Szakítás, válás miatti gyász

A válási folyamat megértése,

tudatos továbblépés

Singer Magdolna - 2011

A válás is gyász

Blogíró vagyok, és amikor váltam, akkor egy pszichológus átvette egyik

bejegyzésemet a saját blogjára, „akasztják a hóhért" ugyebár, a
gyásztanácsadó gyászol. Egy hozzászóló méltatlankodott, mi az, hogy
gyász, hogy merjük egy napon emlegetni a válást egy halálesettel?

Pedig gyász bizony, méghozzá gyász a javából. A legújabb kutatások

szerint a válás érzelmi és fizikai megterhelése meghaladja még a
házastársunk halála által okozott szenvedést is. Nehezebb a
gyászfeldolgozás is. A válás esetében ugyanis mindenki életben marad,
kivéve a házasságot, ezért a gyászolónak olyasvalakit kell meggyászolnia,
aki nem halt meg. Egy vegyes gyászfeldolgozó csoportban a válók
mentegetőznek azok felé, akiknek meghalt a társuk. Ők „csak" válnak, de
hasonlóképpen pusztulnak bele a fájdalomba. Sőt, vannak, akik azt
állítják, jobban lennének, ha a házastársuk meghalt volna, mint így,
amikor a gyerekek körüli viták és sűrű találkozások miatt képtelenek
lezárni a múltat.

Ezzel szemben a magazinok válói ragyognak a boldogságtól, azt sugallva

minden gyanútlan válónak, hogy a válás egy könnyű műfaj. A párok
igyekeznek egymás elől eltitkolni szenvedésüket. A celebek a lapokon
keresztül üzennek egymásnak: jól vagyok, ezt neked! Mivel sehol egy
valódi, mély interjú, egy őszinte vallomás arról a mélységes gyászról, amit
egy társ elvesztése okoz, úgy hisszük, csak mi vagyunk olyan gyengék,
akik ezt ilyen gyötrelmesen élik át és ilyen véget nem érően.

A válás folyamata

Az életünk szüntelen változás. Ez létezésünk legalapvetőbb és

leglényegesebb alapját jelenti, és megmutatja képességünket a fejlődésre
és átalakulásra. Az életünk során sokszor érzünk megmagyarázhatatlan
nyugtalanságot, amikor nem tudjuk pontosan, mi hajt bennünket, de ez a
nyugtalanság végül változtatásra késztet. Munkahelyet váltunk, feladunk
valamilyen tevékenységet, új tanulásba kezdünk. A változtatást mindig
megelőzi a nyugtalanság, szorongás, üresség érzése. Vihar előtti csend.
Unjuk megszokott tevékenységünket, esetleg az egész életünket.
Általában rendelkezésünkre álló energiáinkat nem leljük. Kreativitásunk
elillan. Mi ez, mi van velünk? Nem értjük. Aztán hirtelen megérint valami,
igen, erre kell elindulnom! És visszatér az erő, megsokszorozódva, és a
szívünk diktálja az új irányt, és kétségünk sincs felőle, hogy megleltük az
utat.

Megesik, hogy az élet taszít minket a változás felé. Nincs választásunk, és

ez néha annyira ijesztő, mintha egy szakadékba kellene leugranunk. Ilyen
a válás utáni életkezdés is. Minél mélyebb az átalakulás, annál nagyobb az
ellenállásunk, a félelmünk. A megszokott dolgok elvesznek, vele a
kapaszkodóink is, és az új, az ismeretlen ijeszt bennünket. Félünk, de a
félelem nem csupán rossz, segít átélni azt, ami vár ránk.
Félünk az érzelmeinktől is, riasztó az új énünkkel találkozni. A válási krízis
olyan érzelmeket mozgósít, amelyekről nem is tudtuk, hogy létezhettek
bennünk. Sok mindent reakcióként élünk meg, nem én vagyok a gonosz,
de a másiknak bizonyos tette kihozta belőlem. Rábámulunk saját
viselkedésünkre, és ha merünk őszintének lenni önmagunkhoz,
beláthatjuk, mi sem vagyunk különbek, mint az általunk oly nagyon elítélt
társunk. Szavaink, tetteink mélyén a félelem lakozik, megrettenés az élet
súlyától

A válást kudarcként éljük meg. Akik együtt élnek, ők sikeresen képesek

együtt működni, ők szeretik egymást, ott béke van, egyetértés. Nem
feltétlenül. Nem azok válnak, akiknek már tarthatatlanul rossz a
kapcsolatuk. Vannak sokkal rosszabbul élő párok, akik ragaszkodnak a
házassági kötelékhez, és ragaszkodni is fognak életük végéig. Az, hogy
elégedettek-e a házassággal, vagy sem, nincs összefüggésben a házasság
stabilitásával. Ezzel szemben a család rendszerszemléletű megközelítése
szerint a válás nem a család felbomlását jelenti, hanem a családi
egyensúly, családi struktúra megváltozását, amelynek során a családi
kapcsolatok átrendeződnek. De akárhogyan is fogalmazunk, ez az
átalakulás mindig fájdalommal jár, mert bármennyire jót hozhat az újjá
alakulás, a veszteség tudata megjelenik benne. Annál is inkább, mivel az
elszakadás krízisében kevésbé látszik, hogy hosszú távon milyen kedvező
változások jöhetnek a család minden tagjának életébe.

A válás nem a bírósági végzést jelenti, hanem egy folyamat, amely a

különböző kutatások szerint másfél, két évet vesz igénybe, de van olyan
vélemény is, amely szerint négy év a tipikus alkalmazkodási idő. Ez egy
fontos információ, ugyanis sokakat felkészületlenül ér a szenvedés, a
gyász, és az is, hogy oly hosszú ideig tart. Ha tudod, hogy egyeseknek 3-4
év is kell, mire újra megtalálják az egyensúlyukat, türelmesebb vagy
önmagaddal szemben, elfogadod, hogy idő kell a veszteség
feldolgozásához.

Lerövidíthető lenne ez az időszak némileg, ha képesek lennénk valamiféle

válási rítusra, amely jelképesen is lejátszaná az elszakadást, ezzel a
személyiség mélyebb rétegei számára is bizonyossággá válna a
véglegesség. A szertartásoknak, rítusoknak igen erőteljes hatásuk van. A
házasságkötés is egy emlékezetes ünnepi aktus. A temetés szintén egy
igen erőteljes szertartás, ami segíti a tudatosulást, szembesülést a halál
visszavonhatatlanságával. A válásnál nincsenek ilyen szertartások, kivéve
a válóperi procedúrát. Én hiszek a rítusok erejében, ugyanakkor nagyon
nehéz megvalósítani. Mi terveztünk ilyet a második férjemmel, de
egyszerűen soha nem volt megfelelő a lélektani helyzet, és másoktól is
ugyanezt hallottam. Ezoterikus könyvek ajánlanak ötleteket, de ezekről
meg úgy érzem, nem az elszakadást segítik, inkább az agresszió kiélését.
Tépjük darabokra az esküvői képet, vagy ássuk el, gyújtsuk fel, és így
tovább. Ezt sokan megteszik mérgükben, de kétlem, hogy lerövidítené az
elszakadás idejét.
De hátha neked sikerül valami jobbat kitalálni, főleg, ha nem gátolnak
ebben erős indulatok. Jó lehetőség lehet például a második válóperi
tárgyalást követő közös ebéd. Ez gyakori, mi magunk is egy étterembe
mentünk a tárgyalás után. Sajnos nem jutott eszünkbe, hogy valahogy
a szertartás szintjére emeljük, egyszerűen csak elbeszélgettünk
egymással.

Vagy menjetek el ismerkedésetek színterére, ahol ünnepélyesen

kívánjatok egymásnak minden jót azon az úton, amin már nélkületek
megy tovább a társatok. Elmondhatjátok egymásnak, mi volt szép a
házasságban, mit tanultatok a másiktól, mi az, amit továbbvisztek
önmagatokban. Esetleg bocsánatot kérhettek minden rossz szóért,
bántásért.

Mint hospice önkéntes, sokszor voltam tanúja annak, hogyan vett búcsút
egymástól egy-egy házaspár, mielőtt egyikük eltávozott volna az élők
sorából. Ez a búcsú nem mindig úgy történt, ahogyan ezt a filmek
mutatják, vagy ahogyan a képzeletünkben él. Sokszor hetekig tartó
házasság-feldolgozó munka folyt. A beszélgetések során végigvettek
minden fontos eseményt, ami az együttélésük során történt, jót, rosszat,
egyaránt. Előkerültek fájó és feldolgozatlan dolgok is a múltból, aminek
veszekedés, sírás lett a következménye. Mégis, azok, akik a búcsúnak ezt
a módját választották − többnyire nem tudatos döntés, hanem belső
kényszer hatására − azok lassan-lassan eljutottak egy megnyugvásig,
megbékélésig. Elcsendesedtek, fogták egymás kezét, és nagy békesség
volt közöttük. Egy ilyen búcsú után az itt maradó gyásza lényegesen
könnyebb, mint azoknál, akiket elválasztott a kegyes hazugság betonfala −
ó, meglátod, meggyógyulsz, táncolsz az unokád esküvőjén, persze
drágám, tudom én azt − vagy azoknál, akik bár őszinték voltak a betegség
kimenetelét illetően, de nem tudták ezt a feldolgozást megcsinálni.

Nyilvánvalóan ez lehetne egy válásnál is a követendő út, a szép búcsú

határozottan megkönnyítené és lerövidítené a gyászfolyamatot.

A leválás nehézségei, kötődés

Más dolog beszélni a válásról, és megint más a megvalósulás. A tényleges

válás akkor is szorongató, elbizonytalanító esemény, ha már egyenesen
vágytunk a szabadulásra.

Ekkor tudatosul bennünk, hogy elveszítettünk valakit, aki részese volt a

mindennapjainknak. Felismerjük, hogy nem olyan módon számíthatunk rá
a jövőben, ahogyan eddig tehettük. Most kezdődik az a folyamat, amely
évekig tart, és amelynek érzelmi intenzitása és változatossága nagy
meglepetéseket szerez a gyanútlan válónak. Sokan értetlenül állnak saját
érzelmeik előtt, különösen akkor, ha úgy ítélték meg, annál, amiben
vannak, csak jobb jöhet. Mi ennek a magyarázata? A koragyermekkorban
kialakult kötődés pszichológiai sajátosságai adják meg a választ a
kérdésre. Bár a kapcsolat talán teljesen kihűlt, sőt, az is lehet, hogy
ellenségeskedés, utálkozás lépett a szerelem helyére, a kötődés még
hosszú ideig jelen van a kapcsolatban. A kötődés ugyanis, akár akarjuk,
akár nem, hamar kialakul és nehezen szűnik meg. Jó, ha tudod, minél
hevesebb érzelmek kísérik a válást, annál erősebb a kötődés.

Ahogyan egy gyógyíthatatlan betegség esetén is történik, a családtagok

gyásza a haláleset bekövetkezte előtt megkezdődik, ez az úgynevezett
megelőlegezett gyász. Ez történik válás esetén is, már a válás
fontolgatásakor megkezdődik a gyász. Az igazi megpróbáltatás azonban a
tényleges különváláskor vár rád. Az életed megszokott folyása elhagyta a
medrét, és most azt sem tudod, merre váj új medret magának. A
megszokás jó is, rossz is, minden esetre biztonságot nyújt, és most ezt a
biztonságot elveszítetted. Minden felborul, a rend káosszá válik, a jövő
bizonytalanná. Mintha földrengésben kellene élned tovább a napjaidat. A
lelkedben is földindulás van - és elsősorban ott. Kontrollálhatatlanok a
gondolataid. Arra vágysz, bárcsak lenne a fejeden egy kapcsoló, amivel ki
tudnád kapcsolni a benne lévő, igen rossz vevőköri viszonyokat tükröző,
sistergő-zúgó hangzavart. Ez még hónapokkal a szétválás után is így lehet,
de még egy év után is, különösen akkor, ha valamilyen esemény felizzítja
az érzéseket. Én vagy fél évvel a válás után azt kérdeztem magamtól,
vajon mire gondol egy normális ember, mire gondoltam én, mielőtt
váltam? És komolyan törtem a fejem, mert egyszerűen nem emlékeztem,
miken járattam az agyamat egész életemben. Ez nem azt jelenti, hogy
nem vagyunk képesek dolgozni, beszélgetni a gyerekünkkel, nevetni egy
jó filmen, elmélyedni egy könyvben, hanem ha éppen nem kötjük le a
gondolatainkat, akkor azok a történetünk részletein járnak. És ha lekötjük
is, a fejünk hátsó zugában akkor is ott kushad egy ugrásra kész fenevad.

Feltehetjük a kérdést, hogy jól döntöttünk-e? Agyalhatunk a gyerekek

sorsán. Előjöhet a bűntudat, harag. Ez a nyugtalansággal járó készenléti
állapot szorongássá fokozódhat, amely testet ölthet valamilyen félelemben,
sőt, pánikká válhat. Környezetünkkel szinte másról sem tudunk beszélni,
mint a válásunk részleteiről. Csökken a koncentrálóképességünk,
érzékenyekké válunk a különféle ingerekkel szemben, és alvás-és
evészavarok jelentkezhetnek. Mindezekre a szokatlan jelenségekre
rémülten tekintünk, mi van velünk? Valami nincs rendben velünk? Pedig ez
nem más, csupán az egészséges lélek teljesen normális válasza egy
rendkívül megterhelő életeseményre.

A gyász esetén súlyosbító tényező a váratlanság. Egy szeretett személy

váratlan halálára adott első reakció a hitetlenség, csakúgy, mint egy rossz
diagnózis közlése esetén. Nincs ez másként akkor sem, ha a válás nem
hosszan tartó fájdalmas agónia következtében huny el, hanem egyik fél
váratlan bejelentése miatt. Természetesen vitatható a váratlanság, hiszen
számos jel utalhatott arra, hogy a házasság instabillá vált, de
mégis, megtörténik, hogy ezeket a jelzéseket nem veszi a másik fél.
Ilyenkor a feldolgozhatatlan információt nem vagyunk képesek beengedni
a tudatunkba, és csak fokozatosan, kisebb adagokban tesszük ezt meg.

Meglepő módon , eleinte akár elszabadultságot, hatalmas megkönnyeb-

bülést is érezhetünk, és boldogan állapítjuk meg, nahát, nem is lesz ez
olyan nehéz! A férjemmel való szétköltözésünk után egy gyásszal
foglalkozó kollégám érdeklődésére újra és újra ragyogva mondtam, hogy
remekül vagyok, és valóban úgy is éreztem magam. Ő csóválta a fejét:
Nem értem ezt Magdi! Közel húsz év után… nincs itt valami rendben. Nos,
igaza volt. Nem tudtam, mi vár rám.

A pszichológusok szerint ez a felhangolt állapot is csupán egyik változata a

társ elvesztését kísérő lelkiállapotoknak. Felismerjük, elboldogulunk
valahogy az eddig nélkülözhetetlennek hitt társ nélkül is. Lendületesen
nekikezdünk az új életünk megteremtéséhez. Ezek a felszabadult energiák
azonban az elszakadással járó feszültségekből erednek. Csalódásunkban
önmagunkba vetjük bizalmunkat, hiszen ebben az érzelmi állapotban talán
csak magunkat találjuk egyedül alkalmasnak arra, hogy bizalmunkkal
tüntessük ki.

Sajnos azonban amilyen örömmel üdvözöljük ezeket az érzelmeket, olyan

csalódással kell rájönnünk, hogy nem úszhatjuk meg ennyire könnyen
életünk nagy horderejű változását.

Életválságban

A krízisek ijesztőek számunkra, és joggal: krízisekbe lelkileg

belerokkanhatunk − soha többé nem merünk kibújni csigaházunkból,
depresszió, szorongás kínozhat, pszichoszomatikus, vagy krónikus testi
betegségek gyötörhetnek, sőt, akár meg is halhatunk. Az már kevésbé van
a tudatunkban, hogy egy megoldott krízis milyen növekedést hoz az
életünkbe: bölcsülést, szemléletváltást, önismeretünk és belső erőnk
gyarapodását. A krízis nem csupán csapás: alkalom a változásra.

Ha azonban a tudattalanunkba száműzzük a fájdalmunkat,

elhagyatottságunkat, keserűségünket, akkor nem csupán nem kapjuk meg
ezt a belső növekedést, de egy hasonló helyzetben csőstül zuhanhat ránk a
fel nem dolgozott múltbéli sérülés is, arról nem is beszélve, hogy az
elfojtott sérülések mennyi energiát vesznek el tőlünk, hogy ott is
maradjanak, ahova száműztük őket. Az meg már egyenesen
fenyegetésnek tűnhet, hogy ott még bajt is csinálhatnak nekünk, hiszen a
pszichoszomatikus megbetegedések mélyén ilyesmik állnak.

Persze az elfojtás is a psziché védekezése, hogy megelőzzön egy még

nagyobb bajt. Mégis mit tehetek? − kérdezheted joggal. Ha tudatában
vagyunk annak, hogy fájdalmunk most ugyan rossz, de hosszú távon
hasznos, ez a tudat is segít. Ha nem akarunk azonnal, de rögtön egy másik
férfit/nőt, hogy elfedjük a fájdalmat, ha merjük viselni az elszakadás
terheit. Könnyebb-e annak, aki egy harmadikkal áll odébb, és boldog
szerelemben tervezi új életét? Természetesen sokkal könnyebb, de nem
ritka, hogy a kapcsolat segítő hálója mellett is rendszeresen megjelenik a
leválás összes tünete, vagy csak időnként bukkan fel rosszkedvet,
keserűséget okozva. Vannak, nem is kevesen, akik majomeffektusban
szenvednek, nem képesek egy kapcsolatot lezárni csak akkor, ha már van
egy másik személy, akibe kapaszkodhatnak. Ezt olvastam egy fórumon is
a minap: „Már eldöntöttem, hogy szakítok, még nem szólok, de nézem az
alkalmas személyt, akivel leléphetnék." Ez csak látszólag könnyű, de a
látszólagos könnyebbségért megfizethetjük az árat, az új kapcsolat
zátonyra futhat, mivel nem gyászoltuk el az előző kapcsolatot. Előbb el kell
engedni a társat. Nem csupán fizikailag, hanem lelkileg is. A szenvedést
viselni kell, de bízva abban, hogy a szenvedés véges, lassan megtörténik
az átalakulás, és egy jobb jövő vár ránk, mi pedig a krízis által egy
értékesebb emberré válunk.

Ahhoz, hogy a válás okozta krízisből megerősödve kerüljünk ki, az

szükséges, hogy kellő önreflexióval rendelkezzünk, és folyamatosan
monitorozzuk saját tetteinket, gondolatainkat, érzelmeinket. Kényelmes
dolog ragaszkodni a haragunkhoz, önmagunkat vétlennek tartani, de az
már kevésbé jó, ha bizalmatlanná válunk a párkapcsolatainkban, ha
félelmeink akadályoznak a kötődésben, vagy ha ismételjük saját hibás
viselkedésmintáit. Egy krízisnek a hősies túlélése fejlődésünkkel jár, növeli
belső erőnket, amelynek egész életünkben tudatában leszünk, és olyan
tapasztalatok birtokába kerülünk, amely mindig hasznosítható.

A leválás hosszú folyamata nem egy összefüggő krízisállapot, hanem

lecsendesedések és újabb krízisek tarkíthatják a felépüléshez vezető utat.
A másik fél minden egyes lépése kibillenthet az egyensúlyunkból. Van egy
radar rajtunk, amely állandóan vételre van állítva, és újabb is újabb
információk lépnek a hatósugarunkon belülre. Lehet, hogy a volt társunk új
párt talál magának, akivel szemmel láthatóan boldog, akár gyermekük is
születhet, ami visszalökhet bennünket a kezdeti lelkiállapotunkba. Lehet,
hogy életre kel, kivirul, vonzóbb lesz, sikeresebb − ez azt üzenheti
számunkra, mellettünk nem tudott önmaga lenni. A gyerekek jönnek-
mennek, hozzák a híreket − a papa egészen más Marcsival, még a
villanykörtét is becsavarja, segít a vásárlásban −, és minden egyes
mondatuk tőrdöfés a szívünkbe.

Két egymással ellentmondó tétel is van a krízisről. A professzionális

segítők számára alapszabály, hogy a krízisben lévő ember nem önmaga,
ezért ne alakítsunk ki elhamarkodott ítéletet róla. A másik:
krízishelyzetben ismerszik meg az ember igazán.
Vajon mi az igazság egy válási helyzetben, amikor néha rá sem ismerünk a
párunk viselkedésére? Kivel azonos ez az ember, azzal, akit a válásban
megismertem, vagy korábbi önmagával?

Editet a férje gyáva és kegyetlen módon egyik pillanatról a másikra hagyta

el, évekig titokban készülve rá, és addig eljátszva a tökéletes férjet és
apát. Nem foglalkozott a társa érzelmeivel, csak azzal, ő hogyan mentheti
a bőrét, minél kisebb sérülésekkel.

Gábor felesége közel húsz év nehézségei ellenére is példamutatóan szép

házasság után a válásban azt híresztelte a baráti körben, hogy soha nem
is volt szerelmes a férjébe.

Karesz exfelesége minden módon akadályozza a gyerekek láthatását, és

megvetéssel beszél a gyerekeknek az apjukról.

Gizi egy új szerelem miatt négy gyermekkel maradt magára egy fillér
gyerektartás nélkül.

Ilyen és hasonló körülmények megnehezítik, hogy a társunkra, és az

együtt töltött évekre szeretettel gondoljunk. Hogy megőrizzük az
értékeket. Mert feltesszük a kérdést: Kivel éltem én együtt? Aki a válási
krízisben gyáva, menti az irháját, felelőtlen, nem gondoskodik a
gyermekeiről, vagy akadályozza a láthatást, és így tovább, az milyen
ember valójában? Olyan-e, akibe beleszerettünk, aki mindezeknek az
ellenkezője volt? Ha nem olyan, amilyennek láttuk, akkor ki vagyok én,
kivel éltem, hogy nem vettem észre, és mi ragadt rám őbelőle? Gyötrő
kérdések ezek. Ha megtagadjuk a társunkat, megtagadjuk saját
múltunkat. Kiharapjuk életünkből az együtt töltött éveket, folytonossági
hiány keletkezik, egy sötét űr, ami tátong az életünkben.

Igazi, hősies emberi teljesítmény, eljutni a megbékélésig, megszelídíteni

azokat az indulatainkat, amelyek sérelmeink nyomán keletkeztek.

Persze, ez akkor megy könnyen, ha jóvátétel történik. Ha a felek egy idő

után képesek újratárgyalni a történteket, és belátás is születik. A válásban
minkét fél osztja az ütéseket, mindkét fél őriz nem gyógyuló sebeket. Ha
sikerül ezeket is megbeszélni, netán bocsánatot kérni az okozott
fájdalomért, hamarabb eljöhet a múltunk rehabilitálása.

Élet a válás után

Sokan úgy képzelik, jó barátok maradnak a válás ellenére is, mások látni
sem akarják egymást soha többé. És vannak, akiknek nincs választásuk,
mivel szülők, tetszik, nem tetszik, a gyerekek miatt nem szakadhat meg a
kapcsolat.

Ez például egy olyan különbség, szemben a halál általi veszteségtől, amely

megnehezíti a leválást, feldolgozást. A párkapcsolatokban a szakításokra
jellemző szét-össze, szét-össze játékokkal kapcsolatban sok éve olvastam
egy találó megjegyzést: A sebész is egyszerre amputálja le az
elüszkösödött lábat, nem darabonként metéli le. Ha a gyerekekkel bíró pár
befejezi is a csiki-csukit, akkor is egy elhúzódó agóniára számíthat a
gyerekek miatt. A darabonként metélés esete forog fenn. Persze ismerek
olyan férfit, aki a válás fájdalma elől a világ másik végére menekült, és pár
évig haza sem jött, hogy aztán hazatérve meglepetten köszöntse
időközben felserdült gyermekeit. Olyan is van, aki a szomszéd utcában
lakik, de nem hagyja magát befolyásolni azáltal, hogy apa, vagy anya, és
soha nem látogatja a gyerekeit. De nem ez a jellemző. A szülők
ragaszkodnak a gyerekekhez, és kapcsolatot szeretnének, még azon az
áron is, hogy megnövekszik és meghosszabbodik a szenvedésük.

Persze a gyerekek másfelől meg jó ürügyet szolgálatnak arra, hogy ne

történhessen meg a leválás.

A válság időszakában a házastársak naponta, vagy óránként változó és

egymásnak sokszor ellentmondó érzelmeik miatt nem tudnak úgy
viselkedni, ahogyan azt önmaguktól megszokták. Nincsenek kapaszkodók
sem, szabályok, vagy rítusok, amik támpontot nyújthatnának számukra.
Nem könnyíti meg a dolgukat a környezet viszonyulása sem. Általános
nézet szerint a válófélben lévő párok folyamatosan haragban vannak
egymással, noha ez nem feltétlenül van így.

Mikor első házasságomban váltunk, egy fiatal kolléganőm a párjával

megkért, hogy hadd lakjon nálunk néhány napig. A nappaliban
rendezkedtek be. Mikor elköltöztek, akkor elmondták, aggódva jöttek, arra
számítottak, rettenetes feszültségek közepébe csöppennek, és döbbenten
látták, hogy kettőnk közt a legnagyobb egyetértés van mindenben, mi
több, egy franciaágyon osztozunk. Amikor pedig összetörtem az ócska kis
bogárhátú Wolsvagenemet , amikor a ház elé parkolva nekimentem egy
fának, akkor a férjem szó nélkül aláfeküdt és kikalapálta. Egy hét múlva
ugyanúgy összetörtem, és ő megint csak zokszó nélkül helyrepofozta.

Vagy huszonöt évvel később, a második válásomkor a férjem elköltözését

követően eljött a gyerekekhez. Éppen megkaptam egyik könyvem nyomdai
levonatát korrektúrára. Leült az íróasztalához, és végigjavította az egész
kéziratot. Amikor meglett a lakásom, és én költöztem el, ő pedig
visszaköltözött a házba, akkor tiszta ágyneműt húztam neki --- majd újra,
mert a kutya lepisilte --- kitakarítottam a házat, és mindent tökéletesen
elrendeztem. Miközben engesztelhetetlen haragot éreztem iránta,
ugyanolyan asszonyi szeretettel gondoskodtam róla, mint együttélésünk
sok éve során.

Mint a példák mutatják, a válás utáni kapcsolattartásra zavarodottság

jellemző. A párnak nincs elképzelése arról, mi lehet az ideális
távolságtartás, mi segíti és mi nehezíti a leválást. Ráadásul korábbi
szokásaiknak megfelelően viselkednek, hiszen azzal, hogy a válóper
lezajlott, és hivatalosan már nem egy pár, nem sorakozott fel minden
automatikusan hozzá, ahogy egy mágnes magához húzza a vasreszeléket.

Észre sem veszik, hogy ugyanúgy benne maradtak bizonyos szerepekben,

mintha el sem váltak volna. A lakásban, házban maradó félhez az
elköltözött fél úgy jár oda, mintha hazajárna, hiszen ezt szokta meg
hosszú éveken, akár évtizedeken keresztül. Lehet, hogy még kulcsa is van,
és eszébe sem jut, hogy illene bejelentkeznie, ha „hazamegy". Idő kell,
mire mindkét fél rájön, hogy más szabályok érvényesek. Ugyanígy a
telefonálások, mail váltások is arról tanúskodhatnak, hogy a korábbi
megszokott módot viszik tovább. A kötődés következtében az öröm- és
szomorúság megosztás vágya is még sokáig élhet minkét félben. Második
válásom után megfigyeltem, hogy neheztelésem ellenére is az első
gondolatom a férjem volt, ha ért valami öröm, megtiszteltetés, a
megosztás vágya azonnal jelentkezett.

Az a pár, aki elhatározza, barátok maradnak, felismeri, hogy a közelség

akadálya lesz a leválásnak, elszakadásnak, meghosszabbodik az agónia.
Változtatnak, akkor meg a túlságosan hideg-rideg, távolságtartóvá válik a
kapcsolat. Mire a párok belövik az optimális távolságot, nem kevés
fölösleges szenvedés színesíti a válási küzdelmek palettáját.

Körülbelül két év, mire általában annyira csökken a házastársak érzelmi

hőfoka, hogy egy semleges, vagy hűvös, távolságtartó, vagy barátságosan
együttműködő viszonyt tudnak kialakítani egymással. Mindannyian
hallottunk, láttunk azonban olyan eseteket is, ahol a felek sok év után is
engesztelhetetlen gyűlöletet éreznek egymás iránt, és
ellenségeskedéseikkel folyamatos mozgásban tartják a kapcsolatot.
Mindent elkövetnek, hogy a másik félnek borsot törjenek az orra alá, és
sajnos ennek gyakran a gyerekek esnek áldozatul.

A haláleset kísérő gyász esetében megnehezíti a gyászoló helyzetét, ha az

elhunyt felé ambivalens érzelmekkel viseltetett. Váláskor minden esetben
ambivalenciáról beszélhetünk, még akkor is, ha a harag, neheztelés
aktuálisan teljesen elfedi a szeretetet.
Az egymásnak ellentmondó érzelmek nyugtalanítóak, elbizonytalanítóak,
szemben az egyértelmű érzelmekkel, amelyek pontos igazodási irányt
nyújtanak számunkra. A kötődés következtében még azokat is
rendszeresen elfogja a kétség, akik egyértelműen a válás mellett
döntöttek. Nehéz kitartaniuk elhatározásukban, és átélik veszteségük
tragikus fájdalmát. Sokszor csak a veszteség mutatja meg a házasságban
jelenlévő értékeket is. A soha jelen nem lévő férj távozásával, az a
feleség, aki gyermekeit egyedül nevelő anyának érezte magát, a tényleges
váláskor felismeri, hogy valamilyen módon mégiscsak számíthatott a
társára, ha másképpen nem, elpanaszolhatta a nehézségeket, vagy
tanácsot kaphatott a gyermekek nevelésében. A házastárs nélküli
mindennapok percenként hozzák azokat a helyzeteket, amikor egyedül kell
elboldogulni olyasmiben, ami a másik fél feladata volt. Mindezek felerősítik
az amúgy is meglévő belső nyugtalanságot.

Védekezve az ambivalencia nyugtalanító érzése ellen, minden igyekezettel

azon vagyunk, hogy vagy szeressünk, vagy gyűlöljünk. Ha nem akarjuk
gyötörni magunkat azzal, hogy érezzük a hiányt, a veszteségünk a valódi
súlyát, akkor a harag, gyűlölet oldalát felerősítjük. Ezt képesek vagyunk
olyan kiválóan működtetni, hogy még önmagunk elől is sikeresen
eltitkoljuk a valódi érzéseinket. Magabiztosan állíthatjuk, hogy kiszerettünk
a másikból, a szeretetnek az írmagja sem maradt bennünk, mit sem tudva
a szívünkben igenis megbújó szeretetről, vagy legalábbis erős kötődésről.
Gyűjtögetjük az egyik oldalra érzelmeinket, annál többet, minél erősebb az
eltagadott részünk, amellyel nem kívánunk találkozni. Ismerünk olyan
válókat, akik mindent elkövetnek, hogy bebizonyítsák a másik fél
alávalóságát, méltatlanságát a szeretetre, persze elsősorban önmaguknak.
Nem más ez, mint egy kétségbeesett erőfeszítés a lelki egyensúly
megtalálására.

A legfontosabb, hogy elfogadjuk a bennünk lévő kettősséget, de ehhez

előbb el kell ismerni a létezését, lehetőséget adva magunknak a
nyugtalanító, sőt gyötrő belső konfliktus megoldására. Ez ahhoz is
szükséges, hogy a kapcsolat rendeződjön, hiszen a felerősített negatív
érzelmek nem visznek a megbékélés felé.

Bűntudat, harag

Az ambivalencia érzésén kívül a bűntudat és a harag a legjellemzőbb

érzések az elszakadás során. A bűntudat keserves érzés, de hasznos is
lehet. Egy krízisben, amikor nem vagyunk önmagunk, sok olyasmit is
elkövethetünk, amit egyébként soha, és amire magunk is ellenérzésekkel
tekintünk. Engem például nagyon bántott, ha nem tudtam tisztelettel
beszélni a gyerekeknek az apjukról. Első válásomkor ez kifogástalanul
ment, a másodiknál is sokáig, ám egy ponton túl fordulatot vett a
viselkedésem. Beszélgetés során néha tettem egy-egy olyan megjegyzést,
ami tekintélyromboló volt. Ezért aztán alaposan megbűnhődtem, mert
utána gyötört a bűntudat. Amúgy is sok téren azt kellett átélnem, hogy
nem vagyok oké, nem úgy viselkedem, ahogyan szoktam, ahogyan mások
megszokták tőlem, ahogyan magamtól elvárnám. Mondhatni, hibát hibára
halmoztam, és a szégyenérzetemen mit sem csökkentett az a tény, hogy
szakemberként tudtam, krízishelyzetben éppen hogy ez a normális
reakció..

A bűntudat tehát kicsit visszapofoz a normális mederbe. Nem csupán bírál,

hanem felmutatja azokat az értékeket, amikben hiszünk, és ami felé
törekszünk. A bűntudat lehet túlzó, elégtelen és éppen megfelelő. Az
egészséges bűntudat arányban áll az elkövetett tettel. Megbánást érzünk,
de nem önutálatot. Arra ösztönöz, hogy felvállaljuk hibáinkat, lehetőséget
adva a jóvátételre. A válás krízisében azonban a bűntudatunk túlléphet
azon a határon, amely egészségesnek mondható, és elkezdhet
kíméletlenül ostorozni bennünket olyasmikért is, amelyek jelentéktelen
apróságok, vagy esetleg álmunkban előforduló vétségek.
Bűntudatunk lehet tudatos, szégyent érzünk, kényelmetlenséget,
nyugtalító gondolatok jönnek, feszül a gyomrunk, ég az arcunk −, de néha
megcáfolja saját nevét, nem „tudat", hanem tudattalan. Ha bűnt követtünk
el, büntetést érdemlünk. Megsértjük magunkat a konyhakéssel,
összetörjük az autónkat, vagy migrénnel gyötörhetjük magunkat. Teszünk
valamit, és mit sem tudunk arról, hogy bűntudat a mozgatórugója. Ez is a
kisgyermekkorba vezethető vissza, ugyanis a szeretett személy
elvesztésekor − ha csak anyánk kiment a szobából, vagy rábízott valakire −
felbukkanó sokféle érzelem között a bűntudat is megjelenik. Sok férfi
nagylelkű viselkedésének is ez a magyarázta, amikor a feleségének hagy
mindent; tudattalan bűntudata motiválja a gesztust - noha nem bűnös
valójában.

Tudattalan bűntudatunk odáig is juttathat bennünket, hogy ragaszkodunk

a szenvedésünkhöz. Ha ezt nem ismerjük fel, önsorsrontó életet élhetünk.
Netán megházasodhatunk újra úgy, hogy ugyanabba a helyzetbe hozzuk
magunkat.

A gyerekek és a szülők egyaránt bűntudatot éreznek, az egész családot

sújtja ez a nyugtalanító érzés. A bűntudat befolyással lehet a válás
folyamatára, például békülést kezdeményezhetünk, vagy engedményeket
tehetünk vitás kérdésekben. Előnyök szerzésére is felhasználható, sokan
manipulálnak azzal, hogy felébresztik a bűntudatot a másikban siralmas
állapotuk megmutatásával, vagy egyéb dolgokkal. Néha ez sikerül is, és a
válást kezdeményező fél megretten a döntés felelősségétől, és ekkor
kezdetét veheti a szét-össze játék. A pár felváltva érzi magát bűnösnek,
amitől igyekszik szabadulni, és közeledik a társa felé, egészen addig, amíg
a másik vét valamit, és övé lehet a felelősség. Aztán fordul a kocka, és
kezdődik minden elölről.

A másik jellemző érzés, amely szinte elkerülhetetlen a válási folyamat

során, a harag. Egy barátnőm összehordta a férjével készült közös
fényképeket, az egész múltjuk relikviáit, kihordta az erkélyre és
felgyújtotta. Kijöttek a tűzoltók, megmentették a házat, ám azóta is
végtelenül fájlalja múltjának szimbolikus felégetését. Pár év múlva
ugyanolyan erővel próbálta pótolni a fotókat, mint amilyen erővel
megsemmisítette azt, és az összekunyerált fotókat most igen nagyra
becsüli.

Egy halk szavú, szelídlelkű ismerősömet elhagyta a férje egy másik nőért
érzett szerelme miatt, és ő úgy maradt magára három gyermekével, mint
akit elgázolt egy ámokfutó autós, és úgy vérezve és sebesülten kell
gondoskodnia gyerekeiről. Engesztelhetetlen haragjában trágár sms-eket
küld, szidalmazza az új nőt, és a gyerekek előtt sem tudja türtőztetni
magát.

A válás krízisében lévő személyekre igen erős, ijesztő, bosszúálló fantáziák

is jellemzőek lehetnek. Ez önmagunkról alkotott képet is romba önti, és
még azt a kétségbeejtő kérdést is felveti: kik is vagyunk mi valójában?
Megismerkedhetünk egy olyan lényünkkel, amivel eddig semmiféle
rokonságban nem álltunk, sőt, azt sem tudtuk, hogy létezik.
Viselkedésünket abnormálisnak gondoljuk, ha először kerülünk ilyen
helyzetbe, és semmit sem tudunk a válás okozta krízis pszichológiai
vonatkozásáról. Kell-e szégyenkezzünk álmaink, gondolataink miatt? Hol
kezdődik a bűn? A lélek ismerői azt állítják, ha kevésbé félünk saját
fantáziáinktól, kevésbé vagyunk bűntudatosak miattuk, akkor kiváló
levezetési módot találhatunk bennük. Ha megismerkedünk saját rossz
énünkkel, nem jelenti azt, hogy teljesen azzá is kell válnunk.

A válási időszakban néha én nem engedtem meg magamnak agresszív

gondolatokat, minden áron azt akartam magamnak megmutatni, hogy
milyen jól haladok és ezt olyan jól sikerült is, hogy magam is elhittem.

De párnaponként meditációimban megjelenítettem a szereplőket, és ott

visszahőköltem saját indulatos késztetéseimtől. De aztán azt mondtam:
aha, szóval így állunk! Hát ez nem egészen az, amit el akarok magammal
hitetni. Akkor van még mit dolgoznom.

A harag nem mindig indokolt. Sokszor a fájdalom elkerülése érdekében

inkább a haragot választjuk, akkor is, ha az eszünkkel világosan látjuk,
társunk semmi bűnt nem követett el ellenünk. Szabadulni akarunk a
haragunktól, hiszen szenvedtet minket, de mégis ragaszkodunk hozzá,
mert olyan előnyökkel jár, amiknek nem vagyunk tudatában, és szintén a
koragyermekkori tapasztalataink következménye.

A védőháló, amely elkap

Házasságban élve bármilyen gondunk, bajunk esetén elsősorban a

házastársunktól várhattunk segítséget. Váláskor éppen ő az, aki a
bajunkat okozza, elveszítjük tehát a legfontosabb támaszunkat. Ebben a
helyzetben valamilyen közeli családtag támogatására lehet számítani.
Sajnos a válással a közös barátok egy része is elveszhet. Először
igyekeznek megmenteni a házasságunkat, aztán előbb-utóbb valamelyik
fél pártjára állnak. Nem jobb a helyzet akkor sem, ha pártatlanok
maradnak, hiszen ilyenkor elkötelezetten mellénk álló emberek nyújtanak
csak elegendő támogatást.

Válási folyamatban egy igazi jó barát aranyat ér. Második válásom okozta
életválságban sokat töprengtem azon, hogy mint gyásszal foglalkozó
szakember, mit is tudok kamatoztatni a saját krízisemből? Mit javasoljak
hasonló helyzetben lévőknek, mi enyhítheti a szenvedésüket?
A legelső helyre tettem a barátot. A válás hónapokig tartó folyamatában,
és az utána következő időkben is mindig történhet valami - különösen ahol
nehéz a megegyezés, vagy ahol a gyerekek miatt folyatódik a kapcsolat -
ami felboríthatja a lelki békénket. Zaklatott lelkiállapotunkban csak
őrlődünk saját gondolataink malmában, és nem tudunk kikeveredni belőle.
Ha erőteljesebb a történés, akadályozhat a munkánkban is,
megbénulhatunk aznapra. Ilyenkor egy türelmes hallgató segíthet rajtunk.
Ahhoz, hogy lelkünk minden - vagy majdnem minden titkát feltárhassuk
egy barátnak, nagyfokú bizalomra van szükségünk. Tudnunk kell, hogy a
barát nem ítélkezik felettünk, nem bírál, nem kifogásolja gondolatainkat,
tetteinket. Többnyire mi magunk vagyunk önmagunk legszigorúbb bírái:
egy jó barát még ezen is képes enyhíteni. Nem üdvözli kitörő örömmel a
hülye lépéseinket, de megérti, és elfogadja, hogy ez idő tájt az ismert és
szeretett barát, barátnő bizony tesz rossz lépéseket is. Megnyugtat
bennünket, hogy ebben a krízishelyzetben érthető a viselkedésünk, és
biztosít további szeretetéről. A válási krízisben ugyanis szerethetőségünket
is megkérdőjelezzük. Az egyik legrémisztőbb érzés, hogy nem vagyunk
azonosak korábbi önmagunkkal. Hajlamosak vagyunk saját magunkat
rossz színben látni. A jóbarátok dolga ilyenkor visszaadni elveszített
önbecsülésünket. „Teljesen rendben van, hogy így érzel, így viselkedsz,
mindenki más is ilyen lenne hasonló helyzetben. Semmi gond veled, te
normális vagy, a helyzet a szörnyű." Fennállhat a veszélye annak, hogy ha
a kritikátlanul mellénk áll, és mindenben megerősít, akkor az
áldozatszerepünkben erősít meg, így megakadályozza, hogy tanuljunk a
hibáinkból. Saját tapasztalatom az, hogy akkor, amikor a legerősebb
érzelmi örvényben vagyunk valamilyen esemény miatt, ami kifordított
önmagunkból, nem szerencsés a saját felelősségünkre felhívni a figyelmet.
Akkor az elfogadás segít, az, hogy a barát magához öleljen − képletesen,
vagy valóságosan − megértse a fájdalmunkat, vagy haragunkat.

Kutatások sora bizonyítja, hogy a társas támogató hálózat megvédi az

embereket a legkülönfélébb tragédiákat követő megbetegedéstől és
haláltól. Erőszak, haláleset, a munkahely elvesztése, a válás és egyéb
traumák sokkal könnyebben elviselhetőek, ha az ember segítségért
fordulhat a jóbarátaihoz. A férfiaknak azonban nehezebb a dolguk, mivel a
hagyományos szerepviselkedés szerint kevésbé mutathatják ki
elesettségüket. Igyekeznek ebben a helyzetben is férfiasan viselkedni,
leplezik sebezhetőségüket, szégyenkeznek, ha segítségre szorulnak, így
kevésbé tudnak élni a szociális védőháló nyújtotta támogató erővel.

Sajnos a barátok, szomszédok, együttérző munkatársak kezdeti

segítőkészsége hamarabb lelohad, mint a felépülés bekövetkezne. A
hozzátartozók halálát feldolgozó gyászcsoportokba jelentkező személyek
motivációja gyakran az, hogy már nem kapják meg a környezetüktől a
korábbi segítséget, már nem terhelhetőek. Ez válás esetében még inkább
így van, az emberek nem értik, ha már lezajlott a válás jogi része,
kialakult az új élet menete, miért nem nyugszik meg az illető? Úgy érzik,
hiábavaló a támogatásuk, ezért egy idő után visszavonják jóindulatukat.
Aki maga is nem vált, nehezen érti meg, milyen hosszú és rögös út az
elszakadás, feldolgozás útja.

Váláskor gyakran a legkézenfekvőbb megoldás a szülői házba való

menekülés. Itt az érzelmi támogatáson kívül fizikai támogatást is kaphat a
válsághelyzetbe került személy, azonban ennek a veszélye az, hogy ha
tartósan igénybe veszi a szülők segítségét, függőség alakulhat ki, és
visszaminősül gyerekké.

Nem gond nélkül való tehát a szülők, barátok, munkatársak támogatása,

de az eső hónapokban „életmentő" lehet.

Félelem az öregségtől, esélyek és esélytelenségek

A férfiak általában könnyebb helyzetben vannak, amikor újabb tartós

párkapcsolatot kívánnak kialakítani, de ez nem csupán a nekik kedvező
„piaci viszonyoknak" köszönhető. A nőknek és a férfiaknak eltérő
kapcsolati igényeik vannak. A férfiak nehezebben viselik a válás
feszültségeit, ezért akár kisebb igényt támasztva is belépnek bármilyen
partnerkapcsolatba, csak hogy enyhítsék szenvedésüket. Ezzel szemben a
nők abban az illúzióban ringatják magukat, hogy megtalálják azt a férfit,
aki rendelkezik az ex minden jó tulajdonságával, ugyanakkor a rosszakat
egytől egyik nélkülözi.

Az újrakezdés időszakában számos egyéb tényező is van, amely mindkét

fél számára megnehezíti az új partnerkapcsolat kialakítását. Ilyen a
megtépázott önértékelés, a gyász lelki folyamatával való intenzív
foglalatosság, a bűntudat. Mások rövidebb, vagy hosszabb ideig
megfosztódnak a kockázatvállalás bátorságától; a félelem gátolja őket
abban, hogy belemenjenek egy tartós kapcsolatba. Néha a helyzetből is
adódik, hogy partnerkapcsolatnak még csak a reménye sincs, gondoljunk
csak arra az anyára, aki kicsi gyerekeket nevel, és minden energiáját
leköti a családi nagyüzem működtetése; pénzkereset, ügyintézések,
gyerekekkel való foglalkozás, beleértve a különórákra való futkosást, a
vacsorafőzést és esti tanulást, játékot, fürdetést és ágyba szuszakolást.
Súlyosbítja a helyzetet válás következtében bekövetkezett anyagi romlás
is, ami egyébként a férfiakat is erőteljesen sújtja, hiszen a gyerektartás
igencsak megcsapolja a havi jövedelmüket, és akkor még nem is
említettük azt az esetet, ha lakás nélkül marad, mivel a közös hajlékot
átengedte a feleségnek és a gyerekeknek. Az anyai szerep éppúgy
nyújthat némi védelmet a magány ellen, mint a férfiak munkába
temetkezése. És bár mi nők, panaszkodunk sanyarú sorsunk felett, még
azzal együtt is jobb helyzetben vagyunk, ha zsonglőrködnünk is kell a
hivatástudat és az anyai kötelezettségek színpadán, mint az az apa, aki
csak időnként találkozhat a gyerekével.

Férfiak, nők, egyaránt szorongva tekintenek az öregedés elé - ki jobban, ki

kevésbé, de senkit nem hagy tökéletesen hidegen. Egy stabil kapcsolatban
lehet múló szomorúság a tükörbe vetett pillantás eredménye, vagy egy
betegségnek az aggodalma. Stabil bázisunkban, kapcsolati
erődítményünkben biztonságban érezzük magunkat. A társam szeret és
szeretni fog akkor is, ha ráncos lesz az arcom, és akkor is támaszt nyújt,
ha betegségekkel küszködöm. Ha azonban a válás nem a fiatalabb
éveinkben történik, akkor a jövőtől való aggodalomban kulcsszerepet
játszik az öregedés kérdése.

A nők nagyobb fájdalommal élik meg külső megjelenésük hanyatlását,

mint a férfiak. Korunkban a szépséget a fiatalsággal azonosítják, egy
idősödő nő nézhet ki jól, de mégiscsak a hervadás szomorúságát viseli
magán. A nők szexuális vonzereje a szépségükben van, és mivel a szépség
ki van téve az idő rombolásának, az egyedülálló nők rettegéssel néznek az
öregedés elé.

Egy korosodó férfi ráncai csak markánsabbá teszik az arcát, biztos

egzisztenciája, magabiztossága, ereje, önbizalma vonzó portékává teszi a
pártalálás piacán. Ötvenes, hatvanas férfiak könnyűszerrel találnak
maguknak harmincas, negyvenes nőket. Hátrányban vannak viszont a
potencia dolgában. Egy nő könnyebben elboldogul az ágyban, anélkül,
hogy lelepleződne, míg egy férfi ezt nem teheti meg.

A félelem attól, hogy nem vagyunk már kelendő portékák, nem feltétlenül
a ráncaink számától függ. Amikor 28 évesen váltam, azt hittem, öreg
vagyok, elhasznált, a két kisgyerekemmel a kutyának sem kellek. Most, 55
évesen pedig azt gondoltam, előttem az élet. Hogy öreg lennék? Dehogy!
Hogy nem találok párt magamnak? Dehogynem! Azt hiszem, a statisztikát
semmibe vevő hit az, ami átsegíthet bennünket, hiszen azért vannak, akik
megtalálják a párjukat bárhány évesen is, és azt is tudjuk, minden azon
múlik, belül miben hiszek, mit tartok magamról, mennyire értékelem
magam, bízom-e abban, hogy értékes, szerethető ember vagyok?

(Részlet Singer Magdolna Vigasztalódás a gyászban című könyvéből. Jaffa Kiadó,

Budapest, 2010)