Rácz Laura Rebecca

TUDATOSAN
GYERMEKTELENEK

ÉLETUTAK, DÖNTÉSEK
– KÖNYV A TABUK ELLEN
 © Rácz Laura Rebecca, 2022

Minden jog fenntartva!

Jelen kiadvány sem részben, sem egészben nem másolható, nem
sokszorosítható, sem elektronikus, sem mechanikai eljárással. Bárminemű
felhasználása csak a kiadó írásos engedélyével történhet.

Partvonal Könyvkiadó, Budapest, 2022

www.partvonal.hu

Felelős kiadó a Partvonal Könyvkiadó ügyvezetője

Felelős szerkesztő: Korentsy Márta
Műszaki vezető: Drótos Szilvia
Szerkesztő: Harle Tamás
Korrektor: Török Mária
Borító: Földi Andrea

ISBN 978 963 609 006 7

Elektronikus verzió
eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu
Készítette: Ambrose Montanus
Balázsnak, Bencének és Boldizsárnak,
a meg nem született gyermekeimnek
 Miért írok
a tudatos gyermektelenségről?

„Nincsen el nem rontott élet.” Ez a Goethének tulajdonított idézet

sokszor felidéződött bennem e könyv megírása és az azt megelőző,
majdnem egy éven át tartó kutatómunkám során. Például amikor az
egyik interjúalanyom arról mesélt, hogy tizenhét éves koráig
rendszeresen verte az apja, meg amikor valaki negyvenéves korára
is az édesanyja reakciójától tartva mond vagy tesz bármit is. De
akkor is eszembe jutott, amikor egyikük azt mesélte, úgy született,
hogy nem várták, és a nagyszülei nevelték; meg akkor is, amikor
másikuk ekként fogalmazott: „a család tünete voltam”; vagy amikor
egy nőnek a gyermekkoráról negyven év távlatából is a kék-zöld
foltok, a harapásnyomok jutnak eszébe, amelyek az anyjától
származtak.
Megérintett, hogy több tucat ember önkéntesen vállalta, hogy
ismeretlenül leüljön velem beszélgetni és kitárja a sorsát: elmondja
gyermektelensége történetét, megosztva sok kellemetlen részletet
és fájó emléket, a környezetükkel vívott harcukat. Többen közülük
nevük felvállalásával tették ezt, mások ragaszkodtak az
anonimitáshoz, amit tiszteletben tartok. Érdekes volt felfedezni a
közös pontokat, a párhuzamokat a mélyinterjúk során megismert
sorsok és a saját életeseményeim között.
 A tudatosan gyermekmentes (childfree) nőket senki nem
kérdezte még az okokról és az érzelmeikről. Eddig. Én kíváncsi
voltam rájuk. A miértek, a döntések, az életutak- és helyzetek
érdekeltek. Ezért indítottam el a Közelítő nevű blogomon a kutatási
projektemet, amelynek ezt a címet adtam: Ne legyen stigma, ha egy
nő nem szül gyermeket – Nők, akik nem akarnak anyák lenni.
Nemhogy tabu ne legyen, de kezdjünk el végre beszélgetni róla!
Nőként és újságíróként is rendkívüli módon érdekelt, kik azok a nők,
akik ma Magyarországon fel merik vállalni, hogy tudatosan nem
szülnek. Arra gondoltam, hasznos lenne megismerni őket, hátha
tanulhatunk tőlük, vagy egész egyszerűen csak tágíthatjuk a saját
látómezőnket.
Gyakran megkérdezik tőlem, miért kezdtem a tudatos
gyermektelenséggel foglalkozni. 2020. január elsején pattant ki a
fejemből a Közelítő gondolata, mert egy olyan platformot akartam
létrehozni, ahol össze tudom kapcsolni a társadalmi érzékenyítést [1]
és a kulturális újságírást. Érzékeny vagyok az elnyomott, mellőzött
vagy éppen üldözött társadalmi csoportokat érő támadásokra, a
másként élő vagy gondolkodó, másként szerető emberek
kirekesztésére. Felbőszít a gondolata is annak, hogy valaki jogot
formál arra, hogy megmondja, miként kellene élni, mi az egyedül
helyes, ki lehet igazi állampolgár és ki csak másodrendű vagy még
az sem, mitől magyar egy magyar, hol a nő helye és miként kellene
beteljesíteni a női princípiumot. Lehet, hogy naivitás, de szeretnék
egy nyitottabb, elfogadóbb vagy legalábbis toleránsabb
társadalomban élni. Amikor ezeken gondolkodtam,
hamar összeállt a kép, hogy pontosan mit akarok és megszületett a
szlogen is: „Közelítő – közelről nem is ijesztő.”
Egy kevéssé nyitott, elfogadó társadalomban rengeteg dolog
tabunak számít. Tabu az, amiről nem szabad nyilvánosan beszélni.
Ez azt vonja maga után, hogy kevés róla az ismeretünk. Amiről meg
keveset vagy semmit nem tudunk, attól hajlamosak vagyunk félni,
hiszen nem tudunk vele mit kezdeni, idegenkedünk tőle,
ellenségesen viszonyulunk hozzá, előítéletek alakulnak ki vele
[2]
kapcsolatban, ilyenek voltak a pirézek, akik még csak nem is
léteznek – talán emlékszünk még. Megszületnek a sztereotípiák.
Berögzült évszázados, évezredes mintákat nem lehet egyik napról a
másikra felülírni. Ezek a folyamatok hosszúak, lassúak, fájdalmasak.
A szocializáció erejét nem szabad lebecsülni. Beleszületünk
valamibe, felnövünk bizonyos körülmények között, és azt látjuk, a
környezetünkben a döntő többség ugyanazt ugyanúgy csinálja,
anélkül, hogy megkérdőjeleznénk: tényleg mi is ezt akarjuk, tényleg
mi is úgy akarjuk? Működnek a sémák, a bejáratott mechanizmusok,
arra vagyunk kondicionálva, hogy véletlenül se lógjunk ki a sorból.
Mert aki kilóg, azt nem ritkán kiveti a közösség. Árral szemben meg
nem lehet sokáig úszni.

Nekem ez nem jó így, ráadásul szeretem megpiszkálni a

tabusított dolgainkat. Régóta azon gondolkodom, hogyan tudnék
ezen a saját eszközeimmel változtatni. A művészet erejében hiszek.
És a megmutatás erejében. Abban, hogy művészeti alkotásokon és
konkrét, egyedi, személyes történeteken keresztül közel tudnak jönni
az elsőre akár
ijesztőnek tűnő gondolatok, sorsok, élethelyzetek, döntések is.
Megismerhetővé és megérthetővé, sőt el- és befogadhatóvá válnak
a sokszor idegenkedéssel, ellenségességgel kezelt jelenségek. A
blogom ezzel a céllal jött létre és már a weboldal születésekor
készítettem egy listát a tervezett témákról, amelyeknek utána akarok
járni, és ha lehet, új megvilágításba helyezni. Ezek többek között az
alábbiak: Áldozathibáztatás – miért rúgunk bele a földön fekvőbe?
Csonka család: attól még, hogy valaki nem álomcsaládban nő fel,
nem kellene megbélyegezni. Szexuális kisebbségek,
szivárványcsaládok. Táplálkozási kisebbségek[3] – miért akarjuk
felkoncolni azokat, akik nem esznek húst vagy cukrot? Válás és
stigma. Örökbefogadás. Bántalmazó kapcsolataink. És persze ilyen
téma az is, ha egy nő tudatosan nem szül gyereket. Full tabu. „Az én
időmben (54 éves vagyok) ilyesmiről nem illett beszélni. Jó, hogy
végre lehet” – fogalmazta meg valaki a kutatásom során.

2020 áprilisában elsőként a Közelítőn, később számos közösségi

média felületen tettem közzé a felhívásomat. Az eredmény minden
várakozást felülmúlt. Közel kilencszázan töltötték ki és küldték vissza
nekem az általam összeállított kérdőívet, majd több mint negyven
childfree nővel és házaspárral készített mélyinterjúban tártam fel, kik
azok a nők, akik úgy döntöttek, gyerek nélkül élik az életüket és
vállalnak minden ezzel kapcsolatos stigmát, nehézséget. Kíváncsi
voltam a hasonló cipőben járó férfiakra is, ezért a másik nem
képviselőivel is leültem beszélgetni, így a kötetben megjelenik a „férfi
oldal” is.
 Pár hónap alatt jelentős ismerethalmazra tettem szert,
megismertem többtucatnyi történetet, több száz véleményt,
álláspontot, emberi sorsot, mindenféle személyiséget. A
mélyinterjúkból (amelyeknek több mint fele került bele ebbe a
kötetbe) rengetegféle életutat és történetet ismerhettem meg, amiért
nagyon hálás vagyok. Megrázó, lelkesítő, sőt, vidám pillanatokban is
részem volt. Ez a rám szakadó és sok tekintetben merőben új
tudásmennyiség egy ponton szorongást váltott ki belőlem.
Időközben híre ment a kutatásomnak, és noha örültem a
médiamegkereséseknek, mert lehetőségem nyílt erről a fontos
témáról beszélni, emellett azon izgultam, hogy a velem készített
interjúk, kerekasztal-beszélgetések során és a megírt cikkeimben
vajon minden lényeges információt, üzenetet át tudok-e adni, amikor
a tudatos gyermekmentességet vizsgáló kutatásomról kérdeznek.
Hiszen egyedül én tudtam, milyen hatalmas és összetett kérdéskör
ez, amelynek igen sok vetülete van. Azt kezdtem érezni, túlságosan
is sokat tudok ahhoz, hogy ezt pusztán egy cikkben vagy
cikksorozatban meg tudnám fogalmazni. Ekkor született meg
bennem ennek a könyvnek a gondolata.

Az elmúlt közel egy év nagyon izgalmas, tanulságos és

felszabadító időszak volt a számomra. Emberként. Nőként. Magyar
állampolgárként. Újságíróként. Nem számítottam arra, hogy a téma
ennyire nagy érdeklődést vált ki. Egy idő után logisztikai kihívást
jelentett a becsülettel kitöltött kérdőívek végigolvasása, feldolgozása,
az interjúk megszervezése,
lebonyolítása, a megszerkesztett szövegek egyeztetése, és nem egy
esetben az utógondozás, a kapcsolattartás a résztvevőkkel.
Bevallom, az elején meglepett, hogy emberek szinte azonnal
megnyíltak és szégyenlősködés vagy gátlások nélkül beszéltek
gyermekkori emlékeikről, szexuális szokásaikról, szexuális
orientációikról, függőségeikről, életük sorsdöntő pillanatairól,
betegségekről, megbánásról. Úgy éreztem, nincs tabutéma:
abúzusok, traumák, párkapcsolati válságok, válások, eltitkolt
házasságkötés, abortusz, mániás depresszió, anorexia,
szvingerezés, hálószobatitkok mind-mind helyet kaptak a
beszélgetéseimben.
A kutatásban részt vevők nagy száma minden bizonnyal
visszavezethető arra, hogy a legtöbben még soha, semmilyen
fórumon nem mondhatták ki őszintén a gondolataikat a tudatos
gyermektelenséggel kapcsolatosan. Többen meg is fogalmazták:
eddig még senki nem volt kíváncsi rájuk. Mindvégig azt éreztem,
elementáris erővel nyílt ki egy szelep. Mintha az engem felkereső
emberek eddig csak arra vártak volna, hogy valaki kihúzza a dugót
és kiáramolhasson mindaz, ami hosszú évek, évtizedek óta
gyülemlett bennük. Nemcsak a múlt, hanem az érzelmek
mélységeibe is alászálltunk a beszélgetések alkalmával. Egy idő
után természetessé vált, hogy interjúalanyaim kendőzetlenül
mesélnek magukról, és sokan azt mondták, nekem beszéltek először
az életükről. A szerkesztőm meg is jegyezte, hogy a legtöbb
interjúalanyomnál felszínre kerültek elzárt titkok: egy testvér halála, a
nagymamánál töltött első évek valódi indokának kibeszéletlensége,
be nem vallott terhesség és vetélés.
A közel ezer visszajelzés és a mélyinterjúk abban erősítettek
meg, hogy ez a téma nagyon sokaknak fontos: vagy azért, mert nem
tudnak, nem mernek beszélni róla, vagy a környezetük bántó
reakcióitól tartanak, mások a rájuk nehezedő társadalmi nyomással
nem tudnak mit kezdeni, és vannak, akik bizonytalanok ebben a
kérdésben, ezért még nem kötelezték el magukat egyik döntés
mellett sem. Szinte mindenki megírta, elmondta a kutatásom során,
hogy erről bizony kell beszélni.
Megismertem korábban számomra ismeretlen fogalmakat,
jelenségeket is. És nem csak azt, hogy mit jelent az apaöltés (több
helyen: férjöltés) vagy az emetofóbia; vagy hogy létezik terheshas
fóbia.[4] Nagy hatást tett rám, hogy egy nő, akit iskoláskorában A

néma sikoly[5] végignézésére kényszerítettek, fiatal felnőttként

mégis az abortusz fontossága mellett érvel. És az is, amikor egy
negyvenes évei vége felé járó asszony egy tízéves gyermek
édesanyjaként még mindig egy olyan nőnek képzeli magát, aki
sosem akart gyereket. Megindító beszélgetést folytattam egy
középiskolai tanárnővel, aki világéletében vágyott gyermekre,
mentális problémája miatt mégis azt tartja felelősségteljes
döntésnek, hogy nem szül és nem is fogad örökbe. Tiszteletet érzek
iránta és át tudom érezni a gyászát, amin a gyermekvállalás
elengedése miatt átmegy. Egy másik sztoriban az vágott mellbe,
hogy a túlzott vallásosság milyen hatással lehet a lélekre. Nagyon
sok interjúalanyom kapcsán pedig az, hogy a szülők mennyire meg
tudják nyomorítani a
gyerekeiket – akár egy életre szólóan. És hogy milyen nehéz
felnőttként is szabadulni a szülői láncoktól.
Egy külön világ is feltárult előttem: a gyermektelenségnek van
egy karcosabb, sokszor ellentmondásos megnyilvánulási formája és
léteznek erre platformok, amelyek ugyanakkor fontos szerepet
töltenek be: azt közvetítik, nem vagy egyedül. Sokan itt találtak
támogató közegre, barátokra, sőt családra.
Akadtak szívfacsaró történetek, könnyes beszélgetések.
Nemegyszer éreztem felháborodást a gyermekeiket bántó szülők
miatt. A visszajelzések pedig megerősítettek abban, hogy erről
nagyon is beszélni kell, mert rengeteg tévhit kering még mindig a
gyermektelen nőkkel kapcsolatban. Indokolatlan bántások
elszenvedői – és mint kiderült, sok childfree férfinak is hasonlóak a
tapasztalatai. Örülök, hogy a kötetben lehetőségem van mindazt
elmondani, megmutatni, amit az elmúlt hónapokban átéltem,
tanultam, és ami út lehet egy boldogabb élet felé, akár van gyereke
az embernek, akár nincs.
Úgy tűnik, azt sem árt hangsúlyozni, hogy a tudatosan
gyermektelenek nem viselnek ördögpatát, és nem áldoznak gyereket
a Sátánnak. Ők is ebben a hazában élnek, dolgoznak, adót fizetnek,
esznek-isznak, szeretnek – csak éppen nem vágynak gyerekre vagy
vágynak, de felelős döntés következtében mégsem szülnek. És
köszönik szépen, jól vannak. Ők is lehetnek hasznos tagjai a
társadalomnak, és attól még, hogy nem akarnak gyereket, senkinek
nem ártanak.
Elképesztően sok támogatást, biztató, megerősítő, elismerő
visszajelzést kaptam a projekt során. Hazudnék, ha azt
mondanám, egyik-másik üzenetre nem vagyok büszke. „Köszönöm
a lehetőséget még egyszer. Különösen szerencsésnek érzem
magam, amiért majd a könyvedet letehetem a szüleim elé, felvállalva
mindent, ami abban szerepel. Remek alkotás fog a nevedhez
kötődni, tanulságos és hiánypótló egyben. Hálás vagyok, amiért
részt vállalhattam benne.”

Végül: ez a könyv nem akar meggyőzni senkit semmiről. Csupán

feltár, megmutat, elgondolkodtat. Közelebb hoz távolinak tűnő,
ismeretlen, de nagyon is létező jelenségeket. Tudatosan
gyermektelen nők mindig is voltak és lesznek is. A különbség,
remélem, annyi, hogy végre egyszer elérünk oda, hogy nem lesz ez
szégyellni való, nem lesz többé tabu, és nem mondja majd azt senki
sem: erről nem illik beszélni.
Nem vagyok a gyermektelenség szószólója vagy élharcosa. Ez
nem egy mozgalom. Nem foglalok állást egyik „oldal” mellett sem,
csupán szeretném megmutatni, hogy létezik ilyen is, és annak
örülnék, ha ezt elfogadnák az emberek, de nem akarom propagálni
sem az egyik, sem a másik életutat, mert ez valóban mindenkinek az
egyéni döntése, ami csak rá tartozik. Mint kulturális újságírót érdekel
a jelenség és mindaz, ami mögötte van – mint ahogy legalább még
egy tucat másik tabutéma is. Számomra ez a választás
szabadságáról szól. A felelősségteljes, önismereten alapuló
döntésről.
Bízom benne, hogy nem alkotunk ítéletet senki fölött mindaddig,
amíg nem ismerjük a körülményeit, és egyáltalán: nem ítélkezünk.
Sokféle úton el tud jutni egy nő oda, hogy
legyen gyereke és oda is, hogy ne. Gyerekkel is lehet teljes, boldog
életet élni és gyerek nélkül is. Egy szülő is lehet jó és értékes ember
és egy gyermektelen is. Nem ez számít. Szívből remélem, hogy aki
ezt a kötetet elolvassa, megsejt ebből valamit, és nem az alapján
ítéli meg embertársait, hogy van-e gyerekük vagy nincs.

Rácz Laura Rebecca

 Első rész

Beszélgetések,
vallomások
 NŐK, AKIK NEM AKARNAK
ANYÁVÁ VÁLNI

Régebben azt hittem, biztosan nem

vagyok normális, ha nem vágyom
gyerekre
C. Niki (29 éves) irodavezető története

Kis túlzással Niki minden cikket és könyvet elolvasott a

tudatos gyermektelenség témakörében. Azt próbálta
bebizonyítani önmagának, hogy nem defektes csak azért,
mert nem akar gyereket. Még pszichológushoz is elment.
Egy gyermekmentes Facebook-csoportban aztán
megtapasztalta, hogy nincs egyedül és nem hibás a
„készüléke”.

Mi ebben a legnehezebb?
Hú… A tipródás. A kimondás. Az elfogadás. Az elfogadtatás. Az út.
Ami nekem hét évembe telt.
Hogy hová érj…?
Hogy ki tudjam magamnak mondani: attól még egyáltalán nem
vagyok defektes, mert nem akarok gyereket.

És ki tudod mondani?
Igen, ma már ki!

Miért lennél defektes?

Hát nem olvastál még kommenteket? Hírportálokon, blogokon,
bárhol, ha ez a téma megjelenik. Látom, hogy állnak hozzá az
emberek. Sokan emberszámba sem veszik azokat a nőket, akik nem
tesznek eleget ennek a feladatnak.

Tapasztalsz agressziót, fenyegetést is?

A gyermekmentes csoportban meg szokták osztani a máshol talált
durva kommenteket: „Nem is vagy nő, ha nem akarsz gyereket” vagy
„Az ilyen nő haljon meg, mert nincs is értelme az életének!”
Abortuszellenes oldalakon olyat is találni, hogy az ilyen nőt „inkább
nyelték volna le”.

Miért olvasod, miért kínzod magad ezzel?

Igyekszem minél több véleményt meghallgatni. Minél több véleményt
hall az ember, minél több szemszögből vizsgálja meg ugyanazt,
annál jobban össze tudja rakni a saját gondolatait. Ha tudom, hogy
milyen érvek léteznek, akkor ki tudom találni, nekem arra mi lenne a
válaszom. Valójában inkább a készenlétemet igyekszem edzeni,
hogy ha ilyen vitára kerül sor, akkor fel legyek rá készülve.
Ennyire fontos ez?
Ha egy pszichológussal beszélnék erről, akkor neki azt mondanám,
be akarom magamnak bizonyítani, hogy márpedig én normálisan
gondolkodom. Hét év önismereti munka után jutottam el a mostani
álláspontomra, és voltak emiatt nehéz időszakaim. Nagyon nehéz
egy nőnek beismernie saját magának is, hogy nem akar gyereket,
hát még az, hogy ezt elmondja a szüleinek.

Az út érdekelne. Ez a hét év önismereti munka. Az első gondolattól

az elfogadásig…
Áprilisban töltöttem be a huszonkilencet (2020 júliusában készült az
interjú – a szerk.). Tizenkilencéves koromban beszélgettem egy
barátnőmmel a témáról és azt mondta, nem akar majd gyereket. Én
meg tök furán néztem rá. Mi az, hogy nem akar?! Ez akkor még
nekem is alap volt: egy nőnek gyerek kell és kész! Húszévesen
kezdtem el dolgozni, kikerültem a rózsaszín ködből a nagyvilágba,
és teljesen átértékelődött bennem minden. Az is, hogy saját pénzt
keresek, az is, hogy meg kell felelni, alkalmazkodni kell.

Mármint a munkahelyen?
Igen, az volt életem első komolyabb munkahelye, és akkor tudtam
meg, milyen a való élet. A sikerélmények borzasztóan motiváltak,
bizonyítani, fejlődni akartam, minél többet akartam tudni. Ahogy telt
az idő, ahogy fejlődtem a munkában is, és haladtam előre az
életben, egyre több tapasztalatot szereztem, egyre jobban
megtaláltam azt, hogy apróságok is boldoggá
tesznek, és bennem nincsen semmilyen űr, amit szeretnék kitölteni
egy gyerekkel, mert amit csinálok, amit elérek, az számomra teljesen
kielégítő. Ezzel párhuzamosan rájöttem, hogy nincs bennem anyai
ösztön. Meglátok egy kisgyereket, és nem tudok vele mit kezdeni.
Elvagyok velük, de ennyi. Szerintem amúgy a gyerekek nem hülyék,
hanem kis felnőttek. Ha nem gügyögsz hozzájuk, hanem értelmesen
beszélsz velük, nyilván az ő nyelvükön, akkor felfogják, mit akarsz
nekik mondani. Ezt a szomszéd kislánynál figyeltem meg, akit a
születése óta ismerek, mert nagyon sokat vigyáztam rá. Amikor már
épphogy beszélni tudott, annyira szépen el tudtam neki mondani
mindent, megértett, itta a szavaimat.

Szeretettel beszélsz erről a kislányról. Soha nem volt olyan

korszakod, amikor vágytál saját gyerekre?
De igen. Huszonnégy évesen összejöttem egy fiúval, aki azóta már
az exem. Öt évet töltöttünk együtt, most mentünk szét márciusban.
Amikor megismerkedtünk, megfordult egyszer-kétszer a fejemben,
hogy tőle esetleg akarok majd gyereket. De aztán a nem érzése
egyre erősebb lett, és huszonhét éves koromra fixen eljutottam arra
a döntésre, hogy nem akarok gyereket. Ezt a párommal is
megbeszéltem. Azt mondta, hogy semmi gond, ő sem akar.

A hideg kiráz, ha a biológiai órát emlegetik

És arra nem gondoltál, hogy csak azért mondta ezt, mert még
mindketten fiatalok voltatok, és nincs jelentősége, hogy abban a
pillanatban lesz-e a gyerek vagy sem?
Amikor szakított velem, ez is az indokok között szerepelt.
Meggondolta magát, és mégis akart gyereket. Ez olyan ütőkártya
volt, amire nem tudtam mit mondani, függetlenül attól, hogy amúgy
nagyon harmonikus, jó kapcsolatban éltünk. Tényleg mintapár
voltunk, ezt nagyon őszintén mondom. Akadt egy-két simán
megoldható probléma, csak egy kicsit dolgozni kellett volna a
kapcsolaton. De amikor a legvégén, utolsó érvként ezt felhozta,
azzal már nem tudtam mit kezdeni. Azt sem akartam neki mondani,
hogy jó, talán meggondolom magam, mert ez nem lett volna őszinte.
Nem akartam húzni az idejét. Az öt együtt töltött év alatt is sokszor
jeleztem neki, ha meggondolja magát, és gyerekre vágyik, akkor
nem fogom visszatartani, mert sose fosztanám meg ettől a vágyától,
tehát menjen nyugodtan.

Szerinted tényleg ezért szakított? Vagy csak tudta, hogy erre te

úgysem fogsz tudni mit mondani?
A barátaim szerint több mint valószínű, hogy ez csak egy kamu
indok volt. Tudta, hogy ez olyan ütőkártya ellenem, amire nem lesz
más válaszom. Egy olyan probléma, amin nem tudok változtatni. És
igazság szerint ezt a kapcsolatot én az elejétől fogva így vállaltam
be. Én mondtam neki, hogy ha bármikor meggondolja magát, szóljon
nyugodtan. A körülményekhez képest amúgy jól viseltem.
Azt is említetted, hogy amikor megismerkedtetek, még nem vetetted
el, hogy talán majd szeretnél gyereket. Végül mi billentett át, hogy
mégsem akarsz?
Tartalmas, intenzív kapcsolatban éltünk. Nem volt olyan nap,
hétvége vagy nyár, amikor ne mentünk volna valahova, egy doboz
tele van az élményeinkkel. Utaztunk, jöttünk-mentünk, étterembe
jártunk. Nem tudnék mindent felsorolni, mennyi mindent csináltunk
együtt ez alatt az öt év alatt. Megvolt mindenünk: lakás, autó,
kiskutya. Annyira teljes volt az életünk, hogy nem hiányzott belőle
semmi. Annyira boldogok voltunk, hogy nem éreztük azt, hogy
bármilyen pontot is fel kellene rakni az i-re.

A családosoknál épp az ellenkezőjét hallani: minden olyan szépen

alakult, hogy a következő lépés a házasság és a gyerek volt. Te meg
éppen ellenkezőleg, úgy gondoltad, ez így tökéletes, ahogy van, és
nincs szükség semmire. Semmire, ami esetleg közétek állna…?

Igen. Annyira megvolt mindenünk, hogy egyáltalán nem éreztem,

hogy nekünk egy gyerek hiányozna. Sőt, az olvasmányaim és
tapasztalataim alapján a gyerekvállalás nagyon nagy próbatétel még
egy erős, stabil párkapcsolat számára is. Nem hazudok neked, az
ismerőseim közül, akik gyereket vállaltak, a tízből csak egyetlen pár
maradt együtt a baba érkezése után. Ezek a kapcsolatok mind a
gyerek születése után egy-két évvel mentek szét. Sokan úgy voltak
vele, hogy szülni kell, mert telik az idő.
Igen, az a sokat emlegetett, rettegett biológiai óra…
Pontosan! Ettől a hideg is kiráz. Szerintem egy ember akkor vállaljon
gyereket, amikor lelkileg, meg agyilag is megérett arra, de ne azért,
mert harminc éves és itt az ideje megházasodni és szülni. Ennek
nem így kellene működnie. A kozmetikusom, egy nagyon intelligens,
iszonyatosan jó gondolkodású nő, harminchat évesen szülte az első
gyerekét és most jön a harmadik. Gyönyörűen élnek, példaértékű
család. Az egyik legjobb barátnőm negyvenes, hat éve vannak
együtt a negyvenöt éves párjával, és az elmúlt tíz évben mást se
hallottam tőle, mint hogy Isten óvja a gyerektől. Most meg bumm,
mindennél jobban vágyik rá. Azt mondja, negyven évesen jött el az
idő arra, hogy szüljön, mert most érzi úgy, hogy képes lenne
önzetlenül felnevelni egy gyereket, mindenről lemondva. Van ilyen
is.

Te egyébként el tudnád képzelni, hogy ez egyszer veled is

megtörténik?
Szerintem nem, de ha egyszer jönni fog ez az érzés, nyitott leszek
rá. Egyáltalán nem zárkóznék el előle.

Mi kellene ehhez? Egy megfelelő társ?

Nálam ez nem feltétlenül társfüggő. Két barátnőmnek is született
gyereke és mind a ketten teljesen őszintén, egymástól függetlenül
azt mondták: „Niki, egy nő csakis kizárólag magának szül gyereket.”
És ebben amúgy van valami. Ha szülök, akkor magamnak fogom
szülni. Ha egyszer vállalnék is gyereket, azt úgy szeretném
bevállalni, hogy ne kelljen
függenem soha egyetlen férfitől sem. Nem süllyednék odáig, hogy
mondjuk, pénzt kérjek a gyerek apjától.

Pénzt? Mire?
Gyerektartásra például. Annak ellenére, hogy „kötelessége lenne”
fizetnie, és tegyük fel, nem teszi, sose ereszkednék le addig, hogy
pénzért kuncsorogjak a gyerekem apjánál. Megoldom egyedül.

Az apám függetlennek nevelt

És az sem zavarna, hogy ha minden feladattal és kihívással egyedül

kellene megbirkóznod? Nem csak az anyagiakra gondolok, bár
nyilván az önmagában is elég jelentős tényező, hanem minden
fizikai, lelki, mentális értelemben vett dologra, ami a gyerekkel
kapcsolatos.
Egyedüli gyerek vagyok és apukám nagyon durván belém nevelte,
hogy: „Nikikém, soha ne függj senkitől, főleg ne egy férfitől!” Tudom
nagyon jól, hogy ha lenne gyerekem, akkor minden tekintetben
függenék egy férfitől és ez jobban megijeszt, mint az, hogy el kéne
mennem érte az iskolába, vagy mosni, főzni, takarítani kellene és
leülni vele tanulni. Nekem ez nem lenne akkora teher, mint az, hogy
három évig, amíg a babával otthon vagyok, az aktuális páromra
vagyok utalva, aki gondol egyet, és azt mondja, neki mégsem jött be
az apaság, és lelép. Nem akarok utána ott állni munka nélkül,
gyerekkel és
azon agyalni, hogy akkor most hogyan tovább. Tudom jól, hogy a
szüleim segítenének, de azt sem akarom.

Érdekes, hogy amikor egy esetleges párkapcsolatról beszélsz,

amelyben még gyerek is születne, azt vetíted előre, hogy a férjed
lelépne…
Én egy nagyon realista embernek gondolom magam, talán néha
túlzottan is. A hűségnek egyre kevesebb a jelentősége, sőt,
mondhatni kihalófélben van. Azok alapján, amiket tapasztaltam,
láttam a férfiakkal kapcsolatban, ez az állításom eléggé megállja a
helyét. Itt szeretném leszögezni, hogy nem a saját példáim alapján
gondolom így. A hűség hiánya mellett, ami még szóba jöhet, hogy a
gyerek születése után a férfi rájön, hogy ez nagyon nem neki való és
köszöni szépen, ő akkor inkább lelépne. Kihangsúlyoznám, hogy
nem általánosítok. Természetesen vannak kivételek, itt és most a
saját nevemben beszélek erről és a feltételes férjemről.

Édesapádnak miért volt fontos, hogy a függetlenséget ennyire

sulykolja beléd?
Mert lány vagyok, és próbált felkészíteni az életre. De amúgy nem
tudom, erről sosem beszéltem vele. Szerintem azt akarta, hogy
talpraesett, vagány csaj legyek. Tudja, hogy egy nő milyen helyzetbe
kerülhet, ha egy férfinak ki van szolgáltatva.

Milyen a kapcsolatod a szüleiddel?

Csodálatos, baráti viszonyban vagyok mindkettejükkel. Nekem
nagyon jó gyerekkorom volt. Harmincöt év után idén januárban
váltak el, de jóban vagyok velük. Nincs tabutéma, mindent meg
tudok velük beszélni.

A gyerekdolgot is? Vagyis a gyerektelenséget…

Anyának már mondtam, azt válaszolta, hogy teljes mértékben
elfogadja, viszont nagyon sajnálja, mert vágyott volna unokára.
Időnként szokott emiatt pityeregni is. Apukámmal még sosem
mertem leülni erről beszélni.

Miért?
Úgy érzem, nem értené meg. Úgy van vele, hogy gyerek kell, unoka
kell.

Nem is sejti?
Egy félmondat erejéig már tud róla. Anyukámat felhívta, és kikelt
magából, hogy az örökség akkor kire marad, nem ezért dolgozott
egész életében, hogy a lányának ne legyen gyereke. De ezt nekem
még nem mondta.

Egy szülő azért haragszik, mert őt megfosztják az unokázástól?

Amikor a párommal még együtt voltam, akkor rendszeresen
megkaptuk mi is azt a kérdést, hogy mikor jön már az unoka. Mindig
azt válaszoltam, hogy még nem jött el az ideje, majd egyszer.

Szóval kitérő választ adtál nekik.

Nagyon szívesen és őszintén elmondanám nekik, de tudom, hogy
hiába. Nem akarok feleslegesen ilyen vitába belemenni,
inkább rájuk hagyom.

Édesanyáddal mégis megosztottad… Mit mondtál neki, miért nem

akarsz gyereket?
Azt, hogy én másban is meg tudom találni a boldogságomat.
Hiányzik belőlem az anyai ösztön. Elnézve a dolgok állását, azt
gondolom, hogy akármennyire is jó szülő lennék, a gyerekem egy
olyan világba születne, ahol egy csomó minden sajnos már nem a
szülőn múlik. Bármennyire is jó gondolatokat és értékeket adsz át a
gyerekednek, ha bekerül az óvodába vagy az iskolába, mindezt egy
pillanat alatt lerombolhatják. Nekem például az sem szimpatikus,
hogy 13-14 éves gyerekek már live-oznak (élőznek), meg amiket
művelnek az interneten. Úgy érezném, tudnék értéket adni a
gyerekemnek, csak feleslegesen, mert azoknak, amiket én hoztam
magammal, már nincs létjogosultságuk.

Ki tud a gyerekmentes álláspontodról?

Apai részről a család Szabolcsban él, nekik nem mondtam, mert az
nagyon vidék, és ott nem értené ezt meg senki. Anyai ágról már
csak a nagypapám él, de már nagyon öreg, vele nem fogok leülni
erről beszélgetni. A barátaim közül mindenki tudja.

És ők hogy fogadják?
A gyerekkori legjobb barátommal volt egyszer egy többórás
beszélgetésünk a dologról. Próbált meggyőzni, hogy ne legyek már
hülye, mert tudja, hogy jó szülő lennék… De amúgy elfogadja.
Neki van gyereke?
Nincs.

Akkor miért akart meggyőzni róla, hogy neked legyen?

Azt mondta, hogy szerinte jó szülő lennék. Meg hogy ez az élet
értelme, én meg mondtam neki, hogy szerintem nem az.

Végre fellélegeztem

Egy mérnöki iroda vezetője vagy. Felteszem, többségében pasik

dolgoznak a munkahelyeden. Velük szóba kerül ez a téma?
Igen. De mérnökökről van szó, tehát intelligens emberekről, és azt
mondták, hogy teljes mértékben megértik az álláspontomat, nagyon
sok igazság van abban, amit mondok. Az én döntésem, az én
életem. Ők ennek ellenére szeretnének legalább két gyereket.
Velem egyidősek amúgy, plusz-mínusz egy-két év.

Volt valaha bárhol nagyon kellemetlen élményed a

gyermektelenségeddel kapcsolatban?
Személyesen soha. Már megválogatom, hogy kinek beszélek erről.
Nagyon szívesen beszélnék róla, de tudom jól, hogy egy
szélsőségesen abortuszellenesnek nem fogom elmondani vagy
olyannak, akiről már eleve érzem, hogy elítélne.

Visszakanyarodnék oda, ahonnan elindultunk. Az önismereti utad

érdekelne nagyon.
Ahogy említettem, rengeteg cikket és könyvet olvastam a témában,
majd rátaláltam a Tudatosan gyermektelenek Facebook-csoportjára.
Nekem ez hatalmas fellélegzés volt. Korábban tényleg azt hittem,
hogy nem vagyok normális, velem van a baj, pszichológushoz is
elmentem emiatt.

Pszichológushoz?
Igen. Egy másik téma kapcsán mondta, hogy nagyon szeretem a
kezemben tartani az irányítást, ami tény és való, meg azt, hogy ezt
az irányítást akkor fogom elveszíteni, amikor gyerekem születik,
mert onnantól kezdve mindent a gyerek irányít. Erre azt feleltem
neki, hogy a gyerek biztosan nem, mert én nem akarok. Elmondtam
neki egy csomó mindent, csak bólogatott, és azt mondta, ha én így
vagyok boldog, és ezt érzem jónak, akkor nincs velem semmi gond,
semmi baj. A gyerekmentes csoportnak meg azért örülök, mert ez
egy aranyos és nagyon összetartó közösség, ha lehet annak
mondani. Az, hogy nem vagyok egyedül ezzel a „problémával”, meg
gondolatokkal és rajtam kívül vannak hozzám hasonló, normális nők
meg pasik is, akik ugyanígy gondolkodnak, sokat jelent nekem. Jót
tett ez a csoport, fontos, hogy ott ugyanezeket a véleményeket,
gondolatokat olvashatom.

Miért gondoltad, hogy nem vagy normális, ha nem akarsz gyereket?

Talán azért, mert nő vagyok, és azt is tudom, anyukám hogyan áll

hozzá. Minden elfogultság nélkül állíthatom, hogy én ráadásul pozitív
anyai mintát is hozok otthonról, anyukámtól
ugyanis megkaptam a feltétel nélküli, önzetlen szeretetet. Tényleg, a
mai napig az utolsó falatról is lemondana értem. Én nem tudnék
olyan önzetlen lenni, mint ő.

Szerinted összefüggésben van azzal, hogy egykeként nőttél fel?

Ezen még nem gondolkodtam.

Azt mondják, egykék esetében nem oszlik meg a szülők figyelme,

szeretete, gondoskodása.
Hát, elkényeztetve nem voltam, az biztos. Nálunk az arany középút
működött, ha azt mondták valamire, hogy nem, akkor az tényleg
nem volt. Nem hisztiztem soha semmiért. A suliban is azt mondták,
hogy nagyon tisztelettudó vagyok, mindig tudtam, hol a határ.
Megkaptam mindent, de soha nem éltem ezzel vissza. Nem
követeltem sohasem például márkás ruhát, semmit az égvilágon.

Azt mondtad, a gyermekmentes csoportban jól érzed magad. Én

olvastam olyan belső posztot, mémet vagy kommentet, amiről nem
feltétlenül az jutott az eszembe, hogy ezt milyen aranyos, jámbor
lélek írta.
Igen, ott is van szélsőség, például amikor lárvának meg
mindenfélének elhordják a gyerekeket. Szerintem minden csoporton
belül vannak, akik nagyon radikálisan gondolkodnak bizonyos
dolgokról. Engem ez nem zavar, nem foglalkozom vele. Lehet, hogy
az illető frusztrált vagy valamilyen lelki terhet cipel, és emiatt
fogalmazza meg a véleményét ennyire agresszíven. Viszont a
legtöbb ember nagyon normálisan
gondolkodik, hasonlóan, mint én, hála istennek ebből van a legtöbb
a zárt csoporton belül.

És arról mi a véleményed, amikor szélsőséges, kirekesztő

megnyilvánulásokra ragadtatják magukat egyesek?
Hát ez nehéz kérdés. Igazából nekem is megvan a véleményem az
olyan emberekről, akik a semmire vállalnak gyereket vagy rendkívül
tudatlanok. Őket ösztönlényeknek hívom, csúnyán kifejezve. Én
ezeket az embereket nem bántom, csak megvan a véleményem
róluk. Mélységesen elítélem azokat, akik a gyerekeiket szörnyű
sorsba kényszerítik bele a tudatlanságuk és az önzőségük miatt. De
emiatt én nem állok le senkivel sem vitatkozni. Szerintem a
kommentek minősége és stílusa összefügg az intelligenciával is,
hogy ki mennyire visszafogott, kulturált vagy éppen alpári. De igaz,
egyesek kirekesztően lépnek fel ezeken a fórumokon azokkal
szemben, akik gyereket vállalnak. Erre csak azt tudom mondani,
hogy én nem értek vele egyet, de nem is érdekel különösebben.
Tény, hogy sokan csak azért szülnek, mert „márpedig gyerek az
kell”. Nem gondolják át. A legtöbb probléma a szülőből, a családi
környezetből ered, a gyerek nem tehet semmiről. Egy gyerek abból
építkezik, amit otthon lát.

És mi lehet a különbség vagy a határmezsgye a tudatos és nem

tudatos gyermekvállalás között?
Az anyagi biztonság mindenképpen fontos tényező. Én például
albérletbe soha nem szülnék. Tagja vagyok egy „albérlet gyerekkel
és kutyával kiadó” Facebook-csoportnak, elképesztő,
miket lehet olvasni. Nem lehet albérletet találni gyerekkel, mert nem
adják ki, de azért közben a nő bevállalja a másodikat is. Az is
szempont, hogy legyen olyan szakmám vagy végzettségem, amivel
szülés után vissza tudok menni dolgozni. Gyerekkel a legtöbb helyre
föl sem veszik itthon a nőket.

Az anyagiakon túl, szerinted mi lehet még, amit gyerekvállalásnál

figyelembe kéne venni?
Önismeret. Nemrég olvastam egy zseniális könyvet, az a címe, hogy
Szeretettel sebezve.[6] A különböző szülőtípusokat elemzik benne:
van mérgező, barátkozó, borostyán, jéghegy szülő, stb. A szerző
leírja, hogy ezek a szülőtípusok milyen károkat tudnak okozni a
gyerekeikben. Nagyon fontosnak tartanám, hogy az emberek
olvassanak ilyen könyveket, legyenek tudatosak és a rossz mintákat
ne adják át a gyerekeiknek, ne mérgezzék őket. És most, hogy erről
beszélgetünk, eszembe jutott: a legfontosabb indokom igazából az,
hogy iszonyatosan félek attól, hogy betegen fog születni. Nekem ott
lenne végem.

Hogy a gyerek beteg lenne?

Igen, tartósan beteg. Fogyatékos vagy otthoni ápolásra szoruló.
Azt nem bírnám feldolgozni.

Ez a legfőbb félelmed?
Ettől olyan szinten rettegek, hogy elmondani nem tudom. Ráadásul
úgy, hogy Magyarország ezekre a gyerekekre nincs berendezkedve
semmilyen tekintetben, hiányzik a megfelelő támogatás. Ez olyan
kardinális probléma itthon, ami nincs
kezelve. Ha nőként egyedül maradsz egy beteg gyerekkel, az nem
élet, senki számára, sem a gyereknek, sem a házaspárnak,
senkinek! Belegondolni is borzalmas. Ha egyszer a fejembe
venném, hogy akarok gyereket, akkor inkább az esküvőről is
lemondanék, csak hogy abból a pénzből az összes létező vizsgálatot
elvégezzék rajtam, nehogy ez előfordulhasson. Ráadásul szülés
közben is felléphet komplikáció, elég, ha három másodpercig nem
kap levegőt az agya, mert mondjuk rátekeredett a köldökzsinór, és
már ott vége van mindennek.

Miért félsz ettől ennyire? Volt esetleg a családban beteg gyermek?

Igen. De nekem nem volt vele személyes tapasztalatom. Anyukám
keresztanyjának a fia beteg volt. Gyerekként azt láttam, az a nagyfiú
ott fekszik magatehetetlenül az ágyban, de nem hiszem, hogy
hatással volt rám. Erről is nagyon sok cikket elolvastam. Az utóbbi
években azért kampányoltak, hogy az otthonápolási díj ne csak
ötvenezer forint legyen, hanem százezer. Arról is rengeteg cikket
olvastam, hogy a nők ezt hogyan élik meg, milyen nehézségekkel
küzdenek. Embertelen. Minden tiszteletem azé, aki nem mond le a
gyerekéről, hanem végigcsinálja, és szó szerint az egész életét
feláldozza. Amúgy erős egyéniségnek tartom magam, de ez olyasmi,
amivel én nem tudnék megküzdeni. Én annyira szeretem a
szabadságot, meg mindent, amivel az élet jár, hogy ha ettől meg
lennék fosztva, azt nem tudnám feldolgozni.

A beismerés nem önzőség

Az, hogy nem szeretnél gyereket, okoz problémát a társkeresésnél?

Igen. Ez egyértelmű. A szakítás után írtam is a gyerekmentes

csoportban, hogy adjanak tanácsot, milyen lehetőségeim vannak.

És milyenek vannak?
Harminc komment érkezett. Mindenki támogató volt, adtak tanácsot.
Mondták, hogy nem könnyű, és annak van nagyobb esélye, hogy
olyan partnert találok, akinek már van gyereke, de nem akar többet.
Sokak tapasztalata, hogy a gyerekkel már rendelkező pasi meg
tudta találni a középutat a gyereknevelés és az új barátnője között.
Lehet olyat is találni, akinek nincs, és nem akar, csak nem könnyű.

El tudnál képzelni egy olyan társat, aki már apa?

Egyelőre semmi esetre sem szeretném! Reménykedem benne, hogy
a sorsom elintézi, nyilván arra fogok törekedni, hogy olyan legyen,
aki hasonlóan gondolkodik, mint én. Csak hát ugye ez is lutri, ahogy
az exem esete is példázza. De végső soron nem zárkózom el attól
sem, hogy olyan párom legyen, akinek már van gyereke.

Ha olyan férfit találnál, akinek van gyereke, az azt is jelentené, hogy

az a gyerek a ti közös életetek része lenne?
No, hát ezért nem szeretném! De ismerem magam annyira, hogy
meg tudnám oldani a helyzetet, tehát el tudnám fogadni. Ehhez
viszont a pasinak nagyon kellene éreztetnie, hogy nem
én vagyok a második helyen. Nagyon el kellene hitetnie velem, hogy
én vagyok az első helyen a gyerekkel szemben, ennek az illúzióját
meg kellene teremtenie. De nyilván nem vagyok hülye, tudom
nagyon jól, hogy nehéz ügy. Akkor működne szerintem, hogyha az
„ex” normális és a gyerek is jófej, mert a nem jófej gyerekeket nem
szeretem.

Nagyon sok interjúalanyom mondta, hogy szerintük csak az a

párkapcsolat tud tartalmas, hosszú távú és kielégítő lenni, amit nem
ront el egy vagy több gyerek.
Úgy érzem, hogy nekem ezért is kell most egy év egyedüllét. Aztán
persze lehet, hogy fél év múlva találkozom valakivel, de most így is
nagyon jól érzem magam. Végre tudok megint egy kicsit magammal
foglalkozni. Van egy csomó tervem.

Az ismerkedés melyik szakaszában mondanád el, hogy nem akarsz

gyereket?
A legelején. Az első randin.

És mi van, ha a pasi erre azt mondja, hogy „jó, de hát majd úgyis
meggondolod magad”?
Ha a szemébe nézek és a rám jellemző határozottsággal az arcába
mondom, hogy nem, akkor nem hiszem, hogy utána lesz több
kérdése. Hülyeség, hogy meggondolom magam. Ez a másik, amitől
kivagyok. Meg az önzőnek bélyegzés. Azt szokták mondani ránk,
gyerekmentesekre, hogy önzőek vagyunk.

És ez nem igaz?
Ha valaki beismeri, hogy nem alkalmas a gyereknevelésre, mint én,
az szerintem hatalmas dolog. Ez nem önzőség. Szerintem pont az
az önzetlenség, hogy valaki ezt bevallja, és tudatosan nem akarja
egy embernek az életét tönkretenni. Rendelkezik annyi önismerettel,
hogy nem vállal be csak azért egy gyereket, mert „nő vagyok, nekem
ez a kötelességem”. Óriási dolog, ha valaki ezt felismeri önmagában.
Szerintem az is önző, aki gyereket vállal. Mert miért vállal az ember
gyereket? Hogy a párját boldoggá tegye? Akarják azt a boldogságot
érezni, ami a gyerekvállalással jár. Meg egyébként is, miért ne
lehetne érvényes érv, hogy sejtjük, tudjuk, mivel jár egy gyerek, ez
egy 0–24-es szolgálat, főleg az elején, és ezt nem vállaljuk be?

Mi a baj azzal, hogyha nekem nem ez az életcélom? Hány olyan

szülő van, aki nincs felkészülve arra, hogy valójában mivel jár egy
gyerek? Mindenki azt hiszi, hogy megszületik a baba, jaj, de cuki, és
ennyi, aztán fél év múlva rájönnek, hogy „én nem is vagyok alkalmas
a gyereknevelésre”. És hány pasi van, aki rájön, hogy hoppá, ez
mégsem annyira buli, mint amennyire mondták, és lelép, mert tele
lesz a töke a gyereksírással, meg a szaros pelenkákkal? Rengeteg
szülő akkor jön rá, hogy ő nem is akart gyereket. Nem egy
csoportban olvastam olyan kommentet, hogy az illető, bár imádja a
gyerekeit, de ha újrakezdhetné az életét, már nem szülne.
Egyébként a legjobb barátnőm is így van ezzel. A legjobb anya a
világon. Imádja a kisfiát, rajong érte, mégis azt mondta: „Niki, ha
újrakezdhetném, nem szülnék”. Számomra ez elég
meggyőző. És most már azt is tudom, hogy nincs velem baj csak
azért, mert ezek miatt nem akarok gyereket.
Már az anyám méhében tudtam, hogy
nem akarok gyereket
Sulyok Viktória (40 éves) tolmács, fordító és nyelvtanár,
valamint LMBTQIA-aktivista története

Sulyok Viktória a Genderfészek (feminista és LMBTQIA

közösségi tér) nevű Facebook-csoportban látta a
projektfelhívásomat. Arccal és névvel vállalta az interjút.
Viki az egyik legjobb példa arra, hogy nem kell traumának
történnie egy nő életében ahhoz, hogy gyerekmentesen
élje az életét. Története azért is figyelemre méltó, mert
nem hajlandó rejtőzködni és pironkodva hazugságokkal
magyarázkodni amiatt, hogy nem akar gyereket. „Én nem
azért vagyok gyerektelen, mert nem találtam olyan hímet,
aki meg akart volna termékenyíteni, hanem mert én
egyszerűen nem akarok kölyköt.”

Viki imád tanulni, most szerzi az ötödik diplomáját, és nyelvmániás.

Tanult és élt Koppenhágában, Rómában és Svájcban is. Szeret
utazni, hatalmas a szabadságigénye: amit kitalál magának, azt
szereti megvalósítani, ami, ahogy ő fogalmaz, „hat poronttyal kicsit
nehéz lenne”.
 Már gyerekként is jobban kijöttem a
felnőttekkel
Nálad hogy alakult, hogy nem szeretnél gyereket?
Én az az arc vagyok, aki már az anyja méhében tudta, hogy nem
akar majd gyereket. Soha, egyetlenegyszer sem éreztem azt egy
gyerek kapcsán, hogy jaj, de cuki! Egyszerűen nincs bennem semmi
ilyen ösztön. Édesapám révén van egy négy és fél éves
féltestvérem, és vele is úgy vagyok, hogy látom, aranyos, meg
minden, de nem tudok vele mit kezdeni. És nem is akarok. Mondtam
apámnak, hogy majd ha tizenhat éves lesz, elviszem bulizni.

Milyen gyerek voltál?

Már akkor is jobban kijöttem a felnőttekkel. Kamaszkoromig kevés
barátom volt, sokkal jobban szerettem olvasni, egyedül lenni otthon,
a saját gondolataimmal foglalkozni, mint hogy a spanjaimmal
csapassam. Felnőttként is megválogatom a barátaimat, és aki nem
ér el egy bizonyos szellemi szintet, azzal nem tudok mit kezdeni.
Tanítottam kamaszokat tizenhat éves kortól, akikkel, ha intelligensek
és érdeklődőek, tök jól kijövök. De kisebb gyerekek tanítását nem
vállalom. Van egy másfél évvel fiatalabb öcsém is, vele nőttem fel. A
családi sztori szerint nagyon nem komáltam a tesómat. Amikor
anyámék hazahozták a kórházból, és megmutatták, hogy nézd,
milyen aranyos, állítólag csak ennyit mondtam: „Az én takarómba
van csomagolva!” Soha nem volt bennem, hogy cuki-muki kisbaba.
Igaz, hogy manapság ritkán találkozunk az öcsémmel, de tök jó a
viszonyunk. Gyerekként sokat veszekedtünk, de melyik testvér nem
veszekszik? Balhékra emlékszem, viszont olyan nem volt, hogy a
konyhaajtó mögött vártam a nagykéssel, hogy kinyírjam.

Hogyan jellemeznéd a kapcsolatodat a szüleiddel?

Anyukámmal és apukámmal is jó a viszonyom. Az én esetemben
tehát nem arról van szó, hogy a szüleim gyűlöltek, ezért nem akarok
gyereket. Nagyon liberális és engedékeny családból jövök, csomó
mindent megengedtek a szüleim, amit az osztálytársaimnak nem.
Alapvetően könyvmoly kislány voltam, de elengedtek bulizni tizenhat
évesen. Azt is engedték, hogy Svájcba menjek tanulni egy évre
tizenhét éves koromban. A pályaválasztásnál sem akartak
befolyásolni.

Mégis mit gondolsz, van valami oka annak, hogy már ennyire korán
azt érezted, biztosan nem akarsz majd gyereket?
A kérdőívedben a tudatos gyermektelenség okaként az egyéb
kategóriát választottam, és oda írtam: Muszáj kifejtenem, hogy soha
nem akartam gyereket? Ezzel kapcsolatban van egy sztorim.
Tizenkilenc és huszonkét éves korom között volt egy
párkapcsolatom. A szakítás után jó pár évvel anyám megjegyezte,
hogy nagyon aggódott, mert attól félt, feleségül megyek ehhez a
pasihoz, és gyereket szülök neki. Döbbenetes volt, mert nekem ez
eszembe sem jutott. Ez engem tökre nem érdekelt már akkor sem.
Az egész gyerekvilág teljesen távol áll tőled?
Igen. Amikor egy nagyon jó fiú barátomnak, akivel amúgy nem volt
köztünk semmi, megszületett az első gyereke, annak örültem, mert
nagyon szeretem ezt a srácot, és tudom, hogy ez neki boldogság.
Amikor elmentem hozzájuk babalátogatóba, és odaadták a kezembe
a gyereket, nagyon kikészültem, hogy le fogom ejteni, vagy eltörik a
nyaka. Nálam volt körülbelül tizenöt másodpercig, majd a barátom
visszavette, és emlékszem a megkönnyebbülésre, hogy huh, de jó,
nem történt semmi baj. Egy másik barátomnál két gyerek van, és
amikor találkozom vele, mindig megkérdezem, hogy vannak a
gyerekek, mi van a családdal. De nem azért, mert be akarom nyalni
magam, hiszen rólam mindenki tudja a környezetemben, hogy nem
vagyok kölyökbarát. Ez a barátom egyszer mondta is, tudja, nálam
ez egy tanult viselkedés, hogy rákérdezek, mert amúgy valószínűleg
leszarom. Azt válaszoltam, hogy nem, ez nem igaz, mert a kölyköt
mint kategóriát leszarom, de mivel tudom, hogy neked a gyerek
örömöt ad, és én kedvellek téged, ezért érdeklődöm a családod
iránt.

Későbbi párkapcsolatodban sem merült fel, hogy gyereket vállalj?

Nem. Hozzátartozik a teljes képhez, hogy én amúgy nem vágyom
párkapcsolatra. Aszexuális[7] és aromantikus vagyok. Ez azt jelenti,
hogy nem érzek szexuális és romantikus vonzalmat senki iránt.
Leginkább így tudnám érzékeltetni: ránézek egy jó pasira, mindig
szegény Brad Pittet hozom fel példának, és egyszerűen nem
érdekel. Megállapítom, hogy
jóképű, aztán helló. A Magyar Aszexuális Közösség Egyesület
alapító tagja vagyok.

Mindig is tudtad magadról, hogy aszexuális vagy?

Áh! Nem volt könnyű rájönni, hogy én is aszexuális vagyok, és
engem ezért nem érdekelnek sem a férfiak, sem a nők, pedig
egyidőben intenzíven csajoztam is. Azt hittem, biszexuális vagyok,
csak nagyon válogatós. Sokáig sehonnan nem láttam
visszatükröződni magam. Aztán harminchat évesen olvastam egy
cikket először erről, és hatalmas kő gördült le a szívemről, hogy
végre megvan a címkém. Azóta fontos számomra kiállni a közösség
jogaiért. Önkénteskedem, járok iskolákba és cégekhez erről a

jelenségről beszélgetni. Kimegyünk a Pride-ra, és én élő könyv[8] is

vagyok.
Az, hogy valaki aszexuális, azt is jelenti, hogy nem vágyik társra?
Nem. Az aszexuális emberek között is van olyan, aki vágyik
párkapcsolatra, én magam viszont nem tartozom közéjük. Ha
megismerkednék olyan emberrel vagy emberekkel, akik mindenféle
szempontból megfelelnek nekem és én is nekik, vele/velük ki tudnék
alakítani egy úgynevezett queerplátói kapcsolatot. Az ilyen
[9]
partnereket amúgy cukkininek hívják.

Ezt hogy kell elképzelni?

Nem szerelmen alapul, de a barátságnál erősebb összetartozást
jelent. Ezen belül lakhattok együtt, lakhattok külön, lehet monogám a
kapcsolat vagy akár poligám, tehát egy csomó szabadságot megad.
Ha találkoznék ilyen emberrel, lehet, hogy
azt mondanám, próbáljuk meg. De nekem nagyon fontos lenne,
hogy egyedül laknék továbbra is, és no kölyök. Ha az illetőnek lenne
gyereke, akkor az számomra „no go” lenne, mert egyáltalán nem
akarok gyereket az életembe.

Miért fontos számodra, hogy az interjút névvel és arccal vállaltad?

Azért, mert azt gondolom, a tolerancia nem fog úgy eljönni, hogy mi
rejtőzünk. Az aszexualitásom mellett fontosnak tartom a tudatos
gyermektelenség felvállalását is. Mindkettőben könnyen el lehet
rejtőzni. Ha valaki nem akar gyereket, mondhatja, hogy oh, még
fiatal vagyok, vagy kivették a méhem. De én pont ezt nem akarom.
Én nem azért vagyok gyerektelen, mert nem találtam olyan hímet,
aki meg akart volna termékenyíteni, hanem mert én egyszerűen nem
akarok kölyköt. Ugyanúgy nem vagyok hajlandó titkolni ezt, ahogyan
azt sem, hogy nem érdekelnek sem a pasik, sem a nők.

Hülyeség, hogy nincsenek érzéseink

Összefügg a gyermekmentességed azzal, hogy aszexuális vagy?

Nem. Az aszexuális közösségen belül pont olyan a viszonyulás a
gyerekvállaláshoz, mint a heteró közösségben. Van, aki ugyanúgy,
ahogy én, nem akar, de sokan vannak, akik szeretnének. Az
aszexuálisok egy része szexundoros, tehát a gondolatra is, hogy
lefekszenek valakivel, égnek áll a szőr a hátukon. Köztük is vannak,
akik vágynak gyerekre. Az ilyen
emberek amúgy nincsenek könnyű helyzetben. Az örökbefogadásnál
rengeteg feltételnek kell megfelelniük. Nők esetében pedig maximum
a mesterséges megtermékenyítés jöhet szóba.

Érnek atrocitások az aszexualitásod miatt?

Rólunk, aszexekről azt szokták gondolni, hogy ridegek vagyunk és
nincsenek érzéseink. Ez egy tök nagy faszság. Ugyanúgy vannak
érzéseink, mint egy melegnek vagy egy heterónak, csak szexuális
vonzalmunk nincs. És ugyanúgy akarhatunk gyereket vagy éppen
nem, szóval nagyon sokfélék vagyunk. Azt is feltételezik rólunk,
hogy traumatizáltak vagyunk. Ennyi erővel visszakérdezhetnénk:
Veled mi történt, te miért lettél heteró? Olyan csinos kislány vagy,
biztos könnyen találnál magadnak egy szép lánypartnert. Amúgy a
gyerekmentesekről is azt gondolják, hogy hidegek és gonoszak,
vagy azt, hogy trauma érte őket. Én tökre nem vagyok ilyen. Ez csak
egy sztereotípia.

Mit szól a családod ahhoz, hogy nem lesz gyereked?

A családom most már full beletörődött ebbe. Amikor apai
nagymamámnak mondtam, hogy ugye tudod, hogy tőlem nem lesz
dédunokád, csak legyintett és annyit mondott: tudom, ismerlek. A
szüleim korábban valószínűleg reménykedtek, de eléggé önfejű
ember vagyok, úgyhogy hozzászoktak a gondolathoz. Most már nem
is csesztetnek. Pont az interjú előtt újságoltam anyámnak, hogy
veled fogok beszélgetni ebben a témában, és vicceskedve azt írta,
mondjam meg neked, meggondoltam, és öt gyereket akarok.
És a tágabb család?
A tágabb családomból, akik a többségi társadalomból jönnek, meg
vannak ezen rökönyödve, és úgy gondolják, az asszonyi élet
kiteljesedése, ha egy nő szül egy rakás gyereket. Ritkán találkozunk,
de már ők sem piszkálnak ezzel.

Mi a helyzet a barátokkal?
A barátaim elfogadják, hiszen megválogatom őket.

Kaptál olyan megjegyzést, ami rosszulesett?

Nem, random ismerősök véleményével nem foglalkozom. Tanítok
orvosokat dánra intenzív, több hónapos kurzusok keretében. Egy hét
ismeretség után egyszer csak a konyhában kávézgatás közben rám
néz a bolgár radiológus és azt kérdi: Gyerek? Mondom, nincsen.
Mire ő: és a biológiai órád? Erre van egy nagyon vicces mém. „Nem
ketyeg a biológiai órád? Nem, mert az elemet áttettem a
vibrátoromba.”
Szóval ilyen ez. A másik meg, hogy itt vagyunk hét és fél
milliárdan ezen a bolygón, ez hét és fél milliárd különböző nézőpont.
Én éppen ezért nem várom el senkitől, hogy azt gondolja, amit én,
hiszen az én álláspontom csak egy. Mindig azt mondom, hogy én
imádom a munkámat, imádom az életemet, de full el tudom képzelni,
hogy neked ez az élet kurva szar lenne. De miért is lenne másképp?
Nem a tiéd, én rendeztem be magamnak. Tényleg csak annyi kéne,
hogy fogadjuk el azt, hogy mindenkinek szíve joga másként
gondolkodni és élni, aztán helló.
 Gyerekmániásból lettem nyugodt
szívvel elengedő
Ibolya (43 éves) szociális gondozó, személyi
asszisztens története

Mekkora lelki erő kell ahhoz, hogy valaki úgy tudja

elrendezni magában az őt ért súlyos traumákat, hogy
közben jó kapcsolatra törekszik a bántalmazóival? Ha azt
mondom, Ibolyának sanyarú volt a gyerekkora, nagyon
enyhén fogalmazok. A történtek ellenére mégis
ő az, aki annyira védi a szüleit és aggódik értük, hogy a
lelkemre kötötte, beszélgetésünket úgy írjam meg, hogy
még véletlenül se legyen felismerhető, és
beazonosítható, kikről van szó. Interjúalanyom neve ezért
álnév. Kérésének – a történeti hűséget szem előtt tartva –
úgy tettem eleget, hogy bizonyos, talán nem is annyira
fontos részleteket elhagytam vagy megváltoztattam. A
lényeg így is megvan: Ibolya sokáig nagyon akart
gyereket, mégis lett három abortusza. Majd rájött, hogy
jobb is, ha nem lesz gyereke.
Ibolya egy külföldi nagyvárosban él, ahol egy súlyosan
mozgássérült, beteg ember „keze-lába”, ahogy ő fogalmaz.
Lakberendező, enteriőr dizájner és női szabó az eredeti
végzettsége, de építészetet is tanult.

Mióta élsz külföldön?

Hét éve. A barátommal együtt jöttünk ki dolgozni, plusz azért, mert
az én életemben történt egy tragédia. A magyar egészségügyben
elvesztettem a nagymamámat, ráadásul borzasztó módon. Ettől
akkora sokkot kaptam, hogy el kellett jönnöm Magyarországról. Ez
már nyolc éve volt, de ami most a koronavírus idején történik
odahaza, az nagyon emlékeztet arra a pár évvel ezelőtti sztorira (a
beszélgetésre 2020 áprilisában, a kórháziágy-felszabadítások kellős
közepén került sor – a szerk.) Szóval kijöttünk, és ahogy az lenni
szokott, szakítottunk. Jelenleg egyedül élek.

Gyerekmániásból lettél elengedő. Elmeséled, mit jelent ez?

Elég szemét gyerekkorom volt, nevelőapával és egy abszentív,
vagyis érzelmileg jelen nem lévő anyával. Hiába voltak szüleim,
érzelmi árvaként nőttem fel. „Láthatatlan” gyerek voltam. Ráadásul
volt egy rövid időszak, amikor a biológiai apám családjával is éltem.
Meg mindenféle rokonokkal. Sokat gondolkodtam azon, miért kell
egy gyereknek így élnie.

Vannak testvéreid?
Anyai és apai ágon is van féltestvérem. Az én születésemmel
egyidejűleg apámnak egy másik kapcsolatából is született egy
gyereke, és ő annál a másik családnál maradt. Szóval, az én
életemben a szüleim egyetlen napot sem éltek együtt. Aztán amikor
hétéves lettem, anyám megszülte az öcsémet.

Abban, hogy édesanyád érzelmileg elhanyagoló volt veled, szerinted

szerepet játszott a csalódás, hogy apukádnak volt egy párhuzamos
élete és végül elhagyott benneteket?
Nem hiszem, hogy ez volt a gond. Az öcsém oxigénhiánnyal
született és nagyon súlyos állapotba került, szerencsére
gyógytornákkal és egyéb fejlesztéssel helyre rakták. De ez nagyon
lefoglalta anyukámat, ráadásul neki is nagyon szörnyű gyerekkora
volt. Ezek generációs traumák. A nevelőapámnak is borzasztó volt a
gyerekkora egy szadista apával. Talán emiatt lett erős, leuraló
személyiség. Az anyám pedig gyenge volt, visszahúzódott teljesen
és hagyta, hogy a férfi uralkodjon rajtunk. Szerintem az anyámnak
sosem tűnt fel, hogy elhanyagol. Az ő gyerekkorában, ha egy
gyereken volt ruha és kapott legalább cukros-zsíros kenyeret, akkor
az el volt látva. Ehhez képest én jobban jártam. Anyámnak
valószínűleg fel sem tűnt, hogy ez lehetne több is.

Visszatérő álmom, hogy lőnek rám

Mikor került a képbe a nevelőapád?

Kétéves koromban.

Milyen volt veled?

(csend) Kegyetlen. Egy lelki bántalmazó, aki… Nehéz elmondani…

Érzelmi terrorban tartott?

Igen. (sóhajt) Mindent kritizált, nem tudtam olyat tenni, ami ne lett
volna rossz. Mindegy, mit csináltam, mindenbe belekötött. A mai
napig olyan vagyok, hogy mindig a másik szemszögéből nézek
mindent. Állandóan arra gondolok, hogy vajon mibe tudna belekötni.
Nem pedig arra, én hogyan érzek, nekem mi a jó, én mit akarok
csinálni. Egyfolytában a támadási felületet próbálom csökkenteni
mind a mai napig.
Gyerekkoromban visszatérő álmom volt, hogy lőnek rám és
fedezékben kell lennem. Az utóbbi tíz évben fejtettem meg, hogy ez
azt jelenti, nem akartam, hogy látszódjak. El akartam bújni valami
mögött. Abban a pillanatban, ahogy a mostohaapám hazaért, rögtön
jöttek a beszólások, vagy belerúgott a cipőmbe vagy a táskámba,
hogy miért ott van, ahol van és ilyenek. Egyfolytában azt kereste,
mivel tudna vegzálni. Ismertem az apját, vele ugyanezt tette a saját
apja, csak sokkal-sokkal durvábban.

A szakirodalom szerint a bántalmazók magas százalékban maguk is

bántalmazottak voltak. És nekem személyesen is ismerős a felállás
az agresszív apával és a bántalmazást megengedő anyával.

Igen. Az anyám egyébként valószínűleg azt hitte, a nevelőapám

jobban tudja. Elhitte, hogy ő buta ehhez, nem ért semmihez, és ő
maga is nagyon el volt nyomva. Szerintem az is tipikus, hogy
így húzódik vissza egy nő, és hagyja, hogy történjenek a dolgok. Ez
lehet az ő döntése saját magával szemben, de egy gyerekkel ezt
már nem teheti meg.

Az öcséddel is hasonlóan bántak?

Neki rosszabb volt, mert őt verték is.

Meddig élt együtt anyukád a mostohaapáddal?

Még mindig együtt vannak. Nagyon sokat változott mindkettő. Fura
dolog ez a megbocsátás. Én megbocsátottam nekik és szeretem
őket. Mondjuk, ettől még nem múlt el a hatása a gyerekkoromnak.
De tudom már őket rendszerben látni, hogy az ő viselkedésük miből
jött, mit hoztak otthonról. Ahhoz képest, ahonnan ők jöttek,
megtettek mindent, amit tudtak, hogy jobbak legyenek. De csak
ennyire voltak képesek.

Ezek szerint tartod velük a kapcsolatot?

Igen, és az utóbbi tíz évben elég szoros lett a kapcsolatunk. Azelőtt
erre nem voltam képes, mert akárhányszor hazamentem hozzájuk,
mindig beugrottak a velük kapcsolatos nyomasztó emlékek. Elég
durván traumatizált vagyok a gyerekkoromból eredően, és emiatt
sokáig nem tudtam elviselni a családomat.

Erről beszéltetek? Mondtad nekik, hogy jézusom, mit tettetek velem?

Igen. Hat évvel ezelőtt történt egy eset itt kint, ami nagyon durván
retraumatizált, és olyan hatással volt rám, hogy
kényszeresen beszéltem dolgokról.

Mi volt ez?
Egy munkahelyi szexuális zaklatás, ami előhozta a gyerekkorit.
Gyerekkoromból is vannak nagyon durva ilyen történeteim.

Gyerekkorodban szexuálisan is zaklatott a nevelőapád?

Nem ő. Idegenek. De a szüleim nem vették észre.

Kik voltak ezek a férfiak?

Férfi konkrétan csak egy volt, talán az osztálytársam apja lehetett.
Arra emlékszem, hogy mindig ott várta az osztálytársamat az iskola
előtt. De nem is biztos, hogy az apja volt. Ez most esett le nekem
pár hete. Rajta kívül a szomszéd is próbálkozott. Ami viszont igazán
kemény volt, hogy az osztálytársaim éveken keresztül nagyon-
nagyon durván, csoportosan zaklattak szexuálisan.

Ez mikor történt?
Általánosban.

Azt mondtam, nem, és az apám öngyilkos

lett
Hogy lehet az, hogy ez nem jut el egy szülőhöz? Hiszen látják a
tanárok.
A tanárok, óvónők semmit nem tettek. A családom se. Amúgy is
csendes gyerek voltam. Szóval visszatérve a kérdésedre: én
beszélek velük ezekről a dolgokról, jobb a kapcsolatunk. Eleinte az
anyukám nagyon haragudott érte, hogy kitalálok mindenféle
hülyeséget.

Tehát tagadta.
Persze, mivel neki nincsenek ilyen emlékei. Vele is nagyon ocsmány
dolgok történtek. A traumákra ő úgy reagál, hogy kitörli az
emlékeket. A hat év alatt viszont eljutottunk oda, hogy teljesen
őszintén tudok vele beszélni, és már nem vádaskodásnak érzi.
Viszont ez eléggé rizikós, mert idősek már és félek, hogy felzaklatom
őket és bajuk esik.

Igen gyakori, hogy az áldozat fél attól, hogy a bántalmazóival valami

rossz történik. Gondoltál arra, hogy ezt feldolgozd segítséggel?

Igen, járok terápiára. Rengeteget dolgozom ezen és sokat

gyógyultam.

A biológiai apád mit tud mindarról, ami veled gyerekkorodban

történt?
Amikor tízéves voltam, úgy gondolta, most már elég idős vagyok
ahhoz, hogy jelentkezzen, hogy ő az apám. Elkezdtem náluk tölteni
hétvégéket. Nagyon zárkózott gyerek voltam, de egyszer valahogy
elmeséltem neki, hogy hogyan élek és ő akkor magához akart venni.
De annyira megijedtem, hogy nem sikerül a szökési kísérlet, mert én
korábban, nyolcévesen már ki
akartam lépni a családból és állami gondozásba vetetni magam,
csak lebuktam. Már nem emlékszem, kitől kértem segítséget, talán
tanártól vagy orvostól, és azonnal behívták anyámékat.

Ért téged emiatt retorzió?

Fizikailag nem, de lelkileg annál inkább. Elsősorban a mostohaapám
részéről. Szóval amikor az édesapám rákérdezett, hogy akarok-e
velük élni, nem mertem igent mondani. Attól féltem, hogy ha nem
sikerül, még jobban fognak bántani otthon. A másik oka a
döntésemnek az volt, hogy az öcsémet nem hagyhatom ott, mert
vigyáznom kell rá. És mit tud egy szerencsétlen tizenkét éves gyerek
mondani? Azt válaszoltam neki, hogy nem megyek, mert már a
másik férfi az apám. Az édesapám meg öngyilkos lett. (sír)

Emiatt?
Részben. Akkor már amúgy is rossz állapotban volt, de ez volt az
utolsó csepp a pohárban. Pszichés problémái voltak. Ráadásul
mindez a rendszerváltás környékén történt. Előtte olyan helyen
dolgozott, ami erősen kötődött a politikához, és ezért rettegett a
számonkéréstől. Ettől függetlenül úgy éreztem, a felesége engem
tett felelőssé a haláláért.

Égési sérülésekkel elmerülni egy hűvös tó

vizében
Az az érzésem, hogy benned több empátia van, mint az összes
családtagodban együttvéve. Ezt a gyerekkort túlélni nagyon kemény
lehetett.
Nem is jöttem ki belőle túl jól. És éppen ezért akartam nagyon
gyereket. Saját gyereket és jó gyerekkort biztosítani neki. Viszont
tinédzserkoromban két abortuszom is volt. A környezetem nagyon
könnyen bele tudott nyomni az abortuszba. Ennek ellenére akkor is
úgy gondoltam, hogy később, ha már nem vagyok többé magam
sem gyerek, szeretnék szülni. Sok gyereket szerettem volna. Viszont
az volt a probléma, hogy akárkivel voltam együtt, ha akár csak a
legesleghalványabb kis csíráját is láttam benne annak, hogy
agresszív, még ha csak szóban is, inkább lemondtam róla. Nem volt
olyan férfi az életemben, akinek ki mertem volna szolgáltatni egy
gyereket. Aztán megismertem a férjem. Nem abba szerettem bele,
aki ő volt, hanem aki nem.

Ezt hogy érted?

Belőle mindaz hiányzott, amitől korábban féltem. Hiányzott belőle az
agresszió, az elnyomás, a gúnyolódás, a rosszindulat. Olyan érzés
volt a gyerekkorom és jó pár narcisztikus párkapcsolat után
találkozni a férjemmel, mint égési sérülésekkel egy hűvös tó vizében
elmerülni. Olyan bizalmam még senkiben nem volt, mint őbenne.
Viszont a férjem a kapcsolatunk elejétől fogva mondta, hogy nem
szeretne gyereket.

Miért nem?
Ő is a gyerekkora miatt. Az apja valószínűleg azért volt olyan
gonosz, mert bár akart volna, a gyerekek miatt nem tudott kilépni
egy kapcsolatból, amiben nem érezte jól magát. A férjem pedig nem
akarta vállalni azt a felelősséget, ami egy gyerekkel jár. Nem akart ő
is csapdába kerülni. Nem igazán dolgozta fel a saját gyerekkorát. A
férjem egy nagyon elfojtós személyiség. Szóval megmondta, hogy
nem akar gyereket. Én akkor huszonhárom éves voltam, ő huszonöt.
Akkoriban nem is volt égetően sürgős a dolog. Annyit kértem tőle,
hogy rendben, én ezt elfogadom, de soha, még csak véletlenül se
nyomjon bele abortuszba, ha mégis úgy adódna. Megmondtam neki,
hogy ha egyszer véletlenül teherbe esnék, meg fogom szülni. Végül
együtt éltünk kilenc évig, és ez alatt véletlenül terhes lettem. Hiba
csúszott a fogamzásgátló sztoriba. Csak később vettük észre, hogy
a hüvelygyűrű kiesett, és nem lehetett megállapítani, hogy mikor. A
férjem pedig belekényszerített az abortuszba. Emiatt az úgynevezett
tablettás abortuszon estem át.

Próbáltad meggyőzni a férjedet, hogy tartsátok meg a gyereket?

Pontosan tudta, hogy mennyire szeretnék gyereket. Mind a ketten
sírtunk. Ő azért, mert nem akart, de megfogant, én azért, mert
akartam, de nem tarthattam meg. És pont akkoriban született a
nővérének gyereke. Hogyan is jellemezzem a sógornőmet?
Kutyaeledelt adott a gyerekének. És nekem ezt végig kellett
néznem. És ha szóltam, még engem aláztak meg, mondván, mit
tudsz te erről, neked még gyereked sincs.
 Az, hogy láttam azokat a gyerekeket felnőni, bennem még jobban
felerősítette az anyai ösztönt. Azt éreztem, ha nekem lenne
gyerekem, nem így nőne fel. A házasságunk alatt sokszor előjött,
hogy el kéne válnunk, mert nem ugyanazt akarjuk az élettől. És
ebben tényleg nincs középút: vagy van gyereked, vagy nincs.
Amikor a legjobb barátnőm teherbe esett, annyira elkezdtem sírni,
hogy azt mondta a férjem, most váljunk el. (sír) Egész pontosan
megkérdezte, hogy szeretnék-e elválni tőle. Igent mondtam. És jól
tettem. Akkor voltam harminchárom és még bőven benne lettem
volna az időben. Mégis úgy váltam el, hogy lehet, most már nem
lesz gyerekem, mert mire megint találok valakit, akiben
megbízhatok, már kifutok az időből. De legalább nem aktívan
mondtam le róla. Nem hoztam egy olyan döntést, hogy rendben,
nem lesz gyerekem, hanem meghagytam az esélyét. Úgy voltam
vele, hogy erőltetni biztos nem fogom. Én nem vagyok az a típus, aki
leitat egy pasit, hogy gyereket csináltasson magának. Viszont végül
úgy alakult, hogy nem találkoztam olyan férfival, akivel lehetett volna
gyereket vállalni. Most az utolsó tíz évemről beszélek. Eleinte még
fájt, mert szerettem volna, és visszafelé számoltam, hogy még
mennyi van a negyvenig.

Miért pont negyvenig?

Eléggé beteges ember vagyok, és úgy gondoltam, negyvenig még
merek gyereket vállalni, afölött már nem. Viszont ahogy közeledtem
a negyvenhez, ez az egész átalakult elengedéssé. Lehet, hogy nem
a legtipikusabb példa vagyok a tudatos
gyermektelenségre, de részemről nagy dolog, hogy ezt nyugodt
szívvel el tudtam engedni. Most pedig már egyáltalán nem akarok
gyereket. És miután elengedtem, rájöttem, hogy jobb is így. Hiába
próbálnék mindent megadni neki, az ember akkor is a saját traumáit
adja tovább. Tudom, hogy nem vagyok olyan állapotban, hogy ne
sérült volna a gyerekem. Csak legfeljebb máshogy, mint én.
Valószínűleg túlgondoztam volna. Biztos lenne valamilyen hátránya
abból, hogy az én gyerekkorom olyan volt, amilyen.

Öt évvel ezelőtt elkezdtem menekült gyerekekkel foglalkozni.

Mivel nagyon kicsi koromtól kezdve én magam is traumatizált
vagyok, minden szakképesítés nélkül is pontosan tudom, mire van
szükségük és mit nem szabad velük tenni. Tényleg nagyon érzem,
hogyan működik ez. Van egy egyesületem, játszóházat hoztunk létre
a menekült gyerekeknek. Ez valójában játékterápia. E munka során
rájöttem, hogy egyáltalán nem számít, nekem lesz-e valaha biológiai
gyerekem. Nincs semmi szükség arra, hogy az én sejtjeimből meg
egy másik ember sejtjeiből csináljunk egy újat. Annyi gyerek van, aki
szeretetre vágyik. Ahhoz, hogy azt a szeretetet, ami bennem van,
átadhassam, nem kell egy új kis testet létrehozni. Azóta azt érzem,
hogy ha mégis lesz megfelelő partnerem, akkor fogadjunk örökbe,
vagy ha neki lenne gyereke, az is teljesen rendben volna.

Amikor egyedül voltál, nem gondoltál arra, hogy örökbe fogadj?

Nem, mert elég rossz szociális helyzetben éltem. Nem kaptam
volna. De most már tényleg nem is fontos, hogy közvetlenül nekem
legyen gyerekem. A legtöbb barátnőmnek van gyereke, be tudok
náluk segíteni. Csak azért, hogy kiélvezhessem azt, hogy
anyáskodhatok, nem fogok kitenni egy gyereket annak, hogy az én
traumáim következményeit cipelje egy életen keresztül. Ilyen
szempontból tehát a gyermektelenségem tudatos, bár nem így
indítottam.

És akkor most az elengedés, amiről beszéltünk, nyugvópontra lelt

benned?
Igen. Úgy gondolom, én sem biztos, hogy észrevettem volna egy
csomó mindent, amivel árthatok. Amikor, mondjuk, évekig
depressziós vagyok, és ki sem mászok az ágyból, attól is sérül egy
gyerek. Lehet, hogy stabilnak nézek ki, de gázul vagyok pszichésen.
Aki ekkora terheket cipel, az jobb, ha nem tesz ki ilyennek egy pici
ártatlan gyereket. Jó így, senkiből nem csináltam roncsot. Ráadásul
a szülőség 24 órás munka, szabadnap nélkül. Egyfolytában tudnod
kell teljesíteni. És senki sincs egyfolytában egyben. Egész
gyerekkoromban nem vágytam másra, csak hogy szeressenek
végre. Én a nagymamámnak voltam a legjobb a világon, a
mostohaapámnak a legrosszabb, és valahol középen volt az
anyukám, akinek a valóságot kellett volna tükröznie. Ő viszont
kihúzta magát az egészből.

Az egyesületi munkád segít a lelki békéd megőrzésében?

Igen. Ezen keresztül sok mindenre rájöttem, amit a terápiában is
átbeszéltem a pszichiáteremmel. Én az az ember akarok lenni
ezeknek a menekült gyerekeknek az életében, akit én is szerettem
volna az én életemben. Ez működik is, a gyerekek ezt érzik és
jönnek is oda hozzám. Én azt akarom nekik megadni, amit nekem a
nyomorúságos életemben nem adtak meg.
 Nem megyek önként a vágóhídra, hogy
tessék, itt vágjátok el a nyakam
Rodenbücher Katalin (36 éves) irodavezető
asszisztens története

Katalin bölcsész, kommunikáció (újságírás) és ügyvitel

szakon végzett. Aktív tagja a Facebook gyerekmentes
közösségeinek. A gyerekesek okozta gőz kiengedéséről
és e platformok feszültségkioldó szerepéről is
beszélgettünk. Katalin egyébként olyannyira komolyan
gondolja a childfree életformát, hogy egy éve
sterilizáltatta magát. Mindezekről kendőzetlen
természetességgel mesélt, sőt, teljes névvel vállalta az
interjút.

Miért érezted fontosnak elmesélni a történeted?

Azért, mert még mindig nem kap elég nyilvánosságot a tudatosan
vállalt gyermektelenség mint téma. Holott iszonyú fontosnak érzem,
hogy ez is kerüljön be a köztudatba, mert igenis vannak olyan
emberek, nők és férfiak egyaránt, akik nem akarnak gyereket. De
emiatt nem utolsó szemétládák, hazaárulók vagy problémásak. Ez
egy teljesen normális és érthető világnézet, álláspont.
A többségi társadalom mégis nehezen fogadja el.
Igen. Sőt, velünk, gyermektelenekkel szemben sokszor felmerül a
vád, hogy önzők vagyunk. De ha megkérdeznek egy szülőt arról,
hogy miért van gyereke, erre sokan azt felelik: mert akartam. De
akkor ki az önző? Meg egyáltalán, kivel szemben lennénk önzők?
Egy meg sem született sejtcsomóval szemben? Tudom, hogy
egyesek arra céloznak ezzel, hogy nem szolgálom ki a társadalmi
érdekeket, vagyis nem „gyártok” leendő járulékfizetőt. Mégis hova
vállaljak gyereket? A jelenlegi magyar társadalmat, a lakosság
mentálhigiénés helyzetét, a gazdasági, politikai, egészségügyi,
oktatási és szociális állapotokat tekintve még akkor sem szülnék itt,
ha egyébként akarnék. Pusztán elméleti a feltevés, de azt szoktam
mondani, ha gyereket akarnék, akkor azonnal irány Hegyeshalom…
És akkor még nem említettem a klímakatasztrófát sem.

Ért valaha is bármilyen személyes inzultus a gyermekmentesség

miatt?
Arra emlékszem, hogy az egyik előző munkahelyemen beszélgettem
a cégtulajdonos szüleivel, akik valamennyire belefolytak a vállalat
életébe. A főnököm apja vicceskedve tett egy megjegyzést: „Jaj, hát
nem vagytok normálisak, ha nem akartok gyerekeket! Majd biztos
megjön az eszetek.” Hát, nem álltunk neki gyereket gyártani.
Szerencsére én magam nagyon alpári reakcióval nem találkoztam,
de tudom, hogy elég csak felcsapni a netet, és bármikor
szembejöhetnek durva kommentek.
Mikor tudatosodott benned, hogy nem szeretnél gyereket? Mindig is
bennem volt folyamatosan és megszakítás nélkül, hogy nem
szeretnék. Soha nem volt olyan időszakom, amikor ne így gondoltam
volna. És ha körbenézek a világban, minden megerősít abban, hogy
továbbra sem szeretnék.

Vannak testvéreid?
Igen, egy nővérem, aki anyai ágon féltestvérem, nyolc évvel
idősebb. Neki van egy nagylánya.

Az unokahúgoddal kapcsolatban sem fordult meg a fejedben, hogy

mégis csak jó lenne egy gyerek?
Nem. Amikor pici volt, igyekeztem besegíteni, elvittem sétálni meg
ilyenek, de nem éreztem vágyat arra, hogy nekem is legyen saját.

A család részéről éreztél pressziót? Szinte mindenki megkapja a

kérdést: mikor jön az unoka?
Presszió nem volt. Fiatalabb koromban elnézően mosolyogtak, ha ez
a téma szóba került. Jött a legyintés, hogy jó, persze, most így
gondolod, majd később meggondolod magad. Azt hitték, hogy idővel
benő a fejem lágya. Ez pár évig így ment, aztán egyszer csak
eljutottak arra a pontra: nekem tényleg nem lesz, de ez így rendben
van. Sosem voltam az a tipikus anyafigura, mint például a nővérem.
És az, hogy én annyira máshogy élek, szép lassan beérett a
fejükben és belátták, nekem tényleg nem való gyerek.
 Miért sértés nekik, hogy én merészelek nem
szülni?
A gyerekmentességgel kapcsolatos álláspontod okozott-e gondot a
pártalálásban?
Nem. Amikor például netes társkeresőn ismerkedtem, leírtam
feketén-fehéren, hogy nem akarok gyereket, és ha ezzel gond van,
akkor emiatt senki idejét nem óhajtom rabolni. Én megúsztam, de
tudom, hogy iszonyú nagy problémát okozott volna, ha olyan
emberrel éltem volna hosszabb párkapcsolatban, akinek a szülővé
válás nagyon fontos. A mostani párom sem szeretne gyereket.
Teljes a harmónia.

A párod családja sem erőlteti a gyerek dolgot?

Nem, mert ismerik a párom álláspontját. Ez nem titok, és a családja
is nagyjából elfogadta, hogy nem lesz gyerekünk. Néha poén
szintjén anyósom felhozza, hogy hú, de jó lenne egy unoka. Tudja,
hogy nem lesz, de azért próbálkozik. Csak egy gyereke van, tehát
ha mi nem gyártunk unokát, akkor neki nem lesz. Sajnálom
szegényt, de nyilván csak azért nem fogok vállalni, hogy az ő ilyen
irányú vágyát kielégítsem.

Fontos számodra egy olyan közösséghez tartozni, amelyik

gyerekmentes?

Igen. Egyfelől a nyilvános Gyermekmentes Övezet[10] oldalt

naponta nézegetem, nagyon szeretem. (mosolyog) Másfelől aktív
tagja vagyok egy zárt gyerekmentes csoportnak is. Jólesik
olyan véleményeket vagy cikkeket olvasni, amelyek találkoznak az
elképzelésemmel, hogy ne 0–24-ben csak az állami propaganda
ömöljön, hanem érvekkel alátámasztott, intelligens álláspont is teret
kapjon.

Olvastam, hogy gyakran vádolják ezeket a csoportokat

gyerekellenességgel.
Igaz, hogy az ember sokszor a gőzt is ki tudja itt engedni. Ebből
egyébként szokott nézeteltérés támadni. Előfordul, hogy valaki a
csoportban leír valami nem túl szépet, hogy fú, ő most mérgében mit
csinálna, és ezt sokan készpénznek veszik, holott nem szabad. A
mimózalelkűek elkezdenek sopánkodni, hogy azért ne írjunk ilyen
csúnyát a gyerekekről. Nem arról van szó, hogy elkezdek
szaladgálni az utcán a nagykéssel, hanem egyszerűen csak kiírom
magamból a feszültséget, amit egy gyerek vagy szülő okozott.

Mondasz példát erre? Miért okoz feszültséget benned egy gyerek

vagy szülő?
Például nagyon dühítő számomra, amikor neveletlen gyerekekkel
kell valamilyen kényszerűségből egy légtérben lennem –
tömegközlekedési járművön, üzletben vagy bárhol –, és azt
tapasztalom, hogy a szüleik bármit megengednek nekik. Meg sem
próbálják fegyelmezni és afelé terelgetni őket, hogyan kell más
emberekkel kulturáltan együtt létezni. Ma a gyerekek tekintélyes
hányada úgy nő fel, hogy azt hiszi, neki bármit lehet, mert nem
ismeri a nem szót. Ez pedig a szüleik felelőssége, mulasztása
elsősorban. Szerintem igenis meg kell mutatni a
gyereknek a korlátokat, amiket nem lehet átlépni. Hosszú távon ez
az ő érdekük is, no meg persze a társadalomé.

Találkozol kemény hangú kommentekkel a gyermekesek részéről?

Persze. De soha nem értettem, hogy Gipsz Jakabnak
Mucsaröcsögealsón miért okoz gondot az, hogy én nem vállalok
gyereket. Ez neki miért sérelmes? Erre soha nincs épkézláb válasz.
Az ő élete és az enyém nem találkozik. Miért veszi kvázi személyes
sértésnek, hogy én merészelek nem szülni?

A kérdőívet kitöltők olyanokról számoltak be a baráti, ismerősi

körükben, akik nem tudják kivonni magukat a szocializáció és az
állami propaganda hatása alól. A nyomásnak köszönhetően
bevállalják a gyereket, lesz ami lesz alapon akkor is, ha a szívük
mélyén nem akarták.
Én ki tudom vonni magam az ilyen nyomások alól. Mindig is furcsa
volt számomra, hogy valaki önként megy a vágóhídra, hogy tessék,
itt vágjátok el a nyakamat. Az a kapcsolat, ahol egyik fél sem vágyik
gyerekre, az csak úgy és éppen azért lehet sikeres és hosszú távú,
mert egy gyerek vagy több gyerek nem rontja el. A gyerek érkezése
olyan iszonyú változás, hogy a legtöbb kapcsolat nem bírja ki. Én azt
látom, ez teher mindenféle szempontból: lelkileg, anyagilag is, amibe
minden érintett belerokkan. Én eleve introvertált vagyok, szeretem a
csöndet, a nyugalmat, a visszavonulást. Ha ott van egy kisgyerek,
akkor ezeket kidobhatom az ablakon. Akkor nincs olyan, hogy anyuci
elvonul egy könyvvel a fotelbe egy órára, a
gyerek meg foglalja el magát. Nem bírnám idegileg hosszú távon.

És van még valami, amit szeretnék elmondani. Nagyon fontos

része ennek a témának és erről sem esik túl sok szó, hogy a kedves
állam bácsi mennyire megnehezíti, hogy valaki a fogamzásgátlásnak
egy némileg speciális, de igen hatékony módját válassza. A művi
meddővé tételt. Oké, hogy még lehet óvszert venni, és még lehet
tablettát felíratni, bár ki tudja, meddig. De ha valaki nem akar
ilyesmivel élni, hanem egy műtéttel egyszer s mindenkorra akarja
megoldani a dolgot, az nem tudja. Az önkéntes sterilizáltatás szinte
lehetetlen itthon.

Nálunk nem végeznek ilyen beavatkozást?

A vonatkozó törvény két vagylagos kritériumot fogalmaz meg: az
egyik, hogy legyen legalább három, vér szerinti gyereked. Na, most
a magunkfajtánál ez a 22-es csapdája. A másik, hogy legyél
legalább negyvenéves – amikor egy nő már egyébként is egyre
kevésbé termékeny, hiszen a biológia dolgozik. De ha be is töltötted
a negyvenet, akkor is van egy év gondolkodási idő. Ez egy vicc.
Ezért mentem én át Szlovákiába és csináltattam meg a
beavatkozást ott.

Mit jelent pontosan ez a beavatkozás?

Ahol én voltam, ott egész pontosan az a technika, hogy a
petevezetéket elvágják és el is égetik. Biztosra mennek. (nevet) Ez
egy körülbelül félórás beavatkozás altatásban, rutinműtétnek számít.
És semmilyen különösebb kellemetlenséggel nem jár.
Milyen feltételnek kell megfelelni a műtéthez?
Annyi a feltétel, hogy legyél legalább tizennyolc éves és fizesd ki a
műtétet. Ott meg sem próbálnak lebeszélni. Abból indulnak ki, hogy
ha idáig eljöttél és hoztál pénzt, akkor valószínűleg komolyan
gondolod, ezért elvégzik.

Hány évesen estél át rajta?

Sajnos csak tavaly, mert nemrég értesültem róla, hogy van ez a
lehetőség. Egy ismerősöm, aki már túl volt ezen, mesélte, hogy mi
ez az egész, hogyan zajlik, mire kell figyelni. Akkor pattant ki a
fejemből, hogy ez tök jó, én is akarom! Ha tudtam volna róla előbb,
már hamarabb belevágtam volna.

A párod támogatott ebben?

Abszolút. Beszélgettünk arról, hogy melyikünk vállalja be. Úgy
gondoltuk, összességében, tök mindegy, ám végül én lettem a
nyertes. (nevet)

Miért pont te?

Talán én egy fokkal elkötelezettebb voltam. Én vállaltam azt is, hogy
ez egy kis műtéttel jár. De azt nagyon akartam, hogy valamelyikünk
legyen steril. És akkor mondtam, hogy hajrá, megyek én.

Ennek van bármilyen, akár hormonális, akár egyéb mellékhatása?

Nem, semmilyen. Ekörül is van némi félreértés. Sokan azt hiszik,

hogy ezzel kipakolják az embert, pedig semmit nem
vesznek ki, minden marad a helyén, a petefészek, a méh stb.
Ugyanúgy van menstruáció, semmi nem változik, csak nem eshetek
teherbe.

Ami működik Szlovákiában, az itthon elképzelhetetlen lenne?

Abszolút. Azt is hallottam, hogy idehaza, ha valakit mégis
megműtenek, mert mondjuk, már van három gyereke, a kórház a férj
vagy élettárs beleegyezését is kérheti. Mennyire nonszensz és
patriarchális már, hogy egy nő önállóan nem dönthet a saját testéről,
a saját életéről?! Ha az ura, parancsolója nagy kegyesen
beleegyezik, akkor megműtik, de egyébként nem. Agyrém, hogy itt
tartunk 2020-ban.
 Nekem van gyerekem, mégis még
mindig annak a nőnek érzem magam,
aki sose akart
Anna (48 éves) háztartásbeli, egykori énekesnő
története

Anna, aki nem szeretné felfedni személyét, az abszolút

kakukktojás. Neki ugyanis van gyereke. Hogy akkor miért
szerepel mégis a kötetben? Mert a projektet elindító
Facebook-posztom alá az egyik zárt női csoportban olyan
kommentet írt, ami bevallom, szíven ütött. Szó szerint
idézem: „Nekem van gyerekem, mégis még mindig annak
a nőnek érzem magam, aki sose akart. Nem is lett több.
(Szeretem a kölköm amúgy.)”

Mondanom sem kell, azonnal lecsaptam Anna felajánlására, hogy

interjút adna nekem. Megtudtam, hogy egy spanyol városban él
spanyol férjével és tízéves lányával. Annában egy nagyszájú,
karakán nőt ismertem meg, akivel annak ellenére végtelenül
szórakoztató volt beszélgetni, hogy megrázó és szomorú fejezeteket
is elmesélt az életéből. Határozott, egyedi stílusa, szókimondása
már önmagában példa lehet arra, hogy valaki merjen nyíltan,
önreflexíven, mégis önmentegetés nélkül
beszélni saját magáról, a gyerekéhez fűződő kapcsolatáról és
kétségeiről. Anna úgy szólal meg a szent tehénként kezelt
anyaságról, ahogy idehaza nagyon kevesen mernének.

A méhemben lévő daganat miatt nem is

eshettem volna teherbe
Mit csinálsz Spanyolországban?
Jelenleg háztartást vezetek. A gyerek születése előtt énekeltem, jazz
műfajban, és verseket zenésítettünk meg a társaimmal. Annak
idején pont az énekesi karrierem miatt költöztem ki
Spanyolországba. A férjemet itt ismertem meg.

A férjed mivel foglalkozik?

Kisiparosként dolgozik, lakásokat újítanak fel. A járvány minket is
rosszul érintett anyagilag, most nem megy túl jól a vállalkozás.

Mi lett az énekesnői karriereddel?

A szülés után az énekesi pályám teljesen hanyatlásnak indult. Noha
a férjem korombeli, nem az a nagyon modern ember. Úgy nevelték,
hogy a férfi dolgozik, a nő meg otthon ül. Semmiben nem segített, én
pedig eléggé magam alatt voltam, aztán felszedtem húsz kilót, ami
nem tett jót az önbizalmamnak. Teljesen leült a melóm. Az utóbbi
időben elkezdtem újra próbálni egy gitárossal meg egy
percussionistával (ütőhangszeres – a szerk.), de a koronavírus miatt
ez is
abbamaradt. Ritkán tudtam csak elmenni dolgozni és ez nagyon
zavart.

Most, hogy már nagyobb a gyereked, engedné a férjed, hogy újra

énekelj és pénzt keress te is?
A férjem nem úgy antik, hogy azt mondja, ezt vagy azt nem
csinálhatod. Ő sunyin csinálja ezt. „Oh, hagyjad már!” – csak legyint
rá, ha szóba kerül. Én meg elmennék, akár száz euróért is, annyira
szívesen énekelnék megint. Sajnos az élőzenét többtagú zenekarral
nem fizetik meg. Ahhoz, hogy pénzt tudj keresni ezzel, teljesen rá
kell erre állni ezerrel, úgy, hogy a családot jelentősen lerakod. Ez az,
amit ő nem ért meg. És nem direktben tiltja, csak nem tartja
fontosnak, és azt mondja, arra a pénzre nincs szükségünk. Amikor
viszont azt látja rajtam, hogy emiatt teljesen befordulok, akkor
hagyja, hogy elmenjek próbálni. A próbák este kilenckor kezdődnek.
Régebben, amikor kisebb volt a gyerek, nem mertem kiállni
magamért, ha el akartam menni, mert úgy gondoltam, hibát követek
el, ha nem csak a lányomra és a családra gondolok.

Ez egy minta, amit a férjed a családjából hoz? Vagy attól fél, hogy
elhagyod?
Ez valószínűleg a családjából jön. Az anyósomat apácák nevelték,
és ez szerintem kihatott a karakterére. Őt az édesanyja
leányanyaként szülte, házasságon kívül, ami abban az időben óriási
szégyennek számított, és akkor sem vette magához, amikor férjhez
ment. Anyósom, azt hiszem, e miatt a gyerekkori élménye miatt
tartja ilyen betegesen magán a fiait,
mert őt elhagyta az anyja. A férjem szülei már jóval elmúltak
nyolcvanévesek. Az anyósom úgy gondolja, megteremtette a
családját és ezzel kész. De szerintem valójában egy beteg
környezetet teremtett. Görcsös tyúkanyóként magára rontotta az
egész családot. Sokat elmond, hogy a férjem bátyja hatvanéves és
otthon él a szüleivel. Amikor a férjem harmincévesen az akkori
párjával, akivel tíz éve voltak együtt, elköltözött otthonról, anyósom
elájult a lépcsőházban. De egyébként aranyos emberek, csak
egyszerűek, mint a tök. Hát, innen jön az én férjem. Az elején
például megőrültem attól, hogy állandóan felhívott, hogy hol vagyok,
mit csinálok. Mondtam neki, hogy ezt ne csináld, mert világgá fogok
menekülni. A férjem csak egy kicsit formálható, de azt is nagyon
nehezen.

Hat éve egy társasházban élünk anyósomékkal, külön lakásban.

A korábbi lakásunkat elvitte az árvíz, anyósomékét meg a 2008-as
válságban a bank. Azt azért megtartjuk, hogy te eddig jöhetsz, én
meg addig mehetek. Vannak dolgok, amik kiesnek a kezemből, ilyen
a gyerek táplálása. Anyósom meg hajlamos arra, hogy szénhidrátot
szénhidráttal adjon a lányomnak. De ebben engedek neki, mert
látom rajta, hogy neki ez az élete. Ő így ad szeretetet. Minden este
ott vacsoráznak anyósoméknál. Szeretnek ők engem, csak mindig
azt érzem, a férjem az isten. Számomra borzalmas látni, ahogy
anyósom kiszolgálja azt a három férfit. Egyikük se áll fel az asztaltól,
hogy elvigyenek egy tányért.
Akkor mégis mi volt az, ami téged vonzott a férjedben? Mindenből
viccet csinált, jókat röhögtünk. Elegem volt az önsajnálatba
burkolódzó művész-intellektuális férfiakból, és vonzónak tartottam az
egyszerűségét.

Visszatérve a karrierhez: ha ennyire szerettél énekelni, nem lehet

könnyű, hogy nem csinálhatod.
Ez nagyon nagy áldozat. De azért arra figyelek, hogy a lányomat ne
úgy neveljem, hogy érezze: anyád mit tett érted. Az, hogy végül
megtartottam a gyereket, az én választásom volt.

Küzdök magamban azzal, hogy ne legyek

olyan, mint az anyám
Felmerült, hogy nem tartjátok meg?
A férjem nem tudott a dologról. Amikor kiderült, hogy terhes vagyok,
nem mondtam el, mert el akartam vetetni, viszont ezzel neki nem
akartam fájdalmat okozni. Ha elvetettem volna, nem mondtam volna
el neki soha, hogy terhes voltam. Én ehhez nem vagyok elég
korrekt. És nem akartam ezen vitatkozni sem vele.
Ő akart gyereket, én nem. Tehát úgy döntöttem, hogy elvetetem, és
ha én úgy döntöttem, akkor ő ezt sosem fogja megtudni.

Miért nem akartad a gyereket?

Mert sose akartam gyereket! Hozzátartozik ahhoz, hogy mégis lett,
hogy nőtt egy jóindulatú daganat a méhemben. Azt mondta a doki,
akkora, hogy nyugodtan álljak le a fogamzásgátlással,
mert emellett soha nem fogok teherbe esni. Három hét múlva terhes
lettem. (csend) Úgy döntöttem, hazamegyek Magyarországra,
mielőtt elvetetem. Ott történt valami, ami miatt arra jutottam: na, jó,
tartsuk meg, harmincnyolc évesen!

Mi történt?
Ehhez el kell mondanom, hogy nincs jó kapcsolatom anyámmal. Az
otthon élő barátaim ezt tudták. Amikor elmondtam nekik, hogy terhes
lettem, de el akarom vetetni a gyereket, azt mondták, menjek el egy
kineziológushoz beszélgetni. Amúgy kisterhes voltam, körülbelül egy
hónapos. Noha a baráti társaságom többsége gyermekes, nem volt
az a kötelező nyomasztás a gyerekvállalással. Apró utalgatások,
beszólások voltak, de semmi komoly. Olyanok, hogy Gipsz Jakab
meg Gizike együtt vannak húsz éve, felépítették a házukat, de
minek, ha úgysincs gyerekük?! Én mindig jót röhögtem ezen, és
direkt még cukkoltam is őket azzal, hogy én sose szülök. De én ezt
komolyan is gondoltam. Szóval a barátokkal ezen nem
veszekedtünk, de azért őrölt a kő a malomban. És bár jóban voltam
a férjemmel, azt azért láttam az elején, hogy nem lesz mintaapa. Azt
ugye, lehet érezni, hogy egy ember milyen. Annak meg nincs semmi
értelme, hogy csak magamnak szüljek.

Miért gondoltad, hogy nem lenne mintaapa?

Nem gondoltam, éreztem. A tudatosság akkor jött, miután megtudta,
hogy gyereket várok és hiába vettem neki könyveket, amelyeket első
gyerekes apukáknak írtak, semmit nem olvasott el, ha én
felolvastam neki, bealudt. Várta a babát, boldog volt,
de úgy, hogy „na, ez is kipipálva”. Én viszont akkor már nagyon
egyedül éreztem magam, és tudtam, hogy ez így is marad majd
akkor is, amikor megszületik a gyerek.

Visszatérve a kineziológusnál tett látogatásra…

Igen, fogalmam sem volt, mit csinál egy kineziológus, de végül
elmentem hozzá. Fontos, hogy értsd, nem azzal a szándékkal
mentem, hogy átgondoljam, megtartsam-e a gyereket, hanem azért,
mert ezzel nekem mindig is pszichés problémáim voltak. Sőt, ott
tulajdonképpen nem is történt semmi különös. Arra emlékszem,
hogy minden pillanatban elsírtam magam – gondolom a hormonok
miatt is. Kibőgtem a lelkem, mert anyámról kellett beszélgetni. Arra
is emlékszem, hogy miután eljöttem, arra gondoltam, mekkora idióta
vagyok, hogy ilyen boszorkányokra költök, lehet, hogy inkább
pszichológushoz kellett volna menni, az többet segítene.
Hazamentem, és elkezdtem bepakolni a bőröndömbe, hogy
visszamegyek Spanyolországba és megcsináltatom az abortuszt. A
nővéremmel is beszéltem erről.

Pakolás közben egyszer csak jött egy gondolat, hogy bazmeg,

megtartom, mert lehet, nekem nem a gyerekkel van effektív bajom,
hanem anyámmal. Nekem ez rettenetes félelmem is volt, nem
akartam olyan lenni, mint anyám. Ez a mai napig megvan. Ezért
írtam a Facebook-csoportban, hogy én még ma is egy olyan nő
vagyok, aki nem akart gyereket. De a lányom már itt van, én pedig
csinálom, és reggeltől estig küzdök magamban azzal, hogy ne azt
tegyem, mint anyám. Nincs semmi pozitív
példa előttem, hogy hogyan kell gyereket nevelni. És úgy vagyok
vele, hogy hú, én nem akarom bántani, mert nem ez a cél.
Rettenetesen nehéz folyamatosan szupertürelmesnek lenni. Ha meg
elárasztod szeretettel, akkor lesz belőle egy kis felfuvalkodott
puffancs. Nagyon nehezen húzok határokat, nehezen fegyelmezek
következetesen, mert nem tanultam következetességet anyámtól.
Nekem emiatt nehéz a gyereknevelés, megmondom őszintén.
(nevet)

Térjünk egy kicsit vissza a pakolásos jelenethez: honnan jött az a

sorsfordító gondolat?
Nem tudom pontosan. Csak azt, hogy az a gondolat annyira erős
volt, hogy nem volt többé semmi ellenvetés. Amilyen erősnek tűnt
korábban a tagadás, hogy nem, én nem akarok gyereket, annyira
erőssé vált végül ez az igen is. És nem tudom, miért. Nem tudom,
mennyi volt ebben a szocializáció, a nyomás, hogy akkor már
megszülöm, ha már ennyi idős vagyok.

Hogy érezted magad, amikor megfogalmazódott benned a döntés,

hogy megtartod a gyereket?
(csend) Talán megkönnyebbültem. Azért nem volt eufória, nem
voltam annyira boldog. De hoztam egy döntést, és ehhez tartottam
magam. Mivel a méhemben lévő tumor akkora volt, mint egy
narancs, úgy voltam vele, hogy ha a magzat túléli, akkor megtartom.
Viszont öt-hat hónapos terhesen már elkezdtem érte aggódni. Ez
amúgy egy tök nagy hülyeség, hogy van köztetek kapocs. Semmi
nincs. Amikor megszületik, akkor sincs. Sőt, miután
megcsászároztak, mert szüljön természetes
módon, akinek két anyja van, alig vártam, hogy elvigyék mellőlem a
kis nyekergő békát, egyem a szívét. Nem jött az, hogy oh, anya
vagyok. Pedig jó terhességem volt, soha nem volt hányingerem, ez a
gyerek meg sem mozdult bennem, csak az utolsó hétben. Ez,
mondjuk, furcsa volt, mert arra nagyon vágytam, hogy legalább
mozogjon bennem, ha már ott van, adjon valami jelet. Én közben
egyre nagyobb bálnára híztam, és a vége borzalmas volt, alig
vártam, hogy végre megszüljek.

Borzalmas, miért?
Engem nem fogott el az érzés, hogy oh, kismama vagyok, de jó!
Miután megszületett, kellett pár nap, aztán úgy voltam vele, hogy
jobban imádom mindennél az életben. A hormonok is dolgoznak
ilyenkor persze, és ott vagy azonnal felette, ha szuszog, ott vagy, ha
nem szuszog. De nekem az első év nagyon nehéz volt. Óriási fizikai
és lelki megpróbáltatás egy újszülöttet életben tartani, emellett
gondolkodni sincs időd, ha szerencséd van, alszol, amikor ő alszik,
nekem szerencsém volt. Ráadásul nem volt segítségem. És bár a
férjem semmiben nem segített, nem is kritizált sose, ha szaladt a
lakás, csak neki ne kelljen egy gyufaszálat arrébb raknia. Soha nem
kelt fel a gyerekhez, nem etette meg, nem fürdette. Próbáltam
mindenféle trükkökkel bevonni a gyerek körüli teendőkbe, de hiába.
Aztán feladtam, és sajnos a kapcsolatunk nagyon megromlott emiatt.
És ha ettől az óriási stressztől, úgy érzed, egy pillanat alatt elszaladt
az első év, akkor megúsztad, mert egészséges maradtál mentálisan.
Ki van ez találva. Ha egy frissen szült nőnek lenne arra mentális
kapacitása (nincs), hogy összeszedje a gondolatait, azt kevés nő és
gyerek élné túl szerintem. Soha nem értem, a nők miért vágynak
erre, és miért csinálnak még gyereket. A nővérem is azt kérdezte:
nem rossz, hogy nemsokára megnő, és nem lesz már baba?
Mondtam neki: alig várom!

Szeretném, ha még egy picit mesélnél erről az első évről. Hogy élted
meg? Szoptattál? Ha igen, az adott anyai érzéseket? Szoptattam,
igen, tizenöt hónapos koráig. A szoptatás egy nagyon bensőséges
dolog, nagy szerepe van a kötődésben, de háborús, nélkülözős
helyzeteket leszámítva nem látom értelmét 12-15 hónaposnál
nagyobb gyereket szoptatni. Az enyém sose cumizott, mégsem volt
dráma tizenöt hónaposan leszoktatni a szoptatásról. Átszoktattam a
cumisüvegre, de azt is már csak elalváshoz kérte. Amúgy a két-
három éves koruk meg valami gyönyörűség, az kurva jó. Akkor
tündériek.

Nem akkor van a dackorszak az állandó hisztikkel?

De kit érdekel az? Én a dackorszakot is imádtam. Akkor volt már
egyénisége. És látod, hogy tanul dolgokat. Persze volt olyan, hogy
rábasztam az ajtót: én fogtam innen, ő meg rugdalta amonnan, és
azt kiabálta, anya, engedj ki. De mondom, inkább becsukom, mint
hogy megöljem. Most, hogy tízéves lett, megint azt érzem, szeretnék
vénásan valamit magamba, mert nem bírom. Én, aki sose
drogoztam.
 Anyámnak soha nem lett volna szabad
szülnie
Nekem azért úgy tűnik, önazonos maradtál. Nagyon sok nő szögre
akasztja a személyiségét, miután szült, és arra gyúr, hogy tökéletes
anya legyen.
Muszáj volt. Nekem nagyon nehéz, hogy nem dolgozhatok.
Számomra az, hogy csak a gyerek van, rendesen pánik. Nehezen
fogadom el, hogy lassan ötvenéves leszek, és hogy kész, vége,
ennyi volt?!

Említetted a nővéredet. Ő hogy viszonyult ahhoz, hogy fontolgattad

az abortuszt?
Számára egyértelmű volt, hogy az abortuszt választom.

Azért, mert ennyire ismer téged?

Igen. Meg egyébként volt már abortuszom korábban.

Anyukáddal beszéltél a dilemmádról?

Nem. Az anyámmal most már nincs is kapcsolat. Többször, még
jóval a gyerek születése előtt tettem kísérletet a kapcsolatunk
rendbetételére, de mindig ugyanaz lett a vége: annyira kiborított,
hogy órákig bőgtem az autóban, mire el tudtam indulni. Mindenhez
két ember kell. Én úgy vagyok vele, hogy a megbocsátás szót nem
szeretem, de nagyon szívesen kezdtem volna mindent fehér lappal.
De olyan nincs, hogy te semmit nem engedsz, én meg behajolok
teljesen, mert az nem egyenlő viszony.
Milyen volt vele a kapcsolatod gyerekként?
Mikor megszülettem, a szüleim elváltak. Anyámnak volt valami
pszichés problémája, de nem vizsgáltatta ki, talán bipoláris vagy
borderline lehetett. Nem tudom, pontosan, mi, de gáz volt. Sokat
bántott minket gyerekkoromban. Egy olyan anya-gyerek viszony a
fizikai bántalmazás nélkül is rossz lett volna, ahol az anya autoriter,
a gyerekek pedig csak azt csinálhatják, amit mond nekik. Anyámnak
soha nem lett volna szabad szülnie. Az egész gyerekkorom egy
rettegés volt. A viselkedése teljesen kiszámíthatatlan volt és mindig
mindenért ütött. Akkor is, ha nem volt rá oka. De előfordult olyan,
amiért rettegve féltünk, hogy ezért most kikapunk, aztán semmi nem
lett, máskor meg akármiért ütött. Attól függően, éppen hogy ébredt.
Testnevelésórán folyton azt hazudtuk, hogy megjött, hogy ne lássák,
mennyire összevissza vagyunk harapdálva, ütve-verve.

Beszéltél vele arról, hogy miért vállalt gyereket?

Áh, dehogy! Ő ahhoz a generációhoz tartozó szülő, amelyik még
nem beszélt az életéről. Az én tízéves gyerekem tud rólam majdnem
mindent, amit a kis tízéves elméjével felfoghat. Én beszélek neki
mindenről, az anyámmal való kapcsolatomról is, az ő szintjén
persze. Arra emlékszem, hogy nekem egész gyerekkoromban azt
mondták, nem a te dolgod. Semmiről nem tudhattunk. A saját
életünkről nem tudtunk semmit. Emiatt megérteni sem tudtam, hogy
mi volt nála a probléma. Hány nő szült abban az időben, csak azért,
mert az volt a dolga, hogy
szüljön? Aztán a gyerekeik cipelték a következményeit ennek egész
életükben.
Arra, hogy esetleg az anyámmal való kapcsolatom miatt nem
akarok gyereket, csak abban a pillanatban ébredtem rá, mikor
elkezdtem gondolkodni azon, hogy megtartsam-e. Korábban nem
okozott problémát az abortusz, mert úgy voltam vele, hogy
számomra semmi pozitív nincs a gyerekben. Az én életem úgy jó,
ahogy van. Nem akarok óvodába járni, nem akarom iskolába
hurcolni, nem akarok iskolatáskát válogatni. Nem akarok ezzel
foglalkozni. Nem akarok a gyerekvilággal foglalkozni. Én ilyen
voltam, és szartam rá, ha emiatt azt mondták rám, milyen egoista
vagyok. Ne macskád legyen, miért nincs inkább gyereked?!
Ilyeneket mondtak. De ez engem nem érdekelt. Én annyira kurva jól
voltam a saját életemben, a saját időbeosztásommal: éjjel
dolgoztam, későn mentem haza, egész nap aludtam. Én szeretek
fent lenni: éjjel olvastam, éjjel hallgattam zenét, éjjel éltem. Ezt nem
csinálod egy gyerekkel.

Ez alapján nyilván volt rólad egy képe a férjednek is, aki viszont
akart gyereket. Benne volt a pakliban, hogy nem fogsz neki szülni.

Igen, és erről beszélgettünk is. Annak idején mondtam neki, hogy

nem akarok gyereket, és csak akkor folytassuk, ha ez neki így jó. Azt
mondta, neki ezzel semmi baja nincs, mert akkor majd leéljük az
életet gyerek nélkül. Harmincöt évesek voltunk, amikor
megismerkedtünk. Szerintem egyébként ő leginkább az anyjának,
apjának akart unokát. Szereti, imádja a kölykét, nincs
ezzel baj, de ő valószínűleg csak azt hitte, az az élet rendje, hogy
legyen gyerek.

Anyukád ismeri az unokáját?

Nem. Egyszer látta.

Hogyhogy csak egyszer?

Amikor itthon voltam Magyarországon a féléves gyerekemmel, nem
akartam elmenni hozzá. Később megbeszéltünk egy találkozót, de ő
azt az utolsó pillanatban lemondta. Egyébként is évek telnek el úgy,
hogy nem látjuk egymást anyámmal és nem is beszélünk. Szóval
már maga ez a helyzet is abszurd.

Mi a helyzet apukáddal? Vele van kapcsolat? Ismeri az unokáját?

Ismerte, igen, mindig elvittem hozzá, amikor otthon voltunk. Most
tavasszal halt meg. Apám a hímsovinizmus iskolapéldája, tetszett
neki, hogy végre szültem, de azt soha nem bocsátotta meg, hogy
külföldre mentem férjhez és „csak egy lányom van”, szerinte a lány
az nem gyerek…

Frusztráló, hogy nem akarsz gyereket, mégis

lesz
Mindezzel együtt azért nagy bátorság volt a részedről, hogy azt a
bizonyos mondatot leírtad a Facebook-csoportban („Nekem van
gyerekem, mégis még mindig annak a nőnek érzem magam, aki
sose akart). Ez egy kemény mondat. Érdekes kettősség, hogy anya
vagy, mégis olyan képet őrzöl magadról, amiben nincs gyereked. Ez
meg sem fordult a fejemben. Amikor a Facebook-csoportban kitetted
a cikket, rögtön arra gondoltam, a francba, hogy nekem már van
gyerekem, olyan szívesen kitölteném azt a kérdőívet. (nevet)

Elküldöm neked külön, és töltsd ki, csak úgy, magadnak. Rendben,

köszi. Az, hogy nem akarsz gyereket, mégis gyereked lesz, nagy
frusztráció. Természetesen, mivel ő van, beleállok és csinálom,
hiszen nem a lányom kérte, hogy idejöhessen és én semmiféle
terhet nem vagyok hajlandó a döntésem miatt rárakni. És nem
lennék semmivel sem több, ha ő nem lenne, de én azt az életet
akartam. Én úgy akartam élni, hogy ne függjek senkitől, ne
tartozzam senkinek felelősséggel. Ez óriási nyomás, a felelősség
ijesztő. Miért gondolja bárki is, hogy magától értetődő, hogy az
összes nőnek ezt kell csinálnia?

Beszélj egy kicsit, kérlek, a lányodról. Említenél olyan pillanatokat,

amelyek örömmel töltenek el vele kapcsolatban? Minden örömmel
tölt el a lányommal kapcsolatban, hogy itt van, hogy lány. Hogy
megvan rá az esélyem, hogy felneveljek egy embert, aki
biztonságban érzi magát, aki jól van szeretve, ami nekem nem
adatott meg. Sosem a gyerek személyével van problémája
szerintem egy nőnek, aki nem akar szülni, hanem azokkal a
kondíciókkal, amiket a társadalom rád mér, meg azzal, hogy
onnantól kezdve te megszűnsz létezni. Ha elmész dolgozni, akkor
szaranya vagy, ha nem szülsz többet, szaranya
vagy, ha nem rajongsz a kölkökért, akkor meg egyenesen
szarember vagy. Pedig annyira egyszerű lenne mindenkit békén
hagyni úgy, ahogy van, de főleg abbahagyni ezt a nyomasztást,
hogy egy nőnek szülnie kell. Enélkül sokkal több boldog gyerek meg
persze sokkal több boldogabb nő lenne a világban, már ha ugye, ez
a cél.
Nekem nincs többé szavam ebben a kérdésben, amióta
gyerekem született. Úgy érzem magam, mint a spanyolságommal:
spanyol a férjem és a gyerekem, spanyol állampolgár vagyok, de
még mindig nem tartozom teljesen ide, noha több mint húsz éve itt
élek. Magyarországhoz viszont már nem tartozom. Ugyanígy se
gyerekmentesnek, se gyerekesnek nem igazán érzem magam. Nem
vagyok semmi. Ha bármit is mondok, lepisszegnek, hogy de hát
neked van gyereked. Ráadásul ezt nem lehet elmondani bárkinek,
mert rád förmednek, hogy te beteg vagy?! Azért is örülök és
köszönöm, hogy mindezt elmondhattam neked.
 Jó, hogy van abortusz
Sümegi Kata (27 éves) logisztikus története

A néma sikoly. Apaöltés. Feminizmus. Kata esetében a

tudatos gyermektelenséghez vezető út fontos állomásai
voltak ezek. Az ő története erőt adhat azoknak a nőknek,
akik szégyellik, mennyire rettegnek a szüléstől és
fikarcnyi anyai ösztön sincs bennük. Nincsenek egyedül.
Kata döntése a childfree életmód mellett mégis tudatos,
átgondolt, felelősségteljes.

Miért ajánlottad fel, hogy interjút adsz?

Azért, mert a childfree ismerőseim gyakran mondják, hogy sokat
csesztetik őket a családi és baráti körben egyaránt azzal, mikor lesz
már gyerek. Amikor pedig elmondják, hogy nekik nem lesz, akkor
mindenféle rossz élmény éri őket. Engem nagyon zavar, hogy a
tipikus reakciók szerint az emberek elbagatellizálják vagy
megkérdőjelezik ezt a döntést, és megpróbálnak különféle úton-
módon hatni a nőkre, hogy de, legyen gyerek. Feminista vagyok,
szeretném, ha mindenkinek szabad döntése lehetne, hogy akar-e
gyereket vagy sem. Úgy gondolom, azzal teszünk egy lépést ebbe
az irányba, ha beszélünk róla. Örülök, hogy írsz erről.
 Nem értem, hogy vágyhatnak erre a nők

A te életedben hogy alakult a tudatos gyermektelenség?

Ez egy folyamat eredménye. Nehéz kronologikusan elhelyezni, mert
erről tinédzserkoromban nem gondolkodtam. Viszont most már
felsejlenek olyan emlékeim, amelyek bepasszinthatók ebbe a
döntésbe is. Ilyen például, hogy tizenévesen sokat beszélgettem
nőkkel a menzeszről, az anyaságról, és ezek a beszélgetések sokkal
inkább a szorongásomat növelték a terhességgel és a szüléssel
kapcsolatban. Nagyon megmaradt bennem, hogy fájdalmas, a
terhesség hangulatingadozásokkal jár és megváltozik az ember
teste. Az is zavart, hogy a férfiak gyakran bántó megjegyzéseket
tesznek arra, hogy a nők megőrülnek, amikor terhesek lesznek.
Ezek a negatív emlékek nagy hatással voltak rám, és azt a
késztetést és anyai ösztönt, amelyről sok nő beszámol, én nem
igazán éreztem sosem. Nem értettem, hogyan lehet, hogy erre
egyes nők annyira vágynak.
Férfiaktól és nőktől is hallom, mennyire szeretnék, hogy a saját
arcvonásaikat lássák viszont a gyermekükben és sokan vágynak egy
bizonyos speciális kötődésre, amit csak a saját gyermek adhat meg.
Én ezt is teljesen idegennek érzem. Ráadásul nem hiszem, hogy
egy örökbe fogadott gyerekkel kisebb lenne a kötődés. És van még
valami: úgy érzem, egy gyereknek nem tudnék olyan tudást átadni,
amivel biztonságban tudnám őt érzelmileg és fizikailag a világban.
Újabban pedig a klímahelyzet és a fasizmus virágzása is elrettent
attól, hogy gyerekem legyen.
Volt konkrétan olyan esemény, ami erősen befolyásolta, hogy nem
akarsz gyereket?
Amikor a családi életre nevelést tanították az iskolában, szóba került
az abortusz, és meg is néztük A néma sikoly című filmet. Később
több ismerősöm mesélte, hogy annak idején nekik is levetítették, és
ebben a környezetben beszéltek az abortuszról. Ez egy nagyon
szuggesztíven abortuszellenes film. Noha a szuggesztió az volt,
hogy a gyermeket meg kell védeni mindenáron, és az anyaság
tragédiája, ha magzatelhajtásra kerül sor, bennem mégis azt az
érzést erősítette, milyen jó, hogy van abortusz, mert ha esetleg
teherbe esnék, az nekem olyan szörnyű tapasztalat lenne, hogy
minél hamarabb ki akarnék jönni belőle. Anyukámmal és mamámmal
sokat beszélgettem erről, sőt a tinédzserkori barátom édesanyjával
is. Ő egy aprócska, nálam két fejjel alacsonyabb nő, aki alig negyven
kiló, és emlékszem, azon hüledeztem, hogy úristen, ő hogyan tudta
megszülni a gyerekét. Egyre inkább azt éreztem, hogy a szülés
nagyon fáj, elviselhetetlen. Az is félelemmel töltött el, hogy a has
egyre nagyobb lesz, ahogy növekszik benne a baba és a nő egyre
kevesebb dologra lesz képes. Arra is rettegéssel gondoltam, hogy
szülésnél sok nőnek átszakad a gátja vagy átvágják. Nem akartam,
hogy ez az én testemmel is megtörténjen. Amikor aztán elkezdtem a
feminizmussal jobban foglalkozni, olyan témákkal is találkoztam,
mint az apaöltés.

Apaöltés?!
A Másállapotot a szülészetben Facebook-csoportban a
magyarországi szülészet gyakorlatát és körülményeit igyekeznek
javítani. Számtalan nő tapasztalatait gyűjtötték össze arról, hogy
milyen traumák érték őket a szülés során. Az egyik ezek közül az
apaöltés. Amikor a nőt odalent gátmetszés után összevarrják, akkor
úgymond egy kicsit jobban összeszűkítik a vaginabejáratot, hogy
ezzel „kedveskedjenek” az apának. Ez persze fájdalmat okoz a
nőnek és nyilván a dolog nem is erre lett kitalálva. Úgy tudom, ez
sok férfi szülészorvos bevett gyakorlata, amit egymás között
heherészve meg is beszélnek, talán még az apukának is
odakacsintanak. Ezt azonban a nőkkel jellemzően nem beszélik
meg. Számomra igazi sötét aspektusa ez az egész gyerekvállalás
témának.

Ja, nem is muszáj gyereket akarni?!

Jelenleg egyedül élsz, és épp válófélben vagy. A válásotokban

közrejátszott, hogy nem akartál gyereket?
Hat éve ismerem a férjem, négy évvel ezelőtt házasodtunk össze, és
tavaly döntöttünk úgy, hogy külön folytatjuk. A gyermektelenség felé
vezető utam is az elmúlt pár évben indult. Igen, a gyerekvállalás
faktor volt, de túlzás lenne erre fogni.

És a feminizmus hatással volt a gyermektelenséggel kapcsolatos

döntésedre?
Az én feminizmus-történetem aktívan a házasság alatt, három-négy
évvel ezelőtt kezdődött. Nagyon sokat olvastam Antoni
Ritától, aki a Genderfészek csoportban is aktív. Rendszeresen ír a
témában és ő a Nőkért Egyesület elnöke. Cikkei (főleg a
testszégyenítésről írottak) nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy
elkezdtem a feminizmus iránt érdeklődni. Nagyjából ez idő tájt
csatlakoztam a Genderfészekhez. Sok könyvet és külföldi cikket is
olvastam, főleg comic artist, azaz képregényes formában alkotó
feministáktól. Néztem ilyen témájú filmeket, és gyűjtöttem minden
olyan infót, aminek a feminizmushoz köze volt. A Genderfészek
metszetszemléletét én is magaménak érzem. Nagyon libsi vagyok,
abszolút elfogadóan és nyitottan igyekszem hozzáállni mindenhez.

A feminizmus révén jutottam egy csomó információhoz a

szüléssel, az orvosi visszaélésekkel és a gyerek körüli társadalmi
nyomással kapcsolatban. Utóbbival szemben van egy nagy
ellenérzésem. Ezzel kapcsolatban dac is dolgozik bennem, de nem
ez a meghatározó. Leginkább a választás lehetősége volt egy
nagyon erős felszabadító gondolat a számomra, hogy: ja, nem is
muszáj gyereket akarni?!

A férjeddel nem is terveztetek gyereket?

De, a házasság elején. Akkoriban járt gyerekcipőben a csok, és
lehetett matekozni, hogy mennyi pénzt kapsz, ha egy gyereket
vállalsz, mennyit, ha kettőt. Ez nálunk fontos szerepet játszott,
amikor a közös életünket terveztük. Szerettünk volna házat venni.
Akkor még nem voltak konkrét ellenérzéseim a gyerekvállalással
kapcsolatban, de az is igaz, hogy nem aktívan vettem részt a
tervezgetésben, inkább elfogadtam mint a
házasélet szükséges velejáróját. Végül a próbálkozást sosem
kezdtük el. Ha belevágunk, az a sok félelem és ellenérzés, amit már
említettem, valószínűleg előjött volt.

Miért nem kezdtétek el a babaprojektet?

A házasságkötés után nagyon hamar fuccsba ment a házvásárlási
tervünk, elvesztettünk egy nagyobb összeget egy rosszul sikerült
szerződéskötés miatt. Mivel más tartalékunk nem volt, így elestünk
attól, hogy közös házat vegyünk. Akkor költöztünk Budapestre és
albérletben laktunk, én a mai napig albérletben lakom. Nem volt és
nekem most sincs esélyem arra, hogy saját otthonom legyen. Ez volt
a házasságon belül az első olyan gondolatom, hogy oké, ha nem
lesz saját lakásunk, én albérletbe nem akarok szülni. Ez egyre
gyakrabban került szóba, és közben én a feminizmusba is mind
jobban belemásztam. Egyre több olyan információhoz jutottam, hogy
rájöjjek, jobb, ha nem gondolkodom szülésben.

Sokan albérletben is bevállalnak gyereket. Benned miért volt ennyire

erős az ellenérzés ezzel kapcsolatban?
Reális szemmel úgy láttam, hogy az albérlet nem egy életbiztosítás,
onnan bármikor ki tudnak rakni, és ki tudja, milyet találnánk
legközelebb. Nem volt annyi félretett pénzünk, hogy ha beüt a krach,
át tudjuk vészelni.

Már az első gumi nélküli szexnél beütött

volna a félsz
Szerinted, ha sikerül a szerződéskötés és bele tudtok vágni a
csokba, milyen lenne most az életed? Ma beszélgetnénk erről? Hát,
ez egy nagyon érdekes gondolatkísérlet. A házasságom nem volt
hosszú életű, és a mai eszemmel úgy látom, nagyon sok minden
afelé mutatott, hogy inkább nem szeretnék gyereket. Már a művi
meddővé tételen is elgondolkodtam. Most már egyértelműen ezen
az oldalon állok. Felmerül a kérdés, hogy ha összejön a ház és
belevágunk a gyerekprojektbe, akkor is megromlik-e a házasságunk.
Valószínűleg kiderült volna, hogy nem illünk össze. A volt férjem
nagyon más értékrenddel rendelkezik, máshogy állt a pénzhez, mint
én, más elfoglaltságok érdekelték, mint engem. Egy mentális
betegség is rányomta a bélyegét a kapcsolatunkra. Több, a
gyerektől független faktor is afelé mutatott, hogy nekünk nem jó
együtt. De ha mégis elkezdünk gyereket gyártani, szerintem már az
első alkalommal, amikor gumi nélkül szexelünk, beütött volna a félsz,
hogy akkor itt most elkezdődik valami a testemben. És talán inkább
elmentünk volna az örökbefogadás irányába.

A férjed is nyitott volt az örökbefogadásra?

Igen, bár ő szeretett volna saját gyereket, sőt, az albérletbe is
bevállalta volna, de elfogadta, hogy én nem akarok szülni, és az
örökbefogadással ezt meg tudtuk volna kerülni.

Vannak testvéreid?
Igen, három nővérem és egy bátyám. A szüleim mindig is nagy
családra vágytak. Mégis nyílt titok, hogy én már nem tervezett
gyerekként érkeztem. Mivel anyukámnak az abortusszal
kapcsolatban sok ellenérzése volt, engem is megtartottak. Egészen
a negyedik gyerekig megőrizte az alakját, karcsú nő volt. Az utolsó
szülés után azonban már elvesztette a kontrollt a teste fölött, és
azóta is küzd a túlsúllyal. Ez számára sok problémát okozott és a
családon belül is konfliktusokhoz vezetett. A szüleim között már azt
megelőzően sem volt tökéletes kapcsolat, és a nagymamám
fültanúja volt például annak, hogy apukám sértegette anyukámat és
a súlyára tett megjegyzéseket. Szerintem nem vonzódott már hozzá
többé. Én úgy képzelem, sosem volt jó közöttük a szex és nyilván ez
sem segített rajta. Végül elváltak. De hozzáteszem, ez csak az én
benyomásom, utólagos értelmezésem a történtekről.

A szüleid válását befolyásolhatta, hogy nem várt gyerekként érkeztél

meg hozzájuk?
A szüleim kapcsolata, a visszaemlékezéseik szerint, már eleve
terhelt volt. Nem illettek össze, de akkoriban ugye, az volt a módi,
hogy akivel először összekerít az élet, azzal összeházasodsz és
családot alapítasz. Azzal, hogy ennyi gyerekük lett, nagyon nehéz
anyagi helyzetbe kerültek, nem véletlen, hogy nem akarták már az
ötödiket.

Te érezted ennek a hátulütőit?

Tizenegy-két évesen szereztem erről tudomást a testvéremtől, azért
fogalmaztam úgy, hogy nyílt titok volt. Nem anyukámtól jutott ez el
hozzám, hanem füleken keresztül. De sosem éreztették velem, hogy
nemkívánatos gyerek vagyok. Amit tudtak, azt beleadták a
nevelésembe. Én viszont már nem
emlékszem az ő jó viszonyukra, csak arra, hogy rosszban voltak
egymással.

A testvéreidnél vannak gyerekek?

A legidősebb nővéremnek van két gyereke, a többieknél nincs.
Még.

Volt valaha is olyan, hogy megláttál egy kisbabát és átsuhant a

fejeden, mégis csak jó lenne egy gyerek?
Pont a múlt héten történt, hogy ittam a teámat az erkélyen, és
lenéztem az udvarra, ahol van egy homokozó a lakóknak. Első
kézből halál cuki gyerekeket tudok megfigyelni innen, biztonságos
távolságból. (nevet) Aranyosnak látom őket, de ha abba
belegondolok, hogy mekkora felelősség akár csak vigyázni is rájuk,
a nevelésről még nem is beszélve, már elkezd tiltakozni a
szervezetem. Amint eljátszadozom a gondolattal, hogy jaj, de jó
lenne egy gyerek, rögtön beüt, hogy nem akarom. (nevet)

Tud a családod a szilárd elhatározásodról, hogy nem akarsz

gyereket?
A legtöbb családtagommal már beszéltem róla. Anyukám eleinte úgy
reagált, ahogy nagyon sokan hasonló helyzetben: először csak
legyintett, hogy ez majd úgyis megváltozik. Miután azonban többször
hallotta tőlem, hogy nem akarok gyereket, most már azt mondja, az
én döntésem, de azért az az érzésem, közben reménykedik, hogy
meggondolom magam. Kicsit szomorú emiatt, de nem próbál hatni
rám. Mondtam neki, hogy nem akarok és kész, mert nincs rá
késztetésem, és ennyiben
maradtunk. Apukámmal nem volt ilyen beszélgetésem. Az összes
testvérem tudja, hogy nem akarok gyereket. Egy-két kérdésük volt,
de elfogadták.

És a barátok?
A közeli barátaim, akikkel megosztottam, mind elfogadóan
viszonyultak a döntésemhez. Az változó volt, hogy mennyire
kíváncsiskodtak az okokkal kapcsolatban. Valószínűleg nem
véletlenül több az olyan barátom, aki nem akar gyereket.

A munkahelyeden mik a tapasztalataid?

Nálunk csupa fiatalból áll a munkahelyi közeg, nagyjából én vagyok
az átlagéletkor, sőt, talán picit idősebbnek is számítok a többieknél.
A legtöbben közülük huszonöt körüliek, lakótárssal vagy szülőkkel
laknak még együtt. Ezért ez a téma velük nem került szóba. Sőt,
inkább az volt érdekes a számukra, hogy én házas vagyok, illetve
lassan csak voltam. Atrocitások a tudatos gyermektelenség miatt
nem érnek.

Szerencsés vagy.
Igen. Jól választottam nőgyógyászt is, megbíztam benne annyira,
hogy megkérdezzem tőle, van-e lehetőség művi meddővé tételre.
Magyarországon nem tudom elvégeztetni, és erre privát úton
idehaza nincs sajnos lehetőség. Ha lenne rá pénzem, külföldön
megcsináltatnám.
 A gyerek olyan, mint a zsiráf: szép,
szép, de otthonra nem kéne
Éva (46 éves) pályaváltó, friss diplomás
pszichológus története

A férfiak tényleg sokkal agresszívabban reagálnak a

tudatos gyermektelenségre? Mi az oka, hogy értelmes,
diplomás házasfelek között is tabu lehet a
gyerekvállalásból? Tudatlanság vagy előítélet azt állítani,
hogy a gyermekmentesség gyermekkori traumára
vezethető vissza? Többek között erről is beszélgettem
Évával. Őszintén beszél családi mintáról, az abortuszhoz
való jogról és arról, az ihlet, hogy gyereket akarna, a mai
napig nem kopogtatott be hozzá. Éva úgy emlékszik
vissza az óvodás korszakára, mintha ott mindvégig egy
állatkertben lett volna dühöngő őrültek között.

Miért vállaltad az interjút?

Ugyan nem vagyok aktivista, de bennem is van küldetéstudat, hogy
az emberek fejében oszlassuk el azt a homályt, ami a
gyermekmentességet övezi. Épp ma olvastam bele
unaloműzésképpen egy kommentfolyamba egy női Facebook-
csoportban. Ez egy nagyon vegyes csoport és sokan meglehetősen
rugalmasan kezelik a childfree témát, de találkozom sajnálkozó
hozzászólásokkal: milyen rossz nekünk, mert az élet értelméről
maradunk le. Főleg a férfiaknál látom más csoportokban, hogy
egészen a gyűlölködésig belelovalják magukat a dologba. Egy
alkalommal egy csetfolyamba is bekapcsolódott egy teljesen
konszolidáltnak tűnő friss apuka (a profilképén egy gyerekkel
szerepelt) és elkezdte kapacitálni az ott lévő termékeny korú nőket,
hogy szüljenek gyereket. (nevet) Azt tapasztalom, hogy ha felmerül
a gyermekmentesség vagy a szingliség mint téma, a pasik
kommentjei sokszor nagyon szélsőségesek. Borzasztóan szexista,
ageista (az ageizmus az életkor miatti hátrányos megkülönböztetést
jelenti – a szerk.) ostobaságokat szúrnak oda. Szó szerint a
gyűlöletet érzem nagyon sokszor, és ijesztő, hogy ők ezt névvel,
arccal boldogan felvállalják nem zárt csoportokban, tehát az összes
haverjuk, ismerősük látja, miket posztolnak.

Van személyes tapasztalatod?

Igen. Például egy társkereső alkalmazásban cseteltem egyszer egy
nálam sokkal fiatalabb sráccal. Amikor szóba került a gyerekdolog,
teljesen elhűlt azon, hogy lehet az, hogy én nem akarok gyereket. És
bár alig ismert, úgy gondolta, érdemes ebbe beleszólnia. A negatív
véleményt persze sokkal könnyebb interneten felvállalni, ez a srác
sem merte volna szemtől szemben megkérdőjelezni a döntésemet.
Van egy közel százezres létszámú női csoport, ami eléggé vegyes
társaság: az
írni-olvasni alig tudó iskolázatlan, a világ végén élő hatgyerekes
asszonytól elkezdve a többdiplomásig mindenki megtalálható. Itt 95
százalékban úgy reagálnak egy posztra, hogy ha egy nő nem akar
gyereket, akkor ne legyen neki. A nők elfogadóbbak. Ha ugyanezt
pasiknál feldobnád, ott jönne az, hogy majd megbánja, kiöregszik,
nem kell senkinek, legfeljebb csak dugni, de már arra sem, stb.

Az abortusznak mindenki számára nyitva

kéne állnia
Nálad hogyan alakult, hogy nem szeretnél gyereket?
Az én életemben nem volt egy konkrét, meghatározó pont, amikor
ezt ennyi vagy annyi idősen eldöntöttem volna. Fiatalon
automatikusan azt gondoltam, hogy majd lesz gyerekem, hiszen
szinte mindenkinek van. Huszonévesen úgy voltam vele, majd
biztosan megjön az ihlet, hogy egyszer csak gyereket akarok. Nem
jött meg. A mai napig sem. Ilyen értelemben tehát én nem hoztam
egy döntést életem egy bizonyos pontján, csak mivel sosem
hiányzott, egyetlen percig se, ezért nem szültem gyereket.

Ez az anyai ösztön hiánya?

Igen. Én azt gondolom, hogy valójában ez az egyetlen érvényes ok.
Ha valami olyan körülmény van a gyermekmentesség mögött, hogy,
mondjuk, félek a szüléstől, vagy aggódom a környezetszennyezés
miatt, az nekem már fura. Ha én érezném
magamban a vágyat a gyerekre, akkor pont leszarnám, hogy a
szülésnek van egészségügyi kockázata vagy csúnya lesz a cicim
vagy túlnépesedett a bolygó, mert akkor a vágyam vezérelne, hogy
gyereket akarok. Ez az alap. És erre esetleg rakódhat még az, hogy
azért elhízni sem szeretnék vagy aggódom az anyagiak miatt.

Sosem érezted, hogy de jó lenne egy gyerek?

Tudod, ez olyan, mint a zsiráf az állatkertben: szép, szép, de
otthonra nem kéne. Volt már olyan párkapcsolatom, ahol felmerült a
gyerektéma. Egyszer nem jött meg, de szerencsére kiderült, hogy
csak egy vírusfertőzés miatt késett. Akkor átsuhant a fejemen, hogy
sajnálnám-e elvetetni, mert nagyon szerettem az akkori páromat. Mit
lehet ilyenkor csinálni? Sajnálnád kinyírni, de akkor se kell gyerek. A
srác azt mondta, hogy majd ő felneveli, én meg időnként
meglátogatnám. Egyébként neki volt már gyereke. Elképzelhető,
hogy ha élesbe fordul a dolog, ez lett volna a megoldás, de ez
iszonyú macera lett volna mindenképpen. Meg kicseszés a
gyerekkel. Én sem biztos, hogy ép ésszel megúsztam volna. Ez
mindenképpen felelőtlen döntés lett volna. És mi lett volna akkor, ha
érzelmileg nem vagyok képes arra, hogy eltáncoljak az abortuszra?
Mi van, ha számomra mégiscsak jelent az valamit, hogy ez egy élet?
Én egyébként ettől függetlenül abortuszpárti vagyok, úgy vélem,
ennek a lehetőségnek nyitva kell maradnia mindenki számára. Pont
ezért szedem a fogamzásgátlót, holott most nincs párkapcsolatom.
Egyrészt el akarom kerülni a halvány esélyét
is annak, hogy teherbe essek, másfelől nem tudhatom, termékeny
vagyok-e még.

Említetted, hogy nagyon szeretted ezt a partneredet, aki tudta, hogy

nem akarsz gyereket. Okozott ez konfliktust akár vele, akár mással?

Nem. Akivel tartós kapcsolatban voltam, ezt vagy elfogadta, vagy ő

sem akart. A fenti sztoriban említett srác sem akart ott abban a
pillanatban gyereket, csupán megengedőbben állt hozzá. Egyébként
is, ahogy említettem, neki volt már gyereke, és nem hiányzott még
egy, főleg egy tönkrement kapcsolat romjain. Hozzátartozik az
igazsághoz, hogy mostanában nem törekszem arra, hogy úgymond
komoly párkapcsolatom legyen. Inkább körülbelül harmincéves
koromig voltak tartósabb kapcsolataim. Ma már jellemzően
lazábbakban gondolkodom.

Mi a helyzet a családdal? Vannak testvéreid?

Egyke vagyok, de van egy féltestvérem az egyik szülőm korábbi
házasságából.

Úgy éreztem magam, mint az állatkertben

Milyen volt a gyerekkorod?

Teljesen normális, bár az egykeség azzal társult, hogy velem
egykorú gyerekek nem voltak a családban. Sokkal nagyobbak
voltak, akikkel nem tudtam partner lenni, illetve amikor én lettem
idősebb, akkor születtek gyerekek a rokonságban.
Egyébként is késői gyerek voltam. Anyám harminckilenc, apu
ötvenéves volt, amikor megszülettem. Nagyon körülöttem forgott
minden, sok felnőtt gondoskodott rólam, elvittek ide-oda. Ebből
kialakult, hogy inkább a felnőttekkel jöttem ki jobban. Egyszer-
egyszer játszottam gyerekekkel óvodában, iskolában, és néztem, mi
ez az állatkert itt. Nem igazán szerettem őket, sőt, elmebetegeknek
tartottam mindet. Ez lehet egy oka annak, hogy valaki gyerekmentes
lesz. Nagyon sokan mondják, hogy már gyerekként sem szerették a
gyerekeket. Velem pont ez volt a helyzet. Már majdnem
kamaszodtam, mire komolyabb barátságaim lettek. Addig csak
próbáltam túlélni ebben a káoszban. (nevet)

Volt-e bármilyen presszió családon belül, hogy legyen gyereked,

jöjjön az unoka?
Nem. Ilyen szempontból érdekes a családom, mert a nagyszüleim
voltak rengetegen testvérek, viszont a további generációknál
fokozatosan csökkent a gyereklétszám. De már a nagyszüleim
testvéreinél is előfordult, hogy valakinek nem lehetett gyereke, és
volt, aki úgy döntött, nem megy férjhez és nem szül gyereket.
Nagymamámnak született két gyereke, anyám és keresztanyám.
Keresztanyámnak sincs gyereke. Nálunk a családban gyakori volt,
hogy nem mindenki alapít családot, és aki igen, annak egy, de
legfeljebb két gyereke született.

Azt lehet tudni, hogy a keresztanyádnak miért nem lett gyereke?

Ezt nem tudjuk, viszont nem is volt téma a családban. Tök
normálisan álltak hozzá, hogy a Rózsi néninek nincs gyereke, a nem
tudom kicsodának meg van gyereke. De olyat nem mondtak, hogy
jaj, de sajnáljuk szegényt, mert nincs gyereke. Ezek a gyerektelen
rokonok élték az életüket és azt láttad, jól elvannak. Nekem azért
volt a gyermekmentesség könnyű választás, mert se nyomást, se
elítélést nem tapasztaltam. Nem hallottam azt, hogy de szar annak
az élete, akinek nincs gyereke, sem azt, hogy a gyerek az élet
értelme. A családban minden nő nagyon erős és önálló. Dolgoztak,
akadt, aki nyolcvanéves koráig éjjeliőrként. Tanultak. Társasági
életet éltek, programokra jártak. Valószínűleg ezek a családi
tapasztalatok játszottak közre nálam a childfree életmód
választásában, meg az, hogy egyszerűen nem szeretem a
gyerekeket.

Anyukád is az erős, független nőtípust testesítette meg? Abszolút.

Egy nagy gyár főkönyvelőjeként dolgozott még a szocializmusban,
és élvezte az ezzel járó presztízst.

Apukád hogy állt a gyerektémához?

Nagyjából sehogy. A szüleim házassága tönkrement, mire kamasz
lettem, szét is költöztek. Ő egyébként is sorsüldözött típus. Mindent
nagyon tragikusan élt meg: meghalt az anyukája rákban, tönkrement
az első házassága, majd a második is, onnan is eljött, szóval inkább
saját magával volt elfoglalva és nem azzal, hogy például nekem
lesz-e gyerekem. Még az érettségim előtt meghalt, sokat
betegeskedett, láncdohányos
volt és annak ellenére nem rakta le a cigit, hogy átélt legalább öt
infarktust. Erre mondják: önsorsrontó figura. Neki egyébként is
születtek már unokái az első házasságából származó gyerekeitől.

Nekem nem mernek beszólni

A barátaid elfogadták a döntésed?

Persze. Nehéz is lenne nem elfogadniuk, mert határozott
személyiség vagyok és nagyon vehemensen kiállok a saját
döntéseim mellett. Volt egy barátnőm, akinek néha beugrott, hogy
biztosan nem akarok-e gyereket, merthogy az mennyire jó lenne.
Ezen párszor elvitatkozgattunk. Akkor hagyta abba, amikor egyszer
megint előhozta ezt a témát a strandon, mire én rámutattam random
egy pasira, hogy szerintem meg az lenne jó, ha ő lefeküdne vele.
Erre ő: Minek feküdjek le vele, ha nem akarok? Azt válaszoltam neki,
hogy de, de, feküdj le vele, milyen jó lesz az neked, és közben vagy
utána megtudod, hogy jó-e ez neked. Ekkor megértette a lényeget
és többet nem piszkált a gyerekkel.

Még egy sztorira emlékszem: egy haverunk nagyon nem akart

megházasodni, de végül elvette a barátnőjét és lett két gyerekük.
Azóta sehová nem járhat, mondhatni, azóta karanténban van.
(nevet) Egyszer mégis csak elengedték a régi barátok találkozójára.
Ott azt mondta, hogy öregkoromban majd meg fogom bánni, ha nem
lesz gyerekem. Én még meg
sem tudtam szólalni, amikor a többi, szintén gyerekes barátunk
rögtön leugatta szegényt. Szóval, nálunk ez nem téma.

A tágabb környezet részéről sem értek kellemetlenségek?

Nem. Ha elő is fordul, hogy megkérdezik, miért nem akarok
gyereket, azt mondom, azért, mert sosem akartam. És ez elvágja a
további vitát. Mert hát, erre mit lehet mondani? Egyszer huszonéves
koromban megkérdezte a nőgyógyász, hogy szültem-e már.
Mondtam neki, hogy nem hála istennek! Csúnyán nézett rám.
(nevet) Nemrég volt egy ambuláns műtétem, ami alatt ébren voltam,
és csevegtünk az orvossal. Ő is rákérdezett a gyerekdologra. Azt
mondta, hogy neki több gyereke is van és számára ez a természetes
és el sem tudná képzelni, hogy ne legyen gyereke, és milyen
érdekes, amit én mondok. Sosem kérdezte meg magától, hogy akar-
e gyereket, hiszen neki természetes volt, hogy lesz. Szóval ő is
inkább nyitottan állt a dologhoz. Vagy én vagyok iszonyú
szerencsés, vagy olyan a kisugárzásom, hogy nem mernek
beszólogatni. 180 centi magas és hetven kiló vagyok, lehet, ez is
hozzájárul a dologhoz. Velem eleve óvatosak az emberek. (nevet)

Pedig a felmérésem alapján a tudatosan gyermektelenek 59

százalékát érte már bántás valamilyen módon. Gyakran rájuk sütik,
hogy biztos traumatizáltak, és egy gyerekkori rossz élmény miatt
nem szülnek.
A Facebookon a kommentszekcióban elő szokott fordulni, hogy azt
pedzegetik, biztos valamilyen gyerekkori trauma áll a dolog
hátterében. Ezeket rögtön leoltom. Ez ugyanis egy önkényes
buta pszichologizálás. Olyan könnyen rásütik a másikra, ha nem úgy
él, ahogy szerintük kéne, hogy akkor az valami trauma miatt van.
Tagja vagyok egy csoportnak, ami olyanokból áll, akik
pszichológusok vagy annak tanulnak. Ott mondta valaki, hogy a
melegség egy trauma következménye. Ezen felhúztam magam, mert
ilyet azért ne gondoljunk már. Ez amúgy egy nagyon jó csoport,
értelmes, jó szakemberekkel, mégis előfordul ilyesmi.

Ez előítélet vagy tudatlanság?

Szerintem tudatlanság, az illető, aki ezt mondta, nem egy előítéletes
ember. Kifejtettem neki, nagyon helytelen, hogy ezeket a helyzeteket
traumához kötjük és ezeket az embereket traumásként
megbélyegezzük. Amikor én gyermekmentesként azt hallom, hogy
ez gyermekkori trauma következménye, vagy az az oka, hogy
csalódtam a pasikban, én is dühös leszek, mert ez nem ilyen
egyértelmű. Vannak belőlünk jövő késztetések, amelyek nem
traumák attól, hogy eltérnek a nagy többségtől. Tudok olyan hosszú
évek óta fennálló házasságról, ahol egyik fél sem merte felhozni a
gyerektémát a másiknak. Mint kiderült, egyikük sem akart. Sok év
házasság után egy betegség kapcsán végül coming-outoltak
egymásnak. Gondolj bele, hogy ez egy tök jó kapcsolat, iskolázott,
olvasott, értelmes emberek között, és egyszer sem beszélték meg
ez idő alatt, hogy nem akarnak gyereket.

Mert ez tabu?
Igen, ne piszkáljuk a dolgot, addig jó, amíg nyugvóponton van.
Mondok ennél durvábbat. A Gyermekmentes Övezetben posztolta
egy pár, hogy megismerkedtek, összeházasodtak, és mivel nem
ment természetes úton, elkezdtek lombikozni nem kevés pénzért, és
a lombik közben jöttek rá, hogy nem akarnak gyereket. Csak egyikük
sem mondta meg a másiknak. Mindketten azt hitték, hogy a másik
akar.

Még egy jó kapcsolaton belül is olyan ez a téma, mint a forró fazék:

nem nyúlunk hozzá.
Láttam már olyan posztot, ahol valaki leírta azt, hogy „szültem, de
megbántam”, igaz, név nélkül. Az ilyen azért már egy súlyosabb
helyzet és elhiszem, hogy szélsőséges indulatokat gerjeszt. Ezt el
lehetne kerülni azzal, ha az ember leülne átgondolni, hogy tényleg
tetszik-e ez neki, és megkérdezné a partnerét is, hogy tényleg
nagyon szeretnék-e ők ezt. Feláldozzuk érte a kétnaponta szexet, az
utazást, a tízig alvást hétvégén, vagy sem?

Én azért is vállalom ezt a beszélgetést, mert nekem sosem volt

tabutéma, beszélnem sem nehéz róla. Egyáltalán nem. Szeretném,
ha ez jobban beleivódna a köztudatba. Nem azért, hogy engem
kevesebben baszogassanak, mert mindenki védje meg saját magát.
Az a súlyosabb, ha megszületnek gyerekek úgy, hogy igazából nem
akarták őket és nem tudnak velük mit kezdeni. Tekintve, hogy nem
vagyunk kihalófélben, annak lenne nagyon jó hatása, ha az emberek
elgondolkodnának azon, gyermekmentesnek lenni egy érvényes
döntés. Nézzenek
magukba, és ha nincs meg bennük az az irtó erős késztetés, hogy
muszáj reprodukálniuk magukat, akkor ne reprodukálják magukat.
Annyi minden mást lehet csinálni.

A legijesztőbb elképzelni, milyen lehet együtt élni

egy gyerekkel, aki folyton ott van

A kutatásom eredménye szerint visszatérő elemként hangzik el a

gyermekmentesek felé kvázi vádként, hogy majd meg fogják bánni.

Hát igen, nyilván aki ezt mondja, az a jövőbe lát. De ezzel vége is
van a vitának, mert ezt most hogyan cáfoljam meg. Elkezdünk
jövőbe látó párbajt vívni? Jó lenne, ha látnának olyan embert, aki
már hatvanéves és baromira nem bánta meg.

Nehéz megszólaltatni ebben a témában az idősebb korosztályból

bárkit is. Ők még egy teljesen más világban szocializálódtak, és
valószínűleg kevésbé könnyű a számukra, hogy egyáltalán
beszéljenek róla.
Hatalmas a generációs szakadék a hatvan-hetven évesek
generációjához képest. Nagyobb, mint mondjunk, egy húszéves és
köztem. Az internet révén nagyon sok emberrel kapcsolatba
kerülhetünk, rengeteg dolog normalizálódhat, és az én
kortársaimnak már huszonévesen szétnyílt a világ, kitágult a
horizont. Látjuk, hogy annyiféleképpen lehet élni. Aki nálam húsz-
huszonöt évvel idősebb, az vagy nem találkozott ezzel, vagy akkor
találkozott vele, amikor már érett felnőtt volt.
Olvastam valahol, hogy az introvertált emberek gyakran nem
szívesen alapítanak családot, de ha mégis, maximum egy gyerekkel
beérik.
Igen, az énidő fontos, és az, hogy állandóan gyerekprogramokra kell
járniuk és a sok hülyeséget megvitatni a játszótéren a többi szülővel,
számukra gyötrelem. Mindig azt gondoltam magamról, hogy
introvertált vagyok. De most, hogy leszűkültek a találkozási pontok
(2020 áprilisában, a koronavírus-világjárvány első hullámának
közepén beszélgettünk Messengeren – a szerk.), rájöttem, hogy
mégsem. Ennek ellenére nekem is nagyon fontos az énidő, és azért
sincs olyan párkapcsolatom, amelyben együtt élnék valakivel, mert
szükségem van arra, hogy reggel és este pár órára csak magammal
legyek. Nekem a legijesztőbb elképzelni azt, hogy milyen lehet egy
gyerekkel együtt élni, aki mindig ott van.

Van három macskám, és az összeszoktatásuk katasztrófa volt:

ölték egymást, ahol érték. Ez ment hetekig. Ráadásul egyikük úgy
reagált, hogy lehugyozott mindent, engem is eltalált. Csatatér lett a
lakás hetekre. Nem tudtam pihengetni, olvasgatni, facebookozni, az
élet értelmén elmélkedni, hanem mindig azt kellett néznem, hogy ki
ne nyírják egymást, aztán mehettem feltakarítani a piszkukat. Akkor
jöttem rá, hogy nagyon jó döntés volt, hogy nekem nincs gyerekem.
Egyfolytában ott kéne lenni mellette és hosszú évekig azt figyelni,
mit csinál. Nem tudsz otthon nyugodtan lenni, mert mindig menni kell
utána, foglalkozni kell vele. Katasztrófa lehet. Ez nagyon sok szülőn
látszik. Járok edzésre, ahol
gyerekesek is vannak. Látni a szülőkön azt a zsizsegést, hogy
állandóan készenlétben vannak. Te elvagy a gondolataiddal,
ráhangolódsz az órára, ők meg vibrálnak: siessél már, el fogsz
késni, otthon hagytad a cuccodat, menj el pisilni, stb. Én nem
szeretnék emiatt vibrálni egész nap.

A kérdőívben valaki azt írta a childfree életmód pozitívumaként,

hogy imádja a csendet, amikor hazaér.
Ebből látszik, hogy mennyire másmilyenek vagyunk. Van, akinek az,
hogy egy csendes, sötét, üres lakásba érkezik haza, a pokol
hatvanhatodik bugyra. Nekem hazaérkezni egy csendes, sötét, üres
lakásba, az maga a megnyugvás, nagyon kellemes érzés. Macskák
ide vagy oda, de legalább ők nem szólnak hozzám. Itt válik el, hogy
ki milyen személyiség. Akinek a sötét, üres lakás, a csend, a nagy
alvások, az egyedüllét élvezetes dolog, az nem biztos, hogy egy
nagycsaládban jól fogja érezni magát.
 Miért kéne szülnöm? Csak azért,
mert van egy méhem?
Lívia (32 éves) természettudományos kutató és
LMBTQIA-aktivista története

Aki úgy nőtt fel, hogy végigpesztrálta a kisebb testvéreit,

ráadásul mindjárt három fiút, az nem biztos, hogy felnőtt
nőként is szeretné ezt megismételni. Lívia egy
önmegismerési folyamat végén jutott el arra a pontra,
hogy nem kell neki gyerek ahhoz, hogy boldog legyen.
Ráadásul komoly karriert épít, külföldön. A
bemutatkozásra vonatkozó kérdésemre egyből azzal
kezdte, hogy az interjút név nélkül vállalja. A Lívia álnevet
tőlem kapta. A másik, amit kért, hogy ne írjam meg,
pontosan mi a foglalkozása, vagyis a kutatási területe. Ezt
kifejezetten sajnálom, mert nagyon ütős lenne, de
tiszteletben tartom a kérését. Így csak annyit árulhatok el,
hogy Lívia természettudományos kutató. Ezen felül
szabadidejében LMBTQIA-aktivista. Fontosnak tartotta
hangsúlyozni, hogy a genderrel és társadalmi
aktivizmussal kapcsolatos tevékenységét névtelenül
folytatja, mert nem szeretné, ha azt bármilyen
összefüggésbe hoznák vele. Félti az állását.
Miért volt ennyire fontos, hogy a beszélgetésünk álnév alatt jelenjen
meg?
Jelenleg Németországban dolgozom, de több európai országban is
kutattam már. Nem tudom, hogy valaha is visszamegyek-e
Magyarországra, de ha igen, akkor valószínűleg egy „tiszta névre”
lesz szükségem. A szakma odahaza nagyon belterjes. Abból indulok
ki, hogy lecsekkolnának az interneten, és attól tartok, az LMBT és
libsi aktivista tevékenységem miatt nem kapnék állást otthon.

Nem érzed lelki szétszakadásnak, hogy az életednek van egy igen

lényeges része, talán a fő vonala és ezt a véleményedért kiállva
képviseled is, miközben a kilétedet titkolnod kell? Mintha valami bűn
lenne…
De, néha. Viszont sokkal többet tehetek az „ügyért” is, ha
megmaradok a háttérben és őrzöm a jól felépített egzisztenciámat.
Aktivizmusból a legritkább esetben lehet megélni: sajnos a „teljes
állású” aktivisták gyakran egyik napról a másikra tengődnek,
Magyarországon biztosan, amiben borzasztóan ki lehet égni. Én
nem akarok erre az útra lépni, mert az aktivizmus számára is
hasznosabb, ha nincsenek anyagi gondjaim és nem kell egy
Mekiben robotolnom vagy projektről projektre ugrálva a létminimum
környékén egyensúlyoznom. Szóval, bár az ideális helyzet tényleg
az lenne, ha nem kéne titkolózni, de amíg reális veszély az, hogy
valakinek az állásába kerülhet a nyilvánosság elé állás, addig akár
tetszik, akár nem, mindenki így jár jobban. Egy olyan
világért küzdök, amiben egy nap majd én is, mások is fölvállalhatják
a nézeteiket. De ez a világ Magyarországon még nem jött el.

Nehéz volt az út a természettudományos pálya felé?

Működtek a sztereotípiák, mint ahogy a családomban is. Amikor
gimnazistaként azt mondtam a szüleimnek, hogy engem a fizika
érdekel, kiröhögtek: „Ne viccelj, Lívia, az fiúknak való, legyél inkább
francia nyelvtanár!” Amúgy a középiskola sem volt könnyű menet.
Egy budapesti elit gimnáziumba jártam és fizika fakton csak ketten
voltunk lányok. A tanárnak rendszeresen olyan beszólásai voltak,
hogy na, ez a feladat túl nehéz a lányoknak, nekik nem is kell
megoldaniuk, elég, ha csak a fiúk fognak neki.

Az egyetemen is működött az előítélet a nőkkel szemben?

Ott ilyenre már nem emlékszem. Az egyetemen amúgy csak húsz
százalék volt a lányok aránya azon a szakon, ahol én végeztem.

Az, hogy nem szeretnél gyereket, mikor tudatosodott benned? Van

három kisöcsém. Az egész gyerekkorom azzal telt, hogy pólyás vagy
futkosó gyerekek voltak körülöttem. Van tehát egy testközeli
élményem azzal kapcsolatban, hogy milyen sok munkával jár egy
kisgyerek. Anyukám főállású anya volt húsz éven keresztül: ő csinált
mindent otthon. És én ezt végignéztem. Meg az apámmal való
kapcsolatának teljes tönkremenetelét is.
 A húszas éveim közepe táján, amikor elkezdtem azon
gondolkodni, hogy kellene-e gyerek, mert itt az idő, arra jutottam:
miért is kéne, ha nem érzem úgy, hogy ezt szeretném? Nem érzek
magamban vágyat az anyaságra. Egy kisgyerek nagyon cuki tud
lenni, de ha arra gondolok, hogy itt rohangálna, és nemcsak pár órán
át, hanem folyamatosan, azonnal elmegy tőle a kedvem. Ráadásul a
cukiság az egész idő egytizede, a maradékot meg ez teszi ki:
pelenkázni kell, üvölt, sír, kiszalad az ajtón, nem lehet tőle létezni,
folyamatosan ott kell lenni. Még ha lenne is olyan partnerem, aki fele
részt vállal, nekem az is túl sok lenne a gyerekből. Közben meg
imádom a munkám, sikeres is vagyok benne, megbecsülnek. Miért
kéne szülnöm? Csak azért, mert van egy méhem?

Azzal, hogy anyukád háztartásbeli volt, egy hozott családmintát

követtek a szüleid vagy a négy gyerek mellett egyszerűen nem
maradt más alternatíva?
A szüleim ezt így képzelték el, ebben végül is megállapodtak
fiatalon. Ugyanakkor anyukám most utólag azt mondja, hogy ha
visszamehetne az időben, fiatal lányként már nem így csinálná.

Hanem?
Eleve nem vállalna négy gyereket. És sokkal egyenlőségpártibban
építené ki a párkapcsolatát is. De akkoriban ez volt a normális,
mindenki így csinálta a környezetében. Nem is volt más lehetőség,
csak ez. Eszébe sem jutott, hogy lehetne másként.
 Nem kell gyerek ahhoz, hogy boldog legyek

Tehát édesanyád otthon maradt a gyerekekkel és ellátta a családot,

édesapád pedig eljárt dolgozni?
Igen. Ez a klasszikus családmodell.

Ez közrejátszhatott a kapcsolatuk megromlásában?

Egész biztosan. Gondolj bele, be vagy zárva ugyanabba a lakásba,
minden egyes nap, egész nap. Nincs szabadságod, nincs
semmilyen magánszférád, folyton ott lógnak rajtad a gyerekeid.
Belehülyülsz. Nem csoda, hogy nem leszel annyira jófej, bújós és
kedves a férjeddel. Végül el is váltak a szüleim.

Szerinted a tudatos gyermekmentességed visszavezethető arra, ami

a szüleiddel történt?
Igen, egészen biztosan. Semmiképpen sem akarok olyan családban
élni, mint amilyenben felnőttem. Nem volt rossz gyerekkorom
egyáltalán, nem erről van szó! Csak ez nem az az élet, ami engem
vonz. Ráadásul a húszas éveim elején-közepén kezdtem
megismerkedni a feminizmussal. Rájöttem, hogy mennyire
igazságtalan a rendszer, amiben élünk, mennyi elvárás nehezedik a
nőkre. Én magam is mennyire szenvedek ezektől. Úgy éreztem, át
kell gondolnom mindent a saját életemben. Ki akarok én lenni? Ki
vagyok most? Hova tartok? Mi a célom az életben? Mi ad nekem
boldogságot? Nekem, és nem azt nézni, hogy az elvárások alapján
mitől kéne boldognak lennem. Mi az, ami engem belülről, őszintén
boldoggá tesz? Az önmegismerési folyamat végén jutottam el oda,
hogy nekem
nem kell a gyerek ahhoz, hogy boldog legyek. Tökéletesen boldog
tudok lenni anélkül.

Nálad mi a legerősebb gyermekmentesség mellett szóló tényező?

Az anyai ösztönök nem igazán vannak meg bennem. Képes vagyok
gondoskodni egy gyerekről, hiszen van benne bőven tapasztalatom.
Ha a kezembe adnak egy gyereket, tudom, hogyan kell megfogni,
mit kell vele csinálni, hogy ne sírjon. Meg tudom etetni, be tudom
pelenkázni, el tudok gügyögni vele, észreveszem, ha fáj a hasa vagy
jön a foga, vagy altatni kell, mert álmos. Ez a tudásom tehát
megvan. Csak… nem vágyom rá, hogy a kezembe vegyek egy
gyereket. (nevet)
A karrier is szerepet játszik a döntésemben. És amilyen
személyes sztorikat olvasok néha a szüléssel kapcsolatban a
magyarországi helyzetről (Másállapotot a szülészetben Facebook-
oldal – a szerk.), elborzasztó. Belekönyökölnek a hasába, folyik a
vére, leszarják, hogy üvöltve szenved. Horror. Nők tömegei
traumatizálódnak a magyar szülészeteken nap mint nap. És ha
belegondolok abba, hogy nekem be kéne feküdnöm egy kórházba…
Magától a szüléstől egyébként nem rettegek, ha az egy szép női
megtapasztalás, akkor azt úgy el tudom képzelni, hogy jó lehet.
Születésházban vagy otthon egy bábával – ha úgy alakulna, hogy
mégiscsak meg kell szülnöm egy gyereket valami okból, akkor csak
így tudom elképzelni. A kórházi ágyra nem akarok fölfeküdni.

Mennyire szilárd benned az elhatározás, hogy nem akarsz gyereket?

Elképzelhető, hogy megváltozik az álláspontod?
Nem szoktam kizárni, hogy változzon. Ha öt vagy tíz év múlva
bekattan a fejemben valami, vagy úgy érzem, hogy a szakmámban
mindent elértem, amit akartam és a világon már semmi más nincs,
amit még ne próbáltam volna ki és ezt is ki akarom próbálni, akkor
megváltoztatom az álláspontom. Ennek viszont egyelőre semmiféle
esélyét nem látom, az elkövetkező öt évben egészen biztos.

Nyugaton ez nem téma

A családod tudja, hogy nem szeretnél gyereket?

Anyukámmal sokat beszélgettünk róla. Nagyjából már elfogadta.
Sőt, ahogy már mondtam, ha beszélhetne az akkori énjével, azt
tanácsolná neki, hogy jól gondolja át ezt az egész család projektet.
Apukámmal nincs olyan közeli kapcsolatom, így ő ebbe nem is
nagyon szólhat bele.

És a testvéreid?
Ők is elfogadták. Megszokták, hogy én egyébként is egy kicsit fura
vagyok a természettudományos elkötelezettségem miatt. Nekik ez
kissé elszállt dolog, és úgy vannak vele, hogy a Lívia az a Lívia, úgy
is csinálja a hülyeségeit. (nevet) A tágabb családnak is mondom
néha csak azért, hogy szokják a gondolatot. Tőlük gyakran hallom,
hogy majd meggondolom magam. A párom anyukája még nagyon
reménykedik, hogy minél hamarabb megváltozik az álláspontom.
A párod mennyire elkötelezett abban, hogy gyermekmentesen
éljetek?
Elfogadná, ha úgy döntenék, hogy legyen, de azt is elfogadja, hogy
most nincs és nem is tervezek. Tehát támogatóan áll hozzá. Neki is
van három testvére, úgyhogy ő is ismeri az érzést. (mosolyog)
Ugyanakkor tudom róla, hogy ő tényleg kivenné a feladatok rá eső
részét. Legalább a felét, de simán lehet, hogy többet is. Jó apuka
lenne.

Munkahelyi közegben ez mennyire téma?

Nyugaton ez nem kérdés. Az emberek sokkal liberálisabbak, mint
Magyarországon, és erre nem is mernek rákérdezni. Jelenleg egy
női főnököm van, nagyon bírom, negyvenvalahány éves, nincs és
valószínűleg már nem is lesz gyereke. Jól elvan a férjével és a
kiskutyájával. Ő is a tudományos pályafutásra tette fel az életét. A
childfree életforma itt teljesen elfogadott. Több olyan kolléganőt is
ismerek, akiknek szintén nincs gyerekük. Sőt, azoknak a
kolléganőknek sokkal nehezebb a helyzete, akiknek van, mert
kihagytak jó pár évet a karrierből a szülés miatt. Hozzánk képest
hátrányba kerültek, hiszen mi a teljes időnket a kutatásnak tudjuk
szentelni. Ezért mintha a rendszer inkább ellenük diszkriminálna.

A baráti körödben mennyire elfogadott a tudatos

gyermekmentességed?
(gondolkodik) Változó. Szokták kérdezgetni, hogy nekünk mikor lesz
gyerekünk, főleg olyanok, akik maguk épp a gyerek projektben
vannak benne vagy ezen gondolkodnak. El szoktam
magyarázni, hogy mi most még nem gondolkodunk ezen, nálunk ez
még nem aktuális és lehet, hogy soha nem is lesz az, mert mi így is
boldogok vagyunk. Én a kapcsolatomat is félteném a plusz tehertől.
Ezt általában elfogadják. Ritkán mondom azt valakinek, hogy nem
lesz és kész, mert akkor arra az illető is rosszul reagál. Ezért inkább
szépen elmagyarázom, hogy nekem ez most nem fér bele az
életembe.

Pár gondolattal ezelőtt említetted, hogy önismereti utad végén arra

jutottál, hogy boldog vagy gyermek nélkül is. Meg tudnád
fogalmazni, hogy téged mi tesz boldoggá?
Két dolog. Ráadásul két olyan dolog, ami elsőre ellentmondásosnak
tűnik. Az egyik a magányos alkotás. Introvertált vagyok, kifejezetten
jól érzem magam, ha magamra csaphatom az ajtót és napokig csak
dolgozhatok magányosan. Akár a kutatásomon, akár valamilyen
személyes hobbi projekten – ide tartozik az LMBTQIA-aktivizmus is.
Ilyenkor teljesen belefeledkezem ebbe a kreatív alkotómunkába (a
természettudományos kutatás is az!), és ebben a flow állapotban
kifejezetten boldog és kiteljesedett tudok lenni. A másik pedig a
párkapcsolat. Mert néha bizony megunom a magányt, és ilyenkor
meg az tesz boldoggá, ha a partneremmel lehetek. Meghitt
harmóniában szeretek együtt lenni a partneremmel, amikor
mindketten csak egymásra figyelünk és kizárjuk a külvilágot.
Szeretetet adni és kapni, ez engem feltölt. Én ebben a két állapotban
vagyok boldog, és ezeket szoktuk rendszeresen váltogatni a
partneremmel. Ezt az életformát
nyilvánvalóan nem tudnánk folytatni egy gyerekkel. Se a zavartalan
alkotás, se az egymásra figyelő együttlét nem volna lehetséges, ha
gyereket vállalnánk. Legalábbis messze nem olyan mértékben,
amilyenben nekem erre a két dologra igényem van.

Mind a karrierembe, mind a párkapcsolatomba évtizedes

mennyiségű munkát fektettem már. Mindkettő jól működik. A
gyerekek jelenléte a személyes teremben viszont nemhogy
boldoggá nem tesz, de gyakran kifejezetten irritál. Nem látom, miért
kéne föladnom azt a két dolgot, ami bizonyítottan boldoggá tesz az
életben, valami olyanért, amire nem vágyom, ami nem motivál és
amit teherként élek meg.
 A gyerekek felmérhetetlen károkat
okoznak
Eszter (33 éves) ingatlankezelő története

„Képzeld, múlt éjjel azt álmodtam, hogy terhes vagyok, és

szültem egy nyulat!” Ezzel a mondattal érkezik Eszter az
interjúra. És hogy vajon ez az álom mit jelenthet,
beszélgetésünkből kiderül. Mint ahogyan az is, miért
zavaró Eszter számára a női szerepeket érintő állami
narratíva és milyen tényezők befolyásolták abban, hogy
nem szeretne gyereket. Olyan sztorit is megosztott velem,
hogy nem tudtam, sírjak-e rajta vagy nevessek, annyira
abszurd. Szóba került, hogy a nők sokszor maguknak
szülnek és tapasztalata szerint bizonyos körökben
státuszszimbólum, hogy egy családos férfi szeretőt tart a
felesége mellett.

Milyen érzés volt ez a furcsa álom?

Szörnyű. Azon gondolkodtam, hogy hova rakjam le a nyulat, és hogy
mit fogok vele kezdeni.

Szóval aggódtál a nyusziért.

Igen. Ez már valami. (nevet) Valami ösztön mégis csak motoszkál
bennem.

Egyébként van valamilyen háziállatod?

Nincs. Egy időben szerettem volna valamilyet. Természetét tekintve
a macska közelebb áll hozzám, de a kutyákat is kedvelem. Viszont
egy barátnőmnek lett kutyája, és engem már az is megrémített,
mennyit kell vele foglalkozni, mindent hozzá kell igazítani. Korábban
kell miatta felkelni, le kell vinni sétálni, el kell vinni állatorvoshoz,
sietni kell miatta haza, stb. Mivel még kicsi, bepisil, így takarítani is
kell utána. Ha el akarnak utazni, akár csak pár napra valahová, kell
találni babysittert a kutyának. Azt tudtam, hogy a háziállat jár
valamennyi elfoglaltsággal, de most, hogy látom, mennyivel, úgy
érzem, inkább lemondok róla. Ráadásul sokan gyerekként kezelik az
állatot. És én ezt az egész csomagot nem szeretném, akkor sem, ha
kicsi, szőrös és csak nyolckilós marad. Szóval rájöttem, hogy nekem
állatom sem lesz.

Visszatérve az álmodhoz: milyen hangulatban ébredtél?

Nagyon rossz hangulatban. Pocsékul indult a napom. Aztán
nevettem rajta, milyen érdekes, hogy pont ma álmodtam ezt, mielőtt
találkoztam veled. (mosolyog)

Pszichológusok szerint nincsenek véletlenek. Mindig is ennyire rossz

érzéssel töltött el, hogy szüljél?
Tíz éve még nem voltam ennyire tudatos a gyermektelenséggel
kapcsolatban. De sosem éreztem azt, hogy hú, de jó lenne egy
gyerek. Huszonöt éves koromban egy gimnáziumi osztálytalálkozó
során szembesültem először igazán azzal, hogy mivel jár egy gyerek
a nőkre nézve. Egykori osztálytársnőim, akik időközben anyukák
lettek, folyton nézték az órájukat és azon szorongtak, mi lehet a
gyerekkel. Hamarosan megjelentek a férjeik a pólyás babákkal, ott
tébláboltak az ajtóban és szemlátomást fogalmuk sem volt, mit
kezdjenek a gyerekkel. Azt várták, hogy az anya végre hazamenjen
és átvegye tőlük. Nem volt szimpatikus. Nehogy már két-három
órára ne tudjon egy nő elszakadni a családjától?! A másik meg, hogy
ha közösen vállaltak gyereket, miért hozza oda az apuka a babát?!
Nem tud három órát vele lenni? Ez csak megerősítette azt az élet
által egyébként többszörösen igazolt elméletemet, hogy a nők ma
nagyjából saját maguknak szülnek. Lehet, hogy ez régen, amikor
még a szavannákon éltünk nagy törzsekben, nem így volt, de ma én
azt látom, a nők egyedül gondoskodnak a gyerekek mindenféle
szükségleteiről. Ott vannak ezek a férfiak, de minek?

Főképp tehát ilyen példákat láttál?

Igen. Nem érzem úgy, hogy erre hegyeztem volna ki magam, de
valóban ezt látom. Sok nőtől hallottam, hogy a gyerekvállalásnak
úgy kell nekiindulni, hogy magadnak szülöd akkor is, ha
párkapcsolatban élsz. A terhek nagy része a nőkre hárul. Ez még
ellenszenvesebbé tette a gyerektémát. Emlékszem, dühös is lettem
ezekre a férfiakra, akik ott toporogtak, hogy jaj, sírt a gyerek és
inkább elhoztam.
A családodban is ilyen példákkal találkoztál?
Igen. A szüleim nyolcéves koromban elváltak, én Pécsen maradtam
anyukámmal, apukám pedig Budapestre költözött.

Nem lehetett könnyű, hogy nyolcéves korodban édesapád kilépett a

képből.
Azért nem volt könnyű, mert én inkább vele tudok jobban
kapcsolódni. Az ő személyisége közelebb áll hozzám, mint
anyukámé. Ő nagyon más világ. Apukám egy szabad szellem, laza
és nagyon okos. Ezt már gyerekként is nagyon kedveltem benne. Mi
bármiről tudtunk beszélgetni. Szkeptikus, tárgyilagos gondolkodó,
mentes a szélsőségektől. Soha nem gügyörésztünk vagy néztünk
meséket, hanem beszélgettünk mindenféléről, történelemről,
politikáról. Én is azt kezdtem el érezni, hogy Pécs kevés. Tizennyolc
éves koromban fel is jöttem Budapestre.

Van testvéred?
Igen, egy féltestvérem, apukám első házasságából, aki hat-nyolc
évvel idősebb nálam.

Vele mennyit voltál együtt gyerekkorodban?

Szinte semennyit. A szülők között nem volt jó a kapcsolat, ezért
apukám maga is csak ritkán látta. Szóval nincs meg a
testvérélmény.

A gyerekek szétzilálják a szüleik kapcsolatát

Ez befolyásolhatta azt, hogy nem akarsz gyereket?
Nem láttam pozitív példát a családban, ez tény, de nem emiatt nem
akarok gyereket. Ezt az érzést bennem sokkal erősebben
meghatározta az, amit a baráti-ismerősi körben láttam: minden a
nőre hárul. És az, hogy egy gyerek folyamatos jelenlétet, készenlétet
igényel. Mintha a szülő megszűnne önmaga lenni és teljesen
alárendelődik annak a másik kisembernek. Az utcán is ezt látom
vagy az étteremben. Leülnek mellém, és csak azt hallom, ne így
edd, ne úgy edd, fölvágom, leesett, vegyük fel, töröljük meg. Ott van
az anya, az apa meg a gyerek vagy gyerekek, és szinte érzem a
tátongó szakadékot a két felnőtt között. Nem utálom a gyerekeket,
de ők azok, akik azért születtek meg, mert a szüleik akarták őket,
mégis felmérhetetlen károkat okoznak. Szétzilálják a szüleik
kapcsolatát. És ez mintha bele lenne kódolva ebbe az egészbe. A
férfi és a nő elveszti egymást. Sőt, ők már nem is férfi és nő, hanem
apa és anya – és nemcsak fogalmi szinten, hanem sokszor így is
szólítják egymást, amitől én sírva fakadok. Ez a végstádium. A
férfiak pedig könnyebben megszerzik azt, ami hiányzik a
házasságukból – máshol. Ez a másik fő ok, ami az én indokaim
között szerepel. Az eleve jól induló párkapcsolatok is nagy
százalékban tönkremennek, ha érkezik a gyerek. Az anyuka, akinek
van egy elsődleges gondozói szerepe, kénytelen foglalkozni a
gyerekekkel, az apuka meg szinte ott sincs. Kínlódás az egész. Ez
számomra ijesztő.

A szüleidnél is ezt tapasztaltad?

Igen. Azt láttam, hogy a harmonikus együttélés, amit az emberek
elképzelnek a családról, egy kis százalékban megvalósulhat, de a
legtöbből katasztrófa lesz. Van jó pár év, amit túl kell élni, a nők
hosszú ideig túlélő üzemmódban működnek. Lehetnek benne jó
dolgok és egyesek szerint megéri, de szerintem csak magukat
nyugtatják, hogy az egyenlet végén, ha mindent összeadogatnak,
akkor pozitív legyen a szaldó. De nem éri meg! Hogy érné meg?
Rászánnak az életükből legalább tizenkét évet, ami intenzív,
miközben kikapcsolódás, szabadidő nincs. Csak akkor akad némi
saját idő, amikor elalszanak a gyerekek, de az elég kevés. Egy idő
után megértettem, miért nem várják egyesek a hétvégét és az iskolai
szüneteket: mert akkor otthon vannak a gyerekekkel. Szórakoztatni,
lefoglalni egy gyereket, nagyon nehéz lehet.

Úgy tudom, van barátod. Együtt is éltek?

Igen.

Ő mit szól az álláspontodhoz?

Amikor erről kifejtem a véleményem, az szokta zavarni. Neki van egy
nyolcéves fia az előző kapcsolatából. Jelentős részben a gyerek
miatt váltak el. Az anyuka valószínűleg rájött, hogy nem is igazán
akarta azt a gyereket. Depressziós lett és teljesen megborult. Náluk
azt látom, és ez egy elég erős megerősítés volt, hogy a legtöbb
nőnek nem való a gyerek. A gyerekvállalás megkeseríti a nő saját, a
gyerek, az apuka és még jó pár ember életét. A párom exe is
menekülne a gyerektől, mindig le akarja passzolni, nem bírja, elege
van belőle.
 Mindig azzal jönnek egyesek, hogy marad fenn az emberiség, ha
a nők nem szülnek. Egyfelől szerintem elég sokan vagyunk, és nem
lenne baj, ha kevesebben lennénk. Másfelől egy ilyen környezetből
érkező gyerekből milyen felnőtt ember lesz? Nem biztos, hogy az az
élet minőségi élet. Az emberek ezt nem szeretik hallani, akkor sem,
ha ez tőlem nem gonoszságból jön. Nehéz ezt elmagyarázni. Azt is
szokták mondani, hogy ha a te szüleid is így gondolkodtak volna,
akkor most te sem lennél. Én nem is értem, anyámék miért vállaltak
be. (nevet) Oké, hogy van az egó meg az énközpontúság, de nem is
tudnék róla, ha nem lennék. Ebbe kár belemenni. De rengeteg,
családból kikerült sérült ember van.

A párod egyébként szeretne tőled gyereket?

Nem, nem akar többet. Meg tudom érteni. És amikor
megismerkedtünk, elmondtam neki, hogy én sem szeretnék
gyereket. Huszonhét éves voltam és akkor már teljesen biztos
voltam ebben. Úgy reagált, ahogy nagyon sokan: később majd
biztosan akarok. Most már elhiszi, hogy tényleg nem akarok. Elég
határozott az álláspontom ebben. Megingathatatlan ez a döntésem.

Akkor elégedett lehet, hogy nem lesz még egy gyereke egy újabb
nőtől.
Az biztos. (nevet)

Mennyi időt tölt veled a párod gyereke? Szoktatok egyáltalán

találkozni? Ha igen, hogy viseled?
Heti kétszer van nálunk, kivétel nélkül. Ha beteg, akkor is. Ebben
nincs alku az anyukával. Sőt, ennél ő többet szeretné, ha nálunk
lenne. Én egyébként jól viselem, mert jó természetű gyerek a
kortársaihoz képest. De az nekem furcsa, hogy olyan, mintha
minden percben szórakoztatni kellene. Én nem nevelem, mert azt
hiszem, nem az én dolgom, mindenesetre ijesztő látni, mennyire
nem tudja elfoglalni magát. Arra szoktam gondolni, vajon mit
csinálnak, akik együtt élnek egy párként, és a gyerekük állandóan ott
van velük.

Azért a férfiak könnyen potyogtatnak.

Igen. Soha nem érzik az igazi terhét ennek. A nők meg magukra
maradnak a gyerekkel. A patchwork family kezd szürreális képet
mutatni. Nehezen tudom elképzelni, hogy egy ilyen helyzetből
egészségesen jön ki egy gyerek. Én ezzel nem szeretnék kínozni
senkit sem. Hiányzik az emberekből az önismeret. Pedig el lehet
dönteni, hogy egy gyerek való-e nekik vagy sem. Nagyon sokaknak
nem való, mégis vállalnak.

Hogyhogy nem akar? Hát milyen nő maga?

Gyakran elhangzik, hogy egy nő élete az anyasággal teljesedik ki.

Én meg azt gondolom, éppen ezzel veszít el egy nő rengeteg dolgot:
a férjétől kezdve odáig, hogy saját magát veszíti el. Emellett a
járulékos veszteségek, mint a szabadidő, eltörpülnek. Az lesz az
identitás, hogy „anyuka lettem”. A másik veszélye az
identitásvesztésnek, hogy azt tudják mondani, legalább van
valami, amivel azonosulhatnak. Aztán eltelik pár év, a gyerekek
felnőnek, élik a saját életüket és ez a következő törés a nő életében
– bár szerintem az egész gyerekvállalás törések sorozata. Kérdés,
mi lesz vele ezután.

Egy nő ebben a helyzetben hogyan definiálja újra magát? Szerintem

ez nehéz lehet, hiszen hosszú éveken át éltek ebben a szerepben,
aminek egyszer csak vége szakad. Sok szülő nem is tudja elengedni
a gyerekét, és magához láncolva fojtogatja felnőttkorában. Az is
gyakran felmerül, hogy ki nyitja rád az ajtót öregkorodban. Ha nekem
lenne gyerekem, én nem azt várnám tőle, hogy amikor majd
megöregszem, velem foglalkozzon. Azt mondják, önző az, aki nem
vállal gyereket, szerintem viszont az az önzőség, ha valaki ilyen
elvárásokat támaszt a gyereke felé. Hadd élje inkább a saját életét!
Ez a téma, ez a diskurzus még nagyon sok kívánnivalót hagy maga
után. Lehet, hogy sosem fogjuk megérteni egymást. Ehhez
őszinteség kell. Én meg azt látom, hogy ez az egyik oldalról megvan,
a másikról viszont nincs.

Talán nem sokan mernek őszinték lenni. Önmagukhoz sem. Hányan

merik bevallani, hogy ha lehetne, visszacsinálnák, és nem szülnének
vagy nem annyit? Vagy azt: lehet, hogy anyaként egy-két dolgot
elcsesztek? Vagy azt, hogy az anyaságnak nem minden pillanata
móka és kacagás?
Ha át is sejlik valami a rózsaszín ködön és beismerik, hogy igen, van
benne nehézség, annak is nagyon furcsa a megítélése. Erre jön az a
válasz, hogy de hát ezt te akartad magadnak, viseld a
következményeit. De ez sem egy jó válasz, mert így nem tudunk
erről őszintén és nyíltan beszélgetni. A két tábor meg elbeszél
egymás mellett azon a ponton, ahol kapcsolódni lehetett volna és
félresiklik az egész. Igen, a fejéhez vághatjuk, hogy ő akarta a
gyereket, de senki nem mondta el, hogy ez igazából mivel jár, mivel
nem beszélünk róla.

Fel lehet erre készíteni bárkit is?

Szerintem igen. Teljesen nem, de ennél jobban, az biztos. Ami
engem megdöbbent, hogy besétál valaki a nőgyógyászhoz és azt
mondja: tizennyolc éves vagyok és terhes. A reakció: oh, de jó,
nézzük meg a szívhangot! Ha én harminchárom évesen besétálok
az orvoshoz és azt mondom neki, nem szeretnék gyereket, oldja
meg, doktor úr (művi meddővé tétellel), a reakció: na, azt nem lehet!
Meg, hogyhogy nem akar? Milyen nő maga? Ugyanez a helyzet az
abortusszal: győzködnek, hogy tartsd meg, és a beszélgetésen való
részvétel kötelező eleme a folyamatnak. De ha meg akarod tartani, a
kutya nem kérdezi, hogy miből fogod eltartani, hol fog lakni, készen
állsz-e a fogadására, stb. Pszichológiai tesztet sem végeztetnek el,
hogy az adott nő egyáltalán alkalmas-e rá, vagy függő, esetleg egy
neurotikus pszichopata, labilis személyiséggel. Pedig ezzel ki
lehetne szűrni, ki hajlamos ezekre vagy a szülés utáni depresszióra.

És ha kiszűrnék? Megtiltanád, hogy szüljön?

Nehéz kérdés, mert nem vagyok a tiltás híve. Ugyanakkor kocsit
sem vezethetek, amíg nincs jogosítványom, csak azért, mert jó
mókának tűnik. Sok tanulás és gyakorlás előzi meg. Valahogy
inkább az oktatásra helyezném a hangsúlyt. A várandós nők járnak
terhesgondozásra, ahol nézegetik, mi hány centi – kötelező
pszichológus viszont nincs, pedig az is lehetne ebben az időben.

Említetted a művi meddővé tételt. Megcsináltatnád?

Igen, utánajártam, de Magyarországon ezt nekem nem végzik el,
mert nem felelek meg a szigorú törvényi feltételeknek. Akárhányszor
megyek nőgyógyászhoz, mindig számonkérik rajtam, hogyhogy nem
szültem még, hiszen már harminchárom éves vagyok. El szoktam
mondani, hogy nem fogok szülni. Erre jönnek azzal, hogy de hát
miért nem, mert gyerek az kell.

Férfiak?
Igen. Ki akarok találni egy frappáns választ, mert mi alapján akar ő
rábeszélni engem olyasmire, amit ő maga soha nem fog csinálni. Mit
tud ő erről, azon túl, hogy nőgyógyász? A dolognak a biológiai
mellett rengeteg egyéb vonatkozása van. Ez egyszerűen nem az ő
asztala.

A családod könnyen elfogadta a gyermektelenséggel kapcsolatos

döntésed?
Nem igazán. Apukám kicsivel könnyebben, bár ő azt mondta, hogy a
gyerek „egy jópofa dolog”. Neki biztos az. Két feleséget is ott hagyott
gyerekestül. A felelősségvállalás szobrát nem róla mintázták. Mint
haver amúgy ő nagyon jófej ember, de nem biztos, hogy mintaapa.
Anyukám nehezen, azt kérdezte, hogy
akkor neki most nem lesz unokája. Amúgy nemcsak ehhez furcsa a
viszonya, hanem hozzám is. Elvárná, hogy olyan partnere legyek,
ami nem egy gyerek szerepe. Nem az én kötelességem, hogy
szórakoztassam és legyen kivel eltöltenie az idejét. Mindig azt
mondja, mások többet látogatják a szüleiket. Pécsen lakik, ez nekem
három óra oda, három óra vissza. Sokat dolgozom, nem szívesen
áldozom be érte a szabadidőmet. Mindig leszívja az energiámat.
Tegnap beszéltünk telefonon, és kérdezte, hogy nem megyek-e le
Pécsre. Mondtam neki, hogy nem, mert veled találkozom.

Szóval akkor rám kented.

Igen. (nevet) Hümmögés volt a reakciója. Nem tud ezzel mit kezdeni.

Azt is tudja, hogy miről beszélgetünk?

Igen, de nem nagyon érti ezt az egészet. Ő az a típus, aki szerint a
gyerek „megéri”.

Ismeri az érveidet?
Persze. Ráadásul, képzeld, óvónő.

Akkor neki az egész élete a gyerekek körül forog.

Igen. Amúgy kritikus. Szerinte senki nem jó anya, mert engedik a
gyerekeknek nyomogatni a telefont. Nem mintha ő nem ugyanezt
csinálta volna az én gyerekkoromban, csak akkor nem telefon volt,
hanem tévé. Nem ugyanaz az érdeklődési körünk, nem
ugyanazokkal a dolgokkal szeretjük elfoglalni magunkat.
Számára a kikapcsolódást a tévénézés jelenti. Mi gyerekkoromban
tévéztünk. Neki új és ismeretlen az online világ, de lényegében a
mobil vagy a tablet képernyője ugyanaz a kategória. De szívesen
ítélkezik más nők felett, akik ezt megengedik a gyereküknek. Milyen
anya az ilyen?! Ezt szokta mondani. Amúgy meg egy klasszik
érzelmi zsarolós alkat: „annyira szeretlek, olyan ritkán jössz, most is
egyedül ücsörgök a kanapén, de jó lenne, ha itt lennél”.

Magányos lehet. Nem lett partnere a válás után?

De, és ezért sem értem, miért ragaszkodik hozzám ennyire. És miért
erőlteti az unokadolgot? Azt érzem, szomorkodik azon, hogy nem
sikerült jó gyerekkort teremtenie nekem. Az övé sem volt jó.

Mi lehet az oka annak, ha valaki ennyire nagyszülő akar lenni?

Ezáltal akarná pótolni a szülőként elszalasztott lehetőséget?
A gyereket a szülő neveli is, jó esetben, fegyelmezi: mosd meg a
kezed, kösd be a cipőd, ne menj oda, stb., és ezzel telik el egy pár
év. Nagymama szerepben lenni sokkal népszerűbb. Meg kellene
mutatni a gyerekvállaláson gondolkodóknak, hogy valójában mivel
jár egy gyerek. Az egyházi esküvőkre felkészítő tanfolyam mintájára
kellene tartani egy ilyet a szülőséget tervezőknek.

A baráti körben milyen volt a fogadtatás?

Nem nagyon akad olyan barátom, akinek gyerekei lennének vagy aki
klasszikus anyatípus. Az egyik barátnőmnek két
gyereke született. Ők egyébként pont amiatt költöztek vidékre, hogy
közelebb legyenek a nagyszülőkhöz. Így viszont jó messzire került
azoktól az emberektől, akik korábban fontosak voltak a számára. Ő
az a ritka kivétel, aki bevallja, hogy ez nagyon nehéz, és nagyon sok
a rossz is benne. És amikor beszélgetünk, nem a gyerekekről akar
velem gügyögni. A másik barátnőm nagyon fiatalon szült, tizenhat
évesen becsúszott a gyerek. Nem is akar többet. Ráadásul egyedül
nevelte fel, be is vallja, hogy ez nem jó, és talán jobb lett volna, ha
nem esik teherbe annak idején. Ő tényleg tudja, hogy miről beszél.
Még akkor is, ha ez az ő esetében nehezített pálya volt.

A pártalálásban okozott ez gondot?

Nem. A mostani párom esetében szerencsésen jött ki, hogy neki az
előző kapcsolatából van gyereke. De nem tudom, mi lett volna, ha
olyan férfival találkozom, akinek nincs gyereke, de szeretne.
Hallottam olyat, hogy egy férfi számára az, hogy egy nő nem akar
gyereket, kizáró ok.

Ér bármilyen hátrány a tudatos gyermektelenség miatt?

A narratíva, ami a női szerepeket övezi, nagyon zavaró a számomra.
Az, ahogyan a politikai döntéshozók, közjogi méltóságok, például a
köztársasági elnök, ezt tematizálják. Ha egy normális országban
élnénk, a saját társaik mondanák nekik, hogy ezt azért nem kéne. Ez
a gazdasági döntésekre is hatással van: én egy csomó adót fizetek,
és azt látom, hogy csak a nagycsaládosokat vagy az azt tervezőket
segítő adókedvezmények, kedvezményes hitelek léteznek. Nekem,
nekünk semmilyen kedvezmény nem áll rendelkezésünkre. Minden a
nagycsaládosokra van kihegyezve. Ez bánt. Ha egyedülállóként
tartasz fenn egy albérletet, az senkit nem érdekel, pedig egyedül
sokkal nehezebb.

Fáj a keze? Szüljön!

Volt, hogy bántó reakcióval találkoztál a döntésed kapcsán?

A személyes életemben most már elég keményen meg tudom húzni
a határokat. Ha kóstolgatnak, beszólogatnak emiatt, csak annyit
mondok, hogy nem akarok és kész. De még nem mindig megy jól.

Mire gondolsz?
Egy amolyan sírva nevetős sztorira, ami nemrég történt és
hidegzuhanyként ért. Nagyon felhúztam magam rajta. Vissza-
visszatérő ínhüvelygyulladás miatt felkerestem a reumatológust. Már
kifelé mentem, mikor a hatvan-hetven körüli férfi orvos odaszól
nekem, hogy van-e gyerekem. Mondom, nincs. Erre ő: És mire vár?
Én komolyan azt sem értettem hirtelen, hol vagyok. Hogy jön ez
ide?! Ezután jött csak az igazi sokk: azt mondta, a terhesség
mindenre megoldás, mert úgy átrendezi a testet. Ekkor a levegő is
bennem ragadt, annyit tudtam csak mondani, hogy nincs hozzá
kedvem, azért nincs gyerekem és nem is lesz. De hogy az
ínhüvelygyulladás megoldásához is szülni kellene, ez teljesen
ledöbbentett. Annyira meglepő helyzet volt, hogy nem is tudtam elég
keményen reagálni, persze utólag eszembe jutottak frappáns
válaszok. Annyira felbosszantott a dolog, hogy elhatároztam,
felkészülök az ilyen helyzetekre egy csattanós válasszal most már
bárhol is érjen, és a következőt nagyon irányba teszem. Aztán
aludtam rá egyet, és úgy vagyok vele, hogy nem hagyom annyiban:
be fogom panaszolni az intézményvezetőnél, bár nincsenek
illúzióim, az orvostársadalom mindig összezár. De legalább nem
hagyom szó nélkül.

A kutatásom eredménye alapján erősen tartja magát az a fajta

gondolkodásmód, hogy „gyerek az kell”, és a legváratlanabb
helyzetekben a tudatosan gyermektelenek fejéhez vágják.
Igen. Erre is van egy sztorim. Az előző munkahelyemen az egyik
kolléganőm terhes lett és ez szóba került a volt főnökömmel.
Mondtam neki, hogy ez velem nem fog előfordulni. Erre ő: de hát
gyerek kell! Szerinte, aki nem akar, annak nem elég érett a
gondolkodása. „Majd ha megkomolyodsz, meggondolod magad”
– mondta. Ez egy negyvenöt-ötven körüli, kétgyermekes, látszólag
csodálatos családban élő apuka. Azt válaszoltam neki, hogy ha érett
lesz a gondolkodásom, akkor sem akarok majd gyereket. Szó szót
követett, elkezdett beszélni a családjáról: miután megszülettek a
gyerekei és a felesége anyuka lett, már nem tudott többé nőként
tekinteni rá. Azt mondta, valóban megváltoznak a szerepek és
egymásra is más szemmel tekintenek.

Azt is elmesélte, hogy emlékszik arra, milyen nehéz és

nyögvenyelős volt a nyaralás a kisgyerekeikkel. A feleségével
megromlott a kapcsolatuk: egymás mellett élnek, de mindig
megtalálja azt, akire tud nőként nézni. És szerinte ez tökre rendben
van így, hiszen ő a gyerekeket sosem hagyná el. Együtt maradnak.
A gyerekeknek családban kell élniük, őrá lehet számítani és a
gyerekek mennyire sérülnének – meg, gondolom, a bankszámla –,
ha ők elválnának. Ez a férfi vezető pozícióban dolgozik, nem
mindegy, mit gondol róla a cég, az üzlettársai, a közeg, ahol lakik.
Az igazi örömöket azonban máshol szerzi be. Én nem megyek bele
abba, hogy meggyőzzem az ellenkezőjéről. De azt gondolom, a
gyerekeknek nem jó ez, akkor sem, ha a szülők nem ölik egymást.
Viszont egy gyerek sok mindent érez. Egy olyan házasságban
felnőni, ahol anyuka és apuka csak lakótársak, azt biztosan érzik, és
ezt a mintát viszik tovább. Külön életet élnek, és időnként leülnek
együtt a vacsoraasztalhoz. Rengeteg olyan érvet hallok, hogy a
szülők a gyerek miatt nem válnak el. Csakhogy ez hazugság. Plusz
ráterhelni egy másik emberre, a gyerekedre annak a súlyát, hogy
miattad nem válunk el, nem egészséges. Szóval az említett úriember
arról papolt nekem, hogy szüljek, mert az milyen jó dolog és azzal a
lendülettel elhencegett azzal, ő hogyan kalandozik el belőle.

Ez hogy érintett?
Férfinak lenni, néha úgy tűnik, sokkal jobb. Bizonyos körökben
státuszszimbólum, ha egy férfi szeretőt tart a felesége mellett. De ha
a feleség lépne félre, akkor rögtön lemocskosribancoznák. Sok
házasságban ez nyílt titok, a nő
mégis marad és tűr. Tény, hogy egy nő ebben a helyzetben is
kiszolgáltatottabb. Ha meg balhézik és elválnak, mehet a két
gyerekkel, és oldhatja meg egyedül a gyerekek gondozását.
Akárhogy gondolkodom erről a témáról, egyik oldalról sem lesz
vonzóbb a gyerekvállalás.
 Gyerek helyett nagyon értékes
macskákat nevelünk
Vera (34 éves) irodai asszisztens története

A gyerekeket nem kedveli, állatszeretete viszont

határtalan. Nem elég, hogy a család feketebáránya, de
még le is önződisznózták egy orvosi rendelőben. Vera ma
már csípőből kiosztaná a kéretlen ítélkezőket, de abban a
helyzetben csak pislogni tudott. Mostanra már nem jön
zavarba attól a kérdéstől sem, hogyan látja magát öt év
múlva. Mivel azonban nem szívesen magyarázkodna
„félidegeneknek”, ezért azt kérte, hogy a beszélgetésünk
álnév alatt jelenjen meg, így kapta tőlem a Vera nevet.
Jelenleg egy hajléktalanokkal foglalkozó alapítványnál
általános irodai asszisztens. Férjével hét éve élnek
együtt, egyikük sem szeretne gyereket.

Milyennek látod a tudatos gyermektelenség megítélését? Szerintem

az utóbbi években ez már nem számít tabutémának. Egyre több
olyan ember van, aki felvállalja. A fiatalabb generáció nem is csinál
már ebből problémát. Szívesen beszélek erről.
Nálad hogy alakult?
Mindig is éreztem, hogy a gyerek nem nekem való. Egészen
kisgyerekkorom óta hiányzott belőlem a vágy, hogy akarjak. Nekem
nem ez az életcélom. Óvodás vagy kisiskolás voltam, amikor az
utcánkban egy tőlünk nem messze lévő házban született egy
kisbaba. Odahozták megmutatni, és miközben mindenki örömködött,
hogy jaj, de cuki, én nem találtam annak. Már gyerekkoromban se
nagyon szerettem a kortársaimat, igyekeztem nálam idősebbekkel
lógni.

Társkeresésnél szempont volt, hogy olyan partnert találj magadnak,

aki elfogadja, hogy nem szeretnél gyereket? Tudatosan nem
kerestem gyermekmentes társat, de reméltem, hogy elfogadja majd.
Általában így is volt. Meg aztán, mivel a környezetem nagyon azt
nyomatta, hogy majd úgyis meggondolom magam, egy darabig még
én is azt hittem, hogy ez majd megváltozik, és tudod, egyszer csak
beüt a krach, hogy hú, nagyon akarok. De ahogy teltek az évek,
egyre inkább úgy éreztem, hogy ez nem fog megváltozni, és ezt
mindig is kommunikáltam a kapcsolataimban.

Ebből nem volt gond, elfogadták? Volt, aki azt mondta, hogy akkor
ne is folytassuk tovább?
Nem volt ilyen. Általában az akkori partnereim is inkább úgy voltak
vele, hogy majd változik ez, meglátjuk, ha odaérünk, stb. Végül nem
volt olyan, akivel ez komolyan felmerült volna. A legutolsó nem
kifejezetten childfree kapcsolatom körülbelül tíz éve ért véget. A
férjemmel hét évvel ezelőtt jöttem össze és
addigra nála is kialakult, hogy ő sem akar gyereket. Ezt egymástól
teljesen függetlenül tudtuk magunkról.

Volt valaha, hogy elérzékenyültél egy kisbaba látványától?

Komolyabban nem. De nem mondom, hogy soha nem jött elő
bennem ezzel kapcsolatban érzelem. Voltak olyan szituációk,
amelyekben jól éreztem magam. Egy időben jártam egy családhoz
cicát szittelni, ahol nagyobb, már kisiskolás korú, intelligens
gyerekek éltek, nagyon családias volt a légkör, szerettem náluk. De
ez az érzés csak addig tartott, amíg ott voltam. Jópofának tartottam,
de komolyabban nem merült fel bennem, hogy akarnék is gyereket.

A szüleid hogy fogadják, hogy tőled nem számíthatnak unokára?

Apránként fogadták csak el. Az elején még ment a finom
puhatolózás. Azt mondogatták, amikor összejöttünk a férjemmel:
„Milyen szép gyereketek lenne”. Erre mondtuk, hogy lehetne, de
nem lesz. Szépen lassan leépítettük őket. De erőszakos nyomulás
és az unokák számonkérése szerencsére nem volt.

Anyukád sem firtatta, hogy mi ez a nagy ellenállás benned? Nálunk

az egész család nem igazán gyerekcentrikus. Nem volt sok
kisgyerek a családban vagy nagy rokonság. Anyukám sem annyira
gyerekrajongó, ezért ő ezt valószínűleg érti és érzi. Kettőnk között
sem alakult ki nagyon bensőséges, boldog anya-lánya viszony. Nem
vagyunk már rosszban, de azért
gyerekkoromban sok csörténk akadt. Én eléggé kilógok a tipikus
vidéki kis családom képéből.

Nekem mindenféle állat a barátom

Mit jelent, hogy kilógsz a családi képből?

Mindig is fura gyerek voltam: amolyan magamnak elmolyolós. Nem
vagyok introvertált ember, de jól elvoltam egyedül, olvastam,
rajzolgattam. Az állatokat mindig is nagyon szerettem. Szerintem
amiatt fogad el jobban a környezetem, mert a gyerekekért ugyan
nem rajongok, de az állatokért olyan szinten, hogy nem is tudom
szavakba önteni. Nekem minden állat a barátom, nagyon jól
megtalálom velük a hangot. Mióta beszélni tudok, az összes
születésnapomra és karácsonyra mindig lovat kértem. Már egészen
kora gyerekkoromban kiderült, hogy nem feltétlenül vagyok az a
tipikus kisvárosi lány. Egy iparvárosban laktunk Észak-
Magyarországon. Mindig arról beszéltem, nekem az a vágyam, hogy
egy tanyán éljek az állataimmal. Soha nem hagyta el az a számat,
hogy arra vágynék, hogy férjhez menjek, gyerekem legyen, kocsim,
nyaralóm, stb.

Mivel tudtál volna megfelelni anyukádnak?

Mindig azzal nyüstöltek, hogy tanuljak. Nyelvvizsga, jogosítvány,
ezeket kellett volna teljesíteni. Sosem az volt felém az elvárás, hogy
jól menjek férjhez és szüljek, hanem az, hogy
tanuljak, tanuljak, tanuljak. És építsek magamnak egy olyan jövőt,
hogy ne kelljen senkire sem támaszkodnom.

Ez sikerült?
Igen. 2010-ben diplomáztam, majd felköltöztem Budapestre. Akkor
kezdtem a magam útját járni. Meg is lazult picit a kapcsolat a
családdal.

Van testvéred?
Igen, az öcsém hét évvel fiatalabb nálam. Ő szeretne gyereket.

És nem furcsállotta a döntésed?

De. Ő családcentrikus, sőt, hagyományosabb életet él és sokkal
konzervatívabb beállítottságú, mint ahogy az egész család is. Apám
kormánypárti. Én vagyok a fekete bárány a családban, én vagyok a
nagyon liberális. Nem volt egyszerű a helyzet. Viszont gyerekkorom
óta nem csinálok ügyet dolgokból. Hiába hét évvel fiatalabb a
testvérem, én az öcsémnél sokkal fiatalosabb életet élek. A
férjemmel jövünk-megyünk, társaságba, programokra járunk,
utazgatunk, társasozunk, bulizgatunk.

Érdekes helyzet lesz, ha megszületik az öcséd gyereke és nagynéni

leszel.
Oh, én a legjobb fej nagynéni leszek, ebben már most biztos vagyok!
Amint a gyerek lopható korba kerül, tehát lesz annyira idős, hogy el
tudjam vinni egy-egy hétvégére, addigra már valószínűleg egy
tanyán fogunk lakni és nem Kőbányán, egy panelben. Jöhet majd
hozzám kecskézni meg lovazni, persze
csak, ha nyitott lesz rá. Megtanítom egy csomó mindenre, ez a vágy
például nagyon megvan bennem, hogy átadjam mindazt, amit én
tudok és fontosnak tartok. Azt az időszakot, amíg nagyobb nem lesz,
túl kell majd élni valahogy.

A baráti körben hogy fogadták, hogy te az a barátjuk leszel, aki nem

fog szülni?
Jól. Rengeteg olyan barátunk van, aki szintén gyermekmentes.

Ez véletlenül alakult így, vagy volt benne egyfajta tudatos választás?

Nem ez alapján választottunk barátokat, hanem az érdeklődési kör

volt a meghatározó. A férjemmel nagy játékosok vagyunk. Sokat
társasozunk, videójátékozunk. Általában ez a kapcsolódási pont a
barátokkal, ami alapján bevonzzuk egymást. Ezekről az emberekről
előbb-utóbb kiderül, hogy vagy a közeljövőben nem akarnak
családot alapítani, vagy egyáltalán nem.

Nagyon jó szülők lennénk

Sok childfree pártól hallottam, hogy a gyermekmentességük miatt

véget értek barátságaik.
Nekem is volt egy nagyon hosszú barátságom, ami meglazult.
Igazából nem a gyerekdolog zavart be, de most inkább úgy tűnik,
szünetelünk. Neki született két gyereke, és úgy érzem, nehezebben
fogadta el a döntésem.
Ennek mi lehet az oka?
Ha az ember legjobb barátnője nem azt az utat követi, mint ő, akkor
az lehet egy csalódás. Ha az illető elképzeli, hogy milyen jó lesz
majd együtt tologatni a babakocsit vagy együtt megbeszélni a
gyerekeket érintő dolgokat, akkor neki nem lehet annyira könnyű, ha
kiderül, mégsem így lesz. Nem nyüstölt ezzel, csak mondogatta,
hogy milyen jó lenne, ha lenne gyerekem, és mennyire jó anya
lennék. Ebben egyébként biztos vagyok. Szoktunk beszélni a
férjemmel arról, hogy ha mi akarnánk gyereket, tök jó szülők
lennénk, mert rendkívül nyitottak, elfogadóak és türelmesek
vagyunk, főleg ő. Nagyon jó értékeket tudnánk átadni a gyereknek,
mint amilyen például az állatszeretet vagy az egyetemes értékek.
Emiatt amúgy néha szomorú vagyok, hogy nincs meg bennem a
vágy, mert tök jó és értékes gyerekeket tudnánk nevelni. Úgy alakult,
hogy ehelyett nagyon értékes macskákat nevelünk. (nevet)

Az örökbefogadáson sem gondolkodtatok?

Már megfordult a fejemben. Segítő szemléletű ember vagyok, és
nagyon jó lenne valakinek adni egy esélyt arra, hogy jó élete legyen.
Bár ez most nálunk nem téma, nem tartom kizártnak, hogy talán
egyszer majd egy idősebb gyereket örökbe fogadjunk. Én a
csecsemőkkel óvodás koruk végéig bezárólag nem tudok mit
kezdeni. Egy hat-hétéves gyerekkel, akit már lehet tanítani, nyitott a
világra, kérdezget, valószínűleg jobban ellennék. De még mindig
nem érzem komfortosnak magam gyerekek között. Szokták
mondani, hogy majd a sajátodat úgyis
szeretni fogod. Egyrészt igen, de ha nem, akkor mi van? Másrészt
meg, oké, hogy a sajátomat szeretni fogom, de nem tarthatom egy
üvegbúra alatt egy szatyorban. Ez azzal jár, hogy a többi gyerek
közé is kéne menni.

És azt gondolod, hogy az viszont már túl sok lenne gyerekből?

Igen.

Mi zavar bennük?
Nagyon szeretem, ha csend és béke van körülöttem. Hamar telítődni
tudok azzal, ha gyerekes család vesz körül. A gyerekek jönnek-
mennek, rohangálnak, anya nézd meg, anya gyere ide, anya, anya,
anya… Biztos, hogy ezt hosszútávon nem tudná feldolgozni az
agyam. Nekem egyébként azért fura ez a visítozva-ordítozva
rohangálás a lakásban, mert engem nem így neveltek. Én tökre nem
ilyen voltam, az öcsém viszont egy „nagyon sok” gyerek volt:
hangos, rongálós.

Volt bármilyen negatív hatása vagy következménye annak, hogy

elhatároztad, gyermektelenül fogsz élni?
Nem igazán. De nem is nagyon hagynám, hogy valaki emiatt
piszkáljon. Az ilyen kapcsolatokat leépítem. A barátaimtól sem
tűrném el, hogy számonkérjenek akármilyen dologban is, de egy
ennyire személyes döntésben főleg nem. A barátnőm csalódottságát
nyilván megértem, egy távolabbi barátnak, ismerősnek,
szomszédnak vagy kollégának viszont nincs köze ahhoz, hogy
ketten a férjemmel mit döntöttünk.
 Maguk önző disznók!

Munkahelyen értek kellemetlenségek?

Amikor összejöttünk a férjemmel, egy helyen dolgoztunk. Ott voltak
gyermekesek, akik beszólogattak nekünk amiatt, hogy nem akarunk
gyereket. Én szerencsére kikerültem onnan, úgyhogy azóta ez nem
téma.

A férjed ottmaradt?
Igen.

És már nem piszkálják?

A férjem kijjebb tud vonulni a dolgokból és teljesen hidegen hagyja,
hogy nyüsztetik-e vagy sem. Ő nem az a fajta ember, akibe
beleállnak. Nagyon konfliktuskerülő, velem ellentétben. Vele nehéz
összeveszni vagy akár csak felpiszkálni az agyát, mert egy
végtelenül higgadt, nyugodt ember. Ha egy kérdésre nem akar
válaszolni, akkor nem válaszol. Egy későbbi munkahelyemen a
főnököm egy nálam tíz évvel fiatalabb lány lett. Gyakorlatilag egy
teljes generációs szakadék volt közöttünk. Egy céges utazás
alkalmával megkérdezte tőlem: Ti akartok gyereket a férjeddel?
Bennem volt a régi szorongás, hogy, na, most lehet, hogy leírom
magam. Mondtam, hogy nem. Erre ő annyira természetesen
reagálta le egy aha, jóval, hogy ennyiben is maradtunk. Azt mondta,
ő még nem tudja, hogy akar-e majd, de az is lehet, hogy nem. „De
tökre megértem, hogy nem akarsz”, zárta le. Akkor éreztem azt,
hogy egy nálam tíz évvel fiatalabb ember számára ez mennyire
természetes.
Pedig ez még mindig nem magától értetődő.
Ez így van. A jelenlegi munkahelyemen, az alapítványnál azonban
ez szerencsére nem téma. Sok szociális munkásnak nincs gyereke.
Viszont érdekes, hogy ez hol jön elő problémaként. Ahol bennünket
a férjemmel piszkáltak, az egy multinacionális cég volt, ami elvileg,
ugye, elfogadó multikulti kellene, hogy legyen. Elvileg…

A kérdőívet kitöltők közül többen számoltak be arról, hogy

vadidegenek bántották, zaklatták őket amiatt, hogy gyerek nélkül
képzelik el az életüket – és nem csak munkahelyi környezetben.
Jaj, ilyen sztorim nekem is van! Az orvosra vártunk a rendelőben és
a házszomszéd néni is bejött, leült mellém. Látásból ismertük
egymást, így elkezdtünk csevegni. Szó szót követett és neki is
elmondtam azt, amit akár egy állásinterjún is halál lazán beközlök
arra a kérdésre, hogy hol látom magam öt év múlva: állatokkal élek
egy tanyán. Erre megkérdezte, hogyan fog bejárni a gyerek az
iskolába. Mondtam neki, hogy sehogy, mivel mi nem akarunk
gyereket. Rendesen kikelt magából: „Maguk önző disznók!” –
kiabálta, zengett a váró. Sosem értettem, kivel szemben vagyok
önző. Egy meg sem született emberrel szemben? Vagy a
társadalommal szemben?

Ezt a megjegyzést hallották mások is?

Persze, voltak ott mások is körülöttünk.

Hogy érintett ez a hirtelen kirohanás?

Abban a helyzetben nem volt akkora lélekjelenlétem, hogy erre
valami frappánsat mondjak, de azóta annyi mindent átéltem, hogy
most már csípőből elküldeném. Akkor csak pislogtunk a férjemmel,
hogy jó, a nénivel nem beszélgetünk többet. Nincs értelme leállni
harcolni öreglányokkal, akik hatvan éve abban szocializálódtak, hogy
szülni kell a nagy magyar hazának. Jobb a békesség. Nem akarom
senki véleményét megváltoztatni. Gondolja mindenki békében,
boldogságban azt, amit akar. Azzal pedig, aki annak ellenére is
kíváncsi, elfogadó és nyitott, hogy ezt a dolgot másként látja,
szívesen beszélgetek erről.
 Ha a nőknek megmondanák, mivel jár ez,
nagyon sokan nem szülnének
Gabriella (53 éves) technikus története

Miért „rossz üzlet” az anyaság? Milyen nőket érnek

jobban atrocitások a gyermekmentesség miatt? Kire
nyitják rá az ajtót idős korában? És vajon milyen falun
tudatosan gyermekmentesnek lenni? Többek között
ezekről beszélgettem Gabriellával, aki már három
évtizeddel ezelőtt elhatározta, hogy nem fog szülni.
Álláspontja mellett, amit szarkasztikus humorral,
határozottan és karcosan képvisel, a mai napig kitart.

Miért vállaltad az interjút?

Mert én ezt nem szégyellem. Ez az én döntésem, aztán ha valakinek
nem tetszik, nem jön a közelembe. Tiszteletben tartom az emberek
rengeteg, általam amúgy hülyeségnek tartott döntését, de akkor
engedtessék már meg, hogy én meg így döntsek! Ez már a 21.
század. Igaz, én még a huszadikban eldöntöttem, hogy nem szülök.

Pontosabban?
Nagyon rég, még a húszas éveimben. Az én esetemben ennek
egyébként több oka van. A kérdőívben is felsoroltál okokat. Nem
tudok egyet kiválasztani. Hol az egyik tényező volt erősebb, hol a
másik, de persze összességében kiadott egy egészet. Nagyban
befolyásolt, hogy nincs a környezetemben és nem is volt soha olyan,
aki egy gyenge pillanatában ne mondta volna azt, hogy bazmeg, te
csináltad jól, a mai eszemmel nem szülnék vagy nem annyit,
amennyit szültem. Ők mind tanult, intelligens, értelmes emberek,
mégis volt egy gyenge pillanat az életükben. Az is közrejátszott,
hogy most is azt gondolom, amit korábban: nem jó irányba halad ez
a világ. Már a ’90-es években úgy éreztem, itt valami nagyon nagy
gebasz lesz és adja a Jóisten, hogy én azt ne érjem meg. Ha szülök
egy gyereket, akkor egyértelmű, hogy ő lesz a világon a
legfontosabb. De akkor én miben hagyjam itt a gyerekemet, ha majd
egyszer meghalok és nem tudok rá vigyázni?

Nem lehet visszavinni, hogy, bocs, nem ilyet

akartam
Mire gondolsz?
Akkoriban zajlott a rendszerváltás, és kezdett elharapózni, hogy az
erősebb kutya baszik. Ezek az erős emberek általában nem
játszanak tisztességesen. Én meg nem szeretem a tisztességtelen
arcokat. Felötlött bennem, hogy vagy életrevaló gyereket nevelek,
vagy embert nevelek. Ha embert nevelek, akkor egy életen keresztül
a sárba fogják tiporni, el fogják nyomni, és
majd valami szalag mellett rabszolgáskodik. Ha meg életrevalónak
nevelem, akkor nem biztos, hogy olyan ember lesz, ami nekem
tetszene. Ebből jön egy nagyon fontos érvem amellett, hogy nem lett
gyerekem: nem lehet visszavinni, hogy, bocs, nem ilyet akartam.

A nevelésnek fontos szerepe van abban, milyen felnőtt ember lesz a

gyerekből, nem?
De igen, mégis úgy látom, van egy született alapjelleme az
embernek. Számtalan példát tudok, itt, a faluban is, ahol élek.
Ismerek egy nőt, akinek van két fia: az egyik maga a csoda, a két
évvel fiatalabb öccse pedig az egyik drogelvonóról megy a másikra,
egy trógerbánya. Ugyanabban a környezetben nőttek fel, ugyanazt
kapták meg, mégis az egyik szar lett, a másik nem. Mi van, ha én
kapok egy ilyen szart? Marhára féltem attól, hogy mi lesz, ha nem
fogom szeretni. Az meg milyen, hogy nem szereted a saját
gyerekedet? Mi négyen vagyunk testvérek. Az egyiküket… nem jó
szó rá, hogy gyűlölöm, de ha holnap felfordulna, az se érdekelne.
Olyan jellemű ember, hogy nem akarok róla még csak tudni sem. A
kapcsolatunk is csak addig tartott, amíg anyu élt. Ahogy lehunyta a
szemét, elváltak útjaink, és azt sem tudom, merre jár. Nem is
érdekel. És ha az előfordulhat, hogy a saját testvéremet nem
szeretem, akkor azt gondolom, ez a gyerekemnél is megtörténhet.

Említetted, hogy több oka is volt a döntésednek. Mesélnél erről?

Azzal, hogy a szüléstől eltorzul az ember teste, nem foglalkoztam,
ez most sem érdekel. A szüléstől viszont féltem
mindig, de ez csak nagyon pici százalékban járult hozzá a
döntésemhez. A másik, az ideális családmodell, ami ugye, az, hogy
apu-anyu-gyerekek. Ha szétnézek a környezetemben, nincsenek
ideális családmodellek előttem. Lehet, hogy van apu is, meg anyu is,
csak éppen már egymásra sem tudnak nézni. Esélyét sem láttam
annak, hogy valaha olyan párkapcsolatom legyen, amelyben azt
mondom, hogy hajrá, mert mi aztán tényleg együtt fogunk
megöregedni.

Ha lett volna ilyen, elgondolkodtál volna a gyereken?

(kicsit gondolkodik) Nem. És ez egyébként tudat alatt a
párkeresésemre is rányomta a bélyegét, most visszagondolva.
Előszeretettel választottam olyan partnert, akinek már volt gyereke.
Ők nem csesztettek, hogy szüljek. Ráadásul soha senkivel nem
voltam hajlandó összeköltözni.

Miért?
Nem könnyű a természetem. Gondolok valamit és azt bemondom
pacekba. Ezt nem viselik el az emberek. A férfiak nagy többsége
egyébként teljesen másként gondolja ezt a gyerekdolgot. Azt
figyeltem meg, hogy az a férfi, akinek már van gyereke, nem erőlteti:
köszönöm szépen, ennyi is elég belőle vagy hú, de sokba kerül vagy
elveszi állandóan a playstationömet. Szóval valahogy soha nem is
merült fel a partnereim részéről, hogy vállaljunk gyereket. Pedig volt
közte olyan, akivel huszonegy évig tartott, de neki már volt két
gyereke.
 Egyetlen mondatuk sem kezdődik már úgy,
hogy én
Említetted, hogy sok ismerősödből, akik szültek már, kibukott, hogy
te csinálod jól. Mit mondtak, miért bánták meg, még ha csak
pillanatnyilag is?
Megszűntek ők lenni. Amióta gyerekük van, egyetlen mondatuk sem
kezdődik úgy, hogy én. Minden mondat úgy kezdődik, hogy ő. Biztos
vagyok benne, hogy ha a nőknek megmondanák, mivel jár ez,
nagyon sokan nem szülnének.

Vannak nők, akiknek a gyerek kiteljesíti az életét. A kutatásom

tapasztalatai alapján azonban akadnak olyanok is, akik a társadalmi
elvárás miatt hajtják igába a fejüket.
Oh, ez nálunk, vidéken nagyon jellemző. Nehéz is volt
megemésztenem, mert én egy pesti lány vagyok. Harmincöt évet
éltem Pesten.

Hogy kerültél vidékre?

A belvárosban laktam egy elég hangos környéken. Nyár volt, jó idő,
egész éjjel nem aludtam, mert mentek a zajongások. Azt mondtam,
én ezt nem bírom, meghirdettem a lakást, és vettem egy házat a
szomszédos megye egyik falujában.

Nem hiányzik a budapesti nyüzsgés?

Nem. Én már kinyüzsögtem magam, ötvenhárom éves vagyok.
Megcsináltam egy csomó dolgot, amit ha lenne gyerekem, nem
csináltam volna meg. Néha rám jön az ötperc, akkor feljövök,
találkozom a barátokkal, aztán mehet az ereszd-el-a-hajam.

Ennek ellenére volt, hogy azt érezted, csak jó lenne egy gyerek?
Nem. Ezt például nagyon sokan félreértik, és azt hiszik, hogy én
nem szeretem a gyerekeket. Távolról aranyosak, de nem bírom
elviselni őket. Egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan gyerek
van, akit el tudtam viselni.

Mi idegesít bennük?
Nagyon kevés gyereken érzem azt, hogy jól nevelt. Sokszor
megkapja az ember, hogy: „Mit tudsz te erről, hiszen neked nincs
gyereked?!” A gyerekneveléshez nem kell, hogy anya legyél. Hány
ember nevel gyereket úgy, hogy nem ő szülte, mégis fel tudja
nevelni. A mai gyerekek borzasztó neveletlenek, nem szólnak rájuk.

Mikor mondod azt egy gyerekre, hogy nem jól nevelt?

Amikor nem ért a szóból. Elmondja neki az anyja egyszer, kétszer,
háromszor, mégis már ott tart a dolog, hogy a gyerek veri magát a
földhöz, sikoltozik. A hisztit nem bírom. A szülő pedig előbb-utóbb
enged, hogy a gyerek végre befejezze. Ám ezzel nem tesz jót, mert
a gyerek így azt tanulja meg, hogy x mennyiségű hisztivel eléri, amit
akar.

A testvéreid közül van, akinek született gyereke?

Mindegyiknek van gyereke.
Akkor te vagy a fekete bárány a családban?
Igen, én vagyok a legkisebb és a fekete bárány is, mindenféle
értelemben.

Mit szóltak a döntésedhez?

Senki nem mondta azt a családomban, hogy te hülye vagy, ha nem
szülsz gyereket. Sőt, inkább azt, hogy ez egy jó döntés. Nagy
valószínűséggel azért, mert ismernek.

A szüleid sem piszkáltak az unokával?

Nem, soha. Anyukámmal nagyon jóban voltunk, nagyon jó anya volt.
A kapcsolatunkat egyáltalán nem befolyásolta, hogy lesz-e
gyerekem vagy sem. Ő pedig elfogadta és soha nem is erőltette,
hogy szüljek már egy unokát. Inkább azt mondta, menj és érezd
magad jól. Jófej volt, és szerintem meg is előzte a korát a
gondolkodását tekintve. A baráti körben sem piszkáltak, még azok
sem, akiknek van gyerekük. Nagyon kevés embert mondok a
barátomnak. A távolabbi ismerősök véleménye meg egyszerűen
nem érdekel.

Soha nem is ért semmilyen atrocitás, tágabb körben sem?

Kifejezett atrocitás nem.

A faluban sem néznek rád furcsa szemmel, hogy itt van egy
középkorú nő, akinek nincs gyereke?
A faluban nagyon kevesen tudják, hogy tudatosan nincs gyerekem.
Egy barátnőm van a faluból, aki tudja, a többiek azt hiszik, hogy nem
lehet gyerekem. Nem mernek rákérdezni. Ez
úgy zajlik, hogy valahová bekerülsz újonnan, majd szóba kerül: és
gyereked van? Mondom nincs. Sajnálkozást látsz az arcokon, mert
rögtön az jut eszükbe, hogy szegénynek biztos nem lehet. És
innentől nem kérdeznek tovább.

Számodra ez szerencsés, hogy nem kell magyarázkodni vagy

inkább zavar, mert szívesen beleállsz és elmondod, mi a helyzet?
Volt már rá példa, hogy nem csak sajnálatot láttam: kevesebb vagy
mint én, hiszen te még egy kurva gyereket sem tudtál szülni.
Olyankor oda szoktam szúrni, hogy tudatosan nincs gyerekem. Erre
viszont már nem tudnak mit reagálni.

Sok interjúalanyom ilyen helyzetekben is beszámolt további

piszkálódásokról. És az emberek még spekulálnak is, hogy biztos
lelki sérült vagy, vagy az értékrended nem stimmel. Valami defekted
kell hogy legyen, ha direkt nem szülsz.
Lehet, hogy ez Pesten így néz ki, de itt, vidéken nem mernek
kérdezni. Szégyellnek kérdezni. Tizennyolc év alatt egyszer sem
kérdeztek rá. Azt hiszik, nem lehet gyerekem. Hadd higgyék! A
cégnél például tudják, rögtön az elején mondtam. Amúgy
többségben vannak a férfi kollégák és eleve sok nálunk a fiatal. A
részlegemen majdnem én vagyok a legidősebb. A huszonévesek
úgy működnek, hogy ha kicsit erélyesebben rájuk szólok, abban a
pillanatban visszakoznak, mert az anyjukat látják bennem. És akkor
előjön ez az anyueffektus. (mosolyog)

Tagja vagy gyermekmentes közösségnek?

Nem, nálam ez ilyen szinten nem téma. Nem érdekel a harcoskodás
sem. És nem igazán tartom ezt olyan ügynek, amiért világháborút
kéne kirobbantani. Ez az egyén saját, személyes döntése.

A kutatásban részt vevők arról számoltak be, hogy úgy érzik, árral
szemben úsznak, ami a mai magyar társadalomban nem könnyű, és
ezért vannak, akik a politikai propaganda nyomása alól nem tudják
kivonni magukat.
Főleg azok nem tudják kivonni magukat, akik egyébként képesek
lennének szülni. Engem aztán bombázhatnak ezzel, én öt éve
klimaxoltam, szóval köszönöm szépen. Ha megszakadnak, akkor
sem szülök. Sőt, ha holnap megbolondulnék és gyereket akarnék,
akkor sem. Ja, és még az szokott előfordulni, ha eljut odáig a csevej:
azért nem akarsz gyereket, mert leszbikus vagy? Kérdem én, a
kettőnek mi köze egymáshoz. Nagyon sokan keverik a szezont a
fazonnal, és fogalmuk sincs, mi mit jelent. Azt nem szeretem, ha
azért bántanak valakit, mert nem szül. Ne bántsák, az ő döntése! Azt
szoktam mondani, mindenki úgy hülyül meg, ahogy akar. Aki akar,
szüljön, szüljön húszat, az ő dolga, ő baja. Aki meg nem, az meg ne
szüljön.

Csak akkor mennek látogatni, ha kell nekik

valami anyutól
Milyen jó lenne, ha ez ilyen egyszerű lenne.
Sosem lesz az! Nekem személyesen nincsenek kimondottan rossz
tapasztalataim. De ez főleg magam miatt van így. Nem engedem
közel magamhoz azokat az embereket, akiket a belső hangom
alapján jobb, ha elkerülök. Azokat az embereket éri kevesebb
atrocitás, akik erős jellemek. Azt gondolom, hogy nekem sokszor
nem is mernek visszaszólni. Az olyan emberek, mint én, akik nagyon
barátkozósak, de megválogatják, kit engednek közel magukhoz,
kevésbé foglalkoznak azzal, ki mit gondol róluk. Nem az a lényeg,
hogy mit mondanak, hanem az, hogy ki mondja. Engem nem igazán
tudnak bántani. Az viszont már nagyon zavar, ha olyan embert
kezdenek ki, aki fontos nekem. Van egy huszonhét éves
kolléganőm, aki egyszer egy beszélgetésnél azt mondta, úgy örül,
hogy összetalálkozott velem, mert ezt eddig senkinek nem merte
elmondani, de ő nem akar gyereket. Mondom: nagylány vagy, akkor
ne szüljél! A te életed, a te döntésed.

Hogy látod, sok olyan nő van, aki szintén így gondolja, de nem mer
kitartani a döntése mellett?
Igen. Az említett kollegina legnagyobb szívfájdalma az volt, hogy a
nővére nemrég szült, és ennek örömére az apuka, vagyis a friss
nagypapa ötszázezer forintot adott a lánynak. A másik lányának meg
annyit sem mondott, hogy menj arrébb. Azt kérdezi a kolléganőm,
hogy akkor ötszázezret ér egy gyerek. Mondom, annyit, apádnál
ötszázezret ér egy gyerek. Ha ikrek, egymilliót kapsz.

Nem félsz attól, hogy egyszer majd megbánod a döntésed?

Nem.

És ha öregkorodban nem lesz, aki rád nyissa az ajtót?

Ez akkora faszság, hogy el sem tudom neked mondani. Benn a
cégnél dolgoznak a soron idősebbek. Az egyik asszony, már
nyugdíjas, meséli nekem, hogy a már említett kolléganőre akarja
hagyni a házát. Nem értettem, hiszen vannak gyerekei. Azt mondja,
a gyerekei csak akkor mennek hozzá látogatni, ha kell nekik valami
anyutól. A kolléganőnk meg törődik vele. Én annyi aggodalomtól és
fájdalomtól kíméltem meg magam azzal, hogy nem szültem!
Ráadásul a gyerek borzasztó rossz üzlet. Nem anyagi szempontból,
az érzelmi üzletre gondolok. Ha belegondolsz, bármilyen érzelmi
kapcsolatod voltaképpen üzlet. És egy üzlet akkor jó, ha annyi a
bevétel, mint a kiadás. Abban a pillanatban, hogy ki bírja nyitni a
száját a gyerek, elkezd manipulálni. Odajön: „szeretlek, anya”, majd
három másodperc múlva közli, hogy mit szeretne. A nő meg csak
azzal lesz elfoglalva, hogy anyaként kiszolgálja a gyerekét, ellássa a
családot. Ezzel kezdtem: megszűnnek az énnel kezdődő mondatok.
És benne van a pakliban, hogy hetvenéves korodban ugyanúgy nem
nyitják rád az ajtót. Ezért szoktam azt mondani az ismerőseimnek,
hogy én rám előbb rám nyitják az ajtót, mint rátok, ha másért nem,
azért, hogy hátha megöröklik a vén kurvától a vagyonát. Engem
legalább a pénzemért „szeretni” fognak, mondom nekik, lehet, hogy
a pénzetekért titeket is, csak nem biztos, hogy a gyerekeitek, hanem
idegenek. (nevet)
Szeretnék én gyereket, de nem akarok
Panni (33 éves) középiskolai tanár története

Panni története azért szívet facsaró, mert világéletében

vágyott gyermekre. Pszichés betegsége miatt azonban
belátta, hogy a gyermekvállalás az ő állapotában mégsem
lenne jó – se neki, se a gyereknek, se a környezetének.
Fájó szívvel, de elengedte a témát. Egy viszontagságos
önismereti folyamat eredményeként felismerte, hogy ez a
felelősségteljes döntés. Mindannyian tanulhatnánk tőle.
Az ókori klasszikus jut eszembe: „bölcs belátás többet ér
minden más adománynál.”

Mi az a pszichés betegség, ami miatt nem vállalsz gyereket?

Bipoláris hangulatzavarom, más néven mániás depresszióm van.
Önmagában ettől még vállalhatnék gyereket, de nem fogok. Ez egy
hosszú folyamat eredménye, a saját, illetve párommal közös
döntésünk.

Mesélnél erről egy picit, mit jelent a bipoláris hangulatzavar?

A depresszió része közismertebb, azt sokan akaratgyengeségnek
titulálják, amely lényegében ok nélküli erős lehangoltság, ami
sokszor életvezetési nehézségeket okoz,
olyankor is, amikor „papíron” minden oké, ahogy nálam is. Nekem
nemcsak depresszióm van, hanem nagyon feldobott szakaszok is
váltakoznak a hangulatomban, kezelés előtt akár egy napon beül is.
Nálam enyhébb formában jelenik csak meg, de még ezzel együtt is
többször hitték rólam kamaszként, hogy szedek valamit, annyira fel
voltam dobódva, holott még alkoholt sem ittam. A felhangolt állapot
bizonyos fokig produktivitáshoz is vezethet.

A feldobottságot hogyan kell elképzelni?

Társaságban ezerrel pörgök, amúgy is extrovertált vagyok, de a
betegség miatt hajlamos vagyok belefeledkezni a pörgésbe és
túlpörgetni magam. Ilyenkor nem eszem, nem iszom.

Aludni sem tudsz?

Ez ma már nem jön elő, mert nagyon tudatos napirenddel élek. De
volt, hogy egy táborban arra ébredtem egy ilyen szakaszban, hogy
álmomban énekelek. Aztán hazajövök, és úgy érzem magam, mint a
mosott szar, majd másnap lényegében alkohol nélkül vagyok
másnapos. És van a normális szint, amit egészségesen élek meg.
Viszont ehhez nagyon kell a gyógyszeres kezelésemen felül az,
hogy tervezzek előre, napirendi pontokra bontsam és elindítsam a
napom. Az idő nagy részében jól funkcionálok a betegségem
ellenére, depresszív vagy mániás szakaszban.

Érzékeli a környezeted, hogy ez a feldobódottság problémás?

Ennek a betegségnek az a nagy hátránya, hogy a külső szemlélőnek
úgy is tűnhet, nem hogy jól vagyok, de sokkal jobban vagyok
mindenki másnál. Kevés embernek tűnik fel, hogy a felpörgött állapot
baj, mert kívülről csak annyit látnak, hogy mennyire kreatív, nagy
teherbírású vagyok, milyen magas hőfokon égek. Én észre sem
veszem.

Hogyan védekezel az ilyen fázisok ellen?

Tudatos napirenddel, ami körülbelül olyan, mint egy szorosan fogott
tini élete.
Az extrém felhangoltság ellen úgy, hogy nem iszom alkoholt,
nem maradok fenn sokáig, és rendszeres időközönként eszem –
máskülönben túlpörgök. Mindezt úgy, hogy szeretek inni, könnyen
belefeledkezek egy jó társasági programba, sőt azokból töltődöm,
szeretek és tudok spontán lenni. Szívesen vállalnék többet a suliban,
vinném a diákokat táborozni. Figyelni kell arra is, hogy legyen
csöndem, egyedül eltöltött időm is. Éjszakázás után olyan szintű
hangulatváltozás lesz úrrá rajtam, hogy a semmitől elsírom magam,
vagy elkezdek túlságosan bizalmas lenni idegenekkel.

A depresszió ellen pedig úgy védekezem, hogy nem alszom túl

magam, rendszeresen megyek társaságba, és kerülöm a felpörgött
szakaszokat, mert annak másnapjára garantált a depresszió. Olyan
ez, mintha egy olyan autóm lenne, aminél csak akkor látom a
műszerfalat, ha elhúzok egy nagy ajtót minden alkalommal és nem
működnek a hibát jelző piros
fények, hanem a mutatók állását kell árgus szemekkel nézni.
Hangulatilag pedig egy hullámvasúthoz hasonlítható.

Vannak öngyilkossági gondolataid is?

Nincsenek, de van, hogy keresem az élet értelmét és értéktelennek
érzem magam vagy elhanyagolom a saját ügyeim, szabotálom
magam. Ugyanakkor szerencsés vagyok, mert van bizalmam a
világban. Emiatt tudok segítséget kérni. Minden létező segítséget
megragadok: ilyen a dokim, az önsegítő csoport, a zene, a barátaim.
A depresszió nem döntés kérdése, az a döntés, hogy folytatom-e
azokat a tevékenységeket, amikről már tudom, hogy csak felerősítik.

Ahogy hallgatlak, feltűnik, hogy többször is betegségként hivatkozol

rá.
Ez ugyanúgy egy hormonális zavar, mint például a cukorbetegség,
amit betegségnek hívunk. Úgy gondolom, ezen a példán keresztül
tudom jól elmagyarázni külső szemlélőnek is ennek az állapotnak a
mibenlétét. Ez is egy fiziológiás eredetű betegség, hiszen a
hormonális egyensúly borul, csak nem a vércukorszintemet, hanem
a hangulatomat befolyásolja. Számomra fontos, hogy el tudjam
különíteni, mi múlik rajtam és mi nem. Tudatos életvezetéssel,
segítséggel együtt tudok élni vele, sőt, javítani tudok az
életminőségemen a diagnózis ismeretében.

A család tünete voltam

Hány évesen diagnosztizáltak?
Huszonnégy lehettem. De én éreztem már legalább 16 éves
koromtól, hogy valami nem oké, és vágytam rá, hogy megtaláljam,
mi az, hogy jobban értsem.
Megkaptam a „hangulatember, kiszámíthatatlan, hisztis,
akaratgyenge, jó dolgában nem tudja, mit csináljon” jelzőket,
mondatokat. Kimerítő voltam önmagam és a közvetlen családom,
sőt, a közeli barátaim számára is.
Egyszer a húgom mondta, hogy „nagyon sok” vagyok, és
irigykedtem mindenkire, aki ez elől a „sok” elől el tudott szökni, mert
én magam elől hova meneküljek? Számomra feloldozás volt a
diagnózis. Azt éreztem, ez az, nem vagyok őrült, csak van egy
betegségem! Addig is tudtam, hogy van valami, de most már nevén
lehetett nevezni, és ez az önismeretben és önbecsülésben nagyon
sokat segít. Jó ideig ment a kísérletezés a gyógyszerek
beállításával, melyet hosszas terápia előzött meg. Gyanús, hogy
édesanyám is hasonló problémával küzd, így ha ő diagnosztizálva
lett volna, az az én diagnózisom felállítását is megkönnyítette,
meggyorsította volna.

Hogy emlékszel vissza a gyerekkorodra?

Amióta vissza tudok emlékezni, mindennaposak voltak a
veszekedések a családban. Állandó érzelmi bizonytalanságban
éltem, megviselt, hogy a szüleim vitáznak és nem tudtam, melyik
oldalra álljak. A család tünete voltam, a nehézségeim tanulási
nehézségben ütköztek ki. A szüleim igyekeztek segítséget találni
erre, de igazából tűzoltásra volt csak elég.
Ahogy kamaszodtam, úgy lett egyre több problémájuk, és emiatt
szándékuk ellenére sem tudtak a gyerekeik számára jelen lenni
érzelmileg sem. Emellett maguk is a szociális szférában dolgoztak
és nagyon vágytak a csendre a nap végén, amit meg tudok érteni.
Évekig tartott, mire felismertem, hogy nincs ráhatásom a múltra, sem
a szüleim között történtekre, viszont a saját tetteimre és életemre
igen.

Milyen a viszonyod a testvéreddel?

Ha valami fontos, azt megosztjuk egymással, vannak mély
beszélgetéseink. Sokszor felmerül bennem, hogy ha csak ő lett
volna anyuéknak, akkor talán… talán jobb lett volna neki. De ő erre
azt mondja: „Hülye vagy?! Nélküled nem éltem volna túl!” Nekem is
beütött, amikor elköltözött és egyedül maradtam gyerek a családban.

A bipolaritás hatással volt/van a társas kapcsolataidra? Könnyen

szerzel például barátokat?
Könnyen szerzek barátokat, igen. Igyekszem informálni őket, hogy
például értsék, miért nem maradok sokáig partizni, pedig szeretnék.
Inkább kevesebbet vállalok, legyen kellemes meglepetés
mindenkinek, ha több fér bele. Nyíltan és őszintén beszélek az
állapotomról is a barátaimnak. Elfogadóak és támogatóak, ami
kölcsönös. Igazából nem érzem, hogy az állapotom befolyásolná a
kapcsolataimat. Az utóbbi években viszont többen visszajelezték,
hogy példa vagyok előttük az öngondoskodásban és határtartásban.
Hogyan illeszkedik a betegséged kontextusába a gyerekvállalás? Én
mindig is szerettem volna gyereket. A betegségem és annak
kezelése azonban vargabetűket és azzal járó extra időt adott, ami
alatt egyre közelebb kerültem a jelenlegi döntéshez, hogy ketten
maradunk egy család a párommal – mert szerintem mi már most is
egy család vagyunk. Olyan anya akartam lenni, akire mindig is
vágytam gyerekként.

Az milyen?
(elsírja magát) Olyan, aki megadja a gyerekének mindazt, ami a testi
és lelki szükségleteihez kell, aki nem söpri a problémákat a szőnyeg
alá, de nem is nagyítja fel azokat. Olyan, aki odafigyel a gyereke
valós igényeire, jelen van és lehet rá számítani.

És ezt te nem kaptad meg?

Anyukám kiszámíthatatlan, sokszor szélsőséges hangulatokban van
a mai napig. Nehéz volt gyermekként, hogy az egyik pillanatban a
hangulatai mentén vagyok elkönyvelve szentként vagy épp
ellenkezőleg. Ez nagyon megnehezítette, hogy tudjam, mikor vagyok
„jógyerek”. Kamaszkorban pedig amúgy is keresi magát az ember és
ez torz tükör. Simán volt, hogy ugyanaz a dolog az egyik pillanatban
nagyon pozitív, míg a másikban nagyon negatív megítélés alá esett
nála. Időnként jól lehet hozzá kapcsolódni, és olyankor azt hiszem,
én vagyok a hülye, amiért nem engedem közel magamhoz. Ezt az
állapotát a mézesmadzag-állapotnak hívom. Azt hiszem, kettőnk
nehézségei összeszorzódtak.
Természettudományi karon végeztél, és középiskolában dolgozol.
Szeretsz tanítani?
Igen, sőt, a gyermekmentes döntésemnek az is az egyik fő oka,
hogy úgy érzem, választanom kellett. Jelenleg gimnáziumban
tanítok. Nagyon szeretem a gyerekeket. Az alapelvem, hogy a
gyerekek a környezethez alkalmazkodnak, nekünk, pedagógusoknak
pedig a gyerekekhez kell alkalmazkodnunk. Olyan diákjaim vannak,
akiknek nagy előny, hogy kis csoportban tanulunk, mert valamiért
„nagyobb a puttonyuk”, vagyis különböző problémákkal küzdenek.
Számomra a tanított tárgy nem cél, hanem eszköz. Eszköz arra,
hogy a diák megismerje az erősségeit, gyengeségeit. Úgy érzem,
most ki tudok teljesedni, alkotó energiáim és figyelmem a diákjaimra
tudom fordítani, mert van rá kapacitásom.

A bipolaritásod és a vele járó túlpörgés nem jelent hátrányt a

tanításban?
Nem, mivel részállásban dolgozom.

A férjed mivel foglalkozik?

Programozó.

Hogyan ismerkedtetek meg?

Iskolatársak voltunk általánosban, de akkor még nem volt
különösebb kapcsolat közöttünk. Tudtunk egymásról, de ennyi.
Egyetemre is együtt jártunk, bár az egyetem óriási, viszont egyszer
rám köszönt, majd neten felvettük a kapcsolatot és még a
vizsgaidőszak alatt összejöttünk. És azóta is együtt vagyunk.
Hogyan viszonyult a betegségedhez?
Jól. Ő már akkor is ismert, amikor még nem kaptam meg a
diagnózisom és nem volt beállítva a gyógyszerem. Képzeld el, az
első randijaink egyikén sírtam és nevettem egyszerre. Ez a
kiborulásomnak egy igen szélsőséges megnyilvánulása volt.

De úgy tűnik, mégsem ijesztetted el.

Nem. Ez sokszor számomra is hihetetlen.

Nyilván nagyon szeret téged, hiszen elfogadta azt az egész

csomagot, ami veled jár.
Igen, és jól szeretjük egymást. Tudunk együtt fejlődni, időnként
megállni és átbeszélni a dolgokat. Akkor kezdtem önsegítő
csoportba, majd terápiába járni, amikor vele összejöttem és mellette
lettem egyre jobban. Az önmagamon való munka nélkül nem
hiszem, hogy lett volna esély arra, hogy bárkivel egészséges
kapcsolatban éljek.

Egy gyereknek túl magas lett volna az ára

Miután összeházasodtatok, terveztetek gyereket?

A férjem nyitott volt rá, de arra is, hogy ne legyen. Ez a hozzáállás
nagy előnyt jelentett számomra, mert ha ő mindenáron szeretett
volna, akkor vagy szétmegyünk, vagy túlvállaljuk magunkat. A férjem
úgy működik, hogy ami jólesik neki, azt csinálja, ami nem esik jól
neki, azt nem csinálja. Úgy volt vele, hogy ha én valamiben boldog
vagyok, akkor ő abban
partner. Amikor látta, hogy kezdek kijönni a mélypontomból, azt
mondta, neki most kell egy év, amíg egyáltalán visszatérhetünk arra
a kérdésre, hogy legyen-e gyerek. Nekem ez akkor fájt, de
visszatekintve hálás vagyok érte.

Miért?
Mert tulajdonképpen hozzásegített ahhoz, hogy ne hozzak meg egy
impulzív döntést.

Hogy telt az az egy év?

Önfejlesztéssel és önismerettel, miközben önkéntesként dolgoztam.
Bevittem a terápiába a gyerekvállalás témakörét is. A terhesség
utáni depresszióra is nagyon magas nálam a kockázat, és mivel
örökletes a hajlam, nem túl kecsegetető ebből a szempontól sem.
Nálam azt dobta a gép, hogy önmagában a terápia és a tudatos
életvezetés nem elég az érzelmi hullámzás csökkentéséhez, emiatt
gyógyszereket szedek. Fontosnak tartom kiemelni, hogy
megfelelően beállított gyógyszereket. Vannak érzéseim, és
önmagam vagyok, csak már nem merülök le annyira, mint régen, így
hatékonyabb az életem. Az egyik gyógyszer, ami stabilizálja a
hangulatom, magzatkárosító hatású, ezért is kellett alaposan
átgondolni a gyerekvállalást.

Az nem volt opció, hogy elhagyd a gyógyszert a terhesség idejére?

De, ezt az eshetőséget is átbeszéltük, viszont előtte volt már két
gyógyszerbeállításom. Az egyiknél elkezdett folyni a tejem, és
hangulati mellékhatással is járt, a másiknál pedig szuicid
gondolataim lettek, pedig előtte sose voltak. Nem akartam egy
újabb gyógyszerbeállítást. Ráadásul arra gondoltam, hogy a
terhesség amúgy is jelentősen módosítja az ember természetes
hormonrendszerét és teljesen egészséges nőknél is megbolygatja a
hormonháztartást. A napjaim a gyógyszer előtti időkben úgy teltek,
ahogy azt a várandós barátnőimtől hallom. Na, most akkor erre toljak
még rá egy dupla hullámvasutat egy vér szerinti gyerek vállalásával
meg a gyógyszerek módosításával? Nem mindegyik gyógyszer hat
azonnal és nem biztos, hogy mellékhatások nélkül jár. A
mellékhatásokat elviselni pedig szintén meló – közben pedig majd a
karomban lesz egy gyerek… Elég gyorsan arra jutottunk, hogy
ennek nagyon magas ára lenne az esetemben.

Tehát akkor a gyógyszereid miatt alaposan átgondoltad a dolgot, és

úgy döntöttél, nem vállalsz gyereket?
Hogy nem vállalok vér szerinti gyereket, igen. És ekkor kezdtünk az
örökbefogadáson gondolkodni, amihez a párom nagyon nyitottan
állt. Azt mondta: a gyerek az gyerek, és én is ezt éreztem. Azzal a
feltétellel kaptam meg az örökbe fogadó szülő minősítést, hogy
ebben a párkapcsolatban vállalom be és szedem rendesen a
gyógyszereimet.

A szüleid hogyan álltak az örökbefogadáshoz?

Anyukám nem támogatta általában véve a gyerekvállalásomat.
Apukám számára nehezebb volt, ő nagyon igyekezett körbejárni,
hogy biztos nem lehet-e vér szerinti, de támogató volt, és végül is
várta. A nővérem extra nyitottan reagált, velünk izgult.
Mi történt az örökbeadási folyamat alatt?
Két éve várakoztunk már és én nagyon be voltam sózva. Aztán azt
kezdtem érezni, hogy néhány hét leforgása alatt megkérdőjeleződött
bennem a szándék.

Mi történt?
Ekkor került belátható közelségbe, hogy ha megcsörren a telefon és
minden jól megy, akkor akár egy hónapon belül szülők lehetünk.
Kicsit olyan ez, mint amikor megjelenik a „két csík” a terhességi
teszten. Ekkor tudtam meghallani a saját belső hangom a korábbi
jövőképem és a társadalmi elvárások ellenére. Beláttam, hogy nem
tudok úgy anya lenni, ahogy szeretnék, és hogy ki kell állnom
magamért, a saját jóllétemért. Szerencsére vannak olyan
sikerélményeim, amik megtámogattak abban, hogy ahogy most élek,
az jól működik.
Leültem a szüleimmel is beszélgetni, hogy meséljék el, milyen
volt anno a nagymamáimnak és dédnagymamáimnak, hogyan
nevelték fel a gyerekeiket. És az jött át, hogy volt ott minden és a jég
hátán is felnevelték a gyerekeiket. Csak arról nem szólt a fáma, hogy
ők hogy voltak ebben… hogy milyen ára volt ennek rájuk nézve. Az
anyámmal való azonosulás mentén értettem meg: attól félek, hogy
olyan kimerült és önvádló leszek, mint ő. Most, amikor végre évek
munkájának köszönhetően jól vagyok. Erőt reméltem meríteni az
őseim történetéből, de már nem tudtam, mert más szűrőn keresztül
látom a világot. Van önismeretem és ismerem a határaimat. És
akkor rájöttem, hogy még dönthetek. De nagyon ijesztő volt
lényegében mindkét lehetőség: a gyermekvállalás és a
gyermektelenség is. Közben pedig totál ki voltam merülve a
bizonytalanságtól, ami pont erre rímelő kettősség az
örökbefogadásra várakozva.
Egy férfi szakpszichológus úgy fogalmazott az előadásán, hogy
az ember életének vannak szeletei, és ha gyereke születik, lesz még
egy szelete az életének. Én csak ültem ott, és arra gondoltam: de én
elsődleges gondozó leszek! Nem egy újabb szelete lesz az
életemnek, hanem az egész életem teljesen át fog alakulni! Ahelyett,
hogy azt éreztem volna, feltöltekeztem, az jutott eszembe, hogy
baszd meg, én ezt nem akarom! De nagyon hálás vagyok ezért a
mondatáért. Az elsődleges gondozó nemcsak azt jelenti, hogy anya
leszel, hanem azt, hogy minden rajtad áll vagy bukik.

Azt éreztem, hogy én nem tudok majd úgy anya lenni, hogy
mellette egy iskolában dolgozom. Nekem szükségem van csöndre
is. Muszáj lesz választanom, mert egyszerre a kettő biztosan nem
fog menni. Az egész helyzetnek a valósága kezdett megérkezni és
már átláttam a rózsaszín ködön. De olyan szinten megérkezett, hogy
attól féltem, nem tudnám utánacsinálni, amit anyám tett. Mert már
látom, hogy nagyon sokat beletett. Igazából az örökbefogadásra való
készüléskor jöttem rá, mennyi mindent. Láttam, mennyire kimerült.
Az anyaság pedig 0–24-es meló – míg a munkában tudok egy tól–ig-
et megadni. Hiába kerestem fogódzókat, hogy hátha mégis rájövök,
hogy ez nekem menni fog, mindenhol az hangosodott
ki, hogy nem. Pedig egész életemben arra készültem, hogy anya
legyek. (sír)

Miért sírtad el magad?

Azt hiszem, a sírás a vágy elgyászolása. Először csak a vér szerinti
gyermek gondolatát engedtem el és csak aztán magát a
gyermekvállalásét. Ha nem is volt könnyű, de legalábbis könnyebb
volt így.

Maradok az autópályán

Nagy belső küzdelmet folytattál. Részemről le a kalappal, hogy ezt a

nagyon nehéz döntést meghoztad.
Igen, megküzdöttem, de nincs bennem megbánás. Az álmaimból
viszont tudom, hogy még tart a feldolgozás folyamata. Gyakran
álmodom a dilemmával. Szeretnék én gyereket, de nem akarok.

Erős mondat.
Igen, érzelmi síkon szeretnék, de tudatosan nem vállalok. A
gyermekvállalásból a vállalás szó is fontos ám. Ez a döntés ahhoz
hasonlít, mint amikor az ember a monogámia mellett kötelezi el
magát. A többségnek azért az legalább időnként azzal jár, hogy
ésszel kell éljen, hiszen egy hosszú távú célt néz, és nem arról van
szó, hogy nem lát mást, akivel szívesen kavarna, hanem arról, hogy
a kapcsolatába az nem fér bele.
 Amúgy azt gondolom, hogy másokkal szemben is fair dolog
addig nyújtózkodni, amíg a takaróm (jelen esetben a teherbírásom)
ér, mert amikor nem voltam jól, a környezetemet is megterheltem.
Ha pedig már ott a gyerek, akkor persze lehet segítséget kérni, de
azért úgy belekezdeni valamibe, hogy eleve erős félelmeim vannak
attól, hogy abba a mélységbe zuhanok, ahol már jártam, és ebben
már egy kicsi gyerek is jócskán érintett… Az erősen kijózanító.

Az jár a fejemben, hogy nagyon tudatos vagy. Vajon milyen lenne a

világ, ha többen így gondolkodnának?
És milyen érdekes: a párom mondta egyszer, hogy nem azt kellene
megindokolni, hogy az ember miért nem akar gyereket, hanem azt,
hogy miért akar. Valójában, azért persze nem árt, ha a gyermeket
önmagáért (mármint a gyerekért) vállalja valaki. Van, akinek nem
adnak örökbe, mástól elveszik a gyerekét és van, hogy a gyereket
nem emelik ki a családból, de neki mégsem jó ott. Én azt gondolom,
hogy ezzel a döntésemmel azokat is támogatom, akik szeretnének jó
szülők lenni, de látják a határaikat, olyan helyzetbe kerültek, ami
miatt legalább időszakosan nehezebb nekik.

Én egyébként többet és minőségi módon tudok jelen lenni a

segítő szakmámban és a barátaim gyerekei körül is. Amúgy is,
ahogy a közmondás tartja: egy egész falu kell egy gyerek
felneveléséhez. Nyitva tartom a szemem, és most már értem, miért
volt anyukám mindig kimerült. Sokat sírt is előttünk, és vádolta
önmagát. Most már látom, mennyire komplex ez.
Szeretném, ha mások nem élnének abban a hitben, hogy rossz
anyák, csak mert elfáradtak, de ezt felismerni csak akkor lehetséges,
ha az ember kap levegőt.
Nagyon hálás vagyok, hogy olyanok vesznek körül, akik
megmutatták, hogy nem fenékig tejfel a gyermekvállalás, hogy a 0–
24 az valóban a nap minden pillanatát jelenti. Én azért nem lettem
anya, mert felismertem, hogy ennek a felelőssége és súlya
számomra nem vállalható. Nagy az empátiám az anyák felé.

Könnyen meg tudsz nyílni a betegségeddel és a gyermektémával

kapcsolatban?
Megnyílni azért könnyű, mert nekem öröm, hogy megoszthatok
valamit, ami számomra nehéz volt és megküzdöttem vele. Ott nyílok
meg, ahol úgy érzem, biztonságban van a történetem és van helye.
Ahogy rendbe tettem a kérdéseimet magamban önismerettel és a
betegség megismerésével, úgy egyre könnyebben és érthetőbben
tudtam átadni a történetem, hogy az másoknak befogadható legyen.

Választhattam, hogy felelősséget vállalok magamért és a

jóllétemért vagy sem. Választottam. De erre nem elég egyszer igent
mondani, ez a napi szintű cselekedeteimben kell hogy
megnyilvánuljon, abban, hogy mit alakítok szokássá. Mondtam is a
barátaimnak a gyerekvállalás kapcsán: én most egy autópályán
haladok. Erre költöttem el a zsetonjaimat, ám ha jönne a gyerek,
akkor nem maradna több zsetonom, és akkor vissza kellene térnem
a poros kis utakra. De én jártam már ott…
Kimerítő volt nekem is és másoknak is. Maradok inkább az
autópályán.
Ha létezne gyerekmentes város, ott nagyon
otthon tudnám magam érezni
Sarolta (28 éves) egészségügyi asszisztens története

Szülők, akik rendszeresen verték a gyereküket, most

mégis unokát követelnek tőle. Barátok, akikkel a
gyermekmentességről nem lehet őszintén beszélgetni. És
egy fiatal házas nő, aki a felvett csok ellenére sem
hajlandó szülni. Sarolta története.

Facebook-on láttam a cikked, és azért jelentkeztem, mert nagy

bennem az igény arra, hogy beszélgessek a tudatos
gyermekmentességről, de nem nagyon tudok. A hétköznapi életben
nem találok olyanokat, akikkel ezt meg tudnám osztani, és
gondoltam, most végre elmondom a véleményem.

Szerinted mi az oka, hogy a környezetedben élőkkel nem lehet

beszélgetni erről?
Valahogy olyan, mintha a társadalmi nyomás uralkodna rajtuk.
Mindenkinek az az alapvető, hogy egy nő csak akkor tud
kiteljesedni, hogy ha szül. Valahogy mindenki ilyen a
környezetemben. Egyetlen barátnőm van, aki nem ezt gondolja,
de vele nem igazán lehet erről a témáról beszélgetni. Ő
„kimondatlanul” gyerekmentes.

Mit jelent, hogy kimondatlanul gyerekmentes?

Nem vallja be, de nem akar gyereket. Lehetséges, hogy szégyelli
felvállalni.

Benned mikor fogalmazódott meg, hogy nem akarsz?

Gyerekkoromban kezdődött. Én voltam a legkisebb a családban, és
nem voltak a környezetemben gyerekek, a tágabb családban sem.
Azt se tudom, a gyerekekkel hogyan kell foglalkozni. Hogyan kell
bánni, játszani velük. Nekem ez eleve idegen volt. Kiskoromban az
ajándékba kapott játék babákkal és babakocsikkal sem tudtam mit
kezdeni, inkább fiús játékokkal játszottam. Bátyám van és vele
autózni lehetett. Tehát innen ered, hogy számomra idegen a
gyerektéma.

Felvettétek a csokot. Mikor jön a gyerek?

Azt értem, hogy a tágabb családi közegben nem voltak hasonló korú
gyerekek, mint te. De nyilván voltak barátok, szomszédok, bölcsőde,
óvoda, iskola. Ott sem találkoztál kortárs közeggel?
Ott sem nagyon tudtam a kisebb gyerekekkel boldogulni. Úgy értem,
voltak barátnőim óvodában, iskolában, és nekik voltak kisebb
testvéreik, kisbabák, de én már akkor sem találtam velük a hangot.
Inkább kerültem a gyerekek társaságát, mert nem tudtam, hogyan
kell velük bánni.
 Majd hosszú ideig nem is nagyon foglalkoztam a dologgal. Aztán
három évvel ezelőtt férjhez mentem, lakáshitelt vettünk fel és mellé
csokot is, hogy ki tudjuk fizetni a lakásunkat. És amiatt, hogy
huszonöt évesen igénybe vettük ezt a támogatást, mindenki azt
gondolta, hogy nekem majd lesz gyerekem. A csokot két gyerekre
vettük fel, közel másfél millió forintot kaptunk. Volt, aki egyenesen
azt kérdezte tőlünk, mikor a lakást vettük, hogy mire volt ez a
hirtelen házasság. „Csak nem terhes vagy?” Őrületbe kergettek
ezzel. Pedig akkor még szóba sem került a férjemmel, hogy esetleg
gyereket vállalnánk. Egyébként
ő is abban a hitben volt, mivel aláírtam a csokot, hogy biztosan
akarok majd szülni a későbbiekben.
Aztán a környezetemben egyre jobban elkezdtek cseszegetni:
„Jaj, házas vagy, eltelt fél év-egy év és még mindig nem vagy
terhes?” Akkor kezdett megfogalmazódni bennem, hogy én ezt nem
is szeretném. Egészségügyi asszisztensként rendelőintézetben
dolgozom, és csak nőkkel vagyok körülvéve. Ezáltal napi szinten
kapom, hogy: „Mikor lesz már gyerek?” Én meg közben rájöttem,
hogy nem vágyom rá. Mindig idegen volt számomra a gyerekek
jelenléte, sőt a szülés, a szoptatás gondolata is. Én ezeket a testi
változásokat az élettel annyira összeegyeztethetetlennek érzem,
hogy nem tudom elképzelni, hogy bennem kifejlődjön egy új élet.
Úgy tudom ezt megfogalmazni – már bocsánat a kifejezésért –
mintha egy parazita lenne bennem.
Amikor felvettétek a csokot, nyilván beszélgettetek arról, hogy
cserébe a két gyermeket produkálni kell majd.
Igen, de valójában nem gondoltam bele, mire is vállalkozom. Akkor
még olyan messzinek tűnt, még mondhattam azt, hogy: „Jó, majd
később, most foglalkozzunk inkább a lakással!” Később jöttem csak
rá, hogy mit is írtam alá. És még ha akarnék is gyereket, akkor is
borzasztó ez a tudat. Ki van számolva, hogy pár éven belül két
gyermeket produkálnom kell. Szerintem ez a stressz miatt se
sikerülne, még ha esetleg akarnék is. Nem is vagyunk olyan
élethelyzetben, hogy be tudnánk vállalni. A férjem most írja a
doktoriját.

Volt más életesemény, fordulópont is, ami miatt úgy döntöttél, hogy
egyáltalán nem akarsz gyereket?
Ilyen nem volt, csak szép lassan kialakult bennem. Bekerültem a
munkahelyemre, ahol rengeteg nővel dolgozom együtt. Ők negyven-
ötven körüli asszonyok már nagyobb gyerekekkel, több mindenen túl
vannak. Akad olyan kolléganő is, aki már harmincéves, és most
kezdett bele a gyerekvállalásba. Láttam, hogy ez mivel jár. Vegyük
például azt a munkatársamat, aki visszajött a gyesről, és
folyamatosan őt kell helyettesítenem, mert a gyerek állandóan beteg.
Másról sem tud beszélni, csak a gyerekről. Arra gondoltam, hogy
lassan én is annyi idős leszek, mint ő és én nem így szeretném
leélni az életemet. A negyvenes-ötvenes kollégák is mindig csak a
gyerekekről beszélnek. Nem értem, hogy miért mindig csak erről
lehet társalogni. Úgy gondolom, hogy ennél több az élet, én több
mindent szeretnék
csinálni. Nehogy már csak ennyi legyen, hogy szülök egy gyereket
és anya vagyok?! Ebben hol vagyok én mint személy? Megszűnök
létezni. Kiszolgálom a családot és ennyi. Úgy, hogy közben a férjem
komolyan önmegvalósít ezzel a doktorival. Ez így nem lenne fair.

A férjed tudja, hogy nem akarsz szülni?

Persze, beszélgetünk erről sokat. Igazából kicsit becsapva érzi
magát, mert ő tényleg azt hitte a csok aláírásánál, hogy ez nekünk
közös célunk lesz. Aztán kiderült, hogy neki se szerepel még a
bakancslistáján, hisz neki a doktori most sokkal fontosabb.

De mi van, ha később vágyni fog gyerekre? A férfiak akár még

ötven-, hatvan-, hetvenévesen is válhatnak apává.
Beszélgettünk erről, és ő úgy is le tudja élni az életét, hogy nem lesz
gyereke. Akkor a tudománynak szenteli az életét. Neki az a lényeg,
hogy valahogy a nevét továbbvigye. Az is megfelel számára, ha
cikkeket ír, és sok publikációja lesz. Úgy is fennmarad a neve, ehhez
nem feltétlenül kell gyerek.

A család tudja, hogy tőletek nem lesz unokájuk?

Többször próbáltunk már erről beszélni velük. Az én családom
részéről nagyon nagy az ellenállás. Minden egyes alkalommal,
amikor beszélek anyukámmal, szóba kerül, hogy legyen már unoka.
Mindig nekem szegezi a kérdést, hogy mikor lesz már. A párom
szülei toleránsabbak. Azt mondták, elfogadják, ha nem lesz – persze
éreztem a hangjukban, hogy azért reménykednek.
Sokszor megkapom: „Még fiatalok vagytok, még meggondolhatjátok
magatokat”.

És szerinted meggondoljátok magatokat?

Úgy gondolom, ha úgy állok hozzá a dolgokhoz, ahogyan most,
akkor ez nem fog változni.

A szüleid mit mondanak, miért nehéz elfogadniuk ezt?

Azokat a kliséket, amiket ilyenkor szoktak mondani, hogy a gyerek
az kell, a nő attól nő, mert szül, meg hogy nekik már nagyon kell
unoka. A szüleim olyan emberek, akiknek kell a kirakat, kell az, hogy
kitehessék Facebookra az unoka képét, hogy megmutathassák a
kollégáknak telefonon, mert akkor van rendben minden, ha van
gyerek, van lakás, van autó, és nekik ez hiányzik még a képből.
Pedig én mindent elmondtam anyukámnak arról, hogyan viszonyulok
ehhez a témához. De amikor először beszéltem neki erről, sírva
fakadt, és azóta is próbál meggyőzni, hogy kell gyerek. Állandóan
azt kérdezgeti, mikor szülök neki unokát. Nem esik jól tőle. Azt
szoktam mondani, hogy érje be jelenleg a macskával. Sokszor úgy
fogalmaz a macskával kapcsolatban, hogy most ő az unoka.
Apukám is ugyanezen a véleményen van. Csak vele nem beszélek
annyit, mert általában anyukámat szoktam hívni. Valahogy
apukámnak nincs igénye annyi beszélgetésre.

És a tágabb család?
A nagymamám karácsonykor megkérdezte tőlünk: „Na, mi van, már
három éve házasok vagytok, hol a gyerek?” Mondtuk neki,
hogy még nem szeretnénk, mert a férjem a doktoriját írja, és a
hitelünket is fizetni kell. Nem fogadta el, azt mondta, hogy biztos
valami defektem van, azért nem szülök. Annyira elszállt az agyam,
hogy megszakítottam vele a kapcsolatot.

Mi a helyzet a bátyáddal? Ott született gyerek?

Nem, szingli. Őt azzal piszkálják, hogy legyen már egyáltalán párja.
Szegény másfél éve egyedül él. Egyébként ő meg szeretne
gyereket. Nem értem amúgy, ez hogy alakult ki, amikor ugyanabban
a családban nevelkedtünk, és ő csak két évvel idősebb. Ugyanazok
a hatások értek minket, ő mégis szeretne gyereket, én meg nem.

Tizenhét éves koromig vert az apám

Ha visszagondolsz a gyerekkorodra, milyen érzéseid vannak? Jó

volt ebben a családban gyereknek lenni?
Nem, nem volt jó.

Miért?
Mindig is azt éreztem, alig várom, hogy betöltsem a tizennyolcat, és
független ember legyek, mert olyan szinten nem értettem egyet a
szüleimmel sok mindenben, meg a nevelésükkel kapcsolatban, hogy
az egészet börtönnek éreztem.

Börtönnek? Mondasz egy példát?

Nekik teljesen más az élethez való hozzáállásuk. Olyan típusú
emberek, akik mindig csak otthon ülnek, nem csinálnak semmit,
csak folyamatosan panaszkodnak, nincsenek barátaik, és körülbelül
ezt várták el tőlem is, hogy én is állandóan otthon üljek. Nem
mehettem sehova, így értettem a börtönt, még csak moziba sem
engedtek el a barátnőimmel.

Miért nem mehettél moziba?

Nem indokolták meg igazából, csak hogy ne menjek el, mert minek
megyek, csak költöm a pénzt, meg fölösleges. Inkább maradjak
otthon. Amikor tizenhét évesen megismertem a későbbi férjemet,
számomra akkor nyílt ki kicsit jobban a világ. Viszonylag hamar
bemutattam őt a szüleimnek, szimpatikusnak találták, úgyhogy
megbíztak benne, és vele együtt el mertek engedni bulizni, meg
moziba, bárhova, ahova akartam menni.

Említetted, hogy a gyereknevelési módszerükkel sem értettél egyet.

Ezt hogy érted?
A legrosszabb nevelési módszer szerintem az, ha verik a gyereket.
És engem sokszor megvertek. Ez borzasztóan hangzik, mert még
akik alkalmaznak is testi fenyítést, ők is azt mondják, hogy
kislányokat azért ne üssünk meg. És én mégis sokkal többet
kaptam, mint a bátyám. Apukám néha az öklével is vert, és volt,
hogy annyira megrugdosott, hogy az asztal alá kerültem.

Jesszus. Édesanyád mit szólt ehhez?

Képzeld el, hogy végignézte az egészet karba tett kézzel. Semmit
nem csinált. Úgyhogy ennyit a bizalomról anyukámban. Tudod,
egy anyában kéne, hogy legyen védelmező ösztön, és én ezt sosem
láttam benne, mindig csak úgy végignézte, ahogy szó szerint szarrá
vagyok verve.

Te jóságos ég, ez borzasztó. Miért kaptál verést?

A legutolsót tudom elmondani, amikor legutoljára megütött, az
tizenhét éves koromban történt, az volt a legdurvább. Éppen aznap
rúgták ki a munkahelyéről. Én meg nem teljesítettem jól az
iskolában, és valahogy megszerezték az ellenőrzőmet, és meglátták
a jegyeimet. Erről akartak velem beszélgetni, én meg azt mondtam,
hogy nem akarok erről beszélgetni. Apukám ezt olyan flegmaságnak
ítélte, hogy lekevert egy pofont. Az asztalnál ültem, és az ütéstől a
földre kerültem, majd ott még rugdosott tovább az asztal alatt. Úgy
éreztem, annak a feszültségét vezeti le rajtam, hogy kirúgták.
Nagyon sokszor éreztem gyerekkoromban is, hogy nem követtem el
olyan bűnöket, ami miatt engem ilyen szinten meg kéne verni. Ha
például leöntöttem a terítőt, azért is verést kaptam, de azért is, ha öt
perccel később értem haza. Ezek olyan szintű bántalmazások voltak,
amik fájtak. Volt, hogy csengett a fülem egy napig, meg égett az
arcom a pofon után, de egyébként nyoma nem maradt, szóval
hematómáim nem lettek, viszont nagyon rosszul éreztem magam.
És sokszor tényleg nem is értettem, miért kapok.

Azóta ezt szóba hoztad a szüleidnek? Beszéltetek róla?

Már egyetemista voltam, amikor megpróbáltam beszélni velük erről
és elmondani nekik, hogy borzalmas gyerekkorom volt, de
nem történt igazából semmi. Végighallgattak, aztán élték tovább az
életüket, mintha mi sem történt volna.

A bátyád is kapott ezekből a verésekből?

Kapott, de őt mindig jobban kímélték, mert betegen jött a világra.
Nyitott hasfallal született, és emiatt átesett egy műtéten még óvodás
korában. Rendbe jött és teljes életet tud élni, de emiatt kivételeztek
vele a szüleim. Mindig azt éreztem, hogy „Jaj, szegény, betegen
született, őt nem bántjuk, ezt most elnézzük neki” – és akkor én
kaptam helyette. Valahogy nem hitték el róla, hogy ő olyan rossz
gyerek lenne, rólam meg igen.

Milyen embereknek tartod a szüleidet?

Hát, nem is tudom… Gyerekkoromban sokat vertek, de felnőttként
anyagilag igyekeztek támogatni. Amikor megvettük a lakást,
beszálltak másfél millió forinttal, meg kifizették a nyelvvizsgámat,
lakhattam otthon, amíg egyetemre jártam. Ezeket fel is szokták
emlegetni. Amikor időnként előfordulnak még szóváltások közöttünk,
azt mondják, de hát ők kifizették a nyelvvizsgát, fizették az
angoltanárt. Nem igazán értik, hogy mivel kellett volna többet adniuk,
mert ők abból indultak ki, hogy a saját szüleiktől anyagilag nem
kaptak semmit. És az volt a céljuk, hogy ha majd ők gyereket
vállalnak, akkor anyagilag segítsék az elindulásban. Ezt meg is
adták, csak érzelmileg nem adtak semmit, sőt, inkább elvettek.

A bántalmazásokat hogy viselted lelkileg?

Imádkoztam Istenhez, hogy jobb legyen a sorsom. És egyszer, egy
durvább verésnél azt mondtam apukámnak, nem hiszem el, hogy ez
így normális, és hogy kihívom a rendőröket. Biztos, hogy nem
természetes, hogy valakit így nevelnek! Azt felelte, nyugodtan
hívjam a rendőröket, mivel ő is rendőr volt, egy telefonjába kerül
elintézni bármit, úgyhogy ebből nem lesz ügy. Tehát még
segítségem sem volt.

Nem érezted, hogy érdemes lenne mindezt segítséggel feldolgozni?

Trauma, ha valaki úgy nő fel, hogy folyamatosan bántalmazzák
fizikailag és nyilván lelkileg.
A párommal nagyon sok mindent meg tudok beszélni. Nekem szinte
ő a pszichiáterem, és rengeteget beszélgettünk már erről is. Úgy
érzem, nekem ezt sikerült feldolgoznom ezekkel a beszélgetésekkel.
Amióta ő az életem része, és megismerték a szüleim, fizikai
bántalmazásban nem volt részem. A férjem megvédene.

Tudott valaki ezekről a bántalmazásokról? A családban, iskolában,

szociális intézményben, baráti körben?
Az iskolában csak annyit mondtak rólam a tanárok, hogy passzív,
csendes vagyok, nem nagyon barátkozom. Az osztálytársaim is
furcsának tartottak, de leginkább amiatt, mert nem nagyon engedtek
el sehová a szüleim. Volt egy barátnőm általánosban, akivel
beszélgettünk erről, és elmesélte, hogy őt is ugyanúgy verik otthon.
Úgyhogy jól egymásra találtunk. És pont ez az, ami miatt nem
szeretnék gyereket. Nem szeretném reprodukálni, vagy újra élni a
gyerekkoromat ezáltal. Főleg ha
lányom lenne és hasonlítana rám, akkor meg pláne ezt látnám
benne. És nem szívesen bíznám a gyerekemet a szüleimre, ha
segítségre lenne szükségem, mert félnék attól, hogy őt is vernék
majd. A férjem is egyetért velem, nem bízná rájuk a gyerekünket.

És a férjed szülei?
Ők jobban nevelték a férjemet, az biztos. Mondta, hogy ő is kapott
pofonokat, de ő értette, hogy miért kapta, és nem is olyan erőseket,
mint én, és csak nagyon ritkán. Tehát ott meg volt neki magyarázva,
és nem a feszültség levezetéseképpen kapta, hanem tényleg azért,
mert valami rosszat tett. Ezt nem is tartja bántalmazásnak, hanem a
nevelése részének tekinti.

A nevelésnek nem lehet része se a fizikai, se a lelki bántalmazás.

Az nem nevelés, hanem erőszak, terror.
Én is így gondolom. De ő hálás, hogy felnevelték, mert tényleg jó
munkát végeztek nála. Azért én sem értettem egyet mindennel a
nevelésével kapcsolatban, mert ők is nagy szigorral tették ezt.

A baráti körben ki mennyire tudja, és hogyan reagálnak arra, hogy

nem szeretnél gyereket?
Említettem azt a barátnőmet, aki gyerekmentes. Vele egyébként egy
munkahelyen dolgozom, ő negyven elmúlt. A legjobb barátnőm,
annak ellenére, hogy tizenöt évvel idősebb nálam.

Őt nem csesztetik a gyerek miatt a kolléganők?

Mivel már elmúlt negyven, úgy vannak vele, hogy ha ennyi idő alatt
nem jött össze neki, akkor már nem is fog. Persze időnként azért
hallom, hogy tőle is megkérdezik: „Nem kéne már szülni?” És akkor
valami poénnal mindig elüti a dolgot. Meg hát ő nem házas, neki egy
élettársa van, és annyira nem stabil a kapcsolatuk, mint nekem a
férjemmel. Rajta kívül van egy pár, akikkel összejárunk. Egyidősek
vagyunk, és náluk másfél évvel ezelőtt született gyerek. Mióta terhes
lett, folyamatosan a gyerek a téma, és minden egyes alkalommal,
amikor megyünk hozzájuk, szóba kerül a gyermekvállalás kérdése,
hogy mi mikor leszünk már készen erre. Borzasztó egyébként, hogy
állandóan ezt kell hallgatnom. És sajnálom, hogy megszületett az a
gyerek és „beletrollkodott” a mi jól működő négyesünkbe. Mi már
sosem lehetünk négyen, hanem mindig öten leszünk. És állandóan a
gyerek körül forog az összes összejövetel.

Nekik mit mondotok ezekben a helyzetekben?

Ugyanazt, amit neked is, hogy a férjem doktorija most az elsődleges
nálunk. Úgy is szoktunk néha fogalmazni, hogy az a mi gyerekünk.
Úgyhogy neki most ez rengeteg energiáját veszi el, és nem fér bele
az életébe egy gyerek.

Ez kitérő válasz, akárhogy is nézzük.

Hát igen, húzzuk az időt…

Amit nekem elmondtál, nekik ezt nem szeretnéd, vagy nem mernéd?
Nagyjából ismerik ezeket az okokat, csak próbálnak meggyőzni
minket arról, hogy hát a gyerek az kell, mert nekik milyen jó az
életük, milyen jó a kapcsolatuk, mióta megszületett a gyerekük.
Amúgy ez egy becsúszott gyerek, és egyáltalán nem olyan szuper
az a kapcsolat, már nem is nagyon volt miről beszélgetniük. Annyira
nem volt közös témájuk, hogy a gyerek kapóra jött. Szerettem volna
beszélgetni erről a barátnőmmel, amikor még nem fogant meg a
gyerek, de mire eljutottunk volna odáig, hogy erről beszéltünk volna,
addigra ők már bejelentették, hogy úton a baba. Sajnos egyébként
ennek a barátságnak meg vannak számlálva a napjai. Főleg úgy,
hogy múlt héten találkoztunk velük, volt egy kis nézeteltérés, és
végül odáig fajult a szóváltás, hogy a fejemhez vágták, hogy én
annyira nem is vagyok oda az ő gyerekükért, mert a férjem sokkal
jobban megtalálja vele a hangot, és őt emiatt jobban szeretik, mint
engem. Hiába kezdtem el magyarázni nekik is, hogy milyen
gyerekkorom volt, nem voltak a környezetemben gyerekek, így én
azt se tudom, hogyan nyúljak hozzájuk. Nem értették.

A barátnőm egy közös karácsonyi fotót is szóvá tett. A fényképen

rajta vannak hárman mint család, meg mi is a férjemmel. Én a
barátnőm mellett ülök, kezében a gyerek. Állítása szerint én azon a
képen elhúzódtam a gyerektől. Azzal indokoltam, hogy nekem
minden embert meg kell ismernem. A csecsemőket is ugyanúgy meg
kell ismernem, mint egy idősebb embert. Én azt a gyereket még nem
ismerem, mert nem találkoztam vele annyiszor, nem tudok vele
kommunikálni,
nem tudom milyen az ő személyisége, mert nincs is neki
szegénynek, és így nem várhatja most el azt, hogy én egy idegen
emberhez rögtön úgy viszonyuljak, mintha a legjobb barátom lenne,
csak azért, mert ő egy baba és cuki. Lehet, arra vár, hogy már
nekem is legyen gyerekem, és akkor lenne közös témánk.

Megértő közegre leltem

Nem lehet könnyű helyzet.

Nem az. Csak ha most engednék a társadalmi nyomásnak, és
szülnék, akkor rajtam kívül mindenki más boldog lenne. Boldogok
lennének a szüleim, hogy tudják mutogatni a Facebookon, boldog
lenne a barátnőm, mert akkor együtt járhatnánk baba-mama klubba.
Boldog lenne az összes kolléganőm, és beszélgethetnének velem
ebéd közben a gyerekről. Csak én nem lennék boldog. Éppen ezért
nagy segítség nekem a Gyermekmentes Övezet. Azóta, hogy rájuk
találtam, úgy érzem, hazaértem. Jó érzés tudni, hogy vannak még
rajtam kívül emberek, akik így gondolkodnak.

Mennyire vagy aktív az oldalon?

Többnyire csak olvasgatok. Néha beküldök posztokat, ha eszembe
jut valami, vagy mémet csinálok belőle, ezeket már fel is használták
az oldalon.

Több interjúalanyom mesélte, hogy nem mindennel értenek egyet,

ami az oldalon történik. Néha az ízlésük határait súrolja egy-egy
poszt vagy a kialakuló vita stílusa, ami időnként kirekesztő,
gyerekellenes, agresszív. Neked erről mi a véleményed?
Én nem tartom ezeket olyan durvának és agresszívnak. Én
mindennel egyetértek, amit ott írnak. Tényleg azt érzem, hogy
nekem ők a közegem. Köztük jól érzem magam. Ha létezne egy
olyan hely, egy olyan város, ahol csak gyerekmentes emberek
laknak, ott nagyon otthon tudnám magam érezni.
 Lelkészgyereknek lenni a legrosszabb

Emma (24 éves) doktorandusz, angoltanár

története

Református lelkész apa, hitoktató anya és egy kert, ami

nem az önfeledt játékról szólt. De mondhatnám úgy is:
egy érzelmileg rideg apa, egy narcisztikus anya és a
folyamatosan jelen lévő, szigorú vallásos nevelés. Egy
felnövéstörténet meghatározó elemei ezek. De ami a
lényeg: egy erős, önjellemzése szerint intuitív fiatal lány,
Emma túléli ezt a gyermekkort Bergman filmjeit idéző,
fullasztó miliőben, és ma már a saját útját járja,
szembemenve az egész addigi életét gúzsba kötő merev
dogmákkal. És nyitottá teszi magát a világra, mert erős
késztetés munkál benne a körülötte zajló jelenségek
megértésére és elfogadására. Ez Emma harca önmagáért,
egy olyan életért, amelyet gyerek nélkül képzel el.

Annyit tudok rólad, amennyit előzetesen megosztottál velem:

huszonnégy éves vagy, Genderfészek-tag, és irodalomtudományi
doktori iskolában tanulsz.
Így van, az irodalomtudományi doktori iskolát most kezdtem,
eredetileg anglisztikából van diplomám, alap- és mesterszakon is.
Elsősorban amerikai társadalmi kérdésekkel foglalkozom,
legfőképpen vallási fundamentalizmussal – az irodalomba ágyazva.
A disszertációmban két kortárs progresszív keresztény írónő
munkásságát vizsgálom, és azon belül foglalkozom olyan
kérdésekkel is, mint az azonos neműek házassága, a Black Lives
Matter-mozgalom és a különböző kisebbségek helyzete.

Mit jelent a vallási fundamentalizmus?

Amerikai vonatkozásban az evangéliumi egyházat vizsgálom, amit
evangelicalnak hívnak, de evangéliuminak meg evangelikálnak is
szokták fordítani. Általában őket tartják számon Amerika egyik
legkonzervatívabb egyházaként. Ők valójában inkább egy közösség,
akik meghatározott elvek mentén működnek. Az egyik ezek közül a
Biblia szó szerint vétele – a fundamentalizmusnak is ez az egyik
legfontosabb jellemzője, hogy szó szerint és nagyon komolyan veszi
a vallási tanításokat.

És kik azok az írónők, akiket vizsgálsz?

Progresszív keresztények, akik fundamentalista háttérből jönnek. Az
egyik írónő fő témája az evangéliumi egyházzal való viszonya:
hogyan kezdte megkérdőjelezni a mainstream kereszténységet. A
másikuk pedig egy lelkésznő, aki olyan emberekből alapított
gyülekezetet, akiket a konzervatív egyházak általában nem látnak
szívesen. Az ő könyveiben
nagyon gyakran felmerülnek olyan kérdések, mint az azonos
neműek házassága.

Miért pont ezt a témát választottad?

Régóta érdekel a progresszív kereszténység, mert én is progresszív
kereszténynek tartom magam. Igazából a melegség kapcsán
kezdtem el foglalkozni ezzel a témával egy közeli barátom coming
outja után. Szerettem volna jobban megismerni az ő helyzetét,
viszont mivel én eddig férfiakba voltam szerelmes, természetes
módon nem tudtam ezt átérezni, így elkezdtem kutatni a kérdéskört.
Ekkor voltam első éves egyetemista. Aztán mire egy évvel később
szakdolgozati témát kellett választanom, rájöttem, hogy ez olyan,
amit szeretek, amihez van elég forrásom, és mivel a legtöbb
szakirodalmat angolul olvastam (mivel Magyarországon nem
elterjedt) a szakommal is össze tudtam kötni.

És az mit jelent, hogy te progresszív keresztény vagy?

A progresszivitást úgy lehet leírni, hogy ez az elfogadóbb irányzat a
kereszténységen belül. Nemcsak a Bibliára fókuszálnak, meg arra,
hogy szó szerint mit mond a Szentírás, hanem a többi ember
élettapasztalatait, élettörténetét is ugyanúgy számba veszik és
elfogadják. A progresszív keresztények hajlamosabbak
kontextusában vizsgálni a Bibliát, elfogadni a különbözőségeket,
például a szexuális vagy etnikai kisebbségeket.
És hogy áll a progresszív kereszténység a tudatos
gyermektelenséghez?
Ez egy jó kérdés. Még nem kérdeztem meg az ismerőseimet erről,
de úgy érzem, ezzel szemben is elfogadóbbak. A konzervatív
kereszténység már nem annyira, mint ahogyan ezt Magyarországon
is látni lehet.

A kereszténység, még akkor is, ha progresszív kereszténység,

mégiscsak Biblia alapú megközelítéssel dolgozik, a
Genderfészeknek viszont egészen más a fókusza, a célkitűzése, a
szellemisége.
Én személy szerint fontosnak tartom, hogy a különböző társadalmi
kérdésekkel foglalkozzunk, akár keresztény viszonylatban, akár csak
simán emberi viszonylatban. Valahogy nálam úgy jön össze ez a
kettő, hogy Jézus a szeretetet képviselte. A Biblia legfőbb tanításai
azok, hogy szeressük a felebarátainkat, mint magunkat, és hogy úgy
viselkedjünk másokkal, ahogy mi is szeretnénk, hogy velünk
viselkedjenek. Másoknak is jó lehet azt látni, hogy vannak olyan
keresztények, akik eszerint élnek, akik nem ítélkeznek, és én ebben
látom a kapcsolódási pontot azzal, amit a Genderfészek is célul tűz
ki.

A Bibliából egyébként is levezethető, hogy Isten előtt mindenki

egyenlő.
Így van.
 Mindenki elvárja tőlük, hogy tökéletesek
legyenek
A te istenhited honnan ered?
A családból is jön, de nekem személyesen is fontos. Konzervatív
háttérből jövök, és az én hitem is fejlődésen ment keresztül, hogy
másokat el tudjak fogadni. Ahonnan én jövök, ott ez a nagyon
fundamentalista, keményvonalas felfogás a meghatározó. Konkrétan
lelkészgyerek vagyok, ami a „legrosszabb”.

Miért az a „legrosszabb”?
Eléggé sajátságos dolgokon megyünk keresztül. Az egyik legfőbb
jellemző, hogy az egyháztól sosem tudunk elszakadni. Míg
másoknál megvan az, hogy mit tudom én, bemennek reggel tízkor a
templomba, az istentisztelet után kijönnek, aztán esetleg otthon
gyakorolják a hitüket, nálunk ez nem szeparálódik el annyira.

Merthogy a vallásgyakorlás hazajön a szüleid révén, az

otthonotokba?
Igen. Meg általában nyomás is szokott lenni a lelkészgyerekeken és
a lelkészcsaládokon úgy általában, hiszen mindenki elvárja tőlük,
hogy tökéletesek legyenek. Mindenki ismeri őket, és nekik még
jobban kell tudniuk, hogy mi van a Bibliában, mi a helyes, és a többi.
Egyébként van ezzel kapcsolatban egy könyv, Muszáj tökéletesnek

lennem![11] a címe, és a lelkészgyerekek

problémáira fókuszál, ha valakit esetleg érdekel ennek a
pszichológiája. Nehéz ezt így elmondani, az tudja a legjobban átélni,
aki benne él.

Melyik szülőd lelkész?

Édesapám lelkész, édesanyám hitoktató. Amíg együtt voltak, mert
egyébként már elváltak, anyám vezette például a gyerek-
istentiszteleteket vasárnaponként, meg egyházi táborokat irányított,
úgyhogy ő is benne van az iparban, úgymond.

Lelkész és hitoktató szülők. Hogyan lehetséges, hogy elváltak?

Ugyanúgy, ahogy ez másoknál is megtörténhet.

Úgy tudom, a katolikusoknál vannak szentségek, például a házasság

szentsége, ami Isten előtt köttetik… Reformátusoknál a keresztség
és a konfirmáció a szentség.

Tehát akkor a házasság a reformátusoknál nem szentség?

A házasság nem.

De mégis, milyen a megítélése a válásnak, főleg, hogyha egy

lelkész elválik a feleségétől?
Igazából szerintem sejthető volt, hogy elválnak, mert kettőjük között
nem volt sosem olyan jó viszony. Mindig úgy éreztem, hogy
társadalmi nyomásra történt a házasságkötésük is, meg az én
vállalásom is. A válásuk előtt évekig külön éltek, szóval mire
megtörtént, már nem annyira lepett meg senkit.
Tartottak az egyház haragjától?
Nem gondolom, hogy tartottak az egyház véleményétől. Amúgy van
egy különbség a nem lelkészekhez képest: nálunk az a szabály,
hogyha a lelkész hibájából történik a válás, akkor abba kell hagynia
a hivatását, nem működhet tovább lelkészként. Ha a másik fél
magára vállalja, hogy miatta történt, akkor ugyanúgy tevékenykedhet
tovább lelkészként. Ez lelkészházaspárok válásakor eléggé nagy
szívás is, mert valamelyiknek vállalnia kell. Egyébként viszonylag
békésen zajlott a válás, apám is megtarthatta az állását, de így is
mind a kettőjükkel külön elment beszélgetni a püspök. Anyámmal
sokkal hosszabban.

Próbálok úgy fogalmazni, hogy ne értékítélet legyen, bár lehet, hogy

annak fog hangzani. Ez a vétkességi alapú válás számomra olyan,
mintha négy-ötszáz évet visszarepülnénk az időben.
Így van.

És Amerikában, ha jól tudom, még most is vannak olyan államok,

ahol szintén ez a megítélése a válásnak, és perdöntő, hogy melyik a
vétkes fél. Édesanyád könnyen meghozta ezt a döntést?
Azt nem tudom pontosan, nem beszéltünk ennek a lelki folyamatáról.

Ő a mai napig hitoktató?

Igen.

Édesapád pedig lelkész?

Igen. És egyébként az még külön érdekesség, hogy neki ezek után
még a gyülekezetével is meg kellett szavaztatni, hogy maradhat-e
lelkész. Viszont mivel falun élnek, így nyilván sok választási
lehetőségük amúgy sem volt.

Kis faluban laktok?

Én most már Budapesten élek, mióta az egyetemen tanulok, de
eredetileg faluról származom.

Született testvéred?
Nem.

Nincs olyan előírás, íratlan szabály vagy elvárás, hogy a lelkész

családja mekkora kell hogy legyen?
Nincs erre vonatkozó előírás, de általában él az a sztereotípia, hogy
a lelkészeknek baromi sok gyerekük van. Úgyhogy, ha valaki
megtudja, hogy lelkészgyerek vagyok, akkor általában két kérdést
szokott feltenni, ha laikus az illető. Az egyik az, hogy „úristen,
nálatok a lelkészeknek lehet családja?” A másik pedig az, hogy
„hány testvéred van?” Aztán amikor mondom, hogy nulla, akkor
meglepődnek.

Térjünk egy kicsit vissza a szüleid házasságához. Azt mondtad,

hogy társadalmi nyomás hatására házasodtak össze. A szüleik
boronálták össze őket?
Nem, mert anyai ágról a nagyszüleim nagyon elfogadó, jófej
emberek. Apai ágról pedig már a szüleim házassága előtt meghaltak
a nagyszülők. Anyám tanár, és a pedagógusi pálya is
olyan, mint a lelkészi, hogy szinte elvárás, hogy gyereke, sőt, nagy
családja legyen, mivel emberekkel foglalkozik, és aki emberekkel
foglalkozik, az biztos jól működik a gyerekekkel is, meg biztosan jó
szülő lenne. Falusi környezetben ráadásul baromira megszokott,
hogy mindenkinek van gyereke. Ott nem annyira ismert az, hogy
valaki tudatosan legyen gyerekmentes. Azt tapasztaltam
gyerekkoromban, hogy ha valakinek nem volt gyereke, és mondjuk,
már harminc fölött járt, akkor arról automatikusan azt feltételeztük,
hogy szegény, biztos nem jött neki össze. Tehát itt az, hogy az
ember válasszon, nem annyira volt opció, főleg a ’90-es években.

De mégis miért pont egymást választották?

Ez egy jó kérdés, erre én is egész életemben kerestem a választ.

Nem beszélgettél velük erről?

Nem. Azt tudom, hogy egy ifjúsági rendezvényen ismerkedtek meg,
de valószínűleg csak nagyjából a keresztény értékrend egyezhetett
meg. Viszonylag idősek voltak, ’90-es évekbeli falusi viszonylatban,
mindketten harminc körül. Nem tudom, hogy városi viszonylatban
milyen, de az én osztálytársaim között, amikor kérdezgettem őket
arról, hogy hány évesek a szüleik, az enyémek öregnek számítottak.

Lehetséges, hogy a gyerekvállalás is kvázi társadalmi elvárásnak

való megfelelés eredménye volt?
Igen. Mindkettejükkel kapcsolatban azt érzem, hogy nem tudták
pontosan, mit vesznek a nyakukba.
Volt ennek bármilyen kihatása a gyerekkorodra, a neveltetésedre, az
érzelmi életedre?
Ez nem is annyira gyerekkoromban esett le, hanem inkább már
akkor, amikor a gyerekkori emlékeimet elkezdtem feltárni
pszichoterápiában. Kamaszkoromban vált ez nagyon nyilvánvalóvá,
ugyanis főleg a különköltözésüknél előjött anyám narcisztikus oldala,
és ezt nem úgy mondom, hogy mostanában mindenkire divatos
rásütni azt, hogy narcisztikus, hanem ő tényleg az.
Kamaszkoromban kezdtem el azt érezni, hogy nem igazán tudja, mit
kezdjen velem, annak ellenére, hogy problémamentes kamasz
voltam. Szerintem ők elképzelték valamilyennek ezt az egész
gyerekvállalást, de a valóság másmilyen lett. Eléggé érzékeny és
élénk fantáziájú voltam, átlagtól eltérő érdeklődési körrel. Például
négyévesen magyar–latin orvosi szótárat olvasgattam, szerettem a
körülöttem lévő emberek figyelmét lekötni. Elég szókimondó is
voltam, például apám lelkész kollégáitól is rendszeresen
megkérdeztem, hogy minek jöttek ide, ha átjöttek hivatalos ügyben
tárgyalni. Végül is számomra gyerekként a templom és a lelkészi
iroda az otthonom részét képezték. A templom a kertünkben állt.
Emiatt nem annyira tudtam elszeparálódni, ezért láthattam őket
betolakodóknak. Apám egyébként annyira nem vett részt a
nevelésemben, inkább az egyházi ügyek foglalkoztatták – én viszont
igazi többemberes gyerekként nőttem fel.

Érzelmileg ridegnek tűnik a viszonyuk hozzád.

Anyám inkább rideg volt, apám meg elkerülő. Hozzátenném, hogy
előtte sem volt családi minta.

Ahogy hallgatlak, óhatatlanul a Bergman-filmek jutnak eszembe. A

Fanny és Alexander például, meg azok a filmek, amelyekben
megjelenik a szigorú, már-már kegyetlen lelkész apa, aki nagyon
ridegen bánik a gyerekével. Ha jól emlékszem, a rendező maga is
egy lelkész gyereke volt, lutheránus, és filmjeiben többek között ezt
a hideg, távolságtartó, elutasító szülő-gyerek kapcsolatot
tematizálta. Ismered?
Nem, de utánanézek.

Visszatérve rád, mindennek a tetejébe, gondolom, te is nagyon erős

vallásos nevelést kaptál.
Igen.

A kert számodra nem azt jelentette, mint a többi gyereknek, nem az

önfeledt játékot, a természetet, a kikapcsolódást, hiszen ott a
templom állt.
Valami olyasmi. Lelkészgyerekként van egy olyan íratlan elvárás,
hogy mindenhol ott kell lenned. Tehát mindenhol, amit az egyház
szervez, és így teljesen egyértelmű volt, hogy templomba is járok,
amit kisgyerekként annyira nem élveztem. Nem is tudtam felfogni,
mit jelent ez. Utána gyerek-istentiszteletekre jártam el, amit anyám
tartott. A gyerekkorom nagy része erről szólt. Talán a legnehezebb,
hogy ilyenkor összemosódik az, hogy a szüleid mit akarnak, és hogy
Isten mit akar. Összemosódik a vasárnapi istentisztelet meg az
otthoni
élet. Apámat ráadásul maximalista hozzáállás jellemezte
mindenben. Abban nőttem fel, hogyha nem vagyok tökéletes, akkor
sose leszek elég jó, Istennek sem, meg úgy általában sem. Ez a
mentalitás anyámat is jellemezte. Úgyhogy ezeket én egy idő után
internalizáltam. És az a tipikus, dühös bácsi fenn az égen kép alakult
ki bennem.
Hozzáteszem, nemcsak rossz élményeim vannak a
lelkészgyerekséggel kapcsolatban, és biztos vagyok benne, hogy
lehet ezt egészségesen is csinálni. Viszont nem véletlenül él az a
sztereotípia, hogy sok lelkészgyerek hitelhagyó lázadó lesz, illetve a
már említett könyv szerzője sem véletlenül írja, hogy a
lelkészgyerekek nagy részében kialakul valamilyen szorongásos-
depressziós zavar.

Helyre kellett raknom a gyermekkoromat

Mondasz egy példát arra, hogy ez a maximalizmus miben nyilvánult

meg? Mit jelent konkrétan az, hogy ha nem vagy tökéletes, akkor
nem vagy Istennek tetsző?
Kitűnő tanulónak kellett lennem. Ami egyébként egy ideig nekem
teljesen problémamentesen is ment, de ez tipikusan azt jelentette,
hogyha jó jegyeket hoztam haza, akkor azt észre se vették, de ha
becsúszott egy rosszabb, akkor rögtön azt kérdezték: „miért nem
kaptál jobbat?”

Ezt hogyan élted meg?

Nehezen. Főleg úgy, hogy ebben a keresztény miliőben bűnöket
egyáltalán nem szabad elkövetni, és folyamatosan meg kell feszülni
azért, hogy jó legyek, hogy jó dolgokat csináljak, és közben Isten
még azt is látja, amit gondolok, tehát legyek abban biztos, hogy a
gondolataim is jók… Nem volt könnyű.

Profán dolgok jutnak eszembe, hiszen amikor az ember kamaszodik,

akkor a szexuális fantáziája is beindul. Demiszexuális vagyok,
úgyhogy ebből a szempontból viszonylag szerencsém van.

Demiszexuális?
Ez azt jelenti, hogy csak hosszabb érzelmi kötődés után kezdek el
testi vonzódást érezni egy másik ember iránt, nem voltak
véletlenszerű kalandjaim és például sztárokhoz sosem vonzódtam
szexuálisan. Nemrég jöttem rá, hogy ez a fogalom rám is illik.

És nem vezethető ez vissza a nagyon erős vallásos neveltetésedre?

Hiszen az rengeteg elfojtással jár.
Mindig is ilyen voltam, még mielőtt egyáltalán realizáltam volna, vagy
traumák értek volna, úgyhogy ennek az okaival nem is nagyon
foglalkozom – viszont a szexuális beállítottság nem választás
kérdése szokott lenni. A demiszexualitás is az aszexualitáshoz
tartozik tágabb értelemben. Mindaddig, amíg nem vonzódom éppen
valakihez, tehát nem tetszik senki romantikus értelemben, addig az
teljesen olyan, mintha aszexuális lennék. A profán dolgokra
visszatérve, nekem emiatt
az jóval kevesebbszer jutott az eszembe, mint az átlagembernek.

De vajon azért, mert valószínűleg ennek a demiszexualitásnak az

alapjai már megvoltak benned vagy azért, mert féltél, hogy az a
dühös öregúr ott fenn, mit fog erről gondolni?
Szerintem inkább az első verzió. Egyszerűen nem volt bennem ilyen
gondolat vagy vágy.

És hogy viszonyul ehhez egy falusi, konzervatív, református közeg?

Ahhoz, amikor az ember megtapasztalja az éledő szexualitását,
felfedezi a saját testét, az önmagának való örömszerzést?

Természetesen bűnnek tartják.

Akkor, gondolom, ezekről nem is lehetett beszélgetni.

Egyáltalán nem.

És az is kőbe vésett, hogy házasság előtt nem lehet nemi életet

élni?
Igen. Egyházi körökben ez nagyon-nagyon meghatározó téma, a
világi emberek ebből egyáltalán nem csinálnak problémát.

Ebben is lázadó vagy? Vagy voltál?

Persze, nem gondolom, hogy egy kapcsolat csak akkor lehet
minőségi és tartós, ha házasság előtt nincs szex.
Érdekelne a felfogásod a hittel kapcsolatban. Egyesek úgy vélik, a
hit vagy megvan az emberben, vagy nincs, és nem azért van benne,
mert belenevelték. Ilyen értelemben ez nagyon személyes dolog.
Mint ahogyan ez mindenkinek a saját, személyes kapcsolata az
Istennel, amit kialakít vele.
Igen, én is teljesen úgy vagyok ezzel, ahogyan te is mondod.
Egyébként erről még nem nagyon beszéltem. Az a szerencsém,
hogy tizennégy-tizenöt évesen elkerültem egy progresszív ifjúsági
csoportba, egy másik városba, és ennek kapcsán elég sok minden
átértékelődött bennem a gyerekkorommal kapcsolatban. Sok időt
töltöttem azzal, hogy próbáltam a saját hitéletemet kibogozni, mert
nyilván a gyerekkoromban lévő berögződések miatt maradtak
bennem olyan kérdések például, hogy elég jó keresztény vagyok-e.
Azt próbáltam valahogy megerősíteni, hogy nem csak azért hiszek,
mert ezt belém nevelték, és vakon elfogadok mindenféle választ. És
arra jöttem rá, hogy az alapszemélyiségemben is benne van az a hit,
ami egy felsőbb valóhoz csatlakozik.

Említetted, hogy pszichoterápiába jártál. Beszélnél erről?

Én akartam pszichológushoz menni, főleg a gyerekkorom
feldolgozása miatt. Tizenöt éves koromban kezdtem járni, aztán
három évvel később váltottam egy ténylegesen hatékony
szakemberre, akihez a mai napig járok.

Miért fordultál pszichiáterhez?

Tinédzser koromban nagyon sokféle módon kijött, hogy sem a
családi életem, sem az osztályközösségem nem volt támogató,
ami szorongásban, depresszióban, pánikzavarban és öngyilkossági
gondolatokban nyilvánult meg. Ezen felül még rájöttem anyám
narcizmusa kapcsán, hogy a gyerekkorom nagyon nem olyan volt,
mint amilyennek megtapasztaltam, vagy amilyennek gyerekként
láttam. És ahhoz is kellett néhány év, hogy ezt feldolgozzam, meg
helyre tudjam rakni magamban, és egy reálisabb világképet
alkothassak. Most már inkább tanácsadás miatt járok. Jelenleg az a
projekt, hogy visszaintegrálódjak úgymond a túlélőmódból, nem is
tudom, legalább öt túlélő év után, a normális életbe.

És milyen a viszonyulása a református egyháznak a lélek

gyógyításához, a pszichoterápiához?
Reformátusa válogatja. Attól függ, hogy egy adott közösség mit
gondol róla. Nyilván az egyház hivatalos álláspontját ki lehet keresni,
és vannak olyan nagyon keményvonalas emberek a református
közösségekben, akik például megtiltják a gyerekeiknek, hogy
pszichológushoz menjenek, mert majd Isten megoldja.

Igen, erre gondoltam.

Vannak, akik elfogadják és olyanok is, akik úgy érzik, a pszichológus
lehet az Istennek úgymond egy eszköze arra, hogy segítsen.

A szüleid mit szóltak ahhoz, hogy szeretnél terápiába járni? Először

vonakodtak, aztán olyan pszichológust kerestek, aki mindenképpen
keresztény. De ő nem volt jó. Aztán véletlenül
összeakadtam a mostani pszichológusommal, aki sokkal jobb
szakember. Addigra már olyan rossz állapotba kerültem, hogy a
szüleim kénytelenek voltak elfogadni, hogy váltani szeretnék.

Említetted, hogy voltak öngyilkossági gondolataid. Ezekkel meddig

jutottál?
A kísérletig nem, de a pszichiátriáig igen.

Ez mit jelent? Már tervezgetted, magad elé képzelted?

Igen. Ebben az osztályközösségem is szerepet játszott, de a családi
háttér volt a legmeghatározóbb. Egyébként ezért is szoktam azt
mondani, hogy tényleg meg kell gondolnia az embernek, hogy
mennyire alkalmas a gyerekvállalásra, mert a szülő nagyon nagy
részben nyomot hagy a gyerekén, mint ahogy anyám bántalmazásai
is nyomot hagytak rajtam. Mondjuk ez egy másik kérdés, mert ő
narcisztikus, de még egy átlagember is tudja úgy félreszeretni a
gyerekét, hogy az nagyon máshogy csapódjon le. Ezért is értem
meg, ha valaki nem szeretne gyereket, vagy ha tudja magáról, hogy
nem lenne jó szülő, és inkább az abortuszt választja. Nekem most
van egy viszonylag jó életem, és tök jól kijöttem a gyerekkori
problémákból, de nem kívánnám másnak, hogy keresztülmenjen
azokon, amiken én.

A szüleid tudtak az öngyilkossági gondolataidról? Megértőek voltak,

vagy inkább támadtak, hogy ilyesmire gondolsz?
A szüleim alapvetően nem voltak támogatóak a lelki problémáimmal
kapcsolatban. Úgy voltak vele, hogy majd
kinövöm, meg hogy csak próbálom magamra felhívni a figyelmet.
Néha durva belegondolni, hogy miken mentem keresztül.

Miben nyilvánult meg az, hogy édesanyád narcisztikus, amire már

többször utaltál?
A narcisztikus személyiségzavar azt jelenti, vagyis nálunk abban
nyilvánult meg, hogy anyám úgy próbált önbizalmat szerezni, hogy
valaki olyat nyomott el, aki nála gyengébb, azaz engem. Többször
előfordult, hogy másoknak olyasmit állított rólam, ami valótlan volt,
és rossz színben próbált feltüntetni. Ezekre általában véletlenül
jöttem rá, vagy az érintettek mondták el nekem utólag.
Kamaszkoromban például nem engedte, hogy legyen öltözködési
stílusom, miközben ő hozzám képest mindig nagyon jól nézett ki.
Amikor visszamentünk a szülőfalumba, ahol nagyon sokan ismerik,
maga mellé állított, hogy mindig csak őt dicsérjék meg. És folyton
próbált szabotálni, korlátozni, amiben tudott.

Már hétévesen kimondtam, hogy nem

akarok gyereket
Azt is említetted már többször, hogy az iskolai közeg nem volt
elfogadó, ez is érdekelne. És az is, hogy a lelkészgyerekséget
hogyan élted meg? Úgy képzelem, ez egy kiváltságos pozíció
lehetett egy kis közösségben. Értek emiatt bántások?
Ó, hogyne! Folyamatosan. Főleg gimnázium közepén, tizenegy és
tizennyolc éves korom között. Végig ugyanaz az osztály, és nem
annyira volt jó közösség. Amikor rájöttek, hogy viszonylag érzékeny
ember vagyok, nagyon elkezdték feszegetni a határaimat.

Azért, mert te voltál a lelkész lánya?

Amiatt is, de egyébként is, mert érzékeny voltam, meg naiv.

Mindezek kontextusában az, hogy nem akarsz gyereket, mikor

kezdett tudatosodni benned?
Hétéves koromban volt először, hogy kijelentettem, nem akarok
gyereket. Egyébként baromira intuitív voltam, tehát amit kimondtam,
annak súlya volt. Ez nem olyan, mint hogy egyik nap kijelentem,
hogy balett-táncos akarok lenni, a következő napon meg
hegedűművész, hanem ezt tényleg komolyan is gondoltam.

Miért pont hétévesen?

Nem tudom igazából. Akkor hallottam szerintem először, hogy
létezik ilyen opció, talán volt valaki távoli ismerős, aki nem vállalt
gyereket, és eldöntöttem, hogy oké, akkor én se fogok.

És mama, papa hogy reagált erre?

Nem tudom, hogy reagáltak, nem foglalkoztam hétévesen a
reakciójukkal. Lehet, úgy voltak vele, hogy majd kinövöm, de aztán a
kamaszkorom közepén társadalmi nyomásra valahogy ez picit
átfordult. Amikor voltak konkrétan olyan srácok, akik
elkezdtek érdekelni, de egyébként nyilvánvaló volt, hogy nem lesz
semmi, akkor néha elméleti síkon belegondoltam, hogy mi lenne, ha
lenne gyerekem. Viszont közben is folyamatosan bekúsztak azok a
gondolatok, hogy nekem rohadtul nincsenek anyai ösztöneim. Ha
gyerekeket láttam a szüleiket faggatni vagy hisztizni, akkor örültem
annak, hogy ez nem velem történik. És voltak olyan érzéseim is,
hogyha meddőséget diagnosztizálnának nálam, akkor az nekem
inkább óriási megkönnyebbülés lenne, mint hatalmas fájdalom.
Ekkor kezdtem el komolyabban gondolkozni ezen az egész témán,
hogy most akkor mi legyen. Amikor egy olyan ember kezdett el
tetszeni, aki utalt arra, hogy nem szeretne gyerekeket, akkor
feltettem magamnak a kérdést, én most ezzel az egésszel hogyan is
állok. Nemcsak „egy pasi miatt” döntöttem így, mert emésztett, hogy
bizonytalan vagyok, és megpróbáltam leásni a mélyére, hogy akkor
én most tényleg szeretnék gyerekeket, vagy ez az egész csak
konstrukció, és a gyerekeknek az ideája tetszik, meg hogy
egyáltalán alkalmas vagyok-e én a gyereknevelésre. Végül másfél
év mélyre ásás és gondolkodás után jutottam el huszonhárom
évesen odáig, hogy nekem nem kell gyerek és ezt ki is merem
mondani.

Ha már párkapcsolat, keresztények között keresgélsz?

Az értékrendem sokkal jobban megegyezik azokkal, akik nem
keresztények.

Ez érdekes! És amikor azt mondod, hogy fontos az értékrendbeli

egyezés, akkor mire gondolsz?
Nekem az a legfontosabb, hogy a társam más embereket, főleg a
társadalom peremén állókat tisztelje, legyen feléjük nyitott. Ez a
keresztényekben nincs meg, főleg, ha azt nézzük, hogyan állnak
például a melegekhez. Vagy a nőkhöz, mert az is fontos, hogy ez
egy egyenrangú kapcsolat legyen, és ne a konyhában legyen a
helyem.

És az, ahogyan a nők helyéről gondolkodik sok keresztény,

szerinted mire vezethető vissza?
Szerintem ez inkább konzervativizmus. Nyilván ez elsősorban
vidéken erősebb. Nem azt akarom mondani, hogy beszűkült
közösség… de gyakorlatilag az. Én nem pejoratív értelemben
gondolom, amikor vidékről beszélek, de például sokkal
kevesebbszer mozdulnak el onnan az emberek, és ott a társadalom
is elöregedő. Azok az emberek, akik fiatalabbak és jobban haladnak
a korral, meg akik elégedetlenek a vidéki mentalitással, általában
elmennek városba.

A szüleid tudják, hogy így gondolkodsz a gyerekvállalásról? Néha

utalgattam rá családi körben. Úgy van ez az egész gyerekmentes
dolog nálam, hogyha nem kerül szóba, akkor én nem nagyon
jelentgetem be magamtól. Kamaszkoromig tudták, mert akkor
nagyon nyíltan vállaltam ezt az egészet. Szerintem most is van róla
fogalmuk, de nincsenek teljesen képben.

Huszonnégy éves vagy. Felvetődik a kérdés, hogy kislányom, van-e

már barátod, mikor mész férjhez, és mikor szülsz nekünk unokát?
Érdekes módon nálunk ez nem merül fel. A családomnak nagyon
nagy része későn érő, úgyhogy nem annyira meglepő, hogy még
nincs párkapcsolatom. Meg eddig eléggé el is voltam foglalva az
egyetemen, és legalább arra rá lehetett fogni. Amúgy is most nehéz
időszakon vagyok túl, kell egy kis szünet, inkább egy stabilabb
állapotban vállalnék be egy kapcsolatot. Szóval a szüleimmel ez
nem annyira szokott téma lenni. Apám, azt leszámítva, hogy
maximalista, viszonylag passzív és eléggé beletörődő. Valószínűleg
nem az a típus, aki erőltetni fogja, hogy vállaljak gyereket akkor is,
ha nem akarok.

Na, de ebből a református csomagból azért az jön le, hogy férjhez

kell menni, gyerekeket kell szülni. Te viszont nem ezt az utat fogod
járni.
Ez így van. Abból a szempontból vagyok szerencsés helyzetben,
hogy eddig progresszívebb emberekkel voltam körülvéve. A volt
gyülekezetemből tizenhét évesen kiléptem, és egy másik városban
csatlakoztam egy gyülekezethez, viszont oda most nem tudok járni.
Itt Pesten meg még nincs olyan közösség, ahová eljárhatnék, de
nyilvánvalóan olyat keresek, ami elfogadja ezt a döntésemet.

Fontos, hogy ez vallásos közösség legyen?

Nem vagyok sűrűn templomba járó, főleg amióta a fővárosba
költöztem. Inkább a lelki, személyes vonzata érdekel, és azt veszem
észre, hogy megnyugtat, ha el tudok menni egy istentiszteletre.
Említetted, hogy pártalálásnál inkább azokkal közös az értékrended,
akik nem vallásosak.
Igen, de ettől függetlenül az életemnek az úgymond vallásos, hitéleti
aspektusát is meg szeretném élni. Nem feltétlenül kell ennek egy
párkapcsolatban történnie. Nekem az a fontos, hogy a
párkapcsolaton kívül is legyen életem. Tehát, hogy az összes
hobbim, az összes emberi kapcsolatom ne egy legyen, ne egy körre
szorítkozzon.

Hogy érzed magad mostanában?

Összességében jól vagyok, most éppen egy nehezebb időszakot
pihenek ki. Nemrég egy diagnosztizálatlan, most már diagnosztizált
krónikus betegséggel is küzdöttem, ami megint túlélő módot kapcsolt
be.

Megosztod, hogy ez mi?

Igen, enzimhiányom van, konkrétan nem termel a szervezetem
emésztőenzimeket, és hát gyakorlatilag úgy kell ezt elképzelni, mint
amikor az ember laktózérzékeny és folyamatosan felpuffad. Emiatt
minden étkezés közben enzimeket kell szednem. Emellett vannak
még kisebb gasztroenterológiai problémáim is, és próbálok az
orvosommal a végére járni, hogy mi lenne a legjobb. Pluszban
időnként elködösödik az agyam, olyankor nehezen tudok
gondolkodni.

Ezekről beszélgetsz a barátaiddal?

Igen. Amúgy nagyon sok barátom az LMBT-közösségből kerül ki,
tehát a hagyományostól elütő család nekik sem idegen.
Mit gondolsz, ez miért alakult így?
Meséltem neked a barátomról, akinek a kapcsán elkezdtem kutatni a
témában. A kezdeti lendület időszakában több
aktivista és LMBT-csoporthoz csatlakoztam,
konferenciaközösségekbe kapcsolódtam be, és cserediákként egy
kapcsolódó kurzust is hallgattam. Így kerültem a Genderfészekbe is.

A tudatos gyermektelenséggel kapcsolatos álláspontodról ki tud? A

közelebbi barátok tudnak róla. Nagyszülők, szülők is nagyjából, bár
ezt nem tartom annyira számon, nem csinálnak ügyet belőle.

Ha szóba kerül, milyen okokat szoktál mondani?

Azoknál az embereknél, akik nem annyira nyitottak, a krónikus
betegségeimmel szoktam magyarázni. Emiatt a betegségem miatt
megtapasztaltam, milyen az, amikor valaki folyamatosan terhesnek
érzi magát, és ebből öt perc is elég, nemhogy kilenc hónap. Van egy
másik betegségem is, az epilepszia, ami nálam viszonylag enyhe
formában jelentkezik.

Ez mikor jött elő nálad?

Ötéves koromban, de tizenhárom évesen diagnosztizálták.
Gyerekvállalás szempontjából azért nehéz, mert ez egy olyan
betegség, amivel rendszeresen aludni, pihenni kell.

Miért, mi történik, ha nem alszol eleget?

Hat-nyolc óra alvásra szükségem van, annál kevesebbnél már
nagyobb a roham kockázata, ilyenkor intenzívebben érzem az
agyamat.

Ez mit jelent?
Általában kába vagyok, és érzem a fejemben a görcsöt. Érzem, hogy
az agyam nem úgy működik, mint ahogy normális esetben működnie
kellene. Nem tud úgy funkcionálni, mint pihenés után, és ilyenkor
próbálom egyben tartani magam, hogy egyáltalán ne legyen
probléma. Egyébként nyolc éve nem volt rohamom. Érdekes ebből a
szempontból, hogy mind a két betegségem alapvetően olyan, hogy
egyik sem okoz meddőséget, tehát gyakorlati akadálya nincs annak,
hogy gyerekem legyen. De a bélproblémák miatt kényelmetlenséget
tapasztaltam meg, azt, hogy milyen érzés, amikor az ember elveszti
a kontrollt a saját teste felett, és én ezt biztosan nem akarom átélni.

Amikor epilepsziás rohamod van, az milyen tünetekkel jár? Többféle

epilepszia létezik. Ami nekem tinédzserkoromig volt, és ami miatt
nagyon sokáig nem vették észre, azt úgy hívják, hogy absence
epilepszia, tehát az konkrétan csak egy szemrángás. Nem minden
epilepszia négyvégtagi görcs, kábé így néz ki egy roham. (mutatja,
hogy fennakad a szeme) Viszont aztán én is „átálltam” a
négyvégtagi görcsökre. Nem sok ilyet kaptam, de azok eléggé
veszélyesek voltak, nem nagyon szeretnék kockáztatni.
Meddig tart egy ilyen roham?
Nagyjából öt-tíz másodpercig, de ezeket mind mások elbeszélései
alapján tudom, mert én ezalatt nem vagyok a tudatomnál.
Tizenhárom éves korom óta szedek gyógyszert, és azóta csak akkor
volt epilepsziás görcsöm, amikor a gyógyszer még nem állt be. És
ez kapcsolódik a gyerekmentességhez. Általában a két dolog, ami a
„legrohamközelibb” állapotba hoz, az alváshiány és az éles hangok.
Azt hiszem, nem kell hosszan magyarázni, hogy egy síró kisbabával
ez miért lenne probléma. Logisztikailag valahogyan megoldható
lenne, de két egészséges embernél, egy jól működő
párkapcsolatban is nagyon szét tudja zilálni a dolgokat, hogy van
egy új kisember, és az ő igényeihez kell alkalmazkodni.
Gyakorlatilag az én helyzetemben ez olyan szintű logisztikát
igényelne, hogy nem tudom egész egyszerűen elképzelni, hogy akár
a gyerek, akár én, akár a párom lelkileg és fizikailag épen jöjjünk ki
belőle.

Csak úgy tudnék teljesíteni, ha keresztre

feszülnék közben
Mintha lenyomata lennél annak a családi közegnek, ahonnan jössz.
Szoktatok erről beszélgetni?
A szüleimmel egyáltalán nem. Anyám ezt kibeszélné másokkal.
Apámmal meg sosem voltam olyan mély viszonyban. És így,
huszonnégy évesen már nem tudom, van-e értelme ezt elkezdeni.
Nem nyomasztanak a gyerektémával?
Ebből a szempontból szerencsésnek tartom magam. A nagymamám
egyszer ki is fejtette: ha valakinek éppen nincsen párja, akkor lehet,
hogy ennek az okaiba nem egy vasárnapi családi ebéd keretein
belül szeretne belemenni az egész família füle hallatára. Úgy van
vele, hogy majd ha valami lesz, akkor szólunk.

El tudod képzelni, hogy valaha megváltozik az álláspontod a

gyerektémában? Mondjuk, ha találkozol életed párjával?
Nem. Ahogy mondtam, én ezen a témán már sokat gondolkodtam,
és arra jöttem rá, hogy engem ez sosem vonzott annyira. Ahhoz
tudnám hasonlítani, mint amikor nézem az olimpiát, és éppen egy
magyar versenyzőnek szól a Himnusz, és elgondolkodom, milyen
tök jó lehet élsportolónak lenni, és azon a dobogón állni. Közben pár
másodperc múlva rájövök, hogy nekem ehhez se fizikai erőnlétem,
se affinitásom nincs, és nem akarok annyi energiát beletenni,
számomra nem ér annyit az egész. Az anyasággal is valahogyan így
vagyok. Úgy érzem, hogy az én adottságaimmal és motivációimmal
csak úgy tudnék jól teljesíteni, ha keresztre feszülnék közben, az
meg senkinek sem jó.

A keresztre feszülnék eléggé érzékletes kifejezés. Egyébként a

házasság fontos neked?
Igen, de nem csak a hagyománykövetés miatt. Ha tíz éve lennék
együtt valakivel, mondjuk negyvenévesen, akkor nem úgy
szeretnék utalni az illetőre, hogy a barátom. Ez inkább
elköteleződés.

Van-e még bármi, amit fontosnak tartasz elmondani?

Az anyai ösztön hiányát nagyon szeretném kihangsúlyozni. Nálam
ez az egyik elsődleges indok. Csak nyilván olyan embereknél,
akiknél tesztelgetem, hogy mennyire értik meg ezt az egészet,
könnyebb inkább a betegségekre fogni, mert azzal nem tudnak
vitatkozni, abba nem tudnak belekötni. De egyébként nálam ez az
elsődleges ok. Egyszerűen ez belőlem valahogy gyárilag kimaradt,
iskoláskor alatt a gyerekekkel is nagyon nehezen találom meg a
közös hangot.
Erre az egyik legmeggyőzőbb példa, hogy van néhány kis
rokonom, akik nálam tizenegy-két évvel fiatalabbak. Amikor egy-két
évesek voltak és látogatóba jöttek, egyrészt szerettem volna
hozzájuk kapcsolódni valahogy, másrészt féltem, hogy megszólnak,
hogy „kamasz lány, és nem tud mit kezdeni a gyerekekkel”. A
Gyakori kérdéseken kellett tanácsot kérnem, hogy egyáltalán mit
lehet ekkora gyerekekkel kezdeni, míg körülöttem ez szinte minden
más lánynál zsigerből jön. Ez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy
ne lennének érzéseim, vagy ne szeretném őket. Egyik
unokatestvéremmel például hét év köztünk a korkülönbség, és
amikor a dackorszakát élte, mindig rám bízták, mert „már úgyis
nagylány vagyok”, néha két órára is egyedül hagytak minket, én
pedig elég nehezen találtam vele a közös hangot, és emiatt féltem
ezektől a találkozóktól. Aztán ahogy nőtt, úgy kezdtünk egyre jobban
kijönni, egyébként nagyon szeretem őt is és a személyiségét is, csak
valahogy a kisgyerekkort kellett túlélni (és ezt nagyjából minden
kisebb rokonomról elmondhatom).

Volt olyan, hogy láttál egy cuki kisbabát és eszedbe jutott, hogy oh,
hát mégiscsak jó lenne?
Soha. Egyik rokonom nemrég mesélte, hogy családlátogatóba ment
egy olyan helyre, ahol van kisbaba, és lelkendezett, hogy alig tudta
letenni. Én is aranyosnak tudok tartani egy babát, de olyat, hogy alig
tudnám letenni, vagy hogy azonnal kellene nekem egy „ilyen”,
sosem éreztem. A másik, amit szeretnék elmondani, hogy kisvárosi
közegben tökéletesen idegen, ha valaki úgy dönt, hogy nem vállal
gyereket. Tizenkettő lehettem, amikor a gimnáziumi
egészségtanórán megkérdezte az osztálytól a tanár, hogy ki hány
gyereket szeretne és milyet. És hát én akkor még nagyon
határozottan a gyerekmentes időszakomat éltem, ezért mondtam,
hogy én nem szeretnék. Erre visszakérdezett a tanár, hogy biztos
vagyok-e ebben. Ezután az osztályban, ahol addig sem szerettek,
ezzel plusz céltábla lettem.

Vajon mi volt a célja ezzel a tanárnak?

Nem hiszem, hogy feltétlenül rosszat akart. Egy nagyon jólelkű,
mindig mosolygós, előzékeny tanárnőt kell elképzelni, tehát nem
direkt akart kipécézni engem. Azt tudom elképzelni, hogy
konzervatív kisvárosban lakik, nem volt még önkéntesen
gyermektelen ismerőse, és egyszerű beszélgetésindítónak szánta a
kérdést.
A kutatásom alapján kijelenthető, hogy arra szocializálódunk, abban
növünk fel, hogy gyerek kell. Szerinted nálad mire vezethető vissza,
hogy ezen te elgondolkodtál és más következtetésre jutottál?

Alapvetően eléggé intuitív és introspektív személyiség vagyok,

szeretem megvizsgálni, hogy bizonyos kérdésekhez hogyan állok,
és lehetőleg a magam útját járom. Általában ha letértem róla,
nagyon megszenvedtem, úgyhogy komolyan veszem, hogy a saját
utamon járjak, még ha ellene is megy a közvéleménynek. Ez
mindenképpen adott egy jó alapot, illetve az segített, hogy
találkoztam olyan emberekkel, akik ugyanazokat a kérdéseket tették
fel a gyerekvállalással kapcsolatban, mint én. Csúnyán hangzik, de
még többet segítettek azok, akik már csak gyerekvállalás után
gondoltak bele, és utálták az egészet – ez egy jó visszajelzés, hogy
nekem ez nem kell.
Visszacsatolnék még egy korábbi kérdésedhez: szerintem nem
abból a szempontból kell a témáról gondolkozni, hogy valaki
„meggondolja-e magát”. Emberek vagyunk, folyamatosan fejlődünk
és változunk, benne van a pakliban, hogy valamiről másként
gondolkodunk majd, mint most. Bár aki egy ilyen megosztó
kérdésben a kevésbé népszerű álláspontot választja, az általában
már nem fogja „meggondolni magát”. Ami viszont számít, hogy attól,
hogy elviekben változtathat az álláspontján, a mostani véleménye
még teljesen érvényes, és ezt tiszteletben is kellene tartani. Aztán
ha egyszer tényleg meggondolja magát, annak majd elviseli a
következményeit ő. A kíváncsiskodónak csupán annyi a dolga, hogy
elfogadja.
 Én azzal teszem a legtöbbet az
emberiségnek, ha a korcs mintát nem
örökítem tovább
Mariann (45 éves) Angliában dolgozó
vállalkozó története

Mariann azzal keresett meg, hogy ő a magyar childfree

mozgalom egyik úttörője. Ennek ellenére senki nem tudja
róla a környezetében, hogy nem akar gyereket. Még a
családja sem, hiába negyvenöt éves. Ahogy fogalmaz:
„Ez még mindig titok, és az is marad.” Éppen ezért
kérésére azt sem fedem fel, mi az igazi neve, ugyanis
szeretné megőrizni inkognitóját.

Mikor tudatosodott benned, hogy nem akarsz gyereket?

Úgy születtem, hogy sose akartam gyereket. „Mindenkinek van, de
nekem nem lesz” – mindig ezt gondoltam. Ez olyan természetes volt,
mint a levegővétel.

Ez miért alakult így szerinted?

Azért nehéz erre válaszolni, mert itt pont nincs „miért”. Tényleg így
születtem, és meg nem tudnám mondani ennek az okát. Hasonló
lehet ahhoz, mint amikor emberek azt nyilatkozzák:
„mindig is tudtam, hogy az azonos neműekhez vonzódom”, anélkül,
hogy erre bárhol is példát láttak volna. A férfiakhoz mindig erősen
vonzódtam, már pár évesen is rendkívül aktív volt a szexuális
fantáziám. Például olyan filmjelenetek is erősen feltüzeltek, mint
amikor Tarzan csókolózik Jane-nel. Mindig is aktív és intenzív
párkapcsolatról álmodoztam, de gyerek soha, soha, soha nem
szerepelt a fantáziáimban, amikor elképzeltem a felnőtt életet. Mint
amikor a puzzle-ből hiányzik egy darab.
Az más kérdés, hogy erre később ugyancsak ráerősített anyám,
a nagymamám és az unokatestvérem, akik azt sulykolták az
agyamba, hogy a „házasság nélküli teherbe esés a világ legnagyobb
szégyene”, és válogatott rémtörténeteket meséltek a szülésről és az
abortuszról. Kis faluból származom, középkorba illő feudális
nézeteket valló emberekkel. Liberalizmus vagy szabad
véleménynyilvánítás távolról sem létezett. Erre még rátettek a
magyar népdalok: „az asszony élete szenvedés”. Azt a tényt, hogy a
gyerekvállalás egyáltalán valamiféle öröm is lehet, talán tizenkét
éves koromban hallottam először, az egyik osztálytársam anyjától.
Addig csak rosszat, rosszat és rosszat.

Volt egy nagy titkom

Mit mondott az osztálytársad édesanyja?

Azt mondta a gyerekének előttem, hogy: „Fiam, ha valami bajod van,
akkor én legyek az első, aki tud róla”. Ezen nagyon elcsodálkoztam,
mert én sose mertem anyámnak elmondani
semmit, mindig ő volt az utolsó, aki tudott róla, már ha tudott róla
egyáltalán. Akkor kezdtem először elgondolkodni azon, hogy vannak
olyan gyerekek, akikkel törődnek a szüleik. Mármint, az természetes
volt, hogy kapok enni, meg ruhát, hogy fel tudjak öltözni, de az én
neveltetésem ezekben a praktikus dolgokban ki is merült. Ellenben
az is nyilvánvaló volt, hogy a „gyerek nem akarást” titokban kell
tartanom. Úgy nőttem fel, hogy volt egy olyan titkom, amit soha,
senkivel nem osztottam meg. Nyolcéves koromban ért egy trauma,
ami végképp meggyőzött arról, milyen jól tettem, hogy nem
mondtam el eddig senkinek, és nem is fogom soha. Amikor a
barátnőim, osztálytársaim a jövendőbeli gyerekvállalásról
beszélgettek, én mindig mélyen lapítottam, vagy ha nagyon muszáj
volt, megjátszottam magam: „igen, persze, majd én is”.

Mesélsz erről a traumáról?

Egy kocsi hátsó ülésén utaztam. A család egyik férfi barátja vezette
az autót. Egy kereszteződésnél egy autó szeretett volna elénk jönni,
fiatal nő ült benne, kutyával. Én mindig is nagyon szerettem az
állatokat, így lelkendezve felkiáltottam: „Jaj, engedjük magunk elé
ezt az aranyos kutyát!” Erre a férfi szó szerint ezt mondta: „Nem. Aki
gyerek helyett kutyát nevel, azt én nem engedem magam elé.” Ez
volt az a mondat, ami beleinjektálódott az agyamba. A mai napig
kísért. Ez volt az, ami kifejezte, hogy egy nőnek kötelessége
gyereket vállalni, és ha nem teszi, akkor nem veszik emberszámba
és nem is tisztelik. Ezt amúgy addig is sejtegettem, de akkor
igazolódott
be. A gondolat, hogy én is erre a sorsra fogok jutni, tehát hogy
tiszteletlenség tárgya leszek, megrémített, és azt láttam a
leghelyesebbnek, ha ezt elkerülöm és titkolom. A gyerekekhez
amúgy nulla érzékem volt mindig is. A mai napig lövésem nincs, mit
kell nekik mondani, hogyan kell hozzájuk nyúlni.

Ha visszagondolsz a gyerekkorodra, milyen emlékek jönnek elő?

Babázni sose szerettem. Nem utáltam, csak nem értettem, mi ebben
az érdekes. Kipróbáltam, és unalmasnak tartottam. Azok a játékok
érdekeltek, ahol gondolkodni kellett, ahol kreatívnak kellett lenni,
mint például a kirakó. Ötévesen már pontosan tudtam Magyarország
tizenkilenc megyéjét, megyeszékhelyét, az összes nagyvárost,
folyót, hegyeket, környező országokat, mindezek pontos helyét, mert
a kedvenc kirakósom Magyarország domborzati térképe volt. A
másik hobbim az olvasás volt: heti szinten elolvastam legkevesebb
két könyvet hatéves koromtól kezdve. Azt tűztem ki célul, hogy
elolvasom a könyvtár összes könyvét, így kezdtem például
Aiszóposz meséivel, mert az volt a legelső könyv a polcon a
gyerekkönyvtárban.

És a családod?
Édesanyám egy rém ostoba alakhoz ment férjhez, ő volt az apám.
Nem szívesen nevezem apámnak azt a véglényt. Nem is értem,
hogy egy ilyen csinos, okos nő, mint az én anyám, hogyan tudott
hozzámenni egy ilyen alakhoz – habár, abban az időben egy
lánynak szégyen volt, ha nem ment férjhez, és ő ennek igyekezett
eleget tenni. Apámat sose tiszteltem, már
ötévesen éreztem, hogy okosabb vagyok, mint ő. Egy húgom is
született. A régimódi mentalitásnak köszönhetően szeretet nélkül
neveltek minket. Sose tanítottak semmire egyikünket se, többek
között arra sem, hogy a testvéreknek szeretniük kellene egymást,
így a húgommal civakodva, igazságtalan vitákban nőttünk fel, és
alapvetően senki semmit nem beszélt meg a másikkal. A szüleim
tizenkét éves koromban elváltak – hála istennek –, megszabadultunk
apánktól, aki a bíróságon megmondta, hogy ne is állapítsanak meg a
számára láthatási időt, mert nem érdeklik a gyerekei. Apámat azóta
nem is láttam, és mivel ő nem kíváncsi ránk, mi sem vagyunk
kíváncsiak őrá. A testvéremmel is csak romlott a viszonyunk, ahogy
idősödtünk, és mi sem tartjuk már a kapcsolatot egymással. Senki
senkivel nem beszél. Én úgy látom, hogy fölösleges volt ezt a
„családot” létrehozni, mert atomjaira hullott már a kezdetektől, és a
korcs neveltetésnek köszönhetően mindenki a torz mintát viszi
tovább magával. Én azzal teszek a legtöbbet az emberiségnek, ha
ezt a korcs mintát nem örökítem tovább, és részemről a szálat
lezárom.

A childfree mozgalom hogy jött a képbe?

Voltam már legalább huszonnyolc éves, mire óvatosan elkezdtem
beszélni a témáról, de legfeljebb egy-két emberrel. Ők ajánlották,
hogy a neten érdemes lenne hasonszőrűek társaságát keresni. Így
bukkantam rá a Nők Lapja Caféra, ahol futott egy „Nem akarok
gyereket” topik. Végre! Itt találtam életemben először olyan
gondolatokat, amelyek bennem mindig
is megfogalmazódtak. Mindez 2002-ben történt. Az ottani
beszélgetés viszont azért nem volt mégsem felhőtlen, mert a
témához hozzászóltak az anyatigrisek és a gyerektelenséget elítélő
férfiak is. Ezért előbb-utóbb megfogalmazódott bennem, hogy
érdemes lenne összehozni a hasonlóan gondolkodó nőket, és
privátban beszélgetni, ahol senki se látja. Így gyűjtöttem össze,
hangsúlyozottan hatalmas munkával, hat hölgyet. Létrehoztam egy
privát levelezőlistát, és a titkos klubnak a No Kids Klub nevet adtam.
Mi hatan évekig, konkrétan hat évig beszélgettünk a dologról, napi
körülbelül száz-kétszáz üzenet formájában, tehát igencsak intenzív
volt a kommunikáció. Ez idő alatt annyit beszéltünk róla, hogy
teljesen „kidumáltam” magamból az addigi szorongásaimat, és habár
a klub sajnálatos módon egy nevetséges lázadás miatt feloszlott, így
is hálás szívvel gondolok azokra az évekre, mert minden addigi
rossz érzésemet végre kimondhattam, következmények nélkül.

Napi száz-kétszáz üzenet éveken át? Hogyan kell elképzelni, miféle

üzenetek voltak ezek?
Az üzenetek többsége néhány mondatos volt. Mindenki mindenkinek
az üzenetét látta, és jóformán mindenki mindent kommentált is. A
leggyakoribb téma az értetlenség volt a gyerekes nők irányában.
„Hogyhogy?” „De miért?” „Képzeljétek, mit láttam ma….” – családi
történetek, barátnők történetei,
ilyesmik. Kilencvenöt százalékban ilyenekről leveleztünk, a
maradékban minden másról, mint például munka, hobbik, napi
gondok. A kommunikáció olyan szinten volt élő és folyékony,
mintha valóban beszélgettünk volna egész nap. Személyesen csak
egyszer-kétszer találkoztak a klubtagok.

Hogyan történt a lázadás?

A klubban én voltam a legidősebb. A többi lány legalább tíz évvel
fiatalabb volt nálam, és a félgenerációnyi különbség egyre jobban
felerősödött a barátságunkban. A vita egy nevetséges, fogyókúrás
témán robbant ki, ahol én kifogásoltam a klubtagok stílusát. „Kuss”
meg hasonlók hangzottak el felém. Kiderült, hogy ők már régóta
morognak ellenem, és ez csak az utolsó csepp volt a pohárban. Az
igazi okot a generációs gondolkodásbeli különbségben látom.
Mindenesetre egyik napról a másikra megszűnt a klub.

A sterilizálás hatalmas szabadságot jelent

Merre vette ezután az irányt az életed?

A klub feloszlásának idején már külföldön éltem. Mivel tizenhat éves
korom óta megszakítás nélkül szedtem fogamzásgátlót (akár volt
barátom, akár nem), ekkor már kezdtem kicsit aggódni a hatalmas
hormondózis miatt, amit magamba juttattam. Harminchét éves
koromban spirált rakattam fel, felváltván a gyógyszert – életem egyik
legrosszabb döntése volt. Egy teljes évig nem voltam képes
felegyenesedve járni, borzalmas fájdalmakban éltem, mintha kések
álltak volna bennem, és a fájdalom egy pillanatra sem szűnt meg. A
kivételétől, ellenben, jobban rettegtem, mint a meglévő fájdalmaktól.

Annyira féltél a teherbeeséstől?

Igen, és az akkori barátom említette a művi meddővé tételt, ami jó
ötletnek tűnt. Ez külföldön ingyenes, a tb támogatja, valamint abba is
beleegyeztek, hogy altatás közben végezzék el, egyúttal a spirált is
kivegyék. Így is történt. A műtét után nagy fájdalmak gyötörtek négy
hétig, de aztán minden egy csapásra megszűnt. Ez viszont életem
egyik legjobb döntése volt. Plusz a rémes spiráltól is
megszabadultam.

Ki tud arról, hogy elvégeztetted a művi meddővé tételt?

Nagyon kevesen. A saját anyám, testvérem, sőt, a legjobb barátnőim
sem tudják. Ezt is teljes titokban szerveztem meg. Először
Magyarországon szerettem volna elvégeztetni, de rájöttem, hogy itt
a szokásos ellenségeskedésbe, elítélésbe ütközöm. Aztán
bejelentkeztem a műtétre külföldön. Itt szó nélkül megcsinálták: elég
idős voltam egy ilyen döntéshez, és épp egy olyan férfival éltem
együtt, akinek három gyereke is volt – elfogadták, hogy nem akarunk
negyediket. Szerintem még örültek is, hogy egy bevándorló nem
akar gyereket, ne szaporítsa a fajtáját az országukban. Körülbelül
másfél évet kellett várni a műtétre. Reggel bementem, altatásban
elvégezték, és délutánra készen is voltam. Az akkori barátom vitt
haza – nélküle meg se tudtam volna csinálni, mert komoly
fájdalmaim voltak a műtétet követően.
Hogy érezted magad utána?
Az, hogy megcsináltattam, hatalmas szabadságot jelent a
számomra. Állandó barátom sajnos már hat éve nincs, ebben a
korban nagyon nehéz találni, és a „felhozatal” évről évre rosszabb,
ahogy idősödöm. De boldog életet élek. Munkamániás vagyok –
külföldön a kemény munka meghozza a gyümölcsét. Szépséges
lakásban élek egymagam, amit gyönyörűszépen, ízlésesen
berendeztem, saját autóval járok, mindent könnyedén meg tudok
vásárolni, amire szükségem van, én osztom be az időmet. A
szabadságomat semmire el nem cserélném. Az egyetlen dolog, ami
hiányzik az életemből, egy szerető, gondoskodó társ. De ha nem jön
össze, hát nem jön össze. Egyik barátnőm így fogalmazott: „Ha
nincsen kapcsolatom, legalább pénzem legyen.” Így is boldogabb
vagyok, mint az emberek többsége. Szabadidőmben utazni
szeretek, kirándulni, koncertekre járni.

Abban, hogy nincs párod, szerepet játszik, hogy nem akarsz

gyereket?
Nagy szerencsém volt a férfiakkal. A komoly kapcsolataim közül
egyik se akart, mert már mindnek volt egy, kettő vagy három
gyereke. Tehát őket nem zavarta, hogy én nem akarok, sőt, igazából
még örültek is neki. Én persze nem annyira örültem, hogy nekik van:
a gyerek mindig is viták forrása volt, nem vigyáztam szívesen
egyikre sem. Pontosabban ezt meg is mondtam: ez a te gyereked,
én sose akartam, nem leszek ingyen babysitter. A párkeresés során
azért kaptam beszólásokat: „Én
még életemben nem hallottam ilyet, hogy egy nőnek ne ez lenne a
legfontosabb.” Így aztán megint csak arra jutottam, hogy tök
fölösleges ezt bevallani, úgymond „idő előtt”, mert csak elítélnek az
emberek. Kezdődő randizgatásnál még úgysem történik semmi
komoly, fölösleges ezzel előhozakodni. A mai napig ennek látom a
legtöbb értelmét. Ahol pedig végül komolyra fordult a dolog, ott ez
nem volt gond – habár ez puszta szerencsés véletlen.

Ha már a kapcsolataidról beszélsz, eszembe jut, amit mondtál, hogy

már pár évesen intenzív szexuális fantáziád volt. Ha nem túl intim a
kérdés: a párkapcsolataidban e téren megtaláltad, amire vágytál?

Igen. Három hosszú párkapcsolatom volt. Mindjárt az első olyan jól

sikerült (tíz évig tartott), hogy azt mondtam, „én már most többet
voltam boldog, mint az emberek többsége egész életében”, és
valóban úgy éreztem, elhasználtam a boldogság-kreditjeimet. Ez be
is jött, mert habár a másik kettő kapcsolat is elég jó volt, de meg se
közelítette az elsőt. A párkapcsolataimban azt élveztem, hogy
imádok hazamenni valakihez, és fordítva: szeretem, ha hozzám
hazajön valaki, jó együtt élni, együtt lenni, együtt feküdni, együtt
kelni. Én úgy érzem, velem nagyon könnyű együtt élni, valamint
szerintem élvezetes is, mert sokat és jól főzök, és hát természetesen
az intim dolgokra is jócskán van igényem. Nekem az a jó kapcsolat,
ha napközben mindketten eljárunk dolgozni, azaz senki nem
élősködik a másikon, az estét-hétvégét pedig együtt töltjük,
beszélgetünk, jókat nevetünk, elmegyünk valahová, filmet nézünk,
ilyesmi. Pontosan ezek miatt, nem is teljesen értem, miért vagyok
szingli már hat éve, sajnos újabb kapcsolat már nagyon régóta nem
akar összejönni. Pedig ahogy mondtam, szeretnék.

Szülésfóbiám van

Érezted valaha is, hogy megbántad a művi meddővé tételt?

Hogy megbántam-e? Úristen, dehogy! Épp ellenkezőleg. Ha olyan
helyre megyek, ahol gyerekes családok vannak, mindig azon
gondolkodom: jó isten, hogy lehet így élni? És ha elszabadulok tőlük,
és mehetek haza a szépséges lakásomba, ez jut eszembe: végre!
Fiatalabb koromban többször dolgoztam babysitterként.
Hozzáteszem, nagyon rossz babysitter voltam. Már akkor is mindig
elámultam: milyen élet ez? Mint valami katonai táborban, csak
rosszabb, idegtépőbb. És mindig, amikor eljöttem ezektől a
családoktól, arra gondoltam: én most elmegyek ebből a
bolondokházából, de ezek az emberek így fognak élni, még legalább
tíz évig. Úristen. Fel nem fogom, hogy lehet ezt önként bevállalni.
Meg minek?
Ráadásul a következő fóbiáim vannak, amik eleve kizárják a
gyerekvállalást: szülésfóbia, gyerekszag-fóbia, ürülék-vizelet fóbia,
nyálfóbia. A szülést annyira rémes dolognak tartom, hogy ez
önmagában meggátolna abban, hogy valaha gyerekem legyen.
Etetni sem tudnék egy gyereket, mert nem bírom, ha valaki nem
eszik „normálisan”. Belőlem a gondoskodás, az
anyai ösztön száz százalékban hiányzik. Valamint a tény, hogy
valakire egyfolytában oda kell figyelni, megrettent. Fel nem fogom,
mások ezt hogy bírják. De ilyenek az éjszakai ébresztések is. Meg
az anyagi része. És kellene hozzá egy jó apa, aki akkor se lenne és
nem is lett volna soha, ha történetesen akartam volna. Sokszor
gondolok arra, tiszta szerencse, hogy nem akarok gyereket, mert
még a legjobb partnerem is alkalmatlan lett volna apának. Ahogy
már említettem, mindnek voltak gyerekei, és mind szar apa volt.
Felsorolni se tudnám az ellenérveket, míg mellette semmi se szól.

Ez a sok fóbia miben nyilvánul meg? Ezek diagnosztizált

betegségek?
Nem, nem, ezeket senki sem diagnosztizálta, én inkább csak
„fóbiának” nevezem a beteges undort, amit ezek iránt érzek. A
szülés számomra a halálnál is szörnyűbb folyamat, elképzelhetetlen
testi kínokat jelent, amelyek órákon át tartanak, és egészségügyi
következménnyel járnak. Rémálmaimban sokszor szültem, és sose
felejtem el azt a rettenetes félelmet, amikor megkezdődött, azt az
„innentől már nincs visszaút” jellegű érzést. Az én
fájdalomküszöböm amúgy is rém alacsony. Érdekes, hogy én még
sose hallottam nőről, aki a szülési fájdalmaktól való félelem miatt ne
vállalt volna gyereket. Engem ez önmagában visszatartana.
Gyerekszag: hát itt a hintőporral kevert szar-húgy-hányás mixtúrára
gondolok, meg a szájból, testnyílásokból áradó szagokra – ha ez
megcsapja az orromat, azonnal hányingerem támad. Nem is értem,
másoknak hogyhogy nem. Hogy tudnak anyukák mosolyogva, közel
hajolva pelenkázni egy gyereket?

Orvosnál jártál velük?

Nem, soha nem voltam ezzel orvosnál, és nem is szeretném, ha időt
fecsérelnék arra, hogy ezt a jelenséget tanulmányozzuk és
elemezzük. Jól vagyok én így. Én tudok így élni – el kell kerülni
ezeket a helyzeteket, ami szerencsére elég egyszerű.

Említetted, hogy külföldön élsz. Érnek odakint atrocitások a

gyermektelenséged miatt?
Angliában élek. Habár negyvenöt éves vagyok, de a téma, sajnos,
még mindig előjön, noha a mai napig titkolom. Az angolokat ez a
dolog nem érdekli, de a helyi magyarokat annál inkább. Ez annyira
„magyar” téma! „Te nem szeretnél egyszer kisbabát?” – kérdezik egy
negyvenöt éves, egyedülálló nőtől! Milyen taplóság már. Egy fiatal,
boldog kapcsolatban élő nőtől se illik ezt megkérdezni, de egy
menopauzához közelítő egyedülállótól? Én ezt azzal szoktam
elintézni, hogy „nincs kitől”. De itt sajnos nincs vége, kicsit
gondolkodnak, aztán jön a többi jó tanács: „Fogadj örökbe”, meg
„sose tudhatod, mikor ismerkedsz meg valakivel”, és jönnek a
celebek neveivel, akik későn szültek. Mivel egyedülálló vagyok, én
még mindig relatíve könnyen megúszom a számonkérést, végül is.

Mivel foglalkozol Angliában?

Részletekbe menően nem szeretném elárulni, mert attól félek, hogy
rám lehetne ismerni. Inkább csak annyit árulok el, hogy a
szolgáltatói szektorban dolgozom. Ha elterjedne rólam, hogy nem
akarok gyereket, tudom, hogy jócskán megcsappanna az
ügyfélköröm. Sok magyar kliensem van. Egyszerűen fölöslegesnek
tartom ezt bevallani. Mindenkinek a magánügye amúgy is.

Mit gondolsz, miért veszítenél ügyfeleket, ha kiderülne?

A helyi magyarok még mindig ugyanazt a mentalitást képviselik, mint
ahogyan az említett úr vélekedett a „kutyás hölgyről”.
Gyerekközpontú a felfogás: a gyerek az élet értelme. Akármi a téma,
mindig oda lyukadunk ki, hogy a gyerek, a gyerek, a gyerek. A kint
élő magyarok persze valamit felszippantottak a toleránsabb nyugati
kultúrából, de nem eleget ahhoz, hogy egy ilyen dolgot bevalljak
nekik. Amit már többször mondtam: fölösleges bevallani. Semmit
sem érnék el vele, semmit se nyernék. Annál inkább veszítenék.

Van valaki, akivel mindezt megosztod, akiben megbízol?

Nincs. Ezt így kereken csak te tudod. Pár barátnőm hallott már tőlem
morzsákat, ki ezt, ki azt, de a teljes történetet nem sokan tudják. Sőt,
senki, rajtad kívül!

A családnak voltaképpen miért nem mondod el? Tartasz a

reakciójuktól vagy mert eleve, ahogy mondtad, nincs is köztetek
kapcsolat?
Már csak anyukámmal beszélek, neki pedig nem igazán akarom ezt
elmondani. Sose volt köztünk bensőséges viszony, fura lenne egy
ekkora horderejű témával egyszer csak előhozakodni.
Miért?
Hát, szerintem fél a témától. Mindentől fél, ami személyes. Nincs
hozzászokva bármilyen intim téma megbeszéléséhez, és retteg,
hogy valami elhangzik, amit nem akar hallani. Nem csak erről nem
beszélünk, hanem semmiről se. Sose beszélgettünk olyan dolgokról,
mint például a menzesz. Mindig úgy képzeltem el anyámat bármely
téma megbeszélésekor, hogy úgy érzi, mint amikor belenyúlnak egy
sebbe, ami fáj. Ezért életünkben nem beszéltünk meg semmit.

Kemény lehetett.
Hát, igen. Rohadtul sajnálom őt, létrehozott egy családot, és egy
nagy szar az egész. Jobb lett volna, ha bele se kezd.

Van most valakije?

Nincs, egyedül él.

És mi a helyzet a húgoddal?
Ő sajnos férjhez ment és született is egy gyereke, akit pocsékul
nevel, mivel ugyanúgy nem érez semmit, mint én, könyvekből
pótolja, amit nem érez. De legalább utánanéz, ez is valami. Én
éppen ezért nem akarom továbbvinni ezt a családi mintát. A
tesómnak se kellett volna. Hibát követett el. A mi családunk egy
akkora rakás szar, minden értelemben, hogy a legjobb, amit tenni
lehet, hogy megszakítjuk a vérvonalat és a terhelt örökségek
továbbvitelét. Nem csak mi ketten, de az unokatestvérek, a sógorok
is utálják egymást. Mindenki utál mindenkit, keresztbe-hosszába.
Erről eszembe jut még egy
dolog, amit mi, gyereket nem akarók gyakran megkapunk: „Mit
szóltál volna, ha a szüleid is így gondolkodtak volna?” A válaszom:
jól tették volna. Felelősségteljes döntés lett volna. Ehelyett
létrehoztak egy alapjaiban működésképtelen új egységet, ami a
kezdetektől fogva halálra volt ítélve. Létrehoztak két gyereket, akiket
nem tanítottak meg arra, hogyan kell szeretni, tisztelni egymást. A
szüleim alig várták, hogy végre megszabaduljanak a gyerekeiktől. A
két gyerek felnőtt, mint szar a gazban, mára már nem állnak szóba
egymással, és mindkettőnek értelmetlen az élete, úgy fognak
meghalni, hogy sok értelme nem volt az egész létüknek.

Ez nálad okoz depressziót vagy akár szuicid gondolatokat?

Elmész az önutálat irányába?
Á, nem. Nem érdekel igazából. (nevet) Csak abból az egy
szempontból foglalkoztat a téma, hogy praktikusan nem lett volna
szabad megszületnem, és a tesómnak se. De ha már így alakult,
kihozom a legtöbbet, amit lehet – értsd: élvezem az életet. Viszont
figyelembe kell vennem, mások hogyan gondolkodnak, hogy
tekintenek rám emiatt, és ezért apró füllentéseket szükséges
bevetnem.

Érzel haragot a szüleid iránt?

Azt hiszem, igen. Felelőtlenség, átgondolatlanság volt gyereket
vállalniuk. Egyszer egy ismerősöm úgy fogalmazott, hogy „az
emberek többsége azért vállal gyereket, mert nem jut eszébe, hogy
ne vállaljon.” Szerintem ez a meglátás telitalálat.
Elmondtad, hogy sok ember számára csak a gyerek ad értelmet az
életnek és hogy ez igen gyakran hamis illúzió, és azt is, mennyire
értelmetlennek tartod, hogy a szüleid létrehoztak egy családot, ami
valójában sosem volt család. Érdekelne, hogy te miben látod az élet
értelmét. Van célja, értelme az emberi létnek akár általánosságban,
akár rád vonatkoztatva?
Az élet értelme, hogy hozzuk ki belőle a legtöbbet, amit lehet. Azok,
akik boldogságot találnak az utódnemzésben, és még jól is csinálják
– vigyék tovább a fajt. Ez azonban nem mindenkinek való. Akik nem
lelik ebben örömüket, rengeteg egyéb módon lehetnek hasznára a
közösségnek, például gyógyítanak, építenek, tanítanak, élelmiszert
termelnek, szállítanak és így tovább.

Magamra vonatkoztatva: hasznos, hozzájáruló jellegű munkát

végzek, amit ráadásul élvezek is. Mindenkinek az a legjobb, ha én
boldog vagyok – saját magamnak és a környezetemnek is. Élvezem
a munkámat és élvezem a szabadidőmet. Élvezem az Anglia által
adott szabadságot – itt jóval toleránsabbak az emberek, itt
megteheted, hogy „más” vagy, hogy azt csinálsz, amit akarsz.
Olyasmiket teszek és olyan dolgokban veszek részt, amiket otthon
soha nem mertem volna. A legjobban úgy tudnám összefoglalni,
hogy érdekes életet élek, míg odahaza az életem dögunalom volt
mindig is. Úgyhogy maradni szándékozom, és kihozni az életből,
amit lehet. Őszintén vágyom párkapcsolatra, de számolok azzal az
opcióval is, hogy ez már nekem nem fog összejönni. Szerb Antal
Utas és
holdvilág című műve így zárul: „És ha az ember él, akkor még
mindig történhetik valami.”
 Annyira nem akartam gyereket, hogy
anorexiás lettem
Dukai-Szabó Zsuzsanna Olga (39 éves)
történelemtanár, mentálhigiénés szakember
története

Hová vezethetnek ki nem mondott félelmek? Zsuzsanna

esetében anorexiához, aki csontsoványan, harminchárom
kilósan jött rá arra, hogy a gyerekvállalásnak már a
gondolatától is szűköl. Közben a férje családja egyre csak
az unokával nyomasztotta. Zsuzsanna pedig súlyos
evészavarba menekült, hogy tudat alatt fizikailag is
képtelenné tegye magát egy gyermek kihordására. Ez a
felismerés aztán az életét mentette meg, pedig volt egy
pont, amikor úgy tűnt, nem éli túl.

Számomra a történész és a mentálhigiénés szakember elég

távolinak tűnik egymástól.
Történész szakon végeztem, történelemtanári diplomám van. Töri
szakon tanultunk pszichológiát is, ami megtetszett, ezért egyetem
után elmozdultam ebbe az irányba és mentálhigiénés
szakemberként dolgoztam kórházban, pszichiátrián.
Mit árulhatsz el a családodról?
Testvérem nincs, a szüleim tanárok. Nem véletlen az indíttatás,
hiszen mindketten tanárként dolgoztak, most már nyugdíjasok.
Mindig is jó volt velük a viszonyom. Nem lázadtam kamaszkoromban
sem, ez kimaradt az életemből. Jó tanuló kislány voltam.

A gyermekmentesség hogy alakult nálad?

Igazából nem is tudom. Most gondolkodtam el ezen, ahogy
közeledett a veled való beszélgetés napja. Úgy tudnám
megfogalmazni, nem emlékszem olyanra, hogy látnám magam egy
gyerekkel. Tehát az a késztetés nem alakult ki, ami gondolom,
másokban ki szokott, hogy: „Én is anyuka leszek egyszer!” Úgy
voltam vele, hogy talán majd egyszer nálam is eljön ez az érzés. Az
egyetem alatt nyilván nem akartam gyereket vállalni, aztán arra
gondoltam, hogy majd mikor már lesz párom, túl vagyok a diplomán,
akkor majd jön az érzés. Nem jött. Amikor fel is merült bennem, arra
gondoltam, talán már itt lenne az ideje, de mindig az lett a vége,
hogy ráérek még erre. Szóval az, hogy „Úristen, kifutok az időből, jaj,
mi lesz?!” sosem volt meg bennem.

A kérdőívben melyik válaszlehetőséget jelölted meg indokként? Az

anyai ösztön hiányát. Azt tartottam magamra a legigazabbnak.

Ha minden meglesz, jön a gyerek is?

A gyerekvállalás mikor, kivel merült fel először?
A férjem kapcsán. Huszonöt évesen ismerkedtünk meg, és egy
évvel később összeházasodtunk. Komoly probléma volt, hogy ezt
nem beszéltük át. Természetesnek vettük, legalábbis ő biztosan,
hogy ha meglesz a ház, lesz állásunk, pénzünk, tehát mindenünk,
akkor majd úgyis meg fogom érezni, hogy én is akarok gyereket.
Igazából mindig csak toltam az időpontot, vagyis vártam azt, amikor
majd tényleg érzem, hogy akarok. Végül minden megvolt, csak épp
ez nem.

A férjed nem hozta szóba a házasságotok alatt, hogy legyen már

gyerek?
De. Traumatológus, éri röntgensugárzás a műtétek alatt, emiatt nem
ajánlatos ezzel sokat várni, mert a röntgen károsíthatja a szerveket.
Szóba hozta, de nem erőltette. Nem volt ez központi téma, egy ideig
legalábbis.

Milyennek tartod a házasságodat?

Elváltunk, de amikor benne voltam, azt gondoltam, hogy ez egy jó
házasság.

Mikor kezdtek gyűlni a viharfelhők?

Amikor anorexiás lettem.

Az mikor történt?
Egy-két évvel a házasságkötésünk után. Azért vagyok bizonytalan a
pontos időpontban, mert az egy dolog, hogy már
egy ideje anorexiával küzdöttem, de teljesen más, amikor beláttam,
hogy baj van. Évekig tartott a felismerés.

Erről mesélnél?
Az egész egy nagyobb fogyókúrával kezdődött, még az egyetem
alatt, mert előtte nem figyeltem arra, miket eszem. Amikor rájöttem,
hogy az a súly nem pálya, akkor mozgással és minimális
odafigyeléssel szépen lefogytam egy számomra ideális súlyra és azt
tartottam is, azzal mentem férjhez. Később aztán a házasság alatt
megint felszedtem magamra pár kilót. Megijedtem attól, hogy megint
vissza fog jönni, amit korábban sikeresen leadtam. Évekig azt
hittem, hogy valójában csak fogyózom. De amikor már
negyvenkilósra soványodtam, sőt, a legvégére harmincháromra, a
167 centis magasságomhoz, akkor leesett, hogy ez már nem a
fogyókúra.

Kórházba is kerültél?
Nem.

Voltam anorexiás, tudom, milyen az. Az ember nem is veszi észre,

hogy baj van, de a környezetének feltűnik. Neked nem szóltak, hogy
„Úristen, hova fogysz, és hogy nagy a baj?”
De, mindenki próbált finoman szólni, viszont igazából nem tudtak
volna velem mit csinálni, hacsak nem vitetnek be erőszakkal a
kórházba. Ezt meg azért sem a férjem, sem a kollégák nem tették
meg. A szüleim pedig, mivel messze kerültünk tőlük, viszonylag
ritkán láttak. Amikor meg láttak, teljesen ki voltak készülve, de én
mindig hárítottam, hogy ne
aggódjanak, ez még csak egy kis fogyás. Mindenkit leállítottam erről.
De hát nyilván egy ponton a munkahely is bekeményített, mivel ott
főleg olyanok közt dolgoztam, akik egyértelműen észrevették, hogy
nagy a baj. Végül elmentem pszichiáterhez.

Az anorexiánál a félelem attól a pár kilótól csak a felszín. Mélyebb

oka van a drasztikus fogyásnak. A néhány plusz kiló még nem vezet
oda, hogy valaki anorexiás lesz. Mit gondolsz, nálad mi volt igazából
a mozgatórugója? És hogy indult a fogyás?

Én szépen lassan csináltam, apránként fogytam le. Ez évekig ment.

Egyre többet mozogtam mellette. Tornáztam, letöltöttem videókat,
de például nem futottam, meg nem kondiztam, hanem otthon
mozogtam és inkább mindig az ételadagokból vettem el. Amikor
rájöttem, hogy fél adag szendviccsel is jóllakok, akkor legközelebb
már tuti, hogy csak egy fél adagot készítettem. Ha rájöttem, hogy
negyed is elég valamiből, akkor annyit ettem. Szép apránként
leépítettem a kajálást, és előfordult, hogy csak egy narancsot
ebédeltem, meg egy almát még napközben. Azt hazudtam, hogy
nem vagyok éhes. Mondjuk, egy idő után már nem is voltam.
Elkezdtük felfejteni az okokat a pszichiáterrel, de nem volt túl jó a
terápiás kapcsolatunk. Abba is hagytam. Nem voltunk egy
hullámhosszon.

Kerestél helyette mást?

Nem, mert akkor váltam, visszaköltöztem a szüleim közelébe, és ott
már nem kerestem új szakembert, mert itt elkezdtem összeszedni
magam. De annyiban hasznosnak bizonyult a
terápia, hogy végül is arra tudtunk kilyukadni, hogy az anorexia a
gyerekvállalás elkerülése miatt alakult ki. Mindenünk megvolt, amiről
beszéltem is az előbb, tehát már semmire sem lehetett fogni, hogy
mire várjunk még a gyerekvállalással. A pszichiáter szerint az
anorexia arra „kellett”, hogy el tudjam kerülni a gyerekvállalást, mert
fizikálisan alkalmatlanná tettem magam rá: amikor ötven kiló alá
fogytam, leállt a menstruációm. Ez az állapot vagy két évig fennállt.

Milyen érdekes, hogy az állapotod nem is a terápia alatt jött rendbe,

hanem már a válás után.
Igen, szerintem pont azért tudtam helyrejönni, mert a válással
lekerült a napirendről a gyerekdolog.

Mosoly az arcodra, gyerek a hasadba

Éreztél pressziót a család részéről?

Igaz, hogy napi szinten nem volt téma, de a férjem családja részéről
a kérdés újra meg újra előkerült, például amikor a bátyjának gyerekei
születtek. A férjem azt mondta, hogy nekünk is kéne már lassan,
mert „nem akarok nagypapája lenni a gyereknek, amikor érte
megyek az oviba”. Szóval fegyverrel nem kényszerítettek, de az
elhangzott, hogy ha nem lesz gyerekünk, akkor a házasságunk sem
fog megmaradni.

Ennyire fontos volt ez a férjednek?

Igen, és amikor a válás is szóba került és arról beszéltünk, mi
lehetne a megoldás, ezt mondta: „Mosoly az arcodra, gyerek a
hasadba”. Ettől aztán végképp elment a maradék kedvem is. A
férjem tényleg nagyon vágyott gyerekre. Azóta lett is neki kettő.

Ez milyen érzés?
Nekem ezzel nincs problémám. Inkább az a gond, hogy ezt nem
sikerült időben kiderítenünk.

Egyébként hogyan reagált arra, hogy ott van mellette egy nő, akit
egykor, feltételezem, szerelemből feleségül vett, most harminchárom
kiló, és nincs jó egészségi állapotban. Hogy nézi el ezt egy férfi ilyen
hosszú időn keresztül?
Hát igen, ez utólag szóba került. Akkoriban engem már sok minden
nem kötött le, örültem, hogy úgy-ahogy megvagyok, és el tudok járni
dolgozni. Erről nem beszéltünk, mintha homokba dugta volna a fejét.

Szerinted ez érzéketlenség, empátia hiánya, önzőség,

nemtörődömség volt, vagy valami más?
Nem tudom. Mondta ő, hogy menjek be a kórházba, de amikor azt
feleltem, hogy nem, akkor nem erőltette.

Tulajdonképpen miért váltatok el?

Azért, mert már nem voltam olyan állapotban, hogy szüljek. Én már
jó ideje nem voltam olyan állapotban. Amikor eljutottunk odáig, hogy
kimondjuk, elválunk, akkorra gondolta a volt
férjem, hogy én már valószínűleg soha nem is fogom magam
összeszedni.

Szépen elengedett: lesz veled, ami lesz.

Hát igen. Most azért kicsit izgulok, mert remélem, nem az jön le,
hogy ő a ludas, mert ebben mindketten benne voltunk.

Nem az a cél, hogy bűnöst keressünk. Csak próbálom megérteni,

hogy ott él mellettem a társam, aki szenved, és amikor már nagyon-
nagyon rosszul van, akkor elválok tőle. Kemény lehetett lelkileg még
ezzel is megbirkózni.
Megmondom őszintén, inkább utólag, mert amikor elváltunk, akkor
voltam a mélyponton, harminchárom kilósan. Hazaköltöztem a
szüleim közelébe, akik mellém álltak. Nélkülük nem itt lennék, nem is
tudom, hogy lennék-e egyáltalán. Utólag visszahallottam, amit a
háziorvos mondott: csodálja, hogy kórház és különösebb maradandó
károsodás nélkül megúsztam. Most már bennem is felmerülnek
ugyanezek a kérdések, és az, hogy majdnem olyan lettem, mint
valami tenyészkanca, már elnézést a kifejezésért. Szerintem a
férjem szeretett, de annyira mégsem, hogy amikor választania
kellett, akkor engem válasszon. A gyerek volt a fontosabb. Ebből az
a következtetés is levonható, hogy én arra kellettem volna, hogy
kihordjam a gyereket.

És hát a gyerektémában nem lehet kompromisszumot kötni. Jó

lett volna, ha ezt meg tudjuk beszélni egymással. Én tudtam, hogy
nem akarok gyereket, de nem voltam képes ezt így kimondani.
Szerintem ha ezt meg tudtam volna tenni, akkor az
egész anorexiára nem lett volna „szükségem”. Akkor már elváltunk
volna három év után és minden máshogy alakul.

Miért nem voltál képes kimondani?

Hát ez az, amit viszont nem tudok.

Még magadnak sem vallottad be, hogy valójában nem akarod? Vagy
féltél a férjedtől vagy attól, hogy mit fognak szólni mások? Szerintem
egyrészt magamnak sem vallottam még be, tehát ez nem volt még
ennyire kategorikus bennem, mint most. Sokkal bizonytalanabb is
voltam, mint amilyen ma vagyok, a konfliktusokat is inkább mindig
elkerültem. Most már úgy vagyok ezzel, hogy nem keresem a
konfliktust, nem lettem kötözködő, de negyvenévesen igenis vannak
dolgok, amikben nem fogok visszavonulót fújni, hanem megmondom
a magamét. Mármint kulturáltan, érted, nem bunkó módon, de van
véleményem, és van, amihez ragaszkodom. Nem olyan könnyű
szerintem ezt kimondani, mármint ennyire kategorikusan. Mert az
van, amit te is írtál a cikkedben, hogy az ember mindig megkapja:
„Most még nem akarsz, de majd benő a fejed lágya”, meg jönnek
azzal, hogy „ketyeg a biológiai óra”.

Egyszerűen nem hiszik el, hogy van, aki erről másként

gondolkodik. De hogy jönnek ahhoz, hogy nem hiszik el? Valami
miatt engem kifejezetten bosszant, hogy amikor azt mondom, nem
akarok gyereket, elkezdenek piszkálni, meg azzal próbálnak hatni
rám, hogy ki fog idős koromban rám nézni. Azt is megkapom, hogy
azért nem akarok gyereket, mert egyke voltam és megszoktam,
hogy minden figyelem rám irányul, és
felnőttként is ilyen baromi önző maradtam. De nem az az önzőség,
ha azért szülök egy gyereket, hogy kilencvenéves koromban, amikor
alzheimeres leszek, ő pelenkázzon? És miért gondolják, hogy ha
egy nő nem akar szülni, de belekényszerítik, akkor annak a
gyereknek jó élete lesz? Miért én vagyok önző, hogyha belátom,
hogy nem vagyok anyatípus, ezért inkább nem szülök?

És a szüleid hogy álltak az unokatémához?

Egy darabig azt hitték, hogy lesz. Anyukám bele is pusztult egy
kicsit, amikor kiderült, hogy mégsem. Vett néhány babaholmit, pedig
mondtam, hogy nem kéne. Először ők se hitték el. Pedig sose
voltam az a típus, aki ha a babakocsiban meglát egy gyereket,
odamegy gügyögni, de ezt mindenki betudta annak, hogy egyke
vagyok és nem tanultam meg a babákkal bánni. Azokkal a
gyerekekkel már jobban kijövök, akikkel lehet beszélgetni. Később
aztán anyuék is szépen elfogadták, és ez most már nem téma.
Egyszerűen nem látom magam előtt, hogy gondoskodom egy
gyerekről. Pont múltkor mentem át a szobán és belém csapott, hogy
mi lenne, ha itt szaladgálna egy gyerek, és az „úristen, ne!” volt az
első reakcióm, megijedtem a képtől.

Mitől ijedtél meg pontosan?

Attól, hogy lenne egy gyerekem. Én ezt elképzelhetetlennek tartom.
Azt is gondolom, hogy ha szültem volna mégis, a házasságom akkor
is tönkrement volna, csak valószínűleg együtt maradtunk volna a
gyerek miatt, mert a volt férjem nem
akart volna elválni, ha már ott egy gyerek. Én meg azt nem
akarnám, hogy egy gyerek tartson össze egy házasságot.

Miért gondolod, hogy akkor is tönkrement volna a házasságotok, ha

szülsz?
Azért, mert szerintem hosszú távon nem működött volna, mivel mi
nagyon különbözünk. Más az érdeklődésünk is. Ő filmezni szeretett,
én olvasni imádok. Egy helyiségben nem is tudtuk a hobbinkat
művelni. Ő például tanulni is úgy tudott, hogy ment a háttérben
valami film, nekem meg kellett, hogy egy külön szobában, tök
csendben ülhessek és tanulhassak. Én könyvekről is szeretek
beszélgetni és szerettem volna, ha őt érdekli, amit olvasok.
Kezdetben, amikor még nagyobb hőfokon égnek az érzelmek, ezek
nem tűnnek olyan fontosnak, pontosabban nem jönnek ki. Miután
megvettük a házat, és mindent rendbe hoztunk, lefestettünk,
bebútoroztunk, nem maradt semmi, ami a közös életünket
összefogta volna. Az életünk már csak ennyiről szólt: „Befizetted a
csekket?” meg „A Tescóba menjünk vagy a Lidlbe?” Ennyi erővel
albérlőtársak is lehettünk volna.

Ma már felvállalom magam

Mi a helyzet a barátokkal? Tudtak az anorexiáról?

Igen, és aggódtak is, csak messze laktak tőlem, ezért nem tudtak
segíteni. A barátnőimnek vannak gyerekeik. Nagyon tudok örülni
nekik, és azt is szeretem, ha fotót vagy videót küldenek róluk, azt
viszont nem bírom elképzelni, hogy nekem legyen.
Ismerik az álláspontom, de hozzá szoktam tenni, hogy ezt vagy azt
olvastam, hallottam, mert, tudod, az is egy neuralgikus pont, amikor
egy gyermektelen nő gyerekről próbál beszélni.

Most már teljesen jól vagy?

Igen.

Mennyi idő alatt jöttél rendbe a válás után?

Évekbe telt, mert nem rögtön kezdtem bele a nagy hízásba, hanem
visszafelé is apránként kúsztak fel a kilók. Az anorexia és a gyerek
összefüggésére is akkor jöttem rá, amikor már magamhoz tértem,
előtte annyira rossz bőrben voltam, hogy szinte semmi nem érdekelt.
De ahogy apránként újra elkezdtek érdekelni a hírek a világban,
eljutottam oda, hogy itt már a létem a tét. Onnantól kezdve
határozottabban képviselem a véleményem, jobban beleállok
dolgokba, és ha valamit meg akarok tudni, addig megyek, míg ki
nem derítem.

Nem hagyod magad?

Nem hagyom magam. Változtam, és a gyerektémát is bátrabban
felvállalom. Posztolok is a Facebookon, pedig régebben nem
mertem volna, mert azt gondoltam, ez necces. Már nem érdekel, ki
mit gondol.

Ért bármilyen atrocitás amiatt, hogy tudatosan gyerekmentes vagy?

Kifejezett atrocitás nem ér, inkább a szokásos körök mennek a

szabadság és a karácsony körül, mert azt hiszik, akinek nincs
gyereke, annak nem kell karácsonyfát díszítenie, az nem süt
mézeskalácsot. És általában magyarázkodni kell. De miért én
magyarázzam meg, hogy nem akarok gyereket, magyarázza meg ő,
hogy miért akar?!

Ismerkedésnél is ezt tapasztalod?

Ismerkedésnél most már ez alap, körülbelül az első öt mondatomban
benne van, hogy nem akarok gyereket. Meg az is, hogy nem tudok
főzni, támogatom a melegházasságot, a melegek örökbefogadását,
szerintem a Pride egy nagyon klassz dolog. Ezeket rögtön
elmondom, mert ezek érzékeny témák. Nálam ez a bemutatkozó
csomag. Ha valakinek ez nem tetszik, akkor ne is folytassuk az
ismerkedést.

Milyen az eredményességi rátád?

Hát, ha azt nézzük, hogy a volt férjem óta nem volt párkapcsolatom,
akkor nem túl jó. De megmondom őszintén, hogy most még nem is
nagyon érzem, hogy hiányzik egy párkapcsolat az életemből. Azt
mondják, minél többet vagy egymagadban, annál jobban bele tudsz
ragadni ebbe az állapotba. Lehet, de az az igazság, hogy nekem így
jó, szeretem, hogyha hazajövök, nyugi van, és a lakás is úgy néz ki,
ahogy hagytam. És hogy még tipikusabb legyen a kép, van egy
macskám – meg is van az öreg bolond macskás nő sztereotípia.
Nem vágyom arra, hogy összebútorozzak valakivel. Soha ne mondd,
hogy soha, de nekem most jó így: élvezem, hogy amikor hazajövök,
leülök egy könyvvel, és föl nem állok addig, amíg el
nem olvastam. Nem hiányzik, hogy valaki odaszóljon, hogy mit
tudom én, hozd ide a távirányítót.
Egyébként szerintem az idő abszolút nekem dolgozik, főleg, ha
jól konzerválom magam és nem rottyanok le nagyon. Negyvennyolc-
negyvenkilenc évesen már a pasik maguktól is tudni fogják, hogy
nem vagyok egy anyatípus és onnantól kezdve jöhetnek azok, akik
tök sármosan idősödnek, van már, mondjuk, két felnőtt gyerekük,
akiket már nem érdekel az apjuk magánélete. Úgyhogy szerintem
nekem negyvenöt-ötven felé lesz a másodvirágzásom.
 Csak azért, hogy legyen, egyetlen
gyereknek sem lenne szabad
megszületnie
Thury Eszter (43 éves) agrármérnök története

Egy irányításmániás, erős akaratú anya, egy orvosi

műhiba következtében elvesztett testvér és egy a
háttérben, csendben meghúzódó apa. Meghatározó
tényezői Eszter gyermekkorának, aki a mai napig küzd
nőisége megélésével, azt viszont tizennégy éves kora óta
tudja, hogy nem akar gyereket.

Azt írtad, hogy amikor olvastad a childfree projektről szóló cikkemet,

az elindított benned egy emlékezési folyamatot arról, mi és miért
történt a családodban, ez hogyan hatott más rokonokra és mi
vezetett oda, hogy tudatosan gyermektelen lettél.

Így van, az alaptörténet az unokaöcsémről szól, édesanyám

húgának a fiáról. Valójában azonban a háttérben egy erős akaratú
nagymama áll, aki jelentős hatással volt az egész család életére.
Nagyanyám 1912-ben született. A lányai a második világháború alatt
jöttek a világra. Nagypapának komoly egészségügyi problémái
voltak, ráadásul vidéken dolgozott,
messze a családtól. A nagymamám az „oszd meg, és uralkodj” elve
alapján irányította a három lányát, köztük anyukámat. Mindig az volt,
amit ő mondott. Az én történetem úgy kapcsolódik ehhez, hogy
nagyon sokáig nem értettem, miért van az, hogy az unokaöcsém
anyja hol foglalkozik vele, hol nem, de szemmel láthatóan nincs igazi
hatása rá. Mintha a gyerek is érezné, hogy valami nem stimmel a
kapcsolatukban. Az apja nagyon sokat volt vidéken a munkája miatt.

Mit értesz „hatás” alatt?

Azt, mikor a gyereket valahogy irányba állítod, neveled, hogy
valamerre fejlődjön. És a gyerek, ha nem érzi a kapcsolódást, akkor
nem fog az anyjára hallgatni. Az apjára inkább hallgatott.

Tudnál egy példát mondani arra, miért érezted, hogy ez az anya-

gyerek kapcsolat nincs rendben?
Hiába próbálja az anyja terelgetni a gyereket vagy csak megkérni
valamire, az a füle botját se mozdítja. Viszont ha az apja mond neki
valamit, akkor szót fogad, pedig az soha nem verte meg.

Miért, az anyja megverte?

Igen, de ez már múlt idő. Az unokaöcsém négy évvel fiatalabb
nálam. Az anyja egy-egy fenékre veréssel, hasonlóval próbálta
átvenni az irányítást. Egyébként nem is akartak gyereket, csak az
anyós addig piszkálódott, míg végül megszületett az unokaöcsém.
Azt lehet tudni, hogy miért nem akartak?
Nem tudom, mert nem ismerem a részleteket, csak annyit, hogy a
férj sokszor volt távol, akár két hétre is a munkája miatt. A
nagynéném valószínűleg azért nem akart gyereket, mert talán
érezte, hogy nem alkalmas rá lelkileg. Miután megszületett, nem is
tudott mit kezdeni vele. Mindig is azt lehetett érezni, hogy nem tudja,
mit csináljon vele. És ez volt az első olyan erős élményem, amikor
megfogalmaztam magamban, nekem soha senki ne mondja azt,
hogy márpedig legyen gyerekem.

Emlékszel, hogy körülbelül hány éves voltál ekkor?

Tizennégy. Akkor jöttem rá, hogy csak azért, hogy legyen, egyetlen
gyereknek sem lenne szabad megszületnie. Csak azért, mert van
egy párkapcsolat, nem kellene, hogy ez azt is jelentse, gyerek is
legyen. Ha a körülmények nem adottak, vagy valamelyik fél úgy érzi,
nem alkalmas vagy nem áll készen rá, akkor nem lenne szabad
gyereket vállalni. Az mindenkinek csak kínlódás. Az egyetemen
aztán találkoztam olyan évfolyamtársnővel, akivel nem törődtek a
szülei, és arról beszélt, mi a fenének hozta a kedves édesanyja a
világra, amikor az sem érdekli, hogy él-e, hal-e. Ez pluszban
megerősítette azt, amit már tinédzserkorom óta gondoltam. Az
fogalmazódott meg bennem, hogy ha lesz egyszer párom, és úgy
érezzük, hogy szeretnénk gyereket és készen állunk rá, akkor nem
zárkózom el előle, de nem azért fog az a gyerek megszületni, mert
egy párkapcsolatnak ez az automatikus folyománya, hanem azért,
mert mind a ketten akarjuk. Ha nem
így történik, az a gyerek számára is nehéz lesz, mert érezni fogja,
hogy nem akarták.

Anyám azt is megmondta, kivel

barátkozhatok
Az erős anyai kontroll is probléma? Ennek negatív hatása nálad
megmutatkozott?
Nálam egyértelműen erre vezethető vissza, hogy nehezen tanultam
meg a felelősségvállalást, azt, hogy ez ténylegesen mit jelent. Meg
egy csomó más dologban. Már iskoláskoromban megmondta
anyám, hogy kivel ismerkedhetek és kivel nem. Mi azt kaptuk
anyánktól, hogy „azt csináljátok, amit mondok!” – ebben nőttünk fel.

A mai napig tanulom, hogyan kell ismerkedni, kapcsolatot

teremteni.

Volt, akitől eltiltott édesanyád?

Igen. Azt is megmondta, kivel barátkozhatok, kivel nem, hová
mehetek, stb. De így hogyan tanulsz meg ismerkedni? Hogyan
tanulsz meg kapcsolatokat teremteni bárkivel?

Nem engedett el, mondjuk, egy buliba, vagy nem engedett el

barátokkal?
Pontosan. Az ő jó tanuló kislánykája kizárólag jó tanuló kislányokkal
ismerkedhetett. Mivel a fiúk között nem volt jó tanuló, elfelejthettem a
fiúkkal való találkozást, barátkozást.
A bátyádat is ilyen szigorúan fogták?
Így visszagondolva neki kicsit könnyebb volt, talán azért, mert
édesanyámnak csak lánytestvérei voltak, és nem tudta, hogyan
kezeljen egy fiút. Nála kevésbé ment rá arra, hogy kivel barátkozhat,
és az sem volt fontos, hogy jól tanuljon.

És édesapád mindeközben?
Csendben meghúzta magát a háttérben. Foglalkozott velünk, mesélt
nekünk, például a munkájából fakadó érdekes történeteket, mert egy
időben elég sokat járt külföldre. Szerettük hallgatni az ottani
élményeit. Hozott bakelitlemezeket, azokat együtt hallgattuk. Nem
szólt bele abba, hogy kivel barátkozom.

Akkor végül is átadta édesanyádnak a kontrollt a nevelésetek fölött?

Ebben az értelemben igen, teljesen átadta a kontrollt. Nem szólt rá

anyámra, hogy ne fogjon olyan szigorúan.

Elképzelhető, hogy apukád tartott anyukádtól, ettől az erős

asszonytól?
Lehet, nem tudom.

Inkább édesanyád volt a domináns a szüleid kapcsolatában is? Igen,

abszolút ő irányított. Azt hiszem, édesapámnál ez amiatt alakult ki,
mert egy szem gyerek, és az apja nagyon sokáig orosz fogságban
volt, megszokta, hogy nők nevelik, nők irányítják. Talán emiatt is
adta át könnyebben az irányítást.
Benneteket akartak a szüleitek?
Igen, olyannyira, hogy a bátyám és köztem született még egy
gyerek, egy fiú, csak meghalt, állítólag orvosi műhiba miatt. Erről
nem tudok többet, mert a régi jó szokás szerint ilyesmiről nem
beszélünk, hanem mélyen hallgatunk róla. Eredetileg négy-öt
gyereket terveztek, de a középső halála után már nem született
több.
Visszatérve az ismerkedés nehézségeihez: egy régi barátnőmmel
pont emiatt szakadt meg a kapcsolatom, és ez annyira bántott, hogy
pszichológushoz kezdtem járni. Ha nem tanulsz meg kommunikálni,
akkor becsúszik a kommunikációs hiba. Az történt, hogy a barátnőm
párja kikezdett velem. A saját lovagi kódexem alapján ezt jeleztem a
lánynak. Viszont innentől kezdve én lettem a hibás, mert biztos én
provokáltam. Nem tudtam feldolgozni a dolgot, így felkerestem egy
pszichológust. Gyakorlatilag tőle kezdtem el megtanulni
kommunikálni.

Annyira megviselt ez az eset a barátnőddel, hogy úgy érezted, lelki

segítségre van szükséged?
Igen, teljesen egyértelmű volt, hogy ha nem fordulok még a legelején
hozzáértő segítőhöz, akkor akár egy évet képes leszek azon
pörögni, hogy mi a fene történt és miért történt, mit lehetett volna
másként tenni stb. Ha egyfolytában ugyanazon a témán pörögsz
visszatérően, és nem bírsz kikapcsolni belőle, az saját magadnak
árt. Kihathat a munkádra, az egészségedre. És én ezt nem akartam.
A terápia hatására kezdtem el jobban
figyelni a külvilágra és önmagamra is, és ennek egyik fontos lépése
volt, amikor jelentkeztem egy ingyenes stylist programra.

Mire?
Az Alléban minden péntek, szombat és vasárnap délután Lakatos
Márk csapata egy ingyenes, fejenként másfél órás stylist programot
tartott, vásárlási kötelezettség nélkül. Nagyon népszerű volt,
pillanatok alatt elkapkodták a helyeket. Bejelentkeztél, odamentél,
elmondtad, mi érdekel, és akkor az, akihez éppen kerültél,
elbeszélgetett veled egy kicsit, hogy rád hangolódjon, aztán bement
veled a szóba jöhető boltokba, mutatott szetteket, kombinációt, végül
irány a próbafülke. Segített a kiegészítőkben is, ilyesmi.
Gyakorlatilag, ami az öltözködésemet illeti, ekkor kezdtem erre is
jobban odafigyelni. Elkezdtem a sminkeléssel is ismerkedni. Azóta
jobban érzem magam a bőrömben, könnyebben nyitok, és jön is a
külvilág jelzése, a pozitív megerősítés.

Ahogy hallgatlak, az az érzésem, hogy neked azzal is volt gondod,

hogy a saját nőiségedet megéld, tudj viszonyulni hozzá.
Igen. Általános negyedik óta sokat lovagoltam, és oda nem
szoknyában jársz. Emiatt mindig is nadrágot hordtam. A
ruhatáramnak nem volt fontos, kiemelt darabja a szoknya.

Szerinted a nőiesség azon múlik, hogy szoknyát vagy nadrágot

hordasz?
Nem, persze, csak ha nem látod a szülőtől a konkrét példát, hogy
mit jelent a nőiesség vagy öltözködés, akkor az úgy nehéz.
Ez édesanyámnak sosem volt fontos, ő mindig az a „csak felkapok
valamit” típus volt, smink semmi, és az is mindegy volt, hogy jól-e áll
neki az adott ruha.

Ha már édesanyádnál tartunk. Azt tudjuk róla, hogy erős, határozott,

kontrollmániás személyiség volt. Ha visszagondolsz, túl azon, amiket
elmondtál, milyen emlékeid vannak róla a gyerekkorodból?

Gyerekfejjel nem tudtuk megfogalmazni, hogy ez domináns irányítás

lenne, mert volt szeretet, mosoly, ölelés, bármikor mehettünk hozzá
kérdezni. De az erős irányítás bizonyos fokig az életpályában is
gátolt. Amit egyfajta bizalmi válságként éltem meg részéről, az a
középiskola-választás. Ő ragaszkodott hozzá, hogy gimnáziumba
menjek, holott én mint lóbolond, szerettem volna mezőgazdasági
szakközépbe járni. Kategorikusan kijelentette, hogy nem mehetek,
mert akkor minden nap két órát kellene utaznom oda meg két órát
vissza, és akkor nem fogok tanulni.

Elfogadtad?
Esélyem sem volt mást mondani. Abba volt csak beleszólásom,
hogy melyik gimibe menjek. Mivel az agráregyetemhez biológia
fakultációra volt szükség, ennek megfelelő középiskolát
választottam. Ez volt az az érv, amivel meg tudtam nyerni a csatát.
És valahogy innentől kezdve indult egy, még akkor nem is egészen
tudatos harc, hogy márpedig én akkor se fogok csak azért jó
tanulóval barátkozni, mert anyám azt akarja, hanem ha valaki
szimpatikus, akkor igenis barátkozom vele. Ebből
kifolyólag két közepes tanuló lett a legjobb barátnőm. Egyikük egy
vagány csaj, akivel ide-oda eljárogattam.

És édesanyád ezek hatására jobban teret adott neked? Amikor látta,

hogy már nem tinédzser vagy és van saját akaratod.
Nem. Ugyanúgy meg kellett harcolnom mindenért, amit akartam.

A pályaválasztásoddal egyetértett?
Igen, azzal nem volt gondja. Bár szerette volna, ha maradok Pest
közelben, de én mindenképpen Kaposvárra akartam menni
egyetemre.

Minél messzebb…
Igen, meg hát Kaposvár sokkal inkább állatos bázis. Ott kezdtem
önállóbb lenni, bár úgy éreztem, megpróbálnak büntetni érte.

Büntetni?
Ne szó szerint vedd, hogy sarokba állítottak, de én mondjuk
kitaláltam, hogy hú, de jó lesz, hogy amikor hétvégén hazajövök,
itthon pihenni fogok. Aztán kiderült, hogy a fenét, mert anyám
beszervezett valamit, de dafke nem szólt róla, csak szembesített
vele.

Mi a helyzet a fiúkkal?
Mivel nem tanultam meg ismerkedni, gyakorlatilag majdhogynem
semmi.
Szégyenlős voltál? Visszahúzódó, gátlásos?
Nagyon visszahúzódó, mert nem tudtam, hogyan kell, mivel sem az
általánosban, sem a középiskolában nem ment. Az egyetemen sem
voltam benne a dolgok sűrűjében. Inkább külső szemlélő maradtam.
Interneten megismerkedtem egy Debrecenbe járó egyetemista
sráccal, de aztán a távolság miatt hosszú távon ebből nem lett
semmi. És nagyjából ennyi is volt.

És mostanában?
Jelenleg nincs senkim. Egy kolléganőmön keresztül próbálok
ismerkedni, együtt járunk túrázni, ahol elég vegyes a csapat.

A szüleid hogyan viszonyulnak ahhoz, hogy túl a negyvenen még

nem volt komoly kapcsolatod?
Sehogy, „nem kommentálom” típusú a reakció. Nem kérdezik, miért
nincs, de nem is mondják, hogy legyen már. Amikor a bátyám
összejött a későbbi sógornőmmel, anyám megmondta nekik: „Én
egy valamit soha nem fogok tőletek kérdezni, az pedig az, hogy
mikor jön a baba.”

Hogyhogy? Ez beleillene az ő irányításmániás világképébe.

Igen, de talán pontosan azért, mert látta a húgánál történteket, azt,
hogy mit eredményez, ha nem akkor jön a gyerek, amikor eljön az
ideje, amikor készen állnak rá. Talán ez az egyetlen pont, ahol
teljesen át tudta adni az irányítást.

És a bátyádéknál lett gyerek azóta?

Kettő is. Két tündéri ördögfióka, a kisebbik nyolc, a nagyobbik meg
karácsonykor lesz tizenegy.

Milyen nagynéni vagy? Foglalkozol velük?

Megvannak a gyerekeknek a maguk programjai iskolával,
barátokkal, de azért részt veszek az életükben. Kicsi korukban,
amikor Pesten dolgoztam, akkor elég sokat jártam át hozzájuk, és
volt olyan, hogy mind a kettő velem maradt, de olyan is, hogy csak
az egyikkel mentünk el valahova programot csinálni.

És amikor velük vagy, akkor sem érzed, hogy szeretnél gyereket?

Ahogy mondtam, egy megfelelő párral nem zárkózom el az elől,
hogy legyen, nincs bennem totális tagadás. De negyvenhárom éves
lévén, ez már nem feltétlenül vér szerinti gyerek lenne, hanem
örökbefogadott.

Ki kell hoznom magamból a nőt

Túl azon, hogy te úgy gondolkodsz, akkor szülessen gyerek, ha

mindkét fél akarja, nem lehet, hogy arról van szó, hogy egyszerűen
ezt csak mondod, mert soha nem volt párkapcsolatod, amelyben
lehetett volna családot alapítani?
Nem, mert ez már korábban kialakult bennem, még középiskola
elején. Az én esetemben ez nem ahhoz kapcsolódott, hogy nincs
kivel gyereket vállalni.
A pszichológusnál a társkeresés, a párkapcsolat témája előkerült?
Erről beszélgettetek?
Igen, és ő is dolgozik azon, ahogy ő fogalmazta, hogy kihozza
belőlem a csajt.

Vagyis?
Hogy a fiúsabb, harcosabb énemből ki tudjam hozni a nőiesebbet, a
lágyabbat.

Édesapád sem nyüstöl az unokával?

Nem. Csöndben, a háttérben figyeli, lesz-e valami. Nálunk nem
jellemző, hogy kérdezünk. Azt, hogy én egyáltalán bármit kérdezzek,
a pszichológusom hatására kezdtem el. Azóta merek feltenni
kérdést, ha valami érdekel. Van egy, amit mindenképpen fel kell
tennem édesanyámnak, és tudom, hogy nem lesz egyszerű
válaszolni rá. Viszont muszáj megtennem, mert gyanítom, az én
életemet is összességében nagyon meghatározta. Ez pedig az, hogy
pontosan hogyan halt meg az a bizonyos középső testvér.

Ennek szerinted milyen szempontból van jelentősége?

1975-ben még nem volt szokás a szülőket segíteni a gyászban,
pláne, ha orvosi műhiba történt. Szerintem ezt a mai napig nem
dolgozták fel ténylegesen. Aztán meg anyám hozza ezt a kotlós tyúk
effektust, hogy mindent uralni akar, nehogy elveszítsen bárkit is.

Milyen nagymama, beleszól a bátyádék gyerekeinek nevelésébe?

Voltak próbálkozásai, amit szerencsére a sógornőm elég
határozottan visszavert.

Téged ért bármilyen kellemetlenség amiatt, hogy nincs gyereked?

Járok horgászni apró kölyökkorom óta. Ott időnként az öregek
előjönnek azzal, hogy na, van-e már valaki meg hogy miért nincs.
Őket valamennyire le lehet rázni. Mondom, hogy: „Tibor bátyó,
honnan a bánatból akasszak le én neked egy olyan pasit, aki
horgászni is jön és lovagolni is szeret?” Erre rögtön elhallgatnak.

Ez ügyes. És ha nem Tibor bátyóékat nézzük?

A baráti kör nem szól bele, szerencsére a kollégák sem kérdezik,
ebből a szempontból elfogadó a közeg és inkább az van, hogy „ha
valamiben tudunk segíteni, szólj”.

Örülök. Ez ritka kivétel.

Talán azért, mert elég határozottan mászkálok a világban, az a kicsit
harcos énem, amit mondtam, hogy le kell lágyítani, azért még
megvan. Meg tényleg szerencsém van, mert ha a korábbi helyeken
valaki meg is kérdezte, nem származott hátrányom belőle.
 EGYÜTT, VÁLLALTAN GYERMEK
NÉLKÜL – HÁZASPÁROK
TÖRTÉNETEI

Mi egymás gyerekei vagyunk

Járai Kíra (42 éves) szinkronrendező és
Járai Máté (42 éves) színész története

Egy házaspár, akik minden létező tabut megdöntenek.

Nem elég, hogy ország-világ előtt felvállalták, nyitott
kapcsolatban élnek, de abból sem csinálnak titkot, hogy
nem akarnak gyereket. Friderikusz Sándor Életünk
története című műsorában beszéltek először erről.
Mélyinterjúban most alaposan kiveséztük, mi vezetett e
döntésükhöz. Szóba kerültek alkoholista szülők, szoros
szimbiózisban eltöltött algériai gyermekévek, bohém, de
nélkülözésekkel sújtott gyermekkor és egy szabadként
aposztrofált házasság meghatározó pillanatai.
Tévéműsorokban (először a Nyerő párosban, majd az Életünk
történetében) kezdtétek el megmutatni a magánéletetek olyan intim
részleteit, amire, azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy tabu. A
nyitott házasság, kicsivel később a gyermekmentesség felvállalása
tudatos döntés volt a részetekről? Hiszen így ország-világ elé
tártátok, hogyan éltek. Mi volt a motiváció, miért álltatok ebbe bele?

JÁRAI MÁTÉ: A Nyerő párosban beszéltünk először a nyitott

kapcsolatunkról. Magyarországon ez tabu, igen, itt minden tabu, ami
nem megszokott, és ez olyan borzasztó. Még a kék haj is tabu.
Horror, hogy az őszinte beszéd mit vált ki emberekből. A nyitott
házasságunk miatt olyan indulatok áramlottak felénk, hogy még a
halálunkat is kívánták. Olyan düh és őrjöngés van az emberekben,
hogy az egészen elképesztő.
JÁRAI KÍRA: Akik utáltak minket, azt mondták, még jó, hogy nincs
gyerekünk, mert hát micsoda fertőben nőne fel. Tudtuk, mielőtt
bementünk volna ezekbe a műsorokba, és Mátéval meg is
beszéltük, hogy ezt csak úgy tudjuk csinálni, ha abszolút
önazonosak vagyunk, és nem mutatunk mást, mint ami van. Nem is
lenne hiteles másként, egy ilyen műsorban óhatatlan kibukik, ha
valaki szerepet játszik.

Dönthettetek volna úgy is, hogy nem mentek.

KÍRA: Igen. Viszont az életünk meghatározó eleme, hogy
nyitottan, szabadon gondolkozunk, beleállunk konfliktusokba,
felvállaljuk, hogy kik vagyunk. Az életvitelünket mindig is
felvállaltuk. Nyilván ez most egy nagyobb plénum előtt történt meg.

MÁTÉ: Nem volt veszítenivalónk. A műsor előtt országos szinten

nem voltunk ismertek. Tehát bementünk ezekbe a műsorokba, és
akik megszerettek, így szerettek meg bennünket, ezekkel a kvázi
titkokkal, illetve tabukkal együtt.
KÍRA: Abból a szempontból sem volt igazából veszítenivalónk,
hogy nincs ki előtt szégyellni magunkat.

Mégiscsak rizikós döntés volt a részetekről, hogy kitettétek az

asztalra. Kíváncsi vagyok, milyen volt a fogadtatása a
gyerekdolognak…
KÍRA: Volt azért ebben nyilván egy pici nevelőszándék is.
MÁTÉ: Nem is pici.
KÍRA: Mindig is bennünk volt, bennem gyerekkorom óta, talán
még Máténál is jobban, hogy márpedig én kimondom, márpedig én
megmondom. Most már kevésbé akarom mindenhol megmondani,
mit gondolok, mert nyilván nem mindig kérdezik az ember
véleményét. Viszont minél több közszereplő vállalna fel tabutémákat,
annál kevésbé lenne az adott dolog furcsa, különös, idegen, félelmet
keltő.
MÁTÉ: Én mindig ezt a példát hozom föl, persze nem lehet
összehasonlítani, de azért mégiscsak: emlékezzünk vissza arra az
időre, talán a kilencvenes évek közepe lehetett, amikor mindenki
bunkofonnak hívta a mobiltelefont, és megvetően néztek arra, akinek
volt. „Nézd meg, hogy ordít a villamoson bele a telefonba, nézd meg,
mekkora paraszt! Mutatja, hogy
mennyi pénze van, hogy neki telefonja van.” Ma mindenkinek van
mobiltelefonja, még a nagymamáknak is. Ha ezekről beszélünk,
akkor ugyanígy el fogjuk fogadni, hogy vannak emberek, akik a saját
nemükhöz vonzódnak. Vannak, akik tudatosan nem vállalnak
gyereket. És vannak, akik a házasság intézményét másképp
gondolják.
KÍRA: Pontosan. Amíg csak azt hallják, hogy „na, a melegek” vagy
„na, akik tudatosan nem vállalnak gyereket”, akkor elképzelnek
valamiféle ördöglényeket, mert nem ismernek ilyet a saját
környezetükben. Azzal, hogy mi ezt felvállaljuk, már tudják valakihez
kötni, valódi emberekhez, akik ugyanúgy dolgoznak, szeretnek,
esznek-isznak, lélegeznek, mint ők.
MÁTÉ: Mind a ketten rendkívül nyitottan gondolkodó családból
jövünk, ez nagyon segít. Sokszor gondolok arra, hogy vajon, ha én
egy konzervatív, mélyen vallásos és ráadásul szegény családból
jönnék, ahol mindig azt hallod, hogy „más a hibás, más tehet róla, ők
a bűnösök, azért vagyunk mi ilyen szegények”, akkor is így
gondolkodnék-e. Ha én nem nyitott szellemben nőttem volna fel,
akkor valószínűleg nem is ilyen házasságban élnék. Hozzáteszem,
nem lehet könnyű ezt a gátat áttörni. Sokszor megértem, hogy
valószínűleg azért lehet nehéz elfogadni a mi életformánkat, mert
egy csomó ember egész életében azt tanulta, hogy csak az a jó, ami
konzervatív, csak az a jó, ami Istentől való, amit megszoktunk, ami
„természetes”, ami „normális”, ami „az élet rendje”.

KÍRA: A saját környezetemben is ismerek embereket, akik olyan

családban nőttek fel, ahol bizonyos dolgokat nem mertek
megélni, és a kibeszéletlenség miatt egész életükben boldogtalanok
maradtak. Nekik is segíthet az, ha látják: márpedig vannak olyanok,
akik felvállalják, hogy lehet másként is élni. Nem történik nagy
katasztrófa, ha ők is felvállalják a másságukat.

MÁTÉ: Nagyon furcsa volt egyébként az emberek reakcióját

olvasni, szinte rögtön jöttek a kommentek. Az előzetesek után, két
héttel az adás előtt már ilyen üzeneteket kaptunk: „Hogy mersz így
beszélni? Ki vagy te?” Ez most a nyerő kommunikáció. Érdekes
módon a Friderikusz-műsor totál pozitív irányba tolta el a
megítélésünket. A Nyerő párosban sokan mondták, hogy nem
kedvelnek minket.

A nyitott házasság miatt?

KÍRA: Is, de legfőképpen az őszinteségünk miatt, hogy kimondunk
olyasmiket, amelyek minden párkapcsolatban léteznek, csak nem
beszélnek róla, sokszor egymás között sem. Így volt okuk gyűlölni.
Az emberek akármibe bele tudnak kötni: hülye hangunk van, nekem
férfihajam. Sokan arra a következtetésre jutottak, hogy ja, akkor ez
nem igazi kapcsolat, ezek nem is szeretik egymást. Muszáj volt
valamiféle magyarázatot kreálniuk arra, ami számukra
elképzelhetetlen, ezért sokan azzal intézték el, hogy Máté meleg, én
pedig leszbikus vagyok, és ez csak egy látszatházasság, illetve
könnyű úgy együtt élni valakivel huszonegy évig, hogy közben
szabadon engedjük a másikat. Pedig szabadon engedni a másikat
és minden körülmények között kitartani mellette, az a
szeretet legmagasabb foka, az igazi „jóban-rosszban, míg a halál el
nem választ”. És ez egyáltalán nem könnyű, mi is nap mint nap
tanuljuk még és megküzdünk a féltékenységgel, a
bizonytalanságainkkal és legfőképpen az egónkkal.
MÁTÉ: Ha valakit, valamit az életedben nem tudsz kategorizálni,
akkor nem tudsz vele mit kezdeni. Félsz tőle, hogy miért fura, nem
érted, mi a bajod vele, miért nem tetszik. Egy bizonyos intelligencia
kell ahhoz, hogy az ember önvizsgálatot gyakoroljon. Én is évek óta
próbálom saját magamat megismerni, hogy miért úgy reagálok
valamire, ahogy.

KÍRA: Többször elmondtuk azt is, hogy számunkra teljesen

természetes, hogy járunk pszichológushoz. Azok, akik nem
szeretnek minket, erre azt mondják: „Ha minden rendben lenne, nem
járnának pszichológushoz”.

Ezzel én is találkoztam: csak elmeroggyantak járnak

pszichológushoz.
MÁTÉ: Próbálom megfejteni, mi lehet a politikai, földrajzi vagy más
oka annak, hogy itt Kelet-Közép-Európában ilyen a viszonyulás
mindenhez, amihez nem szoktunk hozzá. Nem szoktunk
paradicsomot tenni a paprikás krumpliba, úgyhogy aki beleteszi, az
egy őrült, elmeháborodott barom.

Azt tapasztalom, ennél kisebb dolgok is ki tudják ütni a biztosítékot.

Ilyen a fekete körömlakk, a fekete ruha viselése.
KÍRA: „Mi történt, baj van, gyászolsz?” (gúnyosan) Ez egyébként
még a Nyerő párosban is gondot okozott, mert a
beköltözésünkkor feketében akartunk menni, de kifejezetten
megkértek minket arra, hogy ne tegyük, inkább színes, vidám, nyári
ruhákat vigyünk. A Friderikusz-műsorban sem engedték.

Ehhez képest bevonultatok feketében.

MÁTÉ: Mert azt mondtuk, hogy azt már nem engedjük. Ha tényleg
az a címe, hogy Életünk története, akkor ahhoz hozzátartozik a
szüleim alkoholizmusa, az, hogy szeretünk fekete ruhában járni, a
nyitott házasságunk és a gyerekvállalás kérdése. Vannak alap
dolgok. Minek megyünk egy ilyen műsorba? Fogjuk egymás kezét
egy rózsaszállal és meséljem el, hogy a Seychelle-szigeten kértem
meg a kezét, és a homokba dugtam a gyémántgyűrűt? Hát ezt nem
szeretném, mert nem igaz. És szerintem sokkal érdekesebb az
esendőséggel együtt vállalni saját magad.

A hangsúlyozott önazonossággal kapcsolatban az jutott eszembe,

hogy ti ebből a szempontból is mintha úttörők lennétek, hiszen nagy
nyilvánosság előtt felvállaljátok életetek kevésbé cukormázas
részleteit is. Szerintem nagyon sokan azért mennek be egy ilyen
műsorba, hogy valamilyen pozitív képet mutassanak magukról.

KÍRA: A Nyerő párosban a legtöbb konfliktusunk ebből

származott, mert teljesen egyértelmű volt, hogy a többiek közül
egyesek tök más képet mutatnak önmagukról. Huszonévesen lehet,
hogy sokszor nekem is könnyebb lett volna jobban hasonlítani a
többiekhez, beilleszkedési problémáim mindig is
voltak. De aztán rájöttem, hogy ha egy picit is mást adok, mint
amilyen vagyok, az még sokkal rosszabb.
MÁTÉ: Finnországban élnek nagy rajongóink, akik egyrészt
nyelvtudás nélkül nézték a műsort és így is iszonyatosan
szimpatikusak voltunk nekik, mert a testbeszédből látták, hogy mire
megy ki a konfliktus. Másrészt azt írták, náluk ez a műsor nem élne
meg, mert ott az történne, hogy az emberek leülnének és a szauna
előtt megdumálnák a dolgot, borozgatnának egymással esténként.
Ők tudnának örülni a másik sikerének, még akkor is, ha te még
játékban vagy. Tehát a finneknél teljesen normális, hogy egy
társaságban vitáznak a barátok, megbeszélnek dolgokat.
Észérvekkel igyekeznek meggyőzni a másikat, és nem azzal, hogy
„ez nem normális, mert ez Istennek nem tetsző”, szóval nem
sztereotip válaszokat adnak.

Milyen reakciókkal találkoztatok?

MÁTÉ: Instagramon közel hétezer üzenetet kaptunk, és három
napig csak ültünk egy szállodai szobában és válaszolgattunk rájuk.
Elmondom a két szélsőséget. Első változat: „szerelmes vagyok
belétek, szerelmes vagyok a szerelmetekbe”; és a másik véglet:
„remélem, lélegeztetőgépre kerülsz”. A színskála minden árnyalata
megjelent a reakciók között. Egy idő múlva az ember megtanul
immunis lenni ezekre.

Túlságosan felnyitottuk a bensőnket, de

végül az őszinteség győzedelmeskedett
Volt olyan, ami betalált és rosszulesett?
KÍRA: Persze! Általában olyankor, amikor egyébként is ér
ötvenmillió impulzus egy nap alatt, és amúgy is jönnek rosszabb
napok, nekünk is akadnak gondjaink, és akkor pluszban még ez
rájön. Valamikor ez az utolsó csepp.
MÁTÉ: Ugyanakkor meg az emberek olyanok tudnak lenni, mint a
gyerekek a bábszínházban, amikor egyszerre kiabál kétszáz gyerek,
hogy „vigyázz, ott a róka!” Tehát annyira beleélték magukat ebbe a
műsorba, hogy sokan azt hitték, élő az adás. Nagyon könnyen
kiismerhető volt, hogy egy-egy beszólásra hogyan fognak reagálni
az emberek. Alacsonyan van a tűréshatár. Ezt lehet látni az utcán is,
ha például vezetsz. Elképesztő a frusztráció a forgalomban is. Nem
lehetek mindenkinek szimpatikus, nem is akarok, és nincs olyan
ember a földön, aki mindenkinek szimpatikus, vagy aki senkinek se
az.
KÍRA: A kommentelők közül akad szép számmal, akinek még
profilképe sincs. A fröcsögő, gyűlölködő kommentek egyébként
jellemzően családanyáktól és nyugdíjasoktól származnak. Egy
csecsemőt a karjában tartó nagymama azt írta nekünk: „remélem,
megdöglötök”.
MÁTÉ: Az Életünk története rólunk szóló epizódja zseniálisan volt
összevágva: egy tizenhét és fél órás forgatás eredményét lehetett
látni. A felvétel után azt beszéltük Kírával, hogy talán túlságosan
felnyitottuk a bensőnket ahhoz, hogy támadási felületet adjunk. De
végül az őszinteség valamilyen szinten mégiscsak
győzedelmeskedett. Olyan leveleket kaptunk, amelyek bőven
kárpótoltak ezért.
Ennyire pozitívak voltak a visszajelzések?
KÍRA: Abszolút. Érdekes módon gyűlölködő privát üzenet most
nem is jött. A műsor Facebook-oldalán persze mentek megint a
szokásos üzengetések, ezúttal főleg engem ekéztek, most Mátét
kevésbé, mintha ő lenne az áldozat.

Friderikusz is mintha azt sugallta volna a kérdésével, „te beszélted

rá Mátét arra, hogy ne legyen gyereketek”.
KÍRA: Én beszéltem rá mindenre. A nyitott kapcsolatra, és nyilván
miattam nincs gyereke, miattam boldogtalan. (gúnyosan)

MÁTÉ: A legtöbb üzenet viszont arról szólt, mint például ez:

„Leültünk a férjemmel beszélgetni. Elgondolkodtunk azon, hogy
vajon mi miért nem vagyunk ehhez elég merészek.” „Vajon én jól
tettem-e, hogy vállaltam gyereket?” Meg ilyenek: „Az, hogy így
vállaljátok magatokat, visszaadta a hitünket abban, hogy mi is
emberek vagyunk, és nem ördögtől való, ahogyan élünk”. „Milyen
önazonosak vagytok, mennyire látszik rajtatok az a fajta kapocs, ami
két ember között több mint húsz év után iszonyatosan ritka.” Az a
műsor nagyon mélyre ment. Napokkal később jött valaki, és azt
mondta, hogy tulajdonképpen most ülepedett le benne a Friderikusz-
műsor, és annyira fantasztikusnak tartja. Hozzáteszem, az egyik
legnagyobb szám az, hogy az első évadban hat epizód ment le, és
mi voltunk tulajdonképpen a legkevésbé ismert emberek, akiket a
Friderikusz meghívott. Ennek ellenére a mi adásunk volt a
legnézettebb.
 KÍRA: Azért is, mert mi vagyunk a leginkább megosztók.

Eleve a nyitott házasság és a gyerektelenség tabutéma. Pozitív

meglepetés, hogy ezúttal nem kívánták a halálotokat.
KÍRA: Privát üzenetben nem. Olyanok jöttek egyébként, akik
szeretettel próbáltak rábeszélni, hogy mennyire jó anyuka lennék, és
higgyem el, hogy ez a legtöbb nőnek nem jön azonnal, de amint
megszületik a gyerek, ez is megérkezik. Az ilyenért nem haragszom,
nem bőszít fel, mert némelyik tényleg nagyon intelligensen és
szeretetteljesen van megfogalmazva, és azt is sokszor leírják, hogy
megértik, ha én máshogy gondolom, de azért ezt mindenképpen
gondoljam meg. És persze vannak olyanok, akik azt mondják, hogy
iszonyatosan önző vagyok.
MÁTÉ: Az, hogy bementünk ebbe a műsorba és kitettük az
életünket, felvállalva a tudatos gyermekmentességet is, kétélű
fegyver volt. Még az is lehetett volna, hogy ránk szabadul a
népharag, de nem ez lett, hanem éppen az ellenkezője. A tévések
szerint a legeslegjobb tulajdonság ma egy ismert ember
eladhatóságában az, hogy megosztó. Azért is megnéznek, mert nem
szeretnek. Olyanok is követnek bennünket például, akik azt
mondják, azért fognak követni tovább, hogy „nézzem a szánalmas
életedet.” Sokszor azon gondolkodom egyébként, hogy
Magyarországon élni kifejezetten kihívás, ilyen nyitott
gondolkodással, ilyen nyitott élettel. Méghozzá azért, mert
egyfolytában a széllel szemben pisilsz.
KÍRA: Igen, de én Mátéval ellentétben azért ismerem a honvágy
érzését, hiszen Algériában kiskoromban
megtapasztaltam. Mondjuk az is igaz, hogy anno két hét itthonlét
bőven elég volt és vágyódtam vissza. De szeretem ezt az országot,
a nyelvet, a humort, és elkeserít, hogy tudom, milyen jó hely lehetne,
ahol jó élni… Ha hagynák.

Ha már szóba került a széllel szemben pisilés. Az sem jellemző,

hogy egy országos nézettségű kereskedelmi televízió népszerű
műsorában ismert emberek őszintén beszélnek arról, miért nem
akarnak gyereket és hogy korábban milyen családi problémák
alakították az életútjukat.
MÁTÉ: Igen, mi talán ebben is úttörők vagyunk. Én azt is
elmondom, hogy a szüleim olyan súlyos alkoholisták, hogy már
egyáltalán nincsenek képben, mi történik körülöttük. De azért egy
ideig az anyám is hajtogatta, hogy „Sose lesz unokám!”
KÍRA: Ez annyira tipikus. Egy csomóan gyakorlatilag szülnek bele
a vakvilágba.
MÁTÉ: Igen, nálunk mindig woodstocki feeling volt odahaza. Ha
magad elé képzeled a Hair című filmet, na, az én szüleim pontosan
ilyenek. Budán nőttem fel egy gyönyörű kertes házban. Minket,
gyerekeket kitettek a kertbe, hogy csináljunk, amit akarunk. Otthon
nem voltak szabályok. Nálunk megfordult mindenféle ember: meleg
pár, leszbikus pár, kétméteres szekrényszerű, férfinak kinéző nő, aki
egy akkora pasival járt, mint egy kerti törpe. Én mindent láttam
otthon gyerekkoromban. Ötévesen mesélte az anyukám, hogy igen,
a Gyuri meg a Pali azért fogják egymás kezét, mert ők szerelmesek,
és hogy ez ugyanolyan szerelem, mint egy fiú meg
lány között. Szóval nálunk a melegség épp úgy nem volt téma, mint
az, hogy valaki zsidó vagy sem. Tizenhat évesen hallottam először
pejoratíve azt, hogy zsidó. Valaki azt mondta, hogy te mocskos
zsidó, én meg mentem haza a gimiből, és emlékszem, teljesen
kikészülve kérdeztem a szüleimtől, hogyan lehet ezt negatívan
használni. Meg mi az, hogy mocskos zsidó? Az olyan, mint a
mocskos keresztény? És akkor mesélték a szüleim, hogy miről van
szó.
KÍRA: Az én családomban sem volt téma, hogy valaki meleg vagy
arab vagy fekete, ráadásul teljesen ateista az egész család.
Algériában gyerekeskedtem, így belenőttem egy teljesen másik
kultúrába. Ilyen háttérrel azt hiszem, adott a szabad, elfogadó
gondolkodás.

Algériában is születtél?
KÍRA: Nem. Hároméves voltam, amikor először kimentünk,
apukám építőmérnökként dolgozott. Kisebb-nagyobb
megszakításokkal összesen hét évet éltünk előbb Annabában, majd
a fővárosban, Algírban. A gimnázium első éve után jöttünk haza,
akkor voltam tizenöt. Egy katasztrófa volt abból a nemzetközi
közegből hazajönni, az itthoni tekintélyelvű, begyepesedett oktatási
rendszerbe. Nem találtam a helyem, egyik gimnáziumból
vándoroltam a másikba, még estire is jártam fél évig, de ott rájöttem,
hogy ez nem az én világom és mindenképp szeretnék továbbtanulni.
A sors akarta úgy, hogy sehol se érezzem jól magam, és végül az
Ady Endre Gimnáziumban kössek ki, ahol megismertem Mátét, és
ahol
képes voltam végigjárni a középiskolát, mert egy elfogadóbb
közegre találtam – persze a hazai viszonyokhoz képest.

Lett két kvázi gyerekem: a szüleim

Mielőtt innen folytatjuk a közös történeteteket, térjünk még egy kicsit

vissza Mátéhoz. Alkoholista szülők mellett egy nagyon színes,
bohém, nyitott világban nőttél fel. Ha most arra kérlek, hogy
érzelmileg picit menj vissza a gyerekkorodba, milyen érzések jönnek
elő, hogy érezted magad gyerekként?
MÁTÉ: Én akkor ezt az egészet nagyon idillikusnak láttam.
Emlékszem olyan házibulikra, hogy nem találtam meg az anyámat.
Annyi ember volt ott, vagy ötvenen a házban meg a kertben, ment a
zene, a táncolás. Természetes volt. Mint ahogyan az is, hogy itt is
alszik egy ember, meg ott is. Nyolcéves lehettem, amikor kezdtem
érezni, hogy talán mégsem olyan jó, hogy nincsenek szabályok. Fel
kell kelni reggel, iskolába menni, de otthon még hajnali egy órakor is
szólt a hangos zene. Akkor kezdett összeállni a kép, hogy máshol ez
nem így van, de az ember egy ideig azt, ami gyerekkorában történik,
természetesnek veszi. Utólag érzem a sebeket, amik most felszínre
törnek.

Milyen sebek ezek?

MÁTÉ: Nem igazán számíthattam a szüleimre. Klasszikus
értelemben nem voltak szüleim. Nagyon rosszul kommunikálták az
érzelmeiket. A pszichológusomnál derült ki,
hogy nekem sokkal előbb kellett felnőnöm, mint ahogy én azt hittem.
Nagyon sokat voltam felnőttek társaságában. Egy idő múlva
elkezdtem szégyellni a szüleimet és nem akartam barátokat áthívni,
nehogy meglássák a részeg embereket. A húgom tizenhat évvel
fiatalabb nálam, tehát én ezt egyedül csináltam végig, és már
kamasz voltam, amikor ő született. Gyakran előfordult, hogy nem
tudtam befizetni az ebédpénzt, én voltam az utolsó, aki leadta a
pénzt a táborra, sőt, előfordult, hogy le se adtam: én voltam az
egyedüli, aki nem tud osztálykirándulásra menni. Meg aki nem tud
elmenni a barátaival moziba. Egy idő múlva elkezdett feszélyezni,
hogy a szüleim bohémsága miatt egy csomó mindenre nem jut pénz,
amire juthatna. Baromi szar volt a nélkülözés. Már Kírával egy pár
voltunk, amikor rendszeresen fizette nekem a kaját, tehát ő hívott
meg, mert látta, hogy uzsonna nélkül jöttem el.

KÍRA: Emlékszem, apám úgy mutatta ki a szeretetét, hogy küldött

neked pénzt.
MÁTÉ: Igen, szociálisan érzékeny volt arra, hogy Kíra barátja,
akkor még nem szerelme, csak haverja, ilyen szar anyagi
körülmények között él. Emlékszem, hogy nekem mennyire kínos volt
és megható egyben, hogy az osztálytársaim szülei dobták össze a
pénzt, hogy el tudjak menni táborba.
KÍRA: Máté legjobb barátja voltam. Jó ideig azt állította, hogy nem
szeret moziba járni. Én meg csodálkoztam, hogy ezt a filmet se látta,
meg azt se. Csak később derült ki, hogy itt nem erről van szó.
 MÁTÉ: Túl sok ilyet kellett csinálni, és az egész életem egy
alakoskodó hazudozás volt, csak azért, mert szégyelltem ezt
gyerekként. Nyilván felnőttfejjel már nem tennék így. De azért ehhez
meg kellett ezt tapasztalni. Egyébként a szüleim nagyon jól indultak,
gazdag családból származnak.

Mi a foglalkozásuk?
MÁTÉ: Semmi, érettségijük van. Az apám operatőr akart lenni, de
elsőre nem vették fel, legközelebb meg már nem próbálta meg. Az
anyám meg olyan körülmények közül jött, hogy a nagyapja a
nyolcvanas években ötszáz forintokat dugdosott a zsebébe, ami
akkor egyhavi fizetés volt.

Ilyen gazdagok voltak?

MÁTÉ: A dédnagyapám Illés Béla, kétszeres Kossuth-díjas író
volt. Nagyon nagy ember volt a pártban. A villát, ami Virányoson áll a
mai napig is, neki építették, később ott laktunk mi is. Imádta az
anyámat, aki az unokája volt, és egyfolytában pénzelte, nagy
örökséget hagyott rá és a jogdíjakból is befolyt pénz. Csak hát ugye
a kommunizmus bukása után Illés Béla nem volt többé kívánatos
személy.

Meg lehetett élni akkoriban jogdíjakból?

MÁTÉ: Meg lehetett, mert a Vígszínházi csatát, amit ő írt, többször
kiadták. Rengeteg festmény lógott dédnagyapám házának falán,
amiket le lehetett akasztani, eladni és abból lehetett hónapokig élni.
A szüleim ezt csinálták. Hazamentem és láttam, hogy eltűnt a fotel,
utána eltűnt az állólámpa, majd hol a
csillár, hol a szőnyeg, és egy idő után eltűnt minden. Tizenhat
évesen a virányosi házból, amihez hatalmas kert tartozott, a
szüleimmel leköltöztünk Óbudára egy panellakásba. Képzelheted!

Túl az említett anyagi nehézségeken, érzelmi szempontból is

érezted annak a hiányát, hogy nem foglalkoztak veled a szüleid?
MÁTÉ: Az, hogy ne szerettek volna, nem igaz. Inkább azt
mondanám, természetes volt, hogy megszülettem, de semmit nem
formáltak át az életükben egy picit sem azért, merthogy én a világra
jöttem, hanem engem egyszerűen csak beemeltek ebbe.
Megtaláltam én az örömöm a földön csúszásban, fára mászásban,
lett saját színpadom a kertben. De azt nem tudták biztosítani, hogy
el tudjak menni táborba, legyen új ruhám, és ne azt a szakadt, nem
tudom, kitől örökölt farmernadrágot kelljen már állandóan hordanom.
Erre már nem figyeltek oda. Emiatt lett bennem harag, hogy nekem
mindent nélkülöznöm kellett! És hát persze ezt soha nem is ismerték
el.
KÍRA: Mióta ismerem őket, mindig a világ a hibás mindenért.
MÁTÉ: És ez nagyon is kapcsolódik a gyerektémához. Tudat alatt
biztosan van összefüggés. Nekem lett ugyanis két legyógyszerezett,
exalkoholista „gyerekem”. Nagyon rossz állapotban vannak, nekem
kell gondjukat viselnem. Nekem minden rokonom egy béklyó. Egy
nagy szikla a hátamon. Ezt az összes pszichiátriai teszt kihozta.
Visszatérő álomkép, hogy egy mocsárban vagyok, próbálok levegőt
venni, de állandóan kezek nyúlnak ki, amelyek visszahúznak – ez a
családom. Nekem a
saját szüleim lettek a gyerekeim. Mert ha én nem megyek oda
segíteni, takarítani, ellátni őket, ott halnak meg abban a lakásban,
mert ki nem mozdulnának.

Nehéz teher.
KÍRA: Ez mindig is így volt, csak most csúcsosodott ki.
MÁTÉ: Mindig azt mondom, hogy párhuzamosan fut kétféle
életem, de szerintem mindannyiunknál így van ez: van egy életünk a
párunkkal, egy normális, amiben mi vagyunk, mi tartjuk a kezünkben
és van egy másik, ami a múltunkhoz köt, ami visszahúz vagy a
szerencsésebbeknél épít. Lelkileg teljes taccs, hogy lett két
„gyerekem”, de soha nem kértem, hogy legyen, és kikérem
magamnak ezt a szerepkört. Mind a ketten nagyon későn érők
vagyunk egyébként. Nekem például rohadt későn, hét éve,
harmincöt évesen lett jogosítványom, pedig vezethettem volna
húszévesen is. Nagyon úgy gondoljuk mind a ketten, hogy a
felnőtteknek van gyerekük. Érted? Szakmailag is úgy érzem, hogy
mostanában kezdek beérni. Negyvenkét évesen az embernek
normális esetben már van gyereke.
KÍRA: Egyébként legtöbbet a kapcsolatunk elején kérdezgették,
hogy mikor jön a baba, az utóbbi időben, gondolom, már nem merik,
hiszen nem tudhatják, nem egészségügyi akadálya van-e.

A család pedzegette?
KÍRA: Anya a kapcsolatunk elején egyáltalán nem reagált semmit,
amikor mondtam, hogy nem akarok gyereket. Akkor azt gondoltam,
hogy azért, mert elfogadja, de később kiderült,
hogy inkább „kivárt”, azt hitte, ez úgy is megváltozik majd idővel.
Ahogy teltek az évek és látta, hogy valószínűleg komolyan
gondolom, próbált diszkréten utalni rá, hogy ő szeretne tőlem
unokát, de igazából ez nem volt konfliktusforrás. Arra mondjuk
felcsattantam, amikor egy beszélgetés alkalmával ő is – ahogy
mások is – önzőnek titulált.
MÁTÉ: Most azért téma ez megint, mert kiálltunk a nyilvánosság
elé, és sokan felteszik a kérdést, újságírók is.
KÍRA: Bennem egyáltalán nem merülne fel ez a kérdés, ha a
korom miatt nem szorítana az idő. Ha még hatvanévesen is
szülhetnék, és egyébként kétszáz évig élnénk, akkor most nekem
egyáltalán nem jutna eszembe. Rettegek a végleges döntésektől,
amilyen a gyerekvállalás is, csakhogy most már lassan az is
végleges döntés lesz, ha nem vállalunk.
Máté: Ez olyan, hogy nyaralód lehet hatvanévesen is, de gyereked
már nem, főleg nőként.

A szoros szülő-gyerek kapcsolat

olykor kifejezetten fojtogató

Kíra, még térjünk vissza egy picit a te gyerekkorodhoz.

KÍRA: Nekem bizonyos szempontból teljesen más gyerekkorom
volt, mint Máténak. Nálunk klasszikus családmodell működött: az
apuka dolgozik, hazaadja a pénzt és ezen kívül mindent az anya
csinál.

Édesanyád háztartásbeli volt?

 KÍRA: Egy idő után, amikor én megszülettem, akkor már igen. De
előtte dolgozott. Van egy bátyám meg egy nővérem. Én vagyok a
legkisebb, tizenegy és nyolc év a korkülönbség közöttünk. Én úgy
születtem, hogy igazából anya magának szült engem. Be volt adva a
válóper.

Így akarták megmenteni a házasságukat?

KÍRA: Nem, ez így alakult. Már beadták a válópert, és én valahogy
becsúsztam. Anya mindenképpen meg akart tartani. Egyébként
senki más nem akarta, apa sem. De végül együtt maradtak és anya
számára én pótoltam mindent. Nagyon szoros volt a kapcsolatunk,
nagyon anyás voltam. Szimbiotikus kapcsolatként tudnám leginkább
leírni.

Ez mit jelent?
KÍRA: Például Algériában a testvéreim jártak iskolába, én viszont
nem jártam óvodába, mert anya így akarta. Felnőtt fejjel úgy
gondolom, egy gyereknek az iskola előtti években már szüksége
lenne rendszeres „saját” közegre. Mi mindent együtt csináltunk
anyával, együtt vásároltunk be, együtt jártunk moziba, együtt
intéztük az ügyeket. Tizenegy éves koromban pedig egy évig nem
jártam iskolába sem, magántanuló voltam kint Algériában. Ebben az
életszakaszban különösen hiányzott a korombéli közeg és a privát
szféra. Egy ilyen szoros kapcsolatnak megvannak az árnyoldalai is,
olykor kifejezetten fojtogató, különösen, amikor kamaszodik az
ember.

És hogyan alakult a kapcsolatotok felnőttként?

 KÍRA: Iszonyatosan nehéz volt a leválás, mert addigra bennem
hatalmas lázadás alakult ki.

Annak ellenére, hogy meleg, puha, szimbiotikus kapcsolatban

voltatok?
KÍRA: Meleg, puha, szimbiotikus, de csak addig, amíg mindenben
egyetértek, és úgy csinálom, ahogy anya szerint helyes. Tizennégy
éves koromra emiatt hihetetlen vágy alakult ki bennem az
elszakadásra, az önállósodásra. Lázadó kamasz voltam, szabad
akartam lenni és legfőképpen teljesen önálló, aki egyedül dönt
mindenben. A szigor a visszájára sült el, mert akkora ellenállást
váltott ki belőlem, hogy még inkább belementem azokba a dolgokba,
amiktől anya óvni szeretett volna: buli, fiúk, cigi, drogok. Ráadásul ez
az időszak pont Algériában kezdődött, ahol életem egyik
legkalandosabb évét éltem át, olykor veszélyes szituációkba is
keveredtem, amiket persze csak huszonévesen meséltem el neki.

Veszélyes szituációk? Például?

KÍRA: Akkoriban Algériában a politikai helyzet miatt kijárási tilalom
volt érvényben, este 10 után nem lehetett az utcán lenni, kis
túlzással, lelőhették az embert. Mi meg a barátaimmal buliba
mentünk, lerobbant a kocsink, így kint rekedtünk az utcán, de
szerencsére a külföldi rendszám miatt megúsztuk, sőt, volt, hogy
katonai kísérettel mentünk buliba. Előfordult viszont olyan is, hogy
bevittek az őrsre. Visszatérve anyával való kapcsolatomra: anya
sokszor lelkiismeret-furdalást keltett bennem, ha valami nem úgy
történt, vagy valamit nem úgy
csináltam, ahogy ő akarta vagy gondolta. Ez a mai napig így van.
Nekem a szülő-gyerek kapcsolathoz, mindegy, melyik térfélen állok,
egy nagyon erős kötöttségérzés társul, amiben elveszítem
önmagam, mintha fogságba kerülnék.

Végül elváltak a szüleid?

KÍRA: Igen, nem sokkal azután, hogy elszakadtam anyától,
elváltak. Bár apa a maga módján mindig szerette anyát – a mai
napig szereti –, nekik sosem lett volna szabad összeházasodniuk,
annyira más emberek. Gyerekkoromban azt hittem, apa hibája, hogy
rossz volt a házasságuk, de akkor csak anya szemüvegén keresztül
láttam a dolgokat. Most azt gondolom, hogy semelyikük nem hibás,
ez egy rossz döntés volt és mindketten boldogabbak lettek volna
más oldalán.
MÁTÉ: Nekem Kíra világéletemben a legbiztosabb pont volt az
életemben. Rá mindig számíthattam. Mi sokkal több vagyunk
egymásnak, mint pusztán egy szerelmespár, nagyon kapaszkodunk
egymásba.
KÍRA: Nekünk teljes a kapcsolatunk. Azért is nehéz most ez az
ügy, mert egy darabig egyértelmű volt, hogy semelyikünk sem akar
gyereket. Pár évvel ezelőtt többször mondtam Máténak, hogy mondd
ki, mert tudom, hogy te már vállalnál.
MÁTÉ: Én meg nem gondoltam, hogy van bármi kimondanivalóm,
de aztán a pszichológusnál egyszer csak kibukott. Történt ugyanis
valami néhány éve. Életemben először kórházba kerültem, és nem
tudtuk, mennyire súlyos a betegségem. Kíra annyira féltett, hogy a
kórházi ágyamon ezt
mondta nekem sírva: „Talán mégis vállalnunk kellene gyereket.”
Amikor a pszichológus rákérdezett, hogy mit éreztem ekkor, engem
is meglepett a válaszom, mert azt mondtam: „boldog voltam”.

KÍRA: Én ezt utólag úgy fordítom le, hogy Máté akkor egy
százötven százalékos szerelmi vallomást kapott tőlem, hogy én
bármire képes lennék érte. Szerintem ez igazából nem is a gyerekről
szólt, hanem arról, hogy én még ezt is megtenném érte; annyira
szeretem, hogy képes lennék leküzdeni a félelmeimet és
ellenérzéseimet. De ez nem ilyen egyszerű, hiszen ez a döntés kihat
egy harmadik emberre is. Máté is tudja, hogy bennem milyen nagy
az ellenállás. Egyébként is, amikor valahol ordít egy gyerek, már
hülyét kap tőle.

De ezzel vissza is lehetne élni, hogy „hát szívem, akkor én most

bevasalom rajtad azt, amit a kórházban mondtál nekem.”
MÁTÉ: Én soha nem lennék erre képes. A mi kapcsolatunk nem
erről szól.
KÍRA: Soha nem értettem, amikor egy nő azzal akarja megfogni a
pasit, hogy beszül neki egy gyereket, és akkor az majd nem fog
tudni kilépni a kapcsolatból. Én nem akarnám, hogy valaki csak azért
legyen velem, mert nem tud elmenni. De nagyon nehéz egyébként
az én agyamban is leválasztani, hogy tulajdonképpen, amikor
megjelennek bennem ilyen érzések, hogy lehet, mégiscsak kéne egy
gyerek, akkor az mennyiben a társadalmi nyomás eredménye és
mennyiben lenne a szerelmünk megkoronázása. Ha valamiért
szeretnék gyereket,
csak és kizárólag azért, hogy belőlünk kettőnkből legyen. És ha
Máté akkor ott meghal, ezt sosem tudjuk meg. Akkor fordult meg a
fejemben, hogy tényleg, miért ne néznénk meg ezt a lehetőséget.

Érdekelne, hogy külön-külön hogy álltatok a gyerektémához, és

amikor a ti közös életetek elkezdődött, ez hogy alakult?
KÍRA: Nálam egyértelmű: tizennégy éves koromtól nem akarok
gyereket.

Miért épp akkortól?

KÍRA: Talán a kamaszodáshoz, a lázadáshoz van köze. Onnantól,
hogy gyakorlatilag elszakadtam anyától, nem akarok gyereket. És
egyébként pont a napokban fogalmaztam meg Máténak, hogy
atyaúristen, hát én még éppen hogy önálló életet kezdtem élni. És
amikor arra gondolok, hogy újra magamra vegyek valami
kötöttséget, az bennem fizikai gátakat okoz. Egyszerűen ezt az
érzést váltja ki bennem az anyaság gondolata. Ez nem tudatos,
hanem rögtön szinte zsigeri hányingerem van ettől a gondolattól.
Sőt, nagyon-nagyon hosszú ideig visszatérő álmom volt, hogy terhes
vagyok, és nem tudom elvetetni. Zihálva ébredtem. Pont Máté
betegsége idején volt egy olyan időszak, amikor valami elindult, amit
én mindig is vártam: egyszer csak jön a vágy a gyerekre. Akkoriban
elég sokat beszéltünk arról, hogy milyen cuki lenne ez a ruha Móron.
Mert a „gyerekünkről” már a nevétől elkezdve mindent tudunk. És
akkor azt gondoltam, hogy majd csak elérkezünk
ahhoz az érzéshez, amire én várok, és akkor szülök. De aztán ez
nem jött el, megrekedt.

Máté nagyon jó apa lenne

És az, hogy Mórról elkezdtetek gondolkodni, beszélgetni, hogy jött?

KÍRA: Azért nyilván néha-néha szóba került a gyerekdolog.

MÁTÉ: Igen, mert Kíra azt mondta, hogy hát, ha már gyerek,
milyen jó lenne, ha fiú lenne. Akkoriban bekövettem egy külföldi
színészt Instagramon, akinek ikerfiai vannak, és a fotón mind a
hárman kék-fehér, matróz csíkos pólóban láthatók a helyi
tropicariumban. A két kissrác ült a térdén, ő meg nagyon büszkén
mosolygott. Úgy voltam vele, hogy „Wow, ez milyen menő, én is
akarok ilyet, hogy a fiam ott ül a térdemen a tropicariumban”. Szóval
egy nagyon romantizált képem volt az apaságról.

Egy rózsaszín álom, amiből felébredsz?

KÍRA: Egyébként tényleg. Szokták mondani, hogy úgy a
legkönnyebb dönteni, ha egy papírra felírod az érveket és
ellenérveket. Mindazokat az indokokat a gyermektelenségre, amit
láttam a te kérdőíveden, amit közzétettél, én is mind fel tudom
sorolni. Gyakorlatilag nem nagyon van olyan, ami rám ne
vonatkozna. Ami mellette szól, az az, hogy nagyon-nagyon
megnézném, mi lesz kettőnkből, és hogy Máté nagyon jó apa lenne.
És az, hogy te jó anya lennél?
KÍRA: Az nincs közte. A mellette szóló érvek egyike sem szól
rólam.

Tizenhat éves korotok óta ismeritek egymást, néhány évig csak

barátság volt köztetek. Huszonegy évesen jöttetek össze, és azóta
alkottok egy párt. Mór mikor született meg a fejetekben?
KÍRA: Körülbelül hét-nyolc évvel ezelőtt.

Amikor a képzeletbeli kisfiatokról kezdtetek el beszélgetni, az milyen

érzés volt?
KÍRA: Úgy éreztem, mintha kicsit csökkenne a bennem lévő
félelem, meg hogy egy csomó mindent már el tudok képzelni. Azelőtt
mindig csak a rossz oldalát láttam, de most már vannak olyan jó
dolgok is, amiket el tudok képzelni. Szeretném öltöztetni, mint egy
babát, de ez nyilván nem indok. Végül aztán ez valahol megrekedt,
és ugyanoda tért vissza, nem fejlődött tovább. Sőt, talán jobban
visszajött a rettegés.
Azzal is abszolút egyetértek, hogy attól még, hogy tudok szülni,
nem feltétlenül muszáj szülnöm. Rengeteg olyan példát tudok,
akinek nem lett volna szabad gyereket világra hoznia. És itt van a
felelősség kérdése, amit sokan félreértelmeznek. Mert nem arról van
szó, hogy nekem nehezemre esne uzsonnát készíteni neki, és
pelenkázni, hiszen ez az időszak elmúlik. Az én felelősségem, hogy
milyen ember lesz belőle. Egy ember életében a legmeghatározóbb
a gyerekkor, a szülei. Körülöttem mindenki a gyerekkori sérelmeit
próbálja kielemezni magából.
 Ugyanakkor mi Mátéval iszonyatosan jól megvagyunk ketten,
teljes a kapcsolatunk. Egy csomó házaspárnál azért vetődik fel a
gyerekkérdés, mert „ez így szokás”, vagy azért, mert ezzel akarják
megmenteni a házasságot. Ez a „megmenti a házasságot” a
legrosszabb indok. Többnyire azt látom, hogy nem kérdőjelezik meg
az emberek, mert „ez a normális, hogy gyereket szülünk”, hiszen „ez
a világ rendje”, miközben ez csak egy lehetőség, hogy szülhetünk
gyereket, de nem feltétlenül kell.
MÁTÉ: Az én baráti köröm egy picit talán erőszakosabban mondta
egy ideig, hogy: „Figyelj Máté, én most barátilag felszólítalak, hogy
állj a sarkadra, mert szerintem te igenis nagyon jó apa lennél, és
ebben a kapcsolatban gyereket kellene szülni.” Ők inkább azt látták,
hogy én akarok, de Kíra nem.

És ez így volt?
MÁTÉ: Én úgy voltam vele, hogy iszonyatosan tudok „sodródni az
árral”. Valószínűleg, ha nekünk lenne már egy tízéves gyerekünk, az
is jó lenne, de ha nem lesz, akkor meg úgy leszek vele, hogy nekem
Kíra mindennél és mindenkinél fontosabb – a meg sem született
gyerekemnél meg pláne.
KÍRA: Az a kedvencem, amikor azt mondják, hogy lehetsz ilyen
önző. De kivel szemben? A meg nem született gyerekemmel
szemben? Persze, most ugye azt mondják, hogy Mátéval szemben
vagyok önző, de könyörgöm, ha én nem érzem azt, és nem jutottam
még el odáig, hogy gyereket szeretnék, és lehet, hogy sosem fogok
eljutni, akkor csak azért szüljek egy gyereket, mert Máté ezt
szeretné? Milyen
gondolkodás ez? Nem egy hörcsögről van szó, amit beszerzünk. És
én azért sem vállalnék gyereket, hogy legyen, aki ápoljon, mert
kikérem magamnak, hogy a gyerekemre rátegyek egy ilyen terhet!

Mátéval most épp ugyanezt teszik a szülei…

MÁTÉ: Igen, és nem szeretném, hogy valaki ugyanerre legyen
kényszerítve.
KÍRA: Kérdezték tőlünk, hogy mi lenne, ha jönne egy olyan nagy
szerelem, aki még gyereket is szülne.

És mi lenne?
MÁTÉ: Erre az a válasz, hogy huszonkét éve élek Kírával. Nekem
a gyerek csak akkor érdekes, ha kettőnkből jön létre. Tehát nem az
van, hogy elszaladok és Ilonának csinálok egy gyereket, és az is jó
lesz. Nekem nem a végeredmény kell, hanem a közösen létrehozott
produktum.

Máté, azt mondtad, hajlamos vagy a sodródásra gyerektémában is,

és azt is el tudod fogadni, ha soha nem lesz gyereketek. Mégis, ha
az érzelmek szintjén közelítünk, vágysz-e egy cuki kisgyerekre?

MÁTÉ: Igen. Krakkóban egy cukrászdában suttyomban fotóztam

egy gyereket, és utána mondta Kíra, hogy ez most már aztán a világ
cikije. Annyira aranyos volt, hogy azt feleltem, könyörgöm, lopjuk el.
De azt hiszem, ez nálam inkább egy ilyen divatos vágy lenne, tehát,
hogy ez nekem milyen jól állna.
Szóval ez annyira megfontolt és mély, mint ahogy egy Zara-zakó jól
állna.
KÍRA: Máténál én mindig azt érzem, hogy azért akarná, mert ez
visszavonhatatlan bizonyítéka annak, hogy én mennyire szeretem
őt.

Érdekes, mert Máté is azt mondta a kórházi jelenetre, hogy az felért

egy szerelmi vallomással. Ennyire kell a megerősítés?
MÁTÉ: Nekem mindig kell megerősítés. Tettekben is,
szavakban is. Minden téren: szakmailag és emberileg egyaránt.

Az, hogy több mint húsz éve együtt vagytok, és Kíra egyszer már
kimondta, hogy „szeretlek, veled akarom leélni az életem”, nem
elég?
MÁTÉ: Dehogy!
KÍRA: Főleg azért, mert mi nyitott kapcsolatban élünk egy ideje,
így folyamatos az adok-kapok.

Együtt akarjuk leélni az életünket

A nyitott kapcsolat gondolata miként vetődött fel?

KÍRA: Én a monogámiát már akkor sem tartottam
elképzelhetőnek, amikor még csak barátok voltunk. Nekem ez
valahogy a kalitkaérzést jelentette.

Annak ellenére, hogy egymás társai, sőt, lelki társai vagytok?

 MÁTÉ: Igen. Nemrég olvastunk egy nagyon jó idézetet, hogy a
féltékenység mindig abból fakad, hogy nem vagyunk elég önzetlenek
a másikkal. A saját egónk mindig belejátszik. Egy ismerős pár, akik
szintén nyitott kapcsolatban éltek, azért mentek szét, mert a férfi úgy
érezte, a felesége intellektuálisan nem tud a társa lenni. Náluk
nagyon jól ment a dolog szexuálisan, de intellektuálisan nem. Mi
valószínűleg sokkal féltékenyebbek lennénk arra, ha a másik
intellektuálisan valaki másban találná meg a társát.

Tehát akkor a féltékenység azért megvan bennetek?

MÁTÉ: Persze, ezt nem is lehet kiütni. Ez teljesen zsigeri dolog.

KÍRA: Azért intellektuálisan belebonyolódni valakibe, az nagyon

ritka.

Mégis, a féltékenység nagyon szar érzés. Az mar, az fáj.

KÍRA: Igen, de spannolja is a vágyat. A bizonytalanság, a kaland,
a féltékenység, a titok – ezek mind tüzelik a szexuális életet.

Említettétek a titkot. Elmondjátok a másiknak, beavatjátok a

másikat?
MÁTÉ: Nézd, olyan titok nincsen, ami lényegi.
KÍRA: De vannak olyanok, amikben nem mondunk el részleteket.
Mi nem szerelmespári viszonyt akarunk mással, másokkal.

MÁTÉ: Ez azért a testiségről szól, lássuk be.

 KÍRA: Igen. Bár valakinél nyilván aztán már kialakul több is, de ezt
nem úgy kell elképzelni, hogy most akkor hosszan időt töltünk
valakivel. Olyan viszont elképzelhető, hogy hármasban csinálunk
programot.
MÁTÉ: Ami igazán érdekes, hogy a világ számára mi egy nagyon
szabadon élő pár vagyunk, miközben ez a fajta szabadság okozza
szerintem a legszorosabb összefonódást. Az, amikor azt mondom,
hogy menj, és csinálj, amit akarsz, legalább annyira szól kettőnkről
és a kettőnkben lévő tüzek szításáról, mint a harmadik félről.

A szabadság nagy, ugyanakkor kockázatos ajándék: a másiknak is

jól kell tudnia fogadni.
KÍRA: Attól még, hogy ennyire imádjuk egymást minden szinten, a
legjobb barátai vagyunk egymásnak és a legjobban egymással
érezzük magunkat, még van egy csomó minden, amit meg akarunk
élni.
MÁTÉ: Például nekem azon is dolgoznom kell, hogy jól tudjam
érezni magam Kíra nélkül, mert van bennem egy elvárás saját
magammal szemben, hogy én csak vele érezhetem jól magam, mert
az a mi egész kapcsolatunk elárulása, ha én mással is jól érzem
magam. Testileg van igényem a dologra, csak azt hiszem,
érzelmileg nem engedek meg magamnak bizonyos dolgokat. Kíra
például ebből a szempontból sokkal-sokkal jobban csinálja ezt. Ő
tényleg akkor féltékeny, ha van rá oka, és nagyon el tudja engedni a
kalandokat. Én mindenre féltékeny tudok lenni.
Ez nem okoz benned egy olyan rossz érzést, hogy inkább azt
mondd Kírának, hagyjuk ezt a nyitott kapcsolatot, és csak
egymással legyünk?
MÁTÉ: Nem, én ezt sose mondanám. Mert valahogy úgy érzem,
ez az önzetlen szeretet szinonimája. Nem arról van szó, hogy én
birtokollak, és csak az enyém lehetsz.

De miért van rá szükségetek? Mi az, ami nincs meg a

kapcsolatotokban?
KÍRA: Minden ember és minden szex más. Tehát egy másik pasi
nyilvánvalóan teljesen más.
MÁTÉ: Ez egy más világba való belelátás, egy másik élethez való
hozzáállás.
KÍRA: Én ezt az egészet úgy élem meg, mintha több dimenzióban
futna az életem. Tehát van a Mátéval való életem, az az igazi. És
egyébként pedig néha vannak párhuzamos életeim, ahol picit más
vagyok. Valószínűleg, ha Mátéval nem találkozom, akkor most nem
lennék férjnél – mondjuk, ő sem lenne nős, szerintem. Én biztosan
összevissza csaponganék. Mi jól hatunk egymásra, jó irányba
változtattunk a másikon. Szerencsés egymásra találás a miénk.

MÁTÉ: Nem is nyitottnak nevezném a kapcsolatunkat, hanem

inkább szabadnak.
KÍRA: Mi tényleg komolyan gondoljuk azt, hogy együtt akarjuk
leélni az életünket.

Az abortusz nem is volt kérdés

Gondoltok arra, hogy lehet, egyszer majd meg fogjátok bánni, hogy
nem született gyereketek?
MÁTÉ: Persze. Hogy kimaradnak az életünkből azok az élmények,
amelyek egy gyerekkel járnak. Csak és kizárólag ezért.

KÍRA: Valószínűleg én legfeljebb attól félek, hogy egyszer csak

hirtelen beüt, hogy atyaúristen, annyira akarok gyereket, hogy majd
meghalok.

És ez vajon mitől üthetne be?

KÍRA: Nem tudom.
MÁTÉ: Szerintem hormonális pániktól, tehát amikor már a test
kezd szunnyadni, lehet, hogy előtte feltolja benned azokat a
hormonokat, amelyek arra ösztönöznek, hogy csinálj utódot. Én
egyébként nem attól tartok, hogy ez hirtelen beütne, hanem inkább
attól, hogy nem lehetek magamon kívül másra büszke. Az a fajta
érzés, hogy tud valamit a gyereked, amit te tanítottál meg neki.
Ugyanakkor nagyon kevés embert látok magam körül, aki úgy
csinálja a gyereknevelést, ahogy én el tudnám képzelni.

KÍRA: Én egyszerűen nem lennék kellően laza hozzá.

MÁTÉ: Hát igen, te annyira görcsölnél végig, hogy az valami
szörnyen ártalmas lenne.
KÍRA: Akinél azt látom, hogy jól csinálja, néha azt érzem, hogy fú,
azért lehet így is, és ez nagyon jó. De a legtöbbször ilyenkor inkább
az az érzés fog el minket, hogy milyen jó lenne ezeknek a
gyerekeknek a helyében lenni.
 MÁTÉ: Igen. Ez is azt mutatja, hogy még mindig gyerekek
vagyunk. Kíra egyszer terhes lett. Ha nem vetetjük el, ma nekünk is
lehetne már egy húszéves gyerekünk.

Hoppá! Erre a fordulatra nem számítottam! Közös döntés volt, hogy

elvetettétek?
KÍRA: Az abortusz nem is volt kérdés.
MÁTÉ: Mind a ketten otthon laktunk még a szüleinkkel.
KÍRA: Nekem azt mondta a nőgyógyászom, hogy nem eshetek
teherbe, mert olyan a hormonális szintem… aztán mégis szinte
azonnal megtörtént. Lelkileg nagyon megviselt.
MÁTÉ: És azóta nem is volt ilyen, hál’ istennek nem kellett
megszakítani terhességet.

Mindezek fényében és fenntartva, hogy senki nem lát a jövőbe,

mennyire szilárd az elhatározás, ez a közös döntés, hogy nektek
biztosan nem lesz gyereketek?
KÍRA: Nem tudom elképzelni, hogy beüt ez az érzés.
MÁTÉ: Én sem tudom elképzelni, hogy lesz gyerekünk. A szüleim
megnyomorítottak, illetve általában mindannyiunkat valamilyen
szinten megnyomorítanak a szüleink. Ezt valószínűleg egész
életünkben hurcoljuk, mint egy puttonyt vagy zsákot. Kinek nagyobb,
kinek kisebb.

Benneteket ért atrocitás, kellemetlenség amiatt, hogy nincs

gyereketek?
MÁTÉ: Az, hogy valaki nem vállal gyereket, bárki számára is
elítélendő dolog, az körülbelül olyan, mint tizenhat évesen azt
hallani, hogy te zsidó.
KÍRA: Egyébként van olyan barátunk, egy kétgyermekes anyuka,
aki azt mondja, mi csináljuk jól. És közben meg nincs ezzel semmi
baj, mert nyilván kihalna az emberiség, ha mindenki így gondolná.
Én csak azt mondom, hogy toleránsnak kell lenni mindenben. Milyen
érdekes, amikor túlnépesedés van, miért akkora probléma, hogy
vannak, akik nem szeretnék tovább népesíteni a Földet.

MÁTÉ: Arról nem beszélve, hogy sok komolyan lelki sérült, nálunk
sokkal-sokkal súlyosabb mentális problémákkal küzdő ember van,
akik úgy nőttek föl, hogy sose lett volna szabad annak a két
szülőnek gyereket vállalnia. Az emberek legalább hetven százaléka
úgy él, hogy mit szólnak a szomszédok.
KÍRA: Jól meglátta a politikai vezetés is, hogy mire ugranak az
emberek.
MÁTÉ: És látod, ugyanúgy ráugrottak a migráns témára is.
Ugyanez a helyzet a gyermektelenséggel is vagy például a
homoszexualitással: fogalmuk sincs róla az embereknek, hogy miről
beszélnek, csak hallják, hogy az rossz. De ha megkérdezik őket,
hogy ismernek-e homoszexuális embert, találkoztak-e migránssal,
akkor jön a válasz, hogy ja, nem. Ha ránézel egy buzira, buzi leszel
– szerintem tényleg vannak falvak, ahol ezt hiszik. Mi ezen most
röhögünk, mert mi azért kvázi világlátottak vagyunk, láttunk már
híradót életünkben, olvastunk újságot, de akik ezt nem feltétlenül
teszik, azokat olyan könnyű manipulálni, hogy az valami borzasztó.
 KÍRA: Nem véletlen – senkit sem degradálva –, hogy minél
magasabb az iskolai végzettség, minél jobban élő társadalomról van
szó, annál kevesebb gyereket vállalnak.

A tudatos gyermektelenség lényegi eleme a tudatosság, ami

felelősséget (is) jelent.
MÁTÉ: Igen. Szerintem például totális felelőtlenség most, a Covid
kellős közepén gyereket vállalni, értem én, hogy becsúszott, de
akkor is. Meg egyébként közhely, de: merre halad a világ? És ebbe
szülni egy gyereket? Nem tudnám megtenni nyugodt szívvel.

KÍRA: Ha már szóba került az önzőség: lássuk be, hogy

gyakorlatilag szinte az összes indok, amiért az emberek gyereket
vállalnak, csakis róluk szól. Nem a gyerekről. Legyen a vállalkozást
kire hagyni. Legyen, aki ápolja öreg korában, és a többi.

Kíra, édesanyádnak milyen volt látni a kitárulkozásotokat a

médiában?
KÍRA: Gyakorlatilag nem beszél a dologról. Persze tudjuk, hogy
mélységesen megvan a véleménye erről az egész bulvár hajcihőről
és nem érti, miért kellett ezekről nyilvánosan beszélni. Úgy csinált,
mintha nem tudott volna a nyitott kapcsolatunkról sem.

És mit szól konkrétan ahhoz, hogy nem akartok gyereket?

KÍRA: Azt, hogy mi egymás gyerekei vagyunk és azt is, hogy
önzőek vagyunk.
 MÁTÉ: Hozzáteszem, hogy valójában ez így is van: egymás
gyerekei is vagyunk.

Ez mit jelent?
KÍRA: Számomra a feltétel nélküli szeretetet. Máté nem
csinálhatna olyan dolgot, nem derülhetne ki róla olyasmi, ami miatt
hátat fordítanék neki.
MÁTÉ: Olyan óvó, féltő szeretet van bennünk a másik iránt, ami
talán más pároknál hiányzik. Számunkra az, hogy féltjük a másikat,
teljesen természetes. A gyengédség, a simogatás mindig jelen van
az életünkben. A Nyerő párosban a szemünkre vetették, hogy nem
érünk egymáshoz. De nyilvánosan miért kéne? Aztán a „döntő érv”
arra, hogy tényleg szeretjük egymást az volt, amikor abban a
bizonyos feladatban az esőben álltunk 1 óra 47 percig a hatfokos
vízben: próbáltam felfogni a szelet Kíra elől, hogy ne fázzon,
megöleltem, énekeltem neki. Egymás leheletéből melegítettük
egymást. És akkor ott meglátták a magyarok, hogy ja, hát erről van
szó, ezek szeretik ám egymást.
 Minden egyes nap bennünket igazol
Zsuzsi (36 éves) praxis menedzser és Péter
(38 éves) gyógyszerész története

Zsuzsi és Péter az El Caminónak köszönhetően

találkoztak egymással. Na, nem a zarándokúton jöttek
össze, hanem később, már itthon, a jelenleg
legnépszerűbb társkereső applikáción. Péternek feltűnt
Zsuzsi profilfotóján a Caminót szimbolizáló Szent Jakab-
kagyló és ez indította el közöttük a beszélgetést. Hosszas
udvarlás, ismerkedés és összecsiszolódás után néhány
évvel ezelőtt örökre összekötötték az életüket.
Házasságuk olyan stabilnak és boldognak bizonyul, hogy
kincsként féltve őrzik. Éppen ezért tudatosan nem
vállalnak gyereket.

Két éve vagytok házasok. Szinte minden házas vagy

párkapcsolatban élő interjúalanyom beszámolt arról, hogy folyton
kapják a kérdéseket, sőt, nem egyszer a sürgetést a környezetüktől,
hogy na, mikor jön már a gyerek. Benneteket nem piszkálnak ezzel?

PÉTER: De! Négy éve vagyunk együtt, és két éve tudatosan

felvállaljuk, hogy nem akarunk gyereket, és még mindig
vannak, akik újra meg újra rákérdeznek, pedig már elmondtuk nekik
többször is.

Mire kérdeznek rá?

PÉTER: Megkérdezik, hogy vagyunk. Erre azt felelem, hogy
fantasztikusan boldogok vagyunk, nagyon szeretem Zsuzsit és
imádom a macskánkat, imádom a saját életemet és a közös
életünket. Ezzel be is szoktam fejezni, ám ekkor jön a kérdés, hogy
hát akkor a boldogságotokhoz már csak egyetlenegy dolog hiányzik:
a gyerek. Ilyenkor először udvariasan elmondom, hogy mi nem
szeretnénk gyereket, másodjára is, hátha elfelejtette, de harmadjára
már egy pici él van a válaszomban, negyedjére meg…

De ők kik egyébként, barátok?

PÉTER: Nem, elsősorban kollégák vagy olyanok, akikkel nem
találkozom nap mint nap, hanem, mondjuk, csak félévente egyszer.

Felteszem, gyerekesek.
PÉTER: Nem nagyon tudok olyanokat mondani a nálamnál
idősebb generációból, akik nem azok. Mi ezzel gyakorlatilag úttörők
vagyunk közöttük – ennek minden előnyével és hátrányával
egyetemben.

Mi a hátránya?
PÉTER: Az állandó önigazolás. A bizonygatása annak, hogy nem,
ez nem egy pillanatnyi hóbort, és hogy ennek oka van,
fajsúlyos mérlegelés előzte meg, hogy mi így döntöttünk. Ilyen
döntést, legalábbis szerintem, az ember nem hoz meg pillanatnyi
elmezavar hatására, ezért is fura, hogy ennek ellenére rákérdeznek:
„Tényleg jól meggondoltad?” Nem lehet ezt nem jól meggondolni.
Természetesen. Ha azt mondanám, hogy igen, gyereket szeretnénk,
azt triviálisan elfogadnák. Az beleillene az ő kánonjukba, ez viszont
nem.

És amikor türelmes vagy és szépen válaszolsz, akkor pontosan mit

mondasz? Mik az érveid?
PÉTER: Nálunk, azt hiszem, ez egy elég sokrétű döntés
eredménye. Egyrészt viszonylag idősen jöttünk össze, én
harmincnégy voltam, amikor megismertem Zsuzsit. Ez négy éve
történt. Én nagyon-nagyon sokat gondolkoztam a gyerekkérdésen
már huszonévesen is, akkor is, amikor egyedül voltam és akkor is,
amikor párkapcsolatban éltem. Nyilván ez utóbbi esetben felmerült,
vajon el tudnám-e képzelni magam apaként és persze férjként. És
minden egyes alkalommal egy viszonylag konkrét, nemleges
válaszra jutottam. Nem láttam magam előtt azt a képet, azt a víziót,
amire azt mondom, hogy na, igen, én valami ilyesmire vágyom. Nem
rohantak meg olyan érzések, amiket mások néha szoktak említeni,
és az a romantikus, nagy „érzelem cunami” sem áradt át rajtam.

ZSUZSI: Jó, de ez azért is lehetett így, mert te férfi vagy. Szerintem

az érzelmi cunami, amit mondtál, inkább a nők sajátossága. A
gyermek utáni vágy a nőkben jobban benne van. Mint ahogy az is,
hogy harmincéves koruk előtt szüljenek, mert
akkor már ugye ketyeg a biológiai óra, és harminc fölött már minden
egyes évben egyre rizikósabb ez az egész. Ráadásul ezt várja el a
társadalom is, mert régebben a nők húszéves koruk alatt túl voltak
ezen. És egy férfi szerintem, amikor megtudja, hogy apa lesz,
megijed: „Úristen, ezt most biztos akarom?”

Ez egy életre szóló elköteleződés?

ZSUZSI: Igen, ez nem olyan, hogy vissza lehetne csinálni. A
gyerek nem egy kiskutya, amit, ha nem tetszik, visszaviszek a
menhelyre. A férfi, amikor már ott fogja a saját gyerekét a karjában,
akkor válik apává. A nő meg mintha gyerekkora óta készülne erre.
Nyilván a lányoknak az életébe, a génjeibe is bele van ez kódolva,
valószínűleg ezért is babázunk. Azt azért mondjuk el, hogy te még
megházasodni sem akartál. Most meg itt van a tökéletes
kapcsolatod, és ennek ellenére mégsem szeretnél gyereket. Ez
olyan, mintha egy kicsit ellentmondásos lenne: megtaláltad életed
párját és ennek ellenére vagy pont emiatt, úgy döntesz, hogy nem
akarsz gyereket.
PÉTER: Értem, és ebben igazad is van, a legtöbb esetben ez úgy
működik a férfiaknál, ahogy mondtad. De nem nálam. Számomra a
gyermekvállalásnak egy boldog párkapcsolat alapvető, de nem
kizárólagos feltétele. Ha önálló, autonóm, érző, gondolkodó, tervezni
képes lényként nem érzem azt – mindenfajta külső nyomás ellenére,
legyen ez akár a feleségem –, hogy én szeretnék gyermeket, akkor
nem lesz gyermekem. Ha nem érzem ezt a belülről fakadó
késztetést, akkor élhetek akármilyen boldog, idilli párkapcsolatban,
ez nem változik.
 Kipukkant a lu
Zsuzsi, az anyai érzés, a gyermek iránti vágy, a késztetés megvolt,
megvan benned?
ZSUZSI: Nálam ez nagyon érdekesen alakult, mert nagycsaládban
nőttem fel, négyen vagyunk édestestvérek. Nagyon idealisztikus
családot képzelj el: értelmiségi szülők, jó anyagi körülmények. Én
mindig azt láttam, anyám képes arra, hogy karriert építsen, közben
feleség és családanya is legyen, és hogy ez milyen szép. Mindig
amolyan olaszos család voltunk, az egyik ágról kilencen vagyunk
unokák, és minden egyes ünnepkor, még névnapokon is
összejöttünk egy nagy asztalnál. Mindig az volt bennem, hogy
persze, én is ilyen akarok lenni, meg ezt akarom, mert ez mennyire
csodálatos. Közben valamiért a legjobb barátnőim mindig egykék
voltak. Azt amúgy nem akarnám, hogy az én gyerekemnek ne
legyen testvére, tehát amikor arra gondoltam, hogy lesz gyerekem,
akkor minimum kettőt képzeltem el. Erről így gondolkodtam
harmincéves koromig. Aztán ez a lufi kipukkant, és felnőtt fejjel már
egészen másként látom.

Mit jelent, hogy kipukkant a lufi?

ZSUZSI: A szüleim különváltak. Idősebb koromban szembesültem
azzal, hogy annyira nem is volt ideális a kapcsolatuk. Aztán a
húszas éveim második felében lett egy párkapcsolatom, viszont
alapvető értékrendbeli különbségek voltak közöttünk. De, és ezt már
egyértelműen utólag látom, társadalmi nyomás és megfelelési
kényszer miatt gondoltam
azt, hogy mi együtt élhetünk. Azt hittem, egy négyéves kapcsolatot
követ egy eljegyzés, aztán egy házasság és jönnek a gyerekek. Én
is az a lány voltam akkoriban, aki úgy gondolta, hogy az amúgy szar
kapcsolat megmenthető egy gyerekkel. Állóvíz volt már jó ideje,
amibe belekényelmesedtem.
Volt valakim, nem voltam egyedül, volt hol lakni, utazgattunk. A
legjobb barátnőm, aki szintén egyke, és hatéves korom óta ismerem,
akkoriban már régóta férjnél volt. Én meg szakítottam a barátommal.
Ez karácsonykor történt, majd jött márciusban a harmincadik
születésnapom, amire hatalmas meglepi bulit szerveztek nekem.
Ekkor történt az is, hogy elvesztettem az állásomat. Szóval ott álltam
harmincévesen, egyedül, egy viszonylag friss szakítással,
munkanélküliként, hazaköltöztem a szüleimhez, majd ezen a
születésnapi bulin bejelentette a legjobb barátnőm, hogy gyereket
vár. Róla tudni kell, hogy sosem rajongott a gyerekekért. Sosem volt
egy anyatípus, nem tervezett családot, a gyerekek társaságában
kényelmetlenül érezte magát. Én viszont nem. Én szót tudtam érteni
velük, mert hiszen mindig is azt hittem, hogy nekem ez az életem és
én erre vágyom. Ő meg nagyon-nagyon nem, és erre tessék,
gyereke lesz!

Ez a baba becsúszott gyerek volt?

ZSUZSI: Nem! Abszolút szerelemgyerek, akinek a jöttét pont a
születésnapi partimon tudtam meg. És egy olyan sráctól várt
gyereket, aki, kicsit úgy éreztem, elvette tőlem a barátnőmet.
Nekünk ott eléggé megromlott a kapcsolatunk. Hároméves
koráig a gyermekét nem is láttam, és most is meg tudom számolni
egy kezemen, hogy hányszor találkoztam vele azóta. Egyébként
időközben már elváltak.

Rajtad múlt, hogy eltávolodtatok?

ZSUZSI: Rajtam, igen. Én nem akartam, nem érdekelt a gyereke.
Lehet, hogy ha más gyerekéről van szó, akkor megnézem, de mi
akkor nagyon eltávolodtunk egymástól. A féltékenységem, a
rosszmájúságom abból fakadt, hogy azt láttam, az én életem éppen
megy tönkre. Harmincévesen haza kell költözzek a családomhoz, és
nem tudok felmutatni igazából se karriert, se egy kapcsolatot, se
házasságot, még egy eljegyzést sem. Csak a nagy semmit. Iszonyat
nagy pofon volt ez nekem akkor: „Úristen, most itt vagyok
munkanélküliként, az anyámékkal élek és a legjobb barátnőm, aki
soha nem akart gyereket, terhes”. Milyen igazságtalan az élet, hogy
neki, aki nem vágyott rá, megadatik, és én most még azt sem tudom,
hogyan fogom összekaparni magam, mert azokból a tervekből,
amiket elképzeltem tizen- és huszonévesen, semmi nem valósult
meg.

Megbeszéltétek ezt azóta a barátnőddel?

ZSUZSI: Azóta igen, de sokáig nem álltunk szóba egymással. Nála
is megtörtént, ami a legtöbb embernél, miután gyerekük lesz: nagy
szakadék keletkezik az egyedülállók vagy a gyerek nélküliek és a
családosok között. Ők már egyszerűen nem tudnak másról beszélni.
Téged meg ez nem érdekel, mert nem tudsz hozzászólni érdemben,
hiszen nem tapasztaltad meg. A te
dolgaid pedig, mondjuk, hogy utazgatsz vagy koncertekre jársz, vagy
ami a munkahelyeden történik, az meg őket nem igazán érdekli, nem
tudnak vele mit kezdeni. Kicsit azt is érzem ilyenkor, hogy azt
gondolják: „Jól van, majd felnősz te is, és akkor majd megtudod,
milyen az, hogy háromóránként kelsz fel a gyerekhez, és már véres
a melled is, de nem tudod megszoptatni.”

PÉTER: Nem is az, hogy „majd felnősz”, hanem „majd révbe érsz,
majd te is eljutsz oda, és akkor kiteljesedhet az életed, és akkor
majd megint lesz kapcsolódási pont.” Persze megint nem egymásról
beszélünk, nem a kettőnk közti hasonlóságoké meg egyezőségeké
lesz a főszerep, hanem azé, hogy a gyermekeinkkel miken megyünk
keresztül. Tehát a hangsúly rólunk, a barátokról átkerül a
gyerekekre. Ahogy ezt Zsuzsi is megtapasztalhatta, úgy ezen én is
keresztülmentem. És ez engem frusztrált.

ZSUZSI: Egyébként azóta helyrerázódott a kapcsolatom a

barátnőmmel, de már nem olyan, mint régen. A közeledés
egyébként nem is nekem köszönhető. Ő volt az, aki felkeresett és
próbálkozott, főleg, amikor vált. Érdekes, én pont akkor mentem
férjhez.

Megszületett a baba és tönkrement a házasságuk?

ZSUZSI: Nagyjából igen, és amúgy nagyon jó, hogy ezt kérdezed,
mert az ő házasságuknak a tönkremenetelét is a gyermekük
katalizálta, még ha nem is ő volt a kiváltó ok. És ezt is látjuk Péterrel
egyébként, hogy nagyon sok házasságot egy
gyermek érkezése tesz tönkre. Lehet, hogy gyerek nélkül életük
végéig eléldegélnének egymással. A fókusz egyszerűen már nem
egymásra, meg saját magunkra terelődik, hanem nyilván a gyerek
lesz az elsődleges. Egymásra már nem jut sem idő, sem energia.
Sok lesz a feszültség is.
PÉTER: Én azt vallom, hogy egy család akkor működhet, ha a
szülők kapcsolata működik. Ha az nincs rendben, mert nincs erejük,
kedvük, türelmük, idejük egymással foglalkozni, akkor az előbb-
utóbb tönkremegy.

Kibújtam a jókislány szerepből

Visszatérve a szülinapi partihoz: azt érezted, romokban hever az

életed. De ebből hogyan következett az, hogy nem akarsz gyereket?

ZSUZSI: A legnagyobb változást az életembe az El Camino hozta.

Nem tudom megfogalmazni, honnan jött az ötlet, mert esküszöm,
korábban nem is hallottam róla, aztán egyik reggel mégis úgy keltem
fel, hogy én oda elmegyek és megcsinálom. Ráadásul tudni kell
rólam, hogy nem sportoltam soha életemben, de tényleg semmit.
Ilyen szempontból nagyon lusta ember vagyok, tesiórákról
világéletemben fel voltam mentve, sérvem is van, a térdem is rossz.
Úgyhogy fizikailag egyáltalán nem voltam erre felkészülve. Mondjuk,
mentálisan, nem kell rá felkészülni, mert ide pont akkor megy az
ember, amikor már nagyon nagy gáz van nála. A családom nem is
nagyon támogatta a Camino ötletét. Úgy gondolták, hülyeség, mert
nem
fogja megoldani a problémáimat. „Kimész, gyalogolsz ezer
kilométert, majd hazajössz, és utána mi lesz? Attól még ugyanúgy
nem lesz itthon munkád, meg párkapcsolatod.”
Én viszont két hét múlva már kint voltam. Szóval hirtelen jött az
ötlet. Ráadásul nagyon a komfortzónámon belül mozgó típus
vagyok, az a tipikus jókislány. Sose lázadtam, a kamaszkoromat
nem igazán éltem ki. Úgyhogy ez iszonyatosan nagy dolog volt
tőlem. Fogtam magam, kimentem és megcsináltam. Sőt, végül nem
is egy hónapot töltöttem kint, mint amennyi alatt ezt meg lehet
csinálni, nem is volt hazafelé repjegyem. Kint maradtam egész
nyáron, és még az is megfordult a fejemben, hogy végleg ott
maradok. Iszonyatosan szeretem ezt a mediterrán világot. És nekem
akkor ott jött egy száznyolcvan fokos fordulat. Hazajöttem, még kicsit
szervezgettem, hogy visszamenjek, de közben lett itthon egy
munkám, ami azóta is megvan, és amit imádok.

Mi volt az a száznyolcvan fokos fordulat?

ZSUZSI: Elkezdtem szabadabb életet élni. Valahogy teljesen más
lett fontos, mint korábban. Azt nem mondanám, hogy abban a három
hónapban tudatosult bennem, hogy nem akarok gyereket. Erre csak
akkor ébredtem rá, amikor megismertem Pétert és elkezdtünk együtt
élni. Majd arra is kitérünk, hogy azért a mi négy évünk alatt is
akadtak hullámvölgyek, hogy éppen akarunk-e gyereket, melyikünk
akar, miért akarunk, vagy miért nem, biztos, hogy nem fogjuk-e
megbánni, stb. Tehát ne úgy képzeld el, hogy Péterrel
összekerültünk, és akkor mind
a ketten kijelentettük százszázalékosan, hogy egyikünknek sem kell
gyerek és akkor hú, de szuper minden!

Mit jelent az, hogy szabadabb életet kezdtél el élni?

ZSUZSI: Kevésbé lettem konformista.

Kibújtál a jókislány szerepből?

ZSUZSI: Igen, így is lehet mondani. De tudod, mi az, amiből
leginkább kibújtam? A megfelelni vágyásból. Abból a szerepből,
hogy a nagyszüleim is, meg a nagynéném is, meg gyakorlatilag
mindenki a családból mindig velem példálózott.

A családod tudja, hogy nem akartok gyereket?

ZSUZSI: Igen, elmondtuk nekik, hogy nem akarunk. Mi Péterrel
idáig azt éreztük, hogy a szüleink elfogadták ezt. Azóta viszont olyan
családi események zajlanak, hogy úgy látom, nem igazán fogadták
el, és lehet, hogy legbelül sose fogják.

Elmondjátok, mik ezek?

ZSUZSI: Egy összezörrenés kapcsán derült ki, hogy apukámnak ez
még mindig fájó pont.

És ő mit mond, miért fáj ez neki?

ZSUZSI: Hát, csak a tipikus dolgok: négyen vagyunk tesók, de még
egyikünk sem tud felmutatni unokát. Nyáron történt, hogy apukám
egyszer csak a fejemhez vágta, nem tudom, milyen szeretni és sose
fogom megtudni, ha nem szülök. Durva vitává fajult az egész, utána
hónapokig nem beszéltem vele. Időközben
a húgom terhes lett. Első unoka lesz a családban. Nagyon
megörültem, hogy nagynéni leszek, lehet, tudat alatt azért is, hogy
akkor talán leszállnak rólunk, meg valahogy úgy képzelem el, hogy
jófej nagynéni leszek, akihez szívesen jön majd a gyerek, ha már
unja a szüleiféle banánt. Nekünk meg majd úgyis a jó része jut pár
órára a gyerekből, de a nyűgjeit már nem nekünk kell 0–24-ben
kezelni. Egy újabb családi összeröffenésen a húgom mutogatta az
ultrahangos képeket, mire megjegyeztem: „Biztos velem van a gáz,
de nekem ez nem aranyos”. Erre anyám közölte, márpedig remélte,
hogy majd a húgom révén kedvet kapok én is a szüléshez. Nem
hittem el. Komolyan azt hiszik, hogy nincs önálló, tudatos döntésem,
és majd a húgom nagy hasától fogok nekiesni a férjemnek, hogy
márpedig azonnal csináljunk gyereket? Amúgy ez azért is
érthetetlen, mert mindkét szülőm modern, normális felfogású,
értelmiségi, sokat látott, nagy tudású ember.

Érdekes, hogy nem először használod azt a kifejezést, „felmutatni”.

Ez a szó nekem azt sugallja, hogy van valamilyen elvárás, amit az
ember úgy fordít le magának, hogy végre le kell tennie valamit az
asztalra, produkálnia kell egy eredményt.
ZSUZSI: Igen, ez így van. Az öcsémre egy-két gondolat erejéig
hadd térjek ki, mert ez a gyerekkérdést bennem megmagyarázza, és
ez nagyon fontos. Tizenkét éves koromban a szüleim bejelentették,
hogy újabb testvérünk lesz. Anyukámnak muszáj volt kis túlzással
közvetlenül a szülőszobáról visszamennie a munkahelyére, mert
különben
elvesztette volna az állását. Hozzá kell tenni, hogy az összes
testvérem közül én voltam a legmegbízhatóbb, akire lehetett
számítani. Be volt osztva például, hogy ki mikor hozza el a gyereket
a bölcsiből. No, hát előfordult, hogy anyukámat este 6-kor hívták fel
a bölcsődéből vagy óvodából, hogy: „Nem kéne jönnie a gyerekért?”
Édesanyám azt hitte, hogy a nagyobbik öcsém elhozta, aztán
kiderült, hogy ő elaludt. Elfelejtette. Nem maradt más: én mentem
érte.
Úgyhogy tizenkét évesen pelenkáztam a kisebbik öcsémet és
mindent megcsináltam körülötte, amit kellett. Egyébként szoros is a
kapcsolat közöttünk. Kvázi lett egy gyerekem, csak éppen nem úgy
hívták, hogy a fiam, hanem úgy, hogy az öcsém. Kamaszként
megéltem ezt a fajta kötöttséget, gondoskodást, felelősséget, és
most már tudom is, mekkora meló ez és egyszerűen nem akarom
ezt még egyszer az életembe, az életünkbe. És bár az öcsém
gondozását akkor nem éltem meg rosszul, de ha ehhez hozzáadjuk
a perfekcionizmusomat, az irányításmániámat, a görcsös megfelelni
akarásomat minden és mindenki felé, akkor úgy érzem, egy gyerek
vállalása megnyomorítana. Örök életre olyan feladat elé állítana,
amit nem tudnék tökéletesen menedzselni, mert szerintem erre senki
sem képes, viszont nekem ezzel a tudattal nap mint nap együtt
kellene élnem.

Én és az öcsém voltunk a gyertyaláng

Mi lehet az oka, hogy a család ilyen erősen elvárja tőled, hogy
gyermeked legyen?
ZSUZSI: Talán az, hogy végül is én vagyok az, aki most is egy
klasszikusabb, normális életet él. Van rendes munkahelyem és egy
stabil házasságom. Talán úgy gondolják, a mi életképünkbe jobban
beleillene egy gyerek. Péter családja sem könnyen fogadta el.

Péter, édesanyádnak hogyan mondtad el?

PÉTER: Mezőkövesdre utaztunk egy wellnesshétvégére és ott a
kocsiban valahogy felmerült a gyermekvállalás témája. Mi hátul
ültünk Zsuzsival, anya és a pótapám elöl (a szüleim már régen
elváltak), és akkor mondtam, hogy nem akarunk gyereket, mert mi
ezt eldöntöttük. Megfagyott a levegő. Nem kifejezés, mennyire.

Ki vezetett?
PÉTER: A pótapám, hál’ istennek. De szerintem ott bekapcsolt a
robotpilóta. Anya tényleg megdöbbent. Nekünk nagyon jó a
viszonyunk, világéletünkben nagyon sokat beszélgettünk,
kamaszkoromban ez elsősorban vitákban manifesztálódott, azóta
viszont nagyon-nagyon közel állunk egymáshoz, még ha nem is
értünk feltétlenül mindenben egyet. A lényeg az, hogy amiről az
életemből tudnia kell, arról tud. Ért is engem, tehát meg tudja
magának indokolni a döntéseimet, nem kell elmagyaráznom, hiszen
ennyire ismer. De ez övön aluli ütésként érte.
Édesanyád abból indult ki, hogy neked biztos lesz gyereked?
PÉTER: Szerintem igen.
ZSUZSI: Péterék ketten vannak testvérek. A sógorom kicsit esetlen
a párkapcsolatokban, neki sokáig nem volt senkije. Az ő
családjukban mindig is Péter volt a minta. Érdekes, ez csak most
fogalmazódott meg bennem, hogy beszélgetünk veled erről. Mint
ahogy az én családomban én voltam a jókislány, Péteréknél ő volt a
mintafiú, aki elment egyetemre, akire lehet számítani. A két fiú közül
ő volt a stabilabb pont. Anyukája úgy volt ezzel, hogy nyilván, ha
valakitől lesz neki unokája, az Péter.
PÉTER: Igen, mert kamaszkorom óta egy jól modellezhető pályán
haladt az életem.

Azt mondtad, hogy jó a viszonyotok, sokat beszélgettetek mindig is.

Akkor miért döbbent meg annyira édesanyád, amikor elmondtad
neki, hogy nem lesz gyereketek?
PÉTER: Ez nem a mi viszonyunk erősségéről vagy őszinteségéről
árulkodik, csak egyszerűen nem adódott olyan alkalom, amikor ez
szóba jöhetett volna. Ennek az az oka, hogy a szüleim viszonylag
korán elváltak, tizennyolc éves voltam, pont érettségi előtt álltam.
Nem volt idilli a szüleim viszonya, maradjunk annyiban. Édesapám
egy abuzív, őt érzelmileg kizsákmányoló vidéki, igazi
parasztcsaládból származott. Édesanyám látta ezt az emocionális és
szellemi értelemben tönkretett embert, és megesett rajta a szíve. Ez
a mai világban kicsit nehezen érthető. Megházasodtak, de ebben
nem volt semmi olyasmi, amit ma elfogadhatónak titulálnék.
Azonban
világéletében szeretett volna családot. Neki volt egy ilyen víziója.
Nem számít, hogy nem minden értelemben kielégítő a
párkapcsolata, ő gyermekeket szeretne. Ezért lettünk mi, ezért
ragaszkodik hozzánk ennyire mélyen, ezért ilyen különleges a
viszonyunk.
Édesanyámnál komplikációk léptek fel szülés közben. Szörnyen
sokat szenvedett azért, hogy világra jöhessünk, de ő ennyire akart
minket, csak hogy értsd. Megszülettünk és mi lettünk a gyertyaláng
az életében. Mi voltunk a legfőbb örömének forrásai, és ez a fajta
ragaszkodás mind a mai napig megmaradt. Ha valamitől, akkor ettől
egy anyáról alkotott kép felértékelődik, egészen más megvilágításba
kerül. Függetlenül attól, hogy a szüleim aztán végül tizennyolc év
után elváltak, és attól is, hogy én apai részről gyerekként leginkább
egzisztenciális hátteret kaptam, legalábbis gyerekfejjel ezt így éltem
meg. Édesanyám nagyon szeretett, csak ezt gyerekként az ember
nem érzi. Mármint nem tudatosítja magában ezt a szeretetet, csak
úgy érez valamit, és ezt magától értetődőnek, természetesnek veszi.
Nekem nem volt evidens, hogy ez valami olyasmi, ami sok
embernek nem adatik meg. És ebből ilyen mértékben sok ember
nem részesül. Gyerekként megkaptam azt, ami ahhoz kell, hogy
olyan életem legyen, ami nekik nem adatott meg. Édesanya egyedül
próbált anya és apa lenni, de tudjuk mindannyian, hogy ez mennyire
lehetetlen küldetés. Mindkét szerepben próbált helytállni, de ez nem
sikerülhetett maradéktalanul.
Mi hiányzott ahhoz, hogy édesanyád tökéletes legyen? Azt mondod,
nem sikerült neki maradéktalanul a szülői szerep.
PÉTER: Azért nem sikerült, mert az egyetlen embernek sem
sikerülhet. Ha visszaemlékszem, akkor azt a fajta küzdelmet látom,
hogy az utolsó erőfeszítést is próbálja megtenni, de közben nem
tudja teljes egészében kiélvezni az anyai létet, amit szerintem, ha
egy szülő nem élvez, akkor azt megérezheti a gyermek. Lehet, hogy
édesanyám csak a tudatalattijában nem érzi, és valahogy nála
részben ez maradt ki. Édesapám nem volt teljes értékű partnere
ebben a feladatban. Ettől függetlenül mind a mai napig nagyon
szeretem, de nagyon hosszú, küzdelmes folyamat volt, hogy
édesapám most az lehessen a szememben, ami.

Neked akkor inkább az apa hiányzott a gyerekkorodból?

PÉTER: Egyértelműen. És azért küzdök harmincnyolc évesen is,
hogy most legyen apám valamilyen formában. Jó pár éve azon
dolgozom, hogy édesapa jóvátegye a mulasztását, próbálok ebben
segíteni neki. És vicces, de úgy érzem, sikerült. Igaz, ehhez kellett ő
is, hogy számára is fontos legyen az a kapocs, ami mindkettőnknek
kijárt volna mindig is. Soha olyan viszonyom nem volt vele, mint
mostanában. Korábban nem beszélgettem vele, most ez már
magától értetődő. Ez egy olyan gyermeknek, akinek ebben nem
nagyon volt része, hatalmas dolog.

Szóval akkor ültetek az autóban, Mezőkövesd felé és anyukád

lefagyott.
 PÉTER: Édesanya lefagyott, és persze háborgott, hogy: „De hát
hogyan?” Akkor én csak annyit mondtam, hogy így döntöttünk. És az
előbb említettem, édesanyám ismer engem és nagyon jól tudja,
hogyha én egy ilyen fajsúlyos kérdésben ennyit mondok, akkor hiába
nem érti, hiába nem tudja, mi áll a hátterében, egyszerűen el kell
fogadnia, mert oka van, csak még nem evidens a számára.

Mára tudja az okokat, az érveiteket?

PÉTER: Azóta már igen. De akkor ott, az autóban csak ennyit
mondtam. És nagyon-nagyon büszke voltam rá, hogy elfogadta,
hogy ennyivel beérte. Persze tisztában voltam vele, hogy nem
hagyhatom rengeteg kérdés megválaszolása nélkül, úgyhogy
egyszer, amikor együtt voltunk otthon, akkor beszélgettünk erről.
Nem mondtam neki semmi újat, semmi olyat, amit ne értett volna
meg, csak mivel erről nem beszéltünk soha, számára ez újszerű volt.

És most elfogadó?
PÉTER: Egyértelműen igen. Zsuzsi nem így érzi, viszont kettőnk
közül én ismerem jobban őt és tudom, hogy igen. Nálunk a
pótapámmal mindennaposak voltak az évődő kérdések, ha mi
megjelentünk otthon, hogy mikor jön az unoka, amitől, halkan
megjegyzem, a falra tudok mászni. Ezekből most már egy darab
sincsen. Nem mondom, hogy ezzel egy szülő könnyen megbirkózik,
de ha rendíthetetlenséget tapasztal a részünkről, akkor felesleges a
kapcsolatunkat romba dönteni csak azért, mert ő mást vizionált.
Rám és mind a kettőnkre,
magára a kapcsolatunkra is jellemző, hogy nagyon tudatosan élünk,
és ezt hál’ istennek a környezetünk tiszteletben tartja. Lehet, hogy
nem érti, de elfogadja. Tetszik, nem tetszik, de nem azért, mert mi
ilyen csökönyösek vagyunk, hanem azért, mert áll mögöttünk egy
stabil háttér. Ennek van egy masszív érzelmi, lelki, gondolati háttere,
és az olyan stabil és betonbiztos pilléreken áll, hogy azt rajtunk kívül
senki nem tudja megingatni.

Nem akarjuk kockára tenni a harmóniát, ami

köztünk van
Elmondjátok, mik ezek a pillérek?
PÉTER: Most átadom a szót Zsuzsinak.
ZSUZSI: Azért sem akarunk gyereket, mert annyira tökéletes,
ideális, harmonikus a kapcsolatunk, hogy úgy érezzük, ebbe nem
hiányzik egy gyerek. Eleve nem valljuk azt, hogy „te vagy a másik
felem”, mert én is, Péter is teljes egészek vagyunk önmagunkban és
nem egy fél. Mi nagyon jól elvagyunk külön is. Sőt, Péter a
munkájából kifolyólag sokszor ügyel, él a hobbijainak, találkozik a
barátaival. Nem vagyunk mindig együtt. Előfordul, hogy havonta egy
hetet vagy egy komplett hétvégét nincs otthon. Most is azért nem
lesz otthon, mert elmegy bringázni. És én is élem a saját kis
életemet.
PÉTER: Nagyon önjáróak vagyunk.
ZSUZSI: Kicsit félünk attól, hogy egy gyerek érkezésével odalenne
ez az idill.
 PÉTER: Ez nem jó szó. Nem arról van szó, hogy félünk. Tudjuk
azt, hogy egy gyermek érkezésével ez a fajta, mindkettőnk számára
tökéletesen megfelelő életvitel, így, ahogy van, fenntarthatatlanná
válna. És itt jön a képbe az önzés. Igen, mi önzők vagyunk. És ezt
fel merem vállalni, a szó egyáltalán nem pejoratív értelmében.
Hiszen, miért váljak meg valami olyantól, aminek az elérésére egész
életemben vágytam? Miért adjam fel a közel tökéletest? Valami
olyanért, amiről nem vagyok meggyőződve, hogy a mi esetünkben
azt jelentené, mint bárki másnak. Sokan ránk sütik, hogy önzők
vagyunk.

És ez nem bánt?
PÉTER: Nem. Gyakorlatilag valahol a mi kapcsolatunk szexepilje
abban rejlik, hogy mindenfajta kényszer nélkül az általunk kijelölt
úton haladunk. Mi ma kitalálunk valamit, és holnap azt csináljuk.
Hány párkapcsolatban lehet ezt elmondani? Tervezzük persze mi is
az életünket. Van egyfajta váza a kapcsolatunknak, a jövőnknek, ami
nincsen kőbe vésve, és amin időközben alakítunk, de ezen felül azt
aggatunk rá, amit mi szeretnénk, akkor, amikor mi szeretnénk. És
ezt az ennyire spontán, ennyire szabad kapcsolatot én nem adnám
fel.
ZSUZSI: Igen, ezt a szabadságot nem akarjuk feladni. Lehet, hogy
ez lustaság, önzés vagy nevezzük bárminek, de mi ehhez a
szabadsághoz ragaszkodunk. Sokat túrázunk, utazunk. És sok
olyasmit csinálunk, amit külön is szoktunk. Egy gyerek kötöttség
lenne, én nyilván kiesnék a munkámból, amit szeretek. Kicsit
munkamániás vagyok.
 PÉTER: Oh, én meg nagyon. De tudod, mi a szép? Az, hogy mi
mindent „nagyon” csinálunk. Nagyon dolgozunk, nagyon szeretjük
egymást, és nagyon éljük a saját meg a közös életünket. És ez a
fajta intenzitás elképzelhetetlen lenne, ha valami ezt lefojtaná. Egy
gyerekkel gyakorlatilag teljesen újra kéne tervezni az életünket, azt,
amiért tényleg küzdünk, és amiben mind a ketten megtaláljuk az
örömünket. Hiszen annak, hogy mi harmonikus kapcsolatban élünk,
ahogy Zsuzsi fogalmazott, annak nagyon sok feltétele van. És ha
ezen feltételek közül kiveszünk egyet-kettőt a képletből, akkor
felteszem a kérdést, lehet-e garantálni, hogy a mi kapcsolatunk
teljes és egészséges maradjon. Szerintem nem. Érdemes-e vállalni
egy gyermeket, amiről nem vagyunk meggyőződve, hogy jó lenne,
hiszen amit nem próbálunk, arról nem tudjuk, hogy milyen? Tehát
tegyük fel, vállalunk egy gyermeket, de elképzelhető, hogy erre
rámegy a kapcsolatunk. Stabil háttér nélkül felnevelni egy
gyermeket, akinek mindent meg szeretnél adni, akinek mindent meg
kellene adni, az elég küzdelmes. És ezeknek a küzdelmes
kapcsolatoknak mi szokott a vége lenni? Na, ez az, amit nem vagyok
hajlandó kockáztatni.

És itt megint rám lehet sütni a bélyeget. Bármilyet, nem érdekel.

Én Zsuzsinak fogadtam örök életen át tartó hűséget, jóban,
rosszban, nem pedig a még meg nem született gyermekünknek. És
ha tudom, hogy van esély arra, hogy egy kisember ezt tönkreteheti,
akkor köszönöm, én lemondok róla. És ez innentől kezdve már nem
önzés, mert én Zsuzsit választottam, a szívem, a lelkem, az életem
az övé. Meg a
bankkártyám. (nevetünk) Szóval ha ezen gondolat mentén haladunk,
akkor innentől kezdve talán érthető az álláspontunk. És lehet, hogy a
kánon vagy a nyáj nem ismeri el a mi döntésünket, de amíg mi
ebben örömünket leljük, nem érdekel.

Lehet, hogy a kétely velünk marad

Fel sem merül bennetek, hogy később megbánjátok?

PÉTER: Erre térjünk vissza harminc év múlva. Ez szerintem neked
is belefér. (nevetünk)
ZSUZSI: Amúgy nem tudhatjuk, hogy jó döntést hozunk-e. Lehet,
hogy idős korunkban meg fogjuk majd bánni. Bár sok esetben nem
garancia, hogy a gyerek segíteni fog öregkorodra, akár anyagilag,
akár érzelmileg vagy fizikailag. De nekünk ez a garancia sem lesz
meg, hiszen nem lesz gyerekünk. Nem lesz, aki, ha nem rontjuk el a
kapcsolatot a nem létező gyerekünkkel, bepelenkázna minket
nyolcvanéves korunkra. Talán ez is egy olyan dolog, amiben
hátrányban leszünk, vagy vagyunk azokkal szemben, akiknek
esetleg nagy családja van, akár több gyerekkel. Na, de ezért szülni?

PÉTER: De ne haragudj, Zsuzsi, nem demagóg egy kicsit ezt

várni, vagy ezt vizionálni a gyermekkel kapcsolatban?

Ez a „ki nyitja rád az ajtót öregkorodban” meg a „ki pelenkáz be, ha

majd megöregszel” rajta van azon érvek listáján, amit rendszeresen
a tudatosan gyermekmentesek fejéhez vágnak.
 PÉTER: Láttam, hallottam ezeket a kérdéseket, de akkora
böszmeségnek tartom. Ki fogja rád nyitni az ajtót? Kérdés az, hogy
lesz-e, aki rád nyitja, és aki rád nyitja, az miért teszi. Jó szívvel? A
szabad akaratából? És neked van-e abban örömöd? Lesz-e, aki
bepelenkázzon? Őszintén szólva nem tudom, de nem is vagyok
biztos benne, hogy ezt a gyermekemtől szeretném elvárni. Az én
kérdésem inkább az, hogy képes lennék-e elvenni az életéből öt-tíz
évet csak azért, mert ragaszkodom hozzá, hogy engem a
gyermekem lásson el. Ne haragudj, nem. Ez is egyfajta önzés. Én
inkább most, amíg megtehetem, tervezek előre, egzisztenciálisan
elsősorban, hogy majd ha oda kerülünk, kerülök, legyen valaki,
leszarom, hogy ki, aki segít. Ehhez nem kell családi kötöttség. Az
viszont igen, hogy ne azért jöjjenek emberek hozzám, mert rám kell
nézni, mert haldoklom, hanem azért látogassanak meg barátok,
ismerősök, cimborák, családtagok, mert kurva jó arc vagyok/voltam,
és ezért jönnek egy negyed órát kvaterkázni.

Hirtelen előreszaladtunk vagy ötven évet…

PÉTER: Igen, ezt azért mondtam, hogy értsd, mi egy kicsit
másképp közelítjük meg ezt a témát. Mi inkább tartalmas életet
szeretnénk élni, úgy, ahogy az nekünk tetszik. Cserébe létrehozunk
egy olyan közeget, nem családot, hanem egy baráti, szociális
közeget, amit fenntartani nem esik nehezünkre, hiszen rengeteg
időnk, energiánk van rájuk. Tehát ha lenne is gyerekem, nem tőle
várnám, hogy a gondomat viselje, hogy szórakoztasson. Ne
kötelességből tegye, mert az apja vagyok. A
gyerek nem tartozik a szülőnek semmivel. Ha te szülőként nem
önzetlenül adtad, amit adtál, akkor egy szemét, számító, szar alak
vagy. Nézd, én soha nem voltam olyan szabad az eddigi életemben,
mint amióta Zsuzsival együtt vagyunk. Szerinted nem ragaszkodom
ehhez tíz körömmel?

Zsuzsi, amit elmondtatok, az egy döntés, amit ti így fogalmaztatok

meg, engem viszont most az érdekelne, hogy a kérdés benned
érzelmek szintjén felmerült-e. Átsuhant-e a fejeden, hogy mégiscsak
vágynál egy gyerekre?
ZSUZSI: Ahogy már mondtam, a kapcsolatunkban voltak
hullámvölgyek.

A gyerekkel összefüggésben?
ZSUZSI: Igen. Úgy értem, nekem voltak olyan periódusaim, amikor
szerettem volna gyereket. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért,
talán mert mindenhonnan azt hallottam, gyerek kell. Vagy talán
azért, mert úgy éreztem, hogy megtaláltam a számomra tökéletes
párt, és elképzeltem, ebből milyen lenne létrehozni egy gyereket.
Amúgy mindenkitől megkapjuk azt is, hogy hú, mi mennyire jó szülők
lennénk, meg hogy biztos, hogy nekünk tök szuper gyerekünk lenne,
mert ilyen lazák vagyunk, meg sokat utazunk. Azt is mondták már
nekünk, hogy vétek lenne nekünk nem létrehozni gyereket. Nem
tudom, hogy ezért gondoltam-e a gyerekvállalásra vagy a régi
dolgok miatt, vagy azért, amit te is kérdeztél, hogy vajon meg fogom-
e bánni, ha nem lesz.
 És sosem tudhatom meg, hogy ez volt-e a jó irány vagy sem.
Mindezt egy kutya befogadásával tudnám párhuzamba állítani. Ki
tudod próbálni, hogy na, ez így milyen, aztán legfeljebb ha nem
kerültök egy hullámhosszra, akkor keresel neki új helyet, de a
gyerekkel nyilván ezt nem lehet megcsinálni. Tehát ha nem, akkor
nem! Ha pedig igen, akkor az igen, egy életre szóljon! Volt olyan,
hogy én akartam erősebben, és Péter kevésbé, még a kapcsolatunk
elején, mert ő egyébként kicsit agglegény típus volt, tehát róla azt
sem gondolták volna a környezetében, hogy valaha is megállapodik.
Kiterjedtebb a baráti köre, tényleg szinte mindenki családos, sokat
járunk, illetve jártunk ezekhez az emberekhez, és azt láttam, hogy
Péter nagyon jól megérti magát a gyerekekkel. És volt olyan időszak
is az életünkben, amikor mintha ő akart volna jobban gyereket. De
valahogy sose volt ez annyira erős, és valahogy sosem egyszerre
volt jelen a kapcsolatunkban, hogy eljussunk akárcsak a
tervezgetésig.

Tehát a gyermek iránti vágy mégsem fordult át megvalósításba.

ZSUZSI: Nem, mert noha mindkettőnkben megvolt az érzés, de
mindig arra jutottunk, hogy a mi életünkbe, a mi kettősünkbe ez nem
passzol. Nem hiányzik. Sőt, lehet, hogy ártana. De szerintem ezen
nem szabad nagyon sokat agyalni, mert ez egy tudatos döntés.
Amúgy azt se tudom, hogy én teherbe esnék-e, mivel nem
próbálkozunk. Viszont sajnos azt látom, a táborok összecsapnak:
azok, akiknek nem jön össze és nagyon sokat próbálkoznak,
rengeteg pénzt beleraknak és azok, akik eleve
nem akarnak gyereket. Nem tudom, hogy akik vágynak rá, de nem
lehet gyerekük, mit gondolhatnak azokról, akiknek lehetne, mégis
ellökik maguktól a lehetőséget. Bár a végeredmény ugyanaz, én
mégis úgy érzem, hogy a mi táborunkat sokkal negatívabban ítéli
meg a társadalom.

Erre mondasz egy példát?

ZSUZSI: A barátaink részéről inkább meglepettséget tapasztaltunk.
Van olyan gyerekes barátunk, aki azt mondta, hogy ezt a gyerek
nélküli szabadságot, az utazgatást, a mi egész életformánkat tökre
el tudná néha képzelni ő is.

Ez irigység?
PÉTER: Nem hiszem, csak szimplán úgy gondolja, hogy ezt a
csodát, amit mi szerinte képviselünk, kár lenne nem továbbadni. De
azt ő nem tudja, hogy amint mi erre az útra lépnénk, a mi csodánk
már nem lenne csoda.

Ha már szóba kerültek a barátok: ők könnyen elfogadták a

döntéseteket?
PÉTER: Egyes barátságok minőségére hatással volt. Sok
barátunknál gyerekek születtek, és fárasztó kezdett lenni, hogy
amikor átmentünk hozzájuk, csak a gyerek volt a téma, mi meg a
végén kaptunk egy negyed órát, hogy mondjunk már valamit, amúgy
velünk mi van, de oda se tudtak figyelni, mert a gyerek után rohantak
épp. Érdekes, amikor ők sztoriztak, akkor persze oda lehetett
figyelni. Ez mindig annyira kétarcú dolog. Ez a fajta mellőzöttség
nem egyedi, de ugyanannyira felidegesít minden
egyes alkalommal, ha valahol nem azt kapjuk, amire számítunk. És
tulajdonképpen az ember szavazhat az idejével, az energiájával, a
figyelmével. Mi ezt fogjuk tenni és már most is ezt tesszük. Az ilyen
embereknél egyszer belefér. Lehet, hogy másodjára is, de ha már
harmadjára is mellőznek minket, akkor már nincs negyedik alkalom.

Gyakran megkapjuk azt is, hogy nyilván nekünk mindenre van

időnk, mert nincs gyerekünk. Nem, nem vagyunk időmilliomosok, de
azt az időt, amit a barátainkra szánunk, szeretnénk minőségileg
eltölteni. Nekem ezért esik rosszul, ha a baráti találkozók csak a
gyerekről szólnak. Én nem tudok arról beszélni, hogy hányszor
büfiztettem a gyereket, hogy milyet kakilt, és amúgy is, hogy nő a
foga. Én másról tudok beszélni. Csak ez mocskosul kontrasztos
azzal, amit ők átélnek. Nekem vannak barátaim, akikkel az egyik
szabadidős hobbim kapcsán ismerkedtem meg hét-nyolc éve, akkor
még mindenki vagy szingli volt, vagy legfeljebb párkapcsolatban élt.
Túlnyomó részük most már családos, egy-két gyerekkel. És nagyon-
nagyon szépen modellezhető, hogy a gyerek érkezése után milyen
rövid idő alatt esett szét ez a társaság. Addig mindig mindenhova
együtt mentünk, mindenkinek ugyanazok voltak az igényei, az
elképzelései. Most már ez nem így van: van a gyerekes tábor meg a
szingli tábor.

ZSUZSI: Mert mindent ahhoz kell igazítani, hogy a gyerek éppen

alszik vagy eszik.
PÉTER: Ha megfeszülsz, sem tudsz egy fél órát beszélgetni velük.
Esélytelen. És erre mondtam azt, hogy én döntök és
szavazok. Úgyhogy lett a családos brancs, akikkel azóta nem
nagyon találkoztam és lett a szingli brancs, akikkel jövő héten is
összejövünk. Erről ennyit. Most mit csináljak? Senki ne merje rám
vetni az első követ csak azért, mert nem vagyok hajlandó elfogadni,
hogy várnom kéne, mondjuk, öt-tíz évet, amíg a gyerekek
nagyobbak lesznek. Nem várok. Nincs mire.

A gyerek érkezésével óhatatlanul átalakulnak az emberi

kapcsolatok?
PÉTER: Igen, gyakorlatilag alárendelődik minden a gyermeknek,
hiszen a szülőnek az lesz az egyik legfontosabb feladata, hogy
megfeleljen a gyermekének. Valahol szerintem a legtöbb szülő itt
rontja el, mert ezt nem lehet tökéletesen csinálni. És ha azt hallod,
hogy márpedig tökéletesnek kell lenned, abba beleőrülsz. Nekem
van egy nagyon jó barátom, aki ennek esett áldozatul, egy
maximalista ember, egy csodálatos lélek, és egyszerűen
belebetegedett abba, hogy anyaként nem tudott megfelelni a saját
és a környezete igényeinek.
ZSUZSI: És tegyük hozzá, hogy ez az anya kimondta azt, hogy
jobban járunk, ha nem lesz gyerekünk.
PÉTER: Az egyetlen ismerősünk, aki ezt mondja.
ZSUZSI: Ő egyértelműen be meri vallani, hogy a kapcsolata a
párjával a szülővé válásuk óta még nehezebbé vált. Egyébként én is
maximalista vagyok, és valószínű, hogy a kötődéssel is vannak
problémáim. Túlságosan kötődöm dolgokhoz, emberekhez.
Irányítani is szeretek, márpedig a halál, az öregedés vagy valakinek
az eltávolodása általam
irányíthatatlan, ezért megrémiszt, és nem tudok vele mit kezdeni.
Félek attól, hogy sem én mint anya, sem a gyerekem nem lesz
tökéletes. Mert olyan nincs. Rettegnék, hogy akár csak egy kicsit is
„defektes” lenne a gyerek. Simán lehet, hogy depressziós lennék
attól, hogy esetleg nem egy olyan lényt hozok létre, mint amilyennek
én agyban elképzeltem.

Szerintem senki nem tud olyat létrehozni, amilyet fejben szeretne.

ZSUZSI: De van, aki ezen továbblép, én meg nem szeretnék.
PÉTER: És tudod, én meg ennek nem tenném ki Zsuzsit.
Rendesen meglepett, hogy pont ennek a barátomnak a száját
hagyta el ez a mondat: „Eszetekbe ne jusson gyereket vállalni!”
Amióta van egy leheletnyi ideje a gyermeke mellett, azóta a férjével
való kapcsolatán dolgozik. Ez is abban erősít meg engem, hogy nem
gondolkodunk annyira rosszul erről. Nem, mintha vágynék valamiféle
külső megerősítésre. De ő legalább eljutott oda, hogy be merte
vallani. Hányan vannak olyanok, akik viszont nem? Mi a fontosabb:
létrehozni egy életet, és feltenni rá mindent, miközben egymást
elhanyagoljátok, és majd vagy bejön, vagy nem? És ha nem? A
házasságok jelentős százaléka válással végződik. És a legtöbb
házasság nem is békés, rózsaszín ködös válással zárul. A gyerek
sok esetben csak katalizálja a folyamatokat, amik végül
szakadáshoz vezetnek. Nekem a Zsuzsival való kapcsolatom
mindennél fontosabb. Minden egyes nap minket igazol. Kell ennél
több megerősítés?
 Gyerekre vágyni és szülőszerepre gondolni
nem ugyanaz
Ettől függetlenül lehetne szerinted olyan beszólás akárki részéről,
ami rosszulesne, ami nagyon megérintene benneteket?
PÉTER: Én a magam részéről egyértelműen nem tudok elképzelni
ilyen szituációt, mert ez azt jelentené, hogy az érvrendszerem nem
áll olyan stabil lábakon. De mivel az betonbiztos, rólam lepattan
minden bántás. Ha van ilyen, az az illető szegénységi bizonyítványa:
Ülj le, egyes! Kérem a következőt.

Zsuzsi, te mit gondolsz erről?

ZSUZSI: Mostanában elég erős bennem az érzés, hogy életem
végéig fogom ennek a döntésnek a terhét cipelni. Nekem mint nőnek
sokkal nehezebb ez a teher, mint Péternek, hiszen egy férfi
esetében akár még menő is lehet a gyermektelenség, amit sokan a
függetlenséggel azonosítanak. Az én esetemben viszont, azt érzem,
defektnek gondolják, hogy nő létemre ki merem mondani, hogy nem
kell gyerek, és egyáltalán, hogy van szívem olyat mondani, hogy egy
gyerek nem cuki. Én inkább igyekszem elébe menni az ilyen
helyzeteknek. Budapesten lakunk egy panelban, ahol négy-öt lakás
van egy folyosón, és egy velünk egykorú házaspárnak most született
gyereke. Mondtuk viccesen a mellettünk lévő idős néninek, hogy jaj,
nem kell aggódni, nálunk nem lesz gyerek. Vadidegenek általában
nem mernek tovább faggatózni.
 PÉTER: Én sem szeretek konfrontálódni. De ha kell, beleállok, és
akár véres, habzó szájjal a másik torkának esek. Viszont értelmes,
tanult, intelligens emberekkel vagyunk körülvéve, és ez borzasztó
nagy szerencse. Olyan helyeken dolgozunk, olyan barátokat
szereztünk, és a családunkat is úgy „neveljük”, amennyire tőlünk
telik, hogy ne legyenek súrlódások. A máshonnan érkező esetleges
bántások meg nem relevánsak. Ha ilyen jönne, csak megrántanám a
vállamat.

A munkahelyi közeg nálad is ilyen toleráns, Zsuzsi?

ZSUZSI: Hát, az utóbbi időben történtek kellemetlen dolgok. Egy
kis cégnél dolgozom: a tizenhárom főből tizenkettő nő. Mindenkinek
legalább egy, de inkább több gyereke van, sőt, valahol négy is.
Családias a légkör, mindenki tud mindent mindenkiről, a főnökeim
egy házaspár, velük is baráti a viszony. Előzményként annyit
elmondanék, hogy valamiért a baráti körből inkább a kisfiúkkal nem
tudok mit kezdeni. Szóval az egyik kolléganőm mostanában
szembesült azzal, hogy nekem tényleg nem lesz gyerekem.
Megkérdezte, mi lesz, ha később majd megbánom. Erre annyit
tudtam mondani, hogy akkor így jártam. Majd hozzátettem, hogy ha
a te gyerekeid kimennek külföldre, ugyanúgy nem fognak tudni
gondoskodni rólad, erre az volt a válasz, hogy ő megtiltja a
gyerekeinek, hogy külföldre menjenek, ezért nem akarja, hogy
nyelveket tanuljanak.
Gondolatban még annyit fűztem hozzá, hogy Pécs is messze
van, ha pelenkázni kell majd. Másnap az ebédlőben a főnöknőm és
egy másik munkatársam beszélgettek, én a
háttérben tettem-vettem, és arra lettem figyelmes, hogy a
kolléganőm azt mondja: „Jah, tényleg Zsuzsi, te utálod a
gyerekeket”. Nem tudom, mi történt velem ott és akkor, de a
következő öt percben kifejtettem, hogy igen, utálom őket, sőt a
fiúgyerekeket még jobban. Majd ennyiben maradt ez a beszélgetés.
A legdurvább, hogy fogalmam sincs, mi volt az eredeti téma, amibe
ilyen szerencsétlen módon belekapcsolódtam.

Szóval kissé kifordultam magamból. Eddig azt hittem, büszkén

vállalhatom fel a döntésünket, de igazából mind a családi, mind a
munkahelyi esetek rávilágítottak arra, amit már mondtam neked:
hiába mutatják az emberek, hogy elfogadóak, legbelül talán soha
nem fogják ezt maximálisan elfogadni és megérteni. Péternek ezzel
nem kell napi szinten szembenéznie, nekem viszont igen. Miközben
próbálom magammal elfogadtatni, hogy normális a döntésem, ami
nemrégiben véglegesedett, jó lenne, ha legalább a környezetem
nem hátráltatna ezen az úton, de úgy tűnik, ez álomvilág. Mi
vagyunk a kisebbség, szóval nekünk kell idomulni a többséghez. És
ahogy már mondtam neked, mindig is olyan típus voltam, aki beáll a
sorba, nem akar kilógni, és inkább a nagy átlagba akar tartozni.
Viszont ezzel a döntéssel kisebbségbe kerültem, és a kisebbséghez
tartozni óriási belső és külső küzdelem a magamfajtának.

Ez alátámasztja a kutatásom eredményét: minden második

tudatosan gyermekmentes nőt ért már valamilyen kellemetlenség
a childfree életmódja miatt.
ZSUZSI: Igen, de amúgy attól még, hogy mi most ilyen könnyedén
beszélünk erről az egészről, ez egy nehéz döntés volt. Pont a
múltam miatt, mert teljesen más volt belém kódolva, és viszonylag
idősen kattant át bennem valami. És nem mondom, hogy néha nem
fordul meg a fejemben, hogy vajon ez-e a jó döntés. De nem
bizonytalanodom el, csak azért ez a gondolat is megvan bennem és
simán lehet, hogy egy életen keresztül velünk lesz.

PÉTER: Igen, a kétely… De ez nem baj. Azért nem baj, mert ha

egzaktan azt éreznénk, hogy nem döntöttünk jól, akkor szerintem az
azt jelentené, hogy valami nálunk nem teljesen oké. Mindig is
szerettem volna tanár lenni, végül nem lettem, de ezzel a
késztetéssel vagy ezzel a fejlövéssel én együtt tudok élni egy életen
keresztül. Mint ahogy azzal is, hogy többször gondoltam már azt,
szeretnék egy kislányt, mert szeretnék újra szerelmes lenni. A
hercegnőm, a királykisasszonyom lába előtt szeretnék heverni. De
ettől függetlenül el tudom fogadni, hogy mégsem lesz gyerekem,
mert mindig ott van az a gondolat, hogy amit beáldoznék, azt nem
biztos, hogy szívesen tenném. És ezzel a kétellyel vagy
bizonytalansággal szerintem simán le lehet élni egy életet. A kérdés
az, hogy mennyire vagy eltökélt.

És ti mennyire vagytok eltökéltek?

PÉTER: Teljes mértékben. Felteszem neked a kérdést: szerinted
egy szülő fel van készülve arra az élethosszig tartó elköteleződésre,
gondolatilag, érzelmileg, mentálisan, ami egy
gyermekhez szükséges? Meg gondolj abba bele, hogy a gyereket a
szülői miliőn kívül más hatások is érik, és óhatatlanul kikerül a
kontroll a szülő kezéből.
ZSUZSI: A mi családunk is pont jó példa erre. Kívülről egy ideális,
tökéletes család, de az öcsémet ki kellett venni a gimnáziumból,
mert rossz társaságba keveredett. És látod, ugyanazokról a
szülőkről és ugyanarról az időszakról beszélünk, mert csak egy év
van köztünk.
PÉTER: Az én öcsémnek is voltak stiklijei, holott egy végtelenül jó
ember, csak az életének egy szakaszában nehezen kezelhető volt.
És mit élhet át egy anya, aki mind a két fiát ugyanannyira szereti,
csak másképp? Mind a két fiának ugyanazt adja, a maximumot, ami
tőle telik, és míg az egyik fia jó tanuló volt, egyetemre ment, a másik
kicsit problémásabb lett. Bár idővel kiderült, hogy ez csak egy
pillanatnyi kisiklás volt, azóta visszatalált a helyes útra. A legjobb
szülői szándék ellenére sem garantált a végeredmény. Adja magát a
kérdés: fel mered-e vállalni azt, hogy belevágsz egy ekkora
hatalmas projektbe úgy, hogy gyakorlatilag csak ismeretlen tényezők
vannak benne? Olyan ez, mint az orosz rulett.

Gyakran hangzik el a gyerekesek részéről, hogy akinek nincs

gyereke, kimarad az élet legnagyobb élményéből és sosem fogja
megtapasztalni azt a különleges kapcsolódást, ami a szülőt a
gyerekhez fűzi.
PÉTER: Én mégis eltökélt vagyok a döntésünket illetően, annak
ellenére, hogy azt gondolom, alapvetően az általad említett
gondoskodási ösztön bennünk van. És ezt arra alapozom, hogy
minden költői túlzás nélkül merem állítani: mi jó szülők lennénk. Pont
azért a belső harmóniáért, ami köztünk van. Tudom magamról, hogy
jó apa lennék. Érzelmileg nagyon-nagyon sokat tudnék adni a
gyermekemnek.
ZSUZSI: Ne mondj magadnak ellent, eddig azt mondtad, nem
akarsz gyereket!
PÉTER: Gyerekre vágyni és apaszerepre gondolni nem feltétlenül
ugyanaz. Merthogy gondoskodni, szeretni, értéket átadni, egy életet
jó irányba terelgetni szerintem sokan vágyunk. Most ezt a szerepet
ki is éljük – a macskán.
ZSUZSI: Jaj, igen, a macska a mi gyerekünk! Örökbe fogadtuk,
fontos volt, hogy megmentsünk egy ilyen kis életet.
PÉTER: Néha nagyon elvágólagos vagyok elvek szempontjából,
de sose gondoltam volna, hogy nekem ez a fajta gondoskodó,
törődő belső késztetésem valaha is felszínre fog törni. És ezért
nagyon-nagyon hálás vagyok Zsuzsinak, mert ő mondta, hogy
szeretne egy macskát. És amióta velünk van, néha idióta infantilis
módjára gügyögök hozzá, mint ahogy az ember szokott a
gyermekéhez. Meg piedesztálra emelem és fényképeket mutogatok
róla az ismerőseimnek. Szóval, amióta ez a cica itt van nekünk,
azóta én nagyon szeretem, hogy lehetőségem adódik megélni
ezeket a késztetéseket, érzéseket. Ezt is a feleségemnek
köszönhetem.
 FÉRFISZEMMEL

A vazektómiával végre örökre

megszűnt egy teher!
Tamás (35 éves) elektronikai csoportvezető története

Amikor a childfree életforma kérdését kezdtem el

vizsgálni a férfiak körében és a posztom megjelent
tudatosan gyermektelen Facebook-csoportokban, Tamás
volt az első, aki reagált. Szinte azonnal. Kommentben ezt
írta: „Tudatosan gyermekmentes vagyok. Hétfőn lesz a
[12]
vazektómiám , 35 évesen.” Rögtön kíváncsi lettem rá.
Tamással pár nappal a beavatkozás előtt és néhány
nappal utána is beszélgettem.

Miután a megszerkesztett interjút elküldtem, Tamás az eredeti

elképzelésétől eltérően úgy döntött, hogy tiszteletben tartva a
történetében szereplő emberek személyiségi jogait, nem szeretné,
hogy teljes névvel jelenjen meg az interjú. Igaz, hozzátette: „Azért
sajnálom, hogy nem lesz ott a nevem, mert a
vazektómiát és a gyermekmentes életet teljes mellszélességgel
vállalom.”

a műtét előtt…

Sosem akartál gyereket?

Körülbelül tizenhat éves koromtól kezdtem úgy gondolni, hogy én
soha nem szeretnék gyereket. Akkor még legyintettek rá, mondván:
fiatal vagyok.

Miért pont akkor? Mi történt tizenhat éves korodban?

Ennyi idősen kezdtek el jobban érdekelni a párkapcsolatok. Nem
történt semmi konkrét akkor, csak elkezdtem a lányok után „járkálni”
és ez valahogy jött egyből. Még abban az időben, ha viccesen is, de
kaptam ilyen kérdéseket, rögtön az volt a válaszom, hogy nekem
aztán soha nem lesz gyerekem. Aztán tizenkilenc éves koromban
jött az első komolyabb szerelem. Persze ilyen fiatalon nem kerül
szóba a gyerekkérdés. Akadt azonban egy kis probléma: a lány
véletlenül terhes lett. Ő is és én is egyből az abortuszra szavaztunk.
Nem is volt kérdés. Annyiban változott innentől a dolog, hogy már
félelem is párosult ahhoz az érzéshez, hogy soha nem akarok
gyereket: véletlenül is beeshet, mi van, ha az adott nő meg szeretné
tartani…

Hogyan élted meg az abortuszt?

Nekem ez lelkileg nem jelentett semmit. Egy probléma volt, amit
meg kellett oldani. Ez így nem hangzik túl jól, de ez az igazság.

És annak a lánynak, aki a kés alá feküdt?

Arra már nem emlékszem. Azt tudom, hogy neki azóta született
gyereke, és boldog családban él. Aztán pár év múlva, mikor
huszonöt lettem, megismertem a nagy őt, aki akkor tizenhat éves
volt. Nyilván nem is volt kérdés a gyerek, de azért mindig elmondtam
neki, hogy én nem szeretnék. Ő pedig azt, lehet, hogy egyszer majd
szeretne egyet, de nem tudja, hiszen fiatal még. Aztán abban
maradtunk, hogy ha addig együtt leszünk és minden jól alakul, akkor
lehet, hogy a kedvéért bevállalok egy gyereket. Persze próbáltam
kitolni az időt, hogy én majd csak harmincnyolc-negyven éves korom
körül. Legbelül viszont tudtam, hogy nem szeretnék sohasem
gyereket, de őt sem akartam elveszíteni. Hat évig voltunk együtt,
aztán szakított velem.

Miért szakított veled?

Éppen hogy tizenhat volt, mikor összejöttünk. Én voltam az első pasi
az életében. Élni szeretett volna nélkülem, hiszen nagyon korán
léptem az életébe. Nem is tudott igazán elengedni a szakításunk
utáni két évben, e-mailben folyton tartottuk a kapcsolatot.

A gyerektéma közrejátszott benne?

Az szóba sem került. Nyilván kíváncsi volt, hogy milyen lehet más
férfiakkal. Mellettem nőtt fel, és szeretett volna kicsit szabad lenni.
Túlságosan féltékeny is voltam.

Azt mondtad, legbelül tudtad, hogy soha nem szeretnél gyereket.

Honnan jön ez az érzés?
Nem tudom, csak érzem. Talán én így születtem. Nem tudom
megmagyarázni, hogy miért. Visszatérve a nagy őhöz: a szakítás
után némi szünet következett, majd lett egy másfél éves
kapcsolatom. Itt már úgy kezdtem, hogy egy hónap után közöltem az
illetővel: bár nagyon az elején vagyunk, nekem soha nem kell
gyerek. Kértem, hogy mielőtt komolyra fordulna a dolog, ezen
gondolkozzon el. A lány nagycsaládban nőtt fel, hatan voltak
testvérek. Azt mondta, hogy neki majd kell gyerek, de folytassuk,
mert amúgy minden rendben. Szóval adott volt egy kapcsolat és
tudtuk, hogy véges, mert neki majd kell, nekem meg soha.
Szerintem nem hitte el, hogy én ezt mennyire komolyan gondolom.
Aztán szakítottam is vele. Az indok az volt, hogy tíz év múlva, mikor
ő majd vágyik a gyerekre, én meg nem, sokkal rosszabb lenne
szakítani. Egyébként a szakításunk után két évvel gyereke
született…
Utána újra összejöttem azzal a lánnyal, akivel hat évig együtt
voltunk. De az elején megmondtam neki, hogy szóba sem jöhet a
gyerek – ezúttal már az ő kedvéért sem. Leszögeztem, hogy csak
ezzel a feltétellel megyek vissza a kapcsolatba. Addigra már az ő
véleménye is változott: nem akart gyereket. Jelenleg
tehát van egy boldog párkapcsolatom, ahol gyerekmentes életet
élünk.

A barátnőd miért változtatta meg az álláspontját?

Eltelt pár év és talán kicsivel bölcsebb lett. Úgy gondolja, hogy sem
fizikailag, sem lelkileg nem bírna egy gyerek terhével. Azt mondja,
nem anya típus. Ezt most már belátja. Az orvos szerint a terhesség
nem biztos, hogy olyan könnyen menne nála. Vannak egészségügyi
problémái, amelyek a hétköznapokban nem gátolják semmiben,
viszont egy terhességnél lehet, hogy előjönnének.

Nem csinálok titkot a vazektómiából

Annyira komolyan gondolod a gyermekmentességet, hogy még a

sterilizálást is bevállalod. Sőt, nyíltan vállalod a vazektómiát – még
ha egy zárt Facebook-csoportban is.
Igen, a vazektómia komoly dolog, de én nem csinálok ügyet belőle.
Ha valaki eddig eljut, annak nagyon biztosnak kell lennie magában.
Nem fagyasztatok le anyagot sem.

Miért döntöttél úgy, hogy a visszafordíthatatlan utat választod? A

páromnak olyan betegsége van, hogy nem szedhet gyógyszert. Én
meg nem használok óvszert. Spirállal védekeztünk eddig, de nem
bízom benne, volt, hogy elmozdult. Még jó, hogy nem lett belőle
baleset. Ezért a legbiztosabb dolog kell, ami csak létezik. Az meg,
ugye, a vazektómia. Magyarországon olyan szigorúak a
feltételek (legyél negyvenéves, vagy már legyen három gyereked),
hogy idehaza nem tudom elvégeztetni. Itt nem tudok szépen
fogalmazni: basszák meg! Némi keresgélés után találtam egy
kiskaput: egy szlovákiai magánklinikát. Ötszáz euró és egy életre
megszabadulok ettől a tehertől. Pár nap múlva megyek. Onnantól
már jó lesz.

Miért te veted alá magad a sterilizálásnak és nem a párod?

Hogy miért pont én? A férfiaknál ez jóval egyszerűbb. Ráadásul
eddig ő szenvedett a spirállal: felhelyezés, levétel, ez mind nagyon
fájdalmas. Most rajtam a sor.

Sosem érezted azt, hogy mégiscsak vágynál gyerekre?

Nem. Egyszerűen teljesen hiányzik belőlem az az érzés, hogy
nekem gyerek kell. Nem szeretem őket. Persze az emberek
többsége képtelen elfogadni ezt a tényt. Mindig azt mondják, hogy
pár év múlva másként gondolom majd. Ezt hallgatom húsz éve. Aki
végképp nem érti meg, annak a következőt szoktam mondani: Olyan
ez, mintha egy meleg embernek próbálnád megmagyarázni, hogy
legyen heteró. Egy meleg sem válik heteróvá, csak mert a többség
képtelen elfogadni a másságát. A meleg úgy született, hogy meleg.
Nem tehet róla. Én úgy születtem, hogy soha nem akarok gyereket.
Nem tudom, mi kapcsol máshogy az agyamban, mint másnak, de
nekem így jó. Na, ilyenkor kellene látnod az idióták fejét. Itt általában
feladják a rábeszélést.
Nem tartasz attól, hogy esetleg egyszer majd másként érzed,
máshogy látod, és mégis szeretnél gyereket, csak akkor már nem
lehet? Hisz ez végleges megoldás.
Lesz meleg férfiből heteró? (mosolyog) Nem hinném, hogy meg
fogom gondolni magam. Nagyon határozott jellem vagyok. Húsz éve
tudom ezt. Ez már soha nem fog változni.

De az érzések nincsenek kőbe vésve…

Nagyon kacifántos az életem és soha nem bántam meg semmit.

Mit jelent az, hogy kacifántos?

Szabályszegések, iskolából kirúgás, ilyesmik. De mindennek így
kellett történnie, így jó. Elértem azt az életet, amit szerettem volna.
Tény, hogy nem az egyszerűbb úton. Ha húsz évvel ezelőtt azt
mondják, hogy ma itt fogok tartani, simán aláírom. A reális céljaimat
elértem. A legtöbb ember mellett elmegy az élet, miközben nagy
terveket kovácsolnak. Én élni próbáltam és próbálok úgy, ahogy
nekem jó.

A szüleid hogyan fogadták, hogy nem akarsz gyereket? Szerencsére

elfogadnak így. Nem nyaggatnak ezzel. Szerencsém van velük.
Normális, szerető, átlagos családba születtem. A szüleimmel mindig
is jó volt a kapcsolatom. Persze az igazsághoz az is hozzátartozik,
hogy a nővéremnek van két gyereke. Talán emiatt könnyebben
elfogadnak engem így, hiszen már van unoka. Amúgy a nővérem
gyerekei is teljesen hidegen hagytak. Soha nem játszottam velük,
nem dajkáltam őket, semmi ilyesmi. Most, hogy már nagyok,
eldumálok velük,
jó a kapcsolatunk, de semmi extra. Amíg kicsik voltak, távolságot
tartottam. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni egy gyerekkel.

A barátnőd szülei is megértőek?

Nem, ők már nem fogadják olyan jól ezt a hírt. A párom testvére
szeretne gyereket, de nem jön össze. Nálunk meg nem lesz… Ők
meg persze unokázni szeretnének.

Ki tud a vazektómiádról?
Mindenki tud róla a környezetemben, elmondtam a családnak és a
munkahelyemen is. Tudják rólam, hogy nem vagyok gyerekpárti.
Azért sem titkolom, hogy lássák: igenis van másik út és el kell
fogadni. A szüleim fel voltak rá készülve, hogy egyszer vazektómiám
lesz. Többször mondtam az évek alatt. Teljesen jól fogadták.

Én nem titkolom, hogy soha nem szeretnék gyereket. Bárkinek

elmondom, akivel beszélgetek és feljön ez a téma. Én így érzem jól
magam. Van egy életem, amin nem szeretnék változtatni. Utazgatni,
bulizni, pihenni szeretek. Itt megjegyezném, hogy semmi anyagi
akadálya nem lenne a gyereknek. Két részből állok. Az egyik felem
mindent a végtelenségig megtervez. Anyagilag mindig stabilnak kell
lennem, imádom a rendet és teszek is érte folyamatosan. A másik
felem viszont örökre gyerek maradt. Én magam is gyerek vagyok
legbelül. Minek egy gyereknek gyerek? Imádom ezt a kettősséget.
Én nem mondom azt, hogy azért nem kell gyerek, mert
túlszaporodott a Föld vagy, hogy én így csökkentem az
ökológiai lábnyomomat. Nem! Én szeretem a kényelmes életemet,
amibe egy síró, szaró, húsz év múlva a szüleit utáló gyerek nem fér
bele. Önző vagyok ezért? Nem! Mert ez az én életem. Jogom van
eldönteni. Plusz van itt még valami. Nem tudnám elviselni, ha a
párom a gyerek miatt elhízna, elhanyagolná magát. Na, ezt a
mondatomat talán a legnehezebb elfogadnia bárkinek. De vállalom.

Nem érzed ettől felszínesnek magad?

Biztos, hogy felszínes is vagyok, nem tagadom. De nem akarok
változtatni rajta. Nekem fontos a külső megjelenés is. Majdnem tíz
év a korkülönbség közöttünk. Minden héten azért sportolok, hogy
fiatalos maradjak. Érte teszem, fordítva is elvárom.

Nem magadért teszed?

A teremben, ahova edzeni járok, fel van írva többek között ez a
mondat is: „Emlékezz, miért kezdted!” Én azért kezdtem, hogy a
páromnak jobban tetsszek, hogy a korkülönbség ne látszódjon.
Persze most már magamért is csinálom, de érte is. Sokkal
magabiztosabb lettem azáltal, hogy megváltozott a testem.

Mi van akkor, ha a barátnődnél egyszer csak bekattan, hogy

márpedig ő mégiscsak akar gyereket?
Ezt is megbeszéltük. Tudja, hogy tőlem nem lehet gyereke. Akkor
vége a kapcsolatnak. Ma már senkiért nem adnám fel a
gyerekmentes életemet. Az az elsődleges az életemben, hogy
gyerek: NO! A többi csak utána jöhet. Nyíltan kimondom: ha
becsúszna egy baba és megtartaná, akkor elhagynám, és sem ő,
sem a gyerek nem látna soha az életben.

Tényleg el tudnád őt engedni?

El tudnám engedni. Mert akkor az azt jelentené, hogy más az
álmunk. Amikor szakított velem, majdnem belehaltam, nagyon rossz
volt. Ő sem tudott nélkülem élni, hiszen két év után visszajött. Ahol
eltörsz, ott erősebb leszel. Ma már nem félek egy szakítástól.

Gyermekgyűlölő is vagy?
Nem. Határozottan nem! Ha jól van nevelve egy gyerek, nekem
nincs vele bajom, csak nagyon kevés a jól nevelt gyermek.

És ha nem jól nevelt, mi a bajod vele?

Az, hogy nagyon rossz felnőtt ember válik majd belőle.

Ez biztos?
Kilencven százalékban.

Te jól nevelt voltál?

Igen. Tudtam, mi a rend, tudtam, hol kiabálhatok és hol nem. Sosem
kaptam még csak egy pofont sem, mégis tudtam a helyem. Nem
üvöltöttem a boltban egy csokiért sem. Nagyon hamar beavattak a
szüleim az anyagi helyzetükbe, nálunk semmi nem volt titok.
Mit tapasztalsz, egy tudatosan gyermekmentes férfinak milyen a
megítélése? Téged ért emiatt bármilyen bántás vagy hátrány?
Semmilyen hátrány nem ér, de amiatt sem, hogy vazektómiám lesz.
Meg aztán engem megbántani elég nehéz. Büszkén felvállalom
magam, ez vagyok én. Persze azt elmondják, hogy gyerek nélkül
nem élet az élet. Az övék esetleg…

A barátaid hogy viszonyulnak hozzá?

A barátaim elfogadják. Majdnem húsz éve gondolom így. A
véleményemet mindig kimondom, nincs ebből probléma.

És a tágabb környezet?
A tágabb környezet szerintem nem igazán fogadja el, de leperegnek
rólam a bántások – már amiket visszahallok.

Egy childfree férfi mesélte nekem, hogy egyes nők férfiatlannak

tartják, amiért nincs gyereke. Te is tapasztaltál ilyet?
Férfiatlan lennék, mert nincs gyerekem?! (nevet) Ilyet még nem
hallottam. Ezzel most újat mondtál, ilyennel még nem találtak meg.

az operáció után pár nappal…

Hogy érzed magad? Hogy sikerült a beavatkozás?

Csak jókat tudok mondani. Kár volt akár egy kicsit is izgulni miatta.
Minden rendben ment, nagyon profik, gyorsak. Tizenegyre volt
időpontom, negyedórával előtte már be is
„csekkoltam”. Magyarul! Kaptam egy szobát, néhány papírt alá
kellett írnom és már vittek is be a műtőbe. Körülbelül negyven percet
töltöttem bent. Az érzéstelenítő nagyjából annyira kellemetlen, mint a
fogorvosnál. Műtét közben éreztem kisebb fájdalmakat, de semmi
komoly. Utána sincs semmi nagy fájdalom. Kicsit érzem most, de
tompítom ezzel-azzal. (mosolyog) Szóval, ha egyszer esetleg valakit
érdekel a vazektómia, nyugodtan mondhatod, hogy semmiség.
Engem meg egyszerűen felszabadított. (nevet) Majdnem sírtam,
annyira örültem. Ja, és műtét közben Coolio Gangsta’s Paradise-a
szólt. (mosolyog)

Elkísért valaki?
Persze. A párom és az édesapám. Apukám vezetett, mert én
visszafele nem akartam, illetve nem is lehetett. Műtét közben amúgy
az asszisztens és a doki is kérdezte, hogy nem gyors-e ez a döntés,
hiszen csak harmincöt éves vagyok. Itthon ugyanezt kérdezte a
háziorvos és az asszisztense is. Csak a szokásos meg nem értés.

Szóval akkor most örülsz, hogy túl vagy rajta?

Igen! Sokkal jobban kellene népszerűsíteni ezt a beavatkozást – már
olyan férfiak körében is, ahol kész a család. Ez itthon gyerekcipőben
jár még, pedig nem kellene gyógyszert szedni vagy akármi mással
védekezni. Na, mindegy. Én most nagyon boldog vagyok! Megszűnt
egy teher. Végre!
 A pokol tüzén fog elégni a lelkem
Dávid (35 éves) CNC szakember története

Dávid jelenleg Ausztriában dolgozik CNC szakemberként,

számítógépes fémmegmunkálással foglalkozik. Fiatal
kora ellenére kalandos és olykor kifejezetten veszélyes
múlt áll mögötte. Szerelmi élete is fordulatokban gazdag,
voltak nők, akik gyereket akartak tőle, sőt, egyikük azzal
fenyegette meg, hogy a pokol tüzén fog elégni a lelke, ha
nem örökíti tovább a genetikáját. Dávidnak ez eszébe sem
jut, noha egy kamaszfiú mostohaapukájaként is
kipróbálta már magát.

Mesélj, kérlek, a gyerekkorodról.

Kaposváron születtem, de csak kétéves koromig éltünk ott. A
szüleimmel felköltöztünk Budapestre, ahol megszületett a húgom és
két évre rá az öcsém. Édesanyám katona, az édesapám pedig CNC
forgácsoló, mint én. A szüleim hatéves koromban elváltak. Elég
csúnya válás volt, főleg a vagyonmegosztás miatt. Apám baltával
akart bejönni értünk, hogy láthasson minket. Nálunk a női vonal nem
igazán sikerült. A húgom például örömlány. Tizennégy évesen
intézetbe került, és amikor kijött, rögtön az iparágban találta magát.
Édesanyád katona, amihez én rögtön erkölcsi fegyelmezettséget
társítok. Hogy tudott a húgod ilyen fiatalon félresiklani? És miért
kerül egy tizennégy éves lány intézetbe?
A válásnál édesanyám azt mondta, majd ő megmutatja, hogy
egyedül is fel tud nevelni három gyereket. Nem igazán
beszámítható, szerintem szellemileg valami nagyon nagy defektje
van. Annyira eltorzult a lelkivilága, hogy ahogy idősebb lettem, egyre
inkább azt éreztem, nem ismerem ezt az embert. Fogalmam sincs,
miért hozott olyan döntéseket az életben, amilyeneket, és miért
kereste mindenben a könnyebb utat. Katona is azért lett, mert
családi kapcsolatokat meglovagolva tudott bekerülni a
katonasághoz, és most már a nyugdíjig szeretné ott kihúzni. A
katonaság előtt biztosítózott, himi-humi munkái voltak. Hol dolgozott,
hol nem, és jöttek az életünkbe az alkoholista nevelőapák, akik
szarrá vertek minket. Elég gyorsan megutáltunk otthon lenni.
Nagyon rossz volt a légkör. Anyánk vagy dolgozott, vagy
depresszióskodott az ágyban, állandóan labilis volt az
idegrendszere. Abszolút nem kellett volna gyerekeket vállalnia.

Már akkor is labilis volt, amikor ti születtetek?

Szerintem igen. A normális gondolkodás világéletében problémát
okozott neki. Következetesség semmi, hanem ma így érzem
magam, holnap úgy, és át se gondolja, miért van ez. Nincs benne
önfegyelem, mindent érzésből csinál: ha beborul, akkor beborul. Így
volt a gyerekneveléssel is.
Édesanyád miként viszonyult ahhoz, hogy az élettársai bántottak
benneteket?
Elmondtuk neki, mi történt, de mindig a férfi pártját fogta. Nagyon jól
tudta, hogy ha a férfi elköltözik, akkor kiesik egy fizetés, így neki
kellett kedveznie.

Édesapád eközben hol volt?

A padlón. Albérletbe kényszerült, nagyon pórul járt. Öt-hat évig
kínlódott, aztán végül lett egy kapcsolata, és a mai napig
házasságban él.

Miért váltak el?

Sosem jöttek ki jól egymással, mert apám egy betonbiztos ember,
anyám meg nagyon nem. Állandóan veszekedtek. Anyám nem volt
hajlandó dolgozni, mindig úgy képzelte az életét, hogy háztartásbeli
lesz. Egy újgazdag környékre költöztünk és az új barátnői jól
behülyítették, hogy micsoda élet ez, végül beadta a válópert. Majd
jöttek a buliarcok, mindig nálunk volt megtartva a buli, állandóan sok
ember volt nálunk otthon. Szar volt hazamenni. Szóval a húgom
azért került intézetbe, mert elege lett anyám életviteléből. Jobb lett
volna, ha apánkhoz kerülünk.

De hogy következik ebből az intézet?

Úgy, hogy a húgom elkezdett elszökdösni. Tizennégy évesen lett
egy jóval idősebb barátja, és már nem igazán járt haza, és mivel
kiskorú volt, meg tanköteles, állandóan ki kellett hívni a rendőrséget.
A rendőrség meg értesítette a gyámügyet, hogy
ebben a családban problémák vannak. Így először az a megoldás
született, hogy átkerült az édesapánkhoz, de addigra már meg volt
hülyülve, nagyon szerelmes lett abba a férfiba, és apánktól is kezdett
elszökdösni. Megint ki kellett hívni a rendőrséget, és mivel a két
szülő ennyire nem volt képes tartani a gyeplőt, intézetbe került,
ahonnan már anyám sem akarta magához venni. A húgom többé
már nem bírt családban élni, teljesen más elképzelései voltak. Látta,
hogy a család nem működő dolog.

Hogy viszonyulsz ahhoz, hogy a húgod prostitúcióval keresi a

kenyerét?
Ez egy elég nagy szégyen a családunknak. Mindenkinek. Nekem is,
az öcsémnek is, a szüleimnek is. Próbáljuk titokban tartani. A
családban többnyire mindenki normálisan él. Az öcsémnek is van
szakmája, nekem is, jól is keresünk vele. Édesapánk is csak meg
tudott újra nősülni. Nem élnek nagy lábon a feleségével, de megvan
mindenük. Jókat esznek, kirándulgatnak. Még az anyám is jó
szakmát csinált ezzel a katonai cuccal, eléldegél a lábán. A húgom
az, aki nagyon félrement ebben az egészben.

Tartjátok vele a kapcsolatot?

Persze. Szeretjük, a testvérünk. Ennek a rossz életnek csak volt egy
pozitív hozománya, hogy legalább nekünk, testvéreknek, még ha
voltak is viták, összeveszések, jó a kapcsolatunk egymással.
 Ha jön a gyerek, a párkapcsolat bekrepál

Benned mikor fogalmazódott meg a gondolat, hogy nem szeretnél

gyereket?
Volt egy velem egyidős barátnőm, még huszonhárom éves
koromban. Tudni kell, hogy nekem mindig az idősebb nők tetszettek,
de vele mégis együtt éltem négy évig: együtt keltünk, együtt
feküdtünk, dolgoztunk, albérletet tartottunk fenn, főztünk, hétvégén
kirándulni mentünk vagy moziba. Tökre habos-babos életünk volt.
Aztán elkezdett nem jól működni a kapcsolatunk, ő még nagyon
fiatal volt, én meg azt éreztem, hogy nem igazán vagyok vele
boldog. Szét is mentünk, és rögtön utána lett egy negyvennyolc éves
barátnőm. Én akkor huszonnyolc voltam.

Miért az idősebb nők társaságát keresed?

Ebben valószínűleg nagyon sok minden benne van, például a
vizualitás: sokkal szebbnek látom az idősebb nőket, nem tudom,
miért. Tényleg, nekem egy húszéves csaj fele annyira nem szép,
mint egy negyvenes nő. Ez a negyvennyolc éves nő is nagyon jól
tartotta magát. Azért nekem vannak elvárásaim: hiába idősebb, de
sokkal ápoltabb, kifinomultabb, igényesebb volt saját magára, akár a
tisztálkodást nézzük, akár az öltözködést, sokkal jobban rendben
tartotta magát, háziasabb is volt. Ami még nagyon vonz az idősebb
nőkben, hogy sokkal több közös témám van velük, mint a velem
egyidősekkel. Valószínű, hogy ebben az a sok szar is közrejátszik,
amin átmentünk, mert megmondom
őszintén, hogy az öcsémmel mi is elkallódtunk, nekem például volt
egy fegyveres rablásom.

Hány éves voltál?

Tizennyolc.

Börtönbe is kerültél?
Nem, csak előzetesbe. Igazából az történt, hogy valakinek elvettem
a telefonját, és a bíróságon azt állította, hogy késsel fenyegettem
meg, innentől kezdve a fegyveres rablás megállt, pedig egy tök
banális valami volt csak. Végül két év börtönt kaptunk négy évre
felfüggesztve. Csináltunk az öcsémmel más hülyeségeket is még
elég sokáig, de húszéves koromtól felhagytunk ezzel az
életformával.

Mik voltak ezek?

Graffitizés, rongálás, orgazdaság, és mivel nem volt pénzünk, kaja
miatt loptunk. Egyszer nagyon megijedtünk, nehogy tényleg valami
letöltendőt kapjunk. Be kellett látnunk, hogy ennek vége, valamit
változtatni kell.

Térjünk vissza az idősebb nőkhöz, konkrétan az általad említett

negyvennyolc éveshez…
Egy-két évig randiztunk, a szex baromi jól működött vele. Volt két
gyereke, akik már nem éltek vele, és ez egyértelműen
könnyebbséget jelentett. Viszont a távolság miatt nem tudtunk sokat
összejárni, én Budapesten éltem, ő Debrecenben. Általában
hétvégére korlátozódott a találkozásunk, hétköznap
meg maradt a hiány. Mivel Budapesten rengeteg ilyen kaliberű nő
van, elkezdtem ismerkedni, mert szerettem volna olyan kapcsolatot,
ahol többet tudunk találkozni.

Azt mondtad, hogy egy-két évig „randiztatok”. Ez azt jelenti, hogy

csak szexkapcsolat volt?
Nem. Nagyon szerelmes lettem és ő is megszeretett, viszont
iszonyatosan szégyellt a korom miatt. A szexről azonban nem tudott
lemondani, az velem olyan volt neki, mint a drog. Sokat hisztizett a
szex miatt, hogy legyen. Tényleg, mint egy drogos nő. Ha viszont ki
kellett menni a lakásból, vagy el kellett mennünk együtt boltba, akkor
iszonyatosan be volt feszülve, hogy engem a fiának fognak nézni, és
ez elkezdett nagyon zavarni. Hiába volt nagyon jó otthon a négy fal
között, ahogy kikerültünk onnan, rám szólt, hogy ne fogjam meg a
kezét, ne hülyéskedjek vele az utcán, nehogy úgy nézzünk ki,
mintha egy pár lennénk. Nagyon sok ismerőse volt Debrecenben és
félt, hogy kiderül, ennyivel fiatalabb pasival van együtt.

Nekem meg kezdett frusztrációt okozni, mert nem jó olyan

emberrel együtt lenni, aki nem büszke ránk. Szóval elkezdtem
másokkal randizni. Viszont többé már nem volt ilyen szerencsém,
mert általában olyan nőkkel jöttem össze, akik még a gyerekeikkel
együtt éltek. Kettővel össze is költöztem Budapesten. Az egyik ötven
év körüli volt, én meg harminc. Egy év után hazaköltözött a férjéhez,
mondván, én túl csóró voltam neki, és ő már nem albérletben
szeretne lakni, meg mi az, hogy nincs autóm. Utána összekerültem
egy negyvenhat éves nővel.
Neki akkor tizennégy éves volt a gyereke, és nekem kvázi lett egy
nevelt fiam. Reggel én vittem suliba, meg családi programokra.
Ezzel a nővel viszont a szex nem működött, mindig az volt a
kifogása, hogy jaj, a gyerek meghallja. Örültem, ha kéthetente
egyszer összejött. Teljesen kiborultam, láttam, hogy egy játszma
része vagyok.

Milyen játszma?
Direkt nem feküdt le velem. Valahol mintha élvezte volna a szitut,
hogy én ezt akarom, ő meg ezzel visszaélt. Mint amikor a kutya előtt
lóbálod a szalámit. Apám átlátta ezt és azt mondta, hogy ha nem
hagyom ott ezt a nőt, akkor kitagad az örökségből. Jól
összevesztünk, azóta se beszélünk.

Miért mondta ezt édesapád?

Azt látta, hogy az összes fizetésemet erre a családra költöm. Ahhoz
a lakáshoz jogilag semmi közöm nem volt, mert én költöztem
hozzájuk, feladtam az albérletemet meg a munkahelyemet is, és
elkezdtem felújítgatni a nő házát, kerítést csináltam neki, a
fürdőszobáját hoztam rendbe. Ez rengeteg lóvét felemésztett, és
amikor jött a hónap vége, apámtól kellett kölcsönkérnem, amíg
megjön a fizu. Kérdezte, hogy hová megy el a fizetésem. Elmondtam
neki, kiborult és azt mondta: „Te hülye vagy, fiam? Hát ez a nő itt
most megcsináltatja veled a házát, utána meg picsán rúg, és egy
büdös forintot nem fogsz abból látni, amit te ide befektettél!” Igaza
lett, tényleg így ért véget az a kapcsolat.
Az idősebb nőktől és a rosszul sikerült lakásfelújítási sztoritól hogy
jutunk el odáig, hogy nem szeretnél gyereket?
Ezeknek a nőknek mindnek volt gyereke, vagy vele élt vagy nem, de
ez engem mindig is nagyon zavart. Igazságtalannak éreztem ezeket
a kapcsolatokat, mert a nő százszázalékosan elvárta, hogy ő az első
legyen nekem, de amikor én ugyanezt vártam volna el tőle, akkor azt
mondta, hogy ácsi, nekem gyerekeim vannak. Nem, te nem leszel az
első, nekem a gyerek az első. Ezzel tele is lett a tököm, és akkor
mondtam neki: „Előbb neveld fel a gyerekedet, aztán utána akarjál
pasizgatni. Ha neked fontos anyai tennivalóid vannak, akkor minek
akarsz még pasit? Nem apukát keresel? Mégis én viszem a
gyerekedet reggel az iskolába, mert neked menned kell dolgozni.
Meg ha baja van vagy részegen jön haza, vagy lekurváz
karácsonykor a saját gyereked, akkor beszélgessek már el vele,
hogy na, így nem beszélünk az anyánkkal, meg ilyenek!”

Csak be kellett állnom mint egy apa, egy családfenntartó, meg a

vásárlásokat intézni, és a munkáimat is úgy terveztem, hogy nekik is
jó legyen. Azt vettem észre, hogy egy párkapcsolat mindig addig
működik, amíg nincs gyerek, ahogy lesz, a párkapcsolat bekrepál.
Onnantól kezdve gyereknevelés van. Elkezdett hiányozni a régi,
gyerekmentes élet, amikor este hazajöttünk, mindent megbeszéltük
és csak egymásra fókuszáltunk. Elegem lett abból, hogy már megint
a gyereknek kell kedvezni, most sem tudunk dugni egyet. Mondtam,
hogy menjünk ki, és csináljuk a garázsban. Mindenre volt kifogás, és
minden a gyerek köré szerveződött. Azt éreztem, hogy ebben a
helyzetben én kurvára hülyének vagyok nézve. Csak rakok bele, de
semmit nem kapok. Elkezdtem ezekből a kapcsolataimból
kiábrándulni.

Annyira sok a racionális ellenérv, hogy nem

is mernék belevágni
Értem, amit mondasz, de végül is ez az ő gyerekük, az ő történetük.
Te miért nem akarsz sajátot? Akivel akár ez az egész teljesen
másmilyen lehetne.
Azt láttam, hogy a nők, ahogy szülnek, még pár évet együtt vannak
a férjükkel, aztán elválnak és egyedül nevelik tovább a gyerekeiket.
És utána ehhez próbálnak keresni egy másik balekot, aki ebben
segít nekik, mert egy idő után rájönnek arra, hogy egyedül nagyon
szar gyereket nevelni. Tehát mégiscsak kéne valaki, meg hát azért
egy kicsit még nő is vagyok, dugjon már meg valaki. Beleképzeltem
ezeknek a férfiaknak a helyzetébe: azt gondolja szerencsétlen, hogy
„de jó, van egy normális nő mellettem, felépítünk egy házat,
megszületik a gyerek”, és aztán meg pillázik, hogy mikor kétéves a
gyerek, be van adva a válóper. Nem a pasik adják be általában.
Beleképzeltem magam ezeknek az apukáknak a helyzetébe, és én
sem vágyom arra, hogy összejövök egy csajjal, fölépítünk egy házat,
aztán húzzak el onnan a büdös francba, költözzek albérletbe,
fizessem a gyerektartást, a nő meg otthon marad a házban, a
sajátjában. Persze azért bulizgatni eljár, randizik, közben a
gyerekem többször fogja látni azt a vadidegen új pasit,
mint engem, mert én ugye csak kéthetente láthatom a kölykömet.

Nem lehet, hogy ez csak egy szűk metszete a valóságnak, amit

láttál?
Ez egy valószínűségszámítás. A mai házasságok kilencvenkilenc
százaléka négy-öt éven belül válással végződik. Akárhány gyerek
van, egyszerűen nem bírják már többé egymást elviselni a
házastársak, vagy a nő bolondul meg, vagy a pasi, és én nem
akarok vasárnapi apuka lenni.

Ezek a te személyes, saját tapasztalataid, félelmeid?

Nem, a barátaim körében is ugyanez a helyzet. Az egyik
kisgyermekes barátom már két váláson túl van. Nekem ez nem
hiányzik.

Elhiszem. Ez egy racionális döntés. De ha arra kérlek, nagyon

őszintén nézz magadba, vágysz-e gyerekre, szeretnél-e egy
kisgyereknek az apukája lenni, akkor arra mit válaszolsz?
Nem tudom, igazság szerint most már idősnek is érzem magam
hozzá. Ha most sikerülne, már túl nagy lenne a generációs
különbség.

Harmincöt évesen? Egy férfi a hatodik ikszen túl is lehet apa…

Bármikor tudunk gyereket csinálni. Ebben igazad van, de itt van egy
olyan probléma, hogy amikor én ötvenéves leszek, az a gyerek még
csak tizenöt. Majd képzeld el a szlengeket, meg az új drogokat, az új
trendeket, meg minden mást, amiből én már
semmit nem fogok érteni, mert ezek már az ő fiatalságához
tartoznak. Ergo, ha probléma is van, mondjuk, valami új cuccra
rászokik a gyerek, nem fogom észrevenni rajta, mert azt se tudom,
miért beszél így, vagy mi az a szleng, mi az a hülyeség.

Ezt akkor sem feltétlenül tudnád, ha csak húsz év lenne a

korkülönbség.
Lehet, de igazából nem érzem magam még külföldi munkával sem
arra bebiztosítottnak, hogy egy gyereket érdemben normálisan fel
tudjak nevelni. Én külföldön dolgozom, a nő meg otthon van. Tegyük
fel, hogy kéthetente vagy havonta egyszer haza tudok menni
hozzájuk, benyomom a lóvét, és azt mondom: tessék, vedd meg a
cipőjét, meg a tankönyveit. Ez azért nem olyan gondoskodás,
törődés, amit egy gyerek megérdemelne. Megy Magyarországon az
a nagy propaganda, hogy család így meg úgy. Igen, de akkor miért
kell mindenkinek kimennie külföldre dolgozni ahhoz, hogy megéljen?

Ismerek itt családapákat, a mellettem lévő szobákban. Egyszer

egy pasi kijött sírva, hogy neki kurvára hiányzik a lánya, és szeretne
hazamenni, de nem mehet, mert akkor annyi a munkahelynek. Ha
hazamegy, akkor az egész család mehet az utcára, mert senki nem
keres otthon annyit, hogy három gyereket eltartson. Én még
szerencsés helyzetben vagyok, hogy Ausztriába tudok kijönni. Van,
aki csak Németországban vagy Hollandiában kap lehetőséget. Azok
meg félévente egyszer tudnak hazamenni. Abba a rendszerbe, ami
Magyarországon van, józan, épeszű ember nem vállal gyereket.
Akinek van egy
kis esze, meg aki bele tud látni egy kicsit a következményekbe, az
nem vág bele.
De a kérdésedre, hogy szeretnék-e gyereket, simán el tudnám
képzelni, hogy felnevelek egyet. De igazából már olyan sok a
racionális ellenérv, hogy nem mernék belevágni. Van bennem egy
masszív, erős félelem egyrészt a nők miatt, másrészt az anyagiak, a
gazdasági helyzet miatt. Kérdés az is, hogy azokat a sérüléseket,
amiket én kaptam, nem vinném-e bele a gyereknevelésbe. Egyik
testvéremnek sincs gyereke. Sem a húgom nem akar gyereket, sem
az öcsém. Ma reggel is erről beszéltem az öcsémmel, mondtam
neki, hogy lesz veled egy interjúm, erre azonnal rávágta: „Áh, nem,
nem kell gyerek!” Elképesztő kötöttséget jelent húsz évre minimum,
de igazából ez egy életvégig szóló dolog.

Azt el tudod képzelni, hogy egyszer szerelmes leszel egy nőbe, és

vagy tervezetten, vagy nem, de születik gyereketek?
Voltak nők az életemben, akik nagyon szerettek volna tőlem
gyereket. Az egyik meg is mondta, hogy a pokol tüzén fog elégni a
lelkem, ha én ezt a génállományomat nem örökítem át. Nem tudom,
hogy a beszélgetés alapján mennyire jött le, de azért mi nem
vagyunk hülyék, családilag. Az anyám öccse jogász, nekem is jó
szakma van a kezemben, amit nem nyolc általánost elvégző
emberek csinálnak. Megvan az intelligenciahányados. De mindegyik
nőnek megmondtam, aki nagyon szeretett volna tőlem gyereket,
hogy figyelj, ha becsúszik, és akaratom ellenére megtartod, akkor
egyedül fogod felnevelni. Az onnantól kezdve
nem az én gyerekem. Ha te engem kizársz annak a lehetőségéből,
hogy én is dönthessek, akarom-e, és önkényesen eldöntöd
nélkülem, hogy márpedig megtartod, engem akkor láttál utoljára az
életedben, az biztos. És ott véget is ér a kapcsolatunk, mert ha te
engem egy ilyen élethelyzetbe belekényszerítesz, akkor én is
belekényszerítelek téged egy másik élethelyzetbe.

Ez azt is jelenti, hogy tudatosan védekeztél, nehogy becsússzon egy

gyerek?
Nem. Nem használtunk gumit, nem voltak kemikáliák,
fogamzásgátló, és mégse jött a gyerek. A legtöbb nő spirált használt,
és volt, akivel mindig popsiban fejeztük be.

És azok a nők, akik gyereket akartak?

Ja, hál’ istennek nem mindenáron akarták, és ahogy ezt letisztáztam
velük, rögtön józan észre tértek. Belegondoltak, hogy hiába akarnak
gyereket, ha én meg nem. Volt egy lány, akibe nagyon szerelmes
voltam. Megmondta, hogy két éven belül vagy karriert csinál, vagy
ha nem, akkor viszont anya akar lenni, és ne húzzam az idejét.
Fogtam magam, felálltam és leléptem.

Hány százalékig érzed biztosnak, hogy nem szeretnél gyereket?

Száz százalék. És egyre erősebb.

Ki tud róla?
Mindenki a családban, az édesapám is, és nagyon örül neki. Vele
nagyon sokat beszélgettünk erről, mondta, hogy higgyem el, van
boldog élet gyerek nélkül is, és ne higgyem el, amit mondanak
mások, hogy csak a gyerek a boldogság az életben, mert ez nem
igaz. Mindig aggódni kell majd a gyerekért, hogy jól van-e, mit eszik,
hol van, kivel van, mikor jön haza, ez nem boldogság. Olyan feladat,
amit az ember nem lát előre. Mindenki fejében él erről egy rózsaszín
köd, hogy jaj, majd én büszke anyuci meg büszke apuci leszek, és
elképzelem, hogy ott állok a diplomaosztóján. És nem így fog
alakulni az élet. Az élet mindig máshogy alakul. Még akkor is, ha
elhatározom, hogy nem lesz gyerekem, be leszek parázva, hogy
valahogy mégis be fog csúszni vagy negyvenéves korom körül közli
egy nő, hogy megfogant.

Ez ellen lehet tenni. Már két olyan sráccal is beszéltem, akik átestek
a vazektómián.
Igen, én is azon gondolkozom.

A nők nem bíznak bennem, mert nem

akarok gyereket
Édesanyád és a többiek hogy viszonyulnak ehhez?
Anyám is nagyon helyesli, és nyilván nem is teljesen büszke ránk,
ismerve minket, meg ezt a leszakadt életünket, hogy hol itt
dolgozunk, hol ott dolgozunk, lakásunk még nincsen, nekem is egy
tizenkét éves autóm van. Erre nem lehet gyereket
vállalni. A családi háttér sem adott, nem lehetne a nagyszülőre
támaszkodni, hogy egyszer-egyszer besegítsenek. Anyámnak be
sem mutatnám a gyerekemet, kezdjük itt. Meg is mondtam neki:
„Téged a közelébe nem foglak engedni”. De ezt megmondta a
húgom is neki. Apámnak bármikor odaadnám, de ő se szeretne
állandó nagypapát játszani, és én sem akarnám, hogy ő nevelje fel a
gyerekemet. Sok ilyet láttam, nem jó.

A barátok, kollégák, a tágabb környezetben élők hogy viszonyulnak

hozzá?
Itt már vegyes a kép.

Mesélj!
Sokkal kevesebb olyan férfival találkozom, aki erről úgy gondolkodik,
mint én. Az ismeretségi körben túlnyomórészt megy az a lehülyülés,
hogy gyerek az kell, mindenáron. Férfiak is, nők is ezt mondják. És
jönnek azzal, hogy: „Úristen, miről maradsz le?!”, meg: „Nem félsz?”
Nem, sőt, egyre jobban élvezem, hogy nincs gyerekem, komolyan
mondom. Ki tudom aludni magam, rendesen el tudok menni a
vécére. Nem az van, hogy a munkahelyemen a selejtet gyártom
folyamatosan, mert egész éjjel nem aludtam a gyereksírás miatt.
Vagy ott van az a nő, akit említettem, aki szerint bűn lenne nem
továbbörökíteni a génjeimet.

De ő magában akarta továbbörökíteni a génjeidet, nem?

Nem, neki már volt három gyereke, csak a férje elhagyta. Mindig
azzal jött, hogy keressek egy velem egyidős lányt, és meg
fogom tapasztalni, hogy ez a dolog milyen jó.

Mondta ezt egy olyan anya, aki egyedül nevel három gyereket? Ez a
nő nekem hiteltelen volt. Ott élt a három gyerekével, totál koszban,
mindenhol morzsa, a gyerekek nem bírnak normálisan enni,
reggeltől estig üvöltenek, mert nincs ott egy faszi, aki rájuk szóljon. A
nőt a három gyerek teljesen leamortizálta. Szégyelltem magam,
hogy én egy ilyennel összejöttem. Mindenhol a dzsuva, a lerágott
rúzsok. Ment dolgozni, rúzsozta volna ki magát, de a legkisebbik
gyerek megette a rúzsát. Nem volt egy tiszta ruhája, mert a három
gyerekre mosott, magára meg elfelejtett, érted? Szóval elképesztő
fejetlenség volt, egy őrültek háza. Nem is bírtam ki nála egy napot,
mindig estére mentem oda. Két értelmes szót nem lehetett vele
beszélgetni a gyerekek miatt. És akkor mégis, látod, ez az a nő, aki
azt mondja, hogy gyerek kell.

Tudod, miért van ez? Rájöttem, ezek az emberek felismerték,

hogy iszonyatosan rákúrtak. Nagyon nem bírnak uralkodni a
helyzeten, és olyan társra van szükségük, aki szintén beszopta ezt a
dolgot. Aki szintén szenved. Ezt úgy tudom elképzelni, mint az
evezést. Ha egyfelé evezünk, akkor megy a csónak előre, de ha
másképp evezünk, akkor nem megy semerre. Azt vettem észre,
hogy az ilyen emberben kialakul egy irigység a másik iránt, hogy
bezzeg ő kialussza magát, bezzeg ő el tud menni ide-oda, bezzeg
neki van magánélete, bezzeg azt tesz, amit akar. És ehelyett azt
mondják: te szemét, neked is kell gyerek, nehogy már jól érezd
magad. Ez az élet rendje.
Megpróbálnak berántani a saját helyzetükbe. És amikor
megcsináltad a gyereket, elkezdik neked osztani az észt, hogy na,
mi van? Nem megy? És röhögnek rajtad, hogy te is megszívtad.

Szerinted van különbség abban, ahogy egy nőt megítélnek amiatt,

ha nem akar gyereket és ahogyan egy férfit?
Ugyanúgy megítélnek minket is, férfiakat. Családos faszikkal sokkal
nehezebben jövök ki, mikor előkerül a gyerektéma, mert nem mindig
tudok hozzászólni. Gyakran érzek a részükről fölényeskedést, meg
legyintenek rám, hogy jaj, hagyjad már, te ezt nem tudhatod, mit
szólsz bele, hisz nincs gyereked. Hiába mondom, hogy nekem is volt
egy nevelt fiam, nagyon jól tudom, ez miről szól. Az is előfordul,
hogy egyből lebetegeznek minket. Nagyon sok nőtől hallottam ezt a
randik során.

Lebetegeznek?
Igen. Nagyon sokat randiztam, és volt, hogy a második, harmadik
találkozón közölte a nő, hogy azért nem akar tőlem semmit, mert túl
szabad ember vagyok, és nem tudom, mivel jár a gyereknevelés. Ezt
a küszködést én nem ismerhetem, és amúgy sem bízik egy olyan
férfiban, akinek nincsenek gyerekei vagy nem volt már házas.
Mondom, mi van még? Én vagyok a szar és azért nem találkozol
velem többet, mert nincsenek gyerekeim vagy mert nem vagyok
elvált? Valahogy kifordítva kommunikálnak az emberek. A nők is
ugyanúgy lehurrognak, hogy nincs gyerekem: „Mi az, hogy nincs?!”
A munkahelyen is azt látom, a koromból kifolyólag, hogy sokkal
inkább felvesznek
huszonéves srácokat. És hogy miért van ez? Mert többnyire a férfiak
fizikai munkát végeznek, és nagyon fontos, hogy az erőnlét
meglegyen. Na, most, egy családos férfi, főleg kisgyerek mellett,
nem alszik rendesen, és selejtet csinál a munkahelyen.
Elkéredzkedik munkaidőben, hogy a gyerekkel valami van a suliban.
Engem úgy vettek fel, hogy többször megkérdezték, biztos nincs-e
család, gyerek otthon.
Ebben a mai társadalomban a férfiak már semmilyen szót nem
kapnak. Mi már semmiről nem vagyunk megkérdezve. Ha megnézel
tíz reklámot, nyolc a nőknek szól. Mi csak italozunk és
borotválkozunk. Azt hiszik, ennyiből állunk, és nekünk nincsenek
érzéseink, gondolataink. Minden a nőkről szól ma már. Legyen
elfogadva, ha egy nő nem akar gyereket. De az is, ha egy pasi nem
akar! Csak ezzel senki nem foglalkozik, jó, téged érdekel.

Mi volt a legdurvább, amit ezzel kapcsolatban át kellett élned? Durva

reakciók nem voltak. Azt sajnáltam, hogy bizonyos párkapcsolatok
azért nem alakultak tovább, mert nincs gyerekem vagy mert nem
akarok. Volt, amit el tudtam volna képzelni hosszabb távon, és ez
lett az a választóvonal, ahol nem gurult tovább a szekér. Ilyenkor
eszembe jutott, lehet, hogy mégis kéne az a gyerek. Tehát azért
vannak időszakok, amikor el tudok bizonytalanodni.

Mire gondolsz, amikor elbizonytalanodsz?

Arra, hogy nagyon nehéz lesz társat találni, aki elfogadja, hogy nem
akarok gyereket. Én inkább azt szeretném, hogy a hétvége
arról szóljon, hogy elmegyünk valahova hegyet mászni, vagy
megnézzük a tengert, vagy akár elkezdünk egy új táncot megtanulni
közösen, és benevezünk egy táncversenyre, vagy bármi egyéb. Erre
nagyon kevés nő hajlandó, én azt látom.

Közben pedig működnek a társadalmi elvárások, hogy gyerek kell.

A politika tehet róla: családvédelmi akcióterv, a Fundamentát is

kinyírták, és közben az egyedülálló dögöljön meg: „Mi az, hogy te
nem akarsz gyereket?” A gyerekvállalás ma már nemcsak a
gyerekneveléssel járó problémákat jelenti, hanem élethosszig tartó
eladósodást is. Miből veszed meg a házat? Miből íratod be a
gyereket egyetemre? Satöbbi, satöbbi. Hitelbe tereled bele magad
folyamatosan és nincs kiút belőle. Még egy külföldi munkával is
évekig tart kitermelni azt a mennyiségű hitelt, amit felhalmozol a két-
három gyerek felneveléséhez.

Említetted, hogy néha elbizonytalanodsz abban, hogy szeretnél-e

gyereket. Ilyenkor mi billent át, hogy inkább mégsem kell gyerek? A
szabadságomat nem akarom feladni. A józan eszemet nem akarom
feladni. Talán életem végéig olyan téma lesz ez, amin mindig is
gondolkodni fogok. És szerintem azok is, akiknek van gyerekük: mi
lett volna, ha nem szülök? Nagyon sok szülőtől hallottam, hogy
úristen, én már hol tartanék, már biztos a Holdat is megjártam volna,
ha nem lenne gyerekem. Bennem is ugyanazok a kérdések
maradnak. De ezt az életformát nem vagyok hajlandó eldobni. Ha
becsúszna a gyerek, akkor sem tudnám feladni magam. Nem tudnék
egy bébiszittert
megfizetni, hogy heti kétszer-háromszor jöjjön, nézze meg, hogy
kész-e a gyereknek a leckéje, vagy főzzön már neki valamit, vagy
egy pelenkázást csináljon meg. Ezekre nincsen pénzem. Mi a szart
akarok én itt gyereket vállalni? Ha nem tudom neki biztosítani, hogy
ha úszni akar, akkor beírathassam úszásra, vagy ha idősebb
korában kitalálja, hogy élsportolni akar, motocrossozni, akkor vegyek
neki egy másfél millió forintos járgányt, ami biztos, hogy nem hullik
szét alatta. Hol tudom én ezeket a mai világban megoldani?

És ha, tegyük fel, megoldódnának az anyagi gondjaid? Akkor már

egy gyerek is jöhetne?
Nem, mivel még életemben nem volt normális kapcsolatom. Én arra
vágyom egy nővel, mint amit apám csinál a mostani feleségével.
Szépen, tök nyugodtan, előre kiszámíthatóan élnek. Ketten vannak
egymásnak, egymás legjobb barátai. Igazából már nincs is olyan,
hogy apám meg Márta néni, mert ők már egyek, így kezeljük őket.
Egy tízemeletes lakótelepi lakásban laknak Kispesten, nem is a
legjobb környék, nem is a legrosszabb, nincs autójuk, de minden
hétvégén el tudnak egyet menni kirándulni, vagy beülnek egy
halászcsárdába, mert mind a ketten nagyon szeretik a halászlét, és
tök jól elvannak, nagyokat beszélgetnek, sétálnak, vannak barátaik,
azokkal is összeülnek.

Nem félsz attól, hogy megbánod, mondjuk tizenöt-húsz év múlva,

amikor már nincs visszaút?
Ez egy alapkérdés. Nem fogom bánni, eddig se bántam meg. Nem
lettem vasárnapi apuka, nem kell gyerektartást fizetnem. Jó ég! Itt
lakom egy munkásszállón egy putris szobában, Ausztriában. A
nyelvet is csak annyira beszélem, hogy a munkában megértessem
magam, és a hivatalban el tudjam intézni a dolgaimat. De, hogy én
ezt feladjam? Nem, nem szeretném ezt a nyugalmat feladni. Ami a
legjobban elrettent a gyerekcsinálástól, hogy az a nő, akibe
beleszerettem, már nem lesz többé, mert egyszerűen ő is fel fogja
adni magát a gyerekért. Én is fel fogom adni magam a gyerekért.
Ennek más vége nem lehet.

Van-e még bármi, amit szeretnél elmondani?

Igen. Már nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy kilépek a
gyerekmentes csoportból, mert sokaknál nem azt érzem, hogy
valóban nem akarnak gyereket vagy racionálisan hoztak egy döntést
ebben a kérdésben, hanem a dacot látom. Talán sértettség állhat
mögötte, esetleg az, hogy családon belül túl sokat vegzálták a
témával. Totál kiakadok, amikor jönnek ezzel a momzillázással,
gúnyneveket meg címkéket aggatnak azokra, akiknek van gyerekük.
Nem azt látom, hogy ezek a childfree emberek jobbak akarnának
lenni azoknál, akik már ráfaragtak a gyerekvállalásra. Miért
piszkáljuk azokat, akik anyák? Nem is kéne, hogy ez téma legyen.
Nem akarsz gyereket? Jól van, hát ne csinálj, sok boldogságot!
 Azt szeretném, hogy kihaljon az
emberiség
Gábor (29 éves) mérnök története

Gábornak egészen extrém gondolatai vannak az életről.

Meg a halálról. A sajátjáról is, nyilván. Gyűlöli az
emberiséget, beleértve önmagát is. Ez nála elvi kérdés, és
emiatt nem akar még egy életet létrehozni. Az egész létét
küszködésnek éli meg, holott mindene megvan, ami egy
huszonkilenc éves fiatalembernek csak meglehet. Utálja
az életet, de közben meg hedonista. Egy
ellentmondásokkal teli férfi története.

Tudják rólad a barátaid, a párod meg a családja, hogy nem vagy oda
a gyerekekért?
Igen.

És hogy ez nálad egyet jelent azzal, hogy soha nem akarsz apa
lenni?
Azt is! Már megcsináltattam volna a vazektómiát, ha nem lett volna a
vírushelyzet. Egy-két éve tervezem, mindig is tudtam, hogy soha
nem akarok gyereket. Egy korábbi párkapcsolatomban a lány
nagyon akart, én akkor még nem
elleneztem ezt ennyire. Nem vágytam gyerekre, csak úgy
ráhagytam, és mondtam neki, erre térjünk vissza később, mert
egyelőre nem állok rá készen. Aztán ahogy vége lett ennek a
kapcsolatnak, megszilárdult bennem az elhatározás, hogy nekem
biztos nem lesz soha. Elkezdtem utánajárni a művi meddővé
tételnek.

Ez végleges beavatkozás, tehát nem lehet visszafordítani. Attól nem

tartasz, hogy esetleg később, mondjuk, öt-tíz-húsz év múlva mégis
szeretnél, és akkor már nem lehet?
Nem, én biztosan nem akarok gyereket. Ennek az egyik oka nálam
alapvetés, a másik pedig az, hogy elmondhatatlanul irritálnak a
gyerekhangok: nem bírom elviselni a sírást, a gügyögést, a
kiabálást, a csipogást. Ami az elveket illeti: én azt szeretném, hogy
kihaljon az emberiség. Egyszerűen gyűlölöm az emberiséget.
Magamat is, mindenki mást is. Erre van egy jó mondásom: mindenkit
utálok, csak van, akit kevésbé. Ha már egyszer létezem, akkor végig
kell szenvednem az egész létezést, mert megölni magam nem
fogom, azt gyengeségnek tartom. Kizárólag az elveim szerint élek,
ezért azt akarom, hogy kihaljon az emberi faj. És ha én ehhez
hozzáadnék még egy életet, akkor azzal magam ellen beszélnék,
szembemennék a saját elveimmel. Ha később, esetleg mégis
vágynék rá, mert nem mondom, hogy nem motoszkál ez bennem,
hiszen biológiailag azért bennünk van a továbbörökítés vágya, akkor
sem vállalnék gyereket. Szóval nem arra vágyom, hogy a kezemben
tartsak egy kisbabát. A pasiknál nem az van, mint a
nőknél, hogy gügyög, meg nyáladzik, és a kezembe akarom fogni.
Néha elfog egy érzés, leginkább szex közben. Bevillan, hogy bele
akarok élvezni a nőbe, és azt akarom, hogy legyen egy utódom.
Biológiailag ez tényleg belém van kódolva, de ezt le kell tudni
győzni, vagyis akinek ez az elve, annak le kell tudnia győzni. Ezért
ha megcsináltatom a vazektómiát, ami végleges, akkor utána már
hiába jön ez a gondolat, hiába bánnám meg, nem lesz gyerek és
kész.

Huh, hát, ezek súlyos mondatok… Vegyük csak sorjában. Elsőként

azt említetted, hogy nem bírod elviselni a gyerekhangot. Ez honnan
jön? Van testvéred vagy a rokonságban vannak gyerekek?

Van két féltestvérem, de nem együtt nőttünk fel. Körülbelül kilenc-tíz

év van köztünk. Látogattam őket, de ahogy meghallottam, hogy
sírnak, automatikusan kifordultam a szobából.

Mára már ők is felnőttek. Hol van az a közeg, ahol gyereksírással,

gyerekzsivajjal találkozol, és idegesít?
Például a párom testvérének vannak gyerekei. Az egyik egy év
körüli, a másik három. Ha elvannak magukban, az nem zavar, de
amikor elkezdenek hisztizni vagy sírni, felállok és átmegyek a másik
szobába vagy kimegyek az utcára. Az borzalmas. Egyszerűen nem
vagyok hajlandó hallgatni a sírást. Szinte az összes ismerősünk
lebabázott már. Ha találkozunk, hozzák magukkal a gyerekeiket, és
amíg csendben vannak, addig nem
veszek róluk tudomást, de amint megszólalnak, már nem bírom
elviselni.

A barátaid mit szólnak, hogy alá akarod vetni magad a

visszafordíthatatlan műtéti beavatkozásnak?
Az értelmesebbje úgy áll hozzá, hogy csináljam, ha ezt akarom,
nyilván én tudom. Akik meg teljesen elvakult családpártiak, meg
ilyen „borítsuk be a nemzetet pulyákkal” szindrómában szenvednek,
azok nem fogadják el. Nem tudnak ezen túllépni, mert úgy
gondolkodnak, mint szerintem mindenki, aki nem ér el egy bizonyos
értelmi szintet: „De akkor mi az életed értelme?” Szerintük a gyerek
az élet egyedüli és kizárólagos értelme. Mindenki ezzel takarózik.
Mondom nekik, persze, azért mondjátok, mert az életnek semmi
értelme, egy szarhalom az egész, és ezzel próbáljátok magatokat
nyugtatni, hogy csináltok magatokból egy kis verziót, amire ráköltitek
minden pénzeteket. Ez tölti ki az életeteket, mert az ettől függetlenül
ugyanúgy üres és szar marad.

És mit mond a barátnőd? Gondolom, szeret téged, és tudja, hogy

tőled nem lehet gyereke.
Ő sem vágyik rá.

Ez a te hatásod, vagy mikor megismerkedtetek, már akkor is így

gondolkodott erről?
Még az ismerkedés kezdeti fázisában közöltem vele. Írtunk
magunkról egy listát, amivel bemutatkoztunk egymásnak. Leírtunk
minden olyasmit, amiről úgy éreztük, a másiknak
tudnia kell róla. Az én listámon az volt a legeslegelső, hogy nem
szeretnék gyereket, ezzel tehát tisztában van az elejétől kezdve.
Ebből nem csináltam titkot, a páromnak nem évek után kellett
rájönnie.

Hány éve vagytok együtt?

Három és fél.

Bennem nincs családi kötődés

A szüleid mit szóltak ahhoz, hogy nem lesz unoka?

Apám elfogadja, vagy legalábbis nem mondott rá különösebben
semmit. Közöltem vele, hogy készülök vazektómiára, megérti az
elveimet. Van még másik két gyereke, majd azoktól lesz.

És édesanyád?
Vele nemrég közöltem. Elszomorodott, mert már számított arra,
hogy hamarosan unokázni fog. Szereti a gyerekeket, de ő sem
nagyon feszegette. Ismernek, tudják, hogy ha kimondok valamit,
akkor az úgy is lesz. Nem engedek semmiből, nem változtatok
semmin. Velem felesleges ezen vitázni, mert ha felhúznak, felállok,
elsétálok és fél évig nem látnak. Vagy egy évig.

Nagyon kemény vagy. Vagy csak szívtelen?

Bennem nincs családi kötődés. Bennem az nem alakult ki.
Térjünk vissza arra, amit az elveiddel kapcsolatban mondtál az
előbb: az életnek nincs semmi értelme, és utálod az egész
emberiséget. Minden embert utálsz, és ha már meg kellett
születned, akkor úgy alakítod az életed, hogy az elveid mentén éld.
Nekem ebből az jön le, nem igazán örülsz annak, hogy élsz.
Igen, ez így van. Gyűlölök létezni.

Nagyon furcsa ezt hallani egy huszonkilenc éves fiatalembertől,

akinek van barátnője, vannak barátai, van családja. Miért érzel így?

Valószínűleg azért, mert az egész gyerekkorom rossz volt.

Ennyire?!
Képzeld el a legalkalmatlanabb embert, akit csak ismersz: egy olyan
nőt, akinek soha még a kezébe sem adnál gyereket. Na, ez a nő
megszült engem tizennyolc éves korában.

Azt mondtad, anyukád szereti a gyerekeket, és szeretne unokát.

Most már igen.

Becsúszott gyerek vagy?

Igen.

De mi volt a gond: érzelmileg nem tudta megadni neked, amire

vágytál, vagy elhanyagolt? Hogyan kell elképzelni, hogy
alkalmatlan?
Javarészt a nagyszüleim neveltek föl.
Hogyhogy?
Nem kellettem egyik szülőmnek sem. Anyám lelépett a fenébe,
miután megszülettem, és apám is azt mondta, neki sem kell ez az
egész. A nagyszülők neveltek fel. Anyám néha megjelent, néha
eltűnt.

Anyai vagy apai nagyszülőkről beszélünk?

Mindkettőről.

Mindkét nagyszülőpárnál nevelkedtél?

Igen.

És amikor édesanyád lelépett, akkor hova ment?

Senki nem tudja igazából. Külföldön is volt. Az a baj, hogy hazudik,
mint a vízfolyás.

Hány éves korodig neveltek a nagyszülők?

Tizenkettő. Anyám néha megjelent pár hónapra, fél évre, ide-oda
rángatott magával, elköltöztünk vagy tízszer összevissza. Régen azt
mondták az ilyen emberekre, hogy közveszélyes munkakerülő.

Nem is dolgozott?
Nem, soha. Száraz kenyéren meg Liga vajon nőttem fel, szarul
éltünk.

Anyukád miből tartotta fenn magát?

Abból, amit a nagyszülők adtak neki és amit lehúzott apámtól,
gyerektartásként, meg az utánam járó támogatásból.

Gyerekként érezted, hogy ez így nincs rendben?

Akkor még nem. A nagyszüleim tényleg mindent megtettek értem.
Az egyik oldalról mérnök- és tanáremberek, a másik oldalról pedig
mind a ketten munkásosztálybeliek, kétkezi munkások. Mindkét
világból kaptam. Az egyik nagyszülőpár így nevelt, a másik úgy
nevelt. Intellektuálisan is foglalkoztak velem, rengeteg könyvet
olvastam, főleg tudományos műveket, ezért is vagyok műszaki
pályán. A másik oldalon pedig a munka fontosságát, a dolgos,
hétköznapi életet próbálták nekem megtanítani. De azt nem tudtam,
hogy milyennek kéne lennie egy családmodellnek. Már óvodában
kezdődtek a bajok: végigverekedtem az összes évemet, egészen a
középiskoláig. Kicsaptak mindenhonnan. Okos, viszont nagyon
problémás gyerek voltam. A felgyülemlő feszültségeket másokon
vezettem le. Mindenkivel tiszteletlen voltam. Mindig
megkérdőjeleztem mindent. Az összes szabályt, a rendszert, a
moralitást, az elveket, a dogmákat, mindent! Mindig és mindenre
fenntartással néztem és azt kérdeztem: „de miért?” Valaki
magyarázza el nekem, aki nálam okosabbnak érzi magát, és meg
tud arról győzni, hogy ezt vagy azt miért kellene így vagy úgy
csinálnom. Ebből rengeteg konfliktusom lett, nyilván.

Mindeközben hol volt édesapád?

Az új családjával.
És az nem merült fel, hogy odavesznek téged is?
Az elején nem. Igazából leszarta, mi van velem, erre nincs jobb szó.
Általános iskola negyedik osztályáig évente egyszer-kétszer láttam
csak. Nem is igazán állt ő még készen erre, nem tudott velem mit
kezdeni, ha találkoztunk. Sőt, a legjobb példa erre, hogy életemben
mindössze kétszer ért hozzám. Egyszer nyolcadikos koromban adott
egy pofont, mikor már nem bírtak velem, és áthívta az anyámat.
Egyszer meg, amikor kidobatott az anyám a nagyanyáméktól. Ez
hét-nyolc éve történt, mert nem adtam neki pénzt az életvitelére.
Akkor apám azt mondta, hogy költözzek hozzájuk nyugodtan, majd
innentől kezdve gondomat viseli. És amikor megjelentem nála egy
bőröndnyi cuccal, mert annyi holmim volt csak, akkor megpróbált
megölelni, de nagyon gáz volt az egész szitu, mert még soha nem
értünk egymáshoz addig.

Azt mondtad, hogy a nagyszüleid tizenkét éves korodig neveltek.

Utána mi történt?
Anyám megjelent véglegesen, és azt mondta, hogy meglátta a fényt,
és elkezd egy normális életet, ő majd felnevel engem. Meggyőzte a
nagyszüleimet erről, mert egyébként nagyon intelligens és
manipulatív személyiség. Lehúzta őket pénzzel, kivett egy albérletet,
és beállt dolgozni, bármilyen kisboltba, kocsmákba, ide-oda alkalmi
munkákra, hogy lássák, tényleg csinál valamit. Aztán eltelt egy-két
hónap, elkezdtek fogyni a bútoraink, eltűnt a tévé, kikapcsolták a
villanyt, nem volt a hűtőben kaja, mindig ez lett a vége. Akkor
mehettünk vissza
nagyanyámékhoz. Kirúgták, nem volt munka, vártunk, eltelt egy fél
év, megint összeveszett a nagyszülőkkel, kidobták a házból,
elköltöztünk máshova… és ezt játszotta tizennégy éves koromig.
Ekkor örököltem egy lakást apai ágról, és kitalálta, hogy éljünk ott,
mert az ingyen van, ugye. Beköltöztünk, hol dolgozott, hol nem,
számlákat nem nagyon fizetett. Kaptam ösztöndíjat a
középiskolában is, meg a technikumban is végig. Apám akkor már
bejött a képbe, adott pénzt, próbált jóban lenni velem, felvenni a
kapcsolatot, a nagyszülők is folyamatosan adták a pénzt mind a két
oldalról, tehát igazából ebből éltünk. Léteztünk inkább. Aztán anyám
egyszer csak lelépett megint. Mikor elkezdtem a technikumot,
kitalálta, hogy nem bírja így ezt a létezést. Szereztem neki munkát a
Balatonnál ingyen szállással. Vendégházat kellett takarítania és
cserébe kapott egy nyári konyhát, amit szépen berendezett, ott élt
ingyen, kapott fizetést. Azt is mondta, hogy küld haza pénzt, de én
tizenhat éves korom óta önellátó lettem.

Tizenhat évesen?
Igen, dolgoztam, például éjszakánként átépítettük a Lidlt, amikor a
franchise része lett. Mentem melózni suli után, éjszakás műszakban,
Pestre, Egerbe, Miskolcra. Kétkezi munkákat végeztem, dolgoztam
erdőben, sőt, egyszer egy ács mellett is a tetőn. Dolgoztam
árufeltöltőként, borászatban, csavarhúzó gyárban.

Akkor neked nem derogált a munka.

Nem. Mellette ösztöndíjat is kaptam, meg gyerektartást, azt nekem
adták és ahogy említettem, a nagyszülők is adtak minden héten egy
ötöst, tízest. Tehát nekem igazából nem okozott nagy félelmet,
amikor azt mondta anyám, hogy lelép és otthagy. Kiderült, hogy
hatalmas adósságot halmozott fel a lakásomra, mert ugye az összes
számla az ő nevén volt, és semmi nem volt befizetve. Megjelentek a
szolgáltatók, és kikapcsolták a villanyt meg a gázt. Ekkor segítséget
kértem apámtól. Kiköltöztem a nagyszülőkhöz, és kiadtam a lakást
albérletbe, majd megjelent anyám, hogy az a munka se volt jó neki,
és még tartozása is lett, majd tőlem kért pénzt, és amikor nem
adtam neki, kidobatott. Akkor elköltöztem apámhoz. Fél évig éltem
náluk, aztán azt mondtam, hogy na, jól van, befejeztem mindent,
megyek egyetemre, megvan a technikumom, elköltözöm valahova,
elkezdek dolgozni, és megélek magamtól. Így is lett. Most már nyolc
éve egyedül tartom fenn magam. Felküzdöttem magam a ranglétrán,
már a mérnökségen dolgozom.

Mi a munkád?
Mérnökségi specialista vagyok, félig informatikai, félig
gyártástechnológiai folyamatokkal foglalkozom. Automatikát
végeztem egyébként a technikumon. Jártam egyetemre, csak azt is
abbahagytam Nyíregyházán, mert nem tudtak újat mondani, olyat,
amire azt mondtam volna, hogy van értelme vagy haszna. Fél év
után felálltam, kisétáltam és többet nem mentem vissza oda.
Nem probléma, hogy nincs diplomád?
Ez a mai napig probléma. De mivel ott vagyok már hét éve, és jól
dolgozom, bármit megcsinálok, amit akármelyik diplomás mérnök
meg tud csinálni, létrehoztak nekem egy pozíciót, ami nem létezett
korábban. Mérnöki fizetést kapok, mérnöki titulus nélkül.

Kemény, amin keresztülmentél gyerekkorodban. Ma milyen a

viszonyod a szüleiddel?
Apámmal jól megvagyok, tanácsért hozzá fordulok, ha valamiben
elakadok, vagy tanácstalan vagyok az életben, vagy bármilyen
segítség kell. Anyámmal meg látszatbarátságban vagyunk.
Megváltozott, ezt mondja mindenkinek. Én nem hiszem el. Bár ott él
a nagyszüleimnél, gondozza őket meg mindent megtesz azért, hogy
normális embernek tűnjön. Velem is tartja a kapcsolatot, felhív,
beszélgetünk, néha csinálunk közös programokat. Igyekszik ezt az
egészet bepótolni, csak nem fogja fel, hogy nálam nincs második
esély, nincs bocsánat. Elkúrta az egész életemet. Most már a feje
tetején is pöröghet tőlem, nem érdekel.

Sosem beszéltétek ki egymás között, hogy mi történt? Nem kért

bocsánatot?
Nem. Próbáltam beszélni vele erről, de ő teljesen máshogy látja ezt
az egészet. Szerinte ő mindent megtett, ami tőle telt, és én igazából
hálátlan vagyok. Sőt, azt is mondta, az én hibám, hogy az ő egész
élete szar, mert én létezem.
Ha már a gyerekvállalással kapcsolatos társadalmi elvárásoknál
tartunk, mit gondolsz, van különbség a gyermektelen nők és a
gyermektelen férfiak megítélésében?
Szerintem nem az számít, hogy valaki férfi vagy nő, hanem az, hogy
milyen karakter. Ismerek olyan nőt, akiről tudom, hogy akar
gyereket, de ha ő azt mondaná, hogy nem akar, senki meg se merné
kérdőjelezni, mert elküldene mindenkit a francba. Csak azt
basztatják, akit lehet. Csak abba rúgnak bele, akibe lehet. Ha nekem
bárki azt mondaná, miután meghallja, hogy nem akarok gyereket,
hogy „hülye vagy?”, úgy elküldeném az anyjába, hogy soha többé
nem állna velem szóba. Nekem nem fog hiányozni. Csak azok az
emberek veszik ezt magukra, akik megfelelési kényszerben élnek,
akik hagyják, hogy nyomassza őket a társadalom, meg a család és a
kollégák, a barátok. Őket érdekli, hogy mit gondol róluk a másik, és
nem mernek beleállni a konfliktusba, nem mernek vitatkozni. Engem
az emberi kapcsolatok ilyen szinten nem tudnak érdekelni. Az
emberek jönnek-mennek, lesz új barátom, és lesz, aki utál. Ha
eggyel több ember utál, én attól tök jól alszom. Szerintem ez csak a
nőknél jelent problémát, mert a nők magukra veszik a bántásokat,
hagyják magukat. Ez a nők és férfiak közti különbség.

Te vagy hülye, mert csináltál három gyereket

Munkahelyen sem tapasztalsz inzultust?

Olyat, ami személyes csipkelődésig menne, nem. Tudom, ki az, akit
gyűlölök, és ki az, aki engem gyűlöl, mégsem fogom azzal basztatni,
hogy már három vagy négy gyereke van, két különböző nőtől, meg
egyik hitelből a másikba élnek. Én ezt nem fogom a fejéhez vágni,
mert egyrészt semmi közöm nincs hozzá, másrészt nem érdekel.

Ezek szerint nincs rossz tapasztalatod, vagy téged nem piszkáltak

emiatt?
Nem, nem piszkáltak még soha. Volt olyan, aki azt mondta, hogy „te
hülye vagy”. Férfi. Mondtam neki, hogy szerintem „te vagy hülye,
mert csináltál három gyereket”. Most meg eltört a szemüveged, és
egy hónapig egy megragasztott szemüvegben jártál. Nekem, ha
eltörik a szemüvegem, bemegyek és másnap veszek egy újat. Nem
okoz ez problémát, mert nekem nem kell három gyereknek cipőt
vennem. Utána csendben maradt. De tudom, hogy a cseszegetés,
atrocitás létező jelenség, a Facebookon olvastam én is ilyeneket a
gyermekmentes csoportban. Ezek főleg női kirohanások arról, hogy
milyen inzultusok érték az illetőt. Ez nem is azon múlik, hogy nő
vagy férfi, hanem a beállítottságon. Én például imádom az ilyen
konfliktusokat, szeretek belemenni vitába, ha valakinek nem tetszik
valami, amit én csinálok vagy nem értünk egyet valamiben. Ilyenkor
minél durvább dolgot mondok csak azért, hogy jó nagy
megbotránkozást okozzak.

De miért okoz ez neked örömet?

Mert ezzel úgy megbotránkoztatom az illetőt, hogy utána már nem
szól hozzám, vagy nem megy bele többet a témába, és így lezártnak
tekintem az egészet. Egy gyerekkori barátommal kitaláltunk egy
külön játékot. Az volt a lényege, hogy úgy szítsunk balhét,
feszültséget, hogy valaki másra tereltük a gyanút. Például morzsával
dobáltunk egy gyereket úgy, hogy ne vegye észre, hogy mi dobáljuk.
Aztán rákentük másra, és röhögve végignéztük, hogy az egyik elveri
a másikat. A kárörvendés, meg az egész szitu boldogsággal töltött
el.

Van még valami, amit szívesen elmondanál, vagy amit fontosnak

tartasz?
Azt vettem észre, hogy akik úgymond normális családban nőttek fel,
azok sokkal inkább hajlamosak elfogadni a belénk vert dogmákat és
kötelezettségeket, mint azok, akiket egy szülő nevelt, vagy egy se,
vagy rossz sorsuk volt. Persze, kérdés, mi az, hogy normális, mert
szerintem nem létezik normális család, hiszen mindenhol van valami
probléma. Még nem láttam olyan családot, amire azt mondanám,
hogy hú, ez tökéletes. Nem mondom egyébként, hogy nekem rossz
sorsom volt, mert nem molesztáltak, nem erőszakoltak meg, nem
vertek, nem volt alkoholista senkim.

Csak az érzelmi biztonságot nem kaptad meg.

Igen. Azt aláírom, hogy fizikailag engem nem ért inzultus, lelkileg
viszont igen. De akit lelkileg és fizikailag is bántanak, abból már
biztos, hogy nem lesz egy normális, épeszű ember. Ismerek ilyet. Az
is nagy csoda, hogy belőlem lett bármi is,
mindenki azt jósolta, hogy a híd alatt végzem. Ahogy már mondtam,
agresszív voltam, verekedtem, volt rendőrségi, bírósági ügyem,
tehát mindent megtettem annak érdekében, hogy az egész életem
széthulljon, és most mégis van házam, két autóm, jó munkahelyem.
Csinálom, amit kell, bejárok dolgozni. Soha nem kések, soha nem
lógok. Végigküzdöm, kínlódom az egész életem, viszont a középső
ujjamat bemutattam a világnak és az egész társadalomnak. És az,
akit két ember nevelt, valahogy fél ezt megtenni. Fél kimondani,
hogy mit gondol, fél egyáltalán bármi mást is mondani, azon kívül,
amit a társadalom elvár tőle.

Már másodjára mondod, hogy végigküzdöd az életed. Tényleg

küzdésnek érzed?
Igen.

És sosem érzed azt, hogy jó az életed? Van egy barátnőd, aki azt
mondja rád, hogy jófej vagy.
Néha, pár percre.

Szóba került, hogy nem akarod magad megölni, mert erre is van egy
elved. Beszélnél erről is egy kicsit?
Nem tudom elviselni, ha más erősebb, keményebb nálam, és
hogyha megölöm magam, akkor az azt jelenti, az élet legyőzött.

De ezt csak te gondolod így, nem?

Erről szól az elv, nem? Nekem az az elvem, hogy nehogy már
legyőzzön az élet, attól még, hogy utálom.
Kérhetnél segítséget abban, hogy ha már úgy döntöttél, hogy élsz és
nem dobod el magadtól az életed, akkor valahogy lelkileg átállítsd
magad arra, hogy ne azt érezd, szar az élet, és küszködni kell. Erre
nem gondoltál?
De nem akarok! Tisztában vagyok vele, csak nem akarom. Én azt
akarom, hogy fájjon végig. Pont azért, mert utálom az emberi fajt, és
azt, amit tesz az egész világgal, meg az állatokkal. Az állatokat
nagyon szeretem egyébként. Állatvédő vagyok. Büntetem magam.
Szenvedjek én is, kapjam be én is, és az egész világ. Arról nem is
beszélve, hogy rájöttem, szenvednem kell. Voltak jó időszakaim,
amikor tényleg minden rendben volt. Sőt, volt egy-két boldog évem,
amikor elköltöztem, elkezdtem élni az életem és dolgoztam. Akkor
teljesen kiegyensúlyozott, nyugodt világom volt, viszont az ilyen
boldog időszakokban eltűnik a kreativitásom, hanyatlik a
személyiségem. Ha engem bekebelez ez az egész élet, ez a polgári,
nyugodt, mindenmentes, sótlan élet, akkor veszítek önmagamból. És
azt nem akarom. Nekem szükségem van a szenvedésre. Régen
írtam verseket, novellát is. Akárki olvasta, aki foglalkozik ilyennel, azt
mondta, hogy tökre kiadhatóak lennének, mert jók. Amikor nem
szenvedek, nem tudok írni. Ha nem szenvedek, nincsenek jó
gondolataim, nincsenek találmányaim, mert volt már, hogy
feltaláltam dolgokat. De ez is csak akkor jön, amikor szenvedek.

Cserébe viszont kapnál egy kiegyensúlyozott lelki életet.

És?
Ellentmondásosnak tűnik a személyiséged. Az alapján, amiket
elmondtál, egy más karakterű embert képzelnék el.
Tudom, mire gondolsz. Van erre is egy gondolatmenetem.
Kamaszkoromban full feketében, acélbetétesben jártam, nagy
metálos voltam, a mai napig hallgatok metál zenét egyébként, és
elmentem egészen az extrém műfajokig. Nincsen se tetkóm, se
pirszingem, semmi olyan megjelenési mintázat, mint ami ezekben a
műfajokban jellemző. Elvittem a páromat két éve Pesten egy ilyen
koncertre, egy elvont, nagyon alter banda játszott. Mindenki, aki
csak ott volt, full feketében televarrva jelent meg, mi meg ott álltunk,
mint két tök normális ember, aki kilóg a sorból. A barátnőm számára
nagyon furcsa volt az elején, hogy én nem így nézek ki, pedig ezt a
zenét szeretem. Akkor ez rajtam miért nem tükröződik?

Én úgy vagyok ezzel is, hogyha valakin látszik valami, akkor az

már nem az, az már nem true. Hallani a híradásokban, hogy
emberek lemészárolják a családjukat, ámokfutásba kezdenek. És
mit mondanak róluk a szomszédok, a családtagok? Hogy soha nem
gondoltam volna róla, ez egy normális, békés ember, tök átlagosan
néz ki, satöbbi. Tehát szerintem, akin látszik bármi külsőleg, hogyha
ránézel és azt mondod, hú, hát az nem normális, vagy ez idegbeteg,
akkor az szerintem nem igazi, az nem belülről jön, az csak feltűnési
viszketegség. Én tökéletesen beleolvadok a társadalomba. Amíg
nem szólalok meg, addig senki nem gondolja rólam, hogy bármiről is
extrémül gondolkodnék. Mindenki azt feltételezi rólam, hogy
hétköznapi ember vagyok, pedig csak megjátszok mindent.
Ez abban is megnyilvánul, ahogy a munkához hozzáállsz. Azt
mondtad, nem késel el, elvégzed a feladataidat, felküzdötted magad
a ranglétrán. Ez is kissé ellentmondásban áll azzal, hogy „de szar az
élet”, és hogy küszködés az egész.
Igen, van egy hatalmas ellentmondás bennem: utálok élni,
mindezzel együtt nagyon szeretem a luxust, a drága dolgokat.
Szeretem a drága piát, a pénzt. Attól függetlenül, hogy utálom az
életet, utálom önmagam, szeretek jól élni. Ezért viszont úgy kell
tennem, mintha érdekelne: be kell érnem időre a munkahelyemre,
hogy ne találjanak rajtam fogást, ne bosszantsanak fel, ne szóljanak
hozzám, és így szépen ellavírozom. Aztán meg hazajövök, bontok
egy üveg húszezer forintos whiskyt, megiszom az egészet, és
felborítom a tévét, vagy elmegyek részegen kocsikázni, és azt
csinálok, amit akarok, és akkor kijön belőlem az egész. Másnap
felkelek, bemegyek dolgozni reggel nyolcra, és munka után
hazajövök. Közben meg köszönök mindenkinek, hogy „helló, mi
újság, milyen volt a hétvégéd?”, holott nem érdekel.

Te úgy utálod az életet, hogy közben azért hedonista vagy.

Igen.
 Sokszor érzem azt, hogy nem is
gyermekmentesek, hanem
pszichopaták
Lakatos Imre (29 éves) autószerelő története

Imre évek óta követője a Gyermekmentes Övezet

nyilvános oldalnak, és tagja tudatosan gyermektelen
Facebook-csoportoknak. Kifejezetten azért keresett meg,
hogy elmondhassa, mi az, ami miatt ezekben a
közösségekben annak ellenére sem érzi jól magát, hogy
ő maga és felesége is childfree életmódot folytatnak.
Imrével videócseten beszélgettem, és egy ponton a párja
is bekapcsolódott a beszélgetésbe.

Tagja vagyok a Tudatosan gyermektelenek Facebook-csoportnak,

és azt tapasztalom, hogy ez egy nagyon vegyes társaság. Sokszor
érzem azt, hogy nem is gyermekmentesek, hanem pszichopaták.

Ezt hogy érted?

A legtöbben sajnos úgy értelmezik ennek a csoportnak a lényegét,
hogy ide jöhetnek dühöngeni és a legkülönbözőbb sérelmeiket
kiadni, amiket a játszótéri gyerekzsivaj okoz, és ez
feljogosítja őket arra, hogy hajmeresztő dolgokat írjanak le arról, mit
tudnának csinálni a gyerekekkel. Ha szót emelek ellene, akkor még
én vagyok a hülye.

Mondanál egy példát?

Üvöltetik a rádiót, hogy a szomszédos gyerekzsúr hangját
elnyomják. Ha valaki nem gyermekmentes, de megnézi az oldalt,
mert szívesen ismerkedne a témával, azt látja, milyen dühöngés és
agresszió zajlik ezekben a csoportokban, és ez baj, mert ez alapján
fogja megítélni az egészet. Általában akik belenéznek ezekbe az
oldalakba, azok nem túlzottan a nagyon intelligens rétegből valók és
simán megítélik a társaságot vagy az egész réteget az alapján, amit
itt tapasztalnak. Pedig sok esetben csak arról van szó, hogy
valakinek most már nagyon tele van a töke azzal, hogy szombat
délután pihenni szeretne, de a szomszédban hangosak a gyerekek.
Az én meglátásom szerint a csoport és a gyerekmentes platform
azért jött létre, hogy láthassák az emberek, ez egy létező jelenség,
ilyen van és jobb lenne elfogadni. Épp úgy, ahogyan bármilyen más
gondolkodást, ami eltér az átlagostól. Véleményem szerint viszont
ezt a célt nem éri el egyik felület sem. Nem azt láttatja, hogy ez
nagyobb réteget érint, mint gondolnánk, nem azt mutatja, milyen
sokan döntenek úgy, hogy nem vállalnak gyereket, hanem sokkal
inkább elmélyíti a szakadékot a családosok, főleg nagycsaládosok
és a gyermektelenek között. Olyan elképzelhetetlen és felháborító
dolgok zajlanak itt, hogy
aki idetéved, rögtön gyűlölködni kezd ugyanúgy, mint azok, akik a
gyerekek miatt gyűlölködnek.

Mit gondolsz, a nagycsaládosok, akiknek mindene a gyerek, miért

mennek fel a gyerekmentes közösségi oldalra? Mit keresnek ott?
Gondolom, kíváncsiságból. Ez valami olyasmi lehet, mint amikor az
emberek különböző hangulataikban bizarr oldalakat is megnéznek,
például balesetes videókat.

Ne morbid, gyerekek kínzását ábrázoló

posztok alapján ítéljenek meg minket

Azért ebben van valami perverzió, nem?

Egy kicsit lehet, hogy van, de hogyha más nem is, akkor a
konfliktuskeresés biztosan az okok között található. Van, akinek
nagyon fontos a családalapítás, a gyermekvállalás. Vannak, akik sok
gyerekkel boldogan élnek. Semmi probléma nincs velük. Ha valaki
azt látja, hogy azzal kapcsolatban, ami a számára a legfontosabb,
mocskolódás történik az interneten egy tök nyilvános oldalon, akkor
lehet, hogy azt fogja érezni, oda kell mennie és meg kell védenie az
álláspontját. Közülük többen arra ragadtatják magukat, hogy
megtérítsék a másik oldalon állókat, és ha ez nem megy, elintézik
annyival: „Jobb is, hogy az ilyen emberek nem szaporodnak!”

Szerinted a konfliktuskeresés nincs meg mindkét oldalon?

De, persze, és pont ezért szerettem volna beszélgetni veled. Azok
miatt, akik ráförmednek az anyukára a boltban, hogy miért sír a
baba, és nem feltétlenül tudatosan gyermektelenek, hanem csak
feláll a szőr a hátukon, ha meglátnak egy gyereket. Keresik a
konfliktushelyzeteket, és megpróbálják érvényesíteni az akaratukat,
hogy a világ egy csendesebb hely legyen.

Az oldal létrehozója nyíltan vállalja, hogy ezen az oldalon az ő

álláspontjuk érvényesül, ez a felület kvázi dühöngőként is funkcionál,
és akinek ez nem tetszik, az lapozzon tovább.
Ezzel önmagában nem is lenne gond. Az alapvető probléma az,
hogy az oldal nyilvános. A posztokat olyan emberek is olvassák, akik
ezeken felidegesítik magukat. Ha én a dühömet tényleg ki akarom
adni, akkor inkább elmegyek egy tudatosan gyermektelen zárt
csoportba, ahol hozzám hasonló emberek fogják olvasni a
posztomat és kommentálni azt, hogy hát igen, ez meg ez sajnos
tényleg így van. Ha nyilvánosság előtt a lehető legrosszabb
verziómat kitálalom, azzal az a baj, hogy az emberekben mindig a
rossz marad meg leginkább. Hiába olvassa el a többi száz
kommentet is, ha azokból tíz annyira brutális vagy morbid,
amelyekben gyerekek kínzásáról van szó, akkor csak arra fog
emlékezni, és ez alapján fogja az egész társaságot megítélni. A
Gyermekmentes Övezet oldal ilyen szempontból rosszabb, mint a
zárt Facebook-csoport.

Mit tapasztalsz az egyik és mit a másik helyen?

Igazából hasonlókat tapasztalok mindkét felületen. Nagyon sokszor
ugyanazokat a tartalmakat osztják meg mindkét helyen.
Én a kommenteket már nem is olvasom, mert annyira durván és
gyűlölködően fogalmaznak. A hozzászólások alapján azt
tapasztalom, az egyik társaság gyűlölködik a gyerekek miatt, a
másik meg gyűlölködik azok miatt, akik gyűlölködnek a gyerekek
miatt. Aki létrehoz egy ilyen oldalt, annak felelősséget kellene
vállalnia annak működéséért és következményeiért. Annak legyen
annyi esze, hogy lássa előre, nagyon-nagyon sokan vannak, akik
nem fogják szó nélkül hagyni a gyűlöletbeszédet és kiállnak azon
értékek mellett, amelyek fontosak nekik. A zárt csoport a
dühöngésre is való, de itt is olvasni olyan tartalmakat, ami szerintem
óvoda: amikor gyűlölködnek és a momzillának nevezett
családközpontú embereken gúnyolódnak. Ez elmélyíti a szakadékot.
Annak viszont örülök, hogy több hozzám hasonló gondolkodású
ember is van még. Ők a csendes olvasók.

Szóval úgy véled, ez nem segíti elő a társadalmi megbékélést, a két

társaság közeledését egymáshoz?
Ez csupán hadszíntér, amelynek célja, hogy az állandó konfliktus
meglegyen. Van a szűkebb réteg, akiket tényleg irritál egy gyerek
jelenléte, hisztije. Én is ilyen ember vagyok. Azt látom, azért hisztizik
egy gyerek, mert nem foglalkoznak vele, hanem hagyják, hogy csak
úgy szabadjára eressze a negatív energiáját, és ez engem irritál. Ha
a gyerekek annyira neveletlenek, hogy, mondjuk, teli torokból
üvöltenek, és azt látod, hogy a szülők a fülük botját sem mozdítják,
az azért már egy kicsit dühítő. De gyűlöletbeszéd belőlem nem
tudna kijönni.
Valóban csak neveletlen gyerekekről, a gyerekeket nem jól nevelő
szülőkről van szó, vagy szerinted e mögött valami saját belső
probléma, frusztráció, hiány, lelki zavar áll?
Engem például nem ért semmilyen atrocitás vagy trauma, amire ez
visszavezethető lenne. Én egyszerűen csak az átlagnál hirtelenebb
haragú voltam, amíg nem fejlesztettem a személyiségemet.
Alapvetően türelmetlen vagyok az engem idegesítő dolgokkal
szemben, ezt apámtól örököltem. Az én időmben ezt mondták, ha
hangoskodtunk: „Fejezd már be!” vagy „Miért kell üvölteni, normális
vagy!?” Mintha a nevelés ma abszolút hiányozna, a gyerekek meg
abban nőnek fel, hogy nekik mindent szabad.

A hisztiző gyerek másokat is zavarhat, de ettől még nem érez

késztetést arra, hogy akár cinikusan, gonoszan, akár poénosan
beírjon a csoportba vagy az oldalra, hogy a másik mekkora egy
kretén. Olyan agressziót sem szabadít ez fel bennük, hogy
kitegyenek egy gyereket kínzó mémet. Szóval azt próbálom
megfogni, hogy vajon azok az emberek, akik elmennek idáig, és
belemennek egy ilyen harcba, őket vajon mi mozgatja.
Nem tudom. Volt konkrét összetűzésem egy nővel, akiben rengeteg
a gyűlölet. Ez jött le abból, ahogyan megnyilvánult és válaszolgatott.
Olyan videókat töltött fel, amelyen üvölteti a zenét, hogy elnyomja a
gyerekek hangját a babazsúron. Rászóltam, hogy túlzás, amit csinál.
De tipikusan az az ember, akinek hogyha beszólsz, akkor jön a
gyűlöletbeszéd, végignézi az adatlapodat, mániákusan elkezd neked
privát üzeneteket
írogatni és megpróbál mindenféle személyes fogást találni rajtad,
gúnyolódik a szokásaidon. Utánad megy és direkt meg akar bántani,
hogy úgy érezd, ciki vagy.

Mi lett a konfliktus vége?

A nő azóta nincs a csoportban.

Kitették?
Ez a legvalószínűbb verzió, mert annyival okosabbnak hitte magát
mindenkinél, hogy önszántából biztosan nem lépett volna ki, hanem
inkább azt várta, hogy én lépjek ki.

Az nem lehet, hogy ennek már nem is igazából a

gyermekmentességhez van köze, hanem inkább ahhoz, hogy
rettenetesen frusztrált valami miatt?
Én is úgy gondolom, hogy ez egy sérült ember viselkedése.

A kérdőívemre válaszolók teljesen szabadon, mindenféle gátlás és

fék nélkül leírták, miről hogyan vélekednek. Reméltem, hogy az
agresszív, sokakban visszatetszést keltő módon kommentelők közül
is nyilatkozik valaki, de nem akadt ilyen.
Nekem ez azt juttatja eszembe, hogy az ilyen emberek le tudják írni
az érzéseiket és nagyon keményen fogalmaznak, de lehet, hogy ha
nekik szegeznél egy-két olyan kérdést, ami a témát érzékenyen
érinti, például: „Figyelj, belőled honnan jön ilyen gyűlölet?”, akkor
arról már nem szívesen akarnának beszélni. A kulturáltabb réteget,
aki tényleg azért jön a csoportba, mert tudatosan nem vállal
gyereket, meg lehet kérdezni, hogy mik az
indokai, és teljesen észszerű döntéseket fog neked felvázolni, és
nem lesznek érzelmi kirohanásai.

Tudnál említeni egy konkrét példát, ami nálad leginkább kiütötte a

biztosítékot?
Nekem ezek nem maradnak meg annyira. Talán a feleségemnek, itt
ül mellettem…

Szia, ha szeretnél, nyugodtan szólj hozzá.

IMRE FELESÉGE: Engem leginkább az a poszt akasztott ki, amikor a
csoportból valaki csinált egy képernyőképet egy másik felületről, és
azt megosztotta. Arról szólt, hogy egy szegény, többgyermekes
családnál most jön a következő kisbaba, nem igazán van pénzük,
ezért keresnek lakhatást, és megszabták, mennyi pénzért, hol
tudnának bérelni lakást, és azt kérték, aki tud, segítsen nekik: adjon
ajándékba ruhát vagy pénzbeli támogatást. Borzasztó vérengzés lett
belőle a csoportban. Nagyon-nagyon keményen beszólogattak és
gyakorlatilag elküldték őket a francba, mondván, ha nincs pénzük és
lakásuk, akkor ne csináljanak huszonöt gyereket és ne kérjenek
adományokat. Valahol megértem, de azért ezt nem lenne szabad
ennyire durván elintézni. Nem is szólok hozzá ezekhez, én is
csendes olvasó vagyok, de előfordulnak hasonló embertelen posztok
és kommentek, amiket nem könnyű megállni szó nélkül.

Te is tagja vagy a zárt csoportnak is?

IMRE FELESÉGE: Igen.
És az igaz, mert ezt is hallottam, hogy aki nem elég aktív, azt
kiteszik a csoportból?
IMRE FELESÉGE: Azt nem hiszem. Én évek óta benne vagyok mind a
kettőben, sosem posztoltam, és sosem szóltam hozzá.

A zárt Facebook-csoportban láttam egy durva videót arról, hogyan

bántalmaznak egy a csecsemőre megdöbbentően hasonlító játék
babát, ami az ütlegeléstől a végén elhányja magát. Megrázó volt.

IMRE FELESÉGE: Megértem. Ha engem kiakasztanak a gyerekek,

mert kiakasztanak, nekem igazából csak annyi a reakcióm, hogy
minél gyorsabban menjek el onnan, de eszembe nem jutna bántani
őket.

Egy interjúalanyom mondta, hogy ez a csoport arra jó, hogy a fáradt

gőzt ki lehessen engedni, mert így nem a játszótéren fognak késsel
kergetőzni.
IMRE FELESÉGE: Szerintem csak a szájuk nagy, nem hiszem, hogy
ez tettekben is megnyilvánulna.
IMRE: Van olyan, aki tényleg csak kiadja itt a gőzt, és elmeséli a
vele történteket bevásárlásnál vagy munkahelyen. Sokak közös
élménye, hogy mennyire idegesítőek a kisgyerekes bevásárlók vagy
az, amikor a trolin üvöltenek. Ezeket meg lehet beszélni gyűlölködés
nélkül is. Lehet, hogy idegesít és zavar, hogy az anyja nem neveli
meg, de szó nincs arról, hogy megkéselném őket.

Szerintetek lenne köztük olyan, aki erre ragadtatná magát?

 IMRE: Szerintem, aki tényleg elmenne odáig, hogy megtenné, az
meg is teszi, azon nem fog egy ilyen csoport segíteni. De ha itt ki
tudja adni a dühét, és nem kerül sor tettlegességre, akkor oké. Én
csak akkor szólok hozzá egy-egy poszthoz, ha valaki olyan módon
gyűlölködik, amit már tényleg nem lehet elviselni szó nélkül, ami
engem is felidegesít. Többnyire csendes tag vagyok, de ha
botrányos dolgok történnek, akkor felemelem a szavam: „Ne
haragudjatok, én vagyok a rossz helyen, vagy ez a csoport már nem
arról szól, amiért beléptem, hanem arról, hogy gyilkosságokat
szervezzünk?” Lehet valakit utálni, de maradjunk emberek.

És van, aki ilyenkor melléd áll?

Abszolút. Egy múltkori gyűlölködő poszt alá írtam, hogy ne
haragudjatok, nekem ez nem a gyermektelenséget jelenti és biztos,
hogy van ennek itt helye? Hárman-négyen is hozzászóltak: jó, hogy
van, aki így gondolkodik, és nem ők az egyetlenek. Szerintem nem
azok az emberek vannak többségben, akik a hihetetlenül durva
hangvételű posztokat írják. Nem látom, hogy ez a csoport bármilyen
módon moderálva lenne. Néha olyan posztok jelennek meg, hogy ha
egy családos ember tényleg elolvasgatja, a gyomra kifordul tőle.

Indulatkezelési problémáim voltak

Beszéljünk egy kicsit rólad.

Nálam a gyermekmentesség úgy alakult, hogy alapvetően mindig is
visszahúzódó személyiség voltam. Nem nagyon tudtam hova tenni a
gyerekeket. Apai ágról örököltem a kicsit hirtelen természetemet.

Erre mondasz egy példát, hogyan kell elképzelni, mert már

másodjára említed?
Autószerelő vagyok, és ha valamilyen alkatrész kivétele közben
lecsúszik a kulcsom, és beütöm a kezem, esetleg vérzik is, akkor ott
mindenféle minősíthetetlen dolgok elhangzanak. Eltelik fél-egy perc
körülbelül, amíg veszek egy nagy levegőt, és utána tudok csak
ugyanúgy tovább dolgozni.

Ez fizikai agresszióban is megnyilvánul? Odacsapsz, mondjuk?

Senkit nem bántok. De olyan van, hogy ha például megyek A-ból B-
be a lakásban, és még álmos vagyok, neki szoktam menni vállal az
ajtófélfának, és ilyenkor azért odakoppintok rá egyet.

Csak koppintasz? Vagy jól be is húzol neki?

Nem, csak úgy oda ütök egyet a tenyerem aljával, így ütök vissza és
megyek tovább. Nem szoktam senkinek sem ártani, semmi olyanba
beleütni, amivel kárt okozok, tönkreteszek valamit, vagy bántok
valakit. Én ezt abszolút kordában tartom. Tizenéves koromban volt a
legrosszabb, akkoriban valóban úgy is éreztem, hogy
agressziókezelési problémáim vannak. Akkor kezdtem el megtanulni
az önkontrollt, az önuralmat.

Volt verekedés is?

Igen, még jóval korábban előfordult az is. De igazából tipikus,
idegbeteg kiskamaszdolgokat kell elképzelni, például, hogy
felidegesítettem magam számítógépes játékokon: a hatodik
elvesztett élet után rávertem egyet a billentyűzetre. Ahogy nagyobb
lettem és el kellett kezdenem a felnőtt életemet, az ilyesmi már nem
fért bele, meg kellett tanulnom uralkodni magamon. Azt viszont
mindig is tudtam, hogy ha valaki, akkor én biztosan nem vagyok
apának való. Nem szeretném, ha bármikor is tettlegességig fajulna a
dolog.

Újra meg újra lehet olvasni az újságban, hallani híradóban eseteket,

amikor egy férfit annyira idegesített a néhány hónapos vagy pár
éves gyerekének a sírása, hogy bántalmazta, és, mondjuk eltört a
gyerek karja vagy bordája. Erre gondolsz? Akár ez is benne lehetett
volna a pakliban?
Nem vagyok benne biztos, hogy nem lehetett volna benne. Viszont
alapvetően éppen a hirtelen természetem miatt gondolom azt, hogy
így gyereket vállalni felérne egy önkínzással. Tudom, hogy a gyerek
rengeteg munkával, rengeteg türelemmel jár és nagyon kevés
énidővel. Nekem ezzel a természetemmel nem való gyerek, sem
magam, sem a gyerek miatt. Mind a ketten jobban járunk, ha bele
sem kezdünk.

Ettől függetlenül előfordult, hogy azt érezted, de jó lenne egy

kisgyerek édesapjának lenni? Éreztél apai ösztönt?
Nem lenne igaz, ha azt mondanám, hogy nincsen bennem apai
ösztön. Szerettem volna gyereket abból a szempontból, hogy
nagyon nemes életformának tűnik gyereket nevelni. Az ember
dolgozik, alkot és mindazt, amit létrehoz, tovább tudja adni
valakinek. Nekem ez nagy dolog lett volna. Kiköltöztünk
Németországba, és úgy voltam vele, hogy tök komoly színvonalon
élünk, sokat keresünk, de aztán például mit fogunk vele csinálni? És
én sokáig gondolkodtam és törtem a fejem rajta, hogy kéne legalább
egy gyerek, aki ezt az egészet továbbviheti, akinek teremthetünk
valamit. Vívódtam ezen elég sokat, de a vége mindig az lett, hogy a
hozzáállásom, a személyiségem, a problémáim, a hiányosságaim
miatt nem tudom nyugodtan azt mondani, hogy igen, most már tudok
vállalni egy gyereket. Az óriási felelősség.

Huszonkilenc éves vagy, és ahogy elmondtad, dolgozol a

személyiségeden, fejleszted magad. Nyilván teljesen más voltál
hatévesen, tizenhárom évesen, meg tizenkilenc évesen, mint most.
Kvázi egy fejlődési ívet lehet húzni. Elképzelhetőnek tartod, hogy
esetleg tíz év múlva eljutsz arra a szintre, ahol azt mondod,
lehiggadtál, és tudod annyira kezelni az indulataidat, hogy
megpróbálkozol a gyerekvállalással?
Nem túl valószínű, mert azon kívül, hogy tanulom az önuralmat,
megrekedtem egy szinten. Ha csak az évek nem változtatnak meg
úgy, hogy teljesen lenyugodjak, amit amúgy valószínűtlennek tartok,
már csak a szakmámból adódóan is, akkor én soha nem fogok arra
a szintre eljutni.

Erről a feleséged is így gondolkodik?

Abszolút, igen. Sőt, talán még biztosabb a dolgában, mint én, és
állítása szerint benne ezzel kapcsolatban soha nem volt
semmilyen kétség.
IMRE FELESÉGE: Megrendíthetetlen az álláspontom.

Miért ennyire biztos ez?

IMRE FELESÉGE: Körülbelül tízéves koromban jött az elhatározás, és
soha nem volt bennem az az érzés, hogy valaha is akarnék
gyereket.

Miért, mi történt akkor?

IMRE FELESÉGE: Igazából semmi különös, ekkor tudtam magamban
megfogalmazni. Van egy fiú ikertestvérem. Sosem babáztam, fiús
lány voltam, puskákkal szerettem játszani. Soha nem voltam oda a
kisbabákért, nem érdekeltek. Nincs bennem anyai ösztön egyáltalán.

Akkor szerencsés, hogy találkoztatok. Mióta vagytok együtt?

IMRE FELESÉGE: Tíz éve. És öt éve házasodtunk össze.

Mikor került szóba először köztetek a gyerektéma?

IMRE: Még a középiskolában kezdtünk el járni, és egy ideig nem is
volt ez téma. Aztán amikor kezdett komolyra fordulni köztünk a
dolog, igyekeztünk átgondolni, hogy milyen jövő várhat ránk, ha
annyira jól megvagyunk egymással. És akkor a feleségem mondta,
hogy nem szeretne gyereket. Azt feleltem, akkor ez egy közös pont,
amin osztozni tudunk. Ettől csak még nagyobb lett közöttünk a
harmónia.
 A nők beledöglenek abba, hogy jó anyák
legyenek
A családotok hogy fogadta?
Még ha nekik sajnálatos dolog is, hogy nem vállalunk gyereket,
képesek mosolyogni és azt mondani, ez a mi döntésünk. Nem
szólnak bele az életünkbe.

Gondolom, csak megkérdezték a szülők, amikor erről

beszélgettetek, hogy miért nem.
Ezt a kérdést még nem szegezték nekem, hála istennek, eléggé
önző dolog is lenne, meg kissé pofátlan.

Szinte az összes interjúalanyom arra panaszkodott, hogy nyaggatják

őket az unokával.
Sajnálni tudom őket, minket már nem nyaggatnak. Elég korán
eldöntöttük ezt, volt még utána visszakérdezés, hogy akkor biztos-e,
hogy így lesz, meg eleinte még időnként előjött a téma, de mindig
tisztáztuk, és azóta már nem említik.

Na, jó, de csak megkérdezték, hogy miért nem akartok.

IMRE FELESÉGE: Én általában azt szoktam mondani, hogy nem
szeretem a gyerekeket. Egészségügyi problémám is van, de
valójában soha nem szerettem volna gyereket. Látom, hogy
mindenki szenved a gyerekektől. A nők beledöglenek abba, hogy jó
anyák legyenek, és ez az egész életüket felforgatja. Én ezt nem
akarom. Az én életem úgy jó, ahogy van.
 IMRE: Én csak annyit mondtam el, hogy nem érzem magam olyan
embernek, amilyen apukát egy gyerek megérdemelne, és nem
tudom vállalni ezt a felelősséget, mert nem tudom kordában tartani
az indulataimat. Nem szeretném, ha úgy kellene felnőnie a
gyereknek, hogy azt érezze, nem szeretik.

A család tehát nem piszkál benneteket. És mások?

Öt éve dolgozom itt Németországban ugyanezen a munkahelyen, és
egy kollégám pont most kérdezte, hogy tényleg nem akarunk-e
gyereket. Egy beszélgetés során került szóba, azt hittem, hogy ennyi
év után ez egyértelmű.

Magyar kolléga?
Igen. Családcentrikus.

Látsz különbséget a magyarok és a németek hozzáállásában?

IMRE: Igen, az átlag németek intelligenciáját is magasabbnak
tartom egyébként, mint az otthoni emberekét. Valahogy nyitottabbak
és elfogadóbbak.
IMRE FELESÉGE: Nem másznak bele a másik életébe, és nem
kérdezik meg csak úgy, hogy miért nincsen gyerekem.
IMRE: Vannak olyan kollégáim, akik kétszeres apukák, velem
egyidősek. Családcentrikusak, de valahogy mindig kettősséget érzek
rajtuk. Imádják a gyerekeiket, a családjukat, mégis folyamatosan azt
kapom tőlük, hogy nekem milyen jó életem van. Egy kolléga, akinél
most jön a második gyerek, azt mondta, én csinálom jól, és ha
visszapörgethetné az időt, akkor neki sem lenne.
Úgy hangzik, mint egy visszaigazolás, hogy jó úton jártok. Abszolút.
Hétfőnként a reggelinél megbeszéljük a kollégákkal, hogy mivel
töltöttük a hétvégét. Elmondom, hogy szombaton és vasárnap
tizenegy órát aludtunk, kimentünk a kertbe, lenyírtuk a füvet, egy
kicsit kertészkedtünk, lemostuk az autókat. Filmeztünk egész nap,
sütit sütöttünk, korhatáros dolgokat csináltunk. Erre az irigység
egyből kiül a fiúk fejére: „Tizenegy órát aludni?” Ők öt óránál sosem
alszanak többet, nincs semmi szabadidejük. A feleségeknek nincs
idejük főzni, én meg előveszem a háromfogásos ebédemet, amit a
párom készített. Nekik kisgyerekeik vannak, meg is értem, hogy az
anya folyamatosan velük foglalkozik. A főnököm is mesélte, néha
úgy megy haza, hogy nem tudja kinyitni a bejárati ajtót, mert addig
van szeméttel meg játékkal. Az első dolog, ami az előszobában
várja, a földre dobott szaros pelenka. Mind a hárman teljesen ki
vannak purcanva.

Mi a helyzet a baráti társaságban?

A baráti társaságunk elég szűkös, velünk egykorúak, még szintén
nincs gyerekük, és úgy érzem, egyelőre nem is vertek itt kint
gyökeret. Velük ez emiatt sem téma. Egyébként is olyan emberek
társaságát keressük, akik egy bizonyos intelligenciaszintet
megütnek, és nemcsak sörözni tudunk elmenni velük, hanem akikkel
lehet beszélgetni is.

És ha kijjebb tekintünk?
Nem bántottak a baráti körön kívül sem. Sőt, inkább azt tapasztaljuk,
hogy akinek van gyereke, azt mondja, hogy hát jó,
ti tudjátok. Egyébként is rohadt sok munka, és konkrétan, ha elölről
kezdhetnék, akkor nem vállalnának gyereket. Ezt amúgy sokaknál
érzem. Egy volt kolléganőm egyszer azt mondta, nem is érti, mi ütött
belé a húszas évei végén, hogy mindenképpen gyerekeket akart, és
szült is kettőt. Most, a harmincas évei vége felé, negyvenes évei
elején azt mondja, nem arról van szó, hogy nem szereti a
gyerekeket, mert nem adná őket semmiért, de nagyon hiányzik neki
a szabadsága. Irigykedik a szomszédjaira, hogy ők el tudnak menni
színházba, moziba, akárhova.

Milyen érdekes, hogy a szerencsésebbek közé tartoztok, akiket nem

piszkál se a család, se a munkahely, nem érnek atrocitások, viszont
ahol összetűzéseitek akadnak, az pont a tudatosan gyermektelenek
közössége. Ott jelenik meg a konfliktus, ahol hozzátok hasonlóak
vannak.
Sokkal nagyobb a különbség köztem és az ott írogató, veszekedő,
gyűlölködő emberek között, mint köztem és mondjuk a gyermekesek
között. Utóbbiakkal sokkal több a közös pont, mint azzal a
pszichopatával, aki fel akarja gyújtani az egész játszóteret.

Ezt csak képletesen mondod?

Konkrétan nem emlékszem, hogy ezt írták, de voltak hasonló
kategóriájú megnyilvánulások, például: „Elütöm őket a Volvómmal.”
Ilyenkor látod, hogy valaki annyira primitív, hogy még egy huszonöt
éves Volvót is belefoglal a hozzászólásába, mintha attól lenne
valaki. Nagyon nagy különbség van ember és ember között. Ha
valaki tényleg ismer engem, és látja, hogy
segítőkész vagyok, aki próbál hasznos lenni, és ott segíteni, ahol tud
a másikon, és nem felejti el, honnan jött, akkor rögtön nem azonosít
azzal az utálkozó emberrel, aki agresszív dolgokat írogat a
csoportunkban.
 MEGSZÓLAL A
GYERMEKMENTES ÖVEZET

Ha kiderülne a
személyazonosságom, öt percem
lenne elhagyni az országot,
mielőtt meglincselnének
A Facebook-oldal alapítója megszólalt,
de inkognitóját megtartotta

Gyomorforgatóan gyerekellenes. Egy dühöngő, ahol ki

lehet ereszteni a fáradt gőzt. Visszataszítóan agresszív.
Rossz fényt vet a gyerekmentes „ügyre”. Egy közeg, ahol
otthonra lelhetsz. A személyes beszélgetéseim során így
hivatkoztak a nekem megnyíló tudatosan gyermektelenek
arra a virtuális térre, ami nem ritkán támadások
kereszttüzében áll. Interjúalanyaim közül többen
mesélték, hogy nem mindennel értenek egyet, ami e
felületen zajlik. Egyszóval a Gyermekmentes Övezet kap
hideget-meleget. Kíváncsi voltam, ki vagy
 kik rejtőznek az oldal mögött, ezért írtam az adminnak,
hogy szeretnék az alapítókkal és adminisztrátorokkal
leülni beszélgetni, ugyanis azt az elvet vallom, hogy
hallgattassék meg a másik fél is. Az a válasz érkezett,
hogy kizárólag írásban és anonim módon vállalják az
interjút. Az inkognitó tehát maradt. Így végül nem tudtam
meg, kivel „beszélgetek”, de az vigasztalt, hogy
tabumentes kérdéseimre tabumentes válaszokat kaptam.

Kivel/kikkel „beszélgetek”?
Egy harmincas évei végén járó nővel, az oldal alapítójával.

Mit lehet rólad tudni?

Mások minél kevesebbet tudnak rólam, annál jobb.

Az alapító tehát te vagy. Az admint is egyedül viszed, vagy vannak

segítőid?
Vannak, de a segítőkről nem szeretnék beszélni.

Az oldalon nem láttam információt arról, kik az alapítók és kik az

adminisztrátorok. Mi ennek az oka? Miért rejtőzködtök?
A rejtőzködés oka egyszerű. Ma Magyarországon magánemberként
is problémákat okozhat, ha valaki felvállalja a tudatos
gyermektelenséget, de egy ezt „propagáló” oldal létrehozójának és
üzemeltetőjének lenni – ha kissé átvitt értelemben véve is –,
öngyilkosság. Ahogy mondani szoktam: ha kiderülne a
személyazonosságom, körülbelül öt percem lenne
elhagyni az országot, mielőtt megérkezne az ajtóm elé az engem
meglincselni szándékozó horda. Az emberi ostobaság és
rosszindulat elképesztő méreteket tud ölteni, ahogyan ezt jó páran
demonstrálják is az oldalon – mielőtt letiltjuk őket. A félelem – de
inkább nevezzük óvatosságnak – egyáltalán nem alaptalan. Bár
tudjuk, hogy az emberek szája általában csak az interneten nagy, és
ha a való életben találkoznak valakivel, akkor már nem olyan bátrak,
de rendszeresen érkeznek az oldalra is olyan fenyegető üzenetek,
amelyekben leírják, hogyan bántalmaznának minket fizikailag egy
személyes találkozás alkalmával. Ezekből időnként szemezgetünk
az oldal olvasóinak és igyekszünk valamennyire humoros formában
bemutatni ezeket – már amennyire lehetséges –, és ezzel jelezni azt
is, hogy jelenleg milyen mentális állapotban van a magyar
társadalom jó része, amire egyáltalán nem a másságok elfogadása a
jellemző. A fizikai bántalmazáson kívül tartani lehet attól is, hogy az
embert kirúgják a munkahelyéről, ellehetetlenítik, hogy állást kapjon,
meghurcolják, megvetik, kinézik, lenézik. Vannak olyan olvasóink is,
akik félnek lájkolni az oldalt és kommentelni sem mernek, mert
hasonló atrocitásoktól tartanak a családjukban, a munkahelyükön, a
baráti társaságukban. Őszintén, kinek hiányzik ez?

Ki tudja rólad, hogy te állsz az oldal mögött?

Körülbelül öt-hat ember tud róla.

Mikor, miért és milyen céllal hoztad létre a Gyermekmentes

Övezetet?
2015. december 4-én indult. Eleinte viccoldalnak szántam az
egészet. Angol nyelvű childfree mémekkel rendszeresen
találkozhatunk a külföldi hasonló témájú oldalakon, de magyarul nem
volt elérhető, ezzel a céllal indult el a Gyermekmentes Övezet.
Akkoriban még csak egyetlen magyar childfree csoport volt az online
térben, ahol körülbelül negyvenöten voltunk. Úgy gondoltuk, hogy az
oldalt is követik majd körülbelül tíz-tizenöten, de arról nem is
mertünk volna álmodni sem, hogy jó öt év elteltével ez a szám
tizennyolcezer körül lesz. Egyszerűen a terv csak a szórakoztatás
volt, hogy legyenek nekünk is magyar nyelvű anyagaink. Az oldalon
sokáig éppen ezért csak mémek jelentek meg, akkoriban még nem
is igazán születtek magyar nyelvű cikkek vagy blogposztok childfree
témában. Ahogy elkezdtek megjelenni, úgy az oldalon is
megosztottuk, mert az olvasók részéről is volt rá igény. Nem voltak
olyan magasztos céljaink, mint a gyerekmentesség elfogadtatása.
Ez egyébként most sem célunk, mert lehetetlennek gondoljuk. Egy
célt viszont időközben „magunkra szedtünk”, ahogy teltek az évek és
nőtt az olvasók tábora, ez pedig az, hogy minél több gyerekmentes
ember találja meg az oldalt, ezáltal pedig rájöjjön, hogy nincs
egyedül. Több hónapnyi gondolkodás előzte meg az oldal
létrehozását, mégpedig azért, mert végig kellett gondolnunk, hogy
vajon nem ártunk-e többet a gyerekmentes embereknek, köztük is
azoknak, akik esetleg nehezebben viselik a durva támadásokat és
felzaklatja őket egy-egy „rajongói” komment. Tudtuk, hogy sok
támadás fogja érni az oldalt és időnként az olvasókat is. De
ezeket az online térben mi viszonylag könnyen lerázzuk magunkról
és nap mint nap találnak ránk újabb és újabb gyerekmentes
emberek, akik rácsodálkozhatnak arra, hogy ők bizony nem „ufók”,
és nincsenek egyedül a gondolataikkal, döntéseikkel, érzéseikkel.
Ezekért a pillanatokért érdemes csinálni és ezért tesszük mi is
minden egyes nap.

Úgy látom, az oldalon belül van egy zárt csoport. Ott mi zajlik? Ide
bárki jelentkezhet, de ezen kívül még huszonegy titkos csoportunk
létezik, megyékre felosztva (plusz egy a külföldön élőknek), ahol az
egymáshoz közel élők megtalálhatják egymást. Van olyan
csoportunk, ami helyi találkozókat is szervez. A csoportokban
nagyjából ugyanolyan tartalmakkal lehet találkozni, mint a nyilvános
oldalon, de sokkal személyesebb formában. Gyakran működik
egyfajta panaszládaként vagy olyan helyként, ahol a tagok
segítséget kérhetnek másoktól akár tanács formájában, akár
elpanaszolhatják azt, hogy milyen megkülönböztetések, hátrányok
érik őket a döntésük miatt. De gyakran esik szó semlegesebb
témákról, mint például, hogy ki mennyire preferálja a
párkapcsolatokat vagy a házasságot. Az is előfordul, hogy valaki
elbüszkélkedik a saját „szőrös gyerekével” (a kutyájával,
macskájával, nyulával stb. – a szerk.), esetleg megkéri a többieket,
hogy szavazzanak rá egy versenyben. Érdeklődnek a csoporttagok,
hogy hol lehet „nem szülesztő” nőgyógyászt találni, vagy hogy mi a
külföldi sterilizációs műtét procedúrája. De munkát is kerestek és
ajánlottak is már gyerekmenteseknek.
 Görbe tükröt állítunk a gyerekvállalók elé

Közel tizennyolcezer ember követ benneteket.[13] Mit mutat ez a

szám? Ez sok? Kevés?
Nagyon sok és nagyon kevés is egyszerre. A nagyon kevéssel
utalnék arra, amit te is kérdeztél, hogy hányan lehetnek ma
tudatosan gyerekmentesek Magyarországon. Külföldi statisztikákból
úgy tudjuk, hogy a társadalom körülbelül egy-két százaléka lehet
childfree, vagyis az országban legalább százezer ember, innen
nézve a tizennyolcezer kevésnek tűnik. Közben pedig ez jóval több,
mint amit az oldal indulásakor el tudtunk volna képzelni. De ha akár
csak egy embert emlékeztetünk rá minden nap, hogy nincs egyedül,
már azért megérné csinálni.

Szerinted milyen igény állhat amögött, hogy ilyen sokan követik az

oldalt?
A gyerekmenteseknek szükségük van egy platformra és
közösségre, ahol összegyűlhetnek a hasonló gondolkodásúakkal.

Tudjátok, kik a követőitek? Úgy hallottam, nemcsak

gyerekmentesek, hanem családosok, szülők is követnek benneteket,
írnak kommenteket.
A csoportjainknak csak gyerekmentesek lehetnek a tagjai, de a
nyilvános oldalt szülők is követik és ott bárki kommentelhet. Hogy a
követőink között milyen arányban vannak szülők és
gyerekmentesek, azt pontosan mi sem tudjuk. Még 2016-ban
készítettünk egy felmérést az oldalról, akkor a kérdőívet
kitöltők 63,3 százaléka mondta magát tudatosan gyerekmentesnek.

Sok vád éri az oldalt a gyerekeket és a szülőket támadó szélsőséges

megnyilvánulásai miatt. A kutatásom során én magam is
tapasztaltam, hogy előjön a Gyermekmentes Övezet mint elrettentő
példa, ahol extrém, sokszor agresszív, gyerek- és szülőellenes
tartalmak jelennek meg. Durván kifigurázva, kirekesztően ábrázolva
a „momzillákat” és a családokat, a gyerekeket, a gyerekes létet.
Erről mi a véleményed?
A véleményünket erről az oldal Névjegyében található leírásban már
kifejtettük, ezért szó szerint idéznék onnan: „Reméljük, hogy
mindenki ismeri a mondásokat, ezért rögtön mondanánk is kettőt. Az
egyik az, hogy a humorérzék olyan, mint a láb. Nem mindenkinek
van. ;) A másik pedig, hogy akinek nem inge, az nem veszi magára.
Igen, tudjuk, hogy vannak olyan emberek, akik direkt keresik az
olyan tartalmakat, amikbe beleköthetnek, vagy amin
megsértődhetnek, mert nekik ettől valamiért jó lesz, hogy rosszul
érzik magukat. Egy intelligensebb ember fel tudja mérni, hogy mi az,
ami neki szól, és mi az, ami nem. Alkalmanként kifigurázzuk, és
görbe tükröt állítunk a gyerekvállalók elé, de ezt is csak egy
bizonyos réteggel tesszük meg, hiszen tudjuk, hogy nem minden
gyerekes család és szülő ugyanolyan. Általában abból a rétegből
csinálunk viccet, amelyik alkalmatlan a gyereknevelésre – minden
bizonnyal megegyezhetünk abban, hogy léteznek ilyenek –, és
tesszük mindezt azért, hogy megmutassuk: nem mindenki alkalmas
arra, hogy szülő legyen, viszont sokszor »érvelnek« nekünk az
ellenkezőjéről. Azokkal a szülőkkel, akik tisztességesen nevelik a
gyerekeiket, az ég egy adta világon semmi bajunk nincs, de valljuk
be őszintén, rajtuk ugyan mit is lehetne bemutatni? ;)”

Apropó, momzilla! Kitől, honnan ered ez a fogalom és mit/kit takar?

A momzilla egy külföldről átvett kifejezés, magyarul leginkább

véranyának lehetne fordítani. Leginkább talán az a nő jellemezhető
ezzel a szóval, akinek gyereke lett, és pusztán csak ezért elvárja,
hogy mindenki a lábai elé boruljon. Nekik minden is jár – leginkább
ingyen, mindig ő az első a sorban, mindenki csak utána jöhet,
mindenkinek el kell viselnie a viselkedni nem tudó gyerekét, akit nem
sikerült megnevelnie, és aki általában bármit meg is tehet, hiszen
csak egy gyerek. Saját maga szerint
ő a nagybetűs NŐ, aki beteljesítette a princípiumot és ezért mások
felett áll. A gyerekmentes életmódot pedig személyes sértésnek
veszi, hiszen mindenkinek úgy kell élnie és gondolkodnia, ahogyan ő
teszi.

Volt olyan, hogy nagyon elszabadult a kommentháború egy-egy

poszt alatt? Esetleg olyan, ami jogi lépéseket is maga után vont? Az
előbbi természetesen előfordul, de ezeket igyekszünk megfékezni
akár bizonyos kommentelők tiltásával. Ha pedig túlságosan
trollmágnes lesz egy poszt és túl sok munkát ad nekünk, inkább
töröljük. Az utóbbira még nem volt példa. Idáig nem hagyjuk fajulni a
dolgokat.
Érzitek az oldal menedzselésével kapcsolatos felelősségeteket?
Milyen moderálási elveket követtek? Mi az, amire nemet mondtok?

Igen, tisztában vagyunk azzal, hogy milyen felelősségünk van az

oldal üzemeltetésében. Sokszor még minket is kettősség jellemez:
igyekszünk arra figyelni, hogy nagyon durva tartalmú kommentek ne
legyenek az oldalon, ugyanakkor kicsit dühöngőként is funkcionál,
vagyis szeretnénk, hogy az olvasók bátran elmondhassák és
felvállalhassák, amit gondolnak vagy éreznek. Ezek között pedig
néha nehéz megtalálni az egyensúlyt. Ahogyan az évek telnek,
milliónyi kommenttel a hátunk mögött kicsit a mi ingerküszöbünk is
megemelkedett. Valószínűleg több olyan komment is van, ami
másnak már durva, nekünk viszont meg sem kottyan,
mindennaposnak számít. Azaz fontos az állandó önreflexió is, hogy
nem engedünk-e túl sokat, vagy nem vagyunk túlságosan is
„finomkodók”. Hol így sikerül, hol úgy, emberből vagyunk mi is.

A moderálással sok munkánk van, mivel minden egyes, az

oldalra érkező kommentet elolvasunk. Ezt már csak azért is meg kell
tennünk, mert bármikor indulhat egy támadás az oldal ellen
(időnként előfordul), amikor ötven-száz troll rohamoz meg minket és
ezeket el kell takarítani. A gyerekmentesség a legtöbb emberből
egyértelműen érzelmi reakciókat vált ki, ezek pedig igen
szélsőségesek is lehetnek. Igyekszünk pártatlanok lenni, vagyis ha
valaki anélkül kommentel, hogy sértegetné a másikat, akkor
engedjük, hogy elmondja, amit szeretne, de a
„megmondóembereket” nem szeretjük, akik győzködni akarnak
arról, hogy rossz döntést hozunk, vagy egyértelműen kijelölik, hogy
hol a nők (és a gyerekmentes férfiak) helye. Nekik kívül tágasabb.
Viszont amit senkitől sem fogadunk el, az a másik sértegetése, a
rasszizmus, a homofóbia. Ezekért a gyerekmenteseket is ugyanúgy
letiltjuk az oldalról. Ha valaki nem tud viselkedni, akkor nincs itt
helye. És még egy dolog: szerencsére nagyon ritkán fordul elő, de a
nőket lealacsonyító kommenteket sem tűrjük. Ezek nem
maradhatnak az oldalon, mint ahogyan az ezeket kommentelők sem.

Te miért lettél gyermekmentes?

Sosem volt meg az ösztön.

Gyerekellenes is vagy?
Jó lenne tudni, mit takar a gyerekellenesség. Ha arra vonatkozik,
hogy szeretem-e a gyerekeket, arra a válasz nem. De
antinatalista[14] is vagyok, vagyis ellenzem, hogy gyerekek
egyáltalán szülessenek. Az emberiség egy pusztító faj, és mielőtt
mindent elpusztítunk magunk körül, a legjobb lenne, ha mi
pusztulnánk ki. Viszont tudomásul veszem, hogy ezekkel a
gondolataimmal igencsak kisebbségben vagyok. A gyerekmentesek
között is kevesen képviselik az antinatalizmust, bár biztosat nem
tudunk, így lehet, hogy erről majd megkérdezzük őket a következő
kérdőívben.

Van olyan poszt vagy komment, ami nálatok is kiüti a biztosítékot?

Nálunk már nem igazán tudja semmi kiütni a biztosítékot, sok
mindent láttunk. A kommentek közül, ami durvábbnak mondható,
azokból szemezgetünk a „rajongóink” mappában. A posztok közül
talán az állatkínzás az, ami a leginkább dühítő, de teljesen értetlenül
állunk az áldozathibáztató kommentek előtt is, amiből időnként
érkezik néhány az oldalra, függetlenül attól, hogy childfree vagy
szülő a kommentelő.

Benneteket ért-e bántás, hátrányos megkülönböztetés a childfree

életforma választása miatt akár az online térben, akár a „való
világban”?
Az online térben az oldal üzemeltetése közben folyamatosan,
magánemberként szerencsére könnyen kiszelektálhatóak azok, akik
valamilyen problémát jelentenek – és itt nem csak a
gyerekmentességre kell gondolni. Az offline térben a
beszólogatásokon kívül még nem merészkedtek messzebbre, azon
belül is leginkább az infantilizálás a jellemző.

Hogy reagáltok rá?

Ez attól függ, hogy kitől érkezik. Érdemes-e fenntartani adott
esetben a „békét”, vagy olyan embertől érkezik, aki nem áll hozzánk
közel és nem tudja befolyásolni az életünk alakulását?

Mi az oka annak, hogy egyesek kifejezetten harciasak és

erőszakosan hangoztatják, hogy gyermekmentesek?
Nem találkoztunk olyannal, aki erőszakosan hangoztatná, hogy
gyerekmentes. Vagy nem tűnik fel, ez is lehetséges. Mivel ma
Magyarországon még mindig nem életbiztosítás felvállalni a
gyerekmentességet, így eléggé furcsának is tűnik ez a kérdés.
Nem gondoljuk, hogy ilyen létezik.

Ahogy a posztokat görgettem, láttam olyat is, hogy egyesek

főnyereményként próbálják beállítani a gyermekmentes életmódot,
ahol minden csodálatos, koktélt szürcsölő emberek napoznak
önfeledten a tenger mellett, miközben a gyerekesek élete maga a
katasztrófa. Ez nem valaminek (hiánynak, elfojtott vágynak, az „így
alakult” miatti keserűségnek stb.) a megnyilvánulása?

Már a kérdés erősen elfogult. „Beállítani” valahogyan a

gyerekmentességet, elfojtás… Ilyesmiről szó sincs. Arról sem, hogy
a gyerekmentes életmódban minden csodálatos lenne. Nekünk is
megvannak a magunk problémái, csak másmilyenek. A tengerparton
koktélt szürcsölő és napozó emberek egy dolgot szimbolizálnak, ami
a gyerekmenteseknek talán a legfontosabb: a szabadságot. Ez egy
olyan elvont fogalom, amit ha képbe kell önteni, talán ez a legjobb
módszer rá, de mindenki úgy értelmezi a szabadságát, ahogyan
szeretné. Ehhez nem kell a tengerparton nyaralni. Azt jelenti, hogy
gyerekmentesként megtehetek dolgokat, amit egy gyerekkel már
nem tehetnék meg. A mémek gyakran nagyon leegyszerűsítőek,
hiszen egy-egy képbe vagy csak néhány mondatba kell
összefoglalni egy üzenetet, ezért időnként sarkítottak vagy túlzóak is
lehetnek, az ellentétek pedig egy skála két szélsőségét jeleníthetik
meg. Ezek mémek. Nem kell túlgondolni őket.
A kutatásom eredménye alapján a top 3 „ok” a tudatos
gyermektelenségre az anyai ösztön hiánya; a ragaszkodás a
kényelmes, jól működő élethez és az „erre a világra?!” kategória.
Tehát nem feltétlenül kell lelki sérülés vagy (gyermekkori vagy
egyéb) trauma a háttérben ahhoz, hogy valaki ne akarjon gyereket.
Erre írta egy childfree nő, hogy persze, „mind ezt mondjuk, de
szerintem ez nem igaz, csak nem beszélünk róla”. Ti ezt hogyan
látjátok?
Az oldalon rendszeresen visszatérő téma a családi háttér és mindkét
„csoport” tagjaitól kapunk kommenteket. Azok is írnak, akik jó családi
háttérből jönnek és azok is, akik nem. Egyszer indítottunk egy
szavazást erről az oldalon, mert kíváncsiak voltunk, hogy melyik
oldalt képviselik többen. Körülbelül 1000 fő válaszolta, hogy boldog
gyerekkora volt, 700 körül volt a nemleges válasz. Reprezentatívnak
nem mondható, mert lehetséges, hogy szülők is szavaztak, akik
követik az oldalt.

Ez az oldal számunkra az otthon, a család

Miért jelenik meg rendre az agresszió, ha előkerül a childfree téma?

Ahogy már említettem, ebben a témában ritkán jelenik meg a

racionalitás, legalábbis a nem gyerekmentesek részéről. A childfree-
k döntése mögött gyakran racionális okok állnak (túlnépesedés,
szülői szerepre való alkalmatlanság, betegségek, stb.), míg a „másik
oldalról” már a gyerekmentesség létezésére is pusztán emocionális
reakciókat adnak, ez pedig leginkább az
elutasítás, ami agresszió formájában ölt testet. A gyerekmentesség
ebben a tekintetben nem különbözik a rasszizmus vagy a homofóbia
megítélésétől. Aki nem elfogadó, az a másságban mindig egyfajta
fenyegetettséget fog látni, amire agresszívan reagál. A
gyerekmentesek részéről leginkább az őket ért támadások, az ezek
okozta frusztráció az, ami miatt agresszióba csaphat át egy vita.
Gyakran kell megvédeniük magukat, sokszor erélyesen, mert ha
nem teszik, akkor a másik fél nem érti meg az álláspontjukat, vagy
továbbra is beszólogat, ez pedig valakinek agressziónak tűnhet.

Mit jelent nektek a Gyermekmentes Övezet? Milyen szerepet játszik

az életetekben?
Ez az otthonunk. A közösségünk. A családunk.

Elképzelhetőnek tartjátok, hogy egyszer Magyarországon

elfogadottá/teljesen semlegessé válik a tudatos gyermekmentesség?
Ha igen, mikor, és mi kell hozzá?
Két választ tartok elképzelhetőnek. Az egyik az, hogy az én
életemben már nem. A másik pedig szorosan ide kapcsolódik:
hacsak nem történik valami nagy baj. A tudósok körülbelül harminc
évet jósolnak addig, amíg az emberi civilizáció a jelenlegi
formájában működni tud, aztán összeomlik. Amint évről évre egyre
jobban pusztítjuk a bolygót, egyre több természeti katasztrófával kell
szembenéznünk, éhínséggel, vízhiánnyal stb. Lehet, hogy a
magyarok egy része még akkor is csak azt fogja látni, hogy fogy a
magyar, amikor már a fejünkre omlik minden, ezt előre nem tudjuk,
nem vagyunk jósok. Ha
bekövetkeznek ezek a katasztrófák, akkor lehetséges, hogy még
inkább két táborra szakad az emberiség és benne a magyarok. Az
egyik szerint nem kell majd annyi éhes száj a bolygóra, a másik
pedig a migránsok áradatát nézve még inkább szaporítaná a nőket,
mert ugye azé a Kárpát-medence, aki teleszüli… Ha az
elkövetkezendő néhány tíz évben nem történik radikális változás az
életünkben, akkor nagyon-nagyon sok idő kell ahhoz, hogy az
országban elfogadott legyen a döntésünk.

A „civil” életetekben mit tesztek ezért?

Jelenleg semmit. Ez egyrészt időhiányból is fakad. Másrészt pedig
ahhoz, hogy valaki ma nyíltan felvállalja, akár egy civil szervezet
tagjaként a tudatos gyerekmentességét, ahhoz pénzügyileg teljesen
függetlennek kell lennie (például hogy ne rúghassák ki vagy találjon
másik állást). De lehet, hogy ez eleve vállalhatatlan jelenleg az
országban, és ha valaki mégis megtenné, akkor egy nyugodt élet
reményében sürgősen másik kontinenst kellene keresnie és új
hazát.
 Második rész

Nem gyerekgyilkosok,
csak tudatosan
gyermekmentesek
A kutatásról
 Titkok átadója lettem

Lezárultak a beszélgetések, de ezzel a könyv még nem lehet teljes.

Már csak azért sem, mert ahogyan a legelején is írtam, előbb volt az
online kérdőíves kutatás és éppen ez teremtette meg a lehetőséget a
mély beszélgetésekre, hogy feltárhassam a nekem megnyíló
interjúalanyaim sorsát.
Az itt következő fejezet stílusa és megközelítése merőben eltér az
eddigiektől. Egyfelől igyekszem tárgyilagosan közreadni a kutatásom
számokban, adatokban kifejezhető tanulságait, másfelől pedig
bizonyos tematikus egységek köré csoportosítva a kutatásban részt
vevők idézetei következnek majd. Szókimondó, helyenként sarkosan
megfogalmazott véleményekkel találkozhat az olvasó. Néhol ezekhez
hozzáfűztem a magam megjegyzéseit, másutt azonban csupán a
kérdőívet kitöltők gondolatainak közvetítője leszek.

Íme, a tények: 2020 áprilisában írtam egy cikket a Közelítő

blogomon Ne legyen stigma, ha egy nő nem szül gyermeket – Nők,
akik nem akarnak anyák lenni címmel. Arra kértem az érintetteket,
hogy töltsék ki az általam szerkesztett online kérdőívet, ami teljesen
anonim. Azok számára pedig, akik megosztanák velem a történetüket,
felajánlottam, hogy szívesen készítek velük interjút akár névvel, akár
név nélkül, ha úgy szeretnék. A cikk alapján megírt posztomat
megosztottam női, továbbá feminista, genderszemléletű, valamint
tudatosan
gyermektelen zárt Facebook-csoportokban is, majd a Gyermekmentes
Övezet is közzétette a felhívásomat. A kérdőívet végül összesen 875-
en töltötték ki. Közülük negyvenegy emberrel folytattam interjút, a
Covid miatt túlnyomó részben online, videócseten keresztül.

***

A kutatásom alapján azt tapasztaltam, hogy gyermekmentesnek lenni

ma Magyarországon nem elfogadott. Sőt, értetlenség, tudatlanság,
agresszió övezi, van, akiről egyenesen azt híresztelik, gyerekeket
áldoz a Sátánnak. Felmérésem és az interjúk szomorú mérlege azt
mutatja, hogy aki nem szül, stigmát választ magának, amit akár egész
életében hordoznia kell.
A nők mindenre képesek azért, hogy gyerekük szülessen… és
azért is, hogy ne – tartja a mondás. Csakhogy ha valaki nem akar
anyává válni, sokszor azzal szembesül, hogy lenézik, megvetik,
rosszabb esetben beszólogatnak neki, zaklatják, kiközösítik. Íme, csak
néhány megjegyzés arról a listáról, amit a tudatosan gyermektelen nők
kapnak a szűkebb és tágabb környezetüktől:

Te bolond vagy! • De hát a gyerek az élet értelme! • Milyen nő

vagy te?! • Ki nyitja rád az ajtót öreg korodban? • Önző vagy! •
Karrierista picsa vagy! • Nem is vagy igazi nő. • Miattad fogy a
magyar. • Ez a természet rendje. • Nagyon meg fogod bánni! •
Majd kinövöd. • Gyerek kell! • Te ezt nem értheted, nincs
gyereked. • Nem hagysz hátra semmi értékeset. • Nem lesz teljes
az életed. • Egyedül fogsz meghalni. • Nő ez egyáltalán?!
De miért kíséri ilyen nagyfokú értetlenség és ellenségesség azt, ha
valaki nem (vagy nem így) akarja beteljesíteni a „női princípiumot”? Mi
lenne, ha bántás és ítélkezés helyett megismernénk őket? Mi lenne, ha
megpróbálnánk elfogadni, hogy nem mindenki szeretne a „nagy könyv”
szerint élni? Tudatosan gyermekmentes nőkről írni egy olyan
országban, ahol az ítélkezés nemzeti sport, nőként és újságíróként is
izgalmas kihívás. Kik ezek a nők? Utolsó szemétládák? Önző disznók?
Miattuk fogy a magyar? Vagy épp ellenkezőleg: felelősségteljesen
gondolkodó emberek, akiket aggodalommal tölt el, hogy hová is
szülnének? Bátor nők, akik felmérik, mivel jár egy gyerek és köszönik,
de nem kérnek belőle? Emberi lények, akik, urambocsá!, soha nem
vágytak gyerekre? Vagy ugyanolyanok, mint bárki más, azzal a
különbséggel, hogy gyermek nélkül teljes az életük?

Az én testem, az én döntésem – milyen egyszerűen hangzik. Csak

sajnos nem mindenki gondolja így. Talán észre sem vesszük, hogy
milyen könnyen törünk pálcát mások felett. Magyarországon
mindenkinek mindenkiről és mindenről van véleménye és az emberek
ezt többnyire nem is rejtik véka alá, sokszor akkor sem, ha senki nem
kérdezte őket. A gyerekgyártásra buzdítást a politika rendre az
arcunkba tolja. Ismert, nagy hatású művészek beszélnek női
princípiumról, kijelölve a nők helyét, miközben magas közjogi méltóság
a kettes személyi számú képviselők miatt sajnálkozik és megmondja,
hány gyerektől és unokától számít egy magyar ember magyarnak, igaz
hazafinak. Finoman szólva sem könnyű terep ez azoknak, akik a
családról, a magánéletük alakításáról és saját szaporítószerveikről
egészen másként gondolkodnak.
 De mit jelent a tudatos gyermektelenség vagy gyermekmentesség?
A kutatási projektem alapvető célja az volt, hogy azokat a nőket (majd
a vizsgálódásom kiterjesztésével férfiakat) ismerjem meg és mutassam
be, akik egy tudatosan meghozott döntés következtében nem vállalnak
gyereket, illetve szándékosan úgy alakítják az életüket, hogy annak a
gyermek nem része. Tehát nem a meddőség vagy más egészségügyi
okok miatti gyermektelenség a téma és nem is az örökbefogadás.

A kérdőívet visszaküldők szinte kivétel nélkül hosszabb-rövidebb

személyes indoklást, megjegyzéseket is hozzáfűztek, illetve a
döntésükkel kapcsolatos történeteket is leírtak. A válaszok alapján a
childfree életmód szempontjából a tudatosság a kulcstényező. A
tudatosság a nekem megnyíló emberek részéről önismeretet,
önkritikát, önreflexiót, az önmagukkal való szembenézést jelenti.
Feltették maguknak a kérdést: Tényleg vágyom gyerekre? Valóban ezt
akarom? Én akarom, vagy a családom nyomaszt annyira, hogy végül
bevállalom? Ez vajon boldoggá tenne? Mindent meg tudok adni a
gyerekemnek, amire csak szüksége van? Hajlandó lennék ezért egy
csomó más tevékenységről, élvezeti forrásról lemondani, áldozatot
hozni? Tudom/akarom vállalni a felelősséget? Alkalmas vagyok én
erre?
Önismeret – ízlelgessük a szót, mert ez tényleg a felnőtt létünk
alapja kellene hogy legyen. És nem csak a gyermekvállalás
kérdésében. A kötetben megszólaló pszichológus szakemberrel
folytatott beszélgetés során is újra meg újra ide lyukadtunk ki: ha az
ember ismeri önmagát, mer foglalkozni a saját érzelmeivel, szembenéz
a múltjával, a szorongásaival, könnyebben hoz helyes döntést, olyat,
amellyel komfortosan érzi magát, ami önazonos.
Foglalkoznunk kell hozott sérüléseinkkel, „örökölt sorsunkkal”, mert
nem mindegy, ezek hogyan alakítják a saját életünket, mennyiben
befolyásolják döntéseinket. A kötetben megszólaltatott pszichológus,
Máriás Fruzsina szerint nem szükségszerű, hogy a gyermekvállalás
elutasítása mögött traumák, lelki okok húzódjanak meg. Ugyanakkor
„ez egy elég nagy döntés ahhoz, hogy az ember átrágja magában és
megadja magának azt a lehetőséget, hogy lelkileg és mentálisan is úgy
tudjon erről dönteni, hogy tisztában van önmagával.”

Nagyon meglepett, hogy mind a nők, mind a férfiak között akadnak

szép számmal, akik annyira komolyan gondolják a tudatos
gyermektelenséget, hogy a véletlen becsúszás valószínűségét is
nullára redukálják. Ők önként alávetették magukat a művi meddővé
tételnek, vagyis a sterilizációnak, illetve a vazektómiának – ezzel
örökre eldöntve a kérdést, legyen vagy ne. Ez az orvosi beavatkozás
ugyanis végleges. Míg egyeseknek egy ilyen visszafordíthatatlan lépés
ugyanolyan ijesztő, mint szembenézni egy nem várt terhességgel, a
nekem személyes tapasztalataik alapján erről nyilatkozó nőket és
férfiakat kifejezetten boldoggá tette, sőt, egyenesen felszabadította a
művi meddővé tétel.

Ezen kívül is rengeteg aha!-élményem volt. Az interjúalanyaim és a

kérdőívet kitöltők sokszor olyan gondolatokat fogalmaztak meg, hogy
azt éreztem: azta, mennyire igaza van! Erre nem is gondoltam, vagy
gondoltam, de ilyen frappánsan nem biztos, hogy meg tudtam volna
fogalmazni. Volt, ami annyira a szívemig hatolt, hogy újra meg újra
visszatértem hozzá. És van, amin a mai napig hangosan felnevetek.
Ezeket az aranyköpéseket be is építettem az
itt következő fejezetbe, közkinccsé téve: hogy mindannyian
szórakozzunk, elgondolkodjunk rajta, tanuljunk belőle. Tele vannak
megszívlelendő gondolattal.
A kutatás azt is megmutatta, mennyire nyomasztó tapasztalat, hogy
egy nő hiába vállalja fel a döntését, időről időre mentegetőznie kell, és
tudatosítani magában: attól még, hogy nem szül, nincs vele baj. Az
állami narratíva azért borzasztóan zavaró a számukra, mert azt élik
meg, hogy másodrangú állampolgár az, aki nem vállal gyereket. És a
társadalmi nyomás alól sem mindenkinek könnyű kivonnia magát.
Többen írták, hogy Magyarországnak nagy szüksége van az
érzékenyítésre. Hozzáteszem: az őszinte párbeszédre is. Az egyik
interjúalanyom mesélte, nem találkozott még olyan nővel, akivel, ha
hosszabban sikerült beszélgetnie, és az illető őszinte volt, ne bukott
volna ki belőle, hogy a mai eszével nem szülne, vagy, ha mégis, akkor
kevesebb gyereket, mint amennyit szült. Ha az tabu, hogy egy nő nem
akar gyereket, el tudjuk képzelni, milyen lehet annak a megítélése, aki
kimondja: szültem, de megbántam.

A gyermekvállalás is egy végleges, visszafordíthatatlan döntés és

egy idő után az is, ha valaki a gyermekmentesség mellett teszi le a
voksát. Azt, hogy valaha is megbánjuk-e egyik vagy másik
döntésünket, nem tudhatjuk. Azt viszont lehet és kell is mérlegelni,
melyik út tenne boldoggá minket. Attól lesz-e boldogabb az életem, ha
bevállalok egy gyereket (annak minden következményével) vagy
inkább attól, ha nem (annak minden következményével)? És megint
csak ott tartunk, hogy önismeret.
Az önismerethez még muszáj egy gondolatot hozzáfűznöm, mert
tényleg azt gondolom: ez a kulcs. A childfree nők jelentős
része ki is mondja, hogy sosem lenne képes alárendelni magát egy
gyereknek. Egyetértek azzal, hogy ha ezen több ember elgondolkodna
és képes lenne az önreflexióra, sokkal kevesebb lelki sérült gyerek és
felnőtt élne a Földön. Ráadásul sokkal több ember élhetné valóban a
saját életét, nem pedig egy mások által elvárt, de valójában
boldogtalan életet: „Minden gyerekszülést erőltető megmondóember
olyan szülőket kíván a leendő gyereknek, akik nem vágytak rá. A
szülés nem egy mágikus jellemformáló folyamat. Amikor jönnek a
kihívások, a rengeteg lemondás, áldozat, akkor olyanok is sokszor
elbuknak, akik őszintén vágytak a gyerekre. Hát még azok, akik
igazából soha nem is akartak, csak beálltak a sorba” – fogalmazta meg
valaki a kérdőíves kutatásom során.

Ha a nem tervezett terhességek nagy számára gondolunk, jusson

eszünkbe, hogy ezek mind emberi életek, sorsok, gyerekek, akik
semmiről sem tehetnek. Egy ilyen indulással nem mindenki válik
anyává azáltal, hogy megszüli a gyermekét, van, aki talán soha nem
tud belerázódni az anyaszerepbe, és ez sok esetben meglátszik a
viselkedésén és a gyerek neveltetésén. Vajon mekkora eséllyel lesz
boldog, kiegyensúlyozott, lelkileg egészséges felnőtt ember egy ilyen
gyerekből? Arról nem is beszélve, hogy vannak gyerekek, akik a
vécélefolyóban vagy a kukában végzik, szerencsésebb esetben
legalább egy inkubátoros kórházig eljutnak. A childfree életmód
diszkriminálása helyett nagyobb hangsúlyt kellene kapnia a tudatos
családtervezésnek és az arra való felkészítésnek, hogy mi mindennel
jár egy gyerek.
Mindezek után sokszor kanyarodtam vissza az alapvető kérdéshez,
mert hiába foglalkoztam ezzel hosszú hónapokon
keresztül, mégsem tudom megmondani, mikor lesz ez az egész téma
annyira magától értetődő, hogy kutatni sem kell. Mikor fogja a
társadalom elfogadni azt, hogy nem mindenki való szülőnek? Miért baj,
ha egy nő ismeri önmagát annyira, hogy tudja, nem lenne jó anya?
Miért baj, ha felméri, mivel jár egy gyerek, és ezt nem tudja, vagy nem
akarja vállalni? Miért baj, ha úgy érzi, és azt látja, egy gyerek
gyökeresen megváltoztatná őt, a partnerét, az addigi életüket és nem
feltétlenül olyan irányban, ahogy ők azt szeretnék? Szerintem ez nem
baj. Ez inkább bölcs belátás, felelősségteljes döntés. És bátorság,
hiszen képes volt önmagába nézni és meghozni egy döntést. Bátorság,
mert ezzel azt is vállalja, hogy akár vadidegenek becsmérlik,
lesajnálják, összesúgnak a háta mögött. Érett, önzetlen és
felelősségteljes viselkedés a meg sem született gyerekkel szemben.
És a társadalommal szemben is. A társadalomnak is az az érdeke – a
szülőkhöz és az egész családhoz hasonlóan –, hogy mentálisan is ép,
kiegyensúlyozott emberek váljanak a gyerekekből. Ehhez pedig az kell,
hogy a szüleik felmérjék, meg tudják-e adni nekik mindazt, ami az
egészséges fejlődésükhöz szükséges. És bátorság egy merőben más
utat választani, mint amin a „többségi társadalom” jár. Szerintem ez
tiszteletet érdemel. És senkinek nincs joga emiatt pálcát törni felettük.

Ők mondták
„Olyan helyre szülessen gyerek, ahol várják”
Elöljáróban összegyűjtöttem azokat az idézeteket, amelyek a
gyermektelenség tudatos vállalását a legplasztikusabban
körülírják. Az idézeteket mindvégig a kérdőívre adott válaszok alapján
válogattam össze.
• „Mindig is tudatos nő voltam, nagyon korán eldöntöttem, milyen
karriert szeretnék és az mivel jár. A későbbiekben pedig
megtapasztaltam különböző párkapcsolatokat is, és semmilyen
körülmény nem tudott meggyőzni arról, hogy én erre a világra
szüljek, és a saját testemet, akaratomat, a céljaimat feláldozzam
azért, hogy a társadalomnak megfeleljek.”
• „Az embernek kell hogy legyen annyi önismerete, hogy tudja, mi
nem való neki. Ez felelősségteljesebb magatartás, mint önreflexió
hiányában gyermeket vállalni.”
• „Úgy gondolom, nem mindenkinek kellene gyereket vállalnia, csak
annak, aki húsz-harminc évig minőségi életet és fejlesztést tud
nyújtani a gyerekének. A körülöttem élők igen nagy százalékának
nem való gyerek, mert utál anya lenni, nem megfelelően neveli és
fejleszti a gyereket, és mert fáradt, unja. Az ilyen minek szült?!”

• „Nem fér bele az életembe egy gyerek, és nem érzem azt, hogy
már csak az anyaság hiányzik a boldogságomhoz. Nem akarok
felelőtlen gyermekvállalással tönkretenni egy kis életet. A bolygó a
végét járja már, valamint a koronavírus-járvány is azt igazolja,
hogy jól döntöttem.”
• „Gyerekekkel dolgoztam tizenhat évig, mindent beleadva. Láttam,
ahogy szétcsúsznak a családok. Minden a gyerek köré
szerveződik. Azt vettem észre, nem lehet jól csinálni. Ha mindent a
legjobb tudásod szerint adsz, akkor sem kielégítő.”
• „Olyan helyre szülessen gyerek, ahol várják. Az én életem nem
ilyen.”
• „Tudom, hogy felelős döntést hoztam és azt is, hogy sokan
profitálnak abból, hogy van szabad kapacitásom: besegítek
egyszülős családokban, valamint a szakmámban is gyerekekkel
dolgozom.”
• „Ahogy látom a Föld rombolását, igazán nem akarok hozzájárulni
ahhoz, hogy még x számú éhes szájat hozok a világra csak azért,
mert önmagamat akartam sokszorosítani. Felelőtlenség is lenne,
hiszen nem tudom neki(k) megígérni, hogy x év múlva is jut nekik
ivóvíz például.”
• „Jobb így mindenkinek. Ismerem önmagam, megőrülnék, ha fel
kéne adnom a függetlenségem valaki miatt, aki heti hét napon át
napi huszonnégy órás odafigyelést igényel évekig. Türelmetlen
vagyok; szorongó, lelki roncsot tudnék csak nevelni. Az anyagi
vonzatáról ne is beszéljünk, egy pici albérletben lakunk, nem is
engedhetnénk meg magunknak nagyobb lakást.”
• „Egyre több barátomnak van gyereke, és egyáltalán nem vonz az
az élet, amit ők élnek. Elfogadom, hogy rengeteg szeretetet
kapnak a gyerekeiktől, és nem csak a negatív oldalát kell nézni a
helyzetnek, de továbbra is azt érzem, hogy nem szeretném, ha
valaki más igényeihez kellene igazítanom a saját életemet.”
• „Úgy érzem, hogy nem tudnék önmagam lenni, ha gyereket
vállalnék. Tényleg a gyerekek lesznek az elsők a családban, a
szülők a saját igényeiket mögéjük sorolják prioritásban. Ez pedig
nem csak, hogy normális, de azt hiszem jó is, hiszen a
gyerekeknek igyekeznek mindent megadni. Ezért egyáltalán nem
ítélek el senkit, de úgy érzem, hogy én ezzel hatalmas
kompromisszumot kötnék és megbánnám, hogy belefogtam. Azzal
pedig nemcsak a saját életemet rontanám el, hanem a
 gyerek(ek)ét is. Ezt pedig nem akarom kockáztatni. Ha idős
koromban mégis megbánom a döntésemet, az legfeljebb nekem
fog fájni.”
• „Nagyon fojtogatónak találom a »háziasszony« szerepét. Az, hogy
egy nőnek milyen kötelezettségei vannak az állam, a társa vagy a
szülei felé, számomra kényszerszerep. Ezek valójában mind
választhatók, csak ennek kimondását sokan nem tudják vagy nem
merik felvállalni. Engem kevésbé érdekelnek ezek az előre megírt
szerepkörök és inkább a magam útját járom.”
• „Az önismeret a felnőtt lét alapja kellene hogy legyen. Tudom
magamról, hogy nekem nem kell gyerek. Az bánt, hogy sokan azt
hiszik, trauma miatt nem akarok gyereket, de nem, csak nem
akarok, ennyi.”
• „Rájöttem, hogy nem lennék jó anya. Valamint arra is rájöttem,
hogy nem is akarok az lenni. Csodálatos felüdülés volt, amikor
rájöttem, ez nem kötelező.”
• „Nem gondolom, hogy jó anya lennék, és nem találok okot, hogy
miért vállaljak gyereket. Én úgy tudok hozzátenni a
társadalomhoz, hogy a szakmámban helytállok és folytatom az
önkéntes tevékenységem.”
• „Mindig úgy éreztem, hogy gyereket csak akkor szabad vállalni,
ha stabil érzelmi és anyagi hátteret tudok biztosítani neki. Én
sajnos nem tudok.”
• „Nagyon nehéz azzal szembesülni, hogy a nők ennyire nem
látják, mivel jár egy gyerek, mindenki szül vagy szülni akar, de
sokan egy pillanatra sem gondolják át, mi is fog történni. Úgy
gondolom, az ösztönből szülővé válás már nem lehet opció a 21.
században. Nem közösségi a berendezkedés.”
 Kik ezek a nők?
Felmérésem alapján egy végtelenül heterogén „csoport” képe
körvonalazódik, mind az iskolázottságot, a foglalkozást, a jövedelmi
viszonyokat, az életkort, mind pedig a családi indulást, a gyermekkort,
a neveltetést tekintve. Egységes mintázat abban a vonatkozásban sem
rajzolódik ki, hogy míg az interjúalanyaim egy része abuzív
gyermekkorból jön, másik részük teljesen problémamentes,
szeretetteljes, elfogadó családi közegből. Van, aki egykeként nőtt fel,
mások több édestestvérrel, megint mások mozaikcsaládban.

ÉLETKOR. Tudatosan, felelősségteljesen gondolkodni az életünkről és

tervezni a jövőt, beleértve a gyermekvállalás kérdését, nem tekinthető
egyetlen generáció kiváltságának sem. Vannak, akik már egészen
fiatalon tudatosan gyermektelennek vallják magukat. A legifjabb
interjúalanyom egy tizennyolc éves fiatalember volt. A kérdőívet a
tizennyolc évesektől kezdve a hatvan pluszosokig minden
korosztályból kitöltötték. Ami szembetűnő, hogy a kitöltők közel fele a
húszas-harmincas generációhoz tartozik. Ez a korosztály minden
bizonnyal aktívabb résztvevője a közösségi média felületeknek, és ők
talán bátrabban hangot is adnak a véleményüknek, könnyebben
felvállalják az életformájukat és kevésbé foglalkoznak a társadalmi
elvárásokkal. Személyes megszólaló az idősebb, hatvan pluszos
generációból nem akadt. Az egyik interjúalanyom mesélt egy kilencven
fölötti hölgy ismerőséről, egy tanárnőről, aki tudatosan gyermektelenül
éli az életét, történetét azonban kérésem ellenére még név nélkül sem
vállalta. Szemérem, szégyenérzet? Vagy talán csak az áll a
hallgatása mögött, hogy az ő generációjában valóban nem illett erről
beszélni, és minden bizonnyal még nehezebb lehet ezt egyáltalán
felvállalni, mert még nagyobb tabu övezte a jelenséget, mint a mai
információs társadalomban, ahol jóval több és sokféle információ jut el
mindannyiunkhoz. Az interneten szinte a teljes világ megismerhetővé
válik, a közösségi felületeken pedig a legkülönfélébb gondolatokkal,
életutakkal, meggyőződésekkel, személyes történetekkel lehet
találkozni. Nem véletlenül alkotnak a tudatosan gyermekmentesek is
Facebook-közösségeket. Az idősebb korosztályt viszont az online
tartalmak, a közösségi médiában elhelyezett felhívások kevésbé
találják meg, mint a náluk fiatalabbakat.

ISKOLÁZOTTSÁG. Beszédes adat, hogy a kitöltők kétharmada (66,6%)

felsőfokú végzettséggel rendelkezik. Nem biztos, hogy jól gondolom,
de nekem ez a számadat azt mutatja, hogy a magasabb végzettségűek
könnyebben mondanak nemet a tabuknak, mert talán nagyobb a
hozzáférésük az információkhoz, és cselekedetük ismeretalapú,
megfontolt döntésen, nagyobb fokú önismereten, önreflexión alapul.
Ám jelentheti azt is, hogy ők azok, akik aktívabb résztvevői az
internetes fórumoknak, ahol a felhívásom megjelent.

FOGLALKOZÁS. Szignifikáns a szellemi munkát végzők aránya. Ez

egyfelől összefüggésben lehet azzal, amit az iskolázottságnál írtam
(információhoz való hozzáférés, önreflexió), hiszen a magasabb
iskolázottság egyenes arányosságot mutat a nagyobb arányú szellemi
munkavégzéssel. Másfelől karriermegfontolások és a karrierépítés
társadalmi megítélése is meghúzódhat a döntés
hátterében. Azok, akik karriert építenek, sikeresek a munkájukban,
akár komoly vezetői pozícióban dolgoznak, amikor eljutnak arra a
pontra, hogy átgondolják, vállaljanak-e gyereket, dilemmákkal
nézhetnek szembe. Ha egy nőben felmerül a kétség, hogy szeretne-e
gyereket vagy sem, szempont lesz a döntésében, hogy miként
vélekedik a társadalom az anyaszerep és a karrier, a szakmai
ambíciók összeegyeztethetőségéről. Sok helyen még mindig él az a
társadalmi sztereotípia, az az elvárás, hogy ha a nő gyereket szül,
vissza kell vonulnia a karriertől. Mindaddig, amíg társadalmi szinten
valaki azt nem látja, hogy egy nő lehet, teszem azt, ügyvezető úgy,
hogy közben édesanya is, és ettől még nem lesz rossz anya vagy
rossz ügyvezető, kétség esetén inkább nem fog gyereket vállalni. Erről
beszél többek között a kötetben megszólaló Miklovicz Anita
pszichológus. Ugyanakkor a visszajelzések alapján a szakmájukban,
hivatásukban kiteljesedett nők még ideális viszonyok (jó anyagi
körülmények, bébiszitter, családi támogatás, támogató partner, külső
elfogadás stb.) megléte esetén sem vállalnak gyereket, mert anélkül is
teljesnek élik meg az életüket. Másfelől ők azok, akik könnyebben
lemondanak a gyerekről, mert nem vállalják az azzal járó feladatokat,
kötöttséget; a karrier, az utazás, a szabadidő minőségi eltöltése élvez
náluk prioritást.

ANYAGI HELYZET. Bár a gyermektelenséget egyesek a biztos anyagi

helyzet hiányával magyarázták, a kutatásban részt vevők többsége a
viszonylag jó kereseti körülményeik ellenére sem vállal gyereket. Az
interjúknak az anyagi helyzet elemzése nem képezte hangsúlyos
részét, ettől függetlenül bizonyos óvatos
következtetések ezekből a számadatokból is levonhatók. Egyfelől a
viszonylag magas jövedelmi helyzet nekem azt sugallja, hogy ezen nők
esetében egy valóban megfontolt döntésen alapuló, tudatos
választásról van szó. Összefüggésben lehet ez azzal, amit a
személyes beszélgetéseim során a legtöbben mondtak: élvezik az
életet, elégedettek az életükkel és szeretik, hogy arra költik a pénzüket,
amire akarják anélkül, hogy kényszerpályára kerülnének, és kiadási
döntéseiknél az elsődleges szempont az utódokról való gondoskodás,
az ő anyagi áldozattal járó igényeiknek a kielégítése kellene hogy
legyen. Másfelől a jövedelmi helyzet az iskolázottsággal, a jobb
karrierlehetőségekkel is összefüggésben lehet.

DEMOGRÁFIAI JELLEMZŐK. A kérdőíves válaszok és a személyes

beszélgetések alapján a gyermekmentesek túlnyomó többsége
urbánus közegben (közel fele Budapesten) él – amihez én jobb
munkalehetőségeket és nagyobb esélyt társítok az önkifejezésre, az
önmegvalósításra, az önazonos életvitel folytatására. Városi, főleg
nagyvárosi környezetben valószínűleg kevéssé érvényesül a közösség
elvárásának való megfelelés kényszere, és az emberek több
lehetőséggel, továbbá több információval rendelkeznek az életüket
meghatározó tényezőket illetően. Emiatt könnyebben hoznak meg
olyan döntést, ami a személyes preferenciáiknak, vágyaiknak,
elképzeléseiknek a legjobban megfelel.

CSALÁDI ÁLLAPOT. Számomra az egyik legnagyobb meglepetést a családi

állapotra adott válaszok okozták. Nem igaz, hogy magányosak! A
válaszadók több mint kétharmada (69,6 százalék) házas vagy
párkapcsolatban él. Kétharmad! Ez egészen elképesztő
számadat, főleg, ha azt vesszük, hogy mennyire nehéz társat találni,
milyen kínkeserves tud lenni minden életkorban az ismerkedés, egy
párkapcsolat kialakítása, működtetése, megtartása – még az olyan
alapvető kérdés nélkül is, mint a gyerek. Hát még akkor, ha felmerül,
legyen-e vagy sem – ebben ugyanis nem köthető kompromisszum.
Szeretném, ha látnánk, ez nem egyszerűen csak egy számadat!
Rengeteg minden húzódik meg mögötte. Egyfelől rácáfol arra a szintén
sztereotip vélekedésre, mely szerint a gyermektelenek azok a
vénlányok, akik senkinek sem kellettek. Másfelől azt sugallja, hogy a
tudatos childfree életformát választók nagy arányban megtalálták a
partnereiket, akik szintén eleve vagy nem akartak gyereket, vagy
elfogadták a párjuk döntését, és szívesen leélik az életüket a szeretett
nő mellett gyermektelenül is. A childfree életforma választása tehát
közös döntésen alapul.

Mit mondanak a számok?

Életkor (875 válasz)

18–25 16,8%

26–30 23,3%

31–35 23,7%

36–40 13,9%

41–45 13,6%

46–60 8,1%

60 fölött 0,6%

Legmagasabb iskolai végzettség (871 válasz)

 általános 1,6%

érettségi 31,8%

felsőfokú 66,6%

Jelenlegi foglalkozás jellege (867 válasz)

beosztott 67%

saját vállalkozás 13%

szellemi szabadfoglalkozás 10,4%

vezető 9,1%

közalkalmazott 0,5% alatt

jelenleg diplomaszerzéssel és egy OKJ- 0,5% alatt

képzéssel töltöm az időmet

alapítványi vezető + saját cég 0,5% alatt

nem dolgozom 0,5% alatt

Jelenlegi foglalkozás típusa (866 válasz)

fizikai 21,6%

szellemi 78,4%

Egy főre jutó havi jövedelem (nettó, Ft) (865 válasz)

100 000 alatt 4,4%

100 000–200 000 29,5%

200 000–400 000 47,4%

400 000 fölött 18,7%

Lakóhely (875 válasz)

tanya 0,8%

falu 9,5%

kisváros (50 000 fő alatt) 17,5%

 nagyváros (50 000 fő fölött) 19,3%

Budapest 43,5%

külföld 9,4%

Családi állapot (875 válasz)

egyedülálló 28%

házas/párkapcsolatban 69,6%

elvált vagy özvegy 2,4%

Miért döntöttek így?

Valószínűleg a legtöbbeket izgató kérdés ez: miért döntenek úgy nők,
hogy nem vállalnak gyereket? Tisztában vagyok azzal, hogy a legtöbb
esetben valószínűleg összetett kérdéskörről van szó, amelyet a maga
komplexitásában lehet csak igazán megragadni. Mégis úgy vélem,
mindig van egy nagy „ok”, egy olyan tényező, ami a legnagyobb súllyal
esik a latba, ami mindig elsőre beugrik, ha arra a kérdésre kell
válaszolni: miért?
Ezért annak érdekében, hogy pontosabb képet kaphassak, a
kérdőívben csak egy válaszlehetőséget lehetett megjelölni. Arra kértem
a válaszadókat, hogy ezt a legerősebb körülményt jelöljék meg. A
kérdőív utolsó pontjában lehetőséget adtam arra, hogy ha valaki
szeretné, részletesebben is kifejthesse álláspontját. Ezt szinte kivétel
nélkül meg is tették a résztvevők, ezzel még tovább árnyalva a képet.

Ez alapján kirajzolódik egy rangsor. A legtöbben az anyai ösztön

hiányával magyarázták a döntésüket. Második helyen az a
válaszlehetőség végzett, hogy „Nem akarom feladni kényelmes, jól
működő életem”, míg harmadik helyen az „Erre a Földre?!” („A Föld
túlnépesedett, klímakatasztrófa felé halad”). Ezt követi a (gyermekkori)
trauma, a megfelelő társ hiánya, a szüléstől való rettegés, az anyagi
okok, a karriermegfontolások és végül az, amit úgy lehetne leírni:
„féltem a testemet”. Az egyéb okok között szerepel a betegség, a
felelősségérzet, illetve a belátás és a gyerekvállalás
visszafordíthatatlansága.
Amikor döntésre és okokra kérdeztem rá a kérdőívben, abból
indultam ki, hogy cselekvéseinket bizonyos rugók mozgatják,
meghatározott motivációk mentén éljük az életünket, okkal teszünk
vagy éppen nem teszünk valamit. A tudatos gyermektelenség pedig
pont olyan, amit meg tudunk magyarázni, el tudunk helyezni egy
képzeletbeli koordináta-rendszerben. Ettől függetlenül értettem, amikor
valaki megjegyezte, az, hogy eleve okokra kérdezek rá, azt sugallja, a
nem szülésnek külön oka kell hogy legyen, márpedig az illető soha
nem érzett erre késztetést. Volt, aki ezt így fogalmazta meg: „Nálam ez
nem döntés volt, hanem egy érzés. Teljesen természetes és belülről
fakadó, mint hogy nem szeretem a zöldbabot.” Ez a válasz
értelmezésem szerint az anyai ösztön hiánya, másként
megfogalmazva.

Nem genetikai hulladék

Nem kell sem genetikai hulladéknak vagy lelki zakkantnak gondolni azt
a nőt, aki gyermek nélkül képzeli el az életét. Bár sokan egyszerűen
elfogadhatatlannak és felfoghatatlannak tartják, a válaszokból
egyértelműen kiderült, az anyai ösztön nincs meg mindenkiben. Ezt a
válaszadók a legváltozatosabb módokon fogalmazták meg:
 „Nem tudom megindokolni, egyszerűen nem akartam soha
• gyereket.”
• „Soha nem akartam gyereket, nulla oka volt, hogy legyen, és
körülbelül száz oka, hogy ne legyen.”
• „Egyszerűen nem kell, nem hiányzik, mint ahogy a tarkón csapás
sem.”
• „Velem született zsigeri undor, mióta az eszemet tudom.
Négyévesen felpofoztam egy csecsemőt.”
• „A tudat, hogy ott van egy ember az emberben… nekem ez nem
megy.”
• „Rossz érzést keltenek bennem a csecsemők, és emetofóbiám van
(a hányástól való rettegés – a szerk.).”
• „Már az anyám méhében tudtam, hogy nem fogok porontyot
akarni. Idegesítenek a gyerekek, körülbelül hét percig bírom
velük. Értem, hogy másnak őrült nagy boldogság, de én olyan
emberi lényekkel tudok bármit is kezdeni, akikkel tudok
intellektuális beszélgetéseket folytatni.”
• „Az anyai ösztön szerintem azért nem volt bennem soha igazán,
mert nem ez az utam. Spirituális életet élek, tudom mi a dolgom,
és mi nem. És most nem ezzel a céllal vagyok itt.”
• „Undorít a világunk és az országunk értékrendje, és felismertem,
hogy a személyiségem miatt nekem nem való a gyerek.”
• „Nem tudok azonosulni ezzel a női szereppel, eleve „férfias”
munkát végzek, és nem azért tanultam ennyit, hogy otthon üljek.”
• „Nem vagyok oda a gyerekekért, számomra inkább
visszataszítóak, mint aranyosak.”
• „Más gyereke egy idő után zavar, vagy azt sem tudom, mit
kezdjek vele, de egyébként mindenben volt részem már:
fürdettem, pelenkáztam, gügyögtem, öleltem, ringattam piciket
magabiztosan. Lehet, hogy inkább attól félek, nem leszek jó
anya?”
• „Anyám volt nekem az etalon türelemben, szellemiségben. Meg
sem közelítettem őt, nem akartam ordibáló, idegbeteg,
türelmetlen anyja lenni egy gyereknek.”
• „Soha nem éreztem »késztetést« arra, hogy gyermekem legyen –
ezt az anyai ösztön hiányaként vagy »a hiányzik belőlem ez a
gén« mondattal szoktam indokolni. Tényleg sosem vágytam rá.
Így is teljesnek érzem az életem. ”
• „Nem bírnám elviselni, hogy egy csendben maradni képtelen,
hiperaktív hisztigép önkéntes rabszolgája legyek 0–24-ben hosszú
éveken át, és feladjam érte önmagam testileg és lelkileg egyaránt.”

• „Az én olvasatomban nem az lett volna a felelőtlenség, ha

elvetetek egy gyereket, hanem az, ha hagynám oroszrulettezve
hozzám megérkezni. Az anyai ösztön »felébredésével« nem
szabad játszani, mert egy élet és egy lélek múlik rajta. Nincs
olyan, hogy majd valószínűleg megérzem, ha megszülöm a
sajátomat. Mi van, ha nem? Az lenne a legszomorúbb dolog, ha
egy gyereknek így kéne felnőnie – velem. Nekem így jó, neki
pedig nélkülem, és nem azért, mert kevés vagyok. Csak más.”

Minden gyermektelen nő egy Szörnyella de Frász?

Noha a tudatos gyermekmentesség egyeseknél gyermekellenességet
is jelent, e kettő nem feltétlenül jár kéz a
kézben. A childfree nők között is vannak, aki kifejezetten szeretik a
gyerektársaságot és hivatást is ennek megfelelően választottak:
• „Fontosnak tartom elmondani: az, hogy valaki nem vállal
gyereket, nem jelenti automatikusan azt, hogy nem szereti vagy
egyenesen utálja őket. Vannak gyerekek a környezetemben és –
habár a gügyögés sosem volt az én világom – szerintem jól
elvagyok velük, főleg a nagyobbakkal.”
• „Nem szeretem a gyerekeket úgy általában, nem értem, hogyan
lehetne szeretni egy teljes korcsoportot válogatás nélkül.
Embereket szeretek, akik között vannak gyerekek is (egész
pontosan kettő). Az emberek – köztük a gyerekek – nagy többsége
teljesen érdektelen számomra, kis része idegesítő. Viszont az
idegesítő, irritáló emberek között (számomra azok, akik hangosak,
üvöltöznek, idiótán viselkednek) nagyobb százalékban vannak
gyerekek.”
• „Én egyáltalán nem utálom a gyerekeket, vannak kifejezetten
aranyos gyerekek is (több is van), akikkel nagyon szívesen leülök
mesét nézni, játszani vagy beszélgetni. Arra rájöttem, hogy az
emberek, ha találkoznak egy hozzám hasonló nővel, képesek egy
Szörnyella de Frászt látni bennem, aki utálja a gyerekeket.”

Ugyanakkor vannak, akik azt is nyíltan felvállalják, hogy nem

rajonganak a gyerekekért, vagy azok idegesítik őket:
• „Kifejezetten irritálnak a gyerekek, valamint az a fajta
gyerekkultusz, ami manapság szárba szökkent.”
• „Nyíltan vagyok gyerekellenes. Ha nem tetszik, el lehet sétálni.”
• „Sokan nem tudják elképzelni, hogy van olyan nő, aki nem szereti a
gyerekeket. Márpedig vannak ilyenek, én is közéjük tartozom és
 még számtalan hasonló hölgyet ismerek. Gyerekkorom óta
idegesítenek a gyerekek. Főleg a sikító-visító, túlmozgásos
egyedek, de összességében úgy látom, hogy minél kisebb, annál
rosszabb. Soha nem találtam aranyosnak a babákat, totyogókat.
Ráadásul egyszerűen nem tudok velük mihez kezdeni. Egy jól
viselkedő gyerekkel sem. Nem érdekelnek, soha egy pillanatra
nem éreztem semmiféle anyai ösztönt. Természetesen nem
bántottam soha egy gyereket sem, de a kollégák már tudják, hogy
én vagyok az, akinek felesleges unokás képeket mutogatni.”

Az abortusz megítélése szintén változó. Több interjúalanyom is

kifejtette, miért tartja fontosnak az abortusz lehetőségét. „Nekem ez így
természetes, hogy nincs gyerekem. Ha teljesen véletlenül teherbe
estem volna, és nem vetethettem volna el, az lett volna nagy tragédia.”
Akadt, aki a megelőzésre helyezi a hangsúlyt, és egészen Szlovákiáig
ment, hogy sterilizáltassa magát, mert Magyarországon a művi
meddővé tételt – a szinte teljesíthetetlen törvényi feltételek miatt – nem
tudják elvégeztetni. A beszélgetések során többen utaltak rá, hogy
erősen fontolgatják, és akadt, aki azt mondta, amint összegyűjti rá a
pénzt, illetve elmúlik a járvány, aláveti magát a beavatkozásnak. Van
azonban olyan childfree nő, aki meggyőződéses ellenzője az
abortusznak: „Ha esetleg teherbe esnék, megszülném, mert gyilkos
nem lennék (igen, gyilkosságnak tartom), de a Jóisten mentsen meg
minden gyereket attól, hogy én legyek az anyja!”

Dolce vita – gyerek nélkül

Sok nő számára a legfontosabb érték a szabadság, az élet minden
ízében való megélése, kötöttségek nélkül. Úgy vélik, gyerek mellett
nem lenne egyetlen szabad percük sem, az énidőről le kellene
mondaniuk, és egyszerűen nem hajlandóak hozzá igazítani az
életüket. „Utazok, élek. Nekem a szerelmem a szerelmem, és nem egy
gyerek” – fogalmazott egyikük. Arról nem is beszélve, hogy ez milyen
anyagi áldozattal jár. Volt, aki lakonikusan csak ennyit jegyzett meg: „A
gyerek rengeteg idő-, pénz- és energiakidobás.” Más ezt ironikusan így
fogalmazta meg: „Bébiszitter vagyok. És látom miről maradok le.” Nem
véletlen, hogy a nők közül sokan nem szívesen mondanak le
kényelmes vagy jól működő életükről. Egy gyerek huszonnégy órában
igényli a törődést, az ezzel kapcsolatos macera és felelősség vállalása
pedig nem mindenkinek szimpatikus: „Ugyan szeretem a gyerekeket,
de csak addig, amíg este vissza lehet őket adni a szüleiknek.”

Visszatérően elhangzott az is, hogy iszonyú nagy felelősséggel jár

a gyerekvállalás, „még ha sok szülő nem is így áll hozzá.”
Mindannyiunknak, akár van gyerekünk, akár nincs, érdemes egy
pillanatra megállni és elgondolkodni azon, amit az egyik válaszadó
megfogalmazott: „Nem létrehozni nehéz egy gyereket, hanem embert
faragni belőle”.
Talán sokakat meglep, de a felmérés alapján a megkérdezett
childfree nők szinte kivétel nélkül elégedettek az életükkel és boldogok,
kiegyensúlyozottak gyermek nélkül. Volt, aki ahhoz hasonlította ezt az
állapotot, mintha megütötte volna a jackpotot. Úgy vélik, ha szülnének,
kizárólag a társadalmi nyomás miatt tennék, és ezzel kapcsolatban
többen is megfogalmazták, hogy olyan helyre szülessen gyerek, ahol
várják. Ennek ellenére sok
„pánikszülést” látni, ahogyan az egyik résztvevő megjegyezte, és ezek
a nők ebbe „menekülnek”. Aki kitart a belső iránytűje mellett, nem
bánja meg a döntését akkor sem, ha az élete a sok bántás és
diszkrimináció miatt nem csupa móka és kacagás.

Erre a világra?!
A gyermektelenek gyakran hivatkoznak arra, hogy a Föld nem tud
ennyi emberről gondoskodni, és azzal teszünk jót hosszú távon, ha
nem szülünk. Az ökológiai összeomlás a koronavírus árnyékában
sokaknak valódi fenyegetést jelent. „Azt látom, hogy ez nem a világ
legcsodálatosabb, hanem a legborzalmasabb dolga. Erre a világra egy
új emberi életet hozni, egyenlő a kínzással. Én nem szeretnék felelni
egyetlen lélekért sem, aki elveszne miattam a világ mocskában. Nem
csak a klímakatasztrófa fenyegeti, hanem az eltorzult világ összes
buktatója.”
Nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy hová születne egy gyermek:
milyen társadalmi berendezkedésbe, kultúrába, milyen oktatási
rendszerbe, milyen politikai környezetbe, milyen közéleti közegbe,
milyen anyagi és egzisztenciális körülmények közé, és így tovább.
Nem meglepő, hogy többen nem csak a környezetszennyezés és a
klímakatasztrófa felé sodródó bolygó miatt nem vállalnak gyereket. Az
egyik válaszadó egyenesen így fogalmazta meg aggodalmát: „Erre a
Földre, ilyen emberek közé, ilyen oktatásba, ilyen politikai pöcegödörbe
önző bűn lett volna gyereket vállalni. Anyagilag kiszolgáltatottá válni a
férjednek, a rendszernek szintén félelmetes.”

• „Az ökológiai összeomlás miatt nem fogok szülni.”

• „A gyerekvállalásnak iszonyatos nagy ökológiai lábnyoma van és
már így is brutálisan túl van népesedve a Föld. A klímaszorongás
is szerepet játszik abban, hogy nem szülök.”
• „Hogyan vállalhatnék gyermeket egy olyan világba, ahol lassan
már nincs sem tiszta levegő, sem víz?! Járványok és erdőtüzek
pusztítanak, a gyermekemnek pedig nem tudnék ezáltal olyan
»gondtalan« életet biztosítani, mint ami nekem adatott.”
• „A mostani járványhelyzet csak megerősítette, amit gondoltam:
akinek gyereke van, az bármilyen váratlan helyzetben
rosszabbul jár.”
• „Ha most szülnék, a gyerekemnek hamarosan tízmilliárd emberrel
kellene harcolnia a vízért. Annál jobban szeretem azt a nemlétező
kis embert, mint hogy kitegyem annak, ami várható.”
• „A világ nem változik. Hiába kevesebb a háború, mint kétszáz éve
és kevesebben halnak meg, attól még az ostoba, anyagias
gondolkodású emberek továbbra is léteznek, akik miatt ilyen
borzalmas helyzetben van a Földünk. Szerintem ez a későbbiekben
sem fog jó irányba változni. Ha lenne gyerekem, nagyon
szomorúan nézném, hogy ebben a közegben kellene felnőnie.
Nagyon nehéz manapság kiegyensúlyozott, életvidám, normális
értékrenddel rendelkező gyermeket nevelni.”
• „Harmincegy éves vagyok, még dönthetek úgy, hogy vállalok. De a
globális felmelegedés közepébe? Az sem biztos, hogy tíz év múlva
nekem lesz-e ivóvizem. Hogy vállalhatnék valaki másért teljes
felelősséget? Plusz az élet nem akkora buli, hogy azt mondjam,
kihagyhatatlan, és belekényszerítsek egy másik lényt, hogy
hatéves korától huszonnégy éves koráig iskolapadban üljön,
 utána meg évi húsz szabadnappal dolgozza ki a lelkét valami
értelmetlen melóban.”
• „Az életem túl szép ahhoz, hogy belerondítsak, és a környezetnek
se tennék vele túl jót. Elég csak körbenézni: ebben a
társadalomban, Magyarisztánban, semmiféleképpen.”

Az anyagiak és a karrier
Igen sokan anyagi, egzisztenciális okokból nem szeretnének
gyermeket vállalni: „Minek gyermeket csinálni, ha nem tudunk jövőt
adni neki?”
• „Nincs biztos anyagi hátterem, soha nem is volt. Anyám egyedül
nevelt minket hármunkat a két bátyámmal, és egyéves koromban
már elváltak a szüleim.”
• „Össze kell kaparjam a nyugdíjra valót is.”
• „Volt sokszor nehéz anyagi helyzetem az évek során, amikor
kifejezetten örültem, hogy csak magamról kell gondoskodni, hiszen
nagyon be kellett osztani az anyagi forrásokat, így még egy
gyermekről való gondoskodást el sem tudtam volna képzelni. Most
már gazdasági okok nincsenek, de így érzem magam jól, így
alakítottam ki az életem.”
• „Amivel nem tudok egyetérteni, hogy sokan a semmire akarnák a
gyerekeket, anélkül, hogy tisztességesen el tudnák tartani őket 1-2-
5-10-15 év múlva. Szegénységben felnőve pontosan tudom, milyen
az, amikor húsz forintja sincs az embernek. Éppen ez motivált,
hogy jobb jövőt teremtsek magamnak.”

Sokaknál a karrier féltése is szerepet játszik a gyermektelenség

választásában.
• „A karrieremet nem szeretném egy gyerek miatt feladni, annyi
energiám, pénzem van már benne, hogy ezt biztosan nem
adnám fel. Nem akarok huszon évig függeni valakitől, pénzelni,
mindig csak róla gondoskodni, miközben magamra se lenne
időm. Szeretek szabad lenni, ennyi.”
• „Nem szeretném az egész életemet végigdolgozni azért, hogy a
gyereknevelés minden pénzt elvigyen, és az álmaim
megvalósításából meg ne legyen semmi.”
• „Kamionsofőr vagyok, rengeteget vagyok úton.”

A gyermekkori bántalmazás és a tudatos

gyermektelenség kapcsolata
A kutatásom során találkoztam dr. Babity Mária pszichológus doktori
[15]
értekezésével, amely a gyermekbántalmazás és elhanyagolás
témakörével foglalkozik. A disszertáció egyik fejezete azt vizsgálja,
hogyan alakul a gyermekvállalás a gyermekkorukban bántalmazott
felnőtteknél. A szakember felfigyelt arra, hogy a gyerekkorukban
bántalmazott felnőttek átlagosan 0,5 gyermekkel kevesebbet vállalnak,
mint a többi résztvevő (és nem életkori okokból). A gyermekkorukban
bántalmazott felnőtteknél az átlagos gyermekszám: 1,23, míg a
[16]
kontrollszemélyeknél 1,78. A pszichológus véleménye szerint a
gyermektelenség vállalása lehet egy módja annak, hogy valaki akár
tudatosan, akár csak „zsigeri” ellenérzéseire hagyatkozva, de

megkísérelje megakasztani a gyermekbántalmazás transzgenerációs

átörökítését.
Babity a disszertációban korábbi kutatásokra hivatkozik, ezek
szerint a jelenség hátterében több magyarázat is állhat. Például
tudatos elhatározás: hogy inkább nem, vagy csak kevesebb gyermeket
vállal valaki, de annak a kevesebbnek megpróbálja magasabb szinten
biztosítani mindazt, amire szüksége lehet, illetve azt, ami az ő
gyermekkorából hiányzott. Az is lehetséges magyarázat, hogy a
gyermekkorukban bántalmazott felnőttek kevésbé sikeresek a
kapcsolataik működtetésében, így valójában nem a gyermekvállalással
kapcsolatos elképzeléseik befolyásolják őket, hanem áttételesen más
életterületet érintő tényezők, tehát párkapcsolati nehézségeik.
Szerepet játszhatnak ugyanakkor a gyermekkori tartós stresszhatások
következtében kialakult funkcionális, hormonális változások is.

A saját kutatásom is alátámasztja a fentieket azzal kapcsolatban,

hogy az esetek egy részében gyermek- vagy fiatalkori trauma húzódik
meg a gyermektelenség vállalása mögött.

• „Egy pedofil hosszú ideig sakkban tartott. Hiszékeny gyermek

voltam, először magához dédelgetett, hogy a barátom akar lenni,
majd idővel azt kérte, ezt-meg azt csináljak, és ne mondjam el
senkinek. Manipulált. Gondolom, nem kell tovább részleteznem.”
• „Ha mélyebbre ások, bizonyára van mögötte egy tudat alatti
vonal is. Anyai nagymamám mindhárom lányát elvesztette, két
nagynénémet már nem is ismertem: az egyikük kétévesen, a
másikuk a húszas éveiben hunyt el. Édesanyám negyvennégy
évesen halt meg – ekkor én huszonkettő voltam. Biztos ez is
közrejátszott a döntésemben.”
• „Nem tudnék nyugodtan aludni, ha a szüleim hibáit elkövetve egy
ártatlan lényt bántanék. Jobb így. És megóvom attól, hogy ki
legyen téve ennek a fertőzött világnak.”
 Rettegnek a szüléstől – Egészségügyi félelmek
A szüléstől való félelmet több interjúalanyom is említette, amikor a
tudatos gyermektelenség okairól beszélgettünk. És ha nem is
kimondottan a szüléstől, de attól sokan tartanak, hogy a várandósság
és szülés következtében a testük átalakul, és ezt nem akarják vállalni.

• „Rettegek a szüléstől, elsősorban az orvosi műhibától, ha nincs

vastag borítékom.”
• „Tokofóbiám van (beteges félelem a szüléstől – a szerk.).”
• „Erős bennem a szüléstől való félelem, valamint gyűlölöm azt a
fajta kiszolgáltatottságot, amikor idegenek vesznek körül, én pedig
muszájból végig kell hogy vigyek egy folyamatot (a szülést), úgy,
hogy izzadok, fájdalmaim vannak, de közben ügyeljek arra, hogy
ne rajtam röhögjön mindenki. Undorítónak is találom sajnos.”

• „A terhes has egy fóbiám.”

• „Megúsztam a terhességgel és szüléssel járó borzalmakat, amiket
nem posztolnak ki az ismerőseid a cuki babafotók mellé az
Instára.”
• „Undorodom a terhesség, szülés és szoptatás szentháromságától.”
• „Féltem a testem, hogy duplán +80 kiló lesz rajtam és cukros
leszek.”
• „Attól féltem mindig, hogy a gyerek okozta változást az életemben
nem tudom elfogadni és depresszió alakul ki amiatt, hogy nem
tudok a helyzeten többé változtatni.”
Többen azonban azt jelezték: nem önmagukat féltik, hanem attól
tartanak, hogy a gyermekük betegségeket fog hordozni.
• „Leginkább a családban halmozódó betegségek miatt nem akarok
gyereket. Én is küzdök ilyennel, és úgy érzem, az idő
előrehaladtával egyre csak rosszabbul viselem, még akkor is, ha
amúgy jól kezelhető betegségről van szó (1. típusú diabéteszem
van, de ezen kívül sajnos kismillió más baj is halmozódik a
családban). Ha a gyerekem is beteg lenne, én nem tudnám úgy
nevelni, mintha minden rendben lenne.”
• „Nyomorék a bal lábam egy baleset miatt, ráadásul örökölt
autoimmun betegségem van.”
• „Van egy örökletes betegségem, ami nem minden generációnál
jelentkezik, de nem tudhattam, milyen hatással lenne rá a
terhesség és szülés. Nem akartam kockázatokat vállalni a
gyerekvállalással a saját egészségemre és a születendő gyerek
egészségére nézve sem.”
• „Félek attól, hogy nem lesz egészséges a gyerek, és hogy
egyedül maradok a felnevelésénél.”

„Milyen nő az ilyen?!” A tudatosan

gyermekteleneket érő atrocitások

A childfree életforma negatív hatásai közé tartozik, hogy ennek

felvállalása sokak szerint olyan „coming out”, mint a melegség
megvallása, ahol hasonló állomásokon mész keresztül és hasonló
reakciókat kapsz. Bántják őket a szűk családban, a távolabbi
rokonságban, de a barátoktól, a munkahelyi környezetben és
persze a tágabb társadalmi kontextusban is érik támadások a
tudatosan gyermekteleneket.
A kérdőív eredménye szerint minden második tudatosan
gyermektelen nőt (59 százalék) ért már valamilyen atrocitás, bántás,
hátrány a döntése miatt. A megvetés, a beszólás, a grimasz, a
diszkrimináció a munkahelyi közegben és a tágabb környezetben
szinte természetes, ám még fájdalmasabb és igen gyakori a családon
belül és a barátok részéről. A verbalizált bántások gyakran társulnak
homofób ideológiával: biztosan azért nem akar gyereket, mert buzi,
vagy mert biszexuálisként sérült, de gyakran azt is rájuk sütik,
traumatizáltak.
A több mint 40 interjú és a közel 900 kérdőíves visszajelzés alapján
összeállítottam egy listát a leggyakrabban előforduló sablonokról, amit
a tudatosan gyermektelen nők fejéhez vágnak:
• Ki fog rád emlékezni, ha meghalsz?
• Gyerek az kell!
• Ez az élet rendje.
• Ez az élet értelme.
• Nem tudsz igazán szeretni.
• Miért/Hogyhogy nincs?
• Család az kell!
• Te nem vagy normális!
• Kezeltesd magad!
• Majd meggondolod magad!
• Mások mit meg nem tennének egy gyerekért!
• A férjedre nem is gondolsz.
• Egyke vagy, így a szüleid nem tudják meg, milyen unokázni.
• Nem tudod, mi az igazi szeretet, amíg nincs gyereked.
• Ha megöregszel, ki fog rólad gondoskodni?
• A sajátodat úgyis szeretni fogod.
• Nem tudod, mi az igazi fáradtság, amíg nincs gyereked.
• Hülye vagy.
• Libsi, Soros-bérenc vagy.
• Sérült/traumatizált vagy.
• Nem teljesíted a kötelességed.
• A gyerek egy kincs, jó lenne, ha neked is lenne. (Egy tudatosan
gyermektelen nő karakán válasza erre: „Kincs? Akkor ássátok el,
köszi!”)
• Biztos azért nincs gyereketek, mert a párod impotens.
• Nem vagy nő.
• Kár volt megszületned.
• Degenerált vagy.
• Jobb lenne, ha meghalnál.
• Pokolra jutsz.
• Kegyetlen vagy.
• Minden nőnek ez a dolga.
• Mit képzelsz, ki vagy te?
• Mégis hol élsz te?
• Már mindenkinek van gyereke a környezetünkben, csak neked
nincs. Nem ciki?
• Mások felvették a babaváró hitelt is, le vagy maradva.
• Az ilyen jobb is, ha nem szaporodik!
• Ti csak kivesztek az állami jóból és nem tesztek bele semmit,
ingyenélő szardarabok vagytok.
• Majd benő a fejed lágya!
• Majd ha találkozol egy megfelelő pasival.
• Nem nő az, aki nem szül.
• Ki viszi tovább a nevet?
Az itt felsorolt „átkok” többsége akár szó szerint, akár némileg
más formában a világhálón is rendre előkerül. Az internet korántsem
mindig kedves népe megtalálja a tudatosan gyermektelen nőket,
kapják az ívet, főleg ismeretlenektől. Rengeteg a childfree-ket ekéző
komment, sokan a halálukat kívánják, mások pedig megkérdőjelezik a
nőiségüket. Az olyan mondatoktól kezdve, mint „az a nő, aki nem szül,
szemétre való” mindenféle bántás előfordul, ami a csövön kifér. Az
egyik kitöltő szerint „ha az internetes társalgásokat is figyelembe
veszem, akkor az emberek szerint kár volt megszületnem, degenerált
vagyok, és jobb lenne, ha meghalnék.”

Az interneten azért bátrabbak a véleménynyilvánítók, mert gyakran

álnevek, álprofilok mögül lőnek a tőlük eltérő elveket vallókra. Ahogy az
egyik válaszadó írta, „az internet népe gyakran meglincsel, felakaszt, a
Dunába lőne, erőszakkal teherbe ejtene – és ilyenek nevelnek
gyereket!” A való világban, illetve szemtől szemben ezeket nem merik
felvállalni a zaklatók.

Száműzetésben – családon belül

Értetlenség, infantilizálás („majd benő a fejed lágya”), szóbeli bántás
(„te hülye vagy!”), veszekedés, érzelmi zsarolás, kiközösítés, sőt,
kilakoltatás. Ezek azok a leggyakrabban
előforduló reakciók, amelyekkel a childfree nők találkoztak a
családjukban a döntésük felvállalásakor.
Hogyan is várhatnánk a hatalom és a társadalom részéről
megértést, elfogadást, ha a gyermektelenséget vállaló nőket sok
esetben a saját családjuk is megveti, kiközösíti pusztán azért, mert
nem szállítják az unokákat? Rengeteg szívszorító történettel
találkoztam a kutatásom során: katasztrofális élmény szembesülni a
szülők megsemmisítő reakciójával. Nem értik, sokkolja őket,
mindennek elhordják a saját gyerekeiket. „Felnőttként közöltem velük,
még mindig nem hiszik el – azóta eltelt huszonkét év.” Volt, akit ki akart
lakoltatni a családja a gyereket tervező húga érdekében. Egyiküktől a
nagyszülei kérdezték meg: „Mi mehetett tönkre benned?” – utalva arra,
hogy biztosan elment az esze, ha nem akar gyereket.

Összegyűjtöttem néhányat a családon belüli negatív reakciókból,

amelyeket a résztvevők osztottak meg velem a kérdőíveken.

• „Lenéznek, de alapvetően nem beszélünk ilyesmiről.”

• „Eléggé sokkolta őket, sokszor úgy csinálnak, mint ha nem is
tudnának róla. Az észérveket elutasítják, nem nyitottak a
kommunikációra, a döntésem megértésére.”
• „Elutasították, szerintük az anyaság az élet csodája.”
• „Rosszul reagáltak, szerintük ez nem választás kérdése, lesz
és kész.”
• „Próbáltak rájátszani a lelkiismeretemre.”
• „Eleinte viccnek gondolták, most már felháborítónak vélik.”
• „Hülyének néztek és néznek most is.”
 „Elhallgatás van, egyáltalán nem beszélünk róla. Ha otthon (kisebb
•
vidéki városka) ismerősök kérdezgetik őket, kényelmetlenül érzik
magukat. Ahelyett, hogy megmondanák: nem tartozik rájuk.”
• „Sok veszekedés volt emiatt.”
• „Nem igazán értik meg. Tőlük is megkaptam, hogy nem nő az, aki
nem szül.”
• „Az elején csak legyintettek: »Majd meggondolod magad úgy is«.
Ahogy viszont telt az idő, úgy lettek egyre agresszívabbak.”
• „Azt mondták, nem vagyok normális, kezeltessem magam.”
• „Szekáltak, majd belenyugodtak. Nem is tehettek mást: erősebb
voltam és kitartó az álláspontom mellett.”
• „Nem értik, hiszen arra születtünk, hogy gyereket hozzunk a
világra, és ez a legszentebb emberi, női feladat, csak így van
értelme az életnek, stb.”
• „Erőszakos kérdések, viccelődések huszonéves koromtól; most
már három éve hanyagolják a téma feszegetését, idén töltöm be a
35. életévemet.”
• „A mai napig nem térek magamhoz, ha eszembe jut: édesanyám,
akit szeretek, tisztelek, becsülök, miközben ecseteltem neki, miért
nem akarok gyereket, azzal állított le, hogy én mégis hogyan
vagyok képes ezt mondani neki, amikor tudom, hogy ő szereti a
gyerekeket és abszolút gyerekvállalás-párti. Azt hiszem, nem
szorul magyarázatra, miért nem fogom fel ezt a reakciót azóta
sem.”
• „Nevettek, és azt mondták, milyen butaságokat beszélek. Aztán
ahogy telt az idő, egyre kevésbé nevettek. Végül már egyáltalán
 nem.”
• „Gyűlölnek miatta.”
• „A tesóm megdöbbent és azt mondta, szüljek gyereket és adjam
oda neki.”
• „Édesapám nagyon dühös lett, amikor megtudta, hogy nem
akarok gyereket. Óriási konfliktus keveredett belőle,
fenyegetőzött, hónapokra megszakadt a kapcsolat, és a bizalom
azóta sem állt helyre.”
• „Soha nem fogadták el. Mindig kérdezgetik, hogy mikor lesz
gyerek. Miért nem akarsz gyereket? Mi az, hogy nem lesz
gyereked? A szüleim sokszor azt is mondják, hogy márpedig lesz
gyereked! Minimum egy gyerek mindenkinek kell!”
• „Anya: Mi az, hogy nem lesz unokám? Te szüld meg, én majd
felnevelem!”
• „Édesanyám a mai napig nem tudja elfogadni és még mindig arra
vár, hogy megváltozzon a véleményem. Édesapám már nem él, de
ő se tudta elfogadni. Nagyon intelligens, művelt ember volt, de
amikor huszonkilenc éves koromban az »Ez az élet rendje!«
felkiáltással akart meggyőzni, nagyot csalódtam benne. A szüleim
az ’50-es években születtek, tehát nekik tényleg ez volt »az élet
rendje«.”
• A családom először infantilizált, majd terrorizált, legvégül pedig
kvázi kirekesztett, miközben a nővérem három gyereket szült.”
• „Anyám egyidőben mindent megpróbált a hízelgéstől a racionális
beszélgetésen át a szégyenbe hozásig. Aztán úgy döntött, hogy
nem hiszi el és nagyjából úgy tesz, mintha »még odébb lenne«.”
• „Sok mindenben egyedül vagyok. A családom és a rokonaim is a
nővérem családját támogatják jobban, mert neki van két gyermeke.
Rájuk figyelnek és büszkék rájuk. Én meg csak létezem közöttük.”

• „A családom megvet.”

Megdöbbentett, hogy vannak childfree nők, akik bűntudatot éreznek

amiatt, hogy a döntésükkel „megfosztják” az édesanyjukat az unokától.
Ha megfordítom, ez azt jelenti: erősen működik a bűntudatkeltés a
szülők részéről. Néhány ide vonatkozó idézet a kérdőíves válaszokból:

• „Édesanyám megérdemelné az unokát, az fáj, hogy én ezt nem

akarom megadni neki, mert én egyáltalán nem vágyom rá.
Azonban, ha felmerül a téma, lebegtetek, mert nem akarom őt
elkeseríteni, depresszióssá tenni. Csak emiatt van bűntudatom.”
• „Anyukám könnyezve, értetlenül fogadta a döntésemet, hogy nem
lesz gyerekem. Folyamatos lelkiismeret-furdalást okoz, hogy
anyukám a világ legjobb anyukája, élete értelme az anyaság, és
tényleg nagyszerű gyerekkorunk volt. Most úgy érzem, az ő
kiteljesedésének a következő lépcsőfoka az unoka érkezése volna.
Én pedig ezt nem tudom megadni neki. Furcsa érzés, még nem
tudom feloldani, de beszélgetünk róla sokat.”
• „Önbizalomhiányom van amiatt, hogy a társadalom azt sulykolja,
csak az a teljes értékű nő, akinek gyereke van, csak az a család,
ami szülőkből és gyerekekből áll, és hogy a saját édesanyám
valószínűleg csalódott bennem amiatt, hogy nem szolgáltatok neki
unokát. Sokat kételkedem magamban amiatt, hogy esetleg tényleg
rossz ember vagyok-e ezért.”
Ilyen és ehhez hasonló szívszorító vallomásokkal visszatérően
találkoztam a válaszok olvasásakor. Sokszor eszembe jutott az idézet:
„Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek. Ők az Élet önmaga iránti
vágyakozásának fiai és leányai. Általatok érkeznek, de nem belőletek.
És bár véletek vannak, nem birtokaitok. ... Ti vagytok az íj, melyről
[17]
gyermekeitek eleven nyílként röppennek el.” Nem ezt jelenti a
feltétel nélküli szeretet? Vajon létezik olyan? Miért nem elégszenek
meg a szülők azzal, hogy csak figyelik gyermekeik röptét? Ahol szoros
a családi kötődés és nagyon erős a szülői kontroll, illetve ha valakiben
nagyon erős a megfelelési vágy, akkor ott valószínűleg nehezebb
leválasztania magáról az embernek a kimondott vagy hallgatólagos
szülői elvárást.
Vannak, akik éppen a valószínűsíthető konfliktusok miatt nem
mondják ki, hanem inkább, terelnek, amikor szóba kerül az unokatéma.

• „Még nem mertük elmondani a családban, megy a halogatás,

hogy majd pár év múlva, mert soha nem fogadnák el a
döntésünket.”
• „Éppen válni készülök, harmincöt évesen. Ebből szinte
automatikusan következik, hogy valószínűleg már nem lehet
gyerekem, mert mire eljutnék odáig, túl idős leszek. Így aztán a
család – a szakítással együtt – ezt is kénytelen volt tudomásul
venni. Holott az egyik válóok épp az, hogy én inkább nem vágyom
gyerekre, a férjem meg inkább igen. De ezt a család felé kevésbé
hangsúlyoztam. A válás okozta gyermektelenségemmel
könnyebben szembenéznek, mint a tudatos gyermektelenséggel.”
• „A család várja valahol évek óta a nagy hírt, hogy gyerekünk lesz,
de azt gondolom, nem az én felelősségem az idősebb
 generációnak új identitást adni azzal, hogy nagyszülők lehetnek.”

Egyes válaszoknál pedig az volt az érzésem, hogy a childfree

életforma felvállalásától függetlenül sem lehet(ett) bensőséges, nyílt,
elfogadó a szülő-gyermek kapcsolat.
• „Soha nem beszéltem az anyámmal erről nyíltan, de az évek
során világos lett neki. Korábban többször utalt rá, hogy
nagymama akar már lenni, ezt mindig rosszul viseltem. Apámat
nem érdekelte a téma, mert az sem érdekelte, velem mi van.”
• „Leszbikus vagyok. A családom még ezt se nagyon tudta
feldolgozni. Anyám még most is abban reménykedik, hogy
hamarosan férjhez megyek. Egyszerűen nem képesek megérteni,
elfogadni, ha valaki más.”

A teljes képhez hozzátartozik, hogy a visszajelzések között érkeztek

pozitív példák is elfogadó családokról, támogató szülőkről.
Következzen ezekből a reakciókból is egy gyűjtés:
• „Ma már csak anyám él, ő azt mondja, hogy én csinálom jól.”
• „Szerencsére a családban mindenki megértő, és édesanyám egyet
is ért a döntésemmel, nem csak elfogadja.”
• „Elfogadták. Hálából a pénzt, amit a gyerekre költenék, nekik
adom havonta.”
• „Soha nem kapacitáltak gyerekvállalásra. Abban a szerencsés
helyzetben vagyok, hogy apám nincs oda a gyerekekért, anyám
meg pedagógus, és bár imádja a gyerekeket, egyszerűen rájuk unt
már. Úgyhogy a személyiségem és az életvitelem miatt tudják,
hogy a szülőség nekem nem való, ők meg szerintem a maguk
részéről örülnek, hogy nem kell unokázniuk.”
• „Elfogadtak, nem piszkálnak miatta. Sokat elmond, hogy a
leszbikusságom sem váltott ki drámát. Szerencsém van.”
• „Ezt mondták a szüleim: »A te tested, a te döntésed.«”
• „A szüleim örülnek neki, reálisan látják a világot, ők is rájöttek
menet közben, hogy valójában csak családi nyomás hatására
vállaltak gyereket. Ehelyett ők is éltek volna úgy, ahogy mi a
párommal. Teljes anyagi jólétben, szép házban, évente 3-4-szer
utazgatva, nem spórolva semmin, nem idegeskedve egy gyerek
miatt – csak nyilván abban a korban ők nem voltak még ennyire
tudatosak.”
• „Anyukám, aki él-hal a gyerekekért, hamar elfogadta, hogy én
nem így érzek és nem nekem való az anyaság. Ő volt az, aki
legelőször megbékélt vele és kiáll mellettem.”
• „Anyám örült, mert így őt ápolhattam.”
• „Idős szülőt látok el, akinek fontosabb, hogy az ő igényei legyenek
kielégítve. A többiek számára pedig kényelmes, hogy gyerek
helyett ezt a személyt látom el.”
• „Anyámtól mindig azt hallottam, hogy »ha van egy szikra eszed,
sosem szülsz«. Szóval boldog, hogy van egy szuper életem.
Anyósomnak több év volt, mire elgyászolta a dolgot.”
• „Sohasem volt belőle konfliktus. Szeretnek, és azt akarják, hogy
boldog legyek és én így vagyok boldog.”
• „A szüleim csodálatosan fogadták: ez a te életed, ott szülessen
gyerek, ahol vágynak rá.”

Azért vannak a jó barátok … Hogyan fogadták a

barátok?
A családból érkező lesújtó reakciók után felmerül a kérdés: ha az
ember a saját családjától nem várhat elfogadást, támogatást,
megértést, akkor kitől? Talán a barátoktól? Hiszen őket legalább
tényleg megválogathatjuk. A több száz válasz alapján a barátok
részéről kapott visszajelzések is meglehetősen vegyes képet festenek.
A tudatos gyermektelenség bizony úgy tűnik, a baráti körben is ki tudja
csapni a biztosítékot. Egyikük ezt írta: „A barátnőim nem bírták felfogni,
hogy nekem nem egy gyerek az életem értelme. Nekem eddig is volt
életem, és nem adom fel. Nem értették, hogyan lehet ilyen
magabiztosnak lenni. Rosszul veszik, ha visszakérdezek, hogy ők
miért akartak: »De hát az természetes! Mindenki akar gyereket!«” –
érkezik ilyenkor a válasz.
És úgy tűnik, a tudatos gyermektelenséget vállaló nők a barátaiktól
is számíthatnak meglehetősen szélsőséges reakciókra. Többen arról
számoltak be, hogy a barátaik gyerekgyűlölőnek, őrültnek nevezték
vagy egyszerűen lehülyézték őket, sőt, volt olyan is, akit meg akartak
téríteni. Másnál a childfree életforma lett a vízválasztó barát és haver
kategória között: „A barátok megértik, a haverokat meg már rég
benyelte a csok-szellem, így ők nem.” A másik jellemzően visszatérő
tapasztalat, hogy a gyermek érkezésével meglazulnak, sok esetben
megszűnnek barátságok. Többen arról írtak, hogy eltávolodtak a
gyerekes barátaiktól és ismerőseiktől. És nem is feltétlenül a gyerek
miatt, hanem mert többé nem igényeltek gyerekmentes programokat,
egy moziba se lehetett elmenni velük, hiába lett volna, aki vigyáz addig
a kicsikre. „A fel-le futkorászó kölök mellett pedig, akire folyamatosan
figyelni kell, beszélgetni sem nagyon sikerült.”
Íme néhány reakció arról, hogyan fogadták a barátok a tudatos
gyermektelenséget.
• „Az első sajnálkozások után inkább irigyeltek, amiért volt
bátorságom így dönteni.”
• „Megszakították velem a kapcsolatot.”
• „Volt, amelyik megpróbált meggyőzni, ő ma már csak ismerős.”
• „A baráti körünkben vagy mindenki szétment már a gyerekek
miatt, vagy éppen csak a három gyerek »tartja« össze a szülőket.
Szomorú ezt látni. Nekem ne mondja senki, hogy ez így rendben
van és ezért érdemes gyermeket vállalni!”
• „Azt mondták, meg fogom bánni, ami rettenetesen esett a
gyerekkori legjobb barátnőmtől, akivel szinte testvérek vagyunk.
Bíztam benne, hogy legalább ő meg fogja érteni…”
• „Személyes támadásnak érezték, amit nem is értek, elvégre az én
döntésemnek semmi köze az ő életükhöz.”
• „Voltak olyan kisgyerekes barátaim, akikkel magam szakítottam
meg a kapcsolatot, amikor ez a döntés megszületett bennem, mert
tudtam, nem fogják megérteni.”
• „A barátaim zöme gyermektelen. A gyerekesek pedig azzal
vannak elfoglalva, hogy mennyire ki vannak készülve a
gyerekneveléstől.”
• „Mivel tudták, hogy egészségügyi problémáim is vannak (PCOS –
policisztás petefészek szindróma – a szerk.), ezért inkább csak ezt
hallották meg, a »nemakarokgyereket« fölött elsiklottak. Valahol
nekem ez sokat segített, de így is kaptam megjegyzést, leginkább
azt, hogy akinek rossz a kapcsolata az anyjával, az kevésbé akar
 gyereket. Dolgozzam fel az anyám krízist, és akkor hip-hop
meglesz a vágy is. Ez sok év terápia után sem sikerült…”

A teljes kép megmutatása érdekében következzen egy gyűjtés a

(viszonylag) pozitív reakciókról is.
• „Azok a barátaim, akik most is az életem részei, teljes mértékben
elfogadják a döntésemet.”
• „Mivel gyerekkorom óta ez a választásom, sosem kérdőjelezték
meg.”
• „Minden barátom, aki ismer, pontosan tudja, hogy nem való
nekem az anyaság, és páran irigyelték is, hogy ezt felvállalom.”
• „Megértőek és nem is különösebben érdekli őket. Viszont tudni
kell, hogy liberális közeg.”
• „Tinédzserkoromban még nem beszélgettem erről egy
korombélivel sem, csak a húszas éveim elején jöttem rá, hogy
erről szabad beszélni, és létezik rajtam kívül más is, aki ugyanígy
gondolkodik a témában. Azóta gyakorlatilag minden barátom
elfogadta a döntésem.”
• „Nem barátkozom olyanokkal, akik szerint ez nem totális
magánügy.”
• „A barátaim értelmes emberek, és ha fel is jön témaként,
elfogadják az álláspontomat, mert tudják, hogy az én döntésem,
hiszen az én életemről van szó.”
• „Elfogadják, különben nem lehetnénk barátok.”
• „Nekem a barátaim a családom, akiket felnőttként annak minden
felelősségével, tudatosan választottam, akiket szeretek, és akik
engem is szeretnek. Akik tudják, hogy az ember önmagában
 teljes. Akiknek az elfogadás, a tolerancia, a hűség, a kitartás nem
puszta frázis. Hálás vagyok nekik.”
• „Az ember tudatosan vagy tudat alatt, de így válogatja a barátait.
A barátnőim nagy része szintén nem szeretne. Egy barátnőm
szeretne, de neki nem lehet, így én adományozok petesejtet a
számára.”
• „A barátaim ismernek, tehát el sem tudnák képzelni, hogy
gyerekem legyen. És így szeretnek. A barátnőm ikreinek én
lettem a keresztanyja, mondván, azt akarta, hogy jófej
keresztanyjuk legyen. A keresztgyerekeimet nagyon szeretem.
Igaz, hogy évente két-háromszor látom őket.”
• „Normális, gondolkodni képes barátaim vannak, így ez nem
különösebben téma, tudjuk ki, akar és ki nem, mindenki dönt
belátása szerint.”
• „Jól fogadták, mert akik rosszul, már nem a barátaim.”
• „Akiknek már van gyerekük, maximálisan megértették, a többi
meg azután, hogy anya lett.”
• „Szeretnek, megöleltek.”

Reakciók a munkahelyen
Arra a kérdésre, hogyan fogadták a kollégák, amikor valakiről kiderült,
hogy nem szeretne gyereket, többen különbséget tettek hazai és
külföldi tapasztalataik között. Míg Magyarországon inkább
értetlenkedő, elítélő reakciókkal találkoztak, addig a külföldön
(Angliában, Kanadában, Dániában, Hollandiában, Németországban)
élő vagy dolgozó válaszadók nagyobb fokú nyitottságot tapasztaltak.
„Angliában élek, itt sokkal elfogadóbbak” – írta egyikük.
„Magyarországon elítélően,
nyomasztóan fogadták, itt, Hollandiában ez senkit nem érdekel” –
válaszolta egy másik kitöltő. „Azt hittem, negyvenéves koromra
megszűnik a zaklatás, de sajnos utána azt kezdték el, hogy »áh, ne
aggódj, mert XY celeb is ötvenévesen szült.« Viszont amióta a
németeknél élek, itt nem kérdezi senki, és nem szól be senki.”
• „A balkáni, kelet-európai és magyar munkatársak turkálnak a
méhemben, azonnal kiközösítenek és a hátam mögött mindenféle
nem túl kedves jelzőkkel illetnek.”
• „A német beosztottjaim szerint biztos jó okom van erre, a török
beosztottam szerint muszáj meggondolnom magam.”
• „Szerencsémre Kanadában élek, ahol ez teljesen normális, és ez
nagyban befolyásolja azt, hogy a közeljövőben nem is
gondolkodom hazaköltözésen.”
• „Angliában élek, a környezetem teljesen elfogadó és megértő. Ég
és föld a két nép viszonyulása a dologhoz – ez az egyik fő
indokom, amiért sose tudnám elképzelni, hogy visszaköltözzek
Magyarországra.”

Sok múlik a céges közegen, a munkahelyi kultúrán. Volt, aki azt írta,
ahol ő dolgozik, tiszteletlenségnek számít ilyen személyes kérdést
feltenni. Hoztam példát arra is, amikor a munkahelyen megértően
fogadják, sőt, örülnek annak, ha egy nő nem tervez gyereket – vagy az
egyszerűen csak nem téma.
• „Az előző helyemen elítéltek és beszólogattak emiatt, ezért
munkahelyet váltottam. Most egy kis családi vállalkozásnál
dolgozom, ahol ezzel nem foglalkoznak.”
• „Soha nem kaptam negatív kommentet, szerencsére nálunk fejlett a
céges kultúra.”
• „Ők okos emberek és nem feszegetnek magánéleti dolgokat.”
• „Örültek neki, hogy én nem fogok elhúzni gyesre
ingyenélősködni.”
• „Szerencsére nem vagyok egyedül, más is van a csapatban, aki
nem szeretne gyereket, és ez erőt ad.”
• „Van olyan gyerekes (férfi) kollégám is, aki azt mondta, hogy bár
imádja a gyerekeit, de ha valaki elmondta volna nekik, mivel jár
ez, mielőtt belevágnak, akkor nem biztos, hogy vállalták volna.”
• „A főnököm szerintem örül, hogy nem fogok hirtelen gyesre
menni.”
• „A munkahelyemen előny, hiszen az utóbbi húsz évben kétszer
voltam betegállományban egy-egy hétig: magam miatt, nem más
miatt. És bármikor tudok túlórázni is. Az én kollégáim, vezetőim
nem álszentek, örülnek, hogy nekem nincs gyerekem, ennyivel is
kevesebb a problémás munkatárs.”
• „Sok kollégám gyerekmentes, csak egy akadt ki, aki emiatt egy
hétig nem szólt hozzám, ami áldásos, mert amúgy be sem fogja a
száját.”
• „Akivel beszélgettem róla, az megértő volt. Megjegyzem, nem
átlagos munkahelyen dolgozom, hanem egy olyan civil
szervezetnél, ahol sokat foglalkozunk a nemi szerepekkel,
sztereotípiákkal, azok megkérdőjelezésével.”

Azt gondolhatnánk, hogy a munkáltató kifejezetten örül annak, ha a

munkavállaló tudatosan gyermektelen, hiszen nem megy el szülni, nem
esik ki évekre a munkából, és a beteg gyermek gondozása sem jelent
megoldandó feladatot a cégnek, ám van példa ennek ellenkezőjére is.
Az alábbi beszélgetés egy
állásinterjún hangzott el: Munkáltató: „Mikor szeretnétek
gyermeket?” Childfree nő: „Erről nem szeretnék beszélni, egyéb,
magán jellegű okok miatt.” Munkáltató: „Értem, csak azért kérdeztem,
mert nálunk kizáró tényező a szülői felelősség önkényes elutasítása.”

Amire a kutatásban részt vevők rendszeresen panaszkodtak, hogy

a szabadság kiosztásánál (főleg karácsonykor és nyáron) a
gyermekesek élveznek elsőbbséget a dátum kiválasztásakor, míg a
túlórákkal sokkal inkább a gyermekteleneket találják meg. Többek
visszajelzése, hogy a gyermekes kollégák gyakran használják
kibúvónak a gyerekeiket. Íme a kollégák reakciói:
• „Ítélkeznek, értelmetlennek gondolják a gyerekmentes életet.”
• „Ha szóba kerül, többnyire kínos csend, a téma elterelése
következik.”
• „Azok haragszanak rám, akiknél kevesebb gyerek született, mint
amennyit szerettek volna, vagy nehezen estek teherbe.”
• „Furcsállották, mintha ufó lennék. De arra is húzták a szájukat,
amikor megmondtam felmondás után, hogy klímavédelemmel
akarok foglalkozni.”
• „IT-ban dolgozom, a legtöbb férfi nem is érti, hogy lehet, hogy
nem akarok anya lenni.”
• „Nagyon rosszul fogadták. Mindegyikük 3-4-5 gyermekes
szuperszülő. Hozzátenném, hogy mindegyik kolléganőm férje
bepróbálkozott nálam vagy a szintén gyerekmentes
kolléganőmnél. Eddig sikertelenül, legalábbis nálam. De akkor is:
megdöbbentő valahol; gondolom, boldogok lehetnek otthon a sok
kis »életük értelmével«.”
• „Irigyek, mikor a saját gyerekük a fejük tetején ugrál.”
• „Azt mondták, sajnálatra méltó vagyok, amiért nem látom be a
gyereknevelés szépségeit.”
• „Minden melót, helyettesítést rám tolnak, mondván: »neked
úgysem kell hazarohannod, nincs senkid«.”
• „A korombéli kolléganők nagy részének van gyereke vagy most
készül szülni. Az első évben hallgattam, hogy majd tuti engem is
utolér a babázhatnék, de mostanra ráuntak és békén hagynak.
Alapvetően sok utazással jár a munkám, nem is tudnám gyerek
mellett csinálni, szerintem kicsit azt is gondolják, hogy a karrier
miatt nem akarok szülni. A legtöbb munkahelyi small talk abszolút
a gyerekekről, a nevelésről szól, és egyrészt néha olyan
hülyeségeket mondanak, hogy égnek áll a hajam, másrészt
végképp nem csinálnak kedvet hozzá. Ráadásul unalmas is nekem
az egész, úgyhogy inkább magamban szoktam enni, kávézni,
amiből szerintem páran arra következtettek, hogy sznob vagyok,
lenézem őket.”
• „Akiknek van gyerekük, azok valahogy felsőbbrendűnek tartják
magukat velem szemben. Nekik inkább jár a szabadság adott
napra, mint nekem, hisz nekem nincsen családom, minek akarok
otthon lenni.”
• „A gyerekesek és a gyerektelenek külön klikkeket alkotnak. Nem
piszkáljuk egymást.”
• „Csak néztek, mintha két fejem lenne.”
• „Szülésznő az egyik végzettségem, így részmunkaidőben
kórházban is dolgozom. A kolléganők teljesen elfogadták, férfi
 szülészektől szoktam olyanokat kapni, hogy nem vagyok
normális, mi lesz, ha megöregszem, majd megbánom stb.”
• „A főnököm felesége volt a legnagyobb megmondó ember –
egyébként terapeuta…”
• „Hallgattam már félórás előadást férfi kollégától, amiben
kifejtette, hogy minden nő akar gyereket. Ő már csak tudja.”
• „Számomra a legnagyobb bántás az, hogy egyszer csak azért is
valaki a kezembe nyomta a nyálas, ordító kölykét a
munkahelyemen, hogy ettől majd biztos megszeretem a
gyerekeket. Jelzem, nem utálom a gyerekeket, egyszerűen semmit
nem érzek irántuk alapból. Amikor hangosak, erőszakosan
nyomulnak az életterembe, akkor idegesítőnek találom őket, és a
szüleiket utálom.”
• „Mindig a gyerekesek választhatnak dátumot nyaraláskor. A
gyerektelen meg elégedjen meg azzal, ami maradt.”
• „Egy férfi kollégám egy közös út alkalmával hosszú előadást
tartott, hogy szerinte szaporodni morális kötelesség.”
• „A munkahelyi előléptetés, kinevezés, kitüntetés a gyerekesekhez
került. Az indoklásban mindig benne volt valamilyen formában a
gyerekekre hivatkozás.”
• „Az egyik férfi főnököm szerint valójában akarok gyereket, csak
nincs, aki felcsináljon.”

Itt élned, halnod kell – A tágabb környezet reakciói

Visszatérő elem volt a válaszokban, hogy a tágabb környezet szerint a
gyereket nem vállaló nők hülyék, mi több, „önző, karrierista picsák”. A
kellemetlen beszólások alól olykor a
legedzettebb nők sem mindig tudják kivonni magukat. Negatív,
értetlenkedő megjegyzések, kellemetlen célozgatás. Néha a
legdurvább reakcióval a társadalom részéről találkoztak a childfree
nők: azoktól kaptak bántást, obszcén beszólást, lesajnáló megjegyzést,
akik a legkevésbé állnak közel hozzájuk.
Vajon miért érzik úgy egyes orvosok, szomszédok, családi barátok,
távoli ismerősök, hogy ítélkezhetnek valaki fölött csak azért, mert nem
akar gyereket? És miért akarnak sokszor vadidegenek gyerekvállalásra
buzdítani, sőt megtéríteni felnőtt, autonóm embereket? Vajon az olvasó
miként reagálna, ha az alábbi atrocitás érné? „A szomszéd közölte
velem egy hülye parkolóhely vita kapcsán, hogy »nullajuli vagyok, mert
olyan száraz a pinám, hogy nem tudott rajta kijönni a gyerek.«”
További példák a bántó reakciókra:

• „Valahogy a távoli ismerősök, haverok akarnak a leginkább

beleszólni, és rábeszélni a szülésre.”
• „Nem értik. Egy házas nőnek Magyarországon szülnie »kell«.”
• „A legrosszabb a vallásos ember, ő erőlteti, szerinte a természetes,
hogy legyen gyerek. És az idősebb korosztály talán kevésbé
elfogadó. Gondolom, mert őket úgy nevelték, hogy a család az
első.”
• „Érezhető, hogy csodabogárnak néznek és nem értik, hogy miért
van a párom egy ilyen nővel, aki nem akar szülni.”
• „Egyszer a család egyik barátja megállított az utcán, hogy hát
hallja, hogy én nem is akarok gyereket, és micsoda dolog ez.”
• „Előfordult, hogy semmirekellőnek neveztek, amiért nem
szültem, mert a nő arra való.”
• „Itt, külföldön jól fogadták. Magyarországon stigmának éreztem.”
• „Sokan megdöbbennek, főleg, amikor babakocsit tologató
ismerőshöz udvariasságból odamegyek, és megkérdezik: »Nektek
mikor lesz? Hívjuk ide a párodat, hátha kedvet kap!« Ilyen is volt.
Kínos.”
• „Megbélyegzés, ez a legjobb szó. És a harag.”
• „Magyarországon mindenki megkövez legalább a szemével,
rosszabb esetben vitatkozásba torkollik, és úgy válunk el, hogy én
milyen rossz ember vagyok. Amikor kimondom, hogy én nem is
szeretem a gyerekeket, akkor én leszek a megtestesült sátán.”
• „Van, aki a mai napig azt hiszi, leszbikus vagyok, azért nincs
gyerekem.”
• „Néhányan egyenesen szörnyszülöttnek néznek, mintha azt
mondtam volna, hogy daráljuk le az összes gyereket a világon.
Pedig amúgy bírom őket, van unokahúgom, unokaöcsém,
keresztlányom, akikért tűzbe mennék.”
• „Amikor egy kisvárosba költöztem, a szomszédunktól az első
kérdés a bemutatkozás után az volt, hogy »Hol a család többi
része?« – merthogy csempeboltban találkoztunk, és az másnak
családi program, én viszont egyedül vettem és rendeztem be a
lakásomat. Itt a körülöttem lévők szinte kivétel nélkül csokos,
babavárós fiatal családok. Érzem, hogy nem illek ide, mivel itt
evidens, hogy egy nőnek férje és gyereke van, ezért
visszaköltözöm Budapestre.”
• „Vannak, akik még köszönni sem köszönnek a döntésem miatt.”
• „Professzor vagyok a világ 12. legjobb egyetemén, de szerintük a
dolgom az lenne, hogy szüljek.”
 „Gyereket nem lehet kritizálni, a gyerek csak jó lehet, az anyaság
•
csak szép lehet, mindenben a gyerek az első, és neked, mivel
nincs gyereked, még véleményed sem lehet, mert nem tudsz te
semmit.”
• „A nagyon idős, nagyon jobboldali háziorvos rendszeresen
megjegyzéseket tesz.”
• „A legrosszabb, amikor a médiában vagy esetleg egy társaság
beszélgetéséből hallom, hogy mekkora önző szemét féreg, akinek
nincs gyereke. Olyankor azt érzem, hogy másodlagos életforma
vagyok a szemükben, aki sem védelmet, sem empátiát nem
érdemel.”
• „Folyamatos kötözködések mennek, nem fogadják el a
döntésemet, hanem rögtön meg akarnak győzni, hogy nekem kell
gyerek, mert az egy nő életének egyetlen értelme. Amikor nem
tudnak meggyőzni, akkor jön az önzőnek, semmirekellőnek
titulálás, sokan egészen a kiabálásig elmennek, mintha egy rossz
gyerek lennék, aki nem hallgat a szép szóra.”
• „Az, ahogyan az összes szakdolgozó (orvos, nővér stb.) viselkedett
velem, miután kiderült a számukra, hogy nem tartjuk meg az éppen
megfogant gyerekünket (akármilyen okból, nem részleteztem
nekik), és konkrét pszichológiai hadviselésként gyermekágyas
osztályra raktak minket, abortuszosokat, az azért szakmailag és
erkölcsileg is gusztustalan volt. Gyilkosnak is neveztek már.
Örülnék, ha az egészségügyben is változna a felfogás ezzel
kapcsolatban.”
• „Legalább két nőgyógyász szólt be nekem, vagy vágtak pofákat,
illetve a pszichológusom mondogatta rendszeresen, hogy pedig
 milyen jó anya lenne belőlem, hiába mondtam neki, hogy nem
akarok anya lenni.”
• „Hallottam már vissza, hogy azt mondják a hátam mögött,
gyerekeket akarok áldozni a Sátánnak.”

Sokan a negatív reakciók miatt a tágabb környezettel nem is beszélnek

ilyenekről, kerülik a témát, vagy hazudnak, mert egyszerűen egy
parttalan vitába nincs értelme beleállni. „A magam életét könnyítem
meg, ha ezt mondom »nem lehet«. Így csak lesajnálnak, de nem
támadnak.”
• „Ezt csak hozzám közel állókkal osztom meg, mert tudom, hogy
durva kellemetlenségek érnének miatta.”
• „Zárkózott típus vagyok, nem szeretek magamról beszélni, nem
kommentelgetek az interneten, bizonyos témákban nem megyek
házhoz pofonért. Egyelőre, mivel egyedülálló vagyok, inkább azon
vannak elképedve, hogy nem szeretnék párkapcsolatot sem, a
gyerektémáig többnyire el se jutunk, hamar lezárom a
beszélgetést. Tudatosan kerülöm az ilyen helyzeteket.
Valószínűleg, ahogy idősödöm, annál problémásabb lesz.”
• „Próbálom kerülni a témát, mert fárasztó huszonnégy évesen
állandóan védeni magam, hogy én ezt komolyan gondolom és
nem csak múló szeszély.”

Másodrendű állampolgárnak érzik magukat

Visszatérő érv, hogy a tudatosan gyermektelenek számára
ellenszenves a kormány politikája, mert azt sugallja, másodrangú
állampolgár az, aki nem szül. Emiatt gyakran céltáblának érzik
magukat. Volt, aki úgy fogalmazott, árral szemben úszik, ami főleg
a mai magyar társadalomban nem egyszerű. Az állami narratíva mellett
többeket az zavar, hogy az emberek is értetlenek, ostobák és
kegyetlenek tudnak lenni. Közülük jó néhányan ezért az idejüket
gyereknevelés helyett inkább önkénteskedésre fordítják.
• „Kevés vagy semmilyen állami támogatásban nem részesülök.”
• „Nem vesznek komolyan, sokszor emberszámba se.”
• „Kitartok a döntésem mellett, csak az fáj, hogy a kormány ennyire
elvakultan a családosokat támogatja.”
• „Érzelmi stresszt érzek a hátrányos megkülönböztetés miatt.
Ügyintézésnél a kisgyermekes anyukákat elém hívják, teljesen
mindegy, hogy előbb érkeztem vagy esetleg én is sietek valahova,
a sor végére kerülök, mert a gyermekkel érkezők és várandósok
előjogokat élveznek.”
• „Néha »irigylem« azokat a nőket, akiknek az az életcélja, hogy
gyerekük legyen. De én nem ilyen vagyok, nem akarok ilyen
sablonos életet. Nem érezném azt, hogy elértem valamit, mert
szerintem egy gyerek nem teljesítmény.”
• „Jelenleg nincs támogatás a fiataloknak a babavárón és a csokon
kívül, így nekünk sokkal nehezebb lesz házat venni/építeni. Emiatt
diszkriminálva érzem magunkat és a hozzánk hasonló fiatalokat.”

• „Ha a politikát nézem, akkor félek. Lassan ki leszünk csinálva, és

abban is csak reménykedem, hogy véletlenül se jön össze a
gyerek, és ebben a korban már talán nem lehet kényszeríteni a
megszülésére. Ha ez a kormány marad, még elérhetjük az
abortusztilalmat is.”
• „Politikai, társadalmi szinten elítélnek. Pedig én szülés, gyes és
gyerekbetegségek miatt távollevő anyák helyett is keményen
dolgozom.”
• „Lassan bevezetik a gyermektelen-adót.”
• „Kifejezett hátrány, hogy míg a gyerekesektől kevesebb vagy
semennyi járulékot, adót nem vonnak le, az én fizetésemnek
majdnem a fele levonásba kerül, pedig ők többet vannak
táppénzen (terhességkor és a gyerekápolásin is), kapják a
segélyeket, támogatásokat az adómból, nekem is jól jönne, ha
többet kapnék kézhez a béremből. Emberileg pedig hátrány, hogy
kevéssé intelligens emberek sértegetni szoktak emiatt,
leszbikusnak, rondának neveznek, mivel szerintük mindenki akar
gyereket, csak van, akinek senki nem csinál. Valamint azt hiszik,
hogy időmilliomos vagyok, mert nem kell gyereket nevelnem.”

• „Alapvető és legfontosabb a kormány úgynevezett

családpolitikája, ami biológiai alapon juttat hozzá embereket
lakhatáshoz – gyereket kell hozzá csinálni. Egyértelmű a
gyerektelenek diszkriminációja, pedig mi fizetjük az ő
adókedvezményüket, hitelüket, családi autójukat, nagyobb
lakásukat.”
• „Ezt a témát politikamentesen és diplomatikusan nem lehet
megúszni, úgy érzem, kormánykritikus nézőpont is szükségeltetik
hozzá. Nagyon bátran kell ehhez a tematikához hozzányúlni, mert
nyilvánvaló a gyerekesek extra kiemelése és a gyermektelenek
büntetése a mai Magyarországon.”
 Vonzások és választások – Párkapcsolat
gyermekmentesként
A kérdőívet kitöltők kétharmada és interjúalanyaim jelentős része is
házasságban vagy párkapcsolatban él. Ez azt feltételezi, hogy valóban
egy irányba halad az életük és elkötelezettek egymás mellett, hiszen,
ahogy többen megjegyezték, ebben a kérdésben nem lehet
kompromisszumot kötni. Egy pár vagy akar gyereket, vagy nem. Jó
esetben közös döntés a gyerekvállalás, de még inkább az a childfree
életmód melletti elköteleződés. A válaszok alapján a szerelmek egy
része úgy köttetett, hogy mindkét fél már eleve hasonlóképpen
vélekedett a gyerekvállalásról. „Ő sem akar. Nem is lenne a férjem, ha
másként gondolná.” Másoknál idővel a partner is belátta, valójában a
szíve mélyén ő sem akart gyereket, csak a vélt vagy valós családi,
társadalmi nyomás hatására hitte ezt, hogy igen, mert mindenki így
csinálja. „Elfogadta a férjem. Belátta, hogy aludni és pihenni jó dolog.”

• „A párom szereti a kényelmes életünket, saját maga miatt nem

érdekli a gyerektéma, viszont a társadalmi nyomás miatt néha
elgondolkodik, hogy esetleg… de aztán belátja, hogy azért nem
érdemes.”
• „Tizenegy éve élünk együtt és hál’ istennek ő sem akart sosem.”
• „Rájött, hogy igazam van.”
• „Eleve így ismert meg, és rájött, hogy igazából ő is tudatosan
gyerekmentes.”
• „A harmadik randin közöltem vele, mondta, hogy ő sem akar.
Három éve vagyunk együtt.”
• „Elfogadóan. Nyitott volt mindvégig, neki az volt fontos, hogy én
jól legyek, mert akkor mi együtt is jól leszünk.”
• „Pár évig úgymond a szőnyeg alá volt söpörve a téma. Nyíltan nem
beszéltünk róla, de sajnos ez egy olyan dolog, amit nem lehet
megúszni. Közösen hozakodtunk elő egymásnak a témával, de
mindkettőnkön látszott, hogy olyan az egész, mintha a fogunkat
húznák. Nyolc éve vagyunk együtt és az az igazság, hogy a
mostanra kiépített kis életünket nem igazán szeretnénk felborítani
semmivel. Mindketten gyári melósok vagyunk. Sokszor örülünk
annak, ha egyáltalán hazaérünk és nincs túlóra. A megmaradó időt
meg szeretjük kettesben, illetve a barátainkkal, a családunkkal
tölteni.”
• „Az első pár évünkben próbált »átállítani«, ám végül belátta, hogy
ez nem megy. Beletörődött, majd pedig ő is úgy látta, hogy nem is
olyan butaság a gyermektelenség.”
• „Ő csukott ablakon keresztül tudná kidobni a bőgő gyerekeket,
csak hogy őt idézzem. Viccet félre téve, egyikünk sem utálja a
gyerekeket, de nem szeretnénk a jövőben sem családosdit
játszani.”
• „Sosem akart ő sem gyereket, nálunk olyan természetes, mint a
levegővétel, hogy mi ketten vagyunk tökéletesek, egymásra
figyelve élünk.”
• „Szerintem sok pasi nem akar gyereket, csak nem merik
kimondani.”
• „A páromnak is voltak kétségei, mert náluk nagyobb a családi
nyomás, így akkor vált számára tisztává a saját érzése, amikor
megismerkedtünk, és látta, hogy ezzel a döntéssel, hozzáállással
nincsen semmi baj. Mi egymásra találtunk ebben.”
• „A párom még elég fiatal (most 31), nem tudja, hogy valaha akar-e
gyereket, hiszen még ő maga is egy »nagy gyerek«, ráadásul
 elég egoista, és ő sem szívesen cserélné le a kényelmes
életét gyereküvöltésre és kakis pelenkákra.”
• „A páromnak van egy lánya az exnejétől, de ha visszamehetne az
időben, nem így cselekedne. Ez virágnyelven azt jelenti,
megbánta, hogy gyereket csinált.”
• „Belátja, hogy a jelenlegi világban tönkremenne tőle az életünk. A
gyerek a szegénységhez vezető út.”
• „Elfogadta, mert ő engem jobban szeret, mint egy még nem is
létező lényt.”
• „Az exem elve az volt, hogy egy nő azért van, hogy szüljön,
minimum négyet. Nem voltunk sokáig együtt. A jelenlegi párom
hozzám hasonlóan nem szeretne gyereket.”
• „Mikor megismerkedtünk, már az első randin azt mondta, szeretne
gyereket. Ahogy látta, hogy nekem ez a téma nem fekszik, nem
emlegette többet, nem piszkált vele. Fél éve született meg az
unokahúga, azóta azt állítja, ő sem szeretne gyereket. Én
szkeptikus vagyok ezzel kapcsolatban, szerintem pár év múlva
megint akar majd. Közöltem vele, hogy csak akkor vegyen el
feleségül, ha biztos benne, hogy neki az is rendben van, ha
esetleg soha nem gondolom meg magam. Azt mondta, így is
engem akar.”
• „Amikor azt mondtam neki, hogy belőlem valami hiányzik és nem
akarok gyereket, azt mondta, oké, akkor nem lesz. Teljesen
megért, olyannyira, hogy amikor vásárolunk és meglátunk/hallunk
egy üvöltve hisztiző gyereket, akkor összenézünk, és csak ennyit
mond: »Kell ez nekünk?! Naná, hogy nem!«”
• „Neki már van egy, de a gyerek tíz éve rá sem nyitja az ajtót.”
• „Két nő él együtt, egyikünk sem akar gyereket, ez közös döntés
volt.”
• „Szerencsére ő sem vágyik gyerekre. Nem mondom, hogy
nincsenek percekig tartó fellángolásaink, és nem érezzük néha
azt, hogy lassan kicsúszunk az időből, ha meggondolnánk
magunkat, de pár perc után újra körvonalazódnak a miértek.”
• „Neki van gyereke, nem akar többet. Egyébként
környezetvédelmi szakember, egyetért az indokaimmal.”
• „Neki nehezebb volt elfogadnia, mert szeretne két gyereket –
romantikus reklámbejátszások alapján. De elég egy-két órára
meglátogatni vele kisgyerekes ismerősöket, és már másképp is
vélekedik.”

Ám nem minden válaszból csengett ki az idill. A childfree életforma

vállalása nem csak a sokat emlegetett társadalmi nyomás miatt nehéz;
nem vonatkoztathatunk el a férfiak szerepétől sem. Sok nő megélte,
hogy ha nem vállal gyereket, akkor fel is út, le is út, és gyakori, amikor
egy mindenáron gyermeket akaró férfival éppen ezért szakad meg a
kapcsolat.
Többen leírták, attól félnek, hogy a férjük a gyerek hiánya miatt
elhagyja őket. Volt, akinél ez múltbéli rossz tapasztalatra vezethető
vissza, más a jelenlegi párkapcsolata miatt aggódik. „Akikkel idáig
próbáltam élettársi kapcsolatban élni, csak kis százalékuk fogadta el
ezt a döntésemet.” A férfiak sok esetben nem tudják megérteni a nő
döntését. Hiába mondják el előre nekik, hogy a jövőben sem fognak
akarni gyereket, vagy nem veszik komolyan, vagy abból indulnak ki,
hogy úgyis megváltozik
a hozzáállásuk. Sok párkapcsolat ér véget emiatt. Van, aki ezt nem
bánja, mert ahogy fogalmaz, őt nagyon „lehozza” a másikról a tény,
hogy gyereket akar. További buktató, ha a partner családja képtelen
elfogadni a döntést. „Anyósjelölteknél többnyire sikerült elvágnom
magam emiatt” – írta az egyik válaszadó.
• „Az exem azt hitte, egyszer majd meggondolom magam. Végig
rettegtem, hogy megpróbál szándékosan teherbe ejteni.”
• „Gyökeresen eltérő elképzeléseink vannak erről, két-három
havonta újratárgyaljuk a témát.”
• „Ő is abban reménykedik, hogy ez még változhat. Nem tartom
kizártnak, hogy végül emiatt fog otthagyni.”
• „Nem ért vele egyet. Tisztában van azzal, hogy hamarabb válok
el, mint hogy szüljek.”
• „Szerintem nem tud rajta túllépni, hogy nincs saját gyermeke, de
sose mondja ki nyíltan, és nem is fogja.”
• „Hiába szóltam erről előre, volt, akivel mégis emiatt szakítottunk.
Azt hitte, csak úgy mondom, hogy nem akarok gyereket, nem vette
komolyan.”
• „Nincs jelenleg párom, de az exem kiakadt. Huszonnyolc éves
volt és közölte, hogy harmincéves korára apa akar lenni.
Számonkért, hogy én miért nem akarok anya lenni, mi értelme
így az életnek, mit fogok majd csinálni én harmincéves
koromban. Szerencsére vége lett.”
• „Van egy kellemetlen kölcsönünk, az még két év. Mondtam, hogy
addig ugyan nincs gyerek. Remélem, kifutok az időből.”
• „Az egyik legnagyobb hiba lenne az életemben, ha csak azért
szülnék, mert a párom ragaszkodik hozzá. Ha szerinte csak ettől
 lennék én valaki, vagy hiányzik ez a kapcsolatunkból, akkor
szomorúan, de el kell hogy váljanak az útjaink. Ameddig tudom,
jól érzem magam vele és reménykedem, hogy ha átgondolja a
dolgokat, talán megváltozik a véleménye.”
• „Volt, aki nem értette, volt, aki igen. Többször volt gyermekes
párom, de azt meg én nem tudtam tolerálni.”
• „Nagyon nehéz. Huszonkét éve vagyunk együtt. A mai napig
visszatérő téma.”
• „A legutóbbi barátomnak ez nem tetszett, református neveltetésű
srác lévén. Egy évig voltunk együtt, a szakításkor tette csak szóvá,
hogy ő szeretne gyereket.”
• „Amikor megismerkedtünk két és fél éve, én már tudtam, hogy nem
akarok gyereket, ő viszont úgy kezdte, hogy három lányt szeretne.
Sokszor beszéltünk erről, volt, hogy meginogtam, de rájöttem, hogy
ha bevállalom, akkor én leszek dühös magamra, és esetleg
boldogtalan, aminek két ember (a gyerek meg a párom) látja kárát.
Ha nem szülök, akkor meg a párom lesz boldogtalan. Nagyon
nehéz kérdés, végül az a konklúzió, hogy ő nagyon szeret, és
gyerek ide vagy oda, engem akar. Viszont félek, hogy boldogtalan
lesz, főleg úgy, hogy vaginizmusom van két éve, és még csak
szexelni sem bírunk.”
• „A párom sem rajong a gyerekekért és elfogadja a döntést. A
legtöbb férfi nem él-hal azért, hogy gyereke legyen. Aztán lehet,
hogy megbolondul és lelép negyvenévesen.”
• „Amikor először felmerült a téma, már közel egy éve együtt
voltunk, és majdnem szakítottunk, mert ő nem tudta eldönteni,
hogy később akar-e gyereket vagy sem, én viszont nem akartam
rabolni az idejét, ha szeretne, mert ebben tényleg nincs
 kompromisszum. Végül együtt maradtunk, és azóta ő is úgy áll a
dologhoz, hogy nem vágyik gyerekre, ugyanakkor bennem mindig
ott van a félelem, hogy egyszer majd meggondolja magát, ha más
nem, a családja nyomására. Én viszont olyan komolyan gondolom
a gyermekmentességet, hogy terveim közt szerepel a sterilizálás,
lehetőleg az esküvő előtt, de legkésőbb harmincéves koromig.”

• „Az akkori párom nem hitt nekem. Eleinte győzködni próbált, hogy
majd ha már meglesz a gyerek, rájövök, hogy akartam. Meg hogy a
saját gyerek mindig más, mint valaki máséra vigyázni. Róla tudni
kell, hogy nagyon családpárti és mindenképpen szeretett volna
gyereket, lehetőleg hármat, mert ők is hárman vannak testvérek.
Erről több vitánk is volt. Aztán amikor már felfogta, hogy ez tudatos
döntés, akkor elkezdte pedzegetni, hogy mi lenne, ha véletlenül
becsúszna egy. Azt válaszoltam, hogy elvetetném, mire ő úgy
reagált, hogy azt nem engedné meg. Végül tizenkét év után
kiléptem ebből a kapcsolatból. A végén már azzal próbált meg
maga mellett tartani, hogy beletörődik, ha nem lesz gyerek, csak
maradjunk együtt. Nem maradtunk.”
• „Borzasztó lelkiismeret-furdalásom van, amiért nem adom meg a
gyereket a férjemnek, holott tudom, hogy elfogadja a döntésemet.
Nehéz szabadulni ettől a társadalmi nyomástól.”

Társkeresés, ismerkedés gyerekmentesen

A kérdőíves visszajelzések alapján a társkeresés egy childfree nő
esetében talán egy picit bonyolultabb, mint egyébként. Többen írták,
hogy azokat a nőket, akik nem akarnak gyereket, sok férfi nem nézi
potenciális partnernek, csak ideiglenes mókának.
• „Minden ismerkedést ezzel kezdek. Nyílt lapokkal játszom. Akinek
nem tetszik, tolhatja arrébb a szekeret.”
• „Csak olyan párt választok, aki ugyanígy gondolja.”
• „Párválasztásnál kritérium volt az azonos elképzelés ezen a
téren.”
• „A párkapcsolataimban tényszerűen közöltem, hogy nem akarok
gyereket, és általában a férfiak örültek ennek. Nem kellett
menekülniük a »mindenáron gyereket akaró« nő elől.”
• „Jelenleg egyedülálló vagyok, viszont az előző
párkapcsolatomban nagyon jól egyetértettünk ebben. Azóta
viszont túl vagyok pár új ismerkedésen, és nem fogadják jól a
randipartnereim.”
• „Nehéz passzoló társra lelni (hét évet voltam szóló a mostani
párom előtt), és itt nem is csak a gyerekkérdésre gondolok, hanem
az ehhez kapcsolódó nyitott, elfogadó, megérteni akaró
személyiségre. Sokszor tapasztaltam, hogy rengeteg férfi verte az
asztalt, hogy gyerek igenis kell, de csak addig kell, amíg meg nem
születik. A munkás részt már úgy képzelték, hogy az a nő dolga és
nekik csak a jó része jut: hetente párszor játszanak a gyerekkel
vagy megfürdetik. Ugyanígy nem vennék ki a részüket az otthon
körüli teendőkből sem.”
• „A párkapcsolataim nem működnek a gyermekvállalás hiánya
miatt, elítélnek, nem neveznek nőnek.”
• „Nincsen pasim, tehát én vagyok a hibás a gyermektelenségem
miatt. Biztosan magasak az igényeim. Sokan összemossák a
gyermektelenségem és az egyedülálló életmódomat.”
És amint egyes válaszokból kiderült, a tudatosan felvállalt
gyermektelenség adott esetben egyet jelent a szingliséggel is.
• „Egyedülálló vagyok, hogy ne kelljen erről senkivel se
egyezkednem.”
• „Választott szingli vagyok. Ezt a kifejezést én találtam ki, eddig
sehol nem hallottam. Azért választott, mert én magam tudatosan
döntöttem úgy, hogy nem akarok párkapcsolatban élni. Fontos,
hogy »választott«, mert engem senki ne sajnáljon le amiatt, hogy
nem találtam társat harminchét évesen. A független, szabad életet
én választottam, tudatos döntés alapján.”
• „Nincs párom, és most már, ha lenne valaki, csak akkor mennék
bele bármibe, ha egyedülálló lenne, gyermektelen vagy már
felnőtt gyerekekkel.”

Megbánás
Azzal a kérdéssel, nem ritkán szemrehányással vegyes
megjegyzéssel, mely szerint „nem félnek-e, hogy egyszer majd
megbánják a döntésüket”, rendszeresen találkoznak a tudatosan
gyermektelenek. Ezért nagyon kíváncsi voltam, ők maguk mit
gondolnak a megbánásról. Arra a kérdésre, hogy megbántad-e a
tudatos gyermektelenséget jelentő döntésed, a válaszadók elsöprő
többsége (98,8%-a) válaszolt határozott nemmel.
A legtöbben sziklaszilárdak a választásukban és úgy nyilatkoztak, soha
nem fogják megbánni. Egyikük így fogalmazott: „Nem bántam meg a
döntésem, mert nyertem ezzel egy egész életet! Hát mi ez, ha nem
jackpot?” Néhányan viszont úgy vannak vele, hogy teret engednek
annak a lehetőségnek is, hogy később mégis másként gondolhatják.
Éppen emiatt ez egy meddő vita, a
tudatosan gyermektelenek mégis menetrendszerűen kapják meg ezt a
kérdést a környezetüktől. Ahogy ezt az egyik válaszadó írta: „Majd a
halálos ágyamon lesz ez a kérdés releváns. A jelenemben örülök, hogy
nem vállaltam gyereket. Szeretem az életem, a szabadságom, ami
kiemelten fontos számomra.”
A legkomplexebben Emma álnevű interjúalanyom fogalmazta meg
ezt az egész „megbánás dilemmát”: „Emberek vagyunk, folyamatosan
fejlődünk és változunk, benne van a pakliban, hogy valamiről másként
gondolkodunk majd, mint most. Bár aki egy ilyen megosztó kérdésben
a kevésbé népszerű álláspontot választja, az általában már nem fogja
meggondolni magát. Aztán ha egyszer mégis, akkor annak majd
elviseli a következményeit ő. A kíváncsiskodóknak csupán annyi a
dolguk, hogy elfogadják.”
• „Szilárd és megalapozott elveim vannak, amik alapján a döntést
meghoztam. Nem lázadás és nem dac vagy pillanatnyi
elkeseredés az oka, így nincs is miért megbánnom.”
• „Inkább azt bánjam meg, hogy nem lett gyerekem, mint azt, hogy
lett.”
• „Nem tudhatjuk, hogy sosem fogjuk egyszer megbánni, de a két
utat nem tudjuk megnézni, így választanunk kellett. Jól vagyunk
így a párommal, még ha öregkorunkra talán nehezebb is lesz. De
nem vágyom az anyaságra. Csöppet sem.”
• „Tudom, hogy megbánnám, ha szülnék, és nem akarok ilyen
tudattal felnevelni egy gyereket.”
• „Mivel még valóban fiatal vagyok, így nem vetem el a
gyermekvállalást száz százalékban és ebből kifolyólag nincs is
mit megbánnom, azonban mivel nem fakad belülről a
gyermekvállalás iránti vágy, nem hiszem, hogy meggondolnám
 magam. A leghalványabb szikra sincs meg bennem ezzel
kapcsolatban. A társadalmi nyomás miatt gyakran érzem nem
normálisnak magam, pedig tudom, hogy nem kellene.”
• „Most még száz százalékig biztos vagyok benne, hogy nem akarok
gyereket, így nincs mit megbánni. Pár év múlva, ha a kapcsolatom
szenved emiatt, vagy terméketlen leszek és utána ér a felismerés,
hogy szülő akarok lenni, akkor lehet, hogy megbánom, de jelenleg
szuperül érzem magam gyermek nélkül.”
• „Ha később mégis eszembe jutna a gyerektéma, az örökbefogadás
lehetősége mindenkinek ott van. Talán inkább azt kéne
népszerűsíteni, nem azt, hogy mindenki mindenáron szüljön, ha
akar, ha nem. Rengeteg gyerek nő fel árvaházban, akik igen
hálásak lennének egy családért.”
• „Mindig felelősséget vállalok a döntéseimért, így sosem bánom
meg őket. Már elég fiatalon felismertem, hogy ez a döntés csak
segíteni fog az utamon – nyilván ehhez az kellett, hogy most egy
olyan (emancipált) korban éljünk, ami ezt lehetővé teszi a nők
számára.”
• „Önazonos döntésnek gondolom. Ahogy közeledek a
termékenységem végéhez, többször teszem fel magamnak a
kérdést, de nyugalmat érzek a döntésem miatt, és ez jó.”
• „A saját életem, a saját döntésem. Csak azt bánom, hogy ennyit
kell magyarázkodnom miatta.”
• „Minél több gyereket látok, annál biztosabb vagyok, hogy jól
döntöttem.”
• „Mindig feltettem a kérdést, melyik a kisebbik rossz: ha azt
bánom meg, hogy nem született gyermekem, vagy ha azt, hogy
 született, és mindannyiszor az elsőre esett a választásom.”
• „Van pénzem, vannak hobbijaim, és meg fogok tudni engedi
magamnak egy fizetős luxus öregotthont, ha gondoskodásra lesz
szükségem.”
• „Spontán embernek tartom magam, és soha nem tudhatjuk, mit
hoz az élet. Soha ne mondd, hogy soha. Nem tudhatjuk, mit
fogunk érezni néhány év múlva. Így én még nem zártam ki teljes
mértékben annak a lehetőségét, hogy meggondolom magam.
Jelenleg, harminchárom évesen nincs meg bennem a vágy
szikrája sem a gyermekvállalásra, de nem mondom azt, hogy ez
később nem változhat. Nyitott vagyok mindenre, bár most nem
tudom még elképzelni sem azt, hogy valaha is vágyjak rá, de ha
mégis, akkor állok elébe. Ha majd én akarom, és azt érzem, hogy
szeretnék gyereket, akkor fogok szülni, de azért, mert elvárják,
vagy mert ez a »normális«, biztos, hogy nem.”
• „Amióta elmúltam negyvenéves, megkönnyebbülést érzek, hogy a
gyerekvállalás kimaradt az életemből. Máshogy szervezem és élem
az életem, mint a gyerekesek. Azt azonban tudom, hogy tudatosan
fogok (kell) készülni az idős korra, mely alapvetően más lesz, mint
a gyerekeseké.”
• „Érezném, ha anyává kellene válnom. Nem érzem. Azt gondolom,
ilyen fajsúlyos dologról ennyire evidensen és évek során
folyamatosan ugyanazt gondolva egyre kisebb az esélye annak,
hogy egyszer megbánom.”
• „Nincs mit megbánni, ez nem bűn, csak egy döntés. Attól még
szeretem a gyerekeket. Azt szoktam mondani, hogy »minden
gyermek a gyermekem«.”
A teljes kép érdekében hoztam idézetet arra is, amikor valaki azt a
válaszlehetőséget jelölte meg, hogy megbánta a döntését (a
válaszadók kicsivel több mint 1 százaléka):
• „Három abortuszom is volt, amivel akkor sem és azóta sem értek
egyet. Ezt sosem bocsátja meg magának az ember.”
• „Kicsit persze sajnálom, mert egy gyermek valóban különleges
élmény és kapcsolat az ember életében. És most így, ötven felett
sokszor üresnek érzem az ünnepeket…”

Ennél a kérdésnél az egyik kitöltő ugyan a „nem”-et jelölte be, ám

válasza kifejtésében épp ellenkezőleg, ekként fogalmaz: „Azért bánom,
mert stigmatizál és jobb lenne beállni a sorba, hogy ne
cseszegessenek. Csak így boldogtalan lennék.”

Ki az önző?
Ez a másik visszatérő toposz. Ha vállaltan gyermektelen vagy, akkor
önző vagy. Ennek a kérdésnek éppen azért szenteltem egy külön
fejezetet, mert a tudatosan gyermektelenek szinte állandóan
megkapják, hogy önzők. Ez a téma a személyes interjúk során is
rendre előjött. Talán nincs is olyan childfree személy, akit ne találtak
volna meg vele. A gyermektelenekre könnyen rásütik az önző bélyeget,
sokan közülük azonban úgy vélik, pont fordított a helyzet: „csakis önző
emberek szülnek most, a 21. században”. Ők éppen önmagunk
szaporítását tartják végtelenül egoista cselekedetnek, ahelyett, hogy
rászoruló gyerekeket fogadnának örökbe azok, akik mindenáron
gyereket akarnak. Volt, aki ezt így fogalmazta meg: „Nem hoztam
világra, így nem rontottam el egy másik ember életét. Amíg élek, erre
büszke leszek.”
 Számomra már az egész felvetés értelmezhetetlen, hiszen kivel
szemben lenne önző, aki nem szül. Ha pedig az illető valóban egy
önző, mi több, egoista, énközpontú személyiség, aki számára csak
saját maga létezik, akkor meg miért akarja bárki is, hogy pont belőle
legyen szülő, akinek elvileg mindent meg kellene adnia a gyerekének?
Az „ilyen jobb, ha nem is szül”, nem igaz? És mi a helyzet azokkal, akik
egyedül érzik magukat a párkapcsolatukban, és ezért vállalnak be egy
gyereket, még egy ingatag kapcsolatban is? Vagy azért, hogy a
megromlott házasságukat „megmentsék”? Vagy eleve, hogy egy
gyerekkel „fogjanak” férjet maguknak? Volt olyan kolléganőm, aki úgy
teremtett magának anyagi biztonságot, hogy teherbe esett, holott a férfi
a válása után nem akart másodjára is feleséget és gyereket, viszont a
nő azt hazudta, hogy szedi a fogamzásgátlót. Egy másik kolléganőm a
negyvenes éveit taposva a harmadik gyermekét már csak azért szülte
meg, hogy ne rúgják ki a munkahelyéről. Az sem ritka, hogy valaki a
saját meg nem élt vágyait, álmait, ambícióit szeretné a gyermeke által
megvalósulva látni. Bizonyára sokan hallottunk már hasonló
történeteket. Ki az önző?

Ez a kérdés szerintem valójában nem több bántásnál, üres

lózungnál, ami valószínűleg nem ritkán elégedetlenségből,
frusztrációból vagy éppenséggel az afölött érzett megbánásból fakad,
hogy az illető gyereket vállalt, de talán mégsem annyira felhőtlen a
boldogsága. De mondják el maguk az érintettek, ők hogyan
vélekednek róla.
• „Sokan az egyéniség, az egyéni célok, gondolatok és
tevékenységek hiányában vállalnak gyereket, hiszen így nem kell
szembenézniük a saját ürességükkel és azzal, hogy egyébként
 semmit nem értek el az életükben. Sokan mondták, hogy önző
vagyok, mert nem akarok gyereket. Szerintem pedig az az önző,
aki önismereti hiányosságai miatt vagy a saját különféle céljai
érdekében vállal gyereket.”
• „Gyereket bevállalni egy bizonytalan párkapcsolatban önző dolog.
Egy labilis vagy rosszul működő kapcsolatot gyerekkel nem lehet
megváltoztatni, sőt, ezzel a gyerek egészséges lelki fejlődése is
veszélybe kerül. Sok nő bele sem gondol abba, hogy egy gyerek
jobban szenvedhet szülei rossz kapcsolatától, mint ők.”
• „Erőltetik, hogy kell a gyerek, a gének miatt, meg, hogy öreg
koromban rám nyissa az ajtót. Szerintem meg ez egy baromi
nagy önzőség.”
• „Furcsán áll hozzám néhány ismerős, akiknek babájuk van.
Alapvetően kedvelem a kisbabákat, és szeretek velük foglalkozni,
de miután ismerik azt, mennyire kiállok amellett, hogy egy nő
hozhasson olyan döntést, hogy nem szül gyereket, és mennyire
önzőnek tartom azt, hogy a Föld mai helyzetében még mindig csak
szülnek és szülnek az emberek, hát érthető módon kétkedve
fogadják azt, amikor rámosolygok a babájukra.”
• Az a véleményem, hogy érett és önzetlen viselkedésre vall, ha
valaki belátja, hogy esetleg nem alkalmas a szülőségre és ennek
megfelelően alakítja az életét, keres párt.”
• „Ki nyitja rád az ajtót? Ez az egyik nagy »kedvencem«, erre vissza
lehet vágni azzal, hogy nézze csak meg, hány idős embert találnak
holtan a házában, és még sorolhatnánk. Hogyhogy akkor nem
nyitják rá az ajtót a »drága« gyerekei és unokái?”
• „Nem sok atrocitás ért, de a legfájóbb az volt, amikor emiatt
önzőnek neveztek. Egyszerűen nem értettem, hogy lehet mégis
 önző az, aki pont, hogy megkíméli a szokásos anyai
kimerültségből adódó viselkedésétől a környezetét, meg a
szokásos »én szültem, ezért toleráljatok mindent« hozzáállástól.”
• „Azért szülni, hogy legyen, aki öreg koromban rám nyitja az ajtót,
szerintem a legnagyobb önzés. És sokszor jó nagy pofára esés.”
• „Olyan emberektől kaptam támadást, hogy egoista, önző ember
vagyok, akik a saját gyereküket sem tudják elviselni.”
• „Egyikünk sem egy szülő típus, és a párommal úgy érezzük, a
növekvő népsűrűség, a környezetszennyezés és hasonlók mellett
nem halad jó irányba a világ. Nem szeretnénk önző módon azért
világra hozni egy gyereket, mert a társadalom elvárja, meg, hogy
örökítsük a génjeinket azért, hogy utána az a gyerek egy ilyen
világban éljen. Viszont abban egyetértünk a párommal, hogy ha
esetleg a jövőben úgy érezzük, akkor örökbe fogadunk egy
gyermeket.”

Szabadság. Szerelem. Nyugalom

Tapasztalatom szerint – és ezt a nekem nyilatkozók többsége
megerősítette – a közvélemény sokkal örömtelenebbnek képzeli a
childfree életformát, mint azokét, akik gyermekes családban élnek. Az
egyik sztereotip vélekedés szerint azok a nők, akiknek nincs gyerekük,
szánalomra méltóak, és gyakran kapnak leereszkedő megjegyzéseket,
lesajnáló pillantásokat. Ám a beérkező válaszokból ennek pont az
ellenkezője derül ki. A tudatosan gyermektelenek többsége éppen azt
a szabadságot, nyugodtságot, kiszámíthatóságot emelte ki, amit
szerintük egy több évtizedes kötöttséget és elkötelezettséget jelentő
gyermekvállalás lehetetlenné tenne a számukra. Úgy tűnik, hogy a
gyermektelenség nekik egyben azt is jelenti, hogy kiteljesíthetik az
életüket, illetve a párjukkal teljes mértékben egymásra tudnak figyelni.

• „Annyi pozitív oldala van a döntésemnek, hogy azt egy napig

sorolhatnám, és úgy sem érnék a végére.”
• „Hogy milyen következményei vannak számomra a
gyermektelenségnek? Ezek: Szabadság, boldogság,
nyugalom. Csend. Alvás. Szex.”
• „Lassan tíz éve élünk együtt szerelemben, és egyetlen percig sem
merült fel bennem és a férjemben sem, hogy ebből a kerek
egészből hiányzik egy gyerek.”
• „Most úgy élhetünk, ahogy a barátaink nem. Utazhatunk,
dolgozhatunk, nincsenek kötöttségek, felelősség egy gyerek
irányába. Nem szakít szét minket semmi és senki. Úgy látom, sok
kapcsolat a gyerek születésekor vagy utána megy tönkre.”
• „46 évesen is 30-nak néznek.”
• „Szeretem a kialakult, nyugodt életünket. Szabad vagyok, ami
számomra a legfontosabb. Semmire sem cserélném.”
• „Nyugodt életem van, nem vagyok idegroncs, mint sok anyuka,
van időm magamra és a férjemre.”
• „Száz százalékig ura vagyok az életemnek.”
• „Karantén idején is elvagyunk a férjemmel, nem őrülünk meg a
gyermekeinktől, mint ahogy azt sokaktól halljuk.”
• „Jelenleg megvan a lehetőségem, hogy külföldre költözzek, és egy
gyerekkel ezt a fajta szabadságot elveszíteném.”
• „Ahhoz, hogy jól érezzem magam a bőrömben, szeretek időt tölteni
a karbantartásommal. Ha gyerekem lenne, és nem tudnék
 magamra időt szánni, egy hányásszagú, zsíros hajú, szőrös
valakinek érezném magam, akinek el kell látnia egy parazitát, hogy
életben maradjon. Ez így nagyon sarkos, de így tudom kifejezni
érzékletesen. Számomra nagyon fontos, hogy nő legyek, nő
maradjak, ne váltsak síkot azáltal, hogy most x hónapig/évig én
elsősorban anya vagyok. Aztán a szex. Nekem nagyon fontos,
hogy akkor szeretkezzek a párommal, amikor akarok, ott, ahol
akarok, és ne úgy kelljen időzíteni, hogy a gyerek épp alszik-e
vagy sem. A melleimet nagyon szeretem, teljesen tökéletesnek
tartom őket. Az, hogy megereszkedjenek a szoptatástól, és
átmenetileg tápcsatornák legyenek élvezeti forrás helyett, nekem
nagyon bizarr és illúzióromboló.”
• „A párkapcsolatom boldog, stresszmentes, nem kell
munkamegosztáson agyalnunk és nem avanzsáltunk lakótársakká
a gyerek érkezése miatt. Vonzónak tartjuk egymást és rendszeres
a nemi életünk. Bármikor bármilyen programot tervezhetünk, nem
kell gondolni egy harmadik személyre, vagy megoldani, kinél
maradjon, ki vigyázzon rá, mi rendelkezünk az időnkkel.”

• „Ha autózunk kettesben, akkor nem sivít/énekel/dobol a lábával

senki a hátsó ülésen. Ha bemegyünk a boltba, nem veri földhöz
magát a nem létező gyerekem üvöltve, hogy kell neki valami. A
kapcsolatunk kettőnkről szól.”
• „Csönd van, nincs állandó kupi és nem leszek senkinek a cselédje,
amíg meg nem halok.”
• „Boldog vagyok a kétfős család koncepcióval.”
• „Volt egy abortuszom tizennyolc évesen. Az volt a legjobb döntés
egész életemben. Most is megtenném, ha védekezés mellett
 becsúszna. Imádom az életem így, ahogy van. Egy gyerek ezen
rengeteget rontana és szellemileg sem bírnám a bugyuta
gyerekdalokat, meséket. Ösztön sincs bennem, a testemért is
megdolgoztam.”
• „Minél idősebb vagyok, annál jobban tudom, hogy megfelelően
döntöttem, mert visszaigazol az élet. Azon kívül, hogy nincs
bennem anyai ösztön, és sosem vágytam gyerekre, többre tartom
a karrierem, a függetlenségem, egyre kevesebb az időm, a
türelmem.”
• „Nagyon jól érezzük magunkat a bőrünkben a párommal gyerek
nélkül és elborzadunk a legtöbb gyerekes családon, ami
egyébként remek visszaigazolása a döntésünknek.”
• „Csodálatos életem van, függetlenek és kiegyensúlyozottak
vagyunk a párommal, csak a saját életünkért vagyunk felelősek
és így stresszmentes, valóban minőségi életet élünk, tele
utazással, hobbikkal, sportokkal.”
• „Más irányt adtam az életemnek: nem gyereket, hanem
szabadságot, utazást, kutyákat.”
• „Az egészség után az egyéni szabadság a legfontosabb az
életemben. A gyerekekkel járó dolgok rendkívüli tehernek és
rabságnak tűnnek számomra, továbbá egyáltalán nem
érdekelnek, és leginkább idegesítenek. Semmi örömöt nem
okozna mondókák szavalása, hülyeségek nézése a tévében,
agyatlan kérdésekre válaszolás, házi feladat ellenőrzés, állandó
szolgálása egy önállótlan és életképtelen valakinek, aki persze
mindeközben bizonyára aranyosan néz. Minden indokom az idő
előrehaladtával csak egyre erősebb.”
• „Így megtarthatom az életem, a testem, az időm. Van egy kilenc
hónapos unokaöcsém és egy öt hónapos keresztfiam, imádom
mindkettőt a pokolig és vissza, de látom, hogy nekem erre nincs
szükségem, nem érzem a vágyat és irtózom a felelősségtől.”
• „A párkapcsolatom nagyon jól működik, nem nehezedik rá a
gyerek által plusz teher. Rengeteget tudtam utazni, bejártam a
világot. Igyekszem az aktivizmusban egy jobb világért dolgozni,
és erre se lenne időm, ha gondoskodnom kéne egy gyerekről –
márpedig számomra egy jobb világ építése nagyon fontos!”
• „Úgy érzem, hogy gyerek nélkül lenni privilégium, amivel nők
milliói szerettek volna vagy szeretnének élni, de nem tudnak
vagy tudtak. Én helyettük is igyekszem jól érezni magam.”

Ócska életem lenne gyerekkel

A fentiek tükrében különösen érdekelt, hogy mi van a mérleg másik
oldalán. Miben látják az érintettek a gyermekvállalás negatívumait? Mi
az, ami elriasztja őket? Mi az, amitől félnek, mi az, amitől
mindenképpen meg akarják kímélni önmagukat? Meglehetősen sarkos
válaszok érkeztek, amelyeket természetesen ezúttal is kozmetikázás
nélkül adok közre.
• „Látom a környezetemben, hogy egy gyerek érkezése mit tesz a
szülőkkel. Kösz, de én ebből nem kérek.”
• „Látom a gyerekesek mindennapi hajszáját, hallgatom a
panaszukat… nem hiányzik ez.”
• „Az idő előrehaladtával egyre inkább azt érzem, hogy én
döntöttem jól, látva a gyerekes ismerősök véget nem érő
kínlódását és boldogtalanságát.”
• „Ócska, szar életem lenne egy vinnyogó csomaggal, amelyik
háromóránként tarkón fossa magát.”
• „Óriási szívás a gyereknevelés.”
• „Minden nap hálát adok a sorsnak, hogy nem vagyok olyan
eszement, hogy a nyakamba veszek egy ilyen nagy koloncot!”
• „A gyerek a legnagyobb kötelezettségekkel, kötöttségekkel járó
vállalás. Gyakorlatilag az egyén teljesen alárendelődik egy
élősködőnek, aki az idejét, energiáját, figyelmét követeli száz
százalékban, nekem pedig a szabadság a legfontosabb.”
• „Nem kell a gyerekvállalással járó plusz ötszáz szerepben
megfelelnem.”
• „Nem kell állandó bűntudatban élnem, hogy nem vagyok elég jó,
nem adok meg neki mindent, nincs időm magamra, vagy arra,
hogy pénzt keressek. Könnyebben váltok munkát, ha már nem
érzem jól magam valahol, hiszen nem kell egy éhes szájat
etetnem.”
• „Van három kisebb testvérem, mellettük nőttem fel. Egyáltalán nem
hiányzik, hogy újra gyerek rohangáljon a környezetemben!”
• „Akárhányszor terhes nőt vagy kisgyermekes anyukát látok,
rögtön összeszorul a gyomrom és arra gondolok: de jó, hogy én
nem vagyok így lekötve és nagyon nem lennék a helyükben.”
• „Egy életem van, és nem akarom, hogy az egy tehetetlen gyerek
kakájáról meg hányásáról szóljon.”
• „Egyszerűen nem hiányzott soha. Látom, hogy a nagy
össztársadalmi rizsák mellett is mire lehet számítani egy
gyerektől. Látom a férjem: a két fia heti egyszer telefonál neki,
 hogy beszámoljon a saját életéről, de ha szükség lenne rájuk, nem
érnek rá. Zéró segítség, zéró törődés, csak behízelgő hangok.”
• „Szerintem egy gyerek tizennyolc év szigorított
fegyházbüntetéssel, majd életfogytig tartó börtönnel ér fel.
Maximalista vagyok: biztos be akartam volna bizonyítani, hogy
ebben a világban is lehet normális értékrenddel élő, jófej, önálló,
tisztelettudó, érdeklődő gyereket nevelni. Az Isten megmentette
tőlem ezt a szegény gyereket – engem meg attól, hogy
végkimerülésig az ő érdekeivel foglalkozzam.”
• „Végtelenül boldogtalan, depis és összetört lennék anyarabszolga
szerepben.”
• „A gyerek olyan lenne számomra, mintha egy sast bezárnának
egy kanáriketrecbe.”

Életvégi aggodalom
• „Az időskori egyedülléttől, esetleg másokra szorultságtól tartok,
de amúgy elégedett vagyok a döntésemmel.”
• „Úgy érzem, egy teljesen más típusú életre kell berendezkednem,
mint amit a társadalom és a kormány normálisnak tart, és arra
számítok, hogy rengeteg hátrány fog érni, sok negatív dologgal
fogok szembesülni életem végéig. A magyar társadalom szerint
nem normális az a nő, aki nem vállal gyereket.”

Akik megrettentek a saját gondolataiktól

Az engem megkereső childfree nők könnyen beszéltek a
gyermektelenségük történetéről, hiszen ők ajánlkoztak a
beszélgetésre, mégis, néhányuk számára sokkoló volt írásban
viszontlátni a saját gondolataikat. Ketten visszaléptek az interjú
közlésétől. Még úgy is, hogy eleve név nélkül vállalták volna, és még
úgy is, hogy bármely olyan részlet megváltoztatására nyitott lettem
volna, amelyből esetleg rájuk lehet ismerni.
Egyikük arról tájékoztatott, hogy a beszélgetésünk óta nagyot
fordult vele a világ: harminc-egynéhány évesen infarktust kapott,
hetekig a kardiológiai intenzíven ápolták, és volt ideje gondolkodni,
legfőképpen az életét és a jövőjét illetően. Ahogy visszaolvasta azt,
amit pár hónappal korábban gondolt és elmesélt nekem, egyszerűen
nem tudja magáénak érezni, mert már közel sem olyan markáns a
véleménye a témát illetően. „Ez nem én vagyok már” – mondta.

Másikuk, egy ötvenes nő pedig arra hivatkozott, hogy – miként írta

– a megszerkesztett interjú „felénél tovább nem tudtam olvasni, mert
egyszerűen megdöbbentett írásban olvasni mindazt, amiről
beszélgettünk. Szó szerint megrettentem saját magamtól, a
gondolataimtól, a felfogásomtól, amit még a beszélgetésünk során
képviseltem. Az utóbbi időben volt okom átértékelni a múltamat, a
kapcsolataimat, amelyek meghatározzák a jövőmet, amiből már nincs
annyi hátra, mint amennyi a múltamból már eltelt. Tisztában vagyok
azzal, hogy én ajánlottam fel a közreműködésemet, felvállalom a
gondolataimat, de semmilyen formában nem szeretném viszontlátni.”

Elfogadtam, természetesen. Ugyanakkor nagyon érdekelt, hogy a

névtelenség ellenére mi lehetett az, ami ezt a két nőt ennyire
megriasztotta. Megkérdeztem, mit gondol erről a pszichológus
szakértő. Máriás Fruzsina szerint ennek hátterében az állhat, hogy
nehezen tudják felvállalni magukat, vagy félnek azonosulni azzal, amit
egyébként kimondanak és gondolnak. Nagyobb lehet
az a szorongásuk, hogy ezzel azonosuljanak, mint az attól való
félelem, hogy valaki felismerheti őket, és ezt talán végig sem gondolják
logikusan. Lehetséges az is, hogy egy bizonyos hangulatban inkább
indulatból beszél valaki, ám ha utána lehiggad, majd végigolvassa,
főleg egy szívinfarktus után, gondolhatja azt, hogy ez így sok vagy
túlságosan erőteljes.
Elképzelhető, hogy valaki csak úgy kiventilálja magából
emésztetlenül, ami már nagyon régóta gyülemlik benne és eddig nem
volt semmilyen platform arra, hogy kimondja. Aztán amikor lenyugszik
és hátralép egyet, akkor azt érezheti, hogy ez még saját magának is
sok, emésztetlen abban a formában, ahogy ez ténylegesen kijött
belőle, és ezzel nehezen azonosul.
 A FÉRFIOLDAL

Létezik olyan, hogy férprincípium?

Ahogy a tudatosan gyermektelen nőket érintő kutatásom haladt előre,

cikkeket publikáltam és velem is készítettek interjúkat, egyre többekhez
eljutott a projekt híre, és mind többen érezték úgy, hogy meg kell
szólalniuk a kérdésben. Parázs viták alakultak ki a posztok alatt,
gyakran erős érzelmek, indulatok is megjelentek pró és kontra
egyaránt. Én magam csupa pozitív visszajelzést kaptam, nem ritkán
childfree férfiaktól. Ez megerősített abban, hogy a kérdés sokakat
foglalkoztat és beszélni kell róla – a férfiakkal is. Nekik is van
történetük, nekik is van véleményük a témáról. „Nahát, mennyivel
egyszerűbb nekünk, férfiaknak. A nőknek ebben is meg kell küzdeniük
azért, hogy önmaguk lehessenek.” Ilyen visszajelzéseket kaptam, nem
is egyet. Ezért úgy döntöttem, hogy a projektbe bevonom a másik nem
képviselőit is.

Az volt a feltevésem, hogy a nők valószínűleg jobban kitettek a

gyermekvállalás körüli családi, társadalmi, politikai nyomásnak, vagyis
kvázi elvárás, kényszer, kötelező futam egy nő életében, hogy
gyermeket szüljön. Ha nem teszi, jönnek a bántások. Ha nő
vagy, szülnöd kell! Hiszen „ez az élet rendje!” „Ez egy nő életének az
értelme.”
Kíváncsi voltam, vajon a férfiak esetében is ez-e az élet rendje. Ha férfi
vagy, neked is kell hogy legyen gyereked? Egy férfi számára is a
gyermeknemzés az élet értelme? Ha férfi vagy, apa is kell hogy legyél?
Vagy ha férfiként nem szeretnél gyermeket, akkor ugyanezért kevésbé
bántanak, mint egy nőt? Vagy egyáltalán nem piszkálnak érte? Jobban
elnézik ezt neked, veled szemben toleránsabb a társadalom? Mivel
kifejezetten férfiaknak címezve nem készítettem kérdőíves felmérést,
és kevesebb személyes interjút is folytattam, mint nőkkel, ezért
messzemenő következtetéseket nem vonok le, hanem kizárólag a
beszélgetések során elmondottakra és az írásban hozzám fordulók
történeteire hagyatkozom.

A nekem nyilatkozó gyermektelen férfiak elmondása szerint a

társadalmi nyomást – kisebb-nagyobb mértékben – ők is érzik. A
kérdezősködést, a visszatérő kíváncsiskodást mindegyikük említette.
Az „unokázni szeretnék már” elhangzik a fiús családokban is. Ők is
megkapják, hogy gyerek nélkül nem élet az élet. A férfiak esetében is
igazolódni látszik az, amit a pszichológus szakértő is alátámasztott: aki
határozott, kiáll az elvei mellett, és nyíltan felvállalja, hogy
gyermektelen, abba kevésbé kötnek bele, mint abba, akiben a
megfelelési kényszer (erősebben) munkál. Az egyik, vazektómiát is
felvállaló interjúalanyom azt mondta, róla leperegnek a bántások.

Egy másik interjúalanyom azt mesélte, sokkal kevesebb olyan férfival

találkozik, aki erről hasonlóképpen gondolkodik, mint ő. Az ismeretségi
körében is tartja magát az elképzelés, hogy gyerek,
az kell. Tapasztalatai szerint ugyanúgy megítélik a gyermektelen
férfiakat is, mint a gyermektelen nőket. Többször előfordult, hogy
randizás során nők egyenesen azt vágták a fejéhez, hogy beteg, ha
nem akar gyereket. Volt, akivel azért nem ment tovább az ismerkedés,
mert a hölgyek nem bíztak egy olyan férfiban, akinek nincsenek
gyerekei vagy nem is akar.
Volt olyan férfi interjúalanyom, aki úgy véli, a gyermektelenség
megítélésében nincs különbség abban, hogy valaki férfi vagy nő, csak
az számít, ki milyen karakter. Véleménye szerint azok az emberek
veszik magukra a piszkálódást, akik gyötrődőbbek és hagyják, hogy
nyomassza őket a társadalom, a család, a munkahelyi közeg és a
barátok. Nőknél szerinte azért jelentkezhet mégis markánsabban a
sérülékenység, mert ők inkább magukra veszik a bántásokat.

„Kiirtják a család vérvonalát!” Mennyit ér a

fér, ha nem akar gyereket?
A 32 éves Krisztián e-mailben osztotta meg velem meglehetősen
meglepő tapasztalatait. A nőkhöz hasonlóan ő is kap szúrós
megjegyzéseket, amikor szóba kerül, hogy nem szeretne gyereket. A
fejéhez vágják, hogy majd miatta és a hozzá hasonlók miatt hal ki a
magyar, és csak ki akarja magát vonni a felelősség alól. Neki is
sokszor mondták, hogy majd meggondolja magát. „Biztosan tudom,
hogy alkalmatlan vagyok apának, mégis bizonygatják, higgyem el,
hogy ha születne gyerekem, idővel belejönnék, hogyan kell nevelnem.
Na, de könyörgöm, ilyen alapon nyugodtan bele lehet engem dobni a
tóba, nem baj, hogy nem tudok úszni, majd
belejövök?! A legfájdalmasabb kijelentés éppen egy nő szájából
hangzott el, miszerint addig senki nem férfi, amíg nincs neki legalább
egy gyermeke; mindaddig legfeljebb csak nyámnyila kisfiú. Akkor hadd
kérdezzem már meg, akinek tizenöt évesen becsúszik egy gyerek,
rögtön férfi lesz, egy felelősségteljesen gondolkodó harmincéves,
egyébként gyermektelen ember, pedig nem nevezhető férfinak?!”

Egy másik érintett férfi, aki levélben keresett meg, úgy véli, férfiként
sokkal nagyobb a nyomás rajta, hiszen hagyományosan a férfiak a fő
kenyérkeresők. Mivel azonban a kormány a családosokat támogatja,
eleve sokkal többe kerül a gyermekteleneknek ugyanaz az
életszínvonal, mint azoknak, akik gyereket vállalnak. Sok
kedvezményből, hitelprogramból eleve ki vannak zárva, és ezeknek a
programoknak a gazdaságtorzító hatása, például az ingatlanpiacon,
sokkal inkább érződik. Nem kapnak adókedvezményt, többmilliós
lakástámogatást, családi autó kedvezményt és a többi. Ha megnézzük
ezek összértékét és egy valós, támogatások nélküli nettó átlagbér
hányadosát, akkor azt kell látnunk, hogy a gyermekteleneknek
ugyanazért sokkal többet kell dolgozniuk.

A nyomás családi szinten is megjelenik: egy-egy család nevét a fiú

viszi tovább, ezért azokkal a támadásokkal is meg kell birkózniuk, hogy
„kiirtják a család vérvonalát”. Véleménye szerint a nőkre is nehezedik
társadalmi nyomás, de közel sem akkora, mint a férfiakra. A
gyermektelen nőket „ki tudják kiáltani bátornak”, sőt, a férfitársadalom
egy jó része még keresi is őket, de tapasztalata szerint a férfiak
esetében a gyermektelenség gyakorlatilag egyenlő a férfiatlansággal
azok szemében, akik
odavannak a gyerekekért. „A másik nem jelentős többsége
emberszámba se vesz minket. A nők sokszor emlegetik, hogy a
párjuknak szültek, mi, akik férfiként nem akarunk gyermeket, eleve
gyávák, buzik, gyengék vagy kurvapecérek vagyunk, valamint a jövő
gyilkosai. Azt feltételezik rólunk, hogy a bőrünk alatt is pénz van;
hedonistának állítanak be minket.”
Elmesélt egy meghökkentő történetet is. Amikor eseti tablettáért ment
a párjával, „a nővérke gyakorlatilag élből azt mondta, hogy gyilkos
vagyok, és szemétláda, mert rábeszélem a kedvesemet a tablettára.
Persze nem volt hajlandó elárulni, hol találunk orvost, aki írna egy
vacak receptet. Ugyanakkor, ha nem kísértem volna el, akkor is szar
alak lennék.” Tapasztalatai szerint a gyermektelen férfiak megítélése
nagyon negatív: „semmit érők vagyunk mindenki szemében”. Majd így
zárta a sorait: „Örülök, hogy ebben a könyvben a mi hangunk is
hallható lesz.”

Üzenet a palackban
A kutatásról szóló fejezet zárásaként álljanak itt azok a mondatok,
amelyeket a kérdőívet kitöltők egyfajta üzenetként betennének egy
képzeletbeli palackba. Az utókornak? Talán még inkább a jelenkornak.
A kortársaknak. Önmaguknak. Barátaiknak, családtagjaiknak, leendő
vagy jelenlegi párjuknak. És azoknak, akiknek fogalmuk sincs róluk, de
azért ítélkeznek fölöttük. Mindazoknak, akik értik, megértik őket – és
mindazoknak, akik ellenségként tekintenek rájuk.

Szó szerint idézem itt is a megszólalók gondolatait, amelyek hol

viccesek, hol meglepőek, hol szívbe markolóak, néhol kevéssé „píszik”,
de mindenképpen érdemesek arra, hogy
elgondolkodjunk rajtuk. Ha kívánhatok egyet, az az lenne, hogy jusson
el sokakhoz ez a palack.
• „Örülök, hogy foglalkozol a témával, mert a társadalom
kívülállóként kezel minket, semmilyen kedvezményben,
támogatásban nem részesülhetünk, ami szerintem borzasztóan
diszkriminatív. Fel kellene nyitni az emberek szemét, hogy egy nő
(lehet férfi is, de a nőket bélyegzik meg szerintem inkább) lehet
attól teljes és értékes ember, hogy nem szült/vállalt gyereket.”
• „Hála neked és azoknak az embereknek, akik napfényre hozzák a
kényes témákat, népnevelők, fejekbe világosságot gyújtók! Egyszer
nektek is hála, az emberiség egy intelligensebb faj lesz!”
• „Annyira jó, hogy van erre platform!!! Nagyon hiányolom, hogy
nem látok gyermektelen női mintákat és szabad párbeszédet
erről, ez egy nagyon jó kezdeményezés.”
• „Jó, hogy valaki foglalkozik a témával, a bizonytalan embereknek,
akikre nagyobb nyomás nehezedik, nagy segítség lehet, ha tudják:
nincsenek egyedül és gyermeket vállalni nem kötelező.”
• „Köszönöm, hogy van, akit érdekel a mi világunk. Ugyanolyanok
vagyunk, mint bárki más.”
• „Egyes emberek fejében pusztán információkkal sosem lehet
fényt gyújtani, ha ők ragaszkodnak a sötétséghez és elfújják a
gyertyát. A gyerekmentesek megítélése csak akkor fog változni,
ha a döntéshozók változtatnak a kommunikáción, a gyerek mint
tényező megítélésén. Társadalmi, gazdasági, állami szinten
kellene elismerni, hogy pusztán a gyerek maga nem érték, nem
jár érte ingyen pénz, nem lehet belőle megélni, és főleg nem
szabadna azt propagálni, hogy szaporodás nélkül eljön a
világvége. Azt kellene inkább előtérbe helyezni, hogy
 túlnépesedett a Föld, a járványok, háborúk, természeti katasztrófák
az elviselhetetlen létszámra vezethetők vissza, és a közös cél
sokkal inkább a szaporodás visszafogása lenne. Ha nem
erősítenék meg a szülés-fanatikusokat társadalmilag, hanem épp
ellenkezőleg, óva intenék őket a fenntarthatatlan gyerekgyártástól,
az egyének megítélése is változna.”
• „Egészen biztos vagyok benne, hogy ezzel a döntéssel az ember
stigmát választ magának, amelyet élete végéig hordoznia kell.”
• „Örülök annak, hogy egyre több nőhöz és férfihoz jut el a
gyermektelenség gondolata. Gyerekkorunkban úgy neveltek
minket, hogy meg sem kérdőjeleztük magunkban, lesz-e valaha
gyerekünk és szerintem sok felnőtt sem jut el odáig, hogy
egyáltalán feltegye magának a kérdést, aztán leél egy
megkeseredett, kiégett életet több ember életét tönkre téve.”
• „Fontos ez a téma, fontos beszélni róla. Arról, hogy a nő nem
szaporítószerv, nem a fasz kiszolgálója, hanem független szellem,
aki ugyanúgy döntéseket hoz az életéről, mint a férfi.”
• „Nagyon örülök, hogy szembejött velem a cikk, amiben ezt a témát
boncolgatod. Bele se gondoltam, mennyi nő van még, aki
hasonlóképpen gondolkozik és ilyen a mentalitásuk. Remélem, sok
emberhez eljut a másik oldalról is, akik csak a saját eszméiket
követik és annyira szűk látókörűek, hogy meg sem hallják egy
magamfajta érvelését.”
• „Nem kell elnézést kérni, lesütött szemmel szabadkozni a
döntésünk miatt, hanem kész tények elé kell állítani, karakánul a
családot, ismerősöket, barátokat, kollégákat. Azt támadják, azt
akarják lebeszélni, akin látják, hogy bizonytalan és félénk. Biztos
rólam is van, aki emiatt negatívan gondolkodik, de teszek rá!”
• „Imádom az életem minden percét és biztos vagyok benne, hogy ha
mindenki ilyen szinten elégedett lenne a saját életével, akkor
senki nem foglalkozna a másik dolgával.”
• „Nem értem, egyes emberekből miért vált ki indulatokat az, ha
valakit más tesz boldoggá, mint ami őt. Kivéve, ha ennek irigység,
önmagát meggyőzni akarás, elnyomott érzések állnak a
hátterében.”
• „Úgy gondolom, ha mindenki elfogadná azt a tényt, hogy valaki
nem való szülőnek, ezért nem is vállal gyereket, egy fokkal
boldogabb világban élnénk.”
• „Ha férfi lennék, ugyanilyen személyiségjegyekkel, akkor
önállónak, függetlennek, kitartónak és sikeresnek tartanának a
nők, a többi férfi pedig alfahímnek. Nőként miért nem ezekkel a
szavakkal jellemeznek elsődlegesen?”
• „A legtöbb anya jobban tette volna, ha nem szül. Rengeteg az
elhanyagolt, lelkileg megnyomorított gyermek.”
• „Jó lenne, ha itthon is komolyan vennék azokat a nőket, akik
tudatosan nem vállalnak gyereket, mind társadalmi, mind orvosi
szempontból. Sokszor úgy érzem, a rendszer megnehezíti azt,
hogy felelősségteljesen járjak el a szigorú szűrésekkel, a drága
fogamzásgátlóval stb. Jó lenne, ha nem kellene ennyi akadályba
ütköznöm azért, mert felelősségteljes vagyok.”
• „Az emberiség a lemmingek szaporodási stratégiáját követi és
elindultunk a szakadék felé. A Föld eltartóképességét már rég
túlhaladtuk, csak a műtrágya felfedezése mentett meg minket.
Eddig.”
• „Fiatal koromban én is szerettem volna gyereket, ezt a mintát
láttam, így szocializálódtam, hogy ez az élet rendje, férjhez
megyünk, családot alapítunk. Egy félresikerült házasság és
terhességmegszakítás után viszont komolyan elgondolkodtam:
nem is biztos, hogy ez az én vágyam volt, inkább csak a társadalmi
minta. A húszas éveim végén, harmincas éveim elején voltam,
amikor megfogalmazódott bennem, hogy én nem vágyom erre,
nem ettől fogom magam nőnek és értékesnek érezni, nem ettől
lesz teljes az életem.”
• Nagyon szomorúnak tartom, hogy ha nyíltan felvállalom ezt a
véleményemet/döntésemet, akkor állandó erkölcsi prédikáció
céltáblája vagyok, illetve ostoba gyereknek tartanak, aki majd
úgyis meggondolja magát, mintha csak arról lenne szó, hogy
csoki- vagy vaníliafagylaltot szeretnék.”
• „Remélem, a jövőben több nő rájön, hogy nem a gyerektől lesz
több vagy kevesebb, hanem attól, mennyire őszinte önmagával.”
• „Nagyon örülök, hogy elindult ez a kezdeményezés és bízom
benne, hogy lesz következménye, és elfogadóbbak lesznek az
emberek az olyan nőkkel, akik nem akarnak anyák lenni.”
• „Biztos még sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy az emberek
elfogadják a gyerekteleneket. De már a mi korosztályunknak
sokkal jobb a helyzete, mint a szüleink idejében. A fejlettebb,
gazdagabb vagy nyitottabb országokban érezhetően jobban
elfogadnak minket, mint például Kelet-Európában. Türelemre,
kitartásra és őszinte felvállalásra van szükség az összes childfree-
től. Mi vagyunk az úttörők, a következő generációnak még
könnyebb lesz. Hajrá!”
 INTERJÚK – SZAKÉRTŐI
SZEMMEL

Máriás Fruzsina pszichológus:

Mindenkit bátorítok, hogy fejlessze
az önismeretét

Vajon milyen hatással volt ránk mindaz, ami

magzatkorunkban történt velünk? A gyermektelenség lehet
evolúciós hozadék is? A tudatosan gyermekteleneket
szükségszerűen érte valamiféle trauma, ami miatt így
döntöttek? Lelkileg zakkant, traumatizált emberek –
ahogyan az őket bántók előszeretettel hangoztatják? Vagy
valami másról van szó? És pszichológiai szempontból
problémás-e a kormány szülésre buzdító propagandája?
Többek között erről beszélgettem Máriás Fruzsina
pszichológussal. Ha három szót kellene kiemelnem, amit
ebből a beszélgetésből mindenképpen magammal viszek,
akkor ezek lennének: önismeret, önismeret, önismeret.
Aki tudatosan gyermek nélkül tervezi az életét, azt gyerekkorában
biztosan érte trauma?
Nem, ez egyáltalán nem jelenthető ki.

Csak mert sokan vélekednek így…

A tudatosan gyermektelenség egy rengeteg összetevős, társadalmi,
vallási, kulturális szempontok mentén meghatározott kérdéskör,
amelyben az ember személyes élményei is szerepet játszanak.

Mármint a gyerekkoriak?
[18]
Természetesen azok is. De sok egyéb is. A kutatásokból például
kiderül: a tudatosan gyermektelen nők autonómiára való igénye sokkal
nagyobb. Jóval fontosabb nekik, hogy a szakmai életükben
teljesítsenek, és nagy átlagban az intelligenciájuk is magasabb, mint
azoknak, akik viszonylag fiatalon vállalnak gyereket. Ez egyenes
arányosságot mutat, főleg, ha az iskolázottságot vesszük alapul.
Nemrég láttam David Attenborough kisfilmjét, tanúvallomását a
bolygóról (Egy élet a bolygónkon – a szerk.), és ebben a tudós azt
fejtegeti, hogy minél fejlettebb az oktatás és az egészségügy egy
országban, annál jobban visszaszorul a születések száma, hiszen
annál több választási lehetősége van az embereknek. Ezzel
kapcsolatban fontos megjegyezni, és egyébként a tudatosan
gyermektelenek közösségekben is látom, hogy keverednek a dolgok.
Azt, hogy valaki nem szereti a gyerekeket, illetve, hogy ő tudatosan
gyermektelen, ne keverjük, mert ezek nem feltétlenül azonos fogalmak.
Az én olvasatomban az a tudatosan gyermektelen ember, aki tisztában
van az alternatíváival, illetve azzal, hogy akár jó szülő is lehetne, de
valamilyen okból úgy dönt, hogy ettől az opciótól mégiscsak elzárkózik,
és nem szeretné, ha a gyerek az élete részévé válna.

Azért mégiscsak van összefüggés, nem? Ha valaki gyerekgyűlölő,

akkor az azt is jelenti, hogy nem akar gyereket. Mondom ezt úgy, hogy
a témában folytatott kutatásom alapján egy sokszínű csoport képe
rajzolódik ki a gyerekekhez való viszonyulás szempontjából is. Vannak,
akik kifejezetten szeretik a gyerekeket és a szakmájukban is velük
dolgoznak, sőt, akad köztük, aki szeretett volna gyereket, de egyéb
okok miatt mégsem vállalt. Más részük viszont vagy vállaltan utálja a
gyerekeket, vagy irritációt váltanak ki belőle.
Nyilván van összefüggés. Szakemberként azzal az állásponttal értek
egyet, hogy onnantól lesz ez tudatos, hogy tudatosan kezelem. Ez egy
olyan döntés, ami megérdemli a tudatosságot. A pszichológusnak nem
célja, hogy rábeszéljen vagy megváltoztasson bárkit is, viszont ha
eljönne hozzám egy kliens, aki azzal küzd, hogy nem akar gyereket,
ám valamilyen bizonytalanság van benne emiatt, mindenképpen azt
tanácsolnám neki, hogy vágjon bele egy önismereti folyamatba és
nézzük meg, mik a motivációi, mi az, ami őt igazán mozgatja. Lehet,
hogy találunk olyan sebet, ami begyógyítható, ami eddig nem volt
tudatos – hiszen sok tudattalan folyamat mozog mindenkiben –, és ha
egy szakértő segítségével néz a témára, könnyebb más szögből
rátekintenie.

Aki tudatosan gyermektelen, annak van min dolgoznia egy terápiában,

van rajta mit begyógyítani?
Nem feltétlenül gondolom így. Viszont aki átélt egy traumát, annak
mindenképpen érdemes előbb ezzel foglalkoznia és csak
utána meghozni egy ilyen kaliberű döntést. Bármelyik opció mellett
döntünk: akár vállalunk gyereket, akár nem, az egy idő után
visszafordíthatatlan lesz, és ez egy elég nagy döntés ahhoz, hogy az
ember ezt átrágja és megadja magának azt a lehetőséget, hogy lelkileg
és mentálisan is úgy tudjon erről dönteni, hogy tisztában van
önmagával. Muszáj gyorsan hozzátennem, az önismeretet egyébként
pont ugyanilyen fontosnak tartom azok számára, akik egyértelműen
szeretnének gyereket vállalni. Ha lehetne, kötelezővé tenném.

Pontosan mit is?

Egy minimális szintű önismeret-fejlesztést. Bátorítanám az embereket,
hogy vegyenek részt önismereti tréningen vagy terápiában, és
válasszanak ehhez megfelelő szakembert. Nagyon népszerű
mostanában Orvos-Tóth Noémi könyve, az Örökölt sors. Ez is azt
mondja, hogy az önismeret segít nekünk abban, hogy letegyük azokat
a transzgenerációs traumákat, batyukat, amiket talán mi magunk is
cipelünk, ám ha kicsit tudatosak vagyunk, a gyerekeinket meg tudjuk
kímélni ettől a tehertől. A traumákhoz visszatérve: azt is megfigyelték,
hogy minél fiatalabb korban dönti el egy ember, hogy nem szeretne
gyereket, annál biztosabb, hogy később megmarad a döntése mellett.

Milyen okok húzódhatnak e mögött?

Leginkább olyan kapcsolati mintázatok, amelyek azt erősítik az
egyénben, hogy a későbbiekben kevésbé érzi biztonságosnak a
másokhoz való kötődést, ezért nehezebbnek éli meg az intim
kapcsolódásokat, és úgy gondolja, hogy neki jobb, könnyebb az élete,
ha kihagy belőle egy ilyen folyamatot. Akár egy nagyon
rossz anya-gyerek kapcsolat is vezethet egy olyan döntéshez, hogy
később valaki azt mondja, nem szeretne gyereket. Vagy például, ha
valaki sok testvér mellett nőtt fel és nagyon hamar szülőszerepbe
került, az is elrettentő példa lehet a számára. Mindenki másként reagál
rá: előfordul, hogy valaki szeretett anyáskodni a testvérei felett és
mindenképpen szeretne saját gyereket. De az említett példák azért
inkább teherként nehezednek ránk a felnőtt életünkben.

Erről több interjúalanyom is beszámolt. Három-négy kisebb testvér

mellett nőttek fel, akiket igen sokszor nekik kellett pesztrálniuk. Azt
mesélték, egyáltalán nem vágynak arra, hogy ezt újra átéljék, nem
szeretnének megint ilyen szerepbe kényszerülni. A terhelt anya-lánya
viszony is visszatérően előfordult a beszélgetéseim során. A kutatásom
alapján megállapítható, hogy a tudatos gyermektelenség egy komplex
kérdéskör, ritkán lehet egyetlen okra visszavezetni. A kérdőívben
azonban rákérdeztem arra is, hogy ha csak egyetlen okot jelölhetnek
meg, melyik az, amelyik a legnagyobb súllyal esett a latba a döntésük
során. Ez alapján kialakult egy rangsor, és az első helyen az anyai
ösztön hiánya végzett.
Harry Harlow amerikai pszichológus az 1950-es években majmokkal
végzett híres kísérleteket, amelynek során az anyai kötődést, a
szeparációs szorongást vizsgálta és azt, hogy a kismajmok az anyai
szeretet és gondoskodás miatt kötődnek-e az anyjukhoz, vagy azért,
mert az anya maga az élelem forrása számukra. A vizsgálat során pici
majmokat választott el az anyjuktól és drótból, illetve szőrből készített
nekik „pótanyákat”. Harlow azt látta, hogy a szőröshöz inkább
odamentek a fiatal
állatok, jobban bújtak hozzá, mint a drótból készülthöz, még akkor is,
ha a drótanyánál helyezték el a cumisüveget. Tehát ebből is látszik,
hogy a kismajmok számára fontos a szeretet, a biztonság, amit inkább
a szőranyában láttak meg. Kimutatták, hogy azok a kismajmok,
amelyek „drótanyát” kaptak és nagyon hamar el lettek választva,
ezáltal nem kapták meg a megfelelő társas és anyai szeretetet, felnőve
rossz és figyelmetlen anyává váltak. Sokszor agyonnyomták a
kicsinyüket és nem is vették észre. Ezek olyan mintázatok, amelyek
nagyon mélyen gyökereznek bennünk. Habár nem vonnék egyértelmű
párhuzamot majmok és emberek között, ez a kísérleti eredmény mégis
sokat mondó tény, hiszen az evolúciós létrán ők állnak hozzánk a
legközelebb.

Ha valakinek, legyen akár férfi, akár nő, nem biztonságos a

kötődési mintázata az édesanyjával, az könnyen hozzájárulhat ahhoz,
miként látja önmagát szülőként a későbbiekben, és hogy milyen képe
alakul ki a gyerekvállalásról, illetve mennyire akar ennek az egésznek
a része lenni. Az anya-gyerek kapcsolat egy minta, amit továbbviszünk
a későbbi kapcsolatainkra, legyen az barátság, párkapcsolat vagy
kapcsolat a leendő gyermekeinkkel.

És mi a helyzet azokkal, akik problémamentes gyerekkorból jönnek, jó

viszonyban voltak a szüleikkel, nem érte őket trauma, mégsem
akarnak gyereket, és ezt az anyai ösztön hiányával magyarázzák?
Tehát ahol kiegyensúlyozott, szeretetteljes anya-lánya viszonyról
beszélünk?
Egy ilyen döntéshez nagyban hozzájárul a társadalom is, vagy
éppenséggel az, hogy az illető később, felnőve milyen elveket vall
a világról. Azt veszem észre például, hogy a kormány szülést támogató
propagandája annyira erőszakos, hogy az értelmiségi, fiatal
felnőttekből inkább az ellenkezőjét váltja ki. Visszásságot kelt bennük,
mert a gyermekvállalásnak nem feltétlenül van miértje. Úgy gondolom,
ez egy vágy, egy érzés, és megeshet, hogy valaki nem vágyik erre,
amivel semmi gond nincs, viszont jó az okokkal tudatosan tisztában
lenni. A gyerekvállalásra szerintem nincsen különösebb indok,
egyszerűen, ha érezzük, hogy itt az ideje és akarjuk is, akkor
megtörténik.

Baj, ha valakinek attól függően ítéljük meg az

emberi minőségét, hogy van-e gyereke vagy
nincs
Megfogalmazódott bennem, nem problémás-e, hogy embereket
autóért, lakásért cserébe szülésre lehet ösztönözni. Az ismeretségi
körömben is egyre többen vannak, akik csak a babaváró miatt
házasodnak össze, akár tizenöt év után, és vállalnak be gyereket,
egyébként eszükbe sem jutna. Ha az a belső késztetés, érzés, vágy
nincs meg valakiben, hogy gyereket akar, akkor milyen csak azért
szülni, hogy kamatmentes tízmilliókhoz, nagyobb autóhoz, lakáshoz
jusson? Etikus ez? Felelősségteljes döntés ez a születendő gyerekkel
szemben? Pszichológiai szempontból rendben van, hogy ezért vállal
be valaki egy gyereket?
Egyetértek azzal, amit mond. A döntés, ami gyermekvállaláshoz vezet,
sok mindentől függ, például attól is, hogy pillanatnyilag milyen
párkapcsolatban élek. Van olyan ismerősöm, aki
gyermektelennek vallotta magát, mert az akkori párja az volt, és úgy
gondolták, nem akarnak gyereket. Azóta új kapcsolatba lépett, össze is
házasodtak, a mostani párja pedig nagyon szereti a gyerekeket és
most már gyereket terveznek. Tehát amit még fontos kiemelni: ez nem
feltétlenül kell hogy fix döntés vagy egy megingathatatlan akarat
legyen.
A fő bajnak inkább azt tartom, ha valakinek attól függően ítéljük
meg az emberi minőségét, hogy van-e gyereke vagy nincs. Ez
mindenkinek a saját felelőssége, egyéni döntése a saját élete felett.
Semmiképpen sem tartom pozitívnak, hogy anyagi javakért cserébe
vállalunk gyermeket. A baj nem azzal van, hogy segítik a
családalapítást anyagilag, hanem a részletekkel. Például azzal semmi
baj nincsen, ha egy kevésbé tehetős fiatal házaspár gyereket vállalhat,
amit esetleg eddig az anyagiak miatt nem mertek meglépni. Viszont
ennek a kampánynak volt sok olyan részlete, ami véleményem szerint
éppen a döntés intimitását és szabadságát sérti. Önmagában is nagy
nyomás lehet hitelt vállalni, és nem szerencsés ezt egy olyan
eseményre ráhelyezni, amelynek meghittnek, bensőségesnek, „csak a
miénk”-nek kellene lennie. De nem szeretnék túl sokat politizálni, ez
egészen távol áll tőlem.

Az, hogy a legtöbben az anyai ösztön hiányával indokolták a

döntésüket, mire vezethető még vissza a problémás anya-gyerek
viszonyon túl?
Én ezt evolúciós hozománynak is el tudom képzelni. Bizonyos
elméletek szerint a homoszexualitás is azért alakult ki, hogy a
túlnépesedés csökkenjen, habár ma már tudjuk, hogy ennek főként
genetikai okai vannak. Mégis nehéz, és talán nem is lehet
elvonatkoztatni az emberiség fejlődésének történéseitől, és attól, ami
ma a világban zajlik. A tudatos gyermektelenség esetében is
mindenképp számításba kell venni a klímaszorongást, amiről ön is ír.
Hiszen teljesen elképzelhető, hogy valaki a Föld túlnépesedése miatt
nem akarja magát szaporítani, vagy csak attól fél, milyen lenne a világ,
amiben a gyermeke majd felnő. De lehet az illető olyan személyiség,
aki egyszerűen nem szeretne gyereket, akármilyen jó családból is jön.

Nagyon érdekes ez az elmélet az evolúciós hozadékról, ami ezek

szerint kvázi fékként és ellensúlyként szabályozza a
népességszaporulatot, és lehet annak a magyarázata, ha valaki nem
akarja magát továbbörökíteni. Hogy ne tízmilliárdan legyünk, hanem
„csak” hét és fél milliárdan. A tudatosan gyermektelen nőket viszont
azzal is szokták bántani, hogy „genetikai hulladékok”. A fejükhöz
vágják, hogy az anyaság a nőkbe kódolva van. Erre jegyezte meg
viccesen az egyik interjúalanyom, hogy akkor őt félrekódolták.

Ha valaki nem érez vágyat a szülésre, nem jelenti azt, hogy ha találna
egy síró csecsemőt, ne jönne elő belőle az az elemi ösztön, hogy
segítsen rajta, vagy gondoskodjon róla. Tehát nem gondolom, hogy ez
teljesen kihalt azokból a nőkből, akik nem akarnak gyereket, és azt
sem, hogy emiatt bármilyen stigmát kellene rájuk aggatni. Inkább úgy
vélem, ez egy nagyon sokrétű döntés.

Gyakori érv egy childfree nővel kapcsolatban, hogy nem baj, ha most
nincs is benne vágy a gyerekre, ha majd megszüli, úgyis feléled az
anyai ösztön. Ismerek nőket, akik a kezükbe fogták az újszülöttjüket,
de semmilyen anyai érzés nem érkezett meg
hozzájuk. Volt, aki ezt csak másfél évvel később fedezte fel magában,
de olyannal is találkoztam, aki a későbbiekben sem tudott mit kezdeni
a gyerekével és nem tudott megbirkózni azzal, hogy anya lett. Miért
gondoljuk, hogy a születés pillanatában automatikusan bekapcsol az
anyai ösztön és egy csapásra minden tökéletesen fog funkcionálni?

A természetben zajló folyamatok nagyon jól ki vannak találva, ha

fogalmazhatok így. A testünk és a különböző biológiai folyamatok
sokféle módon segítik a kötődés kialakulását. Azonban, ha egy nő úgy
megy bele ebbe az élethelyzetbe, hogy működik benne egy ellenérzés,
mert ő ezt nem szeretné, de szülői vagy társadalmi nyomásra mégis a
gyermekvállalás mellett dönt, akkor az anyai érzések helyett könnyen
helyet kaphat a szorongás, a bizonytalanság érzése, a tehetetlenség
és emiatt akár az agresszió is.

Tehát akkor nem automatikusan jön az anyai érzés a szülés után? Ha

egy gyereket várnak, akarják, és a szüleinek nincs ellenérzése ezzel
kapcsolatban, akkor automatikus folyamat, de még így is teljesen
természetes, ha nem maradéktalanul meghitt és idilli ez az időszak.
Egy gyerek érkezése az egész családnak újdonság és nagy feladat. Az
addig megszokott család szerkezete átrendeződik, új szerepekbe
kerülünk, és normális, ha ez nem csak kizárólag pozitív érzelmekkel
jár. Ennek tükrében az is teljesen érthető, ha egy anya negatív
érzéseket él meg főleg, ha ez a döntés nem volt egyértelmű számára.
A szülés utáni depresszió gyakrabban előfordul, mint gondolnánk, sőt,
olyankor is, amikor valaki úgy vág bele a gyermekvállalásba, hogy erre
semmilyen külső nyomás
nem kényszeríti. Ilyenkor az anyák egy része szorongó, ingerült,
lehangolt, és azt élheti meg, hogy nem szereti a gyerekét, és ezért az
anyai feladatát is csak nehezen tudja ellátni. A társas támogatás egy
másik fontos tényező. Ezzel kapcsolatban kimutatták, hogy azok az
anyák, akik nagyobb fokú társas támogatást kapnak, kisebb eséllyel
szenvednek szülés utáni depressziótól. Egy olyan nő pedig, akit nem
ér támogatás a gyermekvállalást érintő döntésében és végül mégis
anya lesz, talán nagyobb eséllyel lesz áldozata ennek a jelenségnek is.

Ha egy nő nem érzi jól magát, és szorong az anyaszerepben, nehezen

tudom elképzelni, hogy a gyereke, a férje, a családja jól érzi magát.
Társadalmi szinten is felmerül, hogy kinek jó ez.
Ezért kell behoznom megint az önismeret fontosságát. A köztudatból
hiányzik az edukáció, például azzal kapcsolatban is, hogy a magzatra
a születés előtti időszakban is hatással van mindaz, ami a
környezetében történik: az, hogy valakit hogyan várnak, milyen
neműnek várják – ezek mind olyan hatások, amelyek tudattalanul
végigkísérhetik egy ember életét. Hatalmas nyomás egy gyereknek, ha
őt nem akarják, nem tudják szeretni. Kimutatták, hogy kisbabák azt is
érzékelik, ha az anya pelenkázás közben undorodik tőlük. A kisbabák
mindent tükröznek: az érzelmeket, a mimikát, így tanulják meg a
sajátjaikat is értelmezni. Nagyon könnyű rossz irányba vinni ezt a
folyamatot, ha valaki nem akart gyereket, de rá lett erőltetve, vagy
például az előbb említett szülés utáni depresszió nem billen vissza, és
az anya huzamosabb ideig nem képes ellátni a feladatait. Sokkal
fontosabb, hogy merjük felvállalni magunkat. Amennyiben
amellett döntünk, hogy nem szeretnénk gyereket, úgy is lehet teljes
életet élni.

Még egy korábbi gondolathoz visszatérnék, csakhogy teljesen elvarrjuk

a szálakat… Azt mondta, egy tudatosan gyermektelen nő nem
feltétlenül azért választja ezt az utat, mert trauma érte. Mégis nagyon
könnyen rájuk sütik, hogy traumatizáltak. Ez a szó önmagában is
meglehetősen pejoratív hangzású. A kérdőíves válaszok alapján fő
okként nem a trauma áll az első helyen, de még a képzeletbeli
dobogóról is leszorult.
Úgy vélem, aki odáig eljut, hogy azt mondja, nem akar gyereket, annak
nagy valószínűséggel lehetett az életében valami negatív esemény,
ami hozzásegítette ehhez a döntéshez. Olyat is el tudok képzelni, aki
csak és kizárólag egy trauma miatt jutott erre a döntésre. Viszont erre
mondtam korábban, hogy ha valaki ezzel szembenéz és átdolgozza
magában, lehet, hogy végül arra jut, mégis szeretne gyereket. Csak
van egy borzasztó nagy súly, ami őt nyomja, és amitől annyira fél, akár
tudattalanul is, hogy inkább nem vállal gyereket.

Instabil párkapcsolatba megszületnie egy

gyereknek nagyon nehéz sors
Több interjúalanyom mesélte, hogy jól elvan a gyerekekkel, tudja,
hogyan kell róluk gondoskodni. Sokan közülük nagynénik,
keresztanyák, szerető, összetartó családból jönnek, nem érte őket
semmilyen trauma. Mégis a nap fénypontja, amikor visszaadják a
gyereket a szüleinek. Elképzelhető, hogy ezek ellenére valaki mégsem
akar gyereket?
Teljes mértékben. Szerintem vannak, akik sosem voltak azok a
„babázós típusok”. Vagy csak egyszerűen az ezzel járó felelősséget
nem szeretnék vállalni, sok minden megbújhat e mögött.

Arra is akad példa, hogy valaki a párkapcsolatában nem kapja meg

azokat az érzelmi visszacsatolásokat, amelyekre szüksége van, és ezt
az emocionális hiányt rávetíti a már meglévő gyerekére, vagy pont
azért akar gyereket, hogy legyen valaki, akit szerethet és aki ezt a
szeretet visszaadja neki.
Szerintem ez egészen gyakori jelenség. Erre mondta viccesen egy
tanárom, hogy amikor rosszul alakul egy párkapcsolat, akkor az
emberek leggyakrabban három dolgot csinálnak: házat építenek,
házasodnak vagy gyereket vállalnak. Próbálják toldozni-foldozni a
kapcsolatukat, de inkább csak rádobnak még egy akkora plusz terhet,
amit már eddig sem bírtak el. Egy instabil vagy épp nem működő
párkapcsolatba megszületnie egy gyereknek nagyon nehéz sors. Ők
az úgynevezett funkciógyerekek.

A beszélgetésünk elején említettekhez még egy gondolat erejéig

visszatérnék. A nagyobb fokú önállóságra és autonómiára való
igénynek mi a pszichológiai gyökere?
A pszichológiai értelemben vett autonómiánk kialakulása a
személyiségfejlődésünk része. Ahogy növekszünk, egyre inkább
szükségünk van arra, hogy önállóan hozzunk meg döntéseket.
Egészen onnan, hogy magunk akarjuk bekötni a cipőnket, odáig, hogy
felnőttként felelősséget vállalunk saját döntéseinkért. Ebben a
fejlődésben sok tényező szerepet játszik. Ma már a
társadalmunk talán jobban lehetővé teszi ennek a felvállalását. Hiszen
az autonómiának fontos része, hogy legyen lehetőségünk miből
választani, hogy felvállalhassuk szabadon a gondolatainkat és a
véleményünket. A döntési szabadság többek között az élettel való
elégedettséget is növelheti. Sok, a nők mellett álló mozgalom ma már
kimondja: a nő nem arra van, hogy szüljön, és lehet anélkül is teljes az
élete, hogy gyereke születne. Én ezt egy jó változásnak tartom, de azt
is látom, hogy sokaknak ez furcsa vagy egyenesen lázadásnak tűnik. A
lényeg, hogy az ember megtalálja magát és boldog legyen azzal, ami
mellett dönt.

Több interjúalanyom is annyira fontosnak érezte a tudatos

gyermektelenséget, hogy önként alávetette magát a művi meddővé
tételnek. Ez a nagyon erős elhatározás mire vezethető vissza?
Ez lehet akár egyfajta válasz is a társadalom éles elutasítására a
témával kapcsolatban. „Én ezt eldöntöttem és ebből most már
visszafele nem vezet út.”

Lázadás lenne?
Olyan gondolatokat is el tudok képzelni e mögött, hogy ezzel egy jó
párkapcsolatban a felek megpecsételik a közös döntésüket. Ez
ugyanaz, mint amikor ezt egy gyermek vállalásával pecsételi meg a
pár. Tehát valamiféle megerősítése akár egy kapcsolatnak, akár saját
magamnak. Az én személyes filozófiám egyébként, hogy hidakat
sosem égetünk fel, én szeretek az életben mindenhonnan úgy eljönni,
hogy ha kell, akkor vissza tudjak menni. A magam részéről nem
szeretem a szélsőségeket. De ez is mindenkinek az egyéni döntése,
és ha valaki úgy érzi, hogy ezzel több és
kiegyensúlyozottabb lesz az élete és ezzel ad neki egy plusz jelentést,
ami neki jó, akkor szerintem nincs ezzel baj.

Érdekes, hogy ezt a megpecsételést említette, mert a vazektómián és

sterilizáláson átesett interjúalanyaim mind házasok vagy stabil
párkapcsolatban élnek. De szerintem azt se felejtsük el, hogy ennek a
lépésnek nagyon fontos praktikus oka is lehet. Nem kell tovább
szorongani az óvszer, a spirál, a tabletta és az összes többi
fogamzásgátló módszer miatt.
Ez teljesen igaz. És itt talán fontos megemlíteni, hogy azok számára,
akik egész biztosan nem akarnak gyereket, nagy feszültségforrás lehet
a tudat, hogy habár védekezünk, azért tudjuk: nincs százszázalékos
fogamzásgátlás. Gondoljunk bele, ha egy elkötelezetten gyermektelen
párhoz véletlenül érkezik egy baba. Két választásuk lesz: az abortusz
vagy egy olyan gyermek vállalása, akit sosem akartak. Egyikkel sem
könnyű megküzdeni, tehát ez is egyfajta tudatosság. Ugyanakkor ez a
lehető legerősebb döntés, hiszen visszafordíthatatlan.

Engem nagyon megrázott, amikor childfree nők arról vallottak, hogy

bűntudatot éreznek, amiért a szüleiket megfosztják az unokától. Mintha
lenne valamiféle kimondott vagy éppen kimondatlan elvárás a szülők
részéről a gyerekeik felé: megszültelek, felneveltelek, most te jössz,
hogy valamit visszaadj belőle.

Igen, és ez sok esetben, ahogy ön is mondja, nem tudatos szinten

zajlik. Nagyon könnyű olyan megjegyzéseket, célzásokat elejteni,
amelyek megülnek az ember fejében. És ha ehhez társul egy olyan
személyiség, aki nagyon szeretne megfelelni a szüleinek, aki nem
tudott egészségesen leválni, akkor benne a megfelelni vágyás még
jobban felerősödik. Összemosódik, hogy mik is valójában az ő egyéni
döntései. Szerintem nagyon nehéz a gyerekünket teljesen szabadon
szeretni, hogy képes legyen azzá válni, aki szeretne és úgy, ahogyan
azt szabad akaratából tenné. Nehéz feladat és kemény munka az
egész család részéről, hogy valaki felnőtt korára egészségesen
leváljon otthonról, tényleg a saját döntéseit hozza meg és a szülei elvei
ne parancsként visszhangozzanak a fejében.

Akármennyire szeretjük a szüleinket, nekünk nem feladatunk, hogy

boldoggá tegyük őket. Tudjuk őket támogatni, képesek lehetünk nekik
boldog érzéseket adni, de a boldogság, a testi-lelki jóllét mindenkinek a
saját maga által kovácsolt útja. Ezért nem lehet feladatként adni
senkinek, hogy unokát szüljön, nem szabad elvárást támasztani, hogy
kivel házasodjon, kit szeressen, hogyan éljen, milyen munkája legyen.
A családok nagy százalékában, ha van egy komoly párkapcsolat, akkor
előbb-utóbb elhangzik a kérdés, hogy mikor jön már a gyerek. Amikor
valaki éppen azzal küzd, hogy bizonytalan ebben, esetleg egy fájó
emlék vagy élethelyzet miatt nem szeretne, netán nem lehet gyereke,
ezek a kérdezősködések nagyon betalálhatnak és rosszul tudnak esni.

A childfree utat választó nők a legkülönfélébb nehézségekről

számoltak be: kiközösítés, lenézés, kilakoltatás otthonról, érzelmi
zsarolás, rábeszélés, megszégyenítés… hosszú a sor. Kimondom: az
anyák egészen változatos módon tudják megnyomorítani a (már
felnőtt) gyerekeik életét.
Igen. A gyerekvállalás mindenkinek az egyéni döntése kell legyen, hisz
nem a szüleinknek szülünk gyereket. Ez olyasmi, amit semmiképp sem
szabad másokra ráerőltetnünk. Ha valaki bizonytalan, tényleg úgy
gondolom, hogy érdemes felkeresnie egy pszichológust azzal, hogy ez
a problémám, nem tudom, merre menjek, és rágjuk át: miért igen és
miért nem. Ha pedig biztos vagyok a döntésemben, merjek azért is
felelősséget vállalni és kiállni mellette – ebben is segíthet egy
szakember. És megint ott tartunk, hogy önismeret.

Mindig ide lyukadunk ki.

Igen (mosolyog), mert ez fontos és abban is segít, hogy megfelelő
döntéseket hozzunk. Emberek vagyunk és arról, hogy mit, kit, mikor és
hogyan szeretnénk az életünk részévé tenni, arról a saját
felelősségünk dönteni.
 Miklovicz Anita pszichológus:
Nem kell, hogy lelki ok álljon a tudatos
gyermektelenség hátterében

Miklovicz Anita pszichológus konkrét példákon keresztül

mutatja meg, milyen lelki tényezők határozhatják meg azt,
ahogyan a gyermekvállalásról gondolkodunk. Azt már
rögtön az elején fontos leszögezni, hogy ő maga is azt a
szakmai álláspontot képviseli, mely szerint nem tehető
egyenlőségjel a tudatos gyermektelenség és a
traumatizáltság közé. Hasznos tanácsai révén praktikus
„trükkökkel” is felvértezhetik magukat azok, akiket még
mindig az unokával nyomasztanak a szüleik, vagy azért
piszkálnak a barátaik és a kollégáik, mert nem szülnek.

Miklovicz Anita azzal kezdte a beszélgetésünket, hogy meglehetősen

kevés kutatás és szakmai cikk született, amely kifejezetten a tudatos
gyermektelenség pszichológiai hátterével foglalkozik. A
szakirodalomban meglepően ritkán esik erről szó, amit a pszichológus
sajnálatosnak tart. Úgy véli, szükséges volna ezt a témát jobban
kutatni, megérteni, és azért is lenne jó erről minél többet beszélgetni,
mert így az elfogadás is jobban kialakulna az emberekben.

Tényleg defektesek volnának?

Mármint a tudatosan gyermektelenek?

Tapasztalatom szerint ez az egyik leggyakrabban hangoztatott

sztereotípia. Sokan önzőnek gondolják azokat, akik nem vállalnak
gyermeket, vagy olyan lelki okot feltételeznek a döntés mögött, amelyet
mintha rögtön orvosolni kellene.
Vannak emberek, akik nem szeretnének gyereket. Ezt nem szabad
megkérdőjelezni, mert ez mindenkinek a saját döntése a saját élete
felett. És az is rendben van, ha valaki azért nem akar gyereket, mert
traumákkal, kötődési sérülésekkel teli a múltja, ami hatással van a
döntésére. Ez is teljesen elfogadható. Ha az ember zsigerből érzi, hogy
nem szeretne gyermeket és nem dilemmázik a döntésen, nem okoz
neki nehézséget, hanem egyszerűen azt érzi: „nem akarok és kész”,
akkor azt miért kellene megbolygatnunk? Ilyenkor nincs szükség
terápiára. Azok között, akik nem akarnak gyereket, léteznek olyanok,
akik teljes összhangban élnek a döntésükkel, és ez semmilyen lelki
megterhelést nem okoz nekik. Ők nem ezzel fognak pszichológushoz
fordulni; ha elmennek, egészen más lesz a téma. A pszichológiai
tanácsadás során mindig azzal a témával dolgozunk, amit a kliens hoz
magával, amivel ő szeretne foglalkozni, amiről ő szeretne beszélni.
Akik ezzel a döntésükkel, életformájukkal jól vannak, azok nem
kerülnek a pszichológusok látókörébe. Tehát hangsúlyozom, nem kell,
hogy érzelmi megterhelődés álljon a tudatos gyermektelenség
hátterében.

Azt is gyakran hallani, hogy az anyaság, a vágy a gyermekre belénk

van kódolva. Ez tényleg így van?
Én azt gondolom, az, hogy megvan a képességünk gyermeket szülni,
még nem jelenti azt, hogy nekünk ez az életfeladatunk. A biológiai
háttér még nem feltételezi azt, hogy kialakul a vágy a gyermekvállalás
iránt.

Praxisa alapján milyen lelki okok húzódhatnak meg annak hátterében,

ha valaki nem akar gyereket?
Azzal kezdeném, hogy a sématerápiás szemléletmód szerint minden
embernek vannak alapvető érzelmi szükségletei. Az első a biztonságos
kötődés és elfogadás, hogy azt érezzem: biztonságban vagyok,
szerethető és értékes vagyok. A következő az autonómia,
kompetencia, hogy meg tudjam élni, hogy önálló vagyok, képes vagyok
döntéseket hozni, képes vagyok véghezvinni, amit elhatároztam.
Szükségletünk az az igény is, hogy észszerű határok között tudjunk
mozogni. Egy gyermek életében fontos, hogy a szülei meghatározzák,
mi az, amit megtehet és mi az, amit nem, hiszen ez védelmet is ad a
gyereknek és szabadságot is, hogy ezen határokon belül
biztonságosan mozoghasson. Végül szükséglet, hogy reális
elvárásokat állítsanak felém, vagyis ne száz százalékon kelljen minden
helyzetben teljesítenem. Elfogadható legyen az is, ha hibázik az
ember.

Amikor az alapvető érzelmi szükségletekről beszélünk, akkor azokat

elsősorban anya-gyerek viszonyban értelmezzük?
Inkább így mondanám: szülő-gyermek kapcsolatban, és ez
gyermekkorban a legfontosabb. Ugyanakkor minden más
kapcsolatunkban is nagyon fontos, hogy ezek a szükségletek
betöltődjenek. Hogy mennyire voltak ezek az alapvető érzelmi
szükségletek betöltve gyermekkorban, az jelentős szerepet játszik
a felnőttéletünkben is. Ha ezek tartósan sérülnek és méltatlanul
bánnak velünk akár gyermekkorban, akár később, akkor kialakulnak az
úgynevezett diszfunkcionális vagy maladaptív sémák. Tizennyolc ilyen
sémát határozhatunk meg. Egy gyakorlati példával illusztrálva egyet
kiemelek közülük: ha a szüleid azt mondták neked, hogy csak ötöst
hozhatsz haza az iskolából, de te négyest kaptál, és otthon ezért
megbüntettek, és azt éreztették veled, hogy ez komoly probléma, akkor
te azt élhetted meg, hogy csak akkor vagy elfogadható és szerethető,
ha ötöst hozol haza. Ezt tanulod meg. És ha felnőttként
teljesítményhelyzetben nem az általad elvárt száz-, hanem csak
nyolcvanszázalékosan sikerül teljesíteni valamit, akkor elégedetlen
leszel magaddal, megkérdőjelezed magad. Tehát az úgynevezett
könyörtelen mércék séma azt mondja: „csak akkor vagy elfogadható és
szerethető, ha tökéletesen teljesítesz”.

És ez mit vonz magával?

Ha a jelenben olyan szituációba kerülünk, amely, akár tudattalanul is,
hasonlít arra a korábbi méltatlan helyzetre, akkor a séma aktiválódik,
és úgy funkcionál, mint egy torzító szemüveg, amelyen keresztül a
valóságot torzan szemléljük. És annak megfelelően reagálunk,
ahogyan a torzító szemüveg jelez. Ilyenkor úgy fogod értékelni az adott
helyzetet, mint gyermekkorodban. Pedig a jelen szituációja annyiban
már biztosan más, hogy felnőttként van választásod máshogy
cselekedni, meghúzni a határokat, ha valaki feszegeti azokat. Amikor a
séma aktiválódik, háromféle fő megküzdési mód lehetséges: Először is
az előző példa mentén haladva elhiszem azt,
hogy én csak akkor vagyok elfogadható, ha százszázalékosan
teljesítek, és alárendelődöm ennek a sémának, amelyet, ahogy már
említettem, könyörtelen mércéknek hívnak. A második választási
lehetőségem, hogy elkerülöm a teljesítményhelyzeteket. Végül lehet,
hogy túlkompenzálok, ilyenkor nem érdekelnek az elvárások, nem lesz
fontos, hogy sikereket érjek el, a feladatokat pedig felületes módon
végzem el. Minél fiatalabb korban alakul ki a séma, annál hihetőbbnek,
önazonosnak tűnik.

És mindez hogyan kapcsolódik a gyermekvállalás témájához?

Ha a biztonságos kötődés alapszükséglete sérül gyermekkorban,
például elválnak a felek, és az egyik szülő nem tartja a gyerekkel a
kapcsolatot, akkor a kisgyermek azt éli meg, hogy „nem vagyok fontos,
nem vagyok elfogadható és szerethető”. Ha ráadásul azt látja, hogy az
a szülő, akivel ő maradt, halálra dolgozza magát, rengeteg gondja van,
és hibáztatja is az elhagyó felet, akkor a gyermek azt fogja érezni,
hogy a válás miatta történt: ő jött, apa és anya veszekedtek, majd
elváltak, és végül apa elhagyott minket. Ha az anya azt hajtogatja, bár
csak ne ismerkedett volna meg soha az apával (amiből a gyerek
összerakja, hogy ha ez tényleg így lett volna, akkor most ő sem lenne),
nagyon könnyen kialakulhat benne az a kép, hogy a gyerek az teher.

Az egyik kliensem azzal a dilemmával keresett fel, hogy a férje

nagyon szeretne már gyermeket, de ő bizonytalan a kérdésben.
Amikor elkezdtünk beszélgetni a szüleivel való kapcsolatáról, nagyon
tisztán kirajzolódott, hogy itt bizony egy alapvető érzelmi szükséglet, a
biztonságos kötődés és elfogadás élményének a sérüléséről van szó:
tehernek érezte magát gyermekként, és úgy
érezte, miatta ment tönkre a szülei házassága, és tartott attól, milyen
változást hozna egy gyermek a saját házasságába. Egy ilyen kötődési
sérülés tehát azt eredményezheti, hogy az ember azt éli meg: „ha
gyermeket vállalok, akkor majd tönkremegy a párkapcsolatom”.
Sokszor ez nem jut el a tudatos szintig, nem ölt testet szavakban, ez
sokkal inkább tudattalanul mozgatja az embert.

Mi lett a szóban forgó hölggyel?

Nyitottá vált a gyerekvállalásra.

Milyen más alapvető érzelmi szükséglet sérülése vezethet ahhoz,

amikor valaki nem akar, vagy csak bizonytalan abban, hogy szeretne-e
gyereket?
Ha a családban nem lehet megélni a közeli kapcsolatokat, nincs
melegség, biztonságérzés, sőt, ha valakit gondoskodás helyett
bántanak, akkor neki később nehéz lesz intim, bensőséges
kapcsolatokat kialakítania, hiszen ha igazán közel kerülne valakihez,
akkor megvan az esély arra, hogy újra bántani fogják. Ennek
következtében kialakul egy elkerülő kötődés, és ez megjelenik
párkapcsolati problémákban: nem tud majd elköteleződni. Amikor
komollyá válna a kapcsolat (például összeköltözésnél), akkor rögtön
követi az eltávolodás is, hiszen ha túl közel kerül valakihez, akkor a
másik bánthatja őt. Sokszor előfordulhat, hogy bár a
gyermekvállalással kapcsolatban pozitív ez a személy, mégsem jut el
odáig, hogy az realizálódjon, hiszen úgy éli meg, hogy nem találja meg
a megfelelő társat. Azonban inkább az történik, hogy ő menekül el az
intim kapcsolatok elől.
Így el sem juthat addig, hogy komolyan elgondolkozzon a
gyermekvállaláson, mivel kapcsolati csiki-csukiban találja magát.
Kötődési nehézség más formában is megjelenhet. Az úgynevezett
összeolvadottság-éretlenség séma azt jelenti, hogy túlzó érzelmi
bevonódás és közelség van a gyerek és főként a szülő között, ami a
normál szociális fejlődés rovására megy. Olyan szinten össze van
olvadva ilyenkor az ember a szüleivel, hogy például felnőtt létére is
még velük él, pedig lehetősége lenne máshová költözni, a szabadidejét
az tölti ki, hogy nekik segítsen, és csak velük legyen. Mindez
megnehezíti egy párkapcsolat kialakítását. A szülő és a gyermeke
közötti határok nem reálisak, össze vannak mosódva. Habár itt a
viszony nagyon közeli a szülőkkel, az intimitást mégis nehéz átélni más
kapcsolatokban, így nehezen alakulnak ki tartós párkapcsolatok és a
gyermekvállalás kérdése is távoli lehet.

Van, hogy a szülő elakadását a gyerek viszi

tovább
Hogy kell elképzelni azt, hogy a szülő nem szab reális határokat?
Például ha túlzottan bekorlátozzák az illetőt, aki egyetemistakorában
még a szüleivel él, de nem járhat el bulizni, mert ugyanazok a
szabályok érvényesek rá, mint tizenévesen. Ilyen az is, ha az anya
vagy az apa mindenbe bevonja őt, vagy ha részletekbe menően
kíváncsi a gyereke életére. És ha a gyerek nem úgy viselkedik, ahogy
a szülő szeretné, akkor jön az érzelmi manipuláció: „De én annyira
aggódom érted, gyere haza időben!” Tehát van egy elakadás a
szülőnél, aki nem tud kilépni a
szimbiózis fázisából, és még mindig úgy gondolkodik a fiáról vagy a
lányáról, mint akiről ugyanúgy gondoskodnia kell, ahogy kora
gyermekkorában. És a szülő elakadását viszi tovább a gyerek. Ha
nagyon erős ez az összeolvadottság, ott nem tud kialakulni az
identitás: „Ki vagyok én? Mit akarok én? Ezt most én akarom, vagy az
anyám akarja?” Egy ilyen dilemmából hogyan is juthatnánk el
komfortosan oda, hogy valójában akarok-e gyereket vagy sem?

Mi a helyzet azokkal, akik a gyermekvállalással járó óriási

felelősséggel magyarázzák a döntésüket?
Ha már gyermekkorban sérül a kompetenciaélmény érzése, tehát a
gyerek azt tanulta meg, hogy mindenben ügyetlen, mindenhez
segítségre van szüksége, buta, akkor a gyermekvállalást később olyan
felelősségnek érezheti, amit nem tud vállalni. Úgy érezheti, hogy
„úgysem lennék elég jó anya”.

A kutatásom eredménye alapján a legtöbben az anyai ösztön hiányával

magyarázták, hogy nem szeretnének gyereket. Ezt nagyon
sokféleképpen írták körül. Most kettőt emelnék ki, mert erre lehet, hogy
többen felkapják a fejüket: „undorodom a terhesség, szülés, szoptatás
szentháromságától”, vagy „terhes has fóbiám van”.

Sokféle ok állhat mögötte és általában nem is vezethető vissza

egyetlen magyarázatra. Ami rögtön eszembe jut: az erős testképzavar,
amikor például az ember kórosan fél az elhízástól. Az önmagunk
elfogadásának nehézsége, hiszen a média azt az üzenetet közvetíti,
hogy „tökéletesnek kell lenni”. Oka lehet egy nagyon rossz orvosi
tapasztalat is, ami annyira traumatikus volt, hogy az illető nem akarja
magát ennek kitenni. Az is elképzelhető,
hogy a fenti okok mindegyike jelen van, amihez akár még kötődési
zavar is társulhat. Csak néhány példát említettem, a teljesség igénye
nélkül.

És ha a pár egyik tagja szeretne gyereket, a másik viszont nem?

Ez mindenképpen nehéz helyzet, ugyanis a pár tagjainak rengeteg
dolgot kell mérlegelniük, hiszen ugyanolyan jogos és érvényes érzés
az, ha valaki szeretne gyermeket, mint az, ha valaki nem – és ebben
nehéz megtalálni azt az utat, amely mindkét félnek komfortos. Sok
beszélgetés és munka előzi meg. Ez a helyzet is aktiválhat
diszfunkcionális sémákat, és ezek miatt születhetnek olyan döntések,
amelyek nehéz helyzetbe hozzák a pár egyik tagját.

Ide be kell hoznom azt, hogy mi történik akkor, ha gyermekkorban a

kompetenciaélmény mint alapszükséglet sérül, és kialakulhat az
úgynevezett behódolás séma. Ilyenkor a kontrollt átadjuk másoknak,
többnyire azért, hogy elkerüljük a haragjukat vagy hogy ne hagyjanak
el minket. Ilyenkor az lesz az ember téves alapélménye, hogy a jó
kapcsolat megőrzéséhez alá kell mennem a másik igényeinek. Az én
preferenciám, vágyam, szükségletem, érzésem nem számít.
Fontosabb, hogy mit akar a másik. Kialakulhat az is, hogy nekem
igazából „minden mindegy, minden jó úgy, ahogy van”. Ha az illető
még nem tart ott az önreflexióban, hogy felismerje, ez valójában nem
jó neki, olyankor jönnek általában a pszichoszomatikus tünetek,
például pánikrohamok.

Testi szinten jelenik meg az a feszültség, ami el van rejtve. Hiszen,

ha felszínre törne, akkor neki valamiképpen meg kellene
védenie a saját határait, el kellene mondania a másiknak, hogy mit is
szeretne igazán. Ilyenkor jönnek azok a félelmek, hogy „ha nemet
mondok valakinek, az biztosan megsértődik rám, és megszűnik a
kapcsolat”. Lehet, hogy valaki azt mondja, szeretne gyereket vagy
éppen azt, hogy nem, de ha folyamatosan olyan kapcsolatokban találja
magát, ahol alárendelődik, ráadásul a másik egy határozott,
érdekérvényesítő személyiség, aki nem szeretne gyereket, akkor
eltölthetnek nagyon sok időt közösen anélkül, hogy a valódi igények,
vágyak tisztázásra kerülnének, egészen addig, amikor már fizikailag
sem lehetséges gyereket vállalni.

Azonban a másik véglet is megtörténhet: ha a férfi szeretne

gyereket, a nő viszont nem, vagy nem biztos benne, viszont van egy
aktív behódolás/alárendelődés sémája, akkor nagyobb eséllyel beadja
a derekát és a párja vágya miatt gyermeket fog vállalni.

Mi a helyzet azzal, amikor egy nő azért nem vállal gyereket, mert nem
szeretné feladni a karrierjét?
Sok múlik azon, mit hozunk a családi házból. Ha gyermekként azt
láttuk az édesanyánkon, hogy feladta a munkáját, hogy csak a
gyerekeiért éljen, vagy bár vágyott volna karrierre, mégis
kompromisszumos megoldást választott az anyaság miatt, akkor
nagyobb eséllyel alakul ki az az érzés, hogy karrier és gyermekvállalás
nem fér meg egymás mellett. Ha ennek az ellentéte történik, és
édesanyánk a gyermeknevelés mellett olyan munkát végzett, amelyet
láthatóan élvezett, akkor nagy valószínűséggel azt az üzenetet visszük
tovább magunkkal, hogy a karrier és a család megfér egymás mellett.
Lehet, hogy többet kell
gondolkozni a kivitelezésén, viszont nem kell feladni egyiket a másik
miatt, hiszen mindkettőből rengeteget lehet töltekezni. Bár a vezetői
pozíciókat még mindig a férfiak uralják, azonban egyre több nő talál
magának helyet a vezetői asztalnál, és mernek szembeszállni azzal a
sztereotípiával, hogy „ez a férfiak világa, a nőnek otthon van a helye”.
Ehhez kitartás, magabiztosság szükséges és az a hit, hogy „meg
tudom csinálni”. Ha pedig van a nő mellett egy támogató partner, aki
ugyanúgy kiveszi a részét a gyermeknevelésből és a házi munkából,
akkor a gyermeknevelés is ugyanolyan gördülékenyen tud menni, mint
azoknál a családoknál, ahol az édesanya otthon marad. Valamint az is
rendben van, ha az ember külső segítséget is igénybe vesz.

Szabjunk határt a gyereket rtató

kérdezősködésnek
Gyakorló pszichológusként milyen tippeket tudna adni azoknak, akiket
a szüleik állandóan a gyerekkel nyomasztanak, akiktől a barátok,
kollégák is folyton ezt kérdezgetik, illetve akik úgy érzik, a család és a
társadalom részéről túl nagy nyomás nehezedik rájuk?
Nagyon fontos, hogy megszabjuk a határokat: egy beszélgetés során
mi az, ami még belefér a témával kapcsolatban és mi az, ami már nem,
mint például a számonkérés. Amikor valaki azt tapasztalja, hogy a
család vagy a kollégák részéről olyan mennyiségű kérdés és „jó
tanács” érkezik, amely számára már nem komfortos, próbáljon ennek
időben határt szabni. Nem érdemes belemenni a vitába, mert az olyan
benyomást kelthet, mintha a „bizonyítványát kellene magyaráznia”. Azt,
hogy akarok-
e gyereket, nem a rokonokkal vagy a kollégákkal kell megvitatnom,
nem őket kell erről meggyőzni, nekik ezt csak el kellene fogadniuk,
ugyanis ez mindenkinek a személyes döntése.

Kerüljék a beszélgetést erről?

Ha van egy jóindulatú érdeklődés valaki részéről, és meg szeretné
érteni ezt a döntést, akkor lehet róla beszélgetni, ha ez amúgy is
komfortos, de fontos arra odafigyelni, hogy ne sérüljön ebben a
beszélgetésben az, aki nem akar gyereket vállalni. Amikor viszont
rosszindulatot tapasztalunk, akkor érdemes elejét venni a vitának: „Ez
az én dolgom, bizonyára neked is megvannak a meglátásaid a saját
életedre vonatkozóan, és én tiszteletben tartom azokat, de kérlek, te
meg azt tartsd tiszteletben, hogy én nem akarok gyereket, és erről nem
szeretnék többet beszélgetni.” Ez be szokott jönni. Ez egy személyes
döntés, ami csak a párra tartozik.

Esetleg tudjuk-e még jobban konkretizálni, hogy mit mondjanak az

érintettek, ha az első mondatuk után még mindig azt tapasztalják, hogy
a kérdezősködés, győzködés nem hagy alább? Míg munkahelyen,
ismerősi körben ez valószínűleg már az első alkalommal hatásos, a
család esetében ez jelenthet visszatérő, erőszakos nyomulást, érzelmi
zsarolást, folyamatos duruzsolást – mint arról interjúalanyaim is
beszámoltak.
Érdemes énközlésekben beszélni, ami azt jelenti, hogy a másik
minősítése nélkül elmondjuk, hogyan hat ránk a viselkedése, majd
érdemes határt szabni a következőképpen: „Értem, hogy aggódsz
értem, jót akarsz nekem és ezt köszönöm. Viszont ez az én személyes
döntésem az életemről, ami csak rám és a páromra tartozik. Ahogyan
viselkedsz, az úgy hat rám, mintha nem
fogadnád el az érzéseimet, pedig azok az enyémek, érvényesek és
jogosak, és ezzel megbántasz. Ez a kérdezősködés, számonkérés
nekem rosszulesik. Kérlek, hagyjuk ezt a témát és beszéljünk másról.
Ha ez nem megy, akkor most inkább elmegyek és beszélgessünk
akkor, amikor lehet beszélni más témáról is. Nagyon szeretek veled
lenni, találkozni, beszélgetni, de a jövőben csak akkor tud ez
megtörténni, ha a gyerektémáról nem beszélünk többet, mert az a
mód, ahogyan most erről beszélsz, számomra bántó és nem szeretnék
benne lenni olyan helyzetekben, amelyekben sérülök.”

Ez olyan szépen hangzik. Bárcsak ilyen egyszerű lenne.

Végigolvastam közel kilencszáz kérdőíves választ, és ebből az sejlik fel
előttem, hogy egészen extrém méreteket tud ölteni a nyomasztás a
család részéről. Hiába kérik a nyaggatás befejezését és sorolnak
észérveket, sokszor vitába torkollik a dolog, akár évekig nem állnak
szóba egymással. Volt, aki felnőttként, huszonkét éve közölte a
szüleivel, hogy nem lesz gyereke, és a mai napig nem hiszik, nem
fogadják el. Megdöbbentő volt szintén visszatérően olvasni, hogy a nők
bűntudatot éreznek amiatt, mert döntésükkel a szüleiket, elsősorban az
édesanyjukat, megfosztják az unokától. A másik oldalról ez azt jelenti,
működik a szülők részéről a bűntudatkeltés.
Igen. Ha van egy aktív bűntudat a szülő irányába, érdemes elmenni
pszichológiai tanácsadásra, mert ott ezen lehet dolgozni, fel lehet
oldani azt. Nagyon nehéz lehet, ha a környezet részéről ez a
nyomasztás nem hagy alább, de ilyenkor az ember tényleg nem tud
mást csinálni, mint konzekvensen határt szabni nekik és ezt az érzést
a maga részéről megdolgozni. És lesz olyan, hogy erre a
környezet nem fog jól reagálni, mert az adott személyek például nem
dolgoznak aktívan saját magukon. Ezzel azonban mi nem tudunk mit
kezdeni, és ez nem is dolgunk. A gyermeket tudatosan nem vállaló nő
vagy férfi azt teheti magáért, hogy dolgozik azon, hogy
kiegyensúlyozott tudjon maradni akkor is, amikor a környezete
oldaláról jönnek a negatív üzenetek. Ha az ember konzekvensen
meghúzza a határokat és azt mondja: „Ha megint kezded, akkor én
veszem a kabátomat. Szeretlek, de most elmegyek, mert rosszulesik
az, amit csinálsz. Találkozunk legközelebb, ha már nem piszkálsz
ezzel!”, egy idő után a környezet be fogja látni, hogy ez van, ez a határ,
idáig elmentem, de tovább nem tudok, mert megint veszi a kabátját és
megy. Azt kell másokban tudatosítani, hogy ez nem egy olyan
párbeszéd, amibe belefolyhatnak, mert ez az én döntésem, nem veled
kell megvitatnom, hanem saját magammal és a párommal.

A legtöbb embernél idő, mire elfogadja: „én máshogy gondolkodom,

mint a családom”. Azáltal pedig, hogy különbözően gondolkodtok,
megélheted azt, mintha kívülálló lennél a családodban. A
tanácsadások során azon dolgozunk, hogy oké, ők így gondolkoznak,
és az álláspontjukat nem fogod tudni megváltoztatni, de ettől még a
szeretetkapcsolat jó eséllyel megmarad. Csak azért, mert ők másként
gondolkodnak, te még nem leszel rossz ember és ők sem lesznek
azok, ők még mindig azok az emberek, akik szeretnek téged és ez
kölcsönös. Viszont annak az elfogadása, hogy én máshogyan
gondolkozom, mint ők, nagy munka.
Ezzel kapcsolatban eszembe jutott a feltétel nélküli szeretet. Ha valakit
a saját anyja csak azért nem fogad el, mert nem szállítja neki az
unokát, akkor az szeretet-e a szó legnemesebb értelmében?
Ez a legtöbb esetben egy összetett kérdés. Érdemes árnyalni, mert
minden bizonnyal a szülő szeretete nem azon áll vagy bukik, hogy a
lánya szül-e gyermeket vagy sem. Biztos megvan az édesanyában a
szeretet, de mellette ott van egy elakadás is, hogy neki ez miért ilyen
fontos, miért olyan elfogadhatatlan, hogy a lánya nem fog gyermeket
vállalni. Ez olyan önismereti kérdés, amelyen csak ő maga tud
dolgozni, de ez nem azt jelenti, hogy akkor hirtelen a több évtizedes
szeretet anya és lánya között ne lenne ugyanolyan erős, csak ezen a
területen van egy elakadás.

A kérdőívet külföldön élők is kitöltötték, akik rendre arról számoltak be,

hogy ahol ők élnek és dolgoznak (például Anglia, Hollandia, Dánia,
Kanada), a gyermektelenség nem téma, vagy ha szóba is jön, az
emberek elfogadóan viszonyulnak hozzá. Nem sikk a másik
magánéletében vájkálni. Erős kontrasztot mutat ez azzal, ahogy a
hasonló helyzeteket idehaza megélik. Lehet ez magyar jelenség, illetve
kelet-közép-európai probléma?
Hazánkban a tradicionális családminta követése kiemelt szerepet kap
a média egy részében, arra azonban kevés hangsúly helyeződik, hogy
ugyanannyira elfogadható, ha valaki máshogyan él, mint a megszokott,
akár párként, gyermek nélkül. Mivel ennek a létezéséről,
elfogadhatóságáról kevés szó esik, így az emberekben sajnos több az
előítélet, ezzel együtt több az átgondolatlan, bántó megjegyzés is azok
felé, akik nem a hagyományos családmintát követik.
Kik azok, akiket a bántások, piszkálódások jobban megtalálnak? Több
interjúalanyom is kifejtette ezzel kapcsolatban, hogy tapasztalataik
szerint, akik magabiztosak, határozottak, karakán a fellépésük, azokat
kevésbé bántják, mint akik szorongóbbak, bizonytalanabbak magukban
vagy a döntésükben. Pszichológiailag ez alátámasztható?

Aki magabiztos és határozott, az nagyobb valószínűséggel

könnyebben meg tudja húzni a határokat, mint az, aki szorongóbb és
bizonytalanabb önmagával. Visszahoznám a már említett könyörtelen
mércéket, a perfekcionizmust, amely szerint mindig jól kell teljesíteni,
mert csak akkor vagyunk elfogadhatóak. Mivel társadalmi szinten
sokkal elfogadottabb, érthetőbb, ha egy nő gyermeket vállal, így sokkal
több kérdés, értetlenség éri azt, aki úgy dönt, nem lép a szülőség
útjára. Egy határozottabb személyiség magabiztosabban tudja
képviselni a döntéseit, míg akin azt látják, hogy bizonytalanabb,
könnyebben kapja a nem kívánt kérdéseket, megjegyzéseket.
 Az én történetem
Szerzői utószó

Tenger. Felhőmentes kék ég. Meleg, puha homok a

talpam alatt. Nyugodt és elégedett vagyok. Kitárom a
karom. Balázs, Bence és Boldizsár szalad felém fülig érő
szájjal és mind megölelnek. Az ikerfiaim.
Összekapaszkodunk. Érzem a napbarnított bőrük
melegét. Érzem, hogy nincs ennél nagyobb boldogság.
Majd játszunk tovább, kergetőzünk a homokban.
Kacagás. Tengerpart. Szikrázó napsütés.

Mosolyogva ébredek… Aztán legörbül a szám. Se tengerpart, se

napsütés, se gyerekek. Mert ez a valóság, az meg csak egy álom
volt. Ezt, közel tíz éve, akkor álmodtam a fiúkról, amikor egy
narcisztikus, képmutató férfival éltem. El akart venni feleségül
– a legeslegutolsó elköltözésemkor legalábbis ezt mondta –, de nem
voltam vele boldog. Gyereket is akart. Emlékszem, mennyire
összevesztünk, amikor egyszer egy védelmi hiba miatt, majdnem…
bekövetkezett a katasztrófa. Mert én annak tartottam volna, és
iszonyú ideges voltam mindaddig, amíg ki nem derült, hogy pusztán
vaklárma. Ő azonban nem vette
komolyan, csak röhögött, mintha azt mondta volna, nem baj,
legalább így magam mellett tudlak tartani.
Tudtam, hogy valójában nem engem akar, hanem egy olyan
egyszerű kislányt, aki beleillik az öntőformájába. Aki nem lát a
dolgok mögé, akinek bármit le lehet nyomni a torkán, aki azt sem
veszi észre, ha manipulálják vagy megalázzák, vagy ha fel is ismeri,
mibe keveredett, nem törődik vele, mert fontosabb neki a falu, a
szomszédok véleménye, az, hogy férjhez kell menni és gyereket kell
szülni, az após-anyós elégedettsége, a vastag bankszámla, a szép
ház, a fancy kocsi és mindaz, ami vele jár.

Kezdettől fogva tudnia kellett, hogy engem ebbe a formába nem

tud belefarigcsálni, még akkor sem, ha itt-ott levagdosott rólam
részeket. Nem egy határozott, okos nőt akart, mert az szerinte nem
ragaszkodó, és nem lehet irányítani. Olyat akart, akivel felépítheti azt
a már évek, sőt, évtizedek óta tervezgetett tankönyvi életet, amit
aztán kitehet a kirakatba: nézzétek csak, milyen irigylésre méltó,
szép a mi életünk! A négy fal között azonban ezerrel mentek a
szeretetmegvonás aljas játszmái, a manipuláció, az érzelmi húzd-
meg-ereszd-meg, a verbális agresszió. Hiszen addigra már a
zsebében voltam, ahogy egyszer meg is fogalmazta. A négy fal
között az igazi arcát mutatta, és bár félelmetes volt, nem tudtam
azonnal elmenekülni.

Balázs, Bence és Boldizsár azután még sokszor eszembe jutott;

szívesen felidéztem magamban, valahányszor boldogtalan voltam.
Megnyugvást adott. Annyira intenzív álom
volt, mintha a szeretet ízét és illatát éreztem volna. A szeretetét,
amit a gyermekeim iránt éreztem.
Amikor a három fiamról szóló álmomat meséltem az én okos,
bölcs és fanyar humorú legjobb barátnőmnek, csak ennyit mondott:
hiánygazdaság. Ezen muszáj volt nevetnem, miközben folyt a
könnyem. Telitalálat. Azóta ezzel a kifejezéssel írok le minden olyan
helyzetet, amikor azért vágyom bármire is, amire egyébként nem
vágynék, mert a párkapcsolatomban nem kapom meg az alapvető
érzelmi biztonságot és ezt a hiányt akarom valami mással pótolni. Az
álmok szintjén: gyerekkel.
Más, némiképp mégis hasonló helyzet volt, amikor még jóval
korábban, huszonegy évesen vágytam gyerekre. Atomszerelmesen.
Életemben először éltem át a beteljesült testi-lelki szerelmet – egy
nálam jóval idősebb férfi oldalán, aki éppen akkor kecmergett ki egy
már rég tönkrement házasság romjai alól, anyagilag lenullázva,
érzelmileg megtépázva, egy kisgyerekkel, akire rászakadt a szülei
háborúskodásának minden súlya. Annak a férfinak akkor a legkisebb
gondja is nagyobb volt annál, mint hogy az én romantikus
képzelgéseimet valóra váltsa. Meg is rettent, amikor az elképzelt
esküvőnkről és közös gyerekünkről csacsogtam neki. Később
bizonyos nehézségek rendeződtek, de újabbak jöttek, és idővel
teljesen átalakult a kapcsolatunk dinamikája ebben a több mint egy
évtizedig tartó, de facto házasságban. Egy véglegesnek szánt
elköltözésem alkalmával megkérte a kezem. (A történelem tényleg
ismétli önmagát?) Viszont akkor én már nem akartam tőle sem
házasságot, sem gyereket.
 Szerencsére. Mert akkor most valószínűleg egy kétszeresen
elvált anyuka lennék, két különböző apától származó gyerekkel, és
tudom, hogy nem lennék boldog. És bizonyára a gyerekeim sem.
Muszáj azonnal hozzátennem, hogy ebben nem a szerencsének volt
szerepe, hanem annak, hogy mindig is próbáltam az életemet
őszintén – és ma már azt mondanám: önazonosan – élni, legalábbis
törekszem rá. Zsigeri szinten akkor ez azt jelentette: nem mondhatok
igent. Sem a házasságra, sem a gyerekre. Mert nem lenne igaz.
Mert nem lenne belülről jövő. Ki sem tudtam volna mondani ezt az
egyszerű szót: igen. Ha erre a szóra gondoltam, azonnal elfogott a
pánik, elöntött a kétségbeesés.

Az én életemben máshol vannak a prioritások. Az utazás

lételemem. Kultúra, művészetek, sport, jövés-menés, bulik,
koncertek, munka, írás, alkotás, intenzív szerelmi élet – engem ezek
érdekelnek, ezek hoznak lázba. Emellett szükségem van a saját
csöndemre, és el sem tudnám képzelni azt a fajta kötöttséget, ami
egy gyerekkel jár. Az számomra béklyó lenne, a személyes
szabadságom korlátozása. Ezenkívül nem érzem a késztetést, nem
érdekel a gyerekvilág, idegesít a gyerekzsivaj (igaz, mostanában
mindenféle zaj, harsány hang is). De ami a legfontosabb: az én
életem gyerek nélkül is kerek, ha pedig éppen nem az, annak nem a
gyerek hiánya az oka.
Mindössze háromszor suhant át a fejemben a gondolat: de jó
lenne egy kisbaba! És ez kivétel nélkül erős érzelmi
hiánygazdaságban történt, mint a tengerparti-napsütéses álom
esetében is. Ezért örülök, hogy Balázs, Bence és Boldizsár nem
született meg. Most, amikor ezt írom, és próbálom felidézni, mi
lehetett a harmadik eset, amikor úgy éreztem, gyerekre vágyom,
elbizonytalanodom: talán az, amikor tizennyolc évesen azt
álmodtam, ikreim születtek. (No, lám, már akkor is!) Viszont ez
legfeljebb szeplőtelen fogantatással valósulhatott volna meg, mert
akkoriban még csak vártam a szerelemre.
Sokáig túlságosan foglalkoztatott az életkorom. Az, hogy kifutok
az időből. Tegye fel a kezét az a nő, akinek ez nem ismerős, vagy
soha nem vágták még a fejéhez! Az egyetem után rögtön dolgozni
kezdtem. Ha szükségét éreztem, váltottam munkahelyet is, és
viszonylag hosszú időn át mindenhol én voltam a legfiatalabb. Ez
valamiért nagyon imponált, mégis rettegtem attól, hogy egyre jobban
öregszem és hamarosan elérem a harmincat. (Vicces ezt így, jó tíz
évvel később leírni.) Aggasztott, hogy mi lesz velem. Mikor megyek
férjhez, mikor lesz gyerekem? Miközben a szívem mélyén annyira
mégsem vágytam erre. Az egész, valószínűleg, csak a társadalmi
nyomásról szólt. Milyen képtelen gondolat, mégis mennyire rímel
arra, hogy rengeteg pánikházasságot és pánikszülést látni, főleg a
harmincas nők körében. Tényleg áldom az eszemet (vagy inkább az
intuíciómat), hogy nem engedtem a társadalmi nyomásnak, és nem
álltam be a sorba, csak azért, mert „ez az élet rendje”.

A nekem megnyílók egyike ezt így fogalmazta meg saját magára

vetítve: „Nagyon érdekes és nyomasztó, hogy hiába fogadtam el és
vállaltam fel a döntésemet, időről időre mentegetőznöm kell, és még
magam előtt is néha mantrázom az
indokaimat és azt, hogy ez egy teljesen normális döntés és élet,
nincs ezzel baj”. Hm. Megértem. És noha akkoriban én is meg
akartam felelni a „társadalmi normának”, az igent mégsem bírtam
kimondani. Miközben rettegtem attól, hogy harminc éves koromig
nem történik meg velem, amiről akkor még én is úgy hittem, egy nő
életében harmincéves koráig meg kell történnie. Aztán egy ponton
mégis kiléptem abból a nagyon hosszú kapcsolatból.

Utána néhány kalandokkal és izgalmakkal teli szingli év

következett. Volt, amikor az izgalom ijedtséget jelentett… amíg a
terhességi teszten az a bizonyos csík azt nem mutatta: negatív.
Időnként eszembe jut, mit csináltam volna, ha… Örülök, hogy ezt a
döntést soha nem kellett meghoznom. Ekkortájt kezdtem el a lelkem
karbantartásával foglalkozni, tudatosabban tekinteni az életemre, a
gyermekkori eseményekkel és az érzelmeimmel dolgozni. Hasznos
volt, de kőkemény.
Aztán azt vettem észre, hogy az életkorom miatti szorongást a
harmincas éveim elejére-közepére egyszer csak elengedtem. Az
pedig csak pár éve tudatosodott bennem, hogy a szabadság, az
autonómia, az önmagamért viselt felelősség valójában mennyire
fontos nekem, el sem tudnám képzelni, hogy másként legyen. És
elhiszem, hogy ez irigység tárgya lehet. Nemegyszer éreztem, még
ha csak pár pillanat erejéig is, hogy emiatt irigykedve néznek rám
gyermekes kollégáim, ismerőseim. Volt olyan barátnőm, akit ez az
általa csodált szabadság, kötöttségektől mentes élet annyira zavart,
hogy a barátságunk végül nem állta ki az idő próbáját.
 Később úgy alakult, hogy olyan férfival találkoztam, aki nem
nyomasztott a gyerekdologgal, ő szintén nem szeretne. De addigra a
kérdés nálam már egyébként is végleg lekerült a napirendről:
harminchat éves lehettem, amikor az is megfogalmazódott bennem,
hogy nem vágyom házasságra[19] és nem vágyom gyerekre.
Emlékszem, hogy ez nagyon természetesen jött elő bennem, és
magától értetődő felismerés volt. Nyugodtnak és elégedettnek
éreztem magam ettől a gondolattól. Az már akkor világos volt
számomra, hogy magamat biztosan nem szeretném továbbörökíteni.
Nem akartam a testemet, a tulajdonságaimat és legfőképpen a
sorsomat másban viszontlátni.

Az örökbefogadás gondolata viszont egy-két évig foglalkoztatott.

Elolvastam a vonatkozó jogszabályt, alaposan utánanéztem, és
abban az időben egyébként is rengeteg, örökbefogadás témájú cikk
jött velem szembe. Akkoriban egyedül éltem, ráadásul funkcionális
árva vagyok, ahogy mondani szoktam: a szüleim élnek, de nincs
kapcsolat közöttünk. Ezt sokáig szégyelltem, nem mertem beszélni
róla, nehogy azt higgyék: defektes vagyok. Szóval szinte már
elindítottam az örökbefogadási folyamatot, amikor leesett a tantusz.
Egyedülállóként, egy száznyolcvan fokos karrierváltás küszöbén,
megcsappanó bevétellel, a legalapvetőbb segítők, úgymint apa,
anya, testvérek, nagyszülők nélkül, egy pici lakásba nem totális
felelőtlenség bevállalni egy gyereket? Nem pont én vagyok az, aki
mindig is azt mondta, a gyerek a legnagyobb felelősség az ember
életében? A legnehezebb, a
legfelelősségteljesebb vállalás, amit nem lehet tökéletesen jól
csinálni. Az egy teljes életre szóló elköteleződés. Kőkemény meló.
Nem én vagyok az, aki kamaszkora óta azt gondolta és gondolja ma
is időnként, hogy neki nem lett volna szabad megszületnie?

Nincsenek jó szülői mintáim. Érzelmileg bántalmazó

gyermekkorból jövök – egy érzelmileg időnként elhanyagoló meg
egy agresszív szülővel, aki lelki hadviselést folytatott ellenem,
verbálisan bántalmazott, megfélemlített. Nem akarok igazságtalan
lenni velük, hiszen természetesen jó dolgok is történtek
gyerekkoromban. Mégis úgy érzem, a szüleim a mai napig nem
tudják, ki vagyok valójában. Az alkohol pedig nem tette könnyebbé a
helyzetet. Elváltak, de abban sem volt köszönet. Én úgy nőttem fel,
hogy folyton ezt kellett hallgatnom anyámtól: „olyan vagy, mint a
hülye apád”. Megtanultam, hogy nem vagyok jó, nem vagyok
szerethető, nem érek semmit, buta vagyok. Egy szóval: egy
szardarab. Rosszabb napjaimon ez még ma is bevillan. Talán az
imposztor szindróma[20], amit igyekszem leépíteni, is innen jön.
Nehéz örökség.
Nem tervezett gyerekként születtem. Talán olykor még ma is
haragszom a szüleimre és mindazokra, akik csak úgy szülnek bele a
vakvilágba. Én tényleg nem tudnám megbocsátani magamnak, ha a
gyerekemmel történne valami rossz, ha boldogtalan ember lenne, ha
akaratlanul is kárt tennék benne, ha bármilyen negatív hatás érné.
Annyi buktató van a gyereknevelésben! „Nem létrehozni nehéz egy
gyereket, hanem
embert faragni belőle” – mondta egy interjúalanyom. Sokszor
eszembe jutnak ezek a szavak.
Körülbelül tizenhárom éve láttam a Pinceszínházban egy
monodrámát Anger Zsolt rendezésében, a csodálatos Pogány
Judittal. A mai napig fel tudom idézni azt a gyomorszorító érzést, ami
elfogott és ami az előadás után még sokáig nem eresztett. 1979-ben
– éppen, amikor születtem – brutális kettős gyerekgyilkosság történt
Budapesten. Az elkövető édesanyjával Vajda István készített
tényfeltáró riportot, amelyből később a megrázó erejű monodrámát
írta. „Pedig én jó anya voltam” – ezt hajtogatja a megtört asszony,
miközben azt keresi-kutatja, mi mehetett félre, mit, hol rontott el, ha
egyáltalán elrontott bármit is. Az egybefűzött vallomásokból álló
darabnak is ez lett a címe: Pedig én jó anya voltam. Természetesen
nem kell ilyen borzalomnak, egy ennyire szélsőséges esetnek
történnie ahhoz, hogy egy anya ekkora fájdalmat éljen át a
gyerekével kapcsolatban. Én mégsem akarnék úgy létezni, hogy
életem végéig ezt kellene hajtogatnom, bármi miatt is.

Szóval megfogalmazódott bennem, hogy nem szeretnék

gyereket, és ezzel az ügyet le is zártam magamban. Évekig, e könyv
elindításáig, nem is foglalkoztatott a dolog, most sem tartom az
identitásom részének. Azt mindig is sejtettem, hogy ez necces téma
a „többségi társadalom” szemében, de a könyvem megszületése, a
beszélgetéseim során döbbentem csak rá, mennyire az. A childfree
életforma bizony egyáltalán nem magától értetődő, és rengeteg
bántás, atrocitás, hátrányos
megkülönböztetés éri azokat, akik úgy döntenek, vagy úgy alakítják
az életüket, hogy annak nem része a gyerek.
A könyv írása során felidéződött bennem egy emlék tizenkét
éves koromból. Egy osztálytársnőmmel beszélgettünk a tanterem
nyitott ablakánál, miközben bámultunk kifelé az udvarra. Arra már
nem emlékszem, hogy miként, de szóba került a téma. A lány
megkérdezte tőlem, akarok-e majd gyereket. Pontosan emlékszem,
hogy az első gondolatom az volt: nem. De tizenkét évesen már azt is
felmértem, hogy ezt nem szabad mondanom. Egyfelől, mert ilyet
nem illik, még elmebetegnek tartana. Másfelől, mi van, ha kimondom
és megvalósul, aztán tényleg nem lesz gyerekem? Nyitva akartam
hagyni a lehetőségét annak, hátha egyszer majd másként gondolom,
és tartottam attól, nehogy a kimondott szóval beteljesítsem a
„jóslatot”, ezért azt válaszoltam: igen. Azt felelte, ő is. Ő ma
kétgyermekes édesanya.

Jó lenne, ha erről őszintén, teljesen természetesen, szabadon és

minden megbélyegzéstől mentesen lehetne beszélni. Nagy hatást
tett rám a Lenni vagy nem, O. Horváth Sári darabja, ami
tulajdonképpen a nőkkel, illetve a női léttel kapcsolatos tabuk
gyűjteménye. Nagyon fontosnak tartom, hogy minél többen
megnézzék (majd ha a járványhelyzet lehetővé teszi), mert a nőiség
és a női szerepek sokféleségét mutatja be hét nő és egy férfi
egymás sorsát hol erősebben, hol lazábban keresztező története
révén.[21] A köztük lévő összekötő kapocs a gyerek. A mű és az
előadásra épülő, 2020. őszi kerekasztalbeszélgetés-sorozat
(Gyerek-kell) középpontjában a gyermekvállalás témája
állt. Számomra az egyik legfontosabb üzenete, hogy a te életed, a te
döntésed – az én életem, az én döntésem. Ezt ma már tudom is,
érzem is, teljesen magától értetődő számomra ez az egyszerűnek
tűnő mondat. És remélem, minél többek számára az lesz.

És bízom benne, hogy senkinek sem kell hiánygazdaságba

gyermeket szülnie, mert Balázs, Bence és Boldizsár megérdemlik,
hogy oda szülessenek, ahol valóban várnak, vágynak rájuk. Bízom
benne, hogy mindazok, akik valamiért szeretnek másokat
megbélyegezni, e könyv elolvasása után a stigmákat is lerakják.
 Köszönetnyilvánítás

Köszönettel tartozom mentoromnak, szerkesztőmnek, Harle

Tamásnak a remek meglátásokért, a mindenkor határozott, de
végtelenül tapintatos és empatikus módosítási javaslatokért és a
sok-sok élvezetes, inspiráló beszélgetésért.
Fontos meglátásokat köszönhetek Hadobás Bernadettnek, aki
olvasószerkesztőként segítette a munkámat; hálás szívvel gondolok
a vele folytatott őszinte, jó hangulatú, támogató beszélgetésekre.

Köszönöm Pálóczi Horváth Rózának az adminisztratív feladatok

ellátásában nyújtott megbízható és pontos segítségét.
Külön köszönet illeti meg a Gyermekmentes Övezet Facebook-
oldal alapítóját és adminisztrátorait, akik megosztották a projekttel
kapcsolatos posztjaimat, további hatalmas elérést biztosítva a
kutatásnak.
Hasonlóképpen köszönöm a tudatosan gyermektelen
közösségeknek, a Genderfészek és a Nők gyermek nélkül
Facebook-csoportok adminisztrátorainak támogatását, amiért
partnerek voltak a posztjaim megosztásában – interjúalanyaim és a
kérdőívet kitöltők nagy arányban közülük kerültek ki.
Köszönettel tartozom azoknak a zárt női Facebook-csoportoknak
is, amelyek a projekt indulásakor megosztották a posztjaimat –
nélkülük nehéz lett volna elindulni.
 Nagy tiszteletet és hálát érzek mindazok iránt, akik a bizalmukba
fogadtak és magánbeszélgetéseink során őszintén elmesélték
gyermektelenségük történetét, beavatva gyermekkori emlékeikbe,
családi viszonyaikba, érzelmeikbe, vívódásaikba, a környezetükkel
folytatott harcukba. Bátorság, és hatalmas tiszteletet érdemel, hogy
interjúalanyaim közel harmada teljes névvel vállalta az interjú
megjelenését. Terjedelmi és szerkesztői megfontolások miatt nem
kapott helyet a könyvben minden egyes interjú, de azok tanulságait,
üzeneteit is igyekeztem beleszőni a kötetbe.

Külön hatalmas köszönet illeti meg a Partvonal Kiadót, kiemelten

Korentsy Márta főszerkesztőt, aki az első pillanattól, már a
szinopszisom elolvasásától fogva fantáziát látott a könyvben és
felkarolta azt. Köszönöm a kiadónak mindazt az erkölcsi és jogi
támogatást, amit a kötet megjelenéséhez nyújtottak, hálás vagyok az
emberséges és korrekt hozzáállásért, amit velem szemben
tanúsítottak.
Ezúton is köszönöm szépen annak a 875 embernek az idejét,
energiáját és elkötelezettségét, akik kitöltötték a kérdőívemet. Az
ő „kifejtős” válaszaik, észrevételeik, „aranyköpéseik” hatalmas
hozzáadott értéket képviselnek a tudatos gyermektelenség
megismertetésében és – remélhetőleg – elfogadtatásában is.
Igyekeztem megjeleníteni és közkinccsé tenni e sokszínű közösség
sokféle gondolatát.
 Függelék

Szótár

A kötetben megjelennek olyan szavak, adott esetben szakszavak is,

továbbá tulajdonnevek, idegen nyelvű kifejezések, amelyek talán az
újdonság erejével hatnak az olvasóra, vagy pontos
jelentésével nincs tisztában mindenki. A
fogalommeghatározásokat igyekeztünk az első előfordulásuknál egy
rövid lábjegyzetben megadni. Annak érdekében azonban, hogy
bárhol is találkozik velük az olvasó, tudja, mit jelentenek ezek a
terminusok, ebben a külön szószedetben is összegyűjtöttük őket.

Antinatalizmus
A születésellenesség irányzata. Az antinatalizmus olyan filozófiai
álláspont, amely negatív értéket tulajdonít a születésnek, és
szemben áll a natalizmussal. Azt a meggyőződést képviseli, hogy a
nemzés erkölcsileg problematikus. Az antinatalista paradigmában
nem a terhesség megszakítását, hanem a terhesség folytatását
kellene megindokolni. Az antinatalisták szerint helytelen új emberi
lények nemzésével növelni a szenvedést, és az lenne a legjobb, ha
eltűnnénk a Föld színéről.
 Apaöltés (más helyen férjöltés, férjvarrat vagy
férjcsomó az angol „husband stitch” után)
Azt a pluszöltést jelenti, amit a gátmetszés utáni seb varrásakor
helyeznek el a gáton azért, hogy a hüvelybemenet szűkebb legyen,
tehát a férfi számára élvezetes maradjon a közösülés azután is,
hogy a nő szült. 2018-as statisztikák szerint nem egy olyan kórház
volt Magyarországon, ahol 80 százalék fölötti volt a gátmetszések
aránya a WHO maximum 20 százalékos ajánlásához képest.

Childfree
A tudatosan gyermektelenek angol megnevezése (egyes álláspontok
szerint megkülönböztetve ettől a childless embereket, vagyis azokat,
akik vágynának gyermekre, de meddőség vagy más egészségügyi
probléma miatt nem lehet gyerekük).

Emetofóbia
A hányástól való félelem.

Genderfészek
Egy olyan Facebook-csoport, amelyhez szexuális orientációtól és
nemi identitástól függetlenül bárki csatlakozhat. Célja a hazai
feminista, LMBTQIA és más emberi jogi aktivisták közti
együttműködés megteremtése. A gender szó mindkétféle jelentése –
a nemi szerepek/sztereotípiák, tehát a nemek közötti
egyenlőtlenségek kérdése, a „gender role” és a nemi identitások és
a szexuális orientációk kérdésköre, a „gender identity” –
rendszeresen szóba kerül a platformon. A csoport hangsúlyt fektet
más társadalmi kérdésekre is. A tagok a rasszizmus minden formáját
elutasítják, antifasiszták. Szolidaritást vállalnak a rendszer által
bármilyen szempontból elnyomott, diszkriminált embercsoportokkal.
Ez a felfogás jelenti a metszetszemléletet.

Gyermekmentes Övezet
Egy Facebook-oldal azok számára, akik tudatosan választották a
gyermektelen életmódot és a téma iránt érdeklődőknek. „Ezen az
oldalon a saját gondolatainkat osztjuk meg arról, ahogyan mi
gondolkodunk az életről és a gyerek (nem)vállalásról. Ha valaki,
akkor mi igazán az élni, és élni hagyni pártján állunk. Ha valaki
gyereket szeretne vállalni, akkor tegye azt, ha nem szeretne, akkor
pedig azt tegye. Senkit nem szeretnénk meggyőzni semmiről, de
igyekszünk bemutatni a szülői lét árnyoldalait is, mintegy
ellenpólusként válaszul a folyamatosan a társadalomból felénk
irányuló nyomásra, ami a szülőséget és a gyerekvállalást egy csupa
rózsaszín és csillámporos álomvilág képében vetíti elénk.
Szeretnénk ezzel segíteni azoknak a döntésében is, akik még
bizonytalanok a gyerekvállalást illetően. Amellett, hogy nem
szeretnénk gyereket vállalni, kiállunk a tudatos és felelős
gyerekvállalás mellett, valószínűleg ezért is üdvözölhetünk az
oldalon olyan szülőket is, akik többek között az oldal tartalmát
humorosnak és szórakoztatónak találják, és nem félnek a görbe
tükörtől, valamint azoktól az őszinte emberektől, akik felvállalják
önmagukat, és nem
kövezik meg őket azért, ha kimondják: nem minden habcsók és
rózsaszín cukormáz.” A kézirat zárásának időpontjában az oldalnak
19 820 követője van.

Másállapotot a szülészetben
Egy több mint huszonháromezres követőtáborral rendelkező
Facebook-oldal. Névjegyük szerint alulról szerveződő, politika-és
pártfüggetlen, vallásilag semleges mozgalom, melynek szervezői
nők. „Nők, akik tudják, hogy a szülés egyedi életesemény, aminek
sok útja lehet. Szültünk kórházban és/vagy otthon,
császármetszéssel, hüvelyi úton, sok gyereket, egy gyereket vagy
épp egyet sem. Hiszünk a visszajelzés és a sorstárs közösség
erejében. Hangot adunk a nők által megélt élményeknek elsősorban
a fogantatástól a gyermekágyig tartó időszakban. Biztonságos teret
biztosítunk arra, hogy a nehéz élmények – akár egy vetélés, akár
egy kisbaba elvesztése – kimondhatóak legyenek, de láthatóvá
tesszük a pozitív történeteket, jó gyakorlatokat is. Küldetésünk, hogy
együttes változást idézzünk elő az egyén, az ellátórendszer és a
társadalom szintjén, hogy a nőközpontú ellátás megvalósuljon.”

A néma sikoly
Egy 1984-es ismeretterjesztő film, amelyben részletesen
bemutatnak egy abortuszt, méghozzá a magzat szemszögéből.
Látható, hogyan menekül a tizenkét hetes magzat a műszerek elől.
A film jól kivehetően megmutatja a kiürített méh tartalmát.
„Szemtanúi lehetünk annak, hogy miként szakítanak szét,
csonkolnak meg, zúznak össze és semmisítenek meg egy magzatot
az abortuszt végző nőgyógyász érzéketlen acélműszerei” – mondja
a narrátor, Bernard N. Nathanson amerikai orvos. Nathanson élete
első felében több ezer abortuszt hajtott végre, majd
abortuszellenessé vált.

Pirézek
A pirézek egy kitalált piréz nép tagjai, a Tárki közvélemény-kutató
cég munkatársainak fejéből pattantak ki. A Tárki munkatársai ezzel a
fiktív néppel igyekeztek felmérni Magyarországon az
idegenellenességet. Felméréseikben először 2006-ban jelentek meg
a pirézek. A közvélemény-kutató azt találta, hogy a válaszadók 61
százaléka szerint mérlegelni kell, kiket fogadjon be az ország és
kiket nem, és közülük ötvenkilenc százalék állította, hogy a pirézeket
nem kellene befogadni. 2007 februárjában megismételték a
felmérést és azt tapasztalták, hogy a pirézellenesség növekedett az
országban: 68 százalékra nőtt azok aránya, akik nem kértek a
pirézekből. Igaz, ez az arány még így is jelentősen alatta maradt a
románok, oroszok, kínaiak és arabok bevándorlását ellenzők
arányának. „A kutatás értékelésekor figyelembe kell venni, hogy
mivel Földünkön jelenleg is több ezer különböző népcsoport él, közel
lehetetlen az összeset ismerni. Akik a bevándorlás intézményét
általánosságban nem támogatják, értelemszerűen az általuk nem
ismert népcsoportok bevándorlását sem fogják támogatni. Lehetnek
olyanok is, akik csak az általuk ismerni vélt
népcsoportokból engednének be egyeseket, ismeretleneket eleve
nem.” (Forrás: Wikipédia és a Tárki honlapja.)

Sterilizáció
A fogamzásgátló módszerek egyike, megfelelő alternatíva azon nők
számára, akik a jövőben nem terveznek terhességet. Olyan orvosi
beavatkozást jelent, amelynek következtében a nő elveszíti
fogamzóképességét, miközben a petefészkeket nem távolítják el, és
azok nem is sérülnek. Az orvos laparoszkópiás műtéttel elzárja a
petevezetékeket, amivel megakadályozza, hogy a peték a méhbe
jussanak, valamint, hogy a spermiumok eljussanak a petékhez. A
szervezet hormonális működése nem sérül, a nő a sterilizáció után is
menstruál és a műtét nem érinti a nemi életét.

Tokofóbia
(Beteges) félelem a szüléstől.

Vazektómia
A férfiak sterilizálása, a legbiztonságosabb fogamzásgátló módszer,
amely megakadályozza az érett spermiumok eljutását a herékből a
méhbe az ejakuláció során. Vazektómiánál elkötik és átvágják az
ondóvezetéket. A férfiak sterilizálása fájdalommentes műtét. Nem
sérül a potencia, sem az erekciós képesség vagy az orgazmus
elérésének képessége.
 A kutatás kérdései

Ne legyen stigma, ha egy nő nem szül

gyermeket
Nők, akik nem akarnak anyák lenni
Arra a jelenségre vagyok kíváncsi, amikor egy nő tudatosan úgy
dönt, nem vállal gyermeket. Te miért döntöttél úgy, hogy nem akarsz
anyává válni? Mikor döntötted el, illetve mikor tudatosodott benned,
hogy nem akarsz gyereket? Hogyan fogadta ezt a szűkebb és a
tágabb környezeted? Érnek, értek-e atrocitások emiatt? Mik a te
tapasztalataid?

• Életkorod
18–25; 26–30; 31–35; 36–40; 41–45; 46–60; 60 fölött
• Legmagasabb iskolai végzettséged
általános; érettségi; felsőfokú
• Jelenlegi foglalkozásod
típusa fizikai; szellemi
• Jelenlegi foglalkozásod jellege
beosztott; vezető; saját vállalkozás; szellemi szabadfoglalkozás
• Egy főre jutó havi jövedelem (nettó, Ft)
100 000 alatt; 100 000–200 000; 200 000–400 000; 400
000 fölött
• Hol élsz?
tanya; falu; kisváros (50 000 fő alatt); nagyváros (50 000 fő
fölött); Budapest; külföld
• Családi állapotod
egyedülálló; házas/párkapcsolatban; elvált; özvegy
• Miért döntöttél úgy, hogy nem vállalsz gyereket? Azért,
hogy pontosabb képet kaphassak, egy válaszlehetőséget
lehet csak megjelölni. Ha esetedben több is fennáll,
kérlek, a legerősebbet válaszd. Az utolsó pontban van
lehetőséged részletesebben kifejteni.
anyagi okokból; karrier okok miatt; féltem a testem; nem találtam
megfelelő társat a családalapításhoz; (gyermekkori) trauma;
anyai ösztön hiánya; rettegés a szüléstől; nem akarom feladni
kényelmes, jól működő életemet; erre a világra? (a Föld
túlnépesedett, klímakatasztrófa felé halad); egyéb…
• Hány éves voltál, amikor így döntöttél/tudatosodott benned,
hogy nem akarsz gyereket?
• Hogyan fogadta a döntésed a szűkebb családod?
• Hogyan fogadta a tágabb családod?
• Hogyan fogadták a barátaid?
• Hogyan fogadta a párod?
• Hogyan fogadta a tágabb környezeted?
• Hogyan fogadták a kollégáid?
• Megbántad, hogy így döntöttél? igen; nem
• Ha igen, miért? / Ha nem, miért nem?
• Értek/érnek-e atrocitások, beszólások, bántások,
hátrányok a döntésed miatt? igen; nem
• Ha igen, mik ezek?
• Volt-e bárki, akivel meg tudtad osztani a kételyeidet,
átbeszélni a döntésedet? igen; nem
• Ha igen, kik voltak ők?
barát; családtag; sorstárs; hivatásos segítő (pszichológus,
pszichiáter, coach, pap, egyéb lelki segítő) egyéb…
• Milyen következményei voltak/vannak a döntésednek?
(Akár pozitív, akár negatív)
• Ha van bármi, amit hozzátennél a kérdőívhez vagy
megosztanál, kérlek, röviden foglald össze.
 Interjúk Rácz Laura Rebeccával,
valamint az ő cikkei e témában

https://kozelito.hu/tudatosan-gyermektelen-nok-projekt/

https://24.hu/kultura/2020/07/12/gyermekmentes-tudatosan-
gyermektelen-childfree-racz-laura-rebecca-kutatas-csok-
babavaro-hitel-stigma/?
fbclid=IwAR2p7UOyNVRqSHz8985_Mq9qwVnlvxDRVG1x0Vtcox
6p_2NcI7HTIB9ZdCM

https://rtl.hu/rtlklub/reggeli/mi-az-oka-annak-ha-egy-no-onszantabol-
nem-akar-gyereket?
fbclid=IwAR3bWX7sCJ8KD0Zqiw56BiCporHRW2Nk31hYg6EwU
aHw-sq7XscQtKpWhJI

https://anchor.fm/117-perc/episodes/Tudatosan-gyermektelen-nk-
projekt-ehqd0r

https://archive.tilos.hu/cache/tilos-20201020-150000-163200.mp3

https://borportre.hu/racz-laura-rebecca-kulturalis-ujsagiro/

https://wmn.hu/ugy/53232-az-internet-nepe-gyakran-meglincsel-a-
dunaba-lone-eroszakkal-ejtene-teherbe--miert-bun-ha-egy-no-
 nem-akar-gyereket

https://www.facebook.com/watch/live/?
ref=watch_permalink&v=729578067992751

https://www.youtube.com/watch?v=8MRhHK3LJbc

https://soundcloud.com/spiritfmbp/bistro-kormos-roberttel-
racz-laura-rebecca-kulturalis-ujsagiro-20220104?
fbclid=IwAR06SDN2kk-
qMrq4fdQRKe0K8hxGQlVypJEGt4y2bBnbVyE-bRzQoh6UGSQ

https://marieclaire.hu/riporter/2022/01/19/gumiszoba-murinai-
angela-tudatos-gyermektelenseg-racz-laura-rebecca-interju/
 Jegyzetek

1 Csak remélni tudom, hogy ez a plasztikus és szép kifejezés

nem esik az elcsépeltség áldozatául.
2 Az idevágó kutatásról részletesebben lásd a Függelékben.
3 Nem tudom, létezik-e ez a fogalom, lehet, hogy én ezt most
találtam ki.
4 Ezeket lásd részletesebben a Függelékben.
5 The Silent Scream – 1984-es amerikai ismeretterjesztő film,
amelyben részletesen bemutatnak egy abortuszt, méghozzá a
magzat szemszögéből.
6 L. Stipkovits Erika, HVG Könyvek, Budapest, 2018.
7 Az aszexualitás egy (kevéssé ismert) szexuális irányultság,
hasonlóképpen a hetero- vagy a homoszexualitáshoz.
8 Az élő vagy beszélő könyvek olyan személyek, akik etnikai,
vallási hovatartozásuk, szexuális irányultságuk, egészségi
állapotuk vagy szociális körülményeik miatt sokszor
találkoznak előítéletekkel, hátrányos megkülönböztetéssel,
kirekesztéssel. Beszélgetéseken a „könyvek” – jelen esetben
mint az LMBTQIA közösség tagjai – elmesélik élettörténeteiket,
megosztják tapasztalataikat, az „olvasók” pedig kérdezhetnek,
reagálhatnak.
9 A queerplátói jelző egy olyan kapcsolatot vagy egy ilyen
kapcsolatban lévő felet jelenti, ami/aki ugyanolyan
közelséget, intimitást stb. tartalmaz, illetve él át, mint amilyet
a romantikus kapcsolatokkal társítanak, azonban itt nem
beszélhetünk romantikus vonzalomról. A plüss pedig olyan
queerplátói érzelmet jelöl, mely magában foglalja, hogy az
illető erős queerplátói vonzalmat érez valaki iránt, queerplátói
partnere akar lenni valakinek, illetve queerplátói kapcsolatot
szeretne valakivel. A queerplátói kapcsolatban lévő párokat
cukkininek nevezzük.

10 Egy Facebook-oldal azok számára, akik tudatosan

választották a gyermektelen életmódot és azoknak, akik a
téma iránt érdeklődnek.
11 Timothy Sanford, Új Remény alapítvány, Debrecen, 2006.
12 A férfiak sterilizálása, a legbiztonságosabb fogamzásgátló
módszer, amely megakadályozza az érett spermiumok
eljutását a herékből a méhbe az ejakuláció során.
Vazektómiánál elkötik és átvágják az ondóvezetéket.
13 Az oldal követőinek a száma jelenleg (2021. április vége) 19
800.
14 Az antinatalizmus a születésellenesség irányzata, olyan
filozófiai álláspont, amely negatív értéket tulajdonít a
születésnek.
15 https://docs.google.com/viewer?
docex=1&url=https://pea.lib.pte.hu/bitstream/handle/pea/15
 157/babity-maria-phd-2014.pdf?sequence=1&isAllowed=y
16 A minta nem volt reprezentatív.
17 Kahlil Gibran: A próféta, Helikon Kiadó, Budapest, 2018,
Révbíró Tamás fordítása.
18 Magyar Pszichológiai Szemle, 2018, 73. 4/4. 599–641. DOI:
10.1556/0016. 2018.73.4.4 AZ ÖNKÉNTES
GYERMEKTELENSÉG PSZICHOLÓGIÁJA:
SZAKIRODALMI ÁTTEKINTÉS – Kis Andrea
19 Nem akarok senkinek sem a fele-sége lenni, inkább
maradok egész-séges.
20 Az imposztor szindróma azt jelenti, hogy hiába sikeres valaki
és van annak számtalan, maga és a környezete számára is
látható bizonyítéka, mégis úgy érzi, hogy valójában csalás az
egész, és érdemtelen az elismerésre, a pozitív visszajelzésre.
Az imposztor szindrómában szenvedők ahelyett, hogy
örülnének annak, amit elértek, amiatt aggodalmaskodnak,
hogy egyszer majd lebuknak és kiderül, nem is olyan
okosak/jók/sikeresek/és így tovább, mint amilyennek hiszik
őket.
21 Az E-Mancik Színházi Manufaktúra a KV Társulattal,
Herman Flóra és Róbert Gábor vendégjátékával állította
színpadra 2020-ban.
 Tartalom

Miért írok a tudatos gyermektelenségről?

Első rész: Beszélgetések, vallomások

Nők, akik nem akarnak anyává válni

Régebben azt hittem, biztosan nem vagyok normális, ha
nem vágyom gyerekre – C. Niki (29 éves) irodavezető
története
Már az anyám méhében tudtam, hogy nem akarok gyereket –
Sulyok Viktória (40 éves) tolmács, fordító és nyelvtanár,
valamint LMBTQIA-aktivista története
Gyerekmániásból lettem nyugodt szívvel elengedő –
Ibolya (43 éves) szociális gondozó, személyi
asszisztens története
Nem megyek önként a vágóhídra, hogy tessék, itt vágjátok el
a nyakam – Rodenbücher Katalin (36 éves) irodavezető
asszisztens története
Nekem van gyerekem, mégis még mindig annak a nőnek
érzem magam, aki sose akart – Anna (48 éves)
háztartásbeli, egykori énekesnő története
Jó, hogy van abortusz – Sümegi Kata (27 éves) logisztikus
története
A gyerek olyan, mint a zsiráf: szép, szép, de otthonra nem
kéne – Éva (46 éves) pályaváltó, friss diplomás
 pszichológus története
Miért kéne szülnöm? Csak azért, mert van egy méhem? –
Lívia (32 éves) természettudományos kutató és
LMBTQIA-aktivista története
A gyerekek felmérhetetlen károkat okoznak – Eszter (33
éves) ingatlankezelő története
Gyerek helyett nagyon értékes macskákat nevelünk –
Vera (34 éves) irodai asszisztens története
Ha a nőknek megmondanák, mivel jár ez, nagyon sokan
nem szülnének – Gabriella (53 éves) technikus története

Szeretnék én gyereket, de nem akarok – Panni (33 éves)

középiskolai tanár története
Ha létezne gyerekmentes város, ott nagyon otthon
tudnám magam érezni – Sarolta (28 éves)
egészségügyi asszisztens története
Lelkészgyereknek lenni a legrosszabb – Emma (24 éves)
doktorandusz, angoltanár története
Én azzal teszem a legtöbbet az emberiségnek, ha a korcs
mintát nem örökítem tovább – Mariann (45 éves)
Angliában dolgozó vállalkozó története
Annyira nem akartam gyereket, hogy anorexiás lettem –
Dukai-Szabó Zsuzsanna Olga (39 éves) történelemtanár,
mentálhigiénés szakember története
Csak azért, hogy legyen, egyetlen gyereknek sem lenne
szabad megszületnie – Thury Eszter (43 éves)
agrármérnök története

Együtt, vállaltan gyermek nélkül – házaspárok történetei

 Mi egymás gyerekei vagyunk – Járai Kíra (42 éves)
szinkronrendező és Járai Máté (42 éves) színész
története
Minden egyes nap bennünket igazol – Zsuzsi (36 éves)
praxis menedzser és Péter (38 éves) gyógyszerész
története

Férfiszemmel
A vazektómiával végre örökre megszűnt egy teher! –
Tamás (35 éves) elektronikai csoportvezető története
A pokol tüzén fog elégni a lelkem – Dávid (35 éves) CNC
szakember története
Azt szeretném, hogy kihaljon az emberiség – Gábor (29
éves) mérnök története
Sokszor érzem azt, hogy nem is gyermekmentesek,
hanem pszichopaták – Lakatos Imre (29 éves)
autószerelő története

Megszólal a gyermekmentes övezet

Ha kiderülne a személyazonosságom, öt percem lenne
elhagyni az országot, mielőtt meglincselnének – A
Facebook-oldal alapítója megszólalt, de inkognitóját
megtartotta

Második rész: Nem gyerekgyilkosok, csak tudatosan

gyermekmentesek

Titkok átadója lettem

A férfioldal
 Interjúk – szakértői szemmel
Máriás Fruzsina pszichológus: Mindenkit bátorítok, hogy
fejlessze az önismeretét
Miklovicz Anita pszichológus: Nem kell, hogy lelki ok
álljon a tudatos gyermektelenség hátterében

Az én történetem – Szerzői utószó

Köszönet nyilvánítás
Függelék
A kutatás kérdései
Interjúk Rácz Laura Rebeccával, valamint az ő cikkei e témában
 Forgalmazza:
eKönyv Magyarország Kft.

Felhasznált betűtípusok
Crimson Pro – SIL Open Font License
Noto Serif – Apache License 2.0