Joan Didion

A mágikus gondolatok éve

 Fordította
Varga Krisztina
A mágikus
gondolatok
éve

Joan Didion

EURÓPA
KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST, 2017
 Joan Didion: The Year of Magical Thinking
Copyright © 2005 by Joan Didion

Hungarian translation © Varga Krisztina, 2017

 1.
Gyorsan változik az élet.
Egy pillanat alatt megváltozik az élet.
Leül az ember vacsorázni, és amit addig az életének
vélt, egyszerre véget ér.
Az önsajnálat problematikája.

Ezek az első szavak, amelyeket leírtam, miután megtörtént. A számítógépemen a Microsoft

Word-fájl („Jegyzetek a változásról.doc”) módosításának dátumánál ez áll: 2004. május 20.,
23:11, ez azonban csak azt az időpontot jelzi, amikor megnyitottam a dokumentumot, majd
automatikusan rákattintottam a „mentés” gombra, mielőtt ismét bezártam volna. Májusban
nem módosítottam a fájlt. Azóta, hogy 2004 januárjában, két vagy három nappal a történtek
után leírtam a fentieket, nem módosítottam a fájlt.
Nagyon sokáig semmi mást sem írtam.
Egy pillanat alatt megváltozik az élet.
Egy szokványos pillanat.
Egy alkalommal, amikor megpróbáltam az emlékezetembe idézni, mit tartottam a
legdöbbenetesebbnek abban, ami történt, fontolgattam, hogy kiegészítem a fentieket azzal:
„egy szokványos pillanat”. Azonnal rájöttem, hogy semmi értelme odaírnom, hogy
„szokványos”, mert úgysem fogom elfelejteni: állandóan ez a szó keringett a
gondolataimban. Voltaképpen az eseményt megelőző történések szokványos természete
gátolt meg abban, hogy elhiggyem, valóban megtörtént. Hogy elhiggyem, hogy átszűrjem
magamon, hogy átadjam magam neki, és túllépjek rajta. Most már tudom, nem volt ebben
semmi szokatlan, hiszen váratlan krízishelyzetekben mindnyájan felfigyelünk arra, hogy az
elképzelhetetlennek tűnő esemény valójában milyen egyszerű, hétköznapi körülmények
között zajlott le – az égbolt tiszta volt és kék, majd hirtelen lezuhant a repülő; intézzük a
szokásos ügyeinket, aztán a következő pillanatban a kocsi lángokban áll a kanyarban; a
gyerekek azoknál a hintáknál játszadoztak, ahol mindig is szoktak, amikor a repkényből
előcsapódott a csörgőkígyó. „Hazafelé tartott a munkából. Boldog, sikeres és egészséges
volt. Aztán egyszer csak nem volt többé” – olvastam egy pszichiátrián dolgozó nővér
feljegyzésében, akinek a férje autóbalesetben halt meg. 1966-ban olyan emberekkel
készítettem interjúkat, akik 1941. december 7-én Honoluluban éltek; Pearl Harbor kapcsán
mindnyájan, kivétel nélkül, azzal kezdték a visszaemlékezésüket, hogy „szokványos
vasárnap reggelnek indult”. „Szokványos, gyönyörű szeptemberi napnak indult” – mondják
az emberek, amikor arról a New York-i reggelről kérdezik őket, amikor az American
Airlines 11-es és a United Airlines 175-ös járata a Világkereskedelmi Központ
ikertornyaiba csapódott. Sőt a 9/11-re vonatkozó, hivatalos vizsgálati jelentés is ezzel a
vitathatatlanul tényszerű, ugyanakkor elképesztő bevezetőszöveggel kezdődik: „2001.
szeptember 11., kedd. Kellemes hőmérsékletű hajnal virradt az Egyesült Államok keleti
részén, az ég csaknem felhőtlen volt.”
És aztán – vége. Az episzkopális temetési liturgia szerint: „Életünk közepén átölel minket
a halál.” Később ráébredtem, hogy bizonyára újra meg újra elmondtam a történtek
részleteit mindenkinek, aki az első néhány hétben megfordult a házban; az összes barátnak
és rokonnak, aki eljött, hogy ennivalót hozzon, italokat keverjen vagy megterítsen az
étkezőben, épp annyi főre, ahányan ebéd- vagy vacsoraidőben ott voltak. És persze
elmondtam azoknak is, akik leszedték az asztalt, lefagyasztották a megmaradt ételt,
beindították a mosogatógépet, és még akkor is ott nyüzsögtek az egyébként üres
házunkban – még nem tudtam az én házamként gondolni rá –, amikor már rég bevonultam
a hálószobába (a mi hálószobánkba), és magamra zártam az ajtót. Bevonultam. A kanapén
még mindig ott hevert az a hosszú, színehagyott frottírköntös, amit valamikor a hetvenes
években vettünk Richard Carroll Beverly Hills-i férfiruhaüzletében. Az első néhány nappal
és héttel kapcsolatban azok a pillanatok élnek bennem a legélénkebben, amikor minden
átmenet nélkül úrrá lett rajtam a kimerültség. Nincs emlékem arról, hogy bárkinek is
elmondtam volna a részleteket, de kétségkívül megtettem, mert úgy tűnt, mindenki
pontosan képben van. Felmerült bennem, hogy egymástól szedegették össze az
információmorzsákat, de ezt nyomban el is vetettem, mert túlságosan is részletesen
ismerték a történetet ahhoz, hogy felvetésem helytálló lehessen. Csak tőlem tudhatták.
Az is amellett szólt, hogy tőlem tudtak a történtekről, hogy egyikük verziója sem
tartalmazott olyan részletet, amivel akkor ne tudtam volna szembenézni. Nem említették
például a vértócsát, ami másnap reggelig a nappali padlóján maradt, egész addig, amíg Jose
meg nem jött és fel nem takarította.
Jose, aki szinte családtag volt. Aki azt tervezte, hogy valamikor a nap folyamán, december
31-én, Las Vegasba repül, de mégsem utazott el. Jose, aki sírdogált, miközben reggel
feltakarította a vértócsát. Amikor először közöltem vele, mi történt, nem is értette.
Kétségkívül nem én voltam a legalkalmasabb arra, hogy elmondjam a történteket, hiszen
valahogy túlságosan hevenyészettre, túlságosan hiányosra sikeredett a verzióm, sőt a
hanghordozásomban is volt valami, ami egyszerűen ellehetetlenítette a helyzet lényegének
közvetítését.
Aznap reggel, mielőtt Jose megérkezett, felszedegettem a földről a használt fecskendőket
és EKG-elektródákat, de a vértócsával képtelen voltam bármit is kezdeni.

Nagy vonalakban.
Most, amikor ezeket a sorokat kezdem írni, 2004. október 4-e van, délután.
Kilenc hónappal és öt nappal ezelőtt, 2003. december 30-án, körülbelül este kilenckor, a
New York-i lakásunk nappalijában, épp miután asztalhoz ültünk, hogy megvacsorázzunk, a
férjem, John Gregory Dunne vélhetően (vagy ténylegesen) súlyos szívkoszorúérgörcsön
esett át, és ennek következtében életét vesztette. Egyetlen gyermekünk, Quintana, az ezt
megelőző öt éjszakát öntudatlan állapotban töltötte az intenzív osztályon, a Beth Israel
Kórház Singer tagintézményében, közismertebb nevén az „északi Beth Israelben”, az
egykori Doctors’ Hospitalben, ami akkoriban még megvolt az East Enden (2004
augusztusában zárták be). A decemberi influenza, amelyet olyan súlyosnak ítéltünk, hogy
karácsony reggelén bevittük Quintanát az ügyeletre, végül tüdőgyulladásban és szeptikus
sokkban tetőzött. Kísérletet teszek arra, hogy értelmet találjak az ezt követő időszakban;
megpróbálom megtalálni a mögöttes jelentést a következő hetek és hónapok történéseiben,
melyek arra késztettek, hogy megváltoztassam minden korábbi meggyőződésemet a
halállal, a betegséggel, a valószínűséggel és szerencsével, a jó- és balsorssal, a házassággal
és gyerekekkel, az emlékezéssel, a gyásszal, a józan ésszel, a halál elfogadásával vagy el
nem fogadásával, és magával az élettel kapcsolatban. Egész életemben író voltam, íróként –
sőt tulajdonképpen már gyermekkoromban is, jóval azelőtt, hogy nyomtatásban is
megjelent volna, amit papírra vetettem – felismertem, hogy a lényeg valójában a szavak,
mondatok és bekezdések ritmikájában bújik meg, ez pedig remek módszert kínál arra, hogy
a kikezdhetetlen felszín mögé rejtsem, amit valójában gondolok, amiben hiszek. Az
írásaimban tükröződik a lényegem, ami vagyok, illetve amivé lettem. Mégis, a jelen
helyzetben azt kívánom, bárcsak a szavak és azok ritmusa helyett lenne inkább egy
vágószobám, hozzá egy Avid szerkesztőprogramom, és egy gombnyomással
kizökkenthetném az időt a medréből, hogy egyszerre láttathassam az eszembe villanó
emlékképeket, melyekből az olvasó kedvére válogathatna, szemezgethetne az alig eltérő
kifejezések közt, eldönthetné, melyik értelmezési lehetőséget választja. Jelen helyzetben a
szavak önmagukban nem vezetnek el a megértéshez. Jelen helyzetben szükségem van
valamire, akármire, amiről úgy gondolom, úgy érzem, érthetővé teszi a történteket – még
ha csak a magam számára is.
 2.

2003. december 30., egy keddi nap.

Meglátogattuk Quintanát az északi Beth Israel Kórház intenzív osztályán, az épület hatodik
emeletén.
Aztán hazajöttünk.
Megbeszéltük, hogy étterembe menjünk-e, vagy inkább otthon vacsorázzunk.
Mondtam, hogy begyújtok a kandallóba, és vacsorázzunk otthon.
Begyújtottam, nekiláttam vacsorát készíteni, és megkérdeztem Johntól, kér-e egy italt.
Töltöttem egy skót whiskyt, és bevittem neki a nappaliba, ahol a megszokott helyén, a
kandalló mellett ült és olvasgatott.
David Fromkin munkáját, az Európa utolsó nyara, avagy ki robbantotta ki az első
világháborút 1914-ben? című könyvének előzetes példányát olvasta.
Kész lettem a vacsorával, megterítettem az asztalt a nappaliban; amikor magunk voltunk
otthon, ott ettünk, hogy élvezhessük a tűz látványát. Azon kapom magam, hogy mindegyre
visszatérek a tűz motívumához – biztosan azért, mert a tűz mindig fontos szerepet játszott
az életünkben. Kaliforniában nőttem fel, és Johnnal is ott éltünk huszonnégy éven át.
Kaliforniában kandallóval fűtöttük a házat. Még nyári estéken is begyújtottunk, a
begomolygó pára miatt. A tűz azt jelentette, hogy otthon vagyunk, kijelöltük a területünket,
nyugodt éjszakára számíthatunk. Meggyújtottam a gyertyákat. John kért még egy italt,
vacsora előtt. Odavittem neki. Aztán asztalhoz ültünk. Megkevertem a salátát.
John beszélt hozzám, majd elhallgatott.
Néhány másodperccel vagy akár egy perccel azelőtt, hogy elhallgatott volna,
megkérdezte, a másodszorra kitöltött ital házasítatlan malátawhisky volt-e. Mondtam, hogy
nem. Ugyanabból a skót whiskyből töltöttem, mint előzőleg.
– Akkor jó – mondta. – Nem tudom, miért, de szerintem nem érdemes keverni őket.
Ugyancsak ebben a néhány másodpercben vagy percben arról is beszélt, miért számít
döntő jelentőségűnek az első világháború a huszadik század történelmében.
Fogalmam sincs, melyik témánál jártunk, a skót whiskynél vagy az első világháborúnál,
amikor egyik pillanatról a másikra elhallgatott.
Csak arra emlékszem, hogy felnéztem. A bal kezét felemelte, lejjebb csúszott a székben,
aztán nem mozdult. Először azt hittem, valami félresikeredett tréfával igyekszik az aznapi
nehézségeket elviselhetőbbé tenni.
Emlékszem, azt mondtam, ezt ne csináld.
 Amikor nem válaszolt, az első gondolatom az volt, hogy biztosan evett egy falatot, ami a
torkán akadt. Emlékszem, elhúztam őt a szék támlájától annyira, hogy a Heimlich-féle
fogást tudjam alkalmazni. Emlékszem a teste súlyára, amint előrebukott, először az
asztalra, majd a padlóra. Korábban kiragasztottam a telefon mellé egy cédulát, a New York-i
Presbiteriánus Kórház mentőszolgálatának telefonszámaival. Nem azért ragasztottam ki a
készülék mellé a telefonszámokat, mert számítottam rá, hogy ilyen helyzetbe kerülhetünk.
Azért ragasztottam ki a készülék mellé a telefonszámokat, hogy kéznél legyenek, ha a
házból valakinek mentőre lenne szüksége.
Valaki másnak.
Tárcsáztam az egyik számot. A diszpécser azt kérdezte, lélegzik-e a férjem. Mondtam
neki, hogy azonnal jöjjenek. Amikor megérkeztek a mentősök, megpróbáltam elmondani, mi
történt, de mielőtt a végére értem volna, a nappalinak azon részét, ahol John feküdt, máris
rögtönzött sürgősségi osztállyá változtatták. Egyikük (mert hárman vagy talán négyen
voltak – már egy órával később sem tudtam volna megmondani) a kórházzal beszélt az
elektrokardiogramról, amit – úgy láttam – épp akkor küldtek át. Egy másik mentős
kibontott egy ampullát, valószínűleg az első vagy a második adag lehetett (adrenalin?,
lidokain, prokainamid?, ezek jutnak eszembe, de fogalmam sincs, honnan), de aztán még jó
pár további követte.
Emlékszem, azt mondtam, lehet, hogy félrenyelt. Egy legyintéssel elintéztek: a légutak
átjárhatók. Úgy láttam, defibrillátor-lapátokat használnak a szívritmus helyreállítása
érdekében. Ekkor hallatszott valami, ami akár normál szívhang is lehetett (én legalábbis azt
hittem, mert a csendben hirtelen jött egy éles rándulás), aztán megint semmi. Kezdték
elölről.
– Még fibrillál – emlékszem, hogy ezt mondta, aki telefonált.
– V-fibrillál – mondta másnap reggel John kardiológusa, aki Nantucketből hívott. –
Minden bizonnyal azt mondták, hogy v-fibrillál. V, mint ventrikuláris, azaz kamrai
fibrilláció.
Lehet, hogy azt mondták, „v-fibrillál”, lehet, hogy nem. Az artériás fibrilláció nem okoz
azonnali és elkerülhetetlen szívbénulást. A ventrikuláris viszont igen. Lehet, hogy ez
ventrikuláris volt.
Emlékszem, megpróbáltam végiggondolni, várhatóan mi történik majd. Tekintettel arra,
hogy mentősök voltak a nappaliban, a következő logikus lépésnek az tűnt, hogy bemegyünk
a kórházba. Eszembe jutott, hogy biztosan gyors döntést hoznak majd a kórházba
szállításról, én pedig nem vagyok útra kész. Nem volt összekészítve semmi, amit vinnem
kellene. Ha vesztegetem az időt, itt hagynak. Így hát indultam a táskámért, magamhoz
vettem egy kulcscsomót, valamint a zárójelentést, amit még John orvosa írt. Amikor
visszamentem a nappaliba, a mentősök a padlón kinyitott számítógép monitorját figyelték.
Nem láttam rá a képernyőre, ezért az arcukat fürkésztem. Emlékszem, egyikük
sokatmondóan a többiekre pillantott. Miután meghozták a döntést, hogy indulnak,
elképesztően gyorsan történt minden. Utánuk siettem a lifthez, megkérdeztem, mehetek-e
velük. Azt mondták, először a hordágyat viszik, de a második mentőautóval mehetek. Az
egyikük ott maradt velem, megvártuk, amíg ismét felér a lift. Mire mi is beszálltunk a
mentőautóba, a kocsi, amelyben a hordágy volt, már elhajtott az épület elől. A házunk hat
rövid saroknyira van a New York Hospitaltől. Nem emlékszem szirénázásra. Nem
emlékszem a forgalomra. Amikor megérkeztünk a kórház mentőbejáratához, láttam, amint
a kerekes hordágyat betolták az épületbe. Egy férfi várt a kocsifelhajtónál. Körülnézve
láttam, hogy rajta kívül mindenki kórházi formaruhában volt. Ő volt az egyetlen kivétel.
– Ő a feleség? – mondta a férfi a mentőautó vezetőjének, majd hozzám fordult: – Én
vagyok az ön mellé kirendelt szociális munkás – mondta. Azt hiszem, ekkor már tudtam.

„Amikor ajtót nyitottam, katonai egyenruhát viselő férfit pillantottam meg. Ekkor már
tudtam. Azonnal tudtam.” Ezt mondta egy, a kirkuki bombázásában életét vesztett
tizenkilenc éves fiú édesanyja az HBO egyik dokumentumfilmjében. És ezt idézte Bob
Herbert is a New York Times hasábjain, 2004. november 12-én. „Arra gondoltam, ha nem
engedem be a férfit, nem tudja közölni velem a hírt. És akkor – így meg nem történtté
tehető. Minden. A férfi azt hajtogatta: – Be kell engednie, asszonyom. – Én pedig ugyanazt
feleltem neki mindannyiszor: – Sajnálom, de nem jöhet be.”
Amikor reggeli közben elolvastam a cikket, csaknem tizenegy hónappal a mentősökkel és
szociális munkással töltött este után, rájöttem, ugyanígy gondolkodtam én is.
A saját szememmel láttam, hogy az ügyeleti vizsgálóban a hordágyat kórházi ruhába
öltözött emberek betolják egy lefüggönyözött fülkébe. Valaki azt mondta, várakozzak az
előtérben. Így tettem. Sor állt a betegfelvételnél. Az tűnt a legészszerűbbnek, ha beállok én
is a sorba. A sorban állás azt az üzenetet hordozta, hogy van még időm megbirkózni ezzel
az egésszel. A biztosítási kártyák másolatai a táskámban voltak, ugyanis ezzel a kórházzal
még nem volt tapasztalatunk korábbról – a New York Hospital a New York-i Presbiteriánus
Kórház Cornell Klinikai Központjához tartozik, én viszont a 168. utca és a Broadway sarkán
lévő Columbia Központot ismertem, ami legjobb esetben is húszpercnyire van a házunktól,
vagyis túl messzire, ha olyan sürgős esetről van szó, mint ez a mostani. Függetlenül attól,
hogy magát a kórházat nem ismertem, megtehettem a szükséges lépéseket, hasznossá
tehettem magam, és elkezdhettem megszervezni, hogy – amint a férjem állapota
stabilizálódik – átszállítsák a Columbiába. Az átszállítás pedig hamarosan esedékes lesz, így
sorra vettem magamban az ezzel kapcsolatos lépéseket (Johnnak telemetriás rendszerrel
ellátott ágyra lesz szüksége, sőt végül majd Quintanát is átszállíttathatom a Columbiába,
hiszen amikor felvették az északi Beth Israelbe, felírtam jó néhány ottani orvos
csipogójának a számát, és valamelyikük biztosan a segítségemre lesz). A szociális munkás
ismét megjelent, és a betegfelvételi sorból átkísért egy előtérből nyíló, üres szobába.
– Itt várakozhat – mondta. Én pedig várakoztam. A szobában hideg volt, persze lehet,
hogy csak én éreztem így. Azon tűnődtem, mennyi idő telhetett el onnantól, hogy kihívtam
a mentőket, addig, míg megérkeztek. Bár úgy tűnt, azonnal jöttek, néhány perc biztosan
mégis eltelt (ott, abban az üres szobában az a szófordulat jutott eszembe: szálka Isten
szemében).
 Volt a dolgozószobám falán lévő parafa táblán egy rózsaszín jegyzetlap, amire – egy film
cselekményének egyik mozzanatához kapcsolódóan – az MSD orvosi kézikönyv-ből kiírtam
egy mondatot arról, hogy mennyi ideig bírja ki az agy oxigén nélkül. A kórház előteréből
nyíló kis szobában ez a rózsaszín jegyzetlap jelent meg a lelki szemem előtt: „A szövetek 4–6
perc időtartamot meghaladó oxigénhiányos állapota visszafordíthatatlan agykárosodást,
illetve halált okoz.” Azt mondogattam magamban, biztosan rosszul emlékszem a mondatra,
amikor visszatért a szociális munkás egy férfival, akit „a férje orvosa”-ként mutatott be
nekem. Egy ideig csend volt, azután a saját hangomat hallottam:
– Meghalt, igaz? – a szavaimat az orvoshoz intéztem. Az orvos a szociális munkásra
pillantott.
– Minden rendben – mondta a szociális munkás. – A hölgy higgadtan viseli a helyzetet.
Odakísértek egy elfüggönyözött ágyhoz, amelyen John feküdt, immár nem volt mellette
senki. Megkérdezték, hogy akarok-e papot. Mondtam, hogy igen. Jött a pap, és elmondta,
amit ilyenkor szokás. Megköszöntem neki. Ideadták azt az ezüsttárcát, amelyben John a
jogosítványát és a hitelkártyáit tartotta. Megkaptam a készpénzt, ami a zsebében volt. Az
óráját és a mobiltelefonját is. Adtak egy nejlonszatyrot, benne John ruháival.
Megköszöntem. A szociális munkás megkérdezte, tehet-e még értem valamit. Mondtam,
hogy hívjon egy taxit. Megtette. Megköszöntem.
– Van önnél elég pénz, hogy kifizesse az utat? – kérdezte. Én pedig, aki ugye higgadtan
viseltem a helyzetet, azt feleltem, hogy van.
Amikor beléptem a lakásba, észrevettem, hogy John dzsekije és sálja (a piros kasmírsál és
a Patagonia széldzseki, ami A hírek szerelmesei forgatásán a stábtagok egyenöltözete volt)
még mindig ott hever a széken, ahová letette, amikor a Quintanánál tett látogatásunk után
hazaértünk az északi Beth Israelből. Eltűnődtem, vajon ilyenkor mit engedhet meg
magának az, aki nem higgadtan viseli a helyzetet. Ideg-összeroppanást kap? Nyugtatóra
szorul? Üvölt?

Emlékszem, arra gondoltam, ezt meg kell beszélnem Johnnal. Nem volt semmi olyan, amit
ne beszéltem volna meg vele.
Tekintettel arra, hogy íróként, és otthonról dolgoztunk mindketten, naphosszat hallottuk
egymás hangját.
Nem gondoltam, hogy minden esetben igaza van, és ő sem gondolta, hogy minden
esetben igazam van, de egymás feltétlen bizalmasai voltunk. Nem voltak egyéni
befektetéseink, és nem volt semmilyen más egyéni érdekeltségünk sem. Hol az egyikünk,
hol a másikunk kapott jobb kritikát, nagyobb előleget, ezért sokan azt feltételezték,
„versengünk” egymással, és emiatt irigykedés és szakmai féltékenység valóságos
aknamezeje a magánéletünk. Távolról sem volt szó erről, mégsem tágítottak ettől a
vélekedéstől, amiből egy következtetés mindenképp levonható: az emberek házasságról
alkotott fogalma hagy némi kívánnivalót maga után.
Ezt már ugyancsak megbeszéltük Johnnal.
 Emlékszem, milyen csend fogadott a lakásban, amikor aznap éjjel hazaértem a New York
Hospitalből.
A nejlonzacskóban, amit a kórházban kaptam, volt egy kordbársony nadrág, egy
gyapjúing, egy öv, és azt hiszem, más semmi. A kordbársony nadrág szárát, úgy láttam, a
mentősök hasíthatták fel. Az ingen vérfoltot találtam. Az öv pedig John egyik fonott bőröve
volt. Emlékszem, a mobiltelefonját az íróasztalán lévő töltőre tettem. Emlékszem, hogy az
ezüsttárcát a hálószobába vittem, és beletettem abba a dobozba, amelyben az útleveleket, a
születési anyakönyvi kivonatokat és az esküdti kötelezettség teljesítéséről szóló
igazolásokat tartottuk. Most kinyitom a tárcát, és megnézem, John milyen kártyákat hordott
magánál: a jogosítványát, amit New York államban állítottak ki, 2004. május 25-ig tartó
érvényességgel; egy Chase bankkártyát; egy American Express hitelkártyát; egy Wells
Fargo MasterCardot; egy belépőkártyát a Metropolitan Múzeumba; az Amerikai
Forgatókönyvírók Szakszervezete Nyugati Tagozatának tagsági kártyáját (az Oscar-jelölés
előtti időszakban a szakszervezeti WGAW-kártyával ingyenes volt a mozilátogatás, John
biztosan élt is a lehetőséggel, nem emlékszem); egy Medicare egészségbiztosítási kártyát;
egy Metro-kártyát; és a Medtronic cég kártyáját, amelyen a „Kappa 900 SR pacemaker-
implantátumom van” szövegen kívül a szívritmusszabályzó készülék gyártási száma, az
implantációt végző orvos telefonszáma, és az „Implantáció időpontja: 2003. június 3.”
felirat áll. Emlékszem, a készpénzt, amit John zsebében és a táskámban találtam, elkezdtem
összerendezni: kisimítgattam a bankjegyeket, és különös gonddal csoportosítottam a
tízeseket a tízesekkel, az ötösöket az ötösökkel, az egydollárosokat az egydollárosokkal.
Emlékszem, arra gondoltam közben, John azt látná, hogy ura vagyok a helyzetnek.

Amikor megláttam Johnt a New York Hospital sürgősségi osztályán az elfüggönyözött

ágyban, észrevettem, hogy az egyik metszőfogából letört egy kis darab – gondoltam, az
eséskor történhetett, hiszen az arcán is voltak zúzódások. Amikor másnap a Frank E.
Campbell kegyeleti szolgáltatónál azonosítottam a holttestét, a zúzódások már nem
látszottak. Eszembe jutott, hogy a temetésszervező bizonyára a zúzódásokat elfedő sminkre
utalt, amikor a balzsamozásra nemet mondtam, ő pedig közölte velem, hogy „ez esetben
csak egy kis korrekció lesz”. A kegyeleti szolgáltatónál történtek nagyon távolinak tűnnek.
Azzal a határozott szándékkal mentem el a Frank E. Campbellhez, hogy tartózkodom a nem
helyénvaló érzelmi reakcióktól (mint sírás, düh vagy kényszeredett nevetés a tiszteletteljes
csendben), ez azonban oda vezetett, hogy bármely egyéb reakcióra is képtelen voltam.
Anyám halála után a temetkezési vállalkozó, aki a holttestét elszállította, egy műanyag
rózsát hagyott az ágyon. A bátyámtól tudom, akit mélységesen felháborított ez a gesztus.
Így a műrózsákkal kapcsolatosan felvérteződtem. Emlékszem, a koporsót illetően gyors
döntést hoztam. Emlékszem arra is, hogy az irodában, ahol a papírokat kellett aláírni, volt
egy hatalmas ingaóra, de nem működött. John unokaöccse, Tony Dunne, aki elkísért,
megemlítette a temetésszervezőnek, hogy nem működik az óra. A temetésszervező, mintha
örülne, hogy megmagyarázhatja a dekoráció rejtett üzenetét, elmondta, hogy az óra már
évek óta nem működik, s a cég egykori elődjének tiszteletére, afféle „mementóként”
tartották meg. Úgy tűnt, mintha az órával kapcsolatos történet tanulságát nekünk szánta
volna. Quintanára gondoltam. Így kirekeszthettem a tudatomból, amit a temetésszervező
mondott, azonban miközben Quintanára gondoltam, kirekeszthetetlenül visszhangoztak
bennem ezek a sorok: Apád öt ölnyi mélybe pihen / Igazgyöngy termett szemeiben.1

Nyolc hónappal később megkérdeztem a házunk gondnokát, megvan-e az eseménynapló,

amelybe a portás a december 30-án történteket feljegyezte. Három éve voltam a
lakóbizottság elnöke, tudtam, hogy van eseménynapló. A portás által vezetett
eseménynapló a társasházi protokoll fontos része. Másnap a gondnok elküldte a december
30-ai feljegyzéseket. Ezek szerint aznap éjjel Michael Flynn és Vasile Ionescu látták el a
portaszolgálatot. Erre nem emlékeztem. Vasile Ionescunak és Johnnak szokása volt, hogy
egy visszatérő párbeszéddel szórakoztatták egymást a liftben. Egyikük politikai menekült a
Ceauşescu-féle Romániából, a másik ír katolikus a Connecticut állambeli West-Hartfordból;
ezzel a kis játékkal juttatták kifejezésre, hogy politikai kérdésekben közös nevezőn vannak.
– Nos, hol lehet Bin Laden? – kérdezte Vasile, amikor John beszállt a liftbe, és ezzel utat
nyitott a lehető legvalószínűtlenebb találgatásoknak:
– A tetőtéri luxuslakásban?
– A garzonban?
– A fitneszteremben?
Amikor megláttam Vasile nevét az eseménynaplóban, rájöttem, hogy nem is emlékszem,
belekezdett-e a kettejük kis játékába aznap, amikor december 30-án, kora este hazaértünk
az északi Beth Israelből. A naplóban arra az estére mindössze két bejegyzés volt, ami a
szokásosnál kevesebb, még úgy is, hogy az év ezen szakában a legtöbb lakó kellemesebb
klímájú tájakra utazik:
FELJEGYZÉS: A mentők 21:20-kor érkeztek Mr. Dunne-ért. Mr. Dunne-t 22:05-kor
kórházba szállították.
FELJEGYZÉS: Az A-B lift lámpája kiégett.

Az A-B lift a mi liftünk volt, az a lift, amin a mentősök feljöttek a lakásba 21:20-kor, az a lift,
amin levitték Johnt (és engem) a földszintre, a mentőautóhoz, 22:05-kor. Az a lift, amin
egyedül tértem vissza a lakásunkba, fel nem jegyzett időpontban. Nem tűnt fel, hogy kiégett
a lámpa a liftben. Az sem tűnt fel, hogy a mentősök negyvenöt percen át voltak nálunk.
Később azt mondtam, „negyedóra vagy húsz perc” lehetett. Ha ilyen sokáig itt voltak, akkor
eszerint John még életben volt? Feltettem ezt a kérdést egy ismerős orvosnak. – Néha
előfordul, hogy ilyen sokáig tart – mondta. Eltartott egy ideig, mire megértettem, hogy
egyáltalán nem a kérdésemre válaszolt.

Amikor kézhez kaptam a halotti bizonyítványt, láttam, hogy a halál beálltának időpontja
2003. december 30., 22:18.
 Mielőtt eljöttem a kórházból, megkérdeztek, beleegyezésem adom-e a kórbonctani
vizsgálathoz. Mondtam, hogy igen. Később olvastam, hogy kórházi körökben igen kényes,
lelkileg nagyon megterhelő, sőt gyakran – az elhalálozáshoz köthető – legnehezebb
rutinfeladatnak tartják a boncolási engedély kérését. Számos tanulmány szerint (például
Katz, J. és Gardner, R., „Az orvosgyakornok dilemmája: hozzátartozói engedély kérése
kórbonctani vizsgálathoz”, Psychiatry in Medicine 3:197–203., 1972) maguk az orvosok is
szorongásos tüneteket produkálnak az engedélykérés kapcsán. Tisztában vannak azzal,
hogy a kórbonctani elemzés tudományos és oktatási szempontból elengedhetetlenül fontos,
azonban azt is tudják, hogy a boncolás gondolata ősi félelmet vált ki. Bárki is kérte az
engedélyemet a kórbonctani vizsgálathoz a New York Hospitalben, megkímélhettem volna
ettől a szorongástól, tudniillik magam is akartam, hogy legyen boncolás. Valóban akartam,
hogy legyen boncolás, pedig magam is láttam már néhányat, amikor egyszer egy cikkhez
gyűjtöttem anyagot. Pontosan tudtam, mi történik: felnyitják a mellkast (ahogyan a hentes
a csirkét), lefejtik az arcbőrt, és a szerveket mérlegre teszik. Láttam gyilkossági ügyben
nyomozó detektíveket, akik nem bírták végignézni a boncolást. Mégis azt akartam, hogy
legyen. Tudnom kellett, hogyan, miért és mikor halt meg John. Sőt én is ott akartam lenni a
boncoláson (úgy éreztem, tartozom Johnnak azzal, hogy jelen vagyok, mert a korábbi
boncolásokat együtt néztük végig; az járt a fejemben, biztosan ő is így tenne, ha én lennék a
boncasztalon), de nem bíztam abban, hogy meggyőzően tudnám képviselni az
álláspontomat, így inkább meg sem említettem.
A mentők 22:05-kor hagyták el a házunkat, és a halál beálltának időpontja 22:18 volt.
Ezek szerint a kettő közti tizenhárom perc adminisztrációval telt a bürokrácia
útvesztőjében: gondosan betartottuk a kórházi protokollt, elvégeztük a szükséges
papírmunkát, megvártuk az illetékes személyt, aki kiállíthatta a halottvizsgálati
bizonyítványt, és tájékoztatta a hozzátartozót, aki egyébként higgadtan viselte a helyzetet.
A haláleset tényéről szóló jegyzőkönyvben – mint később megtudtam, hivatalos
megnevezés szerint a „halottvizsgálati bizonyítványban” – szerepel a „haláleset időpontja”:
22:18.
Mindez arra utalt, hogy már eleve, a kezdet kezdetén halott volt.
Ha másképp értelmezem a dolgot, nem úgy, hogy rögtön meghalt, akkor azt kellett volna
gondolnom, hogy akár meg is menthettem volna őt.
Amíg kézhez nem kaptam a boncolási jegyzőkönyvet, egyébként sem tudtam
elhessegetni ezt a gondolatot – tipikus téveseszmés feltételezés, annak is az omnipotens
változata.
Egy-két héttel a halála előtt, amikor egy étteremben vacsoráztunk, John megkért, hogy
írjak fel neki valamit a jegyzetfüzetembe. Jegyzetlapként kisméretű, háromszor tizenöt
centis kártyákat használt, amelyeket a belső zsebében tartott. A kártyákra rá volt
nyomtatva a neve. Vacsora közben eszébe jutott valami, amit fel akart írni, hogy ne felejtse
el, de hiába keresett kártyát a belső zsebében, egyet sem talált. Szeretném, ha feljegyeznél
nekem valamit, mondta. Az új könyvhöz kellene, folytatta, de hangsúlyozta, hogy nem az
enyémhez, ugyanis akkoriban éppen egy sportokról szóló könyvhöz gyűjtöttem anyagot. A
következőt diktálta: „Régebben a meccsek után az edzők azt mondták a játékosoknak: »Ez
igen, szép volt, fiúk!«, és a csapattal együtt mentek mulatni. Manapság a helyi rendőri
állomány tagjaival járnak el. Mintha háborús övezetben élnénk, és ők lennének a katonák. A
sport militarizálódása.” Amikor másnap odaadtam neki a jegyzetet, azt mondta:
– Legyen a tiéd, ha kell.
Hogy érthette?
Tudta, hogy nem fogja megírni a könyvet?
Rossz előérzete volt, baljós félelem kerítette hatalmába? Miért felejtette el magával vinni
a jegyzetkártyáit aznap este? Nem ő mondta mindig, ha elfelejtettem magammal vinni a
jegyzetfüzetemet, hogy az írásra való képességet az különbözteti meg az írásra való
képtelenségtől, hogy az ember fel tudja jegyezni ott és akkor, ahol és amikor támad egy
ötlete? Vajon aznap este azt súgta neki valami, hogy az írásra való képesség ideje lejárt?
Egyik nyáron, amikor még Brentwood Parkban laktunk, szokásunkká vált, hogy délután
négykor abbahagyjuk a munkát, és kimegyünk a medencéhez. John a vízben álldogálva
olvasott (azon a nyáron többször is újraolvasta a Sophie választásá-t az írói fortélyokat
fürkészve), én pedig a kertben dolgozgattam. Kicsi, sőt egészen aprócska kert volt, kavicsos
ösvényekkel, rózsalugassal, és kakukkfűvel, cipruskával, margitvirággal szegélyezett
virágágyásokkal. Néhány évvel korábban meggyőztem Johnt, hogy a kert kialakításához a
gyep egy részét fel kell számolnunk. Meglepetésemre – ugyanis korábban egyáltalán nem
érdeklődött a kertek iránt – a végeredményt varázslatosnak tartotta. Ezeken a nyári
délutánokon öt óra előtt úsztunk egyet, azután bementünk a könyvtárszobába, hogy
törülközőbe burkolódzva megnézzük egy akkoriban sugárzott BBC-sorozat, a Tenko
aktuális epizódját. A sorozat kellemesen egyszerű karakterű angol nőkről szólt (az egyik
éretlen és önző, a másik jellemábrázolásához pedig mintha a Mrs. Miniver adta volna az
ihletet), akik a második világháború alatt Malájföldön japán fogságba esnek. A délutáni
Tenko-epizód után visszamentünk egy vagy két órát dolgozni, John a lépcső emeleti végén
levő irodába, én pedig a hallból nyíló üvegezett verandára, amelyet dolgozószobává
alakítottam. Hét-fél nyolc körül elmentünk vacsorázni, leginkább a Morton’sba, ami azon a
nyáron pompás választásnak tűnt. Mindig volt rákkal töltött quesadilla, csirke meg fekete
bab. Mindig volt ismerős is. A stílusosan berendezett helyiségben hűvös volt és sötét, ha
pedig kinézett az ember az ablakon, gyönyörködhetett az alkonyat fényeiben.
Akkoriban John már nem szeretett sötétben vezetni. Mint később megtudtam, ez volt az
egyik oka annak, hogy több időt akart New Yorkban tölteni, amit akkoriban sehogyan sem
tudtam megérteni. Azon a nyáron, egyik este, miután Anthea Sylbernél vacsoráztunk a
hollywoodi Camino Palmero utcában, John megkért, hogy vezessek hazáig. Emlékszem,
nagyon furcsállottam a dolgot. Anthea alig egy háztömbnyi távolságra lakott attól a
Franklin sugárúton lévő háztól, amelyben 1967-től 1971-ig éltünk, tehát John szándéka
nyilván nem a környék felderítése volt. Amikor ráadtam a gyújtást, eszembe jutott, hogy
egy kezemen megszámolhattam volna, hányszor vezettem én, amikor Johnnal autóztunk.
Aznap este egyetlen ilyen alkalmat tudtam felidézni, azt, amikor Las Vegasból Los
Angelesbe menet felváltottam őt a volánnál. Akkoriban Corvette-ünk volt, John az
anyósülésen szundított, én vezettem. Egyszer csak kinyitotta a szemét:
– Én egy kicsit lassabban mennék – jegyezte meg kisvártatva, igen óvatosan.
Nem éreztem, hogy szokatlanul nagy sebességgel hajtanék, de rápillantottam a
kilométerórára: 190-nel mentem.
De mégis.
A Mojave-sivatagi vezetés az más lapra tartozik. Korábban egyszer sem fordult elő, hogy
a városi vacsoráinkat követően arra kért volna, hogy vezessek, a Camino Palermo utcai
alkalom példa nélküli volt. Ahogyan az is, amikor a negyvenperces út végén, Brentwood
Parkba érve megjegyezte: „jól vezettél”.
A halála előtti évben John többször is emlegette azokat a medencés, kertes és Tenkó-s
délutánokat.
Philippe Aries a Halálunk órája című művében rámutat, a halál lényegi jellemzője, amint
az már a Roland-ének-ben is megjelenik, hogy bármilyen váratlanul, bármily hirtelen
következik be az elmúlás, a halál minden esetben „küld előjelet”. Sir Gawaintól megkérdik:
„Ó, uram, úgy hiszed, halálod órája közel?”, s ő felel: „Mondom neked, csupán a holnapot
érem meg.” Aries megjegyzi: „Sem az orvos, sem a barátai, sem a papok (utóbbiak
nincsenek is jelen, nem számítanak) nem tudják azt, amit ő tud. Csak a haldokló tudja,
mennyi ideje van még hátra az életből.”
Leül az ember vacsorázni.
– Legyen a tiéd, ha kell – mondta John, amikor odaadtam neki a jegyzetet, amit egy-két
héttel korábban diktált.
„És aztán – vége.”

A veszteség – amikor az ember szembesül vele – egyáltalán nem olyan, amilyennek előzőleg
képzeltük. Nem azt éreztem, amit a szüleim halálakor: mindketten több éven át elhúzódó
fizikai leépülést követően haltak meg, apám néhány nappal a nyolcvanötödik, anyám egy
hónappal a kilencvenegyedik születésnapja előtt. A halálukkor szomorúság, magány (az a
fajta elhagyatottság, amit életkortól függetlenül minden elárvult gyermek érez), a múló idő
és a ki nem mondott dolgok fájdalma nehezedett rám, gyötrődtem, mert nem osztozhattam
megpróbáltatásaikban, és képtelen voltam elmondani nekik, mennyire csodálom őket
amiatt, ahogyan a fájdalmat, kiszolgáltatottságot és fizikai megaláztatást viselték.
Tudomásul vettem, hogy a haláluk elkerülhetetlen. Egész életemben tudatában voltam
annak, hogy meg fognak halni (féltem, rettegtem ettől, de fel voltam készülve rá, hogy
megtörténik). Mégis valahogy távolinak tűnt, amikor bekövetkezett, nem volt közvetlen
hatással a mindennapjaimra. Miután anyám meghalt, kaptam egy levelet egy chicagói
barátomtól, aki egykor a Maryknoll misszió papja volt. Ösztönösen ráérzett, min megyek
keresztül. Ezt írta: „A szülő halála, legyen akármilyen kevéssé váratlan, s legyünk akárhány
évesek, mélyen megérinti a lelkünket, és váratlan reakciókat válthat ki belőlünk; olyan
emlékeink kerülhetnek a felszínre, olyan érzések keríthetnek hatalmukba bennünket,
amelyeket már rég eltemetettnek hittünk. Gyászolásuk során, amely meghatározhatatlan
ideig tart, úgy érezhetjük, mintha tengeralattjáróban lennénk, nagy csendben, az óceán
fenekén, mély vízi bombák állandó fenyegetettségében, melyek hol közelebb, hol távolabb,
rég elfeledett emlékek képében robbannak be a tudatunkba.”
Meghalt az apám, meghalt az anyám, és most ismét kerülgetnem kell az aknákat. Mégis
felkelek reggelente. Mégis elküldöm a ruhákat a tisztítóba.
Mégis összeállítom a húsvéti ebéd menüjét.
Mégis észben tartom, hogy mikor jár le az útlevelem érvényessége.
Ez a veszteség egészen más; nem ismer távlatokat. A gyász hullámokban, rohamokban
érkezik, valósággal letaglóz. A térdemet elgyengíti, a szememet elvakítja, felborítja a
mindennapok menetét. Akik átélték a gyász folyamatát, „hullámként” utalnak erre a
jelenségre. Eric Lindemann, aki az 1940-es években a massachusettsi kórház vezető
pszichiátereként számos interjút készített olyanokkal, akik az 1942-es Coconut Grove-i
tűzvészben elveszítették hozzátartozóikat, 1944-ben megjelent híres tanulmányában
különös pontossággal definiálta ezt a jelenséget: „szomatikus distressz, amely
alkalmanként húsz perctől egy órán át tartó hullámokban jelentkezik; kísérő tünetei a
torokszorítás, légszomj okozta fulladás, gyakori sóhajtási inger, mellkasi ürességérzet,
izomtónus-renyheség és erős szubjektív distresszérzet, amelyet a páciens feszültségként
vagy szellemi kimerültségként definiál.”
Torokszorítás.
Légszomj okozta fulladás, gyakori sóhajtási inger.
Nálam 2003. december 31. reggelén jelentkeztek először ezek a tünetek, hét vagy nyolc
órával a történtek után, amikor egyedül ébredtem a lakásban. Nem emlékszem, hogy előző
éjjel sírtam volna. Attól a pillanattól fogva, hogy John meghalt, afféle módosult
tudatállapotba kerültem és csupán egy gondolat járt a fejemben: biztosan vannak ilyenkor
szokásos teendők. Amíg a mentősök a nappaliban voltak, valóban voltak teendőim. Például
elő kellett vennem John zárójelentését, hogy magammal tudjam vinni a kórházba. El kellett
oltanom a tüzet a kandallóban, mert tudtam, hogy elmegyek, és nem hagyhatom felügyelet
nélkül. Voltak teendőim a kórházban is. Például sorba kellett állnom. Végig kellett
gondolnom, honnan szerzek telemetriás ágyat, amire a Columbia Presbiteriánus Kórházba
való átszállításkor Johnnak szüksége lesz.
Amikor a kórházból hazaértem, szintén voltak teendőim. Bár az összeset nem láttam át,
egyet bizonyosan tudtam: mindenekelőtt el kell mondanom John testvérének, Nicknek, mi
történt. Ahhoz túl késő volt, hogy felhívjam a bátyjukat, Dicket Cape Codban (az egészsége
nem volt már a régi, korán szokott feküdni, és nem akartam a rossz hírrel felébreszteni), de
Nickkel mindenképp beszélnem kellett. Nem találtam ki előre, hogyan csináljam. Csak
leültem az ágyra, kezembe vettem a telefont, és tárcsáztam a connecticuti telefonszámát.
Felvette. Megmondtam neki. Letettem a kagylót, majd ismét felvettem – telefonszámok
tárcsázásának és a történtek közlésének mechanikus sorozata következett. Quintanát nem
hívhattam fel (hiszen eszméletlen állapotban feküdt a Beth Israel intenzív osztályán,
ugyanúgy, mint néhány órával a történtek előtt, amikor Johnnal eljöttünk az ágyától).
Felhívhattam viszont Gerryt, akivel öt hónapja voltak házasok, és felhívhattam a
testvéremet, Jimet is, a Pebble Beach-i házában. Gerry azt mondta, átjön. Mondtam, hogy
nem szükséges, mert jól vagyok. Jim azt mondta, felszáll egy gépre, és idejön. Mondtam,
hogy nem szükséges, majd reggel beszélünk. Próbáltam rájönni, ezek után mit csináljak,
amikor megcsörrent a telefon. A közös ügynökünk, Lynn Nesbit hívott, akivel a hatvanas
évek óta baráti kapcsolatban is voltunk. Tudta, mi történt, ámbár akkor még nem értettem,
honnan értesült róla (valószínűleg egy közös barátjuk mondhatta el neki, akivel nem sokkal
korábban Nick és ő is beszélt). A taxiból telefonált, útban a lakásunk felé. Egyfelől
megkönnyebbültem (Lynn tudni fogja, hogyan kell kezelni a helyzeteket, Lynn tudni fogja
azt is, mit kell tennem), másfelől viszont zavarban voltam: hogyan viselem majd adott
körülmények között a társaságát? Mit fogunk csinálni? Üldögélünk a nappaliban, ahol
fecskendők és EEG-elektródák hevernek a véráztatta padlón? Fel kellene izzítanom a
zsarátnokot, igyunk meg egy italt? Vajon Lynn egyáltalán túl van már a vacsorán?
És én túl vagyok-e?
Abban a pillanatban, amikor feltettem magamnak ezt a kérdést, először szembesültem a
jelenséggel, ami a későbbiekben állandósult: az étel gondolatára is – ez aznap éjjel tűnt fel
először – azonnal hányingerem támadt.
Megérkezett Lynn.
A nappalinak azon a részén ültünk le, ahol nem volt vér és nem voltak elektródák és nem
voltak fecskendők.
Emlékszem, miközben Lynn-nel beszélgettünk, az járt a fejemben (de képtelen voltam
szóba hozni), hogy a vér akkor kerülhetett a padlóra, amikor John összeesett: felbukott,
arccal előre, a kórházban vettem észre, hogy hiányzik egy darabka a fogából, biztosan a
letört fogdarab sérthette fel a szájüregét.
Lynn fogta a telefont, és azt mondta, felhívja Christophert.
Megint elvesztettem a fonalat: az általam ismert Christopher, Christopher Dickey, akkor
éppen Dubaiban vagy Párizsban volt, de különben is, ha róla lett volna szó, Lynn Christ
mondott volna, nem Christophert. Azon kaptam magam, hogy a gondolataim a boncolás
körüljárnak. Lehet, hogy e pillanatban már zajlik is John boncolása, miközben én a
nappaliban ülök. Később rájöttem, az a Christopher, akiről Lynn beszélt, Christopher
Lehmann-Haupt, a New York Times halálozási rovatának szerkesztője. Emlékszem, ez a
felismerés nagyon rosszul érintett. Próbáltam volna azt mondani, még ne, de kiszáradt a
szám. A „boncolás” gondolatával képes voltam megbirkózni, de a „gyászjelentés” meg sem
fordult a fejemben. A „boncolással” ellentétben, ami Johnra, a kórházra és rám tartozik, a
„gyászjelentés” megkérdőjelezhetetlenné tette John halálát. Észrevettem, hogy minden
logikát félretéve azon gondolkodom, vajon Los Angelesben is megtörtént volna-e mindez.
Próbáltam felidézni, mikor halt meg John, és azt számolgattam, vajon a Los Angeles-i idő
szerint elmúlt-e már a halálának időpontja. (Van-e időnk visszamenni? Nyugati parti idő
szerint vajon más lett volna a kimenetele?) Emlékszem, nyomasztó érzés kerített
hatalmába, és hirtelen mindennél fontosabbnak tűnt, hogy a Los Angeles Times-nál ne a New
York Times-ból szerezzenek tudomást a történtekről. Felhívtam legközelebbi barátunkat a
Los Angeles Times-nál, Tim Ruttent. Fogalmam sincs, hogy ezek után Lynn és én mivel
töltöttük az időt. Emlékszem, felajánlotta, itt marad éjszakára, de mondtam, hogy ne tegye,
egyedül is megleszek.
És így is volt.
Egészen reggelig. Amíg – még félálomban – megpróbáltam rájönni, miért is vagyok
egyedül az ágyban. Ólomnehéznek éreztem mindent. Ugyanaz az ólmos súly nehezedett
rám, amivel a veszekedéseinket követő reggeleken ébredtem. Veszekedtünk volna? Mivel
kapcsolatban, hogyan kezdődött, és hogyan csitulhattak el a kedélyek, ha még arra sem
emlékszem, hogyan kezdődött?
Aztán eszembe jutott.
Néhány héten át mindennap így ébredtem.
Kelek és árnyat látok, nem napot?2

Az egyik részlete annak a – Gerard Manley Hopkins különböző verstöredékeiből álló –

szövegnek, amelyet John rögtönzött rózsafüzérként rakosgatott össze, az öccse
öngyilkosságát követő napok során.
Jaj, az elme hegyvonulat; csupa sziklafal,
szem-nem-járt szörny-szakadék. Sejdítse: csekély,
aki nem függött még fönt.
Kelek és árnyat látok, nem napot?3
Vágy arra vonz, ahol
vihar elül. 4

Annak, hogy az első éjszakát egyedül akartam tölteni, mélyebb oka volt, mint gondoltam;
most már tudom, egy ősi ösztön lépett működésbe. Természetesen tudatában voltam, hogy
John meghalt. Természetesen közöltem John testvérével, az én fivéremmel és Quintana
férjével a megmásíthatatlan tényt. A New York Times is értesült róla. A Los Angeles Times is
értesült róla. Én magam azonban mégsem voltam kész, hogy véglegesként fogadjam el:
valahol a lelkem mélyén hittem, hogy visszafordítható, ami történt. Emiatt kellett egyedül
maradnom.
Az első éjszakát követően heteken át nem voltam egyedül (Jim és a felesége, Gloria
másnap iderepültek Kaliforniából, Nick visszajött New Yorkba, Tony és a felesége,
Rosemary eljöttek Connecticutból, Jose nem utazott el Las Vegasba, az asszisztensünk,
Sharon visszajött a sítúrájáról, vagyis mindig volt valaki a házban). Azonban első éjszaka
egyedül kellett lennem.
Egyedül kellett lennem, hogy John visszatérhessen.
Ez volt a mágikus gondolkodás évének kezdete.
 3.

A gyász mentális folyamatokra gyakorolt negatív hatása széles körben kutatott téma. A
gyászfolyamat, mint Freud 1917-ben megjelent Gyász és melankólia című írásából
megtudhatjuk, „együtt jár a személy élettel kapcsolatos normál attitűdjének jelentős
változásával”. Ugyanakkor, mutat rá Freud, a gyászreakció a mentális zavarok sajátos
formájaként értelmezhető: „soha eszünkbe sem jut a gyászt beteges állapotnak tekinteni, s
orvosnak kezelésre átadni, jóllehet ugyancsak eltér a köznapi viselkedéstől”. 5 Ehelyett
abban bízunk, hogy „az illető bizonyos idő után leküzdi, s az állapot megzavarását nemcsak
céltalannak, hanem egyenesen károsnak tartjuk”. Melanie Klein az 1940-ben A gyász
folyamata és a mániás-depresszív állapotokkal való összefüggései című tanulmányában
hasonló következtetésre jut: „…a gyászoló valóban beteg. De mivel ez a lelkiállapot igen
általános, a gyászolást nem tekintjük betegségnek […] a gyász során az egyén egy módosult
és átmeneti jellegű mániás-depressziós állapoton megy keresztül, azt átdolgozza, majd
bizonyos idő elteltével felépül ebből az állapotból…”6
A hangsúly azon van, hogy „felépül”.
Már jócskán benne jártunk a nyárban, hónapok teltek el az éjszaka óta, amikor egyedül
akartam lenni, hogy John visszatérhessen. Ekkor tudatosult bennem, hogy voltak olyan
periódusok a tél és a tavasz folyamán, amikor képtelen voltam a racionális gondolkodásra.
Úgy gondolkodtam, mint a kisgyermekek, hittem, hogy pusztán a gondolataim és
kívánságaim elegendő erővel bírnak ahhoz, hogy meg nem történtté tegyék az
eseményeket, és megváltoztassák a végkifejletet. Úgy hiszem, ez a sajátos gondolkodásmód
rejtve maradt mindenki, még önmagam előtt is, azonban visszatekintve nyilvánvaló, hogy
mindent áthatott és állandósult. Nyilvánvaló, hogy voltak jelek, figyelmeztető jelzések,
amelyeket észre kellett volna vennem. Ott volt például a gyászjelentések esete. Egyiket sem
voltam képes elolvasni. Folyamatosan így volt ez december 31-étől, az első gyászjelentések
megjelenésének időpontjától egészen február 29-éig, a 2004-es Oscar-díj-átadó éjszakájáig,
amikor az „In Memoriam” montázsban megláttam John fényképét. Amikor megláttam a
fényképet, először tudatosult bennem, hogy miért zavartak annyira a gyászjelentések.
Hagytam, hogy mások azt higgyék, meghalt.
Hagytam, hogy élve eltemessék.
Volt egy másik intő jel is: eljött az az időpont (február végén, március elején, miután
Quintana kijöhetett a kórházból, de még a temetés előtt, amit Quintana felépüléséig
elhalasztottunk), amikor úgy éreztem, ideje lenne megválnom John ruháitól. Többen is
utaltak rá – jó szándéktól vezérelve felajánlva a segítségüket, ám (mint kiderült)
teljességgel célt tévesztve –, hogy időszerű lenne túladni a ruhákon. Nem tudtam megtenni.
Fogalmam sincs, miért. Emlékeztem, hogy apám halála után én segítettem anyámnak
szétválogatni a ruháit, egy részüket a szeretetszolgálatnak, a „jobbakat” pedig annak a
jótékonysági használtruha-boltnak juttattuk el, ahol a sógornőm, Gloria önkéntesként
dolgozott. Anyám halála után Gloriával, Quintanával, Gloria és Jim lányaival válogattuk szét
az ő ruháit. Ez is része annak a rituálénak, amit az emberek a hozzátartozójuk halálát
követően végeznek, afféle kötelesség.
Nekifogtam. Lerámoltam a polcot, amelyen John melegítőfelsőket, pólókat, és azokat a
ruhákat tartotta, amiket a Central Parkban tett kora reggeli sétáink alkalmával viselt.
Minden reggel elmentünk sétálni, és bár nem maradtunk mindig együtt, mert különböző
útvonalakat kedveltünk, észben tartottuk, merre járhat a másik, és a sétánk végeztével
találkoztunk. Úgy ismertem a polcon levő ruhákat, mint a sajátjaimat. Elhessegettem ezt a
gondolatot. Egyes ruhadarabokat félretettem (egy kifakult melegítőfelsőt, amit John
gyakran viselt, egy Canyon Ranch pólót, amit Quintana hozott neki Arizonából), de nagy
részüket zsákokba tettem, a zsákokat pedig elvittem az utca túloldalán lévő St. James
episzkopális templomba. Ebből erőt merítve kinyitottam még egy szekrényt, és még több
zsákot pakoltam tele New Balance sportcipőkkel, évszaktól függetlenül hordható
túracipőkkel és a Brooks Brothersnél vásárolt rövidnadrágokkal. Zokniból többzsáknyi
volt. Mindent elvittem a St. James-templomba. Valamelyik nap, néhány héttel később, újabb
zsákokat kerítettem, és bevittem őket John dolgozószobájába, ahol a többi ruháját tartotta.
Ahhoz még nem volt erőm, hogy az öltönyein, az ingjein és a zakóin túladjak, és úgy
gondoltam, kezdetnek elég lesz, ha a megmaradt cipőivel kezdem.
Megálltam a szobaajtóban.
Képtelen voltam megválni a cipőktől.
Egy pillanatig csak álltam ott, aztán rájöttem, miért: ha végül John visszatér, szüksége
lesz cipőkre.
Hiába tudatosult bennem a gondolat, nem éreztem szükségét, hogy száműzzem.
Mindmáig nem próbáltam kideríteni – például oly módon, hogy túladtam volna a cipőkön
–, hogy vajon veszített-e hatalmából ez a gondolat.

Ha visszagondolok, már a boncolással kapcsolatos reakcióm is e sajátos gondolkodásmód

egyik első jele volt. Függetlenül attól, hogy milyen egyéb indokaim voltak, amikor
beleegyezésemet adtam a kórbonctani vizsgálathoz, valójában titkon abban bíztam, a
boncolás során kiderül, hogy valami apró rendellenességről van csak szó. Lehet, hogy csak
egy ideiglenes érelzáródás, vagy szívritmuszavar a probléma. Lehetséges, hogy
rutinbeavatkozással megoldható, vagy elég gyógyszerezésen, esetleg a pacemaker-
beállításokon módosítani. Márpedig ha így van, e szerint a gondolatmenet szerint az
orvosok még megmenthetik John életét.
Emlékszem, mennyire megrázott az interjú, amelyben Theresa Heinz Kerry, a 2004-es
elnökválasztási kampány idején első férjének hirtelen bekövetkezett haláláról beszélt. A
Jack Heinz halálát követelő repülőbalesetet követően az asszony azt nyilatkozta, „erős
késztetést” érzett, hogy elhagyja Washingtont, és visszatérjen Pittsburghbe.
Érthető, hogy az „erős késztetés” Pittsburghbe szólította.
A férje nem Washingtonba, hanem Pittsburghbe fog visszatérni.
A boncolásra egyébként nem aznap került sor, amikor Johnt holttá nyilvánították.
A boncolásra nem került sor másnap délelőtt tizenegyig. Most már tudom, hogy addig
nem is kerülhetett rá sor, amíg december 31-én délelőtt le nem zajlott köztem és a New
York Hospitalből telefonáló, számomra ismeretlen férfi közt az a bizonyos
telefonbeszélgetés. A férfi nem a „mellém kirendelt szociális munkás” és nem is „a férjem
orvosa” volt, sőt még csak nem is „a pasas a hídról”, ahogy Johnnal neveztük volna egymás
közt. A „nem a pasas a hídról” szófordulat egy családi anekdotához köthető. Harriet Burns,
John nagynénje ezt a kifejezést használta, amikor egyazon idegen emberrel a nap folyamán
több különböző helyen is összefutott, például ugyanazt a Cadillac Seville-t látta West
Hardfordban, a Friendly étterem előtt, amelyik korábban bevágott elé a Bulkeley hídon. „A
pasas a hídról”, mondta volna Harriett néni. Miközben hallgattam a telefonáló férfit,
eszembe jutott, hogy John azt mondaná, „nem a pasas a hídról”. Emlékszem a
részvétnyilvánítására. Emlékszem, felajánlotta a segítségét. Azonban úgy tűnt, mintha egy
bizonyos témát kerülni igyekezne.
Végül elmondta, azért telefonál, hogy hozzájárulásomat kérje a férjem szerveinek
eltávolításához, szervátültetésre.
Ebben a pillanatban több dolog is átfutott az agyamon. Az első szó az volt, hogy „nem”.
Ugyanekkor eszembe jutott, Quintana egy vacsora alkalmával említette, hogy amikor
megújította a jogosítványát, szervdonornak jelentkezett. Megkérdezte Johnt, ő is így tett-e.
John nemmel felelt. Vitatkozni kezdtek.
Én pedig témát váltottam.
Képtelen voltam elképzelni, hogy bármelyikük is meghal.
A férfi, aki telefonon hívott, még mindig beszélt. Én pedig arra gondoltam, ha a nap
folyamán Quintana meghalna az északi Beth Israel intenzív osztályán, vele kapcsolatban is
felmerülne ez a kérdés? Mit tennék akkor? És most mit kellene tennem?
Önkéntelenül azt feleltem a telefonáló férfinak, hogy a férjem halott, a lányom
eszméletlen, én magam pedig képtelen vagyok meghozni egy ilyen fajsúlyú döntést, amikor
a lányom nem is tudja, hogy meghalt az apja. Ez a válasz akkor észszerűnek tűnt.
Miután letettem a telefont, ráébredtem, hogy a válaszom minden volt, csak nem észszerű.
Ezt a felismerést azonnal (és sikeresen – ebben érhető tetten a fehérállomány gyors
aktivációja) felváltotta egy másik gondolat: volt valami ebben a telefonhívásban, ami nem
illett a képbe. Ellentmondásos volt. A férfi szervátültetésről beszélt, de erről szó sem
lehetett, hiszen John nem volt életben tartó gépeken. Sőt akkor sem volt gépeken, amikor a
lefüggönyözött ágyon láttam, a sürgősségi osztályon. És akkor sem volt gépeken, amikor a
pap megérkezett. A szervei mostanára már biztosan elhaltak.
Azután eszembe jutott valami: a hatósági orvos szakértő irodája Miami-Dade megyében,
ahová 1985-ben vagy 1986-ban elmentünk Johnnal egy délelőtt. Ott volt a szervbank egyik
alkalmazottja is, és megjelölte azokat a holttesteket, amelyeket megfelelő
szaruhártyadonornak ítélt. A Miami-Dade megyei orvos szakértőnél látott holttestek sem
voltak életben tartó gépeken. A férfi, aki a New York Hospitalből telefonált, nyilván a
szaruhártyák eltávolítására, a szemekre utalt. Akkor miért nem ezt mondta? Miért
ködösített? Miért nem mondott egyszerűen annyit, hogy a „szemére” lenne szükség? Kivettem
a hálószobában lévő dobozból az ezüsttárcát, amit előző este kaptam vissza a kórházban.
Megnéztem John jogosítványát. Ez állt benne: Szem: kék. Korlátozás: szemüvegben vagy
kontaktlencsével vezethet.
Miért nem mondta meg világosan a telefonáló férfi, hogy mit akar?
A szemét. A kék szemét. A kék, tökéletlen szemét.
hát most már azt megnézném
hogy tetszik a szerelmetes fiukád
Miszter Halál 7

Aznap reggel nem jutott eszembe, hogy ki írta ezeket a sorokat. Úgy gondoltam, e. e.
cummings, de nem voltam biztos benne. Nem volt cummings-kötetem, de találtam egy
irodalmi antológiát a hálószobában, egy polcnyi verseskötet között. John egyik régi
szöveggyűjteménye volt, amit 1949-ben adtak ki, abban az évben, amikor Johnt az apja
halála után a Portsmouth Prioryba, a newporti bencés bentlakásos iskolába küldték.
(Az apja hirtelen hunyt el; a szíve vitte el, alig ötven-egynéhány évesen – ezt intő jelnek
kellett volna tekintenem.)
Ha épp Newport közelében jártunk, John mindig elvitt Portsmouthba, hogy
meghallgassuk a gregorián éneket az esti áhítaton. Megérintette a lelkét. Az antológia
előlapján a Dunne név szerepelt, apró betűkkel, gondos kézírással, majd alatta, ugyanazzal a
kézírással, kék tintával – látszott, hogy töltőtoll nyoma – a következő elemzési útmutató: 1)
Milyen jelentést hordoz a vers, milyen élményt jelenít meg? 2) Milyen gondolatunk, milyen
észrevételünk támad a megjelenített élmény kapcsán? 3) Milyen hangulatot, érzést, érzelmet
vált ki belőlünk a vers egésze? Visszatettem a könyvet a polcra. Eltelt még jó néhány hónap,
mire eszembe jutott, hogy a sorok tényleg e. e. cummings egyik verséből vannak. És eltelt
még jó néhány hónap, mire eszembe jutott az is, hogy a New York Hospitalből telefonáló
férfi iránt érzett dühömet nem a boncolással kapcsolatos kérdése, hanem ismét csak az a
bizonyos ősi félelem váltotta ki.
Milyen jelentést hordozott, milyen élményt jelenített meg?
Milyen gondolatom, milyen észrevételem támadt a megjelenített élmény kapcsán?
Hogyan térhetne vissza John, ha elveszik a szerveit, hogyan térhetne vissza, ha nincs
cipője?
 4.

A felszínen szinte minden tekintetben racionálisnak tűntem. A felületes szemlélő számára

úgy látszott, teljességgel tudatában vagyok annak, hogy a halál visszafordíthatatlan.
Beleegyeztem a boncolásba. Gondoskodtam a hamvasztásos temetésről. Gondoskodtam
arról, hogy John hamvait a St. John-katedrálisba szállítsák, ahol – miután Quintana magához
tér, és elég erős lesz ahhoz, hogy jelen lehessen – elhelyezik majd a főoltár mellett, az egyik
oldalkápolnában, ahová a testvéremmel anyám hamvait temettettük. Gondoskodtam arról
is, hogy a márványtáblát, melyen anyám neve szerepelt, távolítsák el, és véssék rá John
nevét is. Végül, március 23-án, csaknem három hónappal John halála után, ott voltam a
szertartáson, végignéztem, hogy John hamvait elhelyezik a fali fülkében, és visszaillesztik a
márványtáblát.
A temetés alatt gregorián ének szólt.
Quintana azt kérte, latinul legyen. John is ezt szerette volna.
Egyetlen trombita szólt.
Volt katolikus pap, és volt episzkopális pap.
Búcsúztató beszédet mondott Calvin Trillin, David Halberstam, és Quintana legjobb
barátja, Susan Taylor. Susanna Moore felolvasott az East Coker-ből, azt a részt, hogy „az
ember mi másért tanult meg a szavakkal bánni? / Csak hogy elmondhassa, amit már nem
muszáj elmondania, vagy úgy mondja el, ahogy / Már nincs kedve elmondani.”8 Nick
felolvasta Catullus „Testvére sírjánál” című versét. Quintana, bár még gyenge volt,
határozott hangon olvasta fel az apjának írt verset, talpig feketében – a katedrálisban, ahol
nyolc hónappal korábban az esküvője volt.
Végigcsináltam. Tudomásul vettem, hogy meghalt. Végigcsináltam, az általam
elképzelhető legnyilvánosabb módon.
A gondolataim viszont olykor még veszélyesen elkalandoztak. Tavasz vége felé, nyár
elején, egy vacsora alkalmával megismerkedtem egy kiváló akadémikus-teológussal. Az
asztaltársaság egyik tagja felvetett egy hittel kapcsolatos kérdést. A teológus elmondta,
hogy a hit egyik kifejezésmódja a szertartás maga. Bár nem szóltam semmit, legbelül
háborogtam, azonban hevesen feltörő negatív érzéseimet magam is túlzónak véltem.
Később tudatosult bennem, hogy az első gondolatom ez volt: Elvégeztem a szertartást.
Mindent megtettem. Végigcsináltam a szertartást: a St. John-katedrálisban, volt latin nyelvű
ének, volt katolikus pap, volt episzkopális lelkész, elhangzott, hogy „Mert ezer esztendő
előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt”, és elhangzott a „Mennyország örömébe
vigyenek az angyalok” is.
 Őt mégsem hozta vissza semmi.
„Visszahozni őt” – titkon ez foglalkoztatott hónapokon át, dédelgettem magamban e
mágikus gondolatot. Nyár végére kezdtem tisztán látni. Azonban az, hogy „tisztán láttam”,
még nem jelentette azt, hogy képes lettem volna túladni John ruháin, hiszen azokra még
szüksége lehet.

Gyerekkorom óta arra tanítottak, ha bajban vagyok, olvassak, tanuljak, dolgozzam ki

magamból a nehézségeket, találjak vigaszra az irodalomban. Az információ hatalom. Bár a
gyász olyan megpróbáltatás, amely szinte mindnyájunkat érint, az irodalomban mégis
kevesen foglalkoznak ezzel a témával. Persze vannak kivételek, például C. S. Lewis felesége
halála után vezetett naplójának könyvváltozata, A bánatról címmel. Vagy egy-két
regényrészlet. Thomas Mann Varázshegy-ében olvashatunk arról, milyen hatással volt
Hermann Castorpra a felesége halála: „Szelleme némileg dúlt volt azóta és kicsorbult;
kábulatában üzleti baklövéseket követett el, olyannyira, hogy a Castorp és Fia cég érzékeny
veszteségeket szenvedett; a felesége halálát követő második tavaszon raktárszemlét tartott
a szeles kikötőben, tüdőgyulladást kapott, s mivel megviselt szíve nem bírta el a magas
lázat, Heidekind doktor minden gondossága ellenére öt nap alatt meghalt.”9
A klasszikus balettekben is előfordul, hogy a magára hagyott szerelmes próbálja
megkeresni és feltámasztani halott társát. A kékes megvilágítás, a fehér tütük és a
szerelmesek pas de deux-je előrevetíti a halott fél végső visszatérését: ez a danse des
ombres, az árnyak tánca. És persze vannak versek. Sok vers. Voltak napok, amikor Matthew
Arnold „Elhagyott sellő” című versében találtam vigaszt:
Gyermekek hangja a drága hangok,
(Hívjatok ismét) hallja anyátok.
Gyerekek hangja vad kínosan,
Jönni fog biztosan.10

És volt, amikor W. H. Auden „Temető blues”-a jelentett megnyugvást:

Állj meg óra, hallgass telefon,
Kutya, ne örvendj ízes csontokon,
Csendet most zongora, s puffogó dobok,
Hozzák a koporsót, jöjjetek gyászolók. 11

A verseket és az árnyak táncát tartottam a legkifejezőbbnek. A gyász okozta fájdalom és

düh művészi megjelenítésén túl (ha úgy tetszik, azon kívül) tetemes mennyiségű, ám
irodalmi értékűnek aligha nevezhető kiadvány is létezik: a gyászfolyamatra vonatkozó
önsegítő könyvek, melyek némelyike „praktikus”, vagy „gondolatébresztő”, ám legtöbbjük
teljességgel hasznavehetetlen. (Kerüljük a túlzott alkoholfogyasztást, ne a nappali
tatarozására fordítsuk a felvett biztosítási pénzt, csatlakozzunk egy önsegítő csoporthoz.)
Maradt tehát a szakirodalom, a Freud és Melanie Klein nyomdokaiban járó pszichológusok,
pszichiáterek és szociális munkások által írt cikkek és tanulmányok. Végül ehhez az
irodalomhoz fordultam. Bár nem sok újat tudtam meg ezekből az írásokból, mégis vigaszt
jelentettek és támaszt nyújtottak, mert megerősítettek abban, hogy nem a képzeletem űz
tréfát velem, hanem valóban úgy zajlanak a lelki folyamatok, ahogyan megélem. Az
Amerikai Tudományos Akadémia Orvosi Tagozatának gondozásában 1984-ben megjelent
Gyászfolyamat: reakciók, következmények és segítségnyújtás című tanulmányából
megtudtam például, hogy a halálesetre adott leggyakoribb kezdeti válaszreakció a sokk, a
tompultság és a hárítás: „A hátramaradott hozzátartozók szubjektíve úgy élhetik meg,
mintha egy búra vagy rájuk boruló, vastag takaró alatt léteznének, ugyanakkor a külső
szemlélő számára úgy tűnhet, jól viselik a megpróbáltatásokat. Amíg a halál valóságos volta
nem tudatosul a gyászolóban, a viselkedésmintázata arra utal, hogy elfogadta a
veszteséget.”
Íme, a „higgadtan viseli a helyzetet”-jelenség.
Tovább olvastam. A Harvard Egyetem megbízásából a Massachusettsi Kórházban végzett,
Gyermekek gyászreakciója című, J. William Worden által írt tanulmányból megtudtam, a
kutatások során megfigyelték, hogy társuk elvesztését követően a delfinek gyakran
egyáltalán nem vesznek magukhoz táplálékot. Megfigyelték azt is, hogy társuk halála esetén
a vadludak felszállnak, és hívogató hangot hallatva keresik az elpusztult állatot, mígnem
maguk is elveszítik tájékozódási képességüket, és eltévednek. Olvastam azt is, bár
számomra nem volt újdonság, hogy az embereknél is megfigyelhetők hasonló
válaszreakciók. Keresik a társukat. Nem vesznek magukhoz táplálékot. Elfelejtenek levegőt
venni. Az oxigénszintjük csökkenése miatt szédelegnek, a visszatartott könnyek
felhalmozódnak az arcüregben, és végül fül-orr-gége szakrendeléseken találják magukat,
ismeretlen eredetű fülpanaszokkal. Nehezükre esik az összpontosítás. „Egy év elteltével
már el tudtam olvasni az újságban a főcímeket”, mondta egy barátnőm, akinek a férje
három évvel ezelőtt halt meg. A kognitív képességek minden vonatkozásban sérülnek:
Herman Castorphoz hasonlóan hibás üzleti döntéseket hoznak és súlyos anyagi
veszteségeket szenvednek. Elfelejtik a saját telefonszámukat, és fényképes igazolvány
nélkül mennek ki a reptérre. Esetükben nem ritkák a rosszullétek, az ájulás, sőt akárcsak
Herman Castorp, bele is halhatnak a fájdalomba.
A „belehalás” eshetőségét adatokkal is alátámasztják a tanulmányok.
Elkezdtem igazolványt hordani magamnál a reggeli Central Park-i sétáim alkalmával,
arra az estre, ha velem is ez történne.
Ha akkor csörrent meg a telefon, amikor a zuhany alatt álltam, már nem siettem ki, hogy
felvegyem, mert nem akartam megkockáztatni, hogy megcsúszom a padlón, és holtan esem
össze.
Bizonyos tanulmányok, mint megtudtam, nagy hírnévnek örvendnek. A szakirodalom
ikonjai ezek, olyan sarkkövek, amelyek minden további tanulmány alapját jelentik. Ilyen
például a „Young, Benjamin és Wallis, Lancet 2:454–456., 1963” hivatkozású cikk. Ez a
tanulmány az Egyesült Királyságban élő, 4486 frissen megözvegyült férfi öt éven át tartó
longitudinális vizsgálatának eredményeit foglalja össze. Megállapították, hogy „a feleség
halálát követő első hat hónap során az özvegyemberek körében szignifikánsan magasabb a
halálozási arány, mint házastársi kapcsolatban élő kortársaiknál”. Vagy vegyük például a
„Rees és Lutkins, a Brit Orvosi Közlöny 4:13–16., 1967” hivatkozású cikket. E tanulmányban
– hat éven át tartó longitudinális vizsgálat keretében – 903 gyászoló személyt hasonlítottak
össze a 878 fős nem gyászoló kontrollcsoporttal. Az eredmények értelmében „a házastárs
elhalálozását követő első évben szignifikánsan magasabb a gyászoló házasfelek halálozási
aránya”. A magas halálozási arány gyakorlati magyarázata az Orvostani Intézet 1984-es
kiadványa szerint a következő: „Az eddigi kutatások szerint a gyász, egyéb stresszorokhoz
hasonlóan, gyakran eredményezi az endokrin-, immun-, vegetatív ideg- és
kardiovaszkuláris rendszerek megváltozását; ezek mindegyike összefüggésben van az
agyfunkciókkal és a neurotranszmitterek működésével.”
Szintén a szakirodalomból tudtam meg, hogy kétfajta gyász van. Van a pozitív
eredményekre vezető, úgynevezett „komplikációmentes” vagy „normál” gyászreakció, ami
„fejlődést” és „növekedést” eredményez. Az MSD Orvosi Kézikönyv 16. kiadásából
megtudhatjuk, hogy a komplikációmentes gyászreakció gyakori kísérőjelenségei a
„szorongásos tünetek, mint például a kezdeti időszakban megjelenő álmatlanság,
nyugtalanság, és a vegetatív idegrendszer hiperaktivitása”, azonban „nem áll fenn klinikai
értelemben vett depresszió, kivéve azon személyek esetében, akik eleve hangulatzavarban
szenvedtek”. A gyász másik típusa a „komplikált gyász” vagy „patológiás gyászreakció”, ami
a szakirodalom szerint voltaképpen „a gyászfolyamattal együtt járó patológiás
tünetegyüttes”, melynek előfordulása bizonyos helyzetekben gyakori lehet. Több helyen is
olvastam, hogy patológiás gyászreakcióra leginkább akkor számíthatunk, amikor a
hátramaradott és az elhunyt közt különösen erős, kölcsönös érzelmi függőségi viszony volt.
„Mi a gyászoló és az elhunyt közti kölcsönös érzelmi kötődés, függés alapja: örömszerzés,
támogatás vagy tisztelet?” Ez az egyik diagnosztikai kérdés, ami dr. David Peretz, a
Columbia Egyetem Pszichiátria Karának professzora szerint mérlegelendő.
„Kiszolgáltatottnak érezte magát a gyászoló az elvesztett személy nélkül, amikor – rajtuk
kívül álló okok miatt – el kellett távolodniuk egymástól?”
Végiggondoltam ezeket a kérdéseket.
Egyszer, 1968-ban, amikor váratlanul San Franciscóban kellett töltenem egy éjszakát
(éppen egy cikkemen dolgoztam, zuhogott az eső, és a késő délutánra tervezett interjú
másnap reggelre tolódott), John átrepült Los Angelesből, hogy együtt tudjunk vacsorázni.
Az Ernie’s étterembe mentünk. Vacsora után John felszállt a PSA „éjféli járatára”, mert
akkoriban Kaliforniában még olyan idők jártak, hogy mindössze tizenhárom dollárért
elutazhatott az ember Los Angelesből San Franciscóba, Sacramentóba vagy San Joséba, és
huszonhat dollár ellenében, retúrjeggyel visszarepülhetett a Los Angeles-i Nemzetközi
Repülőtérre.
Gondolatban elidőztem a PSA légitársaságnál.
A PSA gépeinek orrára mosolygós fejet pingáltak. A légiutaskísérők Rudy Gernreich által
tervezett formaruhát, tűzpiros és narancssárga miniszoknyát viseltek. A PSA olyan
időszakot jelképezett az életünkben, amikor minden tettünk következmények nélkülinek
tűnt, amikor szabadon azt tehettünk, amit akartunk, amikor egyikünk sem töprengett azon,
hogy érdemes-e 1125 kilométert repülni egy vacsora kedvéért. E sajátos hangulat 1987-
ben ért véget, amikor a PSA Boeing-727-es járata San Diego fölött összeütközött egy
Cessna-172-es géppel, ezzel száznegyvennégy ember halálát okozva.
Eszembe jutott, hogy e légi katasztrófa kapcsán annak idején túlbecsültem a PSA
felelősségét.
Most már tudom, nem a PSA hibájából történt a tragédia.
Amikor Quintana két- vagy hároméves korában a PSA-val repült Sacramentóba,
meglátogatni a szüleimet, azt mondta, a „mosolyon utazom”. Akkoriban John kis
papírfecnikre jegyezte fel Quintana tréfás szófordulatait, és a cetliket egy kis fekete
dobozban gyűjtötte, melyet az anyjától kapott ajándékba. A dobozka, amelyet az amerikai
címer „E Pluribus Unum” felirata és a sas díszít, most is ott van a nappaliban, egy
íróasztalon, benne a papírcetlikkel. Később John felhasznált Quintana gyerekkori mondatai
közül néhányat egyik regényében, a Dutch Shea, Jr.-ban. Quintana szavai Dutch Shea lánya,
Cat szájából hangzanak el. Cat életét az IRA bombája oltotta ki, egy étteremben a londoni
Charlotte Streeten, ahová az édesanyjával mentek vacsorázni. Egy részlet John regényéből:
„– Merre mászkálóztál? – kérdezte. – Merre ment a délelőttöd?” A férfi ezeket mind
gondosan feljegyezte, és a juharfából készült íróasztal aprócska, titkos fiókjába
rejtette. Az asztal Barry Stukin nászajándéka volt, neki és Leenek. …Cat a skót kockás
egyenruhájában. Cat, aki az esti fürdést „pancsimancs”-nak, az óvodai kísérletezéshez
használt pillangókat pedig „illópillének” nevezte. Cat, aki hétévesen írta az első versét:
„Ahhoz fogok menni / kinek neve Harry / megüli a szürkét / válóperes ügyvéd.”
A Rossz Ember ott volt, abban a fiókban. Cat számára a Rossz Ember a félelem, a
halál és az ismeretlen megtestesítője volt. Rosszat álmodtam a Rossz Emberről,
mondta egyszer. Ha jön a Rossz Ember, nagyon erősen fogok kapaszkodni a kerítésbe,
és nem hagyom, hogy elvigyen… A férfi azon merengett, vajon volt-e ideje a Rossz
Embernek megijeszteni Catet, mielőtt a kislányt elragadta a halál.

Most már értem, amit 1982-ben, a Dutch Shea, Jr. megjelenésekor képtelen voltam
megérteni. A szakirodalom-alapú diagnózis valószínűleg az lenne, hogy Dutch Shea
patológiás gyászfolyamaton megy keresztül, melynek tünetei a következők: a férfi számára
Cat halálának pillanata rögeszmévé vált, újra és újra végigpörgeti az elméjében a
történteket annak reményében, hogy eltérő végkifejletet talál – az étterem a Charlotte
Streeten, az endíviasaláta, Cat levendulaszín cipőcskéje, a bomba, Cat feje a zsúrkocsin.
Dutch Shea a volt feleségét, Cat anyját ugyanazon kérdéssel gyötri: miért volt a mosdóban,
amikor a bomba robbant? Végül az asszony így felel:
Attól függetlenül, hogy sosem tartottál jó anyának, én neveltem fel Catet. Én voltam
vele, amikor először menstruált, és pontosan emlékszem arra is, amikor
kislánykorában cuki pótszobájának hívta a szobámat, és a makarónit tekerőninek
nevezte, és azokat, akik látogatóba jöttek hozzánk, sziáknak hívta. És arra is
emlékszem, hogy azt kérdezte, merre mászkálóztál, és hogy merre ment a délelőttöd,
és akkor van képed azt mondani Thayernek, te szemét, hogy kell valaki, aki megőrzi az
 emlékezetében Catet. Csak hogy tudd: Cat elmondta, hogy terhes, hogy véletlen volt, és
megkérdezte, mihez kezdjen. Én pedig kimentem a mosdóba, mert tudtam, hogy sírni
fogok, és nem akartam előtte sírni. Meg akartam szabadulni a könnyeimtől, hogy
tisztán lássak, és megfelelően tudjak reagálni. Akkor hallottam a bombarobbanást.
Amikor végül kijutottam, láttam Cat testének darabjait a sörbetben, az utcán, és akkor
te, te rohadék képes vagy azt mondani, hogy kell valaki, aki megőrzi őt az
emlékezetében.

Úgy emlékszem, John azt mondta, a Dutch Shea, Jr. a hitről szól.
Amikor elkezdte írni a regényt, már tudta, mik lesznek az utolsó szavai, nemcsak a
regény utolsó szavai, hanem egyben Dutch Shea utolsó gondolatai is, mielőtt agyonlövi
magát: „Hiszek Catben. Hiszek egy Istenben.” Credo in Deum. Az apostoli hitvallás első
szavai.
Vajon John regénye a hitről vagy a gyászról szól?
Vajon a hit és a gyász ugyanaz?
Vajon köztünk is különösen erős, kölcsönös érzelmi függőség volt egyik-másik nyár
folyamán, amikor úsztunk, majd Tenkó-t néztünk, majd a Morton’sban vacsoráztunk?
Vagy különösen szerencsések voltunk?
Ha egyedül lennék, visszatérne hozzám a mosolyon utazva?
Mondaná, hogy foglaljunk egy asztalt az Ernie’sben?
A PSA és a mosoly nem létezik többé. Eladták a céget az USAirnek, és átfestették a
gépeket.
Az Ernie’s sem létezik többé, bár Alfred Hitchcock egy rövid időre feltámasztotta Szédülés
című filmjében. James Stewart az Ernie’sben pillantja meg először Kim Novakot. Később a
nő lezuhan a San Juan Bautista-templom harangtornyából (ami ismét csak egy
trükkfelvételnek köszönhetően látható a vásznon).
A San Juan Bautista-templomban volt az esküvőnk.
Egy januári délután, amikor a 101. utcai kert gyümölcsfái már rügyeztek.
Amikor még voltak gyümölcsöskertek a 101. utcában.

Nem.
Akkor terelődnek el az ember gondolatai, amikor a múltban kalandozik. A 101. utcai kert
gyümölcsfáinak rügyezése abszolút mellékvágány.
A történtek után jó néhány héten át igyekeztem a gondolataimat a helyes vágányon
tartani (csak egyenesen előre tekintve, azon a nyomvonalon maradva, ahonnan nincs
visszatérés a múltba). Ennek érdekében Walter Savage Landor 1806-ban írt elégiájának, a
„Rose Aylmer”-nek utolsó két sorát ismételgettem magamban. A vers Lord Aylmer egyik
lányának állít emléket, aki húszéves korában Kalkuttában halt meg. Bár a Berkeley-n
folytatott tanulmányaim óta nem jutott eszembe a „Roes Aylmer”, most nemcsak a teljes
verset, hanem mindazt fel tudtam idézni, amit az elemzése kapcsán az egyetemen, ki tudja,
melyik kurzuson tanultam. A „Rose Aylmer” titka abban rejlik, mondta a kurzust tartó
tanár, hogy az elhunytat dicsőítő, dagályos, semmitmondó első négy sort („Mit ér, ha ősöd
egy király? / Mit istennő-alak? / Mit az erény, mit annyi báj? / Mindezt birád magad.”)
hirtelen felváltja az utolsó két sorban rejlő „keserédes bölcsesség”, ami arra utal, hogy a
gyásznak megvan a maga helye, ugyanakkor megvannak a határai is: „végig sóhajtva
szentelem / Néked ez éjszakát”.12
Emlékszem, az előadó a „végig sóhajtva szentelem / Néked ez éjszakát” sorok kapcsán
felhívta a figyelmünket arra, hogy „egyetlen” éjszakáról van szó. „Egy éjszaka. Egyetlen
éjszaka. Lehet, hogy az egész éjszakára érti, azonban nem az egész éjszaka kifejezés
szerepel a versben, a lírai én mindössze ez éjszakáról beszél, tehát nem a teljes életről,
hanem mindössze néhány óráról.”

Keserédes bölcsesség. A „Rose Aylmer” megmaradt az emlékezetemben, ami arra utal, hogy
egyetemista koromban életre szóló bölcs tanácsnak véltem a vers tanulságát.

2003. december 30.

Meglátogattuk Quintanát az északi Beth Israel Kórház hatodik emeleti intenzív osztályán.
Quintana további huszonnégy napot töltött ott.
Komplikált vagy patológiás gyászreakciót nem csak a különösen erős, kölcsönös érzelmi
függőség válthat ki. (A különösen erős, kölcsönös érzelmi függőség vajon a „házasság”
szinonimája? A „férj-feleség”, „anya-gyermek”, a „legszűkebb családi kör” kapcsolatait
foglalja magában?) Mint a szakirodalomból megtudtam, van más is, ami megzavarhatja a
gyászfolyamat lefutását, mégpedig a „körülményekből eredő tényezők”, például a „temetési
szertartás elhalasztása” vagy „betegség, illetve újabb haláleset a családban”. Dr. Vamik D.
Volkan, az orvostudományok doktora, pszichiáterprofesszor, és a charlottesville-i Virginia
Egyetem bentlakásos pszichiátriai osztályának igazgatója szerint ez a pszichés jelenség az
úgynevezett „ismételt elgyászolás” terápiával enyhíthető. A Virginia Egyetemen, a
„patológiás gyásszal” diagnosztizált személyek kezelésére kifejlesztett terápiában elérkezik
az a szakasz, ahol:
…a terapeuta segíti a pácienst abban, hogy felelevenítse a haláleset körülményeit – mi
történt pontosan, hogyan reagált a halálhírre, a holttest látványára, azonosítására, a
temetési szertartás folyamataira stb. Amennyiben a terápiás folyamat sikeresen zajlik,
ebben a szakaszban a fő érzelmi reakció a düh, ami eleinte diffúz érzelemként van
jelen, majd a gyászoló közvetlen környezetének tagjaira, végül pedig az elhunytra
irányul. Ezt követi az abreakció – amit Birbing [E. Bibring, 1954, „Psychoanalysis and
the Dynamic Psychotherapies”, Journal of the American Psychoanalytic Association
2:745 ff.] a „meg nem élt érzelmi töltet lereagálásának”, „érzelmi
megkönnyebbülésnek” nevez –, a páciens ekkor szembesül elfojtott ösztönei valóságos
voltával. Nézetünk szerint azon pszichodinamikus folyamatok elemzésével, amelyek a
pácienst elhunyt hozzátartozója „életben tartására” késztetik, feltárhatjuk és
értelmezhetjük a páciens és az elhunyt érzelmi kapcsolatának jellegét.
De vajon hogyan jött rá dr. Volkan és a charlottesville-i kutatócsoportja erre a különleges
terápiás technikára, amely „a pácienst elhunyt hozzátartozója »életben tartására« késztető
pszichodinamikus folyamatok elemzésén” alapul? Honnan ered az a csodás képességük,
hogy „feltárják és értelmezzék a páciens és az elhunyt érzelmi kapcsolatának jellegét”?
Vajon Önök is velem és az „elhunyttal” együtt nézték a Tenkó-t a Brentwood Park-i
házunkban, és talán együtt vacsoráztak velünk a Morton’sban? Ott voltak velem és az
„elhunyttal” a honolului Punchbowl-kráternél, négy hónappal a történtek előtt? Talán
együtt szedtek velünk hawaii rózsát, hogy azután Pearl Harbor névtelen áldozatainak
sírjára tehessék? Önök is megfáztak az esőben a párizsi Jardin du Ranelaghban, egy
hónappal a történtek előtt? Önök is inkább kihagyták a Monet-kiállítást, hogy velünk
ebédeljenek a Contiban? És velünk tartottak akkor is, amikor a Contiból egyenesen
hőmérőt venni mentünk, hogy azután a Bristol Szállodában az ágy szélén ülve
tanakodhassunk együtt, hogyan kellene átváltanunk a Celsius-skála értékeit Fahrenheitre?
Önök ott voltak?
Nem.
Tény, hogy a hőmérőskálával kapcsolatban hasznukat vehettük volna, de nem voltak ott.
Nem kell „felelevenítenem a haláleset körülményeit”. Ugyanis ott voltam.
Nem volt „halálhír”, amiről értesülhettem volna, és nem „azonosítottam” a holttestet.
Ugyanis ott voltam.
Észbe kapok, és abbahagyom.
Rájövök, hogy irracionális düh ébredt bennem a számomra teljességgel ismeretlen
charlottesville-i dr. Volkan iránt.
Az érzelmi sokkhatás alatt álló egyének nem csupán mentális zavarral küzdenek,
hanem fizikai állapotuk is labilis. Tűnhetnek mégoly összeszedettnek és nyugodtnak,
tudomásul kell vennünk, hogy ilyen helyzetben egyikünk sem teljesen ura önmagának.
Az átélt megrázkódtatás kedélybeteggé és álmataggá teszi az egyént, a keringési
zavarok didergést okozhatnak. Viselkedése gyakran elutasító azokkal szemben, akiket
egyébként kedvel. Ne erőltessük tehát a gyászolóra mások társaságát, s a túlzottan
érzelmes egyéneket mindenképp tartsuk távol tőle, függetlenül attól, milyen szoros
kapcsolatban állnak vele. Bár a tudat, hogy mellette állnak és osztoznak sorsában,
vigaszt jelenthet a gyászolónak, túlfeszített idegrendszere nem bír el újabb lelki
terhelést. Ilyeténképpen tehát senki nem tekintheti sértésnek, ha segítségét
visszautasítják, s látogatására nem tartanak igényt. Vannak, akiknek gyászukban
bizonyos személyek társasága jelent megnyugvást, mások legközelebbi barátaiktól is
elfordulnak.

E részlet Emily Post 1922-ben megjelent, Etikett című könyvének 24., „A temetésről” szóló
fejezetéből való, amely útmutatóként szolgál az olvasó számára a halál pillanatától („A halál
beálltát követően az egyik jelenlévő, általában egy képzett nővér, behúzza a betegszobában
a függönyt, és utasítja a személyzet egy tagját, hogy függönyözze el a ház összes ablakát.”) a
temetési szertartás kívánatos ülésrendjéig: „A lehető legcsendesebben lépjünk be a
templomba. Tekintettel arra, hogy gyászmise alkalmával szertartásmester nem áll
rendelkezésünkre, oda üljünk, ahová megítélésünk szerint illendő. A templomban a főhajó
első padsoraiban csak nagyon közeli barátok foglaljanak helyet. Ha távolabbi ismerősök
vagyunk, valahol az épület hátsó traktusában keressünk magunknak ülőhelyet.
Amennyiben nagy a templombelső, és kevesen vannak jelen a szertartáson, a főhajó hátsó
padsorainak szélén üljünk le.”
Ez a megkérdőjelezhetetlen precizitás és sajátos hangvétel jellemző a könyv egészére.
A hangsúly a gyakorlatiasságon van. A gyászolót arra kell biztatni, hogy „napfényes
szobában üldögéljen”, lehetőség szerint olyanban, amelyben kandalló is van. Ételt,
pontosabban „kis mennyiségű ételt” tálcán szolgáljunk fel neki: teát, kávét, húslevest,
vékony szelet pirítóst, buggyantott tojást. Tejet, de csak melegített tejet: „A hideg tej nem
tesz jót annak, aki eleve didereg.” Ami a továbbiakban a táplálkozást illeti: „a szakács
ajánljon olyan ételt, amit a gyászoló általában szívesen fogyaszt – azonban egyszerre
csekély mennyiséget tálaljunk fel ebből, mert bár a gyomor üres, az étel gondolatára is
kiszárad a száj, és az emésztés is nehezített”. A gyászolónak a gyászruha kiválasztásakor
figyelemmel kell lennie a gazdaságosságra: a már meglévő öltözékek és kiegészítők, például
a bőrcipők és szalmakalapok feketére festése „kiválóan megoldható”. A temetés költségeit
célszerű előre kiszámítani. Egy barát segítségét kell kérni, aki a temetés idején a házban
marad, és gondoskodik arról, hogy annak levegője friss legyen, az esetlegesen elmozdított
bútorok a helyükre kerüljenek, és a szertartásról hazatérő családot a kandallóban lobogó
tűz látványa fogadja. „Rendjén való, ha forró teát vagy húslevest készítünk elő – tanácsolja
Mrs. Post –, és azt a család visszatértekor minden kérdés nélkül feltálaljuk. Súlyos
megrázkódtatást átélt ember nem kívánja az ételt, azonban önkéntelenül is elfogadja, ha elé
teszik. A meleg folyadék jó hatással van az emésztésre, stimulálja a keringést, épp azt
nyújtja a szervezetnek, amire ilyenkor a legnagyobb szüksége van.”
Volt valami megragadó ebben a gyakorlatias bölcsességben, mintha Mrs. Post ösztönösen
ráérzett volna a gyászolók azon pszichés zavaraira („az endokrin-, immun-, vegetatív ideg-
és kardiovaszkuláris rendszerek megváltozására”), amelyeket később az Orvostani Intézet
katalogizált. Nem tudnám pontosan megmondani, mi vezetett oda, hogy Emily Post 1922-
ben megjelent Etikett-jéhez folyamodjam (talán eszembe juthatott az a gyerekkori
emlékem, hogy a második világháború idején, amikor benn rekedtünk a hótorlaszokkal
körülvett Colorado Springs-i négyszobás házunkban, anyám kezembe adta ezt a könyvet),
de amikor rábukkantam az interneten, úgy éreztem, egyenesen nekem íródott. Olvasás
közben eszembe jutott, mennyire fáztam a New York Hospitalben aznap éjjel, amikor John
meghalt. Azt hittem, azért fázom, mert december 30. van, én pedig mezítláb voltam a
papucsban, és mindössze az a lenszoknya és pulóver volt rajtam, amit a vacsorához vettem
fel. Ez is közrejátszott abban, hogy fáztam, de az is, hogy a szervezetemben semmi sem úgy
működött, ahogy kellett volna.
Mrs. Post pontosan értette volna. Abban a világban, amelyben ő élt, a gyászfolyamat
elfogadott, társadalmilag jóváhagyott, és nem titkolni való dolog volt. Philippe Aries a Johns
Hopkins Egyetemen 1973-ban tartott előadás-sorozatában, amelyet később A nyugati
halálszemlélet: a középkortól napjainkig címen publikált, megállapítja, hogy az 1930-as
évektől a nyugati társadalmakban, különösképpen az Egyesült Államokban, az általánosan
elfogadott halálszemlélettel kapcsolatban gyökeres átalakulás indult meg. „A halál – írja
Aries – korábban mindennaposnak, az emberek számára ismerős jelenségnek számított,
manapság azonban egyre inkább a színfalak mögé kerül, eltűnik a szemünk elől.
Szégyenletessé, titkolni valóvá vált.” Geoffrey Gorer angol szociálantropológus az 1965-ben
megjelent Halál, veszteség és gyász című könyvében a nyilvánosság előtt zajló gyász
elutasításának okát abban látja, hogy manapság egyre nagyobb nyomás nehezedik az
emberekre, új „erkölcsi kötelességünk jól érezni magunkat”, továbbá a jelen társadalmi
elvárások szerint „nem rendjén való az olyan magatartás, ami másokat akadályoz abban,
hogy jól érezhessék magukat”. Angliában és az Egyesült Államokban, folytatja a szerző, az
aktuális trend értelmében „a gyászt úgy kezeljük, mint afféle morbid vágykielégítést, és
csodálattal tekintünk arra a gyászolóra, aki teljes mértékben elrejti bánatát a társadalom
többi tagja elől, úgy, hogy senki sem gyanítja, valójában mi zajlik benne”.
Azért is maradhat rejtve a gyász, mert manapság a halál nagyrészt a színfalak mögött sújt
le áldozatára. Korábban, ahogyan arra Mrs. Post is utalt, a haldoklás folyamata nem
professzionális közegben zajlott, jellemzően nem kórházban történt. Asszonyok haltak meg
szülés közben. Gyerekek váltak lázas megbetegedések áldozatává. A rák gyógyíthatatlan
volt. Amikor Mrs. Post illemtankönyve megjelent, alig volt olyan amerikai háztartás, ahol ne
szedte volna áldozatát az 1918-as influenzajárvány. A halál az emberek sarkában járt,
beférkőzött otthonaikba. A felnőtt emberekkel szemben egyértelmű elvárás volt, hogy
teljes mértékben, ugyanakkor érzelmileg bevonódva küzdjenek meg a halál
következményeivel. Kaliforniában nevelkedtem, és megtanultam, hogy amikor egy ismerős
meghal, sonkát kell sütni. A sonkát el kell vinni ahhoz a házhoz, ahol a haláleset történt. El
kell menni a temetésre. Ha katolikus családnál történt a haláleset, akkor el kell menni a
virrasztásra is, de ott nem szabad jajveszékelni, siránkozni, vagy bármi egyéb módon
felhívni magunkra a gyászoló családtagok figyelmét. Végül is Emily Post 1922-es Etikett
című könyve a halállal való megküzdési módokat és a gyászfolyamatot illetően épp olyan
egyértelmű leírást ad, mint bármely más mű, amit e témában olvastam. Sosem felejtem el
az egyik barátom ösztönös bölcsességét, aki abban az első néhány hétben mindennap
hozott nekem egy liter mogyoróhagymás-gyömbéres rizskását a kínai negyedből. A
rizskását meg tudtam enni. A rizskása volt az egyetlen étel, amit meg tudtam enni.
 5.

Volt még más is, amit a kaliforniai évek során, gyerekként megtanultam. Úgy állapíthatjuk
meg, hogy valaki meghalt-e vagy sem, hogy egy tükröt tartunk a szája és az orra elé. Ha nem
párásodik be a tükör, akkor az illető nem lélegzik, tehát halott. Anyám tanított meg erre.
Aznap éjjel, amikor John meghalt, mégsem jutott eszembe. Lélegzik, kérdezte a diszpécser.
Én pedig azt feleltem, azonnal jöjjenek.

2003. december 30.

Meglátogattuk Quintanát az északi Beth Israel hatodik emeleti intenzív osztályán.
Néztük a lélegeztetőkészülék kijelzőjén villódzó számokat. Megfogtuk Quintana püffedt
kezét.
Még mindig nem tudunk semmi biztosat, kétesélyes az állapota, mondta az intenzív osztály
egyik orvosa.
Hazamentünk. Már biztosan elmúlt nyolc óra, mert az intenzív osztály nem látogatható
az esti vizit és reggel hét óra között.
Megbeszéltük, hogy étterembe menjünk-e, vagy inkább otthon vacsorázzunk.
Mondtam, hogy begyújtok a kandallóba, és vacsorázzunk otthon.
Nem emlékszem, mi lett volna a vacsora. Arra viszont emlékszem, hogy amikor
hazaértem a New York Hospitalből, kidobtam az ennivalót, amit aznap a tányérokra
szedtünk.
Leül az ember vacsorázni, és amit addig az életének vélt, egyszerre véget ér.
Elég egy szívdobbanás.
Vagy épp a hiánya.
Az elmúlt hónapok során sok időt töltöttem azzal, hogy megpróbáljam felidézni az
események egymásutánját, és amikor ez nem sikerült, igyekeztem rekonstruálni, mi előzte
meg, illetve mi követte az aznap éjjel történteket. Az egyik visszaemlékezés így kezdődött:
„Valamikor 2003. december 18., csütörtök és 2003. december 22., hétfő között Q arra
panaszkodott, hogy »rémesen érzi magát«, influenzás tünetei voltak. Arra gyanakodott,
hogy torokgyulladása van.” A feljegyzés előtt egy hosszú lista állt orvosok telefonszámaival,
akikkel a Beth Israelben és más New York-i vagy egyéb városbéli kórházakban beszéltem. A
feljegyzésem lényegében arról számolt be, hogy Quintana december 22-én hétfőn 39,4
fokos lázzal bement az északi Beth Israel sürgősségi osztályára. Akkoriban a Beth Israel
volt a manhattani Upper East Side legkevésbé zsúfolt kórháza. Quintanát influenzával
diagnosztizálták. Azt javasolták, maradjon ágyban, és igyon sok folyadékot. Mellkasi
röntgent nem végeztek. December 23-án és 24-én a láza 39 és 39,5 között ingadozott.
Karácsonyeste olyan rosszul volt, hogy nem tudott átjönni vacsorázni. Gerryvel lemondták
a karácsonyi vacsorát, és az ünnep utánra tervezett néhány napos massachusettsi
látogatásukat is Gerry szüleinél.
Karácsony első napján, ami csütörtökre esett, Quintana reggel telefonált, és azt mondta,
alig kap levegőt. Hallottam, hogy nehezen lélegzik. Gerry visszavitte őt az északi Beth Israel
sürgősségi osztályára, ahol az elvégzett röntgen Quintana jobb oldali tüdőlebenyének alján
gennyes váladékot, bakteriális fertőzést mutatott ki. A pulzusszáma 150 feletti, vagyis igen
magas volt. Kiszáradás fenyegette. A fehérvérsejtszáma csaknem nulla volt. Ativant, majd
Demerolt adtak be neki. A sürgősségi osztályon Gerryt tájékoztatták, hogy Quintana
tüdőgyulladása „a 10-es skálán 5-ös értékű, ami voltaképpen »lábon kihordható«”. És bár
nincs „semmi komoly baj” (ez volt, amit hallani akartam), úgy döntöttek, hogy
megfigyelésre bent tartják Quintanát a hatodik emeleti intenzív osztályon.
Mire aznap este Quintana megérkezett az intenzív osztályra, már nagyon felzaklatta
magát. Ismét nyugtatót kapott, majd intubálták. A láza 40 fok fölé szökött. A szervezete
oxigénellátásának száz százalékát lélegeztetőgép biztosította; ekkor már nem volt képes
önállóan lélegezni. Másnap, december 26-án, pénteken, késő délelőtt nyilvánvalóvá vált,
hogy a gyulladás mindkét tüdőlebenyre átterjedt, és az intravénásan adagolt azitromax,
gentamicin, klindamicin és vankomicin ellenére is tovább súlyosbodik. Megtudtam továbbá
– vagy inkább kikövetkeztettem abból, hogy a vérnyomása folyamatosan esett –, hogy
hamarosan a szeptikus sokk állapotába kerül. Gerry engedélyét kérték két további invazív
beavatkozás végrehajtásához, az első egy artériás katéter beültetése, majd a
vérnyomásprobléma megoldása érdekében egy újabb, a szívhez közel húzódó katéter
behelyezése volt. Neoszinefrint kapott, hogy a vérnyomása 90/60 fölé kerüljön és
stabilizálódjon.
December 27-én, szombaton, azt a tájékoztatást kaptuk a kórházban, hogy Quintanának
beadták az Eli Lilly gyógyszergyár legújabb fejlesztésű készítményét, a Xigrist, melynek
adagolása további kilencvenhat órán, azaz négy napon át folytatódik majd. „Húszezer
dollárba kerül”, jegyezte meg a nővér, miközben kicserélte az infúziós tasakot. Néztem,
amint a folyadék a Quintanát életben tartó csövek egyikébe csepeg. Utánanéztem az
interneten a Xigrisnek. Az egyik oldalon azt találtam, hogy a Xigrisszel kezelt betegek 69
százaléka túléli a szepszist, míg a Xigrisszel nem kezelt betegek túlélési aránya 56
százalékos. Egy másik internetes oldalon, egy üzleti hírlevélben az állt, hogy az Eli Lilly
gyógyszercég egy szunnyadó óriás, amely a Xigrisszel „a szepszis kezelésének piacán
minden erejével igyekszik megvetni a lábát”. Ez bizonyos szempontból jó hír volt, hiszen
más megvilágításba helyezte a dolgot: a gyermekem, Quintana, aki öt hónappal ezelőtt
önfeledten boldog menyasszony volt, és akinek a jelenlegi túlélési esélye 56 és 69 százalék
közé tehető, voltaképpen nem más, mint a „szepszis kezelésének piaci résztvevője”, ami
abból a szempontból mindenképp üdvös, hogy adott esetben lehetőségünk van eltérő
fogyasztói döntést hozni. December 28-án, vasárnap, már elképzelhető volt, hogy a szepszis
piacának „szunnyadó óriása” mégiscsak hatni kezd: bár a tüdőgyulladás mértéke nem
csökkent, a vérnyomást stabilizáló neoszefrin adagolását felfüggesztették, Quintana
vérnyomása 95/40-es értékre állt be. December 29-én, hétfőn, az egyik asszisztens
elmondta, hogy aznap reggel az orvos a hétvégi szabadságáról visszatérve megállapította,
Quintana állapota „biztató”. Megkérdeztem, mi adott okot bizakodásra a lányom állapotával
kapcsolatban az orvosnak, amikor aznap reggel bement a kórházba. „Az, hogy még életben
van”, felelte az asszisztens.
December 30-án, kedden, hajnali 1:02-kor (a számítógép órája szerint) az alábbi
jegyzeteket készítettem, számítva arra, hogy tudok majd beszélni néhány specialistával
azok közül, akikkel korábban már konzultáltam telefonon:

Kialakulhat-e agykárosodás az oxigénhiányos állapot miatt? A magas láz miatt? Az esetleges

agyhártyagyulladás miatt?

Amikor az orvosok azt mondják, „nem lehet biztosan tudni, van-e eddig fel nem tárt szöveti
károsodás vagy elzáródás”, arra utalnak, hogy rosszindulatú elváltozásra kell számítani?

Bakteriális eredetű fertőzésre gyanakodnak – noha a tenyésztésekben nem mutatható ki

baktérium. Ki lehet valahogy kideríteni, hogy nem vírusos eredetű-e a fertőzés?

Hogyan válhat egy „egyszerű influenza” a szervezet egészére kiterjedő fertőzéssé?

Az utolsó kérdést – Hogyan válhat egy „egyszerű influenza” a szervezet egészére kiterjedő
fertőzéssé? – John írta a listához. December 30-án úgy éreztem, John gondolatai már csak
ekörül forognak. A megelőző három-négy nap során számtalanszor feltette ezt a kérdést
orvosoknak, ápolóknak, nővéreknek, és végül legnagyobb elkeseredésében nekem is,
azonban egyszer sem kapott olyan választ, amit kielégítőnek talált volna. Nekem sem fért a
fejembe a dolog, de úgy tettem, mintha ura lennék a helyzetnek. Lássuk, mi történt:
Karácsonyeste felvették Quintanát az intenzív osztályra. Kórházban van, mondogattuk
egymásnak aznap este. Vigyáznak rá, jó kezekben van. Biztonságban van.
Minden egyéb a megszokott mederben zajlott. Begyújtottunk a kandallóba. Quintanával
minden rendben lesz.
Még öt nap elteltével is úgy tűnt, mintha az északi Beth Israel hatodik emeleti intenzív
osztályán kívül minden a megszokott mederben zajlana: és éppen ez volt, amin voltaképp
egyikünk sem tudott túllépni (noha ezt csak John volt hajlandó beismerni), mintha egyre a
szikrázóan kék eget néznénk, ahonnan nemrég lezuhant egy repülő. A nappaliban még ott
voltak az ajándékok, amelyeket Johnnal karácsonyeste kibontottunk. Quintana egykori
szobájában, az asztalon és az asztal alatt is ott sorakoztak a neki szánt ajándékok,
bontatlanul, hiszen Quintana az intenzív osztályon van. Az étkezőben, az asztalon még ott
voltak a tányérok és az ezüst evőeszközök, amelyekkel karácsonyeste teríteni szoktunk. Az
American Express kártya számláján továbbra is ott volt, kiegyenlítetlenül, a novemberi
párizsi utunk költsége. Amikor elindultunk Párizsba, Quintana és Gerry az első közös
hálaadásnapi vacsorájukat tervezték. Meghívták Gerry anyját, testvérét és sógorát. A
nászajándékba kapott porcelánnal terítettek. Quintana átjött, hogy kölcsönkérje anyám
rubinvörös kristálypoharait az alkalomra. Hálaadáskor felhívtuk őket Párizsból. A pulyka
már a sütőben volt, és épp a répapürét készítették.
És egyszerre – vége.
Hogyan válhat egy „egyszerű influenza” a szervezet egészére kiterjedő fertőzéssé?
Ez a kérdés olyan, mint amikor az ember tehetetlen dühében ordítani kezd,
magyarázatot keres, hogy miért kellett ennek megtörténnie, amikor minden a legnagyobb
rendben volt. Az intenzív osztályon, ahol a kórházi ágyon Quintana feldagadt arccal és
kézzel, fakó és izzadságtól csapzott hajjal, és láztól cserepes szájában a lélegeztetőgép
csövével feküdt, aznap éjjel a gép kijelzőjének számadatai azt mutatták, hogy szervezete
oxigénellátásának már csak negyvenöt százalékát biztosítja a lélegeztetőgép. John adott egy
puszit Quintana feldagadt arcára. „Jobban, mint még egy napot az életemből”, suttogta John.
Ez közös, családi nyelvünk egy újabb példája. Az idézet Richard Lester filmjéből, a Robin és
Marianból ered. „Jobban szeretlek, mint még egy napot az életemből”, mondta a Mariant
alakító Audrey Hepburn a Robin Hoodot játszó Sean Connerynek, miután mindketten
magukhoz vették a halált hozó mérget. Minden alkalommal, amikor elmentünk az intenzív
osztályról, John ezt suttogta Quintana fülébe. Kifelé menet sikerült beszélnünk az egyik
osztályos orvossal. Megkérdeztük, a lélegeztetőgép által adagolt oxigénmennyiség
csökkenése arra utal-e, hogy Quintana jobban van.
Beállt egy rövid csend.
Ekkor történt, hogy az intenzív osztály ügyeletes orvosa azt mondta: – Még mindig nem
tudunk semmi biztosat, kétesélyes az állapota.
A két esély közül a jobbik lesz, emlékszem, erre gondoltam akkor.
Az orvos még folytatta, azt mondta: – Nagyon komoly a baj.
Rájöttem, hogy bár burkoltan, de arra utal, hogy Quintana várhatóan meg fog halni, de
elhessegettem a gondolatot: A két esély közül a jobbik lesz. A két esély közül a jobbik lesz,
mert annak kell lennie.
Hiszek Catben.
Hiszek egy Istenben.
– Jobban szeretlek, mint még egy napot az életemből – mondta Quintana három hónappal
később, fekete ruhában, a St. John-katedrálisban. – Ahogy te mondogattad nekem.

1964. január 30-án, egy csütörtöki napon házasodtunk össze, a kaliforniai San Benito
megyében, a katolikus misszió San Juan Bautista-templomában. John tengerészkék Chipp
öltönyt viselt. Én fehér selyemruhában voltam, amit Ransohoffnál vettem San Franciscóban,
aznap, amikor John Kennedyt meggyilkolták. Dallasi idő szerint 12:30-kor Kaliforniában
még délelőtt volt. Anyám és én akkor értesültünk arról, mi történt, amikor elindultunk
ebédelni a Ransohoffból, és összefutottunk egy sacramentói ismerősünkkel. Mindössze
harminc-negyven vendég volt jelen az esküvőnk délutánján a San Juan Bautista-
templomban (John anyja, John öccse, Stephen, a bátyja, Nick, Nick felesége, Lenny és a
négyéves lányuk, az anyám és az apám, a bátyám, a sógornőm, a nagyapám, a nagynéném,
néhány unokatestvérem, a család barátai Sacramentóból, John szobatársa a Princetonról, és
még néhányan), így nem terveztem nagy bevonulást, sem esküvői menetet, hanem arra
gondoltam, hogy csak odaállunk az oltár elé, és tesszük, amit ilyenkor szokás. – Álljanak fel
– emlékszem, ezt Nick mondta, segítőkészen. Bár ő tudta, mi az esküvőre vonatkozó terv, az
orgonistát, aki a semmiből bukkant elő, nem avatta be senki, így hirtelen apám karján
találtam magam. Vonultunk az oltár felé, és a sötét szemüvegem mögött egyre csak
potyogtak a könnyeim. A szertartás után autóval mentünk át a Pebble Beachen lévő
nyaralónkba, ahol rendeztünk egy szerény fogadást. Eszegettünk, pezsgőztünk a Csendes-
óceánra néző teraszon, az egész nagyon szolid volt. Nászút gyanánt eltöltöttünk néhány
estét a montecitói San Ysidro Ranch egyik bungalójában, ahonnan az unalom elől a Beverly
Hills Hotelbe menekültünk.
Quintana esküvője napján a mi esküvőnk járt a fejemben.
Quintanának is visszafogott esküvője volt. Hosszú, fehér ruhát, fátylat és drága cipőt
viselt, a frizurája olyan volt, mint gyerekkorában: egyetlen vaskos fonatba rendezte a haját.
A St. John-katedrális kórusának széksoraiban ültünk. Quintanát az apja kísérte az
oltárhoz. Ott volt Susan, Quintana kaliforniai legjobb barátja, akivel hároméves koruk óta
ismerik egymást. Ott volt Quintana New York-i legjobb barátja is. Ott volt az unokatestvére,
Hannah is. És a másik unokatestvére, Kelley, Kaliforniából, ő olvasta a szertartás
szövegének egy részét. Ott voltak Gerry mostohalányának gyerekei, akik szintén felolvastak
a szertartás során. A legkisebb gyerekek is részt vettek az esküvőn, a kislányok mezítláb, és
koszorúval a fejükön. Volt zsázsás szendvics, pezsgő, limonádé, barackszínű szalvéták –
mert az illett a sörbet színéhez, ami a tortához járt –, a pázsiton pávák bóklásztak. Quintana
lerúgta a drága cipőt, és levette a fátylát.
– Tökéletes volt, igaz? – kérdezte, amikor aznap este felhívott. Az apjával helyeseltünk.
Quintana és Gerry elrepültek St. Barth’sra, John és én pedig Honoluluba.

2003. július 26.

Négy hónappal és 30 nappal azelőtt, hogy Quintana az északi Beth Israel intenzív osztályára
került.
Öt hónappal és négy nappal az apja halála előtt.
A John halálát követő egy-két hét során, amikor rám telepedett az oltalmazó fáradtság, és
a nappaliban, étkezőben beszélgető rokonokat és barátokat magukra hagytam, majd
végigmentem a hálószobáig vezető folyosón, hogy végre magamra csukjam az ajtót,
elfordítottam a tekintetem a folyosó falát díszítő képekről, házasságunk korai szakaszának
emlékeiről. Attól, hogy nem néztem oda, a látvány bennem élt: pontosan tudtam, mi van a
falon. Volt egy Johnnal közös képünk, ami a Pánik a Tű parkban egyik forgatási helyszínén
készült. Ez volt az első közös filmünk. Ezzel mentünk a cannes-i filmfesztiválra. Akkor
jártam először Európában, és akkor utaztunk először első osztályon, történetesen a
Twentieth Century Fox kontójára. Mezítláb szálltam fel a gépre, mert akkor, 1971-ben ez jó
ötletnek tűnt. Volt egy Quintanával és Johnnal közös fotónk is a falon, a Central Parkban, a
Bethesda kútnál készült, 1970-ben. John és az akkor négyéves Quintana jégkrémet
majszolnak. Abban az évben az őszt New Yorkban töltöttük, és Ottó Premingerrel közösen
egy filmen dolgoztunk. „Mr. Preminger irodájában van. Tetszik tudni, ő az a bácsi, akinek
nincs haja”, világosította fel Quintana a gyermekorvost, aki megkérdezte tőle, hol az
anyukája. Volt egy olyan kép is, amelyen szintén Johnnal és Quintanával vagyunk, annak a
malibui háznak a teraszán, ahol az 1970-es években éltünk. A kép a People magazinban is
megjelent. Amikor megláttam a fényképet, észrevettem, hogy Quintana az aznapi fotózás
egyik szünetében kihasználta az alkalmat, hogy – életében először – szemceruzával kihúzza
a szemét. Volt egy olyan fénykép is, amelyet Barry Farrell készített a feleségéről, Marciáról,
aki a malibui házban, egy fonott székben ülve a kezében tartja az akkor még kisbaba Joan
Didion Farrellt.
Barry Farrel nem él már.
Volt egy Conrad Hall által készített kép is, Katharine Rossról, aki a malibui időszak során
tanította meg úszni Quintanát, méghozzá úgy, hogy egy tahiti kagylót dobott be a szomszéd
medencéjébe, és azt mondta Quintanának, nekiadja a kagylót, ha fel tudja hozni a vízből. Ez
volt az az időszak, az 1970-es évek elején, amikor Katherine, Conrad, Jean és Brian Moore,
John és én növényeket és kutyákat csereberéltünk egymás közt, kölcsönös szívességeket
tettünk, és heti néhány alkalommal hol az egyikünknél, hol a másikunknál vacsoráztunk.
Emlékszem, mindnyájan szuflét készítettünk. Conrad testvére, Nancy, még Papeeteben
beavatta Katherine-t a könnyen elkészíthető felfújt titkába, amit aztán Katherine
megosztott Jeannel és velem is. A titok nyitja, hogy nem szabad a munkafolyamatot olyan
komolyan venni. Katherine rafiával átkötött, fekete vaníliarúdkötegeket is hozott nekünk
Tahitiról.
A vaníliát egy ideig karamellkrém készítéséhez használtuk, de aztán felhagytunk ezzel,
mert egyikünk sem szeretett a cukor karamellizálásával bajlódni.
Szóba került, hogy kibérelhetnénk Lee Grant házát a Zuma Beachnél, és nyithatnánk egy
éttermet, amit „Lee Grant Háznak” nevezhetnénk. Katherine, Jane és én egymást váltanánk
a konyhában, John, Brian és Conrad pedig a vendégeket fogadná, szintén felváltva. Ez a
nagyszabású malibui terv aztán feledésbe merült, mert Katherine és Conrad szétköltözött,
Brian a regényének befejezésén dolgozott, mi pedig Johnnal Honoluluba mentünk, hogy
átírjuk egy film szövegkönyvét. Sokat dolgoztunk Honoluluban. New Yorkban senki sem
tudta pontosan követni az időzónás eltérést, ezért egész nap zavartalanul dolgozhattunk,
telefoncsörgés nélkül. Az 1970-es években volt egy időszak, amikor szerettem volna házat
venni Honoluluban, meg is néztünk jó néhány ingatlant, de John úgy vélekedett, a honolului
letelepedés messze nem lenne olyan csábító, mint a Kahala Hotelben eltöltött idő.
Conrad Hall nem él már.
Brian Moore sem él már.
Volt a falon egy bekeretezett vers is, még abból az időből, amikor a hollywoodi Franklin
Avenue-n havi 450 dollárért béreltünk egy valaha jobb napokat látott, sokszobás,
többverandás házat, amelynek kertjében avokádófák és egy salakos teniszpálya is volt. A
verset Earl McGrath írta az ötödik házassági évfordulónkra:
John Gregry Dunne, s az ő dolgos neje,
Didion dalomnak hősei itt,
A családfő, asszony és gyermekük
A Franklin Avenue-n lakik.
Szép leánygyermekük Quintana,
Vagy más néven Didion D
Didion Dunne
Vagy Didion mi?
Hát Quintana vagy Didion D.
Csodás család ez a Dunne Dunne Dunne,
(háromfős, mint látható)
Mit hajdanán éltek, élnek oly éltet
A Franklin sugárúton.

Ránézésre látszik, ha valaki nemrégiben veszített el egy számára fontos embert, azonban
ezt valószínűleg csak azok veszik észre, akik maguk is voltak már ilyen helyzetben, és
megtapasztalták e külső változást. Én a magam arcán is láttam már, és másokén is
felismerem az erre utaló jeleket: végletes sebezhetőség, érzelmi mezítelenség, nyíltság.
Olyan, mint amikor az ember kitágított pupillákkal lép ki a szemészorvos rendelőjéből a
szikrázó napfénybe, vagy amikor a szemüveges hirtelen leveszi a szemüvegét. Azok, akik
elveszítettek egy számukra fontos embert, mezítelennek tűnnek, mert önmagukat
láthatatlannak vélik. Egy ideig én is láthatatlannak, testetlennek éreztem magam. Olyan
volt, mintha átkeltem volna azon legendás folyók egyikén, amelyek elválasztják az élőket a
holtaktól, és mintha csak azok láthattak volna, akik maguk is nemrégiben búcsúztak el egy
számukra fontos személytől, aki eltávozott az árnyékvilágból. Ekkor értettem meg a Styx, a
Lethe és a csáklyázó csuklyás révész metaforájának valódi, mély jelentését. Ekkor értettem
meg a satí rituálé valós lényegét. Az özvegy nem férje elvesztése miatti fájdalmában veti
magát a halotti máglyára. A tutajon úszó halotti máglyára a fájdalma (tehát nem a család
vagy a közösség elvárása, hanem önnön fájdalma) viszi őt. John harmincegy nappal a
negyvenedik házassági évfordulónk előtt halt meg. Így talán érthető, miért nem tudok mit
kezdeni a „Rose Aylmer” utolsó két sorának „keserédes bölcsességével”.
Többet akartam, mint egy éjszakányi sóhajtozást és emlékezést.
Üvölteni akartam.
Azt akartam, hogy visszatérjen.
 6.

Jó néhány évvel ezelőtt, egy verőfényes őszi napon az 57. utcán sétáltam, keleti irányban a
Hatodik és az Ötödik sugárút között, és úgy éreztem, egy pillanatra láttam, milyen lehet a
halál. Egy fényjáték volt: eleven napfénypettyek tánca, aranyzuhatagként földre hulló sárga
levelek (hogy honnan hullottak alá, nem tudom. Voltak egyáltalán fák az 57. utcában?),
flitteres csillogás, sebesen zuhanó fényár. Később, hasonlóan verőfényes napokon kerestem
ugyanezt a látványt, de soha többé nem volt benne részem. Megfordult a fejemben, hogy
egy hirtelen agyérgörcs vagy valamiféle stroke okozhatta a látomást. Néhány évvel
korábban, Kaliforniában egyszer álmodtam valamit, amiről ébredéskor biztosan tudtam,
hogy a halál volt: hasonló volt a kép, mint amilyen a magasból letekintve a Csatorna-
szigetek csipkézett partvonala, azonban a szigetet, amelyet álmomban láttam, áttetsző,
kékesfehér jég borította, és szikrázott a napfényben. Nem olyan álom volt, amelyben az
ember rettegve féli a halált, tudván, hogy egy nap – jóllehet nem akkor és ott – eljön érte is.
A jégsziget, éppúgy, mint az 57. utcában a hömpölygő fény, csodálatos, szavakba nem
önthető látvány, transzcendens élmény volt, azonban szemernyi kétségem sem volt afelől,
hogy maga a halál volt, amit láttam.
Ha ilyen kép élt bennem a halálról, vajon miért voltam képtelen elfogadni a tényt, hogy
John meghalt? Talán azért, mert nem tudtam megérteni, hogy mindez vele történt meg?
Azért, mert még mindig úgy éreztem, hogy velem történt?
Gyorsan változik az élet.
Egy pillanat alatt megváltozik az élet.
Leül az ember vacsorázni, és amit addig az életének vélt, egyszerre véget ér.
Az önsajnálat problematikája.
Igen, az önsajnálat problematikája hamar előtérbe került.
Egy tavaszi reggelen, már a történtek után, kezembe vettem a New York Times-t, és a
címlaptól közvetlenül a keresztrejtvényhez lapoztam – azokban a hónapokban vált
szokásommá így kezdeni a napot, újságolvasással, pontosabban újság-nem-olvasással. Bár
korábban sosem volt elég türelmem a keresztrejtvényfejtéshez, bíztam benne, hogy ez a
tevékenység visszavezet majd ahhoz, amit konstruktív kognitív bevonódásnak nevezünk. A
pillantásom rögtön a függőleges 6-ra esett, a meghatározás a következő volt „Amikor az
ember … kisgyerek”, azonnal tudtam a megfejtést, ami elég hosszú volt ahhoz, hogy aznapra
a magabiztosság érzetét adja: „anyátlan”.
Néha úgy elanyátlanodik az ember…
Néha úgy, de úgy elanyátlanodik az ember…

Nem jó.
A függőleges 6 mindössze hét betű.
Abbahagytam a rejtvényfejtést (nagy úr a türelmetlenség), és a másnapi számban
megnéztem a megoldást. A függőleges 6 „mégcsak” volt. Amikor az ember még csak
kisgyerek? Vajon mennyi ideje élek a valóságtól elrugaszkodottan, távol a kézenfekvő
válaszok világától?
Megjegyzés: válasz, ami azonnal eszembe jutott („anyátlan kisgyermek”) az önsajnálat
tipikus példája.
Az ilyen gondolkodási anomália korrigálása nem egyszerű folyamat.
Mohón rohan ez a pörgő lobogás!
Hol van apám és Eleanor?
Nem most, hiszen hét éve holtak,
de akkori lényük?
Sehol? Sehol?
– Delmore Schwartz: Rhodának13

John érezte, hogy közel a halál. Mondogatta is nekem. Nem vettem tudomásul. Depresszív
hangulatban volt. Befejezte a regényt, amin dolgozott, Semmi sincs veszve címmel. A regény
megírása és a kiadása közti időszak hosszúra nyúlt, John pedig bizonytalan volt újabb
könyvével kapcsolatban, ezt akkoriban kezdte írni, a patriotizmus kérdésköréről szólt, és
még nem érzett magában kellő lendületet munka közben. Az év jelentős részében komoly
egészségi problémákkal is küzdött. A szívritmuszavara miatt egyre gyakrabban
jelentkeztek a pitvari fibrillációk. Egy helyi érzéstelenítésben végzett ambuláns
beavatkozásnak – az elektromos szívterápiának, úgynevezett kardioverziónak –
köszönhetően a szívritmus helyreállt, azonban a fizikai állapotában bekövetkező
legcsekélyebb változás, egy megfázás vagy akár egy hosszabb repülőút, a probléma
kiújulásával fenyegetett. Az utolsó ilyen beavatkozásra 2003 áprilisában került sor, ekkor
két elektroterápiás kezelés történt. Egyre gyakrabban volt szükség a kardioverziós
beavatkozásra, ami arra utalt, hogy a kezelés egyre kevésbé hatásos. Júniusban, számos
orvosi konzultációt követően, John egy lényegesen komolyabb műtéti beavatkozáson esett
át, melynek során megtörtént az AV-csomó rádiófrekvenciás ablációja, és ezzel egy időben
a Medtronic Kappa 900 SR pacemaker beültetése.
A nyár folyamán, egyrészt Quintana esküvője, másrészt a pacemakernek köszönhetően
javuló egészségi állapota miatt John hangulata jobb lett. Ősszel azonban ismét
kedvetlenebb volt. Emlékszem, egy alkalommal arról vitatkoztunk, elmenjünk-e Párizsba
novemberben. Én nem akartam menni. Azzal érveltem, hogy sok a dolgunk, és kevés a
pénzünk. John azt mondta, úgy érzi, ha novemberben nem megy Párizsba, többé már nem
fog eljutni oda. Ezt egyértelműen zsarolásnak tartottam. Tehát a téma lezárva, mondtam,
megyünk és kész. John felállt az asztaltól. A következő két napban csak akkor szóltunk
egymáshoz, ha feltétlenül szükséges volt.
Végül novemberben tényleg elmentünk Párizsba.
Mondom neked, csupán a holnapot érem meg, szólt Sir Gawain.
Néhány héttel ezelőtt a 68. utca és a Park Avenue sarkán, a Külkapcsolatok Tanácsának
épületében, észrevettem, hogy aki velem szemben ül, épp az International Herald Tribune-t
olvassa. Egy újabb példa arra, hogyan jutnak az ember gondolatai mellékvágányra:
egyszerre már nem a 68. utca és a Park Avenue sarkán lévő épületben vagyok, a
Külkapcsolatok Tanácsának tagjaként, hanem 2003 novemberében találom magam, a
párizsi Bristol Szálloda éttermében, s szemben ülök Johnnal, a reggelinél. Mindketten az
International Herald Tribune szállodai példányait olvassuk. Az újságokhoz tűzött kis
kártyákon az aznapi időjárás-előrejelzés. Azon a novemberi héten minden reggel esernyő
ikont találtunk a kártyákon. A Luxemburg-kertből a szakadó eső elől a Saint-Sulpice-
templomba menekültünk. Mise volt. John áldozott. A Ranelagh-kertben, továbbra is
szakadó esőben, alaposan megfáztunk. Visszafelé New Yorkba, a repülőn John sálja és a
dzsörzéruhám ázott gyapjúszagot árasztott. Felszálláskor John egész addig fogta a kezem,
amíg el nem értük a repülési magasságot.
Mindig így szokta.
Hová lett mindez?
Egy magazinban megpillantok egy Microsoft-hirdetést, amelyen a párizsi Porte des Lilas
metróállomás peronja látható.
Tegnap egy régen nem hordott zakó zsebében találtam egy használt párizsi metrójegyet
arról a novemberi kirándulásról. – Csak az episzkopálisok „vesznek úrvacsorát” – javított ki
John, életében utoljára, amikor kiléptünk a Saint-Sulpice-templomból. Negyven éven át
folyton kijavított, ha nem a jó szót használtam rá. Az episzkopálisok „úrvacsorát vesznek”, a
katolikusok „áldoznak”. Minden alkalommal emlékeztetett arra is, hogy az eltérő ige
attitűdbeli különbségre utal.
Nem most, hiszen hét éve holtak, / de akkori lényük?14
Az utolsó kardioverzió időpontja: 2003. április. A beavatkozás két elektroterápiás
kezeléssel járt. Emlékszem, az orvos elmagyarázta, miért kell a műtétet altatásban végezni.
Ez volt az indok: „Különben leugranának a páciensek a műtőasztalról.” 2003. december 30.:
ez lehetett az a hirtelen rándulás, ott, a nappali padlóján, amikor a mentősök a defibrillációt
végezték. Vajon szívdobbanás volt, vagy csak az elektromos impulzus hatása?
John a halála éjjelén, vagy az azelőtti éjjel, az északi Beth Israelből hazafelé, a taxiban
több olyan dolgot is mondott, amit már nem írhattam a depresszív hangulata számlájára,
amiről már nem gondolhattam nyugodt szívvel, hogy az írókra általában jellemző
hangulatingadozás.
Azt mondta, bármit is csinál, minden értelmetlen.
Ezt még igyekeztem elbagatellizálni.
Azzal nyugtattam magam, hogy bár John hangulata semmiképp sem szokványos, mégis
érthető, hiszen Quintana állapota sem szokványos.
 Azt mondta, a regény is értelmetlen.
Azzal nyugtattam magam, hogy bár John hangulata semmiképp sem szokványos, az sem
szokványos, hogy egy apa ilyen helyzetben lássa a lányát, tudván, hogy nem segíthet rajta.
Azt mondta, hogy a New York Review-ban épp akkor megjelent cikke, Gavin Lambert
Natalie Wood-életrajzának recenziója, szintén értelmetlen.
Bár John hangulata nem szokványos, de ugyan mi volt az elmúlt néhány nap során, ami
szokványosnak nevezhető?
Azt mondta, fogalma sincs, mit keres New Yorkban. – Minek vesztegettem az időmet egy
Natalie Woodról szóló írásra – mondta. Nem kérdés volt, tényként közölte. – Igazad volt
Hawaiit illetően – tette hozzá. Ezt úgy is érthette, hogy igazam volt, amikor a minap azt
mondtam, ha Quintana jobban lesz (ezt a kifejezést használtuk az „életben marad” helyett),
kibérelhetnénk egy házat a Kailua Beachen, mert ott rendbe jönne. Gondolhatott arra is,
hogy akkor volt igazam, amikor az 1970-es években Honoluluban akartam házat venni.
Szerettem volna azt hinni, hogy az előbbire értette, de a múlt idő inkább arra utalt, hogy az
utóbbira gondolt. Mindezeket az északi Beth Israelből hazafelé, a taxiban mondta, három
vagy huszonhét órával a halála előtt – hiába próbálok visszaemlékezni, nem tudom, melyik
lehetett.
 7.

Miért akartam mindenáron eldönteni, hogy mi szokványos és mi nem, amikor az egészben

semmi szokványos nem volt?
Hadd próbáljam felidézni az események időbeli sorrendjét. Quintanát 2003. december
25-én vették fel az északi Beth Israel intenzív osztályára.
John 2003. december 30-án halt meg.
2004. január 15-én, késő délelőtt, miután az orvosok kivették a lélegeztetőcsövet, és arra
a szintre csökkentették a nyugtatók adagolását, hogy Quintana fokozatosan magához
térhetett, az északi Beth Israel intenzív osztályán mondtam meg neki, hogy meghalt az apja.
Nem terveztem, hogy aznap mondom meg. Az orvosok tájékoztattak, hogy Quintana
időszakosan lesz eszméleténél, eleinte csak rövid ideig, és néhány napig csak minimális
információ befogadására lesz alkalmas. Ha magához tér, és meglát engem, nyilván felmerül
majd benne, hol lehet az apja. Gerryvel és Tonyval hosszasan beszélgettünk a helyzetről.
Végül eldöntöttük, hogy amikor Quintana először magához tér, csak Gerry lesz mellette, így
Quintana figyelme rá és a közös életükre irányul majd, és nem valószínű, hogy az apjával
kapcsolatban bármit is kérdezne. Én pedig később, talán néhány nap múlva fogom
meglátogatni.
A megbeszéltek szerint valóban Gerry volt mellette, amikor először magához tért.
Azonban, a terveinkkel ellentétben, egy nővérke szólt Quintanának, hogy az édesanyja kint
van a folyosón.
Quintana megkérdezte, hogy mikor megyek be hozzá.
Bementem.
– Hol van apa? – suttogta Quintana, amikor meglátott.
A három héten át tartó intubáció miatt begyulladtak a hangszálai, így a suttogását alig
lehetett hallani. Elmondtam neki, mi történt. A szívproblémák általános jellemzőiről
beszéltem, mondtam, szerencsések vagyunk, hogy ilyen sokáig velünk lehetett, és mondtam
azt is, hogy bár nagyon hirtelen jött, ugyanakkor elkerülhetetlen volt ez a végkifejlet.
Quintana sírt. Gerryvel átöleltük. Majd elaludt.
– Hogy van apa? – suttogta, amikor aznap este meglátogattam.
Megint belekezdtem. A szívroham. A történtek. A hirtelenség.
– De hogy van most? – kérdezte, és suttogása kezdett hallhatóvá válni.
Felfogta, hogy hirtelen történt valami, de a végkifejlet nem tudatosult benne.
Megint elmondtam neki. Végül harmadszorra is el kellett mondanom, egy másik intenzív
osztályon, ezúttal a UCLA klinikáján.
 De térjünk vissza az időbeli sorrendhez.
2004. január 19-én Quintanát átszállították az északi Beth Israel hatodik emeleti intenzív
osztályáról az egyik huszadik emeleti kórterembe. 2004. január 22-én, amikor még nem
volt elég ereje ahhoz, hogy segítség nélkül felálljon, vagy akár csak felüljön, és egy kórházi
fertőzés miatt – amit az intenzív osztályon kapott el – lázas volt, hazaengedték az északi
Beth Israelből. Gerry segítségével lefektettük nálam, a gyerekkori szobájában. Gerry elment
kiváltani a gyógyszereket. Quintana felkelt az ágyból, hogy kivegyen még egy takarót a
szekrényből, de összeesett. Képtelen voltam felemelni a padlóról, ezért kellett keresnem
valakit a házban, aki segített visszatenni őt az ágyba.
2004. január 25-én Quintana még mindig nálam volt. Magához tért, de erős mellkasi
fájdalomra panaszkodott, és egyre magasabbra szökött a láza. Aznap felvették a Columbia
Presbiteriánus Kórház Milstein tagintézményébe, miután a sürgősségi osztályon
tüdőembóliát diagnosztizáltak nála. Most már tudom, amit akkor még nem tudtam:
tekintettel arra, hogy Quintana a Beth Israelben hosszú időn át gyakorlatilag mozdulatlanul
feküdt, az új szövődmény kialakulása szinte törvényszerű volt, és mielőtt a Beth Israelből
kiengedték, diagnosztizálhatták volna az embóliát, ahogyan ezt néhány nappal később a
Presbiteriánus Kórházban meg is tették. Miután felvették a Milsteinbe, megvizsgálták
Quintana lábát, a véralvadás esetleges további jelei után kutatva. Véralvadásgátló
gyógyszereket kapott, amelyek elősegítették a már meglévő vérrögök felszívódását, és
megakadályozták továbbiak kialakulását.
2004. február 3-án Quintanát kiengedték a Presbiteriánus Kórházból, azzal, hogy szedje
továbbra is a véralvadásgátlót. Megkezdődött a fizikoterápiája, amelytől azt reméltük,
Quintana visszanyeri az erejét és mozgékonyságát. Tony, Nick, Quintana és én együtt
terveztük meg John temetési szertartását. A gyászszertartásra 2004. március 23-án, egy
keddi napon, délután négykor került sor, a St. John-katedrálisban, ahol három órakor, szűk
családi körben John hamvait örök nyugalomra helyeztük a főoltár melletti kápolnában,
ahogyan terveztük. Nick a szertartás utánra fogadást szervezett a Union Klubba. Ezt
követően harminc vagy negyven közeli ismerős visszajött velem a lakásba, ahol Johnnal
éltünk. Begyújtottam a kandallóba. Megvacsoráztunk. Quintana, bár még mindig gyenge
volt, fel tudott állni a katedrálisban, talpig feketében, és a vacsoránál kedélyesen nevetgélt
az unokatestvéreivel. Másfél nappal később, március 25-én reggel, Gerryvel nekiláttak,
hogy újra felépítsék közös életüket. Elutaztak Kaliforniába, hogy sétálgathassanak néhány
napot a malibui tengerparton. Jó ötletnek tartottam. Szívesen láttam volna, ha a malibui
napfény hatására Quintana arcára és hajába visszatérnek a színek.
Másnap, március 24-én, egyedül voltam a lakásban. Most, hogy teljesítettem minden
formális kötelezettségemet, eltemettem a férjem, és végigkísértem a lányomat egy válságos
élethelyzeten, elgondolkodhattam azon, miképp lássak hozzá a saját életem
újrakezdéséhez.
Felhívtam Quintanát, és kellemes utazást kívántam. Másnap kora reggel indultak. Izgatott
volt a hangja. Utazás előtt mindig izgatott volt. Gyerekkora óta szorongást keltett benne a
döntés, hogy mit vigyen magával – mintha attól tartott volna, hogy nem ura a helyzetnek.
Megkérdezte, minden rendben lesz-e Kaliforniában. Mondtam, hogy igen. Persze hogy
minden rendben lesz Kaliforniában. Ez a kaliforniai utazás egy új élet kezdete lesz. Amikor
letettem a telefont, eszembe jutott, hogy a dolgozószobám kitakarítása megfelelő lépés
lenne az én új életem első napja felé. Nekiláttam. Másnap, március 25-én, csütörtökön is
folytattam a takarítást. E csendes nap bizonyos pillanataiban eszembe jutott, talán valóban
új életszakasz köszöntött be. Januárban az északi Beth Israel ablakából néztem, ahogyan
összefüggő jégtakaró alakul ki az East Riveren. Februárban a Columbia Presbiteriánus
Kórház ablakából néztem, amint a jégtáblák összetöredeznek a Hudson folyón. Most,
márciusban a jégnek már nyoma sincs, megtettem mindent Johnért, amit kellett,
Kaliforniából pedig egy újjászületett Quintana tér majd vissza. A délután folyamán
(Quintana gépe már biztosan leszállt, kocsit béreltek és elindultak a Csendes-óceán partja
mentén haladó kaliforniai 1-es főúton) elképzeltem, hogy Gerryvel együtt sétálnak a
parton, a márciusi malibui nap halvány fényében. Beírtam a 90265-öt, Malibu
irányítószámát az AccuWeather keresőjébe. Nem tudom, hogy magas vagy alacsony
páratartalommal-e, de napos időt jelzett, és emlékszem, arra gondoltam, tökéletes,
csodaszép napjuk lesz Malibun.
A domboldalakon virít a vadmustár.
Quintana megmutathatja Gerrynek az orchideákat a Zuma-kanyonban.
Elviheti sült halat enni Ventura megyébe, az óceánpartra.
Tudtam, hogy valamelyik nap Jean Moore-nál fognak ebédelni. Felkeresik azokat a
helyeket, ahol Quintana a gyerekkorát töltötte. Megmutatja majd Gerrynek, hol gyűjtöttünk
kagylót a húsvéti ebédhez, hol voltak a lepkék, hol tanult meg teniszezni, hol tanították meg
a Zuma Beach életmentői, hogyan ússzon ki a hirtelen támadó, hatalmas hullámokból. A
dolgozószobám íróasztalán volt egy fénykép, ami Quintana hét- vagy nyolcéves korában
készült, hosszú haját szőkére festette a malibui nap. A keret hátuljára egy zsírkrétával írt
üzenet volt tűzve, amit egykor a malibui házunk konyhapultján hagyott: Kedves Anya,
amikor kinyitottad az ajtót, én voltam, aki elszaladt. Puszi! Q.
Aznap este hét óra tíz perckor átöltöztem, hogy lemenjek a szomszédban lakó
barátainkhoz vacsorázni. Onnan tudom, hogy hét óra tíz perc volt, mert ekkor csörrent meg
a telefon. Tony hívott. Azt mondta, azonnal átjön. Azért néztem meg, mennyi az idő, mert a
szomszédok fél nyolcra vártak. Tony hangja sürgető volt, így inkább nem szóltam neki a
programomról. A felesége, Rosemary Breslin, az utóbbi tizenöt évben diagnosztizálhatatlan
vérrendellenességben szenvedett. Nem sokkal John halála után Rosemary átesett egy –
akkor még kísérleti stádiumban lévő – kezelésen, amely nagyon legyengítette, és
rendszeresen kellett kontrollra járnia a Memorial-Sloan Kettering Kórházba. Gondoltam,
hogy a katedrálisban, majd a családi körben töltött hosszú nap kimerítő lehetett számára.
Tony már épp le akarta tenni a telefont, amikor közbevágtam, és megkérdeztem, kórházban
van-e Rosemary. Mondta, hogy nem Rosemaryről van szó, hanem Quintanáról, aki a
beszélgetésünk alatt, vagyis New York-i idő szerint tíz perccel hét óra után, kaliforniai idő
szerint pedig tíz perccel négy óra után, életmentő idegsebészeti beavatkozáson esik át a Los
Angeles-i UCLA Klinikai Központjában.
 8.

Kiszálltak a repülőből.
Felvették a csomagjukat.
Gerry vitte a táskát, az autókölcsönző felé tartottak, át az úttesten, az érkezési oldalon.
Gerry Quintana előtt ment, és egyszer csak hátranézett. Mind a mai napig nem tudom, miért
érezte úgy, hogy hátra kell néznie. Sosem jutott eszembe, hogy megkérdezzem. Olyasmi
lehetett, mint amikor valaki beszél az emberhez, és egyszer csak elhallgat. Ilyenkor
önkéntelenül odanézünk. Egy pillanat alatt megváltozik az élet. Egy szokványos pillanat.
Quintana hanyatt esett az aszfalton. Kihívták a mentőket. Bevitték a UCLA klinikájára. Gerry
azt mondja, a mentőautóban Quintana ébren és a tudatánál volt. Akkor veszítette el az
eszméletét, és akkor kezdett félrebeszélni, amikor beértek a sürgősségi osztályra. Azonnal
riasztották a műtéti teamet. Elvégezték a CT-vizsgálatot. Amikor bevitték a vizsgálóba,
Quintana egyik pupillája fixált volt. Amikor betolták a műtőbe, már a másik is. Többször,
többen is elmondták, minden esetben az állapota súlyosságára és a beavatkozás jellegére
hivatkozva, hogy „az egyik pupilla fixált volt, és a műtőbe szállítás közben a másiknál is
megjelent ez az elváltozás”.
Amikor először hallottam, nem fogtam fel a jelentőségét. Másodjára már igen. Sherwin
Nuland, a Hogyan halunk meg című könyvében részletesen leírja, hogy harmadéves
orvostanhallgató korában látott egy szívbeteg pácienst, akinek „pupillái az agyhalál
tüneteként értelmezhető fixált, dilatált állapotban voltak, és nyilvánvaló volt, hogy nem
fognak reagálni a fényre”. Ugyancsak a Hogyan halunk meg-ben írja le dr. Nuland egy orvosi
team sikertelen újraélesztő beavatkozásának részleteit. A páciensnél a kórházban
jelentkeztek a szívbénulás tünetei, és amikor „a beteg életéért kitartóan küzdő fiatal
doktorok és doktornők azt tapasztalták, hogy a páciens pupillareflexe fény hatására nem
aktiválódik, a pupillák teljes érzéketlenséget mutattak a fényre, fokozatosan tágulni
kezdtek, s végül áthatolhatatlan, sötét körökként fixálódtak. Ekkor az orvosok feladták a
küzdelmet… a műtőben szerteszét ott hevertek a vesztes csata romjai…” Ezt láthatták a
New York-i Presbiteriánus Kórház mentősei a nappali padlóján heverő John szemében
2003. december 30-án? Ezt láthatták a UCLA klinikájának idegsebészei Quintana szemében
2004. március 25-én? „Áthatolhatatlan sötétség?” „Agyhalál?” Vajon erre gondoltak? Ha
ránézek a UCLA klinikáján elvégzett CT-vizsgálat eredményének kivonatára, az ájulás
környékez:
A vizsgálat a jobb agyféltekén subduralis vérömlenyt jelez, akut vérzés jelei láthatók. A
vérzés fennállása nem kizárható. A vérömleny jelentős nyomást fejt ki a jobb
 agyféltekére, ami subfaleialis és kezdődő uncus herniatiókat okoz, az agytömeg balról
jobbra eltolódása 19 mm-es, a harmadik agykamra szintjén. A jobb oldali agykamra
felszínén sulcusok részben láthatók, a bal oldali agykamra kezdeti téraránytalanságot
mutat. A középagyra ható nyomás mérsékelt, illetve helyenként fokozott mértékű, a
mesencephalon cisternáján elmosódott kontúrok láthatóak. A falx hátsó részénél és a
bal tentoriális térben kismértékű subduralis hematoma mutatható ki. A sérülés
következtében enyhe parenchymás vérzés alakult ki a jobb oldali homloklebeny
inferolaterális részében. A kisagyi tonsillák elérik az öreglyuk szintjét. Koponyatörés
nincs. A jobb féltekében kiterjedt parietális kraniális hematoma.

2004. március 25. Este hét óra után tíz perccel, New York-i idő szerint.
Az orvosok azt mondták: „Még mindig nem tudunk semmi biztosat, kétesélyes az
állapota”, mégis, nem sokkal később hazaengedték Quintanát a kórházból. S most Quintana
ismét kórházban volt.
A két esély közül tehát a rosszabbik következett be.
Adhattak volna megfelelő felvilágosítást Gerrynek, aki megpróbálhatta volna
megemészteni a hallottakat, mielőtt felhívott.
Lehet, hogy Quintanát már a kórház hullaházába viszik.
Egyedül. Kerekes hordágyon. Csak a betegszállító van vele.
Ezt a jelenetet már korábban is elképzeltem, John kapcsán.
Megérkezett Tony.
Elismételte, amit a telefonban mondott. Gerry hívta fel a UCLA klinikájáról. Quintana a
műtőben van. Gerry elérhető a mobiltelefonján. A kórház előcsarnokában van, ami egyben a
műtők várótermeként is funkcionál (akkor építették a UCLA új kórházépületét, mert a régi
egyrészt túlzsúfolt volt, másrészt elavult).
Felhívtuk Gerryt.
Az egyik sebész épp akkor ment oda hozzá, hogy tájékoztassa a fejleményekről. A sebészi
team „szinte biztos volt” abban, hogy Quintana „lekerül a műtőasztalról”, bár azt nem
tudták megmondani, milyen állapotban lesz.
Emlékszem, arra gondoltam, hogy ez tulajdonképpen jó hír, hiszen a korábbi tájékoztatás
szerint a sebészi team nem volt biztos abban, hogy Quintana „lekerül a műtőasztalról”.
Emlékszem, minden igyekezetem ellenére képtelen voltam megérteni a „lekerül a
műtőasztalról” kifejezést. Úgy értik, élve? Mondták is, hogy „élve”, csak Gerry képtelen volt
ezt kimondani? Akármi is történik, emlékszem, ez járt az eszemben, minden kétséget
kizáróan „le fog kerülni” a műtőasztalról.
Los Angeles-i idő szerint talán fél öt, New York-i idő szerint fél nyolc lehetett. Nem
tudtam biztosan, mennyi ideje tarthat a műtét. Most már tudom (hiszen a CT-jelentés
szerint a vizsgálat „15:06”-kor történt, vagyis Los Angeles-i idő szerint három óra után hat
perccel), hogy Quintana akkor körülbelül fél órája lehetett a műtőben. Elővettem egy
repülőgép-menetrendet, és megnéztem, melyik légitársaság indít még az éjszaka folyamán
járatokat Los Angelesbe. A Deltának volt egy 21:40-es, éjszakai járata a Kennedyről. Épp
tárcsáztam volna a Delta légitársaság telefonszámát, amikor Tony azt mondta, nem tartaná
jó ötletnek, ha elindulnék, mielőtt a műtét befejeződik.
Emlékszem, egy ideig egyikünk sem szólalt meg.
Emlékszem, hogy félretettem a repülőmenetrendet.
Felhívtam Tim Ruttent Los Angelesben, és megkértem, menjen be a kórházba, legyen ott
Gerryvel. Felhívtam a Los Angeles-i könyvelőnket, Gil Frankot is, akinek a lánya néhány
hónappal korábban életmentő idegsebészeti műtéten esett át a UCLA klinikáján. Ő is azt
mondta, bemegy a kórházba.
Aznap ennél közelebb már nem kerülhettem ahhoz, hogy ott legyek Quintanával.
A konyhában terítettem, és Tonyval megettük azt a vörösboros kakaspörköltet, ami a St.
John-katedrálisbeli szertartást követő családi vacsoráról maradt. Rosemary is megérkezett.
A konyhaasztalnál ültünk, és megpróbáltunk kitalálni valamit, amit aztán „tervnek”
tekinthettünk. Olyan kifejezéseket használtunk, mint „a várható kimenetelek”, és
igyekeztünk árnyaltan fogalmazni, mintha hármunk közt lenne olyan, aki ne tudná, milyen
„várható kimenetelekre” számíthatunk. Emlékszem, felhívtam Earl McGratht, és
megkérdeztem, lakhatnék-e egy ideig a Los Angeles-i házában. Emlékszem, újabb
eufemizmusként, az „amennyiben szükséges” kifejezést használtam. Emlékszem, minden
további nélkül félbeszakított azzal, hogy másnap egy barátja magángépén Los Angelesbe
repül, és magával visz engem is. Éjfél körül Gerry telefonált. Elmondta, hogy véget ért a
műtét. Elvégeznek egy újabb CT-vizsgálatot, hogy kizárják a vérzés lehetőségét. Ha találnak
erre utaló jelet, újra megoperálják Quintanát. Ha a CT nem mutat vérzést, egy további
beavatkozásra kerül sor, melynek során fémhálót ültetnek a gyűjtőérbe, ami
megakadályozza, hogy a vérrögök a szívbe jussanak. New York-i idő szerint hajnali négy
körül Gerry újra telefonált. Elmondta, hogy a sebészek tájékoztatták az operáció menetéről.
Jegyzeteltem, amit mondott:
„Arteriális vérzés, artériás vérzés, úgy ömlött a vér, mint egy gejzírből, mindenhol vér volt,
szerte a szobában, nincs vérrögképző tényező.”
„Az agytömeg balra tolódott.”
Amikor április 29-én késő este visszatértem Los Angelesből New Yorkba, megtaláltam
ezeket a jegyzeteket a konyhában, a telefon mellett. Olyan cédulára írtam, amilyet a
bevásárlólistához szoktam használni. Most már tudom, hogy az „agytömeg balra tolódása”
valójában az „agyállomány középvonalhoz képesti eltolódása”, ami általában rossz
végkimenetelre utal. Már akkor is sejtettem, hogy semmi jót nem jelent, amikor először
hallottam. A bevásárlólistám tanúsága szerint öt héttel korábban, azon a márciusi napon
úgy gondoltam, ezekre lesz szükségem: Evian ásványvíz, melasz, csirkehúsleves és
lenmagpehely.

Olvass, tanulj, dolgozd ki magadból, találj vigaszra az irodalomban.

Az információ hatalom.
 A műtét utáni reggelen, mielőtt Teterboróba mentem volna, hogy felszálljak a
magángépre, utánanéztem az interneten, mit jelent a „fixált dilatált pupilla”. Megtudtam,
hogy „FDP”-ként hivatkoznak rá. Elolvastam a Bonni Egyetem Idegsebészeti Tanszékén
dolgozó kutatók egyik tanulmányának kivonatát. A kutatásuk kilencvenkilenc olyan páciens
longitudinális vizsgálatára épül, akiknek egyik vagy mindkét szemén megjelent, vagy a
beavatkozások során kialakult az FDP. A teljes mintára vonatkozó halálozási arány
hetvenöt százalék volt. A további huszonöt százalék – vagyis azok, akik huszonnégy hónap
elteltével még életben voltak – további két csoportra osztható: tizenöt százalék a Glasgow
kimeneti skála értékelése szerint „kedvezőtlen”, míg a fennmaradó tíz százalék a „kedvező”
kategóriába volt sorolható. Lefordítottam magamnak a százalékadatokat: kilencvenkilenc
páciens közül hetvennégyen meghaltak. Két évvel a tünetek megjelenését követően a
huszonöt túlélő közül öten vegetatív állapotban voltak, tízen súlyos fogyatékkal éltek,
nyolcan voltak képesek önmaguk ellátására, és ketten gyógyultak fel teljesen. Azt is
megtudtam, hogy a fixált és dilatált pupilla általános agysérülésre, vagy a harmadik agyideg
és a felső agytörzs kompressziójára utal. A „harmadik agyideg” és az „agytörzs”
kifejezéseket az elkövetkező hetekben a kelleténél többször hallottam.
 9.

Biztonságban vagy, emlékszem, ezt suttogtam Quintanának, amikor először meglátogattam

a UCLA klinikájának intenzív osztályán. Itt vagyok veled. Meg fogsz gyógyulni. A műtét miatt
az egyik oldalon le volt borotválva a haja. Láttam a hosszú vágást és a fémkapcsokat,
amelyekkel összehúzták a sebet. A szervezete oxigénellátását lélegeztetőgép biztosította. Itt
vagyok veled. Minden rendben van.
– Mikor kell elmenned? – kérdezte, amikor végre meg tudott szólalni. Nehezére esett a
beszéd, az arcán tükröződött az erőlködés.
Azt mondtam, maradok, amíg haza nem mehetünk együtt.
Kisimultak az arcvonásai. Elaludt.
Azokban a hetekben jutott eszembe, hogy ez az ígéretem azóta él, amióta hazavittük
Quintanát a Santa Monica-i St. John Kórházból. Nem hagyom magára. Vigyázok rá. Rendbe
fog jönni. Viszont rá kellett jönnöm arra is, hogy olyan ígéretet tettem, amit nem tudok
betartani. Nem vigyázhatok rá mindig. Nem lehetek állandóan mellette. Quintana már nem
gyerek. Felnőtt lett. Vannak események az életben, amelyeket az anyák nem tudnak
megakadályozni, meg nem történtté tenni. És ha egy ilyen esemény nem végez vele
fiatalkorában – ami a Beth Israelben kis híján megtörtént, és a UCLA klinikáján is
megtörténhet –, akkor minden bizonnyal előbb fogok meghalni, mint ő. Eszembe jutott egy
ügyvédikonzultáció-sorozatunk, melynek során előkerült egy baljós kifejezés, a „másik fél
halálát megelőző haláleset”. Lehetséges, hogy nem ez a megfelelő szakkifejezés. Az egyes
konzultációkat követően az „egy időben bekövetkező elhalálozás” lehetősége új és kedvező
színben tűnt fel előttem. Mégis, amikor egy rendkívül kellemetlen repülőutunk alkalmával,
Honoluluból Los Angelesbe menet elképzeltem, hogy bekövetkezhet az „egy időben történő
elhalálozás”, inkább elhessegettem a gondolatot. Tegyük fel, hogy a repülő
kényszerleszállást hajt végre. Csodával határos módon Quintanával megmenekülünk, és a
Csendes-óceánban hánykolódunk törmelékbe kapaszkodva. A dilemma a következő: épp
menstruálok, a vér odavonzza a cápákat, ezért kénytelen vagyok távolabb úszni
Quintanától, nehogy veszélybe sodorjam.
Vajon képes lennék megtenni?
Vajon minden szülő így érez?
Amikor anyám kilencvenéves korában haldoklott, azt mondta, készen áll a halálra. Nem
állt készen. – Jimnek és neked szükségetek van rám – mondta. A bátyám is, én is a hatvanas
éveinkben jártunk.
Biztonságban vagy.
 Itt vagyok veled.

A UCLA klinikáján töltött hetek alatt egyvalamit biztosan megtanultam: az ismerőseimben,

úgy a New York-iakban, mint a kaliforniaiakban, és a többiekben is van egy mindnyájukra
jellemző, közös vonás: a sikeres emberek sajátos gondolkodásmódja. Mindnyájan vakon
bíznak a szervezőkészségükben. Töretlenül hisznek a bármikor tárcsázható telefonszámok
hatalmában, a lehető legjobb orvosban, abban, hogy megtalálnák a megfelelő donort, abban,
hogy pontosan tudják, kihez forduljanak az állami szektor vagy az igazságszolgáltatás
szerveinél. A szervezőkészségük valóban csodálatra méltó. A telefonszámokon alapuló
hatalmuk pedig páratlan. Életem jelentős részében magam is osztoztam ebben a hitben,
vallottam, hogy képes vagyok kontrollálni az eseményeket. Amikor anyám váratlanul
kórházi ellátásra szorult Tunéziában, el tudtam intézni az amerikai konzulnál, hogy
vigyenek neki angol nyelvű napi sajtót, és feltegyék az Air France egyik járatára, hogy
azután Párizsban találkozhasson a bátyámmal. Amikor Quintana Nizzában rekedt a
reptéren, volt ismerősöm a British Airwaysnél, aki segített helyet szerezni a BA egyik
járatán, hogy eljusson Londonba, az unokatestvéréhez. Mindezek ellenére bizonyos fokig
tartottam attól – mert alapvetően szorongó típus vagyok –, hogy adódhatnak olyan
élethelyzetek, amelyek kívül esnek a hatáskörömön, ezért nem fogom tudni kontrollálni
őket. Vannak dolgok, amelyek elkerülhetetlenül megtörténnek. Mint ez a mostani helyzet is.
Leül az ember vacsorázni, és amit addig az életének vélt, egyszerre véget ér.
Azonban úgy látszott, az ismerőseim többsége – akikkel az első néhány napban
beszéltem, míg Quintana a UCLA klinikáján öntudatlan állapotban volt – nem osztja a
kontrollal kapcsolatos aggályaimat. Ösztönösen érezték, hogy a helyzet megoldható. A
megoldáshoz mindössze információra volt szükségük. Csupán annyit kellett tudniuk,
hogyan történt, ami történt. Válaszokra volt szükségük. És persze „a prognózis”-ra.
Nem voltak válaszaim.
Nem volt prognózis.
Nem tudtam, hogyan történt, ami történt.
Két változat volt, de időközben rájöttem, lényegtelen, hogy valójában melyik történt meg.
Az egyik lehetőség az volt, hogy amikor Quintana összeesett, megütötte magát, és az
embólia ellen szedett véralvadásgátlók mellékhatásaként, az esés következtében
jelentkezett az agyvérzés. A másik lehetőség, hogy az agyvérzés már az esés előtt kialakult,
és ez okozta a hirtelen rosszullétet. Aki véralvadásgátlót szed, gyakorta szenved
vérzésektől. Akár a legapróbb behatásra is keletkezhet sérülés a bőrfelületen. Az
antikoagulánsok vérbeli koncentrációja nehezen szabályozható, mennyiségét az INR-érték
fejezi ki. A vér összetételét rendszeresen, néhány hetente, esetenként naponta kell
ellenőrizni. Szükséges lehet a véralvadásgátló adagolásának – gyakorta igen kis mértékű –
megváltoztatása. Quintana esetében az optimális INR-érték 2,2 volt, de egy tizedesjegy
eltérés felfelé vagy lefelé még elfogadhatónak számított. Aznap, amikor Gerryvel Los
Angelesbe utaztak, Quintana INR-értéke 4 fölött volt, így a spontán vérzés kialakulása nem
volt kizárható. Amikor megérkeztem Los Angelesbe, beszéltem a sebész főorvossal, aki azt
mondta, „száz százalékig biztos abban”, hogy az esés következtében elszenvedett sérülés
okozta az agyi vérzést. Más orvosokkal is beszéltem, akik nem voltak ebben ennyire
biztosak. Egyikük azt mondta, a repülés során a szervezetben kialakuló nyomásváltozás is
elég lehet ahhoz, hogy spontán vérzés alakuljon ki.
Emlékszem, igyekeztem minél több információt szerezni a történtekkel kapcsolatban
ettől az orvostól, (ismét csak) annak reményében, hogy ura maradok a helyzetnek, és
megkapom a szükséges válaszokat. A UCLA klinikájának étterme előtti kertből beszéltem
vele mobiltelefonon. Az étterem neve Café Med volt. Először jártam a Café Medben, és első
alkalommal találkoztam a hely egyik törzsvendégével, egy alacsony, kopaszodó férfival
(feltevésem szerint a Neuropszichológiai Osztály egyik olyan beutaltja volt, aki szabadon
mozoghatott a kórház területén). A férfi minden alkalommal kiszemelt magának egy nőt az
étterem környékén, akit kényszeresen követni kezdett, vagy leköpdösött, miközben
dühösen átkozódott, és azt kiáltozta, micsoda rémes, hitvány teremtés, milyen szemétre
való szajha az illető. Ezen a bizonyos reggelen az alacsony, kopaszodó férfi engem szemelt
ki magának, ki is jött utánam az étterem előtti kerthelyiségbe, így nem mindig értettem
pontosan, mit mondott az orvos a telefonban. – Az esés miatt történt. Megpattant egy ér,
láttuk a leleteken – azt hiszem, ezt mondta. A válaszát nem tartottam teljes mértékben
kielégítőnek – hiszen egy megpattant ér önmagában nem zárja ki egyértelműen annak
lehetőségét, hogy az érfal sérülése az esést megelőzően is fennállt, és végül emiatt esett el
Quintana –, de ott, a Café Med kerthelyiségében, amikor az alacsony, kopaszodó férfi a
cipőmre köpött, rájöttem, lényegtelen, hogy milyen választ kapok a kérdésemre.
Megtörtént, és kész. Ez a helyzet, ezzel kell valamit kezdeni.

Egy teljes napja voltam Los Angelesben, amikor ezzel a sebésszel beszéltem, és emlékszem,
sok hasznos információt kaptam tőle.
Emlékszem, elmondta, hogy néhány napon vagy héten át Quintanát mesterséges
kómában fogják tartani.
Elmondta, hogy legalább három napnak el kell telnie, amíg bárki bármit is tud mondani
Quintana agyának állapotáról. Bár a sebész „bizakodó” volt, nem mert jóslatokba
bocsátkozni. Egyéb komplikációk is jelentkezhetnek az elkövetkező három, négy vagy ki
tudja, hány napban.
Fennáll a veszélye, hogy Quintana elkap egy fertőzést.
Fennáll a veszélye annak is, hogy tüdőgyulladás vagy tüdőembólia alakul ki.
Továbbá fennáll a veszélye, hogy vizesedni fog, és emiatt újabb műtétre lehet szükség.
Miután letettem a telefont, visszamentem az étterembe, ahol Gerry Susan Taylorral és a
bátyám lányaival, Kellyvel és Lorival kávézott. Emlékszem, elgondolkodtam, hogy
megemlítsem-e nekik a lehetséges szövődményeket, amelyekről a sebész beszélt. Látván az
arcukat, megértettem, semmi okom arra, hogy bármit is eltitkoljak: ők négyen már ott
voltak a kórházban, mielőtt Los Angelesbe értem. Nyilván mind a négyen tudtak a
lehetséges szövődményekről.

A huszonöt éjszaka során, amit decemberben és januárban Quintana az északi Beth Israel
hatodik emeleti intenzív osztályán töltött, az éjjeliszekrényemen tartottam dr. John F.
Murray Intenzív ellátás: Egy orvos naplója című puha fedeles könyvét. Dr. Murray 1966 és
1989 között a San Franciscó-i Kalifornia Egyetem orvosi karának vezető főorvosa volt a
tüdő- és intenzív részlegen. Az Intenzív ellátás a San Franciscó-i Kórház intenzív
osztályának mindennapjait mutatja be, az olvasó egy négyhetes periódus történéseibe nyer
betekintést abból az időszakból, amikor dr. Murray az intézet vezető főorvosaként az
összes betegért, rezidensért, szigorló orvosért és az orvostanhallgatóért felelős volt.
Többször is elolvastam a könyvet. Számos információt megtudtam belőle, amelyek később
igen hasznosnak bizonyultak, amikor az északi Beth Israel intenzív osztályán napi
kapcsolatban voltam az orvosokkal. Megtudtam például, hogy gyakran nehéz meghatározni
az extubáció optimális időpontját, vagyis azt, hogy mikor távolítsák el a lélegeztetőgép
csövét a páciens szervezetéből. Megtudtam azt is, hogy az extubáció egyik fő rizikófaktora
az ödéma kialakulása, ami igen gyakori jelenség az intenzív osztályokon. Megtudtam
továbbá, hogy az ödéma kialakulhat fel nem tárt patológiás elváltozások miatt is, azonban
ez a ritkább eset. Leggyakrabban a szervezetbe juttatott túlzott folyadékmennyiség okozza
az ödémát, amikor a kezelőszemélyzet nem fordít kellő figyelmet a hidratált és túlhidratált
állapot megkülönböztetésére. Valamint azt is megtudtam, hogy eleinte a gyakornokok az
extubáció kapcsán követnek el hasonló jellegű hibát: tovább várnak a beavatkozással, mint
indokolt lenne, mert tartanak a bizonytalan kimeneteltől.
Jegyzeteket készítettem, és hasznát is vettem a tanultaknak: egy tétova kérdés itt, egy
kérés amott. Ilyesformán: „nem tudom”, Quintana nem „vizesedik-e”. („Persze nem értek
hozzá, csak azt látom, hogy néz ki.”) Szándékosan használtam a „vizesedik” kifejezést, mert
amikor „ödéma”-ként utaltam a jelenségre, úgy éreztem, megfagy a levegő. Vagy: „az lenne
a kérdésem”, nem tudna-e könnyebben lélegezni, ha „nem vizesedne”. („Persze nem vagyok
orvos, de ez tűnik logikusnak.”) Illetve: „nem tudom, igazam van-e abban”, hogy a megfelelő
körültekintéssel adagolt vízhajtó elősegítené a mielőbbi extubálást. („Persze tudom, hogy
ez amolyan házi gyógymód, de ha olyan állapotban lennék, ahogy Quintana, a lányom kinéz,
biztosan bevennék egy Lasixot.”) Az Intenzív ellátás, mint afféle iránymutató, segített
abban, hogy lényegre törően, ugyanakkor az intuitív ötletelés látszatát fenntartva tudjak
kommunikálni. Persze megvolt a módja annak is, hogy az ember ellenőrizze, célba találtak-
e az üzenetei. A siker biztos jele volt, amikor az orvos, akinek előző nap feltettem a
kérdéseimet, másnap a saját ötleteként adta elő, amit javasoltam.
A UCLA klinikáján ez a módszer nem működött. Amikor az északi Beth Israelben az
ödémakérdés kapcsán küzdöttem az orvosokkal, egy gúnyos frázis járt az eszemben:
Elvégre ez nem agysebészet. Hát ez most az volt. Amikor a UCLA orvosai olyan szavakat
használtak, mint „parietális” vagy „laterális”, elképzelésem sem volt, hol helyezkednek el az
agyban ezek a területek, arról már nem is beszélve, hogy egyáltalán mit jelentenek. Azt,
hogy „elülső frontális”, azt hiszem, megértettem. Az „okcipitális”-ról azt feltételeztem, hogy
a szemmel kapcsolatos. Tévedtem. Elmentem a UCLA orvosi tagozatának könyvesboltjába.
Vettem egy könyvet, aminek a fülszövege ezt ígérte: „részletes neuroanatómiai áttekintés,
az idegélettan funkcionális és klinikai vonatkozásai”, továbbá „kiváló útmutató az USMLE-
vizsgákra való felkészüléshez”. A könyvet, amit egyébként Klinikai idegélettan-ként
emlegettek, dr. Stephen G. Waxman, a Yale-New Heaven neurológiai tanszékének vezetője
írta. Sikeresen átfutottam a függelék néhány cikkét, mint például „1. számú függelék: A
neurológiai vizsgálat”, azonban amikor a tényleges szöveget kezdtem el olvasni, úgy
éreztem magam, mint amikor eltévedtem Indonéziában, mert képtelen voltam eligazodni
az ottani utcanévtáblák, boltfeliratok és hirdetőtáblák útvesztőjében. Végül az amerikai
követségen megkérdeztem valakitől, hogyan lehet különbséget tenni az indonéz igék és
főnevek között. Azt a választ kaptam, hogy ugyanaz a szó jelenthet főnevet és igét is. Nos, a
Klinikai idegélettan esetében is azt éreztem, képtelen vagyok különbséget tenni főnév és ige
között. A Bevery Wilshire Hotelben aztán letettem a könyvet az éjjeliszekrényre, és a
következő öt héten át ott is maradt.

A Klinikai idegélettan további tanulmányozása alkalmával, reggelente, ha esetleg előbb

ébredtem fel, mint megérkezett volna a New York Times, benne a nyugtató hatású
keresztrejtvénnyel, még az „A függelék: A neurológiai vizsgálat” is egyre homályosabb lett.
Első pillantásra feltűnt az ismerős protokoll (kérdezzük meg a pácienstől az államelnök
nevét, kérjük meg, hogy számoljon száztól visszafelé, hetesével), de ahogy teltek a napok,
azt vettem észre, egyre inkább a körül járnak a gondolataim, amire az „1. számú függelék” a
memória és szövegértés tesztelésének módjaként hivatkozik, ez pedig „Az aranyba borított
fiú” története volt. Dr. Waxman útmutatása szerint a vizsgálat menete a következő:
felolvassuk a páciensnek a szöveget, és megkérjük, ismételje el a hallottakat a saját
szavaival, majd magyarázza el a történet jelentését. „Körülbelül háromszáz évvel ezelőtt, a
pápa beiktatási ünnepsége előtt kiválasztottak egy kisfiút, hogy majd ő játssza el az angyal
szerepét.”
Így kezdődött „Az aranyba borított fiú” története.
Eddig világos, bár lehetnek benne zavaró részletek (háromszáz évvel ezelőtt? Játssza el
az angyal szerepét?) azok számára, akik most tértek vissza a kómából.
A történet folytatódik: „Azért, hogy a fiúcska a lehető legtündöklőbb legyen, a feje
búbjától a lábujjáig aranyfüsttel vonták be a testét. A gyermek rosszul lett. Megtettek
mindent, amit tudtak, hogy javuljon az állapota, de az aranyborítást nem távolították el. A
kisfiú néhány órán belül meghalt.”
Mi az „aranyba borított fiú történetének” tényleges „jelentése”? Vajon „a pápák”
esendőségéről szól? Vagy általában véve a tekintélyelvűség esendőségéről? Netán az
orvostudomány hiányosságaira hívja fel a figyelmet (hiszen a szöveg egyértelműen utal
arra, hogy „Megtettek mindent, amit tudtak, hogy javuljon az állapota”)? Ugyan mi értelme
van annak, hogy az egyik legnevesebb orvosképző intézmény idegsebészeti intenzív
osztályán elmesélik ezt a történetet egy mozdulatlanul fekvő embernek? Milyen tanulságot
kellene levonni belőle? Úgy vélik talán, hogy mert „csak” egy „történetről” van szó, az
elmesélésének nincsenek következményei? Egyik reggel úgy éreztem, „Az aranyba borított
fiú története” a maga érthetetlenségével együtt, és mert nyilvánvalóan figyelmen kívül
hagyja a páciens érzékenységét, híven tükrözi a jelen helyzetet, amellyel kénytelen voltam
szembenézni. Visszamentem a UCLA Klinikai Központ könyvesboltjába, remélve, hogy
találok valamilyen írott forrást, ami némi magyarázattal szolgálhat, de azokban a
tankönyvekben, amelyek a kezembe kerültek, nem esett szó az arannyal borított fiú
történetéről. További kutatás helyett inkább vásárolni mentem, ugyanis Los Angelesben
délután huszonhét fok körüli volt a hőmérséklet, én pedig csak téli ruhákat vittem
magammal, azokat, amelyeket New Yorkban viseltem ebben az évszakban. Vettem néhány
kék, pamutból készült kórházi formaruhát. Beszűkült tudatállapotban voltam, így nem
gondoltam arra, hogy a dolgozók legalábbis súlyos határsértésként fogják értékelni, ha egy
páciens anyja az egészségügyi személyzet kék formaruhájában jelenik meg a kórház
épületében.
 10.

A jelenséget, amelyről később megtudtam, hogy „érzelmi spirál”-nak hívják, először

januárban tapasztaltam, amikor az északi Beth Israel ablakából néztem, ahogy az East
Riveren összefüggő jégtakaró alakul ki. A szobában, ahonnan a folyót néztem, Dorothy
Draper-stílusú rózsamintás tapétabordűr volt a falon, ami valószínűleg azokból az időkből
maradt itt, amikor az északi Beth Israel még az egykori, előkelő Doctors’ Hospital volt.
Sosem jártam a Doctors’ Hospitalben, de a húszas éveimben, amikor a Vogue-nál
dolgoztam, gyakran említették. A Vogue szerkesztői például előszeretettel választották ezt a
kórházat komplikációmentes szülés és esetenkénti „rekreáció” céljából – amolyan
egészségügyi wellnesshotel, az akkori időszak kedvelt szanatóriuma volt.
Ez a gondolatmenet jónak tűnt.
Mindenképp jobb volt, mint azon gondolkodni, hogy miért is vagyok az északi Beth
Israelben.
Így hát tovább merészkedtem:
A Doctors' Hospitalben került sor X abortuszára, amit a kerületi ügyészi hivatal hagyott
jóvá, és a költségeket is ők állták. „X” munkatársam volt a Vogue-nál. A cigarettafüst és a
Chanel No. 5 csábító illata, valamint egy közelgő katasztrófa szele lengte körül, miközben
végigvonult a Conde Nast lapkiadó irodáin, amelyek akkor a Graybar-épületben voltak.
Egyik reggel, miközben az átlagnál is macerásabb, „Amiről beszélnek” című Vogue- rovaton
dolgoztam, X két felismerésre jutott: egyrészt rájött, hogy át kell esnie egy abortuszon,
másrészt megtudta, hogy az ő neve is előkerült az escortlányok közvetítésével kapcsolatos
kerületi ügyészi nyomozás során. Ezeket a híreket katasztrofálisnak tartottam volna, de X
láthatóan mindkettőt kedélyesen fogadta. Született ugyanis egy megállapodás. Elvállalta,
hogy tanúvallomást tesz, mely szerint félreérthetetlen megkeresést kapott a szóban forgó
escortszolgálattól, a kerületi ügyészi hivatal pedig cserébe elintézi neki, hogy a Doctors’
Hospitalben végezzék el az abortuszt. Ez akkoriban hatalmas szívességnek számított,
ugyanis olyan idők jártak, amikor az abortuszelőjegyzések fű alatt történtek, maga a műtét
életveszélyes volt, és a beavatkozást végző személy egy esetleges krízishelyzet első jelére
nagy valószínűséggel a távozás mellett döntött.
Az escortszolgálat, az abortusz, és az „Amiről beszélnek” rovat cikkeinek írásával töltött
reggelek felidézése továbbra is jó módszernek tűnt.
Emlékszem, a második regényemben, melynek címe Ezt dobta a gép, felhasználtam X
történetét. A főszereplő, Maria, aki egykor modellként dolgozott, átesik egy abortuszon, ami
nagyon felzaklatja.
 Egyszer, ki emlékszik már, mikor, Maria az Ocho Riosban egy hétig dolgozott egy
lánnyal, aki nemrég esett át egy abortuszon. Emlékezett rá, hogy egy vízesés mellett
guggoltak, és várták, hogy a fotós végre megfelelőnek találja a fényviszonyokat. A lány
beszélt neki a műtétről. Akkoriban rossz idők jártak New Yorkban, volt, akit le is
tartóztattak az abortusz miatt, egyszóval senkinek sem hiányzott az ezzel járó tortúra.
Végül a lány, akit Ceci Delanónak hívtak, megkérdezte a kerületi ügyészségen dolgozó
barátját, hogy ismer-e valakit, aki segíthetne neki. „Valamit valamiért”, felelte a barátja.
Aznap Ceci tanúvallomást tett egy szakértőkből álló esküdtszék előtt, eskü alatt
vallotta, hogy félreérthetetlen megkeresést kapott egy bizonyos escortszolgálattól. A
kerületi ügyészségnek köszönhetően Ceci műtétjét a Doctors’ Hospitalben annak
rendje és módja szerint elvégezték, a számlát pedig a hivatal fizette.
Ahogy Ceci mesélte, viccesnek tűnt a történet. Kétszer is elmondta, egyszer a
vízesésnél, majd később a vacsoránál a fotósnak, az ügynökség képviselőjének és a
megrendelő stylistjának. Maria igyekezett a kaliforniai Encinóban történteknek
hasonlóan szellemes keretet adni, de valahogy úgy érezte, nem ugyanaz volt a helyzet,
mint annak idején Ceci Delano esetében. Elvégre Ceci története New Yorkban
játszódott.

Úgy tűnt, a módszer bevált.

Legalább két percen át nem gondoltam arra, hogy miért is vagyok az északi Beth
Israelben.
Így hát igyekeztem gondolatban megragadni az életem azon időszakánál, amikor az Ezt
dobta a gép című regényemen dolgoztam. Felidéztem a Franklin Avenue-i, jobb napokat
látott, bérelt házunk képét. A nappali méretes ablakpárkányain sorakozó mécseseket. A
bejárati ajtó előtt illatozó citromfű- és aloétöveket. Az avokádót dézsmáló patkányokat. A
verandát, ahol dolgoztam, és azt, hogy az ablakból nézem, amint Quintana az
öntözőberendezés vízsugarában szaladgál a gyepen.
Emlékszem, idejében észrevettem, hogy veszélyes vizekre tévedtem, de már nem volt
visszaút.
Akkor írtam a könyvet, amikor Quintana hároméves volt.
Amikor Quintana hároméves volt.
Tessék, itt volt megint, az a bizonyos érzelmi spirál.
Quintana hároméves korában. Aznap este, miután a kertben valami termést dugott az
orrába, fejvesztve száguldottam vele a gyermekkórházba. Szmokingban érkezett a
gyerekorvos, akinek a termések alkották a szakterületét. Másnap éjjel Quintana megint
bedugott egy termést az orrába, azt remélve, hogy az előző esti izgalmas kaland
megismétlődik. A közös séta Quintanával és Johnnal a MacArthur-parkban, a tó körül. A
padról feltápászkodó öregember, aki azt rikkantotta, „Ez a gyerek kiköpött Ginger Rogers!”.
Befejeztem a regényemet. Szerződésem volt a Life magazin egyik rovatának vezetésére.
Elvittük Quintanát Honoluluba. A Life szerkesztőségében úgy gondolták, a rovat első
cikkének rólam kell szólnia, „mutasd meg az olvasóknak az igazi éned”. Azt terveztem, hogy
a honolului Royal Hawaiian Hotelben írom majd meg a cikket, ahol mindig megkaptuk
valamelyik exkluzív lakosztályt, potom 27 dollár/éjszaka áron. Ebben a szállodában
voltunk, amikor hírt kaptunk a vietnami My Lai-i mészárlásról. A hallottak alapján úgy
gondoltam, a rovatom első cikkét Saigonból kellene megírnom. Vasárnap volt. A Life
szerkesztőségében kaptam egy „kisokost” a szerkesztők otthoni telefonszámaival, illetve
ügyvédek elérhetőségeivel, az egész világból. Fogtam a kisokost, és felhívtam a
szerkesztőmet, Loudon Wainwrightot, hogy tájékoztassam, Saigonba utazom. A felesége
vette fel a telefont. Azt mondta, a férje később visszahív.
– Az NFL-meccset nézi – mondta John, amikor letettem a kagylót. – Majd a félidőben
visszahív.
Így is történt. Azt mondta, maradjak ott, ahol vagyok, írjam meg a bemutatkozó cikkemet,
ami pedig Saigont illeti, „a srácok már úton vannak”. További vitának nem volt helye. – A
világnak azon a felén forradalom zajlik, nem tehetünk ki téged ilyen veszélynek – mondta
George Hunt, aki a Life akkori felelős szerkesztőjeként a munkát ajánlotta nekem. Mire
befejeztem az Ezt dobta a gép című regényemet, George Hunt nyugdíjba, a srácok pedig
Saigonba mentek.
– Figyelmeztettelek – mondta John. – Mondtam neked, hogy milyen lesz a Life-nál
dolgozni. Nem megmondtam? Szóltam előre, hogy amolyan Robert Campbell-i élmény lesz,
mintha kacsák falnának fel, apró pici darabonként.
Quintana haját fésültem. Kiköpött Ginger Rogers.
Úgy éreztem, elárultak, megaláztak. Johnra kellett volna hallgatnom.
Megírtam a bemutatkozó cikket, hogy megmutassam az olvasóknak az igazi énemet.
Megjelent. Az adott műfaj követelményeinek tökéletesen megfelelő, nyolcszáz szavas
cikkben első ránézésre semmi különös nem volt, azonban egyetlen sor a második bekezdés
végén olyannyira eltért a Life-nál megszokott szerzői bemutatkozásoktól, hogy akár az a
gyanú is felmerülhetett, időközben elraboltak az ufók: „És ahelyett, hogy a válási papírokat
írnánk alá, itt vagyunk, a Csendes-óceán közepén ezen a szigeten.” Egy héttel később,
amikor New Yorkban voltunk, többen is megkérdezték Johntól félhangosan, hogy „Tudtál
róla, hogy mit ír?”
Hogy tudott-e róla, mit írok?
Ő lektorálta.
Elvitte Quintanát a honolului állatkertbe, hogy át tudjam írni a cikket.
Később eljött velem a Honolulu központjában lévő Western Union-irodába, ahonnan
elküldtem a cikket.
A Western Union irodájában odaírta a lap aljára, hogy „ÜDVÖZLETTEL: DIDION”. Mindig
ezt írjuk a sürgönyök végére, mondta. Miért, kérdeztem. Csak, mondta.
Tisztán látható, hol ragadott el az érzelmi spirál.
A Beth Israel Dorothy Draper-féle tapétabordűrjétől eljutottam Quintana hároméves
koráig, majd addig, hogy Johnra kellett volna hallgatnom.
Mondom neked, csupán a holnapot érem meg, szólt Sir Gawain.
Ha az ember a múltba tekint, a gondolatai mellékvágányra kerülnek.
Azonnal tudtam, hogy Los Angelesben csak úgy van esélyem távol tartani magam az
érzelmi spiráloktól, ha elkerülök minden olyan helyszínt, ami Quintanára vagy Johnra
emlékeztet. Ehhez azonban szükség van némi leleményre. Johnnal Los Angeles megyében
éltünk 1964-től 1988-ig. Sok időt töltöttünk itt 1988-tól a haláláig; általában ugyanabban a
hotelben szálltunk meg, ahol most szobát foglaltam, a Beverly Wilshire-ben. Quintana Los
Angeles megyében, Santa Monicában született, a St. John Kórházban. Iskolába is itt járt,
először Malibun, később a Holmby Hills-i Westlake Leányiskolába (amit egy évvel azután,
hogy végzett, koedukálttá alakítottak, és Harvard-Westlake néven működött tovább).
Számomra érthetetlen okokból a Beverly Wilshire Hotel ritkán váltott ki bennem érzelmi
spirálokat, pedig gyakorlatilag minden szegletéből áradtak azok az emlékek, amelyeket
igyekeztem elkerülni. A Malibun töltött évek során, ha a városban volt találkozónk
valakivel, mindig a Beverly Wilshire-ben szálltunk meg, és magunkkal vittük Quintanát is.
Amikor már New Yorkban éltünk, de egy-egy filmforgatás miatt Los Angelesbe kellett
utaznunk, akkor is itt szálltunk meg, olykor csak néhány napra, de volt, hogy hetekre
vettünk ki szobát. Hoztunk magunkkal számítógépeket és nyomtatókat. Itt tartottuk a
stábmegbeszéléseket is, melyek alkalmával mindig volt valaki, aki azt mondta, Mi lenne, ha.
Este nyolcig, kilencig dolgoztunk, azután elküldtük az aktuális anyagot a rendezőnek vagy a
szerkesztőnek, akivel szerződésben álltunk, és elmentünk vacsorázni a Melrose-on lévő
kínai étterembe, ahol már nem is kellett előre asztalt foglalnunk. Mindig ezt az ódon
épületet választottuk. Ismertem a szobalányokat. Ismertem a manikűrösöket. Ismertem az
ajtónállót, aki mindig egy palack ásványvízzel várta a reggeli sétájából visszatérő Johnt.
Reflexből tudtam, hogy működik a kulcs, hogy kell kinyitni a széfet, és hogy kell beállítani a
zuhanyfejet: az elmúlt évek során több tucatszor szálltam meg épp ugyanolyan szobában,
mint a mostani. 2003 októberében, két hónappal John halála előtt, egy promóciós utam
során, laktam egyedül is egy ilyen szobában. A Beverly Wilshire tűnt számomra az egyetlen
biztonságos helynek akkor is, amikor Quintana a UCLA klinikájára került. A Beverly
Wilshire-ben minden változatlan, senki nem tud az életem most zajló eseményeiről,
nincsenek kérdések – itt önmagam lehettem, az, aki a történtek előtt voltam.
Mi lenne, ha.
A Beverly Wilshire tehát biztonságos zónának számított, azonban minden más
helyszínnel kapcsolatban alapos gonddal jártam el, megterveztem az útvonalakat.
Az ott töltött öt hét során egyszer sem hajtottam át Brentwood azon részébe, ahol 1978
és 1988 között éltünk. Amikor Santa Monicában felkerestem egy bőrgyógyászt, útfelújítási
munkálatok miatt ugyan kénytelen voltam három háztömbnyi távolságra elhaladni az
egykori brentwoodi házunk mellett, de nem néztem se jobbra, se balra. Az öt hét során
egyszer sem hajtottam rá a Malibu felé vezető, kaliforniai 1-es főútra. Amikor Jane Moore
felajánlotta, hogy lakjam az 1-es főút mentén lévő házában, 600 méterre onnan, ahol 1971-
től 1978-ig laktunk, légből kapott indokkal igyekeztem bizonygatni, hogy számomra
célszerűbb, ha inkább a Beverly Wilshire-ben szállok meg. Sikerült elkerülnöm, hogy a
UCLA-ba menet a Sunset sugárúton hajtsak át. Sőt a Sunset és a Beverly Glen
kereszteződését is elkerültem – annak idején mindig itt fordultam be a Westlake
Leányiskola felé. A kontrollvesztés lehetőségét rejtő összes kereszteződést elkerültem.
Mindet. Sőt az autórádiót sem hangoltam azokra az állomásokra, amelyeket annak idején
hallgattam. Nem kapcsoltam a KRLA csatornára, ami a „rock and roll szíve és lelke”
szlogennel hirdette magát, és az 1990-es évek elején is az 1962-es listavezető slágereket
játszotta. Nem kapcsoltam arra a – jellemzően betelefonálós műsorokat sugárzó –
keresztény adóra sem, amit annak idején hallgattam, ha az 1962-es listavezető slágereket
nem tudtam tisztán fogni.
Inkább az NPR adó visszafogott hangvételű reggeli műsorát hallgattam, ami – O’Neill
után szabadon – „Reggeli Elektra” címen futott. A Beverly Wilshire-ben mindennap
ugyanazt rendeltem reggelire, mexikói rántottát egy tojásból. Minden reggel ugyanazon az
útvonalon mentem a UCLA klinikájára: kifelé a Wilshire-ön, majd jobbra a Gledonon, le
balra a Westwoodon, jobbra a LeConte-on, és balra a Tiverton sugárúton.
Minden reggel ugyanazokat a villódzó fényfeliratokat láttam a wilshire-i
lámpaoszlopokon: „UCLA Klinikai Központ – a nyugati országrész első, az ország harmadik
legjobb klinikája”. Minden reggel elgondolkodtam azon, vajon ki állíthatta fel ezt a rangsort.
Végül sosem jártam utána. Minden reggel becsúsztattam a kártyát a kapunyitó szerkezetbe,
és amennyiben sikeres volt a művelet, felcsendült egy női hang: „Üd-vö-zöl-jük a U-C-L-A-
n!” Ha az időzítésem megfelelő volt, minden reggel találtam magamnak kinti parkolóhelyet,
a Plaza 4 szinten, a sövénynél. Mindennap késő délután visszaautóztam a Beverly Wilshire-
be, átvettem az üzeneteimet, és néhányra válaszoltam is. Gerry az első hét után ingázni
kezdett Los Angeles és New York között, megpróbált legalább heti néhány napot dolgozni.
Ha épp New Yorkban volt, felhívtam és elmondtam neki az aznapi fejleményeket, vagy épp
azt, hogy nincs semmi változás. Aztán lefeküdtem. Megnéztem a helyi híradót. Húsz percen
át a zuhany alatt álltam, majd elmentem vacsorázni.
Amíg Los Angelesben voltam, minden este elmentem vacsorázni. Ha a bátyám és a
felesége a városban voltak, akkor velük. Voltam Beverly Hills kiváló háziasszonyánál,
Connie Waldnál is. Rózsák és sarkantyúvirágok nyíltak a kertben, a hatalmas kandallókban
lobogott a tűz, úgy, ahogyan éveken át megszoktuk, valahányszor Johnnal és Quintanával
nála jártunk. Ezúttal Susan Taylorral voltam. Meglátogattam Susant is, a Hollywood Hills
városrészben. Susant hároméves, a férjét Jesset pedig negyedikes kora ismerem,
mindketten Quintana osztálytársai voltak a Point Dume Iskolában, negyedikben. Most ők,
Susan és Jesse vigyáznak rám. Sok étteremben voltam, sok barátommal. Gyakran
vacsoráztam együtt Earl McGrathszal, aki nagyon kedvesen minden reggel megkérdezte, mi
a programom aznap estére. Ha nem találta elég meggyőzőnek a válaszomat, asztalt foglalt
két, három vagy négy fő részére az Orsóban, a Morton’sban, vagy a saját házában látott
vendégül, a Robertson Boulevard-on.
Vacsora után taxival mentem vissza a szállodába, leadtam a rendelésemet a másnapi
mexikói reggelire. – Rántotta, egy tojásból – pontosított a hang a vonal másik végén. – Így
igaz – mondtam.
A bejárt útvonalak pontos megtervezéséhez hasonlóan terveztem meg a napi teendőket
is.
 Nem hagytam magamnak időt arra, hogy be nem tartható ígéreteken rágódjak.
Biztonságban vagy. Itt vagyok veled.
Másnap reggel, a „Reggeli Elektra” egyik hosszú csendjében gratuláltam magamnak.
Mintha Clevelandben lettem volna.
Akkor még így éreztem.
Nem tudnám megmondani, hányszor fordult elő, hogy vezetés közben hirtelen könnyek
szöktek a szemembe.
Eszembe jutott Santa Ana.
Eszembe jutott a lila virágú zsakarandafa.
Egyik délután Gil Frankkel volt találkozóm, az irodájában, néhány háztömbnyire a
Beverly Wilshire-től. Ezen az általam nem ellenőrzött területen (terra cognitá-nak Wilshire
nyugati fele számított, a keleti nem) teljesen felkészületlenül ért, amikor megpillantottam a
mozit, amelyben Johnnal 1967-ben együtt néztük meg a Diploma előtt című filmet. Az 1967-
es filmnézéshez semmi különös történés nem kapcsolódott. Sacramentóból érkeztem
vissza, John pedig kijött elém a Los Angeles-i reptérre. Úgy gondoltuk, ahhoz már túl késő
van, hogy vacsorának valót vegyünk, ahhoz pedig túl korán, hogy beüljünk egy étterembe,
ezért elmentünk megnézni a Diploma előtt című filmet, azután pedig a Frascati’s
étteremben vacsoráztunk. Az étterem már nem volt meg, de a mozi még igen. Veszedelmes
csapdaként az óvatlanok számára.
Rengeteg ilyen csapda volt. Egyik nap, egy tévéreklámban megláttam az óceánparttal
párhuzamosan futó főút egy ismerős szakaszát. Észrevettem, hogy a felvétel a Palos Verdes-
félsziget Portuguese Bend nevű részén készült, pontosan az előtt az udvarház előtt, ahová
Johnnal hazavittük Quintanát a St. John Kórházból.
Quintana háromnapos volt akkor.
A kiságyát a magasított ágyásokból kialakított kertben a lilaakác mellé tettük.
Biztonságban vagy. Itt vagyok veled.
Bár a tévéreklámban sem a ház, sem a kapuja nem látszott, éreztem, hogy hirtelen
megrohannak az emlékek: amikor kiszálltam a kocsiból a főúton, kinyitottam a kaput, hogy
John be tudjon állni a kocsival; amikor néztük, hogy az óceánpart házunk előtti részét
egyszer csak elönti a dagály, és a víz a hátára kapja azt az autót, amivel egy reklámfotózás
kedvéért álltak meg a parton; amikor Quintana tápszeréhez sterilizáltam az üvegeket,
miközben a birtokon lakó harci kakas barátságosan követett egyik ablaktól a másikig. Ez a
harci kakas, akit a ház tulajdonosa „Buck”-nak hívott, a főúton kószált, amikor befogták. A
tulajdonos rendkívül elmés meglátása szerint minden bizonnyal „menekülő mexikói
bűnözők” veszíthették el. Bucknak igazi egyénisége és meglepően kedves természete volt,
hasonló a labradorokéhoz. Rajta kívül pávák is voltak a birtokon. Ezek a kétségkívül
dekoratív madarak híján voltak mindennek, ami személyiségnek nevezhető. Buckkal
ellentétben a pávák kövérek voltak, és csak akkor mozdultak meg, ha feltétlenül muszáj
volt. Alkonyatkor vad rikácsolás közepette igyekeztek visszarepülni az olajfákon lévő
fészkeikbe, ami nem volt egyszerű mutatvány, mert gyakran visszahuppantak a földre.
Pirkadatkor ismét bősz rikácsolásba kezdtek. Egyik hajnalban erre ébredtem, és láttam,
Johnnak is nyoma veszett. Végül kint, a sötét kertben találtam rá. Éretlen barackokat
szedett a fáról, és azokkal hajigálta a pávákat – vad elszántsággal, de teljesen
eredménytelenül próbálta megszüntetni a madarak okozta hangzavart. Quintana egy
hónapos volt, amikor felbontották a bérleti szerződésünket. A szerződésnek volt egy
záradéka, mely szerint gyermekes családnak nem adható ki az ingatlan, azonban a
tulajdonos és a felesége elismerték, hogy nem a kisbabánk miatt kellett elhagynunk a
bérleményt. A valódi ok egy csinos, Jennifer nevű tinédzser volt, akit Quintana mellé
vettünk fel bébiszitternek. A tulajdonos és a felesége nem akarták, hogy a birtokon, vagy
ahogy ők fogalmaztak „a birtokon belül” idegenek mászkáljanak, különösen nem csinos,
Jennifer nevű tinédzserek, akik minden bizonnyal szép számmal tartanak udvarlókat.
Néhány hónapra kibéreltük Herman Mankiewicz özvegye, Sara városi házát. Sara hosszabb
utazásra indult, és egyetlen tárgy kivételével mindent otthagyott a házban. Ez a tárgy az
Oscar-szobrocska volt, amit Herman Mankiewicz kapott az Aranypolgár forgatókönyvéért.
– Biztos rendeztek majd bulikat, az emberek berúgnak, aztán szórakoznának vele – mondta,
amikor elvitte a szobrot. Aznap, amikor beköltöztünk, John éppen úton volt a San Francisco
Giantsszel, mert Willie Maysről készített anyagot a Saturday Evening Post számára.
Kölcsönkértem a sógornőm kombiját, telepakoltam, beültettem Quintanát és Jennifert a
hátsó ülésre, elköszöntem Bucktól, és elhajtottam. A jól ismert kapu bezáródott mögöttem,
immár utoljára.
Ennyi emlék előjött, pedig a ház környékére sem mentem.
Mindössze annyi történt, hogy öltözködés közben megláttam egy reklámot a tévében,
mielőtt elindultam a kórházba.
Egy másik alkalommal, amikor egy Canon úti drogériában akartam venni egy palack
vizet, eszembe jutott, hogy valamikor itt volt a Bistro. Amikor 1964–1965-ben a saját
óceánparttal rendelkező udvarházban laktunk, ahol pávák is voltak, fel sem merült, hogy
étterembe menjünk, hiszen annyi pénzünk sem volt, hogy borravalót tudjunk adni a
srácoknak, akik beállnak a kocsival a parkolóba. Így hát az utcán parkoltunk, és a Canon úti
Bistróban vacsoráztunk. Oda vittük el az akkor alig hét hónapos Quintanát is aznap, amikor
örökbe fogadtuk Sidney Korshak kedvenc sarokasztalát kaptuk, a gyerekhordozót pedig
kitettük középre, afféle különleges asztaldíszként. Aznap a bíróságon Quintana volt az
egyetlen kisbaba, sőt az egyetlen gyermek; úgy tűnt, a többi örökbefogadási eljárás
résztvevői mind felnőttek voltak, akik adózási szempontok miatt döntöttek úgy, hogy
egymást adoptálják. „Que bonita, que hermosa,” harsogták a Bistro kisegítő pincérei, amikor
ebédidőben megjelentünk Quintanával. Amikor hat- vagy hétéves volt, a születésnapi
vacsoráját is a Bistróban tartottuk. Az az élénkzöld pelerin volt rajta, amit még Bogotában
vettem neki. Amikor indulni készültünk, a pincér hozta a pelerint, amit Quintana
színpadiasan aprócska vállaira terített.
„Que bonita, que hermosa,” kiköpött Ginger Rogers.
Johnnal együtt voltunk Bogotában. Úgy döntöttünk, otthagyjuk a Cartagenában rendezett
filmfesztivált, és felültünk az Avianca bogotai járatára. Egy színész, George Montgomery,
ugyancsak a filmfesztivál egyik meghívottja, szintén ott volt a repülőgépen. Bement a
pilótafülkébe. Onnan, ahol ültem, láttam, hogy beszélget a legénység tagjaival, majd
becsusszan a pilótaülésbe.
Finoman oldalba böktem Johnt, aki időközben elszunyókált. – Hagyják, hogy George
Montgomery vezesse a repülőt, át az Andok felett – suttogtam.
– Akkor ez jobb buli lesz, mint Cartagena – mondta John, és aludt tovább.
Aznap, a Canon úton, nem jutottam el a drogériáig.
 11.

Valamikor júniusban, miután Quintanát kiengedték a UCLA klinikájáról, és már hatodik

hete tartott a tizenöt hetesre tervezett rehabilitációja, amit a New Yorki-i Egyetem
Klinikájának Rusk Intézetében töltött, Quintana azt mondta, hogy a UCLA klinikáján
történtekkel kapcsolatban éppúgy, mint a Rusk Intézetbe érkezését illetően „félködösek” az
emlékei. Bár a UCLA klinikájáról „félködösen” emlékezett néhány dologra, a karácsony
előtti időszakból ekkor még semmit nem tudott felidézni (ahogyan most arra nem
emlékezett, hogy a St. John-katedrálisban beszédet mondott az apja temetésén, úgy akkor,
amikor először tért magához a UCLA klinikáján, arra nem emlékezett, hogy John meghalt).
Később helyesbített: nem „félködösen”, hanem „homályosan”, de enélkül is pontosan
értettem, mire gondol. A jelenséggel kapcsolatban a UCLA neurológiai osztályán a
„töredékes” kifejezést használták: „a tájékozódás javul, de a felidézés töredékes”. Amikor
megpróbálom felidézni ezeket a heteket, az én emlékezetem is „félködös”. Vannak napok és
napszakok, amelyeket képes vagyok pontosan felidézni, és vannak, amelyeket nem. Arra
például tisztán emlékszem, hogy amikor eldöntötték, gégemetszést végeznek Quintanán,
élénk vitába szálltam egy orvossal. Az orvos azt mondta, közel egy hete tart már az
intubálás. Erre azt feleltem, hogy a New York-i Beth Israelben Quintana három héten át volt
lélegeztetőgépen. Az orvos elfordította a tekintetét. – A Duke-ban is legfeljebb egy hétig
intubálnak – mondta, mintha meg lett volna győződve arról, hogy a Duke említése megoldja
a helyzetet. Épp ellenkezőleg, feldühített: mit érdekel engem, hogy mi van a Duke-ban,
mondtam volna a legszívesebben, és bár uralkodtam magamon, ez járt a fejemben: Mit
tudnak a Duke-on a UCLA-hoz képest? A Duke Észak-Karolinában van, a UCLA meg
Kaliforniában. Ha olyasvalaki segítségére lenne szükségem, aki Észak-Karolinában van,
felhívnám az illetőt. Észak-Karolinában.
Ehelyett inkább azt mondtam az orvosnak, hogy Quintana férje már úton van New
Yorkból. Nyilván várhatnak a beavatkozással, amíg leszáll a gépe.
Nem igazán, felelte az orvos. Ugyanis már felvették a műtéti programba.
Ugyanazon a napon, amikor döntöttek a gégemetszésről, kikapcsolták az EEG-t.
– Úgy néz ki, minden rendben van – mondták. – A gégemetszést követően gyors ütemben
fog javulni az állapota. Talán elkerülte a figyelmét, de már az EEG-t is kikapcsoltuk.
Talán elkerülte a figyelmemet?
Ami az egyetlen gyermekemmel történik?
Ami az öntudatlan állapotban lévő gyermekemmel történik?
 Talán elkerülte a figyelmemet, hogy amikor aznap reggel bementem az intenzív
osztályra, nem láttam a képernyőn az agyhullámait? Elkerülte a figyelmemet, hogy az ágya
feletti monitor sötét volt, mert kikapcsolták?
Minderről úgy beszéltek, mintha javulás állt volna be az állapotában, de amikor
megláttam Quintanát, nem ez volt a benyomásom. Emlékszem, az Intenzív ellátás című
könyvben azt olvastam, hogy a San Franciscó-i Kórház intenzív osztályán a nővérek akkor
kapcsolták ki a monitorokat, amikor a páciens kritikus, halálközeli állapotba került, ugyanis
– a tapasztalat szerint – a hozzátartozók hajlamosak a monitorokat figyelni, ahelyett hogy a
haldoklóval foglalkoznának. Eszembe jutott, talán Quintana esetében is erről van szó.
Megnyugtattak, hogy nem ez a helyzet, de innentől fogva képtelen voltam a sötét
képernyőre nézni. Megszoktam, hogy figyelem Quintana agyhullámait. Olyan volt, mintha a
hangját hallanám.
Nem fért a fejembe, hogy ha úgyis ott van az EEG-berendezés, ugyan miért ne lehetne
bekapcsolva hagyni.
A biztonság kedvéért.
Megkérdeztem.
Nem emlékszem, hogy választ kaptam volna. Ebben az időszakban sok kérdésem maradt
megválaszolatlanul. Ha kaptam is választ, az rendszerint távolról sem volt kielégítő.
Például: „Már felvették a műtéti programba.”
Aznap mindenki azt mondogatta, hogy a neurológiai osztályon a gégemetszés
rutinbeavatkozásnak számít. A pácienseknél igen gyakori tünet az izomrenyheség, ami
problematikussá teszi a lélegeztetőcső eltávolítását. A gégemetszés csökkenti a légcső
károsodásának kockázatát. A gégemetszés csökkenti a tüdőgyulladás kialakulásának
kockázatát. Akármerre nézek, mindenhol egy gégemetszésen átesett beteget látok,
mondták. A gégemetszés során a páciens egy Fentamyl nevű készítményt és izomlazítót
kap, az altatás pedig nem tart egy óránál tovább. A beavatkozás nem jár maradandó külső
elváltozással, mindössze „egy apró kis mélyedés marad a bőrfelszínen”, ami „idővel akár
teljesen el is tűnhet”.
Ez utóbbi érvet többször is felhozták, mintha a gégemetszéssel kapcsolatos aggályaim
lényege az esetleges heg lenne. Orvosok voltak, akkor is, ha csak nemrég végeztek az
egyetemen. Én ugyebár nem vagyok az. Ergo, a gégemetszéssel kapcsolatos aggályaim mi
mással, ha nem a maradandó külső elváltozásokkal kapcsolatosak, nyilván számomra
mindez hiúsági kérdés.
Valójában magam sem tudtam, miért volt bennem ilyen erős ellenállás a gégemetszést
illetően.
Ha most visszagondolok, úgy hiszem, ez az ellenkezés egy tőről fakadt azzal a babonás
meggyőződéssel, amit John halála óta tápláltam magamban. Ha nem végzik el a
gégemetszést, Quintana reggelre jól lesz, fog tudni enni, beszélni és hazajöhet. Ha nem
végzik el a gégemetszést, a hétvégén már a repülőn ülünk. Ha az orvosok nem javasolják a
repülést, elmegyünk a Beverly Wilshire-be, manikűröztetünk, ücsörgünk a medencénél. Ha
Quintana még ekkor sem szállhat repülőre, akkor elmegyünk kocsival Malibuba, és
eltöltünk néhány napot Jane Moore-ral.
Ha nem végzik el a gégemetszést.
Ez maga volt az őrület, és magam is az őrület szélén voltam.
Az ágyakat elválasztó kék pamutfüggönyökön át akaratlanul is hallottam, amit a
látogatók öntudatlan férjüknek, apjuknak, nagybátyjuknak vagy épp kollégájuknak
mondtak. Quintanától jobbra, a szomszédos ágyon egy férfi feküdt, aki építkezésen
szenvedett balesetet. Eljöttek meglátogatni a munkatársai, akik a helyszínen voltak, amikor
a tragédia bekövetkezett. Körülállták az ágyát, és igyekeztek felidézni a történteket. A
gépállvány, a bak, a daru, zajt hallottam, odakiáltottam Vinnynek. Mindegyikük elmondta a
saját verzióját. És mindegyik verzió eltért néhány ponton a többitől. Nem volt ebben semmi
különös, hiszen nyilvánvaló, hogy minden jelenlévő más szemszögből látta a történteket, de
emlékszem, szerettem volna közbeszólni, és segíteni nekik abban, hogy össze tudják rakni
egy egésszé a történeteket. Úgy éreztem, túl sok egymásnak ellentmondó információt
zúdítanak a súlyos agysérülést szenvedett társukra.
– Mennek a dolgok a maguk útján, ahogy kell, aztán egyszer csak el van cseszve minden –
mondta egyikük.
A balesetet szenvedett férfi nem válaszolt, ami nem csoda, hiszen nemrég esett át a
gégemetszésen.
Quintana ágya mellett bal felől egy massachusettsi férfi volt, aki már jó néhány hónapja
feküdt a kórházban. A feleségével azért jöttek Los Angelesbe, hogy meglátogassák a
gyerekeiket, aztán a férfi leesett egy létráról. Akkor úgy tűnt, nincs komoly baj. Íme, egy
újabb teljesen átlagos nap. Egyszer csak nem tudott rendesen beszélni. Mennek a dolgok a
maguk útján, ahogy kell, aztán egyszer csak el van cseszve minden. A férfinak tüdőgyulladása
volt. A gyerekei jöttek-mentek. A felesége mindig mellette volt, és fojtott, monoton hangon
beszélt hozzá. A férj nem válaszolt. Hogyan is tehette volna, hiszen gégemetszésen esett át.
Április elsején, egy csütörtök délután Quintanán elvégezték a gégemetszést.
Péntek reggelre, amikor már nem volt nyugtatók hatása alatt, és a lélegeztetőgép
csövétől is megszabadult, Quintana kinyitotta a szemét, és megszorította a kezem.
Szombaton azt mondták, másnap vagy hétfőn átviszik Quintanát az intenzívről a hetedik
emeleti neurológiai megfigyelőbe. A UCLA klinikáján a hatodik és hetedik emeleten csak
neurológiai osztályok voltak.
Nem emlékszem pontosan, mikor vitték át, de azt hiszem, néhány nappal később, mint
mondták.
Egyik délután, amikor Quintana már a másik osztályon volt, összefutottam a
massachusettsi nővel a Café Med kerthelyiségében.
Az ő férje is elhagyhatta az intenzívet, és – ahogy a nő fogalmazott – átszállították egy
„szubakut rehabilitációs intézetbe”. Mindketten tudtuk, jóllehet egyikünk sem mondta ki,
hogy a „szubakut rehabilitációs intézet” valójában nem más, mint amit a
társadalombiztosítók ügynökei, illetve a kórházból való elbocsátást intéző
adminisztrátorok maguk között elfekvőnek hívnak A nő azt szerette volna, ha a férje egy
tizenegy férőhelyes kórterembe kerül a UCLA neuropszichiátriáján, de oda nem vették fel.
Ezt a kifejezést használta: „nem vették fel”. Szabad férőhely két szubakut rehabilitációs
intézetben volt, az egyik a Los Angeles-i repülőtér közelében, a másik a kínai negyedben – a
nő aggódott, hogyan tudja majd látogatni a férjét ott, ahová kerül. Jogosítványa nincs, a
gyerekek dolgoznak, jó állásban vannak, és nem várhatja el tőlük, hogy állandóan őt
fuvarozzák.
Ültünk a napon.
Végighallgattam. Aztán a lányomról kérdezett.
Nem akartam elmondani neki, hogy a lányom a tizenegy ágyas kórterembe kerül a UCLA
neuropszichiátriájának akut rehabilitációs osztályára.
Feltűnt, hogy juhászkutyaként próbálom terelgetni az orvosokat: az egyik gyakornok
figyelmét felhívom az ödémára, a másikat arra emlékeztetem, hogy érdemes lenne
elvégeztetni egy baktériumtenyésztést a vizeletből, hátha kiderül, miért került vér a Foley-
katéterbe, ragaszkodom a Doppler-ultrahanghoz, ugyanis ezzel kizárható lenne, hogy a
lábfájást embólia okozza. Amikor az ultrahang kimutatja, hogy megindult a
vérrögképződés, makacsul ismételgetem, hogy akarok beszélni egy koagulációspecialitával.
Felírom a specialista nevét. Felajánlom, hogy magam hívom fel. Mondanom sem kell,
magánakcióim nem tettek népszerűvé a fiatal orvosok körében, („Ha átvenné az esetet,
szóljon, szívesen átadom”, mondta végül az egyikük), de legalább kevésbé éreztem magam
tehetetlennek.
Emlékszem, hogy a UCLA kórházában sok teszt és skála nevét megtanultam. Kimura-féle
dobozteszt. Két pont diszkrimináció. Glasgow-kómaskála és Glasgow-eredményskála. Azt
viszont nem tudom, hogy működnek és mérnek ezek a tesztek, illetve skálák. Arra is
emlékszem, hogy a UCLA klinikáján, valamint azt megelőzően a Beth Israelben és a
Presbiteriánus Kórházban töltött idő alatt több rezisztens kórházi baktérium nevét is
megtanultam.
A Beth Israelben például ott volt a vankomicinre rezisztens Acinetobacter baumannii
baktérium. – Tudja, ez okozza az úgynevezett nozokomiális, vagyis kórházi ellátással
összefüggő fertőzést – emlékszem, ezt az információt kaptam a Columbia Presbiteriánus
Kórház egyik orvosától. – Ha a baktérium rezisztens a vankomicinre, akkor biztosan
nozokomiális fertőzésről van szó, mert vankomicint csak kórházi körülmények közt
használnak. A UCLA klinikáján hallottam az MRSA-ról, ami egy methicillinrezisztens
Straphylococcus aureus, és nem tévesztendő össze az MRSE-vel, ami methicillinrezisztens
Straphylococcus epidermidis. Először úgy látták, a tenyésztés MRSE jelenlétét mutatta ki, ez
láthatóan komolyan aggasztotta az ápolószemélyzetet, de szerencsére tévedés volt.
Hallottam, amint az MRSE-pánik alkalmával az egyik orvos azt mondta a másiknak: – Hát,
nem is tudom, lehet, hogy érdemes lenne az áthelyezésed kérni, elvégre várandós vagy. –
Közben sokatmondóan rám pillantott, mintha feltételezné, hogy nem értem a helyzetet.
Vannak egyéb baktériumok is, amelyek nozokomiális fertőzéseket okoznak, de az előbb
említettek az igazán veszélyesek. Akármilyen baktériumot is találtak egy újabb lázroham
vagy húgyúti fertőzés hátterében, minden esetben rögtön előkerültek az orvosi köpenyek,
kesztyűk és maszkok. A nővérek, akiknek az volt a dolguk, hogy kiürítsék a kórtermi
szemeteseket, hatalmas sóhajtozások kíséretében vették fel a védőöltözetet, mielőtt a
helyiségbe léptek volna. A methicillinrezisztens Straphylococcus aureus, amivel Quintana a
UCLA klinikáján fertőződött meg, úgynevezett bakterémia, azaz véráramba jutó bakteriális
fertőzés. Amikor meghallottam, mi történt, jeleztem a Quintanát megvizsgáló orvosnak,
hogy aggódom, mert a véráramba jutó fertőzés kiválthat egy újabb szepszist.
– Tudja, a szepszis gyakori jelenség – mondta a doktor, és folytatta Quintana vizsgálatát.
Nem hagytam magam lerázni.
– Már jelentkeznek a páciensnél a szepszis jelei – folytatta kedélyesen. – Mindenesetre
folytatjuk a vancomycin adagolását. Egész addig, amíg a vérnyomása változatlan marad.
Remek. Megint ott tartunk, hogy azt figyeljük, esik-e a vérnyomása.
Megint ott tartunk, hogy a szepszis jeleit figyeljük.
És kisvártatva figyelhetjük azt is, ahogy az East Riveren kialakul az összefüggő jégtakaró.
Hogy hű maradjak a tényekhez, a UCLA kórházának ablakából valójában egy
úszómedencét láttam. Tele volt vízzel, és a vízforgató is működött (aprócska örvény jelezte,
hol jut a szűrőbe a víz, és buborékok törtek a felszínre, ahol újra visszafolyt), napfény
tündöklött vízen, napernyők és kis asztalkák voltak a medence partján, mégsem láttam
soha, hogy bárki is fürdött volna benne. Egyik nap, miközben a medencét néztem, hirtelen
eszembe villant egy emlék: azt terveztem, hogy a Brentwood Park-i házunk mögötti
medence vizébe dekorációként úszógyertyákat és gardéniákat teszek. Házibulit
rendeztünk, és volt még egy óra a vendégek érkezéséig. Már az alkalomnak megfelelő
ruhában voltam, amikor a gardéniás ötlet felmerült bennem. Odatérdeltem a medence
szélére, meggyújtottam a mécseseket. A medencetisztító hálóval igyekeztem véletlenszerű
mintába rendezni a víz felszínén a gyertyákat és a gardéniákat. Felálltam, elégedetten az
eredménnyel. A helyére tettem a hálót. Amikor ismét a medencére néztem, az összes
gardéniának nyoma veszett, a gyertyák kialudtak, és apró, szétázott hajótestekként
bukdácsoltak a víz felszínén, a medence szűrője körül. A szűrő nem tudta beszippantani a
gyertyákat, mert eltömődött a gardéniáktól. A buli kezdete előtti háromnegyed órát azzal
töltöttem, hogy kiszedegettem a szétázott gardéniákat a vízszűrőből, kihalásztam a
gyertyákat, és igyekeztem hajszárítóval megszárítani a ruhámat.
Eddig jól haladok.
A Brentwood Park-i házzal kapcsolatban olyan emléket sikerült felidéznem, amelyben
nem szerepel sem John, sem Quintana.
Sajnos egy másik emlék is eszembe jutott. Alkonyatkor, kora este egyedül voltam a
konyhában, és épp a kutyát etettem; volt egy flandriai pásztorkutyánk. Quintana a Barnard
Főiskolára járt, John pedig néhány napot a New York-i lakásunkban töltött. 1987 vége felé
lehetett. Akkoriban kezdtünk arról beszélgetni, hogy célszerű lenne több időt töltenünk
New Yorkban. A magam részéről elleneztem az ötletet. Egyszer csak arra lettem figyelmes,
hogy villódzó piros fény tölti be a konyhát. Az ablakhoz mentem. A jókora farakáson és a
korallfán túl, a Marlboro Street túloldalán, a ház előtt mentőautó állt. Ezen a környéken az
volt a szokás, hogy a házak mellett, a kertben hét-nyolc köbméter tűzifát tároltak –
szemközt, a Marlboro Street-i ház mellett is ott állt a felhalmozott tüzelő. Addig néztem a
szomszédos házat, amíg az utolsó fény is kialudt. A mentőautó elment. Másnap reggel,
amikor a kutyát sétáltattam, egy szomszéd elmondta, mi történt. A kertben felhalmozott
tűzifa nem mentette meg a szemközti házban lakó asszonyt attól, hogy vacsoraidőben
özveggyé váljon.
Felhívtam Johnt New Yorkban.
A konyhában villódzó vörös fényt ekkor már afféle figyelmeztető jelnek tekintettem.
Mondtam, hogy valószínűleg igaza van, és tényleg több időt kellene New Yorkban
töltenünk.
Amint a UCLA klinikájának ablakából az üres úszómedencét néztem, éreztem, hogy
közelít az érzelmi spirál, de már nem tudtam kitérni az útjából. Ezúttal a spirál, amit a
szamarrai nagymecset minaretjéhez tudnék hasonlítani, az emlékképek körkörös
ismétlődésében öltött testet. Ha akkor nem hívom fel Johnt, Quintana vajon visszaköltözött
volna Los Angelesbe, miután végzett a Barnardon? Ha Quintana Los Angelesben él, akkor
elkerülhette volna a Beth Israelben és a Presbiteriánus Kórházban történteket, és most
nem lenne a UCLA klinikáján? Ha akkor, 1987 végén nem értelmeztem volna félre, és nem
véltem volna baljós jelnek a konyhában villódzó vörös fényt, akkor vajon most a San
Vincent úton hajthatnék hazafelé, és otthon találnám Johnt a Brentwood Park-i házunkban?
A medencénél állna? És a Sophie választásá-t olvasná újra, ki tudja, hányadszor?

Újra át kell élnem minden hibás döntést? Ha véletlenül eszembe jutna az a reggel, amikor
Tony Richardson házából St. Tropez-ba autóztunk a hegyi úton, aztán az utcán kávéztunk,
és vacsorára halat vettünk, akkor feltétlenül beugrana az is, hogy a lábamon levő seb miatt
nem voltam hajlandó a holdfényben úszkálni a Földközi-tengerben, mert úgy véltem, nem
elég tiszta a víz? Ha eszembe jut a Portuguese Bendnél lévő ház harci kakasa, akkor ennek
muszáj előhívnia a vacsora utáni hosszú hazautak emlékét, vagy azt, hogy a San Diegóba
vezető autóúton, az olajfinomítók mellett elhaladva milyen gyakran előfordult, hogy
ingerülten szóltunk egymáshoz? Vagy a magunk részéről lezártnak tekintettük a vitát? Vagy
azt hittük, hogy a másik tekinti lezártnak a vitát? „Megszűnik, új megszállás alá kerül
minden emlék és várakozás, amely a libidót a tárgyhoz kötötte, s rajtuk, általuk megy végbe
a libidó eloldozása… Miért tartjuk magától értetődőnek ezt a fájdalommal elegyes kínt?”15
Freud így foglalta össze a gyászfolyamat „működését”, és ez egyébként kísértetiesen
emlékeztet az érzelmi spiráljaimra.

A helyzet az, hogy a Brentwood Park-i ház, amelynek ablakából azt a vörös, villódzó fényt
láttam, és azt hittem, elmenekülhetek előle, ha New Yorkba költözünk, már nem volt meg.
Egy évvel azután, hogy eladtuk, porig rombolták, és új házat építettek a helyére (ami alig
volt nagyobb a miénknél). Egyszer, amikor Los Angelesben áthajtottunk a Chadbourne és a
Marlboro kereszteződésén, láttuk, hogy mindössze a kémény maradt meg az épületből, és
azt is csak adózási szempontok miatt kímélték meg. Eszembe jutott az ingatlanügynök, aki
úgy vélte, igen kedves gesztus lenne, ha a leendő vevőknek adnánk egy-egy dedikált
példányt a könyveinkből, amelyeket akkor írtunk, amikor ott laktunk. Így tettünk. A
Quintana és barátai, a Dutch Shea, Jr. és A piros, a fehér és a kék John részéről. A Salvador, A
demokrácia és Miami az én részemről. Amikor a kocsiból megláttuk a legyalult területet,
Quintana sírva fakadt a hátsó ülésen. Az első reakcióm a düh volt. Vissza akartam követelni
a könyveket.
Vajon az efféle korrektív gondolkodás megakadályozza az érzelmi spirál kialakulását?
Aligha.
Quintana még a neurológiai megfigyelőben volt – folyamatos szívultrahangkontroll alatt,
amire azért volt szükség, mert az állandósult láza miatt nem volt kizárható a szívbelhártya-
gyulladás lehetősége –, amikor egy reggel, sok idő után először, megmozdította a jobb
kezét. Ez azért volt különösen fontos, mert a trauma hatásai a teste jobb oldalán
jelentkeztek. A mozgás arra utalt, hogy a sérült idegek működőképesek maradtak. Később,
a nap folyamán egyfolytában fel akart kelni az ágyból, és amikor azt mondtam, nem vagyok
hajlandó ebben segíteni neki, duzzogni kezdett, mint egy kisgyerek. Azzal a nappal
kapcsolatban egyáltalán nem félködösek az emlékeim.

Április végén az orvosok megállapították, elegendő idő telt el a műtét óta ahhoz, hogy
Quintana New Yorkba utazhasson. Ezt megelőzően a repüléssel járó nyomásváltozás és az
emiatt esetlegesen kialakuló vizesedés miatt nem javasolták az utazást. Quintanát
hozzáértő személyzetnek kellett kísérnie az út során, hagyományos repülőjárat tehát szóba
sem jöhetett. Végül egy különleges, betegszállításra specializálódott légitársaságot, a
Medevacot választottuk. A UCLA klinikájától a reptérig mentőautóval, onnan repülővel
Teterboróig, majd ismét mentőautóval a New York-i egyetemi kórházba, végső állomásként
a Rusk Intézet neurorehabilitációs osztályára terveztük az utat. A UCLA és a Rusk Intézet
között hosszas egyeztetés zajlott, különféle adatokat faxoltak át a fogadóintézménynek, és a
CT-vizsgálatok eredményeit CD-re írták. Április 29-ére, egy csütörtöki napra tűzték ki az
„átszállítás” (ma már én is így nevezem) dátumát. Csütörtökön, kora reggel, amikor épp
kijelentkezni készültem a Beverly Wilshire-ből, kaptam egy telefonhívást Coloradóból. A
járat késik. A repülő akkor Tucsonban volt, ahol „mechanikai problémák” miatt kellett
landolnia. A szerelők, amint megkezdődik a műszakuk, nekilátnak a hiba elhárításának,
ottani idő szerint 10-kor. Kora délután – itteni idő szerint – már nyilvánvaló volt, hogy a
gép nem fog felszállni. Másik gépet másnap reggelre ígértek, de másnap péntek volt, és a
UCLA nem támogatja a pénteki napon történő betegszállítást. A kórházban igyekeztem
meggyőzni a koordinátort, hogy egyezzen bele a pénteki szállításba.
Teljes meggyőződéssel úgy érveltem, hogy elkedvetleníti és összezavarja Quintanát, ha a
következő hétre tolódik át a szállítás.
Kevesebb meggyőződéssel ugyan, de azt is bizonygattam, hogy a Rusk Intézetnek nem
jelent gondot a péntek esti betegfelvétel.
Majd szemrebbenés nélkül azt hazudtam, nem tudok hol megszállni a hétvégére.
 Mire a koordinátor beleegyezett a pénteki szállításba, Quintana már elaludt. Üldögéltem
egy kicsit a kórház előtti téren, a napon, és figyeltem a tető fölött köröző, leszállásra készülő
helikoptert. A UCLA-nél folyamatosan helikopterek landoltak a tetőn, akaratlanul is tudatva
az emberekkel, hogy valahol Dél-Kaliforniában baj történt, tömegkatasztrófa valamelyik
messzi autópályán, ledőlő daruk, és rossz napok várnak egy férjre, feleségre, anyára vagy
apára, aki még akkor (miközben a helikopter leszáll, és a sürgősségi stáb rohanvást triage-
állapotfelmérésre viszi a sebesültet) nem kapta meg a borzalmas hírt. Eszembe jutott, hogy
1970-ben, egy nyári napon, amikor Johnnal megálltunk egy piros lámpánál a New Orleans-i
St. Charles sugárúton, észrevettük, hogy a mellettünk lévő autó sofőrje hirtelen a
kormányra roskad. Megszólalt az autó dudája. Sok gyalogos odasietett, és előkerült egy
rendőr is. A lámpa zöldre váltott, mi pedig továbbhajtottunk. John képtelen volt kiverni a
fejéből ezt a képet. Ennyi volt, mondogatta később. Az egyik pillanatban még élt, a
másikban már halott volt. És mi végignéztük. Láttuk abban a pillanatban, amikor
megtörtént. Előbb tudtuk, hogy meghalt, mint a családja.
Egy szokványos nap.
„És aztán – vége.”
Amikor elérkezett az utazás napja, az események rémálomba illő abszurditással
bontakoztak ki, és sodortak magukkal. Amikor kora reggel bekapcsoltam a tévét, hogy
megnézzem a híradót, kiderült, hogy a környező főutakon kamionossztrájk van, a
fuvarozók a magas gázolajárak miatt tiltakoznak. Hatalmas nyerges vontatókkal parkoltak
le az 5-ös autópályán, a járművek vezetőfülkéje és vontatmánya – félig nyitott bicskához
hasonlóan – direkt olyan szöget zárt be, hogy az elszállításuk gyakorlatilag lehetetlen
legyen. Szemtanúk elmondása szerint az elsőként érkező kamionokkal szállították a
helyszínre a televíziós stábokat is. A kamionsofőröket terepjárók várták, és elvitték a
blokád alá vett útszakaszról. A felvételek távolról az 1968-as franciaországi eseményekre
emlékeztettek. – Ha tehetik, kerüljék el az 5-ös autópályát – javasolta a tudósító, majd
közölte, hogy bizonyos „források” szerint (feltehetőleg azokra a tévéstábokra gondolt, akik
együtt utaztak a kamionosokkal) a fuvarozók más főútvonalakat is blokád alá vesznek
majd, valószínűleg a 710-es, a 60-as és a 10-es utat. Az ilyen jellegű megmozdulások normál
lefutását alapul véve teljességgel valószínűtlennek tűnt, hogy aznap kijutunk a UCLA
klinikájáról a reptérre. Azonban mire a mentőautó megérkezett a kórházhoz, a francia
diáklázadást idéző esemény véget ért – a rémálom egyik része befejeződött.
Jött helyette újabb. Azt az információt kaptam, hogy a repülő a Santa Monica-i reptéren
fog várni bennünket. A mentőautó személyzetét viszont úgy tájékoztatták, hogy
Burbankben száll le a gép. Valaki telefonált, hogy tisztázzák a félreértést, és ennek
értelmében végül Van Nuysba mentünk. Ott azonban egyetlen repülő sem volt a láthatáron,
csak helikopterek. Ezek szerint helikopterrel utaznak majd tovább, mondta az egyik
mentős, és nyilvánvaló volt, hogy legszívesebben mihamarabb valaki más gondjaira bízna
bennünket, és folytatná a napi munkáját. Azt feleltem, nem gondolom, hogy háromezer
kilométert helikopterrel tennénk meg. A mentős vállat vont, és eltűnt. Végül megtaláltuk a
repülőt, egy Cessna gépet, amelyben épp annyi hely volt, hogy elfért a két pilóta, a két
mentős, Quintana a hordágyra szíjazva és – amennyiben vállaltam, hogy az oxigéntartályok
feletti padon utazom – én is. Felszálltunk. Elértük a repülési magasságot. Az egyik
mentősnek volt egy digitális fényképezőgépe, amivel fotókat készített az alattunk elterülő
tájról, amelyet újra és újra Grand Canyonnak titulált. Mondtam neki, hogy ez a Mead-tó a
Hoover-gáttal. Megmutattam neki Las Vegast is.
A mentős továbbra is kattogtatta a gépét.
És továbbra is a Grand Canyont emlegette.
Miért kell, hogy mindig neked legyen igazad; eszembe jutott, hogy John ezt szokta
mondani.
Panaszképpen, vádlón, a veszekedéseink alkalmával.
Képtelen volt megérteni, hogy a magam szemszögéből sosem volt igazam. 1971-ben,
amikor a Franklin Avenue-ról Malibuba költöztünk, épp egy képet akasztottam le a falról,
amikor észrevettem, hogy a hátuljába kis papírfecni van tűzve. Az üzenetet az a férfi írta,
akivel közeli kapcsolatban voltam, mielőtt hozzámentem Johnhoz. Eltöltött velünk néhány
hetet a Franklin Avenue-i házban. A cetlin ez állt: „Tévedsz.” Nem tudtam, mivel
kapcsolatban tévedhettem, mert a lehetőségek tárháza igen széles volt. Elégettem az
üzenetet. És soha nem említettem az esetet Johnnak.
Tudod mit, legyen a Grand Canyon, gondoltam, és úgy helyezkedtem el az oxigéntartályok
feletti padon, hogy ne lássak ki az ablakon.
Később leszálltunk egy kansasi kukoricamezőn tankolni. A pilóták megegyeztek a
töltőállomást vezető két tinédzserrel, hogy amíg a gépet feltöltik üzemanyaggal, elmennek a
dzsipjükkel a közeli McDonald’sba, és hoznak hamburgert. Miközben várakoztunk, a
mentősök azt javasolták, hogy felváltva mozgassuk meg magunkat egy kicsit. Amikor rám
került a sor, egy pillanatig mozdulatlanul álltam a kifutópályán, és szégyenkeztem amiatt,
hogy Quintanával ellentétben én szabad vagyok, a szabad ég alatt. Végül elsétáltam a
kifutópálya végéig, ahol a kukoricaföldek kezdődtek. Szemerkélt az eső. Mintha lett volna
valami a levegőben; elképzeltem, hogy tornádó közeleg. Quintana és én vagyunk Dorothy.
Mindketten szabadok vagyunk. Végül is elindultunk. John írt egy tornádóról a Nincs veszve
semmi című könyvében. Emlékszem, hogy a Presbiteriánus Kórházban, Quintana
szobájában olvastam a korrektúrapéldányt, és amikor a tornádóról szóló részhez értem,
elsírtam magam. A főhősök, J. J. McClure és Teresa Kean nézik, amint a tornádó „a távolban
feketén, majd amikor rásüt a nap, tejfehéren örvénylik, mint egy hatalmas, égbe nyúló
óriáskígyó”. J. J. próbálja megnyugtatni Teresát, mondván, hogy ahol állnak, ott volt
korábban tornádó, és tudvalevő, hogy a szélörvények nem csapnak le kétszer ugyanoda.
A tornádó végül elcsendesedett, elült Wyoming állam határában. A Higginson és
Higgins sarkán, a Step Right fogadóban aznap éjjel Teresa megkérdezte J. J.-t, igaz-e,
hogy a tornádó kétszer nem csap le ugyanoda.
– Nem tudom – mondta J. J. – Mindenesetre logikusnak tűnt, a villámok mintájára.
Féltél. Nem akartam, hogy félj.
J. J. szebb szerelmi vallomást nem is tehetett volna.
Ismét felszálltam a repülőre, kettesben voltunk Quintanával. Elfogadtam egy hamburgert,
amit a tinédzserek hoztak, és kisebb darabokra szedtem, hogy Quintanával
megosztozhassunk rajta. Néhány falat után Quintana intett, hogy nem kér. Alig múlt egy
hete, hogy végre ismét szilárd táplálékot fogyaszthat, ezért nem tudott többet enni. A
táplálékszondát a szervezetében hagyták arra az esetre, ha mégis gondot jelentene az evés.
– Ki fogom bírni? – kérdezte.
Eldöntöttem, úgy értelmezem, a New Yorkig tartó utazásra vonatkozik a kérdése.
– Persze – válaszoltam.
Itt vagyok veled. Biztonságban vagy.
Persze hogy minden rendben lesz Kaliforniában – eszembe jutott, hogy öt héttel
korábban ezt mondtam Quintanának.
Aznap éjjel, amikor megérkeztünk a Rusk Intézetbe, Gerry és Tony az épület előtt várták
a mentőautónkat. Gerry megkérdezte, milyen volt a repülőút. Mondtam, hogy a kansasi
kukoricaföldön megfeleztünk egy Big Macet. – Nem Big Mac volt – helyesbített Quintana –,
hanem McRoyal.

Aznap, amikor a Presbiteriánus Kórházban, Quintana szobájában, a Nincs veszve semmi

kefelevonatát olvastam, ahhoz a részhez érve, ahol J. J. McClure és Teresa Kean a tornádóról
beszél, az utolsó mondatban találtam egy nyelvtani hibát. Valójában sosem tanultam meg a
nyelvtani szabályokat, hanem arra hagyatkoztam, mi hangzik jól. Ebben a mondatban pedig
volt valami, ami nem hangzott jól: „J. J. szebb szerelmi vallomást nem is tehetett volna.”
Szerintem hiányzott a mondatból a ragos névmás: „J. J. ennél szebb szerelmi vallomást nem
is tehetett volna.”
Ültem az ablaknál, néztem a Hudson folyón úszó jégtáblákat, és a mondaton
gondolkodtam. J. J. szebb szerelmi vallomást nem is tehetett volna. Ha az ember leír egy ilyen
mondatot, semmiképp sem szeretné, hogy hibás legyen, ugyanakkor, ha szándékosan írja
így, akkor azt nem szeretné, hogy változtassanak rajta. Miért így írta John? Vajon hogyan
érthette? Így hagyná vagy megváltoztatná? Nekem kellett eldöntenem. Bármelyik
megoldást is választom, fennáll a veszélye annak, hogy azzal cserben hagyom, sőt elárulom
őt. Hát ezért sírtam Quintana kórházi szobájában. Amikor aznap hazamentem, átnéztem a
korábbi nyomdai levonatokat és a kéziratokat. A hiba, ha egyáltalán hibáról van szó, ott volt
a kezdetektől fogva. Úgy hagytam.
Miért kell, hogy mindig neked legyen igazad?
Miért kell, hogy mindig a tiéd legyen az utolsó szó?
Legalább egyszer az életben engedd el a dolgot.
 12.

2004. április 30-án történt, hogy Quintanával a Cessna fedélzetén, kelet felé tartva
megálltunk tankolni a kansasi kukoricaföldön. Május és június folyamán, illetve július első
felében, amit Quintana a Rusk Intézetben töltött, szinte semmit nem tehettem a gyógyulása
érdekében. Délutánonként végigmehettem a Keleti 34. utcán, hogy meglátogassam – és
általában így is tettem –, de reggel nyolctól délután négyig tartott a terápiája, így este fél
hét-hét táján már nagyon fáradt volt. Az egészségi állapota stabilizálódott. Tudott enni. A
táplálékszondát még nem távolították el a szervezetéből, de már nem volt rá szüksége.
Elkezdte mozgatni a jobb lábát és karját. Lassan elkezdte mozgatni a jobb szemét is, amit
olvasáshoz használt. Hétvégenként, amikor nem kellett terápiára mennie, Gerry elvitte
ebédelni és beültek egy közeli moziba. Együtt is vacsoráztak. Volt, hogy ebédidőben együtt
piknikeztek a barátaikkal. Miben lehettem a segítségére? Amíg a Rusk Intézetben volt,
locsolhattam az ablakpárkányán levő növényeket, felkutathattam a terapeutája által előírt
újabb és újabb tornacipőket, amelyek alig különböztek egymástól, üldögélhettem vele az
intézet előterének télikertjében, és együtt nézegethettük a tavacskában úszkáló koi
pontyokat. Amikor hazajöhetett a Ruskból, már ennyi segítségre sem volt szüksége. Eljött
az idő, amikor a gyógyulása érdekében egyedüllétre volt szüksége.
Elhatároztam, a nyár folyamán én is eljutok erre a pontra.
Bár a munkámra még nem tudtam kellőképpen koncentrálni, a lakásban rendet tettem,
elkezdtem tájékozódni a világ dolgairól, és nekiláthattam a bontatlanul várakozó leveleim
elolvasásának.
Ámbár nem tudtam róla, ekkor kezdődött el a tényleges gyászfolyamat.

Eddig mély szomorúságot, veszteséget éreztem, de nem gyászoltam. A szomorúság passzív;

csak úgy megtörténik az emberrel. A gyászhoz, a bánattal és veszteséggel való
megküzdéshez figyelem kell. Eddig egyéb, sürgetőbb problémákra fordítottam a figyelmem,
száműztem a gyász gondolatát is, az adrenalinlöketek ahhoz kellettek, hogy az adott nap
krízisét képes legyek elviselni. Egy teljes évszak telt el úgy, hogy az egyetlen mondat, amit
hajlandó voltam valóban meghallani, egy hangfelvételről szólt: „Üd-vö-zöl-jük az U-C-L-A-
n!”
Nekiláttam.
Amíg Los Angelesben voltam, számos levél, könyv és magazin érkezett a postával, többek
közt egy vaskos album is, az ’54-es utóélete címmel, ami John Princeton egyetemi
évfolyamának küszöbönálló ötvenéves találkozójára készült. Megnéztem John bejegyzését
az albumban. Ezt írta: „William Faulkner egyszer azt mondta, egy író nekrológja mindössze
ennyi legyen: »Könyveket írt, aztán meghalt.« Ez még (2002. szeptember 19-én) nem
gyászjelentés, és még mindig írok könyveket. És hű maradok Faulknerhez.”
Magamban elismételtem: ez még nem gyászjelentés.
2002. szeptember 19-én semmiképp sem az.
Becsuktam az ’54-es utóélete albumát. Néhány héttel később megint kinyitottam, és
átolvastam a többi bejegyzést is. Donald H. („Rummy”) Rumsfeld a következőt írta: „A
Princeton óta homályosan gomolyognak az évek, de a napok gyorsan peregnek.” Ezen
elgondolkodtam. Egy másik, háromoldalas bejegyzés, ifj. Lancelot L. („Lon”) Farrartól, így
kezdődik: „Kétség nem fér hozzá, hogy az egyik legtöbbet emlegetett princetoni emlékünk
Adlai Stevenson búcsúbanketten mondott beszéde.”
Ezen is elgondolkodtam.
Negyven éven át voltam az ’54-es évfolyam egyik tagjának felesége, de egyszer sem
említette Adlai Stevenson búcsúbanketten mondott beszédét. Próbáltam visszaemlékezni,
miket mesélt John a Princetonnal kapcsolatban. Sokszor emlegette a félreértett Princeton-
szlogent, amit Woodrow Wilson egyik beszédéből vett át az egyetem: „Princeton in the
Nations Service”, azaz „Princeton a nemzet szolgálatában”. Ezenkívül csak azt tudtam
felidézni, hogy néhány nappal az esküvőnk után elmesélte (hogy miért? Hogyan jöhetett elő
a téma?), a Nassoonst, a princetoni a capella férfikórust, mindig is abszurdnak tartotta.
Tudta, hogy mulattat, így néhány alkalommal egymaga személyesítette meg a Nassoonst a
kedvemért: mesterkélt lazasággal zsebre tett kéz, jégkockák rázogatása egy elképzelt
pohárban, oldalt fordított fej, felszegett áll és önelégült félmosoly.
Emlékszem rád, amint –
Ott álltál mellettem, dacolva a széllel –
A hegyoldalon, s szívünk telve volt reménnyel –

Negyven éven át ezt a dalt többször is emlegettük, amikor egymás közt tréfálkoztunk, de
sem a címére, sem a további szövegére nem emlékszem. Hirtelen úgy éreztem, mindenképp
meg kell találnom a dal teljes szövegét. Az interneten mindössze egyetlen utalás volt rá, az
is egy gyászjelentésben, a Princeton Alumni Weekly hasábjain:

John MacFadyen ’46 *49:2000. február 18-án, a Maine állambeli Damariscottában, Head
Tide falu közelében, otthonában elhunyt John MacFadyen. Felesége, Mary-Esther 1977-ben
bekövetkezett halála óta John egészségi állapota megromlott, sokat betegeskedett. Halálát
tüdőgyulladás okozta. John Duluthból érkezett a Princetonra 1942 „eseménydús” nyarán.
Tehetsége volt a zenéhez és a művészetekhez, több dalt is komponált a Triangle egyetemi
társulat számára, az ő nevéhez fűződik az Emlékszem rád című szerzemény is, ami hosszú
időn át a Nassoons kórus egyik legkedvesebb dala volt. John volt a lelke minden bulinak,
ahol volt zongora. Örök emlékű előadásában élvezhettük a „Shine, Little Glow-Worm”-ot,
melyet igen sajátos módon, a zongora alá bújva játszott el a klaviatúrán. Katonai szolgálatát
Japánban teljesítette, majd visszatért a Princetonra, és mérnöki oklevelet szerzett
építészettörténeti szakirányon. A New York-i Harrison & Abramowitz mérnöki iroda
munkatársaként ő tervezte az ENSZ egyik főépületét. Építészi tevékenységének
elismeréseképp John ösztöndíjat kapott a római Amerikai Akadémiára, ahol 1952-től egy
évet töltött. Feleségével, Mary-Esther Edge-zsel friss házasok voltak ekkor. Tervezőként,
saját praxisában, legjelentősebb alkotása a Washington külvárosában lévő Wolf Trap
Center koncertközpontja volt. Az 1960-as években, az építészi pályát ideiglenesen
elhagyva, Nelson Rockefeller kormányzósága idején az akkor megalakult állami művészeti
tanács ügyvezető igazgatójaként dolgozott. A Princeton ’46-os évfolyamának tagjai
osztoznak John gyermekei, Camilla, Luke, William és John, valamint három unokája
gyászában. Évfolyamunk egyik legkiválóbb tagjának feledhetetlen emlékét szívünkben
megőrizzük.

Az „Emlékszem rád” hosszú időn át a Nassoons kórus egyik legkedvesebb dala volt.
De mit tudhatunk Mary-Esther haláláról?
Mikor játszotta a „bulik lelke”, méghozzá igen sajátos módon, a zongora alá bújva a
„Shine, Little Glow-Worm”-ot?
Mit nem adnék azért, hogy ezt Johnnal megbeszélhessem…
Mit nem adnék azért, hogy egyáltalán bármit is megbeszélhessek vele! Mit nem adnék
azért, hogy mondhassak neki valami apróságot, ami boldoggá teszi! Vajon mi lenne ez az
apróság? Ha még időben kimondom, vajon segített volna?

A halála előtt egy vagy két nappal, John egy éjjel megkérdezte, észrevettem-e, milyen sok
szereplő halt meg a Nincs veszve semmi című regényében, amit épp akkor küldött
nyomdába. A dolgozószobájában ülve készített róluk egy listát. Én is hozzátettem egyet,
akit kifelejtett. A halála után néhány hónappal elvettem az asztaláról egy jegyzettömböt,
hogy valamit felírjak. A lapon, nagyon halványan, ceruzával, az ő kézírásával ott volt a lista.
Ez állt rajta:
Teresa Kean
Parlance
Emmett McClure
Jack Broderick
Maurice Dodd
négy ember a kocsiban
Charlie Buckles
Percy – villamosszékben (Percy Darrow)
Walden McClure

Azon tűnődtem, vajon miért volt olyan halvány a ceruzanyom. Miért használt olyan ceruzát,
ami ilyen halványan fog.
Mikor tudatosult benne, hogy meg fog halni?
 – Felejtsék el a fekete-fehér dichotómiát – mondta egy fiatal orvos a Los Angeles-i Cedars
Sinai Klinikai Központban 1982-ben, amikor az élet-halál kérdéskör került szóba. A Cedars
intenzív osztályán voltunk Dominique-nál, Nick és Lenny lányánál. Dominique-ot előző éjjel
megfojtották. Az intenzív osztályon feküdt, és olyan volt, mintha aludna. Valójában az
agyhalál állapotában volt, és nem gyógyult fel többé. A lélegeztetőgép tartotta életben.
Amikor Johnnal összeházasodtunk, Dominique négyéves volt.
Dominique Quintana unokatestvére volt. A zsúrok alkalmával sokat segített, együtt
választották ki Quintana szalagavatójára a ruhát, és ő vigyázott Quintanára, amikor John és
én nem voltunk a városban. Az egyik utunkról hazatérve egy csokor virág fogadott
bennünket a konyhaasztalon, s mellette egy kártya: A rózsa piros, az ibolya kék, / jó lenne
egy kicsit egyedül lenni még Dominique szerint is. Nagy puszi! Boldog anyák napját! D & Q.
Emlékszem, arra gondoltam, az orvos téved. Amíg Dominique az intenzív osztályon van,
mindaddig életben van. Tény, hogy külső segítség nélkül képtelen lenne életben maradni,
de akkor is életben van. Ez lenne a fehér része a dolognak. Ha lekapcsolják a gépeket, akkor
még néhány percen át kitart a szervezete, azután meghal. Ez pedig a fekete.
Ha a halálról van szó, nincsenek halvány nyomok, nincs alig látható grafitvonás.
A leghalványabb nyom, minden alig látható grafitvonás arra utal, hogy „a halála előtt egy-
két nappal” vagy „egy-két héttel”, de mindenképp azelőtt, hogy meghalt.
Ez tehát a választóvonal.
E választóvonal visszavonhatatlan, végleges voltán sokat gondolkodtam tavasz vége felé
és nyáron, miután a UCLA klinikájáról visszatértem New Yorkba. Egy közeli barátom,
Carolyn Lelyveld májusban halt meg a ketteringi Memorial-Sloan Kórházban. Tonny Dunne
felesége, Rosemary Breslin júniusban halt meg a Columbia Presbiteriániusban.
Mindkettejük esetében indokolt volt a „hosszan tartó betegség után” kifejezés használata,
ami számomra azért tűnik kifogásolhatónak, mert azt sejteti, hogy a halál
megkönnyebbülést jelentett, megváltást hozott, megoldást kínált. Ami a „hosszan tartó”
jelzőt illeti, Carolyn esetében néhány hónap, Rosemarynél viszont egy 1989 óta, vagyis
harminckét éves korától tartó periódus volt. A végkifejlet mindkét esetben ugyanaz volt: a
halál gyorsan állt be, és hatalmas űrt hagyott maga után. Fehéren feketén.
Az utolsó pillanatig élők, utána holtak voltak. Rájöttem, nem hiszek abban, amit
gyerekkoromban tanultam akkor, amikor az episzkopális egyház előírásai szerint
konfirmáltam: Hiszek a Szentlélekben. Hiszem a katolikus Anyaszentegyházat; a szentek
közösségét, a bűnök bocsánatát; a test feltámadását és az örök életet. Ámen.
Nem hittem a test feltámadását.
Teresa Kean, Parlance, Emmett McClure, Jack Broderick, Maurice Dodd, az autóban ülő
négy ember, Charlie Buckles, Percy Darrow és Walden McClure sem hitte.
Az én katolikus férjem sem hitte.
Volt, amikor azt képzeltem, ez a világnézet választ ad minden kérdésre, de rájöttem, hogy
valójában olyannyira zavaros, hogy gyakran önmagával is ellentmondásba keveredik.
Bár nem hittem a test feltámadását, abban hittem, hogy amennyiben a megfelelő
feltételek adottak, John vissza fog térni.
 Ő, aki azokat a halvány ceruzanyomokat hagyta a halála előtt. A 2H-s ceruza nyomait…

Egyik nap úgy éreztem, mindenképp újra kell olvasnom az Alkésztisz-t. Tizenhat vagy
tizenhét éves koromban olvastam utoljára, amikor esszét kellett írnom Euripidészről.
Beugrott, hogy ez a mű valami lényegi összefüggést tartalmaz a „választóvonallal”
kapcsolatban. Megmaradt az emlékezetemben az antik görög irodalom, az Alkésztisz
különösen, mert az élet és halál témakörét illetően igen jónak találtam. Pontos útmutatást
adott a színházi kifejezőeszközök használatáról is, a megjelenítéssel, a dramatizálással, sőt
a csónakkal kapcsolatban is, amely a sötéten kavargó vízen lebeg. Újraolvastam az
Alkésztisz-t. A darab története a következő: Admétoszt, Thesszália királyát el akarja ragadni
a Halál. Apollón azonban közbelép, és ígéretet szerez a sors istennőitől, a Párkáktól, hogy
amennyiben Admétosz talál egy olyan halandót, aki hajlandó helyette feláldozni az életét,
Admétosznak nem kell otthagynia az árnyékvilágot. Admétosz kérleli a barátait, a
családtagjait, de hiába. „A lenti létben, úgy hiszem, hogy hosszú lesz / időnk; az élet kurta,
annál édesebb[,]”16 – ezzel mond nemet Admétosz apja a fia kérésére, nem veszi át a helyét,
nem hajlandó helyette meghalni.
Admétosz felesége, Alkésztisz, a fiatal királyné az egyetlen, aki önként vállalja férje
sorsát. Halála közeledtével sokan jajveszékelnek, de senki sem siet a megmentésére.
Hosszas szenvedés után a királynét elragadja a Halál.
„Látom, már látom a kétevezős sajkát: / a halotti révész, / kezében a lapáttal, Kharón /
már szólogat”, mondja Alkésztisz. Admétoszt gyötri a lelkiismeret-furdalás, a szégyen és az
önsajnálat. „Ó jaj, keserves csónakútról szól szavad. / Boldogtalan, jaj! Szörnyűséget
szenvedünk!” Admétosz minden szempontból rémesen viselkedik: hibáztatja a szüleit,
hangoztatja, hogy ő még Alkésztisznél is jobban szenved. Ez néhány (de bőven elég) oldalon
át tovább folytatódik, majd Alkésztisz egy (még az i. e. 430-as mérce szerint is) esetlen deus
ex machina következtében visszatérhet az árnyékvilágba. Eleinte nem szólal meg, de
megtudjuk (egy újabb, szintén nem túl bravúros megoldásnak köszönhetően), hogy
némasága időleges, magától elmúlik majd: „Tilt égi törvény üdvözlését hallanod, / amíg az
alvilági isteneknek ő / nem áldozott, és három nap nem telt el így.” Ha tehát kizárólag a
szövegre hagyatkozunk, a történet jó véget ér.
Az emlékezetemben nem így élt az Alkésztisz. Ezek szerint már tizenhat-tizenhét éves
koromban is hajlottam arra, hogy az olvasott szöveget a magam értelmezése szerint
újragondoljam. A történet vége felé, Alkésztisz alvilágból való visszatérése kapcsán van a
legtöbb eltérés az emlékezetem szerinti és a tényleges szöveg között. Úgy emlékeztem,
Alkésztisz azért nem beszél, mert nem akar, Admétosz pedig mindenáron szóra akarja bírni
őt, és végül – mint később kiderül, legnagyobb bánatára – sikerrel jár. Amikor Alkésztisz
megszólal, Admétosz fejére olvassa a férfi gyengeségeit. Ő pedig, hogy megszabaduljon ettől
a tehertől, ünnepséget tervez. Alkésztisz nem mond ellent, de végig távolságtartó marad.
Megváltozik. Thesszália ifjú királynéjaként látszólag visszatér a férjéhez és gyermekeihez,
azonban az én olvasatomban (a „saját” verziómban) nem ér jó véget a történet.
 Bizonyos szempontból az én verzióm jobb (alaposabban „kidolgozott”) történet, melyből
kiderül, hogy a halál legalábbis „megváltoztatja” azt, akit utolér, ugyanakkor a
„választóvonallal” kapcsolatban további kérdéseket is felvet. Ha a holtak valóban
visszatérhetnek, vajon milyen tudással térnek vissza? Vajon képesek lennénk szembenézni
mindezzel mi, akik hagytuk, hogy meghaljanak? Tiszta nappali fényben tudom, hogy nem
én engedtem Johnt meghalni, hiszen nincs hatalmam a halál felett. De vajon a lelkem
mélyén is ezt hiszem? És John?

Azok, akik elveszítették hozzátartozójukat, a múltba tekintenek, és baljós előjeleket,

üzeneteket látnak, melyeket nem vettek észre időben.
Lehet az egy kiszáradt fa, vagy egy sirály, amely a motorháztetőnek csapódott.
Az életükben különösen fontos szerephez jutnak a szimbólumok. Jelentést tulajdonítanak
a sokáig nem használt számítógép levélszemetébe került üzeneteknek, annak, ha a
klaviatúrán elromlik a törlés billentyű, és annak is, ha halogatják a billentyű cseréjét. Az
üzenetrögzítőmön még mindig John hangja hallható. A véletlenen múlt, hogy az ő hangja
szól a rögzítőn: ő volt ott, amikor legutóbb be kellett állítani a készüléket. Ha valami miatt
újra fel kellene mondanom a szöveget a szalagra, úgy érezném, árulást követek el. Egyik
nap, amikor a dolgozószobájából telefonáltam, szórakozottan lapozgattam a szótárban,
amit az íróasztala mellett tartott, nyitva egy kisasztalon. Amikor tudatosult bennem, mit
csinálok, egy pillanatra megállt bennem az ütő: vajon mi lehetett az utolsó szó, amit
megkeresett benne, mi járhatott a fejében? Azzal, hogy ellapoztam a szótárt, elveszítettem
egy fontos üzenetet? Vagy az üzenet már azelőtt eltűnt, hogy hozzáértem a szótárhoz? Én
tehetek arról, hogy eltűnt az üzenet?
Mondom neked, csupán a holnapot érem meg, szólt Sir Gawain.
Később, a nyár folyamán küldtek még egy könyvet a Princetontól. Az Igaz vallomások
első kiadása volt, a könyvkereskedők szavaival élve: „jó állapotú, eredeti, kissé kopott
védőborítóvar. John saját példánya volt a saját regényéből: az 1954-ben végzett évfolyam
ötvenedik évfordulójára szervezett, a tagok által írt könyvek kiállítására küldte el.
„Kitüntetett helyre került – írta nekem John volt évfolyamtársa –, mert egyértelműen John
volt a legjobb író az évfolyamon.”
Alaposan megnéztem az Igaz vallomások eredeti, kissé kopott védőborítóját.
Eszembe jutott, amikor először láttam ezt a borítót, pontosabban csak a borítótervet.
Napokon át ott volt a lakásban – ahogy a kötéstervek, a betűtípusminták és minden új
könyvünk borítótervei –, hogy eldönthessük, jó lesz-e, olyan-e, amilyet szeretnénk.
Kinyitottam a könyvet. Megnéztem a dedikációt: „Dorothy Burns Dunne-nak, Joan
Didionnak, Quintana Roo Dunne-nak. Három generáció”
El is feledkeztem erről az ajánlásról. Az életem e szakaszában – nevezzük bárhogyan –
gyakorta visszatérő gondolatom ötlött ismét az eszembe: Nem tulajdonítottam neki kellő
fontosságot.
Újraolvastam az Igaz vallomások-at. Baljóslatúbb volt, mint amilyenre emlékeztem.
Újraolvastam a Hárfá-t is. A bennem élő emlékekhez képest egy kevésbé derűs verzióját
láttatta annak a nyárnak, ami a tenko- és a morton’sbeli vacsorák jegyében telt.
Abban az évben, nyár vége felé történt valami más is.
Az egyik ismerősünktől, egy hatvanas éveiben járó francia teniszjátékostól augusztusban
vettünk végső búcsút (de nem ezt értem a „valami más” alatt). Balesetben halt meg. A
gyászszertartást Beverly Hillsben, egy teniszpályán tartották. John ezt írta a Hárfa című
regényében: „A feleségemmel nem együtt érkeztünk a szertartásra. Santa Monicából,
közvetlenül az orvosomnál tett látogatásom után mentem oda. Leültem, és azon a forró
augusztusi napon a halál gondolata járt a fejemben. Arra gondoltam, Aniont a lehető
legszerencsésebb módon érte a halál: szemvillanásnyi ideig tartó rémület, amikor
tudatosult benne a baleset elkerülhetetlen végkimenetele, majd a következő pillanatban
ráborult a végtelen sötétség.”
A szertartás véget ért, kihozták a kocsimat a parkolóból, elhajtottunk. – Mit mondott az
orvos? – kérdezte a feleségem.
A Santa Monica-i orvosnál tett látogatásom megbeszélésére egyszerűen nem létezett
alkalmas időpont. – Úgy megijesztett, drágám, hogy tele lett a gatyám.
– Mit mondott?
– Azt mondta, nagy esélyem van a hirtelen szívmegállásra.

Néhány oldallal később a Hárfa írója, vagyis John, átgondolja a fentiek (vagyis a vele
történtek) valóságtartalmát. Megjegyzi, hogy egy nevet kicserélt, dramaturgiai szempontok
miatt átszerkesztett valamit, változtatott az időrendiségen. Majd felteszi magának a
kérdést: „Ezenkívül?” És válaszol: „Amikor azt mondtam a feleségemnek, hogy az orvos úgy
megijesztett, hogy tele lett a gatyám, elsírtam magam.”
Erre nem emlékeztem, vagy úgy döntöttem, nem vagyok hajlandó emlékezni rá.
Egyszerűen nem tulajdonítottam neki kellő fontosságot.
Vajon ezt élte át, amikor meghalt? „Szemvillanásnyi ideig tartó rémület, amikor
tudatosult benne a baleset elkerülhetetlen végkimenetele, majd a következő pillanatban
ráborult a végtelen sötétség.” A hirtelen szívmegállás, ami egy adott éjszaka következik be,
és nem egy másik alkalommal, értelmezhető balesetként is: a görcsös összehúzódás
következtében leszakad a szívkoszorúéren lévő lerakódásokból egy darab, a terület
vérellátása megszűnik, és a szív – mert nem jut elég oxigénhez – a ventrikuláris fibrilláció
szakaszába ér.
De hogyan élte meg John mindezt?
A „szemvillanásnyi ideig tartó rémületet”, a „végtelen sötétséget”? Előre megérezte
mindezt, amikor a Hárfá-t írta? Pontosan írta le az érzést, ha úgy tetszik – a saját
zsargonunkat használva „eltalálta”? És mi a helyzet a „végtelen sötétséggel”? A klinikai
halálból visszatérők „fehéren tündöklő fényről” beszélnek. Ahogy ezeket a sorokat írom,
eszembe jut, hogy ez a bizonyos „fehéren tündöklő fény” (ami egyben a halál utáni élet, egy
felsőbb hatalom létezésének bizonyítéka) kísértetiesen hasonlít az oxigénhiányos állapot
egyik tünetéhez, amit az agy vérellátásának csökkenése okoz. A hirtelen vérnyomásesés,
közvetlenül az ájulás előtt azzal jár, hogy „minden elfehéredik”. Amikor pedig a belső
vérzés miatt a vérveszteség eléri a kritikus szintet, „eltűnnek a színek”.

A „valami más”, ami abban az évben, 1987-ben, a nyár vége felé történt, az az eseménysor
volt, ami John Santa Monica-i orvosánál tett látogatását és a Beverly Hills-i teniszpályán
tartott gyászszertartást követte. Körülbelül egy héttel később John átesett egy
érvizsgálaton. Az érröntgenen kilencvenszázalékos elzáródás látszott a bal koszorúér
leszálló részében, röviden a LAD-ban. A bal koszorúér főtörzsi részének körbefutó ágán,
egy hosszabb szakaszon ugyancsak kilencvenszázalékos elzáródást találtak, ami azért
jelentett komoly problémát, mert az érintett terület a szív ugyanazon részének vérellátását
biztosítja, mint a LAD. – Hát, öregem, ezt magunk között csak úgy hívjuk, özvegycsináló –
mondta később John New York-i kardiológusa a LAD kapcsán. Egy vagy két héttel az
érröntgent követően (már szeptember, de Los Angelesben még mindig nyárias idő volt)
John angioplasztikai műtéten esett át. Két héttel később, mint azt egy terheléses EKG
kimutatta, „látványos” javulás állt be John állapotában. Egy másik, hat héttel később végzett
terheléses vizsgálat eredményei megerősítették a kedvező diagnózist. A következő évek
során elvégzett talliumos vizsgálat, majd 1991-ben az újabb érröntgen ugyancsak a szív
állapotának javulását mutatta. Emlékszem, máshogy ítéltük meg az 1987-ben történteket:
John úgy látta, bizonytalan időre felfüggesztett halálos ítéletet kapott; az 1987-ben
elvégzett érröntgent követően gyakran mondogatta, immár biztosan tudja, mi okozza majd
a halálát. Az én olvasatomban az időzítés szerencsés volt, a beavatkozás pedig sikeres,
hiszen a probléma megoldódott, helyreállt John egészsége. Emlékszem, azt mondtam, nem
tudhatja, mi lesz a halálának oka – ahogyan nem tudhatom én sem, és senki más sem. Ma
már számomra is világos, hogy kettőnk közül ő látta racionálisan a helyzetet.
 13.

Mindig elmondtam Johnnak, mit álmodtam. Nem azért, hogy megfejthessem az álmok
jelentését, hanem azért, hogy tiszta elmével induljon a napom. – Ne mondd el, mit álmodtál!
– figyelmeztetett John, amikor felébredtem, de végül mindig meghallgatott.
Miután meghalt, egy ideig egyáltalán nem álmodtam.
A történtek óta először kora nyáron kezdtem el megint álmodni. Johnnak már nem
mondhattam el, ezért elkezdtem végiggondolni az álmokat. Eszembe jut az 1990-es évek
közepén Mindenképp kerülendő címmel írt regényem egy részlete:
A legutóbbi hat feljegyzés nélkül is pontosan tudjuk, miről szóltak Elena álmai.
Elena álmai a halálról szóltak.
Elena álmai az öregedésről szóltak.
Mindnyájunknak voltak (és lesznek is) olyan álmai, mint Elenának.
Tudjuk azt is, valójában miről szólnak.
A helyzet az, hogy Elena nem tudta.
A helyzet az, hogy Elena leginkább önmaga számára volt hozzáférhetetlen, és – mint
afféle titkos ügynök – olyan alapossággal hajtotta végre az egyes műveleteket, hogy
végül elveszítette a kapcsolatot saját alteregóival.

Felismerem a hasonlóságot Elena és a magam helyzete között. Az egyik álmomban épp

beakasztanék egy fonott övet a szekrénybe, amikor az elszakad. Az öv egyharmada a
kezemben marad. Megmutatom a két darabot Johnnak, és azt mondom (de lehet, hogy ő
mondja – ki tudja ezt az álmok világában), ez volt a kedvenc öved. Eldöntöm (vagy
legalábbis remélem, így döntök, mert ez lett volna a helyes – félálmomban az elmém azt
súgta, a helyes dolgot kell cselekednem), szerzek neki egy ugyanilyen fonott övet.
Vagyis helyrehozom, amit elrontottam, visszahozom őt.
Nem kerüli el a figyelmemet az álombéli öv, és a New York-i kórházból nejlonzacskóban
visszakapott öv közötti hasonlóság. Mint ahogyan az a tény sem, hogy még mindig úgy
érzem, én hibáztam, én tettem, én vagyok a felelős.
Egy másik álmomban Johnnal Honoluluba repülünk. Többen is oda tartunk, a Santa
Monica-i reptéren gyülekezünk. A Paramount biztosította a repülőjegyeket. A gyártási
asszisztensek kiosztják a repülőjegyeket. Felszállok a gépre. Valami kavarodás van. Mások
is felszállnak, de Johnt sehol sem látom. Aggódom, hogy valami gond van a
beszállókártyájával. Eldöntöm, leszállok a gépről, és megvárom őt a kocsiban. Miközben a
kocsiban várakozom, látom, hogy a repülők egymás után felszállnak. Végül rajtam kívül
már senki sincs a kifutópályán. Álmomban az első gondolatom a düh: John nélkülem szállt
fel a gépre. A következő gondolatom a düh áthárítása a Paramountra: nem vették
figyelembe, hogy Johnnal ugyanazon a gépen akarunk utazni.
Hosszú történet lenne, hogy a „Paramount” mit keresett az álmomban, de ennek nincs
jelentősége.
Miközben ez járt a fejemben, eszembe jutott a Tenko. A történet folyamán a bebörtönzött
angol nők kiszabadulnak a fogolytáborból, és Szingapúrban találkoznak a férjeikkel, ami
nem minden esetben zajlik zökkenőmentesen. Vannak, akik a férjüket hibáztatják az átélt
megpróbáltatásaik miatt. Ha mégoly irracionális módon is, de értelmet nyert számukra az
elszigeteltség. Vajon álmomban, egyedül, ott a kifutópályán, én is elhagyatottnak éreztem
magam, és Johnt hibáztattam ezért? Lehetséges, hogy az ember egyszerre dühös, és
ugyanakkor felelősnek érzi magát a történtek miatt?
Tudom, hogy a pszichiáterek milyen választ adnának erre a kérdésre.
Nyilván a düh és a bűntudat jól ismert összefüggésére, egymást gerjesztő hatására
hivatkoznának.
Nem állítom, hogy nem hiszek ebben a magyarázatban, de számomra sokkal kifejezőbb
az a kép, ahogy a Santa Monica-i repülőtér kifutópályáján egyedül, elhagyatottan állok, és
nézem, ahogy gyors egymásutánban szállnak fel a gépek.
Tudjuk azt is, valójában miről szólnak.
A helyzet az, hogy Elena nem tudta.
Felriadok hajnali fél négy tájban, és látom, hogy még mindig megy a tévé. Az MSNBC
csatornán Joe Scarborough vagy Keith Olbermann beszélget egy házaspárral, akik a
Detroitból Los Angelesbe tartó „Northwest 327” járaton utaztak (mindezt le is írom, hogy
elmondhassam Johnnak), amelyen a hírek szerint „gépeltérítési kísérlet” történt. Vélhetően
tizennégy férfi volt érintett az eseményben, állítólag „arabok”, akik a detroiti felszállást
követően a fedélzeti mosdó előtt kezdtek gyülekezni, majd egyesével be is mentek a
helyiségbe.
A műsorban megszólaló házaspár azt nyilatkozza, hogy a személyzet tagjaival jelzéseket
váltottak.
A gép leszállt Los Angelesben. Az „arabok” közül mind a tizennégy „lejárt vízummal”
utazott (úgy látszott, az MSNBC riporterei ezt sokkal szokatlanabbnak vélték, mint én).
Őrizetbe vették, majd elengedték őket. Mindenki, beleértve az interjúban szereplő
házaspárt is, folytatta a napját, mintha mi sem történt volna. Tehát szó sem volt semmiféle
„terrortámadásról”, amit egyébként a „gépeltérítési kísérlet” kifejezés sugallt.
Álmomban szükségét érzem, hogy mindezt megbeszéljem Johnnal.
Egyáltalán álom volt?
Vajon Johnt érdekelné, ki rendezte ezeket az álmokat?
Vajon csak az álmok és az írás által vagyok képes nyomon követni a saját gondolataimat?
Amikor júniusban hosszúra nyúltak az alkonyok, erőt vettem magamon, és a nappaliban
vacsoráztam, ahová besütött a lemenő nap fénye. John halála óta egyedül ettem, a
konyhában (az étkezőt túl nagynak találtam, és John a nappali asztalánál halt meg), de
amikor eljött a hosszú alkonyok ideje, úgy éreztem, John szívesen látna a nappaliba
beszűrődő fényben. Amikor korábban kezdett sötétedni, visszatértem a konyhai
vacsorákhoz. Egyre több estét töltöttem otthon egyedül. Azt mondtam, dolgozom. Mire
eljött az augusztus, valóban dolgoztam is. Legalábbis megpróbáltam. Társaságba menni
nem volt kedvem, még védtelennek éreztem magam. Egy alkalommal önkéntelenül nem a
megszokott tányérokat vettem ki a konyhaszekrényből, hanem egy repedezett, ütött-kopott
Spode porcelánt, a már rég nem gyártott „Wickerdale”-mintás készlet egyik darabját. A
készlet hiányos volt, a legtöbb darabja eltört, megrepedt. Krémszínű, kis rózsagirlandokkal
és kék virágokkal díszített étkészlet volt. John kapta az anyjától, amikor még a Keleti 73.
utcában lakott, mielőtt összeházasodtunk. John anyja nem él már. John sem él már. De a
Spode „Wickerdale”-mintás porcelánkészletéből még mindig megvan négy lapos-, öt
salátás- és három kistányér, egy kávéscsésze, valamint kilenc csészealj. Ezek lettek a
kedvenc edényeim. A nyár végén már akkor is bekapcsoltam a mosogatógépet, ha csak a
negyedéig volt tele, mert biztos akartam lenni abban, hogy a négy lapostányér közül – ki
tudja, mikor kell – legalább az egyik tiszta.
Valamikor a nyáron eszembe jutott, hogy soha nem kaptam levelet Johntól.
Egyetlenegyet sem. Ritkán fordult elő, hogy túlságosan messze lettünk volna, vagy túl
sokáig lettünk volna távol egymástól. Előfordult, hogy egy, két vagy három hetet külön
töltöttünk, amikor valamelyikünket másik városba szólított a munka. 1975-ben egy
hónapon át a Berkeley Egyetemen tanítottam. Hét közben dolgoztam, de minden hétvégén
hazarepültem Los Angelesbe, a PSA légitársaság járatával. 1988-ban John néhány hetet
Írországban töltött, mert anyagot gyűjtött a Hárfá-hoz, én pedig Kaliforniában dolgoztam az
elnökválasztási kampány tudósítójaként. Ilyenkor naponta többször is beszéltünk
egymással telefonon. Az egymásra való odafigyelés jelének tartottuk a magas
telefonszámlákat, és így tekintettünk a szállodai költségeinkre is: Quintanát elhoztuk az
iskolából, és hármasban elutaztunk valahová, ahol ugyanabban a lakosztályban John is, én
is egyszerre dolgozhattunk. Levelek helyett volt egy apróság, amit egyik ilyen, szállodában
töltött alkalommal kaptam Johntól: egy kis fekete, lapos tokban lévő ébresztőóra.
Karácsonyra kaptam, Honoluluban, amikor villámgyorsan át kellett írnunk egy olyan
filmforgatókönyvet, ami végül sosem készült el. Ez a karácsony egyik volt a sok közül,
amikor nem „ajándékokkal”, hanem praktikus apróságokkal leptük meg egymást. Az
ébresztőóra egy évvel John halála előtt megállt. Megjavítani nem lehetett, és miután John
meghalt, képtelen voltam kidobni. Sőt az éjjeliszekrényemről sem tettem el. Ugyanazon a
karácsonyon – szintén a hasznosság jegyében – kaptam egy készlet színes Buffalo tollat is.
Akkoriban sok pálmafát rajzoltam: hajladozó pálmákat, leveleiket hullató pálmákat, a
decemberi szélviharokban földig hajló pálmákat. A színes Buffalo tollak azóta rég
kiszáradtak, de ezeket sem tudtam kidobni.
 Emlékszem, abban az évben Honoluluban szilveszter éjszaka olyan csodálatosan éreztem
magam, hogy nem is akartam lefeküdni. A szobánkba rendeltünk vacsorát három főre,
mahi-mahit vinaigrette-öntetes Manoa-salátával. Igyekeztünk ünnepi hangulatot teremteni,
ezért hawaii virágfüzéreket aggattunk a forgatókönyv átírásához használt nyomtatókra és a
számítógépekre. Találtunk gyertyákat is, ezeket meggyújtottuk, és meghallgattuk a
kazettákat, amelyeket Quintanától kaptunk karácsonyra. John az ágyon fekve olvasott, és fél
tizenkettő tájban el is szenderedett. Quintana lement a hotel halljába, megtudni, mi zajlik
odalent. Néztem Johnt, ahogy alszik. Tudtam, hogy Quintana biztonságban van, hat-hét éves
kora óta szabadon lemehetett a hallba, megnézni, mi folyik a szállodában (volt, hogy
egyedül ment, volt, hogy Susan Taylorral, aki gyakran velünk tartott, amikor Honoluluban
voltunk). A Waialae Country Club golfpályájára néző erkélyen üldögéltem, megittam, ami a
vacsorához felbontott borból maradt, és gyönyörködtem a Honolulu felett szikrázó
tűzijátékokban.
Eszembe jut az egyik utolsó ajándék, amit Johntól kaptam. 2003. december 5. volt, a
születésnapom. New Yorkban délelőtt tíz óra körül kezdett havazni, a várost estére már
tizennyolc centis hó borította, ami később még további tizenöt centivel gyarapodott.
Emlékszem, a lakásunkkal szemközt lévő St. James-templom palatetejéről alázúdult a hó.
Úgy volt, hogy Quintanával és Gerryvel egy étteremben találkozunk, de le kellett
mondanunk. Vacsora előtt John a kandalló mellett üldögélt a nappaliban, és felolvasott
nekem. A könyv, amelyből olvasott, az egyik saját regényem, az Imádságoskönyv volt. John a
nappaliban tartotta, mert épp újraolvasta, hogy megfigyeljen benne egy írói megoldást. A
részben, amit felolvasott, Charlotte Douglas férje, Leopold meglátogatja az elbeszélőt, Grace
Strasser-Mendanát, és közli, hogy nem lesz jó vége annak, ami a nő családjának vidéki
birtokán zajlik. Ez egy meglehetősen komplikált rész a regényben (John a dolog technikai
aspektusát akarta megfigyelni, amikor újraolvasta a részletet), egy másik eseménysor
megszakítja kettejük beszélgetését, és ezzel arra készteti az olvasót, hogy Leonard Douglas
és Grace Strasser-Mendana közötti kimondatlan ügyekre összpontosítson. – A mindenit! –
mondta John, amikor becsukta a könyvet. – Nehogy nekem még egyszer azt mondd, hogy
nem vagy jó író! Tudod mit, legyen ez a születésnapi ajándékod.
Emlékszem, hogy könnyek szöktek a szemembe.
Ahogy most is.
Visszagondolva ez volt az előjel, az üzenet: a korai hóesés és a születésnapi ajándék, amit
csak tőle kaphattam.
Huszonöt éjszaka volt még hátra az életéből.
 14.

Valamikor a nyár folyamán elkezdtem törékenynek, sebezhetőnek érezni magam. A

szandálom beleakadt valamibe a járdán, és néhány lépést lendületből kellett megtennem,
hogy meg tudjam őrizni az egyensúlyomat. Mi lett volna, ha nem sikerül, és orra esem? Ha
nem tudom elkerülni a zuhanást, és összetöröm magam? Ki venné észre a vérző lábamat, ki
ültetne taxiba és lenne ott velem az ügyeleten? És ki lenne mellettem, amikor
hazaengednek?
Nem vettem fel többet szandált. Vásároltam két pár Puma tornacipőt, és kizárólag abban
jártam.
Szokásommá vált éjjelre égve hagyni a lámpát. Ha sötét van, nem tudok felkelni, hogy
leírjam, ami eszembe jutott, nem találom meg a könyvet, ami kell, nem tudom megnézni,
hogy lekapcsoltam-e a tűzhelyt. A sötétben mozdulatlanul fekszem, és látomások
gyötörnek, mindenféle háztartási balesetek jelennek meg lelki szemem előtt: leeshet egy
könyv a polcról, egyenesen a fejemre, az előszobaszőnyeg elcsúszhat, a mosógép
kifolyócsövén át a víz a sötétben észrevétlenül eláraszthatja a konyhát, és ha az ember
felkapcsolja a lámpát, hogy megnézze, elzárta-e a tűzhelyt, azonnal agyonüti az áram.
Először akkor szembesültem azzal, hogy a puszta óvatosságon mindez túlmutat, amikor
egyik délután egy fiatal író ismerősöm eljött, és megkérdezte, írhatna-e rólam egy cikket.
Rögtön rávágtam, hogy nem igazán lehet rólam mit írni. Nem voltam olyan állapotban, hogy
írni lehetett volna rólam. Hallottam magam, amint ezt bizonygatom, és közben igyekeztem
megőrizni az egyensúlyomat, hogy elkerüljem a zuhanást.
Később elgondolkodtam ezen.
Rájöttem, egyelőre nincs elég önbizalmam ahhoz, hogy koherens képet mutassak
magamról a külvilág felé.
Néhány nap múlva összeszedtem a lakásban a Daedalus magazin szanaszét heverő
számait. Úgy éreztem, a magazinok rendszerezése a legtöbb, amit akkor az életem
rendezése érdekében tehetek. Óvatosan, ügyelve, nehogy átlépjem a képzeletbeli
határvonalat, kinyitottam az egyik példányt. Volt benne egy történet, Roxana Robinson
tollából, „Vak ember” címmel. Egy férfiról szólt, aki éjszaka, az esőben autózik valahová,
ahol előadást kell tartania. Az olvasó számára nyilvánvalóak a vészjelek: a férfi nem tudja
azonnal felidézni előadása témáját, a bérelt kisautóval áthajt a belső sávba, és közben nem
veszi észre a vészes sebességgel közeledő terepjárót; vannak utalások a szövegben egy
bizonyos „Juliet”-re, akivel valami rémséges dolog történt. Fokozatosan derül ki, hogy Juliet
a főhős lánya, aki – főiskolai jogviszonyának ideiglenes felfüggesztése mellett – túl van egy
drogelvonón, továbbá egy néhány hetes vidéki rehabon, amire az apja, az anyja és a húga is
elkísérte. Azonban amikor először hagyták otthon egyedül, túladagolta a kokaint, emiatt
megpattant egy agyi artériája, és meghalt.
Több szempontból is érzékenyen érintett a történet (ezek közül a legnyilvánvalóbb a
gyerek agyérsérülése), de az különösen felzaklatott, hogy az apát törékenynek és
sebezhetőnek ábrázolta. Ez az apa én magam vagyok.
Roxanát futólag ismerem. Eszembe jutott, hogy akár fel is hívhatnám. Tud valamit, amit
én még csak most kezdek sejteni. Érzem, hogy a hívásom váratlan és tolakodó lenne, hiszen
mindössze egyszer találkoztunk, egy háztetőn rendezett koktélpartin, így inkább azokra az
ismerőseimre gondolok, akikről tudom, hogy elveszítették a férjüket, feleségüket vagy
gyermeküket. Felidézem, milyennek láttam őket a halálesetet követő egy évben, amikor –
az utcán vagy egy szobában – véletlenül összefutottunk. Ilyenkor az döbbentett meg
leginkább, milyen elesettnek, védtelennek láttam őket.
Valójában – és ezt most értettem meg – törékenyek voltak.
Sebezhetők.
Felütöm a Daedalus egy másik számát, épp azt, amelyik a „boldogság” témáját járja körül.
Az Oregoni Egyetem kutatójának, Robert Biswas-Dienernek az Illinois-i Egyetem
Champaign-Urbana tagozatának tagjaival, Ed Dienerrel és Maya Tamirral közös
tanulmánya szerint „a kutatások eredményei alapján az átlagember kevesebb mint két
hónap alatt képes alkalmazkodni az életében bekövetkező, nagy horderejű pozitív vagy
negatív változásokhoz”, azonban „bizonyos életesemények alkalmával az adaptációs
folyamat lényegesen lassabban, illetve egyáltalán nem történik meg”. Nézetük szerint a
munkanélküliség ilyen életeseménynek számít. „Kutatásunk eredményei alapján –
folytatják a szerzők – egy átlagos özvegynek a házastársa elvesztését követően több évbe
telik, hogy ismét elérje az élettel való elégedettségnek azt a szintjét, ami a tragédiát
megelőzően jellemezte.”
Vajon „átlagos özvegynek” számítok? Vajon milyen lehetett az „élettel való
elégedettségem szintje a tragédiát megelőzően”?
Elmegyek a szokásos rutinellenőrzésre. Az orvos megkérdi, hogy vagyok. Ez a kérdés egy
orvosi rendelőben nem éri váratlanul az embert. Mégis, hirtelen könnyek szöknek a
szemembe. Az orvos régi barátunk. Johnnal ott voltunk az esküvőjén. A Brentwood Park
szemközti utcájában lakó barátaink lányát vette feleségül. A szertartást a kertjükben, a
zsakarandafa alatt tartották. Ez az orvos John halála után, az első napokban meglátogatott.
Amikor Quintana a Beth Israelben volt, egyik vasárnap délután eljött velem, és beszélt az
osztályos orvosokkal. A New York-i Presbiteriánus Kórházban dolgozott, és amikor
Quintana odakerült, minden este benézett a lányomhoz, bár nem az ő páciense volt. Amikor
Quintana a UCLA klinikáján feküdt, és ennek az orvosnak Kaliforniában volt dolga, rászánt
egy délutánt, hogy a neurológián dolgozó kollégáival konzultáljon. Velük is, és később a
Columbia neurológusaival is beszélt, majd elmagyarázta nekem a hallottakat. Kedves volt
és segítőkész. Igaz barátként próbálta tartani bennem a lelket. Viszonzásképp sírva
fakadtam a rendelőjében, mert megkérdezte, hogy vagyok.
 – Nem értem, mi ebben a jó – tört ki belőlem, magyarázatképpen.
Később azt mondta, ha John is ott ült volna velem, a rendelőben, mókásnak találta volna
ezt a mondatot, mint ahogy ő is annak találta. – Persze tudtam, hogy érted, és John is tudta
volna. Nem látod az alagút végét.
Bár bólogattam, ebben történetesen tévedett.
Azt mondtam, amit mondani akartam, és úgy értettem, ahogy mondtam: nem értettem,
mi a jó ebben.
Miközben a két mondat közti különbségen gondolkodtam, rájöttem, úgy látom magam,
mint aki képes meglátni és megtalálni a jót mindenben. Hittem a slágerszövegek
logikájában. Hittem a felhők mögött szikrázó napsütésben. Hittem a viharral dacoló
vándorban. Most veszem észre, ezek nem is az én generációm slágerei. Az én időm előtti
generációk dalai és logikája. Az én generációm slágerei, mint Les Paultól és Mary Fordtól a
„Milyen magasan jár a Hold”, egész más logika mentén íródtak. Azt is most veszem észre –
bár tudom, nem újdonság, de számomra mégis új felfedezés –, hogy a korábbi slágerek az
önsajnálatra épülnek. Az előadó azért énekel a felhők szélén megcsillanó napfényről, mert
arra számít, hogy beborul az ég. Aki pedig a viharral dacolva megy tovább az úton, mindezt
azért teszi, mert attól tart, hogy különben ledöntené a szél a lábáról.

Egyre csak azt hajtogattam magamban, milyen szerencsés voltam életem során. Arra
jutottam, épp emiatt nem fair, ha most balszerencsésnek érzem magam.
Emiatt is foglalkoztatott annyira, hogy túllépjek az önsajnálaton.
Hittem abban, hogy menni fog.
Csak később kezdtem el azon töprengeni, hogy valójában mi köze van a „szerencsének” a
történtekhez. Alaposan végiggondolva az élettörténetemet, nem tudtam volna említeni
egyetlen „szerencsés” eseményt sem. (– Még szerencse – mondtam egyszer az orvosnál,
mert a laboreredményeim alapján idejekorán kiderült egy rendellenesség, ami, ha nem
kezelik, súlyos problémát okozhatott volna. – Szerencsének azért nem mondanám – felelte
a doktornő. – Mondjuk inkább azt, hogy van vele tennivalónk.) Nem hittem, hogy
„balszerencse” lenne John halála vagy Quintana betegsége. Quintana még a Westlake
Leányiskolába járt, amikor azt mondta, szerinte igazságtalan, hogy nem mindenkivel
történik ugyanannyi rossz az életben. Kilencedik osztályos korában, amikor hazaért a
Yosemite Nemzeti Parkból egy iskolai programról, megmondtuk neki, hogy Stephen
bácsikája öngyilkos lett. Tizenegyedikes volt, amikor Susan reggel fél hétkor felébresztette,
és elmondta neki, hogy Dominique-ot meggyilkolták. – A westwoodi diákok többségének
nincs is olyan ismerőse, aki meghalt – mondta Quintana. – Az én családomban pedig, csak
amióta idejárok, egy öngyilkosság és egy gyilkosság is történt.
– Végül kiegyenlítődik ám a dolog – felelte John. A magam részéről meghökkentőnek
találtam a válaszát (mit akar ezzel mondani, nem jutott semmi jobb az eszébe?), de
Quintana láthatólag elégedett volt vele.
 Susan néhány évvel később, amikor egymást követően, egy-két éven belül elveszítette az
anyját és az apját is, megkérdezte, emlékszem-e arra, amit John Quintanának mondott, hogy
végül kiegyenlítődik a dolog. Mondtam, hogy emlékszem.
– Igaza volt – mondta Susan. – Tényleg kiegyenlítődött.
Emlékszem, nagyon megdöbbentem. Eszembe sem jutott, hogy John mindezt úgy értette,
a rossz hírek egyszer mindnyájunkat megtalálnak. Susan és Quintana is nyilván
félreértették. Igyekeztem elmagyarázni Susannek, hogy John valami egész másra célzott:
úgy értette, hogy azok az emberek, akik valamilyen rossz hírt kapnak, nem sokkal később
kapnak valami jó hírt is.
– Egyáltalán nem így értettem – mondta John.
– Tudom, hogy értette John – mondta Susan.
Akkor én nem értettem semmit?

Vegyük a „szerencse” kérdését.

Nem hittem, hogy John halála vagy Quintana betegsége „balszerencse” lett volna, sőt éppen
ellenkezőleg: szilárd meggyőződésem volt, hogy meg tudtam volna akadályozni mindazt,
ami történt. Csak a Santa Monica-i kifutópályán való magányos ácsorgásról szóló álmom
kapcsán gondolkodtam el azon, hogy van az a szint, ahol már nem magamat teszem
felelőssé a történtekért. Eszerint Quintanát és Johnt hibáztattam, ami – bár jelentős
különbség volt – voltaképpen szintén nem vezetett sehová. Legalább egyszer az életben
engedd el a dolgot.
 15.

2004-ben, néhány hónappal John halála után, tél vége felé, a Beth Israel és a Presbiteriánus
Kórház után, de még a UCLA előtt, Robert Silvers a New York Review of Books-tól
megkérdezte, lenne-e kedvem a nyári elnökjelölő nagygyűlésekről tudósítani, mert
szívesen beajánlana. Utánanéztem a dátumoknak: a Demokrata Párt kongresszusa
Bostonban, július végén, a Republikánus Párté pedig a szeptember első hétfőjét megelőző
héten, New Yorkban volt esedékes. Igent mondtam. Úgy gondoltam, ezzel visszatérhet az
életem a normál kerékvágásba, ugyanakkor egy-két évszaknyi haladékot is adok magamnak
addig, amíg eljön a tavasz, a nyár és beköszönt az ősz.
A tavasz jött és ment, nagyrészt a UCLA klinikáján töltöttem.
Július közepén Quintanát hazaengedték a Rusk Intézetből.
Tíz nappal később elmentem Bostonba, a demokraták nagygyűlésére. Nem számítottam
rá, hogy a sebezhetőség Bostonba is elkísér, hiszen ebben a városban – legalábbis ezt
hittem – nem leselkednek rám furfangos módon felbukkanó emlékek. Quintanával
mindössze egy ízben voltunk Bostonban, az egyik könyvem ottani bemutatóján. A Ritzben
szálltunk meg. A könyvbemutató körút során Quintana kedvenc állomása Dallas volt.
Bostonnal kapcsolatban annyit mondott, „tiszta fehér”. – Úgy érted, kevés fekete bőrű
embert láttál Bostonban? – kérdezte Susan Taylor mamája, amikor Quintana visszatért
Malibuba, és beszámolt nekik az utazásról. – Nem – mondta Quintana. – Úgy értem, az egész
város olyan színtelen. – Az utóbbi időben, amikor Bostonban volt dolgom, mindannyiszor
egyedül mentem, és úgy szerveztem a napomat, hogy hazaérjek az utolsó járattal. Csak egy
esetre emlékszem, amikor Johnnal együtt voltunk Bostonban, az Igaz vallomások
sajtóbemutatóján, de csak annyit tudok felidézni, hogy a Ritzben ebédeltünk, aztán
elmentünk a Brooks Brothershez venni egy inget, majd végighallgattuk a bemutatót követő,
kevéssé biztató üzleti elemzéseket: a piackutató elmondta, hogy az Igaz vallomások nagy
sikerre számíthat azon felnőtt olvasók körében, akik tizenhat vagy annál több évet töltöttek
iskolapadban.
Szóba sem jöhetett, hogy a Ritzben szálljak meg.
Arra sem volt okom, hogy elmenjek a Brook Brothershez. Piackutatókra lehetett
számítani, de a híreik – legyenek akármilyen rosszak –, tudtam, hogy engem nem érintenek.
Nem számoltam a tévedés lehetőségével, de amikor odaértem a nagygyűlés helyszínére, a
Fleet Centerbe, mégis könnybe lábadt a szemem. A Demokrata Párt kongresszusának első
napja ugyanis 2004. július 26-án volt. 2003-ban épp ezen a napon, július 26-án volt
Quintana esküvője. Amikor a biztonsági ellenőrzéshez álltam sorba, amikor a
sajtóközpontban magamhoz vettem a tájékoztatóanyagokat, amikor a Fleet Centerben lévő
McDonald’sban vettem egy hamburgert, és leültem a kordonnal körbekerített lépcsősor
legalsó fokára, hogy megegyem, megrohantak az emlékek. Egyre csak ez a kifejezés járt a
fejemben: „egy másik világban”. Quintana, ahogy a napfényben úszó nappaliban ül,
miközben fonják a haját. John, ahogy megkérdezi, a két nyakkendő közül melyik tetszik
jobban. Ahogy a katedrális előtti gyepen nyitogatjuk a dobozokat, amelyekben a virágok
érkeztek, ahogy lerázogatjuk a vízcseppeket a hawaii virágfüzérekről. Ahogy John elmondja
a pohárköszöntőt, mielőtt Quintana felvágja a tortát. John egész napos jókedve, a szertartás
utáni fogadás, Quintana felhőtlen boldogsága. – Jobban szeretlek, mint még egy napot az
életemből – súgta John Quintanának, mielőtt az oltárhoz kísérte.
– Jobban, mint még egy napot – suttogta neki minden látogatásunk alkalmával, öt nap és
öt éjszaka, amíg Quintana az északi Beth Israel intenzív osztályán volt.
– Jobban, mint még egy napot – suttogtam Quintanának én, a következő napok és
éjszakák alkalmával, amikor John már nem lehetett ott.
Ahogy te szoktad mondani, Quintana, talpig feketében, ezzel búcsúzott apjától, amikor a
St. John-katedrálisban végső nyugalomra helyeztük John hamvait.
Emlékszem, hirtelen elementáris erővel tört rám, hogy azonnal ki kell jutnom a Fleet
Centerből. Ritkán fordul elő, hogy pánikrohamot kapok, de akkor kétségkívül ez történt.
Igyekeztem visszanyerni a nyugalmamat, és a helyzetet egy Hitchcock-filmnek képzeltem,
amelyben minden beállítás rémületet kelt, mégis tudja az ember, hogy az egész csak
rendezői lelemény, játék. Vegyük például a – nagygyűlés hagyományos látványosságaként
szolgáló – léggömbesővel kapcsolatos feladatomat: a léggömböket tartó háló elvágását.
Vagy vegyük a magas pódiumon mozgó, árnyszerű alakok sziluettjeit. A ködöt vagy füstöt,
ami a prominens személyeknek kijáró kakasülő feletti ventilátorokból áradt. Amikor végre
felálltam, kifelé menet is hitchcocki jelenségeket tapasztaltam: a látszólag sehová sem
vezető folyosók rejtélyes módon elnéptelenedtek, a falak dőlni kezdtek, eldeformálódtak
(ezek alapján a megidézett Hitchcock-film akár az Elbűvölve is lehetett volna). A
mozgólépcsők mozdulatlanságba dermedtek. A liftek nem működtek, hiába nyomta meg az
ember a gombot. Amikor végre leértem a földszintre, a North Stationre néző, lezárt
üvegfalakon át (amelyek szintén dülöngélni és deformálódni látszottak), az elővárosi vasút
üres, mozdulatlan szerelvényeit láttam.
Kijutottam a Fleet Centerből.
A tévében néztem meg az esti pártgyűlés végét, a Parker House Hotelben, a szobámban.
Amikor előző nap beléptem a szállodába, déjà vu élményem volt, de gyorsan elhessegettem.
Miközben a C-Span tévéadását néztem, és a légkondicionáló saját üteme szerinti ki-be
kapcsolását hallgattam, összeállt bennem a kép: ugyancsak a Parker House-ban, egy ehhez
hasonló szobában szálltam meg néhány éjszakára valamikor, amikor még egyetemista
voltam a Berkeley-n. New Yorkba jöttem, a Mademoiselle magazin főiskolákat célzó
kampánya keretében (Sylvia Plath is említi ezt a „vendégszerkesztői programot” Az
üvegbura című regényében), majd onnan Bostonon és Québecen át tértem vissza
Kaliforniába, az anyám által „oktató célzattal” összeállított – utólag visszatekintve, a
valóságtól kissé elrugaszkodott – útitervet követve. A légkondicionáló már 1955-ben is hol
kikapcsolt, hol vissza, teljesen önkényesen. Emlékszem, jobb híján délutánig aludtam, aztán
elmentem a földalattival Cambridge-be, ahol – le merem fogadni – céltalanul bóklásztam
egy ideig, hogy azután ismét felszálljak a földalattira, és visszamenjek a szállodába.
Az 1955-ben történtek homályosan (mondhatni, „töredékesen”, sőt „félködösen”)
maradtak meg az emlékezetemben (nem tudom, mit csináltam, egyáltalán mit csinálhattam
Cambridge-ben?), és bár nehezemre esett, mégis igyekeztem felidézni ezeket az emlékeket,
mert addig sem gondoltam Johnra és Quintanára.
1955 nyarán vonattal mentem New Yorkból Bostonba.
1955 nyarán egy másik vonattal mentem tovább Bostonból Québecbe. A Château
Frontenacban szálltam meg, olyan szobában, amelyhez nem tartozott saját fürdőszoba.
Vajon az anyák mindig megpróbálják ráerőltetni a lányaikra azokat az útiterveket,
amelyekről egykor ők maguk álmodoztak?
Vajon én is ezt csináltam?
A módszer nem vált be.
Megpróbáltam gondolatban még távolabbra menni az időben, az 1955 előtti évekbe, a
sacramentói középiskola karácsonyi báljainak idejébe. Úgy éreztem, ez veszélytelen terep
lesz. Visszagondoltam arra, ahogy egymáshoz simulva táncoltunk. Visszagondoltam a
folyópartra, ahová a táncmulatságok után mentünk. Visszagondoltam a töltés felett
gomolygó ködre, amit hazafelé láttunk.
Úgy aludtam el, hogy a gondolataim a töltés felett gomolygó ködnél jártak.
Hajnali négykor ébredtem. A töltés felett gomolygó köd azért maradt meg bennem, mert
nem láttuk miatta a záróvonalat az úton, ezért valakinek az autó előtt kellett gyalogolnia,
hogy a vezető tudja, merre haladjon. Sajnos ezenkívül is volt olyan helyzet az életemben,
hogy a sűrű köd miatt az autó előtt lépdelve kellett mutatnom a sofőrnek az utat.
A Palos Verdes-félszigeten, a házunknál.
Annál a háznál, ahová Quintanát vittük hároméves korában.
Amikor az ember lehajtott a Harbor gyorsforgalmi útról, és áthaladt San Pedrón, majd
rákanyarodott a tenger felett haladó útra, leszállt a köd.
Ekkor az ember (én) kiszállt a kocsiból, hogy a záróvonalon sétálva mutassa az utat a
sofőrnek.
John vezette az autót.
Nem kockáztattam meg egy újabb pánikrohamot. Kimentem a Logan reptérre taxival. A
reptéri Starbucksban, a Delta beszállókapuja előtt vettem egy kávét, de nem nézelődtem
tovább, mert észrevettem a pirosan, kéken és fehéren csillogó fóliagirlandot, amit minden
bizonnyal a „nagygyűlés” alkalmából amolyan ünnepi dekorációnak szántak, és erről a
trópusokon töltött karácsonyunk jutott eszembe. Mele Kalikamaka. Boldog karácsonyt,
hawaii nyelven. A kis fekete ébresztőóra, amit képtelen voltam kidobni. A kiszáradt Buffalo
filctollak, melyeket szintén képtelen voltam kidobni. Emlékszem, a LaGuardiára tartó gép
fedélzetén arra gondoltam, életem során a legszebb látnivalókat mindig a magasból,
repülőkről láttam. Gyönyörű látványt nyújt Amerika messze elnyúló nyugati része
odafentről. Az Északi-sarkvidék felett járva a tengeri szigeteket pettyező, csillogó tavak.
Napfelkeltekor a Görögország és Ciprus közti tenger. Milánó felé haladva az Alpok vonulata.
Mindezt Johnnal együtt láttuk.
Hogy is mehetnék vissza nélküle Párizsba, hogy is mehetnék vissza Milánóba,
Honoluluba, Bogotába?
Hiszen még a bostoni út is nehezemre esett.

Körülbelül egy héttel a Demokrata Párt elnökjelölő nagygyűlése előtt, megjelent egy
Stephen W. Hawkingról szóló cikk a New York Times-ban, Dennis Overbye tollából. A Times
szerint egy dublini konferencián dr. Hawking bejelentette, tévedett, amikor harminc évvel
korábban azt állította, hogy a fekete lyuk által elnyelt információ nem nyerhető vissza. A
Times szerint az elmélet visszavonása „mérföldkő a tudományban”, ugyanis „ha dr.
Hawking korábbi álláspontja helyesnek bizonyul, megdőlt volna a modern elméleti fizika
alapfeltevése, mely szerint az idő visszafordítható, ha úgy tetszik, a képzeletbeli
filmszalagot visszafelé is le lehet játszani, és bármi is történt, megváltoztatható, két autó
összeütközése éppúgy, mint egy összeomló csillag fekete lyukká alakulása”.
Kivágtam ezt a cikket, és magammal vittem Bostonba.
Éreztem, hogy van benne valami különösen fontos, de csak később, egy hónap múlva, a
Republikánus Párt elnökjelölő nagygyűlésének első délutánján jöttem rá, mi az. A
kongresszust a Madison Square Gardenben tartották. A C torony mozgólépcsőjén álltam. A
Madisonban legutóbb Johnnal voltam, a párizsi utazásunk előtti estén. David és Jane
Halberstammel mentünk a Lakers–Knicks-meccsre. A jegyeket David kapta, az NBA
vezérigazgatójától, David Sterntől. A Lakers nyert. A mozgólépcső melletti üvegfalon
vízesésként zúdult alá az eső. – Szerencsénk van, ez jó előjel, csodás kezdet egy utazáshoz –
emlékszem, John ezt mondta. Nem a jó ülőhelyünkre, és nem is a Lakers győzelmére értette,
hanem arra, hogy végre valami tőlünk szokatlant csinálunk, ami akkoriban úgy tűnt, a
vesszőparipájává vált. Semmi különlegeset nem csinálunk, mondogatta egyre gyakrabban.
Nekem persze volt ellenvetésem (de hát ezt is csináltuk, meg azt is csináltuk), de pontosan
értettem, mire gondol. Arra utalt, hogy nemcsak azért kellene ezt vagy azt tennünk, mert
elvárják tőlünk, mert megszoktuk, vagy mert muszáj, hanem azért, mert épp azt akarjuk
csinálni. Mert akarjuk. Mert éljük az életünket.
Ez volt az a párizsi út, ami miatt veszekedtünk.
Ezzel a párizsi úttal kapcsolatban mondta, muszáj elmennie, különben soha többé nem
látja Párizst.
Még mindig a C torony mozgólépcsőjén voltam.
Ismét érzelmi spirálba kerültem.

Legutóbb 1992-ben tudósítottam elnökjelölő nagygyűlésről, a Madison Square Gardenből,

akkor a Demokrata Párt rendezvényéről.
 John megvárt, amíg tizenegy körül kiértem a belvárosból, és együtt vacsoráztunk.
Melegek voltak a júliusi éjszakák. Elsétáltunk a Coco Pazzóba, leültünk a bárpult melletti
üres asztalok egyikéhez, rendeltünk egy adag tésztát meg egy adag salátát, és mindkettőt
elfeleztünk. Nem emlékszem, hogy e késői vacsoráink alkalmával bármikor is megbeszéltük
volna a kongresszuson történteket. A nagygyűlés előtti vasárnap sikerült rábeszélnem
Johnt, jöjjön el velem egy Louis Farrakhanhoz kötődő külvárosi rendezvényre, amit
egyébként végül nem tartottak meg. Egyrészt az improvizatív időzítésem, másrészt a 125.
utcából a belvárosig tartó séta miatt John türelme a Demokrata Párt 1992-es elnökjelölő
nagygyűlésével kapcsolatban igencsak fogytán volt.
És mégis.
Minden éjjel megvárt, hogy együtt vacsorázhassunk.
Ezek a gondolatok jártak a fejemben a C torony mozgólépcsőjén, amikor egyszerre belém
hasított a felismerés: egy-két percen át gondolkodtam a párizsi utazásunk előtti, 2003.
novemberi estéről, az 1992-es nyári éjszakákról, amikor a Coco Pazzóban vacsoráztunk, és
a 125. utca környékén hiába vártuk, hogy megkezdődjön a Louis Farrakhan által
meghirdetett rendezvény. Álltam a mozgólépcsőn, felidéztem ezeket a nappalokat és
éjszakákat, de közben egyszer sem jutott eszembe, hogy megváltoztathatnám, ami akkor
történt. Rájöttem, hogy 2003 utolsó reggele, a John halálát követő reggel óta azon
igyekeztem, hogy visszaforgassam az idő kerekét, hogy visszatekerjem azt a bizonyos
filmet.
Akkor, 2004. augusztus 30-án már nyolc hónap telt el a történtek óta, és én továbbra is
ezen igyekeztem.
A különbség mindössze annyi volt, hogy a nyolc hónap során a filmszalag egy darabját
akartam kicserélni. Most pedig már csak azt a bizonyos ütközést, a kihunyó csillag
összeomlását igyekeztem átírni.
 16.

Azt mondtam, tudom, John hogy értette, amikor azt mondta, semmi különlegeset nem
csinálunk.
A kijelentésének a Black házaspárhoz volt köze, Joe-hoz és Gertrudhoz, akikkel 1980
decemberében Indonéziában találkoztunk. Az Egyesült Államok Információs Ügynöksége
által szervezett kiküldetés keretében jutottunk el Indonéziába, előadásokat tartottunk és
indonéz írókkal, akadémikusokkal folytattunk eszmecserét. A Black házaspárral a
yogyakartai Gadjah Mada Egyetem egyik előadójában találkoztunk. Láthatóan otthon
érezték magukat a Jáva szigetének központjában lévő, ugyanakkor távoli és sok
szempontból idegen trópusi vidéken. Tekintetük nyílt volt, arckifejezésük elégedettséget
sugárzott. Emlékszem, egyik reggel egy diák megkérdezte tőlem: „Mr. I. A. Richards kritikai
elmélete. Hogy gondolsz?” Akkor Joe Black az ötvenes éveiben járhatott, Gertrud pedig egy-
két évvel lehetett fiatalabb, de ő is ötven körül volt. Joe a Rockefeller Alapítványtól ment
nyugdíjba, és Yogyakartába utazott, hogy politológiát tanítson a Gadjah Mada Egyetemen.
Utahban nőtt fel. Fiatalkorában statisztált John Ford Apacserőd című filmjében. Gertruddal
négy közös gyermekük volt, akik közül az egyikben – ahogy Joe fogalmazott – mély
nyomokat hagytak az 1960-as évek. A Black házaspárral mindössze kétszer váltottunk szót,
először a Gadjah Mada Egyetemen, utána pedig akkor, amikor egy nap múlva kikísértek
bennünket a reptérre, azonban mindkét beszélgetés szokatlanul őszinte és nyílt volt,
mintha szigetre vetődött hajótöröttek között zajlott volna. A következő évek során John
gyakran emlegette Joe és Gertrude Blacket, minden alkalommal hangsúlyozva példaértékű,
igazi amerikaihoz méltó viselkedésüket. John számára ők testesítették meg a mély
elköteleződést. Olyan életforma képviselőinek tartotta őket, amilyet szerinte nekünk is
élnünk kellett volna. Néhány nappal a halála előtt John ismét emlegette a Black házaspárt,
ezért rákerestem a nevükre a számítógépében; végül az „AAA mindenféle gondolat”
elnevezésű fájlban bukkantam rá. John ebben a mappában tartotta a jegyzeteit, amelyeket
az épp aktuálisan írt könyvéhez tervezett felhasználni. A nevek után álló bejegyzés
rejtélyesnek tűnhet: „Joe és Gertrude Black: a szolgálat fogalma.”
Azonban tudtam, mit értett ez alatt.
John mindig is Joe és Gertrude Black akart lenni. És én is.
Egyikünknek sem sikerült. Az aznapi keresztrejtvény egyik feladványa az „elfecsérel”
volt. A keresett kifejezés nyolc betűből állt: „elherdál”. Vajon ezt tettük? Vajon John szerint
ezt tettük?
Miért nem hallgattam rá, amikor azt mondta, semmi klassz dolgot nem csinálunk?
 Miért nem tettem azért, hogy megváltoztassuk az életünket?
A számítógép dátumozása szerint az „AAA mindenféle gondolat” fájl legutóbbi
módosítása 2003. december 30-án, délután, 13:08-kor történt, vagyis John halálának
napján, hat perccel azután, hogy elmentettem a fájlt, ami azzal végződött: Hogyan válhat
egy „egyszerű influenza” a szervezet egészére kiterjedő fertőzéssé? John a dolgozószobájában
volt, én az enyémben. Képtelen vagyok megálljt parancsolni a közelítő gondolatoknak.
Együtt kellett volna lennünk. Nem feltétlenül Jáva központjában egy egyetemi
előadóteremben (nem gondolom, hogy bármelyikünk is életszerűnek találta volna ezt az
elképzelést, és tudom, hogy ő sem konkrétan Jáva szigetére célzott), de együtt. Az „AAA
mindenféle gondolat” elnevezésű fájl nyolc oldal terjedelmű volt. Hogy John hogyan
módosította, mivel egészítette ki, mielőtt délután 13:08-kor elmentette, azt már soha nem
fogom megtudni.
 17.

A gyász olyan birodalom, amelyről mindaddig semmit sem tudunk, amíg el nem érkezünk
oda. Érezzük (tudjuk), hogy meghalhat egy számunkra fontos személy, de arra nem
gondolunk, mi vár ránk az elképzelt halálesetet követő napok, hetek után. E napokkal,
hetekkel kapcsolatban is téves elképzeléseink vannak. Arra számítunk, hogy a hirtelen
bekövetkező haláleset sokkos reakciót vált majd ki belőlünk. Azonban arra nem számítunk,
hogy ez a sokkos állapot mindent áthat, összezavarja a testi és a lelki folyamatainkat.
Számíthatunk arra, hogy elesettek, vigasztalhatatlanok leszünk, és úgy érezzük, megőrjít a
veszteség. Arra azonban nem is gondolunk, hogy a szó szoros értelmében hatalmába kerít
bennünket az őrület, és – bár látszólag higgadtan viseljük a helyzetet – valójában azt fogjuk
hinni, hogy halott férjünk visszatér hozzánk, és szüksége lesz a cipőire. Az elképzelt
gyászban a „gyógyulás” a mozgatórugó. A lényege az előrehaladás, a túllépés. Az első napok
a legrosszabbak. Arra számítunk, hogy a legnagyobb megpróbáltatást a temetés jelenti, ami
után megkezdődik a – feltételezett – gyógyulási folyamat. Amikor elképzeljük a temetést, az
jár a fejünkben, hogy „túl kell esnünk rajta”, fel kell nőnünk a feladathoz, kifelé „erősnek”
kell mutatnunk magunkat, ahogy azt – mint a halálesetre adott megfelelő válaszreakciót –
általában hangsúlyozni is szokták. Arra számítunk, hogy egy időre valóban össze kell
szednünk magunkat: képes leszek arra, hogy üdvözöljem a megjelenteket, hogy távozzak a
szertartás után, képes leszek egyáltalán felöltözni aznap? Nem láthatjuk előre, hogy nem
ezek jelentik majd a legnagyobb nehézséget. Nem láthatjuk előre, hogy a temetés maga
valójában fájdalomcsillapító, afféle narkotikus regresszió, ahol mások támogatása, az
esemény jelentősége és súlya időlegesen burokban tart bennünket. Mielőtt bekövetkezne
egy valódi haláleset, nem is sejtjük (és ebben rejlik az elképzelt és a valós gyász közti
lényeges különbség), milyen véget nem érőnek tűnik majd az ezt követő hiányállapot,
milyen ürességet érzünk majd, milyen kérlelhetetlenül követik majd egymást a percek,
amelyek során megtapasztaljuk, milyen érzés valóban szembesülni az egész
céltalanságával.

Gyermekkoromban sokat gondolkodtam a céltalanságról, amit akkoriban a legfenyegetőbb

veszélynek véltem. Néhány éven át tartó, hiábavaló próbálkozás után rájöttem, hogy az
akkoriban népszerű időtöltések számomra értelmetlenek, nem adják meg azt, amire
vágyom. A geológiában találtam meg, amit kerestem. A földtudományban való elmerülés
további hozadéka volt, hogy általa az episzkopális liturgia egyik alapimádságában is
jelentést találtam: miképpen kezdetben vala, most és mindenkor és mindörökkön-örökké. Ezt
szó szerint értelmeztem, és számomra magyarázatul szolgált a Föld szerkezetének
folyamatos változására, a partvonalak, hegyek, szigetek véget nem érő eróziójára, a
földkéreg állandó mozgására, melynek következtében hegyek és szigetek jönnek létre, majd
tűnnek el a föld felszínéről. A földrengések csodálattal töltöttek el – akkor is, ha épp ott
voltam, amikor zajlottak –, ugyanis pontos tanúbizonyságát adták annak, hogy a rendszer
mozgásban van. Lerombolják ugyan az emberi kéz alkotta világot, ezzel személyes
katasztrófákat okoznak, s mégis, a lényeget tekintve a világ működésében megbúvó
közönyt testesítik meg. Az Atya nem tart számon minden aprócska verebet. És rám sem
vigyáz senki. Miképpen kezdetben vala, most és mindenkor és mindörökkön-örökké – tízéves
koromban ezek a szavak jutottak először eszembe aznap, amikor hallottam a hírekben,
hogy atombombát dobtak Hirosimára. Amikor néhány évvel később a nevadai tesztállomás
felett látott gomba formájú felhőkről hallottam, ugyancsak ezek a szavak jutottak eszembe.
Alkonyat előtt sétálni mentem, és elképzeltem, hogy a nevadai tesztállomásról fellőtt
tűzgolyók vörösre festik az eget Sacramento felett.
Később, miután férjhez mentem, és gyerekem lett, megtanultam, hogy értelmet találjak
az otthoni élet mindennapi rituáléiban is. Abban, hogy megterítem az asztalt. Gyertyát
gyújtok. Felszítom a tüzet a kandallóban. Az összes szufléban, karamellkrémben,
vörösboros marharaguban, paradicsomszószos húsgombócban, egytálételben. A tiszta
lepedőkben, az összehajtogatott tiszta törülközőkben, a szükség esetére odakészített
viharlámpában, a megfelelő mennyiségű tartalék vízben és élelemben, amit egy esetlegesen
bekövetkező természeti katasztrófa idejére halmoztam fel. Romjaimat védem e
törmelékkel,17 ekkor ezek a szavak jutottak eszembe. Ezek a törmelékek fontosak voltak
nekem. Hittem bennük. Az, hogy értelmet találtam az életem személyes vonatkozásaiban,
feleségként és anyaként, nem állt ellentmondásban a közönnyel, ami a természet
működésében, vagy akár a nevadai atomfegyver-tesztelésben mutatkozott meg; nézetem
szerint e két rendszer párhuzamosan futó, de alkalmanként találkozó vágányokon haladt, s
e találkozások alkalmával zajlottak a földrengések. Megvizsgálatlan elmémben – Szókratész
után szabadon – létezett az a végső szakasz, ahol ezek a vágányok mindörökre eggyé
válnak: John halálakor és az én halálomkor. Mostanában a Palos Verdes-félszigeti
házunkról készített légi felvételekre bukkantam az interneten – itt laktunk a házasságunk
elején, ide vittük haza Quintanát a Santa Monica-i kórházból, és ennek a háznak a kertjében
tettük a kiságyát a magasított ágyások és a lilaakác mellé. A teljes kaliforniai partvonal
feltérképezését célzó Partvidékelemzés Projekt keretében készültek a képek, amelyeken
nehezen kivehetően, de látszott, hogy a házat, amelyben éltünk, átépítették. A kapu tornya
ugyan érintetlennek látszott, de az épület többi része nem volt egyáltalán ismerős. Úgy
láttam, egy úszómedence van az emelt ágyások és a lilaakác helyén. A felvételeken a terület
„Portuguese Bend-i földcsuszamlás”-ként szerepelt. A hegyoldalban látszottak az omlás
nyomai. Látszott a szikla tövénél lévő barlang is, ahová Johnnal beúsztunk, amikor a dagály
idején megfelelően magas volt a vízszint.
A tiszta víz hömpölygése.
 Például ilyenkor ért össze az a bizonyos két rendszer, így fonódtak egymásba a
párhuzamosan futó vágányok.
A hömpölygő, tiszta vízben beúszhattunk abba a barlangba, ami lehet, hogy a felszín
megsüllyedése miatt végleg eltűnik az óceánban. E folyamatok ismeretében akár arra is
számíthattam, hogy az egész terület az óceánba vész. Amire nem számítottam, az a
vacsoraasztalánál bekövetkező szívroham volt.

Leül az ember vacsorázni, és amit addig az életének vélt, egyszerre véget ér.
Az önsajnálat problematikája.
Aki gyászol, abban gyakorta felmerül az önsajnálat kérdése. Szorong miatta, retteg tőle,
folyamatosan önvizsgálatot tart, intő jelek után kutatva. Attól fél, a viselkedése elárulja,
hogy – szemléletesen szólva – „belehergelte magát” a gyászba. Megérti, hogy az
embereknek averzió vannak aziránt, ha valaki belehergeli magát. A nyilvános gyász a
halálra emlékeztet bennünket, ezért természetellenesnek tartjuk, ékes bizonyítékát látjuk
annak, hogy az abban érintett képtelen megfelelően kezelni a helyzetet. Ezzel az averzióval
kapcsolatban Philippe Aries A halál iránti attitűdök a nyugati világban című művében a
következőket írja: „Valakit elveszítünk, és az egész világot üresnek érezzük. Azonban nem
áll jogunkban ezt kimondani.” Folyamatosan emlékeztetjük magunkat, hogy önnön
veszteségünk semmi ahhoz képest, amit az volt kénytelen átélni (vagy – még rosszabb
esetben – át sem élhette), aki meghalt; s miközben arra törekszünk, hogy e korrektív
gondolkodásmód szerint dolgozzuk fel a történteket, egyre mélyebbre süllyedünk
önmagunk hibáztatásában. (Miért nem vettem ezt észre? Miért vagyok ilyen önző?) Az
önsajnálattal kapcsolatos gondolkodásnak megvan a sajátos nyelvezete, ami híven tükrözi a
vele kapcsolatos negatív attitűdünket: az önsajnálat önmagunk iránt érzett szánalom, az
önsajnálat gyerekes, az önsajnálat állandó nyafogás, az önsajnálatba az emberek
belemerülnek, sőt úsznak benne. Az önsajnálat tehát az egyik leggyakoribb és
legszánandóbb viselkedésforma, melynek erősen destruktív hatásait nem vitathatjuk. Az
önsajnálat Helen Keller szerint „a legfőbb ellenségünk”. „Nem láttam még vadat / mely
szánná magát” – írta D. H. Lawrence egy gyakran idézett négysorosában, ami – alaposabban
megvizsgálva – nem más, mint egy részrehajló, frázisokkal teli szónoklat. „A madár
fagyottan zuhan le az ágról, / de sosem gondolt rá, hogy sajnálja magát.”
Lehetséges, hogy Lawrence örülne (vagy akár mi magunk is örülnénk), ha a vadakkal
kapcsolatban igaza lenne, de gondoljunk például a delfinekre, akik társuk halálát követően
egy ideig nem vesznek magukhoz táplálékot. Vagy vegyük a vadlibákat, melyek, ha
elveszítik a társukat, keresésére indulnak, és addig bolyonganak, míg végül maguk is irányt
tévesztenek, eltévednek és elpusztulnak. A gyászolónak nyomós oka van rá, sőt elemi
szükséglete, hogy sajnálja magát. Előfordul, hogy a férj kilép a házasságból, vagy a feleség
teszi ugyanezt, elválhatnak, de ezek a férjek és feleségek ép kapcsolati hálókat hagynak
maguk mögött, még ha gondterheseket is. Csak az özvegyek maradnak igazán magukra. Az
életüket átszövő kapcsolatok – a mélyek, és a felszínesnek tűnők is – megszűnnek. Johnnal
negyven évig voltunk házasok. A házasságunk első öt hónapjának kivételével, amikor John
még a Time-nál volt, mindketten otthon dolgoztunk. Napi huszonnégy órában együtt
voltunk, ami egyrészről öröm volt, másrészről – anyám és a nénikéim szerint – semmi jót
nem jelentett. „Jóban, rosszban igen, de ebédidőben ne”, mondogatták gyakran a
házasságunk első éveiben. Nap mint nap számtalanszor éreztem, egyszerűen muszáj
beszélnem vele. Ez az érzés nem múlt el a halálával. Ami elmúlt, az a válasz reménye. Látok
valamit az újságban, amit biztosan felolvastam volna neki. Észreveszek valami változást a
környéken, ami biztosan érdekelné őt is: mondjuk Ralph Lauren a 71. és a 72. utca között
további ingatlanokat vásárolt, vagy a kiadó üzlethelyiség, ahol a Madison Avenue
Könyvesbolt volt egykor, végre bérlőre talált. Emlékszem, augusztus közepe táján a Central
Parkból mentem hazafelé egyik reggel, és erről a fontos észrevételemről mindenképp be
akartam számolni Johnnak: az éjszaka során a fák mély, nyári zöldje megfakult, és kezdetét
vette az új évszak. Meg kell terveznünk az őszi programjainkat, emlékszem, erre gondoltam.
El kell döntenünk, hol töltjük a hálaadást, a karácsonyt és a szilvesztert.
Belépek a lakásba, ledobom a kulcsomat az ajtó melletti kisasztalra, majd eszembe jut
minden. Nincs, aki meghallgatná a mondandómat, nincs döntés, mert nincs terv sem, csak a
befejezetlen gondolat van. Nincs, aki egyetért, vitatkozik, visszabeszél, válaszol. „Úgy
hiszem, kezdem érteni, miért hasonlít a bánat a bizonytalanságra – írta C. S. Lewis a
felesége halála után. – A sok megszokottá vált impulzus összezavarodása miatt. Hosszú
ideig egyik gondolat a másik után, érzés érzést követően, tett a másik tett nyomában mind
Helenre irányult. S most eltűnt céljuk tárgya. Automatikusan illesztem a nyilat a húrra,
aztán emlékezem, s lassan leeresztem az íjat. Annyi út vezetett gondolatban Helenhez; most
ha elindulok az egyiken, áthatolhatatlan akadály állja utamat. Egykor mennyi útvonal; s
most mind zsákutca!”18
Más szóval újra meg újra átéljük az elhagyatottság érzését, csupán önmagunkra vagyunk
képesek fókuszálni – ebből ered az önsajnálat. Minden alkalommal (mind a mai napig),
amikor elhatalmasodik rajtam ez az érzés, újra meg újra belém hasít az elválás
visszafordíthatatlan véglegességének fájdalma. Vannak, akik átélték a férjük vagy feleségük
elvesztését, és arról számolnak be, érzik elhunyt társuk jelenlétét, és tanácsot is tudnak
kérni tőle. Mások látomásokról is beszélnek; ez a jelenséget Freud a Gyász és melankólia
című írásában így magyarázza: „a tárgyhoz való ragaszkodás vágyteljesítő gondolkodás
következtében a pszichotikus állapotra jellemző hallucinációkban ölthet testet”. Megint
mások szemmel nem látható jelenségeket említenek, „erősen érzik” elvesztett társuk
„jelenlétét”. Ezek közül egyiket sem éltem át. Volt ugyan néhány alkalom (például aznap,
amikor a UCLA klinikáján tájékoztattak, hogy Quintanán gégemetszést végeznek), amikor
azt kértem Johntól, küldjön egyértelmű jelet, segítsen, mit tegyek. Azt mondtam, szükségem
van a segítségére. Azt mondtam, képtelen vagyok egyedül végigcsinálni. Hangosan
beszéltem hozzá, ténylegesen kimondtam a szavakat.
Író vagyok. Számomra természetes, hogy elképzeljem, mit mondana, vagy mit tenne
valaki egy adott helyzetben. Természetes, mint a levegővétel.
 Mégis, mindannyiszor, amikor John jelenlétéért fohászkodtam, megerősödött bennem a
biztos tudat, hogy a végső csönd örökre elválaszt bennünket. Már minden válasza csupán a
képzeletem szüleménye volt, a saját változatom. Számomra az, hogy elképzelem, mit
mondana, majd mindezt a saját szűrőmön átengedem, obszcénnek, szentségtörésnek tűnik.
Többé nem tudhatom, mit mondana a UCLA és a gégemetszés kapcsán, és azt sem
tudhatom, J. J. McClure és Teresa Kean tornádóval kapcsolatos beszélgetésében kihagyná-e
az „ennél”-t a mondatból. Azt hittük, tudunk mindent, amit a másik gondolt, még akkor is,
ha történetesen nem szerettük volna tudni, de rá kellett jönnöm, hogy legparányibb
szikráját sem tudtuk annak, amit tudni lehetett volna.

Ha valami történne velem, mondogatta John.

Semmi sem fog történni veled, feleltem erre.
De ha mégis.
Ha mégis, folytatta ilyenkor. Ha mégis megtörténik, akkor először is ne költözzek kisebb
lakásba. Ha mégis megtörténik, akkor sokan lesznek mellettem. Ha mégis megtörténik,
akkor el kell terveznem, hogyan látom vendégül őket. Ha mégis megtörténik, akkor egy
éven belül ismét férjhez fogok menni.
Semmit sem értesz, mondtam.
Tényleg nem értette. Én sem: mindketten képtelenek voltunk elképzelni az életünket a
másik nélkül. A mi esetünk nem olyan, mint azok a történetek, amelyekben a házastárs
halálát követően az özvegy számára új élet kezdődik, és a haláleset – katalizátorként
működve – kiváltja a felismerést (amit az ilyen történetekben általában az elhunyt koravén
gyermeke mond ki): „lehet több embert szeretni”. Persze hogy lehet, de a házasság valami
másról szól. A házasság emlék, a házasság idő. „Nem ismerte a dalokat” – emlékszem, ezt
egy barátom mondta, miután kísérletet tett arra, hogy új életet kezdjen. A házasság nem
csupán idő: paradox módon az idő tagadása, időtlenség is egyben. Negyven éven át John
szemével láttam magam. Nem öregedtem. Idén fordult velem elő, huszonkilenc éves korom
óta először, hogy mások szemével láttam magam. Idén fordult velem elő, huszonkilenc éves
korom óta először, hogy rájöttem, a tényleges életkoromnál jóval fiatalabb önmagam képe
él bennem. Idén jöttem rá arra is, hogy többek közt emiatt emlékszem vissza olyan gyakran
azokra az időkre, amikor Quintana hároméves volt. Quintana hároméves korában én
harmincnégy voltam. Eszembe jutnak Gerard Manley Hopkins szavai: Margaret, bús vagy
drága, / Mert Goldengrove-t az ősz járja? / Ez, ez a sors élők veszte, / S ez, Margaret, kedved
szegte.
Ez, ez a sors az élők veszte.
Nem vagyunk idealizált vadak.
Tökéletlen, halandó lények vagyunk, és – noha igyekszünk figyelmen kívül hagyni ezt a
felismerést – önnön bonyolultságunk miatt kudarcra vagyunk ítélve, úgy vagyunk
huzalozva, hogy veszteségeink elgyászolásakor, tetszik vagy nem, önmagunkat is
gyászoljuk. Gyászoljuk azt, amilyenek voltuk. Gyászoljuk azt, amilyenek már nem lehetünk.
És gyászoljuk azt is, hogy egyszer majd nem leszünk.
Elena álmai a halálról szóltak.
Elena álmai az öregedésről szóltak.
Mindnyájunknak voltak (és lesznek is) olyan álmai, mint Elenának.
Az idő iskolája tanít meg, / hogy az idő a tűz, mely elemészt minket.19 – Ezek ismét Delmore
Schwartz szavai.
Emlékszem, nem sokra tartottam Dylan Thomas özvegyének, Caitlinnak férje halála után
írt, Ami még hátravan, nélküle című könyvét. Emlékszem, meglehetősen elutasítóan, sőt
szigorúan érveltem az „önsajnálata”, a „nyűglődése” ellen, az ellen, hogy „belehergeli”
magát. A könyvet 1957-ben adták ki. Huszonkét éves voltam akkor. Az idő megtanítja az
embert egy-két dologra.
 18.

2004 októberében, amikor elkezdtem írni ezeket az oldalakat, még mindig nem értettem,
hogy hogyan és miért halt meg John. Ott voltam. Láttam, hogy a mentősök igyekeznek
újraéleszteni őt. Mégsem tudtam, hogyan, miért és mikor történt. 2004 decemberének
elején, majdnem egy évvel azután, hogy John meghalt, végül kézhez kaptam a boncolási
jegyzőkönyvet és a sürgősségi osztály vizsgálati lapjait, amelyeket a New York-i
Presbiteriánus Kórháztól először január tizennegyedikén igényeltem, két héttel a
történetek után, és egy nappal azelőtt, hogy elmondtam Quintanának, mi történt. Azért is
telt tizenegy hónapba, míg megkaptam a dokumentumokat, mert rossz lakcímet írtam a
kórházi kérelem űrlapjára – erre akkor jöttem rá, amikor végre a kezemben voltak az
iratok. Immár tizenhat éve változatlan volt a lakcímem, ugyanabban az utcában,
ugyanabban a házban éltem a manhattani Upper East Side-on. A kórházi űrlapra mégis
egészen más lakcímet írtam, annak az utcának a nevét, ahol Johnnal 1964-ben, a
házasságkötésünk után öt hónapon át laktunk.
Az orvos, akinek megemlítettem ezt, vállat vont, mintha jól ismert történetet hallott
volna.
Azt mondta, hogy ilyen jellegű „kognitív deficitek” előfordulhatnak a stresszes állapot
következtében, vagy azt, hogy ilyen jellegű kognitív deficitek előfordulhatnak az átélt
veszteségélmény következtében.
Az ilyen jellegű kognitív deficitek egyik tünete az, hogy néhány másodperccel az orvossal
folytatott beszélgetés után már fogalmam sem volt róla, melyik változat hangzott el.
A sürgősségi osztály ápolási dokumentációjának adatai szerint a kórház mentőegysége
2003. december 30-án este 21:15-kor fogadta a segélyhívást.
A házunk portása által vezetett eseménynapló szerint a mentőautó öt perccel később,
21:20-kor érkezett meg. Az ezt követő háromnegyed órában az ambulánsnapló bejegyzése
szerint John a következő gyógyszereket kapta injekcióban, illetve infúzióban: atropin
(három alkalommal), adrenalin (három alkalommal), vazopresszin (40 egység), amiodaron
(300 mg), nagy dózisú adrenalin (3 mg), ismét nagy dózisú adrenalin (5 mg). Ugyanebben a
dokumentumban az is olvasható, hogy a pácienst a lakásán intubálták. Nem emlékszem az
intubációra. Akár tévedhetett is, aki az ambulánsnaplót írta, de persze az sem kizárt, hogy
újabb kognitív deficitről van szó.
A házunk portásának feljegyzése szerint a mentőautó 22:05-kor indult el a kórházba.
A sürgősségi osztály dokumentációja szerint a páciens felvétele és a kapcsolódó triage-
gyorsvizsgálat 22:10-kor történt. Aszisztóliát és apnoét állapítottak meg. Nem volt
tapintható pulzus. Az ultrahangvizsgálat sem mutatta ki. Mentális válaszképtelenséget
állapítottak meg. A bőr sápadt volt. A Glasgow-kómaskála szerinti érték 3 pont, a lehető
legalacsonyabb érték volt, vagyis a szemnyitás, a verbális és motoros válaszreakciók
hiányoznak. Külsérelmi nyomok látszottak a homlok jobb oldalán és az orrnyergen.
Mindkét pupilla fixált és dilatált volt. Feljegyezték továbbá a következőt: „halálsápadtság”.
A sürgősségi osztály orvosa által kiállított kórdokumentáció szerint a páciens vizsgálata
22:15-kor történt meg. A feljegyzés így végződött: „Szívroham. Besz. el. ext. – AMI
valószínűsíthető. Tény megállapítása: 22:18.”
Az ápolási dokumentáció szerint az infúzió eltávolítása és a páciens extubálása 22:20-kor
történt meg. A 22:30-ra vonatkozó bejegyzés a következő volt: „feleség a betegágynál –
George, szoc. munkás feleséggel a betegágynál”.
A boncolási jegyzőkönyv szerint a bal koszorúér főtörzsi és elülső leszálló ágán
kilencvenöt százalékosnál nagyobb mértékű érszűkület látható. Továbbá „TCC vizsgálat
során megállapítható: szívizom színének enyhe halványulása, akut infarktus lehetősége a
bal koszorúér leszálló részének elzáródása miatt”.

Többször is átolvastam ezeket a dokumentumokat. A történések közt eltelt idő arra utalt,
hogy a New York-i Presbiteriánus Kórházban – ahogyan én is gondoltam – mindössze a
kórházi protokoll szerint szükséges adminisztráció történt a halálesettel kapcsolatban.
Minden alkalommal, amikor újraolvastam ezeket a papírokat, újabb részleteket fedeztem
fel. Amikor először néztem át a sürgősségi osztály orvosa által kiállított kórdokumentációt,
elkerülte a figyelmemet a „Besz. el. ext.” bejegyzés, azaz: beszállítás előtt exitált. Amikor
először néztem át a sürgősségi osztály orvosa által kiállított kórdokumentációt,
valószínűleg még nem emésztettem meg a sürgősségi osztály ápolási dokumentációjában
olvasott információt.
„Fixált és dilatált”pupillák. FDP.
Sherwin Nuland: „A beteg életéért kitartóan küzdő fiatal doktorok és doktornők azt
tapasztalták, hogy a páciens pupillareflexe fény hatására nem aktiválódik, majd a pupillák
teljes érzéketlenséget mutattak a fényre, tágulni kezdtek, s végül áthatolhatatlan, sötét
körökként fixálódtak. Ekkor az orvosok feladták a küzdelmet… a műtőben szerteszét ott
hevertek a vesztett csata romjai…”
„Áthatolhatatlan, sötét körökként fixálódtak.”
Igen. Ezt láthatták a New York-i Presbiteriánus Kórház mentősei a nappali padlóján heverő
John szemében.
„Halálsápadtság.” A halál beálltát követő sápadt bőrszín.
Tudtam, hogy a „halálsápadtság” mit jelent, mert a hullaházak kapcsán előkerül ez a
kifejezés. A detektívek is gyakran utalnak rá. A halál időpontjának megállapításában fontos
szerepe van. Miután leáll a szervezetben a keringés, a vértömeg a gravitáció miatt
elmozdul, és tócsába gyűlik a holttest alatt. El kell telnie némi időnek, míg láthatóvá válik a
vértócsa. Arra képtelen voltam visszaemlékezni, hogy mennyi időbe telt. Megkerestem a
„halálsápadt” kifejezést a törvényszéki patológia könyvben, amit John az íróasztala fölötti
polcon tartott. „A hullasápadtság, bár árnyalatai eltérőek lehetnek, a halál beálltát követően
általában azonnal megjelenik, és egy vagy két órán belül egyértelműen láthatóvá válik.” Ha
a sürgősségi osztály nővérei 22:10-kor észlelték a halálsápadtság jeleit, akkor nyilván már
egy órával a jelzett időpont előtt elkezdődött a kialakulása.
Egy órával azelőtt hívtam a mentőket.
Ami azt jelenti, hogy akkor John már halott volt.
Attól a pillanattól fogva, hogy rosszul lett az ebédlőasztalnál, nem élt már.
Most már tudom, mi okozza majd a halálomat, mondta 1987-ben, miután a szívében a bal
koszorúér leszálló ágát megnyitották, és elvégezték az artériatágító műtétet.
Éppúgy nem tudhatod, mi lesz a halálod oka, ahogyan nem tudhatom én sem, és senki más
sem, mondtam 1987-ben.
Hát, öregem, ezt magunk között csak úgy hívjuk, özvegycsináló, mondta John New York-i
kardiológusa a bal koszorúér leszálló ága kapcsán.

A nyár folyamán és ősszel igyekeztem rájönni, hol csúsztak félre a dolgok, miért történt,
ami történt.
Ami a racionális énemet illeti, tudtam, mi történt pontosan. Ami a racionális énemet illeti,
több orvossal is konzultáltam, akik elmondták, mi történt pontosan. Ami a racionális
énemet illeti, olvastam David J. Callans írását a New England Medical Journal-ben: „Az
esetek döntő többségében a szívproblémák által okozott hirtelen halál olyan betegek
esetében fordul elő, akiknek korábban már voltak szívkoszorúér-panaszaik, a páciensek
ötven százalékánál a háttérben húzódó komolyabb probléma első jele a hirtelen
szívmegállás… A kórházon kívül bekövetkező hirtelen szívmegállás prognózisa igen
kedvezőtlen; a páciensek nyolcvan százalékát otthonában éri a hirtelen szívhalál. A
kórházon kívül történő sikeres újraélesztések aránya igen alacsony, a nagyvárosokban
mért adatok alapján átlagosan kettő és öt százalék között mozog. Az eseményt követő nyolc
percen túli újraélesztési kísérletek szinte kivétel nélkül sikertelenek.” Ami a racionális
énemet illeti, ezt olvastam Sherwin Nuland Hogyan halunk meg című könyvében: „A
kórházon kívül bekövetkező hirtelen szívmegállást a páciensek mindössze húsz-harminc
százaléka éli túl, mégpedig azok, akiknek a szervezete gyorsan reagál a kardiopulmonáris
újraélesztésre. Ha a kórházba szállításig a páciens szervezete nem reagál az életmentő
beavatkozásra, túlélési esélye gyakorlatilag nulla.”
Ami a racionális énemet illeti, ezzel tisztában voltam. Azonban nem a racionális énem
irányított.
Ha a racionális énem irányított volna, nem jártak volna olyan gondolatok a fejemben,
amelyek távolról sem nevezhetők helyénvalónak, különösen nem egy halotti toron. Nem
éreztem volna egyértelmű megkönnyebbülést annak hallatán, hogy Julia Child meghalt.
Nem éreztem volna, hogy végül is minden rendjén van, hiszen így John és Julia együtt
vacsorázhatnak (ez volt az első gondolatom), Julia főz, John kérdéseket tesz fel neki a
Stratégiai Szolgálatok Hivatalánál töltött időszakról, vagyis kellemesen töltik az időt
egymás társaságában, és jól érzik magukat. Egyszer már reggeliztek együtt, egy olyan
időszakban, amikor mindketten épp az új könyvüket reklámozták. Julia dedikálta Johnnak a
Hogyan főzzünk egy példányát.
Megtaláltam a konyhában a Hogyan főzzünk-et, és megnéztem a dedikációt.
„Jó étvágyat John Gregory Dunne-nak”.
Jó étvágyat John Gregory Dunne-nak, Julia Childnak és a Stratégiai Szolgálatok
Hivatalának.
Ha a racionális énem irányított volna, nem fordítok annyi figyelmet az „egészségről”
szóló internetes cikkekre és a gyógyszercégek tévéreklámjaira. Sokat bosszankodtam
például a Bayer cég egyik hirdetése miatt, melyben alacsony hatóanyag-tartalmú aszpirint
reklámoztak, kiemelve, hogy az „jelentős mértékben csökkenti” a szívroham kialakulásának
kockázatát. Pontosan tudtam, hogy az aszpirin azért csökkenti a szívroham kialakulásának
kockázatát, mert véralvadásgátló hatása van. Azt is tudtam, hogy John warfarint, az
aszpirinnél lényegesen erősebb antikoagulánst szedett. Ennek ellenére hibáztattam
magam, hogy átsiklott a figyelmem az alacsony hatóanyag-tartalmú aszpirin felett. Hasonló
bosszúságot okozott egy tanulmány is, a San Diegó-i Kaliforniai Egyetem és a Tufts Egyetem
kutatóinak közös munkája, ami arról szólt, hogy a karácsony és szilveszter közti tizennégy
napos időszak alatt 4,65 százalékkal megnő a szívrendellenességgel összefüggő halálesetek
gyakorisága. Bosszantott Vanderbilt egyik tanulmánya is, melyből kiderült, hogy az
eritromicin alkalmazása során ötszörösére nő a hirtelen szívmegállás kockázata akkor, ha a
páciens emellett más, hagyományos szívgyógyszereket is szed. A koleszterinproblémákról
szóló cikkből megtudtam, hogy harminc-negyven százalékkal nő a szívroham kockázata
azoknál, akik abbahagyják a koleszterincsökkentő gyógyszerek szedését.
Visszagondolok, és csak most veszem észre, mennyire ki vagyunk téve ezeknek az
üzeneteknek, amelyekkel folyamatosan bombáznak bennünket, és abba a hitbe ringatnak,
hogy elodázhatjuk a halált.
Sőt ezeknek az üzeneteknek a fenyegető mögöttes tartalmával szemben is védtelenek
vagyunk: ha a halál mégis elragad bennünket, csak magunkat hibáztathatjuk.
Csak a boncolási jegyzőkönyv elolvasása után hittem el, amit egyébként mindig is
mondtak: sem John, sem én nem tehettünk volna semmit, hogy megmentsük őt a haláltól.
Rosszul működő szívet örökölt. Várható volt, hogy ez okozza majd a halálát. Az orvosi
beavatkozásoknak köszönhetően így is lényegesen később halt meg, mint az várható volt.
Amikor elérkezett az idő, otthon, a nappaliban már semmit sem tehettünk a megmentése
érdekében – sem defibrillátor, sem kardiopulmonáris újraélesztés nem hozhatta vissza –,
egy teljesen felszerelt rohamkocsi és a kardioverziót követő másodpercekben bekötött,
intravénás gyógyszerezéshez szükséges orvosi berendezések híján nem tehettünk semmit,
egy nappal sem hosszabbíthattuk meg az életét.
Az a bizonyos egy nap – jobban szeretlek, mint még egy napot az életemből.
 Ahogy te szoktad mondani.
Csak a boncolási jegyzőkönyv elolvasása után tettem le róla, hogy megpróbáljam elejét
venni annak a bizonyos ütközésnek, a csillag összeomlásának. Az összeomlás láthatatlanul
mindig is ott rejtőzött.
A bal koszorúér főtörzsi és elülső leszálló ágán kilencvenöt százalékosnál nagyobb
mértékű érszűkület látható.
Akut infarktus a LAD-ban, vagyis a bal koszorúér leszálló részében bekövetkezett
elzáródás miatt.
Ez történt. 1987-ben egy műtéti beavatkozásnak köszönhetően a LAD állapota javult, és
nem volt vele semmi baj, már el is feledkeztünk a létezéséről, amikor végül ismét
elzáródott. Hát, öregem, ezt magunk között csak úgy hívjuk, özvegycsináló, mondta John
kardiológusa 1987-ben.
Mondom neked, csupán a holnapot érem meg, szólt Sir Gawain.
Ha valami történne velem, mondogatta John.
 19.

Nehezemre esik özvegyként gondolni magamra. Emlékszem, tétováztam az első

alkalommal, amikor John halála után egy nyomtatványon a „családi állapota” rubrikát
kellett kitöltenem. Nehezemre esik az is, hogy feleségként gondoljak magamra. Amilyen
nagy jelentőséget tulajdonítottam a családi élet rituáléinak, nem kellett volna, hogy a
feleségszerep problémásnak tűnjön számomra, mégis annak tűnt. A házasságkötésünk után
hosszú ideig azzal is gondom volt, hogy viseljem a jegygyűrűt. A bal kezemre nagy volt,
állandóan lecsúszott az ujjamról, ezért egy-két éven át a jobb kezemen hordtam. Egy
alkalommal, amikor a tepsit kivettem a sütőből, megégettem azt az ujjam, amelyiken a
gyűrű volt, ezután egy nyakláncra akasztva hordtam az ékszert. Amikor megérkezett
hozzánk Quintana, és kapott valakitől egy babagyűrűt, azt is a láncomra tettem.
Ez jó megoldásnak tűnt.
Mind a mai napig így viselem a gyűrűket.
– Neked másmilyen feleség való – hajtogattam Johnnak a házasságunk első éveiben.
Jellemzően akkor mondtam ezt, amikor vacsora után hazafelé tartottunk a városból a
Portuguese Bendre. Rendszerint ez a mondat vezette be a veszekedéseinket, amelyeket a
San Diegóba vezető főút menti olajfinomítókhoz érve kezdtünk el. – Olyasvalakit kellett
volna elvenned, mint Lenny – folytattam. Lenny a sógornőm volt, Nick felesége. Lenny
szórakoztató jelenség volt, eljárt ebédelni a barátaival, minden különösebb erőfeszítés
nélkül vezette a háztartást, remekbe szabott francia ruhákat és kosztümöket viselt, mindig
meg lehetett kérni, hogy eljöjjön az emberrel ingatlant nézni, szívesen járt ilyen-olyan
tejfakasztókra, vagy ha vendégek jöttek, kivitte őket kocsival Disneylandbe. – Ha
olyasvalakit akartam volna elvenni, mint Lenny, akkor olyasvalakit vettem volna el, mint
Lenny – mondta John, eleinte türelmesen, aztán később már kevésbé türelmesen.
Tulajdonképpen fogalmam sem volt róla, hogy kell feleségnek lenni.
Azokban a bizonyos első években százszorszépeket tűztem a hajamba, hogy
megteremtsem az „új asszony” hatást.
Később egyforma, tarka pamutszoknyát csináltattam magamnak és Quintanának, hogy
megteremtsem az „ifjú anya” hatást.
Így visszagondolva, azokban az években John is, én is improvizáltunk, tulajdonképp
vakrepülés volt az egész. Mostanában kiürítettem egy fiókot, amelyben a mappáinkat
tartottuk, a kezembe akadt egy vaskos dosszié, „Tervek” felirattal. Az, hogy „Tervek”
címszóval jegyzeteket gyűjtöttünk, önmagában is arra utal, hogy valójában nem terveztünk
meg semmit. Tartottunk viszont „tervezgetős megbeszéléseket”, melyek abból álltak, hogy
egy-egy jegyzettömbbel az ölünkben leültünk, megneveztük az épp aktuális problémát,
majd – bármilyen, megoldásra irányuló kísérlet nélkül – elmentünk ebédelni. Az ilyen
ebédeket ünnepi alkalomnak tartottuk, a jól végzett munka jutalmának. Egyik kedvenc
helyszínünk a Santa Monica-i Michael’s étterem volt. Ebben a bizonyos „Tervek” feliratú
dossziéban találtam néhány karácsonyi listát az 1970-es évekből, egy-két telefonhívással
kapcsolatos jegyzetet, valamint sok-sok feljegyzést a tervezett bevételeinkről és
kiadásainkról, szintén a ’70-es évekből – a dosszié tartalma nagyrészt ezekből állt. Igen
borús hangulat árad ezekből a jegyzetekből. Volt egy feljegyzés az 1978. április 19-i, Gil
Frankkel folytatott megbeszélésről. Próbáltuk eladni a malibui házunkat, hogy ki tudjuk
fizetni a Brentwood Park-i ingatlant, amire már letettünk 50 000 dollár foglalót. Abban az
évben tavasszal szinte megállás nélkül zuhogott az eső, így nem tudtuk eladni a malibui
házat. Az eső miatt a lejtős területeken földcsuszamlások voltak, az óceánparttal
párhuzamosan futó 1-es főutat lezárták. Megnézni sem tudta volna senki a házat, hacsak
nem a vízmosás Malibu felé eső részén lakott. Ebben a heteken át tartó időszakban
mindössze egy érdeklődőnk volt, egy pszichiáter a Malibu Colony városrészből. Kint hagyta
a cipőjét a szakadó esőben, és mezítláb járkált a padlócsempén, hogy „érezze a ház
kisugárzását”, majd közölte a fiával, aki közölte Quintanával, hogy a ház „hideg”. Abban az
évben, április 19-én a következő feljegyzést írtuk: A legrosszabbra számítunk, hogy ennek
tükrében bármilyen egyéb fejleményt biztatónak ítélhessünk.
Találtam egy újabb feljegyzést, egy héttel későbbi dátummal, ami minden bizonnyal egy
„tervezős megbeszélés” alkalmával készülhetett: Megvitatni: Mondjunk le a Brentwood
Park-i házról? Nyeljük le az 50 000 dolláros veszteséget?
Két héttel később elrepültünk Honoluluba, mondván, így egyrészt megszökhetünk az eső
elől, másrészt végiggondolhatjuk az egyre fogyatkozó lehetőségeinket. Másnap reggel,
amikor visszaértünk a strandról, egy üzenet várt bennünket: előbukkant a nap Malibu
felett, és van egy érdeklődő a házra.
Vajon miből gondolhattuk, hogy egy elegáns honolului szállodában megoldhatjuk az
anyagi gondjainkat?
Vajon milyen tanulságot vontunk le abból, hogy a terv bevált?
Huszonöt évvel később, hasonló anyagi mélyponton, azzal a tervvel, hogy Párizsban
találhatunk rá megoldást, vajon miért gondoltuk azt, hogy még spórolunk is, csak mert a
Concorde-tól ajándékba kaptuk az egyik repülőjegyet?
Ugyanebben a fiókban találtam egy néhány soros szöveget, amit John írt a huszonhatodik
házassági évfordulónkra 1990-ben. „A kaliforniai San Juan Bautista missziós templomban
tartott szertartás során egyszer sem vette le a napszemüvegét. Sírt az esketés alatt. Amikor
kifelé menet végigsétáltunk a padsorok mellett, megígértük egymásnak, hogy a következő
héten önként kiszállunk, és nem várjuk meg, míg a halál választ el bennünket.”
Ez is működött. Valahogy minden működött.
Miért is hittem azt, hogy ez az improvizációkkal teli kaland sosem ér véget?
Ha láttam volna, hogy egyszer mégis csak véget ér, mit csináltam volna másképp?
És John? Ő mit csinált volna másképp?
 20.

Közeledik az első év vége, amikor ezeket a sorokat írom. Hétkor felkelek, New Yorkban
sötét még a reggel, és délután négykor megint sötétedik. A nappaliban, a birsalmaágakon
színes, karácsonyi égők világítanak. Egy évvel ezelőtt is színes, karácsonyi égők világítottak
a birsalmaágakon a nappaliban, azon az estén is, amikor megtörtént. De tavasszal, nem
sokkal azután, hogy Quintanát hazahoztam a UCLA klinikájáról, kiégett az izzósor, kialudtak
a lámpácskák. Számomra ennek szimbolikus jelentése volt. Vettem egy új színes izzósort.
Demonstrálandó a jövőbe vetett hitemet. Ahol és amikor csak tehetem, megragadom az
alkalmat, hogy ezt demonstráljam, mert még nincs hitem a jövőben.
Az utóbbi egy évben a szociális készségeim terén, amelyek egyébként sem voltak
kiemelkedőek, jelentős visszaesést tapasztalok. A Republikánus Párt elnökjelölő
nagygyűlése alatt egy barátom meghívott magához egy kisebb összejövetelre. Örültem a
találkozásnak, és szívesen láttam viszont az édesapját is, akinek tiszteletére az
összejövetelt rendezték, de nehezemre esett a többi vendéggel való társalgás. Amikor
menni készültem, észrevettem, hogy a titkosszolgálat emberei is a helyszínen vannak, de
nem volt türelmem kivárni a prominens személy érkezését. Egy másik este, szintén a
republikánusok kongresszusa idején, elmentem egy másik, a New York Times által
szervezett rendezvényre is, amit a Time-Warner Centerben rendeztek. Kocka formájú
üvegvázákban gyertyák és gardéniák úsztak. Képtelen voltam a beszélgetőpartnereimre
figyelni. A gardéniák jártak a fejemben, amelyek fennakadtak a Brentwood Park-i házunk
medenceszűrőjén.
Tudom, ilyenkor akárhogy is igyekszem, nem sikerül megfelelően viselkednem.
Tudom, hogy minden átmenet nélkül, hirtelen állok fel a vacsoraasztaltól.
Azt is tudom, hogy hiányzik belőlem az egy évvel ezelőtti rugalmasságom. Bizonyos
számú krízishelyzetet követően az adrenalintermelő rendszer működésképtelenné válik. A
válaszkészség megbízhatatlanná válik, lelassul vagy megszűnik. Augusztusban és
szeptemberben, a demokraták és republikánusok kongresszusai után, de még az
elnökválasztás előtt, John halála óta az első alkalommal, megírtam egy cikket. 1963 óta ez
volt az első cikkem, amelynek vázlatát John nem olvasta, amelyről nem mondott véleményt,
nem mondta el, mi vele a gond, hol tegyek hozzá, hol vegyek el belőle. Sosem írtam meg
gyorsan a cikkeimet, de úgy tűnt, a kampányról szólóval még a szokásosnál is lassabban
haladok: egy ponton rájöttem, nem is akarom befejezni, mert nem volt mellettem senki, aki
elolvashatta volna. Magamban azt hajtogattam, hogy adott egy időpont, amire kész kell
lennem vele, és sem John, sem én nem szoktunk kicsúszni a határidőből. Végül annak
köszönhetően sikerült befejeznem a cikket, hogy elképzeltem, John küldött egy üzenetet. Az
üzenet egyszerű volt: Profi vagy. Fejezd be a cikket.
Olykor egy ilyen elképzelt üzenet a túlélés záloga.
Most már tudom, a gégemetszést mindenképp elvégezték volna a UCLA klinikáján, a
beleegyezésemtől függetlenül.
Most már tudom, Quintana mindenképp visszatért volna a régi életéhez, tőlem
függetlenül.
A cikk befejezése, azaz ha úgy tetszik, a régi életemhez való visszatérésem viszont rajtam
múlt.
Amikor a nyomdába küldés előtt átolvastam a cikket, döbbenten tapasztaltam, mennyi
hiba volt benne: elírások, hibák a nevekben, a dátumokban. Nagyon nyugtalanító érzés volt.
Azzal biztattam magam, hogy ez csupán átmeneti állapot, a válaszkészség időszakos
zavara, a stresszállapot, illetve a gyász következtében megjelenő kognitív deficitek újabb
példája. Ennek ellenére a nyugtalanságom megmaradt.
Miért kell, hogy mindig neked legyen igazad?, kérdezte annak idején John.
Elképzelhetetlennek tartod, hogy néha te is tévedhetsz?

Azt veszem észre, hogy egyre gyakrabban keresem az egy évvel ezelőtti és az idei
decemberi napok közti hasonlóságot. Az előző december eseményeire bizonyos
szempontból jobban, élesebben emlékszem. Sok dolgot idén is éppúgy csinálok, mint tavaly.
Ugyanúgy elkészítem a listákat a teendőimről. Ugyanúgy színes papírba csomagolom az
ajándékokat, ugyanúgy megírom az üdvözleteket a képeslapokra, amelyeket idén ugyanúgy
a Whitney ajándékboltban vettem, és ugyanúgy aranyszínű, kör alakú matricákkal
ragasztom a képeslapokat a csomagokra. Ugyanúgy kiállítom a csekkeket az épületben
dolgozó személyzet számára, a különbség csupán annyi, hogy idén már csak az én nevem
szerepel a csekkeken. Ha rajtam múlik, nem változtattam volna meg a nevet (ahogyan az
üzenetrögzítő szövegét sem cserélem ki), de azt mondták, John neve csak a vagyonkezelői
számlákon szerepelhet. Ugyanúgy a Citarellától rendeltem meg a sonkát. Ugyanúgy
elbíbelődöm a karácsonyesti vacsorához kellő tányérokkal, megszámolom, majd újra
megszámolom őket. Elmegyek a fogorvosomhoz a szokásos decemberi vizsgálatra, és
amikor a táskámba teszem a szóróajándékként kapott fogkeféket, eszembe jut, hogy senki
sem fog a rendelő előterében újságot olvasva várni, hogy a vizsgálat után együtt menjünk
reggelizni a Madison Avenue-i Three Guysba. A reggel kiüresedik. Amikor elhaladok a
Three Guys mellett, elfordítom a tekintetem. Egy barátom szól, hogy tartsak vele a St.
Ignatius Loyola-templomba, meghallgatni a karácsonyi koncertet. Utána hazasétálunk a
sötétben, az esőben. Aznap éjjel lehull az első hó, porként teríti be az utcákat, de nem zúdul
le lavinaként a St. James-templom tetejéről, mint egy évvel ezelőtt, a születésnapomon.
Egy évvel ezelőtt, a születésnapomon, amikor az utolsó ajándékot kaptam Johntól.
Egy évvel ezelőtt, a születésnapomon, amikor már csak huszonöt éjszaka volt hátra John
életéből.
 A kandalló előtti asztalon, amellett a karosszék mellett, amelyben John – ha éjszaka
felébredt – szívesen olvasgatott, a könyvkupacban észreveszek valamit, ami nincs a helyén.
Szándékosan nem nyúltam ezekhez a könyvekhez – nem mintha afféle kegyhelynek
tekintettem volna, egyszerűen úgy éreztem, nem lenne erőm elgondolkodni azon, mit
olvasott az éjszaka közepén. Valaki a könyvek tetejére tett egy hatalmas, gazdagon
illusztrált albumot. A Villar Perosa, az Angelli-birtok kertjei bizonytalanul egyensúlyozott a
kupac tetején. Eltettem onnan. Alatta egy sok széljegyzettel ellátott könyv volt, John Lukacs
Öt nap Londonban: 1940. május című műve, benne egy laminált könyvjelző, amelyen
gyerekes írással ez állt: „Kedves John! Jó olvasást kívánok! John, 7 éves”. Először nem értem,
mit keres itt a rózsaszín csillámporral díszített laminált könyvjelző, de aztán eszembe jut: a
CAA kreatív művészeti ügynökség minden évben szervez egy karácsonyi projektet,
melynek keretében fogadnak egy csapat Los Angeles-i gyereket, akik cserébe ajándékot
készítenek a cég ügyfeleinek.
John karácsonyeste bonthatta ki a CAA ajándékcsomagját.
A könyvjelzőt pedig beletette a kupac tetején lévő könyvbe.
Még százhúsz óra volt hátra az életéből.
Vajon hogyan szerette volna eltölteni azt a százhúsz órát?
Az Öt nap Londonban: 1940. május című könyv alatt a New Yorker 2004. január 5-ei
száma volt. A New Yorker e lapszámát minden bizonnyal vasárnap, 2003. december 28-án
hozták házhoz. John naptára szerint 2003. december 28-án Sharon DeLanóval
vacsoráztunk itthon, aki a szerkesztője volt, régebben a Random House kiadónál is, és most
is, amikor a New Yorker-nél dolgozott. A nappaliban vacsoráztunk. A konyhai
jegyzetfüzetem szerint linguine tésztával készült bolognai, saláta, sajt és bagett volt a menü.
John életéből akkor negyvennyolc óra volt hátra.
Volt valami ebben az időrendiségben, ami afféle intő jelként szolgált, és részben ez volt
az oka annak, hogy nem nyúltam a könyvkupachoz.
Nem vagyok erre felkészülve, mondta John aznap vagy másnap este a taxiban, hazafelé az
északi Beth Israelből. Quintana állapotára értette, arra, ahogy a kórházban láttuk őt.
Nincs más választásod, mondtam akkor, a taxiban.
Azóta is gondolkodom rajta, igazam volt-e.
 21.

– Így is gyönyörű – mondta Gerry, amikor eljöttünk az északi Beth Israel intenzív
osztályáról a Quintanánál tett látogatásunk után.
– Így is gyönyörű – mondta John a taxiban. – Hallottad, hogy ezt mondta? Hogy így is
gyönyörű? Ott fekszik, fel van püffedve, csövek lógnak ki belőle, és Gerry azt mondta…
Nem tudta befejezni a mondatot.
Ez december végén történt, valamelyik éjszaka, amikor már csak néhány nap volt hátra
az életéből. Nem tudom, hányadika lehetett, 26., 27., 28. vagy 29. Az biztos, hogy nem 30-án,
mert amikor aznap beértünk a kórházba, Gerry már nem volt ott. Észrevettem, hogy az
elmúlt hónapok során az energiám nagy része arra ment el, hogy visszafelé számoltam a
napokat és az órákat. Amikor az északi Beth Israelből hazafelé a taxiban azt mondta, bármit
is csinált, minden értelmetlen volt, vajon hány óra lehetett még hátra az életéből: három
vagy huszonhét?
Vajon tudta, milyen kevés ideje maradt, vajon érezte, hogy távozni fog, vajon arra utalt,
hogy nem akar meghalni? Ne hagyd, hogy a Rossz Ember elvigyen!, mondta Quintana,
amikor rossz álomból ébredt. John ezt is feljegyezte, a papírt abban a bizonyos dobozkában
őrizte, és felhasználta a Dutch Shea, Jr. című regényében Cat szavaiként. Megígértem
Quintanának, nem hagyjuk, hogy a Rossz Ember elvigye őt.
Biztonságban vagy.
Itt vagyok veled.
Hittem abban, hogy hatalmunkban áll megvédeni őt.
Most a Rossz Ember az északi Beth Israel intenzív osztályán volt, és Quintanára lesett, sőt
a Rossz Ember a taxiban is ott volt, és várta, hogy lecsaphasson Quintana apjára. Quintana
azonban már három- vagy négyéves korában rájött, ha a Rossz Emberről van szó, csak
önmagára számíthat: Ha jön a Rossz Ember, nagyon erősen fogok kapaszkodni a kerítésbe, és
nem hagyom, hogy elvigyen.
Quintana kapaszkodott a kerítésbe. Az apja nem.
Mondom neked, csupán a holnapot érem meg.
Ami az egy évvel ezelőtti decemberi napokat emlékezetessé teszi, nem más, mint az,
ahogy végződtek.
 22.
Egyik nagyszülőm geológus volt, így már kiskoromban megtanultam, hogy a hegyek, a
vízesések, sőt a szigetek is állandó változásban, örök mozgásban vannak. Látom a
rendszert és a rendet abban, hogy a hegy az óceánba omlik. Ha a Richter-skála szerinti
5,2 erősségű földrengés rázza meg az íróasztalomat, a saját szobámban, a Welbeck
utcai házamban, rezignáltan gépelek tovább. A hegy mozgása válaszreakció a nyomást
okozó erőhatásokra; lehet, hogy az emberi ego is képes ilyen válaszreakciókra. A
vízesés a patak válasza a kedvezőtlen felszíni viszonyokra; ezt persze tarthatjuk téves
megküzdési módnak, de kétségtelen, hogy megoldást jelent. A sziget, ahova 1975
tavaszán Inez Victor visszatért – Oahu, a Hawaii-hegyláncolat mentén a poszteróziós
hatások következtében létrejött terület –, egy ideiglenes képződmény, amelynek
alakját minden esőzés és a Csendes-óceáni kőzetlemez legcsekélyebb elmozdulása is
megváltoztathatja, vagyis a Csendes-óceánon átvezető törésvonalak metszéspontjában
lévő terület kiterjedése egyre csökken. Ennek ismeretében igen nehéz teljes
meggyőződéssel állítani, hogy pontos ismereteink vannak az 1975 tavaszán, illetve az
azt megelőző időszakban történtekről.

Ez egy részlet a Demokrácia című regényem elejéről, amit az 1980-as években írtam. A
címet John találta ki. A regény eredetileg családi komédiának indult, és a tervezett címe az
Angel Visits volt, ami a Brewer-féle szólások és szállóigék szótárá-nak definíciója alapján
„ritkán előforduló, rövid ideig tartó, kellemes találkozás”. Amikor láttam, hogy a történet
egész más irányt fog venni, cím nélkül írtam tovább. Miután kész lettem vele, John
elolvasta, és azt javasolta, legyen a címe Demokrácia. A fenti részletet akkor kerestem meg a
könyvben, amikor egy Richter-skála szerinti 9-es erősségű föld- és tengerrengés rázta meg
hatszáz mérföld hosszúságban a szumátrai térséget. Az ezt követő szökőár miatt az Indiai-
óceán mentén hatalmas szárazföldi területek kerültek víz alá.
Minduntalan felidéződik bennem ez az esemény.
Amit megpróbálok magam elé képzelni, arról nincs filmfelvétel. Nem a tengerpart, nem is
az elárasztott úszómedencék, és nem a viharban – korhadt cölöpökként – összezúzott
szállodai bárok jelennek meg a szemem előtt. Engem az érdekel, ami a felszín alatt történt.
Az Indiai-kőzetlemez meghajlott, miközben becsúszott a felette lévő Burmai-lemez alá. A
mély vízi áramlat láthatatlanul söpört végig az óceánfenéken. Nincs térképem az Indiai-
óceán mélyének domborzatáról, de a széles körvonal a Rand McNally-féle földgömbön is jól
látható. Hétszáznyolc méterre Banda Acehtől, kétezer-háromszáz méter Szumátra és Srí
Lanka között, kétezer-egyszáz méter az Andamán- és Nicoba-szigetek, továbbá Thaiföld
között, majd egy hosszú sekélyebb rész Phuket irányába. A pillanat, amikor a láthatatlanul
közelítő víztömeg a kontinentális selfhez érve lelassul. A self aljánál visszahúzódó, majd
elementáris erővel előretörő, hatalmas hullámok.
Miképpen kezdetben vala, most és mindenkor és mindörökkön-örökké.

2004. december 31. van, egy év és egy nap telt el.

December 24-én, karácsonyeste, vendégeket vártam vacsorára, éppúgy, ahogy Johnnal
tettük, egy évvel ezelőtt ilyenkor. Bár magamnak azt mondogattam, Quintana miatt
csinálom, magam miatt is tettem – afféle fogadalom volt a részemről. Megfogadtam, hogy az
életem hátralévő részét nem különcként, vendégként fogom élni, hanem képes leszek
önállóan funkcionálni. Tüzet raktam a kandallóban, gyertyát gyújtottam, elrendeztem a
tányérokat és az evőeszközöket a nappaliban lévő büféasztalon. Kikészítettem néhány CD-t,
Marber Mercer előadásában Cole Porter szerzeményeit, Israel Kamakawiwoole-tól az „Over
the Rainbow”-t Liz Magnes, izraeli dzsesszzongorista előadásában a „Someone to Watch
Over Me”-t. Egyszer az Izrael misszió egyik vacsoráján Johnt Liz Magnes mellé ültették. Liz
később elküldte Johnnak a marrakeshi Gershwin-koncertjéről készült CD-t. John azt
mondta, számára a brit fennhatóság alatt álló Jeruzsálem világát idézi, mintha csak a King
David Hotelben iszogatna – az első világháború letűnt korát kelti életre. A „brit mandátum
zenéje”-ként utalt rá. Ezt a CD-t hallgatta olvasás közben, vacsora előtt, aznap, amikor
meghalt.
December 24-én délután öt körül úgy éreztem, képtelen vagyok végigcsinálni a napot, de
amikor eljött az este, minden ment magától.
Susanna Moore hawaii virágfüzéreket küldött Honoluluból a lányának, Lulunak,
Quintanának és nekem. A nyakunkba tettük a virágfüzéreket. Egy másik barátom
mézeskalács házikót hozott. Sok gyerek volt. Feltettem a Mandátumterület zenéjét, de olyan
zaj volt, hogy nem hallottuk.
Karácsony reggelén elraktam a tányérokat és az evőeszközöket. Délután elmentem a St.
John-katedrálisba, ahol szinte csak japán turisták voltak. A katedrális mindig tele van japán
turistákkal. Aznap délután, amikor Quintana esküvője volt, az épület szintén tele volt japán
turistákkal, akik kattogtatták a fényképezőgépeiket, amikor Quintana és Gerry elindultak az
oltártól. Aznap délután, amikor John hamvait a katedrális főoltára mellett lévő kápolnában
örök nyugalomra helyeztük, egy üres, japán turistákat szállító busz kigyulladt és porig égett
a templom előtt, valóságos tűzoszlopként lángolt az Amsterdam Avenue-n. Karácsony
napján a főoltár melletti kápolna le volt zárva a katedrálisban zajló felújítási munkák miatt.
Egy biztonsági őr kísért be. A kápolnát kiürítették, csak az állványzat volt benne. Bebújtam
az állványok alá, és megkerestem a márványtáblát, amelyen John és anyám neve volt. A
hawaii virágfüzért felakasztottam a márványtáblát rögzítő rézrudak egyikére, majd
kisétáltam a kápolnából vissza a mellékhajóba, onnan a főhajóba, egyenesen a hatalmas
rózsaablak felé.
Kifelé menet a rózsaablakot néztem, szinte elvakított a csillogása, de elhatároztam, hogy
le nem veszem róla a tekintetem addig a pillanatig, amíg a belőle áradó fény egyszerre
mindent betölt, és kékes látomásként ragyog. Ez az ablak számomra ugyanazt jelentette,
mint a karácsony, amikor a Buffalo tollakat és a fekete dobozos, kis ébresztőórát kaptam,
ugyanazt, mint a Honolulu felett felragyogó tűzijátékok, mint 1990 karácsonya, amikor
Johnnal éjt nappallá téve dolgoztunk egy soha el nem készült film forgatókönyvén. Úgy
terveztük, hogy a film vége a St. John-katedrálisban játszódik majd, a harangtoronyban
plutóniumbombát helyeznek el (egyedül a film főhőse jön rá, hogy a bomba nem a
Világkereskedelmi Központban, hanem a katedrálisban van), és az, aki a bombát elhelyezi,
végül felrobban, és kirepül a hatalmas rózsaablakon. Azon a karácsonyon Johnnal kékre
színeztük a filmvásznat.

Miközben ezeket a sorokat írom, érzem, nem akarom befejezni az írást.

Azt sem akarom, hogy véget érjen az év.
Az őrület megszűnőben van, de a józanság még nem vette át a helyét.
Megnyugvást keresek, de nem találok.
Nem akarom, hogy véget érjen az év, mert tudom, hogy amint múlnak a napok, és a
januárból február lesz, a februárból pedig nyár, bizonyos dolgok meg fognak történni.
Halványulni fog, szelídül majd a kép, ami bennem él, hogy milyen volt John a halálának
pillanatában. Egy korábbi évben történt emlékké válik. Az életben lévő John képe egyre
távolabbi lesz, sőt akár „félködös” is, kevéssé éles, majd idővel éppen olyanná alakul, ami a
leginkább megkönnyíti számomra, hogy nélküle éljek. Ez a folyamat már el is kezdődött. Az
év során a tavalyi naptár szerint tartottam számon az idő múlását: mit csináltunk egy évvel
ezelőtt az adott napon, egy éve ilyenkor volt, amikor Quintana esküvője után Honoluluba
utaztunk, ma van egy éve, hogy hazajöttünk Párizsból, és ma van az a nap. Ma fordult elő
először, hogy az egy évvel ezelőtt történtekben nem szerepel már John. Ezen a napon egy
évvel ezelőtt 2003. december 31. volt. John nem érte meg ezt az egy évvel ezelőtti napot.
Akkor már halott volt.
A Lexington Avenue-n mentem át az úttesten, amikor belém hasított ez a felismerés.
Tudom, hogy miért akarjuk életben tartani a halottainkat: azért próbáljuk életben
tartani, hogy magunk mellett tudhassuk őket.
Azt is tudom, hogy ha magunk maradunk, eljön az az idő, amikor el kell engednünk a
halottainkat, hagynunk kell, hogy menjenek, el kell fogadnunk, hogy halottak.
El kell fogadnunk, hogy az asztalon lévő fényképen vannak jelen.
El kell fogadnunk, hogy a vagyonkezelői számlán szereplő névben vannak jelen.
Az ősi szertartás szerint el kell engednünk őket a vízben, hagyni, hogy sodorja el az ár
azt, ami már a múlté.
Persze attól, hogy ezeknek tudatában vagyok, nem könnyebb elengednem Johnt. Nem
könnyű az árra bízni.
Amikor tudatosult bennem ma, a Lexington Avenue-n, hogy a közös életünk nem lesz
többé a mindennapjaim része, úgy éreztem, árulást követek el. Egy pillanatra meg is
feledkeztem a körülöttem zajló forgalomról.
 A St. John-katedrálisban hagyott hawaii virágfüzérre gondolok.
Szuvenír volt, a Hawaiiban töltött karácsonyról hoztuk haza, miután Honoluluban kékre
színeztük a filmvásznat.
Akkoriban, amikor még a Matson Lines hajótársaság járataival utaztak el az emberek
Honoluluból, szokás volt, hogy a virágfüzéreket induláskor a vízbe dobták annak
reményében, hogy emiatt majd visszatérnek a szigetre. A virágfüzéreket elsodorta a víz, a
szirmok összetörtek és megbarnultak, éppúgy, ahogy a Brentwood Park-i házunk
medencéjének szűrőjébe került gardéniák.
Egyik reggel, amikor felébredtem, igyekeztem magam elé idézni a Brentwood Park-i
házunk helyiségeinek elrendezését. Elképzeltem, hogy végigsétálok a szobákon, először a
földszinten, aztán az emeleten. Később, a nap folyamán eszembe jutott, hogy egy szobáról
megfeledkeztem.
A St. John-katedrálisban hagyott virágfüzér mostanára biztosan elhervadt, megbarnult.
A virágfüzérek elhervadnak, a tektonikus lemezek elmozdulnak, a mélytengeri áramlatok
folyamatos mozgásban vannak, szigetek tűnnek el, szobák merülnek feledésbe.
1979 és 1980 során Johnnal elutaztunk Malajziába és Szingapúrba.
Biztosan van néhány sziget, ami azóta már eltűnt az óceánban, zátonnyá alakult.
Arra gondolok, hogy beúszunk együtt a Portuguese Bendnél lévő barlangba, körülöttünk
hömpölyög a kristálytiszta víz, amely a mélyben, a sziklák közti keskeny járatokon
áthaladva gyorsan és erőteljesen zubog. Fontos volt, hogy megfelelő legyen a vízszint. El
kellett kapnunk azt a pillanatot, amikor a hullámok magasra csaptak. Két éven át laktunk
ott, és mindössze fél tucatszor sikerült beúsznunk a barlangba, azonban mindegyik alkalom
élénken él az emlékezetemben. Valahányszor megpróbáltuk, attól tartottam, hogy elvétjük
az időzítést, és visszavetnek bennünket a hullámok. John azonban sosem aggódott emiatt.
Az ember megérzi, mikor változik az áramlat. Úszni kell az árral. Ezt mondta. Az Atya nem
tart számon minden aprócska verebet, de John szavai bennem élnek.
Joan Didion (1934–) amerikai író, újságíró; művei között szerepelnek regények,
forgatókönyvek és önéletrajzi írások. Leginkább irodalmi zsurnalisztikai munkái és
memoárjai ismertek.
Férje 2003. decemberi halálát követő gyásza feldolgozásáról szól A mágikus gondolatok éve
című könyve, amely 2004-ben elnyerte az Amerikai Nemzeti Könyvdíjat. E könyve
bemutatója idején hunyt el lánya egy 2004-es – a könyvben is leírt – balesete
szövődményeként fellépett betegség következtében. Lánya halálát dolgozza fel 2011-ben
megjelent Blue Nights című könyvében.
 Európa Könyvkiadó, Budapest

Felelős kiadó M. Nagy Miklós igazgató

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt.

Felelős vezető György Géza vezérigazgató
Készült Debrecenben, 2017-ben
Felelős szerkesztő Berta Ádám

Művészeti vezető Tabák Miklós

Borítótervező Tabák Miklós

Készült 15,5 (A/5) ív terjedelemben

ISBN 978 963 405 677 5

www.europakiado.hu
www.facebook.com/europakiado
 Megjegyzések

[←1]
Babits Mihály fordítása.

[←2]
Tellér Gyula fordítása.

[←3]
Tellér Gyula fordítása.

[←4]
Károlyi Amy fordítása.

[←5]
Berényi Gábor fordítása.

[←6]
Pető Katalin fordításának felhasználásával.

[←7]
Tandori Dezső fordítása.

[←8]
Vas István fordítása.

[←9]
Szőllősy Klára fordítása.

[←10]
Sislay József fordítása

[←11]
Sislay József fordítása.
[←12]
Kőszegi László fordítása.

[←13]
Eörsi István fordítása.

[←14]
Eörsi István fordítása.

[←15]
Berényi Gábor fordítása.

[←16]
Devecseri Gábor fordítása.

[←17]
Vas István fordítása.

[←18]
Kertai Barbara fordítása.

[←19]
Eörsi István fordítása.
 Table of Contents
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
16.
17.
18.
19.
20.
21.
22.
Megjegyzések