JOËL DICKERAz igazság a Harry Quebert-ügyben 

JOËL DICKER     Az igazsága Harry Quebert-ügyben     Fordította:BOROS

KRISZTINA     GÖNCÖL KIADÓ 

ISBN 978–963–9183–84–1 A mű eredeti címe: La vérité sur l’affaire Harry

QuebertCopyright © Editions de Fallois/L’Age d’Homme, 2012Copyright – Hungarian
translation © Boros Krisztina, 2014  A borítón látható kép:Edward Hopper, 1882–
1967Portrait of Orleans, 1950Olaj, vászon – 66 × 101,6 cmFine Arts Museums of San
Francisco,gift of Jerrold and June Kingsley,1991.32 Minden jog fenntartva. A kiadó
írásos engedélye nélkül tilos a mű egészének vagy részleteinek mindenfajta másolása
és reprodukálása, beleértve a fényképezést, fénymásolást, hangfelvételt, valamint a
digitális adatfeldolgozást és – tárolást. 

Szüleimnek 

Az eltűnés napja(1975. augusztus 30., szombat)– Központi rendőrségi ügyelet,

tessék.– Halló? Deborah Cooper vagyok, a Side Creek Lane-ről. Azt hiszem, láttam,
ahogy egy férfi üldöz egy lányt az erdőben.– Mi történt pontosan?– Nem is tudom! Az
ablakban álltam, néztem az erdő felé, és észrevettem, hogy egy fiatal lány fut a
fák között… A nyomában egy férfival… Mintha menekülni próbált volna előle.– Most
hol vannak?– Hát… Már nem látom őket. Valahol bent, az erdőben.– Máris odaküldök
egy járőrt, asszonyom.Ezzel a telefonhívással kezdődött az a szenzációs esemény,
amely alaposan felkavarta a New Hampshire-beli Aurora városát. Aznap tűnt el egy
tizenöt éves helyi lány, Nola Kellergan. Soha többé nem akadtak a nyomára. 

PROLÓGUS2008. október(33 évvel az eltűnés után) 

Mindenki a könyvről beszélt. Nem járkálhattam nyugodtan a New York-i utcákon, nem
kocoghattam békésen a Central Parkban anélkül, hogy a járókelők felkiáltva rám ne
ismerjenek: „Nahát, hiszen ez Goldman! Az író!” Néha még futottak is pár lépést
mellettem, hogy feltehessék az oldalukat fúró kérdéseiket: „Mondja csak, tényleg az
az igazság, amit a könyvében leírt? Harry Quebert valóban ezt tette?” A West
Village-i törzskávéházamban volt, aki attól sem riadt vissza, hogy az asztalomhoz
telepedve faggasson: „Most olvasom a könyvét, Goldman úr, és le sem tudom tenni!
Már az előző is kiváló volt, na de ez! Igazán egymillió dollárt kapott érte? Hány
éves is? Alig harminc? Harmincéves! És már ennyi dohányt felmarkolt!” Még az
otthoni portás is, akinél nyomon követhettem, mennyit haladt az olvasásban két
kapunyitás között, amikor befejezte a könyvet, elkapott a lift előtt, hogy kiöntse
a lelkét: „Szóval ez történt azzal a Nola Kellergannel? Micsoda szörnyűség! Hogy
fordulhat elő ilyesmi? Most mondja, Goldman úr, hogy lehetséges ez?”Egész New York
odavolt a könyvért, két hét telt el a megjelenés óta, és máris úgy tűnt, az év
legnagyobb eladott példányszáma lesz az egész kontinensen. Mindenki tudni akarta,
mi is történt 1975-ben Aurorában. Erről beszéltek mindenütt, a tévében, a rádióban,
az újságokban. Alig múltam harmincéves, és ezzel a könyvvel, írói munkásságom
második alkotásával, egyszeriben a legfelkapottabb szerzővé váltam.Az ügy, amely
elbeszélésem alapjául szolgált, egész Amerikát felkavarta. Néhány hónappal
korábban, nyár elején megtalálták egy harminchárom éve eltűnt lány maradványait,
ezzel kezdődtek azok a New Hampshire-i események, amelyek nélkül Aurora ismeretlen
kisváros maradt volna a többi amerikai számára. 

ELSŐ RÉSZAz írók betegsége(A könyv előzménye) 

31. Az emlékezet legmélyén– Marcus, az első fejezet sorsdöntő! Ha az nem tetszik az
olvasóknak, a többit el sem olvassák. Mivel akarja kezdeni a könyvét?– Nem tudom,
Harry. Gondolja, hogy egyszer eljutok oda?– Hova?– Hogy könyvet írok.– Biztos
vagyok benne. 

2008 elején, azaz mintegy másfél évvel azután, hogy első regényemnek köszönhetően
az amerikai irodalom új üdvöskéje lettem, szörnyű alkotói válság köszöntött rám.
Úgy tűnik, nem ritka jelenség ez a gyors és zajos sikert arató írók körében.
Mindenesetre nem hirtelen taglózott le, inkább apránként lett úrrá rajtam a kór.
Mintha megtámadta volna az agyamat, amely napról napra bénultabb lett. Eleinte nem
akartam komolyan venni a tüneteket, előbb-utóbb majdcsak visszatér az ihlet,
mondogattam magamban. De hiába teltek a napok, hetek, hónapok, nem tért vissza
semmi.Pokoljárásom három jól elkülöníthető szakaszra oszlott. Először, egy rendes,
szédítő zuhanás kihagyhatatlan feltételeként a magasba kellett törnöm, ez
villámgyorsan ment. Első regényem kétmillió példányban kelt el, és huszonnyolc
évesen a sikeres írók sorába emelt. 2006 őszét írtuk, a nevem pár hét alatt
ismertté vált, engem lehetett látni mindenütt, a televízióban, az újságokban, a
magazinok címlapján. Metrómegállók óriásplakátjairól köszönt vissza az arcom. A
legszigorúbb keleti parti kritikusok is egyhangúan állították, hogy a fiatal Marcus
Goldmanból még nagy író lesz.Egyetlen, árva könyv, és máris mintha egy új élet
kapuja tárult volna fel előttem: már láttam is magam ifjú, milliomos sztárként.
Montclairből, szüleim New Jersey-i otthonából átköltöztem egy elegáns, Greenwich
Village-i lakásba, lestrapált Fordomat vadonatúj, színezett szélvédőjű, fekete
Range Roverre cseréltem, felkapott éttermekbe kezdtem járni, irodalmi ügynököt
fogadtam fel, aki a napi programomat szervezte és baseballmeccset nézett velem az
új lakás óriás tévéképernyőjén. Irodát béreltem a Central Park szomszédságában,
ahol egy Denise nevű, belém egy picikét szerelmes titkárnő válogatta szét a
postámat, főzte a kávémat, és tartotta rendben a fontos irataimat.A könyv
megjelenését követő fél évben megelégedtem azzal, hogy élvezem újfajta életem
édességét. Reggelente beszaladtam az irodába, hogy átlapozzam a velem foglalkozó
cikkeket és elolvassam a tucatnyi rajongói levelet, amelyek napi rendszerességgel
érkeztek, és amelyeket Denise egy vastag dossziéban gyűjtött. Mikor már úgy
éreztem, aznapra eleget dolgoztam, önelégült képpel indultam sétára a manhattani
utcákon, ahol a járókelők összesúgtak a hátam mögött. A nap hátralevő részét azzal
töltöttem, hogy érvényt szerezzek az ismertségem révén megillető új előjogaimnak,
azaz megvegyek bármit, amire kedvem szottyan, VIP-páholyból nézzem a Rangers-
meccset a Madison Square Gardenben, vörös szőnyegen lejtsek végig a popsztárokkal,
akiknek korábban gyűjtöttem a lemezeit, vagy Lydia Gloorral, az éppen aktuális
tévésorozat körülrajongott főszereplőjével randizzak. Híres író voltam, és úgy
éreztem, ez a világ legszebb mestersége. Abban a szent meggyőződésben, hogy a siker
örökké fog tartani, ügyet sem vetettem az ügynököm és a kiadóm első
figyelmeztetéseire, hogy lassan ideje lenne visszatérni a munkához, és hozzáfogni
második regényemhez.Csak a következő fél évben kezdtem érezni, hogy mintha más
szelek fújdogálnának. Megritkultak a rajongói levelek, egyre kevesebben szólítottak
meg az utcán. Akik mégis felismertek, egyre gyakrabban érdeklődtek, hogy mikor
jelenik meg és miről fog szólni az új könyv. Rájöttem, hogy kénytelen vagyok
hozzáfogni a munkához, és meg is tettem. Ötletmorzsákat firkáltam a kezem ügyébe
kerülő cédulákra, cselekményvázlatokat írtam a számítógépbe. Egyik pocsékabb volt,
mint a másik. Újabb ötleteken agyaltam, újabb szinopszisokat izzadtam ki magamból.
Hasztalan. Végül vettem magamnak egy új számítógépet, hátha jó ötleteket és kiváló
szinopszisokat is adnak vele együtt. Tévedtem. Új munkamódszer következett: késő
éjszakáig diktáltam Denise-nek a hatásosnak tűnő mondatokat, frappáns fordulatokat,
egy kivételes remekmű kezdő sorait. Másnapra azonban a mondatok sete-sutává, a
fordulatok elcsépeltté váltak, merő katasztrófának tűnt az egész. Betegségem a
második stádiumába lépett.2007 tavaszán, egy évvel írói bemutatkozásom után, a
második regényből még egyetlen nyomorult sort se írtam le. Csak amikor már nem
került újabb levél a rajongók dossziéjába, az utcán nem ismert meg senki és a
Broadway nagy könyváruházaiból eltünedeztek az arcképeim, értettem meg végre, hogy
a dicsőség múlandó. Ha a kiéhezett Gorgo-főt nem eteti folyvást az ember, rögtön
akad más, aki a helyére lép, politikai percemberkék, valóságshowk aktuális
sztárocskái, törtető rockerek ragadták magukhoz a korábban nekem szentelt
figyelmet. Holott mindössze tizenkét hónapocska telt el a könyvem megjelenése óta,
igazán semmiség a szememben, az emberiség mércéjével azonban óriási eseményhalmaz.
Ez alatt az egy esztendő alatt egyedül Amerikában egymillió gyermek született,
egymillió ember halt meg, tízezreket lőttek agyon, félmillióan kezdtek
kábítószerezni, egymillióan lettek milliomosok, tizenhétmillióan cserélték le a
mobiljukat, csak autóbalesetben ötvenezren elhunytak, kétmillióan pedig többé-
kevésbé súlyos sérülést szenvedtek. Én viszont még csak egy könyvet írtam.A
tekintélyes, New York-i Schmid & Hanson Kiadó, amely csinos kis összeget fizetett
első regényemért és továbbra is nagy reményeket fűzött hozzám, szünet nélkül
nyaggatta az ügynökömet, Douglas Clarent, aki viszont engem gyötört
fáradhatatlanul. Sürget az idő, mihamarabb elő kell állnom az új kézirattal,
hajtogatta állandóan, én pedig önmagamat is hitegetve arról igyekeztem meggyőzni,
hogy második regényem jó ütemben halad, semmi ok az aggodalomra. De hiába zárkóztam
hosszú órákra az irodámba, csak a fehér lapot bámultam, az ihlet óvatlanul elillant
mellőlem, és többé nem sikerült ráakadnom. Esténként, amikor álmatlanul
forgolódtam, gyakran belém villant, hogy a nagy Marcus Goldman még harminc se lesz,
mire távozik az árnyékvilágból. Annyira borzadtam e gondolattól, hogy úgy
döntöttem, inkább szabadságra megyek, hátha sikerül kissé kiszellőztetni a fejemet.
Egy hónap pihenéssel ajándékoztam meg magam egy miami luxusszállodában, úgymond
feltöltődésképpen, bensőmben azzal a mély meggyőződéssel, hogy a pálmafák
árnyékában végre visszatalálok korszakalkotó zsenialitásomhoz. Florida viszont mi
más is lehetett volna, mint pazar menekülési kísérlet, holott Seneca, a filozófus
már kétezer évvel előttem megtapasztalta a saját bőrén: hiába menekülsz, a gondjaid
hívatlanul melléd szegődnek, és a poggyászodban elkísérnek mindenhová. Mintha
Miamiba érkezve máris egy derék kubai hordár loholt volna utánam a repülőtéren:– Ön
Goldman úr?– Igen.– Akkor ez az öné – nyújtott volna felém egy papírokkal teli
borítékot.– Az üres lapjaim?– Igen, Goldman úr. Csak nem akart nélkülük elutazni
New Yorkból?Így töltöttem hát egy magányos hónapot Floridában, nyomorultan és
dühöngve, démonaimmal összezárva a lakosztályomban. Az éjjel-nappal bekapcsolva
hagyott laptopon az új regény.doc címet viselő dokumentum vigasztalanul üres
maradt. Egy este meghívtam egy Margaritára a szálloda bárzongoristáját, és akkor
jöttem rá, hogy a művészvilágban oly gyakori betegséget kaptam el én is. A
zongorista a pult mellé telepedve elmesélte, hogy életében egyetlen dalt írt, de az
óriási sláger lett. Akkora siker, hogy később semmi mást nem tudott írni, és most
lecsúszott, szánalmas figuraként abból él, hogy mások sikereit játssza el a hotel
közönségének. „Régen csupa telt házam volt az ország legnagyobb koncerttermeiben –
magyarázta a galléromba kapaszkodva. – Tízezren üvöltötték egyszerre a nevemet, a
csajok ájuldoztak vagy a bugyijukat dobálták a színpadra. Az aztán nem volt semmi!”
Kiskutya módjára körben lenyalogatta a sót a pohara széléről, aztán még hozzátette:
„Esküszöm, így volt!” És tudom, hogy tényleg így volt, ez a legszörnyűbb az
egészben.Pokoljárásom harmadik fázisa New Yorkba való visszaérkezésemkor kezdődött.
Miamiból hazafelé a gépen egy fiatal szerzőről szóló cikket olvastam, nemrégiben
megjelent regényét dicsérte agyba-főbe a kritika, a képe ott díszelgett a LaGuardia
repülőtér poggyászkiadó csarnokának óriásplakátjain. Az élet csúfot űzött velem,
nem csak hogy elfelejtenek, de ami még pocsékabb, rögtön valaki mást állítanak a
helyembe. Douglas jött ki elém, magánkívül volt. A Schmid & Hanson türelmét vesztve
bizonyítékot követelt arra, hogy haladok a munkával, és hamarosan leszállítom az új
mű befejezett kéziratát.– Nyakig vagyunk a pácban – siránkozott a kocsiban a
Manhattanbe vezető úton. – Remélem, azt fogod mondani, hogy Florida felpezsdített,
és jócskán előrehaladtál a könyvvel! Itt van ez a figura, akiről mindenki beszél
újabban… Az ő könyve lesz a karácsonyi sláger. És te, Marcus? Te mivel fogsz
előrukkolni karácsonyra?– Máris nekilátok! – fogadkoztam rémülten. – És minden
rendben lesz! Csapunk köré egy jó nagy reklámkampányt, és megy, mint a
karikacsapás! Az emberek szerették az első könyvemet, szeretni fogják a másodikat
is!– Marc, nem érted a helyzetet. Ezt pár hónappal ezelőtt valóban meg lehetett
volna tenni. Ez volt a stratégia: lovagoljuk meg a sikeredet, etessük a közönséget,
adjuk meg neki, amit kíván. A közönség Marcus Goldmant kívánta, Marcus Goldman
azonban Floridába ment a lábát lógatni, az olvasói így aztán más szerző könyvét
vették meg. Marc, tanultál te közgazdaságtant? A könyvek egymással felcserélhető
árucikkekké váltak. Az emberek olyan olvasnivalót akarnak, ami tetszik nekik,
kikapcsolja, szórakoztatja őket. És ha nem te adod meg nekik, majd megadja más, te
meg a szemétdombra kerülsz.Douglas jóslata megrettentett, példátlan tempóval láttam
munkához, reggelente már hatkor írni kezdtem, és sose fejeztem be este kilenc-tíz
óra előtt. Egész napokat töltöttem az irodámban, megszakítás nélkül, lázas
kétségbeeséssel írtam, szavakat, mondatokat körmöltem, regényötleteket ontottam
magamból. Ám pechemre semmi érdemlegeset nem sikerült papírra vetnem. Ami Denise-t
illeti, az ő napjai az irántam érzett aggodalommal teltek. Nem volt több diktálás,
nem kellett rajongói leveleket rendezgetni, se kávét főzni, más tennivalója
nem lévén, a folyosón járt fel-alá naphosszat. Ha már nem bírta tovább, az ajtómat
kezdte zörgetni.– Könyörgök, Marcus, nyissa ki! – nyöszörgött. – Jöjjön már elő,
menjen egy kicsit sétálni a parkba. Ma még nem is evett semmit!– Nem vagyok éhes! –
üvöltöttem vissza. – Ha nincs könyv, nincs kaja!– Jaj, ne mondjon ilyeneket, Marcus
– rimánkodott majdnem sírva. – Leszaladok a sarki csemegébe, hozok marhahúsos
szendvicset, a kedvencét. Sietek! Mindjárt itt vagyok!És már hallottam is, hogy
felkapja a táskáját, rohan az ajtóhoz, száguld le a lépcsőn, mintha az igyekezete
bármit is változtathatna a helyzetemen. Időközben ugyanis felmértem, mekkora csapás
is ért. A semmiből felbukkanva egyszerűnek tűnt a könyvírás, most viszont a csúcson
kellett újra összeszedni a tehetségemet, újabb fárasztó menetelésbe kellett fogni a
siker felé, amire képtelennek éreztem magam. Leterített az íróbetegség, és nem volt
senki, aki a segítségemre lehetett volna, ha valakinek megemlítettem a dolgot,
azzal nyugtatgatott, hogy semmiség az egész, nyilván másokkal is előfordul, ha ma
nem írtam egy sort se, majd írok holnap. Két napig próbáltam a szüleimnél a régi
szobámban is dolgozni, ahol annak idején az első könyvet írtam. A kísérlet szörnyű
kudarcba fulladt, amiben vélhetően anyámnak is volt némi része azzal, hogy a két
napot végig mellettem töltötte, szemét a laptopomra függesztette és egyfolytában
azt ismételgette: „Nagyon jó, Markie!”– Egy sort se írtam még, anya! – fakadtam ki
végül.– De én érzem, hogy nagyon jó lesz.– Jó lenne, ha egyedül hagynál…– Miért
hagyjalak egyedül? Fáj a hasad? Pukiznod kell? Előttem nyugodtan, drágám! Az anyád
vagyok.– Nem, anya, nem kell pukiznom.– Akkor talán éhes vagy? Kérsz palacsintát?
Gofrit? Vagy valami sósat? Egy kis tojást esetleg?– Nem, nem vagyok éhes.– Akkor
miért hagyjalak egyedül? Csak nem azt akarod mondani, hogy terhedre van annak a
jelenléte, aki életet adott neked?– Nem, nem vagy terhemre, csak…– Csak?– Semmi,
anya.– Kéne neked egy barátnő, Markie. Azt hiszed, nem tudom, hogy szakítottál
azzal a tévésztárral? Hogy is hívják?– Lydia Gloor. Tulajdonképpen nem is voltunk
együtt igazán. Futó viszony volt.– Futó viszony, futó viszony! Hát így vannak ezzel
a mai fiatalok: egyik futó viszony a másik után, aztán ötvenévesen ott állnak
kopaszon, család nélkül!– Anya, mi köze ennek a kopaszsághoz?– Semmi. De szerinted
normális, ha egy magazinból tudom meg, hogy együtt jártok? Milyen fiú az, aki ezt
teszi az anyjával, mi? Képzeld, éppen mielőtt Floridába utaztál, megyek
Scheingetzhez – a fodrászhoz, nem a henteshez –, ahol mindenki nagy szemeket
mereszt rám. Mi van, kérdezem, mire Bergné a búra alól mutatja a magazint, amit
olvas, benne a fotóval rólad meg arról a Lydia Gloorról, ahogy együtt sétáltok az
utcán, a cikk címe meg arról beszél, hogy szétmentetek. Az egész fodrászat tudta,
hogy szétmentetek, én meg arról se hallottam, hogy együtt jártok! Persze nem
szerettem volna, ha komplett hülyének néznek, úgyhogy rögtön mondtam, milyen helyes
nő, sokszor vacsorázott nálunk.– Anya, azért nem beszéltem róla, mert nem volt
komoly. Nem ő volt az igazi, érted?– Hát persze, egyik sem az igazi! Te valahogy
sosem találkozol a megfelelővel, Markie! Ez a baj. Azt hiszed, egy ilyen
tévésztárocska tud háztartást vezetni? Képzeld, tegnap láttam Mrs. Leveyt a
szupermarketben, az ő lánya is egyedülálló. Éppen megfelelő lenne a számodra.
Ráadásul gyönyörű fogai vannak. Akarod, hogy áthívjam?– Nem, anya. Dolgozni
próbálok.Ebben a pillanatban megszólalt a csengő.– Azt hiszem, ők azok – jegyezte
meg anyám.– Hogy érted, hogy ők azok?– Mrs. Levey meg a lánya. Mondtam nekik, hogy
jöjjenek át négy órára teázni. Pont négy van. Egy rendes asszony mindig pontos. Hát
nem találod máris szeretetre méltónak?– Teázni hívtad Leveyéket? Tedd ki őket,
anya! Nem akarok találkozni velük! Meg kell írnom egy könyvet, a fenébe is! Nem
érek rá itt uzsonnázgatni, regényt kell írnom!– Jaj, Markie, neked tényleg nagyon
kéne egy barátnő. Akit eljegyzel, akit feleségül veszel. Túl sokat foglalkozol a
könyvekkel, és túl keveset a házassággal…Senki se fogta fel a helyzet súlyosságát,
hogy nekem, ha törik, ha szakad, kell egy új könyv, már csak a kiadóval kötött
szerződés miatt is. 2008 januárjában Roy Barnaski, a Schmid & Hanson nagy hatalmú
igazgatója berendelt az irodájába, a Lexington Avenue-n álló toronyház 51.
emeletére. „Nos, Goldman, mikor lesz a kezemben az új kézirata? – dörrent rám. – A
szerződésünk öt könyvről szól. Villámgyorsan munkához kell látnia! Eredményeket
akarok látni, forgalmat! Késésben van a határidőt illetően! Késésben van mindennel!
Hallott a fickóról, aki karácsony előtt dobta piacra a kötetét? A maga helyét
foglalta el a közönség szívében! Az ügynöke azt híreszteli, hogy a következő
regénye már majdnem kész. És maga? Maga csak hányja ki az ablakon a pénzünket!
Mentse hát, ami menthető, tegye rendbe a dolgokat! Csapjon végre bele, írjon egy
bitang jó könyvet, azzal még megmentheti az irháját. Adok magának fél évet, hat
hónap haladékot júniusig.” Hat hónapot, amikor közel másfél év alatt se jutottam
semmire! Képtelenség. Barnaski arról ráadásul nem tájékoztatott, hogy milyen
következményei lesznek, ha nem tartom a határidőt. Ezt a feladatot Douglas vállalta
magára két héttel később egy sokadik otthoni beszélgetésünk során. „Muszáj lesz
írnod, öregfiú, nem lazsálhatsz tovább. Öt könyvről írtál alá szerződést! Ötről!
Barnaski magánkívül van, nem hajlandó tovább várni… Mondta, hogy júniusig hagyott
időt neked. Tudod, mi történik, ha nem vagy kész? Szerződést bontanak veled,
bíróság elé viszik az ügyet, és kicsinálnak. Az utolsó filléredet is kihúzzák a
zsebedből, búcsút inthetsz az édes életnek, a szép lakásnak, a fényűzésnek, a menő
verdának, nem marad semmid! Teljesen kiszipolyoznak.” Egy évvel ezelőtt még új
csillag voltam az irodalom egén, és mára, tessék, egy rakás szerencsétlenség, az
észak-amerikai könyvkiadás szégyene lettem. Második számú tanulság: a dicsőség
nemcsak hogy múlandó, ráadásul kellemetlen következményekkel is jár.A Douglas-féle
fejmosást követő este fogtam a telefont, és felhívtam az egyetlen embert, akiről
azt gondoltam, képes lehet kihúzni a kátyúból. Harry Quebert régi tanárom volt az
egyetemen, de mindenekelőtt Amerika legtekintélyesebb és legolvasottabb szerzője,
akivel szoros, baráti viszonyban álltam már vagy tíz éve, amióta a massachusettsi
Burrows egyetemén diákként megismertem. Több mint egy éve nem láttam, telefonon se
beszéltünk. Aurorában, New Hampshire-i otthonában hívtam.– Ó, Marcus! – szólalt meg
csipkelődve, amikor meghallotta a hangomat. – Tényleg maga az? Hihetetlen. Amióta
sztár lett, nem is jelentkezik. Kerestem magát egy hónappal ezelőtt, de a
titkárnője azzal hárított el, hogy nem ér rá senkinek.– Baj van, Harry – vágtam
egyből a közepébe. – Azt hiszem, nem vagyok többé író.Erre ő is komolyra fordította
a szót.– Mit akar ez jelenteni, Marcus?– Vége, nem tudok mit írni. Csak bámulok a
fehér papírra. Hónapok óta. Talán már egy éve is.Megnyugtató, baráti nevetésben
tört ki.– Szellemi rövidzárlat, Marcus, ennyi az egész! Az üres lap keltette görcs
éppen olyan ostoba dolog, mint a szexuális teljesítménykényszer okozta leblokkolás.
A zseni riadalma, ugyanolyan pánik, mint ami lelohasztja a farkincáját, amikor
éppen talicskázni készülne egy kedves rajongójával, és egyre azon jár az esze, hogy
hogyan fogja a Richter-skálán mérhető orgazmusban részesíteni. Hagyja a fenébe a
zsenialitást, érje be annyival, hogy írja egymás után a szavakat. A zsenialitás
megjön magától.– Gondolja?– Biztos vagyok benne. De a bulizást meg a koktélpartikat
kicsit visszafoghatná. Az írás komoly dolog. Azt hittem, ezt sikerült a fejébe
vernem.– Hiszen én komolyan dolgozom! Mást se csinálok! De mégsem jutok
semmire.– Lehet, hogy a megfelelő környezet hiányzik. New York remek hely, de
túlságosan zajos. Mért nem jön el hozzám, mint amikor még a tanítványom volt?
Hagyjam ott New Yorkot, próbálkozzam a környezetváltozással? Ennél ésszerűbbnek
sosem tűnt még elfogadni a felajánlott menedéket. Eldugott vidéki környezetben,
öreg mesterem társaságát élvezve lelni rá az ihletre, igen, pontosan erre volt
szükségem. Egy héttel később, 2008. február közepén leköltöztem hát a New
Hampshire-beli Aurorába. Ez alig néhány hónappal a drámai események előtt történt,
amelyekről be szeretnék számolni önöknek.★Az ügy előtt, amely 2008 nyarán egész
Amerikát feldúlta, senki sem hallott Auroráról, a massachusettsi határ közelében
levő óceánparti kisvárosról. A főutcán egymás mellett sorakozik a mozi – amelynek
műsora állandó lemaradásban van az országos filmkínálathoz képest –, néhány üzlet,
a posta, a rendőrőrs és pár étterem, köztük a Clark’s, a városka történelmi múltra
visszatekintő diner-je. Ezeken túl mindenütt békés, színes deszkaházak,
palatetővel, barátságos üvegverandával, a ház körül kifogástalan rendben tartott
kerttel. Külön kis Amerika ez Amerikán belül, ahol a helybeliek nem zárják kulcsra
az ajtót, egyike azoknak a béke szigete kisvárosoknak, amelyek csakis New
Englandben léteznek.Jól ismertem Aurorát, hiszen gyakran megfordultam Harrynél,
amíg a tanítványa voltam. Egy kőből és rönkfenyőből épült, gyönyörű házban lakott a
városon kívül, a Maine felé vezető 1-es út mentén, a térképeken Goose Cove néven
szereplő tengeröböl partján. Igazi íróknak való ház volt, tengerre néző kilátással,
napozóterasszal, amelyről lépcső vezetett közvetlenül a partra. A házat körülölelte
a természet, parti erdő, kövek, sziklák, nyirkos, mohos páfrányosok, a föveny
mentén itt-ott felbukkanó sétaösvény. A világ végén érezhette volna magát az ember,
ha nem tudja, hogy mindössze néhány mérföld választja el a civilizációtól. Itt nem
volt nehéz elképzelni az idős írót, amint a dagály és a naplemente ihletadó
hangulatában papírra veti remekműveit a teraszon.2008. február 10-én, alkotói
válságom mélypontján hagytam el New Yorkot. Az országot már megcsapta
az elnökválasztási láz előszele. Pár nappal korábban a szuperkedden (amire március
helyett kivételesen már februárban sor került, ezzel is jelezve, hogy rendkívüli
esztendő vár ránk) a republikánusok McCain szenátor mellett döntöttek, a
demokratáknál viszont még dúlt a harc Hillary Clinton és Barack Obama között.
Egyvégtében vezettem le az utat Auroráig. Sok hó esett a télen, az út mentén
elsuhanó vidéket még mindig fehér takaró borította. Kedvelem New Hampshire-t,
kedvelem a nyugalmát, hatalmas erdőségeit, tavirózsával szegélyezett tavacskáit,
amelyek nyáron úszásra, télen korcsolyázásra csábítanak, kedvelem, hogy itt nincs
se forgalmi, se jövedelemadó. New Hampshire szerintem kifejezetten liberális állam,
a mellettem elhaladó autók rendszámtábláján olvasható „Élj szabadon, vagy halj meg”
jelmondat jól kifejezi azt a határtalan szabadságérzetet, amely engem is eltöltött,
valahányszor Aurorában jártam. Ma is jól emlékszem, milyen belső nyugalom áradt
szét bennem azonnal, mihelyt azon a hideg, ködös délutánon megérkeztem Harryhez. Az
ajtó előtt állva várt, hatalmas télikabátba burkolózott. Kiszálltam a kocsiból,
Harry odalépett hozzám, kezét a vállamra téve szélesen, biztatóan
elmosolyodott.– Hát mi van magával, Marcus?– Nem tudom, Harry…– Ugyan, ugyan. Maga
mindig is túlságosan érzékeny volt.Ki sem csomagoltam, leültünk beszélgetni a
nappaliban. Harry kávét főzött. Tűz pattogott a kandallóban, kellemes meleg volt
odabenn, a hatalmas teraszajtón át viszont látszott, ahogy jeges szél kavarja az
óceán vizét és havas eső hull a parti sziklákra.– Már el is felejtettem, milyen
csodaszép itt – suttogtam.– Meglátja, kicsi Marcus, majd én kezelésbe veszem a
lelkét – bólogatott. – Végül aztán megszül nekünk egy fergeteges regényt. Ne
izgassa magát, minden jó író átesik hasonló nehéz korszakon.A jól ismert derűs és
bizakodó tekintettel nézett rám. Sosem láttam kételkedni, karizmatikus, magabiztos
személyiség volt, puszta jelenlétével magától értetődő tekintélyt sugárzott.
Hatvanhetedik évében járva is jól nézett ki, ezüstös sörénye nem ritkult meg,
széles válla, robusztus teste a hosszú bokszolói múltról árulkodott. Valamikor
ugyanis bokszolt, akárcsak én, éppen ez hozott össze minket a burrowsi egyetemen.
Nagyon szoros barátság fűzött Harryhez, amire később még visszatérek. 1998-ban
lépett be az életembe, akkor iratkoztam be a massachusettsi Burrows egyetemére. Az
ötvenhét éves Harry már tizenöt éve volt a rokonszenves és udvarias hallgatókkal
teli, békés, vidéki egyetem irodalom tanszékének rajongott professzora. Előtte én
is, mint mindenki csak hallomásból tudtam Quebertről, a nagy íróról, Burrowsban
aztán megismertem Harryt, aki a köztünk levő korkülönbség ellenére hamarosan a
legjobb barátommá vált, és megtanított íróvá lennem. A hetvenes évek közepén ő is
átélte az írói megdicsőülést, amikor második regénye, A bajok eredete tizenötmillió
példányban kelt el, és elnyerte Amerika két legrangosabb irodalmi díját, a National
Literary Awardot és a National Book Awardot. Azóta rendszeres időközönként jelentek
meg könyvei és saját, igen olvasott rovatot kapott a Boston Globe-ban, amelyben
havonta publikált. Az amerikai értelmiség egyik kiemelkedő alakja volt, előadásokat
tartott, gyakran hívták meg fontos kulturális eseményekre, politikai kérdésekben
adtak a véleményére. Nagy tekintélyű figuraként az ország büszkeségének, Amerika
sikeremberének számított. Abban reménykedtem, ha pár hetet vele töltök, vissza tud
téríteni az írómesterséghez, és képes lesz kivezetni alkotói válságomból. Azt
azonban rögtön meg kellett állapítanom, hogy Harry akármilyen nehéznek találja is a
helyzetemet, semmi rendkívülit nem lát benne. „Az íróknak vannak néha üresjárataik,
ez a mesterség velejárója – magyarázta. – Kezdjen dolgozni, és meglátja, magától
megoldódik minden.” Átadta a földszinti dolgozószobáját, ahol az összes könyvét,
köztük A bajok eredetét is írta. Hosszú órákat töltöttem ott, hátha nekem is
sikerül belelendülnöm a munkába, de ehelyett csak bámultam ki az ablakon, teljesen
elmerülve az óceán és a hó látványában. Amikor kávét vagy valami ennivalót hozott,
elkeseredett ábrázatom láttán mindig megpróbált lelket önteni belém.– Ne vágjon már
ilyen képet, Marcus – fakadt ki végül egy délelőtt –, úgy néz ki, mintha a halálán
volna.– Közel járok hozzá…– Ugyan már! Foglalkozzon inkább a világhelyzettel, az
iraki háborúval, ne ilyen nyomorult könyvügyekkel! Nincs annak még itt az ideje.
Lesújtó látni, ahogy szenved, mert képtelen három sort papírra vetni. Nézze inkább
más szemszögből: írt egy nagyszerű könyvet, gazdag és híres lett, és a második
könyve most kicsit nehezebben pattan ki a fejéből. Nincsen ebben semmi különös vagy
aggasztó…– Magával is előfordult?Harsány nevetésben tört ki.– Alkotói válság?
Viccel? Jóval gyakrabban, mint gondolná, szegény barátom!– A kiadóm szerint, ha
most nem írok új könyvet, végem.– Tudja, ki valójában egy könyvkiadó? Egy elvetélt
író, akinek a papája rendelkezett annyi pénzzel, hogy a fiacskája lenyúlhassa mások
tehetségét. Meglátja, Marcus, nemsokára minden rendbe jön. Pompás karrier áll maga
előtt. Az első könyve is figyelemre méltó volt, a második még inkább az lesz. Ne
aggódjon, segítek magának ihletet meríteni.Nem mondhatom, hogy visszatért volna az
alkotóerőm, de tagadhatatlan, hogy aurorai tartózkodásom a javamat szolgálta. És
jót tett Harrynek is, akiről tudtam, hogy sokszor nyomasztja a magány. Családja nem
volt, és szórakozásból is kevés jutott neki. Boldog napokat töltöttem nála.
Tulajdonképpen ezek voltak az utolsó boldog napjaink együtt. Nagyokat sétáltunk a
tengerparton, operaklasszikusokat hallgattunk, végigjártuk a sífutópályákat,
befurakodtunk a helyi kulturális rendezvényekre, átfésültük a környék
szupermarketjeit, Harry kedvenc koktélvirslije után kutatva, amelyet az amerikai
hadsereg veteránjai megsegítésére árusítottak, és amely öreg barátom szerint
önmagában is igazolta az iraki katonai beavatkozást. Gyakran ebédeltünk és egész
délutánokat végigkávéztunk a Clark’s-ben, közben az életről elmélkedtünk, akárcsak
egyetemista koromban. Aurorában mindenki ismerte és tisztelte Harryt, és idővel
engem is megismertek. Két ember állt hozzám a legközelebb: Jenny Dawn, a Clark’s
tulajdonosnője, és Erne Pinkas, a községi könyvtár önkéntes vezetője, Harry jó
barátja, aki esténként néha kijött Goose Cove-ba egy pohár scotchra. Én minden
délelőtt benéztem a könyvtárba, hogy elolvassam a New York Times-t. Első nap
észrevettem, hogy Erne Pinkas feltűnő helyre rakta a könyvemet az ajánlott
olvasnivalók állványán.– Látod, Marcus, az első helyen áll a könyved – mutatta
büszkén. – Egy éve ez a leggyakrabban kölcsönzött kötet. Mikor jelenik meg a
következő?– Az az igazság, hogy nem könnyű belekezdenem. Ezért is vagyok itt.– Ne
aggódj. Biztos vagyok benne, hogy jön majd egy zseniális ötlet. Valami nagyon
hatáskeltő sztori.– Például?– Gőzöm sincs, te vagy az író. De valami olyan téma
kell, ami tömegeket képes lázba hozni.A Clark’s-ben Harry harminchárom éve ugyanazt
a 17-es számú asztalt foglalta el, amelyre Jenny kis fémtáblát csavaroztatott a
következő felirattal:Ennél az asztalnál írtódott 1975 nyarán Harry Quebert híres
regénye, A BAJOK EREDETE.Ismertem a táblát régről, de sosem szenteltem különösebb
figyelmet neki. Csak mostanában kezdett érdekelni, egyre többet bámultam. A táblára
vésett szavak mind nyomasztóbban hatottak rám. Ennél a kisvárosi diner-ben álló,
zsírtól és juharsziruptól ragacsos, nyomorúságos asztalnál írta hát Harry a
remekművet, amely irodalmi legendává tette. Ő vajon honnan merítette az ihletet? Én
is ahhoz az asztalhoz akartam ülni, hogy ott írhassak és megérinthessen a
zsenialitás. Két egymást követő délután oda is telepedtem, tollal, papírral
felfegyverkezve. Mindhiába.– És csak úgy ült itt, és írt? – kérdeztem végül
Jennytől.– Egész nap – bólogatott. – Egész álló nap. Meg nem állt. 1975 nyara volt,
jól emlékszem.– Hány éves volt Harry 1975-ben?– Mint te most. Harminc körül. Talán
pár évvel idősebb.Forrt bennem a düh, én is remekművet akartam írni, olyan könyvet,
amely hivatkozási alappá válik. Harry akkor értette meg ezt, amikor rájött, hogy
közel egy hónapja vagyok már Aurorában, és még egy árva sort sem írtam. Március
elején történt, a dolgozószobában éppen az isteni megvilágosodásra vártam, ő meg
konyhaköténnyel a derekán belépett, kezében egy tányér frissen sütött fánkkal.– Na,
hogy halad? – kérdezte.– Igazán nagyszabású dolgot írok – válaszoltam, és a kezébe
nyomtam a papírcsomót, amit a kubai hordár három hónappal korábban utánam hozott.
Lerakta a tálcát, és sietve belelapozott, de mindjárt észre is vette, hogy csupa
üres lapot tart a kezében.– Nem írt semmit? Három hete van itt, és nem írt
semmit?– Semmit! Semmit! – fakadtam ki. – Semmi érdemlegeset! Legfeljebb néhány
pocsék regény alapötletét!– Marcus, az ég szerelmére, hát mit akar írni, ha nem
regényt?– Remekművet! – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Remekművet akarok
írni!– Remekművet?– Igen. Egy nagyszerű regényt, tele magvas gondolatokkal! Egy
olyan könyvet, amely hatással lesz az emberekre.Harry egy pillanatig rám meredt,
majd kitört belőle a nevetés.– Az agyamra megy a határtalan becsvágyával, Marcus,
mióta mondom már. Magából nagy író lesz, ebben biztos vagyok, amióta csak
megismertem. De tudja, mi a maga baja? Az, hogy túlságosan türelmetlen! Hány éves
is?– Harminc.– Harminc! És máris Saul Bellow és Arthur Miller kereszteződésének
képzeli magát? Eljön majd a dicsőség, csak ne siettesse annyira. Én hatvanhét éves
vagyok, és már joggal rettegek, az idő rohan, minden évvel eggyel kevesebb, amit
már nem lehet bepótolni. Mit gondol, Marcus, hogy a második regény csak úgy
kipottyan? Egy karriert fel kell építeni, ifjú barátom. Nem kellenek magvas
gondolatok ahhoz, hogy nagy regényt írjon, elég, ha önmagát adja, és sikerülni fog.
Huszonöt éve, huszonöt hosszú éve tanítok irodalmat, és maga a legtehetségesebb,
akivel találkoztam.– Köszönöm.– Ne
köszönje, ez az igazság. De a szentségit, ne jöjjön ide nekem nyavalyogni, hogy
nem kapott még Nobel-díjat!… Harmincéves… Cccc, adnék én magának nagy regényt, meg
Seggfej-díjat, azt érdemelné!– De maga hogy csinálta, Harry? Az 1976-os könyvével,
A bajok eredetével? Az egy remekmű! És csak a második könyve volt… Hogy csinálta?
Hogy ír az ember remekművet?– A remekművet nem írják, Marcus – felelte szomorú
mosollyal. – A remekmű magától is létezik. Egyébként sokak szemében csak ezt az egy
könyvet írtam… Úgy értem, az utána következők közül egy sem aratott akkora sikert.
Ha a nevem szóba kerül, az embereknek egyből és szinte kizárólag A bajok eredete
jut eszébe. Ami szomorú, mert ha harmincéves koromban azt mondták volna nekem, hogy
elértem a pályám csúcsát, biztosan a tengerbe vetem magam. Ne siessen
annyira!– Megbánta azt a könyvet?– Talán… Egy kicsit… Nem tudom. A megbánás
fogalmát sosem kedveltem, azt fejezi ki, hogy nem vállaljuk korábbi
önmagunkat.– Mit kellene tennem hát?– Amit mindig is remekül művelt: írni. És ha
adhatok egy tanácsot, Marcus, ne tegye azt, amit én. Tudja, mi ketten nagyon
hasonlítunk egymásra, ezért, könyörgöm, ne ismételje meg a hibákat, amelyeket
elkövettem.– Miféle hibákat?– Amikor 1975-ben idejöttem, én is nagy regényt akartam
írni, nem hagyott nyugodni a gondolat, mindenáron nagy íróvá akartam válni.– És az
is lett…– Nem érti, Marcus. Tényleg nagy író vagyok, ahogy mondja, de itt élek
egyedül ebben a hatalmas házban. Üres az életem. Marcus, ne csinálja úgy, ahogy én
csináltam… Ne hagyja, hogy a saját becsvágya bekebelezze. Különben magára marad a
szíve és szomorú lesz a tolla. Miért nincs barátnője?– Mert nem találok senkit, aki
igazán tetszene.– Maga szerintem úgy van a szexszel is, mint az írással: vagy az
eksztázis, vagy a nagy semmi. Találjon valakit, aki elég jó, és adjon egy esélyt
neki. Tegyen így a könyvvel is, adjon magának is egy esélyt. Adjon egy esélyt az
életének! Tudja, mi a legfőbb elfoglaltságom mostanában? Sirályokat etetek. Száraz
kenyeret gyűjtök abban a Rocklandi emlék feliratú pléhdobozban, ami ott van a
konyhában, és kiszórom a sirályoknak. Magának sem kell mindig írnia majd…Harry
hiába próbált tanácsokkal ellátni, képtelen voltam másra gondolni, mint hogy neki
vajon hogyan sikerült az én koromban megírnia A bajok eredetét? Egyre jobban
foglalkoztatott a kérdés, és mivel Harry átadta a dolgozószobáját, feljogosítva
éreztem magam némi kutakodásra. Álmomban se gondoltam volna, hogy mit fogok
találni. Azzal kezdődött az egész, hogy tollat keresgélve kihúztam egy fiókot, és
egy füzetre, meg néhány papírlapra bukkantam Harry kézírásával. Elöntött az
izgalom: íme, a nem remélt alkalom, végre megérthetem Harry munkamódszerét,
láthatom, hogy javítgatta-e a szövegeit, vagy zökkenőmentesen tört elő belőle a
zsenialitás. Olthatatlan kíváncsisággal estem neki a dolgozószobának, újabb füzetek
után kutatva. Elég volt megvárnom, hogy Harry elmenjen otthonról, és máris szabadon
tevékenykedhettem, csütörtökönként pedig, amikor a burrowsi egyetemen tanított,
kora reggeltől általában estig távol volt. Így esett, hogy 2008. március 6-án, egy
csütörtöki nap délutánján olyan felfedezést tettem, amelyet legszívesebben azonnal
elfelejtettem volna: Harrynek harmincnégy éves korában viszonya volt egy tizenöt
éves lánnyal. Ez 1975 tájékán történt.A titokra akkor derült fény, amikor
gátlástalan, vad turkálásom során egy jókora, zsanéros tetejű, lakkozott fadobozt
találtam a polcon a könyvek mögé rejtve. Nagy zsákmány lehet, talán éppen A bajok
eredetének kézirata, gondoltam. Kinyitottam a dobozt, de legnagyobb megdöbbenésemre
nem a kézirat volt benne, hanem egy csomó fénykép és újságcikk. A képek Harryt
ábrázolták hódító harmincasként, fiatalon, elegánsan, büszkén, az oldalán egy
fiatal lánnyal. Négy vagy öt felvételt találtam, a lány mindegyiken szerepelt. Az
egyik egy strandon készült, Harry meztelen felsőtesttel, barnára sülve, izmosan
szorította magához a mosolygó lányt, aki napszemüvegét hosszú, szőke hajába
hátratolva éppen arcon csókolja. A kép hátoldalán egy felirat: Nola és én, Martha’s
Vineyard, 1975. július vége. Felfedezésem annyira lekötötte a figyelmemet, hogy nem
vettem észre Harry érkezését, aki ezúttal jóval előbb jött haza az egyetemről, én
nem hallottam meg sem a Corvette kerékcsikorgását a kavicson, sem a hangját, amikor
belépett a házba. Semmit se hallottam, mert a dobozban a fotók alatt egy keltezés
nélküli levelet találtam. A finom papíron gyerekes írással ez állt: Ne aggódjon,
Harry, ne aggódjon értem, meg fogom találni. Várjon a 8-as szobában, szeretem ezt a
számot, ez a kedvenc számom. Ott várjon este hétkor. És aztán elmegyünk innen
örökre.Annyira szeretem.ÖleliNola Ki lehetett ez a Nola? Torkomban dobogó szívvel
futottam át az újságkivágásokat, amelyek mind egy bizonyos Nola Kellergan
titokzatos eltűnéséről számoltak be, és az újságok képei alapján az 1975
augusztusának egyik estéjén eltűnt Nola azonos volt a Harry fényképein szereplő
lánnyal. Itt tartottam éppen, amikor Harry belépett a dolgozószobába, kezében egy
kávéscsészékkel és süteménnyel teli tálca, amit rögtön le is rakott, miután
meglátott engem a szőnyegen kuporogva, körülöttem a titkos doboz szétterített
tartalmával.– Mit… mit csinál itt? – kiáltott fel. – Marcus, maga kutat utánam?
Meghívom magamhoz, és turkál a holmim között? Miféle barát maga?– Véletlenül akadt
a kezembe – hebegtem gyönge kifogásként. – Csak úgy ráakadtam erre a dobozra. Nem
lett volna szabad kinyitnom… Nagyon sajnálom.– Tényleg nem lett volna szabad
kinyitnia. Milyen jogon? Az isten áldja meg, milyen jogon?Kitépte a képeket a
kezemből, sietve összekapkodta az újságcikkeket, és behányt mindent a dobozba, amit
aztán magával vitt a szobájába, ahová bezárkózott. Sosem láttam még ilyen
állapotban, nem is tudtam eldönteni, hogy rémültnek látom-e inkább vagy dühösnek.
Az ajtón keresztül nem győztem mentegetőzni, egyre magyaráztam, hogy nem akartam
megbántani, véletlenül bukkantam a dobozra, de szavaim hatástalanok maradtak. Csak
két órával később jött elő, egyből a nappaliba ment, és egymás után több whiskyt is
felhajtott. Amikor már úgy sejtettem, lehiggadt valamelyest, bementem
hozzá.– Harry… Ki ez a lány? – kérdeztem óvatosan.– Nola – mondta lesütött
szemmel.– Ki az a Nola?– Ne kérdezze, hogy ki. Kérem, Marcus.– Harry, ki ez a Nola?
– ismételtem meg a kérdést.Harry lehajtotta a fejét.– Szerettem, Marcus. Nagyon
szerettem.– De miért nem beszélt soha róla?– Bonyolult…– Barátok között semmi se
bonyolult.– Ha már megtalálta a képeket, mért is ne beszélnék róla… – vonta meg a
vállát. – Amikor 1975-ben Aurorába jöttem, szerelmes lettem ebbe a lányba, aki
mindössze tizenöt éves volt. Nolának hívták, ő volt életem asszonya.Rövid csend
állt be, amelyet végül én törtem meg.– Mi történt Nolával?– Gyalázatos történet ez,
Marcus. Eltűnt. Egy augusztus végi estén egy helybeli asszony még látta őt vérző
sebesültként, aztán nyoma veszett. Ha kinyitotta a dobozt, bizonyára látta az
újságcikkeket. Sosem akadtak a nyomára, senki sem tudja, mi történt vele.– Micsoda
szörnyűség – sóhajtottam.Hosszasan bólogatott.– Tudja, Nola megváltoztatta az egész
életemet. Mit számított volna, hogy nagy író lehet belőlem. Mit számított volna a
dicsőség, a pénz, a siker, ha megtarthattam volna Nolát. Bármit is csináltam azóta,
semminek nem volt annyi értelme, mint annak a vele töltött nyárnak.Még sosem láttam
ilyen megrendültnek Harryt. Pár pillanatig fürkészve nézett, majd
hozzátette:– Marcus, erről a dologról soha senki nem tudott. Maga az egyetlen, aki
értesült róla. És magának is titokban kell tartania.– Természetesen.– Ígérje
meg!– Megígérem, Harry. Kettőnk titka marad.– Ha Aurorában valakinek a fülébe jut,
hogy szerelmi viszonyom volt Nola Kellergannel, az a vesztemet okozhatja…– Bízhat
bennem, Harry.Összesen ennyit tudtam meg Nola Kellerganről. Többet nem beszéltünk
se róla, se a dobozról, és el is határoztam, hogy örökre emlékezetem legmélyére
temetem a hallottakat, nem is sejtve, hogy a körülmények különös játéka révén
néhány hónap múlva Nola szelleme ott kísért majd közöttünk.Március végén tértem
vissza New Yorkba, miután hathetes aurorai tartózkodásom alatt sem sikerült papírra
vetnem újabb nagy regényemet. Három hónap volt még hátra a Barnaski által szabott
határidőből, így nem volt kétségem afelől, hogy a karrierem immár menthetetlen.
Szárnyaim elégtek, visszavonhatatlanul elindultam a bukás felé, én lettem a
legboldogtalanabb és legterméketlenebb élvonalbeli New York-i író. Teltek a hetek,
én meg időm java részét az összeomlásra való elszánt készülődéssel töltöttem. Új
állást találtam Denise-nek, ügyvédet kerestem arra az esetre, ha a kiadó jogi útra
terelné az ügyet, listát írtam a számomra legfontosabb tárgyakról, amelyeket a
szüleimnél kell majd elrejtenem, mielőtt a végrehajtó kopogna az ajtómon. A
végzetes júniusi hónapba lépve számolni kezdtem a napokat művészi értelemben vett
halálomig: harminc rövid napom maradt mindössze, aztán tetemrehívás Barnaski
irodájában, és végül a bitó. Elkezdődött a visszaszámlálás. Semmi sem jelezte
előre, hogy a drámai események alaposan meg fogják keverni a kártyákat. 

30. A Nagymenő– Nagyon fontos a második fejezet, Marcus. Átütő erejűnek, csontig

hatónak kell lennie.– Mégis milyennek?– Mint a boksznak. Maga jobbkezes, de
alapállásban mindig a bal keze van elöl. Az első balegyenese képen találja az
ellenfelet, a következő jól irányzott jobbhoroggal viszont végleg kiüti. Ilyen
legyen a második fejezet: jól irányzott jobbhorog az olvasó állkapcsára. 

2008. június 12-én kezdődött. Délelőtt otthon ücsörögtem, olvasgattam a nappaliban.

Odakinn meleg volt, de esett az eső, New Yorkot három napja áztatta a langyos
permet. Egy óra körül megcsörrent a telefon. Felvettem, de először azt hittem,
senki sincs a vonal másik végén. Végül meghallottam valami elfojtott
sóhajfélét.– Halló? Ki az? – szóltam bele a telefonba.– Meghalt…Jóformán
felismerhetetlen hang volt, mégis azonnal rájöttem, hogy kié.– Harry? Maga az,
Harry?– Meghalt, Marcus.– Ki? Ki halt meg?– Nola.– Hogyan? Hogy érti ezt?– Meghalt,
és én vagyok a hibás. Marcus… mit tettem? Te jó ég, mit tettem?Sírt.– Harry, miről
beszél? Mit akar ezzel mondani?Letette. Rögtön visszahívtam a lakásán, de nem vette
fel senki. Megpróbáltam a mobilján is, de hiába. Többször is újra próbálkoztam,
számos üzenetet hagyva a rögzítőn. De nem sikerült többet megtudnom. Nagyon
nyugtalan lettem. Sejtelmem sem volt róla, hogy Harry az állami
rendőrkapitányságról hívott, Concordból. Nem értettem semmit, amíg délután négy
körül Douglas nem telefonált.– A mindenit, Marc, hallottad? – üvöltötte teli
torokból.– Mit?– Te jó ég, kapcsold be gyorsan a tévét! Harry Quebertről beszélnek!
Arról a Quebertről!– Mi van Queberttel?– Kapcsold már be a tévét, az ég áldjon meg!
Egy hírcsatornára kapcsoltam. A képernyőn megdöbbenve fedeztem fel a Goose Cove-i
házról készült felvételeket, miközben a bemondó kommentárját hallgattam. Itt, a New
Hampshire állambeli Aurorában, ebben a házban tartóztatták le ma Harry Quebertet,
miután a rendőrség emberi maradványokra bukkant a kertjében. Az első nyomozati
eredmények alapján feltételezhető, hogy Nola Kellergan holttestét találták meg. A
15 éves, helybeli lány 1975 augusztusában tűnt el otthonából, és azóta sem sikerült
kideríteni, mi történt vele… Forogni kezdett velem a világ, kábán rogytam a
kanapéra. Nem hallottam semmit, se a televíziót, se Douglast a vonal másik végén,
ahogy egyre harsog bele a telefonba: „Halló? Ott vagy, Marcus? Harry megölte a
kiscsajt? Megölt egy gyereket?” Akár egy rossz álomban, minden összekeveredett
bennem.Így értesültem én is, egy időben az egész sóbálvánnyá dermedt Amerikával
arról, hogy mi is történt pár órával korábban. Aznap reggel egy kertészeti cég
Harry kérésére hortenziabokrokat hozott Goose Cove-ba, hogy a ház mellé ültesse.
Ásás közben a kertészek egy méter mélyen emberi csontokra leltek, és nyomban
értesítették a rendőrséget. Hamarosan előkerült egy egész emberi csontváz, és
Harryt letartóztatták.A tévében villámgyorsan peregtek az események. Váltakozva
kapcsolták a tudósítókat Aurorából, a bűntény helyszínéről, és az onnan hatvan
mérföldre északnyugatra fekvő Concordból, New Hampshire állam fővárosából, ahova
Harryt a szövetségi rendőrség bűnügyi osztályának fogdájába szállították. A
kiküldött tudósítók máris a helyszínről követték a nyomozást. A holttest mellett
talált bűnjel alapján megalapozottnak tűnt a feltételezés, hogy Nola Kellergan
maradványai kerültek elő, egy rendőrségi illetékes pedig bejelentette, hogy
amennyiben bizonyítást nyer a dolog, Harry Quebertet Deborah Cooper
meggyilkolásával is meggyanúsíthatják. Az asszony volt az utolsó, aki 1975.
augusztus 30-án életben látta Nolát, majd miután értesítette a rendőrséget, őt is
meggyilkolták. Elképesztő volt az egész. Az információ exponenciálisan terjedt, a
tévé, a rádió, az internet, a közösségi oldalak egy pillanat alatt országszerte
szétkürtölték a hírt: a hatvanhét éves Harry Quebert, a század második felének
egyik legnagyobb alkotója ocsmány gyerekgyilkos.Hosszú időbe, talán órákba telt,
mire felfogtam, hogy mi is történik. Este nyolckor, amikor az aggódó Douglas
felugrott a lakásomra, megnézni, hogy jól vagyok-e, még mindig meg voltam győződve
róla, hogy tévedésről van szó.– Hogy vádolhatják két gyilkossággal, amikor még
abban se lehetnek biztosak, hogy annak a Nolának a holttestét találták meg! –
háborogtam.– Mindenesetre találtak egy hullát a kertjében.– De miért ásatta volna
fel azt a helyet, ahová állítólag eltemette a holttestet? Ennek semmi értelme! El
kell utaznom.– Hová?– New Hampshire-be. Meg kell védenem Harryt.– Ugyan már, Marc!
– felelte Douglas azzal a földhözragadt józansággal, amely annyira jellemző a
Középnyugat szülötteire.– Ne menj oda. Ne keveredj bele ebbe a mocsokba.– Harry
felhívott…– Mikor? Ma?– Egy óra körül. Gondolom, egyvalakit hívhatott, és én voltam
az. Segítenem kell neki! Nagyon fontos.– Fontos? A második könyved, az a fontos!
Remélem, nem ültettél fel, és a hónap végére tényleg meglesz a kézirat. Barnaskit
nem sok választja el attól, hogy ejtsen téged. Van fogalmad, mi vár most Harryre?
Ne üsd az orrod ebbe a disznóságba, Marc, túl fiatal vagy még hozzá! Ne szúrd el a
karrieredet.Nem válaszoltam semmit. A tévében az újságírók gyűrűjében feltűnt az
államügyész helyettese. A Harry ellen felhozott vádakat kezdte sorolni:
emberrablás, kettős gyilkosság. Harryt tehát hivatalosan is Deborah Cooper és Nola
Kellergan meggyilkolásával gyanúsítják. Az emberrablás és többszörös gyilkosság
együttes vádja pedig akár halálbüntetéssel is járhat.És ez csak a kezdetet
jelentette Harry bukássorozatában.A következő napon tartott előzetes meghallgatás
képei bejárták az egész országot. Ezeken tucatnyi kamera és villogó vakujú
fényképezőgép kereszttüzében Harry bilincsbe verve, rendőrök gyűrűjében érkezett a
tárgyalóterembe. Komoran, borostásan, fésületlenül, félregombolt ingben, táskás
szemmel, nagyon megviseltnek tűnt. Mellette jogi képviselője, Benjamin Roth. Roth
jó nevű ügyvéd volt Concordban, korábban számos alkalommal segítette jogi
tanácsaival Harryt, Goose Cove-ban én is összefutottam vele már néhányszor.A
televízió csodájának jóvoltából egész Amerika élőben láthatta a meghallgatást,
amelyen Harry ártatlannak vallotta magát az ellene felhozott vádpontokban, a bíró
azonban elrendelte őrizetbe vételét a New Hampshire-i állami börtönben. És ez még
csak a készülő vihar első fuvallata volt, ekkor még többé-kevésbé bíztam az ügy
gyors megoldásában, ám egy órával a tárgyalás után Benjamin Roth hívott
telefonon.– Harry adta meg a számát – mondta. – Ő ragaszkodott hozzá, hogy hívjam
fel magát, azt akarja tudomására hozni, hogy ártatlan, és nem ölt meg
senkit.– Tudom, hogy ártatlan! – vágtam rá. – Biztos vagyok benne. Hogy van
Harry?– Gondolhatja, rosszul. A zsaruk nagyon alaposan megdolgozták. Beismerte,
hogy az eltűnését megelőző nyáron viszonya volt Nolával.– A Nola-ügyről tudtam. De
mi van a többivel?Roth habozott egy pillanatig a válasszal.– Tagad. De…
Elhallgatott.– De micsoda? – kérdeztem idegesen.– Marcus, kár lenne szépíteni, ez
nehéz ügy lesz. Nem kevés, ami a kezükben van.– Mért, mi van a kezükben? Beszéljen
már, az ég áldja meg! Tudnom kell!– Amit mondok, maradjon köztünk. Senkinek sem
adhatja tovább.– Hallgatni fogok. Bízhat bennem.– A nyomozók a lány maradványai
mellett A bajok eredetének kéziratát is megtalálták.– Micsoda?– Ahogy mondom, annak
az átkozott könyvnek a kéziratát is eltemették a lánnyal együtt. Harry nyakig van a
pácban.– Adott valamilyen magyarázatot?– Igen. Azt mondja, a lánynak írta azt a
könyvet. Nola folyton ott volt Goose Cove-ban, előfordult, hogy néha magához vett
pár oldalt, hogy elolvassa. Néhány nappal az eltűnése előtt magával vitte az egész
kéziratot.– Hogyan? – kiáltottam. – Harry a lánynak írta a könyvet?– Igen. De ennek
semmiképp sem szabad kiszivárognia. Képzelheti, mekkora botrány kerekedne, ha a
média megtudná, hogy az utóbbi ötven év egyik legnagyobb példányban eladott
amerikai regénye nem egyszerű szerelmi történet, hanem egy harmincnégy éves fickó
és egy tizenöt éves gyereklány közötti bűnös kapcsolat gyümölcse…– Mit gondol,
óvadék ellenében szabadlábra tudja helyeztetni?– Szabadlábra helyezés? Marcus, maga
nem fogta fel, milyen súlyos a helyzet, főbenjáró bűn esetében nincs óvadék.
Harryre lehet, hogy morfiuminjekció vár. Tíz nap múlva esküdtszék elé kerül, amely
eldönti, hogy szükség van-e további terhelő bizonyítékokra a per megindításához. Ez
legtöbbször csak formalitás, most sem kétséges, hogy vádat emelnek ellene. Fél év,
egy év múlva tűzhetik ki a tárgyalást.– És addig?– Addig börtönben kell
maradnia.– És ha ártatlan?– Így írja elő a törvény. Ismétlem, a helyzet roppant
súlyos. Két ember meggyilkolásával gyanúsítják.Lehuppantam a kanapéra. Beszélnem
kell Harryvel.– Mondja meg neki, hogy hívjon fel – kérleltem Rothot. – Nagyon
fontos.– Átadom az üzenetét…– Mondja meg neki, hogy feltétlenül beszélnem kell
vele, és várom a hívását!Miután letettem a telefont, azonnal megkerestem a
könyvespolcomon A bajok eredetét. A könyv első oldalán ott állt a Mester
dedikációja:Marcusnak, legkiválóbb tanítványomnak, őszinte barátsággalH. L. Quebert
– 1999. májusÚjra olvasni kezdtem a könyvet, amelyet évek óta nem nyitottam ki. A
szerelmi történet, melynek elbeszélésébe hosszú levélrészletek vegyültek, egy
férfiról és egy nőről szólt, akiknek nem lett volna szabad szeretniük egymást. Így
írt tehát Harry könyvet annak a titokzatos lánynak, akiről még mindig nem tudtam
semmit. Késő éjszaka lett, mire befejeztem az olvasást, hogy utána hosszasan
elgondolkodjak a címen. Korábban sosem tettem fel magamnak a kérdést, most azonban
azon töprengtem, vajon miért A bajok eredete? Miféle bajokról beszélt Harry?★Eltelt
három nap, közben a DNS-minta és a fogsor vizsgálata megerősítette, hogy a Goose
Cove-ban talált csontváz valóban Nola Kellergan földi maradványa. A csontvizsgálat
alapján kiderült, hogy az áldozat tizenöt év körüli gyerek volt, ami egyben azt is
jelentette, hogy Nola nagyjából az eltűnésével egy időben halt meg. A koponya hátsó
részén található törés pedig még így, harminc évvel az események után is bizonyossá
tette, hogy a halál oka legalább egy, fejre mért ütés volt, vagyis Nola Kellergant
agyonverték.Semmi hírem nem volt Harryről. Pedig az állami rendőrségen, a börtönön,
és Rothon keresztül is próbáltam vele kapcsolatba lépni, de hiába. Fel-alá
járkáltam
a lakásban, ezernyi kérdés gyötört, egyre fúrta az oldalamat az a rejtélyes
telefonhívása. Vasárnap délutánra már úgy éreztem, nincs más választásom, el kell
mennem körülnézni New Hampshire-be.2008. június 16-án kora reggel a Rover
csomagtartójába tettem a bőröndömet, és az East River mentén vezető Franklin
Roosevelt Drive-on át elhagytam Manhattant. Mielőtt az I–95-ös úton észak felé
fordultam volna, elsuhant mellettem Bronx és Harlem. Csak akkor adtam hírül a
szüleimnek, hogy New Hampshire-be megyek, amikor már mélyen bent jártam New York
államban, és így nem kockáztattam, hogy engedve a rábeszélésnek, letegyek az
utazásról és szépen hazaforduljak. Anyám egyből kijelentette, hogy nem vagyok
normális.– Mit művelsz, Markie? A védelmedbe akarod venni azt a rémes bűnözőt?– Nem
bűnöző, anya. A barátom.– Szép kis bűnözők a barátaid! Apád itt áll mellettem, és
azt mondja, hogy a könyvek miatt menekülsz New Yorkból.– Nem menekülök.– Akkor
valami nő miatt menekülsz?– Mondom, hogy nem menekülök. Nincs is most
barátnőm.– Mikor lesz barátnőd? Eszembe jutott az a Natalia, akit tavaly
bemutattál. Egész helyes kis siksze. Miért nem hívod fel?– Ki nem állhattad.– És
miért nem írsz több könyvet? Mindenki odavolt érted, amikor nagy író voltál.– Most
is író vagyok.– Gyere haza. Csinálok finom hot-dogot, meg forró almás pitét,
vaníliafagyival.– Anya, harmincéves vagyok, tudok magamnak hot-dogot csinálni, ha
akarok.– Képzeld, apád nem ehet több hot-dogot. Az orvos mondta. (A háttérből apám
panaszos hangja hallatszott, hogy egyszer-egyszer azért ehet, mire anyám rögtön
letorkolta: „Nincs több hot-dog, se más disznóság! Megmondta az orvos, hogy
eldugulsz tőle!”) Markie, drágám, apád azt mondja, Quebertről kellene könyvet
írnod. Az előmozdítaná a karrieredet. Úgyis mindenki Quebertről beszél, akkor
beszélnének a te könyvedről is. Miért nem jössz haza vacsorázni mostanában, Markie?
Olyan régen voltál már itthon. Mmm, mit szólnál egy isteni almás pitéhez?Már
átszeltem Connecticutot, amikor az az ostoba ötletem támadt, hogy leállítom az
opera CD-t, és meghallgatom a híreket a rádióban. Kiderült, hogy a rendőrségtől
kiszivárogtak információk, így a média értesült róla, hogy Nola Kellergan holtteste
mellett A bajok eredetének kéziratát is megtalálták, és Harry beismerte, hogy a
regény megírásához a lánnyal való viszonya adott inspirációt. Elég volt egy
délelőtt, hogy az újabb fejlemények híre végigsöpörjön az országon. Amikor nem
sokkal Tolland után teletankoltam a kocsit, a benzinkútkezelőt a bodegájában
találtam, rátapadva a tévéképernyőre, amely egyfolytában az ügyről szóló híreket
ismételte. Lecövekeltem mellette, majd amikor szóltam, hogy hangosítsa fel,
lesújtott arcom láttán meglepve kérdezte:– Nem hallott róla? Órák óta másról se
beszélnek. Maga meg hol volt? A Marson?– A kocsimban.– Aha. Azt’ rádiója
nincs?– Operát hallgattam. Az kikapcsol.Méregetett egy darabig.– Nem ismerem én
magát valahonnan?– Nem – feleltem.– De, szerintem ismerem…– Teljesen átlagos arcom
van.– Nem, nem, biztos vagyok benne, hogy láttam már valahol… Maga valami tévés
fickó, ugye? Színész?– Nem.– Mi a foglalkozása?– Író vagyok.– Ja, megvan! Tavaly
árultuk itt a könyvét. Már emlékszem, a maga burája volt a borítón.Bekígyózott a
polcok közé a könyvért, amiből persze már egy példányt se talált. Végül a raktárban
rábukkant egy kötetre, amivel diadalmasan tért vissza a pulthoz:– Ugye, hogy maga
az! Nézze csak, a maga könyve. Marcus Goldman, így hívják, ide van írva.– Ha maga
mondja…– Na? Mi újság, Goldman úr?– Semmi különös, tulajdonképpen.– És hova-hova,
ha szabad kérdeznem?– New Hampshire-be.– Jó kis hely. Főleg nyáron. Mit csinál ott?
Horgászik?– Igen.– Mire? Oltári jó sügéres helyek vannak arrafelé.– Leginkább
bosszúságokra. Egy barátomhoz megyek, aki bajban van. Elég nagy bajban.– Na,
annyira azért biztos nincs nagy bajban, mint Harry Quebert! – tört ki harsány
hahotában, aztán barátságosan kezet fogott velem, mondván, „errefelé ritkán látunk
hírességeket”, és meghívott egy kávéra.A közvélemény felháborodott, részben mert a
kézirat felfedezése a holttest mellett egyértelművé tette Harry bűnösségét, de
leginkább, mert kiderült, hogy a könyv egy tizenöt éves lánnyal folytatott szerelmi
viszonyból született, ami mélységes zavart keltett az emberekben. Mit is
gondoljanak ezentúl a regényről? Amerika egy aberrált alakot emelt volna
piedesztálra, amikor sztáríróvá tette Harryt? Az újságírók viszont a botrányon túl
már azt feszegették, vajon mi vitte rá Harryt, hogy megölje Nola Kellergant? A lány
talán azzal fenyegette, hogy nyilvánosságra hozza a viszonyukat? Esetleg szakítani
akart, és a férfi ettől elveszítette a fejét? Önkéntelenül ezen rágódtam én is
egész New Hampshire-ig. Kikapcsoltam a rádiót és újra operát kezdtem hallgatni,
hátha sikerül elterelnem a gondolataimat, de nem volt olyan ária, amely ne Harryt
juttatta volna eszembe, és amint rágondoltam, eszembe jutott a lány is, aki
harminchárom éve ott porlad a földben, annak a háznak a tövében, ahol életem
legszebb éveit töltöttem.Öt óra autózás után megérkeztem végre Goose Cove-ba.
Vezetés közben nem gondolkodtam azon, hogy miért is jövök ide, ahelyett, hogy
Concordba mennék Harryhez és Rothhoz. Az 1-es út mentén végig műholdas
közvetítőkocsik álltak, a házhoz vezető kavicsos macskánál rostokoló újságírók
helyszíni tudósításokat adtak a tévétársaságoknak. Amikor be akartam kanyarodni,
mind megrohamozták az autómat, elzárva előttem az utat, hogy lássák, ki érkezett.
Egyikük felismert és elkurjantotta magát: „Hé! Ez az az író, Marcus Goldman!” A
tömeg erre még izgatottabb lett, fényképezőgépek, kamerák objektívjei tapadtak a
szélvédőre, kérdések özöne zúdult rám: „Gondolja, hogy Harry Quebert ölte meg a
lányt?” „Tudta, hogy neki írta A bajok eredetét?” „Maga szerint bevonják a
könyvet?” Nem akartam nyilatkozni, felhúzva hagytam a kocsi ablakait és a
napszemüveget se vettem le az orromról. Az újságírók és a kíváncsiskodók féken
tartására kivezényelt aurorai rendőröknek sikerült utat törniük előttem, és így a
szederligetek és a termetes fenyők takarásában eltűnhettem végre előlük. A hátam
mögül még mindig hallottam a kiáltozásukat: „Miért jött le Aurorába, Goldman úr?
Mit csinál Harry Quebert házában? Miért van itt, Goldman úr?”Miért voltam ott? Mert
Harryről volt szó. Mert ő volt talán a legjobb barátom. És bármilyen meglepő –
magam is csak akkor jöttem rá –, Harry volt a legértékesebb barátom. Gimnáziumi és
egyetemi éveim alatt képtelen voltam olyan szoros barátságot kötni velem
egykorúakkal, ami örökre megmaradt volna. Harryn kívül nem volt más az életemben,
és különös módon az sem érdekelt, bűnös-e vagy sem, a válasz mit se változtatott
iránta érzett mély barátságomon. Furcsa érzelem volt ez, azt hiszem, legszívesebben
gyűlöltem és arcon köptem volna én is az egész nemzettel együtt, ami annyival
egyszerűbb lett volna. De ez az ügy nem érintette az érzelmeimet. Magamban
elintéztem annyival, hogy legrosszabb esetben Harry is ember, és az emberben ott él
a gonosz. Minden emberben ott él a gonosz. A kérdés csak az, hogy meddig marad az
elviselhetőség határán belül.A tornác melletti kavicsos parkolóban álltam meg.
Harry piros Corvette-je a garázsként szolgáló kis melléképület előtt parkolt, mint
mindig. Az ember azt gondolhatta volna, hogy minden a legnagyobb rendben, otthon a
gazda. Be akartam menni a házba, de az ajtót kulcsra zárták. Amennyire
visszaemlékszem, itt még sosem fogadott zárt ajtó. Megkerültem az épületet,
rendőrök nem voltak már sehol, de kordon figyelmeztetett, hogy a telek hátsó
részére tilos a belépés. Be kellett érnem azzal, hogy messziről szemlélem az erdő
széléig nyúló térséget. Távolból felfedeztem a kráterként tátongó gödröt, amely
tanúsította, hogy a rendőrség alapos munkát végzett, mellette az elfeledett,
kókadozó hortenziatövekkel.Talán egy órát is ácsoroghattam ott, mert egyszer csak
autó hangját hallottam a hátam mögött. Roth jött meg Concordból. Meglátott a
tévében, és rögtön kocsiba vágta magát.– Szóval, eljött? – szólított meg.– Igen.
Miért?– Harry mondta, hogy el fog jönni. Azt mondta, hogy amilyen átkozottul
csökönyös fickó, úgyis idejön, hogy beleüsse az orrát az ügybe.– Harry jól
ismer.Roth a felöltője zsebébe süllyesztette a kezét, és egy papírlapot húzott
elő.– Ezt küldi – nyújtotta oda.Széthajtottam a papírt. Egy kézzel írt levélke
volt.Kedves Marcus!Ha olvassa ezt a levelet, az azt jelenti, hogy eljött New
Hampshire-be megtudni, mi van az öreg barátjával. Bátor fickó maga. Efelől sosem
volt kétségem. Esküszöm magának, hogy ártatlan vagyok abban, amivel vádolnak.
Valószínűleg mégis börtönben kell maradnom egy ideig, és magának más dolga is van,
mint hogy velem bajlódjon. Foglalkozzon inkább a karrierjével, a regényével, amit a
hónap végén le kell adnia a kiadójának. Nekem a legfontosabb a karrierje. Ne
vesztegesse az idejét velem.Őszinte barátsággal – HarryUi. Ha véletlenül mégis itt
maradna New Hampshire-ben egy darabig, vagy eljönne időnként, Goose Cove-ban mindig
otthon érezheti magát. Maradjon, amíg csak akar. Cserébe nem kérek mást, csak hogy
etesse a sirályokat. Tegyen ki kenyeret a teraszra. Nagyon fontos, etesse a
sirályokat.– Ne hagyja cserben – jegyezte meg Roth. – Quebertnek szüksége van
magára.Bólintottam.– Hogy van most?– Rosszul. Látta a híradót? Mindenki tud a
könyvről. Katasztrófa. Minél többet tudok meg az ügyről, annál kevésbé sejtem, hogy
fogom megvédeni.– Ki lehet a kiszivárogtató?– Szerintem az ügyészségről valaki. A
nyomást kívánják fokozni Harryn azzal, hogy még jobban bemártják a közvélemény
előtt. Részletes beismerő vallomást akarnak, tudják, hogy egy harmincéves ügyben
mindennél többet ér a beismerés.– Mikor találkozhatok vele?– Akár holnap reggel. Az
állami börtön a város szélén van. Hol fog megszállni?– Itt, ha lehet.– Azt kétlem –
felelte ajkát biggyesztve. – A rendőrség átkutatta a házat, ami most bűnügyi
helyszín.– Nem a gödör a bűnügyi helyszín?
– kérdeztem.Roth elment megnézni a bejárati ajtót, aztán gyorsan körbejárta a
házat, és végül mosolyogva jött vissza.– Jó ügyvéd lenne magából, Goldman. A ház
nincs lepecsételve.– Ez azt jelenti, hogy szabad beköltözni?– Ez azt jelenti, hogy
nem tilos beköltözni.– Nem biztos, hogy értem.– Ez az amerikai jogrendszer
szépsége, Goldman, ha valamire nincs törvény, maga majd kitalál egyet. És ha valaki
belekötne, elmegy a Legfelsőbb Bíróságra, ahol igazat adnak magának, és születik
egy ítélet a nevével: Goldman kontra New Hampshire. Tudja, miért kell ebben az
országban ismertetni a jogait, ha letartóztatják? Mert a hatvanas években beismerő
vallomása alapján nemi erőszak miatt letartóztattak egy bizonyos Ernesto Mirandát.
Igen ám, de az ügyvédje kitalálta, hogy ez igazságtalan, mert szegény Miranda nem
járt elég sokáig iskolába, és így fogalma sem volt arról, hogy a Bill of Rights
arra is feljogosítaná, hogy ne valljon be semmit. Az illető ügyvéd jó nagy
felhajtást csinált, elment a Legfelsőbb Bíróságig, meg minden, és képzelje, az a
marha megnyerte! A beismerő vallomás semmissé vált, megszületett a híres Miranda
kontra Arizona állam ítélet, és ha be akarják kasztlizni, a zsaruknak azóta le kell
darálniuk, hogy „Önnek jogában áll hallgatni, és ügyvédet fogadni. Ha erre nincs
módja, hivatalból rendelnek ki ügyvédet ön mellé.” Ezt a moziban folyton hallható,
ostoba blablát tehát Ernesto barátunknak köszönhetjük! A tanulság, Goldman, hogy
Amerikában az igazságszolgáltatás csapatmunka: bárki részt vehet benne. Szóval,
rendezkedjen be bátran, semmi akadálya, és ha a rendőrségnek van képe szórakozni
magával, hivatkozzon a joghézagra, emlegesse a Legfelsőbb Bíróságot, de gigantikus
kártérítéssel is fenyegetheti őket. Az mindig hat. Kulcsom viszont nincs a
házhoz.Egy kulcscsomót húztam elő a zsebemből.– Harry adott egyszer –
mondtam.– Goldman, maga egy varázsló! De legyen szíves, ne másszon át a rendőrségi
kordonon, abból még bajunk lehet.– Megígérem. És tényleg, mi lett az eredménye a
házkutatásnak?– Semmi. A rendőrség nem talált semmit. Ezért nem is zárták le az
épületet.Roth elment, én meg beléptem a hatalmas, üres házba. Bereteszeltem magam
mögött az ajtót, és egyből a dolgozószobába siettem, hogy megkeressem azt a
bizonyos dobozt. De már nem volt ott. Mit csinálhatott vele Harry? Mindenképpen meg
akartam találni, végigkutattam a dolgozószoba meg a nappali könyvespolcait, de
hiába. Úgy döntöttem, átnézek minden helyiséget, hátha találok valamit, bármi
apróságot, ami segít megértenem, mi is történt itt 1975-ben. Itt, valamelyik
helyiségben ölték volna meg Nola Kellergant?Végül néhány olyan fotóalbumra leltem,
amelyeket addig sosem láttam, vagy legalábbis nem figyeltem fel rájuk. Találomra
belelapoztam az egyikbe, az egyetemi időkben készült fényképeket találtam benne
Harryről meg rólam. Az egyetemi előadókban, a bokszteremben, a campuson, a diner-
ben, ahol sokszor találkoztunk. Még a diplomaosztómról is készültek felvételek. A
másik album rólam és a könyvemről szóló újságkivágásokkal volt tele. Egyes
szövegrészeket bekarikázott vagy szövegkiemelővel aláhúzott. Csak akkor döbbentem
rá, hogy Harry kezdettől fogva figyelemmel kísérte a pályámat, áhítatosan megőrzött
minden rám vonatkozó dokumentumot. Megtaláltam egy montclairi újság másfél évvel
ezelőtt megjelent cikkét is a feltoni gimnáziumban a tiszteletemre rendezett
ünnepségről. Vajon hogy sikerült megszereznie? Jól emlékszem az eseményre. 2006
karácsonya előtt pár nappal történt, első regényemből akkoriban adták el az
egymilliomodik példányt, és egykori gimnáziumom igazgatója sikeremen felbuzdulva
úgy döntött, megérdemelnék némi ünneplést.A grandiózus eseményre egy szombat
délután került sor az iskola aulájában, válogatott gimnazisták, egykori tanulók és
helybeli újságírók részvételével. A közönség összecsukható székeken foglalt helyet
egy nagy, kifeszített lepellel szemben, amelyet a köszöntőbeszéd után az igazgató
utasítására leengedtek, hogy előtűnjön mögüle egy jókora, üveges szekrény, rajta a
felirat: Marcus P. Goldman, azaz „a Nagymenő” tiszteletére, aki 1994 és 1998 között
a gimnázium tanulója volt. A szekrényben kiállították a regényem egy példányát,
egykori ellenőrzőimet, fényképeket, a lacrosse- és a hosszútávfutó mezemet.A cikk
olvasása közben elmosolyodtam. A Montclairtől északra fekvő, kis létszámú, csendes
highfeltoni gimnáziumban töltött éveim olyan mély benyomást gyakoroltak a
környezetemre, hogy osztálytársaim és tanáraim elneveztek Nagymenőnek. De azon a
2006. decemberi napon a vitrin előtt tapsolók közül senki se tudta, hogy a négy
hosszú és szép éven át tartó vitathatatlan gimnáziumi népszerűségemet számos,
eleinte véletlen, később mindinkább tudatosan megrendezett kavarodásnak
köszönhettem.A Nagymenőség dicső korszaka első gimnáziumi évemmel indult, amikor is
választanom kellett, hogy milyen sportot veszek fel az órarendembe. A foci vagy a
kosárlabda mellett döntöttem, csakhogy mindkét csapat meghatározott létszámmal
indult, én meg pechemre késve értem az irodába a beiratkozás napján.– Zárva vagyok
– közölte a terebélyes hölgy, aki a jelentkezéseket intézte. – Jöjjön a következő
tanévben.– Kérem szépen, asszonyom… – könyörögtem. – Mindenképpen fel kell vennem
valami sportot, különben kivágnak.– Hogy hívnak? – sóhajtotta.– Goldman. Marcus
Goldman.– Milyen sportot akarsz?– Focit. Vagy kosarat.– Betelt mindkettő. Csak az
akrobatikus tánccsoportban vagy a lacrosse-csapatban van hely.Lacrosse vagy
akrobatikus tánc. Azaz pestis vagy kolera. Ha a tánccsoportot választom, rajtam fog
röhögni az egész osztály, nem maradt más tehát, mint a lacrosse. Mivel Feltonban
két évtizede nem volt jó lacrosse-csapat, a diákok közül egy se választotta ezt a
sportágat, a társaságot olyanok alkották, akiket minden más helyről kitettek, vagy
akik késve érkeztek a beiratkozásra, így kerültem hát egy megtépázott, kétbalkezes
csapatba, amely aztán mégis dicsőséget hozott a számomra. Abban reménykedve, hogy
év közben szemet vet rám a focicsapat, látványos sportteljesítményekre törekedtem.
Sosem látott lelkesedéssel edzettem, az edző a második hét végén már bennem látta a
régóta várt új csillagot. Rögtön csapatkapitány lett belőlem, és ahhoz sem kellett
vért izzadnom, hogy az iskola valaha létezett legjobb lacrosse-játékosának
tekintsenek. Könnyedén túlszárnyaltam az elmúlt húsz év – amúgy teljességgel
szánalmas – gólrekordját, és ennek köszönhetően felkerültem a gimnázium
dicsőségtáblájára, ami elsős diákkal még soha nem esett meg. Mindez persze
lenyűgözte az osztálytársaimat és felkeltette a tanáraim érdeklődését is. Ekkor
jöttem rá, hogy a kiválóság csak viszonyítás kérdése, hiszen valójában csalóka
látszat volt minden.Hamar belejöttem a játékba. Természetesen eszem ágában se volt
már kilépni a csapatból, elszántan törekedtem, hogy mindenképpen én legyek a
legjobb, bármi áron előtérbe kerüljek. Így volt ez a természettudományos iskolai
versenyen is, amit egy Sally nevezetű kis stréber nyert, miközben én csak a
tizenhatodik lettem. Az aulában rendezett díjkiosztó ünnepségen sikerült magamhoz
ragadni a szót, hogy beszámoljak szellemi fogyatékos gyerekekkel töltött
állítólagos hétvégéimről, amelyek nagyban hátráltatták felkészülésemet, de végül
könnyektől csillogó szemmel jelentettem ki, hogy „Mit számítanak az első
helyezések, ha egy csöpp boldogságot okozhatok Down-kóros kis barátaimnak!”
Természetesen mindenki mélyen meghatódott, Sallyt teljesen háttérbe szorítottam a
tanárok, a diákok, sőt még önmaga előtt is. A lány – akinek volt egy súlyosan
fogyatékos testvére, akiről nem tudtam – lemondott a javamra az első helyezésről.
Az eset után a nevem immár a sport, a természettudomány és a bajtársiasság
kategóriában is díszítette a dicsőségtáblát, amelyet magamban átkereszteltem
dicstelenségtáblának, hiszen pontosan tudtam, mekkora szélhámos vagyok. Mégsem
tudtam leállni, mintha megszállott lettem volna. Egy héttel később tombolajegy-
eladási rekordot állítottam fel, saját magam vásárolva fel a készletet abból a
pénzből, amit két nyár alatt kerestem a községi strand pázsitjának gondozásával.
Ennyi elég is volt hozzá, hogy iskolaszerte híre menjen: Marcus Goldman egészen
kivételes személyiség. Ez a megállapítás vezette a diákokat és a tanárokat, hogy a
Nagymenő nevet adják nekem, mint valami márkavédjegyet, a siker biztos garanciáját.
Hírnevem hamarosan Montclairig is eljutott, és hatalmas büszkeséggel töltötte el
szüleimet.Kétes dicsőségem vezetett el aztán a boksz nemes művészetéhez. Mindig is
vonzott ez a sport, meglehetősen jó ütéseim voltak, de valójában azért jártam
titokban az egyórányi vonatútra levő brooklyni bokszklubba, ahol nem ismert senki,
nem voltam Nagymenő, hogy esendő lehessek, újra kikaphassak az erősebbtől,
elveszíthessem a tekintélyemet. Ez volt az egyetlen módja, hogy elmenekülhessek a
magam teremtette szörnyű tökéletességből, a bokszteremben a Nagymenő is
veszíthetett, ő is lehetett rossz formában. És végre Marcus is élhetett. Mert a
becsvágyam lassanként elképesztő méreteket öltött: minél többet nyertem, annál
inkább rettegtem attól, hogy veszíthetek.Harmadikban a költségvetési megszorítások
következtében az igazgatónak le kellett építenie a lacrossecsapatot, mivel a hozott
nyereséghez képest túl sokba került a gimnáziumnak. Pechemre másik sportágat
kellett hát választanom. A foci- és a kosárcsapat természetesen tárt karokkal
fogadott volna, de tudtam, hogy az ottani játékosokban enyhén szólva is
tehetségesebb és elszántabb ellenfelekre lelek, mint korábbi csapattársaimban. Még
a végén háttérbe szorulnék, vissza a névtelenségbe, vagy ami még szörnyűbb,
lehanyatlana a népszerűségem, hiszen mit szólnának az emberek, ha a Nagymenő Marcus
Goldman, az egykori csapatkapitány, az elmúlt húsz év gólkirálya vizesnyolcasként
ténferegne a focipályán? Két hétig szorongtam, mire a fülembe jutott az iskola
teljesen ismeretlen futócsapatának létezése. A csapat két mélynövésű
dundiból és egy ványadt langalétából állt. Ráadásul kiderült, hogy ez az egyetlen
sportág, amelyben a Felton nem vesz részt semmilyen középiskolai versenyen, vagyis
garantáltan nem kell senki riválissal összemérnem magamat. Tétovázás nélkül,
fellélegezve álltam be a feltoni futócsapatba, ahol már az első edzésen vidáman
megdöntöttem rendíthetetlen nyugalmú csapattársaim rekordját, elnyerve ezzel
rajongóim és az iskolaigazgató szerelmetes pillantásait.Minden jól ment volna, ha
az igazgatónak, éppen kiváló eredményeim láttán nem támad az a hóbortos ötlete,
hogy nagyszabású futóversenyt rendezzen a környékbeli iskolák részvételével,
kiköszörülve ezzel az addigi csorbát, hiszen a Nagymenő győzelme nem is lehetett
kétséges. A hír hallatán pánikba estem, és egy álló hónapig elszántan edzettem, de
tudtam, hogy semmire sem megyek a versenyekhez szokott többi futóval szemben. Én
csak utánzat voltam, megtévesztő hamisítvány, nevetségessé teszem magam, ráadásul
hazai terepen.A verseny napján egész Felton, és a fél szülővárosom megjelent, a
buzdításomra. Eldördült a rajtpisztoly, és ahogy tartottam tőle, azonnal leelőzött
mindenki. Sorsdöntő pillanat volt, a jó hírem forgott kockán. Hat mérföld volt a
táv, azaz huszonöt stadionkör. Huszonöt megaláztatás. Utolsóként fogok befutni,
legyőzve, megszégyenülve. A győztes talán egy egész kört is rám ver. Bármi áron, de
meg kell mentenem a Nagymenőt. Összeszedtem minden erőmet, energiámat, és egy
kétségbeesett lendülettel olyan őrületes sprintbe kezdtem, hogy a nekem szurkoló
tömeg hangos éljenzése mellett a mezőny élére kerültem. És ekkor megvalósítottam a
machiavellista tervet, amit kieszeltem. Pillanatnyilag az élen voltam, de már
éreztem, hogy erőm végén járok, ezért úgy tettem, mintha elbotlottam volna
valamiben, látványos pördüléssel zuhantam a földre, üvöltés, felhördülő tömeg, és
végül egy lábtörés, ami ugyan nem szerepelt az eredeti tervben, ám egy műtét és két
hét kórház árán megmentette a nevemet. A baleset utáni héten az iskolaújság így
emlékezett meg az eseményről:A legendába illő futóversenyen Marcus Goldman, azaz a
Nagymenő fejhosszal vezetett ellenfelei előtt és borítékolható volt elsöprő
győzelme, de a rossz pálya áldozataként hatalmasat esett és lábtörést
szenvedett.Ezzel véget is ért a futókarrierem, de egyben a sportpályafutásom is, a
súlyos baleset miatt a középiskola végéig felmentettek a sportolás alól. A
nevezésért és a versenyért hozott áldozatomért mégis érmet kaptam, ami ott
díszelgett a vitrinben a lacrosse-mezem mellett. Az igazgató meg, átkozva a
gimnázium leromlott állapotát, tetemes pénzért újraburkoltatta a futópályát,
mindezt az osztálykirándulásokra szánt költségkeretből, egész évre megfosztva ezzel
a diákokat a kiruccanás lehetőségétől.A középiskola befejezése után, csupa jó
jeggyel, dicsérettel, ajánlással felszerelkezve, elérkezett az egyetemválasztás
sorsdöntő pillanata. És amikor egy délután a szobámban, az ágyon elnyúlva kezembe
vettem a három sikeres felvételi értesítőt, a Harvardról, a Yale-ről és az
ismeretlen kis massachusettsi Burrows egyeteméről, nem volt kétséges, hogy ez
utóbbit választom. Egy neves egyetemen könnyen előfordulhatott volna, hogy
elveszítem a „Nagymenő” státust. A Harvarddal vagy a Yale-lel túl magasra tettem
volna a mércét, semmi kedvem nem volt az ország minden szegletéből odasereglett, a
dicsőségtáblát elárasztó, telhetetlen stréberekkel felvenni a versenyt. A burrowsi
csúcsteljesítmény sokkal elérhetőbbnek tűnt a számomra. A Nagymenő nem akarta
megégetni a szárnyait. A Nagymenő meg akart maradni Nagymenőnek. Burrows
tökéletesnek tűnt: szerény kis campus, ahol könnyedén brillírozhatok. A szüleimet
egyszerűen meggyőztem róla, hogy a burrowsi egyetem bölcsészkara minden szempontból
kiválóbb, mint a Harvardé vagy a Yale-é, így azután 1998 őszén Montclairből
megérkeztem a kis massachusettsi iparvárosba, ahol megismertem Harry Quebertet.Az
este még mindig a teraszon talált, fényképeket nézegetve, emlékeket idézve, amikor
Douglas hívott magánkívül.– Marcus, az ég áldjon meg, nem hiszem el, hogy elmentél
New Hampshire-be, anélkül, hogy szóltál volna! Újságírók hívtak fel, azt tudakolva,
hogy mit csinálsz ott, én meg nem is tudtam az egészről! A tévéből kellett híreket
szereznem rólad. Gyere vissza New Yorkba! Gyere, amíg nem késő. Ez az ügy
meghaladja a képességeidet. Húzz el gyorsan arról az isten háta mögötti helyről, és
gyere vissza New Yorkba. Quebertnek remek ügyvédje van. Hagyd rá ezt a munkát,
koncentrálj inkább a könyvedre. Két hét múlva le kell adnod a kéziratot
Barnaskinak.– Harrynek szüksége van egy barátra, aki mellette áll – jegyeztem
meg.Csend állt be a beszélgetésben, aztán Douglas úgy motyogott bele a telefonba,
mintha csak akkor fogta volna fel, amit hónapok óta képtelen volt felfogni:– Szóval
nincs kész a könyv, mi? Két hét múlva lejár a Barnaski által adott határidő, és te
szartál megírni azt a rohadt könyvet! Igaz, Marc?! Akkor most egy barátot akarsz
megsegíteni, vagy New Yorkból menekülnél inkább?– Fogd be, Doug.Újra
elhallgattunk.– Marc, mondd, hogy van valami ötleted. Mondd, hogy kiagyaltál
valamit, és jó okod volt New Hampshire-be menni.– Jó okom? A barátság talán nem
elég jó ok?– Az ég szerelmére, mivel tartozol te Harrynek, hogy
odamenj?– Mindennel, a világon mindennel.– Hogyhogy mindennel?– Bonyolult ez,
Douglas.– Mit akarsz ezzel mondani, Marcus?– Doug, volt egy olyan időszak az
életemben, amiről sosem meséltem neked… A gimnázium elvégzése után valószínűleg
rossz útra tértem volna. De találkoztam Harryvel… Bizonyos értelemben megmentette
az életemet. Tartozom neki… Nélküle sose lettem volna az az író, aki vagyok. A
Massachusettsbeli Burrowsban történt az egész, 1998-ban. Neki köszönhetek mindent. 
29. Lehet az ember szerelmes egy tizenöt éves lányba?– Szeretném magát megtanítani
az írásra, Marcus. Nem azért, hogy írni tudjon, hanem, hogy író legyen. Mert
könyvet írni nem akármilyen dolog: írni mindenki tud, mégse lesz mindenkiből
író.– És azt honnan lehet tudni, hogy író lettem?– Senki sem tudja magáról, hogy
író. A többiek mondják meg neki. 

Mindazok, akik emlékeznek Nolára, azt mondják, hogy elragadó kislány volt.
Olyasvalaki, aki hatással van az emberekre, kedves, figyelmes, ügyes mindenben,
sugárzó személyiség. Olyan életvidámság volt benne, amely beragyogta a
legbánatosabb, esős napokat is. Szombatonként felszolgált a Clark’s-ben, könnyedén
sürgött-forgott az asztalok között, hullámos, szőke haja repkedett a levegőben.
Mindenkihez volt egy kedves szava. Őt nézte mindenki. Nola önmagában egy kis világ
volt.David és Louisa Kellergan egyetlen gyermekeként született az Alabama állambeli
Jacksonban, 1960. április 12-én. Az evangélikus Kellergan család 1969 őszén
költözött Aurorába, amikor az apát kinevezték az akkoriban sok hívőt számláló, a
városka legnagyobb egyházközségének számító St. James parókia lelkészévé. Az Aurora
déli határában álló St. James-templom impozáns deszkaépületéből mára nem maradt
semmi, időközben ugyanis költségvetési megfontolásokból és a hívek megfogyatkozása
miatt az aurorai és montburry-i egyházközségeket összevonták. A helyén egy
McDonald’s áll. A városba érkezésük után Kellerganék egyből beköltöztek az egyház
tulajdonában levő, Terrace Avenue 245. szám alatti csinos, földszintes házba, innen
mászott ki vélhetően a szobája ablakán, és tűnt el hat évvel később, 1975.
augusztus 30-án Nola.Ezeket tudtam meg először a törzsvendégektől a Clark’s-ben,
ahova a megérkezésemet követő másnap reggel beültem. Magamtól ébredtem hajnalban,
azzal a gyötrő, kellemetlen gondolattal, hogy igazából fogalmam sincs, mit is
keresek Aurorában. Miután futottam egyet a parton, megetettem a sirályokat,
feltettem magamnak a kérdést: vajon tényleg csak azért jöttem New Hampshire-be,
hogy kenyeret osztogassak a madaraknak? Benjamin Rothtal csak tizenegykor volt
találkozóm, hogy bevigyen Harryhez, és mivel nem volt kedvem egyedül maradni,
beültem addig palacsintázni a Clark’s-be.Amikor diákkoromban itt jártam, Harry
rendszerint már kora reggel elcipelt a bisztróba. Hajnal előtt keltett,
kíméletlenül rázogatva közölte, hogy ideje melegítőbe bújnom. Az óceánpartra
mentünk bokszolni és futni. Amikor elfáradt egy kicsit, kezdte játszani az edzőt,
félbehagyta a maga gyakorlatát, mondván, az én mozdulataimat javítgatja, de tudtam,
hogy igazából csak ki akarja fújni magát. Edzés után következett a Goose Cove és
Aurora közötti néhány mérföld. Aztán megmásztuk Grand Beach szikláit, és átvágtunk
az alvó kisvároson. A sötétségbe burkolózó főutcán már messziről látszott az
üvegajtón kiáradó fény, a diner volt az egyetlen hely, amely ilyen korán nyitott.
Odabenn végtelen béke honolt, a ritka korai vendégek általában kamionosok, munkába
igyekvő alkalmazottak voltak, akik csendben reggelizgettek. A háttérben rádió
szólt, mindig ugyanaz a hírcsatorna, de olyan halkan, hogy alig lehetett érteni a
bemondó szavait. Kánikulai napokon egy mennyezetről lógó ventilátor keverte fémes
csikorgással a levegőt, porszemeket táncoltatva a lámpák körül. A 17-es számú
asztalhoz ültünk, és Jenny már ott is termett a kávéval. Rám mindig szinte
anyáskodó mosollyal nézett. „Szegény kis Marcus, hajnalban felver, ugye? –
kérdezte. – Amióta ismerem, mindig ezt csinálja.” Elnevettük magunkat.De 2008.
június 17-én a korai óra ellenére már nagy volt a nyüzsgés a Clark’s-ben, mindenki
az ügyről beszélt. Ahogy beléptem, ismerős törzsvendégek gyűltek körém, azt
kérdezgetve, vajon igaz-e az egész, Harrynek tényleg viszonya volt-e Nolával, és
megölte-e a lányt meg Deborah Coopert. Kibújtam a válaszadás alól, és letelepedtem
a 17-es asztalhoz, ahol nem ült senki. Rögtön észrevettem, hogy hiányzik Harry
táblácskája, csak a két csavar helye és a tábla alatt elszíneződött bútorfény
látszott az asztallapon. Jenny jött a kávéval, és kedvesen üdvözölt. Szomorúnak
látszott.– Ideültél Harry asztalához? – kérdezte.– Igen. Levetted a
táblát?– Le.– Miért?– Annak a kislánynak írta a könyvet, Marcus. Egy tizenöt éves
gyereknek. Nem hagyhattam kint a táblát. Gyomorforgató szerelmi
történet.– Szerintem ez ennél bonyolultabb – vetettem ellen.– Szerintem meg nem
kellene beleavatkoznod ebbe az ügybe, Marcus. Maradj New Yorkban, maradj távol
ettől.Palacsintát rendeltem és kolbászt. Az Aurora Star egy zsírfoltos példánya
hevert az asztalon. A címlapon öles fotó a fénykorát élő Harryről, arcán tekintély,
átható tekintetében magabiztosság. Közvetlenül alatta a concordi bíróságról kifelé
jövet készült fénykép, bilincsben, megsemmisülten, zilált hajjal, elgyötört
vonásokkal, megviselten. A fotóba ékelve Nola és Deborah Cooper portréja. És a cím:
Mit tett Harry Quebert?Erne Pinkas nem sokkal utánam lépett be, és kávéscsészéjével
a kezében leült az asztalomhoz.– Láttalak tegnap este a tévében – jegyezte meg. –
Leköltöztél Aurorába?– Igen, lehetséges.– Mit akarsz itt csinálni?– Nem tudom.
Harry miatt.– Ugye ártatlan? Nem tudom elhinni, hogy ilyesmit művelt volna…
Teljesen értelmetlen.– Már semmit se tudok, Erne.Kérdésemre Pinkas elmesélte,
hogyan ásta ki egy méter mélyről a rendőrség pár nappal korábban Nola maradványait
Goose Cove-ban. Azon a csütörtöki napon egész Aurorát betöltötte a szirénázás, amit
a környékből odasereglett mindenféle rendőrautó csapott, köztük közúti járőrkocsik,
jelzés nélküli bűnügyi helyszínelők vagy a nyomrögzítők autói.– Valóságos sokkot
okozott mindenkinek, amikor kiderült, hogy valószínűleg Nola Kellergan holttestét
találták meg! – magyarázta Pinkas. – El se tudtuk hinni, hogy annyi éve itt volt az
a kicsi lány, a szemünk előtt. Úgy értem, hányszor mentem én is Harryhez, ittam egy
scotchot ott a teraszon… Szinte karnyújtásnyira tőle… Mondd csak, Marcus, tényleg
neki írta azt a könyvet? Nem tudom elhinni, hogy viszonyuk volt egymással… Te
tudtál erről?A csészém tartalmát kavargattam, míg örvényleni nem kezdett benne a
kávé, csak hogy kibújjak a válasz alól.– Zűrös egy sztori ez, Erne – mondtam
végül.Később Travis Dawn, az aurorai rendőrfőnök, és egyben Jenny férje telepedett
az asztalomhoz. Ő is azok közé tartozott, akiket kezdettől fogva ismertem a
helybeliek közül, jóságos, őszülő hajú hatvanas férfi, amolyan lágyszívű, vidéki
rendőr, aki réges-rég nem ébreszt már félelmet senkiben.– Sajnálom, kölyök – kezdte
üdvözlésképpen.– Mit?– Ezt az egész históriát, ami a nyakadba zúdult. Tudom,
mennyire közel állsz Harryhez. Nem lehet most könnyű neked.Travis volt az első,
akit érdekelt, hogy mit érezhetek. Bólintottam, aztán feltettem a kérdést:– Hogy
lehetséges, hogy amióta ide járok, még sosem hallottam Nola Kellerganről?– Régi ügy
volt ez, amíg most meg nem találták a holttestét Goose Cove-ban. Olyan ügy, amire
nem szívesen emlékszik az ember.– Travis, mi történt azon a napon, 1975. augusztus
30-án? És mi történt Deborah Cooperrel?– Mocskos egy történet, Marcus. Nagyon
mocskos. Amit egyébként tűzközelből éltem meg, mert aznap éppen szolgálatban
voltam. Egyszerű zsaruként, akkoriban még. Én kaptam a hívást a központban… Deborah
Cooper helyes kis öregasszony volt, a férje halála óta egyedül élt egy magányosan
álló házban a Side Creek-i erdő szelén. Tudod, hol van Side Creek? Ott kezdődik az
a nagy erdőség, két mérfölddel Goose Cove után. Jól emlékszem Cooper mamára,
akkoriban még nem régóta voltam a rendőrségen, de ő rendszeres hívónk volt.
Esténként telefonált, jelentve, hogy gyanús hangokat hall a háza körül. Be volt
tojva abban a nagy, erdőszéli hodályban, és kellett neki valaki, aki megnyugtatja.
Mindig szabadkozott, amiért felfordulást okoz, és a kiérkező rendőröket kávéval és
süteménnyel kínálta. Másnap pedig megjelent az őrsön valami apró ajándékkal. Hát
amolyan kedves kis öreglány volt, na. Akinek mindig szívesen a segítségére siet az
ember. Nos, azon a napon Cooper mama felhívta a rendőrséget, és bejelentette, hogy
egy lányt látott az erdőben, akit egy férfi üldöz. Én voltam egyedül szolgálatban,
és azonnal kimentem hozzá. Ez volt az első alkalom, hogy fényes nappal telefonált.
Amikor odaértem, már a ház előtt várt. „Travis, biztos azt hiszi, hogy
megbolondultam – mondta –, de most tényleg valami nagyon furcsát láttam.”
Végigkutattam az erdő szélét, ahol a lányt látta, és egy piros szövetdarabkát
találtam. Azonnal úgy éreztem, hogy komolyan kell venni az ügyet, értesítettem hát
Pratt rendőrfőnököt, aki akkoriban az aurorai rendőrséget vezette. Szabadnapos
volt, de rögtön jött. Nagyon nagy ott az erdő, ketten nem sokan voltunk rá. Mégis
bevettük magunkat a fák közé, és egy jó mérföld után vérnyomokra leltünk, meg szőke
hajszálakra, újabb piros szövetdarabokra. De nem volt időnk elgondolkodni a dolgon,
mert ekkor lövés dörrent Deborah Cooper háza felől… Visszarohantunk és Cooper mamát
vérbe fagyva találtuk a konyhájában. Később tudtuk meg, hogy nem sokkal előbb újra
felhívta a rendőrőrsöt, és elmondta, hogy a lány, akit futni látott, nála keresett
menedéket.– Visszament a házhoz?– Igen. Amíg mi az erdőben jártunk, véresen,
segítséget keresve megjelent. De mire visszaértünk, Cooper mama holttestén kívül
üres volt a ház. Kész őrület.– És az a lány Nola volt? – kérdeztem.– Igen. Hamar
kiderült. Először is az apja nem sokkal később telefonált, hogy bejelentse az
eltűnését. Meg aztán Deborah Cooper is említette, amikor újra hívta a
rendőrséget.– És ezután mi történt?– Cooper mama második hívása után rögtön
elindult minden környékbeli egység. A Side Creek-i erdő szélén a seriffhelyettes
felfigyelt egy észak felé menekülő fekete Chevrolet Monte Carlóra. Üldözőbe vették,
de az autónak az útzár ellenére sikerült kereket oldania. Ezután hetekig keresték
Nolát, mindenütt a környéken. Ki gondolta volna, hogy Goose Cove-ban van, Harry
Quebertnél? Minden nyom arra utalt, hogy az erdőben kell lennie valahol. Sorra
rendezték a hajtóvadászatokat. Soha nem sikerült sem az autó, sem a lány nyomára
bukkanni. Ha módunkban állt volna, felforgatjuk az egész országot, de három hét
elteltével fájó szívvel abba kellett hagyni a kutatást, mert az állami rendőrség
nagyfejesei sokallták a költségeket és kevesellték az eredményt.– Akkoriban
gyanúsítottak valakit?Travis pillanatnyi habozás után válaszolt.– Hivatalosan nem,
de… Ott volt Harry. Okkal gyanakodtunk rá. Úgy értem, három hónappal azután, hogy
Aurorába érkezett, eltűnt a Kellergan lány. Fura egybeesés, nem? Ráadásul milyen
autója volt akkoriban? Egy fekete Chevrolet Monte Carlo. De nem volt elegendő
bizonyítékunk ellene. Valójában a kézirat az a bizonyíték, amit harminchárom éve
kerestünk.– Nem hiszem, hogy Harry lett volna. Mért hagyott volna ennyire
kompromittáló bizonyítékot a holttest mellett? És mért ásatott volna a kertészekkel
éppen ott, ahová a hullát temette? Ennek így semmi értelme.Travis megvonta a
vállát.– Higgy a zsaru tapasztalatának, sose tudni, mire képesek az emberek. Főleg
azok, akikről azt hisszük, hogy jól ismerjük őket.Azzal felállt, és barátságosan
búcsút intett. „Ha bármit tehetek érted, csak szólj”, mondta még, mielőtt elment.
Pinkas, aki némán hallgatta végig a beszélgetést, hitetlenkedve csóválta a
fejét.– Nahát!… Sosem tudtam, hogy a rendőrség Harryre gyanakodott…Nem válaszoltam
semmit. Csak kitéptem az első lapot az újságból, hogy magammal vigyem, és bár még
mindig elég korán volt, elindultam Concordba.★New Hampshire állam férfibörtöne
Concord északi részén, a North State Street 281. alatt található. Aurorából a
Capitol bevásárlóközpont után kell letérni a 93-asról, és a Holiday Inn-nél
rákanyarodni a North Streetre, aztán azon menni végig egy negyedórányit. A Blossom
Hill-i temető és egy lópatkó alakú tavacska után a folyótól nem messze már rácsok
és szögesdrót mellett vezet az út, nem hagyva kétséget az intézmény jellegét
illetően. Hamarosan tábla is jelzi a börtönt, és felbukkannak a komor, vörös téglás
épületek, körülöttük vastag fal, benne a ráccsal védett főbejárat. Vele szemben, az
út másik oldalán egy autókereskedés.Roth a parkolóban várt, egy olcsó szivart
pöfékelt. Derűs ábrázattal fogadott. Üdvözlésképpen vállon veregetett, mintha régi
cimborák lennénk.– Na, először jár börtönben? – érdeklődött.– Igen.– Fő a
nyugalom.– Miből gondolja, hogy nyugtalan vagyok?A közelben ácsorgó újságírókat
figyelte.– Mindenütt ott vannak – jegyezte meg. – Nehogy válaszoljon a kérdéseikre.
Hiénák. Addig ostromolják, amíg ki nem szednek magából valami zaftosat. Legyen
sziklaszilárd, és hallgasson, Goldman. A legapróbb, félremagyarázott kijelentése is
ellenünk fordulhat, és veszélybe sodorhatja a védelem stratégiáját.– És mi a
védelem stratégiája?– Mindent tagadni – jelentette ki komoly képpel.– Mindent
tagadni? – ismételtem.– Mindent. A viszonyt, az emberrablást, a gyilkosságokat.
Bizonyítani fogom az ártatlanságát, felmentetem, és milliós kártérítést varrók New
Hampshire állam nyakába.– És mihez kezd a holttest mellett talált kézirattal? Vagy
Harry vallomásával a Nolával folytatott viszonyról?– A kézirat nem bizonyít semmit!
Írni nem ugyanaz, mint gyilkolni. Harry maga mondta, hogy Nola magával vitte a
kéziratot az eltűnése előtt. A szerelmi viszony könnyű kis flört volt. Semmi
komoly. Semmi bűnös. Meglátja, az ügyésznek nem sikerül semmit se
bizonyítania.– Beszéltem Travis Dawnnal, az aurorai helyettes rendőrkapitánnyal.
Azt mondja, Harry szóba került mint gyanúsított az eltűnés idején.– Marhaság! –
hördült fel Roth, aki nem sokat finomkodott, ha elragadta az indulat.– Úgy tűnik, a
gyanúsított egy fekete Chevrolet Monte Carlót vezetett. Travis szerint Harrynek
akkoriban éppen ilyen autója volt.– Marhaság, és még egyszer marhaság! – licitált
rá Roth. – De nem árt tudni. Jó munkát végzett, Goldman, éppen ilyen információkra
van szükségem. Egyébként maga úgyis ismer fűt-fát Aurorában, kérdezősködjön egy
kicsit, hadd tudjuk meg, mit szándékoznak előadni az esküdtek előtt a
tanúkihallgatáson. Azt is kideríthetné, ki az, aki iszik, vagy veri a feleségét,
mert az olyan tanú, aki iszik vagy veri a feleségét, nem hiteles tanú.– Elég
ocsmány módszer.– A harc az harc, Goldman. Bush hazudott az országnak, hogy
megtámadhassa Irakot, de ez szükséges volt. Látja, most hogy fenéken billentették
Szaddamot, és felszabadították az irakiakat, sokkal jobban érzi magát a világ.– Az
amerikaiak többsége ellenzi a háborút, ami kész katasztrófa.Csalódottan nézett
rám.– Jaj, ne – nyögött fel. – Biztos voltam benne…– Miben?– Goldman, maga
demokrata szavazó, igaz?– Természetesen.– Majd meglátja, mekkora adókat fognak
kivetni a magához hasonló pénzeszsákokra. De akkor már késő bánat. Tökös fickónak
kell lennie, aki Amerikát akarja kormányozni. És az elefántnak nagyobb a töke, mint
a szamárnak. Ez van, ilyen az evolúció.– Roppant épületes. A demokraták
mindenesetre már megnyerték az elnökválasztást. A maga gyönyörűséges háborúja volt
annyira népszerűtlen, hogy átbillentette a mérleg nyelvét.Roth csúfondáros,
hitetlenkedő vigyorral nézett rám.– Na, ne mondja, hogy maga hisz benne! Egy nő meg
egy fekete, ugyan, Goldman! Egy nő meg egy fekete! Maga okos fiú, hát ne vicceljen
már: ki választana egy nőt vagy egy feketét az ország élére? Írjon könyvet róla.
Valami jó kis sci-fit. És legközelebb mi jöhet még? Egy leszbikus Puerto Ricó-i
vagy egy indián törzsfőnök?A formaságok elintézése után Roth a kérésemre magunkra
hagyott minket Harryvel. Egy műanyag asztal mellett ült, rabruhában, leverten.
Ahogy beléptem a helyiségbe, felderült az arca. Felállt, hosszan megöleltük
egymást, aztán szótlanul letelepedtünk az asztal két oldalán.– Félek, Marcus –
jegyezte meg végre Harry.– Kihozzuk innen.– Tudja, van itt tévém. Követem a
híreket. Nekem végem. A karrieremnek befellegzett. Az életemnek annyi. Elindultam
lefelé, ez már a bukás.– Sosem szabad félni a bukástól, Harry.– Köszönöm, hogy
eljött – felelte szomorú mosollyal.– Barátok között így szokás. Beköltöztem Goose
Cove-ba, és etetem a sirályokat.– Megértem, ha vissza akar menni New Yorkba.– De
nem megyek. Ez a Roth fura egy jószág, de látszik rajta, hogy tudja, mit csinál.
Azt mondja, fel fogják menteni magát. Itt maradok, segítek neki. Megteszek mindent,
hogy kiderüljön az igazság, és tisztára mosom a becsületét.– És az új regénye? A
kiadó a hónap végére várja, nem?– Nincs regény – vallottam be lehajtott fejjel. –
Nincs semmi ötletem.– Hogyhogy nincs semmi ötlete?Válasz helyett másra tereltem a
szót, elővettem a zsebemből a kitépett újságlapot.– Harry, meg kell értenem a
dolgokat – kezdtem. – Tudnom kell az igazat. Nem tudom kiverni a fejemből azt a
múltkori telefonhívását. „Mit tettem Nolával?”, ezt kérdezte akkor…– Felindult
voltam, Marcus. Akkor tartóztattak le, jogom volt egyet telefonálni, és az egyetlen
ember, akit értesíteni akartam, maga volt. Nem is arról, hogy letartóztattak,
hanem, hogy Nola meghalt. Hiszen maga volt az egyetlen, aki tudott Noláról, és meg
kellett osztanom a fájdalmamat valakivel… Annyi éven át reménykedtem, hogy életben
van valahol. De hát régen meghalt… Meghalt, és én hibásnak éreztem magam a
halálában egy sereg ok miatt. Talán, hogy nem tudtam megvédeni. De semmi rosszat
nem tettem vele, esküszöm magának, hogy ártatlan vagyok mindabban, amivel
vádolnak.– Hiszek magának. Mit mondott a rendőröknek?– Az igazat. Hogy ártatlan
vagyok. Mért pont oda akartam volna virágot ültetni? Kész agyrém! Azt is elmondtam,
hogy fogalmam sincs, miképpen került oda a kézirat, de tudniuk kell, hogy Nolának,
Noláról írtam a regényt még az eltűnése előtt. Hogy szerettük egymást, Nola és én.
Hogy viszonyunk volt azon a nyáron, erről írtam a regényt, amelynek akkor két
kéziratpéldánya létezett: az eredeti, kézzel írott, és egy gépelt változat. Nolát
érdekelte, amit írtam, segített is letisztázni a szöveget. Egyik nap nem találtam a
géppel írt példányt. Augusztus végén történt, nem sokkal az eltűnése előtt… Arra
gondoltam, Nola biztos elvitte, hogy elolvassa, csinált ilyet néha. Elolvasta, amit
írtam és véleményt mondott róla. Nem kért rá engedélyt… De már nem tudtam
megkérdezni, hogy nála van-e a kézirat, mert közvetlenül ezután eltűnt. Csak a
kézzel írt példány maradt nálam. A bajok eredete volt ez a regény, ami, mint tudja,
pár hónappal később nagy sikert aratott.– Tényleg Nolának írta?– Igen. Hallottam a
tévében, hogy be akarják vonni a könyvet.– Mi történt maguk között?– Szerelmi
történet, Marcus. Halálosan beleszerettem. És azt hiszem, ez okozta a
vesztemet.– Mit tudnak még felhozni maga ellen?– Fogalmam sincs.– És a doboz? Hova
lett az a doboz a levéllel és a fényképekkel? Nem találtam a házban.Nem volt ideje
válaszolni, nyílt az ajtó, és ő csendre intett. Roth volt az. Leült ő is az
asztalhoz, Harry közben óvatosan magához húzta a jegyzetfüzetemet, amit kiraktam az
asztalra, és pár szót írt bele, de nem tudtam elolvasni.Roth hosszú fejtegetésbe
kezdett az ügy állásáról. A jó félórás monológ után Harryhez fordult.– Van még
valami, amit elhallgatott Nolával kapcsolatban? Nagyon fontos, hogy mindent
tudjak.Csend lett. Harry hosszan nézett bennünket, majd megszólalt.– Valóban van
még valami, amiről tudnia kell. Azon az estén, 1975. augusztus 30-án, amikor Nola
eltűnt, úgy volt, hogy velem találkozik…– Magával találkozik? – visszhangzóba
Roth.– A rendőrség rákérdezett, hogy mit csináltam 1975. augusztus 30-án este, és
azt válaszoltam, hogy elutaztam a városból. Hazudtam. Ez az egyetlen kérdés, amiben
nem mondtam igazat. Azon az éjszakán Aurora közelében voltam, a Maine felé vezető
1-es út mentén, egy motelszobában. A Sea Side Motelben. Ma is működik. A 8-as
szobában ültem az ágy szélén, beillatosítva, mint egy kamasz, egy csokor kék
hortenziával, Nola kedvenc virágával. Este hétre beszéltük meg a találkozót,
vártam, vártam, de nem jött. Kilenckor már két órát késett. Sose szokott késni.
Sose. A mosdókagylóba raktam a hortenziát, és szórakozásképpen bekapcsoltam a
rádiót.Fülledt, vihar előtti volt az éjszaka, majdnem megfulladtam az öltönyömben,
olyan melegem volt. Elővettem a zsebemből a levélkét, és újraolvastam tízszer,
százszor is talán. Azt a pár nappal korábban írt szerelmes levélkét, amire mindig
emlékezni fogok.Ne aggódjon, Harry, ne aggódjon értem,
meg fogom találni. Várjon a 8-as szobában, szeretem ezt a számot, ez a kedvenc
számom. Ott várjon este hétkor. És aztán elmegyünk innen örökre.Annyira
szeretem.ÖleliNolaEmlékszem, bemondták a rádióban, hogy tíz óra van. Tíz óra, és
Nola még mindig sehol! Végül ruhástól dőltem az ágyra, és elnyomott az álom. Amikor
felébredtem, már megvirradt. A rádió még mindig szólt, a hétórás híreket mondták
éppen. „… Teljes a készültség Aurora város körzetében, miután tegnap este hét óra
tájban eltűnt egy tizenöt éves lány, Nola Kellergan. A rendőrség várja mindazok
jelentkezését, akik bármilyen felvilágosítással szolgálhatnak az ügyben… Eltűnése
napján Nola Kellergan piros ruhát viselt…” Rémülten pattantam fel. Gyorsan
eltüntettem a virágot, és kócosan, gyűrötten rohantam Aurorába. A szoba előre ki
volt fizetve.Aurorában még sosem láttam annyi rendőrt, mint akkor. Az egész
megyéből érkeztek a rendőrségi autók. Az 1-es úton felállított ellenőrző pontnál
sorra tartóztatták fel a városba érkező és onnan távozó járműveket. Gareth Pratt is
ott volt, egy sörétes puskával a kezében.– Most hallom a rádióban, hogy mi történt,
rendőrfőnök – szólítottam meg.– Mocskos, nagyon mocskos ügy – felelte.– Mi történt
pontosan?– Senki nem tudja. Nola Kellergan eltűnt otthonról. A Side Creek Lane
közelében látták tegnap este, azóta semmi nyoma. Az egész környéket körülzártuk,
átfésültük az erdőt.A rádióban folyamatosan adták a személyleírását: Fiatal, 5,2
láb magas, fehér lány, testsúlya száz font, haja hosszú, szőke, szeme színe zöld,
piros ruhát viselt. Egy arany nyakláncot hordott, NOLA bevéséssel. Piros ruha,
piros ruha, piros ruha, szajkózta a rádió. Az a piros ruha volt a kedvence. Miattam
vette fel. Nos, hát ezt csináltam 1975. augusztus 30-án éjjel.Döbbenten ültünk
Rothtal.– Együtt akartak elszökni? – kérdeztem. – Az eltűnése napján együtt szöktek
volna el?– Igen.– Akkor ezért mondta múltkor a telefonban, hogy a maga hibája?
Randevút beszéltek meg, és a lány odafelé menet tűnt el…Lesújtottan bólintott.– Ha
nincs az a találka, még ma is élhetne…Miután kiléptünk a helyiségből, Roth
magyarázni kezdte, hogy a szökéshistória kész katasztrófa, semmi esetre sem szabad
kiderülnie. Ha a vád fülébe jut, Harrynek vége. A parkolóban váltunk el, és csak a
kocsiba beülve húztam elő a jegyzetfüzetet, hogy elolvassam, amit Harry
beleírt.Marcus, az íróasztalomon van egy porcelánkaspó. Talál benne egy kulcsot. A
montburry-i edzőterem 201-es öltözőszekrényének kulcsa. Ott van minden. Égesse el
az egészet. Veszélyben vagyok.Montburry Aurorával szomszédos város, mintegy tíz
mérföldnyire a szárazföld belseje felé. Még aznap délután odamentem, miután Goose
Cove-ban magamhoz vettem a gemkapcsok közé rejtett kulcsot a kaspóból. Montburryben
egyetlen edzőterem volt, egy csupa üveg épületben, amely a városka főutcáján állt.
Az üres öltözőben megtaláltam a 201-es szekrényt, a kulcs nyitotta az ajtaját.
Melegítő, müzliszelet, súlyzózáshoz használatos kesztyű volt benne, és az a
bizonyos doboz, amit pár hónappal korábban fedeztem fel Harry dolgozószobájában.
Megvolt minden, a fényképek, újságkivágások, Nola levélkéje. Egy megsárgult,
összefűzött lapokból álló paksamétát is találtam a dobozban. Az üres fedőlapon nem
volt cím, továbblapozva aztán kiderült, hogy egy kézzel írt szöveg, amelynek elég
volt az első pár sorát átfutnom, hogy rájöjjek, A bajok eredetének kéziratát tartom
a kezemben. A kézirat, amit néhány hónapja annyira kerestem, egy fitneszterem
öltözőszekrényében lapult. Leültem egy padra, és izgatottan, lenyűgözve olvasni
kezdtem. Tökéletes írásmű volt, egyetlen javítás nélkül. Emberek jöttek be az
öltözőbe, de ügyet se vetettem rájuk, nem tudtam elszakadni a szövegtől. Íme, a
remekmű, amit én is annyira szerettem volna írni, de Harrynek sikerült. Ült egy
bisztró asztalánál, és írta a zseniális szavakat, lélegzetelállító mondatokat,
amelyek egész Amerikát meghatották, és amelyekbe belerejtette szerelmének
történetét Nola Kellergannel.Goose Cove-ba visszatérve gondosan végrehajtottam
Harry kívánságát. Tüzet raktam a nappali kandallójában, és rádobtam mindent, amit a
dobozban találtam, a levelet, a fényképeket, az újságkivágásokat, és végül a
kéziratot is. Veszélyben vagyok, írta Harry. Vajon miféle veszélyre gondolt?
Lobogott a tűz, Nola levele máris elhamvadt, a fényképek közepükről kezdve
elfeketedtek, majd lassan elenyésztek a forróságban. A kézirat egyetlen hatalmas
narancsszínű lobbanással gyúlt lángra, a lapok után csak pernye maradt. A kandalló
előtt ülve szemtanúja lehettem, miként válik semmivé Harry és Nola története.★1975.
június 5., kedd Rossz idő volt aznap. Vége felé járt a délután, a parton egy lelket
se lehetett látni. Aurorába érkezése óta még egyszer se volt ilyen komor, fenyegető
az ég. Viharos szél kavarta az óceán haragos, tajtékos vizét, bármelyik pillanatban
eleredhetett az eső. Mégis éppen a rossz idő csalogatta ki a házból, leballagott a
teraszról a fövenyre vezető falépcsőn, leült a homokba. A térdére tette a
jegyzetfüzetet, a toll sietve szántotta a papírt, a közelgő vihar megihlette, egy
nagy regény érlelődött a fejében. Az utóbbi hetekben számos ötlete támadt új
regényével kapcsolatban, de egyik se volt az igazi, előbb-utóbb mindegyiket
elvetette.Esni kezdett. Először csak szemerkélve, később már zuhogott. Éppen be
akart húzódni valahová, amikor váratlanul észrevette a lányt: szandálját a kezében
fogva, mezítláb lépkedett az óceánparton, táncolva, a hullámokkal incselkedve az
esőben. Döbbenten, bámulva nézte, ahogy a lány kerülgette a hullámok tajtékját,
hogy ruhája szegélyét megóvja. Egy pillanatra nem figyelt eléggé, a víz elérte a
bokáját, mire meglepetten felkacagott. Beljebb lépett a szürke óceánba, pörögve-
forogva adva át magát a végtelennek. Mintha az egész világ az övé lett volna.
Szélfútta szőke hajának apró fürtjeit egy sárga virág alakú csat fogta hátra az
arcából. Az eső akkor már ömlött.Amikor tízméternyire tőle észrevette a férfit,
hirtelen megtorpant. Zavarba hozta, hogy meglátta valaki.– Elnézést… Nem vettem
észre – kiáltott oda.A férfi szíve hevesen vert.– Ugyan, nincs miért elnézést
kérnie – válaszolta. – Folytassa nyugodtan. Kérem is, hogy folytassa! Először
látom, hogy valaki ennyire élvezi az esőt.– Maga is szereti? – ragyogott fel a
lelkesedéstől a lány arca.– Mit?– Hát az esőt.– Nem… Igazából utálom.A lány
gyönyörű mosollyal nézett rá.– Hogy lehet utálni az esőt? Sosem láttam még ennél
szebbet. Nézze csak! Nézze!A férfi felnézett az ég felé, esőcseppek gyöngyöztek az
arcán. Nézte a milliónyi apró rovátkát, ahogy telekaristolnak mindent, aztán
megpördült maga körül. A lány ugyanúgy. Felnevettek. Bőrig áztak mindketten. Végül
behúzódtak a terasz tartócölöpjei közé. A férfi egy csomag félig elázott cigarettát
húzott elő a zsebéből, és rágyújtott.– Kérhetek egyet? – kérdezte a lány.Felé
nyújtotta a dobozt, a lány kivett egy szálat. A férfi lenyűgözve figyelte.– Maga az
az író, ugye?– Igen – felelte a férfi.– New Yorkból…– Igen.– Hadd kérdezzek magától
valamit. Hogy lehet otthagyni New Yorkot egy ilyen isten háta mögötti helyért?A
férfi felnevetett.– Levegőváltozásra vágytam.– Annyira szeretnék egyszer elmenni
New Yorkba! – jegyezte meg a lány. – Csak mászkálnék órákon át, beülnék minden
előadásra a Broadway-n. Sztárnak érezném magam. New York-i sztárnak…– Bocsásson meg
– szakította félbe Harry –, ismerjük mi egymást?A lány újra felnevetett azzal az
édes kacagással.– Nem. De mindenki tudja, hogy maga kicsoda. Maga az író. Isten
hozta Aurorában. Nola vagyok. Nola Kellergan.– Harry Quebert.– Tudom. Mondom,
mindenki tudja.A férfi kezet nyújtott, de Nola a karjába csimpaszkodott, és
lábujjhegyre állva megpuszilta az arcát.– Mennem kell. De ne mondja el senkinek,
hogy dohányzom!– Jó, megígérem.– Viszlát, író úr. Remélem, máskor is találkozunk.És
elrohant a szakadó esőben.Harry felkavarva nézett utána. Ki ez a lány? Hevesen vert
a szíve. Sokáig állt még ott mozdulatlanul a terasz alatt, végül ráesteledett. De
nem is érzékelte se az esőt, se a sötétséget. Vajon hány éves lehet, töprengett
magában. Nagyon fiatal. De rabul ejtette. Lángra lobbantotta a szívét.★Douglas
hívása terelt vissza a valóságba. Két órája ültem a kandalló előtt, közben
beesteledett. A tűz lassan kihunyt.– Mindenki rólad beszél – újságolta Douglas. –
Senki sem érti, mit csinálsz New Hampshire-ben… Mindenki azt mondja, hogy életed
legnagyobb baklövését követed el.– Mindenki tudja, hogy Harry és én barátok
vagyunk. Nem ülhetek tétlenül.– Ez azért mégis más, Marc. Gyilkossági ügy, közben
ott a könyved is. Az az érzésem, nem fogod fel, mekkora botrány készül. Barnaski
őrjöng, sejti már, hogy nem fogsz új könyvvel előállni. Azt mondja, azért mentél
New Hampshire-be, hogy elbújj előle. És nem jár messze az igazságtól… Marc, június
17-e van. Tizenhárom nap múlva lejár a határidő. Tizenhárom nap múlva véged.– Az
isten szerelmére, gondolod, hogy nem tudom? Ezért hívtál fel? Hogy emlékeztess,
milyen kutyaszorítóban vagyok?– Nem, azért hívlak, mert van egy
ötletem.– Hallgatlak.– Írjál könyvet a Harry Quebert-ügyről.– Mi?! Ugyan, szó sem
lehet róla, nem fogok az ő hátára hágva karriert építeni!– De mért hágnál a hátára?
Azt mondtad, meg akarod menteni. Bizonyítsd hát az ártatlanságát, és írj erről egy
könyvet. El tudod képzelni, mekkora sikere lenne?– Mindezt tíz nap alatt, mi?– Már
megemlítettem a dolgot Barnaskinak, hogy lehiggadjon kissé…– Micsoda? Te
máris…– Hallgass végig, Marc, mielőtt emelt hangon kezdesz beszélni. Barnaski
szerint briliáns az ötlet. Azt állítja, ha Marcus Goldman meséli el Harry Quebert
történetét, az nyolc számjegyű bevételt jelent! Az év könyve lehet belőle. Hajlandó
tehát újratárgyalni a szerződésedet. Tabula rasát ajánl neked, egy új szerződést,
amely a korábbi helyébe lép, és ráadásképpen fél millió dollár előleget. Tudod, mit
jelent ez?Tudtam, mit jelent. Ha megírom, felivel a karrierem. A könyv garantáltan
bestseller lesz, biztos
siker, óriási bevétel.– És Barnaski miért hajlandó megtenni ezt velem?– Nem veled,
magával teszi meg. Marc, te fel se fogod, mennyire központi téma ez itt! Az ügyről
szóló könyv az évszázad dobása lehet!– Azt hiszem, nem vagyok rá képes. Nem tudok
többé írni. Már azt sem tudom, tudtam-e egyáltalán valaha is írni. És a nyomozás…
Arra ott van a rendőrség. Nekem fogalmam sincs, hogy kell nyomozni.De Douglas nem
adta fel.– Marc, életed nagy lehetősége.– Majd gondolkodom rajta.– Amikor ezt
mondod, az azt jelenti, hogy eszed ágában sincs gondolkodni rajta.Ezen már
mindketten elnevettük magunkat, Douglas tényleg jól ismert.– Doug… Lehet az ember
szerelmes egy tizenöt éves lányba?– Nem.– Hogy lehetsz ennyire biztos benne?– Nem
vagyok biztos semmiben sem.– Mi egyáltalán a szerelem?– Könyörgöm, Marc, hagyjuk
most a filozofálgatást!– De Douglas, Harry szerette azt a lányt! Halálosan
beleszeretett! Ma elmesélte a börtönben, ott volt lenn a parton, a háza előtt,
megpillantotta, és beleszeretett. Miért pont Nolába, és nem valaki másba?– Nem
tudom, Marc. De szeretném tudni, mi köt ennyire Queberthez?– A Nagymenő –
feleltem.– Micsoda?– A Nagymenő. Egy fiú, aki csak ügyetlenkedett az életével. Amíg
nem találkozott Harryvel. Harry tanított meg íróvá lennem. Ő tanította meg, milyen
fontos megtanulni a bukást.– Miket hordasz itt össze? Marc, te ittál? Azért vagy
író, mert van hozzá tehetséged.– Nem, egyáltalán nem. Az ember nem születik írónak,
csak azzá lesz.– És ez történt veled Burrowsban 1998-ban?– Igen. Átadta minden
tudását… Neki köszönhetek mindent.– Mesélnél róla?– Ha érdekel.Aznap este
elmeséltem Douglasnek, mi köt Harryhez. A beszélgetés után lementem a partra.
Levegőre vágytam. A sötét égbolton is kirajzolódtak a vaskos felhők, fülledt volt
az éjszaka, vihar készülődött. Hirtelen feltámadt a szél, hevesen hajladozni
kezdtek a fák, mintha a természet is a nagy Harry Quebert bukását készült volna
bejelenteni. Sokára mentem vissza a házba. Az ajtóhoz érve vettem észre, hogy
távollétemben valaki egy névtelen levelet hagyott nekem. Az egyszerű, címzés
nélküli borítékban számítógéppel írt üzenetet találtam:Menj haza, Goldman. 

28. El kell viselni a bukást(A massachusettsi Burrows egyeteme, 1998–2002) – Harry,

ha csak egyetlenegy tanítása maradna fenn, mi lenne az?– Hadd halljam magától a
választ.– Szerintem az, hogy el kell viselni a bukást.– Egyetértek. Az élet egy
nagy bukássorozat, Marcus. A legfontosabb megtanulni, hogyan viseljük el. 

Az 1998-as esztendő több dolog miatt is emlékezetes, ekkor volt az Egyesült Államok
északi felét és Kanada egy részét megbénító nagy hóvihar, amely miatt milliók
maradtak napokig sötétben, és abban az évben találkoztam Harryvel is. Feltoni
végzésem után azon az őszön megkezdtem tanulmányaimat a burrowsi egyetemi campuson,
ahol panelblokkok és viktoriánus épületek vegyesen tarkállottak a gyönyörű
pázsiton. A kollégium keleti szárnyában kaptam egy barátságos szobát, amin egy
Jared nevű rokonszenves idahói fiúval osztoztam. A szemüveges, vézna, fekete srác
népes családból került ide, és a hirtelen rászakadt szabadságtól szemlátomást
megrettenve, folyton azt kérdezgette, hogy szabad-e ezt vagy azt csinálnia. „Ki
szabad mennem, venni egy kólát? Szabad este tíz után hazajönni? Szabad ennivalót
tartani a szobában? Szabad hiányozni az előadásról, ha beteg vagyok?” A
rabszolgaságot eltörlő 13. alkotmánykiegészítés óta mindent szabad, feleltem neki,
ő meg sugárzott a boldogságtól.Jarednek két mániája volt: folyton a leckét
biflázta, és a mamáját hívogatta, hogy elmondja neki, minden rendben van vele.
Engem csak egy szenvedély fűtött: híres író akartam lenni. Időm java részében
novellákat írtam az egyetemi lapnak, de alig minden másodikat jelentették meg,
azokat is a legpocsékabb helyeken, az olyan helyi cégek, mint a Lucas Nyomda,
Forster Hulladékszállító, François Fodrászat, sőt a Julie Hu Virágkereskedés
érdektelen hirdetései között. Ezt a helyzetet teljességgel felháborítónak és
igazságtalannak éreztem.Az igazat megvallva, már az első perctől kezdve komoly
vetélytársam akadt egy kivételes íráskészséggel megáldott harmadéves diák, Dominic
Reinhartz személyében, aki mellett teljesen elhalványultam. Őt bezzeg nagy
tisztelet övezte a lapnál, és valahányszor új szám jelent meg, a könyvtárban csak
olyan olvasókba botlottam, akik rajongva méltatták az írásait. Egyetlen
rendíthetetlen hívem Jared volt, ő már akkor lelkesen rávetette magát a novellára,
amikor az kijött a nyomtatóból, aztán a lapban megjelenve újra elolvasta. Mindig
adtam neki ajándékba egy lapszámot, de ő ragaszkodott hozzá, hogy befizesse a
szerkesztőségnek a két dollár önköltségi árat, pedig hétvégenként az egyetem
takarítóbrigádjában keserves munkával kereste meg a rávalót. Azt hiszem, végtelen
csodálattal tekintett rám. „Fantasztikus fickó vagy, Marcus… – mondogatta. – Mit
keresel te egy ilyen porfészekben, mint Burrows?” Egy szép őszi estén kifeküdtünk a
campus pázsitjára, és sörözgettünk, a csillagos eget bámultuk. Jared rögtön
rákezdte, hogy vajon szabad-e sört innunk az egyetem területén, szabad-e éjszaka a
pázsitra lépni, de aztán észrevett egy hullócsillagot és felkiáltott:– Kívánj
valamit, Marcus! Gyorsan, kívánj valamit!– Azt kívánom, hogy boldoguljunk az
életben – mondtam. – Te mit szeretnél csinálni, Jared?– Én egyszerűen csak jó
akarok lenni, Marc. És te?– Én nagy író akarok lenni. Millió, millió könyvet
eladni.Nagyra nyitotta a szemét, a sötétben úgy világított a két fehérje, mint egy-
egy hold.– Tuti, hogy sikerülni fog! Te igazi nagy arc vagy, Marcus!Magamban azt
gondoltam, lehet, hogy szép a hullócsillag, de mégiscsak fél tündökölni, és inkább
messzire bujdosik. Akárcsak én.Csütörtökönként Jared és én sosem hagytuk ki az
egyetem egyik szellemi vezérének, az író Harry Quebertnek az előadását.
Karizmatikus, lenyűgöző személyiség volt, rendkívüli tanáregyéniség, akit egyaránt
bálványoztak a diákjai, és tiszteltek a kollégái. Meghatározó szerepe volt
Burrowsban, a véleményére mindenki adott, nemcsak mert ő volt Harry Quebert, a nagy
Harry Quebert, Amerika írófejedelme, de impozáns termetével, veleszületett
eleganciájával, zengő, meleg hangjával ki is követelte ezt magának. Amerre elhaladt
a folyosón, a parkbeli sétányon, mindenki üdvözölte. Óriási népszerűségnek
örvendett, a diákok hálásak voltak neki, amiért egy ilyen pici kis egyetemre
áldozza az idejét, amikor egyetlen telefonhívásába kerülne, és tárt karokkal
fogadnák az ország bármelyik rangos felsőoktatási intézményében. Ő volt egyébként
az egyetlen az egész tanári karból, aki előadásait a nagy amfiteátrumban tartotta,
amelyet rendszerint csak a diplomaosztó ünnepségek és a színielőadások alkalmával
használtak.Az az 1998-as év a Lewinsky-ügyről is nevezetes maradt. 1998, az elnöki
cumizás esztendeje, amikor Amerika borzadva ébredt rá, hogy a kicsapongó viselkedés
az ország legmagasabb szféráiban is teret hódít, és ennek következtében tiszteletre
méltó Clinton elnökünk kénytelen volt az egész nemzet előtt bűnbánatot tartani,
amiért egy odaadó gyakornok kényeztette legbecsesebb testrészét. Ahogy az egy ilyen
zaftos kis ügynél lenni szokott, mindenki erről beszélt, a campuson másról se
lehetett hallani, miközben azt találgattuk, mi lesz a mi derék elnökünkkel.Október
végén az egyik csütörtöki órát Harry e szavakkal vezette be: „Hölgyeim és uraim,
minket most mind az foglalkoztat, ami Washingtonban történik e pillanatban, igaz? A
Lewinsky-ügy… Képzeljék, az Amerikai Egyesült Államok történetében George
Washington óta kétféle okból fordulhatott elő, hogy egy elnök ne töltse ki végig a
mandátumát. Vagy olyan közismert gazember volt az illető, mint Richard Nixon, vagy
meghalt. Napjainkig kilenc elnök távozott idő előtt a hatalomból egyik, vagy másik
okból, Nixon lemondott, a többi nyolc meghalt, felerészben gyilkosság áldozataként.
Mostantól viszont egy harmadik indok is felkerült a listára: a felláció. Azaz az
orális szex, más néven pippantás, szopás, furulyázás. Tegye fel magának mindenki
őszintén a kérdést, nagy tekintélyű elnökünk vajon térdig letolt nadrágban is nagy
tekintélyű elnökünk marad-e? Mert mi is az a két dolog, ami lázba hozza Amerikát? A
szex és az erkölcs. Amerika a fallosz paradicsoma. Meglátják, pár év múlva senki se
fog már emlékezni rá, hogy Clinton fellendítette a katasztrofális állapotba került
gazdaságot, republikánus többségű szenátussal a háta mögött is hatékony
kormányzásra volt képes, vagy hogy kézfogásra bírta Rabint és Arafatot. A Lewinsky-
ügyre viszont mindenki emlékezni fog, mert a cumizás, hölgyeim és uraim, mélyen
bevésődik az emlékezetbe. Bizony, a mi elnökünk alkalmanként szívesen ad
furulyaleckéket. Hát aztán? Ezzel biztosan nincs egyedül. Van-e itt a teremben
olyasvalaki, aki szintén kedveli ezt a foglalatosságot?”Harry megállt, szemével az
auditóriumot pásztázva. Hosszú csend fogadta a kérdést, a diákok többsége a cipője
orrát bámulta. Mellettem Jared még a szemét is behunyta, nehogy véletlenül
keresztezze az előadó pillantását. Én viszont feltettem a kezemet. Harry
felszólított, és mivel eléggé hátul ültem, hozzátette:– Álljon fel, ifjú barátom.
Álljon csak fel, hadd lássuk jól, és mondja bátran!Büszkén felálltam a
székre.– Professzor úr, én nagyon kedvelem a pippantást. Marcus Goldmannek hívnak,
és szeretem, ha leszopnak. Akárcsak a mi derék elnökünk.Harry letette az
olvasószemüvegét, és szemlátomást jól mulatva nézett rám. „Aznap, ahogy megláttam
ott magát, Marcus, megláttam azt a jókötésű, önelégült fiatalembert, a széken
állva, magamban azt mondtam: a mindenségit, ez nem semmi fazon!” – vallotta be
később. Akkor csak annyit kérdezett:– És mondja, fiatalember, fiúkkal vagy
lányokkal űzi ezt a tevékenységet?– Lányokkal, professzor úr. Én rendes
heteroszexuális és rendes amerikai polgár vagyok. Isten áldja az Elnököt, a szexet
és Amerikát!A kővé dermedt auditóriumból kitört a nevetés, a hallgatók tapsolni
kezdtek. Harry élvezte a helyzetet.– Figyeljék csak meg – magyarázta diáktársaimnak
–, ezentúl mindenki más szemmel fog nézni erre a szegény fiúra. Ez az a nagy
kandúrbandi, aki úgy odavan a kényeztetésért, gondolják majd róla. És mit számít
ezután tehetség, érdem, ő már mindörökké „Mr. Furulya” marad. Nos, Mr. Furulya –
fordult újra felém –, elmondaná, miért is osztott meg velünk egy ilyen bizalmas
információt, miközben diáktársainak volt annyi jó ízlésük, hogy mélyen
hallgattak?– Mert egy fallosz-paradicsomban a szex nemcsak a vesztét okozhatja az
embernek, de a csúcsra is juttathatja. És most, hogy minden szem rám mered az
auditóriumban, van szerencsém tájékoztatni önöket, hogy kitűnő novelláim jelennek
meg az egyetemi lapban, amely példányonként szerény öt dollárért megvásárolható a
tanteremből kifelé menet.Az előadás után Harry odajött hozzám az auditórium
ajtajában. A hallgatók addigra már kifosztottak lapkészletemből. Ő vette meg az
utolsó példányt.– Mennyit sikerült eladnia? – érdeklődött.– Az összeset, ami volt,
úgy ötven darabot. És rendeltek még vagy százat, előre fizetve. Nekem két dollárba
kerül darabja, és ötért adtam tovább. Vagyis kerestem négyszázötven dollárt. Nem
beszélve, hogy a szerkesztőség egyik tagja főszerkesztői posztot ajánlott fel. Azt
mondja, eszelős reklámot csináltam az újságnak, ő még ilyet sose látott. Ja, és
majdnem elfelejtettem: egy tucatnyi lány adta meg a telefonszámát. Igaza van, ez
itt egy igazi fallosz-paradicsom. Aminek aztán mindenki józan belátása szerint
élvezi az áldásait.Elmosolyodott, és kezet nyújtott.– Harry Quebert – mutatkozott
be.– Tudom, hogy ki a professzor úr. Én Marcus Goldman vagyok. Az álmom, hogy olyan
nagy író legyek, mint ön. Remélem, tetszeni fog a novellám.Keményen megszorítottuk
egymás kezét.– Nincs kétségem, hogy maga tényleg a csúcsra fog jutni az életben,
kedves Marcus – jegyezte meg Harry.Aznap mindenesetre csak a bölcsészkari dékán,
Dustin Pergal irodájáig jutottam, miután dühtől tajtékozva magához
hívatott.– Fiatalember! – kezdte izgatott orrhangon, a fotel karfájába kapaszkodva.
– Igaz, hogy maga ma az egész amfiteátrum füle hallatára pornográf kijelentéseket
tett?– Pornográfnak nem nevezném.– Talán tévedés, hogy háromszáz diáktársa előtt
zengett dicshimnuszt az orális közösülésről?– Tény, hogy beszéltem a furulyázásról,
uram.Az égre emelte a tekintetét.– Goldman úr, beismeri, hogy egyazon mondatban
használt olyan kifejezéseket, mint Isten, megáldani, szexualitás, heteroszexuális,
homoszexuális
és Amerika?– Nem emlékszem egész pontosan, de valami ilyesmi lehetett.A dékán
igyekezve megőrizni a nyugalmát, lassan, tagoltan kérdezte:– Goldman úr, volna
szíves elmagyarázni, hogy lehetséges ezeket a szavakat egyszerre használni egy
obszcén mondatban?– Ó, nyugodjon meg, dékán úr, nem volt az obszcén! Egyszerűen
csak Isten áldását kértem Amerikára, a szexre, és annak minden lehetséges
módozatára. Elölről, hátulról, jobbról, balról, minden irányból, ha érti a dékán
úr, mit akarok mondani. Mi amerikaiak ugyanis szeretünk áldást osztani. Ez afféle
kulturális sajátosságunk. Ha elégedettek vagyunk valamivel, mindjárt áldást kérünk
rá.A dékán újra az égre emelte a tekintetét.– Ezt követően ön az előadóterem
ajtajában illegálisan árusítani kezdte az egyetemi lap példányait?– Pontosan így
történt, uram. De vis major helyzet volt, amit máris megmagyarázok. Tudja, sokat
fáradozom azzal, hogy novellákat írjak a lapba, amiket aztán a szerkesztőség mindig
eldug valami vacak helyre. Reklámra volt szükségem, különben a kutya se fog
olvasni. És mire jó írni, ha senki nem olvassa az embert?– Az a bizonyos novella
pornográf témájú?– Nem, uram.– Szeretnék belepillantani.– Hogyne, természetesen. Öt
dollár.– Goldman úr! – tört ki a dékán. – Szerintem maga nem fogja fel a helyzet
súlyosságát! A kijelentéseivel sokkolta a jelenlevőket! A hallgatók panaszt tettek!
Ez az ügy kínosan érinti magát, engem, mindenkit! Ha minden igaz, maga ezt mondta:
„Kedvelem a pippantást… Én rendes heteroszexuális és rendes amerikai polgár vagyok.
Isten áldja az Elnököt, a szexet és Amerikát!” – olvasta az előtte fekvő
papírlapról. – A mindenségit, mi ez a cirkusz?– Csak az igazság, dékán úr, vagyis,
hogy én rendes heteroszexuális és rendes amerikai polgár vagyok.– Hallani sem
akarok róla! Senkit sem érdekel a maga szexuális irányultsága, Goldman úr! A lába
közével kapcsolatos ocsmány szokásai semmilyen formában nem tartoznak a
hallgatótársaira!– Hiszen én csak Quebert professzor úr kérdéseire
válaszoltam.Utolsó mondatom hallatán Pergal levegőért kezdett kapkodni.– Micsoda?…
Mit beszél? Quebert professzor kérdezte?– Igen, ő tette fel azt a kérdést, hogy ki
kedveli a furulyázást, és mivel én felemeltem a kezem, mert nem tartom helyesnek,
ha az ember nem válaszol, amikor kérdezik, azt is megkérdezte, hogy fiúkkal vagy
lányokkal szoktam-e. Ennyi volt.– Quebert professzor úr azt kérdezte magától,
hogy…?– Pontosan. Tudja, dékán úr, Clinton elnök a hibás mindenért. Amit az Elnök
csinál, azt akarja csinálni mindenki.Pergal felállt, kikeresett egy dossziét a
függőben levő ügyek aktái közül. Aztán visszaült az íróasztalához, és mélyen a
szemembe nézett.– Ki maga, Goldman úr? Beszéljen egy kicsit magáról. Szeretném
tudni, honnan is jött ide hozzánk.Mesélni kezdtem, hogy a New Jersey-beli
Montclairben születtem, anyám egy áruházban dolgozik, apám mérnök. Igazi, amerikai
középosztálybeli család, egyetlen gyerekkel. Átlagon felüli intelligenciám dacára
boldog gyerek- és ifjúkor. Középiskola Feltonban. A Nagymenő. Szurkolás a
Giantsnek. Tizennégy évesen fogszabályozó. Floridai nagyszülők, sok napfény és
narancs. Tökéletesen szokványos minden. Semmi allergia, semmi krónikus betegség.
Nyolcévesen ételmérgezés a cserkésztáborban elfogyasztott csirkétől. Kutya jöhet,
macska nem. Sport: lacrosse, futás, boksz. Életcél: híres íróvá válni. Dohányzás a
tüdőrák és a reggeli szájszag miatt kilőve. Ital mértékkel. Kedvenc étel: steak és
sajtos makaróni. Időnként némi tenger gyümölcsei, leginkább Floridában, a Joe’s
Stone Crabnél, még ha anyám szerint ez a hovatartozásunkra való tekintettel
balszerencsét hozhat is.Pergal rezzenéstelen arccal hallgatta végig az
életrajzomat. Miután azonban befejeztem, egyszerűen csak annyit mondott:– Goldman
úr, abbahagyná végre a halandzsát? Átnéztem az aktáját. Telefonáltam párat,
beszéltem a feltoni gimnázium igazgatójával. Szerinte maga kivételes diák volt, a
legjobb egyetemek közül válogathatott volna. Mondja csak, mit keres maga
itt?– Elnézést, dékán úr, nem értem…– Goldman úr, ki az, aki Burrowst választja a
Harvard vagy a Yale helyett? Az előadáson elkövetett húzásom, bár majdnem repültem
miatta Burrowsból, gyökeresen megváltoztatta az életemet. Pergal azzal zárta a
megbeszélést, hogy még gondolkodik a sorsomat illetően, de végül semmi
következménye nem lett az ügynek. Évekkel később tudtam meg, hogy a dékán, abban a
mély meggyőződésben, miszerint amelyik hallgató egyszer balhét okoz, az balhézni
fog mindig, legszívesebben kirúgott volna, csak Harry kitartó győzködésének
köszönhetően maradhattam mégis Burrowsban.Az emlékezetes esetet követő napon a
szerkesztőség megszavazta, hogy vegyem kézbe az egyetemi lapot, és futtassam fel.
Régi Nagymenőként úgy döntöttem, hogy felfuttatás címén abbahagyjuk Reinhartz
műveinek megjelentetését, magamnak viszont fenntartom minden szám címoldalát.
Rákövetkező hétfőn Harrybe botlottam a bokszteremben, ahova szorgalmasan jártam,
amióta csak Burrowsba érkeztem. Őt viszont akkor láttam ott először. A helyiséget
rendszerint alig látogatták, Burrowsban rajtam kívül nemigen bokszoltak, legfeljebb
Jared jelent meg időnként, akit sikerült rávennem, hogy minden második hétfőn
álljon ki ellenem pár körre, mert ellenfélre, lehetőleg ilyen biztosan legyőzhető,
gyenge ellenfélre volt szükségem. Kéthetente aztán azzal az élvezetes érzéssel
agyabugyáltam el, hogy, hiába, még mindig Nagymenő vagyok.Azon a hétfőn, amikor
Harry megjelent a teremben, éppen az alapállás-technikámat csiszolgattam egy tükör
előtt. Sportöltözetét pont olyan eleganciával viselte, mint csíkos öltönyeit. „Nem
is tudtam, hogy maga is szereti a bokszot, Goldman úr”, jegyezte meg, miután már
messziről üdvözölt. Egy bokszzsákon kezdett edzeni az egyik sarokban. Nagyon jól
ütött, gyors volt és eleven. Égtem a vágytól, hogy odamenjek hozzá, elmeséljem,
hogy az előadás után Pergal behívatott magához, beszélhessek neki cumizásról és
szólásszabadságról, beszámoljak róla, hogy én lettem az egyetemi lap
főszerkesztője, és megvalljam neki, hogy mennyire csodálom. De annyira lenyűgözött,
hogy nem mertem megszólítani.Következő hétfőn megint ott volt, így tanúja lehetett
Jared kéthetenként esedékes elpáholásának. A ring mellett állva, érdeklődve
figyelte, amint könyörtelenül elverem a barátomat, majd a menet után kijelentette,
hogy jól bokszolok, neki is kedve támadt újra komolyabban foglalkozni a bunyóval,
már csak a kondi miatt is, és szívesen meghallgatja a tanácsaimat. Ötven-egynéhány
éves lehetett, de bő pólója alól izmos, erőteljes test sejlett fel, ügyesen püfölte
a zsákot, jók voltak az alapjai, a lábmunkája kissé lassúnak, viszont stabilnak
tűnt, védekezésében, reflexei tekintetében semmi kivetnivalót nem lehetett találni.
Kezdésképpen zsákoljunk egy kicsit, javasoltam, aztán végül az egész estét azzal
töltöttük.A rákövetkező hétfőn megint eljött, és attól kezdve mindig ott volt. Én
pedig amolyan személyi edzője lettem. Így, a mozgás során kezdtünk összebarátkozni
egymással. Edzés után gyakran előfordult, hogy az öltöző padján ülve, verejtékünket
szárogatva beszélgettünk még egy darabig. Pár hét múlva eljött a rettegett
pillanat, amikor is Harry ringbe kívánt szállni ellenem egy hárommenetes
mérkőzésre. Én természetesen nem mertem megütni, ő viszont nem sokat teketóriázott,
többször is olyan jobbegyenest mért az államra, hogy elterültem a földön. Harry
csak nevetett, mondván, annyira rég bokszolt, hogy egészen elfelejtette, milyen jó
móka is ez. Miután a szó szoros értelmében agyba-főbe vert és lenyápicozott,
felajánlotta, hogy vacsorázzunk együtt. Egy diáklebujba vittem Burrows egyik
forgalmas főutcáján, ahol zsírtól csöpögő hamburgert ettünk, miközben könyvekről és
az írásról beszélgettünk.– Maga jó diák – jegyezte meg Harry –, nagyon otthon van
ebben a témában.– Köszönöm. Olvasta a novellámat?– Még nem.– Szeretném tudni, mi a
véleménye róla.– Na jó, barátom, ha ez kell a boldogságához, megígérem, hogy
belepillantok és elmondom a véleményemet.– Legyen csak szigorú – kértem.– Úgy lesz,
ígérem.Mélyen felkavart, hogy barátomnak hívott. Még aznap este felhívtam a
szüleimet, és elújságoltam nekik, hogy alig pár hónapja vagyok az egyetemen, és
máris a nagy Harry Queberttel vacsorázom. Anyám elragadtatásában végigtelefonálta
fél New Jersey-t, mindenkinek eldicsekedve, hogy a csodálatos Marcus, az ő Marcusa,
a Nagymenő már a legfelsőbb irodalmi berkekben is rendelkezik kapcsolatokkal.
Marcus most már bizonyosan nagy író lesz.A bokszedzést követő vacsora hamarosan a
szokásos hétfő esti program szerves részévé vált, olyan elfoglaltsággá, amelyről
semmi pénzért nem mondtam volna le, és amely a Nagymenőség lelkesítő érzését
keltette bennem. Kivételezett helyzetem volt Harry Quebert mellett, ami abban is
megnyilvánult, hogy amíg a csütörtöki előadásokon a többi hallgatónak be kellett
érnie a szokványos hölgyem vagy uram megszólítással, nekem a Marcus dukált.Néhány
hónappal később – valamivel a karácsonyi szünet után, talán januárban vagy
februárban – egy hétfő esti vacsorán újra előhoztam a novellámat, amiről Harry
mindaddig nem nyilatkozott.– Tényleg tudni akarja, Marcus? – kérdezte rövid
tépelődés után.– Feltétlenül. És legyen nagyon kritikus. Azért vagyok itt, hogy
tanuljak.– Maga jól ír. Igazán tehetséges.Örömömben elpirultam.– És még? –
faggattam türelmetlenül.– Kétségtelenül van hozzá vénája.Elöntött a boldogság.– És
van valami, amiben csiszolódnom kellene ön szerint?– Hát hogyne. Tudja, magában
megvan a lehetősége de amit olvastam, az igazából rossz volt. Őszintén szólva,
csapnivaló. Értéktelen vacak. Akárcsak az összes többi írása, ami megjelent az
egyetemi lapban. Valóságos bűntett fákat kivágni azért, hogy ilyen fércműveket
nyomtassanak a papírra. Nincs elég erdő ahhoz képest, hogy hány pocsék író él ebben
az országban.Meghűlt bennem a vér. Mintha bunkósbottal vágtak volna fejbe.
Kiderült, hogy Harry Quebert, az írók legnagyobbika, valójában a szemét alakok
legnagyobbika.– Maga mindig ilyen? – kérdeztem sértődötten.Harry vidáman
mosolygott, mint valami török basa, szemlátomást élvezte a szituációt.– Mért,
milyen vagyok?– Kiállhatatlan.Felnevetett.– Marcus, én pontosan tudom, miféle fickó
maga: egy beképzelt kis alak, aki azt hiszi, hogy Monclair a világ közepe. Mint az
európaiak a középkorban, akik hasonlóan gondolkodtak, mielőtt hajóra nem szálltak
és rá nem jöttek, hogy az óceánokon túli kultúrák legtöbbje jóval fejlettebb az
övéknél, erre aztán megpróbálták a föld színéről is eltüntetni őket. Azt akarom
ezzel mondani, Marcus, hogy maga szenzációs fickó, de ha nem figyel oda, könnyen
kihunyhat magából a tehetség. Jók az írásai. De mindenhez hozzá kell nyúlni: a
stílushoz, a mondatokhoz, a koncepcióhoz, a gondolatokhoz. Felül kell vizsgálnia
önmagát és sokkal többet dolgoznia. Az a maga problémája, hogy nem dolgozik eleget.
Kevéssel is beéri, írja válogatás nélkül a szavakat egymás után, és ez érződik.
Zseninek képzeli magát, igaz? Hát téved. Összecsapja a munkát, azért nem ér semmit.
Mindent rendbe kell tennie. Figyel rám?– Nem igazán…Magamban dühöngtem, mit képzel
ez, még ha ő a nagy Quebert is? Hogy mer így beszélni valakivel, akit Nagymenőnek
hívnak? De csak folytatta.– Mondok egy egyszerű példát. Maga jól bokszol. Ez tény.
Tud verekedni. De figyelje meg, csak azzal a nyomorult cingár alakkal méri össze
magát, akit olyan önelégült képpel püföl, hogy attól legszívesebben elhánynám
magam. Vele méri össze az erejét, mert biztos benne, hogy maga az erősebb. Marcus,
ez gyengévé teszi magát. Beszarivá. Töketlenné. Egy senkivé, egy blöffölő
szájhőssé. Csak porhintés, amit csinál. És a legrosszabb, hogy ezzel tökéletesen
megelégszik. Mérje magát igazi ellenfélhez! Legyen hozzá bátorsága! A boksz nem
hazudik, aki ringbe száll, megtudja, mennyit ér: kiütik vagy ő üt ki mást, de ott
nincs hazugság, se önmagunknak, se másoknak. De maga mindig úgy alakítja, hogy
megúszhassa. Az ilyeneket hívják imposztornak. Tudja, mért rakták leghátulra a
novelláit az egyetemi lapban? Mert vacakok. Ilyen egyszerű az egész. És miért
Reinhartz írásai arattak le minden babért? Mert azok meg igen jók. Ez inspirálhatta
volna, hogy felülmúlja önmagát, dolgozzon vadul és írjon valami nagyszerűt, de
könnyebbnek érezte államcsínnyel eltávolítani Reinhartzot, és saját magát
publikálni, ahelyett hogy magába szállt volna. Marcus, hadd találjam ki, maga így
működött világéletében. Ugye nem tévedek?Tomboltam dühömben.– Maga nem tud semmit,
Harry! – kiáltottam. – A gimnáziumban is nagyra tartottak! Én voltam a
Nagymenő!– Marcus, nézzen már magába, maga nem tud elbukni! Fél a bukástól. Ha nem
változtat ezen, kiüresedett, érdektelen figura lesz magából. Hogy lehet úgy élni,
hogy az ember nem tud elbukni? Nézzen szembe magával, bátran, őszintén, és tegye
fel a kérdést, mi az ördögöt keres Burrowsban! Olvastam a dossziéját. Beszéltem
Pergallal. Hajszál híján kivágta magát, zsenikém! Mehetett volna a Harvardra, a
Yale-re, ha akarja, a magáé lehetett volna az egész Poison Ivy League, de nem,
magának ide kellett jönnie, mert az Úrjézus olyan aprócska micsodával áldotta meg,
hogy nincs mersze valódi ellenfelekkel megmérkőzni. Még a feltoni igazgatót is
felhívtam, az a szegény balek a könnyeivel küzdve beszélt nekem a Nagymenőről.
Marcus, amikor idejött, biztos lehetett benne, hogy az a legyőzhetetlen figura
lesz, akit maga talált ki, de aki nem képes megküzdeni az élet valódi kihívásaival.
Itt előre tudhatta, hogy nem kell bukástól tartania. Mert a maga problémája
szerintem az, hogy még nem értette meg, mennyire fontos megtanulni elbukni. Ez
okozza majd a vesztét, ha nem szedi össze magát.Azzal felfirkantott a szalvétájára
egy lowelli címet. A massachusettsi város negyedórányira volt Burrowstól. Az ottani
bokszklubban csütörtök esténként nyilvános versenyeket rendeznek, amelyekre bárki
jelentkezhet, magyarázta Harry, majd a fizetést rám hagyva távozott.Quebert nem
jött le a bokszterembe a következő hétfőn, és azután se. Az előadásokon uramozott,
és megvetően bánt velem. Végül rászántam magam, hogy óra után odamenjek
hozzá.– Többet nem jön a terembe? – kérdeztem.– Kedvelem magát, Marcus, de
megmondtam, hogy egy önelégültségtől szenvedő, pipogya kis pöcsnek tartom, és túl
drága az időm, hogy magára pazaroljam. Maga nincs a helyén Burrowsban, és nekem
semmi dolgom magával.Így aztán a rákövetkező csütörtökön dühödten vágtam be magam a
Jaredtől kölcsönkért kocsiba, és elhajtottam a Harry-féle bokszterembe. Egy jókora
hangár volt, a város ipartelepének közepén. Rémes helynek tűnt, tele emberrel, a
levegő bűzlött az izzadság és a vér szagától. A központi ringben ritka durva
verekedés zajlott éppen, a kötelekre tapadó nézősereg állati hangon üvöltött.
Féltem, legszívesebben elmenekültem, feladtam volna, de már nem volt rá lehetőség,
egy hatalmas fekete fickó, mint utóbb megtudtam, a terem tulajdonosa, lépett elém.
„Bokszolni jöttél, Hófehérke?”, érdeklődött. Igenlő válaszom hallatán már küldött
is az öltözőbe. Negyedórával később ott álltam a ringben vele szemben, és vártam,
hogy elinduljon a kétmenetes meccs.Egész életemben emlékezni fogok a verésre, amit
kiosztott nekem akkor este. Azt hittem, meghalok, a szó szoros értelmében ízekre
szedett, miközben a megbűvölt tömeg vad éljenzéssel fogadta, hogy a Montclairből
idemerészkedett zöldfülű egyetemistának most jól összetörik a képét. Becsületemre
legyen mondva, szörnyű állapotomban is kitartottam a megszabott időig,
büszkeségemben kivárva az utolsó gongütést, ami után egy K.O. végleg leterített.
Amikor félig agyonverve magamhoz tértem és hálát adtam az égnek, hogy nem haltam
meg, Harry hajolt fölém egy vizes szivaccsal.– Harry? Mit keres itt?– Kicsi Marcus
– mondta mosolyogva, miközben az arcomat törölgette –, maga aztán tökös gyerek! Az
az alak legalább harminc fonttal nehezebb… Nagyszerűen harcolt. Büszke vagyok
magára…Megpróbáltam feltápászkodni, de Harry nem engedett.– Ne mocorogjon, azt
hiszem, eltört az orra. Belevaló srác maga, Marcus. Kicsit kételkedtem benne, de
most bebizonyította. Ezzel a mai küzdelemmel igazolta, hogy nem hiába bíztam
magában attól a naptól fogva, hogy találkoztunk. Megmutatta, hogy képes a
szembenézésre és önmaga meghaladására. Most már barátok lehetünk. Régóta akartam
mondani, maga a legtehetségesebb ember, akivel az utóbbi időben találkoztam, és
semmi kétség, nagy író lesz. Segíteni fogok, hogy azzá váljon.★Igazából ez után a
megsemmisítő lowelli vereség után vette kezdetét a barátságunk, és lett
hétköznapjaim irodalomprofesszorából, Harry Quebertből egyszerűen Harry, a hétfő
estéim bokszpartnere, a szabadnapjaim barátja és mestere, aki megtanított, hogyan
legyek íróvá. Az írókurzusra általában szombatonként került sor. Kerestünk valami
egyetemhez közeli dinert, letelepedtünk egy jó nagy asztalhoz, ahol szétpakolhattuk
a papírokat, könyveket, Harry átolvasta az írásaimat, tanácsokat adott, arra
buzdított, hogy újra és újra gondoljam végig, írjam át a mondataimat. „Egy szöveg
sosem lehet jó – állította. – Legfeljebb eljön a pillanat, amikor kevésbé rossz,
mint előzőleg.” Két találkozó között hosszú órákat töltöttem a szobámban,
számtalanszor átdolgozva az írásaimat. Én, aki korábban annyira könnyedén vettem az
életet, képes voltam megvezetni bárkit, ezúttal emberemre akadtam, de még milyen
emberemre! Harry Quebert volt az első és egyetlen, aki képes volt szembesíteni
önmagammal.Harry nem elégedett meg azzal, hogy megtanított írni, a lelkemet is
megnyitotta. Színházba hurcolt, kiállításokra, moziba. Még a bostoni Symphony
Hallba is elvitt, mondván, egy jó opera képes könnyeket csalni a szemébe.
Állította, hogy sok mindenben hasonlítunk egymásra, sokat mesélt írói múltjáról.
Azt mondta, a hetvenes évek közepén változtatta meg az életét az írás. Emlékszem,
egyszer egy nyugdíjas kórus előadását mentünk meghallgatni valahol Teenethridge
közelében, amikor feltörtek belőle a régi emlékek. 1941-ben született Bentonban,
New Jersey államban, egy titkárnő anya és orvos apa egyetlen gyermekeként. Azt
hiszem, nagyon boldog gyerek lehetett, a korai éveiről nem sok mesélnivalója akadt.
Az élete nekem a hatvanas évek végétől kezdett érdekessé válni, miután végzett a
New York-i egyetem bölcsészkarán, és irodalomtanárként helyezkedett el egy queensi
gimnáziumban. Az osztálytermet azonban hamarosan szűkösnek érezte, hiszen egyetlen
cél fűtötte kezdetektől, írni akart. 1972-ben jelent meg az első regénye, amitől
sokat várt, ám az csak nagyon mérsékelt sikert aratott. Ekkor úgy döntött, lépnie
kell. „Egyik nap kivettem a bankból a megtakarított pénzemet – mesélte –, és azt
mondtam magamban, ideje valami bitang jó könyvet írnom, keresek hát egy tengerparti
házat, ahol nyugodtan eltölthetek pár hónapot és békében dolgozhatok. Aurorában
bukkantam rá egyre, rögtön tudtam, hogy megtaláltam az igazit. 1975. május végén
hagytam ott New Yorkot, és költöztem New Hampshire-be, hogy többé el se menjek
onnan. A könyv ugyanis, amit azon a nyáron írtam, utat nyitott a dicsőséghez, igen,
Marcus, azon a nyáron, ott Aurorában írtam A bajok eredetét. A honoráriumból aztán
megvettem a házat, ahol ma is élek. Fantasztikus hely, majd meglátja, el kell
jönnie oda egyszer…”2000. január elején, a karácsonyi szünetben jártam először
Aurorában. Akkor másfél éve ismertük egymást Harryvel. Emlékszem, neki bort vittem,
a feleségének meg virágot. A hatalmas csokor láttán Harry kissé furcsállva
nézett.– Virág? Mi a csuda, Marcus. Csak nincs valami bizalmas közölnivalója
velem?– A feleségének hoztam.– A feleségemnek? Hiszen nem is vagyok nős!Akkor
döbbentem rá, hogy amióta csak összejártunk, sosem hallottam a magánéletéről. Nem
létezett hát Mrs. Quebert, nem létezett a Quebert család, csak Quebert volt egy
szál magában. Quebert, aki annyira unatkozott egyedül, hogy összebarátkozott egy
hallgatójával. Leginkább a hűtőszekrénye vezetett e felismeréshez: miután
megérkeztem, és letelepedtünk a
könyvespolcokkal és faburkolattal bélelt gyönyörű nappaliban, Harry megkérdezte,
hogy akarok-e inni valamit.– Esetleg egy limonádét? – ajánlotta.– Köszönöm, az jó
lesz.– Van egy kancsóval bekészítve a hűtőbe, direkt magának. Töltsön csak
nyugodtan, és hozzon nekem is egy nagy pohárral. Köszönöm.Engedelmesen indultam a
frizsider felé. Kinyitottam, és megállapítottam, hogy teljesen üres, egyetlen
nyomorult kancsó, gondosan elkészített limonádé állt benne, csillag formájú
jégkockákkal, citromgerezdekkel, mentalevelekkel. Ez egy magányos férfi
hűtőszekrénye volt.– Üres a hűtő, Harry – jegyeztem meg a nappaliba
visszatérve.– Ja, mindjárt elmegyek bevásárolni. Bocsásson meg, nemigen szoktam
vendéget látni.– Egyedül él itt?– Természetesen. Mit akar, kivel éljek?– Úgy értem,
nincs családja?– Nincs.– Se feleség, se gyerek?– Nem, nincs.– Barátnő?– Nincs
barátnőm. Nincs senkim – felelte szomorú mosollyal.Első aurorai látogatásom során
döbbentem rá, hogy mennyire hamis a kép, amit Harryről alkottam. A tengerparti ház
hatalmas ugyan, de teljesen üres. Harry L. Quebertből, az amerikai irodalom
sztárjából, a diákjai által ajnározott, köztiszteletben álló egyetemi tanárból, a
karizmatikus, elegáns, vonzó férfiból, a rettenthetetlen bokszolóból szimplán Harry
lesz, amikor hazatér a New Hampshire-i kisvárosban álló otthonába. Egy korlátok
közé kényszerített, néha kissé szomorú férfi, aki szeret hosszú sétákat tenni a ház
alatti fövenyen, és szívügye, hogy egy Rocklandi emlék feliratú pléhdobozból száraz
kenyérkockákkal etesse a sirályokat. Vajon mi történhetett az életében, hogy ide
jutott, töprengtem nemegyszer.Harry magánya nem foglalkoztatott volna ennyire, ha
kettőnk barátságáról nem kapnak óhatatlanul szárnyra mindenféle híresztelések.
Kiváltságos helyzetem láttán hallgatótársaim arra gyanakodtak, hogy Harry és köztem
homoszexuális kapcsolat van. Megjegyzéseikkel addig bosszantottak, míg egy szombat
délelőtt feketén-fehéren rákérdeztem.– Harry, miért van maga mindig ennyire
egyedül?Lehajtotta a fejét, láttam, hogy könny csillan a szemében.– A szerelemre
próbálja terelni a szót, Marcus, csakhogy a szerelem bonyolult dolog. Nagyon
bonyolult. A legcsodálatosabb, és egyben a legszörnyűbb élmény is, ami csak érheti
az embert. Egyszer majd maga is megtapasztalja. A szerelem nagy fájdalmat is
okozhat. De ugye nem szabad félni a bukástól, és főleg nem a szerelem örvényétől,
mert a szerelem gyönyörű, s mint minden gyönyörű dolog, ez is elkápráztat, és
megfájdítja az ember szemét. Ezért is sírnak gyakran utána.Attól kezdve
rendszeresen jártam Harryhoz Aurorába. Néha csak kiszaladtam napközben Burrowsból,
néha az éjszakát is ott töltöttem. Harry íróvá tett, én enyhítettem valamelyest a
magányát. Ez egyetemi éveim végéig így volt, Burrowsban Harry Queberttel, a
sztáríróval találkozgattam, Aurorában pedig Harryvel, a magányos férfivel. 2002
nyarán, négy Burrowsban töltött év után megkaptam az irodalomdiplomámat. A nagy
amfiteátrumban zajló diplomaosztó ünnepség után, amelyen évfolyamelsőként én is
beszédet mondtam, aminek alkalmával szüleim és montclairi barátaim
megállapíthatták, hogy még mindig Nagymenő vagyok, Harryvel kisétáltunk az egyetem
parkjába. Ahogy ballagtunk a terebélyes platánok alatt, egyszer csak a
bokszteremhez értünk. Szikrázóan sütött a nap, gyönyörű idő volt aznap. Utoljára
végigzarándokoltunk a teremben a ringek és zsákok között.– Itt kezdődött minden –
mondta Harry. – És hogyan folytatja ezután?– Visszamegyek New Jersey-be. Könyvet
írok. Nagy író lesz belőlem. Ahogy tanította. Írok egy nagy regényt.– Egy nagy
regényt? – mosolyodon el. – Türelem, Marcus, ott van rá az egész élet. És ide
visszajön-e néha?– Hát persze.– Magának mindig akad egy hely Aurorában.– Tudom,
Harry. Köszönöm.Mélyen a szemembe nézett, és megragadta a vállamat.– Évek teltek el
azóta, hogy először találkoztunk. Sokat változott, férfi lett magából. Alig várom,
hogy az első regényét olvashassam.Hosszan néztük egymást, aztán Harry
megkérdezte:– Tulajdonképpen miért akar írni, Marcus?– Fogalmam sincs.– Ez nem
válasz. Miért ír?– Mert benne van a véremben… Reggel, amikor felkelek, ez az első,
ami eszembe jut. Ennél többet nem tudok mondani róla. És maga? Maga miért lett író,
Harry?– Mert az írás értelmet adott az életemnek. Ugyanis, ha még nem tűnt volna
fel magának, az élet nagy általánosságban értelmetlen. Kivéve, ha tudatosan
megteremti az értelmét, és minden istenadta napon megküzd ezért a célért. Magában
megvan a tehetség, Marcus, adjon értelmet az életének, hozzon dicsőséget a nevére.
Írónak lenni annyi, mint élni.– És ha nem sikerül?– Sikerülni fog. Nehéz lesz, de
sikerül. Ha majd az írás értelmet ad az életének, akkor lesz magából igazi író. És
mostantól ne féljen a bukástól.A regény, amit az ezt követő két évben írtam, a
csúcsra repített. Több könyvkiadó is meg akarta venni a jogot, míg végül 2005-ben
csinos összegért leszerződtem a tekintélyes New York-i Schmid & Hanson Kiadóval,
amelynek nagyhatalmú igazgatója, Roy Barnaski előrelátó üzletemberként mindjárt öt
művet is rendelt tőlem. A könyv a 2006. őszi megjelenést követően azonnal hatalmas
sikert aratott. A feltoni gimnázium Nagymenője híres író lett, élete fenekestől
felfordult: huszonnyolc évesen ott álltam gazdagon, ismerten, tehetséggel megáldva.
És nem is sejtettem, hogy Harry leckéi még épphogy csak elkezdődtek. 

27. Ahová a hortenziákat ültették– Harry, kételyeim vannak azzal kapcsolatban, amit

írok. Nem tudom, hogy jó-e. Érdemes-e…– Vegye fel a sortját, Marcus, és menjen
futni egyet.– Most? Szakad az eső.– Kíméljen meg a nyavalygásától, beszarikám. Az
esőbe még nem halt bele senki. Ha nincs bátorsága esőben futni, könyvet írni se
lesz bátorsága.– Ez is egy a híres tanácsai közül?– Igen. És minden magányos
személyiségre vonatkozik: az emberre, a bokszolóra, az íróra. Ha bármikor is
kétsége támad azzal kapcsolatban, amit éppen csinál, menjen, fusson egyet. Fusson
eszeveszetten, míg csak fel nem támad magában a győzni vágyás daca. Tudja, Marcus,
régen én is utáltam az esőt…– És mitől változott meg a véleménye?– Valaki
megváltoztatta.– Ki?– Nyomás, induljon. És csak akkor jöjjön vissza, ha végleg
kifogyott magából a szusz.– Hogy akarja, hogy tanuljak, ha soha nem mesél
semmit?– Túl sokat kérdezősködik. Jó futást. 

Nagydarab, meglehetősen barátságtalannak tűnő afroamerikai férfi volt, lapátkeze,

testére feszülő zakója erős fizikumról árulkodott. Első találkozásunk alkalmával
revolvert fogott rám. Ő volt egyébként az első, aki fegyverrel fenyegetett. 2008.
június 8-án, szerdán lépett be az életembe, aznap, amikor komolyabban nyomozni
kezdtem Nola Kellergan és Deborah Cooper meggyilkolásának ügyében. Akkor reggel,
közel negyvennyolc órai ott-tartózkodás után döntöttem ugyanis úgy, hogy ideje
végre megszemlélnem a háztól mintegy húsz méterre tátongó gödröt, amelyet addig
csak messziről méregettem. Átbújtam a rendőrségi kordon alatt, és hosszasan
vizsgálgattam a jól ismert terepet. Goose Cove körül a parti föveny és az erdő
terült el, se kerítés, se belépést tiltó tábla nem határolta a birtokot. Bárki
átjárhatott rajta, gyakran lehetett is látni sétálókat a parton vagy a közeli
erdőben. A gödör egy füves, óceánra néző térségen terpeszkedett, a terasz és az
erdő között. A szélére érve már ezernyi kérdés kavargott a fejemben, mindenekelőtt,
hogy vajon hány órát is tölthettem a teraszon, vagy Harry dolgozószobájában,
miközben a föld alatt ott pihent a lány holtteste. A mobilommal készítettem pár
fényképet, videót, és közben próbáltam magam elé képzelni a rég oszlásnak indult
testet, úgy, ahogy a rendőrség rábukkanhatott. Annyira belefeledkeztem a tetthely
szemlélésébe, hogy nem is vettem észre a hátam mögül érkező fenyegetést. Amikor
videózás közben hátrafordultam, hogy lefilmezzem, milyen távolságra van a gödör a
terasztól, egy férfit pillantottam meg néhány méternyire tőlem, kezében egy felém
tartott revolverrel.– Ne lőjön! – üvöltöttem. – Ne lőjön, az ég áldja meg! Marcus
Goldman vagyok! Író!Erre rögtön leengedte a fegyvert.– Maga Marcus Goldman? –
kérdezte, miközben visszadugta az övtáskájába a pisztolyt.– Maga zsaru? – figyeltem
fel a jelvényére.– Perry Gahalowood őrmester. Állami rendőrség, bűnügyi osztály.
Mit művel itt? Ez bűnügyi helyszín.– Maga gyakran ront rá járókelőkre a
flintájával? És ha én meg a szövetségi rendőrségtől jöttem volna? Hülyén érezné
magát, mi? Rögtön kirúgatnám.– Maga? – nevetett fel harsányan. – Maga lenne rendőr?
Tíz perce figyelem, ahogy lábujjhegyen mászkál, mert nem szeretné összesározni a
topánkáját. A szövetségiek különben sem szoktak felsikítani, ha fegyvert látnak.
Előrántják a magukét, és szitává lőnek mindent, ami mozog.– Azt hittem,
rabló.– Mert fekete vagyok?– Nem, csak mert olyan rablófeje van. Indián nyakkendőt
hord?– Igen.– Rég kiment a divatból.– Elmondaná, mi a fenét keres itt?– Itt
lakom.– Hogy-hogy itt lakik?– Harry Quebert barátja vagyok. Ő kért meg, hogy a
távollétében viseljem gondját a háznak.– Maga teljesen megőrült! Harry Quebertet
kettős gyilkossággal vádolják, a házára házkutatási engedélyt adtak ki, tilos
belépni! Én most beviszem magát, barátocskám.– Nem pecsételték le a házat.Egy
pillanatra zavarba jött, de máris folytatta.– Eszembe se jutott, hogy egy vasárnapi
író bekvártélyozza magát.– Előre kellett volna gondolkodnia. Még ha az ilyesmi
nehezére esik is egy rendőrnek.– Azért én mégis beviszem.– Joghézag! – kiáltottam.
– Nincs pecsét, nincs belépési tilalom! Itt maradok. Különben a Legfelsőbb Bíróság
elé citáltatom, és beperelem, amiért rám fogta a mordályát. Több milliós
kártérítést követelek. Mindent filmre vettem.– Roth ötlete volt, mi? – kérdezte
sóhajtva Gahalowood.– Igen.– Hogy az a …! Roth még az anyját is képes lenne
villamosszékbe ültetni, ha azzal felmentetné valamelyik ügyfelét.– Joghézag,
őrmester. Joghézag. Remélem, azért nem haragszik.– De haragszom. De végül is a ház
már nem érdekel minket. Azt viszont megtiltom, hogy még egyszer betegye a lábát a
rendőrségi kordonnal bekerített területre. Talán nem tud olvasni? Oda van írva:
BŰNÜGYI HELYSZÍN – TILOS A BELÉPÉS.Én azonban – a rám jellemző, immár visszatért
pimaszsággal – csak leporoltam az ingemet, és közelebb léptem a
gödörhöz.– Képzelje, őrmester, én is nyomozok – magyaráztam komoly képpel. –
Elmondhatná inkább, hogy mit tud az ügyről.Újabb hahota fogadta szavaimat.– Na ne,
mondja, hogy csak álmodom! Maga nyomoz? Ez ám a hír! Egyébként jön nekem tizenöt
dollárral.– Tizenöt dollárral? És miért?– Ennyibe került a könyve. Tavaly olvastam.
Pocsék egy könyv. Szerintem a legpocsékabb, amit csak életemben olvastam.
Szeretném, ha visszatérítené az árát.Mélyen a szeme közé néztem, és a képébe
vágtam:– Azt lesheti, őrmester!És mivel a lábam elé se nézve egyre lépkedtem
tovább, váratlanul belepottyantam a gödörbe. A gondolatra, hogy ugyanott vagyok,
ahol Nola holtteste, megint csak üvölteni kezdtem.– Nem hiszem el! – kiáltotta
Gahalowood a gödör széléről.Aztán lenyújtotta a kezét, és felsegített.
Letelepedtünk a teraszon, odaadtam neki a pénzét. Csak egy ötvendolláros bankjegyem
volt.– Tud visszaadni? – kérdeztem.– Nem.– Akkor tartsa meg az egészet.– Köszönöm,
író barátom.– Már nem vagyok író.Hamar rá kellett jönnöm, hogy Gahalowood őrmestert
kemény fából faragták, ráadásul makacs, mint egy öszvér. Hosszas kérlelésemre
annyit azért elárult, hogy aznap szolgálatban volt, és az elsők között érkezett a
helyszínre.– Emberi maradványokat és egy bőrtáskát találtunk. A táska belsejébe
Nola Kellergan nevét írták. Amikor kinyitottam, egy viszonylag jó állapotban levő
kézirat került elő belőle. Gondolom, a bőr őrizte meg épségben a papírt.– Miből
tudta meg, hogy a kézirat Harry Queberté?– Akkor még nem tudtam. A kihallgatás
során mutattam meg neki, rögtön felismerte. Utána természetesen összevetettem a
szöveget. Szóról szóra egyezik A bajok eredete című könyvének szövegével, ami 1976-
ban, nem egészen egy évvel a drámai események után jelent meg. Fura, mi?– Az, hogy
könyvet írt Noláról, még nem bizonyíték arra, hogy megölte a lányt. Harry szerint
eltűnt a kézirat, de máskor is előfordult, hogy Nola vitte magával.– A kertjében
találtuk meg a kislány holttestét. Mellette a könyvének kézirata. Mutasson nekem
valamit, firkász, ami ezek után az ártatlanságát bizonyítja, és hajlandó vagyok
megváltoztatni a véleményemet.– Szeretném látni azt a kéziratot.– Lehetetlen.
Tárgyi bizonyíték.– Mondtam már, hogy én is nyomozást folytatok –
erősködtem.– Engem nem érdekel a maga nyomozása, firkász. Majd akkor belenézhet az
anyagba, ha Quebert az esküdtszék elé kerül.Szerettem volna megmutatni neki, hogy
én se vagyok egészen amatőr, tudok egyet s mást az ügyről.– Beszéltem Travis
Dawnnal, Aurora rendőrfőnökével. Úgy tűnik, Nola eltűnésekor volt egy nyom: egy
fekete Chevrolet Monte Carlo sofőrjét keresték.– Tudok róla – felelte Gahalowood. –
És nem fogja kitalálni, Sherlock Holmes, Harry Quebertnek volt egy fekete Chevrolet
Monte Carlója.– Honnan tud a Chevrolet-ről?– Olvastam a korabeli jelentést.Rövid
gondolkodás után megjegyeztem:– Várjon egy pillanatot, őrmester. Ha annyira okos,
magyarázza meg, hogy Harry vajon mért pont oda akart virágot ültetni, ahová Nolát
temette?– Nem hitte, hogy a kertészek ilyen mély gödröt ásnak majd.– Ennek semmi
értelme, maga is tudja. Harry nem ölte meg Nola Kellergant.– Mitől olyan biztos
benne?– Mert szerette a lányt.– Mind ezt mondják a tárgyaláson: „Annyira szerettem,
hogy megöltem.” Aki szereti a másikat, az nem gyilkolja meg – jelentette ki, és
felállt a székről, jelezve, hogy végeztünk.– Máris megy, őrmester? Épphogy
elkezdtünk nyomozni.– Elkezdtünk? Talán inkább elkezdtem.– Mikor látjuk újra
egymást?– Soha, firkászkám. Soha.És köszönés nélkül távozott.Ha Gahalowood nem is
vett komolyan, Travis Dawnnal éppen ellenkezőleg alakult a dolog, amikor nem sokkal
később benéztem hozzá az aurorai rendőrőrsre, hogy beszámoljak neki az előző este
talált névtelen üzenetről.– Azért jöttem, mert ezt találtam Goose Cove-ban – tettem
le az íróasztalára a cédulát. Travis elolvasta.– Menj haza, Goldman? Mikor kaptad
ezt?– Tegnap este. Lementem sétálni a partra. Visszajövet az ajtóba tűzve
találtam.– Feltételezem, hogy nem láttál semmit…– Semmit.– Ez az első ilyen
eset?– Igen. Viszont az is igaz, hogy mindössze két napja vagyok
itt…– Jegyzőkönyvbe veszem a bejelentést, hogy vizsgálatot indíthassunk. Nagyon
körültekintőnek kell lenni, Marcus.– Mintha az anyámat hallanám…– Csakhogy ez
komoly. Ne becsüld alá az ügy érzelmi hatását. Megtarthatom a levelet?– A
tied.– Köszönöm. És mit tehetek még érted? Gondolom, nem csak azért jöttél, hogy
erről a papírfecniről beszélj.– Ha ráérsz, eljöhetnél velem Side Creekbe. Látni
akarom a helyet, ahol történt.Travis nemcsak eljött velem, de meginvitált egy
időutazásra is, harminchárom évvel repítve vissza a múltba. A járőrkocsi ugyanazon
az úton haladt, amelyen Deborah Cooper első hívását követően ő is elindul. A part
mentén Maine felé vezető 1-es úton először elhaladtunk Goose Cove mellett, majd pár
mérfölddel később, a Side Creek-i erdőnél leágazó Side Creek Lane-hez értünk,
amelynek végén lakott Deborah Cooper. Travis lekanyarodott az útra, és hamarosan
ott voltunk a fák között álló, óceánra néző, csinos deszkaépület előtt. Gyönyörű
hely volt, de teljesen elhagyatott.– Itt nem változott semmi – magyarázta Travis,
amíg körbejártuk a házat. – Csak újrafestették, amitől kicsit világosabb lett. A
többi pont olyan, mint akkoriban.– Ki lakik itt most?– Egy bostoni házaspár tölti
itt a nyarat. Júliusban jönnek, augusztus végén mennek vissza. Ezt leszámítva
senki.Megmutatta a konyhába vezető hátsó ajtót is.– Amikor utoljára láttam életben
Deborah Coopert, itt állt az ajtóban. Akkor ért ide Pratt rendőrfőnök. Mondta az
asszonynak, hogy maradjon szépen odabenn, ne aggódjon, mi meg bevettük magunkat az
erdőbe. Ki gondolta volna, hogy húsz perccel később golyóval a szívében halott
lesz.Beszéd közben Travis az erdő felé vette az irányt. Rájöttem, hogy arra az
ösvényre akar rátérni, amelyen Pratt rendőrfőnökkel harminchárom évvel azelőtt
elindultak.– Mi lett Pratt-tel? – kérdeztem a nyomában kaptatva.– Nyugdíjba ment.
Most is Aurorában lakik, a Mountain Drive-on. Biztos összefutottatok már. Nagydarab
fickó, éjjel-nappal golfnadrágban jár.Beértünk az erdőbe. A fák sűrűjéből
valamivel alattunk látszott a part. Negyedórányi gyaloglás után Travis hirtelen
megállt három szálegyenes fenyő előtt.– Itt volt – mutatta.– Mi?– Itt találtuk a
vérnyomokat, a szőke hajcsomókat, a piros szövetdarabot. Szörnyű volt. Akármikor
felismerem a helyet, több a moha a sziklákon, a fák is megnőttek, de nekem mit se
változott.– Utána mit csináltatok?– Rájöttünk, hogy valami súlyos dolog
történhetett, de nem sokáig töprenghettünk rajta, mert eldördült az a bizonyos
lövés. Kész őrület, útközben semmit se láttunk… Úgy értem, találkoznunk kellett
volna a lánnyal vagy a gyilkossal… Fel nem foghatom, hogy kerülhettük el egymást…
Szerintem a sűrűben rejtőztek valahol, az illető befogta a lány száját. Valóságos
rengeteg ez itt, nem nehéz eltűnni benne. Aztán a lánynak gondolom sikerült
támadója pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználva elmenekülnie, és a ház irányába
futott, hogy ott keressen segítséget. A támadó azonban utánament, és eltette láb
alól Cooper mamát.– Amikor tehát meghallottátok a lövést, azonnal elindultatok
vissza a házhoz?– Igen.Megfordultunk, és visszaballagtunk a házhoz.– A konyhában
történt minden – mesélte Travis. – Nola segítségért kiáltozva rohant ki az erdőből,
Cooper mama beengedte, aztán a nappaliba ment, és értesítette a rendőrséget, hogy a
lány ott van nála. Tudom, hogy a nappaliban tartotta a telefont, egy félórával
korábban én is onnan hívtam Pratt rendőrfőnököt. Miközben bent beszélt, a támadó
behatolt a konyhába, és amikor az öregasszony visszajött, lelőtte. Aztán magával
hurcolta Nolát a kocsijához.– Hol volt az autó?– Az 1-es út mentén, ahol ez az
átkozott erdő húzódik. Gyere, megmutatom.A háztól újra az erdő felé indultunk, de
most éppen ellenkező irányban, Travis csak ment előre biztos léptekkel a fák
között. Hamarosan kiértünk az 1-es útra.– Itt állt a fekete Chevrolet. Akkoriban a
növényzet jobban benőtte az út környékét, az autót is bokrok takarták.– Honnan
lehetett tudni, hogy ezen az úton ment?– Vérnyomok vezettek a háztól idáig.– És az
autó?– Köddé vált. Ahogy már meséltem, egy seriffhelyettes jött erről az útról
erősítésképpen, és véletlenül látta meg. Üldözőbe vették az autót, lezárták a
környékbeli utakat, de lerázott bennünket.– Hogy tudott vajon kicsúszni a gyilkos a
hálóból?– Azt én is szeretném tudni. Meg kell mondjam, az üggyel kapcsolatban sok
olyan kérdés akad, amin harminchárom éve töröm a fejem. Nincs olyan nap, hogy a
rendőrautóba ülve eszembe ne jutna, hogy mi lett volna, ha utolérjük azt a rohadt
Chevrolet-t. Talán még megmenthettük volna a kislány életét…– Vagyis úgy gondolod,
ott volt az autóban?– Most, hogy két mérfölddel odébb megtalálták a holttestét, azt
mondom, biztosan.– És szerinted Harry vezette azt a fekete Chevrolet-t?Megvonta a
vállát.– Mondjuk inkább úgy, hogy az újabb fejlemények tükrében nem látom, ki más
lehetett volna.Úgy tűnt, Gareth Pratt, a régi rendőrfőnök, akit még aznap
felkerestem, osztja korábbi beosztottja véleményét Harry bűnösségéről. A kapuban
várt, elmaradhatatlan golfnadrágjában. Amy, a felesége, miután itallal kínált
bennünket, úgy tett, mintha a tornácon levő virágtartókkal foglalatoskodna, csak
hogy belehallgathasson a beszélgetésünkbe, amit tulajdonképpen nem is igen
leplezett, hiszen megjegyzéseket fűzött férje szavaihoz.– Már találkozhattam
magával, ugye? – kérdezte Pratt.– Igen, gyakran járok Aurorába.– Ő az az aranyos
fiatalember, aki azt a könyvet írta – emlékeztette férjét Amy.– Nem maga az a
fickó, aki könyvet írt? – visszhangozta Pratt.– Dehogynem – feleltem. – Többek
között.– Most mondom, Gareth – szólt közbe Amy.– Légy szíves, ne szólj közbe,
drágám. Már megbocsáss, de hozzám jöttek. Nos, Goldman úr, minek köszönhetem a
látogatását?– Valójában Nola Kellergan halálával kapcsolatban keresek választ
néhány kérdésre. Beszéltem Travis Dawnnal, aki elmondta, hogy már akkoriban is
gyanakodtak Harryre.– Így igaz.– És mire alapozták a gyanújukat?– Volt egy-két
momentum, ami beültette a bogarat a fülünkbe. Mindenekelőtt az autós üldözés
kimenetele. Látszott, hogy a gyilkos helybeli, hiszen tökéletesen ismernie kellett
a környéket, hogy a megye összes rendőrével a sarkában kereket oldhasson. Ott volt
aztán az a fekete Monte Carlo. Sejtheti, listát írtunk mindazokról a környéken,
akiknek ilyen autója volt, közülük az egyetlen, aki nem tudott alibit igazolni,
Harry Quebert.– Aztán mégis ejtették ezt a vonalat…– Igen, mert az autóügyön kívül
valójában nem volt más ellene szóló momentum. Hamar le is került a gyanúsítottak
listájáról. Most, hogy a kertjében megtalálták azt a szegény kislányt, kiderült,
hogy tévedtünk. Őrület, mindig olyan rokonszenves volt nekem az a fickó… Talán
ezért is döntöttem rosszul akkor. Mindig olyan kedvesnek, barátságosnak,
meggyőzőnek találtam… De hiszen, ha jól értettem, maga is ismeri, Goldman úr. Most,
hogy hallott a lányról a kertben, nem érzi úgy, hogy Quebert mondott vagy csinált
valamit, ami felkelthette volna magában a gyanút?– Nem, rendőrfőnök, nem emlékszem
semmi ilyenre.Goose Cove-ba visszatérve észrevettem, hogy a rendőrségi kordonon túl
a hortenziák még mindig ott kókadoznak a gödör mellett. Bementem hát a garázsként
szolgáló kis melléképületbe, és fogtam egy ásót. Aztán behatoltam a tiltott
területre, az óceánnal szemben ástam egy gödröt a puha földbe, és elültettem a
virágokat.★2002. augusztus 30. – Harry?Reggel hat óra volt. Harry a Goose Cove
teraszán állt, kávéscsészével a kezében. Megfordult.– Marcus? Ömlik magáról a víz…
Ne mondja, hogy már túl is van a futáson!– De igen. Lefutottam a nyolc
mérföldemet.– Hánykor kelt?– Korán. Emlékszik, amikor két évvel ezelőtt elkezdtem
ide járni, hogy keltegetett hajnalban? Azóta rákaptam. Korán kelek, így enyém az
egész nap. Hát maga mit csinál idekinn?– Nézelődöm.– Mit nézeget?– Látja ott azt a
tengerre néző, füves kis tisztást a fenyők között? Már régóta akarok kezdeni vele
valamit. Ez az egyetlen sík része a teleknek, ahol egy kis kertet lehetne
kialakítani. Egy szép kis zugot akarok ott, két paddal, egy vasasztallal, körülötte
hortenziákkal. Jó sok hortenziával.– Mért pont hortenziával?– Ismertem valakit, aki
szerette. Hortenziabokrokat akarok ültetni, hogy mindig rá
emlékeztessenek.– Szerette azt az illetőt?– Igen.– Szomorúnak tűnik, Harry.– Ne is
törődjön vele.– Harry, miért nem mesél soha a szerelmeiről?– Mert nincs mit mondani
róluk. Nézze inkább, nézze csak. Vagy inkább hunyja be a szemét! Igen, hunyja be jó
szorosan a szemét, még fényeket se lásson! Na, most látja? Kövezett kis út vezet a
terasztól a hortenziákig. És ott van a két kis, fehér pad, amelyekről egyszerre
látni az óceánt és a gyönyörű virágokat. Mi lehetne jobb, mint az óceánt és a
hortenziákat nézni? Még egy kis szökőkút is van ott, a közepén szoborral. Ha elég
nagy a medence, tarka aranyhalakat is telepítek bele.– Aranyhalakat? Egy óráig se
maradnának meg, a sirályok felzabálnák az összeset!Elmosolyodott.– A sirályok itt
azt csinálnak, amit akarnak, Marcus. De igaza van, inkább mégse raknék halat a
medencébe. Na, menjen, vegyen egy jó forró zuhanyt. Mielőtt halálra fagy, vagy
tudom is én, mi baja lesz, hogy aztán a szülei azt gondolják, nem viseltem eléggé
gondját. Addig megcsinálom a reggelit. Marcus…– Tessék?– Tudja, ha lett volna egy
fiam…– Tudom, Harry. Tudom.★2008. június 19-én, csütörtökön elmentem a Sea Side
Motelbe. Könnyű volt odatalálni, a Side Creek Lane után még négy mérföldet kellett
menni egyenesen az 1-es úton észak felé, és nem is lehetett elvéteni a hatalmas
fatáblát, rajta a felirattal:SEA SIDE MOTEL & RESTAURANTAlapítva: 1960Még mindig
működött a hely, ahol Harry Nolát várta, valószínűleg én is ezerszer elmentem
előtte, de sosem tűnt fel, tulajdonképpen semmi okom nem volt felfigyelni rá
korábban. Piros tetejű faépület, körülötte rózsalugas, közvetlenül mögötte már az
erdő kezdődött. A földszinti szobák mind a parkolóra nyíltak, az emeletre egy külső
lépcső vezetett.A recepciós szerint, akit megkérdeztem, a motelben azóta nem
változott semmi, hogy felépült, legfeljebb a szobákat modernizálták, és egy
éttermet építettek hozzá. Szavai igazolására elővette a motel negyvenéves
emlékkönyvét, és korabeli fényképeket mutogatott.– Miért érdekli ennyire a hely? –
kérdezte végül.– Mert egy fontos információra lenne szükségem.– Hallgatom.– Azt
szeretném megtudni, hogy aludt-e valaki a 8-as szobában 1975. augusztus 30-án,
szombaton.A recepciós felnevetett.– 1975-ben? Viccel? Amióta elektronikusan
vezetjük a foglalásokat, maximum két évre visszamenően tudunk felvilágosítást adni.
Azt meg tudom mondani, ha akarja, hogy ki aludt ott 2006. augusztus 30-án. Úgy
értem, elméletileg meg tudom mondani, de természetesen ilyen információt nincs
jogom kiadni önnek.– Tehát sehogy nem tudok utánanézni a dolognak?– A
nyilvántartáson kívül csak az e-mail címeket őrizzük meg a hírlevelünkhöz. Érdekli
a hírlevelünk?– Köszönöm, nem. Viszont szívesen megnézném a 8-as szobát, ha
lehetséges.– Megnézni nem tudja. De szabad a szoba. Kiveszi esetleg? Száz
dollár.– A hirdetőtábla szerint minden szoba hetvenöt dollárba kerül. Tudja mit,
adok húsz dollárt, maga megmutatja nekem, és mindenki jól jár.– Nehéz magával
üzletelni. De nem bánom.A 8-as szoba az emeleten volt. Teljesen hétköznapi
motelszoba, ággyal, minibárral, televízióval, íróasztalkával, fürdővel.– Miért
érdekli annyira? – kérdezősködött a recepciós.– Bonyolult ügy. Egy barátom azt
mondja, hogy 1975-ben itt töltött egy éjszakát. Ha igaz, akkor ártatlan abban,
amivel vádolják.– És mivel vádolják?Nem válaszoltam, inkább tovább faggattam a
fickót.– Miért hívják Sea Side Motelnek ezt a helyet? Még csak nem is látszik a
tenger.– Nem, de az erdőn keresztül vezet le egy ösvény a partra. Benne van a
prospektusban is. De a vendégeinket ez nemigen izgatja, akik itt megszállnak, nem
járnak a strandra.– Szóval maga szerint a tengerparton végigjöhet az ember
Aurorától,
és az erdőn átvágva ide lyukad ki?– Elméletileg igen.A nap hátralevő részét a
közkönyvtárban töltöttem, archív anyagokat néztem át, a múltat próbáltam megidézni.
Erne Pinkas sokat segített, idejét nem kímélve rendelkezésemre állt mindenben.A
korabeli újságok szerint senkinek nem tűnt fel semmi rendkívüli azon a napon, nem
látták a menekülő Nolát, nem láttak ólálkodó alakot a ház körül. Az emberek
szemében örök rejtély maradt az eltűnés, amit Deborah Cooper halála csak tovább
bonyolított. Egyes tanúk – főként szomszédok – ugyanakkor arról számoltak be, hogy
a Kellergan házból aznap zaj, kiabálás szűrődött ki, mások viszont állították, hogy
csak a tiszteletes hallgatott zenét, szokás szerint rémes hangerővel. Az Aurora
Star is beszámolt róla, hogy Kellergan barkácsolni szokott a garázsban, és munka
közben mindig szólt a zene. A szerszámok zaját akarta elnyomni a hangerővel, mert
úgy vélte, a jó zene, még ha túl hangos is, kellemesebb a fülnek, mint a
kalapácslárma. Ha a lánya segítségért kiabált volna, abból Kellergan nem hallott
volna semmit. Pinkas szerint a tiszteletes azóta is szemrehányást tesz magának,
amiért olyan hangosra állította a zenét. Most is ott él a Terrace Avenue-n álló
családi házban, teljes visszavonultságban, örökké ugyanazt az egy lemezt hallgatja,
amibe szinte már bele is süketült, mintha így akarná büntetni magát. A Kellergan
szülők közül ma már csak ő él. Louisa, az anya régen meghalt. Aznap, amikor
kiderült, hogy valóban Nola teste került elő, az újságírók állítólag az otthonában
rohanták le az öreg David Kellergant. „Nagyon szomorú jelenet volt – mesélte
Pinkas. – Valami ilyesmit mondott az öreg: Szóval meghalt… Pedig azóta spóroltam
neki, hogy egyetemre mehessen. És képzeld, másnap öt ál-Nola kopogtatott az
ajtaján. A dohányért. Szegény, teljesen összezavarodott ettől. Tényleg rémes egy
korban élünk, szemét lett az egész emberiség, Marcus. Én legalábbis így
látom.”– Sokszor előfordult, hogy ilyen hangos háttérzene szólt nála? –
kérdeztem.– Állandóan. Figyelj csak, Harryvel kapcsolatban… Tegnap összefutottam
Mrs. Quinn-nel az utcán…– Mrs. Quinn?– Igen, a Clark’s régi tulajdonosa. Fűnek-
fának meséli, hogy ő mindig is tudta, hogy Harry Nola körül sündörög… Azt mondja,
megdönthetetlen bizonyítéka volt a dologról.– Miféle bizonyíték?– Fogalmam sincs.
Van valami híred Harryről?– Holnap megyek hozzá.– Add át neki
üdvözletemet.– Látogasd meg, ha gondolod… Örülne neki.– Nem biztos, hogy
szeretném.Tudtam, hogy a hetvenöt éves Pinkas, aki egy concordi textilgyárból ment
nyugdíjba, annak idején nem tanult tovább, és nagy bánatára a könyvek iránti
szenvedélyét csak önkéntes könyvtárosként élhette ki, örök hálával gondol Harryre,
amiért megengedte, hogy szabadon bejárhasson a burrowsi egyetemen tartott irodalom-
előadásaira. Harry egyik leghűségesebb hívének tartottam mindig, és lám, milyen
távolságtartó lett ő is.– Tudod, Nola olyan különleges lány volt, kedves,
barátságos mindenkivel. Itt mindenki szerette! Mintha valamennyiünk kislánya lett
volna. Hogy tehette ezt Harry… Úgy értem, még ha nem is ő ölte meg, de megírta azt
a könyvet! A rohadt életbe is! Csak tizenöt volt! Egy kislány! Hogy szerethette
annyira, hogy könyvet írt neki? Szerelmes könyvet! Ötven évig éltem a feleségemmel,
de sosem éreztem szükségét, hogy könyvet írjak neki.– Az a könyv egy remekmű.– Az a
könyv maga a Gonosz. Perverz könyv. Egyébként ki is dobtam az itteni példányokat.
Túlságosan felkavarja az embereket.Erre felsóhajtottam, de nem mondtam semmit. Nem
akartam vitatkozni vele.– Erne, küldethetek ide, a könyvtárba egy csomagot? –
kérdeztem inkább tőle.– Csomagot? Hát persze. De miért?– Megkértem a bejárónőmet,
hogy küldjön utánam Fedexszel valami fontosat. De jobban szeretném ezt a címet
megadni, nem mindig vagyok Goose Cove-ban, különben is tele a postaláda mindenféle
szeméttel, amit már ki sem veszek… Itt legalább biztos lehetek benne, hogy
megkapom.A Goose Cove-i postaláda jól tükrözte a közvélemény változását: míg
korábban egész Amerika csodálta Harryt, most mindenki szidta és gyalázkodó
levelekkel bombázta. A könyvkiadás történetének legnagyobb botránya javában dúlt, A
bajok eredete rögtön eltűnt a könyvesboltok polcairól és az iskolák tantervéből, a
Boston Globe egyoldalúan szerződést bontott Harryvel, a burrowsi egyetem vezetése
azonnali hatállyal visszavonta a kinevezését. A lapok, magukat már cseppet sem
feszélyezve, valóságos szexuális ragadozóként festették le, minden vita, minden
beszélgetés tárgya ő volt. Roy Barnaski, kihagyhatatlan üzleti lehetőséget
szimatolva, feltétlenül könyvet akart a sztoriról. Mivel Douglasnek nem sikerült
meggyőznie, végül ő maga hívott fel, hogy rövid leckét adjon nekem
piacgazdaságból.– A közönség igényli ezt a könyvet – magyarázta. – Hallgassa csak!
Rajongók skandálják a nevét odalenn a kapuban.Kihangosította a telefont, és intett
az asszisztenseinek, akik torkuk szakadtából kiáltozni kezdtek: Gold-man! Gold-man!
Gold-man!– Ezek nem is rajongók, hanem az asszisztensei. Jó napot, Marisa!– Jó
napot, Goldman úr – felelte Marisa.Barnaski visszakapcsolt a
kihangosításról.– Mindegy, legyen esze, Goldman, őszre kihozzuk a könyvet. Biztos
siker! Másfél hónap elég lesz rá?– Másfél hónap? Az első könyvemhez két év kellett.
Egyébként se tudom, mit mondhatnék el, még azt sem lehet tudni, mi is történt
valójában.– Keríthetek magának szellemírókat, akik a keze alá dolgoznak, hogy
gyorsabban haladjon. És különben sem kell magas irodalom, az emberek egyszerűen
tudni akarják, mit csinált Quebert azzal a gyerekkel. Elégítse ki a
kíváncsiságukat, mesélje el az eseményeket úgy, hogy legyen benne feszültség,
borzongás és persze némi szex.– Szex?– Ejnye, Goldman, nehogy már én tanítsam magát
az írómesterségre, ki a fene veszi meg a könyvet, ha nincs benne valami malackodás
a vénember meg a hétéves kislány között? Ez az, amire az emberek vágynak. Tonnaszám
adjuk el a könyvet, még ha nem is jó. És ez a lényeg, nem igaz?– Harry harmincnégy
éves volt, Nola meg tizenöt!– Most mit kukacoskodik… Ha megírja a könyvet,
összetépem a korábbi szerződést, és további félmillió dollár előleggel honorálom az
együttműködését.Kerek perec visszautasítottam az ajánlatot, mire Barnaski dühbe
gurult.– Jó, ha maga kellemetlenkedik, Goldman, majd én is kellemetlenkedni fogok!
Pontosan tizenegy nap múlva várom a kéziratot, különben jön a per, amibe
garantáltan belegebed!Azzal levágta a telefont. Éppen a főutcán vásároltam egy
üzletben, amikor nem sokkal később Douglas hívott, nyilván Barnaski
riadóztatta.– Marc, nem kéretheted magad – próbált újra meggyőzni. – Ne feledd,
hogy Barnaski a markában tart! A korábbi szerződés még mindig érvényben van, csak
azzal bújhatsz ki alóla, ha elfogadod az ajánlatát. Ráadásul egy ilyen könyv
óriásit lendítene a karriereden. Félmilliós előleg, azért az sem a legrosszabb, ami
történhet egy emberrel, nem?– Barnaski egy összecsapott fércművet akar íratni
velem! Szó sem lehet róla. Nem akarok ilyen munkát, nem akarok ponyvát írni pár hét
alatt. A jó könyvhöz idő kell.– Ezek csak amolyan bevételnövelő új módszerek!
Elmúlt már az az idő, amikor az írók ábrándozva várták az ihletet, míg be nem lepte
őket a hó! A könyvedet, amiből ugyan még egy sor se készült el, máris
szétkapkodják, mert mindenki tudni akar mindent. És azonnal. Szűk a piaci rés, idén
ősszel elnökválasztás, a jelöltek biztosan előállnak a könyveikkel, amelyek
elvonják az egész média figyelmét. Már most is mindenki Barack Obama könyvéről
beszél, hitted volna?Én már nem hittem semmit. Fizettem a pénztárnál, és
visszamentem az utcán parkoló autómhoz. Az ablaktörlő alá csúsztatva egy cédulát
pillantottam meg, megint ugyanazzal a szöveggel:Menj haza, Goldman.Körülnéztem, de
nem láttam senkit. Egy közeli teraszon üldögélt néhány vendég, a boltból jöttek ki
éppen páran. Ki követhetett? Ki nem nézi jó szemmel, hogy Nola Kellergan halála
ügyében nyomozok?Másnap, június 20-án, pénteken újra meglátogattam Harryt a
börtönben. Mielőtt elindultam volna Aurorából, beugrottam a könyvtárba a
csomagomért.– Mi van benne? – kíváncsiskodott Pinkas, reménykedve, hogy előtte
bontom fel a küldeményt.– Egy tárgy, amire szükségem van.– Miféle
tárgy?– Munkaeszköz. Köszönöm, hogy átvetted, Erne.– Várj csak, nem kérsz egy
kávét? Most főztem. Nem kell egy olló?– Köszönöm, Erne. Legközelebb szívesen
elfogadok egy kávét. De most mennem kell.Concordba érve úgy döntöttem, teszek egy
kitérőt és beugrom a kapitányságra Gahalowood őrmesterhez, hogy megosszam vele
legújabb feltételezéseimet, amelyekre rövidke találkozásunk óta jutottam.New
Hampshire állam rendőr-főkapitánysága, ahol a bűnügyi részleg irodái is vannak, egy
nagy, vöröstéglás épületben található a Hazen Drive 33. szám alatt, Concord
központjában. Nem sokkal egy óra előtt értem oda, Gahalowood éppen ebédelni ment,
de mondták, hogy megvárhatom. A folyosón egy asztalon kávéautomata volt, meg
magazinok, mellette pad, arra telepedtem. Amikor egy órával később megérkezett,
azonnal kiült az arcára a bosszúság.– Maga az? – dörrent rám. – Utánam
telefonáltak, Perry, igyekezz, egy fickó már egy órája vár rád, én meg be se
fejezem az ebédemet, rohanok, hogy hátha valami fontos, erre kiderül, hogy a
firkász az!– Ne haragudjon… Úgy éreztem, rosszul indult a kapcsolatunk, és
talán…– Ki nem állhatom, firkász, ehhez tartsa magát! A feleségem is olvasta a
könyvét, ő szépnek és okosnak találja magát. Heteken keresztül bámulhattam az
éjjeliszekrényen a könyvborítóról rám vigyorgó képét. Ott lakott a hálószobánkban!
Velünk aludt! Velünk vacsorázott! Velünk jött nyaralni! Együtt fürdött a
feleségemmel! Magáról karattyolt az összes barátnője! Pokollá tette az
életemet!– Maga nős, őrmester? Fura, amilyen kellemetlen egy alak, azt hittem,
nincs családja.Gahalowood mérgesen szegte le az állát.– Mi a nyavalyát akar? –
vakkantotta.– Megérteni az ügyet.– Igen ambiciózus terv egy
magafajtától.– Tudom.– Nem hagyná ezt inkább a rendőrségre?– Őrmester,
információra van szükségem. Nekem mindent tudnom kell, ez valósággal betegség
nálam. Örök szorongó vagyok, mindent kézben kell tartanom.– Akkor tartsa kézben a
saját dolgát!– Nem mehetnénk be az irodájába?– Nem.– Akkor legalább annyit mondjon,
hogy Nola tizenöt éves volt, amikor meghalt?– Igen. A csontváz vizsgálata ezt
megerősítette.– Tehát az elrablása és a meggyilkolása egy időben
történt?– Igen.– Aztán az a táska… Vajon miért temették el a táskával
együtt?– Fogalmam sincs.– Következtethetünk-e a táskából arra, hogy szökni
készült?– Ha maga szökni akar, telepakolja a táskát ruhával, nem?– Így van.– Nos,
abban a táskában csak a könyv volt.– Egy pont magának – ismertem el. – Lenyűgöz az
éleselméjűsége. De mégis, az a táska…– Nem lett volna szabad beszélnem a táskáról –
vágott közbe. – Nem tudom, mi jött rám a múltkor…– Én sem tudom.– Talán szánalom.
Igen, ez az! Megszántam magát az elveszett képével, a sáros cipőjével.– Kösz. Ha
megenged egy utolsó kérdést: mi a helyzet a boncolással? Egyáltalán, lehet
boncolásról beszélni egy csontváz esetében?– Gőzöm sincs.– Esetleg helyesebb lenne
a törvényszéki orvostani vizsgálat kifejezés?– Tojok a helyes kifejezésre. De
annyit mondhatok, hogy annak a lánynak betörték a koponyáját! Betörték, puff, puff!
Mivel beszéd közben többször is lesújtott a kezével, utánozva az ütés mozdulatát,
megkérdeztem:– Akkor tehát valamilyen ütőt használhatott az illető?– Maga az
agyamra megy, mit tudom én!– Nő? Férfi?– Micsoda?– Nő is üthetett ekkorát? Miért
törvényszerű, hogy férfi volt?– Mert a szemtanú, Deborah Cooper egy férfit látott.
Na, firkász, vége a csevegésnek! Eleget bosszantott.– Mégis, mit gondol az ügyről?
Egy családi fényképet húzott elő a tárcájából.– Két lányom van, firkász. Tizennégy
és tizenhét évesek. El sem tudom képzelni, mit élhetett át Kellergan. Tudni akarom,
mi történt. Igazságot akarok. Az igazság nem a puszta tények összessége, annál
sokkal bonyolultabb. Szóval, végigviszem a nyomozást. Ha bizonyítékot találok
Quebert ártatlanságára, biztos lehet benne, hogy kiszabadul. De ha bűnös, nekem
elhiheti, nem fogom hagyni, hogy Roth az esküdtszék előtt megint előrántson valami
blöfföt, amivel szabadlábra szokta helyeztetni a bűnözőket. Mert az nem lenne
igazság.Gahalowoodban, az agresszív bölény külső ellenére volt valami filozofikus,
amit kedveltem.– Maga nem is rossz fej, őrmester. Meghívom fánkra, és közben
dumcsizunk tovább, jó?– Nem akarok fánkot enni, azt akarom, hogy húzzon el innen
végre. Dolgom van.– De el kellene magyaráznia, hogyan kell nyomozni. Én nem tudok
nyomozni. Mit kell csinálnom?– Viszlát, firkász. Elég volt magából erre a hétre.
Sőt, talán egész hátralevő életemre.Csalódással töltött el, hogy nem vesz komolyan,
nem is erősködtem tovább. Kezet nyújtottam, Gahalowood óriási mancsaival jól
szétmorzsolta az ujjaimat, majd távoztam. Már odakinn voltam a parkolóban, amikor
meghallottam a kiáltását: „Firkász!” Megfordultam, és észrevettem a felém ügető
hatalmas testet.– Firkász – kezdte kifulladva, amikor odaért. – A jó zsarut nem a
gyilkos érdekli… Hanem az áldozat. Az áldozattal kapcsolatban kell kérdéseket
feltennie. Az elején kell kezdenie, még mielőtt a gyilkosság megtörtént volna. Nem
a végén. Rossz úton jár, ha csakis a gyilkosságra koncentrál. Azt kell kiderítenie,
ki volt az áldozat… Derítse ki, ki volt Nola Kellergan…– És Deborah Cooper?– Ha
kíváncsi a véleményemre, szerintem minden Nolával van összefüggésben. Deborah
Cooper csak mellékszál. Tudja meg, ki volt Nola, és megtudja, ki volt a gyilkosa
mindkettejüknek.Ki volt Nola Kellergan? Ezt a kérdést kell feltennem Harrynek,
döntöttem el magamban, mielőtt a börtönbe indultam volna. Harry rossz bőrben volt.
Nagyon izgatta, hogy mit találtam a fitnesztermi öltözőszekrényben.– Megtalált
mindent? – fogadott köszönés helyett.– Igen.– És elégette?– Igen.– A kéziratot
is?– Azt is.– Mért nem jelezte, hogy sikerült? Majd meghaltam az aggodalomtól! És
hol volt ebben a két napban?– Nyomoztam. Harry, mit keresett az a doboz az
öltözőszekrényben?– Lehet, hogy furcsának fogja találni… Miután márciusban ott járt
Aurorában, megijedtem, hogy más is megtalálhatja a dobozt. A takarítónő, egy
gátlástalan vendég, bárki ráakadhatott volna. Úgy gondoltam, bölcsebb lenne másutt
őrizni az emlékeimet.– Szóval elrejtette? De hiszen ez a bűnösségére utal. És a
kézirat… A bajok eredete volt?– Igen. A legelső változat.– Ráismertem a szövegre.
Nem volt cím a borítón…– A cím később jutott eszembe.– Úgy érti, Nola eltűnése
után?– Igen. De hagyjuk azt a kéziratot, Marcus. Átkozott egy kézirat, csak bajt
hozott rám: Nola meghalt, én meg börtönbe kerültem.Egy pillanatig csak farkasszemet
néztünk. Egy nejlonszatyrot raktam le az asztalra, benne a postán érkezett
tárggyal.– Mi ez? – kérdezte Harry.Egy minidisc-felvevőt vettem elő a szatyorból,
és Harry elé tettem.– Mi a fenét akar ezzel, Marcus? Ne mondja, hogy megtartotta
ezt az átkozott szerkentyűt…– Dehogynem. Gondosan megőriztem.– Villámgyorsan tegye
el!– Ne morgolódjon, Harry…– De mi az ördögöt akar vele?– Azt akarom, hogy
beszéljen Noláról, Auroráról, mindenről. 1975 nyaráról, a könyvéről. Valahol ott
kell lennie az igazságnak, Harry.Szomorúan elmosolyodott. Bekapcsoltam a felvétel
gombot, és hagytam beszélni. Szép kis jelenet volt: a beszélőhelyiségben, ahol a
műanyag asztalok mellett férjek láthatják viszont feleségüket, apák találkozhatnak
fiaikkal, én öreg mesteremet hallgattam, ahogy az életéről mesél.Korán vacsoráztam
aznap, az út mentén Aurorába visszamenet. Utána nem volt kedvem rögtön hazamenni
Goose Cove-ba, és egyedül lézengeni a hatalmas házban, inkább autózni indultam a
part mentén. Naplemente, csillogó tenger, minden gyönyörű volt. Elmentem a Sea Side
Motel, a Side Creek-i erdő, a Side Creek Lane mellett, elhagytam Goose Cove-ot,
áthajtottam Aurorán, végül lementem a Grand Beachre. Lesétáltam a vízpartig, aztán
a kövekre telepedve néztem, ahogy lassan leszáll az este. Aurora távoli fényei
táncoltak a víz tükrén, sirályok rikácsoltak, a parti bokrok mélyén rigók daloltak,
odahallatszott a világítótornyok ködkürtölése. Megnyomtam a lejátszógombot, és az
alkonyi szürkületben megszólalt Harry hangja.Ismeri a Grand Beachet, Marcus? Ha
Massachusetts felől érkezik, az az első aurorai strand. Kimegyek oda néha
alkonyaikor, és nézem a város fényeit. És arra gondolok, ami az elmúlt harminchárom
évben történt. Azon a strandon álltam meg aznap, amikor először Aurorába érkeztem.
1975. május 20. volt. Harmincnégy éves voltam. New Yorkból jöttem, miután úgy
döntöttem, kézbe veszem a sorsomat. Faképnél hagytam mindent, eljöttem az
irodalomtanári állásomból, magamhoz vettem minden pénzemet, és elhatároztam, hogy
megpróbálom az íróvá válás nagy kalandját, visszavonulok New Englandbe, és megírom
azt a regényt, amire mindig is vágytam.Először arra gondoltam, hogy Maine-ben
bérelek házat, de egy bostoni ingatlanügynök rábeszélt Aurorára. Egy csodálatos
házról mesélt, ami tökéletesen megfelel az elképzeléseimnek, ez volt Goose Cove.
Abban a pillanatban, ahogy megálltam előtte, beleszerettem. Pont ilyen helyre
vágytam, csendes, vadregényes elvonultság, ám mégsem teljes elszigeteltség, hiszen
mindössze pár mérföldnyire esett Aurorától. És a város is nagyon megtetszett. Békés
kis helynek tűnt, a gyerekek gondtalanul játszottak az utcán, a bűnözés
gyakorlatilag ismeretlen volt, igazi, képeslapra való település! A ház messze
meghaladta anyagi lehetőségeimet, de az ügynökség beleegyezett, hogy két részletben
fizessem a bérleti díjat, és miután osztottam-szoroztam, úgy találtam, ha nem
költekezem túlságosan, kifutja a pénzemből. Ráadásul volt egy olyan megérzésem,
hogy jó döntést hozok. Amiben nem is tévedtem, hiszen az a döntés az egész életemet
megváltoztatta, a könyv, amit azon a nyáron írtam, gazdag és híres emberré
tett.Legjobban talán az tetszett Aurorában, hogy ott nagyon hamar különleges
státuszba kerültem. Korábban New Yorkban csak egy gimnáziumi tanár voltam, aki
mellesleg ismeretlen író is, ám Aurorában Harry Quebert, New York-i író lett
belőlem, aki azért érkezett a városba, hogy ott írja meg új regényét. Tudja,
Marcus, ez pont olyan, mint a Nagymenőség,
amikor a gimnáziumban mindig a könnyebb utat választotta, hogy kitűnjön, velem is
ez történt, amikor ide érkeztem. Magabiztos, elegáns, csinos fiatalember voltam,
sportos és művelt, ráadásul a gyönyörűséges Goose Cove-ot béreltem. Bár a nevem
ismeretlenül csengett a számukra, az auroraiak a viselkedésem és az elegáns
otthonom alapján ítéltek meg. Több nem is kellett nekik ahhoz, hogy azt képzeljék,
valami nagy New York-i sztár vagyok, így lett belőlem egyik napról a másikra
valaki. Ha New Yorkban nem is, itt Aurorában nagy tekintélyű író lehettem. Odaadtam
a közkönyvtárnak első regényem néhány magammal hozott példányát, és képzelje csak,
a szánalmas papírhalmaz, amire New York ügyet se vetett, itt, Aurorában nagy
lelkesedést váltott ki. 1975-ben történt mindez, egy New Hampshire-i kisvárosban,
amely jóval az internet és más technológiai vívmányok előtt, értelmet próbált
keresni a létezésének, és bennem végre megtalálta azt a helyi hírességet, akire
mindig is vágyott.★Este tizenegy felé értem haza Goose Cove-ba. A házhoz vezető
kavicsos kis útra bekanyarodva az autó fényszórója egy eltakart arcú, az erdő felé
menekülő alakra vetődött. Hirtelen lefékeztem, és kiáltva szökkentem ki a kocsiból,
hogy a betolakodó után vessem magam. Ekkor azonban hatalmas fényesség villant fel
előttem, valami égett a ház mellett. Odarohantam, és azt láttam, hogy Harry
Corvette-je lángokban áll. Óriási lángnyelvek csaptak fel, kesernyés füst szállt a
magasba. Segítségért kezdtem kiáltozni, de senki nem volt a közelben. Nem volt más
körülöttem, csak az erdő. A nagy hőtől berobbantak a Corvette szélvédői, a
motorháztető olvadozni kezdett, a lángok már a garázs falait nyaldosták.
Tehetetlenül álltam. Minden le fog égni. 

26. N-O-L-A(Aurora, New Hampshire, 1975. június 14., szombat) – Az írók azért olyan
sérülékenyek, Marcus, mert kétféle lelki bánatot is ismernek, vagyis kétszer
annyit, mint a többi ember: a szerelem fájdalmát, és a könyv okozta fájdalmat. Írni
olyan, mint szeretni valakit, mindkettő nagyon fájdalmassá válhat. 

AZ ALKALMAZOTTAK FIGYELMÉBEAmint azt önök is tapasztalhatták, Harry Quebert egy

hete rendszeresen éttermünkben ebédel. Quebert úr jeles New York-i író, akit
megkülönböztetett figyelemben illik részesítenünk. Nekünk az a dolgunk, hogy minden
kívánságának a lehető legnagyobb tapintattal eleget tegyünk. Senkinek sem szabad
zavarnia őt. A 17-es számú asztalt mostantól visszavonásig fenntartjuk a számára.
Ennek az asztalnak mindig Quebert úr rendelkezésére kell állnia. Tamara Quinn A
juharszirupos üveg súlya miatt billent meg a tálca. Amint rátette, megingott az
egész, és hiába próbálta elkapni, maga is elveszítve az egyensúlyát, óriási
csörömpöléssel, tálcástól esett a földre.Harry felkapta a fejét a bárpult
mellett.– Minden rendben, Nola?– Persze, persze, csak… – állt fel a lány kissé
elszédülve.Egy pillanatra belefeledkeztek a kárfelmérésbe, aztán kitört belőlük a
kacagás.– Ne nevessen már, Harry – dorgálta meg végül szelíden a lány. – Ha Mrs.
Quinn megtudja, hogy megint elejtettem egy tálcát, jó kis fejmosást kapok.Harry
bement a pult mögé segíteni, guggolva szedegette ki az üvegszilánkokat a földön
egybefolyt mustár-majonéz-ketchup-juharszirup-vaj-cukor-só kotyvalékból.– Te jó ég!
Magyarázza már el valaki, miért kapom meg egy hete az összes ízesítőt, bármit
rendelek is!– Az utasítás miatt – felelte Nola.– Miféle utasítás miatt?A lány a
pult belső felére ragasztott cédulára pillantott, Harry felállt és fennhangon
olvasni kezdte.– Jaj, ne, Harry! Mit csinál? Megőrült! Ha Mrs. Quinn megtudja…– Ne
izgulj, nincs itt senki.Reggel hét óra volt, a Clark’s még kongott az
ürességtől.– Mi ez az utasítás?– Mrs. Quinn így rendelkezett.– És kinek
szól?– Minden alkalmazottnak.Vendégek léptek be, félbeszakítva így a beszélgetést,
Harry visszaült az asztalához, Nola is ment a dolgára.– Hozok másik pirítóst,
Quebert úr – jelentette be elkomolyodva, majd eltűnt a konyhában.A lengőajtó mögött
álmodozó arccal megállt egy pillanatra és magában elmosolyodott: szerelmes volt a
férfiba. Szerette, azóta, hogy két hete találkozott vele a parton, azon a
csodálatos, esős napon, amikor véletlenül éppen Goose Cove felé sétált. Tudta, hogy
szereti. Nem csalhatott az érzés, ehhez fogható nem történt még vele, más,
boldogabb embernek érezte magát, a napok szebbnek tűntek. És a szíve is majd
kiugrott a helyéből, ha ott volt a férfi.A tengerparti találkozás óta kétszer is
összefutottak, egyszer a főutcán a bolt előtt, majd a Clark’s-ben, ahol a lány
szombatonként felszolgált. Minden találkozás alkalmával valami különös dolog
alakult ki köztük. A férfi azóta rászokott, hogy mindennap a Clark’s-be járjon
írni, aminek következtében Tamara Quinn, a tulajdonosnő három nap múlva sürgősen
összehívatta a „lányait” – ahogy a felszolgálókat emlegette –, és közölte velük ama
nevezetes utasítást. „Kisasszonyok, fordult a katonásan felsorakoztatott
alkalmazottakhoz, bizonyára észrevették, a híres New York-i író, Harry Quebert az
elmúlt hét folyamán mindennap megjelent itt, ami azt jelzi, hogy nálunk találta meg
a Keleti Part legjobb vendéglátóhelyeire jellemző kifinomultságot és minőséget. A
Clark’s egy rangos hely, nekünk a legigényesebb vendégek elvárásainak is meg kell
felelnünk. Mivel önök között akad, akinek csak borsószem nagyságú az agya, írásba
foglaltam, hogy miként bánjanak Quebert úrral. Olvassák el egyszer, kétszer,
sokszor, míg fejből nem tudják! Vigyázzanak, mert váratlanul kikérdezhetem! A
papírt a konyhában és a pult belső felén is kifüggesztem.” Tamara Quinn ezután jól
érthetően fel is sorolta, mire kell ügyelniük: mindenekelőtt ne zavarják Quebert
urat, akinek nyugalomra van szüksége az összpontosításhoz. Érjék el, hogy
otthonosan érezze magát. Az eddig tett látogatásairól készült kimutatás szerint
üres kávét szokott inni, kínálják hát kávéval, és semmi mással, mihelyt megérkezik.
Ha mást is szeretne rendelni, ha megéhezik, majd szól. Ne zaklassák, ne akarják
rábeszélni a fogyasztásra, ahogy tenniük kell a többi vendéggel. Ha enni kér,
vigyenek ki rögtön minden ízesítőt, hozzávalót, hogy ne kelljen külön kérnie a
mustárt, ketchupöt, majonézt, borsot, sót, vajat, cukrot, juharszirupot. Egy nagy
írónak ne kelljen semmiért külön szólnia, ő csak alkosson szabadon, békében. Lehet,
hogy a könyv, amit ír, a jegyzetek, amiket órákon keresztül, ugyanannál az
asztalnál ülve vet papírra, egy hatalmas remekmű ígéretét hordozzák, és hamarosan
egész Amerika-szerte a Clark’s-ről beszélnek majd. Tamara Quinn arról álmodott,
hogy a könyv révén ismertté válik az étterem, a befolyó pénzből pedig újabb
vendéglőket nyithat Concordban, Bostonban, New Yorkban, és minden part menti
nagyvárosban, egészen Floridáig.Mindynek, az egyik felszolgálólánynak további
felvilágosításra volt szüksége.– De Mrs. Quinn, honnan tudjuk biztosan, hogy
Quebert úr csak egy üres feketét szeretne?– Tudjuk, és kész. A nagy éttermekben a
fontos vendégeknek rendelniük sem kell, a személyzet ismeri a szokásaikat. Kérdem
én, mi nagy étterem vagyunk?„Igen, Mrs. Quinn!”, felelték az alkalmazottak. „Igen,
mama!”, harsogta Jenny, Mrs. Quinn lánya.– Itt ezentúl ne szólíts mamának –
rendelkezett Tamara. – Az olyan, mintha egy falusi vendégfogadóban lennénk.– Hát
akkor hogy szólítsalak? – kérdezte Jenny.– Ne szólíts sehogy, végighallgatod, amit
mondok, és engedelmes fejbólintással végrehajtod. Minek ide a beszéd? Megértetted?
Jenny válaszképpen bólintott egyet.– Megértetted vagy sem? – ismételte az
anyja.– Persze, megértettem, mama. Épp most bólintottam…– Nagyszerű, kislányom!
Látod, milyen gyorsan tanulsz. Gyerünk, lányok, látni akarom a szolgálatkészséget
az arcukon… ez az… remek… és most bólintunk… úgy van… fentről lefelé, helyes…
mintha a Chateau Marmontban lennénk!Nem Tamara Quinn volt az egyetlen, akit
izgalomba hozott Harry Quebert aurorai megjelenése, felpezsdült az egész város.
Egyesek szerint Harry óriási sztár volt New Yorkban, amit a többiek rendre
megerősítettek, nehogy műveletlennek látsszanak. Erne Pinkas, akinél a
kölcsönkönyvtárban megvolt néhány példánya Harry első regényének, állította, hogy
sosem hallott még erről a Quebert nevű íróról, de ugyan ki törődött egy textilüzemi
munkás véleményével, akinek fogalma sincs a New York-i felső tízezer világáról.
Abban meg főleg megegyezett mindenki, hogy nem akárki engedhet meg magának egy
olyan házat, mint Goose Cove, amelynek évek óta nem akadt bérlője.Eladósorban levő
lányok és szüleik körében az is okot adott az izgalomra, hogy Harry Quebert nőtlen
volt. Egy zsákmányul ejthető szív, ráadásul hírneve, okossága, vagyona, felettébb
vonzó külleme révén igencsak kívánatos jövendőbeli. A Clark’s személyzete hamar
rájött, hogy a huszonnégy éves, csinos, szőke, érzéki Jenny Quinn, az aurorai
gimnázium pompomlány-csapatának egykori vezetője odavan Harryért. A munkanapokon
felszolgáló Jenny volt az egyetlen, aki nyíltan nem engedelmeskedett az
utasításnak, folyton tréfálkozott, csacsogott Harryvel, kizökkentette a munkából,
sose vitte ki az asztalához egyszerre az ízesítőket. Jenny hétvégén sosem
dolgozott, a szombat Nola napja volt.A szakács megnyomta a szervizcsengőt,
kizökkentve Nolát az ábrándozásból: elkészült Harry pirítósa. A lány tálcára tette
a tányért, és megigazította hajában az aranyozott csatot, mielőtt visszamegy az
étterembe, aztán büszkén meglökte az ajtószárnyat. Két hete volt szerelmes. Kivitte
a rendelést Harrynek. A Clark’s lassacskán benépesült.– Jó étvágyat, Quebert úr –
jegyezte meg a lány.– Szólíts Harrynek…– Itt nem lehet – súgta Nola –, Mrs. Quinn
nem örülne.– Nincs itt. Nem fogja megtudni senki…Nola a vendégek felé intett a
fejével, aztán a másik asztalhoz fordult.Harry bekapott egy falat pirítóst, és írt
pár sort a papírra. Felírta a dátumot: 1975. június 14. Sorokkal töltötte meg
egymás után a lapokat, de igazából nem is tudta, mit ír, három hete érkezett, de
még nem sikerült hozzáfognia a regényhez. A fejében kavargó ötletek nem vezettek
sehova, és minél inkább igyekezett, annál eredménytelenebb maradt a munka. Úgy
érezte, lassacskán elmerül a tehetetlenségben, mintha lesújtott volna rá a
legszörnyűbb kór, ami egy írót érhet: ihlettelenül meredt a fehér papírra. Az
íróbetegség napról napra jobban elhatalmasodott rajta, végül már kétségei támadtak
az ötletével kapcsolatban is: feláldozta minden megtakarított pénzét, hogy
szeptemberig kibérelje ezt a csodálatos tengerparti házat, egy igazi, írónak való
otthont, amilyenről mindig is álmodott, de mire jó írót játszani, ha egyszer
fogalma sincs, miről írjon? Pedig amikor aláírta a bérleti szerződést, még minden
olyan biztosnak tűnt, ír egy bitang jó regényt, szeptemberig halad vele annyit,
hogy az első pár fejezettel felkeresse a nagy New York-i kiadókat, amelyek
elragadtatásukban verekedni fognak a jogokért. A tetemes előlegből befejezheti a
könyvet, anyagilag rendbe jön, és sztár lesz belőle, ahogy mindig is képzelte. Álma
azonban mostanra megkeseredett: eddig egyetlen sort sem írt. Ha ez így megy tovább,
ősszel pénz és könyv nélkül térhet vissza New Yorkba, kuncsoroghat az igazgatónál,
hogy vegye vissza az állásába, és örökre lemondhat a dicsőségről. Ha félre akar
tenni egy kis pénzt, még elmehet éjjeliőrnek is.Nolát nézte, ahogy a többi
vendéggel beszélget. Csak úgy ragyogott a lány. Harry fülébe csengett a kacagása,
miközben azt írta a papírra:NOLA. NOLA. NOLA. NOLA. NOLA.N-O-L-A. N-O-L-A.N-O-L-A.
Négy betű, ami felforgatta az életét. Nola, kicsi nőpalánta, belebolondult, amióta
csak megpillantotta. N-O-L-A. A tengerparti találkozás után két nappal összefutott
vele a bolt előtt, együtt ballagtak le a főutcán a kikötőig.– Azt beszélik, hogy
könyvet írni jött Aurorába – mondta a lány.– Így igaz.Nola egészen
fellelkesült.– Ó, Harry, ez olyan izgalmas! Maga az első író, akivel találkozom!
Annyi mindent szeretnék kérdezni…– Például?– Hogyan kell írni?– Jön magától. A
fejedben kavargó gondolatok egyszer csak a papíron sorakozó mondatokká
válnak.– Nagyszerű érzés lehet írónak
lenni!Harry nézte, és egyszeriben halálosan beleszeretett.N-O-L-A. Említette, hogy
szombatonként a Clark’s-ben dolgozik, és a következő szombaton Harry nyitáskor
megjelent. Egész nap a lányt bámulta rajongva, minden mozdulata csodálattal
töltötte el. Aztán eszébe jutott, hogy Nola még csak tizenöt éves, és elszégyellte
magát: ha valaki a városból megsejtené, mit érez a kis felszolgálólány iránt,
megüthetné a bokáját. Talán még a börtönt is kockáztatná. Azontúl mindennap a
Clark’s-be járt ebédelni, hogy elaltassa a gyanakvást. Már egy hete játszotta a
közömbösen munkájába temetkező törzsvendéget, csak meg ne tudja senki, hogy
szombatonként vadul zakatolni kezd a szíve. De a Goose Cove teraszán éppúgy, mint a
Clark’s asztalánál csak a lány nevét volt képes leírni mindennap. N-O-L-A. Őt
szólítani a nevén, őt csodálni, róla írni oldalakon keresztül. Oldalak, amelyeket
aztán összetépett és elégetett. Ha valaki megtalálja, neki vége.Déltájban, amikor a
legerősebb volt az ebédelők rohama, Nola rendhagyó módon megkérte Mindyt, hogy
ugorjon be helyette. Egy idősebb emberrel ment oda Harryhez, hogy elköszönjön tőle.
A férfit, akiről Harry rögtön gondolta, hogy David Kellergan, a lány apja lehet,
nem sokkal azelőtt érkezett, és megivott egy jeges teát a pultnál.– Viszontlátásra,
Quebert úr – búcsúzott Nola. – Mára végeztem. Csak szerettem volna bemutatni
magának az édesapámat, Kellergan tiszteletest.Harry felemelkedett, barátságosan
kezet fogtak egymással.– Szóval ön az a híres író – mosolyodott el a
tiszteletes.– Ön pedig az a Kellergan tiszteletes lehet, akiről annyit hallani itt
– felelte Harry.– Ne is törődjön vele, mit beszélnek az emberek – mondta huncut
mosollyal David Kellergan. – Mindig túloznak.Nola egy műsorlapot vett elő a
zsebéből, és odanyújtotta Harrynek.– Ma van a gimnáziumi évzáró előadás, Quebert
úr. Ezért is kell előbb elmennem. Ötkor kezdődik, nem jön el?– Ugyan, hagyd Quebert
urat, Nola – dorgálta szelíden az apja. – Mit keresne ő egy iskolai
előadáson?– Pedig szép előadás lesz! – erősködött lelkesen a lány.Harry megköszönte
a meghívást és elbúcsúzott tőle. Az üvegen keresztül nézte, ahogy eltűnik az
utcasarkon, aztán hazament Goose Cove-ba, hogy a piszkozataiba temetkezzen. Délután
kettő volt. N-O-L-A. Két órája ült már az íróasztalnál, de még egy sort sem írt,
tekintete egyre az óra számlapján csüngött. Nem mehet el az iskolába, nem szabad.De
még a börtönfalak se akadályozhatták volna meg, hogy vele akarjon lenni, a teste
hiába raboskodott Goose Cove-ban, a lelke Nolával táncolt a tengerparton. Három óra
lett. Aztán négy. A tollába kapaszkodott, hogy fel ne pattanjon az íróasztal
mellől. Tizenöt éves, ez tiltott szerelem. N-O-L-A. Öt óra előtt tíz perccel Harry
lépett be elegáns, sötét öltönyben a gimnázium előadótermébe. A terem zsúfolásig
megtelt, ott volt az egész város. Ahogy haladt előre a széksorok mellett, az az
érzése támadt, mintha összesúgnának a háta mögött, mintha a rávetülő szülői
tekintetek azt mondták volna: Tudjuk ám, miért vagy itt! Szörnyen érezte magát,
találomra leült az egyik sorban, és kicsire összehúzódott a székén, hogy ne is
lássák.Elkezdődött az előadás, először egy csapnivalóan rossz kórus énekelt, majd
egy hasonlóan gyenge trombitazenekar következett. Vérszegény szólótáncosok,
lélektelen négykezesek, botfülű énekesek váltották egymást. Aztán minden fény
kialudt, egyetlen fényszóró köre vetült csak a színpadra. És belépett ezer szikrát
hányó, flitteres, kék ruhájában ő. N-O-L-A. Hirtelen csend támadt, a lány felült
egy bárszékre, megigazította a hajcsatját, és beállította a mikrofonállványt, amit
elé raktak. Ragyogó mosolyt vetett a közönség felé, aztán gitárt ragadott, és a
Can't Help Falling in Love with You egy saját maga által szerzett átiratát kezdte
énekelni.A közönség lenyűgözve hallgatta, Harry pedig akkor ébredt rá, hogy a sors
azért vetette Aurorába, hogy az útjába kerüljön Nola Kellergan, a legcsodálatosabb
lény, akivel valaha is találkozhat az életben. Talán nem is az a sorsa, hogy író
legyen, hanem hogy ez a rendkívüli lány szeresse, de kívánhat-e ennél szebb sorsot?
A szám végén felindultságában hirtelen felpattant, és miközben a többiek tapsoltak,
ő elmenekült. Hazasietett Goose Cove-ba, kiült a teraszra, és több tele pohár
whiskyt benyakalva őrülten körmölni kezdett: N-O-L-A, N-O-L-A, N-O-L-A. Már nem
tudta, mit kellene tennie. Hagyja ott Aurorát? De hova menjen? Vissza a New York-i
kakofóniába? Négy hónapra vette ki a házat, és a felét már ki is fizette. Könyvet
írni jött ide, ehhez kell tartania magát. Össze kell szednie magát, és íróhoz
méltóan kell viselkednie.Amikor az írástól megfájdult a csuklója, és a whisky is a
fejébe szállt, boldogtalanul leballagott a partra és egy nagy szikla tövébe
roskadva bámulta a látóhatárt. Egyszer csak lépteket hallott a háta mögül.– Harry?
Harry, mi van magával?Nola volt az, a kék ruhában. Odasietett hozzá, letérdelt
mellé a homokba.– Úristen, Harry! Valami baj van?– Mit… mit csinálsz te itt? –
hebegte válasz helyett.– Vártam magát a műsor után. Láttam, hogy felállt a taps
alatt, aztán nem találtam sehol. Nyugtalankodtam… Miért ment el olyan hamar?– Nem
maradhatsz itt, Nola.– Miért?– Mert ittam. Úgy értem, kicsit becsíptem. Most már
sajnálom, ha tudtam volna előre, hogy jössz, visszafogtam volna magamat.– Miért
ivott, Harry? Olyan szomorúnak tűnik…– Egyedül érzem magam. Borzalmasan egyedül
érzem magam.Nola mellébújt, és ragyogó szemmel nézett rá.– Hiszen annyi ember van
maga körül, Harry!– Megöl a magány, Nola.– Akkor majd maga mellé szegődöm.– Nem
szabad…– De mikor úgy szeretném! Feltéve, hogy nem zavarom.– Te nem zavarsz
sosem.– Miért olyan magányos minden író, Harry? Hemingway, Melville… A világ
legmagányosabb emberei!– Nem tudom, hogy az írók magányosak-e, vagy inkább a magány
ösztönöz az írásra…– És miért lesz minden író öngyilkos?– Nem minden író lesz
öngyilkos. Csak akinek nem olvassák a könyveit.– Én olvastam a könyvét. Kivettem a
könyvtárból, és egy éjszaka alatt elolvastam! Imádtam! Harry, maga nagyon nagy író!
Harry… ma délután magának énekeltem. Azt a dalt, azt magának énekeltem!Harry nézte
és elmosolyodott, a lány végtelen gyengédséggel simított végig a haján, mielőtt
megismételte:– Harry, maga nagyon nagy író. Nem szabad egyedül éreznie magát. Itt
vagyok én. 

25. Noláról– Harry, igazából hogyan lesz író az ember?– Úgy, hogy nem adja fel
soha. Tudja, Marcus, a szabadság, a szabadság iránti vágy önmagában egy hadüzenet.
A rezignált tisztviselők társadalmában élünk, és ha ki akarunk törni belőle,
önmagunkkal és az egész világgal meg kell küzdenünk. A szabadság minden pillanatban
zajló harc, amiből csak keveset élünk meg tudatosan. Én nem adom fel soha. 

Az igazi amerikai kisvárosok egyik hiányossága, hogy csak önkéntes tűzoltósággal

rendelkeznek, amely lassabban érkezik ki, mint a hivatásos egységek. 2008. június
20-án este is, amikor a szemem láttára vált a lángok martalékává a Corvette, és
terjedt át a tűz a garázsként használt kis melléképületre, hosszú idő telt el a
bejelentésem és a tűzoltók helyszínre érkezése között. Csak a csodának köszönhető
hát, hogy a ház nem gyulladt ki, még ha ez a csoda az aurorai tűzoltóparancsnok
szerint főként annak köszönhető is, hogy a különálló garázsépület esetében gyorsan
lokalizálhatták a tüzet.Még rendőrök és tűzoltók tevékenykedtek Goose Cove körül,
amikor megjelent Travis Dawn, aki szintén értesült az esetről.– Nem esett bajod,
Marcus? – loholt felém.– Én jól vagyok, csak a ház égett le majdnem…– Mi
történt?– A Grand Beachről jöttem haza, amikor az útra kanyarodva egy alakot láttam
az erdő felé menekülni. Aztán fellobbantak a lángok…– Volt időd azonosítani az
illetőt?– Nem. Minden olyan gyorsan történt.A tűzoltókkal egy időben kiérkezett
rendőr, aki addig a ház környékét vizsgálgatta, egyszer csak odahívott bennünket.
Egy cédulát talált az ajtórésbe csúsztatva.Menj haza, Goldman.– Te jó ég! Már
tegnap is kaptam egyet – jegyeztem meg.– Megint? Hol volt? – kérdezte Travis.– Az
autómon. Tíz percre álltam meg a boltnál, és mire visszajöttem, ugyanezt az
üzenetet találtam a szélvédőn.– Gondolod, hogy követ valaki?– Fogalmam sincs. Eddig
nem figyeltem. De mit akar ez jelenteni?– Marcus, ez a tűz átkozottul úgy fest,
mint egy figyelmeztetés.– Figyelmeztetés? De hát miért akarnának engem
figyelmeztetni?– Úgy tűnik, valaki nem örül, hogy itt vagy Aurorában. Mindenki
tudja, hogy állandóan kérdezősködsz…– Valaki tehát tart attól, hogy rájövök
valamire Nolával kapcsolatban.– Talán. Mindenesetre nem tetszik nekem a dolog.
Bűzlik itt valami. Biztonságosabb, ha hagyok melléd őrséget éjszakára.– Nincs rá
szükségem. Ha engem keres az a valaki, jöjjön csak nyugodtan, itt
megtalál.– Csigavér, Marcus. Tetszik, nem tetszik, éjszakára itt marad egy járőr.
Ha valóban figyelmeztetésnek szánták, ahogy gondolom, akkor újra lépni fognak.
Nagyon elővigyázatosnak kell lenni. Másnap kora reggel bementem a börtönbe, hogy
elmeséljem a történteket Harrynek.– Menj haza, Goldman? – ismételte hüledezve,
amikor beszámoltam neki az üzenetről.– Ahogy mondom. Számítógéppel írt szöveg.– Mit
csinál a rendőrség?– Travis Dawn kijött. Elvitte a levelet analizáltatni. Szerinte
figyelmeztetésről lehet szó. Olyasvalakitől talán, aki nem szeretné, ha mélyebbre
ásnék ebben az ügyben. Valakitől, aki magát tartja ideális bűnösnek, Harry, és nem
akarja, hogy beleüssem az orromat ebbe.– Vagyis attól, aki megölte Nolát és Deborah
Coopert?– Például.Harry arca elkomorult.– Roth azt mondja, hogy jövő kedden kerülök
az esküdtszék elé. Derék polgárok csapata, akik tanulmányozni fogják az ügyemet, és
eldöntik, hogy megalapozott-e ellenem a vád. Az esküdtszék szemlátomást mindig az
ügyész után megy… Szörnyű ingovány ez az egész, Marcus, napról napra jobban
elmerülök benne. Kicsúszik a talaj a lábam alól. Először letartóztatnak, csak
tévedés, mondom magamban, pár óra múlva tisztázódik minden, aztán most itt vagyok
bezárva, amíg ki nem tűzik a tárgyalást, isten tudja, mikor, és itt lebeg felettem
a halálbüntetés réme. A legszigorúbb büntetés, Marcus! Folyton erre gondolok.
Félek.Tisztán láttam, hogy Harry egyre rosszabb állapotba kerül. Alig több mint egy
hete volt börtönben, máris világosnak tűnt, hogy egy hónapig se húzza.– Kihozzuk
innen, Harry. Feltárjuk az igazságot. Roth nagyon jó ügyvéd, bízzon benne. Meséljen
tovább, jó? Beszéljen Noláról, folytassa a történetet. Mi történt azután?– Mi
után?– A parti jelenet után. Amikor azon a szombaton, az iskolai előadás után Nola
elment magához, és azt mondta, hogy nem kell egyedül éreznie magát.Beszéd közben
kitettem az asztalra a felvevőt, és bekapcsoltam. Harry mosolyogni próbált.– Okos
fiú maga, Marcus. Mert tényleg csak ez a fontos: Nola lejön a partra, és azt
mondja, ne érezzem magam egyedül, hiszen ott van nekem ő… Valójában mindig is
meglehetősen magányos ember voltam, és akkor egyszerre minden megváltozott. Nolával
úgy éreztem, része vagyok valami egésznek, valami általunk létrehozott egységnek.
Ha nem volt mellettem, ürességet éreztem magamban, olyan hiányt, amilyet addig
soha, mintha azzal, hogy belépett az életembe, nélküle már nem működött volna semmi
rendesen. Tudtam, hogy tőle függ a boldogságom, de azzal is tisztában voltam, hogy
a mi kapcsolatunkra nagyon sok nehézség vár. Az első reakcióm egyébként az volt,
hogy próbáltam elfojtani az érzelmeimet, mert képtelenségnek tartottam kettőnk
viszonyát. Azon a szombat estén ott maradtunk még egy darabig a parton, aztán
mondtam neki, hogy késő van, haza kell mennie, mert a szülei idegeskedni fognak, és
Nola engedelmeskedett. Elindult, ment végig a parton, néztem, ahogy távolodik,
reménykedtem, hogy visszanéz, legalább egyszer visszafordul integetni.N-O-L-A.
Tudtam, hogy ki kell őt verni a fejemből, mindenképpen… A rákövetkező héten
megpróbáltam hát elfelejteni, és inkább Jennyhez, a Clark’s mostani
tulajdonosnőjéhez közeledtem.– Várjon csak… Úgy érti, az a felszolgáló Jenny 1975-
ből, akiről beszél, azonos Jenny Dawnnal, Travis feleségével, a Clark’s mai
tulajdonosával?– Így van. Ő az, harminchárom évvel idősebb kiadásban. Akkoriban
nagyon csinos lány volt. Ma is szép asszony egyébként. Tudja, Hollywoodban is
szerencsét próbálhatott volna színésznőként. Sokszor beszélt erről. Hogy otthagyja
Aurorát, és nagyvilági életet kezd Kaliforniában. Aztán nem lett belőle semmi,
Jenny itt maradt, átvette az anyjától az éttermet, végül egész életében hamburgert
árult. Az ő hibája, mindenki olyan életet él, amilyet választ, Marcus. Tudom, mit
beszélek…– Miért mondja ezt?– Nem számít… Csapongok összevissza, és elveszítem a
fonalat. Jennynél tartottam. Jenny tehát huszonnégy évesen nagyon szép volt,
gimnáziumi szépségkirálynő, érzéki szőkeség, aki bármelyik férfi fejét
elcsavarhatta volna. Legeltette is rajta a szemét akkoriban mindenki. Vele
töltöttem a napjaimat a Clark’s-ben. Volt egy számlám náluk, mindent arra írattam.
Cseppet se törődtem vele, mennyit költök, holott a házbérlésre elment minden
megtakarított pénzem, ami maradt, nem sokra futotta.★1975. június 18.,
szerda Amióta Harry Aurorába érkezett, Jennynek reggelente egy órával tovább
tartott a készülődés. Ahogy meglátta, beleszeretett a férfiba. Korábban sosem
érzett még ilyet, rögtön tudta, hogy Harry élete férfija. Rá várt kezdettől fogva.
Ha megpillantotta, máris közös jövőjük járt a fejében: pompázatos esküvő, New York-
i élet. Goose Cove lesz a nyaralójuk, a férfi ott teljes nyugalomban dolgozhat a
kéziratain, ő meglátogathatja a szüleit. Harry lesz, aki elviszi őt Aurorából,
többé nem kell zsírfoltos asztalokat, illemhelyeket takarítania ebben a bunkók
által látogatott vendéglőben. Karriert csinál a Broadwayn, filmet forgat
Kaliforniában. Az újságok írnak majd a házasságukról.Nem fantáziál, nem képzelődik,
nyilvánvaló, hogy van valami közte és Harry között. A férfi szereti őt, ő is a
férfit, ehhez kétség sem férhet. Miért járna különben mindennap a Clark’s-be?
Minden áldott nap! És a pult melletti beszélgetéseik! Annyira szerette, ha a férfi
odaült szembe vele egy kicsit trécselni. Harry egészen más volt, mint azok, akikkel
addig találkozott, sokkal szélesebb látókörű. Tamara, az anyja utasította a
személyzetet, hogy ne zavarják, ne tartsák feleslegesen szóval a férfit, és
előfordult, hogy otthon veszekedett Jennyvel, mert szerinte a lány helytelenül
viselkedett. De az anyja nem ért semmit, nem fogja fel, hogy Harry annyira
szerelmes belé, hogy könyvet ír róla.Már napok óta sejtett valamit a könyvvel
kapcsolatban, és ma végre bizonyosságot szerzett. Harry kora reggel érkezett, fél
hét felé, nem sokkal nyitás után. Ritkán jött ennyire korán, ilyenkor rendszerint
még csak kamionosok és utazóügynökök tértek be. Alig telepedett le a szokásos
asztalához, máris lázasan írni kezdett, szinte ráfeküdt a papírra, mintha tartana
tőle, hogy meglátják, amit ír. Időnként megállt, hosszasan nézte őt; ő úgy tett,
mintha nem venné észre, de pontosan tudta, hogy a férfi majd felfalja a szemével.
Eleinte nem tudta az okát ennek a kitartó bámulásnak. Nem sokkal dél előtt jött rá,
hogy a férfi könyvet ír róla. Igen, ő, Jenny Quinn lett Harry Quebert új
remekművének főszereplője. Ezért nem akarja Harry, hogy belenézzenek a papírjaiba.
A felfedezés hirtelen óriási izgalomba hozta. Az ebédidőt kihasználva gondolta,
hogy beszélget vele egy kicsit, amikor kiviszi neki az aznapi menüt.Harry egész
délelőtt a lány négy betűből álló keresztnevét írogatta a papírra. N-O-L-A. Csak ő
járt a fejében, ő töltötte be minden gondolatát. Időnként lehunyta a szemét, hogy
jobban maga elé tudja képzelni, aztán mintha ki akarna gyógyulni az érzésből, erőt
vett magán, és Jennyt kezdte nézni, abban a reményben, hogy elfeledheti Nolát.
Jenny nagyon szép lány, miért ne szerethetné őt?Amikor 12 előtt pár perccel Jennyt
látta közeledni az ebéddel és a kávéval, egy fehér lappal takarta le, amit írt,
ahogy tette mindig, ha valaki odajött az asztalához.– Ideje ennie valamit, Harry –
jelentette ki a lány anyáskodó hangon. – Egész nap nem evett semmit, csak megivott
vagy másfél liter tejeskávét. Így égni fog a gyomra.Harry megpróbált udvariasan
visszamosolyogni, és váltani vele pár mondatot. Érezte, hogy tiszta verejték a
homloka, gyorsan megtörölte a kézfejével.– Harry, maga kimelegedett. Túl sokat
dolgozik!– Lehetséges.– Megjött az ihlet?– Igen. Azt mondhatom, hogy mostanában
egész jól megy a dolog.– Egész délelőtt fel se nézett a papírról.– Igen,
tényleg.Jenny egy kis cinkos mosollyal próbálta értésére adni, hogy mindent tud a
könyvvel kapcsolatban.– Harry… Tudom, milyen vakmerőség, de… Elolvashatnám?
Legalább pár oldalt? Annyira kíváncsi vagyok arra, amit ír. Olyan csodálatos
lehet.– Még nincs letisztulva…– Már így is biztos nagyszerű.– Majd később derül
ki.Jenny egyre mosolygott.– Hadd hozzak egy frissítő limonádét. Nem akar még enni
valamit?– Kérek egy szalonnás tojást.Jenny azonnal eltűnt a konyhában, és már
harsant is a kiáltás a szakács felé: Szalonnás tojás a naaaagy írónak! Az anyja,
látva, hogy Jenny megint tereferél az étteremben, figyelmeztette a lányt.– Jenny,
megmondtam, hogy ne zavard Quebert urat!– Ne zavarjam? Ó, mama, nagyon tévedsz,
inkább inspirálom!Tamara Quinn kétkedő pillantást vetett a lányára. Jenny aranyos
lány, de túlságosan naiv.– Ki beszélte tele a fejed ezzel az ostobasággal?– Tudom,
hogy Harry belém van esve, mama. És igenis azt gondolom, kitüntetett szerepem lesz
a könyvében. Igen, mama, a lányod nem fog egész életében szalonnát és kávét
felszolgálni. A lányodból még lesz valaki.– Mit hadoválsz itt nekem?Jenny kénytelen
volt túlozni egy kicsit, hogy az anyja megértse végre.– Harry és én… nemsokára
hivatalossá válik.Arcán fölényes kis mosollyal, diadalittasan indult vissza a
terembe, mint valami First Lady. Tamara Quinn sem tudta leplezni elégedettségét, ha
a lányának tényleg a horgára akadna Quebert, országszerte emlegetnék a Clark’s-et.
Ki tudja, talán még az esküvőt is megrendezhetnék itt, majd ő meggyőzi Harryt. A
környékre nem lehet behajtani, nagy, fehér sátrak az utcán, válogatott vendégsereg,
felerészben a New York-i társasági élet színe-javából, az eseményről számos
újságíró tudósít, szűnni nem akaró vakuvillogás. A gondviselés küldte ezt az
embert.Harry aznap délután négykor távozott a Clark’s-ből, kissé sietve, mintha
meglepte volna, hogy mennyire eljárt az idő. Bepattant a vendéglő előtt parkoló
autójába, és gyorsan elhajtott. Nem akart késni, nem akarta elszalasztani a lányt.
Alighogy elment, egy aurorai rendőrautó állt be a helyére. Travis Dawn kémlelt be
óvatosan a vendéglőbe, miközben idegesen kapaszkodott a kormánykerékbe. Úgy
találta, még mindig túl sokan vannak odabenn, nem mert bemenni. Legalább addig is
gyakorolja az előre kigondolt mondatot. Egy mondatot csak képes lesz elmondani,
ennyire nem lehet félénk. Egyetlen nyomorult mondatocska, tizenegy szó az egész.
Megnézte magát a visszapillantóban és újra felmondta: Szia, Jenny, arra gondoltam,
szombaton elmehetnénk moziba… Ez nem igaz, tört ki belőle, nem megy! Egy ilyen
semmi kis mondat, és mégsem sikerül hibátlanul! Széthajtotta a papírlapot, és újra
elolvasta, amit felírt magának:Szia, Jenny, arra gondoltam, ha ráérsz, szombaton
este elmehetnénk Montburryben moziba.Pedig nem nagy ügy, csak be kell nyitni a
Clark’s-be, mosolyogni, leülni a pulthoz, és kérni egy kávét. És amíg a lány
teletölti a csészét, el kell mondani a mondatot. Megigazította a haját, és úgy
tett, mintha a rádióadóba beszélne, hogy nagyon is elfoglaltnak tűnjön, ha valaki
figyelné. Várt tíz percet, közben négy vendég távozott a Clark’s-ből. Szabad volt
az út. Szaporán vert a szíve, érezte a dobogást a mellkasában, a kezében, a
fejében, mintha még az ujja hegyében is visszhangzott volna minden egyes dobbanás.
Kezében szorosan markolva a papírdarabot, kiszállt az autóból. Szerette. A
gimnázium óta szerelmes volt belé. A legszebb nő volt, akit valaha ismert. Miatta
maradt Aurorában, hiszen a rendőrakadémián felismerték a képességeit, próbálták a
vidéki őrsnél távolabbi célok felé terelni. Az állami, sőt a szövetségi rendőrséget
is emlegették. Egy Washingtonból érkezett fickó mondta neki: „Ne vesztegesd az
idődet egy ilyen porfészekre, fiacskám. Az FBI éppen felvételt hirdet. Azért az FBI
mégiscsak valami.” Az FBI. Az FBI-t ajánlották neki. Talán még az elnök és az
ország egyéb prominenseinek védelmét biztosító, tekintélyes Secret Service-hez is
kérhette volna felvételét. De itt volt ez a Clark’s-ben felszolgáló, aurorai lány,
akibe mindig is szerelmes volt, akiről mindig remélte, hogy egyszer ránéz végre:
Jenny Quinn. Így hát az aurorai rendőrséghez kérte magát. Jenny nélkül nem volt
értelme az életének. Az ajtóhoz érve nagy levegőt vett, és belépett az
étterembe.Jenny gépiesen törölgette a száraz csészéket, és közben Harryre gondolt.
Mostanában mindig négykor megy el, vajon hova mehet ilyen rendszeresen? Találkozgat
valakivel? De vajon kivel? Egy vendég telepedett a pulthoz, kizökkentve
töprengéséből.– Szia, Jenny.Travis volt az, régi gimnáziumi osztálytársa, akiből
rendőr lett.– Szia, Travis. Kérsz kávét?– Köszönöm.Travis egy másodpercre lehunyta
a szemét és összpontosított, el kell mondania azt a mondatot. Jenny csészét tett
elé, és teletöltötte. Itt a megfelelő pillanat.– Jenny… Azt akarom mondani…– Igen?
Tágra nyílt szemekkel nézett egyenesen a szemébe, amitől Travis teljesen
elbizonytalanodott. Hogy is van tovább? Ja, a mozi…– Mozi – bökte ki.– Mi van a
mozival?– Én… izé… Rablótámadás volt egy manchesteri moziban.– Tényleg?
Rablótámadás egy moziban? Fura.– Vagyis… akarom mondani, egy manchesteri postán.Mi
a fészkes fenét hord itt össze valami rablótámadásról? A mozi! A moziról kell
beszélnie!– Most akkor posta vagy mozi? – értetlenkedett Jenny.Mozi. Mozi. Mozi.
Moziról kell beszélni! Mindjárt kiugrik a szíve a helyéről.– Jenny… – kezdte. –
Arra gondoltam… Szóval, mi lenne, ha… Vagyis, ha te is úgy gondolod…Ebben a
pillanatban Tamara kiáltott ki a lányáért a konyhából, és Jenny kénytelen volt
félbeszakítani a hebegést.– Ne haragudj, Travis, mennem kell. Mama cudar
hangulatban van mostanában.És időt sem hagyva a fiatal rendőrnek, hogy befejezze a
mondatot, eltűnt az ajtószárny mögött. Travis felsóhajtott. Arra gondoltam, ha
ráérsz, szombaton este elmehetnénk Montburryben moziba, motyogta magában. Aztán
letett a pultra öt dollárt az ötvencentes kávéért, amit meg sem ivott, és
csalódottan, szomorúan lépett ki a Clark’s-ből.★– Harry, hova ment mindennap
négykor? – kérdeztem.Nem válaszolt rögtön. Kinézett a közeli ablakon, és mintha
boldog mosoly futott volna át az arcán.– Látnom kellett… – mondta végül.– Nolát,
ugye?– Igen. Tudja, Jenny nagyon remek lány volt, de mégsem Nola. Amikor Nolával
voltam, akkor igazán éltem. Nem tudom másképp mondani magának. Minden vele töltött
pillanat a teljességben megélt élet egy pillanata volt. Azt hiszem, ezt jelenti a
szerelem. Az a nevetés, Marcus, a nevetése harminchárom éve mindennap a fülembe
cseng. A csodálatos pillantása, azok az életteli, csillogó szemei, előttem lesznek
mindig… A mozdulatai, ahogy a haját igazgatja, az ajkát rágja. A hangja még mindig
itt visszhangzik bennem, néha olyan, mintha mellettem lenne. Ha a belvárosba
megyek, vagy a kikötőbe, a boltba, szinte hallom, ahogy életről, könyvekről beszél
nekem. Akkor, 1975 júniusában alig egy hónapja lépett még csak az életembe, de már
úgy éreztem, mintha mindig is része lett volna. És ha nem volt velem, minden
értelmetlennek tűnt, az a nap, amelyiken nem láthattam Nolát, elvesztegetett
napként folyt el. Annyira szükségem volt a látványára, hogy már a következő
szombatot se tudtam kivárni. Tanítás végén kezdtem odajárni az iskola elé. Hát
ezért jöttem el mindennap négykor a Clark’s-ből. Kocsiba ültem, és az aurorai
gimnáziumhoz hajtottam. A tanári parkolóban álltam meg, közvetlenül a főbejárat
előtt, és az autóban lapulva vártam, hogy kijöjjön. Mihelyt felbukkant, máris
elevenebbnek, erősebbnek éreztem magam. Elég volt a boldogság, hogy láthatom,
végignézem, ahogy buszra száll, én meg ott maradok a parkolóban, amíg csak el nem
tűnik vele az iskolabusz a távolban. Maga szerint őrült voltam, Marcus?– Nem, nem
hiszem, Harry.– Csak azt tudom, hogy Nola bennem élt. Szó szerint. Aztán újra
szombat lett, és az a szombat gyönyörű nap volt. A szép idő a strandra csábította
az embereket, a Clark’s üres maradt, Nola és én sokat beszélgethettünk. Azt mondta,
sokat gondolt rám és a könyvemre, és arra is, hogy bizonyosan remekmű lesz, amin
dolgozom. Amikor hat óra felé lejárt a munkaideje, felajánlottam, hogy hazaviszem.
Egy sarokkal előbb tettem ki, egy néptelen fasorban, ahol nem láthattak meg minket.
Azt kérdezte, nem akarok-e sétálni egy kicsit, de elmagyaráztam neki, hogy ez nem
olyan egyszerű, híre menne a városban, ha együtt látnának bennünket. „Sétálni nem
bűn, Harry…”, mondta. „Tudom, Nola. De az emberek szerintem mégis
értetlenkednének”, feleltem. „Annyira szeretek magával lenni, Harry”, folytatta
kissé durcásan. „Maga olyan különleges. Jó lenne kicsit úgy együtt lenni, hogy nem
kell bujkálnunk.”★1975. június 28., szombat Egy óra volt. Jenny a pult mögött tett-
vett. Valahányszor nyílt a Clark’s ajtaja, reménykedve kapta fel a fejét, talán ő
lesz az! De soha nem ő volt. Jenny ideges és bosszús volt. Megint csapódott az
ajtó, de ezúttal se Harry jött. Tamara lépett be, és csodálkozva bámulta lánya
öltözékét: Jenny egy gyönyörű krémszínű ruhát viselt, amit különben ünnepélyes
alkalmakra tartogatott.– Hova öltöztél ki ennyire, drágám? – kérdezte Tamara. – Hol
van a kötényed?– Lehet, hogy nincs kedvem felkötni többé a borzalmas kötényeidet,
amik elcsúfítanak. Jogom van egyszer-egyszer kicsit csinosnak lenni, nem? Azt
hiszed, annyira odavagyok érte, hogy egész nap hamburgert kell felszolgálnom?
Könnyek csillogtak a szemében.– Ejnye, mi történt? – puhatolózott az anyja.– Csak
az, hogy szombat van, és nem kéne dolgoznom! Hétvégén sose dolgozom!– De hiszen te
ragaszkodtál ahhoz, hogy beállj Nola helyett, aki szabadnapot kért mára.– Lehet,
hogy így volt. Már nem emlékszem. Jaj, mama, olyan boldogtalan vagyok!A ketchupös
üveg, amit babrált, egyszer csak kiesett a kezéből és ripityára tört a földön,
Jenny hófehér teniszcipője csupa piros pötty lett. Keservesen sírva fakadt.– De
kicsim, mi van veled? – aggodalmaskodott az anyja.– Harryt várom, mama!
Szombatonként jönni szokott… Akkor most mért nincs itt? Jaj, mama, olyan ostoba
vagyok! Hogy is gondolhattam, hogy szeret? Egy olyan férfinak, mint Harry, hogy is
kellhetne egy magamfajta egyszerű kis hamburgerárus! Igazi idióta vagyok!– Ugyan,
ne mondj ilyeneket – ölelte át vigasztalóan Tamara.
 – Menj csak, eredj szórakozni. Majd én beállok helyetted. Nem akarom, hogy sírj.
Gyönyörű vagy, és lefogadom, hogy Harry beléd van habarodva.– De akkor miért nincs
itt?Quinn mama elgondolkodott egy pillanatra.– Tudta vajon, hogy ma dolgozol?
Szombatonként sose dolgozol, minek jött volna, ha úgysem talál itt? Tudod mit,
kislányom: szerintem Harry szombatonként búslakodik, mert aznap nem láthat
téged.Jenny arca felderült.– Tényleg, mama, mért is nem gondoltam erre!– Elmehetnél
meglátogatni. Biztosan nagyon örülne neked.Jenny csak úgy ragyogott, milyen remek
ötletet kapott az anyjától! Elmenni Goose Cove-ba Harryhez, vinni neki egy jó kis
uzsonnát, szegény egész nap dolgozik, biztos ebédelni is elfelejtett. És már
szaladt is a konyhába ennivalót készíteni.Ugyanekkor százharminc mérfölddel odébb,
a Maine állambeli kis Rocklandben Harry és Nola egy óceánparti sétányon
piknikezett. Nola kenyérdarabokat dobált a rekedten vijjogó, hatalmas
sirályoknak.– Szeretem a sirályokat! – kiáltott fel. – A kedvenc madaraim. Talán
mert az óceánt is szeretem, és ahol sirály van, ott óceán is van. Még ha erdő
takarja is a kilátást, a magasban repülő sirályokról tudni lehet, hogy ott a tenger
a fák mögött. Harry, lesz szó sirályokról a könyvében?– Ha akarod. Mindent
beleírok, amit csak akarsz.– Miről szól?– Szívesen elmondanám, de nem
tehetem.– Szerelmi történet?– Bizonyos értelemben az.Kedvtelve nézte a lányt. Egy
füzet volt a kezében, ceruzarajzot próbált készíteni a jelenetről.– Mit csinál? –
érdeklődött Nola.– Egy vázlatot.– Rajzolni is szokott? Maga aztán tényleg csuda
tehetséges! Mutassa, látni akarom!Odajött, és a rajz láttán egészen
fellelkesedett.– Jaj, de szép, Harry! Olyan tehetséges!Hirtelen rátörő
gyengédséggel ugrott a nyakába, de Harry reflexszerűen eltolta magától, és gyorsan
körülnézett, nem látta-e őket valaki.– Miért csinálja ezt? – kérdezte megbántva
Nola. – Szégyell?– Nola, tizenöt éves vagy… Én meg harmincnégy. Az emberek
helytelenítenék a viselkedésünket.– Az emberek hülyék!Harry elnevette magát, aztán
megpróbált mérgesen nézni. Nola visszaült mellé, Harry hagyta. Nézték, ahogy a
sirályok a kenyérdarabokon veszekszenek.Pár nappal azelőtt tervezték el a
kirándulást. Harry iskola után várt rá az otthona közelében. Az iskolabusz
megállójánál. Nolán egyszerre tükröződött a boldogság és a meglepetés, amikor
észrevette.– Hogy kerül ide, Harry? – kérdezte.– Tulajdonképpen nem is tudom. Csak
látni akartalak. Én… Nola, én gondolkodtam azon, amit a múltkor mondtál…– Hogy
kettesben legyünk?– Igen. Arra gondoltam, elmehetnénk valahova ezen a hétvégén. Nem
messze. Például Rocklandbe. Valahova, ahol senki sem ismer minket. Hogy szabadabban
érezhessük magunkat. Persze csak ha van kedved hozzá.– Ó, Harry, ez csodálatos
lenne! De csak szombaton lehet, a vasárnapi istentiszteletről nem
hiányozhatok.– Legyen akkor szombat. Szabaddá tudod tenni magadat?– Hát persze!
Szabadnapot kérek Mrs. Quinntől. És otthonra is kitalálok valamit. Ne
aggódjon.Otthonra is kitalál valamit. Ahogy elhangzott a mondat Nola szájából,
Harrynek újra eszébe jutott, vajon mi ütött belé, hogy egy kamaszlánnyal akar
járni. És a rocklandi strandon egyre a lány szülei jártak a fejében.– Mire gondol?
– kérdezte a lány, még mindig mellette kuporogva.– Amit most csinálunk.– Mi rossz
van abban?– Tudod te jól. Vagy talán nem is. Mit mondtál a szüleidnek?– Otthon úgy
tudják, hogy a barátnőmmel, Nancy Hattawayjel vagyok, és korán indultunk, mert
Nancy barátja, Teddy Bapst egész napra meghívott bennünket az apja hajójára.– És
hol van Nancy?– A hajón, Teddyvel. Kettesben. Azt mondta, én is velük leszek, hogy
Teddy szülei elengedjék hajózni őket.– Vagyis az ő anyja úgy tudja, veled van, a
tied, hogy te Nancyvel vagy, tehát ha telefonálnak egymásnak, saját maguk erősítik
meg az alibit.– Pontosan. Tökéletes terv. Este nyolcra kell hazaérnem, lesz még
időnk táncolni? Annyira szeretnék táncolni magával. Jenny délután háromra ért Goose
Cove-ba. Amikor leállította az autót a ház előtt, észrevette, hogy a fekete
Chevrolet nincs ott. Lehet, hogy Harry elugrott valahová. Azért mégis becsengetett,
de amint várható volt, nem nyitottak ajtót. Körbejárta a házat, hátha mégis a
teraszon találja a férfit, de ott sem volt senki. Végül úgy döntött, bemegy. Harry
valószínűleg csak elment kiszellőztetni a fejét. Sokat dolgozott az utóbbi időben,
szüksége van néha egy kis pihenőre. Biztos örülni fog, ha hazaérve gusztusos
uzsonna várja az asztalon: húsos szendvics, tojás, sajt, nyers zöldségek saját,
titkos receptje szerint készült zöldfűszeres mártogatóssal, egy darab sütemény, és
néhány szem lédús gyümölcs.Jenny azelőtt sose látta a Goose Cove-i ház belsejét.
Mindent gyönyörű szépnek talált. Tágas, ízlésesen berendezett tér,
mennyezetgerendák, a falak mentén végig könyvespolcok, lakkozott faparketta, és a
hatalmas üvegablakokon túl az óceán elvehetetlen látványa. Nem tudta megállni, hogy
ne kezdjen ábrándozni arról, hogyan is élne itt Harryvel: nyáron a teraszon
reggeliznének, télen behúzódnának a jó melegbe, Harry a nappaliban álló kandalló
mellett olvasna fel neki részleteket készülő regényéből. Minek is mennének New
Yorkba? Amikor együtt itt is boldogok lehetnének. Nem lenne szükségük senkire,
csakis egymásra. Lerakta az ételt az ebédlőasztalra, az egyik konyhaszekrényben
talált tányérral, evőeszközzel megterített, majd miután végzett, leült egy fotelbe
és várt. Meglepetést akart szerezni a férfinak.Már egy órája várt. Mi a csodát
csinálhat Harry? Unalmában úgy döntött, végignézi a ház többi részét is. Először a
földszinti dolgozószobába lépett be. Elég aprócska, de ügyesen berendezett helyiség
volt, szekrénnyel, ébenfa szekreterrel, falba épített könyvespolccal és egy hosszú,
papírokkal, tollakkal teli írópulttal. Itt dolgozott Harry. Közelebb lépett a
pulthoz, éppen csak, hogy egy pillantást vethessen rá. Nem akarta
megszentségteleníteni a művet, nem akart visszaélni a férfi bizalmával, egyszerűen
csak látni szerette volna, miket ír róla naphosszat. Különben se fogja senki
megtudni. Igaza teljes tudatában kézbe vette az első lapot és dobogó szívvel
olvasni kezdte. Az első sorokat olyan vastagon áthúzták fekete filccel, hogy
teljesen olvashatatlanná váltak. Lejjebb azonban világosan olvasható szöveg
állt.Csak azért járok a Clark’s-be, hogy őt lássam. Csak azért megyek oda, hogy a
közelében lehessek. Ő az, akiről mindig álmodtam. Ő tölt be egészen. Ő jár a
fejemben. Nem lehet. Nem szabad. Nem lenne szabad oda járnom, még ebben az átkozott
városban se lenne szabad maradnom, menekülnöm kellene, elfutni, vissza se jönni
többé soha. Nincs jogom szeretni, a tilosban járok. Hát őrült vagyok én?Jenny
kitörő boldogsággal szorította szívéhez a papírlapot. Aztán tétován táncra perdült,
és felkiáltott: „Harry, szerelmem, dehogy vagy őrült! Én is szeretlek, jogod van
hozzám mindenestül. Ne menekülj, drágám! Annyira szeretlek!” Boldog izgatottsággal
gyorsan visszatette a lapot az írópultra, nehogy rajtakapják, és visszasietett a
nappaliba. Végigheveredett a kanapén, felhúzta a szoknyáját, hogy látsszon a
combja, kigombolta a blúzát, hogy elővillanjon a melle. Soha senki nem írt még
ilyen szépet neki. Ahogy hazaér a férfi, odaadja magát neki. Neki ajándékozza a
szüzességét. Ugyanabban a pillanatban David Kellergan lépett be a Clark’s-be, leült
a pulthoz, és szokás szerint kért egy nagy pohár jeges teát.– Ma nincs benn a
lánya, tiszteletes – emlékeztette Tamara Quinn, miközben elétette az italt. –
Szabadnapot kért.– Tudom, Mrs. Quinn. Hajózik a barátaival. Már hajnalban elment
otthonról. Felajánlottam, hogy elviszem kocsival, de nem engedte, azt mondta,
maradjak még ágyban, pihenjek csak nyugodtan. Olyan kedves kislány.– Bizony így
van, tiszteletes. Én is meg vagyok elégedve vele.David Kellergan elmosolyodott, és
Tamara szeme megpihent egy pillanatra a derűs kis emberke kedves, szemüveges arcán.
Ötven körül járhatott, sovány, első ránézésre törékeny alakja mégis bizonyos erőt
sugárzott. Higgadt, nyugodt hangját soha nem emelte fel. Tamara kedvelte a
tiszteletest, ahogy egyébként a városban mindenki. Szívesen hallgatta a
prédikációit is, annak ellenére, hogy Kellergan délies akcentussal beszélt. A lánya
nagyon hasonlított rá, kedves, szeretetre méltó, készséges, barátságos volt ő is.
David és Nola Kellergan jó emberek voltak, jó amerikaiak és jó keresztények.
Mindenki nagyon szerette őket Aurorában.– Mikor is költözött ide, tiszteletes? –
kérdezte Tamara. – Úgy tűnik, mintha mindig itt lakott volna.– Hat éve lesz
hamarosan, Mrs. Quinn. Hat szép éve.A tiszteletes végigpillantott a többi vendégen,
és jó törzsvendégként azonnal észrevette, hogy a 17-es asztalnál nem ül
senki.– Nocsak, nincs itt az író? Ez ritka eset, igaz?– Igen, szombatonként ritka.
Olyan kedves ember.– Nekem is nagyon rokonszenves. Itt találkoztam vele. Kedves
tőle, hogy eljött az év végi iskolai előadásra. Örülnék, ha belépne az
egyházközségbe. Szükség van ilyen emberekre, ha elő akarjuk mozdítani a város
fejlődését.Tamarának a lánya jutott eszébe, és nem tudta megállni, hogy mosollyal a
szája sarkában ne ossza meg a nagy hírt:– Ne mondja senkinek, de mintha lenne
valami közte és az én Jennym között.David Kellergan mosolyogva kortyolt bele a
jeges teába. Este hat óra volt Rocklandben. Harry és Nola napfénytől jóllakottan
gyümölcslevet szürcsölt egy teraszon. Nola azt akarta, hogy Harry meséljen a New
York-i életéről. Tudni vágyott mindent. „Meséljen el mindent, kérlelte, mesélje el,
milyen híres embernek lenni ott.” Harry tudta, hogy a lány koktélpartikkal és
fogadásokkal teli életet képzel maga elé, mit is mondhatna hát neki? Hogy nem az,
akinek Aurorában képzelik? Hogy New Yorkban senki sem ismeri? Hogy az első könyvét
észre se vették, és mind ez idáig meglehetősen érdektelen gimnáziumi tanár volt?
Hogy gyakorlatilag egy fillérje se maradt, mert minden pénze elment arra, hogy
kibérelje Goose Cove-ot? Hogy egy sort se sikerül leírnia?
Hogy valójában szélhámos? Hogy a csodálatos Harry Quebert, a neves író, aki a
tengerparti luxusházba költözött, és a napjait írással tölti különböző
kávéházakban, csak egy nyáron át létezik? Világos, hogy nem mondhatja el neki az
igazságot, hiszen akkor elveszítheti. Végigjátszva hát a szerepét, kitalált
mindenfélét, beszélt a tehetséges, elismert író életéről, a lába elé terített vörös
szőnyegekről, a New York-i forgatagról, amelyből végül egy New Hampshire-i
kisvárosba kellett visszavonulnia, hogy a zseniális alkotó számára szükséges
pihenőt biztosítsa magának.– Maga milyen szerencsés, Harry – áradozott a lány az
elbeszélés hallatán. – Milyen izgalmas az élete! Néha szívesen elröppennék innen,
valahová messzire, messze Aurorától. Megfulladok itt. A szüleimmel nem könnyű. Apám
rendes, de egyházi emberként megvannak a maga elvei. Az anyám, az anyám annyira
kemény velem! Mintha ő sose lett volna fiatal. Aztán minden vasárnap a templom, az
agyamra megy! Nem is tudom, hiszek-e Istenben. Harry, maga hisz Istenben? Ha hisz
benne, akkor én is hiszek.– Nem tudom, Nola. Már nem is tudom.– Anyám szerint
muszáj hinni Istenben, különben szigorúan megbüntetnek bennünket. Néha arra
gondolok, hogy hiába kételkedem, érdemesebb engedelmeskedni.– Az egyetlen, aki
tudhatja, létezik-e Isten vagy sem – mondott ellen Harry –, Isten maga.Nola
felnevetett. Ártatlan, naiv kacagással. Gyengéden megfogta a férfi kezét, és úgy
kérdezte:– Szabad-e az embernek nem szeretnie az anyját?– Azt hiszem, igen. A
szeretet nem lehet kötelesség.– Pedig benne van a tízparancsolatban. Szeresd apádat
és anyádat. A negyedik vagy az ötödik, már nem tudom. Szóval az első parancsolat
előírja, hogy higgyünk Istenben. Tehát, ha nem hiszek Istenben, anyámat se muszáj
szeretnem, ugye? Anyám olyan szigorú. Előfordul, hogy bezár a szobámba, azt mondja,
szemérmetlen vagyok. Nem is vagyok szemérmetlen, csak egy kis szabadságot akarok.
Szeretném, ha álmodozhatnék egy kicsit. Ó, egek! Már hat óra van! Azt szeretném,
hogy megálljon az idő. Máris haza kell menni, még táncolni se volt időnk.– Majd
táncolunk, Nola. Táncolunk még. Előttünk az egész élet, hogy táncoljunk. Este
nyolckor Jenny felriadt álmából. Amíg a kanapén fekve várt, elnyomta az álom.
Lement a nap, esteledett. Ő meg itt hentereg a díványon, szája szélén kicsorduló
nyálcsíkkal, áporodott lehelettel. Felráncigálta a bugyiját, megigazította a
melltartóját, sietve elpakolta az uzsonnát, és szégyenkezve elmenekült Goose Cove-
ból. A megbeszéltnél pár perccel korábban értek vissza Aurorába. Harry egy kikötő
közeli utcácskában állt meg, hogy Nola csatlakozhasson Nancy barátnőjéhez, és
együtt mehessenek haza. Egy kicsit még a kocsiban maradtak. Éppen lement a nap, az
utca kihalt volt. Nola egy csomagot vett elő a táskájából.– Mi ez? – kérdezte
Harry.– Bontsa ki. Ajándék. Egy kis üzletben találtam a belvárosban, ahol a
gyümölcslevet is ittuk. Emlék. Hogy soha ne felejtse el ezt a gyönyörű napot.Harry
kibontotta a csomagot, egy kékre festett pléhdoboz volt benne, rajta felirat:
Rocklandi emlék.– Tartson benne száraz kenyeret – mondta Nola. – Hogy ne
feledkezzen meg a sirályok etetéséről. Etetni kell a sirályokat. Ez
fontos.– Köszönöm. Megígérem, hogy mindig etetni fogom a sirályokat.– És most
mondjon gyengéd dolgokat, Harry, drágám. Mondja, hogy én vagyok a maga drága
Nolája.– Nola drága…Nola elmosolyodott, arca a férfi arcához közelített, hogy
megcsókolja. Harry hirtelen hátrahőkölt.– Nola! – fakadt ki élesen. – Ezt nem
lehet.– De miért nem?– Te meg én, nem egyszerű ez.– Mi nem egyszerű ezen?– Semmi,
Nola, semmi sem egyszerű. Későre jár, ideje megkeresned a barátnődet. Úgy gondolom…
úgy gondolom, be kell fejeznünk a találkozásokat.Gyorsan kiugrott a kocsiból, hogy
kinyissa a lánynak az ajtót. Menjen, menjen minél gyorsabban, annyira nehéz nem
elmondani neki, hogy mennyire szereti.★– Szóval az a konyhai kenyeres doboz annak a
rocklandi napnak az emléke? – kérdeztem.– Bizony, Marcus. Etetem a sirályokat, mert
Nola megkért rá.– Mi történt Rockland után?– Annyira gyönyörű volt az a nap, hogy
megrettentem. Gyönyörű, de túl komplikált. Úgy döntöttem, el kell távolodnom
Nolától, és egy másik lányra kell rábeszélnem magamat. Egy olyan lányra, akit
szabad szeretnem. Sejti, hogy ki volt az?– Jenny.– Eltalálta.– És?– Legközelebb
elmesélem, Marcus. Sokat beszélgettünk, elfáradtam.– Persze, megértem.Kikapcsoltam
a felvevőt. 

24. Emlékképek egy nemzeti ünnepről– Álljon alapállásba,

Marcus.– Alapállásba?– Igen. Rajta! Emelje fel az öklét, igazítsa be a lábát,
készüljön fel a harcra. Mit érez?– Elszántságot… Mindenre elszánt
vagyok.– Nagyszerű. Meg fogja látni, mennyire hasonló a boksz és az írás.
Alapállásba áll, elszánja magát a küzdelemre, felemeli az öklét, ráveti magát az
ellenfélre. Többé-kevésbé így van ez a könyvvel is. A könyv egy derekas meccs. 

– Abba kell hagynod ezt a nyomozást, Marcus.Ezzel fogadott Jenny, amikor

ellátogattam a Clark’s-be, hogy a Harryvel való kapcsolatáról kikérdezzem. A helyi
televízió is beszámolt a tűzesetről, kezdett híre menni a dolognak.– Mi okom lenne
rá? – tudakoltam.– Mert aggódom érted. Nem szeretem az ilyesmit… (Anyai gondoskodás
csendült ki a szavaiból.) Tűzesettel kezdődik, aztán ki tudja, hogyan lesz
vége.– Addig nem megyek el a városból, amíg meg nem értem, mi történt itt
harminchárom évvel ezelőtt.– Lehetetlen egy alak vagy, Marcus! Igazi, csökönyös
öszvér, pont, mint Harry!– Ezt bóknak veszem.Elmosolyodott.– Na jó, miben
segíthetek?– Szeretnék beszélgetni egy kicsit. Sétálhatunk is egyet, ha
gondolod.Jenny az alkalmazottra hagyta a Clark’s-t, és leballagtunk a kikötőig.
Leültünk egy padra az óceánnal szemben, és csak néztem az asszonyt, aki, ha jól
számoltam, ötvenhét éves lehetett. Sovány testén, nyúzott arcán, karikás szemén
látszott, hogy elhasználta az élet. Próbáltam elképzelni annak a csinos, telt
idomú, fiatal, szőke nőnek, a gimnáziumi évek szépségkirálynőjének, akinek Harry
lefestette. Váratlanul megszólalt.– Marcus… Milyen?– Mi milyen?– A dicsőség.– Fáj.
Kellemes, de sokszor fáj.– Emlékszem, amikor még egyetemista voltál és Harryvel a
Clark’s-be jártatok a szövegeiden dolgozni. Úgy meghajtott, mint a lovat. Órákon át
ültetek az asztalánál, újra és újra átolvastátok, összefirkáltátok, újrakezdtétek
az irományt. Emlékszem, hajnalonként összetalálkoztunk néha, amikor vasfegyelemmel
futottátok a szokásos távotokat. Tudod, amikor eljöttél ide, csak úgy ragyogott a
boldogságtól. Mintha kicserélték volna. Tudtuk, mikor jössz, mert már napokkal
előbb újságolta mindenkinek. „Mondtam már, hogy Marcus meglátogat a jövő héten?”,
kérdezgette. „Rendkívüli az a fiú. Még sokra viszi.” A látogatásaid megváltoztatták
az életét. Hiszen nem volt kétség, tudtuk mind, mennyire magányos abban a nagy
házban. Az egész életét megváltoztatta a nap, amikor megismert téged. Valósággal
újjászületett. Mintha az öreg, magányos farkasnak sikerült volna megszerettetnie
magát valakivel. Nagyon jót tettek neki az ittléteid. Amikor elutaztál, folyton
veled nyaggatott bennünket, Marcus így, Marcus úgy. Annyira büszke volt rád. Ahogy
egy apa büszke a fiára. Te voltál Harry soha meg nem született fia. Rólad beszélt
mindig, te sose hagytad el Aurorát, Marcus. Aztán egy nap az újságban láttunk meg
téged. A Marcus Goldman jelenség. Nagy író született. Harry megvette az összes
újságot a boltban, pezsgőt fizetett mindenkinek a Clark’s-ben. Marcus egészségére!
Téged láttunk a tévében, téged hallottunk a rádióban, az egész nyavalyás ország
másról se beszélt, mint rólad és a könyvedről. Harry tucatszám vásárolta a
köteteket, és osztogatta boldog-boldogtalannak. Mi meg azt kérdezgettük tőle, hogy
vagy, mikor látunk megint. Biztos remekül, válaszolta ilyenkor, de mostanában nem
sokat hall felőled. Valószínűleg nagyon elfoglalt vagy. Egyik napról a másikra nem
hívtad többé, Marc. Annyira el voltál foglalva a fontoskodással, az
újságszerepléseiddel, a tévében való parádézással, hogy ejtetted őt. Nem jöttél
többet. És Harry, aki annyira büszke volt rád, nagyon várt valami kis életjelet
tőled, de nem kapta meg soha. Sikeres lettél, dicsőséget szereztél, nem volt hát
többé szükséged rá.– Nem igaz! – kiáltottam. – Elragadott a siker, de sokat
gondoltam rá. Mindennap. Csakhogy nem volt egy szabad pillanatom se.– Egy perced
se, hogy felhívd?– Hogyne hívtam volna!– Igen, amikor nyakig szarban voltál. Mert
miután eladott isten tudja, hány millió kötetet, ő urasága, a nagy író befuccsolt,
és nem tudott miről írni. Onnan tudom, hogy ezt az adást is élőben szurkolhattuk
végig. Harry idegesen ült a pultnál, előtte hívtad éppen, hogy mennyire magad alatt
vagy, nincs témád, a kiadód elveszi a féltett kis pénzecskédet. Aztán, hipp-hopp,
megint itt voltál Aurorában, bánatos kutyaszemeket meresztettél, és Harry mindent
megpróbált, hogy lelket verjen beléd. Szegény kicsi író, miről is írhatnál? Majd
újabb csoda: két héttel ezelőtt beüt a botrány, és ugyan ki más fut be, mint a
drága Marcus. Mi a nyavalyát akarsz itt, Marcus? Ihletet meríteni az új
könyvedhez?– Miből gondolod?– Ezt súgja a megérzésem.Kissé fejbe vert, amit
hallottam, először nem is válaszoltam. Végül azt mondtam:– A kiadóm tényleg előjött
a könyv ötletével. De nem fogom megírni.– De igenis megírod! Nem teheted, hogy nem
írod meg, Marcus! Mert az a könyv lenne talán az egyetlen eszköz, amellyel be lehet
bizonyítani Amerikának, hogy Harry nem szörnyeteg. Biztos vagyok benne, hogy nem
csinált semmit. A lelkem legmélyén is tudom. Nem hagyhatod el, rajtad kívül senkije
sincs. Te híres vagy, az emberek meghallgatnak. Könyvet kell írnod Harryről, az
együtt töltött éveitekről. El kell mondanod, milyen kivételes ember.– Szereted,
igaz? – kérdeztem halkan.Lesütötte a szemét.– Azt hiszem, nem is tudom, mit jelent
szeretni.– Szerintem meg igenis tudod. Hiába is erőlködsz, hogy sikerüljön
gyűlölnöd, elég hallani, hogyan beszélsz róla.– Rá gondolok minden áldott nap, több
mint harminc éve – jegyezte meg könnyektől fátyolos hangon, szomorú mosollyal. –
Hogy egyedül kell látnom, amikor pedig annyira szerettem volna boldoggá tenni. És
nézz rám, Marcus… Arról ábrándoztam, hogy mozicsillag leszek, aztán a fritőz
csillaga lett belőlem. Nem azt az életet éltem, amit szerettem volna.Éreztem, hogy
kész megnyílni előttem, folytattam hát a kérdezést.– Jenny, beszélj nekem Noláról.
Kérlek szépen…Szomorúan elmosolyodott.– Igazán kedves lány volt. Anyám nagyon
szerette, sokszor dicsérte, ami halálra idegesített. Nola megjelenéséig ugyanis én
voltam a város kicsi hercegnője. Akit mindenki megnéz. Nola kilencéves volt, amikor
beállítottak ide. Akkor persze még ügyet se vetettek rá az emberek. Aztán egy
nyáron, ahogy az gyakran megesik kamaszlányokkal, hirtelen mindenkinek szemébe
tűnt, hogy a kis Nolából formás lábú, pompás mellű, angyalarcú, gyönyörű fiatal nő
lett. És ez az új Nola, a fürdőruhájában sokak vágyát felkeltette.– Féltékeny
voltál?Gondolkodott egy darabig, mielőtt válaszolt volna.– Hát… megmondhatom, ma
már úgysincs jelentősége, igen, egy kicsit féltékeny voltam rá. A férfiak
megnézték, és egy nő az ilyesmit észreveszi.– Hiszen csak tizenöt éves volt…– Nem
volt benne semmi kislányos, nekem elhiheted. Kész nő volt. Ráadásul csinos
nő.– Gyanakodtál rá és Harryre?– A világért se! Itt senki fejében nem fordult meg
ilyesmi. Se az, hogy Harryvel, se az, hogy mással. Nola nagyon szép lány volt, de
ennyi. Mindenki tudta, hogy tizenöt éves. Hogy Kellergan tiszteletes lánya.– Nem
volt tehát rivalizálás köztetek Harry miatt?– Ó, egek! Dehogy!– És köztetek volt
valami Harryvel?– Majdnem. Találkozgattunk. Harrynek nagy sikere volt a helybeli
nők körében. Úgy értem, ha egy ilyen New York-i híresség megérkezik egy isten háta
mögötti porfészekbe…– Jenny, talán meglep a kérdésem, de… tudtad, hogy amikor
idejött, Harry igazából nem volt senki? Csak egy egyszerű kis gimnáziumi tanár, aki
minden pénzét beleölte abba, hogy kibérelje Goose Cove-ot.– Hogyan? Hiszen már
akkor író volt…– Valóban megjelent egy regénye, de saját költségén adta ki, és
semmiféle sikert nem aratott vele. Volt némi félreértés a személyét illetően, amire
aztán rá is játszott, hogy Aurorában lehessen az, aki New Yorkban szeretett volna
lenni. És mivel később megírta A bajok eredetét, ami tényleg híressé tette, az
illúzió tökéletesnek bizonyult.Jenny elismerően felnevetett.– Nahát ez a Harry! Nem
tudtam. Emlékszem az első igazi randevúnkra. Szörnyen izgatott voltam aznap. Nem
felejtettem el a dátumot, mert a nemzeti ünnepen történt. 1975. július 4-e
volt.Azaz néhány nappal a rocklandi kirándulás után, számoltam gyorsan utána
magamban. Harry akkor döntötte el, hogy kiveri a fejéből Nolát.– Mesélj arról a
július 4-ről – biztattam Jennyt.Lehunyta a szemét, mintha újra ott járna.– Szép nap
volt. Harry délelőtt bejött a Clark’s-be, és azt mondta, menjünk, nézzük meg együtt
a tűzijátékot Concordban. Úgy volt, hogy este hatra jön értem. Általában fél hétkor
végeztem, neki mégis azt mondtam, tökéletesen megfelel az időpont. Mama aztán előbb
elengedett, hogy legyen időm elkészülni.★1975. július 4. Quinnék Norfolk Avenue-n
álló házában tetőfokára hágott az izgalom. Öt óra negyvenöt, és Jenny még nem
készült el. Fúriaként rohangált fel-alá a lépcsőn egy szál fehérneműben, és minden
alkalommal más ruha volt a kezében.– És ehhez mit szólsz, mama? – perdült immár
hetedszer a nappaliban ülő anyja elé.– Nem, ezt ne! – nyilvánított szigorú
véleményt Tamara. – Túl nagy a feneked benne. Csak nem akarod, hogy Harry Quebert
azt higgye, egész nap nassolsz? Próbálj fel másikat!Jenny zokogva rohant fel a
szobájába, azt hajtogatva, hogy iszonyúan néz ki, nincs mit felvennie, és különben
is csúnya, magányos vénlány marad élete végéig.Tamara ideges volt, a lányának a
legjobb formáját kell hoznia. Harry Quebert más kategóriába tartozott, mint az
aurorai fiatalemberek, Jenny nem hibázhatott hát. Ahogy a lánya elújságolta a
randevú hírét, rögvest hazaparancsolta a Clark’s-ből, hiába a déli csúcsforgalom, a
teltház, az ő Jennyje egy percet se maradhat tovább az égett zsírszagban, ami még
beveszi magát a bőrébe, hajába. Tökéletesnek kell lennie Harry előtt. Fodrászhoz,
manikűröshöz szalajtotta a lányt, ő meg pincétől padlásig kitakarította a házat,
aperitifként összekészített néhány általa kifinomultnak vélt falatkát, ha Harry
esetleg harapna valamit. Szóval az ő Jennyje mégsem tévedett, Harry tényleg udvarol
neki. Tamara egészen izgalomba jött, nem tudta megállni, hogy ne gondoljon rögtön
házasságra. Férjhez megy hát végre a lánya. Hallatszott, hogy becsapódik a bejárati
ajtó, a férje, Robert Quinn jött haza a concordi kesztyűgyárból, ahol mérnökként
dolgozott. Tamara szeme tágra meredt a rémülettől.Robertnek nyomban feltűnt, hogy a
földszintet kitakarították és rendbe rakták. Az előszobát egy szép csokor
nőszirom és addig sosem látott csipketerítőcskék díszítették.– Mi van itt,
mucikám? – lépett be a nappaliba, ahol egy kis asztalkán édességek, sós falatkák,
pezsgőspoharak és egy üveg pezsgő sorakoztak.– Ó, Bobby, Bobókám – próbált kedves
maradni a pattanásig feszült Tamara. – Te most a legrosszabbkor jöttél! Nem
szeretném, ha itt lábatlankodnál. Hagytam neked üzenetet a gyárban.– Nem kaptam
meg. Mért, mi volt benne?– Hogy haza ne gyere hét előtt.– Aha. És miért?– Mert
képzeld, Harry Quebert ma este meghívta Jennyt tűzijátékot nézni Concordba.– Ki az
a Harry Quebert?– Jaj, Bobó, kicsit jobban is figyelemmel kísérhetnéd a nagyvilági
élet eseményeit! Ő az a híres író, aki május végén érkezett.– Ja. És miért nem
szabad nekem hazajönnöm?– Ja? Azt mondod „ja”! Egy nagy író udvarol a lányunknak,
és te azt mondod, „ja”! Na, éppen ezért nem akartam, hogy hazagyere, mert neked
fogalmad sincs a divatos társalgásról. Harry Quebert nem akárki ám, képzeld el, a
Goose Cove-ba költözött be.– A Goose Cove-ba? Mázlista.– Neked nagy pénz egy olyan
házat bérelni, de neki ez molyfing. Ő egy New York-i sztár!– Molyfing? Nem is
ismertem ezt a kifejezést.– Jaj, Bobó, nem ismersz te semmit!Robert durcásan
elhúzta a száját és a kis asztalhoz lépett.– Hozzá ne nyúlj semmihez, Bobó!– Mi a
nyavalya ez?– Nem nyavalya. Különleges aperitif. Nagyon divatos.– De azt mondtad,
hogy ma este áthívtak minket a szomszédok hamburgerezni! Július 4-én mindig a
szomszédban hamburgerezünk!– Megyünk, megyünk, csak később! El ne kezdd nekem Harry
Quebert előtt mesélni, hogy hamburgert eszünk, mint az egyszerű népek!– Hiszen mi
is egyszerű népek vagyunk. Én szeretem a hamburgert. Te magad is egy
hamburgeréttermet vezetsz.– Bobó, te tényleg nem értesz semmit! Az nem ugyanaz.
Különben is, nagyszabású terveim vannak.– Nem tudtam. Erről egy szót sem szóltál
nekem.– Nem mondok el mindent.– Miért nem mondasz el mindent? Én mindent elmondok
neked. Egyébként egész délután fájt a hasam. Szörnyen fel voltam fújódva. Be is
kellett zárkóznom az irodába, és négykézláb állnom, hogy fingani tudjak végre,
annyira fájt. Látod, én mindent elmondok neked.– Elég legyen, Bobó! Engem ez
feszélyez!Jenny jelent meg az ajtóban egy újabb ruhában.– Túlöltözött vagy! –
vakkantotta Tamara. – Légy csinos, de egyben laza is!Robert Quinn kihasználva az
alkalmat, hogy a felesége figyelme másra terelődött, egy pohár whiskyt töltött
magának és letelepedett a kedvenc fotelébe.– Le ne ülj! – sikoltotta Tamara. –
Összekoszolsz mindent. Tudod, hány órát takarítottam? Indíts inkább
átöltözni.– Átöltözni?– Vegyél fel egy öltönyt, csak nem akarod papucsban fogadni
Harry Quebertet?– Elővetted a pezsgőt, amit valami jelentős alkalomra szántunk?– Ez
jelentős alkalom! Te talán nem szeretnéd, hogy jól házasodjon a lányunk? Gyerünk,
öltözz át gyorsan, ahelyett, hogy akadékoskodnál. Mindjárt itt lesz.Tamara a lépcső
aljáig kísérte a férjét, hogy megbizonyosodjon róla, Robert valóban végrehajtja az
utasítást. Éppen ekkor jött le könnyek között Jenny, egy szál bugyiban, fedetlen
keblekkel. Lemondja az egészet, közölte, mert sok ez neki. Erre aztán Robert is
siránkozni kezdett, hogy szívesebben olvasná az újságját, ahelyett, hogy egy nagy
íróval kelljen társalognia, különben sem szokott soha könyvet olvasni, mert
elálmosodik tőle, miről beszélgessen hát vele? Öt óra ötvenet mutatott az óra, tíz
perc volt még hátra a randevúig. Ott veszekedtek mind a hárman az előszobában,
amikor megszólalt a csengő. Tamara azt hitte, nyomban szívinfarktust kap. Megjött.
A nagy író előbb érkezett. Csengettek. Harry ment ajtót nyitni. Lenvászon öltöny és
nyári kalap volt rajta, éppen indulni készült Jennyért. Kitárta az ajtót: Nola állt
előtte.– Nola? Mit keresel itt?– Talán inkább jó napot! Udvarias emberek jó napot-
tal köszönnek egymásnak, ha találkoznak, nem azzal, hogy mit keresel itt?Harry
elmosolyodott.– Jó napot, Nola. Ne haragudj, egyszerűen csak nem számítottam
rád.– Harry, mi történt? Azóta nem hallottam magáról, hogy Rocklandben voltunk.
Egész héten semmi hír! Talán rosszul viselkedtem? Kellemetlenül érezte magát velem?
Jaj, Harry, én annyira élveztem azt a napot! Csodálatos volt!– Egyáltalán nem
vagyok megsértve, Nola. És én is nagyon élveztem azt a napot Rocklandben.– Akkor
miért nem adott életjelet?– A könyvem miatt. Sok munkám volt.– Mindennap magával
szeretnék lenni, Harry. Egész életemben.– Angyal vagy, Nola.– Különben megtehetjük.
Nincs már iskola.– Hogyhogy nincs már iskola?– Vége a tanításnak, Harry. Szünet
van. Nem is tudta?– Nem.– Milyen remek lenne, nem? – folytatta vidáman a lány. –
Gondolkodtam rajta, és szerintem gondját viselhetném. Jobban tudna itt a házban
dolgozni, mint abban a nyüzsgésben, a Clark’s-ben. Írhatna a teraszon. Olyan szép
az óceán, biztos ihletet merítene belőle! Én meg gondoskodnék a kényelméről.
Ígérem, mindent megtennék, a lelkemet is kitenném, hogy boldoggá tegyem! Kérem
szépen, Harry, hadd tegyem magát boldoggá!Harry észrevette, hogy egy kosár van a
lánynál.– Piknikkosár – magyarázta Nola. – Magunknak készítettem ma estére. Még egy
üveg bort is tettem bele. Gondoltam, piknikezhetnénk egyet a parton, az olyan
romantikus.Harry nem akart romantikus pikniket, nem akart vele lenni, nem akarta a
lányt, akit el kell felednie. Már megbánta a Rocklandben töltött szombatot, amikor
a szülei tudta nélkül átvitt egy másik államba egy tizenöt éves gyereket. Ha
megállítják a rendőrök, azt hihették volna, hogy elrabolta. Ez a lány a vesztét
okozza, ki kell iktatnia az életéből.– Nem tudok veled maradni, Nola – felelte
egyszerűen.A lány nagyon csalódott arcot vágott.– Miért?Meg kell mondania, hogy egy
másik nővel randevúzik. Rossz lesz hallania a lánynak, de meg kell értenie, hogy az
ő kapcsolatuk képtelenség. Mégse volt képes kimondani az igazat, megint csak
hazudott neki.– Concordba kell mennem. A kiadómmal találkozom, aki ott tölti az
ünnepet. Halálra fogom unni magam. Szívesebben csináltam volna valamit veled.– Nem
mehetek magával?– Nem. Úgy értem, te is unatkoznál.– Olyan szép ebben az ingben,
Harry.– Köszönöm.– Harry… Én szerelmes vagyok magába. Az óta az esős nap óta, hogy
megláttam a parton, őrülten szerelmes vagyok magába. Magával akarok lenni, amíg
csak élek!– Elég, Nola. Ne mondd ezt.– De miért, amikor ez az igazság! Egy napot se
bírok ki maga nélkül! Valahányszor meglátom, úgy érzem, szebb az élet! Maga meg
utál engem, igaz?– Dehogy! Hogy mondhatsz ilyet!– Tudom jól, hogy csúnyának talál.
És Rocklandben is biztosan unatkozott mellettem. Ezért nem hallatott magáról. Azt
gondolja, ostoba, unalmas kis csúfság vagyok.– Ne beszélj butaságokat. Na, gyere,
hazaviszlek.– Mondja, hogy Nola, drágám… Mondja megint.– Nem tehetem,
Nola.– Kérem!– Nem lehet. Ezt nem szabad!– Miért? Az ég szerelmére, miért? Miért ne
szerethetnénk egymást, ha egyszer egymást szeretjük?– Gyere, Nola – ismételte
Harry. – Hazaviszlek.– Harry, miért éljünk, ha nem szabad szeretni egymást?A férfi
nem válaszolt, a fekete Chevrolet felé húzta a lányt. Nola sírt. Nem Harry Quebert
csöngetett, hanem Amy Pratt, az aurorai rendőrfőnök felesége. A város egyik
legfontosabb eseményét, a nyári bált szervezte, amely abban az évben július 19-ére,
szombatra esett. Ezért járt házról házra. A csengő hangjára Tamara felparancsolta
az emeletre férjét és félmeztelen lányát, de aztán megkönnyebbülten jött rá, hogy
nem az illusztris vendég áll az ajtó előtt, hanem Amy Pratt, a báli
tombolajegyekkel. Az az évi főnyeremény egy egyhetes nyaralás volt a massachusettsi
Martha’s Vineyard sziget egy csodálatos szállodájában, ahol számos híresség tölti a
nyári szabadságát. A hír hallatán Tamara szeme felcsillant, és rögtön megvett két
tömbnyi tombolát, aztán – noha az udvariasság szabályai szerint legalább egy
narancslével meg kellett volna kínálnia – lelkifurdalás nélkül kirakta a látogatót,
akit máskülönben kedvelt, most azonban már öt óra ötvenöt volt. Jenny, aki
időközben megnyugodott, egy csodás, zöld színű nyári ruhában jött le a lépcsőn,
nyomában háromrészes öltönyben feszítő apjával.– Nem Harry volt az, hanem Amy Pratt
– jegyezte meg unottan Tamara. – Tudtam, hogy nem ő az. Ha láttátok volna
magatokat, ahogy eliszkoltok, mint a nyulak! Én bezzeg tudtam, hogy nem ő az, Harry
menő író, és a menő írók nem szoktak előbb érkezni. Az még nagyobb udvariatlanság,
mint a késés. Jegyezd ezt meg, Bobó, te, aki folyton attól rettegsz, hogy elkésel a
találkozóidról!A nappali faliórája hatot ütött, a Quinn család felsorakozott a
bejárati ajtó mögött.– Viselkedjetek természetesen, ez a legfontosabb! – könyörgött
Jenny.– Mi abszolút természetesek vagyunk – felelte az anyja. – Ugye, Bobó, milyen
természetesek vagyunk?– Hát persze, mucikám. De mintha megint szelek kínoznának,
úgy érzem magam, mint egy felrobbanni készülő kukta.Pár perccel később Harry
csöngetett. Egy utcával a házuk előtt tette ki Nolát, hogy ne lássák együtt őket.
Könnyek között hagyta ott.★Jenny azt mesélte, hogy az a július 4-i este csodálatos
élmény volt számára. Megindultan idézte fel a vásári forgatagot, a vacsorát, a
concordi tűzijátékot.Abból, ahogy Harryről beszélt, megértettem, hogy egész
életében szerette őt, és az iránta mutatott mai ellenszenve valójában a fájdalom
kifejeződése, amiért a férfi elhagyta őt Noláért, a szombati felszolgálólányért,
akinek a remekművét is írta. Mielőtt elbúcsúztam volna tőle, még egy kérdést tettem
fel.– Jenny, szerinted kitől tudhatnám meg a legtöbbet Noláról?– Noláról?
Természetesen az apjától.Kitől mástól? Természetesen az apjától. 

23. Akik igazán ismerték Nolát– És a szereplők? Kiről mintázza a

szereplőit?– Mindenkiről. Egy barátról, a bejárónőről, a pult mögött ülő banki
ügyintézőről. De vigyázat, nem maguk az emberek ihletnek meg, hanem a tetteik. Az ő
viselkedésmódjukból képzelje el, hogy mit csinálhatnának a regénybeli figurái. Az
író, aki azt állítja, hogy nem merít ihletet senkiből, hazudik, de jó oka van rá:
így nem kevés kellemetlenségtől kíméli meg magát.– Hogy érti ezt?– Az írónak megvan
az előjoga, Marcus, hogy a könyvében rendezze a számláit embertársaival. Az
egyetlen szabály, hogy név szerint senkit sem szabad megemlítenie. Sose
szerepeltessen senkit a saját nevén, mert azzal ajtót nyit a perek és a
meghurcoltatás előtt. Hol tartunk a listában?– A 23.-nál.– Nos, akkor a 23. tanács
így szól: sose írjon mást, csak fikciót. Egyéb irodalmi műfajokkal csak megütheti a
bokáját. 

2008. június 22-én, vasárnap találkoztam először David Kellergan tiszteletessel. Az

a fajta borongós, szürke nyári nap volt, amilyen csak New Englandben létezik,
amikor az óceán vastag párája megül a fák hegyén és a házak tetején. Kellerganék
otthona a Terrace Avenue 245. alatt állt, egy kellemes, családi házas környéken. Az
épületen szinte semmi sem változott amióta a tiszteletesék beköltöztek. Ugyanolyan
színű maradt a homlokzat, ugyanaz a növényzet vette körül a házat. Az akkor
ültetett rózsák masszív, erős bokrokká váltak, a ház előtti cseresznyefa ugyan tíz
évvel azelőtt kipusztult, de a helyén ugyanúgy cseresznyefa állt most is.Amikor
odaértem, a házból fülsiketítően hangos zene áradt. Többször is csengettem, de nem
jelentkezett senki. Végül egy járókelő kiáltott oda: „Ha Kellergant keresi, hiába
csenget. A garázsban van.” Ezután a garázsajtón próbáltam meg kopogni, és valóban,
onnan szólt a lárma. Hosszas kopogtatás után végül kinyílt az ajtó, és egy
törékenynek látszó, ősz hajú, megszürkült arcú kis öregember állt előttem kék
munkaköpenyben és hegesztőszemüvegben. A nyolcvanöt éves David Kellergan volt
az.– Mit óhajt? – üvöltötte barátságosan, hiszen a hangerő továbbra is már-már
átlépte az elviselhetetlenség határát.Tölcsért formáltam a kezemből, hogy meghallja
a szavaimat.– Marcus Goldmannek hívnak. Nem ismerjük egymást, de Nola halála
ügyében nyomozok.– A rendőrségtől van?– Nem, író vagyok. Kikapcsolná a zenét, vagy
legalább halkítaná egy kicsit?– Nem lehet. Sose kapcsolom ki. De ha gondolja,
bemehetünk a nappaliba.A házba a garázson át vezetett be, a műhellyé átalakított
helyiség közepén egy különleges, régi Harley-Davidson modell terpeszkedett. Az
egyik sarokban két sztereó hangfalra csatlakoztatott ósdi lemezjátszóból harsogott
a jazz.Nem számítottam túl szívélyes fogadtatásra. Azt gondoltam volna, hogy
Kellergan, az újságírókkal való ütközetek után nyugalomra vágyik, mégis nagyon
kedves volt. Bár sokszor jártam Aurorában, vele valahogy sosem találkoztam.
Látszott, hogy fogalma sincs, milyen viszony fűz Harryhez, én pedig óvakodtam
felfedni előtte. Két pohár jeges teát töltött, és letelepedtünk a nappaliban. A
védőszemüveget magán hagyta, mintha bármelyik pillanatban vissza kellene szaladnia
a motorhoz, a háttérből pedig továbbra is bömbölt a zene. Megpróbáltam magam elé
képzelni, milyen lehetett ez az ember harminchárom évvel ezelőtt, a St. James
parókia dinamikus lelkészeként.– Mi szél hozta ide, Goldman úr? – érdeklődött,
miután kíváncsian megszemlélt. – Csak nem egy könyv miatt jár erre?– Magam se
nagyon tudom, tiszteletes. Leginkább azt szeretném megtudni, mi történt
Nolával.– Ne hívjon tiszteletesnek, nem vagyok már lelkész.– Nagyon sajnálom, ami a
lányával történt, uram.Megdöbbentően meleg mosollyal fogadta szavaimat.– Köszönöm.
Goldman úr, maga az első, aki részvétét nyilvánítja. Két hete a lányomról beszél az
egész város, elkapkodják az újságokat, hogy megtudják a legújabb fejleményeket, de
nem akad egy ember se, aki idejönne, és megkérdezné tőlem, hogy vagyok. Az
újságírókat leszámítva csak a szomszédok csöngetnek be hozzám, hogy a zaj miatt
panaszkodjanak. Pedig egy gyászoló apának ugye, hogy joga van zenét
hallgatni?– Feltétlenül, uram.– Nos tehát, ön könyvet ír?– Már nem igazán tudom,
hogy képes vagyok-e írni. Jól írni nem könnyű dolog. A kiadóm azt javasolta, hogy
írjak erről az ügyről. Szerinte előmozdítaná a karrieremet. Ön nem ellenezne egy
Noláról szóló könyvet?Megvonta a vállát.– Nem. Talán segítene a szülőknek, hogy
legyenek óvatosabbak. Tudja, aznap, mielőtt eltűnt, a szobájában volt a lányom. Én
a garázsban dolgoztam, szólt a zene. Nem hallottam semmit. Amikor keresni kezdtem,
már nem volt a házban. A szobája ablaka nyitva állt. Mintha egyszer csak
elpárolgott volna. Nem tudtam megóvni a lányomat. Írjon egy könyvet a szülőknek,
Goldman úr. A szülőknek nagyon kell vigyázniuk a gyerekeikre.– Mivel foglalkozott
aznap a garázsban?– A motort bütyköltem. A Harley-t, amit az előbb látott.– Csinos
masina.– Köszönöm. Annak idején egy montburry-i karosszériásnál akadtam rá. Azt
mondta, nem tud mit kezdeni vele, jelképes öt dollárért adta nekem. Hát ezzel
foglalkoztam, amikor a lányom eltűnt, azt az átkozott motort bütyköltem.– Egyedül
él itt?– Igen. A feleségem régen meghalt…Felállt, és odahozott egy fényképalbumot.
Megmutatta a kisgyerek Nolát, a feleségét, Louisát. Boldognak tűntek. Meglepett,
milyen könnyen megnyílik előttem, holott nem is ismerjük egymást. Azt hiszem,
jólesett neki életre kelteni egy kis időre a lányát. Elmesélte, hogy 1969 őszén
érkeztek Aurorába az Alabama állambeli Jacksonból. Az ottani, virágzó
egyházközségből az új horizontok csábítása szólította el, az auroraiak lelkészt
kerestek, és ő vállalkozott a tisztségre. New Hampshire-be költözésük fő oka az
volt, hogy nyugodt helyen szerették volna felnevelni Nolát. Akkoriban az ország a
politikai viszályok, a szegregáció és a vietnami háború okozta belső
feszültségektől forrongott. A 60-as évek eseményei a déli államokban – brutális
rendőri fellépések, Klu-Klux-Klan-támadások, a feketék templomainak felgyújtása, a
Martin Luther King halálát és a Kennedy-gyilkosságokat követő zavargások – arra
sarkallták őket, hogy védettebb, nyugodtabb helyet keressenek. Amikor aztán a
lakókocsi terhével küszködő, poros kis autójuk a tavirózsákkal borított montburry-i
tavakhoz ért, ahonnan az út Aurora felé kezd ereszkedni, és Kellergan a távolban
megpillantotta a bűbájos, békés kisvárost, csak gratulálni tudott tulajdon
választásához. Honnan is sejthette volna, hogy hat évvel később éppen innen tűnik
el egyetlen leánya?– Jártam a régi parókia környékén – jegyeztem meg. – McDonald’s
lett belőle.– Lassan az egész világból McDonald’s lesz, Goldman úr.– De mi történt
a parókiával?– Éveken keresztül virágzott. Aztán, hogy eltűnt az én Nolám, minden
megváltozott. Illetve igazából egyetlen dolog változott: nem hittem többé Istenben.
Ha Isten valóban létezne, nem tűnhetnének el gyerekek. Mindenfélét megengedtem
magamnak, de senki sem mert kirakni a parókiáról. A közösség azonban fokozatosan
újra szétszéledt. Tizenöt évvel ezelőtt az aurorai és a montburry-i parókia
gazdasági okokból egyesült. Az épületet eladták. A hívek vasárnaponként Montburrybe
járnak. Nola eltűnése után nem voltam többé képes betölteni a tisztségemet, noha
hivatalosan csak hat évvel később távoztam a parókia éléről. Az egyházközségtől a
mai napig járadékot kapok, a házat pedig rendkívül kedvező áron átengedték
nekem.David Kellergan mesélt a gondtalan, boldog aurorai évekről, amelyek szerinte
élete legszebb évei voltak. Felidézte a nyáresteket, amikor megengedte Nolának,
hogy késő éjjelig olvasson a tornácon, bárcsak soha ne értek volna véget azok a
nyarak! Beszámolt róla, milyen gondosan félretette a lánya azt a pénzt, amit
szombatonként keresett a Clark’s-ben, mert Kaliforniába akart utazni belőle, hogy
színésznő lehessen. Kellergan büszkén járt akkoriban a Clark’s-be, ahol mást se
hallott a vendégektől és Mrs. Quinntől, hogy mindenki milyen elégedett a lányával.
Az eltűnése után még sokáig gondolta, hogy Nola talán Kaliforniába ment.– El akart
volna menni? – vetettem közbe. – Úgy érti, megszökni?– Megszökni? Miért szökött
volna meg? – kérdezte bántódottan.– És Harry Quebert? Mennyire ismeri?– Alig.
Összefutottunk néha.– Alig ismeri? – csodálkoztam. – Hiszen harminc éve egy
városban laknak.– Nem mindenkit ismerek, Goldman úr. Meg tudja, meglehetősen
visszavonultan élek. Igaz, amit beszélnek? Hogy Harry Quebert és Nola? Tényleg neki
írta azt a könyvet? Mit jelentsen az a könyv, Goldman úr?– Hogy igazán őszinte
legyek magával, azt hiszem, a lánya szerette Harryt és ez kölcsönös volt. A könyv
két különböző társadalmi osztályból származó ember halálra ítélt szerelmét beszéli
el.– Tudom! – kiáltotta Kellergan. – Tudom! Vagyis Quebert osztálykérdéssé
nemesítette a szexuális perverziót, és így milliós példányszámban fogyott a könyve?
A könyv, ami obszcén történeteket mesél a lányomról, az én kis Nolámról, a könyv,
amit harminc éven keresztül falt és istenített egész Amerika!Kellergan tiszteletest
nagyon elragadta az indulat, utolsó szavaiból olyan durvaság sütött, amit sosem
tételeztem volna fel egy ilyen törékenynek látszó emberről. Egy pillanatra
elnémult, és körbejárta a helyiséget, mintha ezzel akarná levezetni a feszültségét.
Háttérzajként közben egyre üvöltött a zene.– Harry Quebert nem ölte meg Nolát –
jegyeztem meg egyszer csak.– Hogy lehet ebben ilyen biztos?– Az ember sose lehet
biztos semmiben, Kellergan úr. Ezért is olyan bonyolult olykor az élet.Összerándult
az arca.– Mit szeretne tudni, Goldman úr? Nyilván kérdezni akar tőlem valamit, ha
már egyszer eljött…– Próbálom megérteni, mi is történhetett. Aznap este tehát nem
hallott semmit?– Semmit.– Akkoriban volt szomszéd, aki kiabálásról számolt
be.– Kiabálásról? Nem volt semmiféle kiabálás. Ebben a házban sose volt kiabálás.
Miért is lett volna? Aznap a garázsban voltam elfoglalva. Egész délután. Hét órakor
aztán vacsorát kezdtem készíteni. Kerestem a szobájában, hogy segíteni hívjam, de
már nem volt ott. Először arra gondoltam, hogy talán sétálni ment, noha nem volt
szokása. Vártam egy kicsit, de mivel nyugtalan lettem, elindultam, hogy körbejárjam
a házunk táját. Száz métert se tettem meg, amikor egy csoportosulásba botlottam,
szomszédok mesélték egymásnak, hogy egy vérző nőt láttak Side Creekben, és a
környékbeli rendőrautók mind odagyűltek. Az első házba berohantam telefonálni, és
bejelentettem a rendőrségen, hogy vélhetően Nola az… A szobája a földszinten volt,
Goldman úr. Több mint harminc évig tépelődtem azon, vajon mi történhetett a
lányommal. És sokáig azt mondtam magamban, ha lettek volna még gyerekeim, azokat a
padláson altattam volna. De nem volt több gyerekem.– Észrevett-e valami furcsát a
lánya viselkedésén azon az utolsó nyáron?– Nem. Azaz hogy nem tudom már. Nem
hinném. Látja, ez is egy olyan kérdés,
amelyet gyakran felteszek magamnak, anélkül, hogy képes lennék megválaszolni.Arra
mindenesetre emlékezett, hogy bár éppen elkezdődött a nyári szünet, Nola néha
egészen búskomornak tűnt. Kellergan akkor a kamaszkor számlájára írta mindezt.
Megkérdeztem, hogy benézhetnék-e a lánya szobájába. Múzeumi teremőrként járt a
sarkamban, és úgy figyelmeztetett „Hozzá ne nyúljon valamihez!”. A szobában minden
érintetlenül maradt Nola eltűnése óta: az ágy, a babákkal teli polc, a kis
könyvszekrény, az írópult, rajta tollak, egy fémvonalzó, megsárgult papírok.
Ugyanaz a levélpapír volt, amelyen Harrynek írt üzenetet.– Egy montbourry-i
papírboltban találta – magyarázta az apja, amikor észrevette, hogy felkeltette az
érdeklődésemet. – Imádta. Mindig volt nála ilyen levélpapír, erre jegyzett fel
mindent, ezen hagyott üzenetet. Annyira jellemző volt rá ez a papír. Mindig volt
több csomagnyi tartalékja.Az egyik sarokban egy hordozható Remington írógép
állt.– Ez is az övé volt? – kérdeztem.– Az enyém. De ő is gyakran használta. Azon
az utolsó nyáron nagyon sokszor volt nála. Azt mondta, fontos anyagokat kell
gépelnie. Rendszeresen el is vitte magával itthonról. Felajánlottam, hogy elviszem
kocsival, de soha nem akarta. Gyalog ment el, kézben cipelve a gépet.– A szoba
tehát pont úgy néz ki, mint a lánya eltűnésekor?– Minden ugyanígy állt benne. Ezt
az üres szobát találtam, amikor beléptem hozzá. Az ablak szélesre tárva, gyenge
szellő lebegtette a függönyöket.– Gondolja, hogy valaki esetleg behatolt a szobába,
és erőszakkal elhurcolta a lányát?– Nem tudom. Nem hallottam semmit. De, mint
látja, nyoma sincs küzdelemnek.– A rendőrség egy táskát is talált mellette.
Beleírva a neve.– Igen, nekem kellett azonosítanom. Tőlem kapta a tizenötödik
születésnapjára. Montburryben látta meg, amikor egyszer együtt jártunk ott. Még
most is emlékszem a boltra a főutcán. Másnap visszamentem megvenni a táskát. És egy
bőrdíszművessel beleírattam a nevét.Elindultam egy feltételezés mentén.– Ha viszont
az ő táskája volt, az azt jelenti, hogy ő vette magához. És ha magához vette,
nyilván készült valahova, nem? Kellergan úr, tudom, hogy nehéz elképzelnie, de nem
gondolja mégis, hogy Nola meg akart szökni?– Magam sem tudom már, Goldman úr. A
rendőrség harminchárom évvel ezelőtt már feltette ezt a kérdést, aztán most néhány
napja megint rákérdeztek. De innen nem hiányzik semmi. Ruha vagy pénz, semmi. Nézze
csak, most is itt a tele perselye. (Egy kekszes dobozt emelt le a legfelső
polcról.) Nézze, százhúsz dollár van benne! Százhúsz dollár! Miért hagyta volna
itt, ha el akar szökni? A rendőrség szerint az az átkozott könyv volt a táskájában.
Igaz ez?– Igaz.Egyre sorjáztak a kérdések a fejemben, miért nem vitt magával se
ruhát, se pénzt Nola, ha egyszer szökni akart? Miért csak azt a kéziratot tette el?
A garázsban lejárt a lemez, Kellergan felpattant, hogy visszategye az elejére. Nem
akartam sokáig feltartani, elbúcsúztam tőle és indultam. Kifelé menet még
lencsevégre kaptam a Harley-Davidsont.Goose Cove-ba visszaérve lementem a partra
bokszolni. Nem sokkal később legnagyobb meglepetésemre Gahalowood őrmester
csatlakozott hozzám. Fülhallgató volt a fülemben, csak akkor vettem észre, amikor
megütögette a vállamat.– Jó formában van – jegyezte meg, meztelen felsőtestemet
méregetve, miközben a tenyerére tapadt izzadságomat törölgette a
nadrágjába.– Igyekszem edzésben maradni.Előhúztam a zsebemből a lejátszót, hogy
kikapcsoljam.– MD walkman? – biggyesztette le a száját. – Hallott róla, hogy az
Apple forradalmasította a világot, és ma már gyakorlatilag végtelen mennyiségű zene
tárolható egy iPod nevezetű, hordozható merevlemezen?– Nem zenét hallgatok,
őrmester.– Hát akkor mit hallgat sportolás közben?– Nem lényeges. Azt mondja el
inkább, minek köszönhetem becses látogatását. Ráadásul vasárnap.– Dawn rendőrfőnök
hívott, beszámolt a péntek esti tűzről. Aggódik, és be kell vallanom magának,
megértem az aggodalmát. Én sem kedvelem, ha ilyen fordulatot vesznek az
események.– Csak nem azt akarja mondani, hogy aggódik a biztonságomért?– A világért
sem! Csak szeretném elkerülni, hogy elfajuljanak a dolgok. Köztudott, hogy a
gyerekgyilkosságok mindig nagyon felzaklatják az embereket. Biztosíthatom, hogy
valahányszor szó esik a halott lányról a tévében, egy csomó kulturált családapa
gondolja magában, hogy szívesen levágná a tökét annak a Quebertnek.– Csakhogy most
én voltam a célpont.– Éppen ezért vagyok itt. Miért nem említette nekem, hogy
névtelen levelet kapott?– Mert kidobott az irodájából.– Való igaz.– Megkínálhatom
egy sörrel, őrmester?Kis hezitálás után ráállt. Visszamentünk a házba, elővettem
két üveg sört, és kiültünk a teraszra. Elmeséltem neki, hogyan futottam bele
pénteken Grand Beachről jövet a gyújtogatóba.– Nem tudok személyleírást adni róla.
Maszkot viselt. Csak a körvonalait láttam. És ugyanaz az üzenet várt: Menj haza,
Goldman. Ez már a harmadik.– Dawn rendőrfőnök is mondta. Ki tud róla, hogy a saját
szakállára nyomoz?– Mindenki. Úgy értem, egész nap kérdezgetem az embereket,
akikkel találkozom. Bárki tudhat róla. Mire gondol? Olyasvalaki lehetett, aki nem
akarja, hogy beleássam magam ebbe a sztoriba?– Valaki, aki nem akarja, hogy
kiderítse az igazságot Nolával kapcsolatban. Egyébként hogy halad a nyomozása?– A
nyomozásom? Csak nem keltette fel az érdeklődését?– Talán. Mondjuk inkább, hogy a
szavahihetőségi indexe toronymagasan felívelt, amióta fenyegetésekkel próbálják
elhallgattatni.– Beszéltem Kellergannel. Rendes ember. Megmutatta Nola szobáját.
Gondolom, maga is járt ott…– Igen.– Ha szökésről volt szó, maga hogy magyarázza,
hogy nem vitt magával semmit? Se ruhát, se pénzt, semmit.– Azzal, hogy nem szökés
volt – vélekedett Gahalowood.– Ha viszont elrabolták, hogyhogy nincs nyoma a
dulakodásnak? És minek vitte volna magával azt a táskát, benne a kézirattal?– Elég,
ha ismerte a gyilkosát. Talán még viszonyuk is volt. Az illető megjelent az
ablakban, ahogy talán máskor is tette néha, és rábeszélte a lányt, hogy menjen
vele. Éppen csak sétáljanak egy kicsit, mondjuk.– Maga most Harryről
beszél.– Igen.– És erre? Nola fogja a kéziratot, és kimászik az ablakon?– Ki mondta
magának, hogy magával vitte a kéziratot? Ki mondta, hogy egyáltalán valaha is a
kezében volt a kézirat? Ezek Quebert szavai, ő magyarázta így, hogy mit keresett a
kézirata Nola holtteste mellett.Egy másodperc törtrészéig eszembe villant, hogy
elmondom neki, Harrynek és Nolának a Sea Side Motelben kellett volna találkozniuk,
hogy együtt szökjenek. Aztán mégis jobbnak láttam, ha pillanatnyilag nem mondok
semmit, amivel esetleg árthatnék Harrynek.– És mi az elképzelése? – kérdeztem
inkább Gahalowoodot.– Quebert megölte a lányt, és vele együtt eltemette a
kéziratot. Talán, mert lelkifurdalása volt. A könyv a szerelmükről szólt, és a
szerelmük ölte meg Nolát.– Miből gondolja, hogy így történt?– A kéziratra ráírtak
valamit.– Ráírtak valamit? De mit?– Nem mondhatom el. Bizalmas.– Ne szórakozzon
már, őrmester! Amit elmondott, az így is túl sok, de nem elég, nem bújhat a
nyomozati titok ürügye mögé, amikor magának éppen úgy tetszik.Rezignáltan
felsóhajtott.– Isten veled, Nola drága, ez volt odaírva.Elakadt a szavam. Nola
drága. Hiszen Nola kérte Harryt Rocklandben, hogy szólítsa így! Igyekeztem
megőrizni a nyugalmamat.– És mit kezd ezzel? – kérdeztem.– Írásszakértőhöz
fordulunk. Hátha ki lehet hozni valamit a dologból.Teljesen feldúlt a hír. Nola
drága. Harry maga is mondta, fel is vettem.A fél estémet töprengéssel töltöttem,
nem tudtam mit kezdeni magammal. Pontban kilenckor anyám telefonált. Nyilván
megemlítették a tűzesetet a tévében.– Az ég szerelmére, Markie, csak nem fogsz
meghalni a miatt az ördögi bűnöző miatt?– Nyugi, anya! Nyugi!– A környéken mindenki
rólad beszél, és nem a leghízelgőbb módon, ha érted, mit akarok mondani.
Értetlenkednek. Fel nem foghatják, miért kell ilyen csökönyösen kitartanod a
mellett a Harry mellett.– Harry nélkül sose lett volna belőlem a Nagy Goldman,
anya.– Igazad van, a nélkül a pasas nélkül a Nagyon Nagy Goldman lettél volna.
Amióta az egyetemen megismerted, teljesen megváltoztál. Te a Nagymenő vagy, Markie.
Emlékszel még rá? Még a szupermarket kis pénztárosnője, Mrs. Lang is folyton azt
kérdezgeti tőlem: És hogy van a Nagymenő?– Anya… az a Nagymenő igazából sose
létezett.– Sose létezett a Nagymenő? Sose létezett a Nagymenő? Nelson, gyere csak
ide azonnal! – hívta a telefonhoz apámat. – Markie azt mondja, sose létezett a
Nagymenő!A háttérből apám kivehetetlen mormogása hallatszott.– Hallod – folytatta
anyám –, apád is ugyanazt mondja, a gimnáziumban te voltál a Nagymenő. Tegnap
összefutottam a régi igazgatóddal. Azt mondja, mindig emlékezni fog rád… Azt
hittem, mindjárt elsírja magát, annyira meghatódott. És aztán azt mondja nekem:
„Jaj, Mrs. Goldman, nem is tudom, milyen slamasztikába keveredett most a fia.”
Látod, ez a baj, még a régi igazgatód is értetlenkedik. Hát még mi! Mit kell neked
egy öreg proffal törődnöd, ahelyett, hogy feleséget keresnél magadnak? Harmincéves
vagy, és még mindig nem nősültél meg! Azt akarod, hogy úgy haljunk meg, hogy nem is
láttunk nős emberként?– Anya, ötvenkét éves vagy. Kis időnk azért még van.– Elég a
szőrszálhasogatásból! A kukacoskodást aztán jól megtanultad, mi? Ez is olyasmi,
amit attól az átkozott Queberttől lestél el. Miért nem foglalkozol inkább azzal,
hogy egy szép, fiatal nőt hozzál haza nekünk? Mi? Na, erre nem válaszolsz, mi?– Nem
találkoztam mostanában senkivel, aki tetszett volna. Meg a könyvem, a turné, az
újabb könyv is lefoglalt…– Kifogás, ez mind kifogás! Hát az új könyv? Az miről fog
szólni? Valami szexuális perverzióról? Nem ismerek rád, Markie… Ide figyelj, Markie
drágám, kérdeznem kell valamit: csak nem vagy szerelmes ebbe a Harrybe? Van vele
viszonyod, vagy nincs?– Ugyan! Dehogyis!Hallottam, ahogy hátraszól apámnak: „Azt
mondja, nem. Ami azt jelenti, hogy igen.” Majd súgva megkérdezte:– Megkaptad a
Betegséget?
Anyuci akkor is szeretni fog, ha beteg vagy.– Micsoda? Milyen betegséget?– Hát,
amit azok a férfiak kapnak el, akik allergiásak a nőkre.– Te most azt kérdezed
tőlem, hogy homoszexuális vagyok-e? Nem! De ha az lennék is, mi baj lenne abban? Én
azonban a nőket szeretem, anya.– A nőket? Hogyhogy a nőket? Elégedj meg azzal, hogy
egyet szeretsz és elveszed feleségül! Még hogy a nőket! Talán nem tudsz hűséges
maradni, azt akarod mondani ezzel? Szexmániás vagy. Markie? Nem akarsz
pszichiáterhez járni, hogy kezeltesd magad?Erre már mérgesen letettem a telefont.
Nagyon egyedül éreztem magam. Beültem Harry dolgozószobájába, beindítottam a
lejátszót, és újra meghallgattam a hangját. Egy új elemre volt szükségem, egy
kézzelfogható bizonyítékra, amely megfordítja a nyomozás menetét, valamire, ami
megvilágíthatja ezt a lélekölő kirakójátékot, amelyben egyelőre nem szerepelt más,
mint Harry, egy kézirat, és egy halott kislány. Tűnődéseim közepette egyszer csak
különös, rég nem tapasztalt érzés kerített hatalmába: írni támadt kedvem. Írni
arról, amit átélek, amit érzek. Pillanatok múlva már csak úgy kavarogtak a fejemben
a gondolatok. Már nem puszta vágy volt, egyszerűen muszáj volt írnom. Másfél éve
nem fordult elő velem ilyesmi. Mint egy váratlanul feléledő vulkán, amely most
kitörni készül. Előkaptam a laptopomat, egy kicsit töprengtem, hogyan is fogjak
hozzá a történethez, aztán írni kezdtem az új könyv első sorait. 2008 tavaszán,
nagyjából egy évvel azután, hogy az amerikai irodalom új üdvöskéje lettem, olyan
esemény történt velem, amelyet legszívesebben azonnal elfelejtettem volna:
tudomásomra jutott, hogy egykori egyetemi tanáromnak, az ország egyik
legtekintélyesebb írójának, a hatvanhét éves Harry Quebertnek harmincnégy éves
korában viszonya volt egy tizenöt éves lánnyal. Mindez 1975 nyarán történt.★2008.
június 24-én, kedden az esküdtszék megerősítette, hogy megalapozottnak tartja az
ügyészségi beadványt, és első fokon formálisan is emberrablással és kettős
gyilkossággal vádolja meg Harryt. „Jogvégzett emberként maga szerint mire alapozzák
ezt az ökörséget?”, fakadtam ki a telefonban, amikor Roth közölte velem a hírt. A
rendőrség nyomozati aktájára, szólt a pofonegyszerű válasz. Amihez egyébként Harry
megvádolásával a védelem képviselőiként immár mi is hozzáférhettünk. Az akta
tanulmányozásával töltött délelőtt igen feszülten telt, leginkább, mert Roth,
miközben a dokumentumok között mazsolázgatott, egyfolytában azt ismételgette:
„Ajjaj, ez nem jó! Ez nagyon nem jó!” „Nem számít, ha nem jó, a lényeg, hogy maga
legyen jó, nem?”, vágtam vissza. Olyan tanácstalan grimasszal válaszolt, hogy
kezdtem kételkedni ügyvédi tehetségében.Az akta fényképekből, tanúvallomásokból,
jelentésekből, szakértői véleményekből, kihallgatási jegyzőkönyvekből állt össze. A
fényképek egy része 1975-ben készült. Deborah Cooper háza, a konyhakövön fekvő,
vérben úszó holttest, az a hely az erdőben, ahol a vérnyomokat, hajszálakat,
szövetdarabokat találták. Aztán harminchárom évet repülve az időben, friss, Goose
Cove-i fotók következtek a rendőrség által feltárt gödör mélyén, magzati pózban
elhelyezkedő csontvázról. Itt-ott még húsfoszlányok tapadtak a csontokra, a koponya
hátsó részén megmaradt néhány világos hajszál, a piros ruha javarészt elporladt, de
a csontváz mellett ott hevert a nevezetes bőrtáska. Felkavarodott a gyomrom.– Ő
Nola? – kérdeztem.– Ő. És ebben a táskában volt Quebert kézirata. Semmi más, csak
az a kézirat. Az ügyész szerint, ha egy lány szökni készül, nem csak ennyit visz
magával.A boncolási jegyzőkönyv súlyos koponyatörésről számolt be. Nola hallatlanul
erős ütést kaphatott, amely bezúzta a nyakszirtcsontját. A törvényszéki orvos
szerint a gyilkos egy súlyos botot, vagy valami hasonló tárgyat, baseballütőt,
gumibotot használt.Ezután tanúvallomásokat olvastunk, a kertészekét, Harryét, és
főleg Tamara Quinnét, aki azt állította Gahalowood őrmesternek, hogy már abban az
időben is tudomása volt Harry Nola iránt érzett vonzalmáról, ám az erről szóló,
birtokában levő bizonyítéknak idővel nyoma veszett, és így senki nem hitt
neki.– Szavahihető a tanúvallomása? – kérdeztem nyugtalanul.– Az esküdtszék
szemében feltétlenül – vélekedett Roth. – És nincs mivel visszavágnunk, a
kihallgatás során Harry maga is elismerte, hogy viszonya volt Nolával.– Van-e
egyáltalán valami az aktában, ami nem terhelő rá nézve?Roth készen állt a
válasszal, beletúrt a dokumentumhalomba és egy vastag, ragasztószalaggal
összefűzött papírcsomót húzott elő.– Annak a bizonyos kéziratnak a másolata –
magyarázta.A fedőlap üres volt, nem szerepelt rajta a cím, amit Harry vélhetően
később talált ki. Középtájon azonban kézírással négy, jól olvasható szó állt:Isten
veled, Nola drágaRoth hosszas fejtegetésbe kezdett. Véleménye szerint súlyos hiba
volt az ügyészség részéről a kéziratot tekinteni a legfontosabb terhelő
bizonyítéknak Harry ellen. A folyamatban levő írásszakértői vizsgálat egyértelműen
Harry ártatlanságát igazolja majd, állította, és így kártyavárként omolhat össze a
vád.– Ez a védelem sarokköve – vágta ki diadalittasan. – Kis szerencsével talán még
a tárgyalásig se jut el az ügy.– De mi lesz, ha az írásról bebizonyosodik, hogy
Harryé? – kérdeztem.Roth furcsállva nézett rám.– Már hogy az ördögbe lenne az
övé?– El kell mondanom magának valamit. Harry mesélte, hogy egyszer Rocklandbe
kirándultak Nolával, és a lány azt kérte tőle, szólítsa Nola drágának.Roth
elsápadt.– Ide figyeljen… Ha így vagy úgy, de ő írta azt a pár szót… – hebegte, de
be sem fejezve a mondatot, máris felkapta a holmiját, és rohant a börtönbe, engem
is magával cibálva. Magánkívül volt.Alig léptünk be a beszélőhelyiségbe, lobogtatni
kezdte a kéziratot Harry orra előtt.– Azt mondta magának, hogy hívja Nola drágának?
– kiabálta.– Igen – felelte Harry lehajtott fejjel.– Látja, mi van ideírva? A maga
átkozott kéziratának az első oldalára! A rohadt életbe, hát mikor akarta ezt
elmondani nekem?– Nem az én írásom, higgye el. Nem öltem meg! Nem öltem meg Nolát!
Az isten szerelmére, hiszen tudja, nem? Tudja, hogy nem vagyok gyerekgyilkos!Roth
kissé higgadtabban ereszkedett le a székre.– Tudjuk, Harry – mondta. – De zavaró ez
a sok egybeesés. A szökés, ez az írás… Nekem meg olyan derék polgárokból álló
esküdtszék előtt kell megvédenem, akik legszívesebben már a tárgyalás megkezdése
előtt halálra ítélnék magát.Harry pocsékul nézett ki. Felállt, és járkálni kezdett
a betonozott kis helyiségben.– Ellenem fordul az egész ország. Hamarosan a bőrömet
akarják majd mind. Talán már most is… Olyan szavakkal illetnek, amelyeknek fel se
fogják a súlyát: pedofil, perverz, aberrált. Bemocskolják a nevemet, tűzre vetik a
könyveimet. Magának tudnia kell, de még egyszer, utoljára elismétlem, nem vagyok
beteges. Nola az egyetlen nő, akit valaha is szerettem, de szerencsétlenségemre
csak tizenöt éves volt. A fenébe is, a szerelemnek nem lehet parancsolni!– De hát
egy tizenöt éves gyerekről beszélünk! – tört ki újra Roth.Harry bosszús arcot
vágott.– Maga is így gondolja, Marcus? – fordult felém.– Harry, engem az zavar,
hogy maga sose beszélt erről… Tíz éve, amióta barátok vagyunk, egyszer sem
említette Nolát. Azt hittem, közel állunk egymáshoz.– Mit kellett volna mondanom,
az ég szerelmére? „Jut eszembe, kedves Marcus, még sosem meséltem magának, hogy
amikor 1975-ben Aurorába érkeztem, szerelmes lettem egy tizenöt éves kislányba, aki
megváltoztatta az egész életemet, aztán három hónap múlva, egy nyár végi estén
nyoma veszett, és én igazából azóta sem tértem magamhoz…?”Úgy rúgott bele egy
műanyag székbe, hogy az nekivágódott a falnak.– Harry – szólalt meg Roth. – Hiszek
magának, ha azt mondja, nem maga írta, de van valami elképzelése, hogy akkor ki
lehetett?– Nincs.– Ki tudott arról, hogy maga és Nola között van valami? Tamara
Quinn azt állítja, hogy kezdettől sejtette.– Nem tudom! Talán Nola beszélt róla a
barátnőinek…– De maga lehetségesnek tartja, hogy tudott róla valaki? – faggatózott
tovább Roth.Csend volt a szobában. Harry összetört, szomorú arca a szívemet
facsarta.– Rajta! Érzem, hogy nem mond el mindent – erősködött Roth, hogy szóra
bírja. – Hogy akarja, hogy megvédjem, ha eltitkol előlem dolgokat?– Volt… Voltak
azok a névtelen levelek.– Miféle névtelen levelek?– Közvetlenül Nola eltűnése után
névtelen levelek kezdtek érkezni. Az ajtórésbe csúsztatva találtam mindet, miután
hazajöttem valahonnan. Akkoriban rettentően megijedtem tőlük. Azt jelentették, hogy
valaki leskelődik utánam, figyeli, mikor nem vagyok otthon. Egy idő után már
annyira féltem, hogy valahányszor újabbat találtam, felhívtam a rendőrséget. Azt
mondtam nekik, hogy egy csavargót láttam ólálkodni, mire kijött egy járőr, én meg
megnyugodtam. Az igazi okot természetesen nem árulhattam el nekik.– Ki küldhette
azokat a névtelen leveleket? – kérdezte Roth. – Ki tudhatta, hogy viszonyuk
van?– Halvány fogalmam sincs. Legalább négy hónapig tartott, és aztán teljesen
abbamaradt.– Megőrizte őket?– Igen. Otthon vannak. Az egyik nagy enciklopédia
lapjai között, a dolgozószobámban. Gondolom, nem találta meg a rendőrség, mert nem
tett említést róla senki.Ahogy hazaértem Goose Cove-ba, rögtön elővettem az
említett enciklopédiát. A lapok között egy barna borítékban tucatnyi cédulát
találtam. Megsárgult papírra írt üzenetek voltak. Mindegyiken ugyanaz az írógéppel
írt szöveg:Tudom, mit tett azzal a tizenöt éves kislánnyal. És nemsokára az egész
város tudni fogja.Valaki tehát tudott Harry és Nola kapcsolatáról. Valaki, aki
harminchárom éven át őrizte a titkot.★A következő két napban igyekeztem mindenkivel
beszélni, aki így vagy úgy ismerhette Nolát. Ebben megint csak Erne Pinkas nyújtott
nagy segítséget. A könyvtárban megtalálta az aurorai gimnázium 1975-ös yearbook-
ját, aminek alapján az internet segítségével listát állított össze azokról az
egykori osztálytársnőkről, akik azóta is a környéken éltek. A munka sajnos nem
bizonyult túl gyümölcsözőnek, az ötvenes éveikben
járó nők csupa érdektelen gyerekkori emléket idéztek fel, amelyek nemigen vitték
előrébb a nyomozást. A listán azonban egyszer csak feltűnt egy név, amelyet már
ismertem. Nancy Hattaway: ő volt az, aki Harry elbeszélése szerint alibit
szolgáltatott a rocklandi kirándulás idején Nolának.Pinkas értesülései szerint
Nancy Hattawaynek egy kis textil- és patchworkboltja volt a városszéli ipartelepen,
a Massachusetts felé vezető 1-es út mellett. 2008. június 26-án kerestem fel
először ott. Színes kirakatú, helyes kis üzlet volt, egy snackbár és egy
vaskereskedés között. Odabenn nem láttam mást, csak egy rövid hajú, kissé őszülő,
ötvenes évei elején járó hölgyet. Olvasószemüveggel az orrán üldögélt egy íróasztal
mögött.– Ön Nancy Hattaway? – kérdeztem, miután udvariasan rám köszönt.– Igen, én
vagyok – emelkedett fel ültéből. – Ismerjük egymást? Mintha már láttam volna
valahol az arcát.– Marcus Goldmannek hívnak. Én…– Maga az író! – vágott a szavamba.
– Emlékszem már. Azt beszélik, hogy sokat kérdezősködik Noláról.Eléggé
tartózkodónak tűnt. Rögtön hozzá is tette:– Gondolom, nem a patchworkmunkáim miatt
van itt.– Valóban. És az is igaz, hogy érdekel Nola Kellergan halála.– Mennyiben
érint ez engem?– Ha ön az a személy, akinek gondolom, akkor valaha nagyon jól
ismerte Nolát. Amikor tizenöt évesek voltak.– Ki mondta ezt magának?– Harry
Quebert.Felállt, és határozott léptekkel indult az ajtó felé. Azt hittem,
kitessékel, de csak a zárva táblát akasztotta ki, és elfordította a
kulcsot.– Hogyan szereti a kávét, Goldman úr? – fordult vissza felém azután.Több
mint egy órát töltöttünk a bolt hátsó helyiségében. Valóban az a Nancy volt, akiről
Harry beszélt, Nola egykori barátnője. Nem ment férjhez, megtartotta a lánykori
nevét.– Soha nem hagyta el Aurorát? – kérdeztem tőle.– Soha. Túlságosan is kötődöm
ehhez a városhoz. Hogy talált rám?– Azt hiszem, az internet segítségével. Az
internet csodákra képes.Egyetértően bólintott.– Nos? Mit szeretne megtudni, Goldman
úr? – érdeklődött.– Hívjon inkább Marcusnak. Olyasvalakit keresek, aki beszélni
tudna nekem Noláról.Elmosolyodott.– Nola és én egy osztályba jártunk. Azóta jóban
voltunk, hogy Aurorába érkeztek. Majdnem egymás mellett laktunk a Terrace Avenue-n,
sokszor átjött. Azt mondta, szívesen jár hozzánk, mert nekem olyan normális
családom van.– Normális? Mit ért ez alatt?– Feltételezem, hogy találkozott
Kellergannel…– Igen.– Nagyon szigorú ember volt. Nehéz elhinni, hogy olyan lánya
született, mint Nola: okos, kedves, gyengéd, mosolygós.– Különös, amit mond
Kellergan tiszteletessel kapcsolatban. Pár nappal ezelőtt találkoztam vele, és
nekem inkább kedves embernek tűnt.– Tud annak látszani. Legalábbis mások előtt. A
széthullás szélén álló St. James parókia megmentésére hívták ide, miután állítólag
csodákat tett Alabamában. Tény, hogy nem sokkal a megérkezése után már tele volt
vasárnaponként a templom. De ezenkívül nehéz lenne megmondani, mi is zajlott
valójában Kellerganéknél…– Mit akar ezzel mondani?– Nolát verték.– Micsoda?Az eset,
amit Nancy Hattaway elmesélt, számításaim szerint 1975. július 7-én, hétfőn
történt, azaz abban az időszakban, amikor Harry megpróbálta távol tartani magától
Nolát.★1975. július
7., hétfő Már elkezdődött a vakáció. Gyönyörű szép idő volt, Nancy beugrott
Nolához, hogy a strandra hívja. A Terrace Avenue-n ballagtak, amikor Nola
váratlanul megkérdezte:– Mondd csak, Nancy, szerinted én rossz vagyok?– Rossz?
Ugyan, micsoda ostobaság! Miért kérdezed?– Mert otthon azt mondják, hogy rossz
vagyok.– Micsoda? Miért mondanak ilyeneket?– Mindegy, nem érdekes. Hova megyünk
fürdeni?– A Grand Beachre. Nola, válaszolj, miért mondanak ilyeneket neked?– Talán
mert ez az igazság – felelte Nola. – Talán amiatt, ami Alabamában
történt.– Alabamában? Mi történt ott?– Nem lényeges.– Szomorúnak tűnsz, Nola.– Mert
szomorú vagyok.– Szomorú? Hiszen szünet van! Hogy lehet valaki szomorú, amikor
szünet van?– Bonyolult, Nancy.– Valami baj van? Ha van valami gondod, el kell
mondanod!– Szerelmes vagyok valakibe, aki nem szeret.– Ki az?– Nincs kedvem
beszélni róla.– Csak nem Cody az, a másodikból, aki folyton csapta neked a szelet?
Biztos voltam benne, hogy neked is bejön! Na és, mi van akkor, ha egy másodikossal
jár az ember? De elég nagy tapló, nem? Óriástapló! Szerintem csak azért menő, mert
benne van a kosárcsapatban. Vele voltál múlt szombaton?– Nem.– Hát akkor ki az?
Jaj, mondd már el! Lefeküdtetek? Te lefeküdtél már valakivel?– Ugyan! Szó sem lehet
róla! Életem férfijának tartogatom magamat.– De kivel voltál múlt
szombaton?– Valakivel, aki idősebb nálam. Nem érdekes. Különben sem szeret. Engem
soha senki nem fog szeretni.Odaértek a Grand Beachre. Nem volt túl szép strand, de
sose volt ott senki. Főleg apálykor, amikor az óceán háromméternyit visszahúzódott,
és a napsütésben hamar felmelegedő, természetes kis medencéket hagyott hátra a
sziklamélyedésekben. A lányok szívesen heverésztek ezekben, a vizük sokkal
kellemesebb volt, mint az óceáné. A néptelen strandon nem kellett elbújniuk, hogy
fürdőruhát vegyenek, és Nancy döbbenten fedezte fel Nola mellén a
véraláfutást.– Nola! Ez szörnyű! Mi történt veled?– Ne nézz ide! – takarta el a
mellét Nola.– Hiszen már láttam! Mik ezek a nyomok rajtad?– Semmi az egész.– Ez nem
semmi! Mit jelentsen ez?– Mama megvert szombaton.– Micsoda? Ne beszélj
ostobaságokat…– De mikor ez az igazság! Ő mondta azt is, hogy rossz vagyok.– Miket
hordasz itt össze nekem?– Ez az igazság! Miért nem akar hinni nekem senki?Nancy nem
mert tovább kérdezősködni, inkább témát váltott.Fürdés után Hattawayékhoz mentek.
Nancy az anyja fürdőszobájából szerzett egy kis balzsamot, és bekenegette barátnője
megkínzott mellét.– Nola… – kezdte bátortalanul. – Ami a mamádat illeti, szerintem
beszélned kellene valakivel. Talán a suliban, például Mrs. Sandersszel, a
védőnővel…– Felejtsük el inkább! Kérlek, Nancy…★Nancynek könnyek szöktek a szemébe
a Nolával töltött utolsó nyaruk felidézése közben.– Mi történt Alabamában? –
kérdeztem.– Fogalmam sincs. Sosem tudtam meg. Nola nem mesélte el soha.– Köze van
vajon ahhoz, hogy eljöttek onnan?– Azt sem tudom. Szívesen segítenék magának, de
nem tudom.– És azt tudja, hogy ki miatt volt Nolának szerelmi bánata?– Nem –
felelte Nancy.Számomra világos volt, hogy Harry miatt, de arra voltam kíváncsi,
vajon ő is tudja-e.– Pedig tudott róla, hogy találkozgat valakivel. Ha nem tévedek,
akkoriban előfordult, hogy kölcsönösen alibit igazoltak egymásnak, miközben fiúkkal
randiztak – tettem hozzá.Halvány mosoly futott át az arcán.– Látom, nagyon jól
értesült… Először akkor csináltunk ilyet, amikor egy egész napot Concordban
akartunk tölteni. Concord a nagy kalandot jelentette nekünk, ott mindig történt
valami. Igazi nőnek képzelhettük magunkat. Később is visszatértünk a módszerhez,
amikor egyedül akartam elmenni hajókázni az akkori barátommal, ő meg… Tudja, már
akkor is sejtettem, hogy Nola egy idősebb férfival találkozgat. Utalt is rá
félszavakkal.– Tehát tudott arról, hogy ő és Harry Quebert…– Úristen, dehogy! –
kiáltott fel önkéntelenül.– Miért mondja ezt? Az előbb említette, hogy Nola egy
idősebb férfival találkozgatott.Zavart csend támadt. Rájöttem, hogy Nancy tud
valamit, amit semmi esetre se szeretne megosztani velem.– Ki lehetett az a férfi? –
tűnődtem. – Talán nem Harry Quebert? Asszonyom, tudom, hogy nem ismer engem, csak
úgy betoppantam ide, és arra akarom rábírni, hogy az emlékeiben kutasson. Ha több
időm lenne, ügyesebben csinálnám. De kevés az idő, Harry Quebert börtönben kuksol,
holott meggyőződésem, hogy nem ő ölte meg Nolát. Ha tehát tud valamit, ami
segíthet, kérem, mondja el.– Nem tudtam semmit Harryről – vallotta meg. – Nola nem
mondta el. Tíz nappal ezelőtt én is a tévéből értesültem róla, ahogy mindenki…
Mesélt egy férfiről. Igen, annyit valóban tudtam, hogy egy jóval idősebb férfivel
van viszonya. De az a férfi nem Harry Quebert volt.Leesett az állam.– Mikor volt
ez? – kérdeztem.– Nem emlékszem már pontosan, túl régen történt, de annyit biztosan
mondhatok magának, hogy 1975 nyarán, amikor Harry Quebert megjelent a városban,
Nolának viszonya volt egy negyvenes férfival.– Negyvenes férfival? Emlékszik a
nevére?– Hát, aligha felejthetném el. Elijah Stern, New Hampshire egyik
leggazdagabb embere volt az illető.– Elijah Stern?– Igen. Nola azt mesélte, hogy
meztelenre kell vetkőznie előtte, és engedelmeskednie kell neki mindenben.
Concordba járt át hozzá. Stern érte küldte az emberét, Luther Calebet, egy elég
fura fickót. Ő jött át Aurorába Noláért, és vitte el Sternhez. Tudom, mert a saját
szememmel láttam. 

22. Rendőrségi nyomozás– Harry, honnan tudhatja az ember biztosan, hogy mindig lesz
ereje könyvet írni?– Egyeseknek lesz, másoknak nem. Magának mindig lesz, Marcus.
Tudom, hogy lesz.– Mitől olyan biztos benne?– Mert ott van magában. Kicsit olyan
ez, mint egy betegség. Mert az íróbetegség nem azt jelenti, hogy nem tud többet
írni, hanem, hogy nem akar többet írni, de mégse képes megállni. 

Részlet A
HARRY QUEBERT-ÜGY című könyvből 2008. június 27., péntek, hét óra harminc. Perry
Gahalowood őrmestert várom. Alig több mint tíz napja kezdődött ez az ügy, de úgy
érzem, mintha hónapok óta tartana. Úgy tűnik, Aurora különös titkokat rejteget, és
a kisváros lakói jóval kevesebbet mondanak el, mint amennyit tudnak. Az a kérdés,
vajon miért hallgat mindenki… Tegnap este megint üzenet várt: Menj haza, Goldman.
Valaki játszik az idegeimmel.Kíváncsi vagyok, mit szól Gahalowood az Elijah
Sternnel kapcsolatos felfedezésemhez. Utánanéztem az interneten, Stern egy pénzügyi
birodalom egyetlen örököse, aki sikeresen igazgatja a vállalkozást. 1933-ban
született Concordban, és azóta is ott él. Hetvenöt éves. A fenti sorokat
Gahalowoodra várva vetettem papírra a concordi állami rendőrség folyosóján.– Nini,
a firkász! – harsant fel egyszer csak az őrmester öblös hangja mellettem. – Mit
keres maga itt?– Megdöbbentő felfedezést tettem, őrmester. Meg kell osztanom
magával.Gahalowood benyitott az irodájába, letette a kávéspoharat egy asztalkára, a
zakóját egy székre hajította, és felhúzta a redőnyt.– Tudja, telefonálhatna –
jegyezte meg, miközben továbbra is tett-vett. – Ahogy kultúrembereknél szokás.
Találkozót beszélnénk meg, és abban az időpontban jönne, ami mindkettőnknek
alkalmas. Ahogy illik, vagy mi.– Nolának szeretője volt, egy bizonyos Elijah Stern
– daráltam egy szuszra. – Harry névtelen leveleket kapott akkoriban, valaki tehát
tudott a kapcsolatukról.Gahalowood elképedve pillantott rám.– Honnan az ördögből
veszi mindezt?– Magam is nyomozok – feleltem.Megint kiült a bosszúság az
arcára.– Az agyamra megy, firkász. Belerondít a munkámba.– Rossz kedve van,
őrmester?– Igen. Reggel hét óra van, és maga máris itt hadonászik az irodámban.Van-
e valahol egy tábla, amire írhatnék, kérdeztem tőle. Rezignáltan vezetett át egy
szomszédos szobába. Side Creek-i és aurorai fotók lógtak a falon egy parafa táblára
rajzszögezve. Az őrmester a mellette álló fehér táblára mutatott, és egy filcet
nyomott a kezembe.– Na, gyerünk – sóhajtotta –, hallgatom.Felírtam a táblára Nola
nevét, és nyilakat húztam a további érintettek felé. Elijah Stern volt az első,
azután Nancy Hattaway.– Mi van, ha Nola nem is volt olyan eszményi jó kislány,
amilyennek mindenki lefesti? – vetettem fel. – Tudjuk, hogy viszonya volt Harryvel.
De már azt is tudjuk, hogy ugyanez idő alatt másik kapcsolata is volt, egy bizonyos
Elijah Sternnel.– Elijah Sternnel, az üzletemberrel?– Vele bizony.– Ki mesélte ezt
a marhaságot?– Nola akkori legjobb barátnője. Nancy Hattaway.– Hogyan sikerült a
nyomára bukkannia?– Az aurorai gimnázium 1975-ös évkönyve alapján.– Na jó. És mit
akar ebből kihozni, firkász?– Hogy Nola boldogtalan kislány volt. A nyár elején
Harryvel kibontakozó ügy túlságosan bonyolult, a férfi ejti a lányt, aki magába
roskad. Ami az anyját illeti, az üti-veri. Őrmester, minél többet gondolkodom a
dolgon, annál inkább úgy látom, hogy Nola eltűnése mögött elsősorban az azon a
nyáron történt különös események állnak, ellentétben azzal, amit mindenki
sugall.– Folytassa.– Meggyőződésem, hogy mások is tudtak Harry és Nola
kapcsolatáról. Talán ez a Nancy Hattaway is, bár ebben nem vagyok biztos. Ő
mindenesetre állítja, hogy fogalma sem volt róla, és őszintének tűnik. Valaki
azonban névtelen leveleket küldözgetett Harrynek…– Nolával kapcsolatban?– Igen,
nézze csak. Goose Cove-ban találtam – nyújtottam át az egyik magammal hozott
levélkét.– Quebertnél? Pedig átkutattuk a házat.– Mindegy. Ez egyértelműen azt
mutatja, hogy valaki kezdettől fogva tudott a dologról.– Tudom, mit tett azzal a
tizenöt éves kislánnyal. És nemsokára az egész város tudni fogja – olvasta
fennhangon Gahalowood. – Mikor kapta Quebert ezeket a leveleket?– Közvetlenül Nola
eltűnése után.– Van valami elképzelése arról, hogy ki írhatta őket?– Sajnos
nincs.Hátrafordultam a parafa táblára tűzött fényképek és jegyzetek felé.– Ez meg
itt a maga nyomozása, őrmester?– Ahogy mondja. Ha gondolja, végignézhetjük az
elejétől. Nola Kellergan 1975. augusztus 30-án este eltűnik otthonról. A korabeli
rendőri jelentés szerint nem megállapítható, hogy emberrablásról vagy egy balul
elsült szökési kísérletről van-e szó, dulakodásra utaló nyomok, szemtanúk
nincsenek. Ma viszont már sokkal inkább hajlunk arra, hogy Nolát elrabolták.
Elsősorban mert nem vitt magával se pénzt, se csomagot.– Szerintem meg elszökött –
vetettem ellen.– Jó, akkor induljunk ki ebből a feltételezésből – egyezett bele
Gahalowood. – Nola kilép az ablakon és elszökik. Hova megy?Ideje volt felfednem
előtte, amit tudok.– Harryvel találkozni – feleltem.– Gondolja?– Tudom. Harry
mondta. Eddig nem említettem ezt magának, mert féltem, hogy ártok vele Harrynek, de
azt hiszem, ideje kiteríteni a lapokat. Az eltűnés estéjén Nolának egy út menti
motelben kellett volna találkoznia Harryvel. Együtt szöktek volna.– Szöktek volna?
De miért? És hogyan? Meg hová?– Erről fogalmam sincs. De remélhetőleg megtudom.
Mindenesetre a végzetes estén Harry abban a motelszobában várta Nolát. A lány
levelet is írt neki, megerősítve, hogy utánamegy. Harry egész éjjel várt rá. De
Nola soha nem ért oda.– Melyik motel volt az? És hol van a levél?– A Sea Side
Motel. Pár mérföldnyire északra Side Creektől. Jártam ott, ma is létezik. Ami a
levelet illeti… nos, azt elégettem. Harry védelmében…– Elégette? Firkász, maga
teljesen meghibbant? Mi ütött magába? Azt akarja, hogy elítéljék, amiért
bizonyítékot semmisít meg?– Nem lett volna szabad. Sajnálom, őrmester.Gahalowood
dúlva-fúlva kapta fel a környék térképét, és kiterítette az asztalra. Aurora
központjára bökött, aztán végighúzta az ujját a part mentén futó 1-es úton, amely
elhaladt Goose Cove, majd Side Creek mellett.– Ha szökni készülő kislány lennék,
aki nem akarja, hogy meglássák – töprengett fennhangon –, a legrövidebb úton
lemennék az óceánhoz, és a parton haladnék, amíg csak rá nem mehetek az 1-esre.
Vagy Goose Cove-nál, vagy…– Vagy Side Creeknél – fejeztem be helyette. – De a
motelt is erdei ösvény köti össze a parttal.– Bingó! – kiáltotta Gahalowood. –
Különösebb megerőltetés nélkül el lehet tehát képzelni, hogy a lány lelép
otthonról. A Terrace Avenue itt van… a legközelebbi partszakasz… a Grand Beach!
Vagyis lemegy a partig, és onnan az óceán mellett gyalogol végig az erdőig. De
vajon mi történhetett ezután abban az átkozott erdőben?– Elképzelhető, hogy
belefutott valakibe, akibe nem kellett volna. Valami őrültbe, aki erőszakoskodni
kezdett vele, aztán felkapott egy súlyos husángot, és agyonütötte.– Elképzelhető,
firkászkám, csak figyelmen kívül hagy egy számos kérdést felvető apróságot: a
kéziratot. És rajta a kézzel írt szöveget. Isten veled, Nola drága. Ami azt jelzi,
hogy olyasvalaki ölte meg és földelte el Nolát, aki ismerte, és érzelmeket táplált
iránta. Ha ezek után is úgy véli, nem Harry volt az illető, magyarázza meg,
miképpen lehetett mégis a kézirat birtokában?– A kézirat Nolánál volt. Ez biztos.
Szökni készül, de nem akar csomagot vinni magával, ami szemet szúrhat, főleg, ha a
szülei rajtakapják. De nincs is szüksége semmire, úgy képzeli, hogy Harry gazdag,
és majd megvesznek mindent, ami az új életükhöz kell. Vagyis mi az egyetlen dolog,
amit magával visz? A pótolhatatlant, azaz Harry frissen elkészült könyvének
kéziratát, amit magához vett, hogy elolvassa, mint tette azt máskor is. Nola tudja,
hogy a kézirat fontos Harrynek. Beleteszi hát a táskájába, és elmenekül
otthonról.Gahalowood egy pillanatig fontolóra vette az elméletemet.– Maga szerint
tehát a gyilkos a bizonyítékoktól akar megszabadulni, ezért temeti el a táskát és a
kéziratot a lánnyal együtt.– Pontosan.– Ez azonban nem ad magyarázatot a szerelmi
búcsúszavakra.– Igen, jogos a felvetés. Talán azok a szavak azt bizonyítják, hogy a
gyilkos szerette Nolát. Lehet, hogy szenvedélyből elkövetett gyilkosságról van szó?
Pillanatnyi felindulás, amelynek elmúltával a gyilkos ráírja azt a pár szót a
lapra, hogy ne maradjon névtelen a sír? Valaki, aki szerette Nolát, és nem bírta
elviselni a lány és Harry kapcsolatát? Valaki, aki tudott a szökésről, de képtelen
volt lemondani a lányról, és inkább megölte, semhogy elveszítse? Megállja a helyét
a feltételezés, nem?– Megállja, megállja. De ahogy maga is mondja, ez csak egy
feltételezés, amit még meg kell vizsgálni. Ahogy az összes többit is. Üdvözlöm a
zsaruk aprólékos és nehéz munkát végző csapatában.– Mit javasol,
őrmester?– Írásszakértői vizsgálatot kértünk, de az eredményre még várni kell. Van
még egy tisztázásra szoruló momentum: miért kellett Nolát Goose Cove-ban eltemetni?
Miért kellett két mérföldnyire szállítani Side Creektől a testet, és ott hantolni
el?– Ha nincs holttest, nincs bűntény – emlékeztettem.– Én is pontosan erre
gondoltam. Lehetséges, hogy a gyilkos úgy érezte, szorul a hurok körülötte. Be
kellett érnie valami közeli hellyel…A fehér táblára meredtünk, amelyre időközben
minden nevet felírtam a listámról   Harry QUEBERT     Tamara QUINN  Nancy
HATTAWAY NOLA   David és Louisa KELLERGAN  Elijah STERN     Luther CALEB – Ezek az
emberek valamennyien kapcsolódnak Nolához, vagy az ügyhöz – mondtam. – Azt is
mondhatjuk akár, hogy ez a lehetséges gyanúsítottak névsora.– Ez a névsor leginkább
arra alkalmas, hogy jól összezavarjon bennünket – vélekedett Gahalowood.Az
akadékoskodásra ügyet se vetve, tovább morfondíroztam a listán.– Nancy mindössze
tizenöt éves volt 1975-ben, és semmilyen indítékot nem látunk az esetében,
szerintem őt nyugodtan kihagyhatjuk. Tamara Quinn viszont fűnek-fának híreszteli,
hogy tudott Harry és Nola kapcsolatáról… nem kizárt, hogy ő a Harrynek címzett
névtelen levelek szerzője.– Ami a nőket illeti… nem is tudom – vetette közbe
Gahalowood. – Iszonyú erő kell egy ilyen ütéshez, ami bezúzza a koponyát. Inkább
arra hajlanék, hogy férfi volt az illető. Főleg, hogy Deborah Cooper is
egyértelműen férfinak mondta Nola üldözőjét.– És a Kellergan szülők? Az anya verte
a lányát…– Nem túl dicséretes
verni a gyereket, de ez még nagyon messze van attól a brutális bántalmazástól,
amely Nolát érte.– Olvastam az interneten, hogy a gyerekeltűnéseknél gyakran
családi körben kell keresni az elkövetőt.Gahalowood elkínzottan pillantott az ég
felé.– Olvastam az interneten, hogy maga nagy író. Ebből is láthatja, hogy az
internet csupa hazugság.– Ne feledkezzünk meg Elijah Sternről. Szerintem
haladéktalanul ki kellene kérdezni. Nancy Hattaway azt mondja, a sofőrjét, Luther
Calebet szokta Noláért küldeni, hogy kivigye a concordi birtokra.– Csigavér,
firkász. Elijah Stern egy befolyásos ember, kiterjedt családi kapcsolatokkal. Igen
nagy hatalma van. Az a fajta, akinek az ügyész nem fog nekimenni, csak ha
sziklaszilárd bizonyíték merül fel ellene. Egy kamaszlány szavain kívül mit tud
felhozni ellene? Ez a tanúvallomás ma már semmit sem ér. Megalapozott,
bizonyítékként használható információkra van szükség. Átnéztem az aurorai
rendőrségi jelentéseket, nem említik bennük se Harryt, se Sternt, se ezt a bizonyos
Luther Calebet.– Pedig Nancy Hattaway szavahihető nőnek tűnik…– Én se állítom, hogy
nem az, firkász, egyszerűen csak óvatosan kezelem a harminc év után feltörő
emlékeket. Megpróbálok utánajárni a dolognak, de több bizonyíték kell ahhoz, hogy
komolyan vehessem a Stern-féle vonalat. Nem viszem vásárra a bőrömet azzal, hogy
egy olyan fickót hallgatok ki, aki együtt golfozik a kormányzóval, csak ha tényleg
van valami terhelő a kezemben.– Ott van még az is, hogy a Kellergan család ugyan
valami konkrét ok miatt költözött Alabamából Aurorába, ám senki sem tudja pontosan,
mi volt az. Az apa azt mondja, kellemes környéket kerestek, Nancy Hattaway szerint
viszont Nola említett valami eseményt, ami még Jacksonban történt, amikor ott
éltek.– Hm. Meg kell ezt még kapargálni, firkász.★Úgy döntöttem, Harrynek nem
mondok semmit Elijah Sternnel kapcsolatban, amíg nincsenek megalapozottabb
értesüléseim. Rothot viszont tájékoztattam, mert ennek a dolognak szerintem döntő
jelentősége lehetett Harry védelme szempontjából.– Nola Kellergannek viszonya volt
Elijah Sternnel? – kapkodott levegőért a telefonban.– Ahogy mondom. Biztos
forrásból tudom.– Szép meló volt, Marcus. Bíróság elé állíttatjuk Sternt,
megvádoljuk, megfordítjuk a helyzetet. Képzelje csak el az esküdtek arcát, amikor
Stern megesküszik a Szentírásra, majd zaftos beszámolót tart arról, hogyan
szexeltek a kis Kellergan lánnyal.– Kérem, ne mondjon semmit Harrynek. Legalábbis
amíg nem tudok meg többet az ügyről.Aznap délután még bementem a börtönbe, ahol
Harry megerősítette a Nancy Hattaway által mondottakat.– Nancy Hattaway mesélte,
milyen ütésnyomok voltak Nolán – kezdtem.– Jaj, Marcus, szörnyű történet ez…– Arról
is mesélt, hogy nyár elején milyen bánatosnak és lehangoltnak tűnt Nola.Harry
szomorúan bólintott.– Amikor megpróbáltam eltávolítani magamtól, nagyon
boldogtalanná tettem Nolát, aminek később szörnyű következményei lettek. A nemzeti
ünnep után, amikor Jennyvel átruccantunk Concordba, egyre felkavaróbb érzések
törtek rám Nolával kapcsolatban. Mindenképpen el kellett távolodnom tőle. Ezért
aztán július 5-én, szombaton elhatároztam, hogy nem megyek a Clark’s-be.Miközben
Harry szavait rögzítettem, ahogy arról a végzetes július 5–6-i hétvégéről mesél,
ráébredtem, hogy A bajok eredete, amelyben valódi levélrészletek és elbeszélő
szakaszok keverednek, hű krónikája kettejük történetének. Harry tehát semmit nem
rejtegetett, már az elején megvallotta tiltott szerelmét egész Amerika
előtt.– Harry, hiszen minden benne van a könyvében! – vágtam végül a
szavába.– Minden, Marcus, minden. Csak senki sem akarta megérteni. Parádés
szövegelemzések születtek, allegóriákat, szimbólumokat, stiláris alakzatokat
emlegetve, amelyekről azt se tudom, micsodák. Pedig én nem csináltam mást, mint
írtam egy könyvet Noláról és rólam.★1975. július 5., szombat Hajnali fél öt volt. A
kihalt utcákon csak a saját léptei kopogtak. Folyton csak a lányra gondolt. Amióta
eldöntötte, hogy nem találkozhat vele többé, alig hunyta le a szemét. Jóval hajnal
előtt magától felriadt, és nem tudott visszaaludni. Melegítőbe bújt hát, és elment
futni. A parton futott, követte a sirályokat, utánozta a röptüket, aztán futott
megint, el egészen Auroráig. Öt mérföld volt Goose Cove-tól, nyílvesszőként tette
meg a távot. Miután végigfutott a városon, rendszerint rátért a Massachusetts felé
vezető útra, mintha el akarna menekülni, hogy aztán mégis megálljon napfelkeltét
nézni a Grand Beachen. Azon a reggelen azonban, ahogy odaért a Terrace Avenue
környékére, kifulladva megállt, majd izzadságban úszva, lüktető halántékkal
ballagott egy darabig a házsorok között.Elhaladt Quinnék háza előtt. A Jennyvel
töltött előző este bizonyosan élete legunalmasabb estéje volt, Jenny gyönyörű lány,
de se nevetni, se álmodozni nem lehet a társaságában. Egyedül Nola mellett tud
álmodozni. Ment tovább az utcán, míg csak el nem ért a tiltott Kellergan házhoz,
ahol előző este kitette a kocsiból a síró Nolát. Próbált ridegen viselkedni, hogy a
lány megértse végre, de Nola nem értett semmit. „Miért csinálja ezt, Harry? –
kérdezte. – Miért ilyen gonosz velem?” Egész este csak rá gondolt. Concordban a
vacsora alatt egyszer ki is ment, hogy felhívja egy fülkéből. A telefonközpontostól
kérte, hogy kapcsolja neki Kellerganéket a New Hampshire-beli Aurorában, de ahogy
kicsengett a hívás, letette a kagylót. Amikor visszatért az asztalhoz, Jenny
megkérdezte, hogy jól van-e.A járdán állva nézegette az ablakokat. Próbált rájönni,
melyikben alhat vajon. N-O-L-A. Nola drága. Csak álldogált hosszasan. Egyszer csak
mintha valami zajt hallott volna, és ahogy el akart sietni a ház elől, beleütközött
a fém szemetesvödrökbe, amik jókora lármát csapva felborultak. Fény gyulladt a
házban, Harry lélekszakadva menekült, vissza Goose Cove-ba, ahol bevette magát a
dolgozószobájába, és írni próbált. Július eleje volt, de még mindig nem fogott
hozzá a nagy regényhez. Mi lesz így vele? Mi történik, ha nem tud többé írni?
Visszatér a nyomorúságos régi életébe. Sose lesz belőle író. Sose lesz belőle
semmi. Életében először felvetődött benne az öngyilkosság gondolata. Reggel hét óra
tájban végül elaludt az íróasztal mellett, arccal a javításokkal telefirkált,
gyűrött vázlatlapokra borulva. Fél egykor a Clark’s személyzeti mosdójában Nola
hideg vízzel öblítette le az arcát, hátha sikerül eltüntetnie a szeméről a piros
duzzanatot. Egész délelőtt sírt. Aznap szombat volt, és Harry nem jött. Nem akarja
őt látni. A Clark’s-beli szombatok voltak a randevúik, és most először fordult elő,
hogy Harry nem jelent meg. Pedig Nola, amikor reggel felébredt, még tele volt
bizakodással. Biztosan eljön, hogy bocsánatot kérjen az utálatos viselkedése miatt,
ő meg természetesen megbocsát neki. A viszontlátás gondolata boldogsággal töltötte
el, készülődés közben még egy kis pirosítót is tett az arcára, hogy jobban tetsszen
neki. A reggelizőasztalnál azonban az anyja szigorú szemrehányása fogadta.– Nola,
tudni akarom, mit titkolsz előlem.– Nem titkolok semmit, mama.– Ne hazudj anyádnak!
Azt hiszed, nem veszem észre? Azt hiszed, agyalágyult vagyok?– Jaj, dehogy, mama!
Hogy hinnék ilyet?– Azt hiszed, nem látom, hogy folyton elmászkálsz itthonról, majd
kicsattansz az örömtől, fested az arcodat.– Nem csinálok semmi rosszat, mama.
Ígérem.– Azt hiszed, nem tudom, hogy azzal a kis szemérmetlen Nancy Hattawayjel
elmentél Concordba? Rossz gyerek vagy, Nola! Szégyent hozol rám!Kellergan
tiszteletes kifordult a konyhából, és bezárkózott a garázsba. Mindig így tett, ha
veszekedés tört ki, ő inkább nem akart tudni semmiről sem. És bekapcsolta a
lemezjátszót, hogy ne is hallja az ütéseket.– Mama, ígérem, hogy semmi rosszat nem
csinálok – ismételte Nola.Louisa Kellergan undorral és megvetéssel vegyes
arckifejezéssel meredt a lányára.– Semmi rosszat? – nevetett fel gúnyosan. – Tudod,
miért jöttünk el Alabamából… Tudod, vagy nem? Akarod, hogy felfrissítsem az
emlékezetedet? Gyere csak ide!Megragadta a karját, és bevonszolta a szobájába.
Ráparancsolt, hogy vetkőzzön le, és nézte, ahogy alsóneműben ott reszket előtte
félelmében.– Minek hordasz melltartót? – kérdezte.– Mert van mellem, mama.– Nem
kéne lennie! Te még túl fiatal vagy! Vedd le, és gyere ide!Nola meztelenre
vetkőzött, és közelebb lépett az anyjához, aki felvett egy fémvonalzót a lánya
íróasztaláról. Louisa Kellergan tetőtől talpig végigmérte a lányt, aztán a magasba
emelte a vonalzót, és lesújtott vele Nola mellére. Ütötte-verte teljes erejéből, és
amikor a lány összegörnyedt a fájdalomtól, rákiabált, hogy álljon rendesen,
különben még többet kap. És miközben ütötte a lányát, Louisa Kellergan egyre ezt
ismételgette: „Nem hazudunk anyánknak. Nem viselkedünk rosszul, érted? Elég volt
abból, hogy hülyének nézel!” A garázsból felhallatszott az üvöltő jazz.Nolának csak
azért volt ereje elmenni dolgozni a Clark’s-be, mert tudta, hogy ott találkozni fog
Harryvel. Egyedül Harry adott erőt neki az élethez, egyedül miatta akart élni. De
most nem jött. Nola kétségbeesésében egész délelőtt a mosdóba rejtőzve zokogott.
Nézegette magát a tükörben, a blúzát felhúzva szemlélte megkínzott, kék foltokkal
teli mellét. Igaza van az anyjának, gondolta magában, ő csúnya és rossz, ezért
fordult el tőle Harry is.Kopogtak. Jenny volt az.– Nola, mit művelsz te itt? Tele
az étterem! Siess dolgozni!Nola rémülten nyitott ajtót, csak nem a többiek
panaszkodtak Jennynek, hogy az egész délelőttöt a mosdóban tölti? Jenny azonban
csak véletlenül állított be a Clark’s-be. Azaz inkább abban a reményben, hogy ott
találja Harryt. Az étterembe lépve egyből látta, hogy akadozik a
felszolgálás.– Sírtál? – kérdezte Nola elgyötört arca láttán.– Én… Nem érzem jól
magam.– Mosd meg az arcodat, és gyere utánam az étterembe. Beugrom melléd a
csúcsidőre. A konyhában teljes a pánik.Az ebédidő elmúltával, amikor újra
lecsendesedett minden, Jenny csinált egy vigasztaló limonádét Nolának.– Idd csak
meg – kínálta
kedvesen –, ettől jobban fogod érezni magad.– Köszönöm. Megmondod édesanyádnak,
hogy ma rosszul dolgoztam?– Nyugi, nem mondok semmit. Mindenkinek vannak rossz
napjai. Mi történt veled?– Szerelmi bánat.Jenny elmosolyodott.– Ugyan, te még
annyira fiatal vagy! Egy nap majd találkozol valakivel, aki jó lesz hozzád.– Nem is
tudom…– Ugyan, ugyan. Nevess az életre! Meglátod, mindennek eljön az ideje.
Képzeld, nem is olyan rég, én is éppen így voltam, mint te. Magányosnak és
boldogtalannak éreztem magam. Aztán a városba érkezett Harry…– Harry? Harry
Quebert?– Igen! Olyan csodálatos ember! Figyelj csak… Még nem hivatalos, nem is
lenne szabad elmondanom neked, de végül is barátnők vagyunk valamennyire, nem? És
olyan boldoggá tesz, ha beszélhetek valakinek arról, hogy Harry szerelmes belém!
Szeret! Rólam ír szerelmeseket. Tegnap este elvitt Concordba a nemzeti ünnepre.
Annyira romantikus volt.– Tegnap este? Nem a kiadójával volt?– Mondom, hogy velem
volt! A folyóról néztük a tűzijátékot, gyönyörű volt!– Szóval Harry és te… Ti… Ti
együtt jártok?– Igen! Jaj, Nola, hát nem örülsz neki? Nehogy elmondd valakinek! Nem
akarom, hogy mindenki tudjon róla. Tudod, milyenek az emberek, rögtön
irigykednek.Nolának összeszorult a szíve, hirtelen olyan fájdalmat érzett, hogy
legszívesebben meghalt volna. Harry tehát mást szeret. Jenny Quinnt. Mindennek
vége, ő már nem kell neki. Már más került a helyébe. Nola fejében minden
összezavarodott.Este hatkor, amikor végzett a munkával, gyorsan hazaszaladt
valamiért, aztán Goose Cove-ba indult. Harry autója nem volt ott. Hol lehetett?
Talán Jennyvel? Elég volt a gondolat is, hogy tovább nőjön benne a fájdalom, alig
tudta a könnyeit visszafojtani. Felvánszorgott a tornácra vezető pár lépcsőfokon,
elővette zsebéből a Harrynek szánt borítékot, és becsúsztatta az ajtórésbe. Két
rocklandi fénykép volt benne. Az egyiken sirályok nyüzsögtek a tengerparton. A
másik a parti pikniken készült. Egy rövidke levél lapult még a borítékban, a
kedvenc levélpapírján.Harry drágám!Tudom, hogy nem szeret. De én mindig szeretni
fogom magát.Küldök egy képet a madarakról, amiket olyan jól le tud rajzolni, és egy
másikat magunkról, hogy ne felejtsen el.Tudom, hogy nem akar többé látni. De
legalább írjon! Csak egyetlenegyszer. Csak pár sort, hogy legyen valami emlékem
magától.Soha nem fogom elfelejteni. Maga a legnagyszerűbb ember, akivel valaha
találkoztam.Örökké szeretni fogom. Nola elfutott. Lement a partra, levetette a
szandálját, és belegázolt a vízbe, mint aznap, amikor először találkozott a
férfival. 

Részletek Harry L. Quebert A BAJOK EREDETE című művéből Azzal az ajtóban hagyott

üzenettel kezdődött a levelek sora. Azzal a szerelmes levélkével, amelyből
megtudhatta, mit érez iránta a lány. Drágám!Tudom, hogy nem szeret. De én mindig
szeretni fogom magát.Küldök egy képet a madarakról, amiket olyan jól le tud
rajzolni, és egy másikat magunkról, hogy ne felejtsen el.Tudom, hogy nem akar többé
látni. De legalább írjon! Csak egyetlenegyszer. Csak pár sort, hogy legyen valami
emlékem magától.Soha nem fogom elfelejteni. Maga a legnagyszerűbb ember, akivel
valaha találkoztam, örökké szeretni fogom. Pár napba telt, mire válaszolt, mire
összeszedte a bátorságát, hogy írjon neki. Írni semmiség. De neki írni, felér egy
hőskölteménnyel. Drágám!Hogy mondhatja, hogy nem szeretem?Hallja hát a szívem
legmélyéből jövő szerelmes szavaimat! Magára gondolok minden reggel, amikor
felkelek, és minden este, amikor lefekszem. Az arca a lelkembe ivódott, ha behunyom
a szemem, rögtön megjelenik előttem.Ma hajnalban is ott álltam a házuk előtt. Be
kell vallanom, gyakran megteszem ezt. Lestem az ablakát, minden sötét volt.
Elképzeltem, ahogy édes angyalként alszik. Később láttam is, megcsodáltam a szép
ruhájában. Abban a virágosban, ami annyira jól áll magának. Szomorúnak tűnt. Miért
kell szomorúnak lennie? Mondja el, és én is együtt szomorkodom magával.Ui. Leveleit
küldje inkább postán, az biztonságosabb.Imádom. Éjjel és nappal. Szerelmem!
Elolvastam a levelét, és rögtön válaszolok is. Igazából tízszer, százszor is
elolvastam! Olyan gyönyörűen ír. Minden szava csodálatos. Maga annyira
tehetséges.Miért bújt el, miért nem akar megtalálni? Miért nem akar beszélni velem?
Miért jön az ablakom alá, ha nem hozzám jön? Könyörgöm, hadd lássam! Azóta vagyok
szomorú, amióta nem beszél velem.Írjon gyorsan. Türelmetlenül várom a
levelét. Mindketten tudták, hogy ezentúl az írás jelenti számukra a szerelmet, mert
találkozniuk nem lehet. A papírt fogják csókolni, ahogy égnek a vágytól, hogy
egymást csókolják, a postást fogják várni, ahogy egymást várnák repesve egy
pályaudvaron.Néha titokban elbújt az utcasarkon, és ott várta meg, amíg a városban
kihordják a leveleket. Figyelte, hogyan siet elő a házból a lány és nyitja
türelmetlenül a postaládát, hogy kivegye a várva várt küldeményt. Ezekért a
szerelmes üzenetekért éltek mindketten. Gyönyörű és egyben tragikus jelenet volt,
hiszen a szerelem jelentette a legdrágább kincsüket, amit mégis nélkülözni
kényszerültek. Drága szerelmem!Nem láthatjuk egymást, mert az bajt hozna ránk. Két
külön világból jövünk, az emberek nem értenék meg.Mennyire szenvedek attól, hogy
rossz helyre születtem! Miért kell mások szokásai szerint élni? Miért nem
szerethetjük egymást a köztünk levő különbség ellenére is? Ilyen ma a világ, két
ember, aki szereti egymást, nem járhat kézenfogva. Ilyen ma a világ, tele
előírásokkal, szürke szabályokkal, amelyek börtönbe zárják és besározzák a
szíveket. De a mi szívünk tiszta, és nem tűri a rabságot.Végtelen és örök
szerelemmel szeretem. Az első naptól fogva. Szerelmem!Köszönöm a levelét. Sose
hagyja abba az írást, olyan gyönyörű! Anyám azon töpreng, ki írhat ennyit nekem.
Tudni akarja, miért kotorászom folyton a postaládában. Hogy megnyugtassam, azt
mondtam neki, egy barátnőm levelét várom, akit a tavalyi nyári táborban ismertem
meg. Nem szeretek hazudni, de így egyszerűbb. Tudom, igaza van, nem mondhatunk
semmit az embereknek, mert magára támadnának. Mégis úgy fáj, hogy postán kell
levelet küldenem magának, amikor olyan közel vagyunk egymáshoz. 

21. A szerelem kínjáról– Marcus, mit gondolj miből tudja meg egyedül az ember, hogy
mennyire szeret valakit?– Nem tudom.– Ha elveszíti. 

A Montburry felé vezető út mellett van egy környékbeliek által jól ismert kis
tavacska, amelyet szép nyári napokon családok és gyerektáborok rohamoznak meg. Már
reggeltől tódul a tömeg, a partot beborítják a törülközők és a napernyők, amelyek
alatt szülők tespednek, miközben csemetéik nagy zajjal prüszkölnek a borzongatóan
hűvös, zöld vízben, amely itt-ott habzik is az áramlás által összehordott
uzsonnamaradékoktól. Amióta egy gyerek a parton belelépett egy használt fecskendőbe
– ennek már két éve –, a montburry-i önkormányzat nagy erőfeszítéseket tett a tó
környékének rendbetételére. Az ötletszerű tűzrakástól a gyep holdbéli tájra
hasonlított, ezért tűzrakóhelyeket hoztak létre és piknikasztalokat állítottak,
jóval több szemetest raktak ki, mobilvécéket helyeztek el, megnagyobbították és
lebetonozták a tóparti parkolót, júniustól augusztusig karbantartó brigád járta
naponta a partot, összetakarítva a szemetet, használt óvszert, kutyagumit.Aznap,
amikor a könyvem miatt felkerestem a helyszínt, a gyerekeknek sikerült egy békát
fogniuk – az utolsó példány lehetett a tóban –, épp akkor próbálták a lábainál
fogva széttépni.Erne Pinkas szerint a tó kiválóan illusztrálja, miképpen hanyatlik
az emberiség Amerikában, akárcsak mindenütt a világon. Harminchárom évvel ezelőtt
még kevesen jártak errefelé. Nehezen lehetett megközelíteni a tavat, az autót az
országút mellett kellett hagyni, aztán egy erdősávon átvágni, majd jó fél mérföldet
gyalogolni szúrós vadrózsák között a magas gazban. De megérte! A tavirózsákkal
borított, hatalmas szomorúfüzekkel szegélyezett tó gyönyörű volt. Az áttetsző
vízben tisztán látszottak az aranyszínű sügérek, amelyekre le-lecsaptak a nádasból
a lesben álló szürke gémek. A tó egyik végében még egy szürke homokos kis strand is
volt.Ennek a tónak a partján bujdokolt Harry Nola elől. Itt volt azon a szombaton,
július 5-én, amikor a lány az első levelet becsúsztatta az ajtajába.★1975. július
5., szombat Késő délelőtt ért a tóhoz. Erne Pinkas már ott heverészett a
parton.– Na, csakhogy kijött végre – kuncogott Pinkas, amikor meglátta. – Micsoda
meglepetés nem a Clark’s-ban találkozni magával.Harry elmosolyodott.– Annyit mesélt
már erről a tóról, kénytelen voltam megnézni.– Szép, mi?– Csodálatos.– Látja,
Harry, ez New England. Féltve őrzött paradicsom, és pont ezt szeretem benne. Az
országban mindenütt építkeznek, betonoznak nyakló nélkül. De ez más, garantálom,
hogy harminc év múlva is érintetlen vidék marad.Miután megmártóztak a vízben,
kifeküdtek száradni a napra, és közben irodalomról beszélgettek.– Ha már könyvekről
esik szó, a magáé hogy halad? – érdeklődött Pinkas.– Hát…– Ne vágjon ilyen képet,
biztos vagyok benne, hogy nagyon jó lesz.– Én viszont úgy gondolom, pocsék –
vélekedett Harry.– Hadd olvassam el, ígérem, elfogulatlan véleményt mondok róla. Mi
nem tetszik benne?– Semmi. Nincs ihletem. Azt se tudom, hogy kezdjek hozzá.
Szerintem még azzal se vagyok tisztában, hogy miről is akarok beszélni.– Miről szól
a történet?– Szerelemről.– Ó, a szerelem… – sóhajtott Pinkas. – Maga
szerelmes?– Igen.– Na, kezdetnek máris jó. Mondja csak, Harry, nem hiányzik a
nagyvilági élet?– Nem. Jól megvagyok itt. Nyugalomra vágytam.– Mit is csinál
pontosan New Yorkban?– Én… író vagyok.Pinkas habozott egy kicsit, mielőtt kétségbe
vonta volna az elhangzottakat.– Harry… Ne vegye rossz néven, de beszéltem egy
barátommal, aki New Yorkban él…– És?– Azt mondja, sose hallott magáról.– Nem
ismerhet mindenki… Tudja, hány ember él New Yorkban?Pinkas barátságos mosolya
mutatta, hogy nincs benne rosszindulat.– Én azt hiszem, hogy magát senki sem
ismeri, Harry. Megkerestem a kiadót, amely megjelentette a könyvét… Akartam belőle
még rendelni… Nem ismertem azt a kiadót, de gondoltam, én vagyok tájékozatlan…
Aztán kiderült, hogy egy brooklyni nyomda… felhívtam őket, Harry… Maga fizette a
költségeket, hogy kinyomtassák a könyvét…Harry szégyenkezve hajtotta le a
fejét.– Nos, akkor mindent tud – suttogta.– Mi az, hogy mindent tudok?– Hogy egy
csaló vagyok.Pinkas barátian helyezte a vállára a kezét.– Csaló? Ugyan már! Ne
beszéljen butaságot! Olvastam a könyvét, és imádtam! Azért is akartam még rendelni
belőle. Csodálatos könyv, Harry! Ahhoz, hogy jó író legyen, miért kellene
feltétlenül híres írónak is lennie? Maga nagyon tehetséges, biztos vagyok benne,
hogy hamarosan ismertté válik. Ki tudja, talán épp az a könyv lesz remekmű, amit
most ír.– És ha nem sikerül?– Sikerülni fog. Tudom.– Köszönöm, Ernie.– Ne köszönje,
ez az igazság. És ne izguljon, nem mondom el senkinek. Ez az egész köztünk
marad.★1975. július 6., vasárnap Pontban délután háromkor Tamara Quinn kiállította
öltönybe bújtatott férjét a házuk ajtajába, kezében egy pohár pezsgővel, szája
sarkában egy szivarral.– Meg ne mozdulj! – parancsolt rá.– Mucikám, dörzsöl az
ing.– Csend legyen, Bobó! Nagyon sokba kerültek azok az ingek, ami ilyen drága, az
nem dörzsölhet.Mucika egy felkapott concordi üzletben vásárolta az ingeket.– Miért
nem vehetem fel többé a régi ingeimet? – értetlenkedett Bobó.– Megmondtam már, nem
akarom, hogy undorító, ócska rongyokba bújj, amikor egy nagy író látogat
hozzánk!– És a szivar ízét se szeretem…– Fordítva, fajankó! Rosszul tetted a
szádba. Nem látod, a szivargyűrű mutatja, hogy melyik végét kell szívni.– Ja, azt
hittem, az egy kupak.– Te tényleg semmit sem tudsz a sikkességről?– Mi az a
sikkesség?– Hát a sikkes dolgok.– Nem tudtam, hogy azt sikkességnek hívják.– Mert
te nem tudsz semmit, szegény Bobókám. Harry negyedórán belül itt lesz, igyekezz
méltóságteljesen viselkedni. Próbálj meg jó benyomást kelteni.– Hogyan?– Szivarozz
elgondolkodó arckifejezéssel. Mint egy nagyvállalkozó. És amikor hozzád beszél,
viselkedj fensőbbségesen.– Hogy lehet fensőbbségesen viselkedni?– Nagyszerű kérdés!
Mivel ilyen buta vagy, és fogalmad sincs semmiről, legjobb, ha kitérően bánsz vele.
Kérdésre kérdéssel válaszolj. Ha megkérdezi például, hogy „Támogatja vagy ellenzi a
vietnami háborút?”, mondd azt, hogy „Önnek nyilván nagyon határozott álláspontja
lehet, ha már így feltette ezt a kérdést”. És hopp, töltesz neki egy kis pezsgőt!
Ezt hívják „elterelő hadműveletnek”.– Értem, Mucikám.– És ne okozz
csalódást.– Dehogy, Mucikám.Tamara visszament a házba, Robert pedig bosszúsan
telepedett egy nád karosszékbe. Ki nem állhatta ezt a Harry Quebertet, az
állítólagos írófejedelmet, aki szemlátomást leginkább a rongyrázásban jeleskedett.
És ki nem állhatta, hogy a felesége valóságos násztáncot lejt a pasas előtt. Csak
azért engedelmeskedett mégis, mert Tamara megígérte neki, hogy este az ő Robert
Mackója lesz, és vele is alhat, a Quinn házaspár ugyanis egyébként külön szobában
töltötte az éjszakát. Az asszony általában három-négy havonta, hosszas könyörgés
után egyezett bele az aktusba, de együtt aludni rég nem volt hajlandó a férjével.Az
emeleten Jenny már elkészült, ott állt szélesen leomló, puffos ujjú estélyiben,
túlpirosítva, hamis gyöngysorral felékszerezve. Tamara megigazította a ruháját, és
rámosolygott.– Gyönyörű vagy, drágám. Az a Quebert teljesen odalesz, ha
meglát!– Köszönöm, mama. Nem túlzás ez az öltözék?– Túlzás? Dehogy, tökéletes.– De
hiszen csak moziba megyünk!– És utána? Mi van, ha valami elegáns helyen
vacsoráztok? Arra nem gondolsz?– Aurorában nincs elegáns étterem.– Lehet, hogy
Harry asztalt foglalt egy divatos concordi étteremben a menyasszonya számára.– De
mama, még nem is vagyunk jegyesek.– Nemsokára azok lesztek, drágám, ebben biztos
vagyok. Megcsókolt már?– Még nem.– Mindenesetre, ha fogdosni kezd, az isten
szerelmére, hagyd magad!– Rendben, mama.– Milyen kedves tőle, hogy moziba
hív!– Igazából az én ötletem volt. Összeszedtem a bátorságomat, felhívtam, és azt
mondtam neki: „Harry, kedves, maga túl sokat dolgozik. Menjünk el ma délután
moziba!”– És erre igent mondott…– Azonnal! Egy percig sem habozott!– Látod, mintha
ő találta volna ki.– Mindig lelkifurdalásom van, ha zavarom írás közben… Hiszen
rólam ír. Tudom, láttam egy oldalt. Azt írta, csak miattam jár a Clark’s-be.– Ó,
milyen izgalmas!Tamara felkapott egy arcfestéket és ábrándosan sminkelni kezdte a
lányát. Harry tehát könyvet ír neki, hamarosan egész New York a Clark’s-ről és
Jennyről fog beszélni. Talán még filmet is forgatnak. Micsoda távlatok! Ez a
Quebert mintha az imái megtestesülése lenne, lám milyen jó, hogy mindig is buzgó
keresztények voltak, most íme, a jutalom! Vadul száguldoztak a gondolatok a
fejében: jövő vasárnap feltétlenül szerveznie kell egy garden-partyt, amelyen
hivatalosan is bejelentik a hírt. Szűkös a határidő, de igyekezni kell, a
rákövetkező szombaton már itt a nyári bál, amelyen az auroraiak irigyen és
szájtátva bámulnák Jennyt a nagy író oldalán. Tamara barátnőinek addig még
okvetlenül együtt kell látniuk Jennyt és Harryt, hogy a pletyka szétfuthasson az
egész városban, és a bálban az ő párosuk lehessen az est fő látványossága. Ó,
micsoda boldogság! Mennyit aggódott a lánya miatt! Hiszen végezhette volna egy
kamionos karjaiban is. Vagy ami még rosszabb, egy szocialistáéban. Ne adj’ isten
egy négerében! Megborzongott a gondolatra, az ő kis Jennyje meg egy rémes fekete!
Hirtelen balsejtelem ébredt benne. A nagy írók közül sokan zsidók. Mi van, ha
Quebert is zsidó? Micsoda borzalom! Lehet, hogy ráadásul szocialista zsidó! Tamara
nagyon sajnálatosnak találta, hogy a zsidók fehérbőrűek, és így észrevétlenek
maradhatnak. A feketékben legalább van annyi becsület, hogy feketék, ezáltal
rendesen meg lehet különböztetni őket. De ezek a zsidók olyan alattomosak. Görcsbe
állt a gyomra. A Rosenberg-ügy óta rettegett a zsidóktól. Mégiscsak ők adták ki az
atombomba titkát a szovjeteknek. Miképpen lehetne megtudni, hogy vajon Quebert az-
e? Támadt egy ötlete. Az órájára pillantott, még éppen van annyi ideje, hogy
elszaladjon a boltba, mielőtt Harry odaér. És gyorsan el is indult. Három óra húsz
perckor egy fekete Chevrolet Monte Carlo állt meg Quinnék háza előtt. Robert Quinn
meglepve
látta, hogy Harry Quebert száll ki a kocsiból, mert ez az autómárka neki is nagyon
tetszett. Az is feltűnt neki, hogy a nagy író igen lezser öltözetben jelent meg.
Biztos, ami biztos, azért kimért ünnepélyességgel fogadta, és rögtön valami sikkes
innivalóval kínálta, ahogy a felesége tanította.– Pezsgőt? – harsogta.– Hát,
igazából nem vagyok nagy pezsgős – felelte Harry. – Inkább talán egy sört kérnék,
ha van…– Hogyne lenne! – vált nyomban nyájasabbá Robert. Sörügyekben otthonosan
mozgott. Még egy könyve is volt az Amerikában gyártott összes sörfajtáról. És már
ment is, hogy hozzon két hideg sört a hűtőből. Útközben felszólt a hölgyeknek az
emeletre, hogy megjött az a nem-is-akkora-nagymenő Harry Quebert. A két férfi nem
sokkal később már felgyűrt ingujjal üldögélt a tornácon, időnként összekoccintották
az üvegeket, iszogatták a sört, és autókról csevegtek.– Miért pont Monte Carlója
van? – kérdezte Robert. – Úgy értem, a helyzetét tekintve bármilyen márkát
választhatna, és maga a Monte Carlo mellett döntött…– Egyszerre sportos és
praktikus modell. És tetszik a karosszériája.– Nekem is! Tavaly hajszál híján
vettem is egyet!– Meg kellett volna tennie.– A feleségem nem akarta.– Az autót
kellett volna előbb megvenni, és csak utána kikérni a véleményét.Robert
felnevetett, hiszen ez a Quebert egész rendes fickó, kedves és határozottan
szimpatikus. Ebben a pillanatban toppant be Tamara, kezében azzal, amiért elugrott
a boltba: egy nagy tálcányi sonkával, kolbásszal, szalonnával. „Jó napot, Quebert
úr – lihegte. – Isten hozta. Kér egy kis disznóságot?” Harry üdvözölte, és szedett
magának egy kis sonkát. A disznóhúsból falatozó vendég láttán Tamarát a
megkönnyebbülés édes hulláma öntötte el. Tökéletes választás, se nem néger, se nem
zsidó.Miután magához tért ijedelméből, észrevette, hogy Robert levette a
nyakkendőjét, és a vendéggel együtt sört iszik, ráadásul üvegből!– Mit csináltok?
Nem pezsgőt isztok? És te, Robert, mért vagy így nekivetkőzve?– Melegem van! –
panaszolta Bobó.– Jobban szeretem a sört – magyarázta Harry.Jenny is megérkezett,
és túlöltözöttsége ellenére gyönyörűen nézett ki az estélyiben. Ugyanebben a
pillanatban a Terrace Avenue 245.-ben Kellergan tiszteletes könnyek között találta
a szobájában a lányát.– Kicsikém, mi a baj?– Jaj, papa, olyan szomorú vagyok…– De
miért?– A mama miatt…– Ne mondj ilyet…Nola a földön ült, a szeme csupa könny volt.
A tiszteletest nagyon elszomorította a látvány.– Mi lenne, ha elmennénk moziba? –
próbálta megvigasztalni a lányt. – Te és én, meg egy óriási zacskó pattogatott
kukorica! Négykor kezdődik a film, még van időnk. – Az én Jennym nagyon különleges
teremtés – magyarázta Tamara, miközben Robert, kihasználva az alkalmat, hogy a
felesége nem figyel oda, alaposan megdézsmálta a sonkatálat. – Képzelje, már
tízévesen megnyerte a környék összes szépségversenyét. Emlékszel, Jenny,
drágám?– Igen, mama – suttogta zavartan Jenny.– Mi lenne, ha megnézegetnénk a régi
fotóalbumokat? – javasolta teli szájjal Robert, a felesége által betanított
forgatókönyvnek megfelelően.– Ó, tényleg! – lelkesedett Tamara. – A fotóalbumok!És
elsietett a kazalnyi albumért, amelyek Jenny első huszonnégy évét örökítették meg.
Fényképnézegetés közben minden lapozásnál felsikkantott: „Jaj, ki ez a gyönyörű
kislány?”, hogy azután Roberttel együtt kórusban vágják rá: „Hát Jenny!”Miután
végeztek az albumokkal, Tamara ráparancsolt a férjére, hogy töltsön a pezsgőből, és
szóba hozta a következő vasárnapra tervezett garden-partyt.– Ha ráér, jöjjön el
ebédre jövő vasárnap, Quebert úr.– Örömmel – felelte Harry.– Ne aggódjon, nem lesz
nagy felhajtás. Úgy értem, tudom, hogy azért jött Aurorába, mert elege lett a New
York-i nyüzsgésből. De ez csak afféle vidéki ebéd lesz, kedves emberek
társaságában. Négy óra előtt tíz perccel Nola és az apja léptek be a mozi
épületébe, miközben odakinn éppen leparkolt egy fekete Monte Carlo.– Menj, foglald
a helyünket – szólt David Kellergan a lányának –, én addig veszek pattogatott
kukoricát.Nola abban a pillanatban lépett a vetítőterembe, amikor Harry és Jenny a
moziba értek.– Ülj csak be, én még elszaladok a mosdóba – mondta Jenny
Harrynek.Harry belépett a terembe, és a tolongásban egyszer csak szemtől szembe
találta magát Nolával.A szíve hatalmasat dobbant, amikor meglátta a lányt. Annyira
hiányzott neki.Nola szíve hatalmasat dobbant, amikor meglátta Harryt. Beszélnie
kell vele, ha tényleg Jennyvel jár, meg kell mondania neki. Hallania kell.– Harry,
én… – kezdte.– Nola…Ebben a pillanatban Jenny bukkant elő a tömegből. Nola
meglátta, rájött, hogy együtt vannak, és kirohant a nézőtérről.– Harry, minden
rendben? – kérdezte Jenny, akinek nem volt ideje észrevenni Nolát. – Furcsának
tűnsz.– Igen… Én… mindjárt visszajövök. Foglalj nekünk helyet. Veszek pattogatott
kukoricát.– Jó! Tényleg, pattogatott kukorica! Sok vajjal kérd.Harry kirohant a
lengőajtón, Nola éppen átsietett az előcsarnokon, és elindult fel a lépcsőn a nézők
elől elzárt emeletre. Harry négyesével vette a fokokat, hogy utolérje.Az emeleten
nem volt senki, beérte a lányt, megragadta a kezét, és a falhoz
szorította.– Hagyjon! – kapálózott Nola. – Hagyjon, különben kiabálok!– Nola! Nola,
ne haragudj rám.– Miért kerül? Miért nem jön soha a Clark’s-be?– Annyira
sajnálom…– Nem tetszem magának, ugye? Miért nem mondta, hogy Jenny Quinn a
menyasszonya?– Micsoda? Nincs menyasszonyom. Ki mondta ezt?Nola arcára széles,
megkönnyebbült mosoly ült ki.– Jenny és maga nincsenek együtt?– Nem. Mondom, hogy
nem vagyunk együtt.– Akkor nem is talál csúnyának?– Még hogy csúnyának? Nola, te
annyira szép vagy.– Igazán? Olyan szomorú voltam… Azt hittem, nem akar látni többé.
Még az is eszembe jutott, hogy kiugrom az ablakon.– Nem szabad ilyeneket
beszélned.– Akkor mondja újra, hogy szép vagyok…– Nagyon szépnek talállak.
Sajnálom, hogy szomorúságot okoztam neked.Nola megint elmosolyodott. Szóval az
egész csak szemfényvesztés volt! Harry szereti! Szeretik egymást!– Ne is beszéljünk
róla többet – suttogta. – Szorítson magához… Maga olyan okos, olyan szép, olyan
elegáns.– Nola, nem lehet…– Miért? Ha tényleg szépnek talál, nem taszíthat el
magától!– Nagyon szépnek talállak. De te még gyerek vagy.– Nem vagyok
gyerek!– Nola… Közted és köztem nem lehet semmi.– Miért ilyen kegyetlen velem? Soha
többé nem akarok beszélni magával!– Nola, én…– Hagyjon békén. Hagyjon engem, ne is
szóljon hozzám. Ne szóljon hozzám, mert különben azt mondom mindenkinek, hogy
pedofil. Menjen csak vissza az édes kis barátnőjéhez! Ő mondta, hogy együtt vannak.
Mindent tudok! Mindent tudok, és gyűlölöm magát, Harry! Menjen innen! Menjen!
Ellökte magától a férfit, leszaladt a lépcsőn, és kirohant a moziból.Harry
bosszúsan indult vissza a terembe. Az ajtóban Kellerganbe botlott.– Jó napot,
Harry.– Tiszteletes!– A lányomat keresem, nem látta? Mondtam neki, hogy foglalja a
helyet, erre eltűnt.– Mintha… az előbb láttam volna elmenni.– Elment? Hogyhogy?
Hiszen mindjárt kezdődik a film. Mozi után Montburrybe mentek pizzázni. A
visszaúton Jenny valósággal ragyogott a boldogságtól, annyira csodálatosnak találta
az estét. Minden estéjét, minden napját ezzel a férfival akarta tölteni.– Ne vigyél
rögtön haza, Harry – kérlelte. – Olyan tökéletes este volt… Szeretném
meghosszabbítani még egy kicsit. Lemehetnénk a partra.– A partra? Miért éppen a
partra? – kérdezte Harry.– Az olyan romantikus! Állj meg a Grand Beachnél, ott
úgysincs soha senki. Flörtölhetnénk a motorháztetőn, mint a gimnazisták. Bámulnánk
a csillagokat, kihasználnánk a sötétséget. Na, légy szíves…Harry tiltakozni
próbált, de a lány ragaszkodott az ötlethez. A férfi akkor már inkább az erdőt
javasolta, a part maradjon Noláé. A Side Creek Lane-től nem messze parkolt le, és
alig állította le a motort, Jenny rávetette magát, csókolta lázasan. Kezébe fogta
az arcát, nyelve kérdés nélkül tolakodott Harry szájába. Taszítóan nyögdécselt,
tapogatózott. A szűk utastérben rámászott a férfira, Harry érezte a hegyes
mellbimbók érintését. Pompás nő volt, mintafeleség lett volna belőle, nem is akart
más lenni. Harry habozás nélkül elvette volna, hiszen Jenny sok férfi álma volt. De
a szívében az a négy betű már minden helyet kitöltött: N-O-L-A.– Harry, te vagy az
a férfi, akire mindig is vártam – súgta Jenny.– Köszönöm.– Boldog vagy velem?Harry
nem válaszolt, csak gyengéden eltolta magától a lányt.– Jenny, haza kell menni. Nem
is láttam, hogy már ilyen késő van.Az autó elindult vissza Aurora felé.Amikor Harry
a ház előtt kitette a lányt, észre sem vette, hogy sír. Miért nem válaszolt a
kérdésére, tépelődött magában Jenny. Talán nem szereti? Miért érzi magát ilyen
magányosnak? Pedig igazán nem nagy dolog, amit kér, csak egy kedves férfiról
álmodik, aki szereti és védelmezi, néha virágot vesz neki, és vacsorázni viszi.
Akár egy hot-dogra, ha nem áll úgy anyagilag. Éppen csak a közös program kedvéért.
Végül is mit számít Hollywood, ha megtalálja azt, akit szeret, és aki
viszontszereti. A tornácról még visszanézett, látta az éjszakában távolodó autót,
és felzokogott. Tenyerébe rejtette az arcát, hogy meg ne hallják a szülei, főleg az
anyja, mert semmi kedve nem volt beszámolót tartani. Elhatározta, hogy megvárja,
amíg elalszik a fény az emeleten, mielőtt bemenne. Egyszer csak motorzúgást
hallott, reménykedve kapta fel a fejét, hátha Harry jött vissza, hogy vigasztalóan
magához ölelje. A ház előtt azonban egy rendőrautó állt meg. Jenny megismerte
Travis Dawnt, aki őrjárata közben véletlenül Quinnék háza elé keveredett.– Te vagy
az, Jenny? Minden rendben? – szólt ki a lehúzott ablakból.A lány megvonta a vállát.
Travis leállította a motort, kinyitotta a kocsi ajtaját. Mielőtt kiszállt volna,
még egy gyors pillantást vetett a zsebéből előhúzott papírdarabra.Én: Helló, Jenny,
hogy vagy?Ő: Helló Travis! Mi újság?Én: Erre jártam. Gyönyörű vagy. Jól nézel ki.
Egész jól nézel ki. Azon gondolkodtam, hogy van-e partnered a nyári bálra.
Mehetnénk együtt.RÖGTÖNZÉSMeghívás
egy sétára és/vagy egy turmixra.Travis fellépett a tornácra, és leült a lány
mellé.– Valami baj van? – kérdezte aggódva.– Semmi – felelte Jenny, a szemét
törölgetve.– Hogyhogy semmi? Látom, hogy sírsz.– Valaki bántott.– Micsoda? Ki volt
az? Mondd meg, hogy ki volt! Nyugodtan elmondhatod… Ne félj, majd én ellátom a
baját!Jenny szomorúan elmosolyodott, és a fiú vállára hajtotta a fejét.– Nem
érdekes. Azért köszönöm, Travis, rendes vagy. Örülök, hogy itt vagy.Travis
felbátorodva karolta át a lány vállát.– Tudod, levelet kaptam Emily Cunninghamtől –
kezdte mesélni Jenny –, emlékszel, osztálytársunk volt a gimnáziumban. Most New
Yorkban él. Van egy jó állása, most várja az első gyerekét. Időnként arra gondolok,
hogy innen már mindenki elment. Mindenki, kivéve engem. Meg téged. Travis,
tulajdonképpen miért maradtunk mi itt Aurorában?– Nem tudom. Attól függ…– Te
például, te miért maradtál?– Közel akartam maradni valakihez, akit szeretek.– Ki
az? Ismerem?– Nos, hát… Jenny, tudod én… Én azt akartam kérdezni… vagyis… Szóval…
Travis a papírdarabot szorongatta a zsebében, és próbált higgadt maradni. Gyerünk,
fel kell ajánlania, hogy elkíséri a bálba! Nem akkora boszorkányság. Ebben a
pillanatban azonban nagy zajjal kivágódott az ajtó. Tamara állt ott, hálóköntösben,
hajcsavarókkal.– Jenny, kicsikém? Mit keresel te idekinn? Szóval jól hallottam,
hogy valaki itt beszélget… Ó, hiszen ez a mi kedves Travisünk! Hogy vagy,
fiacskám?– Jó estét, Mrs. Quinn.– A legjobbkor jöttél, Jenny. Gyere, segíts nekem
egy kicsit. Ki kell szednem ezeket a vackokat a hajamból, de az apád erre képtelen.
Mintha a Teremtő lábat ragasztott volna neki a keze helyére.Jenny felállt, egy
kézmozdulattal búcsút intett Travisnek, és eltűnt az ajtó mögött, a fiú meg még jó
darabig magában üldögélt a tornácon. Ugyanezen az estén, valamikor éjféltájban Nola
kimászott a szobája ablakán, és Harryhez indult. Tudni akarta, miért távolodott el
tőle a férfi. Miért nem válaszolt még a levelére sem? Miért nem ír neki? Jó félórát
kellett gyalogolnia, hogy Goose Cove-ba érjen. Fényt látott a teraszon, Harry a
nagy faasztalnál ült, az óceánt bámulta. Amikor Nola megszólította, ijedten pattant
fel.– Te jó ég! Nola, alaposan rám ijesztettél!– Szóval ilyen hatással vagyok
magára? Megrémisztem?– Tudod, hogy nem így van… Mit keresel itt?Nola elsírta
magát.– Nem is tudom… Annyira szeretem. Sosem éreztem ehhez hasonlót…– Elszöktél
otthonról?– Igen. Szeretem magát, Harry. Hallja? Szeretem, ahogy nem szerettem még,
és nem is fogok soha szeretni senkit.– Ne mondd ezt, Nola…– Miért?Görcsbe rándult a
gyomra. Előtte az asztalon, félig eltakarva a regény első fejezete feküdt. Végre
sikerült elkezdenie. Noláról szólt. Neki írta a regényt. Annyira szerette, hogy
könyvet írt neki. De elmondani nem merte a lánynak. Túlságosan is félt attól, hogy
mi történhet, ha szereti.– Nem szerethetlek – mondta erőltetett közönnyel.Nola
szeméből kibuggyantak a könnyek.– Hazudik! Aljas hazug! Akkor Rockland mi volt?
Mire volt jó az egész?A férfi erőnek erejével próbált rideg maradni.– Hiba
volt.– Nem! Nem! Azt hittem, ami kettőnk között van, az valami különleges! Jenny az
oka? Őt szereti? Mi van benne, ami bennem nincs, mondja?Harry képtelen volt
megszólalni, csak nézte, ahogy Nola könnyeivel küzdve elrohan az
éjszakában.★– Szörnyű éjszaka volt – mesélte Harry a börtön látogatói helyiségében.
– Nola és köztem nagyon erős érzés szövődött. Nagyon-nagyon erős, érti? Teljes
őrület! Az a szerelem, amelyet egyetlenegyszer él át az ember az életben. Ma is
látom, ahogy akkor éjjel szalad a parton. Én meg csak állok ott tanácstalanul, mit
is kéne tennem, talán utána rohanni? Vagy zárkózzam be a házamba? Szedjem össze a
bátorságomat, és hagyjam el a várost? A rákövetkező napokat a montburry-i tó
partján töltöttem, csak hogy ne legyek Goose Cove-ban, ne találhasson meg, ha
keres. A könyvem, ami miatt Aurorába jöttem, ami miatt feláldoztam a vagyonomat,
nem haladt. Sőt. Hiába írtam meg az első oldalakat, utána újra leblokkoltam.
Noláról szólt a könyv, hogy írhattam volna hát nélküle? Hogy írjak egy eleve
kudarcra ítélt szerelemről? Órákon át bámultam a papírt, nem került rá több pár
szónál, néhány sornál. Három csapnivaló sor, egy-két unalmas közhely. Abban az
elkeserítő stádiumban voltam, amikor az ember gyűlölni kezd minden könyvet, minden
írásművet, mert mindent jobbnak talál a sajátjánál, olyannyira, hogy a végén már
egy vendéglői étlap is kirobbanóan tehetséges alkotásnak tűnik neki, T-bone steak:
8 dollár, micsoda virtuozitás, hogy én erre nem gondoltam! Egyszerűen borzasztó
volt, Marcus, boldogtalan voltam, és miattam Nola is boldogtalan lett. Majdnem egy
egész hétig kerültem, amennyire csak tudtam. Esténként azért többször is megjelent
Goose Cove-ban. Vadvirágcsokorral állított be, amit nekem szedett. „Harry, drága
Harry, szükségem van magára – zörgette az ajtót. – Engedjen be, szépen kérem.
Legalább hadd beszéljek magával.” Én meg holtnak tettettem magam. Hallottam, ahogy
ráborul az ajtóra, sírva kopog tovább. Én meg a túloldalon csak álltam
mozdulatlanul. Vártam. Volt, hogy több mint egy óra hosszat ottmaradt. Aztán
hallottam, hogy leteszi a virágot, és elmegy. Ilyenkor odarohantam a
konyhaablakhoz, onnan néztem a kavicsos úton távolodó alakját. A szívemet lett
volna kedvem kiszakítani a helyéből, annyira szerettem. De csak tizenöt éves volt.
A nő, akibe őrülten szerelmes voltam, tizenöt éves volt! Felszedtem a virágot az
ajtó elől, és ahogy az összes többi csokrát, ezt is vázába tettem a nappaliban. És
órákig csodáltam a virágokat. Olyan magányos és olyan szomorú voltam. Következő
vasárnap, 1975. július 13-án aztán jött az a szörnyűség.★1975. július 13.,
vasárnap Sűrű tömeg állt a Terrace Avenue 245. előtt. A hír már végigszaladt az
egész városon. Pratt rendőrfőnöktől indult, pontosabban a feleségétől, Amytól,
miután az asszony megtudta, hogy a férjét sürgősen kihívták Kellerganékhez. Amy
Pratt rögtön továbbadta az értesülést a szomszédasszonyának, aki telefonált egy
barátnőjének, a barátnő felhívta a húgát, akinek a gyerekei nyomban biciklire
pattantak, és körbecsöngették a haverokat azzal, hogy valami súlyos dolog történt.
Kellerganék háza előtt két rendőrautó és egy mentő állt, a járdán Travis Dawn
igyekezett féken tartani a kíváncsiskodókat. A garázsból üvöltve szólt a
zene.Harryt Erne Pinkas értesítette délelőtt tízkor. Megzörgette az ajtót, és
amikor Harry fürdőköpenyben, borzasan előkerült, rájött, hogy ő
ébresztette.– Gondoltam, beszólok – mondta –, mert mástól úgyse értesül.– Miről
kellene értesülnöm?– Hát Noláról.– Mi van Nolával?– Megpróbált lefalcolni.
Öngyilkos akart lenni. 

20. A garden-party– Harry, van abban valami rendszer, amit elmond nekem?– Hogyne,

feltétlenül…– És mi?– Nos, ha így nekem szegezi a kérdést… Lehet, hogy még
sincs.– De Harry! Ez fontos! Nem fog sikerülni, ha nem segít!– Ugyan, mit számít az
én rendszerem. A végén úgyis a magáé lesz az érdekes. Hol is tartunk? A
tizenkilencediknél?– A huszadiknál.– Tehát a huszadik. A győzelem ott van magában,
Marcus. Csak hagynia kell, hogy előbújjon. 

Június 28-án délelőtt Roy Barnaski hívott fel.– Mondja, kedves Goldman – szólt bele
a telefonba –, tudja, hányadika lesz hétfőn?– Június 30.– Bizony, június 30. Úgy
ám! Őrület, hogy rohan az idő. Il tempo è passato, Goldman. És mi lesz június 30-
án?– Országos hullócsillag nap! – feleltem. – Épp most olvastam róla egy
cikket.– Június 30-án lejár a határideje, Goldman! Az lesz! Most beszéltem Douglas
Clarennel, az ügynökével. Teljesen kiborult. Azt mondja, már nem is hívja, mert
maga teljesen beszámíthatatlanná vált. „Goldman olyan, mint egy megbokrosodott ló”,
ez a véleménye. Az ember megpróbál segítő kezet nyújtani, valami megoldást találni,
de maga szívesebben megy fejjel a falnak.– Segítő kezet nyújtani? Azt akarja, hogy
valami erotikus sztorit agyaljak ki Nola Kellergan ügye kapcsán.– Maga rögtön
túlzásokba esik, Marcus. Én csak szórakoztatni akarom az olvasóközönséget. Kedvet
akarok csinálni a könyvvásárláshoz. Egyre kevesebb könyv fogy, az emberek manapság
már csak azt veszik meg, amiben valami olyan ocsmányságot olvashatnak, ami a saját
aljas ösztöneikben is ott van.– Nem fogok szennyirodalmat írni, csak hogy mentsem a
karrieremet.– Ahogy gondolja. Akkor hallgasson ide, mi fog történni június 30-án:
Marisa, a titkárnőm, akit maga is jól ismer, bejön az irodámba a fél tizenegyes
értekezletre. Minden hétfőn fél tizenegykor tárgyaljuk a héten lejáró határidejű
munkákat. „Marcus Goldmannek ma kellett volna leadnia a kéziratát – jelenti majd
Marisa. – Nem kaptunk tőle semmit.” Komoran bólintok, talán megvárom a nap végét,
egyre halogatva szörnyű kötelességemet, aztán fél hat körül vérző szívvel felhívom
Richardsont, a jogi osztály vezetőjét, és tájékoztatom a helyzetről. Közlöm vele,
hogy szerződésszegés címén azonnali hatállyal pert indítunk maga ellen, és
kártérítés fejében tízmillió dollárt követelünk.– Tízmillió dollárt? Ne nevettesse
ki magát!– Igaza van, legyen tizenöt!– Maga egy ökör, Barnaski.– Látja, ebben
téved, Goldman, maga az ökör! Játssza a nagypályást, de a szabályokat nem akarja
betartani. Be akar kerülni a Nemzeti Hoki Ligába, de a bajnoki meccseket nem
szeretné végigküzdeni, pedig az anélkül nem megy. És tudja mit? A magától befolyó
pénzből busásan megfizetek egy becsvágytól fűtött, fiatal pályakezdőt, hogy írja
meg Marcus Goldman történetét, avagy hogy egy ígéretes, jó szándékú ifjú hogyan
képes tönkretenni a saját jövőjét. Majd meglátogatja magát egy interjú kedvéért a
szánalmas floridai kunyhójában, ahol visszavonultan tengeti napjait, és már reggel
tízkor whiskyt vedel, hogy ne kelljen a múlton rágódnia. Viszlát, Goldman.
Találkozunk a bíróságon.Azzal letette.Tanulságos telefonbeszélgetésünket követően
ebédelni indultam a Clark’s-be, ahol a Quinn házaspár 2008-as kiadásába botlottam.
Tamara a pultnál ült és a lányát korholta, amiért ezt vagy azt nem úgy csinál,
ahogy kellene. Robert egy adag rántottával és a Concord Herald sportmellékletével
behúzódott egy sarokba. Letelepedtem Tamara mellé, találomra belelapoztam egy
újságba, és úgy tettem, mintha teljesen belemerültem volna, így zavartalanul
hallgathattam, hogyan panaszkodik a piszkos konyha, a lassú kiszolgálás, a hideg
kávé, a ragacsos juharszirupos üveg, az üres cukortartó, a zsírfoltos asztalok, a
meleg, a vacak pirítós miatt, dohog, hogy egy centet se hajlandó fizetni az
ételért, két dollár egy kávéért kész rablás, ha tudta volna, hogy ilyen ócska
lebujjá züllesztik, sose adta volna át az éttermet, amelyet olyan nagy ambícióval
vezetett, és ahová egyébként az ő idejében még az állam másik feléből is idejártak
a híresen jó hamburgeréért. Amikor észrevette, hogy figyelem, megvető pillantással
támadt rám.– Maga meg mit hallgatózik itt?– Én? Asszonyom, én nem is hallgatózom –
fordultam felé álszent megbántottsággal.– Naná, hogy hallgatózik, hiszen válaszol!
Hova valósi?– New York-i, asszonyom.Erre nyomban megenyhült, mintha New York
említése csillapító hatással lett volna rá.– És mit csinál egy ilyen jóképű, fiatal
New York-i Aurorában? – érdeklődött mézesmázosan.– Könyvet írok.Erre megint
elkomorult.– Könyvet? – harsogta. – Maga író? Utálom az írókat! Léhűtő,
semmirekellő, hazug fajzat mind. Miből él? Állami támogatásból? A lányomé az
étterem, figyelmeztetem, hogy nem fog hitelezni magának! Ha nem tud fizetni, jobb,
ha szedi a sátorfáját. Bizony, tűnjön el, mielőtt rendőrt hívok. A vejem a
rendőrfőnök.Jenny elkínzott pillantást vetett rá a pult mögül.– Mama, ő Marcus
Goldman. Ismert író.Mrs. Quinn félrenyelte a kávéját.– Fenébe is, maga az a kis
szarházi, aki folyton Quebert körül lógott?– Igen, asszonyom.– Jól megnőtt… Egész
emberi formája lett. Akarja tudni, mi a véleményem Quebertről?– Köszönöm,
nem.– Azért mégis elmondom: szerintem egy megátalkodott gazember, aki megérdemli,
hogy villamosszékben végezze!– Na, mama! – tiltakozott Jenny.– Ez az
igazság!– Mama, fejezd be!– Fogd be a szádat, kislányom. Most én beszélek. Vegye
tudomásul, amit mondok, kis zugfirkász. Ha van magában egy fikarcnyi tisztesség,
megírja az igazságot Harry Quebertről, erről az utolsó mocsokról, perverz
disznóról, gyilkosról. Megölte a kis Nolát, Deborah Coopert, és bizonyos értelemben
megölte a lányomat, Jennyt is.Jenny kirohant a konyhába. Azt hiszem, el is sírta
magát. Tamara a bárszékén szálegyenesen ülve, villámló tekintettel, felemelt
mutatóujjal mesélte el, miért haragszik Harry Quebertre, aki szégyent hozott a
nevükre. Az emlékezetes eset 1975. július 13-án, vasárnap történt, azon a napon,
amikor Quinnék garden-partyt rendeztek, és ahogy a szétküldött mintegy tucatnyi
meghívóban állt, már déltől várták a vendégeket a frissen lenyírt pázsiton.★1975.
július 13. Nagyszabású esemény volt, és Tamara Quinn nagyszabású előkészületeket is
tett, sátor állt a kertben, az asztalt hófehér abrosszal és ezüstneművel terítették
meg, a halas ízelítőkből, hideg sültekből, tenger gyümölcseiből, franciasalátából
álló svédasztalos ebédet egy concordi csemegéstől rendelték. A frissítők és az
olasz borok felszolgálásához felfogadtak egy jó ajánlásokkal rendelkező pincért is.
Mindennek tökéletesnek kell lennie. Az ebéd fontos társadalmi esemény lesz, Jenny
hivatalosan bemutatja vőlegényét az aurorai elit néhány kiválasztott
tagjának.Tizenegy óra ötven perc volt, Tamara büszkén nézett szét a kertben, minden
készen állt. A meleg miatt az ételt csak az utolsó pillanatban hozzák majd ki. Ó,
hogy fogják élvezni a vendégek a Szent Jakab meg a Vénusz kagylót, a homárfarkat,
miközben Harry Quebert sziporkázó előadását hallgatják, és csodálják az oldalán az
ő gyönyörűséges Jennyjét. Igazán egész közel jártak a nagyvilági léthez, Tamara
beleborzongott a gyönyörűségbe, amikor elképzelte a jelenetet. Kicsit szemlélte még
az előkészületeket, aztán utoljára belepillantott az ültetési rendbe, amit felírt
magának egy cédulára, és igyekezett kívülről megtanulni. Minden a helyén volt. Már
csak a vendégek hiányoztak.Négy barátnőjét hívta meg férjestől. Sokat töprengett
azon, hányan legyenek. Nem volt könnyű, hiszen ha túl kevesen vannak, elfuserált
garden-partynak, ha viszont túl sokan, falusi búcsúnak tűnhet az esemény. Tamara
végül úgy döntött, hogy a legnagyobb pletykafészkek közül érdemes vendégül látnia
néhányat, az ő áldásos közreműködésük révén ugyanis mindenki arról fog beszélni,
milyen menő összejöveteleket rendez a kiválasztottaknak, amióta az amerikai
irodalom csillaga a leendő veje. Így azután meghívta Amy Prattet, mivel ő volt a
nyári bál főszervezője, Belle Carltont, aki magát a jó ízlés felkent papnőjének
tartotta, mivel a férje évente lecserélte az autóját, Cindy Tristent, aki több női
klubban is elnökölt, és a rémes Donna Mitchellt, akinek be nem állt a szája, és
folyton a gyerekei sikereivel dicsekedett. Miután megkapták a meghívót, mindannyian
felhívták Tamarát, mert kíváncsiak voltak, mi az apropója az összejövetelnek.
Tamara azonban kitérő válaszával ügyesen csigázta az érdeklődést. „Egy nagy hírt
kell bejelentenem.” Közben alig várta, hogy láthassa az arcukat, amikor
megpillantják Jennyt a nagy Quebert oldalán, annak élete párjaként. Nemsokára
mindenki Quinnékről fog beszélni, őket fogja irigyelni.Tamarát túlságosan is
elfoglalta az ebéd, így azon kevesek közé tartozott, akik nem toporogtak
Kellerganék háza előtt. Délelőtt értesült a történtekről, ahogy mindenki, először
meg is ijedt, hogy mi lesz a garden-partyval, hiszen Nola megpróbált véget vetni az
életének. De hála Istennek, a kislány jól elszúrta az öngyilkosságot, Tamara így
kétszeresen is szerencsésnek érezhette magát: először is, mert ha Nola meghal, le
kellett volna mondania az összejövetelt, nem lett volna helyes így ünnepelni.
Másodszor pedig őrült szerencse, hogy vasárnap volt és nem szombat, mert ha Nola
szombaton próbál meg végezni magával, helyettesíteni kellett volna a Clark’s-ben,
ami nehezen ment volna. Nola tényleg rendes gyerek, hogy vasárnap reggel állt neki
az öngyilkosságnak, és ráadásul még el is puskázta.Ezzel elintézettnek vette az
ügyet, és a saját háza táján nézett inkább szét. Jenny már a helyén volt, a
bejárati ajtó mellett, készen a vendégek fogadására. Szegény Bobot viszont
szigorúan le kellett teremtenie, mert ingben, nyakkendőben, de még nadrág nélkül
találta, vasárnaponként ugyanis szabad volt alsónadrágban újságot olvasnia a
nappaliban, amit nagyon kedvelt, a lenge öltözéket meg-meglebegtető, frissítő
légáramlatok miatt.– Elég a meztelenkedésből! – ripakodott rá a felesége. – Mit
gondolsz, ha majd a nagy Harry Quebert lesz a vejed, akkor is gatyában
parádézhatsz?– Szerintem Harry nem olyan, amilyennek gondolják – felelte Bobó. –
Igazából nagyon egyszerű srác. Kedveli az autókat, motorokat, a jó, hideg sört, és
nem hinném, hogy megsértődne, ha vasárnapi öltözékben látna. Különben meg is
kérdezem tőle…– Hogyisne! Semmi ostobaságot nem mondhatsz az ebéd alatt! Egyébként
az a legjobb, ha egy szót se szólsz. Szegény Bobókám, ha a törvény nem tiltaná,
összevarrnám a szádat, hogy ne is beszélhess,
mert valahányszor megszólalsz, csak valami ökörséget tudsz mondani. Mostantól
vasárnap ing és nadrág a viselet. Punktum. Meg ne lássalak többé alsógatyában
flangálni a házban. Fontos emberek lettünk.Beszéd közben észrevette, hogy a férje
valamit firkált egy képeslapra a dohányzóasztalon.– Mi az ott? – dörrent
rá.– Valami.– Mutasd!– Nem – lázadt Bobó, és felkapta a lapot.– Bobó, látni
akarom!– Magánlevelezés.– Úgy! Ő urasága magánlevelezést folytat. Mutasd, ha
mondom! Mégiscsak én parancsolok ebben a házban, vagy mi a fene!Azzal kitépte a
férje kezéből a képeslapot, amit az hasztalan próbált az újságja alá csúsztatni. A
kép egy kiskutyát ábrázolt. Tamara gúnyos hangon olvasni kezdte az üzenetet.Kedves
Nola!Jobbulást kívánunk, és reméljük, mihamarabb viszontláthatunk a Clark’s-ben. A
mellékelt bonbon édesítse meg a napodat.Szeretettel – a Quinn család– Mi ez a
hülyeség? – kiabált Tamara.– Képeslap Nolának. És majd veszek hozzá bonbont is.
Örülni fog neki, nem gondolod?– Nevetséges vagy. Bobó! Nevetséges ez a kiskutyás
képeslap, nevetséges, amit írtál! Reméljük, mihamarabb viszontláthatunk a Clark’s-
ben? Most próbált meg elpatkolni, gondolod, hogy nagy kedve lesz visszajönni kávét
felszolgálni? És a bonbon? Mit kezdjen a bonbonnal?– Hát megeszi, szerintem örülne
neki. Látod, mindent tönkreteszel. Ezért nem akartam megmutatni neked.– Elég a
nyavalygásból, Bobó – mondta bosszúsan Tamara, és széttépte a képeslapot. – Majd
küldök neki virágot, valami elegáns montburry-i virágboltból, és nem a te
szupermarketben vásárolt bonbonodat. És én fogok írni neki egy fehér levelezőlapon.
Jobbulást kíván a Quinn család és Harry Quebert, írom majd szép gyöngybetűkkel.
Most pedig bújj bele a nadrágodba, mindjárt itt vannak a vendégek. Donna Mitchell
és a férje pontban tizenkettőkor csengettek, utánuk kisvártatva érkezett Amy Pratt
és a rendőrfőnök. Tamara utasította a pincért, hogy szolgáljon fel üdvözlőkoktélt,
amit a kertben fogyasztanak el. Pratt rendőrfőnök elmesélte, hogyan ugrasztotta ki
a telefon az ágyából.– A kis Kellergan lány megpróbált beszedni egy rakás
tablettát. Szerintem válogatás nélkül bevett mindent, közte néhány altatót is. De
szerencsére nem lett komoly baj belőle. Bevitték a montburry-i kórházba
gyomormosásra. A tiszteletes talált rá a fürdőszobában. Váltig állítja, hogy a
lánya lázas volt, és tévedésből vett be más gyógyszert. Szerintem viszont… No, de a
lényeg, hogy rendbe jöjjön a kicsike.– Még jó, hogy reggel történt, és nem délben –
jegyezte meg Tamara. – Kár lett volna, ha nem tud jönni.– Tényleg, tulajdonképpen
mi az a fontos dolog, amit be akarsz jelenteni? – érdeklődött Donna, aki már nem
bírt a kíváncsiságával.Tamara szélesen elmosolyodott, és azt válaszolta, inkább
megvárná vele az összes vendéget. Hamarosan megérkeztek Tristenék is, majd negyed
egy után öt perccel befutott a Carlton házaspár is, az új autójuknál adódott
problémával magyarázva a késést. Vagyis mindenki jelen volt immár. Mindenki, kivéve
Harry Quebertet. Tamara újabb üdvözlőkoktéllal kínálta az egybegyűlteket.– Kire
várunk? – kíváncsiskodott Donna.– Majd meglátjátok – felelte Tamara.Jenny
mosolygott, olyan csodálatos nap lesz ez a mai!Háromnegyed egy előtt öt perccel
Harry még mindig nem volt ott. Felszolgálták a harmadik üdvözlőkoktélt. Aztán egy
negyediket is, két perccel egy óra előtt.– Még egy üdvözlőkoktél? – sopánkodott Amy
Pratt.– Csak mert annyira örülök, hogy itt üdvözölhetlek benneteket! – mondta
Tamara, egyre jobban nyugtalankodva, amiért annyit késik a sztárvendége.Tűzött a
nap. Az ital kezdett a vendégek fejébe szállni. Éhes vagyok, csúszott ki végül Bobó
száján, de meg is kapta érte a nyakonvágást. Negyed kettő lett, de Harrynek híre-
hamva sem volt. Tamarának begörcsölt a gyomra.★– Csak toporogtunk, toporogtunk –
emlékezett vissza Tamara a Clark’s pultjánál. – És közben döglesztő meleg volt.
Mindenkiről csörgött a verejték…– Életemben olyan szomjas még nem voltam – szólt
bele Robert is a beszélgetésbe.– Te csak hallgass! Engem kérdeztek, amennyire
tudom. Az olyan nagy írókat, mint Marcus Goldman nem érdeklik a magadfajta
szamarak.Még egy villát is odavágott, aztán visszafordult hozzám.– Nos, fél kettőig
vártunk végül.★Tamara abban reménykedett, hogy Harry autója defektet kapott, de
akár egy balesettel is kiegyezett volna. Bármit elfogad, csak nehogy az legyen a
vége, hogy felültették. Konyhai tennivalókra hivatkozva többször is beszaladt
telefonálni Goose Cove-ba, de nem vette fel senki. A híreket is meghallgatta a
rádióban, de nem esett szó semmiféle balesetről, aznap egyetlen híres író sem halt
meg New Hampshire-ben. Kétszer is autózúgás ütötte meg a fülét a házuk előtt, a
szíve mindannyiszor nagyot dobbant: ő az végre! De csalódnia kellett, csak azok a
tökkelütött szomszédok voltak.A vendégek már nem bírták tovább, a hőségtől
szédelegve, némi hűsítő árnyék reményében behúzódtak a sátor alá. Ott üldögéltek,
szótlanul, bosszankodva. „Remélem, tényleg nagy hír lesz” – jegyezte meg végül
Donna. „Ha még egy koktélt megiszom, hányni fogok” – jelentette ki Amy. Tamara
végül szólt a pincérnek, hogy hozhatja a tálakat a büféasztalra, és ebédelni hívta
a vendégeket.Kettőkor már javában ettek, de Harryről még mindig nem volt semmi hír.
Jennynek úgy összeszorult a gyomra, hogy egy falat sem ment le a torkán. Minden
erejét összeszedve próbálta visszatartani a könnyeit a többiek előtt. Tamara
haragjában reszketett, két órája késik, most már biztosan nem jön. Hogy a fenébe
tehetett ilyet vele? Miféle úriember az, aki így viselkedik? És ha mindez még nem
lett volna elég, Donna egyre erőszakosabban érdeklődött, hogy mi is az a fontos
hír, amit be akar jelenteni. Tamara hallgatott. Ekkor szegény Bobó, menteni
próbálva a helyzetet és a felesége becsületét, felemelkedett, és a poharát magasba
emelve, ünnepélyesen bejelentette az egybegyűlteknek: „Kedves barátaim, azt
szerettük volna tudtotokra adni, hogy új televíziót vettünk.”A bejelentést
értetlenkedő csend fogadta. Tamara elviselhetetlennek érezte, hogy ilyen
nevetségesen megszégyenüljön. „Robertnek rákja van – állt fel ő is. – Meg fog
halni.” Mindenki megrendülten hallgatta a hírt, leginkább Bobó, aki mit sem sejtett
róla, hogy haldoklik, meg is kérdezte, hogy mikor telefonált az orvos, és a
felesége miért nem szólt neki. Váratlanul el is sírta magát, mert semmi kedve nem
volt meghalni. A család, a lánya, a kisváros, hogy fog neki mindez hiányozni! A
többiek körbevették, megígérték, hogy utolsó pillanatáig látogatni fogják a
kórházban, és soha el nem felejtik. Harry azért nem tudott Tamara garden-partyjára
elmenni, mert Nola ágya mellett volt. Mihelyt megtudta Pinkastól a hírt, rohant a
montburry-i kórházba, ahová a lányt szállították. Órákig nem szállt ki a parkolóban
álló kocsijából, tépelődött, hogy mitévő legyen. Úgy érezte, ő a hibás, ha Nola
végezni akart magával, azt bizonyára miatta tette. Ez a gondolat őt is az
öngyilkosságba tudta volna kergetni. Hagyta, hogy elragadják az érzelmek, kezdett
tudatára ébredni, milyen mély vonzalom fűzi a lányhoz. És átkozta a szerelmet,
amiért a lány jelenlétében képes volt elhitetni magával, hogy nem komoly az érzés,
hogy elég, ha nem találkozik vele többé, erre most, hogy kis híján elveszítette, el
se tudta képzelni az életet nélküle. Nola. Nola, drágám. N-O-L-A. Annyira
szereti.Délután öt lett, mire végre bemerészkedett a kórházba. Remélte, hogy nem
találkozik senkivel, de már az előcsarnokban belefutott a vörösre sírt szemű David
Kellerganbe.– Tiszteletes… Hallom, mi történt Nolával. Nagyon sajnálom.– Köszönöm,
hogy eljött, és kifejezi az együttérzését, Harry. Gondolom, a maga fülébe is eljut
majd a híresztelés, hogy Nola öngyilkos akart lenni, de ez szemenszedett hazugság.
Fájt a feje, rossz gyógyszert vett be. Sokszor olyan szétszórt, mint általában a
gyerekek.– Hát persze – helyeselt Harry. – Átkozott gyógyszerek! Melyik szobában
fekszik? Bemennék hozzá, hogy üdvözöljem.– Nagyon kedves magától, de tudja,
pillanatnyilag jobb, ha nem látogatják. Ugye megérti, nem szabad
kifárasztani.Kellergan tiszteletesnél azonban volt egy kis füzet, amibe a látogatók
beírhattak. Mielőbbi gyógyulást. H. L. Quebert, vetette papírra Harry, és távozást
színlelve visszatelepedett a Chevrolet-be. Várt még egy órát, majd miután látta,
hogy Kellergan a kocsiját keresve átvág a parkolón, észrevétlenül visszasurrant a
kórházba, és megkérdezte, hol találja Nolát. Második emelet, 26-os szoba. Hevesen
zakatoló szívvel kopogott be. Semmi válasz. Óvatosan benyitott. Nola egyedül
üldögélt az ágya szélén. Az ajtó felé fordította a fejét, és meglátta Harryt, egy
pillanatra felcsillant a szeme, aztán hirtelen elszomorodott.– Hagyjon, Harry…
Hagyjon engem, különben hívom a nővért.– Nem hagyhatlak, Nola…– Annyira rossz volt
velem, Harry. Nem akarom látni magát. Fáj, ha látom. Meg akartam halni maga
miatt.– Bocsáss meg nekem, Nola…– Csak akkor tudok megbocsátani magának, ha velem
akar maradni. Egyébként meg hagyjon békén.Egyenesen a szemébe nézett, Harry annyira
szomorúan és bűntudatosan állt ott, hogy Nola önkéntelenül elmosolyodott.– Jaj,
Harry, ne nézzen már ilyen bánatos kutyaszemekkel! Megígéri, hogy nem komiszkodik
többet?– Megígérem.– Kérjen bocsánatot, amiért annyiszor hagyta, hogy a háza előtt
álljak, és nem nyitott ajtót.– Bocsáss meg nekem, Nola.– Szebben kérjen bocsánatot.
Térdeljen le. Térden állva mondja.Harry gondolkodás nélkül térdre borult, fejét a
lány meztelen térdére tette. Nola fölé hajolt és megsimogatta az arcát.– Álljon
fel, Harry. Öleljen át, drágám. Szeretem. Azóta szeretem, amióta megláttam. A maga
felesége akarok lenni mindörökre. Miközben a kis kórházi szobácskábán Harry és Nola
újra egymásra talált, Aurorában, ahol már órákkal korábban véget ért a garden-
party, Jenny fájdalmában és szégyenében a szobájába zárkózva zokogott. Robert
megpróbált bemenni, hogy megvigasztalja, de a lány nem nyitott ajtót. Tamara dühtől
forrva indult Harryhoz, hogy
magyarázatot követeljen. Épphogy elkerülték egymást a tíz perccel később csengető
látogatóval. Robert nyitott ajtót, Travis Dawn lehunyt szemmel, ünnepi
egyenruhában, nagy csokor rózsával állt előtte.– Jenny, eljönnél velem a nyári
bálba, kérlek szépen, köszönöm – hadarta egy szuszra.Robert harsányan nevetni
kezdett.– Szervusz, Travis! Gondolom, Jennyt keresed?Travis kinyitotta a szemét, és
meglepetésében kis híján felkiáltott.– Maga az, Quinn úr? Én… Nagyon sajnálom.
Olyan ostoba vagyok! Csak azt akartam… Szóval elengedi velem a lányát a nyári
bálba? Természetesen, csak ha ő is beleegyezik. Persze az is lehet, hogy már
elígérkezett másnak. Van már kísérője, ugye? Biztos voltam benne! Milyen bolondot
csinálok magamból!Robert barátságosan vállon veregette.– Ugyan már, fiacskám, nem
is jöhettél volna jobbkor. Gyere csak be.Bevezette a fiatal rendőrtisztet a
konyhába, és elővett egy sört a frizsiderből.– Köszönöm – nyúlt volna az italért
Travis, csokrát a pultra helyezve.– Nono, ez az enyém! Neked valami erősebbre lesz
szükséged.Kerített egy üveg whiskyt, és dupla adagot töltött a pohárba a
jégkockákra.– Hajtsd csak fel egy húzásra!Travis engedelmeskedett.– Fiam, úgy
látom, te még mindig nagyon izgulsz – folytatta Robert. – Lazítanod kell. A lányok
nem kedvelik az izgulós fiúkat. Higgy nekem, tudok egyet s mást ezzel
kapcsolatban.– Pedig nem is vagyok félénk, de ahogy meglátom Jennyt, teljesen
leblokkolok. Nem is értem, mi ez…– Szerelem, fiacskám.– Gondolja?– Biztos vagyok
benne.– A maga lánya gyönyörű, az már igaz! Olyan finom, intelligens, szép! Nem is
tudom, el szabad-e mondanom magának, de néha csak azért megyek el a Clark’s előtt,
hogy láthassam az üvegen át. Csak nézem… Nézem, és majd kiugrik a szívem a
helyéből, mintha megfulladnék az egyenruha szorításában. Ez lenne a
szerelem?– Bizony.– És tudja, ilyenkor legszívesebben kiszállnék az autóból,
belépnék a Clark’s-be, megkérdezném tőle, hogy van, és hogy nincs-e kedve munka
után moziba jönni. De sose merek bemenni. Ez is a szerelem lenne?– Á, ez inkább
hülyeség! Az ember így szalaszthatja el a lányt, akit szeret. De nem szabad félned,
fiacskám. Hiszen fiatal vagy, szép, minden rendben veled.– Mit kellene hát tennem,
Quinn úr?Robert újabb adag whiskyt töltött neki.– Ráparancsolhatnék Jennyre, hogy
jöjjön le, de elég nehéz délutánja volt. Ha elfogadsz tőlem egy tanácsot, ezt most
lenyeled, szépen hazamész, leveszed az egyenruhát, belebújsz egy egyszerű ingbe.
Aztán idetelefonálsz, és feldobod Jennynek, hogy mi lenne, ha elmennétek
vacsorázni. Szívesen ennél egy hamburgert Montburryben, mondanád neki. Van ott egy
hely, amit imád, majd megadom neked a címét. Meglátod, keresve se találnál jobbat.
Aztán az este folyamán, amikor látod, hogy megérett rá a hangulat, sétálni hívod.
Útközben leültök egy padra, nézegetitek a csillagokat. Végigmutogatod neki a
csillagképeket…– A csillagképeket? – vágott közbe elkeseredetten Travis. – Hiszen
én egyet se ismerek!– Jó, akkor elég, ha a Nagymedvét megmutatod.– A Nagymedvét? Én
nem ismerem fel a Nagymedvét! Úristen, végem van!– Ó, hát mutass neki bármilyen
fényességet az égen, és adj neki valami nevet, ami éppen eszedbe jut. A nők mindig
olyan romantikusnak találják, ha egy fiú ért a csillagászathoz. Csak arra vigyázz,
nehogy hullócsillagnak nézz egy repülőgépet. És aztán megkérdezed tőle, hogy
elfogad-e lovagjául a nyári bálon.– Gondolja, hogy elfogad?– Biztos vagyok
benne.– Köszönöm, Quinn úr! Köszönöm szépen!Miután Travist sikerült hazaküldenie,
Robert kiimádkozta Jennyt a szobájából. Leültek fagylaltozni a konyhában.– Most
kivel megyek a bálba, papa? – kérdezte boldogtalanul Jenny. – Ott leszek egyedül,
és mindenki rajtam röhög majd.– Ne mondj ilyen szörnyűségeket. Biztos vagyok benne,
hogy egy csomó fiú álmodik róla, hogy elkísérhessen.Jenny egy púpozott kanálnyi
fagylaltot tömött magába.– Bár tudnám, hogy ki! – panaszolta teli szájjal. – Mert
én ugyan egyet se ismerek!Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Jenny vette
fel, Robert odafülelt: „Szia, Travis… Igen… Rendben, örömmel… Fél óra múlva jó
lesz… Akkor viszlát.” Letette a kagylót, és sietett vissza az apjához elmesélni,
hogy Travis telefonált, és vacsorázni hívta Montburrybe. Robert meglepett
kifejezést erőltetett az arcára.– Na látod, mondtam én, hogy nem fogsz egyedül
menni abba a bálba. Tamara közben az üres házban kutatott Goose Cove-ban. Előtte
hosszasan dörömbölt az ajtón, de nem jött ki senki. Jó, ha Harry elbújt, ő akkor is
megtalálja! Csakhogy a ház tényleg üres volt, Tamara tehát úgy döntött, nem árt egy
kicsit körülnézni. A nappalival kezdte, majd a hálók, és végül Harry dolgozószobája
következett. Beletúrt az íróasztalon heverő papírkötegekbe, és ráakadt a nem sokkal
azelőtt írt sorokra:Nola, Nola, drágám, Nola, szerelmem. Mit tettél? Miért akartál
meghalni? Csak nem miattam? Szeretlek, mindennél jobban szeretlek. Ne hagyj el! Ha
meghalsz, meghalok én is. Az egyetlen, ami számít az életemben, az te vagy, Nola.
Négy betű: N-O-L-A.A döbbent Tamara azzal a határozott szándékkal vágta zsebre a
papírdarabot, hogy tönkreteszi Harry Quebertet. 

19. A Harry Quebert-ügy– A koffeinmérgezésben szenvedő, sodort cigarettát szívó,

hajnalig dolgozó író képe mesebeszéd, Marcus. Fegyelmezettnek kell lenni, mint a
bokszedzésen. Vannak időbeli kötöttségek, rendszeresen ismétlődő gyakorlatok,
ügyelni kell a ritmusra, a rendre, és fontos a kitartás. Ez a három Cerberus, amely
megvédi magát az író legszörnyűbb ellenségétől.– Mi az az ellenség?– A határidő.
Tudja, mit jelent a határidő?– Nem.– Nos, hogy az amúgy is eleve kiszámíthatatlanul
működő agynak egy másik ember által megszabott időintervallumban kell megalkotnia
valamit. Mintha mondjuk árukihordó lenne, és a főnöke előírná, hogy ekkor és ekkor
itt és itt kell lennie, mindegy, hogy mekkora a forgalom, hogy defektet kapott,
oldja meg. És nem késhet, különben ki van rúgva. Na, ugyanígy van ez a kiadói
határidővel is. A kiadója egyszerre a felesége és a főnöke, aki nélkül nem ér
semmit, de akit mégis gyűlöl. Marcus, a határidőt feltétlenül tiszteletben kell
tartani. De ha megengedheti magának azt a luxust, hogy játsszon vele, hát ki ne
hagyja! Úgy sokkal izgalmasabb! 

Maga Tamara Quinn mesélte el nekem, hogyan lopta el azt a lapot Harrytől. Mivel a
Clark’s-beli beszélgetésünk felébresztette a kíváncsiságomat, magamhoz ragadva a
kezdeményezést, másnap az otthonában kerestem fel, akkor osztotta meg velem ezt a
bizalmas információt. A nappaliban fogadott, láthatóan felajzva, amiért sikerült
érdeklődést keltenie bennem. A rendőrségnek tett, két héttel korábbi kijelentésére
célozva megkérdeztem, honnan tudott a Harry és Nola közti viszonyról. Ekkor mesélte
el, hogy vasárnap este, a garden-party után kiment Goose Cove-ba.– Valósággal
hányingerem lett attól a pár sortól, amit az íróasztalán találtam – mondta. –
Micsoda borzalom, szegény kis Nola!Abból, ahogy a dologról beszélt, rájöttem, hogy
Tamara fejében soha meg se fordult, hogy Harry és Nola között szerelemről is szó
lehetett.– Sosem gondolt arra, hogy kölcsönösen szerették egymást? –
kérdeztem.– Hogy szerették egymást? Ugyan, ne beszéljen ostobaságokat! Quebert
köztudomásúan perverz alak, ezen kár is vitatkozni. Egy percig se hinném, hogy Nola
válaszra méltatta volna a közeledését. Isten tudja, mit művelt vele… Szegény
kicsike.– És aztán? Mit csinált a papírral?– Magammal vittem.– Mi volt a
szándéka?– Ártani akartam vele Quebertnek. Azt akartam, hogy börtönbe
kerüljön.– Beszélt róla valakinek?– Természetesen!– Kinek?– Pratt rendőrfőnöknek.
Pár nappal azután, hogy megtaláltam.– Csak neki említette?– Nola eltűnése után
szélesebb körben is beszéltem erről. A nyomozás során a rendőrségnek nem volt
szabad megfeledkeznie a Quebert-féle szálról.– Tehát, ha jól értem, rájött, hogy
Harry Quebert odavan Noláért, de erről nem szólt senkinek, csak miután a lány
eltűnt, azaz körülbelül két hónappal később.– Így van.– Asszonyom, nem ismerem túl
jól magát – jegyeztem meg –, de nehezen tudom megérteni, hogy a felfedezést
követően miért nem használta fel az írást Harry ellen, aki tényleg elég csúnyán
viselkedett magukkal szemben, amikor nem ment el a garden-partyra… Ne vegye
sértésnek, de szerintem inkább magára vallott volna, ha az egész várost
kiplakátolja azzal a papírlappal, vagy bedobálja a szomszédok postaládájába.Tamara
lesütötte a szemét.– Hát nem érti? Annyira szégyelltem magamat. Annyira, de
annyira! Harry Quebert, a nagy, New York-i író lemondott a lányomról egy tizenöt
éves kamasz miatt. Az én lányomról! El tudja képzelni, hogy éreztem magam?
Megalázva. Szörnyen megalázva! Elhíreszteltem, hogy Harry és Jenny, ez már egész
biztos, na, képzelheti, milyen arcot vágnak az emberek ezek után… Ráadásul Jenny
halálosan szerelmes volt. Belepusztult volna, ha megtudja. Úgy döntöttem hát,
megtartom magamnak a felfedezésemet. Látnia kellett volna Jenny arcát a nyári
bálon, egy héttel később. Olyan bánatosnak tűnt, még Travis karjaiban is.– És Pratt
rendőrfőnök? Mit mondott magának, amikor elmesélte neki a dolgot?– Hogy utánanéz.
Amikor a kislány eltűnt, újra szóba hoztam, ő meg azt felelte, hogy talán
nyomravezető szál lehet. Csakhogy addigra már eltűnt az a papír.– Hogyhogy
eltűnt?– A Clark’s páncélszekrényében tartottam, amihez csak én fértem hozzá. Aztán
1975. augusztus elején megfoghatatlan módon egyszer csak eltűnt. Volt papír, nincs
papír, volt bizonyíték, nincs bizonyíték Harry ellen.– Ki vihette el?– Fogalmam
sincs! Örök rejtély marad. Hatalmas, öntöttvas széf, és csak nekem volt hozzá
kulcsom. Benne a Clark’s teljes könyvelése, a fizetések, valamennyi készpénz a
rendelésekre. Egy reggel feltűnt, hogy nincs ott a papír. Semmi nem utalt arra,
hogy felfeszítették volna a széfet. Minden megvolt, kivéve azt az átkozott írást.
El se tudom képzelni, mi történhetett.Emlékezetembe véstem, amit elmondott, az ügy
egyre izgalmasabbá vált.– Egész őszintén, mit érzett, amikor kiderült Harry
vonzalma Nola iránt? – kérdeztem Tamarát.– Haragot, undort.– Nem próbált névtelen
leveleket küldeni Harrynek, hogy így álljon bosszút rajta?– Névtelen levelet? Hát
úgy nézek én ki, mint aki ilyen szemétségre vetemedik?Nem erőltettem a dolgot, de
folytattam a kérdezősködést.– Gondolja, hogy Nolának más férfiakkal is viszonya
lehetett Aurorában?Tamara félrenyelte a jeges teát.– Hova gondol! Dehogy! Aranyos,
helyes kislány volt, szolgálatkész, dolgos, értelmes. Maga meg jön ezzel a
folytonos szexeléssel!– Még egy kérdés. Ismer egy bizonyos Elijah Sternt?– Hogyne –
felelte, mintha ez teljesen nyilvánvaló lett volna. – Ő volt a tulajdonos Harry
előtt.– Minek a tulajdonosa? – kérdeztem.– Hát Goose Cove-é. Elijah Sterné volt a
ház, régebben rendszeresen járt oda. A családjáé volt valamikor, azt hiszem. Egy
időben sokat lehetett találkozni Aurorában Sternnel. Aztán amikor átvette az
üzletet az apjától Concordban, már nem volt ideje ide járkálni, így előbb kiadta,
majd végül Harrynek eladta Goose Cove-ot.Alig tértem magamhoz a
meglepetéstől.– Goose Cove Elijah Sterné volt?– Ja. De mi van magával, New York-i
zsenikém? Egészen elsápadt…★2008. június 30-án, hétfőn délelőtt fél tizenegykor a
Schmid & Hanson Kiadó Lexington Avenue-n álló épületének 51. emeletén Roy Barnaski
elkezdte a rendes heti értekezletet Marisával, a titkárnőjével.– Marcus Goldmannek
a mai nappal kellett volna elküldenie önnek a kéziratát – jelentette
Marisa.– Gondolom, nem küldött semmit…– Semmit, Barnaski úr.– Számítottam rá,
szombaton beszéltem vele. Igazi csökönyös öszvér. Micsoda vétek!– Mit
csináljak?– Tájékoztassa Richardsont a helyzetről. Mondja meg neki, hogy
bepereljük.Ebben a pillanatban Marisa asszisztense kopogással bátorkodott
félbeszakítani a megbeszélést. Egy papírlapot tartott a kezében.– Barnaski úr,
tudom, hogy értekezlet van – szabadkozott –, de jött egy e-mailje, ami szerintem
nagyon fontos.– Kitől? – kérdezte bosszúsan Barnaski.– Marcus
Goldmantől.– Goldmantől? Ide vele gyorsan! m.goldman@nobooks.comküldve: H
2008.06.30. 10:24Kedves Roy!Ez nem szennyirodalom, amely a közérdeklődést
meglovagolva akar olvasókat szerezni.Ez nem kényszerből írt könyv.Ez nem az a
könyv, amellyel a bőrömet akarom menteni.Ez egy könyv, mert író vagyok. Könyv,
amely elmesél valamit. Könyv, amely visszatekint annak az embernek a történetére,
akinek mindent köszönhetek.Mellékelem az első oldalakat. Ha tetszik, hívjon fel. Ha
nem tetszik, forduljon Richardsonhoz, és találkozunk a bíróságon.Jó értekezletet
Marisával, adja át neki üdvözletemet!Marcus Goldman – Kinyomtatta a
mellékletet?– Nem.– Nyomtassa ki azonnal!– Igenis, Barnaski úr! Marcus Goldman: A
Harry Quebert-ügy(ideiglenes cím) 2008 tavaszán, nagyjából egy évvel azután, hogy
az amerikai irodalom új üdvöskéje lettem, olyan esemény történt velem, amelyet
legszívesebben azonnal elfelejtettem volna: tudomásomra jutott, hogy egykori
egyetemi tanáromnak, az ország egyik legtekintélyesebb írójának, a hatvanhét éves
Harry Quebertnek harmincnégy éves korában viszonya volt egy tizenöt éves lánnyal.
Mindez 1975 nyarán történt. Egy márciusi napon ért a felfedezés, amikor aurorai
házában vendégeskedtem. A könyvespolcot nézegetve rábukkantam egy levélre és néhány
fényképre. Eszembe se jutott, hogy a 2008-as év egyik legzajosabb botránya veszi
kezdetét abban a pillanatban.[…]Az Elijah Stern-féle nyomra Nancy Hattaway, Nola
egykori osztálytársnője vezetett rá, aki azóta is Aurorában lakik. Nola állítólag
azt mesélte neki, hogy egy idősebb concordi üzletemberrel, Elijah Sternnel van
viszonya. Stern a sofőrjét, Luther Calebet szokta Aurorába küldeni a lányért.
Luther Calebről nem tudok többet. Sternt viszont Gahalowood őrmester egyelőre nem
hajlandó kihallgatni. Úgy véli, a jelen helyzetben semmi nem indokolná, hogy
belekeverjük őt a nyomozásba. Egyedül fogom hát felkeresni. Az internetről
megtudtam, hogy a Harvardon végzett, és aktívan részt vesz az öregdiák egyesületek
életében. Nagy művészetrajongó, ismert mecénás. Minden tekintetben feddhetetlen
embernek tűnik. Marad azonban a különös egybeesés: Goose Cove, ahol Harry él,
korábban az ő háza volt. Ezek voltak az első, Elijah Sternről szóló bekezdések.
Alighogy leírtam őket, azon a 2008. június 30-i reggelen, máris küldtem a többivel
együtt Roy Barnaskinak. Ezután azzal a szilárd elhatározással indultam Concordba,
hogy találkozom Sternnel, és megtudom, mi volt közte és Nola között. Félórája
lehettem úton, amikor megszólalt a telefonom.– Halló.– Marcus? Itt Roy
Barnaski.– Nocsak, Roy. Megkapta az e-mailemet?– Goldman, király a könyv!
Megcsináljuk!– Igazán?– Hát persze! Nagyon tetszett! Az ördögbe is, nagyon
tetszett! Feltétlenül tudni akarjuk, mi a vége.– Magam is felettébb szeretném
tudni, mi lesz a vége ennek a történetnek.– Ide figyeljen, Goldman, megírja ezt a
könyvet, a régi szerződést meg összetépjük.– Megírom, de úgy, ahogy nekem tetszik.
Hallani sem akarok a mocskos ötleteiről. Nem kérek a tanácsaiból, és nem tűrök
semmiféle cenzúrát.– Tegyen, ahogy jónak látja, Goldman. Egy feltételem van csak: a
könyvnek ősszel meg kell jelennie. Amióta Obama lett a demokrata elnökjelölt, úgy
veszik az önéletrajzát, mint a cukrot. Gyorsan piacra kell dobni az ügyről írt
könyvet, ha nem akarjuk, hogy teljesen elsodorjon bennünket az elnökválasztási
téboly. Augusztus végére a kezemben kell lennie a kéziratnak.– Augusztus végére?
Alig két hónapom van rá.– Pontosan.– De hát az nagyon kevés.– Oldja meg. Magából
akarom megcsinálni az ősz szenzációját. Quebert tudja már?– Még nem.– Mondja el
neki, azt tanácsolom. Aztán tájékoztasson a fejleményekről.Már majdnem letettem,
amikor még utánam szólt.– Várjon csak, Goldman!– Igen?– Mitől változott meg a
véleménye?– Megfenyegettek. Többször is. Úgy tűnik, valakit nagyon aggaszt, hogy
mire juthatok. Így aztán azt gondoltam, az igazság talán mégis megér egy könyvet.
Harryért, Noláért. Ez is része az író munkájának, nem?Barnaski oda se figyelt.
Leragadt a fenyegetésnél.– Megfenyegették? – kérdezte. – Hiszen ez remek! Micsoda
reklám! Nyugodtan hozzátehet egy nullát az eladási végösszeghez, ha esetleg még meg
is próbálják kinyiffantani. És kettőt, ha meg is hal!– Feltéve persze, hogy csak a
könyv
befejezése után halok meg.– Magától értetődik. Merre van most? Nem túl jó a
vétel.– Az autópályán. Elijah Sternhez tartok.– Szóval maga szerint tényleg köze
lehet az ügyhöz?– Ezt szeretném kideríteni.– Maga tiszta bolond, Goldman. Ezt
szeretem magában. Elijah Stern a Concord fölé magasodó dombvidéken lakott egy
villában. A kertkapu nyitva állt, behajtottam a kocsival. Kövezett úton jutottam a
látványos növényzettel körülvett, impozáns kőházhoz, amely előtt bronzoroszlános
szökőkút állt. A kút mellett egyenruhás sofőr fényesítette egy luxusautó
bőrülését.Leállítottam a kocsimat, messziről odaintettem a sofőrnek, mintha régi
ismerősök lennénk, és eltökélten becsengettem. Egy házvezetőnő nyitott ajtót.
Bemutatkoztam és elmondtam, hogy Stern úrhoz jöttem.– Megbeszélték?– Nem.– Akkor
nem tud vele találkozni. Stern úr nem fogad váratlan látogatókat. Ki engedte be
idáig?– Nyitva volt a kertkapu. Hogy tudnék találkozót egyeztetni vele?– Stern úr
szokta eldönteni, hogy kivel mikor találkozik.– Hadd menjek be hozzá pár percre.
Nem tart sokáig.– Lehetetlen.– Mondja meg neki, hogy Nola Kellergan ügyében jöttem.
Szerintem mond valamit a név neki.Az asszony otthagyott az ajtóban, de hamarosan
visszatért. „Stern úr hajlandó fogadni önt – közölte. – Tényleg fontos ember
lehet.” Végigvezetett a földszinten egy faburkolattal és falikárpitokkal díszített
dolgozószobáig, ahol egy elegánsan öltözött úr ült a fotelében, és szigorú
tekintettel méregetett. Ő volt Elijah Stern.– Marcus Goldman vagyok – mutatkoztam
be. – Köszönöm, hogy fogadott.– Az író Goldman?– Igen.– Minek köszönhetem a
váratlan látogatást?– A Kellergan-ügyben nyomozok.– Nem is tudtam, hogy létezik
Kellergan-ügy.– Vannak homályos pontok, mondjuk akkor így.– Nem a rendőrség
feladata lenne ezek tisztázása?– Harry Quebert barátja vagyok.– És hogy jövök én
ehhez?– Azt mondták, ön Aurorában élt. A Goose Cove-i ház, amelyben ma Harry lakik,
valaha az öné volt. Erről szerettem volna megbizonyosodni.Intett, hogy üljek
le.– Helytállóak az értesülései – kezdte. – 1976-ban adtam el neki, közvetlenül
azután, hogy nagy sikert aratott a regényével.– Ön tehát ismeri Harry
Quebertet?– Futólag. Találkoztam vele néhányszor, amikor megjelent Aurorában. De
soha nem álltunk szorosabb kapcsolatban.– Megkérdezhetem, mi köti Aurorához?
Barátságtalan tekintettel nézett rám.– Ez kihallgatás, Goldman úr?– Szó sincs róla.
Egyszerűen kíváncsi vagyok, hogy egy olyan embernek, mint ön, vajon miért van háza
egy Aurora méretű kisvárosban.– Olyan embernek, mint én? Úgy érti, olyan gazdagnak,
mint én?– Igen. A partvidék többi városához képest Aurora nem túlzottan érdekes
hely.– Apám építtette a házat. Akart egy ingatlant az óceán partján, mégis közel
Concordhoz. És Aurora egész helyes kisváros. Ráadásul Concord és Boston között
fekszik. Gyerekkoromban sok szép nyarat töltöttem ott.– Miért adta el?– Apám halála
után jelentős örökség szállt rám. Nem volt időm többé élvezni a házat, nem jártam
már le. Közel tíz éven át kiadtam, de ritkán akadt bérlő. Túl sokszor állt üresen
az épület. Amikor Harry Quebert vételi ajánlatot tett, azonnal belementem a
dologba. Jutányos áron kapta meg egyébként, de nekem nem is a pénz számított,
örültem, hogy tovább él a ház. Mindig is szerettem Aurorát. Amikor sokat jártam
üzleti ügyekben Bostonba, gyakran megálltam ott. Hosszú ideig szponzoráltam a nyári
bálokat. És a Clark’s-ben készül a környék legjobb hamburgere. Legalábbis régebben
ott készült.– És Nola Kellergan? Ismerte őt?– Futólag. Az egész államban mindenki
hallott róla az eltűnése okán. Borzalmas történet, most meg rábukkannak a
holttestére Goose Cove-ban… Mellette a könyv, amit Quebert neki írt… Igazán
gyalázatos. Sajnálom-e, hogy neki adtam el Goose Cove-ot? Igen, hát persze. De
honnan tudhattam volna?– Mindenesetre, Nola eltűnésekor még ön volt Goose Cove
tulajdonosa…– Mire próbál célozgatni? Hogy közöm van a halálához? Tudja, tíz napja
töröm a fejem, vajon Harry Quebert nem csak azért vette-e meg a házat, mert biztos
akart lenni abban, hogy senki sem fedezheti fel a kertben eltemetett
holttestet.Stern azt mondja, futólag ismerte Nolát, felfedjem-e előtte, hogy egy
tanúm szerint viszonya volt a lánnyal? Úgy döntöttem, egyelőre nem játszom ki ezt a
kártyát, de csak hogy megpiszkáljam egy kicsit, bedobtam Caleb nevét.– És Luther
Caleb? – kérdeztem.– Mi van vele?– Ismer ön egy bizonyos Luther Calebet?– Ha ezt
kérdezi tőlem, bizonyára ön is tudja, hogy hosszú éveken át a sofőröm volt. Mire
játszik, Goldman úr?– Egy tanú többször is látta Nolát beszállni az ön autójába
azon a nyáron.Stern fenyegetően mutatott rám az ujjával.– Ne háborgassa a holtakat,
Goldman úr! Luther tisztességes, bátor, egyenes ember volt. Nem tűröm, hogy
besározzák a nevét, amikor már nincs itt, hogy megvédje magát.– Meghalt?– Igen. Már
rég. Biztos hall majd róla, hogy sokszor járt Aurorába, és ez így igaz, ő gondozta
a házat, amikor bérlő lakott benne. Karbantartotta az épületet. Nagyon derék ember
volt, nem hagyom, hogy sértegesse az emlékét. Néhány kis senkiházi auroraitól azt
is hallja majd, hogy furcsa figurának tűnt. Tény, hogy Luther más volt, mint a
többi halandó. Minden tekintetben. Taszító volt a külseje, az arca teljesen
deformálódott, az állkapcsa rosszul forrt össze, emiatt nehezen lehetett érteni a
beszédét. De jószívű, mély érzésű ember volt.– Tehát nem gondolja, hogy neki köze
lehetett Nola eltűnéséhez?– Nem. Kategorikusan nem. Azt hittem, Harry Quebert volt
a tettes. Ha jól tudom, jelenleg börtönben van…– Én nem vagyok meggyőződve a
bűnösségéről. Ezért is jöttem el ide.– No de mégiscsak az ő kertjében találták meg
a kislányt, és a holttest mellett a könyvének a kéziratát. Azt a könyvet, amit
Nolának írt… Ezek után mit akar még?– Írni nem ugyanaz, mint gyilkolni, Stern
úr.– Eléggé egy helyben toporoghat a nyomozása, ha ide jön el, hogy a múltról
meséljen nekem, meg szegény Lutherről. Fejezzük is be a beszélgetést, Goldman
úr.Hívta a házvezetőnőt, hogy kísérjen ki.Azzal a kellemetlen érzéssel távoztam
Stern dolgozószobájából, hogy a találkozónak semmi értelme nem volt. Már bántam,
hogy nem szembesíthettem Nancy Hattaway vádjával, de nem volt elég bizonyíték a
kezemben. Gahalowood előre figyelmeztetett, egy tanúvallomás nem elég, az csak
Nancy szava Stern szava ellenében. Ennél kézzelfoghatóbb bizonyítékra van
szükségem. Talán körül kellene néznem a házban egy kicsit, jutott eszembe.A tágas
előtérbe érve megkérdeztem a házvezetőnőt, hogy távozás előtt felkereshetem-e még a
toalettet. Elvezetett a földszinti vendégmosdóba, és diszkréten közölte, hogy a
bejáratnál fog várni. Amint eltűnt, elindultam a folyosón, hogy felderítsem a
háznak azt a szárnyát, ahol a mosdó volt. Nem is tudtam pontosan, hogy mit keresek,
csak annyi volt bizonyos, hogy gyorsan kell cselekednem. Nem láttam más esélyt
arra, hogy a Sternt és Nolát összekötő szálat megtaláljam. Dobogó szívvel,
találomra nyitogattam be ide is, oda is, magamban fohászkodva, hogy ne legyen
odabenn senki. De az egymás után következő, gazdagon berendezett szalonok mind
üresek voltak. A szobákból nyíló üvegajtókon túl látszott a gyönyörű park.
Feszülten figyelve minden neszre egyre csak folytattam a kutatást. Az egyik ajtó
egy kisebb dolgozószobára nyílt. Gyorsan besurrantam, a szekrényeket kezdtem
nyitogatni. Iratrendezők, egy csomó papír, de amit átfutottam, nem tűnt érdekesnek.
Kerestem valamit, de vajon mit? Mi lehet ebben a házban, ami harminc évvel a
történtek után most hirtelen a szemembe ötlik, és a segítségemre lesz? Sürgetett az
idő, ha nem térek vissza hamarosan, a házvezetőnő előbb-utóbb biztosan értem jön a
mosdóba. Egy másik folyosóhoz értem, azon indultam tovább. Egyetlen ajtó nyílt
róla, gondoltam, oda is benézek. Tágas verandára léptem, amelyet magasra kúszó
növények dzsungele rejtett a kíváncsi szemek elől. Festőállványok, befejezetlen
képek sorakoztak mindenütt, egy pulton ecsetek hevertek. Egy műteremben voltam. A
falakon festmények lógtak, egészen kiválóak. Az egyiken megakadt a szemem, rögtön
felismertem az Aurora előtti, tengerparti függőhidat. Rájöttem, hogy az összes kép
aurorai helyszíneket ábrázol. Volt kép a Grand Beachről, a főutcáról, még a
Clark’s-ről is. Szembetűnően eredeti alkotás mind. L. C. szignó szerepelt rajtuk és
1975 előtti dátumok. Ekkor a sarokban észrevettem egy, a többinél nagyobb
festményt, egyedül ez kapott megvilágítást, és egy karosszék állt előtte. Egy
fiatal nő portréja volt. A melle vonaláig látszott, mégis egyértelmű volt, hogy
aktkép. Közelebb léptem, és úgy tűnt, mintha nem teljesen ismeretlen arcot látnék.
Miközben vizsgálgattam, egyszerre belém hasított a megdöbbentő felfedezés: a portré
Nolát ábrázolta. Semmi kétség, ő volt az. Készítettem róla néhány fényképet a
telefonommal, és iszkoltam ki a szobából. A házvezetőnő a bejárati ajtó előtt
toporgott. Udvariasan odaköszöntem, és verejtékben úszva, feldúltan
elmenekültem.★Fél órával később lélekszakadva állítottam be Gahalowood irodájába az
őrsön. Természetesen tajtékzott, amiért a megkérdezése nélkül felkerestem
Sternt.– Firkász, maga kibírhatatlan! Elviselhetetlen!– Hiszen csak meglátogattam –
magyaráztam. – Becsengettem, bejelentkeztem hozzá, ő fogadott. Nem látom, mi rossz
van ebben.– Megmondtam magának, hogy várjon!– De mire, őrmester? Az áldására? Az
égből elénk pottyanó bizonyítékokra? Siránkozott, hogy nem akar ujjat húzni vele,
hát cselekedtem én! Maga siránkozik, én meg cselekszem! És nézze, mit találtam
nála!Az orra elé dugtam a telefonomat a képekkel.– Egy festményt? – biggyesztette
le a száját Gahalowood.– Nézze meg jól.– Az áldóját!… Mintha ő lenne…– Nola! Elijah
Sternnél van egy festmény Nola Kellerganről.E-mailben átküldtem a képeket
Gahalowood gépére, ahonnan nagy méretben kinyomtatta őket.– Tényleg ő az –
állapította meg, miután összehasonlította az aktákban szereplő fotókkal.A
képminőség hagyott kívánnivalót maga után, de az azonosság nem lehetett
kétséges.– Tehát
valóban van kapcsolat Stern és Nola között. Nancy Hattaway szerint viszonyuk volt,
és most egy festményt találok a lányról a műteremben. És még valami: Harry 1976-ban
vette meg a házat. Vagyis Nola eltűnése idején Goose Cove-ot még Stern birtokolta.
Csodás egybeesés, nem? Szóval kérjen engedélyt, szedje össze az embereit,
házkutatást tartunk Sternnél, és bekasztlizzuk.– Kérjek házkutatási engedélyt?
Szegény barátom, maga teljesen meghibbant! Mire alapozzam a kérést? A maga fotóira?
Azok törvénytelenek! Nem ér semmit a bizonyíték, mert maga engedély nélkül kutatott
egy házban. Meg van kötve a kezem. Más bizonyíték kell Stern ellen, aki mostanra
már nyilván meg is szabadult attól a festménytől.– Csakhogy nem tudja, hogy láttam
a képet. Szóba hoztam előtte Luther Calebet, amire ideges lett. Nolát állítólag
csak futólag ismerte, pedig a birtokában van egy róla készült akt. Nem tudom, ki
festhette a képeket, van több is a műteremben, L. C. szignóval ellátva. Talán
Luther Caleb?– Kezd nemszeretem irányt venni ez a történet, firkász. Ha ujjat húzok
Sternnel, és alulmaradok, nagy lesz a baj.– Tudom, őrmester.– Beszéljen Sternről
Harryval. Próbáljon többet megtudni róla. Én Luther Calebnek fogok utánajárni.
Megalapozott tényekre van szükségünk.A kocsiban, a rendőrkapitányság és a börtön
között értesültem a rádióból, hogy Harry műveit gyakorlatilag minden tagállam
tantervéből kivették. Ennél mélyebbre már nem lehetett süllyedni, nem egészen két
hét alatt Harry mindent elveszített. Betiltott író, elbocsátott professzor,
országosan gyűlölt ember lett belőle. Bárhogy végződjön is a nyomozás és a per, a
neve örökre besározódott, írói munkásságáról többé sosem eshet szó anélkül, hogy
elő ne jöjjön az a Nolával töltött nyár, a kulturális rendezvények, botránytól
tartva, többé nem veszik be a programjukba Harry Quebertet. Intellektuális
villamosszék várt rá. A legrosszabb az volt, hogy Harry tisztán látta a helyzetet,
amikor beléptem a beszélőhelyiségbe, az első szava ez volt hozzám:– És ha
megölnek?– Nem öli meg senki, Harry.– De hiszen már most is halott vagyok,
nem?– Nem. Nem halott! Maga a nagy Harry Quebert! Tudni kell elbukni, ugye
emlékszik? Nem a bukás a lényeg, az úgyis elkerülhetetlen, a fontos, hogy az ember
fel tudjon állni. És mi felállunk.– Rendes fickó maga, Marcus. De a barátság
szemellenzője miatt nem látja az igazságot. Valójában nem az a kérdés, hogy
megöltem-e Nolát, Deborah Coopert, vagy akár Kennedy elnököt. Az igazi probléma, a
megbocsáthatatlan tett, hogy viszonyom volt azzal a kislánnyal. És a könyv? Mért is
írtam azt a könyvet!– Meglátja, felállunk belőle – ismételtem meg. – Emlékszik arra
a zakóra, amit a titkos bokszteremmé alakított lowelli hangárban kaptam. Abból is
felálltam.Mosolyogni próbált, majd megkérdezte:– És maga? Kapott újabb fenyegető
levelet?– Az igazat megvallva, valahányszor hazaérek Goose Cove-ba, előre
találgatom, mi fogad majd.– Találja meg, ki a szerzőjük, Marcus. Találja meg, és
mosson be neki egy hatalmasat. Ki nem állhatom, hogy valaki fenyegeti magát.– Ne is
törődjön vele.– És hogy halad a nyomozással?– Haladok… Harry, elkezdtem írni egy
könyvet.– Nagyszerű!– Magáról szól. Beszélek benne rólunk is, Burrowsról is. És a
szerelméről Nolával. Szerelmi történet lesz. Hiszek a maga szerelmi
történetében.– Megtisztelő.– Áldását adja tehát?– Természetesen. Tudja, Marcus,
maga volt talán az egyik legjobb barátom. Maga nagyszerű író. Hízelgő, hogy rólam
szól a következő könyve.– Miért beszél múlt időben? Miért mondja, hogy az egyik
legjobb barátja voltam? Most is barátok vagyunk, nem?Szomorúan nézett rám.– Csak
úgy mondtam.– Mi mindig barátok leszünk, Harry! – ragadtam meg a vállát. – Nem
hagyom, hogy összeroskadjon. A könyv lesz a bizonyíték az örök
barátságomra.– Köszönöm, Marcus. Nagyon meghat. De nem szabad, hogy a barátság
miatt írja meg a könyvet.– Hogy érti ezt?– Emlékszik, miről beszélgettünk a
burrowsi diplomaosztója napján?– Igen, nagyot sétáltunk az egyetem parkjában.
Elballagtunk a bokszteremig. Érdeklődött, mik a terveim, és én azt válaszoltam,
hogy könyvet akarok írni. Aztán azt kérdezte, miért is írok. Mert szeretek írni,
feleltem, mire azt mondta…– Igen, mit is mondtam erre?– Hogy az életnek nem sok
értelme van. De az írás képes értelmet adni neki.– Így igaz, Marcus. És ezért
követett el hibát pár hónappal ezelőtt, amikor Barnaski új kéziratot követelt
magától. Azért próbált írni, mert írnia kellett egy könyvet, és nem azért, hogy
értelmet adjon az életének. A kényszer szülte cselekvésnek sosincs értelme, nem
volt meglepő hát, hogy egy sort sem tudott kiizzadni. Az írni tudás adománya nem
abból fakad, hogy jól ír valaki, hanem, hogy értelmet képes adni az életének az
írás által. Emberek halnak, születnek mindennap. Névtelen dolgozók lépnek ki és be
nap mint nap a hatalmas, szürke épületek ajtaján. És vannak az írók. Az írók, úgy
gondolom, intenzívebben élik meg az életet, mint mások. Ne a barátságunk nevében
írjon, Marcus, írjon azért, mert ez az egyetlen módja annak, hogy az életnek
nevezett kisszerű és értelmetlen dologból valami elfogadhatót hozzon ki, amire
elégedetten gondolhat vissza.Hosszasan néztem Harryt. Mintha a Mester utolsó
intelmét hallgattam volna. Elviselhetetlen érzés volt.– Imádta az operát – tette
hozzá végül. – Marcus, ezt írja bele a könyvébe. A Pillangókisasszony volt a
kedvence. Azt mondta, a boldogtalan szerelmekről szóló operák a legszebbek.– Nola?
Róla beszél?– Igen. Az a tizenöt éves gyerek halálosan odavolt az operáért. Az
öngyilkossági kísérlet után egy Charlotte’s Hill-i szanatóriumban töltött pár
napot. Manapság pszichiátriai klinikának hívják az efféle intézményeket. Titokban
meglátogattam. Operalemezeket vittem neki, amiket egy hordozható kis lemezjátszón
játszottunk le. Könnyekig meghatotta a zene, azt mondta, ha nem lesz belőle
hollywoodi színésznő, elmegy énekesnőnek a Broadwayre. Amerika valaha volt legjobb
énekesnője lesz, feleltem. Tudja, Marcus, Nola Kellergan képes lett volna valami
maradandót alkotni…– Gondolja, hogy a szülei bántották Nolát?– Nem, nem valószínű.
És ott van az a kézirat, rajta azzal a pár szóval… Legalábbis nehezen tudnám
elképzelni David Kellergant, mint a lánya gyilkosát.– Mindenesetre ütésnyomok
voltak a lányon…– Azok az ütések… Furcsa történet volt az…– És Alabama? Nola
beszélt magának Alabamáról?– Alabamáról? Igen, a Kellergan család Alabamából
jött.– Nem, Harry, itt valami más is van. Szerintem történt valami Alabamában,
aminek talán köze van a távozásukhoz. De nem tudom, mi… Azt se tudom, kitől
szerezhetnék információt.– Szegény kis Marcus, az az érzésem, minél mélyebbre ás
ebben az ügyben, annál több rejtélyre bukkan…– Nem csak maga érzi így, Harry.
Egyébként kiderítettem, hogy Tamara Quinn tudott a Nola iránti érzelmeiről. Ő maga
mondta. Aznap, amikor Nola öngyilkosságot kísérelt meg, felháborodásában elment
Goose Cove-ba, amiért maga bolondot csinált belőlük azon a kerti partin. Maga nem
volt otthon, Tamara kutatni kezdett a dolgozószobájában, és talált egy Noláról írt
lapot.– Most hogy így mondja, tényleg hiányzott egy oldalam. Sokáig kerestem, de
hiába. Végül azt hittem, elvesztettem, ami felettébb meglepett már akkoriban is,
mert mindig nagyon ügyeltem a dolgaimra. Mit kezdett Tamara a papírral?– Azt
mondja, elvesztette…– Ő írta a névtelen leveleket?– Nem hinném. Nem gondolta, hogy
bármi is lenne Nola és maga között. Azt hitte, csak fantáziál a lányról. Apropó,
igaz, hogy Nola eltűnésekor Pratt rendőrfőnök kihallgatta magát?– Pratt
rendőrfőnök? Nem, dehogy.Furcsa, vajon miért nem kérdezte ki soha Harryt, pedig
Tamara állítja, hogy elmondta neki, miről szerzett tudomást. Ezek után Nola és a
festmény említése nélkül, megpróbálkoztam Stern nevét bedobni.– Stern? Igen,
ismertem – mondta Harry. – Az övé volt Goose Cove. A bajok eredetének sikere után
tőle vettem meg a házat.– Jól ismerte?– Annyira azért nem. Azon a nyáron
találkoztam vele egyszer-kétszer. Először a bálon. Ugyanannál az asztalnál ültünk.
Rokonszenvesnek találtam. Utána összefutottunk még párszor. Nagyvonalú ember volt,
hitt bennem. Lelke mélyén jó emberként sokat tett a kultúráért.– Mikor találkozott
utoljára vele?– Utoljára? Vélhetően az adásvételnél. Valamikor 1976 végén. De mi az
ördögöt akar egyszeriben ezzel?– Csak úgy kérdezem. Mondja, Harry, arról a nyári
bálról beszél, amelyre Tamara vágyai szerint maga kísérte volna el a lányát?– Igen,
arról. Végül egyedül mentem. Micsoda este volt… Képzelje, megnyertem a tombola
főnyereményét, egyhetes nyaralást Martha’s Vineyardon.– És
elment?– Természetesen.Goose Cove-ban aznap este Roy Barnaski e-mailje fogadott,
egy olyan ajánlattal, amelyet egyetlen író sem utasíthatott volna
vissza. r.barnaski@schmidandhanson.comküldve: h. 2008.06.30. 19h54Kedves Marcus!
Tetszik a könyve. Ma reggeli telefonbeszélgetésünk alapján mellékelten küldök egy
szerződéstervezetet, amelyet szerintem nem fog visszautasítani.Küldjön további
részleteket a könyvből minél hamarabb. Mint említettem, őszre tervezem a kiadást.
Azt hiszem, nagy siker lesz. Sőt, biztos vagyok benne. A Warner Brothers már
jelezte, hogy érdekelné a megfilmesítés. Természetesen a szerzői jogok
újratárgyalásával. A mellékelt szerződéstervezet egymillió dollár előleget
helyezett kilátásba.Aznap éjjel sokáig fennmaradtam, a gondolatok csak úgy
keringtek a fejemben. Fél tizenegykor anyám hívott. Suttogva beszélt, a háttérből
hangok hallatszottak.– Anya, te vagy az?– Markie! Markie, nem fogod kitalálni,
kivel vagyok!– Apuval?– Igen. Vagyis nem! Képzeld, apáddal úgy döntöttünk, New
Yorkban töltjük az estét, és beültünk abba az olasz étterembe, a Columbus Circle
mellett. És kibe botlunk az ajtóban? Denise-be! A titkárnődbe!– Nahát!– Ne add az
ártatlant! Azt hiszed, nem tudom, mit csináltál? Mindent elmondott!
Mindent!– Mit?– Hogy kidobtad!– Nem dobtam ki, anyu. Találtam neki egy jó állást a
Schmid & Hansonnál. Nem tudtam feladatot adni neki, se könyv, se
tervek, se semmi. Gondoskodnom kellett a jövőjéről, nem? Bombaállást találtam neki
a marketingosztályon.– Ó, Markie, egymás karjaiba omlottunk. Mondta, hogy mennyire
hiányzol neki.– Jaj ne, anya!Még jobban lehalkította a hangját. Alig értettem, amit
mond.– Van egy ötletem, Markie.– Micsoda?– Ismered a nagy Szolzsenyicint?– Az írót?
Hát persze! Hogy jön ő ide?– Tegnap este láttam róla egy dokumentumfilmet. Micsoda
áldott véletlen, hogy megnéztem azt a műsort! Képzeld, a titkárnőjét vette
feleségül. A titkárnőjét! És ma kibe botlok? A titkárnődbe! Markie, ez egy jel! Nem
is csúnya, és majd szétfeszítik a hormonok! Tudom, a nők megérzik ezt. Termékeny,
engedelmes, kilenchavonta gyereket szül neked! Majd én megtanítom a
gyereknevelésre, az összes kis lurkó olyan lesz, amilyennek én szeretném! Hát nem
csodálatos lenne?– Kizárt. Nem tetszik, túl idős hozzám, és különben is van
barátja. Az ember egyébként sem veszi feleségül a titkárnőjét.– Na de ha egyszer a
nagy Szolzsenyicin is megtette, akkor szabad! Egy fickóval volt, de micsoda
mamlasszal! Messziről érződött az olcsó kölnije. Te viszont nagy író vagy, Markie.
Te vagy a Nagymenő!– Anya, a Nagymenőt legyőzte Marcus Goldman. És akkor kezdtem el
végre élni.– Mit akarsz ezzel mondani?– Semmit. Anya, kérlek, hagyd nyugodtan
vacsorázni Denise-t.Egy óra múlva benéztek a szolgálatban levő rendőrök, hogy
minden rendben van-e. Két, velem egykorú, szimpatikus fiú volt. Kávéval kínáltam
őket, aztán mondták, hogy egy darabig még ott maradnak a ház előtt. A meleg estében
a nyitva hagyott ablakon át hallottam, ahogy a motorháztetőn cigarettázva
beszélgetnek, tréfálkoznak. Őket hallgatva hirtelen nagyon magányosnak,
kirekesztettnek kezdtem érezni magam. Most ajánlottak egy hatalmas összeget egy
könyvért, amely csalhatatlan bizonyossággal újra rivaldafénybe állít, amerikaiak
milliói álmodtak az enyémhez hasonló sorsról, nekem mégis hiányzott valami: az
igazi élet. Létem első felét a becsvágyam kielégítése töltötte ki, a másodikban
próbáltam felszínen tartani ezt a becsvágyat, és jobban belegondolva fogalmam se
volt, mikor fogok egész egyszerűen csak élni. Facebook-oldalamon végigfutottam
ezernyi virtuális ismerősöm névsorán, egy se akadt köztük, akit elhívhattam volna
egyet sörözni. Jó barátokra vágytam, akikkel nézhetem a hokibajnokságot,
hétvégenként kirándulhatok, egy kedves, gyengéd barátnőre, aki megnevettet, és
akiről álmodozhatok egy kicsit. Nem akartam többé egyedül lenni.Harry
dolgozószobájában hosszasan szemlélgettem a festményről készült fotóimat, amelyeket
Gahalowood felnagyított. Ki festhette vajon? Caleb? Stern? Mindenesetre nagyon szép
kép volt. Bekapcsoltam a lejátszót, és újrahallgattam aznapi beszélgetésemet
Harryvel. – Köszönöm, Marcus. Nagyon meghat. De nem szabad, hogy a barátság miatt
írja meg a könyvet.– Hogy érti ezt?– Emlékszik, miről beszélgettünk a burrowsi
diplomaosztója napján?– Igen, nagyot sétáltunk az egyetem parkjában. Elballagtunk a
bokszteremig. Érdeklődött, mik a terveim, és én azt válaszoltam, hogy könyvet
akarok írni. Aztán azt kérdezte, miért is írok. Mert szeretek írni, feleltem, mire
azt mondta…– Igen, mit is mondtam erre?– Hogy az életnek nem sok értelme van. De az
írás képes értelmet adni neki.Harry tanácsát megfogadva, leültem a számítógép elé,
hogy folytassam az írást. Goose Cove, éjfél. A dolgozószoba nyitott ablakán át
befúj a könnyű tengeri szél. Vidám szünidő-illat leng be mindent. Odakinn holdfény
ragyog a tájon.Halad a nyomozás. Vagy legalábbis Gahalowood őrmester és én
lassacskán rájövünk, mennyire szerteágazó üggyel állunk is szemben. Sokkal többről
van itt szó bűnös szerelmi viszonynál, mocskos kis napi hírnél, miszerint egy nyári
estén egy otthonról elszökött kislány egy csavargó áldozatává válik. Még mindig túl
sok a megválaszolatlan kérdés:– 1969-ben a Kellergan család otthagyja az Alabama
állambeli Jacksont, ahol az apa, David egy virágzó hitközséget vezet. Vajon
miért?– 1975 nyarán Nola és Harry Quebert között dúl a szerelem, ez az érzés ad
ihletet A bajok eredetének megírásához. Nolának azonban Elijah Sternnel is viszonya
van, aki aktképet festet róla. Ki ez a lány valójában? Egy múzsa?– Mi a szerepe az
ügyben Luther Calebnek, aki Nancy Hattaway elmondása szerint többször jött Aurorába
Noláért, hogy elvigye Concordba?– Tamara Quinnen kívül ki tudhatott még Nola és
Harry kapcsolatáról? Ki küldhetett névtelen leveleket Harrynek?– A nyomozást vezető
Pratt rendőrfőnök miért nem hallgatta ki Harryt, miután Tamara Quinntől értesült a
lány iránti érzéseiről? Sternt vajon kihallgatta-e?– Ki az ördög ölhette meg
Deborah Coopert és Nola Kellergant?– És ki lehet az a megfoghatatlan árnyalak, aki
meg akarja akadályozni, hogy mindezt elmondjam? 

Részletek Harry L. Quebert A BAJOK EREDETE című regényéből Egy vasárnap történt a

tragédia. A lány boldogtalan volt, és megpróbálta eldobni az életét. Elfáradt a
szíve a dobogásban, ha érte nem doboghatott. Nem tudott nélküle élni. A férfi
megértette ezt végre, és azóta titokban mindennap meglátogatta a kórházban. Miért
akarta megölni magát egy ilyen gyönyörű teremtés? Gyötörte az önvád. Mintha ő
okozott volna fájdalmat a lánynak.Titokban ott ült mindennap a klinika körüli nagy
park egyik padján, és várta a pillanatot, hogy kijöjjön a lány élvezni a szép időt.
Nézte, hogy él. Élni a legfontosabb. Aztán, kihasználva az alkalmat, hogy nincs a
szobájában, egy levelet csúsztatott a párnája alá. Drága szerelmem!Nem szabad soha
meghalnia. Maga egy angyal. Az angyalok nem halnak meg soha.Látja, mindig a
közelében vagyok. Törölje le a könnyeit, könyörgöm. Nem tudom elviselni, ha
szomorúnak látom.Enyhítse a fájdalmát az ölelésem. Szerelmem!Micsoda meglepetés
volt, amikor az ágyamba visszafeküdve, megtaláltam a levelét! Titokban írok most
magának, este villanyoltás után már nem szabad fent lennünk, és az ápolónők igen
szigorúak. De nem tudom megállni, hogy rögtön ne válaszoljak, miután elolvastam,
amit írt. Csak, hogy elmondhassam: szeretem.Táncolni szeretnék magával. Biztos
vagyok benne, hogy úgy táncol, ahogy senki más. Szívesen megkérném, hogy jöjjön
velem a nyári bálba, de tudom, hogy nem akarja. Azt mondaná, hogy végünk van, ha
együtt látnak bennünket. Egyébként se hinném, hogy kikerülök addig innen. De mi
értelme élni, ha nem szerethetjük egymást? Ezt kérdeztem magamtól akkor is, amikor
azt tettem, amit tettem.Örökké a magáé vagyok. Gyönyörűségem!Egyszer majd
táncolunk. Megígérem. Eljön az idő, amikor győz a szerelem, és fényes nappal is
szerethetjük egymást. És táncolunk, táncolunk a tengerparton. Mint amikor először
láttam.Ott olyan szépnek látom mindig, kedvesem! Gyógyuljon meg gyorsan! És
táncolunk a parton. Szerelmem!A parton táncolni, csak erre vágyom! Mondja, hogy
elvisz oda, és nem lesz más, csak maga meg én… 

18. Martha’s Vineyard(Massachusetts, 1975. július vége) – A mi társadalmunkban,

Marcus, azokat az embereket csodálják a legjobban, akik hidakat, felhőkarcolókat,
birodalmakat építenek. Pedig az igazán nagyok és csodálatraméltók azok, akiknek a
szerelem építményét sikerül megalkotniuk. Mert nincsen ennél hatalmasabb és
nehezebb vállalkozás. 

Táncolt a parton. Játszott a hullámokkal, futott a homokban, lobogott a haja a

szélben. Nevetett, sugárzott belőle az életöröm. Harry a szálloda teraszáról nézte
egy darabig, aztán visszatemetkezett az asztalon szétterített papírjaiba. Gyorsan,
jól haladt az írással. Amióta megérkeztek, több tucat oldalt írt, hihetetlen
ütemben ment a munka. Neki köszönhette. Nola, drága Nola, az élete, az ihletője. N-
O-L-A. Végre megírja élete nagy regényét. Egy szerelmes regényt.„Harry! – kiáltotta
a lány – Tartson egy kis szünetet! Jöjjön egyet fürödni!” Engedélyezett magának egy
kis pihenőt, felment a szobájukba, táskájába rakta a kéziratot és fürdőnadrágba
bújt. Megkereste a lányt, és elindultak az óceán partján, eltávolodva a
szállodától, a terasztól, a többi vendégtől és a fürdőzőktől. Átmásztak egy
sziklafalon, és egy elhagyatott kis öbölbe értek, ahol végre szerethették
egymást.– Vegyen a karjába, Harry, drágám – kérte Nola, ahogy eltűntek a kíváncsi
szemek elől.A férfi átkarolta a derekát, Nola a nyakába csimpaszkodott. Aztán vízbe
vetették magukat, vidáman fröcskölték egymást, végül kifeküdtek a napra megszáradni
a szálloda nagy fehér törülközőin. Nola a férfi mellkasára tette a
fejét.– Szeretem, Harry… Úgy szeretem, mint még soha senkit.Egymásra
mosolyogtak.– Ez életem legszebb nyaralása – mondta Harry.Nola arca
felderült.– Csináljunk képet! Csináljunk fényképet, hogy ne felejtsük el soha!
Elhozta a gépet?Harry a táskájába nyúlt, és odaadta a lánynak, amit kért. Nola
szorosan mellé állt, kinyújtott karjába fogta a fényképezőgépet, és az objektívet
maguk felé irányítva, elkattintotta. Közben Harry felé fordította a fejét, és arcon
csókolta a férfit. Felnevettek.– Szerintem nagyon jó kép lesz – jegyezte meg Nola.
– Feltétlenül őrizze meg egész életében.– Egész életemben őrizni fogom. Sosem válok
meg tőle.Négy napja voltak Martha’s Vineyardon.★Két héttel korábban Július 19.
volt, a hagyományos nyári bál napja. Már harmadik éve rendezték az aurorai bált a
montburry-i Country Clubban, ez volt ugyanis az egyetlen helyszín, amely
megfelelőnek számított Amy Pratt szemében, aki főszervezőként igazi nagyvilági
eseménnyé kívánta tenni az összejövetelt. Amyvel leáldozott az aurorai gimnázium
tornatermében rendezett bálok időszaka, a büfét ültetett vacsora váltotta fel, a
férfiak csak nyakkendőben jelenhettek meg, és a vacsora végén, a tánc előtt a
hangulat felpezsdítése céljából tombolát húztak.A bált megelőző hónapban így aztán
Amy Pratt sorra járta a házakat, aranyárban kínálva a tombolajegyeket, amit az
emberek nem mertek visszautasítani, attól való félelmükben, hogy rossz helyre
ültetik őket az estélyen. Rossz nyelvek szerint a busás bevétel egyenesen a
főszervező zsebébe vándorolt, ám ezt senkinek nem akarózott nyíltan szóba hozni,
fontosabb volt jóban maradni vele. Azt beszélték, hogy egyszer már szándékosan nem
juttatott ülőhelyet az asztalnál annak a nőnek, akivel előzőleg összeszólalkozott.
A vacsoránál ott állt szerencsétlen a terem közepén, és nem volt hova ülnie.Harry
először nem akart elmenni a bálba. Pedig hetekkel korábban megvette a jegyét, de
ahogy elérkezett a nap, semmi kedve nem volt kimozdulni otthonról. Nola még mindig
nem jött ki a kórházból, ő meg egyre boldogtalanabb lett. Egyedül akart maradni.
Aznap reggel aztán Amy Pratt zörgetett az ajtaján. Napok óta nem látta Harryt a
városban, a Clark’s-ből is eltűnt. Amy meg akart győződni róla, hogy nem teszi
lóvá, hiszen mindenképpen jelen kell lennie a bálban, már mindenkinek
elhíresztelte, hogy ott lesz. Először fordul elő, hogy egy neves New York-i
személyiség vesz részt az eseményen, amit ő szervez, és jövőre talán a show-
business színe-java is vele tart. Pár év múlva egész Hollywood és a Broadway idejár
majd New Hampshire-be, hogy részt vegyen a Keleti part egyik legmondénebb
rendezvényén. „Harry, eljön ma este? Hallja? Ugye, ott lesz a bálon?” – toporgott
idegesen az ajtóban. Addig könyörgött, míg Harry végül megígérte, hogy elmegy, mert
tudta, hogy lehetetlen nemet mondani, sőt, Amy még ötven dollár értékű
tombolajegyet is rásózott.Napközben meglátogatta Nolát a kórházban. Útközben egy
montburry-i boltban még operalemezeket vett. Nem tudta megállni, hogy ne vegyen,
tudta, hogy a zene mennyire boldoggá teszi a lányt. Pedig túl sokat költött, nem
engedhette volna meg magának. Nem akarta tudni, milyen összeg maradhatott a
bankszámláján. Elfolyt minden pénze, ha továbbra is ilyen ütemben költekezik, nyár
végére nem lesz miből fizetni a ház bérleti díját.Együtt sétáltak a kórház
kertjében, egy kis liget rejtekében Nola átölelte.– Harry, el akarok menni
innen…– Az orvosok szerint pár nap múlva hazamehetsz.– Félreértett, Aurorából
akarok elmenni. Magával. Itt sosem lehetünk boldogok.– Majd egyszer – felelte
Harry.– Mi lesz majd egyszer?– Majd egyszer elmegyünk.Nola arca
felragyogott.– Igazán? Tényleg elmegyünk, Harry? Elvisz valahova messze?– Nagyon
messze. És boldogok leszünk.– Igen! Nagyon boldogok!Szorosan átölelte a férfit.
Valahányszor hozzáért, finom remegés futott át Harry testén.– Ma este lesz a bál –
jegyezte meg Nola.– Igen.– Megy?– Nem tudom. Megígértem Amy Prattnek, de nincs
igazán kedvem hozzá.– Jaj, menjen csak el, kérem szépen! Én annyira szívesen
mennék. Mindig arról ábrándoztam, hogy valaki elvisz a bálba. De nem jutok el soha…
Mama nem akarja.– Mihez kezdjek ott egyedül?– Nem lesz egyedül, Harry. Gondolatban
ott leszek magával. Együtt táncolunk! Bármi történjen, gondolatban ott leszek
magával!– Mit jelentsen az, hogy bármi történjen? – kérdezte bántódottan
Harry.– Semmit, Harry, drága Harry, ne sértődjön meg. Csak azt akartam mondani,
hogy örökké szeretni fogom.A lány kedvéért ment hát el a bálba, kelletlenül,
magányosan. Már a megérkezésekor megbánta döntését, rosszul érezte magát a
tömegben. Magabiztosságot erőltetve magára a bárpulthoz telepedett, és martiniket
iszogatva figyelte az érkezőket. Hamar megtelt a terem, egyre nőtt a hangzavar. Úgy
érezte, minden pillantás rászegeződik, mintha mindenki tudná, hogy egy tizenöt éves
gyereklányba szerelmes. Tétován kiballagott a mosdóba, leöblítette az arcát, aztán
magára zárta az egyik WC-fülke ajtaját, leült a csészére, hogy kissé összeszedje
magát. Nagy levegőt vett, meg kell őriznie a nyugalmát. Senki sem tudhatja, mi van
Nola és közte. Mindig olyan óvatosak és diszkrétek voltak. Semmi ok nincs az
aggodalomra. Fontos, hogy természetesen viselkedjen. Nagy nehezen sikerült
megnyugtatnia magát, érezte, hogy kiáll a görcs a gyomrából. Kinyitotta az ajtót,
és ekkor megpillantotta a mosdó tükrén a vörös rúzzsal odapingált
feliratot:LiliomtipróPánik fogta el. Ki van itt? Körülnézett, benyitott minden
fülkébe, de sehol senki. A mosdó üres volt. Törülközőt ragadott, bevizezte és
kapkodva dörzsölni kezdte a feliratot, amely zsíros, vörös pacává változott a
tükrön. Aztán kirohant a vécéből, mielőtt rajtakapta volna valaki. Rosszulléttel
küzdött, émelygett, de verejtékező homlokkal, lüktető halántékkal visszatért a
társaságba, mintha mi sem történt volna. Ki tudhat a kapcsolatukról?Eljött a
vacsora ideje, a teremben a vendégek az asztalokhoz vonultak. Harry úgy érezte,
mindjárt beleőrül a helyzetbe. Egy kéz ragadta meg a vállát. Összerezzent. Amy
Pratt volt az. Harryről patakokban folyt az izzadság.– Minden rendben, Harry? –
érdeklődött Amy.– Hogyne… persze… csak kicsit meleg van itt.– A díszvendégek
asztalához ültettem. Jöjjön, megmutatom.Egy virágokkal ékesített, nagy asztalhoz
vezette, amelynél már ült egy negyvenes éveiben járó férfi, arcán a kegyetlen
unalom kifejezésével.– Harry Quebert, hadd mutassam be önt Elijah Sternnek, bálunk
nagylelkű szponzorának – kezdte Amy szertartásosan. – Stern úrnak köszönhetően
ilyen olcsó a báli belépőjegy. És ő az otthonául szolgáló Goose Cove-i ház
tulajdonosa is.Elijah Stern mosolyogva nyújtott kezet, Harry pedig
felnevetett.– Szóval, ön a ház gazdája, Stern úr?– Szólítson inkább Elijahnak.
Örülök, hogy megismertem.A főfogás után a két férfi kiment, hogy elszívjon egy szál
cigarettát, és sétáljon egy kicsit a Country Club zöld pázsitján.– Tetszik önnek a
ház? – kérdezte Stern.– Nagyon. Csodálatos épület.Kezében a parázsló cigarettával,
Stern nosztalgiával mesélt arról, hogy Goose Cove valamikor a család nyaralója
volt, az apja azért építtette, mert az anyját szörnyű fejfájások kínozták, és az
orvos szerint jót tett neki a tengeri levegő.– Apám első pillantásra beleszeretett
ebbe az óceánparti földdarabba. Habozás nélkül megvásárolta, hogy házat építsen rá.
Ő vetette papírra az épület alaprajzát. Imádtam azt a helyet. Annyi szép nyarat
töltöttünk ott. Aztán teltek az évek, apám meghalt, anyám Kaliforniába költözött,
Goose Cove-ban nem lakott többé senki. Szeretem a házat, néhány éve fel is
újíttattam. De nem nősültem meg, nincsenek gyerekeim, nincs is időm élvezni ezt az
egyébként is túl nagy épületet. Megbíztam hát egy ingatlanügynökséget, hogy
keressen rá bérlőt. Elviselhetetlennek találtam ugyanis a gondolatot, hogy
lakatlanul, üresen álljon. Örülök, hogy olyasvalaki lakik benne, mint ön.Stern azt
is elmesélte, hogy gyerekkorában Aurorában élte meg az első bálokat, első
szerelmeket, és a régi emlékek miatt erre a nyári rendezvényre azóta is minden
évben visszajár.Egy kőpadra telepedve gyújtottak rá a második cigarettára.– És most
min dolgozik éppen, Harry?– Egy szerelmes regényt írok… Azaz, próbálok írni. Tudja,
itt mindenki azt hiszi, hogy nagy író vagyok, de valójában ez csak
szemfényvesztés.Harry tisztában volt vele, hogy Stern nem az a fajta ember, aki
hagyja magát rászedni. Stern csak,ennyit mondott:– Az itteniek nagyon könnyen
befolyásolhatók. Elég megnézni, milyen szomorú irányba változott ez a rendezvény
is. Tehát szerelmes regény?– Igen.– És hol tart vele?– Még az elején. Őszintén
szólva, nemigen tudok írni mostanában.– Bosszantó lehet egy írónak. Gondjai
vannak?– Úgy is mondhatnánk.– Szerelmes?– Miért kérdezi ezt tőlem?– Kíváncsiságból.
Azon gondolkodtam,
szerelmesnek kell-e lenni ahhoz, hogy valaki szerelmes regényt írjon. Az írók
mindenesetre lenyűgöznek. Talán mert magam is szerettem volna író lenni. Vagy
művész, valamilyen értelemben. Feltétel nélküli rajongója vagyok a festészetnek. De
bennem sajnos semmiféle művészi tehetség nincs. Mi a címe a könyvének?– Még nem
tudom.– És milyen szerelemről szól?– Tiltott szerelemről.– Ez valóban érdekesnek
tűnik – lelkesedett Stern. – Összejöhetnénk máskor is.Fél tízkor, a desszert után
Amy Pratt bejelentette a tombolasorsolást, amelyet a férje vezetett, ahogy már évek
óta. Pratt rendőrfőnök a mikrofont harapdálva sorolta a számokat. A zömmel helyi
kereskedők által felajánlott nyeremények meglehetősen silányak voltak, leszámítva a
nagy izgalmat kiváltó első díjat: az egyhetes nyaralást Martha’s Vineyard egyik
luxusszállodájában két fő részére. „A figyelmüket kérem – harsogta a rendőrfőnök. –
A főnyereményt érő tombolaszám… Figyelem… Az 1385-ös!” Rövid csendet követően Harry
rádöbbent, hogy a szám az övé, és meglepve emelkedett fel. Dörgő taps fogadta,
bálozók sereglettek köré, hogy gratuláljanak neki. A személyzet egész este rá
figyelt, Harry lett a világ közepe. Ő viszont nem figyelt senkire, az ő világának
közepe egy kis kórházi szobában aludt, tizenöt mérfölddel arrébb.Hajnali kettő felé
távozóban összefutott a ruhatárnál Elijah Sternnel, aki maga is menni
készült.– Tombola-főnyeremény! – mosolyodott el Stern. – Maga elég szerencsés
fickónak tűnik.– Igen… Pedig majdnem nem vettem meg azt a jegyet.– Hazavigyem? –
kérdezte Stern.– Köszönöm, Elijah, de kocsival vagyok.Együtt ballagtak a parkolóig.
Egy fekete luxusautó várta Sternt, egy férfi cigarettázott előtte.– Harry, hadd
mutassam be magának a bizalmi emberemet – mutatott a férfira Stern. – Nagyszerű
fickó. Ha nem bánja, elküldeném időnként Goose Cove-ba, hogy gondozza a rózsákat.
Lassan ideje megmetszeni őket, és ő kiváló kertész, nem úgy, mint az
ingatlanügynökség által kiküldött kétbalkezesek, akik tavaly nyáron minden
növényemet kivégezték.– Természetesen. Hiszen az ön otthona, Elijah.Ahogy közelebb
ért hozzá, Harrynek feltűnt a férfi rémisztő külseje. Erős, izmos test, sebhelyes,
deformált arc. Kezet ráztak egymással.– Harry Quebert vagyok.– Jó észtét, Quebert
úr – válaszolt a másik, nehezen érthetően, kínlódva. – Luther Caleb vagyok.Az
auroraiak oldalát már a bál másnapján furdalni kezdte a kérdés, hogy vajon kivel
megy majd Harry Quebert Martha’s Vineyardra? Senki se tudott róla, hogy helybeli
nővel lenne viszonya. Talán New Yorkban van barátnője? Mondjuk valami filmcsillag.
Vagy egy aurorai lányt visz magával? Mégis lenne itt valakije a mindig oly diszkrét
Harrynek? Lehet, hogy a bulvársajtóban is írnak róla?Az egyetlen ember, akit nem
foglalkoztatott az utazás, maga Harry volt. Július 21-én hétfőn reggel otthon
pakolászott, egészen belebetegedve az aggodalomba amiatt, hogy valaki tud a
viszonyáról Nolával. Ki követte a mosdóba? Ki mocskolhatta össze a tükröt a
gyalázkodó felirattal? A rúzs nyilvánvalóan nőre utalt. De vajon kire? Hogy
elterelje a gondolatait, leült az írópulthoz, és a papírjait kezdte rendezgetni,
ekkor vette észre, hogy egy lap hiányzik. Az öngyilkossági kísérlet napján írt
néhány sor Noláról. Emlékezett rá, hogy a pulton maradt. Igaz, az asztalon már egy
hete gyűltek nagy összevisszaságban a papírok, amelyeket azonban időrendben
gondosan megszámozott, hogy később rendbe rakhassa őket. Most, iratrendezés közben
derült ki, hogy egy lap hiányzik. Pedig fontos volt, erre is emlékezett. Kétszer is
újra sorba rendezte a papírokat, kiürítette az aktatáskáját, de hiába. Érthetetlen.
A Clark’s-ből eljőve mindig alaposan megnézte, nem hagy-e ott valamit. Goose Cove-
ban kizárólag a dolgozószobában írt, ha néha kitelepedett is a teraszra, munka után
az írópultra tett mindent, ami kint készült. Nem veszíthette el azt a lapot, de
akkor hová tűnhetett? Miután hasztalan tette tűvé érte a házat, azon kezdett
töprengeni, nem járt-e valaki a házban kompromittáló bizonyíték után kutatva. Talán
éppen az a személy, aki a bálban a mosdó tükrére írta azt a szót? Ettől a
gondolattól olyan rosszullét fogta el, hogy kis híján elhányta magát.Ugyanezen a
napon Nola elhagyhatta a Charlotte’s Hill-i klinikát. Aurorába visszatérve, első
dolga volt megkeresni Harryt. Késő délután ment ki Goose Cove-ba, a férfit a parton
találta, kezében a pléh kenyeres dobozzal. Nola nyomban a karjába vetette magát,
Harry felkapta a lányt, és megpördült vele.– Jaj, Harry, drága Harry! Annyira
vártam már, hogy itt legyek végre magával!Harry erősen magához szorította.– Nola!
Nola drága…– Hogy van? Igaz, amit Nancy mesélt, hogy megnyerte a tombola
fődíját?– Igaz! Hihetetlen, ugye?– Kétszemélyes nyaralás Martha’s Vineyardon! És
mikor?– Szabadon választható időpontban. Amikor kedvem tartja, felhívom a
szállodát, és lefoglalom a szobát.– Engem is elvisz? Ó, Harry, vigyen oda magával,
ahol bujkálás nélkül lehetünk boldogok!Harry nem válaszolt, szótlanul lépkedtek a
fövenyen. Nézték, ahogy a hullámok kifutnak a homokos partira.– Honnan jönnek a
hullámok? – kérdezte Nola.– Messziről – felelte Harry. – Valahonnan messziről
jönnek, hogy meglássák a nagy Amerika partjait, és ott ki is múljanak.Nolára
meredt, hirtelen indulatosan kezébe fogta a lány arcát.– Te jó ég, Nola! Hogy
akarhat valaki meghalni?– Nem meghalni akar az ember – mondta Nola. – Csak nem tud
tovább élni.– De emlékszel, amikor az iskolai előadás után azt mondtad, ne
aggódjak, mert mellettem vagy? Hogy akarsz vigyázni rám, ha megölöd magad?– Tudom,
Harry. Bocsásson meg – felelte Nola, és térdre omlott a parton, ahol először
találkoztak, és ahol első látásra egymásba szerettek. – Vigyen magával. Vigyen
magával Martha’s Vineyardra! Vigyen magával és szeressük egymást!Elragadtatásában
Harry megígérte, hogy magával viszi. De röviddel később, amikor Nola hazaindult, és
ő nézte az úton távolodó alakot, úgy érezte, mégsem teheti. Lehetetlen. Valaki már
tud a kapcsolatukról, ha együtt mennének, az egész város hírét venné. Garantáltan
börtönbe kerülne. Nem viheti magával, és ha Nola megint ezt kéri tőle, elhalasztja
a tiltott utat. Halogatni fogja a végtelenségig.Másnap, hosszú idő után először,
újra betért a Clark’s-be. Jenny szolgált fel, mint máskor is. Harry láttán
felcsillant a szeme, hát visszajött végre! A bál miatt lett volna az egész? Vajon
féltékeny lett, amiért Travisszel látta? Vajon el akarja vinni magával Martha’s
Vineyardra? Ha nélküle utazik oda, nem szereti. Annyira foglalkoztatta a kérdés,
hogy még a rendelés felvétele előtt előhozakodott vele.– Kit viszel el Martha’s
Vineyardra, Harry?– Fogalmam sincs – válaszolta a férfi. – Lehet, hogy senkit.
Inkább talán arra használom az alkalmat, hogy előrehaladjak a könyvvel.– Egyedül
utazni egy ilyen szép helyre? – biggyesztette le a száját Jenny. – Vétek
lenne.Titokban reménykedett, hogy Harry erre azt feleli: „Igazad van, Jenny drágám,
utazzunk együtt, és öleljük egymást a naplementében.” Harry azonban csak ennyit
mondott: „Egy kávét kérek szépen.” Jenny szolgaian engedelmeskedett. Ebben a
pillanatban Tamara Quinn lépett ki az étterem mögötti irodából, ahol a könyvelést
vezette. Észrevette Harryt a törzsasztalánál, odasietett, és köszönés nélkül
belekezdett a mondandójába.– Épp most néztem át a könyvelést – vágta hozzá keserű
dühvel. – Nem tudunk tovább hitelezni önnek, Quebert úr.– Értem – felelte Harry,
aki szerette volna elkerülni a botrányt. – Nagyon sajnálom a múlt vasárnapi
távolmaradásomat… Én…– Nem érdekel a mentegetőzése. Megkaptam a virágcsokrát, a
kukában végezte. Kérem, hogy a hét végéig rendezze a tartozását.– Természetesen.
Adja ide a számlát, haladéktalanul kifizetem.Tamara kihozta neki a részletes
elszámolást, amitől Harry majdnem rosszul lett: több mint 500 dollárral tartozott.
Számolatlanul szórta a pénzt, 500 dollár ételre, italra, 500, ablakon kidobott
dollár, csak hogy Nolával lehessen. Ehhez jött még másnap délelőtt az
ingatlanügynökség levele. Harry a bérleti díj felét fizette ki addig, azaz július
végéig rendezte Goose Cove-i tartózkodásának költségét. A levél arról értesítette,
hogy további ezer dollárt tartozik fizetni, aminek fejében szeptemberig maradhat a
házban. Csakhogy már nem volt ezer dollárja. Gyakorlatilag nem maradt több pénze. A
Clark’s-ben felhalmozott adósság kifizetésével a csőd szélére került. Nem tud
tovább egy ilyen villát bérelni. Nem maradhat. Mit tegyen? Hívja fel Elijah Sternt,
és tárja fel előtte a helyzetét? Mire lenne jó? Nem tudta megírni a nagy regényt,
csak egy közönséges szélhámos.Némi gondolkodás után felhívta a Martha’s Vineyard-i
szállodát. Már kitalálta, mit lépjen. Lemond a házbérlésről. Abbahagyja ezt az
értelmetlen színjátékot. Elutazik egy hétre Nolával, hogy utoljára szerethessék
egymást, aztán eltűnik. A recepción megtudta, hogy van még egy szobájuk július 28-
tól augusztus 3-ig. Ezt kell hát tennie, utoljára karjaiba zárni Nolát, aztán
örökre elhagyni a várost.A szobafoglalás után felhívta az ingatlanügynökséget.
Halaszthatatlan ügyek miatt vissza kell térnie New Yorkba, magyarázta a telefonban.
Augusztus elsejével felmondta a szerződést, de praktikus okokra hivatkozva
meggyőzte az ügyintézőt, hogy augusztus 4-ig megtarthassa a kulcsot, amelyet majd
közvetlenül a cég bostoni irodájában ad le New Yorkba visszamenet. Sírás fojtogatta
a telefonban, hát így végződik az állítólagos írótehetség Harry Quebert története,
aki három sort se volt képes papírra vetni az annyira vágyott nagyregényből.
„Rendben, uram – búcsúzott végül, mielőtt könnyekben tört volna ki. – Tehát
augusztus 4-én hétfőn, az irodában adom vissza Goose Cove kulcsát.” Miközben
letette a kagylót, fojtott hang szólalt meg a háta mögött.– Elmegy, Harry?Nola volt
az. Észrevétlenül jött be, és végighallgatta a beszélgetést. Csupa könny volt a
szeme.– Elmegy, Harry? – ismételte. – Mi történt?– Nola… Gondjaim vannak.A lány
odaszaladt hozzá.– Gondjai? Miféle gondjai?
Nem mehet el! Harry, nem mehet el! Meghalok, ha elmegy!– Ne! Ne mondj ilyet!Nola
térdre rogyott.– Ne menjen el, Harry! Az ég szerelmére! Maga nélkül nem ér semmit
az életem!Harry is leroskadt mellé.– Nola… El kell mondanom… Kezdettől hazudtam.
Nem vagyok híres író… Hazudtam! Mindenben hazudtam! Magamról, a karrieremről! Nincs
több pénzem! Semmim sincs! Nem tudok tovább itt maradni ebben a házban. Nem
maradhatok Aurorában.– Majd találunk megoldást! Nekem nincsenek kétségeim, nagy író
lesz magából. Sok pénzt fog keresni! Nagyszerű volt az első könyve, és biztos
vagyok benne, hogy az új, amin most akkora hévvel dolgozik, az is nagy siker lesz!
Ilyesmiben sose tévedek!– Nola, az a könyv csupa szörnyűség. Szörnyű
szavak!– Milyen szörnyű szavak?– Rólad. Csupa olyasmi, amit nem lenne szabad
leírnom. De hiába, ha egyszer ezt érzem.– Mit érez, Harry?– Szerelmet. Nagy-nagy
szerelmet!– Akkor változtassa széppé azokat a szavakat! Lásson munkához! Írjon
ezután szép szavakat!Kézen fogta és kivezette a teraszra. Kivitte neki a papírjait,
jegyzetfüzetek, tollait. Kávét főzött, feltett egy operalemezt, kitárta a nappali
ablakát, hogy kihallatsszon a muzsika. Tudta, hogy a zene segíti a férfit a
munkában. Harry szófogadóan összeszedte magát, és elölről kezdett mindent,
hozzálátott egy szerelmes regényhez, mintha Nola és ő szerelmesek lehetnének
egymásba. Jó két óra hosszat írt, a szavak maguktól jöttek a papírt szántó tollára,
a mondatok hibátlanul és természetesen illeszkedtek egymáshoz. Aurorába érkezése
óta először érezte úgy, hogy valóban regény születik a kezei között.Felnézett a
papírlapról, és észrevette, hogy Nola elaludt a nád karosszékben, ahova
visszahúzódott, hogy ne zavarja őt. Ragyogón sütött a nap, nagyon meleg volt. A
regénnyel, Nolával, az óceánparti házzal Harry egyszeriben úgy érezte, az élet
gyönyörű. Még az se látszott rossznak, hogy elutazik Aurorából, hiszen majd New
Yorkban befejezi a regényt, nagy író lesz, és vár Nolára. Azzal, hogy elmegy, még
nem kell elveszítenie. Sőt. Amint elvégzi a középiskolát, New Yorkba jöhet
egyetemre. És akkor együtt lehetnek. Addig meg írnak egymásnak, találkoznak a
szünidőben. Gyorsan szállnak az évek, nemsokára már szabad lesz szeretniük egymást.
Gyengéden felébresztette Nolát. A lány mosolyogva nyújtózkodott.– Jól haladt az
írással?– Nagyon.– Remek! Elolvashatom?– Nemsokára. Megígérem.Sirályok repültek el
a víz felett.– Legyenek benne sirályok! Írja bele a regénybe a sirályokat!– Minden
oldalon lesznek, Nola. Mi lenne, ha mégis elutaznánk Martha’s Vineyardra? Van egy
szobájuk a jövő hétre.A lány arca felragyogott.– Jó! Menjünk! Utazzunk el
együtt.– De mit mondasz a szüleidnek?– Ne aggódjon, Harry drágám. A szüleimet bízza
rám. Maga ne törődjön mással, csak írja a remekművét, és szeressen engem. Tehát
marad?– Nem, Nola. A hónap végén el kell mennem, mert nem tudom tovább fizetni a
házat.– A hónap végén? Hiszen az most van!– Tudom.Nola szeme könnyektől nedvesen
csillogott.– Harry, ne menjen el!– New York nincs messze. Majd meglátogatsz. Írunk
egymásnak. Telefonálunk. Miért ne jöhetnél oda egyetemre? Azt mondtad, mindig
szeretted volna látni New Yorkot.– Egyetemre? De az még három év! Nem bírok ki
három évet maga nélkül, Harry! Nem fogom kibírni!– Ne félj, gyorsan eltelik. Ha két
ember szereti egymást, repül az idő.– Ne hagyjon el, Harry! Nem akarom, hogy
Martha’s Vineyard legyen a búcsúutazásunk.– Nola, nincs több pénzem. Nem maradhatok
itt.– Könyörgöm, Harry, ne menjen el. Majd csak találunk megoldást.
Szeret?– Igen.– Ha szeretjük egymást, találunk megoldást. Azok, akik szeretik
egymást, mindig találnak megoldást, hogy tovább szerethessék egymást. Legalább
ígérje meg, hogy gondolkodik rajta.– Megígérem.Egy héttel később, 1975. július 28-
án hétfőn hajnalban indultak útnak, és addig már nem hozták szóba Harry
elkerülhetetlennek tűnő távozását. Harry haragudott magára, amiért hagyta, hogy a
becsvágy és a nagyratörő álmok elragadják. Hogy lehetett olyan naiv, hogy egy nyár
alatt akart megírni egy remekművet?Hajnali négykor találkoztak a kikötői
parkolóban. Aurora aludt. Még sötét éjszaka volt. Jó tempóban haladtak Bostonig,
ahol megreggeliztek, majd egyhuzamban tették meg az utat a falmouth-i kompig. Késő
délelőtt szálltak partra Martha’s Vineyard szigetén. Attól kezdve, mintha
álomvilágba csöppentek volna a gyönyörű óceánparti szállodában. Fürödtek, sétáltak,
kettesben vacsoráztak a tágas étteremben, anélkül, hogy bárki is ügyet vetett volna
rájuk. Martha’s Vineyardon végre élhették az életüket.★Negyedik napja voltak a
szigeten. Hevertek a forró homokon, a saját kis öblükben, távol a világtól, és nem
gondoltak semmi másra, csak magukra és az együttlét boldogságára. Nola a
fényképezőgépet babrálta, Harry a regényen gondolkodott.Nola azt mondta a férfinak,
hogy a szülei úgy tudják, egy barátnőjénél van, de hazudott. Valójában nem szólt
senkinek, csak megszökött, egy hét távollétet túl nehéz lett volna kimagyarázni.
Inkább szó nélkül eljött otthonról. Hajnalban kimászott a szobája ablakán. És míg
ők Harryvel a parton heverésztek, Aurorában Kellergan tiszteletes halálra aggódta
magát. Hétfő reggel üresen találta a lánya szobáját. Nem értesítette a rendőrséget.
Előbb az öngyilkossági kísérlet, aztán a szökés, ha bejelenti, megtudja az egész
város. Hét napot adott magának, hogy megtalálja Nolát. Hét nap, egy hét, ahogy az
Úr megalkotta. A kocsiban teltek a napjai, járta a környéket, kereste a lányt. A
legrosszabbtól tartott. Hét nap múltán a hatósághoz fordul.Harry nem sejtett
semmit. Elvakította a szerelem. Annyira, hogy a sötétben leskelődő alakot se vette
észre az indulás reggelén, amikor Nolával találkozott a kikötői parkolóban. 1975.
augusztus 3-án vasárnap délután tértek vissza Aurorába. A Massachusetts és New
Hampshire közti határt átlépve Nola elsírta magát. Nem tud nélküle élni, nincs joga
elmenni, mondta Harrynek, ilyen szerelem csak egyszer adódik az életben, jó
esetben. „Ne menjen el, Harry – könyörgött. – Ne hagyjon itt.” Olyan jól haladt az
írás az utóbbi napokban, bizonygatta, nem kockáztathatja, hogy elszálljon az ihlet.
„Gondját viselem, magának nem kell mással törődnie, csak az írással – esedezett. –
Csodálatos regényen dolgozik, nincs joga elrontani mindent.” És igaza volt, ő hozta
meg múzsaként az ihletet Harrynek, miatta szárnyalt hirtelen a tolla. Csakhogy
elkésett, Harrynek nem maradt több pénze a házra. El kellett mennie.Az otthonától
néhány saroknyira tette ki Nolát, ott még utoljára megölelték egymást. A lány arca
csupa könny volt, belekapaszkodott a férfiba, hogy visszatartsa.– Mondja, hogy
holnap reggel még itt lesz!– Nola, én…– Hozok meleg brióst, főzök kávét.
Megcsinálok mindent. A felesége leszek, és maga nagy író lesz. Mondja, hogy még itt
lesz…– Itt leszek.Nola arca felderült.– Komolyan?– Itt leszek. Megígérem.– Ígérni
nem elég, Harry. Esküdjön meg rá, esküdjön a szerelmünkre, hogy nem hagy
el.– Esküszöm, Nola.Hazudott, mert túl nehéz lett volna másképp. Amint Nola eltűnt
az utca sarkán, sietett haza Goose Cove-ba. Gyorsan kellett cselekednie, nem akarta
megkockáztatni, hogy a lány esetleg visszajöjjön, és készülődés közben rajtakapja.
Aznap este már Bostonban lesz. Hazaérve sietősen összeszedte a holmiját, a
bőröndöket bedobta a csomagtartóba, ami kimaradt, a hátsó ülésre halmozta. Aztán
becsukta az ablaktáblákat, elzárta a gázt, a vizet, a villanyt. Menekült. Futott a
szerelem elől.Valami üzenetet akart neki hagyni. Nola, drágám, el kellett mennem.
Majd írok. Örökké szeretni foglak – firkantotta egy papírdarabra, amit az ajtórésbe
csúsztatott, de rögtön ki is vett, attól való félelmében, hogy másvalaki talál rá.
Nem hagy üzenetet, az a biztosabb. Kulcsra zárta az ajtót, beült a kocsijába és
elviharzott. Szélsebesen menekült. Isten veled, Goose Cove, New Hampshire, isten
veled, Nola.Valaminek örökre vége lett. 

17. Szökési kísérlet– Készüljön úgy az írásra, mint egy bokszmeccsre, Marcus: a

küzdelem előtti napokban az edzéseken ne hozzon ki többet magából a
teljesítőképessége hetven százalékánál, hogy a felgyülemlő düh csak a mérkőzés
estéjén törjön ki.– Hogy érti ezt?– Ha támad egy gondolata, ahelyett, hogy azonnal
írna belőle egy újabb olvashatatlan novellát, amit aztán első oldalon közöl a
folyóiratban, amit szerkeszt, érlelgesse inkább egy darabig. Ne engedje rögtön
napvilágra, hagyja magában növekedni, míg elérkezettnek nem érzi az időt. Ez lesz
a… Hányadik intelemnél tartunk is?– A tizennyolcadiknál.– Nem, a
tizenhetediknél.– Miért kérdezi, ha tudja?– Hogy lássam, figyel-e, Marcus.– Tehát a
tizenhetedik… Hagyjam megérni a gondolatot…– … a megvilágosodást. 

2008. július elsején, kedden nagy érdeklődéssel hallgattam Harryt a New Hampshire-i
állami börtön beszélőjében, amint felidézi annak az 1975. augusztus 3-i estének az
eseményeit, amikor elhagyni készült Aurorát, és az 1-es úton egy szembejövő autó
utána fordult és üldözőbe vette.★1975. augusztus 3., vasárnap este Egy pillanatig
rendőrautónak hitte, de nem volt se villogója, se szirénája. Nem értette, miért van
a sarkában és dudál rá, már kezdett attól tartani, hogy rablótámadás áldozata lesz.
Gyorsítani próbált, de üldözője beérte és az úton keresztbe fordulva leszorította a
padkára. Harry harcra készen pattant ki a kocsiból, de amikor a másik is kiszállt,
Stern sofőrjét, Luther Calebet ismerte fel benne.– Maga teljesen megőrült! –
ordította Harry.– Bocásszon meg, Quebert úr. Nem akartam megijeszteni. Sztern úr
feltétlenül találkozni szeretne magával. Napok óta kereszem.– Mit akar tőlem Stern
úr?Harry még mindig reszketett, majd szétvetette az adrenalin.– Fogalmam szinc,
uram – felelte Luther. – De aszt mondta, nagyon fontosz. Az otthonában várja.Luther
elszántsága láttán Harry bár kedvetlenül, de elindult utána Concordba.
Besötétedett. Megérkeztek a Stern-birtokra, ahol Caleb szó nélkül végigvezette
Harryt a házon, ki a tágas teraszra. Elijah Stern könnyű otthoni köntösben ült az
asztalnál és limonádét iszogatott. Ahogy megpillantotta Harryt, látható
megkönnyebbüléssel emelkedett fel, hogy üdvözölje.– A csudába is, kedves Harry, már
azt hittem, sosem bukkanok a nyomára! Köszönöm, hogy ilyen késői órán idejött.
Kerestem telefonon Goose Cove-ban, levelet is írtam. Mindennap odaküldtem Luthert.
De semmi hírem nem volt magáról. Hova az ördögbe tűnt?– Nem voltam a városban. Mi
volt ilyen fontos?– Mindent tudok! Mindent! És el akarta titkolni előlem az
igazságot?Harryből kifutott a vér, Stern tud Noláról.– Miről beszél? – dadogta,
hogy időt nyerjen.– Hát Goose Cove-ról, mi másról! Miért nem szólt, hogy pénzgondok
miatt épp felmondani készül a bérletet? A bostoni irodától tudok róla. Azt mondták,
holnap adja le a kulcsokat, ezért volt hát a nagy sietség. Feltétlenül beszélnem
kellett magával. Annyira sajnálom, hogy elmegy! Nincs szükségem a bérleti díjra, és
szívesen támogatnám a munkájában. Azt akarom, hogy Goose Cove-ban maradjon, amíg be
nem fejezi a regényét. Mit szólna hozzá? Említette, hogy mennyire inspirálóan hat
önre a hely, akkor hát miért menne el? Az ingatlanügynökséggel már mindent
elrendeztem. Nagy rajongója vagyok a művészetnek és a kultúrának, ha jól érzi magát
a házban, maradjon még pár hónapot! Büszke leszek, ha hozzájárulhatok valamivel egy
nagy regény születéséhez. Ne mondjon nemet, nincs olyan sok író ismerősöm… Tényleg
szívesen segítenék.Harry megkönnyebbülten felsóhajtott és leroskadt egy székbe.
Egyből elfogadta Elijah Stern ajánlatát. Nem remélt lehetőség nyílt előtte azzal,
hogy pár hónapig élvezheti még a házat, és Nola ihlető jelenlétében fejezheti be
nagy regényét. Takarékoskodással, a bérleti díj terhétől megszabadulva, még kijöhet
a pénzéből. A jótevője iránti udvariasságból ott maradt egy darabig a teraszon és
irodalomról csevegett Sternnel, pedig legszívesebben azonnal indult volna Aurorába
Nolához, hogy elmondhassa neki, megtalálta a megoldást. Aztán eszébe jutott, hogy a
lány talán már át is ment Goose Cove-ba. És zárva találta az ajtót. Rájött-e vajon,
hogy Harry elmenekült, hogy kész lett volna elhagyni őt? Görcsbe rándult a gyomra,
és mihelyt alkalom nyílt a távozásra, rohant Goose Cove-ba. Sietve tárta ki az
ablaktáblákat, nyitotta meg a vizet, gázt, kapcsolta vissza az áramot, pakolt
helyre mindent, hogy eltüntesse a szökési kísérlet nyomait. Nolának sosem szabad
megtudnia. Nola, az ő múzsája. Nélküle semmire sem képes.★– Nos, így maradhattam
Goose Cove-ban, és folytathattam a könyvemet – mesélte Harry. – A rákövetkező
hetekben valóban nem is csináltam mást, csak írtam. Írtam lázasan, őrülten,
éhséget, szomjat nem érezve, azt se tudtam, reggel van-e vagy este. Írtam megállás
nélkül, írtam, míg meg nem fájdult a szemem, a csuklóm, a fejem, mindenem. Írtam a
megcsömörlésig. Három héten át éjjel-nappal írtam. Ezalatt Nola viselte gondomat.
Vigyázott rám, enni adott, lefektetett, sétálni vitt, ha látta rajtam, hogy már nem
bírom tovább. Tapintatos, láthatatlan és mindenütt jelenlevő őrangyalomnak
köszönhetően minden lehetségessé vált. Egy hordozható kis Remingtonon átgépelte,
amit írtam. Időnként magával vitt egy kéziratcsomót, hogy otthon elolvassa. Meg se
kérdezett. Másnap megosztotta velem a véleményét. Sokszor áradozott, csodálatosnak
tartotta a szöveget, azt mondta, még sosem olvasott ilyen szépet, tágra nyílt,
szerelemmel teli szeméből olyan meggyőződés sugárzott, ami sosem tapasztalt
bizakodással töltött el.– Mit mondott neki a házzal kapcsolatban? –
kérdeztem.– Hogy mindennél jobban szeretem, mellette akarok maradni, és sikerült
megoldanom a bankkal, hogy továbbra is bérelhetem a házat. Marcus, neki
köszönhettem, hogy újra tudtam írni. Nem mentem többé a Clark’s-be, jószerivel a
városból is eltűntem. Nola vigyázott rám, ő intézett mindent. Még vásárolni se
engedett egyedül, azt mondta, nem tudom, mire van szükség, így távoli
szupermarketekbe jártunk, ahol nyugodtan lehettünk együtt. Mérgelődött, ha
észrevette, hogy kihagytam egy étkezést, vagy egy csokiszelet volt a vacsorám. Ó,
milyen édes is volt az a harag… Azt szerettem volna, ha egész életemben, minden
munkámban mellém szegődik gyengéd zsörtölődése.– Tehát tényleg néhány hét leforgása
alatt írta meg A bajok eredetét?– Igen. Valami sosem látott alkotói láz fogott el.
A szerelem váltotta volna ki? Bizonyára. Azt hiszem, Nola eltűnésével a tehetségem
egy része is eltűnt. Most már talán megérti, miért intem nyugalomra, amikor az
ihlet hiánya miatt idegeskedik.Egy börtönőr jelezte, hogy hamarosan lejár a beszélő
ideje.– Szóval azt mondja, Nola rendszeresen elvitte a kéziratot? – tértem vissza
gyorsan a tárgyra, hogy el ne veszítsük a fonalat.– A már legépelt részeket szokta
elvinni. Elolvasta, és elmondta róla a véleményét. Ó, Marcus, az az augusztus maga
volt a paradicsom! Annyira boldog voltam. Annyira boldogok voltunk. Ennek ellenére
azért továbbra is aggasztott, hogy valaki tud a kettőnk kapcsolatáról. Valaki, aki
képes gyalázkodással összemocskolni egy tükröt. És az a valaki az erdőből
leskelődve mindent láthatott. Valósággal betege lettem a gondolatnak.– Ezért akart
elmenni Aurorából? Vagy miért tervezték, hogy augusztus 30-án este együtt utaznak
el?– Egy szörnyűség miatt, Marcus. Felveszi a beszélgetést?– Igen.– Borzalmas
dolgot fogok elmesélni. Hogy megértsen mindent. De nem szeretném, ha híre
menne.– Számíthat rám.– Tudja, amíg Martha’s Vineyardon voltunk, Nola azt mondta,
egy barátnőre hivatkozott otthon, valójában azonban egész egyszerűen elszökött. Úgy
jött el, hogy nem szólt senkinek semmit. Amikor a visszaérkezésünk másnapján
találkoztam vele, borzasztó szomorúnak láttam. Elmesélte, hogy az anyja megverte.
Csupa folt volt a teste. Sírt. Akkor este elmondta nekem, hogy az anyja minden
apróságért megbünteti. Fémvonalzóval üti, és azt a szörnyűséget műveli vele, amit
Guantánamón szokás: vizet enged egy edénybe és a hajánál fogva belenyomja a lánya
fejét, mintha bele akarná fojtani. Azt mondja, így szabadítja
meg.– Megszabadítja?– A gonosztól. Gondolom, valamiféle keresztelő szertartásként.
Mint Jézus a Jordán vizében, vagy valami ilyesmi. Eleinte el se hittem, de ott
voltak bizonyítéknak a nyomok.„– Ki tette ezt veled? – kérdeztem.– A mama.– És mért
tűri ezt az apád?– A papa bezárkózik a garázsba, és felhangosítja a zenét. Mindig
így csinál, amikor a mama megbüntet. Nem akarja hallani.”– Nola nem bírta tovább,
Marcus. Nem bírta. Tisztázni akartam ezt a kérdést, elmenni Kellerganékhez. Ennek
véget kellett vetni. De Nola könyörgött, hogy ne csináljak semmit, mert különben
baja lesz, a szülei egész biztos elviszik a városból, soha többé nem találkozunk. A
helyzet mégsem maradhatott így. Augusztus végén, úgy húszadika tájékán úgy
döntöttünk, hogy elmegyünk. Minél hamarabb. És természetesen titokban. Augusztus
30-ra beszéltük meg az indulást. Kanadáig mentünk volna, Vermont felé. Talán Brit-
Kolumbiába, ahol meghúztuk volna magunkat egy faházban. Éltünk volna boldogan egy
tó partján. Senki nem tudott volna rólunk semmit.– Szóval ezért akartak kettesben
megszökni?– Ezért.– De miért nem akarja, hogy beszéljek erről?– Ez még csak az
eleje a történetnek, Marcus. Mert ezután egy szörnyű dologra jöttem rá Nola
anyjával kapcsolatban…Egy börtönőr megjelenése szakította félbe a beszélgetést.
Véget ért a beszélő.– Legközelebb folytatjuk, Marcus – emelkedett fel Harry. –
Addig is, tartsa meg magának a hallottakat.– Így lesz, Harry. Egyet mondjon még
meg: mit csinált volna a könyvvel, ha elszöknek?– Bujdosó író lett volna belőlem.
Vagy egyáltalán nem is írtam volna. Ennek akkor nem volt jelentősége. Egyedül Nola
számított. Minden más alig.Elhűlve hallgattam. Ilyen őrült tervet kovácsolt tehát
Harry harminchárom évvel ezelőtt, Kanadába akart szökni a lánnyal, akibe halálosan
beleszeretett. Elment volna Nolával, hogy visszavonultan éljen vele egy tó partján,
és mit sem sejtett róla, hogy a szökésre kiszemelt estén Nola eltűnik, meghal, a
szélsebesen megírt könyv pedig, amelyről képes lett volna lemondani, az elmúlt
ötven év egyik legnagyobb sikere lesz. Második találkozásunk alkalmával Nancy
Hattaway is elmondta a saját verzióját a Martha’s Vineyardon töltött hétről.
Elmesélte, hogy miután Nola kijött a Charlotte’s Hill-i szanatóriumból, az első
héten mindennap lejártak a Grand Beachre, és Nola sokszor vacsorára is náluk
maradt. A következő hétfőn azonban amikor Nancy becsengetett a Terrace Avenue 245.-
be, hogy strandolni hívja a barátnőjét, azt a választ kapta, hogy Nola nagyon
rosszul érzi magát, és ágyban kell maradnia.– Így ment ez egész héten – magyarázta
Nancy. – „Nola nagyon beteg, még látogatót se fogadhat.” Végül már anyám is
kíváncsi lett, de hiába ment érdeklődni, ő se léphette át a küszöböt. Majd
beleőrültem, éreztem, hogy valami nincs itt rendjén. Aztán egyszer csak rájöttem,
hogy Nola eltűnt.– Miből gondolta? Hiszen ágyban fekvő beteg is lehetett
volna…– Anyámnak tűnt fel egy érdekes momentum: nem szólt a zene. Egész héten,
egyszer se hallottunk zeneszót Kellerganéktől.Felöltöttem az ördög ügyvédjének
szerepét.– Ha Nola beteg volt, talán nem akarták zavarni a hangos zenével.– Időtlen
idők óta először fordult elő, hogy nem szólt a zene. Teljesen szokatlan jelenség
volt. Tisztán akartam látni, ezért amikor századszor is végighallgattam, hogy Nola
beteg és ágyban fekszik, észrevétlenül a ház mögé surrantam és bekukucskáltam Nola
ablakán. A szoba üresen állt, az ágy bevetve. Egész biztos, hogy Nola nem volt ott.
Vasárnap este aztán újra hangos volt a ház. Újra harsogott az átkozott zenebona a
garázsból, és mit tesz isten, másnap Nola is előkerült. Maga szerint véletlen
egybeesés? Délután átjött, kisétáltunk a főtérre. Ott aztán kivallattam. Főleg a
hátán levő foltok miatt, amikor ugyanis a bokrok mögött leparancsoltam róla a
ruhát, láttam, hogy csúnyán elverték. Addig faggattam, míg bevallotta, hogy
megbüntették, amiért elszökött egy hétre. Egy férfival ment el, egy nála idősebb
emberrel. Nyilván Stern lehetett. Nola azt mondta, csodálatos volt, bőven megérte a
verést, amit otthon kapott.Őrizkedtem felfedni Nancy előtt, hogy Nola Martha’s
Vineyardon töltötte azt a hetet Harryvel, és nem Elijah Sternnel volt. Úgy tűnt
egyébként, ennél többet ő se nagyon tud Nola és Stern viszonyáról.– Azt gondolom,
elég mocskos ügy lehetett az Sternnel – folytatta Nancy. – Főleg, ha most így
visszagondolok. Luther Caleb szokott érte jönni egy kék Mustanggal. És tudom, hogy
Sternhez vitte. Persze mindezt titokban, bár egyszer tanúja voltam a dolognak. „El
ne mondd senkinek – kötötte a lelkemre Nola. – Esküdj meg a barátságunkra. Mind a
kettőnknek baja lenne belőle.” Mi az oka, hogy egy ilyen öreg fickóhoz jár,
kérdeztem tőle. „A szerelem” – felelte.– Mikor kezdődhetett ez az ügy? –
kérdeztem.– Nem tudnám megmondani. A nyár folyamán tudtam meg, de nem emlékszem,
pontosan mikor. Annyi minden történt azon a nyáron. Lehet, hogy már régebben is
folyt a dolog, talán évek óta, ki tudja.– De végül azért csak tett említést róla
valakinek? Amikor Nola eltűnt.– Hogyne! Pratt rendőrfőnöknek beszéltem róla.
Elmondtam neki mindent, amit tudtam, amit most magának is elmeséltem. Azt mondta,
ne izgassam magam emiatt, fel fogja deríteni az ügyet.– Hajlandó lenne mindezt a
bíróság előtt is elismételni?– Természetesen, ha szükséges.Nagy kedvem lett volna
másodszor is elbeszélgetni Kellergan tiszteletessel, ezúttal Gahalowood
jelenlétében. Fel is hívtam az őrmestert, hogy előadjam neki az ötletet.– Kérdezzük
ki közösen Kellergant? Gondolom, forgat valamit a fejében.– Igen is, nem is.
Szeretném megbeszélni vele a nyomozás által feltárt újabb fejleményeket, a lánya
viszonyait és a veréseket, amiket kapott.– És mégis mit szeretne? Feltenni az
apának a kérdést, hogy a lánya nem egy ribanc volt-e véletlenül?– Ugyan már,
őrmester, maga is tudja, hogy fontos dolgokra bukkantunk. Egy hét alatt elszállt
minden korábbi bizonyossága. Meg tudná-e mondani ma, hogy ki is volt valójában Nola
Kellergan?– Jól van, firkász, meggyőzött. Holnap kimegyek Aurorába. Ismeri a
Clark’s-et?– Hogyne, miért?– Ott találkozunk reggel tízkor. Majd mindent
elmondok.Másnap korábban odamentem a Clark’s-be, hogy Jennyvel felidézzem egy
kicsit a múltat. Szóba hoztam az 1975-ös nyári bált, amiről elmesélte, hogy az volt
a legrosszabb báli élménye, pedig már elképzelte, hogy Harry oldalán vonul be a
terembe. A legszörnyűbb a tombola volt, amikor Harry elnyerte a főnyereményt. Jenny
titokban reménykedett, hogy ő lesz a boldog kiválasztott, hogy Harry valamelyik
reggel érte jön, és magával viszi egy napfényes, szerelemmel teli hétre.– Még élt
bennem a remény – mondta –, annyira bíztam benne, hogy engem választ. Mindennap
vártam, hogy megjelenik. Aztán július legvégén eltűnt egy hétre, és akkor rájöttem,
hogy valószínűleg Martha’s Vineyardra ment, méghozzá nélkülem. Fogalmam sincs,
kivel utazhatott…– Egyedül – füllentettem, hogy mentsem Harryt. – Egyedül
ment.Jenny elmosolyodott, mintha megkönnyebbült volna.– Amióta megtudtam, hogy
Harrynek viszonya volt Nolával, hogy neki írta a könyvet, nem érzem többé nőnek
magam. Hogy lehet, hogy őt választotta?– Az ilyen dolgoknak nem lehet parancsolni.
Te sosem gyanakodtál rá, hogy van közöttük valami?– Harry és Nola között? Ugyan
már, ki gondolt volna ilyesmire?– Az anyád, nem? Azt állítja, kezdettől fogva
tudott mindent. Neked nem említette korábban?– Sosem beszélt róla, hogy lenne
köztük valami. De tény, hogy Nola eltűnése után gyanakodott Harryre. Emlékszem,
vasárnaponként Travis, aki akkor már udvarolt nekem, néha nálunk ebédelt, és mama
ilyenkor egyfolytában azt hajtogatta: „Biztos vagyok benne, hogy Harrynek köze van
a kislány eltűnéséhez!” „Bizonyítékokra van szükség, Mrs. Quinn, különben nem áll
meg a vád”, felelte Travis. És anyám újra elismételte: „Volt egy bizonyítékom.
Perdöntő bizonyítékom. De elveszítettem.” Én sosem hittem el. Mama a garden-party
miatt gyűlölte halálosan Harryt.Gahalowood pontban tízkor csatlakozott hozzám a
Clark’s-ben.– Jól beletrafált, firkász – kezdte mellém telepedve a
bárpulthoz.– Hogyhogy?– Utánanéztem ennek a Luther Calebnek. Nem volt könnyű, de
azért megtudtam ezt-azt. 1945-ben született a Maine állambeli Portlandben. Nem
tudom, hogy került erre a környékre, de 1970–75 között a concordi, montburry-i és
aurorai rendőrség nyilvántartásában is szerepelt nők molesztálása miatt. Az utcán
csellengett, nőket szólított le. Egy bizonyos Jenny Quinn, asszonynevén Dawn még
feljelentést is tett ellene. Ő a tulajdonosa a helynek. Zaklatás miatt jelentette
fel 1975 augusztusában. Nos, ezért akartam idejönni.– Jenny feljelentette Luther
Calebet?– Ismeri?– Persze.– Hívja ide, legyen szíves.Szóltam az egyik pincérnek,
hogy keresse meg Jennyt, aki elő is került a konyhából. Gahalowood bemutatkozott,
és megkérte, hogy beszéljen Luther Calebről. Jenny megvonta a vállát.– Nem sokat
tudok mondani róla. Rendes fiú volt. A külseje ellenére nagyon kedves. Bejárt ide
néha. Adtam neki kávét meg szendvicset. Sose hagytam fizetni, olyan csóró volt
szegény. Sajnáltam.– Mégis feljelentette – jegyezte meg Gahalowood.Jenny meglepett
arcot vágott.– Csuda jól értesült, őrmester. Régen történt. Travis beszélt rá, hogy
tegyek feljelentést. Akkoriban az volt a véleménye, hogy Luther veszedelmes alak,
akit távol kell tartani.– Miért volt veszedelmes?– Azon a nyáron sokat mászkált
Aurorában. Néha erőszakoskodott velem.– Miért volt durva magával?– Nem mondanám
kifejezetten durvának. Inkább erőszakosnak. Mindenáron… Talán nevetségesnek fogják
találni…– Mondjon el mindent, asszonyom. Lehet, hogy nagyon fontos.Én is bátorítóan
bólintottam.– Mindenáron le akart festeni – bökte ki végül.– Le akarta festeni
magát?– Igen. Azt mondta, szép nő vagyok, gyönyörűnek talál, és nem akar mást, mint
lefesteni.– Mi lett vele aztán? – kérdeztem.– Egyszer csak nem láttuk többé –
felelte Jenny. – Azt beszélték, autóbalesetben halt meg. Travistől kellene
megkérdezni, ő biztos tudja.Gahalowood megerősítette, hogy Luther Caleb valóban
balesetben hunyt el. 1975. szeptember 26-án, azaz négy héttel Nola eltűnése után
Aurorától mintegy kétszáz mérföldnyire, a Massachusetts állambeli Sagamore
közelében találták meg az autóját egy szakadék mélyén. Luther Portlandben
képzőművészeti iskolába járt, és Gahalowood szerint egyre valószínűbbnek tűnt, hogy
ő festette Nola portréját.– Fura egy fickó lehetett ez a Luther – jegyezte meg. –
Talán ő próbálta elkapni Nolát? Bevonszolta a Side Creek-i erdőbe? Brutálisan
megölte, majd megszabadult a holttesttől, és Massachusettsbe menekült. Aztán
lelkifurdalás tört rá, attól tartott, hogy a nyomában vannak, és inkább szakadékba
vezette az autóját. Van egy húga Maine államban, Portlandben. Próbáltam elérni,
egyelőre nem sikerült. De nem adom fel.– A rendőrség akkoriban miért nem hozta
összefüggésbe az üggyel?– Ahhoz gyanúsítottként kellett volna kezelni Calebet.
Akkoriban viszont a nyomozás során semmi nem utalt a bűnösségére.– Nem mehetnénk
vissza kihallgatni Sternt? – böktem ki. – Hivatalosan. Esetleg a házat is
átkutathatnánk?Gahalowood keserű grimaszt vágott.– Túl hatalmas. Egyelőre jól
megszívtuk vele. Amíg nincs valami komolyabb a kezünkben, az ügyész nem mozdul rá.
Kézzelfoghatóbb dolog kell. Bizonyítékok, firkász, bizonyítékok kellenek.– Ott van
a festmény.– Hányszor mondjam magának, hogy a festmény törvénytelen úton szerzett
bizonyíték? Azt mondja meg inkább, mi a terve Kellergan papával?– Tisztáznom kell
még egy-két részletet. Minél többet tudok meg róla és a feleségéről, annál több
kérdés vetődik fel bennem.Beszámoltam neki Harry és Nola Martha’s Vineyardon
töltött hetéről, az anyáról, aki rendszeresen verte a lányt, az apáról, aki
ilyenkor a garázsba zárkózott. Nolát szerintem valami súlyos rejtély lengte körül,
egyszerre volt sugárzó és kétségbeesett, mindenki boldognak látta, ő mégis
öngyilkosságot kísérelt meg. Megreggeliztünk az őrmesterrel, majd útnak indultunk
David Kellerganhez.A Terrace Avenue-n álló ház ajtaját nyitva találtuk, de a
tiszteletes nem volt sehol, a garázsból se szólt a zene. A kapuban vártunk rá. Fél
óra múlva futott be egy pöfögő motoron, a harminchárom éve bütykölt Harley-
Davidsonon. Bukósisak nélkül vezetett, fülében a hordozható CD-lejátszó
fülhallgatójával. A harsogó zene miatt üvöltve üdvözölt bennünket, aztán
leállította a CD-lejátszót, és a garázsban föltett egy lemezt, a házat máris
betöltötte a lárma.– Már többször járt itt a rendőrség – magyarázta nekünk. – A
zene miatt. A szomszédok panaszkodtak. Travis Dawn rendőrfőnök személyesen jött el,
és próbált meggyőzni, hogy ne hallgassam ilyen hangerővel a zenét. „Mit akar, a
zene
a büntetésem.”, feleltem neki. Akkor vette nekem ezt a hordozható lejátszót, meg
annak a lemeznek a CD-változatát, amit folyton hallgatok. Így nyugodtan bombázhatom
a dobhártyámat, mondta, anélkül, hogy a szomszédok hívásaikkal bombáznák a
rendőrség telefonügyeletét.– És a motor? – érdeklődtem.– Befejeztem. Szép, mi?Most,
hogy kiderült, mi történt a lányával, végre befejezhette a motort, amit Nola
eltűnése óta bütykölt.David Kellergan a konyhában ültetett le bennünket, és jeges
teát tett elénk.– Mikor adja vissza a lányom holttestét, őrmester? – kérdezte
Gahalowoodtól. – Ideje lenne eltemetni.– Hamarosan, uram. Tudom, milyen nehéz dolog
ez.Az apa a poharát forgatta.– Szerette a jeges teát – merengett el. – Nyári
estéken sokszor fogtunk egy nagy üveggel, és levittük a partra, hogy ott igyuk meg,
miközben az óceánba bukó napot, meg a levegőben cikázó sirályokat bámultuk.
Szerette a sirályokat. Annyira szerette őket. Tudta?Bólintottam.– Kellergan úr, van
néhány homályos pont az ügyben – kezdtem. – Ezért vagyunk most itt Gahalowood
őrmesterrel.– Homályos pont? Azt elhiszem… A lányomat megölték és egy kertben
elhantolták. Vagy tudnak újabbat?– Kellergan úr, ismer egy bizonyos Elijah Sternt?
– kérdezte Gahalowood.– Személyesen nem ismerem. Csak találkoztam vele néhányszor
Aurorában. De ez régebben volt. Nagyon gazdag ember.– És a jobbkezét ismerte?
Luther Calebet?– Luther Caleb… nem mond semmit a név. Tudja, az is lehet, hogy
elfelejtettem. Múlik az idő, és lassacskán mindent kimos a fejemből. De miért
kérdezi?– Minden jel szerint Nolának köze volt a két személyhez.– Köze volt
hozzájuk? – ismételte Kellergan, pedig nem volt nehéz felfogású. – Mit jelent a
maguk rendőrségi virágnyelvén az, hogy köze van valakihez?– Azt feltételezzük, hogy
Nolának viszonya volt Stern úrral. Rettentően sajnálom, hogy ilyen nyersen kell
közölnöm ezt önnel.A tiszteletes arca bíborszínt öltött.– Nola? Mire célozgat
ezzel? Hogy a lányom egy szajha volt? Nola annak a mocskos pedofil Harry Quebertnek
lett az áldozata, aki nemsokára elbúcsúzhat az életétől! Vele foglalkozzon inkább,
őrmester, és ne a holtakat gyalázza itt! Végeztünk! Viszontlátásra, uraim!
Gahalowood engedelmesen felállt, én azonban még szerettem volna néhány kérdést
tisztázni.– A felesége verte, igaz? – kérdeztem.– Tessék? – dadogott Kellergan.– A
felesége bántalmazta Nolát. Igaz ez?– Maga teljesen megbolondult!– 1975 júliusában
Nola megszökött – vágtam a szavába. – Elszökött itthonról, és maga nem szólt róla
senkinek, vagy tévednék? Miért? Szégyellte? Miért nem értesítette a rendőrséget,
amikor a lánya 1975. július utolsó napjaiban megszökött maguktól?– Tudtam, hogy
visszajön… – mentegetőzött. – És egy hét múlva be is állított!– Egy hét múlva!
Képes volt egy hetet várni! Azon a végzetes estén viszont egy órával azután, hogy
felfedezte az eltűnését, hívta a rendőrséget. Hogy lehetséges ez?Kellergan kiabálni
kezdett.– Aznap este, amikor a keresésére indultam a környéken, meghallottam, hogy
egy sebesült lányt láttak a Side Creek Lane-en, és rögtön kapcsoltam! Mit akar maga
tőlem, Goldman? Elveszett a családom, elveszett mindenem! Minek vájkál a sebeimben?
Takarodjon innen azonnal! Takarodjon!De én nem tágítottam.– Mi történt Alabamában,
Kellergan úr? Miért jöttek ide, Aurorába? És mi történt itt 1975-ben? Válaszoljon!
Az isten szerelmére, válaszoljon! Tartozik ennyivel a lányának!Kellergan
felpattant, és őrjöngve rám vetette magát. Olyan erővel markolta meg a galléromat,
amit nem néztem volna ki belőle. „Kotródjon innen!”, üvöltötte, és kifelé
taszigált. Bizonyosan a földre zuhanok, ha Gahalowood el nem kap, és ki nem húz
magával a házból.– Megbuggyant, firkász? – förmedt rám, amikor már a kocsijában
ültünk. – Vagy csak ekkora nagy seggfej? Az összes tanút magára akarja
haragítani?– Maga is egyetért azzal, hogy mégiscsak furcsa…– Mi furcsa? Szajhának
állítjuk be a lányát, erre begorombul, mi ebben a furcsa? Magát viszont majdnem
helyben hagyta. Keménykötésű vénember. Nem gondoltam volna.– Sajnálom, őrmester.
Nem tudom, mi jött rám.– És mi ez az Alabama-ügy? – érdeklődött.– Mondtam már
magának, Kellerganék Alabamából jöttek ide. És meggyőződésem, hogy valami nyomós
oka volt a költözésnek.– Utánanézek. Feltéve, ha megígéri, hogy a jövőben rendesen
viselkedik.– Alakul a dolog, nem, őrmester? Úgy értem, Harry egyre közelebb van a
felmentéshez, igaz?Gahalowood szúrós szemmel meredt rám.– Aki a leginkább zavar, az
maga, firkász. Én teszem a dolgomat. Kettős gyilkossági ügyben nyomozok. Maga
viszont úgy tűnik, csakis azzal van elfoglalva, hogy felmentesse Quebertet Nola
meggyilkolásának vádja alól, mintha azt akarná világgá kürtölni: látjátok, hogy
ártatlan, miért rágalmazzátok ezt a remek írót? Csakhogy azt az embert mással is
vádolják, Goldman, méghozzá azzal, hogy egy tizenöt éves gyereklányba volt
szerelmes!– Tudom! Állandóan ez jár a fejemben, képzelje!– Akkor mért nem beszél
róla soha?– Ahogy kitört a botrány, idejöttem. Gondolkodás nélkül. A barátomra, az
én öreg Harry bátyámra gondoltam mindenekelőtt. Normális körülmények között két-
három napig maradtam volna, amíg lecsendesítem a lelkiismeretemet, aztán hipp-hopp
visszamentem volna New Yorkba.– Mi a fenét lábatlankodik akkor még mindig
itt?– Harry Quebert az egyetlen barátom. Harmincéves vagyok, nincs más barátom.
Tőle tanultam mindent, az elmúlt tíz évben ő volt az egyetlen lelki társam. Rajta
kívül senkim sincs.Ekkor már szerintem Gahalowood is megszánt, mert meghívott
magukhoz vacsorázni. „Jöjjön el ma este, firkász. Megnézzük, hogy áll a nyomozás,
közben bekapunk valamit. És találkozik a feleségemmel.” Ám ennyi kedvesség mintha
megfeküdte volna a gyomrát, a következő pillanatban visszatért a szokásos pokróc
modorához: „Mondjuk, főleg a feleségem örülne. Amilyen régóta nyúz, hogy hívjam meg
magát. A leghőbb vágya ez a találkozás. Fura egy vágy.”★Gahalowoodék egy helyes kis
családi házban laktak Concord keleti felén. A felesége, Helen, elegáns, végtelenül
kellemes nő volt, vagyis homlokegyenest más, mint az őrmester. Nagyon kedvesen
fogadott. „Annyira tetszett a könyve – kezdte. – És most tényleg Perryvel nyomoz?”
A férje dörmögött valamit, hogy én nem is nyomozok, ő a főnök, én csak
odapottyantam az égből, hogy az életét keserítsem. Két, szemlátomást
kiegyensúlyozott kamaszlányuk is megjelent az üdvözlésemre, majd kisvártatva
visszaszivárogtak a szobájukba.– Tulajdonképpen maga itt az egyetlen, aki nem
kedvel – jegyeztem meg Gahalowoodnak.Elmosolyodott.– Befoghatná, firkász. Jöjjön,
igyunk inkább egy jó hideg sört kinn a teraszon. Olyan kellemes az idő.Hosszan
elüldögéltünk a kényelmes nádfotelekben a teraszon, és pusztítottuk egy műanyag
hűtőtáska tartalmát. Gahalowood öltönyt viselt, de a cipőjét egy ócska papucsra
cserélte. Nagyon meleg este volt, az utcáról gyerekzsivaj hallatszott. Nyárillat
úszott a levegőben.– Jó kis családja van – jegyeztem meg.– Köszönöm. Na és maga?
Feleség, gyerekek?– Nem, nincs.– Kutya?– Az sincs.– Még kutyája sincs? Maga aztán
piszok egyedül van, firkász… Hadd találjam ki: egy túl nagy lakásban lakik New York
valami felkapott negyedében. Bazi nagy kégli, de folyton üres.Nem is próbáltam
tagadni.– Régebben még feljárt az ügynököm baseballmeccset nézni. Sajtszószos
nachost csináltunk. Tök jó volt. De ahogy most állnak a dolgok, nem tudom, lesz-e
még kedve feljönni. Hetek óta semmi hírem róla.– Berezelt, firkász?– Igen. És a
legrosszabb, hogy nem is tudom, mitől félek. Írom az új könyvemet az ügyről.
Legalább egymillió dollárt hoz majd. Vinni fogják, mint a cukrot. A lelkem mélyén
mégis boldogtalan vagyok. Maga szerint mit kéne tennem?Csodálkozva nézett
rám.– Attól kér tanácsot, aki évi ötvenezer dollárt keres?– Igen.– Nem tudom, mit
mondhatnék magának, firkász.– Ha a fia lennék, mit tanácsolna?– Maga a fiam?
Mindjárt elhányom magam. Forduljon pszichológushoz, firkász. Tudja, van egy fiam.
Fiatalabb magánál, húszéves…– Nem is tudtam.A zsebében kotorászott, és előhúzott
egy apró fényképet, amit egy kartonlapocskára ragasztott, hogy ne gyűrődjön meg.
Katonai díszegyenruhát viselő fiatalember volt rajta.– Katona a fia?– Második
gyalogos hadosztály. Most éppen Irakban szolgál. Emlékszem a bevonulása napjára. A
bevásárlóközpont parkolójában állították fel az amerikai hadsereg egy mozgó
toborzóirodáját. A fiam számára magától értetődő volt a döntés. Hazajött, és
közölte, hogy választott, az egyetem helyett inkább háborúzni indul. Azok miatt a
szeptember 11-ről készült fényképek miatt, amelyek még mindig ott kavarogtak a
fejében. Elővettem egy világtérképet, és megkérdeztem tőle, hol van Irak. „Ott,
ahol most nekem lennem kell.”, felelte. Mit gondol, Marcus (először szólított a
keresztnevemen), igaza volt, vagy sem?– Nem tudom.– Én se. Csak azt tudom, hogy az
élet választások sorozata, és a választások következményeit utóbb viselni kell.Szép
este volt. Régóta nem éreztem már, hogy ilyen figyelmes gondoskodás venne körül.
Vacsora után egyedül maradtam egy kicsit a teraszon, amíg Gahalowood segített
rendet rakni a feleségének. Leszállt az éj, az ég tintakéken borult fölém.
Felfedeztem a pislákoló Nagymedvét. Minden elcsendesedett. A gyerekek már nem
voltak az utcán, nem hallatszott más, csak a megnyugtató tücsökciripelés. Miután
Gahalowood visszatért, elővettük a nyomozás ügyét. Elmeséltem neki, hogyan
bocsátotta Stern ingyen Harry rendelkezésére Goose Cove-ot.– Ez ugyanaz a Stern,
akinek viszonya volt Nolával? – kérdezett rá. – Nagyon fura ez az egész.– Ahogy
mondja, őrmester. És azt is megerősíthetem, hogy akkoriban is tudott valaki Harry
és Nola kapcsolatáról. Harry mesélte, hogy a népszerű nyári bál estéjén valaki
liliomtiprónak bélyegezte egy mosdó tükrére mázolt feliratban. Jut eszembe, mi van
az első lapon talált kézírással? Mikorra lesz meg a szakértői vélemény?– Elvileg a
jövő héten.– Akkor hamarosan többet tudunk.– Átrágtam magam a Nola eltűnéséről
készített rendőrségi jelentésen – folytatta Gahalowood.
– Amit Pratt rendőrfőnök készített. Bizonyosan állíthatom, hogy szó sincs benne se
Sternről, se Harryről.– Különös, hiszen Nancy Hattaway és Tamara Quinn is azt
állították, hogy Nola eltűnése idején beszéltek Pratt rendőrfőnöknek Sternnel,
illetve Harryvel kapcsolatos gyanújukról.– Pedig maga Pratt írta alá a jelentést.
Tudott róla, és mégsem csinált volna semmit?– Mit jelentsen ez? –
töprengtem.Gahalowood arca elsötétült.– Például, hogy neki is viszonya volt Nola
Kellergannel.– Neki is? Arra gondol… Te jó ég!… Pratt rendőrfőnök és Nola?– Holnap
első dolgunk lesz elmenni hozzá és megkérdezni.★2008. július 3-án, csütörtök
délelőtt Gahalowood értem jött, és együtt indultunk Pratt rendőrfőnök Mountain
Drive-on álló otthonába. Maga Pratt nyitott ajtót. Először csak engem vett észre,
kedvesen fogadott.– Mi szél hozta, Goldman úr? Azt beszélik a városban, hogy saját
nyomozást folytat…Hallottam, hogy Amy megkérdezi, ki az, mire Pratt azt feleli: „Az
író Goldman.” Aztán Gahalowoodot is megpillantotta mögöttem, és hozzátette:– Vagyis
hivatalos látogatás…Gahalowood bólintott.– Csak pár kérdés, főnök – magyarázta. –
Megy előre a nyomozás, de hiányzik néhány részlet. Biztos vagyok benne, hogy
megérti.A nappaliban telepedtünk le. Amy Pratt is megjelent, hogy üdvözöljön
bennünket. A férje ráparancsolt, hogy menjen inkább kertészkedni, mire sapkát tett
a fejére, és szó nélkül kiment a gardéniáihoz. Akár mulatságosnak is találhattam
volna a jelenetet, ha valami megmagyarázhatatlan okból nem válik hirtelen nagyon
feszültté a hangulat a szobában.Hagytam Gahalowoodot érvényesülni. Remek zsaru
volt, és látens agresszivitása ellenére nagyon jó pszichológiai érzékkel
rendelkezett. Egyszerű kérdésekkel kezdte, arra kérte Prattet, idézze fel röviden
Nola Kellergan eltűnésének előzményeit. Pratt azonban gyorsan elveszítette a
türelmét, ő már 1975-ben beszámolt a jelentésben minderről, mondta, csak el kell
olvasni.– Őszintén szólva, olvastam a jelentését – válaszolta erre Gahalowood –, és
nem győztek meg a benne foglaltak. Tudom például, hogy Mrs. Quinn beszélt magának
Harry és Nola kapcsolatáról, ez mégsem szerepel a jelentésben.Pratt nem hagyta
zavarba hozni magát.– Mrs. Quinn valóban járt nálam. Azt állította, mindent tud,
Harry Noláról fantáziál. De nem volt semmi bizonyítéka, ahogy nekem sem.– Hazudik –
vágtam a szavába. – Mrs. Quinn egy papírt mutatott magának Harry keze írásával, ami
világos bizonyíték volt ellene.– Megmutatta, egyszer. Aztán eltűnt az a papírlap!
Nem volt a kezében semmi! Mit kellett volna tennem maguk szerint?– És Elijah Stern?
– kérdezte Gahalowood látszólag engedékenyebben. – Róla mit tudott?– Sternről? –
csodálkozott Pratt. – Elijah Sternről? Hogy jön ő ide?Gahalowood kezdett nyeregbe
kerülni.– Elég a cirkuszból, Pratt – mondta higgadtan, de köntörfalazást nem tűrve
–, mindennel tisztában vagyok. Tudom, hogy nem úgy vezette a nyomozást, ahogy
kellett volna. Tudom, hogy a lány eltűnésekor Tamara Quinn jelezte magának
Queberttel kapcsolatos gyanúját, és azt is tudom, hogy Nancy Hattaway elmondta
magának, hogy Nolának viszonya volt Elijah Sternnel. Magának le kellett volna
csapnia Quebertre és Sternre, kihallgatni őket, átkutatni a házukat, tisztázni az
ügyet, és megírni mindezt a jelentésben. Ez a szokásos eljárás. Mégsem csinált
semmit! Miért? Hallja, miért? Pedig ott volt magának egy meggyilkolt asszony és egy
eltűnt kislány!Érződött, hogy Pratt kezd zavarba jönni. Megemelte a hangját, hogy
visszataláljon korábbi fensőbbségességéhez.– Hetekig kutattam a környéket, még a
szabadnapjaimon is! – bömbölte. – Mindent megtettem, hogy megtaláljam azt a
gyereket! Ne jöjjön hát ide sértegetni engem és kritizálni a munkámat! Zsaru nem
tesz ilyet a másik zsaruval!– Eget-földet felforgatott, hogy megtalálja, pedig
tudta, hogy ki kellene hallgatnia embereket, és mégsem tette! – torkolta le
Gahalowood. – Az isten szerelmére, miért nem? Mi nyomja a lelkét?Hosszú hallgatás
fogadta a szavait. Gahalowoodot figyeltem, nagyon lenyűgözött. A vihar előtti csend
nyugalmával meredt Prattre.– Mi nyomja a lelkét? – ismételte. – Beszéljen!
Beszéljen, az istenfáját! Mi történt azzal a lánnyal?Pratt elfordította a fejét.
Felállt, az ablakhoz ment, és kibámult rajta, hogy elkerülje a tekintetünket. Nézte
egy darabig, ahogy a felesége odakinn a száraz leveleket vagdossa a
gardéniáról.– Augusztus elején történt – kezdte alig hallható hangon. – Abban az
átkozott évben, augusztus legelején. Hiszik vagy sem, egy délután bejött hozzám a
rendőrségi irodámba a kislány. Kopogást hallottam, és még mielőtt válaszolhattam
volna, már be is lépett Nola Kellergan. Az íróasztalnál ültem, valami aktát
olvastam. Meglepett, hogy ott látom. Üdvözöltem, kérdeztem, mi történt. Valahogy
furcsának tűnt. Nem szólt egy árva szót sem. Becsukta maga mögött az ajtót,
elfordította a kulcsot a zárban, aztán rám meredt és odajött hozzám. Az
íróasztalnál…Pratt hangja elcsuklott. Szemlátomást felkavarta az emlék, nem találta
a szavakat. Gahalowood semmi együttérzést nem mutatott.– Mi történt az
íróasztalnál, főnök? – kérdezte szárazon.– Hiszi, vagy sem, őrmester, bebújt az
íróasztal alá… És… És kigombolta a nadrágomat, elővette a farkamat, és a szájába
vette.Felpattantam a székből.– Miket hord itt össze?– Ez az igazság. Leszopott, és
én hagytam. „Hagyja magát, rendőrfőnök”, ezt mondta. Amikor aztán vége lett,
megtörölte a száját, és kijelentette: „Mostantól maga egy bűnöző.”Döbbenten
hallgattunk, hát ezért nem hallgatta ki Pratt se Sternt, se Harryt. Hiszen ő is
ugyanúgy érintett volt az ügyben, akárcsak a másik kettő. Most, hogy könnyített a
lelkiismeretén, Pratt hirtelen mindent ki akart önteni. Bevallotta, hogy még
egyszer megtörtént a dolog. De míg először Nola kezdeményezett, második alkalommal
már ő kényszerítette fellációra a lányt. Egyedül járőrözött, mesélte, és meglátta a
partról gyalogosan hazafelé igyekvő Nolát. Goose Cove-tól nem messze történt. A
lány egy írógépet cipelt. Pratt felajánlotta, hogy hazaviszi, de ahelyett, hogy
Aurora felé indult volna, a Side Creek-i erdőbe vitte.– Az eltűnése előtt néhány
héttel voltam vele Side Creekben – mondta. – Az erdőszélen álltam meg, arrafelé nem
járt soha senki. Megfogtam a kezét, az ágaskodó micsodámra tettem, és kértem, hogy
tegye meg, amit egyszer már megtett. Kigomboltam a nadrágomat, megragadtam Nola
tarkóját, és azt mondtam, gyerünk… Nem tudom, mi jött rám. Harminchárom éve gyötör
az emléke! Nem bírom tovább! Vigyen be, őrmester. Hallgassanak ki, ítéljenek el,
bocsássanak meg nekem, ezt akarom! Bocsáss meg nekem, Nola! Bocsáss meg! Amikor Amy
Pratt meglátta, hogy bilincsben viszik el a férjét, úgy sikoltozott, hogy
összefutott az egész szomszédság. A kíváncsiskodók kiszaladtak a kertbe, megnézni,
mi történik, hallottam, ahogy egy asszony bekiabál a férjének, hogy az se maradjon
le a látványosságról: „Rendőrök viszik el Gareth Prattet!”Gahalowood bedugta
Prattet a kocsiba és szirénázva indult vele a concordi rendőrkapitányságra. Én ott
maradtam Pratték pázsitján, Amy a gardéniái mellé roskadva zokogott, a szomszédok
meg csak gyűltek, gyűltek, hamarosan az egész utca, az egész környék, a fél város a
Mountain Drive-on álló ház előtt tolongott.Alaposan fejbe vert, amit hallottam,
végül leültem egy tűzcsapra és felhívtam Rothot, hogy tájékoztassam a
fejleményekről. Nem volt bátorságom szembenézni Harryvel, nem akartam, hogy tőlem
hallja mindezt. A televízió néhány órán belül úgyis elmondja helyettem. A
hírcsatornák egytől egyig lehozták, beindult a nagy médiafelhajtás: Gareth Pratt,
Aurora egykori rendőrfőnöke Nola Kellergan ellen elkövetett szexuális jellegű
cselekményekről tett vallomást, és így bekerült a lehetséges gyanúsítottak körébe.
Harry délután R-beszélgetéssel hívott a börtönből, és sírt a telefonban. Arra kért,
menjek be hozzá. Nem tudja elhinni az egészet.A beszélőhelyiségben elmeséltem neki,
ami Pratt kapitánnyal történt. Teljesen ki volt vetkőzve magából, a szeméből egyre
ömlöttek a könnyek.– És ez még nem minden… – tettem hozzá végül. – Azt hiszem,
ideje megtudnia…– Mit? Megijeszt, Marcus.– Múltkor azért hoztam szóba Elijah
Sternt, mert jártam nála.– És?– És találtam nála egy festményt Noláról.– Egy
festményt? Miféle festményt?– Sternnek van egy aktképe Noláról.Nálam volt a
felnagyított fotó, megmutattam neki.– Ő az! – kiáltott fel Harry. – Nola az! Nola!
Mit jelentsen ez? Mi ez a disznóság?Egy börtönőr csendre intette.– Harry – mondtam
neki –, próbálja megőrizni a nyugalmát.– De hogy kerül Stern ebbe a
történetbe?– Nem tudom… Nola sosem beszélt róla?– Soha! Soha!– Harry, úgy tudom,
Nolának viszonya volt Elijah Sternnel. Azon a nyáron, 1975-ben.– Micsoda? Mit
jelentsen ez, Marcus?– Azt hiszem… Vagyis, ha jól értem a dolgot… Harry,
elképzelhető, hogy nem maga volt az egyetlen férfi Nola életében.Mintha eszét
vesztette volna. Felpattant, és üvöltve vágta falhoz a műanyag széket.– Lehetetlen!
Lehetetlen! Engem szeretett! Érti? Engem!Börtönőrök vetették rá magukat, hogy
megfékezzék és elvezessék. Még hallottam, hogy utánam kiált: „Miért csinálja ezt,
Marcus? Miért kell tönkretennie mindent? Legyen átkozott! Maga is, Pratt is, Stern
is!”Ez után a jelenet után kezdtem írni Nola Kellergan, egy tizenöt éves gyereklány
történetét, aki elcsavarta egy egész amerikai kisváros fejét. 

16. A bajok eredete(Aurora, New Hampshire, 1975. augusztus 11–20.) – Harry, mennyi

idő kell egy könyv megírásához?– Attól függ.– Mitől?– Mindentől. 

1975. augusztus 11. – Harry! Harry, drágám!Beviharzott, kezében a kézirattal. Kora

délelőtt történt, még kilenc óra sem volt. Harry a dolgozószobában rendezgette a
papírjait. Nola megjelent az ajtóban, és magasba emelte a becses iratot tartalmazó
táskát.– Hol volt? – kérdezte bosszúsan Harry. – Hol a pokolban volt ez az átkozott
kézirat?– Bocsánat, Harry. Harry, drágám… Ne legyen mérges rám. Tegnap este
elvittem, maga már aludt, és hazavittem, hogy elolvassam… Nem lett volna szabad… De
annyira szép! Fantasztikus! Gyönyörű!Mosolyogva nyújtotta át a paksamétát.– Szóval?
Tetszett?– Hogy tetszett-e? – kiáltotta a lány. – Azt kérdezi, tetszett-e? Imádtam!
Ez a legszebb írás, amit olvastam az életben. Maga kivételes tehetség! Ez a könyv
remekmű lesz! Harry, híres lesz! Hallja? Híres!Azzal táncra perdült, végigtáncolt a
folyosón, a nappalin, ki a teraszra. Táncolt örömében, boldogságában. Aztán rendbe
tette a kinti asztalt. Letörölte róla a harmatot, terítőt rakott rá, kikészítette a
tollakat, füzeteket, vázlatokat, a parton gondosan összeválogatott, nehezékként
szolgáló köveket. Kávét hozott, gofrit, kekszet és gyümölcsöt, végül még egy párnát
is tett a székbe, hogy kényelmesebb legyen. Mindenről gondoskodott, hogy Harry a
legjobb körülmények között dolgozhasson. Miután a férfi munkához látott, Nola a
benti tennivalókkal kezdett foglalkozni. Kitakarított, ennivalót készített,
elvégzett mindent, hogy Harry kizárólag az írásra fordíthassa a figyelmét. Az
írásra, és semmi másra. Az újonnan írt részeket Nola átolvasta, itt-ott javította,
majd a leghűségesebb titkárnők odaadásával legépelte a Remington írógépén. Csak
miután mindennel végzett, engedte meg magának, hogy leüljön Harry közelében –
persze nem túl közel, nehogy zavarja – és boldogan nézze, ahogy ír. Ilyenkor ő volt
az írófeleség.Aznap nem sokkal dél után elment. Távozás előtt, mint mindig, ellátta
utasításokkal Harryt.– Készítettem szendvicset. Ott van a konyhában. És van jeges
tea is a hűtőben. Egyen rendesen. És pihenjen egy kicsit. Különben megfájdul a
feje, tudja mi szokott történni, ha túl sokat dolgozik, Harry drágám, jön a szörnyű
migrén, amitől olyan ingerlékeny lesz.Megölelte a férfit.– Később még visszajössz?
– kérdezte Harry.– Nem, dolgom van.– Dolgod van? Miért mész el ilyen hamar?– Dolgom
van, és kész. A nő mindig maradjon titokzatos. Ezt olvastam egy magazinban.Harry
elmosolyodott.– Nola…– Tessék?– Köszönöm.– Mit köszön, Harry?– Mindent. Most… Most
végre írok. És ez neked köszönhető.– Harry drágám, ezt akarom egész életemben:
magával foglalkozni, maga mellett lenni, támogatni az írásban, családot alapítani!
El tudja képzelni, milyen boldogok lennénk? Hány gyereket akar, Harry?– Hármat
legalább!– Jó! Vagy inkább négyet! Két fiút és két lányt, hogy ne legyen sok vita.
Mrs. Nola Quebert akarok lenni! A férjére legbüszkébb asszony!Elindult. Végigment a
Goose Cove-ból kivezető úton, rátért az 1-esre. Ezúttal sem vette észre a fák
között leselkedő alakot.Egy óra alatt ért gyalog Aurorába. Naponta kétszer tette
meg a távot. A városba érve, a főutcán ment tovább a térig, ahol Nancy Hattaway
várt rá a megbeszéltek szerint.– Miért a téren találkozunk, és nem a strandon? –
nyafogott Nancy, amint megpillantotta. – Olyan meleg van!– Ma délután találkozóm
van valakivel…– Micsoda? Ne mondd, hogy megint Sternnel találkozol!– Ne mondd ki
ezt a nevet!– Megint csak alibinek kellek?– Jaj, Nancy, segíts már, légy
szíves!– Állandóan neked segítek!– Most az egyszer még! Egyetlenegyszer. Kérlek
szépen!– Ne menj el! – könyörgött Nancy. – Ne menj el ahhoz az alakhoz, abba kell
ezt hagyni! Féltelek. Mit csináltok ti együtt? Szexeltek, igaz? Ugye így van?– Ne
aggódj, Nancy – mondta Nola kedvesen és békítően. – Kérlek, hogy ne aggódj. Ugye
fedezel? Ígérd meg, hogy megteszed, tudod, mi lenne, ha kiderülne, hogy hazudok.
Tudod, mit kapnék otthon…Nancy megadóan sóhajtott.– Na, jó. Itt maradok, amíg
vissza nem érsz. De ne maradj tovább fél hétnél, különben anyám jól
leszúr.– Rendben. És mit mondasz, ha megkérdezik, hogy mit csináltunk?– Itt
dumcsiztunk egész délután – szajkózta Nancy. – Elegem van belőle, hogy folyton
miattad kell hazudnom! Miért csinálod ezt? Mondd, miért?– Mert szeretem! Annyira
szeretem! Bármit megtennék érte!– Jaj, ez undorító! Gondolni se akarok rá.Egy kék
Mustang érkezett valamelyik utcából, és megállt a tér egyik oldalán. Nola
észrevette.– Itt van – jegyezte meg. – Mennem kell. Viszlát, Nancy. Köszönöm, igazi
jó barát vagy.Az autóhoz sietett, és beszállt. „Jó napot, Luther”, köszöntötte a
sofőrt, miközben elhelyezkedett a hátsó ülésen. Caleb indított, és az autó eltűnt,
mielőtt Nancy kivételével bárki észrevehette volna, mi is történt.Egy órával később
a Mustang megérkezett Elijah Stern concordi birtokára. Luther bekísérte a házba a
lányt, aki egyébként már ismerte a járást.– Vetkőzz le – utasította gyengéden
Luther. – Szólok Stern úrnak, hogy itt vagy.★1975. augusztus 12. Ahogy az ihletét
visszaadó Martha’s Vineyard-i hét óta mindennap, Harry most is hajnalban kelt és
futott egyet, mielőtt munkához látott volna.Auroráig futott, ahogy minden reggel.
És szokás szerint megállt a kikötőben, hogy lenyomjon néhány fekvőtámaszt. Még hat
óra sem volt. Aludt a város. Gondosan elkerülte a Clark’s-et, ilyenkor nyitottak,
és nem szeretett volna belefutni Jennybe. Annyira remek lány, nem érdemelte meg,
hogy úgy bánjon vele, ahogy bánt. Egy pillanatra belefeledkezett a napfelkelte
valószínűtlen színeiben fürdő óceán látványába. Összerezzent, amikor a nevét
hallotta a háta mögül.– Harry? Szóval igaz? Tényleg ilyen korán szoktál kelni, hogy
fussál?Harry megfordult. Jenny állt mögötte, a Clark’s-ben viselt formaruhában.
Közelebb lépett, ügyetlenül át akarta ölelni a férfit.– Csak a napfelkeltét akarom
látni – mondta Harry.Jenny elmosolyodott. Mégis szeretnie kell egy kicsit, ha idáig
elfutott, gondolta magában.– Bejössz a Clark’s-be egy kávéra? –
invitálta.– Köszönöm, de nem akarom megtörni a lendületet…Jennynek sikerült
elrejtenie a csalódását.– Akkor legalább üljünk le egy pillanatra.– Nem szeretnék
túl sokat pihenni.– Az utóbbi napokban nem hallottam felőled – jegyezte meg szomorú
grimasszal Jenny. – Mostanában nem jársz a Clark’s-be…– Sajnálom. Írom a
könyvemet.– Más is van az életben, mint a könyvek! Látogass meg néha, jólesne.
Megígérem, hogy a mama nem fog veszekedni veled. Nem lett volna szabad egyszerre
kifizettetnie a tartozásodat.– Nem számít.– Mennem kell, hatkor nyitunk. Tényleg
nem kérsz egy kávét?– Köszönöm, de tényleg nem.– Később bejössz esetleg?– Nem
hiszem.– Ha minden reggel erre futsz, megvárhatnálak a kikötőben… Mármint ha
akarod. Éppen csak, hogy üdvözöljük egymást.– Ne fáradj.– Na, jó. Ma mindenesetre
háromig dolgozom. Ha itt akarnál dolgozni… Nem foglak zavarni. Megígérem. Remélem,
nem sértődtél meg, amiért Travisszel mentem a bálba… Nem vagyok beleesve. Csak
barát. Tudod… Harry, meg akartam mondani neked valamit: téged szeretlek. Úgy
szeretlek, ahogy még soha senkit.– Ne mondj ilyet, Jenny…A városháza órája hatot
ütött, Jenny késésben volt. Gyorsan megpuszilta Harry arcát, és elszaladt. Nem lett
volna szabad megmondania, hogy szereti, már haragudott magára. Ostobának érezte
magát. A Clark’s felé menet még visszafordult, hogy integessen, de Harry már
eltűnt. Ha benéz a Clark’s-be, akkor mégis szereti, gondolta Jenny, akkor nincs még
veszve minden. Meggyorsította lépteit, ám mielőtt felért volna az emelkedő
tetejére, egy tagbaszakadt árny lépett ki egy palánk mögül, és útját állta. Jenny
meglepetésében felsikoltott. De rögtön felismerte Luthert.– Luther! Jól rám
ijesztettél!Az utcai lámpa fényében felsejlett a torz arc és a robusztus test.– Mit
akar… Mit akar tőled?– Semmit, Luther…A férfi elkapta Jenny karját és erősen
szorította.– Te… te ne… ne fórakossz velem! Mit akar tőled?– Harry a barátom! Hagyj
már békén, Luther! Fáj, ahogy szorítasz! Engedj el, ha mondom!– Gondolkodtál a
javaszlatomon? – kérdezte kissé lazítva a szorításon.– A válaszom: nem! Nem akarom,
hogy lefess, Luther! És most hagyj elmenni! Különben el fogom mondani, hogy itt
ólálkodsz, és akkor megütheted a bokádat.Luther nem kérdezett többet, elfutott a
hajnali derengésben, mint egy megkergült állat. Jenny félelmében sírva fakadt.
Sietve indult tovább az étterem felé, mielőtt azonban belépett volna, megtörölte a
szemét, hogy az anyja, aki már bent volt, ne vegyen észre semmit. Harry újra
futásba lendült, átvágott a városon, hogy az 1-es úton térjen vissza Goose Cove-ba.
Jenny járt a fejében, nem szabad hiú reményekkel áltatnia, gondolta. Nagyon
sajnálta a lányt. Mire az 1-es úthoz ért, a lába felmondta a szolgálatot, a
kikötőben lehűltek az izmai, és most érezte, hogy hamarosan görcsbe állnak, ő meg
ott áll egy kihalt országút mellett. Már sajnálta, hogy eljött Auroráig, futva
nemigen jut vissza Goose Cove-ba. Ebben a pillanatban egy kék Mustang állt meg
mellette. A vezető leengedte az ablakot, és Harry megismerte Luther
Calebet.– Szegíthetek?– Túl messzire futottam… Azt hiszem, kissé megerőltettem
magam.– Szálljon be. Haszaviszem.– Micsoda szerencse, hogy találkoztam magával –
jegyezte meg Harry, miközben elhelyezkedett a vezető melletti ülésen. – Mit csinál
ilyen korán Aurorában?Caleb nem felelt, teljes némaságba burkolózva hajtott Goose
Cove-ba az utasával. Miután Harryt kitette, a Mustang visszakanyarodott az
országútra, de Concord helyett balra, Aurora felé indult, majd letért egy keskeny,
erdei ösvényre. Caleb a fenyők takarásában hagyta az autót, aztán fürgén átvágott a
fák között, és elrejtőzött a ház közeli bozótosban. Negyed hét volt. Leült egy
farönkre, és várt. Kilenc óra körül megjött Nola, hogy gondját viselje a
szerelmének.★1975. augusztus 13. – Érti, Ashcroft doktor? Mindig ezt csinálom,
aztán meg haragszom magamra.– Hogy kezdődik a dolog?– Nem is tudom. Mintha akaratom
ellenére törne ki belőlem. Valami erős késztetés, amelynek nem tudok ellenállni.
Pedig boldogtalanná
tesz. Annyira boldogtalanná tesz! Mégsem tudom megállni.Ashcroft doktor kutatva
nézte Tamara Quinnt, aztán megkérdezte:– Képes a szemébe mondani az embereknek,
hogy mit érez irántuk?– Hát… Nem. Nem mondom el soha.– Miért?– Mert úgyis
tudják.– Biztos benne?– Természetesen!– Honnan tudnák, ha sose mondja?Tamara
megvonta a vállát.– Fogalmam sincs, doktor…– A családja tud arról, hogy
felkeresett?– Nem, dehogy! Én… Ez nem tartozik rájuk.A doktor a fejét
csóválta.– Nézze, Mrs. Quinn, le kellene írnia, amit érez. Az írás néha
megnyugtatja az embert.– Csinálom, mindent leírok. Amióta beszéltünk erről,
rendszeresen írok egy füzetbe, és gondosan megőrzőm.– És segít?– Nem tudom. Talán
egy kicsit igen. Legalábbis azt hiszem.– A jövő héten újra beszélünk erről. Mára
végeztünk.Tamara Quinn felállt, és kézfogással búcsúzott az orvostól.Aztán kilépett
a rendelőből.★1975. augusztus 14. Tizenegy óra körül járhatott. Nola reggel óta
gépelte a kéziratlapokat Goose Cove teraszán, miközben vele szemben Harry egyre
írt. „Jó! – lelkesedett Nola egy-egy kifejezésen. – Ez nagyon jó!” Harry válaszul
elmosolyodott, és érezte, hogy szárnyaira veszi az ihlet.Meleg volt. Nola
észrevette, hogy Harrynek nincs mit innia, bement hát a konyhába jeges teát
készíteni. Alighogy eltűnt a házban, a kerten át érkezve látogató bukkant fel a
teraszon: Elijah Stern.– Harry Quebert, maga túl sokat dolgozik! – harsogta olyan
erővel, hogy Harry, aki nem hallotta meg a lépteit, felpattant, és páni félelemmel
gondolt arra, hogy Nolát megláthatja valaki nála.– Elijah Stern! – kiáltotta torka
szakadtából, hogy odabenn Nola is meghallja.– Harry Quebert! – viszonozta a
kiáltást Stern, nem értve, miért kell így üvöltözniük egymással. – Csengettem az
ajtón, de hiába. Aztán megláttam az autóját, és gondoltam, talán a teraszon van,
hát bátorkodtam körbesétálni.– Nagyon jól tette! – zengte Harry.Stern észrevette az
asztalon a kéziratlapokat és a Remingtont.– Egyszerre ír és gépel? –
csodálkozott.– Igen. Nos, én… Több oldalt írok párhuzamosan.Stern lerogyott egy
székre. Csörgött róla a verejték.– Egyszerre több oldalt ír? Harry, maga egy zseni!
Képzelje, a környéken jártam, és gondoltam, beugrom Aurorába. Olyan szép kis város.
A főutcán hagytam a kocsimat, és sétálni indultam. Aztán ide hozott a lábam.
Nyilván a megszokás.– Elijah, ez a ház… Fantasztikus. Mesebeli egy hely.– Annyira
örülök, hogy itt maradhat.– Köszönöm a nagylelkűségét. Mindent magának
köszönhetek.– Csak ne köszöngesse, nem tartozik semmivel.– Egyszer majd lesz
pénzem, és megveszem ezt a házat.– Nagyszerű, Harry! Kívánom magának, hogy úgy
legyen. Én örülnék, ha élet költözne ide. Ne haragudjon, de úgy megizzadtam, majd’
szomjan halok.Harry idegesen pislogott a konyha felé, remélve, hogy Nola
meghallotta őket, és nem mutatkozik. Feltétlenül meg kell valahogy szabadulnia
Sterntől.– Vízen kívül sajnos nem tudok mit felajánlani önnek…Stern
felnevetett.– Ugyan, barátom, oda se neki… Sejtettem, hogy nincs idehaza se enni-,
se innivalója. Aggaszt is a dolog, mert szép, hogy ír, de azért még ne tegye tönkre
magát! Ideje megnősülnie, hogy legyen, aki gondját viseli. Tudja mit? Vigyen vissza
a városba, és meghívom ebédre, legalább lesz alkalmunk beszélgetni egy kicsit,
persze, csak ha van hozzá kedve.– Örömmel! – kapott megkönnyebbülten az alkalmon
Harry. – Nagyon szívesen. Megyek, megkeresem a kocsikulcsot.Bement a házba. A
konyha előtt elhaladva meglátta Nolát az asztal alatt. A lány kedvesen
elmosolyodott, és mutatóujját cinkosan a szája elé emelte. Harry visszamosolygott,
és sietett ki Sternhez.Elhajtottak a Chevrolet-val, és meg sem álltak a Clark’s-ig.
A teraszon ültek le, tojást, pirítóst és palacsintát rendeltek maguknak. Harry
láttán csak úgy csillogott Jenny szeme. Olyan rég nem járt már az
étteremben.– Tiszta őrület – hitetlenkedett Stern. – Tényleg csak pár lépést
akartam tenni, aztán egyszer csak Goose Cove-ban találtam magam! Mintha a környék
nem eresztett volna.– Aurora és Goose Cove között gyönyörű a part – válaszolta
Harry. – Nem unom meg soha.– Gyakran jár arra?– Szinte minden reggel. Futok. Jó így
kezdeni a napot. Hajnalban ébredek, a kelő nappal együtt futok. Egyedülálló
érzés.– Maga egy atléta, barátom. Irigylem a fegyelmezettségét.– Hát atlétának
éppen nem nevezném magam. A minap is szörnyű görcs állt a lábamba Aurorából
hazafelé menet. Lépni se bírtam. Szerencsére éppen arra járt a sofőrje. Volt olyan
kedves, és hazavitt.Stern arcán feszült mosoly jelent meg.– Luther itt volt
tegnapelőtt reggel? – kérdezte.Jenny kávét kínálva félbeszakította egy pillanatra a
beszélgetést, de már el is tűnt.– Igen – folytatta Harry. – Én is meglepődtem, hogy
ilyen korán találkozom vele Aurorában. Errefelé lakik?Stern igyekezett kitérni a
válasz elől.– A birtokomon lakik. Van egy épületszárny az alkalmazottaimnak. De
kedveli ezt a környéket. Meg kell hagyni, Aurora tényleg gyönyörű a hajnali
fényben.– Nem azt mondta, hogy Luther gondozza Goose Cove-ban a rózsákat? Mert
sosem láttam…– A virágok viszont változatlanul szépek, igaz? Vagyis Luther
diszkréten végzi a munkáját.– Pedig igazán sokat vagyok otthon… Jóformán
mindig.– Luther nagyon tapintatos.– Azon tűnődtem, mi történhetett vele. Olyan
furcsán beszél…– Baleset. Régi történet. Tudja, ő egy nagyszerű ember… Külsőre
talán ijesztő néha, de belülről szép.– Nem is volt kétségem.Jenny visszajött, hogy
újratöltse a csészéket, csakhogy azok még tele voltak. A szalvétatartót
rendezgette, sót rakott a sótartóba, kicserélte a ketchupos üveget. Mielőtt elment,
rámosolygott Sternre, intett Harrynek.– Halad a könyve? – érdeklődött Stern.– Igen,
nagyon jól. Még egyszer köszönet a házért. Nagyon serkentően hat rám.– Meg a lány
is nagyon serkentő, igaz? – mosolyodott el Stern.– Tessék? – hebegte Harry.– Az
ilyesmit mindig észreveszem. Összeszűrték a levet, mi?– Hogyan? Elnézést, de…– Jaj,
ne vágjon ilyen képet, barátom. Nincs abban az égvilágon semmi. Maga néha megmássza
Jennyt, a pincérlányt, nemde? Mert ahogy ez a lány viselkedik, amióta itt vagyunk,
abból nyilvánvaló, hogy kettőnk közül valakivel ágyba bújik. És az a valaki nem én
vagyok. Így vélhetően maga az illető. Hahaha! Igaza is van, Harry. Csinos kis nő.
Látja, milyen jó megfigyelő vagyok!Quebert megkönnyebbülésében nevetni
próbált.– Jenny és én nem vagyunk együtt – magyarázta. – Mondjuk, egy kicsit
flörtöltünk. Helyes lány, de ha őszinte akarok lenni magával, kicsit unatkozom
mellette… Szeretnék találni valakit, akibe igazán beleszeretnék, valakit, aki nem
szokványos… Aki más, mint a többi…– Ó, nem féltem magát. Előbb-utóbb megtalálja az
igazgyöngyöt, aki boldoggá teszi. Miközben Harry és Stern ebédeltek, Nola a tűző
napon cipelte hazafelé az írógépet az országúton. Egy autó jött és megállt
mellette. Pratt rendőrfőnök volt az, az aurorai rendőrség szolgálati autójának
volánjánál.– Hova, hova, azzal az írógéppel? – tudakolta viccelődve.– Megyek haza,
rendőrfőnök.– Gyalog? Honnan a pokolból jössz? Na, mindegy, szállj be,
elviszlek.– Köszönöm, főnök, de szívesebben gyalogolok.– Ne nevettesd ki magad.
Döglesztő meleg van.– Köszönöm, de akkor sem.Pratt rendőrfőnök hangja hirtelen
agresszívvé vált.– Mért nem akarod, hogy hazavigyelek? Gyerünk, szállj be! Nyomás!
Nola kénytelen volt beszállni mellé. Ám ahelyett, hogy a város felé folytatták
volna útjukat, Pratt megfordult, és elindult az ellenkező irányba.– Hova megyünk,
rendőrfőnök? Aurora a másik irányban van.– Ne izgulj, kicsikém. Csak valami szépet
akarok mutatni neked. Ugye nem félsz tőlem? Meg akarom mutatni neked az erdőt,
nagyon szép. Ugye te is szeretnél egy szép helyet látni? A szép helyeket mindenki
szereti.Nola nem szólt többet. Side Creekig hajtottak, ott lekanyarodtak egy erdei
útra, és a fák rejtekében megálltak. A rendőrfőnök kioldotta a derékszíját,
kigombolta a sliccét, megragadta Nola tarkóját, és ráparancsolt, hogy tegye meg
újra, amit olyan ügyesen csinált az irodában.★1975. augusztus 15. Reggel nyolckor
Louisa Kellergan lépett be a lánya szobájába. Nola fehérneműben, az ágy szélén ülve
várta. Eljött a nap. Tudta. Louisa gyengéd mosollyal nézett rá.– Nola, tudod, miért
csinálom…– Igen, mama.– Csak a javadat akarom. Hogy a Paradicsomba juss. Ugye, hogy
angyal akarsz lenni?– Nem tudom, hogy angyal akarok-e lenni, mama.– Ugyan már, ne
beszélj butaságokat. Gyere, drágám.Nola felkelt és engedelmesen követte anyját a
fürdőszobába. A nagy mosdótál már készen állt a földön, színültig tele vízzel. Nola
az anyját nézte. Szép nő volt, csodálatos, hullámos, szőke hajjal. Mindenki azt
mondta, mennyire hasonlítanak.– Szeretlek, mama.– Én is szeretlek,
drágám.– Sajnálom, hogy rossz gyerek vagyok.– Nem vagy rossz gyerek.Nola letérdelt
a mosdótál mellé, az anyja megragadta a fejét, és a hajánál fogva belenyomta a
vízbe. Lassan, kimérten elszámolt húszig, majd kihúzta Nola fejét a jéghideg
vízből. A lány kétségbeesetten kiáltott fel. „Ejnye, kislányom, ez a penitenciád –
mondta neki Louisa. – Még, még, gyerünk!” És már nyomta is vissza a víz alá.A
tiszteletes közben a garázsba zárkózva zenét hallgatott. Harry borzadva
hallgatta.– Fojtogat az anyád? – kérdezte feldúltan.Dél volt. Nola akkor ért Goose
Cove-ba. Egész délelőtt sírt, hiába próbálta eltüntetni a nyomait, Harry rögtön
észrevette, hogy valami baj van.– A mosdótálba nyomja a fejemet – magyarázta Nola.
– A víz jéghideg! Belenyomja a fejemet és leszorítja. Minden alkalommal úgy érzem,
hogy meg fogok halni… Nem bírom tovább, Harry. Segítsen…Odabújt a férfihoz. Harry
azt javasolta, menjenek le a partra, az mindig felderítette a lányt. Magához vette
a Rocklandi emlék feliratú pléhdobozt, és elindultak a sziklák között kenyeret
dobálni a sirályoknak. Később leültek a homokba, a látóhatárt kémlelték.– El akarok
menni, Harry! – kiáltotta Nola. – Azt akarom, hogy elvigyen innen, messzire!– El
akarsz menni?– Maga meg én, valahová messzire. Azt mondta, hogy egy nap majd
elmegyünk. El akarok bújni a világ elől. Harry,
nem akar velem együtt elbújni a világ elől? Menjünk, könyörgöm. Menjünk, ahogy
véget ér ez az átkozott hónap. Például 30-án, akkor még pont két hetünk van
összekészülni.– 30-án? Azt akarod, hogy augusztus 30-án itt hagyjuk a várost, te
meg én? Megőrültél?– Hogy megőrültem-e? Attól őrülök meg, Harry, hogy ebben a
nyomorult városban kell élnem! Attól őrülök meg, hogy ennyire szeretjük egymást, és
nincs hozzá jogunk! Attól őrülök meg, hogy állandóan bujkálnunk kell, mint az űzött
vadnak! Nem bírom tovább, Harry! Én elmegyek. Augusztus 30-án elhagyom a várost.
Nem tudok itt maradni tovább. Jöjjön el velem, könyörgöm. Ne hagyjon egyedül.– És
ha feltartóztatnak bennünket?– Ki tartóztatna fel? Három óra alatt Kanadába érünk.
Különben is, mi okból tartóztatnának fel? Elmenni nem bűn. Elmenni szabad, ki
akadályozhat meg abban, hogy szabadok legyünk? A szabadság Amerika alapköve! Benne
van az Alkotmányban. Én elmegyek, Harry, eldöntöttem, két hét múlva elmegyek.
Augusztus 30-án elhagyom ezt a boldogtalan várost. Velem jön?– Hát persze! – vágta
rá gondolkodás nélkül Harry. – Nem tudom elképzelni az életet nélküled. Augusztus
30-án együtt megyünk el innen.– Ó, Harry drágám, annyira boldog vagyok! És a
könyve?– A könyvem majdnem kész.– Majdnem kész? Hiszen az csodálatos! Annyira
gyorsan halad vele!– Úgysincs már jelentősége a könyvnek. Ha elszököm veled, azt
hiszem, nem lehetek író. De nem számít. Csak te számítasz! Csak mi számítunk! Csak
az számít, hogy boldogok legyünk!– Hogyne lenne író! Postán elküldjük New Yorkba a
kéziratot! Imádom az új regényét! Ennél szebbet szerintem nem is olvastam még.
Magából nagy író lesz. Én hiszek magában! Szóval 30-án? Két hét múlva. Két hét
múlva elszökünk, maga meg én! Három óra alatt Kanadába érünk. Annyira boldogok
leszünk, majd meglátja. A szerelem, Harry, a szerelem az egyetlen dolog, ami igazán
széppé teheti az életet. Minden más felesleges.★1975. augusztus 18. A rendőrautó
kormánya mögül kukucskált be a Clark’s üvegablakán. A bál óta alig beszéltek
egymással, Jenny távolságtartóan viselkedett, ami elszomorította. Egy ideje
különösen bánatosnak találta a lányt. Gondolkodott, hogy mi lehet az oka, aztán
eszébe jutott, amikor a házuk kapujában könnyek között találta, és Jenny azt
mondta, egy férfi bántotta. Mit érthetett bántás alatt? Miféle gondjai lehetnek?
Csak nem verte meg valaki? De ki? Mi folyik itt? Elhatározta, hogy összeszedi
minden bátorságát, és beszél vele. Szokás szerint várt egy kicsit, hogy kevesebben
legyenek a vendéglőben, és könnyebben merészkedhessen be. Amikor végre belépett,
Jenny éppen egy asztalt szedett le.– Szevasz, Jenny! – üdvözölte dobogó
szívvel.– Szia, Travis.– Hogy vagy?– Megvagyok.– Nem sokat találkoztunk a bál óta –
kezdte Travis.– Sok dolgom volt itt.– Csak azt akartam mondani, mennyire örültem,
hogy én lehettem a kísérőd.– Köszönöm.Jenny gondterheltnek tűnt.– Jenny, az utóbbi
időben olyan távolságtartó vagy velem.– Nem, dehogy… Csak… Ennek semmi köze
hozzád.Jenny Harryre gondolt, rá gondolt éjjel-nappal. Miért dobta el magától őt?
Pár napja itt járt Elijah Sternnel, és alig szólt hozzá. Még azt is látta, hogy
valamit tréfálkoznak vele kapcsolatban.– Jenny, tudod, hogy ha bármi bajod van,
velem mindig megoszthatod.– Tudom. Olyan jó vagy hozzám, Travis. De most le kell
szednem ezt az asztalt.Azzal elindult a konyha felé.– Várj egy kicsit – szólt utána
Travis.A csuklójánál fogva akarta visszatartani. Alig ért hozzá, Jenny mégis
fájdalmasan felkiáltott, és elejtette a kezében tartott tányérokat, amelyek
csörömpölve törtek össze a földön. Travis pont azt a zúzódást nyomta meg, amely
Jenny jobb karján éktelenkedett, amióta Luther vadul megszorongatta, és amelyet a
meleg idő dacára azóta is hosszú ujjú ruhákkal próbált takargatni.– Tényleg nagyon
sajnálom – szabadkozott Travis, a törött darabokat szedegetve a földről.– Nem te
vagy a hibás.A lány után ment a konyhába, és seprűt ragadott, hogy összetakarítsa a
maradékot. Amikor visszaért, Jenny éppen kezet mosott, a feltűrt ruhaujj szabadon
hagyta a kék foltot a csuklóján.– Ez meg mi? – kérdezte Travis.– Semmi, beütöttem a
lengőajtóba valamelyik nap.– Beütötted? Ne mesélj itt nekem! – fakadt ki Travis. –
Bántott valaki! Ki volt az?– Nem érdekes.– Hogyne lenne érdekes! Tudni akarom, ki
az a férfi, aki ennyi szenvedést okoz neked. Mondd el, addig nem megyek el innen,
amíg el nem mondod.– Luther… Luther Caleb volt. Stern sofőrje. Valamelyik reggel
történt, nagyon dühös volt. Elkapta a csuklómat, és fájdalmasan megszorította. De
te is tudod, hogy nem szándékosan. Nincs tisztában az erejével.– Jenny, ez nem
tréfadolog! Ez nagyon komoly! Azonnal szólj, ha megint visszajön!★1975. augusztus
20. Énekelve lépkedett a Goose Cove felé vezető úton. Édes öröm áradt szét benne:
tíz nap múlva együtt mennek el. Tíz nap múlva a boldogságnak élhet végre. Számolta,
hányat kell még aludni a nagy nap előtt, de olyan közel volt már! Amint a kavicsos
út végében feltűnt a ház, felgyorsította a lépteit, hogy minél hamarabb
találkozhasson Harryvel. Nem vette észre a bozótból leskelődő alakot. Csengetés
nélkül lépett be, ahogy máskor is tette.– Harry drágám! – szólongatta.De nem felelt
senki. Üresnek tűnt a ház. Nola megint elkiáltotta a nevét. Csend. Átvágott az
étkezőn, a nappalin, de nem találta. Nem volt a dolgozószobában. Ahogy a teraszon
sem. Lement a lépcsőn a partra, a nevét kiáltozta. Fürdeni ment volna? Megesett
néha, ha sokat dolgozott. De a parton se talált senkit. Lassanként elfogta a pánik,
hová tűnhetett? Visszament a házba, megint szólongatta. Sehol senki. Végigjárt
minden földszinti helyiséget, aztán elindult az emeletre.Benyitott a hálószobába,
és ott találta Harryt az ágy szélén ülve, egy paksamétát olvasgatva.– Hát itt van,
Harry? Tíz perce keresem mindenütt…Harry felpattant, ahogy meghallotta a
hangját.– Ne haragudj, Nola, olvastam… Nem hallottalak.Felállt, összerendezte a
kezében tartott papírokat, és becsúsztatta őket a komód fiókjába.– És mit olvas
ilyen elmerülten – kérdezte Nola mosolyogva –, hogy meg se hallja, amikor felverem
maga után az egész házat?– Nem lényeges.– A regénye folytatása? Mutassa!– Nem
érdekes, majd megmutatom egyszer.A lány kételkedve nézett rá.– Biztos, hogy minden
rendben, Harry?A férfi elnevette magát.– Minden rendben, Nola.Lementek a partra. A
lány látni akarta a sirályokat. Széttárta a karját, mintha szárnya nőtt volna, és
nagy köröket írva futkározott.– Harry, annyira szeretnék repülni! Már csak tíz nap!
Tíz nap múlva elrepülünk! Örökre elmegyünk ebből a boldogtalan városból!Azt hitték,
egyedül vannak a parton. Se Harry, se Nola nem sejtette, hogy az erdőből, a sziklák
tetejéről Luther Caleb figyeli őket. Kivárta, amíg visszamennek a házba, hogy
észrevétlenül távozhasson. Futva ment végig a Goose Cove-ba vezető úton, míg el nem
ért a párhuzamos erdei ösvényen parkoló Mustangig. Visszament Aurorába, megállt a
Clark’s előtt. Sietve belépett, feltétlenül beszélnie kellett Jennyvel. Valakinek
el kellett mondani. Balsejtelmek gyötörték. Jenny azonban nem akarta
meghallgatni.– Te vagy az, Luther? Nem szabad itt lenned – mondta, amikor a férfi
feltűnt a bárpultnál.– Dzenny… Szajnálom a múltkorit. Nem lett volna szabad
megszorítanom a karodat.– Bekékült…– Nagyon szajnálom.– Most el kell menned.– Ne,
várj egy kicit…– Luther, feljelentést tettem ellened. Travis azt mondja, hívjam
fel, ha visszajössz, és vele gyűlik meg a bajod. Jobban teszed, ha elmész, mielőtt
itt talál.Az óriás bosszús arcot vágott.– Feljelentettél?– Igen. Annyira
megijesztettél múltkor…– De el kell mondanom valami fontoszat.– Nincs semmi fontos,
amit elmondhatnál, Luther. Kérlek, menj el…– Harry Queberttel
kapcolatosz…– Harryvel?– Igen. Mondd cak, mit gondolsz te Harry Quebertről?– Miért
beszélsz róla nekem?– Megbízol benne?– Hogy megbízom-e? Hát persze. Miért
kérdezed?– El kell, hogy mondjak neked valamit…– Mit?Luther éppen válaszolni akart,
amikor a Clark’s előtti téren feltűnt egy rendőrautó.– Ez Travis! – kiáltott fel
Jenny. – Menekülj, Luther, menekülj! Nem akarom, hogy bajod essen.Caleb rögtön
eliszkolt. Jenny látta, hogy bevágja magát a kocsiba és szélsebesen elhajt. Pár
pillanattal később Travis Dawn robbant be a helyiségbe.– Csak nem Luther Calebet
láttam? – kérdezte.– De igen – felelte Jenny. – Nem akart tőlem semmit. Rendes fiú,
már sajnálom, hogy feljelentettem.– Megmondtam, hogy szólj! Senki nem emelhet rád
kezet! Senki!Travis rohant vissza az autójához. Jenny utánasietett, megállította a
járdán.– Travis, könyörgök, ne balhézz vele! Kérlek szépen! Szerintem már
megértette.Travis a lányra bámult, és hirtelen megvilágosodott előtte valami. Ezért
volt hát ilyen távolságtartó az utóbbi időben.– Jenny, ne… Ne mondd,
hogy…– Mit?– Bejön neked ez az ütődött?– Micsoda? Miket beszélsz?– Te jó ég! Hogy
lehettem ilyen ostoba!– Ugyan, Travis, hogy mondhatsz ilyet…De a férfi nem
hallgatott rá. Beugrott a kocsiba, és szirénázva, villogva, teljes gázzal
elhajtott. Az 1-es úton, nem sokkal a Side Creek Lane előtt Luther észrevette a
visszapillantóban, hogy a rendőrautó a nyomában van. Megijedt, leállt a padkára.
Travis őrjöngve pattant ki a kocsiból. A fejében egyre cikáztak a gondolatok, hogy
vonzódhat Jenny egy ilyen szörnyszülötthöz? Hogy kedvelheti jobban, mint őt? Őt,
aki mindent megtesz érte, aki miatta maradt Aurorában, hogy túrhatja ki őt egy
ilyen alak. Ráförmedt Lutherre, hogy szálljon ki, majd tetőtől talpig
végigmérte.– Kellemetlenkedsz Jennynek, te agyalágyult?– Nem, Travis.
Bisztoszíthatlak, hogy nem úgy van, ahogy gondolod.– Láttam a csuklóján a
foltokat!– Nem mértem fel az erőmet. Tényleg nagyon szajnálom. Nem szeretnék szemmi
botrányt.– Nem szeretnél botrányt? Hiszen te csinálod! Megdugtad,
mi?– Micsoda?– Jenny meg te? Szoktatok dugni?– Nem! Nem!– Én… Én mindent elkövetek,
hogy boldoggá tegyem, és te, te pedig dugod? A rohadt életbe, hát hogy van
ez?– Travis… Rosszul gondolod.– Pofa be! – ragadta galléron üvöltve
Travis, és lökte a földre Luthert.Nem igazán tudta, mitévő legyen, Jennyre
gondolt, aki visszautasítja, szerencsétlennek és megalázottnak érezte magát.
Munkált benne a harag is, elege volt a pipogyaságból, ideje férfiként viselkednie,
gondolta. Lecsatolta hát a gumibotot a derékszíjáról, a magasba emelte, és vadul
csépelni kezdte Luthert. 

15. Vihar előtt– Mi a véleménye róla?– Nem rossz. De szerintem túl nagy

jelentőséget tulajdonít a szavaknak.– A szavaknak? De hát fontosak, ha ír az ember,
nem?– Igen is meg nem is. A szó értelme fontosabb, mint maga a szó.– Hogy érti
ezt?– Nos, egy szó az egy szó, a szó mindenkié. Elég fellapoznia egy szótárt, és
kiválasztania egyet. Itt válik aztán érdekessé a dolog, hogy képes lesz-e annak a
szónak sajátos értelmet adni.– Mivel?– Válasszon egy szót, és ismételgesse lépten-
nyomon a könyvében. Vegyük például azt, hogy sirály. Ha szóba kerül, az emberek egy
idő után azt kezdik mondani magáról: „Tudod, Goldman, az a fickó, aki folyton a
sirályokról beszél.” És eljön a pillanat, amikor egy sirály láttán ugyanezeknek az
embereknek maga fog eszükbe jutni. Nézik a zsivajgó madarakat, és azon
gondolkodnak, hogy ez a Goldman vajon mi a csudát kedvelhet bennük. Idővel aztán
összekapcsolódik a fejükben a sirály és Goldman. És ahányszor sirályokat látnak, a
maga könyvére, az egész munkásságára gondolnak.Már nem úgy érzékelik azt a madarat,
mint korábban. És csak ekkor mondhatja el magáról, hogy írt valamit. A szó
mindaddig mindenkié, amíg be nem bizonyítja, hogy képes kisajátítani magának. Ez
jellemzi az írót. Majd meglátja, Marcus, lesz, aki el akarja hitetni magával, hogy
a könyv a szavakhoz fűződő viszonyról szól, de ez nem igaz, a könyv valójában az
emberekhez való viszony. 

Boston, Massachusetts, 2008. július 7. Négy nappal Pratt rendőrfőnök letartóztatása

után Roy Barnaskival találkoztam a bostoni Park Plaza Hotel egyik különtermében,
hogy aláírjam a Harry Quebert-ügyről szóló könyvem egymillió dolláros szerződését.
Douglas is jelen volt, szemlátomást megkönnyebbülten véve tudomásul a szerencsés
végkifejletet.– Íme, a gyökeres fordulat – ékelődött Barnaski. – A nagy Goldman
végre visszatért a munka frontjára. Tapsot kérek!Nem válaszoltam semmit, csak
előhúztam egy paksamétát a táskámból és átnyújtottam neki. Széles mosollyal
fogadta.– Ez hát az a nevezetes első ötven oldal…– Igen.– Megengedi, hogy
belepillantsak?– Hogyne, parancsoljon.Douglasszal együtt magára hagytuk, hadd
olvasson nyugodtan, és leballagtunk a szálloda bárjába, ahol csapolt barna sört
rendeltünk magunknak.– Hogy vagy, Marc? – érdeklődött Douglas.– Megvagyok. Az
elmúlt négy nap kész őrület volt…– Az egész sztori kész őrület! – duplázott rá
bólogatva. – Fogalmad sincs, mekkora siker lesz a könyved. Barnaski viszont nagyon
is tudja, ezért ajánl ennyi zsugát. Az egymillió dollár semmi ahhoz képest, amit ő
szakít majd belőle. Láthattad, egész New York másról se beszél, mint erről az
ügyről. A stúdiókban már a megfilmesítésről is szó esik, a könyvkiadók mind saját
kötetet akarnak piacra dobni a témáról. De mindenki tisztában van vele, hogy az
egyetlen ember, aki tényleg meg tudja írni a könyvet, te vagy. Te vagy az egyetlen,
aki ismered Harryt, az egyetlen, aki belülről látja Aurorát. Barnaski mindenki mást
megelőzve akarja megkaparintani a történetet, azt mondja, ha mi jövünk ki elsőnek a
könyvvel, Nola Kellergan a Schmid & Hanson Kiadó védjegye lehet.– Te mit gondolsz
az egészről? – kérdeztem.– Hogy szép írói vállalkozás. És jó alkalom szembeszállni
a sok aljassággal, amit elmondtak Quebertről. Eredetileg is ezt akartad, nem?
Megvédeni.Helyeseltem. Aztán felpillantottam az emelet felé, ahol Barnaski éppen
elmélyülten olvasta a regényrészletet, amely az utóbbi napok eseményeinek
köszönhetően egész terjedelmes lett.★2008. július 3., négy nappal a szerződés
aláírása előtt Pratt letartóztatása után néhány órával történt. Hazafelé tartottam
Goose Cove-ba az állami börtönből, ahol Harry nem sokkal korábban elvesztette a
fejét és kis híján hozzám vágott egy műanyag széket, miután megtudta, hogy Elijah
Sternnek volt egy Noláról készült festménye. A ház előtt parkoltam le, és ahogy
kiszálltam a kocsiból, rögtön megpillantottam az ajtórésbe csúsztatott
papírdarabot, az újabb levelet. Ezúttal más hangot ütött meg.Utolsó figyelmeztetés,
GoldmanÜgyet sem vetettem a dologra, első vagy utolsó figyelmeztetés, nem mindegy?
A konyhai szemetesbe hajítottam a levelet, és bekapcsoltam a tévét. Másról se
beszéltek, mint Pratt rendőrfőnök letartóztatásáról, egyesek már az általa vezetett
korabeli nyomozást is megkérdőjelezték, és azt feszegették, vajon nem szándékosan
hanyagolt-e bizonyos nyomozati munkákat.Lement a nap, az éjszaka enyhének és
kellemesnek ígérkezett, olyannak, amilyet a legjobb barátok között tölteni,
hatalmas steakek sütögetésével és sörözéssel múlatva az időt. Barátaim nem voltak,
de steak és sör még akadhat, gondoltam. Kinyitottam a hűtőt, ám üres volt,
elfelejtettem bevásárolni. Magamról elfeledkeztem. Rájöttem, hogy olyan a hűtőm,
mint Harryé, egy egyedülálló férfié. Rendeltem egy pizzát, amit a teraszon ettem
meg. Legalább a terasz, meg az óceán ott volt, már csak a grillezés, a barátok, meg
egy kis barátnő hiányzott a tökéletes estéhez. És ekkor felhívott kevés barátaim
egyike, akiről már jó ideje semmi hírem nem volt: Douglas.– Mi újság, Marc?– Mi
újság? Két hete semmi hírem felőled! Hová tűntél? Az ügynököm vagy, vagy
mi?– Tudom, Marc. Ne haragudj. Nehéz időket éltünk meg. Úgy értem, te meg én. De ha
még mindig akarod, hogy az ügynököd legyek, megtisztelve érzem magam, hogy
folytathatjuk az együttműködésünket.– Naná. Egy feltétellel: továbbra is eljársz
hozzám baseball-meccset nézni.Elnevette magát.– Lehet róla szó. Te gondoskodsz a
sörről, én meg a sajtos nachosról.– Barnaski valami szuper szerződést ajánlott –
mondtam.– Tudom. Említette. Elfogadod?– Azt hiszem, igen.– Barnaski teljesen be van
indulva. Minél hamarabb látni akar.– Minek?– Hogy aláírjátok a
szerződést.– Máris?– Bizony. Szerintem be akarja biztosítani magát, hogy tényleg
hozzálátsz a munkához. Szoros lesz a határidő, sietned kell. Halálra görcsöli magát
az elnökválasztási kampány miatt. Késznek érzed magad a feladatra?– Menni fog. Már
hozzáfogtam, újra írok. Csak éppen azt nem tudom, hogyan csináljam. Meséljek el
mindent, amit tudok? Meséljem el, hogy Harry azt tervezte, a lánnyal együtt
megszökik? Doug, komplett elmebaj ez a sztori. Szerintem még te sem látod, mennyire
az.– Az igazságot, Marc. Egész egyszerűen meséld el az igazságot Nola
Kellerganről.– És ha ez az igazság árt Harrynek?– Az író felelőssége, hogy igazat
mondjon. Még ha az igazság nehéz is. Ezt barátként tanácsolom neked.– És ügynökként
mit tanácsolsz?– Hogy vigyázz magadra, nehogy a végén annyi pert akasszanak a
nyakadba, ahányan New Hampshire-ben élnek. Azt mondtad például, hogy a kislányt
verték a szülei, ugye?– Igen, az anyja.– Akkor érd be annyival, hogy Nola
boldogtalan, rossz sorsú gyerek volt. Mindenki tudni fogja, hogy a szülei a
hibásak, de te mégsem írod le konkréten… így senki nem perelhet.– Csakhogy az
anyának fontos szerepe van a történetben.– Marc, hallgass az ügynök tanácsára:
betonszilárd bizonyítékok kellenek, hogy megvádolhass embereket, különben a perben
elkaszálnak. És az utóbbi hónapokban épp elég bajod volt már, szerintem. Találj egy
szavahihető tanút, aki azt állítja, hogy az anya egy utolsó dög volt, aki ütötte-
verte a lányát, vagy máskülönben szorítkozz a boldogtalan, rossz sorsú gyerek
kifejezésre. Így elkerülhető, hogy egy bíró rágalmazás miatt felfüggessze a könyv
forgalmazását. Viszont Pratt-tel kapcsolatban, akiről most már mindenki tudja, mit
tett, bátran belemehetsz a legaljasabb részletekbe is. Attól csak kapósabb lesz a
könyv.Barnaski azt javasolta, találkozzunk július 7-én, hétfőn Bostonban, ami
előnyös helyszín a tekintetben, hogy New Yorkból repülővel egy, Aurorából kocsival
két óra alatt elérhető, így bele is mentem. Négy napom maradt tehát, hogy éjt
nappallá téve megírjak pár fejezetet, amit bemutathatok neki.– Ha bármire szükséged
lenne, csak hívj – búcsúzott Douglas a telefonban.– Köszönöm, úgy lesz. Doug, várj
egy kicsit…– Igen?– Mojito koktélt is csináltál, emlékszel?Hallottam a
kuncogását.– Persze, hogy emlékszem.– Jó időszak volt, nem?– Mindig jó, Marc.
Csodás az életünk, még ha időnként vannak benne nehezebb periódusok is.★New York
City, 2006. december 1. – Doug, csinálsz még mojitót?A konyhapult mögött Douglas
egy meztelen nőt ábrázoló köténnyel a derekán, farkasüvöltést hallatva vetette rá
magát a rumosüvegre, és egy jégdarabkákkal teli kancsóba öntötte a tartalmát.Három
hónappal azelőtt jelent meg az első könyvem, karrierem a csúcson. Ötödször
rendeztem házibulit azóta, hogy három héttel korábban beköltöztem Greenwich
Village-i lakásomba. Több tucatnyian tolongtak a nappalimban, jó ha a
negyedrészüket ismertem. De imádtam az ilyesmit. Douglas mojitóval áztatta a
vendégeket, én a white russian készítését vállaltam magamra, amit az egyetlen
tisztességgel fogyasztható koktélnak tartok.– Micsoda este! – lelkendezett Douglas.
– Nem a portás táncol ott a nappaliban?– De. Meghívtam.– Hú, az anyja! Itt van
Lydia Gloor is! Vágod? Lydia Gloor van itt nálad!– Ki az a Lydia Gloor?– Uramatyám,
Marc, ezt azért tudnod kéne! A legfelkapottabb színésznő mostanában. Abban a
sorozatban szerepel, amit mindenki néz… Vagyis, amint látom, téged leszámítva
mindenki. Hogy sikerült elérned, hogy eljöjjön?– Gőzöm sincs. Az emberek
csengetnek, én meg ajtót nyitok. Mi casa es tu casa!Koktélfalatkákkal és a
shakerrel a kezemben tértem vissza a nappaliba. Az ablakon keresztül megláttam,
hogy odakinn hull a hó, és hirtelen kedvem támadt egy kis friss levegőre. Ingujjban
léptem ki az erkélyre, a dermesztő hidegbe. Lenyűgözve bámultam a hatalmas várost,
New York távolba vesző, milliónyi fényét, és torkom szakadtából elkiáltottam magam:
„Marcus Goldman vagyok!” Ebben a pillanatban megszólalt valaki a hátam
mögött.– Marcus Goldman, csöng a telefonod – mondta egy velem egykorú, helyes kis
szőke, akivel életemben soha nem találkoztam.Az arca mindazonáltal ismerősnek
tűnt.– Ugye, láttalak már valahol? – kérdeztem.– Valószínűleg a tévében.– Te vagy
Lydia Gloor…– Igen.– Azta!Várjon meg az erkélyen, mondtam neki, és berohantam
felvenni a telefont.– Halló!– Marcus? Harry vagyok.– Harry! Örülök, hogy hallom!
Hogy van?– Elvagyok. Csak hallani akartam. Jó nagy zaj van ott… Vendégei vannak?
Lehet, hogy rosszkor hívom…– Csak egy kis összejövetel. Az új
lakásomban.– Elköltözött Montclairből?– Igen, a Village-ben vettem lakást.
Mostantól New Yorkban élek! Feltétlenül el kell jönnie, elképesztő a
kilátás!– Gondolom. Mindenesetre úgy látom, jól érzi magát, ennek örülök. Biztos
sok barátja van…– Egy rakás! De ez hagyján, képzelje, egy hihetetlenül szép
színésznő vár rám az erkélyen. Hahaha, el se tudom hinni! Szinte túl szép az élet,
Harry. Túl szép. És maga? Mit csinál éppen?– Én… Van nálam egy kis vendégség. Pár
barát, steak, sör. Kell ennél több? Jól elvagyunk, csak maga hiányzik. De mintha
csöngettek volna, Marcus. Újabb vendégek jöttek. Mennem kell. Lehet, hogy el se
férünk már, pedig istenemre, nem kicsi a ház!– Szép estét, Harry. Jó szórakozást.
Majd hívom.Visszamentem az erkélyre, és aznap este járni kezdtem Lydia Gloorral,
akit anyám később „a tévésztárként” emlegetett. Goose Cove-ban Harry ajtót nyitott
a pizzafutárnak. Átvette a rendelést, és a tévé elé telepedett a vacsorájával.A
buli után, ígéretemhez híven visszahívtam Harryt. Csak éppen a két
telefonbeszélgetés között eltelt egy bő év. 2008 februárját írtuk.– Halló!– Harry,
itt Marcus.– Ó, Marcus! Tényleg maga az? Hihetetlen.
Amióta sztár lett, nem is jelentkezik. Kerestem magát egy hónappal ezelőtt, de a
titkárnője azzal hárított el, hogy nem ér rá senkinek.– Baj van, Harry – vágtam
egyből a közepébe. – Azt hiszem, nem vagyok többé író.Erre ő is komolyra fordította
a szót.– Mit akar ez jelenteni, Marcus?– Vége, nem tudok mit írni. Csak bámulok a
fehér papírra. Hónapok óta. Talán már egy éve is.Megnyugtató, baráti nevetésben
tört ki.– Szellemi rövidzárlat, Marcus, ennyi az egész! Az üres lap keltette görcs
éppen olyan ostoba dolog, mint a szexuális teljesítménykényszer okozta leblokkolás.
A zseni riadalma, ugyanolyan pánik, mint ami lelohasztja a farkincáját, amikor
éppen talicskázni készülne egy kedves rajongójával, és egyre azon jár az esze, hogy
hogyan fogja a Richter-skálán is mérhető orgazmusban részesíteni. Hagyja a fenébe a
zsenialitást, érje be annyival, hogy írja egymás után a szavakat. A zsenialitás
megjön magától.– Gondolja?– Biztos vagyok benne. De a bulizást meg a koktélpartikat
kicsit visszafoghatná. Az írás komoly dolog. Azt hittem, ezt sikerült a fejébe
vernem.– Hiszen én komolyan dolgozom! Mást se csinálok! De mégsem jutok
semmire.– Lehet, hogy a megfelelő környezet hiányzik. New York remek hely, de
túlságosan zajos. Mért nem jön el hozzám, mint amikor még a tanítványom volt?★2008.
július 4–6. A Barnaskival való találkozást követő napokban látványosan meglódult a
nyomozás.Mindenekelőtt Pratt rendőrfőnököt vád alá helyezték tizenhat éven aluli
kiskorú sérelmére elkövetett szexuális visszaélés miatt, majd letartóztatása
másnapján óvadék ellenében szabadon engedték. Ideiglenesen egy montburry-i motelben
szállt meg, amíg Amy el nem hagyja a várost, hogy a nővéréhez költözzön egy másik
államba. A rendőrségi kihallgatás során megerősítést nyert, hogy nemcsak Tamara
Quinn mutatta meg neki Harry Noláról szóló jegyzetét, de Nancy Hattaway is
beszámolt Prattnek arról, amit Elijah Sternnel kapcsolatban megtudott. A
rendőrfőnök pedig azért hagyta szándékosan figyelmen kívül a két gyanús tényt, mert
félt, hogy Nola valamelyiküknek elmondhatta a rendőrautóban történteket, és nem
merte magát kínos helyzetbe hozni azzal, hogy kihallgatja őket. Nola és Deborah
Cooper halálában mindazonáltal ártatlannak vallotta magát, a nyomozást pedig
állítása szerint kifogástalanul vezette annak idején.A vallomás alapján
Gahalowoodnak sikerült meggyőznie az ügyészséget egy Elijah Sternnél tartandó
házkutatás szükségességéről, amit július 4-én pénteken, a nemzeti ünnep napján
reggel meg is tartottak. A műteremben megtalálták a Nolát ábrázoló festményt, és
lefoglalták. Elijah Sternt bevitték a rendőrkapitányságra, kihallgatták, de nem
helyezték vád alá. Az új fejlemény mindenesetre még inkább felcsigázta a
közvélemény érdeklődését: Harry Quebert, a neves író, és Gareth Pratt, az egykori
rendőrfőnök letartóztatása után ezúttal New Hampshire leggazdagabb embere is
belekeveredett a Kellergan lány meggyilkolásának ügyébe.Gahalowood részletesen
beszámolt Stern kihallgatásáról. „Figyelemre méltó figura – értékelte. –
Rendíthetetlen a nyugalma. A kíséretében érkező ügyvédhadat kiparancsolta a
helyiségből, hogy odakinn várják meg. Szinte zavarba ejtett a lélekjelenléte, az
acélkék tekintete, pedig istenemre, épp eléggé hozzászoktam már az efféle
feladathoz. Megmutattam neki a festményt, ő pedig megerősítette, hogy az Nolát
ábrázolja.”– Hogy került önhöz a kép? – kérdezte Gahalowood a kihallgatáson.– Úgy,
hogy az enyém – felelte magától értetődő természetességgel Stern. – Tiltja valami
törvény ebben az államban, hogy az ember képet akasszon a saját falára?– Nem.
Csakhogy az a kép egy meggyilkolt lányt ábrázol.– És ha a szintén meggyilkolt John
Lennonról lenne képem, az is baj lenne?– Ön pontosan tudja, mit akarok mondani,
Stern úr. Honnan van az a kép?– Egy akkori alkalmazottam festette. Luther
Caleb.– Miért?– Mert szeretett festeni.– Mikor készült a festmény?– 1975 nyarán.
Júliusban, augusztusban, ha nem csal az emlékezetem.– Vagyis éppen a kislány
eltűnése előtt.– Igen.– Hogyan festette Caleb azt a képet?– Gondolom, ecsettel.– Ne
játssza az ütődöttet, Stern úr. Honnan ismerte Caleb Nolát?– Aurorában mindenki
ismerte Nolát. Calebet megihlette.– És önt nem zavarta, hogy egy eltűnt kislány
képe van a házában?– Nem. Szép kép. Az ilyesmit művészetnek hívják. És a valódi
művészet mindig zavar. A művészet, amit mindenki elfogad, csak a politikai
korrektségtől fertőzött világ elkorcsosulásának eredménye.– Stern úr, tisztában van
azzal, hogy egy tizenöt éves lányról készült aktfestmény birtoklásából baja
származhat?– Akt? Nem látszik sem a melle, sem a nemi szerve.– Mégis egyértelmű,
hogy meztelen.– Ezt a véleményét bíróság előtt is kész megvédeni őrmester? Mert nem
fog sikerülni, és ezt éppúgy tudja, ahogy én.– Mindössze azt szeretném tudni, miért
festette le Luther Caleb Nola Kellergant.– Mondtam már, szeretett festeni.– Ön
ismerte Nola Kellergant?– Valamennyire. Mint Aurorában mindenki.– Tehát csak
kevéssé?– Csak kevéssé.– Stern úr, ön hazudik. Tanúim vannak rá, hogy ön viszonyt
folytatott a lánnyal. Rendszeresen az otthonába vitette.Sternből kitört a
nevetés.– Van rá bizonyítéka? Kétlem, mert nem igaz. Soha egy ujjal hozzá nem
értem. Ide figyeljen, őrmester, kezd a terhemre lenni, a nyomozás szemlátomást egy
helyben topog, és magának nehezére esik megfogalmaznia a kérdéseit. Segítek inkább:
Nola Kellergan volt az, aki megkeresett. Eljött hozzám egyszer, azt mondta, pénzre
lenne szüksége. Beleegyezett, hogy modellt álljon.– Ön tehát fizetett neki azért,
hogy modellt álljon a képhez?– Igen. Luther nagyon jól festett. Szédületes tehetség
volt! Már számos gyönyörű képet készített nekem, New Hampshire-i látképeket,
hétköznapi jeleneteket a mi szépséges Amerikánk mindennapjaiból, és én teljesen
fellelkesültem. Úgy éreztem, Lutherből még a század nagy festője lehet, miért ne
alkothatna valami igazán nagyszabásút azzal, hogy lefesti azt a gyönyörű lányt? És
lám, ha ma, ekkora hírverés mellett eladnám a festményt, biztos kapnék érte egy-két
millió dollárt. Sok olyan kortárs festőt ismer, aki kétmillió dollárt kap egy
képéért?Eszmefuttatása végeztével Stern úgy vélte, eleget pazarolta az idejét, a
kihallgatásnak vége, és az ügyvédsereggel a nyomában távozott, miközben Gahalowood
szó nélkül konstatálta, hogy az ügy újabb rejtélyes fordulatot vett.– Firkász, maga
érti ezt? – kérdezte az őrmester, miután befejezte beszámolóját a kihallgatásról. –
A lány beállít Sternhez, és felajánlja, hogy pénz fejében hajlandó modellt állni.
Maga elhiszi?– Nem sok értelme van. Miért lett volna szüksége Nolának a pénzre?
Talán a meneküléshez?– Talán. De nem vitte magával még a megtakarított pénzét sem.
Van a szobájában egy kekszesdoboz, benne százhúsz dollár.– Mihez kezd a
festménnyel? – tudakoltam.– Egyelőre megtartom. Tárgyi bizonyíték.– Miféle
bizonyíték, ha Stern ellen nincs vád?– Caleb ellen.– Komolyan gyanúsítja?– Nem
tudom, firkász. Stern képet festetett, Pratt kényeztette magát a lánnyal, de milyen
indítékuk lett volna Nola meggyilkolására?– A félelem, hogy a lány beszélhet
valakinek? – tépelődtem. – Talán fenyegetőzött a dologgal, és valamelyikük
félelmében addig ütötte, amíg meg nem halt, aztán elásta.– De miért írtak a kézirat
tetejére? Isten veled, Nola drága, ilyet az ír, aki szerette azt a lányt. És
Quebert volt az egyetlen, aki szerette. Minden szál Queberthez vezet. Mi van, ha
Quebert megtudott valamit Prattről vagy Sternről, eldurrant az agya, és megölte
Nolát? Nagyon könnyen lehetséges, hogy féltékenységből elkövetett gyilkossággal
állunk szemben. Egyébként ez volt a maga feltételezése is.– Harry féltékenységből
ölt volna? Nem, ennek nincs semmi értelme. Mikor jön már meg az az átkozott
írásszakértői vélemény?– Hamarosan. Gondolom, újabb fejtörést okozva. Marcus, el
kell mondanom magának valamit. Az ügyészség vádalkut fog felajánlani Quebertnek.
Ejtik az emberrablás vádját, Quebert viszont beismeri a féltékenységből elkövetett
emberölést. Húsz év börtön. Amiből jó magaviselet mellett elég tizenötöt leülni. De
nincs halálos ítélet.– Vádalku? De mire fel? Harry semmiben sem bűnös.Éreztem, hogy
elsiklunk valami részlet felett, ami mindent megmagyarázna. Végigvettem Nola utolsó
napjainak eseményeit, de addig a nevezetes 30-i napig semmi rendkívülire nem
bukkantam. Az igazat megvallva, Jenny Dawnnal, Tamara Quinnel és a többiekkel
beszélgetve az a benyomásom alakult ki, hogy Nola Kellergan utolsó három hete
kifejezetten boldog volt. Harry a vízbefojtásos jelenetekről beszélt, Pratt a
fellációra kényszerítésről, Nancy a Luther Calebbel való rémes randevúkról, Jenny
és Tamara beszámolói viszont homlokegyenest más képet festettek, az ő elmondásuk
alapján semmit sem lehetett sejteni abból, hogy Nolának bármi bántódása esett
volna, vagy boldogtalan lett volna. Tamara azt is felidézte, hogy Nola az iskolaév
kezdetétől szeretett volna újra munkába állni a Clark’s-ben, amiben meg is
állapodtak. Ez annyira meglepett, hogy kétszer is rákérdeztem. Mért akart Nola
visszamenni dolgozni, ha egyszer szökni készült? Robert Quinn elmesélte, hogy
többször látta Nolát kezében egy írógéppel, de mintha meg se kottyant volna neki a
súly, dudorászva, könnyedén vitte. Utólag visszatekintve, 1975 augusztusában Aurora
maga volt a földi paradicsom. Lassan már azon morfondíroztam, hogy Nola vajon
tényleg el akarta-e hagyni a várost. Aztán szörnyű gyanú fészkelt belém: mi a
biztosítéka, hogy Harry igazat mond nekem? Honnan tudhatnám, hogy Nola tényleg
kérte-e tőle, hogy szökjenek együtt? Mi van, ha csak így próbálja tisztázni magát a
vád alól? És ha Gahalowoodnak kezdettől fogva igaza van? Július 5-én délután
találkoztam legközelebb Harryvel a börtönben. Szörnyen nézett ki, az arca teljesen
megszürkült. Sosem látott redők jelentek meg a homlokán.– Az ügyész alkut akar
ajánlani – kezdtem a beszélgetést.– Tudom. Roth már említette. Féltékenységből
elkövetett emberölés. Tizenöt év után szabadulhatok.A hangján
hallottam, hogy képes lenne belemenni.– Ne mondja, hogy elfogadja ezt a
lehetőséget! – vágtam közbe indulatosan.– Nem tudom, Marcus. Ezzel mindenesetre
elkerülhető a halálbüntetés.– Elkerülhető a halálbüntetés? Mit jelentsen ez? Talán
bűnös?– Nem! De minden ellenem szól! És semmi kedvem pókerpartiba fogni olyan
esküdtekkel, akik eleve bűnösnek nyilvánítanak. Tizenöt év börtön még mindig jobb,
mint az életfogytiglan, vagy a halál.– Harry, utoljára teszem fel a kérdést: maga
ölte meg Nolát?– Az istenért, dehogy! Hányszor kell még elmondanom!– Akkor be
fogjuk bizonyítani az ártatlanságát!Elővettem a felvevőt, és az asztalra
helyeztem.– Kegyelem, Marcus! Ne gyötörjön már megint ezzel a masinával!– Meg kell
érteni, mi történt annak idején.– Nem akarom, hogy felvegye. Kérem
szépen.– Rendben. Jegyzetelni fogok.Tollat, füzetet vettem elő.– Beszéljünk újra az
augusztus 30-i szökésükről. Ha jól emlékszem, amikor Nolával szökni készültek, a
könyve már majdnem kész volt…– Pár nappal az indulás előtt fejeztem be. Gyorsan
írtam, nagyon gyorsan. Mintha más tudatállapotba kerültem volna. Minden olyan
rendkívüli volt. Nola ott volt mindig, átolvasta, kijavította, legépelte a
szöveget. Lehet, hogy érzelgősnek talál, de minden olyan varázslatos volt. A könyv
augusztus 27-re készült el. Azért emlékszem ilyen pontosan, mert aznap láttam
utoljára Nolát. Megbeszéltük, hogy két-három nappal előbb elmegyek a városból,
nehogy gyanút keltsünk. Augusztus 27-e volt tehát az utolsó együtt töltött napunk.
Egy hónap alatt befejeztem a regényt. Elképesztő volt. Annyira büszke voltam
magamra. Látom magam előtt a teraszasztalon a két hatalmas paksamétát, az egyik az
eredeti, kézzel írt szöveg, a másik Nola gigászi munkájának eredménye, a legépelt
kézirat. Lementünk a partra, ahol három hónappal korábban először találkoztunk.
Sokáig sétáltunk. Nola megfogta a kezemet. „Megváltoztatta az életemet, hogy
találkoztam magával, Harry – mondta. – Meglátja, nagyon boldogok leszünk együtt.”
Csak mentünk, mentünk. Kész volt a tervünk: másnap reggel, mielőtt elutazom
Aurorából, beszaladok a Clark’s-be, megmutatni magamat, és elhinteni, hogy egy vagy
két hétig távol leszek, mert sürgős intéznivalóm akadt Bostonban. Ezután két napot
Bostonban kell töltenem, megőrizve a hotelszámlát, hogy minden egybevágjon, ha a
rendőrség kihallgatna. Majd augusztus 30-án szobát kell bérelnem az 1-es út mentén
fekvő Sea Side Motelben. A 8-ast, kötötte a lelkemre Nola, mert az volt a kedvenc
száma. Kérdeztem, hogy akar eljutni az Aurorától több mérföldre levő motelig, de
azt mondta, ne is törődjek vele, gyorsan tud gyalogolni, és ismer egy rövidebb utat
a parton keresztül. Este hétkor találkozunk a motelszobában. Azonnal indulunk
Kanadába, ahol meghúzzuk magunkat valami bérelt lakásban. Pár nappal később, mintha
mi sem történt volna, vissza kell térnem Aurorába. A rendőrség addigra már nyilván
keresni fogja Nolát, nekem meg kell őriznem a nyugalmamat, ha kihallgatnak,
feleljem azt, hogy Bostonban voltam, és mutassam meg a hotelszámlát. Egy hetet még
Aurorában kell maradnom, hogy végleg elaltassak minden gyanakvást, ő addig szépen
megvár a bérelt lakásban. Aztán visszaadom Goose Cove-ot, és távozom Aurorából,
mondván, hogy miután befejeztem a regényemet, ideje a kiadatásával foglalkoznom. És
visszatérek Nolához, postán elküldöm a kéziratot több New York-i kiadónak, aztán
majd ingázom a rejtekhelyünk és New York között, hogy a megjelenéssel kapcsolatos
ügyeket intézzem.– És Nola mit csinált volna?– Szereztünk volna hamis papírokat
neki, befejezte volna a gimnáziumot, aztán egyetemre ment volna. Megvártuk volna,
hogy betöltse a tizennyolcat, és akkor Mrs. Harry Quebert lett volna belőle.– Hamis
papírok? Micsoda őrültség!– Tudom. Tiszta őrültség volt. Őrültség!– Mi történt
aztán?– Augusztus 27-én ott a parton még átvettük párszor a tervet, aztán
hazamentünk. Leültünk a szalonban az öreg kanapéra, ami akkoriban még nem volt
öreg, csak idővel lett az, mert sosem volt szívem megválni tőle, és utoljára
beszélgettünk egymással. Sosem felejtem el a szavait, Marcus. „Annyira boldogok
leszünk, Harry – mondta. – A felesége leszek. Maga nagy író lesz. És egyetemi
tanár. Mindig is egy egyetemi tanár férjről álmodtam. Maga mellett én leszek a
világ legboldogabb asszonya. És lesz egy nagy, napsárga kutyánk, egy labrador,
Stormnak fogják hívni. Várjon ott rám, kérem, várjon!” És én azt feleltem neki: „Ha
kell, egész életemben téged várlak, Nola.” Ezek voltak az utolsó szavaink, Marcus,
aztán elszundítottam, és mire felébredtem, már lement a nap, Nola eltűnt mellőlem.
Rózsaszín fény ragyogta be az óceánt, sirályrajok sivítoztak. Azok a piszok
sirályok, akikért annyira odavolt. A teraszasztalon csak egy kézirat hevert, az
eredeti, ami megmaradt nekem. És mellette a levélke, amit megtalált a dobozban,
kívülről tudom most is: Ne aggódjon, Harry, ne aggódjon értem, meg fogom találni.
Várjon a 8-as szobában, szeretem ezt a számot, ez a kedvenc számom. Ott várjon este
hétkor. És aztán elmegyünk innen örökre. Nem kerestem a kéziratot, tudtam, hogy
elvitte, még egyszer el akarta olvasni. Vagy talán ezzel akarta bebiztosítani, hogy
30-án ott legyek a motelben a randevún. Elvitte magával azt az átkozott kéziratot,
Marcus, máskor is megtette néha. Másnap elutaztam a városból. Ahogy megbeszéltük.
Még beugrottam egy kávéra a Clark’s-be, csak hogy megmutassam magam, és bejelentsem
a távollétemet. Jenny volt ott, mint minden reggel, mondtam neki, hogy Bostonban
van dolgom, a könyvem majdnem kész, és fontos találkozóim vannak. És már indultam
is. Indultam, és álmomban sem gondoltam volna, hogy soha többé nem látom
Nolát.Letettem a tollat. Harry zokogott.★2008. július 7. A bostoni Park Hotel
különtermében Barnaski fél órát engedélyezett magának, hogy átfussa a tőlem kapott
ötvenoldalnyi szöveget, majd hívatott bennünket.– Nos? – kérdeztem a terembe
lépve.– Goldman, ez egyszerűen zseniális! – jelentette ki csillogó szemmel. –
Zseniális! Mindig is tudtam, hogy maga az én emberem!– Vigyázat, ezek inkább
jegyzetek. Olyasmi is szerepel a szövegben, aminek nem szabad nyomtatásban
megjelennie.– Hát hogyne, Goldman. Hogyne. A végleges levonatot úgyis jóváhagyja
még.Pezsgőt rendelt, szétterítette az asztalon a szerződést, és még egyszer
összefoglalta a tartalmát.– Kéziratleadás augusztus végén. A szórólapok addigra
elkészülnek. Korrektúra, tördelés két hét, nyomdai munka szeptemberben. Megjelenés
előreláthatólag szeptember utolsó hetében. Legkésőbb. Micsoda tökéletes időzítés!
Közvetlenül az elnökválasztás előtt, és nagyjából egy időben a Quebert-perrel!
Fenomenális marketinghúzás, kedves Goldman! Hip-hip hurrá!– És ha addig nem ér
véget a nyomozás? – kérdeztem. – Hogy fejezem úgy be a könyvet?Barnaski már készen
állt a jogi osztály által is jóváhagyott válasszal.– Amennyiben befejeződik a
nyomozás, a könyv hiteles elbeszélésnek számít. Ha nem, nyitva hagyjuk a végét,
vagy kitalál valamit, és regényként tálaljuk. Jogilag támadhatatlan, az olvasóknak
meg úgyis teljesen mindegy. Még jobb is, ha nem ér véget a nyomozás, legalább
megírhatja a folytatást. Ez ám a tuti!Cinkos pillantást vetett rám, a pincér
meghozta a pezsgőt, Barnaski ragaszkodott hozzá, hogy saját kezűleg bontsa ki.
Aláírtam a szerződést, ő meg kilőtte a dugót, mindent telelocsolt pezsgővel, aztán
megtöltött két poharat, egyet Douglasnek, egyet nekem.– Maga nem iszik? –
kérdeztem.Éppen undorral törölte a kezét egy díszpárnába.– Nem szeretem. A pezsgő
csak a show miatt érdekes. Goldman, az emberek érdeklődését a végtermék iránt
kilencven százalékban a show kelti fel!És elsietett, hogy a megfilmesítés joga
ügyében telefonáljon a Warner Brothersnek. Ugyanaznap délután az Aurora felé vezető
úton Roth hívott magánkívül.– Megvan az eredmény, Goldman!– Milyen eredmény?– Az
írás! Nem Harryé! Nem ő írta azt a pár szót a kézirat tetejére!Örömömben
felkiáltottam.– És mit jelent ez a gyakorlatban? – kérdeztem aztán.– Fogalmam
sincs. De ha az írás nem tőle származik, az azt bizonyítja, hogy Nola halálakor nem
nála volt a kézirat. Pedig az a vád egyik legfőbb bizonyítéka. A bíró július 10-re,
azaz most csütörtök 14 órára újabb meghallgatást rendelt el. Ez a sürgősség minden
bizonnyal jót jelent Harryre nézve!Nagyon izgatott lettem, Harry hamarosan
szabadulhat! Igazat mondott hát mindig, ártatlan. Türelmetlenül vártam a
csütörtököt. Előző nap, július 9-én, szerdán azonban beütött a katasztrófa. Este
hét körül Goose Cove-ban voltam, a Noláról szóló jegyzeteimet olvasgattam éppen
Harry dolgozószobájában. Barnaski hívott a mobilomon. Remegett a hangja.– Szörnyű
hírem van, Marcus – kezdte minden bevezetőt mellőzve.– Mi
történt?– Betörtek…– És?– A könyvrészlet… Amit Bostonba hozott.– Micsoda? Hogy
történt?– Az íróasztalom fiókjában volt. Tegnap reggel nem találtam ott… Először
arra gondoltam, hogy Marisa rendet rakott, és áttette a páncélszekrénybe, ahogy
máskor is előfordult már. De amikor rákérdeztem, kiderült, hogy nem nyúlt a
paksamétához. Tegnap egész nap kerestem, de hiába.A szívem a torkomban dobogott.
Éreztem, hogy vihar közeleg.– De miből gondolja, hogy ellopták? – kérdeztem.Hosszú
csend következett.– Ma egész délután csörgött a telefon – mondta végül Barnaski. –
A Globe-tól, a USA Today-től, a New York Times-tól hívtak… A könyvrészlet másolatát
valaki szétküldte az egész hazai sajtónak, amely most nyilvánosságra készül hozni.
Marcus, könnyen lehet, hogy holnapra már az egész ország tudni fogja, mi van a
könyvében. 

MÁSODIK RÉSZAz írók gyógyulása(A könyv megírása) 

14. Az a nevezetes 1975. augusztus 30.– Tudja, Marcus, a mi társadalmunk olyan,

hogy folyton választani kell értelem és szenvedély között. Az értelem még soha nem
volt senki hasznára, a szenvedély meg gyakran rombol. Szóval, tényleg nehezen
tudnék segíteni magának.– Miért mondja ezt, Harry?– Csak úgy. Az élet egy
átverés.– Megeszi a sült krumplit?– Nem. Egyen belőle, ha jólesik.– Köszönöm.– Nem
nagyon érdekli, amit mondok, ugye?– Dehogynem, nagyon is. Érdeklődve hallgatom. 14.
tanítás: az élet egy átverés.– Jézus Mária, Marcus, maga nem ért semmit. Néha az az
érzésem, egy gyengeelméjűvel társalgok. 

Tizenhat óra Gyönyörű nap volt. Egyike azoknak a verőfényes, nyár végi

szombatoknak, amelyek békébe ringatták egész Aurorát. A központban az emberek
ráérősen sétálgattak, meg-megálltak a kirakatok előtt, élvezték az utolsó szép
napokat. Az autóforgalomtól mentes, kertvárosi övezetekben a gyerekek vették át a
hatalmat az utcák felett, görkorcsolya- és bicikliversenyeket rendeztek, miközben a
szülők limonádét kortyolva és magazinokat lapozgatva üldögéltek a házak
ajtajában.Travis Dawn egy órán belül már harmadszor hajtott el járőrkocsijával a
Quinn család Terrace Avenue-n álló háza előtt. A délután teljes nyugalomban telt,
nem akadt semmi jelentenivaló, nem futott be riasztás a központba. Travis, csak
hogy elfoglalja magát, megejtett néhány közúti ellenőrzést, de az esze máshol járt,
egyre csak Jennyre gondolt. Látta a tornácon, az apjával. Egész délután ott ültek
és keresztrejtvényt fejtettek, miközben Tamara az ősz közeledtére való tekintettel
a bokrokat vágta vissza a kertben. A házhoz érve Travis lelassított, lépésben
gurult, abban reménykedve, hogy a lány esetleg észreveszi, odafordítja a fejét és
meglátja, int neki, tesz valami kedves, biztató gesztust, ami felbátorítaná, hogy
megálljon egy pillanatra és a letekert ablakból üdvözölje. Talán még egy jeges
teával is megkínálná, és elbeszélgetnének egy kicsit. Jenny azonban nem fordította
el a fejét és nem látta meg őt. Nevetgélt az apjával, boldognak tűnt. Travis
továbbment, majd amikor látótávolságon kívül került, megállt. A mellette levő
ülésen heverő virágcsokorra nézett, és kézbe vette a cetlit, amire felírta, mit is
mondjon a lánynak.Szia, Jenny! Szép napunk van. Ha ráérsz, este lemehetnénk sétálni
a partra. Vagy menjünk inkább moziba? Új filmeket játszanak Montburryben. (És itt
átadom neki a csokrot.)Séta, mozi, olyan egyszerű! Csak éppen ki se mer szállni a
kocsiból. Sietve megindult, hogy újra végigjárja a szokásos járőr-útvonalat, és
húsz perc múlva visszaérjen Quinnék háza elé. A virágot az ülés alá dugta.
Vadrózsacsokor volt, Montburry mellett szedte, egy kis tó partján, amiről Erne
Pinkas mesélt neki. A vadvirágok első pillantásra nem tűntek olyan szépnek, mint a
nemesített rózsák, a színük azonban sokkal erőteljesebben pompázott. Sokszor
szerette volna már elvinni oda Jennyt, még pontos tervet is kidolgozott. Bekötné a
lány szemét, úgy vezetné a vadrózsásba, és csak ott venné le róla a kendőt, hogy az
ezernyi színárnyalat tűzijátékként robbanjon elé. Azután a tóparton piknikeznének.
De sosem volt bátorsága előállni a javaslattal. Kellerganék háza előtt ment el a
Terrace Avenue-n. Oda se nézett, másutt jártak a gondolatai.A tiszteletes a szép
idő ellenére a garázsba zárkózva töltötte az egész délutánt, a Harley-Davidsont
bütykölte abban a reményben, hogy egy nap majd sikerül beindítania. A rendőrségi
jegyzőkönyv szerint csak akkor lépett ki a műhelyből, amikor néhányszor innivalóért
ment a konyhába, ilyenkor Nolát mindig a nappaliban találta, békés olvasásba
merülve.★Tizenhét óra harminc A nap végéhez közeledve lassan kiürült a belváros, a
kertvárosi utcákról is hazaszállingóztak a gyerekek, ahogy eljött a vacsoraidő, és
a tornácokon csak a rendetlenül összehajtogatott újságok maradtak az üres
karosszékekben.A szabadnapos Gareth Pratt rendőrfőnök és felesége, Amy a városon
kívül lakó barátaiktól jöttek éppen vissza. Ekkor ért haza a Terrace Avenue-ra a
Hattaway család is – azaz Nancy, a két fiú, és a szülők – a Grand Beachről, ahol a
délutánt töltötték. A rendőrségi jegyzőkönyv szerint Mrs. Hattaway szóvá tette,
hogy milyen hangos zene hallatszik Kellerganéktől.Több mérföldnyire onnan, Harry
megérkezett a Sea Side Motelbe. Álnéven kivette a 8-as szobát, és egyből ki is
fizette az éjszakát, hogy ne kelljen személyazonosító okmányt bemutatnia. Útközben
virágot is vett. És teletankolta az autót. Minden készen állt. Másfél óra még. Vagy
annál is kevesebb. Amikor megérkezik Nola, megünneplik a viszontlátást, és rögtön
útnak indulnak. Este tízre Kanadába érnek. Együtt minden jó lesz. Nola nem lesz
soha többé boldogtalan.★Tizennyolc óra A hatvanegy éves Deborah Cooper, aki férje
halála óta egyedül élt a Side Creek-i erdő szélén magányosan álló házában, almás
pitét készült sütni. Miután meghámozta és felvágta a gyümölcsöt, pár darabot
kihajított az ablakon a mosómedvéknek, és egy pillanatra megállt, hogy az üveg
mögül lesse az érkezésüket. Ekkor mozgásra lett figyelmes a fák között, jobban
odanézett, és mielőtt eltűnt volna a sűrűben a két alak, volt ideje megállapítani,
hogy egy férfi üldöz egy piros ruhás lányt. Az özvegy besietett a nappaliba, hogy
telefonáljon a rendőrségre. A jegyzőkönyv rögzítette, hogy a hívás tizennyolc óra
huszonegy perckor futott be a központba és huszonhét másodpercig tartott. Az
elhangzottakat rögzítették.– Központi rendőrségi ügyelet, tessék.– Halló? Deborah
Cooper vagyok, a Side Creek Lane-ről. Azt hiszem, láttam, ahogy egy férfi üldöz egy
lányt az erdőben.– Mi történt pontosan?– Nem is tudom! Az ablakban álltam, néztem
az erdő felé, és észrevettem, hogy egy fiatal lány fut a fák között… A nyomában egy
férfival… Mintha menekülni próbált volna előle.– Most hol vannak?– Hát… Már nem
látom őket. Valahol bent, az erdőben.– Máris odaküldök egy járőrt,
asszonyom.– Köszönöm, csak siessenek.Miután letette a telefont, Deborah Cooper
rögtön visszasietett a konyhaablakhoz. De nem látott semmit. Már arra gondolt, hogy
talán tévedett, de azért nem baj, ha kiszáll a rendőrség. Ki is ment eléjük a
kapuba. A jegyzőkönyv megemlíti, hogy a központ értesítette az aurorai rendőrőrsöt,
ahol aznap egyedül Travis Dawn volt szolgálatban. Körülbelül négy perccel a hívás
után érkezett a Side Creek Lane-re.Miután végighallgatta Deborah Cooper
beszámolóját, Dawn gyorsan elkezdte átfésülni a környéket. Alig hatolt néhány
méternyire a fák sűrűjébe, egy piros szövetdarabra bukkant. Komolynak találta a
helyzetet, ezért úgy döntött, haladéktalanul értesíti Prattet, noha a rendőrfőnök
aznap nem volt szolgálatban. Deborah Cooper házából telefonált neki. Tizennyolc óra
negyvenöt volt ekkor.★Tizenkilenc óra Pratt rendőrfőnök is elég komolyan vette az
ügyet ahhoz, hogy személyesen intézkedjen, mert úgy vélte, Travis Dawn biztos nem
zavarta volna otthon, ha nem valami rendkívüli eseményről van szó.A Side Creek
Lane-re érkező Pratt azt tanácsolta Deborah Coopernek, hogy zárkózzon be a házba,
amíg ő Travisszel alaposabban átkutatja az erdőt. Az óceánpartra vezető ösvényen
indultak el, amerre a piros ruhás lány is mehetett. A jegyzőkönyv szerint jó egy
mérföldnyi gyaloglás után az erdő ritkásabb, part közeli részén a két rendőr
vérnyomokra és szőke hajcsomóra bukkant. Ez tizenkilenc óra harminc perckor
történt.Deborah Cooper valószínűleg a konyhaablaknál maradt, onnan próbálta követni
a rendőrök útját. A két férfi jó ideje eltűnt már a fák között, amikor az erdőből
hirtelen előbukkant egy véres arcú, fiatal nő, szakadt ruhában, és segítségért
kiabálva rohant a ház felé. Deborah Cooper halálra rémülve nyitotta ki neki a
konyhaajtót, majd a nappaliba ment, hogy újra felhívja a rendőrséget.A jegyzőkönyv
szerint Deborah Cooper második hívása tizenkilenc óra harmincháromkor futott be a
központba, és nagyjából negyven másodpercig tartott.– Központi rendőrségi ügyelet,
tessék.– Halló! (Rémült hang.) Itt Deborah Cooper beszél, én… én hívtam az imént
magukat azzal, hogy… hogy egy fiatal lányt üldöznek az erdőben, és most itt van
nálam! Itt van a lány a konyhámban!– Nyugodjon meg, asszonyom. Mi
történt?– Fogalmam sincs! Az erdőből jött ki. Két rendőr is van egyébként az
erdőben, de szerintem nem vették észre a lányt! Beengedtem a konyhába. Szerintem…
Mintha a tiszteletes lánya lenne… Az a kislány, aki a Clark’s-ben dolgozik… Igen,
szerintem ő az…– Megmondaná a címét, asszonyom?– Deborah Cooper, Aurora, Side Creek
Lane. Az előbb is én hívtam magukat! Itt van a lány, nem érti? Csupa vér az arca!
Jöjjenek már gyorsan!– Maradjanak ott, azonnal küldök erősítést. A két rendőr a
vérnyomokat vizsgálgatta éppen, amikor lövést hallottak a ház felől. Abban a
másodpercben megfordultak, és fegyverrel a kezükben rohantak vissza.Közben az
ügyeletes telefonközpontos, aki se Travis Dawnt, se Pratt rendőrfőnököt nem tudta
az autórádión elérni és egyre aggasztóbbnak találta a helyzetet, riadóztatta a
seriffet és az állami rendőrséget, hogy küldjenek erősítést a Side Creek Lane-
re.★Tizenkilenc óra negyvenöt Dawn tiszthelyettes és Pratt rendőrfőnök kifulladva
értek a házhoz. A hátsó ajtón át léptek a konyhába, ahol golyóval a szívében, vérbe
fagyva hevert a kövön Deborah Cooper. Miután a földszinti helyiségek gyors
átvizsgálása nem vezetett eredményre, Pratt rendőrfőnök kiszaladt a kocsihoz, és
erősítést kért a központtól. A beszélgetést szintén rögzítették.– Itt Pratt
rendőrfőnök, az aurorai rendőrségtől. Sürgős erősítést kérek a Side Creek Lane és
az 1-es út kereszteződéséhez. Lelőttek egy asszonyt, és úgy tűnik, egy lány is van
valahol az erdőben.– Pratt rendőrfőnök, tizenkilenc óra harmincháromkor kaptunk már
egy segélyhívást a Side Creek Lane-ről, egy bizonyos Mrs. Deborah Coopertől, aki
elmondta, hogy egy fiatal lány menekült be hozzá. Van köze egymáshoz a két
ügynek?– Micsoda? Deborah Coopert ölték meg. És más nincs a házban. Küldje ki az
összes rendelkezésre álló embert! Itt valami nagy disznóság készül!– Néhány egység
már úton van, főnök. De küldök továbbiakat. Még be sem fejezték, Pratt már hallotta
a szirénát, az erősítés megérkezett. Alig volt ideje elmondani Travisnek a
fejleményeket, és utasítani, hogy nézze át még egyszer a házat, máris újra recsegni
kezdett a rádió: pár száz méterrel arrébb autós üldözés indult az 1-es úton, miután
a seriffi hivatal egyik kocsija egy gyanús járműre lett figyelmes az erdő szélén.
Az elsők között a helyszínre érkező Paul Summond seriffhelyettes egy olvashatatlan
rendszámtáblájú, fekete Chevrolet Monte Carlót látott kigurulni a bozótosból. Az
autó a felszólítást
figyelmen kívül hagyva, teljes gázzal elhajtott észak felé.Pratt rendőrfőnök
kocsiba pattant, hogy Summond segítségére siessen. Egy erdei úton indult el az
országúttal párhuzamosan, hogy elébe vágjon a menekülőnek, és a Side Creek Lane
után három mérfölddel bukkant ki az 1-esen, nem sokkal késve le a fekete Chevrolet-
t.Az autók őrületes tempóban száguldottak. A Chevrolet továbbra is észak felé
tartott az 1-esen. Pratt rendőrfőnök rádión kérte valamennyi egységet, hogy
kordonokkal zárják le az utakat, és indítsanak a helyszínre egy helikoptert. A
Chevrolet nem sokkal később látványos kanyarral letért egy alsóbbrendű útra, majd
hamarosan újra lekanyarodott. Eszeveszett tempóban hajtott, a rendőrautók alig
bírtak a nyomában maradni. Pratt üvöltözött a rádión keresztül, hogy mindjárt szem
elől tévesztik.A hajsza egyre keskenyebb utakon folytatódott, a sofőr szemlátomást
célirányosan tartott valahová, és lassan-lassan sikerült növelnie előnyét. Az egyik
útkereszteződésben egy szemből jövő autó, miután kis híján összeütközött a
Chevrolet-val, épp az út közepén fulladt le. Prattnek a padkára hajtva még sikerült
kikerülnie, a mögötte haladó Summond azonban már nem tudta kivédeni az ütközést,
szerencsére súlyosabb következmények nem voltak. Pratt, immár egyedül üldözve a
Chevrolet-t, próbálta navigálni az erősítést. Egy pillanatra szem elől tévesztette
a menekülőt, de aztán még egyszer felbukkant előtte a Montburry felé vezető úton,
majd végleg nyoma veszett. Pratt akkor jött rá, hogy kicsúszott a kezeik közül,
amikor rendőrjárőr tűnt fel az ellenkező irányból. Azonnal beszólt rádión a
központnak, hogy zárjanak le minden utat, rendeljék el a környék átkutatását, és
kérjenek embereket az állami rendőrségtől. A Side Creek Lane-en Travis Dawn a
leghatározottabban állította, hogy semmi nyomát nem találta a piros ruhás lánynak
sem a házban, sem annak közvetlen környékén.★Húsz óra A kétségbeesett David
Kellergan tiszteletes a rendőrséget tárcsázta, hogy bejelentse Nola nevű, tizenöt
éves lánya eltűnését. A megyei seriffhelyettes érkezett elsőként a Terrace Avenue
245. alá, majd nyomban utána befutott Travis Dawn is. Húsz óra tizenötkor Pratt
rendőrfőnök is megjelent. Deborah Cooper és a telefonközpontos beszélgetése nem
hagyott kétséget afelől, hogy Nola Kellergant látták a Side Creek Lane-en.Húsz óra
huszonöt perckor Pratt rendőrfőnök újabb riasztást küldött a központnak,
megerősítve a tizenöt éves Nola Kellergan eltűnését. A lányt egy órával korábban a
Side Creek Lane-en látták utoljára.Özönlött az erősítés az egész megyéből. Egységek
indultak részben a nyomtalanul felszívódott fekete Chevrolet felkutatására, részben
az erdő és a partszakasz újabb átfésülésére, annak reményében, hogy még az éjszaka
beállta előtt sikerül megtalálni Nola Kellergant.★Huszonegy óra Huszonegy órakor
Neil Rodik kapitány vezényletével megérkeztek az állami rendőrség egységei a Side
Creek Lane-re. Nyomrögzítők is kiszálltak Deborah Cooperhez, illetve az erdőbe,
ahol a vérnyomokat találták. Nagy teljesítményű halogénlámpákkal világították meg a
környéket, így sikerült szőke hajcsomókra, piros szövetfoszlányokra
bukkanniuk.Miközben távolabbról szemlélték a kutatást, Rodik és Pratt a helyzetet
elemezték.– Valóságos mészárszék – dünnyögte Pratt.Rodik bólogatott.– És gondolja,
hogy még mindig az erdőben van a lány? – kérdezte.– Vagy eltűnt az autóval, vagy az
erdőben kell lennie. A partot már alaposan átfésülték, és nem találtak semmi
érdemlegeset.Rodik elgondolkodott.– Vajon mi történhetett? Elvitték innen valahova
messzire? Vagy ott fekszik valahol az erdőben?– Nem értek semmit – sóhajtotta
Pratt. – Nem akarok mást, mint minél hamarabb megtalálni azt a kislányt.– Tudom,
főnök. De ha életben van is valahol az erdőben, ennyi vérveszteség után elég rossz
bőrben lehet. Az is kérdés, honnan volt ereje egyáltalán a házig eljutni. Nyilván a
kétségbeesés sokszorozta meg az energiáit.– Nyilván.– Semmi hír az autóról? –
érdeklődött Rodik.– Semmi. Kész rejtély. Pedig mindenütt kordonokat állítottunk
fel.Amikor a helyszínelők felfedezték, hogy Deborah Cooper házától vérnyomok
vezetnek addig a helyig, ahol a fekete Chevrolet állt korábban, Rodik lemondóan
biggyesztette le az ajkát.– Nem szeretnék vészmadárnak tűnnie de az a lány vagy
elvonszolta magát valahova, hogy ott haljon meg, vagy annak az autónak a
csomagtartójában végezte.Huszonegy óra negyvenötkor, amikor az utolsó fénysugár is
alábukott a horizonton, Rodik arra kérte Prattet, hogy függessze fel a
kutatást.– Függesszem fel? – tiltakozott Pratt. – Hogy gondolja? Képzelje el, ha
életben van még, és várja a segítséget. Nem hagyhatunk magára egy kislányt az
erdőben! A fiúk, ha kell, itt töltik az egész éjszakát, de megtalálják a lányt, ha
még az erdőben van.Rodik tapasztalt tiszt volt. Tudta, milyen naivan viselkednek
olykor a helyi rendőri szervek, munkája is részben abból állt, hogy az elöljárókat
meggyőzze a valós helyzetről.– Pratt rendőrfőnök, abba kell hagyniuk a keresést.
Hatalmas az erdő, nem látni benne semmit. Felesleges az éjszakai kutatás. Jó
esetben kimerítik a tartalékaikat, holnap pedig kezdhetik elölről az egészet. Rossz
esetben viszont még az emberei közül is eltűnhet néhány ebben az irdatlan erdőben,
akkor őket is keresniük kell majd. Enélkül is van gondja elég.– De hát meg kell
találnunk!– Főnök, hallgasson a tapasztalatomra. Semmi értelme az erdőben tölteni
az éjszakát. Ha a kislány életben van, akár sebesülten is, holnap biztosan
ráakadunk. Aurora időközben teljesen felbolydult. Kíváncsiskodók százai tolongtak
Kellerganék háza körül, a rendőrségi kordon alig tudta távol tartani őket. Mindenki
tudni akarta, mi történt. A visszaérkező Pratt rendőrfőnök kénytelen volt
megerősíteni a szóbeszédet: Deborah Coopert meggyilkolták, Nola eltűnt.
Szörnyülködő kiáltások hangzottak fel a tömegben, az anyák hazavitték a gyerekeket,
és elbarikádozták magukat az otthonaikban, az apák pedig előszedték az ócska
flintákat, és polgárőrségbe szerveződtek, hogy megvédjék a környéket. Pratt
rendőrfőnök munkája újabb feladattal bővült, meg kellett akadályoznia, hogy pánik
uralkodjon el a városon. Helyi rendőrök járták folyamatosan az utcákat, és
nyugtatgatták a lakosságot, miközben az államiak házról házra haladva gyűjtötték a
Terrace Avenue-i szomszédok tanúvallomásait.★Huszonhárom óra Az aurorai rendőrőrs
tárgyalóhelyiségében Pratt rendőrfőnök és Rodik kapitány helyzetértékelést tartott.
A Nola szobájában folytatott elsődleges vizsgálatok nem utaltak betörésre, vagy
dulakodásra. Az ablakot sarkig tárva találták.– Vitt magával valamit a kislány? –
kérdezte Rodik.– Nem. Se ruhát, se pénzt. A perselyében érintetlen a százhúsz
dollárja.– Itt valami nagyon bűzlik.– A szomszédok közül se vett észre senki
semmit.– Ez nem lep meg. Valaki tehát rábeszélte a lányt, hogy menjen vele.– Az
ablakon keresztül?– Lehetséges. De nem biztos. Augusztus van, mindenkinél tárva-
nyitva áll az ablak. Talán sétálni ment, és közben találkozott valakivel, akivel
nem kellett volna.– Az egyik tanú, egy bizonyos Gregory Stark kutyasétáltatás
közben állítólag kiabálást hallott Kellerganéktől. Ez tizenhét óra körül történt,
de lehet, hogy téved.– Hogyhogy téved? – értetlenkedett Rodik.– Azt mondja, szólt a
zene Kellerganéknél. Rettentő hangos zene.– Semmink nincs – füstölgött Rodik. – Se
nyom, se gyanúsított. Mint valami szellemjárás. Csak egy pár pillanatra felbukkanó
vérző, rémült, segítségért kiabáló lány.– Maga szerint mihez kezdjünk? – kérdezte
Pratt.– Higgye el, mára mindent megtett. Ideje a holnapra koncentrálnia. Küldje
haza pihenni az embereket, de az utakon hagyja meg az ellenőrzést. Készítsen tervet
az erdő átkutatására, holnap hajnalban folytatni kell a keresést. Maga az egyetlen,
aki irányíthatja a munkát, hisz ismeri az erdő minden zegét-zugát. Küldjön
felhívást minden környékbeli rendőrőrsre, benne a lehető legrészletesebb
személyleírással Noláról. Fontos lehet egy ékszer, egy jellegzetes vonás, amiről
felismerhetik. Továbbítom az információt az FBI-nak, a szomszéd államok
rendőrségeinek és a határőrizetnek. Holnapra kérek egy helikoptert és kutyás
erősítést. Maga is aludjon egy kicsit, ha tud. És imádkozzon. Kedvelem a munkámat,
rendőrfőnök, de az ilyen gyerekrablásokat nem bírom elviselni.A köröző rendőrautók
és a Terrace Avenue környékén bámészkodók miatt éjszakára se csendesedett el a
város. Volt, aki azonmód indult volna az erdőbe. Mások az őrsön jelentkeztek a
keresők közé. Egyre nőtt a pánik.★1975. augusztus 31., vasárnap Hideg eső áztatta a
vastag, óceáni ködbe burkolózott tájat. Reggel ötkor a Deborah Cooper háza mellett
sebtében kifeszített hatalmas ponyva alatt Pratt rendőrfőnök és Rodik kapitány
utasításokkal látta el a rendőri egységeket és az önkénteseket. A térképen
szektorokra osztották az erdőt, minden szektorra külön kutatócsapat jutott. Kutyás
keresőket és erdészeket is vártak még a délelőtt folyamán, hogy kiterjeszthessék a
kutatást és váltócsapatokat hozhassanak létre. A helikoptert egyelőre lemondták a
rossz látási viszonyok miatt.Reggel hétkor a Sea Side Motel 8-as számú szobájában
Harry felriadt az ágyban, ahol ruhástól aludt. A rádió még mindig szólt, a hírek
mentek éppen. … Általános riasztást adtak ki Aurora környékére, miután tegnap este
tizenkilenc óra tájban eltűnt otthonából egy tizenöt éves lány, Nola Kellergan. A
rendőrség várja mindazok jelentkezését, akik felvilágosítással szolgálhatnak az
ügyben… Eltűnésekor Nola Kellergan piros ruhát viselt…Nola! Úgy tűnik, elaludtak,
ahelyett, hogy útnak indultak volna. Kipattant az ágyból, szólongatni kezdte a
lányt. Egy másodperc törtrészéig még azt hitte, ott van vele a szállodai szobában.
Aztán eszébe jutott, hogy nem jött el a megbeszélt találkozóra. Miért hagyta
magára? Miért nem jött el? A rádióban arról beszélnek, hogy eltűnt, otthonról tehát
elszökött, ahogy tervezték. De miért nélküle? Közbejött volna valami? Lehet, hogy
Goose Cove-ba menekült? A
szökési kísérlet ezzel katasztrofális fordulatot vett.A helyzet súlyát még fel sem
fogva, a szemetesbe hajította a virágot, és sietve elhagyta a szobát, még arra sem
vesztegette az időt, hogy megfésülködjön és megkösse a nyakkendőjét. Bedobta a
kocsiba a bőröndöket, és nagy gázt adva indult Goose Cove-ba. Mintegy két mérföld
után rendőrségi útzárhoz érkezett. Gareth Pratt rendőrfőnök, puskával a kezében
éppen ellenőrzésre érkezett a helyszínre. Az idegek pattanásig feszültek. Pratt
felismerte Harry autóját a sorban, és odament hozzá.– Most hallottam Noláról a
rádióban – szólt ki a leengedett ablakon Harry. – Mi történt?– Mocskos egy ügy,
nagyon mocskos – ingatta a fejét a rendőrfőnök.– De mi történt pontosan?– Nem tudja
senki. A lány eltűnt otthonról. Tegnap este a Side Creek Lane-nél látták, azóta
semmi nyoma. Lezártuk az egész környéket, emberek fésülik át az erdőt.Harry azt
hitte, nyomban megáll a szíve. A Side Creek Lane útba esett a motel felé. Lehet,
hogy a találkozóra menet érte baj? Attól félt talán, hogy miután meglátták a Side
Creek Lane-nél, a rendőrség eljuthat a motelhez, és lecsap rájuk? De akkor hol
rejtőzhet?A rendőrfőnöknek feltűntek a bőröndök a csomagtartóban.– Hazafelé? –
érdeklődött.Harry úgy döntött, tartja magát a Nolával megbeszéltekhez.– Bostonban
voltam. A könyvem miatt.– Bostonban? – csodálkozott Pratt. – De hát északról
jön…– Ja, ja… – dadogta Harry. – Beugrottam Concordba.A rendőrfőnök gyanakodva
nézett rá. Harry egy fekete Chevrolet Monte Carlót vezetett. Intett, hogy állítsa
le a motort.– Van valami probléma? – kérdezte Harry.– Egy olyan autót keresünk,
mint a magáé, mert köze lehet az ügyhöz.– Egy Monte Carlót?– Igen.Két rendőr
átvizsgálta a kocsit. Nem találtak semmi gyanúsat, Pratt tovább engedte
Harryt.– Arra kérem, ne hagyja el a környéket – mondta búcsúzóul. – Puszta
elővigyázatosság, természetesen.Az autóban a rádió újra és újra elismételte Nola
személyleírását. Fiatal, 5,2 láb magas, fehér lány, testsúlya száz font, haja
hosszú, szőke, szeme színe zöld, piros ruhát viselt. Egy arany nyakláncot hordott,
NOLA bevéséssel. Nem volt Goose Cove-ban. Nem volt a parton, sem a teraszon, sem
odabenn a házban. Sehol. Harry egyre a nevét kiabálta, azt se bánva, ha meghallják.
Tébolyultan járt fel s alá a parton. Valami üzenet, levél után kutatott. Sehol
semmi. Kezdett úrrá lenni rajta a pánik. Ha Nola nem hozzá indult, vajon miért
szökött meg?Tehetetlenségében betért a Clark’s-be. Ott tudta meg, hogy Deborah
Cooper a halála előtt vérző sebesültként látta Nolát. Képtelen volt elhinni. Mi
történt itt? Miért is ment bele, hogy a lány egyedül induljon a motelbe? Aurorában
kellett volna találkozniuk. Átgyalogolt a városon Kellerganék rendőrautókkal
körülvett házához, a bámészkodókhoz csapódva próbálta kihámozni a történteket. Késő
délelőtt ért vissza Goose Cove-ba, egy messzelátóval és a sirályoknak szánt
kenyérrel a kezében kitelepedett a teraszra. És várt. Elveszett a lány, de elő fog
kerülni. Előkerül, ez egészen biztos. Messzelátóval kémlelte a partot. Egyre várt.
Míg csak le nem szállt az este. 

13. A vihar– Az a veszélyes a könyvekben, kedves Marcus, hogy az ember néha

elveszíti felettük az uralmát. A megjelenéssel mindaz, amit magányában papírra
vetett, egyszeriben önállósul, és elillan a közszférában. Igen veszélyes pillanat
ez, mindig meg kell őriznie a helyzet feletti uralmát. Elveszíteni a könyve feletti
hatalmat kész katasztrófa. 

SZEMELVÉNYEK NÉHÁNY KELETI PARTI NAPILAPBÓL2008. július 10. New York TimesMARCUS

GOLDMAN FELLEBBENTI A FÁTYLAT A HARRY QUEBERT-ÜGYRŐL A kultúra berkeiben napok óta
beszédtéma, hogy Marcus Goldman állítólag könyvet ír a Harry Quebert-ügyről. A
híresztelés végre megerősítést nyert, miután tegnap reggel számos országos napilap
szerkesztőségébe eljutott a kérdéses mű néhány kiszivárogtatott oldala. A könyv
beszámol arról a mindenre kiterjedő nyomozásról, amelyet Marcus Goldman folytat,
hogy kiderítse, milyen események vezettek az 1975. augusztus 30-án eltűnt Nola
Kellergan meggyilkolásához, akinek maradványait 2008. június 12-én találták meg
Harry Quebert aurorai kertjében.A könyvkiadás jogát a tekintélyes New York-i Schmid
& Hanson Kiadó szerezte meg egymillió dollárért. A kiadó igazgatója, Roy Barnaski
nem nyilatkozott az ügyben, annyit azonban hajlandó volt megosztani, hogy A Harry
Quebert-ügy című könyv megjelenését őszre tervezik … Concord HeraldMARCUS GOLDMAN
LELEPLEZHarry Quebert közeli barátja és egykori diákja, Marcus Goldman belülről
láttatja a nemrégiben lezajlott aurorai eseményeket. Beszámolóját Quebert és a
tizenöt éves Nola Kellergan viszonyának felfedezésével kezdi:2008 tavaszán,
nagyjából egy évvel azután, hogy az amerikai irodalom új üdvöskéje lettem, olyan
esemény történt velem, amelyet legszívesebben azonnal elfelejtettem volna:
tudomásomra jutott, hogy egykori egyetemi tanáromnak, az ország egyik
legtekintélyesebb írójának, a hatvanhét éves Harry Quebertnek harmincnégy éves
korában viszonya volt egy tizenöt éves lánnyal. Mindez 1975 nyarán
történt. Washington PostA MARCUS GOLDMAN-FÉLE BOMBA… Nyomozása során Goldman egyik
felfedezést teszi a másik után. Megtudjuk tőle, hogy Nola Kellergan kétségbeesett,
agyonkínzott kislány volt, akinek a fejét vízbe nyomták, és akit rendszeresen
vertek. A Harry Queberttel kialakult barátság és közeli viszony sosem tapasztalt
biztonságérzetet hozott a gyermek életébe, aki sorsának jobbra fordulásáról
álmodozott. … Boston GlobeA KIS NOLA KELLERGAN POKOLJÁRÁSAMarcus Goldman eddig
napvilágra nem került részletekkel ismertet meg bennünket.A lányt szexuális
tárgyként használta a befolyásos concordi üzletember, E. S., aki bizalmas emberét
úgy küldte érte, mintha friss húsért szalajtaná. A félig nő, félig gyerek,
férfivágyaknak kiszolgáltatott Nola a helyi rendőrfőnöknek is áldozatul esett, aki
orális szexre kényszerítette. Eltűnésekor ugyanez a rendőrfőnök vezeti majd a
kutatást. … 

És elveszítettem az uralmat a még el sem készült könyvem fölött.Július 10-én,

csütörtökön már kora reggel a szemembe tűntek a harsány újságcímek, minden országos
napilap címoldalon hozott pár sort a készülő könyvemből, de a mondatokat megvágták,
kirángatták a környezetükből. Feltevéseim aljas állításokká, sejtéseim kész
tényékké, elmélkedéseim megszégyenítő értékítéletekké alakultak át. Szétcincálták a
munkámat, feldúlták az elveimet, erőszakot követtek el a gondolataimon. Megölték
Goldmant, a bűnbocsánatért esedező írót, aki kínkeservvel próbált visszatérni a
könyvírás útjára.Ahogy Aurora ébredezett, úgy lett úrrá az izgatottság a városon,
az emberek sóbálvánnyá válva olvasták újra és újra az újságcikkeket. Egyfolytában
szólt a vezetékes telefon, magyarázatot követelő elégedetlenkedők nyomkodták a
csengőt a házban. Két választásom volt, elbújok előlük, vagy szembenézek velük. Az
utóbbit választottam. Tíz óra tájt felhajtottam két dupla whiskyt, és elmentem a
Clark’s-be.Belöktem az üvegajtót, a törzsvendégek pillantása megannyi
ökölcsapásként sújtott le rám. Dobogó szívvel telepedtem a 17-es asztalhoz,
miközben Jenny dühödten sietett felém, hogy elmondjon minden utolsó mocsoknak. Azt
hittem, a kávéskanna egész tartalmát az arcomba zúdítja.– Szóval csak azért jöttél,
hogy jól megszedd magad rajtunk? – tört ki könnybe lábadt szemmel. – Hogy minden
szemétséget firkálj rólunk?– Jenny, tudod, hogy nem így van – próbáltam nyugtatni.
– Ezeknek a részleteknek nem lett volna szabad megjelenniük.– De tényleg leírtad
ezeket a borzalmakat?– A szövegkörnyezetükből kiragadva szörnyűek…– Leírtad?– Igen,
de…– Nincs de, Marcus!– Esküszöm, nem akartam ártani senkinek…– Nem akartál ártani?
Idézzek talán a remekművedből? – hajtotta szét az egyik újságot. – Hát ide
hallgass: Jenny Quinn, a Clark's pincérnője az első naptól fogva szerelmes volt
Harry Quebertbe… Így jellemzel? A koszos felszolgáló, aki eleped a szerelemtől, ha
Harryre gondol?– Tudod, hogy nem…– A fenébe is, hát ide van írva! Minden rohadt
országos napilapban olvasható! El is olvassa mindenki! A barátaim, a családom, a
férjem!Jenny kiabált. A vendégek némán figyelték a jelenetet. Inkább felálltam,
csak hogy lecsendesedjen, és átballagtam a könyvtárba, ahol Erne Pinkas személyében
szövetségest reméltem, aki megérti, milyen katasztrófákat okoznak a jelentésükből
kiforgatott szavak. De ő sem vágyott különösebben a társaságomra.– Nicsak, a nagy
Goldman – szólalt meg, amikor meglátott. – Újabb szörnyűségeket akarsz írni a
városról?– Erne, felháborító, hogy nyilvánosságra kerültek ezek a
részletek.– Felháborító? Na, hagyjuk ezt a szöveget. Mindenki a könyvedről beszél.
Az újságok, az internet, a tévé, te folysz a csapból is! Inkább elégedettnek
kellene lenned. Mindenesetre remélem, hasznát vetted a tőlem szerzett
értesüléseknek. Marcus Goldman, Aurora mindenható félistene, Marcus beállít ide, és
azt mondja nekem: ezt is jó lenne tudni, azt is jó lenne tudni. Soha egy köszönöm,
mintha magától értetődő lenne a dolog, mintha égnék a vágytól, hogy a nagy író
szolgálatára lehessek. Tudod, mit csináltam a hétvégén? Hetvenöt éves vagyok, és
minden második vasárnap a montburry-i szupermarketben dolgozom, hogy kihúzzam a hó
végéig. A parkolóban hagyott bevásárlókocsikat szedem össze és tolom vissza a bolt
bejáratához. Nem nagy dicsőség, tudom, én nem vagyok akkora sztár, mint te, de egy
icipici tisztelet azért nekem is jár, nem?– Sajnálom.– Sajnálod? A fészkes fenét
sajnálod! Nem törődtél vele, mert téged soha nem érdekelt semmi, Marc. Nem érdekelt
téged senki az auroraiak közül. Neked csak a dicsőség számít. Csakhogy a
dicsőségnek következményei vannak!– Tényleg nagyon sajnálom, Erne. Ebédeljünk
együtt, ha van kedved.– Nem akarok ebédelni! Azt akarom, hogy békén hagyj! El kell
pakolnom egy csomó könyvet. A könyvek fontosak. Te nem számítasz.Elborzadva mentem
vissza Goose Cove-ba. Marcus Goldman, Aurora tiszteletbeli gyermeke önhibáján kívül
elárulta a saját családját. Felhívtam Douglast, és arra kértem, tegyen közzé egy
helyreigazítást.– Mit akarsz helyreigazíttatni? Az újságok csak azt közölték, amit
írtál. Egyébként is, két hónap múlva megjelenik.– Az újságok kiforgatták a
mondataimat! A könyvben minden teljesen másképp cseng!– Ugyan már, Marc! Ne csinálj
ekkora felhajtást. Koncentrálj az írásra, az a fontos. Nem sok időd maradt.
Emlékszel? Három napja találkoztunk Bostonban, ahol aláírtál egy egymillió dolláros
szerződést arról, hogy hét hét alatt elkészülsz egy könyvvel.– Tudom! Tudom! De
attól még nem kell fércműnek lennie!– Egy pár hét alatt írt könyv, az egy pár hét
alatt írt könyv…– Ennyi időre volt szüksége Harrynek, hogy megírja A bajok
eredetét.– Harry az Harry, ha érted, mire gondolok.– Nem értem.– Ő nagyon nagy
író.– Kösz! Igazán kösz! És én?– Tudod, hogy nem úgy értettem… Te… mondjuk úgy,
hogy modern író vagy. A fiatalságod és a dinamizmusod tetszik az embereknek. Meg
az, hogy olyan trendi vagy. Trendi író vagy. Ennyi. Nem azt várják tőled, hogy
elnyerd a Pulitzer-díjat. Azért szeretik a könyveidet, mert felkapottak,
szórakoztatóak, és ez is nagyszerű dolog.– Szóval így gondolod? Hogy én egy
szórakoztató író vagyok?– Ne forgasd ki a szavaimat, Marc. Te is tudod, hogy a
közönséged azért volt oda érted, mert… mert csinos fiú vagy.– Csinos fiú? Hát, ez
mindennek a teteje!– Jaj, Marc, tudod, hogy értem! Közvetítesz egy bizonyos imázst.
Ahogy mondtam, trendi vagy. Mindenki szeret. Egyszerre vagy jó haver, titokzatos
szerető, ideális vő… Ezért fog óriási sikert aratni A Harry Quebert-ügy. Őrület!
Még el se készült a könyved, de máris szétkapkodják! Eddigi pályafutásom alatt
ilyet még nem láttam.– A Harry Quebert-ügy?– Ez a címe.– Hogyhogy ez a címe?– Ezt
írtad a papírra.– Ez egy ideiglenes cím. Világosan megmondtam a fejlécben:
ideiglenes cím. I-de-ig-le-nes. Tudod, ez egy melléknév, azt jelenti, hogy valami
nem végleges.– Barnaski nem szólt neked? A marketingosztály tökéletesnek találta a
címet. Tegnap este döntöttek róla. Rendkívüli értekezlet volt a kiszivárogtatás
miatt. Úgy vélték, érdemes lenne marketingfogásként kiaknázni a kiszivárogtatást,
és ma reggel elindították a könyv reklámkampányát. Azt hittem, tudod. Nézd meg a
neten.– Azt hitted, hogy tudom? A rohadt életbe, Doug! Te vagy az ügynököm! Neked
tenni kell, nem hinni! A fenébe is, meg kell bizonyosodnod, hogy tisztában vagyok-e
mindennel, ami a könyvemet érinti!Dühösen lecsaptam a telefont, és rávetettem magam
a számítógépre. A Schmid & Hanson egész első oldalát a könyvemnek szentelték. Volt
egy nagy, színes fotó rólam, a szöveg mellett pedig fekete-fehér, aurorai fényképek
szerepeltek illusztrációként.A Harry Quebert-ügyMarcus Goldman könyve Nola
Kellergan eltűnésérőlMegjelenik ősszelRendelje meg már ma! Aznap tizenhárom órára
tűztek ki ügyészségi meghallgatást az írásszakértői véleménnyel kapcsolatban.
Mialatt az újságírók a concordi bíróság épületét rohamozták, a folyamatos adásban
lévő tévécsatornákon a kommentátorok a sajtóban megjelent információkat
ismételgették. Híre ment, hogy esetleg megszüntetik az eljárást, lett is belőle
hangos botrány.Egy órával az esemény előtt felhívtam Rothot, hogy közöljem vele,
nem leszek ott a bíróságon.– Bujkál, Marcus? – korholt. – Kár aggodalmaskodnia, az
a könyv áldás lesz mindenkinek. Bebizonyítja Harry ártatlanságát, fellendíti a maga
karrierjét, de az enyémet is, ezentúl nem egyszerűen a concordi Roth leszek, hanem
az a Roth, aki a maga bestsellerében szerepel! A legjobbkor jön az a könyv. Főleg
magának. Két éve már, vagy mióta is, hogy nem írt semmit?– Elég ebből, Roth! Nem
tudja, mit beszél!– Maga is befejezhetné a cirkuszt, Goldman! Csak bajt hoz a
könyve, maga is tudja. Az egész ország elé tárja, hogy miféle perverz alak Harry.
Ihlethiányban szenvedett, fogalma se volt, mit írjon, most meg egy bombabiztos
sikerkönyvön dolgozik.– Ennek a pár oldalnak nem lett volna szabad eljutnia a
sajtóhoz.– De mégiscsak maga írta. Ne is törődjön vele, arra számítok, hogy ma
kihozom a börtönből Harryt. Méghozzá magának köszönhetően. Gondolom, a bíró is
olvas újságot, nem lesz tehát nehéz meggyőznöm, hogy Nola egy könnyen megfűzhető
kis ribanc volt.– Ne csinálja ezt, Roth! – kiáltottam.– Miért ne?– Mert nem az
volt. És szerette Harryt! Harry is szerette őt!Letette. Nem sokkal később a
tévéképernyőn tűnt fel, diadalittasan, arcán győzedelmes mosollyal lépkedett fel a
bíróság lépcsőin. Újságírók nyújtogatták felé a mikrofont, azt tudakolva, vajon
igaz-e, amit a sajtóban lehet olvasni, Nola Kellergannak tényleg a város összes
férfijával volt kalandja? Nulláról indul-e újra a nyomozás? És Roth derűsen
osztogatta az igenlő válaszokat minden neki szegezett kérdésre.A meghallgatás Harry
szabadon bocsátásával végződött. Az egész nem tartott tovább húsz percnél, ahogy a
bíró sorolta a tényeket, úgy eresztett le bánatos lufiként az egész ügy. A kézirat,
azaz a vád legfőbb bizonyítéka, teljesen hitelét vesztette, miután kiderült, hogy
az Isten veled, Nola drága szöveg nem Harry keze írása. A többi vádpontot is
sikerült lesöpörni, Tamara Quinn állítását nem tudták semmiféle tárgyi
bizonyítékkal megerősíteni, az események idején birtokolt fekete Chevrolet Monte
Carlót pedig nem tekintették terhelő momentumnak. A nyomozás egyre zűrzavarosabbnak
tűnt, a bíró a tudomására jutott újabb részletek alapján végül úgy döntött,
félmillió dollár óvadék ellenében szabadon engedi Harry Quebertet. Ezzel megnyílt
az út az eljárás teljes megszüntetése előtt.A látványos fordulat valóságos
hisztériát váltott ki az újságírók körében. Már-már azzal vádolták az ügyészt, hogy
saját magának akart reklámot csinálni azzal, hogy letartóztatta és a közvélemény
martalékául dobta Harryt. A bíróság épülete előtt aztán felvonult a két szemben
álló fél: előbb az ujjongó Roth jelentette be, hogy ha addigra sikerül összeszedni
az óvadék összegét, Harry már másnap szabad lesz, majd az ügyész próbált –
hasztalan – érvelni a nyomozati
logika mellett.Idővel elegem lett a nagy igazságügyi színjáték kis képernyőn való
követéséből, elmentem inkább futni. Szükségem volt rá, hogy jó messzire elfussak,
próbára tegyem a testemet. Szükségem volt rá, hogy élőnek érezzem magamat. A
gyerekekkel és családokkal teli montburry-i tavacskáig futottam. Visszafelé már
majdnem Goose Cove-ba értem, amikor elhaladt mellettem egy tűzoltóautó, nyomában a
következő, végül egy rendőrautó. Ekkor pillantottam meg a fenyők felett gomolygó,
sűrű, kesernyés szagú füstoszlopot, és abban a másodpercben rájöttem, hogy a ház
ég. A gyújtogató beváltotta a fenyegetését.Úgy futottam, ahogy még soha életemben,
rohantam megmenteni annak az írónak a házát, akit annyira szerettem. A tűzoltók már
munkához is láttak, de a hatalmas lángnyelvek elborították a homlokzatot. Égett
minden. A tűztől kicsit távolabb, az út szélén, egy rendőr vizsgálgatta az autómat,
amelyre vörös festékkel azt mázolta valaki:Égj, Goldman, égj!★Másnap reggel tízkor
még mindig füstölt a tűz helye. A ház legnagyobb része megsemmisült. A romok között
az állami rendőrség nyomrögzítői dolgoztak, egy tűzoltóosztag azt ellenőrizte, nem
lobban-e újra lángra, ami megmaradt. Az égés intenzitása arra utalt, hogy
benzinnel, vagy valami hasonló anyaggal locsolták fel a tornácot. A tűz azonnal
szétterjedt. A terasz és a nappali leégett, ahogy a konyha is. Az emeletet
viszonylag megkímélte a tűz, ám a füst és főként a tűzoltófecskendő jóvátehetetlen
károkat okozott benne.Mint valami szellem üldögéltem melegítőmben a füvön, és csak
bámultam a romokat. Ott töltöttem az egész éjszakát. A lábam mellett érintetlen
táska, benne a holmi, amit a tűzoltók menekítettek ki a szobámból: néhány ruhadarab
és a laptopom.Hallottam, hogy megáll egy autó, a mögöttem álló kíváncsiskodók
között moraj támadt. Harry érkezett meg. Szabadon engedték. Rothot már
értesítettem, és azt is tudtam, hogy elmondta a szörnyű hírt Harrynek, aki csendben
odalépett hozzám, leült mellém a fűbe, és csak ennyit mondott:– Mi történt magával,
Marcus?– Nem tudok mit mondani, Harry.– Akkor ne mondjon semmit. Nézze, mit
csinált. Nincs is szükség szavakra.– Harry, én…Észrevette a mázolmányt a Range
Rover oldalán.– Az autójának nem esett baja?– Nem.– Hála istennek. Mert így
legalább beszállhat, és elhúzhat innen a büdös francba.– Harry…– Nola szeretett
engem, Marcus! Szeretett! És én is úgy szerettem, ahogy utána soha többé senkit.
Hogy írhatott ilyen szörnyűségeket? Tudja, mi a maga baja? Az, hogy soha nem
szerették! Soha! Szerelmes regényt akar írni, de azt se tudja, mi a szerelem! Azt
akarom, hogy menjen innen. Most azonnal. Isten áldja.– Soha nem képzeltem olyannak,
vagy állítottam be Nolát úgy, ahogy a sajtó híreszteli. Elrabolták a szavaim
értelmét, Harry!– Mégis, mi ütött magába, amikor megengedte Barnaskinak, hogy
szétküldje az írást az országos napilapoknak?– Az írást ellopták!Harry gúnyosan
felkacagott.– Ellopták? Ne mondja, hogy ennyire naiv, és megeszi a sok zöldséget,
amit Barnaski feltálal magának! Lefogadom, hogy ő másolta le és küldte szét azokat
a nyomorult lapokat az egész országban.– Micsoda? De hiszen…– Marcus – vágott a
szavamba –, azt hiszem, jobb lett volna, ha sosem találkozom magával. Menjen most.
Ez az én házam, és maga többé nem szívesen látott vendég itt.Hosszú csend követte
szavait. A tűzoltók és a rendőrök minket néztek. Felkaptam a táskámat, beültem a
kocsiba és elhajtottam. Rögtön felhívtam Barnaskit.– Jó, hogy hallom a hangját,
Goldman – kezdte. – Most értesültem róla, hogy mi történt Quebert házával. Ez megy
minden hírcsatornán. Örülök, hogy magának nem esett baja. Nem érek rá hosszasan
beszélni, a Warner Brothers-szel van találkozóm, a forgatókönyvírók már versengenek
egymással, hogy ki filmesíti meg Az ügyet. El vannak ragadtatva tőle. Szerintem
egész kis vagyont fizetnek majd a jogokért.– Nem lesz könyv, Roy – szakítottam
félbe.– Miket beszél?– Maga volt, igaz? Maga küldte szét a szöveget a sajtónak!
Mindent elcseszett!– Goldman, maga egy szélkakas. Sőt, rosszabb, egy primadonna, és
ez nekem cseppet sincs ínyemre! Eljátssza a nagy detektívet, aztán jön valami
szeszély, és otthagy csapot-papot. Tudja, mit? Az elmúlt nehéz éjszaka számlájára
írom ezt az egészet, és elfelejtem a hívását. Méghogy nem lesz könyv! Kinek képzeli
magát, Goldman?– Írónak. Az írás szabadság.Barnaski erőltetetten nevetett.– Ki
beszélte be magának ezt a marhaságot? Maga fogoly, a karrierje, az elvei, a siker
foglya. A körülmények foglya. Az írás függőség. Függés azoktól, akik olvassák, vagy
azoktól, akik nem olvassák. A szabadság baromság! Senki sem szabad. A szabadságának
egy része a kezemben van, ahogy a cég részvényeseinek kezében az én szabadságomé.
Így van kitalálva az élet, Goldman. Senki sem szabad. Ha az emberek szabadok
lennének, boldogok is volnának. Sok olyan embert ismer, aki valóban boldog? (Mivel
nem feleltem, folytatta.) Tudja, a szabadság érdekes fogalom. Ismertem egy fickót,
egy brókert a Wall Streetről, tele volt dohánnyal, az a fajta aranyifjú, akire
mindig süt a nap. Egy nap rájött, hogy szabad ember akar lenni. Látott a tévében
egy riportot Alaszkáról, ami sokkolóan hatott rá. Úgy döntött, szabad és boldog
vadász lesz, él, mint hal a vízben. Otthagyott csapot-papot, és elment Dél-
Alaszkába, Wrangell környékére. És képzelje, az addig mindenben sikeres fickónak ez
is sikerült, tényleg szabad ember lett. Semmi kötöttség, se család, se ház, csak
pár kutya meg egy sátor. Az egyetlen valóban szabad ember, akit ismertem, ő
volt.– Volt?– Igen. Négy hónapig, júniustól októberig csuda szabad volt. Aztán
amikor eljött a tél, halálra fagyott, csak előbb még kényszerűségből megette az
összes kutyáját. Senki sem szabad, Goldman, még az alaszkai vadászok sem. Főleg nem
Amerikában, ahol a derék amerikaiak a rendszertől, az eszkimók az állami segélytől
és az alkoholtól függenek, az indiánok szabadok ugyan, csak éppen rezervátumoknak
nevezett állatkertekbe terelték őket, ahol az idők végezetéig járhatják szánalmas
esőtáncukat a turistaközönség előtt. Senki sem szabad, fiacskám. Önmagunk és a
többiek foglyai vagyunk mind.Barnaski még javában beszélt, amikor megszólalt egy
sziréna a hátam mögött, megkülönböztető jelzés nélküli rendőrautó vett üldözőbe.
Letettem a telefont, és félreálltam, gondolva, hogy a kihangosító nélküli
telefonálás miatt buktam le. A rendőrautóból azonban Gahalowood őrmester szállt
ki.– Firkász, ne mondja, hogy visszamegy New Yorkba! – lépett a lehúzott
ablakomhoz.– Miből gondolja?– Például, hogy arrafelé tart.– Csak úgy autóztam.– Hm.
Életösztön?– Nem is hinné, mennyire fején találta a szöget. Hogy talált rám?– Ha
nem vette volna észre, piros festékkel rámázolták a nevét a kocsija oldalára. De
most nem mehet haza, firkászkám.– Harry háza leégett.– Tudom. Ezért vagyok itt. Nem
mehet vissza New Yorkba.– Miért?– Mert maga bátor fickó. Eddigi pályafutásom alatt
nem sok ilyen állhatatossággal találkoztam.– Meggyalázták a könyvemet.– De hát még
meg se írta, a sorsa a kezében van! Még bármit megtehet! Magában megvan az
alkotókészség! Lásson munkához, írjon egy remekművet! Maga küzdő alkat. Képes
küzdeni, és van is miért, meg kell írnia egy könyvet. Van tennivalója! És ha szabad
ilyet mondanom, engem is szarban hagyott, de nyakig. Az ügyészt most pellengérre
állítják, és vele együtt engem is. Én mondtam neki, hogy Harryt mihamarabb le kell
tartóztatni. Úgy gondoltam, harminchárom évvel az események után csak egy váratlan
letartóztatás győzhetné le a magabiztosságát. Melléfogtam, mint egy zöldfülű. Aztán
maga megjelent itt nekem az egyhavi fizetésemet érő lakkcipőjében. Nem fogom a
nagyjelenetet előadni itt az út szélén, de… Ne menjen el. Végig kell vinnünk ezt a
nyomozást.– Nem tudok hol aludni. Leégett a ház…– Most vágott zsebre egymillió
dollárt. Megírta az újság. Vegyen ki egy lakosztályt valamelyik concordi hotelben.
Majd a maga számlájára íratom az ebédjeimet. Egyébként éhen halok. Gyerünk,
firkász. Ezer a dolgunk.★Az egész rákövetkező héten be sem tettem a lábam Aurorába.
Beköltöztem a Concord belvárosában található Regent’s egyik lakosztályába, és
részben a nyomozással, részben a könyvemmel foglalkoztam egész nap. Harryről csak
Rothon keresztül kaptam hírt, tőle tudtam meg azt is, hogy barátom a Sea Side Motel
8-as szobájában húzta meg magát. Roth azt is elmondta, hogy Harry nem akar többé
látni, mert besároztam Nola nevét.– Tényleg, miért is kellett azt mesélnie a
sajtónak, hogy Nola egy nyughatatlan kis ribanc volt? – tette hozzá.Próbáltam
védekezni.– Semmi ilyesmit nem meséltem! Írtam pár oldalt, és odaadtam annak a
hólyag Roy Barnaskinak, aki meg akart bizonyosodni róla, hogy haladok a könyvemmel.
Ő meg úgy tett, mintha ellopták volna tőle a papírokat, holott saját maga
állapodott meg a napilapokkal.– Ha maga mondja.– Az istenit, hiszen ez az
igazság!– Mindenesetre gratulálok. Magam sem csinálhattam volna jobban.– Mit akar
ezzel mondani?– Mivel lehetne jobban szétzúzni egy vádat, mint hogy bűnöst kreál az
áldozatból?– Harryt az írásszakértői vélemény alapján helyezték szabadlábra. Maga
tudja a legjobban.– Ó, Marcus, mondtam már magának, hogy a bírák is csak emberek. A
reggeli kávéjuk mellett első dolguk belekukkantani az újságba.A prózai
gondolkodású, mégsem ellenszenves Roth azért mindent megpróbált, hogy
megvigasztaljon. Harryt nyilván nagyon felzaklatta Goose Cove elvesztése,
magyarázta, de mihelyt elkapják a tettest, jobban fogja érezni magát. A rendőrség
egyébként már nyomon van, a tűzvész másnapján ugyanis alaposan átkutatták a ház
környékét, és a parton, a bokrok közé dugva egy benzines kannát találtak, amiről
sikerült ujjlenyomatot venni. Gahalowood szerint további nyomok nélkül nehéz lesz
lefülelni a tettest, hiszen az ujjlenyomat nem szerepelt a rendőrségi
nyilvántartásban. Úgy sejtette, valami köztiszteletben álló polgárról lehet szó,
akinek semmilyen büntetőjogi múltja nincs, és többé nem kerül előtérbe. A
gyanúsított ugyanakkor
helybeli lehetett, olyasvalaki, aki miután fényes nappal elkövette a tettét,
kénytelen volt sürgősen megszabadulni a terhelő bizonyítéktól, mert félt, hogy az
arra járók felismerhetik.Hat hetem maradt, hogy megfordítsam az események
alakulását, és összehozzak egy jó könyvet. Ideje volt intenzívebb munkára
ösztökélnem magam, hogy végre olyan íróvá váljak, amilyen mindig is lenni akartam.
A délelőttjeimet az írásnak szenteltem, délután pedig az ügyön dolgoztam
Gahalowooddal, aki az irodája meghosszabbításaként használta a lakosztályomat, és a
szállodai kifutó fiúkkal cipeltette oda-vissza a tanúvallomásokkal,
jegyzőkönyvekkel, újságkivágásokkal, archív fotókkal teli papírdobozokat.Az
elejétől fogva átvettük újra az egész nyomozást, újraolvastuk a rendőrségi
jelentéseket, tanulmányoztuk a korabeli tanúvallomásokat. Térképet rajzoltunk
Auroráról és környékéről, kiszámoltuk a távolságot Kellerganék házától Goose Cove-
ig, aztán Goose Cove-tól a Side Creek Lane-ig. Gahalowood végigjárta a helyszíneket
gyalogosan és autóval is, még a helyi rendőrség kiérkezésének idejét is
ellenőrizte, ami igen gyorsnak bizonyult.– Nehéz lenne bírálni Pratt rendőrfőnök
munkáját – jegyezte meg az őrmester. – Nagyon szakszerűen zajlott a keresés.– Ami
Harryt illeti, most már tudjuk, hogy a kézirat tetején levő felirat nem az ő keze
írása – vetettem fel. – Akkor miért kellett Nolát éppen Goose Cove-ban
eltemetni?– Vélhetően azért, mert ott nyugodtan meg lehetett tenni – felelte
Gahalowood. – Maga is mondta, Harry fűnek-fának mesélte, hogy pár napig távol
lesz.– Így van. A gyilkos tehát tudta, hogy Harry nincs otthon.– Lehetséges. De
lássa be, elég furcsa, hogy hazaérkezve Harrynek nem tűnt fel a háza mellett ásott
gödör…– Nem volt teljesen eszénél – vélekedtem. – Ideges, feldúlt lehetett. Egyre
várta Nolát. Bőven volt oka rá, hogy ne vegyen észre egy kis friss földhányást,
különösen Goose Cove-ban, ahol, ha pár csepp esik, máris csupa sár minden.– Jó,
esetleg elfogadom. A gyilkos tehát tudja, hogy nem fogják megzavarni. És ha egyszer
megtalálnák a holttestet, kit gyanúsítanának?– Harryt.– Úgy van, firkász!– De akkor
mit jelentsen az a sor? – értetlenkedtem. – Minek kellett a kéziratra írni, hogy
Isten veled, Nola drága?– Na, ez az egymillió dolláros kérdés, firkász. Különösen
magától, ha mondhatok ilyet.A legnagyobb gondunk az volt, hogy a nyomok túlságosan
sok irányba mutattak. Sok fontos kérdés maradt nyitva, Gahalowood jókora
papírlapokra írta őket.– Elijah SternMiért fizet Nolának, hogy modellt álljon?
Milyen indítéka lenne a gyilkosságnak?– Luther CalebMiért festi le Nolát? Miért
kószál Aurorában? Mi oka lenne megölni Nolát?– David és Louisa KellerganBrutálisan
megverték volna a lányukat? Miért titkolták Nola öngyilkossági kísérletét és a
szökését, amikor a lány Martha’s Vineyardon volt?– Harry QuebertBűnös vajon?– Pratt
rendőrfőnökMiért volt Nolának viszonya vele? Lehetséges indíték: félt, hogy a lány
beszélni fog?– Tamara Quinn azt állítja, a Harrytől ellopott papírlap nyomtalanul
eltűnt. Ki járhatott a Clark's irodájában?– Ki írta a névtelen leveleket Harrynek?
Ki az, aki harminchárom éve mindent tud, de soha nem beszélt?– Ki gyújtotta fel
Goose Cove-ot? Ki az, akinek nem érdeke, hogy pont kerüljön a nyomozás
végére? Aznap este, amikor Gahalowood feltűzte szállodai szobám falára a
kérdéseket, elkeseredetten sóhajtott fel.– Ahogy haladunk előre, egyre kevésbé
látok tisztán – mondta. – Azt hiszem, van valami, ami összeköti egymással ezeket az
embereket és eseményeket. És ez a nyomozás kulcsa! Ha megtaláljuk az összekötő
kapcsot, megtaláljuk a tettest is.Lerogyott egy fotelbe. Este hét volt, már nem
bírt gondolkodni. Én, ahogy ilyentájt az előző napokban is, készülődni kezdtem,
mert várt a boksz, amibe újra belevetettem magam. Negyedórányi autóútra találtam
egy boksztermet, és elhatároztam, hogy diadalmasan visszatérek a szorítóba. A
szállodaportás ajánlotta figyelmembe a klubot, ahol maga is edzett, így amióta
beköltöztem a Regent’s-be, minden este lejártam.– Hova megy? – kérdezte
Gahalowood.– Bokszolni. Eljön velem?– Kizárt.Bedobáltam a holmimat egy táskába, és
elköszöntem tőle.– Maradjon, amíg jólesik. Amikor elmegy, csak csapja be az
ajtót.– Ne aggódjon, csináltattam kulcsot a szobához. Tényleg bokszolni
megy?– Igen.Mintha habozott volna, aztán mikor kiléptem az ajtón, hallottam, hogy
utánam szól.– Várjon csak, firkász. Tulajdonképpen magával mehetek.– Hogyhogy
megváltozott a véleménye?– Csábít a gondolat, hogy jól elkenhetem a száját. Mit
szeret annyira a bokszban?– Hosszú történet ez, őrmester. Július 17-én, csütörtökön
meglátogattuk Neil Rodikot, aki annak idején rendőrkapitányként együtt vezette
Pratt-tel a nyomozást. Nyolcvanöt évesen kerekes székben ülve töltötte napjait egy
tengerparti idősotthonban. Nem felejtette el a vészterhes kutatóexpedíciót. Azt
mondta, élete legemlékezetesebb esete volt.– Az az eltűnt kislány, hát az szörnyű
ügy volt! – tört elő belőle. – Egy asszony látta, ahogy véresen előbukkant az
erdőből. Mire kihívta a rendőrséget, végleg nyoma veszett. Nekem a legfurcsább az
volt, ahogy Kellergan zenét hallgatott. Végtelenül zavart ez a körülmény. És azt
sem értettem, hogyhogy nem vette észre, amikor elrabolták a lányát.– Ön szerint
tehát emberrablás történt? – vetette közbe Gahalowood.– Nehéz megmondani. Nincsenek
bizonyítékok. Sétálni indult volna, és egy elmebeteg berántotta a kocsijába?
Hogyne, lehetséges.– Emlékszik, milyen idő volt, amikor a lány keresésére
indultak?– Nagyon rossz időjárási viszonyok uralkodtak, esett, sűrű köd ereszkedett
le. De miért kérdezi?– Azt szeretném megtudni, elképzelhető-e, hogy Harry
Quebertnek nem tűnt fel az ásás nyoma a kertben.– Nem kizárt. Hatalmas az a birtok.
Magának van kertje, őrmester?– Igen.– Mekkora?– Kicsi.– Elképzelhetőnek tartja,
hogy a távollétében valaki ás egy nem túl nagy gödröt, és maga nem veszi észre,
amikor hazaér?– Elképzelhető, valóban.A Concordba vezető visszaúton Gahalowood
megkérdezte, mit gondolok a dologról.– Számomra a kézirat bizonyítja, hogy Nolát
nem otthonról rabolták el – fejtegettem. – Harryhoz indult. A motelben volt
randevújuk, Nola feltűnés nélkül elszelelt otthonról, és az egyetlen, valóban
fontos dolgot vitte magával, Harry könyvét, ami akkor éppen nála volt. Útközben
csapott le rá a támadója.Gahalowood szája mosolyra húzódott.– Azt hiszem, kezdem
megkedvelni az elméletét – jegyezte meg. – Nola megszökött otthonról, ezért nem
hallott senki semmit. Az 1-es úton gyalogol a Sea Side Motel felé. Onnan rabolják
el. Vagy inkább felveszi a kocsijába valaki, akiben a lány megbízik. Nola
drága, írta a gyilkos. Tehát ismerte. Felajánlja, hogy elviszi. Aztán fogdosni
kezdi. Talán még félre is áll a padkára, és a lány szoknyája alá nyúl. Nola
tiltakozik, a férfi megüti, ráparancsol, hogy maradjon nyugton. De nem zárta le a
kocsi ajtaját, a lánynak sikerül kiugrania. Az erdőbe menekül, és ki lakik az 1-es
út és a Side Creek-i erdő mellett?– Deborah Cooper.– Pontosan. A támadó üldözőbe
veszi a lányt, a kocsit az út szélén hagyja. Deborah Cooper meglátja őket, értesíti
a rendőrséget. A támadó közben utoléri Nolát azon a helyen, ahol a vérnyomokat és a
hajcsomót találták, a lány védekezik, a férfi durván megveri. Talán meg is
erőszakolja. Ám időközben kiszáll a rendőrség, Dawn tiszthelyettes és Pratt
rendőrfőnök beveszik magukat az erdőbe, és közelednek hozzájuk. A támadó ekkor
beljebb vonszolja Nolát a fák közé, de a lánynak újra sikerül kiszabadítania magát,
és elfutnia Deborah Cooper házáig. Dawn és Pratt közben folytatják a keresést.
Ahhoz már túl távol vannak, hogy bármit is meghalljanak. Deborah Cooper beengedi a
konyhába Nolát, és a nappaliban levő telefonhoz siet, hogy újra hívja a
rendőrséget. A konyhába visszatérve ott találja a támadót, aki behatolt a házba
Noláért. A férfi szíven lövi az öregasszonyt, és magával rángatja Nolát.
Elvonszolja az autójához, belöki a csomagtartóba. Nola talán még életben van, de
valószínűleg eszméletlen, rengeteg vért vesztett. Ekkor tűnik fel az autó a
seriffhelyettesnek. Megkezdődik a hajsza. Miután sikerült leráznia a rendőrséget, a
gyilkos Goose Cove-ba hajt. Tudja, hogy üres a ház, senki nem fogja megzavarni. A
rendőrök feljebb keresik, a Montburry felé vezető úton. Goose Cove-ban hagyja az
autót, benne Nolával, talán még a garázsba is beállítja. Aztán a part mentén gyalog
visszaindul Aurorába. Igen, biztos vagyok benne, hogy az emberünk Aurorában lakik,
annyira ismer minden utat, ismeri az erdőt, tudja, hogy Harry nincs otthon. Mindent
tud. Észrevétlenül hazatér, lezuhanyozik, átöltözik, majd amikor a rendőrség
kiszáll Kellerganhez, aki nem sokkal előbb jelentette be a lánya eltűnését, ő is
csatlakozik a Terrace Avenue-i ház előtt tolongó kíváncsiskodók tömegéhez. Ezért
nem találták a gyilkost, hiszen mindenki Aurora környékén kereste, pedig ott volt a
város kellős közepén, az izgalmak sűrűjében.– Te jó isten! Ott lett volna?– Igen.
Szerintem végig ott volt. Az éjszaka közepén aztán a part felől visszatért Goose
Cove-ba. Addigra Nola, gondolom, már nem élt. A gyilkos eltemette a birtok erdővel
határos részén, ahol senkinek se tűnhetett fel az ásás nyoma. Aztán beült az
autójába, és hazahajtott, a kocsit gondosan beállította a garázsba, és jó darabig
elő se vette onnan, nehogy gyanút keltsen. A bűntény tökéletesen sikerült.Szájtátva
hallgattam az elméletet.– És ki lenne a gyanúsított?– Egyedülálló férfi.
Olyasvalaki, aki bármit megtehet, anélkül, hogy kérdésekre kellene válaszolnia, nem
firtatja senki, hogy miért nem veszi elő az autóját a garázsból. Olyasvalaki,
akinek fekete Chevrolet Monte Carlója van.Magával ragadott az izgatottság.– Elég
megtudnunk, kinek volt akkoriban fekete Chevrolet-je Aurorában, és máris megvan az
emberünk!– Pratt már gondolt rá – hűtötte le azonnal a lelkesedésemet Gahalowood. –
Pratt mindenre gondolt. A jelentésében feltüntette, hogy Aurorában és a környéken
kinek volt ilyen autója. Végig is járta őket, de mind szilárd alibit igazoltak.
Egyetlen kivétel akadt: Harry Quebert. Megint csak Harry. Mindig Harryhez jutunk
vissza. Minden tényező, amely leleplezheti a gyilkost, illik rá.– És Luther Caleb?
– csillant fel előttem a reménysugár. – Neki milyen autója volt?Gahalowood megrázta
a fejét.– Kék Mustang – mondta.Felsóhajtottam.– Maga szerint mit kellene most
tennünk, őrmester?– Hátravan még Caleb húga, akit nem kérdeztünk ki. Azt hiszem,
ideje lenne meglátogatni. Ez az egyetlen nyom, amelyet még nem vizsgáltunk meg
tüzetesen. Aznap este a boksz után összeszedtem minden bátorságomat, és elmentem a
Sea Side Motelbe. Fél tíz körül járt. Harry kihasználva az enyhe estét, egy műanyag
széken ücsörgött a 8-as szoba előtt, egy doboz szénsavas üdítőt kortyolgatott. Nem
szólt egy szót se, amikor meglátott, életemben először kellemetlenül éreztem magam
mellette.– Látnom kellett, Harry. Hogy elmondhassam, mennyire sajnálom az egészet…A
mellette álló székre intett.– Egy üdítőt? – kínált.– Köszönöm.– A folyosó végén
találja az automatát.Elmosolyodtam, és hoztam magamnak egy Cola light-ot.– Így
kínált akkor is, amikor először jártam Goose Cove-ban – jegyeztem meg, miután
visszaültem mellé. – Emlékszik, másodéves voltam. Limonádét készített, kérdezte,
hogy kérek-e, és amikor igent mondtam, a frizsiderhez küldött, hogy szolgáljam ki
magam.– Szép korszak volt.– Igen.– Mi változott, Marcus?– Semmi. Minden, és mégis
semmi. Mi is változtunk, a világ is. Leomlott a World Trade Center, Amerika
háborúba fogott… De én most is ugyanúgy tekintek magára, mint akkor. Megmaradt a
mesteremnek. Megmaradt Harrynek.– A mester és tanítványa közötti harc, ez az, ami
megváltozott, Marcus.– Mi nem harcoltunk egymással.– De igen. Megtanítottam könyvet
írni, és nézze, mit művelnek velem a könyvek: tönkretesznek.– Én sosem akartam
tönkretenni magát, Harry. Megtaláljuk, aki felgyújtotta Goose Cove-ot, ígérem.– És
ezzel visszakapom harminc év emlékeit, amiket elveszítettem? Az egész életem ment
füstbe! Miért kellett ilyen szörnyűségeket írnia Noláról?Nem válaszoltam. Csendben
ültünk egy darabig. A falikarok gyenge fényében is észrevette kézfejemen a
bokszzsákra mért ütésektől származó sebeket.– Nicsak, a keze – szólalt meg. –
Újrakezdte a bokszot?– Igen.– Rosszul tartja a kezét az ütésnél. Ez mindig is a
hibája volt. Jók az ütései, de a középső ujj első perce túlságosan előreáll, és
ütéskor sérül.– Menjünk, bokszoljunk egyet! – javasoltam.– Jó, ha azt
akarja.Lementünk a parkolóba. Nem volt ott senki. Félmeztelenre vetkőztünk. Harry
nagyon lefogyott.– Maga milyen jól néz ki, Marcus! – bámult meg. – Nősüljön már
meg, az áldóját! Éljen már végre!– Be kell még fejeznem egy nyomozást.– Ördög vigye
azt a nyomozást!Elhelyezkedtünk egymással szemben, és kontrollált ütéseket
váltottunk, egyikünk támadott, a másik védekezett. Harry keményeket ütött.– Nem
akarja tudni, ki ölte meg Nolát? – kérdeztem.Megtorpant.– Tudja?– Nem. De nyomon
vagyunk. Gahalowood őrmesterrel holnap keressük fel Luther Caleb húgát.
Portlandben. És Aurorában is akadnak még, akiket ki kellene kérdezni.– Aurora… –
sóhajtott fel. – Nem találkoztam senkivel, amióta kijöttem a börtönből. Ott
álldogáltam a leégett ház előtt. Amikor egy tűzoltó azt mondta, bemehetek,
összeszedtem pár holmit, és gyalog jöttem idáig. Azóta ki se tettem a lábam innen.
Roth intézi a biztosítási ügyeket, meg mindent, ami szükséges. Nem mehetek többé
Aurorába. Képtelen vagyok szembenézni az emberekkel, és azt mondani nekik, hogy
szerettem Nolát, könyvet is írtam neki. Magammal se tudok többé szembenézni. Roth
azt mondja, az lesz a címe a könyvének, hogy A Harry Quebert-ügy.– Úgy van. Ez a
könyv arról szól, hogy a maga könyve milyen szép. Szeretem A bajok eredetét. Az a
könyv vezetett el az íróvá válásig!– Ne mondja ezt, Marcus!– Ez az igazság! Talán a
legszebb könyv, amit olvastam. Maga a kedvenc íróm!– Hallgasson már el, az isten
szerelmére!– Azért akarok könyvet írni, hogy megvédjem a magáét, Harry. Amikor
megtudtam, hogy Nolának írta, először sokkolt a hír, ez igaz. Aztán újraolvastam.
Gyönyörű könyv! Mindent elmond benne! Főleg a végén. Elmondja mindazt a fájdalmat,
ami ma is kínozza. Nem engedhetem, hogy az emberek besározzák, mert az a könyv
teremtett meg engem. Tudja, annál a limonádés esetnél, amikor először jártam
magánál, és kinyitottam a frizsidert, azt az üres frizsidert, hirtelen megértettem,
milyen magányos. És aznap azt is megértettem, hogy A bajok eredete a magány könyve.
Rendkívüli módon írta meg a magányt! Maga nagyon nagy író!– Elég legyen,
Marcus!– Olyan szép a könyv vége! Lemond Noláról, hisz tudja, hogy végleg nyoma
veszett, pedig mindennek ellenére várta őt… Most, hogy igazán megértettem a
könyvét, már csak egy kérdésem maradt, mégpedig a címet illetően. Miért adott ilyen
komor címet egy ennyire szép könyvnek?– Bonyolult ez, Marcus.– Azért vagyok itt,
hogy megértsem…– Túlságosan is bonyolult…Bokszállásban néztünk farkasszemet
egymással, mint két harcos. Harry szólalt meg végül.– Nem tudom, hogy képes leszek-
e megbocsátani magának, Marcus…– Hogy képes lesz-e? Felújíttatom Goose Cove-ot!
Mindent fizetek! A könyvért kapott honoráriumból építünk magának egy házat! Nem
vethet véget csak úgy a barátságunknak!Harry elsírta magát.– Nem érti, Marcus. Nem
maga miatt! Nem a maga hibája, mégsem tudok megbocsátani.– Mit kellene
megbocsátania?– Nem mondhatom el. Úgyse értené…– Ugyan, Harry! Mik ezek a rébuszok?
Mi a nyavalya folyik itt?A keze fejével letörölte a könnyeket az
arcáról.– Emlékszik a tanácsomra? – kérdezte. – Amikor még a diákom volt, azt
mondtam magának egy nap, sose írjon könyvet anélkül, hogy tudná a végét.– Igen,
emlékszem. Emlékezni fogok rá mindig.– Milyen a vége a könyvének?– Szép.– De hát
meghal a végén!– Nem, a könyv nem a hősnő halálával ér véget. Utána még szép dolgok
történnek.– Éspedig?– A férfi, aki harminchárom éven át várt rá, újra élni kezd. 

Részlet A BAJOK EREDETE c. könyvből (az utolsó oldal) Amikor megértette, hogy semmi
sem lehetséges többé, és hazugság minden remény, még utoljára írt neki. A szerelmes
levelek után eljött az ideje egy szomorú levélnek is. El kellett fogadnia, hogy így
van. Ezentúl nem csinál mást, csak őt várja. Egész életében rá fog várni. De tudta,
hogy többé nem jön vissza. Tudta, hogy többé nem látja, nem hallja, nem találkozhat
vele. Amikor megértette, hogy semmi sem lehetséges többé, még utoljára írt
neki.Drágám,Ez az utolsó levelem. Ezek az utolsó szavaim. Azért írok, hogy
elbúcsúzzam magától. Mostantól nincs többé „mi”. A szerelmesek elválnak egymástól,
többé sosem látják egymást, így érnek véget a szerelmek.Hiányozni fog, drágám.
Nagyon.Csupa könny a szemem. Ég bennem minden.Soha többé nem látjuk egymást.
Annyira fog hiányozni! Remélem, boldog lesz.Álom volt, hogy maga meg én, most már
fel kell ébredni. Hiányozni fog egész életemben.Isten áldja. Úgy szeretem, ahogy
soha senkit nem fogok szeretni. 

12. Aki képeket festett– Tanulja meg szeretni a kudarcait, Marcus, mert azokból
épül. A kudarcai adnak ízt a győzelmeinek. 

Verőfényes idő fogadott bennünket a Maine állambeli Portlandben aznap, amikor Sylla
Caleb Mitchellhez, Luther Caleb húgához indultunk látogatóba. 2008. július 18-a,
péntek volt. Mitchellék egy ízléses házban laktak, a városközponttól nem messze egy
lakóövezetben. Sylla a konyhában fogadott bennünket, érkezésünkkor már ott
gőzölgött két csésze kávé az asztalra készített családi fotóalbumok
mellett.Gahalowoodnak előző este sikerült elérnie Syllát.– Rendőrként mutatkoztam
be – mesélte a Concord és Portland közötti úton, hozzátéve, hogy amikor beleszólt a
telefonba, az volt az érzése, mintha a nő számított volna erre a hívásra. –
Elmondtam, hogy Deborah Cooper és Nola Kellergan meggyilkolásának ügyében nyomozok,
és néhány kérdés erejéig szeretnék találkozni vele. Az emberek általában már a
rendőrség említésétől is idegesek lesznek, kérdezősködni kezdenek, tudni akarják,
mi történt, mi közük lehet az ügyhöz. Sylla Mitchell azonban csak annyit mondott:
„Holnap bármikor jöhet, itthon leszek. Fontos lenne beszélnünk.”Most ott ült velünk
szemben a konyhában. Az ötvenes éveiben járó, jó karban lévő, szép és kifinomult
asszony, két gyermek anyja. A férje is ott volt, a háttérbe húzódva ácsorgott, mint
aki fél, hogy alkalmatlan a jelenléte.– Nos, hát ez az igazság? – kérdezte
Sylla.– Micsoda? – kérdezett vissza Gahalowood.– Amit az újságokban olvasok… Az a
sok ocsmányság, amit összeírnak arról a szegény aurorai lányról.– Igen. A sajtó
kicsit kiforgatta, de a tények valósak. Mrs. Mitchell, nem tűnt nagyon
meglepettnek, amikor tegnap felhívtam…– Ahogy már a telefonban is mondtam – kezdte
szomorú arccal –, hiába nem írták ki a teljes nevet az újságok, rögtön rájöttem,
hogy az E. S. monogram Elijah Sternt rejti. A sofőrje pedig Luther
volt.Újságkivágást vett elő, és hangosan olvasni kezdte, mintha így akarta volna
értelmezni az értelmezhetetlent.– „E. S., New Hampshire egyik leggazdagabb embere a
sofőrjét küldte Noláért a városba, hogy vigye el hozzá Concordba a lányt. Nola
egyik barátnője, aki akkor még gyermek volt, most, harminchárom évvel később
mesélte el, hogyan vált tanújává egy nap Nola és a sofőr találkozásának, milyen
halálra váltan indult vele útnak a lány. A tanú robusztus testű, eltorzult arcú,
rémisztő alakként írta le a sofőrt.” A leírás nem illik másra, csak a
bátyámra.Elhallgatott, és minket nézett. Választ várt tőlünk, és Gahalowood úgy
döntött, nyílt kártyákkal játszik.– Elijah Sternnél találtunk egy többé-kevébé
aktképet Nola Kellerganről – mondta. – Stern szerint az ön bátyja festette. Úgy
tűnik, Nola pénz ellenében egyezett bele, hogy lefessék. Luther szokott érte menni
Aurorába, és vitte Concordba Sternhez. Ott nem igazán tudjuk, mi történt,
mindenesetre Luther elkészítette a képet a lányról.– Rengeteget festett! – kiáltott
fel Sylla. – Nagyon tehetséges volt, szép karriert futhatott volna be. Őt… Őt
gyanúsítják a lány megölésével?– Fogalmazzunk úgy, hogy rajta van a gyanúsítottak
listáján – felelte Gahalowood.Egy könnycsepp gördült le Sylla arcán.– Emlékszem a
napra, amikor meghalt, őrmester. Szeptember vége volt, egy péntek. Nem sokkal
azelőtt ünnepeltem a huszonegyedik születésnapomat. Felhívtak minket a
rendőrségtől, és közölték, hogy Luther autóbalesetben elhunyt. Emlékszem a
telefoncsengésre, emlékszem, ahogy anyám felveszi a kagylót. Mellette álltunk, apám
és én. Mama beleszólt, aztán odasúgta nekünk: A rendőrség. Figyelmesen hallgatott,
aztán azt mondta: OK. Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot. A vonal másik végén
egy rendőrtiszt közli vele a fia halálhírét. Valami olyasmit mondhatott neki:
Asszonyom, szomorú kötelességem tudatni önnel, hogy a fia autóbalesetben
elhalálozott, és erre anyám azt feleli: OK. Aztán leteszi a kagylót, ránk néz, és
azt mondja: Meghalt.– Hogy történt? – szólt közbe Gahalowood.– Húsz métert zuhant a
sagamore-i parti sziklákról, Massachusettsben. Azt mondják, részeg volt. Kanyargós
és éjszakánként kivilágítatlan út vezet arra.– Hány éves volt?– Harminc…
Harmincéves volt. A bátyám nagyon jó ember volt, csak… Tudja, örülök, hogy eljött.
Azt hiszem, el kell mesélnem magának valamit, amit már harminchárom évvel ezelőtt
is el kellett volna mesélnünk.És remegő hangon mesélni kezdett arról, hogy mi
történt három héttel a baleset előtt, azaz 1975. augusztus 30-án.★Portland, Maine,
1975. augusztus 30. A Caleb család aznap este a Horse Shoe-ba, Sylla kedvenc
éttermébe készült, hogy ott ünnepelje a lány huszonegyedik születésnapját. Sylla
szeptember elsején született. Az apja, Jay Caleb meglepetésnek szánta, hogy
lefoglalta az első emeleti különtermet, és meghívta a barátokat, közeli
hozzátartozókat, mintegy harminc embert, köztük Luthert is.Calebék – Jay, Nadia, az
anya és Sylla – este hatra értek az étterembe. A vendégek már várták őket, és vidám
köszöntővel fogadták a belépő Syllát. Zenével, pezsgővel megkezdődött az ünneplés.
Luther még nem érkezett meg. Az apja először arra gondolt, hogy dugóba került. De a
fia még akkor sem volt ott, amikor fél nyolckor felszolgálták a vacsorát. Jay
aggódni kezdett, mert Luther nem szokott késni. Próbálta a Stern-birtokon levő
szobájában elérni, de nem vette fel senki a telefont.Luther lemaradt a vacsoráról,
a süteményről, a táncról. Calebék hajnali egykor szótlanul és idegesen indultak
haza, nagyon aggódtak. Luther a világ minden kincséért se hagyta volna ki a húga
születésnapját. Otthon Jay gépies mozdulattal bekapcsolta a rádiót. A hírekben
beszámoltak az Aurora környékén zajló rendőrségi akcióról, amelyre egy tizenöt éves
lány eltűnése miatt került sor. Aurora neve ismerősen csengett előttük. Luther
mesélte, hogy sűrűn jár arrafelé, mert ő gondozza a rózsákat Elijah Stern
csodálatos óceánparti házának kertjében. Jay Calebnek feltűnt az egybeesés.
Figyelmesen végighallgatta a híreket, majd további rádióadókat keresett, hogy
megtudja, történt-e autóbaleset a környéken, ilyesmiről azonban sehol sem tettek
említést. Nyugtalanul virrasztotta végig az éjszaka nagy részét, nem tudta
eldönteni, hogy értesítse a rendőrséget, várjon inkább otthon, vagy járja végig a
Concordba vezető utat. Végül elnyomta az álom a nappali kanapéján.Másnap kora
reggel, mivel továbbra se volt híre a fiáról, felhívta Elijah Sternt, hátha ő tud
valamit. „Luther? Nincs itt – felelte Stern. – Szabadságot vett ki. Magának nem
említette?” Egyre különösebb volt az egész, miért ment volna el szó nélkül Luther?
Jay Caleb kétségbeesésében nem tudott tovább várni, úgy döntött, maga indul a fia
keresésére.★Sylla Mitchell beleremegett az emlékezésbe. Hirtelen felpattant a
székről, és újabb kávét tett fel.– Apám aznap elment Concordba – folytatta a
beszámolót –, anyám otthon maradt, arra az esetre, ha Luther időközben megérkezne,
én pedig a barátnőimmel töltöttem a napot. Csak későn értem haza. A szüleim a
nappaliban beszélgettek, hallottam, hogy az apám azt mondja anyámnak: Luther
szerintem valami óriási marhaságot csinált. Megkérdeztem, hogy mi történt, válaszul
apám a lelkemre kötötte, hogy Luther eltűnéséről ne beszéljek senkinek, főleg ne a
rendőrségnek. Majd ő megkeresi, fogadkozott. Három héten át kereste hasztalan. Amíg
az a baleset be nem következett.Sylla alig tudta visszatartani feltörő
zokogását.– Mi történt vajon? – kérdezte bátorítóan Gahalowood. – Miért gondolta az
apja, hogy Luther marhaságot csinált? Miért nem akart a rendőrséghez
fordulni?– Bonyolult ez, őrmester. Minden nagyon bonyolult…Fellapozta a
fényképalbumokat, és a Caleb családról kezdett mesélni, a szeretetteljes apáról,
Jayről, az anyjukról, Nadiáról, akit valaha Maine állam szépségkirálynőjévé
választottak, és aki elültette gyermekeiben az esztétikum iránti fogékonyságot.
Luther kilenc évvel volt idősebb a húgánál. Mindketten Portlandben születtek.Sylla
gyerekkori fényképeket mutogatott. A családi otthonról, a Coloradóban töltött
vakációkról, az apja cégéhez tartozó óriási raktártelepről, ahol Lutherrel egész
nyarakat töltöttek. Láthattuk a családot egy 1963-ban Yosemite-ben készült
sorozaton is. Luther akkor tizennyolc éves volt, jóképű, vékony, elegáns
fiatalember. Aztán 1974-es képek következtek, Sylla huszadik születésnapja. A
szereplők sokat öregedtek. Jay, a büszke apa pocakos hatvanasként feszít a fotókon,
az anya arcán megjelentek a ráncok, amelyekkel már nem lehet felvenni a harcot.
Luther itt már majdnem harminc, az arca torz.Sylla hosszasan nézte az utolsó
képet.– Azelőtt szép család voltunk. Azelőtt annyira boldogok voltunk.– Mi előtt? –
kérdezte Gahalowood.Sylla úgy nézett rá, mintha a válasz magától értetődő
lenne.– Hát a támadás előtt.– Miféle támadás? Erről nem tudok.Sylla egymás mellé
helyezte bátyja két fényképét.– A Yosemite-ben töltött vakáció utáni ősszel
történt. Nézze ezt a képet… Nézze, milyen szép rajta. Tudja, Luther nagyon
különleges fiatalember volt. Nagy művészetrajongó, maga is tehetségesen festett. A
gimnázium után felvették a portlandi képzőművészeti főiskolára. Mindenki azt
mondta, nagy festő lehet belőle, van benne tehetség. Boldog fiú volt. De akkoriban
már készülődött a vietnami háború, be kellett vonulnia. Azt mondta, ha visszajön,
elvégzi a főiskolát és megnősül. Menyasszonya is volt. Eleanore Smithnek hívták a
lányt. Egy gimnáziumba jártak. Mondom, nagyon boldog fiú volt. Az előtt az 1964.
szeptemberi este előtt.– Mi történt azon az estén?– Hallott már a Góllövők nevű
bandáról, őrmester?– Nem, soha.– A rendőrség nevezte el így azt a huligáncsoportot,
amely akkoriban a környéken garázdálkodott.★1964. szeptember Este tíz óra körül
járt. Luther Eleanore-nál töltötte az estét, és gyalogosan tartott hazafelé. Másnap
egy katonai támaszponton kellett jelentkeznie. Eleanore-ral aznap este döntötték
el, hogy amint visszatér, összeházasodnak. Hűséget fogadtak egymásnak, és először
szerelmeskedtek Eleanore keskeny gyerekágyán, miközben a lány mamája süteményt
sütött nekik a konyhában.Miután elindult Smithéktől, Luther még többször
visszanézett a házra. A tornácon, a lámpás
fényében ott állt Eleanore, és sírva integetett utána. Aztán ráfordult a Lincoln
Roadra, ezen a rosszul megvilágított, néptelen utcán át vezetett a legrövidebb út
hazáig. Három mérföldet kellett gyalogolnia. Elment mellette egy autó, a fényszóró
messzire megvilágította előtte az utat. Nem sokkal később újabb autó érkezett nagy
sebességgel a háta mögül. A szemlátomást felheccelt utasok fenyegetően üvöltöztek
ki az ablakon. Luther ügyet se vetett rájuk, mire az autó valamivel előrébb
hirtelen megállt az út közepén. Luther folytatta útját, mi mást is tehetett volna?
Át kellett volna talán mennie az út túloldalára? Amikor elhaladt az álló kocsi
mellett, a vezető rákiáltott.– Hé, te! Idevalósi vagy?– Igen – felelte Luther.Sört
fröcsköltek a képébe.– A maine-iek mind tahók! – üvöltötte a sofőr.A többi utas is
üvöltözött. Négyen voltak összesen, de a sötétben Luther nem láthatta az arcukat.
Úgy sejtette, fiatalok, huszonöt és harminc év közöttiek, részegek és nagyon
agresszívek. Félt tőlük, dobogó szívvel indult tovább. Nem volt verekedős fajta,
nem szeretett volna balhét.– Hé! – kiáltott utána megint a sofőr. – Hova mész,
tahókám?Luther nem felelt, csak megszaporázta a lépteit.– Gyere vissza! Gyere csak
vissza, megmutatjuk, hogy szoktuk móresre tanítani az ilyen kis szarháziakat, mint
te.Luther hallotta, hogy nyílik a kocsi ajtaja, a sofőr elkiáltja magát: „Uraim! A
tahóvadászat ezennel kezdetét veszi! Száz dolcsit annak, aki elkapja!” Luther
teljes erejéből futni kezdett, közben abban reménykedett, hogy arra jár egy autó.
De senki sem érkezett a segítségére. Az egyik üldözője utolérte, a földre lökte, és
odakiáltott a többieknek: „Megvan! Elkaptam! Enyém a száz dollár!” Rávetették
magukat mind, és ütötték, ahol érték. A földön heverő fiú egyik támadója egyszer
csak elbődült: „Ki akar focizni egyet? Ki lövi a legszebb gólt?” A többiek lelkesen
felüvöltöttek és elképzelhetetlenül durván, egymást váltva rugdosni kezdték Luther
arcát, mintha egy focilabdát próbálnának kapura lőni. Amikor elunták, otthagyták
haldokló áldozatukat az út szélén. Egy motoros talált rá negyven perccel később, ő
hívott mentőt hozzá.★Néhány napos kóma után Luther teljesen összezúzott arccal tért
magához – folytatta Sylla. – Több helyreállító sebészeti műtéten is átesett, de nem
sikerült elfogadhatóbb külsőt nyernie. Két hónapot töltött kórházban. Amikor
kijött, torz ábrázattal, selypítve volt kénytelen folytatni az életét. Vietnam
természetesen szóba se jött többé, de minden mástól is búcsút kellett vennie.
Naphosszat üldögélt leverten odahaza, nem festett, nem tervezett többé semmit. Hat
hónap elteltével Eleanore felbontotta az eljegyzésüket. Még Portlandből is
elköltözött. Hibáztathatta-e valaki is ezért? Tizennyolc éves volt, semmi kedvet
nem érzett hozzá, hogy az önmaga árnyékává vált, boldogtalanul tengődő Luther
gondozására áldozza az életét. A bátyám már nem ugyanaz az ember volt, mint
azelőtt.– És a támadók? – kérdezte Gahalowood.– Sosem találták meg őket.
Valószínűleg ez a banda követett el több hasonló garázdaságot a környéken.
Mindannyiszor nagy élvezettel vetették bele magukat a kapura lövöldözésbe. De
Luther volt a legsúlyosabban bántalmazott áldozatuk, kis híján megölték. A sajtó is
sokat foglalkozott az üggyel, a rendőrség nagy erővel nyomozott. Attól fogva soha
többet nem hallattak magukról. Nyilván megijedtek, hogy elkaphatják őket.– Mi
történt később a bátyjával?– A következő két évben Luther kísértetként bolyongott a
házban. Mint egy visszajáró szellem. Nem csinált semmit. Apám egyre később járt
haza a cégtől, anyám igyekezett házon kívül tölteni a napjait. Nehezen kibírható
két év volt. 1966-ban aztán valaki egyszer csak becsöngetett hozzánk.★Habozva
fordította el a kulcsot a zárban, rosszul viselte, ha valaki meglátta. De más nem
volt otthon, és hátha fontos ügyben jöttek. Ajtót nyitott, egy harmincas, jól
öltözött férfi állt előtte.– Helló! – köszönt a jövevény. – Ne haragudj, hogy így
becsöngettem, de lerobbant az autóm, itt állok ötven méterre. Nem értesz véletlenül
a járgányokhoz?– Attól függ – mondta Luther.– Nem komoly, csak az egyik gumim ment
tönkre. De nem boldogulok az emelővel.Luther beleegyezett, hogy megnézi. A kocsi,
egy luxuskupé az út szélén parkolt, mintegy száz méterre a háztól. Egy szög
kilyukasztotta a jobb első kereket. Az emelő rég volt megkenve, ezért szorult be,
de Luthernek sikerült szétnyitnia, és kicserélnie a kereket.– Le vagyok nyűgözve –
szólalt meg a fiatalember. – Mekkora szerencsém van, hogy veled találkoztam. Mivel
foglalkozol? Szerelő vagy?– Szemmivel. Aszelőtt fesztettem. De volt egy
baleszetem.– És miből élsz?– Nem én tartom el magamat.A másik nézte egy pillanatig,
majd kezet nyújtott.– Elijah Stern vagyok. Nagyon hálás vagyok neked.– Luther
Caleb.– Örülök, hogy megismerhettelek, Luther.Nézték egymást egy darabig, végül
Stern feltette a kérdést, ami azóta foglalkoztatta, amióta Luther ajtót nyitott
neki.– Mi történt az arcoddal?– Hallott már a Góllövők bandájáról?– Nem.– Öncélúan
kegyetlenkedő fickók egy coportja volt. Úgy rugdoszták fejbe az áldozataikat,
mintha kapura lőnének.– De borzasztó… Nagyon sajnálom.Luther fásultan vonta meg a
vállát.– Ne hagyd magad! – kiáltott fel együttérzően Stern. – Ha övön aluli
ütéseket mér rád az élet, lázadj fel ellene! Mit szólnál, ha munkát ajánlanék?
Éppen keresek valakit, aki gondozná az autóimat, és sofőrködne is. Te kedvemre való
vagy. Ha érdekel a lehetőség, szívesen alkalmaználak.Egy hét múlva Luther
beköltözött a concordi Stern-birtok egyik szolgálati lakásába.★Sylla úgy vélte, a
gondviselés intézte, hogy Luther találkozott Sternnel.– Sternnek köszönhetően Luth’
lett valaki – magyarázta. – Munkája volt, fizetése. Az élete újra nyert némi
értelmet. És legfőképpen újra festeni kezdett. Stern és ő jól megértették egymást,
Luther a sofőrje volt, de egyben a bizalmasa, majdhogynem jó barátja is. Stern
akkoriban vette át az üzleti ügyeket az apjától, egyedül élt azon a hatalmas
birtokon, ami túl nagy volt neki. Azt hiszem, örült is Luther társaságának. Nagyon
kötődtek egymáshoz. Luth’ kilenc éven át állt az alkalmazásában. Egészen a
haláláig.– Mrs. Mitchell, ön milyen viszonyban volt a bátyjával? – tudakolta
Gahalowood.Sylla elmosolyodott.– Nagyon különleges ember volt. Annyira kedves!
Szerette a virágokat, a művészetet. Nem lett volna szabad közönséges sofőrként
végeznie. Félre ne értse, nem akarom megbántani a sofőröket, de Luth’ nagy
egyéniség volt! Vasárnaponként gyakran járt haza ebédelni. Délelőtt jött, velünk
töltötte a napot, este aztán visszament Concordba. Nagyon szerettem azokat a
vasárnapokat, különösen, amikor újra festeni kezdett a műteremmé átalakított régi
szobájában. Óriási tehetsége volt. Amint rajzolni kezdett, valami határtalan
szépség áradt belőle. Mögé lopóztam, lekuporodtam egy székre, és csak néztem, ahogy
dolgozik. Néztem, ahogy a kezdetben kaotikus vonásokból lassanként kibontakoznak az
elképesztően realista jelenetek. Eleinte azt hihette az ember, semmi se fog kisülni
belőle, aztán egyszer csak előtűnt egy kép a vonalak közül, míg végül minden
odavetett ceruzavonás értelmet nyert. Lenyűgöző pillanat volt. Mindig mondtam neki,
hogy folytatnia kellene a rajzolást, újra elgondolkodnia a képzőn, ki kellene
állítania a vásznait. Nem akarta, az arca, a beszéde miatt. Minden miatt. A támadás
előtt azt mondogatta, azért fest, mert ott van benne a késztetés. Amikor később
újra ecsetet vett a kezébe, azzal magyarázta, hogy így kevésbé érzi magányosnak
magát.– Láthatnánk egyet-kettőt a képei közül? – kérdezte Gahalowood.– Hogyne,
természetesen. A halála után apám összeállított egy gyűjteményt a Portlandben
hagyott vásznakból, és azokból a képekből, amelyek a Stern-birtokon levő szobájában
voltak. Arra gondolt, hogy egyszer majd oda lehetne adni egy múzeumnak, talán
sikere is lenne. Végül aztán megelégedett azzal, hogy összeszedegette az emlékeket,
amelyeket a szüleim halála óta én őrzök a ládák mélyén.Levezetett bennünket az
alagsorba, ahol az egyik helyiség tele volt nagy fadobozokkal. Néhány termetesebb
kép, meg sok bekeretezett rajz, vázlat kimaradt a dobozokból.– Nagy a rendetlenség
– szabadkozott Sylla. – Csak be van ide ömlesztve minden emlék. Nem volt bátorságom
kidobni semmit.A képek között böngészve, Gahalowood előhúzott egy szőke nőt
ábrázoló festmény.– Ő Eleanore – magyarázta Sylla. – Ezek a képek még a támadás
előtt születtek. Szívesen festette. Azt mondta, egész életében tudná őt
festeni.Eleanore csinos, szőke lány volt. Feltűnt, hogy mennyire hasonlított
Nolára. Sok más portrét is találtunk a támadás utáni időkből, szőke nőkről készült
mind.– Kik ezek a nők? – kérdezte Gahalowood.– Nem tudom – mondta Sylla. –
Gondolom, Luther képzelete teremtette őket.Éppen ebben a pillanatban került elénk
egy szénrajzsorozat. Az egyik vázlaton mintha a Clark’s belsejét véltem volna
felfedezni, a pultnál egy szép, de szomorú nőalakkal. Megdöbbentően hasonlított
Jennyre, de először azt hittem, csak véletlen egybeesés. Mígnem aztán
megfordítottam a rajzot, és a hátoldalán megláttam a feliratot: Jenny Quinn,
1974.– Miért festette ilyen szenvedélyesen a bátyja ezeket a szőke nőket? –
vetettem fel a kérdést.– Fogalmam sincs – felelte Sylla. – Tényleg…Gahalowood
kedves, ám egyszersmind határozott pillantással fordult felé.– Mrs. Mitchell, ideje
lenne elmondania, miért gondolta 1975. augusztus 31-én este azt az apja, hogy
Luther nagy marhaságot követett el.Sylla beleegyezően bólintott.★1975. augusztus
31. Reggel kilenckor, miután Jay Caleb letette a telefont, tisztán látta, hogy
valami nincs rendjén. Elijah Sterntől megtudta, hogy Luther határozatlan időre
szabadságot kért.– Luthert keresi? – csodálkozott a telefonban Stern. – Nincs itt.
Azt hittem, tud róla.– Nincs ott? Hát akkor hol van? Tegnap vártuk a húga
születésnapjára, de nem jött. Nagyon aggódom. Pontosan mit mondott magának?– Azt
mondta, elképzelhető, hogy nem tud tovább dolgozni nálam.
Ez pénteken történt.– Nem tud tovább dolgozni? Hogyhogy?– Fogalmam sincs. Azt
hittem, maga tudja.Alig tette le a kagylót, Jay újra kézbe vette, hogy értesítse a
rendőrséget. De a mozdulat megtorpant. Különös sejtés szállta meg. Nadia, a
felesége viharzott be a dolgozószobába.– Mit mond Stern? – kérdezte.– Hogy Luther
pénteken felmondott.– Felmondott? Hogyhogy felmondott?Jay nagyot sóhajtott,
kimerítette az álmatlan éjszaka.– Nem tudom – felelte. – Semmit sem értek az
egészből. Semmit… Meg kell keresnem.– Hol akarod megkeresni?Jay vállat vont.
Sejtése sem volt.– Maradj itthon – utasította Nadiát. – Ha mégis hazaérne. Óránként
felhívlak, hogy képben legyünk.Felkapta a pick-up slusszkulcsát, és elhajtott, azt
se tudva, hol kezdje a keresést. Végül úgy döntött, elmegy Concordba. Alig ismerte
a várost, vaktában bolyongott, elveszettnek érezte magát. Többször is elhajtott egy
rendőrőrs előtt, szívesen bement volna segítséget kérni, de valami belső hang
mindahányszor eltérítette a szándékától. Végül felkereste Elijah Sternt. Stern nem
volt otthon, egy alkalmazott vezette be a fia szobájába. Jay abban bízott, hogy
Luther hagyott valami üzenetet, de nem talált semmit. Rend volt a szobában, sehol
egy levél, sehol semmi árulkodó jel, ami megmagyarázhatta volna a fia
távozását.– Luther mondott magának valamit? – faggatta az őt kísérő
alkalmazottat.– Nem. Nem voltam itt az elmúlt két napban, de nekem azt mondták,
hogy Luther egyelőre nem jön vissza dolgozni.– Egyelőre nem jön vissza? Most akkor
szabadságot vett ki, vagy felmondott?– Nem tudnám megmondani, uram.Nagyon
különösnek tűnt ez a Luthert övező zűrzavar. Jay már biztos volt benne, hogy valami
súlyos dolognak kellett történnie, hogy a fia így köddé váljon. Otthagyta a Stern-
birtokot, visszament a városba. Betért egy vendéglőbe, felhívni a feleségét, és
bekapni egy szendvicset. Nadia elmondta, hogy továbbra sincs semmi híre. Jay ebéd
közben átfutotta az újságot, másról se volt szó benne, mint az Aurora környékén
történtekről.– Mi ez az eltűnési história? – kérdezte Jay a tulajt.– Mocskos egy
ügy… Egy kis porfészekben történt, egy órányira innen. Megöltek egy szerencsétlen
asszonyt, egy tizenöt éves lányt meg elraboltak. Őt keresi az egész állami
rendőrség…– Hogy jutok el Aurorába?– Induljon el kelet felé a 101-esen. Ha eléri az
óceánt, forduljon délnek az 1-esen, és hamarosan odaér.Furcsa előérzettel indult
Aurorába. Az 1-esen kétszer is megállították a rendőrök, a sűrű Side Creek-i erdőn
áthaladva pedig tapasztalhatta, mekkora erőket mozgósított a rendőrség a kutatásra:
tucatnyi járőrautóval találkozott, rendőrök, keresőkutyák nyüzsögtek mindenütt. A
városközpontba ment, és nem sokkal a kikötő után megállt a főutcán egy diner előtt,
ami tömve volt vendéggel. Benyitott, leült a pulthoz. Egy elbűvölő szőke lány kávét
töltött neki. Egy másodperc törtrészéig azt hitte, ismeri, pedig életében először
járt ott. Jobban megnézte a lányt, az rámosolygott, Jay ekkor észrevette a nevét a
kitűzőjén: Jenny. Beléhasított a felismerés, Luther szénrajzán, amit annyira
kedvelt, ez a nő látható! Jól emlékezett a hátoldalán a feliratra: Jenny Quinn,
1974.– A segítségére lehetek valamiben, uram? – kérdezte Jenny. – Olyan
tanácstalannak tűnik.– Ööö… Milyen szörnyűség az, ami történt itt…– Ne is mondja…
Még mindig nem tudni, mi történt a lánnyal. Olyan fiatal! Csak tizenöt éves. Jól
ismerem, szombatonként itt dolgozik. Nola Kellergannek hívják.– Ho… Hogyan? –
dadogta Jay, remélve, hogy rosszul értette.– Nola. Nola Kellergan.A név hallatán
Jay remegni kezdett. Hányinger tört rá. El kell innen mennie. Messzire. Tíz dollárt
hagyott a pulton, és kimenekült. Ahogy belépett az ajtón, Nadiának nyomban feltűnt,
milyen feldúlt a férje. Odaszaladt hozzá, szinte a karjaiba omlott.– Az istenért,
Jay, mi történt?– Három hete Luth’ meg én horgászni voltunk. Emlékszel?– Igen.
Akkor fogtátok azokat az ehetetlen fekete sügéreket. De hogy jön ez ide?Jay
elmesélte a feleségének, mi is történt azon a napon. 1975. augusztus 10., vasárnap
volt. Luther előző este jött meg Portlandbe, azt tervezték, másnap kora reggel
horgászni mennek egy kis tóhoz. Szép nap volt, jó kapással, nyugodt helyen
telepedtek le, nem zavarta őket senki. Sört kortyolgattak, és az életről
beszélgettek.– El kell meszélnem neked valamit, papa – kezdte Luther. – Találkoztam
egy fantasztikusz nővel.– Komolyan?– Ahogy mondom. Egészen rendkívüli. Odavagyok
érte, ész képzeld, szeret. Mondta. Egyszer majd bemutatom neked. Bisztosz neked isz
tetszeni fog.Jay elmosolyodott.– És neve van-e az ifjú hölgynek?– Nola. Nola
Kellergannek hívják, papa.Jay Caleb felidézte azt a napot a feleségének, aztán így
folytatta:– Nola Kellergannek hívják a lányt, akit elraboltak Aurorából. Luther
szerintem valami óriási marhaságot csinált.Sylla ebben a pillanatban lépett be. Még
hallotta az apja utolsó szavait. „Mit jelentsen ez? – kiáltott fel. – Mit csinált
Luther?” Az apja elmondta, és a lelkére kötötte, hogy senkinek ne beszéljen a
dologról. Senkinek nem szabad összefüggésbe hoznia Luthert Nolával. Jay aztán egész
héten úton volt, és kereste a fiát, előbb Maine-ben, aztán végig a parton Kanadától
le Massachusettsig. Bejárt minden tavat, kunyhót, az összes eldugott zugot, amit
kedvelt a fia. Gondolta, hátha ilyen helyen húzta meg magát, mint valami rettegő
állat, nyomában az egész országos rendőrséggel. De nem lelte sehol. Várta minden
este, fülelt a neszekre. Amikor a rendőrség telefonon közölte a fia halálhírét,
szinte megkönnyebbült. Ráparancsolt Nadiára és Syllára, hogy soha többé szóba ne
hozzák a történteket, nehogy Luther emléke besározódjon.★Amikor Sylla befejezte a
beszámolót, Gahalowood feltette a kérdést:– Ezzel azt akarja mondani, hogy ön
szerint a bátyjának köze lehetett Nola elrablásához?– Mondjuk úgy, hogy furcsán
viselkedett a nőkkel… Szerette megfesteni őket. Különösen a szőke nőket. Tudom,
hogy nyilvános helyen is sikerült néha titokban lerajzolnia valakit. Sosem
értettem, mit szeretett ebben… Nos, igen, azt hiszem, történhetett valami közte és
a fiatal lány között. Apám szerint Luther bekattant, a lány visszautasította, és
erre megölte. Amikor a rendőrség telefonált a hírrel, apám hosszasan zokogott. De a
könnyein át is azt mondta nekünk: „Jobb ez így, hogy meghalt… Ha megtalálom, talán
magam öltem volna meg. Csak hogy ne a villamosszékben végezze.”Gahalowood a fejét
csóválta. Gyors pillantást vetett még Luther holmijára, és felemelt egy
jegyzetfüzetet.– Ez a bátyja írása?– Igen, rózsametszési szabályok… Sternnél a
rózsákkal is ő foglalkozott. Nem is tudom, miért tartottam meg ezt a
füzetet.– Elvihetem? – kérdezte Gahalowood.– Vigye csak. Bár tartok tőle, hogy nem
sok hasznát veszi a nyomozás során. Beleolvastam, kertészeti útmutató.– Meg kell,
hogy vizsgáltassam az írását, tudja – magyarázta Gahalowood. 

11. Nolára várva– Üsse a zsákot, Marcus! Üsse, mintha ezen múlna az élete. Úgy kell
bokszolnia, ahogy ír, és úgy kell írnia, ahogy bokszol, vagyis bele kell adnia
apait, anyait, mert minden meccsről, ahogy minden könyvről is kiderülhet, hogy az
utolsó. 

2008 nyara igen nyugodt nyár volt Amerikában. A jelöltállítási csata június elejére
befejeződött, a demokraták a montanai előválasztások során bejelentették, hogy
Barack Obamát indítják elnökjelöltjükként, miközben a republikánusok már márciusban
felsorakoztak John McCain mögött. Eljött az ideje a támogatók összegyűjtésének,
azonban legközelebb csak augusztus végén került sor a két nagy történelmi párt
konvencióira, amelyek során hivatalosan is kinevezhetik a Fehér Ház élére jelölt
embereiket.A november 4-i Election Day-ig tartó vihar előtti viszonylagos csendben
a média fő témája a Harry Quebert-ügy lett, ami soha nem látott izgalmat keltett a
közvéleményben. Akadtak „Quebert-pártiak” és „Quebert-ellenesek”, voltak az
összeesküvés-elméletben hívők, és voltak, akik szerint Harry annak köszönhette a
szabadulását, hogy pénzügyi egyezséget kötött Kellergannel. Ráadásul amióta ízelítő
jelent meg belőle a sajtóban, mindenki a könyvemről beszélt, mindenki „az ősszel
megjelenő új Goldmant” várta. Bár a könyvrészletben nem lett konkrétan megnevezve,
Elijah Stern rágalmazási pert indított, azzal a szándékkal, hogy megakadályozza a
megjelenést. David Kellergan is jelezte, hogy bírósághoz kíván fordulni, mert
határozottan visszautasítja a Nola bántalmazására való célozgatásokat. A nagy
hírverés közepette két ember volt igazán elégedett, Barnaski és Roth.Roy Barnaski,
miután hadba fogta minden New York-i ügyvédjét, hogy elhárítsák a könyv
megjelenését hátráltató jogi bonyodalmakat, ujjongott, mert az immár beismerten
általa szervezett kiszivárogtatás hatására rekordméretű eladásra és médiafigyelemre
számíthatott. Úgy vélte, stratégiája nem becsületesebb, de nem is mocskosabb
másokénál, a könyvkiadás, a nyomdászat nemes mesterségéből mára a XXI. század
kapitalista tébolyává züllött, a könyvet végső soron azért írják, hogy eladják,
ehhez viszont beszédtémává kell válnia, beszédtéma pedig akkor lesz, ha teret nyer
magának, méghozzá erővel, mert különben mások foglalják el. A nagy hal megeszi a
kis halat.Ami az igazságszolgáltatási oldalt illeti, alig volt kétséges, hogy a vád
hamarosan összeomlik. Benjamin Roth jó úton járt az év ügyvédje cím és az országos
ismertség felé. Minden interjúfelkérésnek eleget tett, ideje javát tévéstúdiókban
és helyi rádióadók szerkesztőségében töltötte. Bármibe belement, csak róla
beszéljenek. „Képzelje, ezer dollárt számlázhatok óránként – újságolta. – És
valahányszor megjelenek az újságban, tíz dollárral megtoldom a tarifámat az új
ügyfelek esetében. Oly mindegy, mit beszél az ember az újságokban, a lényeg a
jelenlét. Az emberek arra emlékeznek, hogy látták a fényképedet a New York
Timesban, arra viszont soha, hogy miket hordtál össze.” Roth egész pályafutása
alatt arról ábrándozott, hogy az ölébe hull az évszázad ügye, és íme, megtörtént. A
reflektorok fényében kiszolgálta a sajtót mindazzal, amit az hallani óhajtott:
beszélt Pratt rendőrfőnökről, Elijah Sternről, mindenkit túllicitálva ismételgette,
hogy Nola egy kis bajkeverő volt, minden bizonnyal manipulálta is a környezetét, és
az ügy valódi áldozata tulajdonképpen nem más, mint Harry Quebert. A közönség
felcsigázásának érdekében még légből kapott részletekkel arra is utalgatott, hogy
Nolának viszonya lehetett a fél várossal. Végül kénytelen voltam felhívni.– Ideje
lenne abbahagynia a pornográf pletykákat, Benjamin. Mindenkit besároz vele.– De
Marcus, a munkám nem annyira abból áll, hogy tisztára mossam Harry becsületét,
inkább hogy bebizonyítsam, milyen sáros és ocsmány a többieké. És ha kell,
beidéztetem Prattet, Sternt, bíróság elé citálok minden aurorai férfit, hogy
nyilvánosan valljanak a test bűneiről, amelyeket a kis Kellergan lánnyal követtek
el. Be fogom bizonyítani, hogy szegény Harry csak abban hibázott, hogy hagyta magát
elcsábítani egy perverz teremtés által, mint annyian őelőtte.– Miket beszél
összevissza? – törtem ki indulatosan. – Szó se volt ilyesmiről!– Ugyan, ugyan,
barátom, nevezzük nevén a dolgokat. Ez a lány egy ribanc volt.– Felháborító, amit
mond – jegyeztem meg.– Felháborító? Hiszen csak azt ismétlem, amit maga állít a
könyvében, nem?– Éppen ellenkezőleg, és ezt maga is tudja! Nola nem viselkedett
botrányosan, nem provokált senkit. Ami közte és Harry között volt, az egy szerelmi
történet!– Szerelem, szerelem, folyton ez a szerelem! A szerelem nem jelent semmit,
Goldman! A szerelem ócska trükk, amit azért találtak ki a férfiak, hogy ne nekik
kelljen mosniuk a ruhájukat! A sajtó pellengérre állította az ügyészséget, ami
kihatott a bűnügyi osztály hangulatára is, a pletykák szerint egy háromoldalú
megbeszélés alkalmával a kormányzó személyesen szólította fel a rendőrséget az ügy
mihamarabbi megoldására. A Sylla Mitchelltől szerzett értesülések birtokában
Gahalowood kezdett tisztábban látni az ügyben, a szálak mindinkább Luther irányába
vezettek, és az őrmester igencsak számított rá, hogy a jegyzetfüzet alapján készülő
írásszakértői vélemény megerősíti gyanúját. Addig is minél többet kell megtudnia,
különösen Luther aurorai portyáiról. Ezért találkoztunk újra július 20-án, vasárnap
Travis Dawnnal.Mivel nem éreztem még kellő erőt magamban az Aurorába való
visszatérésre, Travis beleegyezett, hogy Montburry mellett egy autósvendéglőben
találkozzunk. A Jennyről írottak miatt barátságtalan fogadtatásra számítottam, de
Travis nagyon kedvesen viselkedett velem.– Sajnálom, hogy kiszivárogtak a könyv
részletei – mondtam neki. – Valójában személyes jegyzetek voltak, nem lett volna
szabad megjelenniük.– Nem tudok haragudni rád, Marc…– Pedig haragudhatnál…– Csak az
igazat meséled. Tudom, hogy Jenny odavolt Quebertért… Annak idején én is láttam,
hogy néz rá… Sőt, tulajdonképpen azt hiszem, jó irányban nyomozol, Marcus…
Legalábbis úgy tűnik. Apropó nyomozás, hogy állsz?Gahalowood vette át a
szót.– Komoly gyanú merült fel Luther Calebbel kapcsolatban.– Luther Caleb?… Az a
dilis? Szóval igaz a festményügy?– Igaz. Úgy tűnik, a lány rendszeresen járt
Sternhez. Tudott róla, mi történt Pratt rendőrfőnök és Nola között?– Az az
ocsmányság? Nem, nem tudtam róla! Majd hanyatt estem, amikor meghallottam. Tudja,
lehet, hogy Pratt kicsit megtévedt, de mindig jó zsaru volt. Nem hiszem, hogy
kétségbe lehetne vonni a munkáját a nyomozás vagy a keresés során, ahogy azt a
sajtóban olvastam.– Mit gondol a Sternnel és a Queberttel kapcsolatos
gyanúról?– Hogy túl van lihegve. Tamara Quinn azt mondja, szólt nekünk Quebertről.
Szerintem érdemes felidézni a helyzetet: a nő úgy állította be, mintha mindent
tudott volna, holott nem tudott semmit. Nem volt semmi bizonyítéka arra, amit
előadott. Csak annyit tudott mondani, hogy volt egy papír, de annak titokzatos
módon lába kelt. Meglehetősen hiteltelen. Maga is tudja, őrmester, milyen óvatosan
kell bánni az alaptalan vádaskodásokkal. Quebert ellen igazából csak a fekete
Chevrolet Monte Carlo szólt. És ez távolról sem volt elegendő bizonyíték.– Nola
egyik barátnője azt állítja, figyelmeztette Prattet, hogy mi folyik
Sternnél.– Pratt ezt nekem nem említette soha.– Ennek alapján miért ne jutna az
ember eszébe, hogy elnagyoltan folytatta a nyomozást? – vetette fel Gahalowood.– Ne
adjon a számba olyasmit, őrmester, amit nem mondtam.– És Luther Caleb? Mit tudna
róla mondani?– Luther fura egy fickó volt. Zaklatta a nőket. Jennyt rá is
beszéltem, hogy tegyen feljelentést ellene, amikor erőszakoskodott vele.– Sosem
gyanúsította?– Nem igazán. Szóba került a neve, ellenőriztük, hogy milyen autója
van, emlékszem, egy kék Mustang volt. De egyébként sem tűnt valószínűnek, hogy ő
lenne az emberünk.– Miért?– Nem sokkal Nola eltűnése előtt gondoskodtam róla, hogy
ne jöjjön többször Aurorába.– Hogy értsük ezt?Látszott, hogy Travis kezdi
kényelmetlenül érezni magát.– Hogy is mondjam… Augusztus közepén megláttam egyszer
a Clark’s-ben, közvetlenül azután, hogy Jennyt rábeszéltem a feljelentésre… Luther
molesztálta, és Jennynek szörnyű véraláfutás lett a karján. Ez már mégiscsak komoly
dolog volt. Amikor meglátott, elmenekült. Utána eredtem, és el is kaptam az 1-esen.
És, ööö… Tudja, Aurora békés kisváros, nem akartam, hogy ott portyázzon…– Mit
csinált vele?– Jól elkentem a száját. Nem vagyok rá büszke. Aztán…– Aztán, mi
történt?– Ágyékon vertem puskatussal, és amikor kétrét görnyedve fetrengett a
földön, leszorítottam, előkaptam a coltot, élesre töltöttem, és a tökéhez nyomtam a
csövét. Soha többé nem akarom itt látni, mondtam. Csak nyöszörgött. Jajongva
fogadkozott, hogy nem jön többé, rimánkodott, hogy engedjem el. Tudom, hogy nem
volt egészen korrekt eljárás, de meg kellett bizonyosodnom róla, hogy nem látjuk
újra Aurorában.– Gondolja, hogy szót fogadott?– Egész biztos.– Tehát maga látta őt
utoljára Aurorában?– Igen. A kollégáknak is kiadtam az utasítást, az autója
rendszámával együtt. Soha többé nem mutatkozott. Aztán megtudtuk, hogy egy hónappal
később balesetben meghalt Massachusettsben.– Milyen baleset volt?– Elhibázott egy
kanyart, azt hiszem. Nem sokat tudok róla. Őszintén szólva, nem túlságosan
érdekelt. Akkoriban jóval fontosabb dolgunk volt.Az autósvendéglőből kilépve
Gahalowood odafordult hozzám.– Szerintem a járgány a kulcsa az egésznek. Meg kell
tudnunk, kinek állt módjában a fekete Chevrolet Monte Carlót vezetni. De
feltehetjük a kérdést úgy is, ülhetett-e Luther Caleb 1975. augusztus 30-án egy
fekete Chevrolet Monte Carlo kormánya mögött? Másnap, a tűz óta először,
visszatértem Goose Cove-ba. A bejárat elé kifeszített rendőrségi kordonra fittyet
hányva behatoltam a házba. Minden romokban hevert. A konyhában épségben megtaláltam
a Rocklandi emlék feliratú pléhdobozt. Kiszórtam belőle a száraz kenyeret, és
megtöltöttem néhány, találomra felszedegetett, sértetlenül maradt tárggyal. A
nappaliban felfedeztem egy kicsike fényképalbumot, amely csodával határos módon nem
semmisült meg. Kivittem, és a ház előtt egy nagy nyárfa alá telepedtem vele. Ebben
a pillanatban Erne Pinkas tűnt fel.– Megláttam a kocsidat az út elején
– mondta, és leült mellém. – Harry fotói? – kérdezte az albumra mutatva.– Igen. A
házban találtam.Hallgattunk. Belelapoztam az albumba. A képek ránézésre a
nyolcvanas évek elején készülhettek. Egyiken-másikon egy zsemleszínű labrador
látszott.– Kié ez a kutya? – kérdeztem.– Harryé.– Nem is tudtam, hogy volt
kutyája.– Stormnak hívta. Tizenkét vagy tizenhárom évet élt.Storm. Ismerősnek tűnt
a név, de nem tudtam, honnan.– Marcus – szólalt meg Pinkas. – Múltkor nem akartam
undok lenni veled. Sajnálom, ha megbántottalak.– Nem számít.– De, igenis számít. És
azt sem tudtam, hogy megfenyegettek. A könyv miatt?– Valószínűleg.– Ki tehette ezt?
– nézett felháborodott arccal a leégett házra.– Nem tudjuk. A rendőrség szerint
valami benzinhez hasonlatos égésgyorsítót használtak. A parton találtak egy üres
kannát, de a rajta levő ujjlenyomatok nem szerepelnek a nyilvántartásban.– Szóval
megfenyegettek, és te mégis maradtál? Így van.– És miért?– Mi okom lenne elmenni? A
félelem? A félelemmel nem kell foglalkozni.Pinkas azt mondta, én vagyok valaki, és
ő is szeretett volna valakivé válni. A felesége mindig hitt benne. Pár éve meghalt,
valamilyen tumorban. A halálos ágyán azt mondta neki, mintha Pinkas még fiatal
ember volna, aki előtt ott az egész jövő:– Ernie, te még valami nagy dolgot fogsz
csinálni az életben. Én hiszek benned.– Túl öreg vagyok… Az életem már mögöttem
van.– Sosincs késő, Ernie. Amíg meg nem halunk, előttünk az élet.De a felesége
halála óta Ernie mindössze annyit ért el, hogy állása lett egy szupermarketben,
amivel visszakereshette a kemoterápia költségét, és gondoztathatta az asszony
márványsírját.– A bevásárlókocsikat szedem össze, Marcus. Járom a parkolót, lesem
az otthagyott kocsikat, visszatolom, sorba rendezem őket, egybeterelem a bandát a
kocsitárolóban az újabb vásárlók számára. A bevásárlókocsik soha nincsenek egyedül.
Legalábbis hosszabb ideig. Mert a világ minden szupermarketjében van egy Ernie, aki
értük jön, és visszaviszi őket a családjukhoz. De ki jön Ernie-ért, hogy hazavigye
a családjához? Miért jár olyasmi a bevásárlókocsiknak, ami nem jár az
embereknek?– Igazad van. Mit tehetek érted?– Szeretnék benne lenni a könyved
köszönetnyilvánításában. Szeretném, ha ott lenne a nevem az utolsó oldalon, ahol az
írók sokszor köszönetet mondanak a segítségért. Szeretném, ha az én nevem lenne az
első. Jó nagy betűkkel. Mert egy kicsit segítettem neked, hogy megtaláld, amit
keresel. Gondolod, hogy lehetséges? A feleségem büszke lenne rám. A férjecskéje
hozzájárult az új sztáríró, Marcus Goldman hatalmas sikeréhez.– Számíthatsz rám –
ígértem.– Felolvasom neki a könyvedet, Marc. Mindennap kiülök mellé, és olvasok
neki a könyvedből.– A könyvünkből, Erne. A könyvünkből.Egyszer csak lépteket
hallottunk a hátunk mögül. Jenny volt az.– Megláttam a kocsidat az út elején,
Marcus – mondta.Szavai hallatán összemosolyogtunk Erne-nel. Felálltam, Jenny
anyaian átölelt. Aztán a házra vetődött a pillantása, és sírni kezdett. Visszafelé
menet Concordba beugrottam Harryhez a Sea Side Motelbe. Meztelen felsőtesttel
toporgott a szobája előtt. Bokszmozdulatokat ismételgetett. Nem a régi Harry
volt.– Gyerünk bokszolni, Marcus – mondta, amikor meglátott.– Beszélnünk
kell.– Majd beszélünk boksz közben.Odanyújtottam neki a Rocklandi emlék feliratú
dobozt, amit a romok között találtam a házban.– Ezt magának hoztam – mondtam. –
Benéztem Goose Cove-ba. A ház még tele a holmijával… Miért nem megy, és szedi
össze?– Mit akar, hogy összeszedjek?– Az emlékeit, például?Elfintorodott.– Az
emlékek csak arra jók, hogy elszomorítsák az embert, Marcus. Elég, ha ránézek erre
a dobozra, és sírni támad kedvem!Kezébe vette a dobozt, és magához
szorította.– Amikor nyoma veszett, én nem vettem részt a kutatásban… – mesélte. –
Tudja, mit csináltam?– Nem…– Vártam, Marcus. Vártam. Keresni egyet jelentett volna
azzal, hogy nincs ott. Inkább vártam tehát, azzal a szent meggyőződéssel, hogy
vissza fog jönni. Biztos voltam benne, hogy visszajön egy nap. És azt akartam, hogy
azon a napon büszke legyen rám. Harminchárom évig készültem a visszatérésére.
Harminchárom évig! Csokoládét és virágot vettem neki mindennap. Tudtam, hogy ő az
egyetlen ember, akit valaha is szeretni fogok, és a szerelem, Marcus, csak egyszer
jön el az ember életében! Ha nem hisz nekem, az azt jelenti, hogy maga még sosem
volt szerelmes. Esténként üldögéltem a kanapén, és őt lestem, hátha elém toppan
hirtelen, ahogy elém szokott máskor is. Ha előadást tartottam valahol az ország
másik végében, üzenetet hagytam neki az ajtón: Konferenciára mentem Seattle-be.
Jövő kedden itthon vagyok. Ha időközben megjönne. És az ajtóm mindig nyitva állt.
Mindig! Harminchárom év alatt egyszer se zártam kulcsra. Az emberek azt mondták,
bolond vagyok, egyszer majd arra megyek haza, hogy a betörők kifosztották a
házamat, de Aurorában, New Hampshire-ben senki se szokta kifosztani a másikat.
Tudja, miért jártam éveken át az országot, miért fogadtam el minden
konferenciameghívást? Mert arra gondoltam, hátha megtalálom. Megapoliszoktól az
utolsó porfészekig bebarangoltam mindent, gondom volt rá, hogy minden helyi lap
jelezze az érkezésemet, néha még saját zsebből is fizettem a reklámot, mindezt
miért? Miatta, amiatt, hogy viszontláthassuk egymást. Az előadásaimon egyre
pásztáztam a közönség sorait, lestem a vele egykorú szőke nőket, kerestem a hasonló
vonásokat. Minden alkalommal bíztam benne, hogy hátha ott lesz. Az előadás után
minden kérdésre válaszoltam, remélve, hogy egyszer ő is ott lesz a kérdezők között.
Éveken át vizslattam a hallgatóságot, előbb a tizenöt éveseket, aztán a tizenhat,
húsz-, huszonöt éveseket! Csak azért maradtam Aurorában, Marcus, mert Nolát vártam.
És másfél hónappal ezelőtt megtalálták holtan. A kertemben eltemetve! Oly régóta
vártam, és ott volt, a közvetlen közelemben! Ott, ahová a kedvéért mindig is
hortenziát akartam ültetni! Amióta megtalálták, megszakad a szívem, Marcus! Mert
elveszítettem életem szerelmét, mert ha nem beszélek meg vele randevút ebbe az
átkozott motelbe, talán még mindig élne! Úgyhogy ne jöjjön ide az emlékekkel, amik
csak a szívemet facsarják. Hagyja ezt, könyörgöm, hagyja.Elindult a lépcső
felé.– Harry, hova megy?– Bokszolni. Már csak ez maradt, a boksz.Lement a
parkolóba, és a szomszédos étterem vendégeinek aggódó pillantásaitól kísérve támadó
mozdulatokat kezdett gyakorolni. Utána mentem, mire szembehelyezkedett velem.
Sorozatos ökölcsapásokkal próbálkozott, de már a boksz sem ment neki úgy, ahogy
régen.– Tulajdonképpen mit keres itt? – szögezte nekem két jobbhorog között.– Látni
akartam…– És mért akar annyira látni?– Mert barátok vagyunk!– Pontosan ez az,
Marcus, amit nem ért: nem lehetünk többé barátok.– Harry, miről beszél?– Ez az
igazság. Úgy szeretem, mintha a fiam lenne. És mindig is szeretni fogom. De a
jövőben nem lehetünk barátok.– De miért? A ház miatt? Megmondtam, hogy kifizetem!
Érti, kifizetem!– Még mindig nem érti, Marcus. Nem a ház miatt.Egy pillanatra
lanyhult a védekezésem, Harry megsorozta a jobb vállamat.– Figyeljen a védekezésre,
Marcus! Ha a fejére célzok, kiütöttem volna!– Fütyülök most a védekezésre! Tudni
akarom! Tudni akarom, mit jelentsenek a talányos megjegyzései!– Ezek nem talányos
megjegyzések. Ha majd megérti, akkor az egész ügyet
megoldja.Megtorpantam.– Úristen, miket beszél itt nekem? Titkol valamit előttem,
vagy mi? Nem mondta el a teljes igazságot?– Mindent elmondtam, Marcus. Az igazság
ott van a kezében.– Nem értem.– Tudom. De ha majd megérti, minden más lesz. Az
élete sorsdöntő időszakát éli.Dühösen leültem a betonra. Harry kiabálni kezdett
velem, hogy nem érünk rá üldögélni.– Keljen fel, gyerünk! – üvöltötte. – A boksz
nemes művészetét gyakoroljuk!Csakhogy nekem semmi kedvem nem volt már e nemes
művészethez.– Csak maga miatt látom értelmét a boksznak, Harry! Emlékszik a 2002-es
bajnokságra?– Naná, hogy emlékszem… Hogy is felejthetném el?– Akkor miért ne
lehetnénk többé barátok?– A könyvek miatt. A könyvek hoztak össze minket, és most a
könyvek választanak el. Így volt megírva.– Így volt megírva? Mit jelentsen
ez?– Minden benne van a könyvekben… Marcus, azóta tudom, amióta megláttam, hogy
egyszer eljön ez a pillanat.– Milyen pillanat?– A könyv hajtja előre most is.– A
könyv? Lemondok róla, ha akarja! Akarja, hogy abbahagyjak mindent? Nos, rendben,
vége! Nem írom meg! Nem írok semmit!– Ez sajnos nem megoldás. Ha nem ez a könyv,
jön majd egy másik.– Harry, miről beszél? Egy szót se értek.– Meg fogja írni a
könyvet, és az csodálatos könyv lesz. Félre ne értse, ennek nagyon örülök. De ezzel
eljött az ideje, hogy elváljunk egymástól. Egy író elmegy, egy másik megszületik.
Maga veszi át a stafétát, Marcus. Nagy író lesz magából. Egymillió dollárért adta
el a kéziratát! Nagyon nagy ember lesz magából. Mindig is tudtam.– Az isten
szerelmére, mit akar mondani ezzel?– A megoldást a könyvekben találja, Marcus. Ott
van a szeme előtt. Nyissa ki jól a szemét! Látja, hol vagyunk most?– Egy motel
parkolójában!– Ugyan! Nem, Marcus, a bajok eredeténél vagyunk! Több mint harminc
éve rettegek ettől a pillanattól.★A burrowsi egyetem bokszterme, 2002.
február – Rosszul tartja a kezét az ütésnél, Marcus. Jók az ütései, de a középső
ujj első perce túlságosan előreáll, és ütéskor sérül.– Ha rajtam van a kesztyű, nem
érzem.– Puszta kézzel is tudnia kell bokszolni. A kesztyű csak arra való, hogy ne
üsse agyon az ellenfelét. Ha a bokszzsákon kívül mást is ütne, tudná ezt.– Harry…
Maga szerint miért bokszolok mindig egyedül?– Ezt magától kell megkérdeznie.– Azt
hiszem, azért, mert félek. Félek a kudarctól.– És mit érzett, amikor megfogadva a
tanácsomat elment a lowelli bokszterembe, és összeverette magát azzal a hatalmas
fekete fickóval?– Büszkeséget. Utána büszkeséget éreztem. Másnap kedvtelve
nézegettem magamon a kék foltokat, sikerült meghaladnom önmagamat, meg mertem tenni
valamit! Mertem veszíteni!– Vagyis úgy érezte, győzött…– Tulajdonképpen igen.
Még ha tényszerűen el is vesztettem a meccset, győztesnek éreztem magam azon a
napon.– Ebben rejlik a válasz, nem számít, hogy nyer, vagy veszít, Marcus. A lényeg
az út, amelyet bejár az első gongütéstől az utolsóig. A meccs eredménye végső soron
csak a közönségnek szóló információ. Ki mondhatja, hogy vesztett, ha maga
győztesnek érzi magát? Az élet olyan, mint a futás, Marcus, mindig lesznek, akik
gyorsabbak vagy lassabbak magánál. De végül csak az számít, hogy maga mennyit tett
bele a dologba.– Harry, ezt a felhívást az aulában találtam…– Az egyetemi
bokszbajnokságról?– Igen… Ott lesz minden nagyobb egyetem… A Harvard, a Yale… Én…
én is szeretnék részt venni.– Hát akkor segítek magának.– Tényleg?– Persze. Mindig
számíthat rám, Marcus. Ne feledje. Maga meg én egy csapat vagyunk. Életreszólóan. 

10. Egy tizenöt éves lány nyomában(Aurora, New Hampshire, 1975. szeptember 1–
18.) – Harry, hogyan lehet meg nem élt érzéseket közvetíteni?– Éppen ez az írói
munka lényege. Írni tudni annyit tesz, hogy valaki erősebben képes átérezni a
dolgokat, mint mások, és utána közvetíteni is tudja az érzést. Az írás révén képes
olyasmit láttatni az olvasóval, amit az magától nem látna. Bajban lennénk, ha csak
árvák tudnának árvákról szóló történetet mesélni. Ez azt jelentené, hogy nem
írhatna anyákról, apákról, kutyákról, repülőgép-pilótákról, vagy az orosz
forradalomról, mert maga nem anya, nem apa, nem kutya, nem pilóta, és nem vett
részt az orosz forradalomban sem. Maga egyszerűen Marcus Goldman. És ha minden
írónak önmagára kellene szorítkoznia, az irodalom nagyon szomorú és értelmetlen
lenne. Az írónak joga van bármiről beszélni, bármiről, ami megérinti, Marcus. És
ezért senki sem ítélheti el. Azért vagyunk írók, mert másképp viszonyulunk egy
banális, mindenki által művelt tevékenységhez: az íráshoz. Ebben rejlik a lényeg. 

Előbb vagy utóbb mindenki látni vélte Nolát valahol. Valamelyik szomszédos város
bevásárlóközpontjában, egy buszmegállóban, egy vendéglő bárpultjánál. Egy héttel az
eltűnés után, miközben a rendőrség javában folytatta a keresést, már tucatszám
érkeztek a téves bejelentések. Cordridge megye egyik mozijában le kellett állítani
a vetítést, mert az egyik néző Nola Kellergant vélte felismerni a harmadik sorban.
Manchester környékén egy apa a tizenöt év körüli, szőke lányát kísérte volna egy
vásárba, de bevitték a helyi kapitányságra.Bármilyen nagy erővel folyt is a
kutatás, nem vezetett eredményre, hiába vonták be az Aurorával szomszédos városok
lakosságát is a munkába, semmi nyomot nem találtak, amin el lehetett volna indulni.
FBI-szakértők szálltak ki a rendőrségi munka optimalizálására, rámutatva arra, hogy
a korábbi tapasztalatok és statisztikák alapján mely helyeken kell elsősorban
keresni az eltűntet: vízfolyások mentén, autóparkolókhoz közeli erdőszéleken,
szemétlerakókban. Olyan bonyolultnak tűnt az ügy, hogy még egy médium segítségét is
igénybe vették, aki Oregonban már két gyilkossági ügyben is bizonyságot tett a
képességeiről, ezúttal azonban kudarcot vallott.Forrt a város, mindent
elárasztottak a kíváncsiskodók és az újságírók. A főutcán található rendőrőrsön
szorgos munka folyt, innen irányították az összehangolt kutatást, itt gyűjtötték és
rostálták a beérkező információkat. A vonalak égtek, a telefon egyfolytában
csörgött, nemegyszer érdektelen apróságok miatt, de minden bejelentést alaposan le
kellett ellenőrizni. Vermont és Massachusetts államokra is kiterjesztették a kutyás
keresőosztagok tevékenységét. Ez sem vezetett eredményre. A napi kétszeri
tájékoztatás, amit Pratt rendőrfőnök és Rodik kapitány a rendőrőrs bejárata előtt
adott a sajtó képviselőinek, egyre inkább úgy hangzott, mint a saját
tehetetlenségük beismerése.Bár nem tűnt fel senkinek, Aurora szoros megfigyelés
alatt állt, az ország minden szegletéből odasereglett tudósítók közé vegyülve
szövetségi ügynökök tartották szemmel Kellerganék környezetét, hallgatták le a
telefonbeszélgetéseket. Ha emberrablás történt, az elkövetőnek hamarosan
jelentkeznie kell. Telefonálni fog, esetleg valami perverz ötlettől vezéreltetve a
Terrace Avenue 245. előtt ácsorgó kíváncsiskodók közé keveredve csempészi be a
követelését tartalmazó üzenetet. Ha viszont nem a váltságdíj miatt rabolták el a
lányt, hanem – amint attól sokan tartottak – egy aberrált bűnöző áll a háttérben,
minél hamarabb semlegesíteni kell az illetőt, mielőtt újabb bűncselekményt követ
el.A lakosság összefogott, a férfiak időt nem kímélve fésültek át erdőt-mezőt,
jártak végig minden vízpartot. Robert Quinn két nap szabadságot vett ki, hogy részt
vehessen a kutatásban. Erne Pinkas, a művezető engedélyével egy órával hamarabb
fejezte be a munkát, hogy csatlakozhasson a délutántól napszálltáig dolgozó
keresőcsoporthoz. A Clark’s konyháján Tamara Quinn, Amy Pratt és mások szendvicset
készítettek az önkénteseknek. Másról se esett szó közöttük, mint a
nyomozásról.– Vannak értesüléseim! – mondogatta Tamara Quinn. – Nagyon fontos
értesüléseim!– Mi? Mi? Mesélj! – kiabálta a kenyeret vajazó hallgatóság.– Nem
mondhatok semmit… Túlságosan komoly ügy.De mindenki hozzátette a magáét a
híresztelésekhez, hisz régóta gyanították már, hogy valami nincs rendjén a Terrace
Avenue 245.-ben, nem véletlen hát, hogy rossz vége lett ennek. Philipsné, akinek a
fia egy osztályba járt Nolával, előadta, hogy egyszer egy szünetben valamelyik
gyerek viccből felrántotta a lány pólóját, és mindenki láthatta a kék-zöld foltokat
a testén. Nancy Hattaway anyja arról beszélt, hogy a lánya jó barátnőjével, Nolával
igen furcsa dolgok estek meg a nyáron, eltűnt például egy egész hétre, és
Kellerganék ajtaja zárva maradt minden látogató előtt. „Meg az a zene is! –
sopánkodott Mrs. Hattaway. – Mindennap hallgathattuk a garázsból üvöltő zenét, nem
is értettem, mi a csodának kell megsüketíteni az egész környéket. Szólnom kellett
volna a zaj miatt, de sose mertem. Magamban mindig arra gondoltam, mégiscsak a
tiszteletesről van szó…”★1975. szeptember 8., hétfő Dél körül lehetett. Harry várt.
Folyton ugyanazok a kérdések forogtak a fejében. Mi történhetett? Mi történt
Nolával? Már egy hete odahaza rostokolt, a lányt várta. A kanapén aludt a
nappaliban, és minden neszre felriadt. Nem evett. Úgy érezte, megbolondult. Hol
lehet Nola? Hogy lehetséges, hogy a rendőrség semmi nyomot nem talál? Minél többet
gondolkodott ezen, annál inkább előtolakodott benne egy sejtés: mi van, ha Nola
össze akarta kuszálni a nyomokat? Ha megrendezte a támadást? Az arcát vörösre
mázolva, sikoltozva színlelt emberrablást, és miközben a rendőrség Aurora környékén
keresi, ő már rég messze, Kanada mélyén jár. Nemsokára talán holttá is
nyilvánítják, és senki nem keresi többé. Talán azért rendezte meg a jelenetet, hogy
végleg békén hagyják őket? De ha így van, miért nem jött el a motelbeli randevúra?
Túl hamar megjelent a rendőrség? El kellett rejtőznie az erdőben? És mi
történhetett Deborah Coopernél? Van-e összefüggés a két ügy között, vagy véletlen
egybeesés az egész? Ha nem rabolták el Nolát, miért nem ad életjelet magáról? Miért
nem ide, Goose Cove-ba menekült? Harry egyre törte a fejét, hol lehet. Valami olyan
helyen, amit csak ők ketten ismernek. Martha’s Vineyardon például? Túl messze van.
A konyhai pléhdoboz eszébe juttatta a maine-i kirándulást szerelmük hajnalán.
Lehet, hogy Rocklandben rejtőzött el? Már fel is kapta a slusszkulcsot, és rohant
ki. Az ajtóban Jennybe ütközött, aki éppen csengetni készült. Napok óta nem látta a
férfit, már aggódott érte, azért jött, hogy megnézze, minden rendben van-e vele.
Úgy találta, rossz bőrben van, sokat fogyott. Ugyanaz a ruha volt rajta, mint
amiben egy héttel korábban a Clark’s-ben látta.– Mi van veled, Harry? –
kérdezte.– Várok.– Mit?– Nolát.Jenny nem értette.– Jaj, milyen borzalmas történet!
– jegyezte meg. – Mindenkit lesújt a városban. Egy hete már, és sehol semmi nyom. A
világon semmi. Harry… Olyan rosszul nézel ki, aggódom miattad. Ettél te mostanában?
Engedek neked egy fürdővizet, és csinálok valami harapnivalót.Harry nem ért rá
Jennyvel foglalkozni. Meg kellett keresnie, hol bujkál Nola. Kissé nyersen odébb
tolta, leszaladt a kavicsos parkolóhoz vezető falépcsőn, és beült a kocsiba.– Nem
kérek semmit – szólt vissza már a lehúzott ablakból. – Nem érek rá, dolgom van.– De
mi dolgod van? – kérdezte szomorúan Jenny.– Várnom kell.Indított, és már el is tűnt
a fenyők mögött. Jenny leült a tornác lépcsőjére, és sírva fakadt. Minél jobban
szerette a férfit, annál boldogtalanabbnak érezte magát. Ezzel egy időben lépett be
rózsacsokorral a kezében a Clark’s-be Travis Dawn. Napok óta, egészen pontosan Nola
eltűnése óta nem látta Jennyt. Az egész délelőttöt az erdőben töltötte a
keresőosztaggal, és amikor beült a járőrkocsiba, a padlón megpillantotta a virágot.
A rózsa elhervadt és furcsán lekókadt, de Travis hirtelen vágyat érzett, hogy
azonnal odaadja Jennynek. Mintha másnap már késő lett volna. Otthagyta a többieket
egy rövid időre, csak amíg beszalad hozzá a Clark’s-be, de a lány nem volt
ott.Leült a pulthoz, Tamara Quinn már oda is sietett hozzá, ahogy tette egyébként
mindig, ha egyenruhát látott.– Hogy halad a keresés? – kérdezte egy aggódó anya
ábrázatával.– Nem találtunk semmit, Mrs. Quinn. A világon semmit.Tamara
felsóhajtott, megakadt a szeme a fiatal rendőr fáradt vonásain.– Ebédeltél,
fiacskám?– Ööö… Nem. Igazából Jennyt szerettem volna látni.– Elszaladt
valahová.Tamara egy pohár jeges teát töltött Travisnek, papírabroszt, evőeszközt
tett elé. Észrevette a virágcsokrot.– Neki hoztad? – kérdezte.– Igen, Mrs. Quinn.
Csak tudni akartam, hogy jól van-e. Ez után a rémes esemény után…– Mindjárt itt
lesz. Azt kértem tőle, hogy ebédidő előtt érjen vissza, de persze késik. Teljesen
megkergült a miatt a fickó miatt…– Milyen fickó? – szorult el hirtelen Travis
szíve.– Harry Quebert.– Harry Quebert?– Lefogadom, hogy oda ment. Nem értem, miért
akar olyan csökönyösen tetszeni annak a kis szemétládának… Na, mindegy, nem is
lenne szabad erről beszélnem neked. Tőkehal és serpenyős burgonya a mai
menü…– Tökéletes, Mrs. Quinn. Köszönöm.Tamara barátian Travis vállára helyezte a
kezét.– Rendes fiú vagy te, Travis. Örülnék, ha az én Jennym olyasvalakivel járna,
mint te.Visszament a konyhába, Travis meg nagyot kortyolt a jeges teából. Szomorú
volt.Pár perc múlva beállított Jenny. Sietősen kifesthette magát, hogy eltüntesse a
sírás nyomait. Bement a pult mögé és felkötötte a kötényét, akkor vette csak észre
Travist. A férfi rámosolygott, odanyújtotta a hervadt virágcsokrot.– Nem néz ki
nagyon szívderítően, már napok óta oda akarom adni neked – szabadkozott. – Azt
gondoltam, úgyis a gesztus a lényeg.– Köszönöm, Travis.– Vadrózsa. Ismerek egy
helyet Montburry közelében, ott nő egy csomó. Elviszlek egyszer oda, ha akarod.
Jenny, minden rendben? Nem nézel ki túl jól…– Megvagyok…– Az a szörnyű eset gyötör,
ugye? Csak nem félsz? Ne izgulj, a rendőrség mindenütt jelen van. És biztos vagyok
benne, hogy megtaláljuk Nolát.– Nem félek. Másról van szó.– Miről?– Nem
érdekes.– Harry Quebert? A mamád azt mondja, tetszik neked.– Talán. De hagyjuk ezt,
Travis, nem érdekes. Mennem kell… Mennem kell a konyhába. Késtem, a mama megint
cirkuszolni fog.Azzal eltűnt a lengőajtó mögött.– Már megint késtél, Jenny! –
fogadta az anyja, a tányérokkal szorgoskodva. – Itt vagyok egyedül ezzel a rengeteg
emberrel.– Bocs, mama!Tamara egy tál tőkehalat és serpenyős burgonyát nyújtott
felé.– Vidd ki ezt, légy szíves, Travisnek.– Igen, mama.– Olyan aranyos
fiú.– Tudom…– Hívd meg vasárnap ebédre.– Ebédre? Nem, mama. Nem akarom. Egyáltalán
nem tetszik. Meg azzal hamis illúziókat táplálnék benne, ami nem lenne rendes dolog
a részemről.– Ne vitatkozz! Akkor nem fakszniztál ennyit, amikor egyedül maradtál a
bál előtt, és Travis idejött, hogy elkísérjen. Tetszel neki, ez
nyilvánvaló, rendes férj lehet belőle. Felejtsd már el Quebertet, az isten
szerelmére! Sose kapod meg! Vésd ezt az eszedbe egyszer, s mindenkorra! Quebert nem
jó ember! Ideje találnod egy férfit, igazán örülhetnél, hogy egy ilyen csinos fiú
udvarol neked, pedig egész nap kötényben vagy!– Mama!– Mama! Mama! – nyávogott
gyerekes hangon Tamara. – Elég a nyafogásból, megértetted? Mindjárt huszonöt éves
vagy! Vénlány akarsz maradni? Minden osztálytársnőd férjhez ment már! És te? Te
mikor fogsz? Te voltál a gimnázium szépe, hát mi történt, a Krisztusát? Olyan
csalódott vagyok, kislányom! A mama nagyon csalódott miattad. Vasárnap Travisszel
ebédelünk, punktum. Most kiviszed neki a tálat, és meghívod. Utána meg letörlöd a
hátsó asztalokat, mert elég gusztustalanok. Legalább megtanulod, hogy máskor ne
késs.★1975. szeptember 10., szerda – Tudja, doktor úr, van az a helyes rendőrfiú,
aki csapja a szelet neki. Mondtam, hogy hívja meg vasárnap ebédre. Nem akarta, de
aztán mégis kierőszakoltam.– Miért kellett kierőszakolnia, Mrs. Quinn?Tamara vállat
vont, a feje lehanyatlott a dívány karfájára. Elgondolkodott egy pillanatig.– Mert…
Mert nem akarom, hogy egyedül maradjon.– Tehát attól tart, hogy a lánya örök
életére egyedül marad.– Pontosan! Örök életére!– Ön is fél az
egyedülléttől?– Igen.– Mit jelent önnek az egyedüllét?– A magány maga a halál.– Fél
a haláltól?– Rettegek tőle, doktor úr.★1975. szeptember 14., vasárnap Travisre
záporoztak a kérdések Quinnék asztalánál. Tamara mindent tudni óhajtott a
nehézkesen haladó nyomozásról. Robert szívesen mesélt volna néhány érdekességet, de
ha nagy ritkán kinyitotta a száját, a felesége ráförmedt: „Csend legyen, Bobó. Nem
tesz jót a rákodnak.” Jenny boldogtalan arccal ült az asztalnál, alig nyúlt az
ételhez. Az anyjának viszont be nem állt a szája. Az almás piténél végül
előhozakodott a kérdéssel:– És van már gyanúsítottlistájuk, Travis?– Nem igazán.
Tulajdonképpen egy helyben toporgunk. Kész őrület, sehol semmi nyom.– Harry
Quebertet nem gyanúsítják? – érdeklődött Tamara.– Mama! – kiáltott fel sértődötten
Jenny.– Mi van? Már kérdezni sem szabad ebben a házban? Jó okom van rá, hogy szóba
hozzam, egy perverz az az alak, Travis. Egy perverz! Nem lennék meglepve, ha köze
lenne a kislány eltűnéséhez.– Súlyos vádat fogalmaz meg, Mrs. Quinn – felelte
Travis. – Bizonyíték nélkül nem lehet ilyesmit mondani.– Csakhogy nekem volt
bizonyítékom! – vágta oda dühödten Tamara. – Volt! Képzeld, volt tőle egy igen
kompromittáló, kézzel írt papírlapom, amit az étterem széfjében őriztem! Amihez
egyedül nekem van kulcsom! És tudod, hol tartom? A nyakamban! Nem veszem le soha!
Soha! És múltkor, amikor elő akarom venni azt a nyavalyás papírt, hogy odaadjam
Pratt rendőrfőnöknek, hát nem eltűnt? Nem volt a széfben! Hogy lehetséges ez?
Fogalmam sincs. Boszorkányság!– Talán csak máshová tetted – próbálta nyugtatni
Jenny.– Fogd be a szádat, kislányom. Csak nem vagyok teljesen hülye? Bobó, hülye
vagyok, vagy sem?Robert úgy ingatta a fejét, hogy nem lehetett tudni, igent vagy
nemet jelent a mozdulat, amire az asszony még ingerültebb lett.– Ide figyelj, Bobó,
mért nem felelsz, ha kérdezlek?– A rákom miatt – nyögte ki Robert.– Jó, akkor nem
kapsz süteményt. Megmondta az orvos, a desszert azon nyomban végezhet veled.– Nem
hallottam, hogy ilyesmit mondott volna! – ellenkezett Robert.– Látod, már a füledre
ment a rák. Két hónap múlva az angyalok között leszel, szegény Bobókám.Travis, hogy
tompítsa a feszültséget, visszatért a beszélgetés fonalához.– Akárhogy is van, ha
nincs meg a bizonyíték, nem áll meg a vád – vélekedett. – A rendőrségi vizsgálat
pontos és tudományos igényű. Van róla fogalmam, évfolyamelső voltam a
rendőrakadémián.Tamara már a puszta gondolattól is a plafonon volt, hogy nem tudja,
hová tűnt a papír, amellyel tönkretehetné Harryt. Hogy lecsillapítsa magát,
felkapta a tortalapátot, és harcias mozdulattal szeletelni kezdte a süteményt,
miközben Bobó egyre jajveszékelt, mert semmi kedve nem volt meghalni.★1975.
szeptember 17., szerda Tamara Quinn megszállottan kereste a papírlapot. Két napig
kutatott utána a házban, a kocsijában, még a garázsban is, ahová pedig sosem állt
be. Mindhiába. Aznap reggel, miután beindította a reggeli üzemet a Clark’s-ben,
bezárkózott az irodába, és kiszórta a padlóra a széf tartalmát. Lehetetlen, hogy
eltűnjön az a papír, hiszen senki más nem férhetett hozzá a páncélszekrényhez. Ott
kell lennie valahol. De hiába nézte át újra, végül az eredménytelen igyekezet után
dühösen pakolhatott vissza mindent. Jenny kopogott, és dugta be a fejét. Ott
találta az anyját, mélyen behajolva a mackó szájába.– Mama… mit csinálsz?– Dolgom
van.– Jaj, mama! Ne mondd, hogy megint azt az istenverte papírt
keresed!– Foglalkozz a saját dolgoddal, kislányom! Hány óra van?Jenny az órájára
pillantott.– Nyolc harminc lesz mindjárt – felelte.– Ó, a fenébe is! El vagyok
késve.– Honnan?– Találkozóm van.– Találkozód? Pedig ma délelőtt kell átvennünk az
italszállítmányt. Már múlt szerdán is…– Elég nagy vagy már, nem? – szakította félbe
nyersen az anyja. – Van két kezed, tudod, hol a raktár. Nem kell Harvardot végezni
hozzá, hogy egymásba tudd rakni a coca-colás rekeszeket, szerintem remekül fog
menni. És légy szíves, ne bűvöld a pillantásoddal a szállítófiút, hogy csinálja meg
helyetted! Ideje neked is kivenni a részedet a munkából!Aztán rá se nézve a
lányára, felkapta a kocsikulcsot, és elviharzott. Fél órával később nagy teherautó
állt meg a Clark’s mögött, a szállító egy coca-colás rekeszekkel teli raklapot tett
le a gazdasági bejárathoz.– Kell segítség? – kérdezte Jennyt, miután aláíratta vele
a szállítólevelet.– Nem, uram. Anyám azt akarja, hogy egyedül is
elboldoguljak.– Ahogy gondolja. Viszontlátásra.A teherautó elhajtott, és Jenny
egyenként hordta be a nehéz rekeszeket a raktárba. Legszívesebben elsírta volna
magát. Travis éppen akkor jött arra a járőrkocsival. Észrevette a lányt, rögtön
megállt, kiszállt.– Segítsek? – ajánlkozott.– Megcsinálom. Van más dolgod is,
gondolom – vonta meg a vállát Jenny, és rakodni kezdett.Travis felkapott egy
rekeszt, de közben csevegni is próbált.– Azt mondják, titkos a Coca-Cola receptje,
egy atlantai páncélszekrényben őrzik.– Nem tudtam.Követte Jennyt a raktárba, ahol
egymásra rakták a két rekeszt, amit becipeltek. Mivel a lány nem szólt egy szót se,
Travis folytatta az előadást.– Állítólag a katonák közérzetét is javítja, és a
második világháború óta rendszeresen szállítanak belőle a külföldön állomásozó
csapatoknak. Egy Coca-Coláról szóló könyvben olvastam. Csak úgy elolvastam, de
szoktam komolyabb könyveket is olvasni.Visszamentek a parkolóba. Jenny mélyen a
szemébe nézett.– Travis…– Igen?– Szoríts magadhoz. Ölelj át és szoríts magadhoz!
Olyan egyedül érzem magam! Olyan boldogtalan vagyok! Mintha a szívemig ható hideg
járna át.Travis a karjába kapta, és amilyen erősen csak tudta, magához
szorította. – Doktor úr, a lányom kérdezősködik. Éppen most kérdezte, hogy hova
járok szerdánként.– És mit válaszolt neki?– Elküldtem melegebb éghajlatra! Mondtam,
hogy törődjön inkább a Coca-Cola-szállítmánnyal! Mi köze hozzá, hogy hová
megyek?– A hangjából azt érzem, hogy dühös.– Igen! Igen! Persze, hogy dühös vagyok,
Ashcroft doktor!– Kire dühös?– Hát… ööö… magamra!– És miért?– Mert megint kiabáltam
vele. Tudja, doktor úr, az ember gyereket szül, és azt akarja, hogy az a gyerek a
legboldogabb legyen a világon. Aztán az élet jól keresztbe tesz!– Hogy érti
ezt?– Folyton tőlem kér tanácsot! Örökké a szoknyám szélén ül, engem nyaggat: mama,
hogy csináljam? Mama, hova tegyem? Mama így, mama úgy! Mama, mama, mama! De nem
leszek mindig mellette! Egy nap már nem tudok vigyázni rá, érti? És amikor erre
gondolok, görcsbe áll a hasam! Összerándul a gyomrom! Fizikai fájdalmat érzek,
elmegy az étvágyam!– Úgy érti, szorongásai vannak, Mrs. Quinn?– Igen! Igen!
Szorongásaim! Szörnyű szorongásaim! Az ember a legjobbat akarja, mindent megtenne a
gyerekeiért! De mit csinálnak majd a gyerekeink, ha mi már nem leszünk? Vajon mit?
Hogy legyen az ember biztos abban, hogy boldogok lesznek, nem esik soha semmi
bajuk? Mint annak a kislánynak! Azzal a szegény Nolával is mi történt, Ashcroft
doktor? És hol lehet vajon?★Hogy hol lehetett? Rocklandben biztos nem. Nem volt a
parton, nem volt az éttermekben, nem volt a boltokban. Nem volt sehol. Harry
felhívta a Martha’s Vineyard-i szállodát, hogy megkérdezze, nem láttak-e egy szőke
hajú, fiatal lányt, de a recepciós hülyének nézte. Akkor hát várni kezdett, várt
nappal, várt éjjel.Várt egész hétfőn.Várt egész kedden.Várt egész szerdán.Várt
egész csütörtökön.Várt egész pénteken.Várt egész szombaton.Várt egész
vasárnap.Állhatatosan, reménykedve várt, vissza kell jönnie. És akkor együtt
elmennek. Boldogok lesznek. Nola az egyetlen, aki valaha is értelmet adott az
életének. Tűzre vethetik a könyveket, házakat, zenéket, embereket, nem számít
semmi, mert ő vele lesz. Szerette, és ez egyet jelentett azzal, hogy amíg mellette
van, nem fél se a haláltól, se semmilyen sorscsapástól. Várta tehát. Amikor
leszállt az este, a csillagoknak fogadkozott, hogy mindig is várni fogja. Mialatt
Harry nem volt hajlandó feladni a reményt, Rodik kapitány kénytelen-kelletlen
megállapította, hogy akármilyen nagy erőket vetettek is be, a rendőrségi akció
kudarcot vallott. Már több mint két hete égen-földön folyt a keresés, de hiába. Az
FBI-jal és Pratt rendőrfőnökkel folytatott megbeszélésen Rodik keserűen vonta le a
következtetést.– A kutyák semmire se mennek, az emberek szintúgy. Szerintem már nem
fogjuk megtalálni.– Egyetértek önnel – bólintott az FBI-illetékes. – Az ilyen
eseteknél általában vagy azonnal megkerül az áldozat, akár élve, akár holtan, vagy
váltságdíjat követelnek. Ha viszont egyik sem következik be, az ügy bekerül a
megoldatlan eltűnések aktái közé, amelyek évről évre gyűlnek az íróasztalokon. Csak
az elmúlt héten országosan öt gyerek eltűnését jelentették az FBI-nak.
Nincs idő mindent végigvinni.– De vajon mi történhetett azzal a lánnyal? –
töprengett Pratt, aki nem tudott belenyugodni, hogy karba tett kézzel üljenek. –
Megszökött?– Hogy megszökött-e? Nem. Akkor miért látták volna véresen és halálra
rémülve?Rodik vállat vont, az FBI-os fickó azt javasolta, igyanak egy sört
valahol. Másnap, szeptember 18-án este, az utolsó közös sajtótájékoztatón Pratt
rendőrfőnök és Rodik kapitány bejelentették, hogy a Nola Kellergan felkutatására
indított akció véget ér. Az ügyben azonban tovább folyik a nyomozás az állami
rendőrség bűnügyi osztályán. Nem találtak semmi nyomot, semmilyen szálat, két hete
bottal ütötték a kis Nola Kellergan nyomát.Az önkéntesek Pratt rendőrfőnök
vezetésével még hetekig folytatták a keresést, egészen az államhatárig. De nem
jártak sikerrel. Nola Kellergan eltűnt, mint a kámfor. 

9. Egy fekete Monte Carlo– A szavak fontosak, Marcus. De ne azért írjon, hogy
olvassák, írjon azért, hogy meghallják a szavát. 

Haladt a munka. Az írással töltött órák lassan a papíron is tárgyiasultak, éreztem,

hogy visszatér belém az a leírhatatlan érzés, amit már örökre elveszettnek hittem.
Olyan volt, mintha visszakaptam volna egyik létfontosságú érzékemet, amelynek
hiányában működési zavaraim támadtak, mintha valaki megnyomott volna egy gombot az
agyamban, amitől egyszeriben újraindult minden. Mintha visszatértem volna az
életbe. Írónak éreztem magam.Már hajnal előtt indult a napom, fülemben a
zenelejátszó hallgatójával eljártam futni Concordban. A szállodába visszaérve
rendeltem egy liternyi kávét a szobámba, és nekiültem az írásnak. Ismét
számíthattam Denise segítségére, akit visszacsábítottam a Schmid & Hansontól a
Fifth Avenue-n levő irodámba. E-mailben küldtem át neki az éppen elkészült
szöveget, amin elvégezte a szokásos javításokat. Ha elkészült egy fejezet,
Douglashez is eljuttattam, hogy kikérjem a véleményét. Vicces volt látni, mennyire
szívügyének tekinti a könyvet, valósággal a gépre tapadva várta az újabb
fejezeteket. A határidőkre is rendszeresen emlékeztetett. „Ha nem készülünk el
időre, végünk”, mondogatta többes szám első személyben, bár ő elméletileg semmit
sem kockáztatott, mégis azonosult a helyzetemmel.Azt hiszem, Douglas megkímélt
engem attól a komoly pressziótól, ami rá nehezedett Barnaski részéről, aki úgy
vélte, külső segítség nélkül nem leszek képes tartani a határidőt. Többször
telefonált is, és emelt hangon hozta tudomásomra ezen aggodalmát.– Szellemírókhoz
kell folyamodnia – mondta –, különben sosem készül el azzal a könyvvel. Van erre
több csapatom is, nagy vonalakban megadja nekik a témát, és ők megírják maga
helyett.– Soha! – tiltakoztam. – Az én felelősségem megírni ezt a könyvet. Más nem
teheti meg helyettem.– Jaj, Goldman, maga elviselhetetlen az erkölcsösségével és a
lelkizésével! Manapság mindenki mással íratja a könyveit. X. Y. például sosem
utasítja vissza a segítséget.– X. Y. nem maga írja a könyveit?Barnaski jellegzetes
gúnykacajai egyikét hallatta.– Naná, hogy nem! Hogy a fészkes fenébe bírná ezt a
tempót? Az olvasók nem kíváncsiak arra, hogyan írja X. Y. a könyveit, még az sem
érdekli őket, hogy ő írja-e egyáltalán. Nekik csak az fontos, hogy minden évben,
nyár elején megjelenjen egy új X.
Y., amit a szabadságuk alatt olvashatnak. És mi ezt megadjuk nekik. Ezt hívják jó
kereskedelmi érzéknek.– Ezt hívják a közönség átverésének – jegyeztem
meg.– Átverés, átverés… ccc, Goldman, maga tényleg egy vérbeli drámai hős.Amikor
sikerült vele végre megértetnem, hogy szó sem lehet szellemírókról, elveszítette a
türelmét, és gorombáskodni kezdett.– Goldman, ha nem tévedek, egymillió dollárt
perkáltam le a szaros könyvéért, szeretném tehát, ha kissé együttműködőbb lenne. A
büdös életbe, ha egyszer úgy látom, hogy szüksége van a kis csapatomra, be is
fogjuk vetni!– Nyugalom, Roy, határidőre megkapja a könyvet. Feltéve, hogy nem
szakítja folyton félbe a munkát az örökös hívásaival.Barnaski teljesen
eldurvult.– A francba, Goldman, remélem, tisztában van vele, hogy a könyvvel én is
vásárra viszem a bőrömet? A saját bőrömet! Vásárra! Temérdek dohányt fektettem be
és az ország egyik legnagyobb könyvkiadójának hitelességével játszom. Ha tehát
rosszul sül el a dolog, ha a maga szeszélyei, vagy tudom is én, milyen baromság
miatt hajótörés lesz a vége, biztos lehet benne, hogy magammal fogom rántani magát
is! Jó mélyre!– Az eszembe véstem, Roy. Jól az eszembe véstem.Emberi gyarlóságai
mellett Barnaskinak veleszületett tehetsége volt a marketinghez, a könyvem máris az
év szenzációja lett, holott csak most indult a reklámkampány, most jelentek meg a
New York-i falakon az óriásplakátok. A Goose Cove-i tűzvész után nem sokkal
figyelemfelkeltő bejelentést tett: „Van valahol Amerikában egy író, aki
rejtekhelyén azon fáradozik, hogy kiderítse, mi is történt 1975-ben Aurorában. És
mivel az igazság fáj, van valaki, aki mindent megtesz, hogy elhallgattassa.” Másnap
cikk jelent meg a New York Times-ban, Ki akarja Marcus Goldman bőrét? címmel. Anyám
természetesen elolvasta, és nyomban felhívott.– Markie, az ég szerelmére, merre
vagy?– A concordi Regent’s Hotelben. 208-as lakosztály.– Jaj, hallgass – sikoltott
fel. – Nem akarom tudni!– De anya, hiszen te…– Ha elmondod, nem tudom megállni,
hogy el ne mondjam a hentesnek, aki elmondja a segédjének, aki továbbmondja az
anyjának, aki egyébként nem más, mint a feltoni gimnázium portásának az unokahúga,
aki biztosan elmondja a portásnak, az az átkozott meg elmeséli az igazgatónak, az
elújságolja a hírt a tanáriban, és hamarosan egész Montclair tudni fogja, hogy a
fiam a concordi Regent’s Hotel 208-as lakosztályában van, az a pasas meg, aki a
bőrödre vadászik, odamegy és elvágja a nyakadat álmodban. Egyébként hogyhogy
lakosztály? Barátnőd van? Megnősülsz?Hallottam, hogy hátrakiált az apámnak:
„Nelson, gyere gyorsan a telefonhoz! Markie megnősül!”– Nem nősülök, anya. Egyedül
vagyok a lakosztályban.Gahalowoodnak, aki éppen nekilátott a szobaszervizzel
felhozatott kiadós reggelijének, az a pompás ötlete támadt, hogy belekiabáljon a
beszélgetésbe: „Hé! Én is itt vagyok!”– Ki van ott? – csapott le rám anyám
kérdése.– Senki.– Ne mondd, hogy nincs ott senki! Férfihangot hallottam. Marcus,
fel kell tennem neked egy nagyon fontos egészségügyi kérdést, kérlek, légy őszinte
azzal, aki kilenc hónapon át a hasában hordott téged, egy homoszexuális férfi
rejtőzik a szobádban?– Nem, anya. Gahalowood rendőrőrmester van itt. Együtt
nyomozunk, az őrmester ezenkívül a szobaszervizszámlám dagasztásán is
fáradozik.– Meztelen?– Micsoda? Hogy lenne már! Rendőr, anya! Együtt
dolgozunk.– Rendőr… Én se ma jöttem le a falvédőről, ismerem azt a zenei izét, azt
a bagázst, akik együtt énekelnek, valami bőrruhás motoros, egy szerelő, egy indián,
velük van egy rendőr, és…– Anya, az egy zenekar, de ő valódi rendőr.– Markie, a
pogromok elől menekülő őseid és szerető édesanyád kedvéért kergesd ki a szobádból
azt a meztelen embert!– Nem kergetek ki senkit.– Jaj, Markie, miért telefonálsz, ha
csak a szívemet keseríted?– Te hívtál, anya.– Mert apáddal féltettünk attól a
bűnözőtől, aki üldöz téged.– Senki sem üldöz. A sajtó túlozza el a dolgot.– Minden
reggel és minden este megnézem a postaládát.– Miért?– Miért? Miért? Azt kérdi,
miért? Hát a bomba miatt!– Nem hinném, hogy valaki bombát helyezne el a
postaládátokban, anya.– Meg is halhatunk a bombától! Anélkül, hogy valaha is
részesültünk volna az unokák öröméből. Látod, milyen vagy? Képzeld, múltkor egy
nagy, fekete autó hazáig követte apádat. Ő bemenekült a házba, az autó meg
leparkolt előttünk.– Hívtatok rendőrt?– Természetesen. Két autó jött ki, harsogó
szirénával.– És?– A szomszédok voltak. Ezek a nyavalyások új autót vettek! És nem
is mondták. Ccc, új autó! Amikor mindenki azt mondja, hogy jön a gazdasági válság,
ezek meg új autót vesznek! Te nem találod gyanúsnak? A férfi szerintem
drogkereskedő, vagy valami hasonló.– Anya, hogy mondhatsz ilyen hülyeséget?– Tudom,
mit beszélek! És ne bánj így szegény anyáddal, aki bármelyik pillanatban meghalhat
egy bombamerényletben! Hogy állsz a könyvvel?– Jól haladok. Négy hét múlva kell
készen lennie.– És mi lesz a vége? Lehet, hogy annak a kislánynak a gyilkosa akar
téged is megölni.– Ez az egy bajom van, még mindig nem tudom, hogy végződik. Július
21-én hétfőn délután Gahalowood állított be hozzám, éppen azt a fejezetet írtam,
amelyben Nola és Harry elhatározzák, hogy együtt mennek Kanadába. Az őrmester
nagyon feldúltnak tűnt, azzal kezdte, hogy vett magának egy sört a
minibárból.– Elijah Sternnél voltam – mesélte.– Sternnél? Nélkülem?– Emlékeztetném,
hogy Stern beperelte a könyvét. Szóval, ott tartottam…Elmondta, hogy váratlanul
állított be Sternhez, hogy ne tűnjön túl hivatalosnak a látogatás, és Stern
ügyvédje, Bo Sylford nyitott neki ajtót sportruhában, izzadtan. „Öt percet kérek
magától, őrmester. Lezuhanyozom, és állok rendelkezésére”, mondta a neves bostoni
jogász.– Lezuhanyozik? – csodálkoztam.– Ahogy mondom, firkász. Ez a Sylford
félmeztelenül lófrált ott az előtérben. Egy kis szalonban várakoztam, amíg vissza
nem jött öltönyben, Sternnel együtt. „Nos, őrmester, ezek szerint megismerkedett a
párommal”, mondta Stern.– A párjával? – mondtam utána. – Úgy érti,
Stern…– Homoszexuális. Tehát vélhetően sosem érzett vonzalmat Nola Kellergan
iránt.– De mit jelentsen ez?– Én is ezt kérdeztem tőle. Elég nyitottnak mutatkozott
a beszélgetésre.Mint elmondta, a könyvem nagyon feldühítette Sternt, úgy vélte,
fogalmam sincs, miről beszélek. Gahalowood megragadta az alkalmat, és megkérte,
világítsa meg a nyomozás néhány homályos pontját.– Stern úr – kezdte –, annak
tükrében, amit az imént tudtam meg az ön… hm… szexuális irányultságáról,
megmagyarázná, milyen viszonyban állt Nolával?– Elmondtam már az elején – felelte
neheztelés nélkül Stern. – Munkakapcsolat volt köztünk.– Munkakapcsolat?– Amikor
valaki elvégez valamilyen munkát magának, őrmester, és cserébe megfizeti. Nola
modellt állt.– Tehát Nola Kellergan valóban modellkedni járt önhöz?– Igen. De nem
hozzám.– Akkor kihez?– Luther Calebhez.– Lutherhez? És minek?– Hogy Luther
kiélhesse a szenvedélyét.A Stern által felidézett jelenet valamikor 1975 júliusának
egyik estéjén játszódott le. A pontos dátumra már nem emlékezett, de a hónap vége
felé történhetett. Az eseményeket egybevetve, úgy vélem, közvetlenül a Martha’s
Vineyard-i nyaralás előtt.★Concord, 1975. július vége Késő este volt. Stern és
Luther egyedül voltak otthon, a teraszon sakkoztak. Vajon ki lehet az ilyenkor,
néztek fel, amikor váratlanul megszólalt a csengő. Luther ment ajtót nyitni. Egy
elbűvölő, kisírt szemű, szőke lánnyal tért vissza. Nola volt az.– Jó estét, Stern
úr – szólalt meg félénken a lány. – Elnézést kérek az alkalmatlankodásért. Nola
Kellergan vagyok, az aurorai lelkipásztor lánya.– Aurorai? Aurorából jöttél? –
hüledezett Stern. – Hogy tetted meg az utat?– Stoppoltam. Feltétlenül beszélnem
kellett önnel, Stern úr.– Ismerjük egymást valahonnan?– Nem, uram. De egy nagyon
fontos kérésem lenne önhöz.Stern alaposan megnézte a csillogó szemű, mégis szomorú
tekintetű fiatal nőt, aki késő este állít be hozzá valami nagyon fontos kéréssel.
Intett, hogy üljön az egyik kényelmes fotelbe, Caleb pedig kekszet és egy pohár
limonádét hozott neki, amit a lány egy hajtásra megivott.– Hallgatlak – mondta
Stern, félig-meddig élvezve a helyzetet. – Mi az a roppant fontos kérés?– Még
egyszer elnézést kérek, Stern úr, amiért ilyen későn zavarom. De vis majorról van
szó. A legnagyobb titokban jöttem önhöz, hogy… Azért, hogy alkalmazzon
engem.– Alkalmazzalak? Mégis mire alkalmazzalak?– Amire óhajtja, uram. Bármit
megcsinálok.– Alkalmazzalak? – kérdezte újra értetlenül Stern. – Miért? Pénzre van
szükséged, gyermekem?– Cserébe azt kérem öntől, engedje meg Harry Quebertnek, hogy
Goose Cove-ban maradjon.– Miért, Harry Quebert elmegy Goose Cove-ból?– Nem maradhat
tovább. Megkereste az ingatlanügynökséget. Az augusztust már nem tudja kifizetni.
Pedig itt kellene maradnia! Épphogy hozzáfogott a könyvéhez, amiről érzem, hogy
remekmű lesz! Ha elmegy, sosem fejezi be! Összetörik a karrierje! Micsoda vétek
lenne, Stern úr, micsoda vétek! És itt van a mi dolgunk is. Szeretem őt, Stern úr.
Úgy szeretem, ahogy csak egyszer szeret az életben az ember! Tudom, nevetségesnek
találja, amit mondok, azt gondolja, csak tizenöt éves vagyok, mit tudhatok én az
életről! Az életet lehet, hogy nem ismerem, de a saját szívemet igen! Harry nélkül
végem.Könyörögve kulcsolta össze a kezét.– Mit vársz tőlem? – kérdezte
Stern.– Nekem nincs pénzem. Ha lenne, kifizetném a bérleti díjat, hogy Harry
maradhasson. De alkalmazhatna engem! Az alkalmazottja lennék, addig szolgálnám önt,
amíg le nem dolgozom a ház néhány havi bérleti díját.– Van elég alkalmazottam a
birtokon.– Bármit megcsinálok. Bármit! Vagy akkor hadd fizessem részletekben a
bérletet, elsőre van százhúsz dollárom! – nyúlt a zsebébe Nola. – Ez az összes
félretett pénzem. Minden szombaton a Clark’s-ben dolgozom, abból majd
fizetem!– Mennyit keresel?– Három dollárt óránként! – vágta ki büszkén a lány. –
Plusz a borravaló!Stern elmosolyodott, meghatotta a kérés. Elérzékenyülve nézte
Nolát. Valójában nem volt szüksége
a bérleti díjból származó bevételre, nyugodtan átengedhette volna a házat pár
hónapra Quebertnek. Ebben a pillanatban azonban Luther jelezte, hogy szeretne
négyszemközt beszélni vele. Átvonultak a szomszédos szobába.– Eli, szeretném
lefeszteni – fogott bele Caleb. – Kérlek szépen… Kérlek…– Nem, Luther. Nem lehet…
Ne kezdd megint…– Könyörgöm… Hadd fesszem le… Olyan régóta…– De miért? Miért pont
őt?– Annyira haszonlít Eleanore-ra.– Már megint Eleanore? Elég ebből! Azonnal hagyd
abba!Stern eleinte tiltakozott, de Caleb olyan állhatatosan könyörgött, hogy végül
kénytelen volt engedni. Visszatért Nolához, aki kekszet csipegetett éppen.– Nola,
gondolkodtam – mondta neki. – Hajlandó vagyok Harry Quebert rendelkezésére
bocsátani a házat, amíg csak akarja.Nola a nyakába ugrott.– Ó, nagyon köszönöm!
Köszönöm, Stern úr!– Várj csak, van egy feltételem…– Hát persze! Amit csak akar!
Annyira jó hozzám, Stern úr.– Modellt kell állnod. Egy festményhez. Luther fog
lefesteni. Meztelenül állsz modellt neki, és ő lefest.Nola alig kapott
levegőt.– Meztelenül? Azt akarja, hogy teljesen levetkőzzem?– Igen. De kizárólag
azért, hogy modellt állj. Senki nem nyúl hozzád egy ujjal sem.– Tudja, nagyon kínos
lenne meztelenül… Úgy értem… – dadogott Nola, majd heves zokogásban tört ki. – Azt
hittem, kisebb szolgálatokat tehetek önért, kertészkedhetek, vagy a könyvtárát
rendezhetem. Nem gondoltam, hogy… Erre nem gondoltam.Megtörölte az arcát. Stern
csak nézte a csupa kedvesség kis asszonypalántát, akit meztelenségre kényszerít.
Legszívesebben vigasztalóan átölelte volna, de nem akarta engedni, hogy az érzelmei
felülkerekedjenek.– Ezt kérem cserébe – jegyezte meg szárazon. – Modellt állsz
meztelenül, és Quebert a házban maradhat.Nola rábólintott.– Megteszem, Stern úr.
Megteszek mindent, amit kíván. Állok rendelkezésére.★Harminchárom évvel később,
lelkifurdalással küzdve, és mintegy vezeklésül Stern kivezette Gahalowoodot a
teraszra, ahol annak idején a sofőrje óhajának engedve, azt szabta feltételül
Nolának, hogy ruhátlanul álljon modellt, ha azt akarja, hogy élete szerelme a
városban maradhasson.– Nos, így lépett be Nola az életembe – mondta. – A látogatást
követő napon kerestem Quebertet, hogy megmondjam neki, nyugodtan maradhat a házban,
de képtelenség volt rátalálni. Egy egész hétig elérhetetlen maradt. Még Luthert is
odaküldtem Goose Cove-ba, hogy az ajtaja előtt szobrozzon. Akkor sikerült végre
elcsípnie, amikor Quebert éppen távozni készült Aurorából.– Nem furcsállta Nola
kérését? – érdeklődött Gahalowood. – Hogy egy tizenöt éves lánynak viszonya van egy
harminc feletti férfival, és magától kér szívességet a számára?– Tudja, őrmester,
olyan szépen beszélt a szerelemről… Úgy, ahogy én sosem tudtam volna. Meg aztán én
a férfiakat szeretem. Tudja, hogy tekintettek akkoriban a homoszexualitásra?
Egyébként ma sem sokkal jobb a helyzet… Ezért is rejtőzködöm folyton. Annyira, hogy
amikor ez a Goldman vén szadistának ábrázol és arra utalgat, hogy
megerőszakolhattam Nolát, nem merek mondani semmit. Ügyvédeket küldök a csatába,
pert indítok, igyekszem megakadályozni a könyv megjelenését. Holott elég lenne
kiállni Amerika elé, és elmondani, hogy a másik táborhoz tartozom. De honfitársaink
ehhez még túl prűdek, és nem kockáztathatom a hírnevemet.Gahalowood visszaterelte a
szót az eredeti témához.– Hogyan teljesült a megállapodásuk Nolával?– Luther járt
át érte Aurorába. Megmondtam, hogy nem akarok tudni a dologról. A saját kocsiját
kellett használnia, egy kék Mustangot, nem pedig a szolgálati fekete Lincolnt.
Amikor láttam, hogy Aurorába készül, kimenőre küldtem a személyzet többi tagját.
Nem akartam, hogy bárki is ott legyen. Szégyelltem ezt az ügyet. Azt sem akartam,
hogy a Luther műtermeként szolgáló verandán tartózkodjanak, attól tartottam, valaki
meglepi őket. Végül a dolgozószobám melletti kis szalonba vonultak el. Nolát
érkezésekor és távozásakor is üdvözöltem. Ezt feltételül szabtam Luthernek, így
akartam megbizonyosodni, hogy minden rendben, vagyis, hogy nem esett nagyobb baj.
Emlékszem az első alkalomra, Nola egy fehér lepedővel letakart kanapén feküdt, már
ruha nélkül, reszketve, rémülten, zavartan. Megszorítottam a kezét, jéghideg volt.
Sosem maradtam a szobában, de mindig a közelben voltam, hogy tudjam, Luther nem
tesz semmi kárt a lányban. Később még egy mikrofont is elrejtettem a helyiségben.
Követni tudtam, mi folyik odaát.– És?– Semmi. Luther egy szót se szólt. Az
eltorzult állkapcsa miatt alapvetően szófukar volt. Csak festette a lányt. Ez
minden.– Ezek szerint tehát hozzá se nyúlt?– Soha! De mondom, nem is tűrtem
volna.– Hányszor jött el Nola?– Nem tudom. Talán tízszer.– És hány képet festett
Luther?– Egyetlenegyet.– Azt, amit elvittünk?– Igen.Harry tehát egyedül Nolának
köszönhette, hogy Aurorában maradhatott. De vajon Luther Caleb miért érezte
szükségét, hogy lefesse a lányt? És vajon Stern, aki ellenszolgáltatás nélkül is
Harry rendelkezésére bocsátotta volna a házat, miért egyezett bele hirtelen Caleb
kérésébe, és miért kényszerítette Nolát, hogy aktmodell legyen? Ezekre a kérdésekre
Gahalowood nem kapott választ.– Pedig kérdeztem tőle – mondta. – „Stern úr, egy
dolgot még mindig nem értek, szegeztem neki, miért akarta Luther lefesteni Nolát?
Az imént azt mondta, hogy kiélhesse a szenvedélyét. Úgy értette, szexuális gyönyört
keltett benne? Említett egy bizonyos Eleanore-t is, ő Luther régi barátnője lenne?”
De Stern elzárkózott a témától. Bonyolult történetnek nevezte, és azt kérte, a
Noláról hallottakon kívül a többi legyen a múlté. Azzal véget vetett a
beszélgetésnek. Nem hivatalosan voltam ott, nem kötelezhettem válaszadásra.– Jenny
azt mesélte, hogy Luther őt is le akarta festeni – emlékeztettem Gahalowoodot.– Ki
a fene volt ez a pali? Az ecset megszállottja?– Fogalmam sincs, őrmester. Gondolja,
hogy Stern azért engedett Caleb kérésének, mert vonzódott hozzá?– Átfutott rajtam a
gondolat, fel is tettem a kérdést Sternnek. Arra voltam kíváncsi, volt-e köztük
valami. A legnagyobb nyugalommal azt felelte, hogy nem. „A hetvenes évek óta
abszolút hűséges társa vagyok Sylford úrnak. Luther Caleb iránt soha nem éreztem
mást, mint legfeljebb szánalmat, ezért is fogadtam fel. Egy félrecsúszott,
szerencsétlen fickó volt Portlandből, arcán egy iszonyatos verés maradandó
nyomával. Értelmetlen, tönkretett élet. Jól elboldogult a kocsikkal, nekem meg
éppen szükségem volt sofőrre, és valakire, aki gondozza az autóimat. Hamarosan
baráti szálak is szövődtek köztünk. Szimpatikus fickó volt. Mondhatom, hogy barátok
lettünk.” Látja, firkász, éppen ez a barátinak mondott viszony nem hagy nyugodni.
Az az érzésem, ennél többről lehetett szó. De nem szexuális értelemben, biztos
vagyok benne, hogy Stern nem hazudik, amikor azt állítja, hogy nem érzett vonzalmat
Caleb iránt. Nem, itt valami… betegesebb dolog lapul. Legalábbis ez volt a
benyomásom, amikor Stern felidézte a jelenetet, melynek során belement, hogy Caleb
aktképet festhessen Noláról. Sternnek ettől felfordult a gyomra, mégis igent
mondott, mintha Calebnek hatalma lett volna felette. Ez egyébként Sylfordnak sem
kerülte el a figyelmét. Egy árva szót sem szólt addig, csak hallgatott, de amikor
Stern a rémült, ruhátlan kislányról mesélt, akinek mindig beköszönt, megszólalt:
„Ejnye, Eli’, mi ez? Mi ez az egész? Hogyhogy nem meséltél erről soha?”– És Luther
eltűnéséről beszéltek? – kérdeztem.– Csigavér, firkász, a végére hagytam a
legjobbat. Sylford akaratlanul nehéz helyzetbe hozta Sternt. Megzavarodva, jogászi
rutinjából kiesve háborgott: „Na, de Eli’! Ezt meg kell magyaráznod! Miért nem
meséltél soha erről? Miért hallgattál annyi éven át?” Persze sejtheti, hogy a
kérdéses Eli’ sarokba szorulva feszengett, míg végül kifakadt: „Hallgattam,
hallgattam, de nem felejtettem el! Harminchárom éve őrzöm azt a képet! Mindennap
bementem a műterembe, leültem a kanapéra, és néztem. Állnom kellett a tekintetét,
elviselnem a jelenlétét. Nézett rám a szellemarcával. Ez volt a
büntetésem!”Gahalowood erre természetesen megkérdezte tőle, hogy milyen büntetésről
beszél.– A büntetésről, amiért egy kicsit én is a gyilkosa voltam! – tört ki
Sternből. – Azzal, hogy Luther aktképet festhetett róla, felébresztettem benne a
démonokat… Én… Én mondtam annak a kislánynak, hogy meztelenül kell modellt állnia,
és így kapcsolatot teremtettem közöttük. Úgy gondolom, közvetve én is felelős
vagyok annak a kedves gyereknek a haláláért!– Stern úr, mi történt pontosan?Először
tanácstalanul hallgatott, szemlátomást nem tudta eldönteni, hogy vajon tényleg el
kell-e mondania, amit tud. Végül mégis rászánta magát.– Hamar rájöttem, hogy Luther
halálosan szerelmes Nolába, és szeretné megérteni, miért érez a lány ugyanígy Harry
iránt. Luther ebbe belebetegedett. Örökké Queberttel foglalkozott, szinte a
megszállottja lett, végül már a Goose Cove körüli erdőbe rejtőzve leskelődött
utána. Láttam, hogy egyre gyakrabban jár Aurorába, sokszor egész napokat tölt ott.
Éreztem, hogy kezd kicsúszni az ellenőrzésem alól a helyzet, ezért egy nap a
nyomába eredtem. Goose Cove közelében, a fák között bukkantam rá a kocsijára.
Valamivel távolabb, egy eldugott helyen leparkoltam én is, és elindultam az
erdőben. Egyszer csak megpillantottam, ő viszont nem vett észre engem. A bokrok
rejtekéből leste a házat. Nem fedtem fel magam, de szerettem volna megleckéztetni,
hadd érezze, milyen veszélyes, amit csinál. Elhatároztam, hogy beállítok Goose
Cove-ba, mintha váratlanul meglátogatnám Harryt. Visszafordultam tehát az 1-esre,
és a házhoz vezető úton át, természetesnek tűnő arccal érkeztem meg. Egyenesen a
teraszra mentem, közben igyekeztem zajt csapni. „Jó napot! Jó napot, Harry!”,
kiabáltam, hogy Luther is biztosan meghallja. Harry vélhetően bolondnak nézett, bár
úgy emlékszem, ő is igencsak kurjongatott. Elhitettem vele, hogy Aurorában hagytam
a kocsimat, és azt javasoltam, vigyen vissza a városba, ebédeljünk együtt. Boldogan
ráállt, elindultunk. Gondoltam,
Luthernek így lesz ideje elkotródni, és megússza egy kiadós ijedséggel. A Clark’s-
be mentünk. Harry ott elmesélte, hogy két nappal azelőtt hajnalban Luther vitte
vissza Aurorából Goose Cove-ba, mert izomgörcse lett futás közben. Quebert
megkérdezte tőlem, hogy mit csinált Luther ilyen korán Aurorában. Gyorsan
eltereltem a szót, de nagyon aggasztott a dolog, ennek feltétlenül véget kellett
vetni. Aznap este ráparancsoltam Lutherre, hogy ne menjen többé Aurorába, mert
megütheti a bokáját, ha továbbra is ott koslat, de folytatta. Egy vagy két hét
múlva aztán közöltem vele, nem festheti tovább Nolát. Szörnyen összevesztünk. Ez
1975. augusztus 29-én, pénteken történt. Kijelentette, hogy nem tud tovább nálam
dolgozni, és az ajtót bevágva elviharzott. Azt hittem, csak rosszkedvében reagál
ennyire hevesen, és úgyis visszajön. Másnap, azon a bizonyos augusztus 30-án korán
elmentem otthonról, különböző magántermészetű találkozóim voltak, de amikor a nap
vége felé hazaértem, és láttam, hogy Luther még mindig nem jött vissza, furcsa
balsejtelem fogott el. Elindultam, hogy megkeressem. Aurora felé mentem, este nyolc
óra lehetett. Útközben elhaladt mellettem egy rendőrautókból álló konvoj. A városba
érve szörnyű felfordulásba csöppentem, azt beszélték mindenütt, hogy Nola eltűnt.
Megtudakoltam Kellerganék címét, pedig az is elég lett volna, ha hagyom, hogy a
kíváncsiskodók tömege magával sodorjon. A szájtátók között ácsorogtam egy darabig a
ház előtt, és hitetlenkedve bámultam a helyet, ahol az a kedves kislány lakott, a
fehér deszkákból épült, békés kis házat, a termetes cseresznyefán lógó hintát. Késő
este értem vissza Concordba, és rögtön benyitottam Luther szobájába, hogy megjött-
e, de persze nem találtam ott senkit. Csak Nola képe meredt rám. Elkészült,
befejezte a festményt. Magammal vittem, felakasztottam a műterem falára. Azóta le
sem vettem onnan. Egész éjszaka vártam Luthert, de hiába. Másnap az apja
telefonált, ő is kereste. Mondtam, hogy a fia két nappal korábban elment. Nem
részleteztem neki, mi történt. Ahogy egyébként másnak sem. Inkább hallgattam. Mert
ha Luthert vádoltam volna Nola Kellergan elrablásával, azzal magamat is vádoltam
volna. Egy hónapig vártam vissza, mindennap kerestem. Végül az apja értesített,
hogy Luther autóbalesetben meghalt.– Azt akarja mondani ezzel, hogy ön szerint
Luther Caleb gyilkolta meg Nolát? – kérdezte Gahalowood.– Igen, őrmester –
bólintott Stern. – Harminchárom éve így gondolom.Stern szavai, amelyek Gahalowoodon
keresztül jutottak el hozzám, először teljesen megdöbbentettek. Újabb két sört
vettem ki magunknak a minibárból, és bekapcsoltam a felvevőt.– Ezt most el kellene
mondania újra, őrmester – kértem. – Fel kell, hogy vegyem a könyvemhez.Készségesen
beleegyezett.– Ha akarja, firkász.Elindítottam a felvételt. Ebben a pillanatban
megszólalt a telefonja. Gahalowood beleszólt, a felvételen hallható, amint ezt
mondja: „Biztos benne? Mindennek utánanézett? Mi? Miii? Úristen, ez hihetetlen!”
Egy darab papírt meg tollat kért tőlem, amire felírt valamit. Furcsa
arckifejezéssel nézett rám.– Egy gyakornok volt az osztályról… Megkértem, hogy
bányássza elő a Luther Caleb balesetéről készült aktát.– És?– A korabeli jelentés
szerint Luther Calebet egy fekete Chevrolet Monte Carlóban találták meg, az autó a
nyilvántartás alapján Stern cégének tulajdonában állt.★1975. szeptember 26.,
péntek Ködös nap volt. Már órák óta felkelt a nap, de csak halványan világított.
Fátyolos sávok ülték meg a tájat, mint nyirkos őszi időben annyiszor New
Englandben. George Tent homárhalász reggel nyolckor hajózott ki fiával együtt a
massachusettsi Sagamore kikötőjéből. Többnyire ő is a part mentén halászott, de az
e mesterséget űzők zömével ellentétben, nehezebben megközelíthető, és az erős
árapály miatt kevésbé kecsegtető, éppen ezért a többi halász által nemigen
látogatott tengeröblökben is kivetette időnként a hálóját. Aznap pont egy ilyen
keskeny öbölbe indult, két csapdát akart ellenőrizni. A két meredek sziklafal közé
zárt tengerszorosba, a Sunset Cove-ba kormányozta be éppen a hajóját, amikor a fia
szemét hirtelen fény vakította el. Egy napsugár hatolt át a felhőrétegen, az
csillant meg valamilyen tárgyon. Egy másodperc törtrészéig tartott az egész, mégis
magára vonta a fiatalember figyelmét, ezért távcsövével végigpásztázta a
sziklafalat.– Mi az? – érdeklődött az apja.– Van ott valami, a parti sziklán. Nem
tudom, mi az, de nagyon csillog.Tent ellenőrizte a vízmélységet, és úgy találta,
elegendő ahhoz, hogy közelebb menjenek. Lassan siklottak el mellette.– Van tipped,
mi lehet az? – kérdezte George Tent egyre fokozódó kíváncsisággal.– Annyi biztos,
hogy olyasmi, amiről visszaverődik a fény. Valami oda nem illő, fém, vagy
üveg.Továbbmentek, míg egy sziklacsoportot megkerülve, egyszer csak meg nem
pillantották a figyelmüket felkeltő tárgyat. „A kutya szentségit!”, szaladt ki Tent
száján, miközben elkerekedett szemekkel bámult előre. Aztán a rádióadóhoz ugrott,
hogy értesítse a parti őrséget. A parti őrség nyolc óra negyvenhétkor jelentette a
sagamore-i rendőrségnek a halálos közúti balesetet: egy autó letért a Sunset Cove
öböl sziklái felett kanyargó útról, és a szakadékba zuhant. Darren Wanslow
rendőrtiszt érkezett ki a helyszínre. Jól ismerte a terepet, a szédítő szakadék
felett vezető, keskeny utacskát, amelyről fenséges kilátás nyílt. Az út legmagasabb
pontján parkoló is épült, ahonnan a turisták megcsodálhatták a panorámát. Gyönyörű,
ám Wanslow szerint igen veszélyes hely volt, hiszen semmiféle korlát nem védte a
járműveket. Számtalanszor kérte már az önkormányzatot, de hiába, pedig nyári
estéken sokan jártak arrafelé. Mindössze egy figyelmeztető táblát helyeztek el az
út mentén.A parkolóhoz érve Wanslow egy erdészautót pillantott meg, amiből arra
következtetett, hogy ott történhetett a baleset. Kikapcsolta a szirénát és
leparkolt. Két erdész figyelte az odalenn játszódó eseményeket. A parti őrség
motoros naszádja forgolódott a szikla tövében, karos emelővel közelítve a
parthoz.– Azt mondják, egy kocsi van lent – újságolta Wanslownak az egyik erdész –,
de innen aztán semmi se látszik.A rendőr a szakadék szélére merészkedett, a tövises
bokrokkal, magasra nőtt gazzal, kiszögellésekkel tarkított sziklafal meredeken
zuhant a mélybe. Tényleg nem látszott semmi.– Szóval egy kocsi van odalenn? –
kérdezte.– Ezt hallottuk az adón. A parti őrség hajójának helyzete alapján a
parkolóban állhatott az a kocsi, aztán valamilyen okból lezuhant a szakadékba. Csak
remélni tudom, hogy nem valami kamatyoló tizenévesek voltak benne, akik
elfelejtették behúzni a kéziféket.– Uramisten – mormolta Wanslow. – Én is csak
abban bízom, hogy nem kölyköket találnak odalenn.Átvizsgálta a parkoló szakadék
felé eső részét. Az aszfalt és a szikla pereme között széles, füves sáv terült el.
Wanslow a mélység felé guruló autó nyomait kereste, letaposott fű, kiszaggatott
bozót után kutatott.– Maga szerint egyenesen begurult a szakadékba? – kérdezte az
egyik erdésztől.– Egész biztos. Mióta mondjuk, hogy korlát kellene! Gyerekek
lesznek azok, ha mondom. Gyerekek. Kicsit felöntöttek a garatra, aztán csak mentek,
egyenesen. Mert hacsak nincs az emberben egy-két pohárral több a kelleténél, csuda
erős ok kell ahhoz, hogy ne álljon meg a parkoló végében.A naszádnak sikerült a
manőver, már távolodott a sziklafaltól. A három férfi megláthatta végre az emelőkar
végén himbálózó autót. Wanslow visszaült a kocsijába és rádión kapcsolatba lépett a
parti őrséggel.– Milyen márkájú autó? – kérdezte.– Chevrolet Monte Carlo – felelte
a másik. – Fekete.– Fekete Monte Carlo? Biztos benne, hogy egy fekete Monte
Carlo?– Abszolút. New hampshire-i rendszámmal. Van benne egy hulla. Nem túl szép
látvány.★Már két órája ültünk Gahalowood kínosan erőlködő szolgálati Chryslerében.
2008. július 22., kedd volt.– Akarja, hogy vezessek, őrmester?– Isten őrizz!– Túl
lassan vezet.– Elővigyázatosan vezetek.– A kocsija egy roncshalmaz, őrmester.– A
kocsim az állami rendőrség gépjárműve. Több tiszteletet kérek.– Jó, akkor egy
állami roncshalmaz. Mi lenne, ha betennénk egy kis zenét?– Ne is álmodjon róla,
firkász. Nyomozunk, nem házibuliba tartunk.– Tudja mit, megírom a könyvemben, hogy
úgy vezet, mint egy öreg tata.– Keressen valami zenét, firkász. És állítsa jó
hangosra. Hallani sem akarom magát, amíg oda nem érünk.Elnevettem magam.– Na, jó,
meséljen, ki ez a fickó – mondtam. – Darren…– …Wanslow. A sagamore-i rendőrségtől.
Ő ment ki, amikor a halászok megtalálták Luther autójának roncsát.– Egy fekete
Chevrolet Monte Carlót.– Pontosan.– Érthetetlen! Hogy lehet, hogy nem hozták
összefüggésbe a két ügyet?– Gőzöm sincs, firkász. Éppen ezt kell tisztáznunk.– Mi
lett ezzel a Wanslow-val?– Pár éve nyugdíjba ment. Most autószerelő műhelye van egy
unokatestvérével közösen. Felveszi, amit mondok?– Igen. Mit mondott magának tegnap
a telefonban Wanslow?– Nem sokat. Úgy tűnt, meglepte a hívásom. Azt mondta,
napközben megtaláljuk a műhelyben.– Miért nem kérdezte ki telefonon?– Nincs jobb
egy szemtől szembe beszélgetésnél, firkász. A telefon túlságosan személytelen. Az
olyan nyápicoknak való, mint maga.A műhely Sagamore szélén volt. Wanslow-t egy öreg
Buick motorházába hajolva találtuk. Kizavarta az unokatestvérét az irodából,
behívott bennünket, elpakolta a székeken tornyosuló könyvelési iratokat, hogy
leülhessünk, alaposan megmosta a kezét egy ócska mosdótál fölött, aztán kávéval
kínált minket.– Nos? – kérdezte, miközben teletöltötte a csészénket. – Minek
köszönhetem a New Hampshire-i állami rendőrség látogatását?– Amint tegnap
említettem, Nola Kellergan halála ügyében nyomozunk – felelte Gahalowood. – Azon
belül is egy autóbaleset érdekelne bennünket, amely az ön körzetében történt 1975.
szeptember 26-án.– Ja, a fekete Monte Carlo, ugye?– Pontosan. Miből gondolta, hogy
éppen az érdekel bennünket?– A Kellergan-ügyben nyomoznak. Akkoriban én is
összefüggésbe hoztam a történteket.– Igazán?– Igen.
Ezért is emlékszem az esetre. Úgy értem, az idők során vannak olyan ügyek,
amelyeket elfelejt az ember, és vannak, amelyek mélyen belevésődnek az
emlékezetébe. Az a baleset ez utóbbi kategóriába tartozott.– Miért?– Tudja, egy
kisvárosi zsaru életében a közúti balesetek a legkiemelkedőbb ügyek, amelyekben el
kell járnia. Én például egész pályafutásom alatt nem láttam másmilyen halottat,
mint a balesetek áldozatait. Ez viszont más volt, hetekkel korábban tájékoztattak
mindenkit a New Hampshire-i emberrablásról. Egy fekete Chevrolet Monte Carlót
köröztek, és arra kértek minket, tartsuk nyitva a szemünket. Emlékszem, azokban a
hetekben Chevrolet-k után kutattam az őrjáratban, és akármilyen színű akadt utamba,
mindet megállítottam ellenőrzésre. Gondoltam, egy fekete autót könnyen
átfesthetnek. Szóval érintett voltam az ügyben, ahogy egyébként minden környékbeli
rendőr, hiszen mindenáron meg akartuk találni azt a kislányt. Egy reggel aztán,
éppen én voltam bent az őrsön, amikor a parti őrség értesített, hogy egy kocsit
hoznak ki a Sunset Cove szakadék aljából. Tippeljen, milyen márka volt…– Fekete
Monte Carlo.– Ördöge van. New Hampshire-i rendszámmal. Benne egy holttest.
Átvizsgáltam az autót, azóta se felejtettem azt a pillanatot. A kocsi ripityára
tört a zuhanásban, a benne ülő fickó péppé zúzta magát. Megtaláltuk a papírjait,
Luther Calebnek hívták. Jól emlékszem mindenre. Az autó a nyilvántartás szerint egy
concordi nagyvállalat, a Stern Limited tulajdona volt. Minden négyzetcentiméterét
gondosan átvizsgáltuk, de nem sokra jutottunk. Az az igazság, hogy a víz sok kárt
tett benne. Találtunk mindenesetre néhány széttört alkoholos palackot. A
csomagtartóban csak egy táska volt, benne néhány ruhadarab.– Útipoggyász?– Igen,
olyasmi. Mondjuk egy kisebb csomag.– Utána mit csinált? – kérdezte Gahalowood.– A
szokásos meló, órák hosszat nyomoztam. Azt szerettem volna kideríteni, ki volt a
fickó, mit csinált errefelé, és mikor zuhant le. Utánanéztem ennek a Calebnek, és
találtam is valamit.– Egy feljelentést zaklatási ügyben az aurorai rendőrségen –
mondta kissé fásultan Gahalowood.– Így van! A fenébe is, honnan tudta?– Tudtam, és
kész.– Ekkor már gyanítottam, hogy többről lehet szó egyszerű véletlennél. Először
is ellenőriztem, hogy bejelentette-e valaki ennek a Calebnek az eltűnését. Az a
tapasztalatom, hogy a közúti baleseteknél mindig akad egy aggódó hozzátartozó,
egyébként sokszor éppen ennek köszönhetően lehet azonosítani az áldozatot. Itt
viszont nem jelentkezett senki. Furcsa, nem? Erre felhívtam a Stern Limitedet,
hátha többre megyek. Elmondtam, hogy megtaláltuk a cég egyik autóját, mire az
alkalmazott azt felelte, várjak egy pillanatot, majd rövid zene után Elijah Stern
urat kapcsolták. A Stern család örökösét. Személyesen. Elmondtam, mi a helyzet,
megkérdeztem, hogy eltűnt-e valamelyik autójuk, ő pedig azt felelte, hogy nem.
Pontosítottam, hogy egy fekete Chevrolet-ről van szó, mire elmagyarázta, hogy azt a
kocsit a sofőrje szokta használni, amikor nincs szolgálatban. Kérdeztem, hogy mióta
nem látta a sofőrjét. Szabadságon van, felelte. „Pontosan mióta van szabadságon?”,
érdeklődtem. „Néhány hete”, válaszolta. „És hol?” Stern erre azt mondta, fogalma
sincs. Az egész nagyon furcsának tűnt nekem.– Mit csinált ezután? – tudakolta
Gahalowood.– Számomra meglett a Kellergan lány elrablásának első számú
gyanúsítottja. Fel is hívtam rögtön az aurorai rendőrfőnököt.– Felhívta
Prattet?– Pratt rendőrfőnök. Tényleg, így hívták. Igen, tájékoztattam a
felfedezésről. Ő vezette a nyomozást az emberrablási ügyben.– És?– Még aznap
átjött. Megköszönte az információt, figyelmesen átolvasta az aktát. Nagyon
rokonszenvesnek tűnt. Megvizsgálta az autót, és kijelentette, hogy ez sajnos nem
az, amit üldözőbe vett, most már abban sem egészen biztos, hogy valóban egy
Chevrolet Monte Carlót látott, vagy inkább egy Novát, ami nagyon hasonló modell,
ezt még egyeztetnie kell a seriff embereivel. Azt is elmondta, hogy Calebre
gyanakodott korábban, de mivel számos körülmény szólt a bűnössége ellen, végül
elvetette a gyanút. Mindenesetre megkért, hogy küldjem el neki a jelentést, amit
meg is tettem.– Vagyis maga tájékoztatta Pratt rendőrfőnököt, de ő nem osztotta a
véleményét?– Pontosan. Ahogy mondom, határozottan állította, hogy tévedek. Biztos
volt a dolgában, és végül is ő vezette a nyomozást. Tudta, mit csinál. Egyszerű
közlekedési balesetnek tartotta az ügyet, így ezt írtam én is a jelentésbe.– Nem
találta furcsának?– Akkor nem. Gondoltam, kicsit elszaladt a fantáziám. De azért
rendesen elvégeztem a munkámat, átadtam a holttestet a törvényszéki orvosnak,
próbáltam megfejteni, mi is történhetett, a csomagtartóban talált üvegek alapján
tényleg feltételezhető-e, hogy ittas vezetés okozta a balesetet. A zuhanás és a
tengervíz azonban annyi kárt tett a testben, hogy semmi bizonyosat nem lehetett
megállapítani. Mondom, palacsintává lapult a pasas. A törvényszéki vizsgálat
mindössze annyit állapított meg, hogy a holttest valószínűleg már hetek óta ott
lehetett. És isten tudja, meddig maradhatott volna még a sziklán, ha az a halász
észre nem veszi a kocsit. A halottat ezután átadták a családnak, és ezzel véget ért
az ügy. Ahogy mondom, minden arra mutatott, hogy közönséges autóbaleset történt.
Annak alapján viszont, amiről most értesültem Pratt és a kislány kapcsán, ma már
nem vagyok biztos semmiben sem.A Darren Wanslow által előadottak valóban nagyon
felkeltették az érdeklődésünket. A beszélgetést követően Gahalowooddal lementünk
harapni valamit az aprócska sagamore-i kikötőbe, ahol egy vegyesbolt és egy
képeslapárus várta az arra tévedőket. Szép idő volt, a színek harsányan ragyogtak,
az óceán hatalmasnak tűnt. A kikötőn túl csinos, színesre festett házak álltak a
tengerparton, körülöttük szépen gondozott kertecskék. Egy vendéglőben, amelynek
cölöpökön nyugvó terasza az óceán fölé nyúlt, steaket és sört rendeltünk ebédre.
Gahalowood elgondolkodva rágta a húst.– Mi jár a fejében? – kérdeztem.– Az, hogy
minden Luther bűnösségére utal. Csomag volt nála… Szökni készült, talán Nolát is
magával akarta vinni. Csakhogy a terv meghiúsult, Nola kereket oldott, ő meg
kénytelen volt megölni Deborah Coopert, és aztán annyira brutálisan megverte a
lányt, hogy az belehalt.– Maga szerint tehát ő volt a tettes?– Igen, azt hiszem. De
nem világos minden… Nem értem, miért nem említette Stern a fekete Chevrolet-t.
Pedig fontos részlet. Luther a cég autójával tűnik el, és ő nem is izgatja magát
miatta? És hogy az ördögbe nem nyomozott tovább Pratt vele kapcsolatban?– Gondolja,
hogy Pratt rendőrfőnöknek köze van Nola eltűnéséhez?– Mondjuk úgy, égek a vágytól,
hogy megkérdezzem tőle, miért ejtette a Caleb-féle szálat Wanslow jelentésének
ismeretében. Úgy értem, tálcán kínálnak neki egy elsőrangú gyanúsítottat egy fekete
Chevrolet Monte Carlóban, ő meg kijelenti, hogy nincs összefüggés a két ügy között.
Nem találja furcsának? Ha valóban kétség merült fel benne a kocsi márkáját
illetően, hogy Nova volt-e vagy Monte Carlo, ezt másokkal is közölnie kellett
volna. A jelentésben viszont kizárólag a Monte Carlót említi…Még aznap délután
elmentünk a montburry-i kis motelbe, ahol Pratt rendőrfőnök meghúzta magát.
Földszintes épület volt, mintegy tucatnyi, egymás mellett sorakozó szobával, az
ajtók előtt parkolóhellyel. Kihaltnak tűnt a hely, csak két autót láttunk, az egyik
– vélhetően Pratt kocsija – a rendőrfőnök ajtaja előtt állt. Gahalowood bekopogott.
Semmi válasz. Újra megzörgette az ajtót, de hiába. Előkerült egy takarítónő,
Gahalowood megkérte, hogy nyissa ki a szobát a kulcsával.– Nem lehet – felelte a
nő.– Hogyhogy nem lehet? – fortyant fel Gahalowood, megvillantva előtte a
rendőrségi jelvényt.– Ma már többször is rendbe akartam tenni a szobát – magyarázta
a nő. – Azt hittem, elment a vendég, csak nem vettem észre, de a kulcs benne van a
zárban. Lehetetlen kinyitni. Vagyis odabenn van. Kivéve, ha úgy ment el, hogy
behúzta maga után az ajtót, miközben a kulcs belül a zárban maradt. Előfordul, ha
siet valahová a vendég. De ennek itt áll az autója.Gahalowood értetlenül nézett az
ajtóra. Határozottan bedörömbölt, és felszólította Prattet, hogy nyissa ki. Az
ablakon is megpróbált benézni, de a behúzott függönytől nem láthatta, mi van
odabenn. Végül úgy döntött, betöri az ajtót. A zár a harmadik rúgásra megadta
magát. Pratt rendőrfőnök a szőnyegpadlón hevert. Csupa vér volt körülötte minden. 

8. A holló– Aki mer, az nyer, Marcus. Erre a mondásra gondoljon mindig, amikor

nehéz döntés előtt áll. Aki mer, az nyer. 

Részlet A
HARRY QUEBERT-ÜGY című könyvből 2008. július 22-én egy másik kisvároson, Montburryn
volt a sor, hogy megtapasztalja azt az izgalmat, amit Aurora pár héttel korábban,
Nola holttestének megtalálásakor élt át. A környékről mindenhonnan özönlöttek a
rendőrök a városka ipartelepétől nem messze fekvő motelhez. A bámészkodók között
már híre ment, hogy meggyilkoltak egy férfit, aki régebben Aurora rendőrfőnöke
volt.Gahalowood őrmester rendíthetetlen nyugalommal cövekelt a szoba ajtaja előtt.
Több helyszínelő is dolgozott odabenn, ő megelégedett azzal, hogy figyelje a
munkájukat. Szerettem volna tudni, mi jár a fejében. Egyszer csak megfordult, és
észrevette, hogy egy rendőrautó motorháztetején ülve nézem. Szokásos megvadult
bölény tekintetével meredt rám, aztán odajött.– Mit művel itt a felvevőjével,
firkász?– A könyvemhez írom le a helyszínt magamnak.– Tisztában van vele, hogy egy
rendőrségi járműre telepedett?★– Mit művel itt a felvevőjével, firkász?– A
könyvemhez írom le a helyszínt magamnak.– Tisztában van vele, hogy egy rendőrségi
járműre telepedett?– Ó, bocsásson meg, őrmester! Mi a helyzet?– Kapcsolja ki a
felvevőt, jó?Kikapcsoltam.– Az első eredmények alapján Pratt rendőrfőnök fejére
hátulról sújtottak le – magyarázta Gahalowood. – Egyszer, vagy többször is.
Valamilyen súlyos tárggyal.– Mint Nola esetében?– Igen, ugyanolyan jellegű ütések.
A halál már több mint tizenkét órája beállt. Azaz valamikor éjszaka történhetett.
Szerintem ismerhette a támadóját. Már csak azért is, mert az ajtóban hagyta a
kulcsot. Elképzelhető, hogy ő engedte be, talán várta is. Az ütések hátulról érték
a koponyát, vagyis gyanútlanul hátat fordíthatott az illetőnek, aki kihasználva az
alkalmas pillanatot, lesújtott. Magát a tárgyat, amivel elkövették a gyilkosságot,
nem találtuk meg. A tettes valószínűleg magával vitte. Valami vasrúd, vagy ilyesmi
lehet. Ami azt jelenti, hogy vélhetően nem egy elfajult vitáról volt szó, a
gyilkosságot előre eltervezték. Valaki azzal a szándékkal jött ide, hogy megöli
Prattet.– Tanúk?– Egy szál se. A motel szinte teljesen üres. Nem látott, nem
hallott senki semmit. A recepció este hétkor zár. Tíztől reggel hétig van egy
éjszakai portás, de az bevette magát a tévé elé. Nem tudott mondani semmi
használhatót. Kamera természetesen nincs.– Maga szerint ki tehette? – kérdeztem. –
Ugyanaz, aki felgyújtotta Goose Cove-ot?– Lehetséges. Mindenesetre olyasvalaki,
akit Pratt fedezett, és aki megijedt, hogy a rendőrfőnök esetleg beszélni kezd. Nem
kizárt, hogy Pratt mindvégig tisztában volt Nola gyilkosának kilétével. És éppen
azért kellett meghalnia, nehogy beszélhessen.– Ugye van már valami elmélete,
őrmester?– Nos, maga szerint Harry Quebert személyén kívül milyen összefüggés van
Goose Cove és a fekete Chevrolet között…– Elijah Stern?– Elijah Stern. Már jó ideje
ezen gondolkodom, és most Pratt holttestét látva is ez jutott eszembe. Nem tudom,
vajon Elijah Stern ölte-e meg Nolát, de egyre azon töprengek, hogy nem falaz-e több
mint harminc éve Calebnek? Az a titokzatos távozás, meg az eltűnt autó, amiről
Stern nem szól senkinek…– Mire gondol, őrmester?– Hogy Caleb bűnös, Stern meg
belekeveredett az ügybe. Szerintem miután a Side Creek Lane-en üldözőbe vették,
majd sikerült leráznia Prattet, Caleb Goose Cove-ba menekült. Az egész környéket
lezárták, tudta, hogy semmi esélye a menekülésre, viszont azzal is tisztában volt,
hogy ott senki sem keresi. Senki… kivéve Sternt. 1975. augusztus 30-án Stern
vélhetően tényleg magánjellegű megbeszéléseken vett részt, ahogy említette. Amikor
viszont este hazaért, és konstatálta, hogy Luther még mindig nincs otthon, sőt a
saját, feltűnőbb Mustangja helyett az egyik céges autót vitte el, elképzelhető-e,
hogy karba tett kézzel várt volna tovább? Logikusabbnak tűnik, hogy Luther
keresésére indul, nehogy az valami ostobaságot csináljon. Szerintem így is tett. De
mire Aurorába ér, már késő, rendőrök nyüzsögnek mindenütt, a tragédia, amitől
tartott, bekövetkezett. Mindenáron elő akarja keríteni Calebet, és maga szerint
melyik az a hely, ahová először elmegy, firkász?– Goose Cove.– Pontosan. Az az ő
háza, és tudja, hogy Luther ott biztonságban érzi magát. Ráadásul még kulcsa is van
hozzá. Stern tehát elmegy Goose Cove-ba, és ott találja Luthert.★Gahalowood
elmélete 1975. augusztus 30-ról Stern a garázs előtt találta a Chevrolet-t, Luther
éppen behajolt a csomagtartóba.– Luther! – kiáltotta a kocsiból kipattanva. – Mit
műveltél?Luther teljesen pánikba esett.– Cak… Cak vitatkoztunk… Nem akartam
bántani.Stern közelebb lépett az autóhoz, és Nolát pillantotta meg a
csomagtartóban, a vállán átvetve egy bőr válltáska. A lány kicsavarodott teste
mozdulatlanul hevert a kocsiban.– De hiszen… Te megölted! – kiáltott fel Stern, és
öklendezni kezdett.– Különben érteszítette volna a rendőrszéget…– Luther! Mit
csináltál? Mit csináltál?– Könyörgöm, szegítsz! Eli’, szegítsz!– El kell
menekülnöd, Luther. Ha a rendőrség megtalál, villamosszékben végzed.– Jaj, ne! Aszt
ne! Aszt ne! – üvöltötte Luther kétségbeesetten.Stern ekkor észrevette egy fegyver
markolatát Luther övében.– Luth’! Mi… Mi a fene az ott?– Az öregasszony… Mindent
látott.– Miféle öregasszony?– Ott, a hászban…– Úristen, csak nem meglátott
valaki?– Eli’, vitatkosztunk Nolával… Nem akarta. Kénytelen voltam bántani. De
szikerült elszaladnia, be, abba a hászba… Utána mentem, aszt hittem, üresz a ház.
De ott volt az öregasszony… Meg kellett ölnöm…– Micsoda? Mit beszélsz?– Eli’,
könyörgöm, szegítsz!Meg kellett szabadulni a hullától. Stern sietve felragadott egy
ásót a garázsban, és indult gödröt ásni. Az erdő szélét választotta, ahol laza volt
a talaj, és ahol senkinek sem tűnhetett fel a földhányás, Quebertnek a legkevésbé.
Gyorsan kiásta a nem túl mély gödröt, aztán szólt Calebnek, hogy hozhatja a
holttestet. De Caleb nem jött, Stern végül a kocsi mellett talált rá, a földön
térdelt, egy papírpaksamétába merülve.– Az isten szerelmére, mit művelsz itt,
Luther?– Ez Quebert könyve… – felelte sírva Luther. – Nola meszélt róla. Neki írta…
Olyan szép.– Gyerünk, hozd oda, kiástam a gödröt.– Várj!– Mi van?– El akarom
mondani neki, hogy szeretem.– Miii?– Hadd írjak neki valamit. Cak két szót. Add
kölcön a tollad. Aztán eltemetjük, utána meg eltűnök örökre.Stern káromkodva
előkapott egy tollat a zakózsebéből, és odanyújtotta Calebnek, aki ráírta a kézirat
borítójára: Isten veled, Nola drága. Aztán vallásos áhítattal visszahelyezte a
könyvet a lány válláról lógó táskába, és felnyalábolta a testet. A gödörhöz vitte,
és beletette, majd Sternnel együtt elegyengették a földet, még fenyőtűt, gallyakat
és mohát is helyeztek rá, hogy minél életszerűbb legyen.★– És aztán? –
kérdeztem.– Aztán Stern meg akarta találni a módját, hogy megvédje Luthert. És erre
Prattet használta fel.– Prattet?– Igen, szerintem Stern tudott arról, hogy Pratt
mit művelt Nolával. Tudjuk, hogy Caleb folyton Goose Cove-ban lógott, Harry és Nola
után kémkedett, könnyen lehet, hogy meglátta, amikor Pratt felvette az út szélén
gyalogló Nolát, és erőszakot követett el… És beszámolt róla Sternnek. Nos, azon az
estén Stern otthagyja Luthert Goose Cove-ban, és felkeresi Prattet a rendőrőrsön.
Kivárja, hogy késő este legyen, talán csak tizenegy után lép be, amikor már
felfüggesztették a kutatást. Kettesben akar lenni Pratt-tel, hogy megzsarolhassa:
hagyja menekülni Luthert, segítse át a rendőrkordonon, cserébe Stern hallgatni fog
Nolával kapcsolatban. Pratt beleegyezik, máskülönben hogy is juthatott volna
akadálytalanul Massachusettsig Caleb? Csakhogy Caleb sarokba szorítva érzi magát.
Nincs hova mennie, kicsúszik a talaj a lába alól. Alkoholt vesz magának, iszik.
Véget akar vetni az egésznek. Leugrat a kocsival a Sunset Cove szikláról. Néhány
héttel később, amikor megtalálják az autót, Pratt Sagamore-ba siet, hogy eltusolja
az ügyet. Sikerül úgy alakítania, hogy Caleb ne keveredjen gyanúba.– De miért
kellett elterelni a gyanút Calebről, ha egyszer úgyis halott volt?– Stern miatt.
Stern mindent tudott. Calebet védelmezve, Pratt valójában saját magát védte.– Pratt
és Stern tehát kezdettől fogva tudtak mindent?– Igen. Eltemették emlékezetük
mélyére a történteket. Soha többet nem találkoztak egymással. Stern megszabadult
Goose Cove-tól, elkótyavetyélte a házat Harrynek, és a lábát se tette be többé
Aurorába. És harminchárom éven keresztül mindenki azt hitte, hogy ennek az ügynek
sosem lesz megoldása.– Amíg meg nem találták Nola földi maradványait.– És egy
csökönyös firkász nem kezdte el piszkálni az ügyet, aki ellen aztán mindent
bevetettek, hogy lemondjon az igazság kereséséről.– Ezek szerint Pratt és Stern
próbálták eltussolni a dolgot – jegyeztem meg. – De akkor ki ölte meg Prattet?
Talán Stern, attól tartva, hogy Pratt esetleg köpni fog, felfedi az
igazságot?– Ennek még utána kell járni. De erről egy szót se, firkász –
figyelmeztetett Gahalowood. – Egyelőre ne írjon erről, nem szeretnék újabb sajtó-
kiszivárogtatást. Kutakodni fogok Stern életében. Nem lesz könnyű igazolni a
feltételezést. Egy közös nevezője mindenesetre van a többféle lehetséges
megoldásnak, és ez Luther Caleb. Ha valóban ő ölte meg Nola Kellergant, előbb-utóbb
megbizonyosodunk róla…– Az írásszakértői vélemény alapján… – mondtam.– Így
van.– Egy utolsó kérdés, őrmester. Miért védelmezte körömszakadtáig Stern
Calebet?– Nos, ezt én is szeretném tudni, firkász. Pratt ügyében nagyon
bonyolultnak ígérkezett a nyomozás, a rendőrségnek semmi megalapozott gyanú nem
állt rendelkezésére, nem volt merre elindulni. Egy héttel a gyilkosság után, 2008.
július 30-án, kora délután került sor Nola temetésére. Én nem voltam jelen a
kevesek részvételével lezajlott aurorai gyászszertartáson, amelyen váratlanul
eleredt az eső. David Kellergan egészen a sírig hajtott a motorjával, de a
megjelentek közül senki sem merte szóvátenni a dolgot. A fülében ott volt a
zenelejátszó füldugója, és a beszámolók szerint mindössze annyit jegyzett meg, hogy
minek kellett
kihantolni a lányát, ha egyszer úgyis visszatemetik a földbe. Nem sírt.Én csak
azért nem mentem el a temetésre, mert helyette ott voltam, ahol szerintem lennem
kellett: Harry mellett, hogy támaszul szolgáljak neki. A parkolóban találtam,
meztelen felsőtesttel üldögélt a langyos esőben.– Jöjjön, húzódjunk be a szárazra,
Harry – javasoltam.– Most temetik, igaz?– Igen.– Most temetik, és ott se
vagyok.– Jobb így… Jobb, hogy nincs ott… E miatt az egész történet miatt.– A fenébe
is, kit érdekel, hogy mit szólnának hozzá! Most temetik Nolát, és nem vagyok ott,
hogy istenhozzádot mondjak, hogy utoljára lássam. Hogy vele legyek. Harminchárom
éve arra várok, hogy rátaláljak, ha csak egyetlen alkalomra is. Tudja, hol
szeretnék most lenni?– Ott?– Nem. Az írók mennyországában.Végigheveredett a
betonon, úgy maradt mozdulatlanul. Melléfeküdtem. Szitált ránk az eső.– Marcus,
legszívesebben meghalnék.– Tudom.– Honnan tudja?– A barátok megérzik az
ilyesmit.Hosszan hallgattunk. Végül én törtem meg a csendet.– Múltkor azt mondta,
nem lehetünk többé barátok.– Így igaz. Most is éppen lassan búcsúzunk egymástól,
Marcus. Olyan ez, mintha tudná, hogy nemsokára meghalok, és csak pár hete lenne ezt
elfogadni. A barátságunk rákos beteg.Behunyta a szemét, széttárta a karját, mintha
keresztet formált volna. Én is úgy tettem. Így maradtunk széttárt karral, elfekve a
betonon még hosszan.Miután eljöttem a motelből, még beugrottam a Clark’s-be, hogy
beszéljek valakivel, aki részt vett Nola temetésén. Üres volt a hely, csak egy
alkalmazott fényesítgette bágyadtan a pultot, és nagy nehezen csapolt nekem egy
sört. A terem végében ekkor észrevettem Robert Quinnt, amint sós mogyorót
majszolva, az asztalokon hányódó régi újságok keresztrejtvényeit fejtegeti. A
felesége elől bujkált. Odamentem hozzá. Megkérdeztem, iszik-e velem egy sört, mire
bólintott, és a padon arrébb húzódva intett, hogy üljek le. Meghatott a mozdulat,
leülhettem volna szemben vele, volt vagy ötven üres szék az étteremben. Ő mégis
odébb húzódott, hogy leülhessek mellé, ugyanarra a padra.– Ott volt Nola temetésén?
– kérdeztem.– Igen.– Milyen volt?– Szörnyű. Mint az egész ügy. Több volt az
újságíró, mint a gyászoló.Csendben üldögéltünk, aztán a társalgást erőltetve
megszólalt.– Hogy halad a könyv?– Halad. Tegnap átolvastam, és rájöttem, hogy még
sok a homályos részlet. Például a feleségével kapcsolatban. Azt állította, hogy
volt egy kompromittáló iromány Harry kézírásával, aminek azonban titokzatos módon
nyoma veszett. Nincs ötlete, hova tűnhetett az a papír?Nagyot kortyolt a söréből,
aztán tempósan elrágcsált még pár szem sós mogyorót, mielőtt válaszolt a
kérdésemre.– Elégett – jegyezte meg. – Elégett az az átkozott papír.– Micsoda?
Honnan tudja? – kérdeztem elképedve.– Mert én égettem el.– Maga? Miért? És főleg
miért nem beszélt erről soha?Robert megvonta a vállát.– Mert nem kérdezték soha –
felelte tényszerűen. – A feleségem harminchárom éve emlegeti azt a papírt. „De
hiszen ott volt! A páncélszekrényben! Ott, ott!”, ezt hajtogatja, üvölti, kiabálja
azóta is. Egyszer sem kérdezte, hogy „Robert, drágám, nem láttad véletlenül azt a
papírt?” Sosem kérdezte, így aztán soha nem is mondtam neki.Próbáltam leplezni
döbbenetemet, csak hogy folytassa az elbeszélést.– Akkor én kérdezem, mi történt
azzal a papírral?– Minden azon a vasárnapon kezdődött, amikor a feleségem azt a
nevetséges garden-partyt rendezte Quebert tiszteletére, de Quebert nem jött el.
Tamara bőszült haragjában elhatározta, hogy elmegy hozzá. Jól emlékszem arra a
napra, 1975. július 13., vasárnap volt. Aznap kísérelt meg öngyilkosságot a kis
Nola.★1975. július 13., vasárnap – Robert! Rooobert!Tamara felbőszült fúriaként
lépett be, kezében egy papírlapot lobogtatva. Végigsietett a földszinti
helyiségeken, míg rá nem talált a nappaliban újságot olvasó férjére.– Robert, a
kutya mindenségit! Mért nem felelsz, ha szólok? Megsüketültél? Ide nézz! Nézd ezt a
borzalmat! Olvasd csak, micsoda ocsmányság!Odanyújtotta a Harrytől lopott
papírlapot, és Robert olvasni kezdett.Nola, Nola, drágám, Nola, szerelmem. Mit
tettél? Miért akartál meghalni? Csak nem miattam? Szeretlek, mindennél jobban
szeretlek. Ne hagyj el! Ha meghalsz, meghalok én is. Az egyetlen, ami számít az
életemben, az te vagy, Nola. Négy betű: N-O-L-A.– Hol találtad? – kérdezte
Robert.– Annál a rohadék Harry Quebertnél! Úgy ám!– Odamentéi, és elloptad?– Nem
loptam én el semmit, kiszolgáltam magam! Tudtam! Ez egy ocsmány perverz, aki egy
tizenöt éves gyerekről fantáziálgat. Rosszul vagyok tőle! Hánynom kell! Hallod,
Bobó, hánynom kell! Harry Quebert egy kislányba szerelmes! Ez törvénytelen! A
mocskos disznó! Disznó! Ha belegondolok, hogy a kislányt bámulni járt a Clark’s-be!
Azért járt az éttermembe, hogy egy kislány popsijára meresztgesse a szemét!Robert
többször is elolvasta a szöveget. Nem volt kétség, szerelmes szavak voltak,
amelyeket Harry írt. Szerelmes szavak egy tizenöt éves lányhoz.– Mit akarsz
csinálni vele? – kérdezte a feleségétől.– Fogalmam sincs.– Értesíted a
rendőrséget?– A rendőrséget? Ugyan, Bobókám. Legalábbis egyelőre nem. Nem
szeretném, ha mindenki tudnád hogy a gazember Quebertnek jobban kell egy kislány,
mint az én gyönyörű Jennym. Tényleg, hol van Jenny? A szobájában?– Képzeld, Travis
Dawn, az a fiatal rendőr megjelent itt, alighogy elmentél, hogy meghívja Jennyt a
nyári bálba. Aztán elmentek együtt vacsorázni Montburrybe. Nem szép? Jenny máris
talált magának másik lovagot a bálra…– Szép, nem szép, te nem vagy szép, szegény
Bobókám! Na, most tűnj a szemem elől! El kell dugnom valahová ezt a papírt, és
senkinek sem szabad tudnia, hová.Bobó engedelmesen kivonult az újságjával a
tornácra. De képtelen volt olvasni, egyre a felesége felfedezésén járt az esze.
Harry, a nagy író szerelmes szavakat irkál egy feleannyi idős lánynak, mint ő.
Annak az aranyos kis Nolának. Nagyon kellemetlen gondolat. Lehet, hogy szólni
kellene Nolának? Figyelmeztetni, hogy ezt a Harryt milyen érzések fűtik, és hogy
talán még veszélyes is lehet? Nem kellene értesíteni a rendőrséget, hogy
vizsgáltassa meg orvossal és kezeltesse a férfit? Egy héttel ezután került sor a
nyári bálra. Robert és Tamara Quinn alkoholmentes koktélt szürcsölgetve üldögéltek
egy sarokban, amikor a vendégek között felbukkant Harry Quebert. „Odanézz, Bobó!
Ott az a perverz!”, sziszegte Tamara. Hosszan bámulták, közben Tamarából csak úgy
dőlt a szitoközön, amit azonban Roberten kívül más nem hallhatott.– Mit kezdesz
azzal a papírral? – kérdezte végül Robert.– Nem tudom. De az biztos, hogy először
is behajtom rajta a tartozását! Ötszáz dollár adóssága van az étterem felé!Harryn
látszott, hogy rosszul érzi magát a bőrében. A bárpultnál iszogatott egy darabig,
hogy erőt merítsen, majd elindult a mosdó felé.– A klotyóra megy, látod – figyelt
fel Tamara. – Nézd csak, Bobó! Tudod, mit fog csinálni?– Nagydolga akadt?– A
csodát! Recskázik, és közben a kislányra gondol!– Micsoda?– Jaj, hallgass már.
Bobó! Annyit locsogsz, elegem van belőled. Maradj itt!– Hová mész?– El ne mozdulj.
Csak figyeld a hatást.Tamara letette a poharát egy asztalra, és lopva elindult a
mosdó felé, ahová Harry Quebert lépett be az imént, hogy eltűnjön egy időre az
emberek szeme elől. Tamara kisvártatva előbukkant, és visszasietett a
férjéhez.– Mit csináltál? – tudakolta Robert.– Mondtam már, hogy hallgass! –
ripakodott rá a felesége, és újra felvette a poharát. – Maradj csöndben, különben
lebuktatsz bennünket!Amy Pratt bejelentette a vendégseregnek, hogy ideje asztalhoz
ülni, a tömeg lassan elhelyezkedett. Harry ekkor lépett ki a mosdóból. Csörgött
róla a verejték, arcára pánik ült ki, úgy próbált elvegyülni a vendégek
között.– Nézd, hogy iszkol, mint egy nyúl! – súgta Tamara. – Teljesen
bepánikolt.– De mégis, mi az ördögöt csináltál? – erősködött Robert.Tamara csak
mosolygott. Alig észrevehetően megvillantotta a kezében lapuló rúzst, amellyel a
mosdó tükrére írt.– Mondjuk, hogy hagytam neki egy kis üzenetet, amire mindig
emlékezni fog – felelte egyszerűen.★Az étterem mélyén ülve, döbbenten hallgattam
Robert Quinn beszámolóját.– Szóval a maga felesége írta azt az üzenetet a tükörre?
– szólaltam meg végül.– Igen. Valósággal a rögeszméje lett Harry Quebert. Folyton
arról a papírról beszélt, azt mondta, tönkreteszi Harryt, ha akarja. A nagy íróról
kiderült, hogy perverz alak, azt jósolta, hamarosan ilyen címek jelennek majd meg
az újságokban. Végül Pratt rendőrfőnökkel is beszélt a dologról. Úgy két héttel a
bál után. Mindent elmondott neki.– Honnan tud erről? – kérdeztem.Egy pillanatig
habozott, mielőtt válaszolt volna.– Nos… onnan tudom, hogy Nola elmondta.★1975.
augusztus 5., kedd Robert este hatkor ért haza a kesztyűgyárból. Mint mindig,
leparkolt a fasorban az öreg Chryslerrel, leállította a motort, és a
visszapillantóba nézve megigazította a sapkáját. Megpróbálta magára ölteni a
színész Robert Stack ábrázatát, amikor a televízióban Eliot Ness szerepében éppen
megsemmisítő csapásra készül az alvilág ellen. Gyakran ücsörgött így a kocsiban,
mert már régóta nem sok kedvet érzett hazamenni. Néha került egyet, hogy azzal is
húzza az időt, máskor megállt a fagylaltozónál. Amikor nagy nehezen kikászálódott
az autóból, úgy hallotta, mintha szólt volna hozzá valaki a sövény mögül.
Megfordult, körülnézett, végül észrevette Nolát a rododendronbokrok rejtekében.– Te
vagy az, Nola? Szervusz, kicsikém, hogy vagy?– Beszélnem kell magával, Quinn úr –
suttogta a lány. – Nagyon fontos.Robert normál hangerővel folytatta.– Gyere be,
csinálok egy jó, hideg limonádét.Nola intéssel jelezte, hogy beszéljen
halkabban.– Nem, keressünk valami nyugodt helyet. Beülhetünk a kocsiba? A Montburry
felé vezető úton van egy hot dog-árus, ott tudnánk beszélgetni.Robertet meglepte a
javaslat, de nem ellenkezett. Beültette Nolát az autóba, és elhajtott Montburry
irányába. Néhány mérfölddel odébb megállt egy deszkabódé előtt, ahol elvitelre
árusítottak. Nolának sült krumplit
és üdítőt, magának hot dogot és alkoholmentes sört vett. Letelepedtek a kirakott
asztalok egyikéhez.– Nos, kicsikém? – kérdezte Robert a hot dogot falva. – Mi az a
nagy baj, ami miatt még egy limonádéra se jöhetsz be hozzánk?– A segítségére lenne
szükségem, Quinn úr. Tudom, hogy furcsának találja, de… Történt ma valami a
Clark’s-ben, és maga az egyetlen, aki segíthet nekem.És elmesélte a dolgot, aminek
körülbelül két órával azelőtt véletlenül tanúja lett. Mrs. Quinnhez ment be a
Clark’s-be, hogy felvegye a bérét az öngyilkossági kísérlet előtti szombatokért.
Maga Mrs. Quinn mondta, hogy jöjjön, amikor tud. Délután négyre ért oda. Mindössze
pár csendben üldögélő vendéget talált az étteremben, meg Jennyt, aki a tiszta
edényt pakolta éppen, és az irodára mutatott, hogy ott van az anyja, de azt már nem
tette hozzá, hogy nem egyedül. Az iroda volt az a helyiség, ahol Tamara a
könyvelést tartotta, ott őrizte a páncélszekrényben a bevételt, ott veszekedett
telefonon a késésben levő szállítókkal, vagy egyszerűen oda zárkózott be átlátszó
kifogásokra hivatkozva, ha egy kis nyugalomra vágyott. A szűk kis szoba mindig
zárva tartott ajtaján a Privát felirat díszelgett. A személyzeti folyosóról
lehetett megközelíteni, amelyről az alkalmazottak mellékhelyiségei is nyíltak.Az
ajtóhoz érve Nola már majdnem bekopogott, amikor hangok ütötték meg a fülét. Volt
valaki odabenn Tamarával. Férfihangot hallott. Az ajtóhoz hajolt, és
beszélgetésfoszlányokat sikerült kivennie.– Bűnöző, érti? – mondta Tamara. – Egy
szexuális ragadozó! Tennie kell valamit!– Biztos benne, hogy Harry Quebert írta?
Nola felismerte Pratt rendőrfőnök hangját.– Egészen biztos – felelte Tamara. –
Saját kezűleg. Harry Quebert kinézte magának a kis Kellergan lányt, és pornográf
ocsmányságokat irkál róla. Tennie kell valamit!– Nos, jó. Okosan tette, hogy
elmondta ezt nekem. De törvénytelenül hatolt be hozzá, ellopta ezt a papírt.
Pillanatnyilag nem tehetek semmit.– Nem tehet semmit? Hogy a fenébe? Hát meg kell
várni, amíg ez az őrült valami kárt tesz abban a kislányban, hogy cselekedjen
végre?– Semmi ilyesmit nem mondtam – pontosított Pratt. – Szemmel tartom Quebertet.
Addig is tegye el jól ezt a papírt. Én nem őrizhetem, azzal megüthetném a
bokámat.– Itt tartom a páncélszekrényben – mutatta Tamara. – Ehhez senkinek sincs
kulcsa, itt biztonságban lesz. Könyörgöm, Főnök, tegyen valamit, ez a Quebert egy
aljas gazember! Egy bűnöző! Bűnöző!– Ne idegeskedjen, Mrs. Quinn, meg fogja látni,
hogy bánunk el errefelé az ilyen alakokkal.Nola az ajtóhoz közeledő lépéseket
hallott, erre gyorsan kimenekült az étteremből, veszni hagyva a pénzét. Robertet
felkavarták a hallottak. Belegondolt, milyen megrázó lehetett szegény kislánynak
arról értesülni, hogy Harry mindenféle disznóságot firkált össze róla. Muszáj volt
valakivel megosztania a dolgot, és éppen őhozzá fordult. Neki tehát a helyzet
magaslatán kell most lennie, el kell magyaráznia Nolának, hogy a férfiak fura
szerzetek, Harry Quebert meg aztán különösen, legjobb, ha távol tartja magát tőle,
és azonnal értesíti a rendőrséget, ha attól fél, hogy a férfi bántani akarja. Vagy
talán már bántotta is? Talán éppen ezt akarja neki bevallani a lány? És ő, Robert,
képes lesz-e egy ilyen vallomást végighallgatni, amikor a felesége szerint még a
vacsoraasztalt sem tudja rendesen megteríteni. Nagyot harapott a hot dogból, közben
megnyugtató szavakat keresgélt magában, de még mielőtt megszólalhatott volna, Nola
megelőzte.– Quinn úr, segítenie kell megszerezni az a papírt!Robertnek kis híján a
torkán akadt a virsli.★– Gondolom, nem kell különösebben ecsetelnem magának,
Goldman úr – mondta Robert Quinn a Clark’s hátsó termében –, ha valamire, erre nem
számítottam. Azt akarta, hogy szerezzem meg azt az átkozott papírt. Kér még egy
sört?– Köszönöm. Egy ugyanolyat, mint az előző. Mondja, Quinn úr, nem zavarja, ha
felveszem a beszélgetésünket?– Felveszi, amit beszélek? Csak nyugodtan. Legalább
valaki végre odafigyel egy hangyányit arra, amit mondok.Odakiáltott a pincérnek még
két csapolt sörért, én meg elővettem és bekapcsoltam a felvevőt.– Tehát ott a hot
dog-árusnál segítséget kért magától – folytattam a megkezdett beszélgetést.– Igen.
A feleségem szemmel láthatóan mindenre kész volt, hogy tönkretegye Harry Quebertet.
Nola pedig mindenre kész volt, hogy megvédje tőle. Én alig tértem magamhoz a
hallottaktól. Akkor döbbentem rá, hogy Nola és Harry között tényleg van valami.
Emlékszem, csak nézett rám ragyogó, gyönyörű szemmel, én meg hüledeztem: „Micsoda?
Hogyhogy szerezzem meg a papírt?” Azt felelte: „Szeretem. Nem akarom, hogy baja
essen. Azért írta, amit írt, mert öngyilkos akartam lenni. Minden az én hibám, nem
lett volna szabad megpróbálni megölni magam. Szeretem, ő a mindenem, róla álmodtam
mindig.” Belebonyolódtunk a szerelemről szóló beszélgetésbe.„– Szóval, azt mondod,
hogy Harry Quebert és te… Hogy ti ketten… – hebegtem.– Szeretjük
egymást!– Szeretitek egymást! Ugyan, miket beszélsz! Te nem szeretheted őt!– Miért
nem?– Mert túl öreg hozzád.– A kor nem számít!– Dehogyisnem!– Pedig nem lenne
szabad számítania!– Akkor is, egy korodbeli lánynak semmi dolga egy olyan idős
férfival!– Szeretem!– Elég a butaságokból, edd a sült krumplidat!– Quinn úr, ha
elveszítem, mindent elveszítek!”– Nem hittem a szememnek, Goldman úr, ez a lány
halálosan szerelmes volt Harrybe. Olyan érzések fűtötték, amilyeneket én sosem
éreztem, vagy legalábbis nem emlékszem, hogy valaha is éreztem volna a feleségem
iránt. Abban a pillanatban jöttem rá, annak a tizenöt éves lánynak köszönhetően,
hogy én valószínűleg sosem ismertem a szerelmet. Hogy egy csomó ember egész
biztosan sosem ismeri meg a szerelmet. Hogy megelégszenek olcsó kis érzésekkel,
belekényelmesednek a szánalmas életükbe, elmennek azok mellett a nagyszerű érzelmek
mellett, amelyek alighanem a lét egyedüli értelmét jelentik. Egy unokaöcsém a
pénzpiacon dolgozott Bostonban, egy halom pénzt keresett minden hónapban, család,
három gyerek, tündéri feleség, jó kocsi. Maga az álom, vagy olyasmi. Aztán egy nap
hazaállított, és azt mondta a feleségének, hogy elmegy, mert megtalálta a szerelmet
egy harvardi egyetemistalány oldalán. A lánya lehetne, egy konferencián
találkoztak. Mindenki azt gondolta róla, hogy elment az esze, a saját fiatalságát
akarja visszakapni a lány mellett, de szerintem egyszerűen csak rátalált a
szerelemre. Az emberek azt hiszik, hogy szeretik egymást, ezért összeházasodnak.
Egy nap azonban akaratlanul, észrevétlenül elébük toppan a szerelem. Telibe kapják.
Akkor aztán, mint hidrogén és oxigén találkozásakor, bekövetkezik a hatalmas
robbanás, ami levegőbe repít mindent. Harmincévnyi megkeseredett házasság pukkad ki
egyetlen pillanat alatt, mintha egy pattanásig telített, gigantikus emésztőgödör
robbanna szét, beterítve tartalmával mindenkit a környezetében. A kapuzárási pánik,
az életközepi válság áldozatai valójában azok, akik túl későn értették meg a
szerelem jelentőségét, és emiatt fenekestül felfordult az életük.– Mit csinált
végül? – kérdeztem.– Nolával? Elzárkóztam a kérés elől. Azt mondtam neki, nem
akarom beleártani magam ebbe a sztoriba, és egyébként se tehetek semmit. A levél a
páncélszekrényben van, melynek egyetlen kulcsa éjjel-nappal a feleségem nyakában
lóg. Nincs mit tenni. Nola egyre könyörgött, azt magyarázta, hogy ha a rendőrség
kezébe jut a papír, Harrynek komoly baja lehet, a karrierje kettétörik, talán még
börtönbe is kerül, noha nem csinált semmi rosszat. Előttem van az izzó tekintete, a
mozdulatai, a heves gesztusai… Valami lenyűgöző indulat vett rajta erőt. Emlékszem,
ahogy azt mondta: „Quinn úr, ezek mindent elrontanak! Az auroraiak teljesen
őrültek! Arthur Miller darabját juttatják eszembe, a Salemi boszorkányokat.
Olvasott Millert?” Apró könnycseppek ültek a szeme sarkában, bármikor
kibuggyanhattak, és elönthették az arcát. Olvastam Millert. Emlékszem, mekkora
felzúdulást keltett a Broadwayn a darab. Nem sokkal a Rosenberg házaspár kivégzése
előtt történt. Még napok múlva is beleborzongtam a gondolatba, mert Rosenbergéknek
Jennynél alig pár évvel idősebb gyerekeik voltak, és egyre az járt az eszemben,
hogy mi történne a kislányommal, ha engem is kivégeznének. Annyira megnyugtató
érzés volt, hogy nem vagyok kommunista!– Vajon miért éppen magához fordult
Nola?– Nyilván, mert úgy gondolta, hogy hozzáférek a széfhez. De nem így volt. Mint
említettem, a feleségemen kívül senkinek sem volt hozzá kulcsa. Ő pedig egy láncra
fűzve, féltékenyen őrizte a keblén. A kebléhez meg bizony már régóta nem
férkőzhettem hozzá.– Mi történt végül?– Nola hízelegni kezdett. „Maga olyan
találékony és ügyes, biztos meg tudná oldani!”, erősködött. Végül ráálltam.
Megígértem neki, hogy megpróbálom a dolgot.– Miért ment bele? – kérdeztem.– Hogy
miért? Hát a szerelem miatt! Ahogy mondtam magának, csak tizenöt éves volt, de
olyan dolgokról beszélt, amelyeket nem ismertem, és valószínűleg nem is ismerek meg
már soha. Még ha valójában inkább undorral töltött is el az, ami Harry és közte
volt. Amit tettem, Noláért tettem, nem Harryért. Megkérdeztem, mi a terve Pratt
rendőrfőnökkel. Ha van bizonyíték, ha nincs, Pratt már értesült a dologról. Nola
mélyen a szemembe nézett, és azt mondta: „Meg fogom akadályozni abban, hogy
árthasson Harrynek. Bűnössé teszem.” Akkor ott, nemigen értettem, mire céloz. Pár
hete aztán, amikor letartóztatták Prattet, rájöttem, hogy sok furcsaság
megtörténhetett abban az időben.★1975. augusztus 6., szerda Anélkül, hogy
összebeszéltek volna, a találkozásukat követő napon mindketten a tettek mezejére
léptek. Robert Quinn délután öt körül altatót vásárolt egy concordi patikában.
Ugyanebben az időben az aurorai rendőrőrsön Nola az íróasztal alatt guggolva azon
fáradozott, hogy Harryt mentve bűnössé tegye Prattet, és belerántsa egy
harminchárom esztendeig kavargó örvénybe.Aznap éjjel Tamara öntudatlan, mély álomba
merült. Vacsora után olyan fáradtság tört rá, hogy le sem mosta
a sminkjét, rögtön lefeküdt. Rongycsomóként zuhant az ágyba, és pillanatok alatt
mélyen elaludt. Mindez olyan hirtelen történt, hogy Robert egy másodperc
törtrészéig meg is rémült, mi van, ha túl nagy adag altatót tett a vízbe, és
megölte Tamarát? Az ágy felől hamarosan felzengő, ütemes horkolás azonban
megnyugtatta. Hajnali egyig várt, mert biztos akart lenni abban, hogy Jenny is
elaludt, és senki sem fogja meglátni a városban. Mielőtt akcióba lépett volna,
határozott mozdulatokkal megrázogatta az asszonyt, így győződve meg afelől, hogy
sikerült tökéletesen semlegesítenie. Elégedetten állapította meg, hogy Tamara meg
se moccan. Robert most először érezte magában a tetterőt, a matracára hanyatlott
házisárkánynak ezúttal nem volt hatalma senki felett. Kikapcsolta a láncot a
nyakán, és diadalittasan magához vette a kulcsot. Elmenőben még jól megmarkolta az
asszony mellét, de sajnálattal kellett megállapítania, hogy az égvilágon semmilyen
hatást nem gyakorol már rá.Néma csöndben kilopózott a házból. Hogy ne üssön zajt,
kölcsönvette a lánya biciklijét. A pedált taposva az éjszakában, zsebében a Clark’s
széfjének kulcsával Robert kezdett ráérezni a tiltott gyümölcs ízére. Már azt sem
tudta, hogy Nola érdekében cselekszik-e, vagy azért, hogy keresztbe tehessen a
feleségének. A városon átszáguldó bicikli kormányánál annyira szabadnak érezte
magát, hogy úgy döntött, elválik. Jenny felnőtt, többé már nincs miért Tamara
mellett maradnia. Elég ebből a hárpiából, joga van új életet kezdeni. Céltalanul
körözni kezdett, hogy minél tovább élvezhesse a mámorító érzést. Amikor végül kiért
a főutcára, tolni kezdte a kerékpárt, hogy jobban nyitva tartsa a szemét, de a
város békésen aludt. Nem látott fényt sehol, nem hallott zajt semerről. Falnak
támasztotta a biciklit, kinyitotta a Clark’s ajtaját, és az utcai lámpák fényénél
besurrant az étterembe. Hátrament az irodába. Az irodába, ahova a felesége
kifejezett engedélye nélkül soha nem volt joga belépni, és ahol most ő volt az úr:
lábbal tiporta, megszentségtelenítette, leigázott földdé tette. Felvillantotta a
magával hozott zseblámpát, és nekilátott végigböngészni a polcokat, irattartókat.
Évek óta arról álmodott, hogy egyszer átkutathatja a helyet, ugyan mit rejtegethet
ott a felesége? Belekukkantott a dossziékba, átfutotta a papírokat, és azon kapta
magát, hogy szerelmes levelek után szaglászik. Vajon megcsalja-e a felesége,
tűnődött magában. Úgy képzelte, hogy igen, hiszen hogy is elégedhetne meg ővele? De
csak megrendeléseket és lefűzött számlákat talált. Ezután áttért a
páncélszekrényre, a fatalapzaton nyugvó, méternyi magas, impozáns acélszéfre.
Bedugta a zárba a kulcsot, elfordította, és összerezzent a működésbe lépő
zárszerkezet hangjától. Kinyitotta a súlyos széfajtót és bevilágított a négy
rekeszre osztott szekrénybelsőbe. Beleremegett az izgalomba, hogy először látja
nyitott állapotban a páncélszekrényt.Az első polcon banki bizonylatokat, könyvelési
jegyzékeket, beszállítói számlákat talált, meg az alkalmazottak fizetési
elszámolásait.A második polcon egy alumínium pénztárdobozban lapult a Clark’s
kasszapénze, egy másikban némi készpénz a szállítóknak.A harmadik polcon egy
mackóra emlékeztető fadarab hevert. Robert elmosolyodott, ez volt az első tárgy,
amit Tamarának ajándékozott, az első igazi randevújukon. Milyen gondosan készült az
alkalomra, hetekig tervezgetett, számos túlórát vállalt a benzinkúton, ahol a
tanulmányai mellett dolgozott, hogy elvihesse az ő Tamyját a környék egyik legjobb
helyére, a Chez Jean-Claude nevű francia étterembe, ahol állítólag fantasztikus
rákfogásokat kínáltak. Végigbújta az egész étlapot, kiszámolta, mennyibe kerülne,
ha a lány a legdrágább ételeket rendelné, addig gyűjtögetett, amíg elegendő pénz
nem állt rendelkezésére, és végül meghívta Tamarát. A nevezetes estén érte ment a
szülei házához, de amikor Tamara megtudta, hová készülnek, könyörögni kezdett neki,
hogy miatta ne döntse anyagi romlásba magát. „Ó, Robert, imádni való vagy! De ez
túlzás, hidd el, hogy túlzás”, hajtogatta. Imádni való, ezt mondta. És hogy
lebeszélje, azt javasolta inkább, menjenek tésztát enni egy concordi kis olasz
vendéglőbe, ahová Tamara már régóta vágyott. Spagettit rendeltek, hozzá chiantit
meg házi grappát ittak, aztán kissé becsípve átruccantak egy közeli vásárba.
Hazafelé megálltak az óceán partján, és megvárták a napfelkeltét. A parti fövenyen
Robert egy mackóforma fadarabot talált, amit odaadott a hajnali derengésben
hozzásimuló lánynak. Tamara kijelentette, hogy örökre megőrzi a macit, és akkor
először megcsókolta a fiút.Tovább turkálva a páncélszekrényben Robert meghatottan
fedezett fel a fadarab mellett egy halom róla készült fotót. A hosszú évek során
megörökített felvételek hátoldalára Tamara rövidke megjegyzéseket fűzött, még a
nemrégiben készültek esetében is. A legfrissebb alig négy hónapos volt, egy
autóversenyre mentek együtt. A képen Robert távcsővel a szemén kommentálta a
futamot. „Robertemet még mindig magával ragadja az élet. Utolsó leheletemig
szeretni fogom”, írta a kép hátoldalára Tamara.A fényképek után házaséletük emlékei
következtek, az esküvői meghívójuk, a Jenny születésekor szétküldött értesítő,
szünidei fényképek, apróságok, amelyekről azt hitte, Tamara rég kidobta őket.
Filléres ajándékok, egy értéktelen bross, egy emléktoll, egy kanadai nyaralás során
vásárolt, kígyó alakú papírnehezék, amikért mindig epés megjegyzések özöne zúdult
rá, Jaj, Bobó! Mit kezdjek ezekkel a vackokkal? És lám, mégis áhítatosan félretett
mindent a széfbe. Robertnek az az érzése támadt, hogy a felesége valójában a szívét
őrzi a páncélszekrényben. De vajon miért, töprengett.A negyedik polcon egy bőrbe
kötött, vaskos füzetre lelt. Kinyitotta, Tamara naplója volt. A felesége naplót ír.
Nem is tudott róla. Találomra belelapozott és a zseblámpa fényénél olvasni
kezdte:1975. január 1.Szilveszter Richardsonéknál. Az este osztályzata: 5/10.
Tűrhető vacsora, unalmas vendéglátók. Eddig észre se vettem, mennyire azok. A
Szilveszter szerintem kiváló alkalom annak megítélésére, hogy unalmasak-e vagy sem
az ember barátai. Bobó hamar észrevette, mennyire unatkozom, próbált szórakoztatni.
Bohóckodott, hasbeszélő-trükköket vetett be. Richardsonék jókat nevettek. Paul
Richardson még fel is kelt, hogy lejegyezze az egyik viccét. Biztosan emlékezni
akar rá, mondta. Én egész este csak veszekedni tudtam vele. Hazafelé a kocsiban
szörnyű dolgokat vágtam a fejéhez: „Senki nem nevet az ízléstelen vicceiden.
Szánalmas vagy. Ki kérte, hogy bohóckodj, mi? Mérnökként dolgozol egy nagy gyárban,
nem? Beszélj inkább a munkádról, mutasd, mennyire komoly és fontos ember vagy. Az
isten szerelmére, nem a cirkuszban vagy!” Azt felelte, Paul nevetett a viccein,
mire ráripakodtam, hogy hallgasson, hallani sem akarom.Nem tudom, miért vagyok
ilyen undok. Annyira szeretem! Annyira gyengéd, figyelmes! Nem értem, miért kell
így bánnom vele. Ilyenkor haragszom magamra, gyűlölöm magamat, amitől csak még
aljasabbá válok.Az újév első napján fogadalmat teszek, hogy megváltozom. Persze
minden évben fogadalmat teszek, és nem tartom be soha. Pár hónapja eljárok Ashcroft
doktorhoz Concordba. Ő javasolta a naplóírást. Hetente egyszer megyek hozzá. Nem
tud róla senki. Szégyellném, ha kiderülne, hogy pszichiáterhez járok. Azt mondanák,
hogy bolond vagyok. Pedig nem vagyok bolond. Csak szenvedek. Szenvedek, de nem
tudom, mitől. Ashcroft doktor azt mondja, hajlamos vagyok elpusztítani magam körül
mindazt, ami jó nekem. Ezt önpusztításnak hívják. Azt is mondja, hogy erős bennem a
halálfélelem, és talán ezzel van összefüggésben. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy
szenvedek. És szeretem Robertet. Csak őt szeretem. Mi lenne velem nélküle?Robert
becsukta a füzetet. Sírt. A felesége leírta azt, amit neki elmondani sosem tudott.
Szereti őt. Igazán. Csak őt. Robert sosem olvasott ennél szebb szavakat. Megtörölte
a szemét, hogy össze ne maszatolja a lapot, majd újra és újra elolvasta. A némán
szenvedő, szegény Tamara, drága Tamy! Miért nem említette neki soha Ashcroft
doktort? Ha ő szenved, Robert is vele akar szenvedni, hiszen azért vette
feleségül.Az utolsó polcot is végigpásztázta a zseblámpa fénye, ott végre ráakadt
Harry írására, és egyszeriben visszazökkent a valóságba. Eszébe jutott, mi járatban
van, eszébe jutott az ágyban heverő, bealtatózott asszony, és hogy meg kell
szabadulnia a papírlaptól. Hirtelen megharagudott magára azért, amit csinál, már
majdnem visszavonulót fújt, amikor eszébe ötlött, hogy ha nincs a papír, a felesége
talán kevesebbet fog Harry Queberttel foglalkozni, és többet vele. Hiszen ő a
fontos, Tamara őt szereti. Meg is írta. Ez végül meggyőzte, felkapta a lapot, és
miután meggyőződött róla, hogy nem marad nyom utána, néma csendben kisurrant a
Clark’s-ből. Átkerekezett a városon, és egy csendes mellékutcában az öngyújtójával
meggyújtotta Harry Quebert írását. Nézte, ahogy fellobban a papír, aztán megbarnul,
összezsugorodik az előbb aranyszínű, majd kékesre váltó lángban, és lassan hamuvá
porlad. Nem maradt belőle semmi. Hazament, visszatette a kulcsot a felesége
nyakába, mellé feküdt, és sokáig ölelte.Két nap kellett Tamarának, míg észrevette,
hogy nincs a helyén a bizonyíték. Azt hitte, megbolondult, biztos volt benne, hogy
a széfbe tette, mégsem találta. Senki más nem férhetett hozzá, magánál tartotta a
kulcsot, a páncélszekrényen nem látszott semmi sérülés. Lehet, hogy mégis ott
hányódik valahol az irodában? Gépiesen máshová tette volna? Órákat töltött a
kereséssel, felforgatta az egész helyiséget, kiborította az irattartókat, aztán
egyenként rakosgatott vissza mindent, de hiába, annak a papírdarabnak rejtélyes
módon nyoma veszett.★Robert Quinn arról is beszámolt, hogy amikor pár héttel később
Nola eltűnt, a felesége belebetegedett a történtekbe.– Folyton azt mondogatta, ha
meglenne az a papír, a rendőrség kihallgathatná Harry Quebertet. Pratt rendőrfőnök
meg csak azt ismételgette, hogy
bizonyíték nélkül nem tehet semmit. Tamara hisztérikussá vált. Százszor is
elmondta egy nap: „Quebert az! Quebert a tettes! Tudom, te is tudod, mind tudjuk!
Te is láttad azt a papírt, igaz?”– Miért nem mondta el a rendőrségnek, ami a
tudomására jutott? – kérdeztem. – Miért nem számolt be arról, hogy Nola felkereste
és Harryről beszélt magának? Ezen a nyomon el lehetett volna indulni,
nem?– Gondoltam rá. Sokat tépelődtem. Kikapcsolná a felvevőt, Goldman
úr?– Természetesen.Kikapcsoltam és eltettem a táskámba a gépet.– Amikor Nola
eltűnt, nagyon haragudtam magamra – folytatta Robert. – Bántam, hogy elégettem a
papírt, ami összekötötte kettejüket. Annak a bizonyítéknak a birtokában a rendőrség
kihallgathatta volna Harryt, közelebbről foglalkozhatott volna vele, a nyomozás
előbbre juthatott volna. És ha tiszta a lelkiismerete, nincs mitől félnie. Hiszen
az ártatlanoknak nem kell félniük, nem igaz? Szóval, dühös voltam magamra. És
elkezdtem névtelen leveleket írogatni Quebertnek, becsúsztattam az ajtórésbe,
amikor tudtam, hogy nincs otthon.– Micsoda? Maga írta a névtelen leveleket?– Én.
Egész kis készletet gyártottam belőle a kesztyűgyári titkárnőm írógépén. Tudom, mit
tett azzal a tizenöt éves kislánnyal. És nemsokára az egész város tudni fogja. A
kocsim kesztyűtartójában voltak a levelek, és valahányszor összefutottam a városban
Harryvel, utána gyorsan kimentem Goose Cove-ba, és az ajtóba csúsztattam egyet.– De
miért?– Hogy könnyítsék a lelkiismeretemen. A feleségem egyre azt hajtogatta, hogy
Harry a tettes, amit én is elképzelhetőnek tartottam. És ha folyamatosan gyötröm,
rettegésben tartom, előbb-utóbb feladja magát, gondoltam. Pár hónapig csináltam.
Aztán abbahagytam.– Mi oka volt rá, hogy abbahagyta?– Harry szomorúsága. Nola
eltűnése után annyira magába roskadt… Mintha egy másik ember lett volna. Magamban
arra jutottam, mégsem lehetett ő a tettes. És ezért inkább leszálltam róla.Alig
tudtam szóhoz jutni Robert beszámolója hallatán. Egy kérdést azért még
megkockáztattam.– Mondja csak, Quinn úr, véletlenül nem maga gyújtotta fel Goose
Cove-ot?Elmosolyodott, mintha viccesnek találná a kérdésemet.– Nem. Maga rendes
fickó, Goldman úr, nem tennék ilyet magával. Nem tudom, melyik beteg lelkű keze van
a dologban.Felhörpintettük a maradék sörünket.– Végül mégse vált el – jegyeztem
meg. – Elrendeződtek a dolgok a feleségével? Úgy értem, miután megtalálta a széfben
azokat a régi emlékeket, meg a naplóját.– Egyre rosszabb és rosszabb lett minden.
Tamara továbbra is örökké veszekedett velem, egy szóval nem említette, hogy szeret.
Soha. Az elkövetkező hónapokban, években rendszeresen bealtatóztam, hogy újra és
újra elovashassam a naplóját, sírdogálhassak az emlékeket nézegetve, és közben
reménykedhessek, hogy egyszer majd jobbra fordul minden. Talán ez a szerelem: a
remény, hogy egyszer jobbra fordulnak a dolgok.– Talán igen – bólogattam
egyetértően. Regent’s-beli szállásomon újult erővel folytattam az írást. Megírtam,
hogyan tett meg mindent a tizenöt éves Nola Kellergan Harry védelmében. Hogyan
áldozta fel, és kompromittálta magát azért, hogy a férfi a házban maradhasson,
zavartalanul dolgozhasson. Megírtam, hogyan vált fokról fokra Harry remekművének
múzsájává, és egyben őrzőjévé. Hogyan vont védőburkot Harry köré, hogy egyedül a
munkájára koncentrálhasson, és megírhassa élete főművét. És írás közben
rádöbbentem, hogy Nola Kellergan az a kivételes nő lehetett, akiről valószínűleg a
világ összes írója álmodik. Egy délután Denise hívott New Yorkból, ahol ritka
elhivatottsággal és hatékonysággal olvasta át a szövegeimet.– Marcus, mindjárt
elsírom magam.– Ugyan miért? – érdeklődtem.– E miatt a kis Nola miatt. Azt hiszem,
én is megszerettem.Elmosolyodtam.– Denise, szerintem őt mindenki szerette –
feleltem. – Mindenki.Két nappal később, azaz augusztus 3-án Gahalowood telefonált,
szinte magánkívül az izgatottságtól.– Firkász! Megvan a szakértői vélemény! –
harsogta. – Az istenit, nem fog hinni a fülének! Az írás a kézirat tetején Luther
Calebtől származik! Semmi kétség. Megvan az emberünk, Marcus. Megvan az emberünk! 

7. Nola után– Bálványozza a szerelmet, Marcus. Kezelje a legnagyobb győzelmeként,

tegye meg legfőbb ambíciójának. Az emberek után jönnek más emberek. A könyvek után
jönnek más könyvek. A dicsőség után jön más dicsőség. A pénz után jön újabb pénz.
De a szerelem után, Marcus, a szerelem után nem marad, csak a könnyek sós íze. 

Az élet Nola után már nem ugyanaz az élet volt. Mindenki egyetértett abban, hogy az
eltűnést követő hónapokban Aurora lassan belesüppedt a depresszióba, és az újabb
emberrablástól való rettegésbe.Ősz volt, a fák lombja színesre váltott. A gyerekek
mégse vethették bele magukat a fasorokban összegereblyézett óriási avarkupacokba,
az aggódó szülők állandóan ügyeltek rájuk. Reggelente együtt várták velük az
iskolabuszt, délután eléjük menve fogadták a hazatérőket. A járdákon fél négytől
sorfalat álltak az anyák, az egyébként néptelen utcákon minden ház elé jutott egy
csemetéje érkezését leső őrszem.A gyerekek nem járhattak egyedül sehová. Elmúltak
azok az áldott idők, amikor boldogan zajongó lurkókkal voltak tele az utak, véget
értek a garázsok előtt zajló görkorcsolyás hokimeccsek, megszűntek az
ugrókötélversenyek, nem rajzoltak több ugróiskolát az aszfaltra, a főutcán nem
nyüzsögtek a bringák Hendorfék vegyesboltja előtt, ahol még öt centbe sem került
egy maréknyi cukorka. A szellemvárosok csendje telepedett Aurorára.Az ajtókat
kulcsra zárták, napszállta után férjek és apák járták polgárőrségbe szerveződve az
utcákat, hogy megvédelmezzék a környéket, a családokat. Volt, aki furkósbotot
szorongatott, mások vadászpuskát ragadtak, erősködve, hogy ha a szükség úgy hozná,
nem haboznának elsütni a fegyvert.Megrendült az emberek bizalma. A városban
megforduló idegeneket, utazóügynököket, kamionosokat rossz szemmel nézték és
folyton lesték. De a legrosszabb az egymás iránti bizalmatlanság volt. Évtizedek
óta jóban levő szomszédok kezdtek kémkedni egymás után. Azon töprengett mindenki,
hogy a másik vajon mit csinált 1975. augusztus 30-án késő délután.A seriffi hivatal
rendőrautói szünet nélkül járták a várost, csakhogy a kevés rendőri jelenlét
nyugtalanította az embereket, a túl sok viszont egyenesen pánikot keltett. És
amikor az állami rendőrség egyik jól felismerhető, megkülönböztető jelzés nélküli
fekete Fordja leparkolt a Terrace Avenue 245. előtt, mindenki azon gondolkodott,
vajon Rodik kapitány állított-e be új hírekkel. Kellerganék ablakai napokig,
hetekig, hónapokig befüggönyözve álltak. David Kellergan nem tartott többé
istentiszteletet, Manchesterből küldtek egy helyettest a St. James plébánia
élére.Aztán beköszöntöttek az október végi ködök. Szürke, vastag és nyirkos
fellegek borultak a tájra, időről időre eleredt a hideg, szűnni nem akaró eső.
Goose Cove-ban Harry magányosan gyötrődött. Két hónapja nem látták sehol. Napjai a
dolgozószobában teltek az írógép mellett, a kézzel írt papírpaksaméták gondos
átolvasásába és legépelésébe merülve. Reggelente korán kelt, aprólékosan
készülődött, megborotválkozott, csinosan felöltözött, noha tudta, hogy ki sem lép
otthonról, és látogatót se vár. Aztán asztalhoz ült, dolgozni kezdett. Csak azért
szakította félbe nagy ritkán a munkát, hogy megtöltse a kávéskannát, az idő többi
részét azzal töltötte, hogy átolvasta, legépelte, javítgatta a szöveget, egyes
részeket összetépett, újraírt.Magányát csak Jenny törte meg. A lány munka után
mindennap benézett hozzá, aggódva figyelte, ahogy Harryből egyre fogy az élet.
Általában este hat körül jött, és amíg a kocsitól a bejárati ajtóig ért, bőrig
ázott. Egy teli kosarat hozott magával, benne a Clark’s-ből összeszedegetett
mindenféle ennivaló: csirkés szendvics, majonézes tojás, egy fém ételhordóban
melegen tartott sajtos-tejszínes tészták, a vendégek elől eldugott és Harrynek
félretett, krémmel töltött sütemények. Becsengetett.Harry felpattant a székről.
Nola! Nola drága! Rohant az ajtóhoz. Ő állt előtte, ragyogó mosollyal, gyönyörűen.
Összeölelkeztek, Harry a karjába kapta, körbeperdült vele, megcsókolták egymást.
Nola! Nola! Nola! Csókolták egymást és táncoltak. Csodaszép nyár volt, az estébe
forduló ég vakító fényeiben a fejük felett köröző sirályok úgy énekeltek, mint az
énekes rigók, Nola mosolygott, nevetett, napsugárként ragyogott az arca. Ott volt,
Harry magához ölelhette, megérinthette a bőrét, megsimogathatta az arcát,
beszippanthatta az illatát, játszhatott a hajával. Ott volt, élőn, elevenen. Élők,
elevenek voltak mindketten. „Hol voltál?, kérdezte, kezét a kezére téve. Vártalak!
Annyira aggódtam érted! Mindenki azt mondta, valami szörnyűség történt veled! Azt
beszélik, Deborah Cooper véres arccal látott téged Side Creek közelében! Mindenütt
rendőrök hada! Átkutatták az egész erdőt! Azt hittem, valami bajod esett, és
belebolondultam, hogy nem tudom, mi van veled.” A lány szorosan átölelte, a nyakába
csimpaszkodott, és nyugtatgatta. „Ne aggódjon, Harry, drága! Nem történt semmi
bajom, itt vagyok! Itt vagyok! Együtt maradunk, most már mindig! Evett valamit?
Biztos éhes! Evett valamit?”– Ettél valamit? Harry! Harry! Mi van veled? –
kérdezgette Jenny az ajtót nyitó sápadt, lesoványodott kísértettől.A lány hangjától
visszazökkent a valóságba. Odakinn komor, hideg idő volt, nagy robajjal szakadt az
eső. Szinte mintha már tél lett volna. A sirályok rég elrepültek.– Te vagy az,
Jenny? – kérdezte riadtan.– Igen, én vagyok. Hoztam neked enni, Harry. Enned kell,
nem nézel ki jól. Egyáltalán nem.A férfi nézte az átázott, vacogó lányt. Behívta.
Jenny nem maradt sokáig. Csak éppen kipakolta a kosár tartalmát a konyhában,
összeszedte az előző napi maradékokat. Amikor látta, hogy Harry alig nyúlt az
ételhez, szelíden megdorgálta.– Harry, enni kell!– Van, hogy elfeledkezem róla –
felelte a férfi.– Jaj, hogy lehet az evésről elfeledkezni?– A könyv miatt, amit
írok… Nagyon belemerültem, és minden másról megfeledkezem.– Biztos nagyon szép
könyv lesz – jegyezte meg a lány.– Nagyon szép.Jenny nem értette, hogy kerülhet
ilyen állapotba az ember egy könyv miatt. Minden alkalommal azt remélte, Harry
marasztalni fogja, hogy vacsorázzanak együtt. Mindig két személynek készítette az
ennivalót, de a férfi ezt észre sem vette. Ott toporgott még egy-két percig a
konyha és az ebédlő között, nem tudta, mit is mondhatna. Harry közben habozott,
hogy marasztalja-e, de végül mindig letett róla, nem akarta hiú ábrándokba ringatni
a lányt. Tudta, hogy soha többé nem lesz képes szeretni valakit. Amikor már kezdett
kínossá válni a csend, Harry megköszönte az ennivalót, és kinyitotta az ajtót a
lány előtt.Jenny csalódottan, felzaklatva ment haza. Robert forró csokoládét
készített neki, egy szem mályvacukrot oldott fel benne, és begyújtott a nappali
kandallójába. A kanapéra telepedtek, szemben a tűzzel, és Jenny beszámolt az
apjának arról, hogy mennyire csüggedtnek látja Harryt.– Miért ilyen szomorú? –
tépelődött. – Mintha a halálra készülne.– Fogalmam sincs – válaszolta Robert
Quinn. Harry félt kilépni otthonról. Ha nagy ritkán elment Goose Cove-ból,
hazatérve mindig azok a rémes levelek várták. Valaki kémkedett utána. Valaki
rosszat akart neki. Valaki kifigyelte, mikor van távol, és borítékot csúsztatott az
ajtónyílásba. Benne mindig ugyanaz a szöveg:Tudom, mit tett azzal a tizenöt éves
kislánnyal. És nemsokára az egész város tudni fogja.Ki lehetett az? Ki
haragudhatott rá? Ki tudhatott a kapcsolatukról Nolával, és akart most ártani neki?
Belebetegedett a dologba, valahányszor újabb levelet talált, érezte, hogy láz tör
rá. Megfájdult a feje, szorongott. Az émelygéstől nem tudott aludni. Attól félt,
hogy Nola bántalmazásával vádolják. Hogy bizonyíthatná az ártatlanságát? A
legrosszabbak jutottak eszébe: látta magát életfogytiglan egy szövetségi fegyház
szigorúan őrzött zárkájában, sőt a villamosszékben vagy egy gázkamrában. Lassan
félni kezdett a rendőrségtől, már egy egyenruha vagy egy rendőrautó láttán is
halálosan ideges lett. Egy nap a szupermarketből kijövet egy járőrautót pillantott
meg a parkolóban, a benne ülő rendőr őt figyelte. Igyekezett higgadtan viselkedni,
de lépteit meggyorsítva, kezében a bevásárolt holmival sietett a kocsijához.
Egyszer csak szólt neki valaki. A rendőr volt az. Harry úgy tett, mintha nem
hallotta volna. Ajtócsapódás hallatszott a háta mögül, a rendőr kiszállt a
kocsiból. Hallotta a lépteit, az övére akasztott bilincsek, a fegyver, a gumibot
zörgését. Az autójához érve behajította a csomagtartóba a bevásárlószatyrot, hogy
minél gyorsabban kereket oldhasson. Reszketett, szakadt róla a víz, a látómezeje
beszűkült, teljesen eluralkodott rajta a pánik. Fő a nyugalom, hajtogatta magában,
gyerünk a kocsiba, és nyomás innen. Vissza se megy Goose Cove-ba. De nem maradt
ideje, súlyos kéz nehezedett a vállára.Sose verekedett, azt sem tudta, hogyan kell.
Mit csináljon? Lökje el magától, pattanjon be a kocsiba, és meneküljön? Üsse meg?
Szerezze meg a fegyverét, és lője le? Elszántan fordult hátra. A rendőr egy
húszdollárost nyújtott felé.– Kiesett a zsebéből, uram. Szóltam, de nem hallotta.
Jól van, uram? Olyan sápadt…– Minden rendben – felelte Harry. – Jól vagyok… Csak…
Csak elgondolkodtam, és… Nos, köszönöm. Ööö… mennem kell.A rendőr barátságosan
intett, és visszaindult a kocsijához. Harry még mindig remegett.Ez után az eset
után iratkozott be egy boksztanfolyamra, és keményen belevetette magát az edzésbe.
Aztán rászánta magát, hogy szakemberhez fordul. Utána érdeklődött, és végül Roger
Ashcroftot, a környék legjobb pszichiáterét választotta Concordból. Heti egy
alkalomban állapodtak meg, szerda délelőttönként tíz negyventől tizenegy harmincig.
Ashcroft doktornak nem említette a leveleket, Noláról viszont beszélt. Persze név
nélkül. De végre beszélhetett valakinek róla. Észrevehetően jó hatással volt rá.
Kárpitozott karosszékéből Ashcroft figyelmesen hallgatta, a beszámolók közben
ujjaival egy írómappán dobolt.– Az az érzésem, mintha kísértetet látnék –
magyarázta Harry.– Tehát meghalt a barátnője? – vonta le a következtetést
Ashcroft.– Nem tudom… Éppen ettől őrülök meg.– Nem gondolom, hogy megőrült volna,
Quebert úr.– Lemegyek néha a partra, és a nevét kiáltozom. Aztán, ha már nem bírok
tovább kiabálni, leülök a homokba és sírok.– Szerintem ön egy gyászfolyamatot él
át. A racionális, tisztán látó, tudatos fele küzd a másik felével, amely nem
akarja elfogadni azt, ami elfogadhatatlannak tűnik a számára. A túlságosan
elviselhetetlen valóságot megpróbáljuk elhárítani magunktól. Esetleg felírhatnék
önnek valami nyugtatót, ami segítene ellazulni.– Szó sem lehet róla. A könyvemre
kell koncentrálnom.– Beszéljen a könyvről, Quebert úr.– Egy csodálatos szerelem
története.– És miről szól ez a történet?– Két ember szerelméről, amely soha nem fog
beteljesülni.– Az ön és a kedvese története?– Igen. Gyűlölöm a
könyveket.– Miért?– Megsebeznek.– Lejárt az időnk. Jövő héten folytatjuk.– Rendben.
Köszönöm, doktor úr.Egyik nap Tamara Quinnbe botlott a váróban, éppen akkor jött ki
a rendelőből.★A kéziratot november közepén fejezte be, egy olyan sötét délutánon,
amikor az ember nem tudja, nappal van-e vagy éjszaka. Végigsimított a vaskos
papírkötegen, és újraolvasta a borítón a nagybetűs címet: Harry L. QuebertA bajok
eredete Hirtelen úgy érezte, beszélnie kell róla valakinek, és elrohant Jennyhez a
Clark’s-be.– Befejeztem a könyvemet! – újságolta lelkesen. – Azért jöttem Aurorába,
hogy könyvet írjak, és íme, elkészült. Elkészült! Elkészült!– Ez nagyszerű! –
örvendezett Jenny. – Biztos vagyok benne, hogy remek könyv lett. És most mit fogsz
csinálni?– Egy időre New Yorkba megyek. Végig kell járnom a kiadókat.Öt neves New
York-i kiadónak adta le a kézirat másolatát. Nem egész egy hónap leforgása alatt
mind az öt felvette vele a kapcsolatot, egymásra licitáltak a jogokért, mert
annyira biztosak voltak benne, hogy remekműre bukkantak. Új élet kezdődött. Szert
tett egy ügyvédre és egy ügynökre. Karácsony előtt néhány nappal írt alá egy
szenzációs, százezer dolláros szerződést az egyik kiadóval. Elindult a hírnév
útján. December 23-án tért vissza Goose Cove-ba, egy vadonatúj Chrysler Cordobával.
Az ajtórésben egy napokkal korábban becsúsztatott névtelen levél várta. Az utolsó.A
másnapot az esti vacsora elkészítésének szentelte, sütött egy hatalmas pulykát,
zöldbabot párolt vajban, krumplit sütött, tejszínhabos csokitortát készített. A
lemezjátszón a Pillangókisasszony forgott. Két személyre terítette a karácsonyfa
mellett álló asztalt. A bepárásodott ablaküveg mögött nem látta meg Robert Quinnt,
aki kintről figyelte, és aznap megesküdött magában, hogy nem ír több névtelen
levelet.A vacsora végeztével Harry elnézést kért az üres tányértól az asztal
túloldalán, és egy pillanatra eltűnt a dolgozószobában. Egy jókora kartondobozzal
tért vissza.– Az enyém? – sikkantott fel Nola.– Nem volt könnyű rátalálni, de végül
összejött – mondta Harry, miközben a földre helyezte a dobozt.Nola letérdelt mellé.
„Mi ez? Mi ez, mondja már!”, ismételgette, felemelve a doboz lezáratlan szárnyait.
Egyszer csak előtűnt egy zsemleszínű pofácska, majd az egész fej. „Kiskutya! Egy
kiskutya! Egy napsárga kutyus! Jaj, Harry! Harry, drágám! Köszönöm, köszönöm!”
Kivette a dobozból a kiskutyát, a karjába ölelte. Alig két és fél hónapos
labradorkölyök volt. „Storm lesz a neved! – mondta Nola a kutyának. – Storm! Storm!
Te vagy a kutya, akiről mindig is álmodtam!”A padlóra tette a kölyökkutyát, aki
csaholva indult új birodalma felfedezésére, míg ő Harry nyakába ugrott.– Köszönöm,
Harry, annyira boldog vagyok! De úgy szégyellem, én nem készültem semmilyen
ajándékkal.– Az én ajándékom a te boldogságod, Nola.Átölelte, de úgy tűnt neki,
mintha Nola kicsúszna a kezei közül, aztán már nem is érezte többé, eltűnt a szeme
elől. Hiába szólongatta, nem felelt. Harry egyedül maradt, ott állt az ebédlő
közepén, karja a saját karját ölelte. A lábainál előbújt dobozából a kutyakölyök,
és a cipőfűzőjével kezdett játszani.★A bajok eredete 1976 júniusában jelent meg.
Azonnal hatalmas sikert aratott. A kritikusok által tömjénezett zsenire, Harry
Quebertre harmincöt éves korától úgy tekintettek, mint nemzedéke legnagyobb
írójára.Mivel tisztában volt vele, hogy a könyv milyen hatást kelt majd, a
megjelenés előtt két héttel Harry kiadója személyesen utazott Aurorába a
szerzőhöz.– Ejnye, Quebert, azt hallom, nem akar New Yorkba jönni.– Nem mehetek –
felelte Harry. – Várok valakit.– Vár valakit? Miket beszél? Egész Amerika magát
akarja. Hatalmas sztár lesz magából.– Nem mehetek, van egy kutyám.– Ugyan, majd
magunkkal visszük. Meglátja, kényeztetni fogjuk, lesz dadusa, szakácsa,
sétáltatója, fürdetője. Gyerünk, pakolja össze a bőröndjét, aztán induljunk a
dicsőség felé, barátom.Harry végül otthagyta Aurorát egy több hónapos országos
turné kedvéért. Hamarosan róla és szenzációs regényéről beszélt mindenki. A rádió
és a tévé jóvoltából Jenny a Clark’s konyhájából vagy a saját hálószobájából is
figyelemmel kísérhette az útját. Megvett minden újságot, amiben róla esett szó,
áhítatosan félretett minden vele kapcsolatos cikket. Ha meglátta egy boltban a
könyvet, rögtön megvette. Tíznél is több példánya volt belőle. Mindet elolvasta.
Sokszor gondolkodott, vajon visszajön-e érte. A postást meglátva gyakran azon kapta
magát, hogy levelet vár tőle. Ha megcsörrent a telefon, abban reménykedett, hogy ő
hívja.Várta egész nyáron. Ha az övéhez hasonló autót látott, megdobbant a
szíve.Várta egész ősszel. Ha nyílt a Clark’s ajtaja, mindig azt képzelte, hogy
eljött érte. Ő volt élete szerelme. Várakozás közben azzal szórakoztatta magát,
hogy felidézte a boldog időket, amikor Harry a Clark’s 17-es számú asztala mellett
dolgozott. Ott, a közelében írta a remekművet, amelyből Jenny minden este
újraolvasott néhány oldalnyit. Ha Harry Aurorában akarna élni, ide jöhetne dolgozni
mindennap, ő továbbra is ott maradna felszolgálónak, csak hogy mellette lehessen.
Mit számítana, hogy hamburgert kell felszolgálnia élete végéig, ha egyszer vele
lehetne. Ezt az asztalt örökre neki fogja fenntartani. Hiába is tiltakozott az
anyja, saját költségén csináltatott egy kis fémtáblát, amit felcsavaroztatott az
asztalra.Ennél az asztalnál írtódott 1975 nyarán Harry Quebert híres regénye, A
BAJOK EREDETE.Jenny 1976. október 13-án ünnepelte a huszonhatodik születésnapját.
Harry Philadelphiában volt, amint arról az újságból értesült. Amióta elment, nem
adott életjelet magáról. Aznap este a családi otthon nappalijában, a szülők
jelenlétében Travis Dawn, aki egy éve minden vasárnap náluk ebédelt, megkérte a
kezét. És mivel nem volt miben reménykednie, Jenny igent mondott.★1985 júliusa Tíz
évvel az események után már feledésbe merült Nola szelleme és története. Aurora
utcáin régóta visszatért jogaiba az élet, a görkorcsolyás gyerekek újra zajongva
hokiztak, megint folytak az ugrókötél-versenyek, a járdákon feltűntek a
túlméretezett ugróiskolák. A főutcán ismét ott sorakoztak a biciklik Hendorfék
vegyesboltja előtt, ahol egy maréknyi bonbonért immár közel egy dollárt kértek.Egy
július közepi délelőttön Goose Cove-ban Harry a szép, napos időt élvezve üldögélt a
teraszon, és új regénye kéziratát javítgatta, miközben Storm mellette aludt.
Sirálycsapat szállt el a feje felett. Követte őket a tekintetével, a madarak
leereszkedtek a parti fövenyen. Harry felkelt, bement a konyhába a Rocklandi emlék
feliratú pléhdobozért, aztán nyomában a rossz ízületeivel nehézkesen sántikáló,
öreg kutyával lesétált a partra száraz kenyeret osztogatni. A kavicsos
partszakaszra telepedve bámulta a sirályokat, Storm is odaült mellé. Harry hosszan
simogatta. „Szegény, öreg Storm, dünnyögte a kutyának, nehezedre esik a járás,
ugye? Hiába, már nem vagy fiatal… Emlékszem a napra, amikor megvettelek, 1975
karácsonya előtt közvetlenül… Egy icipici szőrgombóc voltál, akkorka csak, mint a
két öklöm.”– Harry! – hallatszott hirtelen a háta mögül.Egy látogató integetett a
teraszról. Harry hunyorogva ismerte fel benne Eric Rendallt, a Massachusetts
állambeli Burrow egyetemének rektorát. Egy évvel azelőtt barátkoztak össze egy
konferencián, és azóta rendszeresen tartották a kapcsolatot.– Maga az, Eric? –
kérdezett vissza Harry.– Én vagyok.– Várjon, felmegyek.Pár pillanattal később Harry
és a keservesen botorkáló öreg labrador csatlakozott Rendallhoz a
teraszon.– Próbáltam elérni… – szabadkozott a váratlan látogatás miatt a
rektor.– Nem mindig veszem fel a telefont – felelte mosolyogva Harry.– Az új
regénye? – érdeklődött Rendall az asztalon hányódó lapok láttán.– Igen, idén ősszel
jelenik meg, ha igaz. Két éve dolgozom rajta… Át kell még olvasnom a korrektúrát,
de tudja, valahogy az az érzésem, már sosem fogok tudni olyat írni, mint A bajok
eredete volt.Rendall együttérzően nézett Harryre.– Igazából minden író csak
egyetlenegy könyvet ír egész életében.Harry egyetértően bólintott, és kávéval
kínálta a látogatót. Letelepedtek az asztalhoz, és Rendall belekezdett a
mondanivalójába.– Harry, azért bátorkodtam felkeresni, mert úgy emlékszem, egyszer
említette, hogy szívesen tanítana egyetemen. A burrows-i egyetem irodalom tanszékén
most megürül egy állás. Tudom, hogy nem egy Harvard, de mégis színvonalas egyetem.
Ha érdekli, a magáé.Harry a napsárga kutyához hajolt.– Hallod ezt, Storm – súgta a
fülébe, miközben a nyakát cirógatta. – Egyetemi tanár leszek! 

6. A Barnaski-elv– Látja, Marcus, a szavak jók, de néha haszontalannak és kevésnek

bizonyulnak. Eljön a pillanat, amikor egyesek nem akarják megérteni, amit
mond.– Mit kell hát tennem ilyenkor?– Ragadja nyakon őket, és nyomja a könyökét a
torkukhoz. Jó erősen.– Miért?– Hogy beléjük fojtsa a szuszt. Ha a szavak
tehetetlenek, osszon ki néhány ökölcsapást. 

2008. augusztus elején a New Hampshire-i ügyészség a nyomozás során napvilágot

látott, korábban ismeretlen részletek alapján újabb vádindítványt nyújtott be az
ügyben illetékes bírónak, miszerint Luther Caleb gyilkolta meg Deborah Coopert és
Nola Kellergant, az utóbbit magával hurcolta, agyonverte, és Goose Cove-ban
elhantolta. A bíró ezt követően sürgős tárgyalást rendelt el, amelyen végleg
ejtette a Harry elleni vádat. Ez az újabb fejlemény a klasszikus nyári
szappanoperák drámai fordulatát idézte: Harry Quebert, a lelepleződött múltú,
kegyvesztett sztár tisztázódik, miután romba dőlt a karrierje, és a halálos ítélet
réme lebegett a feje fölött.Luther Caleb halála után kétes hírnevet szerzett, a
nevét felkapták az újságok, alakja bekerült Amerika nagy bűnözőinek képzeletbeli
Pantheonjába. A közérdeklődés idővel teljesen áttevődött az ő személyére. Vájkáltak
az életében, képes hetilapok hozták az ismerősöktől vásárolt egykori fotóit,
beszámoltak életrajzának minden eseményéről: a gondtalan portlandi évekről, Caleb
művészi tehetségéről, a garázdák támadásáról, és az azt követő pokoljárásról. A
meztelen nők megfestése iránti szenvedélye felcsigázta a közérdeklődést, az ügy
hátterét vizsgáló cikkekben pszichiátereket faggattak arról, hogy mennyire ismert
ez az elmekórtani jelenség. Kikövetkeztethető lett volna belőle az események
tragikus sorozata? Egy rendőrségi kiszivárogtatás nyomán napvilágra kerültek az
Elijah Stern házában megtalált festményről készült fényképek, ami utat nyitott a
legképtelenebb spekulációk előtt. Mindenki azt találgatta, vajon a befolyásos és
köztiszteletnek örvendő Stern miért támogatta anyagilag, hogy egy tizenöt éves
gyerek meztelenül álljon modellt egy festményhez?Egyre több rosszalló megjegyzés
érte az állami ügyészt, egyesek szerint az ő meggondolatlansága idézte elő a
fiaskót a Quebert-ügyben. Néhányan egyenesen úgy vélték, hogy az augusztusban
benyújtott vádindítvánnyal szakmailag elvágta magát. Karrierje végül Gahalowood
jóvoltából nem ment teljesen tönkre: az őrmester a nyomozás rendőrségi vezetőjeként
vállalta a felelősséget, és sajtótájékoztatót hívott össze, amelyen elmondta, hogy
ő volt az, aki letartóztatta Quebertet, de az is, aki később elérte a
kiszabadítását, ám mindez nem ellentmondást, vagy működési zavart jelez, hanem
éppen az igazságszolgáltatás megfelelő tevékenységét bizonyítja. „Nem dugtunk
tévedésből börtönbe senkit, magyarázta a nagy számban megjelent újságírók előtt.
Voltak bizonyos gyanúk, ezeket eloszlattuk. Következetesen jártunk el mindkét
esetben. Ez a dolga a rendőrségnek.” Arra a kérdésre, hogy miért kellett annyi év a
tettes kilétének megállapításához, előadta az elméletét, miszerint az egész ügy
központi alakja Nola volt, az ő személye köré csoportosult egy sereg más tényező,
ezeket kellett egytől egyig lefejteni, hogy végül kiderüljön, ki volt a gyilkosa.
Ezt a munkát azonban csak a holttest megtalálása után lehetett elvégezni. „Önök azt
mondják, harminchárom év kellett az ügy megoldásához, emlékeztette hallgatóságát
Gahalowood. Holott valójában nem kellett hozzá, csak két hónap. A fennmaradó időben
nem volt meg a holttest, tehát nem beszélhettünk gyilkosságról. Csak egy eltűnt
kislányról.”A helyzetet legkevésbé Benjamin Roth értette. Egy délután egy concordi
bevásárlóközpont kozmetikai részlegén futottam össze vele.– Kész őrület! –
panaszkodott. – Tegnap meglátogattam a motelben Harryt. Mintha nem is örülne, hogy
ejtették a vádat ellene.– Összezuhant – magyaráztam.– Összezuhant? Megnyertük az
ügyet, ő meg magába roskad?– Nola halála miatt.– Hiszen Nola már harminchárom éve
halott!– Most halt meg igazán.– Nem értem, mit akar ezzel mondani, Goldman.– Nem
lep meg.– Nos, mindenesetre azért mentem ki hozzá, hogy megtudjam, hogyan akar
rendelkezni a házról. Felkerestek a biztosítótól, mindent átvállalnak, de Harrynek
fel kell vennie a kapcsolatot egy építésszel, és el kell döntenie, mi legyen Goose
Cove sorsa. Fikarcnyi érdeklődést sem mutatott a kérdés iránt. Csak annyit mondott,
vigyem el oda. Megtettem. Tudta, hogy még mindig tele van minden kacattal a ház?
Bútorok, épségben maradt tárgyak hevernek szanaszét. Azt mondja, semmire sincs már
szüksége. Több mint egy órát töltöttünk ott. Egy óra hosszat gyilkolta a hatszáz
dolláros cipőmet. Megmutattam, mit lenne érdemes megtartania, főleg az antik
bútorai közül. Javasoltam, hogy vetesse ki az egyik falat, hogy nagyobb legyen a
nappali, és arra is felhívtam a figyelmét, hogy az őt ért erkölcsi kár miatt
beperelhetné az államot, rendeset kaszálhatna a dolgon. Nem is reagált rá. Mondtam,
hogy keressen egy költöztető céget, amelyik elszállítja az ép holmit egy
bútorraktárba, így is elég szerencsés, hogy eddig nem esett az eső, és nem jártak
arra betörők, de azt felelte, nem érdemes. Nem számít, ha ellopják a bútorokat,
tette hozzá, legalább valakinek hasznára lesznek. Maga érti ezt, Goldman?– Igen.
Semmire sem jó már neki a ház.– Semmire sem jó? Hogyhogy?– Mert nincs, akit
odavárhatna.– Miért, kit kellene várnia?– Nolát.– De Nola meghalt!– Pontosan erről
van szó.Roth vállalt vont.– Végül is kezdettől fogva igazam volt – állapította meg.
– Ez a kis Kellergan egy igazi ribanc lehetett. Átment rajta az egész város, Harry
meg egyszerűen a palimadár szerepét játszotta. Az ostoba romantikájával maga alatt
vágta a fát, amikor egy egész kötetre való szerelmi vallomást írt neki.Vaskos
röhögés tört fel belőle.Ez már sok volt. Egyik kezemmel hirtelen megragadtam a
gallérjánál fogva, és nekinyomtam a falnak, közben borultak a parfümös üvegek, és
leesve széttörtek a földön. Aztán a szabadon maradt karommal belekönyököltem a
nyakába.– Nola megváltoztatta Harry életét! – kiáltottam. – Feláldozta magát érte!
Megtiltom, hogy ribancként emlegesse mindenki előtt!Próbált kiszabadulni, de hiába,
csak elfojtott, fuldokló hangok törtek fel belőle. Csoportosulás támadt
körülöttünk, biztonsági őrök rohantak felénk, így végül elengedtem. Céklavörös
fejjel, gyűrött ingben lihegett előttem.– Maga… Maga megbolondult, Goldman! –
dadogta. – Bolond! Akárcsak Quebert! Tudja, hogy fel is jelenthetném?– Tegyen, amit
akar, Roth!Dühösen elcsörtetett, távozóban még visszakiáltott:– Maga mondta róla,
hogy ribanc, Goldman! Benne volt a könyvében, nem? Minden a maga hibája! El akartam
érni, hogy a könyvem jóvá tegye a kiszivárogtatott részletek által okozott
katasztrófát. Másfél hónap maradt a hivatalos megjelenésig, Barnaski teljesen fel
volt dobva, naponta többször is hívott, hogy átragassza rám az
izgatottságát.– Minden tökéletes! – áradozott egyik beszélgetésünk során. –
Tökéletes az időzítés! Hihetetlen szerencse, hogy pont most készült el az újabb
ügyészi vádindítvány, most zajlik az egész felhajtás, mert három hónap múlva jön az
elnökválasztás, akkor már a kutya se törődött volna a könyvével, meg az egész
üggyel. Az információt végtelen folyamként képzelje el, egy véges térben. Az
információ tömege exponenciálisan nő, de az egyén által ráfordított idő szűkös és
behatárolt. Mennyit is szánnak rá a halandók, napi egy órát talán? Húsz perc
ingyenes újság a reggeli metrózás közben, félóra internet az irodában, negyedóra
CNN este lefekvés előtt. Erre a korlátozott időkeretre jut végtelen mennyiségű
információ! Rengeteg ocsmányság történik a világban, amiről nem beszélünk, mert
nincs rá idő. Értse meg, nincs időnk Nola Kellerganről vagy Szudánról beszélgetni.
A figyelem nem terjed tovább az esti CNN-híradó tizenöt percénél. Azután az emberek
már az esti sorozatukkal vannak elfoglalva. Az élet a prioritásokról szól.– Hogy
maga milyen cinikus, Roy! – jegyeztem meg.– Ó, dehogy! Ne vádoljon már minden
rosszal! Én csak a valóságban élek. Maga viszont egy ábrándos széplélek, egy
ihletet hajszoló álmodozó. De hiába írna remekművet Szudánról, úgysem jelentetném
meg. Mert az emberek tojnak rá! Toj-nak-rá! Nos, bátran gondolhatja azt, hogy egy
aljas gazember vagyok, pedig csak a meglevő igényeket elégítem ki. Ami Szudánt
illeti, mindenki mossa kezeit, ez van. Ki kell használni, hogy most mindenütt Harry
Quebertről és Nola Kellerganről beszélnek, két hónap múlva az új elnök lesz a téma,
és a maga könyve nem létezik többé. De addigra már annyit eladott belőle, hogy
gondtalanul élheti világát a Bahamákon az új házában.Barnaski vitathatatlan
tehetséggel foglalta el a médiafelületet. Máris mindenki a könyvről beszélt, és
minél több szó esett róla, annál inkább fokozta a reklámkampányt. A Harry Quebert-
ügy, az egymillió dolláros könyv, így harangozta be a kötetet a sajtó. Rájöttem,
hogy a csillagászati összeg, amit felkínált, és amire előszeretettel hivatkozott a
médiában, valójában reklámcélú befektetés volt a részéről, nem plakátokra és
promóciókra költötte azt a pénzt, inkább felszította vele a közérdeklődést. Ezt
egyébként nem is próbálta titkolni, amikor rákérdeztem, rögtön kifejtette ezzel
kapcsolatos elméletét, miszerint az internet és a közösségi oldalak megjelenésével
a kereskedelem játékszabályai alapjaikban változtak meg.– Marcus, gondoljon bele,
mennyibe kerül egyetlen plakát kihelyezése a New York-i metróban. Egy vagyonba. Az
ember kifizet egy csomó pénzt egy hirdetésért, ami csak korlátozott ideig látható,
korlátozott számú közönség számára, hiszen az kell hozzá, hogy azok az emberek egy
adott időben éppen New Yorkban legyenek, és éppen abban a megállóban szálljanak
metróra. Pedig ma már elég így vagy úgy érdeklődést kelteni, témává válni a neten,
másokat beszéltetni, a közösségi oldalakra hagyatkozni, és tessék, korlátlan és
ingyenes reklámfelület nyílik az ember előtt. Mindenütt akadnak emberek, akik –
erről egyébként mit sem sejtve – biztosítják neked a világméretű reklámot. Ugye,
milyen hihetetlen? A Facebook-felhasználók valójában ingyen dolgozó
szendvicsemberek. Ostobaság lenne nem használni őket.– Fel is használta őket,
igaz?– Amikor magához vágtam egymillió dollárt? Hát hogyne. Adj NBA- vagy NHL-
gázsit egy fickónak egy könyv megírásáért, és biztos
lehetsz benne, hogy mindenki róla fog beszélni.New Yorkban, a Schmid & Hanson-
székházban az izgalom a tetőfokára hágott. Több csapat szerveződött a nyomdai
előkészítésre, terjesztésre. Gyorsposta hozta a telefonkészüléket, amely alkalmas
volt konferenciabeszélgetések folytatására, hogy Regent’s-beli lakosztályomból
részt vehessek a Manhattanben zajló legkülönbözőbb értekezleteken.
Marketingértekezlet a könyv reklámkampányával kapcsolatban, megbeszélés a
grafikusokkal a könyvborító ügyében, jogász-kupaktanács a könyvet érintő jogi
vonatkozásokról, és végül különértekezlet a más szerzők mellett már csatasorba
állított szellemírókkal, akiket Barnaski mindenáron a nyakamba akart sózni. 2.
telefonértekezlet (a szellemírókkal) – Marcus, a könyvnek három hét múlva készen
kell lennie – ismételte tizedszer Barnaski. – Ezt követően tíz napunk marad a
korrektúrára, majd egy hét a nyomdai munkára. Azaz szeptember közepén
eláraszthatjuk az országot. Menni fog?– Igen, Roy.– Azonnal jövünk, ha kell –
kiabálta be a háttérből a szellemírók vezére, egy bizonyos Frank Lancaster. – Az
első géppel repülünk Concordba, holnap már ott is vagyunk, és segítünk.A többiek is
kórusban harsogták, hogy igen, holnap már itt is lesznek, és minden nagyszerűen
megy majd.– Az lenne nagyszerű, ha hagynának nyugodtan dolgozni – feleltem. – Én
magam fogom megírni a könyvet.– Pedig ördöngösen jók! – győzködött Barnaski. – Még
maga sem venné észre a különbséget!– Igen, igen, még maga sem venné észre a
különbséget – szajkózta Frank. – Minek egyedül dolgozni, ha nem muszáj?– Ne
aggódjanak, tartom a határidőt. 4. telefonértekezlet (a
marketingcsoporttal) – Goldman úr, szükségünk lenne néhány fotóra – kezdte Sandra a
marketingről –, egyrészt önről írás közben, másrészt régi képekre Harryvel, illetve
Auroráról. Valamint a jegyzeteit is elkérnénk.– Igen, az összes jegyzetet –
pontosította Barnaski.– Jó… de… De minek? – értetlenkedtem.– Meg akarunk jelentetni
egy könyvet a könyvéről – magyarázta Sandra. – Olyasmit, mint egy gazdagon
illusztrált hajónapló. Óriási sikere lesz, akik megvették a könyvét, mind meg
akarják szerezni a naplót is, és fordítva. Majd meglátja.– Nem gondolja, hogy
pillanatnyilag van jobb dolgom, mint hogy egy be sem fejezett könyvről készülő
könyvvel foglalkozzam?– Be sem fejezett? – üvöltött fel hisztérikusan Barnaski. –
Már küldöm is a szellemírókat!– Ne küldjön senkit! Az isten szerelmére, hagyjanak
már békén, hogy nyugodtan befejezhessem a könyvemet! 6. telefonértekezlet (a
szellemírókkal) – Azt írtuk, hogy Caleb sír, miközben eltemeti a kislányt –
jelentette ki Frank Lancaster.– Hogyhogy azt írtuk?– Igen, temeti a lányt, közben
sír. A gödörbe potyognak a könnyei, sárrá keverednek a földdel. Majd meglátja,
megkapó jelenet.– A francba! Kértem én, hogy írjanak egy megkapó jelenetet Nola
temetéséről?– Izé… Nem, de Barnaski úr azt mondta…– Barnaski? Halló, Roy, ott van?
Halló! Halló!– Khm… Igen, itt vagyok, Marcus…– Mi ez az egész?– Ne idegesítse fel
magát, Marcus. Nem vállalhatom a kockázatot, hogy nem készül el idejében a könyv.
Megkértem őket, hogy haladjanak tovább vele, biztos, ami biztos. Egyszerű
óvintézkedés. Ha nem tetszik, amit írtak, nem használjuk fel a szövegüket. De
képzelje, mi történne, ha kifutna az időből! Ez lesz a mi mentőövünk! 10.
telefonértekezlet (a jogászokkal) – Jó napot, Goldman úr, Richardson vagyok, a jogi
osztályról. Megvizsgáltuk a kérdést, és egyetértünk, használhatja a szereplők
valódi nevét a könyvben. Stern, Pratt, Caleb. Mindaz, amiről beszél, az ügyészi
jelentésben is szerepel, amit átvett a média. Védve vagyunk, nincs semmi kockázat.
Szó nincs rágalmazásról, kitalációról, ezek mind tények.– Azt is mondták, hogy a
szereplők álmában vagy képzeletében játszódó szex jelenetet, orgiát is beletehet a
szövegbe – fűzte hozzá Barnaski. – Igaz, Richardson?– Pontosan. Egyébként ezt már
említettem magának. A szereplő álmodhat testi kapcsolatról, így nyugodtan beleírhat
némi szexet a könyvbe, anélkül, hogy pert vonna a fejére.– Igen, Marcus, kicsit
több szexet – vette vissza a szót Barnaski. – Frank múltkor azt mondta, hogy nagyon
klassz a könyve, csak kár, hogy nem elég pikáns. A lány tizenöt, Quebert
harmincvalahány volt akkoriban! Forrósodjon fel a hangulat néha! Caliente, ahogy
Mexikóban mondanák.– Roy, maga teljesen megőrült! – kiáltottam.– Maga mindent
elront, Goldman – sóhajtott fel Barnaski. – A szemérmes szentfazekakra senki sem
kíváncsi. 12. telefonértekezlet (Roy Barnaskival) – Halló! Roy?– Milyen
Roy?– Anya?– Markie?– Anya, te vagy?– Markie? Fiacskám? Ki az a Roy?– A fenébe is,
rossz számot hívtam.– Rossz számot hívtál? Felhívod anyádat, azt mondod, a fenébe
is, és közlöd, hogy rossz számot hívtál?– Nem ezt akartam mondani, anya. Csak Roy
Barnaskival kell beszélnem, és véletlenül a ti számotokat hívtam. Azt sem tudom,
hol áll a fejem mostanában.– Egyre jobb. Azért hívja az anyját, mert másutt jár az
esze… Az ember életet ad, és mit kap cserébe? Semmit.– Ne haragudj, anyuci.
Csókolom apát. Később visszahívlak.– Várj!– Tessék.– Egy perced sincs anyádra?
Ilyen szép és híres írót csináltam belőled, és pár másodperc se jut rám az idődből?
Emlékszel a kis Jeremy Johnsonra?– Jeremyre? Igen, együtt jártunk iskolába. Mi van
vele?– Réges-rég meghalt az anyja. Érted? Szerinted Jeremy nem emelné fel szívesen
a telefont, hogy a drága anyukájával beszélhessen, aki már az égben van az
angyalokkal? Az égbe nincs telefon-összeköttetés, Markie, de Montclairbe van!
Jusson ez néha eszedbe, légy szíves!– Jeremy Johnson? Nem is halt meg az anyja!
Csak ezt próbálta elhitetni, mert az asszony arcán olyan csúnya, sötét szőr nőtt,
pont mint a szakáll, és az összes gyerek ezzel húzta Jeremyt. Ezért azt kezdte
mondani, hogy az anyja meghalt, és az a nő csak a dadusa.– Micsoda? Johnsonék
szakállas dadusa Jeremy anyja?– Igen, anya.Hallottam, ahogy anyám izgatottan
hátraszól apámnak: „Nelson, gyere gyorsan! Ezt a plotkét meg kell hallgatnod! Az a
szakállas nő Johnsonéknál igaziból Johnsonné! Micsoda, te ezt tudtad? És mért nem
mondtad soha?”– Anya, le kell tennem. Telefontalálkozóm van.– Mi az a
telefontalálkozó?– Amikor valakik megbeszélik, hogy ekkor és ekkor telefonálnak
egymásnak.– Nekünk miért ne lehetne telefontalálkánk?– Telefontalálkozót
munkaügyben szoktak megbeszélni, anya.– Drágám, ki az a Roy? Az a meztelen férfi,
aki a szobádban bujkál? Nekem elmondhatsz mindent, kész vagyok bármit meghallgatni.
Mért kell neked egy ilyen mocskos alakkal randevúznod?– Roy a kiadóm, anya.
Ismered, találkoztál vele New Yorkban.– Tudod, Markie, beszéltem a szexuális
problémáidról a rabbival. Azt mondja…– Na, ebből elég, anya. Most leteszem.
Csókolom apát. 13. telefonértekezlet (a grafikusokkal) A brainstorming témája a
könyvborító volt.– Lehetne egy magáról készült fénykép – javasolta Steven, a
grafikuscsapat vezetője.– Vagy Noláról – vélekedett egy másik.– De Caleb is jöhet,
nem? – dobta be valaki a színfalak mögül.– Mit szólnátok egy erdőrészlethez? –
vetette fel az egyik grafikusasszisztens.– Igen, nem lenne rossz valami komor,
nyomasztó dolog – jegyezte meg Barnaski.– Vagy valami visszafogottabb? – tereltem
más irányba a beszélgetést. – Egy aurorai látkép, az előtérben két árnyalak – az
arcukat nem látni, de sejteni lehet, hogy Hatry és Nola az –, amint egymás mellett
ballagnak az 1-es úton.– Óvatosan a visszafogottsággal – vetette közbe Steven. –
Ami visszafogott, az unalmas. És ami unalmas, az eladhatatlan. 21.
telefonértekezlet (a jogászokkal, grafikusokkal, marketingesekkel) A jogász
Richardson hangja hallatszott.– Kér fánkot?– Mi? Én? – feleltem. – Nem kérek.– Nem
magához beszélt – figyelmeztetett Steven a grafikusoktól. – Sandrát kérdezte a
marketingről.Barnaski felfortyant.– Mi lenne, ha abbahagynák a falatozást, és nem
forró kávét és fánkot kínálgatva csacsognának egymással? Most uzsonnázunk vagy
bestsellert gyártunk?★Miközben a könyvem teljes gőzzel készült, a nyomozás Pratt
rendőrfőnök halálának ügyében egy helyben toporgott. Gahalowood maga mellé vett
több nyomozót is a bűnügyi osztályról, de nem jutottak előrébb. Sehol semmi nyom,
semmi szál, amin el lehetne indulni. Hosszan beszélgettünk erről abban a városszéli
kamionos-bárban, ahová Gahalowood időnként betért biliárdozni.– Ez a búvóhelyem –
mondta, és egy dákót nyújtott felém. – Az utóbbi időben sokszor megfordultam
itt.– Nem volt könnyű, mi?– Most már jobb a helyzet. Legalább pontot tettünk a
Kellergan-ügy végére, és ez a lényeg. Még ha nagyobb balhé lett is belőle, mint
gondoltam. De szokás szerint az ügyészen verik el a port. Mert az ügyész választott
tisztségviselő.– És maga?– A kormányzó elégedett, a rendőrfőnök elégedett, vagyis
mindenki elégedett. A fejesek egyébként fontolgatják, hogy létrehoznak egy
megoldatlan ügyekkel foglalkozó részleget, és azt akarják, én is legyek
benne.– Megoldatlan ügyek? Nem frusztráló, ha nincs meg se a tettes, se az áldozat?
Az ilyen ügyekben csak halottak játszanak egymás közt.– Meg élők. Nola Kellergan
ügyében például az apának joga van tudni, mi történt a lányával, Quebertet meg
majdnem ártatlanul elítélték. Az igazságnak évekkel az események után is érvényt
kell szerezni.– És Caleb? – kérdeztem.– Szerintem az a fickó becsavarodott. Tudja,
az ilyen típusú ügyeknél vagy hirtelen felindulásról van szó, vagy
sorozatgyilkossal állunk szemben, de itt sem az eltűnést megelőző két évben, sem
utána két évig nem történt egyetlen hasonló eset sem a környéken.Egyetértően
bólintottam.– Az egyetlen bosszantó körülmény Pratt halála – folytatta Gahalowood.
– Ki ölte meg? És miért? Még mindig van egy ismeretlen ebben az egyenletben, amit
félek, hogy sosem sikerül megoldanunk.– Még mindig Sternre gondol?– Csak gyanúim
vannak. Mondtam már magának, hogy nem minden tiszta a Lutherrel való kapcsolatában.
Milyen viszony fűzte őket egymáshoz? Miért nem említette meg Stern az autó
eltűnését? Valami tényleg furcsa itt. Lehet valami régi szál? Nem kizárt.– Neki nem
tette fel a kérdést?– Dehogynem. Kétszer is fogadott, nagyon barátságosan. Azt
mondta, jobban érzi magát, amióta elmesélte a festmény keletkezésének körülményeit.
Megtudtam tőle, hogy néha odaadta privát célra Luthernek a fekete Chevrolet Monte
Carlót, mert a kék Mustanggal gondok voltak. Nem tudom, igaz-e, de végül is
hihetően hangzik. Minden hihetően hangzik. Tíz napja kutakodom Stern körül, de nem
találok semmit. Sylla Mitchell-lel is beszéltem, arra voltam kíváncsi, mi lett
vajon a bátyja Mustangjával, de nem tudott mit mondani. Nyoma veszett annak az
autónak. Nincs semmim Stern ellen, semmi, ami arra utalna, hogy köze volt az
ügyhöz.– Hogy hagyhatja egy Stern-féle ember,
hogy teljesen a sofőrje befolyása alá kerüljön? Enged a szeszélyeinek, átadja neki
az autót… Nekem ez magas.– Nekem is, firkász. Nekem is.Az asztalra tettem a
biliárdgolyókat.– Ha minden igaz, két hét múlva kész a könyvem – jegyeztem
meg.– Máris? Gyorsan megírta.– Annyira azért nem. Biztos hallja majd, hogy két
hónap alatt írtam, de valójában két év kellett hozzá.Gahalowood
elmosolyodott.★2008. augusztus végén még abban a luxusban is részem volt, hogy
valamivel a határidő előtt sikerült befejeznem A Harry Quebert-ügyet, ami két hónap
múlva kirobbanó sikert aratott.Vissza kellett térnem New Yorkba, ahol Barnaski
sajtófotózásokkal és újságíró-találkozókkal vágott bele a könyv promóciójába.Úgy
hozta a véletlen, hogy augusztus utolsó előtti napján indultam el Concordból.
Útközben tettem egy kitérőt Aurora felé, hogy meglátogassam Harryt a motelben.
Szokás szerint kint üldögélt a szobája előtt.– Visszamegyek New Yorkba – mondtam
neki.– Tehát búcsúzni jött…– Csak egy időre. Nemsokára visszajövök. Rehabilitálom a
nevét, Harry. Adjon pár hónapot nekem, és megígérem, hogy újra az ország egyik
legtekintélyesebb írója lesz.– Miért csinálja ezt, Marcus?– Mert maga tett azzá,
aki vagyok.– Na és? Úgy érzi, tartozik nekem? Írót csináltam magából, és most, hogy
a közvélemény engem már nem igazán tart annak, megpróbálja visszaadni a
kölcsönt?– Nem. Azért védem, mert mindig is hittem magának. Mindig.Egy vaskos
borítékot nyújtottam felé.– Mi ez? – kérdezte.– A könyvem.– Nem fogom elolvasni.– A
jóváhagyását szeretném, mielőtt megjelenne. Ez a könyv a magáé.– Nem, Marcus. A
magáé. Éppen itt a probléma.– Milyen probléma?– Azt hiszem, pompás könyv lehet.– És
az miért probléma?– Bonyolult ez, Marcus. Egyszer majd megérti.– De mit, az ég
szerelmére? Beszéljen már! Beszéljen!– Egyszer majd megérti,
Marcus.Hallgattunk.– Mihez kezd most? – törtem meg végül a csendet.– Nem maradok
itt.– Hol? A motelben, New Hampshire-ben, Amerikában?– Az írók mennyországába
akarok menni.– Az írók mennyországába? Az meg micsoda?– Az írók mennyországa az a
hely, ahol újraírhatja az életét, olyannak, amilyennek szerette volna. Az írók
ereje ugyanis abban rejlik, Marcus, hogy ők döntik el, mi legyen a könyv vége.
Életre kelthetnek vagy halálba küldhetnek embereket, bármit megváltoztathatnak.
Olyan hatalom van az ujjuk hegyében, amit sokszor maguk se sejtenek. Elég, ha
behunyják a szemüket és képesek visszájára fordítani egy életet. Marcus, mi történt
volna azon az augusztus 30-án, ha…?– A múltat nem lehet megváltoztatni, Harry. Ne
töprengjen ezen.– Hogy tudnék nem töprengeni rajta?Leraktam a kéziratot a mellette
levő székre, és úgy tettem, mintha menni készülnék.– Miről szól a könyve? –
kérdezte erre.– Egy férfiről, aki szeretett egy lányt. A lány közös jövőről
álmodott. Azt akarta, hogy együtt éljenek, a férfi nagy író, egyetemi tanár legyen,
egy napsárga közös kutyára vágyott. Egy nap aztán eltűnt a lány. Soha többé nem
akadtak rá. A férfi ott maradt a házban, várta. Nagy író, egyetemi tanár lett
belőle, szerzett egy napsárga kutyát. Megtett mindent, amit a lány kért tőle, és
csak várta egyre. Senki mást nem szeretett többé. Várta hűségesen, hogy
visszajöjjön a lány. De ő nem jött vissza soha.– Mert meghalt!– Igen. De most már
elbúcsúzhat tőle a férfi.– Nem! Már túl késő! Már hatvanhét éves!– Soha nincs késő
újra szeretni.Búcsút intettem neki.– Viszontlátásra, Harry. Hívom, ha megjöttem New
Yorkból.– Ne hívjon. Jobb lesz úgy.Lementem a parkolóhoz vezető külső lépcsőn. Már
majdnem beszálltam a kocsiba, amikor meghallottam a hangját az emeleti folyosó
mellvédje mögül.– Marcus, milyen nap van ma?– Augusztus 30.– És hány óra van
most?– Tizenegy lesz mindjárt.– Még több mint nyolc óra!– Nyolc óra meddig?– Hogy
este hét legyen.Először nem értettem, mire gondol.– Mi lesz este hétkor? –
kérdeztem.– Randevúnk van, Nolával találkozunk, hisz tudja. Jönni fog. Nézze,
Marcus! Nézze, hol vagyunk! Ez itt az írók mennyországa. Elég csak megírni, és
minden megváltozhat.★1975. augusztus 30., az írók mennyországában Óvatosságból úgy
döntött, nem az 1-es úton megy, hanem végig az óceán mellett. A kéziratot a karjába
szorítva futott a kavicsos, homokos parton. Már majdnem Goose Cove-nál járt. Még
két-három mérföld, és odaér a motelhez. Az órájára pillantott, hat óra múlt pár
perccel. Háromnegyed óra múlva ott lesz a találkahelyen. Este hétre, ahogy
megbeszélték. Továbbment, és hamarosan elért a Side Creek Lane-hez, ahol át kellett
vágnia az erdőn, hogy kijusson az 1-es útra. Felkapaszkodott a parti sziklákon, és
óvatosan tört utat magának a fák között, hogy a szép piros ruhája ki ne szakadjon,
össze ne gyűrődjön. A távolban feltűnt egy ház, melynek konyhájában egy asszony
éppen almás pitét sütött.Elérte az 1-es utat. Mielőtt kilépett volna az erdőből,
egy autó robogott el előtte. Luther Caleb ült benne, hazafelé tartott Concordba.
Még két mérföldet gyalogolt az út mentén, és megérkezett a motelhez. Pontban hét
óra volt. Átsurrant a parkolón, felsietett a külső lépcsőn. A 8-as szoba az
emeleten volt. Kettesével vette a lépcsőket, és már kopogott is az ajtón. Kopogtak.
A férfi felpattant ültéből az ágyról, és ajtót nyitott.– Harry! Harry, drága! –
kiáltotta a lány, amikor meglátta az ajtónyílásban.A nyakába ugrott, csókkal
borította el. A férfi felkapta.– Nola… hát itt vagy! Eljöttél! Eljöttél!– Persze,
hogy eljöttem, még szép! – nézett rá furcsállva a lány.– Úgy látszik, elalhattam,
és lidérces álmom volt… Itt voltam a szobában és vártalak. Vártalak és nem jöttél.
Vártalak, csak vártalak. És nem jöttél soha.A lány szorosan átölelte.– Milyen
szörnyű álom, Harry! De itt vagyok! Itt vagyok, és itt is leszek mindig!Ölelték
egymást hosszan. Aztán a férfi átadta a mosdókagylóban várakozó virágcsokrot.– Nem
hoztál semmit? – kérdezte, amikor észrevette, hogy a lánynál nincs csomag.– Nem.
Így kevésbé volt feltűnő. Majd útközben megvesszük, ami kell. A kéziratot viszont
elhoztam.– Mindenütt kerestem!– Magammal vittem. Elolvastam… Annyira tetszett,
Harry! Egy remekmű!Megint összeölelkeztek.– Menjünk! Siessünk! – szólalt meg aztán
Nola. – Legjobb, ha azonnal indulunk.– Azonnal?– Igen. Szeretnék már messze járni
innen. Könyörgöm, Harry, nem akarom azt kockáztatni, hogy megtalálnak minket.
Induljunk most azonnal.Beesteledett. 1975. augusztus 30. volt. Két árnyék surrant
ki a motelből. Az alakok lesiettek a parkolóba vezető lépcsőn, és beültek egy
fekete Chevrolet Monte Carlóba. Az autó észak felé indult el az 1-esen. Nagy
sebességre váltott, és hamarosan eltűnt a látóhatáron. Eleinte még látszottak a
körvonalai, aztán kis foltocskává, végül egy fekete ponttá változott. Egy
pillanatra még felvillant a lámpa parányi fénye, majd teljesen beleolvadt a
messzeségbe.Ők ketten elindultak az élet felé. 

HARMADIK RÉSZÍrók mennyországa(A könyv megjelenése) 

5. A kislány, aki meghatotta egész Amerikát– Egy új könyv egy kezdődő új élet,

Marcus. És egyben az önzetlenség pillanata is, hiszen felkínál egy darabot
önmagából annak, aki kíváncsi rá. Lesznek, akik rajonganak majd magáért, lesznek,
akik gyűlölni fogják. Egyesek sztárként bálványozzák, mások becsmérlik. Akadnak
irigyei, akadnak hízelgői. Nem nekik ír, Marcus. Hanem azoknak, akiknek Marcus
Goldman szerzett pár jó órát a hétköznapok tengerében. Mit számít ez, mondhatja,
pedig ez nem kevés. Vannak írók, akik meg akarják változtatni a világot. De ki
képes erre valójában? 

Mindenki a könyvről beszélt. Nem járkálhattam nyugodtan a New York-i utcákon, nem
kocoghattam békésen a Central Parkban anélkül, hogy a járókelők felkiáltva rám ne
ismerjenek: „Nahát, hiszen ez Goldman! Az író!” Néha még futottak is pár lépést
mellettem, hogy feltehessék az oldalukat fúró kérdéseiket: „Mondja csak, tényleg az
az igazság, amit a könyvében leírt? Harry Quebert valóban ezt tette?” A West
Village-i törzskávéházamban volt, aki attól sem riadt vissza, hogy az asztalomhoz
telepedve faggasson: „Most olvasom a könyvét, Goldman úr, és le sem tudom tenni!
Már az előző is kiváló volt, na de ez! Igazán egymillió dollárt kapott érte? Hány
éves is? Alig harminc? Harmincéves! És már ennyi dohányt felmarkolt!” Még az
otthoni portás is, akinél nyomon követhettem, mennyit haladt az olvasásban két
kapunyitás között, amikor befejezte a könyvet, elkapott a lift előtt, hogy kiöntse
a lelkét: „Szóval ez történt azzal a Nola Kellergannel? Micsoda szörnyűség! Hogy
fordulhat elő ilyesmi? Most mondja, Goldman úr, hogy lehetséges ez?” A Harry
Quebert-ügy megjelenése pillanatától kezdve vezette a sikerlistákat, úgy tűnt, az
év legnagyobb eladott példányszáma lesz az egész amerikai kontinensen. Erről
beszéltek mindenütt, a tévében, a rádióban, az újságokban. A kritikusok agyba-főbe
dicsértek, igazi nagyregénynek nevezték az új művet.Alighogy a könyv boltokba
került, maratoni reklámkörútra indultam, mindössze két hét leforgása alatt járva
végig az ország minden csücskét. Barnaski szerint ennyi időnk volt, mielőtt a
november 4-i elnökválasztás okán minden figyelem Washingtonra irányul. New Yorkba
visszatérve még veszett tempóban végigszörföztem a tévécsatornákat, hogy eleget
tegyek a rajongók érdeklődésének, amely már a szüleim otthonát is elérte, ahol
kíváncsiskodók és újságírók nyomták a csengőt reggeltől estig. Hogy kicsit nyugtuk
legyen, vettem nekik egy lakóautót, amellyel megvalósíthatták végre régi álmukat:
Chicagótól Kaliforniáig végigjárhatták a 66-os utat.Egy New York Timesban megjelent
cikk nyomán Nola lett a kislány, aki meghatotta egész Amerikát. Az olvasói
levelekből is kitűnt, hogy mindenkit megindított a boldogtalan, bántalmazott
kislány története, aki Harry Quebert mellett talált vissza a mosolyhoz, és tizenöt
évével kiállt a férfi mellett, lehetővé tette számára, hogy megírja A bajok
eredetét. Egyes irodalmárok egyébként már azt hangoztatták, hogy Harry műve
valójában csak az én könyvem ismeretében értelmezhető, új olvasatuk szerint Nola
nem az elérhetetlen szerelem, hanem az érzelmek mindenhatóságának jelképe lett. A
bajok eredetét, amelyet négy hónappal azelőtt az ország úgyszólván összes
könyvesboltjából eltávolítottak, most újra keresni kezdték az olvasók. Barnaski
marketingcsoportja karácsonyra korlátozott példányszámú, díszdobozos gyűjteményes
kiadást készített elő, amely tartalmazza A bajok eredetét, A Harry Quebert-ügyet,
és egy bizonyos Frank Lancaster szövegmagyarázatát.Harryről azóta nem volt hírem,
hogy elváltam tőle a Sea Side Motelben. Pedig számtalanszor próbáltam keresni, de a
mobilja ki volt kapcsolva, ha meg a motelt hívtam, és kértem a 8-as szobát, csak
csöngött, csöngött a telefon, de nem vette fel senki. Semmi kapcsolatom nem volt
Aurorával, amit nem is bántam, mert nem akartam tudni, hogyan fogadták a könyvemet
a városban. Mindössze arról értesültem a Schmid & Hanson Kiadó jogi osztályától,
hogy Elijah Stern pereskedni készül, mert rágalmazásnak tartja a róla szóló
részeket, főleg ahol Lutherrel szembeni engedékenységének okát firtatom, vagy azt,
hogy miért nem jelentette a fekete Monte Carlo eltűnését. Pedig felhívtam a könyv
megjelenése előtt, hogy meghallgassam az ő verzióját is, de nem volt hajlandó
válaszolni a kérdésekre.Ahogy azt Barnaski előre megjósolta, október harmadik
hetétől az elnökválasztás uralta a teljes médiát. Megfogyatkoztak a nekem címzett
olvasói levelek, amit bizonyos megkönnyebbüléssel fogadtam. Két nehéz év állt
mögöttem, egy kezdeti sikerrel, az íróbetegség időszakával, majd a második
könyvvel. Végre megnyugodott a lelkem, és úgy éreztem, tényleg eljött a pihenés
ideje. Nem volt kedvem egyedül elutazni, és különben is szerettem volna megköszönni
Douglasnek a támogatást, ezért vettem két jegyet a Bahamákra, amolyan fiús
vakációra készülve, amiben nem volt részem a gimnázium óta. Egyik este, amikor
feljött meccset nézni, előálltam a meglepetéssel. Nagy bánatomra visszautasította a
meghívást.– Nagyon király lett volna, de pont akkor megyünk Kellyvel a Karib-
tengerre – magyarázta.– Kellyvel? Még mindig együtt vagytok?– Persze. Nem tudtad?
El akarom jegyezni. Éppen ott fogom megkérni a kezét.– Ó, ez nagyszerű! Nagyon
örülök! Gratulálok mindkettőtöknek.Olyan bánatos képet vághattam, hogy Douglas
megjegyezte:– Marc, mindened megvan az életben, amire mások vágynak. Már csak az
kell, hogy ne legyél egyedül.– Az a helyzet, hogy… Idejét se tudom, mikor randiztam
– mondtam.Douglas elmosolyodott.– Emiatt ne aggódj.Ez a beszélgetés volt az
előzménye annak a 2008. október 23-i estének, amikor aztán minden
megváltozott.Douglas összehozott nekem egy randevút Lydia Gloorral, akiről az
ügynöke révén megtudta, hogy mindig is odavolt értem. Rábeszélt, hogy hívjam fel
telefonon. Egy Soho-beli bárban beszéltünk meg találkozót. Este hétkor Douglas még
felugrott hozzám, lelki támaszt nyújtani.– Te még nem vagy kész? – csodálkozott,
amikor félmeztelenül ajtót nyitottam neki.– Nem tudom eldönteni, melyik inget
vegyem fel – tartottam elé két vállfát.– Vedd a kéket, az nagyon jó lesz.– Doug,
biztos vagy benne, hogy nem hülyeség Lydiával randizni?– Még nem az esküvőre
készülsz, Marc. Csak beülsz egy italra valahová egy csinos lánnyal, aki tetszik
neked, és akinek te is tetszel. Aztán meglátjátok, hogy működik-e a dolog.– És az
ital után?– Foglaltam neked egy asztalt egy felkapott olasz étterembe, nem messze a
bártól. Átküldöm SMS-ben a címet.– Mihez kezdenék nélküled, Doug? – nevettem el
magamat.– Ezért vannak a barátok, nem?Ekkor megszólalt a mobilom. Talán fel sem
vettem volna, ha nem látom meg a kijelzőn Gahalowood nevét.– Őrmester, maga az?
Micsoda öröm, hogy hallhatom.– Jó estét, firkász – mondta komoran. – Sajnálom, hogy
megzavarom…– Egyáltalán nem zavar.Bosszúsnak tűnt.– Firkász, azt hiszem, nagy a
gubanc – folytatta.– Mi a baj?– Nola Kellergan anyjáról van szó. Akiről azt meséli
a könyvben, hogy verte Nolát.– Igen, Louisa Kellergan. Mi van
vele?– Internetközelben van? Küldök egy e-mailt.Átmentem a nappaliba, bekapcsoltam
a számítógépet. A hívást tartva bejelentkeztem az e-mail fiókomba. Gahalowood egy
fényképet küldött át.– Mi ez? – kérdeztem. – Kezdek izgulni.– Nyissa meg. Maga
említette nekem Alabamát, emlékszik?– Igen, hogyne emlékeznék. Onnan költöztek át
Kellerganék.– Elcsesztük, Marcus. Teljesen megfeledkeztünk Alabamáról. Pedig még
mondta is!– Mit mondtam?– Hogy ki kell deríteni, mi történt
Alabamában.Rákattintottam a képre. Egy sírkövet pillantottam meg, rajta a
felirat: LOUISA KELLERGAN 1930–1969Szeretett hitvesem, drága édesanyám Szóhoz se
jutottam.– A francba! – fakadtam ki végül. – Mit jelentsen ez?– Azt, hogy Nola
anyja 1969-ben, azaz hat évvel a lány eltűnése előtt meghalt!– Kitől kapta a
fotót?– Egy concordi újságírótól. Firkász, ez holnap vezető hír lesz a sajtóban, és
tudja, hogy megy az ilyesmi: három óra múlva az egész ország hiteltelennek tartja a
könyvét is, meg a nyomozást is. Aznap este elmaradt a Lydia Gloorral tervezett
vacsora. Douglas kihívatta Barnaskit egy üzleti megbeszélésről, Barnaski otthonról
berendelte Richardsont a jogi osztályról, és viharos válságtanácskozást tartottunk
a Schmid & Hanson egyik tárgyalójában. A Concord Heraldból átvett fotó eredetije
egy Jackson környéki helyi lapban jelent meg. Barnaski két órán keresztül győzködte
a Concord Herald főszerkesztőjét, hogy ne ez a kép szerepeljen a másnapi
címoldalon, de mindhiába.– Belegondolt, mit szólnak az emberek, ha megtudják, hogy
a könyve egy nagy rakás hazugság? – üvöltötte a képembe. – Goldman, az isten áldja
meg magát, hát nem ellenőrizte a forrásait?– Ez őrület, én már semmit sem értek!
Harry beszélt az anyáról! Gyakran emlegette. Érthetetlen. Az anyja verte Nolát! Ezt
Harry mondta! Verésről és fojtogatásról beszélt!– És most mit mond Quebert?– Nem
tudom elérni. Ma este már vagy tízszer próbáltam. Egyébként már majdnem két hónapja
semmi hírem felőle.– Akkor csak próbálkozzon! Oldja meg! Beszéljen valakivel, aki
felvilágosítást adhat! Találjon valami magyarázatot, amit holnap reggel a rám
támadó újságírók elé tarthatok.Este tízkor végül felhívtam Erne Pinkast.– Honnan
vetted, hogy él az anyja? – kérdezte.Döbbenten hallgattam.– Nekem senki se mondta,
hogy meghalt! – nyögtem ki végül.– De azt se mondta senki, hogy él!– Dehogynem!
Harry!– Akkor szórakozott veled. Kellergan egyedül érkezett Aurorába a lányával. Az
anya nem volt velük.– Egy szót sem értek! Mintha megbolondultam volna. Mit fognak
most gondolni rólam?.– Hogy szar író vagy, Marcus. Annyit mondok, hogy itt is
nehezen tudjuk megemészteni a dolgot. Egy hónapig néztük, ahogy pöffeszkedsz az
újságokban, a tévében. És közben arra gondoltunk, hogy összevissza beszélsz.– Miért
nem szólt senki?– Hogy szóltunk volna? Mit mondhattunk volna? Megkérdeztük volna,
hogy egész véletlenül nem tévedsz-e, amikor egy olyan anyáról beszélsz, aki az
események idején már rég halott volt?– Hogyan halt meg? – kérdeztem.– Fogalmam
sincs.– És a zene? Meg az ütésnyomok? Tanúim vannak rá!– Tanúid, mire? Hogy a
tiszteletes felcsavarta a hangerőt, ha zavartalanul akarta elpáholni a lányát?
Igen, ezt mind sejtettük. Te viszont arról mesélsz a könyvedben, hogy Kellergan
bezárkózott a garázsba, amíg az asszony csépelte a gyereket. De az a bökkenő, hogy
Kellerganné soha nem járt Aurorában, mert még az odaköltözés előtt meghalt. Akkor
hogy higgyen az ember a könyv többi részének? És még azt mondtad, hogy beleírod a
nevemet a köszönetnyilvánításba…– Meg is tettem!– Ja,
odaírtad a többi közé: E. Pinkas, Aurora. Én vastagon szedve akartam látni a
nevemet. Azt akartam, hogy rólam beszéljenek.– Tessék? De hát…Lecsapta a telefont.
Barnaski ellenségesen meredt rám. Fenyegetően emelte fel az ujját.– Goldman, holnap
az első géppel indul Concordba, és rendbe teszi nekem ezt a trágyadombot!– Roy,
ezek meglincselnek, ha most megjelenek Aurorában.Erőltetetten
felkacagott.– Örüljön, ha megelégszenek a lincseléssel.★Lehet, hogy az Amerikát
megható kislány alakja nem más, mint egy ihlettelen író beteg agyszüleménye? Hogy
maradhatott figyelmen kívül egy ilyen fontos részlet? A Concord Herald értesülése,
amelyet az egész média átvett, aláásta könyvem minden mondatának
hitelességét.Október 24-én délelőtt Manchesterbe repültem. Kora délután érkeztem
meg, a reptéren autót béreltem, és egyből a concordi rendőrkapitányságra mentem,
ahol Gahalowood már várt. Összefoglalta, mit sikerült megtudnia a Kellergan család
alabamai múltjáról.– David és Louisa Kellergan 1955-ben házasodtak össze – mesélte.
– Kellergan akkor már egy jól működő egyházközség vezetője volt, a felesége
segítségével pedig még inkább felvirágoztatták a parókiát. Nola 1960-ban született.
Az ezt követő években semmi említésre méltó nem történt velük. 1969 nyarán azonban
egyik éjjel tűz ütött ki a házban. A kislányt sikerült kimenteni, de az asszony
meghalt. Néhány héttel később a tiszteletes elhagyta Jacksont.– Néhány héttel
később? – csodálkoztam.– Igen. És Aurorába költöztek.– Akkor miért mondta Harry,
hogy Nolát verte az anyja?– Csak arra tudok gondolni, hogy az apa volt az.– Nem,
nem! – tiltakoztam. – Harry az anyáról beszélt! Az anyáról! Fel is vettem a
beszélgetést!– Hallgassuk meg azt a felvételt – javasolta Gahalowood.Nálam voltak a
felvételek. Kipakoltam mindent Gahalowood íróasztalára, és keresgélni kezdtem a
címkék között. Dátum és interjúalany szerinti nyilvántartást vezettem, mégsem
sikerült ráakadnom a kérdéses lemezre. A táskám legmélyén találtam végül egy
utolsó, dátum nélküli darabot, ami addig elkerülte a figyelmemet. Betettem a
lejátszóba.– Fura – jegyeztem meg. – Vajon miért nem írtam rá dátumot?Elindítottam
a felvételt. A saját hangomat hallottam, amint bejelentem, hogy 2008. július
elsején készült a felvétel. A börtön beszélőjében vettem fel Harry szavait. – Ezért
akart elmenni Aurorából? Vagy miért tervezték, hogy augusztus 30-án este együtt
utaznak el?– Egy szörnyűség miatt, Marcus. Felveszi a
beszélgetést?– Igen.– Borzalmas dolgot fogok elmesélni. Hogy megértsen mindent. De
nem szeretném, ha híre menne.– Számíthat rám.– Tudja, amíg Martha's Vineyardon
voltunk, Nola azt mondta, egy barátnőre hivatkozott otthon, valójában azonban egész
egyszerűen elszökött. Úgy jött el, hogy nem szólt senkinek semmit. Amikor a
visszaérkezésünk másnapján találkoztam vele, borzasztó szomorúnak láttam.
Elmesélte, hogy az anyja megverte. Csupa folt volt a teste. Sírt. Akkor este
elmondta nekem, hogy az anyja minden apróságért megbünteti. Fémvonalzóval üti, és
azt a szörnyűséget műveli vele, amit Guantánamón szokás: vizet enged egy edénybe és
a hajánál fogva belenyomja a lánya fejét, mintha bele akarná fojtani. Azt mondja,
így szabadítja meg.– Megszabadítja?– A gonosztól. Gondolom, valamiféle keresztelő
szertartásként. Mint Jézus a Jordán vizében, vagy valami ilyesmi. Eleinte el se
hittem, de ott voltak bizonyítéknak a nyomok.„– Ki tette ezt veled? – kérdeztem.– A
mama.– És mért tűri ezt az apád?– A papa bezárkózik a garázsba, és felhangosítja a
zenét. Mindig így csinál, amikor a mama megbüntet. Nem akarja hallani.”– Nola nem
bírta tovább, Marcus. Nem bírta. Tisztázni akartam ezt a kérdést, elmenni
Kellerganékhez. Ennek véget kellett vetni. De Nola könyörgött, hogy ne csináljak
semmit, mert különben baja lesz, a szülei egész biztos elviszik a városból, soha
többé nem találkozunk. A helyzet mégsem maradhatott így. Augusztus végén, úgy
húszadika tájékán úgy döntöttünk, hogy elmegyünk. Minél hamarabb. És természetesen
titokban. Augusztus 30-ra beszéltük meg az indulást. Kanadáig mentünk volna,
Vermont felé. Talán Brit-Kolumbiába, ahol meghúztuk volna magunkat egy faházban.
Éltünk volna boldogan egy tó partján. Senki nem tudott volna rólunk semmit.– Szóval
ezért akartak kettesben megszökni?– Ezért.– De miért nem akarja, hogy beszéljek
erről?– Ez még csak az eleje a történetnek, Marcus. Mert ezután egy szörnyű dologra
jöttem rá Nola anyjával kapcsolatban…(Egy börtönőr megjelenésének zaja hallatszik.
Közli, hogy véget ért a beszélő.)– Legközelebb folytatjuk, Marcus. Addig is, tartsa
meg magának a hallottakat. – És mire jött rá Nola anyjával kapcsolatban? – kérdezte
türelmetlenül Gahalowood.– Nem emlékszem a folytatásra – feleltem zavartan a
felvételek között matatva.Egyszer csak megtorpantam, és sápadtan feljajdultam.– Ez
nem lehet igaz!– Micsoda, firkász?– Ez volt az utolsó felvétel Harryvel! Ezért
nincs rajta dátum! Egészen megfeledkeztem róla. Nem fejeztük be a beszélgetést!
Mert ezután derültek ki a dolgok Prattről, aztán Harry már nem akarta, hogy
felvegyem a beszélgetéseket, és csak jegyzetelgettem egy noteszbe. Majd jött a
kiszivárogtatás, és Harry megharagudott rám. Hogy lehettem ekkora
ökör?– Feltétlenül beszélni kell Harryvel – jelentette ki Gahalowood, és a
zakójáért nyúlt. – Tudnunk kell, mit fedezett fel Louisa Kellergannel
kapcsolatban.Azzal elindultunk a Sea Side Motelbe.Legnagyobb meglepetésünkre Harry
helyett egy magas szőke nő nyitott ajtót a 8-as szobában. A recepcióshoz fordultunk
hát.– Itt nem lakott semmiféle Harry Quebert mostanában.– Lehetetlen – feleltem. –
Heteken át itt volt.Gahalowood kérésére átnézte az elmúlt hat hónap
nyilvántartását. De ezek után is kategorikusan tagadta, hogy lett volna ilyen nevű
lakójuk.– Ez képtelenség! – mondtam indulatosan. – Láttam, itt volt! Magas, ősz
hajú férfi, sokszor bokszolt.– Ja, az! Igen, edzett itt gyakran a parkolóban egy
ilyen fickó. De nem bérelt szobát nálunk.– A 8-as szoba volt az övé! – kiáltottam.
– Tudom, mindig ott ült az ajtó előtt.– Igen, ott ült. Mondtam is neki, hogy menjen
onnan, de mindig adott egy százdollárost. Ennyi pénzért felőlem addig ülhetett ott,
ameddig akart. Azt mondta, szép emlékeket idéz benne.– És mióta nem látta? –
kérdezte Gahalowood.– Hát… Jó pár hete. Csak arra emlékszem, hogy aznap, amikor
elment, még egy százdollárost nyomott a kezembe, azzal a kéréssel, hogy ha valaki a
8-as szobát hívná telefonon, tegyek úgy, mintha kapcsolnám, és hagyjam, hadd
csengjen. Úgy tűnt, siet valahová. Mindez az után a balhé után történt…– Balhé? –
csapott le rögtön Gahalowood. – Miféle balhé? Mi ez már megint?– Hát a haverjuk
szóváltásba keveredett egy fickóval. Egy öreg szivar jött ide kocsival, direkt
azért, hogy összebalhézzanak. Jó nagy cirkusz volt. Kiabáltak, meg minden. Már
éppen közbe akartam lépni, amikor az öreg visszaült a kocsijába, és elhajtott. Erre
aztán a másik is úgy döntött, hogy lelép. Egyébként is elhajtottam volna, mert nem
szeretem az ilyesmit. A vendégek panaszt tesznek miatta, engem meg jól letolnak a
végén.– És min vitatkoztak?– Valamilyen levélen. Azt hiszem. „Maga volt az!”, ezt
kiabálta az öreg.– Miféle levél?– Honnan tudjam?– És aztán?– Az öreg elment és a
haverjuk is elhúzott innen nagy sietve.– Felismerné, ha látná?– Kit, az öreget? Nem
hinném. De kérdezze meg a kollégáit. Mert később még visszajött. Szerintem ki
akarta nyírni a másikat. Amennyi tévésorozatot megnézek, már ismerem az ilyen
bűnügyi sztorikat. A fiatalabb addigra már elszelelt, de nekem bűzlött valami. Ki
is hívtam a zsarukat. Pillanatokon belül itt volt két országúti járőr és
igazoltatták. De nem találtak semmit, és elengedték.Gahalowood már hívta is a
központjukat, hogy megtudja, kit igazoltattak nemrégiben az országúti járőrök a Sea
Side Motel mellett.– Utánanéznek és visszaszólnak – mondta, miután letette a
telefont.Semmit nem értettem az egészből.– Ez őrület! Őrület! – túrtam bele a
hajamba.A recepciós furán nézett rám.– Maga lenne Marcus? – kérdezte
váratlanul.– Igen, miért?– Mert az a fickó, amelyik elmenekült, hagyott itt egy
borítékot magának. Azt mondta, hogy keresni fogja egy fiatalember, és biztos azt
hajtogatja majd, hogy „Ez őrület! Őrület!”. És hogy akkor adjam oda neki ezt.Kis,
barna borítékot nyújtott át, benne egy kulccsal.– Egy kulcs? – csodálkozott
Gahalowood. – Semmi más?– Semmi.– Minek a kulcsa vajon?Tüzetesen megnéztem, és
egyszer csak felismertem.– A montburry-i edzőterem öltözőszekrényéé! Húsz perccel
később már az öltözőben voltunk. A 201-es szekrényben egy összefűzött iratcsomót
találtunk, meg egy kézzel írt levelet.Kedves Marcus!Ha ezt a levelet olvassa,
valószínűleg áll a bál a könyve körül, és néhány kérdésre nem ártana választ
kapnia. Ez itt érdekelni fogja. Ez a könyv az igazság.HarryA nem túl vaskos, géppel
írt köteg címoldalán ez állt: Harry L. QuebertAURORAI SIRÁLYOK – Mit jelentsen ez?
– fordult felém Gahalowood.– Nem tudom. Talán Harry valami kiadatlan műve.– Régi a
papír – állapította meg Gahalowood, miután alaposan megvizsgálta a lapokat.Gyorsan
belelapoztam a paksamétába.– Nola sokat emlegette a sirályokat. Harry mondta nekem,
hogy mennyire szerette őket. Talán ezzel függ össze.– De miért mondta, hogy ez az
igazság? Arról szól a szöveg, hogy mi történt 1975-ben?– Nem tudom.Úgy döntöttünk,
a szöveg tanulmányozását későbbre halasztjuk, és elmegyünk Aurorába. Az érkezésem
nem maradt észrevétlen. A járókelők nem leplezték megvetésüket, sértéseket
kiabáltak felém. Jenny, akit felháborított, ahogy az anyját ábrázoltam, és nem
akarta elhinni, hogy az apja írta a névtelen leveleket, a Clark’s előtt nyilvánosan
szidalmazott.Egyedül Nancy Hattaway volt hajlandó szóba állni velünk, akit a
boltjában kerestünk fel.– Nem is értem – kezdte. – Sosem beszéltem magának Nola
anyjáról.– De említette, hogy ütésnyomokat látott a barátnőjén. És mesélt arról is,
hogy amikor Nola egy egész hétre megszökött otthonról, megpróbálták elhitetni
magukkal,
hogy beteg.– De csak az apja. Ő nem engedett be a házba, amikor Nola eltűnt azon a
bizonyos júliusi héten. Az anyjáról nem beszéltem magának soha.– Mesélte, hogy
fémvonalzóval okozott ütésnyomok voltak a mellén, emlékszik?– Az ütésnyomokra igen.
De azt nem mondtam, hogy az anyja volt.– Felvettem! Június 26-án beszélgettünk. Itt
van nálam a felvétel, nézze, rajta a dátum!Bekapcsoltam a lejátszót.– Különös, amit
mond Kellergan tiszteletessel kapcsolatban. Pár nappal ezelőtt találkoztam vele, és
nekem inkább kedves embernek tűnt.– Tud annak látszani. Legalábbis mások előtt. A
széthullás szélén álló St. James parókia megmentésére hívták Aurorába, miután
állítólag csodákat tett Alabamában. Tény, hogy nem sokkal a megérkezése után már
tele volt vasárnaponként a templom. De ezen kívül nehéz lenne megmondani, mi is
zajlott valójában Kellerganéknél…– Mit akar ezzel mondani?– Nolát
verték.– Micsoda?– Igen, keményen verték. Emlékszem egy szörnyű esetre, Goldman úr.
Nyár elején történt. Akkor láttam először véraláfutásokat Nola testén. A Grand
Beachre mentünk fürdeni. Nola szomorúnak tűnt, azt hittem, egy fiú miatt. Volt egy
Cody nevű másodikos srác, aki folyton csapta neki a szelet. Végül aztán bevallotta,
hogy otthon jól kiosztották, azt mondták, rossz gyerek. Nem értettem, miért, erre
valami alabamai dolgokat emlegetett, de nem volt hajlandó részletezni. Később,
amikor a strandon levetkőzött, rémes véraláfutásokat láttam a mellén. Amikor
rákérdeztem, azt felelte: „Mama megvert szombaton egy fémvonalzóval.” Döbbenetemben
először azt hittem, rosszul hallok. De Nola egyre erősködött: „Ez az igazság. Azt
mondta, rossz gyerek vagyok.” Olyan elkeseredettnek tűnt, nem kérdezősködtem
tovább. A strand után hazamentünk, és balzsamot kentem a mellére. Mondtam neki,
hogy beszélnie kellene az anyjáról valakivel, például az iskolai védőnővel, Mrs.
Sandersszel. – Itt! – kiáltottam fel, és kikapcsoltam a lejátszót. – Látja, mégis
beszélt az anyjáról.– Nem! – tiltakozott Nancy. – Éppen hogy azt mondtam magának,
meglepett, amikor Nola az anyját emlegette. Ezzel arra utaltam, hogy valami nem
volt rendjén Kellerganéknél. Biztosra vettem, hogy maga tud az asszony
haláláról.– Pedig nem tudtam! Pontosabban, tudtam, hogy meghalt, de azt hittem, a
lánya eltűnése után. Emlékszem, David Kellergan még egy fényképet is mutatott a
feleségéről, amikor először jártam nála. Meglepően barátságosan fogadott. Valami
olyasmit kérdeztem tőle, hogy mi van a feleségével. „Rég meghalt”,
válaszolta.– Most, hogy a felvételt hallgatom, megértem, hogy félreérthette.
Szörnyű tévedés ez, Goldman úr. Nagyon sajnálom.Folytattam a lejátszást.– … az
iskolai védőnővel, Mrs. Sandersszel. Nola azt felelte, nem szeretne többet erről
mondani.– Mi történt Alabamában? – kérdeztem.– Fogalmam sincs. Sosem tudtam meg.
Nola nem mesélte el soha.– Köze van vajon ahhoz, hogy eljöttek onnan?– Azt sem
tudom. Szívesen segítenék magának, de nem tudom.– Minden az én hibám, Mrs. Hattaway
– jegyeztem meg. – Ezután már Alabamára koncentráltam…– Vagyis ha Nolát verte
valaki, az apja volt az? – kérdezte döbbenten Gahalowood.Nancy elgondolkodott,
kissé bizonytalannak tűnt.– Igen – jelentette ki végül. – Vagy mégsem. Nem tudom.
De véraláfutások voltak rajta. Amikor megkérdeztem, mi az, azt mondta, otthon
megbüntették.– Miért büntették meg?– Nem mondott többet róla. Azt sosem hallottam
tőle, hogy az apja lett volna. Végül is nem tudjuk. Anyám is látta egyszer a
strandon a véraláfutásokat. Meg az a rendszeresen felhangzó, üvöltő zene. Az
emberek sejtették, hogy Kellergan veri a lányát, de senki sem mert szólni.
Mégiscsak a lelkipásztorunk volt.Miután eljöttünk Nancy Hattawaytől, Gahalowooddal
még szótlanul elüldögéltünk egy darabig a bolt előtti padon. Teljesen magam alatt
voltam.– Ilyen egy átkozott félreértést! – fakadtam ki végül. – Minden egy átkozott
félreértés miatt van! Hogy lehettem ennyire ostoba?– Nyugalom, firkász –
csitítgatott Gahalowood –, ne vádolja magát. Mindannyian tévedtünk. Annyira magával
ragadott bennünket a nyomozás, hogy éppen a legnyilvánvalóbbat nem láttuk meg.
Mindenkivel előfordul ilyen rövidzárlat.Megszólalt a telefonja. Felvette. A
rendőrkapitányságról hívták vissza.– Megvan a motelnél igazoltatott fickó neve –
súgta oda nekem, miközben hallgatta, mit mondanak a vonal túlsó végén.Aztán furán
megnyúlt a képe. Eltartotta a fülétől a mobilt, és kimondta a nevet.– David
Kellergan volt az. A Terrace Avenue 245.-ből a szokásos üvöltő zene szólt. Ezek
szerint Kellergan otthon tartózkodott.– Feltétlenül meg kell tudnunk, mit akart
Harrytől – magyarázta Gahalowood, miközben kiszálltunk a kocsiból. – De könyörgöm,
hagyja, hogy én irányítsam a beszélgetést!Az igazoltatás során a rendőrség egy
vadászpuskát talált David Kellergan autójában, de ezzel nem sokat törődtek, mert a
tiszteletesnek volt fegyvertartási engedélye. Kellergan azt mondta, a
lövészegyletbe igyekezett, és egy kávéra állt meg a motelnél. Semmit nem tudtak
felhozni ellene, így útjára engedték.– Forgassa meg alaposan, őrmester – mondtam,
ahogy a ház felé sétáltunk. – Szeretném tudni, mi ez a levélhistória… Kellergan azt
állította, csak felületesen ismeri Harryt. Gondolja, hogy hazudott?– Ezt fogjuk
most kideríteni, firkász.Kellergan szerintem megláthatott bennünket, mert még
mielőtt becsengettünk volna, puskával a kezében nyitott ajtót. Magánkívül volt,
látszott rajta, hogy legszívesebben agyonlőne. „Bemocskolta a feleségem és a lányom
emlékét! – ordította. – Maga féreg! Aljas gazember!” Gahalowood próbálta
lecsendesíteni, kérlelte, hogy tegye le a fegyvert, magyarázta neki, hogy éppen
azért jöttünk, mert szeretnénk megtudni, mi történt Nolával. A lárma hallatán
kíváncsiskodók bújtak elő. Hamarosan egész kis csődület gyűlt a ház köré, miközben
Kellergan egyre üvöltözött, Gahalowood meg intett, hogy szép lassan húzódjunk
vissza. Két aurorai rendőrautó futott be nagy szirénázva. Travis Dawn szállt ki az
egyikből, látszott rajta, hogy cseppet sem örül a velem való találkozásnak.
„Szerinted nem kavartál elég szart még ebben a városban?”, vetette oda, majd
Gahalowoodhoz fordult, és azt kérdezte, mi oka van az állami rendőrségnek előzetes
bejelentés nélkül megjelenni Aurorában. Tudtam, hogy nincs sok időnk, odakiáltottam
hát Kellergannek:– Feleljen, tiszteletes! Felcsavarta a zenét, és jól elgyapálta,
ugye?Kellergan újra hadonászni kezdett a puskával.– Soha nem emeltem kezet rá!
Sosem verte senki Nolát! Maga egy szar alak, Goldman! Ügyvédet fogadok, és
beperelem!– Igazán? Eddig vajon miért nem tette? Mi? Miért nem fordult bírósághoz?
Talán nem szeretné, ha sokat foglalkoznának a múltjával? Mi történt Alabamában?
Kellergan felém köpött.– Az ilyen alakok, mint maga, nem értenek semmit,
Goldman!– Mi történt Harry Queberttel a Sea Side Motelben? Mit akar eltitkolni
előlünk?Erre már Travis is feldühödött, elkezdte Gahalowoodot fenyegetni, hogy
értesíti a feljebbvalóit, végül el kellett hagynunk a terepet.Csendben gurultunk
Concord felé.– Mit szalasztottunk el, firkász? – szólalt meg végül Gahalowood. – Mi
az, ami itt volt a szemünk előtt, mégsem vettük észre?– Az tehát kiderült, hogy
Harry tudott valamiről Nola anyjával kapcsolatban, amit nem mondott el nekem.– És
feltételezhetően Kellergan is tudja, hogy Harry tud a dologról. De miről, az isten
szerelmére?– Őrmester, gondolja, hogy Kellergan benne van az ügyben?★A sajtó
élvezettel csócsálta a hírt.Váratlan fordulat a Harry Quebert-ügyben: a Marcus
Goldman művében felfedezett tévedések megkérdőjelezik a hitelességét annak a
kritikusok által felmagasztalt könyvnek, amelyet az észak-amerikai könyvkiadás
nagyágyúja, Roy Barnaski a Kellergan-gyilkosság tényszerű beszámolójaként tálalt a
közönségnek. Nem térhettem vissza New Yorkba, amíg nem tisztázom az ügyet, ezért a
concordi Regent’s-be menekültem újra. Egyetlen embernek, Denise-nek adtam meg az
elérhetőségemet, hogy tájékoztathasson a New York-i történésekről és Kellerganné
szellemének felbukkanásairól.Aznap este Gahalowood meghívott magukhoz vacsorára. A
lányai részt vettek Obama kampányában, és lelkesedésükkel feldobták a vacsora
hangulatát. Matricát is kaptam tőlük az autómra. Később a konyhában segítettem
elmosogatni Helennek, aki megjegyezte, hogy nem nézek ki túl jól.– Nem értem, hogy
lehettem ilyen ökör – magyaráztam. – Hogy tévedhettem ekkorát?– Biztos volt valami
oka rá, Marcus. Tudja, Perry nagyon bízik magában. Azt állítja, maga különleges
egyéniség. Harminc éve ismerem, de ezt még senkiről sem mondta. Biztos vagyok
benne, hogy nem csinált ostobaságokat, és van valami ésszerű magyarázat erre az
egészre.Éjszaka hosszú órákra bezárkóztunk Gahalowooddal a dolgozószobába, és a
kéziratot olvasgattuk, amit Harry hagyott nekem, így ismertem meg az Aurorai
sirályok című kiadatlan regényt, amelyben Harry elbeszélte szerelmük történetét
Nolával. A kéziraton nem szerepelt dátum, de úgy sejtettem, A bajok eredete után
íródhatott. Ez utóbbi ugyanis egy tiltott, soha be nem teljesülő szerelem
története, míg az Aurorai sirályokban Harry arról ír, hogy Nola mennyire ihletően
hatott rá, mennyire bízott benne, hogyan bátorította, hogyan segítette nagy íróvá
válni. A regény végén Nola nem hal meg, a könyv sikere után néhány hónappal a Harry
nevű főszereplő, immár gazdag emberként hátrahagy mindent, és Kanadába megy, ahol
egy helyes tóparti házban Nola várja.Hajnali kettőkor Gahalowood főzött egy
kávét.– Tulajdonképpen mit akar elmondani nekünk ezzel a könyvvel? –
töprengett.– Elképzeli, hogy milyen lett volna az élet, ha Nola nem hal meg –
vélekedtem. – Ez a könyv az írók mennyországa.– Az írók mennyországa? Az meg
mi?– Amikor az írás hatalma az ember ellen fordul. Amikor nem tudni, hogy a
szereplők csak az ember fejében léteznek, vagy a valóságban is.– És miben segíthet
ez nekünk?– Azt nem tudom. Fogalmam sincs. Ez egy nagyon jó könyv, Harry mégse
jelentette meg soha. Miért őrizte vajon egy fiók mélyén?Gahalowood vállat
vont.– Talán nem
merte megjelentetni, mert egy eltűnt lányról szól – mondta.– Talán. De A bajok
eredetében is Noláról írt, és ez mégsem tántorította el attól, hogy házaljon vele a
kiadóknál. Miért írja, hogy ez a könyv az igazság? Mivel kapcsolatban? Noláról? Mit
akart ezzel mondani? Hogy Nola nem halt meg, vígan éldegél egy erdei
kunyhóban?– Ennek aztán se füle, se farka – jegyezte meg Gahalowood. – A vizsgálat
egyértelműen kimutatta, hogy a csontváz Noláé.– Hát akkor?– Hát akkor egy helyben
toporgunk, firkász. Másnap délelőtt Denise azzal hívott fel, hogy egy hölgy
jelentkezett a Schmid & Hanson Kiadónál, ahonnan hozzá irányították.– Magával
szeretne beszélni – mondta Denise. – Azt mondja, fontos.– Fontos? Mivel
kapcsolatban?– Azt mondja, egy iskolába járt Nola Kellergannel Aurorában. És hogy
Nola beszélt neki az anyjáról.★Cambridge, Massachusetts, 2008. október 25. Kettővel
Nola fényképe előtt, Stephanie Hendorf néven szerepelt az aurorai gimnázium 1975-ös
évkönyvében. Azok közé tartozott, akiknek Erne Pinkas nem találta nyomát. Egy
lengyelhez ment feleségül, és Stephanie Larźynźakként élt egy módos házban
Cambridge-ben, Boston elegáns elővárosában. Itt kerestük fel Gahalowooddal. Csinos,
negyvennyolc éves asszony volt, Nola is ilyen lett volna. A második házasságában
élt, három gyermeke született, a Harvardon tanított művészettörténetet, és volt egy
saját festménygalériája. Aurorában nőtt fel, egy osztályba járt Nolával és Nancy
Hattawayjel. Hallgattam, ahogy a múltról mesél, és úgy éreztem, ő igazi túlélő
típus. Szemben Nolával, akit tizenöt évesen meggyilkoltak, Stephanie nyugodtan
élhetett, festménygalériát nyithatott, és kétszer férjhez is mehetett.A nappali
dohányzóasztalára kiterített néhány fiatalkori fényképet.– Az első pillanattól
fogva követem az ügyet – magyarázta. – Nem felejtettem el a napot, amikor Nola
eltűnt, ma is emlékszem mindenre, ahogy gondolom a többi, velem egykorú lány is,
aki akkoriban Aurorában élt. Mikor aztán megtalálták a holttestet és letartóztatták
Harry Quebertet, természetesen nagyon közelről érintettnek éreztem magam. Micsoda
szörnyűség… Nagyon tetszett a könyve, Goldman úr. Igazán jól ábrázolja benne Nolát.
Önnek köszönhetően valósággal újra láttam őt. Igaz, hogy megfilmesítik?– A Warner
Brothers meg akarja venni a jogot – feleltem.Stephanie fényképeket mutogatott, egy
1973-as születésnapról, amelyen Nola is részt vett.– Nola és én nagyon jóban
voltunk – kezdett a mondókájába. – Olyan aranyos lány volt. Mindenki szerette
Aurorában. Amiben nyilván közrejátszott az is, hogy az embereket meghatotta ez a
kettős, a barátságos, özvegy lelkipásztor és a szolgálatkész kislány, akik mindig
mosolyognak, sosem panaszkodnak. Emlékszem, anyám rám is szólt néha, amikor
nyafogtam valamiért: „Vegyél példát a kis Noláról! A jóisten elszólította az
édesanyját szegénytől, mégis milyen kedves és hálás mindenért.”– Te jó ég! Hogy nem
jöttem rá, hogy meghalt az anyja? – szóltam közbe. – És még azt mondja, hogy
tetszett a könyvem? Pedig magában azt gondolhatta volna, micsoda kókler író
vagyok!– Ugyan, dehogy! Éppen ellenkezőleg. Azt hittem, szándékosan írta így.
Hiszen én is megéltem mindezt Nolával.– Mit ért azon, hogy megélte
mindezt?– Egyszer valami nagyon különös történt. Valami, ami végül el is távolított
Nolától.★1973. március Hendorféké volt a főutcán álló vegyesbolt. Iskola után
Stephanie időnként elhívta magával Nolát, és a raktárban jól belakmároztak
édességből. Aznap délután is ebben sántikáltak, a lisztes zsákok mögött lapulva
hasfájásig ették magukat gumicukorral, és közben kezüket a szájuk elé szorítva
kuncogtak, vigyázva, hogy meg ne hallják őket. Stephanie-nak azonban feltűnt, hogy
Nola valahogy furcsán kezd viselkedni. Megváltozott a tekintete, nem figyelt a
barátnőjére.– Minden rendben, Nol’? – kérdezte.Semmi válasz. Stephanie addig
ismételgette a kérdést, míg Nola végre megszólalt:– Haza… haza kell mennem…– Máris?
De miért?– Mama azt akarja, hogy menjek haza.Stephanie azt hitte, rosszul
hall.– Micsoda? A mamád?Nola ijedten felpattant.– Mennem kell! – mondta újra.– De
Nola… hiszen… A mamád meghalt!Nola a raktárajtó felé sietett, és amikor Stephanie a
karjánál fogva megpróbálta visszatartani, visszafordult és megragadta a
ruháját.– Az anyám! – kiabálta rémülten. – Te nem tudod, mit csinál velem!
Megbüntet, ha rossz vagyok!Azzal elrohant.Stephanie percekig döbbenten állt. Este
elmesélte a dolgot az anyjának, de Hendorfné egy szavát se hitte.– Nem tudom,
honnan szedsz ilyesmit, kicsikém – simogatta meg gyengéden a fejét. – De már elég a
butaságokból, menj inkább kezet mosni. Apád most jött haza, és amilyen éhes, máris
asztalhoz ülünk.Másnap az iskolában Nola nyugodtnak tűnt, és úgy tett, mintha mi
sem történt volna. Stephanie nem merte szóba hozni az előző napi jelenetet.
Kínjában végül egy bő hét múlva közvetlenül Kellergan tiszteleteshez fordult. A
parókián kereste fel az irodában, Kellergan barátságosan fogadta, ahogy máskor is.
Szörppel kínálta, aztán figyelmesen meghallgatta, eleinte abban a hiszemben, hogy a
kislány lelkipásztori minőségében akar vele beszélni. Amikor azonban megtudta, mi
történt, ő sem akart hinni Stephanie-nak.– Biztos rosszul hallottad – mondta
neki.– Tudom, hogy őrültségnek hangzik, tiszteletes. De ez az igazság.– Hiszen
ennek semmi értelme. Miért mondana ilyen ostobaságokat neked Nola? Hiszen te is
tudod, hogy meghalt az anyja. Fájdalmat akarsz okozni mindannyiunknak?– Nem,
dehogy… csak…David Kellergan szeretett volna véget vetni a beszélgetésnek,
Stephanie azonban tovább erősködött. A tiszteletes arca erre hirtelen megváltozott,
Stephanie még sosem látta ilyennek. A nyájas lelkipásztor most először elkomorult,
szinte ijesztővé vált.– Hallani sem akarok többé erről! – ripakodott rá. –
Megtiltom, hogy előttem, vagy bárki más előtt szóba hozd, érted? Különben megmondom
a szüleidnek, hogy hazudozós vagy. És hogy rajtakaptalak, amikor lopni akartál a
templomból. Azt fogom mondani nekik, hogy ötven dollárt loptál tőlem. Ugye nem
akarod, hogy komoly bajba keveredj? Akkor viselkedj rendes kislány módjára!
★Stephanie elhallgatott. A fényképeket babrálta, mielőtt hozzám fordult
volna.– Nos, többé nem beszéltem erről – folytatta. – De soha nem felejtettem el az
esetet. Az évek során lassanként meggyőztem magam, hogy bizonyára rosszul
hallottam, félreértettem Nola szavait, az eset meg sem történt. Aztán megjelent az
ön könyve, és szembe találtam magam azzal a hatalmaskodó, hús-vér anyával. El sem
tudom mondani, milyen érzés volt, maga hihetetlenül tehetséges, Goldman úr. Amióta
pár napja az újságok arról írnak, hogy összevissza beszél, úgy gondoltam,
feltétlenül találkoznom kell magával. Mert tudom, hogy igazat mond.– Igazat, de
miféle igazat? – sóhajtottam. – Az anya réges-rég meghalt.– Tudom. De azt is tudom,
hogy magának igaza van.– Gondolja, hogy Nolát az apja verte?– Mindenesetre ezt
beszélték. Az iskolában láttuk a véraláfutásokat. Csakhogy ki szállt volna szembe a
tiszteletesünkkel? 1975-ben Aurorában az emberek nem avatkoztak egymás életébe. Más
időket éltünk. Akkoriban voltak többen is, akiknek el-eljárt időnként a keze.– Más
nem jut eszébe? – kérdeztem. – Nolával vagy a könyvvel kapcsolatban?Elgondolkodott
egy pillanatra.– Nem – válaszolta. – Hacsak… Hacsak az nem, hogy szinte mulatságos
volt ennyi év után megtudni, hogy Nola Harry Quebertbe volt szerelmes.– Hogy
érti?– Tudja, én naiv kislány voltam… Az eset után ritkábban találkoztam Nolával.
Azon az utolsó nyáron mégis rendszeresen összefutottunk. 1975 nyarán sokat
dolgoztam a szüleim üzletében, szemben a postával. És képzelje, lépten-nyomon
Nolába botlottam. Levelet hordott a postára. Onnan tudom, hogy rákérdeztem, amikor
már sokadszor láttam elmenni a bolt előtt. Végül bevallotta a dolgot. Elmondta,
hogy halálosan szerelmes valakibe, és leveleznek egymással. De nem volt hajlandó
elárulni, hogy ki az. Azt hittem, Codyról van szó, egy másodikos srácról, aki benne
volt a kosárlabdacsapatban. Egyszer sem sikerült kifigyelnem a címzett nevét, csak
annyit láttam meg véletlenül, hogy Aurorába szólt a levél. Nem értettem, mire jó
levelet írni Aurorából Aurorába. Stephanie Larźynźaktól távozóban Gahalowood nagy
szemeket meresztett rám.– Mi folyik itt, firkász? – értetlenkedett.– Hadd tegyek
fel én is egy kérdést, őrmester. Mit lépünk most?– Amit már réges-régen kellett
volna, elmegyünk az alabamai Jacksonba. Kezdettől fogva jogosan rágódott ezen: mi
történt Alabamában? 

4. Sweet home Alabama– A könyv végére érve, lepje meg egy utolsó fordulattal az
olvasót, Marcus.– Miért?– Hogy miért? Mert az olvasót az utolsó pillanatig nem
szabad hagyni hátradőlni. Mint a kártyában: a végére maradjon még adu a kezében. 

Jackson, Alabama, 2008. október 28. Megérkeztünk hát Alabamába.A mobile-i

repülőtéren egy fiatal állami rendőrtiszt, Philip Thomas fogadott bennünket,
Gahalowood néhány nappal azelőtt vette fel vele a kapcsolatot. Egyenruhában,
szemébe húzott sapkával, szálfaegyenesen feszített az érkezési oldalon.
Tiszteletteljesen szalutált Gahalowoodnak, aztán rám pillantott, és könnyedén
megbökte a sapkáját.– Nem láttam már valahol? – kérdezte tőlem. – Talán a
televízióban?– Talán – feleltem.– Hadd segítsek – szólt közbe Gahalowood. – Az ő
könyvéről beszél most mindenki. Vigyázzon vele, akkora felfordulást tud csinálni,
hogy el se képzelné.– Szóval Kellerganékről ír a könyvében? – kérdezte Thomas,
leplezni próbálva csodálkozását.– Így van – vágta rá helyettem Gahalowood. – Tartsa
magát távol ettől a fickótól. Én is addig éltem nyugodtan, amíg nem találkoztam
vele.A rendőrtiszt igen komolyan vette a feladatát. Gahalowood kérésére
összeállított nekünk egy aktát Kellerganékről, amit egy repülőtér közeli
vendéglőben futottunk át.– David Kellergan 1923-ban született Montgomeryben.
Teológiai tanulmányai után Jacksonban vállalt lelkipásztori munkát, a Mt. Pleasant
parókián. 1955-ben vette feleségül Louisa Bonneville-t. A város csendes, északi
részén éltek, egy családi házban. Louisa Kellergan 1960-ban adott életet lányuknak,
Nolának. Ezenkívül nincs semmi említésre érdemes. Egy békés, hívő család
Alabamából. Egészen az 1969-ben bekövetkezett tragédiáig.– Tragédia? – ismételte
meg Gahalowood.– Egy tűzvész. Egy éjjel leégett a házuk. Louisa Kellergan a tűzben
lelte halálát.Thomas korabeli újságcikkeket csatolt az ügyirathoz. HALÁLOS TŰZESET
A LOWER STREETENTegnap este egy asszony életét vesztette a Lower streeti házukban
kitört tűz során. A tűzoltók szerint egy égve hagyott gyertya okozhatta a
tragédiát. A ház porig égett.Az áldozat a helyi lelkipásztor felesége volt. A
rendőrségi jegyzőkönyv szerint 1969. augusztus 30-án éjjel egy óra tájban, amikor
David Kellergan egy haldokló hívénél járt, Louisa és Nola arra ébredt álmából, hogy
tűz ütött ki. A tiszteletes a házához érve hatalmas füstre lett figyelmes.
Berohant, az emelet égett. A lánya szobáját sikerült elérnie, Nolát félájultan
találta az ágyán. Levitte a kertbe, és visszafordult a feleségéért, de a tűz
addigra már átterjedt a lépcsőre is. A kiabálásra előkerült szomszédok tehetetlenül
tébláboltak. Mire megjöttek a tűzoltók, az egész emelet lángokban állt, tűzcsóvák
csaptak ki az ablakokon, és a tetőt kezdték nyaldosni. Louisa Kellergant holtan
találták, füstmérgezés végzett vele. A jelentés arra a megállapításra jutott, hogy
vélhetően egy égve hagyott gyertya gyújtotta fel a függönyt, és a deszkaépületben
gyorsan tovaterjedt a tűz. Kellergan tiszteletes egyébként megerősítette, hogy a
felesége elalvás előtt gyakran égetett illatosított gyertyát a komódon.– A dátum! –
kiáltottam fel olvasás közben. – Figyelje csak, őrmester, mikor történt a
tűzeset!– A mindenségit! 1969. augusztus 30-án!– A nyomozást vezető tiszt sokáig
gyanakodott az apára – mesélte Thomas.– Honnan tudja?– Beszéltem vele. Edward
Horowitznak hívják. Már nyugdíjas. A hajója javítgatásával tölti a
napjait.– Felkereshetnénk? – kérdezte Gahalowood.– Már megbeszéltem vele. Háromra
vár bennünket. Horowitz nyomozó egy csónaktestet csiszolgatott rendíthetetlen
nyugalommal a háza előtt. Esőre hajlott, ezért kinyitotta a garázsajtót, hogy
behúzódhassunk alá. Biztatott, hogy keressünk magunknak egy sört a földön heverő,
feltépett karton mélyén. Beszélgetés közben egy pillanatra se hagyta abba a munkát,
de értésünkre adta, hogy minden figyelme a miénk. Felidézte a Kellergan-háznál
történt tűzesetet, elismételte mindazt, amit a rendőri jelentésből már tudtunk,
anélkül, hogy sok újabb részletet hallottunk volna tőle.– Hát fura egy dolog volt
az a tűz – jegyezte meg végezetül.– Hogy érti? – kérdeztem.– Sokáig azt hittük,
hogy David Kellergan gyújtotta fel a házát, és ölte meg az asszonyt. Semmi nem
támasztotta alá az ő verzióját. Csodálatos módon éppen jókor érkezett, hogy
megmentse a lányát, ahhoz viszont már későn, hogy az asszonyt is kimenekítse.
Könnyen hihette az ember, hogy ő maga okozta a tüzet. Főleg, hogy pár hét múlva
lelécelt a városból. A ház leég, az asszony meghal, ő meg odébb áll. Valami bűzlött
a dologban, de nem volt semmi bizonyítékunk a bűnösségére.– Akárcsak a lánya
eltűnésekor – jegyezte meg Gahalowood. – 1975-ben Nolának nyoma veszett, vélhetően
megölték, de erre sem volt semmi kézzelfogható bizonyíték.– Mire gondol, őrmester?
– kérdeztem. – Hogy a tiszteletes megölte a feleségét, majd évek múlva a lányát is?
Maga szerint tévedtünk a bűnös személyét illetően?– Ha így van, az kész katasztrófa
– sóhajtotta Gahalowood. – Kivel tudnánk beszélni, Horowitz úr?– Nehéz kérdés.
Talán elmehetnének a Mt. Pleasant parókiára. Bizonyára van valami nyilvántartásuk a
hívekről, közülük ismerhették néhányan Kellergan tiszteletest. De harminckilenc
évvel az események után… Őrült sok idejükbe fog telni.– Időnk aztán nincs –
dühöngött Gahalowood.– Úgy tudom, David Kellergan kapcsolatban állt egy környékbeli
pünkösdista szektával – mondta Horowitz. – Megszállottak, kommunában élnek egy
tanyán, úgy egy órányira innen. A tűzvész után náluk húzta meg magát a tiszteletes.
Onnan tudom, hogy ott kerestem fel, ha kérdésem volt hozzá a nyomozással
kapcsolatban. Addig maradt, amíg Aurorába nem költözött. Keresse meg Lewis
tiszteletest, ha még ott van. Amolyan guru-féle náluk. Lewis tiszteletes a Megváltó
Új Egyházának Közösségét vezette. Másnap reggel meglátogattuk. Thomas értünk jött
az útmenti Holiday Innbe, ahol két szobát vettünk ki – egyet az állam, egyet a
magam költségén –, és egy óriási birtokra vitt minket, amelynek jelentős része
művelés alatt állt. El is tévedtünk a kukoricatáblákkal szegélyezett úton, végül
egy traktoros igazított útba a házakhoz, megmutatva, melyikben lakik a
tiszteletes.Egy barátságos, terebélyes asszonyság kedvesen fogadott bennünket,
hellyel kínált egy irodában, ahová néhány perccel később megérkezett Lewis. Tudtam,
hogy kilencven körül járhat, de húsz évet nyugodtan letagadhatott volna.
Rokonszenvesnek tűnt, nem is hasonlított Horowitz leírására.– A rendőrségtől
jöttek? – kérdezte, miközben egyenként üdvözölt bennünket.– A New Hampshire-i és az
alabamai rendőrségtől – pontosított Gahalowood. – Nola Kellergan halála ügyében
nyomozunk.– Mintha másról se hallanék mostanában – jegyezte meg Lewis.Kézfogás
közben végigmért:– Csak nem?… – kérdezte.– De igen! Ő az – vágta rá ingerülten
Gahalowood.– Nos, mit tehetek önökért, uraim?Gahalowood hozzálátott a
kihallgatáshoz.– Lewis tiszteletes, ha nem tévedek, ön ismerte Nola
Kellergant.– Igen. Tulajdonképpen inkább a szüleit ismertem. Elragadó emberek
voltak. Igen közel álltak a közösségünkhöz.– Mi is pontosan ez a közösség?– Mi egy
pünkösdista felekezet vagyunk, és semmi több, őrmester. Keresztény elveket vallunk,
ezeket hirdetjük. Igen, tisztában vagyok vele, hogy egyesek szektának tartanak
minket. Évente kétszer fogadunk szociális szerveket, amelyek azt vizsgálják, hogy a
gyerekek járnak-e iskolába, megfelelően tápláltak-e, nem bántalmazzuk-e őket. Azt
is ellenőrzik, hogy van-e fegyverünk, nem harcolunk-e a faji felsőbbrendűségért.
Nevetséges. A gyerekeink a községi középiskolába járnak, nekem még sosem volt puska
a kezemben, és a szavazókörzetemben aktívan részt veszek Barack Obama választási
kampányában. Pontosan mire kíváncsi?– Hogy mi történt 1969-ben.– Az Apollo 11
holdat ért – felelte Lewis. – Amerika hatalmas győzelmet aratott a szovjet ellenség
felett.– Tudja jól, miről beszélek. A tűzvészről Kellerganéknél. Mi történt
valójában? Mi történt Louisa Kellergannel?Bár eddig meg sem szólaltam, Lewis
hosszan nézett rám, és amikor beszélni kezdett, nekem címezte a szavait.– Sokszor
láttam mostanában a tévében, Goldman úr. Szerintem ön jó író, hogyhogy nem
tájékozódott megfelelően Louisa Kellergannel kapcsolatban? Mert gondolom, azért van
most itt, igaz? A könyve tévútra keveredett, így aztán, hogy úgy mondjam, kitört a
pánik a fedélzeten. Jól látom? Mit keres itt? Igazolást a hazugságaira?– Az
igazságot – feleltem.Szomorúan elmosolyodott.– Az igazságot? Ugyan melyiket,
Goldman úr? Istenét vagy az emberekét?– Az önét. Mi az ön igazsága Louisa Kellergan
haláláról? David Kellergan ölte meg a feleségét?Lewis tiszteletes felemelkedett a
karosszékből, és a nyitva maradt ajtóhoz ment, hogy becsukja. Aztán megállt az
ablak előtt, és hosszan bámult kifelé. A jelenet a Pratt rendőrfőnöknél tett
látogatást idézte fel bennem. Gahalowood rám hunyorítva jelezte, hogy átvenné a
szót.– David annyira jó ember volt – sóhajtott fel végül Lewis.– Volt? – kapott a
szón Gahalowood.– Harminckilenc éve nem láttam.– Verte vajon a lányát?– Ugyan,
dehogy! Tiszta szívű ember volt. Hívő ember. Amikor megérkezett Mt. Pleasantbe,
üresek voltak a széksorok. Hat hónap múlva minden vasárnap délelőtt megtelt a
templom. Soha nem tudott volna ártani se a feleségének, se a lányának.– Mégis kik
voltak ők? – kérdezte békülékenyen Gahalowood. – Kik voltak Kellerganék?Lewis
tiszteletes behívta a feleségét. Mézes teát kért tőle mindannyiunknak. Visszaült a
karosszékbe, és egyenként végignézett rajtunk. Aztán szelíd, meleg hangon
megszólalt.– Hunyják be a szemüket, uraim. Képzeljék el, hogy az Alabama állambeli
Jacksonban vannak, 1953-ban.★Jackson, Alabama, 1953. január. Az ilyen történetekért
rajong Amerika. 1953 elején egy fiatal, Montgomeryből érkezett lelkipásztor lépett
be a Jackson város központjában álló, lerobbant Mt. Plesant-templom kapuján.
Viharos idő tombolt aznap, szakadt az eső, szokatlanul heves szélrohamok söpörtek
végig az utcákon. Hajladoztak a fák, újságlapok repültek a levegőben, ahogy a szél
kiszaggatta őket a bolti portál alá húzódó rikkancs kezéből, járókelők próbáltak
menedékről menedékre előrehaladni az ítéletidőben.A pásztor belökte az ajtót, amely
a huzattól hangos csattanással
vágódott ki, odabenn sötétség és jeges hideg fogadta. Lassan lépkedett előre a
padsorok között. A lyukas tetőn át beesett az eső, és itt-ott tócsákba gyűlt a
padlón. Üresen kongott az épület, sehol egy hívő, sehol egy életjel. A
gyertyatartókban csak néhány nyomorult viaszcsonk maradt. Az oltár elé ért,
felnézett a szószékre, majd lábát az első fa lépcsőfokra téve indult volna
felfelé.– Ne tegye!Összerezzent az üres térben felzengő kiáltástól. Megfordult és
egy alacsony, kövérkés embert látott előlépni a sötétségből.– Ne menjen fel –
figyelmeztette újra az ember. – Szuvas a lépcső, még kitöri a nyakát. Maga
Kellergan tiszteletes?– Igen – nyögte ki David félszegen.– Isten hozta az új
parókiáján, tiszteletes. Jeremy Lewis vagyok, a Megváltó Új Egyházának Közösségét
vezetem. Az elődje távozása után engem kértek, hogy felügyeljem a kongregációt.
Mostantól immár az öné.Barátságosan kezet ráztak. David Kellergan
vacogott.– Reszket? – figyelt fel Lewis. – Hiszen maga halálra fagyott! Jöjjön, van
itt a sarkon egy kávéház. Igyunk egy jó grogot, és beszélgessünk kicsit.Így
ismerkedett meg egymással Jeremy Lewis és David Kellergan. A közeli kávéházban
várták ki a vihar végét.– Mondták, hogy nincs túl jó állapotban a Mt. Pleasant
egyházközség – mosolygott zavartan David Kellergan –, de erre őszintén szólva nem
számítottam.– Igen. Nem titkolom, siralmas helyzetben levő parókiát készül átvenni.
A hívek nem járnak el a templomba, nem adakoznak az egyházközség javára. Az épület
romokban hever. Rengeteg a tennivaló. Remélem, mindez azért nem riasztja el.– Majd
meglátja, Lewis tiszteletes, ennél több kell ahhoz, hogy engem valami
elriasszon.Lewis elmosolyodott. Erőteljes egyéniségével, karizmájával máris levette
a lábáról ifjú beszélgetőpartnere.– Nős? – érdeklődött.– Nem, Lewis tiszteletes.
Még nőtlen vagyok. Kellergan lelkipásztor hat hónapon át járta a parókiához tartozó
családokat, hogy rávegye a híveket a visszatérésre a Mt. Pleasant-templom
padsoraiba. Pénzalapot hozott létre a tetőfelújításra. Koreában nem szolgált, a
háborúból azzal vette ki a részét, hogy beindított egy programot, amely a veteránok
társadalmi visszailleszkedését szolgálta. Ezek után néhány közülük már önként
vállalta, hogy részt vesz a szomszédos parókiaépület rendbehozatalában. Lassanként
helyreállt a közösségi élet, a Mt. Pleasant újra régi fényében tündökölt, David
Kellerganre pedig kezdtek úgy tekinteni, mint Jackson emelkedő csillagára. Az
egyházközség notabilitásai a jövendő politikust látták benne. Beválaszthatják a
képviselőtestületbe, mondogatták. Akár szövetségi mandátumhoz is juthat. Ki tudja,
még szenátor is lehet belőle. A képesség megvolt benne. 1953 végén egy este David
Kellergan egy templom közeli kisvendéglőbe tért be vacsorázni. A pulthoz
telepedett, ahogy az máskor is előfordult. Észre sem vette maga mellett a fiatal
nőt, aki váratlanul felé fordult, megismerte és rámosolygott.– Jó estét,
tiszteletes – köszöntötte a lány.Kellergan kissé feszengve viszonozta a
mosolyt.– Bocsásson meg, kisasszony, ismerjük mi egymást?A lány felkacagott, egy
szőke hajtincsét csavargatta.– Az egyházközösség tagja vagyok. Louisának hívnak.
Louisa Bonneville vagyok.Kellergan zavarában elpirult, amiért nem ismerte fel egy
hívét, mire a lány csak még jobban nevetett. A tiszteletes önmagát bátorítandó
rágyújtott.– Kérhetnék egy szálat? – kérdezte a lány.Felé nyújtotta a dobozt.– Ugye
nem árul el, hogy dohányzom, tiszteletes? – kérdezte Louisa.Kellergan
elmosolyodott.– Megígérem.Louisa, az egyházközség egyik tekintélyes tagjának lánya,
találkozgatni kezdett Daviddel. Nemsokára egymásba szerettek. Mindenki azon a
véleményen volt, hogy ideális párost alkotnak. 1955 nyarán házasodtak össze. Csak
úgy sugárzott róluk a boldogság. Sok gyereket akartak, legalább hatot, három fiút
és három lányt, kacagó, vidám gyereksereget, amely benépesítené a Lower Streeten
álló házat, ahova beköltöztek. Louisának azonban nem sikerült teherbe esnie.
Felkeresett több szakembert, eleinte eredménytelenül. 1959 nyarán végül örömhírt
közölt az orvos: végre megfogant.1960. április 12-én a jacksoni közkórházban Louisa
Kellergan világra hozta első és egyetlen gyermekét.– Lány – jelentette a hírt az
orvos a folyosón fel-alá járkáló David Kellergannek.– Kislány! – kiáltott fel
boldogságtól ragyogva a tiszteletes.És besietett a feleségéhez, aki az újszülöttel
a karján fogadta. Kellergan magához ölelte az asszonyt, és ámulva nézte a csukott
szemű kisbabát. Sejteni lehetett, hogy neki is szőke haja lesz majd, mint a
mamájának.– Mi lenne, ha Nolának neveznénk? – javasolta Louisa.A tiszteletes nagyon
szépnek találta a nevet, helyeslően bólintott.– Isten hozott, Nola – mondta a
kislányának. Az elkövetkező években Kellerganék minden tekintetben mintacsaládként
éltek. Jóságos apa, gyengéd anya, csodálatos kislány. David Kellergan nem kímélte
magát, tele volt tervvel, ötlettel, és mindenben élvezte a felesége támogatását.
Nyári vasárnapokon rendszeresen kijártak piknikezni a Megváltó Új Egyházának
Közösségébe, ápolva a Jeremy Lewis lelkipásztor iránti barátságot, akivel David
Kellergan azóta volt jóban, hogy közel tíz évvel azelőtt egy viharos napon először
találkoztak. Mindazok, akikkel akkoriban összejártak, csodálták a Kellergan család
boldogságát.★– Nem ismertem náluk boldogabbnak látszó embereket – emlékezett Lewis
tiszteletes. – David és Louisa rendkívüli módon szerették egymást. Hihetetlen volt.
Mintha az Úr azért teremtette volna őket, hogy egymást szeressék. És nagyszerű
szülők is voltak. Nola bűbájos, eleven, különleges kislány volt. Őket látva az
embernek kedve támadt családot alapítani, visszaadták az emberiségbe vetett
bizalmat. Jó volt rájuk nézni. Különösen a hatvanas évek Alabamájában, amelyet
mélyen átjárt a szegregáció mocska.– Egyszer aztán minden megváltozott – jegyezte
meg Gahalowood.– Így van.– Mi történt?Hosszú csend következett. Lewis tiszteletes
arca eltorzult a fájdalomtól. Újra felállt, mint aki képtelen megmaradni a helyén,
és járkálni kezdett a szobában.– Van értelme ezt elővenni? – kérdezte. – Olyan
régen történt…– Lewis tiszteletes, mi történt 1969-ben?A falon lógó nagy kereszt
felé fordult.– Megpróbáltuk kiűzni belőle az ördögöt – mondta. – De rosszul sült
el.– Micsoda? – szólalt meg Gahalowood. – Kiről beszél?– A kicsiről… A kis Noláról.
Ki akartuk űzni belőle az ördögöt. De katasztrofálisan végződött a dolog. Azt
hiszem, túl sok gonoszság volt benne.– Mit akar ezzel mondani?– Az a tűz… A tűzvész
éjszakája. Azon az éjjelen nem úgy történt minden, ahogy David Kellergan a
rendőrségen előadta. Valóban kint járt egy haldoklónál. És amikor hajnali egy felé
hazaért, lángokban állt a háza. De… ó, hogy is mondjam… Az nem egészen úgy történt,
ahogy David Kellergan vallomásában szerepel.★1969. augusztus 30. Jeremy Lewis mély
álmában nem hallotta meg a csengőt. A felesége, Matilda nyitott ajtót, és
ébresztette fel azonnal a férjét. Hajnali négy volt. „Jeremy, ébredj! – rázogatta
könnyes szemmel az asszony. – Tragédia történt… Kellergan tiszteletes van itt… Tűz
ütött ki. Louisa… Louisa meghalt!”Lewis kipattant az ágyból. A nappaliban könnyek
között találta a megzavarodott, összeomlott tiszteletest, oldalán a kislánnyal.
Matilda elvitte lefektetni Nolát a vendégszobába.– Teremtőm! Mi történt, David? –
kérdezte Lewis.– Tűzvész… Leégett a ház. Louisa meghalt. Meghalt!David Kellergan
nem tudta tovább tartani magát, leroskadt egy fotelbe, könnyek ömlöttek végig az
arcán. Egész testében reszketett. Jeremy Lewis nagy pohár whiskyt töltött neki.– És
Nola? Ő jól van?– Hála istennek, igen. Megvizsgálták az orvosok. Semmi baja.Jeremy
Lewis tekintete elfelhősödött.– Teremtőm… Micsoda tragédia, David. Micsoda
tragédia!Baráti mozdulattal karolta át a másik vállát.– Nem értem, mi történt,
Jeremy. Egy haldokló asszony ágya mellett voltam. Mire visszaértem, égett a ház.
Már hatalmas lángok csaptak ki.– Maga mentette ki Nolát?– Jeremy… El kell mondanom
magának valamit.– Beszéljen, hallgatom!– Jeremy… A házhoz érve megláttam a
lángokat… Kigyulladt az egész emelet! Fel akartam menni a feleségemért, de a lépcső
már lángolt! Nem tehettem semmit! Semmit!– Ó, egek… És akkor Nola?David Kellergan
feltörő rosszullétével küzdött.– A rendőrségnek azt mondtam, hogy felmentem az
emeletre és kimenekítettem Nolát a házból, de a feleségemért már nem tudtam
visszamenni…– Hát nem ez az igazság?– Nem, Jeremy. Amikor visszaértem, égett a ház.
És Nola… Nola az ajtó előtt énekelt. Másnap délelőtt David Kellergan bezárkózott a
vendégszobába a lányával. El akarta mondani neki, hogy meghalt az anyja.– Kicsikém,
emlékszel a tegnap estére? – fogott hozzá. – A tűzvészre, ugye
tudod?– Igen.– Borzalmas dolog történt. Borzalmas és nagyon szomorú, ami sok
fájdalmat fog okozni neked. A mama a szobájában volt, amikor kigyulladt a ház, és
nem tudott kimenekülni.– Igen tudom. A mama meghalt – jelentette ki Nola. – Rossz
volt. Azért gyújtottam fel a szobáját.– Tessék? Mit beszélsz?– Bementem a
szobájába, a mama aludt. Olyan gonosznak látszott. Rossz mama! Rossz és gonosz! Azt
akartam, hogy meghaljon. Elvettem a gyufát a komódról és felgyújtottam a
függönyt.Az apja arra kérte, ismételje el, amit mondott. És Nola mosolyogva
elismételte. Ebben a pillanatban David Kellergan padlórecsegést hallott, és
megfordult. Lewis tiszteletes bejött, hogy megkérdezze, mi van a kislánnyal, így
tanúja lett a beszélgetésnek. Bezárkóztak a dolgozószobába.– Nola gyújtotta fel a
házat? Nola megölte az anyját? – tört fel az elképedt Lewisból.– Pszt! Ne olyan
hangosan, Jeremy! Nola… Nola azt mondja, hogy ő gyújtotta fel a házat, de Teremtő
Atyám, ez nem lehet igaz!– Démonok szállták volna meg? – töprengett
Lewis.– Démonok? Nem, nem! Néha talán furcsálltuk az anyjával a viselkedését, de
semmi igazán rosszat nem találtunk benne.– Nola megölte az anyját, David. Tisztában
van a helyzet súlyosságával?David Kellergan reszketett. Rázta a zokogás, zúgó
fejében egyre
kavarogtak a gondolatok. Hányinger fogta el. Jeremy Lewis egy papírkosarat tartott
elé, hogy könnyíthessen magán.– Jeremy, könyörgöm, ne mondja el a rendőrségnek!– De
ez nagyon súlyos dolog, David!– Ne mondjon semmit! Az isten szerelmére, ne mondjon
nekik semmit! Ha a rendőrség megtudja, Nola javítóintézetbe kerül, vagy a Jóisten
tudja, hová. Még csak kilencéves…– Akkor meg kell gyógyítani – mondta Lewis. –
Nolát megszállta a Gonosz, meg kell gyógyítani.– Ne, Jeremy! Azt ne!– David, ki
kell űzni belőle az ördögöt. Ez az egyetlen módja, hogy
megszabaduljon.★– Ördögűzésnek vetettem alá – mesélte Lewis tiszteletes. – Napokon
keresztül próbáltuk kiűzni a testéből a Gonoszt.– Mi ez az őrültség? –
suttogtam.– Hogy lehet ennyire szkeptikus? – szállt szembe velem Lewis. – Nola már
nem Nola volt, az Ördög vette birtokba a testét!– Mit tett vele? – dörrent rá
Gahalowood.– Rendszerint elegendő az ima, őrmester.– Fogadjunk, hogy ezúttal
kevésnek bizonyult!– Az Ördög nagyon erős volt! Így egy szenteltvízzel teli dézsába
nyomtuk a fejét, hogy elbánjunk a gonosszal.– Mintha vízbe fojtanák – jegyeztem
meg.– De ez sem volt elég. Ezért ütéseket mértünk rá, hogy távozásra bírjuk a
Gonoszt a testéből.– Megverték a gyereket? – tört ki Gahalowood.– Nem, nem a
gyereket, a Gonoszt!– Lewis, maga bolond!– Meg kellett szabadítanunk! És azt
hittük, sikerült. Csakhogy Nolára attól fogva rohamok törtek. Az apjával együtt
nálunk maradtak még egy ideig, a kislány kezelhetetlenné vált. Megjelent neki az
anyja.– Úgy érti, Nolának hallucinációi voltak? – kérdezte Gahalowood.– Rosszabb.
Tudathasadásszerű tüneteket kezdett produkálni. Előfordult, hogy a saját anyjává
vált, és önmagát büntette, amiért rosszul viselkedett. Egyszer a fürdőszobában
kiabálva találtam rá. Megtöltötte a kádat, és a hajánál fogva próbálta a saját
fejét a jéghideg víz alá nyomni. Ez így nem mehetett tovább.David úgy döntött,
elköltözik valahová messzire. Nagyon messzire. Azt mondta, ott kell hagynia
Jacksont, Alabamát, az idő és a távolság majd meggyógyítja Nolát. Ekkor értesültem
arról, hogy az aurorai egyházközség új lelkipásztort keres, David egy percet sem
tétovázott. Így vetődtek az ország másik végébe, New Hampshire-be. 

3. Election Day– Az életét nevezetes események fogják tarkítani. Tegyen említést

róluk a könyvében, Marcus. Mert még ha rosszul sülnek is el, legalább megörökítenek
valamit a Történelemből. 

Concord Herald, 2008. november 5. Barack OBAMÁT választották az Egyesült Államok

44. elnökévéBarack Obama a demokrata párt jelöltjeként megnyerte az Egyesült
Államok 44. elnökválasztását a republikánus McCainnel szemben. New Hampshire állam,
ahol 2004-ben John Kerry győzött […] 2008. november 5. A választás másnapján New
York örömmámorban úszott. Az emberek késő éjszakáig ünnepelték az utcákon a
demokrata győzelmet, mintha az elmúlt két ciklus démonait akarták volna elűzni. Én
három napja ki sem léptem a dolgozószobámból, csak a tévéképernyőn keresztül vettem
részt az általános lelkesedésben.Denise aznap reggel nyolckor Obama fényképével
ékesített, Obama-kitűzős pulóverben jelent meg az irodában, kezében egy halom
Obama-matricával és egy Obama-bögrével. „Nicsak, Marcus, már itt van”, jegyezte
meg, ahogy belépett és látta, hogy mindenütt ég a villany. „Volt kint az utcán
tegnap? Micsoda győzelem! Hoztam pár matricát a kocsijára.” Közben lepakolt az
asztalára, bekapcsolta a kávéfőzőt, leállította az üzenetrögzítőt, aztán
beviharzott a szobámba. Az ott uralkodó állapotok miatt kerekre nyílt szemmel
kiáltott fel:– Marcus, az ég szerelmére, mi történt itt?A karosszékemben ülve
szemléltem a falat, amelyet az éjszaka folyamán kitapétáztam jegyzetekkel és a
nyomozáshoz kapcsolódó vázlatokkal. Egymás után végighallgattam a Harryvel, Nancy
Hattawayjel és Robert Quinn-nel készült hangfelvételeimet is.– Valami nem áll össze
ebben az ügyben – jegyeztem meg. – És ez kezd az idegeimre menni.– Itt töltötte az
egész éjszakát?– Igen.– Jaj, Marcus! És én még azt hittem, hogy odakinn van,
szórakozik egy kicsit! Olyan rég nem volt már szórakozni. A regény
nyomasztja?– Inkább az, amire a múlt héten jöttem rá.– Mire jött rá?– Éppen ez a
baj, hogy nem vagyok benne biztos. Mitévő legyen az ember, ha rájön, hogy valaki,
akit mindig csodált és példaképének tekintett, átverte és hazudott neki?Denise
elgondolkodott.– Velem is előfordult – jelentette ki végül. – Az első férjemmel.
Rajtakaptam az ágyban a legjobb barátnőmmel.– És mit csinált?– Semmit. Nem szóltam
semmit. Nem csináltam semmit. Hamptonsban voltunk víkendezni a legjobb barátnőmmel
meg a férjével egy óceánparti szállodában. Szombat délután egyedül sétálgattam a
parton, mert a férjem azt mondta, hogy fáradt. A vártnál jóval előbb visszaértem a
hotelbe. Nem volt túl szórakoztató egyedül sétálni. Felmentem a szobába, a
mágneskártyával kinyitottam az ajtót, és megláttam őket az ágyban. A férjemet a
legjobb barátnőmön. Vicces, hogy egy ilyen mágneskártyával teljesen nesztelenül
lehet bejutni valahová. Nem vettek észre, nem hallották meg, hogy bejöttem. Pár
pillanatig néztem őket, figyeltem, ahogy a férjem azon szorgoskodik, hogy a
barátnőm nyöszörögjön, mint valami kiskutya, aztán hangtalanul kisurrantam,
leszaladtam hányni a földszinti mosdóba, és újabb sétára indultam. Egy óra múlva
értem vissza, a férjem a bárban ült, gint ivott és nagyokat nevetett a barátnőm
férjével. Nem szóltam semmit. Együtt vacsoráztunk mind a négyen. Úgy tettem, mintha
mi sem történt volna. Este eldőlt, mint egy zsák, azt mondta, kifáradt a
semmittevésben. Akkor se szóltam. Nem szóltam egy szót se hat hónapig.– És végül
beadta a válókeresetet…– Nem. Ő hagyott ott a barátnőm miatt.– Sajnálja, hogy nem
lépett közbe?– Minden áldott nap.– Tehát lépnem kell. Ugye ezt akarta
mondani?– Igen. Cselekedjen, Marcus. Ne legyen olyan szánalmas lúzer, mint
én.Elmosolyodtam.– Maga aztán minden, csak nem lúzer, Denise.– Marcus, mi történt a
múlt héten? Mire jött rá?★Öt nappal korábban Október 31-én Gideon Alkanor
professzor, a keleti part egyik legjobb gyerekpszichiátere, Gahalowood régi
ismerőse megerősítette, ami rég nyilvánvaló volt: Nola súlyos pszichiátriai
zavarokkal küzdött.Jacksonból való visszatérésünk másnapján Gahalowooddal Bostonba
mentünk, ahol Alkanor kórházi irodájában fogadott bennünket. A korábban
rendelkezésére bocsátott információk alapján úgy vélte, gyermekkori pszichózissal
állunk szemben.– Ez mégis mit jelent nagyjából? – faggatta Gahalowood.Alkanor
levette a szemüvegét, és aprólékosan tisztítgatni kezdte a lencsét, mintha a
válaszon töprengene.– Azt jelenti, hogy szerintem önnek igaza van, Goldman úr –
fordult végül felém. – Néhány hete olvastam a könyvét. Az ön által leírtak és a
Perry által elmondottak alapján úgy gondolom, hogy Nola időnként elveszítette
kapcsolatát a valósággal. Talán éppen egy ilyen pillanatban gyújtotta fel az anyja
szobáját. Akkor, 1969. augusztus 30-án éjjel Nola eltorzítva látja a valóságot, meg
akarja ölni az anyját, de ott, az adott pillanatban ez nem jelent semmit a számára.
Elkövet valamit, aminek nincs tisztában a súlyával. Ehhez a traumatikus élményhez
társult aztán az ördögűzés, annak emléke pedig kiválthatta a tudathasadásos
állapotokat, amelyek során a saját anyjává változott, akit ő ölt meg. Ilyenkor
teljes lett a káosz, Nola elveszítette kapcsolatát a valósággal, az anyja és a
saját múltbeli tette kísérteni kezdték.Döbbenten hallgattam.– Vagyis, azt akarja
mondani ezzel…Mielőtt befejezhettem volna a mondatot, Alkanor bólintott és
folytatta.– A pszichés dekompenzációk során Nola saját magát bántalmazta.– De mi
válthatott ki nála ilyen rohamokat? – kérdezte Gahalowood.– Például heves érzelmi
hullámzások, stresszes időszakok, valamilyen nagy szomorúság. Ahogy a könyvében is
írja, Goldman úr: Nola találkozik Harry Queberttel, akibe őrülten beleszeret, majd
amikor a férfi eltaszítja magától, öngyilkosságot kísérel meg. Szinte „klasszikus”
séma, mondhatnám. Amikor túlpörögnek az érzelmek, a lány dekompenzál. És ilyenkor
megjelenik előtte az anyja, aki megbünteti azért, amit tett. Sok éven át Nola és az
anyja egy személy voltak. Ennek megerősítését vártuk Kellergantől, amikor 2008.
november 1-jén felkerestük a Terrace Avenue 245.-ben. Rajtam és Gahalowoodon kívül
tagja volt a delegációnak Travis Dawn is, akit tájékoztattunk az alabamai
értesülésekről, és David Kellergan megnyugtatására magunkkal hívtunk.– Nincs mit
mondanom maguknak – jelentette ki nyomban Kellergan, amint megpillantott minket az
ajtóban. – Se maguknak, se másnak.– Én szeretnék mondani magának valamit –
magyarázta türelmesen Gahalowood. – Tudom, mi történt 1969 nyarán Alabamában.
Hallottam a tűzvészről, tudok mindent.– Maga nem tud semmit.– Meg kellene
hallgatnod őket – jegyezte meg Travis. – Hadd menjünk be, David. Odabenn jobban
tudnánk beszélgetni.David Kellergan végül beadta a derekát, beengedett és a
konyhába vezetett minket. Kávét töltött magának, minket nem kínált semmivel, majd
letelepedett az asztalhoz. Gahalowood és Travis leültek vele szemben, én kissé
háttérbe húzódva állva maradtam.– Nos? – kérdezte Kellergan.– Elmentem Jacksonba –
kezdte Gahalowood. – Beszéltem Jeremy Lewis tiszteletessel. Tudom, hogy mit tett
Nola.– Hallgasson!– Gyerekkori pszichózisban szenvedett. Skizofrén rohamai voltak.
1969. augusztus 30-án felgyújtotta az anyja szobáját.– Nem! – ordított fel
Kellergan. – Hazudik!– Aznap éjjel az ajtó előtt énekelve talált rá Nolára. Időbe
telt, mire felfogta, mi történt. És akkor megpróbálta kiűzni belőle az ördögöt. A
jó szándék vezette. De katasztrófa lett belőle. Nolára attól kezdve tudathasadásos
rohamok törtek rá, és ilyenkor saját magát büntette. Elmenekültek hát Alabamából az
ország másik végébe, abban a reményben, hogy maguk mögött hagyják az árnyakat,
csakhogy a felesége szelleme követte magukat, mert továbbra is ott élt Nola
fejében.Könnycsepp gördült végig Kellergan arcán.– Néha rátörtek a rohamok –
suttogta. – Tehetetlen voltam. Ütötte magát. Anya és lánya volt egyszerre. Ütötte
magát, és könyörgött, hogy hagyja abba a verést.– És ilyenkor felhangosította a
zenét, bezárkózott a garázsba, mert elviselhetetlen volt, amit Nola csinált.– Igen!
Igen! Elviselhetetlen! De semmit sem tehettem ellene. A lányom, az én édes
kislányom nagyon beteg volt.Felzokogott. Travis borzadva nézte, megrémítették a
hallottak.– Miért nem kezeltette? – vetette fel Gahalowood.– Féltem, hogy elveszik
tőlem. Bezárják! Meg aztán idővel a rohamok is egyre ritkultak. Pár évig úgy tűnt,
mintha elhalványult volna a tűz emléke, már kezdtem azt gondolni, hogy teljesen
megszűnhetnek a problémák. Egyre jobb lett minden. 1975 nyaráig. Akkor hirtelen
megint szörnyű rohamok törtek rá, anélkül, hogy sejtettem volna az okát.– Harry
miatt – jegyezte meg Gahalowood. – A Harryvel való találkozás túl nagy érzelmi
megrázkódtatást jelentett neki.– Borzalmas nyár volt – idézte fel Kellergan. –
Mindig előre megéreztem a roham közeledtét. Pontosan meg tudtam mondani, mikor fog
kitörni. Szörnyű volt. Vonalzóval ütötte a körmét és a mellét. Megtöltött vízzel
egy dézsát, beledugta a fejét, és közben az anyját kérlelte, hogy hagyja abba. Az
anyja meg Nola hangján lehordta a sárga földig.– Így zajlott az ördögűzés is,
aminek alávetették?– Jeremy Lewis állította, hogy nincs más megoldás! Korábban is
mondták, hogy Lewis képesnek tartja magát az ördögűzésre, de erről mi nem
beszéltünk soha. Aztán egyszer csak kijelentette, hogy Nolát megszállta a Gonosz,
és ki kell űzni belőle. Én csak azért mentem bele, hogy fel ne jelentse a
rendőrségen. Jeremy teljesen bolond volt, de mit tehettem volna? Nem volt más
választásom… Ebben az országban börtönbe csukják a gyerekeket!– És a szökések? –
kérdezte Gahalowood.– Előfordult, hogy megszökött. Egyszer egy egész hétre.
Emlékszem, 1975. július legvégén történt. Mit kellett volna tennem? Felhívni a
rendőrséget? És mit mondtam volna nekik? Hogy a lányomon kitört az elmebaj? Azt
gondoltam, kivárom a hét végét, mielőtt bejelentem az eltűnését. Egész héten őt
kerestem, éjjel-nappal. Végül aztán előkerült.– Mi történt augusztus 30-
án?– Szörnyű roham jött rá. Még sosem láttam hasonló állapotban. Próbáltam
nyugtatgatni, de nem használt semmi. Akkor aztán behúzódtam a garázsba, azt az
átkozott motort bütykölni. Felhangosítottam a zenét, amennyire csak lehetett. A
délután java részében ott bujkáltam. A többit
már hallotta: amikor kijöttem megnézni, mi van vele, nem találtam… Kimentem
körbejárni a környéket, és meghallottam, hogy egy sebesült lányt láttak Side Creek
közelében. Rájöttem, hogy súlyos a helyzet.– Mit gondolt, mi történt?– Őszintén
szólva azt, hogy Nola megsebesítette magát és úgy menekült el otthonról. Azt
hittem, hogy Deborah Cooper a roham kellős közepén találkozott vele. Hiszen aznap
végül is augusztus 30-a volt, a jacksoni ház leégésének évfordulója.– Máskor is
előfordult, hogy azon a napon heves roham fogta el?– Nem.– Akkor vajon mi
okozhatta?David Kellergan habozott a válasszal. Travis Dawn megérezte, hogy némi
biztatásra van szükség.– Ha tudsz valamit, el kell mondanod nekünk, David. Nagyon
fontos. Tedd meg Noláért.– Amikor aznap este beléptem a szobájába és nem találtam
ott, egy felnyitott borítékot vettem észre az ágyon. Egy neki címzett borítékot,
benne egy levéllel. Szerintem az a levél válthatta ki a rohamot. Búcsúlevél
volt.– Egy levél? Nem is említetted nekünk soha! – kiáltott fel Travis.– Mert egy
olyan férfitől származott, akiről az írása alapján sejteni lehetett, hogy korban
nem Nolához illő. Mit vártál volna tőlem? Higgye azt az egész város Noláról, hogy
egy ribanc? Akkor még biztos voltam benne, hogy a rendőrség megtalálja és
hazahozza. Majd én kigyógyítottam volna belőle! De ki ám!– És ki írta azt a
szakítólevelet? – tette fel a kérdést Gahalowood.– Harry Quebert.Döbbenten
hallgattunk. Kellergan felpattant, és pár pillanat múlva egy levelekkel teli
papírdobozzal tért vissza.– Az eltűnése után fedeztem fel őket a szobájában, egy
meglazult léc mögött. Nola levelezett Harry Queberttel.Gahalowood találomra kivett
egy levelet és gyorsan átfutotta.– Miből gondolja, hogy Harry Quebert írta? A
levelek nincsenek aláírva…– Mert… mert ezek a szövegrészek szerepelnek a könyvében
is.Beletúrtam a kupacba, tényleg A bajok eredetében is olvasható levelek voltak,
legalábbis azok, amelyeket Nola kapott. Ott volt minden, a Charlotte’s Hill-i
levelezés, a kettejükről szóló szerelmes üzenetek. Ráismertem, ugyanaz a tiszta,
világos írás, mint a kéziratban, és ettől szinte megrettentem: mindez tehát valóság
volt.– És íme az az utolsó – nyújtott Kellergan egy borítékot Gahalowood felé.Az
őrmester elolvasta, aztán nekem is odaadta. Drágám,Ez az utolsó levelem. Ezek az
utolsó szavaim. Azért írok, hogy elbúcsúzzam magától. Mostantól nincs többé „mi”. A
szerelmesek elválnak egymástól, többé sosem látják egymást, így érnek véget a
szerelmek.Hiányozni fog, drágám. Nagyon.Csupa könny a szemem. Ég bennem minden.Soha
többé nem látjuk egymást. Annyira fog hiányozni!Remélem, boldog lesz.Álom volt,
hogy maga meg én, most már fel kell ébredni.Hiányozni fog egész életemben.Isten
áldja. Úgy szeretem, ahogy soha senkit nem fogok szeretni. – Megegyezik A bajok
eredetének utolsó oldalával – magyarázta Kellergan.Bólintottam. Én is felismertem a
szöveget. És szóhoz se tudtam jutni.– Mióta tudja, hogy Harry és Nola leveleztek
egymással? – kérdezte Gahalowood.– Csak néhány hete. A szupermarketben a kezembe
akadt A bajok eredete. Most újra piacra dobták. Nem is tudom miért, megvettem. Úgy
éreztem, el kell olvasnom, hogy megérthessek bizonyos dolgokat. Hamar rájöttem,
hogy valahonnan ismerős a szöveg. Furcsa dolog az emlékezet. Addig törtem a
fejemet, amíg hirtelen világossá vált, a Nola szobájában talált levelekben olvastam
ezeket a mondatokat. Harminc éve nem nyúltam hozzájuk, mégis beleégtek a lelkembe.
Újraolvastam őket, és akkor értettem meg… A miatt a rohadt levél miatt vesztette
eszét a bánattól. Lehet, hogy Luther Caleb ölte meg a lányomat, de a szememben
Quebert ugyanolyan bűnös. Ha nincs az a megrázkódtatás, Nola valószínűleg nem
szökik el otthonról és nem fut össze Calebbel.– Ezért kereste fel a motelben
Harryt… – vonta le a következtetést Gahalowood.– Igen! Harminchárom évig töprengtem
azon, hogy vajon ki írhatta azokat az átkozott leveleket. És a válasz kezdettől
fogva ott volt Amerika minden könyvtárában. Elmentem a Sea Side Motelbe, és jól
összerúgtuk a port. Annyira felbőszültem, hogy hazajöttem a puskámért, de mire
visszaértem, már eltűnt. Szerintem képes lettem volna megölni. Tudta, milyen
sérülékeny a lányom, mégis a végső kétségbeesésbe taszította!Leesett az
állam.– Hogy érti azt, hogy „tudta”? – kérdeztem.– Mindent tudott Noláról! Mindent!
– kiáltotta Kellergan.– Azt akarja mondani, hogy Harry tudott Nola pszichés
problémáiról?– Azt! Hallottam róla, hogy Nola az írógéppel együtt átmegy néha
hozzá. A többiről természetesen fogalmam sem volt. Azt gondoltam, nem is baj, ha
megismer egy írót. Nyári szünet volt, ez elfoglaltságot jelentett neki. Míg az az
átkozott író belém nem kötött, mert azt képzelte, hogy a feleségem veri
Nolát.– Harry felkereste magát azon a nyáron?– Igen. Augusztus közepén. Nem sokkal
az eltűnés előtt.★1975. augusztus 15. Délután volt. Kellergan tiszteletes az iroda
ablakán kipillantva egy fekete Chevrolet-t látott leparkolni a parókia udvarán.
Harry Quebert szállt ki belőle, és sietős léptekkel indult a bejárat felé. A
tiszteletes nem értette, mi járatban lehet, Harry Aurorába érkezése óta egyszer sem
fordult meg a templomban. Hallotta a kapunyitást, a lépteket a folyosón, és
kisvártatva feltűnt a látogató a nyitott irodaajtóban.– Jó napot, Harry – fogadta.
– Micsoda meglepetés!– Jó napot, tiszteletes. Zavarom?– A világért sem. Fáradjon
be.Harry belépett, és becsukta maga mögött az ajtót.– Minden rendben? – kérdezte
Kellergan. – Feldúltnak tűnik.– Noláról szeretnék beszélni…– Jó is, hogy említi,
meg akartam köszönni magának. Tudom, hogy átjár néha, és mindig olyan vidáman jön
haza. Remélem, nem zavarja… Magának köszönhetően jól telik a nyári szünete.Harry
komoran meredt maga elé.– Átjött ma délelőtt – szólalt meg. – Sírt. Mindent
elmesélt a feleségéről…– A feleségemről? – sápadt el a tiszteletes. – Mit mondott
magának?– Hogy veri! Jéghideg vízzel teli dézsába nyomja a fejét!– Harry,
én…– Ennek vége, tiszteletes. Mindent tudok.– Harry, ez nem ilyen egyszerű…
Én…– Nem ilyen egyszerű? Majd még megmagyarázza, hogy jó oka van bántani? A
rendőrséghez fogok fordulni, tiszteletes. Kitálalok mindent.– Ne, Harry… Meg ne
tegye…– De igen, ezt fogom tenni. Mégis mit képzel? Hogy nem merem feljelenteni,
mert egyházi ember? Maga egy senki! Milyen ember az, aki hagyja, hogy a felesége
verje a lányát?– Harry… Hallgasson meg kérem. Itt egy szörnyű félreértés van, amit
higgadtan kell tisztáznunk.★– Nem tudom, Nola mit mesélt Harrynek – mondta a
tiszteletes. – Nem ő volt az első, aki gyanakodott, hogy valami nincs rendjén, de
addig csak Nola barátaival volt dolgom, gyerekekkel, akikkel szemben könnyedén
kibújhattam a válasz alól. Ez most más volt. Neki be kellett vallanom, hogy Nola
anyja csak a lányom képzeletében létezik. Könyörögtem, hogy ne beszéljen erről
senkinek, de ő csak beleütötte az orrát abba, ami nem rá tartozott, bele akart
szólni, mit tegyek a saját lányommal. Azt akarta, hogy gyógykezeltessem! Jól
elküldtem… Aztán két hét múlva Nola eltűnt.– És maga harminchárom évig kerülte
Harryt – jegyeztem meg. – Csak azért, mert tudta Nola titkát.– Értse meg, az
egyetlen gyermekem volt! Azt akartam, hogy az emberek szép emléket őrizzenek róla,
és nem azt, hogy bolond volt. Egyébként nem is volt bolond! Csak labilis! És ha a
rendőrség tudott volna a rohamairól, nem is folytatott volna olyan széles körű
kutatást érte. Azt mondták volna, hogy egy kószáló félkegyelmű!Gahalowood felém
fordult.– Tudja, mit jelent ez, firkász?– Hogy Harry hazudott nekünk, nem várta a
motelben Nolát. Szakítani akart. Kezdettől fogva tudta, hogy szakítani fog vele.
Eszében sem volt együtt szökni. 1975. augusztus 30-án Nola egy utolsó levelet
kapott, amelyben Harry közölte, hogy nélküle utazik el. Kellergan vallomása után
Gahalowooddal rögtön visszamentünk a concordi rendőrkapitányságra, hogy
összehasonlítsuk a levelet a Nola mellett talált kézirat utolsó oldalával. Szóról
szóra egyezett.– Tudta előre! – kiáltottam. – Tudta, hogy elhagyja. Kezdettől
fogva.– Amikor a lány a szökést javasolta, Quebert már tudta, hogy nem megy vele.
Nem vágyott rá, hogy egy tizenöt éves lány nyűgét a nyakába vegye.– De hát, Nola
olvasta a kéziratot – vetettem fel.– Persze, de azt hitte, regényt olvas. Azt nem
tudta, hogy Harry kettejük igaz történetét írta meg, az előre látható befejezéssel:
a férfi végül elhagyja őt. Stephanie Larźynźak azt mesélte, leveleztek, és Nola
alig várta a postást. Szombat délelőtt, a szökés napján, amikor Nola azt képzeli,
hogy élete szerelmével indul a boldogság felé, még utoljára belekukkant a
postaládába. Meg akar győződni róla, hogy nem maradt benne levél, ami leleplezné a
szökésüket. És ezt az üzenetet találja, amiből kiderül, hogy mindennek
vége.Gahalowood figyelmesen megvizsgálta a borítékot.– Megcímezték, de nincs rajta
se bélyeg, se bélyegző – állapította meg. – Csak úgy bedobhatták a
postaládába.– Úgy érti, Harry?– Igen. Valószínűleg még éjjel, mielőtt elmenekült
volna messzire. Alighanem az utolsó pillanatban, valamikor péntekről szombatra
virradóan. Hogy a lány ne is menjen el a motelbe. Értse meg, hogy nem lesz több
randevú. Szombaton, amikor megtalálja a levelet, Nola őrjöngeni kezd, dekompenzál,
szörnyű roham jön rá, és megkínozza magát. Az apja rémületében megint csak
bezárkózik a garázsba. Miután kissé magához tért, Nola rájön, hogy ugyanezt olvasta
a kéziratban. Magyarázatot akar kapni. Magához veszi a kéziratot, és elindul a
motelbe. Abban reménykedik, hogy tévedés az egész, Harry mégis ott lesz. Útközben
azonban összefut Lutherrel. És ez balul sül el.– De akkor miért jön vissza Harry
Aurorába az eltűnés másnapján?– Megtudja, hogy Nola eltűnt. A postaládában hagyta
neki azt a levelet, ettől pánikba esik. Nyilván aggódik a lányért, valószínűleg
bűntudata is van, de szerintem leginkább attól fél, hogy valaki hozzájut a levélhez
vagy a kézirathoz, ami kínos helyzetbe hozná. Jobbnak látja Aurorából figyelemmel
kísérni az eseményeket, ahol esetleg vissza is szerezheti a kompromittáló
bizonyítékokat.Meg kellett találnom Harryt. Feltétlenül beszélnem kellett vele.
Miért próbálta elhitetni velem, hogy várta Nolát, amikor búcsúlevelet írt neki?
Gahalowood körözést adott ki ellene, figyelték a hitelkártyáját és a
telefonhívásait. Csakhogy nem fizetett kártyával, és a telefonja sem bocsátott ki
jelet többé. A határszervektől azt az információt kaptuk, hogy a vermonti Derby
Line-nál átlépte a kanadai határt.– Tehát Kanadába ment – mondta Gahalowood. –
Miért éppen oda?– Szerinte az az írók mennyországa – feleltem. – Az Aurorai
sirályok című kéziratban, amit nekem hagyott, ott telepednek le Nolával.– Igen, de
felhívnám a figyelmét, hogy az a könyv távol áll az igazságtól. Nemcsak Nola halt
meg, de úgy tűnik, Harry sem akart soha együtt szökni vele. Mégis itthagyta magának
a kéziratot, amelyben Nolával együtt Kanadában kötnek ki. Hol itt az igazság?– Nem
értek semmit! – bosszankodtam. – Mi a nyavalyáért kellett Harrynek
elmenekülnie?– Mert van valami rejtegetnivalója. Csak még nem tudjuk pontosan,
mi. A további meglepetésekről akkor még sejtelmünk sem volt, de két hamarosan
bekövetkező fontos esemény választ adott a kérdéseinkre.Aznap este bejelentettem
Gahalowoodnak, hogy másnap visszarepülök New Yorkba.– Hogyhogy visszarepül New
Yorkba? Megőrült, firkász? Most, amikor mindjárt célba érünk? Adja ide a személyi
igazolványát, ezennel elkobzom!– Nem hagyom a pácban, őrmester – mosolyogtam. –
Csak eljött az idő.– Minek az ideje?– A szavazásnak. Amerika a Történelemmel
randevúzik.★2008. november 5-én délben, amikor New York még mindig Obama
megdicsőülését ünnepelte, én a Pierre-ben ebédeltem Barnaskival. A demokrata
győzelem felderítette: „Kedvelem a feketéket!”, jelentette ki. „Kedvelem a jóképű
feketéket! Vigyen magával, ha meghívják a Fehér Házba! Nos, mi az a fontos, amit
mondani akart?”Beszámoltam a Nolával kapcsolatos újabb felfedezésről. A gyerekkori
pszichózis hallatán Barnaski szeme felcsillant.– Tehát azokban a jelenetekben,
amikor az anya kegyetlenkedéseit írja le, valójában Nola bántalmazza saját
magát?– Igen.– Hiszen ez nagyszerű! – üvöltött fel úgy, hogy visszhangzott az egész
étterem. – A könyve új irodalmi műfajt teremt! Az olvasó is részese az őrületnek,
hiszen az anya alakja nem létezik, mégis szerepel! Maga egy zseni, Goldman! Egy
zseni!– Nem, egyszerűen csak melléfogtam. Hagytam, hogy Harry rászedjen.– Harry
tudott a dologról?– Igen. És aztán eltűnt a föld színéről.– Hogyhogy?– Nyoma
veszett. Úgy tűnik, átlépte a kanadai határt. Egyetlen utalásként egy titokzatos
üzenetet, és egy Noláról szóló, kiadatlan kéziratot hagyott hátra nekem.– A szerzői
jogokkal együtt?– Tessék?– A kiadatlan kézirat jogait is megkapta? Mert akkor
megveszem magától!– Ugyan már, Roy! Szó sem lehet róla!– Jó, jó… Csak
megkérdeztem.– Van egy hiányzó részlet. Valami, amit nem értek. Gyerekkori
pszichózis, Harry eltűnése. Tudom, hogy hiányzik egy darab a kirakósból, de
elvesztettem a fonalat.– Maga folyton aggodalmaskodik, Marcus, pedig az
aggodalmaskodás nem vezet sehová, nekem elhiheti. Forduljon Freud doktorhoz,
írasson fel magának valami pirulát, ami lenyugtatja. Én a magam részéről megkeresem
a sajtót, kiadunk egy közleményt a lány betegségéről, elhitetjük az emberekkel,
hogy kezdettől fogva tudtunk mindent, de ez volt a mesterfogás, maga így akart
rávilágítani arra, hogy az igazság néha másutt van, és nem szabad az első benyomás
alapján ítélni. Akik elverték magán a port, most nevetségessé válnak, és mindenki
nagy újítónak fogja tartani magát. Hirtelen újra beszédtéma lesz a kötet, és megint
eladunk belőle egy csinos mennyiséget. Egy ilyen fordulat után még azok se fognak
tudni ellenállni a kíváncsiságnak, akiknek korábban eszük ágában se volt megvenni.
Goldman, maga egy zseni, én állom az ebédszámlát!Megrándult az arcom.– Nem vagyok
teljesen meggyőződve róla, Roy. Nem bánnám, ha lenne időm alaposabban utánaásni a
dolgoknak.– Ugyan, öregem, magát soha semmi nem győzi meg! Nincs időnk „utánaásni”,
ahogy mondja. Maga egy poéta, azt hiszi, hogy a múló idő értelmet ad a dolgoknak,
holott az idő múlása csakis pénzügyi nyereséget vagy veszteséget jelent. És én az
előbbi verzió elkötelezett híve vagyok. Viszont, mint arról bizonyára értesült,
tegnap óta van egy szép, fekete, igencsak népszerű új elnökünk. Számításaim szerint
jó egy hétig a csapból is ő fog folyni. Másra nem jut figyelem. Ez idő alatt tehát
felesleges a médiában próbálkoznunk, mert nem kapnánk, legfeljebb egy nyúlfarknyi
helyet a sintérhírek rovatában. Vagyis csak egy hét múlva keresem meg a sajtót, így
van egy kis ideje. Feltéve persze, hogy egy csapat hegyes csuklyát viselő déli ki
nem nyiffantja az új elnököt, mert akkor legalább egy hónapig nem is remélhetjük,
hogy vezető hírré váljunk. Úgy bizony, legalább egy hónapig. Képzelje, micsoda
csapás lenne, egy hónap múlva nyakunkon a karácsony, akkor aztán a kutyát se
érdekelné a sztorink. Szóval egy hét múlva nagydobra verjük a gyerekkori
pszichózist. Melléklet az újságokban satöbbi satöbbi. Ha nagyobb mozgásterünk
lenne, sürgősen összedobatnék egy könyvet a szülőkről. Ismerje fel a gyerekkori
pszichózist, avagy hogyan kerülheti el, hogy gyermeke Nola Kellergan útjára lépjen,
és elevenen megégesse önt álmában, valami ilyesmire gondolok. Vennék, mint a
cukrot. Na mindegy, ennyi időnk nincs. Vagyis egyetlen hetem maradt, mielőtt
Barnaski mindent kitálal. Egy hét alatt kellett megtalálnom a hiányzó láncszemeket.
Négy nap hamar el is telt. Négy eredménytelen nap. Állandóan Gahalowoodot
hívogattam, aki nem tehetett mást, mint beismerte a kudarcot. A nyomozás zsákutcába
jutott, megfeneklett. Végül az ötödik nap éjjelén olyan esemény történt, ami
megváltoztatta a dolgok menetét. November 10-e volt, nem sokkal éjfél után. Dean
Forsyth, az országúti rendőrség szolgálatban levő járőre üldözőbe vett egy autót a
Montburry és Aurora közötti úton, miután az figyelmen kívül hagyott egy stoptáblát,
és átlépte a megengedett sebességet. Az ügyből nem lett volna több egy egyszerű
közúti bírságnál, ha a járművezető ideges viselkedése, verejtékezése fel nem kelti
a rendőr figyelmét.– Honnan jön az úr? – érdeklődött Forsyth.– Montburryből.– Mit
csinált ott?– Ööö… barátoknál voltam.– Megtudhatnám a nevüket?A tanácstalan vezető
szemében felvillanó rémület egyre kíváncsibbá tette Forsythot. Zseblámpájával
belevilágított a férfi arcába, amelyen egy karmolás nyomát fedezte fel.– Mi történt
az arcával?– Nem vettem észre egy ágat.A rendőrt ez láthatóan nem nagyon győzte
meg.– Miért hajtott ilyen gyorsan?– Sajnálom… Ööö… nagyon sajnálom. Siettem. De
igaza van, nem lett volna szabad…– Ivott?– Nem.A szonda igazolta, hogy a férfi
valóban nem fogyasztott alkoholt. A kocsi rendben volt, Forsyth bevilágított az
utastérbe is, de nem látott üres gyógyszeres dobozt, vagy más olyan holmit, ami a
kábítószerfüggőknél szokott hányódni a hátsó ülésen. Valami mégis azt súgta neki,
hogy a férfi egyszerre túlságosan izgatott és furcsán nyugodt, utána kell járnia a
dolognak. Ekkor tűnt fel neki, amit addig nem vett észre: a vezető keze mocskos, a
cipője csupa sár, a nadrágszára átázott.– Szálljon ki, uram – szólította
fel.– Hogyan? Tessék? Miért? – hebegett a férfi.– Gyerünk, szálljon ki a kocsiból.A
férfi húzódozott, mire Forsyth dühösen kiráncigálta az autóból, és hivatalos
szervvel szembeni engedetlenség miatt letartóztatta. Bekísérte az őrszobára, és
saját maga készített róla fényképfelvételt, vett tőle ujjlenyomatot. A számítógép
képernyőjén megjelenő információ láttán egy pillanatra nem tudta, mit is tegyen.
Aztán, noha hajnali fél kettőt mutatott az óra, úgy érezte, felfedezése elég fontos
ahhoz, hogy kiugrassza ágyából Perry Gahalowood őrmestert az állami rendőrség
bűnügyi osztályáról.Három órával később, azaz reggel fél öt körül telefonhívás
ébresztett.– Firkász? Itt Gahalowood. Hol van most?– Maga az, őrmester? – motyogtam
félkómásan. – A New York-i ágyamban, hol lennék másutt? Mi van?– Megfogtuk a
madárkát – jelentette be.– Tessék?– A gyújtogatót… Ma éjjel
letartóztattuk.– Micsoda?– Ül?– Sőt, fekszem.– Annál jobb. Mert ettől úgyis dobna
egy hátast. 

2. A játszma vége– Néha erőt vesz majd magán a csüggedés, Marcus. Ez érthető.

Mondtam magának, hogy az írás olyan, mint a boksz, de a futáshoz is hasonlít. Ezért
hajszolom mindig: ha van lelkiereje esőben, hidegben lefutni a távot, végigküzdeni
erővel, szívvel, és végül célba érni, akkor írni is képes lesz. Soha ne hagyja,
hogy a fáradtság vagy a félelem megakadályozza ebben. Használja ezeket az érzéseket
inkább az előrejutáshoz. 
Reggel nyomban felültem egy manchesteri gépre, a fejem még mindig zúgott a friss
hírtől. Délután fél kettőkor értem a concordi kapitányságra. Gahalowood lejött
elém.– Robert Quinn! – kiáltottam fel, ahogy megláttam, mintha még mindig nem
tudnám elhinni. – Szóval ő gyújtotta fel a házat? Ő írogatta nekem azokat az
üzeneteket?– Igen, firkász. Az ő ujjlenyomata volt a benzines kannán.– De
miért?– Bár tudnám. Ki sem nyitja a száját. Nem hajlandó beszélni.Gahalowood
felvezetett az irodájába, és kávéval kínált. Elmondta, hogy a bűnügyi osztály
munkatársai már kora reggel házkutatást tartottak Quinnéknél.– És mit találtak? –
kérdeztem.– Semmit – felelte. – A világon semmit.– És a felesége? Mit szólt?– Elég
fura, fél nyolckor állítottunk be. Képtelenség volt felébreszteni. Úgy aludt, mint
akit fejbe vágtak, a férje távollétét se vette észre.– Altatót adott neki –
magyaráztam.– Micsoda? Hogyhogy?– Robert Quinn altatót ad be a feleségének, ha
nyugtot akar magának. Valószínűleg múlt éjjel is így tett, hogy az asszony ne
sejtsen semmit. De mit nem lett volna szabad megsejtenie? Hova ment az éjszaka
közepén? Mitől lett sáros? Elásott volna valamit?– Ez itt a rejtély… És ha nem tesz
vallomást, nemigen tudok mit a nyakába varrni.– Ott van a benzines kanna.– Az
ügyvédje máris azzal jön, hogy Robert a parton találta. Arra sétált nemrég,
meglátta a földön, és behajította a bokrok közé, hogy ne zavarja a járókelőket.
További bizonyítékokra van szükségünk, ha nem akarjuk, hogy az ügyvéd lemosson
bennünket.– Ki az ügyvédje?– Nem fogja elhinni.– Azért csak mondja.– Benjamin
Roth.Nagyot sóhajtottam.– Maga szerint Robert Quinn ölte meg Nola
Kellergant?– Mondjuk úgy, hogy minden lehetséges.– Hadd beszéljek vele.– Szó sem
lehet róla.Egy férfi lépett be kopogtatás nélkül az irodába, mire Gahalowood
felpattant és vigyázzba vágta magát. Lansdane volt az, az állami rendőrfőnök. Igen
bosszúsnak tűnt.– Egész délelőtt a kormányzóval, újságírókkal, meg Rothtal, azzal
az istenverte ügyvéddel telefonálgattam.– Újságírókkal? Miért?– A fickó miatt, akit
éjjel letartóztattak.– Értem, uram. Úgy érzem, fontos nyomra bukkantunk.A
rendőrfőnök barátian Gahalowood vállára helyezte a kezét.– Perry… Ez így nem mehet
tovább.– Hogy érti ezt?– Vége-hossza nincs ennek a történetnek. Beszéljünk
komolyan, Perry: úgy váltogatja a tettes személyét, mint az ingeit. Roth azt
ígérte, botrányt csap. A kormányzó véget akar vetni az ügynek. Ideje lezárni az
aktát.– De uram, új részletekre derült fény! Itt van Nola anyjának halála, Robert
Quinn letartóztatása. Már a célegyenesben vagyunk!– Először volt Quebert, aztán
Caleb, most az apa, vagy ez a Quinn, vagy Stern, vagy maga a Jóisten. Mit tudunk
felhozni az apa ellen? Semmit. Stern ellen? Semmit. Robert Quinn ellen?
Semmit.– Ott van az a nyavalyás benzines kanna…– Roth szerint nem lesz nehéz
meggyőzni a bírót Quinn ártatlanságáról. Hivatalosan meg akarja
vádolni?– Természetesen.– Akkor rajtaveszt, Perry. Megint alul marad. Maga jó
zsaru. Perry. Talán a legjobb. De néha tudni kell visszavonulni.– De főnök…– Ne
akarjon mindent elcseszni, most a pálya csúcsán, Perry… Nem fogom nyilvánosan
megszégyeníteni azzal, hogy azonnal elveszem magától az ügyet. Baráti gesztusként
kap még huszonnégy órát. Holnap délután ötkor megjelenik az irodámban, és
hivatalosan bejelenti, hogy lezárta a Kellergan-ügyet. Huszonnégy órája lesz
megóvni a látszatot, és felkészíteni a kollégáit a visszavonulásra. Aztán a
családjával együtt utazzon el a hétvégére, igazán megérdemli.– Főnök, én…– Tudni
kell veszíteni, Perry. A holnapi viszontlátásra.Lansdane kilépett az irodából,
Gahalowood pedig leroskadt a karosszékébe. Mintha ez nem lett volna elég, Roy
Barnaski hívott a mobilomon.– Helló, Goldman – üdvözölt vidáman. – Holnap telik le
a hét, remélem, tudja.– Milyen hét, Roy?– Az a hét, amit hagytam magának, mielőtt
feltálaljuk a sajtónak a Nola Kellergannel kapcsolatos legújabb fejleményeket. Ugye
nem felejtette el? Gondolom, nem talált semmi újat.– Ide hallgasson, Roy, nyomon
vagyunk. Nem ártana elhalasztania a sajtótájékoztatót.– Jaj, jaj, jaj… Nyomon
vannak, folyton nyomon vannak, Goldman… És hova vezet a nyom, a cirkuszba? Elég már
ebből! Holnap délután ötre hirdettem meg a sajtótájékoztatót. Számítok a
jelenlétére.– Kizárt. New Hampshire-ben vagyok.– Micsoda? Goldman, maga a fő
attrakció! Szükségem van magára!– Sajnálom, Roy.Letettem.– Ki volt az? – kérdezte
Gahalowood.– Barnaski, a kiadóm. Holnap délutánra akar sajtótájékoztatót
összehívni, amelyen mindent kitálal, beszél Nola betegségéről, és előadja, milyen
zseniális a könyvem, amelyből megismerjük egy tizenöt éves tudathasadásos lány
személyiségét.– Nos, akkor holnap délután mindketten hivatalosan is
leszerepelünk.Gahalowood nem akart tétlenül várni a fennmaradó huszonnégy órájában.
Azt ajánlotta, menjünk el Aurorába, és beszélgessünk Tamarával meg Jennyvel, hátha
kiderül valami Robertról. Útközben felhívta Travist, és értesítette a
jövetelünkről. Quinnék háza előtt várt bennünket. Teljesen megdöbbentették a
történtek.– Szóval tényleg Robert ujjlenyomata volt a kannán? – kérdezte.– Igen –
felelte Gahalowood.– Jóságos ég! Ez hihetetlen! De miért kellett ezt
tennie?– Fogalmam sincs…– Gondolja… Gondolja, hogy köze lehet Nola
meggyilkolásához?– Jelen pillanatban semmit nem lehet kizárni. Hogy van Jenny és
Tamara?– Rosszul. Nagyon rosszul! Még mindig sokkhatás alatt állnak. Ahogy én is.
Kész lidércnyomás! Lidércnyomás!Felült a kocsija motorháztetejére, látszott rajta,
hogy valami nyomasztja.– Mi a baj? – kérdezte Gahalowood, aki észrevette, hogy
valami nincs rendjén.– Reggel óta folyton ugyanaz jár a fejemben, őrmester… Ez az
ügy egy csomó emléket idéz fel bennem.– Miféle emlékeket?– Robert Quinnt nagyon
érdekelte a nyomozás. Akkoriban sűrűn jártam Jennyhez, vasárnaponként mindig
Quinnéknél ebédeltem. Robert állandóan a nyomozásról beszélt.– Úgy tudtam, inkább a
felesége volt, aki folyton ezzel foglalkozott, nem?– Az asztalnál igen. De ahogy
megérkeztem, Jenny apja sörrel kínált a teraszon és erről faggatott. Van már
gyanúsított? Nyomon vagyunk? Ebéd után kikísért a kocsihoz, és még ott is erről
beszélgettünk. Alig tudtam megszabadulni tőle.– Azt akarja mondani, hogy…– Nem
mondok semmit. Csak…– Csak?Benyúlt a zakózsebébe, és egy fényképet vett elő.– Ma
reggel találtam Jenny egyik családi albumában.A képen Robert Quinn volt látható egy
fekete Chevrolet Monte Carlo mellett, a Clark’s előtt. Aurora, 1975, augusztus,
olvashattuk a kép hátoldalán.– Mit jelentsen ez? – kérdezte Gahalowood.– Ezt
kérdeztem Jennytől én is. Azt mondta, azon a nyáron az apja új kocsit akart venni,
de nem tudta, milyet. Megbeszélte a környékbeli autókereskedőkkel, hogy hétvégekre
elhozhat kipróbálásra egy-egy modellt.– Köztük egy fekete Monte Carlót? – vetette
közbe Gahalowood.– Köztük egy fekete Monte Carlót – bólintott Travis.– Vagyis úgy
érti, hogy Nola eltűnése napján Robert Quinn vezethette éppen ezt az
autót?– Igen.Gahalowood végigsimított a feje búbján. Aztán elkérte Travistől a
fényképet.– Travis – szólaltam meg –, beszélnünk kellene Tamarával és Jennyvel.
Bent vannak?– Persze. Jöjjenek be. A nappaliban vannak.Tamara és Jenny bágyadtan
hevertek egy kanapén. Több mint egy órán keresztül próbáltuk szóra bírni őket, de
annyira sokkos állapotban voltak, hogy nem sikerült összeszedniük a gondolataikat.
Két zokogás között Tamara végül nagy nehezen elmondta, hogy töltötték az előző
estét. Roberttel együtt korán megvacsoráztak, utána tévét néztek.– Észrevett valami
furcsát a férje viselkedésén? – tudakolta Gahalowood.– Nem… Azazhogy mindenáron rám
akart tukmálni egy csésze teát. Nem kívántam, de egyre azt hajtogatta: „Idd meg,
Mucikám, idd meg. Vízhajtó tea, jót fog tenni.” Végül felhajtottam a nyavalyás
teáját. Aztán elaludtam ezen a kanapén.– Hány óra volt?– Úgy tizenegy körül
lehetett.– És azután?– Azután teljes sötétség. Aludtam, mint akit fejbe vertek.
Amikor felébredtem, reggel fél nyolc volt. Még mindig a kanapén feküdtem, és
rendőrök kopogtattak az ajtón.– Igaz-e, hogy a férje gondolkodott azon, hogy vesz
egy Chevrolet Monte Carlót?– Én… én nem is tudom… Talán igen… de… Gondolja, hogy ő
bántotta a kislányt? Hogy ő volt az?Az utolsó szavaknál felpattant és kibotorkált
hányni a mosdóba.A beszélgetés nem vezetett sehová. Anélkül távoztunk, hogy bármit
megtudtunk volna, az idő pedig ellenünk dolgozott. A kocsiban azt javasoltam
Gahalowoodnak, hogy szembesítsük Robertet a terhelő bizonyítéknak tekinthető
fényképpel, rajta a fekete Monte Carlóval.– Nem lenne semmi értelme – vélekedett az
őrmester. – Roth tudja, hogy Lansdane kezdi beadni a derekát, és nyilván azt
tanácsolja majd Quinn-nek, hogy húzza az időt. Quinn nem fog beszélni. Nekünk meg
annyi. Holnap délután ötkor lezárják a nyomozást, a haverja, Barnaski előadja a
magánszámát az ország összes tévétársasága előtt, és egész Amerika rajtunk röhög
majd.– Hacsak…– Hacsak nem történik csoda, firkász. Hacsak nem jövünk rá, miben
mesterkedett olyan nagy sietve tegnap éjjel Quinn. A felesége azt mondja, tizenegy
óra körül aludt el. Quinnt éjféltájban állították meg. Vagyis egy óra telt el.
Annyit legalább tudunk, hogy itt bóklászott a környéken. De vajon hol?Gahalowoodnak
nem volt más ötlete, mint hogy elmenjünk oda, ahol Robert Quinnt letartóztatták, és
onnan próbáljuk megfejteni, merre járt. Még azt a luxust is megengedte magának,
hogy Forsythot a szabadnapján a helyszínre rendelte. Egy óra múlva találkoztunk
vele az Aurorából kivezető út mentén. Forsyth a montburry-i út egy pontjára
vezetett minket.– Itt volt – mutatta.Az egyenes utat sövény szegélyezte. Nem
jutottunk előrébb.– Hogy is történt pontosan? – kérdezte Gahalowood.– Montburry
felől jöttem. A szokásos őrjárat. És váratlanul elém toppant az az autó.– Hogy
érti, hogy maga elé toppant?– A kereszteződésnél, úgy öt-hatszáz méterrel
feljebb.– Milyen kereszteződésnél?– Nem tudom, milyen út keresztezi ott a főutat,
mindenesetre
stoptábla van. Onnan tudom, hogy ezen a szakaszon ez az egyetlen stoptáblás
kereszteződés.– Az lenne ott? – kérdezte Gahalowood a távolba meredve.– Igen, az a
stoptábla – erősítette meg Forsyth.Hirtelen megvilágosodott bennem valami.– Az a
tóhoz vezető út! – kiáltottam fel.– Miféle tó? – kérdezte Gahalowood.– Itt
keresztezi a főutat a montburry-i tóhoz vezető út.Elmentünk a kereszteződésig és
lefordultunk a tó felé. Száz méter után a parkolóhoz értünk. A tó környéke siralmas
állapotban volt, az őszi zivatarok alámosták a partot. Mindent elborított a
sár.★2008. november 12., szerda, reggel nyolc óra Rendőrkonvoj érkezett a tóparti
parkolóba. Gahalowood kocsijában ülve vártuk őket.– Biztos a dolgában, őrmester? –
kérdeztem tőle a búvárok furgonja láttán.– Nem. De nincs más választásunk.Az utolsó
kártyánkat játszottuk ki, elérkezett a játszma vége. Minden bizonnyal itt járhatott
Robert Quinn. Átvergődött a sártengeren a tóig, és beledobott valamit. Legalábbis
ez volt az elméletünk.Kiszálltunk a kocsiból és csatlakoztunk a készülődő
búvárokhoz. A csapat vezetője utasításokat adott az embereinek, majd Gahalowooddal
kezdett tanácskozni.– Mit keresünk, őrmester? – kérdezte.– Mindent. Akármit.
Iratokat, fegyvert. Fogalmam sincs. Valamit, aminek köze lehet a Kellergan-
ügyhöz.– Ugye tudja, hogy ez a tó egy szemétlerakó? Nem tudná kicsit pontosabban
körülírni?– Azt gondolom, amit keresünk, elég szembetűnő lesz ahhoz, hogy a fiúk
egyből lecsapjanak rá. De most még nem tudom, mi az.– És maga szerint merrefelé
keresgéljenek?– A partközelben. Mondjuk egy hajításnyira a parttól. Szerintem
inkább a túloldalon. A gyanúsított fülig sáros volt, valami megkarmolta az arcát,
vélhetően egy belógó ág. Nyilván olyan helyre szeretett volna elrejteni valamit,
ahol senkinek sincs kedve keresgélni. Ebből gondolom, hogy a szemközti, tüskés,
bozótos parton járhatott.Megkezdődött a kutatás. A parkoló közelében, a tópartról
figyeltük a vízbe merülő búvárokat. Dermesztő hideg volt. Eltelt egy óra a
legcsekélyebb eredmény nélkül. A búvárok vezetője mellett álltunk, hallgattuk a
ritkán felhangzó rádiós bejelentkezéseket.Fél tízkor Lansdane hívta Gahalowoodot,
hogy jól leteremtse. Annyira üvöltött a telefonban, hogy mindent
hallottam.– Mondja, hogy nem igaz, Perry!– Mi nem igaz, főnök?– Búvárokat vetett
be?– Igen, uram.– Maga teljesen megbolondult. Meg fogja égetni magát. Fel is
függeszthetném egy ilyen intézkedés miatt! Délután ötre sajtótájékoztatót
szervezek. Maga is ott lesz. Maga fogja bejelenteni, hogy véget ér a nyomozás. És
lerendezi az újságírókat egyedül. Nem falazok többé magának, Perry! Rohadtul elegem
van!– Rendben, uram.Letette. Egyikünk se szólt semmit.Eltelt még egy óra, a kutatás
továbbra sem hozott eredményt. Akármilyen hideg volt, Gahalowooddal nem hagytuk el
őrhelyünket.– Őrmester, és ha… – szólaltam meg végül.– Hallgasson! Könyörgöm. Ne
szóljon egy szót se. Nem akarom hallani a kérdéseit, a kétségeit.Vártunk tovább.
Egyszer csak furcsán recsegni kezdett a búvárvezető rádiója. Valami történhetett.
Búvárok bukkantak a felszínre, izgatottság kerekedett, mindenki a víz széléhez
sietett.– Mi van? – kérdezte Gahalowood a búvárvezetőt.– Megtalálták!
Megtalálták!– De mit?A búvárok körülbelül tízméternyire a parttól egy 38-as coltot
és egy aranyláncot találtak, benne Nola nevével. Aznap délben a rendőrkapitányság
kihallgatóhelyiségének foncsorozott üvege mögül én is meghallgathattam Robert Quinn
vallomását, amelyet azután tett, hogy Gahalowood kirakta elé a tóban talált
fegyvert és nyakláncot.– Ezzel foglalatoskodott tegnap éjjel? – kérdezte tőle
szinte nyájasan az őrmester. – Megszabadult a kompromittáló bizonyítékoktól?– Ho…
hogyan került ez magukhoz?– Vége a játszmának, Quinn. Az ön számára vége a
játszmának. Maga vezette a fekete Monte Carlót, igaz? Egy autókereskedés
nyilvántartásban nem szereplő járműve. Senki nem hozta volna összefüggésbe önnel,
ha nem támad az az ostoba ötlete, hogy lefényképezteti magát a kocsival.– Én…
én…– De miért? Miért ölte meg a kislányt? Meg azt a szegény asszonyt?– Nem tudom.
Azt hiszem, nem is én voltam. Végső soron baleset volt.– Hogy történt?– Nola az út
mentén gyalogolt, mondtam neki, hogy elviszem egy darabon. Beleegyezett, beszállt…
Aztán… Olyan egyedül éreztem magam. Kedvem támadt megsimogatni a haját… Bemenekült
az erdőbe. Utol kellett érnem, meg akartam kérni, nehogy elmondja valakinek a
dolgot. Aztán beszaladt Deborah Cooperhez. Nem tehettem mást. Különben elmondták
volna. Ez… pillanatnyi elmezavar volt!Quinn összeomlott. A kihallgatóhelyiségből
távozóban Gahalowood felhívta Travist, és közölte vele, hogy Robert Quinn aláírta a
részletes beismerő vallomást.– Délután ötkor sajtótájékoztató lesz – mondta neki. –
Nem akartam, hogy a tévéből értesüljön róla.– Köszönöm, őrmester. Ööö… mit mondjak
a feleségemnek?– Fogalmam sincs. De szóljon neki minél hamarabb. Bombaként fog
robbanni a hír.– Szólok.– Dawn rendőrfőnök, át tudna jönni Concordba, hogy
tisztázzunk egyet s mást Robert Quinn-nel kapcsolatban? Nem szeretném a feleségét
vagy az anyósát terhelni ilyesmivel.– Természetesen. Pillanatnyilag szolgálatban
vagyok, éppen egy baleseti helyszínre várnak. Aztán még Jennyvel is beszélnem kell.
Az lenne a legjobb, ha este vagy inkább holnap tudnék átmenni.– Nyugodtan jöhet
holnap. Már különben sem sürget semmi.Gahalowood letette a telefont. Derűsen nézett
rám.– És most? – kérdeztem.– Most meghívom valami harapnivalóra. Szerintem
megérdemeljük.A kapitányság kantinjában ebédeltünk. Gahalowoodnak másutt jártak a
gondolatai, hozzá se nyúlt a tányérjához. Nála volt az ügy aktája, kirakta az
asztalra, és negyedóra hosszat bámulta a fekete Monte Carlóról és Robertról készült
fényképet.– Min töri a fejét, őrmester? – kérdeztem tőle.– Semmin. Csak azt nem
értem, miért volt fegyver Quinn-nél… Azt mondta, véletlenül vette észre a lányt a
kocsiból. De vagy előre eltervezett mindent, az autóval meg a pisztollyal együtt,
vagy véletlenül futott össze Nolával, akkor viszont mi a francnak volt nála
fegyver, és egyáltalán honnan szerezte?– Gondolja, hogy előre kitervelte, csak ezt
inkább elhallgatta a vallomásában?– Lehetséges.Még mindig a fotót tanulmányozta.
Közel emelte az arcához, hogy a részleteket is jól lássa. Egyszer csak észrevett
valamit. Azonnal megváltozott az arckifejezése.– Mi történt, őrmester? –
kérdeztem.– A főcím…Átmentem az asztal túloldalára, hogy jobban szemügyre vegyem a
fotót. Gahalowood ujjával a háttérben, a Clark’s mellett levő utcai újságládára
bökött. Figyelmesen megnézve sikerült kibetűznöm a lap főcímét:Nixon
lemond– Richard Nixon 1974 augusztusában mondott le! – kiáltott fel Gahalowood. –
Ez a kép nem készülhetett 1975 augusztusában!– De akkor ki írta a hátára a rossz
dátumot?– Nem tudom, de ez azt jelenti, hogy Robert Quinn hazudik. Nem ölt meg
senkit!Gahalowood kirohant a kávézóból, és négyesével vágtatott fel a főlépcsőn.
Folyosókon át loholtam a nyomában, míg végül megérkeztünk a rendőrségi fogdákig. Az
őrmester azonnal beszélni akart Robert Quinn-nel.– Kinek falaz? – üvöltött rá,
ahogy feltűnt a rács mögött. – Nem 1975 augusztusában próbálta ki a fekete Monte
Carlót! Véd valakit, és tudni akarom, ki az! A feleségét? A lányát?Robert
kétségbeesetten üldögélt a matraccal borított, keskeny priccsen.– Jennyt –
suttogta. – Jennyt védem.– Jennyt? – hökkent meg Gahalowood. – Szóval a lánya volt?
…Elővette a telefonját és egy számot tárcsázott.– Kit hív? – kérdeztem.– Travis
Dawnt. Hogy ne szóljon a feleségének. Ha megtudja, hogy az apja mindent bevallott,
pánikba esik, és szökni próbál.Travis nem vette fel a telefont. Gahalowood erre az
aurorai rendőrőrsöt hívta, hogy kapcsolják neki rádión a rendőrfőnököt.– Gahalowood
őrmester vagyok, a New Hampshire-i állami rendőrségtől – mondta a szolgálatos
rendőrnek. – Azonnal beszélnem kell Dawn rendőrfőnökkel.– Hívja a mobilján. Ma
nincs szolgálatban.– Hogyhogy? Nemrég beszéltem vele, és azt mondta, egy balesethez
kell kimennie.– Az kizárt, őrmester. Mondom, hogy ma nincs szolgálatban.Gahalowood
sápadtan tette le a telefont, és nyomban riadót rendelt el. Travist és Jennyt
néhány órával később a Boston-Logan repülőtéren tartóztatták le, ahol egy Caracasba
induló gépre próbáltak felszállni.Késő éjszaka lett, mire Gahalowooddal elhagytuk a
concordi rendőrkapitányság épületét. A bejárat közelében ácsorgó újságírók hada
lecsapott ránk. Szó nélkül átvágtunk a tömegen, és bepattantunk Gahalowood
kocsijába. Az őrmester némán indított.– Hova megyünk? – kérdeztem.– Nem tudom.– Mit
szoktak ilyenkor csinálni a zsaruk?– Elmennek inni. Hát az írók?– Elmennek inni.A
városszéli törzshelyére vitt. A pulthoz telepedtünk és dupla whiskyt rendeltünk.
Mögöttünk a tévéképernyőn futó szalagcím világgá kürtölte a nagy hírt: EGY AURORAI
RENDŐRTISZT BEISMERTE NOLA KELLERGAN MEGGYILKOLÁSÁT 
1. Az igazság a Harry Quebert-ügyben– Egy könyvben, Marcus, mindig az utolsó
fejezetnek kell a legszebbnek lennie. 

New York City, 2008. december 18., csütörtökEgy hónappal azután, hogy fény derült
az igazságra Akkor láttam utoljára. Este kilenc volt. Otthon hallgattam a
hangfelvételeimet, amikor becsöngetett. Az ajtónyitás után hosszan, szótlanul
néztük egymást.– Jó estét, Marcus – szólalt meg végül.– Azt hittem, meghalt –
feleltem pillanatnyi tétovázás után.Egyetértően bólintott.– Már tényleg csak egy
kísértet vagyok.– Kér kávét?– Kérek. Egyedül van?– Igen.– Nem lenne szabad egyedül
lennie.– Jöjjön be, Harry.Kimentem a konyhába feltenni a kávét. Harry a nappaliban
ácsorgott, és idegesen babrálta a könyvespolcon sorakozó képeket. Amikor beléptem a
kávéskannával és a csészékkel, éppen a burrowsi diplomaosztóm napján kettőnkről
készült felvételt nézegette.– Most vagyok először magánál – jegyezte
meg.– Előkészítettem magának a vendégszobát. Már hetekkel ezelőtt.– Tudta, hogy
jövök, igaz?– Igen.– Maga ismer engem, Marcus.– A barátok tudják az
ilyesmit.Szomorúan elmosolyodott.– Köszönöm a vendégszeretetét, Marcus, de nem
maradok.– Akkor miért jött?– Elbúcsúzni.Kávét töltöttem a csészékbe, hogy leplezzem
a rám törő kétségbeesést.– Nem lesz több barátom, ha itthagy – mondtam.– Ne mondja
ezt. Több volt, mint barát, én fiamként szerettem magát, Marcus.– Én meg apámként,
Harry.– Azok után is, hogy kiderült az igazság?– Az igazság nem változtat a másik
ember iránti érzéseinken. Ez a nagy probléma az érzelmekkel.– Igaza van, Marcus.
Most már mindent tud?– Igen.– Hogy derült ki?– Rájöttem.– Maga volt az egyetlen,
aki leleplezhetett.– Szóval erről beszélt ott, a motel parkolójában. Ezért mondta,
hogy semmi nem lesz többé ugyanaz közöttünk. Tudta, hogy előbb-utóbb rájövök
mindenre.– Igen.– Hogyan jutott idáig, Harry?– Nem tudom…– Megvannak a Travis és
Jenny vallomásáról készített videofelvételek. Akarja látni őket?– Igen.
Szeretném.Leült a kanapéra. Betettem egy DVD-t és elindítottam a lejátszót. Jenny
tűnt fel a képernyőn. Szemből készült róla a felvétel a New Hampshire-i kapitányság
egyik kihallgatóhelyiségében. Sírt.★Részlet Jenny E. Dawn kihallgatásábólP.
Gahalowood őrmester: Mrs. Dawn, mióta tud a dologról?Jenny Dawn (zokogva): Én… Én
nem sejtettem semmit. Soha! Amíg meg nem találták Nola holttestét Goose Cove-ban.
Felbolydult az egész város. A Clark’s megtelt vendégekkel, szaglászó újságírókkal.
Pokoli volt. Annyira rosszul éreztem magam, hogy a szokásosnál hamarabb indultam
haza, lepihenni egy kicsit. Egy ismeretlen autó állt a házunk előtt. Beléptem, és
meghallottam a kiabálást. Felismertem Pratt rendőrfőnök hangját. Veszekedtek
Travisszel. Ők nem hallottak engem. 2008. június 12. – Nyugalom, Travis! – harsogta
Pratt. – Meglátod, senki sem fog rájönni semmire.– Hogy lehetsz ilyen biztos
benne?– Mindent Quebert nyakába varrnak! Az ő háza mellett találták a holttestet!
Minden ellene szól!– Atyaisten, és ha tisztázza magát?– Nem tudja. Egyszer s
mindenkorra felejtsd el ezt a történetet, rendben?Jenny lépteket hallott és
behúzódott a nappaliba. Látta elmenni Pratt rendőrfőnököt. Amikor meghallotta a
kocsi hangját, beszaladt a konyhába, ahol magába roskadva találta a férjét.– Mi
történik itt, Travis? Hallottam az egész beszélgetést! Mit titkolsz előlem? Mit
titkolsz előlem Nola Kellergannel kapcsolatban? Jenny Dawn: Ekkor Travis mindent
elmesélt. Megmutatta a nyakláncot, azt mondta, azért tartotta meg, hogy soha el ne
felejtse, mit tett. Elvettem tőle, megígértem, hogy mindent elintézek. Meg akartam
védeni a férjemet, meg akartam védeni a házasságomat. Őrmester, én mindig egyedül
voltam. Nincsenek gyerekeim. Nekem nincs más, csak Travis. Nem kockáztathattam,
hogy elveszítsem… Reménykedtem, hogy hamar lezárják a nyomozást, és Harryt fogják
vádolni… Aztán Marcus Goldman, bízva Harry ártatlanságában, vájkálni kezdett a
múltban. Igaza volt, de nem hagyhattam. Nem hagyhattam, hogy kiderítse az
igazságot. Elhatároztam, hogy névtelen leveleket írok neki… Felgyújtottam azt az
átkozott Corvette-et. Ő azonban fütyült a figyelmeztetéseimre! Végül a házat is
felgyújtottam. Részlet Robert Quinn kihallgatásábólP. Gahalowood őrmester: Miért
tette?Robert Quinn: A lányomért. Annyira megrettent a felfordulástól, ami Nola
holttestének megtalálása óta uralta a várost. Ideges volt, furcsán viselkedett.
Többször is ok nélkül otthagyta a Clark’s-et. Aznap, amikor az újságok részleteket
közöltek Goldman könyvéből, iszonyú dühbe gurult. Egészen ijesztő volt. Éppen
kijöttem a személyzeti mosdóból, amikor láttam, hogy a hátsó ajtón keresztül
kioson. Elhatároztam, hogy a nyomába eredek. 2008. július 10., csütörtök Jenny
megállt az erdei úton, kipattant a kocsiból, és magához vette a benzines kannát meg
a festékszórót. Előrelátó módon kertészkesztyűt húzott, hogy ne maradjon utána
ujjlenyomat. Az apja üggyel-bajjal követte a távolból. Amikor kilépett a fák közül,
a nő már lefújta a Range Rovert, és éppen a tornácot locsolta benzinnel.– Jenny!
Azonnal hagyd abba! – ordított rá.Jenny gyorsan gyufát gyújtott, és a földre
hajította. A ház ajtaja rögtön lángra kapott. Jenny maga is meglepődött a lángok
hevességétől, kezét az arca elé kapva hátrálni kezdett. Az apja a vállánál fogva
megragadta.– Jenny! Te megőrültél!– Te ezt nem érted, papa! Mit keresel itt? Menj
innen! Menj innen!Robert kitépte a kezéből a benzines kannát.– Tűnés! – üvöltött
rá. – Tűnés innen, mielőtt elkapnak!Jenny eltűnt a fák között, a kocsija felé
szaladt. Robert tudta, hogy meg kell szabadulnia a kannától, de a pánik
megbénította a gondolatait. Végül lerohant vele a partra, és elrejtette a bokrok
közé. Részlet Jenny E. Dawn kihallgatásábólP. Gahalowood őrmester: És azután?Jenny
Dawn: Könyörögtem apámnak, hogy maradjon ki az ügyből. Nem akartam, hogy
belekeveredjen.P. Gahalowood őrmester: Pedig már nyakig benne volt. Szóval mit
csinált utána?Jenny Dawn: Egyre nagyobb nyomás nehezedett Pratt rendőrfőnökre,
miután bevallotta, hogy fellációra kényszerítette Nolát. Ő, aki eleinte olyan
magabiztos volt, kezdett összeroppanni. Látszott, hogy beszélni fog. Szabadulni
kellett tőle. És megszerezni a fegyvert.P.
Gahalowood őrmester: Tehát nála volt…Jenny Dawn: Igen. A szolgálati fegyvere volt.
Mindvégig… Részlet Travis Dawn kihallgatásábólTravis Dawn: Soha nem fogom
megbocsátani magamnak, amit tettem, őrmester. Harminchárom éve folyton erre
gondolok. Harminchárom éve kísért a dolog.P.
Gahalowood őrmester: Képtelen vagyok felfogni, hogy rendőr létére miért tartott meg
egy olyan terhelő bizonyítékot, mint az a nyaklánc.Travis Dawn: Nem tudtam megválni
tőle. Az a nyaklánc volt a büntetésem. A múlt emlékezete. 1975. augusztus 30-a óta
nem telt el nap anélkül, hogy valahová be ne zárkózzam és elő ne vegyem. Egyébként
mennyi volt a valószínűsége, hogy valaki megtalálja?P.
Gahalowood őrmester: És Pratt?Travis Dawn: Beszélt volna. Amióta maga kiderítette,
hogy mi történt Nola és közte, egyfolytában rettegett. Egyik nap felhívott,
találkozni akart velem. Egy strandon futottunk össze. Azt mondta, elmond mindent,
egyezséget köt az ügyésszel, nekem is azt kellene tennem, mert így is, úgy is
kiderül az igazság. Még aznap este elmentem hozzá a motelbe. Próbáltam meggyőzni.
Hajthatatlan volt. Elővette a régi 38-as coltját, amit az éjjeliszekrény fiókjában
tartott, és közölte, hogy másnap elviszi Önnek. Arra készült, hogy kitálal,
őrmester. Kivártam hát, hogy hátat fordítson, és a gumibottal agyonütöttem.
Magamhoz vettem a pisztolyt és elmenekültem.P.
Gahalowood őrmester: Gumibottal? Mint Nolát!Travis Dawn: Igen.P.
Gahalowood őrmester: Ugyanaz a gumibot?Travis Dawn: Igen.P.
Gahalowood őrmester: Hol van?Travis Dawn: Az a szolgálati gumibotom. Így gondoltuk
ki annak idején Pratt-tel. Mindig azt mondta, úgy lehet a legjobban elrejteni a
gyilkos fegyvert, ha mindenki láthatja, mindenki tudhat róla. A Nola keresése
közben az övünkön lógó revolver és gumibot volt a két gyilkos fegyver.P.
Gahalowood őrmester: Végül miért vált meg mégis a pisztolytól? Hogy került a colt
és a nyaklánc Robert Quinn birtokába?Travis Dawn: Jenny vett rá. És én engedtem.
Pratt halála óta nem tudott aludni. Teljesen kikészült. Azt mondta, nem szabad
magunknál tartani, mert ha a Pratt halála ügyében zajló nyomozás hozzánk is elér,
nekünk végünk. Végül meggyőzött. A tengerbe akartam dobni azt a holmit, ahol senki
se találta volna meg. De Jenny pánikba esett, és megelőzött. A megkérdezésem nélkül
az apjára bízta a feladatot.P.
Gahalowood őrmester: Miért pont rá?Travis Dawn: Szerintem nem bízott bennem.
Harminchárom éven keresztül nem tudtam megválni a nyaklánctól, attól tartott,
ezután sem leszek képes rá. Mindig is rendíthetetlenül hitt az apjában, úgy
gondolta, ő az egyetlen, aki segíteni tud rajta. Ráadásul annyira minden gyanú
felett állt… A kedves jó Robert Quinn. 2008. november 10. Jenny beviharzott a
szülei házába. Tudta, hogy az apja egyedül van otthon. A nappaliban akadt
rá.– Papa! – kiáltotta. – Papa, szükségem van a segítségedre!– Jenny! Mi
történt?– Ne kérdezz semmit. Segíts ettől megszabadulnom – nyújtott át egy
nejlonzacskót.– Mi ez?– Ne kérdezd. Ne nyisd ki. Súlyos dologról van szó. Te vagy
az egyetlen, aki segíteni tud rajtam. Légy szíves, dobd el valami olyan helyen,
ahol senki sem fogja keresni.– Bajban vagy?– Igen. Azt hiszem.– Akkor megteszem,
drágám. Légy nyugodt. Megteszek mindent, amit tudok, hogy megvédjetek.– És ki ne
nyisd a szatyrot, papa. Csak tüntesd el örökre.Ahogy azonban a lánya kitette a
lábát az ajtón, Robert belenézett a szatyorba. Megrémült attól, amit talált benne,
megrémült a gondolattól, hogy a lánya gyilkos, úgy határozott hát, hogy még aznap
éjjel a montburry-i tóba dobja a szatyor tartalmát. Részlet Travis S. Dawn
kihallgatásábólTravis Dawn: Amikor kiderült, hogy az apósomat letartóztatták,
tudtam, hogy végünk. Cselekednem kellett. Őt kell bűnösnek beállítani, gondoltam.
Legalábbis átmenetileg. Nem volt kétségem, hogy védeni fogja a lányát, és egy-két
napig képes lesz kitartani. Ennyi idő alatt elmenekülhetünk Jennyvel egy olyan
országba, amely nem ad ki bennünket. Kutatni kezdtem valami Robert ellen szóló
bizonyíték után. Végignéztem Jenny családi fotóalbumait, hátha találok egy
felvételt Robertról és Noláról, aminek valami kompromittálót írhatnék a
hátoldalára. Aztán a kezembe akadt az a kép a fekete Monte Carlóval. Micsoda
káprázatos véletlen! Tollal ráírtam az 1975. augusztusi dátumot a hátára, és
elvittem magának.P. Gahalowood őrmester: Dawn rendőrfőnök, ideje elmondani, mi is
történt valójában 1975. augusztus 30-án…★– Kapcsolja ki, Marcus! – kiabált Harry. –
Könyörgöm, kapcsolja ki! Nem bírom hallgatni.Azonnal kikapcsoltam a felvételt.
Harry sírt. Felállt a kanapéról, az ablakhoz tapadt. Odakinn sűrű pelyhekben esett
a hó. Gyönyörű látvány volt a kivilágított város.– Sajnálom, Harry.– New York
fantasztikus hely – mormolta. – Gyakran elgondolkodom, vajon milyen lett volna az
életem, ha itt maradok, és nem költözöm Aurorába 1975 nyarának elején.– Sosem
ismerte volna meg a szerelmet – feleltem.Kibámult az éjszakába.– Hogy jött rá,
Marcus?– Mire? Hogy nem maga írta A bajok eredetét? Nem sokkal Travis Dawn
letartóztatása után történt. A sajtó azonnal világgá kürtölt mindent, pár nappal
később Elijah Stern hívott telefonon. Feltétlenül találkozni akart velem.★Elijah
Stern birtoka a New Hampshire állambeli Concord közelében2008. november 14.,
péntek – Köszönöm, hogy eljött, Goldman úr.Elijah Stern a dolgozószobájában
fogadott.– Meglepett, hogy felhívott, Stern úr. Azt hittem, nem kedvel
túlságosan.– Ön tehetséges fiatalember. Igaz, amit Travis Dawnnal kapcsolatban
írnak az újságok?– Igen uram.– Gyalázatos…Egyetértően bólintottam, és
folytattam.– Calebet illetően tökéletes tévedésben voltam. Sajnálom.– De mégsem
tévedett. Ha jól értem, az ön kitartásának köszönhetően derítette fel végül a
rendőrség az ügyet. Maga nélkül egy lépést se tesz az a rendőr… Perry Gahalowood,
ha jól emlékszem a nevére.– Arra kértem a kiadómat, hogy vonja ki a forgalomból A
Harry Quebert-ügyet.– Örömmel hallom. Megírja a javított kiadást?– Bizonyára. Még
nem tudom, milyen formában, de igazságot akarok szolgáltatni. Quebert nevéért
megharcoltam. Most megharcolok Calebéért is.Elmosolyodott.– Nos, éppen ez az,
Goldman úr. Emiatt szerettem volna találkozni önnel. El kell mondanom az igazat.
Akkor majd megérti, hogy nem hibáztatom, amiért néhány hónapig bűnösnek vélte
Luthert, én ugyanis harminchárom éven keresztül abban a szilárd meggyőződésben
éltem, hogy ő ölte meg Nola Kellergant.– Igazán?– Tökéletesen bizonyos voltam
benne. Tö-ké-le-te-sen.– Miért nem említette ezt soha a rendőrségnek?– Nem akartam
másodszor is megölni Luthert.– Nem értem, mire céloz, Stern úr.– Luther odavolt
Noláért. Minden idejét Aurorában töltötte, folyton őt leste…– Tudom. Tudom, hogy
rajtakapta őt Goose Cove-ban. Beszélt erről Gahalowood őrmesternek.– Mégis úgy
vélem, ön alábecsüli Luther rögeszméjének erejét. Az egész augusztust Goose Cove-
ban töltötte, az erdőben bujkálva figyelte Harryt és Nolát a teraszon, a parton,
mindenütt. Mindenütt! Teljesen elborult az agya, mindent tudott róluk! Mindent!
Nekem is állandóan róluk beszélt. Nap mint nap elmesélte, mit csináltak, mit
mondtak egymásnak. Elmondta a szerelmük teljes történetét, hogy a parton
találkoztak egymással, egy könyvön dolgoznak, egy egész hétre elutaztak együtt.
Mindent tudott! Mindent! Lassan rájöttem, hogy Luther rajtuk keresztül éli meg a
szerelmet. A szerelmet, amit visszataszító külseje miatt csak így, áttételesen
élhetett meg. Egész nap nyomát se láttam! Kénytelen voltam magam vezetni, ha mentem
valahová!– Ne haragudjon, Stern úr, hogy félbeszakítom, de valamit nem értek. Miért
nem mondott fel Luthernek? Ez a helyzet teljesen abszurd, úgy tűnik, mintha az
alkalmazottja dróton rángatta volna magát, amikor le akarta festeni Nolát, vagy
amikor nem törődve a munkájával, egész nap Aurorában lógott. Bocsássa meg a
kérdésemet, de mi volt önök között? Talán…– Szerelem? Nem.– Akkor mi a magyarázat a
különös viszonyukra? Ön parancsoláshoz szokott ember, nem az a típus, aki eltűri,
hogy átgyalogoljanak rajta. Ebben a kérdésben viszont…– Mert az adósa voltam. Én…
én… Mindjárt megérti. Luther tehát megszállottan leskelődött Harry és Nola után, és
a dolgok kezdtek elfajulni. Egyik nap csúnyán összeverve állított haza. Azt
mesélte, egy aurorai rendőr bánt el vele, mert rajtakapta, hogy ott ólálkodik, és a
Clark’s egyik pincérnője is feljelentette. Az ügy egyre veszélyesebb fordulatot
vett. Megmondtam neki, nem akarom, hogy Aurorába menjen, vegyen ki szabadságot
inkább, utazzon el egy időre, Maine-be a családjához, vagy bárhová. Kifizetem a
költségeit…– De visszautasította – jegyeztem meg.– Nemcsak visszautasított, de még
a kocsimat is kölcsönkérte, mert az ő kék Mustangja szerinte már túl feltűnő volt.
Természetesen nem egyeztem bele, rászóltam, hogy legyen már elég. Erre kifakadt:
„Nem értesz semmit, Eli! Elmennek! Tíz nap múlva együtt elmennek innen örökre!
Örökre! Lenn a parton határozták el! Hogy 30-án elmennek! 30-án örökre eltűnnek.
Csak el akartam búcsúzni Nolától, ezek az utolsó napjaim vele. Nem szakíthatsz el
tőle most, amikor megtudtam, hogy örökre elveszítem.” Nem engedtem. Szemmel
tartottam. Aztán elérkezett az az átkozott augusztus 29. Aznap mindenütt kerestem
Luthert. Nem volt sehol. A Mustangja mindenesetre a szokott helyen parkolt a
garázsban. Végül az egyik alkalmazott kibökte, hogy Luther az én egyik kocsimmal,
egy fekete Monte Carlóval távozott. Azt mondta, megengedtem, és miután a személyzet
tudta, milyen engedékeny vagyok vele, nem is kérdezősködtek. Éktelen haragra
gerjedtem. Azonnal bementem a szobájába, és felforgattam mindent. Akkor akadtam rá
a Noláról készült festményre, amitől felfordult a gyomrom, és az ágya alá rejtett
dobozban ezekre a levelekre… Amiket ellopott… Harry és Nola egymáshoz írt levelei,
amiket kiszedegetett a postaládából. Megvártam a szobájában, és amikor este végre
hazajött, iszonyúan összevesztünk…Stern elhallgatott, a távolba meredt.– Mi
történt? – kérdeztem.– Értse meg, azt akartam, hogy fejezze be az odamászkálást!
Véget akartam vetni ennek a szenvedélynek! Luther hallani se akart róla! Azt
mondta, Nola és közte eltéphetetlen az érzés. Senki nem akadályozhatja meg, hogy
együtt legyenek. Elveszítettem a fejem. Összeugrottunk, megütöttem. Elkaptam a
nyakát, üvöltöttem és vertem. Tahónak neveztem. A földre került, vérző orrát
tapogatta. Teljesen megkövültem. És akkor azt mondta… azt mondta nekem…Stern nem
tudta befejezni. Rosszullét tört rá.– Mit mondott önnek, Stern úr? – unszoltam,
nehogy elveszítse a fonalat.– Azt mondta: „Te voltál!” „Te voltál, te voltál!”,
üvöltötte egyre. Bénultan álltam. Felszökkent, összeszedett néhány holmit a
szobájából, és elhajtott a Chevrolet-val, mielőtt bármit szólhattam volna.
Felismerte… felismerte a hangomat.Stern az utolsó szavaknál már sírt. Keze dühösen
ökölbe szorult.– Felismerte a hangját? Hogy érti ezt?– Egy időben… összejártam
néhány régi egyetemi haverral. Amolyan ostoba titkos társaság-féle. Hétvégeken
átugrottunk Maine-be, két nap szálloda, kaja, pia, kokó. Szerettük a balhét,
szívesen bunyóztunk a szegény helybeliekkel. Minden maine-it tahónak tartottunk,
akit jól agyba-főbe kell verni. Nagyképű huszonévesek voltunk, gazdag papák
elszállt kölykei. Szorult belénk némi rasszizmus is, boldogtalanságunkat
agresszióba fojtottuk. Kitaláltunk egy játékot, ez volt a góllövés, ami abból állt,
hogy focilabdaként rugdostuk az áldozatunk fejét. Egyszer Portlandben, 1964-ben
nagyon leittuk magunkat és teljesen elborultunk. Egy fiatal srác került az utunkba.
Én vezettem a kocsit… Megálltam, mondtam a többieknek, hogy elszórakozhatnánk egy
kicsit…– Maguk támadták meg Calebet?– Igen! Igen! – tört elő Sternből. – Soha nem
tudtam megbocsátani magamnak! Reggel pokoli másnaposan ébredtünk egy
luxuslakosztályban. A lapok beszámoltak a támadásról, a fiú kómába esett. Nagy
erőkkel kerestek a rendőrök, elneveztek minket a Góllövők bandájának. Úgy
döntöttünk, soha nem beszélünk a történtekről, eltemetjük magunkban az egészet. De
engem kísértett a múlt. Napokkal, hónapokkal később is folyton erre gondoltam.
Egészen belebetegedtem. Portlandbe is eljártam, hogy megtudjam, mi lett az
áldozatunkkal. Két év telt el így, egy nap aztán nem bírtam tovább, elhatároztam,
hogy munkát kínálok neki, esélyt, hogy talpra álljon. Úgy tettem,
 mintha kereket kellett volna cserélnem, segítséget kértem tőle, és alkalmaztam
sofőrként. Megadtam neki mindent, amit csak kívánt… Műtermet rendeztem be a házam
verandáján, pénzt és kocsit adtam neki, de a bűntudatomat semmi sem csillapította.
Mindig többet és többet akartam tenni érte! Kettétörtem a művészi karrierjét, ezért
kárpótlásul minden lehetséges kiállítását támogattam anyagilag, hagytam, hogy
Luther olykor egész álló nap fessen. Egy idő után panaszkodni kezdett, hogy egyedül
érzi magát, ő nem kell senkinek. Azt mondogatta, mást nem tud csinálni egy nővel,
mint lefesteni. Szőke nőket akart festeni, akik a menyasszonyára emlékeztették, még
a támadás előtti időkből. Hozattam egy halom szőke prostituáltat, hogy modellt
álljanak neki. De Luther egyszer találkozott Nolával Aurorában. És beleszeretett.
Azt mondta, először szeret újra valakit, amióta elveszítette a menyasszonyát. Aztán
beállított Harry, a zseniális író, a szépfiú. Amilyen Luther is szeretett volna
lenni. És Nola beleszeretett Harrybe. Luther erre úgy döntött, hogy ő is Harry akar
lenni… Mit tehettem volna? Egyszer már tönkretettem az életét, mindent elvettem
tőle. Hogyan akadályozhattam volna meg abban, hogy szeressen?– Minden azért történt
tehát, hogy elnyomja magában a bűntudatot?– Mondja, ahogy akarja.– Azon az
augusztus 29-én… Mi történt azután?– Amikor Luther rájött, hogy én voltam az, aki
régen… összecsomagolt, és elmenekült a fekete Chevrolet-val. Azonnal utána
indultam. Magyarázkodni akartam. Bocsánatot kérni. De nem találtam sehol. Egész nap
és fél éjszaka kerestem. Hiába. Nagyon haragudtam magamra, de reméltem, hogy majd
magától előkerül. Másnap estefelé azonban a rádió beszámolt Nola Kellergan
eltűnéséről. A gyanúsított fekete Chevrolet-t vezetett… Nem kell magyaráznom
magának, mit éreztem. Elhatároztam, hogy nem említem soha senkinek a történteket,
nehogy Luther gyanúba keveredjen. És azért se, mert magamat is vétkesnek éreztem.
Ezért viseltem olyan rosszul, hogy maga megjelent és felidézte a szellemeket. Végül
azonban önnek köszönhetem, hogy kiderült, mégsem Luther ölte meg Nolát. Ezzel én is
mentesültem a felelősség terhe alól. Könnyített a lelkiismeretemen, Goldman úr.– És
a Mustang?– A garázsomban áll, egy ponyva alatt. Harminchárom éve rejtegetem
ott.– És a levelek?– Megvannak.– Megengedi, hogy megnézzem őket?Stern leakasztott
egy festményt a falról, amely mögött kis széf tűnt fel. Kinyitotta az ajtaját és
kivett belőle egy levelekkel teli cipősdobozt. Így ismerhettem meg Harry és Nola
teljes levelezését, amiből A bajok eredete megszületett. Rögtön az első ismerős
volt, ezzel kezdődött a könyv. Az 1975. július 5-i keltezésű, bánatos levelet Nola
akkor írta, amikor Harry el akarta távolítani magától, és a lány megtudta, hogy
július 4-e estéjét Jenny Dawnnal töltötte. A levél mellé két rocklandi fénykép is
került a borítékba, amit azután az ajtórésbe dugott. Az egyik képen egy
sirálycsapat volt látható a tengerparton. A másik kettejükről készült piknikezés
közben.– Hogy az ördögbe tett szert minderre Luther? – kérdeztem.– Fogalmam sincs –
vallotta be Stern. – De nem lepne meg, ha kiderülne, hogy besurrant
Harryhez.Elgondolkodtam. Könnyen elképzelhetőnek tűnt, hogy Luther Harry pár napos
távolléte alatt lopta el a leveleket. De Harry miért nem említette soha, hogy
eltűntek? Megkérdeztem Sternt, magammal vihetem-e a cipősdobozt, amire igent
mondott. Kétségek mardostak.★Harry bámulta New Yorkot és hangtalanul könnyezett,
miközben hallgatta a beszámolómat.– Amikor megláttam azokat a leveleket, minden
összezavarodott bennem – folytattam. – Felidéztem magamban a könyvét, amit az
öltözőszekrényben hagyott, az Aurorai sirályokat. És rájöttem valamire, ami egészen
addig nem tűnt fel: A bajok eredetében nincsenek sirályok. Hogy nem vettem észre,
hogy egyetlen árva sirály sem szerepel benne! Pedig megígérte, hogy beleírja őket!
Abban a pillanatban értettem meg, hogy nem maga írta A bajok eredetét. A könyv,
amit 1975 nyarán írt, az Aurorai sirályok volt. Ezen a könyvön dolgozott, ezt
gépelte Nola. Úgy bizonyosodtam meg a dologról, hogy megkértem Gahalowoodot,
hasonlítsa össze azoknak a leveleknek a kézírását, amelyeket Nola kapott, a mellé
temetett kézirat borítóján szereplő írással. Kiderült, hogy a két írás egyezik, én
pedig rájöttem, hogy maga csúnyán kihasznált, amikor arra kért, hogy égessem el a
kézzel írt változatot. Az nem a maga írása volt… Nem maga írta azt a könyvet,
amelyik híres íróvá tette! Ellopta Luthertől!– Hallgasson, Marcus!– Tévednék talán?
Ellopott egy könyvet! Elkövethet-e ennél nagyobb bűnt egy író? A bajok eredete, hát
ezért adta ezt a címet! Én meg törtem a fejem, hogy lehet ilyen komor címe egy
ilyen szép történetnek! De hát a címnek a könyvhöz semmi köze, csakis magához.
Ráadásul hányszor elmondta, hogy a könyv nem a szavakhoz, hanem az emberekhez való
viszonyról szól. Ez a könyv az eredete annak a bajnak, ami azóta is gyötri, a
lelkifurdalás és a szélhámosság baja!– Elég legyen, Marcus! Azonnal hallgasson el!
Zokogott. De én csak folytattam.– Egy nap, 1975. július 5-én Nola egy borítékot
csúsztatott be a háza ajtaján. A borítékban sirályos képek voltak, és egy, a
kedvenc levélpapírján írt levél, amelyben Rocklandre emlékezett, és azt írta, soha
nem fogja elfelejteni magát. Ez akkoriban történt, amikor megpróbált nem találkozni
vele. De a levél soha nem jutott el magához, mert Luther, aki ott leselkedett a ház
körül, rögtön elvette, mihelyt Nola távozott. Attól a naptól fogva levelezni
kezdett a lánnyal. A maga nevében válaszolt Nolának. Nola azt hitte, magának ír, de
Luther megszerezte a postaládából a leveleket, és továbbra is Harrynek adva ki
magát, válaszolt rájuk. Ezért lődörgött folyton a háza körül. Nola és Luther Caleb
levelezéséből született A bajok eredete. Az ég szerelmére, Harry! Hogy
lehetett…– Pánikba estem, Marcus! Azon a nyáron annyira nem ment az írás. Úgy
éreztem, sosem fog már menni. Írtam az Aurorai sirályokat, de nagyon rossznak
találtam. Nola hiába mondta, hogy neki tetszik, engem nem tudott megnyugtatni.
Időnként dührohamok jöttek rám. Nola legépelte a kézzel írt lapokat, én átolvastam,
majd összetéptem. Könyörgött, hogy hagyjam abba. „Ne csinálja ezt, maga olyan
tehetséges. Könyörgöm, hagyja abba. Harry drága, nem bírom elviselni, hogy ezt
csinálja!” De nem hittem neki. Azt hittem, sosem lesz belőlem író. Aztán egy napon
Luther Caleb csengetett be. Azt mondta, nincs kihez fordulnia, ezért jött hozzám.
Írt egy könyvet, és szeretné tudni, érdemes-e megmutatnia egy kiadónak. Érti,
Marcus, azt hitte, hogy híres New York-i író vagyok, és én segíthetek neki.★1975.
augusztus 20. – Luther?Harry nem is leplezte csodálkozását, amikor ajtót
nyitott.– Jó napot, Harry.Kínos csend támadt.– Miben segíthetek,
Luther?– Személyesz ügyben kereszem. Tanácot szeretnék kérni.– Tanácsot? Hallgatom.
Nem jönne be?– Köszönöm.Leültek a nappaliban. Luther ideges volt. Egy vaskos
borítékot szorongatott.– Nos, Luther? Miben segíthetek?– Én… írtam egy könyvet. Egy
szerelmesz regényt.– Igazán?– Igen. Ész nem tudom, hogy jó-e. Úgy értem, honnan
tudhatnám, hogy érdemesz lenne-e kiadni.– Ezt én sem tudhatom. Talán ha maga is úgy
érzi, beleadott mindent… Elhozta magával?– Igen, de cak a kézzel írt példány van
nálam – szabadkozott Luther. – Moszt jöttem rá. Van egy gépelt példány isz, de
véletlenül rossz borítékot hoztam magammal. Akarja, hogy hazamenjek érte?– Dehogy,
mutassa csak!– Én cak…– Ejnye, ne szégyellősködjön már! Biztos vagyok benne, hogy
olvasható az írása.Luther odaadta a paksamétát. Harry kivette a kéziratot,
belelapozott, és megdöbbent az írás szépségén.– Ezt maga írta?– Igen.– A mindenét!
Ez olyan, mintha… Ez… ez gyönyörű. Hogy a fenébe csinálta?– Nem tudom. Én írtam az
egészet.– Hagyja itt, rendben? Amíg elolvasom. És őszintén elmondom róla a
véleményemet.– Igazán?– Hát persze.Luther örömmel beleegyezett, majd távozott, de
ott maradt Goose Cove közelében, és a bokrok közé rejtőzve várta Nolát, ahogy
máskor is. Kisvártatva meg is jött a lány, boldogan, mert tudta, hogy közeleg a
szökés időpontja. Nem vette észre a bozótból leskelődő alakot. Csengetés nélkül
lépett be, ahogy máskor is tette.– Harry drágám! – szólongatta.De nem felelt senki.
Üresnek tűnt a ház. Nola megint elkiáltotta a nevét. Csend. Átvágott az étkezőn, a
nappalin, de nem találta. Nem volt a dolgozószobában. Ahogy a teraszon sem. Lement
a lépcsőn a partra, a nevét kiáltozta. Fürdeni ment volna? Megesett néha, ha sokat
dolgozott. De a parton se talált senkit. Lassanként elfogta a pánik, hová
tűnhetett? Visszament a házba, megint szólongatta. Sehol senki. Végigjárt minden
földszinti helyiséget, aztán elindult az emeletre.Benyitott a hálószobába, és ott
találta Harryt az ágy szélén ülve, egy paksamétát olvasgatva.– Hát itt van, Harry?
Tíz perce keresem mindenütt…Harry felpattant, ahogy meghallotta a hangját.– Ne
haragudj, Nola, olvastam… Nem hallottalak.Felállt, összerendezte a kezében tartott
papírokat, és becsúsztatta őket a komód fiókjába.– És mit olvas ilyen elmerülten –
kérdezte Nola mosolyogva –, hogy meg se hallja, amikor felverem maga után az egész
házat?– Nem lényeges.– A regénye folytatása? Mutassa!– Nem érdekes, majd megmutatom
egyszer.A lány kételkedve nézett rá.– Biztos, hogy minden rendben, Harry?A férfi
elnevette magát.– Minden rendben, Nola.Lementek a partra. A lány látni akarta a
sirályokat. Széttárta a karját, mintha szárnya nőtt volna, és nagy köröket írva
futkározott.– Harry, annyira szeretnék repülni! Már csak tíz nap! Tíz nap múlva
elrepülünk! Örökre elmegyünk ebből a boldogtalan városból!Azt hitték, egyedül
vannak a parton. Se Harry, se Nola nem sejtette, hogy az erdőből, a sziklák
tetejéről Luther Caleb figyeli őket. Kivárta, amíg visszamennek a házba, hogy
észrevétlenül távozhasson. Futva ment végig a Goose Cove-ba vezető úton, míg el nem
ért a párhuzamos erdei ösvényen parkoló Mustangig. Aurorába hajtott, megállt a
Clark’s
előtt és sietve belépett. Feltétlenül beszélnie kellett Jennyvel. Balsejtelmek
gyötörték, valakinek el kellett mondania. Jenny azonban nem akarta
meghallgatni.– Te vagy az, Luther? Nem szabad itt lenned – mondta, amikor a férfi
feltűnt a bárpultnál.– Dzenny… Szajnálom a múltkorit. Nem lett volna szabad
megszorítanom a karodat.– Megkékült…– Nagyon szajnálom.– Most el kell menned.– Ne,
várj egy kicit.– Luther, feljelentést tettem ellened. Travis azt mondja, hívjam
fel, ha visszajössz, és vele gyűlik meg a bajod. Jobban teszed, ha elmész, mielőtt
itt talál.Az óriás bosszús arcot vágott.– Feljelentettél?– Igen. Annyira
megijesztettél múltkor…– De el kell mondanom valami fontoszat.– Nincs semmi fontos,
amit elmondhatnál, Luther. Menj el…– Harry Queberttel
kapcolatosz…– Harryvel?– Igen. Mondd cak, mit gondolsz te Harry Quebertről?– Miért
beszélsz róla nekem?– Megbízol benne?– Hogy megbízom-e? Hát persze. Miért
kérdezed?– El kell mondanom neked valamit…– Mit?Luther éppen válaszolni akart,
amikor a Clark’s előtti téren feltűnt egy rendőrautó.– Ez Travis! – kiáltott fel
Jenny. – Menekülj, Luther, menekülj! Nem akarom, hogy bajod essen.★– Mit mondhatnék
mást – folytatta Harry –, az volt a legszebb könyv, amit valaha olvastam. Azt sem
tudtam, hogy Nolának írta! Nem szerepelt benne a neve. Egy csodálatos szerelem
története volt. Calebbel soha többé nem találkoztam. Nem volt alkalmam visszaadni
neki a kéziratot. Jöttek a jól ismert események. Négy héttel később megtudtam, hogy
Luther Calebet autóbaleset érte. És nálam volt az eredeti kézirat, amelyről tudtam,
hogy remekmű. Úgy döntöttem, a sajátomként kezelem. Így alapoztam hát a karrieremet
és az életemet egy hazugságra. Honnan is sejtettem volna, mekkora sikert arat majd
a könyv? Ez a siker tette tönkre az életemet! Az egész életemet! Aztán harminchárom
évvel később a rendőrség megtalálja Nolát és a kéziratot a kertemben. Az én
kertemben! És én annyira megijedtem, hogy mindent elveszítek, hogy azt mondtam,
neki írtam a könyvet.– Félt, hogy mindent elveszít? Inkább vállalta a gyilkosság
vádját, mint hogy felfedje az igazságot a kézirattal kapcsolatban?– Igen! Igen!
Mert az egész életem egy hazugság, Marcus!– Nola tehát sosem lopta el magától a
kéziratot. Csak azért mondta ezt, hogy senki ne vonja kétségbe, hogy maga a
szerző.– Igen. De vajon hogy került hozzá a másik példány?– Luther tette a
postaládájába – feleltem.– A postaládájába?– Luther tudta, hogy szökni készülnek
Nolával, kihallgatta, amikor erről beszéltek a parton. Tudta, hogy Nola nélküle
megy el, így is ér véget a történet, a nő távozásával. A főhős a búcsúlevelében
boldog életet kíván neki. A levél benne volt az eredeti kéziratban, amit elvitt
magának. Luther mindent tudott. De utolsó nap, vélhetően augusztus 29-ről 30-ra
virradóan, hirtelen szükségét érzi, hogy még egyet csavarjon a történeten: úgy
akarja befejezni a Nolával való kapcsolatát, ahogy a könyv is véget ér. Egy
búcsúlevelet tesz Kellerganék postaládájába. Pontosabban egy egész csomagot, benne
a búcsúlevél és a gépelt kézirat, mert tudatni akarja Nolával, mennyire szereti. És
mivel soha többé nem láthatja a lányt, ráírja a kéziratra, hogy Isten veled, Nola
drága. Valószínűleg reggelig ott várt, mert biztos akart lenni abban, hogy Nola
nyitja ki a postaládát. Ahogy egyébként máskor is tette. Csakhogy Nola azt hitte,
magáé a levél, és nem lesz ott a találkán. Rájött a roham. Teljesen eszét
vesztette.Harry összeomolva hallgatott, két kezét a szívére szorította.– Mesélje
tovább, Marcus! Mesélje maga. A maga szavaival akarom hallani! Mindig olyan jól
bánik a szavakkal! Mesélje el, mi történt 1975. augusztus 30-án.★1975. augusztus
30. Egy augusztus végi napon megöltek egy tizenöt éves lányt Aurorában. Nola
Kellergannek hívták. Mindenki, aki csak ismerte, életteli teremtésként írta le, aki
tele volt álmokkal.Halálát nehéz lenne kizárólag az 1975. augusztus 30-án történt
eseményekből levezetni. Igazából talán évekkel korábban kellene kezdeni. Valahol a
hatvanas években, amikor a szülők nem vették észre, milyen betegség kezd
elhatalmasodni gyerekükön. Vagy egy 1964-es éjszakán, amikor egy fiatalembert egész
életére elcsúfított egy részeg huligánokból álló banda, melynek egyik tagja
bűntudattól vezérelve később titokban az áldozat közelébe férkőzött. Esetleg 1969
egyik éjszakáján, amikor egy apa úgy döntött, hogy elhallgatja kislánya szörnyű
titkát. De az is lehet, hogy minden azon a júniusi délutánon kezdődött 1975-ben,
amikor Harry Quebert találkozott Nolával, és egymásba szerettek.Ez a történet egy
szülőpár története, akik nem akartak szembenézni a gyermekükről kiderülő
igazsággal.Ez a történet egy gazdag örökös története, aki garázda ifjúként
tönkretette egy fiatalember álmait, és azóta gyötri a lelkifurdalás.Ez a történet
egy ember története, aki híres író akart lenni, és akit lassanként felemésztett a
saját becsvágya. 1975. augusztus 30-án hajnalban egy autó állt meg a Terrace Avenue
245. előtt. Luther Caleb jött, hogy búcsút mondjon Nolának. Minden összezavarodott
benne. Azt se tudta már, hogy tényleg szerették-e egymást, vagy álom volt az egész,
tényleg ennyi levelet írtak-e egymásnak. Azt azonban biztosan tudta, hogy Nola és
Harry aznap szökni készülnek. Ő is ott akarta hagyni New Hampshire-t, el akart
menni messzire, messzire Sterntől. Kavarogtak a gondolatok a fejében: az ember, aki
visszaadta az életkedvét, ugyanaz volt, aki korábban mindent elvett tőle. Téboly.
De most nem számított más, csak az, hogy lezárja a történetét Nolával. Oda kell
adnia neki az utolsó levelet. Közel két hete megírta már, aznap, amikor
meghallotta, hogy Harry és Nola augusztus 30-án el akar szökni. Előtte sietett
befejezni a könyvét, oda is adta a kéziratot Harry Quebertnek, mert tudni szerette
volna, hogy kiadásra érdemesnek ítéli-e. De most már úgysem számít semmi. Azzal se
törődött már, hogy visszaszerezze a kéziratot. Volt egy gépelt példánya, amit
szépen összefűzetett Nola számára. Most, augusztus 30-án bedobja Kellerganék
postaládájába a búcsúlevelet, amely lezárja kettejük történetét, meg a kéziratot,
hogy Nola mindig emlékezzen rá. Mi legyen a címe? Nem volt ötlete. Úgysem lesz soha
könyv belőle, miért kellene címet adni neki? Végül megelégedett a fedőlapra írt
üzenettel: Isten veled, Nola drága.Az utcán parkoló autóban várta a napfelkeltét.
Várta, hogy Nola kijöjjön. Meg akart bizonyosodni, hogy valóban ő találja meg a
kéziratot. Amióta leveleztek, mindig ő vette ki a postát a levelesládából. Várt.
Igyekezett észrevétlen maradni, nehogy bárki meglássa, főleg ne az a vadállat
Travis Dawn, aki aztán cirkuszolna vele. Kapott ő már elég verést egész
életére.Tizenegykor Nola végre kijött a házból. Ahogy mindig, most is körülnézett.
Sugárzott róla a boldogság. Gyönyörű piros ruhát viselt. A postaládához sietett,
elmosolyodott, amikor kinyitotta. Gyorsan elolvasta a levelet, megtántorodott.
Aztán sírva beszaladt a házba. Nem fognak együtt elutazni, Harry nem várja a
motelben. Az utolsó levele búcsúlevél volt.Nola bezárkózott a szobájába,
kétségbeesetten vetette magát az ágyra. Miért? Miért hagyja el? Miért hitette el
vele, hogy örökké szeretni fogják egymást? Belelapozott a kéziratba, mi ez a könyv,
amiről sosem beszélt neki? A könnyei a papírra hullottak, összemaszatolták. Benne
volt a levelezésük, minden, amit egymásnak írtak, a végén a mai búcsúlevéllel.
Kezdettől fogva hazudott hát neki. Sosem gondolta komolyan, hogy együtt elszöknek.
Annyira zokogott, hogy belefájdult a feje. Fájdalmába legszívesebben belehalt
volna.Óvatosan nyílt az ajtó. Az apja meghallotta a sírást.– Mi a baj,
drágám?– Semmi, papa.– Ne mondd, hogy semmi, hiszen látom, hogy valami baj
van…– Jaj, papa! Annyira szomorú vagyok! Annyira szomorú!A tiszteletes nyakába
vetette magát.– Engedd el! – csattant fel ekkor Louisa Kellergan. – Nem érdemel
szeretetet! Azonnal engedd el, David!– Hagyd abba, Nola… Ne kezdd ezt
megint!– Hallgass, David! Szánalmas vagy! Semmit sem tettél! Nekem kell most
elvégeznem a munkát egyedül.– Nola! Az ég szerelmére, nyugodj meg! Nyugodj meg! Nem
engedem, hogy megint bántsd magad.– Hagyj minket, David! – csattant fel Louisa, és
hevesen ellökte a férjét.Kellergan tehetetlenül hátrált ki a folyosóra.– Nola,
gyere ide! – kiabált az anya. – Gyere ide! Majd én megmutatom neked!Bevágódott az
ajtó. Kellergan tiszteletes dermedten állt. Odabentről hangok szűrődtek
ki.– Kérlek, mama! Ne bánts! Hagyd abba!– Nesze! Ez jár annak, aki megölte az
anyját!A tiszteletes kirohant a garázsba, bekapcsolta a lemezjátszót, és
felcsavarta a hangerőt a maximumra. Egész nap zengett a ház és a környék az üvöltő
zenétől. A járókelők fejcsóválva pillantgattak az ablakok felé. Akadtak, akik
mindentudóan összenéztek, nem volt titok előttük, mi zajlik Kellerganéknél, amikor
ilyen hangosan szól a zene.Luther el se mozdult a helyéről. Végig ott ült a
Chevrolet volánja mögött, amely elvegyült a járdaszélen parkoló autók sorában, és
le nem vette a szemét a házról. Vajon miért sírt? Nem örült a levelének? És a
könyvhöz mit szólt? Lehet, hogy az sem tetszik neki? Mi oka lehet a könnyeknek?
Annyit dolgozott vele. Írt neki egy szerelmes regényt, a szerelemnek nem szabad
megríkatnia senkit.Így várt este hatig. Nem tudta eldönteni, várja-e még a lány
felbukkanását, vagy becsöngessen inkább. Látni akarta, meg akarta mondani neki,
hogy ne sírjon. Egyszer csak észrevette a kertben. Nola az ablakon mászott ki.
Kinézett az utcára, hogy nem látja-e valaki, majd feltűnés nélkül útnak indult a
járdán. Egy bőr válltáska volt nála. Pár lépés után futni kezdett. Luther
beindította a motort. Megállt mellette a fekete Chevrolet.– Te vagy az, Luther? –
kérdezte Nola.– Ne szírj… Cak azt akartam mondani neked, hogy ne szírj.– Jaj
Luther, valami nagyon szomorú dolog történt… Vigyél el! Vigyél el, kérlek!– Hová
mész?– Messze mindentől.Meg se várta Luther válaszát, beugrott a kocsiba.– Gyerünk,
drága, jó Luther! A Sea Side Motelbe kell mennem. Kizárt, hogy ne szeressen! Úgy
szerettük egymást, ahogy senki más!Luther engedelmesen elindult. Se ő, se Nola nem
vette észre a kereszteződésbe érő járőrkocsit. Travis Dawn hajtott el sokadszor
Quinnék háza előtt, hátha végre egyedül találja Jennyt, és átadhatja a
vadrózsacsokrot, amit neki szedett. Hitetlenkedve bámulta, hogy Nola beszáll egy
ismeretlen autóba. A volánnál aztán felismerte Luthert. Nézte a távolodó Chevrolet-
t, várt egy kicsit, mielőtt utána eredt volna, mert bár nem akarta szem elől
téveszteni, túlságosan rátapadni sem lett volna tanácsos. Ki akarta deríteni, miért
mászkál annyit Aurorába Luther. Jennyt fűzi talán? Miért vitte magával Nolát? Csak
nem valami rosszban sántikál? Vezetés közben magához vette a rádió adó-vevőt, hogy
erősítést kérjen Luther feltartóztatásához. De nyomban meggondolta magát. Minek
vesződjön egy kollégával, amikor a maga módján is rendezheti a kérdést, Aurora
nyugodt kisváros, és Travis azt akarta, hogy továbbra is az maradjon. Majd ő
megleckézteti Luthert, úgy, hogy egy életre emlékezzen rá. Ez lesz az utolsó
alkalom, hogy be merte tenni ide a lábát. Fel nem fogta, hogy tudott Jenny egy
ilyen szörnyetegbe beleesni. – Te írtad a leveleket? – háborodott fel Nola a
kocsiban, miután végighallgatta Caleb magyarázkodását.– Igen…Nola a kézfejével
törölgette a könnyeit.– Luther, te megőrültél! Nem szokás mások levelezését
ellopni! Nagyon rosszat tettél!Luther szégyenkezve horgasztotta le a
fejét.– Szajnálom… Olyan egyedül éreztem magam…A lány barátságosan megveregette
Luther széles vállát.– Jól van, na, semmi baj, Luther! Hiszen ez azt jelenti, hogy
Harry vár engem! Vár engem! És együtt elutazunk!Alig gondolt bele, máris
felragyogott az arca.– Szerencész vagy, Nola. Szeretitek egymászt… Ez azt jelenti,
hogy szoszem lesztek egyedül.Már az 1-es úton jártak. Elhajtottak a Goose Cove-hoz
vezető út mellett.– Isten veled, Goose Cove! – kiáltott fel boldogan Nola. – Ez az
egyetlen ház errefelé, amelyről boldog emlékeim maradnak.Minden különösebb ok
nélkül felkacagott. Luther is vele nevetett. Nola és az ő útja elválik egymástól,
de mindez szépen történik. Ekkor hirtelen rendőrségi sziréna vijjogott fel a hátuk
mögött. Az erdő mellé értek, Travis úgy döntött, ott fogja feltartóztatni és
móresre tanítani Calebet. A fák között senki se fogja meglátni őket.– Travis az! –
kiáltott fel rémülten Luther. – Ha elkap minket, végünk!Nolán is azonnal úrrá lett
a pánik.– Rendőrség, jaj, csak azt ne! Könyörgök, Luther, csinálj valamit!A
Chevrolet felgyorsított. Nagy teljesítményű modell volt. Travist elfutotta a méreg,
a hangosbeszélőn keresztül szólította fel Luthert, hogy álljon meg az út
szélén.– Ne állj meg! – könyörgött Nola. – Adj gázt! Adj gázt!Luther még jobban
felgyorsított, a Chevrolet növelte előnyét.Goose Cove után az 1-es út kanyarogni
kezdett, Luther megpróbálta levágni a kanyarokat, hogy további előnyre tegyen
szert. Egyre távolabbról hallatszott a sziréna.– Erőszítést fog kérni – jegyezte
meg Luther.– Ha elkap minket, nem mehetek Harryvel!– Akkor meneküljünk az erdőbe.
Ebben a rengetegben szosze találnak meg minket. Az erdőn át eljutsz a Sea Side
Motelig. Ha engem elkapnak, nem mondok
szemmit. Nem mondom el, hogy velem voltál. Így el tudsz menni Harryvel.– Ó,
Luther…– Ígérd meg, hogy megőrződ a könyvet! Megőrződ az emlékemre!– Ígérem!Luther
hirtelen elrántotta a kormányt, az autó belegázolt az út menti bozótosba, és
megállt a sűrű bokrok mögött. Mindketten kiugrottak.– Fussz! – kiáltott rá Nolára
Luther. – Fussz!Átvágtak a tüskés aljnövényzeten. Nola ruhája elszakadt, az arcát
ágak karcolták. Travis dühöngött. Eltűnt előle a Chevrolet. Rálépett a gázra, és
nem vette észre a bokrok között rejtőző fekete kocsit. Hajtott tovább az 1-
esen. Futottak az erdőben. Elöl Nola, mögötte Luther, akinek nehezebb volt az
alacsonyan növő ágak között átbujkálni.– Szaladj, Nola! Ne állj meg! – kiabálta.Nem
vették észre, hogy elérték az erdő szélét. A Side Creek Lane közelében jártak.
Deborah Cooper a konyhaablakon át kipillantott az erdőre. Hirtelen mozgásra lett
figyelmes. Jobban odanézett, és látta, hogy egy lány rohan a fák között, nyomában
egy férfival. Az asszony a telefonhoz sietett, és hívta a rendőrséget. Travis
félreállt az út szélén, hogy fogadja a központ hívását, a Side Creek Lane-ről
érkezett bejelentés, egy fiatal lányról, akit egy férfi üldöz az erdőben. Travis
jelezte, hogy vette a riasztást, és szirénázva, villogva, azonnal visszafordult a
Side Creek Lane felé. Fél mérföld után megcsillant előtte valami. Egy szélvédő, a
bokrok közé rejtett fekete Chevrolet szélvédője! Megállt, fegyverrel a kezében
odament az autóhoz, de az üres volt. Visszarohant a kocsijához, és tovább hajtott
Deborah Cooperhez. A part közelében megálltak egy pillanatra kifújni
magukat.– Szerinted megúsztuk? – kérdezte Nola Luthertől.A férfi fülelt, nem
hallott semmi zajt.– Várhatnánk itt egy kicit – vélekedett. – Eltakarnak bennünket
a fák.Nolának vadul zakatolt a szíve. Harry járt a fejében. Meg az anyja. Hiányzott
neki az anyja. – Egy piros ruhás lány volt – magyarázta Deborah Cooper Dawnnak. – A
part felé futott. A nyomában egy férfival. Nem láttam jól őket. De inkább nagydarab
férfinak mondanám.– Ők azok – mondta Travis. – Használhatnám a
telefonját?– Természetesen.Travis az otthoni számán hívta Pratt rendőrfőnököt.– Ne
haragudjon, főnök, hogy a szabadnapján zavarom, de van egy cifra ügy. Rajtakaptam
Luther Calebet Aurorában…– Már megint?– Igen. Ezúttal Nola Kellergant vette fel a
kocsijába. Megpróbáltam elcsípni, de meglógott. Bemenekült az erdőbe, Nolával
együtt. Azt hiszem, bánthatta a lányt. Nagyon sűrű az erdő, egyedül nem megyek
semmire.– A mindenit! Jól tetted, hogy felhívtál! Rögtön jövök. – Kanadába megyünk.
Szeretem Kanadát. Egy szép kis tóparti házban fogunk lakni. Boldogok leszünk.Luther
mosolygott. Egy fatuskón üldögélve hallgatta az ábrándozó Nolát.– Szép terv –
mondta.– Igen. Hány óra van?– Mindjárt háromnegyed hét.– Akkor mennem kell. Hétkor
van találkám a nyolcas szobában. Különben is, már elmúlt a veszély.Ebben a
pillanatban azonban zaj csapta meg a fülüket. Hangokat hallottak.– A rendőrség! –
rezzent össze rémülten Nola. Pratt rendőrfőnök és Travis az erdőt járták.
Gumibottal a kezükben, a part közelében törtek előre a fák között. – Menj, Nola –
mondta Luther. – Menj, én itt maradok.– Nem! Nem hagyhatlak itt!– Menj már, az ég
szerelmére! Menj! Még odaérsz a motelhez. Harry ott lesz! Meneküljetek gyorszan!
Meneküljetek minél hamarabb. Meneküljetek ész legyetek boldogok.– Luther,
én…– Iszten veled, Nola. Légy nagyon boldog. Szereszd a könyvemet, amennyire azt
akartam, hogy engem szeressz.Nola elsírta magát. Búcsút intett, és eltűnt a fák
között. A két rendőr öles léptekkel haladt előre. Pár száz méter után hirtelen egy
alakot pillantottak meg a fák között.– Ez Luther! – bömbölte Travis. – Ő az!Egy
fatörzsön ült. Meg se moccant. Travis rávetette magát, megragadta a gallérját, és
rázni kezdte.– Hol a lány? – üvöltötte.– Miféle lány? – kérdezte Luther.Magában
közben azt számolgatta, vajon mennyi időre van szüksége Nolának ahhoz, hogy elérjen
a motelig.– Hol van Nola? Mit műveltél vele? – ismételte Travis.Mivel Luther nem
válaszolt, Pratt rendőrfőnök rárontott és egy szörnyű gumibotütéssel eltörte a
térdét. Nola meghallotta a kiabálást. Megtorpant, összerezzent. Megtalálták
Luthert, és verik. Egy pillanat törtrészéig habozva állt, vissza kellene fordulnia,
hogy megmutassa magát a rendőröknek. Igazságtalan lenne, ha Luthernek miatta esne
baja. Már indult volna vissza a farönkhöz, amikor azt érezte, hogy egy kéz ragadja
meg a vállát. Ijedten fordult hátra.– Mama? Luther jajgatva fetrengett a földön,
mindkét térdét eltörték. Travis és Pratt felváltva rugdosták és ütötték a
gumibottal.– Mit csináltál Nolával? – ordította Travis. – Bántottad? Mi? Te rohadt
idióta! Nem bírtad megállni, mi?Luther üvöltött a záporozó ütések alatt, könyörgött
a rendőröknek, hogy hagyják abba. – Mama?Louisa Kellergan gyengéden mosolygott a
lányára.– Mit csinálsz itt, kicsikém? – kérdezte tőle.– Elszöktem.– Miért?– Mert
Harryvel akarok lenni. Annyira szeretem!– Nem szabad egyedül hagynod apádat. Nagyon
boldogtalan lesz nélküled. Nem mehetsz el csak így…– Mama… Mama, sajnálom, amit
veled tettem.– Megbocsátok neked, drágám. De most már nem szabad többé bántanod
magadat.– Rendben.– Megígéred?– Megígérem, mama. Most mit csináljak?– Menj haza
apádhoz. Szüksége van rád.– És Harry? Nem akarom elveszíteni.– Nem veszíted el.
Várni fog rád.– Igazán?– Igen. Élete végéig várni fog rád.Nola még mindig hallotta
Luther kiáltásait! Rohanni kezdett a farönk felé. És közben kiabált, ahogy a torkán
kifért, hogy hagyják abba. Aztán hirtelen előtoppant a bozótból.Luther élettelenül
hevert a földön. Pratt rendőrfőnök és Travis Dawn riadt arccal meredt a
holttestre.– Mit csináltak? – sikoltott Nola.– Nola? – fordult felé döbbenten
Pratt. – De hiszen…– Megölték Luthert!Rávetette magát Prattre, aki erre lekevert
neki egy pofont. Nolának azonnal eleredt az orra vére. Reszketett rémületében.– Ne
haragudj, Nola, nem akartalak bántani – dadogta Pratt.A lány hátrálni
kezdett.– Maguk… Maguk megölték Luthert!– Nola, várj!De a lány már rohant is.
Travis a hajánál fogva próbálta elkapni, egy szőke tincs a kezében maradt.– Kapd
el, az isten szerelmére! – üvöltött rá Pratt. – Kapd el!Nola bevetette magát a
sűrűbe, ágak karcolták az arcát. Az erdő szélére érve egy házat pillantott meg. Egy
ház! A konyhaajtóhoz rohant. Még mindig vérzett az orra. Az arca csupa vér volt.
Deborah Cooper rémülten nyitott ajtót neki, és beengedte.– Segítsen! – nyögte Nola.
– Hívjon segítséget.Deborah újra a telefonhoz sietett, hogy a rendőrséget
hívja. Egy kéz tapadt Nola szájára. Travis egyetlen mozdulattal felkapta. Nola
szabadulni próbált, de a férfi erősen tartotta. A házból azonban már nem tudta
kivinni, mert Deborah Cooper visszaért a nappaliból. Az asszony rémülten
felsikoltott.– Ne ijedjen meg – dadogta Travis. – A rendőrségtől vagyok. Minden
rendben van.– Segítség! – kapálózott Nola. – Megöltek egy embert! Ezek a rendőrök
megöltek egy embert! Egy halott férfi van az erdőben!Eltelt egy pillanat, amiről
senki sem tudja, mennyi ideig is tartott. Deborah Cooper és Travis némán meredtek
egymásra, az asszony nem mert a telefonhoz rohanni, a férfi nem mert elmenekülni.
Aztán lövés dörrent, és Deborah a földre rogyott. Pratt rendőrfőnök lőtte le a
szolgálati fegyverével.– Maga megőrült! – kiáltotta Travis. – Teljesen megőrült!
Miért tette ezt?– Nem volt más választásunk, Travis. Tudod, mi lett volna velünk,
ha az öreglány kikotyogja…– Most mit csináljunk? – kérdezte reszketve
Travis.– Fogalmam sincs.A pillanatnyi tanácstalanságot kihasználva a rémült Nola
összeszedte minden erejét, és kitépte magát Travis szorításából. Mielőtt Pratt
megakadályozhatta volna, a konyhaajtón át kiszökött a házból, a lépcsőn azonban
megbotlott és elesett. Rögtön felpattant, de a rendőrfőnök addigra már megmarkolta
a haját. Felsikoltott, és beleharapott a férfi karjába. Pratt elengedte, de Nolának
nem maradt ideje elmenekülni, mert Travis gumibotja lesújtott rá, és betörte a
koponyáját. Azonnal a földre zuhant. Travis elborzadva hőkölt hátra. Minden csupa
vér volt. Nola meghalt.Travis egy pillanatra a test fölé hajolt. Hányinger
kerülgette. Pratt reszketett. Az erdőből madárcsicsergés hangzott.– Mit tettünk,
főnök? – suttogta riadtan Travis.– Nyugalom. Nyugalom. Most nem szabad pánikba
esni.– Igen, főnök.– Meg kell szabadulnunk Calebtől és Nolától. Ez villamosszéket
jelent, ugye tudod?– Igen, főnök. És Cooper?– Rablógyilkosság látszatát keltjük.
Egy rosszul elsült betörését. Azt csinálod, amit mondok.Travis ekkor már
sírt.– Rendben, főnök. Mindent megcsinálok.– Azt mondtad, az 1-es út mellett láttad
Caleb kocsiját.– Igen. Benne volt a slusszkulcs is.– Remek. A holttesteket
betesszük a kocsiba, és te megszabadulsz tőlük, világos?– Igen.– Ahogy elindultál,
erősítést hívok, hogy senki se gyanakodhasson ránk. Gyorsan kell cselekednünk,
érted? Mire ideérnek, már messze jársz. A nagy felfordulásban senkinek se fog
feltűnni, hogy nem vagy itt.– Igen. De főnök… azt hiszem, Cooperné még egyszer
felhívta a rendőrséget.– A francba! Akkor tényleg igyekeznünk kell!Elcipelték
Luther és Nola holttestét a Chevrolet-ig. Pratt ezután az erdőn át visszarohant a
Deborah Cooper háza előtt álló rendőrautókig. Rádión értesítette a központot, hogy
halva találta az idős asszonyt, egy golyó végzett vele.Travis beült a Chevrolet-be
és elindult. A bozótosból kihajtva éppen belefutott a seriffi hivatal érkező
járőrkocsijába, amelyet Deborah Cooper második hívását követően erősítésként
küldtek a helyszínre. Pratt éppen a központot próbálta elérni, amikor a közelben
felharsant egy rendőrautó szirénája. Rádión keresztül jött az értesítés, hogy autós
üldözés zajlik az 1-esen, a seriff járőrje egy fekete Chevrolet Monte Carlo nyomába
eredt a Side Creek Lane közelében. Pratt azonnal bejelentkezett erősítésként. El is
indult szirénázva a párhuzamos erdei úton. A főúthoz érve kis híján összeütközött
Travisszel. Egy pillanatra összenéztek, mindkettőjük
 arcára kiült a rettegés.A seriffhelyettes elmaradt mögöttük. Travis az 1-esen, dél
felé tartott, majd a Goose Cove-i elágazásnál lekanyarodott. Pratt szorosan a
nyomában maradt, mintha üldözné. Közben rádión rossz pozíciókat adott meg, azt a
látszatot keltve, hogy a montburry-i úton járnak. Kikapcsolta a szirénát, és
végiggurult a kavicsos úton a házig. A két rémült, kutyaszorítóba került férfi
egyszerre pattant ki az autóból.– Elment az eszed, hogy itt megállsz? – tört ki
Pratt.– Quebert nincs itthon – felelte Travis. – Tudom, hogy elutazott egy időre a
városból, említette Jenny Quinn-nek, tőle hallottam.– Útzárat rendeltem el
mindenütt. Kénytelen voltam.– A rohadt életbe! – fakadt ki Travis. – Csapdába
estem! Most mit csináljunk?Pratt körülnézett. Észrevette, hogy üres a
garázs.– Állítsd be a kocsit, csukd be a garázsajtót, és a parton keresztül siess
vissza a Side Creek Lane-re. Tégy úgy, mintha a Cooper-házat kutatnád át. Én
folytatom az üldözést. Éjjel majd megszabadulunk a holttestektől. Van a kocsidban
egy zubbony?– Igen.– Vedd fel. Véres lettél.Negyedórával később Pratt Montburry
közelében találkozott az erősítésként érkezett járőrökkel, a zubbonyba bújt Travis
pedig az állam minden szegletéből összesereglett kollégákkal együtt kordont vont a
Side Creek Lane köré, ahol nem sokkal korábban rátaláltak Deborah Cooper
holttestére. Az éjszaka közepén Travis és Pratt visszatértek Goose Cove-ba. A
háztól húsz méterre eltemették Nolát. Pratt Rodik kapitánnyal együtt jelölte ki az
átkutatandó területet, így tudta, hogy Goose Cove nem esik bele, itt senki sem fog
keresgélni. Nolánál még mindig ott volt a válltáska, azzal együtt földelték el, meg
se nézték, mi van benne.Miután betemették a gödröt, Travis visszaült a fekete
Chevrolet-ba, és Luther tetemével a csomagtartóban elindult az 1-esen. Áthajtott
Massachusettsbe. Útközben kétszer is rendőrkordonba botlott.– Kérem a papírjait –
hadarták minden alkalommal az ideges rendőrök a kocsi láttán.Travis pedig
mindkétszer felmutatta a rendőrigazolványát.– Az aurorai rendőrségtől vagyok, fiúk.
Éppen a fickó nyomában járok.A rendőrök tisztelettel köszöntötték a kollégát, és
sok szerencsét kívántak neki.Egy part menti kisvárosba, Sagamore-ba tartott,
amelyet elég jól ismert. Rátért a Sunset Cove sziklái felett kanyargó parti útra.
Volt ott egy elhagyatott parkoló. Nappal fenséges panoráma nyílt az óceánra,
sokszor gondolta már, hogy elviszi oda Jennyt egy romantikus kirándulásra.
Leállította a motort, Luthert beültette a volán mögé, valami ócska italt öntött a
szájába. Aztán üresbe tette a sebességváltót és tolni kezdte a kocsit, ami előbb
lassan végiggurult a rövid, lejtős szakaszon, majd átbillent a szikla peremén, és
hatalmas csörömpöléssel a mélybe zuhant.Travis ezután elindult az úton. Pár száz
méternyire egy autó várta a padkán. Beszállt a vezető mellé. Csupa izzadság és vér
volt.– Megcsináltam – mondta a volánnál ülő Prattnek.A rendőrfőnök elindult.– Soha
többé nem szabad beszélnünk a történtekről, Travis. És ha megtalálják a kocsit, el
kell tussolnunk az ügyet. Ha nem akarjuk, hogy háborgassanak, az az érdekünk, hogy
ne legyen meg a bűnös. Világos?Travis bólintott. Benyúlt a zsebébe, és a markába
szorította a nyakláncot, amit észrevétlenül vett le Noláról, amikor eltemették.
Csinos kis aranylánc volt, rajta a felirat: NOLA.★Harry visszaült a
kanapéra.– Szóval ők ölték meg Nolát, Deborah Coopert és Luthert.– Igen. És úgy
alakították az eseményeket, hogy eredménytelenül záruljon a nyomozás. Harry, ugye
maga tudott Nola pszichés zavarairól? Annak idején Kellergan tiszteletessel is
beszélt erről…– A tűzesetről nem tudtam. Bár előzőleg megígértem Nolának, hogy nem
keresem meg a szüleit, mégsem maradhattam tétlen, ugye megérti? Amikor aztán
elmentem Kellerganékhez, hogy leteremtsem őket, amiért bántalmazzák a lányukat,
kiderültek a problémák. Akkor jöttem rá, hogy szülők alatt valójában csak a hat éve
özvegy tiszteletest kell érteni, aki képtelen a helyzet kezelésére. Ő… nem akart
szembenézni a valósággal. El kellett vinnem Nolát Aurorából, hogy kezeléshez
jusson.– Azért akarta tehát megszöktetni, hogy kezeltesse…– Igen, ez volt az
indítékom. Jó orvosokhoz vittem volna, meggyógyult volna! Olyan különleges lány
volt, Marcus! Nagy íróvá tett volna engem, én meg elűztem volna a rossz
gondolatait! Ő inspirált, ő vezérelt! Ő vezérelt egész életemben! Maga tudja ezt,
igaz? Bárki másnál jobban tudja!– Igen, Harry. De miért nem beszélt erről
soha?– Akartam! Beszéltem volna, ha nincs az a kiszivárogtatás. Akkor azt hittem,
visszaélt a bizalmammal. Megharagudtam magára. Azt hiszem, nem bántam volna, ha
megbukik a könyve. Azt tudtam, hogy az anyával kapcsolatos tévedés után senki sem
fogja többé komolyan venni. Igen, így van: azt akartam, hogy a második könyve
csúfos bukás legyen. Mint az enyém.Hallgattunk egy darabig.– Sajnálom, Marcus.
Mindent sajnálok. Nagyot csalódhatott bennem…– Nem.– Tudom, hogy csalódott. Maga
nagyon bízott bennem. És én egy hazugságra építettem az életemet!– Önmagáért
csodáltam mindig, Harry. És nem számít, hogy maga írta azt a könyvet, vagy sem.
Akkor is magától tanultam a legtöbbet az életben. Ezt senki sem tagadhatja.– Nem,
Marcus. Többé már nem úgy néz rám, ahogy eddig! Tudja maga is. Egy nagy átverés, ez
vagyok én! Szélhámos! Látja, ezért mondtam, hogy nem lehetünk többé barátok,
mindennek vége. Mindennek vége. Maga jó úton jár, hogy nagy íróvá váljon, én nem
vagyok többé senki. Maga vérbeli író, én sosem voltam az. Maga megküzdött a
könyvéért, megküzdött az ihletért, túllendült a holtponton! Én viszont ugyanebben a
helyzetben áruló lettem.– Harry, én…– Ilyen az élet, Marcus. Maga is tudja, hogy
igazam van. Nem fog tudni többé a szemembe nézni. És én se fogok tudni ezután
gyilkos irigység nélkül magára nézni, mert magának sikerült az, ami nekem
nem.Átölelt.– Harry, nem akarom elveszíteni – suttogtam.– Marcus, maga ettől kezdve
nagyszerűen elboldogul majd. Igazán remek fickó lett magából. Remek író. Jól fog
kijönni az egészből! Tudom. Mostantól elválnak az útjaink. Ez a sorsunk. Az én
sorsom nem az volt, hogy nagy író legyek. Mégis megpróbáltam megváltoztatni:
elloptam egy könyvet és hazudtam harminchárom éven át. Csakhogy a sorsot nem lehet
kijátszani, végül mindig felülkerekedik.– Harry…– A maga sorsa, Marcus, mindig az
volt, hogy író legyen. Mindig tudtam. És azt is tudtam, hogy egyszer eljön ez a
pillanat, ami most eljött kettőnk közt.– Mindig a barátom marad, Harry.– Fejezze be
a könyvét, Marcus. A rólam szóló könyvét, fejezze be! Most, hogy mindent tud,
mondjon el mindent az embereknek. Az igazság megszabadít mindannyiunkat. Írja meg
az igazságot a Harry Quebert-ügyről. Szabadítson meg a bajtól, ami harminchárom éve
gyötör. Ez az utolsó dolog, amit kérek magától.– De hogyan? Én nem tudom meg nem
történtté tenni a múltat.– Azt nem, de a jelent megváltoztathatja. Ez hatalmában
áll az írónak. Emlékszik még az írók mennyországára? Biztos vagyok benne, hogy
tudni fogja, mit kell tennie.– Harry, maga tett naggyá! Maga tett azzá, aki
vagyok!– Illúzió, Marcus, én nem tettem semmit. Maga egyedül nőtt naggyá.– Nem! Nem
igaz! A maga tanácsait követtem! A maga harmincegy tanácsát! Így írtam meg az első
könyvemet! És a következőt is! És az összes többit! Harry, emlékszik még a
harmincegy tanácsára?Szomorúan elmosolyodott.– Persze, hogy emlékszem,
Marcus.★Burrows, 1999. karácsony – Boldog karácsonyt, Marcus!– Ajándék? Köszönöm,
Harry. Mi ez?– Bontsa ki. Minidisc felvevő. Állítólag csúcstechnológia. Folyton
jegyzeteli, amit mondok, aztán egyszer majd elveszíti a jegyzeteit, és akkor
mindent kezdhetek elölről. Arra gondoltam, így inkább felveheti, amit
akar.– Nagyszerű. Kezdheti.– Mit?– Mondja az első tanácsot. Felveszem mindet.– Jó.
Miféle tanács legyen?– Nem tudom… íróknak szóló. Meg bokszolóknak. És az
embereknek.– Ennyi mindenkinek? Na, jó. És hányat akar?– Legalább százat!– Százat?
Valamennyit meg kell tartanom magamnak, hogy később is legyen mire
tanítanom.– Mindig lesz mire tanítania. Maga a nagy Harry Quebert.– Harmincegy
tanácsot fogok adni. Az elkövetkező évek folyamán. Nem egyszerre mindet.– Miért
pont harmincegyet?– A harmincegyedik év fontos dátum az ember életében. Tizenévesen
alakul a gyermeki jellem. Huszonévesen a felnőtt. Harmincéves korunkra eldől, férfi
lesz-e belőlünk, vagy sem. És a harmincegyedik év azt jelenti, hogy átlépte e
határt. Milyennek képzeli magát harmincegy évesen?– Olyannak, mint maga.– Ugyan, ne
beszéljen baromságokat. Inkább kapcsolja be a felvevőt. Fordított sorrendben fogok
haladni. A harmincegyedik tanács a könyvekkel kapcsolatos. Tehát, a harmincegyedik:
Marcus, az első fejezet sorsdöntő! Ha az nem tetszik az olvasóknak, a többit el sem
olvassák. Mivel akarja kezdeni a könyvét?– Nem tudom, Harry. Gondolja, hogy egyszer
eljutok oda?– Hova?– Hogy könyvet írok.– Biztos vagyok benne.★Mosolyogva figyelte
az arcomat.– Nemsokára harmincegy lesz, Marcus. Ez is eljött, látja, nagyszerű
ember lett magából. Nagymenővé válnia semmibe sem került, most viszont feltette a
koronát az önmagával vívott hosszú és nemes harcra. Igazán büszke vagyok
magára. Belebújt a zakójába, megkötötte a sálat a nyakán.– Hova indul, Harry?– Most
már mennem kell.– Ne menjen el! Maradjon!– Nem lehet…– Maradjon, Harry! Maradjon
még egy kicsit!– Nem maradhatok.– Nem akarom elveszíteni!– Viszontlátásra, Marcus.
A magával való találkozás volt a legszebb az életemben.– Hová megy?– Nolát kell
várnom valahol.Magához ölelt.– Találjon rá a szerelemre, Marcus. A szerelem ad
értelmet az életnek. Aki szeret, az erősebb! Nagyobb! Messzebbre jut!– Harry! Ne
hagyjon itt!– Viszontlátásra, Marcus.Elment. Nyitva hagyta maga után az ajtót,
sokáig úgy is maradt. Akkor láttam utoljára mesteremet és barátomat, Harry
Quebertet.★2002. május, az egyetemközi bokszbajnokság döntője – Készen van, Marcus?
Három perc múlva ringbe száll.– Be vagyok tojva, Harry.– Biztos voltam benne. Jobb
is így, ha nincs betojva, nem lehet nyerni. Ne feledje, úgy bokszoljon, ahogy
könyvet írna… Emlékszik? Első fejezet, második fejezet…– Igen. Egy, odavágok.
Kettő, kiütöm…– Nagyszerű, bajnok! Elkészült? Marcus, a bajnokság döntőjében
vagyunk! A döntőben! Nemrég még csak a bokszzsák volt az ellenfele, és most itt lép
fel a döntőben! Hallja a bemondót? „Marcus Goldman és edzője, Harry Quebert a
burrowsi egyetemről.” Ezek mi vagyunk! Gyerünk!– Harry, várjon…– Mi az?– Van egy
ajándékom magának.– Ajándék? Biztos, hogy ez a legjobb pillanat?– Feltétlenül. Még
a meccs előtt meg kell kapnia. A táskámban van, vegye ki. A bokszkesztyű miatt nem
tudom odaadni.– Mi ez, egy minidisc?– Igen, egy válogatás. A harmincegy
legfontosabb mondata. Bokszról, életről, könyvekről.– Köszönöm, Marcus. Nagyon
meghat. Indulhat a bunyó?– De még mennyire…– Akkor gyerünk.– Várjon, van még egy
kérdésem…– Marcus! Idő van!– De nagyon fontos! Újrahallgattam a felvételeket, de
erre sosem adott feleletet.– Na, jó, halljuk!– Honnan tudja az ember, hogy a könyv
végére ért?– A könyv olyan, mint az élet. Sosem fejeződik be igazán. 

EPILÓGUS2009. október(A könyv megjelenése után egy évvel) – Hogy egy könyvet jónak
ítélnek-e, az nem kizárólag az utolsó szavak, hanem az összes addigi szó keltette
hatás alapján dől el, Marcus. Nagyjából fél másodperccel a könyv befejezése, az
utolsó szó elolvasása után az olvasót magával kell ragadnia egy erőteljes érzésnek,
nem szabad másra gondolnia, mint az imént olvasottakra, és szomorú mosollyal kell
pillantania a könyvborítóra, mert máris hiányozni kezdenek neki a szereplők. Az a
könyv jó, Marcus, amit az ember sajnál befejezni. 

A Goose Cove-i part, 2009. október 17. – Az a hír járja, firkász, hogy kész az új
kézirata.– Igaz a hír.Gahalowooddal üldögéltünk az óceánparton, sört
szopogattunk.– A zseniális Marcus Goldman újabb sikerkönyve! – kiáltott fel
Gahalowood. – És miről szól?– Úgyis biztos elolvassa. Egyébként szerepel is
benne.– Tényleg? Belenézhetek?– Ne is álmodjon róla, őrmester.– Mindenesetre, ha
rossz, visszafizettetem magával az árát.– Goldman nem fizet többé vissza semmit,
őrmester.Elnevette magát.– Mondja csak, firkász, ki adta az ötletet, hogy
újjáépíttesse és fiatal írók alkotóházának rendezze be Goose Cove-ot?– Csak úgy
eszembe jutott.– Fiatal írók Harry Quebert alkotóháza. Elég ütős szerintem! Maguk,
írók azért tudnak élni. Idejönni, óceánt bámulni, írogatni, én se bántam volna
ilyen mesterséget… Látta a cikket a mai New York Timesban?– Nem.Egy újságlapot vett
elő a zsebéből. Széthajtotta és olvasni kezdte.– Irodalmi melléklet: Aurorai
sirályok, a legújabb, kihagyhatatlan irodalmi szenzáció. A Nola Kellergan
meggyilkolásával ártatlanul megvádolt Luther Caleb valójában zseniális író volt,
akinek tehetsége eddig teljes homályban maradt. A Schmid & Hanson Kiadó most
igazságot szolgáltat számára a Nola Kellergan és Harry Quebert kapcsolatáról szóló
felkavaró regényének posztumusz kiadásával. Az elbűvölő regény arról szól, hogyan
merített ihletet Nola Kellergan iránti szerelméből Harry Quebert A bajok eredetének
megírásához.Abbahagyta az olvasást és hahotában tört ki.– Mi az, őrmester? –
kérdeztem.– Semmi. Csak az, hogy maga elképesztően zseniális, Goldman!
Zseniális!– Nem csak a rendőrség szolgáltathat igazságot, őrmester.Felhajtottuk a
sör maradékát.– Holnap visszamegyek New Yorkba – jegyeztem meg.Bólintott.– Időnként
meglátogathatna. Csak nézzen be. Úgy értem, a feleségem biztos
örülne.– Örömmel.– Igaz is, nem mondta, mi az új könyv címe?– „Az igazság a Harry
Quebert-ügyben”.Az őrmester eltűnődött. Visszaindultunk a kocsikhoz. Sirálycsapat
szállt el az égen, egy pillanatig követtük a szemünkkel. Aztán Gahalowood felém
fordult.– És most mihez kezd, firkász?– Harry egyszer azt mondta: „Adjon értelmet
az életének. Két dolog adhat értelmet: a könyvek és a szerelem.” A könyvekre már
rátaláltam. Hála Harrynek, a könyvek már megvannak. Most elindulok felkutatni a
szerelmet. 
A BURROWSI EGYETEMköszönetét fejezi kiMarcus P. Goldmannek,a 2002-es egyetemközi
bokszbajnokság győztesének és edzőjének:Harry L.
Quebertnek  Köszönetnyilvánítás Szívből köszönöm ERNE PINKASnak a New Hampshire-i
Aurorából az értékes segítséget.A New Hampshire-i, illetve az alabamai rendőrségnél
külön köszönet illeti Perry Gahalowood őrmestert (New Hampshire-i rendőrsége
bűnügyi osztály) és Philip Thomas tiszthelyettest (alabamai országúti
rendőrség).Végül köszönettel tartozom titkárnőmnek, Denise-nek, aki nélkül nem
lettem volna képes befejezni ezt a könyvet.

Table of ContentsPROLÓGUSELSŐ RÉSZ31. Az emlékezet legmélyén30. A Nagymenő29. Lehet

az ember szerelmes egy tizenöt éves lányba?28. El kell viselni a bukást27. Ahová a
hortenziákat ültették26. N-O-L-A25. Noláról24. Emlékképek egy nemzeti ünnepről23.
Akik igazán ismerték Nolát22. Rendőrségi nyomozás21. A szerelem kínjáról20. A
garden-party19. A Harry Quebert-ügy18. Martha’s Vineyard17. Szökési kísérlet16. A
bajok eredete15. Vihar előttMÁSODIK RÉSZ14. Az a nevezetes 1975. augusztus 30.13. A
vihar12. Aki képeket festett11. Nolára várva10. Egy tizenöt éves lány nyomában9.
Egy fekete Monte Carlo8. A holló7. Nola után6. A Barnaski-elvHARMADIK RÉSZ5. A
kislány, aki meghatotta egész Amerikát4. Sweet home Alabama3. Election Day2. A
játszma vége1. Az igazság a Harry Quebert-ügyben