt a levelezést?
– És Alicia? – kérdeztem. – Mesélne róla?
– Pár hónapja ismertem meg. Az edzőteremben találkoztunk.
– És?
– Napközben szoktunk találkozni, hetente pár alkalommal.
– Lehetne, hogy nem áraszt el az információkkal?
Jarod meghökkenve nézett rám, de látva a vigyorgó arcom, ő is
elmosolyodott.
– Tudom, tudom…
– Bizonyára össze van zavarodva. Kínos és fájdalmas ez a helyzet.
Eljött hozzám a segítségemet kérni, de nem nagyon akaródzik magának
nyíltan beszélni.
– Hogy „nem nagyon akaródzik”, hát az elég enyhe megfogalmazás.
Kifejezetten rühellek erről beszélni.
– Mert befolyásolja a képet, amelyet magáról kialakítok?
– Igen.
Elgondolkodtam Jarod szavain, majd egy merőben szokatlan
stratégiához folyamodtam, olyanhoz, amilyet csak igen ritkán alkalmazok a
terápiás munkámban.
– Jarod, mostanában olvastam Marcus Aureliust, és szeretnék tőle
felolvasni néhány passzust, amelyek szerintem relevánsak a beszélgetésünk
szempontjából. Ismeri az életművét?
Jarod szeme felragyogott, látszott, hogy sikerült felkeltenem az
érdeklődését. Örült a lélegzetvételnyi szünetnek.
– Valaha olvastam az Elmélkedéseket, még az alapképzés egyik
kurzusán. Egy ideig klasszika-filológiát hallgattam. De azóta nem olvastam.
Az íróasztalomhoz léptem, és lapozgatni kezdtem az Elmélkedések-
példányomat. Az elmúlt napokban egy másik páciensem, Andrew miatt
olvastam, és néhány részt ki is emeltem benne. Andrew-val meglehetősen
szokatlan beszélgetést folytattam. A legutóbbi alkalommal elmondta, mint
már korábban annyiszor, mennyire bántja, hogy értelmetlen foglalkozással
tölti az életét. Jól megfizetett hirdetési igazgatói pozíciót töltött be, de
gyűlölte az értelmetlen célt, hogy Rolls-Royce szedánokat adjon el Galliano
estélyit viselő nőknek. Ám úgy érezte, nincs más választása. Előrehaladott
tüdőtágulata miatt a munkával töltött aktív évei várhatóan rövidebb ideig
tartanak, mint azt az életkora egyébként engedné, és szüksége volt pénzre,
hogy fizesse a felsőoktatásban tanuló négy gyermeke tandíját, illetve
gondoskodjon betegeskedő szüleiről. Magam is meglepődtem, amikor
Marcus Aureliust ajánlottam Andrew-nak. Én magam évek óta nem vettem
a kezembe az Elmélkedéseket, de arra emlékeztem, hogy van valami közös
Andrew-ban és Marcus Aureliusban: az utóbbi is úgy érezte ugyanis, hogy
kényszerből, és nem a saját döntése nyomán tölti be a hivatását. Inkább lett
volna filozófus, de történetesen a római császár örökbe fogadott fia volt, és
végül apja utódjának választották. Így aztán gondolkodás és tanulás helyett
felnőtt élete nagy részét császárként töltötte, és háborúkat vívott a Római
Birodalom határainak védelméért. A saját belső békéje érdekében azonban
görög nyelven lediktálta egy görög rabszolgának a filozófiai elmélkedéseit,
a rabszolga pedig naplószerű formába öntötte őket; eredetileg kizárólag
maga a császár láthatta a feljegyzéseket.
Az ülés után ráébredtem, hogy Andrew amilyen szorgalmas, minden
bizonnyal figyelmesen elolvassa Marcus Aureliust. Így nekem is újra a
kezembe kellett vennem az Elmélkedéseket, és az elmúlt héten a
szabadidőm nagy részét azzal töltöttem, hogy a 2. századi római császár
magával ragadó, elkeseredett szavait olvastam, hogy felkészüljek a
következő ülésre Andrew-val, akinek egyébként nem sokkal Jarod után volt
időpontja.
Mindez ott volt valahol a fejem egyik zugában, amikor Jaroddal
beszélgettem, és amikor azt mondta, szeretné, ha a róla alkotott kép örökre
úgy maradna, meggyőződtem róla, hogy számára is jelentőségteljesek
lehetnek Marcus Aurelius egyes gondolatai. Ugyanakkor azonban
kételkedtem kissé a saját késztetésemben: számtalanszor megfigyeltem
ugyanis, hogy valahányszor nagy egzisztencialista filozófusokat olvastam,
kivétel nélkül mindig úgy éreztem, hogy mondanivalójuk erősen
kapcsolódik számos, aktuálisan kezelt páciensem problémáihoz, és nem
tudtam megállni, hogy idézzek nekik néhány gondolatot vagy bekezdést.
Olykor ezek hasznosnak bizonyultak, de többnyire inkább nem.
Míg Jarod némiképp türelmetlenül várakozott, átfutottam néhány
korábban kiemelt passzust.
– Pár perc, Jarod. Biztosra veszem, hogy vannak itt olyan részek,
amelyeket értékelni fog. Igen, itt is van az egyik: „Közel az idő, mikor
mindent elfeledsz; közel az idő, mikor téged minden elfeled.” És itt a
másik, ami eszembe jutott. – Amíg felolvastam, Jarod behunyt szemmel
hallgatott, láthatóan erősen koncentrált. – „Minden rövidéletű: az emlékezet
éppúgy, mint az emlékezet tárgya.”7 „Közel az idő, mikor mindent
elfeledsz; közel az idő, mikor téged minden elfeled.” „Még egy kis idő, s
már nem létezel, nem vagy sehol.” És még ez: „Milyen hamar eltemet az
idő mindent.” – Letettem a könyvet. – Van valami, ami megérintette?
– Mi is volt az, amelyik úgy kezdődik, hogy „Minden rövidéletű…”?
Kinyitottam a könyvet, és újra felolvastam:
– „Minden rövidéletű: az emlékezet éppúgy, mint az emlékezet
tárgya.” „Közel az idő, mikor mindent elfeledsz; közel az idő, mikor téged
minden elfeled.” „Még egy kis idő, s már nem létezel, nem vagy sehol.”
– Nem tudom, miért, de attól a mondattól a hideg futkosott a hátamon
– mondta Jarod.
BINGÓ! Őszintén megörültem. Épp, ahogy reméltem. Talán mégis jó
volt a megérzésem.
– Jarod, minden más gondolatot tegyen most félre, és koncentráljon
arra, hogy a hideg futkos a hátán. Adjon neki hangot!
Jarod lehunyta a szemét, mintha ábrándozni kezdett volna. Pár pillanat
csend következett, így noszogattam egy kicsit.
– Mi jut eszébe arról, hogy: „Minden rövidéletű: az emlékezet éppúgy,
mint az emlékezet tárgya”?
Jarod, továbbra is csukott szemmel, így válaszolt:
– Most egészen élesen előttem van az, amikor Marcus Aurelius először
elém került: másodéves koromban, Dartmouthban, Jonathan Hall professzor
óráján. Megkérdezte, mit gondolok az Elmélkedések első részéről, én pedig
egy kérdést tettem fel, amivel sikerült meglepnem és kiváltanom az
érdeklődését. Azt kérdeztem, hogy „Ki volt Marcus Aurelius
célközönsége?”. Azt tartják, nem arra szánta, hogy valaha is olvassa rajta
kívül bárki is, amiket pedig leírt, csupa olyan dolog volt, amit ő maga már
tudott. Akkor pontosan kinek is írt? Emlékszem, a kérdésem hosszas és
érdekes vitát váltott ki a csoportban.
Jaj, de bosszantó. Igen-igen bosszantó! Jarod rá jellemző módon
érdekes, ám a középpontban álló témától elterelő eszmecserébe akar
bevonni. Még mindig a róla alkotott képemet akarja polírozni. Az elmúlt
egy év közös munkája során azonban megtanultam, hogy ilyenkor nem
érdemes megkérdőjelezni, inkább közvetlenül a kérdésére kell reagálni,
aztán szelíden visszaterelni a témánkhoz.
 – Tudomásom szerint a tudósok úgy értelmezik, hogy Marcus Aurelius
leginkább saját magának ismételgette ezeket a mondatokat napi szinten,
ezzel ösztökélve a saját elszántságát, és biztatva önmagát, hogy jó életet
éljen.
Jarod bólintott. A testbeszéde őszinte elégedettségről árulkodott, én
pedig így folytattam:
– De térjünk vissza arra, amit idéztem. Azt mondta, megindította az a
rész, amelyik úgy kezdődik, hogy: „Minden rövidéletű: az emlékezet
éppúgy, mint az emlékezet tárgya.”
– Azt mondtam volna, hogy ez megindított? Lehet, de valamiért most
meg teljesen hidegen hagy. Megmondom őszintén, fogalmam sincs, hogy
ebben a pillanatban mi köze van ennek hozzám.
– Talán segíthetek azzal, hogy felidézem a szövegkörnyezetet. Hogy is
volt? Úgy negyedórával ezelőtt, amikor arról beszélt, milyen fontos a maga
számára, hogy bizonyos képem legyen magáról, arra gondoltam, hogy
Marcus Aurelius egyes megállapításai esetleg megvilágítanak bizonyos
problémákat.
– Hogyan?
Annyira bosszantó! Ez a máskor olyan éles elméjű Jarod ma különös
módon értetlen. Először az ellenállására akartam megjegyzést tenni, de
aztán elvetettem az ötletet, mert kétségkívül valami okos riposzttal
reagálna, ami csak tovább lassítana minket. Igyekeztem hát óvatosan
haladni az eredeti csapáson.
– Nagy jelentőséget tulajdonít annak, hogy milyen képet alakítok ki
magáról, szóval hadd olvassam fel még egyszer ezt a részt: „Minden
rövidéletű: az emlékezet éppúgy, mint az emlékezet tárgya.”
Jarod csak a fejét rázta.
– Tudom, hogy segíteni akar, de ezek a fennkölt kijelentések nálam
nem találnak be. Ráadásul nihilisták, és árad belőlük a kilátástalanság.
Tényleg minden csak egy napig tart, tényleg minden elmúlik egy
szempillantás alatt, tényleg minden eltűnik nyomtalanul. Mindez teljesen
nyilvánvaló. Ki tagadja? De hol segítség ez?
– Nézzük ezt, Jarod: „közel az idő, mikor téged minden elfeled”, és
tegyük mellé, mekkora jelentőséget tulajdonít annak, hogy az a bizonyos
magáról alkotott kép megmaradjon a fejemben. Az én halandó, tünékeny,
nyolcvanegy éves fejemben.
 – Irv, minden tiszteletem a magáé, de az érvelése egyáltalán nem
koherens…
Jarod szeme csillogásából láttam, hogy intellektuális vitára számít.
Elemében érezve magát, így folytatta:
– Én nem vitatkozom magával: elfogadom, hogy minden átmeneti.
Nem teszek úgy, mintha kivételes vagy halhatatlan lennék. Ahogy Marcus
Aurelius, úgy én is jól tudom, hogy évmilliók teltek el azelőtt is, hogy én
léteztem volna, és telnek majd el azután is, hogy én már nem létezem. De
ugyan mit számít ez abból a szempontból, hogy én azt szeretném, ha valaki,
akit tisztelek, vagyis maga, jókat gondolna rólam az alatt a rövid idő alatt,
amit itt töltök ezen a világon?
Puff neki. Mit is gondoltam, amikor ebbe belekezdtem?! Szinte
hallom, ahogy ketyeg az időnk. Ez a társalgás felemészti az egész ülést, én
pedig erős késztetést éreztem, hogy az óránknak legalább egy részét
megmentsem. A hallgatóimnak mindig azt tanítom, hogy ha egy ülés
problémássá válik, bármikor kivághatják magukat a mindig megbízható
„folyamat-ellenőrzés” eszközével – vagyis megállítjuk a folyamatban lévő
akciót, és a páciens és a terapeuta közötti viszonyt kezdjük vizsgálni.
Megfogadtam hát a saját tanácsomat.
– Jarod, az a kérésem, hogy álljunk meg egy pillanatra, és vegyük
szemügyre, mi is történik most kettőnk között. Hogy érezte magát az elmúlt
negyedórában?
– Szerintem ez most nagyszerű volt. Régóta nem volt ilyen érdekes az
ülés.
– Valóban kedvünket leljük ebben az intellektuális beszélgetésben, de
súlyos kétségeim vannak a tekintetben, hogy mennyit segítettem ma
magának. Abban reménykedtem, hogy az Elmélkedések valamelyik
mondata rávilágít arra, miért is olyan fontos magának, hogy pozitív kép
éljen bennem magáról. De most már igazat adok abban, hogy rosszul
ítéltem meg a helyzetet. Azt javaslom, hogy ejtsük a témát, és a maradék
kevés időben foglalkozzunk inkább a Marie és Alicia miatt kialakult
válsággal.
– Nem értek egyet azzal, hogy rosszul ítélte meg a helyzetet.
Szerintem nagyon is jó ötlet volt bedobni az Elmélkedéseket. Csak most
túlságosan össze vagyok zavarodva, nem tudok logikusan gondolkodni.
– Akkor is térjünk vissza oda, hogy miként is állnak a dolgok most
maga és Marie között.
 – Nem tudom, Marie mire készül. Az egész ma délelőtt történt, és az
ülés után rögtön vissza kellett mennie a laborba egy kutatási megbeszélésre.
Legalábbis ezt mondta. Olykor azt gondolom, kitalál kifogásokat, hogy ne
kelljen beszélnünk.
– Azt mondja meg nekem, maga mit szeretne, mi történjen kettejük
között?
– Nem hiszem, hogy ez rajtam múlik. Azok után, ami történt, most
Marie az, aki döntéshelyzetben van.
– Nem lehet, hogy maga nem is szeretne döntéshelyzetben lenni?
Nézzünk egy gondolatkísérletet: Ha magán múlna, mondja, maga mit
szeretne, mi történjen?
– Hát ez az. Nem tudom.
Jarod a fejét ingatta, és az utolsó percekben csak némán ültünk a
rendelőben.
Az óra végén ezt a megjegyzést tettem:
– Szeretném felhívni a figyelmét az utolsó néhány percre. Emlékezzen
rájuk. A kérdésem a következő: Mit jelent az, hogy nem tudja, mit szeretne
a maga számára? A jövő heti ülést majd kezdjük ezzel a kérdéssel. És van
még valami, amin addig is elgondolkodhat: az a gyanúm, hogy van
kapcsolat, méghozzá nagyon erős kapcsolat a között, hogy egyfelől nem
tudja, mit akar, másfelől arra vágyik, hogy kedvező színben megőrizzem
magát az emlékezetemben.
Jarod felállt, hogy induljon, ekkor még ennyit mondtam:
– Sok tennivalója van még, Jarod, és nem vagyok benne biztos, hogy
tudtam segíteni. Ha úgy érzi, nyomás alatt van, hívjon fel, és találunk még
egy időpontot erre a hétre.
Nem voltam megelégedve magammal. Jarod zavara bizonyos
szempontból érthető. Szélsőséges helyzetben fordult hozzám, én meg
kioktatóan és fensőbbségesen reagáltam, egy 2. századi filozófustól
olvastam fel neki obskúrus részleteket. Micsoda amatőr hiba! Mégis mire
számítottam? Hogy majd pusztán Marcus Aurelius szavaitól ott helyben,
varázsütésre megvilágosodik és megváltozik? Majd azonnal rájön, hogy
valójában a saját, önmagáról alkotott képe, a saját önszeretete az, ami
számít, nem az én róla alkotott képem? Mégis mit gondoltam? Zavarban
éreztem magam, és bizonyosra vettem, hogy Jarod távozóban még inkább
össze volt zavarodva, mint amikor megérkezett hozzám.
 •

Másfél órás szünetem volt Andrew érkezéséig, félretettem hát a Jaroddal

kapcsolatos gondolataimat, hogy addig még annyi Marcus Aureliust
olvassak, amennyit csak tudok. De minél többet olvastam belőle, annál
kényelmetlenebbül éreztem magam, ugyanis csak nem került elém egyetlen
olyan szövegrész sem, amelyben Marcus Aurelius a munkájából fakadó
elégedetlenségét fejezi ki, valamint azt, hogy mennyivel inkább vágyik a
filozófuslétre. Pedig én pont azért ajánlottam Andrew-nak az
Elmélkedéseket, mert ő is, és Marcus Aurelius is ugyanazzal a nehéz
élethelyzettel birkózott, vagyis olyan hivatást űztek, amelyhez valójában
nem éreztek késztetést. Kezdtem tartani ettől az üléstől: Marcus Aurelius
kapcsán újabb fiaskó elé nézek. Egyetlen reményem az maradt, hogy
Andrew-nak talán nem volt ideje komolyabban foglalkozni a
javaslatommal, és meg is feledkezett Marcus Aureliusról.
De nem így történt. Amikor Andrew magabiztos léptekkel belépett a
rendelőmbe, azonnal kiszúrtam, hogy a kezében egy könyvjelzőkkel bőven
ellátott Marcus Aurelius-kötetet tart, és ettől kicsit magamba roskadtam.
Míg helyet foglalt, igyekeztem megemberelni magam.
Andrew azonnal belevágott:
– Irv, ez a könyv – és itt meglengette az Elmélkedéseket –
megváltoztatta az életemet. Köszönöm, nagyon köszönöm. Nincsenek
szavaim arra, hogy milyen hálás vagyok érte magának.
Elmondom, mi történt velem a legutóbbi ülésünk óta. Miután
elmentem a rendelőből, útközben megálltam a City Lights könyvesboltnál,
és vettem egy példányt az Elmélkedésekből. Másnap reggel New Yorkba
repültem, hogy a cégünk nevében egy hatalmas üdülési hálózattal
tárgyaljak, és este szerintem kitűnő előadást tartottam. Reggel aztán, amikor
épp jelentkeztem be hazafelé a repülőre, kaptam egy e-mailt az új, fiatal
vezérigazgatónktól, aki jelen volt az előadásomon. Néhány további fontos
szempontra hívta fel a figyelmemet, amelyekről még szót ejthettem volna.
Nagyon begurultam, és mielőtt a gép felszállt volna, az iPhone-omról
küldtem neki egy dühös e-mailt, amiben azt írtam, hogy rohadtul nem tudja,
mit beszél, és csak nyugodtan keressen a helyemre valakit, aki jobban
ellátja ezt a munkát. Pufogva elfoglaltam a helyem a gépen, lassan
lehiggadtam, és egész úton Marcus Aureliust olvastam. Öt és fél óra
elteltével egy másik ember szállt le a repülőről. Aztán újra elolvasva
egészen másként láttam a vezérigazgató e-mailjét: alapvetően pozitív levél
volt, de udvariasan felvetett pár alaposan átgondolt javaslatot a következő
előadásomhoz. Felhívtam telefonon, elnézést kértem, megköszöntem a
javaslatait, és most egy nagyszerű kapcsolat vette kezdetét.
– Fantasztikus sztori. De térjünk vissza Marcus Aureliushoz. Hogyan
váltotta ki mindezt a könyv?
Andrew pár percig lapozgatta az aláhúzásokkal teli oldalakat, majd így
szólt:
– Az egész kötet egy kincsesbánya, de engem különösen a 4. könyv
egyik passzusa ragadott meg. Ez a rész: „Ha nem gondolod azt, hogy
bántalom ért, akkor nem is ért bántalom, s ha nem ért bántalom, akkor kárt
sem szenvedtél.” Ez a sztoikusok egyik alapelve. Alaposan
tanulmányoztam a szöveget, és azt láttam, hogy Marcus Aurelius különböző
megfogalmazásban többször is leírja ugyanezt. A 12. könyvben például ezt
mondja: „Vesd ki magadból a véleményt, és mentve vagy. Ki akadályoz
meg, hogy eltávolítsd?” Vagy pár sorral korábban, amit nagyon szeretek:
„Minden csak vélemény, a vélemény pedig tőled függ. Szüntesd meg,
amikor jónak látod, és akárcsak azt az embert, aki a hegyfokot megkerülte,
téged is vár a szélcsend, a teljes nyugalom, a biztos öböl.”
– Vagyis – folytatta Andrew – nekem azt tanítja, hogy engem csakis az
bánthat, amit én magam bántásnak fogok fel. Ha megváltoztatom a
felfogásomat, a bántás is elmúlik. Semmi, ami kívülről jön, nem bánthat,
mert csakis a saját gonoszságom bánthat, belülről. Az ellenségre egyetlen
módon lehet reagálni, mégpedig azáltal, hogy nem leszek olyan, mint ő.
Lehet, hogy ez egyszerű gondolat, de nekem a világomat alakította át.
Hadd mondjak egy példát! A feleségem tegnap nagyon feszült volt, és
megállás nélkül nyaggatott, mert eltettem valahová azt a könyvet, amelyre
épp szüksége volt. Éreztem, hogy elindul a vezérhangya, és mindjárt
robbanok, amikor eszembe jutottak Marcus Aurelius szavai: „Ha nem
gondolod azt, hogy bántalom ért, akkor nem is ért bántalom, s ha nem ért
bántalom, akkor kárt sem szenvedtél.” Arra kezdtem gondolni, mi minden
húzódik meg a feleségem feszültsége mögött – munkahelyi válság, a
haldokló apja, a gyerekeinkkel való konfliktusok –, és egyszerre eltűnt a
bántalom, a szívem megtelt együttérzéssel a feleségem iránt, és már várt is
a „szélcsend, a teljes nyugalom, a biztos öböl”.
Milyen öröm volt Andrew-t hallgatni! Ahogy magát tanította, tanított
engem is. Szöges ellentéte volt ez az ülés a Jaroddal töltött vesződséges
órának. Míg Andrew beszélt, hátradőltem a székemen, és lubickoltam a
szavaiban – meg Marcus Aurelius szavaiban.
– Hadd mondjak el még valamit, amit most tanultam – folytatta
Andrew. – Régen is sok filozófiai munkát olvastam, de csak most jöttem rá,
hogy mindeddig nem volt megfelelő az indíttatásom. Eddig ugyanis
hiúságból olvastam. Azért, hogy fitogtassam másoknak a tudásomat. Ez –
itt feltartotta az Elmélkedéseket – az első autentikus élményem filozófia
terén. Most jöttem rá, hogy ezek a régi fazonok tényleg tudtak fontos
dolgokat mondani az életről, az én aktuális életemről.
Az ülés végére alázat és csodálat töltött el. Az a tünékeny „aha”-
élmény, amelyet olyan hiábavaló módon próbáltam becserkészni Jarod
ülésén, most Andrew-val csodálatos módon minden erőlködés nélkül testet
öltött.

A következő héten nem hallottam semmit Jarodról, és kissé bizonytalan

voltam, hogy vajon mit várjak az esedékes üléstől. Időben érkezett,
üdvözölt, és azonnal beszélni kezdett.
– Annyi mondanivalóm van. Többször is majdnem felhívtam, de aztán
csak megoldottam magam. Kurva sok dolog történt. Marie elment. Csak
egy egyetlen mondatos üzenetet hagyott: „Kell most nekem egy kis tér,
hogy kitaláljam, hogyan tovább; addig is a nővéremnél leszek.” Emlékszik,
legutóbb azt kérdezte, mit éreznék, ha Marie úgy döntene, hogy elhagy. Hát
most épp zajlik ez a kísérlet, és mondhatom, se meg nem könnyebbültem,
se fel nem szabadultam.
– És mit érez?
– Leginkább szomorúságot. Mindkettőnk miatt. Meg nyugtalan vagyok
és zaklatott. Amikor elolvastam az üzenetét, nem tudtam, mit tegyek. Csak
azt tudtam, hogy a közös apartmanunkban nem maradok. Túl sok volt ott
Marie-ből. Megkértem hát egyik barátomat, hadd menjek ki a kis
nyaralójába Muir Beachre. Összecsomagoltam, és egy háromnapos hétvégét
töltöttem ott a maga Marcusával.
– Az én Marcusommal? Meg vagyok lepve! És? Hogy telt a hétvége?
– Jól. Sőt, azt hiszem, nagyon jól. Elnézést a múlt heti ülésért.
Elnézést, hogy olyan elutasító voltam és úgy bezárkóztam.
 – Az elmúlt hét végén sokkos állapotban volt, és ami azt illeti, az én
időzítésem pedig nem volt a legjobb. De azt mondja, a hétvége, „azt hiszi,
nagyon jól” telt?
– Most még inkább úgy gondolom. Akkor persze fájdalmasan
magányosnak éreztem. Ott voltam egymagam, ami számomra meglehetősen
szokatlan. Azt hiszem, ilyen hosszú időt még soha nem töltöttem egyedül
úgy, hogy közben egyfolytában magamon gondolkodtam.
– Meséljen.
– Azt hiszem, olyan háborítatlan elvonulásra vágytam, mint Thoreau
Waldenben – bár valahol azt olvastam, hogy Thoreau-nak az anyja
csomagolt ebédet ezekre az alkalmakra, és a szennyesét is ő mosta. A teljes
elvonulás érdekében a legnagyobb áldozatot is vállaltam. Pucéran mentem
oda – nem volt nálam se mobiltelefon, se számítógép. Az Elmélkedéseket
letöltöttem és kinyomtattam, gondoskodtam róla, hogy a kollégáim
fogadják a pácienseim hívásait – de nyilván tudja, hogy a bőrgyógyászok
ritkán látnak el sürgős eseteket, ami egyébként az egyik oka is volt annak,
hogy ebbe az irányba szakosodtam. Furcsa volt internet nélkül. Mármint ha
meg akartam tudni, milyen az idő, ki kellett dugni a fejemet az ablakon.
Szóval erre a három napra nem volt semmi más programom, csak annyi,
hogy szép lassan elolvasom az Elmélkedéseket. Ja, és persze még egy
feladatom volt: gondolkodtam azon, amit maga adott fel nekem. A maga
gondolatkísérletével foglalkoztam, hogy mi lehet a kapcsolat a között, hogy
nem tudom, mit akarok, és hogy annyira vágyom arra, hogy megőrizze a
képemet magában. Csomó időt töltöttem ezzel.
Hát persze, a gondolatkísérlet. Teljesen meg is feledkeztem róla, bár
ezt nem állt szándékomban beismerni.
– Na és meddig jutott?
– Azt hiszem, megtaláltam a megoldást. Eléggé biztos vagyok benne,
hogy arra gondolt, nincs saját énem, hogy önmagamat keresem magában,
hogy az ürességem miatt nem vagyok képes azonosítani a saját
szükségleteimet és vágyaimat, és ezért nem döntök vagy nem tudok dönteni
Marie-vel kapcsolatban, hanem őt késztetem döntésre – és ezért vágyom
annyira arra, hogy a maga elméjében létezzem.
Megdöbbentem. Szóhoz se jutottam. Pár percig csak néztem Jarod
arcát. Ezt az embert ismertem? Ez az ember ugyanaz a Jarod, aki egy éve
jár hozzám terápiára? Amit a gondolatkísérlet kapcsán mondott, messze a
leginkább átgondolt és őszinte értékelés volt önmagáról, amit valaha is
hallottam tőle. Hogy is válaszoljak erre? Mint mindig, amikor nem tudom,
mit mondjak, ragaszkodtam az igazsághoz.
– A gondolatkísérlet spontán ötlet volt, Jarod. Nem töltöttem sok időt
azzal, hogy megfogalmazzam, és nem is volt a fejemben kész válasz.
Egyszerűen eszembe jutott az ülés vége felé, és tettem egy próbát, hogy
elmondom magának. Az ösztönöm azt diktálta, hogy ez talán jó irányba
viszi, és most úgy tűnik, valóban így is történt. De hadd kérdezzek valamit:
megütötte a fülemet az a megjegyzése, hogy úgy gondolja, én így értettem,
és én így gondoltam. Tudná mindezt önmagának tulajdonítani? Mit gondol
maga?
Jarod elmosolyodott.
– Erre nem nagyon lehet válaszolni, nem igaz? Mert ha nincs saját
énem, akkor ki vagy mi az az entitás, amelyik a saját nemlétét állítja?
Aj, már megint előbukkant a régi Jarod, csupa hanyatt esés és
paradoxon. De nem haraptam rá, egy pillanatra sem.
– Nem emlékszem, hogy valaha is említette volna ezt az
ürességérzetet. Nagyon fontosnak tartom, jobban fel kell tárnunk.
Lenyűgöz, hogy ez a hétvége láthatóan mekkora hatást gyakorolt magára.
Úgy tűnik, mintha sokkal nyitottabbá vált volna, és sokkal inkább hajlandó
megvizsgálni a saját elméjét. Mondja, mi volt Marcus Aureliusban, ami ezt
a változást előidézte?
– Tudtam!
Tudtam, hogy fel fogja tenni ezt a kérdést. Ugyanezt
kérdeztem én is magamtól. – Jarod kinyitotta a mappáját, amelyben az
Elmélkedések lapjait tartotta, és elővett egy kézzel teleírt papírt. – Mielőtt
elindultam ide, még lejegyeztem pár részt, amelyektől leginkább futkosott a
hideg a hátamon. Felolvasom őket. A sorrend nem érdekes.
„Gyakran elcsodáltam: hogy van az, hogy ugyanaz az ember, aki
magát mindenekfölött szereti, a saját magáról formált véleményét
kevesebbre értékeli, mint másokét.”
„Lenéz engem valaki? Az ő dolga! Az én dolgom, hogy ne tegyek, és
ne mondjak semmit, ami lenézést érdemelne.”
„[Apollóniostól] tanultam meg, hogyan kell barátainktól az
úgynevezett szívességeket elfogadnunk anélkül, hogy akár
megalázkodnánk, akár semmibevevésünkkel figyelmetlenek volnánk.”
– Nagyon tetszenek ezek az idézetek, Jarod. És tényleg arról szólnak,
amikről beszélgettünk: hogy az önbecsülésünk és az önértékelésünk
középpontjának önmagunkban kell lennie, és nem a mások fejében – tehát
nem az általam magáról kialakított képben kell lennie.
– Igen, lassan felfogom. Van még egy hasonló rész:
„Ha valaki meggyőző módon rám tudja bizonyítani, hogy ítéletem
vagy magatartásom helytelen, készséggel visszakozom, mert az igazságot
keresem, az igazság pedig még soha senkinek nem ártott. Önmagának árt
viszont az, aki megátalkodik a tévedésében és tudatlanságában.”
Jarod felnézett.
– Mintha egyenesen nekem írták volna ezeket a mondatokat. Még egy
van. Felolvassam?
Bólintottam. Szeretem, amikor felolvasnak nekem, különösen ha a
szavak mély bölcsességet hordoznak.
– „…a falernumi bor tulajdonképpen kipréselt szőlőlé, a bíborszegély
juhgyapjú csigavérbe áztatva, [...] (mert az ilyen képzetek megközelítik a
tárgyakat, valósággal átjárják őket, úgy, hogy látjuk, tulajdonképpen
micsodák): akként kell eljárnunk egész életünkön át, s ha a dolgok
kívánatos alakban tetszelegnek, le kell őket mezítelenítenünk, szemünk elé
kell állítanunk silányságukat, le kell róluk hántanunk a ragyogó köntöst,
melyben büszkélkednek.”
Bombaerős rész! Az én hátamon is futkosott a hideg. És ahogy Jarod
felolvasott, átsuhant az agyamon, hogy ez a mostani ülés szinte tükörképe
az előzőnek: ma ő olvas fel, és én hallgatom őt.
– Azt hiszem, tudom, mi lesz a következő kérdése.
– No és mi?
– Hogy pontosan hogyan indították el a változást ezek a szövegek.
– Igaza van. Ma nem tud hibázni. Tenne egy kísérletet?
– A kérdés teljesen logikusnak tűnik, de nem tudok igazán válaszolni
rá. Egyszerűen nem így működik. Nem úgy van, hogy elolvasok egy bölcs
kijelentést, és egy csapásra megváltozom.
Na, megint kezdődik. Jaroddal szokás szerint ez sem megy könnyen.
Annyira vágyódtam Andrew után, akit kapacitálnom sem kellett, azonnal
rámutatott arra a részletre és arra a gondolatra, amelyik mindent
megváltoztatott a számára. Miért olyan nehéz Jaroddal? Miért nem tud
legalább egyszer úgy tenni, mint Andrew?
– Hogy érti azt, hogy ez „nem így működik”?
– Leírtam azokat a részleteket, amelyektől megborzongtam. Azokat,
amelyek felráztak. De azt nem tudom megugrani, hogy azt mondjam, ezek a
szavak, ezek a gondolatok változtattak meg. Egyszerűen nem így volt. Nem
volt egyetlen pillanat, amikor megvilágosodtam. Valahogy nagyobb ívű
volt. Az egész átfogó folyamat.
– Az egész átfogó folyamat?
– Hogy is mondjam? Lenyűgöz, hogy ennek az embernek a napi
rutinjához tartozott az önvizsgálat. Minden reggel komolyabban vette
magát, mint én valaha is, akár csak egyetlen reggelen magamat. Magamba
fogadtam modellként azt, ahogyan ő élt. A múlt héten azt a kérdést tettem
föl, hogy kinek is írt. Most már értem. Nyilvánvaló, hogy az
elmélkedéseivel a mindennapi énjének üzent a jó élet iránt elkötelezett,
mélyebben megbújó része. Azt hiszem, maga is erre célzott. És most már én
is képes akarok lenni erre. Hihetetlenül csodálom Marcus Aureliust. Mi
mást mondhatnék még? Talán azt, hogy ez a könyv, ezek az elmélkedések
megmutatták nekem, és most már világosan látom, milyen elcseszett alak
vagyok. Az elmélkedések révén megértettem, hogy az egész életem
elhibázott. És elszántam magam a változásra. Ezen a héten mindent tisztába
teszek Marie-vel és Aliciával. Megmondom nekik az igazat, azt, hogy nem
állok készen arra, hogy bárki mellett is elköteleződjem, és hogy nagyon
sokat kell magamon dolgoznom. A szakmai életemet is újragondolom. Nem
szeretem, amit csinálok. Ahogy már mondtam is, azért választottam a
bőrgyógyászatot, mert az viszonylag könnyű életet jelent. Nem úgy értem,
hogy lenézem ezt a területet, csak nem vagyok büszke a választásom okaira.
Jarod elhallgatott, és pár pillanatig némán ültünk.
Én azonban többet akartam tudni. Habár ötven éve kezeltem már
pácienseket, még mindig izgatott a kérdés, hogy mi az, ami igazán segít.
– Jarod, értem, hogyan befolyásolta az egész folyamat, és mindent
megteszek annak érdekében, hogy ezt a folyamatot a továbbiakban is
elősegítsem. Ugyanakkor továbbra is úgy vélem, érdemes lehet megfontolni
azt is, mely elmélkedések hatottak magára. Belenézhetek azokba a
jegyzetekbe, amiket az imént felolvasott?
Jarod kicsit tétovázott, aztán átadta nekem a lapot.
Érzékeltem a tétovázást, de inkább nem kommentáltam. Tudtam, hogy
azt jelenti, átléptem a határaimat. A tudásvágyam jó dolog, amennyiben
mozgásban tartja a páciensem iránti érdeklődésemet, olykor azonban, mint
most, rossz is lehet, amennyiben nem érem be azzal, hogy egyszerűen jelen
vagyok az ülésen.
Átfutottam Jarod feljegyzéseit, és ezt a megjegyzést tettem:
 – Feltűnő, hogy több olyan idézetet is választott, amely az erény és a
tisztesség kérdésével foglalkozik.
– Igen, Marcus Aureliusnál végig ismétlődik, hogy az erény az
egyetlen jó dolog és a gonoszság az egyetlen rossz. Újra meg újra visszatér
oda, hogy az énünk, a legbelső énünk nem sérül, ha erényesek maradunk.
– Más szóval, utat mutat magának, hogyan tud pozitív énképet
kialakítani.
– Pontosan. Szinte hallottam azt az üzenetet, hogy ha erényes és
őszinte vagyok mind magamhoz, mind másokhoz, büszke leszek magamra.
– És ha így tesz, nem fog annyira számítani magának, hogy én milyen
képet alakítok ki magáról. Számomra az egyik legfontosabb pszichiáter
Karen Horney. Ő írta, hogy ha erényesnek akarod érezni magad, tégy
erényes dolgokat. Egyszerű és tiszteletre méltó elv, egyenesen Marcus
Aureliustól, és még korábbról, Arisztotelésztől.
– Így van. Nincs több hazudozás. Sem itt, magánál, sem másutt.
– Kezdjük is el most. Még van pár percünk a mai ülésből. Használjuk
arra, hogy megvizsgáljuk, ma milyen érzésekkel volt irántam.
– Szinte végig pozitív érzéseim voltak. Tudom, hogy maga mellettem
áll, és mindent megtesz értem, amit megtehet. Az egyetlen pillanat, amikor
kicsit bosszús lettem, az volt, amikor mindenáron ki akarta szedni belőlem,
hogy Marcus Aurelius mely szavai segítettek igazán. Úgy éreztem, a
kérdésével arra kényszerít, hogy eltorzítsam a saját élményemet annak
érdekében, hogy kielégítsem a maga kíváncsiságát, vagy alátámasszam egy
sejtését, netán hogy kategorizálni tudja a gyógyulási folyamatomat.
– Értem, amit mond, Jarod. Nagyon is értem. Remek észrevétel.
Olyasvalamire tapintott rá, amin nekem kell dolgoznom.

A következő páciens előtt volt időm gondolkodni Jarodon és Andrew-n,

meg azon a rendkívüli belső drámán, amelynek tanúja voltam. Ezúttal is
alázatra intett az emberi elme végtelen összetettsége, és ezúttal is
elkeserítőnek tűnt szakterületem bornírt kísérletezgetése, hogy
egyszerűsítésekkel, kódokkal kézikönyveket hozzon létre, melyek
segítségével a pácienseket bizonyos előre meghatározott, általános
módszerek szerint kezeljük. Itt van ez a két páciensem, Jarod és Andrew.
Mindketten elmerültek egy kiváló férfi végtelen bölcsességében, és ketten
kétféleképpen vették hasznát, olyan módon, ahogyan sem én, sem senki
más nem lett volna képes előre jelezni.
Kíváncsi lettem, hogy a nyolcvanegyedik születésnapomhoz közeledve
mit tartogathat nekem ez a rendkívüli elme. Úgy érzem, most is tele vagyok
élettel, szenvedéllyel és kíváncsisággal, de nem múló szomorúsággal is,
hogy annyi szerettemet elveszítettem már; olykor gyászolom az elveszett
ifjúságomat; eltereli a figyelmemet hanyatló szervezetem, makacs, nyikorgó
ízületeim, egyre romló látásom és hallásom, és a tudat, hogy már erősen
alkonyodik, és kíméletlenül közeleg a végtelen sötétség. Kinyitottam az
Elmélkedéseket, átlapoztam, és megtaláltam az üzenetet, amely épp nekem
szól:

Az időnek ezt a kis részét éld le tehát a természet szava szerint és

távozz békében, mint ahogyan az érett olajbogyó leesik, áldva
életre fakasztóját, hálatelten termőfája iránt.
 Utószó

A legfontosabb, amit más terapeutákkal együtt magam is tehetek, hogy

autentikus gyógyító kapcsolatot ajánlok a páciensnek, amelyből ő azt
hasznosít, amire szüksége van. Csak magunkat csapjuk be, ha azt hisszük,
hogy a gyógyító tényező egy adott cselekvés – legyen az interpretáció,
javaslat, átcímkézés vagy megerősítés.
Ezekben a történetekben a páciensek rendre olyan módon találták
hasznosnak a terápiát, ahogy azt egyáltalán nem láttam előre. Egyikük
megtett tanúnak ahhoz, hogy egy fontos személy fontosnak tartja őt. Egy
másik páciens töredezett valóságérzetét orvosolta a minden körülmények
között autentikus találkozás a terapeutával. Megint egy másik azt ragadta
meg, hogy a való életet az adott pillanat jelenében lehet megélni. Egy
további páciens élete attól változott meg, hogy ajánlottam neki egy jó
házvezetőnőt. Egy nővér megismerte a jobbik énjét. Egy elnémult író
megtalálta a hangját. Egy haldokló páciens azt az értelmet találta utolsó
napjaira, hogy példát mutat a barátainak és a családjának abban, hogyan
lehet méltó módon eltávozni az életből. Volt olyan páciens, szintén
terapeuta, aki azt ismerte föl, hogy a diagnózis ronthatja és torzíthatja a
megértést. És volt olyan is, aki azon kapta magát, hogy egy ókori filozófust
tekint példaképnek. Azok az egyedi megközelítések, amelyeket az egyes
páciensek esetében kigondoltam – vagy egyik-másik esetben éppenséggel
csak belebotlottam –, nem találhatók meg egyetlen terápiás tankönyvben
sem. Mivel pontosan soha nem tudhatjuk, hogyan segítettünk, nekünk,
terapeutáknak meg kell tanulnunk békében együtt élni e rejtéllyel, míg a
pácienst végigkísérjük az önfelfedezés útján.
Azoknak írok, akik őszinte érdeklődéssel tekintenek az emberi
pszichére és a személyiségfejlődésre, annak a sok olvasónak, aki azonosul a
történetekben leírt, életkortól független válsághelyzetekkel, és azoknak is,
akik fontolgatják, hogy terápiába kezdenének, vagy akik épp terápia közben
vannak. Remélem, ezekből a felépüléstörténetekből bátorságot tudnak
meríteni azok, akik a maguk démonaival küzdenek.
 Abban is nagyon bízom, hogy kezdő terapeuták értékesnek találják
majd ezt a kötetet. Ez a tíz történet szándékom szerint olyan kézzelfogható
pszichoterápiás tanítás, amilyet napjainkban a szakképzés többnyire nem
biztosít. Manapság a képzés (gyakran az akkreditációs bizottságok és a
biztosítótársaságok nyomására) csak rövid, „empirikusan igazolt” terápiás
eljárásokat oktat, amelyek speciális technikák révén körülhatárolt
diagnosztikai kategóriák kezelésére szolgálnak, amilyen a depresszió, az
étkezési zavar, a pánikroham, a bipoláris zavar, a különféle addikciók és
fóbiák. Félek, hogy az oktatás mai szemlélete oda vezet, hogy szem elől
tévesztjük az egyént, és az a fajta humanisztikus-holisztikus megközelítés,
amelyet e tíz páciensnél alkalmaztam, rövidesen kivész. Jóllehet a hatékony
pszichoterápia kutatása minduntalan kimutatja, hogy az eredmény
szempontjából a legfontosabb faktor a terápiás kapcsolat, e kapcsolat
minősége, kialakítása és fejlődése csak igen ritkán kerül a graduális oktatás
látóterébe.
Ezekkel a történetekkel reményeim szerint azt mutatom meg, mennyire
előnyös az itt és most fókuszának alkalmazása. Újra meg újra felhívom a
figyelmet a páciensekhez való kötődésemre: alkalmazom a folyamat-
ellenőrzést; ismételten érdeklődöm egy-egy ülés során a találkozás aktuális
állapotáról; felvetem, hogy a páciensnek van-e kérdése hozzám;
odafigyelek arra, hogy az álmok mondanak-e valamit a kapcsolatunkról.
Vagyis kivétel nélkül mindig elsőséget élvez nálam az őszinte, átlátható és
segítő kötelék kialakítása a pácienseimmel.
Remélem, hogy ezek a történetek fokozzák majd a terapeuták
egzisztenciális témákkal kapcsolatos tudatosságát. Úgy látom, hogy e tíz
történetben szereplő pácienseim olyan problémákkal küzdenek, amelyek
nem sorolhatók be a hagyományos kategóriákba. Egy fiatalember, aki
felfokozott szexualitással igyekszik leküzdeni a halálfélelmét; egy idősebb
férfi, aki az öregedésből fakadó korlátaival küzd, és a fiatalos
spontaneitásba, valamint a vele járó végtelen horizont érzetébe
kapaszkodik; egy haldokló páciens, aki az élete értelmét keresi; egy nővér,
aki képes másokat megvigasztalni, de magának nem tud vigaszt nyújtani;
valaki, aki jobb múltat szeretne magának; és másvalaki, aki azzal igyekszik
kompenzálni hiányzó énérzetét, hogy a saját magáról alkotott vágyképét
próbálja az én memóriámba elültetni.
Sokkal több páciens vívódik egzisztenciális problémákkal, mint
általában hisszük. E történetek szereplői halálfélelemmel, szeretteik
elvesztésével és az „én” végső elvesztésével küzdenek, azzal, hogyan
éljenek értelmes életet, hogyan birkózzanak meg az öregedéssel és a
beszűkülő lehetőségeikkel, valamely választással, az alapvető
elszigetelődéssel. Ahhoz, hogy ezekben a helyzetekben segítséget
nyújthasson, a terapeutának nagyon fogékonynak kell lennie az
egzisztenciális kérdések iránt, és ki kell alakítania egy protokollt, azt, hogy
mit tegyen, mi az, ami segít, mégpedig úgy, hogy amit a másmilyen
beállítottságú klinikusok kínálnak, az minden esetben gyökeresen más.
 Az olvasóhoz

A személyiségjogok védelme érdekében minden páciens identitását erősen

elmaszkíroztam, egyes esetekben más páciensek történetéből is átemeltem
részleteket, illetve fiktív elemeket is beépítettem. A végleges
szövegváltozatot megmutattam minden, még élő páciensnek, és megkaptam
a hozzájárulásukat, továbbá az írásos beleegyezésüket a történet
megjelentetéséhez. Paul (A
meghekkelt ülés) és Astrid (Mutassunk példát a
gyerekeknek!) már régen meghalt, történeteiket és identitásukat olyan
mértékben megváltoztattam, hogy nem lehet rájuk ismerni;
meggyőződésem, hogy mindketten örülnének annak, hogy a tapasztalataik
mások tanítására szolgálnak. Ellie (Nem adom a
halálos nyavalyámat!) az
alatt az idő alatt halt meg, mialatt a történetét írtam, de beleegyezését adta
az esete leírásához, örült, hogy felhasználom a szavait, és csak ahhoz
ragaszkodott, hogy a valódi nevén nevezzem őt.
 Köszönet

Fiam, Ben Yalom, e kötet elsődleges szerkesztője elegánsan kezelte a kínos

helyzetet, hogy az apja könyvét szerkeszti, és munkám minden fázisában
hallatlanul segítőkész volt. Feleségem, Marilyn, mindenkori legkeményebb
bírálóm, elejétől a végéig nagy segítséget nyújtott. Ügynököm, Sandy
Dijkstra, mint mindig, kincset ért. Hálatelt szívvel mondok köszönetet
megannyi barátomnak és kollégámnak, akik egy vagy több történetet is
elolvastak, és értékes javaslatokkal láttak el. Svetlana Shtukareva, David
Spiegel, Robert Berger, Herb Kotz, Ruthellen Josselson, Hans Steiner,
Randy Weingarten és a Pegazus írói csoport összes tagja – köszönöm a
segítséget.
 Jegyzetek

1 Sajó László fordítása

2 Sajó László fordítása
3 Károlyi Amy fordítása
4 Kálnoky László fordítása
5 Sajó László fordítása
6 Romhányi Török Gábor fordítása
7 Papp Gábor fordítása
 Table of Contents
Címoldal
Ajánlás
Mottó
Minden mulandó
1. A meghekkelt ülés
2. Való világ
3. Arabeszk
4. Köszi, Molly
5. Be ne zárj!
6. Mutassunk példát a gyerekeknek!
7. Ne reméljünk szebb múltat
8. Nem adom a halálos nyavalyámat! – Tisztelgés Ellie emléke
előtt
9. Sírás három stációban
10. Minden csak egy napig tart
Utószó
Az olvasóhoz
Köszönet
Jegyzetek
Copyright
 A fordítás alapjául szolgáló kiadás:

Irvin D. Yalom: Creatures of a Day. And Other Tales of Psychotherapy

Basic Books, New York, 2014

Fordította Nagy Mónika Zsuzsanna

A könyvben szereplő Marcus Aurelius-idézeteket

Huszti József fordításában idézzük.

A Park Kiadó a Libri Könyvkiadó Kft. imprintje.

Borítóterv © Gerhes Gábor

Borítófotó © lightsource/Depositphotos

Felelős kiadó Tönkő Vera

Felelős szerkesztő Szalay Marianne

Szerkesztette Csontos Erika

A szöveget gondozta Markwarth Ágnes és Lovass Gyöngyvér

Műszaki szerkesztő Rochlitz Vera

ISBN 978 963 355 731 0

Minden jog fenntartva.