Jelenkor

2021
 A tárgyalt esetek, bár mind valós személyek életeseményein alapulnak, olyan
változtatásokon mentek keresztül, hogy egyetlen kliens se legyen felismerhető;
ezenfelül pedig minden történet közlése az érintettek engedélyével történik.
 Valahogy el kell kezdeni,
valahogy folytatni kell
Első könyvem, az Örökölt sors nem várt sikert hozott. Azóta is
özönlenek felém a pozitív olvasói levelek. A könyv életre kelt. A
segítségével született belátások hatására számtalan családban
formálódtak át a kapcsolatok. Testvérek, szülők és gyerekek
közeledtek egymáshoz, korábban el nem mesélt történeteket
osztottak meg egymással, eltemetett érzéseket hoztak felszínre.
Bár a cím csapdává válhatott volna, hiszen szinte kínálta az
önfelmentés lehetőségét: „nem tehetek róla, ezt kaptam az őseimtől”
– az olvasók mégis értették az üzenetet. Visszajelzéseik alapján az
lett a legfontosabb számukra, hogy kiderítsék, mit tehetnek, hogy ne
adják tovább a traumáikat, ne rakják terhüket a gyermekeik vállára,
ne okozzanak felesleges sérüléseket a szeretteiknek.
Ebben a kötetben részletesebben mutatok be eseteket.
Szeretném, ha meghallanánk egymás történeteit, és ezek által a
saját lehetőségeinket is újragondolnánk. „Papa mesélj!” – kértem
kiskoromban a nagyapámat, ő pedig mesélt. Hallgattam, és
gazdagodtam.
Ugyanakkor már az Örökölt sorsban is hangsúlyoztam, hogy egy
könyv leggyakrabban nem válthatja ki a szakember segítségét.
Szabad-e az ember, vagy sorsa eleve elrendelt – ez a kérdés
évezredek óta foglalkoztatja a Homo sapienst. Én a szabad akaratot
a szakmám, a pszichológia oldaláról közelítem meg – leginkább a
praxis felől. Hogy mi a szabadság a pszichológus szerint? Az az
állapot, amikor az életünket nem az indulatok, félelmek, szégyen,
tehetetlenség, örökölt rossz minták és blokkoló hiedelmek uralják.
Ha ez a könyv egy kicsit is hozzájárulhat egy trauma-tudatos
társadalom alapjainak megteremtéséhez, már nem írtam hiába. Az
Örökölt sorsot a lányomnak ajánlottam, a Szabad akaratot pedig
anyai nagymamám emlékének, aki miatt elindultam a
transzgenerációs traumák kutatásának útján, ám aki ennek a
kötetnek a megjelenését már nem érhette meg.
 „One for the money…”{1}
„Sokak számára a gazdagság megszerzése
nem a nyomorúság végét jelentette, csak átalakulását.”
EPIKUROSZ
 Történt egyszer, hogy Dionüszosz, a bor és mámor istene, aki
éppen a világot járta, hogy megossza az emberekkel a szőlőtőkék
titkát, észrevette, hogy kedves tanítója, Szilénosz hiányzik a
kíséretéből. Elkeseredett, mert nagyon kedvelte az öreget. El is
indult tigrisfogatú aranyszekerén, hogy megkeresse. Mindeközben
Midasz, a frügiai király földjén dolgozó parasztok rábukkantak az
elkóborolt tanítóra, és a király elé vezették. Midasz, aki már
korábban is tehetős uralkodó volt, azonnal felismerte Szilénoszt, és
nagy lehetőséget szimatolt. Az értékes jutalom reményében kiemelt
pompával, díszes kísérettel szállította vissza Dionüszosznak kedves
emberét. Nem kellett csalódnia. Az istenség tudta a dolgát, és
azonnal megkérdezte, mivel hálálhatná meg szolgálatát. Midasz
szeme felcsillant.
– Add, hogy minden, amihez hozzáérek, arannyá változzék –
kérte Midasz a mohó várakozás hangján.
– Jobbat is kívánhattál volna magadnak, de ha ezt szeretnéd,
megkapod. Menj, és meglátod, minden a kívánságod szerint alakul!
– válaszolta Dionüszosz.
Midasz izgatottan indult útnak, alig várva, hogy kipróbálhassa
bűvös erejét. Öröme határtalan volt, mikor az út menti ágak, virágok,
kalászok, amiket megérintett, mind-mind arannyá változtak.
Hazaérve azonban, amikor éhesen asztalához ült, megrémült.
Minden ital és minden étel, amit szájához emelt, ugyanúgy arannyá
változott, mint a kalászok. De szeretett felesége is csillogó szoborrá
vált, ahogy magához ölelte. Rettenetes! Testi és lelki tápláléktól
megfosztva, Midasz szívét jeges félelem járta át. „Ha csak az arany,
a pénz van, akkor lassan elsorvad az élet” – értette meg.
Midasz térdre borulva kérte Dionüszoszt, vegye le róla az átokká
változott csodás képességet. Dionüszosz beleegyezett: elküldte
Midaszt a Paktolosz folyóhoz, hogy abban megfürödve szabaduljon
meg a varázslattól. Midasz így is tett. A folyóba ereszkedett,
melynek habjai lemosták róla kapzsi kívánságának átkát. A folyó
azután hosszú ideig aranyszemcséket görgetett az iszapjában.
Midasz pedig – szól a monda – aranyat többé látni sem akart.
Midasz története több mint kétezer éve keletkezett. Régóta
foglalkoztatja az embert a pénz kérdése. Hol a helye az életünkben?
Mennyire fontos? Mennyi az elég? Fontos-e egyáltalán? Egyesek
egész élete a pénz körül forog, és egyre többet szeretnének
szerezni. Mások módszeresen kitérnek előle. Vannak, akik
nagyvonalúan költenek akkor is, mikor alig van pénzük; mások
olyankor is fukarkodnak, ha dúskálnak az anyagi javakban.
Egyeseknek a szeretetet jelenti, másoknak a hatalmat. Egy biztos: a
legtöbb embernek fogalma sincs arról, milyen tudattalan hiedelmek,
generációk óta hordozott minták határozzák meg a pénzzel és a
tulajdonnal való kapcsolatát. Az anyagiakhoz fűződő viszonyunk
egészen kicsi korunktól alakul. Szüleink, nagyszüleink öntudatlanul
adják tovább nekünk saját hiedelmeiket. A pénzzel és tulajdonnal
kapcsolatos frusztrációik, traumáik ránk is hatással lesznek, és akár
egész életünkre rányomhatják a bélyegüket. Ha szerencsénk van, a
negatív berögződések helyett egészséges viszonyulást veszünk át,
ami sokat segíthet saját kiegyensúlyozott hozzáállásunk
kialakításában.
Annak ellenére, hogy az egész életünket végigkísérő témáról van
szó, a pénzhez fűződő viszonyunk – tapasztalatom szerint – ritkán
kap kellő figyelmet. Amikor a klienseimnek azt javasoltam, hogy
tegyük fel ezt a területet is az önismereti térképükre, általában
feszengve fogadták. A kezdeti ellenállásukból értettem meg, hogy a
pénz a szexualitásnál is nagyobb tabu. Erről a témáról még a
terápiás szobák védettségében is csak vonakodva merünk beszélni.
Pedig sok esetben éppen egy pénzhez kapcsolódó történet vagy
érzés nyomán elindulva sikerült valamely évtizedek óta rögzült
elakadást feloldanunk, vagy rátaláltunk egy párkapcsolati konfliktus
lényegére, netán megfejtenünk a testvérek között régóta húzódó
viszálykodást. A pénzhez fűződő – többnyire magunk előtt is rejtve
maradó – viszonyunk megértése, mint egy kulcs, rég lezárt ajtókat
nyitott ki.
A klienseimmel folytatott beszélgetések újra és újra
megerősítették, hogy amikor anyagiakról beszélünk, valójában
érzelmekről beszélünk: szégyenről, csalódottságról, szeretet utáni
sóvárgásról, igazságtalanságokról, elégtelenségérzésről, hatalomról
vagy éppen kontrollról. Pénzügyekkel kapcsolatban számtalan lelki
sérülést szerezhetünk vagy vehetünk át a felmenőinktől. Ezek a
sérülések aztán életünk számos területén megakadályozhatják a
harmonikus működést, így nagyon fontos a gyógyításuk.
Dr. Brad Klontz nevéhez fűződik az elképzelés, miszerint az
anyagiakhoz való viszonyunkat tudattalan transzgenerációs
pénzügyi forgatókönyvek irányítják, amelyek gyermekkorunkban
alakulnak ki. Munkatársaival négy lehetséges forgatókönyvet
azonosított:
1. A pénz elkerülése: akik ezzel a forgatókönyvvel
rendelkeznek, a pénzhez negatív elképzeléseket társítanak
(becstelenség, önzés stb). Kerülik a pénzügyi tervezést,
túlköltekezhetnek.
2. A pénz bálványozása: a pénz számukra a boldogságot
jelenti, ám nem érzik úgy, hogy valaha elég lehet belőle.
Hajlamosak kényszeres vásárlásra, és munkamániájuk miatt a
családi kapcsolatok háttérbe szorítására.
3. A pénz mint státusz: számukra az önértékelés forrása a
pénz. Hajlamosak tehetősebbnek beállítani magukat, és
szeretteiknek is hazudni a pénzügyi helyzetükről.
4. A pénz mint veszélyforrás: igyekeznek megóvni a
pénzüket, pénzügyekkel kapcsolatban szorongók, anyagi
helyzetüket inkább titokban tartják.{2}
2008-ban a világot hatalmas gazdasági válság rengette meg.
Hátterében – többek között – rengeteg irracionális és felelőtlen
pénzügyi döntés állt. Talán ez volt az időben hozzánk legközelebbi
pillanat, amikor visszavonhatatlanul megdőlt a nézet, hogy mi,
emberek okosan, érzelemmentesen, az objektív adatokra
támaszkodva döntünk pénzügyi kérdésekben. Kiderült, hogy az
érzelmeink, a korábbi transzgenerációs forgatókönyveink, tudattalan
vágyaink és félelmeink sokkal fontosabb szerepet játszanak abban,
hogy a lehetőségeink közül mit veszünk észre, és végül mit
választunk.
A lassan két éve húzódó vírusválság egyelőre sem gazdasági,
sem egészségügyi szempontból nem látható következményekkel jár.
Azt végképp csak találgatjuk, hogy hosszabb távon mentálhigiénés
szempontból mit hozott az életünkbe. Egy új ismeretlen küszöbén
állunk – talán már az előszobájában –, az életünk biztosan változni
fog; és a változás iránya a környezeti és egészségügyi
tudatosságunk mellett nagyban függ a pénzügyi tudatosságunktól.
 Hiedelmek fogságában
Világunk tele van hiedelmekkel. Mindazt a tudást, amire szüleink,
nagyszüleink szert tettek, hiedelmek formájában adják át nekünk.
Hiedelmeink, mint megkérdőjelezhetetlen igazságok, mélyen
beíródva lapulnak elménk rejtekében, és észrevétlenül irányítják
életünket.
A pénzhez, a boldogulás lehetséges útjaihoz is számos
láthatatlan elképzelés kapcsolódik. Ezeket a szüleink hol nyíltan
hangoztatták, szinte mantraként ismételték, hol csak burkolt utalások
formájában hozták tudtunkra.
„Tisztességes munkából nem lehet meggazdagodni!” Gábor
legalább ezerszer hallotta ezt a mondatot, mire felnőtt. Apja úgy
ismételgette, mint megdönthetetlen életigazságot. Becsület és pénz
az ő világában nem tűrte egymást. Vagy egyik, vagy másik, de a
kettő együtt semmiképp. Hogy még nyomatékosabbá tegye az
üzenetet, időnként egy-egy történetet is elmesélt. Felemlegette,
mennyire csodálkozott az egész falu, amikor Károly hirtelen nagy
lábon kezdett élni, ám ő már akkor sejtette, hogy disznóság van a
háttérben, és csak idő kérdése, hogy kiderüljön. Így is lett, Károlyt
három év után lefülelték, hogy lopja a gyárból az alapanyagot. Ment
szépen a börtönbe, a világ rendje pedig helyreállt. Gábornak évekig
eszébe sem jutott megkérdőjelezni apja állítását. A pénz számára is
a tisztességtelenség szinonimájává vált: „aki nagy autóval jár, az
gazember, aki tehetős, az eladta érte a becsületét” – gondolta.
Gábor jó tanuló gyerek volt, szófogadó, aki sokat segített szülei
gazdaságában. A kis faluban mindenki keményen dolgozott,
szakmája mellett állatokat tartott, gazdálkodott, hogy meg tudjon
élni. A gyerekek generációk óta követték a szülői mintát. Kell egy
szakma, és kell egy tenyérnyi gazdaság, amiből bejön egy kis
mellékes: ez volt az életterv, ami apáról fiúra szállt. Gábor volt az
első, aki valami másra vágyott.
Már kissráckorától elbűvölte az informatika világa, állandóan a
számítógépét nyomkodta. Eldöntötte, hogy tanulni szeretne,
egyetemre menni. Szülei, bár engedték, azért néha elmondták, hogy
a szívük mélyén azt remélik, megjön majd az esze, felhagy a
hóbortjával, és végül csak visszatér a faluba. Gábor ilyenkor gyorsan
másfelé terelte a beszélgetést – ekkor még nem tudta, csak érezte,
hogy erre soha nem fog sor kerülni.
Az egyetem elvégzése után azonnal egy nagy nemzetközi
informatikai céghez került. Amikor megkapta az első fizetését, csak
meredt maga elé, és nem tudta, mit érezzen. Az összeg több volt,
mint amit a szülei féléves munkával megkerestek. Mintha titkos
üzelmekben vett volna részt, azon gondolkodott, hogyan fogja ezt
otthon bevallani. Hiába tudta, hogy keményen dolgozott, túlórázott,
ha kellett, hajnalig ült a számítógépe előtt, mégsem volt képes örülni,
éppen ellenkezőleg: bűntudat szorította a szívét. Az otthon százszor
hallott mondatok, a szülők hiedelmei és saját újonnan szerzett
tapasztalata egyáltalán nem fedték egymást. Nemigen tudott erről
beszélni senkivel, leginkább csak magában forgatta az érzéseket. A
keserű szájíz minden hónap fizetésnapján jelentkezett.
Aztán azon kapta magát, hogy valami megváltozott. Egyre
ritkábban járt haza, ha lehetett, talált valami kifogást, miért nem tud
elutazni a szüleihez. Ha mégis összejött egypár nap, csak feszengés
volt az egész. Mintha nem is otthon, hanem egy idegen, ellenséges
közegben lenne. Amikor megérkezett, már nem úgy ölelte magához
az apja, mint régen, sőt időnként rajtakapta, hogy a szeme sarkából
méregeti. Annak idején szívesen elmélkedett vele esténként egy
pohár bor mellett – most, ha megpróbált neki mesélni a munkájáról,
rövidre zárta a dolgot, és elment aludni. Beszélgetések helyett csak
rejtett utalások hangzottak el a szülők csalódottságáról meg arról,
nehogy megüsse a bokáját. Ebből tudta: mondhat ő bármit,
elkönyvelték magukban, hogy szembement a tanításukkal. Az élete
olyan távol került a szülei világától, hogy már csak gyanakvással
tudták szemlélni.
Nem volt könnyű időszak, hiszen benne is kettősség feszült: két
világ nézett benne farkasszemet egymással. A régi és az új nem
tudott megbékélni. Ahhoz, hogy ezt a feszültséget kezelni tudja,
öntudatlanul is elkezdte leválasztani magát a szüleiről. Nem volt nyílt
konfrontáció, csak néma távolodás. Az érzések és a kérdések is a
felszín alatt maradtak. Ahogy telt az idő, szinte teljesen elveszett az
érzelmi kapocs és ezzel a híd is a két generáció között. Tizenöt év
alatt odáig jutottak, hogy már csak évente kétszer látogatott haza.
Ha időnként eszébe jutott, hogy gyakrabban kellene mennie,
gyorsan jött valami halaszthatatlan dolog, ami elterelte a figyelmét. A
kapcsolattartás üres kötelezettséggé vált. Gábor időközben a
nemzetközi cég első számú vezetője lett. A multi ugyan bedarálta,
de az átlagot többszörösen meghaladó fizetés megfelelő
ellentételezésnek tűnt. Megdolgozott a pénzért, és már csak néha
keserítette az érzés, hogy apjától nem kapta meg a feloldozást és az
elfogadást.
Anyja súlyos betegsége, majd hirtelen halála rúgta fel ezt a hideg
rendet. A temetés után Gábornak fogalma sem volt, mihez kezdjen
magával. Egy éjszakát még ott maradt az apjával, de csak néztek
maguk elé, mintha nem lenne már mit mondaniuk egymásnak.
Hónapokig csak mély űrt érzett magában, mielőtt rászánta magát,
hogy velem találkozzon. Az első néhány alkalommal leginkább
praktikus dolgokról beszélt: hogyan szervezze majd meg apja
gondozását, ha az utóbbi időben betegeskedő ember leesne a
lábáról, mit kezdjen a gazdaság még megmaradt részével. Aztán jött
egy álom. Vonaton ült, bámult kifele az ablakon, amikor a kietlen
vidéken hirtelen megpillantotta az apját. Az alak valószerűtlenül nagy
volt. Gábor kétségbeesetten meg akarta állítani a vonatot, kereste a
vészféket, de sehol nem találta. Rohant fel-alá a kocsik között, ám a
vonat csak zakatolt tovább. Apja alakja egyre távolabb került, míg
végül eltűnt a messzeségben. Gábor csatakosan ébredt. Másnap,
amikor találkoztunk, azonnal az álomról kérdezett.
– Mit gondol, mit jelenthet ez?
– Én azt hiszem, az álomfejtésben az a legjobb, hogy nincs egy
konkrét megoldás. Bármi, ami az álomról eszünkbe jut, alkalmas
lehet arra, hogy továbbgondoljuk.
– Először a halál jutott eszembe. A vonat mintha az idő lenne,
amit nem tudok megállítani. Apám is meg fog halni, és hiába
kapálózom, nem tudok tenni semmit.
– A halállal szemben valóban nem…
– De most még él.
– Igen, most még él…
 – Akkor talán még van időm…
– Azt mondta, az apja alakja először hatalmas volt. Mi jut erről
eszébe? Keresse meg az emléket vagy érzést, ami ehhez a képhez
kapcsolódik! Mikor látta őt hatalmasnak?
– Gyerekkoromban láttam ilyen nagynak. Erős, magabiztos,
tévedhetetlen embernek. Azt hittem, mindent tud. Amit mondott,
szentírás volt nekem. Későn érő típus voltam, így jó ideig meg sem
fordult a fejemben, hogy tévedhet, hogy vele is előfordulhat, hogy
rosszul ítéli meg a dolgokat.
– A gyerekek sokáig elfogadják a szülők mindenhatóságát. Ettől
érzik biztonságban magukat. Aztán ez megváltozik. Jönnek a saját
tapasztalatok, amik lehet, hogy pont ellentétesek azzal, amit anya
vagy apa hirdetett. Ezt egyáltalán nem könnyű feldolgozni.
– Igen, amikor munkába álltam, az olyan volt, mintha elárultam
volna mindent, amit apámtól tanultam, és közben az egész életünk
olyan távolra került a másikétól.
– Távolodott, mintha egy gyorsvonaton ült volna…
Gábor történetén keresztül a szülő-gyerek kapcsolat lényegi
elemére láthatunk rá. A szülő vezeti be az életbe a gyermeket. Hol
tudatosan, hol öntudatlanul mutatja meg, hogyan kell, hogyan
szabad élni. A szocializáció során nemcsak a társadalmi normák,
elvárások, szabályrendszerek épülnek be, de nagy családi
életigazságok is átadódnak – például arra vonatkozóan, mi a
megélhetés elfogadható módja. Ezek az elképzelések generációról
generációra öröklődnek. Gábor szülei és távolabbi felmenői is
kemény munkával teremtettek maguknak szerény jólétet. Az életük a
munka és a beosztás körforgásában zajlott. Ami nem illett bele a
saját világukba, azt gyanakvással szemlélték, és inkább távol
tartották magukat tőle.
Talán évszázadokra visszanyúló tapasztalatuk szerint
tisztességes munkából még senkinek nem sikerült meggazdagodni,
így aki tehetősebbé válik, az bizonyára átlépett néhány törvényes
határt. A szemükben a minimálisnál több pénz csak a bűnön
keresztül megszerezhető. Úgy gondolták, a tisztességes ember
keményen dolgozik, de soha nem éri el a jómódnak azt a szintjét,
amikor már nem kell megfeszülni a munkában, amikor van lehetőség
a pihenésre és az élet élvezetére is. Számukra a nyaralás, az
étterembe járás úri huncutság volt, és visszatetszést keltett bennük.
Ez az elképzelés messze nem csak Gábor családjára jellemző. A
pénzt, a könnyűnek látszó életet körülvevő gyanakvásnak
évszázados hagyománya van. Orando et laborando, azaz
„Imádkozva és dolgozva!” – a protestáns hitben nevelkedett
nemzedékek egymás után következő sorának legfontosabb
parancsa. Évszázadokon keresztül az imádkozás és a munka adta
az élet keretét és értelmét. A paraszti világ tömegei számára a
pirkadattól sötétedésig tartó megfeszített munka jelentette a
mindennapokat. Pihenésnek nemhogy helye nem volt, de a restség
egyenesen főbenjáró bűnnek számított.
Hány embertől hallom ma is, hogy hétvégén sem tudják
elengedni magukat – ha kicsit lazítanának, már rájuk is dörren egy
szigorú belső hang, és nem hagyja a „semmittevést” –, mert
számukra a pihenés tényleg semmittevésnek számít. Ezt hozták
otthonról, ezt látták a szüleiktől, a nagyszüleiktől, és automatikusan
viszik tovább a mintát. Lehet, hogy értik, hogy szükségük lenne a
kikapcsolódásra, ám a bűntudat erősebbnek bizonyul. Nekik szó
szerint meg kell tanulniuk, hogy a pihenés nem semmittevés, hanem
az energia visszatöltésének ideje, amit nyugodt szívvel
megengedhetnek maguknak.
A puritán rend generációkon keresztül szigorúan szabályozta a
mindennapokat. Aki nem tartotta be ezeket a szabályokat, az
könnyen kikerülhetett a közösség megtartó hálójából. Ezért aztán –
néhány „fekete bárányon” kívül – a legtöbben beálltak a sorba.
Imádkoztak és dolgoztak, a világi hívságokat pedig elítélték. Mielőtt
kizárólag a negatív oldalát látnánk a történetnek, ne felejtsük el,
milyen fontosak a közösségen belül a rendezőelvek. Ezek adják a
kapaszkodókat, és segítenek eldönteni, mi helyes, mi nem, mi
követendő, és mit kell elvetni, mitől kell tartózkodni. A szilárd
világnézet egyszerre lehet áldás és átok. Megtarthat a
nehézségekben, irányt mutathat bizonytalan időkben, ám ha túl
merev, akkor szinte megfojt, és megakadályozza, hogy rugalmasan
alkalmazkodjunk a változó körülményekhez. A szabály, amiből
hiányzik az ember, nem sok üdvöt ígér.
 A generációk közötti átmenet során jó esetben a szabályok is
mérlegre kerülnek, és megtörténhet a szükséges átalakítás. Egy
kellően érett szülő képes elfogadni, hogy gyermeke nem mindent
vesz át az ő igazságaiból. Szolgalelkű ember helyett rugalmas
csemetét igyekszik nevelni, aki mer a saját útján járni.
Ha azonban a felnőttből hiányzik a rugalmasság (végső soron az
érettség), megrettenhet. Általában ilyenkor hangzanak el az „Amíg
az én kenyeremet eszed…” kezdetű mondatok.
Mielőtt bárki felett elhamarkodottan pálcát törnénk, igyekezzünk
megérteni a szülők oldalát is. Ha a gyerek szakít a hiedelmeikkel, az
azt az üzenetet is magában hordozza, hogy azok az elvárások,
korlátok, amelyek a szülők egész életét meghatározták, talán nem is
igazak. A gyerek döntéseinek fényében értéktelennek, fölöslegesnek
láthatják saját életüket. „Minek ragaszkodtam az igazságaimhoz,
lám, bebizonyosodott, hogy semmit nem érnek, hogy máshogy is
lehet élni” – ha a szülők fejében így áll össze a történet, akár
mélyebb életválság is bekövetkezhet. Vannak szülők, akik ezt a
szembesülést csak úgy képesek elkerülni, ha eltolják maguktól az
elveiknek tükröt tartó gyermeküket. Az összeomlástól való félelem
olyan erős lehet, hogy inkább árulónak kiáltják ki a gyereket, akitől
jobb eltávolodni.
A gyerekek helyzete sem egyszerű. A korai éveinkben feltétel
nélkül hiszünk a szüleinknek. Életbölcsességeiket gondolkodás
nélkül építjük be a világról kialakított elképzeléseinkbe. Amikor
elkezdünk saját tapasztalatokra szert tenni, és ezek nem fedik az
otthonról hozott régi igazságokat, felmerül a lojalitás kérdése. Ha
elengedjük a szülői intelmeket, irányvonalakat, akár a kapcsolatunk
is veszélybe kerülhet. Ilyenkor az a kérdés feszíti az egyént, hogy
hova álljon: a szülő vagy a saját igazsága mellé. A szülőhöz vagy
önmagához legyen hűséges.
Gáborral sokat beszélgettünk a családból kapott minták erejéről,
a harag és neheztelés érzéseiről, csalódottságról és eltávolodásról.
Konfliktusok esetén – ahogy ő és a szülei is tették – sokan választják
a lezárást, az elhidegülést. Gyakran könnyebb hátat fordítani, mint
megtalálni azokat a mondatokat, gesztusokat, amik segítenek
közelebb kerülni egymáshoz. A kapcsolatban meglévő feszültségek
azonban akkor is hatnak, ha nem veszünk róluk tudomást, ha
igyekszünk azokat kizárni a tudatunkból. Az „engem ez már nem
érdekel, végeztem vele” a legtöbb esetben inkább csak vágy marad.
A lélek egészen más törvények szerint működik. A családtagjainkkal
nem tudunk „végezni”. Bert Hellinger, a családállítás atyja ezt
nevezte az odatartozás jogának, amit bármennyire is igyekszünk,
nem tudunk felülírni. A vérségi kötelékek elszakíthatatlanok – csak a
kapcsolat az, ami megszakadhat.
Nyitni persze egyáltalán nem könnyű feladat. „Nehogy már én
alázkodjak meg” – mondják sokan, mert önérzeti kérdést csinálnak
abból, hogy ki tegye meg az első lépést a rendezés felé. Én azt
hiszem, az érzelmi érettség sokat segít abban, hogy képesek
legyünk felülemelkedni a megbántottságunkon vagy
sértettségünkön, és elkezdjük keresni az utakat egymáshoz. Ez
természetesen nem lehet egy pökhendi gesztus, amely azt sugallja,
hogy „lám, én már annyira fejlett lélek vagyok, hogy akár le is
ereszkedek hozzád”. Ezzel csak olajat öntünk a tűzre. A
kezdeményezés akkor lehet sikeres, ha előtte kellően megdolgoztuk
a fájdalmunkat és haragunkat, és már nem elégtételt szeretnénk
venni, hanem a kapcsolat rendezésére és magasabb szintre
emelésére vágyunk.
Itt természetesen nem a nagy traumák, a másik által okozott testi-
lelki abúzusok esetéről beszélek, hanem a túlreagálások, a
sértődöttség okozta feszültségek következtében kialakult
eltávolodásokról. Számtalan családban puszta neheztelésből
fordítanak egymásnak hátat, majd makacsul ragaszkodnak a
kialakult helyzethez. Gyakran évek, évtizedek is eltelnek így. Egy idő
után aztán az eltávolodás válik megszokottá, és már senkinek
eszébe sem jut erőfeszítéseket tenni a békülés érdekében. Pedig
sokkal kevesebb a reménytelen eset, mint gondolnánk. Több olyan
családdal is sikeresen dolgoztam, ahol csak a kezdeti ellenállásokat
kellett oldani, hogy újra elinduljon a párbeszéd.
Gábor történetében is megjelent a fordulat. Nem kellett hozzá
más, csak egy kis bátorság. Egyik látogatása során már
megvacsoráztak, amikor apja szólt, hogy még el kellene rendezni az
állatokat. Gábor tétován ballagott utána, félszívvel próbált segíteni.
Az apja, mint mindig, most is nagy lendülettel emelte meg a karám
ajtaját. A mozdulat azonban félúton elakadt. Már nem bírta el úgy,
ahogy korábban. Egyetlen pillanat volt csak. A sebezhetőség, a
gyengeség egyetlen pillanata. Gábor odalépett, és a helyére
illesztette az ajtót, majd az apja keze után nyúlt. Ott álltak egymással
szemben, aztán odahúzta magához az apját, és hosszan átölelte.
Amikor elengedték egymást, mindkettőjüknek könnyes volt a szeme.
Azon az estén, annyi év után végre beszélgettek. Gábor mesélt, az
öreg meg nagyokat hümmögve hallgatta. Lassan repedezett a
páncél, ami nemcsak védte, de el is választotta őket egymástól.
Végül hajnalig beszélgettek, és mire pirkadni kezdett, évtizednyi
teherrel lett könnyebb a lelkük. „Azon az estén megint lett apám” –
mondta Gábor.
 A szégyen ereje
A pénzzel, az anyagi helyzetünkkel kapcsolatban sok érzelem
megjelenhet, ám a leggyakrabban talán a szégyen üti fel a fejét. Már
egészen kicsi gyerekeknél is megfigyelhető, hogy a birtokolt tárgyak
szerint alakítják ki a csoportban a rangsort. Zsófikával, akinek olyan
szép csillámos pólója van, többen akarnak barátkozni, mint azzal a
kislánnyal, akinek egyszerű, a fogyasztói társadalom kis katonái által
kevésre értékelt felsője van. Benne már ott, az óvodás csoportban
kialakulhat a szégyen érzése, amit aztán jó ideig cipelhet magával.
Emlékszem azzal a fiatal lánnyal folytatott beszélgetésemre, akinek
négyéves korában mondta vele egykorú társa, miközben az ékszerét
csodálta, hogy „ti ezt a delfines karkötőt nem is engedhetnétek meg
magatoknak”. A mondat mélyre ment. Ma is lesütött szemmel és
lángoló arccal beszél róla.
De annak a férfinak a története is örökre velem marad, aki
állandó kívülállósággal küzdött. Kövér kisfiú volt. Csúfolódó hangok
állandó céltáblája. Malac, röfi, hájfej – már nem is emlékszik, melyik
fájt jobban. Náluk mindenki duci volt. Szerettek enni. Az egész
család ragyogó szemekkel leste a sülő hurkákat, a zsíros tarjákat, a
kerek dagadókat. Amikor végre elkészültek a finomságok, élvezettel
falatoztak. Az apa hentes volt. Mindennap hajnalban kezdett
dolgozni, aztán munka után ő ment érte az óvodába. Együtt ballagott
haza apa és fia. Fogták egymás kezét, és beszélgettek.
Aztán egy napon apja puha, párnás kezén megérezte a hús
szagát. Ez a szag hirtelen mindent megmagyarázott. Összeállt a
kép. Az egész kövérség e miatt a szag miatt van. Ezért más ő, mint
a többiek. Az apja miatt. Ő az oka a kiközösítéseknek. Meglett a
bűnös. Ettől kezdve már nem tudott olyan őszinte szeretettel nézni
az apjára. Szégyellte, amikor érte ment, szégyellte, ahogy sétáltak
hazafelé, és szégyellte felnőttként is. Már rég nem volt kövér, már
rég karriert csinált, mégis kevesebbnek és silányabbnak érezte
magát másoknál.
Az első lépés a gyógyulás felé, ha nevet tudunk adni a bajnak.
Nevet kell adnunk az érzésnek, hogy tudjuk, mivel állunk szemben,
és képesek legyünk megbirkózni vele. Moneyshame – az
angolszász önsegítő szakirodalomban így hívják a pénzzel, illetve
leginkább annak hiányával kapcsolatos szégyent. Amikor úgy
érezzük, hogy anyagi helyzetünk miatt másokkal szemben
alulmaradunk, kínzó fájdalmat élünk meg. És ez nem túlzás!
Agykutatók meggyőzően bizonyították, hogy a szégyen kiváltotta
fájdalom ugyanazokon az idegpályákon zakatol végig, mint a testi
fájdalom – vagyis a szégyenérzet semmivel sem fáj kevésbé, mint
amikor eltörjük a lábunkat. Egy különbség azonban mégis van: a
törött láb összeforr, emléke idővel halványodik, a szégyen érzése
azonban életünk végéig megmaradhat. Ha egyszer beköltözött az
életünkbe, egykönnyen nem szabadulunk tőle.
Viki, a húszas évei végén járó gyógyszerész nagy
szegénységben nevelkedett. Először apja vált az alkohol rabjává,
majd elkeseredett anyja is követte a szenvedély zsákutcájába.
Lassanként mindenüket elveszítették, a napi megélhetésük is
bizonytalanná vált. Viki kisgyerekként soha nem tudta, lesz-e
vacsora aznap, vagy megint éhesen kell lefeküdnie, miközben szülei
bódultan ülnek valamelyik kocsmában. Nagyszülei korán meghaltak,
így egy jóakaratú szomszédasszonyon kívül senkire nem
számíthatott. Ez a nő, bár maga is nehéz körülmények között élt,
időnként adott egy kis kenyeret neki, vagy áthívta egy tál levesre.
„Menekülj innen, menekülj – mondogatta neki mindig –, eszedbe ne
jusson ebben a nyomorban maradni!”
Nem, Vikinek eszében sem volt a faluban maradni, hiszen
bármerre ment a parányi településen, mindig úgy érezte, az
emberek megvető pillantása követi. Szégyellte a szegénységüket, és
minden alkalommal legszívesebben elsüllyedt volna, amikor hol az
apját, hol az anyját támogatta haza. Menekülni akart, kikerülni ebből
az életből. Jó eszű, szorgalmas lány volt, gond nélkül bejutott a
gimnáziumba, majd az egyetemre. A tanulás mellett takarítást vállalt,
így tudta eltartani magát. Az egyetem elvégzése után felköltözött a
fővárosba, egy zsebkendőnyi kis lakást is sikerült bérelnie. Boldog
volt. Egészen addig, amíg meg nem ismerkedett egy férfival, aki
nagyon megtetszett neki. A vonzalom kölcsönösnek bizonyult, ám
akadt egy kis gond: a szégyen. Viki úgy érezte, életkörülményei
vállalhatatlanok a férfi előtt. Biztos volt benne, ha kiderül, hogy a
város egy kevésbé elegáns környékén egy omladozó bérház apró
kis lakásában él, a férfi azonnal hátat fordít neki. Érezte ő, hogy van
ebben valami irreális, és azt is számtalanszor mondogatta magának,
hogy ha ez így lenne, akkor jobb is, ha elválnak útjaik, mégsem tudta
rávenni magát egy őszinte beszélgetésre. Inkább ködösített, ki-kitért
a találkozások elől, vagy ha mégis elfogadott egy esti meghívást,
mindig úgy intézte, hogy a férfi ne tudja hazakísérni.
Egy téli este azonban már nem tudott mit kitalálni. Sűrű havazás
kezdődött, a férfi pedig ragaszkodott hozzá, hogy a zord időben
hazavigye. Viki bepánikolt. Végső kétségbeesésében „mentő” ötlete
támadt. Egy elegáns budai negyedbe vitette magát, ahol egy kellően
tetszetős ház előtt kiszállt, és elköszönt a férfitól. Azon a késő estén,
ahogy a sűrű hóesésben megszégyenülten baktatott hazafelé,
egészen világosan tudta, hogy le kell számolnia gyermekkora
árnyaival.
Ez a tragikomikus történet rávilágít a szégyen természetrajzára. A
szégyen – bár nagyon egyéni érzésnek tűnik, hiszen a másik ember
semmit sem érzékel belőle, mégis – kapcsolatban jön létre. Amikor
teljesen egyedül vagyunk, nem szégyenkezünk. Az érzés akkor
lángol fel, ha akár a fantáziánkban, akár a valóságban megjelenik a
másik. „Szégyellem magam előtted” – ez a kifejezés ragyogóan
tükrözi a szégyen társas jellegét. A szégyen érzése nem születik
velünk. Ezért is soroljuk a másodlagos, úgynevezett önértékelési
érzések közé, mint a bűntudatot vagy a büszkeséget.
18-24 hónapos kor körül kezd kialakulni az öntudat, vagyis az a
képességünk, hogy magunkat másoktól elkülönülten tudjuk megélni.
Ekkortól a kisgyerek már érti, hogy ő és a másik nem két testben élő
azonos lélek. Rájön a határokra, kezdi felfogni, hogy más érzések,
gondolatok, vágyak működnek benne, mint a másik emberben. És
meglátja önmagát a másik tekintetében. Ez a felismerés egy
„szégyenkrízist” hoz magával – írja Jens L. Tiedemann Szégyen{3}
című könyvében. Szerinte „a szégyen a legkönnyebben
generalizálódó, a legnagyobb terjedési sebességgel bíró, és így a
leggyorsabban elárasztani képes érzelem”. Ez a tokától bokáig hatás
és a tartós megmaradás teszi olyan nehézzé a kezelését.
 A szégyennel egyáltalán nem könnyű dolgozni. Gyakran még a
terapeutáknak is nehezükre esik piszkálgatni a szégyen akár
generációkra visszanyúló gyökereit. Saját megmunkálatlan
viszonyuk a szégyennel tudattalanul arra késztetheti őket, hogy
inkább kerüljék a témát. A szégyennel azonban szembe kell nézni.
Meg kell szelídítenünk az érzést, hogy megkapjuk a felszállási
engedélyt, és valóban segíthessük a kliens önbecsülésének
megerősödését.
Ha a szégyen érzése feldolgozatlan marad, akár az egész
életünk a menekülésre épülhet. A következő eset erről szól.
Péternél az ötvenes évei elején prosztatarákot diagnosztizáltak.
Az élete egyetlen pillanat alatt összeomlott. Ott ült az elegáns
magánklinikán, émelygett, szédült, és miközben az orvost hallgatta,
csak arra tudott gondolni, hogy ez csak valami rossz tréfa lehet. Ő, a
sikeres üzletember, a kemény férfi nem lehet rákos. Mi köze neki
ehhez az egészhez? Hogy kerül ide? Mit keres ebben a történetben?
Egészen addig azt gondolta, a rák a gyengék betegsége, így vele
soha nem fordulhat elő. Ő erős, határozott, igazi nyertes alkat. Addig
a napig sem betegségre, sem az elmúlásra nem gondolt. Jól élt. Bár
sokat dolgozott, szórakozásra, utazásra is jutott ideje. Körbejárta a
fél világot, látta a legcsodálatosabb tengerpartokat, evett a legjobb
éttermekben, ivott a ledrágább whiskykből, szívta a
legkülönlegesebb szivarokat. Az élete minden külső jel szerint
rendben volt. És akkor jött az érthetetlen, felfoghatatlan pillanat. Ám
a kezdeti sokk után gyorsan összeszedte magát, és attól kezdve
hadvezérhez illően tervezte meg és szervezte a saját kezelését.
Külföldi orvosokkal konzultált, szakértőkkel levelezett, és semmit
nem bízott a véletlenre.
A legnagyobb nemzetközi szaktekintély műtötte, aki az operáció
után örömmel biztatta, hogy a korai diagnózisnak köszönhetően
minden esélye megvan a teljes felépülésre. Péter megnyugodott.
Néhány hét kihagyás után vissza is tért a munkahelyére. Egészen
pontosan: visszatért volna, ám valami nem stimmelt. Hiába csinált
mindent a régi rutin szerint, valahogy nem találta a helyét.
Ténfergett, el-elfelejtette a megbeszéléseket, nem válaszolt az e-
mailekre, az idő teljesen kifolyt a kezei közül. Régen villámsebesen
oldotta meg a problémákat, lényegre törően tárgyalt, most csak
hümmögött, és képtelen volt dönteni.
– Úgy érzem, nem tudom, ki vagyok, és mit akarok – ez volt a
nyitómondata, amikor először leült velem szemben.
– Mit jelent ez pontosan? – kérdeztem.
– Nehéz ezt megfogalmazni, de olyan, mintha nem magamat
látnám, amikor belenézek a tükörbe. Nemcsak az arcom, de az
egész életem idegen lett. A betegség előtt úgy éreztem, a helyemen
vagyok. Elértem mindent, amire vágytam. Most nem vágyom
semmire. Kiürült minden. Mintha légüres térben lennék.
– Úgy tűnik, a betegsége alaposan szétzilálta azt a valamit, amit
úgy hívunk, identitás. Test és lélek nem válik szét egymástól. A
fizikai problémák a pszichés működésre is hatással vannak.
Elmondtam neki, hogy Lear király drámája jutott róla eszembe. Az
öregedő, önmagát elveszítő király története felkeltette az
érdeklődését. Kétségbeesett mondataival tökéletesen tudott
azonosulni: „Ismer engem itt valaki? Hisz ez nem Lear! Így jár Lear,
így beszél? (…) Hol, aki megmondja, mi vagyok?”{4}
Azt javasoltam, az első néhány alkalommal beszélgessünk a
határozott, sikeres vállalkozói énjéről. Az az identitás még szilárdnak
tűnt, nézzük meg, mi mindent tudunk róla. Tárjuk fel a történetét,
nézzük meg, hogyan formálódott, hátha találunk benne olyan
támpontokat, amik segítségére lehetnek abban, hogy a jelenlegi
zűrzavarból valami értelmes egészet alakítson ki.
– Anyám a téeszben volt bérszámfejtő, apám is ott dolgozott,
villanyszerelő volt. Azt hiszem, kicsi gyerekként nem tudtam
megítélni, mennyi pénzünk van, akkor még nem is érdekeltek ilyen
dolgok. Talán hétéves lehettem, amikor először derengeni kezdett,
hogy van, amit mi nem engedhetünk meg magunknak. Egy
osztálytársam apja kamionozott. Náluk láttam először igazi
matchboxot. Csorgott a nyálam, de otthon nem szóltam egy szót
sem, mert ösztönösen tudtam, hogy azzal csak bántanám a
szüleimet. Az iskolában közepesen tanultam, egy dolog érdekelt: a
zene. Valahogy kikönyörögtem, hogy engedjenek gitározni.
Állandóan a kottákat bújtam, nyűttem a húrokat. Még egy zenekart is
alapítottunk, és marha fontosnak képzeltük magunkat. Mondjuk, a
zeneiskolai tanárom szerint igazi tehetség voltam. Ő mondogatta,
hogy nem szabadna mást csinálnom, nekem a zene az utam.
– Aztán mégis letért erről az útról. Mi történt?
Péter hosszan hallgatott. Elgondolkodva meredt maga elé, cipője
orrával a szőnyeg rojtjait igazgatta. Amikor rám nézett, egészen
komor volt a tekintete.
– Érettségi utáni nyáron a zenekar egyik tagjával kimentünk
Németországba. Neki ott élt a nagybátyja, az alagsori kis lakásában
meghúzhattuk magunkat. Fedél volt a fejünk felett, pénzt meg
utcazenélésből kerestünk. Kiálltunk egy térre, és nyomtuk egész
nap. Jöttek-mentek az emberek, látszott rajtuk a jólét. Jók voltunk,
úgyhogy nem fukarkodtak, a nap végére mindig szép kis summa
gyűlt össze. Aztán egyik nap jött egy öltönyös pasas. Már messziről
kiszúrtam. Olyan elegáns volt, hogy még abból a közegből is kitűnt.
Átvágott a téren. Felénk se nézett. Aztán hirtelen megtorpant,
visszalépett, és 100 márkát dobott a kalapunkba. De nem a pénz
volt a lényeg, hanem ahogy ezt tette. Még ma is látom a tekintetét.
Valami végtelen szánalom volt benne. Nem tudom, miért csinálta,
talán a lelkiismeretét akarta megnyugtatni, fogalmam sincs, de
velem ott megfordult a világ. Addig is volt, hogy bántott a
csóróságom, de ott mintha a világ összes szégyene belém mart
volna. Azon a nyomorult téren megfogadtam, hogy gazdag leszek.
Történjen bármi, én soha többé nem akarom, hogy szánakozó
tekintettel nézzenek rám. Még másnap felültem a vonatra, és
hazautaztam. Attól kezdve csak a pénz érdekelt. A gitárt felvittem a
padlásra, és terminátor-üzemmódra váltottam. Hát, ez az én
történetem, Noémi.
A következő hónapok nagy munkával teltek. Beszéltünk az élet
értelméről és értelmetlenségéről, az önmagunkhoz való hűségről.
Elgondolkodtunk lehetséges életutakról. Megvizsgáltuk, mi történne,
ha egyik napról a másikra mindent elveszítene. Ki hogyan reagálna
a környezetében. Péter számára fájdalmas volt a felismerés, hogy
azok, akikkel körülvette magát, feltehetően a pénze, és nem a
személyisége miatt vannak vele. Amikor megpróbált a szokásos
összejövetelek egyikén a benne zajló folyamatokról beszélni, falakba
ütközött. A haverjai csak veregették a vállát, hogy ugyan-ugyan,
szedje már össze magát, és töltötték is neki a pezsgőt, hogy jobb
kedvre derítsék. Végtelenül csalódott lett. Úgy érezte, hatalmas hibát
követett el.
A terápiának ezen a pontján az a veszély fenyegetett, hogy Péter
egész addigi életét elértékteleníti magában. Sokat dolgoztunk azon,
hogy értelmet találjon életének abban az időszakában, amikor a
pénz volt számára a legfontosabb. Meséltem neki Erik H. Erikson
elméletéről, aki úgy gondolta, egész életünk a fejlődésről szól.
Szerinte az identitásunk kialakulása nem zárul le a kamaszkor
végével, hanem életünk végéig tart. Elképzelése szerint
születésünktől kezdődően nyolc nagyobb szakaszon kell
áthaladnunk. Ezek a szakaszok rendre új elvárásokat támasztanak
velünk szemben, és újabb és újabb fejlődési feladat megoldását
követelik tőlünk. Az élethez való ilyen hozzáállás elegendő teret
enged annak, hogy újra és újra átgondoljuk, honnan jövünk, és
megvizsgáljuk, hogy jó irányba haladunk-e. Ha az derülne ki, hogy
szükség van némi korrekcióra, bátran megtehetjük. Ez nem kudarc,
hanem a tudatosság működtetése az életünkben.
Péternek tetszett a gondolat. Megnyugtatta, hogy semmi nincs
még lezárva, a fejlődés lehetősége előtte is folyamatosan nyitva áll,
rajta múlik, mit kezd vele. A betegsége szembesítette az élet
végességével, és kegyetlen erővel világított rá, hogy azok az
értékek, amiket az elmúlt évtizedekben követett, távol álltak valódi
énjétől. Rájött, hogy a pénz a szégyen enyhítésére szolgált, ám
miközben a kellemetlen érzéstől menekült, elveszítette önmagát.
Az elkövetkező évben átalakítást hajtott végre. Több vállalkozását
eladta, a korábbi társaságától visszahúzódott, és új baráti kört
alakított ki maga körül. A régi zenekarból néhányan újra összeálltak,
és hetente kétszer örömzenéltek. A változást a családja is örömmel
fogadta. A korábban mindig feszült, nehezen megközelíthető ember
most hosszan, mélázva üldögélt otthon, a gyerekei meg lassan köré
gyűltek. „Én most ismerem meg a családomat” – mondta egyik
alkalommal, és mindketten úgy éreztük, a beszélgetéseink nem
voltak hiábavalók.
 Lelkileg egészséges ember az, akinek a teljesítménye
összhangban van a képességeivel, szoktuk mondani. De mi van
azokkal, akiknek az anyagi helyzete nincs összhangban a befektetett
munkájával? Dolgoznak – nem is rosszul, nem is keveset –, ám
valahogy mégsem tudnak egyről a kettőre jutni. Mintha saját
pénzügyi gyarapodásukat szabotálnák.
Amikor Kinga, a harmincas évei közepén járó grafikus felkeresett,
fogalma sem volt, mi gátolja az anyagi önérvényesítésben. Már több
karrier és business coachnál járt, ám nem nagyon jutott előre. Még
egyetemista korában kezdett bedolgozni egy nagy cégnek.
Munkájával annyira elégedettek voltak, hogy a diploma megszerzése
után úgy döntött, nem keres magának állást, hanem saját
vállalkozást alapít. Ettől kezdve ez a cég látta el megbízásokkal.
Mivel régi, bejáratott kapcsolatuk volt, komolyabb ártárgyalásra soha
nem volt szükség. Kinga munkájának híre ment, és mások is
érdeklődni kezdtek a kreatív szakember iránt. Egyre többen keresték
meg izgalmas projektekkel. A probléma ekkor kezdődött. Kinga
rájött, hogy amíg a megbízás grafikai részéről van szó, elemében
van, ám amikor az anyagi kérdésekre kerül sor, elveszíti a
magabiztosságát. Az a nő, aki egyébként választékosan beszélt, akit
élvezet volt hallgatni, teljesen megváltozott, amikor pénzről kellett
volna tárgyalnia. Ahogy ő mondta: debilizálódott. Úgy érezte, mintha
hirtelen elbutult volna. Feszengett, hebegett-habogott, mint aki egy
értelmes mondatot sem tud összerakni. Hiába volt tisztában a
munkája értékével, rendszeresen belement a számára kedvezőtlen
megállapodásokba.
Ezt a folyamatot így idézte fel: „Egy ideig még tartom magam, de
ha a megrendelő kicsit is erőszakosabb, inkább mindenre rábólintok,
csak hogy minél előbb szabaduljak a kínos helyzetből.” Utólag
persze mindig dühös volt, és nem értette, hogy lehetett olyan
„tehetetlen, mint egy kisgyerek”. Számtalanszor elhatározta, hogy
kiáll magáért, ám az éles helyzetekben rendre jött a kínlódás meg a
lefagyás.
Az intenzív testi élmények azt súgták, lehet valami a múltjában,
ami alattomosan megakadályozza, hogy érett felnőttként viselkedjen.
Azt javasoltam neki, mielőtt különböző önérvényesítő technikákkal
próbálkoznánk, nézzük meg, mi lehet számára a pénz
többletjelentése. Milyen – talán rég elfeledett – emlékei,
meghatározó tudattalan érzései kapcsolódnak az anyagiakhoz.
Kingát felvillanyozta az ajánlatom. Eddig eszébe sem jutott, hogy a
gyerekkorának bármi köze lehet az ügyetlenül levezetett üzleti
tárgyalásaihoz.
Beszélgetni kezdtünk. A családjáról kérdeztem, a szülei
munkájáról, házasságukról, az anyagi helyzetükről. Ahogy mesélt,
fokozatosan kirajzolódott a múlt. Kinga egy vidéki kisvárosban nőtt
fel. Szülei tisztviselőként dolgoztak, akiknek a fizetése ritkán tartott ki
a hónap végéig. Élénken emlékszik, hogy minden hónap huszadika
körül elkezdődtek az ingerült szóváltások, aztán a hangos
veszekedések és ajtócsapkodások. Hogy a házasság az anyagi
gondok miatt romlott-e meg, vagy szülei eleve nem illettek
egymáshoz, ma már kideríthetetlen. Amit most Kinga fel tud idézni,
az az anyja keserűsége:
– Anyám örök elvágyódó volt. Ritkán mondta, de mindig éreztem,
ha tehetné, messzire futna. Utálta a szűkös panellakásunkat, azt,
hogy tele vagyunk korlátokkal. Életre vágyott. Utazásokra,
kalandokra, izgalmakra, színházra, mozira, hajnalig tartó
világmegváltó beszélgetésekre izgalmas emberekkel. Ehelyett
maradt az 56 négyzetméter fojtogató légköre meg az apám, aki
egyáltalán nem tudta megadni neki mindazt, amire vágyott.
– Ezt már gyerekként is ilyen pontosan érezte, vagy csak
felnőttként rakta össze a képet?
– Én ezt egészen kicsi koromtól tudtam. Tudja, a szülőknek
fogalmuk sincs arról, mennyi mindenre figyelnek a gyerekeik. Azt
hiszik, a kölykök hülyék, pedig csak kicsik.
– Mondja, volt ebben a nemszeretem életben bármi, ami ha
ideiglenesen is, de kis feltöltődést, menekülést jelentett az
anyukájának?
– Hát, nem sok. Illetve most, hogy kérdezi, szerintem az
évenkénti bulgáriai nyaralás ilyen menekülés lehetett.
– Meséljen nekem erről! Hogyan tudták a szülei előteremteni a
nyaralás árát, ha hónap végére már pénzzavarral küzdöttek?
 Kinga mesélni kezd. Látjuk az anyját, ahogy a varrógép fölé
görnyed, hogy az esti-éjszakai pluszmunkából legyen pénz a vágyott
nyaralásra. Ott ül ő is a kisszobában, segít hajtogatni az elkészült
darabokat. Aztán egy újabb kép is előbukkan. Hónap eleje van, jön a
vállalkozó, és hozza a pénzt a ruhákért. Kinga élénken emlékszik
ezekre az estékre. Anyja ül a konyhaasztalnál, és a nyaralási pénzt
számolja. Ajkai jellegzetesen szétnyílnak, mozdulataiban,
tekintetében mohóság tükröződik. A kislány figyeli, és egyszerre
érez szégyent, szomorúságot és magányt. Szégyent a
szegénységük és az anyja mohósága miatt, szomorúságot, amiért
az anyja láthatóan boldogtalan, és magányt, mert ezekben a
pillanatokban egészen pontosan tudja, hogy nincs közük
egymáshoz. Az anyja egy másik világban van, abban a vágyottban,
ahol nincsenek kötöttségek, anyagi korlátok, ahol nincs szeretetlen
házasság, csak ő van, és az álmai.
Kinga az emléket és vele együtt az érzéseket hosszú évekre
eltemette. Tudatosan nem emlékezett rá, a régi élmény nyíltan és
felismerhetően nem zavarta meg az életét, mégis ott volt vele, és
amikor anyagiakról kellett volna tárgyalnia, lebénította. Számára a
pénz nem egyszerű fizetőeszköz vagy a munkájának ellenértéke
volt. Már ott gyerekkorában elveszítette önálló jelentését, és anyja
leleplezett érzelmeinek szimbólumává vált. Szégyen, szomorúság,
magány – Kinga idegpályáin száguldott a múltból jövő információ.
Stressz-szintje – minden számára érthető ok nélkül –
megemelkedett, amire lefagyással reagált. Ahogy kislányként
tehetetlenül nézte az anyját, úgy felnőttként is ez a tehetetlenség
kerítette hatalmába, amikor felmerült a téma.
Hogy a történetek láncolatát és Kinga felnőttkori viszonyulását
megértsük, forduljunk kicsit a fejlődéspszichológia felé, és nézzük
meg, hogyan alakul ki a gyermek világképe. Számtalan vizsgálat
bizonyítja, hogy életünk elején erőteljesen egocentrikusan
gondolkodunk. Ebben a korban ez nem önzést jelent, csupán annyit,
hogy mi állunk a történések középpontjában. Ha a szüleink
ingerültek, mi idegesítettük fel őket; ha anyánk szomorú, az csak
azért lehet, mert mi nem felelünk meg az elvárásainak; ha
boldogtalan, ha elvágyódik, az is csak azért lehet, mert mi nem
vagyunk elég jók. „Ha jó lennék, anyukám nem lenne szomorú” –
gondolja a kisgyerek, mert még nem rendelkezik olyan belátási
képességgel, amely segítene neki megérteni, hogy nem ő az oka az
anyja (szülei) viselkedésének vagy érzéseinek. A gyerekek nem
tudják, hogy szüleiknek van egy tőlük független élete is. Azzal
sincsenek tisztában, hogy ebben az életben lehet elvágyódás,
boldogtalanság és frusztráció, ahogy lehet benne csalódottság,
szomorúság vagy egy másik élet utáni sóvárgás is. Ez akkor is
történhet így, ha a szülő a gyermekét teljes szívével szereti. Amikor
a szülő ráadásul nem képes éretten kezelni az érzéseit, és saját
rossz döntéseinek következményeiért tényleg a gyereket okolja,
nagyon mély sebeket tud ütni a gyerek önbecsülésén.
Kinga a lelke mélyén magát okolta anyja boldogtalanságáért. Úgy
gondolta, ha ő nem lenne, vagy ha jobb gyerek lenne, anyja is
boldogabb lehetne. Éretlen kis fejében az is megfordult, hogy ha
nem kellene neki új cipő, amikor kinőtte, ha kevesebbe kerülne a
ruhája, talán több pénzük lehetne. A pénz, a „nem vagyok elég jó”
érzése, a szégyen és anyja mohó tekintete furcsa eleggyé állt össze
a tudattalanja rejtekében. Zsigeri meggyőződésévé vált, hogy aki
nem elég jó, annak nincs joga kiállni magáért. Hiába tudta, mennyit
ér a munkája, a racionális tudást a negatív énképből feltörő érzések
könnyedén felülírták. Ezt csak tetézte, hogy a pénz már önmagában
is a szégyen és a magány élményét idézte fel benne. Ezért bénult le
minden alkalommal, és ezért nem segítettek neki a korábban
megtanult önérvényesítő technikák. A probléma mélyebben
gyökerezett. Nem a technika hiányzott, hanem a meggyőződés,
hogy érdemes a munkáját megillető díjazásra.
A továbbiakban az volt a feladatunk, hogy a pénzről lefejtsük a
hozzá tapadt fájdalmas tapasztalatokat, és a helyére tegyük Kinga
életében. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, a személyiség mélyrétegeiben
kellett változást előidéznünk. Kinga eredetileg néhány alkalmas
„gyorstalpalóra” számított, ám végül közel két évig dolgoztunk
együtt, míg mindketten úgy éreztük, hogy az önbecsülése kellően
megerősödött.
Ebből a történetből is kirajzolódik, milyen mélyen meghatároz
bennünket a gyermekkorunk. Felnőve sokszor igazi nyomozónak kell
lennünk, hogy kiderítsük, milyen személyes mítoszok, egyéni
jelentések kapcsolódnak egy-egy tünethez vagy működésmódhoz.
A gyermeki agy a tanulásra van kitalálva. Érzékenyen és nyitottan
gyűjti a környezetből származó információkat, és azokból formálja
meg a maga igazságait. Ezek az igazságok később bemerevednek,
és makacsul ellenállnak a változásnak. Sokak elhatározása, hogy
„mostantól máshogy csinálom”, éppen azért fut zátonyra, mert a
gyerekkorban beégett összefüggéseket lehetetlen a puszta akarattal
megváltoztatni. Ennek legfőbb oka a tapasztalatok összetettsége.
Amikor valami történik velünk, hatására egyszerre alakulnak ki
érzelmek, gondolatok és testi élmények. Ezek egy nagy összefüggő
élménycsomaggá állnak össze. Ha egy esemény nagyobb
horderejű, vagy gyakran, rutinszerűen ismétlődik, illetve ha egy
számunkra fontos személy is részt vesz benne, akkor az
élménycsomag különleges jelentőségre tesz szert. Még évtizedekkel
később is elég egy apró részlet – egy illat, egy fénysugár, egy
hangsúly –, ami a régi helyzetre emlékeztet, és azonnal a múltban
találjuk magunkat. Bár felnőttként állunk ott, mégis pont úgy érezzük
magunkat, mint gyermekkorunkban. Időutazás ez a javából.
 Státuszszorongás
Hol a helyünk a világban? Hogyan tudjuk ezt meghatározni? Mi
segíthet ebben? A legkézenfekvőbbnek az tűnik, ha másokat hívunk
segítségül. Leon Festinger amerikai szociálpszichológus már 1954-
ben felhívta a figyelmet a társas összehasonlítás jelenségére, vagyis
arra a szinte automatikus emberi működésre, hogy magunkat
másokhoz viszonyítva helyezzük el a világban. Hogy magasak
vagyunk, vagy alacsonyak, az attól függ, hogy a körülöttünk élők
általában hány centisre nőttek. Hogy ügyes fejszámolók vagyunk-e,
az szintén akkor dől el, amikor kiderül, mások milyen gyorsan oldják
meg a feladatot. Legtöbbször tudatában sem vagyunk, ám
folyamatosan és önkéntelenül hasonlítgatjuk magunkat másokhoz.
Az evolúciós pszichológusok véleménye szerint ez a sejtjeinkbe
van kódolva. De hogy történt mindez? Cristopher Boehm
antropológus szerint vadászó-gyűjtögető eleink még egyenlően
osztoztak a megszerzett élelemben, és kifejezetten kerülték a
dominanciát. Aki hatalomra tört, azt rövid úton kirekesztették vagy
száműzték a csoportból. Morális érzékünk feltehetően még ebből az
időből származik. A mezőgazdaságra való áttéréskor azonban
minden megváltozott: megjelent a magántulajdon. Ettől kezdve
egyeseknek több élelem jutott, míg másoknak kevesebb. Az addig
egyenlőségben és egymással együttműködésben élő csoportokban
kialakult a hierarchia. Ettől kezdve mindenki azon igyekezett, hogy
minél magasabbra kerüljön a ranglétrán. A státuszkülönbségek
érzékelése biológiai programunk részévé vált. Agyunk, mint egy
élesre állított riasztó, ma is megállás nélkül elemzi, hogy éppen hol
helyezkedünk el a hierarchiában. Hogy hogy lehet ezt kibírni?
Nehezen. A státuszszorongás a modern ember életének mételye
lett.
A Kaliforniai Egyetem kutatói megvizsgálták, hogy milyen típusú
tevékenységek okozzák a legmagasabb stresszt. 208 kutatási
eredményt kielemezve azt találták, hogy azok a feladatok emelik
meg leginkább a stressz-szintünket, amelyekben megjelenik a társas
értékelés általi fenyegetettség, vagyis ahol esély van arra, hogy
valaki leértékeljen minket.
 De manapság vajon hogyan hasonlítjuk össze magunkat
másokkal? Erre többnyire a pénzt használjuk mint mérőeszközt. A
márkás autó, egy drágább óra, a vagyon bármilyen látható jele,
vagyis a státuszszimbólumok jelölik ki helyünket a világban. A
társadalom nagy része arra törekszik, hogy szert tegyen ezekre a
darabokra. Sokszor erőn felül is vásárol, csak hogy csökkentse a
szorongását, és ha csak pillanatokra is, de úgy érezze, feljebb került
a ranglétrán.
Érdemes tudnunk, hogy minél nagyobb egy társadalomban az
egyenlőtlenség, minél nagyobbak a státuszkülönbségek, annál
intenzívebb a státuszszorongás is. A szorongás pedig lassan ölő
méreg, az egész társadalmat mérgezi – azokat is eléri, akik a
hierarchia csúcsán állnak.
Azt hiszem, Karinthy találóan írta le a folyamatot, hogyan
veszítettük el klasszikus értékeinket, és tettük a pénzt meghatározó
értékké.
Kezdetben volt: hiszek, tehát vagyok.
Aztán, kis időre: gondolkodom, tehát vagyok.
S most, véglegesen: hitelem van, tehát vagyok.
Vagy egyszerűbben: pénzem van, tehát vagyok.{5}
Áron, a fiatal üzletember eredetileg párkapcsolati problémákkal
keresett fel, ám amikor megtudta, hogy korábban a
versenyszférában dolgoztam, szívesen mesélt a tárgyalásairól. Néha
egy-két technikai tanácsot is adtam neki, amiket sikeresen
alkalmazott. Idővel a beszélgetéseink forgatókönyve sajátosan
átalakult. A találkozónk első negyedében az üzletről beszélt, és csak
utána tértünk át a magánéleti kérdésekre. Elfogadtam, hogy neki ez
az antré, ami segíti, hogy felkészüljön a számára mély vizet jelentő
párkapcsolati részre.
Emlékszem, volt egy szerződés, amit számtalan előkészítő
találkozó után sem sikerült lezárnia, a dolog csak nyúlt, mint a
rétestészta. Egyszer-egyszer rákérdeztem, hogy nem szeretné-e
részletesebben is megbeszélni, mi történik, hátha közösen találunk
valami megoldást, amivel végre pontot tehetnek az ügy végére. Áron
hosszú hetekig kitért a javaslatom elől, és egy ideges legyintéssel
elintézte a problémát, mondván: a tárgyalópartnere egy kretén, nem
lehet vele mit kezdeni. Egy idő után úgy döntöttem, ha a következő
ülésre sem úgy érkezik, hogy aláírták a szerződést, tovább nem
asszisztálok a szőnyeg alá söpréshez. Addigra pontosan éreztem,
hogy a háttérben valami nagyobb horderejű érzelem húzódik.
Rögtön az ülés elején felhoztam, hogy milyen sokat gondolkodtam
az eddig megismert működésébe nem illeszkedő helyzeten, és most
szeretném, ha ezt körüljárnánk. Vonakodva ugyan, de beleegyezett.
A szokatlan esetekben általában azt javaslom, nézzünk rá a
történetre, mint egy filmre. A filmkészítés során a rendező az, aki
egészen pontosan ismeri a jeleneteket. Látja a díszletet, a
szereplőket, tudja, hogy milyen ruhában kell lenniük, milyen kellékek
lesznek abban a részben. Megkértem Áront, hogy ezzel a rendezői
részletességgel meséljen el mindent a legutóbbi tárgyalásról.
Rettenetesen nehezére esett nagyító alá venni a történéseket.
Bármennyire igyekeztem, két mondat után újra elnagyoltan mesélt,
amiből alig derült ki valami. Az intuícióm mégis azt súgta, jó úton
járunk. Sokadik alkalommal tértünk vissza a jelenet elejére, amikor
azt idézte fel, ahogy a másik fél megérkezett a tárgyalásra: „És
akkor az az idióta kitette a Maseratija kulcsát az asztalra.”
– Jól hallom az indulatot a hangjában? – kérdeztem.
– Persze, hát ki az a hülye, aki így viselkedik?! Most komolyan,
mondja meg, nem egy idióta?
– Nézze, én nem tudom, idióta-e, aki kiteszi az autójának a
kulcsát a tárgyalóasztalra, és megmondom őszintén, nem is nagyon
érdekel. Sokkal inkább az foglalkoztat, önből mi váltott ki ekkora
indulatot. Jó ideje találkozunk már, ám eddig soha nem láttam
ennyire felpaprikázva.
– Egyébként mindig ezt csinálja, már az első alkalommal is
felhúztam magam.
– Szóval mindig ez van? Ez valahogy mégis kimaradt a
beszámolóiból.
– Mert nem fontos.
– Amin így felhúzza magát, az nem fontos?
– Fontos, de nem úgy… Már fogalmam sincs.
 Az óra hátralévő részében összeraktuk a történet puzzle-
darabkáit. Áron az első találkozásuk óta tudattalanul szabotálta a
megállapodást. A felszín alatt a két férfi között dominanciaharc dúlt.
A drága autókulcs Áronban státuszszorongást váltott ki, amit az
egyetlen lehetséges eszközével tudott kompenzálni: hátráltatta a
megállapodást. A nyílt színen mindenki azon dolgozott, hogy nyélbe
üssék az üzletet, míg a színfalak mögött valóságos dráma zajlott.
Ez az eset megnyitotta az utat a mélyebb témák felé. Végre
tudtunk beszélni Áron apjához fűződő viszonyáról. Felszínre kerültek
annak köszönhető gyerekkori sérülései, hogy az autoriter apa
naponta alázta meg, parancsolta maga mögé. Az apa sikeres ember
volt, aki a pénze és befolyásos barátai révén a társadalmi ranglétra
csúcsán érezte magát. Ezt természetesen mindenkinek a tudtára
adta. A saját fia sem volt kivétel, őt is előszeretettel gyűrte maga alá
a finom eszközökkel vívott dominanciaharcban. Igen, ahogy Áron
fogalmazott, az apja úriember volt, így a nyílt megjegyzések helyett
a státuszszimbólumokon és a burkolt célzásokon keresztül
kommunikált. A tárgyalóasztalra kitett kulcs pont ebbe a sémába
illeszkedett, így minden alkalommal egy régi fájó sebbe kapart bele.
Amikor Áron a tárgyalópartnerére nézett, a kép a múlttal keveredett.
A versengő társadalmakban nem könnyű befogadó közösséget
találni. A szülő kirekesztettsége a gyereke életére is hatással lesz.
Sarah-val egy női táborban beszélgetünk, késő este van, a
napnak az a szaka, amikor mintha könnyebb lenne a lélek rejtett
zugait feltárni. A nappal éles fénye a határokat is kiélesíti, a másik
sokkal idegenebb, egy ismeretlen világ képviselője. Nappal a
hivatalos, a távolságtartó, az összeszedett énünk kerül előtérbe, ő
irányít, ő tartja a három lépés távolságot. Ahogy leszáll a sötét,
valami megváltozik. Az egyre mélyülő estével közelebb kerülünk
egymáshoz, beszűkül a tér, és a biztonság burka vonódik körénk.
Hogy honnan jön ez, nem tudom, az érzés gyökere talán emberi
történetünk kezdetére nyúlik vissza, amikor az éjszakai barlangban
csak a saját hordánk tagjai szuszogtak mellettünk, így megtanultuk,
hogy aki ilyenkor közel van, attól nem kell félnünk; hozzánk tartozik,
egy közülünk.
 Szóval, ott ülünk ezzel a vakítóan kék szemű nővel, és
beszélgetünk. A gyerekektől indulunk, könnyedén, mintha egy partin
lennénk, azán – szinte észrevétlenül – a fia pánikbetegsége lesz a
téma. A kamasz gyerek évek óta küzd a fojtogató érzéssel, ami hol
elnyeli, hol hagy neki egy kis pihenőidőt. Kérdezem, neki mit jelent a
pánik. Megtalálja-e a gyereke érzéseihez az utat? A másikkal való
összehangolódásban az segíthet a legtöbbet, ha felleljük
magunkban azt a húrt, amit az ő érzése megpendített. Az
együttérzés záloga, hogy felfedezzük, bennünk is azok a mélységek
és magasságok, azok a sötétségek és fények élnek, mint a másik
emberben.
Sarah elmereng kicsit a kérdésen, tekintete a semmibe réved,
egy pillanatra nincs is ott, elmerül a belső világában. Meg-
megrebbenő pilláin látom csak, hogy a saját életfilmje pereg előtte. A
szeme sarkából egy kövér könnycsepp indul útjára, majd az orcája
közepén irányát vesztve szétterül. „Igen, tudom, milyen a rémület.
Tudom, milyen, amikor nem kapsz levegőt, és azt hiszed, menten
megáll a szíved. Ismerem az érzést – mondja. – Apám
bevándorlóként érkezett az országba, és mindig is az maradt.
Bevándorló, aki idegenül mozgott ebben a világban. Azt hiszem,
sokáig próbált gyökeret ereszteni, de annyi kudarc érte, hogy végül
feladta. Inni kezdett. Onnantól kezdve az életünk pokol lett. Szinte a
fal mellett jártunk, lábujjhegyen, nehogy valamivel felidegesítsük. Ha
nem sikerült észrevétlennek maradnunk, indult a rettenet. Tisztelet,
tisztelet! Állandóan ezt ordította, és ütött, ahol ért. Rajtunk töltötte ki
az a frusztrációt, amit a munkahelyén halmozott fel. Már kamasz
voltam, amikor egyszer véletlenül meghallottam, ahogy a
munkatársai heccelték. Nem vágott vissza, nem védte meg magát.
Akkor értettem meg, hogy ezt a feszültséget vezette le rajtunk.
Azoknak a pasasoknak nem mert beverni egyet, nekik nem mert
visszaszólni, így rajtunk: a gyerekein, a családján állt bosszút. Mi
csupán helyettesítők voltunk az életében. Bokszzsákok. Ha nem én
lettem volna a gyereke, ha mondjuk, csak egy filmben látom az
életét, esküszöm, megsajnáltam volna. De a gyereke voltam, akinek
pokollá tette az életét. Igen, nekem is olyan szorongásaim voltak,
mint most a fiamnak, amikor elkapja a roham.”
 A kívülállóság, a másság, az oda nem tartozás élménye
sokaknak, sokkal többeknek ismerős, mint gondolnánk. Nem kell
hozzá bevándorlónak lenni, nyelvben, kultúrában, múltban
különbözni a többségtől. A lelkünk mélyén mind bevándorlók
vagyunk. Mindannyian ismerjük az idegenség, a kirekesztettség
hideg érzését.
 Pénz, hatalom, titkok
Ami a társadalmi szinteken „nagyban”, az a családban „kicsiben”
jelenik meg. Bár ideális esetben egy párkapcsolatban a felek azonos
jogokkal rendelkeznek, a valóságban ez ritkán van így. A
legtöbbször nyíltan vagy burkoltan, de zajlanak hatalmi játszmák; a
pénz pedig ragyogó eszköz ezekben a csatározásokban. Aki a pénz
felett uralkodik, az a családtagokon is uralkodik.
Harmincas nő keres fel. Nagy dilemmában van. Boldog
kapcsolatban él, a párja már kész lenne a házasságra, ő mégis
hezitál. Nem igazán érti, mi lehet a gond, környezete is nyaggatja,
hogy legyen már meg az esküvő, ő mégsem képes elszánni magát.
Fél az elköteleződéstől. Ezt a szót úgy ejti ki, mintha valami súlyos
és fájdalmas betegséget jelentene. Ahogy részletesebben
megismerem a családi hátterét, egy elnyomó apa és egy
kiszolgáltatott anya képe rajzolódik ki. A hatalomgyakorlás
legfontosabb eszköze a pénz volt. Édesanyja házartásbeliként nem
rendelkezett jövedelemmel. Ezzel a helyzettel apja örömmel élt
vissza. Minden héten szó szerint kiporciózta feleségének a
kosztpénzt, amivel vasárnaponként tételesen el kellett számolnia.
Zsanett attól fél, hogy a házassággal ő is hasonló helyzetbe kerül.
Hiába szerelmes, és hiába derült már ki, hogy párja nyomokban sem
hasonlít az apjára; a gyermekkori tapasztalatai erősebbek. Neki
hiába bizonygatnánk, hogy élethelyzete alapján indokolatlanok a
félelmei, fabatkát sem érnénk vele. A zsigerekben tárolt emlékek
minden okos gondolatot, szépen felépített érvrendszert képesek
maguk alá gyűrni. Ráadásul ahogy megvizsgáltuk a távolabbi
generációk életét is, kiderül, hogy nem édesanyja az első nő, akinek
elnyomó párja volt. Anyai ágon hosszú ideje ez a jellemző minta. A
gazdasági fölényükkel visszaélő férfiak egész sora rajzolódott ki a
családfán. Ezzel az információval együtt nem csoda hát, ha Zsanett
fejében a házasság intézménye távolról sem tűnik vonzó
lehetőségnek.
Találkozásaink során a legfontosabb feladatunk az volt, hogy ne
csak az értelmével lássa be, hogy képes meghaladni a családban
megszokott női sorsot, hanem érzelmileg is le tudja választani magát
erről a forgatókönyvről. Sokat beszélgettünk arról, mekkora feladat
és egyben lehetőség is egy transzgenerációs minta megtörése.
A gazdasági bántalmazás, a pénzügyi erőforrások családon belüli
egyenlőtlen eloszlása olyan mélyen gyökerezhet egy kultúrában,
hogy észre sem vesszük, hány és hány formában torzítja el az
emberi kapcsolatainkat. Nyomában titkok, elhallgatások,
hazugságok járnak, akár indokolatlannak tűnő helyzetben is.
‒ Anyám mindig titkolózott apám előtt. Ha vett magának valamit,
letépte az árcédulát, begyömöszölte a holmit a szekrény mélyére,
aztán pár hét múlva úgy húzta elő, mint egy ezeréves darabot. Ha
apám gyanakodva nézte az ismeretlen ruhát, még le is tolta, hogy
milyen figyelmetlen, hogy egy ócska göncre is rá tud csodálkozni.
Nem tudom, hogy apám elhitte-e neki ezeket a hazugságokat, vagy
csak nem akart cirkuszt, azért somfordált el ilyenkor. Az egészben
az a vicc, hogy apám birkatürelmű ember volt, anyám mégis
hazudott neki. Mondhatott volna igazat, mégsem tette. Emlékszem
az izgatottságára, amikor vásárolt. Mintha bűnt követne el. Aztán a
hazafelé úton mindig elhangzott a jól ismert mondat: „apádnak el ne
mondd!”. Rettegtem, féltem, mert anyám utasítására meg kellett
szegnem egy másik parancsot, ami meg így hangzott: ne hazudj!
Már felnőtt voltam, amikor észrevettem, hogy a vásárlás nekem is
tilosban járást jelent. Mintha bűnt követnék el. Izgatott leszek,
felmegy a pulzusom, hevesebben ver a szívem… és én is eldugom a
cuccokat a családom elől – mesél Zsanett a vásárláshoz kapcsolódó
élményéről.
 Hiányzó biztonság
Dorka nem önszántából jött el hozzám. Gyermekkori barátnője
fenyegette meg, hogy vagy felkeres egy szakembert, vagy
megszakítja vele a kapcsolatot. A szóban forgó probléma a
kényszeres vásárlása volt. Az elmúlt években a lakása lassan
megtelt ruhákkal, cipőkkel, a csomagolásból soha ki nem bontott
táskákkal és más fölösleges dolgok felsorolhatatlan tömegével. A
helyzet egyre romlott. Lassan elmaradoztak mellőle a barátok is,
csak a régi osztálytársa tartott ki mellette, akivel még elsőben
kerültek egy padba, és azóta is rendületlenül kísérték egymás életét.
– Értse meg, nem tehetek erről az egészről! – nézett rám
kétségbeesetten, amikor arról érdeklődtem, mit érez a problémájával
kapcsolatban.
– Úgy érzi, egy nagyobb erő uralja a viselkedését? – kérdeztem
tőle, mert pontosan tudtam, a kényszer – ha egyszer felüti a fejét –
tényleg képes az uralkodásra. Ilyenkor hiába az elhatározás, a
sóvárgás hatalmasra duzzadó energiája alatt összedől az akarat. Ezt
Dorka esete is megerősítette. Hosszú ideje vergődött már a
vásárlás-bűntudat-sóvárgás-újabb vásárlás ördögi körében, amit
bármilyen elszántan igyekezett, nem tudott megszakítani. Ez a
tehetetlenség nagyon megviselte. Egyébként határozott embernek
tartotta magát, aki a szakmájában szép sikereket könyvelhetett el.
Ahogy a munkájáról beszélt, egészen felvillanyozódott. Addig
elcsigázottan ült, most a fotel szélére húzódva, egyenes derékkal
mesélt a legújabb projektjéről.
– Tudja, miközben hallgattam, nem tudtam nem észrevenni,
mennyire megváltozott, amint a munkájára terelődött a szó. Olyan
éles volt a különbség, mintha az életének két külön része lenne.
Tudja, mit? Az jutott eszembe, hogy menjünk most ezzel az
elképzeléssel tovább, és arra kérem, gondolatban húzzunk egy
vonalat. A tér egyik felén legyen a siker, amiről most beszélt, másik
oldalon meg az ellentétpárja: a sikertelenség. Most gondolja végig,
mi mindent rakna az egyik oldalra, és mit a másikra. Mi az, amitől
csillog a szeme, amiről úgy érzi, hogy rendben van az életében, és
mik azok a területek, amelyek kapcsán nem így érez.
 – Na, nem hittem, hogy ilyen gyorsan rátapintunk a lényegre! –
mondta, és felnevetett.
– Rátapintottunk?
– Anyám évek óta azt hajtja, hogy én csak a munkámban vagyok
sikeres, az életem többi része kuka.
– Hm, ez elég sarkos megfogalmazás. Miért gondolja az
anyukája, hogy a munkáján kívül kuka az élete?
– Hát, itt állok lassan negyvenévesen, volt két katasztrofális
kapcsolatom, férjem nincs, gyerekem nincs.
– És ha kicsit elengedjük az anyukája ítéletét, hogyan látja az
életét?
– Azt hiszem, én már csak az ő szemén keresztül látom magam.
Van, hogy egészen jól vagyok, aztán hirtelen meghallom a hangját.
Ott van a fejemben, és kritizál, hogy azért el ne szálljak, nézzek
körül, ebben a korban már rég máshol kellene tartanom, ne legyek
olyan nagyra az eredményeimmel, a munkám nem ad majd nekem
egy pohár vizet, ha öreg leszek.
– Ez teljesen igaz, ahogy az is, hogy még igen messze van attól
az öregségtől, amikor már egy pohár vizet sem tud magának tölteni.
Egyébként volt olyan „életkora”, amikor ott tartott, ahol az anyukája
szerint tartania kellett?
– Hm, nem emlékszem. Ahogy most visszagondolok, mindig volt
valami, ami nem nyerte el a tetszését. Például ügyetlen kislány
voltam, és nem is voltam elég hajlékony, így nem sikerült a
balettfelvételim. Azt is sokáig hallgattam, mert a barátnője lánya
bejutott a csoportba. Attól kezdve, ha csak a nevét megemlítette,
görcsbe rándult a gyomrom, mert tudtam, hogy mindjárt az
következik, hogy hozzá képest én milyen szerencsétlen vagyok.
– Értem. Szóval volt egy ideális kép, amit az anyukája felrajzolt,
ám ön bárhogyan igyekezett, nem tudott megfelelni az elvárásainak.
– Igen, így valahogy.
– Ennek ellenére nekem úgy tűnik, a munkája mégiscsak
sikerterület.
– Igen, de a munkából haza kell mennem, meg ott vannak a
hétvégék, amikor nem tudok mit kezdeni magammal.
– Jól sejtem, hogy olyankor vásárol?
 – Fogalmazzunk inkább úgy, hogy olyankor is. Általában
szombatonként elindulok egy szokásos körre. Megvannak a
bejáratott üzleteim, van, ahol már jól ismernek, tudják a méretemet,
és már kérni sem kell, hozzák a legújabb darabokat. Olyankor nem
tudok ellenállni, és megveszem a huszadik nagyon hasonló táskát is.
Éjszaka, amikor nem tudok aludni, akkor meg jön az online vásárlás.
– Mit érez közben?
– Izgalmat. Azt, hogy nekem feltétlen kell ez vagy az a darab.
Egyszerűen szükségem van rá ahhoz, hogy jól érezzem magam. Ha
nem venném meg, még ennyi örömöm sem lenne az életemben.
Dorka számára a vásárlás tölti be a fájdalomcsillapító szerepét,
ami néhány percnyi, órányi puha melegséggel és a nyugalom
elsuhanó érzésével kecsegteti.
De adhat-e örömöt egy tárgy? Lehetünk-e boldogok a
birtoklástól? Pótolhat-e egy táska hiányzó önbecsülést? Elcsitíthatja-
e a lelkünkben zúgó kételyeket egy újabb cipő? A szerzés öröme
tiszavirág-életű. Ahogy ezek az apró kis rovarok csupán pár óra alatt
leélik egész életüket, majd semmivé lesznek, az anyagi örömök sem
biztosítanak hosszú megelégedettséget. Toldoznak-foldoznak
hiányos önbecsülést, kapcsolati hiányokat, de a szálak
szakítószilárdsága nagyon csekély. Néhány óra, és ismét foszlik az
önmagunkba vetett hit szövete.
Azok az emberek, akik Dorkához hasonlóan a megszerezhető
tárgyaktól várják az öröm pillanatait, végtelenül kiszolgáltatottak. A
kiszolgáltatottságuk története ritkán újkeletű, általában a
gyermekkorra nyúlik vissza. Egy kisgyereket az tud belenevelni,
beleszerettetni a biztonságba és a szilárd az önbecsülésbe, aki
maga is rendelkezik ezekkel az érzésekkel. Bizonytalan, a külső
visszajelzésektől függő és azoknak az egészségesnél nagyobb
jelentőséget tulajdonító szülők számára szinte teljesíthetetlen a
feladat. Ők maguk is tele vannak hiányokkal, ami értelemszerűen a
szülőségükre is kiterjed, azt is átjárja, áthangolja. A szülői szerep a
sok életszerepünk közül csak az egyik. Itt a „csak” szó nem
leértékelést jelent, hanem arra utal, hogy a szülőség nem egy
különálló egység az életünkben, ami minden más részünktől
független. Minden szerepünk része a nagy egésznek, amiben az
alapműködésünk nyilvánul meg.
Bár az „ön-” előtag nagyon hangsúlyos a kifejezésben, mégsem
szabad elfelejtenünk, hogy az önbecsülés egy kapcsolati élményből
fejlődik ki. Senki nem képes egyedül, másoktól függetlenül
önbecsülést kialakítani magában. Ez nem az egyén teljesítménye,
nem mondhatjuk, hogy igen, elértük, megcsináltuk, ügyesen
megteremtettük magunkban a megtörhetetlen hitet, hogy helyünk
van a világban.
Ahhoz, hogy tisztában legyünk saját létezésünk értékével,
szükségünk van egy másik emberre, aki értéknek tartja azt. Az
elvárásmentesség kulcsélmény a biztonság és az önbecsülés
kialakulásának folyamatában. Ezt a szót sokan hajlamosak
félreérteni, és harcosan érvelni az elvárások fontossága mellett. Ha
nincsenek elvárásaim a gyerekemmel szemben, egy önző kis
diktátor lesz belőle – mondják, és igazuk is van. Elvárások kellenek,
de nem mindegy, hogy mikor jelennek meg a szülő-gyerek
kapcsolatban; mikor érzi és kommunikálja a szülő először a
gyermeke felé, hogy szeretne tőle valamit.
A csecsemővel, netán már a magzattal szemben támasztott
igények – legyen fiú vagy lány, szülessen pont akkor, amikor
akarom, ha kézbe veszem, gyorsan nyugodjon meg… – nem építő
jellegűek. Éppen ellenkezőleg. A korán érkező „jobbító szándékra” a
csecsemő még nem áll készen. Az éppen csak a világba pottyant kis
élet önmaga határvonalait sem ismerve, a kint és a bent átmenetét
ízlelgetve, a feltételnélküliségben lebegve tud annyira megerősödni,
hogy később már eredményesen lehessen szembesíteni a
korlátokkal. A kezdeti elvárásmentesség érleli meg a lelket arra,
hogy később képes legyen megfelelni az elvárásoknak.
Mint későbbi beszélgetéseinkből kiderült, Dorka anyukája
amolyan „kemény” nő volt; bár fizikai szinten maradéktalanul
gondoskodott a lányáról, gyengédséget csak feltételekhez szabottan
tudott adni. Ha Dorka jó jegyet szerzett, vagy ő szavalt az iskolai
ünnepségen, az anyja ellágyult, de ha éppen nem volt mit felmutatni,
netán a lánya valamiben alulmaradt, ismét megkeményedett.
Dorkában nem alakult ki az érzés, hogy bármi történik, számíthat az
anyukájára.
Különösen a kudarcai vagy nehézségei idején maradt magára.
Pont akkor, amikor elemi szüksége lett volna a szeretetre. Anyjából
hiányzott a támogatás képessége. Akkor engedte el a kezét, amikor
leginkább fognia kellett volna, amikor Dorkának a legnagyobb
szüksége lett volna a bizonyosságra; hogy bármi történik, a
szeretetet nem veszíti el. Mire felnőtt, már eszébe sem jutott egy
másik embertől segítséget kérni, ha gondjai támadtak.
„Ne keménykedj már!” – mondogatta gyakran a gyermekkori
barátnője, amikor látta rajta, hogy baj van, ő mégis néhány szóval
elintézi az esetet. Keménykedett, mert a keménység volt az egyetlen
baj esetén elérhető viselkedésminta a számára. Gyermekkorában
nem volt lehetősége átélni, hogy a belső bizonytalanság a másik
ember segítségével feloldhatóvá válik. Elmaradt a tapasztalat, hogy
a hozzá közel állók képesek enyhíteni a szorongásait, így nem is
tudott ehhez a lehetőséghez nyúlni. Nyúlt hát a táskák, ruhák és
cipők végeláthatatlan sorához. Dorkával hosszan dolgoztunk, míg
megtalálta magában a biztonság forrását, megerősítette
önbecsülését, és bízni kezdett saját értékességében. Ahogy haladt
az önismereti úton, és gyógyulni kezdtek kötődési sebei, úgy hagyta
maga mögött megszállott vásárlásait is.
Feszültség esetén természetes, hogy keressük a megnyugvás
forrásait. Ha korai éveinkben a szüleink nem voltak képesek segíteni
nekünk stressz-szintünk csökkentésében – ha a közelség nem
kapcsolódott össze a megnyugvás érzésével, a másik ember helyett
tárgyak halmozásától reméljük a biztonságot. A magas stressz-szint
erős bizonytalansággal párosul. Kutatások hosszú sora igazolja,
hogy a bizonytalanság érzésének növekedésével párhuzamosan nő
az anyagiasság. Minél kevésbé tudunk uralkodni a feszültségeinken,
minél kevésbé tudjuk azokat egy kapcsolatban feloldani, annál
nagyobb valószínűséggel nyúlunk valami kézzelfogható dolog után.
Vajon hány ember szekrényében lapulnak a rosszul működő
kapcsolatainak mementói? Hány blúz, nadrág, cipő árulkodik
gyermekkori hiányérzetek fájdalmáról?
 A kényszeres vásárlások hátterében a bizonytalanság kínja
feszül. A fogyasztói társadalom megállás nélkül kínálja a
megszerezhető árukat. A reklám a modern kor szőnyegbombázása.
Személyre szabottan, aktuális igényeinknek megfelelően zúdulnak
ránk az üzenetek. Az algoritmusok segítségével a még meg sem
született vágyainkra is megérkezik a válasz. Itt van, tessék, ezt vedd,
ez kell neked! Aki ellenáll, azt kockáztatja, hogy kimarad valamiből.
A kimaradás pedig felkorbácsolja a bizonytalanságot, amit
csillapítani kell. Mivel? Vásárlással.
A kényszeres vásárlások hátterében gyakran az ideális én és az
aktuális én közötti szakadékot fedezhetjük fel. Az ideális én az,
amilyenek lenni szeretnénk. Minél távolabb van ez a kép attól,
amilyenek valójában vagyunk, annál erősebb szorongást élünk át. A
vásárlás ennek a feszültségnek az oldására szolgál, vagyis nem
más, mint egy sikertelen megküzdési kísérlet. A megoldás a
kapcsolati törések kezelése, a belső biztonság megteremtése.
 Pénz és a párkapcsolatunk
Betti és Tamás a házasságkötésük előtt keresett fel. Már két éve
éltek együtt, amikor úgy döntöttek, összeházasodnak. Addig nagyon
jól megvoltak, alig veszekedtek, és mindketten úgy érezték,
egymásban találták meg lelki társukat. Az esküvői előkészületek
azonban nem várt feszültséget hoztak a kapcsolatukba. Ez először
egymás erőteljes győzködésében nyilvánult meg, ám néhány hét
elteltével már hangosan kiabáltak egymással.
Még az is felmerült bennük, hogy lefújják az egész ceremóniát, és
szakítanak. Az ok nem volt más, mint a pénz. Tamás egy
szerényebb költségvetésben gondolkodott, Betti azonban úgy
érezte, ez lesz életük nagy napja, amin nem szeretne spórolni. Az
első ülésen mindketten sértetten bizonygatták a saját elképzelésük
helyességét. Tamás azt hajtogatta, hogy fölösleges a flanc, Betti
pedig kötötte az ebet a karóhoz, hogy ócska dolog az esküvőn
fukarkodni. Az mindenesetre az erőteljes érzelmi bevonódásukból
azonnal látszott, hogy többről van szó, mint puszta anyagi
nézeteltérésről, amely egy kockás papíron feloldható lenne. Úgy
éreztem, hiába kezdenénk a bevételeiket és a kiadásaikat elemezni,
hiába vázolnánk fel egy racionálisan elfogadható költségvetést, a
gyökérproblémát nem oldanánk fel. Mint annyi más esetben, itt sem
volt kétséges, hogy az aktuális konfliktus sokkal szerteágazóbb
történetet rejt, mint azt elsőre gondolnánk.
Ez a két ember éppen az életét készül összekötni (vagy éppen
egy életre készül elválni), ezért nem maradhatunk a felszíni
megoldásoknál, le kell szállnunk a mélybe, és fel kell tárnunk a
rejtett mintázatokat. Ha ezt nem tesszük, lehet, hogy most
összeházasodnak, de örökre szálka marad a szívükben, ami idővel
gennyes tályogot képez, és megmérgezi a kapcsolatukat. Örültem,
hogy itt vannak nálam, és nem a manapság annyira megszokott két
szélsőséges megoldási mód valamelyikét választották: a problémák
elfojtását vagy a kapcsolat felszámolását. Betti és Tamás minden
bizonytalanságuk ellenére tenni akart egy próbát, és meg akarta
érteni, mi zajlik közöttük.
 A legközelebbi alkalommal kis gyakorlatra kértem őket.
Elmondtam, hogy vannak helyzetek, amikor nem elegendő a verbális
technika, hiszen ami a racionális tudatukkal hozzáférhető volt, azt
már elmondták nekem és egymásnak is. Éppen ezért forduljunk
most el az „itt és most” helyzettől, felejtsük el az esküvő körüli
mizériát, és kezdjünk egy kis múltbéli nyomozásba.
Játsszuk azt, hogy a Döglött akták című sorozatban vagyunk,
amelyben rég lezárt és elfeledett ügyeket próbálnak a nyomozók
feltárni. A technika nem más, mint a múlt akkurátus rekonstruálása.
Ez a javaslat láthatóan mindkettőjüknek elnyerte a tetszését.
– Rendben, akkor most helyezkedjenek el kényelmesen, találják
meg azt a testhelyzetet, amelyben a leginkább el tudnak lazulni. Ha
szeretnék, akár le is hunyhatják a szemüket. Ahogy most a fotelban
ülnek, kezdjék tudatosítani a testhatárukat, majd figyeljék a
légzésüket, ahogyan a mellkasuk emelkedik és süllyed… most pedig
induljanak el az idővonalukon visszafelé, távolodjanak az „itt és
most”-tól, és idézzenek fel minden olyan emléket, ami a pénzhez, az
anyagi javakhoz kapcsolódik. Bármit hagyjanak felbukkanni, és
közben figyeljék meg, mi keletkezik a testükben.
Néhány perc után arra kértem őket, hogy kerekítsék le a képet,
és figyelmükkel újra legyenek itt a szobában, majd nyissák ki a
szemüket. Ezután jeleztem, hogy aki készen áll, megoszthatja az
élményeit.
Tamás kezd beszélni. Hangja rekedtes, tekintetéből látszik, hogy
kicsit még máshol jár. Mondatai között nagy szüneteket tart.
– Apámmal voltam. A kocsmában. Akkor még voltak ezek a
félkarú rablók. Az volt a szenvedélye. Függő volt. Minden áldott nap
ott kötött ki. Nekem kellett érte mennem. Gyűlöltem az egészet.
Menni végig a falun, érezve, hogy aki meglát, tudja, hogy hova
megyek. Nagyon régen nem jutott már az eszembe, de most megint
hallottam a gép hangját, láttam apám arcát, ahogy izgatottan várja,
hogy nyer-e. Nyilván nem nyert. Emlékszem, ahogy nagyot ütött a
gépre. A kocsmáros meg ordított, hogy ha tönkreteszi, ki is fizetteti
vele. Brutális volt. Úgy éreztem, megfulladok az idegességtől. Végül
mindenünket eljátszotta. A házunk is ráment a hülyeségére. Elváltak,
én anyámmal a városba költöztem albérletbe, ő meg valamelyik
rokonnál húzta meg magát. Évekig nem is láttam. Csak később
tudtam meg, hogy elitta az agyát, és meghalt. Én már kiskamaszként
építkezéseken trógeroltam, hogy anyámnak segítsek a pénzzel.
Nem vagyok smucig, de a pénz nem játék. Észnél kell lenni.
– Beszélt valaha erről Bettivel?
– Csak érintőlegesen említettem.
– Értem. Tamás, most mesélje el, mit érez, amikor az esküvői
kiadásokra gondol! Figyeljen kicsit a testére!
– Feszült leszek. Fulladok. Gondolkodni is alig tudok.
– Fullad. Pont, mint gyermekkorában, amikor végignézte, ahogy
az apja a félkarú rablóba dobálja a pénzüket.
– Igen, pontosan.
– Most is úgy fél, mint akkor.
– Nem jutott eszembe így összekapcsolni, de azt hiszem, valami
ilyesmi van.
Most Bettin a sor. Láthatóan nehezen kezd bele; még Tamásra
figyelne, de szeretném, ha előbb az ő története is felkerülne a közös
térképre, ha látnák, hogy ugyanaz a helyzet mennyire különböző
érzelmekkel lehet töltve.
– Én is az apámat láttam, ahogy belép az ajtón a nagy
bőröndjeivel, én meg szaladok hozzá. Felemel és csak ölel, aztán
kinyitja a bőröndöt, ami tele van ajándékkal. Apám külszolgálatos
volt, hónapokig nem is láttuk. Az volt a mondás, hogy a pénz miatt
megy el mindig. Abból, amit külföldön keres, van házunk, autónk, és
abból megyünk nyaralni. Mindig hiányzott, amikor nem volt velünk.
Sírtunk, amikor megjött, és sírtunk, amikor elment. Amikor nem volt
otthon, az ajándékait sorban kiraktam az ágyamra, és nézegettem.
Apám mindig nagyvonalú ember volt, semmivel nem fukarkodott. Ha
kértem valamit, megkaptam. Korán meghalt egy balesetben.
Tizenhat voltam. Rettenetesen hiányzik az egész lénye.
– Mit érez, amikor az esküvőre gondol?
– Nem is tudom… szeretném, ha Tamás olyan lenne, mint apu
volt.
– Mi lenne akkor? Hogy érezné magát?
– Biztonságban. Igen, ha olyan lenne, mint apu, akkor
biztonságban érezném magam mellette.
 – Akkor érezné magát biztonságban. Ezért fontos, hogy olyan
nagyvonalú legyen, mint az apukája volt.
Ezen a ponton mindannyian hallgattunk. Amit el lehetett mondani,
azt elmondták. Megszületett az intimitás pillanata. Valami, ami eddig
nem látszott, most láthatóvá vált. Nemcsak egymás, de önmaguk
számára is.
Két történet, két sors, két alapjaiban eltérő viszonyulás a
pénzhez. Tamás számára az esküvői kiadás a szenvedélybeteg apa
herdálását, a veszekedéseket, a bizonytalanságot, az otthonvesztést
és a nélkülözést idézi fel. Mindaz, ami megtörtént, nemcsak
emlékképek, de zsigeri, testi élmények formájában is ott él benne. A
téma a másodperc töredéke alatt repíti vissza abba az érzelmi
állapotba, ami gyermekkorában annyira félelmetes volt.
Bettiben is hasonló folyamatok játszódnak le, ám az ő számára
az anyagi nagyvonalúság a szeretet bizonyosságát jelenti. Az
ajándékok, a kapás élménye az el-eltűnő, majd felbukkanó apához
kapcsolódnak, akinek a bőröndjéből előkerülő ajándékok szolgáltak
a törődés, a szeretet bizonyítékául.
Meglehet, a vita a pénz körül keletkezett, ám sokkal többről szólt.
A gyerekkorban bevésődött kapcsolatról pénz és biztonság, pénz és
szeretet között.
Betti és Tamás szerencsésnek mondható, mert időben kértek
segítséget. Ez a segítség viszont csak azért tudott a hasznukra
válni, mert készek voltak a saját igazságuk mellett a másik
igazságának is teret engedni. Nyitottan és kíváncsian jöttek el
hozzám, és ezt a hozzáállásukat végig megőrizték. Igen, ahogy
sokan, úgy ők is megbántották egymást, ők is beleestek abba a
hibába, hogy elhamarkodottan ítélték meg a másikat, ám képesek
voltak túllépni a kezdeti sértettségükön, és a felszín mögött meglátni
a másik valódi arcát.
Minden kapcsolat állandó ismerkedés. Önmagunkkal és a
másikkal. Gyakran kritikus élethelyzeteink a legjobb tanítóink.
Amikor valamire heves érzelmekkel reagálunk, kiborulunk,
lefagyunk, felháborodunk vagy megsértődünk, szinte biztosak
lehetünk benne, hogy többről van szó, mint ami első ránézésre
látható. A terápiás beszélgetések célja ennek a többnek a
megtalálása.
Az önismeret és a társismeret fontos része annak feltárása,
hogyan viszonyulunk az anyagiakhoz, milyen emlékeink tapadnak
láthatatlanul a témához.
Amikor a kutatók arra voltak kíváncsiak, mi minden jelenthet
konfliktust egy párkapcsolatban, kiderült, hogy a pénz körüli viták
viszik a pálmát. A párok tehát nem a gyereknevelésen, nem a
szexen, nem zavaró szokásokon és nem is az anyós-após kérdésen
marakodnak a legtöbbet, hanem a „piszkos anyagiakon”.
Jeffrey Dew és munkatársai 4500 pár adatait elemezve arra
voltak kíváncsiak, hogy milyen kapcsolat van a pénzügyi
nézeteltérések (money issues) és a válások között. Az eredmények
meggyőzően mutatták, hogy a pénzügyi viták a legbaljósabb előjelei
a válásnak. A pénzügyeken vitázó párok nagyobb valószínűséggel
válnak el, mint azok, akik más témákon zörrennek össze. Az
eredmények függetlenek voltak az anyagi helyzettől, vagyis nem
számított, hogy a pár jövedelme alacsony vagy magas.
Az is kiderült, hogy az anyagiakon veszekedő párok sokkal
kíméletlenebbek egymással. Ha a bántó szavak látható nyomokat
hagynának, egy-egy ilyen konfliktus után jó eséllyel a sürgősségi
osztályon kötnének ki. Az anyagi viták mélyre mennek, és
pusztítóbbak minden más apropóból kirobbanó vitánál, így a párok
sokkal nehezebben épülnek fel belőlük. A dolgot csak tetézi, hogy a
pénzügyi döntések elől nincs hová menekülni. Míg az intimitást ilyen-
olyan manőverekkel ki lehet kerülni, a szexet, ha nincs hozzá kedve
egyik vagy másik félnek, jól bevált trükkökkel meg lehet úszni, a
pénzzel kapcsolatos döntések napi szinten jelen vannak az
életünkben. Befizettük-e a számlákat, vegyünk-e új cipőt a
gyereknek, túlzás-e a nyaralás ára, az olcsóbb vagy a drágább autót
válasszuk, vagy éppen – ahogy nagyon sok esetben – mihez
kezdjünk, ha elfogyott a pénzünk, és még távol a hó vége.
Ha az elképzelések nem egyeznek, ha a pár tagjai máshogy ítélik
meg az anyagi helyzetüket és lehetőségeiket, ha más értékek
mentén szervezik az életüket, illetve nagyon eltérő a pénzhez és az
anyagi természetű dolgokhoz fűződő tudattalan viszonyuk,
borítékolni lehet az állandó veszekedéseket.
Mert a pénz nem csak a pénzről szól. A pénz többek között a
létünk biztonságáról is szól. Talán vannak, akik még emlékeznek a
„kenyérkereső” kifejezésre. Azt hiszem, ez a régies megfogalmazás
ragyogóan megmutatja a pénz és a létezésünk közötti alapvető
kapcsolatot. Aki nem tudja előteremteni a minimálisan szükséges
ételmennyiséget, annak az élete kerül veszélybe. „Mindennapi
kenyerünket add meg nekünk ma” – szól a keresztény világ
legismertebb imádsága, a Miatyánk, mert Isten országának
eljövetele és a bűnök bocsánata mellett a testnek is kell a táplálék. A
pénz elképzelt vagy tényleges hiánya rettentő fenyegetést és
egzisztenciális bizonytalanságot jelent. Ez tényleg életre-halálra
menő játék.
 Pénzügyi családfa{6}
A következő történetet azért mesélem el részletesebben, mert
rajta keresztül nyomon követhetjük, hogyan képes az egykori
szegénység négy generáció sorsára is rányomni a bélyegét. Az
anyagi nélkülözést ennek a családnak ugyan sikerült maga mögött
hagynia, ám kapcsolataik minőségén, értékrendjükön, céljaikon a
mai napig érezhető a hatása.
Zsolttal, a középkorú férfival eredetileg a házassági problémái
kapcsán kezdünk beszélgetni, ám az aktuális feszültségek
hátterében hamar felsejlenek a nemzedékek óta görgetett hiányok
és görcsös kompenzálási kísérletek.
Találkozásaink kiinduló témája tehát Zsolt boldogtalansága. Két
gyorsan zátonyra futott házasság után ismerte meg jelenlegi
feleségét. A kapcsolat szenvedélyesen indult, alig egy hónap után
össze is költöztek. Az első másfél-két évük egy hollywoodi filmben is
megállná a helyét. Rengeteget utaztak, hol egzotikus célpontok felé
vették az irányt, hol az európai nagyvárosokat járták végig. Zsolt
boldogan kápráztatta el gyönyörű párját, és élvezte, hogy a férfiak
irigykedve bámulják. Olyankor megnyugodva dőlt hátra, mert úgy
érezte, sikerült olyan párt találnia, aki méltó hozzá. „Mi voltunk az
álompár. Szerintem bárki szívesen cserélt volna velünk” – mondja a
kapcsolatuk első időszakáról.
A sok program között eleinte észre sem vette, hogy ők ketten
mennyire különböznek: más irányba indulnak, más kelti fel az
érdeklődésüket, más hozza őket lázba, más zenét kedvelnek, más
ételeket szeretnek, más ritmusban akarják élni az életüket. Ez a
különbözőség lassanként egyre több konfliktus forrásává vált.
Egymás eltérő elképzeléseit, vágyait akadékoskodásként,
elégedetlenségként értelmezték. Zsoltnak hamarosan feltűnt, hogy a
felesége – mert időközben összeházasodtak – alig mutat iránta
érdeklődést. Nem kérdezi a munkájáról, a tervei vagy a dilemmái
nem nagyon érdeklik, ha mesélne, nem is igazán figyel rá. Örömmel
elfogadja ugyan a rajongását, viszonozni azonban nem tudja, vagy
talán nem is akarja – ebben Zsolt nem volt egészen biztos. Ha nincs
utazás, vagy nincs tele a ház barátokkal, alig szólnak egymáshoz.
Még nem voltak kétéves házasok, amikor először gondolt a válásra.
A lehetőséget azonban gyorsan elvetette, mert megijedt tőle, hogy
mit mondanának az emberek, ha megint kudarcot vall.
Néhány hónap múlva a felesége várandós lett. Zsolt izgalommal
várta a „trónörököst”, aki majd kiteljesíti az életét, értelmet ad a
munkájának, és talán a kapcsolatukat is megjavítja.
A terhesség, majd a kisbabás időszak azonban egyáltalán nem a
várakozásai szerint alakult. Ő úgy képzelte, a pocak látható
növekedésén kívül más változás nem történik. Ehhez képest a
felesége reggeli rosszulléteit, a vizsgálatokra járást, a gyerekszoba
kialakítása miatti felfordulást túlságosan megterhelőnek érezte. Már
nem akart mást, csak visszakapni a régi életét. Mindkettőjükben nőtt
az elégedetlenség és a csalódottság. Veszekedéseik egyre
mélyebbek, egyre hangosabbak lettek. Ment az ádáz adok-kapok.
Házasságuk már a válás szélén egyensúlyozott, amikor egy
békülési próbálkozást követően megfogant a második baba is. A
négy főre bővült családba azonban ezzel sem költözött béke.
Ekkorra már rutinszerűen bántották egymást. Kívülről változatlanul
minden szépnek látszott, csak a legközelebbi barátok tudták,
mennyire hiányzik a boldogság és egymás megbecsülése az
elegáns ház falai közül.
Amikor először beszélgettünk, Zsolt csak keserű csalódottságáról
tudott beszámolni. Házasságuk mélyebb rétegeire, a kettőjük között
zajló dinamikára nem látott rá. Nem értette, milyen igények,
szükségletek viszik bele a kapcsolataiba, hogyan lobban fel a
lelkesedése valaki iránt, majd mi okozza a gyors csalódásokat és
szakításokat. Korábbi házasságairól sem volt megmunkált története.
Ahogy a saját működését, úgy a partnerei lelki mechanizmusait is
homály fedte. Ő egyszerűen csak elhanyagolt férjnek érezte magát,
aki érzése szerint joggal van felháborodva. Hogy hogyan jutottak
idáig, hogy a feleségében mi zajlik, arról csak indulattal átitatott
elképzelései voltak.
Amikor arra kérem, engedjük el kicsit a házassági problémákat,
és meséljen magáról, a munkájáról kezd beszélni. Zsolt sikeres
vállalkozó. A semmiből indulva, mindenféle támogatás, hátszél
nélkül, egyedül építette fel vállalatbirodalmát. Már kisgyerekként úgy
érezte, ő nagy dolgokra hivatott. Ahogy mondja, egy különös belső
szenvedély hajtotta: kitűnni, különlegesebbnek lenni, mint mások.
Emlékszik, ahogy egészen kicsi korától éjszakánként a takaró alatt a
zseblámpa fényénél a nagy királyi házakról szóló albumokat
nézegette, és arról fantáziált, hogy egyszer ő is király lesz. Nagyot
csalódott, amikor kiderült, ez az álma nem válhat valóra. Ha király
nem lehet, akkor gazdag és híres lesz – határozta el. Már az
egyetem alatt is kisebb vállalkozásba kezdett, aztán nagy léptekkel
haladt előre. Zsolt nem volt rest, minden lehetőséget megragadott.
Volt, hogy nagyot kockáztatott, ám nagyot is nyert.
Ahogy hallgatom, néha el-elkapom a tekintetét, ahogy fürkészően
néz. Mintha az elismerésemre vágyna. Sorolja a sikereit, ám közben
éberen figyeli, vajon mit gondolok róla.
„Büszke vagyok” – mondja, de az az érzésem, hogy nekem is rá
kell bólintanom az eredményeire, meg kell erősítenem abban, hogy
igen, tényleg nagy teljesítményeket ért el. Mintha a belső iránytű
nem mutatná neki megbízhatóan, hogy mit gondoljon önmagáról.
Kell a külső megerősítés, fontos, mit lát belőle a másik.
Amikor a családon kívüli kapcsolatairól kérdezem, kiderül, hogy
igazán őszinte barátja nincs. Érzelmekről, emberi dilemmákról
senkivel nem tud beszélni. Nem nyílik meg senkinek és nem bízik
senkiben. A barátságnak mondott kapcsolatait is át-meg átszövi az
érdek. A pénz valamilyen formában mindig felbukkan. Vagy neki
tartoznak, vagy őt terheli még törlesztési kötelezettség valaki más
felé.
Mint későbbi beszélgetéseinkből kiderül, Zsolt nemcsak a
pénzteremtésben ügyes, de az elköltése is nagy élvezetet jelent
számára. Megszállottan vásárol. Már-már kényszeresen. Kellenek a
szép és drága ruhák, a luxusórák, az autók, de a lakások is. Gyűjtő.
Mindent gyűjt. Pipákat éppúgy, mint régi nyomatokat, szobrokat,
festményeket. A szerzés különleges izgalommal tölti el. Az új
darabokat úgy cserkészi be, mint vadász a nagyvadat. Lassan,
megfontoltan közelít, tájékozódik, utánajár, igyekszik felmérni, hogy
igazán jó üzletet csinál-e. Mert a szerzésen túl az is fontos, hogy úgy
érezze, ár alatt vásárolt. Akkor megnyugszik. Az ilyen ügyleteket
győzelemként könyveli el.
 Üzleti kapcsolataiban addig tárgyal, addig keveri a lapokat, amíg
a számára legkedvezőbb megállapodás születik, ám még azokba is
beépít egy titkos csavart, így még annál is jobban jár, mint amiről a
másik félnek tudomása van. Az anyagi nyereség annyira fontos
számára, hogy a legegyszerűbb bolti vásárláskor is megpróbál
alkudozni, és ha sikerül, madarat lehet vele fogatni. Ezt
élelmességnek, rátermettségnek, egészséges ravaszságnak
gondolja.
Zsolt mindeközben nem fukarkodik a pénzével. Barátai között ő a
legnagyvonalúbb. Ha vendégeket hív, a legdrágább italokat és
ételeket pakolja az asztalra. Ajándékozni is szeret. Drága és
különleges dolgokkal lepi meg az üzletfeleit, akikre éppen hatást
szeretne gyakorolni.
– Azt akarom, hogy ne felejtsenek el! – mondja, amikor azt
kérdezem, miért van ekkora jelentősége az ajándékozásnak, miért
szán ennyi időt, pénzt és energiát ezekre a gesztusokra.
– Egyébként elfelejtenék? – kérdezem.
Viccel próbálja elütni a választ, ám amikor nem nevetek vele,
elkomorodik. Azt hiszem, ezen a ponton érti meg, hogy ha valóban
változást szeretne az életében, a szokásos hárításokat, kibúvókat, a
felszínes viccelődéseket félre kell tennie.
Nehéz pillanatai ezek egy terápiás beszélgetésnek, hiszen sokan
még ebben a helyzetben is késztetést éreznek, hogy őrizzék a
képet, amit a külvilág felé felépítettek. „Van ugyan bajom, de a lélek
mélységeit lehetőleg ne érintsük. Beszélgessünk, de a fájdalmas
szembesüléseket azért kerüljük el” – gondolják. Ez azonban nem
lehetséges. A terápia nem a megúszások terepe. Az árnyékainkhoz,
énünk nehezen vállalható részéhez, megterhelő érzéseinkhez közel
kell kerülnünk, hogy megtörténhessen az az átalakulás, amire
vágyunk. Pillanatnyi katarzisok, értékes felismerések az igazi
mélységek érintése nélkül is lehetségesek, ám nagy átalakulás
elképzelhetetlen.
– Tudja, mindig attól félek, hogy nem fognak szeretni – mondja,
és most először érzem azt, hogy nem a sármos, jól szabott öltönybe
bújt férfi álarca mögül beszél. Most nem más, mint egy esendő
ember, aki a lehető legemberibb félelmekkel küzd.
 – Mikor kezdődött ez a „mindig”? Emlékszik arra a pillanatra,
amikor először vált kétségessé, hogy szeretik-e?
Zsolt hosszan hallgat, mielőtt válaszolna.
– Van egy emlékem. Még soha senkinek nem beszéltem róla.
Nem is szokott eszembe jutni, de most, ahogy kérdezte, rögtön ez
ugrott be. Talán négyéves lehettem. Már nem emlékszem pontosan,
hogy mi történt, de anyámat nagyon felbosszantottam valamivel. Ha
nem viselkedtem jól, általában a zsákos emberrel fenyegetett, aki
majd elvisz magával. Akkor is valami ilyesmi történt, de ezen a
napon nem állt meg a fenyegetőzésnél. Szólt apámnak, hogy
hozzon be egy zsákot, amibe beletesznek, mert megint olyan rossz
vagyok, hogy azt nem lehet kibírni; itt az ideje, hogy elvigyen az a
bizonyos ember. Apám jött… most úgy gondolom, nem nagyon
tehetett mást, nem volt neki igazi beleszólása az életünkbe… szóval,
tényleg hozott egy zsákot, és elkezdtek belegyömöszölni. Én persze
ordítottam, mint a sakál, rúgtam, vágtam, és közben keservesen
könyörögtem, hogy ne tegyék. Iszonyatos volt. A mai fejemmel nem
is értem, hogy jutott ez az eszükbe. Mi lehetett az a rosszaság,
amire ez volt a reakció… nem tudom felfogni. Még csak kisgyerek
voltam.
– Hogyan oldódott fel ez a helyzet? Emlékszik, mi történt ezután?
– Anyám egy idő után megkegyelmezett, de térden állva meg
kellett ígérnem, hogy attól kezdve mindenben szót fogadok neki.
– Sikerült? Mármint mindig szót fogadni?
– Többnyire igen. Nagyon igyekeztem jó fiának lenni.
– Honnan lehetett tudni, hogy jó fiú-e?
– Hát, az biztos, hogy ha kitűntem valamivel, ha én hoztam a
legjobb eredményeket, azt nagyon díjazta. Akkor mindenkinek velem
büszkélkedett. Ha nem hoztam a teljesítményt, akkor szinte
megfagyott a levegő, csenddel büntetett, aztán jöttek a sértődött
agymosós szövegek arról, hogy mit hogyan kellene csinálnom, és
mennyire csalódott bennem. Ezekkel még ma is próbálkozik.
– Van eredménye? Mi történik, amikor próbálkozik?
– Ma már nyíltan vitatkozom vele, meg visszaszólok…
– Mintha ez a mondat nem lenne befejezve. Fent maradt a
hangsúly.
 – De azért mégiscsak az anyám. Felelős vagyok érte.
– A „felelősség” és a szülői elvárásoknak való megfelelés az én
olvasatomban nem ugyanazt jelenti. De tudja, mit, nézzük meg,
hogyan alakult ki ez a klíma a családban! Miért mosódik össze a
felelősség és az elvárásoknak való megfelelés? Egyáltalán, miért
van ekkora ereje az elvárásoknak? És nézzük meg azt is, a
teljesítményhez, az előrejutáshoz és igen, a pénzhez fűződő
viszonynak mi a generációs története. Rajzoljuk fel a családfáját, és
nézzünk rá a felmenők sorsára, történetére, hívjuk a múltat
segítségül, hogy megértsük a jelent.
Zsolt örömmel fogadta a javaslatomat. Bár aktuális helyzete
nyomasztotta, ebben a szakaszban sokat segített, hogy elemeltük a
figyelmünket az „itt és most”-ról, és egy tágabb
összefüggésrendszerben kezdtünk gondolkodni az életéről.
Amikor felvesszük a transzgenerációs szemüveget, és azon
keresztül vizsgáljuk meg valakinek a sorsát, minden alkalommal
John Donne középkori költő sorai jutnak eszembe:
„Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy
része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a
tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot
mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden
halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel;
ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”{7}
Ahogy élünk, ahogy gondolkodunk, ahogy másokhoz
viszonyulunk, nem a semmiből keletkezett. Gondolatainknak,
érzéseinknek, reakcióinknak a régmúltba nyúló gyökere van. Ezek
feltárása segíthet, hogy az addig értetlenül viselt, időnként akár
elszenvedett működésünket egy értelmes egész részeként lássuk.
Amikor ez megtörténik, felszabadító erővel hat ránk. Tehermentesíti
a lelkünket, így el tudunk indulni a gyógyulás útján.
Elsőre talán furcsán hangzik, de a családfánk elemzése során azt
is érdemes megvizsgálnunk, hogy felmenőinktől a pénzügyekkel, az
anyagiakkal kapcsolatosan milyen örökséget kaptunk. Családunknak
nemcsak érzelmi, de gazdasági története is van. Amikor
önmagunkat a múlt nagy egységébe illesztjük, hasznos lehet, ha ezt
a gazdasági történetet is feltárjuk legalább két-három generációra
visszamenően.
Ahogy Zsolt családfáját tanulmányoztuk, úgy tűnt, az erős
megfelelési vágy kialakulásához és az anyagiakkal kapcsolatos
törekvésekhez az anyai ágnak van több köze.
Zsolt anyai nagymamája mélyszegénységbe született. Öt
testvérével és szüleivel egy nyomorúságos kis házban éltek,
amelyben még folyóvíz sem volt. A nagy nélkülözések közepette
bizony annak is örültek, ha jutott étel az asztalra. Akkori szokás
szerint gyakran előkerült a fakanál vagy a nadrágszíj mint a
fegyelmezés eszköze. A nagymama már kicsi lányként eldöntötte,
hogy ki fog jutni ebből a közegből. Érthető módon egy szebb és
könnyebb életre vágyott. Alig múlt tizenhat éves, amikor a falu egyik
jómódú fiújával egymásba szerettek. Bár a fiú családja ellenezte a
kapcsolatot, ők hamarosan mégis összeházasodtak.
Pár évig úgy tűnt, sikerült maga mögött hagyni a szegénység
keserű világát, ám a férjét egyre inkább beszippantotta a
szerencsejáték és az alkohol. Még nem voltak ötéves házasok, mire
minden vagyonuk elúszott. Viták, verekedésig fajuló veszekedések
következtek, míg végül elváltak. A nagymama ott állt két pici
gyerekkel, és nem tudta, hogyan teremti elő a megélhetésüket. Volt
férje családjától semmilyen támogatásra nem számított, hiszen őt
okolták a férfi alkoholizmusáért. Kegyetlen évek következtek.
Állandó robot, élére állított forintok, bőséges vacsorák helyett szűkös
fejadag. Beosztás, fűtetlen lakás és a szegénységbe való
visszacsúszással járó szégyen. A nagymama élete végéig sem tudta
feldolgozni, hogy rövid kis fellélegzés után megint a nyomorban
találta magát. „Feljártam az urakhoz, Pestre takarítani. Tőlük kaptam
ruhát, ágyneműt, az ő levetett dolgaik nekünk kincsek voltak” –
mesélte idős korában az unokáinak.
Zsolt édesanyjában is mély nyomot hagyott a nélkülözésekkel teli
gyermekkora. Mint legidősebb testvér, amíg anyjuk távol volt, ő
vezette a háztartást; főzött, ha volt miből, takarított, hozta-vitte a
kisebbeket óvodába-iskolába. Ahogy egykor az anyukája, ő is
megfogadta, hogy kitör az arcpirító „csóróságból”, és „szép családja”
lesz.
 Korán férjhez ment, egy „rendes emberhez”, és ő is keményen
dolgozott. Leérettségizett, esti egyetemen még diplomát is szerzett.
Mechanikusan gyűjtötte a szép élet kellékeit: jól nevelt, jó tanuló
gyerekek, ház, utazások.
Zsolt apja alig vett részt az életükben. A munkára hivatkozva
többnyire eltűnt a műhelyében. A család életét az anya elképzelései
határozták meg. A látszat rendkívül fontos volt. A szomszédok,
ismerősök dicséretei éltették. Lenézte azokat, aki kevesebbre vitték,
és irigyelte, akiknek több jutott. A híres emberek lenyűgözték. Ha
tehette, a kisváros minden jelentősebb eseményén részt vett, ahol
egy ismert név megjelent. Otthon izgatottan mesélte, milyen közel
tudott kerülni a fellépőkhöz, és ha még néhány szót is váltottak, azt
hetekig elemezte.
Zsolt ebben a közegben nőtt fel. Családi konfliktusokra,
nézeteltérésekre nem emlékszik. A „szép családban” a szülők a
gyerekek felé érzelmileg steril képet mutattak. Ahogy a vitáknak,
nézeteltéréseknek nem voltak látható-hallható jelei, úgy a szeretet,
gyengédség gesztusai sem látszottak.
Zsoltot szoros, ám ambivalens érzések fűzték az anyjához.
Kapcsolatuk még felnőttkorában sem kezdett lazulni. Hiába
házasodott meg, anyja változatlanul elvárta a figyelmet és a
törődést. Kéthetente egy napot kettesben kellett vele töltenie.
Színházba, vacsorára, kiállításra vinni, megvenni neki a táskát, cipőt,
amire vágyott. Anyja saját igényei kielégítőjeként tekintett rá. Zsolt
időnként próbált ugyan lázadni, de végül mindig anyja bizonyult
erősebbnek. Néhány nap mosolyszünet után rendre ő hívta fel az
asszonyt, és bocsánatkérések közepette igyekezett visszaállítani a
kényes egyensúlyt.
Anyja értékítélete, véleménye, meggyőződése, bár időnként már
zavarta, mégis nagy erővel hatott rá. A világot többnyire az ő kritikus
szemüvegén keresztül látta. Vágyai nagyrészt anyja vágyaira
rímeltek: többnek, különbnek lenni mindenkinél, és a megszerezhető
tárgyakon keresztül kitűnni mások közül. Saját instabil önértékelését
a vagyonával próbálta kiegyensúlyozni. „Annyit érek, amennyit
birtoklok”, ez volt életének alaptétele.
 Hogy a kusza érzelmi viszonyok csak tovább bonyolódjanak,
anyjának sem Zsolt felesége, sem a gyerekei nem feleltek meg.
Előszeretettel bujtogatta fiát a menye ellen, és rendre felrótta neki,
hogy elkényeztette a gyerekeket, akik így fittyet hánynak rá. A
családi összejöveteleken tapintható volt a feszültség. Anyós és
meny ádáz ellenségekként tekintettek egymásra. Zsolt pedig ott állt
a két nő között, és igyekezett mindenkinek a kedvére tenni. Ez
azonban lehetetlen vállalkozásnak bizonyult.
Zsolt a feszültségeit alkohollal próbálta tompítani. Először csak a
baráti vacsorákon ivott, aztán már akkor is a pohár után nyúlt, ha
semmi apropó nem adódott. Esténként egyedül is kibontott egy üveg
bort, ami gyorsan el is fogyott. Az alkohol kellemesen eltompította,
és elrepítette egy olyan világba, ahol nem kell görcsösen megfelelnie
és mindenáron kitűnnie. Amit emberi kapcsolataiban nem kapott
meg, azt ezekben a mámoros pillanatokban legalább a képzelete
szintjén megélhette.
Zsolt történetén keresztül négy generáció sorsa tárul elénk. Bár a
dédszülők már régen nem élnek, az egykori nélkülözés, a
mindennapjaikat átható bizonytalanság, a szeretetteljes és megtartó
emberi kapcsolatok hiánya máig érezteti a hatását. A testükbe
ágyazott szorongás és szégyen, a rettegés, hogy lesz-e másnap étel
az asztalon, nem múlt el nyomtalanul. Ebben a feszültségben a
szülők egyszerűen nem voltak képesek érzékenyen ráhangolódni
gyermekeik szükségleteire, és kialakítani bennük a biztonságos
kötődés mintázatait. A kötődési sérülések pedig dominószerűen
adódtak tovább a következő generációknak.
Tim Kasser Az anyagiasság súlyos ára{8} című könyvében több
érdekes kutatási eredményről is beszámol.
Az anyagias fiatalok szüleinél három alapvető működésmód
figyelhető meg:
– a szülők birtokló módon viselkedtek a gyerekeikkel
– kemény, büntető módon léptek fel, ha a gyerekek
„rosszalkodtak”
– következetlenek voltak a szabályok betartatásában
 Az erősen anyagias értékorientációjú emberek hajlamosabbak
mások „tárgyiasítására”, vagyis arra, hogy másokat tárgyként
kezeljenek és manipuláljanak. Aki a megszerezhető javakra
koncentrál, nehezen veszi észre, hogy a másik ember egyedi és
megismételhetetlen, érző lény, akinek saját vágyai és szükségletei
vannak. Minél bizonytalanabb a gyerekkori környezet anyagi és/vagy
érzelmi téren, annál nagyobb valószínűséggel válik az illető
anyagiassá.
Most vegyük végig az események láncolatát:
Az egyik generáció nélkülözései, traumái megemelik az emberek
stressz-szintjét, ami idegrendszeri változásokat okozva csökkenti az
összehangolódási képességüket. A következő generáció már
megszületésétől olyan közegben él, ahol fejlődő idegrendszere nem
kapja meg azokat a szeretetélményeket, amelyekre szüksége lenne.
Felnőve ez a generáció sem lesz képes indulatait és érzelmeit
szabályozni. A társas kapcsolatok nem jelentenek számára
örömforrást, ezért inkább a munka, a teljesítmény és az anyagi javak
megszerzése felé fordul. Empátia hiányában tárgyiasítja a körülötte
élőket, ezzel számtalan kapcsolati traumát okozva.
Az idegrendszeri hiányok mellett a bizonytalanság korai élménye
következtében a világról alkotott hiedelmek is negatív színezetet
kapnak. Ez számtalan formában megjelenhet: tehetetlenségi élmény,
bizalmatlanság, a világ értelmességébe vetett hit hiánya,
reményvesztettség.
 A történelem lenyomatai
Amikor családfánkat elemezzük, nagy valószínűséggel sok
megrázó történetre bukkanunk. Talán nincs is olyan magyar család,
melyben a felmenők az elmúlt 100-120 évben ne veszítették volna el
vagyonukat, ne kellett volna hátrahagyniuk biztonságot jelentő
otthonukat. Háborúk, gazdasági válságok, az egymást váltó
diktatórikus politikai berendezkedések intézkedései, az üldöztetések
mind-mind megrengették a tulajdon biztonságába vetett hitet. A
kisöpört padlások, a kisajátított házak, a téeszesítés martalékává
vált gazdálkodások mögött emberi sorsok húzódnak, ahogy a
holokauszt áldozatai által „elhagyott javak” is traumatikus
történeteket rejtenek. (Ez utóbbi helyzet drámai konfliktusát mutatja
be például Török Ferenc rendezésében a Szántó T. Gábor
novellájának feldolgozásából készült 1945 című film.)
Felmenőink tapasztalatai bennünk élnek tovább, ám a múlt
mindannyiunkra másképpen hat. A családok akár nagyon hasonló
eseményekre is teljesen különböző módon reagálhatnak. Míg az
egyik család több generációra is beleragad a veszteségekbe, és a
tehetetlenség érzését adja tovább a leszármazottainak, a másikban
úgy igyekezhetnek felülkerekedni a történteken, hogy minden
erejükkel megpróbálják újrateremteni a régi körülményeket. Megint
mások az anyagi javak tudattalan elutasításával válaszoltak a
korábbi generációk veszteségeire, ahogy egyik kliensem történetből
is kiderül:
„A családunktól mindent elvettek. Földek, szép birtok, a kúria
egyik napról a másikra az állam tulajdonába került. Mondhatnám,
hogy soha nem hevertük ki, de ennek látható, vagy inkább hallható
jele nem volt. A nagyszüleim nem panaszkodtak, nem szidták a
rendszert, nem ápolgatták a veszteséget az újra és újra elmondott
keserűre hangolt történeteikkel, egyszerűen csak a világ
természetes része volt, hogy ami ma van, az holnapra már eltűnhet,
hogy a vagyon egy múlandó valami, amibe nem szabad
belekapaszkodni.
Hogy ez mennyire befolyásolta az én viszonyomat az
anyagiakhoz, arra csak akkor eszméltem rá, amikor a fiam
kiskamasz lett, és egyre többet kérdezett arról, hogy nekünk miért
annyi van, amennyi; hogy ha ennyit dolgozunk, akkor miért nem
lakunk mi is kertes házban.
Rájöttem, hogy szinte szándékosan utasítottam el az anyagi
előrejutást. Nem arról volt szó, hogy lenéztem volna azokat, akik
nagy házban éltek, szép autóval jártak, de rá kellett jönnöm, hogy
amikor rájuk gondoltam, valahol a tudatom hátsó zugaiban mindig
átfutott a gondolat, hogy vajon meddig az övék, amit ma sajátjuknak
hisznek. Nagyon érdekes, hogy ez tényleg csak a szempillantás
törtrészéig volt tetten érhető, mégis úgy tűnik, hogy erősebben
hatott, mint valaha gondoltam volna.”
 Mennyit érek?
Timivel egy szakítás után találkozom. A harmincas éveiben járó
nőnek ez volt élete első komolynak mondható kapcsolata, ami ennek
ellenére mindössze fél év után kurtán-furcsán ért véget. A párja
minden magyarázat nélkül vetett véget a szerelmüknek. Timi
összetört. Eddig sem volt egy magabiztos ember, de ez a kudarc
csak tovább tépázta az önbecsülését. Amikor korábbi
tapasztalatairól beszélgetünk, feltűnik egy mintázat. Timinek sok
próbálkozása volt már, de néhány randevú után mindig kiderült
valami, ami miatt nem akarta tovább folytatni. Nem bízott a
férfiakban, mondja.
Aztán ahogy egyre többet megtudok róla, kiderül, hogy a
bizalmatlanság mint alapérzés van jelen az életében. Senkiben és
semmiben nem bízik. Mindig attól tart, hogy amit a másik ember
mond, az nem fedi a valóságot, hogy a kedves szavak mögött egy
hátsó szándék húzódik meg. Hiába tartja a főnöke előléptetésre
méltónak, ő ahelyett, hogy örülne, gyanakodni kezd. Biztosan nem
volt más, akit a pozícióra kijelölhettek volna, őt csak jobb híján
választották. Azért kapta meg a cégnél jelenleg futó legfontosabb
ügyletet, mert a főnöke mással van elfoglalva. Ha barátai hívják egy
hétvégére, bár örömmel megy, azért a kisördög ilyenkor is ott
duruzsol a fülében: hátha azért hívták, mert kellett még egy ember a
csapatba. Ha nagy ritkán felszabadultabban beszél, és
elmosolyodik, hiába jelzem neki vissza, hogy milyen jól áll neki a
mosolygás. Olyankor elkomorodik, és azt kérdezi, miért mondom
ezt. Próbálom világossá tenni, hogy pusztán azt szerettem volna
megmutatni neki, amit én látok, mégsem oldódik a gyanakvása. Ő
nem szerethető, ő nem értékes csak úgy magáért, magától. A
háttérben feltétlen kell valaminek lenni, ami magyarázatot ad mások
közeledésére.
Sokáig beszélgetünk, mire előkerülnek a bizalomvesztés
generációkon keresztül ismétlődő történetei. Ezeket hallgatva
érthetővé válik, Timi miért nem hisz senkinek, miért zárja be magát a
bizalmatlanság börtönébe. A családi legendárium első története az
apai nagyapjáról szól. A férfi egy gyerekkori barátjával indított
vállalkozást. Pár évig szépen prosperált az üzlet, tele voltak
tervekkel, ötletekkel, amikor a barát egyszer csak eltűnt. Mint
kiderült, minden megtakarított pénzükkel külföldre távozott. Soha
többet nem hallottak felőle, eltűnt az ismeretlenben. Ez az eset
nemcsak anyagilag, de érzelmileg is nagyon megrázta a nagypapát,
attól kezdve mintha más emberré vált volna. A korábban életigenlő
férfi magába roskadt, minden érdeklődését elveszítette a világ iránt.
Csak ült a kertben a nagy diófa alatt, és a semmibe révedt. „Ne bízz
senkiben, mindenki be fog csapni!” – ez volt az egyetlen, amit
mantraszerűen ismételgetett.
A fiának azonban nem sikerült ezt a tanácsot megfogadni.
Életének egy pontján ő is belecsúszott egy olyan üzleti megoldásba,
aminek súlyos anyagi veszteség lett az eredménye. Csekélyke
vigasz, hogy akkor tucatnyi embert megkárosított a jóhiszeműséget
kihasználó csaló. A család minden tartaléka, vagyontárgya, háza
elúszott, így kénytelenek voltak súlyos hiteleket felvenni. A
viszonylagos jómódból semmi nem maradt. A régi barátok a család
anyagi helyzetének változásával sorra elmaradoztak. Néhány éven
belül már senki nem maradt, akihez szólni lehetett volna. Timi kora
gyerekkora ebben a légkörben telt. Legfogékonyabb éveiben
kénytelen volt megélni szülei kétségbeesését, az önvádat, majd
napról napra végighallgatni, ahogy egymást hibáztatják.
Életszínvonaluk érezhető csökkenése egyszerre töltötte el
szégyennel és a jövővel szembeni rettegéssel. A világ egy veszélyes
és fenyegető hellyé vált, ahol semmi nem biztos, ahol bármikor
megtörténhet egy alapvető, mindent átható negatív változás. A
családi rendszerbe kitörölhetetlenül beépült a bizalmatlanság és a
gyanakvás. „Nekünk csak addig voltak barátaink, amíg pénzünk volt.
Most, hogy semmink sincs, már a kutya se kíváncsi ránk” – hangzik
el újra és újra a keserű megállapítás, amikor Timi arra igyekszik
biztatni a szüleit, hogy nyissanak kicsit a világ felé, ne zárkózzanak
be annyira a saját kis életükbe.
A sérülés évtizedek múlva sem akar gyógyulni, elevenen él,
mintha csak tegnap történt volna. Szülei úgy kapaszkodnak a
becsapottságukba, mint egy értékes kincsbe, ami meghatározza az
identitásukat. Ahogy Timivel, időnként velük is történnek pozitív
dolgok, időnként ők is kapnak kedves érdeklődést vagy apró kis
segítséget, ám ezeket határozottan lesöprik a térképükről. Marad a
csalódások rendszeres listázása, szinte kéjes dédelgetése.
Már jó ideje beszélgetünk, Timi kisebb előrelépéseket is tesz, ám
még mindig könnyen visszacsúszik a reménytelenség és a
gyanakvás keserű érzésébe. Ha bárki közeledik felé, szinte
automatikusan jelennek meg a gondolatok arról, hogy a másik
milyen előnyökhöz szeretne jutni általa. Pillanatok alatt válik
gyanakvóvá. A férfi talán a lakására pályázik, a barátnő meg vele
szeretné kifizettetni az útiköltségét – gondolja.
Ahogy beszélgetünk, egyik alkalommal váratlanul egy emlék
bukkan fel. Kicsi lány korában, iskola után egy távoli rokon vigyázott
rá. Szülei szinte mindennap estig dolgoztak, így nagymamák híján
szükség volt a segítségre. Jól érezte magát a nővel, imádta, hogy a
finom estebédek után valami kis édesség is mindig került az
asztalra. Fürdőzött a távoli nagynéni odafigyelésében, boldog volt,
hogy vele hosszan lehetett babázni, divatbemutatósat játszani. Úgy
érezte, kölcsönös, mély szeretetből töltik együtt a délutánokat. Aztán
történt valami, ami romba döntötte ezt az idilli képet.
Timi bent játszott a szobában, amikor megérkezett a
szomszédasszony. Nem is foglalkozott vele különösebben, csak fél
füllel figyelte a két felnőtt beszűrődő beszélgetését, amikor valami
mégis megütötte a fülét. A szomszédasszony alkudozni kezdett a
nagynénjével, hogy mennyiért vállalná el az ő gyerekeinek
felügyeletét is. Az asszony húzódozott, hogy nincs ideje, ám a
szomszéd nem adta fel. „Hát ezért a gyerekért mennyit kapsz?” –
kérdezte. Timiben megállt az ütő. Ezek szerint rá nem szeretetből
vigyáz a nő? Nem azért, mert nekik jó együtt lenni? Pénzért van a
játék, a finom ebéd, a sütemény, az összebújás?
Timi világa azon a napon összetört. Hatalmasat csalódott.
„Engem csak pénzért lehet szeretni” – gondolta ettől kezdve.
Innentől már nem szaladt kitörő örömmel a nő karjába iskola után,
már nem ízlett annyira az ebéd utáni sütemény, nem volt olyan
felszabadult a nevetés. Tudta, itt ő maga nem is létezik, játszhatna itt
bárki, akiért eleget fizetnek a nagynéninek. Néhány hónap múlva
meg is győzte a szüleit, elég nagylány ő már ahhoz, hogy ne legyen
szükség felügyeletre, egyedül is haza tud menni, össze tud ütni
valami ennivalót, és önállóan is meg tudja csinálni a leckéjét.
Saját tapasztalata és a szülei, nagyszülei élményei egymást
erősítő hitrendszerré álltak össze, ami kétes biztonságot adott ebben
a bizonytalan világban. Ha senkiben sem lehet bízni, ha minket
mindenki csak a pénzünkért szeret, akkor nem kell azon
gondolkodni, hogy mi van, ha mégsem. A gyanakvás, bár eltávolít a
többi embertől, egyúttal meg is véd a további csalódásoktól.
A következő időszakban arról beszélgettünk, vajon saját
elképzeléseink hogyan befolyásolják mindazt, ami velünk történik.
Vajon mi mindent vagyunk képesek öntudatlanul tenni azért, hogy
bebizonyítsuk, helyesen látjuk a világot? Elképzelhető-e, hogy mi is
hozzájárulunk a hiedelmeink fenntartásához? Lehetséges-e, hogy
úgy választunk kapcsolatokat, hogy eleve kódolva legyen a
csalódás, vagy esetleg a későbbiekben mi alakítjuk úgy a
helyezeteket, hogy a vége a szokásos sémára rímeljen?
Timi szomorúan vette észre, hogy – bár akaratlanul, de – ő maga
is hozzájárult az élete alakulásához. A dolgok nem csak úgy
megtörténtek vele. Ott volt, reagált, választott, lépett, vagy éppen
passzív maradt – így vagy úgy, de hatott ő is. Korábbi
kapcsolatkezdeményein gondolkodva rájött, hogy gyanakvása miatt
sokszor követelőzővé vált. Gyorsan és megnyugtatóan szeretett
volna megbizonyosodni arról, hogy a másik nem csak kihasználni
akarja, ezért már a legelején komoly feltételeket szabott. Most
megértette, ez mennyire taszító lehetett a partnerei számára, hiszen
ők semmit nem láttak a benne zajló folyamatokból, fogalmuk sem
volt a bizonytlanságairól, ők csak a túl korán érkező elvárásokkal
találkoztak.
Minden egyes beszélgetésünk újabb és újabb felfedezést hozott
számára. Végtelenül lassan, óvatos léptekkel, mint a biztosítás
nélkül egyensúlyozó kötéltáncos, kezdett nyitni a világ felé. A
lehetséges csalódásaiból származó feszültségét rendszeres
meditációval, jógával és futással oldotta. Hónapok teltek el, mire
kezdte érezni a változást. Már nemcsak értette a saját érzelmi
reakcióit, de kontrollálni is képes volt azokat. Óvatosan ismerkedni
kezdett. Amikor megjelent a kételkedés, tudomásul vette,
megköszönte, hogy védeni igyekszik, ám nem engedte, hogy
irányítsa.
 Transzgenerációs önismeretet
segítő kérdések
A következő kérdéssor segítségedre lehet abban, hogy közelebb
kerülj az anyagiakhoz fűződő saját tudattalan viszonyodhoz. Hogy
minél több értékes információt szerezz, készítsd el a pénzügyi
családfádat.
1. Mi az első élményed a családod anyagi helyzetével
kapcsolatban?
2. Tisztában voltál-e gyerekkorodban a családod anyagi
helyzetével?
3. Az akkori átlaghoz képest milyen anyagi körülmények
között nőttél fel?
4. Történt-e jelentős változás a családod anyagi helyzetében
gyerekkorodban?
5. Milyen irányú volt a változás, és hogyan küzdött meg vele a
családod?
6. Ha azt a szót hallod, „pénz”, milyen érzés keletkezik
benned?
7. Beszéltetek-e gyerekkorodban pénzügyekről a
családodban?
8. A szüleid hogyan viszonyultak az anyagiakhoz?
9. Milyen visszatérő mondatokat hallottál gyerekként a
pénzzel, anyagiakkal kapcsolatban?
10. Megéltél-e életedben komoly anyagi/vagyoni
veszteséget? (Vállalkozás csődje, munkanélküliség, autótok
ellopása, betörés stb.?) 11. Felmenőid között volt-e jelentősebb
vagyonvesztés/vagyongyarapodás az elmúlt 3-4 generáció
életében?
12. A családi legendárium milyen történeteket őriz a pénzzel,
anyagiakkal kapcsolatban?
13. Szüleid, nagyszüleid hogyan vélekedtek a
gazdag/szegény emberekről?
14. A családodban hogyan gondolkodtak az anyagi
boldogulás útjairól?
 15. Milyen a viszonyod a pénzhez? A Klontz-féle
forgatókönyvek (lásd fentebb) közül melyik illik rád leginkább?
16. Melyik családtagod hatott legerősebben a pénzügyekhez
való viszonyodra?
17. Szégyenkeztél-e valaha az anyagi helyzeted miatt?
18. Beszéltél-e bárkivel az anyagiakhoz fűződő érzéseidről?
 Hogyan veszítjük el
önmagunkat?

„Kudarc, erre a szóra ébredek. Azt hittem, ha beadom a válást,

megkönnyebbülök. A redőnyökön keresztül vékony csíkokban
süt be a napfény. Tulipános láda, régi fotók, kakukkos óra.
Meleg van, mintha sosem jönne az ősz. Estére lehűl, de
napközben fürdőruhában napozunk. Nem normális ez, mondja
anyám és itt a faluban mindenki.”
HALÁSZ RITA{9}
 Az önfeladás történetei
– Talán négyéves lehetek. Óvodában vagyok. Ott ülünk a kis
asztalkáknál. Rajzolni fogunk. Látom, ahogy az óvó néni közeledik a
kezében nagy dobozzal, amiről tudom, hogy tele van színes
ceruzákkal. Ismerem ezt a dobozt. Valahányszor meglátom, elfog a
rosszullét. Én nem tudok rajzolni. Megmondta az óvó néni és az
anyukám is. Mégis kell. Családot meg állatokat, karácsonyfát meg
virágot… mikor mit találnak ki. Legszívesebben elrohannék, de
mozdulni sem bírok. Sírnék is, de nem merek. Semmit sem merek.
Mások nem látják, hogy mi van velem. Mosolygok.
Anett módosult tudatállapotban ül a fotelban, úgy idézi fel ezt a
réges-régi emléket. Arcizmai meg-megrándulnak, szeme sarkából
könny szivárog. Ő most tényleg lemerült a múlt kútjába, abba az
állapotba, ahol már nemcsak emlékképek, de velük együtt érzések,
testi élmények is a felszínre törnek. Beszélgetéseink eredeti
kiindulópontja az a félelmetes felismerés volt, hogy valójában azt
sem tudja, ki is ő. Ült otthon egy este, már minden elcsendesedett, ő
az életén merengett, amikor egyszer csak azon kezdett gondolkodni,
a választásai közül melyek azok, amik tényleg róla szóltak, és miket
tett csupán azért, hogy másoknak megfeleljen.
Ahogy mérlegre tette a múltját, rá kellett döbbennie, hogy eddigi
élete végtelenített megfelelésről szólt. Állandóan arra törekedett,
hogy másoknak jó legyen. Nem konfrontálódott, nem küzdött a maga
igazáért, hiszen – mostanra belátta – azt sem tudta, mi az ő
igazsága.
Hosszú évekig tűrte a férje kiszámíthatatlanságát, érzelmi
bántalmazásait, és ha a férfi nem szeret bele valaki másba, és nem
hagyja el, még mindig tűrné a megalázó mondatait. Anett csak
utólag döbbent rá, hányszor nézett félre, és hogyan mondott le
önmagáról, hogy mások kedvében járjon. Engem is figyelmeztet,
vigyázzak, mert „jó páciens lesz”.
Nem először vág bele az önismereti folyamatba, ám eddig mindig
hasonló mintázat ismétlődött: segítséget kért, aztán néhány alkalom
után látványosan jobban lett, így le is zárult a terápia. Anett
kliensnek is „ideális”, aki nem terheli túl a terapeutát, ellenkezőleg,
gyors javulásával még a sikerélményről is gondoskodik. A
disszimuláció nagymestere: ha cudarul érzi magát, akkor is
mosolyog. Ne értsük ezt félre: Anett nem hazudik, erről szó sincs.
Nála az önbecsapás és mások becsapása is automatikusan történik;
abban a pillanatban, ahogy kapcsolatba lép valakivel, minden
tudatosság és akaratlagosság nélkül bekapcsol benne a parancs,
hogy jól kell viselkednie – mindig úgy, ahogy az a másiknak jó.
Így lett ő mindenki számára az állandóan mosolygó, napsugaras
kisugárzású, bájos és kiegyensúlyozott nő, akiről senki sem gondolta
volna, hogy problémákkal küzd. Mélyen elrejtve, lelkének egy
elfeledett sarkában azonban ott ült egy mellőzött és magánytól
szenvedő pici lány.
Engem ez a kislány érdekelt. A terápia során eltökélten és
rendületlenül érte dolgoztunk, vele léptünk szövetségre, őt
szólítottuk meg, rá figyeltünk. Egy idő után már pontosan tudtam,
Anett mikor kezd terelni, mikor igyekszik elfedni a problémáit.
Számára a terápiás tér sem jelentett egyértelmű biztonságot.
Kapcsolatunk elejétől kezdve éreztem, mikor próbál a szokásosnál is
jobban megfelelni; látványos fejlődéssel és változásokkal
kecsegtetni. Tudtam, hogy pont ilyenkor van a legnagyobb szüksége
segítségre. Ezekben a pillanatokban még inkább elveszítette a
biztonságérzetét, így hát előrántotta a szokásos megoldókulcsát: a
kedvemben akart járni.
A kozmetikázott kép nála legtöbbször a szenvedés tünete volt.
Többször gondolta, hogy meguntam, elfáradtam, kilátástalannak
érzem a vele való munkát, és biztosan azon morfondírozom, hogy le
kellene zárnom a terápiát. Régi megfigyelés, hogy a terapeuta-kliens
kapcsolatban az eredeti kötődési mintázatok válnak tetten érhetővé.
A gyerekkorban rögzült, mélyen a lélekbe íródott kapcsolati
elképzelések ebben a felnőtt viszonyrendszerben is megjelennek.
Ahogy egykor az anya mellett lebegett a bizonytalanság, most a
terápiát is átjárja. Fél, hogy elveszít, ezért igyekszik megfelelni.
A beszélgetéseink alatt sokszor eszembe jutott A suttogó című
film. A Robert Redford főszereplésével készült mozi egy balesetet
követően súlyosan sérült kislány és egy ló terápiájának története. A
Suttogó nem tesz mást, mint elfogadással és türelemmel kivárja a
bizalom megszületését. Hangolódik a lóra – és persze a kislányra is
–, érzi, mikor kell időt és teret adni, és mikor lehet kicsit
határozottabban segíteni, hogy a másik át merjen lépni a fájdalomból
épült korlátain. A hangolódásban, azt hiszem, az elfogadás a
kulcsmozzanat. Az elfogadás nem jelent mást, mint megadni a
másiknak a lehetőséget, hogy önmaga legyen: mutasd, milyen vagy
te igazából, mi rejtőzik a színfalak mögött! Lehetsz bármilyen, én
nem foglak bírálni, nem várom el, hogy mást mutass, mint a valóság.
Itt vagyok veled addig, amíg kellő bátorságot gyűjtesz, és
kimerészkedsz a rejtekedből.
Ahogy mélyült a bizalom, úgy tárult fel egyre több rétege a
múltnak. Anett anyja nem volt bántalmazó vagy elhanyagoló,
egyszerűen csak fogalma sem volt az érzelmi kapcsolódásról.
Számára a gondozás a fizikai ellátásban merült ki. Pontosan vezetett
régi feljegyzései szerint lelkiismeretesen követte a korabeli
szabályokat. A védőnő szava szent volt. Ha azt mondta,
háromóránként kell etetni, különben megterhelődik a kicsi gyomra,
akkor Anett anyja háromóránként etetett. Ha azt tanácsolta, ne
vegye fel a sírós babát, mert rá fog szokni, akkor nem vette fel.
Anett régi fényképeket nézegetve döbbent rá, hogy a
családjukból „hiányozott az élet”. A felvételeken mindenki mereven,
fegyelmezetten néz a kamerába, érzelmeknek nyoma sincs. Az
egyik kép különösen mélyen érintette. Anyja egyenes derékkal,
szoborszerű arccal ül, kezében a pólyás Anett-tel, akit úgy fog,
mintha valaki tévedésből nyomta volna a kezébe.
Elképzelhető, hogy önfeláldozó, mindenkinek megfelelni igyekvő
énjének történetét éppen ez a régi családi fénykép segít megérteni?
Azt hiszem, mindenképpen jó kiindulási pont lehet, hiszen ezek a
kimerevített pillanatfelvételek sokszor nagyon árulkodóak tudnak
lenni. Az arcvonások, a testtartások, ahogy a szereplők egymáshoz
viszonyítva elhelyezkednek; az érintések vagy azok hiánya mind
megannyi titkos jel. A sárguló fotográfiák sokszor azt is feltárják,
amiről a szereplők maguk talán soha nem beszéltek, sőt lehet, hogy
nem is tudtak, mert már rég mélyen elfojtották az érzéseiket.
Anettet nem véletlenül rázta meg csecsemőkori énjének látványa.
Ahogy a képre nézett, időben is visszarepült az élete elejére, és
zsigereiben újra átélte egykori magányosságát, hogy bár
gondoskodnak róla, lélekben alig rezonálnak rá.
Az érzés olyan erős volt, hogy mindenáron szerette volna tudni,
mi okozhatta anyja szomorúságát. Többszöri próbálkozásra is
szükség volt, ám anyja végül mesélni kezdett. Kiderült, hogy a
középiskolában volt egy nagy szerelme, akivel már a házasságot
tervezték. Egy téli napon kimentek a társaikkal a város melletti tóra
korcsolyázni. A fiúnak nem sok kedve volt, aznap rosszul felelt az
iskolában, ám Anett anyja unszolta, hogy tartson vele. A jég
vékonyabb volt, mint gondolták, a tó közepe felé eső részen
beszakadt a fiú alatt. Hiába próbálták kétségbeesetten menteni,
becsúszott a jég alá, és életét vesztette.
Anett anyja soha nem bocsátotta meg magának a történteket. A
gyász és a mardosó bűntudat örökre vele maradt. Úgy érezte, nincs
joga nevetni és boldognak lenni, ha a szerelme miatta veszítette el
az életét. Bár tragikus történetre derült fény, a kimondás hatására
mégis érezhető változás indult el a családban. „Mintha visszatért
volna az élet” – mondta Anett, aki kifejezetten megkönnyebbült, hogy
nem ő az oka anyja szomorúságának. Sokszor évtizednyi
nyomasztó érzésekre is ilyen egyszerű – még ha fájdalmas is – a
magyarázat.
Ahhoz, hogy a felnőtt személyiség működéséhez, életének
nehézségeihez közel tudjunk kerülni, nekünk is időutazásba kell
kezdenünk, és egészen a pólyáig visszakanyarodnunk. Erik H.
Erikson, a világhírű pszichológus ezt nagyon találóan fogalmazta
meg: „minden ember és nép a gyerekszobából indul el”.{10}
Önmagunk, párunk, szüleink, de az idegesítő szomszéd, a
kiállhatatlan kolléga és igen: egész társadalmunk megértése is a
kezdetek megértésével lesz lehetséges.
Induljunk hát az elejétől, ám miközben a fejlődéslélektani
felismerésekről olvasunk, gondoljunk saját csecsemőkori énünkre,
vagy akár néhány lépéssel még távolabbra tekintve lássuk meg
szüleinket, nagyszüleinket is azokban a bizonyos pólyákban.
Amikor egy újszülöttre nézünk, a fitos kis orra, hunyorgó
szemecskéi mellett még egy dolgot egészen biztosan észre fogunk
venni, ez pedig a védtelensége. Az anyaméh biztonságából
kiszakítva az útjára induló élet egyszer csak ott találja magát
teljességgel kiszolgáltatva a körülötte lévő embereknek. Fogják,
mossák, hozzák-viszik, miközben neki semmilyen beleszólása nincs
a történésekbe. Az életben maradása szó szerint a másik emberen
múlik. A túlélés kulcsa és záloga nem más, mint a kapcsolat. Ami
egyedül nem megy, az a másik által lesz lehetséges.
Éppen ezért már születésünk pillanatában ezernyi idegsejtünk
várja és segíti, hogy velünk együtt az éltető kapcsolat is
megszülethessen. Ennek egyik bizonyítéka, hogy az újszülöttek
számára nem létezik izgalmasabb inger, mint az emberi arc. Hogy
ezt honnan tudjuk? Élelmes kutatók azt találták ki, hogy mindenféle
képeket mutatnak az újszülött babáknak, és mérik, melyiket mennyi
ideig nézik. Minél hosszabb a figyelemkoncentráció, a kicsik annál
érdekesebbnek találják a felmutatott képet. Az arcszerű képek
messze több figyelmet kaptak a csöppségektől, mint bármi más. Ez
bizonyosan nem véletlen. Az egymás iránti érdeklődés
mindannyiunk közös genetikai öröksége. A körülöttünk lévő világban
nincs fontosabb, mint a másik ember. Ahogy Túry Ferenc pszichiáter
Ludwig Wittgensteint, a 20. század egyik legnagyobb gondolkodóját
idézve rámutat: a lélek nem belül, hanem a szociális világban van.
Mindaz, amit önvalónk magjának tartunk, a másik által jön létre.
John Locke filozófus a 17. században még meggyőződéssel
állította, hogy mindannyian tiszta lappal születünk. Úgy vélte, világra
jövetelünk pillanatában elménk olyan, mint egy üres palatábla –
tabula rasa –, amire majd a tapasztalatok írják fel a tartalmat. Mára a
fejlett agyi képalkotó eljárásoknak és a csecsemőkutatásoknak
köszönhetően az elmélet végérvényesen megdőlt.
Egy 2013-as kutatás volt az első, ami egyértelműen bizonyította,
hogy az anyanyelv elsajátítása már magzati korban elkezdődik. Az
emberi beszédet elemezve kiderült, hogy a magánhangzókat
mérhetően hangosabban ejtjük ki, mint a mássalhangzókat.
Christine Moon és munkatársai a Pacific Lutheran Universityn úgy
gondolták, a méhben fejlődő magzatok is valószínűleg ezeket a
hangokat hallják legtisztábban. Az alig 1-2 napos babák fejére
fülhallgatókat helyeztek, majd anyanyelvük és egy idegen nyelv
magánhangzóit kezdték lejátszani nekik. A babák egy cumi
szopásával irányítani tudták, hogy melyik nyelv hangjai szóljanak a
fülhallgatóból. Kiderült, hogy az anyukájuk hangján keresztül
megismert anyanyelv hangjait sokkal szívesebben hallgatták, mint
az idegen nyelv hangjait.
Más kísérletekből az derült ki, hogy a babák a magzati korban
rendszeresen hallott mesét vagy zenét is képesek felismerni. Ezek
az eredmények mind azt bizonyítják, hogy létezésünk kezdetétől
társas lények vagyunk. Érzékszerveink már az anyaméhben
felfogják a másik jelzéseit, hogy megszületve minél nagyobb eséllyel
tudjunk illeszkedni a minket fogadó emberekhez.
A kérdés tehát nem az, hogy akarjuk-e a kapcsolatot, hanem
hogy a környezetünk hogyan reagál az igényünkre: nyitottan,
örömmel és kellő érzékenységgel fogadja-e, netán teherként éli
meg, és bár szeretne, de saját szorongásai, feszültségei miatt
képtelen ránk hangolódni és megadni, amire éppen vágyunk? A
gyermekek egészen pontosan érzik, mi zajlik a másik emberben, aki
gondozza őket. Láthatatlan lelki apparátusukkal képesek a szülők –
akár tudattalan – érzéseit is feltérképezni, és a saját viselkedésüket,
de egész létezésüket is úgy alakítani, hogy az a leginkább
megfeleljen a kimondott és kimondatlan elvárásoknak. A kapcsolat
elvesztésénél nem létezik nagyobb fenyegetés az embergyerek
számára, így mindent megtesz a fenntartása érdekében.
Hadd meséljek el egy roppant érdekes kísérletet, amely éppen
azt mutatja meg, milyen elemi rettenetet vált ki egy gyerekből, ha azt
érzi, a szülő kiszáll az érzelmi összehangoltságból. Egy kiváló
amerikai fejlődéspszichológus, Dr. Edward Tronick dolgozta ki még
az 1980-as években, aki arra volt kíváncsi, hogyan hatnak a szülők a
csecsemők érzelmi fejlődésére. A kísérlet still face, vagyis fapofa
néven került be a szakirodalomba. Menete a következő: a csecsemő
és édesanyja egymással szemben ülnek, a baba egy hordozóba
kötve. Az anya elkezd játszani a babával, mosolyog, beszél hozzá. A
baba persze örömmel csatlakozik, ő is „mondja a magáét”, mutogat,
nézi, amit az anyja mutat neki, kis keze és lába élénken mozog.
Látszik, hogy minden idegszálával jelen van, részt vesz az
„eszmecserében”. A kísérlet egy pontján az anya elfordítja a fejét,
„letörli arcáról a mosolyt”, majd merev, kifejezéstelen tekintettel
fordul vissza a pici felé. És a lényeg ekkor történik. A kicsi először
összezavarodik, nem érti a helyzetet. Mi történt? – kérdezi egész kis
lénye. A zavarodottság néhány pillanata után nyomban próbálkozni
kezd, hogy visszaálljon a rend, és anyja ne csak fizikailag, de
érzelmileg is jelen legyen. Bevet mindent, amit rövid kis élete alatt
megtanult az együtt létezésről: mosolyog, sikongat, mutogat azok
felé a dolgok felé, amiket korábban nézegettek, még tapsikol is,
hátha az végre kiváltja a megszokott mosolyt.
Miután minden próbálkozása kudarcot vall, egyre zaklatottabbá
válik. Anélkül hogy mérnénk a vérében keringő stresszhormonok
szintjét, biztosak lehetünk benne, hogy valódi fenyegetettségként éli
meg anyja passzivitását. Annak érdekében, hogy a feszültségét
csökkentse, kis buksiját időnként még el is fordítja, mintha azt várná,
ha nem néz oda, talán megszűnik ez a rémséges helyzet. Aztán
mivel semmi nem használ, teljes kétségbeesésében sírni kezd, és
igyekszik kiszabadulni az ülésből. Alig két percben tanúi lehetünk a
magány, az elutasítottság, a kirekesztettség drámájának. Ez a
kísérlet hasonlóan működik az apa-baba párosok esetében is. Ha
apa vág fapofát, az ugyanannyira rémisztő élmény a pici számára,
mint amikor az anyja hagyja válasz nélkül. Hiába a fizikai jelenlét, ha
a hozzá legközelebb állóktól, akik számára a világot jelentik, nincs
figyelem, az végtelenül félelmetes élmény a gyerekek számára.
Később Dr. Tronickban és kutatócsapatában felmerült a kérdés,
vajon mi történik, ha néhány hét elteltével megismétlik a kísérletet.
Az eredmény őket is megdöbbentette: a kicsik pontosan emlékeztek
a felkavaró élményre. Amikor a szülők rövid kis játék után ismét
fapofával fordultak vissza hozzájuk, a babák már az első pillanatban
kétségbeesetten tiltakozni kezdtek. Bár azt gondolnánk, éretlen
agyuk még nem képes információk tárolására, hatalmasat tévedünk.
A kapcsolat megszakadása, még ha rövid időre történik is,
nyomot hagy az idegrendszerükben. Egy pillanatra képzeljük el,
micsoda feszültségben nevelkednek azok a gyerekek, akikre
érzelmileg nem vagy alig reagálnak a szülők.
Mielőtt azt gondolnánk, ez a kétségbeesett reakció csak a
gyerekekre jellemző, idézzük fel saját, már felnőtt emlékeinket az
úgynevezett silent treatmentről, vagyis a „csenddel verés”-ről. Ez az
a helyzet, amikor egy hozzánk közel álló személy úgy fejezi ki
nemtetszését, hogy levegőnek néz, nem hajlandó hozzánk szólni, ha
kérdezzük, nem válaszol, vagy csak tőmondatokban. Aki megélt már
ilyen helyzetet, az pontosan emlékszik rá, mennyire nehéz volt
elviselni. A feszültség fokozatosan nő, a szívünk a fülünkben
kalapál, talán még a szánk is kiszárad, és alig várjuk, hogy vége
legyen az egésznek, és a másik hajlandó legyen figyelni ránk.
„Mindegy, mit mondasz, csak mondj valamit!” „Ennél még az is jobb,
ha kiabálsz!” – kérleljük. A silent treatment, ez a passzív-agresszív
viselkedés minden elemében a fapofa-kísérletet idézi, ami
ugyanolyan kétségbeejtő a felnőtt számára, mint a csecsemőnek.
Hiába növünk fel, a környezetünk életünk végéig hatással lesz ránk.
Ha a másik megvonja magát tőlünk, és csak hideg elutasítás
sugárzik felénk, az még akkor is próbára teszi az egyensúlyunkat, ha
egyébként érett és stabil személyek vagyunk.
Az eddig említett kísérletek sokat segítettek abban, hogy
megértsük, a fejlődésünk során milyen meghatározó szerepet játszik
a környezetünk reakciója. Az érzelmi elérhetetlenség, a gyengéd és
tápláló szeretet hiánya, az érzéketlenség mély sebeket ejt. Ezek a
tapasztalatok nem maradnak nyom nélkül. Könnyen lehet, emlékeink
a tudatosság számára már nem hozzáférhetőek, ám az
idegrendszerünk kitörölhetetlenül őrzi a történések lenyomatát. Ha
rendszeresen megismétlődik az élmény, az az agyunk érési
folyamatait is befolyásolni fogja. Az idegrendszerünkben minden
adott, hogy másokkal tartós és harmonikus kapcsolatot alakítsunk ki,
ám ha azok, akiknek szeretettel és érzékenyen kellene figyelniük
ránk és gondoskodniuk rólunk, nem képesek erre, ez az adottság
nem tud kibontakozni.
„Nem minden ember emberséges. Az embernek meg kell tanulnia
emberségessé válni” – írja Bruce D. Perry, a Ketrecbe zárt fiú{11}
című könyvében. Perry pontosan ragadja meg a lényeget: az
emberlétbe nem beleszületünk, hanem beletanulunk. Mindazt, amit
az emberben nagyra értékelünk, és amiről azt gondoljuk, kiemel
minket az állatvilágból, másokon keresztül sajátítjuk el. Az empátia,
a türelem, az elfogadás, a lojalitás, az önzetlenség mind a
tapasztalatainkból fejlődnek ki. A szeretni tudás a szeretve levés
zsigeri élményének következménye. Az empátia az együttérzés
megtapasztalásának eredménye. A saját élmény elengedhetetlen,
hogy a lehetőségek apró magjai kicsírázzanak, és szárba
szökkenjenek.
Bálint Mihály világhírű magyar származású orvos és
pszichoanalitikus az elsők között világított rá, micsoda
felbecsülhetetlen jelentősége van legkorábbi szeretetélményünknek.
Közvetlenül a születés után járunk. A testünk már megszületett, ám
kicsit még visszavágyunk az anyaméhbe, abba a paradicsomi
állapotba, ahol – ha zavartalan és harmonikus volt a várandósság –
még semmiféle hiány nem létezett. Ahhoz, hogy ez a nagy változás,
a világba való megérkezés elviselhető legyen, kell valaki, aki
gyengéden átvezet minket a benti biztonságból a külvilágba. Ez a
legtöbb esetben ki lehetne más, mint az anya, akinek a testében
növekedtünk, akinek a hangját, illatának emléknyomait őrizzük az
idegrendszerünkben.
Az átvezetés zavartalanságához egy érzelmileg érett és
kiegyensúlyozott anyára van szükség, aki ráadásul a környezetétől
is megkapja azt a segítséget, ami lehetővé teszi számára, hogy
minden idegszálával ránk összpontosítson, és szinte zsigereivel
érzékelje, éppen mire van szükségünk. Érdekes, soha máskor nem
tapasztalható állapot ez az anya életében. Miközben figyelme a
külvilág lényegtelen eseményeiről lekapcsolódik, szinte ráfonódik a
babára, hogy mozdulatai, tettei teljes összhangban legyenek a kicsi
igényeivel. És a babának pont erre van szüksége.
Jacques Lacan francia pszichoanalitikus ezt találóan így
fogalmazta meg: „a csecsemő vágya, hogy az anya vágyának tárgya
legyen”. Ha az édesanyánk képes önmagát bizonyos értelemben
elveszítve és háttérbe szorítva kizárólag nekünk szentelni magát,
akkor valami életre szólóan fontos dolog történik: kialakul az
ősbizalom érzése. Érzésről beszélek, ám ennél jóval többről van
szó: az ősbizalom létezési forma. Jelentősége szinte
felbecsülhetetlen. Jótékony hatása életünk minden egyes területén
tetten érhető: támogatja testi-lelki egészségünket, segít, hogy
szeretetteljes kapcsolatokat alakítsunk ki, és megtaláljuk helyünket a
világban. Később ennek talaján fejlődik ki az önbecsülés és
önbizalom érzése is.
Bálint Mihály páciensei elbeszéléseit hallgatva döbbent rá, hogy a
felnőtt nehézségek, elakadások hátterében szinte minden esetben
felfedezhető az ősbizalom sérülése. Mintha valami törés vagy
szakadás keletkezett volna bennük – mondták a betegei
egyöntetűen. Bálint ezekből a beszámolókból kiindulva nevezte el
őstörésnek az elsődleges szeretet (vagyis a feltétel nélküli, tökéletes
szeretet) sérülését. A kifejezés egészen találó, mert egyszerre jelzi a
sérülés idejét és a következmények horderejét is. Az őstörésnél
nincs korábbi és mélyebb trauma. Az a kezdetnél, az eredetnél
történik. Ha valami már az indulásnál eltörik, annak menthetetlenül
és élethosszig nyoma marad. Mintha Ady ezt az érzést ragadta
volna meg a Kocsiút az éjszakában című versében, amikor így
fogalmazott:
Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.
Valami ilyen élményről van szó: az egészlegesség, a teljesség
darabokra hullásáról. Az őstörés mindenre hat, semmi nem marad
érintetlenül. Egyszerre vész el a hit önmagunkban, a másikban és a
világ jóságában is. Bálint szerint a felnőtt pszichés problémák,
legyen szó szerfüggőségről, borderline működésről vagy
pszichoszomatikus betegségekről, mind ide, erre a pontra
vezethetők vissza. Mai tudásunk megerősíti egykori elképzeléseit.
Beszámolók és kutatások igazolják, hogy fizikai és lelki
betegségeink kialakulásában a korai kapcsolati traumák nagy
szerepet játszanak.
Amikor egy csecsemőre nézünk, könnyen azt gondolhatjuk, mi
sem egyszerűbb, mint teljes odaadással és feltétel nélkül gondozni.
Ez azonban csak elvben magától értetődő. A ráhangolódás és a
feltétel nélküliség nem velünk született adottság, azt előbb a
szülőnek is meg kell tapasztalnia, mégpedig saját gyerekkorában.
Ha korai élményeiből hiányzott az összehangolódás, a félelmei,
bizonytalanságai vagy megfelelési kényszerei annyira
eluralkodhatnak rajta, hogy nem lesz képes érzékenyen fordulni a
gyermeke felé. Ezekben az esetekben sokkal inkább az ő belső
állapotai, és nem a gyerek igényei határozzák meg, hogy mi történik.
Azok vagy válasz nélkül maradnak, vagy félreértik őket. Az is
előfordulhat, hogy a szülő fizikailag ugyan megtesz mindent, ám
érzelmileg nem – vagy nem jól – rezonál a gyerekre.
Csak egyetlen kiragadott példa egy internetes anyacsoportból:
„Ma nagyon rossz volt, hiába próbáltam szoptatni, nem akart enni,
aztán meg aludni nem akart, amikor kellett volna” – írja egy anyuka.
Aki gondoskodott már kisbabáról, pontosan tudja, mennyire kimerítő,
amikor hiába igyekszünk, nem sikerül egy átlátható, jól követhető
napirendet kialakítani. Tökéletesen érthető az igény, hogy legyen
valami kiszámíthatóság, és ne álljon mindennap máshogy feje
tetejére a világ.
Ez a pici azonban, akire az anyuka panaszkodott, ötnapos volt.
Szinte még meg sem érkezett a világba, nyomban szembetalálta
magát egy rakás elvárással; ráadásul a címkét is megkapta: „rossz
baba”. A sorok között persze érezzük az anya kétségbeesését és
bizonytalanságát is, aki ott áll élete nagy feladata előtt, és
feltehetőleg nincs mintája, testében őrzött emléke arról, milyen a
teljes egymásra hangoltság állapota. Ilyenkor általában kap néhány
– többnyire egymással ellentétes – praktikus tanácsot, amitől csak
még jobban összezavarodik. Feszültsége nemhogy csökkenne, de
az egekig nő, és ahogy korábban a köldökzsinór és a placenta, most
érintése, mozdulatai, hangszíne közvetítik a kicsi felé az érzéseit. A
gyerek pedig „veszi az adást”. Érzi, hogy anyja idegesen nyúl felé,
és ugyan gondolatok még nem formálódnak kicsiny agyában, az
egymást követő események mégis összeállnak valami zsigeri
tudássá. Annak a tudásává, hogy valami nagyon nincs rendben vele.
Talán segít pontosabban megértenünk a folyamatot, ha
megpróbáljuk a baba oldaláról végigkövetni az eseményeket: érzem,
hogy valami nem jó… sírok, mert csak így tudom jelezni… jön
valaki… felvesz… nagyon feszült… enni ad… eszem… de közben a
feszültségét is magamba szívom… biztos nem stimmel valami azzal,
amiért sírni kezdtem… velem nem stimmel valami. Az éhségből és
az arra adott feszült reakcióból így lesz az elutasítottság nagyon
korai élménye.
Ebből is látjuk, mennyire fontos az etetés, tisztába tevés,
fürdetés, vagyis a fizikai ellátás mellett az is, hogy mindezt hogyan,
milyen lelkülettel teszi a szülő. Daniel N. Stern világhírű
csecsemőkutató szerint személyiségünk fejlődésében döntő szerepe
van annak, hogy szüleink milyen lelkülettel gondoskodnak rólunk.
Úgy véli, az élővilágban mi, emberek vagyunk az egyetlenek, akik
nemcsak a szükségleteink kielégítésére vágynak, hanem azok
elismerésére is. A belső jelzéseket a külvilágnak kell elismernie,
hogy mi magunk is érvényesnek érezhessük azokat. Az éhségünk
akkor lehet a sajátunk, ha kívülről is rábólintanak; a szeretet iránti
vágyunk akkor mer kibontakozni, ha örömmel fogadják. Vagyis nem
pusztán érzékeny szülőkre van szükségünk, hanem olyanokra, akik
érvényesnek is érzik a vágyainkat. Erről az egybeolvadó
elfogadásról így ír József Attila:
Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.
Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.
Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.
Mi történik, ha megkapjuk ugyan a gondoskodást, ám az
érvényesítés elmarad? Ebben az esetben a testből érkező és a
kintről jövő jelzések össze nem illése miatt elbizonytalanodunk.
Szabad így éreznünk magunkat? Jogosak az igényeink? Lehet, hogy
nem is azt érezzük, amit éreznünk kellene? Mi zajlik bennünk
egyáltalán?
A bizonytalanság stresszhelyzetet jelent, amit igyekezni fogunk
kezelni. Általában két megoldás között választhatunk:
 – elfojtjuk az érzéseinket, mintha nem is léteznének;
– szégyenkezünk a belső történéseink miatt.
Megint ne tévesszen meg senkit, hogy csecsemőkről van szó.
Igényeink elismerésére egész életünkben vágyni fogunk. Ha nem
kapjuk meg, az olyan érzés, mintha teljes lényünket utasítaná vissza
a másik. Nemrég éppen egy ilyen helyzetnek lehettem tanúja egy
anya és felnőtt lánya beszélgetését hallgatva. A téma élet, karrier,
önazonosság. A lány arról mesélt, hogy közel a negyvenhez elege
lett a lelketlen taposómalomból. Úgy érzi, kiégett, és szeretne egy
emberibb életet élni, akár vidékre költözni. Már konkrét tervei is
vannak, és biztos benne, jót tesz majd neki a változás. Anyja a fejét
ingatva hallgatja, majd egy ponton határozottan közbevág: „Dehogy
lenne az neked jó!”. A lányban bent reked a szó. Szája lebiggyed,
tekintete bizonytalanná válik, ahogy anyjára néz: „Tényleg úgy
gondolod, hogy nem lenne jó?” „Persze hogy nem!” – érkezik a
gyors és határozott válasz. Az addig élénken gesztikuláló nő
elvörösödik, beleroskad a székbe, és a beszélgetés hátralévő
részében alig szólal meg.
Ahogy néztem őket, sok kérdés kavargott bennem: vajon mikor
hangolódott ez az anya utoljára a lányára? Egyáltalán volt olyan
szakasza kettőjük kapcsolatának, amikor a lány érzései, vágyai zöld
utat kaptak? A határozott szavak milyen félelmeket lepleznek? És mi
lehet az anya teljes története? Ő vajon kapott elfogadó és bátorító
törődést gyerekkorában? Merte vajon az életét a belső iránytűje
szerint élni, vagy döntéseit a külső elvárások szerint hozta meg? A
lány felismeri-e egyszer, hogy neki is lehet szabad akarata? Lesz-e
valaha ereje elindulni egy önazonos élet felé?
De honnan tudja a csecsemő, miként viszonyulnak hozzá és a
szükségleteihez? Korábban már volt róla szó, hogy születésünk
pillanatától élénk érdeklődést tanúsítunk az emberi arc iránt. Az
arcon belül is különösen a szemek vonzzák a tekintetünket. A
technika segítségével ma már nyomon lehet követni, pontosan
hogyan térképezzük fel az arcokat. Miután a szemmozgásokat
grafikusan ábrázolták, kiderült, hogy amikor egy arcra nézünk – bár
figyeljük az orrot és a szájat is –, a tekintetünk leginkább a másik két
szeme között cikázik. Ez nem véletlen. Tekintetünknek meghatározó
szerepe van a kapcsolataink alakulásában. Amikor egymás
szemébe nézünk, sok mindenre látunk rá: a másik érzelmi állapotára
éppúgy, mint arra, hogy kettőnk között éppen milyen a viszony. „A
szem a lélek tükre”, tartja a mondás, és ezzel már az újszülöttek is
pontosan tisztában vannak. Látásélességük csodálatos módon
éppen az anya melle és szeme közötti távolságot fogja be, így le
tudják olvasni, mi zajlik az édesanyjukban.
Ha anya pozitív érzelmi állapotban van, és érdeklődéssel fordul a
kicsi felé, kitágul a pupillája, függetlenül a fényviszonyoktól. Amikor
ezt a baba észleli, megnyugszik, miközben az ő pupillája is kitágul.
Ez az összehangolódás pillanata, ami közvetlenül hat a baba és a
mama testében és idegrendszerében zajló folyamatokra. A
szeretetteli tekintet csupa jó dolgot tesz: csökkenti a kortizol és az
adrenalin termelődését, miközben segíti a szeretetés
kötődéshormonként ismert oxitocin felszabadulását.
Az anya szeme az első tükör, amelyben megpillantjuk
önmagunkat. Egyáltalán nem mindegy, milyen kép vetül elénk.
Ahhoz, hogy önmagunkról egységes és biztos képet alakítsunk ki, és
fejlődésnek induljon az identitásunk, születésünktől kezdődően
empatikus és pozitív tükrözésre van szükségünk. A gyermekére
csillogó szemmel néző anya, aki úgy érzi, a világ hetedik csodáját
tartja a kezében, az egészséges személyiség kibontakozását indítja
el. Ahogy a jó tükör épít, úgy pusztít a rossz tükör. Heinz Kohut
pszichoanalitikus úgy véli, ha hiányzik a ragyogás az anya
szeméből, akkor az anya-gyerek kapcsolatban alapvető zavar áll be,
ami megtöri a személyiség egészséges fejlődését.
(Jegyezzük meg, nem véletlenül beszélünk az anyáról, hiszen az
élet kezdetén ő van a legszorosabb kapcsolatban a babával.
Mellette természetesen felbecsülhetetlen értéke van az apa
jelenlétének is. A legkorábbi időszakban az ő támogatása is
elengedhetetlen, hogy az anya-baba páros megerősödhessen.)
Sajnos sokszor tapasztalom, hogy világunkból nemcsak az
igények elismerése és a csodáló szemek hiányoznak, hanem maga
a kapcsolat is. Mintha mindannyian magányos buborékokba
húzódnánk vissza.
 Hivatalos ügyet próbálunk intézni, várakozunk. A szűk kis
helyiség tele emberekkel. Egy kisfiú nínós autót tologat a padlón.
Oda-vissza, oda-vissza. A szerkezetnek igencsak éles hangja van.
Mindenki kínosan feszeng, és egyre dühösebb tekinteteket küld a
gyerek felé. Az anyuka ebből mit sem érzékel. Teljes nyugalommal a
telefonjába temetkezik, mióta megérkeztek – nagyjából húsz perce –
egyetlen pillantást sem vetett a gyerekére. A gyerek kezdetben csak
finoman megérinti az autójával az anya lábát, aztán egyre
határozottabban üti neki a játékot: „Bumm, karambooool!” – kiáltja
mind hangosabban, ám erre sem érkezik meg a várt figyelem.
Anyuka – még mindig a telefonját nyomkodva – egyszerűen arrébb
húzza a lábát, de nem néz a gyerekre, és nem is szól hozzá. A kisfiú
egy idő után feladja, már nem játszik az autóval, leül a pad szélére,
és mechanikusan forgatja a kocsi kerekét. Mi történik ilyenkor
valójában? Mit látunk? Egy békésen játszó gyereket, és néhány
alacsony toleranciaküszöbű felnőttet? Egy anyukát, aki hagyja, hogy
a gyermeke szabadon kibontakozzon? Azt hiszem, egyiket sem. Én
egy gyermeket látok, akit magára hagytak. Nem fizikailag, hanem
érzelmileg. Az az ember, legyen felnőtt vagy gyerek, akinek a
létezése észrevétlen marad, elmagányosodik. Egy ideig még
próbálja felhívni a másik figyelmét különböző módszereket bevetve,
ám ha nem jár eredménnyel, előbb vagy utóbb feladja.
A magára hagyatottság üzenete, hogy nem vagyunk érdemesek
mások figyelmére. Ez az érzés hatalmas csapást mér az
önbecsülésre. Figyeljük csak meg a kifejezést: „nem vagyok
érdemes a figyelemre”! Mintha érdem és teljesítmény kellene ahhoz,
hogy odafigyeljenek ránk. Ha az alakulóban lévő személyiséget
gyakran érik ilyen hatások, életre szóló sebeket szerezhet, és
személyiségébe végérvényesen beépülhet a csökkentértékűség és a
szégyen élménye, amit felnőve teljes visszahúzódással vagy
arrogáns önzéssel fog kompenzálni.
Igen, tisztában vagyok vele, hogy egyetlen anyuka/szülő/gondozó
sem tud szüntelenül csak a gyerekre koncentrálni, nem is ezt
hiányoltam ebben a helyzetben sem, hanem azt, amit úgy hívok:
visszatalálás. „Lehet, hogy egy ideig nem figyeltem rád, nem
hallottalak meg, máshol jártak a gondolataim, de most itt vagyok,
újra belépek a MI-be, felveszem veled a fonalat.” Erre
elengedhetetlenül szükség van ahhoz, hogy ne alakuljanak ki a
hosszútávú és súlyos sérülések.
A korábban már említett Dr. Tronick a szülő-gyerek kapcsolódás
három minőségét különbözteti meg:
1. Jó a kapcsolódás, amikor a szülő érzelmileg
összehangolódik a gyermekkel.
2. Rossz a kapcsolódás, amikor elhangolódik ugyan, ám
észleli a gyerek igényét, és igyekszik újra felvenni vele a
kapcsolatot.
3. Csúf kapcsolódás esetén nincs út egymáshoz. A szülő
érzelmileg nem elérhető a gyerek számára, így az egyedül
marad az érzéseivel, gondolataival, vágyaival.
Ha most a fókuszt kicsit magunkra irányítjuk, vajon mit látunk? Jó,
rossz, netán csúf kapcsolódásokban élünk? Mennyi időt és energiát
fektetünk abba, hogy esténként ne csak a testünk, de a lelkünk, a
figyelmünk is hazaérjen? Ha elsodornak a hétköznapok gondjai,
készek vagyunk-e visszatalálni egymáshoz? Hajlandóak vagyunk-e
erőfeszítéseket tenni, hogy csökkentsük a köztünk kialakuló
távolságot? Megnyitjuk-e magunkat a szeretteinknek, vagy inkább
maradunk a védelmi sáncaink mögött?
Felnőve mit sem változnak érzelmi igényeink. Ahogy egy
kisbabának szüksége van az odafordulásra, úgy nekünk is elemi
igényünk, hogy érzéseink, nyűgünk-bajunk, örömünk-bánatunk ne
maradjon észrevétlen a másik számára.
A válókeresetekben szereplő egyik leggyakoribb indok a felek
érzelmi elhidegülése, a házasság végleges és visszafordíthatatlan
megromlása. Ha nemcsak jogászként és bíróként, hanem
pszichológusként is megvizsgálnánk az eseteket, szinte biztosan azt
találnánk, hogy egyik vagy mindkét félnek már a kapcsolat létrejötte
előtt nehézségei voltak az összehangolódással, az érzelmi
rezonancia kialakításával. A szerelem kezdeti időszaka elmaszkolta
ugyan a hiányokat, ám az euforikus állapot megszűnése után azok
újra láthatóvá váltak.
De miért van ilyen kiemelkedő szerepe az összehangolódásnak?
Ennek egészen egyszerű oka van. Születésünkkor agyunk még
meglehetősen éretlen. Fejlődése fokozatosan megy végbe. Ezt Jack
Shonkoff, a Harvard Egyetem professzora így fogalmazta meg: az
agy felépül, nem születik. Ebben a felépülésben kiemelkedő szerepe
van a tapasztalatoknak. Kezdetben az idegrendszer még nem képes
az érzelmek szabályozására. Azok az idegi összeköttetések, amik
ezt lehetővé tennék, még nem alakultak ki; vagyis nincs meg az út,
ahol haladhatna az üzenet, hogy „nyugodj meg, minden rendben!”.
Kell egy érett aggyal rendelkező másik, aki ellátja a szabályozó
funkciókat: nyugtat, ha kell, és javítja a kedvünket, ha éppen arra
van szükség.
A legkorábbi időszakban a csecsemő még nem tudja, mi zajlik
benne. Éhség, fáradtság, szomjúság vagy fájdalom alig különülnek
el. Erre az érzésmasszára a diffúz diszkomfort érzés a legtalálóbb
kifejezés. Diffúz, mert rendezetlen, körülírhatatlan; diszkomfort, mert
egy pontosan megnevezhetetlen kellemetlen érzés. A szülőre van
szükség, hogy ez a kavargás idővel érthető és kontrollálható legyen.
A szülő érzékeny ráhangolódása segítségével sokkal inkább intuitív,
mint tudatos szinten megérzi, mire van szüksége a babának, és azt
adja meg neki: ringatja, ha fáradt, eteti, ha éhes, tisztába teszi, ha
csípi a popsiját a pelenka. Ezeken a válaszokon keresztül kezdi
megtanulni a baba önmagát. Ha a gondoskodás nincs összhangban
az aktuális igényeivel, vagy egyáltalán nem is törődnek vele, akár
felnőttként is nehezen tud eligazodni saját érzelmi világában.
Felnőtt klienseimmel sokszor hosszú hónapokig dolgozunk azon,
hogy képesek legyenek nevet adni az érzéseiknek. Gyakran
előfordul, hogy a legalapvetőbb testi szükségleteket, mint az éhség,
szomjúság vagy fáradtság sem ismerik fel, és csak akkor kapnak
észbe, amikor ezek már kényszerítő erővel jelentkeznek. Az ő
esetükben általában kiderül, hogy életük elején nem sok érzelmi
összehangolódásban volt részük.
A gyerekek félelmetesen jól alkalmazkodnak a szüleik által
biztosított feltételekhez. Szivacsként szívják magukba az
információt, majd viselkedésüket úgy alakítják, hogy minél nagyobb
esélyük legyen a túlélésre. Ha az hoz eredményt, hogy elhallgatnak,
miközben legszívesebben sírnának, egy idő után nagy eséllyel
csönd lesz a gyerekszobában.
 Pontosan erre hívja fel a figyelmet Dr. Patricia McKinsey
Crittenden, a kötődéselmélet újrafogalmazója. Dr. Crittenden fiatal
kutatóként döbbent rá, hogy a legsúlyosabb bántalmazásokat
elszenvedő gyerekeken szinte semmit nem vett észre. A gyerekek
mosolyogtak, kedvesek és könnyen kezelhetők voltak. Mivel
környezetük tele volt félelmetes fenyegetésekkel, belesimuló,
végletekig alkalmazkodó magatartásukkal igyekeztek tompítani a
támadások valószínűségét. Crittenden szerint mindannyian így
vagyunk programozva. Születésünktől kezdődően fejlesztjük a
módszereinket, amelyekkel illeszkedni igyekszünk abba a világba,
ami körülvesz minket. Ahogy haladunk előre az életünkben, ezek a
módszerek egyre kifinomultabbak lesznek.
Mint az eddigiekből már kiderült, súlyos bántások,
elhanyagolások sem kellenek, hogy megtanuljunk lemondani
vágyaink, szükségleteink nagy részéről, és az elfogadás érdekében
mások kedvében járjunk.
Ahogy a csecsemők elhallgatnak, ha az tűnik célravezetőnek, úgy
felnőttként is azért maradunk csendben, azért harapjuk el a
mondatainkat, hogy ne veszítsük el a másikat. Kapcsolódni ugyanis
sokszor fontosabbnak tűnik, mint jól lenni.
Az elmúlt években számtalan esetben kellett abban segítenem a
klienseimet, hogy mások mellett önmagukra is kezdjenek figyelni.
Saját szükségleteikre pillanatok alatt nyomták rá az önzőség
bélyegét, és rendelték alá magukat mások elképzeléseinek.
Önfeláldozásukra többnyire kifejezetten büszkék voltak. Látszólag
ugyan szabad akaratból cselekedtek, ám amikor megpiszkáltuk a
tudattalan motivációkat, kiderült, hogy a mélyben egy gyerekkorban
megtanult alkalmazkodási forma rejtőzik.
Egyik kliensem, Juli, kislánykorától hallgatta, mekkora kínnal járt
az ő születése. Anyja naponta ismételte el a véres részleteket, újra
és újra kitért az embertelen bánásmódra, a szülés közbeni
megalázott és kiszolgáltatott helyzetére. Fájdalmaiért a lányát tette
felelőssé: „miattad szenvedtem, miattad történt minden”. A fiatal nő
ebben cseperedett. A bűntudat, hogy létezésével majdnem megölte
az anyját, énjének részévé vált. Nem is akart mást, mint a kedvében
járni, kényeztetni, elűzni életéből a sötét árnyakat, és jóságával
feloldozást nyerni a bűne alól.
Amikor először találkoztunk, eszébe sem jutott, hogy ez az
élmény hatással lehet a jelenlegi életére. Ő csak egy párkapcsolatra
vágyott, és nem értette, próbálkozásaival miért vall kudarcot – erre
kereste a választ, és végül egy generációkon keresztül makacsul
ismétlődő anya-lánya kapcsolati minta megdolgozására került sor.
Ahogy beszélgettünk, egyre pontosabban kirajzolódott az az
érzelmi miliő, amiben felnőtt. Édesanyja nehezen viselte a szülői
szereppel járó feladatokat és kötöttségeket. Nem értette, hogy az
anya-gyerek kapcsolat egy olyan aszimmetrikus viszony, amiben
neki, a szülőnek kell adnia, mégpedig ellenszolgáltatás nélkül. Ő
bármit tett, azonnal várta a viszonzást. Számára a gyerek ellátása,
etetése, öltöztetése valóságos áldozat volt, amit teátrális gesztusok,
fáradt sóhajok kíséretében tett meg. A lányától elvárta, hogy késő
estig ott legyen vele a konyhában, ha dolga volt, ugorjon, ha kéri,
aztán masszírozza a lábát, hiszen egész nap érte dolgozott. Ha a
kislány nem volt kellően készséges, azonnal megharagudott. Nem
kiabált, nem ütötte meg, egyszerűen csak elfordult tőle, és nem szólt
hozzá. „Ez maga volt a pokol” – emlékszik a már felnőtt Juli.
Csendes, visszahúzódó apja ilyenkor hiába próbálta békíteni a
feleségét, a végén még ő is megkapta a magáét néhány megalázó
megjegyzés formájában.
Ez a kapcsolati mintázat egyáltalán nem volt ismeretlen a
családban. Három generációig tudtuk visszakövetni a történeteket,
amelyekben anyák teljes önfeladást és alázatos kiszolgálást vártak a
lányaiktól. Már a dédnagymama is megkövetelte a lányától (Juli
nagymamájától), hogy viszonylag fiatalon magához vegye, és
gondoskodjon róla. Hiába volt akkor még életerős korban… amikor a
férje elhagyta, nem tágított, odaköltözött a lányához, és attól kezdve
ő irányította az életét. Ennek meg is lett az eredménye, lánya
házassága is felbomlott, így férfi nélkül élték tovább az életüket.
Szinte pontosan ez ismétlődött meg a következő generációban is,
azzal a különbséggel, hogy Juli apja nem hagyta el a családot,
egyszerűen „csak” kiszorult a körből, vagyis marginalizálódott. Úgy
élt a családban, mint egy ottfelejtett vendég, akit ugyan megszoktak,
de soha nem fogadtak be.
Julinak nagy tervei voltak, ám az egyetem elvégzése után mégis
visszaköltözött a szülővárosába. „Nem tudtam megtenni anyámmal,
hogy magára hagyjam” – válaszolja, amikor azt tudakolom, miért
nem maradt abban az egyetemvárosban, amit annyira szeretett, és
ahol jól fizető állást ajánlottak neki. „Én is megadtam a
nagyanyádnak mindent. Évekig ápoltam, amikor ágyban fekvő beteg
volt, annyit csak elvárhatok tőled, hogy te se hagyj magamra.” Ezek
a mondatok szinte gúzsba kötötték a fiatal nőt, aki el sem tudta
képzelni, hogy ne költözzön haza, miután megszerezte a diplomáját.
Munka után rohant segíteni az anyjának, kapálta a kertet, pucolta az
ablakokat, és ő is ápolta a nagymamát, aki ismét ágynak esett.
Amikor arra kértem, a különböző méretű és formájú kövekből,
amiket elé tettem, rakja ki, hogyan vannak ők egymással ebben a
családi rendszerben, beszédes elrendezést választott. Három nagy
lapos kő került egymásra, ő, anyja és nagyanyja, míg az apának
választott kis kavicsot tőlük távol helyezte el. Előszőr még
elégedetten nézegette a tornyot, és örült, hogy megtalálta az
egymásra helyezhető köveket, és így a generációk
egymásutániságát is jól kifejezhette, ám egyszer csak elkomorodott:
„Jézusom, mi agyonnyomjuk egymást!” – mondta, mert rádöbbent,
mit árul el az alkotása.
Juli ezen a feladaton keresztül látott rá először, hogy családjának
nőtagjai, miközben egymástól várják a segítséget és gondoskodást,
az életet préselik ki a másikból. Egy ilyen elrendezésben neki esélye
sincs az önálló életre és egy párkapcsolatra. Egyszerűen nem
marad fölösleges vegyértéke, amit bárkinek fel tudna kínálni.
Juli családjában szembeötlő volt, hogy bár tényleg egymás
nyakán ültek, valódi kapcsolódásban nem volt részük. Három
generáció élt látszólag szoros kötelékben, ám teljes érzelmi
magányban. Követelések, sértődések, szemrehányások,
kiengesztelések körforgásában telt az életük.
Juli számára elképzelhetetlen volt, hogy elkezdje kialakítani saját
határait, és leválassza magát anyja és nagyanyja szorításáról.
Valahányszor szóba került ez a lehetőség, olyan szorongást élt át,
hogy még a gondolatkísérletet is hevesen elutasította. Pontosan
érezte, hogy a kapcsolatuknak nincs meg a szakítószilárdsága, és
ha kicsit is távolodni kezdene, azonnal súlyos retorziókkal találná
szemben magát.
Ahogy gyerekkorában, úgy anyja most is nyomban elfordult tőle,
ha nem az ő elképzelései szerint történtek a dolgok. Annak
érdekében, hogy ne fenyegesse az elszakadás és az elhagyatottság
réme, nem látott más utat, mint hogy folyamatosan anyja kedvében
járjon. Kicsi lányként megtanulta a leckét, hogy akkor lehet jóban az
anyjával, ha mindent az ő elvárásai szerint tesz. Saját igényeiről
fogalma sem volt, valahányszor erről beszéltünk, tanácstalanul
nézett rám. Amióta az eszét tudta, anyja terhei és frusztrációi álltak a
figyelem középpontjában, neki esélye sem volt önállóan felfedezni
magát. Persze, ha tudta volna, sem merte volna elmondani, mit
szeretne, mire vágyna, hiszen már a születése is akkora traumát
jelentett az anyjának – gondolta –, hogy azok után egyenesen
arcátlanság lenne bármivel előállni.
A terápia egy pontján meséltem neki Dr. Tronick fapofa-
kísérletéről, majd beszélgettünk arról, hogyan alakul ki a biztonságos
kötődés, mennyire fenyegető egy gyerek számára, ha szülei
elfordulnak tőle. Juli otthon könnyezve nézte meg a felvételt. A kicsi
kétségbeesett igyekezete nagyon is ismerős volt számára. „Ez
vagyok én” – mondta megrendülten. Igen, pont olyan mindent
elárasztó rettegést él meg ő is, ha anyja hangjában megjelenik a
neheztelés, mint a kísérletben szereplő csecsemő. Hiába nőtt fel, a
kapcsolat bizonytalansága ma is könnyen beindítja agyában a
félelmi köröket. Tényleg elég egy hang vagy egyetlen mozdulat,
hogy felszaladjon a pulzusa, hevesebben verjen a szíve, és
szaporábban vegye a levegőt. Egy idő után lépésről lépésre
feltérképezte, mi zajlik benne, amikor anyja megsértődve hátat fordít
neki, és órákig levegőnek nézi. A megélő énje mellett a megfigyelő
énjét is behívtuk a folyamatba, így ha csak kis részben is, de már
kívül tudott maradni az eseményeken. Miközben egyik fele pánikolt,
a másik a biztonságos távolból figyelte. Többek között ez a technika
is segített, hogy a mindent elsöprő rettegés, amely korábban maga
alá temette, már ne jelentsen kezelhetetlen helyzetet a számára.
 Juli, mint olyan sokan mások, a beszélgetéseink során sokszor
érezte úgy, hogy elárulja az édesanyját, ha bármi negatív – vagy
akár annak tűnő – dolgot mond róla. Nemegyszer harapta el a
mondatait, vagy sírta el magát, mert még a terápiás szobában sem
akart hálátlan, kritikus gyereknek tűnni. Ez a félelem maga is jelezte,
milyen ingatagnak, könnyen elveszíthetőnek érezte a kapcsolatukat.
Sokszor nyugtattam, hogy eszemben sincs ítélkezni és pálcát
törni az édesanyja felett. A célunk, hogy átlássuk, milyen sérülések,
fájdalmak vezettek idáig, és azokat hogyan lehet begyógyítani. Azt
hiszem, akkor kezdett igazán bízni bennem, amikor elmeséltem neki,
hogy a saját terápiájával valójában egy generációk óta továbbadott
bizonytalanságot gyógyít, ami az édesanyjának és a
nagymamájának is segítségére lehet. Ha valaki képes lesz
megszakítani a családban uralkodó negatív köröket, az mindenki
másra is jótékonyan fog hatni. Ha elcsitulnak a szemrehányások, és
az érzelmi manipuláció helyébe az őszinteség lép, egészen új
oldalukról ismerhetik meg egymást. Juli végül a saját félelmén
keresztül találta meg az utat édesanyjához és nagymamájához.
Rájött, hogy anyja ugyanúgy fél az elhagyatástól, mint ő maga, és
ebben az érzésben a nagymama is osztozik. Az anyák követelőzése,
kontrollvágya vagy sértődött elfordulása és a lányok erre válaszul
adott önfeláldozása valójában egy tőről, a bizonytalan kötődésből
fakad, amely generációról generációra öröklődött tovább.
Juli története kapcsán feltétlen jegyezzük meg, hogy a szülés-
születés (ez így összekapcsolva a legtalálóbb, hiszen nem
elválasztható eseményekről van szó) valóban lehet traumatikus
élmény, amiből később PTSD (poszttraumás stressz zavar) is
kialakulhat. Amennyiben ezt nem ismerik fel, és az anya nem kap
segítséget a feldolgozáshoz, hatása akár élethosszig is elhúzódhat.
Könnyen előfordulhat, hogy megnehezíti a babával való kapcsolatot,
így gátja lehet a biztonságos kötődés kialakulásának. A traumatikus
szülésélmény nemritkán transzgenerációsan is átadódik.
Amikor egy-egy élet-és családtörténetet szeretnénk megérteni,
sokféle szemléletet hívhatunk segítségül. A Böszörményi-Nagy Iván
által kidolgozott kontextuális családterápia nagyszerű támpontokat
ad, amikor generációkon átívelő ismétlődésekkel találkozunk.
Böszörményi-Nagy érdekes szempontot vetett fel, amikor azt
javasolta, a családi rendszerek vizsgálatakor vegyük figyelembe az
etikai szempontokat is. Mit jelent ez pontosan? Szerinte anélkül,
hogy tudatában lennénk, a kapcsolatainkban folyamatosan
törekszünk az igazságosságra, a kölcsönösségre és az adás-kapás
egyensúlyára. Szinte ösztönösen követjük, hogy mennyit
invesztáltunk a kapcsolatba, és cserébe mennyit kaptunk vissza. Bár
elsőre kicsit közgazdaságinak tűnik az elképzelés, ha önvizsgálatot
tartunk, kiderül, hogy pontosan meg tudjuk mondani, kivel mennyire
vagyunk egyensúlyban, vagyis hol áll a mérleg két serpenyője. „Nem
igaz, hogy egyszer sem tudja felemelni a telefont, mindig nekem kell
hívnom!” „Állandóan a szerelmi bánatait hallgatom, tőlem meg
egyszer sem kérdezi meg, hogy hogy vagyok!” „Nem hiszem el,
hogy megint nekem kell kivinnem a szemetet, soha nem segít!” Ezek
a mondatok, mind arról árulkodnak, hogy felborult a kapcsolatban az
egyensúly, ami feszültséget kelt bennünk. Természetesen nem
naponta húzzuk a strigulát, hogy „ma kedves voltam veled, holnap
azonnal törlesztened kell”, hanem hosszabb időszakokat alapul véve
érzékeljük a köztünk lévő viszony jellegét.
A szülő-gyerek kapcsolat speciális helyzet, hiszen, bár itt is
működik az adok-kapok főkönyve, ám a szüleinktől kapott
gondoskodás nagy részét nem nekik adjuk vissza, hanem a
következő generációnak, ezáltal törlesztve adósságunkat. Ahogy
Böszörményi mondja: „Az ember kap valamit a múltjától és a
szüleitől, és a gyermekein keresztül továbbadja a jövőnek.”
Születésünkkel automatikusan megszerezzük a jogot, hogy
szüleink felelősségteljesen gondoskodjanak rólunk, tápláljanak,
vigyázzanak ránk. Ezzel egyidejűleg a szüleinknek kötelezettségei
keletkeznek, hogy önzetlenül, viszonzást nem várva nevelgessenek
minket. Ha ezt megteszik, nekünk is természetes lesz, hogy
gyermekeinkkel hasonló módon bánjunk. Abban az esetben
azonban, ha elhanyagolnak, nem figyelnek ránk, és nem törődnek az
igényeinkkel, negatív jogosultságaink keletkeznek, amelyek miatt
feljogosítva érezhetjük magunkat, hogy mi is megvonjuk a
gyerekeinktől az érzékeny szülői gondoskodást. „Nehogy már a
gyerek körül forogjon a világ, alkalmazkodjon ő a mi ritmusunkhoz!”
– mondhatja az a szülő, akinek egykor semmibe vették az igényeit.
Ha durva, bántalmazó családban nőttünk fel, úgynevezett destruktív,
romboló jogosultságokat szerzünk, amit későbbi kapcsolatainkban
igyekszünk törleszteni. Ennek egyik tételmondata az ominózus
„engem is vert az apám, mégis ember lett belőlem” bölcsesség.
Akinek destruktív jogosultságai keletkeztek, ritkán érez bűntudatot,
amikor másokat bánt, hiszen ezáltal érzi úgy, hogy valamit törlesztett
az őt ért sérelmekből.
Böszörményi-Nagy Iván úgy gondolta, legalább három generáció
történetét kell megvizsgálnunk, mert csak így válnak láthatóvá a
jogosultságok és kötelezettségek hálózatai.
Úgy tűnik, Juliék családjában nemzedékek óta felborult az adok-
kapok egyensúlya. A generációk óta elmaradó feltétel nélküli szülői
gondoskodás olyan hiányokat szült, amelyeket a szülők újra és újra
a gyerekeiken keresztül szerettek volna enyhíteni. A lányok hamar
arra kényszerültek, hogy anyjuk szolgálatába álljanak, és hol
érzelmileg, hol fizikailag támogassák őt. Mintha azért jöttek volna a
világra, hogy anyjuk nehéz sorsán könnyítsenek, és vigasztalják őt
szenvedéseiben. Ebben a rendszerben egyetlen generációnak sem
volt esélye leválni a szülőről, és elindulni az önállósodás útján.
Anett és Juli esetéből kirajzolódik önmagunk elvesztésének egyik
formája: ha mások szolgálatába állítjuk az életünket. Mint kiderült,
ezt az alkalmazkodás érdekében tesszük. Nem véletlenül két női
esetet meséltem el, hiszen évszázadok óta a női szerep szerves
része a saját igények háttérbe szorítása és mások szükségleteinek
előtérbe helyezése. A társadalom részéről megfogalmazott nemi
szerepelvárások olyan kényszerítő erővel bírnak, hogy a nők nagy
részében fel sem merül, hogy saját igényeiknek is teret kérjenek.
Gyakran éppen az előző generációk, vagyis az anyák várják el
lányaiktól, hogy kövessék a mintáikat, és igyekezzenek mások
kedvében járni. Ezek az elvárások sok esetben életprogrammá
válnak, beépülnek a személyiségbe, míg végül az ember már maga
sem tudja, ki is ő, és milyen életet szeretne élni.
Hadd meséljek el egy nagyon személyes történetet, mert bizony
nekem is rengeteg dolgom volt és van a másoknak való
megfeleléssel. Talán kétnapos volt a lányom, amikor a csecsemős
nővér segítségével nagy igyekezettel próbáltam szoptatni az
újszülöttszobában. A pici végre rájött a technikára, mindketten
kezdtünk megnyugodni, amikor beviharzott egy másik nővér, és
közölte, hogy azonnal tegyem le a babát, mert jön a főorvos vizitelni,
és nekem el kell hagynom a helyiséget. Önkéntelenül
megemelkedtem a székről, hogy jól idomítottan kövessem az
utasítást, amikor belém hasított egy érzés: ha én itt és most
behódolok, és engedem, hogy az anyaságomat, a gyerekemmel
megélt legbensőségesebb pillanataimat is mások irányítsák,
változatlanul adom majd tovább az önalávetés ősrégi mintáját. Ez a
baba két napja még a testemben volt. Hozzám tartozik, még
egyikünk sem fogta fel, hogy mi két test vagyunk. A szimbiózis még
tart, azt nem lehet hatalmi szóval felülírni. Neki nálam, az én
karomban, az én mellemen a helye. És akkor azt mondtam,
magamat is meglepő hangon, hogy nem megyek sehova, éppen
szoptatok, a főorvos meg nyugodtan tegye a dolgát, viziteljen,
engem nem zavar.
Csend lett, és picit mindenki hátrébb lépett, visszavett az utasító
hangnemből.
Akkor ott elgondolkodtam, hogyan hajtjuk bele egymást alá-
fölérendeltségi viszonyokba, hogyan tárgyiasítjuk a másikat hatalmi
szavakkal már születésétől kezdve.
Dr. Harriet Braiker a The Disease To Please{12} című könyv
pszichológus szerzője igyekszik egyértelművé tenni, hogy az állandó
megfelelési vágy nem egyenlő a segítőkészséggel. Míg a
segítőkészség mozgatója egy pozitív viszonyulás a másik emberhez,
mások szolgálata negatív viszony magunkhoz. Segíteni
kedvességből, gondoskodásból szoktunk, míg mások kedvében
általában azért járunk, hogy megőrizzük a jó kapcsolatot. Ahogy a
függőség kialakulhat alkohollal, droggal, munkával vagy szexszel
kapcsolatban, úgy a mások kedvében járás, az önfeladás is elérheti
a függőség szintjét, amikor már elképzelhetetlen, hogy máshogy
viselkedjen az illető.
Fizikai és lelki határaink semmibe vétele nincs ingyen. Súlyos árat
fizetünk érte. Ideje felismernünk, hogy a mások kedvében járás, az
állandó rendelkezésre állás nem egyenlő a segítőkészséggel,
hanem – ahogy Dr. Harriet Braiker hangsúlyozza – kényszeres
viselkedés, ami akár a függőségig is fokozódhat. A függőség pedig
pusztító.
Aki számára ez lett a kapcsolat megtartásának kulcsa, annak
hiába magyarázunk az énidő fontosságáról. A probléma mélyebbre
és időben távolabbra nyúlik, semmint hogy okos tanácsokkal
orvosolható lenne. A mások kedvében járást ugyanis a félelmek
mozgatják. Aki retteg az elhagyástól és az elutasítástól, akinek
összerándul a gyomra egy konfliktustól, aki fél a konfrontációtól, aki
összeomlik a kritikától, aki remeg mások dühétől, nem fogja
könnyedén megrázni magát, és változtatni a működésén. És nem
azért, mert nem akar, hanem mert nem tud.
Dr. Braiker összegyűjtötte azt a tíz parancsot, amit a mások
kedvében járók követnek:
1. Mindig mások akarata, elvárása vagy szükséglete szerint
kell cselekednem.
2. Minden körülöttem lévőről gondoskodnom kell, függetlenül
attól, hogy kérték-e a segítséget.
3. Mindig meg kell hallgatnom mások problémáit, és mindent
meg kell tennem a megoldás érdekében.
4. Mindig kedvesnek kell lennem, senkit sem bánthatok meg.
5. Másokat mindig magam elé kell helyeznem.
6. Soha nem mondhatok nemet, ha valaki kér tőlem valamit.
7. Soha nem ábrándíthatok ki senkit, és nem hagyhatok
cserben senkit.
8. Mindig boldognak és jókedvűnek kell lennem, a rossz
érzéseimet nem mutathatom ki.
9. Mindig mások kedvében kell járnom, és boldoggá kell őket
tennem.
10. Nem terhelhetek másokat a problémáimmal vagy
szükségleteimmel.
És a tizenegyedik bónuszparancs: mind a tíz parancsot mindig be
kell tartani!
Kell, kell, kell – ez a rugalmatlan rendszerek kulcsszava. Az
önfeladás, a mások kedvében járás, a folyamatos rendelkezésre
állás gyerekkorunk szomorú öröksége. Az egykor sikeresnek
bizonyult alkalmazkodási technika felnőve szabadságunk legfőbb
akadályává változik. Önismereti munkánk fontos eleme, hogy
fokozatosan le tudjunk vele számolni.
 A távolság történetei
„Valami végzetes baj van velem. Nem tudok kötődni. Hiányzik
belőlem a képesség. Noémi, lehet, hogy én eleve defektesnek
születtem?” Ezzel a kérdéssel vágtunk bele a beszélgetéseinkbe
Liával. A harmincas évei elején járó nő szívesen mondaná, hogy se
kutyája, se macskája, de macskája van: Bandi. Ő várja haza
mindennap. Barátai messze, egy vidéki városban élnek. Bár lassan
tíz éve, hogy Budapestre költözött, új baráti társaságot nem tudott
kialakítani. Próbálkozik ugyan, de egy ponton valahogy mindig
megreked. Liából árad a távolságtartás. Minden mozdulata,
gesztusa bizalmatlanságról árulkodik. Már fél éve jár hozzám heti
rendszerességgel, mégis minden alkalommal úgy viselkedik, mintha
először találkoznánk. Van benne valami feszélyezettség, ami az
ismerkedés kezdeti szakaszában még teljesen természetes, ám
idővel fel szokott oldódni. Lia esetében nem oldódik. Minden
alkalommal egyenes derékkal ül a kanapé szélén, eszében sincs
kényelmesen hátradőlni. Minden porcikája feszültségről,
óvatosságról árulkodik. Amikor tudom, hogy jön, kicsit én is
befeszülök. Lesimítom a hajam, elrendezem a ruhám, és nem dőlök
hátra a fotelban. Várok. Várom, hogy felépüljön benne a bizalom.
Sokáig óvatos vagyok vele, mert azt érzem, törékeny.
A léleknek megvan a maga teherbíró képessége, amit a terápia
során figyelembe kell venni. Ez egyénenként változik. Minden
terápia egyedi folyamat, ahol nem a terapeuta vagy a technika
határozza meg a történéseket, hanem a kliens. Van, akivel nagy
lépésekben lehet haladni, másoknak több időre van szükségük
ahhoz, hogy igazán meg merjenek nyílni, és legyen erejük
fájdalmasabb témák felé is elmerészkedni. A legfontosabb, hogy
minden a megfelelő időben történjen, a megfelelő időt pedig a kliens
belső világa határozza meg. Sokan azért nem mernek belevágni a
terápiába, mert attól félnek, olyan felismerések zúdulnak rájuk,
amelyek alatt összeroppannak. Egy képzett terapeuta mellett ez a
veszély nem fenyeget, hiszen ő érzi és figyelembe veszi, hogy hol
tart a kliens a saját folyamataiban. A cél semmiképpen sem a
mindenáron való katarzis. A belátás felé haladunk, de megfontolt
léptekkel. Az önismereti út elején a bizalom kiépítése mellett az
énerősítés a legfontosabb. Ahogy gyenge vállakra sem pakolunk
nagy terheket, úgy a felkészületlen énre sem öntünk elviselhetetlen
tartalmakat.
Liával építgetjük a kapcsolatunkat, majd amikor már úgy érzem,
kellően szilárd lábakon áll, megosztom vele, hogy számomra milyen
érzés vele lenni. Elcsodálkozik a visszajelzésen, mert még soha
nem gondolkodott azon, ő hogyan hat másokra. A szorongásai,
nyugtalanító gondolatai eddig annyira lekötötték, hogy eszébe sem
jutott, ő is feszélyezheti a körülötte lévőket. Ezen a vonalon indulva
azt kezdjük keresni, milyen szavak írhatnák le legpontosabban azt a
légkört, amiben él, és amit feltehetően meg is teremt maga körül.
– Beszabályozottság – mondja.
– Hogyan jelenik ez meg a testében? – kérdezem.
Lia elgondolkodik, aztán zavartan fészkelődni kezd, mert nem
érti, mit kérdezek.
– Nem baj – nyugtatom meg –, most nem is érteni kell, hanem
érezni. Ne keresse a tudás ismerős megjelenési formáit: ne okos
gondolatokra vadásszon, egyszerűen csak legyen. Fordítsa a
figyelmét kívülről befelé, és csak hagyja, hogy történjenek a dolgok.
Figyelje a légzését, izomtónusának változásait, szívdobbanásait. A
szemét is lehunyhatja, így még intenzívebben tud befelé figyelni.
Lia a mellkasára teszi a kezét: ott érzi a beszabályozottságot.
Mintha kő nehezedne rá, és nem engedné teljesen megemelkedni a
bordáit. Azt javaslom, kezdjük el keresni az érzés történetét, nézzük
meg, mikor született, és hogyan erősödött meg annyira, hogy
irányítani tudja az életét.
Lia úgy emlékszik, mindig vele volt, mintha hozzátartozott volna
az élethez. Úgy nőtt fel, hogy nem sok beleszólása volt a dolgokba.
Nem vehette fel azt a ruhát, amit szeretett volna, nem hordhatta úgy
a haját, ahogy neki tetszett volna, nem járhatott arra a szakkörre,
ami érdekelte volna. Érzései szintén csak kívülről meghatározott
keretek között mozoghattak. A lényeg az volt, hogy ne zavarjon. Se
jókedvvel, se szomorúsággal, de betegséggel sem. Szülei élték a
maguk életét, amihez, úgy emlékszik, alig tudott közel kerülni. „Tedd
a dolgod!”, ez a mondat élénken él benne, hisz olyan sokszor
elhangzott. A család élete a munka, a feladatok elvégzése köré
épült. Ahogy Lia most visszaemlékszik, minden tele volt
idegenséggel és elfojtással. Mintha a saját otthonukban sem tudtak
volna felszabadulni.
Amikor a távolabbi múltat kezdjük vizsgálni, érdekes egyezést
találunk a felmenők sorsában. Ez az információ talán segíthet
megérteni az érzelemmentes működést. Az apai nagypapa családját
a II. világháborút követően telepítettek át a Felvidékről
Magyarországra, míg az anyai nagymamát kislányként elhurcolták
családjával 1951-ben a hortobágyi kényszermunkatáborba. Ahogy
Lia halad az önismereti útján, és óvatosan kérdezgetni kezdi a
nagyszüleit, egyre több részletre derül fény. A száraz tények mögött
megjelennek a sorsok, a fájdalommal teli, nehéz emlékek.
Két család, akik megélték, hogy az addigi életüket egy pillanat
alatt zúzta semmivé a történelem. Elvesztették az otthonukat,
ismerős tárgyaikat, a múltjukat, de a biztonságos világba vetett
hitüket is. „Földönfutók lettünk. Oda már nem tartoztunk, de itt se
nagyon kellettünk senkinek” – ezt mondja a nagypapa, amikor
elutazik hozzájuk, hogy beszélgessenek a családi múltról. Liában
ekkor áll össze a kép, hogy az az idegenségés bizalmatlanságérzés,
amely számára is olyan ismerős, ezekből az történésekből
táplálkozik. Az ember, akit akarata ellenére üldöznek el addigi
életéből, nemcsak földrajzilag, de lélekben is egy másik világba
kerül. Ebben a világban a bizalmatlanság uralkodik, hiszen ki tudja,
mi jön még; ami egyszer megtörtént, az bármikor megismétlődhet.
A másik ember ettől kezdve inkább fenyegetést, mint
megnyugvást jelent, mert emberek voltak azok is, akik teherautóra,
vagonokba terelték őket. Lia családjában nem beszéltek a múltról –
sem a történtekről, sem az érzésekről. A munka adta a megfogható
kereteket és a védelmet is, hogy a veszteségek kibírhatók legyenek.
Az érzések elfojtása és a bizalmatlanság egykor ugyan segített a
megküzdésben, ám Lia életét már megnehezítette, hiszen
elválasztotta azoktól a kapcsolódási lehetőségektől, amelyek után
sóvárgott.
A családban jelen lévő transzgenerációs traumák mellett minden
esetben figyelmet szentelünk az egyéni jellegzetességnek is. Velünk
született temperamentum, a fizikai és intellektuális adottságok
erősíthetik vagy gyengíthetik az örökölt családi hatásokat. Lia
idegenségérzését és bizalmatlanságát csak fokozta, hogy más volt,
mint a többiek. Az erősen szeplős, szemüveges kislány bármennyire
is szeretett volna elvegyülni a társai között, mindig magára vonzotta
a tekinteteket. Kinézete miatt könnyen lett csúfolódások céltáblája,
és ez még inkább elmélyítette benne az elszigeteltség érzését. Sem
a családjában, sem később, az iskolai közösségben nem tudta
elsajátítani a könnyed, fesztelen társas kapcsolódás technikáját.
Próbálkozott ő, ám ezek a próbálkozások mindig kudarcba fulladtak.
Maradt hát a tanulás az a terep, ahol sikereket tudott elkönyvelni. Ő
lett az osztály okostojása, akit néhány megírt dolgozat fejében idővel
békén hagytak, ám soha nem fogadtak be igazán. Lia úgy beletanult
ebbe a működésbe, hogy munkahelyén is ő lett a megbízható,
perfekcionista kolléga, aki csak tökéletes anyagot ad ki a kezéből.
Barátkozni nem nagyon barátkoznak vele, ám ha segítségre van
szükség, automatikusan hozzá fordulnak.
A biztonság elvesztéséből, a bizalmatlanságból, a munkába
kapaszkodásból így lett a társas elszigeteltség és a teljesítmény
fullasztó börtöne. A transzgenerációs örökségek és az egyéni
adottságok egymásra rímelve szívták ki Lia életéből a levegőt.
Hosszú ideig dolgoztunk együtt, míg végre az érzelmi átalakulás is
elindult. Volt, hogy sokáig nem történt semmi, mintha nem is
haladnánk a terápiás célok felé, aztán hirtelen egy katartikus
beszélgetést követően meglódult a folyamat, és nagyot lépett előre.
Lia a terápia közben tanult meg bízni, érezni és ellazulni.
A bizalom hiánya nem csak a magánéletünkben okoz számtalan
nehézséget. A társadalmi károkról szintén nem szabad
megfeledkeznünk. A 20. század jócskán megtépázta bizalmi
tartalékainkat. Elborzasztó végignézni a háborúk, népirtások,
kitelepítések, üldöztetések és diktatúrák sorozatán. Ezeket az
eseményeket történelmi traumáknak hívjuk – és ezzel a kifejezéssel
részben el is távolítjuk magunktól. Mert mi is a történelem? Valami,
ami régen volt, valami, ami megfoghatatlan, és amihez nincs igazán
személyes közünk.
 Én mindennap a történelem élő oldalával találkozom. A hozzám
fordulókon keresztül generációk óta megrekedt szorongásokkal,
félelmekkel és bizalmatlanságokkal. Amikor egyetlen emberben
megtörik a bizalom, azt az egész család, de még az utódok is
megszenvedik. Ahogy a szeretet koncentrikus köröket vetve túlér az
egyénen, úgy a bizalmatlanság sem marad az ő egyedi élménye.
Nagyszülőkről szülőkre, szülőkről gyerekekre száll az örökség, míg
végül azon kapjuk magunkat, hogy mindenkire gyanakszunk.
Csoportfoglalkozáson vagyunk. Mindenkinek párt kell választania.
A feladat egészen egyszerű. Nyisd ki a tenyered, képzeld el, hogy
életed egyik fontos titkát odateszed a közepére, majd zárd össze az
ujjaidat. Most ott van a markod biztonságában egy bizalmas
információ rólad. A társad feladata, hogy némán, egyetlen szó nélkül
éreztesse veled, megbízhatsz benne, és rávegyen, hogy kinyisd a
tenyered, és „megoszd” vele a titkod. (Természetesen nem kell
elmondani.)
A játéknak tehát két szereplője és két élményoldala van. Az egyik
a titkot tartó, a másik a titkot kérő oldal. Anélkül hogy tudatában
lennének, mindketten saját bizalmukkal dolgoznak. Egyikük számára
az a kérdés, lehet-e bízni a másikban – míg a másik azt kutatja,
lehet-e biztonságos érzelmi légkört teremteni a társa számára. Már
mindenkinek kinyílt a tenyere, csak egyetlen ember, egy középkorú
férfi szorítja az öklét. Ujjai szinte elfehéredtek.
Párja türelmes, a másik ökle köré a saját tenyeréből védőburkot
formál. A férfi merev tekintettel néz maga elé, mintha valahol
messze járna. Egyszer csak összecsuklik a válla, felsőteste
előrebillen. Sírni kezd. Fejét jobbra-balra ingatja: nem, nem, nem! A
feladatnak vége. Hallgatunk. Ökle még hosszasan összezárva pihen
az ölében. Később, már négyszemközt elmondja, mennyire nem volt
tudatában a bizalomhiányának. Döbbenten élte meg saját reakcióját,
és most azon gondolkodik, miről is szólt az eddigi élete. Döntéseit,
választásait vajon szabadon hozta, vagy láthatatlan módon a
bizalmatlansága irányította?
– Mi volt az életemből tényleg az enyém? – kérdezi, és tapintani
lehet a fájdalmát.
 – Tudja, mit? Tegyünk fel egy másik kérdést: mire volt válasz a
bizalmatlanság?
– Hogy érti ezt?
– Arra gondolok, hogy a bizalmatlanság nem valami, ami csak
úgy van. A bizalmatlanság vagy kialakul, mert történik velünk valami,
vagy már az életünk elején megtanítják nekünk; vagyis van egy
fejlődéstörténete.
– Tehát kezdjünk el a gyerekkorban kutakodni?
– Ott vagy még távolabb.
A távolság nem csak abban az esetben lehet kívánatos, ha azt
feltételezzük a másikról, hogy veszélyt jelent, mert bántana vagy
kihasználna. A túlféltés, az általában az anya oldaláról megjelenő
állandó aggodalom is kiválthatja a közelségtől való idegenkedést.
Korábban volt róla szó, hogy a szülő egyik legfontosabb szerepe,
hogy gondoskodásán, jelenlétén keresztül segítse az érzelmi
önszabályozás kialakulását. A feszültté váló gyereknek
elengedhetetlenül szüksége van egy érett felnőtt jelenlétére, hogy
ölelésével, figyelmével, megnyugtató jelenlétével újra és újra
„lecsillapítsa az idegeit”. Az ismétlődő tapasztalatok hatására
alakulnak ki azok az idegi áramkörök, szinaptikus kapcsolatok,
amelyek később már számára is lehetővé teszik a
feszültségszabályozást. Ám mi történik abban az esetben, ha a
szülő nem megnyugvást hoz a rendszerbe, hanem a saját
kontrollálatlan izgalmát önti a gyerekre? A gyerekek ilyenkor vagy
átveszik a szorongásokat, vagy önvédelmük érdekében lezárják
magukat a szülővel szemben. Attila esetében ez utóbbi történt.
Attila ötvenes férfi, aki második házasságában él. Felesége
unszolására keresett meg, aki úgy érzi, Attila nem tud megfelelően
kapcsolódni a most kétéves kislányukhoz. A férfi vonakodva jött,
„jobb a békesség” alapon, és mint utólag elmondta, abban
reménykedett, hogy néhány alkalom után kap tőlem egy hivatalos
igazolást arról, hogy nincs vele semmi baj. Baj tényleg nincs –
viszont ahogy a személyes kapcsolataiban működik, az időnként
értetlenséghez és távolodásokhoz vezet.
A gyerekről kezd beszélni. Szereti. Nem érti, mit hiányol a
felesége. Ő racionális ember, pontosan szeretné tudni, mit kellene
tennie, hogy megfelelő legyen a viselkedése. Noteszt vesz elő, hogy
jegyzeteljen.
„Írni fog?” – kérdezem. Persze, minden fontos megbeszélésen
jegyzetel, és ez is az. A notesz és a toll sokáig ott marad köztünk,
mint egy barikád, ami megvédi a közelségtől. Amíg ír, nem tudunk
tökéletesen egymásra hangolódni, hisz ezzel meg-megszakítja a
folyamatot.
Gyerekkorából nem sok mindenre emlékszik, szülei jó
házasságban éltek, testvére nem született. Az iskolában jó tanuló
volt, sportolt, szakkörökre járt. Szinte csak száraz tényeket sorol,
érzelmileg nem kerül közel az történetéhez. Aztán egyik alkalommal
feldúlva érkezik. Mintha egy másik ember ülne velem szemben, a
kimértségének nyoma sincs, és most a notesz sem kerül elő.
Egyszerre megtelik a szoba érzelmekkel. Előző nap a kislánya
leesett a mászókáról, beszakadt a feje, egy éjszakára bent is
tartották a kórházban megfigyelésen.
Munka után érkezett a családért a játszótérre. Már éppen
indulóban voltak, amikor bekövetkezett a baleset. Először fel sem
fogta, mi történt, csak a felesége sikoltását hallotta. Mint minden
fejsérülés, ez is vérzett ugyan, ám ahogy Attila felitatta a vért, látta,
hogy nincs akkora baj, csak a bőr repedt fel egy darabon. Ez
azonban a feleségét nem nyugtatta meg, remegve zokogott, amíg be
nem értek a kórházba. Ott lefertőtlenítették a sebet, és haza is
engedték volna őket, ha a párja nem ragaszkodik a megfigyeléshez.
Így aztán maradtak éjszakára is. Mivel a szűkös szobában nem volt
elég hely, Attila a folyosón töltötte az éjszakát.
„Elhiheti, hogy semmit nem aludtam, de legalább volt időm
gondolkodni.” Ahogy egyik padról a másikra ült, egyszer csak
eszébe jutott egy gyerekkori emléke. Hatéves lehetett, amikor egy
óvatlan pillanatban magára rántotta a tűzhelyről a húslevest. Akkor
pont úgy sikoltott az anyukája, mint most a felesége. Egyáltalán nem
sérült meg, a leves még éppen csak melegedni kezdett, de az anyja
így is mentőt hívott. Emlékszik, majd elsüllyedt szégyenében, mert
látta, mennyire ingerült a mentőtiszt, amikor rájött, hogy
indokolatlanul kellett kivonulniuk.
 A lánya balesete kapcsán felbukkanó rég elfeledettnek hitt emlék
után egyre több minden bukkant fel a múltból. Egy feszült, szorongó,
könnyen kétségbeeső anya képe rajzolódott ki, aki egy köhintésre,
egy felhorzsolt térdre is pánikkal reagál. Attila hamar megtanulta,
hogy édesanyja elől titkolni kell, ha elesett a biciklivel, vagy
csúzlikészítés közben kicsit megvágta magát. Ez a gyakorlat végül
odáig fajult, hogy többé semmilyen nehézségéről nem beszélt.
Érzéseit magába zárta, majd maga elől is elrejtette. Számára a
közelség kényelmetlen és fenyegető helyzet lett, amit igyekezett
elkerülni. Érzelmi életét saját védelme érdekében takaréklángra
állította.
Ez a megküzdési stratégia első házasságában sokáig nem volt
zavaró. A munka, a karrierépítés amúgy is annyi energiájukat
lekötötte, hogy évtizedekig észre sem vették az intimitás hiányát.
Közös megegyezéssel váltak el, és nem csak papíron. Huszonöt év
után tényleg mindketten úgy érezték, már nem sok közük van
egymáshoz. Ekkor ismerkedett meg jelenlegi feleségével, aki a
kezdetektől „nyaggatja”, hogy nem lehet rá igazán számítani. Attila
nem egészen érti, mi a csudát vár tőle, de azt megfigyelte, ha a
párja bármin aggodalmaskodni kezd, inkább magára húzza a
szobája ajtaját. „Kivonom magam a forgalomból” – mondja.
Amikor az életét tovább követjük a transzgenerációs úton, a
magyarázat is megérkezik a viselkedésére. Anyukája tízéves volt,
amikor szüleivel együtt autóbaleset érte. Mivel Attila a részleteket
nem ismeri, azt tanácsolom, hívja fel, és kérdezzen utána, pontosan
mi történt.
Beszélgetésük váratlanul mélyre sikerül. Anyukájából úgy dől a
szó, mintha egy gát szakadt volna át. A történet a következő: a
szemből jövő autó sofőrje rosszul lett, elveszítette az uralmát a
jármű felett, és nagy sebességgel beléjük ütközött. Csattanás,
sikolyok, aztán csak néma csend. A kislány egy időre elveszítette az
eszméletét, és amikor magához tért, sötétség vette körül. Egy
örökkévalóságnak tűnt, mire meghallotta a szirénákat, azután valaki
kiemelte a roncsból. Ő csodával határos módon apró karcolásokkal
megúszta, ám a szülei súlyosan megsérültek. Rokonok vették
magukhoz, akik bár kedvesen ellátták, de az nem jutott eszükbe,
hogy lelkileg is támaszt nyújtsanak a frissen traumatizált kislánynak.
Egyszerűen senki nem tulajdonított jelentőséget a lelki
következményeknek. Úgy voltak vele, ha már életben maradtak,
nem kell nagy feneket keríteni a dolgoknak, jobb minél előbb
elfelejteni az egészet.
„Örüljetek, hogy élve megúsztátok”, ezt mondogatta mindenki.
Attila anyja azt is elmesélte, hogy miközben a szüleit kórházban
ápolták, ő csak titokban mert sírni, mert annyira félt, hogy le fogják
szidni. A szülők hazatérte után sem változott a helyzet, egy szóval
sem említették a balesetet. Mindenki a maga kis burkában
viaskodott az emlékeivel. A kislány pedig árgus szemmel figyelte,
hogy vannak a szülei. Apja sokáig sántított, húzta a lábát, anyja
csuklója örökre ferde maradt, mert rosszul forrt össze. A baleset
nemcsak fizikai, de lelki nyomokat is hagyott. A mai napig
összerezzen, ha szirénát hall. Vezetni ugyan megtanult, de miután
többször pánikrohamot kapott, többé nem ült volán mögé. És igen,
ma már tisztában van vele, hogy annak idején a fia életét is
megkeserítette az állandó aggodalmaskodásával.
Egy tízéves kislány számára egyedül feldolgozhatatlan élmény
egy ilyen súlyos baleset. Ahhoz, hogy kikerüljön a rettegés
sötétjéből, kell mellé egy felnőtt, aki megnyugtatja, átöleli, és segít
neki valahogy értelmes történetté rendezni az eseményeket. A
felnőttek azonban sokszor félnek a gyerek érzéseitől, ezért inkább
úgy gondolnak rá, mint egy érzelmi keljfeljancsira, aki ha ki is billen
az egyensúlyából, a következő pillanatban már fel is pattan. Ha ez
elmarad, a félelem nem tud feloldódni. A környezet ilyen viselkedése
ráadásul még inkább elmélyíti a fájdalmat. Ha senki nem reflektál a
gyerek érzéseire, összezavarodik, hiszen elmarad a korábban már
említett érvényesítés aktusa. Ahogy megannyi más esetben
bizonyossá vált már, itt sem önmagában az esemény traumatizált,
hanem az azt körülvevő hallgatás. Ebben a hallgatásban tud
szabadon garázdálkodni a mindent átható szorongás. Abból,
ahogyan a család ezt a helyzetet kezelte, talán joggal
feltételezhetjük, hogy korábban sem rendelkeztek azokkal a
technikákkal, amelyek átsegítenek a hasonló megpróbáltatásokon.
 Mára egyetlen segítő szakembernek sem kérdés, hogy a szülő
feldolgozatlan traumája a gyerekben él tovább. A félelem, hogy
bármikor valami baj történhet, a gyerek világába is betüremkedik.
Attila nem a világtól tartott, hanem a közelségtől, amin keresztül az
anyai rettegés hozzá is elért. A kötődéselmélet megalkotója, John
Bowlby mondta, hogy a kötődés alapvető célja, hogy a másikban
biztonságos bázisra és menedékre leljünk. Legyen hol feltöltődnünk,
és legyen hová menekülnünk, ha veszély fenyeget. Attila anyja hiába
szerette volna, kisfia számára nem tudott a megnyugvás forrásává
válni. Kezeletlenül maradt gyerekkori traumája PTSD-vé nőtte ki
magát, így a fenyegetettség legapróbb jelére is páni félelemmel
reagált.
Attila soha nem gondolta volna, hogy végül egy születése előtt
több mint egy évtizeddel történt autóbaleset lesz a magyarázata
annak, amit felesége úgy fogalmazott meg: „rád nem lehet számítani
a bajban”.
 A káosz történetei
Gyermekkorunk kihívásaira különböző válaszokat adhatunk. Van,
aki nem behódolással, önmaga alárendelésével vagy távolsággal
alkalmazkodik, hanem éppen ellenkezőleg: nem elsimítani, hanem
felkorbácsolni igyekszik maga körül az indulatokat.
Az ötvenes férfi eddigi élete viharokkal volt tele.
Megszámlálhatatlan szerelem, állandó érzelmi hullámzás, nagy
összeveszések, látványos kibékülések történeteit hallgatom. Állandó
feszültség, stresszel teli helyzetek, a fent és a lent megállíthatatlan
váltakozása. Gyermekkora egybefüggő fájdalom volt. Bántalmazó
apa, érzelmileg instabil, alkoholista anya mellett tanulta az életet.
Apja brutális verései és anyja infantilis, kontrollálatlan
„szeretetrohamai” váltogatták egymást.
Szülei saját indulataik rabjai voltak. A környezetében nem akadt
senki, aki mellett nyugalmat, valódi odafordulást és elfogadást
tapasztalt volna. Hogy vele mi van, mire lenne szüksége, azzal senki
sem törődött. Nemcsak érzelmileg, de fizikailag is elhanyagolták. A
hűtő kongott az ürességtől, és még karácsonykor sem került meleg
étel az asztalra. Csaba nem látott maga körül mást, mint káoszt.
Rendezetlen volt a lakásuk, rendezetlen volt a napirendjük,
rendezetlen volt az egymáshoz fűződő viszonyuk is.
Gyerekként ezt nem egészen így érzékelte. Számára a
feszültséggel teli hétköznapok tűntek normálisnak. Ezt a kaotikus
mintát vitte tovább felnőtt életébe is. Szabadúszóként hol ilyen, hol
olyan munkája volt, egyszerre számtalan különböző projektben is
részt vett. Ahogy fogalmazott: „Okádnom kell a középszertől, a birka
módjára behódoló emberektől, akik napra nap robotolnak.” Ő ennél
sokkal függetlenebb lélek, akit nem lehet korlátok közé szorítani –
gondolta magáról.
A korlátokat a párkapcsolatokban sem tűrte. Energiájának nagy
része ambivalens, „se vele, se nélküle” együttlétekben emésztődött
fel. Igen gyakran előfordult, hogy manipulálta a partnereit, és volt,
hogy egyszerre több nőnek is ígért szerelmet és közös jövőt. Amikor
feszült volt, úgy vágyott a nők közelségére, mint valami kábítószerre,
ám alig telt el néhány óra, ugyanolyan erővel taszította el vagy
hagyta faképnél őket. Ezt a működést szintén szabadságvágyként
élte meg. Az intimitást, a tényleges odafordulást és figyelmet nem
ismerte. Ő kizárólag akkor figyelt, amikor el akart érni valamit. Ahogy
megszerezte, amire vágyott, már el is illant az érdeklődése.
Szexuális hódításait lehengerlő férfierejének tudta be, amivel
szívesen büszkélkedett. Az alkohol, a drogok és a különböző
izgatószerek sem hiányoztak az életéből. Függőségét egyáltalán
nem tartotta komoly dolognak, „bármikor le tudom tenni ezeket a
szereket” – mondogatta, és el is hitte magáról.
Közel negyvenéves koráig nem érezte, hogy bármi baj lenne az
életével. Amikor azonban anyja és nagybátyja közel egy időben halt
bele az alkoholizmusba, megremegett a térde. Ekkor kért először
segítséget. Nem volt egyszerű vele a munka, a terápiás teret is
uralni igyekezett. Egy ponton aztán arra kértem, képzelje el eddigi
kapcsolatait mint egy képernyőn megfigyelhető mozgást. Legyen ő a
kék pötty, míg a kapcsolatait jelöljük sárgával. Behunyta a szemét,
ám csukott szemhéján keresztül is jól látszott az élénk szemmozgás.
– Nem látok mást, mint egy cikázó kék pöttyöt a sárgák között.
Nem tudok megállapodni. Oda-vissza rohangálok, mint aki nem
találja a helyét. Kicsit itt, kicsit ott, de leginkább sehol sem vagyok.
– Mi lenne, ha lenne valahol? Ha megállapodna?
– Felfalnának – mondta hosszas gondolkodás után.
Ebbe az egyetlen szóba sűrűsödött minden, amit a közelségről
gondolt. Az ő belső világában a másik pusztító, bekebelező,
megsemmisítő, ezért semmi esetre sem szabad túlságosan közel
kerülni hozzá. Ha mégis, akkor le kell győzni – akár becsapással,
akár elhagyással, de mindenképpen túl kell járni az eszén.
Csaba el sem tudta képzelni, hogy bárki mellett megállapodjon. A
kiegyensúlyozott élet minden eleme, az elköteleződés, a kitartás egy
személy vagy cél mellett nevetségesen kispolgárinak tűnt számára.
Sokáig úgy gondolta, ő nem kér ebből, neki ez nemhogy nem
értékes, de minden erejével igyekszik elkerülni. Elköteleződési
nehézségére hangzatos ideológiát gyártott: „Nem arról van szó,
hogy nem vagyok képes biztonságosan kötődni, hanem arról, hogy
nem is akarok.”
 Mivel állandó veszélyben és bizonytalan érzelmi közegben nőtt
fel, neki a káosz volt az otthona. Minél nagyobb volt a dráma, annál
inkább érezte, hogy életben van. A kiabálást, a veszekedést, a
szakításokat, majd a féktelen szexuális aktusokkal zajló nagy
kibéküléseket összekeverte az intimitással. Ha érzelemről van szó,
az legyen heves, legyen tele a helyzet kontrollálatlan indulatokkal. Ő
nemcsak szerektől, de az érzelmektől is függő volt. Szervezete
szinte követelte az újabb és újabb stresszadagot. Ahogy az extrém
sportolók rákapnak az adrenalin ízére, úgy ő sem tudta feszültség
nélkül elképzelni az életét. Mivel kora gyerekkorától mindenhol
veszélyt szimatolt, örökké harci üzemmódban létezett.
Hosszú beszélgetésekre volt szükség, míg végül belátta: ő maga
„falja fel” a saját életét. Paradox módon végül a két haláleset
mentette meg. Azt biztosan tudta, hogy nem szeretne anyja és
nagybátyja sorsára jutni. Önismereti útjára segítségül hívta kreatív
és versengő énjét, és ettől kezdve úgy tekintett az életére, mint egy
kísérletre. Eldöntötte, hogy kíváncsian, megfigyelőként próbálja
magát szemlélni. Figyelte, ahogy felszalad a pulzusa, ha valaki
felkelti az érdeklődését; tetten érte, ahogy feszült helyzetekben
azonnal nyúl a telefonjáért, és hol egyik, hol másik barátnőjét hívja,
hogy tőlük kapjon enyhülést vagy megerősítést.
Elcsodálkozott, naponta hány meg hány alkalommal „cseszi szét
az ideg”, és mennyi konfliktusba keveredik. Rájött, hogy kötődési
traumája a munkájára is kiterjed, és feltehetőleg ezért kap bele hol
ebbe, hol abba a vállalkozásba. Az állandó felfokozott, ideges
létezésből, csapongásaiból hosszú évek kitartó munkájának
köszönhetően gyógyult ki. Egyéni és csoportterápiák sorozata, a
mindfulness meditáció elsajátítása segítette abban, hogy minden
külső szer nélkül is képes legyen érzelmeit megfelelően szabályozni.
Lassacskán szakmai élete is rendeződött, ezen a területen is
megtalálta az egyensúlyt. Nem volt egyszerű az útja. Számtalanszor
szállt ki terápiákból, hagyott abba folyamatokat, ám valami mindig
visszaterelte az önismeret felé. „Az életem nagyobbik felében csak
sodródtam, miközben meg voltam róla győződve, hogy önmagam
vagyok. Ma már látom, hogy az valójában nem is én voltam. Nem
akkor voltam szabad, hanem mostanra váltam azzá” – mondta
nemrégiben, amikor egymásba botlottunk az utcán.
A gyermekkori bántalmazások mindig eszembe juttatják József
Attila sorait a Szabad-ötletek jegyzékéből:
„Az a szerencsétlen, aki ezeket irta, mérhetetlenül áhitozik a
szeretetre, hogy a szeretet vissza tartsa őt oly dolgok
elkövetésétől, melyeket fél megtenni. Őt olyasmiért verték, amit
soha nem tett volna. Ő az a gyermek, akit nem szerettek s akit
ezen kívűl azért vertek, mert nem tudták elviselni azt, hogy nem
szeretik. Igy kivánja ő a szeretetet azért, hogy ne bántsák.”
 Párkapcsolatok történetei
Zorka és Milán alig múltak húszévesek. Tíz hónapja vannak
együtt, és most úgy döntöttek, ahelyett hogy elindulnának egy
veszekedésekkel tarkított párkapcsolati lejtőn, melynek a vége a
szakítás, inkább párterápiára jelentkeznek. „Szeretjük egymást, és
nem akarjuk elrontani” – mondja Zorka; én meg nem tudom és nem
is akarom elfojtani a mosolyomat. Ahogy hallgatom őket, arra
gondolok: erre vártunk. Egy generációra, amely már tisztában van
vele, hogy a kapcsolatok ritkán működnek csak úgy maguktól; akik
egymás hibáztatása helyett a megértést tartják fontosnak. Bár sokan
talán azt gondolják, ha alig tíz hónap elteltével már segítségre szorul
egy pár, akkor inkább felejtsék el egymást – én más véleményen
vagyok. Ez a két fiatal rádöbbent, hogy vitáik hátterében sokszor
nem a jelen, hanem a múlt mutatja meg magát. Régi bölcsesség,
hogy hiába cserélgetjük a partnereinket, ha közben mi magunk nem
tudunk megváltozni, csak a kudarcot ismételjük.
Induljunk hát el az aktuális helyzettől; kértem tőlük, mondják el,
jelenleg mi jelenti a legtöbb nehézséget a kapcsolatukban. A
párterápiás beszélgetések menete általában nagyon hasonló.
Felmerül egy kérdés, és mindkét fél megkapja a lehetőséget, hogy
elmondja a saját nézőpontját. Már ez az elrendezés is szembesít a
ténnyel, hogy ugyanazt a helyzetet mennyire máshogy élhetik meg a
pár tagjai. Érdekes látni az arcokat, ahogy egymást hallgatják. Az
első reakció általában a döbbenet: „hogy mondhatsz ilyet, nem is ez
történt” – mondja a mimikájuk.
A beszélgetést mindig azzal kezdem, hogy nem az igazságot
keressük. A célunk nem annak eldöntése, ki látta jól a történteket, ki
viselkedett elfogadható módon. Ítélkezés helyett azt szeretnénk
feltárni, kiben milyen érzések keletkeztek, kinek mit jelentett egy
helyzet, majd azt, hogy a kettejükben zajló folyamatok hogyan
hatottak egymásra.
Zorka sokszor érzi elhagyatottnak magát, mondja. Bár vannak
intim pillanataik, néhány nap, amikor szinte minden tökéletesnek
tűnik, ezek után azonban általában egy éles váltás következik. Milán
olyankor nem akar találkozni, visszahúzódik, inkább a barátaival lóg,
vagy egyedül elvonul túrázni. Zorkában ilyenkor felébred a
féltékenység, aztán kétségbeesik, és a szerelmük valódiságát is
megkérdőjelezi.
Többször próbált beszélni erről a fiúval, aki mindig nyitottnak és
megértőnek tűnt, egy ideig javult is a helyzet, aztán megint jött a
távolodás. Az elmúlt hónap eseményei végül rávilágítottak, hogy
egyedül nem tudják megoldani a konfliktusaikat. A gyújtópont Zorka
nagymamájának váratlan halála volt. A lány mélységesen
megrendült, közelségre, vigaszra lett volna szüksége, ám Milán két
nap után ismét hátrébb lépett. Zorka elbizonytalanodott. Lehet, hogy
rosszul ítélte meg, és a fiúban nincs elegendő empátia? Hogy tudott
ilyen érzéketlen lenni? Lehet, hogy aspergeres? Vagy egyszerűen
csak nem szereti őt eléggé? Ezernyi kérdés cikázott a fejében, és
egyre vacakabbul érezte magát.
Milán bűntudattal és kissé összezavarodva hallgatja őt, mint aki
nem egészen érti, mit várnak tőle, ám ennek ellenére próbálkozik.
Szerelmes a lányba, és vele tervezi a jövőjét, „csak ezek a
veszekedések szűnnének meg valahogy” – mondja. Amikor jó, akkor
élvezi az együtt töltött időt, de ha Zorka „morcos”, azt nehezen viseli.
Bántja, hogy úgy érzi, nem tud megfelelni az elvárásoknak.
Szüksége van térre és időre, amikor kiszállhat mindenből, és csak
magával törődhet. Ő olyankor nem távolodik, csak pihen kicsit –
mondja. Zorka igényeit időnként túlzónak érzi, szerinte a lány
nagyon lelkizős, mindent a szívére vesz, kicsit keményebbnek
kellene lennie. A nagymama halála őt is szíven ütötte, át is szaladt a
lányhoz, hogy vele legyen. Addigra már az egész család összegyűlt,
mindenki könnyes szemmel, hitetlenkedve beszélgetett. Milán
rettenetesen feszengett, fogalma sem volt, hogyan kellene
viselkednie, kicsit fölöslegesnek is érezte magát, ezért inkább
hagyta, hogy Zorka a családja körében legyen.
Eddig a közös történet. Ahelyett, hogy tovább boncolgatnánk az
eseményeket, és elvesznénk a részletekben, azt javaslom, engedjük
el a jelent, és nézzük meg, milyen csomaggal érkeztek meg
egymáshoz. Amikor két ember találkozik, már nagyon sok mindent
tudnak a párkapcsolatról. Nem, nem egymásról, hanem arról, mit
jelent valakivel együtt lenni. Ez a tudás mélyen a felszín alatt van,
mégis nagy erőkkel hat mindenre, ami kettőjük között történik.
Milán története
Milán egyedüli gyerekként hideg, tekintélyelvű családban nőtt fel.
Apja, az egykori katonatiszt, szigorú elvek mentén uralta családját.
Igen, az uralta kifejezés adja vissza a legpontosabban, mi zajlott az
otthonukban. Fegyelem és kötelesség – ezek voltak a jelszavak.
Anyja, akinek már az apja is katonatiszt volt, alázatosan szolgálta
a férjét, nem lázadt, nem mondott ellent – úgy élt, mint egy csendes
árnyék, viszont időnként, ha senki nem látta, idegesen csapta a
lábast a mosogatóba.
A családban érzésekről, pláne félelmekről egyetlen szót sem
lehetett ejteni. Milán emlékezetében élénken él egy este, még első
osztályos korából. A vacsoraasztalnál ülve hüppögve mesélte, hogy
két nagyobb fiú elvette a tornacipőjét, ezért beírást kapott
testnevelésórán. Apja kezében megállt az evőeszköz, és keményen
ráförmedt: „Senki nem kíváncsi a kislányos hisztidre, légy férfi, és
kapd össze magad! Jegyezd meg egyszer és mindenkorra, hogy a
gyengék mind elbuknak.”
Milánban bennakadt a szó, szégyenében apróra zsugorodott, és
attól kezdve senkinek nem beszélt az érzéseiről. Hosszú idő után
Zorka volt az első ember, akit valamennyire közel engedett
magához.
Zorka története
Zorka családja hangos, olaszos társaság, akiknél mindig történik
valami. Nagy baráti körük rendszeresen náluk gyűlik össze. Apja
egyfajta szellemi vezéregyéniség, akiért sokan rajonganak. A férfi
élvezi ezt a szerepet, szívesen sütkérezik a figyelemben.
Apai nagymamája, aki Zorka szerint egy igazi díva, szintén ott
lakik velük. A nagyi rajong a fiáért, kapcsolatuk mégis viharos: hol
összevesznek, hol teátrálisan kibékülnek.
Zorka anyja nagyon elfoglalt nő, munkája miatt sokat utazik,
olyankor a nagymama veszi át az irányítást a családban. Zorka az
anyját is hullámzónak tartja, hol szeretetteli és nyitott, hol meg
visszavonul, és mindenkitől elzárkózva a munkájába temetkezik.
Zorka szereti „kissé őrült” családját, ám néha elege van a
pezsgésükből, és nyugalomra vágyik. Az ő meghatározó emléke,
amikor ottfelejtették az óvodában. Mindenki azt hitte, a másik megy
a gyerekért, így végül az óvó néni vitte haza. Ma is fel tudja idézni,
hogy egyszerre félt attól, hogy nem jöttek érte, és attól, hogy valami
baj történt a szeretteivel.
Anyai nagymamájának elvesztése nagyon megviselte, mert ő volt
az, akinél a leginkább megélhette az állandóságot, aki a zűrös
családban a nyugalom és a béke szigete volt.
Két rövid, tömör beszámoló, amelyekből első olvasatra nem sok
minden derül ki. Ha azonban a kötődés irányából nézünk rá a
helyzetre, megdöbbentő, mennyi minden világossá válik.
Annak idején már John Bowlby is felismerte, hogy amit ő az anya-
gyerek kapcsolatokban felfedezett, a gyerek felnőttkorában sem
múlik el. Ahogy mondta, a kötődés a bölcsőtől a sírig kísér minket.
Mára kutatások ezrei igazolták Bowlby feltételezését, hogy
gyerekkorunk szeretetmintái felnőtt párkapcsolatainkban is
megjelennek.
Amikor a két felnőtt ember között dúló konfliktusokat,
párkapcsolati csatározásokat és nehezteléseket szeretnénk
megérteni, a legjobb, ha elfelejtjük, hogy aktuálisan mi a téma. Ne
engedjük, hogy a fedősztori elterelje a figyelmünket a lényegről! De
mi a lényeg? Nem más, mint a kötődési mintázat. Gyerekkorunkban
úgynevezett implicit tudásra, vagyis tudattalan tudásra teszünk szert
arról, hogy mi történik egy kapcsolatban. Megtanuljuk, hogy
számíthatunk-e a másikra, ha bajban vagyunk, tud-e a biztonság
forrása lenni, fordulhatunk-e hozzá megnyugtatásért, elérhető-e,
amikor kérjük; szeret és elfogad-e, bízhatunk-e benne, látja-e az
értékeinket, és fontosak-e neki. Arról is a másikon keresztül alakul ki
elképzelésünk, hogy milyen világban élünk. Észrevétlenül kúszik be
a bőrünk alá a biztonság, vagy ellenkező esetben a bizonytalanság
és félelem érzése. A pszichológusok munkamodellnek hívják az így
kialakuló zsigeri feltételezéseket és elvárásokat.
Milán feszült és érzelmileg alig rezonáló anyukájától jó eséllyel
nem kapta meg azt a megnyugtatást, amire kicsi gyerekként
szüksége lett volna. Emlékeiben nem tűnik fel anyai ölelés vagy
vigasztalás. Az elmaradó gyengédség az apai tiltásokkal kiegészülve
tette igazán lehetetlenné, hogy bárkinél enyhülést reméljen. Ha egy
kisgyerek magára marad a benne dúló félelmekkel és
aggodalmakkal, arra kényszerül, hogy egyedül birkózzon meg a
helyzettel.
Ennek egyik leghatékonyabbnak tűnő módja, ha elzárja magát az
érzelmektől – mintha befagyasztaná a lelkét. Természetesen ezt
nem úgy kell elképzelni, hogy soha semmiféle érzelmet nem él meg,
ám a paletta lényegesen kevesebb színt tartalmaz. Különösen
azokra a helyzetekre reagál elzárkózással és távolodással,
amelyekben egy hozzá közel álló személy érzéseihez és
feszültségeihez kellene közelebb kerülnie. Számára a másikból
áradó stressz olyan erejű, hogy nyomban le kell magát zárnia.
Milán eltávolodása tehát nem érzéketlenségből vagy
részvétlenségből történt. Amikor a nagymama halála napján
megérkezett Zorka családjához, egy számára kezelhetetlen
érzelemcunami kellős közepén találta magát. Mint később kiderült,
csak arra tudott gondolni, el ne sírja magát, nehogy rá is ragadjon a
többiek fájdalmából. Minden idegszálával azon igyekezett, hogy
gondolatban eltávolodjon a helyzettől. Akkor lélegzett fel, amikor
végre elköszönhetett, és becsukta maga mögött az ajtót.
Zorka családja mintha éppen Milánék családjának inverze lenne.
Áradó érzelmek, sírások és kacagások, összeveszések és
kibékülések váltják egymást. Ha Milánra azt mondtuk, szegényes az
érzelmi színpalettája, Zorkánál pont ellenkező a helyzet: itt százféle
árnyalatot és ezerféle kombinációt megtalálunk. Ez ragyogó, hiszen
minél szélesebb skálán mozgunk, annál árnyaltabban érzékeljük a
saját és mások állapotát is, ám egyvalami mégis zavart okoz, ez
pedig a kiszámíthatatlanság.
Bár Zorka szavai egy szerető és összetartó családot írnak le,
ebben az áradásban nehéz elképzelni, hogy lett volna
következetesség. Anyja már pici korában sokat utazott, így ő apró
kis elválástraumákat szenvedett el. Egy kicsi gyerek még nem érti a
felnőtt élet kötelezettségeit, csak azt tudja, hogy egyszer csak nincs
anya, aztán megint van, majd ismét eltűnik. Ez a van-nincs-van-
nincs mintázat extrém érzékennyé teheti a gyereket az elválás
aktusaira.
 Zorka megtanulta, hogy ami van, az sem biztos, hogy mindig
elérhető, amikor neki szüksége lenne rá. Anélkül, hogy tudná,
idegszálai ki vannak hegyezve, és figyelmi kapacitásának jó része
azzal van elfoglalva, hogy hozzáférhető-e a másik. Ha a rendszer
nemet jelez, ami igen könnyen előfordulhat, azonnal pánikba esik.
Ezekben a helyzetekben már nem a felnőtt nő szól belőle, hanem a
kétségbeesett kislány követeli, hogy beszéljék meg a helyzetet,
Milán biztosítsa a szerelméről, nyugtassa meg stb. Ilyenkor
értékességébe vetett, egyébként is halvány hite egy pillanat alatt
elillan, és szinte biztosra veszi, hogy nem elég jó a fiúnak.
A kötődési mintánkkal nincs mindig dolgunk. Amikor
biztonságban érezzük magunkat, a világ legnyugodtabb embere
címre is pályázhatnánk. Ez azonban a pillanat törtrésze alatt
megváltozhat. Elég egyetlen fenyegetőnek tűnő inger, és beindul a
rendszer. Hogy mi lehet ez az inger? Bármi. Egy hang, egy illat, egy
apró történés, egy élesebben csattanó mondat, egy kihívásként
érzékelt helyzet. Sokszor meg sem tudjuk mondani, mi történt, de
már ott vagyunk a turbulencia kellős közepén, vagy éppen teljesen
lezárunk. Adrenalinszintünk felszökik, ami beszűkíti azt, ahogyan a
másikat érzékeljük, és azt is, ahogyan vele viselkedünk. Ez egy
leküzdhetetlen erejű automatikus válasz. Anélkül hogy esélyünk
lenne a kontrollra, érzelmi agyunk már át is vette az irányítást.
Ezekben a helyzetekben az „itt és most”-ra rávetül az „ott és
akkor” élménye, vagyis a múlt felülírja a jelent. Bár azt gondoljuk,
egy aktuális helyzetre reagálunk, valójában az jócskán át van
színezve a múlt élményeivel. Milán és Zorka esetében is ez történt.
Zorka a párja mellett érzi magát igazán biztonságban. Szüksége van
a másik illatára, bőrére, ölelésére és megnyugtató mondataira
ahhoz, hogy feszültsége csökkenni kezdjen.
Ezzel szemben Milánnak egészen mást jelent a közelség. Bár
élvezi az együttléteiket, időről időre hátra kell lépnie a saját világába,
és „ki kell magát pihennie”. Feszültség esetén még inkább lezár és
eltávolodik, mert úgy érzi magát biztonságban.
A két ember szinte üldözi egymást. Ahogy az egyik előrelép, a
másik hátrálni kezd. Milán számára a közelség éppen annyira
fenyegető, mint Zorka számára a távolság.
 Születésünktől kezdve ott van bennünk a lendület, hogy nyissunk
a világra, szeressünk, cselekedjünk, felfedezzünk. Az első sebek
azonban megtorpanásra késztetnek. Elbizonytalanodunk, tétovázni
kezdünk. A belső hajtóerő és a fájdalmas tapasztalatok egymásnak
feszülnek. Idővel kidolgozzuk saját válaszainkat, hogy hogyan oldjuk
fel az ellentmondást. Van, aki a távolság biztonságát választja, míg
más még intenzívebb közelség után sóvárog. Az egyik tol, míg a
másik húzna magához.
Az érzelemfókuszú párterápia (EFT), melyet Sue Johnson és Les
Greenberg alkotott meg még az 1980-as években, sokat segíthet
abban, hogy igazán mélyen megismerjük önmagunkat és a másikat,
megértsük egymás reakcióit, és felhagyjunk azokkal a
mintázatokkal, melyek akadályozzák a biztonságos kötődést.
Kántor Péternek van egy verse, Csak ami kell a címe. Ez a
költemény számomra a minták megtartásáról és elengedéséről szól:
Nem tudta pontosan, mi van a zsákban,
amit cipel. – Pakold ki, ami nem kell!
Csak legyintett; megszokta vinni már,
ami belekerült a zsákba egyszer.
Kártyák és kulcsok, cigaretta, bicska,
s tárgyak, amik többek, mint tárgyak –
egy gesztenye, egy könyv, egy füzet, egy toll,
emlék-kavics, testetlen árnyak.
És amit nem is tudna megnevezni,
ha akarná se. – Tarts meg! Vess el! –
ősszel suttognak így a levelek a fának,
mely nem bír róluk csak ködös sejtelemmel.
Azt a cipőfűzőt nem dobja ki, hogy is ne!
Vagy nem is cipőfűző, csak egy madzag,
aminek nincs se eleje, se vége,
de amíg birtokolja, addig gazdag.
Minden eshetőségre kéne az a bicska?
És az a telefon a zsák zsebében?
Csak legyintett: Ugyan! Ámbár ki tudja,
milyen hegynek fel itt a sík vidéken?
 Nem tudta pontosan, mi van a zsákban,
s ha mindent kiborítana, hogy lássa egyben,
akkor se tudná. – Csak ami kell, csak azt! –
azt kipakolja majd, hogy el ne vesszen.
 Az érzelmi függőség történetei
Zsófinak megdönthetetlennek tűnő elmélete volt arról, hogy miért
végződött két házassága is válással. Úgy gondolta, mindkét esetben
elkövette azt a hibát, hogy olyan tulajdonságokkal ruházta fel a
férfiakat, amelyekkel nyomokban sem rendelkeztek. A válásokat
egyébként bátor lépésnek tartja, és végtelelen sajnálattal beszél
azokról, akik gyávaságuk miatt rossz kapcsolatokban sínylődnek.
Terápiába sem emiatt jött, a magánéleti szálat csak mellékesen
említi, tőlem egy munkahelyi konfliktussal kapcsolatban kér
segítséget.
Ahogy hallgatom, felfigyelek rá, hogy többször is
megbízhatatlanként írja le a kollégáját, akivel épp súlyos
nézeteltérései vannak. Azt javaslom, ne a konkrét esetről
beszéljünk, hanem tegyük meg fő témává a bizalom kérdését. Mit
jelent neki a bizalom? Honnan tudja, hogy megbízhat-e valakiben?
Hány olyan ember van az életében, akire rábízná magát? Mi volt a
legnagyobb bizalomvesztés az életében?
Ezekkel a kérdésekkel mint egyre közelítő koncentrikus körökkel
haladunk a lényeg felé. Egy-egy kérdés újabb és újabb történeteket
hoz felszínre. A kezdeti feszengés lassan feloldódik, és Zsófi
belefeledkezik az emlékezésbe.
A munkahelyi viszálykodástól már fényévnyi távolságra járunk,
ám itt találjuk meg a válaszokat arra, hogy miért úgy alakult az élete,
ahogy.
Zsófi szülei hosszú, ám veszekedésekkel, időnként tettlegességig
fajuló vitákkal teli házasságban éltek. Apja öntörvényű ember volt,
akit leginkább a saját dolgai kötöttek le. A családtól teljes odaadást
követelt. Akkor ettek, amikor ő éhes volt, ha aludni szeretett volna,
mindenkinek lábujjhegyen kellett járnia, ha beszélni akart, teljes
figyelmüket neki kellett szentelniük. Anyja hol kiszolgálta, hol meg
nekifeszült a férjének. Neki is sok figyelemre volt szüksége, amit
leginkább a lányától kapott meg. Zsófi pici korától rettenetesen
sajnálta az anyját, akit egyértelműen apja áldozatának tekintett.
A szülőknek időnként házasságon kívüli kapcsolatai is voltak.
Ezek a viszonyok nagy botrányok közepette derültek ki. Zengett a
ház, elcsattant néhány pofon, hol anyja, hol apja költözött el néhány
napra, aztán egyszer csak minden visszaállt a régi kerékvágásba.
Végül nem váltak el, így minden folytatódott tovább. Zsófi emlékszik,
hogy időnként szikrázó gyűlöletet érzett az apja iránt, amiért így kell
élniük. Legszívesebben fogta volna az anyját, és messze szalad
vele, egy nyugodt, kiszámítható és kiegyensúlyozott életbe. Időnként
könyörgött neki, hogy váljon el, és költözzenek el az ország másik
végébe, ám olyankor számára felfoghatatlan válaszokat kapott.
Anyja hol a pénzre, hol a megszokott környezetre, hol pedig a
szívében apja iránt még mindig élő szeretetre hivatkozva nem akart
válni. Zsófi ilyenkor összezavarodott: ha ilyen rossz, miért nem lép
az anyja, ha viszont szereti az apját, miért nem találják meg a módját
a békés együttélésnek?
Amikor szülei rosszban voltak, anyja közel húzta magához, és
elvárta tőle, hogy „segítsen neki haragudni az apjára”, amikor éppen
békésebb időszak következett, akkor meg eltolta magától, sőt akár ki
is oktatta, hogy ne keltsen a szülők között feszültséget.
Zsófi árgus szemekkel figyelte, hogy aktuálisan milyen korszakot
írnak. Ez az állandó bizonytalanság szinte gúzsba kötötte. Ha kicsit
is távol került az otthonától, akár csak egy nyári tábor idejére,
remegve rohant haza, hogy minden rendben van-e a családban.
Akkor volt nyugodt, ha a közelükben lehetett. Anyja a vele szemben
támasztott elvárásaiban sem mutatott következetességet. Hol arról
beszélt, hogy a nőknek soha nem kellene férjhez menniük, mert
egyedül sokkal jobb, mint bárkivel, hol pedig arról álmodozott, hogy
Zsófit majd egy fehér lovon az életükbe lépdelő herceg veszi
feleségül, akivel boldogan élnek, míg meg nem halnak, megint
máskor önálló karrierre biztatta. Zsófi számtalanszor fantáziált róla,
hogy egy sikeres házasság segítségével majd kiszabadul ebből a
közegből, és anyját is kimenekíti magával. Már javában felnőtt nő
volt, legalábbis látszatra, miközben a felszín alatt még mindig anyja
érzelmi jólléte volt a legfontosabb célja.
Utólag visszagondolva mindkét házasságát lappangó bűntudattal
kötötte, válásait pedig úgy vitte anyja elé, mint valami teljesítményt,
amiért dicséret jár. „Lám, jó lányod vagyok, csatlakozom én is a te
igazságodhoz, sőt helyetted is megteszem azt, amire mindig is
vágytál!”
Ez a nagyon markáns férfi-nő minta transzgenerációs múltról
árulkodott, így tovább kutattunk a felmenők házassági történeteit. Az
anyai nagymamánál hasonló dinamikára bukkantunk, ő szintén
kifejezetten turbulens házasságban élt Zsófi nagypapájával. A
nagyhangú, mulatós emberrel sokszor keveredett hangos,
ajtócsapkodós vitába, és a válással való fenyegetőzés is
rendszeresen visszatérő elem volt a kapcsolatukban.
Zsófi anyja, hozzá hasonlóan, nyakig bevonódott szülei
kapcsolatába, jó lányaként istápolta, támogatta az anyját, amikor
szülei között feszült volt a viszony. Apja – Zsófi nagyapja –
szívinfarktusban korán elhunyt, így ő még inkább kötelességének
érezte, hogy anyja jóllétéről gondoskodjon. A terápiás beszélgetések
hatására Zsófi egyre többször látogatta meg a nagymamáját, és
kérte, hogy meséljen a gyerekkoráról. Megdöbbenve fogadta, hogy
már a dédnagymama házassága is recsegett-ropogott, Zsófi
nagymamájának emlékei szerint az ő gyerekkorában is állandóak
voltak a civakodások, el-és visszaköltözések. „Nem lehet ezt jól
csinálni, drága csillagom!” – summázta a nagyi majd száz esztendő
női tapasztalatát.
– Tudja, most döbbenek rá, hogy egész eddigi életemben olyan
voltam, mint egy marionettfigura. Anyám, nagyanyám és
dédnagyanyám csalódásai, elrontott házasságai, ideálhajszolásai
irányították a sorsomat. Én azzal az előfeltevéssel nőttem fel, hogy
jó házasság nem létezik. Minden női felmenőm ezt üzente, ezt a
hiedelmet adta nekem tovább. Csak idő kérdése volt, hogy magam
is rádöbbenjek, mennyire igazuk van. De tényleg igazuk volt, vagy
csak önbeteljesítő jóslat volt az egész? – kérdezi, én pedig örülök,
hogy látni kezdi, milyen szövevényesen egymásra ható erők
alakítják az életünket.
Zsófi kérdéseit nem egyszerű megválaszolni. Önismereti útján
egy munkahelyi konfliktus indította el. Bár azt gondolta, arra a
konkrét helyzetre vonatkozóan kap majd néhány tanácsot, a történet
végül nem várt fordulatot vett. Korábban bizalomteli, nyitott
személyiségnek tartotta magát, ám lassan rá kellett ébrednie, hogy
életének alakulása többet elárul valódi személyiségéről, mint a
tudatos gondolatai. Kiderült, hogy a lelke mélyén sokkal
bizalmatlanabb, mint azt valaha gondolta volna; a felszíni
optimizmus mögött mindig készenlétben állnak a sötét
forgatókönyvek. Ötvenes évei közepén elérkezett az idő, hogy
átgyúrja, újraformálja mindazt, amit eddig önmagáról és a világról
hitt. A terápia hatására saját spontán megnyilvánulásait, reakcióit
elkezdte más szemmel, tudatosabban nézni. Fokozatosan
bogozgatta eddigi élete szálait.
Transzgenerációs örökségként azt a hitet kapta, hogy a
házasságok eleve csak rosszul működhetnek, a nők nem
számíthatnak a férfiak segítségére, akik csak magukkal vannak
elfoglalva. A családjában lévő nők erre nem alárendelődéssel,
hanem harcos ellenállással reagáltak. Férfiak és nők generációk óta
feszültek kétségbeesetten egymásnak, és sehogyan sem tudtak
kiutat találni a diszfunkcionális kapcsolati működésből. Olyanok
voltak, mint a harci kutya, amelyik ráharap a zsákmányra, majd
szájzárat kapva sem elengedni, sem megrágni nem tudja. Egy
nemzedékek óta állandósult ördögi körben keringtek, és titkon azt
várták, majd a következő generáció elhozza a megoldást, meglépi,
amit nekik nem sikerült.
Zsófi egy ideig büszke volt válásaira, és kihúzott derékkal
ismételgette, hogy ő bizony elég bátor ahhoz, hogy ne maradjon
benne rossz házasságokban. Magára mint igazi szabadságharcos
nőre tekintett.
A család az életre nevel, de nem akármilyen életre, hanem arra,
amit a szüleink, nagyszüleink, dédszüleink ismertek. Zsófi családja
sok mindent tudott, ám arról, hogyan kell konfliktusokat rendezni,
nem volt ismeretük. A nemzedékek óta ismétlődő megoldás szerint
az anyák a lányaikkal alakítottak ki szoros kapcsolatot, tőlük vártak
támogatást és megértést.
Nézzünk most rá Zsófi történetére családterápiás szemüvegen
keresztül. Talán már ahogy olvastuk az elbeszélését, ott motoszkált
bennünk egy érzéskezdemény, hogy ebben a családban a tagok
érzelmileg erősen hatnak egymásra. Első körben akár meg is
kérdezhetnénk, hogy miért baj ez, hiszen akik szeretik egymást,
természetes, hogy befolyásolják egymást. Ez így is van, ám nem
mindegy, hogy a hatás mellett megjelenik-e kontroll, vagyis képesek-
e a családtagok higgadtan és objektíven is ránézni az eseményekre.
Zsófiék családjában a szorongáskeltő helyzetekre heves
indulatokkal reagáltak, egymást mélyen bevonták a konfliktusokba.
Az anyák lányaikat „kérték fel” a lelki támasz szerepére, és nem
azon fáradoztak, hogy így vagy úgy, de a férjükkel oldják meg a
helyzeteket.
Murray Bowen, a transzgenerációs családterápiás szemlélet
egyik kiváló elméletalkotója családi egomasszának nevezte el
azokat a rendszereket, melyekben a családtagok érzelmi értelemben
– mint masszában az alkotóelemek – összekeverednek. Zsófiéknál
pontosan ez történt: az anya feszültségei a lány saját feszültségeivé
váltak; mint egy érzelmi fertőzés, úgy adódott át a görcsbe rándult
gyomor, a heves szívverés, vagy ahogy sokan nevezik ezt az
állapotot: a „gyomorideg”.
Ha anyjáék veszekedtek, Zsófit szinte beszippantotta a
feszültség, nem tudott kívül maradni és józanul ránézni a helyzetre;
ahogy a szüleit, úgy őt is csak sodorta egy láthatatlan erő. Érzékeny
alkat lenne? Netán túlságosan empatikus? Bowen inkább úgy vélte,
azok az emberek, akik ennyire képesek bevonódni mások érzelmi
állapotába, még nem járták végig a személyiségfejlődés minden
állomását. Az érett személyiségű ember ugyanis, bár maximálisan
képes az együttérzésre, mások félelmeit, aggodalmait, idegességeit
nem téveszti össze a sajátjával, nem veszi át tőlük, és nem kezeli
saját érzéseként.
Ahhoz, hogy ne csak felnőjünk, de valódi érett személyiséggé
váljunk, elengedhetetlenül szükséges, hogy meg tudjuk húzni
önmagunk határait, vagyis érzelmileg leváljunk másokról. A
masszából ki kell másznunk, és meg kell találnunk valódi
önmagunkat. El kell távolodnunk a származási családunkban zajló
megoldatlan érzelmi katyvasztól, és önálló életet kell élnünk. Ez
persze nem egyszerű. Ahogy minden születés fájdalommal és a régi
elhagyásától való félelemmel is jár, úgy a lelki felnövekedés is sok
szorongást okozhat, ám amíg ezt a fojtogató érzést le nem győztük,
nem találhatunk el önmagunkig, és esélyünk sincs az igazi szabad
életre.
Bowen a személyiség érettségét egy skálán ábrázolta. A skála
egyik végén található a fúzió, vagyis a határnélküliség, a teljes
összeolvadás állapota. Egy férfi kliensem jut eszembe, aki
ahányszor felhívja az apját, minden alkalommal annyira „kiborul”,
hogy hazaérve rögtön töltenie kell magának egy italt. Ez a férfi
egyébként kifejezetten értelmes, vezető beosztásban dolgozó
ember, ám ahhoz nem kellően érett, hogy függetleníteni tudja magát
apja kritikáitól és számonkéréseitől. Lelke mélyén még mindig apja
aktuális értékítélete alapján tekint önmagára. Ha az ítélet lesújtó, és
apja ingerült vele, vagy éppen az egész világra haragszik,
összeszorul a gyomra, ha dicséri, tiszavirág-életű megnyugvást él át.
Hiába nőtt fel, úgy reagál, mint egy kisgyerek, aki teljesen a
felnőttektől függ. „Apa, kérlek, most ne minősíts!” – ezt a mondatot
csak másfél év terápia után sikerült valódi meggyőződéssel és
higgadtsággal kimondania.
Bowen skálájának másik végén a magas szintű elkülönülés,
vagyis differenciáltság áll. Aki elérte ezt a szintet, már képes az
érzelmeire racionálisan is ránézni, már nem aktuális indulatai,
félelmei vagy vágyai rabja. Emellett azonban az sem okoz
nehézséget számára, hogy szoros és bensőséges kapcsolatba
kerüljön másokkal. Az érett személyiség két dologban is „jól teljesít”:
képes önállóan létezni, de kapcsolódni is probléma nélkül tud.
Elköteleződés és autonómia – számára egyik sem jelent
fenyegetést.
Fontos értenünk, hogy az „érettség” kapcsán szó sincs az
érzelmek elnyomásáról és önző viselkedésről. A differenciált
személyiség nem egy hozzáférhetetlen, érzelmileg
megközelíthetetlen, magának való figura, éppen ellenkezőleg: ő
megfelelő módon csatlakozik a másik ember állapotához. A
bevonódása nem válik beleolvadássá.
A skála közepén helyezkednek el azok, akik bár határozott
értékekkel és elképzelésekkel rendelkeznek, még mindig fontos
számukra, hogy mások mit gondolnak ezekről. Döntéseik inkább
érzelemvezéreltek, a cél leginkább a külső jóváhagyás elnyerése.
Valahogy úgy működnek, mint a gyerekek, akik tudják, hogy
engedélyt kell kérniük, ha ki szeretnének menni játszani az utcára a
többiekkel.
A szorongás mindannyiunk életének szerves része. Bárhogy is
szeretnénk szabadulni tőle, ez nem lehetséges. Az érzelmileg
éretlen szülők által létrehozott családi rendszerekben nagyon
gyakori feszültségkezelési mód a trianguláció, vagyis a
háromszögesítés. Ilyen esetben a szülők egymás közötti vitájába a
gyereket is bevonják, akár úgy, hogy megkérdezik, szerinte kinek
van igaza, akár úgy, hogy valamelyik fél a gyerektől vár vigasztalást.
Zsófi családjában rendszeresen ismétlődött ez a képlet. Amikor
szülei között megbomlott az egyensúly, anyja azonnal kinyúlt érte, és
tőle várt támogatást, majd amikor újra visszatalált a férjéhez, Zsófi
kívül rekedt a kapcsolatukon. A háromszöghelyzetek szinte
konzerválják az érzelmi éretlenséget.
A megfigyelések tanulsága szerint az, hogy hol helyezkedünk el a
skálán, a párválasztásunkat is befolyásolja. Bowen úgy gondolta,
hajlamosak vagyunk saját érettségi szintünknek megfelelő párt
választani, így generációról generációra újrateremtjük a jól ismert
mintázatokat. A gyerekkorban megismert működésmód annyira
természetessé válik, hogy fel sem merül bennünk, létezik más is,
lehetne máshogy is élni.
Az elmélet még egy érdekes felismeréssel szolgál, ami választ ad
arra a gyakori kérdésre, hogyan lehet két (vagy több) gyerek annyira
különböző, amikor ugyanabban a családban nőttek fel. Eszerint a
többgyermekes családokban általában az egyik gyerek vállalja
magára a feszültségcsökkentő szerepet, így a többi testvér „egérutat
nyerhet”. Miközben ő a szülei fő támaszává válva beleragad a
családi rendszerbe, testvérei elindulhatnak az önállósodás útján, és
érettebb személyiségre tehetnek szert.
Azt hiszem, sokan ismerünk olyan családokat, ahol pontosan ez a
helyzet. Sok testvérharc visszatérő témája, hogy a maradó fél
számonkéri a testvérét vagy testvéreit, amiért minden feladat rá
hárul. Ráadásul a szülők gyakran a távolabb került gyerekükre
tekintenek vágyakozással, őt emelik piedesztálra, mintha a „tékozló
fiú” (vagy lány) tényleg vonzóbb lenne. Ez szintén nem más, mint
háromszögesítés. Egy aktuális neheztelés, egy sértődés a szülő
részéről, és máris azt tudja mondani: „Bezzeg a testvéred!”. A távol
lévő természetesen mit sem tud arról, ami otthon zajlik, ezért ha sor
kerül rá, értetlenül áll testvére neheztelésével szemben.
Felmerül a kérdés, hogyan lehet szabadulni az összemosódott
családi rendszerekből. Mit érdemes tenni, ha már látjuk, mi zajlik a
családunkban? Ilyenkor sokan a kapcsolat megszakítása mellett
döntenek. Gyakran a környezet is ezt javasolja, mint bombabiztos
megoldást. Ez azonban önmagában nem járul hozzá az érzelmi
érettség növekedéséhez, ami a valódi cél lenne. A legtöbb esetben
csupán a tehetetlenségről és a konfliktus erejéről árulkodik. Talán
nem lepődünk meg azon a megfigyelésen, hogy a gyermekkori
családi rendszerből kilépett személyek saját felnőtt családjukban
hajlamosak újratermelni az extrém szoros kötelékeket. Mi sem
bizonyítja jobban, hogy érzelmi függetlenség csak éréssel és
tudatossággal érhető el.
Bowen elméletében kifejezetten izgalmas, hogy azt a társadalmi
működésre is kiterjeszti. Véleménye szerint a nyugati
társadalmakban megfigyelhető növekvő frusztráltság, a gyorsan
kipattanó és tovaterjedő indulatok, a társadalmi méretűvé nőtt
szorongások és elégedetlenségek mind az alacsony szintű
differenciáció számlájára írhatók. Az éretlen egyének éretlen
társadalmakat hoznak létre. A közösségek olyanok, mint egy
puskaporos hordó: elég egy apró feszültségszikra, és az érzelmek
egyetlen pillanat alatt átveszik az irányítást. Ilyenkor esélytelenné
válik a józan mérlegelés. Az egyén éretlensége a társadalom
éretlenségévé nő. Mivel az érzelmi önszabályozás alig működik,
primitív feszültségcsökkentő megoldások kerülnek előtérbe. Ezek
egyike a projekció, vagyis a saját negatív érzéseink, mint például a
düh, az agresszió vagy az irigység kivetítése másra. Nem én vagyok
agresszív, hanem a másik, ő akar az ellenemre törni; nem én
haragszom, hanem rám haragszanak; nem én vagyok irigy, hanem
az én javaimat akarják mások. Ez a megoldás tehermentesíti az
éretlen egyén lelkét, aki így nyugodtan alhat. A projekció hatására a
társadalmi polarizáció felerősödik, szekértáborok alakulnak ki, akik
az árok két partján barikádozzák el magukat.
 Zsófiék családjában a házasság mint életmétely jelent meg, a
következő esetben pedig ennek pont az ellenkezőjét figyelhetjük
meg.
Saci évek óta bőrproblémákkal és hajhullással küszködik. Minden
kivizsgálás negatív eredménnyel zárul, így végül felmerült benne,
hogy a tünetei mögött akár érzelmi okok is állhatnak. Nehezen vallja
be magának, hogy nincs jól, szívesebben venné, ha a teste, és nem
a lelke „rendetlenkedne”.
– Mi okozhatja ezt a rendetlenkedést? – kérdezem, mert mindig
fontos kideríteni, a kliens milyen összefüggésekben gondolkodik, ő
hogyan illeszti össze a kirakós darabjait.
Szomorú – csalódásokkal és magánnyal teli – történet bontakozik
ki. Több sikertelen kapcsolat után találkozott a férjével, akiről azt
hitte, nagy változást hoz majd az életébe. A férfi sármos volt,
magabiztos és ambiciózus, lehengerlően udvarolt, és szinte azonnal
ragaszkodott az összeköltözéshez. Pillanatok alatt Saci családját is
megnyerte magának, mindenki lenyűgözve hallgatta a történeteit.
Nem sokkal a házasságkötésük után azonban kiderült, hogy a
hűségről más elképzelései vannak, mint Sacinak. Az első félrelépés
után még nagy veszekedések és ígérgetések voltak, ám mára a
hűtlenség életük szerves részévé vált. Saci megtanult félrenézni és
nem kérdezni. Amikor érzi, hogy megint rendszeresen hosszúra
nyúlnak az üzleti megbeszélések, és megszaporodnak a két-három
napos külföldi tárgyalások, csak hallgat. Azt azonban nem olyan
régen észrevette, hogy a bőrtünetei olyankor felerősödnek.
– És mit szól mindehhez a környezete, a szülei, a barátai? –
teszem fel a kérdést, mert az egyik első fontos lépés, hogy
feltérképezzük, a klienshez közel állók hogyan reagálnak a
nehézségeire. Észreveszik-e, értik-e, és támogatják-e? Ez a
támogatás az-e, amire ő vágyik, vagy esetleg teljesen máshogy
viszonyulnak a helyzethez?
Mindannyian függünk életünk meghatározó figuráitól.
Véleményük, tanácsaik sokszor olyan irányba terelnek minket, amit
magunktól talán nem is választanánk. A kapcsolati háló
megismerése fontos és nélkülözhetetlen része a terápiás
beszélgetéseknek.
 Saci a kérdésre nem tud azonnal válaszolni, hosszan hallgat,
aztán könnyek gyűlnek a szemébe.
Hagyom, nem siettetem. Az elmúlt években megtanultam
türelmesen várni és elviselni a velem szemben ülők könnyeit. Velük
lenni, és nem igyekezni minél gyorsabban megnyugtatni őket, hiszen
ezzel azt üzenném, a fájdalmuk nekem is nehezen elviselhető, ne
időzzünk ebben az érzelemben túl sokáig. Többnyire azonban pont
az a feladat, hogy megmutassuk, nem kell rohanni. A szenvedésnek
is meg kell adni az időt, hogy valóban feldolgozható legyen.
Egy idő után halkan felteszem a kérdést:
– Tudja, mit? Játsszunk el a gondolattal, hogy a könnyei beszélni
tudnak! Miről mesélnének nekünk?
– Nem sok jóról. Amikor pár éve úgy éreztem, nem bírom már
tovább, és hazamentem a szüleimhez, nagyon leteremtettek. Anyám
azt mondta, őt is csalta az apám, nem kell ezen meglepődni, legyek
okos, és használjam a női praktikákat. Egy családot nem rúg fel az
ember, nem kezd el osztozkodni, ne bolonduljak meg! Az élet tele
van kompromisszumokkal, nekem is be kell látnom, hogy ez a
sorsom. Mással sem lenne jobb, a férfiak már csak ilyenek. Az okos
asszony tűr és hallgat.
– És nem rendetlenkedik – ha jól értem.
– Igen, nálunk az lenne a rendetlenkedés, ha elválnék. A
legrosszabbul talán az esett, hogy teljesen elnézőek voltak a
férjemmel, sőt talán még jobban ajnározták, mint korábban.
– Úgy érzi, a pártjára álltak, miközben önt magára hagyták?
– Nem érzem, hanem tudom. Határozottan őt védték.
A családunk hiedelmei elementáris erővel képesek hatni ránk, és
befolyásolni döntéseinket. Az „ilyen az élet”, „nekem sem volt jobb”,
„mással is ugyanilyen lenne” kezdetű mondatok egy rugalmatlan,
megváltoztathatatlan világképről árulkodnak. Azt üzenik, hogy
vannak az életünkben eleve elrendelt dolgok, amelyek ellen
esélytelen lenne küzdeni, így jobb, ha elfogadjuk a létezésüket. Ha
valaki mégis megkérdőjelezné, a családtagok neheztelésével,
érzelmi nyomásával találná magát szemben. Állj vissza a sorba, ha
nekünk itt kell lennünk, te se tudj szabadulni! Saciék esetében is ez
történt.
 A legtöbb társadalomban évszázadok óta elnézően viszonyulunk
a férfiak hűtlenségéhez, miközben szigorúan büntetjük, de
legalábbis mélységesen elítéljük a nők félrelépését, hiszen „az más”.
Saci története sokféle érzést ébreszthet bennünk.
Haragudhatunk, értetlenkedhetünk, vagy lehetünk dühösek. Most azt
javaslom, lépjünk kicsit hátrébb, és távolabbról nézzünk rá a
helyzetre. Induljunk onnan, hogy mit várunk a szeretteinktől, amikor
bajban vagyunk. Mi esne jól akár egy fizikai sérülés, akár lelki
fájdalom esetén? Amikor ezt a kérdést egy csoportban tettem fel,
azonnal záporoztak a válaszok: megértés, támogatás, segítség,
vigasz, együttérzés, kedvesség, elfogadás, biztatás, védelem.
Elviekben tehát pontosan tudjuk, mi esne jól a másiknak, de vajon
azt adjuk-e? Ezt a kérdést sem hagytam ki, és erre is sokan emelték
a kezüket, hogy elmondják, milyen nagy csalódást éreztek, amikor a
családtagjaik részéről elmaradtak a fentebb felsorolt reakciók.
A lojalitás hiánya mély sebeket tud ejteni bárki lelkén. Ha azt
érezzük, a hozzánk közel állók nem védenek meg, nem állnak az
oldalunkra, nem empatizálnak velünk, az az elhagyatottság,
magányosság maró érzését eleveníti fel. Egy érzelmileg bántalmazó
kapcsolatban élni önmagában is gyötrelmes állapot, ami felőrli a
pszichés tartalékokat, ám ha ehhez még a környezet közönye vagy
bagatellizáló hozzáállása is társul, a fájdalmak több rétegben
rakódnak egymásra. A visszhang nélkül maradt vagy elutasítást
kiváltó segítségkérések a szenvedő embert még inkább bezárják a
maga világába. Ebben a világban egy idő után a saját érzései is
megkérdőjeleződnek: tényleg jogos ez a fájdalom, szabad magam
rosszul érezni ebben a helyzetben, lehet, hogy eltúlzom a dolgokat,
esetleg megérdemlem a sorsomat? A gondolatok egymást kergetik,
miközben egyre mélyebbre csúszik az ember a bizonytalanságba. A
szülők Sacival szemben látványos módon a férjet támogatták, így
még kilátástalanabbá téve a helyzetet a fiatal nő számára.
A szeretteinknek, a hozzánk közel állóknak van egy nagyon
fontos feladata: segítenek nekünk érteni és értelmezni a világot. Ha
ismeretlen helyzetbe kerülünk, első dolgunk, hogy körülnézünk,
mások mit csinálnak. Az ő reakcióik, viselkedésük segít eligazodni,
és eldönteni, mi a megfelelő reakció. A szülők véleménye sokszor
még felnőttkorban is hatalmas erővel hat ránk. Talán már nem
fogadjuk meg, talán már képesek vagyunk szembemenni az
elképzelésükkel, ám sokszor még ezekben az esetekben is érezzük
a feszültséget, mintha tilosban járnánk.
 Az elfojtás történetei
Bálint alig tizenhét évesen veszítette el az édesanyját, legfőbb
támaszát. Nem gyászolt, nem tört össze, anyukája kéréséhez híven
a szép dolgokra emlékezett. Leginkább az utolsó hetekre, amikor
éjszakánként ott ült az anyja ágyánál. A beteg asszony el-
elszenderedett, ő meg fogta, simogatta a kezét. Ha volt ereje,
beszélgettek is, ám mindig csak a szép dolgokról.
Anyja halála után igyekezett méltó lenni az emlékéhez, és vinni
tovább azt az optimizmust és jókedvet, amit tőle tanult. Maga volt a
két lábon járó pozitív gondolkodás. Húsz évvel az anyja halála után
azonban történt valami. Egy apró kéréssel fordult az apjához, aki,
mint eddig számtalan esetben, most is visszautasította. Bálintban
elpattant valami. Az elmúlt évek minden elnyomott érzése
vulkánként tört a felszínre. Két napig aludni sem tudott, úgy érezte,
megfullad az idegességtől. Legszívesebben bemosott volna egyet az
apjának, annyira felbőszítette, hogy ismét nem számíthatott rá. Mi
történhetett? Hogyan lett a mindig optimista, jókedvű férfi hirtelen
merő indulat?
Bár eljött hozzám, éreztem, hogy vonakodik a nehéz témákról
beszélni. Ha szóba is kerültek a veszteségei vagy a csalódásai,
pillanatok alatt pozitív keretet vont köréjük. Bárhogy igyekeztem,
angolnaként csúszott ki a kezem közül. Gyorsan beszélt, így alig volt
esélyem kérdezni. Egyik alkalommal aztán egy ponton
félbeszakítottam:
– Örülök, hogy ismét ilyen pozitív eseményekről számol be.
Ahogy hallgatom, felmerült bennem a gondolat, hogy talán nincs is
szükség a találkozásainkra, hiszen minden a lehető legjobban alakul
az életében – mondtam, kétségtelenül provokatív szándékkal. Bálint
azonnal tiltakozni kezdett:
– Nem, nem, félreért! Jól vagyok, de közben azért érzem, hogy
még sok mindent rendbe kell tennem, csak valahogy nem tudom,
hogyan kellene hozzáfogni.
– Hát mondjuk, kezdhetnénk azzal, hogy nem menekül ki a
helyzetből, amikor azt érzi, rázósabb terepre tévedünk.
Bálint láthatóan hezitált, mielőtt megszólalt volna.
 – Olyan bizonytalan ez az egész. Nem tudom, mi történik, ha
elengedem a kontrollt.
– A legtöbb ember így van ezzel. Szeretjük magunknál tudni a
kontrollt.
Bálint úgy érezte, ha nem tudja, mi fog történni, az olyan, mintha
egy sűrű sötétségen kellene áthatolnia, ahol az ismeretlen vár rá.
Nehézkesen bár, de fokozatosan olvadni kezdett az ellenállása.
Lassan, óvatosan közelített a sötéthez, ahol nem várta más, mint a
múlt. Apja egy gyermekien egoista ember volt, akit önmagán kívül
nem sok minden érdekelt. A családtagjaitól elvárta, hogy hálás
színházi közönségként működjenek közre, nevessenek a viccein,
hallgassák a történeteit, és ájuljanak el a nagyszerűségétől. Mindezt
olyan ártatlanul tette, hogy senki nem haragudott rá. Bálint anyja
gyengéd elnézéssel viselte a férje infantilizmusát, és helyette is vitte
a terheket.
Bálint és apja kapcsolatában az első törésvonalak akkor
keletkeztek, amikor kiderült, hogy a kisfiú több sportban is igazi
őstehetség. Ha sílécet adtak a lábára, már másnap a
legveszélyesebb pályán száguldott. Ha teniszütőt kapott a kezébe,
egy hónap alatt annyit fejlődött, mint más többévnyi rendszeres
edzéssel. Apja eleinte büszke volt rá, ám gyorsan megkeseredett a
szája íze. Ettől kezdve szinte provokálta, hogy versenyezzenek.
Bálint rájött, hogy csak akkor szabadulhat az újabb és újabb
kihívásoktól, ha hagyja, hogy apja nyerjen. Egyre jobban elhúzódott
tőle, és inkább anyjával került szoros érzelmi kapcsolatba.
Amikor kiderült, hogy anyja beteg, apja úgy csinált, mintha nem is
rák, csak valami könnyű kis nátha lenne a diagnózis, amiből pikk-
pakk felépül az ember. Nem volt hajlandó szembesülni a fájdalmas
ténnyel, és azt sem akarta, hogy bármi megváltozzon az életében.
Ugyanúgy elvárta, hogy kiszolgálják, és az ő ügyei legyenek a
legfontosabbak. Bálint anyja csak mosolygott rajta, és egyetlen rossz
szót sem szólt. Hamar kiderült, hogy a rák sokkal agresszívabb, mint
ahogy eredetileg gondolták. A diagnózis felállításakor az orvosok
még kifejezetten jó prognózist ígértek, ám az asszony alig hét hónap
múlva elhunyt. A temetés körüli intéznivalók Bálint nyakába
szakadtak, ő küldte ki a gyásztáviratokat, ő szervezte a sírhelyet, ő
intézte a halotti torral kapcsolatos dolgokat. Apja mély gyászba
borult, a temetésen mindenki őt támogatta, majd alig egy héttel
később bejelentette, hogy nem bírja tovább a szörnyű magányt,
ezért új barátnőjéhez költözik. Új életébe úgy lépett át, mintha csak a
díszletet cserélték volna ki körülötte.
– Milyen érzés volt ez megélni? – kérdeztem Bálinttól.
– Nem szóltam semmit.
– Nem szólt. Értem. Ahogy most így beszélgetünk, fel tudja idézni
az érzést?
– Azt gondoltam, ez végül is mindenkinek jobb. Apám egyedül
életképtelen, és így legalább nem nekem kell törődni vele.
– Szóval talált rá magyarázatot, ami elfogadhatóvá tette a
helyzetet. Engem viszont mégiscsak érdekelne, hogy mit érzett.
Bálint fészkelődik, látom, hogy szeretne valahogy túllenni a
témán.
– Mit mondjak? Mit lehet erre az egészre mondani?
– Sok mindent. És érezni is sok mindent lehet. A legfontosabb
azonban, hogy merjünk szembenézni az érzéseinkkel. Jé, most ez
van bennem, így érzem magam! Aztán majd kezdünk vele valamit.
Ha azonban a szőnyeg alá söpörjük, ami bennünk zajlik, esélyünk
sem lesz a dolgok rendezésére.
– Jó, akkor kimondom! Azt éreztem, hogy megszakad a szívem…
hogy anyám, aki egy önzetlen, csodálatos ember volt, meghalt,
apám meg vígan él, és úgy elfelejtette, mintha soha nem is létezett
volna. Legszívesebben megpofoztam volna, amikor két héttel anyám
halála után azzal fogadott, hogy vett egy új autót. Büszkélkedett, és
elvárta, hogy vele örüljek.
– Azt hiszem, én is nagyon dühös lettem volna, és szomorú, pont
úgy, ahogy ön.
– Jó, de ezzel nem megyek semmire.
– Mármint az érzéseivel?
– Csak nem keverhetek le egyet az apámnak!
– Azt hiszem, én sem arra gondoltam. Tudja, a dühöt fizikai
agresszió nélkül is ki lehet fejezni. Például el lehet mondani, hogy
„ne haragudj, apa, én most nem tudok veled örülni ennek az
autónak, mert még nagyon szomorú vagyok anya elvesztése miatt,
és haragszom, hogy úgy tűnik, te nagyon gyorsan túltetted magad
rajta”.
– Nálunk soha senki nem beszélt így!
– Hogy mondták el, ha valami bántotta vagy felbosszantotta
önöket?
– Tudja, hogy? Sehogy! Az ilyesmi nem volt téma.
A terápiás beszélgetések során gyakran bukkanunk hasonló
gátakra. A negatív érzelmek olyan félelmetesnek tűnnek, hogy sok
családban inkább nem is beszélnek róluk. Kialakul az a helyzet, amit
úgy hívunk: elefánt a nappaliban. Nyugodtan képzeljük el a
helyzetet, ahogy ott tornyosul egy hatalmas állat, betölti a teret,
moccanni sem tudunk tőle, ám közben úgy teszünk, mintha semmit
nem látnánk. Rutinszerűen kerülgetjük, és ha valaki említeni merné,
egy szisszenéssel jelezzük felé, hogy azonnal hallgasson el.
Bálinték családjában is a tagadás és az elfojtás vált a fájdalmas
vagy kellemetlen érzések kezelésének egyetlen módjává. A
feszültség azonban ezzel nem szűnt meg. Bálint anélkül hogy
tudatában lett volna, hatalmas pszichés energiákat fektetett az
elefántja kerülgetésébe.
„Egész nap úton vagyok. A munkám is olyan, hogy naponta több
helyre is be kell ugranom, de mostanában észrevettem, hogy akkor
is rohangálok, mint pók a falon, ha éppen nem lenne fontos. Ha van
egy fél órám, fogom magam, bemegyek a városba, és csak úgy a
magam szórakoztatására fényképezgetek. Nem tudok otthon ülni.”
Párkapcsolatainak átlagos időtartama alig volt több, mint két-
három év. Ahogy ő fogalmazott, a nőkkel nem volt szerencséje. A
kudarcok okait keresve érdekes mintázatra bukkantunk. Az első
időszakban minden nagyszerűen alakul, majd bekövetkezik a
fordulat, és „a nők megváltoznak”. Barátnői szinte kivétel nélkül azt
nehezményezték, hogy kihátrál a konfliktusokból, nem vállalja fel a
problémákat, és nem lehet vele őszintén beszélni. A „legyünk
pozitívak” hozzáállás egy idő után már egyikőjük számára sem tűnt
vonzónak. Bálint csak a kapcsolatok elejére jellemző szimbiotikus
működésben érezte biztonságban magát. Ahogy ennek a
szakasznak vége lett, és törvényszerűen megjelentek az eltérő
elképzelések, amik egyeztetést igényeltek volna, ő megrémült és
lezárt. Ilyenkor a párja hiába próbálta rendezni és megbeszélni a
helyzetet, olyan lett, mint egy sündisznó.
További beszélgetéseinkből szépen kirajzolódott, hogy az
érzelmek elfojtása generációsan ismétlődő mintázatot mutat. Bálint
apai nagymamája korán megözvegyült. Ettől kezdve fia jelentette
számára az életet. Erején felül igyekezett neki mindent megadni.
Óvta még a széltől is, és sem testi, sem lelki nehézségekkel nem
szembesítette. Bár a legjobb szándék vezérelte, a buborék, amit
köré vont, megfosztotta a lehetőségtől, hogy megtanuljon
szembenézni és megküzdeni a problémákkal.
Hiába nőtt fel, Bálint apja érzelemileg megrekedt egy védtelen
kisgyerek szintjén. Párkapcsolataiban is inkább egy anyafigurát
keresett, aki mellett nem kell felnőnie. Bálint édesanyja hozott mintái
miatt tökéletesen alkalmas volt a feleség-anya szerepre. Az ő
családjának anyai ágán számtalan rokon a holokauszt poklában lelte
halálát. A család dacos életigenléssel válaszolt a traumára. Úgy
gondolták, ha túlélték a borzalmas időket, kötelességük szeretni az
életet, hiszen a panaszkodással és szomorkodással az áldozatok
emlékét sértenék meg.
Bálint pontosan emlékszik, hányszor hallotta a nagymamájától,
hogy „Örülj az életnek!” és „Élsz, ne panaszkodj!”. Ebbe a
szemléletbe nem fértek bele negatív érzések. Bálint szinte eggyé
vált az optimizmussal; ám, mint kiderült, a felszín alatt ott lapult a
megrekedt keserűség. Amikor rákérdeztem, hogy miért pont azon a
napon borult ki apja visszautasításán, talál-e bármi magyarázatot rá,
egy pillanatra összeráncolta a szemöldökét, majd hitetlenkedve
ingatta a fejét:
– Pont aznap volt anyám halálának huszadik évfordulója. Délután
kimentem a temetőbe, utána hívtam fel apámat.
– Valójában mit szeretett volna mondani neki?
– Biztosan azt, hogy haragszom rá.
– Miért?
– Mert csak magával van elfoglalva, senkivel nem törődik.
– És mi lehet a harag mögött?
– Nem is tudom…
– Ott állt a temetőben…
 – Ja, az azért tényleg fájt.
– Szóval, valami olyasmit mondott volna: „Apa, rettenetesen fáj,
hogy úgy érzem, nem számítok neked, nem vagyok fontos. Hiányzol
nekem. Hiányzik a figyelmed és a szereteted.”
– Egyszer talán majd elmondom neki.
A családok anélkül, hogy tudatában lennének, kidolgozzák a
különböző élethelyzetekre vonatkozó megoldókulcsaikat. Ezek hol
kimondva, hol kimondatlanul, de jelen vannak a mindennapjaikban.
A gyakran ismétlődő mintázatok megfigyeléséből a gyerekek fejében
is összeáll egy kotta, hogy hogyan viszonyuljanak egy adott
helyzethez, mely érzelmet engedhetik meg maguknak, és melyiket
nem. Egy érett családi rendszerben minden érzelemnek helye van.
Ugyanúgy vállalható az öröm, mint a szomorúság, ahogy a félelmek
vagy a kudarcok is megoszthatók. A feldolgozatlan traumákat
hordozó családokban azonban az érzelmek egy része tiltás alá
kerül.
Az antropológusok egészen a 20. század 60-as éveinek végéig
azon az állásponton voltak, hogy az érzelmek valójában tanult
viselkedésformák. E szerint az elképzelés szerint minden ember
csak azokat az érzelmeket éli meg, amelyekkel a saját kultúrájában
gyerekkorától fogva találkozik. Aztán jött Paul Ekman, a Kaliforniai
Orvosi Egyetem pszichológiaprofesszora, és kutatásaival
megdöntötte ezt a feltételezést. Új-Guineában az írástudatlan fore
néppel végzett vizsgálatai egyértelműen bizonyították, hogy
érzelmeink univerzálisak. Mindegy, a világnak mely csücskében
látjuk meg a napvilágot, vannak érzelmek, amik mindenhol
megjelennek. Ekman és munkatársai egy adott érzelmi töltetű
történetet meséltek el az új-guineaiaknak, majd arra kérték őket,
hogy három különböző érzelmet kifejező amerikai arcból válasszák
ki azt, ami a történetben elhangzott érzelmet tükrözi.
Annak ellenére, hogy még soha nem találkoztak nyugati
emberrel, viszonylag nagy pontossággal társították a megfelelő
arcokat a történetekhez. A kutatók ezek után megkértek néhány
helyi embert, hogy vágjanak a történetnek megfelelő arcot, majd
rögzítették azokat. Az Egyesült Államokba visszatérve ott is
felolvasták a történeteket, most az amerikaiaknak kellett az új-
guineai arcokból kiválasztaniuk az érzelmileg megfelelőt. Az
amerikaiak szintén sikeresen felismerték a sosem látott arcokon
megjelenő érzelmeket. Ekman ezek alapján hat alapérzelmet
nevezett meg: öröm, bánat, félelem, undor, meglepetés, harag.
De mi köze ezeknek a vizsgálatoknak Bálinték családjához vagy
az elfojtáshoz? Ekman vizsgálatai az ember legősibb érzelmi
működésére mutattak rá. Ezek az érzelmek az evolúció során
alakultak ki, vagyis helyük van az életünkben. Úgy is
fogalmazhatnánk, az evolúció érvényesítette őket; a kultúránk, a
családunk múltja, a transzgenerációs örökségeink pedig különböző
mértékben engedik a megélésüket és a kifejezésüket.
Mára számtalan kutatás egybehangzó eredménye alapján
kijelenthetjük, hogy az érzelmeink elfojtása súlyos
következményekkel jár. Ahogy Abraham Maslow megállapítja: az
elfojtás nem öli meg azt, amit elfojt az ember. Az elfojtott dolog aktív
marad, és hatást gyakorol a gondolkodásra és viselkedésre.
2013-ban publikálták azt a vizsgálatot, melyben 729 embert
követtek nyomon 12 éven keresztül. A kutatók arra voltak
kíváncsiak, van-e összefüggés a halálozások és az érzelmek
elnyomása között. Mint kiderült, azok, akik hajlamosak voltak
érzelmeik elnyomására, nagyobb eséllyel vesztették életüket a
kutatás 12 éve alatt, mint azok, akik nem éltek ezzel a gyakorlattal.
Az érzelmek elnyomása és szőnyeg alá söprése messze nem jelenti
a feszültség megszűnését, éppen ellenkezőleg. Minél inkább
igyekszik valaki szabadulni a nehéz érzésektől, annál nagyobb
feszültséget él át. A szervezetben keringő stresszhormonok magas
szintje idővel különböző megbetegedések kialakulásához vezet:
magas vérnyomás, szív-és érrendszeri problémák, diabétesz,
alvászavarok és egyéb súlyos pszichoszomatikus tünetek.
1998-ban Martin Seligmant választották meg az Amerikai
Pszichológiai Társaság elnökének. Szakterületeként a pozitív
pszichológiát jelölte meg, és ezzel egy új pszichológiai irányzatot
indított el. A meghatározás szerint a pozitív pszichológia „az
optimális emberi működés tudománya”. A kutatók olyan kérdésekre
keresik a választ, mint például: mi teszi értelmessé az életünket,
milyen hatással van az optimizmus az egészségünkre, vagy éppen
mi segíti a sikeres megküzdést. A pozitív pszichológia a
betegségekkel szemben a jóllétre helyezi a hangsúlyt.
Az új irányzat felbecsülhetetlen mértékben járult hozzá az emberi
psziché működésének megértéséhez. Azonban míg a kutatók azon
fáradoztak, hogy tudományos alapossággal tárják fel a boldogság, a
hála vagy a flow érzésének titkait, a közvélemény lecsapott a vonzó
elnevezésre, és hamarosan mindent elárasztottak a pozitív
gondolkodást oktató tanfolyamok és önsegítő könyvek, melyek
tartalmának természetesen köze sem volt a pozitív pszichológia
elképzeléseihez. Az emberek ettől kezdve egyre szívesebben adtak
egymásnak nagyszerű tanácsokat: „Nézd a dolgok jó oldalát!”,
„Minden rosszban van valami jó!”, „Ami nem öl meg, az megerősít!”,
„Ebből is tanultál valamit!”, hangzott úton-útfélen. Aki nem látta
nyomban egy frissen bekövetkezett vesztesége jó oldalát, igazán
rosszul érezhette magát. Ilyen környezetben nincs könnyű dolga
annak, aki segítséget szeretne kérni. A negatív érzelmek elfojtása
nemcsak az egyénre hat rombolóan, de az egész társadalomra is.
Amennyiben az ellátórendszerek nem veszik figyelembe a
pszichés traumák létezését, az arra késztetheti az egyént, hogy
pszichés problémáit testi tünetek formájában élje meg és
kommunikálja. Ha a gyomorfekély vagy egy szívprobléma
vállalhatóbbnak tűnik, mint a szorongás, a magány, a gyász, a
bűntudat vagy az élet értelmetlenségének érzése, akkor jó esély van
a szomatikus tünetek megjelenésére.
A traumára senki nem emlékszik szívesen. Ahogy az áldozat
igyekszik elkerülni, úgy a társadalom is abban érdekelt, hogy ne
kelljen erőforrásokat rendelni egy olyan megfoghatatlannak tűnő
probléma kezelésére, mint a trauma és annak következményei. A
számokban kifejezhető teljesítmény és a profitorientáltság világában
nem fűződik érdek a csak közép-és hosszútávon megtérülő
befektetésekhez és a strukturális átalakításokhoz.
A toxikus pozitivitás, merthogy mára így hívjuk a jelenséget, nem
más, mint a traumatizált társadalmak válasza a feldolgozatlan
fájdalmakra. Amikor sem egyéni, sem közösségi szinten nem állnak
rendelkezésre technikák a sebek gyógyítására, marad az elfojtás
mint a feszültség kezelésének legegyszerűbbnek tűnő módja.
 A toxikus pozitivitás néhány káros társadalmi hatása:
– Megakadályozza a valódi szembenézést a múlttal.
– Ellehetetleníti a segítségkérést.
– Stigmatizálja a traumatizált egyéneket és közösségeket.
– Izolációba kényszeríti a segítségre szorulókat.
– Erodálja a közösség megtartó erejét.
– Csökkenti a szűkebb és tágabb közösségekben megjelenő
empátiát és szolidaritást.
– Elősegíti a materialista értékrend kialakulását.
– Újrateremti a traumatizált generációkat.
Ahhoz, hogy legyen esélyünk a traumák feldolgozására, időt kell
adnunk a fájdalomnak! A fájdalom egy jelzés, amely a szervezet
egyensúlyának és egészségének felborulásáról informál. Bár
csillapítása fontos, ám csak a kiváltó ok feltárása után. Ha anélkül
igyekszünk elnyomni, hogy felderítenénk, mi áll a hátterében, abba
akár bele is halhatunk. Gondoljunk azokra, akik kongenitális
analgéziában szenvednek, ezért velük születetten nem éreznek
fájdalmat. Mivel testük vészjelző rendszere egyáltalán nem működik,
az életük állandó veszélyben van. Ugyanez elmondható a lelki
fájdalmakról is. Ha nem adunk időt és teret a szomorúságnak, a
félelemnek, a gyásznak vagy a dühnek, az érzések feszültsége
idővel felemészti a testünket.
A toxikus pozitivitás nem más, mint a kapcsolat elvesztése
önmagunkkal. Amíg élő a kapcsolat, addig érzéseink az aktuális
helyzethez illeszkednek. Egy vizsga előtt például némi szorongást
érzünk, egy szerettünk elvesztésekor mély fájdalmat, míg az autónk
szélvédőjére tűzött büntetés láttán bosszúságot. Amikor valódi
énünkkel megszakad a kapcsolat, érzelmeink természetes áramlása
is megakad. Ez nemcsak önazonosságunkat rombolja, de a
környezetünktől is elidegenít.
Elgondolkodtató, hogy a társadalmi szinten felbukkanó
jelenségek hogyan hívnak életre különböző technikai megoldásokat.
A telefonokra letölthető applikációkat is, melyek segítségével
tetszőlegesen manipulálni tudjuk a fényképeinket, a toxikus
pozitivitás szülötteinek tekinthetjük. A valóság mára vállalhatatlanná
vált. Amit tudunk, igyekszünk egy elképzelt ideál felé torzítani. Nincs
több felhős égbolt, hiszen egyetlen kattintással ragyogó kékké
varázsolható; nincs egyenetlen bőr, mert a megfelelő program
kiválasztásával a leghamvasabbnak tűnő bőrszerkezet is könnyedén
elérhető. A feldolgozatlan traumák, a fájdalom elfojtása belső
feszültséget eredményez. Ez a belső feszültség tűnik
csökkenthetőnek a kifelé mutatott kép kozmetikázásával.
Szintén beszédes, kire tekint egy társadalom követendő
példaként. Az elmúlt években a motivációs előadások hemzsegtek
az olyan történetektől, amelyekben egy hátrányos helyzetből induló
személy kivételes eredményeket ért el. Lám, ha akarod, neked is
sikerülhet, sőt csak az az élet igazán érvényes, amelyben sikerül a
saját árnyékodat is átlépni, üzenték a sikerguruk. A hétköznapi
teljesítmények elveszítették vonzerejüket. Egy csillogástól mentes
élet már nem lehet követendő példa. A toxikus pozitivitás „minden
fejben dől el” és „bármit elérhetsz” típusú megtévesztő szlogenjei
aláásták az élet egyszerű valóságának becsületét. Ha nem érted el a
bármit, ha a fejedben rossz irányban dőltek el a dolgok, a perifériára
szorulsz, ahol már nem találsz segítő kezekre.
Igen, eljutottunk arra a pontra, ahol Pilinszkyvel együtt
kérdezhetjük:
„Az ólak véres melegében ki mer olvasni? És ki mer a lemenő
nap szálkamezejében, az ég dagálya és a föld apálya idején
útrakelni, akárhová? Ki mer csukott szemmel megállani ama
mélyponton, ott, ahol mindíg akad egy utolsó legyintés, háztető,
gyönyörü arc, vagy akár egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?
Ki tud nyugodt szívvel belesimúlni az álomba, mely túlcsap a
gyerekkor keservein s a tengert marék vízként arcához
emeli?”{13}
Úgy tűnik, a mélypont ünnepélye kikopott a divatból; maradnának
a csúcspontok, ha lenne még hitelük.
Egy 2009-ben publikált vizsgálat eredménye szerint 1979 és 2009
között az amerikai egyetemisták empátiája 48%-kal csökkent.
Empátia hiányában a másik szenvedése visszhang nélkül marad,
vagy ami talán még ennél is szomorúbb, nevetség tárgyává válik.
Hogy ne menjünk messzire, gondoljunk csak a kereskedelmi
televíziók különböző tehetségkutatóira, ahol a kezdő részekben
nemritkán pszichés problémákkal küzdő emberek esetlenségei
kerültek célkeresztbe. Mert, ugye, senki nem gondolja, hogy aki úgy
jelentkezik egy tehetségkutatóba, hogy gyakorlatilag semmi köze
nincs az adott területhez, az az ember nem küzd a valóságészlelés
problémájával? Bizony küzd. És ha ezzel tisztában vagyunk, akkor
vajon emberséges dolog-e ország-világ előtt nevetség tárgyává
tenni, sokszor úgy, hogy ő maga talán azt sem érti pontosan, miért
kezdi el heccelni a környezete, miért mutogatnak rá ujjal, amikor
hazatér?
A szolidaritás az egyik legbecsesebb emberi érték. Abban a
pillanatban, amikor elindul az eróziója, mindannyian a vesztes
oldalra kerülünk.
 Egy család története
Kétségbeesett párral beszélgetek. A tizennyolcadik évét éppen
betöltött lányuk „rossz társaságba” keveredett, hajnalban jár haza,
van, hogy napokig nem hajlandó bemenni az iskolába, dühös,
agresszív, öngyilkossággal fenyegetőzik. A szülők elkeseredetten,
tanácstalanul ülnek velem szemben. Félelem, önvád és bűntudat
keveredik a másik hibáztatásával. Egymás után sorjáznak a
megválaszolhatatlan kérdések: „Miért pont velünk történik?”, „Mit
rontottunk el?”, „Mit kellett volna máshogy csinálnunk?”.
Bár érzem, hogy azonnali megoldásra vágynak, tisztában vagyok
ennek a lehetetlenségével. A gyerek (igen, hiába töltötte be a
tizennyolcat, ebben a rendszerben gyereknek számít) tünetei zavart
jeleznek, de hogy pontosan mi az üzenetük, és milyen változásra
van szükség annak érdekében, hogy megszűnjenek, annak
kiderítéséhez időre van szükség. Ezt nem könnyű elfogadni.
Általában mire nálam megjelenik valaki, már rengeteg belső
vívódáson, álmatlan éjszakán, kétségbeesett pillanaton van túl.
Talán már próbálkozott máshol is segítséget kérni, így könnyen
lehet, hogy kicsit hitevesztett is, mire hozzám fordul.
Először nem tudok mást adni, mint azt az érzést, hogy nincsenek
egyedül a bajban. Ott vagyok velük, és kísérem őket, amíg úgy
érzem, együtt előre tudunk lépni a megoldás felé. Ebben az esetben
is ez történik. Ahhoz azonban, hogy lássuk, merre kell elindulnunk,
szükségem van a szakértelmükre, a saját életüknek ugyanis ők a
szakértői. Ők tudják, hogyan élnek, mi a történetük, ám ahhoz, hogy
segíteni tudjak, nekem is tisztában kell lennem néhány
információval. Meséljenek hát magukról, kérem tőlük.
Az életük a lányuk problémájától eltekintve rendezett. Mindketten
a családi vállalkozásban dolgoznak. Sikeresek, anyagi nehézségeik
nincsenek, úgy tervezik, később majd a lány veszi át az üzletet.
Születése óta igyekeznek mindent megadni neki, ezért nem értik, mi
üthetett belé.
– Tudja, amikor hajnalban hazakeveredik, és megpróbáljuk
kérdőre vonni, hogy hol volt, miért nem vette fel a telefont, olyan
dolgokat zúdít a fejünkre, hogy csak nézünk a feleségemmel. Elhord
minket mindenféle lúzer meg önző idiótáknak, akiknek csak a szaros
cégük számít – meséli az apa teljes értetlenséggel a tekintetében.
Három éve kezdődtek a bajok. Az addig könnyen kezelhető
gyerek „megvadult”, és azóta nem lehet vele bírni. Hiába vitték
mindenfelé, a helyzet egyre csak romlik. Féltik az életét, az
egészségét, és aggódnak, hogy végleg elveszíti a talajt a lába alól.
A feszültség tapintható a szobában. Ezek a szülők nincsenek
egyedül. A WHO legújabb kutatási eredményei riasztóak: Európában
az öngyilkosság a második vezető halálok a 14–19 éves fiatalok
körében, globálisan pedig a negyedik helyen áll. A mentális zavarok
jelentős része szorongáshoz és depresszióhoz köthető, de egyre
gyakoribbak a későbbi személyiségzavarokat előrejelző állapotok is.
– Fogalmunk sincs, mi vezetett idáig, mi tényleg mindent
megpróbálunk megtenni, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt.
Nálunk sokkal rosszabb családok is vannak, és mégsem történik
ilyesmi – mondja az anya. A szavaiban nem a felelősség hárítását
érzem, inkább a kétségbeesést, amit olyankor tapasztalunk, amikor
ott találjuk magunkat egy helyzet kellős közepében, és nem értjük,
hogy kerültünk oda. Ezt mindannyian nehezen viseljük. Az ember
ősidők óta szeretné érteni a körülötte lévő világot, szüntelenül keresi
az ok-okozati összefüggéseket. Ha úgy érzi, tudja, mi miért történik,
megnyugszik. (Ez a magyarázat persze lehet hibás is; a lényeg,
hogy az illető helyesnek élje meg.) Ha azonban nincs magyarázat,
nem lehet tudni, hogyan jutottunk A-ból B-be, az feszültséget szül. A
bizonytalanság fenyegető, különösen, ha a szeretteinkről van szó.
Néhány alkalommal még az aktuális helyzet volt a fókuszban,
majd felvetettem, kezdjük el a történetüket egy nagyobb képben is
elhelyezni. Eddig egy festménynek csak egy apró részletét
vizsgáltuk, most lépjünk egyet vagy kettőt hátra, és nézzük meg, mi
veszi körül ezt a részletet, egyáltalán milyen ez a nagyobb kép.
A kérdés: honnan jössz, mi hatott rád, milyen sebeket,
erőforrásokat pakoltál a puttonyodba, mire elértél idáig?
Javaslatom némi ellenállásba ütközött:
– Gondoltam, hogy maga ezzel fog jönni. Nem igazán értem,
hogy mi szükség erre – mondta a férfi. Szinte éreztem a belőle
áradó feszültséget.
 – Azért jöttünk, hogy a végére járjunk ennek az egésznek, most
már ne akadékoskodj! – szólt rá a felesége; így végül is beleegyezett
a menetrendbe.
Ebből a konfliktusból egy pillanatra felsejlett a kettőjük között zajló
dinamika, ám messzemenő következtetéseket még nem lehetett
levonni.
Eszter története
A szabályos arcú nőből furcsa vibrálás árad. Ahogy nézem, az jut
eszembe: olyan, mint egy rebbenő kis vadállat, aki élesre hangolt
idegszálaival az erdő neszeit pásztázza. Az első benyomásaim,
ezek a gyomortájékról induló megérzések mindig nagy segítségemre
vannak. Emlékszem, a képzésem elején még alig értettem, amikor
egy esetbemutatás alkalmával a szupervizorom megkérdezte,
milyen érzéseket keltett bennem a kliens. Elcsodálkoztam.
Fogalmam sem volt, hogy a saját érzésemre is figyelnem kellene. Én
a kliensre koncentráltam, és azon igyekeztem, hogy az
elbeszéléséből kihámozzam azokat a tüneteket, amik segítik a
diagnózis megalkotását. Időbe telt, míg Freud kifejezésével élve
„szabadon lebegő figyelemmel” tudtam jelen lenni, amelyben
egyszerre hallom az ő szavait, érzékelem a szavak mögötti
tartományt, rálátok a tágabb összefüggésekre, és közben a bennem
megjelenő érzésekkel is tisztában vagyok.
Eszter elvált szülők gyermeke. Alig volt pár hónapos, amikor apja
egyik napról a másikra eltűnt. Hosszú hónapok bizonytalansága után
derült ki, hogy disszidált. Az 1970-es évek elején járunk. A
disszidálás – az ország illegális elhagyása – bűncselekménynek
számított. A megtorlás – mivel maga a bűnelkövető már messze járt
– az itthon maradt családtagokat sújtotta. Eszter anyja hónapokig
járt kihallgatásokra, míg elhitték neki, hogy semmiről nem volt
tudomása, és fogalma sincs róla, merre lehet a férje. A fiatal nőnek
egyszerre kellett megküzdenie a cserbenhagyással, a hatóságok
zaklatásával és egy apró csecsemő gondozásával. Ezek mindegyike
önmagában is jelentős krízishelyzet, neki három megterhelő
életesemény is jutott. Egy ideig vitte a terheket, ám néhány hónap
után összeomlott. Kórházba szállították, majd hónapokig ápolták a
pszichiátrián.
 Esztert az apai nagyszülők vették magukhoz. Ezzel a gesztussal
„igyekeztek valamit jóvátenni a fiuk bűnéből”. A kislánynak akár jó
sora is lehetett volna a nagyszülőknél, ám apja testvérei, akik a
szomszédos épületben laktak, acsarkodva követelték, hogy adják
intézetbe a kislányt. Mire anyját hazaengedték a kórházból, a
nagyszülők teljesen kimerültek az áldatlan helyzetben. Ettől kezdve
csak titokban segítették és látogatták az unokájukat. A zaklatott
körülmények az anya hazatértével sem szűntek meg, aki egyre több
és több nyugtatót szedett, míg végül súlyos gyógyszerfüggővé vált.
– Mit érzékelt ön ebből? – kérdezem Esztert.
– Már egészen kicsi koromban is pontosan tudtam, hogy mi zajlik.
Anyám általában későn ért haza a munkából, addig elvoltam a
szomszédoknál. Amikor hazamentünk, kapkodva adott valami
vacsorát, aztán már láttam rajta, hogy alig várja, hogy eltűnjek a
szeme elől, és maga lehessen. Viszonylag gyorsan kiütötte magát,
aztán csak feküdt bódultan.
– Ha jól értem, ön ezt pontosan látta.
– Ja, persze. Ott kukucskáltam az ajtórésen át, utána meg ültem
az ágy szélén, és figyeltem, hogy lélegzik-e.
– Tudta bárki, mi zajlik az otthonukban?
– Senki. Nem járt hozzánk senki, a szomszédoknak igazából
megvolt a maguk baja, vigyáztak rám, de ennyi. Anyám egyébként
kifejezetten ügyes volt a szakmájában, mindenki szerette, nem is
gondolták, hogy bajban van. Arra mindig figyelt, hogy másnap be
tudjon menni dolgozni.
Pár év múlva előkerült az apa. Egyszer csak becsengetett. Eszter
azt sem tudta, ki ez az idegen férfi, aki sírva a magasba emeli, és
puszilja, ahol éri. A visszatérése azonban nem hozta el azt a
megváltást, amiről Eszter annyit álmodozott. A diszfunkcionális
kapcsolati rendszer újra a feje tetejére állt. Anyját mélységesen
megrázta, amikor szembesült a ténnyel, hogy a férfi, akit lelke
mélyén még mindig szeretett, időközben Ausztriában új családot
alapított. Ráadásul, ahogy a férfi testvérei megneszelték, hogy
„odakint” jó anyagi körülmények között él, mindent megtettek, hogy
elszigeteljék tőlük. Egymást követték a lehetetlen rágalmak, Eszter
anyját lopással, pénzsóvársággal vádolták. Apja nem teljesen érezte
a helyzet súlyosságát, és azt remélte, ha testvérei minden
kívánságát teljesíti, le tudja csillapítani az indulataikat.
Rendszeresen nagy csomagokat küldött, tele mindenféle értékes
„nyugati” cuccal: ruhák, műszaki cikkek, játékok, parfümök lapultak a
dobozokban. Hosszú idő után derült ki, hogy testvérei a lányának
szánt csomagokat is megkaparintották, és csak egy-egy apró
darabot juttattak el hozzá. Hatalmas veszekedés lett belőle. Ettől
kezdve végleg elszabadultak az indulatok, apja testvérei
folyamatosan üldözték Esztert és az anyját. Hol megkergették az
utcán az iskolából hazafelé tartó kislányt, hol megdobálták, de ha
megtudták, hogy egyedül van otthon, telefonon hívogatták és
ijesztgették. Anyjára szintén többször rátámadtak, és
megfenyegették, hogy „kicsinálják”, ha nem tűnik el a környékről.
Ahogy hallgatom a történetet, elborzadok a gonoszság
határtalanságán. Felnőtt férfiak zaklattak egy védtelen gyereket és
az édesanyját.
Mire a kislányból nagylány lett, már pontosan tudta, hogy az élete
értéktelen. Gyermeki logikájával úgy okoskodott, biztosan van benne
valami végzetesen rossz, ha a rokonai így bánnak vele.
Eszter anyja végül találkozott egy kedves férfival, akinek a
segítségével kilábalt a függőségből. Eszter tizenkét éves volt, amikor
megszületett az öccse. Nyugalmasabb időszak következett a család
életében, bár anyja instabilitása nem szűnt meg. Ha bármin felhúzta
magát, „hisztériás rohamot” kapott. Eszter, bár szerette nevelőapját
és az öccsét, ebben az új rendszerben mindvégig kakukktojásnak
érezte magát. Tizenöt éves korában újabb veszteség érte. Apja egy
súlyos fertőzésben váratlanul elhunyt. Elbúcsúzni, közös dolgaikat
rendezni soha nem tudták. Ez a mai napig bántja.
Férjével még a gimnáziumban szerettek egymásba, a csendes fiú
jelentette azt az állandóságot, amire mindig vágyott. „Eldöntöttük,
hogy mi másként fogjuk csinálni, mint a szüleink.” A házasságuk
tulajdonképpen „nem is olyan rossz”, bár túl sok közös érdeklődési
körük nincs. Az összekötő kapcsot a munka, a lányuk meg a közös
múlt jelenti.
Eszter sokáig nem gondolta, hogy gyerekkorának bármi köze
lehet azokhoz a nehézségekhez, amelyekkel a lánya küzd. A sötét
emlékeket egy képzeletbeli fiókban elzárva tartotta, ha elő-
előbukkantak, gyorsan elterelte a figyelmét. Hogy mivel? Munkával.
Szenvedélyesen szerette a hivatását, éjjel-nappal dolgozott,
szervezett, telefonált. Egyébként igyekezett jó emberként élni,
segített a bajba jutottaknak, meghallgatta a hozzá fordulókat, és
mindent megtett, hogy lányának megadja mindazt, amiben ő hiányt
szenvedett.
Péter története
Péter nehezen fog bele a történetébe. A bizalmatlansága mellett
azt is érzem, hogy Esztert végighallgatva megérezte, itt bizony
ismeretlen terepre kell lépnie. Eleinte szabadkozik, hogy nem
szokott ilyesmin gondolkodni, aztán mégis mesélni kezd.
Egy testvére van, a nővére négy évvel idősebb. Születését
megelőzően anyja két koraszülött babáját is elvesztette. Apja
kamionsofőrként dolgozott, sokat volt távol, ha hazaért, a
gyerekeknek „meg kellett húzni magukat”, hogy pihenni tudjon.
Olyankor bizony ivott is, mert valahogyan le kellett vezetnie a
feszültséget. Anyjuk nehezen boldogult a két gyerekkel, ezért az
anyai nagymama magához vette Pétert. A korán megözvegyült nagyi
nem lakott messze, így mindenki számára észszerű megoldásnak
tűnt, ha átvállalja az egyik unokát. Hogy miért pont őt, arra nincs
magyarázat. Ha rossz volt, a mama szeretetmegvonással büntette.
Péter általában csak akkor ment haza egy-két napra, ha apja is
otthon volt.
– Gondolja, hogy ez baj volt? – néz rám kérdőn, és látom rajta,
hogy miközben mesél, az jár a fejében, én milyen következtetéseket
vonok le.
– Ön mit gondol?
– Tudtam, hogy vissza fog kérdezni.
– És akkor önnek kell kimondani a gondolatait – nézek rá
várakozóan mosolyogva.
– Néha eszembe szokott jutni, hogy is gondolhatták, hogy ez jó
lesz. Szerettem a nagymamánál lenni, nem is panaszkodom, de az
mégsem az én otthonom volt.
– Beszélt erről bárkinek?
 – Dehogy. Azt sem tudtam, hogy lehetne szóba hozni. Nem olyan
volt a helyzet.
– Milyen volt ez a „nem olyan” helyzet?
– Hát, azt hiszem, anyámnak befigyelt valaki az életébe. Nem
tudom biztosan, de jó párszor hallottam a veszekedéseket. Persze
az is lehet, hogy csak apám reagálta túl, és nem volt alapja. Az
biztos, hogy jobbnak láttam, ha nem nyaggatom őket.
Péter visszahúzódó fiú volt, nem lázadt, nem ellenkezett
különösebben. Ideje se nagyon lett volna, mert versenyszerűen
sportolt, ami minden energiáját lekötötte.
Eszterbe azonnal beleszeretett, amikor a gimnázium folyosóján
először meglátta. Attól kezdve tudta, hogy őt fogja feleségül venni.
Egymásban igazi támaszt találtak. Eszter sokat mesélt az érzéseiről,
az apukájáról, a rokonoktól elszenvedett bántásokról. Péter
megfogadta, hogy megadja neki azt a biztos otthont, ami
gyermekként mindkettőjük életéből hiányzott. Véd-és dacszövetség
– ez volt a mottójuk. Aztán jöttek az évek, darálták a mindennapokat,
és a fiatalos lendület szépen megkopott. Most pedig itt van „ez a
lány”, mindent megadunk neki, és ez van.
– Mindketten azt mondják, mindent megadnak a lányuknak,
miközben ő azt kiabálja, hogy önök önzők, és csak a cégükkel
vannak elfoglalva. Azt is mondták, hogy még régen fogadalmat
tettek, hogy összekapaszkodva olyan otthont teremtenek, amilyenre
gyerekként mindig is vágytak. Nehéz lehet most megkapni a
lányuktól, hogy hozzá ebből nem sok minden jutott el. Mint annak
idején az apai csomagból önhöz, Eszter. Van, hogy hiába a szándék,
ha olyan akadályok vannak előttünk, amikről tudomásunk sincsen,
önszántunkból is kudarcot vallhatunk.
Eszter és Péter története tele van kapcsolati törésekkel, a
traumatizáltság több síkon is tetten érhető. Törésekkel, amelyeknek
eddig senki nem tulajdonított jelentőséget. Maguk is úgy gondolták,
gyermekkori csalódásaik, fájdalmaik csak régi rossz emlékek,
amelyek néha megzavarják őket, rossz érzést keltenek, ha
felbukkannak, de már nem hatnak rájuk. Mint mindannyiunkra, az ő
esetükre is igaz a mondás: attól, hogy valaminek vége, még nem
múlt el.
 Eszter csecsemőkorában eltűnt az édesapja, majd egy időre az
édesanyját is nélkülöznie kellett. Az „egy időre” kifejezés ne
tévesszen meg minket. Egy csecsemő életében a számunkra
rövidnek tűnő idő is beláthatatlan hosszúságú. A hirtelen
megszakadó kapcsolatot pontosan érzékeli, és a körülötte élők
feszültsége is mély nyomokat hagy az idegrendszerében és zsigeri
emlékezetében. Korábban hosszabban volt róla szó, hogy
személyiségünk mások tükrében formálódik meg. Egy depressziós,
saját veszteségével küzdő anya (gondozó) nem képes azt a pozitív
tükröt mutatni és olyan érzékenyen fordulni a baba felé, amire ebben
az időszakban elemi szüksége lenne. André Green, a neves francia
pszichoanalitikus „halott anya” elméletében fejti ki, milyen hatással
van a gyermekre, ha anyja – általában saját gyásza miatt – fizikailag
ugyan jelen van, ám érzelmileg elérhetetlen. Sok felnőtt
ürességérzése, kötődési képtelensége, érzelmi visszahúzódása
vezethető vissza erre a korai helyzetre.
Ahogy Eszterrel felfejtjük a szálakat, rádöbben, hogy valójában
neki magának is nehezére esett lányára hangolódni és valóban jelen
lenni az életében. A kicsi sírása, majd a nagyobb gyermek közelség
iránti igénye fárasztotta, kimerítette. Csak egy gyors mese este, és
már menekült is ki a gyerekszobából. Eddig mindig azt hitte, a
fáradtság és a munka miatt érezte idegenül magát a gyereke mellett,
most azonban rájött, hogy ez az ő korai érzelmi sérülésének
következménye. A házasság megkopásának hátterében szintén ez a
kötődési trauma érhető tetten.
Péter úgynevezett helyettesítő gyerekként jött a világra. A
korábban elvesztett két koraszülött baba fájdalma még mélyen ott élt
anyja szívében. Talán éppen ez a nagyon is eleven fájdalom lehet a
magyarázata, hogy miért ő került a nagymamához. Helyettesítő
gyerekek esetében az egyik jellegzetes forgatókönyv, hogy a szülő
öntudatlanul is igyekszik kerülni a kapcsolatot vele, hiszen léte
óhatatlanul is az elvesztett gyermekre emlékeztetheti. Péter kis
korában ezt úgy értelmezte, hogy ő nem tud elég jó lenni az
édesanyja számára. Értéktelenségének zsigeri érzésével nőtt fel,
ami máig nem oldódott fel benne.
 Péter édesanyja pszichológiailag szintén nem volt hozzáférhető,
így bár az ő és Eszter élettörténete más, a korai érzelmi hatás
nagyon hasonló. Mintha kapcsolatuk elején éppen erre ismertek
volna rá, ezt igyekeztek volna gyógyítani.
A szülők kötődési sérüléseinek feltárása megnyitotta az utat egy
hosszabb családterápiás folyamat számára. A bennük elindult
változások hatására lányuk is hajlandó volt részt venni a
beszélgetéseken. Mindannyiunknak szívszorító volt hallgatni, amikor
szinte ugyanazokkal a szavakkal beszélt magányosságáról, ahogy
korábban a szülei írták le a saját gyerekkori érzéseiket. A drogok és
a banda arra kellett, hogy legalább olyankor ne legyen annyira
egyedül.
Mint annyi más esetben, itt is kiderült, hogy az emberi
kapcsolatokban jelentkező problémák megoldása olyan kézenfekvő,
ám lassan elfeledett dolgokban rejlik, mint az őszinte beszélgetés,
az értő figyelem, a másik érzéseinek elfogadása és az érzelmi
összehangolódás.
Donald Winnicott úgy vélte, az egészséges fejlődés alapja a
holding, vagyis a gyerek fizikai és érzelmi megtartása, a gyengéd
figyelem, gyengéd bánás testtel és lélekkel. Erre a holdingra van
szükségünk mindannyiunknak életünk végéig.
 A test történetei
„Csodás vagy!” Ez volt az a mondat, ami egyszerre a felszínre
rántott minden mélyen eltemetett emléket. Laurának beleremegett a
lába, meg kellett támaszkodnia, hogy össze ne essen. Egy céges
rendezvényen álldogált éppen, kicsit már unva az egészet, mikor a
háta mögül a kollégája a fülébe suttogott.
Még óvodás volt, amikor a szomszéd kivetette rá a hálóját.
Lassan, lépésről lépésre férkőzött a bizalmába. Mivel régi jó
ismerősről volt szó, senkinek eszébe se jutott, hogy ne menjen át
cicát simogatni vagy málnát szedni. Ezekből az ártatlan
látogatásokból lett aztán a rémálom. Egy napon ott találta magát az
elsötétített hálószobában, és nem érzett mást, mint mindent elborító
fájdalmat. A férfi, miközben megnyomorította a testét és a lelkét, azt
suttogta a fülébe: „csodás vagy”. Amikor végzett, a lelkére kötötte,
nehogy szólni merjen bárkinek, mert ugyan semmi rossz dolog nem
történt, de a buta felnőttek megijednének, és börtönbe zárnák a
szüleit.
Laura a céges rendezvényig ebből semmire nem emlékezett.
Csak azt tudta, ha dicsérik, azonnal kiugrik a pulzusa, és
legszívesebben messzire menekülne. Ha látta a vágyat a férfiak
szemében, undor fogta el. Egyszerre viszolygott tőlük és magától.
Ha elgondolkodott az okokon, arra jutott, biztosan introvertált alkat,
ezért nem szeret a figyelem középpontjában lenni. Az undornak nem
tulajdonított túl nagy jelentőséget, azt hitte, ez a természetes
reakció, ha tolakodó pillantások kereszttüzébe kerül az ember.
A kolléga mondata azonban mindent megváltoztatott. A felszínre
törő emlék egészen más megvilágításba helyezte addigi életét.
Rájött, hogy ő nem ilyen, hanem ilyenné tette valaki, aki visszaélt a
védtelenségével. Amit eddig önmagáról gondolt, az a traumára adott
válasz volt, és nem az eredeti, sérülésmentes énje. A trauma az
egész lényét megváltoztatta.
Laura a beszélgetések során egyre több összefüggésre látott rá.
Értelmet nyertek a szorongásai, az a rengeteg kétség, amelyet
magában hordott. Elkezdte felfejteni kapcsolatainak természetét, és
azt a szerepet, amit öntudatlanul magára vállalt. Megértette, hogy
egyetemi évei alatt az idős professzorral folytatott viszonya sem
tekinthető szerelemnek és egyenrangú kapcsolatnak. Az a férfi
ugyanúgy behálózta, mint egykor a szomszéd. A különbség pusztán
annyi volt, hogy már nem egy kiscica volt a csali, hanem a
tudományos „együtt gondolkodás”. „Jöjjön, kedvesem, maga olyan
kis értelmes, folytassuk ezt a beszélgetést a szobámban.” Ő pedig
ment, hiszen addigra már tudta a rendet: ha hívják, menni kell. Ment,
mintha még mindig ugyanaz a kislány lenne. Ezekben a
helyzetekben valóban a gyermeki énje volt jelen.
A szexuális aktusokat nem élvezte, csak – ahogy mondja –
ügyesen színlelte, hogy neki is jó, ám közben a lelke messze járt.
Erre a disszociált állapotra, ami traumát átélt gyerekeknél gyakori
védekezési jelenség, és felnőttkorban is megmarad, így emlékszik
vissza:
– Én olyankor nem vagyok ott. Olyan, mintha az ágy szélén
ülnék, és onnan figyelném magam. Ez ilyen testen kívüli élmény.
Látom, hogy hozzámérnek, de nem érzem a bőrömön az érintést.
Általában már a zuhany alatt állok, amikor újra érzem a testem.
Folyik rám a víz, és mintha akkor lépnék vissza magamba.
A férfiak mellett mindig kicsinek és tehetetlennek érezte magát,
ami ellen időnként lázadt ugyan, ám sem abban nem hitt igazán,
hogy jogos a lázadása, sem abban, hogy tényleg megváltoztathatja
a dolgokat. Az élete kettősségben telt: sikerek a munkában,
csalódások a párkapcsolatokban.
Ahogy Bessel van der Kolk hangsúlyozza: a trauma nemcsak egy
rossz emlék, hanem az utána következő reakciók sokasága. A
trauma ott van a testünk működésében, agyunk áramköreiben,
abban, ahogyan magunkhoz és másokhoz viszonyulunk. A trauma
formálja a gondolatainkat, alakítja az énképünket, belefolyik a
hitrendszerünkbe. A trauma az, ahogy a múlt uralkodik a jelenen.
Laura a feldolgozás részeként naplót kezdett írni. A következő
részletből jól látszik, hogyan hatott a gyerekkori szexuális visszaélés
a párkapcsolataira. A sorok között még felsejlik az indulat, amit
elrabolt élete miatt érez, és az önvád is.
„Ma már azt hiszem, esélyem sem volt egy másik életre. Nekem
törvényszerűen ezekkel a férfiakkal kellett együtt lennem. Ahogy ma
visszanézek egykori énemre, világosan látom, mi vezetett idáig.
Rájöttem, hogy az abúzus miatt egy furcsa kettősség van bennem.
Van a határozott, magabiztos, küzdő énem, aki megcsinálta a
karrierjét, minden segítség nélkül eltartja és neveli a gyerekeit, és
van a szerencsétlen, talán, ha az óvodás szintet elérő énem, akit
orránál fogva vezettek a férfiak, aki birkaként hódolt be, és tűrt el
méltatlan megaláztatásokat, helyzeteket. Ennek a két énemnek
mintha semmi köze nem lenne egymáshoz, ám pont ez a kettősség
zárta ki, hogy egy igazán értékes kapcsolatom legyen. A férfiakkal
csak a birka énem tudott találkozni. Ő vonzotta be azokat, akiknek
valamiért éppen megfelelt egy ilyen önalávető, megvezethető nő,
akiben az önvédelem legcsekélyebb szikrája sem volt meg.
Sodródtam, és akiknek a sodorhatóság imponált, azok lecsaptak
rám. Általában évekkel később eszméltem rá, hogy miben vagyok
benne. Addig csak az érdekelt, hogy legyen mellettem valaki.
Szolgáltam, kényeztettem, rohantam haza a tele szatyrokkal, főztem,
hogy mire hazaérnek, meleg étel várja őket. Egyszer nem mondtam,
hogy fáradt vagyok – pedig voltam. Egyszer nem mondtam, hogy
segítsenek – pedig volt, hogy alig bírtam. Fel sem merült bennem,
hogy máshogy is lehetne, hogy én is számíthatnék. Sőt, most, ahogy
így gondolkodom, ha valaki előzékeny vagy támogató volt, még
taszított is. A gyengéd, védelmező férfi az én szememben puhány
volt. Agyrém, de így igaz. Aztán persze panaszkodtam, hogy milyen
nehéz nekem, mégis az volt a komfortos. Mostanában meg-
megakad a szemem olyan párokon, ahol látszik az összhang, ahol
tényleg van valami partneri kapcsolat, és rájövök, hogy én ebben
igazán soha nem hittem. Az én lelkem mélyén férfi és nő nem állhat
egymás mellett. Elméletben igen, de a saját gyakorlatom,
beidegződésem szerint nem. Én csak alámenni tudok, aztán egy idő
után belerokkanni. Amikor két kicsi gyerekkel egyedül maradtam,
még azt is gondoltam, hogy megérdemeltem, és hogy nekem nem
jár a boldogság. Az akkori terapeutám azt mondta, el kellene
hinnem, hogy lehet másként is. Bólogattam, miközben csak a
szavakat értettem. Elhinni, hát persze, mintha olyan könnyű lenne!”
Évekig tartott, míg a szexuális bántalmazás egész életét
behálózó traumáját rétegről rétegre át tudta dolgozni. A trauma
emléke nem szűnt meg. Megsemmisíteni lehetetlenség, ám
elcsendesíteni sikerülhet. Ahogy Van der Kolk A test mindent
számontart{14} című könyvében írja: „Senki nem tud »kikezelni« egy
háborút vagy bántalmazást, nemi erőszakot, molesztálást vagy
bármilyen más borzalmas eseményt; ami már megtörtént, azt nem
lehet semmissé tenni. Ám lehet foglalkozni a trauma testre, elmére
és lélekre gyakorolt hatásaival.”
Ferenczi Sándor szerint a szexuális abúzus elszenvedése „dupla-
sokk”, úgynevezett bifázisos traumatizáció. Az egyik sokk maga az
esemény, a másik a felnőtt tagadása. Az elkövető és a tagadásban
érdekelt környezet megsemmisítik a gyerek által megélt valóságot,
ami nehezen elviselhető belső konfliktushoz vezet. A világban
mások segítségével tájékozódunk. Anélkül hogy tudatában lennénk,
egy helyzet értelmezésekor nem csak a saját érzéseinket vesszük
alapul. Mások véleménye, visszajelzése szintén sokat nyom a latba.
Amikor a környezet más címkét rak egy eseményre, mint a mi belső
jelzésünk, elbizonytalanodunk.
A szexuális abúzusok esetén szinte törvényszerűen megtörténik,
hogy az elkövető és/vagy a környezet igyekszik elhitetni a gyerekkel,
hogy érzései tévesek. „Te is akartad”, „addig cicáztál velem, amíg
nem bírtam magammal”, „ez minden családban így van”, „fogalmam
sincs, miről beszélsz, de ha nem hagyod abba, bolondokházába
zárnak” – az ilyen és ehhez hasonló mondatok teszik teljessé az
árulást, hiszen a felnőtt nemcsak bánt, de még le is tagadja a
bántást.
A gyerekeket ért szexuális zaklatásoknak máig csak elenyésző
hányada kerül napvilágra. A látencia hatalmas. Az áldozatok az
esetek többségében nem szólnak, nem kiáltanak, nem kérnek
segítséget. Hogy miért? Mert félnek. Aki félt már életében, annak
nem kell ennél több magyarázat, pontosan érti, miről van szó. A
legtöbb elkövető nem egy távoli, gonosz valaki, aki váratlanul csap le
áldozatára, hanem a gyerek közvetlen környezetében élő illető,
vagyis kapcsolati hálójának része.
Most képzeljünk el egy hálót, amelyben egy szálat meghúzunk.
Rögtön látni fogjuk, hogy mozdul vele több másik is. Ez azt jelenti,
ha a gyerek fellép az elkövetővel szemben, az bizonyosan hatni fog
másra is a családi, baráti, ismerősi körből. A gyerekek a legtöbb
esetben végigzongorázzák a lehetséges következményeket, majd
úgy döntenek, hogy hallgatnak. „Ha elmondom, hogy anyai
nagyapám mit csinál velem a kamrában, mi lesz a nagyival, akit
szeretek, mekkora fájdalmat okozok anyukámnak, és apa mit fog
tenni?” – ezen őrlődött esténként hatéves korában az egyik áldozat,
majd arra jutott: jobb, ha hallgat.
Bogit falási rohamok kerítik hatalmukba. Gyűlöli a testét. Műtétre
vár, mert hiába volt minden elhatározás, fogadkozás és próbálkozás,
nem sikerült lefogynia. Túlsúlya már az életét veszélyezteti, így nincs
más megoldás, be kell építeni egy gyomorszűkítő gyűrűt. Hogy miért
eszik ennyit? Mert jó. Nagyon jó. Számára az evés bizsergető, szinte
erotikus élmény. Tízéves volt, amikor az iskolából hazafelé menet
egy férfi megszólította. Nem gyanakodott, pedig utólag rémlik neki,
hogy a szülei magyaráztak valamit arról, hogy ne álljon szóba
idegenekkel. De ez a férfi nem tűnt idegennek. Gyermeki agya
sajátos képeket kapcsolt a szóhoz: az idegen egy rémisztő, koszos,
facsaró bűzt árasztó, torzonborz fickó. Aki őt megszólította,
egyáltalán nem ilyen volt, tehát nem is lehetett idegen.
Különben is elhívta fagyizni. Jól nevelt kislány volt, aki nem mond
nemet, ha kedvesen hívják. A cukrászdában a férfi azt mondta,
akárhány gombócot kérhet. Neki eddig csak egyet engedtek, így
most öt adagig meg sem állt. A sok színes gömb alig fért a tölcsérbe.
Vanília, karamell, csoki, málna, citrom – ma is emlékszik az ízekre.
Aztán a férfi felajánlotta, hogy hazakíséri. A lépcsőházba érve
kezdte el vetkőztetni. Ő egyik kezében a táskáját, a másikban a
tölcsért tartotta. Mozdulni sem tudott. Mintha lefagyott volna. Az
olvadó fagylalt lassan folyt az ujjain, le a csuklója felé. Hogy nehogy
a ruhájára csöppenjen, a szájához emelte a kezét, és nyalni kezdte
róla a cukros lét. A férfi közben a nemi szervét simogatta. Ennyire
emlékszik. Meg a fenyegetésre, ha bárkinek szólni mer…
Bogi hallgatott, és hízni kezdett. Több terápiát is megjárt, míg
végül összeállt a kép, hogy kontrollvesztett evésének hátterében ez
a trauma húzódik meg. A falás élvezetet nyújtott, a túlsúly pedig
tudattalanul választott menedék volt a szexuális közeledésekkel
szemben. Ismét Van der Kolkot idézve: a test őrzi a traumát, az elme
pedig elrejti.
Bogi – a legtöbb áldozathoz hasonlóan – nagyon nehezen tudta
feldolgozni, hogy nem védte meg magát. A leggyötrelmesebb
azonban az volt, hogy a férfi érintését izgatónak találta. „Hogyan
lehetséges ez? Akkor ez nem is számít szexuális abúzusnak? Én
egy ilyen kis »k…« voltam fiatalon? A férfi talán ezt látta meg
bennem?” – Bogi egyre csak ostorozta magát, amikor rátörtek a
kínzó emlékek. Rossznak, bűnösnek, segítségre méltatlannak érezte
magát.
Ahogy mindenkinek, úgy neki is újra és újra elmondtam, hogy
bármit is érzett, ami történt, az szexuális abúzusnak számít. A
genitáliák a születés pillanatától természetesen reagálnak az
érintésre, hiszen több ezer idegvégződéssel rendelkeznek. Az eset
megítélése független az ő érzéseitől. Kizárólag a felnőtt kötelessége,
hogy tiszteletben tartsa a határokat, a felelősség soha nem tehető át
a gyerek vállára.
A gyermekek ellen elkövetett szexuális bántalmazások
felderítését többek között a szavak hiánya is megnehezíti. A nemi
szervek megnevezése sokszor még a szülők számára is nehézkes,
hiszen szemérmeskedő, obszcén vagy medikalizált kifejezéseken túl
más nem áll rendelkezésre a magyar nyelvben. Amikor ilyen témára
terelődik a szó, mindig pontosan hallom, ahogy „megbotlik” az
elbeszélés ritmusa, mert a szülő tétovázik, hogyan nevezze meg a
gyerek intim testtájait. Gyakran megfigyelhető, hogy a szülők saját,
szexualitáshoz kapcsolódó szorongásai „tabuhangulatot” alakítanak
ki a családban, így a gyerek nem mer jelezni, amikor bajban van. Ha
vonakodunk a témától, sajnos az önvédelemre sem tudjuk
megtanítani a gyerekeinket. A szexuális abúzusok generációs
ismétlődését csak abban az esetben tudjuk sikeresen
megakadályozni, ha nyíltan és természetesen merünk beszélni
ezekről a dolgokról.
Egyik este barátokkal a jól ismert filozófiai problémán
vitatkoztunk: a kérdés az, hogy ha valahol egy távoli, teljességgel
lakatlan szigeten kidől egy fa, van-e annak a kidőlésnek hangja. Ha
nincs egy dobhártya, amit megremegtetne, akkor vajon létezik a
hang? Kirázott a hideg, mert eszembe jutott, hány meg hány
bántalmazott, elhanyagolt, traumatizált gyerek fájdalmának a hangja
marad hallhatatlan. A gyerekeinket egészen kicsi koruktól bele kell
nevelnünk abba a magától értetődő tudásba, hogy testük értékes és
védendő.
A szó elszáll, tartja a mondás, ám a bántó, megalázó, lekicsinylő
szavakra ez egyáltalán nem igaz. Ezek nemhogy nem szállnak el, de
mélyen befészkelik magukat a tudatunkba, és még évtizedek múlva
is rombolnak.
Az egykori ház, ahol a kisgyerek Istvánt rendszeresen „hülye
cerkapöcs”-nek nevezte a tulajdon anyja, már rég nem áll, helyére
benzinkút épült. A gúnyos megjegyzés azonban túlélte az
évtizedeket. Ott van vele, viszi a bőre alatt, beleszervült a lényébe –
erről azonban senki nem tud. Kívülről egy kemény, sarkos
gondolkodású férfit látni, aki nem idomul semmilyen rendszerhez.
„Nem hagyom magam!” – mondja, amikor újra meg újra valamilyen
konfliktusba keveredik. Ő olyankor is támadást szimatol, mikor
senkinek esze ágában sincs bántani. Felesége az egyetlen, akit
közel enged magához, ám az asszony is panaszkodik, hogy nem
eléggé. Szexuális életük nem rossz, de azért vannak zökkenők. A
párja sokkal több előjátékra, simogatásra, gyengédségre vágyna,
István meg inkább az ötperces aktusok híve. Azt gondolta, ez
pusztán nézőpont-vagy ízlésbéli különbség. Ki így, ki meg úgy
szereti. Terápiára csak azért jött el, mert a felesége ragaszkodott
hozzá; az igazat megvallva, ultimátumot adott.
Istvánt végül egy egyszerűnek tűnő gyakorlat zökkentette ki
ellenállásából. A feladat kapcsán egy széken ült, felesége mögé
állva, kezét a vállára helyezve kezdte bemutatni férjét, mintha ő
maga lenne a férfi.
„István vagyok. Ötvenkét éves. Kifelé kemény, belül törékeny.
Soha nem mondanám ki, hogy bajban vagyok, még a végén
bántanának.” Ennél tovább nem is jutottunk, István előrehajolt, és
fejét tenyerébe temette. Az erős férfi életében először nem tudta
tartani magát. Nehezen nyugodott meg, ám aztán csendes hangon,
el-elrévedve mesélte el gyermekkorát, amikor végig anyjával
szemben kellett védenie magát. Miután apja elköltözött, magára
maradt a sokszor kegyetlen és kiszámíthatatlan asszonnyal. Apja
csak néha bukkant fel, olyankor hozott ételt, mert még az sem
mindig jutott az asztalra. De az éhezéshez könnyebb volt
hozzászokni, mint a gonosz megjegyzésekhez. Azok sokszor
eszébe villannak, amikor esténként ágyba bújik. Néha el tudja
hessegetni, máskor viszont elönti valami sötét, keserű érzés. A párja
ebből csak annyit érzékel, hogy olyankor még ingerültebb, és hátat
fordítva aludni vágyik.
A testünkről alkotott kép szerves része mindannak a tudásnak,
amit magunkról magunkban hordunk. Ebben összefolynak tudatos
és tudattalan elemek, gondolatok, érzések és testi élmények,
bőrünk, mozdulataink emlékei. De a másoktól kapott bántó
megjegyzések és megszégyenítések szintén beépülnek a
testképünkbe. Az eredetileg másoktól hallott csúfolódások később
belső beszéd formájában térnek vissza, és váltanak ki erős
szorongást, ahogy István esetében is történt. Az anya szájából
elhangzó megalázó megnevezés ráadásul szexuális határátlépésnek
is tekinthető, hiszen a nemi szervére vonatkozott.
Istvánnak szerencséje volt, mert a párja magas érzelmi
intelligenciával és egészséges magabiztossággal rendelkezett, így
képes volt az elutasítás mögötti szorongásra ráérezni. Egy
biztonságosan kötődő partner sokat segíthet a gyerekkori
kapcsolatokban elszenvedett sérülések gyógyításában.
A legtöbb szexuális jellegű probléma vagy elakadás kapcsolati
törésre vezethető vissza, ezért általában nem az aktusok technikai
kivitelezésének fejlesztésére irányuló javaslatok hozzák meg a
változást.
A mai társadalomban bármerre nézünk, a feldolgozatlan traumák
következtében kialakuló általános kötődési bizonytalanságot
láthatjuk.
Identitásunk születésünk pillanatától (sőt már azt megelőzően)
formálódik. A szülő szorongásai, bizonytalanságai belevetülnek ebbe
a folyamatba. Saját hiányosságai, belső vívódásai,
elégtelenségérzései megakadályozzák abban, hogy támogassa
gyermeke valódi énjének kibontakozását. A szülő megfelelési
kényszerei a gyermek megfelelési kényszerévé válnak, így kialakul a
Winnicott által „hamis én”-nek nevezett torzult identitás. Mire
felnövünk, már fogalmunk sincs arról, hogy törekvéseink, vágyaink, a
kapcsolatainkban megélt nehézségek valójában nem autentikus
személyiségünk, hanem generációk egymásnak adott hiányainak
eredményei.
Az életünk elején megélt meg-nem-értettség eredményeként mi
magunk sem értjük belső folyamatainkat, és mások érzéseiről is
csak elnagyolt és töredezett elképzelésekkel rendelkezünk.
A húszas évei elején járó klienssel beszélgetek. Arról mesél, hogy
mostanában migrénes rohamok gyötrik, legutóbb a teljes hétvégéjét
tönkretette a kínzó fájdalom.
– Történt bármi a hétvégén, amihez kötni lehetne a migrént?
– Én is gondolkodtam, hogy mi lehet az oka, hogy talán valami
front, de megnéztem, és nem volt semmi. Tényleg nem is értem!
– És mit kezdett a fájdalommal?
– Bevettem egy csomó fájdalomcsillapítót, mert itt volt az anyám,
és őt kellett szórakoztatnom.
– Hm. Elképzelhető, hogy a fejfájásnak és az édesanyja
látogatásának köze lehet egymáshoz?
– Hát… Mondjuk, megőrjít, amikor itt van! Minden mozdulata
idegesít.
Ez a lány nem emlékszik másra a gyerekkorából, mint magányra
és arra az érzésre, hogy a családban mintha senkinek nem lenne
köze a másikhoz. Felnőttként kezdi tanulni és megérteni önmagát.
Az alapoktól építkezünk, olyan egyszerű összefüggésektől indulva,
hogy egy konfliktusokkal terhelt anya-lánya hétvége milyen hatással
lehet a testére.
Elveszettek vagyunk, és bizonytalanul bolyongunk életünk
legmeghatározóbb területén, a kapcsolatok világában. Szeretnénk
kelleni, közben félünk attól, hogy ha közel kerülünk a másikhoz,
megsérülünk. Sebezhetőségünket távolsággal vagy a kapcsolódás
leértékelésével palástoljuk. „Nem számít, nem is ment mélyre, majd
jön a következő” – mondogatják maguknak sokan.
Egyetemista fiatalokkal ülünk, és szerelemről, szexualitásról,
párkapcsolatokról beszélgetünk.
 – Mit gondoltok, mi jelenti manapság a legnagyobb nehézséget?
Hol csúsznak el a kapcsolatok? – teszem fel nekik a kérdést.
– A hookup culture – vágják rá azonnal. A 21. század kapcsolati
kultúrája nem takar mást, mint az elköteleződés nélkül vállalt alkalmi
szexuális aktusokat. A mai mentalitás arra biztat, hogy birtokold a
tested, és tégy vele szabadon, amit akarsz, légy független, és hajts a
minél gyorsabban megszerezhető örömökre.
– Én is elhittem, hogy a szabad akarat azt jelenti, hogy bármit
megtehetek. Válogatás nélkül mentem bele aktusokba, és három
évnek kellett eltelnie, hogy rádöbbenjek, igazából bántottam magam.
Azt hittem, a szüleim prűdök, én meg menő vagyok, közben a
bizonytalanságom miatt követtem ezt a trendet – mondja egy fiatal
lány.
A kortárs közösség szinte elviselhetetlen nyomást gyakorol a
fiatalokra, akik éretlen személyiségükkel nehezen tudnak ellenállni a
korszellemnek.
Eva Illouz francia–izraeli szociológus The End of Love: A
Sociology of Negative Relations{15} című könyvében alaposan
körbejárja ezt a témát. Véleménye szerint a párkeresésben
általános, krónikus és strukturális bizonytalanság alakult ki. Míg
régen a házasságba (párkapcsolatok nem is voltak) könnyű volt
belépni, és szinte lehetetlen volt kilépni belőle, addig ma a
kapcsolatok bármikor felbonthatók. A kötődési bizonytalanságoknak
a közösségi oldalak tökéletes platformot biztosítanak. Egyetlen
kattintással meg lehet változtatni a kapcsolati státuszt, törölni a
közös fényképeket, és úgy tenni, mintha soha semmi közük nem lett
volna a feleknek egymáshoz. A kötődési bizonytalanságok, az
elköteleződési problémák és a házasság intézményének
meggyengülése együttesen vezetett oda, hogy kapcsolatainkban
még inkább sebezhetőek lettünk. Az állhatatosság hiánya, az
azonnali kielégülés iránti vágy, legyen szó testi vagy lelki
szükségletekről, a feleket nem közelebb hozza egymáshoz, hanem
magányos buborékokba zárja.
Robert J. Sternberg szerint a szerelem érzése három
összetevőből áll: intimitás, szenvedély és elköteleződés. Az intimitás
a kötődési érzelmeket és az önfeltárást jelenti, a szenvedély a fizikai
vonzerőt és a szexuális beteljesedést, míg az elköteleződés az arra
vonatkozó döntést, hogy hajlandóak vagyunk időt és energiát
fektetni a kapcsolatba. Úgy tűnik, a különféle traumák egymásra
halmozódása megtette a hatását, és mára pusztán a szenvedély
maradt meg a háromszög elemei közül. Ebben az esetben azonban
a szenvedély sem tekinthető közös élménynek, a lélek nélküli
aktusokban igazából mindkét fél tárgy a másik számára. A
társkereső „piacon” érző és lélegző emberek helyett csupán
használati eszközöknek látják egymást a résztvevők.
– Azt mondogattam magamnak, hogy nem akarok párkapcsolatot,
ám az igazság az, hogy nagyon vágytam rá, de rettegtem attól, hogy
ha megszeretek valakit, az el fog hagyni. Ócska izgalmakat
hajtottam, mert féltem a csalódás fájdalmától. Kész őrület! – mondja
egy másik egyetemista a csoportból.
Minden egyenlősítő törekvés ellenére a férfiakra máig más
szabályrendszer vonatkozik: ami a szexualitás terén dicsőség a
férfinak, az szégyen a nőnek. Ugyanabban a helyzetben a férfi
címkéje hódító, míg a nőé céda. A helyzet végtelenül paradox. A
férfiak elköteleződési törekvésének csökkenésével a nő arra
kényszerül, hogy tartós kapcsolat iránti vágyát letagadja,
szexualitását túlhangsúlyozza – így önként tárgyiasítja magát.
Közben legyünk nők vagy férfiak, tanúkat, társakat, szövetségeseket
keresnénk az életünkhöz.
Sokan úgy vélik, a kapcsolati problémák jelentős részéért a
pornófilmek okolhatók. Én úgy gondolom, nem a pornó az ok. Az
csupán egy tünet. A kötődési traumája miatt kapcsolódási
nehézséggel küzdő ember lesz az, aki a hús-vér együttlétek helyett
átcsúszik a virtuális aktusok világába.
A Netflixen látható a Rocco című dokumentumfilm, amelyet 2016-
ban a Velencei Filmfesztiválon is játszottak. A világ egyik
leghíresebb pornósztárját bemutató alkotásban elhangzik egy
mondat, amely éppen a fenti gondolatmenetet támasztja alá: „Ha
nem szenvedek, nem élek.” A sokak által irigylésre méltónak tartott
szexuális teljesítmény mögött a függőség kínja feszül.
 „Minden harmadik tinilány esetében súlyosbítjuk a
testképproblémákat” – ez az ominózus mondat szerepelt a
Facebook 2019-es belső jelentésében. Egy 2020. márciusi kutatás
szerint pedig a tizenéves lányok 32%-a nyilatkozta, hogy amikor
rosszul érezték magukat a testük miatt, az Instagram használata
közben még rosszabbul lettek.
A közösségi platformok az idegrendszer működésének
manipulálásával tudatosan teszik felhasználóikat függővé, és
egyúttal kiszolgáltatottá az önértékelést aláásó tartalmakkal
szemben. Megdöbbentő adat: a 6–12 éves lányok 40–50%-a
elégedetlen a testével, az egyetemista nők 82%-a szeretne fogyni,
de az egyetemista férfiak 88%-a is elégedetlen a testsúlyával, és
vagy fogyni, vagy izmosodni szeretne.
A női test különösen gyorsan romló áruvá degradálódott. Az
„állagmegóvó” praktikák (botox, szájfeltöltés stb.) alkalmazása már
kamaszkorban elkezdődik, és egyre kényszeresebben folytatódik.
Aki nem vesz részt a küzdelemben, hamar „igénytelennek” minősül.
A státuszszorongás ezen a téren is megjelenik. Plasztikai
sebészek elmondása szerint a csupán esztétikai célú (tehát nem
korrekciós) beavatkozások igénybevételéhez sokan még banki
kölcsönök felvételére is hajlandóak, csak hogy meg tudják mutatni a
társaságukban, nekik is futotta az aktuálisan divatos műtétre. A
társadalmi mérgezés megállíthatatlanul terjed tovább – a testen kívül
és belül. Ugyanúgy szabjuk át fizikai valónkat, ahogy a szokásainkat,
öltözködésünket, viselkedésünket, érdeklődésünket – hihetnénk,
hogy azért, hogy egyedibbek lehessünk, de közben valójában
uniformizálódunk, beleolvadunk a masszába. Így ír erről Tamás
Gáspár Miklós az Antitézis{16} című könyve bevezetőjében:
„Annyi bizonyos, hogy az egyéniség romantikus-liberális
középpontba állítása, amelyet meg se érintett a menetelő, fegyveres
európai tömegmozgalmak kora, meglepő vereséget szenvedett
olyan köznapi jelenségektől, mint a divat (amely a sorozatgyártott
tömegtermékek gyors eladásának, gyors elavulásának és gyors
helyettesítésének, pótlásának a terméke → tömegsajtó, »bulvár« →
operett, írógép, fényszedés, illusztrált magazin, mozi → tévé →
lemez, cd, dvd, e-book, app → internet, mobil, fényképcsere, instant
messaging, social media → automatizálás, robotizáció,
génpiszkálás, tömeges fölsőoktatás, tömeges munkanélküliség,
spontán-konformista »blog-és videokultúra«). A tekintély
összeroncsolódott, de a helyét nem a plurális anarchiák vették át,
hanem az egyhangú változatosság (MINDENKI műanyag
ásványvizes palackot tart a kezében).”
 Transzgenerációs önismeretet
segítő kérdések

– Volt-e bárki a gyerekkorodban, aki valóban rád tudott

hangolódni?
– Ki mellett érezted magad a legnagyobb biztonságban?
– Te mennyire vagy képes érzelmileg rezonálni a hozzád
közel állókra?
– Mennyire érzed úgy, hogy a környezeted visszajelzései
fedik azt, amit érzel?
– Képes vagy-e megosztani az érzéseidet egy hozzád közel
állóval?
– Milyen gyakran mondasz le saját elképzeléseidről, hogy
mások kedvében járj?
– Mennyire tartod tiszteletben a saját érzelmi és fizikai
igényeidet?
– Előfordul-e, hogy nem figyelsz a szükségleteidre, késve
adod meg magadnak, amit a tested kér (pl. étel, alvás,
nyugalom)?
– Gyerekként hogyan próbáltál a szüleid kedvében járni?
– Gyerekként mikor kaptál figyelmet a szüleidtől (pl. ha
kedves voltál, „rosszalkodtál”, vagy betegség esetén)?
– Milyen párkapcsolati mintákat láttál magad körül
gyermekkorodban?
– Milyen mintázatok voltak a leggyakoribbak?
– Milyen volt a szüleid kapcsolata gyerekkorodban?
– Változott-e a családi állapotuk?
– Voltak-e visszatérő mondatok a másik nemről? Ha igen, mik
voltak ezek?
– Voltak-e visszatérő mondatok a párkapcsolatokról és a
házasságról? Ha igen, mik voltak ezek?
– Ha egy 0-tól 100-ig terjedő skálán kellene bejelölnöd az
anyukád/apukád véleményét a párkapcsolatokról, hova tennéd
a jelet? A 0 a nagyon negatív, a 100 az egyértelműen pozitív
vélemény.
– A szüleid hogyan viszonyultak/viszonyulnak a
párkapcsolataidhoz?
– Amennyiben nem vagy párkapcsolatban, hogyan
viszonyulnak ehhez a szüleid?
– Voltak-e akár kimondott, akár kimondatlan elvárásaik a
párválasztásoddal kapcsolatban?
– Milyen érzéseket keltettek benned ezek az elvárások?
– A szüleid és a nagyszüleid véleménye a párkapcsolatokról
mennyiben fedi egymást vagy tér el?
– A te véleményed egyezik-e a származási családod
véleményével? Ha igen, kivel értesz egyet a felmenőid közül, és
kivel nem?
– Mi volt az első érzésed a testeddel kapcsolatban?
– Milyen emlékeid vannak az első szexuális élményeddel
kapcsolatban?
– Történt-e veled szexuális abúzus?
– Volt-e bárki, akivel ezt meg tudtad osztani?
– Kaptál-e terápiás segítséget?
 Amit magadért tehetsz – útban a szabad akarat
felé

„A bestiális múltban és az imbecillis jelenben mindenki szeretné

elkerülni mások bestialitását és imbecillitását, szeretné elkerülni,
hogy mások kettős erkölcsi mércével méricskéljenek, de
mindenki kettős mércével mér, mert senkinek nincs két
mércénél kevesebbje. Más szemében bezzeg észreveszed a
szálkát, de a magadéban a gerendát sem. Szüleim és rokonaim
csak annyit mondtak, bezzeg, máris értettem, hogy mire
gondolnak. Vagy ha már így kell lennie, kettős tekintettel
méricskéljük egymást, akkor mindenki azt szeretné, hogy az
emberi jövő érdekében előbb a másik javulna meg, előbb a
szomszéd, a többiek, világos, mindenki tudja, hogy önmagával
bezzeg a legjobb szándék mellett sem tud mit kezdeni.”
NÁDAS PÉTER{17}
 A legtöbben azért olvasunk önsegítő könyveket, mert
elégedetlenek vagyunk az életünkkel, és vágyunk a változásra. Van,
hogy hosszú évek óta érezzük a ránk nehezedő nyomást, ám az is
lehet, hogy csak nemrégiben született meg bennünk a felismerés.
Bárhogy is, egy biztos: nagy utazás előtt állunk.
Önismereti munkánkat megelőzően életünket többnyire régi
sérülések, a traumák elhúzódó tünetei, érzelmi hiányok, önsorsrontó
mintázatok, kapcsolódási nehézségek vagy szabályozhatatlan
érzelmi állapotok uralják. Ezek nagy része évek, talán évtizedek óta
velünk van. Nemritkán felmenőink feldolgozatlan szenvedéseinek
terhét is cipelni kényszerülünk. Gyakran csupán zsigeri reakcióink,
vagy életünk ismétlődő forgatókönyvei világítanak rá, hogy nem a
saját, önazonos életünket éljük, hanem egyéni vagy családi múltunk
hálójába gabalyodva létezünk. A befelé fordulás célja, hogy
visszaszerezzük az irányítást az életünk felett, és bátran ki tudjuk
jelenteni: „szabad akaratomból cselekedtem”.
Egyet azonban ne felejtsünk el: a változás időigényes. Hiába
sürgetjük, a folyamatokat nem tudjuk felgyorsítani. Ahogy a
korábban bemutatott történetekből kiderült, az összefüggések
felismerése után állhatatos és elkötelezett munkára van szükség.
Ebben a fejezetben néhány olyan technikát és erőforrást jelentő
tényezőt mutatok be, amelyek utunk során segítségünkre lehetnek.
 A tested a szövetségesed
Autogén tréning
Lassan húsz éve, hogy életem első autogén tréning tanfolyamán
részt vettem. A vizsgaidőszak vészesen közeledett, az alig tíz
hónapos lányom pedig úgy döntött, az éjszaka egyáltalán nem
alvásra való, így éjfél körül ahelyett, hogy szakirodalmat olvastam és
tanultam volna, a gyereket próbáltam egyre reménytelenebbül
álomba ringatni. Kimerült voltam, és feszült. Hol azon idegeskedtem,
hogy nem haladok a tananyaggal, hol meg az anyai énemet
ostoroztam, hogy mit idegesíti magát holmi egyetemmel. Állandóan
megfelelni vágyó énem megállás nélkül mantrázta a fülembe, hogy
egyik szerepemben sem vagyok elég jó. A stressz hamarosan
megtette a hatását: rövid idő alatt két súlyos tüdőgyulladáson estem
át. A lázam napokig nem ment 40 fok alá. Egyik ködös álomból
zuhantam a másikba, rázott a hideg, miközben egész testem
verejtékben úszott. Minden levegővétel rettenetesen fájt. Ebben az
állapotban volt egy pillanat, amikor rájöttem, hogy ha nem teszek
valamit, nem fogom bírni a terhelést.
Megfogadtam, ahogy meggyógyulok, azonnal beiratkozom egy
autogén tréning tanfolyamra. A módszert még gyerekkoromból
ismertem, ezért villant fel előttem mint lehetséges mentőöv. Családi
jóbarátunk, az akkor Németországban élő pszichológus, Tardy Jóska
rengetegszer mesélt róla, hogy ez a relaxációs technika hányszor
segített a pácienseinek. Már akkor magával ragadott a gondolat,
hogy az ember képes lehet a saját feszültségeit kontrollálni.
Különösen fizikai és/vagy pszichés megterhelések idején
elengedhetetlen, hogy kordában tudjuk tartani a stressz-szintünket.
Pár hét múlva már ott ültem egy szűk kis szobában a
tanfolyamon. Azt hittem, a nehezén túl vagyok, ettől kezdve megy
minden, mint a karikacsapás. Nagyot tévedtem. Az elhatározás
bizonyult a legkönnyebb résznek. A módszer egyáltalán nem adta
magát könnyen. Emlékszem, ahogy lehunyt szemmel nagy
igyekezettel próbáltam ellazítani a jobb karomat. Sehogyan sem
ment. Sőt! Miközben mások a gyakorlatok végén arról meséltek,
milyen bizsergető érzést fedeztek fel a végtagjaikban, én egyre
feszültebb lettem. A következő feladatnál résnyire nyitott szemmel
figyeltem, hátha megleshetem a többiek titkát. Nem láttam mást,
csak a székükbe ernyedt testeket. A frusztrációm egyre nőtt.
Bemerevedett háttal hol a módszerben kételkedtem, hol az utcáról
beszűrődő zajokat okoltam a kudarcomért. „Megnyugszom,
ellazulok. Eltávolodik tőlem minden külső zaj és belső gond. Átadom
magam a nyugalomnak. Átadom magam annak a vágynak, hogy
testi, lelki és szellemi harmóniát teremtsek magamban…” –
hallgattam az oktató hangját, és sok mindent éreztem, csak
harmóniát nem.
Teltek a hetek, és nekem megint fájni kezdett a mellkasom.
Megrémültem, mert attól tartottam, ismét egy tüdőgyulladás fog
kialakulni. Eldöntöttem, hogy minden szabad pillanatot kihasználok,
és lelkiismeretesen gyakorolni fogom a tanfolyamon tanultakat. Nem
az eredményre koncentráltam, hanem a bennem végbemenő
folyamatokra. Naponta tucatszor is leültem, behunytam a szemem,
és figyeltem, mi történik a testemben. Ha csak egyetlen percem volt,
azt is kihasználtam. Nagyjából három hét elteltével érdekes változást
tapasztaltam: a karjaim tényleg elernyedtek, és nehézzé váltak, én
pedig kipihentebb és közben nyugodtabb lettem. Kezdtem
megérezni Johannes H. Schultz relaxációs módszerének áldásos
hatását. Saját testem két fontos dologra is megtanított: a
változáshoz időre és kitartásra van szükség.
A gyakorlatok hatására még egy fontos dolog történt: egyre jobb
kapcsolatba kerültem önmagammal. Elnézőbben és
engedékenyebben viszonyultam a hibáimhoz és a
hiányosságaimhoz. Egyre ritkábban fogalmaztam meg kemény
kritikát magammal szemben, és egyre többször folytattam sikeres
„belső béketárgyalásokat”. Ez nagy megkönnyebbülést jelentett, és
azt hiszem, a környezetem is sokat nyert vele. Bár elcsépelt
gondolatnak hangzik, mégis nagy igazság: csak annak van esélye
másokkal jó kapcsolatban lenni, akinek ez önmagával már sikerült. A
történet persze nincs lezárva. Ma is mindennap vissza kell térnem a
belső világomba, és időt szánnom az elcsendesedésre. Ezek a
rutinszerű befelé fordulások és ellazulások segítenek a kibillent testi-
lelki egyensúlyom visszaállításában.
 Lélegezz!
Bessel van der Kolk A test mindent számontart című könyve a
megjelenése után éveken keresztül a bestsellerlisták élén volt. Már a
címe is nagyon találó, hiszen sokat elárul a trauma lényegéről. A
trauma nem csupán egy rossz emlék, nem egy múltbeli esemény,
hanem a testünkben élő valóság. A testünk tényleg mindent
számontart, és mindenre emlékszik. Ha bármilyen transzgenerációs
sérülést vagy saját életünkben megélt szenvedést, bizonytalanságot
cipelünk, a testünk tud róla. Elég egyetlen gondolatfoszlány, egy
élesebb hang, egy barátságtalanabb pillantás, egy illat vagy akár
egy fáradtabb őszi fénysugár, ha abból bármi a régi emléket idézi fel,
máris a stressz kellős közepén találjuk magunkat.
Ezekben a helyzetekben agyunk racionális része, az úgynevezett
neocortex, ami olyan, mint egy fékrendszer, lekapcsol, és átadja az
irányítást az érzelmi agyunknak. Kontroll híján a zsigeri, automatikus
válaszok dominálnak, és esélyünk sincs a szabad akaratra. Éppen
ezért nagyon fontos olyan technikák elsajátítása, amelyek segítenek
visszaállítani az egyensúlyt az agy racionális és érzelmi része
között.
Egy kliensem, akit kislányként szexuális zaklatás ért, sokáig
küzdött a szégyen hirtelen rátörő érzésével. Amikor olyan helyzetbe
került, amelyben – az ő elképzelései szerint – esély lehetett a
megszégyenülésre, úgy érezte, elárasztja a rettegés. Ilyenkor megint
ugyanolyan mocskosnak érezte magát, mint kislányként, amikor
ráeszmélt, mit tettek vele. Volt, hogy gyorsan ki tudta zökkenteni
magát, míg máskor akár napokig is benne rekedt a sötét mocsárban.
Éjszakánként zaklatottan forgolódott az ágyában, és öngyilkossági
gondolatok jártak a fejében. „Borzalmas. Aki nem élt át ilyesmit, el
sem tudja képzelni, milyen ebben a pokolban lenni. Zakatol a szíved,
kiver a víz, és azt hiszed, hogy a világon élő hétmilliárd ember
egyként iszonyodik tőled.”
A sok-sok beszélgetés és traumafeldolgozást célzó beavatkozás
mellett az ő terápiájának is fontos része volt, hogy megtanulja azokat
a módszereket, amelyek segítenek az érzelmei szabályozásában. A
különböző légzéstechnikák elsajátítása azért is fontos, mert bárhol
és bármikor bevethetők.
 4-7-8, avagy a relaxációs légzés
Ez a szerte a világon sikerrel alkalmazott technika egy arizonai
orvos, Dr. Andrew Weil révén vált ismertté. Gyakorlásával mély
izomrelaxációt tudunk kialakítani.
Helyezkedj el kényelmesen egy széken vagy fotelban, miközben
a talpad a padlón pihen.
1. Vegyél egy mély levegőt, majd a szádon át fújd ki úgy, hogy
közben susogó hangot hallatsz!
2. Csukd be a szád, közben lélegezz be az orrodon keresztül,
magadban négyig számolva!
3. Tartsd bent a levegőt, amíg hétig számolsz!
4. Teljesen fújd ki a levegőt a szádon át, susogó hangot
hallatva, közben számolj el nyolcig!
Ismételd meg a gyakorlatot legalább négy cikluson keresztül!
Négyszög-légzés
Ezt a hosszú és mély levegővételekből és kilégzésekből álló
gyakorlatot az Egyesült Államok haditengerészetétől kezdve a
versenysporton át számtalan helyen használják. Mielőtt elkezdenéd
a gyakorlatot, helyezkedj el kényelmesen egy széken vagy fotelban,
a talpad a padlón pihenjen! Most képzelj el egy négyszöget! A
légzés közben a négyszög oldalain fogsz végighaladni, a következő
módon:
1. Haladj az első saroktól a másodikig, miközben négyig
számolva beszívod a levegőt!
2. A második saroktól a harmadikig haladva, ismét négyig
számolva tartsd bent a levegőt!
3. A harmadik saroktól a negyedikig, szintén négyig számolva
fújd ki a levegőt!
4. A negyediktől az első sarokig haladva, négyig számolva
tarts szünetet levegő nélkül!
Legalább 3-4 alkalommal ismételd meg a gyakorlatot!
Vipassana meditáció
„A nyílkészítő kiegyenesíti a nyilat, az ács formát ad a fának, a
bölcs pedig irányítja saját elméjét.” Ezzel a Dhammapada-idézettel
kezdődik az Ülök és meditálok (Doing Time, Doing Vipassana) című
lenyűgöző film, amely a Vipassana meditáció jótékony hatásáról
szól. A Vipassana India legősibb meditációinak egyike, amely nem
máshoz, mint magához a Buddhához kapcsolódik. A szó jelentése:
úgy látni a dolgokat, ahogy azok valójában vannak, saját
természetük szerint. A technikát az élet művészetének is tartják,
amely a test és tudat összekapcsolására összpontosít. „Mindannyian
rabok vagyunk. Életfogytig tartó rabságban élünk saját tudatunk által
bebörtönözve. Mind a szabadulást keressük a harag, a félelem és a
vágyak fogságából.”
A Vipassana lényegében egy komoly mentális tréning, amely
segítségével tudatunk börtönéből szabadulhatunk meg. Bár maga a
teljes technika egy tíznapos képzés során sajátítható el, elemei
beépíthetők a mindennapjainkba.
Helyezkedj el kényelmesen, hunyd le a szemed, majd figyelmedet
irányítsd a légzésedre! Figyeld meg, ahogy a levegő áramlik az
orrlyukaidon keresztül, figyeld meg a levegő hőmérsékletét és az
áramlás sebességét! Ha a figyelmed elkalandozik, csak hagyd, majd
tereld vissza a figyelmed ismét a légzésedre!
Pillangóölelés
1998-ban csapott le a Pauline hurrikán Mexikóra. Lucina Artigas a
túlélőkkel folytatott munkája során dolgozta ki a mára
alapgyakorlatnak számító pillangóölelést (butterfly hug, BH).
1. Helyezkedj el kényelmesen egy fotelban vagy széken.
2. A kezedet tedd keresztbe a mellkasod előtt úgy, hogy
mindkét középső ujjad ujjbegye a kulcscsontod alatt
helyezkedjen el. A karjaid és az ujjaid, amennyire csak lehet,
legyenek függőlegesek a mellkasodon!
3. Emeld meg hol az egyik, hol a másik kezedet, mintha csak
egy pillangó szárnyai csapkodnának!
4. Miközben ritmusosan ütögeted a mellkasodat, orron át
szívd be és orron át fújd ki a levegőt!
Végezd a gyakorlatot két-három percig! A módszer segít
megnyugodni, és ezzel tehermentesíteni az idegrendszeredet.
 Megtartó közösségek
Először Németországban találkoztam a következő gyakorlattal
valamikor az 1980-as évek végén. Azt hiszem, egy osztályfőnöki óra
keretében kaptuk a feladatot, hogy alkossunk egy kört. Egyvalaki
beállt a kör közepére, bekötöttük a szemét, majd az oktató arra
kérte, kezdjen el dőlni valamelyik irányba. Nekünk, akik a kört
alkottuk, az volt a feladatunk, hogy megtartsuk az illetőt, és ne
engedjük eldőlni. A gyakorlat célja kettős volt. A kör közepén lévő
személy megérezte a csapat megtartóerejét és azt, hogy mások
vigyáznak rá, a többiek pedig érzékelték a rájuk hagyatkozó személy
súlyát, illetve a saját, támaszt nyújtó erejüket. Az óra végére
mindenkire sor került, így mindenki mindkét oldalt
megtapasztalhatta.
Csaknem harminc évvel később egy csoport-szupervíziós napon
ülve jutott ismét eszembe ez a kamaszkori emlék. A
beköszönőkörben mindig magunkról mondunk néhány szót: hogyan
érkeztünk aznap, milyen érzésekkel jöttünk, éppen mi zajlik bennünk
és körülöttünk. A hosszú-hosszú évek alatt, amióta együtt van ez a
zárt kis szakmai közösség, lassan megismertük egymást, túl sok
magyarázatra nem szorul az életünk. Pár mondat is elég, hogy
felvegyük a fonalat. Szóval ott ültünk a kollégáimmal, és rám került a
sor. Nehezen szólaltam meg, pár nappal korábban veszítettem el
valakit, akit szerettem. A társaim csendben hallgattak, aztán sorra a
középen lévő asztalkán heverő parányi csengők után nyúltak. A
csoportunkban az a szokás, hogy ha úgy érezzük, érzelmileg tudunk
kapcsolódni a beszélőhöz, csak megrázzuk a csengettyűk egyikét,
ezzel jelezve, hogy vele vagyunk. Ahogy beszéltem, egyszer csak
elindultak a kezek az asztalka felé, és szépen sorban szólni kezdtek
a csengettyűk. A csilingelő hangok szinte átlényegültek, úgy
éreztem, mintha fizikailag is neki tudtam volna dőlni a hangoknak. A
társaim nem okoskodtak, nem adtak bölcs tanácsokat, csak
körbevettek a csoport megtartóerejével. Bár a szenvedés mélyen
magányos élmény, ha vannak pillanatok, amikor nem vagyunk
egyedül a fájdalmunkkal, könnyebben elviselhető.
 „Bevetés utáni elidegenedési szindróma” – ezt az elnevezést
javasolja Sebastian Junger író és filmrendező arra az állapotra,
amelyben az amerikai katonák nagy része szenved a hazatérése
után. Junger számtalan alkalommal követte haditudósítóként az
amerikai katonákat a világ több pontján végrehajtott bevetéseikre.
Szerinte az általa javasolt megnevezés jobban kifejezi a probléma
lényegét, mint a PTSD (poszttraumás stressz zavar). A visszatérő
katonák nagy része ugyanis elsősorban nem attól szenved, amit a
támadások során átélt, hanem a visszafogadó közösség közönyétől.
A modern társadalom nem más, mint magányos emberek
sokasága. Az egyéni érzések gyakran visszhang nélkül maradnak.
Ez a visszhangtalanság az, ami igazán pusztító az egyén számára.
Emlékezzünk vissza a korábban tárgyalt anya-csecsemő
kapcsolatra. A pici gyerek egészséges idegrendszeri és
személyiségfejlődésének elengedhetetlen feltétele az érzelmeit jól
tükröző anya. A tükrözés, az érzelmi összehangolódás felnőve is
elemi igényünk. Ha nincs, aki észrevenne, és reflektálna ránk, aki
értené, hogy min megyünk keresztül, az érzelmi magánnyal
keveredő fájdalom mérgező eleggyé válik. Junger szerint a régi
szoros, szinte törzsi közösségek a mai társadalommal ellentétben
segíteni tudtak az egyéni szenvedések feloldásában.
Egyik kliensemet, Istvánt sokáig győzködtem, hogy csatlakozzon
egy pszichodráma csoporthoz. Skizofrén testvér mellett nőtt fel, aki,
ha nem szedte a gyógyszerét, rendszeresen agresszívvé vált.
Többször előfordult, hogy csak dulakodással tudta kicsavarni a
kezéből a kést. István alkoholista anyja a függőség hálójában
vergődve többnyire tehetetlenül nézte végig, hogy mi történik. István
korán megtanulta, hogy nincs biztonság az életben, a veszély
mindenhol ott leselkedik.
Ha módosult tudatállapotban dolgoztunk, a felbukkanó képek
általában hemzsegtek a veszélytől. István elhagyott házakban
bujkált, vagy fák mögött lapulva kémlelte az utat, hogy közeledik-e
az ellenség. Hosszú ideig tartott, míg a belső képzetáramlás kezdett
megszelídülni. Az egyéni munka vége felé úgy éreztem, elérkezett
az idő, hogy csoportban is kipróbálja magát. István tele volt
ellenérzésekkel. Attól félt, ha kitárulkozik, visszaélnek a bizalmával,
bántani fogják vagy megalázzák a gyengeségéért. Ami
kétszemélyes helyzetben már komfortosan ment, csoportban még
fenyegetőnek tűnt. Végül aztán csatlakozott egy induló csoporthoz.
Sokáig nem vett részt a játékokban, csak csendes megfigyelőként a
háttérből szemlélődött. Aztán egyszer mégis rá került a sor. Egy
gyermekkori élményét állították a pszichodráma képzeletbeli
színpadára. Maga a játék is katartikus élmény volt, ám igazán a záró
kör hatott rá, amelyben mindenki elmondhatja a játék kapcsán
megjelenő saját érzéseit. István elcsodálkozott, mert egyetlen bántó
megjegyzés sem hangzott el. Bár a hónapok óta tartó alkalmak
során pontosan látta, hogy ez a veszély senkit nem fenyeget, mégis
akkor nyugodott meg, amikor a saját bőrén tapasztalta, hogy a társai
együttérző szövetségesei, és nem az ellenségei.
Mára, azt hiszem, mindenki ismeri a „harcolj vagy menekülj” (vagy
más néven „üss vagy fuss”) stresszválaszokat. Vélt vagy valós
fenyegetettség vagy támadás esetén, az erőviszonyok és
lehetőségek függvényében általában ez a két reakció figyelhető
meg. Ha sem a menekülésre, sem a küzdelemre nincs
lehetőségünk, gyakran nem marad más, mint a lefagyás vagy
mozdulatlanságba dermedés. Feldolgozatlan trauma esetén gyakran
ez a lefagyott érzelmi állapot figyelhető meg.
Ám létezik egy negyedik stresszválasz is, amelyről vajmi kevés
szó esik: a közelség keresése. Ahogy gyermekkorban az anya
(gondozó) közelsége és érzékeny odafordulása a negatív érzelmi és
testi állapotok szabályozásának kulcsa, úgy a társak közelsége
felnőve is fontos szabályozó funkciót tölt be.
Amikor azt kérdezik tőlem az előadásaim után, mit tehetünk a
traumák feldolgozása érdekében, mindig elmondom: alakítsunk
maguk körül megtartó közösségeket. A mai ember könnyen
elfeledkezik a magától értetődő dolgokról. Úgy érzi, a megoldás
biztosan valamilyen kacifántos elméletben vagy gondosan
összeállított listákban és bonyolult gyakorlatokban rejlik. A helyzet
ennél sokkal egyszerűbb. A gyógyulás és a fejlődés is a szeretet
pillanataiban jön létre – mint ebben a Billy Collins-versben:
Az olvasó arcképe egy tányér mu¨zlivel{18}
 „Egy költő … sohasem beszél közvetlenu¨l,
valakihez a reggelizőasztalnál”
YEATS
Minden reggel leu¨lök veled szemben,
ugyanahhoz a kis asztalhoz,
a napfény a reggeli kellékeire esik
– a kék-fehér kancsó görbu¨letére,
egy gyu¨mölcsöstálkára –,
rám, aki pólóban vagy fu¨rdőköpenyben vagyok,
és rád, aki láthatatlan vagy.
Többnyire egy csenddel teli,
mély medence fölött lógunk.
Egyenesen keresztu¨lnézek rajtad,
vagy kibámulok az ablakon át a kertbe,
a rengeteg égre,
egy fa mögött elvonuló felhőre.
Nincs szu¨kség rá, hogy odaadjam a pirítóst,
a lekvárosu¨veget,
vagy hogy töltsek neked egy csésze teát,
úgyhogy elbújhatok az újság mögé,
foroghatok katasztrofális híreinek dobjában.
De néha esetleg észreveszem,
hogy egy kis nyitva hagyott ajtót lökdös
a reggeli levegő,
és holmi álmok
teafűként tapadnak
a percek lejtős porcelánjára –
akkor majd az asztalra
könyökölve előrehajolok,
hogy mondjak valamit,
te pedig felnézel, mint mindig,
figyelmesen, kezedben a tejtől csöpögő kiskanállal.
 Keresd a múltad!
„Ellopott generációk.” Így nevezik az ausztráliai és a torres-
szigeteki őslakosok gyermekeit, akiket állami intézkedéssel 1905 és
1970 között emeltek ki a családjukból. A korabeli indoklás szerint
azért volt szükség a gyermekek eltávolítására vér szerinti
családjukból, mert az őslakosok jövője bizonytalan, nem képesek
beilleszkedni a többségi társadalomba, így a gyermekeiknek jobb, ha
bentlakásos intézményekben vagy örökbe fogadó szülőknél nevelik
fel őket. Alig van olyan őslakos közösség, amely ne volna érintett.
Vannak családok, ahol két vagy akár három generáció is áldozatául
esett a kegyetlen gyakorlatnak.
A kivitelezés tényleg kegyetlen volt. A gyerekeket nemritkán a
házuk melletti rétről, játék közben gyűjtötték be, vagy akár anyjuk
kezéből tépték ki. Az elhurcolásuk családok ezreit szakította szét, és
az egész társadalomban máig ható traumát okozott. A kutatási
eredmények tanulsága szerint az érintett családokban jelentősen
megnövekedett a különböző mentális megbetegedések, mint a
PTSD, depresszió, alkohol-és drogfüggőség gyakorisága.
Hogyan lehet segíteni az egyének és a közösségek gyógyulását?
A rehabilitációs és traumafókuszú programok jelentős része nagy
hangsúlyt fektet arra, hogy az érintetteket megismertesse saját
kultúrájukkal, visszavezesse őket a gyökereikhez. A trauma izolál.
Elválaszt önmagunktól, elválaszt másoktól, elválaszt a jövőtől, és
elválaszt az élet körforgásától. A múlt, a tradíciók, a szokások
ismerete ezt az izolációt oldja: segít visszakapcsolódni az élet
körforgásába, és elhelyezni magunkat az ősök és a jövő
generációjának láncolatában.
Matt sikeres művész volt Floridában. A negyvenes évei elején
járt, amikor sötét felhők kezdtek gyülekezni felette. Addig szinte
problémamentes életében egyszerre több fronton is veszteségeket
élt meg. Bárhogy igyekezett, a dolgok csak nem akartak
visszazökkenni a régi kerékvágásba. A kezdeti feszültségekből két
év leforgása alatt súlyos pánikzavar alakult ki. Több terapeutánál is
járt, míg hosszas unszolásra bele mert vágni egy transzgenerációs
szemléletű terápiába. Bár tisztában volt zsidó gyökereivel, ez
számára nem jelentett többet egyszerű ténynél. Érzelmileg nem
kapcsolódott a felmenőihez, legalábbis ő ebben a meggyőződésben
élte az életét. A terápiás beszélgetések azonban kíváncsivá tették.
Úgy döntött, Európába utazik, és felkutatja családi gyökereit.
Hetekig utazgatott Lengyelországban, Csehországban és
Németországban. Bolyongott a városokban, fényképezett apró
falvakban, meglátogatott minden olyan települést, ami a listáján
szerepelt; ahol a felmenői valaha megfordultak. Az utazás érdekes
volt, ám nem gyakorolt különösebb hatást rá.
Egy ködös novemberi napon érkezett Birkenauba. Amint
kikászálódott a buszból, furcsa szorítást érzett a szívében. Ahogy
haladt a csoportjával, és hallgatta az idegenvezetőt, a szorítás egyre
erősödött. Egy ponton leszakadt a többiektől. Egyedül akart lenni.
Miközben ténfergett, egyszer csak lehajolt, levette a cipőjét és a
zokniját. Ott állt meztelen lábbal a vizes kavicson, és folytak a
könnyei. Fogalma sincs, mennyi idő telhetett így el, de ő volt az
utolsó, aki visszaért a buszhoz. Később még napokig furcsa
kábultságot érzett. „Nem tudom, mi történt ott. Nincs rá megfogható
magyarázatom, de azóta sokkal mélyebb, tartalmasabb lett az
életem.”
A múlt ismerete, az ősök története a legtöbbször láthatatlanul
tesz rendet az életünkben. Az összekapcsolódás a MI élményével
erősíti a személyes identitást.
– Ha van lehetőséged, készítsd el a családfádat! (Ehhez
számtalan online is elérhető nagyszerű programot tudsz
használni.)
– Amikor elkészültél, próbálj meg minél több történetet
felkutatni a családfán szereplő rokonaidról!
– Készíts interjúkat a családtagjaiddal és a távolabbi
rokonaiddal is: meg fogsz lepődni, milyen sok érdekes
információval tudnak szolgálni!
– Ha sikerült megismerned felmenőid sorsának legalább
néhány részletét, gondold végig, számodra milyen üzenetet rejt
az életük!
– Kinek a története vonz, és kinek a sorsa hat rád negatívan?
 – A saját életedben felismered-e a múlt mintázatait? Ha igen,
ezek milyen előjellel jelennek meg? Pozitív, megtartó, erőt adó
mintákat vettél át, vagy éppen ellenkezőleg, a negatív minták
bukkannak fel az életedben?
– Kinek a történetéből tudsz erőt meríteni?
Sokszor kérdezik tőlem, mit lehet tenni abban az esetben, ha a
hozzátartozók közül már senki nincs életben. Ilyenkor érdemes
családfakutatással foglalkozó szakembert megbízni, vagy a
digitálisan is hozzáférhető anyakönyvi adatbázisokban kutatni. Ha
végképp nem áll rendelkezésre információ, a saját életedből is sokat
meríthetsz, és tudsz a múltra következtetni. Automatikus reakcióid,
választásaid, félelmeid mind magukon hordozzák a múlt lenyomatát.
 Figyeld az érzéseidet!
Mire felnövünk, számtalan módszert fejlesztünk ki arra, hogy
azokat az érzéseinket, amiket vállalhatatlannak gondolunk, vagy
amiktől félünk, kizárjuk a tudatunkból. A változás egyik feltétele,
hogy közelebb kerüljünk belső világunkhoz, és egyre árnyaltabban
értsük, mi zajlik a színfalak mögött. Ehhez nemcsak több, de értőbb
figyelemre van szükségünk. Gondoljunk az érzéseinkre mint értékes
anyagra, amely közelebb visz a valódi énünk felfedezéséhez!
Figyeld meg, hogy érzed magad! Adj nevet az érzésednek! Majd
kezdd el minél alaposabban megvizsgálni az érzést:
– Hol érzed a testedben? Azonosítsd a testrészt vagy
területet! A fejed búbjától a talpadig bárhol felbukkanhat. Lehet
a torkodban, a mellkasodban, a gyomrodban, de a fejedben is.
– Mekkora az érzés kiterjedése? Például lehet, hogy az egész
mellkasodat beborítja, de az is előfordulhat, hogy csak a
szegycsontodban érzed.
– Állandó vagy pulzáló?
– Milyen a hőmérséklete?
– Tudnál-e színt kapcsolni hozzá?
– Milyen a tapintása?
– Van esetleg illata?
Ezek a kérdések elsőre talán furcsán hangzanak, ám ha
rendszeresen szánsz rá időt, és naponta többször is befelé fordítod
a figyelmedet, hamarosan egyre részletgazdagabb lesz a kép.
Ezenkívül miközben aprólékosan megfigyeled az érzéseidet, azok
szépen lassan elkezdenek megszelídülni, így könnyebb lesz őket
szabályozni.
Azt javaslom, érzelemnapló segítségével legalább 30 napon
keresztül kövesd nyomon, hogy aznap milyen érzések jelentek meg.
Annak érdekében, hogy a legpontosabban nyomon tudd követni a
belső folyamataidat, mindig legyen nálad egy kis füzet, vagy a
telefonodba jegyezd fel az aktuális érzést. A legjobb, ha naponta 2-3
alkalommal is tudatosítod magadban, hogy éppen mit érzel. Talán
könnyebb, ha a telefonodon beállítasz egy emlékeztetőt, hogy el ne
felejtsd a gyakorlatot.
 Előfordul, hogy egy éppen felbukkanó erős érzelemmel nincs
lehetőségünk foglalkozni, nem engedhetjük meg magunknak, hogy
hosszabban időzzünk benne. Ilyenkor érdemes egy időre félretenni
az érzést. Hogyan? Képzelj el egy dobozt (vagy bármilyen tárolót)!
{19} Alaposan vedd szemügyre, nézd meg a méretét, formáját, majd

tedd bele azokat az érzéseidet, amik pillanatnyilag zavarnak.

Kellemetlen gondolatokat, aggodalmakat, de testi érzeteket is
beletehetsz. Zárd le a tároló tetejét!
Most keress neki egy olyan helyet a környezetedben, ahol az arra
alkalmas időpontban hozzá tudsz férni, ám a hétköznapok szintjén
nem lesz zavaró.
 Határvédelem
Ahogy a testünket kívülről bőr védi, a lelkünknek is szüksége van
egy hatékony védelmi vonalra. A bőrünk azonnal reagál, ha úgy érzi,
veszély fenyegeti a szervezetünk homeosztázisát, vagyis egyensúlyi
állapotát. Verejtékezik, ha túlságosan felmelegedtünk, és remegni
kezd, amikor a testünk túlságosan lehűlt. Mindkét esetben a cél az
optimális testhőmérséklet visszaállítása. Erre a rugalmasságra van
szükségünk a lelki egyensúlyunk megtartásához vagy
visszaállításához is.
Lelki határaink megerősítésének fontos lépése a test határainak
rendszeres, naponta többszöri tudatosítása. Elsőre talán furcsán
hangzik, ám viszonylag egyszerű gyakorlatokkal is elérhetjük, hogy
határozottabban érzékeljük testi mivoltunkat. Én minden kliensemtől
azt kérem, a találkozásaink közötti szünetben se hanyagolják el a
tudatosítás rövid kis perceit.
1. Ülj le egy székre vagy egy fotelba. Helyezkedj el
kényelmesen, majd figyelmedet irányítsd a hátadra!
2. Figyeld meg, hogyan érintkezik a szék vagy fotel
támlájával!
3. Keresd meg azokat a pontokat, ahol a legerőteljesebben
érzed az alátámasztást!
4. Figyeld meg a terület kiterjedését, ami lehet akár akkora,
mint egy gombostű feje, de akkora is, mint egy nagy tenyér!
5. Most figyeld meg, hol nem érzed a háttámlát!
6. Ennek a területnek is azonosítsd a méretét!
7. Figyelmedet irányítsd a padlón megtámaszkodó talpadra!
8. Érezd a talaj megtartóerejét!
Ez a gyakorlat utazás, autóvezetés, de akár egy tárgyalás vagy
iskolai óra közben is pár másodperc alatt elvégezhető. Vegyük az
autóvezetés példáját: ahogy fogod a kormányt, figyeld meg, milyen
erő van az ujjaidban, majd tudatosítsd a tenyeredet is, ahol a
kormányhoz ér. A cél minden esetben az, hogy az egyébként nem
érzékelt testérzetekre irányítsuk a figyelmünket, melynek
következtében gondolataink kintről befelé irányulnak.
 A testhatárok tudatosításának másik nagyszerű lehetősége az
érintés. Bőrünk és idegrendszerünk szoros kapcsolatban van
egymással, az embrionális fejlődés során ugyanabból a
csíralemezből, az ektodermából fejlődnek ki, így azt is mondhatjuk,
hogy a bőrünk a kifordított idegrendszerünk. Ahogy a lelkiállapotunk
meglátszik bőrünkön, úgy a bőr érintése is hat az
idegrendszerünkre. A holland származású Frans Veldman a II.
világháború alatt a koncentrációs táborban döbbent rá, milyen fontos
szerepet játszik a szeretetteli érzelmi kapcsolat a túlélésben. Ebből
kiindulva dolgozta ki módszerét, amit haptonómiának nevezett el; a
görög haptein igéből származó hapto (kapcsolódom, kapcsolatot
teremtek) és a nomos (törvény, szabály, norma) szavak összetétele
nyomán.
Virginia Satir azt mondja, „napi négy ölelés kell a túléléshez, nyolc
a szinten maradáshoz és tizenkettő a gyarapodáshoz”. Satir és
Veldman nem véletlenül hangsúlyozza az érintés fontosságát. Egy
minden erotikától mentes gyengéd ölelés, egy értő érintés képes a
szenvedés és a magány enyhítésére.
 Környezet: szövetségesek
vagy akadályozók
Számítsunk rá, hogy ahogy haladunk előre az önismeretben, és
egyre határozottabb formát ölt az autentikus énünk, úgy kerülhetünk
egyre több konfliktusba a környezetünkkel. A körülöttünk lévőknek
általában nem érdeke, hogy a változásunkkal őket is változásra
sarkalljuk, márpedig ez óhatatlanul be fog következni. Ahogy régi
viselkedési formáinkkal és alkalmazkodási megoldásainkkal
elkezdünk leszámolni, úgy a velünk szoros kapcsolatban állók is arra
kényszerülnek, hogy elmozduljanak a jól ismert és biztonságos
pozíciójukból. Ahhoz, hogy ne okozzunk végzetes töréseket,
érdemes fontolva haladni, és szem előtt tartani, hogy a mi belső
folyamataink nem mindenki számára követhetők.
Különösen igaz ez abban az esetben, amikor terápiában veszünk
részt. A terápia védett és támaszt adó közegében olyan
szembesülésekre és változásokra vagyunk képesek, melyekre
annak hiányában valószínűleg nem lennénk. Ne felejtsük el, hogy a
környezetünkben lévők – ha ők nem vesznek részt ilyen folyamatban
– nem rendelkeznek ezzel az erőforrással és megtartóerővel, így
lehetőleg ne zúdítsuk rájuk sem a felismeréseinket, sem a kezeletlen
indulatainkat.
A határainkat azonban egyre magabiztosabban védhetjük. A
magabiztosság természetesen nem arroganciát jelent, csak
határozottságot.
 {1} Elvis Presley: Blue Suede Shoes
{2} „Money Beliefs and Financial Behaviors: Development of the Klontz Money
Script Inventory”, Journal of Financial Therapy, 2011.
{3} Ford.: Szegő Andrea, Oriold és társa Kft., 2018.
{4} Ford.: Vörösmarty Mihály
{5} Karinthy Frigyes: „Főnyeremény – Túlvilág a Földön”, In: Szavak
pergőtüzében, Szépirodalmi Kiadó, 1984.
{6} Az elnevezés forrása: Matthews, A.: „If I Think About Money So Much, Why
Can’t I Figure It Out?”, In: Understanding And Overcoming Your Money Complex.
Summit Books, New York, 1991.
{7} Ford.: Sőtér István
{8} Ursus Libris, Budapest, 2005.
{9} Mély levegő, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2020.
{10} Gyermekkor és társadalom, ford.: Helmich Katalin, Osiris Kiadó, Budapest,
2002.
{11} Ford.: Dudik Annamária Éva, Park Kiadó, Budapest, 2006.
{12} McGraw-Hill Education, 2000.
{13} Pilinszky János: A mélypont ünnepélye
{14} Ford.: Kós Judit, Ursus Libris, Budapest, 2020.
{15} Oxford University Press, USA, 2019.
{16} Pesti Kalligram, Budapest, 2021.
{17} Világló részletek, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017.
{18} Ford.: Kőrizs Imre
{19} Van der Hart, O.: „The use of imagery in phase 1 treatment of clients with
complex dissociative disorders”, In: European Journal of Psychotraumatology, 3.,
2012.
 Tartalomjegyzék
Címoldal
Valahogy el kell kezdeni, valahogy folytatni kell
„ONE FOR THE MONEY…”
Hiedelmek fogságában
A szégyen ereje
Státuszszorongás
Pénz, hatalom, titkok
Hiányzó biztonság
Pénz és a párkapcsolatunk
Pénzügyi családfa
A történelem lenyomatai
Mennyit érek?
Transzgenerációs önismeretet segítő kérdések
HOGYAN VESZÍTJÜK EL ÖNMAGUNKAT?
Az önfeladás történetei
A távolság történetei
A káosz történetei
Párkapcsolatok történetei
Az érzelmi függőség történetei
Az elfojtás történetei
Egy család története
A test történetei
AMIT MAGADÉRT TEHETSZ – ÚTBAN A SZABAD AKARAT FELÉ
A tested a szövetségesed
Megtartó közösségek
Keresd a múltad!
Figyeld az érzéseidet!
Határvédelem
Környezet: szövetségesek vagy akadályozók
Copyright
©Orvos-Tóth Noémi 2021
Jelenkor, Budapest, 2021
.
ISBN 978 963 518 109 4

Minden jog fenntartva