VEKERDY TAMÁS

© Vekerdy Tamás, 2019

Borítóterv: Czeizel Balázs

ISBN 978-963-324-035-9

ISSN 1785 5667

Kiadta a Central Kiadói Csoport 2019-ben

Felelős kiadó: dr. Szemere Gabriella

www.animuscentral.hu

Tartalom
ELVÁLUNK?
1. VÁLÁS, LÁTHATÁS
Udvarlók és csábítók
2. EGYEDÜL NEVELNI
3. MIKOR MONDJUK MEG?
4. SZABÁLYTALAN CSALÁDOK
Tartalom
ELVÁLUNK?

1. FEJEZET

VÁLÁS, LÁTHATÁS

A „jog érvényesítése”

Ez mind: „normális”

Miért?

Mit mondjunk meg?

Megválaszolhatatlan

Elvált apák

Vád

Három nap

Hol? Kinél?

A láthatásról

Apa és lánya

Együtt sírni

Ez a jó a gyermeknek?

Láthatás kicsiknél
Láthatás akadályozása

Mi a helyes?

Udvarlók és csábítók

Velem lesz a gyerek

2. FEJEZET

EGYEDÜL NEVELNI Csonka család?

A fiam

Apa nélkül

Az anya élete

Ígéret

Apa

Terror

Kapcsolatok

Együtt alvás

3. FEJEZET

MIKOR MONDJUK MEG?

Tabu

Szétköltöztünk

Válás

Kórház
Mikor? Hogyan?

4. FEJEZET

SZABÁLYTALAN CSALÁDOK Igazi mostohák?

Hazudik

Néni, bácsi, gyerek

A távolból

Kinek is kéne itt megváltozni?

Mostoha lettem?

Nevelőapa

Öröm és szomorúság

Papa-mama látszat

Szabálytalan élet

Mi lesz a kicsivel?

Távházasság?
ELVÁLUNK?
Andris négy és fél éves. Mostanában sokat mesél az
óvodában az édesapjáról. Az óvónő kicsit csodálkozik, mert
úgy tudta, hogy az apja akkor jelentkezett utoljára, amikor
Andris három hónapos volt. Akkor egy matchboxot hozott
neki - elvégre ez a fiúnak való játék -, aztán nem
jelentkezett többet. Tartásdíjat sem fizet, az anya nem kéri.
Úgy látszik, mindez most megváltozott - gondolja az óvónő,
és el is határozza, hamarosan családlátogatásra megy
Andrisékhoz, hogy beszéljen minderről az anyával.

Még mielőtt ez bekövetkezhetne, egy szerdai napon Andris

már reggel azzal a meglepő hírrel fut oda az óvó nénihez,
hogy:

- Ma az apukám jön értem!

A délutáni alvás után - úgy fél négy tájban - Andris eltűnik. A

kerítés alatt egy kis rést felfeszegetve és alá még gödröt
kaparva kibújt volna az utcára? Hihetetlennek tűnik. De ott
látták utoljára hosszan, egyedül játszani.

Végül Andrist két utcával odébb találják meg, egy éjjel-

nappal boltocska kőlépcsőjén üldögél.

- Apukámat várom! Mondtam, hogy ma értem jön! Itt kell

várnom! Ő mondta! Piros Mercivel jön, nyitott tetejű, piros
Mercivel...

Az óvónő telhívja az anyát közeli munkahelyén. (Az anya fél

ötre szokott Andrisért jönni.)
Kiderül: az apa változatlanul csak Andris képzeletében tartja
a kapcsolatot a fiával. Szó sincs róla, hogy ő menne a
gyerekért. A hosszú, tisztázó beszélgetésben kiderül, hogy
Andris két és fél, hároméves kora óta egyre sűrűbben
mondogatja:

- Nekem is van apukám!

- Tologatja az apjától kapott kis matcboxot, és maga elé

mormog, vagy néha egészen hangosan beszél:

- Apa! Apa! Beült a kocsiba... Brrrr! jön értem. Megáll a ház

előtt. Kiszáll, puff!. Becsapja az ajtót. Csönget. - Andris most
felkiált, éles hangon, ahogy a nagymamája szokott: - Nincs
zárva a kapu! Tessék csak meglökni!

És így tovább...

Andris esete csak kiélezett példán mutatja be, hogy mit

élnek át a gyerekek - mit él át minden gyerek -, ha
valamelyik szülője (többnyire az apja) hiányzik.

Amikor elválunk, általában csak magunkra gondolunk,

illetve „a másikra” - gyűlölettel -, megromlott
kapcsolatunkra (melynek megromlásáról persze ő tehet),
vagyis a válásokban a két felnőtt a főszereplő. És a gyerek
vagy a gyerekek - ha a szülők mégoly szenvedélyesen
belerángatják is őket az ügybe - nagyon gyakran csak
eszközök a másik megkínzására, tartásdíj és lakásügyek
megnyerésére. Az elvált apa nem érti meg - mert nem
akarja megérteni hogy a néhány hónapos vagy egy-két-éves
kisgyerek még nem mehet el vele, és a valamivel idősebb
sem teheti ezt meg egyik napról a másikra - az apa hirtelen
felbukkanása esetén -, az anya pedig nem látja be, hogy
„mit akar az apa a gyerektől, ha eddig nem kellett neki,
most már ne gyötörje”. Elkezdődnek az érvelések, hogy a
láthatás vagy a nem láthatás testileg és lelkileg árt a
gyereknek, „károsítja”. Természetesen vannak esetek,
amikor ez tényleg igaz. De az, hogy a gyerek bizonyos
feszült állapotba kerül, izgatott lesz - netán még
hőemelkedése is van - a láthatás előtt vagy után, nem
bizonyítja, hogy a láthatás ártalmára van, csak azt mutatja,
hogy átél egy feszült helyzetet, melyet a szülők állítottak
elő. Ugyanígy: a gyerek alkatilag is lehet sovány - vagy
netán beteges, esetleg szorongó s ez nem feltétlenül azt
jelzi, hogy gondviselője (apja vagy anyja, akivel él) rosszul
neveli...

***

Tudomásul kellene vennünk, hogy a gyerek számára a világ

akkor ép, egészséges és teljes, ha anyja és apja is van, és
valamilyen formában jelen van az ő életében. Erre
egészséges testi és lelki fejlődéséhez szüksége van -
szüksége volna.

Az Amerikai Egyesült Államokban végzett vizsgálatok

tanúsága szerint nem maga a válás viseli meg legjobban,
tartós károsodást okozva a gyerekeket, hanem a két szülő
közötti feszült és rendezetlen viszony. Akár a presztízs -
vagy anyagi okokból fenntartott házasságban, akár a
válásban. Az úgynevezett „jó” válások - ilyen persze nincs,
legfeljebb a gyerekek szempontjából jobb, mint a fenntartott
házassági pokol vagy a „rossz” válás tehát ezek az
úgynevezett „jó” válások, melyekben mindkét szülő nyugodt
és oldott kapcsolata fennmarad a gyerekekkel, viszonylag
kis kárt okoznak, s egy idő után a gyerekek megbillent
egyensúlya megnyugtató módon helyreáll.

De fontos, hogy legyen egy stabil személy és hely a gyerek

életében. Az osztozkodás - „egy hétig nálam laksz, egy hétig
a mamánál, itt is, ott is van szobád és mindened” - annál
kevésbé ajánlható, minél kisebb a gyerek. Kamaszkor körül
a gyerek úgyis „a másik” szülőhöz kezd vágyakozni, és
esetleg froclizza is ezzel a másikkal azt, akivel eddig
tartósan együtt élt. (Ha aztán hozzáköltözik, egy idő után
persze ott is előállnak a kamaszkori konfliktusok, melyek
egy teljes családban is előállnának, de itt más színezetet
kapnak, mert a szülők félreértik a kamasz kamaszos
magatartását, és azt hiszik, hogy ez „hálátlan” támadás
ellenük, az ő személyük ellen.)

***

A mi saját életünk nem akkor teljesíthető ki „szabadon”, ha

nem vállaljuk el saját tetteink és választásaink
következményeit, hanem megfutamodunk - és ilyenkor
többnyire újra meg újra megfutamodunk előlük. Nem.
Hanem akkor, ha vállaljuk mindazt, amit tettünk - jót és
rosszat -, és mindannak következményét is. És a gyerek
nem is csak egyszerűen következmény, hanem autonóm
lény, akinek sorsa a mi sorsunkkal (akár akarjuk, akár nem),
a mi tetteink következményeképp elválaszthatatlanul
összekapcsolódott.

Akik úgy tekintik földi, e világi létezésüket mint egy tágabb

körű lét átmeneti állomását, biztosan borzongva érzik át
nemegyszer ezeket a sorsszerű összefüggéseket (melyek
egyébként házastársukkal vagy volt házastársukkal is
összekapcsolják őket). Akik számára pedig az e világi véges
lét az egyetlen valóság, azok is - tapasztalatom szerint -
lelki labilitással és gyötrelmekkel fizetnek azért, ha nem
vállalják fel gyerekeiket, gyerekeik sorsát (még ha az önzés
páncélja ideig-óráig megőrzi is kényelmüket, melyet sokszor
mindennél többre tartanak).
1. VÁLÁS, LÁTHATÁS
A „jog érvényesítése”

KÉRDÉS: „A történet tavaly márciusban kezdődött, amikor

kiderült egy e-mailből, hogy a férjemnek viszonya van. Egy
fiunk van és egy kislányunk, akit az apja nagy boldogsággal
fogadott, azt mondta: „Most lettünk igazi család!” Sokk és
trauma volt szembesülni azzal, hogy széthullunk. Ezt persze
sajnos ütések, kiabálások is megelőzték. A férjem teljesen
kifordult magából... Beadtam a válópert, az otthonunkat el
kellett adni. Költözés, lakáscsere, a kicsi éppen akkor volt
két és fél-hároméves. Nálunk minden ekkor történt! Akkor
hagytuk el a szopizást, elköltözött az apja, augusztus elején
nekünk is el kellett, majd augusztus végén kezdődött az ovis
beszoktatás, hogy el tudjak menni dolgozni, hiszen ott
maradtam magam a gyerekekkel, és csak gyest kaptam.
Óriási teher volt, van a kislányomon, úgy érzem. Ő eddig
még nem aludt máshol, a nagyinál sem, és most hirtelen
minden megváltozott. Amíg be nem töltötte a harmadik
életévét, kéthetente vasárnap reggeltől estig vitte el az
apja. Azóta kéthetente péntek estétől vasárnap estéig van
nála. A fiam közös felügyelet alatt áll, egy hetet az apjánál,
egy hetet nálam tölt. Kislányunk azon a hétvégén van ott,
mikor a bátyja is. Kértem a volt férjemet, ha a gyerek sír, és
nem akar ott aludni, ha haza akar jönni, legyen rá
tekintettel, és én érte megyek, engedje el, reggel
visszaviszem hozzá. Az első ottalvás után a kislányom
elmondta, hogy együtt aludt apával és Magdival, az új
barátnővel. A fiamat Magdi nyolcéves lányával fektették egy
szobába. Kislányom azt mondta: »Sírtam, anya, de azt
mondták, várjam meg a reggelt, és én megvártam.« Kértem
a volt férjemet, hogy változtasson ezen, aludjanak a
testvérek együtt! Vagy ő aludjon a gyermekeinkkel, Magdi
menjen be a másik szobába erre a két éjszakára a lányával.
De nem ért meg, szidalmaz, hogy mit szólok bele az
életükbe. Ön hogy látja? Nincs igazam a kislányomat
illetően? Én úgy tudom, még házastársak esetén sem
ajánlott, hogy a gyerek egy ágyban aludjon velük. Azt is
gondolom, hogy talán fokozatosan kellett volna Magdit és a
lányát bemutatni, nem így elsőre egy ágyba, egy szobába
fektetni! Kislányom a legutóbbi ott alvása után is mondta,
hogy »Sírtam, hozzád akartam jönni, anya, de apa nem
engedett.« Mit tehetek, hogy megértessem a volt
férjemmel, legyen tekintettel a gyerekre, és lássa be,
mennyi mindenen ment most keresztül, mennyi hirtelen
változás volt az életében. Nincs igazam, ha féltem őt? Mi
volna a gyerek érdeke?”

VÁLASZ: Valóban, el szokták mondani, hogy ha lehetséges, ne

a gyerek két és fél-hároméves kora körül költözzünk vagy
változtassunk jelentősen a környezetén, hiszen ez amúgy is
a nyugtalanabb dackorszak, ami a gyerek számára is
megterhelő. És természetesen mindig az volna a jó, ha a
szülők elsősorban a gyerek érdekét néznék, a láthatást
rugalmasan valósítanák meg, és nem „jogot akarnának
érvényesíteni”.

Ami a dolgot ilyenkor nehezíti, az a szülők közötti viszony

megromlása. Ilyenkor fordul elő, hogy a „jogot érvényesítő”
fél úgyszólván megfeledkezik a gyerek törvényben
biztosított „mindenekfelett álló érdekéről”.

Pedig ezeket a helyzeteket is viszonylag jól lehetne

megoldani, ha nem erőltetnének semmit egyik oldalról sem,
és a belépő nevelőszülők sem erőltetnék rá társaságukat a
gyerekekre, hanem türelemmel és tapintattal kivárnák, amíg
az idő és a megszokás elrendezi ezeket a kapcsolatokat.
Az együtt alvás vér szerinti szülők esetében sem
szerencsés. Egyértelműen az a jó, ha a gyerek a saját
ágyában alszik el úgy, hogy ébren tették le őt.

Minél kisebb a gyerek, annál nagyobb szüksége van egy

stabil helyre, amelyet megszokik, és annál inkább érvényes
az a szabály, hogy a lassú, fokozatos átszoktatás,
beszoktatás az, ami nem okoz traumát.

Azt tartanám természetesnek, ha az apa együttműködne

abban, hogy a gyerek, különösen a kezdet kezdetén, ha kéri,
visszamehessen magához éjszakára, mivel ön fel is
ajánlotta, hogy reggel visszaviszi.

„A tapintat erkölcsi kategória”- mondja a Waldorf-iskolát

alapító Rudolf Steiner; és manapság nagyon gyakran
tapasztaljuk, hogy mi, felnőttek nem vagyunk tapintatosak
gyerekeinkkel, kisgyerekeinkkel szemben. Pedig ez rendkívül
fontos volna a stabil és biztonságot adó érzelmi kapcsolat
kialakítása szempontjából.

Ha további nehézségek merülnek fel kislányát illetően, azt

tanácsolom, hogy első lépésben keresse fel a helyi nevelési
tanácsadó (mai neve pedagógiai szakszolgálat)
pszichológusát, kérje az ő tanácsát.

A tanácsadónak módja van bekéretni az apát is, és

hivatalból kötelessége eljárni, ha ezt szükségesnek látja a
gyerek érdekében.

Ez mind: „normális”

KÉRDÉS: „Másfél éve váltunk el a férjemmel, egy részemről

hirtelen jött nagy szerelem következményeként. A
kislányunk akkor majdnem tizenkét éves volt. A
házasságunk jónak volt mondható, csak én hosszú évek óta
inkább a testvéremként tekintettem a férjemre.
Megpróbáltuk megmenteni a házasságunkat, de nem
sikerült. Ekkor a lányommal elköltöztünk egy közeli
kisvárosba, jól viselte. Nem sírt egyszer sem, és jól érezte
magát. Rendszeresen járt az apukájához, aki összeköltözött
egy nővel. A lányom is régóta ismerte. Szeretett is
odamenni. Én sokat beszélgettem vele, elmondtam, hogy
már nem éreztem az apukája iránt mást, csak barátságot.
Sosem mondtam róla rosszat, pont ellenkezőleg. Hogy
milyen jó ember, és hogy emberileg szeretem most is. A
gondok idén kezdődtek. Tudom, hogy a legrosszabb
kamaszkorban van, és sok türelem és elfogadás kell hozzá.
De sokszor már véges a türelmem. Vannak időszakok,
amikor hetekig nem akar az apjához menni, de csak annyit
mond, nincs kedve. Természetesen nem erőltetem. Ha ott
van - elmondása szerint -, jól érzi magát. De ha onnan
hazajön, teljesen ki tud fordulni magából. Flegma, undok
velem, beszólogat, háborog. Ebben az évben a tanulmányi
eredménye is sokat romlott. Tanulni alig akar. Próbáltam
segíteni neki ebben, de helyette nem tanulhatok. Nem
érdekli semmi, csak a külsőségek. Sosem volt csajos, inkább
fiús. Most meg pont az ellenkezőjét mutatja. Szeretnék
beszélgetni vele, de nem nagyon sikerül. Olyan, mintha
utálna. Hibáztat a válás miatt?

Én sem teszek mást, csak magamat hibáztatom, hogy

elrontottam az életét. A páromat szeretem nagyon, de csak
ritkán látom, mert külföldön dolgozik. A lányom kedveli,
nagyon jól elvannak. Szerettem volna elvinni
pszichológushoz, de hallani sem akar róla, mindig azt
mondja, semmi baja nincs. Lehet, hogy nekem kellene
elmennem. Gyötör a bűntudat, hogy mennyi embert
megbántottam. Néha kifakad a lányom, ha faggatom. Hogy
úgy érzi, meg akar felelni az apjának. Azért nem akart
menni hozzá, mert rossz jegyeket kapott és félt, hogy mit
szól majd hozzá. Vele, velük normálisan beszél, állítólag
nem úgy, mint velem. Amikor kérdeztem, velem miért teszi
ezt, azt mondta, hogy mert én »cuki« vagyok és laza. Olyan,
mintha nálam »kamasz önmaga« lenne, ott meg viselkedik.
Máskor meg úgy érzem, engem büntet a viselkedésével. A
volt férjem gyakorlatilag szóba sem áll velem, még a
lányunkkal kapcsolatban is alig tudunk beszélni. Mit kellene
tennem?”

VÁLASZ: Mindaz, amit ír a tizenhárom éves lányáról, teljesen

„normális”. Igen, a kamaszkor a gyors, a hirtelen változás
kora, eltűnik az eddigi kedves, nyílt gyerek és undok,
zárkózott lép a helyébe. Ilyenkor néz rám az én kamaszom,
és a szeméből látom, hogy hülyének tart. És ha a
pillantással ölni lehetne, a kamaszkor első fél évében már
három-négyszer meghalhattam volna. Minden nagy könyv
leírja, hogy a kamasz teljesítménye hanyatlik. Csak az iskola
nem akarja tudomásul venni. A kamasz nem akar többet a
szüleivel moziba menni vagy a telekre, vagy a rokonokhoz,
vagy úgy általában látogatóba menni, még az apjához sem.
Helyes, hogy nem erőlteti. Az viszont minden gyereket
jellemez, hogy megterhelő számukra az elvált szülők között
közlekedni, még ha jól is érzik magukat mindkét helyen.
Akkor is érezhetik úgy, hogy a másik szülővel szemben most
éppen árulást követnek el. A flegmaságot, undokságot,
szemtelenséget (a kamasz szemtelen, mert gyors agyi
érésen esik át, az ítélőereje megerősödik) ott tudják
szabadjára engedni, ahol jobban otthon érzik magukat. Ezt a
lánya is pontosan elmondta. És persze ilyenkor nagyon
változik, fordul a gyerek, például eddig nem sportolt, most
belevág, eddig sportolt, most abbahagyja, eddig fiús volt,
most csajos lesz. A szigor ilyenkor nem használ, sőt a nagy
vizsgálatok szerint egyedül az segít, ha a kamaszt szabadon
tudjuk engedni, bármilyen félelmetesen hangzik is ez.

Nem, nem a válás miatt hibáztatja. Egyszerűen kamaszodik.

Ilyenkor nem lehet faggatni - a faggatott kamasz hazudik,
bár igazságkereső. Nem, a jelek nem mutatnak arra, hogy
elrontotta volna a lánya életét, igen, saját lelkiismeret-
furdalását lehet, hogy terápiás beszélgetésben kellene
„ventillálnia”, megszellőztetnie. Igen, a kamaszkort ki kell
bírni, és ez sokszor nem könnyű, a szülőnek a szorongás
marad, de ha jól tudjuk végigcsinálni, néhány év múlva egy
kedves, fiatal felnőtt fog visszanézni ránk ugyanezekből a
szemekből. Mikor? Valamikor húsz és huszonhárom között. A
kamaszkor megnyúlt...

Miért?

KÉRDÉS: „Van egy két és fél éves lányom, akivel az anyja

hathetes korában itt hagyott, és hazaköltözött Debrecenbe.
Mi Nyíregyházán élünk. Voltak az anyjával ügyvédnél, abban
állapodtak meg, hogy kéthetente láthatom a kislányt, de
előzetes egyeztetés után természetesen akkor láthatom,
amikor akarom. Az utóbbi időben egyre gyakrabban
gördítenek akadályt az elé, hogy láthassam a lányomat, arra
hivatkozva, hogy már valamiféle programjuk van.

Úgy vettem észre, hogy főleg a nagyanyja próbálja ellenem

uszítani a kislányt, de ahogy látom, ez nem nagyon sikerül
neki, mert egyre közelebb kerülünk a lányommal
egymáshoz. Jókat játszunk együtt. Most hétvégén is el
akartam menni hozzájuk, de azt mondta az anyja, hogy ne
menjek, mert színházba mennek. Miért nem hívtam őket
hamarabb. Mivel színházba mennek az új barátjával, a
lányom már kint van a nagy anyjáéknál. Ez rendszeresen
fordul elő, hogy elmegy, vagy mennek valahova, és a
kislányt, mint valami értékmegőrzőbe, kiadja az anyjáékhoz,
aki meg ki tudja, hogy mivel próbálja ellenem hangolni,
legalábbis így gondolom. Azzal kapcsolatban is tanácstalan
vagyok, hogy hogyan hozzam el, mert már így, a harmadik
életévben, azt mondják, el lehet hozni. Próbáltam már erről
az anyjával tárgyalni, de azt mondta rá, hogy majd
megbeszéljük. Apám azt javasolja, hogy fokozatosan kellene
elmélyíteni köztünk a kapcsolatot, tehát először menjünk le
együtt csak az udvarra, utána a közeli játszótérre, majd a
városba, és ha ezek már mennek, akkor hozzuk el hozzánk.
Anyám szerint egyszerűen csak hozzuk el. Ha megyünk
látogatni, sehova se mehetünk el egyedül a kislánnyal, se
az udvarra, se a játszótérre, mindig jön az anyja vagy a
nagyanyja. Tehát úgy veszem észre, hogy azt nem akarják,
hogy kettesben maradjak a kislánnyal. Mit kellene tennünk
azzal kapcsolatban, hogy mindig valamilyen akadályt
gördítenek a láthatás elé? És tényleg fokozatosan mélyítsük
a közös kapcsolatot, vagy egyből hozzuk el hozzánk
Debrecenből Nyíregyházára?”

VÁLASZ: Nem, semmi esetre ne hozzák el „egyből”

Debrecenből Nyíregyházára, nem is értem, hogy ezt hogyan
gondolják.

És miért beszél többes számban? Édesanyjával és

édesapjával együtt akarják így „egyből” elhozni?

Levelében nehezen kibogozható módon keverednek össze a

jogi és a nevelési kérdések, miközben homályban marad az
a háttér, amelynek alapján esetleg valóban lehetne
valamiféle tanácsot adni.

Miért ment el a volt felesége a gyerekkel hathetes korában?

Mit mond erről ő? És mit mond maga? Hogyan folyt addig az
életük? Az elköltözés után mikor látta először a gyereket?
Megállapodtak a tartásdíjban? (Amikor a levelében azt
olvastam, hogy van egy lánya, „akivel az anyja hathetes
korában itt hagyott”, először azt hittem, hogy az anya a
gyerek nélkül ment el. De hát erről szó sincs!)

Ha jól értem, a kéthetenkénti láthatás biztosítva van, és

ezen kívül akkor mehet, amikor akar, előzetes egyeztetés
alapján. Ez így teljesen normális.

Mint ahogy az is, hogy egy ilyen korú kislányt az anyja még
nem akarja nagyobb távolságra egyedül elengedni, illetve
ha maga megy hozzájuk, akkor is meg akarja adni az ő
jelenlétének biztonságát.

Miért feltételezi, hogy a nagyanya „ki tudja, hogy mivel”

maga ellen próbálja hangolni a gyereket? A leveléből erre a
feltételezésre nincs oka.

És miért nem mehet „ki” maga is látogatóba a

nagyanyjához, ahol a kislány olyankor van, ha az anyának
programja van?

Azt hiszem, édesapjának a fokozatosság elvének

betartásában igaza van.

A távolból úgy gondolom, kedvező volna a gyerek

szempontjából nyugodtan kivárni azt az időt, amikor már
nagyobb, amikor már megszokta ezeket a láthatásokat, még
közösen az anyjával - vagy akit szintén a mindennapokból
jól ismer, a nagyanyjával -, és ezeknek a láthatásoknak a
programjait. Beszél az anyával arról, hogy miért nem akarja
kettesben hagyni a gyerekkel? (Ami egyébként ilyen
városnyi távolságban és az életkort tekintve teljesen
normális.)

Úgy gondolom, ha mindketten a gyerek érdekeit tartják

szem előtt, akkor az idő megoldást hozhat, míg minden
erőszakoskodás csak rongálja a nyugodt kibontakozás
esélyét.

Általános szempont: válás esetén jót tesz a gyerek-szülő

kapcsolatnak és az elvált felek kapcsolatának, ha mindkét
fél önmagában is megpróbálja tisztázni, hogy miért is váltak
el. Mi volt ebben az ő szerepe? Vagy esetleg az ő
családjának a szerepe, ha együtt laktak? Ha az elvált szülők
kapcsolata javul, ha kölcsönösen be tudnak látni valamit a
saját „hibájukból”, szerepükből a válásban, ez nagyon
megnyugtató hatással van szinte észrevétlen módon a
gyerekre is.

Mit mondjunk meg?

KÉRDÉS: „Két lányunk van. Az egyik tizenkét éves, a másik

négy. Csúnyán váltunk el. Nagy szerelem volt a miénk, de a
házasságkötés után a férjem egyre »határozottabb« lett, ő
így mondta, valójában egyre hangosabban, később már
ordítva engem alázott, hülye p...nak nevezett a gyerek előtt
is, aki ezt először döbbenten hallgatta, nézte, később már
rögtön sírni kezdett, mihelyt a férjem felemelte a hangját.
Aztán megszületett a második lányunk, akit imádott, de a
magatartásán ez se változtatott semmit, ellenkezőleg, egyre
durvább lett. Aztán, amikor a gyerekek előtt megütött,
leütött, a nagylányom sikoltozott, összepakoltam, és még
aznap este elköltöztem a gyerekekkel együtt a szüleimhez.
Ennek lassan hét éve. Azóta áll a bál. Én nem akarom
eltiltani a gyerekeket a volt férjemtől (közben sikerült
elválnunk), de neki csak felügyelt láthatáshoz van joga, és a
nagylányom erre sem akar elmenni. A kicsi viszont
változatlanul imádja az apját, aki gyakran megles minket az
utcán, leguggol, kitárja a karját: »ki jön a házamba?«, és a
kicsi repesve fut oda hozzá. Egy ilyen alkalommal a nyitott
ajtóval ott álló taxiba beugrott a kicsivel a karjában, és
elhajtott, ami persze nem tett jót az ő hatósági
megítélésének. A kicsi azóta egyre nagyobb lesz, és nem
egészen érti, hogy miért nem lakunk apával, »mint a többi
gyerek«, és miért csak egy idegen helyen találkozhatnak,
miért mondom, hogy ne szaladjon oda az utcán apához.
Próbáltam már a volt férjemmel levelezni arról, hogy
anélkül, hogy őt hátrányos helyzetbe hoznánk, mondjuk el a
kicsinek, hogy veszekedések voltak közöttünk, és egyszer az
is előfordult, hogy ő megütött, ezért költöztünk külön, és
ezért meg a taxizás miatt van ez a felügyelt láthatás. A volt
férjem először nem válaszolt, aztán telefonban őrjöngve
közölte, hogy ezt meg ne merjem tenni, mert akkor megöl.
Ezt persze nem adta írásba. A nagylányom és az apám
szerint a kicsinek, aki nagyon értelmes, tudnia kellene, hogy
mi a helyzet. Sokszor látom a szemén, hogy kérdően néz
rám, és az az érzésem, hogy sok mindent sejt, de néha
nyugtalanul kérdezgeti: »Miért nem mehetek apához, miért
nem mehetek apához?« Az én kérdésem: mi volna jó a
gyereknek ebben a helyzetben, ami nem rongálja az
apjához való viszonyát, mert ezt nem szeretném... Mit
mondjunk meg!”

VÁLASZ: Mindent, úgy, ahogy van. A gyerekek előtt nem

lehet(ne) titok - sajnos sok családban van -, mert a titok
roncsol. Roncsolja a családi kapcsolatokat, és szorongást
kelt. Hiszen, ahogy erről sokszor beszéltünk, a gyerekek
„úgyis mindent tudnak”, éreznek, de nem tudják szavakba
foglalni, hogy mi az, amit éreznek, ami így nyugtalanító, és
egyre nagyobb feszültséget kelt.

Természetesen nem az apát kellene szidalmazni - „az a

vadállat leütött, hogy adhatnálak oda felügyelet nélkül egy
ilyen embernek” stb. hanem arról kellene beszélni,
mondhatnám „mesélni”, hogy „nagyon szerettük egymást
apával, aztán ahogy telt-múlt az idő, egyre nehezebben
tudtunk együtt élni, sokat veszekedtünk, kiabáltunk, amitől
Klári (nevezzük így a nagylányt) mindig nagyon megijedt, és
sírt is. Egyszer aztán egy ilyen veszekedés közben apa
annyira mérges lett, hogy megütött, és akkor
hazaköltöztünk a nagyiékhoz.

Apa titeket nagyon szeret, de Klári haragszik rá, ezért nem

akar vele találkozni. Egyszer pedig az történt, hogy apa
elvitt téged taxival anélkül, hogy ezt megbeszéltük volna.
Hogy ne lehessen veszekedés, verekedés, ami senkinek
nem jó, hogy apa megbeszélés nélkül ne vigyen el, ezért
kell egy idegen helyen találkoznotok, és ezért szoktam
mondani, hogy ne szaladj oda az utcán apához, mert az
mindenkinek rossz, ha hirtelen felkap, és megint elvisz.
Apának is, mert akkor még ritkábban találkozhattok...”
Valami ilyesmit mondanék.

Természetesen mindez akkor lenne igazán hatékony, ha ezt

az apával együttműködve tudná megtenni, ha ebbe ő is
beleegyezne, belátva, hogy a gyereknek csak az a jó, ha
mindent úgy tud, ahogy a valóságban van. Csak ez a
helyzet nem vesz el erőt a fejlődéséből.

Nem igaz az, hogy ilyenkor a gyerek kevésbé fogja az apját

szeretni, hogy ez az apa ellen hangolja őt. Nem igaz,
különösen abban az esetben, ha az apában is van belátás,
és ő is nagyjából ugyanígy tudja elmondani ezeket. Ahogy
mindkét szülő azt is elmondhatja sajnálkozva, hogy nem
sikerült úgy együtt maradniuk, ahogy szerettek volna...
Kevesen hiszik el, de aki próbálta, tudja, az ilyen vallomások
nem roncsolják a szülők vagy az apa iránti érzéseket,
ellenkezőleg, építik, növelve a bizalmat.

Természetesen arról is lehet beszélni, hogy „a többi gyerek”

sem mind lakik apával (vagy anyával), hogy nem egyedül ő
van olyan helyzetben, hogy a szülei külön élnek.

Tudom, nehéz elhinni, amit mondtam. De aki próbálta, tudja,

hogy a gyerek szempontjából egyedül ez a jó megoldás.

Megválaszolhatatlan...

KÉRDÉS: „Nagymamaként írok önnek. Negyvenéves fiam és

felesége tizenhárom évnyi házasság után idén, néhány
hónapja különköltöztek. A természetes aggódás és fájdalom
mellett számomra a legnehezebb kérdéssel fordulok önhöz.
Két kislányuk van, tizenhárom és tízévesek. Mindkét
szülőjükkel jó a kapcsolatuk, mindkét szülő felelősen viseli
gondjukat. Édesanyjuk inkább irányítja a mindennapjaikat, a
fiamat el is marasztalom azért, mert szerintem jobban
kivehetné a részét a hétköznapi dolgokból. Ennek néha
szordínóban hangot is adok.

A fiam nem ért velem egyet ebben. A kislányok szerető

testvérek, értelmes, ügyes gyerekek. A különélés a
gyerekeknek azt jelenti, hogy egy hétig az egyik, egy hétig
a másik szülőnél vannak. A szülőknek lehetőségük van a
saját lakásukban élni, igen ám, de a kislányok hetente
költözködnek egyik lakásból a másikba. Finoman szólva, én
ezt a megoldást nem találom szerencsésnek. Sok fontos
hatás mellett ennek a praktikus oldala is nehéz lehet nekik.

Ugyanakkor a helyzet megítéléséhez azt is le kell írnom,

hogy iskolájuk mindkét szülőtől könnyen megközelíthető.
Jelenleg négyen, a család, gyakran vannak együtt, hétvégi
szabadidejüket, a kirándulásokat együtt töltik. Tudomásom
szerint a házaspár egyik tagjának sincs komolyabb
kapcsolata. Válópert még nem indítottak. A témához tartozik
még az az információ, hogy három évvel ezelőtt a fiam már
elköltözött (akkor a kislányok az édesanyjukkal voltak), majd
néhány hónap múlva hazaköltözött. A kérdésem: hogyan
ítéli meg ezt a megoldást, hogy a gyerekek hetente otthont
cserélnek? Állandóság, biztonság.? Egyáltalán, van-e jó
megoldás?”

VÁLASZ: Kérdése megválaszolhatatlan. Nehéz ilyesmibe

beleszólni, akár családtagként, akár szakemberként.

Igen, én is úgy gondolom és azt tapasztaltam, hogy a

gyerekeknek, különösen minél kisebbek, annál inkább, jobb
egy állandó hely. Azzal, hogy viszonylag szabadon
járkálhatnak a két szülő között, és a másik helyen is van
fogkeféjük, pizsamájuk, ágyuk, netán külön szobájuk,
asztaluk... Itt a lányok már kinőttek - még a tízéves is! -
ebből a kisgyerekkorból.

El lehet persze gondolkozni azon, hogy vajon a heti váltás a

jó vagy a kétheti, egyhavi stb., ami kevesebb költözködéssel
jár, és a gyerekek esetleg kevésbé érzik - mint egyik gyerek
fogalmazott, aki hasonló helyzetben él - „rángatva”
magukat.

Ranschburg tanár úr kifejezetten pártfogolta annak idején

az ilyen „osztott idejű” vagy „félidős” megoldást, mondván,
hogy ez még mindig sokkal jobb, mint „vasárnapi” apukának
(vagy anyának) lenni.

Ez élethelyzet.

Kívülről nem lehet megoldani. Itt, a maguk esetében a

körülmények különösen szerencsésen alakultak, úgy látszik.

Mi mást mondhatunk? Maradjanak együtt addig, amíg a

gyerekek felnőnek? Sok tapasztalat utal arra, hogy „a
gyerekek érdekében” fenntartott házasság - esetleg
házassági pokol! - roncsoló hatású, roncsolóbb, mint a „jó”
válás. Jó válás persze nincs, de mégis így nevezik azt,
amikor az elvált felek nem gyűlölködnek, nem próbálják a
másik kárára „megszerezni” a gyerekeket, ami rájuk is
pusztítóan hat.

Nagyon gyakran látjuk, hogy ha nincs ilyen osztott

megoldás, akkor a gyerekek sokkal nehezebben és nagyobb
zavarban élik át a láthatások idejét, akkor is, ha maguk is
akarnak menni. Nemegyszer halljuk, hogy „amikor az
apjánál van hétvégén, utána mindig betegen, lázasan jön
haza”. Vagy: „Kibírhatatlan, amikor hazajön, csapkod,
szemtelen, biztos ellenem uszítja az apja.” De nem kell,
hogy igaz legyen, sem az, hogy az apa gondatlan, és ezért
betegszik meg vagy lázasodik be a gyerek, sem az
uszításnak nem kell igaznak lennie. Elég az a feszültség a
gyerekben, hogy esetleg „árulásnak” veszi, hogy jól érzi
magát a másik helyen is, vagy hogy úgy érzi, az anyjának
vagy annak a szülőnek, akivel állandóan él, rosszulesik,
hogy ő ott volt. És ez már kiválthat lázat vagy akár
betegséget is, és főleg feszültséget, ami azután,
hazaérkezve a „biztonságba”, csapkodásban,
szemtelenségben is megnyilvánulhat.

Rettenetes helyzet lehet az is, amikor, mondjuk, az apa

hétközben telefonál, hogy szívesen elvinné a gyereket
moziba, ha ráér, egy már régen kinézett filmhez, és bár az
anya nagyon örülne egy szabad estének, mégis belesziszegi
a telefonba: „Minden második hétvége a tied, úgyhogy
ehhez tartsd magad, légy szíves!” - és lecsapja a kagylót.

Ezek a helyzetek azok, amelyek elkerülhetők - és ez bizony

jó is lenne - az ilyen osztott idejű elhelyezéssel.

Igen, nehéz, hogy az élet sok helyzetében két igazság

egyszerre érvényes.

Elvált apák...

KÉRDÉS: „Gyermekeim édesanyjától másfél éve váltam el,

azóta új párkapcsolatban élek, az új páromat mindkét
gyermekem elfogadta. A váláskor történt megegyezés
alapján a gyerekek az édesanyjukkal élnek, kéthetente
hétvégén, illetve a szünidők jelében velem vannak.
Kilencéves kisfiamon tapasztalom, hogy egyre kevésbé akar
hozzám jönni, vasárnap már alig várja, hogy mehessen újra
az édesanyjához. Abban az időben, amíg velem van,
mindent megteszünk érte, én és a párom is, ilyenkor
úgymond egy családként élünk. Amikor hozzám jön, első
éjjel a fiam mindig felébred, fél, illetve mondja is, hogy nem
tudja megszokni nálam, van, hogy sírva ébred. Amikor
nevelni próbálom, akkor agresszív lesz, csapkod, és olyan
kijelentéseket tesz, hogy utál, illetve hogy nem akar hozzám
jönni többet, olyan tüneteket produkál, amivel szemben
tehetetlen vagyok. Az iskolában egyébként jó a
magatartása, odafigyel, jó tanuló. Olyan érzésem van, hogy
a megszokott életéből kéthetente ki van szakítva két napra,
ami nem tesz jót neki. Én viszont a gyermekemről nem
szeretnék lemondani. Mitévő legyek? Célszerű lenne
felkeresni egy szakembert a gyermekkel a válási trauma
feldolgozása érdekében, vagy tényleg az lenne a legjobb a
gyereknek, ha nem bolygatnám fel az életét, és nem
erőltetném a láthatást!”

VÁLASZ: Amennyire ez a leveléből megállapítható, sok

szempontból „szerencsés”, sőt mondhatnám, bármilyen
furcsán hangzik, „irigylésre méltó” helyzetben vannak,
hiszen meg tudtak egyezni a gyerekek elhelyezéséről, nem
folytattak végtelenített pereket egymással (a gyerekek és
saját személyiségük kárára), a gyerekek elfogadták új
partnerét, az anya nem támaszt nehézségeket a láthatást
illetően - és még sorolhatnám.

A kilencedik év a gyerekek életében egy feszültebb időszak,

Mérei Ferenc a metafizikus nyugtalanság korának nevezi.
Sok minden bukkan fel félig tudatosan a gyerekben az élet
és a halál, a szeretet és az összetartozás kérdéseit illetően,
és nehezen gyűri le az indulatait, miközben azt is mondják,
hogy ez egy „kiskamaszkor”, a gyerek sokszor nemcsak
nyugtalanabb lesz, hanem kritikusabb, szemtelenebb, és ha
kritizálják, agresszívabb is. Én a „nevelésről” lebeszélném,
hiszen a gyerek nem tehet róla, hogy sírva riad fel éjjel,
hogy alig várja, hogy újra „haza” mehessen az
édesanyjához, hogy úgy érzi, nem tudja megszokni
maguknál, és hogy „tüneteket” produkál.
Miközben nyíltan meg is mondja, hogy nem akar magukhoz
menni, sőt nyilván a faggatás és a „nevelés" hatására,
miközben csapkod, kijelenti, hogy „utálja”. (Hogy a dolog
még bonyolultabb legyen: e feszültségek hátterében igenis
elképzelhető, hogy ő lenne az, vagy lett volna az, aki jobban
ragaszkodna, ragaszkodott volna magához, és most meg
van sértve a válás miatt, elhagyottnak érzi magát, és ehhez
képest „semmi” az, hogy ők most látogatóba jöttek, és
maguk mindketten kedvesek vele.)

A gyerek egyre nagyobb lesz, egyre jobban rá lehet, rá

lehetne bízni, hogy mikor jön át és mikor nem, biztatva,
hogy ugyanúgy fogják szeretni, ha ritkábban jelenik meg,
legyen úgy, ahogy ő akarja... Kamaszkorban ez evidens
eljárás kellene, hogy legyen, de mivel ez most, mint utaltam
rá, kiskamaszkor, felmerülhet, hogy ugyanezt alkalmazzuk.

Még egy pillanatra visszatérve arra, hogy a gyerek

„tüneteket produkál”. Eléggé ismert tény, hogy a gyerekek a
láthatási feszültségek miatt tüneteket produkálnak, de nem
„megjátsszák magukat”, hanem sokszor még a lázuk is
felmegy. Ez nem azért van, mert valaki rosszul bánik velük
itt vagy ott, vagy esetleg a szülők egymás ellen hergelik a
gyerekeket (sajnos ezt is ismerjük, de ez nem függ össze a
tünetek keletkezésével), hanem azért, mert túl nagy és túl
bonyolult az a belső feszültség, amivel ilyenkor meg kell
küzdeniük. (Ragaszkodás mindkét szülőhöz, ugyanakkor
valamelyik szülő hibáztatása, akiről úgy érzi, hogy ő tehet a
válásról. A félelem, hogy „elárulom” most itt azt, akivel élek,
és akit szeretek, elárulom azzal, hogy itt is jól érzem
magam... Igazságtalan, hogy ilyeneket kell átélnem, és ilyen
érzelmekkel kell megküzdenem.)

Ezek a helyzetek mindig nehezek, és fő szabálynak kellene

lennie, hogy nem erőltetjük azt, ami ellen a gyerek hevesen
tiltakozik, viszont keressük, ha szükséges, akár mediátor
vagy pszichológus közbeiktatásával a mindenkinek jó
megoldást, amit természetesen nem könnyű megtalálni.

Általában jó lenne, ha a szülők nem a „jogaikat” próbálnák

érvényesíteni ezekben a helyzetekben, hanem ahogy ön is
teszi, keresnék a gyerek érdekét.

Vád

KÉRDÉS: „Már harmadik éve harcolunk Éva nevű unokámért,

az anya ezen idő alatt minden elképzelhetőt megpróbált,
hogy a kislányt elidegenítse tőlünk, sajnos legtöbb esetben
sikerrel. Most legutóbb feljelentést tett a rendőrségen.

Beidézték a fiamat és vele engem. A fiamnak elmondták,

hogy feljelentés érkezett ellene, pedofil váddal. A volt
barátnője jelezte nekik, hogy a fiam a kisunokám
„bugyijában nyúlkált”. Nehezemre esik még elképzelni is,
hogy a fiam mit érezhetett! Ujjlenyomat, DNS-vizsgálat,
vallatás és még fogdába is akarták tenni, de az ügyvéd, aki
a láthatási perben évek óta ismeri a fiamat, el tudta érni,
hogy ezt ne tegyék. A fiam az ártatlanságának
bizonyításáért mindent vállalt, és beigazolódott, az anya
valótlant állított, hogy a láthatási perben el tudja érni, hogy
a fiam, akinek ezt megítélték, ne láthassa a gyereket. A fiam
belebetegedett! A szívére ment a hercehurca. Az orvos azt
mondta neki, ha továbbra is idegeskedik, öt éve van hátra.
Már több embertől hallottam, hogy sok anya így tartja távol
az apát a láthatástól. Ez az új „módi". Az anyának az első
házasságából van egy 15 éves fia, annak idején őt is
eltiltotta az apjától. Mindezt azért írtam le, hogy
megkérdezzem, hogyan hat ez a felnövekvő gyerekre, és
hogy nem lehetne-e a szülőket jobb belátásra bírni abban,
hogy mit NE tegyenek egymás és a kisgyerekeik ellen egy
nehéz szakítás után se? A fiam ártatlansága beigazolódott,
de amin keresztül mentünk öt hónap alatt, azt nem kívánom
senkinek.”

VÁLASZ: Egyszer, régebben már beszéltünk erről: igen, „ez az

új módi”, kétségbeesett, gyűlölködő - vagy éppen
nyerészkedő - láthatási perekben anyák (általában anyák)
nemegyszer folyamodnak ilyen vádak megfogalmazásához,
általában az apát, de néha a nagyszülőket illetően is, talán
mert a védekezést nehezen bizonyíthatónak gondolják.

(Szerencsére ma már a rendőrség is óvatosabban jár el,

mint a kezdet kezdetén.)

A gyerekekre - és nem is csak a megvádolt apához fűződő

kapcsolatukat illetően - ez roncsoló hatású, akkor is, ha
szóban nem is értesülnek a vádaskodásról, és az e körüli
hercehurcáról.

Az anya - és esetleg a többi bevont családtag - fantáziálása,

képzetáramlása, az e körüli titkos megbeszélések igenis
betegítő légkört teremtenek a gyerek körül.

Ahogyan az is kárára van, ha azt érzi: anyja, akivel együtt

él, akinek ki van szolgáltatva, azt várja el tőle, hogy „ne
szeresse” az apját, hogy ne akarjon vele találkozni. A gyerek
úgy érzi, azt éli át, hogy neki eleget kell tennie ennek a
kívánságnak, el kell nyomnia, el kell fojtania természetes
gyermeki vágyait arra, hogy az apjával is kapcsolata
lehessen, és ez, bármilyen kitartóan mutatja azt, amit az
anyja elvár tőle, tartósan megviseli őt.

Ugyanakkor azt is tudnunk kell, hogy a gyerekek szexuális

kihasználása, megrontása családon belül a leggyakoribb!
(De úgy tűnik, éppen nem az elvált apák, hanem az együtt
élő rokonok részéről!) Emlékszem, mikor jó néhány évvel
ezelőtt Angliában jártam, lépten-nyomon óriásplakátok
fogadtak, amelyek azt kérdezték: „Te is a 35% okozói közé
tartozol?” Nem régen zárult kutatások azt állították, hogy a
családon belüli abúzusok (visszaélések) a gyerekek 35%-át
érintik! Meghökkentően magas szám!

Azt mindenkinek tudnia kell, hogy a gyerek számára mégoly

keserves válás vagy szakítás esetén is egyedül az lenne a
kedvező, ha mindkét szülővel fenntarthatná háborítatlanul a
kapcsolatot a másik szülő faggatódzásai, gyanakvásai,
támadásai, szitkozódásai nélkül.

Hogy azonban rábírhatok-e a kétségbeesett, magukat

elhagyottnak - vagy éppenséggel kihasználtnak,
kijátszottnak, bosszúszomjasnak - érző egykori partnerek
erre a minimális együttműködésre, az nagy és nehéz kérdés.

A pszichológus mindennapos - meghökkentő - tapasztalata,

hogy emberek tíz-tizenöt együtt töltött év, és akár két-
három gyerek után is úgy tudnak egymásról beszélni,
mintha mindig is gazembernek, betegesnek, gyűlöletre és
megvetésre méltónak látták volna a másikat...

Az önismeret és a lelki (szellemi) egészség kultúrájának

teljes hiánya ordít ezekből a kifordult kapcsolatokból, és
gyakran tapasztalhatjuk, hogy ez aztán messze túlterjed
negatív hatásaiban a két egymásra acsargó fél küzdőterén,
és nem is csak a gyereket károsítja (súlyosan), hanem egy
sokkal szélesebb társadalmi környezetet is elér tovagyűrűző
hullámaival...

Három nap

KÉRDÉS: „Tanácsot a hároméves fiúunokám ügyében kérnék

öntől, akit kilenc hónapos korában elhagyott az anyja, mert
elment egy férfival. Azóta a fiam egyedül neveli a kisfiút, aki
nem született sérülten, mégis közel kétévesen még járni
sem tudott, és egy szót sem beszélt. Bölcsődei indíttatásra
a fiam korai fejlesztőbe vitte, ahol csodálatos eredményeket
értek el a gyermekkel, és mára már mozgása
összerendezett, sőt ügyes, és a beszéde, szókincse megfelel
a korának. Váláskor a bíróság az elhagyott gyermeket
természetesen az apjának ítélte, akit eleinte az anyja nem is
látogatott. Később „felébredt az anyasága”, és egyre
gyakrabban látogatta a gyermeket. Jelenleg a bölcsődébe
járó, hároméves kisfiú három napig az apjánál van, a
következő három napon az anyjánál. A család
kétségbeesetten gondol arra, hogy ez az összevisszaság
mennyit árthat a gyermeknek. El sem tudjuk képzelni,
hogyan vehette rá az anya a fiamat erre a megoldásra,
hiszen eddig a kisfiú egyedül az apjához kötődött.
Tanulmányaim, anyai és nagymamai tapasztalataim azt
mutatják, hogy ebben a korban NAGYON KELL A
GYERMEKNEK AZ ÁLLANDÓSÁG, és ha ez nincs meg, akkor
az a későbbi szellemi fejlődésére, tanulmányaira is károsan
hathat. Így van-e?”

VÁLASZ: Én is úgy gondolom, hogy kell az állandóság a

gyerekeknek, és minél kisebbek, annál inkább. Mert kell a
biztonságérzés, és kell az a tudat a gyereknek, hogy „én
pontosan tudom, hogy mennek a dolgok, mire mi
következik”, és az úgy is van. Én is úgy gondolom, hogy az a
jó, ha a gyereknek van egy állandó lakóhelye valamelyik
szülőnél, de tudja, hogy a másiknál is van helye - ágya,
törülközője, fogkeféje... -, és hogy a szülők szabadon
alakítják az ő tartózkodását, azt is tekintetbe véve, hogy
neki mi lenne a legjobb.

De van egy másik iskola is - és ezt időnként Ranschburg

tanár úr képviselte -, amelyik abból kiindulva, hogy a
gyereknek mindkét szülőjére szüksége van (és ez így igaz!),
úgy gondolja, hogy jó megoldás az „egy ideig itt, aztán
ugyanennyi ideig ott” váltakozó ritmusa. (Persze ez is akkor
működik jobban, ha nem nagyon merev, ha rugalmasan
alkalmazkodik a szülők valódi lehetőségeihez, és netalán a
gyerek kéréseihez is - feltéve, hogy a szülök nem akarják a
gyereket befolyásolni.)

Azt is szokták mérlegelni, hogy vajon mi az ideális ritmus?

Egy hét itt, egy hét ott, vagy esetleg egy hónap itt, egy
hónap ott - vagy mindennek számtalan variációja.
(Személyes véleményem: a három nap talán tényleg kicsit
„rángatás”-szerű lehet, de ezt igazából csak a gyereken
lehet látni.)

Mindehhez tegyük hozzá, hogy a megoldások lehetősége

nagyon egyéni. Nagymértékben függ a gyerekek és
természetesen a szülők személyiségétől is.

Viszont az meglehetősen egységes, hogy jól ez a váltogatás

csak akkor tud működni, ha a szülök viszonya, kapcsolata a
múltban történtek és a válás ellenére viszonylag
kiegyensúlyozott.

Az azonban általános szabálynak látszik, hogy a tágabb

család vagy éppenséggel a szülők szüleinek beavatkozása a
két felnőtt szülő közötti megállapodásba nem szerencsés.
(Ami persze nem jelenti azt, hogy ne mondhatnák el -
lehetőleg „érzelmi nyomaték” nélkül - véleményüket.)

Talán arra is jó gondolnunk - különösen viszonylag fiatal

házastársak, illetve elváltak esetén -, hogy az ember
felelősségtudata a mai időkben, amikor megnyúlt
pubertáskorról beszélünk, még az élet harmadik
évtizedében is jelentősen változhat. És igenis bekövetkezhet
az, hogy egy nagyon fiatal anya, akinek a számára talán
túlzott terhet is jelentett gyermekének születése, akit
azután „elhagyott”, az évek során bekövetkező érlelődésben
tényleg eljuthat odáig, hogy „felébred az anyasága”, és
kapcsolatot akar tartani gyermekével. Ilyenkor valóban
beállhat az a jó hatás, amire Ranschburg tanár úr is gondolt,
hogy a gyerek élvezheti a „két szülő, anya és apa”, ha nem
is együttes, de az időben megosztott jelenlétének jó
hatásait.

Azt sem hallgathatjuk el - de ilyesmivel a praxisban mintha

az apák esetében gyakrabban találkozna az ember -, hogy
előfordulhat, hogy az időbeli megosztást pusztán anyagi
okok motiválják. Ha a gyerek ugyanannyi ideig van az egyik
szülőnél, mint a másiknál, akkor nem kell „tartásdíjat
fizetni”. Azt viszonylag határozottan mondhatjuk, ha csak ez
a motívum van a megosztás hátterében, akkor az - az
esetek nagy részében - kifejezetten rossz hatással van a
gyerekre.

Hol? Kinél?

KÉRDÉS: „Most válunk. Három gyerekünk van. Két fiú, egy

lány. A fiúk tizenhárom és kilencévesek, a kislány három és
fél éves. A válásunk részleteibe és okaiba most nem
bonyolódom bele. Egyelőre örülök, hogy úgy tűnik,
mindenben meg tudunk egyezni. Lakás, pénz, autó, ki a
hibás? A környezetemben, úgy látom, hogy már ez is elég
kivételezett helyzet. (Mind a ketten hibásak vagyunk, talán
ez könnyít a dolgon.) Úgy döntöttünk, hogy a gyerekek két
hétig a férjemnél (hamarosan: a volt férjemnél) lesznek, két
hétig nálam. És arról is beszéltünk, hogy szeretnénk ezt
nem minden körülmények között mereven betartani, hanem
kölcsönösen segítünk egymáson és egymásnak. Már el is
kezdtük ezt a gyakorlatot, mióta a férjem elköltözött (három
hónapja). És most lépett közbe az apósom, akit egyébként
én is kedvelek, és aki gyerekorvos, és különösen a kicsit
illetően amellett kardoskodik, hogy neki kell egy ennél
állandóbb hely, még akkor is, ha sokszor a nagyokkal tart
ebben a váltogatásban. De egyébként is, szerinte ezt még
gondoljuk át, mert a gyerekeknek ugyan jó az, hogy
megmarad mind a két szülőjük, de zavaró lehet ez az
állandó ide-oda hurcolkodás. Mi azonban pillanatnyilag nem
tudjuk az életünket másképpen elképzelni. Tényleg ártunk
ezzel a gyerekeknek, ha így csináljuk? Hogy működik ez
másoknál? Mit mondanak erről a gyerekpszichológusok?
Igaza lenne az apósomnak?”

VÁLASZ: Mint az életben olyan sokszor: mindenkinek igaza

van!

Maguknak igazuk van abban, hogy ha így tudják

újraszervezendő életüket a lehető legjobban, legsimábban
elképzelni, akkor a gyerekeknek is az lesz a jó, hogy a
szüleik kölcsönösen megnyugtató megoldást találtak, és
kéthetenként „pihent” szülőt kapnak vissza.

Igen, jól látja, hogy különösen szerencsés maguknál a

helyzet, mind a megállapodás és a kölcsönös egyetértés
miatt, mind pedig azért, mert a leírtakból az látszik, hogy ez
a helyzet anyagilag sem okoz kezelhetetlen problémát. (Ez
nagyon sok helyen nem így van, és az anyagi terhek az
egyéb konfliktuslehetőségeket is kiélezik.)

Kedves kollégám, Ranschburg tanár úr, aki már sajnos nincs

köztünk, nagy híve volt az ilyen fajta megosztásnak a két
szülő között. Nyilván abból is kiindulva, hogy így a gyerek
számára az apa is és az anya is a körülményekhez képest
„teljes mértékben” megmarad. Ami valóban nagyon fontos,
hiszen a gyerek világképe anyával és apával - a mesebeli
Holddal és Nappal - teljes és biztonságos.

Ugyanakkor igaza van apósának abban, hogy minél kisebb a

gyerek, annál fontosabb számára az „állandó hely” is. Én
magam részben osztom Ranschburg tanár úr felfogását,
mégis sokszor tapasztaltam azt, hogy ha jól működik is ez a
fajta megosztás, a gyerek számára megnyugtató tudat,
hogy van egy „állandó” lakása, annak ellenére, hogy persze
mind a két helyen van asztala, ágya, fogkeféje, pizsamája -
szerencsés esetben szobája is.

Biztos vagyok benne, hogy a kislánya többször fogja

igényelni magát, az apánál töltött hetekben is, mint
nagyfiai. Akiknek persze szintén fog hiányozni - ahogy az
apjuk is feltehetőleg majd a magánál töltött hetek során.
Ezért is fontos a „rugalmasság” ezen a megoldáson belül is.
Soha nem jó, nem célravezető ezekben a dolgokban sem a
„megállapodások” merev betartása és betartatása.
Változékony, emberi dolgokról van szó a gyerekek körül, és
ezeket a viszonylatokat a mechanikus merevség mindig
sértheti.

Tegyük még hozzá a megosztás védelmében azt a sokszor

tapasztalt jelenséget, hogy a kamaszkor közeledtével a
gyerekek - „hálátlanul” - éppen azzal a szülővel fordulnak
szembe, aki eddig időben és erőben „a legtöbb áldozatot”
hozta értük (mert vele laktak), hiszen ő van a legközelebb
hozzájuk, és a gyerekek ilyenkor elsősorban közvetlen
környezetük ellen lázadnak. Ilyenkor, ha mód van rá,
nemegyszer átköltöznek a másik szülőhöz, ahonnan aztán -
nagyon gyakran - „csalódottan” visszaköltöznek, sok
nyugtalanságot hozva a saját életükbe és szüleikébe is. Ezt
meg tudja előzni az ilyen megosztott „gondviselés”.

Hogy működik ez másoknál?

Természetesen van ahol „jól” (valójában mindig csak „elég”

jól), és van, ahol rosszul, mert a szülők ezen keresztül is
megtalálják annak lehetőségét, hogy viszonyuk feszültségét
kifejezzék, vagy éppenséggel a gyerek szenved, érzése
szerint „elveszve” a két szülő között.

A láthatásról
KÉRDÉS: „Azt hiszem, nekünk sikerült úgy elválnunk (nem
egész hét évvel ezelőtt), hogy a gyerekek a lehető
legkevésbé lássák kárát. A férjem nagyvonalú volt, és máig
is az. Ma már talán könnyebben teszi, de amikor elváltunk,
sok mindenről kellett lemondania, hogy a velem maradó két
gyerek (ő is úgy gondolta, hogy a gyerekek maradjanak
velem, bár imádta őket, és máig nagyon jóban van velük) ne
nélkülözzön. A láthatással nem volt semmi gond. Mindig úgy
szerveztük, ahogy mindenkinek éppen jól jött; volt, hogy
mind a két gyerek ment hozzá, és nála is aludtak, akár hét
közben is, vagy csak az egyik, akinek éppen kedve és ideje
volt rá. A lányom most tizennégy éves, a fiam tizenegy. A
volt férjem közben sikeres vállalkozó lett, ma már nincsenek
anyagi gondjai, új családot is alapított, s van egy két és fél
éves kisfia. A gyerekek változatlanul sokat és szabadon
járnak hozzá. Nemrégiben kertes házba költöztek (medence
is van), és a volt férjem kocsiját újra cserélték, olyanra,
amelyik „mindent tud”, ha kell, még meg is szólal. A
lányom, mondhatnám, hogy bölcs derűvel nézi ezeket a
dolgokat, őt a legjobban az új családban a kisöccse érdekli,
és boldogan jön haza is, szívesen húzódik be nyugodt kis
kuckójába. De a fiamat kissé mintha meg-szédítették volna
az új anyagi lehetőségek; néha szinte rámászik az apjára,
kuncsorog, ezt-azt kér tőle, amikor lehet, odarohan, hogy
játsszon a számítógépen. Beszéltünk már erről az apjával is;
ő ezt egyelőre nem látja veszélyesnek, és maga is élvezi
újonnan megnyílt lehetőségeit. Barátnőim azt mondják:
vigyázzak, így akarja magához csábítani a fiamat, hogy
aztán ne kelljen tartásdíjat fizetni. Azt tanácsolják, hogy ne
engedjem oda a gyereket, csak a kötelező láthatás idején
(nálunk ilyen nincs is.) Szerintem minderről nincs szó. De
magam is úgy érzem, valami baj van. Mi volna itt a teendő?

VÁLASZ: Ritkán olvas, vagy hall az ember ilyen, a gyerekek

szempontjából „sikeresen” megoldott válásról. Ez talán
azért is van, mert az emberek inkább csak akkor keresik
meg a szakembereket, ha úgy érzik, hogy segítségre
szorulnak, ha valami baj van. Erről az esetről is csak azért
szerezhetünk tudomást, mert a sikeres évek után valami kis
gond jelentkezett. Egyetértek a levélíróval. Én sem hiszem,
hogy az apa hat-hét ilyen év után most szánt-szándékkal
csábítgatni kezdené egyik gyerekét. A fiúk - és ebben az
életkorban különösen - hajlamosabbak rá, mint a lányok,
hogy átadják magukat a technika bűvöletének. (S az apák
ritkábban látják meg a veszélyt az ilyenféle túlzásokban,
mint az anyák.) De a levél - s ezt kihallhatjuk a barátnők
szavaiból is - egy általánosabb jelenségre figyelmeztet. Arra,
amikor valamelyik szülő anyagi javakkal, lehetőségekkel,
vagy „nálunk mindent - vagy legalábbis sok mindent - lehet
és szabad, amit otthon nem” magatartással „csábítgatja” a
gyereket vagy a gyerekeket. Esetleg versengés alakulhat ki
a két szülő között. Hátrányos helyzetbe kerülhet az a szülő -
többnyire az anya -, akinél a gyerek lakik, s akinek a
mindennapi tanulásról, rendrakásról s egyebekről kell
gondoskodnia. Arról is beszéltünk már, hogy a
cukrászdákban feszengő „vasárnapi szülő” van hátrányos
helyzetben a mindennapi életet a gyerekkel együtt élő
szülővel szemben, de ennek a fonákja is igaz lehet. Az
„ünnepi” szülő szórakoztat és megenged, míg a
„hétköznapi” szülő - kényszerűen - korlátoz és követel.

Sajnos, ezeknek a gondoknak a megoldására nem nagyon

van más lehetőség, mint annak belátása, hogy a gyerek
elemi érdeke a két szülő együttműködését követelni,
követelné meg a válás utáni helyzetben is. Ha ezt nem
látjuk be, és csábítgatással rongáljuk a gyermek
személyiségét, súlyos, tartós károsodást okozhatunk neki,
melynek igazi következményeit - keserves következményeit
- majd felnőtt korában kell átélnie.

A fenti esetben én nem tartok ettől. A leírtak alapján azt

gondolom, hogy esetleg négyesben (a két gyerek és a két
szülő) vagy akár ötösben (az új feleség bevonásával - láttam
már erre példát) meg lehetne beszélni, és újra
nekirugaszkodva idővel enyhíteni is lehetne ezeket a
gondokat.

Apa és lánya

KÉRDÉS: „Irigylem azokat az elvált szülőket, akiknek

normálisan sikerült rendezniük kapcsolatukat. Nekem és a
volt férjemnek nem sikerült, nem tudunk egymással
higgadtan beszélgetni semmiről, a gyerekről és a
láthatásokról sem. Szerintem is szüksége van a gyereknek
az apjára, talán még a kéthetes nyári együttlétre is, de
engem aggasztanak ennek körülményei. Férjem most két
hétre egy kis szobát bérelt a Balatonon, és oda mennek
Anikóval.

Anikó, a lányunk, most tizenkét éves. Szeretnem tudni, hogy

a gyerek fejlődése szempontjából egészséges-e, hogy apa
és kislánya, ha külön ágyon is, de egy szobában alszanak. A
gyermek hány éves koráig engedhető ez meg lány
esetében? Szerintem ez sok elvált szülőt érdekelne.”

VÁLASZ: Normális körülmények között apa és lánya

nyugodtan alhatnak egy szobában a nyaralás vagy a
láthatás napjaiban, korhatár nélkül.

Más a helyzet, ha a gyerek veszélyeztetésének gyanúja

merül fel. Ilyenkor, a gyerek érdekében helyes az apa
pszichológiai vizsgálatát kérni, kezdeményezni - lehetőleg
olyan formában, hogy az anya a saját vizsgálatát is kérje,
így talán kevésbé mérgesedik tovább a helyzet az elvált
felek között, és világossá tehető, hogy mindez a gyerek
érdekében történt.
Igen, kétségkívül ismerünk olyan törvénybe ütköző
visszaéléseket, melyeket esetleg apák is (szerencsére
ritkán) elkövetnek lányaik (vagy általában gyermekeik)
ellen. Ez a tény indokolhat egy ilyen aggodalmat is.

De azt is tudnunk kell, hogy a válás és az azt megelőző

időszak feszültségei olyan mértékben hangolhatják egymás
ellen az egykori házastársakat, hogy nem csak arról
feledkeznek meg teljesen, hogy valaha rokonszenveztek
egymással - hiszen gyerekük vagy gyerekeik is ennek a
vonzalomnak köszönhetik világra jöttüket hanem szinte
beteges túlérzékenységgel figyelik és gyanúsítják egymást.
Persze „valami” alapja sokszor lehet e gyanúsításoknak,
hiszen a szülők és gyerekeik közötti kapcsolatnak, jó
kapcsolatnak, normális kapcsolatnak is mindig van - lehet -
valami finom erotikus színezete is. Ezt az egymást gyanúsító
felek túlérzékenységükben felnagyíthatják, és megindulnak
a vádaskodások.

Ez is indokolja, hogy ilyen gyanú esetén mindkettő

vizsgálatát kérjük.

Együtt sírni

KÉRDÉS: „A férjem három hónappal ezelőtt a legjobb

barátnőmmel összeköltözött, itthagyott bennünket, és egy
hónappal ezelőtt még a városból is elmentek, munkahelyet
váltottak. A lányom kilencéves. Mostanában éjjel is felriad
és sír, és azt szipogja, hogy: »Apu! Apukám!« Én igyekszem
erős maradni, és nem mutatni, hogy engem is milyen
mélyen bánt és sért, elkeserít, ami történt. Mikor hallom,
hogy felsír, kiugrom az ágyból, először dermedten állok,
most mit is mondjak, aztán berohanok, valahogy
megvigasztalom, mintha én nyugodt volnék, végre elalszik,
és akkor én sírok hajnalig. Én azt gondoltam, hogy könnyebb
volna, ha beszélhetnénk arról, hogy mi is történt, de bíró
barátnőm intett, ne mondjak az apjára semmit, mert azt
felhasználhatja a gyerekelhelyezési perben. Nehéz. Ha
felhívom, hogy jöjjön el a lányához, és mikor itt van, a lánya
azt kérdezi zokogva, hogy: »Mikor jössz vissza?«, akkor
utólag szemrehányást tesz nekem, hogy én biztatom erre
Lidit, mondván, hogy így akarom őt visszavenni. Ha nem
hívom, és a tanárnő szól neki, hogy milyen depressziós a
gyerek, akkor felhív, hogy miért nem szóltam, ennyit sem
tudok megtenni, nem a gyerek érdekét nézem... Akármit
csinálhatok, az szerinte rossz. Ugyanígy viszont előtte,
tizenkét éven át, amíg együtt éltünk, minden a lehető
legjobb volt (már szinte egy kicsit sokalltam is). Most már
látom: akkor az én befolyásom alatt állt, most a volt
barátnőm hat rá. Kérdésem: hogyan tudnám a lányomat
tartósan megvigasztalni, és tisztább helyzetet teremteni?
Egyelőre még azt se tudja, hogy az apja a Magda nénivel
ment el, mert ez a férjem kifejezett kérése volt, hogy most
még ne mondjuk, majd ha letisztulnak a dolgok. Néha itthon
dolgozom, és az utóbbi hetekben többször előfordult, hogy a
lányom is itthon akart velem maradni; ilyenkor erőt vettem
magamon, és az apja helyett is szigorú voltam, pedig nekem
is jólesett volna, ha együtt tölthetjük a napot. ”

VÁLASZ: Ne legyen erős! Mutassa ki, amit érez - ami nem azt
jelenti, hogy szidalmaznia kellene az apát, vagy szakításuk
részleteivel terhelni a kislányt. De, ha maga is elsírja magát
vigasztalás közben - ahelyett, hogy utána sírna, egyedül,
hajnalig -, ez egyáltalán nem baj. Ha egy gyerek azt élheti
át, hogy a felnőtt magatartása és szavai összhangban
vannak érzéseivel és gondolataival, ez önmagában is
megnyugtató hatással van rá, és biztonságot ad számára.
Nem tudjuk, hogy pontosan honnan is tudja egy gyerek,
hogy az anyja vagy más közeli hozzátartozója mit érez, és
mire gondol, de az elég egyértelműnek látszik, hogy a
gyerekek nemcsak a szavakból és a kimutatott érzelmekből
tájékozódnak, hanem - láthatatlan antennájukkal - a velük
együtt élő ember belső állapotait is felfogják. Együtt sírni?
Igen! Kiadni a fájdalmat, megjeleníteni, nem letagadni, nem
„egyedül hagyni” a fájdalomban a gyereket, de azután - és
ebben van a felnőtt szerepe - újra meg újra kikapaszkodni...
ilyenkor aztán előfordulhat, hogy az együttes, nem sietős
reggeli idején meglep minket valamiféle könnyeken át
mosolygó derű: - Na, jól kisírtuk magunkat az éjszaka...

És akkor nagyon el tudnám képzelni - ha olyan szerencséje

van, hogy bizonyos napokon otthon lehet, és a gyerek is
szívesen otthon maradna magával -, hogy azt mondjuk: - Ma
csapunk egy görbe napot! - És elmegyünk sétálni,
kirándulni, moziba, valahol eszünk valamit és beszélgetünk
az életről, az apjáról, megint csak anélkül, hogy
túlterhelnénk a gyereket olyan részletekkel, melyek nem
tartoznak rá. De azt semmiképpen nem tartom
letagadhatónak, hogy az apja, igenis, Magda nénivel ment
el. Azt is tudnia kellene, hogy mikor, hol laknak, és ezeknek
a tényeknek az ismerete, még ha fájdalmas is, de a
megfoghatatlan nyugtalanságot - amelyik a semmibe mered
kétségbeesetten - enyhíti.

Azt gondolom, hogy bíró barátnője is csak arra utalhatott,

hogy ne szidalmazza az apát - vagy a barátnőjét -, ne
próbálja a gyereket az apjától elidegeníteni.

Biztos vagyok benne, ha Lidi pontosabban tudná, hogy mi is

a helyzet, hogy mi történt, akkor az apja látogatásakor
lehet, hogy nagyon szomorú lenne, de nem kérdezné
zokogva újra, meg újra, hogy „mikor jössz vissza?”, bár
biztos, hogy újra meg újra felötlene benne ez a kérdés. Mert
ahogy régi címereken és képeken látjuk a teljes világot -
jobbról a Nap, balról a Hold, közöttük a csillagok -, úgy a
gyerekek világa is apával és anyával teljes, s ezért sokáig
nem tudják leküzdeni azt a vágyukat, hogy újra és újra
összetereljék a válásban vagy szakításban szétesett egész
világ szereplőit. (Vannak persze olyan, pokollá vált
házasságok, reménytelen helyzetek, ahol már a gyerekek
akarják a válást - nyugalomra sóvárogva.)

Ez a jó a gyermeknek?

KÉRDÉS: „Kisvárosi óvodában dolgozom, csoportomba jár egy

gyermek, akinek a szülei elváltak, és egy-egy hetet felváltva
van a szülőknél. (Illetve több gyereknél is ez a helyzet,
néhányuk heti, mások kétheti váltásban, van, aki öt vagy
három napot tölt az egyik, illetve a másik helyen...) Ezek a
szülők közölték velem, hogy anya-napra nem jöhet az
anyuka, ha apa-hét van, és az apuka-napra az apa, ha anya-
hét van... Sőt, évzáróra sem jöhet a másik szülő, ha nem
éppen soros. Még hétközben, telefonon sem keresheti a
gyermekét az a szülő, akinek épp nem az ő hete van.
(Állítólag ezt egy pszichológus javasolta.) Ez tényleg így jó a
gyermeknek! Igaz, van egy kivétel: ha a gyermek kéri, akkor
mindkét szülő részt vehet az anya- vagy az apa-napon,
esetleg az évzárón. De a mi tapasztalatunk szerint egy
három-négyéves gyermek ezt nem érti, és nem tud élni
ezzel a »jogával«, vagy egyszerűen zavarba jön, és nem
mer. Még egyszer kérdezem: valóban ez a jó a
gyermeknek?”

VÁLASZ: Nem, nem ez a jó, és nem hiszem, hogy ezt a

„szigorítást” (hogy telefonon sem keresheti a gyerekét a
szülő, ha nem az ő hete van) ebben a formában egy
pszichológus kolléga javasolta volna. Persze az lehetséges,
hogy elhangzott az a tanács, hogy a szülők feleslegesen ne
zavarják - mondhatnám: ne zaklassák - a gyereket, amikor
közös megállapodás szerint éppen a másik szülőnél tölti a
hetet, és ennek van is értelme.

Annak azonban, hogy az apa „kizárja” az anyát az anya-

napról, amikor a többi kisgyerek édesanyja van jelen, és
viszont, semmiféle értelme nincs, és nem jó a gyerek
szempontjából. Ez a szülők egymás közötti küzdelmét jelzi,
és feltételezhetően rossz, feszült viszonyukat tükrözi.

Eleve kérdéses lehet az egy hét itt, egy hét ott megoldás,
minél kisebb a gyerek, annál inkább. Arra volna szüksége,
hogy egy stabil, biztos helyen legyen az otthona, miközben
természetesen a másik szülőnél is van kiságya, pizsamája,
fogkeféje, jó esetben esetleg még külön szobája is, és - ez
lenne az ideális eset! - viszonylag szabadon közlekedik a
szülői és gyermeki lehetőségek, szükségletek és kívánságok
szerint a két hely között. (Persze ez annál jobban
megvalósítható, minél nagyobb a gyerek.)

De mint már többször is idéztem, például Ranschburg tanár

úr alapvetően jónak tartja ezt az osztott időt, legalábbis
abból a szempontból, hogy akkor egyik szülő sincs
„vasárnapi szülővé” minősítve, ennek minden nehézségével.
Hányszor tapasztaljuk, hogy hiába van jóban például az apa
és gyermeke, és hiába vágyakoznak mind a ketten a
találkozásra, egy idő után nehezen tudnak egymással mit
kezdeni, mivel egymás mindennapjaiban nem vesznek részt,
és ebben a limitált időben óhatatlanul természetellenes
helyzetbe kerülnek, amit megpróbálnak programokkal,
evésekkel, cukrászdával feloldani. Olyanról is tudunk persze,
amikor az apa - ez a gyakoribb - egyáltalán nem tud mit
kezdeni a kiharcolt láthatással, elhozza a gyereket, és
tüstént elviszi a saját szüleihez (vagy többnyire csak a
nagymamához), ott leteszi, mint egy csomagot, hogy aztán
majd a láthatás végeztével „felvegye és hazavigye”.

De ez a fajta kitiltás, amiről maga ír, nyilvánvalóan a szülők

egymás közötti küzdelmének eszköze, amiről tudnunk kell,
hogy a gyereknek mindig árt. A gyereket úgy is nehéz
helyzetbe sodorja a válás, megbomlik „teljes” világa, korát
meghaladó módon kell „egyensúlyoznia” sokszor a két szülő
között, hogy senkit ne bántson meg, ami feszültté és
lehangolttá teheti.

Tudomásul kellene vennünk, hogy a gyereket egyedül az

kímélheti meg a válás súlyossá váló következményeitől, ha
a szülők nem „használják” őt egymás elleni
bosszúhadjáratra, illetve nem próbálják „elcsábítani” a
másik szülőtől, esetleg ajándékokkal, programokkal,
engedékenységgel kényeztetve.

A gyereknek tehát az lenne a jó, az volna az elemi érdeke,

hogy a szülők könnyedén tudjanak megegyezni egymással -
mindhármójuk érdekeit tekintetbe véve - a láthatást
illetően.

Az külön súlyos hiba, hogy egy három-négyéves gyereket

döntési helyzetbe hoznak ezekben a kérdésekben.
Elképesztő gondolat, hogy a gyereknek kell kérnie, hogy
mindkét szülő részt vehessen az óvodai rendezvényeken, az
évzárón. A gyerek nemcsak hogy nem érti ezt a helyzetet,
de súlyosan megterheli érzelmileg.

Szóval: mindez nem a gyerek érdekét szolgálja, holott a

gyermekek jogairól kötött nemzetközi egyezmény, mely a
magyar törvényalkotásnak is része, egyértelműen kimondja,
hogy a gyereket illető valamennyi kérdés eldöntésében még
a hivataloknak is „a gyerek mindenekfelett álló érdekét” kell
tekintetbe venniük, nemhogy a szülőknek.

Láthatás kicsiknél

KÉRDÉS: „A fiam most múlt kétéves, a kislányom nyolc

hónapos. Már a terhesség utolsó hónapjában haza kellett
költöznünk anyámékhoz a férjem durvasága miatt. Azóta
felénk se nézett. A nyár elején viszont jelentkezett, hogy ő
jogosult a láthatásra, és el akarja vinni a gyerekeket. Először
csak hétvégére, azután két hétre. Szerinte a törvény ezt
számára biztosítja, mert ez szolgálja a gyerekek érdekét.
Mindezt telefonon hadarta el, és eddig még egyszer sem
látta a lányát. Azt mondta, ha nem biztosítjuk számára a
láthatást, a gyámhatósághoz fordul, lehet, hogy ez válasz
volt arra, hogy én tavasszal beadtam a válópert. Azóta
megint nem jelentkezett. Tényleg az szolgálná egy nyolc
hónapos és egy kétéves gyerek érdekét, hogy az apjuk, aki
az egyiket még sohasem látta, s a másikkal tíz hónapja nem
találkozott, láthatás címén elvigye őket? Én ezt nem hiszem.
Tényleg biztosítja ezt számára a törvény? Mondtam a
férjemnek (lassan már csak a volt férjemnek), hogy itt
nálunk vagy az én jelenlétemben bárhol láthatja a
gyerekeket. Mire ő azt válaszolta, hogy énrám nem kíváncsi.
Képtelen volt megérteni, hogy a gyerekek szempontjából
tartom ezt egyedül elfogadhatónak. Természetesen, ha
nagyobbak lesznek, s netán kialakul valami rendszeres
kapcsolat, és meggyőződöm róla, hogy nem kell tőle
féltenem a gyerekeimet, akkor nem gördítek akadályt a
láthatás elé. De most?”

VÁLASZ: Igaza van. A harmadik év betöltése előtt

semmiképpen nem tanácsolható a láthatásnak ez a formája,
különösen kezdetben, ilyen nagy kihagyás, több hónapos
érdektelenség után. Arra kell gondolnunk, hogy valaki
felhívta a férje figyelmét arra, hogy jelentős tartásdíj-
kötelezettség fogja terhelni, ha nem neki ítélik a gyerekeket,
vagy legalább az egyik gyereket. Erre viszont nem sok
reménye van, ha a különélés ideje alatt nem érdeklődött a
gyerekek után, és nem gyakorolta a láthatást.

Igaz, hogy a törvényi szabályozásnak - és a bírói

ítélkezésnek - a gyerekek „mindenek felett álló érdekét” kell
elsősorban szem előtt tartania, a gyermekek jogairól kötött
nemzetközi egyezmény szerint, melyhez Magyarország is
csatlakozott. És igaz az is, hogy a gyerekek érdeke azt
követeli, hogy a szülők viszálykodásától függetlenül
lehetőleg anyjuk és apjuk is legyen, tehát a törvény és a
bírói gyakorlat arra törekszik, hogy megvalósuljon a
láthatás, hogy a gyerekeknek mindkét szülőjük
megmaradjon.

De a gyerekek életkorára természetesen ennek az

egyébként helyes törekvésnek is tekintettel kell lennie, és
szakmai és jogi szempontból egyaránt nyilvánvaló, hogy a
harmadik életév betöltése előtt - a gyermeki éntudat
valamiféle kialakulása és megerősödése előtt - a láthatás
gyakorlásának egészen más formái szolgálják a gyerekek
érdekét, mint ez után.

Továbbá: nem szolgálja a gyerekek érdekét, ha egy

egyébként közömbös és netalán durva magatartású s így
megbízhatatlan szülő egyik napról a másikra, hosszabb
szünet után, minden átmenet nélkül, láthatási jogait akarja
gyakorolni, ráadásul a gyerekek életkorának nem megfelelő
formában.

A leírtak alapján úgy ítélem meg, hogy szó sem lehet arról,
hogy az apa elvigye a gyerekeket akár csak egy hétvégére
is, a kéthetes (?!) időszakról nem is beszélve.

Ezt számára, természetesen, ebben a formában, a törvény

sem biztosítja.

Ismerve a válópereket s a válóperek egy részében

felbukkanó, meg nem alapozott állításokat, azt javasolom,
hogy álláspontját írja le levélben, melybe belefoglalja azt is,
amit most írt, hogy férje hónapokon át nem érdeklődött a
gyerekek után, de hogy maga ennek ellenére készen áll
számára a láthatást abban a formában biztosítani, ahogy ezt
most is írta. Azt is beleírhatja, hogy kételyei vannak
szándéka komolyságát illetően, hiszen most már hosszabb
ideje újra nem jelentkezett. A levélről legyen másolata, és
adja fel ajánlva, hogy dokumentálva legyen ebben a
formában mindaz, ami eddig történt (illetve nem történt
meg).

Valami kis reménysugár: láttam már olyan esetet is, ahol az

apa csak hónapokkal - esetleg csak másfél évvel - később
ismerkedett meg a gyermekével, akit még a terhesség
idején az anyával együtt otthagyott, és mégis valódi
kapcsolat alakult ki közöttük. Erősíti ezt a lehetőséget, hogy
második közös gyerekük kislány, s az apák néha nagyobb
érzelmi odafordulásra, empátiára képesek (esetleg saját
meglepetésükre is) lánygyerekeikkel szemben.

Láthatás akadályozása

KÉRDÉS: „A férjemmel három éve élünk együtt, és talán

elmondhatom, hogy semmi más gondunk nincs kétgyerekes
családunkban, mint az, hogy előző házasságából származó
kislányát (ő is még kisiskolás) nem sikerült megismernem. A
bíróság többször is megítélte a láthatást, a gyámhatóság
mindent elkövetett, hogy érvényt szerezzen a bírósági
ítéletnek, a kislány édesanyja azonban lehetetlenné tette a
láthatás megvalósulását. A kislány azelőtt imádta az apját,
és nagyon szerette apai nagyszüleit, most már „látni sem
kívánja” őket. Édesanyja másokkal sem tart semmiféle
baráti, barátnői vagy akár szomszédi kapcsolatot, és mintha
mindmáig csak azzal törődne, hogy a volt férje életét
fenyegetésekkel, valótlan állításokkal megkeserítse. Hol a
kislány súlyos betegségéről veszünk hírt, s amikor a férjem
azonnal intézkedni próbál, visszautasítják, majd kiderül,
hogy egy-két napos, múlékony apróságról volt csak szó.
Máskor a bíróság üt rajtunk váratlanul, feljelentés nyomán,
hogy ellenőrizze életszínvonalunkat a gyermek tartásdíj
felemeléséért folyó perben, miközben a férjem anyagilag
minden áldozatra készen áll azóta is, hogy a váláskor
mindent otthagyott az anyának és gyermekének. Meddig
mehet ez így? Milyen károsodások érhetik így a gyereket?
Valaki azzal biztat, hogy majd kamaszkorában vagy azután a
kislány önállóbbá lesz, és a tilalmak csak serkenteni fogják
arra, hogy felkeresse az édesapját. De hát valóban csak
várni, várni kell? És beletörődni? Vagy fordulható a férjem
még igazsága és kislánya iránti szeretete érdekében
valahová?”

VÁLASZ: Az úgynevezett „jó válás” - ha van ilyen - legfőbb

ismertetőjele az, hogy a gyereknek vagy a gyerekeknek
meghagyja mindkét szülőhöz fűződő kapcsolatukat, és
gondoskodik arról, hogy ez a mindennapokban minél
természetesebb módon valósuljon meg. (Tehát: ne „hétvégi
apuka” legyen az elvált férjből, aki egy cukrászdában
szorong a szintén zavarban lévő gyerekkel szombat vagy
vasárnap délutánonként, vagy leadja őt a nagymamához,
mert maga nem tud vele mit kezdeni.) Az a jó, ha nem a
hatóságnak kell kialakítania és rendeznie a láthatást, hanem
a gyerek szabadon jön-megy a két szülő között, ahogy ezt a
különböző elfoglaltságok és programok összeegyeztetése
lehetővé teszi. Ez a gyerek lelki - sőt azt is mondhatnám:
testi - fejlődésének, személyisége egészséges
kibontakoztatásának egyik elemi feltétele volna.

Sokszor előfordul azonban, hogy a házastársak valamelyike

- többnyire az anya - olyan súlyosan sérül a házasság
felbontásával, hogy képtelen úrrá lenni kétségbeesésén.
Ilyenkor aztán kialakul a „ha engem elhagytál, a gyerekedet
se láthatod” helyzet. (Ennek persze csak akkor van
„értelme”, ha az apát igazi jó kapcsolat fűzte gyerekéhez -
ami kölcsönös szokott lenni -, és feltételezhető, hogy
súlyosan fogja érinteni gyerekének hiánya.)

Az is igaz, hogy a kisebb gyerekekben kialakítható egyfajta

szolidaritás, együttérzés azzal a szülővel, akinél maradtak,
legalábbis a felszíni megnyilvánulásokban. Nagyon nagy
teher ez a gyerek lelki életében, mert a mélyebb rétegekben
megmarad a megtagadott szülő utáni vágyakozás.

Valóban gyakori, hogy az érzelmi mélységeket felkavaró

kamaszkor fordulatot hoz, és a gyerek - dacolva azzal a
szülővel, akivel együtt él - felkerekedik, hogy megkeresse az
eddigi eltaszított, kitaszított szülőt.

Mindenképpen tudnunk kell, hogy a gyerekünknek súlyosan

ártunk azzal, ha megfosztjuk a másik szülőtől, és ez az
ártalom - különösen, ha a gyereknek kamaszkorában vagy
ezt követően sincs elég ereje kitömi ebből a bűvös körből - a
felnőttkorba érve tartós károsodásokhoz vezethet, melyek
az ifjú ember életét nagyon nagy mértékben,
megnehezíthetik.

Ha a helyzet annyira elfajult, hogy az egyik szülő ezeket a

veszélyeket egyáltalán nem hajlandó belátni, akkor már
sajnos a hatóságoknál való újabb és újabb eljárások nem
igazán segítenek, sőt néha rontják a helyzetet. (Ennek
ellenére van olyan helyzet is, amelyben mindig újra meg kell
tenni az ilyen irányú erőfeszítéseket is.)

Azt is tudnunk kell, hogy azok az érvelések, hogy a gyereket

csak „felizgatja” az elvált szülővel való találkozás, hogy
„belázasodik tőle” - és így tovább -, nem szólhatnak a
láthatás ellen, hanem éppen azt mutatják, hogy a gyerek
magában küzd mindkét szülőhöz fűződő vonzalmával,
melyet az egyik oldalról tiltanak neki, vagy legalábbis
féltékenyen figyelnek.

Ha tényleg a gyerekeink javát keressük, túl kell lépnünk

saját kétségbeesésünkön, fájdalmunkon.

(Természetesen van - lehet - olyan eset is, amikor az elvált

szülő életmódjával vagy követeléseivel tényleg a gyerek
ártalmára van, de itt nem ilyesmiről van szó.)

Mi a helyes?

KÉRDÉS: „Két iker kislányom van, néhány hónap múlva

lesznek négyévesek. A házasságom több mint egy
esztendeje megromlott. Mindkét fél külső partnerkapcsolatot
tart fenn. Mindkét partner elvált, velük élő gyermekeik tíz-
tizenkét évesek. Én a gyermekeim érdekében együtt
maradtam a feleségemmel, s a külső kapcsolatokat
fenntartva közös programokat szerveztünk, a gyerekek
összebarátkoztak, élvezték az együtt töltött időt, a
születésnapi megemlékezéseket stb. Egy hónapja a
feleségem és a kislányok elköltöztek, és folyamatban van a
válás. Azóta is tartom ugyan gyermekeimmel a kapcsolatot,
szoros a kötődés köztünk, de édesanyjuk ragaszkodik ahhoz,
hogy például egy hétvégi találkozáskor ne aludjanak nálam.
Konfliktushelyzetet szül, hogyha a gyerekekkel programot
szervezünk közösen új partneremmel, előfordul, hogy sírva,
huzakodva mennek haza. Ezt a pillanatnyi helyzetet sem a
feleségem, sem a szülei nem tudják oldani-kezelni. Nagyon
vigyázunk, hogy sem tettekkel, sem szóban ne édesgessük
magunk felé a megzavart kislányokat, mikor nem akarnak
hazamenni, anyjukkal példálózunk: anya vár, anya mit
szólna - és így tovább. Mi volna ebben a helyzetben a
helyes, elsődlegesen a gyerekek nyugalmát, fejlődését
tartva szem előtt, és figyelembe véve korukat is? Jogosan
várhatom-e el, hogy néha, vagy rendszeres időközönként
nálam aludjanak? Jó megoldás-e a válást követően a közös
felügyelet? Mivel tudom abban segíteni a gyermekeimet,
hogy tudják, ugyan az édesanyjukkal közös új otthon az
otthonuk, oda kell naponta hazajárni az óvodából, de
alkalmanként vagy bizonyos rendszerességgel nálam is
otthont találnak? Jogos-e az édesanya félelme arról, hogy
ilyen kicsi korban nem otthon alszanak; a máshol alvás,
persze ha ők is akarják, megzavarja-e, kizökkenti-e őket lelki
nyugalmukból?

VÁLASZ: Mi a helyes? Persze: a gyerekek szempontjából -

életkoruktól, nemüktől, számuktól függetlenül - az lenne
„helyes”, ha nem válnánk el. De a mai életben azt is hozzá
kell tennünk, hogy egy rossz házasság - netán „házastársi
pokol” - fenntartása sokkal roncsolóbb lehet a gyerekek
számára, mint egy úgynevezett „jó” válás (ha van ilyen
egyáltalán).

A jó válást elsősorban az kellene, hogy jellemezze, hogy

hiányzik belőle a kölcsönös gyűlölködés. Hogy a csalódás és
a fájdalom keltette negatív érzések kontrolláltak, és együtt
járnak valamilyen formában a másik fél megértésével is.

Amit levele elején ír a közös programokról, az mintha

ilyesmiről szólna. Ha már elkerülhetetlen volt, és
bekövetkezett a válás, ebben az esetben ez a magatartás
lenne a helyes.

De lám, az elköltözés - és talán a folyamatba tett válóper? -

itt is előhozta a láthatási gondokat. Ha a láthatást rendezni
kell - bírósági vagy egyéb úton -, ha konkrét
megállapodásokat kell kötnünk (melyeket a változékony
gyerekkorban soha nem lehet betartani), akkor már
elindultunk a rossz úton, mely a kölcsönös gyanakvások és
meg nem értések irányába vezet. Tényleg a gyerekeket félti-
e a másik fél, vagy csak engem akar megrövidíteni?

Az a jó, ha a gyerekek - akiknek megvan a megfelelő stabil

otthonuk - szabadon járnak-kelnek, a szülőkkel is
megbeszélve, a két szülői ház között. De ez persze csak a
kamaszkorban - vagy az után - valósulhat meg, fokozatosan.

Amíg a gyerekek kicsik - mint ebben az esetben is addig a

szülőknek kell lehetőleg együttes döntéseket hozniuk és
nem egyszer és mindenkorra, hanem úgyszólván mindig
újra, és éppen ez a fárasztó a dologban, különösen, ha
feszültség és gyanakvás mérgezi a légkört a két fél között.
De a gyerekek szempontjából ez volna a jó. Mert például ez
esetben is érthető az anya aggodalma, hiszen a gyerekek
még csak négyévesek, másfelől elképzelhető, hogy
könnyedén és örömmel maradnának az apánál éjszakára, s
ez nem válna ártalmukra. Ilyenkor persze abban is
rugalmasnak kellene lenni, hogyha valamelyik gyerek a
lefekvés után jön rá, hogy ő nem akar maradni, és hirtelen
zokogni kezd (láttam erre példát), akkor az ne legyen
„kudarc” az apa számára, ha felhívja az anyát, aki esetleg a
telefonban is néhány szóval meg tudja nyugtatni, és ha ez
nem megy, az apa ne legyen rest hazavinni.

Nem hiszem, hogy az anya ellen szólna - most a másik

oldalról nézve a dolgot, ha a gyerekek sírva, huzakodva
mennek haza. Amit a gyerekek ilyenkor öntudatlanul - vagy
félig öntudatlanul - akarnak, az a szülők egybeterelése, a
lázadás az elválás ténye ellen.

Ugyanakkor: én talán nem példálóznék az édesanyával,

mert ezzel azt hangsúlyozom, hogy „miatta” kell hazamenni
(azaz áttételesen és akaratlanul „befeketítem” őt).

Igaz, hogy a gyerekek életében rendszerre van szükség -

talán inkább így mondanám: rendszeres ritmusra -, és minél
kisebbek, annál inkább, de ehhez a rendszerességhez
párosulnia kell a rugalmasságnak, és itt is hozzátehetjük:
minél kisebbek, annál inkább.

A közös felügyelet a válást követően jó megoldás - ha

működik.

Ha az elvált apa otthonában megvan a gyerekek fogkeféje,

pizsamája, ágya, törülközője, netán a maguk kis sarka
(esetleg szobácskája is) egy-két játékszerrel, ez kitejezésre
juttatja, hogy a gyerek ott is otthont talál. S végül az utolsó
kérdés - amit a fentiekben megválaszoltunk: az édesanya
félelme részben jogos: a gyerekeket pedig a láthatás
alkalmából maga a tény zökkenti ki lelki nyugalmukból,
hogy szüleik nem élnek együtt, s így láthatásra van
szükség. De ezt nekünk, szülőknek természetesnek kell
tekintenünk, és nem szabad egymás szemére vetnünk.
Udvarlók és csábítók

KÉRDÉS: „Válófélben vagyok. A mi házasságunk afféle első

szerelemből született. Nagyobbik kislányunk nyolc -,
kisebbik négyéves. A dolog fájdalmas, de egyelőre úgy
tűnik, sikerül emberi módon megoldanunk. Terveink szerint
a gyerekek nálam maradnak, és nem kérjük a láthatás
rendezését, hanem akkor mehetnek a gyerekek az
apjukhoz, amikor ez mindnyájunknak így jó, én nem
akadályozom, ő nem erőlteti a dolgot. Nagyon szeretik az
apjukat, és az apjuk is rajong értük. És itt kezdődik a baj.
Anyám szerint (aki mindig is utálta a férjemet) a
kapcsolatuk, mármint a gyerekeké és az apjuké, nem is
normális. A kicsi mindig az ölébe mászik, és ő ott
babusgatja. A nagy odasimul hozzá ültében, és a hajával
csiklandozza az arcát stb. Mikor anyám látta, hogy ezek a
dolgok nem nagyon hatnak rám, újabb megfigyeléseit
közölte: fürdetés közben „odanyúl” a kicsiknek, a nagyot
dögönyözi az ágyban vasárnap reggel, amitől az nevetve
sikoltozik... Összevesztem anyámmal és a barátnőivel, akik
legutóbb súlyosan felelőtlennek neveztek, kérdezték, hogy
nem látom-e, hogy mi van a világban, elképedtek azon az
ötletemen, hogy ha a gyerekek is ráérnek és az apjuk is,
akkor akármikor ott alkatnak nála, ha úgy jön ki a dolog,
akár több napig is, hogy szerintem nyugodtan elviheti őket
magával telelni, nyaralni. Még mindig nem hiszek az
anyáméknak, de már időnként észreveszem magamon,
hogy én is figyelem a gyerekeket és az apjukat, és
mérlegelem, hogy viselkedésük „egészséges”-e vagy sem.

Ilyenkor aztán megnyugszom, de mégis félek, hogy ez az

egész helyzet megronthat valamit a köztünk kialakult
légkörben. Igazam van, vagy tényleg „tapasztalatlan”
vagyok, mint anyámék mondják, »naiv«, és elmulasztok
valamit gyerekeim védelmében?"

VÁLASZ: A gyerekek megrontásáról szóló, a világsajtót bejáró

gyakori hírek egyik, rendkívül káros mellékhatása az, amiről
ír. Régebben is előfordult, hogy lelkileg rossz állapotban
lévő, csalódott házastársak a válás során vagy a válás után
kialakult helyzetben egymást azzal vádolták, hogy a közös
gyereknek vagy gyerekeknek valamilyen formában
ártalmára vannak, s ezzel próbálták a láthatást is
akadályozni vagy lehetetlenné tenni. E vádak között
akkoriban is fel-felbukkant már a megrontás gyanúja.
(Természetesen: vannak, voltak, lehetnek olyan esetek,
amikor ez a gyanú alapos, de a vádaskodások nagy
részében nem az.)

Mostanában azonban ezek az esetek - az alaptalan vádak,

vádaskodások esetei - mintha elszaporodtak, „divatba
jöttek” volna.

Én úgy gondolom, ha egy kisgyereket fürdetünk, minden

testrészét meg kell mosnunk. És arról is meg vagyok
győződve, hogy a vasárnap reggeli hancúrozás az ágyban -
amiről Móricz Zsigmond olyan szépen ír élete regényében,
csiklandozással és dögönyözéssel nem a helyteleníthető
szülői magatartásformák egyike.

LibbyPurves, a kitűnő angol írónő nagyon tanulságosan ír

erről Hogyan NE legyünk TÖKÉLETES család? című
könyvecskéjében.

Idézem: „Néhány férfi úgy megretten a gyermekek elleni

erőszakról szóló történetek hallatán, hogy nem meri
megölelni a gyerekeit, különösen a lányokat. Ismerek egy
férfit, nevezzük Micknek, aki aranyhajától piros cipős lábujja
hegyéig imádja ötéves kislányát. Amióta azonban az
utcájukban egy ittas mostohaapa majdnem megerőszakolt
egy hasonló korú kislányt, Mick nem veszi a térdére a
gyerekét. - Jobb neki így ebben a romlott világban -
mondogatja. Az apa zavart és csalódott, a kislány nem érti,
az apja miért pattan ki az ágyból, amikor ő reggelente
odabújik. Az idő talán majd segít, de e pillanatban a helyzet
elkeserítő. És ugyanez történik nagyban, a társadalomban
is. Az apák még elviszik a lányaikat úszni, de a lányaik
barátnőit egyre kevésbé. Lázadásaink és zavarunk ellenére
a pedofília esetei a boldogtalanság visszhangjait ébresztik a
leghétköznapibb családban is.”

A visszaélés, az ártalom tehát sokszor úgy következik be,

hogy valójában nem is történt semmi. Csak mi
gyanakszunk, és a gyereket a gyermekelhelyezési per vagy
a láthatási eljárás során arra akarjuk rávenni, hogy mondja
azt, amitől mi féltjük őt. Adott esetben vádolja az apját. A
gyerekek ki vannak szolgáltatva a velük együtt élő és több
időt eltöltő felnőttnek, és szuggesztibilisek, képzeteink az ő
képzeteikké válhatnak, s fejlődésüket akár egy életre
szólóan is megzavarhatják. Olyan esetről is hallottunk már,
amikor pszeudológiafantasztikára - kamaszkor körüli kóros
hazudozásra - hajló nagyobb lányok „bosszút állnak”
anyjukon vagy apjukon a válásért, a korlátozásért, vagy más
egyéb okból, visszaélve a divatossá vált pedofília vád
hihetőségével.

Pedig...

Pedig az apák szerető, törődő figyelmére nagyon nagy

szükségük van a lányoknak.

Idézzük még egyszer LibbyPurvest. Mit is mond az apák

kedves, biztonságot adó udvarlásáról? „A lányok akkor
lesznek nagykorukra magabiztosak, ha megkapják apjuk
jóváhagyását.... Az apának kutya kötelessége, hogy
lányának első, odaadó, lovagias hódolója legyen. Amikor
pedig megjelennek a színen az első valódi lovagok, nem az
a dolga, hogy nyárson sütögesse, mondjuk elhelyezkedési
terveikről kérdezgesse őket, hanem hogy visszavonuljon és
csendben kisírja magát.”

Velem lesz a gyerek

KÉRDÉS: „Két éve váltam el, a fiunk most tizenkét éves. Ez

lesz a második nyár, amikor két - talán három - hetet együtt
töltünk, amit mind a ketten örömmel várunk, bár én kicsit
szorongok is a tavalyi tapasztalatok alapján. Anyagi
lehetőségeink csak azt teszik lehetővé, hogy a szüleim
balatoni házában töltsük együtt ezt az időt, ahová
egyébként a fiam is szívesen jön. A baj csak az, hogy a
nagyszülők úgy érzik, hogy most aztán »mindent bele«!
Egyrészt programokat szerveznek - benne hosszú
autóutakkal -, másrészt nem szeretik, ha a gyerek a
szomszéd gyerekekkel játszik, netán átmegy szomszédolni,
mert akkor azokat a gyerekeket is meg kellene hívni, és ezt
ők nem akarják. Én jóban vagyok a volt feleségemmel,
afféle »jó«, bár szomorú válás volt a miénk. Szívesen
meghívnám őt is, legalább egy hétre. Így természetesebb
lenne az együttlétünk. De megint csak a szüleim: ők nagyon
neheztelnek rá. - Emlékszem, tavaly nyáron két napig
szakadatlanul esett az eső, és bár a Balatonnál ez általában
nem kellemes, én úgy emlékszem - és ezt a fiam is
megerősíti -, ez volt a két legjobb napunk. Későn keltünk,
heverésztünk, beszélgettünk, olvastunk és felolvastunk,
délután moziba mentünk, egyszer fürödtünk is az esőben -
olyan volt, mintha csak két ten volnánk a Balatonban -, és
egészében véve remekül mulattunk. Egy hosszú, estébe
nyúló délutánt a fiam a szomszédban töltött, ahová aztán
engem is áthívtak játszani. Cluedóztunk. Végre egy kicsit
kipihentük magunkat a sok program után (és előtt), a fiam is
egészen felfrissült. A szüleim szerint azonban két hétre
program kell, vagy pedig csináljak a gyerekkel, amit akarok.
Ettől is egy kicsit félek, mi lesz, ha aztán meg unatkozni
kezdünk. Hogyan kellene az efféle »vasárnapi apukának«
eltöltenie, megszerveznie az ilyen néhány hetes nyári
együttlétet?”

VÁLASZ: A nehéz feladat abban áll, hogy a „vasárnapi

apukának” is úgy lenne jó együtt nyaralnia a gyerekével,
mint ha nem is vasárnapi apuka lenne. Azt hiszem, itt a
„természetesség” a kulcsszó, amit ön is említ. Az volna jó,
ha ilyenkor kibírnánk, hogy ne szervezzünk több programot
a gyereknek, mint amennyit akkor szerveznénk, ha máskor
is, egész évben is együtt élnénk. Igenis legyen idő a
heverészésre, lötyögésre, bízzunk valamit a véletlenre is, ha
eszünkbe jut, menjünk el a moziba vagy az esőben, vagy
éjjel fürdeni, és ne rémüljünk meg, ha vannak „üres”
napjaink, amikor csak beszélgetünk, olvasunk, cluedózunk,
vagy éppenséggel szomszédolunk, vagy a mi szobánkban,
kertünkben, partunkon játszunk a szomszéd gyerekekkel.

Nagyon jó, hogy a nagyszülők lehetővé teszik ezt az

együttes nyaralást, és persze hogy kellenek velük töltött
programok is - ha ők nem szerveznek, szervezzünk mi, az ő
számukra is, ha ez lehetséges.

Érthető és gyakori, ha a nagyszülők azt hiszik, hogy

valamiféle meghívással tartoznak a szomszéd gyerekeknek,
ha az ő unokájuk náluk járt. De ez manapság nem így van,
nincs szó semmiféle meghívásról, csak arról, hogy az egy
környéken lakó nyaralógyerekek jönnek-mennek a
különböző családok, lakások, házak között, és ez a jó. A
felnőttek persze kiköthetik, hogy mikor és hol nem szabad
zavarni az ő nyugalmukat, a nap melyik szakában ne jöjjön
senki - például a délutáni pihenés idején -, a ház melyik
részét használhatják a gyerekek és így tovább.
Abban a helyzetben, amit leír, biztos senki sem érezné jól
magát, ha a felesége is itt vendégeskedne a szülei házánál.
(Nem beszélve arról, hogy ha a feleségének barátja,
élettársa van, vagy esetleg önnek, ők mit szólnának ahhoz,
hogy a régi pár megint együtt tölt egy hetet.) De azt jól el
tudom képzelni, hogy megszervezhető volna egy-két napos
olyan kirándulás, amelyre együtt mennek el, esetleg az új
barátokkal, barátnőkkel együtt, ha ehhez a kapcsolatok
rendszere megfelelő. Az biztos, hogy a gyereknek - ha egy
ilyen nap harmonikusan telik el - ez lenne a legjobb. Ne
féljen attól, hogy unatkozni fognak. Különösen ne az esős
napokon tett tapasztalatok után. Ezek szerint tudnak ilyen
helyzetekben is magukkal és egymással mit kezdeni.

Jó lenne, ha a nagyszülők sértődés nélkül el tudnák fogadni,

hogy ön most egy ilyen „pihenős nyarat” szeretne a fiával
kipróbálni, eltölteni, élvezve az ő vendégszeretetüket és a
velük való együttlét örömeit is.

És, ha nincsenek új élettársak, barátok, barátnők, talán még

az is megoldható volna, hogy arra a jónak tartott egy hétre
a gyerek édesanyja leutazna, de nem a nagyszülők házában
lakna, viszont a napokat együtt tölthetnék, még az is
lehetséges, hogy a nagyszülők is megbékélnének a
napközben esetleg egyszer-egyszer náluk is vendégeskedő
mamával, szeretett unokájuk édesanyjával.
2. EGYEDÜL NEVELNI
Csonka család?

Csonka család? Nem szívesen használom ezt a kifejezést. Az

emberi sorsok nehézségei különbözők. Én nem ismerek
olyan embert, akinek ne volna meg a maga gondja,
keresztje. (Ezen belül a gyerekek sorsa az, hogy amíg fel
nem nőnek, addig szüleik sorsában kell osztozniuk.) Van,
akinek úgy alakul az élete, hogy egyedül neveli gyerekét
vagy gyerekeit. Esetleg eleve így vállalta őt vagy őket.
Esetleg meghalt gyerekének apja vagy anyja, és végül a
manapság gyakori eset: elváltak. Biztos szükségszerű, hogy
hátrányos helyzetű lesz a gyerek, akit csak az anyja vagy
csak az apja nevel? Egyáltalán nem. Persze a gyerek
számára - és minél kisebb, annál inkább így van ez - a teljes
világ a kétszülős világ, anyával és apával, nővel és férfival a
családban. De bölcsektől - és szakemberektől is - úgy
tudjuk, hogy mindenki önmagában is egy teljességet alkot,
némileg még testi értelemben is jelen vannak bennünk a
másik nem elemei, de lelkileg úgyszólván kétneműek
vagyunk valamennyien (és ez a különösen tevékeny, alkotó
embereknél erőteljesen megmutatkozik a kutatók szerint).
Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy éppen lelki
értelemben nem vállalkozik lehetetlen feladatra az az apa,
aki gyengéd, anyát is pótolni akar gyereke számára, vagy az
az anya, aki tudja, hogy apa híján néha neki kell
határozottan döntenie. Két-három évtizede végzett amerikai
vizsgálatok szerint az úgynevezett „jó válás” (persze
megkérdezhetjük: van-e ilyen) jobb a gyerekek
szempontjából is, mint az ilyen-olyan okokból
(tehetetlenség, presztízs, anyagiak) fenntartott rossz
házasság, vagy netán egyenesen házassági pokol. Mi lehet
az, hogy „jó válás”? Ezen valami olyasmit kell érteni, hogy a
felek a szakítás kezdeti viharai után emberi kapcsolatot
tudnak kialakítani egymással, nem folytatnak anyagi vagy
az anyagiakkal sokszor szorosan összefüggő
gyermekelhelyezési pereskedést, és azt se akarják, hogy a
másik feltétlenül rosszul járjon, nem szidalmazzák egymást
és az esetleges új élettársakat a gyerek vagy gyerekeik
előtt. És így van remény arra, hogy nem kell „láthatást
elrendelni”, hanem a gyerek szabadon járkálhat a két család
között. Én úgy gondolom azonban, hogy valamelyik szülőnél
állandó helyének kell lennie a gyereknek. Ami az igazi gond,
ha egyedül neveljük a gyerekünket (különösen, ha a gyerek
még kicsi), az az, hogyha naég dolgoznunk is kell, hogy
megéljünk valamiből, akkor nagyon kevés időnk és erőnk
marad arra a sok munkára és jelenlétre, amit egy kisgyerek
még ki szeretne kényszeríteni belőlünk. Ebbe nagyon
belefáradhatunk, időnként pedig rettenetes feszültségeket
kell elviselnünk. El is bizonytalanodhatunk magunkban.
Barátok, barátnők, esetleg rokonok segíthetnek, de tudnunk
kell, senkinek se lesz a dolog olyan húsbavágó, mint
nekünk. Ügyelnünk kellene ilyenkor arra, hogy időnként
kikényszerítsük az élettől a „haszontalan” együttléteket
gyerekünkkel, amikor tehát nem szükséges ügyeket
intéznünk, hanem lógunk, sétálunk, moziba megyünk,
beszélgetünk... Ezek az együttlétek sokkal hasznosabbak a
felnőtt és a gyerek egészséges továbbélése szempontjából,
mint gondolnánk. És amire nem gondolnánk: ha testvéreket
nevelünk együtt egyedülálló anya vagy apaként, akkor az
sokszor nem nehezebb, mint egyetlen gyereket egyedül
nevelni, hanem könnyebb (különösen, ha a testvérek között
már nagyobbak is vannak), és természetesebb légkört
teremt. És ha mégse vagyunk teljesen egyedül, és barátunk,
barátnőnk, élettársunk valóban társunk tud lenni a
gyerekekkel való együttlétben (anélkül, hogy bármit,
szeretetet vagy fegyelmezést, vagy pláne tekintélyt
erőltetnénk), az persze megint csak sokat könnyít és segít.

A fiam

KÉRDÉS: „A fiammal ketten élünk hétéves kora óta, az anyja

itthagyott minket. Külföldön él. Azt kell mondanom, hogy jól
élünk, a fiam aranyos, kedves, okos gyerek. Sokat segít.
Persze vannak »pártfogóink«, akik besegítenek a magányos
életbe, nagybácsik, nagynénik, barátok, barátnők. A
fiamnak az iskola eddig soha nem jelentett problémát.
Mondhatnám, semmit nem tanult itthon, tőlem nagyon
ritkán kérdezett valamit is, házi feladataival, ha voltak, és
itthon csinálta meg, pillanatok alatt végzett. Jó tanuló volt.
Egy kis megingás ötödikben következett be először, aztán
hatodiktól iskolai ügyekben egyre kedvetlenebb lett, a
jegyek enyhén romlottak, de most, hetedikben már szinte
egyáltalán nem érdekli az iskola, dacol vele, bosszantja, a
jegyek ennek megfelelően tovább romlanak.
Kétségbeesésemben elkezdtem »ellenőrizni«, bár ne tettem
volna, mert ez nagyon sokat rontott a kapcsolatunkon. Sőt,
elkezdtem vele tanulni, ami pokoli kínszenvedés volt, azt
hiszem, mind a kettőnknek. Most teljesen tanácstalan
vagyok. És azon töprengek kétségbeesve, hogy fog-e és
mitől javulni ez a helyzet, ami mostanáig csak egyre
romlott! A fiamat eddig néhány dolog nagyon érdekelte az
iskolából, nagyon jó volt matematikából is, amiből
viszonylag kevesen az osztályában, és volt egy csomó
dolog, amit régen is csak vállvonogatva vett tudomásul,
vagy éppenséggel kiröhögött, be kell vallanom, az én
támogatásommal, de a jegyei ezekből is jók voltak. Mi most
a teendő? Szakemberhez kell fordulni? Tanuljak vele?
Minden kínszenvedés ellenére? Erőltessem a dolgot? Úgy
érzem, hogy a kapcsolatunkat rongálják, sőt erősen
rongálják ezek az együtt tanulások. És mintha sokkal
zárkózottabbá is vált volna, mintha azt élné át az
ellenőrzések és együtt tanulások miatt, hogy bennem sem
lehet megbízni. Fog ez még változni? Mit tegyek?”

VÁLASZ: Szerintem teljesen jól érzékeli a helyzetet. Nagy

szerencséjük van, hogy az anya eltávozása után ilyen jól
egymásra találtak. Azt a távolból is nyugodtan merem
állítani, hogy a gyerekkel nincs haj. Köztudott, minden
szakkönyv is megírja, hogy kamaszkorban a teljesítmény
hanyatlik. Ezt a mai iskola nem akarja tudomásul venni.
Valósággal megutáltatja a kamaszokat vagy legalábbis az
öntudatosabb, dacosabb, de azt is mondhatnám,
tehetségesebb részüket az iskolába járástól. Kivételek
természetesen mindig vannak, olyan okos és tehetséges
gyerekek, akik ilyenkor is szinte egyenletesen jól
teljesítenek. Azon kívül a kamasz élettani eredetű
lustaságban is szenved - tulajdonképpen az ábrándozás
volna a dolga, de hát várhatjuk-e a mai világtól, hogy ezt
megértse? Mindenesetre a szülőknek ezeket a változásokat
megértéssel kellene kezelniük, és annyi otthoni szabadságot
adni iskolai ügyekben is a gyereknek, amennyit csak lehet.
Semmiképpen nem lenne szabad az iskolával, az iskolai
ügyekkel foglalkozni otthon, ellenőrizni, együtt tanulni.
Legszívesebben azt mondanám: igen, hadd legyen a gyerek
rossz tanuló, érezze, hogy a szülő se az iskola mércéjével
méri őt, ahogy maga sem ezzel méri magát. De hát a
jegyek! Segítsen a gyereknek a szülő a különböző stiklikben,
hogy lehet öt oldalból öt mondatot úgy kiemelni, hogy
megjegyezze a lényeget, segítsen a kibúvók
megtalálásában és a pihenésben, amire a kamasznak
nagyon nagy szüksége lenne. Magyarországon azt is
szokták mondani, hogy az okos kamasznak van szüksége
idegen korrepetitorra, aki megtanítja, hogyan lehet
átevickélni az iskolai követelményeken, megszerezve a
szükséges jegyeket, amelyek a valódi képességről és
későbbi beválásról nem mondanak semmit! Azt is hozzá
szokták tenni, hogy minden szülő saját gyerekének a
legrosszabb korrepetitora. Halálba idegesítik egymást,
üvöltözés, sírás, csapkodás, kirohanás a normál szülői
korrepetálás velejárói.

Igen, pontosan így van, ahogy írja. Ötödikben bicsaklik meg

először a gyerekek érdeklődése még az úgynevezett jó
iskolában is, hogy aztán a kamaszkorban előrehaladva
lassan elveszítse minden érdeklődését.

A kamaszkor viharain túljutva a helyzet javul, és ha addig jól

tudtunk a gyerek mellett állni, akkor az eddigi kritikus
tekintet helyett hamarosan egy kedves fiatal felnőtt fog
visszanézni ránk ugyanezekből a szemekből.

De mikor?

Sajnos a kamaszkor megnyúlt, és ez általában csak a

huszadik és a huszonharmadik életév között következik be
valamikor.

Addig ki kell bírni, és cinkosként kell kínálkozni.

És igen, a kamasz bezárul, titka van - ez a titok az, amit

maga sem ért, személyiségének születése, ami igencsak
megviseli.

De jó lenne, ha erről az iskola is tudna - és tekintetbe is

tudná venni!

Apa nélkül

KÉRDÉS: „Van egy tizenöt hónapos, csodálatos, értelmes

kisfiam, aki most próbálkozik első szavaival. Ezek közül a
»papa« sajnos hiányozni fog. Nagyon nagy fájdalom ez
nekem, a mai napig sem sikerült feldolgoznom. Az apa a
terhesség tizennegyedik hetében különösebb ok vagy
magyarázat nélkül távozott. (Szerintem
meggondolatlanságból, gyávaságból.) A terhesség nem
»véletlen baleset« következménye volt, ha a fiú nem akarta
volna, nem kellett volna bekövetkeznie. Az utolsó időkig
nagyon szomorú, sok zokogással tarkított terhesség volt ez,
miközben magzatomat imádtam, és mindent
»megbeszéltem« vele. Az »apa« kilenc hónappal később
megjelent, a baba életének tizennegyedik hetében, s
különösebb magyarázat, bocsánatkérés vagy megbánás
nélkül javasolta, hogy próbáljuk meg együtt. Az én
bizalmam nagyon megrendült, de nővéremék
rábeszélésének hatására megkíséreltem a lehetetlent. Már
az első közös vasárnapunkra minden megbeszélés nélkül
külön programot szervezett magának, s amikor
megkérdeztem, hogy ezt hogyan gondolja, közölte, hogy
nincs igazam, hogy kritizálom, s neki ez jár. Erre csak azt
tudtam mondani, hogy »neked minden nap jár«, s erre ő
újra angolosan távozott. Ennek lassan egy éve, azóta
semminemű kapcsolat nincs közöttünk, úgy hiszem, jó ideje
nincs is Magyarországon. Kisfiam születésekor nem
neveztem meg az apát, s később, amikor beidéztek az
önkormányzathoz, ott sem, ott viszont meg kellett
neveznem egy képzeletbeli apát. Az idézést épp akkor
kaptam, amikor visszajött, meg is említettem neki, de ő
másra terelte a szót. Ezután úgy gondoltam, ha valaki egy
ilyen csodálatos kisfiúnak nem akar az apja lenni - ezt ő
soha nem mondta, de az ellenkezőjét sem azt én bírói úton
nem fogom kényszeríteni. Sem érzelmi, sem anyagi
támogatást nem kaptunk tőle soha. Én őt maximálisan
elítélem mint embert, mint férfit, mint apát. A nevét sem
tudom kiejteni. Egyik nap a játszótéren egy kislány
megkérdezte, hogy hívják a kisfiam apukáját. Nagyon
meglepődtem, s kisvártatva azt mondtam, őt is Dánielnek.
Nagyon elgondolkoztatott a szituáció. A kisfiam nemsokára
beszélni fog, s tőle is meg fogják kérdezni, hozzám intézett
kérdéseiről nem is beszélve. Azt sem tudom, hogy
megmondjam-e neki a vér szerinti apa nevét?
Világéletemben nagyon nyílt, sokszor talán ostobán őszinte
ember voltam; nem tudom, hogy birkózzam meg a
feladattal? Jóllehet én úgy érzem, hogy a gyermekemnek
nincs apja, s ez igaz »de jure« és »de facto« is - és mégsem
igaz. Attól is nagyon félek, hogy miután minta nélkül nő fel,
felnőtt férfiként sem lesz erkölcsi tartása. Mit tegyek? Mit
mondjak? Mikor ártok legkevesebbet a gyerekemnek?
Először találjak ki egy mesét egy képzeletbeli apáról, s majd
ha elég érett lesz, mondjam el az igazat? S akkor nem fog-e
elítélni, hogy becsaptam, s nem rendül-e meg a bizalma?

VÁLASZ: Akármilyen kényelmetlen is eleinte, még mindig a

legjobb - és hosszú távon a legkönnyebb is - kezdettől az
igazat mondani. A gyereknek mindig annyit kell majd
mondani csak, amennyit éppen kérdez. „Nekem nincs
apukám?” - „De van.” - „Hol van?” - „Nem tudom, úgy
hallottam, elutazott.” - „Miért nem lakik itt velünk?”

- „Mert egyszer csak elment, amikor te még kicsi voltál.”

- És így tovább. És még előbb: ne legyen tabu ez a téma se

a kisgyerek előtt, se a családban. Ha szóba kerül,
beszéljenek róla nyíltan, alkalmat adva a gyereknek ezzel
arra, hogy kérdezzen. Akkor is lehet erről beszélni, ha az
alkalom úgy hozza, amikor a gyerek ezt még nem is igazán
kérdezi. Így válik számára ismertté, „természetessé” a
helyzete, mire valóban megérti (már amennyire ezt
természetesnek lehet tekinteni). Nem hiszem, hogy
őszintétlenül dicsérni kellene a távollévő apát, de minden
rosszat sem kell mintegy kiönteni róla. Inkább, ha a gyerek
kérdez, kettejük kapcsolatának arról az idejéről kellene
beszélni, amikor arra a közös elhatározásra jutottak, hogy
legyen egy gyermekük. Nehéz lesz a gyerek nevének
eredetét elmagyarázni, hacsak nem valamelyik anyai rokon
vezetéknevét választotta képzeletbeli névnek. De ezen még
lehet változtatni, illetve ezt is úgy kell elmesélni, ahogy
történt. A titok, a „hazugság” megmérgezi az együtt élő
emberek életét. Maga is írja, hogy nem szívesen mond
mást, mint valóságot - hallgasson erre az indíttatására.

Aggódik, hogy a gyerek férfi minta nélkül nő fel. Nem

hiszem, hogy emiatt ne lenne erkölcsi tartása. Azt sem
tudhatja most még biztosan, hogy tényleg férfi minta nélkül
kell-e felnőnie, hiszen találhat még valakit, aki a gyerekének
is apja helyett apja lehet.

Semmiképpen ne találjon ki először egy mesét egy

képzeletbeli apáról, ne halogassa az igazmondást. Nem csak
ebben, minden más kérdésben is sokszor láttuk már kárát
az igazmondás halogatásának, amikor a szülők vagy a
nevelőszülők arra vártak, hogy „ha majd nagy lesz”. (A
gyerek általában mindig „előbb” tudja meg a dolgokat,
sokszor csak félig-meddig és rosszul, de ez elég arra, hogy a
bizalma megrendüljön.)

A vér szerinti apa nevét pedig, ha ez felmerül,

természetesen meg kell mondani a gyereknek, és azt sem
kell eltitkolni előtte, ha megtudnak róla valamit. Kamasz
korában vagy később lehet, hogy fel akarja majd keresni.
Természetesen ezt sem kell megakadályozni.

És még valamiről hadd beszéljünk. A fiatal nők valamikor a

huszadik és harmincadik életév között személyiségükben is
éretté válnak egy kisgyerek fogadására. Arra, hogy teljes
figyelmükkel - önzetlenül, önmagukat, önérdeküket egy
átmeneti időre feladva - a másik ember, a magával
tehetetlen kisgyerek felé forduljanak.
A fiatal férfiak erre később (esetleg csak tíz évvel később!)
érnek meg. Régen ez nem okozott gondot, mert az apák
általában öt-tíz évvel - vagy még többel - idősebbek voltak
az anyánál. Manapság azonban - az egykorúak kapcsolata
idején - ebből sok félreértés fakad, és súlyos zavarok
származhatnak.

Az anya élete...

KÉRDÉS: „Négy hónapos sem volt még a kislányom, amikor az

apukája elkezdett bizonytalankodni, hogy jó-e nekünk
együtt. Végül sajnos oda futott ki a dolog, hogy nem akarja
a velem való együttélést. Ez nyilván azzal is járt, hogy a
kislánnyal sem akart együtt élni (hiába tagadja). Mi öt
hónapja a szüleimnél húztuk meg magunkat vidéken, időt
hagyva az apának, hogy elköltözzön a lakásomból. Annak
idején, amikor eljöttem a munkahelyemről, ahol
megbecsülnek, jó a közösség, és szépen is kerestem,
felajánlották, hogyha egy év múlva visszamennék,
ugyanabba a pozícióba visszavárnak szeretettel. Mivel
sajnos megváltoztak a dolgok, nem tudom, hogy mi lenne a
legjobb döntés és életvitel. Sajnos az apukára egyáltalán
nem számíthatunk (sem anyagilag, sem máshogy nem veszi
ki a részét a gyereknevelésből), nekem komolyan el kell
gondolkoznom azon, hogy hogyan építem újra a
kislányommal az életünket. A fent említett okok miatt
nagyon szívesen visszamennék dolgozni, erre azért is lenne
szükség, mert anyagilag is meg tudnék mindent adni a
gyermeknek, viszont az a nagy dilemmám, hogy vajon nem
fogja-e megsínyleni, ha bölcsődébe íratom, hiszen jelenleg
vidéken minden figyelmet és szeretetet megkap, édesapám
nyugdíjas, sokat segít nekem. Szerencsére a gyermek igen
kivételes, nagyon kiegyensúlyozott és boldog. Kockára
tenném-e mindezt, ha visszaköltöznénk Budapestre, ahol
nem nagyon számíthatok senkire. Viszont még csak
harminckét éves vagyok, nagyon remélem, hogy előttem az
élet, és lesz még esélyem egy kiegyensúlyozott, stabil
kapcsolatra valamikor, amiben a kislányom is jól érzi majd
magát, és az az igazság, hogy Budapesten több a lehetőség
is: munka, iskolák, bölcsődék, óvodák, kulturális
lehetőségek. Ha esetleg mégis visszamennénk, hogyan
tudnám azt biztosítani a gyermekemnek, hogy továbbra is
kiegyensúlyozott legyen és boldog? Mennyire sínylené meg,
hogy például édesapám (aki egyértelműen a második fő
referenciaszemély utánam) nem lenne velünk nap, mint
nap? A gyermeknek mi lenne az ideális?”

VÁLASZ: Egy gyerek számára nagyon fontos, hogy az

anyjának is legyen élete, melyben jól érzi magát. Hogy
semmiképpen se „áldozza fel” magát „érte”.

Ez a felfogásmód nem „önzés” az anya részéről!

Neki rendben kell lennie, „ideális esetben” úgy kell éreznie,

hogy vannak lehetőségei, és él ezekkel a lehetőségekkel. Ez
ad erőt és biztonságot a gyereknek is.

Persze szülők, nagyszülők - és szakemberek - sokat

vitatkoznak a bölcsődén. Az nem igaz, hogy a gyereknek
„feltétlenül szüksége van a bölcsődére”, mert csak így
„szocializálódik” (ezt sokszor a nagyszülők mondják, akik
esetleg maguk is bölcsődések voltak, vagy éppenséggel
bölcsődébe adták a gyerekeiket az akkori körülmények
között), nem, a gyereknek még az óvodára sincs „szüksége”
kedvező fejlődése szempontjából. Viszont az óvoda, és sok
esetben a bölcsőde is, szükséges „modern” életünkben, ahol
felbomlottak már a nagycsaládok, megváltoztak a
munkakörülmények, illetve nincs „nagy cselédség”.
Az amerikaiak vizsgálták a bölcsőde problémáját. Ok arra a
megállapításra jutottak, ha lehet, egyéves kora előtt ne
adjuk bölcsődébe a gyereket. (A maga kislánya hamarosan
egyéves lesz!) Amikor már igazán „nyugodtan” adhatjuk, sőt
értelmi, beszédbeli fejlődését is pozitívan befolyásolhatja a
bölcsőde, az a második életév, a kétéves kor körüli időszak.
(Igaz, hogy a gyerek ilyenkor kicsit agresszívabb lesz, mint
ha a családban volna.)

Szóval, úgy gondolom, ha szívesen visszamenne dolgozni,

ezt oldja meg, és döntsék el édesapjával, hogy esetleg ő is -
átmeneti időre - felköltözik magával Pestre, hogy a gyerekre
tudjon vigyázni. Netán, ha ez anyagilag lehetséges,
valamiféle női segítséggel együtt.

Ha annyira odafigyel a gyerekére, mint most, akkor

bizonyára észre fogja venni, hogy hogyan éli át ezeket a
dolgokat, persze az első sírásoktól nem kell megijedni.
Számtalanszor tapasztaljuk, ha például ráhagyjuk valakire a
gyereket, mert este elmegyünk valahova, a gyerek
kétségbeesetten sír, üvölt, de általában csak addig, amíg
hallótávolságon kívülre nem kerültünk, aztán már minden a
legnagyobb rendben van, ha ismeri és megszokta a rá
vigyázó személyt. Az is ismert, hogy amikor az anya
megjön, a gyerek hirtelen sírni kezd, mert akkor jön rá, hogy
eddig nem volt ott. De ezeket a problémákat nyilván a
megfelelő érzékenységgel mindig újra lehet rendezni.

Természetesen maga helyett senki nem dönthet. Magának

kell tudnia, hogy mit tesz, és hogy azt mikor és hogyan
teszi. A belső hangok és a gyerekből érkező sugallatok a jó
tanácsadók.

Ígéret
KÉRDÉS: „Kislányom nyolcéves. Egyedül nevelem. Nyáron
nem tudtam velük menni, amikor a húgomék elvitték
nyaralni a saját két gyerekükkel együtt. Szívesen van velük,
szereti őket, most mégis kétségbeesett, mikor
megmondtam, hogy idén nyáron én nem jövök, nem tudok
jönni. (Eddig minden nyáron együtt nyaraltunk.) Keservesen
sírt. Akkor ígértem meg neki, hogy az őszi szünetben (a mi
iskolánkban őszi szünet is van) együtt megyünk el,
kettesben. Megvigasztalódott. Az iskolakezdettől örömmel
számolta a napokat. Aztán amikor eljött az őszi szünet, én
megbetegedtem, és ő anyámhoz került egy hétre (ahol
szeret lenni). Azóta valahogy nem talál magára. Néha szinte
búskomor. Esténként észreveszem, hogy csendesen
sírdogál. Ha megkérdem, hogy miért, azt mondja, hogy nem
tudja. Elhatároztam, hogy bepótolom ezt a hetet, de persze
nem a karácsonyi szünetben, amit a család együtt szokott
elég vidáman eltölteni, hanem utána. Egy hétre még
kiveszem az iskolából, és lemondom azt a külföldi utamat
(hivatalos tanulmányút), ami akkorra volt tervezve.
Karácsony előtt már semmiképpen nem tudnánk elmenni.
Anyám és a húgom is azt mondják, hogy tisztára
megőrültem, egy ilyen szakmai lehetőséget kihagyni, nem
biztos, hogy máskor is lesz rá lehetőség...

Nincs igazam, hogy az ígéretemnek, amit nem tudtam

megtartani, ilyen jelentőséget tulajdonítok. Én pedig úgy
érzem, különösen, ha együtt vagyunk a lányommal, hogy
igenis ezt kell tennem. Kinek van igaza, a józan
nagymamának és nagynéninek, vagy nekem, a
»túlérzékeny« és »kicsit» flúgos anyának?”

VÁLASZ: Magának van igaza, a „túlérzékeny” és „kicsit flúgos”

anyának. A gyerekeknek tett ígéreteket feltétlenül be kell -
be kellene - tartani.
Nem úgy áll a dolog, hogy a gyerekeknek tett ígéret
kevésbé komoly és kevésbé fontos, mint a felnőttek közötti
megállapodás.

Ellenkezőleg.

A felnőttek esetében is kellemetlen lehet az ígéret be nem

tartása, az ember a szavahihetőségét veszélyezteti,
megronthatja a baráti vagy üzleti kapcsolatot - de nem hat
olyan mélyre a személyiségben (annak a személyiségében,
akivel szemben megszegték, nem tartották be az ígéretet),
mint a gyerekeknél. A gyerekeknek tett ígéret be nem
tartása a gyerekek érzelmi biztonságát rendíti meg. A
világba vetett bizalmukat, hitüket. Az első reakció az
elszomorodás - netán kétségbeesés -, s a későbbi válasz a
dac, az agresszió, a renitencia. Ez a folyamat persze csak
akkor megy ilyen messzire, ha nem egyetlen ígéret
esetleges be nem tartásáról van szó, hanem annak a
légkörnek a kialakulásáról, hogy a világban, a felnőttek
világában nem lehet megbízni, nincs miben - és kiben -
megbízni, „magamra vagyok hagyatva".

Maguknál ilyen fejleményekről természetesen nincs szó, de

szerintem a gyerek rossz hangulatait, „ok nélküli” esti
sírdogálásait joggal kapcsolja össze a kialakult helyzettel s
azon belül a „be nem tartott” ígérettel.

Persze ahhoz, hogy ez a dolog így alakuljon, az érzékeny

anya mellett egy érzékeny kislány is kell, és biztosak
lehetünk benne, hogy ezeknek az enyhe tüneteknek a
megjelenését, ennek az ígéretnek a meg nem valósulása
önmagában, minden más előfeltétel nélkül, valószínűleg
nem tudná kiváltani. Az előfeltételek közé tartozik a már
emlegetett érzékenység - mindkettőjüké -, de ezen
túlmenően talán az a helyzet is, amelyben gyerekét egyedül
nevelve maga válik a kizárólagos tájékozódási ponttá a
gyerek számára, a biztonság, a testi és lelki (érzelmi)
biztonság kizárólagos forrásává. Én - felelőtlenül? nem
hiszem - rábeszélném, hogy tegyen úgy, ahogy írta: toldják
meg a karácsonyi szünetet egy héttel, mondja le külföldi
útját, és pótolják be az őszi, elmaradt üdülést.

Igen, hallgasson magára, higgyen annak, amit érez.

Különösen meggyőző volt számomra, hogy azt írta, ha

együtt van a lányával, akkor a leghatározottabban érzi,
hogy igenis ezt kell tennie. Tapasztalatom szerint ilyen
viszonylatokban az ember, ha rá tud hangolódni, nagyon is
pontosan fel tudja fogni a másik ember, és különösen
gyereke, fia, lánya belső állapotait, és intuitív
megismerésben ébredhet rá arra, hogy mit is kell tennie.

Ugyanakkor: a józanságnak is megadnám a magáét. Helyes,

hogy mérlegeli édesanyja és húga érveit. Nekik is megvan
az igazuk, és csak a legalább kétféle igazság együtt segíthet
hozzá életünkben a többé-kevésbé helyes döntésekhez.

És ha tévedünk? Az se olyan nagy baj, legközelebb majd

megpróbáljuk jobban csinálni.

De most én a mérlegelésnek abba a serpenyőjébe vetném

az érveimet, amit a maga érzései már úgyis lejjebb húznak
ez esetben, a „józanság” érveivel szemben.

Menjenek el telelni!

Apa

KÉRDÉS: „Tizennégy éve dolgozom ugyanannál a

nagyvállalatnál. Alighogy odakerültem (vidékről jöttem fel,
albérletben laktam), megismerkedtem, véletlenszerűen, a
vállalaton kívül, egy ugyancsak ott, de másik részlegnél
dolgozó, vezető állású férfival. Hamarosan fellobbant a
»nagy szerelem«, melyet azonban titokban kellett
tartanunk, mert a barátomnak felesége és két kisgyereke
volt. Kilenc évig tartott a kapcsolatunk, részemről sok
szakítással és újrakezdéssel. Ma már azt is mondhatnám,
hogy ő lerázhatatlan volt (de arra mindig nagyon vigyázott,
hogy a munkahelyünkön ne sejtsenek semmit. Szerintem
sokan sejtettek). Kilenc év után az vetett véget a
kapcsolatunknak, hogy teherbe estem és közöltem:
megtartom a gyereket. A barátom őrjöngött. Megígértem:
egyedül fogom felnevelni, nem kérem az apaság
elismerését, a gyereknek más neve lesz, és nem kérek
tartásdíjat. (Titokban azt gondoltam, hogy valamennyire
biztos fog támogatni, hiszen az ő gyereke, de ez nem
következett be.) A kislányom most már elmúlt ötéves. Egy-
másfél éve sokat kérdez az apja után, akiről eddig én is, a
szüleim is azt mondtuk neki, hogy külföldön él, de már
régen nem hallottunk róla semmit. Lehet, hogy csak
beképzelem, de néha olyan furcsán néz rám, ha ilyesmiről
beszélünk, mintha sejtene valamit. Tudom, hogy ez
lehetetlen, inkább csak azt érezheti meg, hogy milyen
nehezemre esik hazudni neki. Egyébként mindig mindenben
az igazat mondom, akkor is, ha injekciót fog kapni, vagy a
fülét felszúrják, és akkor is, ha ott kell hagynom valahol,
például a szüleimnél, és csak hosszabb idő múlva jövök
vissza. Régebben ilyenkor keservesen sírt, de én mégis
mindig az igazat mondtam neki, és ma úgy látom, hogy ezt
jól tettem. Nagyon bízik bennem. Most, hogy lassan már az
iskola is közeledik, elhatároztam, hogy felfedem előtte az
igazságot, megmutatom neki a fényképeket, és
megmondom, hogy igen, az a bácsi az apja, akit ő látásból
egyébként ismer. A volt barátom ez ellen hevesen tiltakozik
(mert őt is értesítettem elhatározásomról), és azt mondja,
hogy ezzel megszegem a leöntünk létrejött megállapodást,
ehhez nincs jogom. A gyerek felől nézve a dolgot - mit kéne
tennem!
VÁLASZ: Természetesen: a gyereknek joga van megtudnia,
hogy ki az apja, joga van megismernie a származásával
kapcsolatos igazságot. Jól érzi, hogy ennek tudatos
elhallgatása - ami együtt jár azzal, hogy maga mást gondol
és érez, mint amit mond - kifejezetten károsítja a gyerek
lelki fejlődését, nem tudatos szorongásokat kelt és zavarja a
magához fűződő, fejlődése szempontjából döntő fontosságú,
teljes bizalmú biztonságot adó érzelmi kapcsolatát.

Ne hagyja magát félrevezetni.

Maga nem azt ígérte meg, hogy a gyerek nem tudja meg az
igazat, maga azt ígérte meg, hogy nem kéri az apától az
apaság elismerését, nevének használatát, az egyébként
törvényesen járó tartásdíjat (melyről tudomásom szerint le
se lehet mondani, mert ez sérti a gyerek érdekét). Azt
ígérte, a gyereket mindenestől vállalja, egyedül fogja
nevelni, felnevelni.

Ha levelét jól olvasom, ennek az ígéretének teljes

mértékben eleget tett.

Sajnos nem egy ilyen esetet ismerek, és mindig meglep,

hogy az apák informális módon sem támogatják a
gyerekeiket (ami tulajdonképpen azt is jelenti, hogy saját
személyiségüket sem vállalják fel teljes mértékben,
amennyiben nem vállalják fel tetteik következményeit).

Ha még élesebben akarok fogalmazni, azt is mondhatnám -

és meggyőződésem, hogy mind a gyerek testi és lelki
fejlődése, mind alapvető jogainak érvényesítése
szempontjából igazam volna -, hogy magának joga sincs a
gyerek előtt elhallgatni azt, amit tud az apjáról.

Ismerjük azokat az eseteket, amikor az efféle félrevezetések

- mondhatnám: élethazugságok - súlyos zavarokhoz
vezethetnek a gyerek lelki fejlődésében, melyek a
kamaszkor közeledtével vagy a kamaszkorba lépve egészen
extrém formákat is ölthetnek.

Egyszóval: igaza van\

Meg kell mondania a gyereknek, hogy ki az apja, meg kell

mutatni a fényképeket, meg kell mondania, hogy az
édesapja nem akarja, nem tudja öt vállalni, mert úgy érzi,
hogy a családjában, munkahelyén ez számára
elviselhetetlen helyzetet teremtene, és hogy tulajdonképpen
a gyereket maga akarta. Persze mindezt nem egyszerre. És
nem kell sokat magyarázni. De a legközelebbi alkalommal,
amikor a gyerek a kérdést felveti, az igazat kell válaszolni,
arra is rávilágítva, hogy amíg kicsi volt, maguk úgy látták
jobbnak - lehet, hogy tévedtek -, hogy azt mondják, az apja
külföldön van, mert féltek, hogy nem érti meg még a
helyzetet.

(Csak zárójelben: minden ilyen esetben az a leghelyesebb,

ha a gyerek kezdettől fogva tudja az igazságot, az igazat
tudja. „Az én apukám hol van?” „A te apukád nem él velünk.
Soha nem is lakott velünk. Mióta te megszülettél, nem is
nagyon találkozunk. Majd mutatok róla fényképeket.” És így
tovább.)

Terror

KÉRDÉS: „Tizenkilenc éves koromig a családomban éltem

(mint akkor mondták: munkáscsaládban). A szüleimnek
soha nem volt igazán jó kapcsolatuk egymással. Anyám
mindenkinek dirigált, mindenkit leuralt, senkinek nem
lehetett véleménye, se nekem, se az öcsémnek. Öcsém,
mihelyt lehetett, Pestre ment dolgozni, én pedig továbbra is
otthon engedelmeskedtem, még akkor is, amikor megalázás
vagy zsarolás ért. Tehetetlen voltam. Még nem voltam
húszéves, amikor férjhez menekültem, sajnos, egy italozó
férfihoz, akitől öt éven át tűrt fájdalom és szenvedés után
elváltam. Az egyik vidéki nagyvárosba költöztem, akkor
négyéves kisfiámmal. Megpróbáltam hozzám illő társat
keresni, de ebben az időben anyám mindig a gyereket
faggatta az én életemről, és ellenem beszélt. Mindez
hozzájárult ahhoz, hogy a kapcsolataim megszakadtak.
Ekkor történt, hogy apám, aki türelmes, csendes természetű
ember, nem bírta tovább, és kilépett a házasságból, talált
egy normális gondolkodású nőt, akivel ma is együtt él. Négy
évig tartott a vagyonmegosztás pere. Anyám a mai napig
sem tudja elviselni, hogy apám elvált tőle. Mindenkit elutált
maga mellől, nem csak minket, de a testvéreit is. De engem
továbbra is terrorizált telefonon, levélben vagy a
látogatások alkalmával. Kurvának nevezett a gyermekem
előtt. Ezután enyhébb infarktust kaptam, idegileg nagyon
rossz állapotba kerültem, majd két hónap múlva rákos beteg
lettem. Hála istennek, meggyógyultam, egészséges vagyok,
de a megaláztatások miatt annyira megutáltam anyámat,
hogy körülbelül másfél évig nem is látogattam meg. A fiam
most tizenhét éves elmúlt, egyedül nevelem, nincs társam,
de nagyon vágyom egy teljes családra, szeretetre. A fiam
gyengén tanul (nem fordít elég időt a tanulásra, ezen
időnként veszekszünk), nem tartja be az időpontot, ha
elmegy valahová, ha kilencig engedem el, addig alkudozik,
míg tíz óra lesz belőle, időnként nem mond igazat. Szeretne
még több márkás ruhát, és engem hibáztat azért, hogy csak
ennyi a pénzünk. Veszekedés közben időnként nagyon
durva, fenyeget. Ugyanakkor segít, itthon takarít,
elmosogat, ha kell, befizeti a csekkeket, ezeket én
értékelem is, néha adok neki zsebpénzt, veszek neki
finomságot. Többször megpuszilgat, kimutatja, hogy ő is
szeret engem. De anyám változatlanul megpróbálja őt
felhasználni, ellenem uszítja, pénzzel manipulálja,
kifaggatja. Rosszulesik nekem, ha anyám felhívja telefonon,
ő máris szalad hozzá, és ha valamit kérdezek, elkezd
ellenem vádaskodni, pártolja a nagyanyját. Áruló? Sokszor
kisírom magam. Mit tegyek, hogy a gyerekem mellettem
álljon ki, hogyan védekezhetek az ellen, hogy az anyám a mi
életünket is tönkretegye?

VÁLASZ: „A terror mindig „árulókat" keres és használ. De én

nem hinném, hogy a maga fia „áruló” volna, hanem egy
sajátos, nehéz, kettős helyzetben vergődik. Ő talán az első
és egyetlen ember, akit a maga édesanyja - a nagymama -
nem próbál „leuralni”, terrorizálni, talán okulva az eddigi
tapasztalatokon, illetve öregkorában megenyhülve az
unokájához fűződő új kapcsolatban. Abban viszont biztos,
hogy igaza van, hogy rajta keresztül magát továbbra is
terrorizálni próbálja.

Mit lehetne tenni, hogy a maga és a fia közötti, időnkénti

feszültségek enyhüljenek, a veszekedések ritkuljanak (netán
elmaradjanak)? És hogy a nagymama ártó hatása ne - vagy
minél kevésbé - érvényesülhessen?

Úgy gondolom, hogy magának nem kellene tizenhét éves fia

tanulásával foglalkoznia; a fontos csak az, hogy még ha
bukdácsolva is, de valahogy átmenjen. Azt hiszem, úgy
tapasztaltam, ha az olyan gyerekek, amilyennek a fiát maga
leírta, érzik, hogy ez az ő dolguk, akkor jobban odafigyelnek,
még a tanulásra is. Ami pedig az időpontokat illeti: ne
mondja, hogy kilencig engedi el, ne kelljen alkudoznia, ő
mondja meg, hogy meddig marad, de azt tartsa be, és
magától mondja meg, hogy hová megy (anélkül, hogy
faggatná). Ha valamiért tovább maradna, hadd telefonáljon
haza, abban a biztos tudatban, hogy maga nem parancsol
rá, hogy azonnal jöjjön, hanem megnyugodva tudomásul
veszi, hogy csak később fog hazajönni. Ami a nagyanyjával
való kapcsolatát illeti: nem faggatnám, és nem vádaskodnék
a maga helyében, de arra megkérném, hogy hallgassa meg,
amit maga mesél az életéről, hogy megértse, maga, az
öccse és a nagyapja miért éreznek másként a nagyanyjával
szemben. Miközben maga elfogadja, hogy neki, aki
ilyesmiknek, mint maguk, nem volt kitéve, jobb a kapcsolata
a nagyanyjával. Nem arra törekednék tehát, hogy a
nagyanyja ellen neveljem, de az én helyzetemről vagy az én
igazságomról felvilágosítanám. Nem követelném, hogy
mellettem álljon ki, de elmondanám neki, akár sírva is, hogy
engem mi bánt, miközben ráhagynám, hogy ő úgy ápolja ezt
a kapcsolatot a nagyanyjával, ahogy jónak látja. Nem tudok
jobbat mondani: ha tiltja, rosszabb, mint ha - felvilágosítva -
engedi.

Ami a márkás cuccokat és a zsebpénzt illeti: rendszeresen

adnék zsebpénzt a gyereknek, ha keveset is. Gyűjtse, és
majd vegye meg magának, amit én nem tudok, vagy nem
akarok megvenni. A gyerek apja nem ad pénzt maguknak,
illetve időnként neki is? Nincs kapcsolatuk? A márkás ruhák
és cipők szenvedélyéről tudnunk kell, hogy ezt a divaton
kívül mindig valaminek a hiánya fűti. Milyen kapcsolatban
van a fia a nagyapjával és a nagybátyjával, aki a maga
öccse? A maga helyében én ezeket a kapcsolatokat - a
gyerek érdekében is - hatékonyan ápolnám.

És végül: igen, nagyon fontos volna, hogy magának is

meglegyen a saját élete. És ha ennek kialakítására most
gyengének érzi magát, vegye igénybe a családsegítő
szolgálat vagy a pszichológiai szakrendelés szakembereinek
segítségét a múlt feldolgozásában és a jelen
kapcsolatkereső erőinek hatékonyabbá tételében is.

Kapcsolatok

KÉRDÉS: „ Harmincöt éves vagyok, négy éve egyedül nevelem

ötéves, házasságon kívül született fiamat. Egy kis lakásban
élünk, ahol nincs külön gyerekszoba, csak egy függöny
választja el az ágyunkat. Nagyobb lakásra nincs
lehetőségem. Én mindig próbálkoztam magamnak is és a
kisfiamnak is egy barátot, tartós kapcsolatot találni, de a
férfiak egy-két hónap elteltével csak jöttek és mentek. A
legtöbb volt barátom arra hivatkozott, hogy a gyerek miatt
nem tud velem tartós kapcsolatot folytatni. Én már
beletörődtem, hogy nem megyek férjhez. A probléma az,
hogy nem tudom, a kisfiam is bele tud-e törődni abba, ha
látja, hogy sűrűn cserélgetem a férfiakat az oldalamon.
Édesapjával rendszeres kapcsolata van, és szerintem eddig
nem fogott fel semmit. Majdnem minden alkalommal örül,
ha egy bácsival találkozunk. De félek, ahogy egyre nagyobb
lesz, szemrehányásokat is tehet nekem, esetleg »rossznak«
tarthat, ha a függönyrésen keresztül fül- vagy szemtanúja
lesz, hogy különböző férfiakkal szexuális viszonyom van. Én
semmi esetre sem akarom neki mondani, hogy miatta
hagynak el a férfiak, mert félek, hogy lelkifurdalása lehet
emiatt, és esetleg magában keresi a hibát, ami biztos, hogy
nem így van, nagyon barátságos gyerek. Tartok attól, hogy
felnőttkorára valami lelki károsodása vagy zavaros
kapcsolatai lehetnek emiatt. Attól is félek, hogy az egészet
elmeséli az édesapjának, és ő a gyámhatóságra megy, hogy
ezzel az ürüggyel elvegye tőlem a gyereket. Nem tudom,
ilyen esetben, ebben a külföldi országban, ahol élek, van-e
joga és esélye ilyesmire? Nem akarok lemondani a
gyerekről, mert szerintem senki sem foglalkozna annyit
vele, mint én, és senki sem szereti úgy, mint én, de a
társkeresésről sem akarok lemondani. Hogy tudom ilyen
csorba családi helyzetben tisztességes, boldog felnőtté
nevelni a kisfiamat?”

VÁLASZ: Nehéz kérdést tesz fel.

Meg vagyok győződve róla, hogy egy anya, aki szereti a

gyerekét és törődik is vele, már megtette a legtöbbet azért,
hogy a gyereke jó eséllyel vágjon neki az életnek.
Ráadásul itt még az a kedvező körülmény is fennáll, hogy a
kisfiúnak édesapjával rendszeres kapcsolata van (tehát, bár
nem élnek együtt, de az apa is jelen van a gyerek életében).

Az is természetes és helyes, hogy nem akar a társkeresésről

lemondani. (A „magukat feláldozó” anyák nagyon nagy lelki
tehertételt jelentenek gyerekeik és különösen fiaik számára.
A gyerekeknek is az a jó, ha anyjuk a saját életét is élheti,
és lehetőleg örömteli vagy legalábbis az örömöket sem
kizáró felnőtt életét.)

Azt is jól látja, hogy a gyereknek is jó - jó lenne - egy férfi

barát jelenléte.

Viszont sajnos, abban is igaza van, hogy most vagy a

későbbiekben okozhat problémát a gyerek számára, ha
akaratlanul is, de fül- vagy szemtanúja lesz a felnőttek
szexuális életének. Ez a kisgyerek számára elsősorban lelki
megterhelést jelenthet. A szakemberek a rendelőkben
nemritkán találkoznak olyan kisgyerekekkel, akiknek a
játékából - például hangos vihar a sötét éjszakában vagy
emberek (netán szülők) ijesztő, rémületet keltő „birkózása”,
veszekedése, harca - hamar világossá válik, hogy ébren
vagy félálomban tanúi voltak, tanúi lehetnek szüleik, vagy
esetleg más felnőttek, szexuális életének.

Ezek a gyerek számára feldolgozhatatlan - mert

megmagyarázhatatlan - élmények sokszor szorongást vagy
izgalmat keltenek bennük. Találkozhatunk kisfiúkkal, akik ezt
a feszültséget úgy próbálják levezetni, hogy ha módjuk van
rá, a „leizzadásig” körbe-körbe futnak az óvoda vagy az
iskola udvarán. Vagy egészen másfajta tüneteket vált ki a
feldolgozhatatlan élmény keltette szorongás, feszültség.
(Esetleg: a már szobatiszta gyerek -többnyire kisfiú - újra
éjszakai bepisilővé válik.)
Én nem hiszem, hogy a gyerek, ha nagyobb lesz,
szemrehányásokat fog tenni magának, vagy esetleg
„rossznak” fogja tartani, ha kapcsolatuk egyébként
kiegyensúlyozott. De az ilyen élmények valóban
megviselhetik, károsíthatják.

Mit lehetne tenni?

Nem lehet a függöny helyébe valamiféle gipszkarton falat

húzni? Vagy nehezebb, jobban szigetelő, vastag függönyt,
melyen összehúzás után nem marad rés?

Persze se a gyerek felé, se barátja felé ez nem teljes, nem

igazán fel- és megszabadító megoldás.

Azt is gondolom, hogy egy valódi „lélektől lélekig” is ívelő,

személyes kapcsolatban a gyerek nem lehet igazi akadály, s
ezért arra biztatnám, hogy ne adja fel azt, hogy gyerekével
együtt igazi társra, tartós kapcsolatra is találhat.

A későbbiekben, ha a gyerek valamiféle megegyezéssel

vagy kérdéssel erre alkalmat ad, nyíltan lehet néhány
egyszerű szóval beszélni vele a helyzetről. Akár azt is lehet
mondani, hogy: „Jó azoknak a gyerekeknek, akiknek a szülei
együtt élnek, együtt laknak, de manapság nagyon sok
gyerek nevelkedik úgy, hogy csak egy szülője van, aki vele
él, az apja vagy az anyja. Én is örülnék, ha mi egy egész
család lennénk, és ha már nem édesapáddal, akkor valaki
rendes emberrel, aki nemcsak engem szeret meg és fogad
el, hanem téged is.” „Mindig remélem, hogy ez a barátom
most talán olyan lesz...” És így tovább. Mindezekről lehet -
és kell is - beszélgetni. A gyerek kérdéseire válaszolva a
szexualitást is szóba lehet hozni, de persze csak a gyerek
érzékenységének megfelelő formában. Olyanban, amelyik
nemcsak a dolog testi oldalát, technikáját hangsúlyozza,
hanem érzelmi összetevőjét is.
„Ahhoz, hogy egy gyerek szülessen, az kell, hogy egy férfi
és egy nő szeressék egymást. Ilyenkor átölelik egymást, és
a férfi testéből egy kis darabka - magocska -átmegy a nő
testébe, és ott ez a két kis mag összeforr. És ebből lesz a
gyerek, ezért van a gyerekeknek apjuk és anyjuk.” Ha a
gyerek még tovább kérdez - a gyerekek nagyon
tapintatosak önmagukkal, és csak annyit kérdeznek,
amennyit fel tudnak fogni és el tudnak viselni -, akkor
tovább lehet válaszolni, bár sokan ezt bizonyára kétkedve
olvassák. Például: „De hát mit mondjak, hogy megy át az a
kis részecske vagy magocska?” A válasz gyereknyelven
egyszerű: ott, ahol pisil az ember.

Mindezt csak arra mondtam el példának, hogy mindenről

lehet beszélni a gyerekekkel, de persze az ő nyelvükön.

Odafigyelése és aggodalma - amelyik magával a levelet

íratta - arról győz meg engem, hogy meg fogja találni a
megfelelő, tapintatos megoldást. Persze ha nem külföldön
élne, ahol ez talán nehezebb, mert elszigetelt, azt
tanácsolnám, hogy rokonai, barátnői segítségét vegye
igénybe azokra a napokra vagy estékre, amikor otthon a
barátját fogadja, és ilyenkor a gyerek vendégeskedjen
valahol. Vagy maga látogassa meg a barátját, és valaki
otthon vigyázzon a gyerekre. Lehetséges, hogy ez ott kint a
maga számára jelenleg megoldhatatlan.

Ami a jogi problémákat illeti - erre innen, a távolból, nem

tudok válaszolni.

Együtt alvás

KÉRDÉS: „Azért fordulok önhöz, mert néhány hete nem hagy

nyugodni egy probléma. A Nők Lapjában olvastam egy
cikket, melyben megemlítették, hogy bizonyos felmérések
szerint a homoszexuális férfiak jelentős része sokáig együtt
aludt gyerekkorában az édesanyjával. Nálunk is ez a
helyzet. Több mint négy éve élek egyedül a fiammal, aki
most hatéves. Pici baba korában külön szobában aludt, de
amikor egyedül maradtunk, nem volt más lehetőségünk,
egy szobában, egy ágyban kellett aludnunk. Azóta pedig
„így maradtunk”, mert így volt kényelmes mindkettőnknek.
Már a cikk megjelenése előtt is próbálkoztam vele, hogy
rávegyem a fiamat, költözzön át a saját szobájába, de ő
tiltakozott, én pedig erőszakkal nem akartam rávenni. A
szobájában egyébként a játékai vannak, ő szinte soha nincs
ott. A kérdésem: mennyi ideig veszélytelen még az együtt
alvás, és hogy vegyem rá a fiamat, hogy aludjunk
egymástól külön?"

VÁLASZ: Kevés érthetőbb dolog van a gyerekekkel való

együttélésben, az alvási szokások kialakulásában, mint az,
hogy ha magunkra maradunk a gyerekünkkel a „kiürült”
lakásban - akár csak az apát vagy a család egy részét
elragadó utazás vagy külföldi kiküldetés miatt is
összebújunk a kicsivel, nálunk alszik el, és nincs se erőnk,
se kedvünk, hogy az ágyába átvigyük, örülünk, hogy ott
szuszog mellettünk, de meg aztán ő is az áthelyezéskor félig
fölébredve tiltakozik, amit eddig, amíg teljes volt a család,
nem tett meg.

Ez néhány alkalommal vagy esetleg egy átmeneti időre

rendben is van, de tartósan tényleg nem szerencsés az
együtt alvás a felnövekvő gyerekkel, mert már a negyedik,
ötödik életév körül (esetleg még előbb) olyan tudattalan
fantáziák elemei vegyülhetnek ebbe a helyzetbe, melyek
egyrészt még szorosabban ehhez a helyzethez kötik,
másrészt feldolgozatlanságukkal - és
feldolgozhatatlanságukkal - megterhelik a gyereket.

Ami a homoszexualitás kialakulását illeti, az, azt hiszem,

ennél jóval bonyolultabb, sokkal több összetevőből álló és
nagyon sok részletében máig tisztázatlan, vitatott kérdés.
Én a magam részéről nem hiszem, hogy az együtt alvás
éppenséggel homoszexualitásra determinálna,
kényszerítene a további fejlődésben. Azt mindig el szokták
mondani, hogy a szexuális fejlődésben homoszexuális
életutat választók előtörténetében gyakran megfigyelhető a
túlzottan erős kötődés a házassági kapcsolatban uralkodó
típusú anyához.

Azt hiszem, azt kell mondanunk, hogy a tartós együtt alvás

nemcsak a homoerotikus fantáziák felé terel - mintegy
elhárítandó az ennél mélyebbről fakadó fantáziákat -,
hanem egyéb feszültségeket is okoz. Leszakadási, érési
nehézségek is mutatkozhatnak, miközben a mélyen elfojtott
fantáziák nagy energiákat vonnak el a lelki életből, a lelki
fejlődéstől. (Egészen más a helyzet azokban az archaikus
törzsi társadalmakban vagy szubkultúrákban, ahol
„mindenki” együtt alszik, s ahol megvan a kialakult
szokásos alvásrend a kunyhó szalmával felszórt részén vagy
akár a „négyszemélyes” ágyon, ágyban.)

Ha levelét jól olvasom, a fia most megy majd iskolába. Ez

mindenképpen változást hoz az életébe, másfajta
átrendezésekkel is, új, írásra alkalmas kisasztallal és a hozzá
való székkel, lámpával a szobájában... Ezt az alkalmat -
máskor pedig egy költözést, festést, lakásátrendezést - kell
megragadni ahhoz, hogy az eddigiektől eltérő, új rendet
alakítsunk ki, olyan új rendet, amely nem csak az alvásra, az
együtt alvásra vonatkozik. Ezt az új rendet viszont most
határozottan - határozott kedvességgel - kell kialakítanunk,
utalva arra is, hogy mind a kettőnknek jobban ki kell
magunkat pihennünk, s erre nagyobb a lehetőség, ha
mostantól elkülönítetten alszunk. Persze a gyerek még egy
ideig újra és újra átjár hozzánk, ilyenkor újra és újra
kedvesen fogadva megnyugtatjuk és visszakísérjük a saját
ágyába, saját szobájába.
A gyerekeknek, mint minden ilyen esetben, éreznie kell,
hogy mi egyértelműen el vagyunk szánva ennek a
szokásnak a megváltoztatására, és ha az átszoktatás akár
heteket - vagy esetleg hónapokat, egy-két-három hónapot -
vesz is igénybe, akkor is végbevisszük. Az átállásnak ez a
formája sikeres szokott lenni (én még nem találkoztam
olyan esettel, hogy ne következett volna be).

Előfordulhat az is, hogy az átrendezés úgy alakul, hogy a

felnőtt költözik be abba az eddig nem használt szobába,
amelyik a gyerek szobája volt. Ez persze mindig a helyi
körülményektől és adottságoktól függ.

Úgy gondolom, hogy semmiféle szorongásra nincs oka, még

semmiről nem késtek le, és még semmiben nem hibázott.
De kisfiával együtt változtatás előtt áll.
3. MIKOR MONDJUK MEG?
Tabu

KÉRDÉS: „Ötéves unokaöcsém szülei tavaly nyár óta nem

élnek együtt, válóperük folyamatban van. A kisfiúval senki
nem beszélt apja hirtelen elköltözésének okairól. Sőt
úgyszólván nem is említik a gyerekek előtt - van egy
kétéves unokahúgom is - az apát. A családban az apa: tabu.
Elköltözése óta körülbelül négyszer találkozott a kisfiú az
apjával. A kisfiú viselkedése távolságtartó, kimért volt; ha
apja mégis szóba kerül, úgy emlegeti, hogy »apátok«, tehát
nem a saját szavával (apu, papa) nevezi meg, hanem a
nagyszülők által használt szót mondja. Jól van ez így? A
családi légkör egyébként kiegyensúlyozott, a nagyszülők
sokat segítenek. Unokaöcsém is okos, harmonikus kisfiú, ha
nyugodt, békés környezet veszi körül; a feszültségekre
viszont igen érzékeny, és ilyenkor agresszívvá válik.”

VÁLASZ: Nem. Ez így valóban nincs rendben. A tabu témák

megterhelik a családi légkört és a gyerekek képzeletvilágát
is. Sok erőt vesznek el a tabuk és a titkok, ami a fejlődő
gyerekek életében egészen másra volna felhasználható.

Anélkül, hogy szidalmaznánk az apát, vagy negatív módon

jellemeznénk - hiszen az anyai család feltehetőleg így
gondolkodik róla a tényeket mindenképpen világossá
kellene tenni a gyerekek előtt (még a kétéves előtt is, akit
látszólag biztosan nem is érdekel, vagy „nem is érti”, hogy
miről van szó).

Hl kellene hangoznia annak - s jobb, ha ezt az anya mondja

hogy: „Sokat veszekedtünk apuval, és ezért ő most
elköltözött.”
Szóba kellene kerülnie annak is, hogy most merre, hol is
lakik, hogy már nem fog visszaköltözni, hogy a gyerek mikor
és hogyan fog vele találkozni - és így tovább.

Nem kell sokat beszélni, de módot kell adnunk arra, hogy a

gyerek - ha akar - kérdezhessen.

És a kérdéseire is őszintén kell válaszolnunk anélkül, hogy

túlságosan bőven a fejére zúdítanánk az elköltözött elleni
haragunkat vagy kifogásainkat.

(Például: „Miért veszekedtetek?” „Mert szerintem apu túl

sokat ivott.” Vagy: „Hol túl sok munkát vállalt, és akkor soha
nem volt itthon, hol meg túl keveset, és akkor nem volt
pénz. Ilyenkor én ideges voltam és veszekedtünk.”)

Egyszóval: a gyereknek éreznie kell, hogy velünk bármikor

bármiről beszélhet; és biztos lehet abban is, hogy válaszolni
fogunk, akármit kérdez.

Szétköltöztünk...

KÉRDÉS:„Kisfiunk hároméves. Tulajdonképpen születése óta

egyre jobban idegesítjük egymást a feleségemmel. Én nem
vettem jó néven, hogy a gyerek születése után mintha
elfordult volna tőlem, ő pedig úgy látta, hogy nem törődöm
velük, nem segítek eleget. Szerintem túl fiatalok is voltunk.
Mindkét nagyszülő messze lakik, nem nagyon volt segítség.
Egyre ingerültebbek lettünk, én néha elmenekültem
hazulról, jöttek a féltékenykedések, meg kell mondanom,
mindkét oldalról. Én úgy láttam, hogy túl jóban van néhány
játszótéri apukával, aki esetleg a felesége helyett ment
gyesre. Most már úgy látom, anyaként teljesen jól működött,
és talán ennek is köszönhető, hogy a kisfiúnk ezeket a
feszültségeket - legalábbis egyelőre úgy látszik - nem igazán
sínylette meg. Velem is elég jóban van, el kell ismernem,
hogy a feleségem soha nem hergelte ellenem a gyereket
akkor sem, amikor a legdühösebb volt rám, hogy például
fürdetésre nem értem haza. Sok mindent beláttunk az idők
során, de mégse sikerült igazán lenyugodnunk ezekben a
dolgokban. Így jutottunk arra a döntésre, hogy most nyáron
szétköltözünk. A feleségemnek volt egy kis lakása a mi
jelenlegi lakásunk közelében, ezt nekem adta használatra.
Már egy-két hét után úgy tapasztaltuk, hogy mindketten
lenyugodtunk némileg, és tulajdonképpen javult a
kapcsolatunk. Kell-e minderről, a szétköltözésről bármit is
mondanunk a gyereknek? Hiszen este lefektetéskor
majdnem minden nap ott vagyok, csak annyiszor vagyok
távol, mint régebben is, amikor még együtt laktunk. Reggel
pedig általában már nem voltam otthon, amikor a fiunk
felébredt. Tehát számára lényegében semmi nem változott.
De ha kell valamit mondani, akkor mit mondjunk és hogyan?
Hogy ne rémüljön meg, és ne essen kétségbe.”

VÁLASZ: Tulajdonképpen eddig „szerencsésen megúszták”,

sokkal rosszabbul is alakulhatott volna. Mert igaza van
abban, hogyha túl fiatalok, amikor jön a gyerek, és nincs
segítség, akkor ez nagyon megronthatja a kapcsolatot is. Az
anya „elfordulása” az apától a gyerek születése után -
illetve, hogy az apa úgy érzi, az anya elfordult tőle,
különösen, ha fiúgyerekről van szó - természetesnek
tekinthető, de minél fiatalabb valaki, annál kevésbé várható
el ez a türelem. Azt pedig, hogy minden segítség nélkül
milyen idegőrlő tud lenni egy mégoly szeretett és kedves
kisgyerek is, akivel egész napra össze vagyunk zárva, csak
az tudja, aki próbálta. És ilyenkor egy elkésés a fürdetésről
sokkal súlyosabban esik latba, mint kellene. Maguk
szerencsések, mert meg tudták őrizni a veszekedéseken és
ingerültségeken túl is az elfogulatlanságukat, be tudja látni,
hogy anyaként a felesége jól működött. Persze hogy ilyenkor
a féltékenykedés is felüti a fejét, és igen, szaporodnak a
rokonszenves játszótéri apukák, akikkel a magukra hagyott
anyák „sorstársak” a gyereknevelésben.

De hogy a kérdésére is próbáljak válaszolni: kell-e valamit

mondani a gyereknek?

De hát meddig gondolják, hogy nem mondanak semmit?

Hetekig? Hónapokig? Évekig?

Egyszer csak rájön a gyerek, hogy apa tulajdonképpen nem

is lakik itthon?

Azt mondja, hogy lefektetéskor majdnem minden nap ott

van.

Persze lehet, hogy egyszer újra összeköltöznek majd, és a

dolog elsimul, rendeződik.

De ha nem? Ha a munkája vagy esetleg egy új kapcsolat

elszólítja ebből a majdnem minden napból?

És akkor még nem beszéltünk arról, amiről már oly sokszor

volt szó, hogy a gyerek tulajdonképpen „mindent tud”;
mindent tud, amit mi tudunk, érzünk, gondolunk, csak nem
tudja, hogy mit tud, és ez idővel feszültséget teremt benne.
És sokkal élesebben látja és érzékeli a környezetéből azt,
ami rá vonatkozik, mint gondolnánk. Például az
ajtócsapódást, amikor maga este elmegy. És anélkül, hogy
logikusan összekapcsolná azzal, hogy akkor most maga
tényleg elment, vagy csak becsapódott az ajtó, ez az érzés,
ez az érzéklet ott marad benne, ezekkel a nem tudva is
tudott dolgokkal együtt.

És mi van hétvégén?
Együtt töltik a hétvégéket? Olyankor szinte otthon lakik?
Vagy mondanak valamit, hogy hova kell mennie?

Egyszóval: igen, a gyereknek el kell mondani, hogy mi van,

hogy most maga abban a másik lakásban lakik, sőt oda is
kell menni, meg kell nézni, mert a konkrétum mindig
megnyugtató a gyerek számára, és meg kell mondani akkor
is, ha ő látszólag nem is figyel arra, amit mondunk neki,
„nem is érdekli”. Sebaj, akkor is el kell hangoznia.

Mondhatnám, újra meg újra. A gyerekkel nyíltan kell

beszélni. És igen, meg lehet mondani, hogy maguk jobban
érzik magukat így, mert együtt lakva „idegesítették”
egymást.

Válás

KÉRDÉS: „Két kislányunk van. Kilenc- és hétévesek. A

férjemmel tavasszal állapodtunk meg végleg, hogy
szétköltözünk, és majd idővel el is válunk. A gyerekekhez
mindketten ragaszkodunk, és úgy gondoljuk, hogy felváltva
leszünk velük. Az iskolaév végét nem akartuk azzal
megterhelni, hogy a gyerekeket mindebbe beavassuk. Aztán
meg a már jó előre megszervezett (nagymama, táborok,
nyaralás) nyarat sem akartuk elrontani. A gyerekek nagyon
várták már (bár nem voltak olyan felszabadultan vidámak a
vakáció kitörésekor, mint az elmúlt években). Most itt járunk
a nyár felében, és attól szorongunk, hogy ha ősszel zúdul
mindez a gyerekek nyakába az iskolakezdéssel együtt
(ráadásul a kisebbik lányom valószínűleg új tanító nénit is
kap), akkor ez nagyon meg fogja őket viselni, leromlanak a
jegyeik is, ez még nehezíti a helyzetüket, és kialakulhat
valamilyen ördögi kör. A nyár hátralévő részében s az
iskolakezdés heteiben én leszek a gyerekekkel (az apjuk
külföldi expedícióban vesz részt), tehát még mindig nem
volna feltűnő, hogy nem vagyunk együtt, és olyan is volt
már, hogy a férjem alkotószabadságra ment vidékre. Így
akár karácsonyig is kihúzható volna a dolog. Januártól
viszont a férjem már itt lesz velünk egy városban
folyamatosan, de egy másik lakásban. Kérdésem: mikor
mondjuk meg? És hogyan? Mit mondhatunk a gyerekeknek,
hogy ne viselje meg őket a dolog. Hiszen továbbra is mind a
ketten megleszünk számukra, de felváltva.”

VÁLASZ: Mikor mondják meg?

Most!

Hiszen mire ez a válasz megjelenik, már inkább a nyár vége

felé - de legalábbis a második felének közepe táján - járunk.

Ha jól számolom, eddig kétszer halasztották el, hogy a

dolgot megbeszéljék a gyerekekkel, és most a harmadik
halasztáson gondolkoznak. Közben maguk - a szülők - a sok
más feszültség mellett, amivel, gondolom, együtt jár ez a
válás, még azért is rossz lelkiismerettel szoronganak, hogy
még nem mondták meg, és kölöncként nehezedik a lelkükre
a tudat, hogy egyszer mégiscsak meg kell mondani.

És ezt a gyerekek mind érzik, megérzik!

Ettől ők is feszültebbek és lehangoltabbak - vagy éppen

ingerültebbek - lesznek, lehetnek.

(Talán ezért nem voltak olyan felszabadultan vidámak a

vakáció kitörésekor.)

Mindnyájan tudjuk, hogy a gyerekek számára a teljes világot

az anya és apa együtt alkotja, és hogy ez a teljes világ
megrendül, meghasad egy válás esetén. Ezért rossz a
lelkiismeretünk gyerekeinkkel szemben a válási
szituációkban, de azzal, hogy kíméletből nem mondjuk meg
nekik, hogy mi vár rájuk, voltaképpen csak rájuk terheljük a
mi rossz lelkiismeretünk súlyát.

Szokták mondani - vigasztalóan -, hogy a „jó” válás (amiben

a felek nem akarják egymást gyűlölködve elpusztítani,
hanem kölcsönös megértésre törekszenek, ami az emberi
kapcsolatot fenntarthatóvá teszi) jobb, mint a rossz
házasság, mint valamiféle házassági pokol fenntartása.
Jobb, kevesebb sérülést okoz - még a gyerekeknek is. De
ehhez nélkülözhetetlen az őszinteség, a nyíltság (amit
mindig újra ki kell küzdeni egymással és a gyerekeinkkel
szemben is).

Hogyan mondják meg?

Nyíltan, röviden - és akárhányszor újra, ahányszor csak a

gyerekek rákérdeznek.

Mit mondhatnak? Az igazat. És nem kell persze a

részletekkel terhelniük őket. De azt meg kell mondani nekik,
hogy a felnőttekkel időnként előfordul, hogy nem tudnak
tovább együtt élni. Például azért, mert egyikőjük
megszeretett valaki mást, de olyan is előfordul, hogy ez
sem áll fenn.

(Mondhatjuk aztán azt is, ha igazán átérezzük, hogy mi

nagyon sajnáljuk, és rossznak tartjuk, hogy így alakult a
dolog, de az emberrel történik ilyesmi élete során, amit
aztán igyekszik jóvátenni.)

Azt nem tudják elkerülni, hogy a gyerekeket megviselje ez a

dolog. De a nyíltság légkörében sokkal kevésbé, mint a
titkolózáséban. Ha megvan már a hely, ahová az egyik fél
elköltözik, akkor vigye el őket oda, mutassa meg nekik, ne
vesszen el az apa - vagy az anya - valamiféle távoli ködben.
Azok a „megoldások”, amikor „kíméletből” még hetekig,
hónapokig hazudozunk („apa dolgozik egy másik lakásban,
ne zavarjuk” stb.), ártalmasak, megzavarják a gyereket.

Az jó, ha a gyerekek tudják és érzik, hogy őket mindkét

szülő továbbra is egyformán szereti, és mindkét szülő úgy
gondolja, hogy a másiknak továbbra is ugyanannyi köze van
a gyerekekhez, mint eddig. Ennek az ellenkezője, amikor az
egyik szülő el akarja szakítani a másiktól a gyereket, a
lehető legártalmasabb, akkor is, ha a gyerek látszólag
egyértelműen vakon követi az egyik szülőt, miközben a
másikat megtagadja.

Tehát: ne várjanak tovább!

De ha a férje éppen most van külföldön, akkor inkább

várjanak, és csak akkor fedjék fel a dolgot a gyerekek előtt,
amikor ketten együtt tudnak erről beszélni velük. Persze, ha
valami miatt - netán a gyerekek kérdésére,
kezdeményezésére - ez előbb szóba kerül, akkor válaszoljon
rá egyedül is nyugodtan, jelezve, hogy erre majd még vissza
fognak térni együttesen is, ha az apa megjön.

Kórház...

KÉRDÉS: „Kislányunk négy és fél éves, és nemrég kórházba

kellett vinnünk egy csúnyán elhúzódó arcüreggyulladással.
Tudtuk, hogy előbb-utóbb erre sor kerül, de nem akartuk
ezzel is terhelni, amíg biztos nem lesz, akkor viszont nagyon
sürgősen kellett vinni. Ugyanis éppen egy válási
periódusban vagyunk, és biztos érzi az időnkénti
feszültséget. Mióta kijött, az arcához kapkod, grimaszol,
dühkitörései vannak, valahonnan felkapta - talán a
kórházban - az elájulok, meghalok szavakat, és ezeket is
hangoztatja. Mi igyekszünk elterelni ettől a témától, de
nagyon nehéz. Mindig csak operálni és injekciózni akarja a
babákat is. Most egy kis utólagos kezelésre újra a kórházba
kell vinnünk, és már előre rettegek, hogy mi lesz, amikor
majd a kórház előtt kiszállunk az autóból. Hogyan
vigasztalhatnánk meg? Mi volna a teendőnk? Azon kívül,
hogy igyekszünk őt mindenfélével szórakoztatni, és egy
kicsit el is kényeztetni...”

VÁLASZ: Nem tudom, jól értem-e levelét, de úgy veszem ki,

hogy sem a küszöbön álló válásról, netán költözésről, sem a
kórházról nem beszéltek, nem beszélgettek a gyerekkel.
Bármilyen hihetetlenül hangzik is, minderről - anélkül, hogy
ráöntenénk válásunk és feszültségeink részleteit -
természetesen beszélni és beszélgetni kellene! Az se baj, ha
látszólag nem érdekli kezdetben, vagy ha nem is érti, az se
baj, ha belekérdez, az se baj, ha nem kérdez semmit, de el
kellene hangoznia, hogy: „Apa és én mostanában nem
érezzük igazán jól magunkat együtt, és arról beszélgetünk
néha dühösen is, hogy külön fogunk költözni. Téged
ugyanúgy fogunk szeretni, és mindketten továbbra is
nagyon törődünk majd veled...”

(Természetesen ez nem szó szerinti javaslat, hanem csak

egy irányt jelöl!)

És ugyanez a helyzet a kórházzal is.

Igen, már előre kellett volna beszélni róla, nem ijesztgetni a

gyereket, hanem valahogy olyan formában, ahogy ezt a jó
gyerekkönyvek teszik (például az egyik régebbi, Balázs
Anna: Képzeld, kórházban voltam; vagy az egyik újabb:
Bartos Erika: A bátorságpróba).

Nagyon fontos ilyenkor, hogy az apró részleteket

elevenítsük meg.

„Be fogunk menni a kórházba, hogy ne szédülj, hogy ne

fájjon az arcod, ott segítenek rajtad. Először a portás
bácsival fogunk találkozni. Ő egy ilyen nagy pult mögött áll.
Ő megmondja, hogy melyik szobába menjünk. Abban a
szobában felírják a nevünket, telefonunkat egy könyvbe.
Aztán beszállunk a liftbe, mert az első emeleten van X
doktor, akihez megyünk” - és így tovább, és így tovább.

És természetesen, ha már tudjuk, hogy hová költözünk,

akkor azt is nézzük meg együtt. Mind a két helyet. Minden,
ami konkrétum, megnyugtatja a gyereket, míg ha a
fantáziájában hagyjuk lebegni ezeket a kijelentéseket, akkor
félelmetessé is válhatnak.

Az pedig egészen természetes, hogy kórházi tartózkodás,

vérvétel, injekciók, műtét után a gyerek ezeket akarja ki- és
lejátszani. (Igen, kijátszani magából ezeket az emlékeket.)

Ilyenkor nem elterelni kell őt, hanem lehetővé tenni számára

ezt a játékot. Ha netán nincs otthon ehhez való babája vagy
orvosi készlete, és megoldható, akkor babát és orvosi
készletet kell venni. És ahányszor csak szóba hozza ezeket a
dolgokat, mindig készen kellene állnunk, hogy beszéljünk
róla.

Így tudja majd a nyomasztó élményeit feldolgozni.

Tehát kórházba vonulás előtt és után is van a dologgal

teendőnk.

Jósolható, amit maguk is tapasztaltak, hogy kárba vész

minden igyekezetük, amivel próbálják őt elterelni ezektől a
nyomasztó élményektől és emlékektől, amivel megpróbálják
elérni, hogy „megfeledkezzen” minderről.

Nem fog sikerülni! Ő, amikor mindig ehhez tér vissza, a

feldolgozás útját keresi, ami a játékban és a dolgokról való
beszélgetésben tud megvalósulni.
Azokban a gyerekkönyvekben, amelyek ilyen kórházi
élményekről szólnak, a képek is nagyon sokat segítenek,
mert ugyancsak konkréttá teszik a röntgengépet ugyanúgy,
mint a kerekeken guruló ágyat, a kórtermet, az
éjjeliszekrényt, a folyosók és a szobák színeit, beosztását,
atmoszféráját.

Bármilyen hihetetlen, ez mind-mind megnyugtató hatással

van a gyerekre, és segít neki abban, hogy felkészültebben
érkezzen meg ebbe az idegen környezetbe, és utána
könnyebben dolgozza tel mindazt, ami vele történt.

Mikor? Hogyan?

KÉRDÉS: „Kisfiam kilenc és fél éves. Öt évig tartó, nagy

szerelemből született, a negyedik évben. A barátom
családos ember volt, két gyerekkel, de már nagyon
megromlott házasságban élt, én is férjnél voltam. Én
elváltam, és ő is válni készült, de a közben bekövetkezett
családi tragédiák ezt nagyon megnehezítették, majd
lehetetlenné tették számára. A gyereket a nevére vette, de
végül is nem tudtunk összeköltözni. Nagy fájdalommal
szakítottunk, mikor a gyerek még egyéves sem volt. Egy év
múlva találkoztam a jelenlegi férjemmel, aki kiemelt a
depresszióból, és teljes családot teremtett a kisfiamnak,
akinek hamarosan egy kisöccse is született az új
kapcsolatból. Ekkor, kérésemre, a férjem nevére vette a
fiamat, mert úgy éreztem, hogy az egykori szerelmemmel
minden kapcsolatot meg kell szakítanom. A gyerekek nem
tudják, hogy ők csak féltestvérek, bár az világos lehet
számukra, hogy a kicsi az apjához közelebb áll. Egymással
és velem egyébként nagyon jóban vannak, szépen fejlődő,
sok örömet szerző gyerekek. A nagyobbik fiam egy-másfél
éve időnként nyugtalan, néha mondja is, hogy fél, bár maga
sem tudja, mitől, néha meg csak úgy ül és elmereng, ami
azelőtt nem volt szokása. Sokat beszélgettünk
mindenféléről, de ha az ő születésükről van szó, illetve a mi
házasságkötésünkről, akkor hazudnom kell, ami egyre
jobban nyomaszt, és néha úgy is látom, hogy a nagyobbik
fiam »gyanakodva« néz rám, bár lehet, hogy ezt csak
beképzelem. Az igazi apja sokszor jelezte már, hogy
szívesen találkozna vele, és azt hiszem, ez ellen a jelenlegi
férjemnek sem volna kifogása. De sokan vannak, a
nagyszülők is, akik azt mondják: várjuk meg a felnőttkort,
most ne zavarjuk meg a gyereket, a gyerekeket. Kár volna a
kamaszkor előtt, az amúgy is olyan zűrös... Tanácstalan
vagyok. Mi volna jó a gyereknek? Mikor kellene
megmondanom az igazat, és hogyan?

VÁLASZ: A kilencedik életévről el szokták mondani, hogy „a

metafizikus nyugtalanság kora”. A gyerekek elkezdenek
töprengeni azon, hogy honnan jön és hová tart az emberi
élet, mit jelent, mit jelenthet a halál, ők egyedül maradnak-
e, ha a szüleik meghalnak, vajon ők honnan érkeznek, van-e
valami titok a családban, esetleg éppen a származásuk
körül... Ezek a töprengések, képzelgések csak félig-meddig
tudatosan zajlanak le. Ilyenkor a gyerekek feszültebbek, és
„szemtelenebbek”, sok szülő rémülten kérdezi: „Mi ez? Itt
van már a kamaszkor? Egy kicsit korai, nem...?”

Mondják, hogy az én-fejlődés egyik fontos fordulópontja ez a

kilencedik életév, amikor a gyerek esetleg megkérdőjelezi a
szülők eddigi tekintélyét, de azért még szeretne bízni
bennük. Ugyanakkor közel sem olyan látványos forduló ez,
mint a harmadik életév körüli dackorszak, vagy a
tizennegyedik életév körül kirobbanó kamaszkor. (Sokáig azt
hitték a kutatók, hogy ez egyértelműen „nyugodt időszak” a
gyerek életében.)

VÁLASZ: Úgy gondolom, hogy nagyobbik fiának

nyugtalansága, szorongása és elmerengő üldögélése mind
összefügghet ennek az életkornak a sajátosságaival.
Ugyanakkor tudnunk kell, hogy a gyerekek átélik -átérzik,
felfogják - a velük együtt élő, hozzájuk közel álló felnőttek
érzelmi vívódását, tépelődését, netán szorongását, sőt
bizonyos jelekből következtethetően még képzetáramlását
is. Meglepő tapasztalat időnként a klinikai vizsgálatok során,
hogy a gyerek, ha nem is tudatosan, de „tudja”, és
játékában kijátssza, lejátssza a családi titkot.

A titok nagy teher, sok lelki, érzelmi energiát nyel magába,

visz el. E titkokkal kapcsolatban a szakemberek álláspontja
elég egyértelműen az, hogy fel kell őket fedni a gyerekek
előtt, a lehető leghamarabb - illetve tulajdonképpen az
lenne a jó, ha nem is válnának titokká, hanem már
úgyszólván a gyerek eszmélésével egy időben (mikor még
esetleg szavaink értelmét nem is egészen érti), az adódó
alkalmat megragadva beszélgetnénk erről. (Netán
fényképeket nézegetve, régebbi lakóhelyünk közelében
sétálgatva...)

Ami most már kisfiát - illetve fiait - illeti: a maga helyében

megvárnám vagy megteremteném a megfelelő alkalmat,
netán valamiféle kirándulást, hétvégi együttlétet, korai
nyaralást, utazást, amikor szerencsés esetben mintegy
magától szóba kerül valami olyan téma, amelyikhez a maga
mondanivalója különösebb erőltetés nélkül
hozzákapcsolható. Azért beszélek a két fiúról együtt, mert
lehetséges, hogy én kettejükkel beszélnék a dologról. Hiszen
egyikük se tudja, hogy nem „egész”, csak féltestvérek, és
lehetőleg mindkettőjüknek egyszerre kellene ezt megtudnia.
De ezek a dolgok persze az anyai intuícióra vannak bízva.
Lehet, hogy mégis először az igazán érintettel, a nagyobbik
fiúval kellene beszélni és csak azután együtt.

Nem, nem kellene megvárni a felnőttkort! Semmiképpen

nem tanácsolnám, hogy - mint írja - nyugtalan és nyilván
érzékeny gyermeke ezzel a felfedetlen családi titokkal
menjen be a sokszor nagyfeszültségű, nyugtalanító
kamaszkorba.

„Az életemről szeretnék mesélni neked, az életünkről,

valami olyasmit, amit még nem tudsz, de amit meg kell
tudnod...” - Valahogy így kezdenék bele, de természetesen
erre sem lehet receptet adni. Mindenesetre: az igazat
mondanám, és minden kérdésre nyugodtan válaszolnék,
készen állva arra, hogy annyiszor térjek - térjünk - vissza a
témára, ahányszor csak a gyerek felveti, akarja. A helyzet
egyébként is szerencsés: az „igazi”, a vér szerinti apa
nemcsak hajlandó, de szeretne is találkozni gyermekével.
4. SZABÁLYTALAN
CSALÁDOK
Igazi mostohák?

KÉRDÉS: „Nyáron táboroztattam az osztályomat, mint eddig

minden évben. Jó volt, jól mulattunk, sokat tudtunk együtt
nevetni, és én ennél jobb lelki gyógykúrát nem ismerek
kamaszkorban. De most először rettenetes élményeim
voltak a táborban. Elsősorban lányok, hosszú éjszakai, már
parázsló tűz melletti beszélgetéseken zokogva mesélték el
családi élményeiket. Ha most családot mondok, ezen mindig
patchwork családot (vagy előkelőbben: mozaikcsaládot) kell
érteni, amiből nagyon sok van, és úgy látom, hogy egyre
több lesz. Eddig az volt a benyomásom, hogy ahogy a
rendes családokban is, ezekben is van jó és rossz, van, ahol
a gyerekek jól érzik magukat, és van, ahol rosszul. Most
kihagyom a kamaszkorban mindig normális szembefordulást
a még oly szeretett családdal is. Itt most valami egész
másról volt szó. Mégpedig arról, hogy ezek között a
»modern mostohák« között mintha hirtelen megszaporodtak
volna az igazi mostohák. Csak történettöredékeket idézek,
azokat is némileg elváltoztatva, nehogy valaki magára
ismerjen. Az új feleség hozza az új kapcsolatba az egyelőre
nem igazán előnyös külsejű hét-nyolcéves kislányát, akit az
apa és lánya valamiféle bűntudatos cinkosságban, egymás
között kis vakarcsnak nevez. Ezt talán meghallja, vagy
inkább csak megérzi az anya, és »komoly beszélgetésbem
mondja az apa tizennégy éves lányának: »Lásd be, hogy
csúnya vagy.« Amikor az apa ezért felelősségre vonja, azzal
védekezik, hogy: »Neki teszek jót, önismeretre nevelem,
hogy majd ha más támadja ezzel, ezt kibírja.« A másik lány
azt meséli el, hogy az új anya és gyereke a nevével
csúfolják. Ő Alexandra. Azt mondják neki, hogy »Alex, az a
kutya. És Alexander az Nagy Sándor. Döntsd el, hogy kutya,
vagy Nagy Sándor vagy!« És ezt a viccet sokszor elsütik,
miközben vihognak, és előfordul, hogy mosolyog még a
váratlanul belépő apa is, miközben a mostoha és gyermeke
közlik, hogy ilyen név nincs. Az már egészen közönséges,
hogy a mostoha és gyermeke a látogatóban levő apai
gyermek anyját fúrják, bolondnak nevezik, vagy az apját,
fordított helyzetben, vagy: »Hogy tanulsz? Mindenki tud jól
tanulni, csak te nem! Persze, mert olyan az anyja...« Nem
akartam elhinni, hogy ilyen beszélgetések manapság
lehetségesek, és most csak a legenyhébbeket idéztem, nem
akartam elhinni, hogy vannak ilyen mostohák. Az
undokságot, a ruha kritizálását nem is említem. Hogy lehet
ez, Hogy lehet az, hogy felnőttek ilyen érzéketlenül bánnak
a gyerekekkel, bosszúból, féltékenységből... Hogyan lehetne
ezt megelőzni?”

VÁLASZ: Először is: nagyszerű, hogy vannak ilyen táborok -

vannak ilyen osztályfőnökök vannak ilyen beszélgetések.
Ilyen éjszakai beszélgetések, ahol zokogva lehet mesélni,
ahol a kamasz megajándékozhatja bizalmával azt, aki
meghallgatja, mert erre nagyon nagy szüksége van. És ezt
persze segítheti a ma már oly ritka, de életkori
sajátosságnak tekinthető kamaszkori rajongás egy családon
kívüli felnőtt iránt. És mivel ezek a családon kívüli felnőttek,
keresztapák, tanárok, osztályfőnökök mintha eltűntek volna,
sokszor marad a kamaszkori depresszió.

Igen, az új házastársak igyekeznek a gyereken keresztül is

az apát előző feleségéről leválasztani, nem törődnek azzal,
hogy ezzel a gyereknek igazi fájdalmat okoznak. Sokszor
tapasztaljuk, hogy később az apa is szánja-bánja, hogy erre
lehetőséget adott, vagy éppen részt vett benne, de akkor
már a megbántott, traumatizált gyerek szempontjából késő.
Különös érzéketlenség kell ehhez a magatartáshoz, amit
persze hozhat saját családjából, saját rossz tapasztalataiból
minden igazi mostoha, és sajnos az iskolában, mialatt
felesleges tömegét tanulta a felejtésre ítélt anyagnak, sem
tanulta meg érzelmeinek kezelését. Nem tanult önismeretet
és konfliktuskezelést (erőszakmentes kommunikációt), nem
fejlesztették ki az együttérzés, az empátia készségét. Mert
nem vezették be a művészetekbe, nem játszottak vele
drámajátékot, színházat, ami megtanította volna őt élő
példákon szemléltetve decentrálni, vagyis átélni, hogy a
másiknak milyen, amit én okozok neki. Csak az képes erre,
aki „megvan” a maga számára, önismerete és önbizalma
van (amelyet az iskola ahelyett, hogy kibontakoztatna,
nemegyszer elsőként roncsol szét).

És igen, azért kell ünnepelnünk ezt a tábort, mert az

iskolának kellene annak a helynek lennie, ahol lehetősége
nyílna rá a gyereknek, hogy mindezt szóba hozza, jó, ha
nem is az iskolában, de a kiránduláson, a táborban, a
folyosón, bárhol az órán kívül, és nagyon fontos, hogy lehet,
hogy lehessen sírni, hogy ezért senki ne csúfolódjon.

Az öngyilkosság gondolata természetes része a kamaszkor

képzetáramlásának. Minden sírás és minden vallomás
segíthet abban, hogy ez csak a képzeletben lebegjen, és
még kísérletként se realizálódhasson.

Hazudik

KÉRDÉS: „Kétségbe vagyok esve. A tizenegy éves lányom, aki

hamarosan tizenkettő lesz, hazudik. Egyedül nevelem, de
nagycsaládban, egy nagy házban élünk együtt, apám,
anyám, a húgom a férjével és az öcsém a barátnőjével.
Szerintem a kislányom érzékeny, szorongásra hajlik, és
nagyon mélyérzésű. Én azt hiszem, sokkal kevésbé tudok rá
haragudni, mint a körülöttünk élő rokonok. Megértem, hogy
az iskolai jegyekről nem akar mindig beszámolni, mert
amelyik tanárt nem szereti, talán mert az nem szereti őt,
attól gyakran hoz rosszabb jegyeket, hármast, de volt már
kettes is. Minden nap kérdezgetik, de ő gyakran nem
mondja meg. Azt mondja, nem felelt. Ha később jön, arról is
faggatják, hogy hol járt. Én tudom, hogy két barátnőjével
sétálgatott egy kicsit, mert nekem sírva elmondja. De a
rokonság úgy gondolja, hogy egy lánygyerek »nem lófrálhat,
mert bajba kerül Még »komolyabb erkölcsi kárt is
szenvedhet, vagy kipróbálhatja a drogot is, esetleg
elrabolják őt rossz szándékú idegenek az utcáról, autójukba
tuszkolva stb. A mi környékünkön eddig ilyesmi nem fordult
elő, de engem is felelőtlennek tartanak, hogy engedem neki
a »lófrálást«. Az utóbbi időben már becstelennek és
tisztességtelennek is nevezték, aki feldúlja mások életét, és
bizalmatlanná tesz hazugságaival mindenkit maga körül. Azt
is jósolták neki, hogy az ilyen embert senki nem fogja
szeretni, nem áll majd vele szóba senki, tehát keményen
ledorongolják minden egyes esetben. Mit tehetek?
Szerintem inkább bátorítani kellene az igazmondásra, mint
megfélemlíteni őt még jobban.”

VÁLASZ: Igaza van.

De amit még tudnunk kellene egy kamaszkor felé haladó

gyerekről - sőt lehet, hogy már meg is érkezett oda! az az,
hogy a faggatott kamasz hazudik, holott a kamasz általában
mániákus igazságkereső. Azért hazudik, mert védi azt a
valamit, ami benne most van születőben, és amiről maga
sem tudja, hogy micsoda, a személyiségét, aminek csendre
és magányra volna szüksége, nem pedig kutakodó, „idegen”
felnőtt ítéletekre.

Érzelmileg különösen intelligens, értelmes lányok gyakran

kerülnek abba a helyzetbe, hogy nem tudnak jól teljesíteni
olyan tanárnál, akit nem szeretnek, mert érzelmileg ki
vannak szolgáltatva.

Semmiképpen nem kellene minden nap kérdezgetni, hogy

mi volt az iskolában, majd ő elmondja, ha akarja.
Legszívesebben azt mondanám: a rokonoknak pláne semmi
köze hozzá! (Én még a szülőket is lebeszélném a folytonos
kérdezősködésről.)

Hála istennek, hogy vannak barátnői, akikkel sétálgat!

Én ezt a lófrálást és a különböző bajok és „komolyabb

erkölcsi károk” vizionálását - szex, drog, utcai elrablás - a
felnőttek rájuk jellemző fantáziájának tartom, nem pedig a
realitás felelős felmérésének.

De amit a levele vége felé ír, az elgondolkodtató.

Mi az, hogy feldúlja mások életét, és bizalmatlanná tesz a

hazugságaival mindenkit maga körük

Itt két dologra gondolhatunk. Az egyik az úgynevezett,

neurotikus tünetként számon tartott pseudologiaphantastica
- fantáziával telített hazudozás - pubertáskori esete, amikor
elsősorban lánygyerekek ábrándozásaikról „hazudoznak”,
meg nem történt eseményeket mesélnek el. Ezekkel
gyakran nehéz helyzetbe hozhatnak pedagógusokat, azt a
benyomást keltve, hogy helytelen vagy éppenséggel
erőszakos módon közeledtek hozzájuk (abuzálták őket),
holott ez nem áll fenn.

De vigyázat!

Sokszor nem hisszük el a gyereknek, amit egy másik

felnőttről mesél - legyen az kolléga vagy rokon -, hiszen a
felnőtt is tagadja, hogy „az” történt volna...
Sajnos nagyon is gyakori, hogy idősebb vagy fiatalabb férfi
rokonok „mintegy véletlenül” fogdosnak, ölelgetnek
kislányokat, és amikor a gyerek erről beszámol, ezt őrjöngve
hazugságnak bélyegzik.

(Most nem beszélünk a súlyosabb esetekről, amikor

szándékos megkörnyékezésről, csábításról, netán
éppenséggel rábeszélésről, erőszakoskodásról van szó.)

Ha jól értem, a maguk körül élő sok rokon mindenbe

beleszól - a maga lánya az egyetlen gyerek a családban? -,
és mindenki őt „neveli”, fegyelmezi.

Rossz helyzet.

Meg kellene próbálni értelmesen szóba állni a rokonokkal,

ami persze a mi jelenlegi pszichológiai kultúránkban nagyon
nehéz.

Ám mindennek alapján, amit leírt, a távolból úgy gondolom,

jól látja, hogy a gyereket kell megvédeni. Mert ha bonyolult
érzelmi és egyéb áttételeken keresztül is, de „neki van
igaza”.

Néni, bácsi, gyerek

KÉRDÉS: „Én egy rosszul sikerült házasság után költöztem

vissza a szüleim akkor már üresen álló házába, aztán két év
múlva a húgom egy megszakított nagy szerelem után, akkor
már terhesen. Három éve hármasban élünk, és Ágikánk -
nevezzük így - mindkettőnknek szeme fénye.

A húgom szerelmének már az öt évig tartó kapcsolat

kezdetén háromgyerekes családja volt és betegeskedő
felesége, aki semmit nem tudott, nem tudhatott. A húgom
szerelme a kezdet kezdetén megmondta, hogy ő a családját
nem hagyja, nem hagyhatja ott. És amikor a húgom terhes
lett, minden kapcsolatot megszakított vele. A mi gondunk,
hogy mit mondjunk majd Ágikának. Úgy érzem, nagyon
közel az idő, amikor majd az apjára kérdez. Hosszú ideig, ha
családot láttunk, vagy családot ábrázoló képet, és ő
mutogatva kérdezte, hogy ez ki, és az ki, azt válaszoltuk,
hogy néni, bácsi, gyerek. Amikor az óvodába került, eleinte
mintha fel se tűnt volna neki, hogy más gyerekeknek
apukájuk is van, hiszen mi is ketten voltunk, és hol én
mentem érte, hol a húgom, de ekkor már az apa szó egyre
gyakrabban felbukkant. Most történt, hogy Agika
megkérdezte tőlem: »Te vagy az apukám!« Zavaromban azt
mondtam, hogy így is lehet mondani. Szerintem nem lehet
azt mondani neki, hogy az apja meghalt, és talán azt se,
hogy messze külföldön él, és soha nem jár erre, mert
egyszer csak megkérdezi, hogy hol, és biztos meg akarja
majd keresni. Azt kellene mondani, hogy nagyjából harminc
kilométerre él tőled, de te nem létezel a számára? Biztos
vagyok benne, hogy minél idősebb lesz, annál többet és
amiál értelmesebben fog kérdezni. Hogy tartsunk titkot?
Hogy tagadjuk le, hogy mi történt? Ágika okos kislány, és
egyre okosabb lesz. Úgy érzem, nem fog ez sokáig menni.
Mi a teendő?”

VÁLASZ: Ne tartsanak titkot, ne tagadják le, hogy mi történt!

Bármilyen furcsa, a gyereknek meg kell mondani, hogy neki
is van vér szerinti édesapja, de ő egy másik családban él, és
így nem tud „velünk” lenni. Azt is hamarosan tudnia kell,
hogy maguk testvérek, és hogy maga a nagynénje. Még
akkor is, ha kezdetben ezeket az összefüggéseket nem is
érti, vagy nem pontosan érti. Én azt hiszem, semmiképpen
nem mondanám, ha egy családot látunk együtt, és ö kérdez,
hogy ki kicsoda, hogy „néni, bácsi, gyerek”. Megmondanám:
azt hiszem, az a bácsi az apukája, a néni az anyukája a
kisgyereknek. Biztos vagyok benne, hogy az óvodában nem
ő az egyetlen, akinek az apja már nem él a családdal. Van,
ahol nem is élt soha, az anya egyedül vállalta a gyereket. Ez
manapság egyre gyakoribb. De vér szerinti apa mindig van.
Sokszor beszéltünk arról, hogy a gyerek mindent érzékel
maga körül, a vele élő, neki fontos felnőttek „gondolatait”,
érzéseit, szorongásait, feszültségeit. De persze nem tudja,
hogy mi az, amit érzékel, és ez a nem tudás benne is
szorongást és feszültséget kelt. Ha viszont állandóan és
könnyedén szó van arról is, ami nehezen felfogható,
nehezen megérthető, vagy akár nehezen elviselhető, akkor
nincs titok, csak a valóság, amivel igenis sokkal könnyebb
együtt élni, akármilyen nehéz is, mint a titokkal.

Mit lehetne a gyereknek mondani?

„Apukádnak volt egy másik családja is, amikor nagyon

megszerette anyukádat, és anyukád úgy gondolta, amikor
te éppen megérkeztél, hogy neked itt a helyed közöttünk.
De apukád nem költözhetett el a másik családjától, ott
kellett maradnia. A másik családja minderről nem tudott, és
ez nagyon nehéz volt apukádnak és nekünk is. De a
legfontosabb, hogy itt vagy, velünk vagy, együtt vagyunk,
örülünk neked...”

Nagyon jól gondolja, hogy nem mondhatják Ágikának, hogy

az apja meghalt, nem mondhatják, hogy messze külföldön
él, és soha nem jár erre, nem mondhatják, mert nem igaz.
Természetesen azt sem kell mondani, hogy nagyjából
harminc kilométerre él tőled, de te nem létezel a számára.
Ráadásul ez se igaz, hiszen tudja, hogy van egy gyereke.

Igen, minél idősebb lesz a gyerek, annál zavaróbb, ha nem

az igazat tudja. Azt viszont el kell viselni, hogy újra és újra
rákérdez, vagy esetleg egy idő után dühös lesz az apjára, és
akkor erről szóba lehet állni vele természetesen.

Én még képeket is mutatnék esetleg abból az időből, ha

vannak, amikor ez a titkos viszony fennállt, és ha még azt is
kéne mondanom, hogy ezeket a másik család
háborítatlansága érdekében titokban kell tartanunk, ez a
köztünk, a mi családunkban nyíltan kezelt titok egészen
más, mint ha egymás között is titkolóznánk. Nem baj, ha Ági
látszólag nem érti, amit mondanak neki, sőt még az sem
baj, ha „nem is figyel oda”. Az a lényeg, hogy minden
kérdésre viszonylag könnyedén és röviden elhangozzon a
valóságnak megfelelő korrekt válasz.

A távolból...

KÉRDÉS: „Amikor a barátomat - most már a férjem -

megismertem, ő már két éve különváltan élt a családjától,
és akkor nemrég adták be a válókeresetet. A két fia, most
tíz- és tizenhárom évesek, rendszeresen látogatta őt, illetve
sokszor ő ment értük autóval. Hétvégeket és szüneteket
töltöttek nála. A felesége mindent elkövetett, hogy
visszahívja őt a közös életbe, és ezt nagyon erősen
képviselték a fiúk is, különösen a nagyobbik. Annak ellenére,
hogy jól emlékeztek az iszonyatos, többnyire
féltékenységből eredő veszekedésekre, sőt verekedésekre,
amiket szerintük is az anya kezdett indokolatlanul. Ekkor
léptem be én a képbe, és persze rögtön úgy fordult a dolog,
mintha Karcsi, a férjem, „már éppen visszaköltözött volna”,
amikor jöttem én, és tönkretettem a családot. Karcsi szerint
ez nem igaz, négyszer mondta, illetve írta meg a
feleségének, hogy soha többet nem költözik vissza, és kérte,
hogy legyenek jóban mindennek ellenére, a gyerekek
érdekében. Talán ezt érthette félre a fiúk anyja. A fiúk, úgy
érzem, akaratuk ellenére, szeretnek, rokonszenveznek
velem, jókat tudunk beszélgetni, még a tizenhárom éves
mogorva is, de időnként persze utálnak, különösen a
látogatások kezdetén. Látom rajtuk, milyen feszültséget
élnek át, miközben hűségesek akarnak maradni az
anyjukhoz, akit elsősorban a nagyfiú képvisel velem
szemben, de azt is látják, hogy az apjuknak fontos lenne,
hogy itt is jól érezzék magukat.

Az apjuk soha nem nevelte őket az anyjuk ellen, az anyjuk

viszont gyakorta szidalmazza az apát, bár mióta én vagyok,
elsősorban engem. A nagyobbik fiúból ez néha kicsattan.
Akkor azt a nagyra nőtt utálatot, amit az anyjukkal szemben
érzek a távolból, aki nem hagy minket békén, egy pillanatra
vele szemben is érzem, és ez nagyon rosszulesik. Persze a
nagyfiú, aki nagyon értelmes és érzékeny, ezt is rögtön
észreveszi. (Tulajdonképpen még soha nem is láttam az
anyát, csak egyszer messziről mutatta a férjem a piacon.
Mondhatom, rögtön bőrkiütéses lettem...) Közben
megszületett közös gyerekünk, Benci, aki nemsokára
hároméves lesz. A helyzet nem javul, hanem úgy érzem,
romlik, a gyűlölet és az utálat csak növekszik mind a két
oldalon... Mit kellene tennem! Mintha már Benci is
megérezné a helyzetet, holott imádja a bátyjait, rajong
értük. Néha, amikor felcsap bennem a gyűlölet lángja a
nagyfiú egy-egy megjegyzése nyomán, Benci egyszer csak
felsír. Hogyan menthetnénk ki az egész családot ebből az
örvényből?”

VÁLASZ: Gyűlölködni, utálni igazán a távolból könnyű.

Akármilyen vadul is hangzik: a személyes találkozás, ha

mégoly fogcsikorgatva jön is létre, idővel csodákra

képes.

Személyesen, közelről nehezebb valakit mindenestől utálni,

elutasítani.

Mit szólna egy ilyen találkozáshoz, ennek a gondolatához és

aztán a megszervezéséhez a férje?

Tiltakozna?
Egy ilyen találkozás megszervezéséről mindenképpen azt
kell mondani - és ez igaz! -, hogy elsősorban a gyerekek
érdekében történik.

Az is biztos, vagy legalábbis nagyon valószínű, hogy a volt

feleség ez ellen kezdetben élesen tiltakozna. De lassan talán
kialakítható volna - a gyerekek bevonásával is - egy
megfelelő atmoszféra.

Persze nem úgy kellene megszervezni a találkozást, hogy

most aztán „mindent megbeszélünk” és helyrerakunk, mert
akkor ez nem fog sikerülni.

Továbbá: időben limitálni kellene. Egy rövid, első találkozás,

amelyik nem tarthat tovább 20-25 percnél („csak hogy lásd,
mi hol, hogyan élünk, kik vagyunk” - mondhatná a fiúk
apja). Aztán ezt egy második, majd harmadik követné. Azt is
mondani kellene, hogy maguk is szívesen elmennek egy
rövid időre, nem zavarva, hogy a gyerekek érdekében oldani
próbálják azt a feszültséget, ami bennük, a két ház között
járva felhalmozódik, és hadd lássa Bend is, hogy rajongott
bátyjai hol is laknak...

Minden más ezután jön vagy jöhetne.

Ugye azt tudja, hogy a világban ma már rengeteg

úgynevezett patchwork (foltokból összevarrt...) család
működik úgy, hogy esetleg közösen is ünnepelnek, netán
közösen nyaralnak, telelnek. Ennek kialakulásához és
kialakításához persze idő és elszánás kell. (Forgassák
Fischer Eszter kis könyvecskéjét, melynek címe: Modern
mostohák. Már maga az, hogy az ember sok hasonló
helyzetről olvas és értesül, enyhíthet kicsit a saját,
nyomasztó gondjain.)

Már a találkozásra irányuló, meg-megújuló, akár kudarcos

erőfeszítés is meghozhatja a maga hasznát idővel. Persze
csak semmi erőszakos nyomulás, semmi „mi még ezt is
megpróbáltuk, de hát ő mereven ellenállt”, hanem szelíd
próbálkozások.

Ha most lehetetlennek látja mindezt, akkor is térjen vissza

időről időre erre a gondolatra.

Kinek is kéne itt megváltozni?

KÉRDÉS: „Az első házasságomból született egy fiam. Mikor a

második házasságra került a sor, úgy tűnt, hogy kisfiam és a
második férjem kölcsönösen elfogadják, sőt szeretik
egymást. Aztán megszületett a második fiam, a kistestvér,
akit a férjem imád, hiszen »az ő fia«. Ellenben ma már az én
fiamat ki nem állhatja. És ezt érezteti is vele. Lépten-
nyomon megszégyeníti, megalázza a hatéves gyereket, és
egyáltalán nem foglalkozik vele úgy, ahogy az egy apától -
még ha a nevelőapja is - elvárható lenne. A gyerek persze
érzi ezt, és gyakran mondja, hogy: »Engem nem szerettek,
elköltözöm az igazi apukámhoz, mert csak ő szeret...«
Próbáltam már beszélni erről a férjemmel, de az ő válasza
mindig csak az, hogy a fiam olyan »utálatos és kiállhatatlan,
és amíg meg nem változik, ő nem tudja szeretni«. Biztosan
tudom, hogy a fiam semmivel sem utálatosabb és
kiállhatatlanabb, mint a hozzá hasonló hatévesek. Féltem a
fiamat, sőt most már a fiaimat, mind a kettőt és a
házasságomat is. Istenem, kinek is kéne itt megváltozni?”

VÁLASZ: Amiről ír - sajnos - nagyon gyakori. Az udvarlás

idején a felnőttek elfogadják egymás gyerekeit. Később
sokszor úgy tűnik, mintha csak elfogadták volna. De ez nem
egészen van így. Olyankor még tényleg úgy érzik, hogy
mindenestől elfogadják a másikat, és úgy ítélik meg, hogy
erre tartósan képesek lesznek. Később, az együttélés során
jönnek a hétköznapok, és a hétköznapoknak az a
tapasztalata, hogy a gyerekek - különösen, ha fáradtak
vagyunk, vagy társunkkal való együttlétre vágyunk -
sokszor idegesítőek és fárasztóak.

A tapasztalatlan felnőtt (közülük is elsősorban a férfiak)

ilyenkor hajlamos azt gondolni, hogy ez a gyerek ilyen
idegesítő, s ezt követik azután azok a gondolatok, hogy ez a
gyerek, akihez neki tulajdonképpen semmi köze, aki
számára idegen, „más vére”, biztos olyan, mint az apja
(akire ráadásul még az új férj esetleg visszamenőleg
féltékeny is), és kialakul egy nehezen kezelhető, lassan
elmérgesedő érzelmi gubanc.

Ha azután az új gyerek megszületik - „ez már az én

gyerekem” -, akkor egyrészt megkezdődik az
összehasonlítás, amiben mindig a nagyobb gyerek húzza a
rövidebbet. „Nem Messiásé minden újszülött?” - kérdezi
Madách Az ember tragédiájában, de mindjárt hozzá is teszi
„S csak későbben fejlik a szokott pimasszá.” Másrészt:
kialakul a szokott kistestvér-nagytestvér helyzet, amelyben
a vér szerinti apák és anyák is hajlanak arra, hogy - nagyon
sokszor igazságtalanul - a kicsiknek fogják a pártját. Ezt itt
még az „én gyerekem - nem az én gyerekem” kettősség is
erősíti és színezi. A kisgyerek alszik, a nagy hangoskodik -
az én gyerekemet a más gyereke felkelti, nem hagyja
aludni. Holott ebben a helyzetben is a nagyobbik gyereknek
fokozott gyöngédségre volna szüksége (sokkal többre, mint
a kicsinek), hiszen úgyis nehéz helyzet számára, hogy most
már nem ő az egyetlen.

Mindennek az átlátásához és feldolgozásához önismeretre -

a saját indulatainkkal való bánni tudásra - és némi
élettapasztalatra volna szükség a gyerekeket illetően is, s
ezzel a fiatal apák sokszor nem rendelkeznek. (Az anyák -
ösztönösen - sokkal inkább.)
Kinek is kéne itt megváltozni?

Csakis a felnőttnek van módja rá, hogy változzon, hogy

belátáshoz jusson ezekben a viszonylatokban, s hogy
ráébredjen, az önmagán és indulatain végzett munka
megéri neki is és „az ő gyerekének” is.

Ebben a ráébredésben sokat segíthetnek a családsegítő

szolgálatok, a nevelési tanácsadók (ahová azonban éppen a
fiatal apák gyakran nem akarnak - s időnként nem mernek -
elmenni).

De talán, aki ráébred, hogy házasságát is veszélyezteti ez a

helyzet, az hajlandó lesz erre az erőfeszítésre.

Mostoha lettem?

KÉRDÉS: „Két lányunk, tíz- és hétéves. Szerintem okos, jó

gyerekek, a nagyobbik kicsit akaratos, a kicsi nem tud egy
helyben ülni, de jó tanulók, jószívűek, szeretnek játszani,
táncolni, nyelveket tanulni. A férjem tűzoltó, amikor nincs
szolgálatban, egy cégnél maszekol, én könyvelő vagyok,
saját bétém van, itthon dolgozom, többnyire éjszaka, mert
nappal főzök, mosok, különórára viszem a gyerekeket. Mégis
jónak tartom így, mert szerintem a gyerekek ezért
nyugodtak, kiegyensúlyozottak. Három éve egy
tánccsoportot is »vezetek«. Nem én tanítom a táncot, azt a
lányok találják ki (tíz nagylány, tizennégy és tizennyolc év
között, és tizenhat kicsi, akik hét-tizenkét évesek), én
»csak« velük vagyok, intézem a szerepléseiket,
pályázatokat írok stb. Minden héten péntek délután a
kicsikkel, szombat délelőtt a nagyokkal próbálok, nyáron
együtt vadkempingezünk és ez az egész az életem, az
életünk része. egyik nagylány nemrégiben nehéz helyzetbe
került. Apja már tíz éve meghalt, anyja nevelte. Két évvel
ezelőtt egy jómódú család gyereke járni szeretett volna
vele, és az anyja ezt a kapcsolatot nagyon pártfogolta, de a
lánynak nem tetszett a fiú. Az anyja, aki annak idején
tizenöt éves korában jött el hazulról, azt akarta, hogy a
lánya menjen férjhez ehhez a fiúhoz, mert ha nem, pokollá
teszi az életét. Ezt az ígéretét be is tartotta. Mindennaposak
voltak a verések, a haját csomóban tépte ki, nem engedte
sehová, nem adott neki enni, nem vett neki ruhát, nem
kapott zsebpénzt. Egy idő után a lány megszökött hazulról,
csavargott, lógott az iskolából, megbukott, ivott,
dohányzott, rossz társaságba keveredett... Mindezen a
maga erejéből változtatott a mi hatásunkra, de egy
legutóbbi komoly verés után öngyilkossággal próbálkozott.
Édesanyja az italra is rászokott, amitől még agresszívabb
lett. Ügyével a helyi gyámhivatal és a gyerekjóléti szolgálat
is foglalkozott. Férjemmel elhatároztuk, hogy mivel
nagylány, már elmúlt tizenhat éves, és kérheti a szülői ház
elhagyását, mi befogadjuk. Most már hónapok óta nálunk
lakik, nem iszik, nem csavarog, jegyei jelentősen javultak,
egy éve jár egy kedves, rendes fiúval, aki szereti őt.
Kiegyensúlyozott, nyugodt. A dolog nem ilyen sima, mert az
anya nehezen nyugszik bele az árvaellátás és a családi
pótlék elvesztésébe. Az én kérdésem: helyesen tettük-e,
amit tettünk a mi családunk szempontjából, az én lányaim
(akik ismerik és szeretik a befogadott nagylányt) nem
fogják-e úgy érezni, hogy »elvette« anyukájukat az új
gyerek; mit él át a nagylányom, aki elvesztette a nagylány
pozícióját a családban, hogy neveljek egy hirtelen kapott
tizenhét éves lányt úgy, hogy szabadságot adok neki, de
mégis elvárásaim is vannak! Jól cselekedtem-e, és hogy
csináljam, hogy továbbra is jó legyen! Hirtelen mostohaanya
lettem, de ezt nem bántam meg. Ha tehetném, építenék
egy nagy házat, és befogadnék minden ilyen gyereket...
Naiv vagyok! Átok a családomnak (amelyik egyébként
egyetért velem)?
VÁLASZ: Nem mostohaanya lett, hanem nevelőanya.
(Egyébként: vannak édes mostohák is, mint tudjuk, de a
mostohaság egyébként azt jelenti, hogy valaki, felnőtt nő
vagy férfi belép egy családba a vér szerinti anya vagy apa
helyére. Maguknál nem ez történt, hanem egy nagylányt
fogadott he egy szervesen nőtt egész család, és ez a
helyzet mindig könnyebb és kedvezőbb, mint a
mostohaság.)

Szerencsére elég nagy a korkülönbség tízéves nagylánya és

a befogadott nagylány között, így nem hiszem, hogy úgy
érezné a tízéves, hogy a családban elvesztette eddigi
„elsőszülött” pozícióját. A lányok sem gondolják, hogy a
nagylány elvette az anyukájukat, inkább úgy, hogy egy
idősebb nővérben afféle pótmamát kaptak.

Mindannak alapján, amit leírt, nem is tudom egészen

komolyan venni azt a kérdését, hogy hogyan neveljen egy
hirtelen kapott tizenhét éves lányt. Pontosan úgy, ahogy a
mondat második felében írja. Hogy szabadságot is ad neki,
de a család természetes elvárásait vele is érzékelteti (minél
kevésbé szóban, annál jobb). És persze ebben az
életkorban, a beszélgetésekben, az együttes
tervezgetésben mindig sokat segít a humor. Nem kell
mindent azonnal véresen komolyan venni, ami tervként
vagy ötletként felmerül, vagy esetleg megtörténik egy-egy
rosszabb iskolai jegyben, egyebekben. A nagylány
hamarosan felnőtt lesz, nagykorú, tizennyolcadik életévét
betölti, s maga inkább mint idősebb barátnő állhat mellette.
Azt hiszem, ezeket a szerepeket már jól begyakorolhatta az
elmúlt három évben a tánc-csoport vezetésében. Azt a
hangot kell itt is megütni, és azt a magatartást kell
folytatnia, amit ott már kialakított, megszokott.

Egyszóval: jól tette, hogy befogadta ezt a nagy gyereket, és

csinálja úgy, ahogy eddig - lazán, de odafigyelve -, hogy
továbbra is jó legyen.

(Azt hiszem, a dologban a legnagyobb teher az

árvaellátástól és a családi pótléktól megfosztott anya
ellenszenve és haragja, aki persze ezektől a juttatásoktól
akkor is elesett volna, ha férjhez adja a lányát. Igaz, akkor
biztos a jó partiból remélt volna anyagi előnyöket.)

Nevelőapa KÉRDÉS: „Kislányom nyolcéves lesz. Másfél

éves korától egyedül nevelem. (A másfél év alatt is
csak négy hónapot éltünk egy fedél alatt az
édesapjával.) Hároméves koráig négy-öt alkalommal
látogatta az apja Magdit, azóta telefonon sem
érdeklődött felőle. (Ha a gyerek kérdezte, hol van,
azt mondtam: sokat dolgozik, ezért nem tud jönni.)
Ötéves koráig nem is akartam megzavarni azzal,
hogy partnert keresek magamnak. Mikor a kislányom
hatéves lett, megismerkedtem jelenlegi férjemmel,
aki áldott jó ember, és szeret mindkettőnket, most
várjuk közös gyermekünket. A gondunk a lányom és a
férjem kapcsolata. Magdi vagy köszön a férjemnek,
vagy nem. Grimaszol, nyújtogatja a nyelvét. (Párom,
ha elveszíti a türelmét, szintén úgy viselkedik, mint
egy gyerek, és visszanyújtja a nyelvét...) Magdi
időnként kiabál a férjemmel (»hagyjál, hagyjál már
békén«), huzigálja a vállát, ha a férjem szól hozzá.
Közös játékaik során gyorsan ellenségessé válik a
hangulat kettejük között, és a gyermek ingerült lesz.
Nekem kellene rendet tennem. Én azt mondom, hogy
ha a játék elfajul, hagyja ott Magdit, és szerintem a
köszönést sem kellene erőltetni. (Nekem se mindig
köszön a lányom, ugyanakkor pontosan tudja a
viselkedés szabályait, kívülállók mindig csak
dicsérik.) Ha nem vagyok otthon, sokkal békésebb a
hangulat. A férjemnek nincs még gyermeknevelési
tapasztalata, nem igazán érti ezeket a hullámzó
hangulatokat. Próbáltunk már Magdival beszélgetni,
hogy miért viselkedik így, de a kérdésekre persze
nem tud válaszolni. Úgy érzem, sokszor a
féltékenység váltja ki ezeket belőle. Ha a férjem
közeledik hozzá, az esetek többségében elutasítja,
elfordul tőle. Magdi szeret kezdeményezni, és
általában nehezebben fogadja el, ha hozzá
közelednek. Én bízom benne, hogy rendeződik a
kapcsolatuk, de a férjem attól fél, hogy kamaszkorba
érve még ellenségesebb lesz a viszony. Szerinte
másfél év alatt már rendeződnie kellett volna a
kapcsolatnak, szerintem másfél év alatt fokozatosan
romlott el... Magdi most volt elsős (évvesztes), nehéz
éve volt. Másfelől beköszöntött a kiskamaszkor. Talán
nem kellene lovagolni a hibákon, akkor csak
megerősödnek, inkább a jót vegyük észre Magdiban,
még ha ez néha nehéz is. Kapcsolatuk egyébként jól
indult. Amikor egy-kétszer feljött hozzánk a férjem,
kérdeztem a lányomat: hogy tetszik. Azt mondta,
hogy tetszik. Mondtam, hogy jó, mert nekem is.
Akkor kicsit gondolkodott (mindez fürdés közben
történt), majd nagylelkűen azt mondta, hogy »jó,
anya, akkor neked adom«. Férjemet biztatom, hogy
ne csak a negatív eseteket jegyezze meg, hiszen
hányszor az ölébe ül a lányom, s párszor már
kicsusszant a száján, hogy apu. Párom kevesli az
ilyen alkalmakat. Mit tegyünk? Mit tehetnénk?

VÁLASZ: Úgy van, ahogy írja: „ha a játék elfajul”, „férje hagyja
ott Magdit”, és „a köszönést sem kellene erők tetni”.
Általában csakis a felnőtt higgadt türelme - szeretném azt
írni, rokonszenvező, megértő közönye - segít feloldani a
helyzetet.

Magdinak ugyanis rendkívül bonyolult érzelmi gubanccal kell

megküzdenie lelkének tudattalan - vagy esetleg félig
tudatos - részében, érzelmeiben, fantáziáiban. Először is az
eltűnt apa iránt érzett vágyódások, csalódások, dühök és
bosszúkésztetések is csattanhatnak a pótapán, akinek állnia
kellene ezt a kisebb áramütést anélkül, hogy valamiféle
magyarázatba kezdene („de hiszen te az édesapádra vagy
dühös, aki itthagyott téged” stb.). Ezenkívül, ahogy erre
maga is utal, ha jól értettem, Magdit egy bizonyos
„testvérféltékenység” is gyötri. Eddig ő volt az egyetlen a
maga életében, és most itt van egy harmadik, akivel
osztoznia kell a maga érzelmein. (És akkor még nem is
beszéltünk az igazi kistestvérről, aki hamarosan meg fog
születni.) A nevelőszülők egyik nehéz próbája, hogy olyan
dolgokat, amilyeneket az ember a saját gyerekével
kapcsolatban is átél (például: dacot, szemtelenséget,
szeszélyt), a nevelőszülő hajlamos annak tulajdonítani, hogy
ő csak valamiféle pótlék, idegen - és ez a gyerek nem
akarja, vagy nem tudja őt szeretni. Holott a gyerekek készen
állnak az érzelmi kapcsolódásra, minden olyan felnőtt felé,
aki ezt türelemmel tudja kivárni, nem erőlteti, és igazán
hitelesen, önmagával azonosan tud a gyerek jelenlétében is
viselkedni, szorongások és elvárások nélkül. Azonkívül:
Magdinak is „tetszik” a férje, és bár magának adta őt
nagylelkűen, de nemcsak magára féltékeny a nevelőapával
szemben, hanem a nevelőapára is magával szemben! Ezért
- is - provokálja. Azt is tudnunk kell, hogy a gyermeki
udvarlás és kacérkodás nagyon gyakran ölti a
szemtelenkedés vagy - lányok részéről - elutasítás formáját.
Ezeket a játékokat a lányok apjukkal is eljátsszák, de a
gyakorlott apa félig tréfára veszi, félig a leírt türelmes
közönnyel dolgozza fel.

Az is igaz, amit a kiskamaszkorról ír. A kilencedik életév felé

közeledve amúgy is erőteljesen rátör a gyerekekre a „ki
vagyok én?”, „kik a szüleim”, „mi lesz velem” sokféle
kérdése, s ez feszültté, nyugtalanná teszi őket.
Igen, a férje várja meg Magdi kezdeményezését, ne ő
közeledjen, ne törődjön a köszönésekkel (ami sok gyereknél
amúgy is csak a kamaszkor után válik természetessé).

Egy apróságot azonban fel kellene oldani: Magdinak meg

kellene tudnia egyértelműen, hogy apja nem azért nem jött,
mert „sokat dolgozik”!

Öröm és szomorúság

KÉRDÉS: „Baráti kapcsolatban született kislányunk, aki most

hat hónapos. Barátom nős, nekik gyerekük nincs. A kislány
születése előtt azt ígérte, hogy elválik, de fontosabb maradt
számára a felesége és talán a vagyon. Kislányunkkal
hetente körülbelül öt órát volt együtt. Nemrégiben el akarta
vinni a gyereket, hogy megmutassa a feleségének, de én
elleneztem. Félek, hogy a későbbiekben ezt nem tudom
megakadályozni. Azt kérdezem, hogy milyen hatással lesz
ez a gyerekre, ha majd elviszi hozzájuk, esetleg elmennek
kirándulni vagy külföldre. Vagy: feleségével együtt
bemutatja a kislányt - ilyen terv is született már - a
szüleinek, az apai nagyszülőknek. Hogyan hat majd mindez
a gyerekre, milyen gondolatai lesznek a családról, mit érez,
ha ilyen alkalmakkor nem az anyja megy vele, s mit
gondolhat az apjáról mindezzel kapcsolatban? Mi imádjuk a
kislányt a két nagyfiammal együtt (apjuk balesetben
meghalt), de kapcsolatunk a barátommal az itt leírtak miatt
megromlóban van. Tudom, hogy az érzelem hívja elő a
legerősebb kötődést, mégis nagyon féltem a kislányomat.
Félek, hogy elveszik tőlem. Így aztán, miközben örülök a
gyereknek, szomorú vagyok a nem tisztázott körülmények
miatt.’’

VÁLASZ: A gyerekek számára - egészséges testi és lelki

fejlődésük szempontjából - mindig az a legfontosabb, hogy a
szülők maguk előtt is, a világ előtt is, és így őelőtte is
nyíltan vállalják helyzetüket, minden kendőzés, „sumákolás”
nélkül. És legalább ennyire fontos, hogy az élet által - az
általunk - teremtett nehéz vagy zavaros helyzetekben
megpróbáljuk mindig újra megkeresni azokat a
kompromisszumokat, amelyek a megvalósítás pillanatában
talán lelki terhet jelentenek számunkra, de a továbbélést (a
nyíltság jegyében) megkönnyítik, lehetővé teszik.

A felnőttek ügyét csak a felnőttek tudják megoldani. De ami

ebből a gyerekre vonatkozik: ha a barátja felesége elfogadja
a gyereket - a maguk gyerekét - mint családtagot, akkor
lehetővé kell tenni, hogy találkozhasson a gyerekkel, de
természetesen a maga jelenlétében. Ilyen kis gyereket még
nem lehet elvinni. A későbbiekben is az a helyes, ha ez a
találkozás legalábbis négyesben valósul meg (a három
felnőtt és a kislány), de még jobb volna, ha hatan volnának,
ha a két nagyfia is ott lehetne. A későbbiekben a gyerek
számára az volna a legkedvezőbb, ha szabadon jöhetne-
mehetne az anyai és az apai ház között (úgy azonban, hogy
természetesen egy stabil helye van maguknál); nem
kiszabott láthatási időkben, hanem úgy, ahogy ez minden
szereplő félnek, egyeztetve, a legalkalmasabb.
Elképzelhetőnek tartom, hogy évek múlva kirándulni vagy
külföldre is elviszik a kislányt, de minél kisebb, annál
fontosabb volna, hogy valamelyik családtaggal maguk
közül. Általában a kedvező megoldás a gyerek érdekében
azt követelné, hogy viszonylag könnyű legyen az „átjárás” a
két család között minden családtag számára!

Bármilyen hihetetlen (vagy kényelmetlen, vagy talán a

nagyszülők nem is akarják), a gyerek szempontjából a jó
megoldás egyedül az lenne, ha hárman - a három felnőtt -
mutatnák be a kislányt az apai nagyszülőknek. Magának
mindenképpen jelen kellene lennie. Ha az apa a gyerek
érdekét nézi, nem törekedhet arra, hogy elvegye magától a
kislányát, ellenkezőleg, meg kellene könnyítenie a maga
számára, hogy a gyereket az ő családja körében is szabadon
tudja felvállalni, illetve, ha már ez megtörtént, nyugodt
szívvel tudja elengedni.

Bizony, a gyerek fejlődése szempontjából nagy jelentősége

van annak, hogy örülni tudnak neki, és teljesen érthető az is
- jól jelez ez a szomorúság -, hogy a nem tisztázott
körülmények szomorúvá teszik. Mert ezek valóban akadályai
lehetnek a gyerek kedvező fejlődésének. Ezért hát:
mindnyájuknak erőt kell kívánnom e körülmények
tisztázásához. Meg fognak lepődni, hogy az első, nagyon
nehéz lépések után milyen könnyűvé és világossá válik
minden. Lehet, hogy több idő kell hozzá, mint gondolják, de
ha nincs magukban ellenállás, az idő múlása is segíti a
megoldások kibontakozását.

Papa-mama látszat

KÉRDÉS: „Együtt élek egy férfival közel egy éve. Ő elvált

ember, és van egy ötéves kisfia. Két és fél évvel ezelőtt
költözött el a feleségétől. Közel négy hónapja ismerem a
gyermeket, és sikerült jó kapcsolatot kialakítanom. De a
kisfiú nem tudja, hogy én az apukájával együtt élek, a
barátnője vagyok. Amikor hármasban vagyunk, nem
mutatjuk ki az érzelmeinket, úgy viselkedünk, mintha
barátok lennénk. Kapcsolatunkat mindketten hosszabb időre
tervezzük, és az én véleményem az, hogy a gyereknek meg
kell mondani az igazat. A párom ezzel szemben halogatja a
dolgot, és lépésről lépésre szeretne előrejutni. Volt felesége
szerint pedig egyenesen butaság megmondani az igazat,
mert a papamama látszatot fenn kell tartani. Nekem viszont
lelkiismeret-furdalásom van a gyerekkel szemben, és
szenvedek a szituáció miatt. Nem szeretnék egy kisfiúnak
fájdalmat okozni, nem szeretném, ha azt hinné, én álltam a
szülők közé. Hogyan és mikor mondjuk meg az igazat a
gyereknek! Ez a halogatás nem okoz-e nagyobb lelki
sérülést! Léphet-e az apa az anya nélkül, vagy közösen kell
beszélniük a gyerekkel! Tehetek-e én valamit!”

VÁLASZ: Először is: helyes, hogy a gyerek jelenlétében úgy

viselkednek, mintha barátok lennének. Nem kell és nem
szabad a kisgyerekeket megterhelni - és különösen nem
ötéves korukban - az erotikus gyengédség jeleneteivel.

De természetesen az igazat meg kell mondani. Leveléből azt

olvasom ki, hogy a gyerek még azt sem tudja, hogy szülei
között megszakadt valami, jóllehet külön élnek. Ez a helyzet
biztos, hogy megterheli a gyerek tudatos vagy tudattalan
fantáziáját, biztos, hogy úgyis „tud”, átérez valamit a
helyzetből, s ha nem tudja, hogy mit, mert ez nincs
kimondva, ez megviseli, nyugtalanítja, szorongást okoz. A
hazugság végtelenített hazudozáshoz vezet (és a hazudozás
légkörében a gyerek is hazudozni fog).

A gyerek érdeke felől nézve: egyértelműen tiszta helyzetet

kell teremteni, amit aztán ő annyira fog „tudni” vagy „nem
tudni”, amennyire az neki jó. (Ebben az értelemben a
gyerekek lelki háztartása - ha egyébként jó állapotban
vannak - nagyon is gazdaságos. Azt is mondhatnám, a
gyerekek önmagukkal nagyon tapintatosak).

Hagyjuk tehát, hogy ő tartsa fenn magában - miközben

tudja a tényeket - a papa-mama látszatot! Sajnos, azt kell
mondanom, hogy a halogatás valóban nagyobb lelki
sérülést okozhat, mint a tiszta helyzet megteremtése, és a
lépésről lépésre taktika nem szokott célravezető lenni
(általában egy lépéssel se juttat előbbre) ezekben az
esetekben. Megmondani az igazat nem butaság, hanem az
egyetlen lehetséges megoldás. Nem feltétlenül kell közösen
beszélnie anyának és apának a gyerekkel, de fontos, hogy
mindenki tudjon róla, hogy a gyereket valaki az érintettek
közül nem hajlandó tovább félrevezetni.
Hogyan kell az efféle dolgokról beszélni. Nem úgy, hogy
„leülünk és elmagyarázom neki”. Válaszolni kell a
kérdésekre. Utalni lehet rá, hogy anya és apa már nem
laknak együtt. Biztos vannak olyan barátai is a kisfiúnak az
óvodában, akik vagy csak az édesanyjukkal, vagy az
apjukkal élnek. Erről is lehet beszélgetni. Szomorú, hogy így
van, nem örülünk neki, de néha elkerülhetetlenek az ilyen
helyzetek és ilyen változások. De azért az anyák és apák
továbbra is szeretik a gyerekeiket, és ha nem laknak is
együtt, törődni akarnak velük...

Nem kell külön elmagyarázni, hogy maga lépett a gyerek

édesanyja helyébe, ezt a gyerek úgyis érzékeli.

Ha netán majd egyszer várandós lesz, tudhatja a gyerek,

hogy a kisbaba a maga hasában neki féltestvére lesz, mert
az apja az ő apja is, és a mamája pedig maga, ahogy neki az
édesanyja.

Ezek az apró lépések nem tévesztendők össze a

halogatással. Itt arról van szó, hogy amit a gyereknek
mondunk, annak mindig valami valóságos, konkrét dologhoz
kell kapcsolódnia. Ahhoz, hogy az apja nem ott lakik, ahol az
anyja, hogy maga viszont együtt lakik az ő édesapjával,
hogy a domborodó pocakjában az ő édesapjának a gyerekét
hordja - és így tovább.

Amit maga tehet, azonkívül, hogy meggyőzi a párját az

őszinteség fontosságáról és a szükségességéről, azt
valahogy úgy nevezném, hogy: érzelmi őszinteség. Ha jó a
kapcsolatuk, és tényleg érez ilyesmit, egy simogatással
vagy esetleg egy-két szóval is jelezheti, hogy néha kicsit
úgy érzi, mintha maga is a gyerek anyja vagy éppen nővére
volna. De ezzel nagyon csínján kell bánni, minél kevesebbet
kell mondani, és persze az érzéseket sem kell - nem is lehet
- erőltetni. (Ez csak torzuláshoz, képmutatáshoz vezethet.)
Szabálytalan élet

KÉRDÉS: „Az unokaöcsém, a nővérem fia másfél éve nálam

lakik. Elmúlt tizenhat éves, a jövő év elején már tizenhét
lesz. Tarthatatlanná vált a helyzete otthon a szerintem
erőszakos és vaskalapos apjával való, egyre rémesebb
konfliktusai miatt. Az apa egyébként értelmes és szerető
apja négy gyerekének, akik közül a legnagyobb az
unokaöcsém, és az egyetlen fiú. Kiskora óta nagyon
ragaszkodik hozzám is, anyjával is nagyon jóban van, és az
apával sem volt problémája a kamaszkor előtt. Mindig is
kicsit kilógott a családból, némileg akaratos és öntörvényű
volt (ahogy én is mindig az voltam). Az apa szerint a
hozzám költözés a lehető legrosszabb döntés volt, mert a
gyereket éppen az a veszély fenyegeti, hogy »szabálytalan
életet« fog élni, ahogy az apa szerint én is azt élek, és amire
a gyerek »úgyis hajlik«. Az apa szerint a társadalmi
konvenciókhoz alkalmazkodni kell, még ha nem is tetszenek
nekünk, »különben minden széthullik«. Az apa családja
nagyon vallásos család, és az apa gyakran idézi a Biblia
különböző passzusait arról, hogy igenis meg kell adni a
császárnak, ami a császáré, hogy be kell illeszkedni, hogy
úgy és azt kell dolgozni, ahogy és amit elvárnak tőlünk. Az
apa rettenetesnek tartja, hogy én simán otthagyom a
munkahelyemet, ha valami nem tetszik, akkor is, ha semmi
biztos álláskilátásom nincs, és ezt a hajlamot látja a fiában
is. Most, hogy közeledik a karácsony, meglehetősen
szorongunk az unokaöcsémmel együtt, mert ilyenkor
összejön az egész nagycsalád, amire azért persze mi is
hivatalosak vagyunk, és el is megyünk, és ott, elsősorban az
apától, aki nem tudja visszatartani magát, bár a nővérem
erre inti, prédikációkat kell meghallgatnunk. Ilyenkor mindig
az a veszély fenyeget, hogy most már nem én, mert egy idő
óta jobban tudok magamon uralkodni, de az unokaöcsém
felpattan, üvölt, kirohan, elrohan, és akkor persze őt
vádolják, minket vádolnak a hangulat elrontásával. Ne
menjünk el? Ez a mi családunkban egyelőre
elképzelhetetlen. Ha elmegyünk, hallgassunk? Semmire ne
mondjunk semmit? Próbáltunk már ilyet is, az apának ez
kimondottan provokatívnak tűnik. Ön mit tenne a mi
helyünkben?”

VÁLASZ: Először hadd ünnepeljem kicsit ezt a megoldást,

amit, úgy tűnik, megtaláltak, hogy ugyanis az unokaöccse,
ha jól értem, édesanyja támogatásával, de az apai akarat
ellenére magához költözött. És ahogy leveléből is kitűnik,
maguk ketten mindig is jól megvoltak egymással, és
amennyire ez kihallható, ez most sem változott. Ez
tulajdonképpen egy jó és reális megoldás a kiélesedő
kamaszkori konfliktusok esetén, ami nagyon ritkán és
nagyon kevés családban tud megvalósulni, és itt, gondolom,
hogy egy elismerő szó azért az apát is megilleti, mert ha
nem is örömmel, sőt akarata ellenére, de bele tudott törődni
a változásba.

Semmiképpen nem mondanám, még ha tanácsadásra

vetemednék is - amit egyébként ilyen helyzetekben elvileg
ellenzek -, hogy ne menjenek el.

Szerencsére maga azt kérdezte, én mit tennék a maguk

helyében, így erre könnyebben tudok válaszolni.

Én elmennék. Ha már elmennék, nem hallgatnék -bár biztos,

hogy elhatároznám magamat, hogy nem fogom keresni a
konfliktust. De helyesen írja, hogy ha semmire nem
mondunk semmit, az erősen provokatív lehet, mert azt is
kifejezheti, hogy „hülyének tartunk, veled nem lehet
beszélni”.

Ami most, így karácsony közeledtével eszembe jut,

különösen, ha a Bibliát is a fejemre idézik, az az
evangéliumokban leírt példaként való „szabálytalan élet”. A
názáreti mester - akinek születését karácsonykor ünnepeljük
- életét menekültként kezdi, már tizenkét évesen eltűnik
szülei szeme elől, amikor a húsvéti zarándokokkal
felmennek Jeruzsálembe imádkozni. És amikor kétségbeesve
keresik az úti társaságban, és egynapi járóföldről vissza kell
fordulniuk Jeruzsálembe, ahol harmadnapra találják csak
meg öt a templomban, a doktorok között ülve (elég
szabálytalan élet?), és anyja megkérdezi, hogy miért tette
ezt velük, nagy szomorúságot okozva, az „öntörvényű”
gyerektől ezt a választ kapja: Miért kerestek? Nekem más
dolgom van... Aztán előfordul, hogy „megtagadja” anyját és
testvéreit, mikor szólnak neki tanítás közben, hogy rokonai
kint várják, és anyjának és testvéreinek azokat nevezi, akik
őt hallgatják. És így az egész életutat végigkísérhetjük,
amelyik lépésről lépésre kihívja a tisztességes, vallásos
emberek megvetését, mert az ő meghívásukat nem fogadja
el, de a bűnösökét, a társadalomból kivetettekét,
prostituáltakét és vámszedőkét igen, sőt a „rendes
embereket” „meszelt síroknak” nevezi, melyek kívül ugyan
szépek, „de belül undok ragadománnyal teljesek”.

Hosszan mesélhetnénk ezt a példaként való történetet, és

bizonyára okulásul szolgálna sok mai „rendes” -farizeus -
embernek...

Mi lesz a kicsivel?

KÉRDÉS: „Az új év engem nehéz döntés elé állít. A férjem

másfél éve külföldön dolgozik, és már két hónapja tudom,
hogy hamarosan én is kimehetnék dolgozni. De nem tudok
örülni, teljesen kikészültem, még soha nem hagytam
magukra a gyermekeimet, mindent együtt csináltunk,
mindent megbeszéltünk, és most iszonyatosan félek. A
nagyobbik lányom már tizenhét éves, míg a kicsi tíz. Mint
minden család, átéltük a nagy korkülönbséggel járó
féltékenységet, irigységet, veszekedéseket. Mindezen túl
vagyunk, gyerekeim jó tanulók, és kiegyensúlyozott,
segítőkész, melegszívű gyerekek mind a ketten, akikre csak
büszke lehetek. A nagyobbik lányom nyáron kint dolgozott
két hónapot, ő nagyon biztat, hogy menjek, s ígéri, hogy
majd segít a kicsinek a tanulásban. A szüleim, akikkel
nagyon jó a viszonyunk, és hál’ istennek, még jó
egészségnek örvendenek, vállalják, hogy a gyerekekkel
maradnak. De a kicsi nem igazán rajong a gondolatért, hogy
én elmenjek. Mint mondja: »elég, ha rágondolok, és máris
hiányzol, anyu«. Megbeszéltük, ha megyek is, a szünidőket
velünk töltik, és én nyáron újra velük leszek itthon. Egyelőre
fél évről van szó, de utána még több fél év is jöhet. (A
férjem szerint két-három év, mire anyagilag kicsit fel tudunk
emelkedni.) Félek, hogy kárt teszek a gyerekeim
lelkivilágában azzal, hogy itthagyom őket. Jogom van-e a
pénz miatt megfosztani a lányaimat az anyai
gondoskodástól, szeretettől, amit nem tudok megadni nekik
Olaszországból, még ha mindennap felhívhatom is őket, és
beszélhetek velük. Mi lenne a helyes döntés? Vállaljak,
vállaljunk valamiféle kockázatot? Vagy inkább már most
mondjam le az egészet? Mi a rizikó, és hogyan lehetne a
rossz hatásokat kivédeni?

VÁLASZ: Szeretnék leveléből két - esetleg három - gondolatot

összekapcsolni.

Azt írja, hogy még soha nem hagyta magukra a gyerekeit,

mindent együtt csináltak, mindent megbeszéltek... Majd azt
olvasom, hogy a lányai jó tanulók és kiegyensúlyozott,
segítőkész, melegszívű gyerekek (akik természetesen a
családdal együtt átestek a testvérviszályok különböző
fokozatain). Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy a két
dolog - ahogy eddig együtt éltek, és amilyenné a gyerekek
lettek - egymással szorosan összefügg. És a harmadik
gondolat: az a kérdés, hogy joga van-e a pénz miatt
megfosztani a lányait az anyai gondoskodástól, szeretettől,
amit biztos, hogy nem tud megadni nekik Olaszországból,
még ha mindennap felhívhatja is őket?

Ezek a gondok mutatják, jelzik azt a fontos, szerintem a

gyerekekkel való együttélésben nélkülözhetetlen anyai
érzelmi magatartást (mondhatnám csúnyábban, de
tudományosabban: beállítódást), ami a gyerekeknek igazán
biztonságot ad. Kicsit eltúlozva talán azt is mondhatnám -
és bocsánat, hogy szembedicsérem -, hogy egy ilyen
gondokkal küszködő anya már nyugodtan elutazhat fél évre
Olaszországba, végül úgyis a helyes döntést fogja
meghozni.

A dolog gyakorlati oldalát tekintve: igen, az ön helyében én,

azt hiszem, megpróbálkoznék egy fél évvel. De jósolható,
hogy ez önnek is, és tízéves kislányának is nehéz, netán
keserves lesz. De ezalatt körül tudna nézni odakint, és meg
tudná teremteni esetleg annak a lehetőségét, hogy legalább
a kisebbik lány kimenjen magukkal, és még ha ez
évveszteséget okoz is - a nyelv miatt ott kezdjen iskolába
járni.

Én azt hiszem, az önök helyében, ha erre csak egyetlen mód

van, az egész családdal kiköltöznék, még akkor is, ha ez azt
jelenti, hogy a gyerekek később fejezik be iskolai,
középiskolai tanulmányaikat (és természetesen kevesebb
pénzt tudnak félretenni.) De biztos, hogy az évveszteségek
ellenére a gyerekek nyernek is a kint-tartózkodással, és nem
csak egy idegen nyelv ismeretét sajátíthatják el, hanem
ennél többet. És akkor még nem is beszéltünk arról az egész
életre kiható nyereségről, hogy a család együtt lehet a
természetes leválásig.

Szorongását ugyanis mélyen megértem, és hitem szerint

teljesen igaza van abban, hogy az életben rendkívül fontos
dolgokat - az érzelmi biztonságot és a személyes érzelmek
mindennapi kommunikációját, amitől aztán a felnőtt élet
minősége is jelentős mértékben függ -a pénz nem
pótolhatja a család, a gyerekek és különösen a még
kamaszkor előtt álló gyerekek számára.

De a megoldások mindenkor sokfélék lehetnek. Lehetséges,

elképzelhető, hogy a szeretett nagyszülőknél együtt lakó két
testvér - és még a kicsi is, az első nehéz fél év után - jól
beilleszkedik ebbe az új életbe, és nem fog elszakadni az az
érzelmi szál sem, ami magukat összefűzi.

Ezért aztán a valódi döntést mindig csak a szülői - az anyai -

intuíció hozhatja meg, és az is lehet, hogy ha egy döntés
egy ideig jónak bizonyul, később mégis változtatni kell rajta,
mert az élet, a gyerekek fejlődése új jelenségeket hoz elő.

Én tehát azt mondanám, hogy lehet vállalni valamiféle

kockázatot, ha közben folyamatosan odafigyelünk a dolgok
alakulására, és készen állunk a változtatásra is. Ez a
magatartás - aminek a lehetőségét a maga leveléből
kiolvasom - ki tudja védeni a rossz hatásokat is.

Úgy kell tekinteni, hogy az egész család hoz valamiféle

döntést, és az egész család áll készen arra, hogy ezt a
döntést módosítsa, ha kell.

Távkázasság?

KÉRDÉS: „Véleményem szerint a probléma, amiről tanácsot

szeretnék kérni, sokakat érint ma Magyarországon, úgyhogy
nem egyedi esetről van szó. Lányom és férje 2011-ben
kimentek Ausztriába dolgozni, hogy össze tudjanak gyűjteni
egy lakásra valót. Amikor 2014-ben jött a kisbaba, a lányom
hazajött, és itthon szült. De a férje visszament dolgozni, és
csak négy hónap múlva jött megint haza. Igaz, akkor másfél
hónapra, utána megint kiment. Én nagyon közel lakom
hozzájuk, és fizikailag mindenben segítek a lányomnak, de
lelkileg ez a különélés nagyon megviselte. Véleményem
szerint az apukát is. Most már a kisfiú unokám hároméves,
és azóta született egy kislány is. Ő most féléves. A vőm
végre elérte azt, hogy ki tudjanak menni családostul,
úgyhogy most együtt vannak. De a lányom nem érzi ott jól
magát. Mindenáron haza akar jönni. A helyzetet bonyolítja,
hogy a kisfiúnak már óvodába kellene járnia. Kérdésem a
következő: a gyerekeknek mi a jobb! Egy boldogtalan anya,
de együtt élő családi Vagy jöjjenek haza, és csak ritkán
látják az apjukat! A vőm hallani sem akar a hazajövetelről. Ő
így érzi biztosítva a család megélhetését. Ezt is meg lehet
érteni. Azt nem tudom, hogy egy ilyen távházasság meddig
tartható fenn?

Fogalmam sincs, mi lenne a jó megoldás. Mit kíván a

gyerekek érdeke?"

VÁLASZ: Sajnos nekem erre nincs, nem lehet válaszom.

A család mindennapjaiban résztvevőknek kell ezt a választ

kikínlódniuk.

Mi a jó a gyereknek, a gyerekeknek?

Természetesen az, ha az anyjuk, aki egyelőre egész nap

velük van, jól érzi magát a bőrében.

De: lehetőleg az apjuk is.

Vagyis számukra a két legfontosabb személy.

A távházasság mindig nehéz. Igaza van a lányának, ha a

különélés megviselte. (És ahogy írja, persze az apát is...)

Ez a probléma, hogy a házasfelek egyike nem érzi jól magát

külföldön, a másik pedig érthető okokból ott akar dolgozni,
kétségkívül veszélyes probléma, veszélyes azért, mert egy
idő után az élő kapcsolat elkezd elszáradni, és ilyenkor
mindenki sokkal jobban kitett azoknak a kísértéseknek,
amelyek a kapcsolatot végleg elszakíthatják.

Valószínűleg meg kellene próbálkoznia a lányának azzal,

hogy ott kint találjon elfoglaltságot magának, ne a
gyerekekkel legyen otthon bezárva. (Azzal egyáltalán nem
kellene törődnie, hogy a kisfiúnak itthon óvodát kell
kezdenie. Ez nem fontos. Viszont hogy akár mind a két
gyereket is beadja egy intézménybe, hogy több ideje
legyen, ez egy lehetséges megoldás odakint.) A lányának
nyelvet kellene tanulnia, ha még eddig nem tanult meg
németül annyira, hogy ha kezdetben nehézséggel is, de el
tudjon helyezkedni, mondjuk félállásban, négyórás
munkakörben. Ha ezeket a hónapokat - persze lehet, hogy
egy-másfél évet - kibírja, kibírják, a kinti helyzet a lánya
számára sokat javulhat.

Azért beszélek a lányáról, az anyáról, mert nála sokkal több

lehetőséget látok arra, hogy valami javulhasson,
megváltozhasson. Az apa esetében félő, hogy valóban csak
a csalódás várna rá családja eltartási lehetőségeit illetően,
ha hazajönne (és ezért minden bizonnyal a feleségét
hibáztatná, magában még akkor is, ha ki nem mondja).

Ha netán a szülők jól tudják magukat érezni egy ilyen

távházasság esetén is, és utazgatásokkal sűríteni tudják a
személyes kapcsolatot, hiszen Ausztria nincs messze, akkor
a gyerekek szempontjából is rendben van. De ha nem, akkor
a gyerekek érdeke is sérül.

Még egy fontos szempont akár odakint, akár idehaza.

Ha anyagilag ez lehetséges, mindenképpen kellene egy

állandó segítő a nagymamán kívül is, akkor is, ha itthon van
az anya a gyerekekkel, és akkor is, ha kint van, ahol nem is
lehet ott folyamatosan a nagymama. Igen, ezért érdemes
anyagi áldozatot hozni, érdemes a nehezen megkeresett és
fontos célra félrerakott pénzből áldozni.

Legalábbis ezt a tapasztalatot lehet leszűrni azokból az

esetekből, ahol az egy-két-három gyerek születését követő
három-négy-öt év után az apa egyszer csak eltűnik a
családból... Amit persze zokon vehetünk tőle, és joggal, de
azt is tudnunk kell, hogy ezekben az években az anyának
feltehetőleg nem volt rá igazán ideje, figyelme, és hogy
nagyon kevés volt a szabadon, gyerekek nélkül együtt
töltött idő, amire pedig nagy szükség volna, nemcsak a
házasság fenntartása - és jó kedélyállapotban való
fenntartása! - szempontjából, hanem a gyerekek érdekében
is, akik így időről időre egy kipihent anyát-apát kaphatnának
vissza.

Igaza van, hogy a boldogtalan anya, de együtt élő család

nem megoldás. Ha a már emlegetett egy-másfél év alatt a
lánya nem tud minden erőfeszítése ellenére sem
kikeveredni odakint a boldogtalanságból, akkor tovább kell
töprengeni. De ennyit érdemes beleáldozni.

Nyomdai előkészítés: Scriptor Kft.

Korrektor: Rátz Mária

A nyomtatás és a kötés a Central Dabasi Nyomda Zrt.

munkája

Felelős vezető: Balizs Attila

A Nagy Családkönyv olyan összegző mű, amelyből a
gyermekeiket, unokáikat nevelő szülők, nagyszülők választ
kaphatnak kérdéseikre. Vekerdy Tamás a Nők Lapja ismert
gyermekpszichológusa különleges alapossággal és
részletességgel foglalkozik a családban előforduló szokatlan
helyzetekkel és nevelési problémákkal. Tanácsokat kapunk a
csecsemőkori gondokra, a későbbi iskolai, kamaszkori
furcsaságokra, vagy a válás, eltávozás okozta problémákra.

Témáit a szerző - mint mindig - az olvasók leveleiből, tehát a

mi tapasztalatainkból és élményeinkből meríti.