Olvadás

Szondy Máté
HVG Könyvek (2017)

Címke: pszichológia, Pszichoterápia, ismeretterjesztő

pszichológiattt Pszichoterápiattt ismeretterjesztőttt

„A cél? Az, hogy Tímea úgy legyen képes az emlékezésre, hogy nem éli
újra a múltat. A pszichoterápia nem abban segít, hogy elfelejtsük a múltat,
hanem abban, hogy képesek legyünk emlékezni. Emlékezni úgy, hogy a
múltat múltként éljük meg: ez teszi lehetővé, hogy a jelent is megéljük.”
Hogyan képes segíteni a pszichoterápia egy gyermek elvesztésének
traumáján? Tímea élete fia elvesztésekor, tizenegy éve megdermedt, azóta a
múltat éli át újra és újra. A kötet bemutatja, milyen volt Tímea megfagyott
birodalma, milyen félelmekkel kellett megküzdenie a terápia során, és végül
hogyan olvadt ki a gyászból, és vált képessé újra arra, hogy a jelenben
éljen.

Mi történik a terápiás rendelő zárt ajtaja mögött?

Még ma is sokan hiszik, hogy aki pszichológushoz jár, az őrült vagy
gyenge. A terapeuta esetei köteteiben egy-egy pszichoterápia történetét
követhetjük nyomon az első találkozástól a lezárásig. Miközben betekintést
nyerünk a terápia folyamatába és különböző módszerek működésébe,
megérthetjük, hogyan segít a pszichoterápia teljesebb életet élni. A
rendkívüli szaktudással és empátiával megírt esetek olyan, mindnyájunkat
érintő élethelyzeteket mutatnak be, mint a felnőtté válás, párkapcsolati
problémák, életközepi válság, betegséggel való küzdelem vagy a gyász. A
szakemberek és laikus olvasók számára egyaránt érdekes kötetekben
nemcsak egy-egy személyes sors bontakozik ki előttünk, hanem a terapeuta
gondolkodásmódját is megismerhetjük.
Szondy Máté
OLVADÁS
 ELŐSZÓ
Több okból is örömmel mondtam igent, amikor felkértek ennek a
könyvnek a megírására. Először is, bár szeretem és művelem a tudományos
pszichológiát, azt gondolom, fontos, hogy ne zárjuk be az akadémiai világ
elefántcsonttornyába. Szükség van a pszichológiai ismeretek minél
szélesebb körben való terjesztésére – lehetőség szerint pszichológus, nem
pedig önjelölt guruk és tanítók által. Nem akarom fetisizálni a
pszichológusdiplomát (megléte sajnos nem jelent feltétlenül garanciát), de a
másoknak való segítségnyújtás (és az erről való írás) nagy felelősséggel jár,
ezért megfelelő szakképesítéshez kellene kötni.
A pszichoterápiával kapcsolatban általában két negatív állásponttal
találkozhatunk. Az egyik szerint terápiába járni egyfajta úri huncutság,
amire csak az Amerika-majmoló, unatkozó háziasszonyoknak van
szükségük. A másik álláspont szerint a terápia titkolni való szégyen (a
szégyenfolt nagysága valahová a herpesz és a szifilisz közé esik).
Természetesen egyik állítás sem igaz. A pszichoterápia hatékony segítség,
ha valaki lelki vagy viselkedéses problémákkal küzd, vagy ha az őt érő
nehézségek, traumák miatt elakad az életében. Ilyenkor a segítségkérés nem
gyengeséget jelez, hanem az önismeret és a bátorság jele.
Nem volt könnyű kiválasztanom, hogy melyik kliensem terápiáját
mutassam be. Végül több szempontból is különleges esetet választottam.
Hosszú, hároméves terápiát mutatok be, melynek vezető témája a halál és a
gyász. A praxisomban ezzel szemben általában rövidebb terápiákat vezetek,
melyek témája valamilyen szorongásos vagy hangulatzavar. Az itt
bemutatott eset tehát hosszabb, nehezebb és megterhelőbb volt, mint a
legtöbb terápiám. Mégis ezt választottam, mert azt éreztem, hogy rajta
keresztül jól bemutatható a pszichoterápia működése, és az, hogyan segíthet
akkor is, amikor az élet olyan traumájával találkozunk, amelyet egy gyerek
elvesztése okoz. A bemutatott terápia nem tökéletes. Tökéletes
pszichoterápia ugyanis csak a tankönyvekben létezik, a valóságban nem.
Elméletileg minden terápiát lehetne jobban csinálni: lehet jobban kérdezni,
hatékonyabb beavatkozást kitalálni. Ez nem azt jelenti, hogy a terapeutának
nem kötelessége megtenni mindent, amit tud, hogy segítse a klienst, hanem
azt, hogy érdemes elfogadó módon viszonyulnunk a tökéletlenségeinkhez –
ez segít a kliensnek is, hogy megtanulja ugyanezt önmagával kapcsolatban.
Számomra a pszichoterápia célja a változás: változás az élmények
megélésében, a kapcsolatokban, az életvitelben. Végzettségemet tekintve
klinikai szakpszichológus, illetve pár- és családterapeuta vagyok. Munkám
során a kognitív viselkedésterápiás módszereket integrálom az
egzisztenciális pszichoterápiai, családterápia és dinamikus megközelítés
szemléleti keretével.
Egy sokat idézett (de nem ellenőrizhető hitelességű) történet szerint
Pilinszky János egyszer ezt mondta pszichológusok társaságában: „Az a baj
veletek, hogy ti azt gondoljátok, az életben problémák vannak, és
megoldásokat kell találni. Valójában az életben tragédiák vannak, és
irgalomra van szükség.” A tragédiák és veszteségek valóban elkerülhetetlen
részei az emberi életnek. Az itt bemutatott eset példa arra, hogy a
pszichoterápia ilyenkor is segíthet: nem a helyzet megoldásával – hiszen
sokszor nincs megoldás –, hanem a kapcsolódással, jelenléttel és
elfogadással.
Még egy fontos információ: az esetleírásban szereplő személyek nevét
természetesen megváltoztattam.
 OLVADÁS
Meghalt a kisfiam. Nem erre a mondatra szoktunk készülni a klienssel
való első találkozás első percében. Sokkal inkább ilyen mondatokra:
„szorongok a munkahelyemen”, vagy „nem értem, hogy miért mindig a
domináns és agresszív férfiakat választom”. Esetleg „nem tudok
megbocsátani az anyámnak”. Ezek a mondatok – bármilyen súlyosak is – az
élet problémáiról szólnak.
Meghalt a kisfiam. Ijesztő és szorongáskeltő mondat, amely emlékeztet
arra, hogy milyen törékeny az élet. Emlékeztet az életünk végességére, arra,
hogy előbb-utóbb minden szerettünk meghal. És meghalunk mi is.
Két héttel karácsony előtt, amikor már majdnem átadtam magam az
ünnepre való készülődésnek, nem voltam felkészülve erre a mondatra.
Persze valószínűleg erre a mondatra nem is lehet felkészülni.
– Meghalt a kisfiam.
A velem szemben mereven ülő nő nagyon nehezen és lassan ejti ki ezeket
a szavakat. Idősnek és fáradtnak látom. Haja szőke és kócos, nyakán
nyakmerevítő, ruhája konzervatív. Talán titkárnő? Vagy tanárnő?
– Nyolc éve halt meg – pontosítja az első mondatot.
Színtelen hangon, lassan meséli el, hogy a fia súlyos fertőzést kapott a
várandósság harmadik trimeszterében, ami szívizomgyulladást,
májgyulladást és agyhártyagyulladást okozott. Emellett oxigénhiányos
állapotban született. Születése után közvetlenül újra kellett éleszteni, és
egész életében folyamatos felügyeletre és ellátásra szorult. „Tizenegy éves
volt, amikor meghalt.” Miközben beszél, nem sír: erősnek szeretne tűnni?
Vagy hozzászokott ahhoz, hogy elrejtse a könnyeit?
– A fiunk halála után a férjem elhagyott. Sokáig csak a nagyobbik fiam
miatt nem lettem öngyilkos.
A múltban él, képzeletben újra és újra megéli azokat a napokat, amikor
még élt a fia. „Kevés örömöm van az életben: könyvek, színház, zene, és
Andris, a nagyobbik fiam.”
– A testem is azt jelzi, hogy komoly gondok vannak velem:
petefészekcisztám van, gondok vannak a hasnyálmirigyemmel, a vállam és
a gerincem pedig szinte folyamatosan fáj, hiába csinálok bármit is.
 – Hogy mit szeretnék elérni a terápiával? – hosszú csend. – Szeretnék
újra élni, támogatni Andrist, figyelni rá. És tele vagyok kérdésekkel,
miértekkel. Ezekre akarok választ kapni. Miért velünk történt ez az egész?
Mit tehettem volna máshogy? Hol rontottam el ezt az egészet? Érteni
akarom, hogy miért történt.
•
(körülbelül három évvel később)
Forró nyári nap. Hiába szellőztetek, a szoba hőmérséklete lassan, de
biztosan emelkedik. Egyelőre elviselhető, de késő délutánra változni fog a
helyzet.
Tímea szolidan kisminkelve, kisimult arccal érkezik. Először arról mesél,
hogyan sikerült a nyaralása, aztán belekezdünk a terápia összegzésébe.
Hamar elfelejtkezem a melegről.
– Már nem akarom görcsösen megérteni azt, ami történt. Lehet, hogy
ezek olyan kérdések, amelyekre nincs válasz. Lehet, hogy a megérthetetlent
akartam megérteni. Valahogy megnyugodtam azzal, hogy nincs mindenre
válasz. Azt érzem, hogy igazából most engedtem el Tomit. Sokat
gondolkodtam azon, hogy mit tennék, ha lenne még egy életem, és abban az
életben lenne választási lehetőségem. Vajon azt választanám-e, hogy
ugyanígy történik minden, ugyanígy, betegen születik, ugyanígy éljük az
életünket és ugyanígy meghal. Vagy azt, hogy meg sem születik, hogy
sosem foghatom a kezembe és sosem érinthetem meg. És biztos vagyok
benne, hogy azt szeretném, hogy történjen minden ugyanígy, mint most.
Rengeteg mindent kaptam és tanultam Tomitól: szeretetet, elfogadást,
türelmet, őszinteséget. Igen, ugyanezt választanám megint.
•
(első találkozás)
„A gyász fájdalma ugyanúgy az élet része, mint a szeretet öröme; talán ez
az az ár, amit a szeretetért, az elköteleződésért fizetünk.”1
Ha teljes életet élünk, a veszteség, a gyász és a fájdalom az élet
elkerülhetetlen része. Egy idő után el kell engednünk gyerekkori, el nem ért
álmainkat, beteljesületlen céljainkat. El kell engednünk azt az illúziót, hogy
– szemben a szüleinkkel – mi majd tökéletes életet élünk. Kapcsolataink
megváltoznak, megszakadnak, a szeretett férfi vagy nő elhagyhat vagy
meghalhat. A gyász és a fájdalom elkerülhetetlen az ember életében, de az a
gyász, amelyet a velem szemben ülő Tímea élt át, a legtöbb ember számára
felfoghatatlan. Miközben hallgatom, megjelennek bennem az első kétségek
azzal kapcsolatban, hogy vajon képes leszek-e segíteni neki, úgy, hogy én
nem éltem át hasonló fájdalmat. És ezzel együtt megjelenik egy még
nyomasztóbb kétség: vajon én hogyan reagálnék hasonló helyzetben? Vajon
én fel tudnám dolgozni a gyermekem halálát? Vagy az én életem is
megdermedne, és a múltat élném át újra és újra? Nem tudom. Tudatosul
bennem, hogy a kétségeim elterelték a figyelmem Tímeáról: nem hallom,
amit mond, saját gondolataimra és félelmeimre figyelek. Miután ezt
észreveszem, újra eljutnak hozzám a szavai, újra meghallom, amit mond.
Újra megérzem azt a fájdalmat, amit érez. Továbbra sem tudom, hogy én
hogyan reagálnék hasonló helyzetben, de ez a kérdés most háttérbe szorul.
•
– Minden rendben volt a terhesség végéig. Arra számítottunk, hogy
ugyanolyan sima szülés lesz, mint a nagyobbik fiamnál. Az orvosok nem
vettek észre semmit, és nekem sem tűnt fel semmi. Aztán amikor
megszületett, nem sírt fel – elakad a hangja. – Eltelt egy-két másodperc, de
továbbra is csak a csönd. Meg az orvos és a szülésznő feszült hangja.
Hallottam, de nem értettem őket. Aztán anélkül, hogy elmondták volna, mi
történt, elrohantak vele. Ugyanazt az euforikus érzést vártam, mint az első
szüléskor, ehelyett olyan félelmet éreztem, amilyet előtte soha.
Lassan, szaggatottan mesél, keresi a szavakat, úgy tűnik, nem sokszor
mesélte el, amit ott átélt. Vagy talán még soha senkinek? Talán én vagyok
az első, akivel megosztja a történetét. Elmeséli, hogy rögtön megszületése
után háromszor kellett újraéleszteni Tomit.
Arra számítottunk, hogy ugyanolyan sima szülés lesz, mint a nagyobbik
fiamnál… a Tímeával való első találkozáskor a feleségem két hónapos
várandós volt a fiunkkal (akiről akkor még nem tudtam, hogy fiú lesz). Arra
számítottunk, hogy sima szülés lesz… Csak a beszélgetésünk után
tudatosulnak bennem teljesen azok a gondolatok, melyeket ez a mondat
elindított bennem. A feleségem várandós, és mi is arra számítunk, hogy
sima szülés lesz. De bármi közbejöhet nálunk is. Kiszámíthatatlanul és
váratlanul, ahogy Tímea esetében – és ez teljesen megváltoztatná az
életünket. A gondolat által kiváltott feszültség alighanem megjelent az
arcomon.
– Máté, kérdezhetek valamit? – Bólintok. – Van gyereke?
Van gyereke? Házas? Járt már Rómában? Milyen zenét hallgat? Akár kimondják, akár nem,
a kliensek tele vannak fantáziákkal és kérdésekkel a terapeutájukkal kapcsolatban. Elképzelik,
 hogy milyen lehet a rendelőn kívül: a családjával vagy a barátaival, vagy ahogy a hobbiját űzi.
Ez a kép a legtöbb esetben idealizált: tökéletes párkapcsolatot, tökéletes szülő-gyerek
kapcsolatot, kiegyensúlyozottságot és harmóniát feltételeznek.
A tökéletesség törékeny képe ugyanakkor könnyen megsérülhet. Ez történik, ha a kliens
véletlenül összetalálkozik a pszichológussal, szem- és fültanúja lesz annak, ahogy kiabál a
gyerekével. Vagy akkor, amikor a pszichológus késve, kapkodva, összeszedetlenül érkezik egy
kora reggeli terápiás ülésre, esetleg akkor, ha annyira levert, hogy észreveszi a kliens. Ezek
azok a pillanatok, amikor a pszichológus „lelepleződik” a kliens előtt: kiderül, hogy ő is
ember. Egyes terapeuták ezt a tényt megpróbálják a végsőkig titkolni a kliens előtt. Ez a
működés megteremti a tökéletesség és rendíthetetlenség biztonságos érzetét. Emellett, ha
semmit sem tudunk a terapeutánkról, akkor könnyebben beindul a projekció, megjelenhetnek
olyan érzések és gondolatok, melyek valójában nem neki, hanem életünk más, fontos
személyeinek szólnak (például a szüleinknek), így pedig könnyebb dolgozni ezekkel az
érzésekkel. Másrészt ez megnehezíti, hogy a kliens emberként kapcsolódjon hozzánk: a
tökéletesség szobrára fel lehet nézni, de nagyon nehéz valódi kapcsolatot kialakítani vele.
Valódi kapcsolódás nélkül pedig nehezen történhet változás – a pszichoterápiák
hatékonyságvizsgálata alapján úgy tűnik, hogy a terápiás kapcsolat az egyik legfontosabb
tényező, amely hozzájárul a gyógyuláshoz.
A kapcsolódást – és ezen keresztül a változást – nagymértékben segíti, ha nem
ragaszkodunk a mindentudó és távolságtartó szakember képéhez, hanem fel merjük vállalni,
hogy ugyanúgy emberek vagyunk, mint a velünk szemben ülő kliens. Ugyanúgy hibázunk,
szorongunk, félünk – ugyanabban a cipőben járunk. Hogy akkor mégis hogyan tudunk
segíteni? Terapeuta és kliens – olyanok vagyunk, mint két hegymászó, akik két, egymás
melletti hegyre próbálnak feljutni. Nem arról van szó, hogy a kliens „rossz” vagy „ügyetlen”
hegymászó, én pedig annyira tehetséges volnék. Egyszerűen csak arról, hogy elakadt a felfelé
vezető úton – én pedig más perspektívából látom a lehetőségeit.
Van gyereke? Többféle módon reagálhatok erre a kérdésre.
Visszakérdezhetek: miért érdekli, hogy van-e gyerekem? Vagy: miért fontos
önnek, hogy van-e gyerekem? Esetleg a tükrözés módszerét alkalmazva
tankönyvízűen megismételném a kérdését: „tehát azt szeretné tudni, hogy
van-e gyerekem…”
– Van gyereke? – kérdezi bizonytalanul, a nyakmerevítőjével babrálva
Tímea, miközben kint lassan elkezd szállingózni a hó. Vajon miért szeretné
tudni? Arra kíváncsi, hogy ismerem-e a szülőség élményét? Azon
gondolkodik, hogy vajon át tudom-e érezni az érzéseit? Vajon mitől fél
jobban: attól, hogy nincs gyerekem, és ezért nem tudom majd megérteni,
vagy attól, hogy van gyerekem, és ezért nehéznek találom majd az élményei
meghallgatását és befogadását? Visszakérdezés helyett válaszolok neki,
elmondom, hogy most várunk gyereket. Nem mond semmit, csak bólint.
Mintha aggodalmat látnék az arcán.
•
– Hogy jellemezné azt az életet, amit most él?
 – Hogy milyen most az életem? Nem tudom… Örömtelen. Kevés olyan
pillanat van, amikor nem jut eszembe Tomi. Pontosan emlékszem minden
napra, amit vele töltöttem… Tudom, hogy mi történt velünk nyolc éve ezen
a napon. Fel tudom idézni az összes napot. Nehéz így arra figyelnem, ami
most történik.
– Mire vágyna? Mit szeretne kezdeni az életével?
– Nem tudom… Hogy Tomi éljen… tudom, hogy ez nem lehetséges, de
akkor is erre vágyom. Mi másra vágyhatnék, miközben folyamatosan rá
gondolok?
A múltba ragadtság élményét és a továbblépés lehetetlenségét valahogy
úgy élte meg, ahogy az Nietzschénél szerepel:
Mi lenne, ha egy napon vagy éjszakán egy démon utánad lopakodna a legmagányosabb
magányba és így szólna hozzád: „Ezt az életet, amelyet most élsz és amelyet éltél, még
egyszer és még számtalanszor újra kell élned; és nem lesz benne semmi új, hanem minden
fájdalomnak, kéjnek, minden gondolatnak és sóhajnak, életed minden kimondhatatlanul apró
és nagy eseményének ugyanúgy kell visszatérnie hozzád, ugyanabban a sorrendben és
egymásutániságban − pontosan ugyanennek a póknak kell visszajönnie és holdfénynek a fák
között, pontosan ugyanennek a pillanatnak és nekem magamnak. A lét örök homokóráját újra
meg újra megfordítják, és téged vele együtt, te porszemek porszeme!2
Tímea valóban fel tudta idézni a Tomival töltött napok élményeit.
Nemcsak felidézte, de miközben mesélt, újra és újra átélt mindent.
Megváltozott a testtartása, a hangja, a mimikája, a gesztusai, a
szóhasználata. „Jött a doktor néni és azt mondta… Nagyon szerettük a
doktor nénit…” A traumatikus élmények hatására az agy másként dolgozza
fel az információkat. Ahelyett, hogy az emléknyom térben és időben le
lenne horgonyozva, szabadon lebegő emlékek alakulnak ki – emiatt
bármikor képesek kontrollálhatatlanul visszatérni. Visszatérnek, de
nemcsak emlékként, hanem valódi élményként. Tímea mindenre
emlékezett, és ennek az volt az ára, hogy a jelen helyett a múltban élt.
A cél? Az, hogy Tímea úgy legyen képes az emlékezésre, hogy nem éli
újra a múltat. A pszichoterápia nem abban segít, hogy elfelejtsük a múltat,
hanem abban, hogy képesek legyünk emlékezni. Emlékezni úgy, hogy a
múltat múltként éljük meg: ez teszi lehetővé, hogy a jelent is megéljük.
•
(körülbelül három évvel később)
Tímea elhozza az ülésre kinyomtatva azt az e-mailt, amelyet egy
ismerősének írt. Nem szeretné felolvasni, a kezembe adja a papírt, azt kéri,
olvassam el én.
 Nem tudom, mi dolgom ebben a világban, mi adhat értelmet, olyan értelmet, amit egy
gyerek jelent. Mit kéne kezdenem az életemmel, mert legalább oda már eljutottam (még ha ma
ezt nem is érzem), hogy végre ne csak hagyjam magam sodródni a szürkeségben, hanem
változtassak, és megkeressem, mi az, ami még örömöt tud okozni. Érzem, ahogy változom,
változik a gondolkodásom, az érzéseim, a rálátásom a velünk történtekre. Talán teljesen meg
kell változni ahhoz, hogy el tudjam fogadni, hogy nincs, hogy elengedjem Őt. Már nem az
vagyok, aki mellette voltam. Lehet, hogy sokkal jobban szerettem azt, aki mellette voltam,
lehettem? Ez is önzőség csak? Ahhoz, hogy elengedjem Őt, meg kell változnom, mert az a
„szerepem”, hogy az anyukája legyek, befejeződött, akármennyire fáj is. Ameddig nem
változom, marad a régi szerep, csak már értelmetlenül. Talán elindult ez bennem már, érzem.
Csak nagyon nehéz, mert még ragaszkodnék hozzá. Úgy érzem, hogy az, amin nem tudok
változtatni (a halálán), végül talán megváltoztatott engem. Szeretném elfogadni, hogy ez
történt, de egyetérteni soha nem fogok vele…
Lassan olvasom a sorait, mélyen megérintenek. Bár az utóbbi időben
egyre gyakrabban veszem észre, mégis meglep, milyen árnyaltan képes
beszélni önmagáról és az érzéseiről Tímea. Jó látni, mekkora utat járt be,
mennyit változott az élete.
− Mi másra vágynék, ha folyton rá gondolok? – kérdezte három éve.
Most pedig képes vágyni egy férfira, kapcsolatokra, barátokra,
élményekre. Képes vágyni és képes tenni a vágyaiért.
Ugyanezen az ülésen váratlanul megkérdezi:
– Máté, a fia hogy van?
Nem érzem tolakodónak a kérdést.
– Köszönöm, jól. Két és fél éves.
•
(első találkozás)
– Hogy korábban kértem-e segítséget? Igen, voltam pszichiáternél és
kineziológusnál is. A pszichiáter gyógyszert akart felírni, de én nem
akartam. Féltem, hogy rászokom.
Érdemes-e gyász esetén gyógyszert javasolni? „Normál” gyász esetén
nem. A gyógyszerek segíthetnek az elviselhetetlen szorongás
csökkentésében, a hangulat stabilizálásában vagy a valósággal való
megbillent kapcsolat helyreállításában. De nem segítenek az élet elvesztett
értelmének megtalálásában, a gyászfolyamatban, az elengedésben és az
újrakezdésben. Akkor lehet jogosultsága a gyógyszernek, ha a gyászhoz
súlyos depresszív állapot kapcsolódik.
– A kineziológusnál háromszor jártam: azt mondta, hogy el kell
engednem Tomit. Utána egy rövid időre jobb volt. Aztán megint elkezdett
fájni.
A kineziológus szó hallatán érdekes dolog játszódott le bennem.
 Segítő kapcsolatok mindig is léteztek. A pszichoterápia megjelenése előtt hasonló szerepet
töltöttek be a sámánok, javasemberek (és -asszonyok), papok és lelkészek. A 20. század során
pedig sorra jelentek meg a különféle pszichoterápiás irányzatok, melyek komplex elméleteket
gyártottak az emberi szenvedés okáról, valamint arról, hogy miként csökkenthető ez a
szenvedés. Egy idő után megjelent annak az igénye is, hogy a terapeuták ellenőrizhessék a
beavatkozásaik hatékonyságát. Illetve, ha pontosan akarok fogalmazni: felmerült annak a
lehetősége, hogy a pszichoterápiás beavatkozások hatékonyságát (az orvosi beavatkozások
hatékonyságához hasonlóan) értékelni lehetne (kellene?). Erre a lehetőségre a különböző
pszichoterápiás irányzatok eltérő lelkesedéssel reagáltak. Azok az irányzatok, melyekben
(elvileg)ii lehetséges strukturáltabb, protokollszerű beavatkozásokat végezni (ilyen például a
kognitív viselkedésterápia), lelkesebben fogadták ezt a lehetőséget, mint a kevésbé strukturált
beavatkozásokat végző irányzatok (például a pszichodinamikus terápia).
Az még önmagában nem elegendő, hogy egy módszer nem ártalmas: már az is probléma,
ha egy hatástalan terápiában való részvétel miatt valaki nem kap megfelelő kezelést. Egy
kliensem például korábban nyolc évig járt terápiába a szorongása miatt – eközben mindent
megértett a gyerekkorával, a korai élményeivel, a szüleivel kapcsolatban. Mindent értett, de
közben egyre romlott az állapota. Mikor felkeresett, állapota olyan súlyos volt, hogy egyedül
már nem tudott kilépni a lakásból. Az ő esetében egyértelmű, hogy nem a megfelelő típusú
kezelésben részesült.
Bár a pszichoterápia hatékonyságát sokkal nehezebb ellenőrizni, mint a gyógyszerekét, a
terapeutának erkölcsi és szakmai kötelessége olyan módszereket alkalmazni, amelyekről tudni
lehet, hogy hatásosak. Az orvostudományban már több évtizedes hagyománya van a
bizonyítékalapú orvoslásnak: azaz, hogy az orvosi eljárások hatékonyságát és valódi hatását
ellenőrizzék. Ez a tendencia a pszichológia területén nemrég jelent meg – ugyanakkor nagyon
fontos fejleményről van szó.
A kineziológia nem tartozik azon módszerek közé, amelyek hatékonysága bizonyított. Sőt
a vizsgálatok arra utalnak, hogy a kineziológia nem hatékony. Ennek ellenére a kliens mégis
jobban érezheti magát a kineziológussal való találkozás után. Bármilyen pozitív társas
interakcióban veszünk is részt, az nemcsak a hangulatunkra hat, hanem az agyunkra, sőt a
génjeink működésére is. A kineziológusnál eltöltött óra során Tímea agyának bizonyos
területein fokozódott a dopamin, az oxitocin és az endogén opiát termelődése. Ezek az
anyagok csökkentették a feszültségét, a fájdalomérzetét és javították a hangulatát. A
beszélgetést követő órában génjei működése is megváltozott: a gyulladásos folyamatokért
felelős gének aktivitása csökkent.
Ebből a szempontból a kineziológia hathat. Ahogy az angyalterápia, a lemúriai auraterápia
vagy a homeopátia is: ha létrejön a valódi kapcsolat a segítő és a segítséget kérő közt, akkor
ennek mérhető biológiai hatásai lehetnek. Az emberi kapcsolat létrejötte természetesen a
pszichoterápiában is elengedhetetlen a változáshoz. De a pszichoterápia nem csak a
kapcsolatról és a kapcsolódásról szól. Nem csak emiatt hatékony a szenvedés csökkentésében.
A későbbiekben kiderül, hogyan hat.

•
Ülök és hallgatom, ahogy Tímea arról mesél, hogy kineziológusnál járt.
Egyfajta „kettős könyvelés” indul el bennem: egyrészt figyelem és értem az
élményét. Tehetetlen fájdalmában minden eszközt megragadott, amiről azt
gondolta, segíthet. Ugyanakkor észlelem, hogy – valahol a tudatküszöb
környékén – megjelennek bennem a kineziológiával kapcsolatos
gondolatok. Pontosabban nemcsak a kineziológiával, hanem a lelki
problémákkal foglalkozó spirituális-ezoterikus megközelítésekkel
kapcsolatos gondolatok.
„Szorongó vagyok, mert az előző életemben…” vagy „nem csoda, hogy
nem jövök ki a barátommal: én Oroszlán vagyok, ő Vízöntő”, „ha más
lenne a karmám…”. Azon, hogy milyen csillagjegyben születtünk, vagy
hogy mi történt az előző életünkben, nem tudunk változtatni – ezért ezek a
hiedelmek sokszor csökkentik a változásba vetett hitet (megfogadva a
szaklektor javaslatát, jelzem, hogy én nem hiszek sem az asztrológiában,
sem az előző életekben). Persze olykor a tudományos fogalmak és
elméletek is gyakran válnak az indokkeresés célpontjává: „nehéz
gyerekkorom volt…”, „az anyám/az apám mindig/soha…”. A kérdés persze
összetett, hiszen tény, hogy a gyerekkor, a szülők és bizonyos fokig az
életesemények hatással vannak ránk. A gondot az okozza, ha valaki ezzel
indokolja a változásra való képtelenségét. A pszichoterápia célja pedig a
változás: változás a viselkedésben, a kapcsolatokban, az élmények
feldolgozásában. „A terapeutának a cselekvést kell keresnie. Keltheti azt a
látszatot, hogy más célokra törekszik – belátásra, önmegvalósításra,
vigasztalásra –, de mindent számításba véve a változás (azaz a cselekvés) a
hőn áhított trófea”3 – írja erről Irvin D. Yalom amerikai pszichoterapeuta.
A Tímeával való első találkozás során komoly fenntartásaim voltak a
kineziológiával kapcsolatban. Talán hatásos lenne azt írnom, hogy a terápia
végére ezzel kapcsolatban drámai változáson mentem keresztül – de nem, a
véleményem semmit sem változott. Ami viszont változott: máshogy –
pozitívabban – tekintek a nem tudományos, ezoterikus-spirituális
megközelítés Tímea életében betöltött szerepére.
•
– Mi az, amit még problémának érez az életében? Min szeretne
változtatni?
– Úgy érti, azon túl, hogy azt akarom, Tomi éljen? Semmin.
Aztán mégis folytatja:
– Alig tudok aludni. Majdnem minden éjjel felébredek, és csak Tomira
tudok gondolni. Tudom, hogy semmi értelme, de nem tudom leállítani.
Néha azt érzem, hogy ott van ő is. Vagy erre csak vágyom, nem tudom.
Ránézek a kiságyára, és azt akarom, hogy őt is lássam benne. Nem vagyok
őrült, tudom, hogy ez lehetetlen, de akkor is… – Nem sír, de közel áll
hozzá.
– A kiságyára?
 – Igen, nem nyúltam hozzá. Nem tudtam hozzányúlni… és a ruhái és a
játékai is ott vannak. Mindent összehajtogattam, elpakoltam a helyére
szépen rendben.
Még sok mindent szerettem volna megtudni Tímeáról és az életéről, de
közeledett az ülés vége. Megbeszéltük, hogy az ünnepek után újra
találkozunk, és akkor megkötjük a terápiás szerződést. Ő volt aznap az
utolsó kliensem. Hazafelé, a havazásban még sokáig éreztem azt a gyászt,
fájdalmat, haragot és bűntudatot, amit ő érzett.
•
Hosszabb szünetek után mindig kell némi idő (szerencsésebb esetben
csak percek), amíg újra visszatalálok a terápiába. A bejglik, szaloncukrok és
a karácsonyi pihenés emléke most gyorsan átadja a helyét az izgatottságnak,
miközben Tímeát várom. Az izgatottság oka részben az, hogy ma kötjük
meg a terápiás szerződést. Bár a „szerződés” szó sokakban kellemetlen
asszociációkat kelt (a pénzéhes ingatlanos képétől a házassági szerződésig),
a terápia fontos összetevőjéről van szó. A szerződés keretet ad a terápiának,
irányt szab a beszélgetésnek. Összefoglalja, hogy mi mindent szeretne
elérni a kliens a terápia végére. Ez rögtön két dolgot feltételez: egyrészt azt
gondoljuk, hogy a kliens szeretne elérni valamilyen célt a találkozások
során. Például azt, hogy legyen magabiztosabb a nőkkel szemben, merjen
felmondani vagy elválni, megértse, hogy miért reagál adott módon bizonyos
helyzetekben, képes legyen orgazmust átélni – szinte bármi lehet terápiás
cél. A terápia (többek között) azért sem „fizetett baráti beszélgetés egy
fizetett baráttal” vagy kötetlen csevegés és okos, megértő hümmögés, mert
valamilyen elérendő célra irányul.
Másrészt fontos, hogy a terápia egyszer véget érjen. Nem az a célunk,
hogy vég nélküli terápiát folytassunk – már csak azért sem, mert ez a
kliensben azt az érzést kelti, hogy önállóan, a terapeuta nélkül képtelen élni
az életét. Ehelyett azt szeretnénk, hogy a kliens a saját „terapeutájává”
váljon, aki a terápia lezárása után is képes lesz kezelni a kihívásokat az
életében.
Milyen terápiás célt lehet kitűzni egy gyermekét elvesztő anya esetében?
Mi lehet az a terápiás cél, amiben meg tudok állapodni Tímeával? És vajon
képes leszek-e segíteni neki a célja elérésében? Amíg várom, hogy
megérkezzen az ülésre, emlékeztetem magam, hogy a terápiának nem lehet
az a célja, hogy teljesen megszüntessük a szenvedést, hiszen az
elkerülhetetlen része az emberi életnek. Ez a gondolat csökkenti a
szorongásom, és eszembe juttat egy buddhista történetet a fájdalom és
veszteség elkerülhetetlen voltáról.
A szegény fiatalasszony elvesztette elsőszülött gyermekét.
Majdnem beleőrült a bánatba, egész nap csak az utcákon bolyongott, s azért esdekelt, hogy
hozza vissza valaki a gyermekét. Az emberek kigúnyolták vagy szánták, de segíteni nem
tudtak rajta.
Végül egy öreg pap felfigyelt rá, s azt tanácsolta neki:
– Egyetlen lény tud csak segíteni rajtad. Ő Buddha, keresd fel a hegy tetején!
A gyászoló asszony azonnal útnak indult, felkapaszkodott a hegyre, s amint megpillantotta
Buddhát leborult előtte, és zokogva kérlelte:
– Kérlek, hozd vissza a fiamat!
Buddha nagy részvéttel volt iránta, s a következő feladattal bízta meg:
– Menj vissza a városba! Járd végig a házakat, s ahol még senki nem halt meg, onnan hozz
egy-egy mustármagot nekem!
A fiatal nő ujjongva rohant vissza a városba, mert hitte, hogy Buddha ezzel segített rajta.
Az első házba lépve eldarálta a Buddhától hallott szöveget.
– Buddha meghagyta, hogy vigyek neki mustármagot onnan, ahol még nem ismerik a
halált.
– Ebben a házban már sokan meghaltak – hangzott az első válasz.
A következőben sem kapott más feleletet.
– El sem tudjuk sorolni, hány halottunk van már.
Ahogy végigjárta a város összes házát, egyetlen olyan helyet sem talált, ahonnan
mustármagot vihetett volna.
Szomorúan küzdötte vissza magát a hegyre, ahol Buddha lótuszülésben fogadta.
– Hoztál mustármagot? – kérdezte.
– Nem, és nem is keresem tovább. Be kell látnom, a fájdalmam annyira vakká tett, hogy azt
hittem, a világon az én fájdalmam a legnagyobb, csak engem sújtott az élet.
– Miért jöttél vissza hozzám?
– Hogy az igazságot halljam tőled.
Buddha megismertette a legfontosabb törvénnyel, amely az egész világon érvényes:
minden dolog mulandó.4
A rendelőben ülve csak vázlatosan jut eszembe a történet, de
elhatározom, hogy felidézem, újra elolvasom, és a terápia megfelelő
pontján megosztom Tímeával. Ez később kimegy a fejemből, a történet
végül soha nem kerül elő a beszélgetéseink során.
Az ülésen célként azt fogalmazzuk meg, hogy Tímea képes legyen a
fájdalmával együtt is élni az életét. Nem a vesztesége elfelejtését vagy a
fájdalom megszüntetését szeretnénk elérni, hanem azt, hogy elfogadja és
meggyászolja a veszteségét. Hogy ne a múltba ragadva élje az életét, ne
változatlan örökkévalóságnak érezze élete minden percét.
– Hogy miből érezném, hogy elértem ezt a célt…? – sokáig gondolkodik.
– Nem tudom… talán ha több barátom lenne… ha többször járnék el
otthonról… ha nem kellene minden pillanatban lefoglalnom magam… hogy
ne érezzem azt, megőrülök a fájdalomtól.
 Az ülés végére fáradtnak és megviseltnek tűnik. Akkor még nem tudtam,
hogy a terápia első évében minden ülésünk után olyan kimerültnek látszik,
mintha hosszú kilométereket futott volna. És nemcsak annak látszik, de úgy
is érzi magát.
A szorongásom csökkent az ülés végére. A kézzelfogható terápiás célok
elérhetőbbnek tűntek, mint az elképzelhetetlen fájdalom leküzdése. Több
barát, több program – sokkal kevésbé ijesztő célok. A terápiának persze –
ideális esetben – nem a terapeuta szorongásai szabnak irányt, úgyhogy fel
kell készülnöm rá, hogy a halál és mulandóság témájával a következő
időszakban gyakran kell majd szembenéznem.
•
(aznap)
Bár már több tucatszor bevittem a kórházba Tomit, aznap valamiért
sokkal nehezebb volt bemenni. Ha tehettem volna, sarkon fordulok és
hazaviszem.
De mivel már beleegyeztem a műtétbe, nem mertem nemet mondani.
Azóta alig volt olyan nap, hogy ne jutott volna eszembe, lehet, hogy emiatt
halt meg. Ha akkor nemet mondok, lehet, hogy még most is élne. Lehet, de
nem lehetek benne biztos.
Régi ismerős voltam az osztályon, megengedték, hogy én is bent legyek a
műtét közben. Egyszer csak történt valami. Ahogy megéreztem az orvosok
félelmét, a hasam görcsbe rándult. Még soha életemben nem féltem ennyire.
Kiküldtek a folyosóra.
Várakozás. Séta a folyosó egyik falától a másikig. Hat és fél lépés. Újra
és újra megszámoltam.
Egy. Kettő. Három. Négy. Öt. Hat. És fél.
Félelem.
Egy. Kettő. Három. Négy. Öt. Hat. És fél.
A műtétet vezető orvos kilépett a folyosóra és elindult felém. Nem
akartam, hogy odaérjen hozzám.
Amikor kimondta, hogy meghalt, minden jelentés nélkülivé vált. Nem
emlékszem arra, hogy mit mondott. Csak az létezett, hogy Tomi már nincs.
Fájdalom és üresség. Fájdalom.
Ahogy az orvos elkezdett beszélni, Tímea köztiagyában a hipotalamusz elkezdte
kiválasztani a kortikotropint felszabadító hormont, amely gyorsan eljutott az agyalapi
mirigybe. Ennek hatására az agyalapi mirigy mellékvese-serkentő hormont (ACTH) pumpált
Tímea ereibe. Mellékvesekérgében az ACTH hatására kortikoidhormonok szabadultak fel.
 Ezek közül a legjelentősebb, a kortizol testének minden szövetére hatással volt. Így az orvos
néhány halk szava („részvétem”, „mindent megtettünk”) hatással volt Tímea egész testére.
Az agyában a kortizol csökkentette a hippokampusznak nevezett agyterület működésének
hatékonyságát. Ennek következtében az átélt élmények nem a szokásos módon rögzültek az
idegrendszerében. A szokásos mód azt jelenti, hogy egy eseményt téri és idői
„horgonypontokhoz” rögzítve tárolunk. Ha a trauma következtében nem megfelelő a
hippokampusz működése, ez nem történik meg, és az élmény „szabadon lebegő” emlékké
válik. Nem a múlt egy eseménye, hanem olyan élmény, amely automatikusan aktiválódhat – és
ilyenkor élénken és élményszerűen újra átéljük a traumát. Emiatt élte meg jelen időben a múlt
veszteségét Tímea – valóban időtlenné vált benne ez az élmény.5
Miközben hallgatom, ahogy Tímea a fia haláláról beszél, észreveszem,
hogy az érzései magukkal sodornak, elkezdek hasonló fájdalmat érezni,
mint ő. Az empátiára való képesség elengedhetetlen a terápiás munkához:
éreznem és értenem kell, hogy mit érez a kliens. Tudnom kell empatizálni
vele, de nem az a cél, hogy engem is elsodorjanak az érzései. Ilyenkor
segíthet, ha megpróbálunk kívülről, szakmai szemmel ránézni az
élményeire, az élményeinkre. A „gyászmunka”, a „horgonypont”, az
„emlékbetörés” és minden más pszichológiai szakkifejezés segíthet abban,
hogy ne csak sodródjak az érzésekkel. Persze ezzel is vigyázni kell: a
kiégés egyik legbiztosabb jele az, amikor már csak szakkifejezésekben
gondolkodunk a kliensekről: „Na, itt van a kilencórás borderline-om, ma jól
beértelmezek neki az Ödipusz-komplexusáról.” A hatékony terápiához úgy
kell empatikusan együtt lennem a kliens élményeivel, hogy közben olyan
stabil pontot biztosítok számára, amelyre támaszkodhat.
•
Pszichológusként nem vagyunk könnyű helyzetben, amikor valami
általánosat szeretnénk állítani az emberről. Egyrészt vágyunk erre a tudásra
(és ezt feltételezik is rólunk, amikor például majdnem-ismeretlenek tesznek
fel kérdéseket számunkra ismeretlen emberek lelki működésével
kapcsolatban), és számos általános modellt írtunk le a mentális zavarok
kialakulásával kapcsolatban, másrészt el akarjuk kerülni az
általánosításokat, hiszen minden embert egyedinek tekintünk.
Ez a kettősség egyértelműen megfigyelhető a mentális problémák
leírásával kapcsolatban. A diagnosztikai rendszerek és a kezelési
protokollok az emberi lélek és emberi szenvedés közös jellemzőit ragadják
meg. A terápia során egyfajta sorvezetőként, vázlatként használhatjuk őket,
melyek segíthetnek a terápia megtervezésében, vagy épp akkor, amikor a
páciens szenvedése, fájdalma magával sodorna.
A pszichológusok „diagnózisellenes” csoportja azt mondja, hogy a diagnózis lealacsonyít,
címkéz, torzít és elfedi a segítségkérő valódi, emberi arcát. Én ezt sosem éreztem. Ha például
 tudom egy kliensről, hogy szociális fóbiában szenved, akkor ez nem azt jelenti, hogy ő A
Szociális Fóbiás, hanem egy ember, aki szociális fóbiával küzd. A megfelelő attitűddel
felállított diagnózis nem címkéz, hanem abban támogat, hogy hatékonyan tudjak segíteni a
hozzám fordulónak – hiszen eltérő problémák eltérő terápiás lépéseket igényelnek. Tímea
tünetei leginkább a „komplikált gyász” diagnózisának felelnek meg. Ennek az állapotnak6
hivatalosan a következő jellemzői vannak:
A páciens

tartós és intenzív vágyódást érez az elhunyt után;

az életet üresnek vagy értelmetlennek éli meg;
vágyik arra, hogy meghaljon – azért, hogy találkozzon az elhunyttal;
gyakran vannak visszatérő, betolakodó képei és gondolatai az elhunyttal kapcsolatban;
képtelen arra, hogy elfogadja a másik halálának a tényét;
visszatérő intenzív érzések (például düh) vagy érzelmi bénultság jellemző rá;
megváltozik az életmódja, a viselkedése. Előfordul, hogy megpróbál elkerülni minden olyan
élményt, amely emlékeztetheti az elhunytra (személyeket, helyeket, tevékenységeket).
Máskor közel akar maradni azokhoz az élményekhez, amelyek az elhunytra emlékeztetik –
például látni, érezni, tapintani, szagolni akarja azokat a tárgyakat, amelyek a másikhoz
kapcsolódnak.

És mindezek megnehezítik vagy lehetetlenné teszik, hogy a személy teljes életet éljen.
A gyász feldolgozását segítő terápia során a következő lépéseket
tanácsolja a kezelési protokoll:
1. A fizikai betegségek kizárása, vizsgálata. A gyászhoz kapcsolódóan
gyakran megjelennek fizikai tünetek is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy
ezek „csak pszichés” problémák, amelyekkel nem kell foglalkozni. Káros és
veszélyes lehet az az indokolatlan pszichologizálás, amely minden testi
tünet mögött lelki okot keres.
2. Az elhunyttal kapcsolatos emlékek újbóli átélése. Nem a felejtés,
hanem az emlékezés segíti a gyógyulást és a továbblépést. Pozitív és
negatív emlékek, örömök és bánatok. Az emlékezés segít abban, hogy a
szabadon lebegő, traumatikus emléknyomok rögzüljenek térben és időben.
3. Segíteni elfogadni és feldolgozni az emlékek által kiváltott érzelmeket.
Fájdalom, harag, bűntudat, esetleg megkönnyebbülés – és az emiatt érzett
lelkiismeret-furdalás. Mind gyakori élmény a gyász terápiája során. A
terápia lehetőséget ad az érzések kifejezésére.
 (Ennek fontos szerepét természetesen nem a pszichológia találta ki. A
Macbethben Malcolm például ezt mondja a családja haláláról épp akkor
értesülő Macduffnak: Szóljon a gyászod! A kín néma hangja / Úgy súgdos
bent, hogy szívünk megakasztja.7)
4. Az elhunytra emlékeztető tárgyak elengedése. Ruhák, fotók, könyvek,
játékok, amelyekkel utoljára játszott – szinte bármi válhat olyan tárggyá,
amely segít a gyászolónak fenntartani azt az érzést, hogy továbbra is
kapcsolatban van az elhunyttal. Tímea hálószobájában például továbbra is
ott állt Tomi kiságya – mindennap az üres kiságy látványával fekszik le és
az üres kiságy látványával ébred. A kertje végében pedig ott áll a rothadó,
dohos kis faház, benne Tomi ruháival, játékaival, foszladozó családi
fotókkal. Bár segít fenntartani azt az érzést, hogy továbbra is van
kapcsolatunk az elhunyttal, ezek a tárgyak nehézzé teszik a továbblépést és
a gyászfolyamat lezárását.
5. A veszteség valóságosságának elfogadása. A veszteségre gyakran
annak tagadásával reagálunk („nem, ez egyszerűen nem lehet igaz”). Addig
nem tudunk továbblépni, amíg nem fogadjuk el annak tényét, hogy a másik
meghalt.
6. Új élet az elhunyt nélkül. Az intenzív gyász időszakában sokszor nem
tudjuk elképzelni, hogy lehet még bármilyen célunk az életben. Tímea
esetében ez különösen igaz volt, hiszen életében hatalmas szerepet töltött be
Tomi intenzív és állandó ápolása.
7. Új kapcsolatok kialakítása. A gyász során gyakran eltávolodunk
másoktól, beszűkülnek a társas kapcsolataink. Tímea köré a gyász hosszú
évei alatt szinte áthatolhatatlan falak emelkedtek, amelyeken mások nem
juthattak be. Sőt – a terápia kezdetéig – be sem láthattak.
Pszichológushallgatóként rendkívül izgalmasnak tartottam azokat az
elemzéseket, amelyek a mesék rejtett jelentését kívánták felfejteni. Ebben
az olvasatban például a legkisebb fiú útja a személyiségfejlődés
szimbóluma, a Nap és a Hold az animus és anima, Piroska ruhájának a
színe pedig egyértelmű utalás a menstruációra. Egy idő után egyre kevésbé
találtam vonzónak ezt a megközelítést: ma már nagyon könnyen végig
tudok nézni egy mesét a fiammal anélkül, hogy közben azon gondolkodnék,
milyen mélylélektani (vagy testi) folyamat szimbólumát látom éppen.
Csakhogy amikor egy kolléga8 felhívta a figyelmem A kővé vált birodalom
című orosz mesére, egyértelműen azt éreztem, hogy jól bemutatja a
gyászmunka jelenségét. A – kötet 99. oldalán található – történet
főszereplője egy orosz katona, aki a cár elől menekülve egy kővé vált
birodalomba jut el. A mesében szerepel szakadékba zuhanás, kővé vált,
élettelen birodalom, félelmetes élményekkel való szembenézés és végül az
életre kelés – pontosan azok az élmények, amelyek a gyász feldolgozása
során jelennek meg. Lehet, hogy meg kell változtatnom a mesék
szimbolikus értelmezéséhez való viszonyomat.
Most pedig nézzük, milyen volt Tímea kővé vált birodalma, milyen
félelmetes élményekkel kellett szembenéznie, és ennek következtében
végül hogyan kelt életre a birodalma.
•
„Azt nem is mondtam, hogy elkezdtem jógázni…” – említi meg az
előszobában, mintegy mellékesen. Nehéz ülésen voltunk túl: a fájdalmas
múltat próbáltuk felidézni, hogy a szilánkos emlékek a helyükre kerüljenek.
Tímea nehezen, lassan, akadozva és könnyek nélkül mesélt a múltról. Az
ülés végén pedig, amikor már nem lehet érdemben beszélni a témáról, azzal
búcsúzik, hogy elkezdett jógázni.
Máskor: „Nem is mondtam, hogy találkoztam egy régi ismerősömmel…”
– és kilép az ajtón. Vagy: „Találkoztam a fiam barátnőjével…” – miközben
veszi a kabátját. Fontos mondatok ezek, mind félbehagyva. Megkezdett,
felvillantott témák, úgy, hogy nem tudunk elmélyedni bennük. Amikor
észrevettem, hogy hajlamos így zárni a találkozásainkat, először
bosszúságot éreztem – mintha személyes sértés lenne, hogy a nehéz ülések
után nem „ajándékoz meg” pozitív hírekkel. (Kis kitérő: sokszor valóban
„ajándéknak” éljük meg, ha a páciens javul, vagy jó hírekről számol be. A
terápiás munka tele van fájdalommal, krízisekkel, csalódásokkal és
kudarcokkal, ha sosem kapnánk pozitív visszajelzést, a pszichológusok
kiégési aránya sokkal magasabb lenne.) Ám a bosszúságom egy idő után
átadta a helyét a kíváncsiságnak: vajon miért működik ez nála így?
A következő ülés elején megosztottam vele, hogy mit vettem észre.
– Úgy tűnik, mintha nehéznek találná, hogy bizonyos témákról beszéljen.
Csend.
– Igen – csend. – Persze, így biztonságosabb. Ilyenkor már nem tud
kérdezni. Szoktam félni a kérdéseitől…
– Szokott félni a kérdéseimtől?
Csend.
– Igen. Igazából ezekről a dolgokról régóta nem beszéltem senkivel. Sőt
sok dologról még soha senkivel.
 Fia halála után Tímea elkezdett falakat építeni maga köré.
– Azt éreztem, hogy nem beszélhetek arról, ami történt és arról, amit
érzek. Nem beszélhettem róla a szüleimmel, a barátaimmal, a volt
férjemmel. Nem tudtak mit kezdeni a könnyeimmel, a fájdalmammal.
Megtanultam, hogy nem lehetek gyenge – az emberek ezt nem fogadják el.
Úgyhogy egy idő után feladtam.
– Sőt az anyámmal kapcsolatban nemcsak azt érzem, hogy nem tudom
megosztani a fájdalmam, hanem… – elhallgat.
Csend telepedik a szobára. Nem érzem kellemetlennek, úgy tűnik, hogy
gyűjti az erejét, hogy valamit megosszon velem.
– …hanem mintha még jól is járt volna… – mintha minden szó
kimondásáért harcolnia kellene.
– Mintha az anyja jól járt volna azzal, hogy meghalt a fia?
– Igen. De erről még nem tudok beszélni. Beszélhetünk másról?
Tímea évekig menekült a fájdalmas élményei elől. Embereket,
helyzeteket, kihívásokat, gondolatokat került el azért, hogy ne érezzen. Én
abban segíthetek neki (többek közt), hogy szembenézzen ezekkel az ijesztő
és fájdalmas élményekkel. És most azt kéri, hogy váltsunk témát.
Végül témát váltunk, az anyjával való kapcsolatra később térünk vissza.
A társas kapcsolatairól és az általa épített falakról kezdünk el beszélni, de
néhány percig még ott motoszkál bennem a bizonytalanság, hogy jól
döntöttem-e. Azzal, hogy az ülésen lehetővé tettem neki, hogy elkerüljön
egy fájdalmas témát, vajon nem erősítettem-e meg azt a működést, amelyen
változtatni szeretnénk? Ahogy Tímeára figyeltem, ez a kérdés lassan
elhalványult. (De csak azért, hogy nemsokára, egy másik témával
kapcsolatban megjelenjen. Aki nem szereti a bizonytalanságot, annak nincs
könnyű dolga pszichológusként.)
Fia halála után Tímea azt élte meg, hogy a környezetében lévő emberek
félnek a gyászától. Ha beszélt róla, elnémultak, nem tudtak mit mondani.
Egyre ritkábban mesélt magáról, az évek múlásával pedig egyre több olyan
ember vette körül, akik nem tudtak a veszteségéről – ők egyszerűen csak
csendesnek, magánakvalónak, kívülállónak érezték.
– A kollégái közül van, aki szimpatikus?
– Van, persze. Egy-két kolléganő, akikkel egy szobában vagyunk.
– Mit gondol, milyennek látják?
– Nem is tudom, nem nagyon szoktam beszélni a magánéletemről.
Többször elhívtak magukkal, amikor beültek néha beszélgetni munka után,
de sosem mentem. Mit mondtam volna? A fiamról nem akartam beszélni,
minden más meg lényegtelennek, súlytalannak tűnik… – elhallgat. – És
akkor mi történne, ha valamelyikükkel tényleg jóban lennék? Egy ideig
nem beszélek Tomiról, aztán egyszer csak közlöm, hogy egyébként meghalt
a fiam…?
Valóban nehéz helyzetnek tűnt. Aztán emlékeztettem magam, hogy itt, a
terápiában máris megtörtént az, ami korábban még sosem: Tímea megnyílt
valakinek. Ha itt megtapasztalja, hogy az érzéseivel, a gyászával együtt is
elfogadják, akkor talán hajlandó lesz vállalni a megnyílással járó
kockázatot. Jean-Paul Sartre szerint a „pokol az a másik ember”9. Bíztam
benne, hogy Tímea meg tudja majd tapasztalni azt is, hogy nemcsak pokol,
de purgatórium, vagy (néha) mennyország is lehet a másikkal való
kapcsolat.
•
– Sötét van a szobában, én a tükör előtt állok. A tükörben fáradtnak látom
magam. A hajam egyszer csak elkezd megváltozni, szőkéből feketébe vált.
Nézem magam fekete hajjal, és mintha nem is én lennék az. Álmomban a
rosszullét kezd kerülgetni. Így ébredek.
Véget ért a tél, kitavaszodott. A Tímeával való késő délutáni
beszélgetések már nem esti sötétségben értek véget. Egyre többet álmodott.
Álmai tele voltak fájdalommal, félelemmel, szorongással. Erről az álmáról
a férje és a férje szeretője jutottak eszébe.
– Egyszer arra kért, hogy fessem feketére a hajam. Azt mondta, hogy az
jobban tetszene neki. Megtettem persze. Aztán később, amikor kiderült,
hogy megcsal, elmondta, hogy azért kérte, mert a szeretője fekete hajú, és
félt attól, hogy a fekete hajszálak lebuktatják.
– De ugyanezt megcsinálta máskor is: karácsonyra egyforma parfümöt
adott nekünk, nehogy lebuktassa a nő illata.
– Hogy mit érzek most iránta? Azt hiszem, hogy dühöt – mondja
nyugodtan. – Nagyon dühös vagyok rá amiatt, amit a gyerekekkel és velem
tett. Amíg másfél éven keresztül a kórházban voltam Tomival,
folyamatosan csalt. Iszonyú dühös vagyok rá – mondja lassan,
érzelemmentes hangon. Majd folytatja. – Húsz évig voltunk együtt, ebből
tizenhat évet boldog házasságban. A férjem és a legjobb barátom volt, és
akkor hagyott magamra, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Azt
hittem, ugyanazt éljük át… hát nem. Bántott és megalázott a legnagyobb
fájdalmam közben. Egyszerre veszítettem el őket.
 A férjével kapcsolatos érzéseiről nehezen beszél. Miközben erről
kérdezem, az jut eszembe, hogy vajon egy női pszichológusnak könnyebben
tudna-e mesélni az élményeiről. Nem lehet könnyű megnyílnia egy férfinak
úgy, hogy élete eddigi legbizalmasabb férfikapcsolata, a férje éveken
keresztül megcsalta. És most mégis férfi pszichológust választott. Talán
ezzel akart lehetőséget adni magának arra, hogy megtapasztalja a bizalom
érzését egy férfival kapcsolatban? Ezt is szerettem volna megbeszélni vele,
és szívesen összekötöttem volna ezt a témát az apjával kapcsolatos
érzéseivel. Közben azonban lejárt az időnk. Emiatt bosszankodva, a
lezáratlanság érzésével búcsúztam tőle. Ilyenkor az a gondolat szokott
megnyugtatni, hogy a változás nem elsősorban az alatt az ötven perc alatt
történik, amíg valakivel beszélgetek, hanem sokkal inkább akkor, amikor
kilép a rendelőből, és éli az életét: akkor, amikor felhív egy régi barátot,
amikor rászánja magát egy régóta halogatott beszélgetésre, amikor elkezd
foglalkozni egy régi hobbival, amikor feszülten is képes kedves lenni a
gyerekével.
•
A következő találkozás elején megint elmeséli egy álmát.
– Arra ébredek, hogy boncolnak. A hátamon fekszem, nem látom, hogy
ki áll felettem. Nem tudok megmozdulni. Érzem, ahogy felnyitja a testem.
Szólnék, hogy ébren vagyok, de nem tudok megszólalni. Iszonyúan fáj.
Mielőtt megkérdezném, hogy neki mi jut eszébe az álmáról, arra
gondolok, hogy én olykor pontosan ilyen élve boncoló szerepben szoktam
érezni magam a vele való beszélgetéseink során. Tímeának is a
találkozásaink jutnak eszébe az álmáról.
– Miután kilépek a rendelőből, általában azt sem tudom, hol vagyok.
Még órákig kóválygok, és a fejemben folytatódik a beszélgetésünk.
Kérdéseket tesz fel, én pedig csak néha tudok válaszolni rájuk. Hogy
milyen kérdéseket? Például, hogy mire vágyom. Vagy hogy mit szeretnék
kezdeni az életemmel. És fejben tudom, hogy mire kellene vágynom: új
kapcsolatok, egy férfi, új célok. De csak tudom, nem érzem. Néha napokig
folytatódik ez az elképzelt párbeszéd.
Újra felvetem neki, hogy kezdje el leírni ezeket a belső
„beszélgetéseket”. Ezt a lehetőséget a terápia kezdete óta már többször
felvetettem, de újra és újra szégyenkezve, szinte bocsánatkérően azzal
érkezik, hogy nem sikerült írnia (körülbelül egy évnek kell eltelnie, amíg
ebben változás következik be).
 •
Körülbelül fél éve jár már hozzám, amikor „az utolsó szó jogán” annyit
mond: „Most először jöttem bizalommal és nem félelemmel.” Szokás
szerint nincs idő arra, hogy reagáljak. A következő alkalommal azonban
ezzel kezdem.
– Tehát félelemmel szokott érkezni?
– Igen… illetve most már kevésbé, de azért igen.
– Még mindig a kérdéseimtől fél?
– Igen, nagyon fájdalmas dolgokon kell miattuk gondolkodnom. Az
ülések mindig felkavarnak, miután eljövök, azt sem tudom, hol vagyok.
Ilyenkor újra és újra felteszem magamnak a kérdést, hogy jót tesz-e nekem,
hogy idejárok.
Ez a kérdés időnként minden pszichológusban felmerül a nehezebb
terápiák során – a gyakorisága a terapeuta szorongásszintjétől, önbizalmától
és nárcizmusától függ. A kliens azért keres fel, hogy segítséget kérjen – de
vajon valóban segítek-e neki? Mi a helyzet akkor, ha nem használ neki a
terápia? Nem lehet, hogy más terapeutánál már sokkal jobban lenne?
Mielőtt továbbfűzhetném ezt a gondolatot, Tímea folytatja.
– Aztán valahogy mégis eljövök minden héten.
Társas lények vagyunk – akkor tudjuk jól érezni magunkat, akkor tudunk fejlődni, ha van
az életünkben legalább egy olyan kapcsolat, amelyben biztonságban érezzük magunkat. A
kliens olykor csak a terápiás kapcsolatban éli meg ezt. Nem helyettesíti a valós élet viszonyait,
hiszen számos keret korlátozza, a pszichológus nem „fizetett barát”. Inkább segíti a valós élet
valódi kapcsolatainak kialakításában.
Talán azért, mert egy nagyon nehéz élményt osztott meg (nem könnyű
megmondani a terapeutának, hogy félelemmel érkezünk az ülésre), az ülés
végén mégis azt éreztem, hogy ma közelebb kerültünk egymáshoz, mint
eddig bármikor.
•
– Anyu… – és hosszú csend.
A beszélgetések során gyakran került elő Tímea édesanyja. Felidézett
emlékei alapján hideg, érzelmileg távolságtartó nő képe rajzolódik ki
előttem.
– Igazából nem is tudok felidézni olyan emléket, hogy odabújtam volna
hozzá – elhallgat. – Vele sohasem játszottam, mindig csak a
nagymamámmal. És ő volt az, akihez hozzábújhattam.
– Tizenkét éves voltam, amikor a szüleim elváltak. Épp indultam
valahova, az előszobában ültem a földön és vettem a cipőmet, anyu nekem
háttal állva közölte, hogy elválnak. Nem fordult felém, csak annyit
mondott, hogy elválnak. – Csend. – Nem tudom, hogy mire vágytam volna
abban a helyzetben, de ez szörnyű volt. Csak a görcsöt éreztem a hasamban.
Nem lehetett odabújni hozzá, nem lehetett beszélni róla.
– Ugyanez történt a fiam halála után is. Erről sem lehetett beszélni vele.
Nem lehetett senkivel beszélni erről a családban. Mintha meg sem történt
volna. Azt éreztem, hogy a nagymamám engem hibáztatna az egész miatt.
Amiatt, hogy Tomi sérülten született, hogy a férjem megcsalt és elhagyott,
és amiatt is, hogy Tomi meghalt. Mintha ezek hibák vagy szégyenfoltok
lennének rajtam, amikről tilos beszélni. Az apám nem tudott szembenézni
azzal a ténnyel, hogy sérült unokája született, talán túlságosan fájt neki a
dolog – nem tudom, de nem is érdekel, nem akarom felmenteni, nem
akarom megérteni.
– Sokszor gondoltam arra, hogy az anyám talán azt érzi, hogy Tomi
„elvett” engem tőle – amíg élt, sokkal kevesebb időm volt rá. A halála után
elkezdtem közös programokat szervezni vele – ő pedig egy idő után már
elvárta ezeket: „hiszen most már van időd”. Utazások, színház, koncertek –
mindig vele, hiszen már van időm.
– Igazából sosem tudtam bízni benne. Sosem állt ki mellettem, sosem
védett meg. Sőt gyerekkoromban történt valami, amiről nem hiszem, hogy
tudok beszélni… – elhallgat és rám néz, mintha egyszerre várná a biztatást,
de ugyanakkor félne is a kérdésektől. Várok. Fél perc elteltével végül
magától megszólal.
– Tizenhárom-tizennégy éves lehettem… anyu azt mondta, hogy el kell
mennünk egy orvosi vizsgálatra. Nem emlékszem pontosan, hogy hova
mentünk, csak arra, hogy egyedül be kellett mennem egy szobába, ahol egy
középkorú férfi várt. Rám parancsolt, hogy vetkőzzek le. Nem értettem, mi
történik, csak szerettem volna kiszaladni a szobából. Tudtam, hogy a
folyosón ott vár anyu, de mégsem mozdultam meg. Végül teljesen
levetkőztem.
Miközben hallgatom, eszembe jut, amikor még börtönpszichológusként
dolgoztam, és egy pedofil férfi elmesélte, hogyan fajtalankodott az
áldozataival. Hasonló undort érzek most is.
– Nem nyúlt hozzám, csak nézett. Nem tudom, meddig lehettem bent,
talán negyedórát. A végén szólt, hogy öltözzek fel és menjek ki. Kimentem
az anyámhoz, és nem mondtam neki semmit. Azt éreztem, hogy tudja, mi
történt odabent. Ő vitt oda – remeg a hangja a feszültségtől.
 – Beszéltek erről később?
– Igen, egyszer, sok évvel később. Rákérdeztem, hogy mi volt az az
egész. Először azt mondta, hogy ilyen biztosan nem történt, és csak
képzeltem vagy álmodtam az egészet. Aztán szép lassan kiderült, hogy
tudott róla, persze. Az anyám akkoriban komoly pénzügyi problémákkal
küzdött, aminek az elintézésében egy távoli ügyvéd ismerős segített. Ő volt
az a férfi, és ez volt a segítség ára. De a legrosszabb talán nem is ez volt…
Amikor az anyám végre beismerte, hogy tudta, mi történt, nem mondta azt,
hogy sajnálja. Ehelyett arról kezdett beszélni, hogy neki még rosszabb volt,
mert őt állítólag meg is verte ez a férfi.
Közeledett az ülés vége, tudtam, hogy hamarosan megérkezik a
következő kliensem. Nehezen búcsúztam Tímeától, ő pedig a szokásosnál is
lassabban vette fel a kabátját, mintha ezzel is szerette volna
meghosszabbítani a nálam töltött időt.
Aznap este, rendelés után megint eszembe jutott a kiskamasz Tímea,
ahogy meztelenül, kiszolgáltatva áll egy idegen férfi előtt, miközben az
anyja a folyosón ül. Bár a kapcsolatukban már korábban sem volt közelség
és melegség, ott megszűnt az a bizalom, ami még volt Tímeában az anyja
felé.
Szülei válása, az ismeretlen férfinak való kiszolgáltatás és megalázottság,
később a sérült fia születése, majd halála és az a tény, hogy a férje
megcsalta – veszteségek és csalódások sora. A tapasztalatai arra tanították,
hogy azok, akikhez kapcsolódik, becsaphatják, elhagyhatják vagy
meghalhatnak. A mások felé épített falak megóvják ezektől az érzésektől:
ha nincs kapcsolódás, nincs csalódás. Hogy mit tehetek én? A terápiás
kapcsolatban megtapasztalhatja, hogy van valaki, aki kiszámíthatóan jelen
van, aki elfogadja, akihez tud kapcsolódni – a terápia akkor lesz sikeres, ha
ezt az élményt később meg tudja élni másokkal is. A rendelőben átélheti azt
a biztonságos, stabil kapcsolatot, amely korábban hiányzott az életéből.
•
– Hogy alakult az anyjával való kapcsolata a legutóbbi találkozásunk
óta? – kezdtem a következő ülést.
– Azt érzem, hogy hatalma van felettem.
– Ezt hogy érti?
– Megint elkezdte mondogatni, hogy régen utaztunk el, és azt szeretné,
hogy vigyem el nyaralni magammal.
– És ön szeretne elmenni vele?
 – Nem. De nem tudom, hogy mondjam meg neki. Ilyenkor olyan
kislánynak érzem magam, akivel bármit meg lehet tenni.
– Hogyan mondaná meg neki? Mit mondana?
– Nem tudom – mondja magatehetetlen kislányként.
– Rendben. Lenne kedve elpróbálni ezt a beszélgetést?
Az anyja szerepébe léptem, és elkezdtük gyakorolni a beszélgetést.
Zavarban volt, kereste a szavakat, látszódott, hogy szokatlan élmény kiállni
önmagáért az anyjával szemben. Az anyja szerepében hidegnek és önzőnek
mutattam magam, teljesen természetesnek gondoltam, hogy a „lányom”
elkísér nyaralni, hiszen úgysincs más dolga, így mindketten jól járunk. Az
újabb és újabb próbálkozások során (a visszajelzéseim alapján) egyre
határozottabbá és magabiztosabbá vált.
A szerepjáték hasznos eszköz, ha valamilyen viselkedést szeretnénk begyakorolni a
klienssel. Ez általában segít abban, hogy a rendelőn kívül, a valódi életben elkezdjen hasonló
módon viselkedni.
Még hosszú az út, amíg Tímea nem fogja magát az anyja kiszolgáltatott
kislányának érezni, de első lépésnek megteszi az is, ha el tudja mondani
neki, hogy nem szeretne együtt elutazni vele.
Elsőre talán nem érthető, hogy az anyjával való kapcsolat miért kapott ekkora hangsúlyt
Tímea terápiájában – hiszen ő a gyászmunkához kért segítséget. Fia elvesztése után a hosszan
elhúzódó gyászhoz hozzájárult az anyjával való kapcsolata is: az, hogy sosem érezte
biztonságban az érzéseit, a fájdalmát az anyjánál. Sőt azokat tabuként, titokként kellett
kezelnie. Nem érezhette magát önálló, felnőtt nőnek, akinek saját vágyai, igényei vannak. A
támogatás és a kapcsolódás helyett kiszolgáltatottságot élt meg. A terápia egyik célja (és
eredménye) az volt, hogy képessé vált csökkenteni ezt a kiszolgáltatottságérzést, vállalni az
érzéseit és beszélni vele Tomiról.
•
Beszélgetéseink során izgalmas volt megfigyelni, hogyan viszonyul
Tímea az időhöz. A jelene és a múltja szinte összemosódott, a jövője pedig
túlságosan bizonytalannak (és ezért szorongáskeltőnek) tűnt ahhoz, hogy
tervezzen vele. Múlt, jelen és jövő – milyen szerepük van általában a
terápiában?
Sok terapeuta elsősorban a múltra fókuszál a terápiás munka során. Hosszú és részletes
anamnézist vesznek fel, mélyrehatóan elemzik a szülőkhöz fűződő korai viszonyt és a
gyerekkori élményeket. Ez részben érthető, hiszen sokat tudunk arról, hogy a gyerekkori
élmények hogyan alakítják a személyiségünket, az agyunkat és a viselkedésünket. A múltra
való fókuszálás hátterében emellett ott áll a megértés iránti vágyunk is. Amikor valaki
segítséget kér tőlem, természetes igény, hogy szeretném megérteni, hogyan alakult ki az az
állapot, amellyel küzd. Kíváncsi vagyok rá, érteni szeretném, és szeretném benne is felkelteni
a kíváncsiságot önmagával kapcsolatban.
Kérdés ugyanakkor, hogy mit várhatunk a múlt rekonstruálásától, a megértéstől. Sigmund
Freud, a pszichoanalízis atyja azt gondolta, hogy a megértés a sikeres terápia feltétele és
 záloga. Elképzelése szerint a terapeuta feladata „a múlt rekonstruálása”10.
Mindannyian tudjuk, hogy az elemzett személyt rá kell vennünk: emlékezzen vissza
valamire, amit egyszer átélt és elfojtott. […] Mi a terapeuta feladata? Az ő feladata az, hogy a
fennmaradt nyomok alapján összeállítsa, pontosabban megkonstruálja azt, ami feledésbe
merült… Ez a munka, ha úgy tetszik, rekonstrukció, nagyban hasonlít az archeológus
munkájához, aki egy elpusztult és betemetett lakóhelyet próbál feltárni.
Sokszor előfordul, hogy a múlt feltárása és a probléma feltételezett
okainak megértése önmagában nem eredményez változást a kliens életében
és viselkedésében. Hiába értette meg Tímea, hogy az anyjával való
felnőttkori viselkedése hátterében hogyan érhetőek tetten a gyermekkori
élményei, ez önmagában nem hozott volna változást.
A múlt feltárása segíthet abban, hogy jobban megértsük a jelenben adott
reakcióinkat: Tímea bizalomvesztéssel kapcsolatos élményei például
hatással voltak arra, hogy mennyire érzett bizalmat másokkal vagy épp
velem kapcsolatban. Segít megérteni, hogy miért vagyunk hajlamosak
bizonyos viselkedésekre adott helyzetekben, és segít abban is, hogy képesek
legyünk tudatos választ adni, ahelyett hogy automatikusan reagálnánk.
Talán ez a legfontosabb terápiás hatás: kevésbé leszünk kiszolgáltatva a
múltból fakadó automatikus reakcióinknak, és képesek leszünk olyan életet
élni, amilyenre vágyunk. Tímea esetében ez azt jelenti, hogy nem a
fájdalmas élmények elkerülése, a bizalmatlanság és a távolságtartás szab
majd irányt az életének. Ahogy az anyjával való beszélgetést gyakoroltuk,
egyre elérhetőbbnek tűnt ez a cél.
•
A Tímeával folytatott terápia közben ismerkedtem meg az elfogadás és
elköteleződés terápiával11 (Acceptance and Commitment Therapy). Minden
újonnan megismert terápiás megközelítés lelkesedéssel tölt el: új
szempontokat, nézőpontokat ad a kliens megismeréséhez, és új
módszereket, technikákat ajánl a vele való munkában. Az új módszerrel
való találkozás után egy ideig az új fogalmi keret szab irányt a kliens
problémájáról való gondolkodásomnak.
Ez nem azt jelenti, hogy hetenként újabb és újabb megközelítések fogalmait felhasználva
dolgozunk a problémával. Követhetetlen és kaotikus lenne a munka, ha egyik héten kognitív
terapeutaként, utána analitikusként, majd családterapeutaként ülnék a klienssel szemben.
Megpróbálok koherens maradni, miközben több szinten gondolkodom róla: észreveszem
például a gondolkodási torzításait (kognitív viselkedésterápia), az elhárító mechanizmusait
(pszichodinamikus megközelítés) és a diszfunkcionális családi kapcsolatokat (családterápiás
megközelítés).
Az elfogadás és elköteleződés terápia iránti lelkesedésem továbbra is
töretlen. Olyannyira, hogy ha be kellene skatulyáznom magam valamilyen
terápiás irányzat hívének, akkor ezt választanám.
A pszichoterápia világa az integráció felé halad: ma a legtöbb terapeuta többféle terápiás
módszert alkalmaz. Családterápiás vagy dinamikus szempontok a kognitív terápiában,
diszfunkcionális sémák megjelenése a hipnoterápiában, csoportanalízis és kognitív szemlélet,
analitikus terápiában megjelenő viselkedésterápiás beavatkozások – ma már nem tűnnek
ördögtől valónak.
Az elfogadás és elköteleződés terápia nem a nehéz belső élmények megszüntetésére
koncentrál. Azt állítja, hogy a fájdalmas érzések, a szomorúság, a gyász, a csalódás mind
elkerülhetetlen velejárói a teljes életnek. Ezért a terápiának nem az a célja, hogy megszüntesse
ezeket az érzéseket – ez csak úgy lenne lehetséges, ha lemondanánk minden olyan célról és
tevékenységről az életben, ami valóban fontos. Ehelyett arra tanít, hogyan élhetünk teljes
életet ezekkel a nehéz élményekkel úgy, hogy közben képesek vagyunk haladni a számunkra
fontos célok felé. A megközelítés két lényeges eleme: a kontrollálhatatlan (ezért
megváltoztathatatlan) belső élmények elfogadása, a számunkra fontos célok azonosítása és az
elkötelezett haladás feléjük. Bár ennek fontossága triviálisnak tűnik, nagyon sokszor nem így
működünk: azt érezzük, hogy egy kellemetlen érzésnek meg kell szűnnie ahhoz, hogy
megtegyünk valamit (például: „majd elkezdek ismerkedni, ha már nem félek az
ismerkedéstől”). Ezzel a gyakori nézőponttal szemben ez a terápia azt mutatja meg a
kliensnek, hogy hogyan közeledhet a céljához a félelmével együtt, „útitársául” elfogadva.
Egy meleg júliusi délután került elő az érzések kontrollálásának a témája.
– Tímea, az előző alkalommal megint azt vettem észre, hogy amikor a
volt férjével való kapcsolatáról kezdenénk beszélni, hirtelen témát vált, és a
munkahelyi konfliktusairól kezd mesélni – várok. – Mit gondol erről?
Hallgat – és közben úgy néz rám, mint egy kislány, akit rajtakaptak
valamilyen csínyen.
– Amikor fájdalmas érzések merülnek fel bennünk, teljesen természetes
reakció, hogy szeretnénk elkerülni őket. Ezt nevezzük élményelkerülésnek.
Erre nemcsak ön hajlamos, hanem én is, és mindenki más is. Azt kell
végiggondolnunk, hogy milyen következményei vannak ennek.
Végiggondoljuk?
Bizonytalanul, de kíváncsian bólint. Előveszek egy lapot, és elkezdjük
összegyűjteni azokat a stratégiákat, amelyekkel megpróbálja elkerülni a
negatív érzéseit. Elsőként az jut eszébe, hogy ki szokott lépni a társas
helyzetekből, nehogy olyan dologról kelljen beszélnie, ami fájdalmas lenne.
(Mit mondana például akkor, ha megkérnék, hogy meséljen a családjáról?)
Ha nem tudja elkerülni a társas helyzetet, akkor inkább nem mond semmit,
elnémul, vagy – ha azt érzi, hogy veszélyes irányt vesz a beszélgetés –
megpróbál témát váltani. Ezzel a működéssel sokszor találkoztam már a
beszélgetéseink alatt. Ugyancsak ide sorolja azt is, hogy próbál erősnek és
összeszedettnek tűnni, hogy mások előtt leplezze az érzéseit; a
„pótcselekvéseit” (például a takarítást) és a „last minute” működést. Soha
semmit nem szervez meg előre, hiszen bármikor közbejöhet bármi, és akkor
csalódnia kell. Esti program, hétvégi program, nyári program – mindről az
utolsó pillanatban dönt.
– És most gondoljuk végig, hogyan hatnak az életére ezek a stratégiák.
Milyen hatásuk van rövid és hosszú távon?
– Nem is tudom. Amikor például úgy döntök, hogy nem ülök be ebédelni
a kollégákkal, akkor először megkönnyebbülök. Mintha valamilyen komoly
veszély hárult volna el a fejem fölül. Amikor pedig nem szólalok meg,
akkor a csendet érzem valamilyen védőpáncélnak.
– És hosszú távon hogyan hatnak ezek a módszerek?
Hallgat. Rám néz, mintha tőlem várná a választ. Hallgatunk, aztán
megszólal.
– Nyilván ezért érzem magam magányosnak. Nem tudok mélyebb
kapcsolatot kialakítani másokkal, és nem engedek másokat közel
magamhoz. És talán emiatt nem tudok soha segítséget kérni.
Miközben beszélgetünk, az előttem lévő táblázat oszlopai
(„Élményelkerülési stratégia”, „Rövid távú következmény”, „Hosszú távú
következmény”) kezdenek megtelni. A didaktikus, jól strukturált fogalmi
keret megfoghatóbbá, áttekinthetőbbé teszi azokat az élményeket, amelyek
egyébként hajlamosak elborítani minket. Élményelkerülés, kontroll,
következmény, elfojtás, felettes én, elhárító mechanizmus – mind olyan
kifejezések, amelyek érthetőbbé teszik a velünk történteket, használatuk
sokszor már ezért is csökkenti a szorongást. Aminek neve van, ami
megnevezhető, már nem tűnik olyan veszélyesnek, ijesztőnek. Az ülés
végén Tímea azt mondja, jobban érzi magát. Én pedig nem érzem azt a
tehetetlenséget, amit időnként az üléseink során. Miután elmegy,
elgondolkodom azon, hogy vajon mi lesz annak a következménye, ha már
nem fogja kontrollálni az érzéseit. Hogy alakulnak majd át a kapcsolatai?
Milyen negatív érzések jelennek majd meg benne? Hogyan alakul a
szüleivel való kapcsolata? Hogyan viszonyul majd a férfiakhoz? Nem fog-e
visszavágyni a mostani, fájdalomba szedált, de stabil állapotba?
•
A terápia lezárása után mutatta meg azt a feljegyzését, amelyet ekkortájt
írt.
Ha megküzdök az emlékeimmel és a fájdalmaimmal, akkor végül jobb lesz? Nem emészt
fel teljesen? Mert így úgy érzem, hogy ugyan nem haltam meg szó szerint, de mégis
belehaltam. Nagyon sokszor éreztem, hogy nem akarok élni. Mert nem akartam már érezni azt,
hogy elviselhetetlenül hiányzik Tomi. Ha feldolgozom őket, más lesz minden? Csak ne lenne
olyan átkozottul nehéz! Ahhoz, hogy feldolgozzam, dolgozzak vele, felszínre kell csalni őket,
 és az nagyon fáj. …de most ha jönnek, és most nagyon jönnek, akkor már nemcsak öncélúan
fáj és megöl belül, hanem olyan, mintha még mélyebben belemásznék, és jobban hagynám,
hogy felszínre kerüljön. Igen, eddig jöttek, fájtak, romboltak, és én próbáltam visszafojtani
őket. Most meg olyan, mintha kezdenék velük valamit. Szembemegyek a saját érzéseimmel,
akkor is, ha rohadtul fáj. Ez a feldolgozás? Lehetne könnyebb…
Remélem, hogy a végére sok mindent megértek, legalább annyira, hogy lássam, mi miért
történt, mit tehettem volna másképp, mit rontottam el én, mit kell megtanulnom belőle. Érzem,
ahogy sok mindennel kapcsolatban változnak az érzéseim. Ha megváltoznak az érzéseim,
gondolataim, megváltozik az életem is? Egy dolgot nem hiszek, hogy valaha is megváltozik: a
Tomi iránt érzett szeretetem.

•
A kis kerti fészer a kert végében. Nem lett lebetonozva az alja, így az
évek során a talajból lassan felszivárgó nedvesség beette magát mindenbe.
Nyirkosság, föld-, doh- és rothadásszag. Az esküvőjük óta ez volt az a
raktár, ahova bezsúfolták az emlékeiket és mindent, amit nem használtak,
de túl fontos volt ahhoz, hogy csak úgy kidobják. Esküvői fotók,
gyerekruhák, gyerekjátékok.
– Olyan, mintha az egész életem ott lett volna a sufniban. Tomi halála
után nem léptem be oda többé. Nem mertem belépni. És azt szoktam érezni,
hogy tényleg hasonlít az életemre: ugyanúgy tele van foszladozó
emlékekkel, ugyanolyan élettelen és elhagyott.
– És most mi történt?
– Teljesen szétrohadt, elkezdett széthullani. Le kellett bontatnunk. De
előtte persze ki kellett pakolni belőle. Ezzel telt a hétvégénk.
– Hétvégéjük? Ki segített?
– Ott volt Andris, a nagyfiam, és anyu is átjött.
– Az édesanyja? – őszintén meglepődtem.
– Igen. És nagyon sokat segített. Egyedül képtelen lettem volna erre az
egészre… – mondja fáradtan.
– És…?
– Nagyon furcsa állapotban töltöttem a hétvégét. Egyrészt mintha végig
kába vagy másnapos lettem volna. Másrészt mintha megkönnyebbültem
volna. Mintha hatalmas súlyok zuhantak volna le rólam.
•
Teltek a hetek és hónapok, újra eljött a tél, és Tímea egyre közelebb
került az érzéseihez. Egyre könnyebben beszélt arról, hogy mi zajlik benne,
egyre kevésbé védekezett a fájdalmai ellen. A küzdelem helyett más témák
kerültek előtérbe.
 – Az előző alkalom óta sokat gondolkodtam azon, hogy mihez kezdjek az
életemmel – kezdte a beszélgetést. – Tudom, hogy kellene kezdenem vele
valamit, de nem tudom, hogy mit.
– Mire vágyik?
– Tudom, hogy irreális dolgokra vágyom: arra, hogy Tomi éljen, arra,
hogy újra rendes család legyünk. Tudom, hogy ez képtelenség, de akkor is.
– Ahogy ezt mondja, egyre feszültebbé válik. – És közben tudom, hogy
nem marad vágyam reális dolgokra. Tudom, hogy azt akarja, hogy arra
vágyjak, hogy legyen párkapcsolatom és életem, de nem tudok erre vágyni
– egyszerre tűnik dühösnek és szomorúnak. Elhallgat.
Egyrészt persze igaza volt, azt szerettem volna, hogy elkezdjen másra
vágyni. Másrészt nem akartam, hogy másra vágyjon. Illetve amikor azon
kaptam magam, hogy ezt akarom, a legtöbbször sikerült figyelmeztetnem
magam arra, hogy csak az ő ritmusában haladhat a változás.
Felvetettem neki, hogy dolgozzunk az értékiránytűnek nevezett módszer
segítségével. Ez a technika segít tudatosítani a számunkra fontos értékeket,
célokat az élet különböző területein. Látszólag egyszerű dologról van szó:
végig kell gondolni, hogy milyen irányba szeretnénk haladni olyan
területeken, mint párkapcsolat, baráti kapcsolatok, munka, egészségi
állapot, szabadidő-eltöltés, másokról való gondoskodás vagy a szellemi,
spirituális fejlődés. Látszólag egyszerű, a valóságban viszont sok nehéz
érzést és gondolatot felvető feladat.
•
Tímea feljegyzése ebből az időszakból:
Az elmúlt tíz évben semmi mást nem csináltam, mint magamat sajnáltam, hogy ez történt
velem, és közben elfelejtettem, hogy Tomi miket is tanított nekem az élni akarásról, a
küzdésről, türelemről, a hitről, a reményről, a pillanat boldogságáról.
Azt hiszem, Ő megélte a jelent, hitt a pillanatban, tiszta, őszinte volt, nem akart másnak
látszani, mint aki, romlatlan volt, nem manipulált, Ő csak önmaga volt. Mindig. Nem tanult
meg viselkedni. És talán minden korlátján és fájdalmain túl boldog volt. Vagy lehet, hogy ezt
csak én akarom hinni? Egy nagy szeretetgombóc volt, akit az én szeretetem éltetett. Annyit
tudott nevetni, mosolyogni… Neki nem kellettek nagy dolgok a boldogsághoz, elég volt egy
kedvenc ének, mondóka, és máris jókedve volt. Vagy „csak” az ölembe vettem és
szeretgettem, és mindketten jól voltunk. Nem kellettek tárgyak, vágyak, csak a szeretet! Azt
hiszem, Ő megélte, hogy olyannak szerettem, amilyen, tisztán, önmagáért, feltételek nélkül.
Ki vagyok én nélküle? Elsősorban Anya, de nehéz úgy Anyának lenni, hogy az egyik
gyerekem meghalt, a másiknak meg engedem, hogy a saját útját járja. (Persze tudom, hogy
attól még szüksége van rám a háttérből.) Csak az anyaságomban nem voltam pótolható, talán
abban voltam leginkább önmagam. Soha nem éreztem áldozatnak, önfeláldozásnak. Abban
tudtam kiteljesedni.
 Nem tudom, ki vagyok most. Vannak-e még álmaim? Talán nincsenek, mert fájna, ha nem
valósulnának meg, ha tönkremennének. Annyi mindent vesztettem el egyszerre, hogy nehéz
így újra hinni, álmodni. De jó ez így? Hogy csak létezem egyik napról a másikra? Olyan,
mintha felhasítottuk volna a múltam, lelkem zsákját, és törne fel minden, először csak
szivárgott egy kicsi lyukon, de most mintha szétrepedt volna a zsák, és minden felszínre törne,
amit már rég elfelejtettem, az is. És most itt kavarog minden, hogy kezdjek végre velük
valamit. De ennyivel egyszerre? A fészer jutott eszembe, ahogy előhoztuk a zsákokat,
előkerültek olyan dolgok is, amiknek a létezését is elfelejtettem már, de egyszer csak ott
voltak… Talán ez kell a megértéshez, a feldolgozáshoz, a lelki békémhez, az elfogadáshoz és
talán az elinduláshoz?
Megtalálom valaha önmagam? Ki vagyok én? Mi okoz örömet, mit szeretek, mit kéne
kezdenem az életemmel? Olyan, mintha most lezárulna egy korszak, csak nem tudom, hogy
hagyom-e lezárulni. Tíz éve ezen dolgozom – illetve csak most dolgozom, eddig csak
eltűrtem, szenvedtem, sírtam. Nem fogom bánni az elvesztegetett időt? Hogy eddig nem
éltem? Miközben képtelen voltam élni, mert talán nem is akartam élni, csak meghalni, hogy ne
fájjon, ne érezzek.
Lehet, hogy nem is merek álmodni, remélni, mert már annyiszor csalódtam? Jobb, ha nincs
álom, mert akkor nem fáj, ha nem valósul meg? De akkor meg minek? Kőkemény falakat
húztam magam köré, de azt hiszem, elkezdtem lerombolni őket.

•
A karácsonyi szünet előtti utolsó találkozásunk. Kint hideg van, Tímea
kivételesen elfogadja a felajánlott teát. A forró csészét erősen markolva
lassan kezd felengedni.
– Az előző alkalommal azt kértem, hogy gondolja végig, hogy alakult ez
az éve. Mire jutott?
A terápia elején egy ilyen kérdés után sokáig fontolgatta volna a választ.
Most viszont szinte azonnal válaszolt.
– Előbb elmesélhetem egy élményemet, amit hétvégén éltem át?
Vasárnap reggel ébredés után viszszafeküdtem az ágyba és kávéztam.
Megengedtem magamnak, hogy gondolkodjak, érezzek. Aztán olvastam…
Ilyet máskor is szoktam, de most először fordult elő, hogy úgy olvastam
délig, hogy nem volt lelkiismeret-furdalásom vagy bűntudatom azzal
kapcsolatban, hogy csak azért tehetem meg, mert „nincs dolgom”, mert
Tomi meghalt.
– Nem találtam ki magamnak mondvacsinált „nagyon fontos dolgokat”,
amiket most azonnal meg kell csinálnom. Tudom, hogy ezeket azért
csináltam, nehogy rájöjjek, hogy tulajdonképpen semmi dolgom, és nehogy
szembesüljek vele, hogy milyen üres maradt az életem. Most úgy olvastam
délig az ágyban, hogy élveztem, hogy megtehetem, és megengedtem
magamnak, hogy éppen ehhez volt kedvem. Azt hiszem, kezdünk
„ismerkedni egymással”. Kezdem megtapasztalni, milyen az, ha
önmagamért teszek bármit, milyen érzés elfogadni és megengedni ezt
magamnak. És talán megbocsájtani és nem büntetni magam tovább…
Örömmel és meglepődve hallgatom Tímeát. Sok kérdés jut eszembe,
önbüntetésről, megbocsátásról, az önmagával való ismerkedésről, de
mielőtt feltehetném ezeket, folytatja.
– És az elmúlt egy év? Sok minden történt bennem. Biztos, hogy
elkezdtem változni. Ez a változás és a szembenézés éve volt. Sokkal
aktívabban, mozgalmasabban telt ez az év, mint előtte bármelyik Tomi
halála óta. Egy régi barátnőmmel megszűnt a kapcsolatom, azt éreztem,
hogy kihasznál, nem figyel rám. Közben új kapcsolataim alakultak ki,
elkezdtem nyitni mások felé. Valahogy a megtisztulás éve volt ez. Ahogy a
kerti fészert kitakarítottam, úgy tisztult meg a lelkem. Persze ez nem jelenti
azt, hogy nyugodt vagyok. Sokszor vagyok zizi.
– Zizi?
– Igen. Feszült, ideges. Mintha folyamatosan keresnék valamit vagy
valakit. Dr. Jekyllnek és Mr. Hyde-nak szoktam magam érezni ilyenkor:
érzem, hogy jobban vagyok, aztán eszembe jut, hogy esetleg megint rosszul
leszek, és megint ott fogok tartani, mint három éve, emiatt feszültté válok,
ideges leszek. Jekyll és Hyde váltogatja egymást bennem.
Itt felidéztük, amit az elméje működésével kapcsolatban (egyre
tudatosabban) újra és újra megtapasztalt a terápia évei alatt: azt, hogy az
elme egy kissé szorongó, a várható balszerencsére felkészülő,
„történetszövő gépezetnek” is tekinthető, amely fáradhatatlanul írja a
jövővel kapcsolatos ijesztő filmjeit.
– És azon gondolkodott, hogy mit vár a következő évtől? Milyen életet
szeretne magának jövő szilveszterkor?
•
Tímea feljegyzése ebből az időszakból:
Nem tanultam Tomitól semmit? A küzdést, akkor is, amikor lehetetlen, amikor semmi
realitása nincs? Hányszor bizonyította be, hogy mindig van tovább? Akkor is, amikor
mindenki azt hitte, hogy már nincs tovább? Nem kaptam elég példamutatást küzdésről, élni
akarásról, a szeretet erejéről, tisztaságról, őszinteségről? Mi kell még nekem, hogy lássam és
tanuljak tőle?! És végre így csináljam én is. Azt hiszem, sokkal többet tett értem, mint amit
most fel tudok fogni belőle. Lehet, hogy valami olyat kéne csinálnom, amit tőle és általa is
tanultam, és akkor abban benne lenne Ő is?
A gyász szembesít mindannak a törékenységével és átmenetiségével,
amit addig adottnak, természetesnek tekintettünk. Ebben az állapotban
sokszor merül fel hasonló kérdés: hogyan tovább? Merre haladjak? Mit
tanultam a másiktól? Ezek a kérdések vezethetnek el a poszttraumás
fejlődéshez.
A poszttraumás fejlődés jelenségét az 1990-es években kezdték el vizsgálni tudományos
igénnyel.12 Addig a traumatizáló események negatív hatásai voltak fókuszban. Azonban egyre
több olyan kutatás látott napvilágot, amelyek a trauma hatására bekövetkező pozitív
változásokról számoltak be. Ezek a változások öt fő terület köré csoportosulnak. Először is
gyakran megváltozik a traumán átesett személy másokkal való viszonya: mélyebb,
tartalmasabb kapcsolatokat alakít ki környezete fontos személyeivel. Másrészt megváltoznak a
prioritások: az, ami korábban mindennél fontosabbnak tűnt (például a karrier), teljesen
jelentőségét veszti. Átalakul az önmagunkról alkotott képünk is: egyszerre érezzük a
sérülékenységünket, törékenységünket, és azt az erőt, amely segített túlélni a nehéz időszakot.
Szintén gyakori, hogy a spiritualitás belép az ember életébe, illetve új szerepeket, feladatokat,
esetleg új életutakat talál a személy. Ezek mind pozitív változások, ám nem szüntetik meg azt
a szenvedést, amelyet a szeretett személy elvesztése okozott. Ha lenne választási lehetőség,
valószínűleg mindenki „visszaadná” az összes változást és fejlődést, ha cserébe
visszakaphatná azt, akit elveszített.
Tímea elmeséli, hogy azt fontolgatja, súlyosan beteg gyerekek mellett
vállal majd önkéntes munkát. Tudja, hogy nagyon nehéz lesz, és fél, hogy
nem fogja bírni, de szeretne segíteni azoknak a családoknak, amelyek
hasonló helyzetben vannak, mint amilyenben ő volt.
– Máté, mit gondol, bírni fogom?
– Azt gondolom, hogy lassan elég erős lesz hozzá, ha pedig túlságosan
nehéznek érzi, akkor észre fogja venni, és képes lesz elfogadni.
•
Az egyik ülés elején egy összehajtott papírt ad át nekem. Arra kér, hogy
olvassam el.
Vasárnap reggel van, besüt a nap a lakásba. Furcsa… olyan furcsa nyugalom van bennem.
Közben gondolkodom, érzek, száguldoznak bennem az emlékek és érzések. Annyi minden
fogalmazódik meg bennem, de ha le akarom írni, tovaszáll. Nem lehet leírni. Itt egy négytagú
család élt, és most itt ülök egyedül.
Andris ma hazajön, és én nagyon várom. Tudom, hogy el kell engednem, hogy önállóan
tudjon élni. Tudom, hogy mindig mindenben számíthatok rá. Tudom, hogy nagyon szeret.
Büszke vagyok rá, hogy vannak barátai, barátnője, dolgozik, zenél. Tudom, hogy a hibáit már
neki kell elkövetnie, hogy nem védhetem meg mindentől, bármennyire is szeretném. Nagyon
keveset van itthon mostanában, de tudom, hogy még hazajön, és itt lakik.
B terv… igazából sohasem volt B tervem. Mindig is családot, gyereket akartam.
Furcsa, hogy jöhetek-mehetek egyedül.
Tudom, hogy talán az egyetlen kiút egy társ lenne. Érzelmileg mindenképp. Tudom, hogy
ezért beszélünk róla, amikor a jövőről beszélünk.

•
A terápia utolsó, harmadik évében szinte egyszerre jelent meg Tímea
életében a spiritualitás és a szerelem. Ő talán nem a „szerelem” szót
használná – mindig is tiltakozott, amikor szerettem volna valamilyen
megnevezést kérni tőle arra, amit érez –, hanem „mély, szellemi-lelki-testi
kapcsolódásnak” nevezné, amit átélt.
A terápia évei alatt korábban egyetlen férfikapcsolatáról beszélt. Plátói
rajongást érzett egy énekes iránt, eljárt a fellépéseire, úgy érezte, hogy a
számainak a szövegei mélyen megérintik. Hiába ismerte személyesen ezt a
férfit, valójában sosem próbált nőként közeledni hozzá – „kapcsolatukat”
védte, hogy sosem állt fenn a beteljesülés veszélye.
Ám a terápia utolsó évében megjelent Péter.
Pétert azonban megelőzte a spiritualitás Tímea életében, kezdjük tehát
ezzel. Körülbelül két éve dolgoztunk már együtt, amikor Tímea elkezdett
érdeklődni a legkülönfélébb ezoterikus-spirituális tanok iránt: asztrológia,
számmisztika, angyalok. Amikor ez történik egy terápiában, az mindig nagy
kihívás elé állít. Egyrészt racionális emberként (és kutatóként) nem hiszek
ezekben a tanokban, nem gondolom, hogy képesek megfelelően leírni a
valóságot. Másrészt pszichológusként az a dolgom, hogy megértsem,
hogyan éli meg a világot a kliens, és segítsek neki jobb, teljesebb életet élni.
És ebből a szempontból teljesen lényegtelen, hogy hiszek-e az
asztrológiában vagy sem.
Tímea elkezdett előadásokra és képzésekre járni. Egyre több hasonló
érdeklődésű emberrel alakított ki először kapcsolatot, később pedig
barátságot. Kinyílt számára a világ (illetve egy speciális világ) – ebben a
közegben ismerkedett meg Péterrel, aki egy spirituálisenergia-gyógyító
tradíció képviselője és oktatója. Rögtön a találkozásukkor azt érezték, hogy
valamilyen különleges kapcsolat van köztük: hasonlóságok, egymásra
hangoltság, mély szimpátia. Ebben szerepet játszott az is, hogy Péter is
elvesztette egy gyerekét – az ezzel kapcsolatos élményeit, érzéseit pedig
mind megosztotta Tímeával. Tímea azt érezte, hogy rátalált egy valódi
társra, aki megérti őt. Elkezdett nőként is vonzódni hozzá: több mint tíz év
után újra vágyott valakire.
– Nem gondoltam volna, hogy vannak még bennem ilyen érzések.
– Meglepődött?
– Igen. Illetve inkább megijedtem, nagyon megijedtem.
– Mitől?
– Sok mindentől. Nem tudom, hogy akarnék-e kapcsolatot, hogy tudnék-
e kapcsolatban létezni. Félek a szextől, félek a szerelemtől, félek mindentől.
Ahogy múltak a hetek, egyre inkább úgy tűnt, hogy alaptalannak
bizonyulnak Tímea félelmei. A kapcsolatuk fejlődött – egyre közelebb
kerültek egymáshoz. A kapcsolat beteljesülését akadályozta, hogy Péter
házasságban élt, de Tímea azt állította, hogy most pontosan ilyen
kapcsolatra vágyik. Lelki társakká váltak, személyesen és telefonon is
órákat beszéltek, leveleztek Tomiról és arról, hogy Péter hogyan dolgozta
fel a gyereke elvesztését.
Tímea olyan élményeket élt meg, amilyeneket egy évtizede nem.
Elkezdte megengedni magának, hogy érezzen – vágyat, szeretetet, hiányt,
szomorúságot, örömöt. Kinyílt a világnak és kinyílt önmaga számára, egyre
inkább élt.
Én örömmel figyeltem, ahogy változik, ugyanakkor szép lassan be kellett
ismernem magamnak, hogy nárcisztikus sértődés jelent meg bennem.
Három éve dolgozunk keményen, közben hétről hétre igyekszem megtartani
az élményeivel együtt, erre megjelenik Péter és a spiritualitás, és néhány hét
alatt drámaian áthangolják Tímea életét és működését?!
Ez az élmény sok terapeutának ismerős. Az egyik ülésre azzal az
élménnyel érkezik a kliens, hogy hallott egy mondatot egy előadásban,
amely teljesen más megvilágításba helyezi az egész életét. Vagy elment egy
kineziológushoz, és egyetlen alkalom után új embernek érezte magát.
Esetleg a szomszédasszony feltett egy olyan kérdést, amely után mindent
megértett, és már szükségtelennek érzi a további terápiát. Ilyenkor néhány
másodpercre feleslegesnek érezzük a diplománkat, a tanult módszereket, a
szakképzést, sőt esetleg az egész szakmát is. A tényleges reakció persze
erősen függ a személyiségünktől: ha kellőképpen nárcisztikusak vagyunk,
akkor az megvéd az ilyen elbizonytalanodásoktól.
Tímea mindeközben megállíthatatlanul haladt a változás felé. Élt, érzett,
és mindezt le is írta.
•
Tomi. Azt érzem, hogy itt van velem, hogy vele csinálom az életem, de mégis már nélküle.
Annyival több lettem általa, annyi gyönyörű emlékem van. Nagyon nehéz volt sokszor,
sokszor megjártuk a poklot, de nem cserélném el semmiért az Ő létét. Ha újra kéne
választanom, újra őt választanám, még akkor is, ha tudnám, hogy ugyanez a „vége”. Annyi
csodaszép dolog történt velünk – miért mindig a fájdalmasak jutnak eszembe inkább? Pedig
ült repülőn, vonaton, hajón, kompon, volt a tengernél – és imádta. A Balatonnál többször is
voltunk, kirándultunk, csónakáztunk, csúszdáztunk, fürödtünk, homokoztunk együtt. Voltak
karácsonyaink nagyon nagy szeretetben. A legszebb és egyben a legfájdalmasabb talán az volt,
amikor a kórházban élet és halál között volt. Az tényleg csak a szeretetről szólt.
És voltak hétköznapjaink, egyszerű, „szürke” hétköznapok, amik most úgy hiányoznak,
amikor látszólag nem történik semmi, de közben belül igen. Egyszerűen megélni, hogy csak
úgy vagyunk egymásnak, anélkül hogy bármi történne. Imádtam!
 A nyarak, amikor otthon voltunk hármasban Andrissal együtt, és csak játszottunk, nem
rohantunk sehova, csak voltunk. A nyaralásaink, a hétvégék négyesben. Hálás és boldog
vagyok, hogy mindezeket átélhettem, akkor is, ha most rohadtul fáj a hiánya, de azokat az átélt
érzéseket nem veheti el tőlem senki!
Mernem kéne újra hinni, remélni, menni és csinálni. Élni és megélni mindent! Mi
történhet? Legfeljebb nem sikerül. De ha meg sem próbálom, az a nagy büdös semmi.
És tudom, hogy az elmúlt pár hónapban elindultam, talán elkezdtem élni, változni, és máris
annyi szép dolog történt. Csak legyen erőm folytatni, csak most ne hagyjam már abba! Tudom,
hogy Tomi is szeretné. Ki kéne törnöm végre magamból. Az önzőségből meg az önsajnálatból,
a fájdalomból, a lelkemből. Lebontani a falaimat, a titkaimat, felvállalni, hogy ez történt
velem… azt hiszem, legelőször magam előtt. Kimondani, hogy meghalt. Ez nagyon nehéz.
A saját utamra akarok lépni, ha ugyan még van ilyen. Felvállalni ezt, akkor is, ha talán
hülyeség mások szemében, ha nem értik. Már nem megfelelni másoknak, pláne nem a
szüleimnek, hanem csak saját magamnak. Küzdeni újra a céljaimért – remélem, hogy még
lesznek. És talán merni szeretni, mert félek, igen, félek szeretni, pedig nagyon tudok. Akit
szeretek, azt elveszíthetem.
Talán csak egy dologra vágyom most: arra, hogy valaki szeressen, olyannak, amilyen
vagyok, jónak-rossznak, bolondnak, őrültnek, kedvesnek, undoknak, rosszkedvűnek,
vidámnak, zárkózottnak, nyitottnak, őszintének. Csak úgy, magamért.

•
Miközben hétről hétre figyeltem Tímea fejlődését, megváltoztak az ezzel
kapcsolatos érzéseim. Először is újra és újra figyelmeztettem magam a
terápia korlátaira. A kliens és a terapeuta közti kapcsolat – bár valódi
emberi kapcsolat – nem vezet a rendelőn túli, „valódi” élményekhez. Nem
lesz, nem lehet belőle barátság, szerelem. Bármilyen intenzív élmények érik
is az embert a terápiás ülésen, az mindig más hatást vált ki, mint egy valódi
férfival megélt valódi kapcsolat. De könnyen lehet (ha nárcisztikus lennék,
azt mondanám: „biztos”), hogy ha Tímea a terápiában nem éli meg azt,
hogy milyen megnyílni valakinek, hogy milyen kapcsolódni valakihez,
milyen gyengének lenni valaki előtt, akkor mindezt nem tudta volna
megélni a Péterrel való kapcsolatában. Ez persze biztosan sosem fog
kiderülni, de ez olyan bizonytalanság, amely elkerülhetetlen, ha valaki
pszichológusként akar dolgozni.
Elfogadtam azt is, hogy a spiritualitás olyan értelmezési lehetőséget ad
számára, amit én, illetve az általam vezetett terápia nem képes megadni.
Távol áll tőlem ez a világnézet, de az élet határhelyzeteiben, amikor
szembesülünk a lét törékenységével, olyan válaszokat adhat, amelyekre a
bizonyítottan hatékony terápiás eljárások vagy a legjobb szakmai
protokollok sem képesek. Ezen módszerek és a terápia nélkül azonban nem
biztos, hogy Tímea megnyílt volna a spiritualitás (és a világ) felé.
•
 Tímea kapcsolata Péterrel mélyült, a világa egyre szélesedett, élt.
Mindketten elkezdtük azt érezni, hogy elindulhatunk a terápia lezárása felé.
Azt éreztem, hogy Tímea a saját terapeutájává vált, ezzel pedig elérte
minden terápia általános célját: azt, hogy önállóan is képes legyen teljes
életet élni, és közben kezelje az ezzel együtt járó nehézségeket. Egy
számomra kedves idézet szerint „a terápiának akkor van vége, amikor a
kliens kigyógyítja magát abból a gondolatból, hogy beteg, a terapeuta pedig
abból a gondolatból, hogy hasznos”13. A mi esetünkben mindkét lépés
megtörtént.
Elkezdtük ritkítani a találkozásainkat, s elkezdtük az összegzést. Ekkor
hangzottak el azok a mondatok, melyeket a könyv elején már idéztem.
– Már nem akarom görcsösen megérteni azt, ami történt. Lehet, hogy
ezek olyan kérdések, amelyekre nincs válasz. Lehet, hogy a megérthetetlent
akartam megérteni. Valahogy megnyugodtam azzal, hogy nincs mindenre
válasz. Azt érzem, hogy igazából most engedtem el Tomit.
– Sokat gondolkodtam azon, hogy mit tennék, ha lenne még egy életem,
és abban az életben lenne választási lehetőségem. Vajon azt választanám-e,
hogy ugyanígy történik minden, ugyanígy, betegen születik, ugyanígy éljük
az életünket és ugyanígy meghal. Vagy azt, hogy meg sem születik, hogy
sosem foghatom a kezembe és sosem érinthetem meg. És biztos vagyok
benne, hogy azt szeretném, hogy történjen minden ugyanígy, mint most.
Rengeteg mindent kaptam és tanultam Tomitól: szeretetet, elfogadást,
türelmet, őszinteséget. Igen, ugyanezt választanám megint.
Csendben ülünk a nyári melegben. Nem kellemetlen a csend, inkább
otthonos. Nem szükséges semmit mondanom, elég, hogy ott vagyok.
•
Elindulok (vagy talán már el is indultam) egy új élet felé? Képes leszek rá? Nem akarok
visszahúzódni a biztonságosnak hitt állóvizembe, ami, akármennyire fáj is, de mégis egyfajta
komfortzónát adott az elmúlt években. Érzem, hogy indulok, még bizonytalanul, lassan, nem
tudom, hova, de megyek. Olyan vagyok, mint amikor egy pici baba elindul, sokszor fenékre
esik, de feláll, és újra próbálja.
Azt nem tudom, lesz-e erőm, kitartásom. De most először akarom. Talán még van esélyem,
hogy újra értelmet adjak az életemnek! Talán még megengedem magamnak, hogy boldog
lehessek. El kéne fogadnom, hogy olyan már nem lesz, mint a múltban. De másmilyen még
lehet… Az elmúlt tizenegy évben csak azt sírtam vissza, ami volt. Nem is érdekelt semmi más.
Mindig csak azt akartam, hogy Tomi itt legyen velem. Meg kell tanulnom azt is, hogy ne azt a
fajta boldogságot vágyjam vissza, mert olyan már nem lesz. Mindig fájt, hogy minden az
akaratom ellenére történt. Hogy senki nem kérdezte, én mit akarok: szülessen-e beteg pici
babám? Szenvedjen-e ennyit? Meghaljon-e? Hogy miért volt mindig remény? Megcsaljon-e a
férjem? Elhagyjon-e ő is? Miért kaptam ekkora terheket?
 Úgy hullott porba minden álmom, vágyam, az egész életem egyik napról a másikra, hogy
Andrison kívül semmim sem maradt. Talán még hitem sem. De csináltam, mint egy robot,
álarccal. Közben eltelt tizenegy év, tudom-tudom, már rég fel kellett volna dolgoznom, már
rég élnem kéne, de nem ment.
Most talán rajtam is múlik. Vagy talán most csak rajtam múlik? Igen, talán elkezdődött
valami bennem, mélyen belül…

•
 UTÓSZÓ
Másfél évvel a terápia lezárása után felhívtam Tímeát. Egyrészt
szerettem volna a hozzájárulását kérni a története megírásához, másrészt
kíváncsi voltam, hogyan alakult az élete. A telefonba meglepődve, de
nyugodt hangon szólt bele. „Ha tudná, milyen sokszor jut eszembe –
válaszolta, miután elmondtam neki, hogy szeretnék találkozni vele. –
Nagyon szívesen.”
A találkozót egy kávézóba beszéltük meg. Korábban érkeztem,
kíváncsian, de feszülten vártam. Az ilyen „utánkövetéses” találkozókon
derül ki, hogy a terápia elérte-e valódi célját: hogy a kliens saját
terapeutájává válva önállóan küzdjön meg élete kihívásaival. Vajon miről
fog mesélni? Hogyan alakult az élete? Visszatekintve hasznosnak érzi-e a
terápiát?
Amikor megérkezik, úgy köszöntjük egymást, mintha a múlt héten
találkoztunk volna legutóbb. Az arca kisimultabb, mint amire emlékszem.
A kávézó hangjai gyorsan a háttérbe vesznek, és mi ugyanúgy kezdünk
beszélgetni, mint évekkel korábban szerda délutánonként, a rendelőben.
– Hol kezdjem? Talán egy friss dologgal: két hete megváltoztattam a
nevem. A férjem nevét viseltem egészen eddig, pedig már több mint tíz éve
idegennek érzem – a férjemet és a nevemet is. Apróságnak tűnhet, de azt
érzem, hogy az, hogy újra a leánykori nevemet viselem, kifejezi, hogy már
egyáltalán nem kapcsolódom a volt férjemhez. Felszabadító érzés.
– Hogyan alakultak a kapcsolataim? Nem építek már falakat. Hadd
mondjak egy példát! Még tavaly elmentem egy állásinterjúra – velem
szemben négy ismeretlen ember ült. Ahogy az eddigi
munkatapasztalatomról kérdeztek, egyszer csak eljutottam a gyesig – és
aztán, még mielőtt beindult volna a régi, jól ismert védekezés, elmondtam
nekik, hogy mi történt Tomival. Régebben ez elképzelhetetlen lett volna,
teljesen lefagytam volna egy ilyen helyzetben.
A falak lebontása átalakította a baráti kapcsolatait. Lassan leépítette
azokat, amelyekről azt érezte, hogy csak ő ad figyelmet a másiknak. Új
barátságokat kötött, és az új barátaival mind megosztotta, hogy mi történt
Tomival.
 Már a terápia alatt gondolkodott azon, hogy önkéntesként dolgozzon egy
gyerekhospice intézményben. A terápia lezárása után szembenézett az ezzel
kapcsolatos félelmeivel, és belevágott az önkénteskedésbe. Napi öt órát
utazott a hospice házba, hogy segítsen az ott ápolt gyerekeknek és
családtagjaiknak.
– Voltak persze rosszabb időszakok is. Körülbelül egy éve az idősebbik
fiam elköltözött otthonról. Jól vannak a barátnőjével, népszerű zenész,
kimondhatatlanul büszke vagyok rá. Tudtam persze, hogy el fog költözni,
mert ez az élet rendje, de amikor megtörtént, és egyedül maradtam abban a
házban, amibe négyen költöztünk be, azt hittem, megszakad a szívem.
Nagyon komolyan fontolgattam az öngyilkosságot.
Az öngyilkosságot fontolgatta, és nem hívott fel, nem kért segítséget?
Miért? Azt érezte, hogy nem tudnék segíteni? Vagy azt érezte, hogy egyedül
kell megoldania ezt a helyzetet? Mielőtt rákérdezhettem volna, folytatta:
– Aztán belegondoltam abba, hogy eddig egész életemben másokról
gondoskodtam: a gyerekeimről, a férjemről, a szüleimről, az ismerőseimről.
Lehet, hogy itt az ideje, hogy most elkezdjek önmagamról gondoskodni. Ez
a gondolat segített végül. Megpróbáltam ugyanúgy fordulni magam felé,
ahogy a gyerekeim felé fordultam. Hogy mire gondolok? Például elkezdtem
járni egy női meditációs táncra.
Elmeséli, hogy még csak néhány alkalommal volt, de tetszik neki.
Magamban felidézem, hogy a terápia évei alatt szinte tabuként kezelte a
nőiség és a szexualitás témáját – most pedig hastáncra (illetve valami
hasonlóra) jár. Kellemes kontraszt.
– Hogy hogy vagyok a szüleimmel? Ott is voltak mélypontok, de mintha
anyuval átrendeződne a kapcsolatunk. Talán emlékszik, hogy Tomi halála
után mindig velem akart utazni, és nagyon zokon vette, ha nemet mondtam.
Legutóbb ehhez képest megkérdezte, hogy vele megyek-e, de hozzátette,
hogy nem zavarja, ha nem. És el is hittem neki. Apuval kapcsolatban
viszont egyre gyakrabban érzek haragot és feszültséget. A terápiában
inkább anyuról beszéltünk, de most mintha történne bennem valami apuval
kapcsolatban is.
Ha a rendelőben ültünk volna, és nem egy kávézóban, és ha ez egy
terápiás beszélgetés lett volna, elmélyültünk volna ebben a kérdésben.
– Hogy mit csináltam Tomi ruháival, játékaival? Elajándékoztam őket, és
adományként felajánlottam a menekülteknek.
 – Megenged még egy kérdést? Hogy emlékszik vissza a terápiára? Mire
emlékszik vissza leginkább a találkozásainkból?
Ez a kérdés mindig izgatja a terapeuták fantáziáját. Milyen élményeket,
emlékeket őriz a terápiás folyamatról a kliens? Vajon melyik téma, kérdés,
módszer maradt meg benne leginkább?
Kis szünet után folytatja:
– Az emberségére. Arra, hogy nem bagatellizálta a helyzetem. Nem
mondta azt, hogy már hosszú évek teltek el a fiam halála óta, már túl
kellene lennem rajta.
No, igen: alkalmazhatok bármilyen kifinomult, hatásvizsgálatokkal
alátámasztott módszert, lehetnek bármilyen mély értelmezéseim, sok
esetben a legelemibb dolog, a valódi emberi kapcsolat, az emberség segít.
 AJÁNLOTT MŰVEK
A halál, veszteség, gyász és annak feldolgozása univerzális emberi
élmények – nem meglepő hát, hogy számos alkotásban találkozhatunk ezzel
a témával.
Az élet törékenységét, kiszámíthatatlanságát, esendőségét számomra Kurt
Vonnegut („embernek lenni szívás”14 írja A hazátlan emberben), illetve –
kevésbé szórakoztatóan – az egzisztencialisták mutatják be érzékletesen. Azt
az attitűdöt pedig, ahogy az élet kegyetlenségnek tűnő közömbösségéhez
viszonyulhatunk, Hemingway öreg halásza, illetve a (zen) buddhizmus
filozófiája képviseli.
A gyermekét vesztett anya fájdalmát ragadják meg a különböző Pietà-
szobrok és -festmények. A legismertebb ezek közül Michelangelo szobra,
azonban Bellini vagy Rubens festménye őszintébben, jobban kifejezi a halál
nyers kegyetlenségét.
 Polcz Alaine halálról, haldoklásról és gyászról írt könyvei a téma
alapműveinek számítanak. Közülük A halál iskolája és a Meghalok én is? –
A halál és a gyermek a gyermekhalált mutatja be: mit tudnak a gyerekek
erről, hogyan reagálnak a szülők, a gyászreakciók milyen típusaival
találkozhatunk. Természetesen nagyon megterhelő olvasmány mindkettő,
olvasásuk során megérinthet az a hatalmas lelki megterhelés, amit a halállal
(különösen a gyerekhalállal) való foglalkozás okoz, és amely miatt nagyon
nagy a területen dolgozók kiégésének a veszélye. Ha olvasásuk közben
megpihenne a racionális tudomány védelmében, lapozza át Pilling János
nagyszerű tanatológiai szöveggyűjteményét (A halál, a haldoklás és a gyász
kultúrantropológiája és pszichológiája). A témával foglalkozó szakemberek
számára szintén hasznos lehet William Worden Grief Counselling and Grief
Therapy: A Handbook for the Mental Health Practitioner (Gyásztanácsadás
és gyászterápia – Kézikönyv mentálhigiénés szakembereknek) című
munkája, illetve Irvin Yalom Egzisztencialista pszichoterápia című könyve.
Singer Magdolna gyásztanácsadó több könyvben foglalkozik a halál
feldolgozásával, például Boldogan éltek, míg meg nem haltak… és azután? –
segítség a gyászban, foglalkoztatókönyv gyerekeknek és szülőknek, Ki
vigasztalja meg a gyerekeket? – Válás és gyász a családban és Asszonyok
álmában síró babák – Történetek a gyászról.
A gyász feldolgozásának témája természetesen a populáris irodalmat- –
kultúrát sem kerülte el. Stephen King Állattemető című könyve például
szemléletesen mutatja be a szülői gyász jelenségét. Azt is láthatjuk, hogyan
tesz meg bármit gyermeke „visszaszerzése” érdekében a gyászoló apa. És
persze szembesít a próbálkozás tragikus kudarcraítéltségével. Hasonló
gondolattal játszik el a „Fekete tükör” (Black Mirror) című, közeljövőben
játszódó sci-fi sorozat Rögtön jövök (Be Right Back) című része is, ahol a
párját elvesztő fiatal nő, Martha igénybe vesz egy szolgáltatást, amely azt
ígéri, hogy segít a gyászolónak kapcsolatban maradni az elhunyttal. Az
élethű android az elhunyt viselkedéses és kommunikációs reakcióit mutatja.
A próbálkozás hiábavalósága; az elvesztett személy pótolhatatlansága
eszünkbe juttatja Kosztolányi sorait:
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt…”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
 Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.15

A Fel! (Up) című rajzfilm a gyászfeldolgozás útját mutatja be. A

hetvennyolc éves Carl felesége halála óta magányosan él, és szomorúan
idézi fel közös, be nem teljesült álmukat: elutazni Dél-Amerikába, a világ
legnagyobb vízeséséhez. Amikor úgy tűnik, hogy elveszti házát és az öregek
otthonába kell vonulnia, úgy dönt, beteljesíti ezt a régi álmot; elindul a
vízeséshez. Közben (akarata ellenére) útitársa is akad egy kiscserkész,
Russell személyében. A gyerektelen Carl elkezd kötődni a fiúhoz, és ez a
segítségére lesz, hogy a történet végére aktív és boldog életet tudjon élni
(miközben „pótnagyapaként” van Russell mellett).
Végül jöjjön a szövegben hivatkozott, a gyászfeldolgozás folyamatát
bemutató orosz mese (vonatkozó része).
[…] A katona egy igen-igen mély szakadékhoz ért. Kíváncsi lett rá, mi van a szakadék
mélyén. Semmi esetre sem lehet rémesebb, mint a cár kínzókamrájában. Fogta hát magát, és
beugrott a szakadékba. A szakadék csupa kő volt. A katona kőről kőre gurulva leért a szakadék
aljára. Mire leért, már nem volt eszméleténél, csoda, hogy életben maradt. Csak másnap tért
magához.
Fölállt és körülnézett.
– Mi az, a föld alatti birodalomba jutottam? – gondolta magában.
A katona nézi, nézi: itt minden ugyanolyan, mint a földön. Amott utak kanyarognak, erdők
sorakoznak, folyók kéklenek a partok között. Csakhogy az erdők mozdulatlanok, mereven
állnak, nem susognak, a folyó vize nem csobog, az utak néptelenek, egy lelket sem látni sehol.
– Miféle furcsaság ez? – tűnődik.
Megy a katona a föld alatti birodalomban, jobbra-balra tekinget, miért ez a csend? Hová
lettek az emberek? Egy nagy városba ért. A város kapujánál ott áll az őr. A katona odament
hozzá. De az meg sem moccan, csak áll, mint a kőbálvány. Bement az őrszobába. Az őrszoba
tele van emberekkel. Ki áll, ki meg ül, de mindnyájan merevek.
A katona továbbmegy. Az utcákon a sok ember, de mind mozdulatlan. Mindenki úgy
maradt, ahogy volt, ahol éppen volt: ülve vagy állva. Az egyik favágás közben, felemelt
baltával a kezében merevedett meg, a másik éppen vizet vitt, és úgy vált kővé vederrel a
kezében.
A katona csak álmélkodik, és megy tovább. Végül a cár palotájához ért. Körülnézett, de itt
sem talált egy élő lelket sem. A szobák gazdagon berendezve, az asztalokon mindenféle enni-,
innivaló, de a ház üres.
A katona leült, megpihent, evett s ivott. Hirtelen zajt hall, mintha valaki járna a folyosón.
Megragadja a puskáját és odaáll az ajtóhoz. Egy gyönyörűséges lány jött be.
Nagyon elcsodálkozott, amikor meglátta a katonát.
– Hogy kerültél ide, jó ember?
A katona elmondta, hogyan vezették ide a madártollak.
A leány így szólt:
– Sok bajt okozott már a világon ez a rablómadár. Ő varázsolta el az én népemet is. A
varázslatot pedig csak olyan bátor ember tudná megtörni, aki három éjjel ott állna a város
főterén, és semmitől sem ijedne meg. Akkor életre kelne az egész föld alatti birodalom. De
ilyen bátor ember sehol nem található.
A katona erre így válaszolt:
– Hogy nem található? Hát én mi vagyok?!
 Megörült a lány.
– Csakugyan nem félnél? Ott tudnál állni a hajnali kakasszóig?
– Nem félek – mondja a katona –, látni sem tudom ezeket a megkövült embereket, úgy
sajnálom őket.
– Rendben van – mondja a lány –, menj, próbáld meg!
Beállt az éj. A katona fogta a puskáját, és kiment a térre. Pontosan éjfélkor zajt hall, döng a
föld – egy egész hadsereg rohan feléje. Körülfogják, célba veszik, már-már megölik. A katona
szeme nagyra tágul félelmében, hideg verejték csorog le a hátán, a szíve úgy dobog, hogy szinte
kiugrik a helyéből. El akar futni, el akar rejtőzni, de mégis a helyén marad. Ránéz a megkövült
emberekre, sajnálja őket.
„Nem – gondolja –, mégis itt maradok.”
Ekkor hirtelen valahol messze, messze megszólaltak a kakasok. Közeleg a reggel. És a
hadsereg fegyverestül eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
– Na, az első éjszaka elmúlt – mondja a katona.
Visszatért a palotába, kialudta, kipihente magát, aztán estére megint kiment a térre.
A második éjjel sokkal rémesebb volt a zaj, mint előző éjszaka. A dörgő ágyúk torkát
egyenesen a katonára irányították, vágtatnak a lovas katonák, dárdájukat a katonának szegezik,
a lovak már-már eltapossák szegényt, a katonák már-már keresztüldöfik. De a mi katonánk áll,
tartja a puskáját, nem mozdul a helyéről. Ekkor megint megszólaltak a kakasok, és a rémek úgy
eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket.
A harmadik éjszaka olyan borzalmakat állott ki a katona, amilyeneket még álmodni sem
lehet. Katonaság és vadállatok rohantak feléje, tűzvész lángjai nyaldosták körül, aztán víz
árasztotta el, de a katona áll, nem mozdul a helyéről, csak a puskáját markolja meg
keményebben, és a megkövült embereket nézi.
Amikor megszólaltak a kakasok, minden rém egy szempillantás alatt eltűnt, s a föld alatti
birodalom rózsaszínű fényárban úszott. Az erdők susogni kezdtek, a folyók vize is megindult,
dalba fogtak a madarak is. Az emberek mind megmozdultak, életre keltek, hozzáláttak a
munkájukhoz: ki a mezőre, ki meg az erdőre ment. A favágók vágták a fát, az ácsok építették a
házat, csattogtak a balták és a kalapácsok, toporzékoltak a lovak, a város megtelt hangokkal.
Feléledt a kővé vált birodalom. A bátor katona megtörte a gonosz varázslatot.16
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Elsősorban köszönöm a könyvben bemutatott kliensemnek, hogy
hozzájárult a könyv megírásához. Köszönöm a kézirat első változatát
átolvasó kollégáknak az értékes észrevételeket, hozzászólásokat és
kritikákat. Köszönöm a könyv szakmai lektorának, Csikós Viktóriának,
hogy árgus szemmel ellenőrizte a munka szakmai hitelességét. Szabó
Zsuzsának köszönöm a nyelvi lektorálást, Tanács Eszternek pedig a
tanácsokat, javaslatokat, melyekkel az írás során segített.
 JEGYZETEK
1Kalish, Richard A.: Death, Grief, and Caring Relationships.
Brooks, Pacific Groove, 1985, 182.
2Nietzsche, Friedrich: A vidám tudomány (Die fröhliche
Wissenschaft). Ford.: Romhányi Török Gábor. Budapest, Holnap,
1997, 86.
3Yalom, Irvin D.: Egzisztenciális pszichoterápia (Existential
Psychoterapy). Ford.: Adorján Zsolt. Budapest, Animula, 2003, 225.
4Dhammapada. Ford.: Vekerdi József. Budapest, Terebess, 1999.
5Miután megírtam ezt a részt, rájöttem, hogy majdnem nem tudatos
plágiumot követtem el: Vonnegut a Bajnokok reggelije című
regényében hasonló stílusban mutatja be a stresszválasz, illetve a HPA-
tengely működését. Kérem az olvasót, hogy tekintse ezt a hasonlóságot
inkább hommage-nak, ne pedig plágiumnak.
6A DSM-5 diagnosztikai rendszerben az „Egyéb meghatározott
traumával és stresszel kapcsolatos zavarok” (309.89) közt szerepel a
„tartósan fennálló komplex gyász zavar” diagnózis.
7Shakespeare, William: Macbeth. Ford.: Szabó Lőrinc. Budapest,
Európa, 1961, 213.
8Köszönet érte Révész Renáta Liliánának.
9Sartre, Jean-Paul: Zárt tárgyalás. In Drámák. Ford.: Hegedüs
Zoltán. Budapest, Európa, 1975, 133.
10Yalom, Irvin D.: i. m., 269.
11Hayes, Steven C. – Strosahl, Kirk D. – Wilson, Kelly G.:
Acceptance and Commitment Therapy: An Experiential Approach to
Behavior Change. New York, Guilford Press, 1999.
12Kulcsár Zsuzsanna (szerk.): Teher alatt… – Pozitív
traumafeldolgozás és poszttraumás fejlődés. Budapest, Trefort, 2005.
13Boscolo, Luigi et al.: A milánói módszer (Milan Systemic Family
Therapy). Ford.: Adorján Zsolt. Budapest, Animula, 2005, 101.
14Vonnegut, Kurt: A hazátlan ember (A Man Without a Country).
Ford.: Békési József. Budapest, Libri, 2012.
15Kosztolányi Dezső: „Halotti beszéd” In: Kosztolányi Dezső összes
versei. Budapest, Osiris, 2002, 495-96.
 16Boldizsár Ildikó: Életválságok meséi – Mesekalauz útkeresőknek.
Budapest, Magvető, 2016, 344–47.
 FELHASZNÁLT IRODALOM
Boscolo, Luigi et al.: A milánói módszer (Milan Systemic Family
Therapy). Ford.: Adorján Zsolt. Budapest, Animula, 2005.
Boldizsár Ildikó: Életválságok meséi – Mesekalauz útkeresőknek.
Budapest, Magvető, 2016.
Hayes, Steven C. – Strosahl, Kirk D. – Wilson, Kelly G.:
Acceptance and Commitment Therapy: An Experiential Approach to
Behavior Change. New York, Guilford Press, 1999.
Kalish, Richard A.: Death, Grief, and Caring Relationships. Brooks,
Pacific Groove, 1985.
King, Stephen: Állattemető (Pet Sematary). Ford.: Szántó Judit.
Budapest, Európa, 2011.
Kosztolányi Dezső: „Halotti beszéd” In: Kosztolányi Dezső összes
versei. Budapest, Osiris, 2002.
Kulcsár Zsuzsanna (szerk.): Teher alatt… – Pozitív
traumafeldolgozás és poszttraumás fejlődés. Budapest, Trefort, 2005.
Nietzsche, Friedrich: A vidám tudomány (Die fröhliche
Wissenschaft). Ford.: Romhányi Török Gábor. Budapest, Holnap,
1997.
Nussbaum, Abraham M.: A DSM-5 diagnosztikai vizsgálat
zsebkönyve (The Pocket Guide to the DSM-5 Diagnostic Exam). Ford.:
Gonda Xénia et al. Budapest, Oriold, 2013.
Pilling János (szerk.): A halál, a haldoklás és a gyász
kultúrantropológiája és pszichológiája. Budapest, Semmelweis, 2010.
Polcz Alaine: A halál iskolája. Budapest, Magvető, 1989.
Polcz Alaine: Meghalok én is? – A halál és a gyermek. Budapest,
Századvég, 1993.
Sartre, Jean-Paul: Zárt tárgyalás. In Drámák. Ford.: Hegedüs
Zoltán. Budapest, Európa, 1975.
Shakespeare, William: Macbeth. Ford.: Szabó Lőrinc. Budapest,
Európa, 1961.
Singer Magdolna: Asszonyok álmában síró babák – Történetek a
gyászról. Budapest, HVG Könyvek, 2016.
 Singer Magdolna: Boldogan éltek, míg meg nem haltak… és azután?
– segítség a gyászban, foglalkoztatókönyv gyerekeknek és szülőknek.
Budapest, Móra, 2011.
Singer Magdolna: Ki vigasztalja meg a gyerekeket? – Válás és gyász
a családban. Budapest, HVG Könyvek, 2015.
Vonnegut, Kurt: A hazátlan ember (A Man Without a Country).
Ford.: Békési József. Budapest, Libri, 2012.
Vonnegut, Kurt: Bajnokok reggelije (Breakfast of Champions).
Ford.: Békés András. Budapest, Helikon, 2014.
Worden, William: Grief Counselling and Grief Therapy: A
Handbook for the Mental Health Practitioner. New York, Springer,
2010.
Yalom, Irvin D.: Egzisztenciális pszichoterápia (Existential
Psychoterapy). Ford.: Adorján Zsolt. Budapest, Animula, 2003.
 LÁBJEGYZETEK
iAz egzisztenciális pszichoterápia azt vizsgálja, hogy az élet olyan
elkerülhetetlen kérdései, mint a halandóság, a magány, az
értelemkeresés, hogyan hatnak ránk; a mentális egészségünkre és a
viselkedésünkre. A megközelítés egyik legnagyobb alakja Irvin D.
Yalom.
iiIgazság szerint (és a kutatások szerint) a kognitív terápiák
korántsem olyan sterilek és merevek, ahogy a terápiás protokollok
sugallják.
 Tartalom
Előszó
Olvadás
Utószó
Ajánlott művek
Köszönetnyilvánítás
Jegyzetek
Felhasznált irodalom
Lábjegyzetek