Házikó az ír dombvidéken

VIII összesen Egy csésze kávé…

Julie Caplin
Libri (2023 jún)

Címke: chick lit, romantikus, regény, utazás

chick litttt romantikusttt regényttt utazásttt
Hannah Campbell tehetséges jogász Manchesterben, ki sem lát a
munkából. Az utóbbi időben azonban ott motoszkál benne az érzés,
hogy ideje változtatni az életén. Így rá nem jellemző módon, egy
hirtelen ötlettől vezéreltetve beiratkozik az Írországban található,
világhírű Killorgally Főzőiskolába.
Első dublini estéjén, a főváros csábításaival ismerkedve Hannah
egy feltűnően jóképű idegen, Conor bűvkörébe kerül, ám tovább kell
utaznia, hiszen várja a főzőiskola. A festői szépségű Killergollaryba
megérkezve azonban rádöbben, nem képes csak úgy túllépni
mindazon, ami Dublinban történt…
A lélegzetelállító ír vidék zölden hullámzó dombjai között
megbúvó főzőiskola végül újra összehozza Hannah-t és Conort, akik
kis szerencsével még azt is felismerhetik, hogy nekik bizony egymás
mellett van a helyük „jóban, rosszban”…
Emily Yollandnak, a könyvkiadás hősnőjének, aki kedves, őszinte lényével
megszépíti a napomat
 Első fejezet
Hannah letörölte arcáról az esőcseppeket, és belökte a szálloda
forgóajtaját.
– Kissé szomorú időnk van, Miss Campbell – jegyezte meg kedves
mosoly kíséretében a fiatal férfi recepciós. – Ha szeretne
felmelegedni, a bár kandallójában vidáman pattog a tűz. Attól tartok,
a mai nap nem kifejezetten városnézésre való.
– Hát nem – felelte nevetve Hannah, majd levette a sapkáját, és
lerázta a göndör fürtjei végén megtapadt vízcseppeket. – Ennek
ellenére a Trinity College egy részét sikerült megnéznem.
Sajnos a Régi könyvtárba nem jutott el, ahol az ország leghíresebb
könyvét, a Kellsi kódexet őrzik, pedig nagyon szerette volna látni. De
nem egy sereg ázottkutya-szagot árasztó, lökdösődő turista
társaságában. A két látnivaló másnap is ott lesz, sőt hathetes írországi
tartózkodása minden egyes napján, így lesz még alkalma megnézni.
– Elvehetem a kabátját? Szívesen beakasztom a ruhatárba
száradni, és akkor nem kell felmennie a szobájába.
Lám, lám, mégiscsak van előnye annak, ha egy kis butikhotelban
foglal szállást az ember. Hannah ragyogó mosolyt villantott a férfira.
Kiváló ötlet, hogy felmelegítse átfázott lábát. A kandalló mellől majd
küld egy rövid üzenetet Minának, aki ezt a jó kis helyet ajánlotta
neki. Ha a nővére nem avatkozik bele, akkor szinte biztos, hogy egy
Travelodge-ban vagy valami hasonló olcsó hotelban köt ki, ami
szintén megfelelt volna egyetlen éjszakára, de Mina mindig
megtalálta a trendi, „itt mindig történik valami” helyeket.
Hannah átadta a recepciósnak víztől csöpögő kabátját, és bement a
kellemesen otthonos, vintage stílusú bárba, amelyben a Viktória-
korabeli bordélyok és a húszas éveket idéző zugkocsmák hangulata
keveredett. Véleménye szerint elég nehéz lehetett kivitelezni, de
nagyon jól sikerült. Tompa fényeivel melegnek és kellemesnek
ígérkezett, mint egy selyemgubó, amit a kinti hideg után nagyon is
vonzónak talált. A lámpák alatt diszkréten csillogó, hosszú,
rézszegélyű, faborítású bárpult mögött egy másik rendkívül jóképű,
kedves, nyitott arcú fiatalember szorgoskodott. Mint a szállodában
szinte minden alkalmazott, ő is rögtön megpördült, és őszinte
lelkesedéssel üdvözölte a belépő lányt, mintha egész délután
kizárólag rá várt volna.
– Helló! Mivel szolgálhatok? – kérdezte.
A mosolyába nem kevés férfiúi elismerés vegyült. Hannah hozzá
tudott volna szokni az ilyen fogadtatásokhoz. A munkahelyén főleg
nők voltak, köztük a rendkívül karcsú Sadie Burns-Coutts a fényes,
hullámos hajával és flörtölős mosolyával, akit próbált megkedvelni;
nos, Sadie váltott ki ilyen reakciót a másik nem képviselőiből.
Hannah minden igyekezete ellenére sem tudott olyan magabiztosan
viselkedni, mint ő, és szinte teljesen hiányzott belőle az a fajta
játékosság, amivel a kolléganője mindenkit az ujja köré csavart. Ő
inkább az eszével akart bizonyítani. Arra gondolt, hogy ezúttal talán
lazíthatna egy kicsit, és miközben megtanul főzni, elsajátíthatná ezt a
számára teljesen új képességet is. Miért kellene mindig okosnak
lennie?
– Éppen most nyitottam ki egy nagyon finom, szilva-feketeribizli
zamatú vörösbort, egy bordóit, ami kifejezetten jót tesz az ember
lelkének egy ilyen napon. Vagy ajánlhatok egy kellemes whiskey-t is,
a Telling Small Batchot, ami itt készül Dublinban, és nemcsak a testet
melegíti át, hanem a lelket is – magyarázta a fiatalember kissé
farkasszerű mosollyal.
Hannah, bár nem volt jellemző rá a tanácstalanság, megingott.
Eredetileg kávét akart rendelni, de a gondolat, hogy ennél
dekadensebbet is ihat, elindított benne egy belső vitát. Még csak
délután négy óra volt. De nem ismert olyan előírást, hogy ilyenkor
csak kávét lehet inni. Másrészt nem akart szokást csinálni a korai
italozásból. Ugyanakkor… miért ne élhetne egy kicsit veszélyesen?
Nem mintha nagy kockázatot jelentene egy pohár vörösbor. Kis híján
hangosan elnevette magát. Igen, az jó hatással lesz rá. Hannah-nak a
vérében volt a szabálykövetés. Azzal, hogy Írországba jött, életében
először tért el a szabályoktól. A főnökét szinte sokkolta, hogy fizetés
nélküli szabadságot kért, és a családja is hitetlenkedve fogadta az
elhatározását. Ha impulzív, kalandvágyó nővére, Mina tesz ilyet, a
szeme se rebben senkinek.
– Talán egy pohár vörösbort kérek, köszönöm.
– Kitűnő választás. Foglaljon helyet, és mindjárt odaviszem önnek.
 Még jobb, gondolta elégedetten Hannah. Ki ne élvezné, ha
kiszolgálják? Bólintott, és körbepillantott a helyiségen, ami szinte
teljesen üres volt, csak az egyik ablak melletti, üres poharakkal és
tányérokkal teli asztal körül ült egy család, frissen csapolt sör és bor
mellett. Vidám beszélgetésük és nevetésük megtörte a csendet,
nagyon otthonos volt a hangulat. Hannah mosolyogva a nagy, nyitott
kandallóhoz ment. Két füles fotel állt mellette, amelyek mintha
Sherlock Holmes dolgozószobájából kerültek volna oda. Belesüppedt
a puha bársonyba, és feltette a lábát a zsámolyra, hogy
megmelengesse.
Mire a csapos odavitte neki a bort, kellemesen átmelegedett, így
lerúgta a cipőjét, és a lábát maga alá húzva összegömbölyödött a
kéjesen puha fotelban. Hirtelen kislányként látta magát, amikor
könyvvel a kezében úgy elbújt a kanapén, hogy senki sem találta
meg.
– Köszönöm – mondta a csaposnak.
– Egészségére. Megtalálta a ház legkellemesebb helyét.
Hannah belekortyolt a testes vörösborba, és élvezettel felsóhajtott.
A mennyben érezte magát, ráadásul a Kindle könyvolvasója is vele
volt, ami még tökéletesebbé tette a pillanatot. Egy könyv, egy pohár
bor, pattogó tűz… nem kívánhatott ennél többet. Nem tudta volna
megmondani, mikor fordult elő utoljára, hogy semmit sem kellett
csinálnia. Most nem várt rá érettségi vizsga, sem államvizsga vagy
jogi szakvizsga. Nem kellett cikkírás közben izgulnia, hogy nem tudja
tartani a határidőt. Emiatt persze nem szorult sajnálatra. Szerette a
munkáját, jól végezte, és jó fizetést is kapott. Ha jobban belegondolt,
tényleg őrültségnek tűnt ez a fizetés nélküli szabadság. Maga sem
tudta volna megmondani, mi váltotta ki belőle ezt a mindenki
számára váratlan lépést. Nem kapuzárási pánik, hiszen ahhoz nem
volt elég idős, nem is egy vakvágányra futott kapcsolat (már annak is
örült volna, ha legalább egy kaland kinéz neki), és pillanatnyi
elmezavart sem tapasztalt magán, még akkor sem, ha a főnöke és a
kollégái ilyen okokat sejtettek a döntése hátterében. Tulajdonképpen
egy nevetségesen jelentéktelen indok ösztönözte, hogy csapot-papot
hátrahagyva beiratkozzon egy bentlakásos főzőtanfolyamra Írország
egyik legnevesebb intézményében: az a maga előtt is titkolt
szégyenérzet, hogy harminc felé közeledve egy egyszerű ételt sem
képes megfőzni. Miközben a nővére csodákat művelt a konyhában.
Arra gondolt, hogy hiányoznak belőle a főzéshez szükséges gének, és
bár nem igazán értette, miért, az utóbbi időben szégyellte magát
emiatt.
Nemrég, amikor leterítette az influenza, és otthon lábadozott, a
Killorgally Főzőiskoláról olvasott a Sunday Times magazin
mellékletében. Azóta nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy ott
megtanulhatna főzni, ráadásul az intézmény nem volt messze a
legjobb barátaitól, Aidan és Sorcha Fitzpatricktól. Azóta ígérte nekik,
hogy meglátogatja őket, mióta a pár visszaköltözött Manchesterből
Írországba. Talán a sors akarta, hogy most lépjen. Azt, hogy
beiratkozzon egy ilyen iskolába, mi több, ehhez szabadságot vegyen
ki a munkahelyén, senki nem nézte volna ki belőle, egyszerűen azért,
mert nem ilyen volt a habitusa. Ugyanakkor a lehetőség, hogy a
barátai közelében teheti mindezt, csak megerősítette elhatározásában.
Néha belebújt a kisördög, és azt gondolta, azért nem főzött soha,
mert Mina kitűnő szakács, és hogy kompenzálja nővére impulzív
természetét, mindenben az ellenkezője akart lenni. Szerette azt hinni,
hogy ő teremtette meg a családjában az egyensúlyt, amelyre szükség
volt ahhoz, hogy fogadott szüleik elhiggyék: ők nem fogják úgy
végezni, mint az igazi szüleik.
Most már persze késő volt azon töprengeni, hogy helyesen
cselekedett-e, amikor eljött otthonról. Már lefoglalta az autót,
amellyel másnap nekivág Írországnak, és a távoli Kerry megyébe
utazik a hathetes tanfolyamra. És ha már erre a számára szokatlan
útra lépett, akkor nem maradt más választása, mint hátradőlni, és
élvezni az új helyzetet.
Elégedetten a szájához emelte a poharat, belekortyolt, és
kényelmesen elfészkelte magát az olvasáshoz. A bor annyira ízlett
neki, hogy amikor a vonzó pincér – ha el akarta adni a borát,
vonzónak kellett lennie – megállt mellette egy második pohárral,
gondolkodás nélkül elfogadta. A bársony puha ölelésében
elnehezedett a szemhéja, és miután a hangoskodó család hosszas és
érzelmes búcsúzkodást követően visszavonult, az ölébe ejtette az
olvasóját, és behunyta a szemét.
 *

Éppen valami szépet álmodott, amikor megzavarta valami.

Mintha üveg koccant volna fafelületen. Ahogy pislogva felnézett, a
világ legszebb indigókék pillantásával találkozott a tekintete. És
mivel ellazult az otthonos környezetben, gondolkodás nélkül
rávillantotta legkáprázatosabb mosolyát a rabul ejtő szempár
tulajdonosára.
– Helló! – Csábítóan dorombolt a hangja, ami nem is állhatott
volna távolabb a normális hangszínétől.
– Helló. Ne haragudjon, nem akartam megzavarni – mondta a férfi
vigyorogva, ami rögtön elárulta, hogy nincs ellenére nyilvános
helyen öntudatlanul szundikáló hölgyeket felébreszteni. –
Tulajdonképpen észre sem vettem, hogy van itt valaki.
Egyikük sem akarta megszakítani a szemkontaktust, talán mert
attól tartottak, hogy akkor kihunynának a köztük pattogó szikrák.
Aztán a férfi mégiscsak megtörte a varázst, amikor egy elég
harsány női hang hallatán hátranézett a válla felett, majd gyorsan
lehuppant a szomszédos fotelba. Láthatóan el akart bújni.
Hannah még mindig álmatagon nézte a jelenést, azon tűnődve,
hogy talán csak az álomittas képzelete varázsolta oda. Vibrálóan kék
szeme felett sötétlő szemöldökével és az egynapos borostájával
őrületesen rosszfiúnak, veszélyesnek látszott, akár egy kalóz.
Hannah a legszívesebben pofon csapta volna magát. Ő nem
szokott közhelyekben gondolkodni. A férfiak legfeljebb csak a
mozifilmekben emlékeztettek kalózokra, az ő ismeretségi körében
semmiképp. De hát ez történik az ember lányával, ha már délután
megiszik két pohár vörösbort. Hannah Campbell nem volt fantáziáló
típus, de nem tudta megállni, hogy újfent rá ne mosolyogjon a férfira.
– Ne féljen, nem árulom el. – Érezte, hogy a szeme szikrákat szór,
miközben rá egyáltalán nem jellemző módon folytatta a flörtölést. –
Ha felteszi a lábát a zsámolyra, nem fog feltűnni senkinek.
A férfi csintalan mosolyra húzva a száját pontosan azt tette, amit
Hannah tanácsolt. Ekkor ismét megütötte a fülüket a kellemetlen
hang. A nő ezúttal a csaposnak tett fel keresztkérdéseket.
 – Biztos benne, hogy nincs itt? Mintha láttam volna, hogy erre jön.
Jól ismerem. Barátok vagyunk.
– Elhiszem, hölgyem, de akkor sem láttam – hangzott a halk
szavú, nagyon udvarias felelet.
A Hannah mellett ülő férfi elmosolyodott, és az ég felé pillantva
elmormolt egy köszönömöt.
Ám amikor meghallotta a közelgő tűsarkak kopogását,
megrándult az arca, és még lejjebb csúszott az öblös karosszékben.
Kop, kop, kop. A férfi, mintha úgy jobban elrejtőzhetne, behunyta a
szemét a golyózáporszerű hangra.
Hannah maga sem tudta volna megmondani, mi vitte rá, hogy azt
tegye, amit tett, de felállt. A férfi szeme kitágult a meglepetéstől, és
egy halk hű röppent fel az ajkáról, amikor Hannah az ölébe ült. Kop,
kop, kop. Amikor már egészen közelről hallatszottak a léptek,
előrehajolt, és dugóhúzóként göndörödő fürtjei eltakarták a férfi
arcát.
Mivel nem fordíthatták el a fejüket, csak nézték egymást, és
amikor a léptek kopogása abbamaradt, a férfi közelebb húzta a lányt,
hogy szinte összeért az orruk. Hannah-nak torkán akadt a levegő a
mozdulat intimitásától.
– Ó, bocsánat – hallották a hátuk mögül.
A léptek távolodtak, de ők nem mozdultak, míg egészen el nem
haltak.
– Azt hiszem, ezt most meg kellene köszönnöm – suttogta a férfi,
és még mindig Hannah szemét kutatva elvigyorodott.
– Tényleg meg kellene – felelte Hannah.
– És? Mi lenne a megfelelő köszönet? – A férfi pillantása Hannah
szájára vándorolt, aki a nyilvánvaló szándék láttán halkan felnyögött.
Ne csinálj semmit a száddal, Hannah! Ne hívd fel rá a figyelmet!, intette
magát, természetesen hiába. Mert bár összeszorította az ajkát, előbb
még, mert erre késztették a hormonjai, megnedvesítette a nyelvével,
amit felhívásnak is lehetett tekinteni.
És a férfi, magától értetődő módon, nem utasította el a felhívást, és
gyors csókra váltotta az ígérettel is felérő várakozást. Bár épphogy
egymáshoz ért az ajkuk, a gyengéd, játékos mozdulat hatására
Hannah felsóhajtott, egyenesen bele a férfi szájába. Később arra
gondolt, hogy ezzel követte el a legnagyobb hibát. Mert ahogy
önmaga számára is váratlanul, fesztelenül beleolvadt a csókba – sok
idő telt el azóta, hogy utoljára megcsókolták –, érezte, hogy a férfi
kissé habozik, de aztán elmélyíti a csókot, mi több, a nyelvével
egyenesen felfedezőútra indul a szájában. Ez volt az a pont, amikor
minden megváltozott. A bizonytalan, gyengéd, álmatag érintés
átalakult valami egészen mássá, ami Hannah minden idegvégződését
életre keltette, és ettől úgy érezte, mintha több ezer volt cikázott
volna át a testén. És a férfinak is valami hasonlót kellett éreznie, mert
még szorosabbra vonta körülötte a karját, és minden szenvedélyét
beleadva tovább csókolta, Hannah pedig legalább annyit adott vissza,
mint amennyit kapott. Olyan volt, mintha valaki tűzijátékot rendezett
volna egy különösen sötét, csendes éjszakán. Megdöbbentő,
lenyűgöző, és nagyon, de nagyon nem vallott Hannah-ra.
Egy idő után lustábbá szelídült a csók, de továbbra sem küzdött
ellene. Miért is tette volna? Inkább megpróbált beleolvadni a férfiba,
aki a tarkójára csúsztatta a kezét, és pillekönnyű mozdulatokkal
simogatni kezdte a finom bőrt. Hannah arra gondolt, hogy reggel,
útban a reptér felé elhagyta a józan eszét, máskülönben biztosan nem
vetemedik ilyesmire.
– Ööö… bocsi… Conor.
Szétrebbentek a hangra. Hannah érezte, hogy lángba borul az arca.
Akkor sem lehetett volna nagyobb zavarban, ha a főtéren kapja
csókolózáson valaki.
– Csak jelezni akartam, hogy elment az ifjú hölgy – mondta a
csapos, majd biccentett és nyomban visszavonulót fújt, de azért
mindketten észrevették kaján vigyorát.
– Köszi, Niall – szólt utána Conor, míg Hannah behunyta a
szemét. Csapdába esett. Egy vadidegen ölében. Bár most már
legalább a nevét tudta. Képtelen volt rávenni magát, hogy felnézzen,
és gőze sem volt, hogy mit tegyen.
Most már tényleg nevetségesnek érezte magát. Úgy viselkedik,
mint egy hatéves. Résnyire nyitotta a szemét, és látta, hogy a Conor
nevű férfi mosolyog, és őt figyeli.
– Talán bemutatkozhatnánk.
 Hannah felegyenesedett, a maradék méltóságát összeszedve
lemászott a férfi öléből, és visszaült a másik fotelba.
– Hát igen, az nem ártana – felelte vékony hangon. – Bár én már
tudom, hogy téged Conornak hívnak.
A férfi arcáról lehervadt a mosoly.
– És most azt hiszed, hogy előnyös helyzetben vagy.
Hannah meglepőnek találta a férfi hangjában bekövetkezett
változást.
– Miért, nem ez a neved?
– Most akkor mégsem tudod?
Hannah elkomorult. Úgy érezte magát, mintha egy mocsár
peremén állna: egyetlen rossz lépés, és nyakig süpped benne.
Hasonlóan ahhoz, mint néha a munkahelyén, amikor előbb
szembesült egy jogi üggyel, mint hogy megnézhette volna az
előzményeit.
– Nem, hacsak időközben ki nem fejlesztettem magamban egy
hatodik érzéket. Az biztos, hogy a csapos így szólított, de attól még
kitalált név is lehet. Mindenesetre úgy tűnt, hogy ismeritek egymást.
Conor, már ha így hívták, úgy mérte végig, mintha mérlegelné a
szavait, de Hannah látta, hogy bármilyen bűn elkövetésével akarta is
megvádolni a férfi, ártatlannak találta, mert hirtelen ellágyultak a
vonásai.
– Hát persze, te angol vagy. És nem tévedtél. Tényleg Conornak
hívnak. Ahhoz képest, hogy az imént olyan önzetlenül a
megmentésemre siettél, elég bárdolatlanul viselkedem.
– Így igaz. – Hannah még mindig úgy érezte, mintha átlépett
volna egy másik dimenzióba. – Egyébként nem szokásom másokat
megmenteni. Ezzel a módszerrel semmiképp.
– Ezt örömmel hallom. – A férfi arca ismét csupa mosoly volt, és
Hannah is végre szilárd talajt érzett a lába alatt, bár nem tudta, mit
mondhatna ezek után. Mit mond az ember, miután eszméletlenre
csókolták?
– Hannah vagyok – nyújtotta végül a kezét, mivel úgy érezte, csak
így veheti vissza az irányítást a hormonjai felett.
– Conor – rázta meg a férfi a kezét. – Kérhetek neked egy újabb
italt? – biccentett az üres borospohár felé.
 – Nem hiszem, hogy jó ötlet. Ha jobban belegondolok,
valószínűleg a bor miatt kerültem ilyen… slamasztika közeli
helyzetbe.
– Slamasztika – ismételte meg a férfi lágy ír akcentussal, amitől
valami bizseregni kezdett Hannah-ban. – Tetszik ez a szó. Szívesen
keveredem máskor is… slamasztikába.
Hannah megvonta a vállát.
– Ahogy gondolod.
– Kifejezetten jól érzem magam benne. Mit ittál? Hannah belement
a játékba.
– Vörösbort. Bordóit.
– Ismered a borokat?
– Nem! – felelte nevetve Hannah. – De ez nagyon ízlett.
– Egy borról nem is kell többet tudni. – Felállt, és Hannah üres
poharát felemelve intett a csaposnak.
– Na tessék – csóválta a fejét Hannah. – Itt mindenki úgy táncol,
ahogy te fütyülsz?
Conor elvigyorodott, és közben ördögi szikrákat szórt a szeme.
– Természetesen.
– Nagyon magabiztos vagy.
– Muszáj. Máskülönben kihasználnának.
– Ebben lehet valami.
– És? Mi hozott a mi szépséges városunkba? Lánybúcsú?
Legénybúcsú? Üzlet?
Vagy csak a hétvége?
Hannah habozott. Otthon már épp elegen megrökönyödtek azon,
hogy csapot-papot hátrahagyva beiratkozott egy hathetes
főzőtanfolyamra. Nem akarta, hogy még egy idegen is rátegyen egy
lapáttal.
– Az utóbbi – mondta végül.
– Hát, nem a legjobb napot választottad. Az időjárás nem túl
kegyes hozzád.
– Nem tudtam, hogy az emberek az időjárás miatt jönnek
Dublinba. A férfi elmosolyodott.
– Én sem ezt mondtam. De szép időben még szebb a város.
Olyankor nincs hozzá fogható.
Í
 – Így beszél egy igazi ír.
– És Anglián belül honnan jöttél?
– Manchesterből.
– Ah. Vannak ott unkatestvéreim.
– Csak ott? Máshol nincsenek? Conor ismét elnevette magát.
– De. Sok helyen vannak. A katolikus családok már csak ilyenek.
Hajlamosak vagyunk a legkülönbözőbb helyeken letelepedni. Mit
csinálsz Manchesterben?
– Ügyvéd vagyok.
A válasz szemmel láthatóan lenyűgözte a férfit.
– És te? Mivel foglalkozol?
– Én? – Conor habozott. – Én… egy birtok gondnoka vagyok. Én
felelek a karbantartásért meg a felújításokért.
Hannah bólintott. Kissé meglepődött. Lehet, hogy Conor azért
habozott, mert zavarba hozta a kérdés? Tudta, hogy nem lenne
szabad a külseje alapján megítélni valakit, de hát a férfi jól szabott
öltönye még az ő gyakorlatlan szemében is drágábbnak tűnt az
átlagosnál. Nem olyan ruha volt, amit ház körüli javításokat végző
emberek viselnek.
– Éppen egy üzleti megbeszélésen voltam – folytatta gyorsan a
férfi, elkapva Hannah töprengő pillantását. – A családunk
ügyvédjével volt találkozóm. Aki persze közel sem olyan szemrevaló,
mint te.
Szerencsére közben megérkezett a csapos a pohár borral, így
Hannah-nak nem kellett reagálnia a bókra. Roppant magabiztosnak
látta a férfit, és bár egy ilyen megjegyzés valójában nem jelentett
semmit, ő nagyon is kedvesnek és hízelgőnek találta. Legalább
feldobta ezt az esős délutánt.
– Köszönöm – mondta, miután a csapos a kezébe adta a poharat,
és Conor elé is letett egy borostyánszín itallal teli kelyhet.
– Sláinte! – mondta a poharát felemelve a férfi.
– Mindig is szerettem volna tudni, hogy ejtitek ezt a szót. Vagy
ezerszer belebotlottam különféle regényekben, de hallani még
sohasem hallottam. Sláinte!
– mondta Hannah is, és bár megpróbálta utánozni a férfi kiejtését,
az ő szájából inkább slanchának hangzott.
 – Egész jó. Tudod, mi tetszik benned?
Hannah felkapta a fejét a direkt kérdés hallatán.
– Nem. És mivel, feltételezem, nem retorikusnak szántad a
kérdést, örülnék, ha felvilágosítanál. – A szája akarata ellenére
mosolyra görbült, mert határozottan élvezte a szócsatájukat.
– Az, hogy még egyszer sem nézted meg a telefonodat. A legtöbb
ember öt percig sem bírja ki anélkül, hogy valamit ne akarna
ellenőrizni rajta. Mintha azon múlna az életük. Nálunk odahaza van
egy szigorú szabály: étkezés közben, vagy amikor együtt vagyunk,
senki sem veheti elő a telefonját. A mamám nem engedi meg.
– Az én Miriam nénikém sem szereti a telefonokat, de ennek az a
fő oka, hogy egy kicsit technofóbiás. A bácsikám imádja a kütyüket,
de a telefonhoz nincs érzéke. Mindig a nővérem vagy én mutatjuk
meg, hogy mit kell csinálni a mobilján, de nyomban el is felejti.
Szomorúság itatta át a nevetését, ahogy Miriamről és Derekről
beszélt. Bár nem ők voltak az igazi szülei, ők álltak a legközelebb
hozzá és Minához. Rajtuk kívül nem volt senkijük. A biológiai szüleik
igazi fenegyerekek voltak, akik mindig a következő kalandot
keresték, és képesek voltak a világ végére is elmenni azért, hogy
mozgásba hozzák az adrenalinjukat. Emiatt nem voltak jelen az
életükben. Hannah arca megrándult, amikor a balesetre gondolt, ami
megölte őket. Az anyja, aki sok vonatkozásban olyan volt, mint Mina,
szemrebbenés nélkül felmondott a munkahelyén, ha egy másik
országba szólította egy izgalmas kaland. Hannah-nak már az is
hatalmas lépésnek tűnt, hogy átkelt az Ír-tengeren. Gyakran gondolt
arra, hogy az anyja, ha élne, csalódottan látná, milyen felnőtt lett
belőle.
– Azért bevallom, pár fotó kedvéért biztosan elővettem volna, ha
kegyesebb hozzám az idő.
– Hát igen. Ezt teszi az emberrel az időjárás. – Conor ismét
felemelte a poharát, és ivott egy kortyot.
Hannah kíváncsian nézte.
– Még sohasem ittam whiskey-t.
– Akkor nem tudod, mit mulasztottál. Ez itt különösen jó fajta.
Megkóstolod?
 Normális esetben bizalmaskodónak találta volna a kérdést, de az
óvatosságát mintha elfújták volna, sőt. Mintha elnyelték volna az Ír-
tenger hullámai.
– Igen, ha megengeded. Conor odanyújtotta a poharát.
– Először meg kell szagolni.
Hannah óvatosan beleszagolt a pohárba. Aztán ismét.
– Nos? – kérdezte a férfi sürgetőn. – Mire jutottál?
Jaj, csak ezt ne! Nem értett az ilyesmihez. Ez a nővére asztala volt.
Hannah enyhe szúrást érzett a szívében. Hiányzott neki Mina és a
lelkesedése az ételekért és az italokért, és mindenért, ami ezekhez
kapcsolódott. Ugyanakkor… ezért volt most itt. Hogy tanuljon. Vett
egy nagy levegőt, behunyta a szemét és megpróbált koncentrálni.
Amikor felnézett, látta, hogy Conor őt figyeli. Egyszeriben
világossá vált, hogy most egy szakértő kérdésére kell válaszolnia.
Nagyon nem akart melléfogni. Ám hiába szagolgatta, az alkoholon
kívül csak gyufaszagot érzett, és biztosra vette, hogy nem ez a helyes
válasz. De kénytelen volt ezzel előhozakodni.
Legnagyobb meglepetésére a férfi lelkesen bólintott.
– Úgy van. Gyufaillat! – mondta, és őszinte örömmel
elmosolyodott. Hannah úgy érezte magát, mintha egy fontos teszten
ő érte volna el a legjobb eredményt. – A whiskey-t olyan
tölgyhordókban érlelik – innen az enyhe faíz –, amelyekben előzőleg
bourbont tároltak. Ezután olyan hordókba kerül, amelyekben
korábban amerikai rum volt, és ettől lesz ilyen csodálatosan fűszeres.
– Most kóstold is meg – biztatta Conor.
Hannah megforgatta a kezében a metszett kristálypoharat, és
óvatosan belekortyolt. Gyakran hallotta, hogy a whiskey-t tüzes
vízként emlegetik, és nem akart komplett idiótát csinálni magából
azzal, hogy köhögni meg fuldokolni kezd. Meglepetésére azonban
nem érzett mást, csak fűszeres aromát némi vaníliával. Ivott még egy
kortyot, és élvezte, ahogy a bársonyos nedű átmelegíti a torkát.
– Huh… nem erre számítottam.
– Ah… azért, mert ez tényleg kitűnő fajta. Kifejezetten országon
belüli fogyasztásra készül. Visszakaphatom? – kérdezte egy kacsintás
kíséretében.
 Hannah csak ekkor vette észre, hogy birtoklón magához szorítja a
poharat.
– Igen, persze. Bocsánat.
Conor a pohárért nyúlt, és az ujjaik súrolták egymást, ami ismét
előidézte Hannah-ban azt a fura kis érzést. Mintha egymáshoz
tartoztak volna. Vajon a férfi is érezte? Vagy lehet, hogy a bor és a
whiskey szerencsétlen keveredése megzavarta az érzékszerveit?
– Van terved ma estére? – kérdezte Conor, mielőtt belekortyolt az
italába. Hannah a nyakát figyelte közben. Még azt is szexinek találta,
ahogy nyelt. Normális esetben észre sem vette volna egy ilyen férfi.
Na jó, tudta, hogy képes kiváltani elismerő pillantásokat a másik
nemből, de tisztában volt azzal is, hogy nem szupermodell. Nem
mintha ez bántotta volna. Ő szívesebben érvényesült az eszével és a
munkamoráljával.
Hihetetlennek tűnt, de a férfi még mindig bámulta. Nyilvánvalóan
a válaszára várt. Most már ne hátrálj meg, Hannah.
– Nincs különösebb. – Azon tűnődve, hogy mi jön most, felszegte
az állát, és igyekezett nem figyelni zakatoló szívére.
– Van egy asztalfoglalásom az egyik új étteremben. Velem tartasz?
Akkor nem kellene egyedül ennem.
Hannah elnevette magát. Rendesen helyre tették.
– Ez ám a gyakorlati megközelítés – mondta mosolyogva. Nem
mintha nem kedvelte volna a gyakorlatias megoldásokat.
Conor is elmosolyodott.
– Továbbá jól érzem magam a társaságodban. Így már jobb?
– Megteszi – felelte Hannah egy merev biccentés kíséretében,
amivel ismét mosolyt csalt a férfi arcára.
– Kedvellek, Hannah. Leginkább azért, mert nem veszel túl
komolyan.
– Miért? Jobb szeretnéd, ha komolyan vennélek?
– Nem. Nem szeretném. – Hirtelen kiismerhetetlenné vált az arca.
– Most mennem kell. Le kell bonyolítanom néhány telefonhívást.
Megfelel, ha hat harmincötkor találkozunk a lobbiban? Az
asztalfoglalás hétre szól, és ha hiszed, ha nem, addigra az eső is eláll,
és akár gyalog is mehetünk. És közben megmutathatok neked ezt-azt
a városból.
 – Az remek lenne, köszönöm.
A férfi felállt, és megitta a maradék whiskey-jét.
– Akkor nemsokára a lobbiban – mondta, és tréfás szalutálással
elköszönt. Hannah ülve maradt. Hihetetlen, mi minden történt vele
egyetlen óra alatt.
Úgy tűnt, randira hívták, de egyben figyelmeztették is. Bár esze
ágában sem volt komolyan venni a férfit, ez kissé szíven ütötte.
 Második fejezet
Egy hathetes utazásra összepakolni, ami a nyár végén kezdődött,
és az ősz jelentős részét is felölelte, nos, nem volt egyszerű feladat,
főleg, ha valakinek ehhez ki kellett lépnie a komfortzónájából. Mina
egyetlen javaslata az volt, hogy feltétlenül vigyen magával edzőcipőt.
– Sokat fogsz állni a konyhában. Lesz olyan, hogy egész nap le
sem ülhetsz – mondta.
Hannah minden eshetőséget próbált figyelembe venni, de a
listáján nem szerepelt a váratlan randi kifejezés. Ennek ellenére betett
a bőröndbe egy-két ruhát, néhány csinos felsőt, és párat az év
bármely szakában kitűnő választásnak számító fekete nadrágjaiból,
amelyek a munkahelyi megbeszéléseken mindig beváltak. Bár kisebb
vagyonba kerültek, utólag visszagondolva az utolsó pennyig
megérték az árukat.
Miután megázott, a fürtjei kicsit vadabbul göndörödtek a
szokásosnál, ám ennek ellenére elégedett volt a hajával, mert új
külsőt kölcsönzött neki. Bele is túrt, és még egyszer megnézte magát
a tükörben.
– Jó leszel így – mondta a tükörképének. – Elvégre csak egy
vacsorára mész.
De nem tudott szabadulni a pajkos gondolattól, ami befészkelte
magát az agyába: Ami Dublinban történik, az Dublinban is marad.
– Miket beszélsz, Hannah Campbell? – kérdezte hangosan, és
égnek emelte a szemét. Aztán nagy fejcsóválás közepette fogta a
kabátját, és kiment a szobájából.
Conor már várta odalenn, még mindig öltönyben, ezért különösen
örült, hogy a csinosabb, csipkeszegélyű selyemtopja mellett döntött,
amihez remekül illett a vékony ezüstlánca és a fülében himbálódzó
ezüstkarika.
– Tökéletes időzítés – mondta Conor. A felhők mögül előbukkant a
nap, és hamarosan már csak néhány tócsa emlékeztetett itt-ott a
korábbi ítéletidőre. – Szabad? – kérdezte, és pimasz mosollyal
felajánlotta a karját a lánynak.
– Milyen gáláns vagy! – mormogta Hannah, de a szíve megint
vetett egy kis bukfencet, amikor a férfi könyökhajlatába csúsztatta a
kezét.
– Ez csak természetes.
Kiléptek a meleg, eső utáni estébe. Hannah napközben behúzott
nyakkal járt, és főleg az utat figyelte, nehogy megcsússzon a vizes
macskakövön, most azonban érdeklődve körülnézett.
– Szóval ez a híres Temple Bar – mondta. – Szép környék.
– Valóban. A turisták körében is nagyon népszerű a rengeteg
étterem, kocsma és butik miatt. – Érződött a hangjából a város iránti
szeretete. – Ami meg a Temple Bart illeti… nekem is az egyik
kedvencem. – Fura képet vágott. – Egyetemistaként sok hosszúra
nyúlt éjszakát töltöttem itt. Ma már nem bírnám azt a tempót. Tény,
hogy remek a whiskey-jük. Négyszázötvennél is több fajtát kínálnak.
Sajnos nem sikerült mindet megkóstolnom. – Nevetett. – Nem mintha
nem próbáltam volna.
– Te jó ég! Négyszázötven! Azt sem tudnám, melyikkel kezdjem.
– Azt mondtad, ízlett, amit délután kóstoltál. Az egy helyi
whiskey. Lehet, hogy el kellene menned az üzembe, ahol készítik.
Nagyon népszerűek a kóstolóik.
Hannah szórakozottan bólintott. Reggel, amint felkel, maga
mögött hagyja Dublint, de nem akarta elrontani az estét, ezért nem
említette. Ez egy fantáziavilág volt, távol a dolgos hétköznapoktól.
A macskaköves utcácskákon megélénkült az élet. A kocsmák előtti
táblák élő zenére invitálták a sétálókat, míg odabentről, söröskorsóval
a kezükben, egyre többen merészkedtek ki a szabadba, és hamarosan
olyan vidám, zsibongó hangulat alakult ki, mint egy nyertes
focimeccs után.
Conor az egyik sarokra érve befordult egy utcába. Rövid séta után
megálltak egy magas téglaépület előtt, amelynek elegáns, ívelt
ablakai bepillantást engedtek a csupasz villanykörtékkel
megvilágított trendi belső térbe, ahonnan fehér márványlépcső
vezetett az emeletre.
– Bank volt valamikor – magyarázta Conor felfelé menet.
A fapadlós étteremnek visszafogott, kellemes hangulata volt. A
divatosan puritán berendezés biztosan egy vagyonba került. A kerek,
nem igazán rusztikus, mégis robusztus faasztalok körül a
bőrborítású, fémlábú székek retró stílusától kissé elütött az elegáns
teríték a kristálypoharakkal, az ezüst evőeszközzel és a feltűnő fekete
szalvétákkal. A zsúfolásig telt helyiségben monoton zenének hatott a
vendégek duruzsolása.
– Conor, de örülök, hogy látlak! – A bejárat melletti asztal mögött
álló, alkalmi öltözéket viselő férfi a régi ismerősök szívélyességével
üdvözölte Conort, majd Hannah-ra villantott egy vidám mosolyt. –
Engedje meg, hölgyem, hogy üdvözöljem a Fintan’sben.
– Gerard! Ezer éve nem találkoztunk! Nagyon felkapottak
vagytok. Szinte könyörögnöm kellett egy asztalért.
– Ezt nem mondod komolyan. Téged és a családodat mindig
szeretettel látunk.
Ha nincs a mamád, most nem lennék itt. Ezt te is tudod.
– Szeretettel üdvözöl.
– Köszönöm. Azt nem mondta, hogy mikor tisztel meg
személyesen is?
– Nem, de tudod, milyen. Nehéz kicsalogatni a birodalmából.
– Nem csodálom. Egy földi paradicsomot hozott létre. Audrey! –
szólt oda Gerard egy elsiető pincérnőnek. – Odakísérnéd Conort és a
barátnőjét az asztalukhoz?
– Természetesen – felelte a lány, ám amikor visszafordult, hogy
jobban megnézze a vendégeket, elkerekedett a szeme. – Jó estét,
uram. Gerard említette, hogy beugrik. Örülök, hogy így lett.
– Helló – felelte Conor a rá jellemző könnyed mosollyal, és
ruganyos léptekkel követte a lányt.
Hannah észrevette, hogy több fej is feléjük fordul, de gyorsan meg
is feledkezett erről, amikor megálltak egy ablak melletti
sarokasztalnál, ahonnan lenyűgöző kilátás nyílt a Liffey folyóra.
Örömtől sugárzó pillantással nézett körül.
– Ez a legjobb hely az étteremben. Jól gondolom, hogy Gerard a
barátod?
– Hát, van némi közös múltunk.
– De az étterem új, ugye?
– Igen. Alig két hónapja nyílt, és rögtön az egekig magasztalták a
vendégek meg a szaklapok, ami nagyon is helyénvaló, tekintettel
arra, hogy a tulajdonosa Írország egyik legjobb séfjénél tanult.
– És milyen ételeket lehet itt enni?
 – Hallottad már a Slow Food kifejezést? Hannah a fejét rázta.
– Nem.
– Ha röviden akarom összefoglalni, akkor az a lényege, hogy az
összetevőkön keresztül kapcsolatot teremtenek a felszolgált étel és a
helyi közösség között. Az egyes országok és régiók étkezési
hagyományainak, a helyi „étkultúrának”, a „gasztrokulturális”
sokrétűségnek a megőrzése. Fontos szempont, hogy hol, milyen
módszerrel állították elő az alapanyagokat. Mindez jó az
állatállománynak és a helyieknek is.
– Hű! – mondta Hannah, leginkább azért, mert mást nemigen
tudott volna mondani. Az, amiről a férfi beszélt, Mina területe volt. A
nővére nélkül az étrendje kizárólag húsra és talán két zöldségfélére
korlátozódott volna, így az élelmiszeripari ismereteit a legjobb
szándékkal is csak vázlatosnak lehetett volna nevezni. Amit Mina
főzött, azt ő gondolkodás nélkül megette. Ennyi. – Ez nagyon
érdekesen hangzik, de nem derül ki belőle, milyen ételekből
választhat a vendég.
– Gerard olyan étlapot állított össze, amelyen kizárólag ír
alapanyagokból készült, szezonális fogások szerepelnek. Tehát nem
Peruból vagy Kenyából hozatja a hozzávalókat, így a környezetet is
védi, hiszen kisebb ökológiai lábnyomot hagy maga után.
– Akkor avokádó biztosan nem szerepel a kínálatában – jegyezte
meg elmésen Hannah.
– Mivel Írországban nem kedveznek a körülmények a
termesztéséhez, nem hiszem – felelte Conor azzal a szeméig érő
mosollyal, amelyet Hannah kezdett már megszokni, és amely minden
alkalommal megdobogtatta a szívét. Olyan érzést keltett benne,
mintha rajta kívül senki más nem érdekelné a férfit, amit ijesztőnek,
de hízelgőnek is talált. Conor a jelek szerint tudta, mivel lehet levenni
a lábáról egy nőt, és Hannah úgy döntött, csatlakozik a játékhoz, még
ha nem ismeri is pontosan a szabályait.
Amikor a pincérnő megérkezett, hogy felvegye az italrendelésüket
és átadja az étlapokat, Hannah különösebb várakozás nélkül vette a
kezébe a magáét. Mit termesztenek vagy tenyésztenek Írországban?
Birkát. Krumplit. Esetleg halat. Halott valahol a Dublin-öböl rákjairól,
így el tudta képzelni, hogy lesz valami finomság az étlapon, de
egyébként korlátozott kínálatra számított.
Ismét bebizonyosodott, hogy mennyire tudatlan. Bár valóban
tapasztalatlan volt, azt meg tudta ítélni, hogy az étlap fenséges, és
miután megrendelte a homárlevest és főfogásként a marhabordát egy
Roscoff-hagymának nevezett valamivel, spenóttal és borsmártással
körítve, már tudta, hogy igazi ínyencségekben lesz része.
Conor ragaszkodott hozzá, hogy az előételek mellé fél üveg
Chablis-t, a főételek mellé fél üveg Malbecot rendeljenek. Hannah
szemében extravagánsnak tűnt, hogy más bort igyanak a tenger
gyümölcseihez és mást a marhához, de nem akart vitatkozni egy
szakemberrel, és amikor belekortyolt a selymesen sima Chablis-ba,
örült, hogy a férfira bízta a választást.
– Remek ez a hely. És nagy a forgalma.
– Rengeteg munka van benne. És ők akkor is dolgoznak, amikor
más már pihen. – Elhúzta a száját. – Az ilyen munkaidő nem való
mindenkinek.
– Hát igen, sok minden szól egy kilenctől ötig tartó állás mellett.
Conor felvonta a szemöldökét.
– Én azt hittem, hogy egy ügyvédnek is megvan a maga túlórája.
Vagy nem a kiszámlázható órákról szól az egész?
Hannah vállat vont. Ő sosem bánta, ha sokáig kellett dolgoznia.
– Nincs azzal semmi baj, ha az ember élvezi a munkáját.
– És te élvezed?
– Igen. Persze vannak alkalmak, amikor úgy érzem, nem ártana
egy kis változás, de fogalmam sincs, mi mást csinálhatnék. És az sem
mellékes, hogy elég jó ügyvédnek tartanak.
– Azért, mert valaki jó valamiben, még nem kell azt csinálnia élete
végéig.
Főleg, ha ez a valami nem teszi igazán boldoggá.
A férfi megjegyzése tagadhatatlanul érzékeny pontot érintett.
– Ez igaz. – Hannah eltűnődött, nem először, hogy jól döntött-e,
amikor szabadságot kért a munkahelyén. Hagyd abba a tépelődést,
mondta magának. Hat hétről van szó, ami nem a világ. Ráadásul te
akartad. Nem futamodhatsz meg most, amikor már itt vagy. Élj a
pillanatnak. Élvezd ki, amit lehet, többek között ezt a vacsorát is ezzel a
dögös, csillogó szemű írrel, aki mintha mindig három lépéssel előtted járna.
– Minden rendben? Olyan képet vágsz, mintha démonokkal
küzdenél – mondta Conor, mintha olvasna a gondolataiban.
– Nem, dehogy – tiltakozott gyorsan Hannah. Nem akarta elárulni
a férfinak, hogy fizetés nélküli szabadságot vett ki azért, hogy
elszabadulhasson a munkahelyéről. Azt meg főleg nem akarta az
orrára kötni, hogy mire használja fel ezt az időt. Amekkora
szakértelemmel beszél az ételekről, még unalmasnak találna egy nőt,
aki nem tud főzni, és különben is kezdte élvezni a személyére
irányuló, flörttel fűszerezett csodálatot. Bár ha őszinte akart lenni,
ebbe az élvezetbe némi idegesség is vegyült. Nagyon gyorsan nagyon
messze került a munkahelyétől, a megszokott életrendjétől és az apró
lakásától. Arra gondolt, megkérdezi a férfitól, hogy őt mi teszi
boldoggá, de nem örült volna, ha ezután filozofikus, súlyos témákat
feszegető diskurzusba megy át a könnyed csevegés.
Legalább egy rövid ideig a turistát akarta játszani. És
mindenekfelett ki akarta élvezni az ártalmatlan flörtölés örömét.
Határozottan izzott köztük valami, amit legalább egyetlen estén
szeretett volna megtartani. Még akkor is, ha ehhez ki kellett bújnia a
bőréből.
Felemelte a poharát.
– Köszönöm, hogy elhoztál ebbe a pompás étterembe.
– Én meg köszönöm, hogy megmentettél.
– Még meg sem kérdeztem, hogy kitől. Lehet, hogy nem is téged
kellett volna felkarolnom, hanem a testvériség jegyében a hölgynek
kellett volna segítenem.
– Felkaroltál? Így nevezik az ilyesmit mostanság? – Nyilván a
csókjukra utalva tréfásan felvonta a szemöldökét.
Hannah remélve, hogy nem pirult el a haja tövéig az emlék
felidézésétől, amitől még most is sistergett körülötte a levegő,
felszegte az állát.
– Nem úgy vettem észre, mintha kifogásod lett volna ellene.
– Miért lett volna? Nagyon is élveztem, hogy egy csinos leányzó a
segítségemre siet. – Conor szemében elismerés villant. – Mindig ilyen
gyorsan jár az agyad?
 Hannah fontolóra vette a kérdést, de közben nem bírta elvonni a
pillantását Conor érdeklődő, vidáman szikrázó szeméről.
– Nem – mondta végül majdhogynem elutasítóan. Túl
magabiztosnak találta a férfit, és mivel élvezte a helyzetet, esze
ágában sem volt meghunyászkodni. – De ahogy te füledet-farkadat
behúzva próbáltál beleolvadni a fotelba, feltüzelte bennem a tenni
akarást.
– Fülemet-farkamat behúzva? – kérdezte színlelt felháborodással
Conor.
– Bizony! – Hannah elemében volt. – Úgy lapultál, mint egy
nyuszi.
– Hát nincs benned semmi romantika?
Hannah, mintha fontolóra venné a kérdést, félrebiccentette a fejét,
és még az orrát is felhúzta.
– Úgy tűnik, nincs, és te még mindig nem válaszoltál a
kérdésemre. A férfi felsóhajtott, és megcsóválta a fejét.
– Úgy beszélsz, mint egy igazi ügyvéd. Mentségül csak annyit
szeretnék felhozni, hogy a hölgy nagyon rámenős volt, és hogy is
mondjam… tudtam, ha nem vigyázok, rám akaszkodik. Egyszer már
találkoztam vele egy partin, és akkor nem utasítottam el olyan
egyértelműen, ahogy kellett volna. Most csak egy kellemetlen
konfrontálódást akartam elkerülni, ami, hála neked, sikerült is. Az
adósod vagyok – tette hozzá pillanatnyi hallgatás után.
– Ne aggódj, nem fogom behajtani. – Már a felvetés sem tetszett
Hannah-nak, mert olyan érzést keltett benne, mintha szolgáltatást
nyújtott volna a férfinak.
– Kár. – Conor hangjába nem kis kihívás vegyült. Hannah égnek
emelte a szemét.
– Túl sokat gondolsz magadról. Tekintsük úgy, hogy a vacsorával
minden tartozásodat kiegyenlítetted.
Conor elvigyorodott.
– Ha így gondolod…
– Határozottan így gondolom. – A lány szigorú hangja nem
tompította a férfi tekintetében az „én azért másképp viszonyulok
ehhez a kérdéshez” kifejezést. Tulajdonképpen játszottak egymással,
és Hannah-n múlt, hogy kapitulál-e, vagy sem. Nem akarta elsietni a
döntést.
Az étel nagyon finom volt. Csak úgy dúskált az ízekben, és nem
volt benne semmi mesterkélt, ami Hannah szemében eleve plusz volt.
– Szabad? – kérdezte Conor, majd válaszra sem várva felemelte a
desszertes kanalát, és belemártotta Hannah levesébe.
– Persze. Parancsolj – felelte a lány, és figyelte, ahogy a férfi a
szájához emel egy rózsaszínes-narancssárga homárdarabkát. Már az
illata is isteni volt.
– Mmm, de finom. Érzek benne egy leheletnyi tárkonyt.
– Remek. Még sohasem volt dolgom hivatalos ételkóstolóval.
– Bocsáss meg, ha udvariatlan voltam, de nálunk ez szokás.
Mindig megkóstoljuk egymás ételét. Tessék, vegyél egy fésűkagylót.
– Azzal fogta a villáját, megpakolta fehérbabpürével, egy darabka
szalonnával, végül egy apró, krémes kagylót is rácsúsztatott, és a
lány felé nyújtotta.
Hannah szájpadlását szinte felrobbantották az ízek. Halkan
felnyögött.
– Ó, ez valami… csodálatos.
– Igen, a sós szalonna meg a fokhagyma és a babpüré zamata még
tökéletesebbé teszi a kagyló pompás ízét. Gerard zseniálisan készíti a
tengeri fogásokat.
Hannah csak remélte, hogy a férfi nem kérdez rá a felszolgált
ételek összetevőire vagy az ízesítéshez használt fűszerekre. Akkor
sem tudott volna különbséget tenni két bab között, ha szembejönnek
vele, püré formájában meg pláne nem.
– És mit csinálsz, amikor nem dolgozol? Manchesterben,
amennyire tudom, remek az éjszakai élet.
– És szerencsére gyönyörű természet veszi körül. Hétvégén, ha
van időm, szeretek a szabadban kikapcsolódni, ahol végre friss
levegőhöz jutok a heti őrület után. Vagy a Pennine-vidéket járom,
vagy kajakozni megyek. Imádok kinn lenni a vízen.
Conor érdeklődve felvonta a szemöldökét. Láthatóan
meglepődött. Valószínűleg mást is meglepett volna ez a kijelentés,
Hannah ugyanis nem volt sportos alkat.
 – Ennek a Fecskék és fruskák című könyv a fő oka. Gyerekként a
megszállottja voltam.
– Értem. Tengeren kajakoztál már? Az itteni part tökéletes hozzá.
– Még nem. De jobban szeretem a lágy esésű folyókat meg a
csatornákat. – Hogy miért? Mert egy ilyen helyen elengedhette
magát. Nem kellett attól tartania, hogy felborul, vagy elsodorja az ár.
Anélkül, hogy más dolgok foglalták volna le az agyát, kiélvezhette a
környezet kínálta szépségeket. Már az is örömmel töltötte el, ha egy
helyben ringatózott, mint egy vízityúk; őt nem vonzotta az
adrenalinfüggők által annyira kedvelt vadvízi evezés. – És te? Ki
szoktál menni a tengerre?
– Az utóbbi időben nem nagyon. Túl elfoglalt vagyok. De fiatalabb
koromban gyakran kieveztem. Nem volt nehéz, ott nőttem fel a part
közelében. Volt egy kis gumicsónakunk, amiről jól lehetett horgászni,
vagy csak bohóckodni vele kicsit.
– Idillien hangzik – mondta némi irigységgel a hangjában Hannah.
Gyerekkorában Arthur Ransome Tóvidékről szóló könyvei voltak a
kedvencei, és mivel nagyon is városi környezetben nőtt fel, mindig az
általa ábrázolt idilli környezet után sóvárgott.
– Igen. Négyen voltunk, és végigrohangáltuk az egész nyarat.
Neked vannak testvéreid?
– Csak egy nővérem. Nemrég költözött Svájcba.
– Voltál már nála?
– Igen, júniusban ott töltöttem egy hosszú hétvégét. Ahol lakik…
az maga a földi paradicsom, fantasztikus sétautakkal, lenyűgöző
panorámával és hihetetlenül tiszta levegővel.
– Elég messze van Manchestertől.
– Nagyon. – Hannah nem tudta elképzelni, hogy egy másik
országba költözzön. Számára az túl nagy lépés lett volna az
ismeretlen felé.
Az omlós, szaftos marhahús újabb örömteli sóhajt csalt ki belőle,
ami nem volt jellemző rá, de mit tehetett, hisz tényleg nagyon
finomnak találta az ételt. Conor ragaszkodott hozzá, hogy az övét is
megkóstolja, és ő is elvett egy-egy falatot Hannah tányérjáról. Ezek az
ételek nagyon messze volt azoktól az egyszerű fogásoktól, amelyeket
Hannah nénikéje készített odahaza a konyhájukban, amely a
É
berendezése alapján egy múzeumba is beillett volna. És azt is be
kellett látnia, hogy remek móka belekóstolni egymás ételébe. Volt
valami intimitás abban, hogy miközben a másik személyre
koncentráltak, megosztották egymással ezeket az apró, alapvető
örömöket. A nővére, aki szeretett bevezetni másokat az új ízek és
aromák világába, biztosan jól érezte volna magát Conor társaságában.
– Min mosolyogsz?
– A nővéremre gondoltam. Ti ketten remekül kijönnétek
egymással. Őt sem lehet távol tartani a tányéromtól. Mi több, még
tetszenél is neki.
– És neked? Nem tetszem?
– Határozottan nem.
Conor elnevette magát. Ezúttal mély, majdhogynem dörmögő
hangon, miközben vidám szikrákat szórt a szeme. Hannah úgy
érezte, nem jut elég levegőhöz.
– Te viszont nagyon is tetszel nekem – mondta végül a férfi. –
Nem félsz kimondani, amit gondolsz.
Nem, amikor nem számít, gondolta Hannah. Jó esély volt rá, hogy
soha többé nem látja a férfit.
– Te meg túlontúl magabiztos vagy. Az a szegény lány a bárban
nem tudta, mibe akar belekeveredni.
Conor arcáról lehervadt a mosoly.
– Hát nem. Leginkább azért, mert semmit sem tud rólam. Csak ő
hiszi azt, hogy ismer.
– Szóval akkor ma mindenkivel sikerült jót tennem. Máris jobban
érzem magam a bőrömben. – Hannah, hogy visszahozza az addigi
könnyed légkört, szélesen elvigyorodott.
– Hát még én – felelte mosolyogva a férfi, miközben a pillantása,
nem minden célzatosság nélkül, Hannah szájára vándorolt, aki
szintén elnevette magát.
– Soha nem adod fel, igaz?
– De nem ám. Ahhoz túl rövid az élet. Miért ne élvezhetnénk ki,
amennyire lehet?
Volt a pillantásában valami kihívó, amitől Hannah mellében is
lázongani kezdett valami. Mindig nagyon jó kislány volt. Mindig azt
tette, amit helyesnek gondolt, vagy amit elvártak tőle, most azonban,
mi tagadás… örömét lelte abban a csókban, és a flörtölésben is.
Tényleg… Miért ne élvezné ki ő is a pillanatot?
 Harmadik fejezet
Az egy dolog, hogy jól akarta érezni magát, sikerült is, de másnap
reggel egy idegen ágyában ébredni, amikor az ember lányának
halvány elképzelése sem volt arról, hogy mit diktál ilyenkor az
etikett, az egészen más tészta.
Egy hosszú percig mozdulatlanul feküdt, és egyetlen kérdés
kavargott a fejében. Mit műveltem? Hannah Campbell nem szokott
egyéjszakás kalandokba bocsátkozni, bár a döbbenetbe icipici
büszkeség is vegyült. Az a Conor hogyishívják – egek, mi a
vezetékneve?! – nagyon tudta, mitől döglik a légy. Hannah már a
csókok emlékébe is beleborzongott, hát még amikor felidézte, ahogy
a férfi megérintette a teste bizonyos pontjait. Nem volt szűz, nem is
állította, de az biztos, hogy életében először volt része igazi szexben.
Conorral lefeküdni reveláció volt.
Fogalma sem volt, hány óra lehetett, de még sötét volt odakinn.
Hogy jobban tudjon tájékozódni, igyekezett azonosítani a bútorok
körvonalait. Itt minden máshol volt, mint abban a szobában,
amelyikben ő lakott egy szinttel feljebb. Megrándult az arca, amikor
próbálta felidézni, hová tette a ruháit. Mintha útban az ágy felé a
földre ejtette volna az egyes darabokat. A fenébe, tényleg smárolt az
utcán? Meg a liftben? Hogy aztán a szoba ajtaját majdhogynem
betörve egymásnak essenek, és letépjék a másikról a ruhát? Behunyta
a szemét, hátha úgy megszabadulhat a tolakodó emlékképektől és a
forróságtól, ami az egész testét elöntötte. Hannah Campbell, te céda,
mondta magának, de hiába, mert fülig ért a szája. Rohadtul jó
éjszakája volt.
Ekkor Conor megmozdult álmában. Hannah homloka ráncba
szaladt. Hogy fog kikeveredni ebből a helyzetből? Ha elmegy, amíg a
férfi alszik, akkor legalább nem kell a szemébe néznie. Beülhet a
reptéren kölcsönzött autóba, és mindent maga mögött hagyva
folytathatja az útját. Conor biztosan nem bánná. Sőt
megkönnyebbülne. Nézzünk szembe a tényekkel: a férfi
vonzerejének nemcsak ő, más nő sem tudott volna ellenállni. Bárkit
megkaphat, akit csak akar. Igen, jobb lesz így, legalább nem kell
végighallgatnia az ő mentegetőző dadogását. Mintha ez
 az írországi Hannah teljesen más ember lenne, mint az otthoni
Hannah. És miután felkel, vissza kell változnia az eredeti Hannah-vá.
Igen, az lesz a legjobb, ha kioson a szobából.
Kicsusszant az ágyból, és tapogatózva keresni kezdte a holmiját.
De körbelopakodni egy idegen szobában, szanaszét szórt
ruhadarabokat keresve, úgy, hogy közben ne bukjon le, sokkal
nehezebb volt, mint gondolta. Először a nadrágját találta meg. De hol
lehet a bugyija? Ahogy tovább araszolt a puha szőnyegen, az ujjai
véletlenül ráakadtak – az ágytámla és a matrac közé szorult. Épp
emiatt nem szokott ilyen kalandokba bocsátkozni, mert alkatánál
fogva képtelen nindzsamanőverekkel összeszedni a dolgait. Vetett
egy óvatos pillantást az ágy felé, és közben magára rángatta a
bugyiját meg a nadrágját. Aztán megtalálta a felsőjét, bele is bújt, de
hol lehet a melltartója? Aztán meglátta, de hogy időt takarítson meg,
begyűrte a zsebébe.
A kabátját és a táskáját felkapva a cipőjét keresgélte, de abból is
csak az egyiket találta meg. El sem tudta képzelni, hol az ördögben
hagyhatta a másikat. Az ágy megnyikordult, mert Conor a másik
oldalára fordult. Hannah még a lélegzetét is visszatartotta. Nehogy
felébredj!, könyörgött magában. Nem élte volna túl, ha a férfi
rajtakapja. Hallgatózott, de a férfi légzése egyenletesnek tűnt. Egy
pillanatra elfogta a csábítás, hogy még egyszer, utoljára, alaposan
megnézze magának, de aztán úgy döntött, hogy az perverz dolog
lenne, és kockázatos is.
De hol az ördögben lehet az a nyavalyás cipő? Hamupipőkének
érezte magát. Odakinn már csicseregni kezdtek a madarak. Akár egy
hajnali kórus. Az ablakon át látta az ég peremén megjelenő rózsaszín
pírt. Az éjszakai nagy sietségben nem törődtek vele, el van-e húzva a
függöny, vagy sem. Conor megint megfordult, és ezúttal a légzése is
megváltozott. Ó, ne, mi lesz, ha felébred?
A francba a cipővel! A továbbiakban amúgy sem lesz szüksége
magassarkúra. Mina azt mondta, hogy a nap nagy részét
edzőcipőben fogja tölteni. Itt hagyja, és kész. Négykézláb elindult az
ajtó felé, és csak akkor sóhajtott fel, amikor kiért a közlekedőbe.
Onnan már csak egy lépés volt az ajtóig. Lenyomta a kilincset, és
kisurrant. Megkönnyebbült. Még az sem érdekelte, meglátja-e valaki.
 *

Két órával később becsusszant a bérelt kis Peugeot kormánya

mögé, és fejét hátradöntve elernyedt. Huh. Küldetés teljesítve. A
szobájába visszatérve fel sem merült benne, hogy lefeküdjön, hiszen
úgysem tudott volna újra elaludni. A szobaszerviztől rendelt reggelit,
majd miután dübörgő szívvel kijelentkezett a recepción, a parkolóba
osont. Conornak színét sem látta. Végre szabadnak érezte magát, és
nekivághatott az újabb kalandnak. Fellélegzett. Ráadta a gyújtást, és a
telefonja térkép applikációját követve kikormányozta a kis Peugeot-t
a hotel parkolójából.
Nyolc óra lévén az utak tele voltak munkába igyekvő emberekkel,
ennek ellenére viszonylag könnyen túljutott a körgyűrűn, és
eldöntötte, hogy nem fog sietni. Körülbelül négyórás út állt előtte;
gyakorlatilag egész Írországon keresztül kellett autóznia, hogy
eljusson Kerrybe. És mivel kettőre várták, rengeteg ideje maradt, akár
arra is, hogy kinézzen magának valamit útközben, és megálljon
ebédelni.
A városból kifelé tartva sok érdekesség mellett haladt el, és közben
hangosan kimondta az ismeretlen hangzású neveket: Clondalkin,
Rathcoole, Crookshane, The Curragh, Clonmullen. Próbálta úgy
megformálni a szavakat, ahogy szerinte az írek tették, és kifejezetten
szórakoztatónak találta, hogy az autója magányában gyakorolhatta az
idegen akcentust.
Vezetés közben feltűnt neki, hogy az utat kétoldalt szegélyező
mezők tényleg olyan zöldek és buják, mint mondják. Az ország
nagyon is rászolgált a Smaragdsziget elnevezésre. Hébe-hóba látott
egy-egy ismerős márkanevet, például a Tescót, de a Centra
élelmiszerbolt vagy a Woodies nevű hobbi- és barkács-
nagykereskedés ismeretlennek tűnt. Bizonyos vonatkozásban
otthonosan érezte magát az országban, de voltak dolgok, amiket
nagyon is idegennek talált.
Néhány órányi autózás után lehajtott egy pihenőbe, hogy vegyen
magának egy szendvicset. Szinte hallotta a nővére hangját, aki
ilyenkor azzal szokta ugratni, hogy unalmas az ízlése, és mindig
biztosra megy. Mina letérne az egyik faluba, keresne egy jó kis
kávézót, és valószínűleg találna is, gyorsabban, mint a szikláról a
mélybe vetődő lemming.
A sajtos szendvicsét bontogatva a térképre nézett, és örömmel
fedezte fel annak a településnek a nevét, ahol Aidan és Sorcha lakott.
Tralee. Eddig fel sem tűnt neki, hogy ilyen közel van már
Killorgallyhoz. Vigyorogva felkapta a telefonját, és gyorsan
bepötyögött a barátainak egy üzenetet.

A sas leszállt.
Hurrá! Remélem, jól utaztál. Mikor látunk?

Amint berendezkedtem, és megtudok valamit a napi rutinról,

felhívlak benneteket. Alig várom, hogy találkozzunk, és láthassam a
pocakodat. Nem is tudtam, hogy ilyen közel leszek hozzátok. Xxx

Helyi léptékkel mérve csak egy kőhajításnyira vagy.

Hamarosan találkozunk. x

Az autópályáról lehajtva már a tájra is tudott figyelni. A

mohafoltokkal borított, alacsony kőfalak között kanyargó utakon
kisebb volt a forgalom. Az úttól távolabb zöld mezők tarkították a
foltmintás takaróra emlékeztető tájat, amelyre a világ legtisztább
birkái festettek krémfehér foltokat. A kőfalak mögötti messzeségben
hegyek sorakoztak a horizonton, a helyenként halványlila hangával
benőtt zöld dombok folytatásaként. Hannah emlékezetből fel tudta
idézni az Atlanti-óceánba hosszú, cakkos ujjként benyúló Kerry
domborzatát, így tudta, hogy hamarosan megpillantja a partot.
Amikor a horizont összeért a kékeszöldben játszó óceánnal,
izgatottan lehúzódott az út szélére a kis pihenőre, és szemügyre vette
az út alatt néhány méternyire meghúzódó, cakkos szegélyű kis öblöt.
A látvány a gyerekkori családi nyaralásaira emlékeztette, amikor
azon versengtek, hogy ki pillantja meg először a tengert. Élményre
éhesen kipattant az autóból. Általában igyekezett, hogy mielőbb
eljusson A-ból B-be, lehetőleg megállás nélkül, de volt valami
Írországban, ami minduntalan arra késztette, hogy szokatlan
dolgokat csináljon. A hirtelen feltámadó, hanga- és sóillatot hozó
szellő meglibbentette a göndör fürtjeit. Ez a látvány sokszorosan
felülmúlta azt, ami a manchesteri irodája ablakából tárult elé egy esős
napon. A sziklakiszögelléseken fehér tajtékot verve törtek meg a
kergetőző hullámok; az olajzöld víz a part minden mélyedését
kitöltötte. Van valami a tengerben, amitől még élőbbnek érzi magát
az ember, gondolta Hannah, miközben a táncoló hullámok játékát
figyelte. És amikor felnézett, gomolygó fehér bárányfelhőket látott a
kobaltkék égen. A szél az arcába fújta a haját, és közben arra gondolt,
ha nem áll meg, akkor elmulasztja ezt a soha nem tapasztalt
életörömöt, ezt az életteliséget, amely őt magát is a természet részévé
tette.
Mégsem rossz ötlet bevállalni időnként egy-egy kalandot a
legegyenesebb és legrövidebb út helyett. Hirtelen mardosni kezdte a
bűntudat. Talán nem kellett volna titokban kilopódznia a
hotelszobából. Conor remek társaság volt, és nyilvánvalóvá tette,
hogy nem vár elköteleződést, csak mert együtt töltöttek egy rövid
időt. Ha csak egy kicsit is bátrabb, ott marad, és vállalja a
következményeket. Az a Hannah, aki visszament a férfival a
szállodába, biztosan ezt tette volna. De ezzel már elkésett, bár úgy
tűnt, hogy a hotel személyzete – legalábbis a csapos – közeli
ismeretségben van a férfival. Vajon ostobaság abban reménykedni,
hogy kiderítheti a tartózkodási helyét? És ha igen, mit kezd vele?
Talán bocsánatot kér a férfitól, amiért ostoba, alamuszi nyuszi
módjára elmenekült?
Ingerülten megrázta a fejét, aztán visszaült a kocsiba. Az órájára
pillantott. Még mindig csak háromnegyed egy volt. Remek. Majd
elüldögélhet az autóban egy darabig.
Elindult, és nemsokára elérte azt az elágazást, amelyiknél, ha el
akart jutni a Killorgally Főzőiskolába, az útjelző tábla szerint le kellett
fordulnia a főútról. Már majdnem meg is tette, de az utolsó
pillanatban úgy döntött, továbbmegy. Csak nem fog az autójában
ücsörögni egy parkolóban, amikor még annyi szépet láthat? Hisz
elszalaszthatatlan lehetőséget kapott arra, hogy egy kicsit
körülnézzen. Ahogy az út követte a tengerpart kanyarulatát,
észrevett egy tengerbe nyúló földnyelvet, amelyen több jelzőtábla is
egy Inch Beach nevű partszakaszra invitálta az arra járót. Ez,
gondolta, tökéletes hely lesz egy kellemes sétához.
Behajtott egy kis falucskába, a tengerpartot követő út jobb oldalán
sorakozó alacsony, négyszögletes, fehér falú házak közé. Az út szélén
volt egy kis szálloda, mélykékre festett faszegélyekkel, szemben egy
keskeny út, ami egy autóparkolóba, majd azon túl egy széles,
homokkal borított partszakaszhoz vezetett. Hannah indexelt,
befordult a parkolóba, és leállította a motort. Kiszállt, megkerülte az
autót, és előrelátóan kivette a túrabakancsát és a széldzsekijét a
csomagtartóból, mert hiába volt még csak augusztus vége, a szél elég
frissnek, majdhogynem csípősnek bizonyult.
A parkoló szélén volt egy kávézó, sárga falán tábla hirdette
hatalmas fagylaltválasztékát, amire a jelek szerint meg is volt az
igény, és a széles part végében egy szörfkölcsönző kínálta
felszerelését a szörf iránt érdeklődő turistáknak. A partszakaszt
balról durva fűcsomókkal borított dűnék szegélyezték, és a földnyelv
mögött csillogó, viszonylag keskeny öböl túloldalán, mint hatalmas,
sötétzöld árnyék, lombbal borított hegyoldal nyújtózkodott a
napsütötte ég felé. A parton bandukolva Hannah a néven tűnődött:
az Inch Beach kissé félrevezetőnek tűnt egy több mérföld hosszú
partszakasz jelölésére. Bár tele volt szörfösökkel, sétálókkal és
piknikező családokkal, nem tűnt igazán zsúfoltnak. Hannah megállt,
és rácsodálkozott a cingár lábakon ingadozó, következetesen egy
irányba tartó, bár gyakran irányt változtató madarak sokaságára.
Lenyűgöző volt az a harmónia, amellyel ide-oda cikáztak a part és a
víz között.
Aztán még vagy húsz percig sétált, és hagyta, hogy a hely békéje
beszivárogjon a pórusaiba. Végül visszafordult, és mielőtt
továbbindult volna Killorgallyba, vett magának egy jégkrémet.
Mosolyognia kellett, amikor a gyomra mélyén megérezte a
bizsergést. Killorgally. Remélte, hogy megfelel az elvárásainak, és azt
is, hogy a fotók, amelyek olyan lenyűgözőnek tűntek a Sunday Times
mellékletében, a valóságot tükrözik, és a kurzusnak otthont adó,
bensőséges hangulatú farmház nem csak ügyes fotózási praktikák
eredményeként került a lap fényes hasábjaira. Mert azt nagyon
kiábrándítónak találta volna. Most, hogy itt volt, bár ki kellett lépnie
a komfortzónájából, nagyon remélte, hogy minden olyan jó lesz, mint
amilyennek elképzelte. Ezt a kalandot ő választotta, és minden
pillanatát élvezni akarta.
 Negyedik fejezet
Isten hozta Killorgallyban!
Hannah még át sem húzta a bőröndjét az iroda küszöbén, amikor
meghallotta a kissé dagályos köszöntést. Az asszony felállt a
rendetlen íróasztal mögül, megkerülte, és üdvözlésre nyújtotta a
kezét.
– Helló, Hannah Campbell vagyok. A bentlakásos tanfolyamra
jöttem.
– Helló, Hannah. Nagyon örülök, hogy körünkben köszönthetem.
– Az első hallásra mézédesnek tűnő szavakat igazi melegség járta át,
és azt az érzést keltették, mintha Hannah érkezése lenne a nap
fénypontja. – Adrienne Byrne vagyok.
Hannah szeme elkerekedett. Lenyűgözte, hogy maga a
„nagyasszony” fogadja, erre igazán nem számított.
– Helló. Nem is tudom, mit mondjak. Igazán megtisztelő, hogy
megismerhetem.
Adrienne elmosolyodott. Zöld szeme körül elmélyültek a
nevetőráncok, mintha már megszokta volna, hogy ilyen hatással van
másokra. Göndörödő dús, vörösesbarna hajával inkább tűnt
modellnek, mint szakácsnak. Hosszú, lefelé bővülő, rozsdaszínű
vászonruhát viselt, amelyet derékban behúzott, színpompás,
lámamintás köténye mentett meg a formátlanságtól. Gyöngyökkel
díszített papucsán megcsillant a fény, amikor hátrébb lépett, hogy
alaposabban szemügyre vehesse Hannah-t. Aztán bólintott, mintegy
jelezve, hogy „rendben, megfelelsz”.
– Jól utazott? Könnyen idetalált?
– Igen. Gyönyörű ez a hely.
– Ugye? Jómagam mindig is áldásnak tekintettem, hogy itt lakunk.
Az asszony rámutatott egy bekeretezett képre a falon.
– Rengeteg szeretet és munka van benne, de mind a miénk.
A fényképen roskatag házak sorakoztak egy kis udvar körül,
amely bár ugyanaz volt, egyáltalán nem hasonlított ahhoz, amelyiken
átvágva Hannah az épületbe lépett. Mellette egy hatalmas térképen
sárga vonal jelölte a farm és a hozzá tartozó földek határát.

É
 – Jöjjön, bemutatom a tanfolyam résztvevőinek. Épp most teáznak.
Még várunk pár embert, aztán megmutatom maguknak a farmot meg
a kertet. Hagyja itt nyugodtan a poggyászát, majd később átvitetem a
lakhelyéül kijelölt kisházba.
Hannah bólintott. Amikor hosszas tépelődés után utolsóként
beiratkozott a tanfolyamra, már csak korlátozott számban voltak üres
szálláshelyek. Az egyik szoba egy kétszobás házikóban, vagy egy
közös fürdőszobás, egyágyas háló a hotelban. Mindegyik megfelelt
volna neki, de a külön házikót a két hálószobával, apró nappalival és
konyhával különösen vonzónak találta.
Engedelmesen követte Adrienne-t az iroda végéből nyíló fakeretes
ajtón át a tágas konyhába, amelynek Velux tetőablakain csak úgy
áradt be a fény. A helyiség közepén, a robusztus konyhaasztal körül,
már többen ültek.
– Helló, emberek. Megérkezett Hannah. A bemutatkozásokat
magukra hagyom. Hannah, töltsön magának teát, és van
gyümölcskenyér is, amit errefelé barmbracknak nevezünk. – Aztán egy
intéssel kilibbent a helyiségből, mint egy kecses hattyú. Mint akinek
az égadta világon semmi gondja.
– Szia, Hannah, foglalj helyet – szólalt meg az egyik nő, és
kihúzott egy hajlított támlájú széket. – Merredith vagyok. A
barátaimnak csak Merry – tette hozzá széles mosollyal. – Kérsz teát?
Nagy út áll mögötted? Feltétlenül meg kell kóstolnod a sütit is, oltári
finom.
Hannah lehuppant a székre. Most érezte csak, mennyire
kifárasztotta az utazás.
– Igen, egy csésze tea jólesne, köszönöm.
Meredith felkapta a szép porcelán teáskancsót, és teletöltött egy
hozzáillő csészét. Hannah nem emlékezett olyan esetre, hogy ne
bögréből ivott volna valamit. A finom porcelán még a teázást is
alkalmi eseménnyé tette.
– Parancsolj – tett Hannah elé egy jókora szelet süteményt. –
Remélem, ezt is megtanítják. Mennyei.
– A sütiről beszélsz? – kérdezte elszörnyedve egy fiatalember az
asztal túloldaláról. – Én nem azért iratkoztam be, hogy süssek. Főzni
akarok. A sütés a nagymamáknak meg a háziasszonyoknak való.
 Meredith arcáról eltűnt a barátságos mosoly.
– És mitől kevesebb nálad egy nagymama vagy egy háziasszony?
Téged ki nevelt fel? Egy robot? Vagy egy kutya?
– Természetesen a mamám. Bocsánat – tette hozzá gyorsan a fiú
egy pimasz mosoly kíséretében, aztán a két ujja közé fogta a finom
porceláncsészét, és Hannah felé emelte. – Jason vagyok.
– Szia.
– Én pedig Alan – mondta a mellette ülő középkorú férfi. Úgy
tűnt, a jelenlévők között ő az egyetlen ír. Meredithnek enyhe
liverpooli akcentusa volt, míg Jason beszéde a kelet-londoniakat
idézte.
– Fliss – folytatta a bemutatkozást a Hannah-val szemben ülő lány
unottságában is fennkölt hangon, épphogy felpillantva a telefonjáról.
– Üdv mindenkinek – mondta Hannah.
– Messziről jöttél? – kérdezte Meredith.
– Manchesterből. De már tegnap elrepültem Dublinba, onnan meg
bérelt kocsival jöttem.
– Én Kerrybe jöttem repülővel. Sohasem láttam még kisebb és
aranyosabb repteret. Adrianne veje várt. A kurzus kenyérszakértője.
Láttam már párszor a tévében James Martin és Jamie Oliver
műsorában. De ezzel együtt is nagyon kedvesnek találtam.
Egyáltalán nem hordja fenn az orrát. Jaj, istenem, túl sokat beszélek.
A lányaim mindig azt hajtogatják, hogy nem tudom befogni a
számat. Az idegesség teszi. Még sohasem vállalkoztam ennél
félelmetesebb dologra.
Hannah csak most vette észre, milyen feszült a nő arca.
– Én sem – jegyezte meg mosolyogva. – Alaposan kiléptem a
komfortzónámból azzal, hogy jelentkeztem.
Meredith megpaskolta a karját.
– Akkor már ketten vagyunk. Természetesen tudok főzni. De
szeretnék megtanulni néhány flancos fogást. Olyasmiket, amiket a
Great British Bake Of1-ban lehet látni. A feléről még csak nem is
hallottam. Egy kis kávézót akarunk nyitni a barátnőmmel. Illetve már
nyitva van, csak a jelenlegi tulajdonosai el akarják adni, de elsőre
elutasították az ajánlatunkat. – Hannah tátott száját látva feljajdult. –
Hiába, képtelen vagyok befogni. – A szájára szorította a tenyerét. –
Most már beszéljen valaki más. Egy szó nem sok, annyit sem mondok
már.
Alan megsajnálta az asszonyt.
– Tényleg kitűnő ez a sütemény – mondta mosolyogva. – És most
már én is nagyon ideges vagyok. Öt éve főzök, mióta a drága
feleségem meghalt. Az utóbbi időben kísérletezni kezdtem.
Hallottam valamiről, és azt ki is próbáltam, legyen az marokkói, thai
vagy kínai. Egyszerűen kedvem támadt elkészíteni őket. A két
lányom vett rá, hogy eljöjjek, miután az egyikük olvasott valamit a
helyről. Aztán viszonylag korán nyugdíjba mentem, és miután én is
elolvastam ezt-azt, úgy döntöttem, hogy beadom a derekam. Miért is
ne? – Elhallgatott, majd védekezőn hozzátette: – Csak egyszer élünk,
nem igaz?
– Én cseppet sem vagyok ideges – mondta kicsit lenézően Jason. –
Egy étteremben dolgozom, és a főnököm ötlete volt, hogy tanuljak
meg néhány előkelő fogást. Ő állja a költségeimet, akkor meg miért
ne jöttem volna el?
Fliss, ha lehet, még tudálékosabb hangot ütött meg.
– Ez az egyik legjobb főzőiskola. Fáklyavivőnek szokták nevezni.
A világ minden részéből érkeznek ide szakácsok tanítani, és az itt
végzettek közül sokan Michelin-csillagos éttermekben folytatják.
Gondolom, az előzetes tájékozódás alapján mindenki tudta, hová
kerül.
– Pont ez hiányzott! Mindjárt jobban érzem magam! – jegyezte
meg a szemét égnek emelve Meredith.
– Én csak rámutattam néhány tényre – mondta Fliss mereven. – Ez
tényleg a világ egyik legjobb szakácsiskolája.
– Az is – bólogatott Alan. – Adrienne Byrne nevét nemcsak
Írországban, az egész világon ismerik.
– Én még nem hallottam róla – dünnyögte morcosan Jason. –
Szóval nem lehet annyira közismert.
Fliss anélkül, hogy felnézett volna, rosszallóan megjegyezte:
– A bona fide konyhaművészetben igenis az.
– Az enyémben viszont nem – erősködött vigyorogva Jason,
mintha örömét lelte volna abban, hogy cukkolhatja a lányt. Pedig
még húszéves sem lehetett.
 – Nem beszélve arról, hogy a hely is gyönyörű – folytatta Fliss. –
Legalábbis az a kevés, amit láttam belőle. Az én várakozásaimnak
minden vonatkozásban megfelel.
– Az enyémeknek is – tette hozzá Meredith, aki tényleg nem bírta
sokáig a hallgatást. – Alig várom, hogy lássam a szállásomat, a
konyhát meg a kertet.
– Engem a hotelban szállásoltak el – mondta Fliss.
– Milyen hotelban? – kapta fel a fejét Jason.
Fliss, mint aki nehéz felfogású emberhez beszél, felsóhajtott.
– Ez az ingatlan generációk óta a Byrne család tulajdona. Adrienne
házasság révén került a családba. A férj szülei az eredeti farmházat
átalakították szállodává. Ebbe költözött be Adrienne és a férje, aki
azóta meghalt, a többi épületben meg kialakították a konyhát, a
bemutatóhelyiségeket és a kávézót. Az egykori istállókból lett az
alkalmazottak szálláshelye, míg a leendő vendégek számára
felújították a területen elszórtan álló házikókat. Mindez egy
körülbelül húszéves projekt volt. Azt hittem, mindenki ismeri a
történetet.
– Nem. Én nem ismertem – felelte már-már kihívóan Jason.
– Milyen jó – sóhajtott fel álmodozva Meredith –, hogy sikerült
mindezt családi vállalkozásként megtartani. Az én lányaim tavaly
költöztek el otthonról. El sem tudom mondani, mennyire hiányoznak.
Nélkülük nagyon üres a ház.
– Én már most rettegek attól, hogy egy nap az enyémek is
elmennek – fűzte hozzá együttérző mosollyal Alan. – Bár kétségkívül
nagyobb lesz a csend és a nyugalom. Hány lánya van?
– Kettő, de mindig hazahozták a barátaikat. Nálunk örökös volt a
zsivaj meg a nevetés. Néha úgy érzem, hogy a barátaik majdnem
annyira hiányoznak, mint a lányaim. Tényleg mindenki előtt nyitva
állt a kapunk.
Alan elnevette magát.
– Ismerős. Ha az embernek lányai vannak, nincs sok választása.
Jason égnek emelte a szemét.
– Amikor a húgaim barátnői eljönnek hozzánk, az olyan, mintha
hiénák özönlenék el a házunkat. Képzelhetitek, hogy érzem magam
egyetlen fiúként. Kurvára kellemetlenül.
 – Ah! – Adrienne olyan halkan és váratlanul jelent meg, mint egy
mesebeli lidérc. – Nem is számíthattam volna tökéletesebb végszóra,
mert így rögtön azzal kezdhetem, hogy az én konyhámban nincs
csúnya beszéd. Sohasem tűrtem meg magam mellett szabad szájú
séfeket, akik csak otromba módon tudnak megnyilvánulni a
kollégáikkal szemben. Én kölcsönös tiszteletet várok el mindenkitől.
Szóval semmi káromkodás. Akinek kicsúszik a száján egy szitokszó,
azt megbírságolom. Minden alkalommal egy euróra, amit egy
csuporba kell bedobni. – Jóindulatúan Jasonre mosolygott. – Ezt az
egyet még elnézem.
– A pokolba – mormogta Jason.
– Ezt viszont már nem. Egy euró – tartotta a fiú elé azt a bizonyos
csuprot, és mézédes mosollyal hozzátette: – Nem szeretném anyagi
romlásba dönteni. Akkor most nézzük a ház szabályait. Még jönnie
kell pár embernek, de mivel mindeddig nem értek ide, úgy
döntöttem, nem várakoztatom tovább magukat. Először is
mindenkitől elvárom, hogy pontos legyen. Ahhoz, hogy a kurzus
végén bizonyítványt kapjanak, minden foglalkozáson meg kell
jelenniük, függetlenül attól, hogy alvással vagy mással töltötték az
éjszakájukat.
– Ez nagyon vészjóslóan hangzik – jegyezte meg Alan.
– Természetesen a tanfolyamból a lehető legtöbbet akkor tudják
kihozni, ha mindent beleadnak, így arra kérjük önöket, hogy
vegyenek részt a ház körüli munkákban is. Az állatok etetésétől
kezdve a tojás összegyűjtéséig és a tehenek betereléséig. De
lehetőségük lesz gyümölcsszedésre és istállótakarításra is. Aztán
lesznek dolgok, amelyekbe a saját döntésük alapján kapcsolódhatnak
be, és az is önökön múlik, hogy milyen mélységig. Hét közben
mindennap kapnak reggelit, ebédet és vacsorát, de hétvégén
mindenkinek magáról kell gondoskodnia, hacsak nem a szállodában
lakik. A főzéshez természetesen megkapják az alapanyagokat, vagy
ellátogathatnak valamelyik kitűnő környékbeli étterembe, például a
tőlünk alig húsz kilométernyire lévő Dingle-be, amit bűn lenne
kihagyni. Egyébként számos kocsma is van a közelben. A kurzus
vége felé tartjuk a szokásos őszi szüreti mulatságunkat, amelyre már
most mindenkit meghívok. Amikor eljön az ideje, többet is mondok
róla.
Fliss tapsolt örömében.
– Én már hallottam a híres szüreti báljaikról. El sem tudom
mondani, mennyire örülök, hogy én is részt vehetek egyen. –
Büszkeséggel töltötte el, hogy mások még csak nem is hallottak erről
az eseményről.
– Szívás – motyogta Jason az orra alatt.
Adrienne ezúttal figyelmen kívül hagyta; inkább Flisst jutalmazta
meg egy elismerő, bár kissé ravasz mosollyal.
– Az itt tartózkodásuk alatt mindenhová szabad bejárásuk van a
farmon. A tengerparttal bezárólag a miénk az egész terület, és mint
látni fogják, van egy kis gyalogút, ami a főúton át a vízig vezet. Ha
arra mennek sétálni, kérem, hogy csukják be maguk mögött a
kapukat. Kérdés?
Mivel Adrienne szinte mindenre kitért, Hannah-nak semmi sem
jutott az eszébe.
– Mikor kezdünk reggel? – kérdezte Jason kicsit ellenségesen.
– A reggeli hét harminckor van. A kurzus kilenckor kezdődik, de
ha valakinek feladata van, például meg kell etetnie a tyúkokat, akkor
a szokásosnál korábban fel kell kelnie.
– Még sohasem etettem tyúkokat – jegyezte meg lelkesen csillogó
szemmel Meredith. – És tojást sem gyűjtöttem még.
– Pedig a friss, szabad tartású tyúkok tojásához semmi sem
fogható – felelte ragyogó mosollyal Adrienne. – Ha egyszer
megkóstolja, többé nem lesz hajlandó mást megenni.
Hannah nem akart okvetetlenkedni, de biztosra vette, hogy
Adrienne szavaiban rengeteg a túlzás. Mert bármilyen tyúk tojta, egy
tojás akkor is csak tojás marad.
– Nem tudtam, hogy dolgozni is fogunk. – Fliss orrlyuka kitágult a
méltatlankodástól.
– Én sem – mormogta Jason, majd a lányra pillantott, mintha
megdöbbentette volna, hogy egyetértett vele valamiben.
– Ez nem munka – csillapította őket Adrienne. – Azért kérjük
önöktől, hogy még jobban értékeljék, amit kapnak, és lássák, honnan
származik mindaz, amit az ételeink elkészítéséhez felhasználunk.
Jöjjenek, körbevezetem magukat.
Ekkor mozgolódás támadt, és valaki szabályosan berontott a
helyiségbe. Vörös haja szinte glóriát vont a feje köré.
– Sajnálom, hogy elkéstem – mondta erős skót akcentussal. – Egy
birkanyáj volt az úton. Meg kellett állnom segíteni. És amikor
megtudta, hová tartok, a farmer azt mondta, hogy adjam át az
üdvözletét.
Adrienne szája megrándult a visszafojtott nevetéstől.
– Én meg itt éppen a pontosságról beszéltem. Lefogadom, hogy
Pádraig O’Brien volt az. Az az ember kész fenyegetés. Örökké
elfoglalják az utat a birkái, de akkora a vonzereje, hogy nemcsak a
sofőrök, de még a madarak is a tenyeréből esznek. Maga bizonyára
Isabel McBride.
– Ó, kérem, hívjon Izzynek. Az anyám az egyetlen, aki Isabelnek
szólít, de neki elnézem, mert egy kicsit, hogy is mondjam… kótyagos.
– Hát akkor… isten hozta Killorgallyban, Izzy. A többiek majd
bemutatkoznak bejárás közben. Hagyja itt a bőröndjét. Szeretne egy
kis sütit vagy egy csésze teát?
– Nem, köszönöm. Már így is feltartottam magukat – felelte Izzy,
vágyakozó pillantást vetve az asztal felé.
– Tessék, aranyom – nyújtott oda neki Meredith egy nagy szelet
gyümölcskenyeret. – És egy korty teát is igyál. Biztosan
megszomjaztál a birkaterelésben. Mi szívesen várunk még pár percet,
nem igaz?
Izzy ijedten pillantott körbe.
– Nem, nem… Gyorsan hörpintek egyet, a sütit meg magammal
viszem.
– Szó sem lehet róla – tiltakozott Adrienne. – Csak azért akartam
elindulni, mert nem akartam tovább várakoztatni a többieket. De ha
senki sem bánja, még várhatunk egy kicsit. Egy fő még mindig nem
érkezett meg, és a süti csak akkor finom, ha van időnk élvezettel
elfogyasztani. – Kecsesen leült az asztal mellé. – A szabályoknál
tartottunk.
Miközben Izzy elkezdte enni a gyümölcskenyeret, Adrienne
elismételte, amit korábban már elmondott.
É
 – És van valami, amit kifelejtettem. A konyhában, illetve az asztal
mellett tilos a mobiltelefon használata.
– Mi? – Fliss szeme elkerekedett. – Ezt nem gondolja komolyan!
– De. Nagyon is. Hogy tudna koncentrálni az, aki közben ki tudja,
hol barangol éppen az interneten? Hacsak nem azért keresnek
valakit, mert haladéktalanul agyműtétet kell végrehajtania egy
betegen, egyetlen ok sem jut eszembe, ami miatt étkezés vagy főzés
közben szüksége lenne a telefonjára. Gondolom, ezzel mindenki
egyetért? – kérdezte, és nyugodt, „nem tűröm az ostobaságot”
pillantását körbejártatta a jelenlévőkön. Hannah arra gondolt, hogy
Adrienne legalább olyan rémisztő, mint amilyen elbűvölő. És hogy
minden rendben lesz, amíg a szakácstanulók megfelelnek az
elvárásainak.
Végül nekivágtak a kertek felé vezető ösvénynek. A
fűszernövénykertet szegélyező rozmaring mennyei illatot árasztott.
Adrienne időnként megállt egy-egy növény előtt, letépett róla egy
levelet, összedörzsölte az ujjai között, majd arra buzdított mindenkit,
hogy szagolja meg, és próbálja azonosítani. Hannának ez sikerült is a
zsálya, a menta, a petrezselyem és a bazsalikom esetében. Meredith a
tárkonyt, a snidlinget, a citromos verbénát, az oregánót és a
kakukkfüvet találta el, de a legkiemelkedőbben mégiscsak Alan
teljesített az üröm, a kerti székfű, a turbolya és a sóska
megnevezésével. Jason a sor végén kullogott unott képpel, zsebre
dugott kézzel, egyértelműen kinyilvánítva, hogy ez nem az ő asztala.
A makulátlan kertekben méhek zümmögtek, virágról virágra
szállva szorgalmasan gyűjtögették apró zsákjukba a nektárt. Az
ágyásokat rendezett, kavicsos ösvényeken lehetett megközelíteni; a
levegőt betöltötte a fűszernövények egymással vegyülő illata.
A zárt fűszernövénykertből egy árkádos kapu vezetett a jóval
nagyobb zöldségeskertbe, bár az utat mutató Adriennek vissza kellett
mennie Meredithért, aki éppen egy bokor thai bazsalikomot
szagolgatott, amikor rátalált.
– Bocsánat. Magával ragadott ez a csodálatos illat.
Adrienne-t lenyűgözte Meredith lelkesedése.
– Biztosan a zöldségeskertünk is tetszeni fog – intett a kapu
mögött elnyúló, gondozott terület felé, ahol, ameddig a szem ellátott,
gondozott ágyások sorakoztak egymás mellett. Fiatal hajtásokkal teli
földdarabkák, magas, zöld levélzet alatt roskadozó szárak és egy
hatalmas fóliasátor, amelynek alig lehetett látni a végét. – Itt
termeljük meg az alapanyagaink jelentős részét – mondta, és sorolni
kezdte a növényeket: cukkini, padlizsán, burgonya, paradicsom,
borsó, bab, uborka, fejes saláta. – És a terület nyugati végében van
egy nagy gyümölcsösünk is, főleg alma- és körtefákkal. De bogyós
gyümölcsöket is termesztünk.
Kissé távolabb, az ágyások között sétálva egy hosszú, libbenő
ruhájában és karimás kalapjában nagyon romantikusnak tűnő nő
hosszú, sötét hajjal és tejfehér bőrrel, és egy idősebb, enyhén ó-lábú,
panamakalapos férfi leszedett ezt-azt, és betette a karján lévő,
méretes háncskosárba. Idilli látványt nyújtottak.
– Most gyűjtögetik a vacsorára valót – magyarázta Adrienne,
amikor észrevette, hogy Hannah a különös párt figyeli. – A
filozófiám része, hogy mindig valami szezonális kerüljön az asztalra.
A heti, sőt néha a havi étlap összeállításánál is messzemenően
figyelembe vesszük, hogy mi terem éppen a kertjeinkben.
– Ez nagyon munkaigényes – mormogta Jason.
Fliss helytelenítő pillantással jutalmazta a megjegyzést.
– Mégis milyen étteremben dolgozol? Hamburgerbárban?
Adrienne úgy döntött, figyelmen kívül hagyja őket, és a
többiekhez fordulva az arcára varázsolta napsugaras mosolyát.
– És most megmutatom maguknak a vesszőparipámat. – A
legközelebbi ágyáshoz ment, és a sátorszerűen összekötött karók
egyikéről letépett néhány borsóhüvelyt, majd szétosztotta a hozzá
legközelebb állók között.
– Nyissák ki, és kóstolják meg – biztatta őket.
Mindenki azt tette, amit mondtak; senki nem merte volna
visszautasítani. Adrienne-ben volt valami parancsnoki, ami arra
ösztönzött mindenkit, hogy a kedvében járjanak. Hannah felnyitotta
az élénkzöld hüvelyt. A borsó erős, aromás illata megcsapta az orrát,
és amikor a szájába pottyantott egy apró borsószemet, akaratlanul
felnyögött.
– Jó? – kérdezte Adrienne.
 – Igen – felelte Hannah meglepetten. Nem hitte volna, hogy ilyen
finom lehet egy nyers borsószem. – Még sohasem ettem nyers borsót.
Nagyon ízletes. Eddig is ez volt a kedvenc zöldségem, és már biztos,
hogy az is marad.
Adrienne most a többiekhez fordult, akik félkört alkotva figyelték
minden mozdulatát, így azt is, ahogy lehajolt, belemarkolt a talajba,
és hagyta, hogy a feketéllő termőföld kiperegjen az ujjai közül.
– Itt történik a csoda.
Hannah a többiekhez hasonlóan a talajra meredt.
– Ebben a földben terem meg az, amit megeszünk. A növények,
amelyekkel az állatainkat etetjük, vagy amit azért szedünk le, hogy
megegyük. Az, hogy milyenek lesznek, nagyban függ attól, hogy mi,
akik termesztjük, miként ápoljuk a földjüket. Igen. A termőföld
minősége határozza meg az ételeink minőségét. Az, hogy jól bánjunk
a földdel, és a fenntarthatóság szellemében, környezetbarát módon
viszonyuljunk hozzá, nemcsak nekünk fontos, hanem a bolygónak is.
Szentül hiszem, hogy mindent meg kell tennünk a biodiverzitás
fenntartása érdekében, beleértve az organikus növénytermesztést. Az
emberek túlságosan hozzászoktak ahhoz, hogy olcsó élelmiszereket
fogyasszanak, amelyeknek az olcsósága abban rejlik, hogy nem
megfelelő módon állítják elő őket. Itt, Killorgallyban, hacsak lehet,
helyben termesztett, szezonális alapanyagokat használunk. Ha ez
nem lehetséges, akkor a fenntarthatóság elveit messzemenően szem
előtt tartó, etikus forrásokból vásárolunk. Például a fűszereinket egy
indiai családi vállalkozástól szerezzük be. A kapcsolat akkor alakult
ki, amikor a tulajdonos, tíz évvel ezelőtt, eljött hozzánk egy
főzőtanfolyamra. Tulajdonképpen mi inspiráltuk arra, hogy
fűszerekkel kezdjen foglalkozni. Tehát minden, amit itt termesztünk,
az organikus, és a biodiverzitás fenntartását szolgálja. Például –
fordult Meredith felé mosolyogva – maga az imént megcsodálta a
bazsalikomunkat. Körülbelül százötven bazsalikomfajta létezik.
Nálunk ebből ötvenöt fajta van, tehát ezen a téren van még
tennivalónk, bár talán ez a szám is jelzi, hogy biodiverzitásra
törekszünk. A sertéseink, a birkáink, a marháink és a tyúkjaink között
egészen ritka fajták is vannak.
Mosolyogva nézett rájuk.
 – Mint látni és hallani fogják, nagyon szeretek ezekről a dolgokról
beszélni. Szeretett családtagjaim meg is jegyzik időnként, hogy elég
unalmas vagyok, de higgyék el, az, aki egyszer ilyen alapanyagokkal
dolgozott, többé biztosan nem akar majd mást használni az ételeihez.
És most jöjjenek, bemutatom maguknak Daisyt és Cót.
Még jó egy órán át járták a farmot, és közben megismerkedtek a
szelídnek tűnő, bár nagy és fekete Kerry tehenekkel, amelyek bánatos
barna szemmel nézték maguk körül a világot. A zajos, de barátságos
kecskék egymást taszigálva próbáltak előnyösebb helyet szerezni az
ennivaló körül. Végül a pufók tyúkokhoz is elértek, amelyek között,
ahogy Adrienne rámutatott, volt Rhode Island-i vörös, ezüstszürke
Dorking és nagy testű Partridge Chantecler.
Hannah-nak ez utóbbiak tetszettek legjobban a vörhenyes
tollukkal; kedvtelve figyelte, ahogy magok után kutatva kapirgáltak
maguk körül. Minden makulátlan volt a farmon – még a fából
készült, halványkékre festett tyúkólak is, amelyekbe rámpákon
juthattak be a hangos lakók. Minden olyan gyönyörű volt, mint
amilyennek Hannah elképzelte.
Innen a legelőn át folytatták az útjukat egy nagy, négyszögletes
udvarba.
– Bal oldalon vannak a konyhák, ott fogunk találkozni pontosan
kilenc órakor. Ma este a szálloda privát éttermében vacsorázunk. A
reggeli a farmház konyhájában lesz, ahol az érkezésük után teáztak.
És most visszamegyünk az irodába, ahol megkapják a kulcsaikat.
Hannah-ban csak a kiindulóponthoz visszatérve tudatosult,
mekkora kört tettek a farmon.
– A poggyászukat már elvitték a szobáikba. Fliss, maga a
szállodában kapott szobát. Alan és Jason a Szarkaláb kunyhón
osztozik az út túloldalán. – A nyitott ablakon át rámutatott két
egymás mellett álló házikóra – az egyik kék volt, a másik rózsaszín. –
Meredith és Isabel, magukat a szomszédban helyeztem el, a Vadrózsa
ház emeleti lakásában. Hannah a Körömvirág házba kerül valakivel,
aki még nem érkezett meg. A fiam fogja odakísérni, ha nem bánja,
hogy egy kicsit várnia kell rá. Én a többieknek mutatom az utat.
– Rendben – felelte Hannah nem kis izgalommal.
 Alig mentek el a többiek, amikor a háta mögött kinyílt egy ajtó.
Amikor megfordult, látta, hogy egy kék szempár figyeli. Az első
pillanatban ismerősnek találta, de hogy honnan, nem tudta volna
megmondani.
– Helló.
– Helló. Téged kell elkísérnem a Körömvirág házba?
– Igen. Hannah vagyok.
– Fergus. Én vagyok a legkisebb, így mindig engem ugráltatnak.
És minden pocsék munka rám marad. – Gyorsan a szájára szorította a
kezét. – Te vagy az üdítő kivétel – mondta gyorsan, de közben úgy
elpirult, hogy még a szeplői is eltűntek a tejfehér bőréről. – Ne
haragudj az előbbiért. Nagyon hülyén hangzott.
Hannah elnevette magát. A fiú nem lehetett több tizennyolc
évesnél.
– Semmi baj. Én is tudom, milyen legfiatalabbnak lenni egy
családban.
Nálunk például a legkisebb fekszik le először.
– És ez még csak a kezdet. Istenemre mondom, mindenki azt hiszi
magáról, hogy a főnököm. Egy perc nyugalmam sincs soha. Fergus,
csináld meg ezt, Fergus, csináld meg azt. Kész megpróbáltatás az
életem. – Mindezt olyan hosszú sóhajjal fejezte be, hogy Hannah-nak
ismét nevetnie kellett.
– Te szegény, kifacsart lélek!
– Végre valaki, aki megért! Tényleg szegény, kifacsart lélek
vagyok.
Átvágtak az udvar négyszögén, majd egy balra tartó, keskeny,
kaviccsal felszórt kis ösvényen mentek tovább.
– Szerintem ez a legjobb házunk, mert elég távol vagy mindentől,
és mesés kilátásod van a tengerre. Bár meg kell osztanod valakivel,
aki, mint a mama mondta, lekéste a kompot. Egyébként Liverpoolból
jön.
Hannah elfintorodott. Kevés rosszabb volt annál, mint lekésni egy
közlekedési eszközt, és emiatt elkésni valahonnan. Az ő szemében
egy rémálommal is felért.
A keskeny, kissé hepehupás úton haladva Fergus könnyedén
húzta maga után a lány nagy, görgős bőröndjét.
 Aranysárga falaival a zölden hullámzó domboldalban megbúvó
Körömvirág ház olyan volt, mint egy napkitörés.
– Ó! Ez igazán helyes!
– Hm… Szinte mindenki ezt mondja – dünnyögte a vállát
megvonva Fergus.
Fiatalemberként nyilván nem a „helyes” volt a leggyakrabban
használt szava.
Pedig Hannah csak azt mondta, amit valóban gondolt. A
házikónak parányi erkélye volt fehérre festett faszegélyekkel.
Mindkét oldalán egy-egy ablak, lent is, fent is; a tetejét sötét cserép
borította. Az erkély egyik oldalát szinte teljesen befutotta a lonc, hogy
onnan tovább kapaszkodva a tetőn is megjelenjenek a zöld levelek
között megbúvó sárga virágai. A földszinti ablakpárkányokon a
ládákban a ház nevét adó körömvirág bókolt a sárga különböző
árnyalataiban, az őszt idéző okkertől kezdve a napsárgán át az élénk
narancssárgáig. Az ablakok alatt, félkörívben kialakított ágyásokban
csak úgy villogott az ördögpirula narancs- és bronzszínű szirmok
között megbúvó, sötét közepe, az aranyvirágú szépecske és a
sáfrányfű sötétnarancs naplementéket idéző fürtös virágzata. Hannah
nem tudott betelni a látvánnyal. Ez a hely nem egyszerűen helyes
volt, hanem lenyűgöző, káprázatos, és valóban, az egyik ablak előtt
kialakított kis tornácról tökéletes kilátás nyílt a tengerre.
Fergus előrelépett, és kinyitotta a kis faajtót.
– Íme, az otthonod. Parancsolj.
Hannah mohón körülnézett. Az elég nagy előszobából bájos
falépcső vezetett az emeletre, amelynek mindkét oldaláról egy-egy
zsályazöld faajtó nyílt. Az első egy kellemes méretű konyha-étkezőbe
vezetett, amelynek egyik falát tölgyből készült
konyhaszekrényelemek borították. A másik oldalán, az ablak előtt
kerek fenyőasztal állt egy vadvirággal teli befőttesüveggel a közepén.
A kétszemélyes teríték egy-egy müzlistálkából, virágmintás
szalvétából és egy tömzsi, zöld üvegbögréből állt.
Az előszoba másik oldalán volt a nappali, amelyben egy nagy, L
alakú, halványszürke vászonhuzattal bevont kanapé uralkodott.
Hannah már most arra gondolt, milyen jó lesz belesüppedni egy
hosszú, munkával töltött nap után. A kanapéval szemben nyitott
kandalló volt kicsi tűztérrel, amelybe valaki már bekészítette a tűzifát
– szükség esetén csak meg kellett gyújtani. Hannah gyorsan hálát
adott magában ezért az előrelátásért. Még sohasem gyújtott be
kandallóba, és bár kislány korában többször és nagyon alaposan
elolvasta a Fecskék és fruskák sorozat könyveit, nem volt benne biztos,
hogy tudná, hogyan kell tüzet rakni. A szoba faburkolatának
ugyanolyan zsályazöld színe volt, mint az ajtóknak, és egy félkör
alakú beugróban, ami valamikor ablakmélyedés lehetett, újabb
csokor vadvirág illatozott. A színek összhatása pihentető volt, és
megnyugtató. A kanapé támláján átvetett világoszöld és krémszínű
plédek csak fokozták a helyiség otthonosságát.
– A hűtőben némi ennivalót is találsz – folytatta Fergus. – Nehogy
éhen halj. Ha nem akarsz, nem kell a többiekkel étkezned. Vannak,
akik szívesebben reggeliznek egyedül. Mert olykor elég intenzívek a
napok, és folyton ugyanazok az emberek vesznek körül. Főleg, ha
szarrágó is van köztük. – Bűntudatos képpel elhallgatott. – Ezt nem
hallottad, oké? A tanfolyamon mindig mindenki nemes lelkű és jó
természetű. – Égnek emelte a szemét, és vágott egy grimaszt. – Ez az
egész maradjon köztünk, rendben?
– Ne aggódj, nem mondom el senkinek – válaszolta összeesküvő-
mosollyal Hannah. – Egyébként mindenki nagyon kedvesnek tűnik,
és biztos vagyok benne, hogy ez így is marad. – Bár Jasonnel és Fliss-
szel kapcsolatban megvoltak a maga kétségei.
Még egyszer körbenézett az otthonos kis nappalin, és elképzelte,
hogy a lábát maga alá húzva bekuporodik a kanapé egyik sarkába,
betakarózik az egyik puha pléddel, és egy könyvvel a kezében meg
egy pohár valamivel eltölt egy kellemes estét a pattogó tűz előtt.
Azon tűnődött, vajon bor is került-e a hűtőszekrénybe, de ha nem, ott
volt a bérelt autója – szükség esetén bármikor elmehetett vásárolni.
– Felviszem a cuccodat az emeletre. Mivel te érkeztél elsőnek, te
választhatsz a hálószobák közül. Az egyik külön fürdőszobás, a
másikban lakónak viszont a nagy fürdőszobát kell használnia. Te
döntesz.
Odafenn, az apró előszobában, pontosan egymással szemben volt
a két hálószoba. Az egyikben hatalmas dupla ágy volt, a másikban
két egyszemélyes. Hannah hümmögött magában kicsit. A
veleszületett illemtudása azt diktálta, hogy nem igazságos a leendő
lakótársa távollétében választani, amikor szegénynek elég csapás
lehetett már az is, hogy lekéste a kompot. De hát mindig tudta, hogy
az élet nem habos torta. A kétágyas szoba volt a fürdőszobás, egy
nagyon vonzónak tűnő zuhanyozóval, amelyet a fürdőszobaajtó
melletti varázsgombbal már akkor meg lehetett nyitni, amikor az
ember a fürdőbe lépett. Ki ne csábult volna el egy olyan zuhanyozó
láttán, ahol nem kell az embernek arra várnia, hogy felmelegedjen a
csövekben a víz? De majdnem ennyire tetszett neki a másik,
levegősnek tűnő szoba is a nagy franciaággyal, a pufók párnákkal és
a puha, pamuthuzatos tollpaplannal. Talán, ha jól kijönnek
egymással, a lakótársa néha megengedi majd neki, hogy használja a
zuhanyt.
– Tedd csak le a bőröndömet az előszobában. Ha megérkezik a
másik hölgy, majd pénzfeldobással eldöntjük, hogy ki melyik
szobába megy.
Fergus rosszallóan nézett rá.
– Én biztos, hogy a nagy ágyat választanám. Hannah megvonta a
vállát.
– De nekem kell együtt élnem egy idegennel. A fiú elvigyorodott.
– Minden szentnek maga felé hajlik a keze. Hannah elnevette a
magát.
– Lehet. De én inkább a békességet választom, köszönöm.
– Te biztosan nem nagy családból származol, vagy igen?
– Nem – ismerte be Hannah, és közben a túlontúl is gyengéd
nénikéjére meg a hasonlóan szelíd bácsikájára gondolt, akik
felnevelték. Gyakran eltűnődött azon, milyen gyerekkoruk lett volna
a nővérével, ha az igazi szüleik mellett nőhettek volna fel.
Amint Fergus elköszönt, Hannah visszament a földszintre, és mint
egy területét kijelölő kutya vagy cica, körbejárta apró birodalmát.
Szinte tulajdonosi örömöt érzett, ahogy kihúzta a fiókokat, és
benézett a konyhaszekrényekbe. Egy festett tálalón felfedezett egy
kerámia tojástartót fél tucat friss tojással. Szinte mindegyiknek más
színárnyalatú volt a héja a krémfehértől a sötétbarnáig terjedő skálán.
Mellette egy süteményestál, ívelt üvegteteje alatt pogácsákkal,
brownie-szeletekkel, és egy rusztikus agyagtányérokkal megrakott
tányértartó apró kampókkal az alján, amelyekről színes
kerámiabögrék lógtak. Tényleg tökéletesnek talált mindent.
Kinyitotta a szekrénysorba beépített hűtőszekrény ajtaját, és
legnagyobb örömére talált benne egy darab zsírpapírba csomagolt
vajat – eltűnődött, hogy házi készítésű-e –, egy palack fehérbort,
málnát, cikkbe vágott sajtot, és egy töltött olívabogyóval teli
agyagedényt. A vízforraló melletti kenyértartóban egy vekni
parasztkenyér illatozott. Hannah gyomra korogni kezdett. Mivel nem
tudott ellenállni neki, levágott egy szelet kenyeret, megkente az
aranysárga vajjal, és rátett egy rendes szeletet a krémesen illatozó
sajtból.
Boldogan eszegetve kiült a teraszra, és arcát a nap felé fordítva a
madarak énekét és a tenger távoli zúgását hallgatta. Pontosan
ilyennek képzelte a mennyországot. El is döntötte, hogy a lehető
legtöbbet fogja kihozni az itt töltött időből. Sőt. Kiélvezi minden
pillanatát. Ki vagy mi akadályozhatná meg ebben? Izzy, Merry és
Alan nagyon kedvesnek tűnt. Jason viselkedését be lehetett tudni a
fiatalságának. És könnyen el tudta képzelni, hogy Fliss csak az
idegességét leplezte a fura megnyilvánulásaival.
Hátradőlt a széken, és a szemét behunyva boldogan
elmosolyodott. Ez a hely maga volt a tökély.
– Te meg mi az ördögöt csinálsz itt? – kérdezte egy durva hang a
semmiből. Hannah ijedten felegyenesedett ültében, és hunyorogva a
hang felé fordult. Aztán belehasított a felismerés. Nem, nem, rosszul
látta. De az a kék szempár. Az a kalózos borosta. Conor? Tényleg ő áll
előtte, vagy csak hallucinál? Biztos hallucinál. De ahogy jobban
megnézte, tényleg Conor volt az, és őt méregette, a mellén keresztbe
font karral, értetlenül.
– Tudhattam volna.
– Mit? – Hannah zavartan pislogott. Az arca kipirult; még mindig
nem tudta elhinni, hogy tényleg a férfi az. Hogy került oda? Te jó ég,
suhant át az agyán a képtelen gondolat. Csak nem ő is a
főzőtanfolyamra jött? Más sem hiányzott. Mekkora esélye volt annak,
hogy ismét találkozzanak, ráadásul itt? Hannah nagyot nyelt. Talán
utánajött, hogy felelősségre vonja. A férfi helyében ő is dühös lett
volna, ha így bánnak vele. Hirtelen eszébe jutott a cipője. Lehet, hogy
megtalálta, és elhozta?
– Conor – nyögte reszelős hangon. Ha teheti, meghal zavarában.
Miért vele történik mindez? És hová tűnt a kedvesen flörtölő sármőr?
Mintha elfújta volna a szél, és egy feldühödött, villogó szemű alakot
sodort volna ide helyette, akinek azon túl, hogy igazi villámokat szórt
a szeme, undorra görbült a szája.
Hannah nyelve hegyén már ott voltak a közhelyes szavak. Meg
tudom magyarázni. De mit? Azt, hogy gyáva nyúl módjára viselkedett,
mert nem tudta, hogyan kezelje élete első egyéjszakás kalandját?
Nevetséges vagy, Hannah. Nevetséges.
– Ne ha-haragudj. Én…
– Csak hogy tudd, nem te voltál az első. – A férfi összeszűkült
szemmel nézett rá.
Az első megszégyenülés után Hannah-ban felhorgadt a harag. A
férfi úgy viselkedett vele, mintha ő az évszázad bűncselekményét
követte volna el. Semmi oka nem volt rá, hogy ilyen dühös legyen.
Neki jogában volt úgy eljönni, ahogy akart. Ami meg a többit illeti…
Conor nagyon is jól ismerte a dörgést – akár tankönyvet is írhatott
volna a témában –, de ettől, gondolta Hannah, még nem fog
meghunyászkodni.
– Fel sem merült bennem, hogy az voltam. Egyértelműen tudtad,
hogy mit csinálsz.
Conor a döbbenettől előbb kinyitotta a száját, aztán gyorsan be is
csukta, amiből Hannah nagyon elégedetten csak arra tudott
következtetni, hogy nem találja a megfelelő szavakat. Nem is bírta
megállni, hogy el ne mosolyodjon a bevitt pontocska miatt. Vajon
honnan került elő ez az új Hannah? Kellett neki kikezdeni az alvó
oroszlánnal! Előre tudhatta volna, hogy a férfi nem fogja jó néven
venni, amiért egyedül hagyták az éjszaka közepén. Ezért Hannah
esetleg bocsánatot is kért volna, ha nem füstölgő sárkányként rohanja
le.
Conor arcán elmélyültek a haragos vonások.
– Mondhatom, szépen behúztál a csőbe azzal az elkerekedett
szemű, ártatlan kislány viselkedéseddel. És most biztosan nagyon
okosnak hiszed magad.
 – Mert az is vagyok. Legalábbis ezt szokták mondani. – Már
megint ez az új Hannah beszélt belőle. Conor jelenlétében elveszítette
az irányítást a szája felett. Talán azért, mert annyira nem egy ligában
játszottak, hogy nem volt veszítenivalója.
– Nos, itt nem jutsz vele messzire. Tudom, miben sántikálsz.
Csakhogy én sohasem fekszem le egy vendéggel.
– Nem emlékszem, hogy erre kértelek volna. – Hannah a pimasz
válasz ellenére sem tudta elképzelni, milyen vendégekre utal Conor.
Bár a dublini szállodában mintha megfeledkezett volna erről a
szabályáról. – Nem mondom, hogy nem volt jó, de szexistennek sem
neveznélek. Ahhoz kicsit többet kell nyújtanod.
Conor szája megint elkerekedett a döbbenettől, és Hannah alig
bírta megállni, hogy el ne mosolyodjon a komor kifejezés láttán.
Sajnos a haragja csak még jobban kiemelte a férfi sötétségükben is
vonzó vonásait. Most egy „feldühödött kalóz” benyomását keltette,
főleg az állát elfeketítő borostával.
Nagy hiba volt ilyesmin tűnődnie. Hagyta, hogy eszébe jusson,
milyen érzés volt, amikor ugyanez a borosta végigszántotta a bőrét,
és ez így, utólag is olyan érzéseket váltott ki belőle, hogy elgyengült a
térde. Oké, elég emlékezetes éjszakát töltöttek együtt, de akkora
hatással azért nem volt rá, hogy eszét vesztve üldözni kezdje a férfit,
ahogy az a jelek szerint elvárta. Ennek az embernek aztán van egója.
Miközben igyekezett megállítani a lába remegését, újabb
gondolata támadt. Mi van, ha Fergus rosszul mondta, és nem nő,
hanem férfi az a lakótárs, aki lekéste a kompot? Istenem, add, hogy ne
vele kelljen egy fedél alatt laknom!, fohászkodott magában hevesen. Az
egy rémálommal is felért volna ebben a helyzetben.
– Egyáltalán mit keresel te itt? – kérdezte Hannah, de a hangja már
most megbicsaklott a választól, amelyre számított. Tényleg
katasztrófaként élte volna meg, ha a férfival kell osztoznia a bájos kis
házikón.
– Vicces, hogy ezt kérdezed. Pontosan tudod, hogy itt lakom.
– Mi? Itt? – nézett körbe riadtan Hannah. – Mit jelent pontosan az
itt?
– Ne légy már megint képmutató! Tudod te jól, hogy mit jelent.
 Hannah nem tudta, de ezt semmi pénzért nem ismerte volna be a
férfi előtt. Pedig fogalma sem volt, hogy miről beszél, noha az agya
mérföldes sebességgel dübörgött a fejében. Honnan a pokolból
tudhatta volna, hogy Conor itt lakik? Mekkora esély volt erre
egyáltalán? Kezdte azt hinni, hogy egy pokolban fogant véletlen
egybeesés áldozata lett. Az igazi életben nem szoktak ilyen dolgok
történni. Lagymatagon a férfira mosolygott.
– Ha te mondod… Egyébként… akarsz valamit? A férfi ajka
fitymálón legörbült.
– Nem.
Ajaj, ez fájt. Nem kellett volna ilyen nyilvánvalóvá tennie az
ellenszenvét. Hannah mindezt úgy értelmezte, hogy egyéjszakás
kalandnak kellemes volt, most viszont kellemetlen a férfinak, hogy itt
találja, az otthonának nevezett házban.
– Üzenetet hoztam neked. A vendégnek, akivel osztoztál volna a
lakáson, vissza kellett fordulnia. Az első kompját törölték, és míg a
következőre várt, üzenetet kapott, hogy az apja megbetegedett.
Hannah gyomra összerándult.
– De ugye nem te költözöl ide helyette?
– Miért tenném? – A férfi arca elsötétült.
Hannah egy vállrándítással válaszolt, de érezte, hogy elönti a pír.
– Bármit terveztél is velem kapcsolatban, nem sokat fogsz látni
belőlem. Nem mintha sajnálnám, de ezúttal sikerült öngólt rúgnod. –
Azzal sarkon fordult, és otthagyta a lányt, aki még jó darabig nem
tudta eldönteni, hogy nem esett-e bele egy nyúlüregbe. Még mindig
nem tudta, ki a férfi, és honnan támadt az az őrült ötlete, hogy őt
követve került ide.
 Ötödik fejezet
Bár Hannah félve lépkedett a szálloda bejárata felé, a kőépület
szépsége lenyűgözte. Az őszi színeit felöltő, zöldből
burgundivörösbe hajló vadszőlő meglágyította a kő keménységét, és
szemet gyönyörködtető keretbe foglalta a vörös párkányos
faablakokat.
Mindez azonban csak egy röpke pillanatra terelte el a gondolatait.
A váratlan találkozás Conorral enyhén szólva is megtépázta az
idegeit Mégis mekkora esélye volt annak, hogy ismét egymásba
botoljanak? Ráadásul azután, hogy ő szó nélkül faképnél hagyta. Épp
kezdte felvenni a normál ritmust a szívverése, aminek legfőbb ideje
volt, mert folyamatosan úgy érezte, hogy a fülében dübörög a szíve.
– Helló, helló… Isten hozta a Killorgally Szállodában. Maga
biztosan Hannah.
Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Bridget Byrne vagyok.
– Helló! Örvendek. Vacsorázni jöttem. Elnézést kérek, hogy
késtem egy kicsit.
– Ó, ne aggódjon, nem késett le semmiről. És a menyemnek sem
árt, ha közben pihenhet egy kicsit. Mindig mozgásban van, mert ő
már csak ilyen, és bármennyire szeretem, azt hiszem, nem ártana, ha
néha lenne ideje megszagolni egy szál rózsát. Jöjjön. Még legalább
tizenöt perc van a vacsora felszolgálásáig. Evés előtt szívesen
megiszunk valamit annak örömére, hogy sikerült végigcsinálnunk
egy újabb napot.
Hannah azonnal megkedvelte az élénk pillantású, mosolygós
asszonyt, aki a kora ellenére – merthogy ő lehetett mindenki kedvenc
nagyija – a kopott farmernadrágja és fuksziaszínű pólója felett
derékban szorosan összefogott, rózsaszín kötényt viselt, és száján az
öltözékéhez illő rúzzsal pontosan úgy nézett ki, mint egy
csínytevésre készülő, huncut kis manó.
Hannah követte Bridgetet a viszonylag kicsi étkezőbe, ahol a
többiek az egyik udvarra néző ablak mellett gyülekeztek.
– Ah, Hannah is befutott! – Adrienne, ezúttal karcsú testét
körüllengő, pompás smaragdzöld selyemruhában, meleg mosollyal
üdvözölte. Hannah most duplán örült, hogy ő is átöltözött abba a
csinos, virágmintás ruhába, amelynek harangszoknyája minden
lépésnél meglibbent a térde körül. Szüksége volt valamilyen páncélra
a Conorral való találkozás után. – Remélem, Conor átadta az
üzenetet. Nem zavarja, hogy egyedül fog lakni? Nem szeretném, ha
magányosnak érezné magát az itt-tartózkodása alatt.
– Minden a legnagyobb rendben van, köszönöm. A ház
lenyűgöző. Már most jól érzem magam benne, főleg, hogy volt egy
kis időm gyönyörködni a kilátásban.
– Igen, én is úgy gondolom, hogy Conor remek munkát végzett.
Egyedül újította fel az egész épületet.
Valóban? Hannah nem akart csodálatot érezni a férfi iránt, de be
kellett látnia, hogy bizonyos dolgokhoz jó szeme van.
– Hm… Kérdezhetek valamit? Milyen minőségben van itt ez a
Conor? Itt dolgozik? Talán ő a mindenesük?
Fliss hangosan csettintett a nyelvével.
– Jézusom! Ne mondd, hogy nem hallottál az Elég jó ahhoz, hogy
megegyem?-ről! Még Meredith és Alan is szörnyülködő képet vágott.
– Vagy az Elég jó ahhoz, hogy ismét megegyem?-ről – toldotta meg
Fliss kérdését Meredith.
Bridget és Adrienne nevetve figyelte a jelenetet.
– Kár, hogy a fiú ezt nem hallotta – jegyezte meg vigyorogva
Bridget. – Ez visszahozta volna a földi halandók közé.
– Conor a fiam. A második a négy gyerekem közül – mondta még
mindig mosolyogva Adrienne.
– A f-fia. – Hannah alig bírta kinyögni a szót. Lefeküdt Adrienne
Byrne fiával!
Mi jöhet még ezután?
– Igen. Conor Byrne. Tényleg nem hallott róla? – kérdezte a
szemöldökét felvonva Adrienne.
Már abból, ahogy az asszony a fia teljes nevét kiejtette,
nyilvánvalóvá vált, hogy illett volna ismernie, és a többieken is
látszott, hogy tudnak valamit, amiről neki fogalma sincs.
– Hozhatok magának egy italt, Hannah? – kérdezte Adrienne. –
Bort?
Sherryt? Gint? Sört?
– Egy pohár fehérbort kérnék, ha van.
 – Persze hogy van.
Amikor Adrienne elsietett a jobbnál jobb italokkal megrakott
bárszekrény felé, Meredith Hannah mellé lépett.
– Conor Byrne Írország egyik legismertebb sztárszakácsa. De
egyébként is óriási név. Saját tévéműsorai vannak, éttermei
országszerte, és több szakácskönyvet írt. Ő az írek Jamie Oliverje.
– Ó! – Hannah nagyot nyelt. Komplett idiótának érezte magát.
Nem csoda, hogy mindenki a lába előtt hevert a dublini szállodában
meg az étteremben, ahol azt a pompás vacsorát ették.
– De most itt dolgozik. A mamája helyett vezeti a farmot.
Valóban mondott valami ilyesmit, gondolta Hannah. Csak a
sztárszakács dolgot hallgatta el.
– Ő készíti el a terveket az épületek felújításához, amiket aztán
meg is valósít. Azt mondják, nagyon ügyes. Jó érzéke és jó keze van.
Nem bánnám, ha erről személyes tapasztalatot is szerezhetnék. –
Meredith pajzánul felvonta a szemöldökét. – Bár a korom alapján
akár az anyja is lehetnék, nézni még szabad, nem? Az én időmben az
ilyen pasikra mondtuk azt, hogy forró anyag.
– Tényleg nagyon jóképű – vélekedett Izzy. – Nem csoda, hogy
olyan sikeres a tévében is.
– Mostanában is szerepel még? – Hannah most már értette a
pincérnő reakcióját. Meg Gerardét is. Ők tudták, kivel van dolguk.
Mint ahogy az a lány is, akitől elvileg megmentette a szálloda
bárjában.
– Nem, azt már abbahagyta – felelte Izzy.
– És senki sem tudja, miért – tette hozzá kísértetiesen suttogva
Meredith, a hatás kedvéért zsebórányira nyíló szemmel.
– Tényleg ilyen híres? – kérdezte Hannah, csak hogy teljesen
biztos lehessen a dologban, bár most már benne is összeállt a kép.
– Aha – bólogatott Izzy. – Az egész család az. Adrienne-nek is
saját műsora volt, a lánya és a veje szakácskönyveket ír, a másik
lánya meg egy híres amerikai szakács felesége.
Hannah roppant tájékozatlannak érezte magát, pedig a
tájékozatlanság nem volt jellemző rá. A munkahelyén arról volt híres,
hogy soha, sehol nem jelent meg készületlenül, de hát az más. Ott
komoly dolgokkal foglalkozott. Itt azonban… Először is súlyosan
alábecsülte Killorgally presztízsét. Leginkább azért választotta ezt az
iskolát, mert közel van Aidanhez és Sorchához, és arra gondolt,
milyen jó lesz újra látni őket. Ez a nyavalyás Conor Byrne nem
alaptalanul feltételezte, hogy ő már az első, véletlen találkozásuk
alkalmával felismerte. Lehet, hogy azt hitte, ezért csókolta meg. A
francba! Hát persze hogy ezt hitte.
Adrienne, mint egy kisebb forgószél, visszaviharzott hozzá, és a
kezébe nyomta a kért fehérbort, majd Jasonhoz fordult, hogy
mondjon neki valamit.
– Jól vagy, Hannah? – kérdezte kedvesen Izzy. – Olyan képet
vágsz, mintha…
– Jól vagyok, köszönöm – vágott közbe Hannah. Attól eltekintve,
hogy mindjárt meghalok zavaromban, tette hozzá gondolatban. –
Csak az utazás… engem nagyon ki tud fordítani magamból. Te
honnan jöttél?
– Ó, én is egész szép utat tettem meg reggel óta. Azzal kezdtem,
hogy autóval Edinburghba mentem, ahol felültem egy Lutonba tartó
gépre, hogy Kerrybe repüljek. Onnan bérelt autóval jöttem. Olyan
fáradt vagyok, hogy a nevemet sem tudom. Ha holnap korán kell
kelni, vacsora után rögtön le is fekszem.
– Holnap nincs házimunka – fuvolázta Adrienne, félbehagyva a
Jasonnel folytatott beszélgetést. – Csak megbeszéljük, hogy ki milyen
feladatokat fog ellátni a továbbiakban, de ezen kívül nem csinálunk
semmi különöset. Később viszont annál szorosabban fogom tartani a
gyeplőt – tette hozzá ragyogó mosollyal. – Alig várom, hogy formába
hozzam magukat.
Hannah és Izzy sokatmondó pillantást váltott, és amikor Adrienne
Alanhez lépett, Izzy suttogóra fogta:
– Te jó ég, mintha egy főzőtáborba jöttünk volna. Lehet, hogy nagy
fába vágtam a fejszémet, de jól meg kell tanulnom főzni, és ez tűnt a
legjobb opciónak.
– Biztos vagyok benne, hogy jól választottunk – felelte Hannah, de
közben azon tűnődött, miért olyan fontos Izzynek, hogy főzni tudjon.
– Szerintem is – kapcsolódott be a beszélgetésükbe Meredith. –
Másoknak ételt adni, és elérni, hogy jól érezzék magukat… Kell ennél
több? Szerintem élvezni fogjuk minden pillanatát. Majd meglátjátok!
Ő
 – Olyan vagy, mint a nővérem. Ő is nagyon szeret másoknak
főzni. És tud is.
Van egy kávézója Svájcban, és besegít a főzésbe egy kisebb
panzióban.
– Ez csodásan hangzik. Jártál már nála?
– Igen, bár csak egy hosszú hétvége erejéig, de az csodás volt. És
nemcsak a táj nyűgözött le, hanem a svájci sütemények is… Kiváló
tortáik vannak. Hitted volna?
– Óóó! Éppen tortarecepteket keresek a kávézóm számára.
Szeretnék néhány olyan kreációval előállni, amihez máshol nem
jutnak hozzá az emberek.
– Ha akarod, összekötlek Minával, bár az ő igazi szenvedélye nem
a torta, hanem a csokoládé.
– Mennyeien hangzik. És ki ne szeretné a csokoládétortát?
– Vagy a sajtot. Ne feledkezzünk meg arról sem – tette hozzá
Meredith.
– Engem például a sajtkészítés érdekel jobban – mondta hirtelen
támadt lelkesedéssel Izzy. – Úgy tudom, itt is szerepel a programban.
Odahaza, Skóciában, vannak kecskéink. Arra gondoltam, hogy talán
érdemes lenne megpróbálkoznom a kecskesajtkészítéssel.
Hannah kezdte azt hinni, hogy Izzyhez hasonlóan ő is nagy fába
vágta a fejszéjét. Amikor jelentkezett a tanfolyamra, azt gondolta, jó
lesz kiszabadulni otthonról, meglátogatni a barátait, és közben egy
kicsit belekóstolni a főzésbe is, de az, hogy ehhez némi
alapképzettségre vagy tapasztalatra is szüksége lenne, fel sem merült
benne.
– A vacsora tálalva van! – jelentette Bridget. – Jöjjenek, üljenek
asztalhoz!
Hannah megörült, amikor Meredith és Izzy között találta magát.
Mindkettőt kellemes társaságnak tartotta. Ám amikor leült,
felfedezte, hogy az asztalon több teríték van, mint amennyi a jelen
lévő személyek alapján szükséges, és az egyik ilyen hely éppen vele
szemben volt.
Istenem, add, hogy Conor Byrne ne vegyen részt a vacsorán!
Ebben a pillanatban, Hannah megkönnyebbülésére megérkezett
Fergus, és behajtogatta magas, nyúlánk testét a vele szemközti helyre.
A fiút az a nő és férfi követte, akiket ismerkedő körútjuk során a
zöldségeskertben láttak.
– Mindjárt éhen halok. Egy kisebb tehenet is meg bírnék enni.
– Kedves mindenki, bemutatom legfiatalabb gyermekemet,
Fergust. Aki mindig éhes – tette hozzá szeretetteli mosollyal. – És
ismerjék meg az apósomat, Franklin Byrne-t és a lányomat,
Maireadet, aki Eamon Buchanan felesége. – Mindketten
elmosolyodtak, és barátságosan biccentettek. Eamon Buchananről
hallott már Hannah. Ő volt a szakácsiskola vezető pékje.
– Isten hozta magukat Killorgallyban – mondta Franklin. Sűrű,
fehér szemöldöke alatt vidám szikrákat szórt a szeme.
– És itt van Conor is – folytatta Adrienne, amikor a férfi bevonult.
– Őt, azt hiszem, nem kell bemutatnom. – Úgy tűnt, még Jason is
hallott róla, mert tréfás szalutálásra emelte a kezét. Conor sietve
becsusszant a Fliss melletti székre, akinek nyomban kigyúlt az arca;
szirmokat bontott, mint egy virág, amikor rátalál az első hajnali
napsugár.
Izzy oldalba bökte Hannah-t.
– Valaki nagyon örül. Bár ez nem meglepő. Ilyen forró anyag
mellett, ahogy Meredith mondta, én is kipirulnék. És életben még
jobban néz ki, mint a tévében.
– Tőlem aztán azt csinál vele Fliss, amit akar – motyogta Hannah.
– Te nem találod vonzónak?
– Nem! A legkevésbé sem! Ha engem kérdezel, túl sokat képzel
magáról – mondta Hannah, és lehervadt az arcáról a mosolya, amikor
észrevette, hogy Conor őt nézi. Gúnyos pillantása arra utalt, hogy
meghallotta, mit mondott róla. Hannah, bár nehezére esett, úgy tett,
mintha észre sem venné; nem akarta még jobban magára vonni a férfi
figyelmét. Próbált az ennivalóra koncentrálni, csakhogy ez nem
nagyon sikerült. Minden igyekezete ellenére lopott pillantásokat
vetett a férfira, aki minden egyes alkalommal rajta is kapta.
Fliss viszont pompásan érezte magát. Ide-oda dobálta szőke
fürtjeit, és le nem hervadt az arcáról a mosoly. Conor persze vevő
volt mindenre. Naná, hogy az volt. Hannah most már pontosan
tudta, kivel van dolga. Ilyennek képzelte a két lábon járó arroganciát.
Amilyen nagy arca volt, feltételezte, hogy ő a rajongója, és pontosan
tudja, hogy mekkora hírneve van.
Az első fogás jégbe hűtött paradicsomleves volt könnyen
fűszerezve, ami nem nyomta el az enyhe csípősséget. Pompásan
illatozó, lyukacsosan rusztikus kenyérszeleteket szolgáltak fel hozzá.
Hannah, ha megkérdezik, biztosan nem hideg levest választ, de ezt
határozottan finomnak találta.
– Ezért a gazpachóért érdemes lenne meghalni – mondta Meredith
hangos sóhajjal, mire az asztal körül mindenki felkapta a fejét.
– Én is imádom a gazpachót, és ez legalább olyan jó, mint amilyet
Barcelonában ettem – mondta bólogatva Fliss.
Hannah még sohasem evett gazpachót, és most meglepetten
állapította meg, hogy hideg leves létére tényleg nagyon ízletes.
– Fokhagymát érzek benne, és… – Alan a szájához emelte a
kanalát, és óvatosan beleszagolt.
– Paradicsomot? – kérdezte vigyorogva Jason.
– Ez egy nagyon jó, egyszerű kis recept – magyarázta Adrienne. –
Conoré.
Talán – biccentette a fia felé – megoszthatnád az összetevőket a
vendégeinkkel.
– Eltaláltad – mosolygott Conor Jasonre. – Jócskán van benne
paradicsom. Továbbá fokhagyma, olívaolaj, vörösborecet, és a végén
még teszek hozzá egy kevés nagyon finomra vágott zöldpaprikát.
– Ah, azt éreztem! – kiáltott fel Alan. – Csak hirtelen nem tudtam a
nevén nevezni.
– A pikáns zamatát meg, gondolom, a vörösborecet adja – tette
hozzá Meredith boldogan. – Nagyon finom.
Miközben a levest ették, mindenki csodálattól csillogó
pillantásokat küldött Conor felé. Hannah kis híján hangosan
felnevetett. Azt ő sem tagadhatta, hogy a leves kitűnő, ám ezt az
információt megtartotta magának. Esze ágában sem volt még tovább
hizlalni Conor Byrne amúgy is masszív egóját.
A következő fogást Bridget és Mairead hozta be: sertésmedalion
volt tejszínes-brandys almaszószban. Egy nagy, ovális tálon
szolgálták fel, majd levesestálakban ékszerek színpompájával
vetekedő zöldségeket tettek mellé: borsót, brokkolit, kelt és egy
zománctálcán aranysárgára sült, ropogós burgonyát.
Mindenki örömteli sóhajokkal látott neki a sertéshúsnak. Hannah
arra gondolt, ha minden este ekkora vacsora lesz, akkor a tanfolyam
után karácsonyig nem ehet mást, csak salátát.
– Ez a legjobb sertéshús, amit valaha ettem – jegyezte meg a
villáját lóbálva Jason.
Adrienne elmosolyodott.
– Az egyik nagy feketénk húsa. Őshonos fajta, itt neveljük a
farmon. Amikor a tanfolyamon a sertéshúshoz érünk, beszélni
fogunk a fajtákról is.
Jason a homlokát ráncolta, és láthatóan elgondolkodott Adrienne
szavain.
– Tényleg ilyen sokat számít, hogy milyen fajtából készül az étel?
Adrienne a fiú tányérjára pillantott.
– Mi a véleménye erről a fogásról?
– Az, hogy roha… nagyon jó.
Az asszony, látva, hogy a kérdése elérte a célját, bólintott. Hannah
számára most már teljesen nyilvánvaló volt, hogy Adrienne született
tanár, és szenvedélyesen szereti az ételt, akárcsak Mina. Hiteles volt
minden megnyilvánulása. Látszott, hogy hisz abban, amit csinál. Bár
Hannah-t még nem sikerült meggyőznie, azt belátta, hogy Adrienne
sokat tud, és bízott benne, hogy ozmózis útján neki sikerül valamit
ebből a tudásból magába szívnia.
Ahogy mindenki ellazult evés közben, a beszélgetés mellett a bor
is fogyni kezdett, de Hannah, akinek a fülében még ott csengett
Adrienne figyelmeztetése, hogy a másnaposság nem lehet indoka a
reggeli késésnek, idejekorán úgy döntött, hogy vízre vált. Mivel előző
éjszaka nem sokat aludt, egyre bágyadtabbnak érezte magát.
Tényleg csak tegnap este volt, hogy ugyanebben az időben
Conorral vacsorázott? És még egy nap sem telt el azóta, hogy
hajnalok hajnalán kiosont a férfi szobájából? Neki emberöltőnyinek
tűnt ez a rövid idő, és úgy érezte, mintha az eseményeket nem ő,
hanem egy másik személy élte volna át. De még így is emésztette a
megbánás. Mégis mit gondolt?
 Egy halk belső hang emlékeztette, hogy igazából nem is
gondolkodott; sokkal inkább az érzéseit követte. És ez, lásd be, nagyon
is kellemes következményekkel járt, tette hozzá rosszul leplezett
kárörömmel a hangocska.
Ostoba módon felnézett, természetesen Conort keresve, aki
nyomban elkapta a pillantását, és kérdőn felvonta a szemöldökét.
Hannah a haja tövéig elpirult, amikor a fejében kergetni kezdték
egymást az emlékezetébe vésődött képek. Ahogy Conor megcsókolja,
majd szakértő ujjakkal kipattintja a melltartóját. Conor, amint
eksztázisba… nem, ezt már nem fogja hagyni. Visszakergette a
képeket oda, ahonnan előbújtak, és megpróbált ellenségesen nézni.
Conor ugyanezt tette. Hannah közben elhadart magában egy rövid
fohász, remélve, hogy nem lesz mindennap össznépi vacsora. Ha
Conor, gondolta, a farmon fog ügyködni reggeltől estig, miközben
neki, ha akar, ha nem, a konyhában kell lennie, akkor talán el tudja
hitetni önmagával, hogy ami Dublinban történt, az ott is maradt.
Azt sem bánta volna, ha soha többé nem látja a férfit.
 Hatodik fejezet
– Milyen kedves gesztus! – kiáltott fel másnap reggel Meredith, és
azonnal felvette a kötényt, amelynek sötétkék mellrészén élénk
rózsaszín hímzéssel díszelgett a neve.
– Hm… – Fliss fanyalogva méregette narancssárga
pamutkötényén a lime-zöldben pompázó Felicityt.
– Kicsit buzis, ha engem kérdeztek – mormogta Jason, majd
örömmel konstatálta, hogy a nevét fehérrel hímezték a fekete
kötényre.
Hannah ugyancsak széthajtogatta a székére készített kötényt.
Csinos, halványkék anyagból készült, amin nagyon jól mutatott a
nevéhez választott krémszín.
Ez volt az első napjuk a konyhában, és mindannyian olyan
izgatottak voltak, mint a kiskutyák, még Fliss is, aki igazából
elmosolyodott, amikor beléptek a régi istállóból kialakított, csillogó
konyhába. A helyiség szinte fürdött a kétszárnyú üvegajtókon és a
mennyezeti Velux ablakokon beömlő napfényben. Az ablakon
kinézve minden csupa zöld volt; a távoli horizonton nagy, lila
felhőnek tűnt a hullámzó domboldalakat felváltó hangás. A tenger V
alakban közéjük ékelődő, árnyékos tükre szinte egybeolvadt az ég
hűvös kékjével.
Három hosszú munkaasztal állt párhuzamosan a konyha
bemutatókhoz elkülönített részével, ahol több beépített sütő
sorakozott egymás mellett. A bemutatót zománctábla és egy nagy
képernyő segítette. Mindegyik munkaasztal közepén volt egy
mosogató, és kétoldalt egy-egy hosszú munkafelület. A sütés-főzés
eszközei – mérőpoharak, mérlegek, különféle tálak, magas
kerámiatégelyekben fakanalak és spatulák – szintén ott sorakoztak a
munkaállomásokon. Ezekből hetet alakítottak ki, mindegyik asztalnál
kettőt-kettőt, a hátsónál egyet, amelyet Jason rögtön kisajátított
magának. Ha volt valaki, aki mindenáron meg akart bújni a többiek
takarásában, akkor az ő volt.
Hannah, akit a tetőablakon beáramló napsugarak ébresztettek
reggel a nagy dupla ágyban, gyáva nyúl módjára úgy döntött, hogy a
szállásán készít magának egy pirítóst reggelire, és nem csatlakozik a
többiekhez a nagy házban. Nem hiányzott neki a feszültség, amit az
előző esti vacsora keltett benne.
– Jó reggelt, Hannah! Hiányoltunk a reggelinél – üdvözölte Izzy. –
Bár ha mindennap ilyen reggelit eszem, a tanfolyam végére akkora
leszek, mint egy ház. Esküszöm, sohasem ettem finomabb szalonnát.
Mégiscsak lehet valami ebben az organikus állattartásban.
– Úgy gondolod? Még mindig nehezen hiszem el, hogy az ilyesmi
ennyire befolyásolja az ízeket.
Izzy vállat vont.
– Nem tudom. De készen állok rá, hogy meggyőzzenek.
– Én csak főzni akarok megtanulni.
– Én is. – Izzy az alsó ajkába harapott. – Nekem nagyon sok múlik
ezen. Mielőtt Hannah rákérdezhetett volna, hogy mi, Adrienne is
megérkezett, stílusosan, elegánsan, mint mindig. A bőre szinte
ragyogott az egészségtől és a jó közérzettől. Ez alkalommal
hátrakötötte gyönyörű, gesztenyeszín haját, és begyűrte egy fehér
kalap alá. A nyomában Mairead lépett a konyhába, majd egy másik
nő, akit még nem láttak, és egy egészen pici lány olyan elszánt
arcocskával, mint aki harcba indul. Mindannyian zöld kötényt
viseltek a főzőiskola logójával, és fehér fejpánttal fogták hátra a
hajukat.
– Jó reggelt mindenkinek! Remélem, jól aludtak. Ismételten
köszöntöm önöket a főzőiskolában. Szeretném bemutatni Bronagh-t,
a helyettesemet, és Niamh-ot, az unokámat, aki Maireaddel együtt
konyhalány lesz ezen a héten. Az lesz a fő feladatuk, hogy segítsenek
önöknek, ha szükségük van valamire.
Ezt követően végigvett néhány alapvető szabályt. Hannah az
órarendből tudta, hogy az első héten a liszté lesz a főszerep.
Kenyeret, tésztákat, tortát, süteményeket és különféle pogácsákat
fognak készíteni, ami elég egyszerűnek tűnt.
– Ma a kenyérről lesz szó, elsősorban a hagyományos ír szódás
kenyérről és a kovászról. Tudja valaki, hogy mi különbözteti meg
ezeket minden más kenyértől?
Alan felemelte a kezét.
– Egyikben sincs élesztő.
– Akkor mi indítja be őket? – kérdezte Meredith.
Ő
 Adrienne szélesen rájuk mosolygott. Ők ketten lesznek a csoport
stréberei, gondolta Hannah, ami nem volt túl kedves tőle, hiszen az
iskolájában éveken át ő töltötte be ezt a nem éppen népszerű
szerepet.
– Köszönöm. Igen. A szódás kenyér a legegyszerűbb kenyér, amit
készíteni lehet, de ez nem jelenti azt, hogy nem finom. Az benne a
legnagyszerűbb, hogy gyorsan meg lehet csinálni, így mindig frissen
eheti az ember. A kovász ennél nehezebb dió, mert ahhoz már kell
valami, ami beindítja az érlelődés folyamatát. Ez az élesztő
természetes módon fermentált formája, ami megtalálható a lisztben.
A kovászhoz nem kell más, csak liszt meg víz. Nos, ezzel fogjuk
indítani a napot. – Adrienne elmosolyodott a szójátékán, majd tovább
magyarázta a folyamatot. – Ez alapvetően olyan, mintha egy házi
kedvencről gondoskodna az ember. Mindennap etetni kell. És – itt
elhallgatott egy pillanatra – nevet kell adni neki.
Hannah hallotta, hogy Jason elkáromkodja magát a háta mögött,
míg Meredith meg Alan nevekkel hozakodott elő.
– Ez egy euró lesz, fiatalember – emelt fel Adrienne egy üres
befőttesüveget, és Jason felé nyújtotta. Olyan füle lehetett, mint egy
denevérnek. Bár Jason elfintorodott, benyúlt a zsebébe, majd
előrebaktatott, hogy hangos csilingeléssel beleejtse az érmét az
üvegbe.
Aztán nekiláttak, és fél tizenegyig, az első kávészünetig mindenki
összekeverte és kötelességtudóan el is nevezte a saját
kovászkezdeményét. Hannah a Herbert nevet adta a magáénak,
miközben lezárta a gusztusosnak egyáltalán nem nevezhető mixtúra
üvegét. Ő eddig úgy tudta, hogy lisztből és vízből csirizt szoktak
csinálni.
Szódás kenyeret is készítettek íróval, ami, ahogy Adrienne ígérte,
könnyű feladatnak bizonyult, és jóval praktikusabbnak is tűnt, mint a
hétnapos pepecselés a liszttel meg a vízzel. Merthogy ennyi idő
kellett ahhoz, hogy elkészüljön a kovász. Ezt követően fehér kenyeret
sütöttek élesztővel. Ki gondolta volna, hogy a dagasztás ilyen nehéz
munka?
– Amikor tésztát dagasztok, a nap összes keservét beleadom.
Minél keményebben dolgozunk rajta, annál több hőt adunk ki
magunkból, míg szép, rugalmas tésztát nem kapunk. Közben arra
gondolok, milyen hasznos módja annak, hogy megszabaduljunk a
bennünk felgyülemlett negatív energiáktól.
– Én mindig az exem fejét képzelem magam elé – közölte nem kis
malíciával a hangjában Meredith.
– Én is – csatlakozott hozzá bólogatva Fliss. – Fel nem foghatom,
hogy a férfiak – természetesen a jelen lévők mindig kivételek – miért
ilyen genyák?
– Nem vagyunk mind rosszak – ellenkezett Alan.
– Én inkább nem mondok semmit – mormogta ördögi vigyorral
Jason, megnevettetve a többieket.
Mivel még soha életében nem dagasztott, Hannah nehezen találta
meg azt a természetes ritmust, ami a többiekben mintha a
születésüktől fogva meglett volna. Szerencsére Bronagh kéznél volt,
hogy megmutassa neki a technikát. Határozottan megkönnyebbült,
amikor letelt a tíz perc dagasztási idő, és otthagyhatta a tésztát
pihenni.
Délben a kopott tölgyasztal köré gyűlve fogyasztották el a
különféle salátákból álló büféebédet és a mellé felszolgált
bodzaszörpöt. Hannah gondolatban feljegyezte, hogy este ír a
nővérének, és megköszöni a kényelmes cipőre vonatkozó javaslatát.
Annak, hogy egész délelőtt talpon voltak, megvolt az ára. Már előre
félt attól, hogy hétvégére milyen állapotban lesznek a lábujjai. Nem
beszélve arról, hogy a válla is sajgott a dagasztástól.
– Akkor most lássuk a házimunkákat – szólalt meg evés közben
Adrienne. – Mindenki saját feladatot fog kapni, de ha hétvégén úgy
gondolják, hogy szeretnének kipróbálni valami mást is, szóljanak. Az
a jó, ha mindenbe belekóstolnak, amíg itt vannak. Hannah, a maga
feladata megetetni a tyúkokat és összeszedni a tojást. Meredith, maga
Maireadnek fog segíteni a gyümölcs és a vacsorához szükséges
zöldségek leszedésében. Jason – fordult a fiú felé – a disznókat fogja
etetni. És Alan, maga segít a tehenek beterelésében. Könnyű munka,
gyakorlatilag csak be kell engedni őket a kapun. Flisst pedig az
üvegházba osztom be Franklin mellé. Ott a fő feladata az ablakok
kinyitása és becsukása, illetve az öntözőrendszer működtetése lesz.
Izzy a fűszernövénykertbe megy reggelente, összeválogatni a
főzéshez szükséges zöldfűszereket, és a szárítógép segítségével
megszárítani azt, ami megmarad, leginkább a gombát meg a csilit.
– Ó, ez érdekesnek tűnik – lelkendezett vigyorogva Izzy. – Én
leszek a dehidrátor. Jobb, mint a terminátor, nem? – Hannah és
Meredith felvihogott, míg Jason bosszús motyogásba kezdett. – Elég
nagy pimaszság, hogy munkára fognak bennünket.
Fliss bólintott, és a száját is elhúzta, de attól, hogy hangosan is
egyetértsen Jasonnel, tartózkodott. Hannah megpróbálta elrejteni a
mosolyát. Fliss nem szerette volna, ha azon kapják, hogy bármiben is
osztja a fiú véleményét.
Adrienne Jason felé pillantott a pohara pereme felett, lassan ivott
egy kortyot, majd a rá jellemző derűvel tovább beszélt.
– Fontos megérteni annak a kapcsolatnak a mibenlétét, ami a föld
és az ételeink között van. Ha tudjuk, hogy mi honnan kerül az
asztalunkra, akkor sokkal jobban fogjuk értékelni.
– Hm – hümmögött Jason, és a fejét lehajtva a szájába lapátolt egy
kanál krumplisalátát.
– Hihetetlenül finom ez a saláta – jegyezte meg Meredith, aki
mindig magára vállalta a békekövet szerepét. – Mik ezek a levelek
meg az apró virágok benne? Mindegyik nagyon jóízű.
– A virág fehér és kék üröm. Ezenkívül majoránna, turbolya,
báránysaláta és vízitorma van benne.
Hannah feje csak úgy zsongott. Annyi mindent nem tudott. Egy
jegyzetfüzetre lett volna szüksége, hogy mindezt leírja.
Ekkor, mintegy varázsütésre, Adrienne felállt, és az egyik
faliszekrényhez lépett.
– Teljesen kiment a fejemből. Kér valaki jegyzetfüzetet és ceruzát?
– kérdezte, miközben előhúzott egy köteg spirálfüzetet a
szakácsiskola zöld borítójával és egy maroknyi hozzáillő ceruzát.
Mielőtt Hannah bármit mondhatott volna, mindegyikből adott neki
egyet.
– Köszönöm – mondta kicsit zavartan a lány. Kezdte azt hinni,
hogy Adrienne látnoki képességekkel rendelkezik.
Amikor fél négykor az utolsó vekniket is kivették a kemencéből, és
felsorakoztatták a pulton előkészített hűtőrácsra, Adrienne minden
egyes darabnak kiemelte az erényeit és a hiányosságait. Alan és
Meredith kenyere szépen megemelkedett, Izzyé és Flissé kicsit
formátlan volt ugyan, de elég magas. A pálmát azonban aranybarna,
szépen kelt, tökéletes alakú kenyerével egyértelműen Jason vitte el.
Hannah-é sajnos olyan tömör és kemény volt, mint egy tégla, és ezt a
formája sem hazudtolta meg.
Adrienne kedvesen rámosolygott.
– A következő jobb lesz. Rengeteget számít a gyakorlat. És nagyon
sok múlik a dagasztáson. Jasonnek jó erős izmai vannak; meg is lett
az eredmény.
Jason, válaszként, megfeszítette a karját, mint Popeye.
– Kiba… nagyon menő vagyok! – Közben kissé ijedt pillantást
vetett a káromkodósüveg felé. Aznap már hét eurót be kellett dobnia.
– Nos, akkor mára végeztünk is. Mindenki jól dolgozott. A vacsora
hétkor lesz, ha valaki szeretne átjönni. Ma csak maguk lesznek.
Holnap újra várom magukat, frissen és időben.
Azzal kiment a konyhából, a konyhai segítőkre hagyva a takarítást
és a rendrakást. Ők hatan levették a kötényüket, és felakasztották a
kijelölt fogasokra.
– Huh, ez kemény volt – mondta Izzy, amikor Hannah-val kilépett
a friss levegőre.
– Igen. Forog velem a világ.
– Velem is. Azt hiszem, ledőlök egy kicsit vacsora előtt. Sajognak a
lábaim.
Hannah lepillantott a saját, hófehér, memóriahabos betéttel ellátott
teniszcipőjére, és elmosolyodott.
– Akkor vacsoránál találkozunk.
Friss, de gyönyörű délután volt, és Hannah úgy döntött, hogy a
lába kibír még egy kis mozgást. A házához érve ledobta a táskáját,
felkapott egy kardigánt, kivett egy palack vizet a hűtőből meg egy
almát a gyümölcsöskosárból, és nekivágott a hegyoldalnak, hogy
megkeresse a földnyelv, illetve a part felé vezető utat.
A szél mérséklődött az előző naphoz képest, és élvezettel hallgatta
a cipőtalpa alatt a kavicsok csikorgását. Messze, a víz felett sirályok
köröztek; hallani lehetett éles rikoltásukat. Hannah az egyik kőfal
mellett kitaposott ösvényt követte. A fal egymásra rakott lapos kövei
hanyagul összedobált könyvhalmokra emlékeztették. A fal mögött
legelésző, bánatos pillantású Kerry marhák érdeklődve figyelték a
mozdulatait. Érezte a térdhajlító izmait, amikor a tetőre ért, de a
kilátás minden kellemetlenséget megért. Az alatta elnyúló Inch Beach
lenyűgöző látványt nyújtott a hullámzó hegyek és a víz közötti részt
kitöltő aranysárga fövenyével. A friss szellőtől és a partot nyaldosó
hullámok tajtékos habjától feltöltődve az egész napos munka után,
Hannah megszaporázta a lépteit, és elindult a domb tövében
kanyargó út felé. Jobbra pillantva, még elég messze ugyan, de
felfedezte azt a kavicsos utat is, amely a part felé vezetett. Elégedett
volt a tájékozódóképességével. Az öröme azonban csak addig tartott,
míg észre nem vette az utat lezáró kerítést. Alaposan megnézte, azon
tűnődve, hogy átmásszon-e rajta. A földbe döngölt faoszlopok közé
ékelt kettős sorompó körülbelül kétsávnyi utat zárt csak le, és
Hannah nem értette, miért került oda. A földet pásztázta, mert arra
gondolt, talán valamit ültettek oda, amire nem szabad rálépni, de
csak azt látta, hogy a kerítés mögött is folytatódik az út, amelyet
néhány méterrel odébb újabb kerítés keresztezett. Ahhoz, hogy
megkerülje a dupla sorompót, nem kellett volna nagy kitérőt tennie,
de akkor csak balra folytathatta volna az útját, egyenetlen, süppedős
talajon, majd egy pár száz méteres egyenes szakasz után
visszatérhetett volna ugyanarra az ösvényre, amely, ahogy látta, a
mezőt átszelve egyenesen a partra vezetett. Adrienne
félreérthetetlenül megmondta, hogy a farm mögött kezdődő, partig
nyúló terület egésze a Byrne család tulajdonában van.
Hannah felkapaszkodott a szinte vadonatújnak tűnő
keresztgerendára, és folytatta az útját a kőfal tövében továbbra is jól
kivehető ösvényen. Egy idő után észrevett egy a falba ékelt,
meglehetősen romos épületet. A vélhetően jobb időket is megélt
viskóról első pillantásra azt hitte, hogy talán fedezék a mezőn legelő
tehenek számára.
– Megállni!
A viskóból előlépő férfi arcát eltorzította a harag, ám Hannah-t
nem ez állította meg, hanem a vadászpuska egyenesen rámeredő
csöve.
Még sohasem látott igazi puskát, ilyen közelről meg pláne nem, és
a férfi, célzásra emelt fegyverrel, egyre közeledett hozzá.
 – Birtokháborítást követ el! – A tweedsapkát és piszkos
viaszosvászon kabátot viselő zömök férfi csupán pár lépésre volt tőle,
amikor megállt.
– Én… öö…
– Nem látta a kerítést? Vagy annyira hülye, hogy nem tudja, mit
jelent? Hannah szája kiszáradt.
– Killorgallyban vagyok vendég – makogta végül.
– Attól a birtokháborítás még birtokháborítás marad.
A férfi meglendítette a puskát, és addig nyomult Hannah felé, míg
a cső bele nem fúródott a lány mellkasába. Közben csúf vigyorra
húzta a száját.
– Én… Én azt hittem, hogy ez még Killorgallyhoz tartozik.
– Nos, rosszul hitte. És a kerítés, amin átmászott, szintén az
enyém. – A férfi erős tájszólásban beszélt. – Remélem, nem tett benne
kárt.
– Elnézést kérek – hebegte Hannah. A torkában dobogott a szíve.
A fémcső nyomta a mellkasát, de nem merte félretolni, ám a
félelemtől nemcsak az adrenalinszintje nőtt, hanem méltatlankodása
is. – Szükségtelen puskát fognia rám. – A hangja most már
erőteljesebben csengett, és jóval határozottabbnak tűnt, mint ahogy
érezte magát, de fel is bátorodott kissé. Felszegte az állát, és
dölyfösen nézett a férfira: – Sem orvvadász, sem más nem vagyok.
Csak sétálni akartam. Nem hiszem, hogy joga van engem vagy bárkit
fegyverrel fenyegetni. – Valójában maga sem tudta, hogy helytálló-e
ez a feltételezés, ugyanis nem ismerte az ír helyzetet. Vajon
ugyanazok a törvények érvényesek Írországban, mint Angliában?
Azt tudta, hogy a földtulajdonosoknak jogukban áll távozásra
felszólítani a birtokukról bárkit, de nem használhatnak szélsőséges
eszközöket. Márpedig a vadászpuska igencsak szélsőséges eszköznek
számított. Bár el tudta képzelni, hogy Írországban nem így szól a
vonatkozó rendelkezés.
– Ügyvéd vagyok – közölte sokkal magabiztosabban, mint
amilyennek érezte magát.
– Ügyvéd? – A férfi arckifejezése megváltozott. – Akkor jobban
kellene tudnia, hogy azt csinálok a saját tulajdonomon, amit akarok. –
Azzal jó nagyot taszított Hannah-n a puskájával. Elég nagyot ahhoz,
hogy Hannah hátratántorodjon. A sarka beleakadt egy fűcsomóba,
amitől elég szerencsétlenül a fenekére tottyant. Így már tényleg
farkasszemet kellett néznie a dupla csövű puskával. A gyomrát
görcsbe rántotta a félelem, felhorzsolt ujjai kétségbeesetten
markolászták a kavicsos talajt.
A férfi elégedetten és roppant gonoszul elvigyorodott. Aztán
meglóbálta a puskáját.
– Takarodjon!
Hannah ijedten mászni kezdett hátrafelé, aztán felállt, de még
mindig nem mert hátat fordítani a férfinak. Megadóan felemelte a
kezét, és remélte, hogy a férfi végre leengedi a fegyvert.
– Oké, oké. Már itt sem vagyok.
Lassan megfordult. Fájt a tüdeje a benne rekedt levegőtől, és
remegő lábbal elindult vissza, a kerítés felé. Minden erejére szüksége
volt, hogy elgyengült karjára és sérült tenyerére támaszkodva
átmásszon rajta, és épphogy talpon tudott maradni, amikor végül
földet ért, majd lassan elindult a dombon felfelé, elszántan, hogy nem
néz hátra. Az idegei pattanásig feszültek, és a szíve olyan vadul
kalapált, hogy azt hitte, menten elájul. De ment tovább, míg a
domboldal takarásába nem ért, és közben a hideg rázta a tudattól,
hogy a férfi még mindig figyeli.
A tetőre érve, bár a félelemtől még mindig a rosszullét
környékezte, és mérhetetlenül dühös volt, hátranézett. A férfi már
nem volt sehol. Mély lélegzetet vett. Hála istennek. A
megkönnyebbülés olyan erővel tört rá, hogy kis híján összeesett.
Minden ízében remegett. Pár pillanatig bénultan állt. Vacogott a foga,
és roppant kimerült volt. Aztán futásnak eredt. Mielőbb a háza
biztonságába akart érni. Remegő lábakkal, zihálva rohant a békét
ígérő, körömvirágsárga menedék felé.
Átszáguldott a kapun, fel a tornácra, és szinte feltépte az ajtót,
majd becsapta maga mögött. Menedék. Biztonság. Csak erre tudott
gondolni. Remegő kézzel kulcsra zárta az ajtót, rátolta a reteszt is, és
a földre rogyott. Forró könnyek patakzottak a szeméből. A fejét a
térdére hajtotta, és elöntötte az addig féken tartott félelem. Tudta, mi
ez. Késleltetett reakció. De hiába mondogatta magában, hogy ez
logikus, újraélte a szörnyű tehetetlenség érzését, és ettől még
szaporábban záporoztak a könnyei.
– Hannah?
Meglódult a szíve a hangra, és amikor felemelte a fejét, a könnyei
fátylán át megpillantotta a közeledő alakot.
 Hetedik fejezet
Hannah hallgatta, ahogy a dallamos, aggodalommal és
gyengédséggel teli hang újra és újra a nevét mormolja. Ó, csak ez
hiányzott! Conor! Hogy került ide? Ismét lehunyta a szemét.
– Shh… Shh…
Conor leült mellé, átfogta a vállát, és mellére vonta a fejét.
– Shh… Minden rendben. Itt jó helyen vagy. Ne félj.
Hannah hátára apró köröket rajzolt egy nyugtató kéz, és meleg,
vigasztaló simogatások próbálták visszahozni a biztonságba a
rémület sűrű ködfelhőjéből, és ő, még mindig remegve és minden
korábbi fogadalma ellenére belesimult a vigaszt kínáló ölelésbe.
A légzésére koncentrált, a zokogása csitulni kezdett, és amikor
már képes volt felemelni a fejét, látta, hogy a férfi értetlenül néz rá.
– Hadd segítsek – mormogta Conor, majd felállt, gyengéden talpra
állította a lányt is, és bevezette a nappaliba. Leültette a kanapéra,
fogta az egyik plédet, és betakargatta vele, aztán leült mellé. Hannah
beszívta az arcszesz enyhén citromos illatát, ami egyszerre volt
ismerős és megnyugtató. Érezte, hogy lassan ellazul a teste.
– Elmondod, mi történt?
– Te mit keresel itt? – kérdezte Hannah válasz helyett, miközben
próbálta rendezni összekuszálódott gondolatait.
– Egy csöpögő csap miatt jöttem – felelte a férfi. – De leginkább
azért, hogy bocsánatot kérjek.
Hannah felkapta a fejét.
– Anya elmondta, hogy neked fogalmad sem volt róla, ki vagyok.
Ezzel nem kis elégedettséget okoztál neki. Bridget nagyinak
úgyszintén. A nővéremről nem is beszélve. Mindhárman jól
szórakoztak a rovásomra. Pedig nem is tudták, mekkora seggfej
voltam.
Hannah bólintott.
– Most, hogy már tudom, ki vagy, egy cseppet sem csodálkozom,
miért voltál olyan elégedett magaddal.
– Most egy cseppet sem vagyok az. Amikor a nevemen szólítottál,
azt feltételeztem…
 – Mert nem figyeltél rám. Pedig mondtam, hogy a csapostól
hallottam a nevedet. Innen tudtam, hogy Conornak hívnak. Őszintén
szólva… bár neked ez valószínűleg nem fog tetszeni… soha az
életben nem hallottam rólad korábban.
– Hát, ami azt illeti, ennek csak örülni tudok. Ez azt jelenti, hogy
velem feküdtél le, nem Conor Byrne-nel.
– Pedig én teljesen biztos vagyok benne, hogy Conor Byrne-nel
bújtam ágyba.
– Elmondod, miért hagytál faképnél? Hannah arcát elöntötte a pír.
– Muszáj ezt épp most megkérdezned?
– Hm… Ne haragudj. Akkor azt mondd el, hogy mi történt.
Amikor lefelé futottál a hegyről… látszott, hogy felzaklatott valami.
Az emeleti ablakból figyeltelek.
– Nem valami, hanem valaki. A szomszédotok. – Hannah
felsóhajtott. Még mindig nem akarta elhinni, hogy ilyen döbbenetes
fordulatot vett a kellemesnek induló délután. Hallott farmerekről,
akik gondolkodás nélkül lelőtték a birkáikra támadó kutyákat, de
vadászpuskát szegezni valakire, majd fel is lökni vele… ezt azért
túlzásnak találta.
– Moss Murphy. Mit csinált már megint? Valóban őrültnek tűnik a
vén csóka, de teljesen ártalmatlan.
– Ártalmatlan! Puskát fogott rám, mert szerinte birtokháborítást
követtem el.
– Birtokháborítást? Merre jártál?
– A tengerpart felé vezető úton, de közben át kellett másznom egy
kerítésen. Tudtam, hogy helytelen – tényleg ostobaság volt már az is,
hogy egyáltalán felmerült bennem –, de mögötte folytatódott az út,
így nem láttam okát annak, hogy ne menjek tovább.
– Az ott a mi földünk. Nem követtél el birtokháborítást. Murphy
azért haragszik ránk, mert jól mennek a dolgaink a farmon. Nagyon
fösvény ember. Valamikor, évekkel ezelőtt azért állította fel azt az
roskatag, korhadó kerítést, mert valami bökte a csőrét, és így akart
tiltakozni. Ez egybeesett Niamh születésével, akit, mivel elég
gyengécske volt, sokáig a kórházban tartottak, és kisebb gondunk is
nagyobb volt a vén kecskénél, így hagytuk az egészet. Meg nem is
akartuk kiélezni a helyzetet. Mindig panaszkodik valamire, vagy ha
nem, akkor azt tervezgeti, hogy mivel törhetne borsot az orrunk alá.
A múlt héten azon kapta fel a vizet, hogy felhúztunk egy új beállót az
állatoknak. Az izgatta, hogy volt-e rá engedélyünk. Még a
magasságát is le akarta mérni, hogy megfelel-e a szabályoknak.
Tényleg bolond az öreg, de amúgy a légynek sem árt.
– Én ezt nem mondanám. És öregnek sem nevezném – felelte
Hannah hevesen, mert a haragja kezdett felülkerekedni a félelmén. –
Nagyon is fenyegető volt, és erőteljes.
Conornak ráncba szaladt a homloka.
– Hogy néz ki?
– Úgy harminc és negyven között lehet. Köpcös, gondozatlan
ember sötét hajjal és sötét, bozontos szemöldökkel. Ja, és apró szeme
van, mint egy disznónak.
– Akkor nem Murphy volt, hanem az unokaöccse. Azt mondják
róla, hogy elég forrófejű. A kocsmában is mindig az erejét fitogtatja.
Sajnálom, hogy ez történt veled. Holnap reggel átmegyek
Murphyhez, és beszélek a fejével. Már jobban érzed magad?
Hannah bólintott, bár a végtagjai még mindig remegtek kissé.
– Ó, te jó ég, hány óra van?
– Fél hét. Hannah felállt.
– Át kellene mennem a nagy házba vacsorázni.
– Jó ötlet. Talán segít megfeledkezni a történtekről. – Conor felállt,
és ellépett a kanapé mellől. Hannah a bőrén érezte, hogy nemcsak
fizikailag, hanem metaforikus értelemben is távolodnak egymástól. –
Még befejezem a csap javítását, aztán itt sem vagyok. Elnézést, hogy
betörtem, de láttam, hogy sétálni indulsz, és azt gondoltam, hogy míg
távol vagy, megszerelem a csapot. Kívánom, hogy az incidens
ellenére érezd magad nagyon jól a Körömvirág házban.
Hannah halványan a férfira mosolygott. Megértette, hogy Conor
valójában a tudtára akart adni valamit. Mégpedig azt, hogy a
továbbiakban nem keresi a társaságát.
Igazából sajnálta, hogy az a Conor, aki Dublinban vacsorázni vitte,
ugyanúgy eltűnt, mint az a Hannah, aki elfogadta a meghívást. De…
még ha szabad préda lenne is a férfi, őt nem olyan fából faragták, aki
a szabadsága alatt kikezd valakivel. Legalábbis idáig nem volt
jellemző rá.
 Nyolcadik fejezet
Hannah némileg félve közeledett a tyúkólhoz. Semmit sem tudott
a szárnyasokról, így örült is, meg nem is, amikor Adrienne-t,
mosolygósan, mint mindig, az ól előtt találta.
Előző este a főzőiskola többi diákjával elköltött, zajos vacsora
elterelte a gondolatait a délutáni, puskás emberrel való kellemetlen
találkozásáról, bár az adrenalinszintje annyira megugrott, hogy
megfájdult a feje. Szerencsére az éjszakai alvás segített, reggelre
elmúlt a fájdalom.
– Jó reggelt.
– Jó reggelt, kislány. Hogy van ma reggel? Aggódtam a történtek
miatt. Jobban érzi magát?
– Ó… Hallott már róla?
– Igen. Conortól Mindent elmondott. Esküszöm, az az ember nem
fér a bőrébe. Feljelentést fogok tenni a rendőrségen. Murphyt már
felhívtam, Conor meg át is ment hozzá. Megígérte, hogy nem fog
megismétlődni a dolog.
– A rendőrséget is be akarja vonni?
– Igen. Nem hagyhatom, hogy egy félnótás terrorizálja a
vendégeinket.
– Szerintem elég, hogy beszéltek vele – vélekedett Hannah. Semmi
kedve nem volt egy rendőr kérdéseire válaszolni. A pályája elején
kirendelt ügyvédként épp elég időt töltött őrszobákon. – Kérem,
hagyják ki a rendőrséget.
– Nem tudom, hogy kihagyhatjuk-e, Hannah. Nem viselkedhet így
egy szomszéd.
– Én már el is felejtettem – felelte Hannah. – Komolyan.
Adrienne bizonyára meglátta a lány felszegett állában az
elszántságot. Hannah nagyon makacs tudott lenni.
– Hát, ha így gondolja… – Adrienne még mindig a fejét csóválta. –
Remélem, nem hiszi, hogy errefelé mindenki ilyen. Na,
foglalkozzunk kellemesebb dolgokkal. Szeretném bemutatni
magának Killorgally számomra talán legkedvesebb lakóit.
Mondhatni, az udvarhölgyeimet. Nincs a tyúkoknál kellemesebb
népség. A tojásaik a természet gyöngyszemei, amelyekre a szakácsok
áldásként tekintenek.
– Hm… – Hannah elképedten nézte az asszony majdhogynem
lázasan csillogó szemét.
– Ne aggódjon. Nem vagyok őrült.
Úgy tűnt, Conor az anyjától örökölte látnoki képességeit.
– Nem aggódom. Csak még… sohasem láttam közelről élő tyúkot.
– Hát ez igazán szomorú – felelte Adrienne, de nyomban
felragyogott az arca.
– Ez most meg fog változni. És nem bánja meg, ígérem. Már most
látom, hogy bele fog szeretni a lányokba. Nagy örömben lesz része,
Hannah. Hihetetlen, hogy nem látott még pipit.
Adrienne szavai további bizonyítékot szolgáltattak arra, milyen
nagy szakadék tátongott Killorgally és az ő városi élete között.
– Az a helyzet, hogy nem sok csirke szaladgál Manchesterben.
Vagy ha mégis, akkor nem azon a környéken, ahol lakom.
– El kell költöznie – jelentette ki megfellebbezhetetlenül Adrienne.
– Jöjjön!
Hallja, hogy hupákolnak? Tudják, hogy kiengedjük őket.
– Hupákolnak? – Hannah még sohasem hallotta ezt a szót.
– Jó kifejezés, nem? – kérdezte nevetve Adrienne. – Azt jelenti,
hogy rikácsolnak, és nagy izgalmukban a szárnyukkal verdesnek.
Szerintem illik rájuk. Ahogy kapirgálnak, ide-oda szaladgálnak,
kotkodácsolnak, illegetik-billegetik magukat. Olyanok, mint a falusi
pletykafészkek. Alig várják, hogy kiszabaduljanak otthonról, és
összeverődjenek valahol. Éjszakára muszáj elzárnunk őket a rókák
miatt, amelyek, szó, mi szó, nagyon szép állatok. És egyben nagy
pusztítók is. Ha bejutnak a tyúkok közé, hatalmas vérengzést
képesek rendezni.
Azzal felkapott egy üres vödröt, és a következő negyedórában
elvezette Hannah-t a magtárba, ahol gabonát töltöttek a vödörbe,
nemcsak szemeset, hanem daráltat is, amiről kiderült, hogy a tyúkok
egyik fő tápláléka, és Adrienne közben mindig elmagyarázta, hogy
mit miért csinál. Innen egy elkerített részhez mentek, ahol átöntötték
a vödör tartalmát egy nagy, kör alakú etetőtálba, majd Adrienne
megmutatta a csapot, ahonnan a friss vizet veszik az etetők.
 A tyúkok, amikor végre kiengedték őket, dühödten felfújt
tollazattal, hangos kotkodácsolás közepette, egymást lökdösve
rohanták meg a farámpát, mintha méltatlannak tartották volna, hogy
elzárták őket éjjelre. Adrienne jókedvűen felnevetett.
– Jó reggelt, hölgyeim. Bemutatom Hannah-t. A következő néhány
hétben ő fog gondoskodni rólatok. – A lányhoz fordult. – Majd
később, amikor már összebarátkozott velük, azt is megmondom,
hogy melyiket hogy hívják. Elsőre úgysem tudná mindet
megjegyezni, de ha már kiismerte őket egy kicsit, nem lesz nehéz.
A legtöbb tyúk megrohamozta az etetőtálat, de volt néhány ravasz
számító, ők ott sündörögtek Adrienne és Hannah közelében, mintha
tudták volna, hogy a konyhai maradékból származó legfinomabb
falatok – brokkoli, karfiol, eper és krumpli – kiosztása még várat
magára.
– Tulajdonképpen bármit megesznek, de mi csak organikus
dolgokat adunk nekik – magyarázta Adrienne, miközben a közel
ólálkodók legnagyobb örömére szétszórta a zöldségdarabkákat a
földön. A szemfüles jószágok nyomban munkára fogták a csőrüket,
és ütemes kopogás közepette megkezdték a lakmározást. Hannah
nevetve figyelte, ahogy az egyik egészen közel ment hozzá, és a lába
mellett kezdett kapirgálni. Nem hitte volna, hogy egyszer aranyosnak
fogja látni a tyúkokat, erre tessék… alig pár perc alatt levették a
lábáról.
– Nézze csak ezt. Azt mondtam, hogy ha már eligazodik köztük,
név szerint is bemutatom őket. Hát tessék. Ennek itt az Attila nevet
adtam.
Hannah felkacagott.
– Nagyon találó! Bár név nélkül is látszik, hogy ő a főnök.
– Pontosan. Nagyon hatalmaskodó, és meg van győződve róla,
hogy ő itt a királynő. Talán nem vette észre, de ha jobban odafigyel,
látni fogja, hogy mindegyik betartja a csipegetési rendet. Eszükbe
sem jut, hogy megszegjék a hierarchiát.
– Most, hogy mondja… Valóban.
– Nézze csak azt a legutolsót – mutatott egy magányos fehér
tyúkra, amelyiknek még egyszer sem sikerült közel kerülnie az
etetőtálhoz. – Ő Henrietta. És mivel a többiek nemigen engedik enni,
én mindig neki tartogatom a legjobb falatokat – mondta Adrienne
manószerű vigyorral, ami az anyósára, Bridgetre emlékeztette, és
sehogy sem illett a kissé ijesztőnek megismert üzletasszonyhoz. –
Imádnivaló. Az meg ott Elsie. Mondhatom, neki is megvan a maga
jellegzetes modora, akárcsak a mellette kapirgáló Audrey-nak.
Kiköpött Hepburn, nem gondolja?
Hannah alaposan megnézte magának a kis fekete-fehér tyúkot,
amely sikkes farmozgással tört utat magának a többi között. A
látványtól megint nevetnie kellett. – De. Igaza van.
Adrienne, mintha csak azt akarta volna mondani, hogy nekem
mindig igazam van, lazán megvonta a vállát. Hannah-nak muszáj
volt megmosolyognia a gesztust.
– Ott meg, nézze csak, Lay-a hercegnő pipiskedik. Korábban elég
bőbeszédű volt, de mostanság inkább csendben meghúzza magát
valahol. – Adrienne vágott egy grimaszt, és a fejét csóválta. – Egy
kicsit olyan, mint a fiam.
Hannah érdeklődve kapta fel a fejét.
– Conor?
– Igen. – Adrienne szája legörbült. – Feltételezem, most már tudja,
hogy nem is olyan régen még igazi nagymenőnek számított. És most
megelégszik azzal, hogy karbantartó- és kőművesmunkák tegyék ki a
napjait. Teljesen hátat fordított a szakácskodásnak. És tanítani sem
akar. Amikor nagyon szükség van rá, besegít persze, de állandó
szerepet nem vállal a főzőiskolában. Megszakad miatta a szívem. És
nem hajlandó elmondani, hogy mi okozta nála ezt a nagy
pálfordulást.
– Felsóhajtott. – Az a rengeteg tehetség mind kárba vész. –
Lemondóan hátrasimította a haját. – Ha csak a szánk jár, és nem a
kezünk, egyetlen tojást sem fogunk begyűjteni, nem igaz?
Azzal visszasietett a magtárba, magára hagyva Hannah-t a
gondolataival.
Egy perccel később két szalmával bélelt kosárral tért vissza, és az
egyiket odanyújtotta Hannah-nak. Az nyomban a karjára vette, és
máris úgy érezte magát, mintha a Mi kis farmunkból lépett volna elő.
Az első tojás megtalálása olyan örömmel töltötte el, mintha
drágakőre bukkant volna: felemelte, és győzedelmesen elvigyorodott.
Lenyűgözőnek találta, hogy a hangoskodó, kapirgáló tyúkok
valamelyike pottyantotta el nem sokkal korábban, amit abból lehetett
tudni, hogy még meleg volt. Gyorsan betette a kosarába, és máris
keresni kezdte a következőt. Gyorsan megállapította, hogy az ötven
tyúk naponta sok tojással ajándékozza meg a gazdáit. Tizenöt után
abbahagyta a számolást, ami nem jelentette azt, hogy nem örült,
amikor újabbal gazdagíthatta a kosarát.
– Most magára hagyom – mondta Adrienne. – Ha úgy gondolja,
hogy mindet összeszedte, vigye a konyhába. Majd később
találkozunk. – Azzal a fejébe csapta széles karimájú kalapját, és
magára hagyta Hannah-t. Bő, ezúttal világoskék vászonruhája lágy
hullámokat vetve követte lépteit; úgy nézett ki, mintha egy
preraffaelita festményből lépett volna ki. Amikor Hannah kosara
jócskán megtelt, elégedetten bevitte a farmház nagy konyhájába, ahol
a tűzhely mellett álló Bridget széles mosollyal üdvözölte.
– Jó reggelt, Hannah. Kitűnően időzített. Jöjjön, gurítson le
valamit. Egy kis teát. Vagy kávét. Szolgálja ki magát. – Miközben
beszélt, egy pult felé intett a fejével, ahol különböző méretű bögrék
sorakoztak egy vízforraló és egy nagy kávéskancsó körül.
Meredith és Alan már az asztalnál ült, és kávésbögréjüket
szorongatva vidáman csevegtek az üres tányérok felett.
– ’Reggelt.
– Helló, Hannah. Képzeld, ma leszedtem az első adag zöldségemet
– buggyantak ki Meredithből a rá jellemző, „azonnal el akarom
mondani” stílusban a szavak. – Esküszöm, az a kert maga a
mennyország. Minden friss benne. Alig várom, hogy később
megfőzhessem. Amikor visszamegyek Liverpoolba, biztos, hogy
veszek magamnak egy telket. Ha lesz rá alkalmad, te is vállalj kerti
munkát.
Hannah-t megmosolyogtatta a nő lelkesedése.
– Hát, nem tudom. Én a tojást gyűjtöttem össze ma reggel, és van
valami varázslatos abban, hogy minden egyes darabot meg kell
keresni. – Hannah maga is meglepődött azon, hogy ezt kimondta,
mert nem volt rá jellemző a túlzó jelzők használata.
Meredith felsóhajtott.
– Nagyon romantikus lehet. Mármint a tojáskeresés.
 Bridget mindkettőjükre rámosolygott, és megtörölte a kötényében
a kezét.
– És? Kérnek egyet reggelire? Hogy szeretik?
Hannah normális esetben nem evett többet egy pirítósnál, azt is
épp csak bekapta munkába menet. Most azonban úgy érezte, hogy
megérdemel valami finomat, főleg, hogy egész nap talpon lesz,
ellentétben a munkahelyével, ahol a munkaidő nagy részét a fenekén
töltötte.
– Én egy főtt tojást szeretnék, ha lehet.
– Keményet vagy lágyat?
– Lágyat. – Hannah Alanhez fordult. – No, milyenek voltak a
tehenek?
– Bambák – felelte Alan. – És nagyok. Komolyan mondom, ideges
lettem, amikor megláttam őket, pedig csak annyi feladatom volt,
hogy kinyissam előttük a kaput. A szerény képességeik ellenére
pontosan tudják, hová kell menniük.
Ebben a pillanatban Jason rontott be a konyhába Darth Vader-
mintás zokniban. Szorosan a nyomában Fliss és Izzy is megérkezett,
éppen akkor, amikor Hannah levágta a tojása csúcsát. Az aranyló
sárga láttán megállt a kezében a kés. Ezt a színt össze sem lehetett
hasonlítani azzal, amit a boltban vett tojásnál megszokott.
Jason ledobta magát egy székre, és morcosan kivett egy pirítóst az
asztalon álló kenyértartóból.
– Mit szólna egy szalonnás tojáshoz, aranyom? – fordult hozzá
Bridget jellegzetes manós mosolyával.
– Azok a disznók büdösek! – Láthatóan nem nyűgözte le a reggeli
feladata. – És csupa szar lett a tornacipőm!
– Vigyázz, nehogy Adrienne meghalljon! – figyelmeztette Fliss.
Jason dühösen felfelé bökött a középső ujjával.
– Leszarom, hogy…
– Gyerekek! – vágott közbe a fejét csóválva Meredith. – Hány
évesek vagytok pontosan?
Fliss felszegte az állát, és odalibegett a kávéskancsóhoz.
– Rohadtul jól jönne egy kis szalonna – közölte Jason hirtelen
támadt vidámsággal, mire mindenki elnevette magát. Bridget
addigra már bele is rakott néhány húsos szalonnacsíkot egy nagy
öntöttvas serpenyőbe.
– Istenem, ez a legjobb tojás, amit valaha ettem! – motyogta
Hannah, hitetlenkedő pillantással méregetve a tojástartót. – Tényleg
fantasztikus íze van. – Amihez nyilvánvalóan az abszolút
frissességnek lehetett köze, illetve az örömteli elégedettségnek, hogy
gyakorlatilag a tojó alól vette ki.
Meredith és Alan úgy bólogatott, mintha ők már réges-rég
tudnának valamit, amit Hannah nem.
– Várd ki a szalonnás változatot!
– Korán visszavonultál tegnap este. Ugye nem azért, mert valami
bajod volt?
– Egy kicsit fájt a fejem.
– Én is teljesen kivoltam – mondta Izzy. – Majdnem belealudtam a
desszertbe.
– Bele is aludtál! – vágta rá Fliss. – Még a hajad is csupa krém volt.
Izzy ragyogó mosollyal nyugtázta a megjegyzést, mit sem törődve
a másik lány hangját átitató kárörömmel, majd Meredith felé fordult.
– Isteni illatuk van ezeknek a fűszernövényeknek. Amint
hazaérek, kialakítok magamnak egy fűszernövényágyást. Nagyon
ösztönző, amit itt látok.
– Én meg most, hogy megkóstoltam ezt a tojást, a legszívesebben
beszereznék pár tyúkot, de sajnos egy második emeleti lakásban
lakom, és nem hiszem, hogy bármilyen szárnyas jól érezné magát egy
erkélyre kitett ketrecben.
– El is költözhetnél – vetette fel Izzy.
– El. Igaz – értett egyet Hannah nevetve. Nem tudta elképzelni,
hogy elköltözzön Manchesterből, főleg nem olyan helyre, ahol
csirkéket lehet tartani. Időtlen időkig tartott, míg rátalált a lakására,
elsősorban azért, mert a legkisebb hibát sem akarta elkövetni a
kiválasztásánál. A szülei kaotikus életmódja, és ahogy meghaltak,
megtanította rá, hogy semmibe sem szabad meggondolatlanul fejest
ugrani.
Reggeli után mindnyájan, immár párokra szakadva, átmentek a
konyhába.
 Hannah Izzyvel, Meredith Alannel és a nagyon is csendes Fliss
Jasonnel.
Adrienne napsugaras mosollyal, zubogó energiával üdvözölte
őket.
– Hogy vannak ma reggel? Készen állnak a kezdésre? Mint már
mondtam, ez a hét a lisztről fog szólni. A liszt, ha ételről van szó, az
egyik legalapvetőbb alapanyag, amit világszerte mindenütt
használnak. Ma tésztát fogunk készíteni. Vajastésztát, linzertésztát és
zsíros tésztát. És amit sütnek, az lesz ma a vacsora. Csirke
póréhagymás pitével, marha tésztában sütve és málnás
linzerkosárkák.
– Óóóóó… Abból a póréhagymából, amit én magam húztam ki a
földből, és a málnából, amit ma reggel szedtem – motyogta
izgalomtól remegő hangon Meredith a pult felé mutogatva.
– És a fűszernövényekből, amiket én – tette hozzá a zöld levelekkel
teli tartályokra mutatva Izzy.
– Jó nektek – mormogta Fliss, akit szemmel láthatóan nem
nyűgözött le az üvegházban végzett munka.
Bármilyen halkan mondta is, a nyilvánvalóan szuperhallással
rendelkező Adrienne meghallotta.
– Mindenki mindent kipróbálhat, ha szeretné. A tanfolyam egyik
célja, hogy a résztvevők közvetlen kapcsolatba kerüljenek mindennel,
aminek az ételkészítéshez köze van. Erről jut eszembe, Jason, egy
vagy két euró hiányzik a befőttesüvegből?
A fiú megvakarta a füle tövét, majd magán érezve Adrienne
kitartó pillantását, a pulthoz slattyogott, és az üvegbe pottyantott két
eurót. – Most már biztos, hogy boszorkány – motyogta. Hannah fülét
valami ilyesmi ütötte meg.
Közben megérkeztek a konyhai segítők, akik lisztet és vajat
helyeztek az egyes állomásokra.
– Először omlós vajastésztát fogunk készíteni. Meglátják, egyszerű
lesz. Mi a legfontosabb, amit erről a tésztafajtáról tudnunk kell?
– Hogy ne dolgozzuk túl? – kérdezte Alan.
– Igen.
– És hogy a hozzáadandó zsiradék a lehető leghidegebb legyen –
tette hozzá Meredith.
 – Kitűnő.
Adrienne röviden elmagyarázta, hogy miért fontos a két említett
szabály, aztán magukra hagyta őket.
Hannah elolvasta a receptet. Eddig életében egyszer készített
tésztát, nyolcadikos korában, háztartástan órán, de az már nagyon
régen volt.
Mereditht figyelte, aki a már korábban kimért liszthez adta a
felaprózott vajat, és megpróbálta utánozni a mozdulatait. Csakhogy
amikor a vajat a lisztbe dobta, olyan magasra röppent a táljából a
fehér por, hogy majdnem megfulladt tőle. Csak dühös pislogással
tudott megszabadulni a szemébe került lisztszemcséktől. Látta, hogy
Fliss égnek emeli a szemét.
Hannah morzsolni kezdte a hideg vajat a liszttel, de egy idő után
azon kapta magát, hogy egész máson jár az esze. Vajon miért lett
olyan dühös a puskás ember, amikor azt mondta neki, hogy
tudomása szerint nem az övé a föld? Volt valami nagyon fura abban,
ahogy túlreagálta a helyzetet. Még akkor is, ha ő tényleg
birtokháborítást követett el. Ez arra utalt, hogy a két család között
bonyolultabbak a viszonyok, mint hitte. Talán, morfondírozott, meg
kellene kérdeznie Conort. Felsóhajtott, mert eszébe jutott, hogy
milyen kedves volt vele a férfi előző este. Ami hiba volt, mert ez
elvezette azokhoz a még korábbi, még édesebb emlékekhez, amelyek
eddig meghúzták magukat a tudata mélyén. Ahogy a férfi teste a
testének feszült. Ahogy csókolta. És ahogy, isten bocsássa meg, ő
reagált. Elég, mondta magának. Véget kell vetnie ennek az ostoba
ábrándozásnak. Annak ellenére, hogy sohasem volt része jobb
szexben. Igen, tetszett neki a férfi. A tegnap esti kedvessége után
talán még jobban, mint eddig. Még akkor is, ha Conor – és ezt elég
egyértelműen kinyilvánította – nem akart tőle semmit. Amit meg is
indokolt. Sohasem kezdett viszonyt vendéggel. Továbbá, gondolta
Hannah, egy Conor Byrne kaliberű fickóhoz ő mindenképp kevés
lenne, akár vendégként tekint rá, akár nem.
– Hannah – szólalt meg mögötte Adrienne. – Nagyon durva ezzel
a szegény tésztával. Próbálja meg kicsit gyengédebben. Ahogy a
szeretőjével bánik az ember. Hannah elpirult. Az utolsó szeretője
nem más volt, mint Adrienne fia. Te jó ég, ugyancsak kínos lenne, ha
ez kitudódna! El sem tudta képzelni, mit szólna hozzá az asszony.
– A finom kenyérmorzsához kellene hasonlítania.
Hannah lenézett a keze alatt lévő vajas lisztcsomóra, és vágott egy
grimaszt.
– Elnézést. Elkalandoztak a gondolataim. Adrienne tekintete kis
elfelhősödött.
– A kulcsszó a szeretet. Szeretni kell azt, amit az ember csinál. Még
a tésztát is. Hannah arca megrándult. Az ő gondolatai bizony nem a
szeretet körül forogtak. A recept utasítását követve vizet adott a
tésztához, beledolgozta, amennyire tudta, majd betette a hűtőbe
pihenni az egyenletesnek semmi esetre sem nevezhető masszát. Ezt
követően csatlakozott a többiekhez, akik Adrienne-t figyelték, amint
gyakorlott mozdulatokkal kisodorta, majd beleillesztette a tésztáját a
pitesütőbe. Hannah tudta, hogy ő egymillió év gyakorlás után sem
lenne képes ilyen tésztával előállni.
– És most következzen a töltelék, aminek, ne feledjék, nagyon
fontos eleme a hús. A kiválasztásnál a minőséget nézzék. Az, hogy
két méretes, húsos mellet akarnak, önmagában nem elég. – Adrienne
látszólag ügyet sem vetett a kuncogásra, amit a szavai kiváltottak. –
Nézzék az enyémeket. Gyönyörűek. Egy helyi hentestől származnak,
aki csak ritka fajtákat árusít. Ez például Plymouth Rock.
A bemutató után mindenki visszatért a saját munkaállomásához,
hogy elkészítse a tésztájához a póréhagymás csirkemelltölteléket.
Ehhez legalább nem kellenek különleges adottságok, gondolta
Hannah megkönnyebbülten, amikor nekilátott felvágni a hagymát.
Közben megpróbált nem arra gondolni, hogy Jason, közvetlenül a
háta mögött, milyen gyakorlottan forgatja a kést. Pillanatok alatt
felaprította a póréját.
– Lenyűgöző – mormogta irigykedve Hannah.
– Boldogult ifjúkoromban ragadt rám. A rossz társaság hatása. –
Jason vigyorogva felkapta a kést, és boszorkányos ügyességgel
forgatni kezdte az ujjai között.
– Vigyázz! A végén még levágod az ujjadat. – Hannah arca
megrándult a gondolatra.

Á
 – Á, élni csak veszélyesen érdemes. – Azzal feldobta a kést,
elkapta, és folytatta az aprítást.
– Ez nem cirkusz – mondta Adrienne dorgáló hangon, amire
pimasz vigyort kapott válaszul. – Ugyanakkor megjegyzem, hogy
kitűnően bánik a késsel, Jason.
A fiú, Hannah legnagyobb meglepetésére, elpirult a dicséret
hallatán, és ahogy lehajtotta a fejét, az tökéletes ellentéte volt az
addigi hangos, kihívó viselkedésének.
– Idióta – mondta Fliss, aki egyenletesen, precízen szeletelte a
munkapadján a maga hagymáját.
Jason ezúttal úgy tett, mintha meg sem hallotta volna, és folytatta
a munkát.
– Hannah – ragadta meg Adrienne a kezét. – Ahhoz, hogy át
tudjuk vágni a zöldséget, előbb jól odanyomjuk, majd előretoljuk a
kést. Csuklómozgás és marok kérdése az egész.
Hannah hallotta, hogy Jason felvihog, és Fliss is felkapta a fejét a
kétértelmű megjegyzésre, de Adrienne most sem törődött velük.
Mire elérkezett a délelőtti szünet ideje, a csirkés-pórés piték is
elkészültek. Más kérdés volt, hogy milyen minőségben. Meredithét
tésztából megformált levelek díszítették. Jasoné egyenesen gyönyörű
volt a bordázott peremével. Alanén és Flissén is látszott a
szakértelem, míg Izzyé egy kicsit rozogának tűnt. Ami Hannah pitéjét
illeti… arról jobb volt nem beszélni. Nagyon igyekezett, a tésztája
mégis sikamlós és fényes maradt, az meg, hogy dekorálni is lehetne,
eszébe sem jutott. Mire megsült, a tészta elvált a sütő falától, és
középen besüppedt. Nem volt kifejezetten katasztrofális, de a
többiekével nem lehetett egy lapon említeni. Szerencsére nem a
Konyhafőnökben szerepelt, így nem kellett attól tartania, hogy
hazaküldik.
Amikor Adrienne megnézte a pitéjét, jóindulatúan elmosolyodott.
– Azt hiszem, tudja, hol rontotta el.
Nem. Hannah nem tudta. Mindent a recept szerint csinált, ami
alapján mindenki dolgozott. Szerencsére Adrienne a következő
állomáshoz ment.
– Mióta főz, Jason? – kérdezte. A többiekről lerítt, hogy jó ideje.

É
 – Körülbelül egy hónapja. Öö… melót kaptam egy étteremben. És
a szivar… hupsz, bocsánat… a konyhába osztott be. Megtetszett. A
főnök meg… ideküldött. A fa… ööö… a jó ég tudja, hogy miért. –
Adrienne-re pillantott, akinek a szája alig észrevehetően megrándult.
Jason rögtön a zsebébe nyúlt, előhúzott belőle egy eurót, és
meglóbálta. – És ha már itt vagyok, akár komolyan is vehetem.
Amúgy sincs más alternatívám. – Adrienne királynői bólintással
nyugtázta a kicsit hosszúra sikerült választ, majd Meredith
asztalához lépett.
Jason fitymáló pillantásokat vetett Hannah pitéjére.
– Mi a fittyfenének vagy te itt? – kérdezte végül, és becsületére
legyen mondva, igyekezett nem nevetni. Ehhez össze kellett
szorítania a száját.
Hannah felsóhajtott.
– Azért, mert nem tudok főzni.
– Valami olyat mondj, ami nem nyilvánvaló.
– Kösz, Jason.
– Bocs, csak vicceltem. Egyébként bárhogy néz is ki, ehetőnek
tűnik.
– És akkor még kedvesen nyilatkoztál – felelte kedvetlenül
Hannah. – Tényleg azért iratkoztam be a tanfolyamra, hogy
megtanuljak főzni. Rendesen.
Jason hirtelen támadt érdeklődéssel összevonta a szemöldökét.
– Mit értesz azon, hogy rendesen?
– Biztosan néztél már főzős műsorokat, ahol olyan szavakkal
dobálóznak, hogy párolás, roston sütés, hirtelen sütés, csőben sütés,
gyöngyözve főzés, vagy első csülök meg hátsó csülök… Tudni
akarom, hogy mi micsoda.
– Miért? – kérdezte értetlenül Jason.
Ez jó kérdés volt, de Hannah csak megvonta a vállát. Kínos lett
volna bevallani az igazat. Hogy nehezen viseli, ha nem jó valamiben,
főleg az ilyen alapvető dologban, mint a főzés, amihez Jasonnek
szemmel látható tehetsége volt. Ráadásul az igazságnak mélyre nyúló
gyökerei voltak. Hannah tudta, hogy jó a szakmájában, a
munkahelyén mindenki dinamikusnak, sőt briliánsnak tartotta, és ez
elég motivációt adott neki mindaddig, míg Sadie Burns-Coutts
személyében új kolléga nem érkezett az irodába. Egy gyönyörű,
szőke bombázó egyenesen Oxfordból. És – kiváló
szakácstudománnyal. Volt benne valami, ami pillanatok alatt
felszínre hozta Hannah mélyen eltemetett bizonytalanságait. A
flancos kinézete, a szabatos, tagolt beszéde. Úgy öltözködött, mint
egy topmodell, stílusos volt, vonzó és karizmatikus. És bár Hannah
tudta, hogy intellektuálisan egy szinten állnak, Sadie pillanatok alatt
szuper népszerű lett… valami olyasmi utat járt be, mint Mina.
Hannah-nak voltak ugyan barátai, de nem kötött gyorsan
barátságokat. Biztosra akart menni, mielőtt elkötelezte magát valaki
mellett. Ha őszinte akart lenni, mindig irigyelte Minát, amiért
könnyen barátkozott, és tudta, hogyan kell közel hozni egymáshoz az
embereket.
Hannah talán le tudta volna győzni a kezdeti ellenszenvét, ha
Sadie nem áll elő egy jótékonysági céges főzőverseny ötletével, amire
Hannah Viktória-szeletet sütött egy olyan recept alapján, amire
tizenhárom éves korában a nagynénje tanította. Kifejezetten büszke
volt a szépen megemelkedett piskótaalapra, az egyenletes formára és
a tetejét bevonó, tökéletes cukormázra… mindaddig, amíg meg nem
látta Sadie lenyűgöző, háromlépcsős málnamousse-át és a
csokoládétortáját, ami úgy nézett ki, hogy a Ritzben is nyugodtan
felszolgálhatták volna. Valamilyen oknál fogva Hannah
kiszámíthatónak, mi több, unalmasnak kezdte érezni magát az
élménytől. Mivel szeretett biztosra menni, mindig a kitaposott
ösvényt választotta az ismeretlen helyett. Ugyanazzal a recepttel állt
elő mindig, amit gyerekkora óta számtalanszor elkészített. Még
mindig élete első munkahelyén dolgozott. És megpróbált mindig
értelmesen, észszerűen eljárni. Ehhez képest tényleg ostobaságnak
tűnt, hogy egy torta miatt adta fel ezt a borítékolhatóságot. Mármint
hogy mindig a könnyebb utat választotta, és sohasem csinált
olyasmit, ami miatt ki kellett volna lépnie a komfortzónájából. És
amikor meglátta a Sunday Times mellékletében az Adrienne-ről szóló
cikket, egyenesen jelnek tekintette. A lénye egyik felére jellemző
sikerorientáltság nem hagyta, hogy bármilyen területen rosszul
teljesítsen.
Látta, hogy Jason még mindig a válaszát várja.
É
 – Olvastam egy cikket Adrienne-ről meg az iskolájáról. És arra
gondoltam, hogy itt biztos megtanulhatok pár dolgot. Rendesen.
Jason felhorkant.
– És te? Mit csináltál, mielőtt megkaptad azt a bizonyos éttermi
melót?
– Ezt is, azt is. Tudod. Te? Mi a rendes foglalkozásod?
– Ügyvéd vagyok.
Jason szeme elkerekedett. Persze csak színlelte a rettenetet.
– Jog. Már csak ez hiányzott! – Megrázkódott, amivel
megnevettette Hannah-t.
– Ne aggódj. Egy ideje már nem foglalkozom büntetőjoggal.
– Úgy érted, már nem rendelnek ki elfogott bűnözők mellé.
– Nem mondom, hogy nem fordult elő. De az már régen volt.
Jason bólintott, majd olyan hirtelen hagyta faképnél Hannah-t,
mintha nem tudott volna elég gyorsan elmenekülni.

Délután levelestésztát kellett készíteniük, amiről kiderült, hogy

elég nagy felhajtással jár. Többször újra kellett hajtogatni, és mindig
másik irányba, de Hannah sohasem emlékezett, hogy előzőleg melyik
irányba hajtogatta.
– A másikba – súgta a könyökénél Bronagh, aki neki és Flissnek
segédkezett. Méhecske módjára cikázott közöttük, és közben
elpakolta a piszkos edényeket, pótolta a hiányzó hozzávalókat, és
letörölte, ha kiömlött valami.
– Huh, köszönöm. – A délelőtti, összezsugorodott tészta után
Hannah most szeretett volna jobban teljesíteni, azért igyekezett
koncentrálni, és odafigyelt Adrienne utasításaira. Mindig hideg
vízzel öblítette le a kezét, különleges óvatossággal morzsolta bele a
vajat a lisztbe, egyszóval, nem kapkodta el a lépéseket. A gondolatai
azonban megint csak elkalandoztak. Miért lett a puskás ember
annyira ideges? Miközben a tésztát hajtogatta, felötlött benne egy
újabb gondolat. Conor öreg, roskatag kerítésről beszélt. Az a kerítés,
amelyen ő átmászott, vadonatúj volt. Még a frissen gyalult fa illatát is

É
érezni lehetett rajta. És szép, világos volt a színe. Nem volt ugyan
vidéki fruska, de ha nyers fát látott, felismerte.
– Hannah! – bökte meg a könyökét Bronagh.
Hupsz! Ettől kezdve csak a tésztájára figyelt, és amikor elérkezett
az utolsó fázis, még vonalzót is használt, hogy szép, egyenletes
széleket kapjon, és nem a kezére hagyatkozott, ahogy azt Alantől és
Meredithtől látta. És amikor átrakta a tepsibe a szépen vágott
négyzeteket, legnagyobb megelégedettségére egész elfogadhatónak
találta őket. A nap végére úgy érezte, hogy sikerült elérnie valamit,
még akkor is, ha a kész málnás kosárkái nem voltak olyan
tökéletesek, mint Jasoné. Igen. Ahhoz képest, hogy ő csinálta őket,
nem néztek ki rosszul.
– Ez már sokkal jobb, Hannah – mondta Adrienne, amikor
ellenőrző körútja során az ő süteményéhez ért.
– Köszönöm. – Hannah arca szinte ragyogott az örömtől.
– Képzelje csak el, milyen szépek lennének, ha szeretettel
készítette volna a tésztájukat.
 Kilencedik fejezet
Gyorsan kialakult a heti rutin. Hannah pillanatok alatt
megszerette az eltérő személyiségű tyúkokat, és esténként, amikor
fájós lábbal ágyba zuhant, ott kergették egymást a fejében az aznap
tanultakkal kapcsolatos gondolatok. Péntek este több mint örömmel
mondott igent egy kis kiruccanásra a kocsmába, amelyet Jason
javasolt, bár meggyőződéssel hitte, hogy a fiú született bajkeverő.
Amikor előállt az ötlettel, Fliss volt az egyetlen, aki vonakodott, de
amikor Jason viccelődve azt mondta, hogy „nem baj, úgysem valók
neked az ilyen flancos helyek”, ő is beadta a derekát.
Megbeszélték, hogy a Szarkaláb kunyhó előtt találkoznak, de
tizenöt perccel a megbeszélt időpont után még mindig Flissre vártak.
– Hol van ez az ostoba liba? – mormogta mérgesen a fel-alá járkáló
Jason. – A végén még bezár a kocsma, mire odaérünk.
Még jó párszor masírozott oda-vissza az udvaron, mígnem
kijelentette:
– Szerintem induljunk el nélküle.
– Mindjárt itt lesz – vélekedett Meredith, akinek a hét során
sikerült kisajátítania a békéltető tyúkanyó szerepét.
– Végre! Mi tartott ennyi ideig? – kérdezte Jason, miközben
vigyorogva végigmérte a lányt. Fliss megjelenése nem is lehetett
volna tökéletesebb. Frissen beszárított hajával, magas arccsontját és
mandulavágású szemét kihangsúlyozó, hibátlan sminkjével olyan
volt, mintha egy divatlap címlapjáról lépett volna le.
– Nagyon vicces vagy. De tudod, mit? Ne is próbálj kedves lenni.
Nem állna jól neked.
Jasonnel az élen elindultak.
– Esküszöm, ezek ketten olyanok, mint az egymást folytonosan
cukkoló testvérek – dünnyögte Meredith.
– És mintha élveznék is, hogy beszólhatnak egymásnak – tette
hozzá Alan. – Fliss nem is lehetne puccosabb, az ifjú Jason meg szeret
rosszfiút játszani, bár azt hiszem, a marcona külső szelíd lelket takar.
– Az biztos, hogy imádják bosszantani egymást. Remélhetőleg jót
tesz majd nekik a kocsma levegője.
 Jason azzal a rendíthetetlenséggel, amely a fiatal emberekre
jellemző, ha sörről van szó, a legrövidebb utat nézte ki a kocsma felé,
azt, amelyik a farmház mögött kezdődő gyalogösvény
meghosszabbításaként a hegyen át vezetett. Hannah szívesen követte;
már annak is örült, hogy ezúttal nem neki kell döntéseket hoznia.
Időnként kifejezetten pihentető volt együtt haladni a nyájjal,
különösen egy kellemesen meleg nyári estén, és elgyönyörködni a
hullámzó, zöld hegyoldalról nyíló tengeri kilátásban és a horizonton
sötétlő hegyek látványában. A madarak hangos csicsergéssel
figyelmeztették egymást a csapat közeledtére, amely az egyik kőfal
melletti ösvényhez érve felbomlott, és kettesével folytatták útjukat a
kitűzött cél felé.
– Ó, bassza meg! Mi ez a szag? – kiáltott fel Jason, majd hirtelen
megállt, és kinyújtott kezével megállította a mellette haladó Alant is.
– Jaj! Mindjárt elhányom magam! – siránkozott Fliss, és az orra elé
húzta a sálját.
Bármit éreztek is, olyan erős volt, hogy Hannah szeme könnybe
lábadt.
A fal túloldalán egy hatalmas trágyadomb volt, olyan hosszú, mint
maga a földdarab.
– Fúj! – Még Izzy is olyan képet vágott, mint aki mindjárt rosszul
lesz. Hannah gyors pislogásba kezdett.
– Ez elviselhetetlen! – mondta Jason, és az arca elé húzta a pólóját.
– Siessünk! A lehető leggyorsabban hagyjuk magunk mögött ezt a
szarkupacot. Egyáltalán minek van itt?
Senki sem válaszolt, mindenkit lefoglalt, hogy eltömje valamivel
az orrát, miközben majdhogynem futva elhaladtak az orrfacsaró
trágyahalmok mellett. Hannah-ban még az is felmerült, hogy ez is
Moss Murphy műve. Könnyen belefért a róla kialakított képbe, hogy
merő bosszantásból ő lapátolta ide a bűzös anyagot.
– Ezért nem laknék soha vidéken – dünnyögte Jason, amikor
nekivágtak az utolsó útszakasznak.
Nem lehetett eltéveszteni a kocsmát. Ott állt, pontosan annak az
útnak a végén, amelyen leereszkedtek, napsárgára festett falakkal, az
ajtaja mindkét szárnyán egy-egy festett, látszólag oda nem illő
tukánnal.
 – A Guinness híres tukánja! – kiáltott fel izgatottan Jason. – A
Sohóban is van egy Tukán nevű ír kocsma!
– Mi? Ez tetszik annyira?
– Naná! Ez egy ikonikus reklám a harmincas évekből! El sem
hiszem, hogy fennmaradt!
– El sem tudom képzelni, mi köze lehet a tukánnak az ír sörhöz –
motyogta Fliss, miközben egymást lökdösve benyomultak a
kocsmaajtón.
– Semmi, és szerintem éppen ez benne a lényeg – magyarázta
Alan. – Mivel senki nem értette, hogy került oda, megmaradt az
emberek fejében, és hosszú éveken át ezzel reklámozták a Guinnesst.
A mellékállásban reklámszövegeket író krimiszerző, Dorothy L.
Sayers találta ki.
– Ezt meg honnan az ördögből tudod? – kérdezte elismeréstől
csillogó szemmel Meredith.
– Tele vagyok hasznavehetetlen információval – felelte Alan, akit
elégedettséggel töltött el az asszony arcára kiülő csodálat.
Az alacsony mennyezetű kocsma bárpult mögötti falát teljes
egészében fotók borították, illetve emlékplakettek, régi söröskorsók
és különféle emléktárgyak egyvelege, köztük sárga színű, ausztrál
útjelző táblák, lakókocsimodellek és régi naptárak. Külön helyet
kapott egy nagy, fekete pólóing, világító sárga FBI felirattal, alatta
kicsit apróbb betűkkel: Foley’s Bar, Inch.
Hannah-nak muszáj volt mosolyognia, ahogy a bárpult felé utat
törtek maguknak a heti munka alól felszabadult, péntek esti
tömegben. Minden arcról lerítt a megkönnyebbülés, hogy „holnap
szombat, addig maradok, ameddig akarok”, és ezzel együtt egyre
vidámabb lett a hangzavar. Nincs ehhez fogható hang, gondolta
Hannah, miközben szinte várta, mikor üti át az általános alapzaj
szőtte hálót egy hangos nevetés. Laza pólóba és farmerbe öltözött
turisták és helyiek válla koccant össze, ahogy a pult felé igyekeztek a
következő sörükért. Senki sem követelt magának figyelmet vagy
rivaldafényt, ahogy az egy trendi manchesteri bárban megszokottnak
számított. A csapos, amikor észrevette őket, odaintett nekik. Itt a zaj
ellenére is sokkal fesztelenebb volt a hangulat, mint odahaza,
azokban a flancos bárokban, amelyekben az ember, ha már
odavetődött, mindenáron jól akarta érezni magát, még akkor is, ha
egyébként rosszkedve volt. Az írek, a jelek szerint, tudták, hogy kell
lazítani.
– Jó estét, emberek. Mivel szolgálhatok? – kérdezte a csapos azzal
a közvetlen kedvességgel, ahogy Írországban, Hannah eddigi
tapasztalatai szerint, mindenhol fogadták az embereket.
– Szerintem Guinness-szel kellene kezdenünk – vette át a szószóló
szerepét rá egyébként nem jellemző módon Alan. Csendes férfi volt,
az esetek többségében inkább hallgatott, mint beszélt. És mindenkire
odafigyelt. Hannah észrevette, hogy bármikor, bárkinek kész volt
segíteni, de sohasem tolakodott. – Írországban sokkal finomabb, mint
máshol.
– Brr… Én már kóstoltam egyszer – mondta Meredith. – Olyan íze
van, mint a fülzsírnak.
– És honnan tudod, hogy milyen ízű a fülzsír? – kérdezte őszinte
érdeklődéssel Alan.
– Hát, csak úgy tudom – felelte nevetve Meredith. – Tény, hogy
azóta sem ittam, és közben eltelt némi idő. – A férfi somolygó arca
láttán végül beadta a derekát. – Rendben. Iszom. De csak egy
pohárral, és azt is csak azért, hogy ne tarts fafejűnek.
Izzy és Hannah ugyancsak a pohár mellett döntött, míg Fliss, csak
hogy ellentmondjon a viccelődő Jasonnek, aki azzal ugratta, hogy
úgysem fog ízleni neki, egy egész pintet kért.
– Fogadjunk, hogy nem tudod egy húzásra meginni – cukkolta
tovább Jason.
Fliss nagyképű pillantással végigmérte a fiút, aztán huncutul
felcsillant a szeme.
– Mennyiben?
– Tíz euróban.
– Azt hittem, tartogatod a pénzedet, hogy befizethesd a
büntetéseidet az eurós üvegbe.
– Erre szívesen felteszek egy tízest.
– Gyerekek – szólt közbe békítő szándékkal Meredith, de akkor
már olyanok voltak, mint a párbajra készülő cowboyok.
– Legyen. De kiegészítem a fogadást annyival, hogy előbb
ledöntöm, mint te.
Á
 – Állom.
Mindketten a szájukhoz emelték a korsójukat, a többiek figyeltek.
A legnagyobb csodálkozásukra Fliss néhány sima korttyal megitta a
magáét, és semmi jelét nem adta annak, hogy ez kellemetlenséget
okozott volna neki, és mire Jason a pint egyharmadán túlverekedte
magát, lecsapta az üres korsóját a pultra.
– A rohadt életbe, te lány! – Jason kinyújtotta a kezét, Fliss
vidáman belecsapott, majd a fiú letett egy tízest a pultra.
– Ugyan. Nem kell a pénzed.
Jason azonban nem tágított, és Fliss kezébe nyomta a bankjegyet.
– A fair play azt kívánja, hogy elfogadd. Ezt nem hiszem el. Hol
tanultál meg így inni?
– Van két fivérem, akik hajlamosak azt hinni, hogy a lányok nem
tudják ugyanazt megcsinálni, mint a fiúk. Arról szól az életem, hogy
ennek az ellenkezőjét bebizonyítsam – válaszolta önelégült mosollyal.
Hannah-nak ízlett a Guinness. Élvezettel töltötte el sima,
kesernyés íze. Miután leültek egy megüresedett asztal köré,
kifejezetten kellemesen telt az este, és kivételesen még Fliss és Jason
sem vitatkozott. Mindannyian fáradtak voltak, lusták, és beszélgetés
közben a szokásosnál könnyebben csúszott az ital. Hannah
elcsodálkozott azon, hogy a különbözőségeik ellenére milyen gyorsan
együttműködő csoporttá tudtak alakulni.
Hannah feje már zsibbadt a rengeteg impulzustól, és a lába is
sajgott, de a kocsma hangulata és maga az érzés, hogy egy
mindnyájuk számára új helyen vannak, feldobta, akárcsak a
többieket. Először Alan és Jason állt fel az asztaltól, és beálltak
dobálni az egyik dartstábla elé. Hamarosan Fliss is követte őket.
Gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy egész ügyesen dobál, így senki
sem csodálkozott, amikor újabb fogadást kötöttek Jasonnel arra, hogy
ki ér el magasabb pontszámot.
Hannah bőven megelégedett azzal, hogy lazíthat. Közben
Mereditht hallgatta, aki a lányairól beszélt.
– Előállt egy olyan helyzet, hogy bármikor egyedül maradhatok.
Ezért is jelentkeztem a főzőiskolába. Hogy tegyek valamit magamért.
Eddig feleség és anya voltam, és nem akarok semmivé zsugorodni,
amikor úgy döntenek, hogy elmennek, és nélkülem élik tovább az
életüket.
Izzy égnek emelte a szemét.
– Nem is tudod, mekkora szerencséd van. Az én anyám nem
tudna meglenni nélkülem. Teljesen reménytelen. Már azzal is
hatalmas kockázatot vállaltam, hogy a tanfolyam idejére magára
hagytam. Még az is benne van a pakliban, hogy felgyújtja a házat,
ami nem is lenne olyan nagy baj, mert akkor legalább szert tehetnénk
némi pénzre a biztosítótól.
– Azért ellenőrizd a kötvényeteket – javasolta Hannah. – Ha a ti
hibátokból következik be valami, akkor nem biztos, hogy fizetnek.
– Hogy te mennyire fel tudod dobni az embert! – mormogta Izzy,
nagyot kortyolva a söréből.
– Bocsánat. Rossz szokás. Voltak ügyfeleim, akik beperelték a
biztosítójukat, mert nem fizettek nekik, miután leégett a házuk.
Kiderült, hogy egy áramszünetnél bekapcsolva felejtették a
hajszárítójukat, és elmentek egy étterembe vacsorázni. Pechjükre
közben újra lett áram. A fél ház lángokban állt, mire hazaértek. A
biztosító azt állapította meg, hogy a lakók hanyagságából keletkezett
a tűz. Elég nagy küzdelembe került bebizonyítani, hogy véletlen
baleset okozta.
– Lefogadom, hogy te mindig elolvasod az apró betűs részeket is,
igaz? – kérdezte Izzy.
– El. Mindig – ismerte be Hannah. – Óvatos természet vagyok.
Nincs értelme felesleges kockázatot vállalni, ha nem muszáj.
– Huh! Én erre képtelen lennék – mondta Meredith meglepő
átéléssel. – Amikor férjhez mentem, fel sem merült bennem, hogy a
férjem egyszer le fog lépni egy másik nővel, és én két kisgyerekkel
egyedül maradok. Ha akkor valaki azt mondja, hogy ez fog történni,
talán világgá is futok, de tudjátok, mit? Így, utólag már semmit sem
változtatnék meg. Nem mondom, hogy nem volt nehéz, de olyan
közel állok a lányaimhoz, hogy még hálás is vagyok a szemét
dögnek.
Miközben Meredith beszélt, Hannah, valamilyen hatodik érzékre
hallgatva, felpillantott, így tanúja lehetett annak, ahogy Conor az
öccse, Fergus társaságában, belép a kocsma ajtaján. Bár rögtön
elkapta róla a pillantását, és mintha tanulmányozni akarná, a kezébe
vette a pohara alatt átnedvesedett söralátétet, ahhoz nem volt elég
gyors, hogy ne vegye észre az izmos vállon megfeszülő sötétkék
pólót és a combra simuló kifakult farmert. Conor nem is lehetett
volna dögösebb. Hannah gyomra tájékán megmozdult valami, de az
azért is lehetett, mert eszébe jutott, milyen volt a férfi mellkasa,
amikor nem borította semmi. Aztán gyorsan rendreutasította magát,
hogy bármilyen jóképű is Conor, és bármilyen kedves volt is hozzá,
még mindig túlságosan el van telve magával.
– Láttad, ki jött be az imént? – kérdezte Izzy. – Mr. Szívtipró.
Személyesen.
– A korom alapján majdnem a nagyanyja lehetnék, de még én is
úgy gondolom, hogy van benne valami – mormogta Meredith. – Az
biztos, hogy jó helyen állt, amikor a szexuális vonzerőt osztogatták,
mert neki több zsákkal is jutott. Egy percig sem csodálom, hogy olyan
népszerű volt. Igazi Don Juannak tűnt fénykorában. Mindig valami
színésznővel vagy topmodellel szerepelt az újságokban. Tudtátok,
hogy eljegyezte Polly Daventree-t? Azt a színésznőből lett
sztárszakácsot. Gyönyörű nő. Nagyon szemrevaló párt alkottak.
– És? Mi lett velük, hogy múlt időben emlegeted őket? – tette fel
Izzy azt a kérdést, amelyen Hannah is rágódott magában. Polly
Daventree nevét kivételesen ismerte – ő lett a MasterChef VIP
győztese jó egy évvel korábban, és bár Hannah nem nézte a műsort,
nem kerülhette el, mert azzal volt tele minden pletykalap.
– Senki sem tudja. Már szinte zúgtak az esküvői harangok, amikor
váratlanul egy másik fickó tűnt fel a nő mellett. Nem mintha Conort
ez megviselte volna. Attól kezdve szinte váltották egymást a
csinibabák az oldalán. Hogy finoman mondjam, megjárta a hadak
útját. Több mérföld van benne, mint egy bérautóban. Nem tudom,
megállapodik-e valaha. Ahogy anyám szokta mondani, mindenütt ott
van a szeme. Nézzétek csak! Most is úgy kell elhessegetnie a csajokat.
A lánnyal a dublini szállodában ez lehetett a baj, gondolta
Hannah. Azért nem érdekelte Conort, mert nem volt híres. Azok
alapján, amit megtudott róla, most már biztosra vette, hogy bárkit
megkaphatott. Akit csak akart.
 – Nem úgy tűnik, mintha osztanád a véleményünket, Hannah –
jegyezte meg Izzy. – Nem a típusod?
Hannah nevetésszerű hangot hallatott.
– Nem, egyáltalán nem. Túl sokat gondol magáról. Nem igazán
bírom az ilyen embereket.
– Okos kislány – paskolta meg Meredith a kezét. – Túl jó lennél
neki.
Odahaza? Van barátod?
– Nincs – felelte Hannah.
– Hogyhogy? Hihetetlen, hogy egy ilyen csinos, vonzó lánynak ne
legyen senkije.
– Nem mondom, hogy nem volt – vonta meg Hannah a vállát. –
De még nem találtam meg az igazit.
A férfiak többsége, akikkel találkozott, egyben a kollégája is volt,
és vagy foglaltak voltak, vagy ha próbálkozott közülük valaki, az
olyan dumával tette a szépet, hogy rögtön megnyilvánult a köztük
lévő szakadék. Hannah olyan férfira vágyott, aki nemcsak jóképű és
okos volt, hanem ambiciózus is. Az, hogy gazdag legyen, nem volt
igazán fontos, de kellett benne lenni valaminek, amit Hannah
vonzónak talált. Nem gondolta, hogy ez túl nagy elvárás a másik
nemmel szemben.
– És neked, Izzy? Van valakid? Izzy ugyancsak elnevette magát.
– Nincs. Látványosan szingli vagyok. Volt ugyan pár ajánlatom,
de többnyire azért, mert gazdagnak hisznek, pedig nem vagyok az.
– Ez érdekesen hangzik.
– Á, ha engem kérdezel, inkább tragikus. Az egyik bácsikám rám
hagyott egy impozáns romhalmazt. Ugye nem baj, ha nem folytatom?
– Izzy válla előregörnyedt egy kicsit, de aztán megemberelte magát,
és kihörpintette a maradék sörét. – Ne igyunk még egyet?
– De, ihatunk. Már hozom is – mondta Hannah, és szinte felugrott.
Az egyik fele nagyon be akarta bizonyítani, részben neki, részben
Conornak, hogy közömbös a férfi iránt.
– Merry, neked mit hozhatok? – kérdezte a bárpult felé pillantva,
ahol Conor a csapossal beszélgetett.
– Azt hiszem, most inkább bort kérek. Az kisebb mennyiség. Ha
még egy korty Guinnesst lehajtok, akkor pisilni járok egész éjjel. Nem
beszélve arról, hogy nem is ízlett annyira. Még mindig az a
véleményem, hogy fülzsíríze van. Inkább – biccentett a szinte tele
pohara felé – ezt is Jasonnek adom. Úgy látom, ha sörről van szó,
nem válogatós.
Hannah a bárpulthoz közeledve úgy érezte, mintha pillangók
kezdtek volna röpködni a gyomrában. Ennek ellenére igyekezett
közömbös képet vágni. Maximum egy „de örülök, hogy itt
találkozunk” pillantásra gondolt – mintha addig észre sem vette
volna a férfit.
– Helló, Hannah.
– Conor! Nahát! – Megpróbált úgy tenni, mintha nem szorult
volna össze a gyomra. Miért ne viselkedne civilizált módon? Ahogy ő
értékelte, kötöttek egy ki nem mondott megállapodást, mely szerint
meg nem történtnek tekintik azt, ami Dublinban történt, és ez
Hannah-nak nagyon is megfelelt.
– Isten hozott Inch legmenőbb kocsmájában. Úgy döntöttetek,
hogy kirúgtok egy kicsit a hámból? – biccentett Meredith és Izzy felé.
Hannah bólintott. Úgy érezte, leragadt a nyelve, és nem látott
mást, csak a férfi borostától feketéllő állát. Meg a száját, ami
mindentudó mosolyra húzódott. A legszívesebben a padló alá
süllyedt volna. Hogy lehetett ekkora idióta? Miért nem hagyta, hogy
Izzy jöjjön a pulthoz az italokért? Haragudott magára, és hogy
mentse a menthetőt, kihúzta magát, és elszántan a férfi szemébe
nézett. Meg akarta mutatni neki, hogy a legkevésbé sem zavarja a
jelenléte; igaz, abban a pillanatban csak a szíve akart kiugrani a
mellkasából. Mi volt ebben az emberben, amitől így összezavarodott?
Pedig tudta, hogy rossz helyen kereskedik; ezt maga a férfi tette
nyilvánvalóvá, nem is egyszer. Felszegte az állát.
– Úgy látom, ez itt a helyi éjszakai élet központja.
– Az bizony. Remek a hangulat, nem?
– De. – Hannah megragadta az alkalmat, hogy körbepillantson,
mert akkor nem kellett abba az átható, mindent látó kék szempárba
néznie. – Rengetegen vannak.
– Még néhány hét, és nem lesznek ennyien. A kölykök
visszamennek az iskolába, és azt követően minden ellaposodik.
– Ah. Niamh is? Tudod, aki a konyhában szokott segíteni.
Ő
 – Az unokahúgom? Ő csak nyaranta dolgozik. Ha vége a
szünetnek, minden reggel fel kell majd szállnia az iskolabuszra, ami a
többi gyerekkel együtt Traleebe viszi.
Hannah elmosolyodott a férfi kiejtésén.
– Min mosolyogsz?
– Semmin. Csak azon, ahogy a falu nevét kiejtetted. Nagyon
másként hangzik, mint ahogy én mondtam volna. Nem is sejtettem,
hogy ennyire közel van. Egyetemi barátaim laknak ott. – Akiket,
gondolta, már rég fel kellett volna hívnia.
– Igen, ti, britek, hajlamosak vagytok megcsonkítani a nyelvünket.
Ami elég szórakoztató tud lenni.
– Abban biztos vagyok. Tényleg, beszélsz írül? – Hannah
legnagyobb meglepetésére minden kiírás kétnyelvű volt.
– Sajnos nem olyan jól, mint illene. Kicsit be vagyok rozsdásodva.
A családban Bridget nagyi az igazi gaeilgeoir. Ő jobban tud írül, mint
angolul.
– Mit adhatok? – kérdezte a csapos.
– Három pohár fehérbort kérek, ha lehet.
– Egy ilyen csinos kis jószágnak mindent lehet. Hol rejtőzködött
eddig, szépségem?
Conor megcsóválta a fejét.
– Barra O’Toole, te aztán ismered a bőgést. A hölgy a főzőiskola
vendége, és több esze van annál, mint hogy bedőljön a te hízelgő
dumádnak.
– Jézus, te aztán le tudod lombozni az embert, Conor. Mindenkit
magadnak akarsz? Nem elég, hogy a fél kocsma utánad liheg? –
Kicsit eltúlozva a gesztust, égnek emelte a szemét. – Ezt a mohóságot!
Három fehérbor, máris hozom – vigyorgott Hannah-ra. – Mennyi
időre jött?
– Hat hétre. De az első már eltelt.
– Akkor még van idő arra, hogy jobban megismerjem – mondta, és
egy kacsintást követően a pult végéhez lépett, és leemelt a porcról
három poharat.
– Ne is figyelj rá – mormogta Conor. – Csak játszik veled.
Hannah felvonta a szemöldökét, amivel, ha csak egy pillanatra is,
kibillentette az egyensúlyából a férfit.
 Barra visszatért a poharakkal, és kitöltötte a három bort.
– Segítek – ajánlkozott Conor, és miközben Hannah előhúzta a
tárcáját, hogy fizessen, kettőt fel is kapott. A másik kezével a saját
pint sörét ragadta meg.
– Öö… Köszönöm – makogta Hannah, de a férfi már az asztal felé
tartott, ahonnan Meredith és Izzy titokban a pultnál zajló jelenetet
figyelte. És nemcsak hogy letette az italokat, hanem le is ült.
– Remek – motyogta Hannah a poharába.
– Kösz, Hannah. – Izzy és Merry rögtön koccintásra emelte a
poharát.
– A csodálatos kurzusunkra! – mondta Merry. – Én már most
nagyon élvezem. Rengeteget tanultam.
– Ne is mondd! Én is! – fűzte hozzá Izzy izgatottan. – Néha azon
kapom magam, hogy nem igazán tudom követni, de fantasztikus.
– És te, Hannah? Szintén élvezed? – kérdezte Conor.
– Hm… – dünnyögte Hannah, ami igen is lehetett, meg nem is,
majd hozzátette: – Nekem egy kicsit fárasztó.
– Hát igen. Anya meg tudja dolgoztatni az embereket.
– Amikor ő csinálja, minden olyan könnyűnek tűnik. És nagyon
inspiráló személyiség! Azok a fűszernövények meg virágok, amiket a
salátáihoz használ! Rengeteg ötletet kapunk. Nem győzök jegyzetelni
– lelkendezett Meredith, majd gyorsan elhallgatott. – És mindig
végighallgat, pedig néha nagyon belefeledkezem a mondandómba.
Csodálatos asszony. Odáig vagyok érte.
– No igen. Jellemző – felelte Conor. – Mindenki így van vele. A
legtöbb diákjával ma is kapcsolatban van, bárhol lakjanak is a
világban. És többen közülük visszajárnak az iskolába tanítani.
Gyakran csak az utolsó pillanatban derül ki, hogy ki áll majd az
oktatóasztal mögött. Killorgallyban elég kalandos tud lenni az élet.
– Csodálatos lehetett itt felnőni.
– Hmm… – döntött a semmitmondó válasz mellett Conor is. És
bár elhúzta a száját, a mosolya ezúttal nem érte el a szemét. Hannah
éles pillantással mérte végig a szenvtelen arcot. – Az biztos, hogy az
étkezések mindig érdekesek voltak. Mi nemcsak megettük az ételt;
minden egyes falatot megvitattunk.
 Hannah arra gondolt, hogy Conornak bizony kiszámíthatatlan,
szokványosnak semmiképp sem nevezhető gyermekévei lehettek.
Elképzelni sem tudta, milyen lehet, amikor bárki, bármikor
betoppanhat valaki életébe, és ha ez nem lett volna elég, a betoppanó
idegenekkel meg kellett osztania az otthonát is. És ez nyilván még a
legtágabb komfortzónán is túlmutatott.
– És itt élni… – nyújtotta ki a kezét Meredith az ablak felé, mintha
magához akarná ölelni a csodálatos panorámát.
Conor bólintott, és ezúttal nemcsak felfelé kunkorodott a szája,
hanem az arca is kigyúlt.
– Hát igen. Tényleg fenséges egy környék. Mindig szerettünk kint
lenni a szabadban. Főleg, amikor az egész part a miénk volt.
Szünetben, amikor végeztünk a feladatainkkal, a nővéreimmel és
persze a szoknyájukba kapaszkodó Fergusszal lementünk a vízhez,
és ott töltöttük, ami a napból még hátravolt.
– Még nem is jártam a parton – sóhajtotta Izzy. – Messze van?
– Van egy ösvény, amelyik a farmon kezdődik, Hannah háza
mögött. – Conor gyors pillantást váltott a lánnyal. – Ezt kell követni
egészen addig, míg el nem éri a főutat. A főúton már csak egy rövid
szakaszt kell megtenni egy kis gyalogútig, ami a partra vezet. Nem
lehet eltéveszteni. – Ismét Hannah-ra pillantott. – Lesz közben egy
kerítés, bár olyan roskatag, hogy lehet, hogy már össze is dőlt, de azt
nem kell figyelembe venni.
– Ami azt illeti – vágott közbe Hannah –, én nagyon is újnak
láttam.
– Újnak? – Conor szemöldöke felszaladt. – Persze relatív, hogy
kinek mi az új. Moss Murphy túl fösvény ahhoz, hogy új kerítésre
költsön. – Kicsit lenézőn Hannah-ra mosolygott. – Biztosan elnézted.
Hannah szeme elkeskenyedett.
– Mi köze egy kerítés megítéléséhez annak, hogy városi vagyok?
– Inkább az ijedtségnek lehet köze hozzá. Nem mintha
csodálkoznék, hogy megijedtél. Jártam Moss Murphynél, és
elbeszélgettem vele az esetről. Ráijesztettem, hogy legközelebb, ha
ilyesmi történik, jelenteni fogjuk az őrszobán. Bár ő váltig állította,
hogy nem tud semmiről.
 Izzy és Meredith tátott szájjal, felélénkülve figyelte a
szóváltásukat.
– Megijedtél? Mi történt? – Merry, aki nem a tapintatos
beszédmodoráról volt híres, köntörfalazás nélkül lecsapott.
Hannah dühös pillantást vetett Conorra.
– Összetűzésbe keveredtem az egyik szomszéddal, mert szerinte
birtokháborítást követtem el, és jól leszúrt. De akár megijedtem, akár
nem, azt hiszem, voltam olyan állapotban, hogy eldöntsem, roskatag
kerítés zárta-e el a partra vezető ösvényt, vagy egy teljesen új.
– Lehet, hogy nem is ugyanarról a kerítésről beszélünk – jegyezte
meg békülékenyen Conor.
– Milyen messze van a farmtól a part? – kérdezte az örök
békéltető, Meredith.
– Pár kilométerre. Egy nagyobbacska ugrás – felelte Conor az
idősebb nőre villantva ragyogó mosolyát. Hannah savanyú képet
vágott mindehhez. Ő ugyan nem tévedett, de ha Conor nem hitt neki,
az már az ő dolga.
– Remélem, arrafelé tisztább a levegő. Idejövet ugyanis majdnem
megfulladtunk a penetráns bűztől.
Conor arca megrándult.
– Hát igen. Nagyon sajnálom. Az is Murphy műve. Ő hordta azt a
rengeteg trágyát a kerítés tövébe, mert nem tetszett neki valami, és
így akart kiszúrni velünk. Még szerencse, hogy nem a farm főbejárata
mellé pakolta le, mint a múltkor. Nagyon szeret borsot törni az
orrunk alá. Most az nem tetszik neki, hogy teljesen átépítem az egyik
házat, pedig tudja, hogy az sohasem lesz bérelhető, azon egyszerű
oknál fogva, hogy én fogok benne lakni.
– Mégis, mi nem tetszik neki ebben? Egyáltalán, mi köze hozzá? –
kérdezte méltatlankodva Izzy.
– A siker gyakran irigységet szül – felelte Conor majdhogynem
együttérző hangon. – Nem könnyű csupán birkatenyésztésből
megélni. Ráadásul a munka is nehéz. Murphy látja, hogy anyához
özönlenek az emberek a világ minden részéből. Ételfesztiválokat
rendezünk, szüreti mulatságot tartunk. Híres séfek látogatnak el
hozzánk, és minderről a helyi lapok is tudósítanak. Mindez szegény
öreg szeme előtt zajlik, és bár a sikerünk nem befolyásolja az
életkörülményeit, nem tud örülni neki. A főútról induló bekötőutat
közösen használjuk, és nincs olyan hónap, hogy a traktorja le ne
robbanna a közepén.
– De hát a mamája nagyon megdolgozik a sikerért – vélekedett
Meredith.
– Ezt a mi kedves szomszédunk nem látja be – válaszolta Conor
szárazon.
Hirtelen játszani kezdett egy hegedűs, akihez néhány hang után
egy gitáros is csatlakozott. Az előbbi állt, a másik az egyik sarokba
behúzódva ült a bárpult mellett, és egy népdalt kezdtek játszani. A
kocsmában szinte mindenki ismerhette a dalt, mert elhallgattak,
amikor a gitáros fiú énekelni kezdett. Hosszú haja a zene ritmusára
röpködött az arca körül. A mellette hegedülő lánynak ugyanolyan
haja volt, de az arcvonásaikban is volt némi hasonlóság, különösen a
csúcsos állukban, és ugyanaz az álmatag mosoly ragyogta be
mindkettőjük arcát.
Hamarosan többen is tapsolni kezdtek, mások meg
bekapcsolódtak az éneklésbe, és hangos kiáltásokkal jutalmazták az
előadást, amikor a dal véget ért. A zenészek nyomban játszani
kezdték a még ismertebb, „Vad vándor” című nótát.
– Nagyon jók – jegyezte meg lelkesen Izzy.
– Évek óta játszanak. Testvérek, de csak a nyári szünidőre jöttek
haza.
Mindketten a Trinityben tanulnak, Dublinban.
– Nevük is van?
Conor elnevette magát.
– Rory és Roisin. Ők a Dupla R. Egész kis korukban kezdtek itt
zenélni.
Egyébként Barra unokatestvérei.
– Barra a kocsma tulajdonosa? – kérdezte Hannah.
– Igen. A nagyapjától vette át a boltot jó pár évvel ezelőtt. Az apja
meghalt.
Halász volt, és ’97-ben, egy viharban, lesodorta a hajója
fedélzetéről egy hullám.
– Maga mindenkit ismer a környéken? – kérdezte Meredith.
– Majdnem.
 – Az nagyon jó lehet – vélekedett Hannah. Arra gondolt, hogy
látásból ő is sokakat ismert a házban, amelyikben lakott, de még csak
köszönni sem szoktak egymásnak.
– Ha a hátrányokat nem számítjuk – válaszolta mosolyogva
Conor. – Mrs. Clonnarty, aki a postát működteti, még mindig
emlegeti, hogy tizennégy éves korunkban meztelen fürdőzésen
kapott bennünket Rona McPhaillel, főleg akkor, amikor a boltjában
mozdulni sem lehet a turistáktól. – Szomorkásan elmosolyodott. –
Rona persze férjhez ment azóta, és négy gyermek boldog anyukája.
Senkit sem ismerek, aki nála hangosabban tudna nevetni. Nagyszerű
lány, de azért el tudnám viselni, ha Mrs. C nem dörgölné az orrom
alá az ifjúkori csínytevésemet, valahányszor beugrom hozzá feladni
egy levelet.
Mindnyájan jót nevettek a történeten, és Hannah még egy piros
pontot is adott a férfinak azért, hogy nem félt kifigurázni magát. Bár
ettől még úgy gondolta, hogy aki egyszer Don Juannak áll, az mindig
az is marad. Csak azt nem értette, miért bizonygat magának olyasmit,
amit nyilvánvalóként kellene kezelnie.
Amikor a dartsjátékosok visszatértek a helyükre, közelebb kellett
csúsznia a padon tőle addig tisztes távolban üldögélő Conorhoz. A
férfi közelsége egyszerre volt pokol és mennyország. Még a dupla
farmerrétegen át is érezte a combja melegét, és minden alkalommal,
amikor előrehajolt a söröskorsójáért, megcsapta az orrát a férfi
arcszeszének enyhén citromos illata. Hullámokban törtek fel benne a
dublini éjszaka emlékei. Csak nagy erőfeszítéssel tudta rávenni
magát, hogy ne a hotelszobában történtekre gondoljon minduntalan.
Megpróbált újfent belemerülni a kocsma hangulatába. A hétvége
nyilvánvaló hatására mindenki rendkívül laza volt, és ezt a „végre
nincs semmi dolgom” hangulatot csak fokozta a fülbemászó zene.
Bárhová nézett, mindenki mosolygott, bólogatott, vagy a cipőjével
verte a ritmust a fiatal testvérpár zenéjére. Csak ír dallamok
csendültek fel: a U2, a The Cranberries és Damien Rice dalai. És
továbbra is elhangzott néhány Hannah számára teljesen ismeretlen
népzenei motívumokra épülő zeneszám.
– Hé, Conor Byrne! – kiáltott oda Barra a bárpult mögül. – Adjatok
már elő valamit a kisöcséddel!
 A felszólítást hangos tetszésnyilvánítás követte, és Fergust
szabályosan lökdösni kezdték az asztaltársaságát alkotó fiúk.
Conor vigyorogva felállt.
– Hát, ha muszáj… – Az öccsével együtt a zenészekhez lépett,
összedugták a fejüket Roryval és Roisinnal, majd a lány átadta
Fergusnak a hegedűjét, aki hármat számolt, mire Rory pengetni
kezdett a gitárján egy gyors, ismerősnek tűnő dallamot.
– Az egyik kedvencem – dörmögte Alan széles mosollyal, és
nyomban verni kezdte a ritmust az asztalon.
– Mi ez? – kérdezte Hannah suttogva, mert sehogy sem tudott
rájönni, hol hallotta már ezt a számot.
– Az egyik legnagyobb. A „Fisherman’s Blues” a The
Waterboystól.
Conor egy hangos kurjantás után énekelni kezdett, miközben
Fergus magabiztosan húzogatta a vonót a húrokon. Igazi virtuóz
módjára minden porcikája együtt mozgott a zenével. Conornak mély,
bársonyos hangja volt, amivel magával ragadta a közönséget.
Nagyon gyakorlottnak tűntek, ahogy a mindenféle emberből
összeverődött tömegnek játszottak és énekeltek, akik tapsviharral és
helyeslő bekiabálásokkal fejezték ki tetszésüket. Úgy mozogtak a
színpadon, mintha oda születtek volna, és Hannah sem tudta
megállni, hogy ne mosolyogjon és tapsoljon. Egy idő után már szinte
mindenki énekelt. A zenélés öröme és az együttlét boldogsága
mindenkire átragadt, így hamarosan Hannah asztaltársasága is
csatlakozott a vidám kórushoz, mi több, még olyanok is voltak, akik
táncra perdültek jókedvükben.
Amint befejeződött a szám, az alkalmi duó, a kocsmában
összegyűltek legnagyobb örömére, rögtön belekezdett a „The Whole
of the Moon”-ba. Ekkor már tényleg nem volt senki, aki ne énekelt
volna. Conor, igazi showmanként, járkálni kezdett a vendégek
között, időnként megpörgetett egy-egy lányt, és mosolygó arcával
elhitette velük, hogy csak nekik énekel. Egyértelműen az elemében
volt. Hannah megpróbált nem tudomást venni a szívébe hívatlanul
belopakodó féltékenységről. Semmi oka nem volt rá, hogy bármit
érezzen Conor iránt. Rossz döntést hozva együtt töltöttek egy
éjszakát, amin már nem tudtak változtatni, viszont megállapodtak
abban, hogy maguk mögött hagyják. Elszántan, hogy jól fogja érezni
magát, és nem gondol többé a férfira, hagyta, hogy beszippantsa a jó
hangulat. Megragadta Izzy kezét, és odarángatta a táncolók közé.
Aztán Alan is felkérte Mereditht, és hamarosan az egész kocsma
énekelve ropta. Egy szédítő pillanatban Hannah betáncolt Conor
látómezejébe, és képtelen volt elfordulni, amikor a pillantásuk
összeakaszkodott. A férfi mosolyába extra gyengédség vegyült, és
Hannah megesküdött volna, hogy csak neki énekel a teliben tündöklő
holdról. Bár lehet, hogy csak szerette volna, hogy neki énekeljen.
Amikor a dal hatalmas tapsvihar közepette véget ért, Conor
meghajolt, összeütötte a tenyerét Roryval, és a tömegen át utat tört
magának Hannah-ék asztala felé. Közben persze mindenki meg
akarta állítani, és aki mellett elhaladt, az megveregette a vállát.
Amikor leült, a szájához emelte a korsóját, és egy hajtásra kiitta, ami
még benne volt. A szeme ragyogott, a mosolya szinte a füléig ért.
– Hát, ez jólesett.
– Nagyon jók voltatok – mondta Hannah, és még mindig a
fantasztikus atmoszféra hatása alatt, visszamosolygott a férfira. –
Olyan, mintha egy buliban lennénk. – Körbepillantott a vendégeken,
és azt látta, hogy mint korábban is, beragyogja az arcukat az őszinte
öröm. Közel hozta őket egymáshoz a közös éneklés és a zene. Ritka
pillanatnak számított az ilyen, és Hannah maga is úgy érezte, hogy
szétfeszíti a szívét a boldogság. Most már értette, miért szerettek bele
az emberek olyan könnyen Írországba.
– Mi így szórakozunk. Imádunk énekelni és táncolni. Semmi sem
fogható egy ír kocsmában eltöltött péntek estéhez.
Barra jelent meg az asztaluk mellett, és letett Conor elé egy pint
Guinnesst.
– Szép volt, fiú. Ha máskor is énekelnél, csak szólj. Szorítok neked
helyet a fellépők között. Főleg, ha Maireadet is magaddal hozod.
Conor felemelte a korsóját, és hálásan bólintott.
– Köszönöm az ajánlatot. De ha a The Corrs nyomdokaiba
akarunk lépni, még fejlődnünk kell.
– Csak várd ki a végét. Az a hír járja, hogy a kis Niamh már most
jól ki tudja ereszteni a hangját.
 – Ne aggódj! Bridget nagyi mindnyájunkat megénekeltet majd a
szüreti mulatságon. – Conor égnek emelte a szemét. – És lefogadom,
hogy végigtáncolja az éjszakát. Mindenkinél jobban fogja bírni.
– A nagymamád egy élő legenda. Nem ismerek nőt, aki jobban
hegedülne. – Barra gyorsan összeszedte az asztalról az üres
poharakat, és visszasietett a pult mögé.

– Nézzétek, mennyi idő van! – kiáltott fel Meredith, majd letette a

poharát, és bágyadtan pislogott. – Hogy szaladhatott így el az este?
Fél tizenegy is elmúlt, és koromsötét van odakinn. Hogy fogunk
hazatalálni?
– Ne aggódjon – nyugtatta meg Conor. – Majd elkísérem magukat
a farmhoz vezető ösvényig. Addigra feljön a hold, és megvilágítja a
hazavezető utat.
Jason halkan mormogott valamit arról, hogy egyesek miért
akarnak ilyen korán hazamenni, de Fliss rövid úton elintézte,
mondván, hogy ne legyen ennyire önző, gondoljon másokra is. A
mozgalmas hét után mind elég fáradtak voltak, és Hannah
önmagához képest még túl sokat is ivott.
Ahogy a meleg, áporodott, zajos kocsmából kiléptek a hűvös
éjszakába, mellbevágó volt az ellentét, ami bár nem józanította ki
Hannah-t, valamennyire észhez térítette.
– Nézzétek a csillagokat! – mondta.
– A jó édesanyját! – dörmögte Jason. – Ezek valódiak?
– Itt aztán nincs fényszennyezés. Hát nem gyönyörűséges?
Ugyanilyen ott is, ahová nemrég költöztem. Arra gondoltam, hogy
csillagnéző estéket fogok szervezni turistáknak – mondta álmatagon
Izzy.
– Miért, hol az ördögben laksz? A semmi közepén? – kérdezte
Jason, amint Hannah-val és Izzyvel pár lépés lemaradással követték a
többieket. Alan már a kilépéskor kisajátította magának Mereditht,
míg Fliss – miért nem lepődött meg senki? – magától értetődőn
rástartolt Conorra. Hannah látta, hogy kacér mozdulatokkal ide-oda
dobálja hosszú szőke haját, és ha kellett, ha nem, kötelességtudóan és
hangosan bele-belenevetett az éjszakába.
– A Skót-felföldön lakom. Egy kastélyban.
– Nem mondod komolyan. Ezek után be sem merem vallani, hogy
én egy kétszintes viskóban lakom az anyámmal és a húgaimmal
Bethnal Greenben.
– Ó, nehogy azt hidd, hogy olyan nagy szám! Egy romhalmaz az
egész. Valahogy meg kellene mentenem. Az őrült bácsikám hagyta
rám, és bár én szívesen túladnék rajta, az anyám mindenáron meg
akarja tartani. Mindig azt hitte, hogy egyszer az övé lesz. Ami egy
külön történet. Ha engem kérdeztek, az egész hely egy hatalmas
pénznyelő. – Hangosan felsóhajtott. – Nem is akarok rágondolni.
Szegény Izzy tényleg nagyon elkedvetlenedett.
– Lefogadom, hogy ez a Fliss minimum egy palotában lakik.
Máskülönben nem hordaná ennyire fenn az orrát – mormogta Jason.
Bár Fliss éles nyelve egyelőre nem találta meg az utat Hannah
szívéhez sem, nem tetszett neki, hogy a másik lányon köszörülik a
nyelvüket. Hiszen igazából még nem is ismerték egymást.
– Adj neki egy esélyt, Jason. Nem vagyunk egyformák. És ne
feledd, hogy pár hétig még össze leszünk zárva.
– Asszem, igazad van. Egyébként egész jól elvoltunk a kocsmában.
Meg is beszéltük, hogy legközelebb biliárdozni fogunk. Valószínűleg
abban is szarrá ver. Ami nem csoda, mert odahaza saját
biliárdszobája van, vagy valami hasonló. Mint a Cluedóban.
Conort és Flisst követve olyan helyhez értek, ahol lyukas volt a
sövény, amelyen, hála a ragyogó teleholdnak, viszonylag könnyen
átfurakodtak, és tovább kapaszkodtak felfelé. Valahol a bozótban, az
ösvénytől balra, huhogni kezdett egy bagoly, felriasztva néhány
madarat, amelyek hangos csiripelésbe kezdtek. Időnként sikerült
elkapniuk a pillantásukkal egy-egy sebesen tovairamodó nyulat. Az
elfogyasztott bormennyiség után Hannah kellemesen bágyadtnak
érezte magát, és hálával gondolt arra, hogy reggel nem kell korán
kelnie. Izzyvel úgy tervezték, hogy dél körül lemennek a partra, de
nem is akart mást, csak lazítani. Mást sem csináltak egy hétig, csak
főztek. Ki gondolta volna, hogy ilyen kimerítő lesz? Kifejezetten hálás
volt már azért is, hogy hétvégén teljes szabadságot kaptak, beleértve
az étkezéseket is, amihez minden a rendelkezésükre állt. Zöldséget és
fűszernövényeket a kertből szerezhettek, míg a főzőiskola
konyhájából vihettek magukkal tojást, szalonnát, sonkát és kenyeret.
Hannah már el is döntötte, hogy hétvégén nem vacakol a főzéssel,
inkább szendvicset és salátát eszik.
– Mi megjöttünk, Hannah – mondta Izzy a farmudvarra érve, és a
konyhával szemben sorakozó lakóépületekre mutatott. Ő és Meredith
azon a házikón osztozott, amely közvetlenül a Jason és Alan számára
kijelölt ház mellett állt.
– Jó éjszakát mindenkinek – felelte Hannah, és elindult a szállása
felé.
– Várj! – szólt utána Conor. – Csak elkísérem Flisst a hotelba, aztán
csatlakozom hozzád.
– Erre igazán semmi szükség – tiltakozott Hannah. – Egyedül is
boldogulok. – Nem félt a sötéttől, és attól sem, hogy a hátralévő utat
egyedül kell megtennie, de váratlan izgalom cikázott át a testén a
gondolattól, hogy egy kis időt kettesben tölthet a férfival.
– Tudom. – Conor hangja olyan száraz volt, mint a sivatagi
homok. – De engem úgy neveltek, hogy a hölgyeket épségben haza
kell juttatni.
Így hát Hannah az udvaron maradt. Végighallgatta, ahogy a
többiek elköszönnek egymástól, a kulcsok zörgését a zárban, és
Conor halk beszélgetését Fliss-szel, akinek elégedetlenséget vélt
kihallani a hangjából.
– Mehetünk? – kérdezte Conor, amikor nem sokkal később ismét
megjelent mellette.
– Igen, de tényleg nem kell hazakísérned.
Valami roppant az ösvénytől balra, amitől Hannah-nak földbe
gyökerezett a lába. Mintha láb csusszanását hallotta volna. Lehet,
hogy valaki ólálkodott a közelükben? Conor karjára tette a kezét.
– Te is hallottad?
– Mit?
– Mintha valaki rálépett volna egy gallyra. Conor halkan elnevette
magát.
– Te tényleg nem tagadhatod le a városi mivoltodat. Valószínűleg
egy állat lehetett. Tudod, vidéken elég sok van belőlük.
 – Nagyon vicces – mormogta Hannah dühösen, mert az ösztöne
még mindig azt súgta, hogy valami nincs rendben. Bár újabb hangot
nem hallott, továbbra is érezte a borzongást a tarkóján. Hiába súgta a
logikája, hogy nincs ott senki, a hatodik érzéke vitába szállt vele.
Körbepillantott, de a holdfényben nem látott mást, csak árnyékokat.
Most már hálás volt Conor jelenlétéért, még akkor is, ha a férfi
továbbra is leereszkedően csóválta a fejét.
– Hidd el, bármi volt is az, nem lehetett nagyobb egy rókánál vagy
egy menyétnél. Ha egy szarvas nagyságú állat lett volna, akkor most
is hallanánk, ahogy utat tör magának az aljnövényzetben.
A férfi újra elindult, és Hannah sietős léptekkel követte a háza felé.
– Meg is jöttünk, hölgyem. Ideadná a kulcsot?
Hirtelen elektromossággal telt meg köztük a levegő, és Hannah
elkövette azt a hibát, hogy a férfi szájára pillantott. Eszébe jutott az a
váratlan fellángolás, amely felforrósította, amikor utoljára álltak
ugyanígy, kettesben, egy másik ajtó előtt. Conor szája megrándult.
Hannah lefogadta volna, hogy ő is a feldühödött csókjaikra gondolt,
meg a kezére, amely türelmetlenül megpróbálta lejjebb húzni a topját;
a saját, inggombokon matató ujjaira, és a férfi ügyetlenségére, amikor
sehogy sem tudta kinyitni a szállodai szoba ajtaját.
Most félszegen álltak az apró teraszon, de nagyon is tudatában
voltak a másik jelenlétének, miközben Hannah keze a táskájában
turkált a kulcs után, teljesen hiába, mert az ujjai megtagadták az
együttműködést. Végül a táska alján megtalálta. Hogy miként került
oda, elképzelni sem tudta.
Conor a terasz tölgyoszlopának támaszkodva, keresztbe font
karral, mosolyogva figyelte a jelenetet. Hannah arca szabályosan
lángolt, mire előhúzta a kulcsot.
– Megvan! – Diadalmasan a magasba emelte. Csakhogy a
megátalkodott darab kicsúszott az ujjai helyére nőtt virslik közül, és
fémes csattanással a teraszra esett.
Mindketten letérdeltek. Hannah keze tapogatni kezdte a padlót. A
férfi meleg tenyere egy pillanatra a kézfejére tévedt a sötétben, és az
érintéstől mindketten hátrahőköltek, mintha áramütés érte volna
őket.
 – Hagyd, majd én megkeresem – mormogta Conor. Előhúzta a
telefonját, és bekapcsolta a lámpa funkciót.
A fény sötét árnyékokat rajzolt az arcára, amely majdhogynem
fenyegető kifejezést öltött. Mintha tényleg nem akart volna ott lenni,
és Hannah így még kínosabbnak érezte azt, ahogy a teste a jelenlétére
reagált. A barátságos kocsmai hangulatban meg is feledkezett arról
az apróságról, hogy saját jól felfogott érdekében a lehető legtávolabb
tartsa magát a férfitól.
Megkönnyebbülés volt, amikor a lámpa sugara végre megtalálta a
kulcsot az egyik sarokban. Hannah odaugrott, hogy felvegye, de
ugyanezt tette Conor is. Egymásba ütköztek. Conor megragadta a
lány karját, hogy el ne essen, de közben a telefonja kicsúszott az ujjai
közül. Ahogy így álltak szemtől szemben, Hannah nem látott mást,
csak a holdfényben csillogó sötétkék szempárt. Az arcát szinte
simogatta a férfi meleg lehelete. Mintha valami mágneses erő húzta
volna őket egymás felé. Hannah ugyanezt érezte már az első
alkalommal, amikor, hogy eltakarja a férfit, az ölébe ült. Az emléktől
ismét felforrósodott az arca, és úgy érezte, muszáj megnedvesítenie a
száját. Conor sötét, tűnődő pillantása nem sokat árult el a
gondolataiból. Hannah szíve a torkában dobogott, és ahogy a férfi
szemébe nézett, biztosnak tűnt, hogy ő is hallja. Conor lehajtotta a
fejét; Hannah lélegzet-visszafojtva állta a pillantását.
Nem tudta, ki mozdult először. A szíve a fülében dübörgött, és
attól félt, bármely pillanatban lángnyelvek csaphatnak ki a testéből.
Abban a pillanatban, ahogy a férfi szája a szájához ért, szétrobbant
valami a belsejében, és vad hullámokban tört rá a vágy. Habozás
nélkül a férfi nyaka köré fonta a karját, és még közelebb húzta
magához, miközben a férfi erősen fogta a derekát, így nem kellett
attól tartania, hogy kicsúsznak alóla ingatag lábai.
Amikor Conor keze becsusszant a blúza alá, és végigsimított a
mellén, majdnem felvinnyogott. A nyelvük vad párharcot vívott,
mintha azzal eldönthették volna, kié legyen az irányítás. Hannah
megfeszült, aztán a lába közt növekvő forróság és a minden
testrészébe beszivárgó feszültség hatására vonaglani kezdett, és
érintésre szomjazva belenyomta a mellét a férfi becéző tenyerébe.
Úgy érezte, ha nem kapaszkodik az utolsó erejéig, bármikor
elsodorhatja a testét hullámzásban tartó érzések ereje. Megvolt
köztük a kémia, ehhez kétség sem férhetett. Conor felnyögött, és
ahogy a fejét megdöntve elmélyítette a csókot, Hannah ajka közül is
elszabadult egy diadalmas sóhaj. – Conor. – Eszébe sem jutott, hogy
szégyenkeznie kellene a mindent elsöprő vágy miatt, ami arra
késztette, hogy tapasztalt ribanc módjára a férfihoz dörzsölje magát.
Mit érdekelte, hogy mit gondol róla bárki? Már nem ő parancsolt az
agyának, hanem a teste, és a megvadult hormonjai irányították
minden mozdulatát.
Ezért érte sokként, amikor Conor hirtelen kirántotta magát a
bűvöletből, és olyan képet vágott, mintha egy anakonda vagy valami
hasonlóan veszélyes csúfság öleléséből szabadult volna ki. Az
elutasítás úgy hatott Hannah-ra, mintha jéghideg vizet zúdítottak
volna a nyakába.
– A jó büdös francba! – morogta Conor. – Ennek nem lett volna
szabad megtörténnie.
– De megtörtént – vágta rá alig leplezett diadallal a hangjában
Hannah. Conor a nagy visszavonulás ellenére sem volt annyira a
dolog ellen, mint ahogy állította.
Hosszan, szaggatottan beszívta a levegőt, aztán vadul a hajába
túrt.
– Ez nem ismétlődhet meg még egyszer. Megmondtam. Sohasem
kezdek viszonyt vendéggel.
– Nem kértem, hogy csókolj meg.
– De nem is toltál el. Hannah vállat vont.
– Azt kellett volna tennem? – Hogy miként csúszott ki egy ilyen
kérdés a száján, maga sem tudta, így ezt is az engedetlen hormonok
számlájára írta. – Nekem tulajdonképpen tetszett – folytatta az a
Hannah, aki Dublinban mutatta meg először magát. – Egyébként
meg… felnőttek vagyunk.
Conor döbbenten nézett rá.
– Nem tudom, hányszor kell még elmondanom. Dublin egyszeri
eset volt.
Nem engedhetjük, hogy megismétlődjön.
Lehajolt, felkapta a telefonját a földről, és a sarokban heverő
kulcsra irányította a lámpáját.
 – Ne mozdulj! Felveszem a kulcsot – motyogta.
Amikor felegyenesedett, hátrébb lépett, és csak akkor nyújtotta
oda Hannah-nak a kulcsot, mintha mindenáron el akarta volna
kerülni még azt is, hogy akár az ujjaik összeérjenek. Hannah harcias
pillantással vette el.
– Köszönöm.
– Szívesen. Máskor is – felelte szokásos sima modorában Conor,
majd gyorsan hozzátette: – A kulcsra gondolok.
– Persze. Mi másra? – kérdezte Hannah, és hagyta, hogy
megjelenjen a szája szegletében egy őszintétlen mosoly.
– Hannah – kezdte Conor, aztán felsóhajtott, és bármit akart is
mondani, meggondolta magát, és ahelyett, hogy Hannah tenyerébe
ejtette volna a kulcsot, gyors mozdulattal becsúsztatta a zárba, egy
pillanatig olyan érzést keltve, mintha ő is be akarna menni. De aztán
csak betolta az ajtót, és betessékelte rajta a lányt. – Jó éjszakát.
Amint átlépett a küszöbön, Hannah visszafordult, de Conor már
majdnem az út felénél járt. Egy oroszlán elől menekülve sem
szedhette volna gyorsabban a lábát.
 Tizedik fejezet
Szerintem szaladjunk be, és kész – mondta Izzy a partot szélesen
nyaldosó, alacsony hullámokra nézve.
– Hideg lesz, nem gondolod? – kérdezte Hannah, ernyőt formálva
a kezével a szeme elé a nap erős sugarai ellen. – Ez itt az Atlanti-
óceán északi része. Ha megfagyunk, Amerikáig visz bennünket a víz.
– Én skót vagyok – vont vállat Izzy. – Megszoktam a hideget. És
elég sokan vannak a vízben.
– Aha. És a fürdőzők fele búvárruhát visel.
– Ne légy már ilyen nyafka!
– Kit nevezel nyafkának? – kérdezte Hannah, aztán futásnak eredt
a víz felé, úgy kiabált vissza: – Az utolsó fizeti az ebédet!
Izzy nyomban utánairamodott, és szinte egyszerre vetették
magukat a tengerbe. Bár sikoltoztak a testüket érő sokktól, egyikük
sem akart lemaradni.
Amint elég mély volt a víz, Hannah erős csapásokkal úszni
kezdett.
– Ez tényleg hideg! – kiáltott oda Izzynek.
– Jót tesz a léleknek – felelte a skót lány, miközben ügyetlen
tempózásba kezdett.
Hannah teste lassan hozzászokott az alacsony hőmérséklethez, és
most már boldogan, hogy nem futamodott meg, tovább szelte a vizet.
Megdicsérte magát, hogy az utolsó pillanatba bedobta a bikinijét a
bőröndjébe.
A különösen gyönyörű nap ösztönözte őket Izzyvel, hogy
fürdőruhát vegyenek, és törülközővel a hónuk alatt lemenjenek a
tengerhez. A parttól kissé távolabb vertek tanyát, ahol még
viszonylag csend volt, távol a családoktól és az autóktól, amelyek a
strand homokján parkoltak, közvetlenül a parti dűnék előtt.
– Ez maga a mennyország! – mondta a hátán lebegve Izzy. –
Semmi felelősség, semmi izgalom. Bár örökre itt maradhatnék!
– Tényleg képes lennél itt maradni? – kérdezte Hannah, miközben
a környező hegyeket és a hegyoldalban szétszórtan álló házakat
nézte.
 – Csak azért, mert távol van az otthonomtól. Három hónappal
ezelőttig Edinburghban éltem. Hiányzik, bár a vidéket is szeretem.
De ne tudd meg, mennyi bajjal jár egy romhalmazban lakni a dilinyós
anyámmal, aki az élete árán is ott akar maradni.
– Muszáj vele laknod?
– Nem túloztam, amikor azt mondtam, hogy képes magára
gyújtani a házat.
– Feledékeny?
– Valami olyasmi. Nem alzheimeres, de nincs egy épkézláb
gondolata sem. Ha őszinte akarok lenni, púp a hátamon.
Hannah a fejét csóválta. Nem tudta elképzelni, hogy így éljen
együtt valakivel.
– Az én családom egész más. Majdhogynem túlteng bennük a
józan ész. Időbe telik, mire meghoznak egy döntést, mert mindig
minden szempontot mérlegelnek. Szabályosan elszörnyedtek, amikor
megtudták, hogy ide jövök.
– Miért? A te életed, azt kezdesz vele, amit akarsz.
– Ettől ők még aggódnak. Az anyám és az apám adrenalinfüggő
volt. Azt hiszem, a nénikém meg a bácsikám attól fél, hogy egy
váratlan pillanatban előbújnak belőlünk a génjeik. Mina egyébként
elég impulzív. Kettőnk közül én vagyok a józanabb. Mindig mindent
megtettem azért, hogy legalább miattam ne kelljen aggódniuk. Hogy
megpróbáljak helyesen cselekedni, és hogy józan, megfontolt
döntéseket hozzak. Ilyennek tartottam azt is, hogy megtanulok főzni,
erre mi történt? A főnököm, a nénikém, a bácsikám és a kollégáim
fele őrültségnek tartotta az ötletemet. Majdnem meggondoltam
magam miattuk.
– Örülök, hogy nem tetted. Jó, hogy van itt valaki, aki nagyjából
velem egykorú, és hozzám hasonlóan nem sztárszakács.
Hannah elnevette magát.
– Mondd ki nyugodtan, hogy szar vagyok.
Izzy arca megrándult, de nyomban el is vigyorodott.
– Hoppá… Nem így gondoltam. De lássuk be, egyikünk sem
tökéletes. A többiek mintha tudnák, mit csinálnak. De ez még nem
lenne baj. Ott van Meredith. Nagyon aranyos, de koránál fogva az
anyám lehetne. Fliss meg… hogy is mondjam… annyira flancos, hogy
megrémülök tőle. Ami meg Jasont illeti… szerintem semmi közös
nincs bennünk. Ráadásul túl vad is.
– És Alan?
– Ő nagyon cuki, de úgy látom, szemet vetett Meredithre. Jó lenne,
ha összejönnének, nem? Évek óta egyedül élnek mindketten.
– Valószínűleg azért, mert így érzik jól magukat.
– Mondd, Hannah, van benned legalább egy szemernyi
romantika? – kérdezte a homlokát ráncolva Izzy.
– Sok nincs, az biztos. Ahhoz én túl gyakorlatias vagyok. És
benned?
– Én abban reménykedem, hogy egyszer csak megjelenik álmaim
férfija, és ámulatba ejt, de az utóbbi időben csak építési
vállalkozókkal, adószakértőkkel és helytörténészekkel álmodom.
Sajnos egyikük sem olyan, mint Regé-Jean Page.
– Ki?
– Magasságos ég, te lány! Hastings hercege. Lehetséges, hogy nem
szoktad nézni a Bridgertont?
Hannah megrázta a fejét. Hallott már a népszerű Netflix-
sorozatról, de egyetlen részt sem látott belőle.
– Tényleg nincs benned sok romantika.
– Valószínűleg igazad van.
– Hm… Én meg még azt hittem, hogy van valami közted és Conor
között.
– Huh. Ugye, csak viccelsz? Conor nem az én típusom. – Hannah
azon kapta magát, hogy túl hevesen tiltakozik. Azt, hogy Conor nem
az esete, puszta tényként is közölhette volna, de még ha az lenne is…
A férfi elég egyértelművé tette előző este, hogy nem akar tőle semmit,
bár a csókja nem erre utalt. És Hannah nem akart bolondot csinálni
magából azzal, hogy bedől a gyomrában lakó pillangórajnak, amelyik
mindig felröppent, ha a férfi megjelent a közelében.
– Kár – felelte mosolyogva Izzy. – Úgy láttam, tetszel neki.
– Aztán miből láttad? – Hannah maga is érezte, hogy védekezőnek
hangzik.
Vagy inkább reménykedőnek?
– Párszor rajtakaptam, hogy téged bámul. Nem bánnám, ha egy
jóképű férfi engem méregetne úgy, ahogy Conor téged.
 – Biztos vagyok benne, hogy csak a képzeleted szórakozott veled.
– Ha te mondod, Hannah. Te még nem gondoltál arra, hogy jó
ránézni?
– De. Tulajdonképpen egész jó pasi. De nem vagyunk egy ligában.
Te magad mondtad, hogy modellekkel meg színésznőkkel
mutatkozik.
– Most leértékeled magad. Máskülönben meg nem minden férfi
gondolja úgy, hogy egy nőben csak a külseje a fontos. Conort én
kifejezetten intelligensnek látom, és – tette hozzá fülig érő szájjal –
nagyon, de nagyon vonzónak.
– Hm – dünnyögte Hannah. Ő már látta Conort kevésbé vonzónak
is. Például akkor, amikor képes volt csak úgy elmenni, miután
félholtra csókolta. Igen, Conor bizonyára intelligens, de megszokta,
hogy kedvére válogat a nők között, és abból, amit eddig megtudott
róla, ő nem illett bele a hódításai sorába.
Miután vagy húsz percet taposták a vizet, kiúsztak a partra,
maguk köré csavarták a törülközőjüket, és miközben a lágy tengeri
szellő megszárította sótól kicsit merev hajukat, mindenféléről
beszélgettek.
– Gyönyörű itt – jegyezte meg Hannah, miután sokadszor is
körülnézett. – Lehet, hogy nem is lesz olyan könnyű visszatérni a
munkás hétköznapokba.
– Nem tudom, te hogy vagy vele, de én mindjárt éhen halok. Van
itt egy jó kis büfé, bekaphatnánk valamit. A sok flancos kaja után,
amit a héten megettünk, kedvem támadt egy kis egészségtelen, nem-
organikus sült krumplihoz és egy jó zsíros burgerhez.
Hannah elnevette magát.
– Nekem is. Menjünk!

– Nyami. Mennyei – mondta egy zsíros krumplihasábot rágcsálva

Izzy. – Miért van az, hogy a fish & chips mindig jobb a szabadban, ne
adj’ isten a tenger mellett, mint odahaza?
– Tényleg választ vársz erre a kérdésre? – kérdezte nevetve
Hannah. Az egyik faasztal mellett ültek a Sammy’s teraszán, alig
karnyújtásnyira a parttól. A hely szinte zsúfolásig megtelt, épphogy
sikerült elcsípniük az utolsó szabad helyeket.
– Ó! Nézd csak, ki van itt! – biccentett Izzy, mire Hannah
megfordult.
Az ajkába harapott. Conor. Ennyit arról, hogy el akarta kerülni.
Egy pillanatra elszorult a torka, mert felidézte az éjszakai, akár
sistergőnek is nevezhető csókjukat. Óvatos pillantással végigmérte.
Az öccsével, Fergusszal jött. Mindketten búvárruhát viseltek, és a
hajuk még nedves volt a víztől. Szörfdeszkát vittek a hónuk alatt.
Nem volt nehéz kitalálni, mivel töltötték az utóbbi pár órát.
– Helló! – Fergus vette észre őket. Odaintett nekik, és anélkül hogy
bármit mondott volna Conornak, az asztalukhoz lépett. – De jó, hogy
itt vagytok. Leülhetünk? – Válaszra sem várva, leállította a
szörfdeszkáját, és odakiáltott a bátyjának: – A szokásosat, ugye?
Megyek, beállok a sorba. – És már el is tűnt a kávézóban.
Conor biccentett. Hannah látta, hogy megfeszül a szája, mielőtt
elindul feléjük.
– Jó napot, hölgyek. Látom, ti is a parton jártatok.
– Igen – felelte lelkes mosollyal Izzy, és hogy a férfi leülhessen,
odébb araszolt a padon. – Meg is mártóztunk. Átkozottul hideg a víz.
A deszkátokat látva úgy gondolom, ti meg szörfözni voltatok.
– Remek következtetés, Sherlock. – Conor időközben eléggé
felengedett ahhoz, hogy felvillantsa lefegyverző mosolyát. – Nem
lehetett kihagyni egy ilyen délelőttöt. Folytassátok csak! – biccentett a
krumplihalmok felé.
– Hoppá… Most lebuktunk – nyögte Izzy.
– Ne aggódj, tőlem senki sem fogja megtudni.
– Most bűntudatom van, de ezért olykor egy nagy, zsírtól csöpögő
hasábkrumpli nagyon vonzó.
– Csak Adrienne meg ne hallja – tréfálkozott Hannah.
– Hát igen. Az nem lenne jó – mosolyodott el Conor.
– Lehet, hogy neki van igaza. Ragyog az egészségtől. Maga a két
lábon járó, egészséges életmód. Akár modell is lehetne, annak
ellenére, hogy biztosan betöltötte már a… mennyit? Ötvenet?
– Túlságosan jól nevelt vagyok ahhoz, hogy felfedjem az
édesanyám életkorát.
 – Olyan, mint a földanya. Gyönyörű – lelkendezett tovább Izzy.
– Én is ilyen szeretnék lenni, amikor felnövök – sóhajtotta
álmatagon Hannah, és Adrienne természetes eleganciájára gondolt.
Conor felvonta a szemöldökét, mintha azt kérdezné, tényleg?
Hannah épp rákérdezett volna, hogy mi nem tetszik neki, de ekkor
két gőzölgő csészével a kezében megérkezett az öccse.
– Tessék! – adta oda az egyiket Conornak. – Ah, sült krumpli! Az
ördög eledele – jegyezte meg, vágyódó pillantásokat vetve az
ínycsiklandó hasábokra.
– Kérsz? Nyugodtan vegyél, ennyit úgysem tudok megenni.
Ekkora hallal biztosan nem – kínálta kedvesen Izzy.
Fergusnak nem kellett kétszer mondani. Felmarkolt néhány
hasábot, és a szájába tömte. Megdicsőült arccal lehunyta a szemét.
– Csak ne áruljatok el a maminak, lécci.
Erre persze elnevették magukat, de Hannah még mindig Conor ki
nem mondott szavain törte a fejét. Nem értette, mit kifogásolt az
anyjára tett megjegyzésében.
– Te is kérsz, Conor? – tolta a férfi elé a tányérját.
Conor egy pillanatig habozott, aztán kivett egyet, és vigyorogva a
szájába ejtette.
– A mi titkunk marad – mondta Hannah, de amikor a pillantása
találkozott a férfiéval, megbánta a szavait. – És? Mit lehet csinálni
Inchben egy hétvégén? – kérdezte sietve.
Szerencsére Fergus bedobta magát, mert Conor tűnődő tekintete
továbbra is Hannah-t fürkészte, akinek a szíve már ettől ficánkolni
kezdett. Kénytelen volt belátni, hogy a dublini egyéjszakás kaland
sohasem lesz teljesen a múlté.
– Conor szerint nem sokat. Ő, ha teheti, elmenekül Dublinba.
Szerintem valami csinos csaj miatt.
Conor szája alig észrevehetőn megrándult, Hannah meg gyorsan
lesütötte a szemét, és próbált az evésre koncentrálni.
– Én – folytatta Fergus – átmegyek Dingle-be a haverokkal.
Végigjárunk pár kocsmát, de ugyanez megtehető Traleeben is.
Mindkettő remek hely, ha lazítani akar az ember.
– Kaphatnánk valami konkrét tanácsot? – kérdezte Izzy.
 – Azért közben ne feledkezzetek meg arról, hogy még csak
tizennyolc éves – dünnyögte Conor. – Számára a szórakozás
határozottan mást jelent, mint nekem.
– Úgy beszélsz, mint egy vén trotty – jegyezte meg Fergus, majd
hogy elvegye a szavai élét, elvigyorodott. – Hát nem remekül
elvoltunk a Foley’sban tegnap?
– A vén jelzőt azért elhagyhattad volna, öcsi. – A fivérek, a nagy
korkülönbség ellenére, szemmel láthatóan közel álltak egymáshoz.
– Szörföztetek már? – kérdezte Fergus a lányokat.
– Én még nem. Bár többször szerettem volna kipróbálni, nagyon
nehéznek tűnik – felelte Hannah a víz felé nézve, ahol egymást érték
a szörfösök.
– Csak gyakorlás és egyensúly kérdése az egész.
– Hah! Akkor épp nekem való! – kiáltott fel Izzy. – Szemernyi
egyensúlyérzékem sincs. Még egy gördeszkára sem tudok ráállni.
Hannah még gördeszkával sem próbálkozott soha, mert
gyerekként azt is túl félelmetesnek találta. Őt a biztonságos dolgok
vonzották. Ha voltak is kalandjai, azokat olvasás közben élte át.
– Szerintem feltétlenül meg kellene próbálnotok – mondta Fergus.
– Itt elég jó áron lehet deszkát bérelni.
– Lehet, hogy meg is próbálom – bólogatott Izzy, majd elnevette
magát, és Hannah felé fordult. – Lefogadom, hogy Jason és Fliss nem
teketóriázna ennyit.
– Biztos, hogy nem. Még arra is képesek lennének, hogy párbajra
hívják egymást. Imádnak versenyezni. A Susi és Tekergő jut róluk
mindig az eszembe, bár az ő esetükben szinte teljesen hiányzik a
romantika.
Nagy megkönnyebbülést jelentett, amikor Fergus felhörpintette a
kávéja maradékát.
– Menjünk, öreg, várnak a hullámok – mondta, és még meg is
rúgta a bátyja lábát az asztal alatt. – Jó volt veletek üldögélni,
hölgyek.
A következő pillanatban felkapták a deszkájukat, és elindultak
vissza a víz felé. Hannah nem tudta levenni a szemét Conor
búvárruhás testéről. Még neoprénben is jobban nézett ki mindenki
másnál.
 *

Még egy órát töltöttek a strandon, aztán egy újabb mártózás után
nekivágtak a farmhoz vezető ösvénynek.
– Te mázlista – jegyezte meg Izzy, amikor Hannah házához értek.
– Szuper ez a ház. Főleg, hogy nem jött meg a lakótársad. Most az
egész a tiéd. Én sajnos nem engedhettem meg magamnak külön
házat, még úgy sem, ha osztoztam volna valakivel. Na jó, megyek.
Később találkozunk. Jason felvetette, hogy ma is menjünk el a
kocsmába. Nekem nincs hozzá nagy kedvem. Majd megkérdezem
Mereditht, hogy mit akar csinálni. Ha előállunk valamivel, dobok egy
SMS-t.
– Nincs kedvetek átjönni hozzám? Itt tényleg van elég hely, és
szívesen kiugrom a boltba egy kis borért.
– Szerintem jó ötlet. De azért egyeztetek Merdithszel, hátha neki
más tervei vannak.
Izzy folytatta útját a főépület felé, Hannah pedig újfent
megcsodálta a bájos házikót. Tetszett neki, hogy egyedül lehet, bár
örült volna, ha este van társasága. Az ajtó felé lépkedve
elkomorodott. A nappali előtti virágágyás úgy nézett ki, mintha
belehemperedett volna egy állat. A fejét csóválta. Az ágyáshoz lépett,
és letépdeste a kevésbé eltaposott virágokat. Arra gondolt, hogy ha
vízbe teszi őket, magukhoz térnek. Több vázát is látott a házban.
Aztán, hogy kiverje a fejéből a gondolatait makacsul magának
követelő Conor Byrne-t, nekilátott, hogy előkészítse a csajos estét.
 Tizenegyedik fejezet
– De szép itt! És micsoda kilátásod van! – kiáltott fel Meredith,
amikor fél hétkor Izzyvel együtt belépett a házba. – Bár kellemes este
volt, a szél kicsit felerősödött, így ahelyett, hogy a teraszon ültek
volna le, ahogy Hannah eredetileg tervezte, most örült, hogy a
nappaliban terített meg a kis összejövetelhez. Még mindig
rosszkedvű volt amiatt, ami a virágokkal történt az ablak előtt, és
bosszantotta volna, ha a szétdúlt ágyást kell néznie.
– Gyertek be! – mondta, és a konyhába vezette a vendégeit. –
Kértek egy kis proseccót?
– Igen! – felelte boldogan Meredith. – Nagyon jól fog esni egy kis
buborék.
Hol szerezted? A mi hűtőnkben nem volt ilyesmi.
Hannah nevetett.
– Délután átmentem Traleebe, és a város szélén találtam egy Aldit.
Ott vettem.
– Ha több ideje lett volna, beugrik Aidanhez és Sorchához is. Már
egy hete itt volt, és még fel sem hívta őket.
Miután hazaért, beült egy finom, kényeztető fürdőre a kádba,
aztán a konyhába ment, elővett pár szép poharat, ropogtatnivalót és
mártogatósokat tett a dohányzóasztalra, és mécseseket gyújtott a
kandallópárkányon. Maga is csodálkozott, milyen gyorsan
tulajdonosi érzések alakultak ki benne a házat illetően, és milyen
izgatottan várta, hogy háziasszonyként üdvözölhesse a vendégeit.
Odahaza ritkán hívott vendégeket a lakásába. A városi emberek, ha
találkozni akartak valakivel, inkább éttermekbe, kávézókba mentek.
– Ez a hátránya annak, ha nincs az emberrel autó – jegyezte meg
Meredith. – Nem gondoltam rá, hogy béreljek, bár nem vagyok nagy
sofőr. De ettől függetlenül félnék vezetni egy idegen országban.
– Szerencsére itt is bal oldali közlekedés van, mint nálunk, bár a
jelzőtábláik nem feltétlenül azonosak a mieinkkel. A környék
azonban nagyon szép. És minden olyan csendes. Szóljatok, ha el
akartok menni valahová. Szívesen elviszlek benneteket – ajánlotta
Hannah. – Ha már autót béreltem, és fizetek érte, akár használhatom
is.
 – Ez igazán kedves tőled. Alan is felajánlotta. Azt mondja, jól
ismeri Kerryt.
Már meg is beszéltük, hogy holnap elmegyünk egy körre.
– Valóban? – kérdezte a szemöldökét felvonva Izzy.
Meredith kétségbeesetten felnyögött. Hannah közben kinyitotta a
palackot, és kitöltötte az enyhén gyöngyöző italt a poharakba.
– Nehogy fantáziálni kezdjetek! Olyanok vagytok, mint a lányaim.
Túl idős vagyok az efféle ostobaságokhoz. Egyébként meg azért
hívott engem és nem titeket, mert egy csomó minden közös bennünk.
Hasonló korúak vagyunk. Mindkettőnknek két lánya van.
– És mindketten egyedülállók vagytok – szúrta közbe
gonoszkodva Izzy, miközben elvette Hannah-tól a poharát.
– Nem hiszem, hogy különösképpen érdekelné egy hozzám
hasonlóan unalmas, vén satrafa. No, egészségetekre, lányok.
Köszönöm, hogy meghívtatok, bár a korom alapján akár az anyátok
is lehetnék.
Hannah átvezette őket a másik szobába, és közben a fejét csóválta
amiatt, ahogy Meredith magáról beszélt.
– Nem vagy te annyira öreg – mondta Izzy. – Gondolkodásban
meg főleg nem.
– Határozottan nem – értett egyet Hannah. – És satrafának sem
neveznélek.
– A lányaim is ilyesmiket szoktak mondani. – Meredith a kanapé
távolabbi végét nézte ki magának. Leült, az asztalra tette a poharát, és
kivett magának egy maroknyi csipszet. – Állandóan ki akarnak
csinosítani, és regisztrálni akarnak a társkereső oldalakon. Nem
tudják, de egyszer már megpróbáltam. Szörnyű volt. Nem tudtam
végigcsinálni. Felöltöztem, ott álltam az étterem előtt vagy fél órán
keresztül, és nem mertem bemenni.
– Ó, Merry! Miért nem? Annyira csúf volt az illető?
– Nem tudom, milyen volt, mert végül nem láttam. De nézzetek
rám. Legalább tíz kiló túlsúly van rajtam. – Elfintorodott, de végül
mégiscsak bekapta a csipszet.
– Táskás a szemem. Erősen őszülök. És nem csak a fejemen.
Istenemre mondom, nincs férfi, aki előtt meztelenre mernék vetkőzni,
az már biztos. Az életemnek ez a része végleg lezárult.
 – Butaságokat beszélsz – dünnyögte Izzy. – Arról van szó, hogy
elveszítetted az önbizalmadat.
Tényleg butaságokat beszélt. Rózsás, mindig mosolygó arcával,
tiszta, kék szemével és puha, homokszín hajával kifejezetten csinos
nő benyomását keltette. Ahol kellett, ott szépen kitelt, de mindezzel
együtt csodálatosan ívelt teste volt. Amit előnytelen ruhákkal
ügyesen elrejtett. A formátlan pulóverek és buggyos, bő nadrágok,
amiket általában hordott, kifejezetten rosszul álltak neki. Hannah
nem tartotta magát hozzáértőnek, de azt tudta, hogy Meredith
mesésen nézne ki, ha adna valamit az öltözködésére.
– Nem veszítettem el, mert nem is volt soha – vallotta be a
lányoknak. – A gyerekeim apja… hogy is mondjam… beletelt némi
időbe, mire kiismertem. Annyira hálás voltam, hogy valaki
érdeklődést mutatott irántam, hogy nem vettem észre az intő jeleket.
Az anyám, isten áldja, állandóan azt kérdezte, hogy biztosan ezt
akarom-e. Nos, amikor harmadszor is megcsalt, egyvalamiben
teljesen biztos voltam. Abban, hogy az életem legnagyobb hibáját
követtem el, amikor hozzámentem. Csakhogy addigra már megvolt a
két lány. Munkahelyem viszont nem volt, és nem volt hova mennem.
Így hát kihúztam még pár évig, de amikor tényleg eldurvult a
helyzet, azt mondtam, hogy elég. Nem voltam hajlandó eltűrni a
durvaságait. És amikor a nagyobbik lányomat, Bethanyt butának és
csúnyának nevezte, végleg betelt a pohár. Mert azt még csak
elnéztem neki, hogy engem minduntalan leszólt, de hogy a lányokkal
is ezt csinálja… nos, azt nem tűrhettem. Azóta egyedül vagyok.
Végre megszabadultam tőle! Nincs szükségem férfira. Nagyon jól
elvagyok nélküle.
Harciasan belekortyolt a proseccójába.
– Én is – mondta lebiggyedő szájjal Izzy. – Éveim mentek rá, hogy
vártam valakire. Barátok voltunk. Alkalmanként kicsit többek is. Én
ostoba. Azt hittem, hogy eljön a nap, amikor megvilágosodik. És el is
jött. Hat hónapos ismeretség után elvett valaki mást.
Hannah hangosan felszisszent.
– Mit mondjak? Eléggé összetörte a szívemet. Most már látom,
mennyire ostoba voltam. Ahogy Mereditht, engem is többen
figyelmeztettek, de hallgattam rájuk? Á, dehogy. Mivel szerettem, azt
hittem, ő is szeret engem, csak rá kell jönnie. Nem is tévedhettem
volna nagyobbat. Úgyhogy én tudom, milyen a viszonzatlan
szerelem. Nem véletlen, hogy a Meggyőző érvek a kedvenc Jane
Austen-könyvem. A baj csak az, hogy az én Wentworth kapitányom
igazából egy tökfej volt. Még jó, hogy időben kiderült.
Hannah-t és Mereditht megnevettette Izzy zsémbes hangja.
– Ezek után csak örülni tudok, hogy nem vagyok romantikus alkat
– mondta Hannah. – Időtlen idők óta nem randiztam senkivel, és még
soha, senki nem törte össze a szívemet. – Talán azért, mert annyira
gyakorlatiasan, észszerűen élte az életét? Minden fickónak kiadta az
útját, mielőtt érzelmileg megkárosíthatták volna. Még az esélytől is
megfosztotta őket. Ha nem nyerték el rögtön a tetszését, nem látta
értelmét, hogy megtartsa őket vagy találkozzon velük. – Sohasem
pazaroltam időt olyasvalakire, akiről rögtön láttam, hogy nem
hozzám való.
– Mégis mennyi időt szoktál adni nekik? – kérdezte érdeklődve
Meredith. Hannah megvonta a vállát.
– Eddig minden alkalommal már az első randin kiderült.
– Hannah! Azért ennél kicsit többet érdemeltek volna! –
méltatlankodott Meredith, ami ironikusan hangzott azután, amit a
volt férjéről mondott. – Senkivel sem jártál hosszabb ideig?
– Úgy érted, rendesen?
– Hogy lehet nem rendesen járni valakivel?
– Nos, még tinédzser koromban, talán hatodikban, úgy hat
hónapig együtt jártam egy Richard Bradley nevű fiúval, de
valószínűleg csak azért, mert ugyanabba a társaságba tartoztunk
mindketten.
– Ez volt a leghosszabb kapcsolatod? – kérdezte elkerekedett
szemmel Meredith. – Hány éves vagy?
– Huszonhét.
– És azóta? Mennyi ideig tartott a következő leghosszabb
kapcsolatod?
– Öt hónapig.
– És miért lett vége?
– Igazából tetszett a srác, de áthelyezték Londonba, és… egyikünk
sem látta sok értelmét a távkapcsolatnak.
 – Nem volt kedved Londonba menni?
– Túl nagy lépésnek tűnt akkoriban. Mert mi van, ha nem jön be?
– Ha nem jön be, akkor összekapod magad, és megpróbálod a
legtöbbet kihozni belőle – felelte Meredith. – Én is nagy kockázatot
vállaltam, amikor hozzámentem Darrenhez. A szívem mélyén
mindig is tudtam. De ha nem teszem meg, akkor nincs a két lányom,
akik viszont nagyon is megérték a kockázatot.
– Így igaz – bólogatott Izzy. – Van, amiért érdemes kilépni a
komfortzónánkból. Én is… Ha nem követem Philipet Edinburghba,
akkor magamtól biztos, hogy nem költözöm oda, és nem kapok
munkát a fesztiválnál, ami mellesleg életem legjobb állása volt. És
közben jobbnál jobb barátokat szereztem, és a várost is imádtam.
Komolyan mondom, hogy a világ legjobb városa. Szóval, ha nem is
alakultak úgy a dolgok, ahogy szerettem volna, érdemes volt vállalni
a kockázatot.
Hannah bólintott, de igazából egyiküknek sem hitt. Elég volt arra
gondolnia, ami Dublinban történt. Ha akkor is a biztonságra megy,
most nem érezné ilyen kínosnak a helyzetet Conorral, hiszen minden
alkalommal, amikor látta, a legszívesebben meghalt volna
szégyenében.
– Nem a te telefonod csörög, Hannah? – kérdezte Izzy.
– De igen. – Hannah felkapta a mobilját, de nem ismerte fel a
számot. A kíváncsisága feledtette vele a jó modort. – Nem baj, ha
felveszem? – kérdezte. Az ismeretlen számoktól mindig megrémült
egy kicsit. Bár jó esély volt rá, hogy valamilyen kereskedelmi cég
hívja, lehetett rendőr is, vagy kórház.
– Helló, itt Hannah Campbell beszél.
– Hannah! – A lánynak fülig szaladt a szája, amikor megismerte a
régi egyetemi barát zengő hangját. – Aidan vagyok. Mikor látunk?
– Aidan! – Hannah hangjában őszinte öröm csendült. – Hogy
vagy? Sajnálom, hogy még nem hívtalak fel benneteket, de nagyon
zsúfolt volt ez a hét.
– Semmi baj. A lényeg, hogy legalább én elértelek – felelte a férfi. –
Mit csinálsz holnap? Ebédelj velünk.
Hannah elnevette magát. Aidan semmit sem változott.
– Szívesen. Küldd át a címeteket.
 – Máris küldöm. Tizenkettő harminc? Megfelel? Aztán nehogy
elkéss! – És már bontotta is a vonalat. Meredith és Izzy kíváncsian
hallgatta a rövid beszélgetést.
– Egy régi egyetemi barátom hívott, akivel egy ideig kollégák is
voltunk – magyarázta Hannah. – Azért jött vissza Manchesterből
Traleebe, hogy átvegye az apja praxisát.
– Ó, de kedves, hogy felhívott – jegyezte meg Meredith. – Jártatok?
– Huh! Nem! De nagyon jóban vagyunk. Egy közös egyetemi
barátunkat vette el.
– Biztos jó hatással lesznek rád az ismerős arcok. Elég hosszú ideig
leszünk távol az otthonunktól – folytatta Meredith. – Bár én szeretek
új emberekkel megismerkedni. Elég magányosnak érzi magát az
ember egy üres házban, amely nem sokkal korábban még nyüzsgő
fiatalokkal volt tele.
Meredith szomorú mosollyal mondta mindezt, de aztán jobb
kedvre derült.
– Bár nagyon kellemes volt veletek tölteni az estét, most már
megyek, lefekszem. Azt beszéltük meg Alannel, hogy kilenckor
találkozunk, és… nos, nem akarok nagyon leharcoltnak tűnni. Azért
van bennem egy kis büszkeség.
– Ez a beszéd! – mondta Izzy. – Egyébként én is megyek. Nagyon
köszönjük, hogy áthívtál bennünket, Hannah. Hogy őszinte legyek,
volt egy kis honvágyam, és épp egy ilyen estére volt szükségem. Nem
mintha haza akarnék menni – tette hozzá egy grimasz kíséretében, és
Hannah tudta, hogy az anyjára gondol – csak egy kicsit…
magányosnak éreztem magam. Talán ez a helyes kifejezés arra,
amikor távol van az ember egy otthontól, ahová tulajdonképpen nem
vágyik vissza. Van ennek valami értelme, vagy zagyvaság az egész?
Hannah rámosolygott, és közben arra gondolt, hogy benne nyoma
sincs a hazavágyódásnak. Az otthonos házikó a pihentető színekre
festett falaival, a virágokkal teli vázák, a mécsesek, párnák és plédek,
a modern stílusban festett tájképek fényévnyire voltak a lakásától,
mégis egy pillanat alatt beleszeretett új környezetébe. Odahaza
nagyon egyszerű, mondhatni, célszerűen berendezett lakása volt
egyetlen, rikító rózsaszín díszpárnával egy vigyorgó mopszlival az
elején, azt is a nővérétől kapta ajándékba.
 Meredith az ajtóban megölelte Hannah-t.
– Köszönöm, hogy engem is bevettetek ebbe a jó kis
összejövetelbe. Nagyon jól éreztem magam. Remélem – folytatta már-
már pimasz vigyorral –, megismételjük valamikor. Tudom, hogy
pofátlanul meghívatom magam, de nekem nincs ilyen szép
előkertem.
– Bármikor szívesen látlak benneteket – felelte Hannah, és önmaga
számára is váratlanul elöntötte a melegség Meredith és Izzy iránt. –
Tényleg jó este volt.
Még akkor is mosolygott, amikor becsukta az ajtót a vendégek
után, és hogy befejezze a proseccóját, visszaült a kanapéra. Tényleg
élvezte a két nő társaságát. Egyfolytában járt a szájuk, sokat nevettek,
és közben két palack proseccót is sikerült meginniuk. Jó ideje ez volt
a legkellemesebb estéje – Dublin kivételével, persze, amit azonban
jobb lett volna elfelejteni. Sóhajtva beismerte, hogy túlontúl
hozzászokott a magányos élethez. Miért gondolta, hogy az a
normális? Tény, hogy elfoglalta magát. Sokat sétált, hébe-hóba
kajakozni is elment, de most megértette, hogy mindkettő csak
pótcselekvés volt, és pontosan azt a célt szolgálta, hogy
valamiképpen megbirkózzon a magánnyal. Mióta a nővére Svájcba
költözött, az ő társasági élete a nullára redukálódott. Talán ide is
azért jött el, mert a tudatalattija megérttette vele, hogy változtatni kell
az elszigeteltségén?
Ezen tűnődött, miközben a bort kortyolgatta. Egyszer csak egy
ismeretlen hang arra késztette, hogy felpillantson. Odakinn már sötét
volt. A gerince bizseregni kezdett az idegességtől. Azt mondta
magának, hogy csak magányos a vendégek körében eltöltött kellemes
este után. Ideje lefeküdni. Az ágyban még mindig olvashat egy kicsit
a Kindle-jéről. Felállt, összeszedte a poharakat, és kivitte a konyhába.
Gyorsan elmosogatott, aztán a szárítón hagyva a tiszta edényt,
visszament a nappaliba, hogy összeszedje az üres üvegeket, és leoltsa
a villanyt.
Ahogy az utolsó lámpát is lekapcsolta, a két palackkal a kezében
felpillantott. Az ablak mögül egy arc nézett rá. Először azt gondolta,
hogy Meredith vagy Izzy jött vissza valamiért. De az arc máris eltűnt.
Annyira megijedt, hogy elejtette az üvegeket, és bár el nem törtek,
elég hangos csörömpöléssel gurultak végig a padlón. A csörömpölő
hangnál talán csak a szíve vert hangosabban.
Egy darabig dermedten állt a sötétben, mire megértette, hogy
bárki volt is odakinn, most már nem láthatja, aztán sietősen behúzta a
függönyöket, bezárta az ajtót, még a reteszt is rátolta, és minden
földszinti lámpát eloltott.
 Tizenkettedik fejezet
Másnap reggel, a réseken át betűző nap vakító sugarait látva elég
ostobán érezte magát. Este, idegességében, még egy széket is a
hálószoba ajtaja elé támasztott. Most, ahogy a napsugarakon
szabálytalan táncot lejtő porszemcséket nézte, már nem tudta, mi
ijesztette meg annyira. Bizonyára az a sok thriller tette meg a hatását,
amelyet elolvasott, vagy a túl élénk fantáziája lódult meg. Mert az
arc, ha benézett is az ablakon, bárkié lehetett a kocsmából hazatérő
Fergusé, vagy valakié, aki kiment ellenőrizni az állatokat. Több
magyarázat is lehet rá. Bárki volt is az, valószínűleg legalább annyira
megrémült, mint ő.
Mivel gyönyörű reggel volt, úgy döntött, hogy kiviszi a reggelijét
meg egy könyvet, és leül a kis asztalka mellé az előkertben. Gyorsan
lezuhanyozott, tálcára tette a teáját meg a pirítósát, és kilépett a
napsütésbe. A végtelenségbe nyúló, hibátlan ég fogadta odakinn,
olyan tiszta, ragyogó kékséggel, hogy a látványtól dalra fakadt a
szíve. Nem hitte, hogy még sok ilyen élményben lesz része.
Augusztus utolsó napja volt, és a reggeli levegőben már érezni
lehetett a közelgő ősz csípős hidegét.
Miután megcsodálta a reggel szépségét, a letaposott virágágyásra
siklott a pillantása. Ma még rosszabb állapotban volt, mint előző
délután. A teáscsészéjét felkapva az ágyáshoz ment, és közben
visszatért a gerincébe az a korábban már megtapasztalt, bizsergető
érzés.
Az ágyást vizsgálgatva nem lehetett nem észrevenni néhány tiszta,
jól kivehető nyomot. Egy talp lenyomatát. Pontosan az ablaka előtt.
Hirtelen mintha jeges kéz szorította volna össze a szívét.
– Nem lehetsz ennyire ostoba, Hannah – mondta hangosan, az
ostoba szót hangsúlyozva, mintha ezzel élét vehette volna a fejében
formálódó gyanúnak. Szerette volna azt hinni, hogy idegességében
túldramatizálta a helyzetet.
– Már magadban beszélsz?
Hannah megrándult; a csésze kirepült a kezéből, és a forró tea a
csuklójára ömlött.
 – A pokolba, Conor! Mi a fenét keresel itt? – Megrázta a kezét,
megdörzsölte, aztán beletörölte a farmernadrágjába.
– A part felé tartok épp, ha nincs ellene kifogásod – mutatott a férfi
a szörfdeszkára a hóna alatt.
– Azért még nem kellett volna a hátam mögé lopakodnod.
– Nem lopakodtam én sehová. Te viszont kicsit ijedősnek tűnsz
ma reggel. Nem beszélve arról, hogy a természettel folytattál hangos
párbeszédet. Úgy tűnik, termékeny talajra talál az anyám tanítása. –
Conor hangjába nem kevés szarkazmus vegyült. Közben lenézett a
letaposott sárkányfűtövekre, és elkomorult.
– Nem tetszettek a virágok?
– Ha hiszed, ha nem, nem én tapostam le őket, hanem valaki más.
– Hannah nem akart felhajtást csinálni a dologból, mert még mindig
szerette volna elhitetni magával, hogy létezik rá logikus magyarázat,
de a férfi szavait átitató vádra mégiscsak kibökte: – Tegnap este
láttam, hogy valaki benéz az ablakomon.
Conor felvonta a szemöldökét, majd letette a deszkáját, és
közelebb lépett. Hannah most már tényleg ostobának érezte magát.
Hogy az igazát bizonyítsa, harciasan az ágyásban kirajzolódó
lábnyomokra mutatott:
– Látod?
Conor pár percig távolról tanulmányozta a bizonyítékokat, aztán
lehajolt és megérintette a nedves talajt.
– Azt mondod – fordult Hannah felé –, hogy láttál valakit az
ablakon át?
– Igen. Egy arcot. Csak egy pillanatra ugyan, de biztos, hogy ott
volt. Aztán reggel, amikor felébredtem, azt mondtam magamnak,
hogy nem lehetek ennyire ostoba, de… – Elhallgatott, és a
virágágyásra mutatott. Összerándult a gyomra bizonyosságtól, hogy
tényleg állt ott valaki. Akaratlanul is megrázkódott.
– Mikor történt?
– Tegnap este, fél tíz körül. Akkor úgy gondoltam, hogy a
kocsmából ment valaki hazafelé, és jó poénnak hitte, hogy benéz…
– Mi mindannyian otthon voltunk tegnap este, egy családi
eseményen.
Mairead és Eamon házassági évfordulóját ünnepeltük.
 – Lehet, hogy valaki az állatokat zárta be, vagy valami más dolga
volt.
Conor szeme elkeskenyedett, ahogy újfent végigpillantott a
letaposott virágokon meg a tisztán kivehető lábnyomokon.
– Lehet – mondta nem túl nagy meggyőződéssel.
Nem kellett detektívnek lenni ahhoz, hogy lássák: bárki járt is ott,
nem véletlenül lépett az ágyásra. Be akart nézni az ablakon.
Hannah remegő kézzel a szájához emelte a csészéjét, és sietősen
kihörpintette belőle, ami a teájából megmaradt. Közben eszébe jutott
még valami.
– A virágok… Már korábban letaposta őket valaki.
– Az egyik disznó, Porker, kiszökött. Talán az csinálta.
– Elképzelhető. Mekkora a cipőmérete? Tízes? Conor dühösen
kifújta a levegőt.
– Nem.
Csak álltak egymás mellett, és a letört virágokat meg a kifordult
töveket bámulták.
– Hadd gondolkozzam egy kicsit. Ha szeretnéd, átköltöztethetünk
valahová, bár nem tudom, hová. Van ugyan még két házunk, de
mindkettőt épp felújítják. De a hotelban biztos van üres szoba.
Hannah szája megfeszült.
– Ne beszélj butaságokat. Valószínűleg egyszeri eset. Majd
esténként behúzom a függönyöket. – Nagyon szépnek találta a házat,
semmi esetre sem szeretett volna kiköltözni, főleg nem egy ilyen
gyönyörű napon. Inkább meggyőzte magát, hogy túlreagálta a
helyzetet. – Túl sok thrillert olvastam. Biztos vagyok benne, hogy
errefelé ritkán vernek tanyát sorozatgyilkosok.
– Én még egyről sem hallottam. Idegenek sem járnak erre.
Mindenkit ismerünk a környéken. Na jó, néha idetéved egy-egy
turista. Van térerő a házban?
– Igen.
– Akkor, ha megengeded, megadom a telefonszámomat. Hogy
felhívhass, ha mégis történik valami, ami aggaszt. Egyébként jól
vagy?
– Persze. Csak egy kicsit hülyén érzem magam. Miért pont én
járok így egy ilyen szép, verőfényes napon? Tökéletes strandidő van,
igaz?
– Ahogy mondod. – Conor felkapta a deszkáját, de még nem
indult el.
– Tényleg nagyon szép itt – mondta Hannah, mert hirtelen ismét
felszikrázott benne a vonzódás, és szerette volna kicsit tovább
nyújtani a beszélgetést. Nem kellett volna ezt tennie, már csak
önmaga miatt sem. Conor vörös szőnyeghez, Michelin-csillagos
éttermekhez, ötcsillagos szállodákhoz szokott, és olyan nőkhöz, akik
márkás tervezők ruháit hordták, és olyan cipőkben illegették
magukat, amilyenekben ő felállni sem tudott volna.
– Igen. Nekem sem esett nehezemre, hogy visszajöjjek.
– Miért, hol voltál eddig?
– Dublinban. L. A.-ben. New Yorkban.
Hannah felvonta a szemöldökét, és az ajkába harapott, nehogy
felnevessen.
– Igazán menő csávó lehettél.
– Tényleg nem tudtad? – Conor hangjába még most is
hitetlenkedés vegyült.
– Nem. Sosem érdekeltek a celebek, és a főzőcskézés is távol állt
tőlem.
Legalábbis mostanáig. A mamád azonban elkápráztatott.
Lenyűgöző asszony.
Conor égnek emelte a szemét.
– Mindenki ezt mondja. És ne érts félre, tényleg csodálatos, meg
minden, de azért Killorgallynak is megvan a maga varázsereje.
Hannah a férfira mosolygott.
– Hát persze. Szebb környezetet el sem tudnék képzelni. Nagyon
tetszik.
– Leszámítva, hogy idegenek leskelődnek utánad.
Hannah megvonta a vállát, bár igazából továbbra is kellemetlen
érzéseket ébresztett benne az eltaposott virágágy látványa. Lehet,
hogy máskor is előfordult már ilyen?
– Talán tegnap sikerült elijesztenem – mondta. Tényleg nem akart
hűhót csapni, és egyébként is, már belakta a házat. Ez az ő kis
birodalma volt. Nagyon nem szeretett volna máshová költözni. – És
szeretek itt lakni. Nem akarok elmenni innen. – Tetszett neki a csinos,
stílusos berendezés. – Te választottad a színeket meg a burkolatokat?
– Hol? – kérdezte értetlenül Conor.
– Hát a házban. Nagyon tetszik a nappali festett faburkolata. Az a
zsályazöld fantasztikus. A beépített szekrényről nem is beszélve.
Conor bólintott, de nem mosolygott vissza a lányra.
– Köszönöm. Szeretek ilyesmivel foglalkozni. Ráadásul senki sem
liheg a nyakamban, hogy mikor végzek. Úgy és olyan tempóban
csinálok mindent, ahogy nekem megfelel. Még a családomból sem
érdekel senkit. Rám hagynak mindent. Más a helyzet, ha ételről van
szó. Ott mindenkinek megvan a maga véleménye. Legalábbis ebben a
családban.
– Nos, akárhogy is, ez gyönyörű. – Hannah-t elfogta az irigység,
ha az ő csupa négyszög, modern lakására gondolt. Számára mindig a
munka volt az első, a lakberendezésre nem sokat adott, és a lakás
kiválasztásánál az volt a fő szempont, hogy praktikus elrendezésű
legyen, és bár viszonylag könnyű volt rendben tartani, nélkülözött
minden egyediséget. Nem úgy ez a kis házikó, amely a kandallójával,
a fapadlójával és a templomhajó stílusú tolóablakaival magán viselte
az elegáns otthonosság minden jegyét.
– Szeretem a kétkezi munkát – mondta Conor, és elvigyorodott.
Hannah szája megfeszült. – Nos, ha biztosan nem akarsz elköltözni,
akkor én megyek is.
– Nem. Nem akarok elköltözni – felelte elszántan Hannah. Nem
hagyhatta, hogy kiűzzék ebből a földi paradicsomból. És bárki tette is
tönkre a virágágyást azért, hogy benézhessen az ablakon, legalább
annyira megrémülhetett, amikor lebukott, mint ő. Nem valószínű,
hogy visszajön.
– Akkor hát… – Conor tréfásan szalutált, és folytatta útját a tenger
felé vezető ösvényen. Hannah-nak azonban az eszébe jutott valami,
ami mellett egy nappal korábban Fergusnak és Conornak is el kellett
haladnia.
– Conor! – kiáltott a férfi után.
– Tessék!
– Az ösvényt lezáró kerítés. Nem megy ki a fejemből. Rozoga
tákolmánynak nevezted.
 Conor, mintha nem értené, hová akar kilyukadni a lány, a
homlokát ráncolta. Lehet, hogy azt gondolja, szándékosan akarom
feltartani, morfondírozott Hannah. Végül a férfi vállat vont.
– Úgy tűnik, Moss rászánta magát a felújítására. Amilyen vén
bolond, kitelik tőle. Mindenki tudja, hogy az ott a mi földünk. Nem is
értem, miért vesztegeti a pénzét ilyesmire, de végül is az ő dolga,
nem? Miért érdekel?
– Nem találod különösnek?
– Nem. Moss Murphy számára csak egy törvény létezik. Ő maga. –
Elvigyorodott. – Murphy törvénye. Ráadásul örömét leli abban, ha
borsot törhet mások orra alá. Az a fal tövébe hordott trágya sem volt
véletlen.
– Elképzelhető, hogy ő nézett be az ablakomon? Conor megrázta a
fejét.
– Nem. Az nem az ő stílusa. Hirtelen haragú és nehéz természetű,
de semmi esetre sem sunyi leselkedő. Már azzal kimutatta a foga
fehérjét, hogy felállította azt a kerítést, de ennél messzebb nem
menne, ebben biztos vagyok. Neked sem kellene aggódnod miatta.
– Pedig az, hogy odatette azt a kerítést, aggodalomra ad okot –
erősködött Hannah. – Azzal gyakorlatilag kinyilvánította, hogy
igényt tart a területre. – Hannah jogászként tudta, ha egy földfoglalás
ellen senki nem emel kifogást, akkor bizonyos idő lejártával a
foglalóé lesz a föld. Csak azt nem tudta, milyen hosszú az a bizonyos
idő. Tizenegy év? Vagy tizenkettő? És lehetségesnek tűnt az is, hogy
Írországban más jogi passzus vonatkozik az ilyen esetekre. Conort
talán ezért nem izgatta annyira a dolog.
– Láttad, mekkora területről van szó? Egy zsebkendőnyiről. Miért
csapna miatta ekkora hűhót? Gyakorlatilag semmire sem menne vele.
Hannah a fejét csóválta. Lehet, hogy Conornak bizonyos
vonatkozásban igaza volt, de az eljárás elve akkor sem tetszett neki.
Persze ahogy Conor volt szíves rámutatni, nem az ő dolga.

Amikor egy órával később bekopogott egy takaros György-stílusú

sorházba, nagy nyikorgással felpattant az ajtó, és megjelent egy
mackós, vörös hajú és vörös szakállú férfi, olyan gyorsan, mintha ott
ólálkodott volna a közelben, látogató érkezését várva. Kitárta a karját,
és megölelte Hannah-t.
– Az isten szerelmére, Aidan, tedd le azt a szegény lányt! –
mondta egy apró szőke teremtés, aki addig izgett-mozgott, míg be
nem ügyeskedte magát az ölelésbe, így Hannah hamarosan egy
tweedzakó és Sorcha blúzának puha selyme között találta az orrát.
Hannah szemét elfutotta a könny a lelkes fogadtatástól. Aidan és
Sorcha a legjobb barátai voltak, és eddig a pillanatig nem is tudta,
mennyire hiányoztak neki mind a ketten.
– Esküszöm mindenre, ami szent… Hannah Campbell! Hadd
nézzelek! – Azzal Aidan hátralépett, hogy alaposabban szemügyre
vehesse a lányt. – Hogy vagy? Mármint azon túl, hogy bőrig áztál –
bömbölte a férfi mély baritonján, amiről mindig is híres volt, aztán
lesimította a hasán a zakót. Egyetemista korukban volt egy
különleges képessége: már messziről észrevette a bárpult közelében
álldogáló barátait, és rendre oda is kurjantotta nekik, hogy „kérjetek
nekem is egy pintet”.
– Amikor elindultam, még nem esett – mormogta Hannah, de
továbbra is mosolygott.
– Errefelé már csak ilyen az időjárás – felelte Sorcha. – Gyere!
Gyere be! Aidain átkarolta Hannah vállát, és bekormányozta a
hatalmas hallba.
– De jó újra látni, Hannah! – lelkendezett Sorcha, és elindult a
konyha felé, amely méreteivel, stílusával és az egyik falmélyedésbe
beépített Aga tűzhellyel a parasztházak hangulatát idézte. Minden jel
arra vallott, hogy jól megy a soruk, de hát Aidan mindig is remek
ügyvéd volt, kikezdhetetlen munkamorállal. – Tea? A szokásos
módon? Söröskorsóban? – kérdezte Sorcha, mókásan felvonva a
szemöldökét. Hannah-nak rögtön eszébe jutott, hogy miként
döntötték magukba a teával tele pinteket a záróvizsgájukra készülve
a házban, amelyen hárman osztoztak. Mintha csak tegnap lett volna.
– Igen, kérek!
Amint elkészült a tea, a régi közös barátokra, a családra, végül a
legfrissebb hírekre terelődött a háromirányú beszélgetés, merthogy
Aidan és Sorcha folyton egymás szavába vágott.
 – Komolyan mondom, életünk legjobb döntése volt, hogy
visszaköltöztünk – kezdte Aidan.
– Tényleg – fűzte hozzá Sorcha. – Jó közel lenni a családhoz.
– És itt megengedhettük magunknak, hogy megvegyük ezt a
házat.
– Ha tudtuk volna, hogy milyen egyszerű irodát nyitni…
– Csak be kell hozzá szerezni egy igazolást a…
– Azért talán segített, hogy garantált helyed volt az apád
irodájában.
– Meg az Ingramsnál szerzett tapasztalat. Még mindig nem tudom
elhinni, hogy itt vagy, Hannah.
– Én sem – mondta Sorcha vagy ötödször, megpaskolva a
barátnője karját. – Annyira örülök neked!
– Én is nektek – felelte Hannah. – Annak meg főleg, hogy sikerült
megőrizned az épelméjűségedet még így is, hogy Aidan mellett
dolgozol.
– Ami kész megpróbáltatás, nekem elhiheted. Szerencsére már
nem tart sokáig. – Nevetett, és megpaskolta a hasát.
– Csak nem!? – Hannah szeme elkerekedett a meglepetéstől.
– De. Újabb Fitzpatrickkal gyarapodik a világ. – Sorcha elégedett
mosollyal hátradőlt. – Jövő márciusra várjuk.
– Hát ez igazán csodálatos hír. Gratulálok! – Hannah érezte, hogy
ismét gyülekezni kezdenek a szemében a könnyek. Olyan boldognak,
megelégedettnek tűntek a barátai, hogy már-már irigyelte őket. Nem
mintha elégedetlen lett volna az életével, de azért szemmel látható
különbség volt az ő elégedettsége és a barátai arcáról sugárzó,
majdhogynem földöntúli öröm között.
– Te vagy az első, akinek elmondtuk, szóval, ha nem muszáj, ne
terjeszd. Jaj, istenem, mindjárt elsírom magam.
– Más se hiányzik! Állandóan sírsz – dörmögte Aidan, és gyorsan
eltolta magát a felesége mellől, nehogy váratlanul a bordái közé
fúródjon egy könyök.
– Ez a terhességi hormonok miatt van – felelte átérzéssel Sorcha,
miközben már a harmadik csokis sütit vette el a tálcáról. – Akkor is
sírnom kellett, amikor az egyik ügyfelünk közölte, hogy válni akar.
Aidan kétségbeesést színlelve megcsóválta a fejét.
É
 – Havonta egyszer megjelenik nálunk azzal, hogy el akar várni. És
miért? Hogy pár hétig távol tartsa a férjét a kocsmától.
– Ez igaz. Néha az a benyomásom, hogy kifejezetten szeret
összeveszni Kennyvel. Aztán legalább ennyire örül annak, hogy egy
időre visszakapja a férjét.
Hannah felnevetett.
– Hát igen. Van, hogy az őrültekházában érzem magam – mondta
Aidan. – De nem cserélném el semmivel. Ha hajlandó lennél
ideköltözni, még partnerséget is ajánlanék neked. Mondjuk, tegnapi
kezdéssel. Egyre nő az ügyfélkörünk, és most, hogy Sorcha rövidesen
szül, bele fogok fulladni a munkába.
Hannah határozottan megrázta a fejét.
– Ismersz, nem?
– De. Ha valaha elhagyod a cégedet, az koporsóban lesz – jegyezte
meg gyászosan Aidan. – Pedig csak csettintened kellene, hogy
idejöhess.
– Semmit sem tudok az ír jogrendszerről.
– Ó, hát az nem számít. Nagyon hasonlít az angolhoz. Nincs másra
szükséged, csak egy letelepedési engedélyre. Amit – folytatta a férfi
kölyökkutya-tekintettel – nagyon könnyű beszerezni.
Hannah elnevette magát.
– Nincs rá szükségem. Maradok, ahol vagyok.
– Majdcsak találsz valakit – mondta Sorcha, és megpaskolta a férje
kezét. Aztán száraz mosollyal Hannah-hoz fordult. – Majdnem olyan
rossz, mint te vagy. Azt szeretné, ha nem változna körülötte semmi.
– Hát már az is baj, ha olyasvalakit akarok, akivel jól együtt
tudnánk dolgozni?
– Aidan vágott egy grimaszt. – Aki nem hagy cserben, és tudja,
hogy mitől finom egy csésze tea?
– Akkor nem is fontos, hogy jogi végzettsége legyen? – kérdezte
nevetve Hannah.
– Nem hát. Bárki, aki el tudja olvasni a kézírásomat, és megfőzi a
teámat, megfelel.
Ezen már mindnyájan nevettek. Hannah tudta, hogy Aidan,
Sorchához hasonlóan, rendkívül aprólékosan, módszeresen tette a
dolgát, többek között ezért is jöttek ki olyan jól ők hárman.
É
 – És? Hogy van az apukád? – kérdezte szándékosan témát váltva
Hannah.
– Mit mondjak, újjászületett! Ha nem láttam volna halálra vált,
szürke arccal, levegő után kapkodva a kórházban, azt gondolnám,
hogy csak színlelte a bajt. Hogy biztosan hazajöjjek. De az a helyzet,
hogy tényleg pocsék állapotban volt. Ma már azt mondja, örül, hogy
visszavonult. Életében nem volt okosabb lépése.
– Persze. Azóta minden percet a golfpályán tölt – jegyezte meg
kicsit csípősen Sorcha. – Tényleg keresned kell valakit az irodába,
mégpedig gyorsan, máskülönben búcsút inthetsz a pénteki
golfozásnak apucival.
– Azok üzleti stratégiai találkozók – válaszolta egy kacsintás
kíséretében Aidan.
– Ja. Persze – bólogatott békülékenyen Sorcha. – De ha megjön a
baba, akkor nem lesz ilyesmire időd.
– Nem, hacsak be nem szerzek egy olyan hordozót. Azzal is lehet
golfozni. Én szuperapuka leszek, neked meg lesz egy szabadnapod. –
Azzal felállt, begyömöszölt az inge alá egy törlőkendőt, és olyan
mozdulatot tett, mintha ütéshez készülődne.
– A végén még lefejeznéd a babát – motyogta Hannah, mert alig
bírta visszatartani a nevetést. – Most érzem igazán, mennyire
hiányoztatok. Tényleg nagyon jó újra látni titeket.
– Téged is.
– És most mesélj nekünk a híres Conor Bryde-ról. Találkoztál vele?
A világ legjobb pasija – sóhajtotta Sorcha, majd látva, hogy Aidan
ellenkezni készül, gyorsan hozzátette: – Persze csak utánad, drágám.
Hannah hangosan fújt egyet.
– Tényleg jóképű, és az a baj, hogy ezt tudja is. – Az arcán
megjelent egy csintalan mosoly. – Elhiszitek, hogy korábban még
sosem hallottam róla? Ezzel egy kicsit azért belegázoltam az egójába.
– Az istenre, Hannah, hol élsz? A kő alatt? Hogy nem lehet
ismerni egy ilyen híres pasit? – kérdezte Sorcha, és majdhogynem
lesajnálón megpaskolta Hannah kezét.
– Ismertek. Sohasem érdekeltek a celebek.
– Jézusom, te lány! Még én is hallottam róla – nyögte Aidan. – És
nem a Google-ról. Errefelé mindenki róla beszél.
 Hannah elhatározta, hogy amint visszaér a farmra, beüti a Google-
ba a férfi nevét, hogy végre megtudja, milyen nagyágyúval van
dolga.
– És a nővéred? Mit csinál mostanában? – kérdezte Sorcha. –
Továbbra is egyik partit adja a másik után?
Hannah előbb szélesen elmosolyodott, majd sorolni kezdte, mi
minden történt Minával az elmúlt évben.
Mire elköszönt, megígérve, hogy hamarosan újra ellátogat a
barátaihoz, már fájt a hasa a sok nevetéstől. Hiába. Igazi barátokkal
nem volt nehéz ott folytatni a beszélgetést, ahol legutóbb
abbahagyták, függetlenül attól, hogy mennyi idő telt el közben.
Lehet, hogy három éve nem látta Aidant meg Sorchát, de simán
végigbeszélgettek vagy három órát, és közben többször is
megbánással gondolt arra, mennyire hiányoztak neki. Semmi máshoz
nem fogható olyan emberekkel lenni, akikkel kívül-belül ismerik
egymást. Fura, hogy egy főzőtanfolyamra volt szükség ahhoz, hogy
újra lássa őket. Nagyon boldognak és elégedettnek tűntek, főleg
Sorcha, aki az ír neve ellenére Kentben született, és ott is nevelkedett.
Hannah nem tudta volna elképzelni, hogy más országba költözzön,
pedig a saját nővére pontosan ezt tette, amikor úgy döntött, hogy
Svájcban folytatja az életét. Hannának meg sem fordult a fejében egy
ekkora horderejű lépés. Ő mindig is elégedett volt a körülményeivel.
Most azonban nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy esetleg
mégiscsak hiányzik valami.
 Tizenharmadik fejezet
Amint visszaért a farmra Aidantől és Sorchától, felnyitotta a
laptopját, és miután kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, beírta
Conor nevét a keresőbe. Arra számított, hogy a Wikipédián talál majd
egy tömör életrajzot, amiből kiderül, mit tett ez az ember, hogy
ekkora helyi híresség lett belőle.
Szinte a lélegzete is elakadt az ötezer-tíz találat láttán. Conorról
rögtön megjelent többtucatnyi fénykép Hannah szája elnyílt Conor
nem helyi hírnévnek örvendett, hanem világhírnévnek.
Hannah meg-megránduló arccal pörgette végig a képeket. Örült,
hogy nem tette meg már korábban. A celeb szó nem fejezte ki azt, ami
a szeme elé tárult, Conort ugyanis a legkülönbözőbb helyeken kapták
lencsevégre, és többnyire nemcsak úgy, hanem egyenesen a vörös
szőnyegen. Manhattanben, Londonban, Cannes-ban, Sydney-ben,
Párizsban. Michelin-csillagos éttermekben a földkerekség különböző
pontjain, kiállításmegnyitókon, adománygyűjtő eseményeken,
jótékonysági golfnapokon, és ahogy azt már hallotta, mindig más,
vörös szőnyegre illő hölggyel az oldalán.
Hannah most már nagyon bánta, hogy engedett a
kíváncsiságának. Még sohasem érezte magát ostobábbnak. Conor a
jelek szerint A-listás híresség volt. Önmaga jogán. A legtöbb
eseményen színésznők, modellek, tévébemondónők csüngtek a
karján, szebbnél szebbek, és Hannah most már tényleg nem értette,
miért vitte el őt Conor vacsorázni abba a dublini étterembe. Nők
vonatkozásában szemmel láthatóan magasabb színvonalhoz szokott.
Hannah nem szenvedett önbizalomhiányban, de gyakorlatias ember
lévén tisztában volt magával, így azzal is, hogy a férfi mellett látott
szépségekkel nem lehet egy lapon említeni. Sok vonatkozásban Sadie
Burns-Coutts jutott róluk az eszébe. Lehet, hogy Conor lefeküdt vele,
és azóta is megcsókolta már, de ettől még a Sadie-típusú nőkhöz volt
szokva, akikben szinte túlcsordult a kifinomultság meg a sikk. Vele
talán csak azért bújt ágyba, mert éppen akkor ő volt kéznél.
Vajon mit szólna Mina, ha elmondaná neki, mi történt? Valószínű
megdöbbenne, ha megtudná, hogy a kishúga ilyen vad dologra
vetemedett, ráadásul egy Conor-kaliberű férfival. A nővére gyakran
ugratta azzal, hogy mindig biztosra akar menni. Ami persze igaz, de
meg is volt az oka, és ha nem tért volna le a megszokott útról, most
nem kellene szégyenkeznie. Szerencsére úgy tűnt, hogy nem lesz
nehéz kitérnie a férfi elől.
Mintha a gondviselést kísértette volna, valaki vagy valakik
kopogtattak az ajtaján. Bűntudatosan, mintha kukkoláson kapták
volna, lecsapta a laptop fedelét, és az ajtóhoz lépett. Szinte nyelni sem
tudott a meglepetéstől. Mintha a nézegetéssel megidézte volna a
férfit. Szerencsére az anyja is vele volt. Az asszony arcát szinte
elrejtette a gigantikus virágcsokor, míg a férfi szeme sötéten,
majdhogynem fenyegetően meredt rá a mamája mögül.
– Adrienne. Conor.
– Helló, kislány! Ezt magának hoztam. – Adrienne Hannah kezébe
nyomta a virágot, olyan ügyesen, hogy közben, mintha ő lenne a
háziasszony, és tulajdonképpen ő is volt, szabályosan betolta
Hannah-t a konyhába, akiben nem először tudatosult, hogy
bármennyire szereti is a házikót, az sajnos nem az övé.
Természetesen Conor is követte őket, és anélkül hogy a lányra
pillantott volna, letett az asztalra egy üveg bort.
– Conor, vedd át a házigazda szerepét, légy szíves – mondta
Adrienne, majd Hannah-hoz fordult, és az arcán elégedett mosollyal
megjegyezte: – Azt hiszem, ez a ház a kedvencem. Nagyon jó munkát
végzett a fiam.
Hannah-nak erőlködnie kellett, hogy mosolyogjon. Semmit sem
akart kevésbé, mint dicséretekkel tovább duzzasztani Conor hatalmas
egóját.
– Ne haragudjon, hogy magára törtünk, de Conor elmondta, mi
történt, és… az a helyzet, hogy elszörnyedtem. És mélységes haragot
érzek. Jól van?
Hannah bólintott.
– Igen. Én…
– Beszéltem mindenkivel, akinek köze van a farmhoz. – Adrienne
fel-alá járkált a konyhában, és közben a homlokát simogatta. –
Egyszerűen nem értem. Nem tudok senkiről, aki eddig akár csak
megközelítette volna valamelyik házat. Nincs is rá okuk. Porkert, a
szökött disznót is a fűszernövénykertben találtuk meg, így biztosan
nem taposta meg az ágyást, és a virágokat sem szaggatta le. Azóta is
egyfolytában azon töröm a fejem, kit láthatott. – Legörbült a szája.
Félő volt, hogy mindjárt sírva fakad.
– Ugyan, hiszen nem történt baj – próbált vigasztaló hangot
megütni. – Nem a maguk hibája, ami történt.
– Dehogynem! – sírta Adrienne.
Hannah Conorra pillantott, akit látszólag teljesen lefoglalt, hogy
kinyissa a bort. Valószínűleg egyszer már végighallgatta az anyját.
– Milyen házigazda lennék, ha nem vállalnék felelősséget a
vendégeim biztonságáért és jóllétéért? Különösen azután, ami
nemrég Moss Murphy unokaöccsével történt. A puskás fenyegetésre
gondolok. Most meg ez… Rengeteget ártana a főzőiskola hírnevének,
ha történt volna valami. – Az asszony szemében könny csillogott, és
szinte vibrált az idegességtől. Hannah azon kapta magát, hogy a
legszívesebben megölelné; nyugtalanító volt ilyennek látni a máskor
önbizalommal teli asszonyt.
Conor közben kinyitotta a bort, és töltött belőle három pohárba.
Az egyiket Adrienne-nek, a másikat Hannah-nak nyújtotta.
– Tessék, mama. Kérlek, ne húzd fel magad. Megpróbáltam
elmagyarázni neki, hogy valószínűleg semmi különös nem történt –
folytatta Hannah felé fordulva. – Hogy egy kicsit talán te is
túlreagáltad a dolgot. – Elkeskenyedő szemével szinte szuggerálta a
lányt, hogy helyeseljen.
– Drágám, ne beszélj mellé – intette le az anyja. – Az biztos, hogy
járt itt valaki. Ehhez kétség sem férhet. – Acélos pillantást vetett a
fiára, majd Hannah poharához koccintotta a magáét. – Nem bánná,
ha leülnénk? – intett a konyhaasztal felé.
Az asztalhoz telepedve Adrienne reszketegen beszívta a levegőt,
majd ivott egy korty bort.
– Ah… Ne haragudjon, muszáj megnyugodnom valamennyire. –
Néhány mély lélegzetvétel után felemelte a poharát. – Itt ez a bor.
Látja, elég ránéznem, és elfog az öröm. Nem azért, mert kitűnő,
hanem mert egy volt tanítványom készítette. A feleségével
Franciaországban vettek egy szőlőt. Minden évben eljönnek hozzánk,
hogy megfelelő borokkal párosítsák az ételeinket. Az ilyen dolgok
mindig eszembe juttatják, hogy mennyi mindent sikerült már
elérnünk ezen a helyen, amely az otthonunk is. – Bátorító mosolyt
villantott a fiára, majd ismét Hannah-hoz fordult. – Egész nap maga
miatt aggódom. Azóta gondolkodom az eseten, hogy Conor reggel
felhívott, és – hangsúlyozta majdhogynem diadalittasan a következő
szót – sikerült megtalálnom az ideális megoldást. Először arra
gondoltam, hogy Izzyt vagy Mereditht költöztetem ide, hogy ne
legyen egyedül, de őket sem akarom veszélynek kitenni. De aztán
addig hümmögtem-hummogtam, míg jobb gondolatom támadt.
Hannah szeme elkerekedett, amikor látta, hogy Conor, Adrienne
háta mögött, továbbra is a plafont kémleli, majd felemeli, és fenékig
üríti a poharát.
Hannah csak bámult: sehogy sem értette a drasztikus reakciót.
– Conor fog beköltözni magához.
Nem csoda, ha a férfi egyetlen hajtásra megitta a bort. Így már volt
mersze Hannah-ra nézni.
– C-Conor. – Biztosra vette, hogy rosszul hall. Elég ügyetlenül
letette a poharat, és dadogva kérdezte: – I-ide?
– Ide. – Adrienne arcán olyan elégedettség ragyogott, mintha ezzel
az egyetlen szóval a világmindenség összes problémáját sikerült
volna megoldania. – Nem hiszem, hogy létezne ennél tökéletesebb
megoldás.
– De… de… Öööö… – Hannah maga is ivott egy kortyot, hátha az
segít, de mintha cserben hagyták volna a szavak. Még hogy Conor
idejöjjön lakni! Ebbe a házba! Vele! Egek, hogy tudna megbirkózni a
helyzettel? Szörnyűséges volt már maga a gondolat is. Ezzel
láthatóan a férfi is egyetértett, már ha az arckifejezése nem hazudott.
– Egy percig se aggódjon, angyalom. Istenemre mondom,
Conornak mindegy, hogy hol lakik. Egész nap dolgozik. Csak azért
kell itt lennie, hogy esténként rajta tarthassa a dolgokon a szemét.
Értem, hogy magát ez aggodalommal tölti el, de talán megnyugtatja,
ha elmondom, hogy a fiam jól nevelt és nagyon házias. Ha
szerencséje lesz, még főz is magának. – Bár az asszony arcán átsuhant
egy gyors mosoly, látszott, hogy aggasztja a lány vonakodása.
– Ha elfelejtetted volna, én is itt vagyok – szólt közbe hűvösen
Conor.

É
 – Valóban. És ez a mi nagy szerencsénk – váltott vissza
irányításhoz szokott hangjára Adrienne. – Lehet, hogy Hannah még
örül is a társaságnak. Legalább bebizonyíthatod neki, hogy nem most
másztál le a fáról. Maga meg – fordult Hannah felé – úgyis arra
számított, hogy lesz lakótársa.
– Igen, de… – Hannah kétségbeesett, és könyörgő pillantást vetett
Conorra.
– Ragaszkodom hozzá, hogy így legyen – vette elejét Adrienne a
tiltakozásnak, és ahogy felszegte az állát, nyilvánvalóvá vált, hogy a
szándékától senki és semmi nem térítheti el. – Nem bírnám elviselni,
ha történne magával valami.
– De… – Hannah gondolatai választ keresve száguldottak. – A
másik szoba zuhanyozóját szoktam használni.
– Ó, emiatt egy percig se aggódjon. Majdcsak megállapodnak
ebben is. Conor korán kelő. Nem fogja zavarni magát.
Conor még csak fel sem nézett, mintha így akarná tudatni: miatta
azt csinál a lány, amit akar.
– Egyébként is a házán dolgozik reggeltől estig. Amit még nem is
láttam, mert nem engedi, hogy megnézzem. – Bár mindezt könnyed
hangon mondta, Hannah látta rajta, hogy bosszantja a dolog.
Adrienne szeretett mindent kézben tartani.
– Biztos benne, hogy Conor… nem túl elfoglalt? Conor! Mondj
már valamit! – fordult a férfi felé. – Nem szeretném hátráltatni a
munkádat.
– Sokkal nyugodtabb lennék, ha a fiam itt lenne magával – fojtotta
bele mindkettejükbe a szót Adrienne. – Még sohasem volt ilyen
jellegű problémánk, és bár nehezen mondom ki, azok a lábnyomok,
amelyeket a virágágyásban felejtett a kukkolónk, igenis aggodalomra
adnak okot, és én szeretném azt a benyomást kelteni mindenkiben,
hogy komolyan vesszük az ilyesmit. Persze szívesen hinném azt,
hogy ez is Moss Murphy műve, de ahogy Conor mondja, ez nem az ő
stílusa. Megint betelefonáltam a rendőrségre, de azt mondják, nem
tehetnek semmit. Nekem meg fogalmam sincs, ki követhette el ezt a
szörnyűséget. Az biztos, hogy nem helybeli, és ez az, ami igazán
aggaszt. – Az asszony, miközben beszélt, összekulcsolta a kezét, és
bár nem tördelte az ujjait, látszott rajta, hogy tényleg a szívén viseli a
helyzetet.
Hannah-ban felrémlett az előző este emléke, amikor egyedül volt a
házban, és tudta, hogy valaki ólálkodik odakinn. Nappali fényben
nem volt nehéz megfeledkezni az ijedségről és arról, mennyire félt,
de nem tudta, mit hoz az este, amikor ismét sötét lesz odakinn.
Conorra pillantva nem volt nehéz elfogadnia, hogy a férfi a kisebb
rossz. Mellette, ha nem is minden vonatkozásban, nagyobb
biztonságban fogja érezni magát. Ami persze nem volt igaz. Conor
nagyon nagy kockázatot jelentett számára, így létkérdés volt, hogy
továbbra is távol tartsa magától. Ennek ellenére nem volt más
választása, mint meghajolni Adrienne akarata előtt.
Conor az asztalon dobolt az ujjaival, de nem szólt.
Hannah a büszkeségét – és kicsit talán a megbántottságát is –
lenyelve próbált Adrienne-re fókuszálni.
– Hát, ha úgy gondolja, hogy tényleg szükség van erre… – Azt
gondolta, az lesz a legjobb, ha befejezetlenül hagyja a mondatot, mert
így a végső verdiktet nem ő mondja ki.
– Igen. Így gondolom – jelentette ki határozottan Adrienne, és az
ügy eredményes lezárásaként összedörzsölte a tenyerét. – Akkor
most megyek is. Hétkor a vacsoránál találkozunk. – Egy gyors
ölelésre magához vonta Hannah-t. – Egy percig se aggódjon,
angyalom, vigyázni fogunk magára. – Azzal kiviharzott az ajtón,
mintha azt akarta volna mondani, hogy most már beszéljétek meg
magatok közt a dolgokat.
– Úgy tűnik, most nekem kell megmentenem a bajba jutott hölgyet
– mormogta Conor, és vonakodva elmosolyodott.
– És én még azt hittem, a megmentés az én feladatom – vágott
vissza Hannah, mielőtt végiggondolta volna a szavait. Sajnos megint
rosszat mondott.
– Ez semmin sem változtat – közölte halkan Conor.
– Persze hogy nem – felelte Hannah. – Ügyelni fogok, nehogy
véletlenül rád vessem magam.
Conor elfordult, és szó nélkül kiment. Még az ajtót is behúzta
maga után.
 – Brrr… – morogta bosszúsan Hannah. Conor volt az utolsó, akit
lakótársnak választott volna. Az ördög vigye Adrienne-t meg az
elszántságát, hogy minden körülmények között meg akarja menteni
Killorgally jó hírét, dúlt-fúlt Hannah, miközben felszaladt az
emeletre, hogy átöltözzön a vacsorához.
Hogy is fogalmazott az újságcikk, amit annak idején az asszonyról
olvasott?
„Nagy veszélybe sodorja magát, aki alábecsüli, bár sokan
mondják, hogy külsőre olyan, mint egy tündér. Igaz, ami igaz, nem
kevés varázslatot vitt végbe Killorgallyban.”
Bár Hannah nem hitt a varázslatban, de hogy az asszonynak volt
karizmája, abban nem kételkedett. Máskülönben hogy ért volna el
olyasmit, amit sem ő, sem Conor nem akart?
 Tizennegyedik fejezet
Csak hogy tudd. Az egész az anyám ötlete volt.
Conor a farmház melletti ösvénynél várta vacsora után egy
megpakolt sportszatyorral a kezében.
A fehér kavics ropogott a talpuk alatt, miközben a
fűszernövénykerten át elindultak Hannah házikója felé. A késő esti
levegőnek kakukkfű- és rozmaringillata volt, és a csendben tisztán
lehetett hallani a levendula magas ágai között még mindig
buzgólkodó méhek zümmögését. És bár a hanyatló nap utolsó
sugarai bársonyos nyugalmat ígértek, Hannah teste bizsergett a
feszültségtől.
– Ezt már korábban is elég nyilvánvalóvá tetted. Csodálom, hogy
nem harcoltál kicsit hevesebben.
– Hogy tehettem volna? Már így is majdnem elsírta magát.
Valamiért nagyon kedvel téged.
– Nem ő az egyetlen. Eleinte te is kedveltél, ha nem csal az
emlékezetem.
– Mert akkor még nem tudtam, hogy együtt fogunk lakni.
– Én sem örülök neki, elhiheted.
Sőt. Hannah nagyon is élvezte, hogy egyedül lehetett a kis házban.
Nem hiányzott neki, hogy Conor figyelemelterelő tényezőként láb
alatt legyen. De annak örült, hogy a férfi ennyire ellenállónak
bizonyult iránta. Máskülönben ki tudja, mi történt volna, ha ő
megadja magát a köztük lévő vonzerőnek. Conor közel sem volt az a
biztonságos, megnyugtató alkat, akiket a korábbiakban megszokott.
– Mintha az anyukád azt mondta volna, hogy jól nevelt vagy, és
házias.
– Bizonyos fokig igen. Gondolod, hogy fel kell állítanunk néhány
szabályt?
– Nem tudom. Vannak rossz szokásaid?
– Eddig még nem volt rám panasz.
– Naná, hogy nem – motyogta inkább magának Hannah.
– Van egy kérésem.
– Ó! Azt hittem, az én magánszférámba készül betörni valaki.
Úgyhogy nem hiszem, hogy neked kellene lefektetni a
házszabályokat. Főleg mivel nem akarok egy fedél alatt lakni veled.
– Ahogy én sem veled. Az anyámat hibáztasd, ne engem. Én csak
a kinevezett testőr vagyok.
Hannah-nak a nyelve hegyén volt, hogy nincs szüksége testőrre,
de lelki szeme előtt ismét megjelent a leselkedő nyugtalanító arca, és
bár nem talált egyértelmű magyarázatot arra, miért, de már-már örült
annak, hogy Conor vele lesz.
– Na ki vele, mit szeretnél?
– Hogy ne mászkálj a házban félmeztelenül. És ha lehetséges, ne
vedd fel többé azt a sortot, amiben tegnap voltál. Akkor semmi esetre
sem, amikor én is a házban tartózkodom.
– Mi bajod a sortommal? – Hannah hangja egy oktávval
megemelkedett, annyira méltatlannak találta a kérést. Az a sort volt a
kedvenc darabja. Mégis ki ez a pasi, hogy az öltözködésben is
diktálni akar neki? Mondhatott, amit akart, Hannah eltökélte, hogy
minden adandó alkalommal azt a sortot fogja felvenni, függetlenül az
időjárástól.
– Nem a sorttal van bajom. A lábaddal.
– És azzal meg mi a baj? – Merthogy ez a válasz rosszul érintette:
ha volt testrésze, amivel elégedett volt, az a lába. A nőies hajlatok a
nővérének jutottak, Hannah-nak a hosszú lábak és a kiábrándítóan
lapos mell. Gyakran gondolt arra, hogy bárki osztogatta is a
génjeiket, lehetett volna igazságosabb, de sajnos nem volt az.
– Az isten szerelmére, te nő! Mondtam már, hogy nem fekszem le
vendégekkel. Soha.
– Igen, úgy emlékszem, mondtál ilyesmit, de ebből nem derül ki,
hogy mi bajod a lábammal.
– Te szándékosan játszod a fafejűt. Csak azt próbálom megértetni
veled, hogy én is ember vagyok.
Hannah a homlokát ráncolta.
– Még mindig nem értem, miről beszélsz.
– Jézusom. Muszáj kimondanom? Nincs a lábadban semmi decens.
Senki sem akar ilyen virgácsokat látni.
– Mi? – Hannah homlokán, ha lehet, még tovább mélyültek a
ráncok.
 – Az az aprócska sort. Amit a parton viseltél. Olyan pici, hogy alig
takar valamit. És neked nagyon formás lábad van. Nekem meg
kitűnő memóriám. Ráadásul, egészen közelről láttam a lábadat.
Hannah előbb elpirult, mert eszébe jutott pár dolog, amire a férfi
ágyában használta a nevezett lábakat, aztán önelégülten
elvigyorodott.
– És nem muszáj ilyen képet vágnod. Úgysem mész vele semmire.
– Most meg a képemmel van baj? – kérdezte Hannah tartózkodón
felvonva a szemöldökét.
– Azzal. Nem mindenki tudja egyetlen szemöldökrántással
kifejezni, hogy nagyon-elégedett-vagyok-önmagammal, legalább
annyira, mint a macska, amelyik kinyalta a tejfölös köcsögöt, majd
megette a csokitortát, és mindezt leöblítette egy korsó Guinness-szel.
Hannah szélesen mosolygott.
– Te mondtad, hogy formás a lábam. Miért ne lennék elégedett
vele? Conor felnevetett.
– Ez tetszik benned, Hannah Campbell. Hogy ilyen gyorsan vág az
eszed.
– Eddig azt hittem, hogy a lábaim tetszenek.
– Azok is. És még egy csomó minden. – A férfi szeme
megállapodott Hannah arcán. – De be kell érnem azzal, hogy
nézzelek. Tudom, hogy sokadszor ismétlem magam, de vendéggel
tényleg nem kezdek viszonyt. Soha.
– Csak kíváncsiságból kérdezem, mi bajod a vendégekkel? Talán
már megégetted magad?
– Igazából nem a vendégekkel van bajom, hanem azzal, ahogy
megélik az ittlétüket. Bármit éreznek is irántam, az nem valóságos.
Még nem találkoztam senkivel, aki ne szeretett volna bele
Killorgallyba. És vele együtt az anyámba, vagy abba, amit az anyám
ezen a varázslatos helyen csinál. Az utolsó barátnőm szeméről is
gyorsan leesett a hályog, amikor ideköltözött.
Hannah gyomra összerándult a csalódottságtól. Már kezdte azt
hinni, hogy megerősödött az önbizalma, de nem. Mellbevágónak
találta a képet, ami a férfi szavai nyomán végre összeállt.
Hogy lágyítsa, amit mondani akart, magára erőltetett egy
kötekedő kis mosolyt.
 – Azt hiszem, vettem az üzenetet. Tisztán, világosan. Ugyanakkor
szeretném leszögezni, hogy hozzád hasonlóan én sem hittem, hogy
Dublin után újra találkozunk. Feltételeztem, hogy ami ott történt, az
ott is marad. Eszembe sem jutott, hogy ide is követni fog.
– Rendben. Akkor legalább ebben egyetértünk.
– Igen. Most már csak arra van szükség, hogy felnőtt emberként
viszonyuljunk a történtekhez, és lépjünk végre tovább.
– Ez, tekintettel arra, hogy a következő pár hétben egy fedél alatt
fogunk lakni, igen jó gondolat. Mit szólnál a fegyverszünethez? – A
férfi kinyújtotta a kezét, Hannah pedig megrázta. Határozottan,
mintha egy megállapodást pecsételtek volna meg, pedig közben csak
arra tudott gondolni, hogy mely testrészeit barangolta be ugyanez a
kéz.
– Nyissunk tiszta lapot – mondta. – Dublin igazából meg sem
történt.
– Igen. Dublin meg sem történt – mondta Conor, egyszer s
mindenkorra lezárva a témát.
Mindketten felsóhajtottak a megkönnyebbüléstől, majd egymásra
néztek.
Conor égnek emelte a szemét, mire Hannah felnevetett.
Csendben tették meg a hátralévő utat. A napnyugta aranyló
fénnyel vonta be a házikó sárga falait.
– Szép esténk van – jegyezte meg Hannah, és vágyódó tekintete
végigpásztázott a gyöngyházfényű égbolton szanaszét szórt,
aranyszegélyű felhőkön. Valamilyen oknál fogva még nem
akaródzott neki bemenni.
– A víznél ilyenkor a legszebb a naplemente. Nem akarod
megnézni?
– De igen! – vágta rá Hannah. Pontosan erre vágyott. Hogy ne
kelljen még bemennie. Itt, a szabadban, gondolta, talán jobban hozzá
tud szokni a férfi jelenlétéhez.
– Oké. A táskámat azért ledobom, ha nem bánod.
Conor – a saját kulcsát használva, vette észre Hannah – bement a
házba, letette a sporttáskáját az előszobában, majd visszament, és
lesétáltak a partra. Egyszer csak felröppent a közelükben két madár.
Panaszos kiáltásukat messzire vitte a könnyű esti szellő.
 – Pólingok – mondta Conor, látva a lány megigézett pillantását. –
A hosszú, görbe csőrükről lehet megismerni őket.
– Lenyűgöző, mi mindent tudsz.
– Csak azért tudom, mert itt éltem le majdnem az egész életemet.
– És mik azok a kis testű, hosszú lábú madarak, amelyek
hullámról hullámra ugrálva ki-be szaladgálnak a vízből?
– Valószínűleg piroslábú cankók. Vicces jószágok, órákig el lehet
őket nézegetni.
Hannah elégedetten bólintott. Tetszett neki a madarak
bohóckodása, és valóban, nagyon sokáig elgyönyörködött bennük a
minap, amikor Izzyvel a parton üldögéltek.
– Nem hiányzott mindez – kérdezte, körbemutatva a panorámán
–, amikor távol voltál? New York elég messze van innen. – Nem
akarta megkérdezni, hogy a hely miatt jött-e vissza, mert azt egy
kicsit tolakodónak tartotta. Ő nem tudta elképzelni, hogy feladja a
megszokott életmódját ezért a… semminek tűnő valamiért. Ahol hét
mérföldes körzetben nincs egy napi huszonnégy órában nyitva tartó
hely.
– Dehogynem. Pedig imádtam New York nyüzsgését.
Frenetikusnak találtam. De igazából azért mentem oda, mert nevet
kellett szereznem magamnak, és New Yorkban nagyon szeretik az
íreket. Elég, ha meghallják az akcentusodat, máris meg akarnak
ismerni. – Elhallgatott, míg átmászott a kerítésen, aztán megvárta,
hogy Hannah is biztonságban átjusson. – Aztán L. A. következett.
Ami bizonyos vonatkozásban visszafogottabb volt, mégsem tudtam
igazán beilleszkedni. Mire visszajöttem Dublinba, már nevem volt,
így nem volt nehéz találnom egy csendestársat, akivel megnyitottuk
az éttermemet. Aztán az RTE felkért, hogy csináljak a csatornának
egy főzős műsort, és mivel azt gondoltam, hogy jó reklám lesz az
étteremnek, igent mondtam. Nem hittem volna – vonta meg a vállát,
és tűnődőn elmosolyodott –, de őrült siker lett. Kezdtem azt hinni,
hogy mindent meg tudok csinálni. És mindenem meglehet. De néha
az sem elég.
– Ez azért elég talányosan hangzik. – Az út végéhez közeledve
Hannah meghallotta a tenger zúgását. Felemelte a fejét.
– Akkor sem mondok többet – dünnyögte Conor.
 – Hiányzik?
– Mi? A főzés? A hírnév? Vagy – felemelte a kezét, és idézőjelet
rajzolt a levegőbe – a „celebséggel” járó felhajtás? Nem. Imádok itt
lenni. És neked? Mi a történeted? Mit keres egy jogász egy
főzőiskolában? Szintén kiégtél?
– Nem. Az egyetem befejezése óta nem csináltam mást, csak
dolgoztam. Úgy éreztem, itt az ideje egy kis szabadságnak.
– Valaminek csak kellett történnie, hogy ilyen döntésre jutottál.
Hannah elnevette magát.
– Nagyon unalmas indokot tudok csak felhozni.
Kiértek a tengerpartra. A visszavonuló dagály kagylómintával teli,
sötét homoksávot hagyott maga után. A sekély víz fodrai lustán
kergették egymást, és visszaverték a lemenő nap sugarait.
– Gyere! Sétáljunk el, ameddig tudunk. És amikor kezd alábukni a
nap, visszaindulunk.
Hannah bólintott, majd a vállára kanyarította a kocsiból magával
hozott kendőt. Bár a nap váratlanul újra felbukkant, amikor hazafelé
autózott, hidegnek érezte a délutánt Sorcha és Aidan kellemesen
meleg konyhája után. Nem véletlen, hogy nem szívesen vett búcsút
tőlük.
– Akkor… hallgatlak. Csupa fül vagyok. Hannah értetlenül nézett
a férfira.
– Meséld el, miért vetted ki ezt a viszonylag hosszú szabadságot.
Dublinban mintha azt mondtad volna, hogy szereted a munkádat, és
jó is vagy abban, amit csinálsz.
– Ez így is van, de… ami azt illeti, sohasem csináltam semmi mást,
főleg azért, mert ezt biztonságosnak találtam. Még az sem jutott
eszembe soha, hogy átmenjek egy másik irodához. Aggódni kezdtem,
hogy… belefásulok. Tényleg szeretek ott lenni, de közben az is
felmerült bennem, hogy ez talán nem elég. Még csak rálátásom sem
volt arra, hogy egy másik hely milyen lehet. Néha felmerült bennem,
hogy változtatnom kellene, de ha az ember egyetlen célja a
változtatás, akkor minek? Az olyan… ostobán hangzott.
– Folytasd. Megígérem, hogy nem fogok ítélkezni. Hannah
elnevette magát.
 – Dehogynem, ha meghallod, hogy végül mi adta meg a végső
lökést. Volt a munkahelyemen egy főzőverseny. Tudod, olyasmi,
mint a Sztárok fakanállal.
– Azt hiszem, már hallottam róla – felelte Conor szárazon.
– Huh – fújta ki Hannah a levegőt. – Annyira kínos… Nem is
tudom, miért mesélem el neked. No… A lényeg, hogy mindenki elég
komolyan vette, és amikor én megjelentem a nagyon is unalmas,
hétköznapi tortámmal, és azt kellett látnom, hogy szinte mindenki
túltett rajtam, finoman szólva is elszontyolodtam.
– Sadie-t persze esze ágában sem volt szóba hozni, már csak azért
sem, mert a lány, Hannah elgondolása szerint, minden
vonatkozásban megtestesítette a Conor által kedvelt nőtípust.
– Elszontyolodtál?
– Igen. Mindaddig azt hittem, hogy nincs nálam gyakorlatiasabb
ember az irodában. Mindig, mindenre van válaszom, már csak azért
is, mert nehezen viselem, ha nem vagyok kompetens valamiben. És
lám, egy viszonylag könnyű dologban kiderült rólam, hogy az
vagyok. Ne érts félre… de főzni mindenki tud. Csak az nem képes
követni egy receptet, aki nem tud olvasni. Nem atomfizikáról
beszélünk, az istenért.
– Nem, de azért a főzésben is van némi tudomány. Hannah
felbőszült pillantást vetett a férfira.
– Nincs, ha recept alapján akarsz elkészíteni valamit. Abba senki
sem szokott belebukni. Egy pontig legalábbis így gondoltam. És
egyszer csak tényleg elkezdett dühíteni, hogy nem tudok főzni.
Ehhez persze hozzátartozik az is, hogy a nővérem ragyogó szakács.
Nem mintha versenyezni akarnék vele. Annyira mások vagyunk, ami
nem zavar bennünket, de… mégsem ártana, ha ezt-azt képes lennék
elkészíteni. Aztán a vasárnapi mellékletben megjelent egy cikk
Killorgallyról, és mivel vannak a közelben barátaim, befészkelte
magát a fejembe a gondolat, hogy itt kellene szerencsét próbálnom, és
nem tudtam szabadulni tőle. Ami fura érzés volt, mert tényleg ott
motoszkált a fejemben, még munka közben is.
– Szóval, azért vettél ki szabadságot a munkahelyeden, mert
kompetens akarsz lenni valami másban. – Conor kétkedve felvonta a
szemöldökét.
 – Mondtam, hogy csak ostobán hangzó indokom van. De hogy
tovább meséljem… Arra gondoltam, ha belekezdek, akkor úgy fogom
csinálni, ahogy kell.
– Ezen alapult az eredeti elképzelése. Ha rendesen csinálja, és
mindent belead, kevesebb esélyt hagy magának a bukásra, és bízhat
abban, hogy a jövőben jobban fognak sikerülni az ételei. Ha
belevágott valamibe, mindig tudni akarta előre, ahogy milyen
eredményre számíthat. Nem szerette a meglepetéseket.
– Azért vannak dolgok, amiket elég rendesen csinálsz – jegyezte
meg rángó szájjal Conor.
– Én is úgy gondolom. Most meg min nevetsz?
– Semmin. Szóval a rendesen csinálni valamit nálad azt jelenti,
hogy nem adod alább a legjobbnál. És ide aztán a világ minden
részéből érkeznek emberek. Sehol sem találsz ennél intenzívebb
főzőtanfolyamot.
– Tudom. És pontosan ezért vagyok itt. Semmit sem akartam a
véletlenre bízni.
– És?
Hannah megsemmisítő pillantást vetett a férfira.
– Hallottad, mit mondott a mamád. Az az igazság, hogy nehéznek
találom. Nagyon nehéznek. Mindenki más – kivéve talán Izzyt –
tudja, hogy mit csinál, míg én… nos… mindenben totál kezdő
vagyok. – Mindez nagyon viccesnek tűnt, amikor Aidannek és
Sorchának mesélte, pedig semmit sem hagyott ki. Még a
legkatasztrofálisabb húzásait sem. De ők ismerték, és tudták róla,
hogy bár főzni nem tud, kitűnően megállja a helyét más területeken.
Előttük nem esett nehezére bevallani a gyengeségét. Most azonban…
– Még a zöldséget sem tudom rendesen felaprítani – ismerte be
megfeszülő szájjal. – Mérföldekkel le vagyok maradva mindenkitől.
És Herbert is meghalt.
Conor döbbent arccal megállt.
– Ó, Jézusom. Sajnálom. Nagyon közel állt hozzád?
– Ki? Herbert? Conor bólintott.
– Milyen kapcsolat fűzött hozzá? A főnököd volt? A fivéred? Vagy
a barátod?
Vagy – tette hozzá feszengve – az apád?
 Hannah szája megrándult, aztán rázni kezdte a nevetés. Percek
kellettek, hogy összeszedje magát. Végül az ajkába harapott.
– Dehogy. A kovászom. Jó nevet adtam neki, nem?
– Kiválót – mormogta Conor.
– Amit többé sem Herbertnek, sem kovásznak nem nevezhetek.
Hogy cseszhettem el? Hiszen csak liszt és víz kell hozzá, az isten
szerelmére!
Conor a fejét csóválta.
– Nehogy eszedbe jusson ilyesmit mondani anya vagy Eamon
előtt. Hol tartod?
– A konyhában.
– És mit tettél bele?
– Hetvenöt gramm lisztet és hetvenöt milliliter vizet. Ahogy a
recept mondja. Buborékosnak kellene lennie. De az enyémben egy
buborék sincs. Olyan, mint a nagyon sűrű tej.
– Mi lenne, ha vetnék rá egy pillantást, amikor visszamegyünk?
– Ahogy akarod – felelte vonakodva Hannah. El sem tudta
képzelni, mit csinálna másként Conor. A többiek kovásza, ha hinni
lehet nekik, már kétszeresére nőtt, sőt Jasoné túl is futott az üveg
peremén.
Miközben sétáltak, a nap is lement, és barackrózsaszín szegélyt
rajzolt az égen tovaúszó, szürke felhők köré. Utolsó sugarai azzal
intettek búcsút, hogy aranyló árnyakat vontak a víztükörre,
amelyeket egészen a partig szállítottak az apró hullámok. Hannah és
Conor megállt, és végignézte, ahogy a vörösben izzó korong a
hullámzó hegyek mögé bukott. Magával vitte a csillogást, és a víz
színén sem csillámlott már; elsötétültek az aranyló árnyak, majd
egybeolvadtak a szürkülettel. Ők ketten, csendes egyetértésben, a
dűnék között ülve figyelték az utolsó, part felé hasító szörfösöket,
akiknek a deszkáért lehajoló sziluettje kirajzolódott az alkonyatban.
– Mindjárt itt a holnap – mormogta Conor. – Amikor mindent
újrakezdünk.
Mondhatni, tiszta lappal indulunk.
– Ezt nagyon szépen sikerült megfogalmaznod. – Hannah
körbepillantott. A piroslábú cankók még mindig ki-be szaladgáltak a
sekély vízben, mit sem törődve azzal, hogy a fejük felett időnként
átcsapnak a fehéren tajtékzó hullámok. Kissé távolabb a sirályok
búcsúztak gyászos kiáltásokkal a tengertől, így jelezve, hogy már
„csomagolnak”, számukra is véget ért a nap. Hannah végighúzta az
ujjait a nedves homokon, és a keze közben belekapaszkodott egy
száraz fűcsomóba. A látottak egyszerű, mégis megindító szépségétől
a torkán akadt a levegő. Nem emlékezett rá, mikor volt utoljára
ennyire elégedett. Csak attól, hogy élt.
 Tizenötödik fejezet
Miközben a víz vékony sugárban csordogált a kádba, újabb
pillantást vetett a telefonjára, és felsóhajtott. Az, hogy reggel fürödnie
kellett, lelassította a dolgokat. Bár Conor ajtaja mögül még nem
hallott neszezést, nem jutott eszébe, hogy felébressze és
megkérdezze, használhatja-e a tusolót.
Nyolckor már a tyúkólnál kell lennie, és maga is meglepődött,
mennyire várja a találkozót tollas barátaival. De a kádfürdőnek nem
örült. Ő reggelente zuhanyozni szokott. A fürdő túl kéjesnek és
dekadensnek tűnt ebben a napszakban, amikor azt sem tudta, mihez
kezdjen. Morcosan megfürdött, megtörülközött, de továbbra sem
tudta levetkőzni a rosszkedvét. Oké, nem igazán kedvelte a
reggeleket sem, de amikor egyedül volt, megbirkózott velük. Minden
tökéletes volt, amíg Conor a nyakára nem telepedett.
– Akartál valamit? – Hannah összerezzent, amikor a férfi ajtaja
kinyílt, és Conor ismét ott találta, amint magával beszélgetett, elvileg
csak fejben, de ettől függetlenül úgy festhetett, mint akinek elment az
esze.
– Ööö… nem. Éppen le akartam menni a földszintre. A férfi
követte.
– Jó volt a fürdő?
– Most, hogy szóba hoztad… Nem. Egyáltalán nem volt jó. Reggel
jobban szeretek zuhanyozni, amit eddig a te fürdőszobádban meg is
tehettem.
– Továbbra is nyugodtan használhatod, amikor nem vagyok itt.
– Az nem fog menni. Mindketten nagyjából ugyanakkor megyünk
el itthonról.
– Ezen a héten nem áll módomban változtatni ezen, mivel konyhai
kisegítőt kell játszanom. Bronagh kivett egy hét szabadságot, Niamh-
nak pedig elkezdődött az iskola, így engem állítottak csatasorba, ami
azt jelenti, hogy egész héten mosogatni meg takarítani fogok.
– Hogy? A mi konyhánkban?
– Ott bizony. Ne vágj már ilyen aggodalmas képet. Nem leszek
olyan helyzetben, hogy kiszavazzalak.
 Pedig Hannah valami ilyesmitől tartott. Elég baj volt már az is,
hogy mindent összezagyvált, de az, hogy most a férfi előtt fogja
ugyanezt tenni, még jobban lelombozta. Vigasztalhatatlanul követte a
konyhába, ahol Conor azonnal felkapta a vízforralót, és gyakorlatilag
kisajátította magának a kávéfőző melletti pultot. Látszólag nem
érdekelte más, csak az, hogy mielőbb készíthessen magának egy
csésze kávét.
Hannah nem akart betörni a férfi személyes szférájába, így az
asztal mellett kellett kivárni a sorát. Ez az ő konyhája volt – hogy
lehet, hogy pillanatok alatt bámészkodó kívülállóvá silányította
valaki?
– Kérsz egy csészével? – kérdezte Conor, miközben őrölt kávét
kanalazott a nagy kávégépbe.
Hogy kávézással kezdjék a napot, kettesben? Azt túl intimnek
találta volna.
– Nem, köszönöm. Reggel szívesebben iszom teát. – Tényleg nem
akarta, hogy a férfi kávét készítsen neki, mert félt, hogy az beindítaná
a képzeletét, olyan dolgok irányába, amelyek elérhetetlennek tűntek
a számára. Veszélyes lenne belezúgni Conorba, hiszen az nem
vezetne sehová.
– Itt fogsz reggelizni, vagy fent, a házban?
– Viccelsz? Hogy kihagyjam a frissen begyűjtött tojás pazar ízét?
– Az egyik legkorábbi emlékem, hogy tojást szedni megyek a
nagyival, amiből ő párat rögtön meg is főzött, és katonákat készített
belőle nekünk.
– Mmm… Már a gondolattól is éhes vagyok.
– Hogy iszod a teát?
– Ööö… tejjel. Cukor nélkül.
– Akár le is ülhetnél. Olyan sutának tűnsz, ahogy ott álldogálsz.
– Fura, ha az ember ilyesmit hall a saját konyhájában.
– Bocs, ha megfeledkeztem magamról, és egy pillanatig azt hittem,
hogy én vagyok itthon. Rossz szokás.
Conor letett Hannah elé egy bögre teát.
– No és hogy állnak a házaid? – kérdezte Hannah, miután a keze
közé fogta a bögrét, és leült az asztal mellé.
 – Egész jól. Az egyiken többet kell dolgozni, a másikon
kevesebbet. Mindkettő azelőtt készült, hogy apa és anya
visszaköltözött a nagy házba, és mivel nem volt pénzük, egyikre sem
tudtak túl sokat költeni. Szóval tényleg megértek a felújításra. A
vendégek sokkal többet várnak manapság, mint régen, ráadásul az a
terv, hogy az egyiket kiadjuk az Airbnb-n keresztül, a másikba pedig
én szeretnék beköltözni.
– Gondolom, akkor kifejezetten a saját elvárásaidnak megfelelően
végzed a felújítást.
– Pontosan. A konyha még ennél is nagyobb lesz, és szeretném
egy étkezővel kibővíteni. Az emeleten is több hálószobát szeretnék a
jelenleginél. És tudod, mi a legjobb az egészben? A kilátás. Egészen a
tengerig ellátni.
Csodálatosan hangzott, és a szeme csillogott a szenvedélytől.
– Tehát még mindig szeretsz főzni.
– Most, hogy már nincs rajtam nyomás, igen. És te? Neked
hiányzik a munkád?
Hannah megrázta a fejét.
– Élvezem a szabadságomat. – Bár ha őszinte akart lenni,
egyvalami hiányzott neki. Szerette tudni, hogy mit csinál, és az itt
nem jött össze. És többnyire teljesen alkalmatlannak érezte magát.

Amikor Hannah, karján a tojással teli kosárral, visszatért a

konyhába, már mindenki ott volt, kivéve Izzyt.
Amint leadta Bridgetnél a rendelését a főtt tojásra meg egy csésze
kávéra, leült az asztalhoz Alan mellé.
– Milyen volt a kirándulás? – kérdezte.
– Kitűnő – felelte Meredith. – Elmentünk a Kilorgan-kastélyhoz,
majdnem végigautóztuk a Kerry körgyűrűt, és ettünk egy kitűnő
ebédet egy Moll’s gap nevű helyen. Továbbá megvettem életem egyik
legklasszabb pulcsiját, amit szívem szerint már ma felvettem volna,
de nem hiszem, hogy az én koromban tudnék főzni benne, hacsak az
emberek nem bánnák, hogy ötpercenként rendezek egy gyors
sztriptízt.
 Hannah észrevette, hogy Alan hirtelen a tányérját nézegeti. Pedig
ha érdekli Meredith, hozzá kell szoknia a szókimondó stílusához.
Ahogy Hannah azt szombat este megtapasztalta, az asszony nemigen
használt filtert, és az, hogy meg kellene kímélnie Alant a pirulástól,
eszébe sem jutott. Talán azért nem, mert olyan családból jött, ahol egy
ideje már csak nők éltek, de hát… ez Alannek sem lehetett igazán
újdonság, hiszen neki is két lánya volt.
– Alan vett rá, hogy megvegyem. Normális esetben biztosan nem
választanék ilyen merész színt. A tengerészkék cuccokat szeretem.
– Nem vettelek én rá semmire – ellenkezett Alan, és felcsillant a
szeme. – Csupán megjegyeztem, hogy jól áll neked az a szín. Tényleg
nagyon csinos vagy benne.
Hannah épp azt a pillanatot kapta el, amikor Fliss kőkemény
tekintettel végigmérte a férfit, aztán, mintha unná a szövegét, ásított
egy nagyot. Alan is észrevette, és elpirult.
– Miért, milyen színű? – kérdezte Hannah, ügyet sem vetve a
durcás lányra, aki mintha szerette volna mindenből kiszívni az
örömöt.
– A leggyönyörűbb meggypiros. Amit sohasem választottam
volna magamnak, de Alan javaslatára felpróbáltam. Igazából egy
újabb sötétkék pulóvert akartam venni, pirosat semmi esetre sem. De
aztán Alan meggyőzött.
– Annyit vacillált – mondta a férfi kissé szégyenlős tekintettel. – Én
meg szerettem volna mielőbb kijutni a boltból. Higgyétek el, elég időt
töltöttem a H&M-ekben. Szerencsére most, hogy a lányaim felnőttek,
már nem kell elkísérnem őket vásárolni. Mindent rájuk hagyhatok.
Ezenkívül szükségem lett volna már egy kávéra. A városka, Kenmare
egyébként határozottan bájos.
– Ha már itt tartunk, találtunk is egy helyes kis kávézót. A
pincérlány akcentusa inkább skandináv volt, mint ír.
– Én a kocsmában töltöttem a hétvége legnagyobb részét – szólalt
meg Jason.
– Persze csak miután jól kialudtam magam. Se szombaton, se
vasárnap nem keltem fel kettő előtt. Nem lett volna túl sok értelme,
hiszen errefelé gyakorlatilag semmit sem lehet csinálni.
Fliss csak hümmögött.
 – Mi meg lementünk a strandra, igaz, Hannah? – mondta Izzy. –
Nagyon klassz volt.
– Milyen strandra? – kérdezte Jason.
Minden fej értetlenül fordult felé, mire védekezőn felemelte a
kezét.
– Most meg mi van?
Fliss megrovón nézett a férfira.
– Hát te semmit sem tudsz? Műveletlen fatuskó! Az Inch Beach
Európa egyik leghosszabb strandja.
Jason, nem törődve a lány kioktató modorával, vállat vont.
– Még sohasem hallottam róla.
– Feltételezem, nem szoktál szörfözni – jegyezte meg Fliss feszes
szájjal és árgus szemmel.
– Nem. Bethnal Greenben nemigen van rá lehetőség.
Fliss pár pillanatig még nézte a fiút, aztán királynői bólintással
kijelentette:
– Jövő szombaton velem jössz.
– Parancs! – felelte Jason vidáman, és felemelte a tenyerét, hogy
Fliss belecsapjon. A lány csak egy lesújtó pillantással válaszolt, de
Jasont nem sikerült elkedvetlenítenie: mintha mi sem történt volna,
lazán elvigyorodott.
Ahogy az óra mutatója közeledett a kilenchez, ők is befejezték a
reggelijüket, és komótosan elindultak a gyakorlókonyha felé. Izzy ért
oda elsőként, és rögtön felöltötte tiszta, ropogósra vasalt kötényét.
– Nézzétek, kimosták nekünk! Hát nem kedvesek?
– Szeretem tisztán, frissen és tettre készen kezdeni a hetet –
mondta erre Adrienne, aki nesztelenül jelent meg a lány háta mögött,
olyan váratlanul, hogy Izzy ijedten megrándult. Hogy a fenébe tudott
ilyen halkan járni abban a gyöngyös papucsban?
A konyhában már előkészítették a különféle tálakat és
kiegészítőket, a középső asztalon pedig sárgarépával, hagymával,
krumplival, brokkolival és olyan leveles zöldekkel megrakott
vesszőkosarak sorakoztak, amelyek közül Hannah egyet sem tudott
volna megnevezni.
– Jó reggelt mindenkinek. Remélem, kellemesen töltötték a
hétvégét. Az időjárásra nem lehetett panaszuk.
 Kórusban ők is jó reggelt kívántak, mint az általános iskolás
gyerekek.
– Ezen a héten a zöldségek lesznek fókuszban, bár első lépésként
egy alaplét fogunk elkészíteni. A jó alaplé számos étel
nélkülözhetetlen összetevője, és ha megtanulják, hogyan kell csinálni,
soha többé nem fogják leveskockával helyettesíteni. Legalábbis
remélem.
Hannah hallotta, hogy Jason felvihog, míg Alan és Meredith
kötelességtudóan bólintott.
– Ma egy egészen egyszerű marha alaplevet fogunk készíteni.
Lefagyasztva könnyen és sokáig tárolható.
Mindenki elfoglalta a helyét a kijelölt munkaállomásán. Hannah
még mosolygott is magában. Az alaplé elkészítése nem tűnt nagy
kihívásnak. Akár egy hétfő reggeli ujjgyakorlatként is elkönyvelhető.
Adrienne utasításait követve – amelyek az asszony inggallérjára
erősített mikrofonon keresztül érkeztek, és amelyekhez egy kamera
által készített, és a falon elhelyezett kivetítőre továbbított filmes
kíséret is társult, közelről mutatva, amit éppen csinált – egy
rémisztőnek tűnő késsel mindenki feldarabolt egy darabka
marhahúst. Hannah közben egyfolytában attól rettegett, hogy az ujját
is levágja. De mint kiderült, ettől kellett a legkevésbé tartania, hiszen
annak, hogy a nap kudarcba fulladt, nem a kés volt az oka. Mire a
feladat végére értek, Hannah komolyan kétségbe vonta a
beszámíthatóságát, és kárhoztatta magát, amiért beiratkozott erre az
őrült főzőtanfolyamra.

– Hannah, helló! Hogy vagy? Élvezed a kurzust?

Mina az első kicsengés után felvette a telefont, és a hangja tele volt
lelkesedéssel.
– Lefogadom, hogy remekül érzed magad – folytatta. – Milyennek
találod Adrienne Byrne-t? Tényleg olyan gyönyörű, mint amilyennek
a lapokban látszik?
Hannah visszafojtotta bánatos sóhaját, és megpróbált lelkesen
válaszolni a nővére első kérdésére:
 – Ööö… Egész jó.
– Jó? – kérdezte szinte sikoltva Mina. Hannah ajkáról mégiscsak
felröppent a sóhaj.
– A mai nap egyenesen szörnyű volt.
– Szörnyű? Hogy lehetne bármi szörnyű Killorgallyban? Ha hinni
lehet a fotóknak, csodálatos hely.
– Odaégettem az alaplét. Honnan tudhattam volna, hogy mennyi
egy loccsantásnyi olívaolaj? Keveset öntöttem, így a csontok meg a
zöldségek nem karamellizálódtak, hanem leégtek. És ki a fene
gondolta, hogy a szórásnyi zöldfűszer az igazából egy jó maroknyi?
– Majd megtanulod – vigasztalta Mina.
– Huh! Ebben nem vagyok biztos. Úgy tűnik, zöldséget sem tudok
aprítani – olyan gyorsan meg pláne nem, mint a többiek –, és a
burgonyagratinom is nyers maradt, mert nem szeltem elég vékonyra
a krumplit. Rajtam kívül mindenki tudja, hogy mit csinál. Totál
hülyének érzem magam! – És ez olyasmi volt, amit nem tudott
megemészteni. – Annyira lemaradtam mindenkitől, hogy egy ponton
Conornak kellett közbelépnie, és végül ő vágta fel helyettem a
káposztasalátához valót.
– Óóóó, Conor Byrne! Mondj már valamit róla!
– Mit mondjak? Elmegy.
– Elmegy. Én rohadtul dögösnek találtam minden egyes képen,
amit láttam róla. Mi ütött beléd, Hannah? Annyira nem foglalhattak
le az utasítások, hogy rá se néztél. Tudod, nem nagy ügy, ha
elrontasz valamit. Hacsak nem használsz mérges gombát az ehető
helyett, senki sem fog meghalni.
– Tudom – felelte Hannah. Magában még hálát is adott, hogy
Mina nem gyanakodott semmire. Nem szeretett volna a dublini
éjszakáról szót ejteni. A legszívesebben maga is elfelejtette volna. A
nővérét sokkolná, ha kiderülne, hogy a „dögös” szívtipróval
egyéjszakás kalandja volt.
– Adj időt magadnak. Gyakorlás kérdése az egész. Engedd el
magad, és próbálj meg haladni az árral. Lefogadom, hogy minden
lépéshez pontos instrukciót akarsz, igaz?
– Igaz – felelte Hannah. – Talán baj?
 – Bajnak nem baj, de a főzés nem instrukciókról szól, hanem
ízekről és szeretetről.
– Ó, ne kezdd már te is! Adrienne is ugyanezt szajkózza. Már a
könyökömön jön ki a reform dumája.
Mina elnevette magát.
– Hű, de zsémbes ma valaki. Miért nem csinálsz magadnak egy
kellemes fürdőt? Tégy magad mellé egy pohár bort, és lazíts.
Mindjárt más színben látod majd a holnapot.

Amikor Hannah végre kivonszolta magát a kádból, rá kellett

jönnie, hogy nem javított a hangulatán a fürdő, ezért úgy döntött,
hogy kihagyja a közös vacsorát a farmházban, és inkább otthon
marad. Már a szobája felé tartott, amikor hallotta, hogy nyílik a
bejárati ajtó. Remek, gondolta. Most még Conorral is szembe kell
néznie. Más se hiányzott a megalázottságához. Hallgatózni kezdett.
Azt remélte, hogy a férfi felmegy a szobájába, és ő ki tud osonni a
konyhába egy pohár borért meg némi kekszért. Ahhoz, hogy főzzön
magának valamit, nem volt már ereje.
Elvileg bármit áthozhatott volna a saját konyhájába, de még a
főzés gondolatától is a rosszullét kerülgette, főleg a katasztrofális nap
után.
Várta, hogy történjen valami, de minden jel arra utalt, hogy Conor
odalent maradt. Remek. Ez azt jelentette, hogy nem tudja elkerülni.
Vonakodva elindult lefelé a lépcsőn. A férfit a konyhában találta. Az
asztalnál ült, és miközben a laptopján nézett valamit, egy pohár bort
kortyolgatott.
– Itthon vacsorázol?
Hannah bólintott. Komplett lúzernek tűnhetett a férfi szemében.
Felsóhajtott.
– Kösz, hogy délután kihúztál a csávából – mondta végül.
– Ugyan, engedd már el. Tanulni jöttél ide, nem? – Fogott egy
poharat, bort töltött bele, és Hannah-nak nyújtotta.
– De. Csak… rajtam kívül mindenki tudja, hogy mit csinál. –
Eszébe jutottak az odaégett csontok, és megborzongott.
 – Te is tudod. Csak javítani kell a technikádon.
– Minden lánynak ezt mondod? – kérdezte Hannah. Conor,
mintha a választ fontolgatná, felnézett.
– A késkezelési technikádra gondoltam – mondta végül.
– De hát nem sorozatgyilkosnak tanulok.
Conor erre előhúzott az asztal alól egy bőröndnek tűnő valamit,
amiről, miután kinyitotta, kiderült, hogy ijesztőnél ijesztőbb késekkel
van tele.
– A séf legjobb barátai és nélkülözhetetlen eszközei.
Hannah komoran szemügyre vette a kések feketés felületét.
Mindig csillogó ezüstnek képzelte a szakácskéseket, ezek meg sem
ezüstösek, sem fényesek nem voltak.
– Nem tűnnek valami… – Azt akarta mondani, hogy tisztának, de
gyorsan elhallgatott.
Conor a kezébe vette az egyik kést.
– Ezek szénacélból készültek, így könnyen elszíneződnek, de én
ezeket használom a legszívesebben. Könnyű megélezni, és sokáig
élesek is maradnak.
A késsel a kezében felállt.
– Gyere. Megtartjuk az első órádat. – A konyhapult felé pillantva
Hannah felfedezett egy vesszőkosarat, amely szebb napokat is látott
gyümölcsökkel és formájukat vesztett zöldségekkel volt tele.
– Ez igazán kedves tőled – mondta ellenségesen, de követte a férfit
a pulthoz.
– Ha nem vetted volna észre, alapjában véve kedves fiú vagyok. –
Conor rávillantotta az egyik legragyogóbb mosolyát, majd hozzátette:
– És egy kicsit önző is. Sem időm, sem energiám arra, hogy a
sürgősségire rohangáljak veled, mert levágtad az egyik ujjadat. –
Megrázkódott. – Nem bírnám idegekkel, ha folyton arra kellene
számítanom, hogy az ujjadat mirelitborsó közé csomagolva kell
utánad vinnem a kórházba.
Hannah a rosszkedve ellenére felnevetett.
– Ennyire rossz azért nem voltam. A férfi felvonta a szemöldökét.
– Oké. Tényleg pocsékul ment.
– És ezért most gyakorolni fogunk.
Kihúzta az egyik fiókot, és kiemelt belőle egy újabb kést.
 – Ez jó lesz. Nem olyan éles, mint az enyém.
– A tiédet is használhatnám – biccentett Hannah az asztalon
hagyott késtartó bőrönd felé.
– Csak a holttestemen át. Hozzájuk sem érhetsz.
– Miért? Talán gyémántból van a nyelük?
– Nem. – Conor hitetlenkedve csóválta a fejét, mintha azt akarná
mondani: hogy kérdezhetsz ekkora ostobaságot? – A séfek roppant
kényesek, ha a késükről van szó. Kizárólag a sajátjukat használják, és
csak ritkán engedik meg, hogy valaki más is kézbe vegye. Én például
soha. Nem akarom, hogy valami virsliujjú idióta kicsorbítsa.
Hannah égnek emelte a szemét. Ennyit a közös értékekről. Habár
neki is volt egy töltőtolla, és ha jegyzetelt, mindig azt használta, így
mégis lehetett köztük némi hasonlóság.
– Láttam ám!
– Azért csináltam.
– Na, akkor most figyelj! – Conor kiemelt egy hagymát a kosárból,
kettévágta, és ügyesen megpucolta. – A kés hegyét tartsd a
vágódeszkán, és csak annyira emeld meg a nyelét, hogy le tudd vágni
a szeleteket. Így.
Hannah ámulattal figyelte a könnyed mozdulatokat. Feltűnt neki,
hogy a férfi a középső ujjperceit használja a penge leszorításához.
Naná, hogy pillanatok alatt összevágta a fél hagymát.
– Most te következel. Nem kell elkapkodni.
Hannah felkapta a kést, és a férfi mozdulatait utánozva először a
bal keze ujjait rendezte el a hagyma körül, majd szeletelni kezdett.
Ahogy egyre magabiztosabbá vált, már nem figyelt annyira,
megcsúszott a keze a hagymán, és kés lenyisszantott egy darabot a
hüvelykujja körméből.
– Juj! – kiáltott fel.
– Mondtam, hogy nem kell kapkodni.
– Azt hittem, azért gyakorlok, hogy gyorsabban tudjak szeletelni.
– Már lassú tempóban is hatékonyabban csináltad, mint reggel. De
a mozdulataiddal még takarékoskodnod kell.
Hannah újra nekiveselkedett, ezúttal lassan.
– Nem! Így csináld! – mondta Conor, azzal a lány mögé lépett, a
kézfejére csúsztatta azt az erős, meleg kezét, gyengéden
megmarkolta, és sima, egyenletes mozdulatokkal tologatni kezdte a
hagymán kést. Előre, hátra. Bár nagyon is tudatában volt a férfi
közelségének, megpróbált nem odafigyelni rá, de hiába. Nem tudott
másra gondolni, csak a kellemes illatra és a hátához simuló, izmos
felsőtestre. A lélegzete is elakadt. Nagyon igyekezett, hogy Conor
észre ne vegye. Minden idegszála a férfira összpontosult, és teljes
készenlétben, lélegzet-visszafojtva várta, hogy mi következik.
– Köszönöm – lihegte, de közben a nyakát csiklandozó meleg
leheletre figyelt, és közben, ha csupán egy leheletnyit is, hátradőlt,
megadva magát a bőrét felforrósító vágynak.
A konyhában egyre súlyosabbá vált a csend.
– Nincs mit – mondta végül a férfi, majd leengedte a kezét és
gyorsan hátralépett, mintha hirtelen rájött volna, hogy egy fertőző
testtel érintkezik.
Hannah nem vágott pofát, hanem könnyed hangon, mintha mit
sem jelentene számára, megjegyezte:
– Ne félj, nem foglak megharapni.
– Nem is emiatt aggódtam.
Hannah erre szembefordult Conorral, ugyanakkor, amikor a férfi
pillantása a szájára vándorolt.
– És nem akartalak megcsókolni sem – folytatta, de ekkor már nem
tudta visszafojtani a nevetést.
Most a férfi volt az, aki vágott egy grimaszt, majd felkapott egy
répát, és a vágódeszkára helyezte.
Ezúttal Hannah vonta fel a szemöldökét.
– Ez elég szerencsétlen választás volt – dünnyögte, és egyetlen
suhintással kettévágta az amúgy is formátlanná zsugorodott
zöldséget.
Bár Conor arca drámaian megrándult, a szemében vidámság
csillant.
– Gondolom, ez nekem szólt – mondta, és nevetve csóválta a fejét.
– Mit is mondtál a sorozatgyilkosokról?
Nehéz volt ellenállni ennek a spontán, ragyogó mosolynak.
– Ne haragudj, ezt nem hagyhattam ki.
– Az a szegény répa. Nem tudom, mit vétett ellened. Soha nem
adok kést a kezedbe, ha tudom, hogy ilyen gonosz erők lakoznak
benned.
Túl sok volt a mosoly abban a meleg szempárban, amely túl
sokáig időzött a lányon. Hannah érezte, hogy átforrósodik a teste. A
teljesen laza, vidám Conor látványától felgyorsult a pulzusa, és tudta,
hogy valamilyen módon megálljt kell parancsolnia a bolond
szívének. A férfi elég egyértelműen megfogalmazta a szándékait.
Akkora akaraterővel, amit ki sem nézett volna magából, visszafordult
a vágódeszkához, és viszonylag biztos kézzel feldarabolta – szép,
egyforma szeletekre – a szegény, meggyötört répát. Már ennyi
gyakorlás után is sokat javult a technikája.
– Na, ez már sokkal jobb – jegyezte meg Conor is, aki olyannyira
hátralépett, hogy már a konyhapulttól figyelte Hannah mozdulatait.
Messzebb nem is állhatott volna a viszonylag szűk térben.
– Köszönöm – felelte Hannah szándékosan lehajtott fejjel, mert
nem akarta, hogy a férfi meglássa kipirult arcát és csillogó szemét.
Nem értette, hogy lehet rá ilyen hatással valaki. Tinédzser korában
szokott így viselkedni, és ez nagyon bosszantotta.
– Van valami vacsoraterved? – kérdezte Conor.
– Nincs. Eredetileg arra gondoltam, hogy csinálok magamnak egy
szendvicset.
– Nem akarta beismerni, hogy különösen a férfi jelenlétében
képtelen lett volna bármit főzni. Elég baj volt már az is, hogy a
napközbeni szerencsétlenkedését végignézte; ismétlésről, ilyen
előzmények után, szó sem lehetett. – És aztán, úgy terveztem,
elnyúlok a kanapén, és olvasok, vagy megnézek valami limonádét a
tévében. Persze csak ha nem bánod.
– Miért bánnám? Úgyis dolgozni akartam, amit itt is megtehetek,
így teljes egészében a tiéd lehet a nappali.
– Remek – felelte felszínes mosollyal Hannah. Maga sem tudta,
hogy megkönnyebbült-e, vagy inkább megsértődött, amiért a férfi
nem igényelte a társaságát. Ugyan már, Hannah. Hányszor kell a
tudtodra adnia, hogy csak kényszerből van itt, és nem akar tőled semmit?
– Sajnálom, hogy kellemetlenséget okozok neked – mondta végül.
– Biztos jobbat is el tudnál képzelni, mint hogy itt legyél. – Ennek
ellenére nem ajánlotta fel, hogy felmegy a hálószobájába olvasni.
Végül is felárat fizetett azért, hogy külön házban lakhasson.
 – Talán – felelte megránduló szájjal a férfi. – De nálunk a vendég
az első. Erről jut eszembe… Én mindenképpen főzök magamnak, és
nagy kár lenne veszendőbe hagyni ezt a rengeteg zöldséget. Mit
szólnál egy édesburgonyás tőkehalraguhoz?
Hannah semmit sem tudott szólni, mert fogalma sem volt, hogy
mire számítson egy ilyen ételnév hallatán. Először is, még sohasem
vásárolt édesburgonyát, de ha valaki felajánlotta, hogy főz neki…
nos, erre nem tudott nemet mondani.
– Megbeszéltük – vágta rá. – Köszönöm.
– Azért valamit tenned is kell érte. Meghámozhatod és a
feldarabolhatod a burgonyát. Legalább gyakorolhatsz még egy kicsit.
Bízom benne, hogy nem folyamodsz közben újabb erőszakhoz.
Hannah elvigyorodott.
– Megpróbálom visszafogni magam. A zöldségek vonatkozásában
mindenképpen.
– Ezt örömmel hallom.
Conort figyelni főzés közben… több volt, mint öröm. Hihetetlenül
takarékosan bánt a mozdulataival, és nem kapkodott el semmit.
Legfeljebb egy lépéssel járt csak önmaga előtt. Ráadásul minden
lépést elmagyarázott, beleértve azt is, hogy mit miért csinál, és ezzel
teljesen lenyűgözte Hannah-t. Nagyon jó tanárnak bizonyult.
Hannah nem is tudta megállni, hogy meg ne kérdezze:
– Miért nem tanítasz a főzőiskolában?
– Túl sok szakács van ebben a családban. Én valami olyasmivel
akarok foglalkozni, amit senki más nem csinál. És az igazsághoz
tartozik, hogy rajtam kívül senki sem ért a felújítási munkákhoz. Még
csak érzékük sincs semmihez. Az egyetlen, aki a konyhai munkákon
kívül konyít valamihez, az Fergus. Ő például nagyon ügyesen bánik
a számítógéppel. Ő készítette az iskola weboldalát, és ő foglalkozik a
közösségi médiában való megjelenéssel is, bár a szövegeket a mama
és Mairead írja, és ők készítik a fényképeket is. Máskülönben nem
tűnnének annyira idillinek.
– Gondolod? Szerintem a valóságban is elég idilli ez a hely –
mondta Hannah, és arra gondolt, amit a férfi a parton mondott. – Te
is visszajöttél.
 – Ez igaz. De egy percre sem felejtem el, hogy az édenkertben ott
van a kígyó is.
– Ez elég talányosan hangzik.
– És nem is fogom bővebben kifejteni. – Conor tűnődő pillantást
vetett rá. – Van benned valami, ami arra késztet, hogy többet
mondjak, mint amennyit szeretnék.
– Például? – kérdezte Hannah elégedetten a bóknak is betudható
válasz hallatán.
– Sohasem adod fel, igaz?
– Szeretek választ kapni a kérdéseimre. Mindig is szerettem.
– Azt hiszem, épp erről van szó. Csak ülsz várakozó kifejezéssel az
arcodon, és bár nem nevezhetnélek tolakodónak, látszik rajtad, hogy
választ vársz, és rendre be is jön a taktikád.
Hannah elnevette magát.
– Ez még nekem is újdonság.
– Én olyan emberekhez szoktam, akik megkérdezik, amire választ
akarnak kapni, és ha ez egyből nem jön össze, akkor addig
próbálkoznak, míg ki nem húznak belőlem valamit. – Elfintorodott. –
Minden nyavalyás interjúban, amit valaha adtam, a szerelmi
életemről kérdeztek a legtöbbet. Sohasem egyedül fotóztak, hanem
mindig valakivel, amit általában rengeteg spekuláció követett. És
rengeteg fotó készült, és minél híresebb lettem… – Vállat vont. –
Most biztos arra gondolsz, hogy szegény gazdag fiú… A
celebéletmód és a gazdagság hátulütőire panaszkodik. Nos, az a
helyzet, hogy ezért hagytam abba.
Hannah összevont szemöldökkel hallgatta, de nem értette
pontosan, hová akar kilyukadni.
– Miért is?
– Hogy egy elcsépelt, de sok igazságot tartalmazó közhelyet
használjak… Aki nem bírja a meleget, az ne menjen a napra.
– Ennyire rossz volt?
– Nem. Egyáltalán nem volt rossz. Sőt. Kifejezetten élveztem.
Tetszett a figyelem, Hogy azt csináltam, amit akartam. –
Elvigyorodott. – Akkoriban, ha csak rövid időre is, arrogáns,
mondhatni, szar alakká váltam. Szerencsére anya még időben a
fejemre koppintott, és észhez tértem. Megállapodtam. Találtam
magamnak egy lányt. Egy nagyon helyes lányt. Polly Daventree-t.
Talán már hallottál róla.
Hannah bólintott, mert eszébe jutott a beszélgetése Izzyvel.
– Aki most már az exem. Pontosabban, az exmenyasszonyom.
Továbbá feltörekvő sztár, nem kevesebb, mint Adrienne Byrne
reinkarnációja.
Olyan keserű volt a hangja, hogy Hannah felkapta a fejét.
– Biztos vagyok benne, hogy van valami a háttérben, Conor, de el
kell mondanod, hogy mi, mert fogalmam sincs. Teljesen tudatlan
vagyok e téren.
– Ó, istenem, tényleg tőlem akarod hallani? Szorongóvá válok, ha
erről kell beszélnem. A végén még azt fogod hinni, hogy bolond
vagyok. – Elnevette magát.
– És nemcsak hogy megszegem a fogadalmamat, hanem még
komolytalannak is látszom majd.
– Engem nem zavar – felelte Hannah. Örömmel töltötte el, hogy
ilyen fesztelenül oda tudtak mondogatni egymásnak. Miért ne
lehetnének barátok? Az is több a semminél. Amilyen különböző
világból jöttek, többre úgysem számíthatott.
– Polly színésznő volt. Amikor megnyerte az angliai Celebek
fakanállal döntőjét, az ügynökével azt találták ki, hogy pályát módosít,
és a kulinária világában próbál szerencsét. Nem kellett sok idő ahhoz,
hogy a következő Adrienne Byrne szerepében kezdjen tündökölni, és
a történelem megismétléseként beházasodjon a családba. Már el is
jegyeztük egymást, amikor rájöttem, hogy én csak eszköz vagyok a
célja megvalósításához… Ez azért arrogáns lépés volt, nem? Közben
találkozott is valakivel, de nem akart kilépni a szerepéből, amit anya
mellett betöltött, így minden nagyon civilizáltan zajlott. Anya
protezsáltjaként nemcsak hogy itt maradt, hanem… – Egy pillanatra
elhallgatott, majd kesernyés mosollyal hozzátette: – Még a farmházba
is beköltözött.
Hannah szája elnyílt.
– Ez… – azt akarta mondani, hogy brutális.
– Hát igen. Polly volt az új tanítvány, a megtért gyermek. Anya
semmit sem szeret annyira, mint amikor valaki Killorgally jó hírét
viszi a nagyvilágba, tovább erősítve a főzőiskola sikertörténetét. És ez
valóban nagyon jó PR, amin én, azzal, hogy kiléptem a képből, csak
rontottam. Nem beszélve arról, hogy csalódást okoztam
mindenkinek.
– De a mamád csak megértette, hogy mit érzel, nem? – Hannah-t
megdöbbentette a férfi nyers hangja, de az még inkább, hogy
Adrienne nem a fia pártjára állt egy ilyen helyzetben. Hihetetlennek
tartotta. Az ő nagynénje, bár biológiailag nem nevezhette az
anyjának, anyatigrisként védelmezte a kiscsibéit, ha bántani akarta
őket valaki.
Conor felszegte az állát, és elnézett Hannah feje felett, de a
megfeszülő vonások az arcán sértettségről árulkodtak.
– Ami elmúlt, elmúlt – mondta végül. – Nem is értem, miért
zúdítottam a nyakadba mindezt.
– Talán, mert valaki meghallgatott?
– Valami olyasmi. Neked nincsenek előítéleteid velem szemben, és
nem kell túlmagyaráznom semmit, mert az éles eszeddel magad is ki
tudod következtetni a dolgokat. Olyan vagy, mint egy jó kés.
Egyetlen nyisszentéssel kivágod a romlott részeket, és pillanatok alatt
eljutsz a lényeghez.
Valamilyen oknál fogva azt, hogy a férfi a féltett kincsként őrzött
munkaeszközéhez hasonlította, a lehető legnagyobb bókként élte
meg.
– És most, gondolod, hogy tudnál forralni egy kis vizet az
alapléhez? – kérdezte Conor, és letett a pultra egy leveskockát.
Hannah az ujjai közé fogta.
– Leveskocka? Azt hittem, az alapléhez csontokat kell
karamellizálni a sütőben, a többi marhaságról nem is beszélve.
– Van, hogy egy közönséges leveskocka is megteszi – mondta egy
kacsintás kíséretében Conor.
– Hála istennek! – sóhajtotta Hannah olyan átéléssel, hogy a férfi
elmosolyodott.
 Tizenhatodik fejezet
A hét hátralévő részében kifejezetten baráti viszony alakult ki
Hannah és Conor között, ami rendben is volt, mert úgysem tudták
elkerülni egymást.
Conor mindennap a konyhában dolgozott, és minden estét ott
töltött a közös házukban.
A férfi tarsolyában érdekesebbnél érdekesebb, többségében
önmagát kikarikírozó történetek voltak a New York-i és Los Angeles-
i időszakából, rosszul viselkedő celebekről és más hírességekről, és
elképesztő humorral tudta előadni. És bár bebizonyosodott, hogy
jóval közelebb jár a földhöz, mint ahogy az első, felületes pillantás
alapján hitték, Hannah tudta, hogy továbbra is meg kell tartania azt a
bizonyos három lépés távolságot. Ami persze egyre nehezebbé vált,
különösen, hogy nagyon jól érezte magát a férfi társaságában.
Mindemellett ott motoszkált a fejében a kérdés: hová vezetne, ha
barátságnál több lenne közöttük? Valószínűleg darabokra törne a
szíve, és ezt nem kockáztathatta meg.
Egyik este, a farmházban elfogyasztott vacsora után, Hannah
visszatért a házba, és mint majdnem mindig, a konyhaasztal mellett
találta Conort. Tervrajzokat nézegetett. A szétnyitott papírtekercsek
látványa felkeltette Hannah érdeklődését, olyannyira, hogy
megpróbált észrevétlenül beléjük pillantani.
– Ahogy elnézlek, nagyon eleged van valamiből. Vagy
feldühítettek – jegyezte meg.
– Csak egy tekervényes problémát próbálok megoldani. Elég nagy
mennyiségű lemezacél kell a konyha bővítéséhez, és most azt
próbálom felmérni, hogy szükség lesz-e darura.
– Ó – felelte Hannah, mert nemigen tudta értelmezni a dolgot.
Conor felpillantott a rajzokból.
– Gyere, nézd meg! Hannah odament mellé.
– Huh… Ez lenyűgöző.
– Az lesz, ha elkészül. Látod? Ez itt a konyha.
Hannah-t meglepte a szenvedély, amellyel Conor magyarázni
kezdett.
 – Itt lesz egy reggelizőpult, mégpedig kétszintes. Az alsó szintbe
beépítünk egy mosogatót, hogy annak, aki a konyhában dolgozik, ne
kelljen a vendégeinek háttal állnia.
Hannah bólintott.
– Remek elgondolás. Az, aki mosogat, rendszerint láthatatlanná
válik.
– Pontosan. És többnyire a házigazdára hárul ez a feladat, noha ő a
központi szereplő.
– Hát ebben nem vagyok biztos – mondta Hannah. Talán ez volt
az egyik oka annak, hogy nem volt oda a főzős programokért. A kissé
extrovertált nővérével szemben ő nagyon is szeretett a háttérben
maradni.
– Itt meg egy nagy dupla ablak lesz, kihajtható szárnyakkal. Ha
kinyitjuk, a terasz gyakorlatilag a ház meghosszabbításává válik.
Természetesen – folytatta vigyorogva – ide egy apró kandallót is
beépítünk, mert az időjárás nem mindig kedves velünk.
– Ezen a héten nagyon is az volt. Kezdem azt hinni, hogy errefelé
mindig ilyen. A hét minden napja a legkellemesebb nyárutót idézte,
bár időnként már az ősz illatát is érezni lehetett a levegőben;
különösen esténként, amikor lehűlt a levegő.
A gyümölcsöskert almái bájos pírt kaptak, a málnabokrok ágai
azonban már-már csupaszon meredeztek. És a rétekről is
begyűjtötték már az aranysárga szénát.
– Akkor élvezd ki, mert errefelé nem sokáig tart az indián nyár. –
Conor, miközben beszélt, körbepillantott a konyhán. – Ezt a házat
úgy terveztem, hogy legyen kilátása a tengerre, de otthonos és meleg
is legyen. Szinte mindenkinek az volt a véleménye, hogy túlzásba
estem, amikor a nappali nagy nyitott kandallóján túl egy kisebbet is
betettem ide.
– Akár túlzás volt, akár nem, szerintem nagyon otthonosra sikerült
– mondta Hannah, és mivel eszébe jutott a saját otthona,
elfintorodott. – Nekem is kell majd ezt-azt tennem, amikor
hazamegyek. Én csak alvásra használom a lakásomat, és ez meg is
látszik rajta. Nagyon kevés időt töltök benne. – Minőségit meg
végképp nem, tette hozzá gondolatban.
– Akkor hol töltöd az idődet? – kérdezte Conor.
Ő
 – Hát, korábban a nővérem lakásában szoktam lebzselni. Ő aztán
tudja, hogy kell jó partit adni. De mióta elment, a társasági életem is
ellaposodott. Igaz, hogy a barátaimmal elmegyek néha valahová
munka után… de… Mina nélkül mégsem ugyanaz. Nagyon hiányzik.
Ő aztán feltalálná magát itt, abban biztos vagyok. Bár lehet, hogy a
mamádat az őrületbe kergetné, mert nagyon szeret kísérletezni, és
nem ragaszkodik mindig a recepthez. – Körbepillantott a helyiségen.
– Meg kell hagyni, jó szemed van. Pasi létedre mindenképp.
– Te kis szexista!
– Itt tényleg bárki otthon érezheti magát. Nem mondhatnám, hogy
nőies, de nem is csupa bőr. És vakondszürkét sem látok sehol –
biccentett a zsályazöldre festett szekrények, majd a színes, skandináv
mintás párnákkal megszórt, palaszürke kanapé felé. A párnákban,
ahogy a kanapé támlájára vetett kasmírplédekben is, a sárga és a
zsályazöld dominált. A megfelelő pontokon elhelyezett, száraz
náddal megtöltött magas padlóvázák az elegánsan hajlított fülekkel
kitűnően beleillettek a környezetbe, ahogy a falakat díszítő, többnyire
tengeri madarakat ábrázoló festmények merész, természeti elemeket
idéző színei is.
– Sok időt töltöttem szállodákban és bérelt szobákban, így tudom,
mit jelent a honvágy. Ezért akarom minden házunknál elérni, hogy
aki idejön, otthon érezze magát. Ki nem állhatom azokat a
lecsupaszított helyeket, ahol nincs semmi, mert „hátha ellopják”. Én
igenis meg akarom adni a vendégeinknek azokat az apróságokat,
amelyektől komfortosan érzik magukat, mert otthon is ilyesmik
veszik őket körül.
Hannah az orrát ráncolta.
– Át kellene vennem tőled ezt-azt. Az én lakásom nem elég
otthonos.
– Talán azért, mert nem otthon.
– Dehogynem.
– Már megint ez a gyakorlatiasság. Nincs benned túl sok
romantika.
– Rövid időn belül te vagy a második, aki ezt mondja. Az anyám
tele volt romantikával, és nem jutott vele túl messzire. Még akkor
sem, ha időnként túlságosan elragadtatta magát.
 Conor egy darabig nem szólt, és úgy tűnt, mintha szerepcsere
történt volna az előző estéhez képest.
– Még járni se nagyon tudtam, amikor meghalt a mamám és a
papám – mondta Hannah. – Mindketten adrenalinfüggők voltak – hol
síelni mentek, hol vadvízi evezésen vettek részt; nem volt olyan
extrém dolog, amit ne próbáltak volna ki. Hétvégeken, amikor
elmentek kalandot kergetni, a nagynénémre és a nagybátyámra
bíztak bennünket. És egy hétvége után nem jöttek haza.
– Hát ez… nagyon durva.
– Az. Önzők voltak. És ostobák. És még sorolhatnám. De
szerencsések voltunk a nővéremmel, mert a nénikémmel és a
bácsikámmal maradhattunk, akikben minden megvolt ahhoz, hogy jó
szüleink legyenek. – És Hannah maga is mindent megtett azért, hogy
ne adjon okot az aggodalomra. Persze ahogy idősebb lett, az egyik,
addig ismeretlennek hitt sötét fele egyre jobban haragudott az igazi
szüleire, amiért előnyben részesítették a kalandokat a lányaikkal
szemben. Részben ezért határozta el, hogy ő sohasem fogja ostoba
lépésekkel nehezíteni a saját és mások életét. A nővére, Mina elég
impulzív természetű volt, így Hannah-ra maradt, hogy megfontolt,
észszerű döntéseket hozzon, ami nem is esett a nehezére. Mindig is
szerette tudni, hogy hol áll, mi lesz a következő lépése, és a jövőjét is
jó előre megtervezte. Élete legkockázatosabb tette az, hogy Írországba
jött, amiért most megfizet, mert először, mióta az eszét tudta,
megkérdőjelezte mindazt, ami az addigi életét alakította, és más
szemmel kezdte nézni önmagát. Miért kellett volna hagynia, hogy
továbbra is a szülei határozzák meg az életszemléletét? Hiszen már
rég meghaltak. Ők is maguk hozták meg a döntéseiket. Talán végre ő
is csinálhatna valamit, amihez igazán kedve van, még akkor is, ha
ehhez sutba kell dobnia az óvatosságát. Miért kellene élete végéig azt
bizonygatnia, hogy ő nem olyan, mint a szülei?
Minél több időt töltött Conorral, annál jobban megkedvelte. Az a
közelség, amelyben éltek, valahogy megfosztotta a férfit attól a
legendától, amely övezte, és amely annyira elérhetetlenné tette.
Amikor Dublinban találkoztak, Hannah úgy érezte, hogy egy világ
választja el őket egymástól: egy percig sem gondolta, hogy egy
ligában lenne a kifinomult, okos, jóképű férfival. Most azonban, hogy
jobban megismerte, kezdte emberinek látni. Kiderült, hogy két lábbal
áll a földön, és úgy tűnt, kifejezetten kedveli Hannah társaságát,
aminek az lett az eredménye, hogy gyakran beült mellé a nappaliba,
és együtt töltötték az estét. A reggeli rutin részeként Conor kávét
készített maguknak, amit a kandalló melletti kanapén kortyolgattak
el, közben mindenféléről beszélgettek, ami azzal az elkerülhetetlen
következménnyel járt, hogy együtt mentek át a konyhába is.
Mintha Conor mindenáron be akarta volna bizonyítani, hogy ami
köztük van, az nem több barátságnál. Hannah-ban ugyan felmerült,
hogy nem kellene már megint a biztonságra hajtania, de ilyenkor
feltette magában a kérdést: tudná-e kezelni, ha rossz véget érne a
kapcsolatuk? És a válasza mindig az volt, hogy nemigen.

Egy csendes hétvégét követően, amikor újra meglátogatta Aidant

és Sorchát, és végigsétált a parton Izzyvel, Hannah, testben és
lélekben felkészülve a harmadik hétre, első reggeli tevékenységeként
elindult a tyúkólak felé.
– Jó reggelt, Hannah.
Adrienne halkan elmormolt köszönése váratlanul érte. Felkapta a
fejét.
– J-jó reggelt – válaszolta szándéka szerint vidám hangon.
Igazából teljesen beleveszett a gondolataiba; azon tűnődött, mit
vegyen fel a kajakozáshoz Conorral. A férfi aznap reggel, kávézás
közben vetette fel, majdhogynem kihívásként, hogy elmehetnének
evezni egyet, ha már Hannah gyakorlatilag semmittevéssel töltötte az
egész hétvégét. Hannah próbálta megértetni vele, hogy fáradt volt a
talpon töltött hosszú hét után, de Conor csak nevetett rajta, mondván,
hogy ideje összekapni magát, és hogy a kajakozás nem venné igénybe
a lábát.
– És hogy vannak ma reggel a fenséges hölgyek? – kérdezte
Adrienne, miközben letérdelt az egyik tyúk elé, amelyik ennivalót
keresve, rögtön felkapta a fejét, és várakozón felborzolta a tollait. Az
asszony erre elnevette magát, és mielőtt szétszórt volna egy
maroknyi krumplihéjat és borsóhüvelyt, végigsimított a reménykedő
szárnyason.
– Jól – felelte Hannah mosolyogva. – Talán nagyon is. – Lehet,
hogy a tyúkok viselkedése nem volt több érdekszerelemnél, de akkor
is jólesett neki a lelkesedés, amellyel reggelente fogadták.
– Remek. Látom, megkedvelte ezt a hangos népséget.
– Inkább azt mondanám, hogy megszoktam őket. Nagyon
viccesek, és ahogy mondta, mindegyik más személyiség. Úgy érzem
magam, mintha egy iskolaudvaron lennék. Az a kettő például nem
szereti a közösséget; mindig félrevonulnak, és magukon kívül nem
nagyon foglalkoznak senkivel. Az a másik viszont mindig,
mindennek ott van a sűrűjében. Ő a pletykakirálynő. Amaz –
mutatott egy harmadik felé –, mindig a figyelmet keresi, még akkor
is, ha azt csak csintalansággal tudja elérni. Azok a kis fecsegők meg
mindig a főnököt követik, míg ő, intett Hannah egy hófehér tyúk felé,
örökké fontoskodik.
– Ah! Agnethára gondol!
Hannah kérdő pillantást vetett az asszonyra.
– Az Abba szőkéjéről kapta a nevét, a tollazata miatt. Nem adunk
nevet mindegyiknek, csak azoknak, akik valamilyen oknál fogva
kilógnak a sorból. És ez mindig is szeretett hatalmaskodni a többiek
felett. Mint egy mindent mindenkinél jobban tudó tyúkanyó.
Hannah, mintha az eszébe jutott volna valami, elmosolyodott.
Adrienne megjátszott sértettséggel összevonta a szemöldökét.
– Igen, tudom, Fergus és Conor szerint az Adrienne nevet kellett
volna kapnia.
– Én egy szót sem szóltam.
– Nem is volt rá szükség. Az arcára volt írva. Hannah, drágám,
maga olyan, mint egy nyitott könyv.
Hannah egymásra tette az ujjait a háta mögött. Őszintén remélte,
hogy ez a megállapítás, legalábbis általában, nem igaz.
Miután begyűjtötte a kosárnyi tojást – felvillanyozva, mint mindig
–, elindult a farmház felé.
– A tankonyhában találkozunk – szólt utána Adrienne. – Ezen a
héten a tojás lesz a középpontban. Meglátja, mi mindent lehet belőle
készíteni.
 Hannah biccentett, és közben megpróbálta felidézni a heti
beosztást. Eddig ez a hét tűnt a legzsúfoltabbnak, és egyben talán a
legijesztőbbnek is. Először is a lehető legkülönfélébb edényeket
fogják használni a legkülönfélébb szószokhoz, beleértve a majonézt, a
hollandi mártást, a borsodót (Hannah-nak fogalma sem volt, mi az), a
crème anglaise-t (még erről sem hallott), a szuflét, a mousse-t, a
habcsókot, a különféle felfújtakat és a quiche-t. Ijesztően
bonyolultnak tűnt legalább a fele. Mi értelme volt mindennek, amikor
tökéletesen jó majonézeket és szószokat lehetett kapni a
szupermarketekben? Nem beszélve arról, hogy a Tescóban kapható
hatdobozos csokoládémousse Hannah egyik kedvence volt.
Értetlenül ráncolta a homlokát. Hollandi mártás? Soha eszébe sem
jutott, hogy vegyen belőle egy flakont.

A főzőtanfolyam harmadik hetére mindenkinek kialakult a maga

reggeli rutinja, tulajdonképpen Adrienne első nap lefektetett
szabályai szerint. A nagy konyhában mindig Meredith és Alan volt
az első. Mire Hannah megérkezett, ők már kedélyesen csevegtek a
kávéjuk mellett. Nem sokkal Hannah után Izzy rontott be lihegve az
ajtón, és mivel mindig éhes volt, alaposan megpakolt tányérral
csatlakozott a többiekhez. Fliss arcán talán enyhült kissé az unott
kifejezés, de mindig azt a benyomást keltette, mintha méltatlan lenne
hozzá az otthonosságot idéző konyhai idill. Mindig Jason futott be
utoljára, és ha talált valakit, aki hajlandó volt meghallgatni,
nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illette a gondjaira bízott
disznókat.
– Nagyon vártam ezt a hetet – jelentette ki Meredith. – Most
megtanulhatok pár flancos dolgot.
– Én is. Végre valami rendeset is tanulunk – fűzte hozzá Fliss. – Az
utolsó borsodóm összement.
– Ó, az nagyon bosszantó – sajnálkozott Meredith. – Én még
sohasem készítettem borsodót. Hanem amikor megpróbálkoztam
azzal az isteninek tűnő portugál krémessel, a töltelékem leginkább a
tojásrántottához hasonlított. Jó ízű volt, de a textúrája miatt szinte
ehetetlen.
Hannah bódultan hallgatott. Tőle akár idegen nyelven is folyhatott
volna a beszélgetés. Szerencsére Izzy elkapta a pillantását, és elhúzta
a száját, ezzel is jelezve, hogy Hannah nincs egyedül.
– Ugyan már! Hát nem látjátok, hogy szemfényvesztés az egész? –
kérdezte Jason. – A Cash & Carryben egy liter hollandit kapsz egy
ötösért. – Fliss lesújtó pillantását látva még hozzátette: – Akár házhoz
szállítva. És akármit gondoltok, észre sem vennétek, hogy bolti.
Hirtelen mindenki visszafordult a tányérjához, mintha a reggelin
kívül más nem is érdekelné. Csak az ajtónak háttal ülő Jasonből dőlt
továbbra is a szó.
– Az élet rohadtul rövid ahhoz, hogy minden ötödik percét
kibaszott tojások kettéválasztásával töltsük.
Hannah arca megrándult, amikor meglátta Adrienne szája körül a
bosszús ráncokat.
– Ne felejtsen el két eurót bedobni a dunsztosüvegbe, Jason –
mondta az asszony, magára erőltetve egy majdhogynem jóságos
mosolyt. Hannah azonban látta a szemén, hogy nem éri be ennyivel,
bár a megtorlást későbbre halasztotta. Meredith halkan felnyögött,
míg Fliss szemében káröröm villant. Hannah, Alanhez és Izzyhez
hasonlóan, lejjebb csúszott a székében, így csökkentve minimálisra a
fizikai jelenlétét.
Jason arca ugyancsak megrándult, elmormogott egy halk „bassza
meg”-et, majd hátrafordult, és csak annyit mondott:
– Rendben, Adrienne. – Még biccentett is hozzá a rá jellemző
cinizmussal. Hannah összeszorította a száját. Nem lett volna
helyénvaló, ha elneveti magát, bár nagyon jólesett volna. Két
egymásra fújó, feldühödött macska párharcára emlékeztette a szeme
előtt kibontakozó jelenet.
– Toldja meg még eggyel azt a két eurót, legyen szíves – mondta
Adrienne mézédes hangon a fiúnak, aztán mosolyogva a többiekhez
fordult. – Végeztek? Öt perc múlva várom magukat a tankonyhában.
– Azzal kecsesen tovasiklott, egy percet sem pazarolva tovább a fejét
csóváló Jasonre.
– Vajon hogy csinálja? – motyogta a fiú.
 – Nincs nehéz dolga – sziszegte Fliss. – Tudja, hogy mekkora
barom vagy.
– Inkább legyek barom, mint beképzelt…
– Jason! – Meredith felállt, karon fogta a fiút, és elindult vele a
főzőiskola felé.
– Hogy is volt, amikor…
– Hoppá! – mondta Izzy, amikor Meredith hangja elhalt az ajtó
mögött.
– Huh, hogy ez mekkora paraszt! – mondta Fliss zsémbesen. –
Fogalmam sincs, mit keres itt.
– Ami azt illeti, elég jól főz – vette a védelmébe Izzy.
– Úgy gondolod? Rendben, tényleg jól bánik a késsel, de attól még
senki sem lesz szakács. Talán az antiszociális környezetében tett szert
erre az adottságra. Csakhogy a főzéshez esztétikai érzék is kell, nem
is kevés.
– És az mit jelent pontosan, elárulnád? – kérdezte Izzy.
– Azt, hogy az ember már a főzést is művészi szintre emeli. Nem
egyszerűen étel, amit az asztalra tesz, hanem…
– Marks & Spencer-étel – szúrta közbe Hannah, mert eszébe jutott
az üzlet egyik híres reklámja. A megjegyzése fagyos pillantásokat
váltott ki Flissből, aki kétségbeesetten hátradobta a haját. – Ezt a
tudatlan bandát! – mormogta, és kimasírozott a konyhából.
– És a végére hárman maradtak – mondta Izzy, és elvigyorodott.
– És ez a három a kutyaólban fogja végezni, ha nem rázza meg
magát – dünnyögte Alan. – Gyertek, lányok. A végén még nélkülünk
kezdődik el a parti.
Átsiettek a konyhába, és magukra öltötték a kötényüket. Hannah
gyorsan körbepillantott. Conor az anyja mellett állt, aki suttogva
mondott neki valamit. A férfi arcán meglepetés suhant át, majd
hátralépett. Az anyja gyengéden meglökte, mire a fejét csóválva kifelé
indult a konyhából, de már közben a fülére szorította a telefonját.
Mindenki Adrienne munkaasztalához lépett, hogy megnézzék,
hogyan kell elkészíteni a hollandi mártást. Miközben dolgozott, az
asszony minden lépésnél elmagyarázta, hogy mit csinál, és miért.
Meredith mindenféle kérdést tett fel közben, Alan pedig lelkes
felkiáltással fogadta Adrienne minden magyarázatát. Szemmel
láthatóan imádta a főzés elméletét, a kapcsolódó tudományt, és meg
akarta ismerni a gyakorlati megvalósítás különféle módjait. Fliss
megelégedett a szótlan odafigyeléssel, Jason látszólag ügyet sem
vetett az elhangzottakra, ellentétben Izzyvel és Hannah-val, akik
szinte csüngtek minden szón, ijedten, nehogy elmulasszanak valamit.
Ezt követően mindenkit visszaküldtek a saját munkaállomására,
hogy készítse el a maga mártását. A feladat szerencsére elég
könnyűnek tűnt. Hannah a receptet követve szintén nekilátott.
Ezúttal még aggályai sem voltak, és a magabiztossága akkor sem
hagyta el, amikor a fehérjéből ki kellett halásznia néhány
tojáshéjdarabot. Életében először sikerült úgy kettéválasztania a
tojást, hogy nem szakadt ki a sárgája. Boldogan, hogy minden jól
sikerült, hozzálátott az összetevők kiméréséhez. Mint mindig, néhány
perces lemaradással követte a többieket, bár amikor elkezdte
összekeverni a hozzávalókat, eszébe jutott, hogy feltegyen a gázra
egy lábas vizet. Mire a tálat a gőz fölé tette, már majdnem be is hozta
a hátrányát. Folytatta a massza keverését, és közben oda-
odapillantott a receptre is. Mennyit is írt? Három percet? Vagy ötöt?
Reménykedve figyelte, ahogy az aranyló sárga halványulni kezd.
Arra gondolt, hogy ezt nem fogja elrontani. Néhány perc múlva
megvizsgálta a mártást, és azt látta, hogy narancsszínű csomók
úszkálnak benne, amelyeknek nem lett volna szabad ott lenniük. Az
egész még csak nem is hasonlított ahhoz a halvány, sima, krémes
szószhoz, amelyet Adrienne készített. Sőt. Kifejezetten csomós volt.
Elfintorodott, és szurkálni kezdte a gumisnak tűnő darabkákat.
Mit csinált már megint rosszul? Pontosan aszerint járt el, amit
Adrienne mondott, és követte a recept utasításait. A többiek közül
senki sem szurkált csomókat a lábasában, amikor levette a tűzről.
Talán, gondolta, ő is szét tudja keverni őket, mire Adrienne odaér.
Lehajolt, és szitát keresve kihúzta az egyik fiókot. Talált is egy
nagyon flancosat rozsdamentes acélból, ami alkalmasnak tűnt.
Csakhogy amikor beleöntötte a mártását, a csomók eltömték a szita
lyukait, így nem tudott keresztülcsurogni rajta a szósz. Hogy
megszüntesse az akadályokat, bősz kevergetésbe kezdett, de ezzel
csak apróbbra tördelte a szembántó, narancssárga csomócskákat.
– Minden rendben, Hannah? – kiáltott oda neki Jason.
 – Igen, igen. Persze – felelte, hátrasimítva a haját izzadt
homlokából, majd gyors pillantást vetett Adrienne-re, remélve, hogy
még nem indult el felé. Naná, hogy már meg is állt mellette.
– Ó, istenem! – mondta.
Hannah reszketeg mosollyal fordult felé.
– Nem tudom, mi történhetett.
Adrienne a még mindig fortyogó lábasra pillantott, ami alatt
Hannah elfelejtette elzárni a gázt, majd odahajolt, és kis lángra vette.
– Épphogy gyöngyöznie kellene – mondta közben. – Az történt,
hogy a tojás túl gyorsan kezdett főni; így keletkeztek a kis csomók.
Látja? Ez mind egy-egy apró főtt tojássárgadarab.
Hannah felsóhajtott.
Adrienne megpaskolta a karját.
– Aggodalomra semmi ok. Az ember a hibáiból tanul. Ahhoz,
hogy valamit jól meg tudjunk csinálni, előbb el kell rontani. Én
legalábbis így gondolom.
Hannah homloka ráncba szaladt. Adrienne csak kedves akar lenni,
gondolta, de az asszony mintha megint olvasott volna a
gondolataiban.
– Szokta nézni a Celebek fakanállalt?
Hannah-nak eszébe jutott a katasztrofális munkahelyi
főzőverseny, és kitört belőle a nevetés.
– Néha igen.
– És maga szerint azok az emberek ott sütik az első tortájukat?
– Nem. Nem hiszem.
– Nos, én meg tudom, hogy nem. Hetekig gyakorolnak előtte.
Higgye el, minél többet főz, annál jobban fog menni. Legközelebb
már tudni fogja, hogy mire kell odafigyelni. Nem fogja kétszer
elkövetni ugyanazt a hibát. – Azzal rávillantotta ragyogó, ezerwattos
mosolyát, és Hannah abban a pillanatban követte volna akár a világ
végére is.
– Jöjjön! Próbáljuk meg még egyszer.
Adrienne türelmesen végigállta, ahogy Hannah enyhén remegő
kézzel újrakezdte a műveletet. Most még idegtépőbb volt az egész,
mint elsőre, részben a mozdulatait figyelő tekintet miatt, részben
pedig azért, mert a többiek már végeztek, és a munkapadjuknak
dőlve nézték, hogy mit csinál. Szinte érezte, mint lesznek egyre
nagyobbak az izzadságfoltok a hóna alatt, amint próbált
koncentrálni. Legalább amiatt nem kellett aggódnia, hogy utolsó lesz,
hiszen a szerencsétlenkedésével már sikerült megszereznie magának
ezt a lehangoló helyezést. De láss csodát, ahogy a lustán gyöngyöző
víz felett elkezdte kavargatni a mártást, az a szeme láttára sűrűsödött
szép, halványsárga, krémes szósszá.
– Rendben. Most ízesítse meg. Először mindenből csak egy
keveset, aztán ha úgy látja, még utánafűszerezheti.
A második csipetnyi cayenne bors és pár csepp citromlé után
Hannah bólintott.
– Azt hiszem, jó lesz.
Adrien belemártott egy kanalat, és megkóstolta.
– Ezt eltalálta. Mesés. Gratulálok, Hannah. – És rámosolygott a
megkönnyebbüléstől majdhogynem összeroskadó lányra. Ezután
munkaállomástól munkaállomásig ment, minden mártást megkóstolt,
és arra buzdította őket, hogy kóstolják meg egymásét.
– Mmm… Fliss. Nagyon jó. Talán egy kicsit bőkezűbb lehetett
volna a fűszerekkel. Kitűnő, Meredith. Alan, nagyon finom.
Egyáltalán nem rossz, Izzy, de használt ízesítőszereket? Jason, kicsit
talán sok benne a cayenne, de az állaga pontosan olyan, mint
amilyennek lennie kell. Ah, megjött Conor.
Mindannyian felnéztek. Egy rakás gyümölcslés kartonhoz
hasonlító valami volt a férfi kezében. Adrienne, mint aki
csintalanságon töri a fejét, elmosolyodott.
– Rendben. Most vak kóstolás következik. Mindenki hozza ide a
mártását, aztán háttal nekem sorakozzanak fel.
Mint a jó gyerekek, fogták a tálkáikat, a bemutatópulthoz vitték és
letették, majd az utasításnak megfelelően felsorakoztak egymás
mellett. Izzy Hannah-ra nézett. A pillantása azt kérdezte, hogy mi ez
már megint. Fliss vágott egy grimaszt, és azt dünnyögte:
– Mintha nem történt volna épp elég dráma enélkül is.
Jason csak ásított egy nagyot. Úgy festett, mint aki a kocsmában
töltötte az utolsó néhány éjszakát.
Mindenféle zajt hallottak a háttérből, aztán Adrienne felszólította
őket, hogy forduljanak meg, és menjenek vissza a pulthoz. Conor
mindenkinek a kezébe adott egy tollat meg egy kartont. Adrienne
közben teáskanalakat tett egy nagy ivópohárba, és a pultra helyezett
tálakra mutatott.
– Most pedig azt szeretném, hogy mindenki kóstolja meg
mindkettőt, és pontozza egytől ötig. A kartonokon, mint látják, öt
kategória szerepel. Állag. Ízesítés. Szín. Illat. És hogy kinek mennyire
ízlik. Az ott az „A” tál, ez pedig a „B”
tál. Azt javaslom, hogy mindenki kóstolja meg mindkettőt, aztán
mielőtt lepontoznák, kóstolják meg még egyszer. Kezdhetik.
Mindenki előrelépett. Hannah-t elbizonytalanította a feladat. Mi
lesz, ha rosszul dönt? Elvett egy teáskanalat, és hogy ne kelljen a
Killorgally-logós pólóban és fekete farmerben túlságosan is jól
mutató Conorra néznie, lesütötte a szemét.
A két mártásnak még a színe is más volt. Ha Hannah nem tudja,
hogy elvileg mindkettő egy és ugyanaz, azt hitte volna, hogy két
különböző készítménnyel van dolga. Lusta mozdulattal megmártotta
a kanalát a hígabb, világosabb szószban, és miközben megkóstolta,
azt figyelte, ahogy Fliss lehunyta a szemét, és a fejét kissé hátrahajtva
feltartotta az orrát. Hannah kis híján felnevetett a borkóstoló
sznobokra jellemző mozdulat láttán, de aztán erőt vett magán, és
inkább a mártásra koncentrált. Édes volt, zamatos, egészen kellemes.
Bár csak néhányszor evett Benedek-tojást, annak az ízére
emlékeztette. Még egyszer megízlelte, és a jobb koncentrálás miatt
lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta, látta, hogy Conor őt figyeli.
Ügyetlenül kivett egy új kanalat, és a második tálhoz lépett. A „B”
szószhoz. Ezúttal csak a szószra koncentrált, és bár nem tudott
megfeledkezni Conor jelenlétéről, igyekezett figyelmen kívül hagyni
az érzést, amit kiváltott belőle. Ez a szósz aranylóbb volt a másiknál,
sűrűbb és emiatt krémesebb is, és az íze, magasságos ég! Mintha
tűzijáték robbant volna a nyelvén. Még a szeme is kitágult a tomboló
ízkavalkádtól. Kiérezte belőle a cayenne borsot, a citromot, és
annyival finomabb volt az előzőnél, hogy azt nem is lehetett
számokkal kifejezni. Egyértelműen ez volt az igazi. Ösztönösen
Conor felé fordult, mert eszébe jutott, amikor a férfi Dublinban
megkóstoltatta vele élete első whiskey-jét.
– Hű! – sóhajtott. – Micsoda különbség!
 – Nos? – kérdezte Adrienne, és ahogy Jason felé fordult, ravaszul
elmosolyodott.
A fiú széles vigyorral válaszolt.
– A „B”.
Adrienne nem elégedett meg ennyivel.
– Miért?
– Ahogy szétfolyik a szájban… az íze, a színe… roha… egyszerűen
finom.
Az asszony királynői módon felvonta a szemöldökét, de ezúttal
eltekintett a nyelvbotlástól.
– Hannah?
Hannah továbbra is a kanalát bámulta.
– Ööö… igen – nyögte ki végül. – Szerintem is a „B”. – Szinte látta,
amint Adrienne szemében felragyog a „na ugye, megmondtam”.
– És miért?
– Hát mert… – Ó, istenem, mindenki engem néz, gondolta
Hannah. Gyűlölte, amikor nem tudott megfelelő választ adni
valamire.
– Mit érzett, amikor megkóstolta? Adrienne nem eresztette.
– Azt… – Erőt kellett vennie magán, hogy ne a cipője orrát kezdje
bámulni. – Azt… – Ismét elkapta Conor pillantását. A férfi, mintha
olvasott volna a gondolataiban, biztatóan rámosolygott. – Mintha egy
tűzijáték robbant volna a nyelvemen, szemben egy átnedvesedett
petárdával – hadarta egy szuszra.
– Ah! – Adrienne hátravetette a fejét, mire gesztenyeszín fürtjei
táncba kezdtek. – Milyen csodálatos megfogalmazás! A végén még
séfet faragunk magából, Hannah. – Az asszony gyönyörű zöld szeme
szikrázott, és egy pillanatig tényleg úgy nézett ki, mint egy igazi
tündér. Hannah akkor sem lehetett volna boldogabb, ha megkapja a
világ legrangosabb kitüntetését. Sikerült jó választ adnia, nem vallott
szégyent a sok szakács előtt.
Adrienne, még mindig ragyogó mosollyal, végignézett a
jelenlévőkön.
– Az „A” mártás egy ismert nagykereskedésből, a Traleeből való.
A „B” nem más, mint Hannah második próbálkozásra készített
szósza.
 Hannah meglepődött, és nyakig pirult örömében. Olyasmire
nyitották rá a szemét, amit korábban el sem tudott képzelni: hogy
ekkora különbség van egy vásárolt és egy saját készítésű étel között.
Ha őszinte akart lenni, mindig megmosolyogta a nővérét, amiért
akkora hűhót csapott az autentikus összetevők beszerzése körül, és
szeretett mindent maga elkészíteni. Nem csoda, hogy olyan finomak
az ételei. Képes volt addig menni, amíg meg nem találta, amit
keresett, mert fontos volt számára, hogy a végeredmény jó legyen.
Hannah ezt persze nem értette, mi több, kifejezetten veszélyesnek
találta, ha valaki mindent maga készített – ő is hogy járt elsőre a
narancssárga csomókkal teli hollandi mártással. Annyi mindent el
lehetett rontani, és benne volt a pakliban, hogy a vacsoravendégek
végül éhesen távoznak. És ez nem volt összeegyeztethető Hannah
jellemével. Őt mindenki megbízhatónak tartotta. De most arra
gondolt, hogy kivételesen talán megéri kockáztatni.
– Azt hiszem, mindenki látja a különbséget, és most, hogy
megtapasztalták, milyen könnyű volt elkészíteni, és milyen finom
lett, talán egyetértenek velem abban is, hogy érdemes rászánni az
időt és azt a kevés kis munkát. Ne feledjék: a siker kulcsa az, hogy
mindig a legfrissebb, legegészségesebb összetevőket kell használni. –
Kihúzta magát, majd ellágyult arccal hozzátette: – No, folytassuk
valami mással.
– Oké, átjött az üzenete – mondta Jason, és elismerése jeléül még a
hüvelykujját is felemelte.
Adrienne megpaskolta a vállát.
– Csak azt ne higgye, hogy ez megmenti a bírságtól. Dobja csak be
azt az eurót.
– Igenis, asszonyom – mondta Jason vidáman, és belepottyantotta
a pénzt az üvegbe.
– Oké. Most a megmaradt tojásfehérjéből habcsókot készítünk.
Alan felnyögött.
– Ó, csak azt ne! Utolért a balsors! Fliss arca megrándult.
– Engem is. Bármit csinálok, mindig megreped és széttörik.
– Hurrá! – károgta Izzy, és összedörzsölte a tenyerét. – Végre
valami, ami menni fog. A habcsók az egyetlen desszert, amivel
elboldogulok. Ha eljöttök egyszer meglátogatni, biztos, hogy azt
kaptok.
Mire Hannah visszatért a munkaállomásához, Conor elmosta és
eltörölgette az eszközöket a következő körhöz.
– Köszönöm – mondta régi, angol vérmérsékletű énjéhez
visszatérve Hannah. Még csak nem is nézett a férfira. Már-már
skizofrénnek érezte magát a közelében: hol totálisan
hasznavehetetlennek, hol rámenősnek és magabiztosnak. Sokkal
jobban szerette, ha az írországi énje került előtérbe.
 Tizenhetedik fejezet
– Mindened megvan? – kérdezte Conor, miközben bezárta maguk
mögött az ajtót.
– Várj, még egyszer megnézem – felelte Hannah, és beletúrt a
hátizsákjába. Telefon, pénztárca, zsebkendők, paracetamol, tartalék
zokni és póló.
– Mi ez a sok cucc?
– Néhány alapvető dolog, és pár tartalék darab, szükség esetére.
– Például? – Conor belekukkantott a hátizsákba. – Minek az
elemlámpa?
– Bármikor jól jöhet.
– És a kábel?
– Az is nagyon hasznos. Szükség lehet rá.
– Talán, ha sorozatgyilkosnak állsz. És az mi?
– Gyertya. – Hannah vágott egy grimaszt. – Arra az esetre, ha
elmegy az áram.
Szerinted túlzás?
– Valószínűleg, de nekem tetszik, hogy minden eshetőségre
felkészülsz.
– Szeretem, ha minden jól szervezett – mondta Hannah, és egy
sóhaj kíséretében behúzta a cipzárt a dzsekijén. Most, hogy sokadszor
is mindent rendben talált, próbált ellazulni. Jó lesz a szabadban
tölteni a napot. És még ennél is jobb, hogy az időjárás ismét a
kegyeibe fogadta őket. Meleg, napsütéses reggel volt, és bár errefelé
valószínűleg eretnekségnek számított ilyet mondani, alig várta, hogy
konyhán kívül tölthessen egy kis időt. Egész héten a tojással
foglalkoztak, és minden egyes étel, amit elkészítettek, egyensúlyozás
volt a tudomány és a veleszületett érzék között. Mindezek után
Hannah olyannyira kifacsartnak érezte magát, hogy még a tojás
gondolatától is kirázta a hideg. Nem akart többé tojásfehérjét látni.
Egyik katasztrófa érte a másik után, legfeljebb annak örülhetett, hogy
ezzel nem volt egyedül. Még Meredith szufléja is összeesett, Alan
borsodója pedig összement. Fliss bedobta az első euróját a
befőttesüvegbe, bár az ő szájából még a „b” betűs szó is flancosan
hangzott.
 – Hová megyünk?
– Dingle-be. A Dingle-öbölbe. Eléggé védett rész, ami miatt… de
tudod, mit? A többi legyen meglepetés.
– Nem nagyon szeretem a meglepetéseket. – Őszintén szólva
Hannah egyáltalán nem szerette a meglepetéseket, de ezt nem akarta
hangosan kimondani, mert az ünneprontásnak tűnt volna. A
meglepetések váratlanul jönnek, az ember nem tud rájuk felkészülni,
és a váratlanságukból fakadóan azt sem tudja szabályozni, hogyan
reagáljon rájuk.
– Élj egy kicsit! – Conor finoman megbökte a könyökével, mire
Hannah gyomrában apró szikrák pattogtak már ettől a parányi
érintéstől is.
Figyelmen kívül hagyva a pillangószárny-csapkodáshoz hasonló
érzést, bemászott a nagy, négykerék-meghajtású autóba, és közben
megfogadta, hogy élvezni fogja a napot. Amint elindultak a főút felé
vezető bekötőúton, hátradőlt. Örült, hogy senki sem látta, hogy
együtt távoznak. Volt egy olyan érzése, hogy nem úszhatták volna
meg megjegyzések nélkül, és nyilván nyakig pirult volna, pedig nem
tudhatták, hogy mi történt közte és Conor között az első találkozásuk
alkalmával.
Az út a part mentén haladt, így Hannah kibámult az ablakon, és az
itt-ott előbukkanó tengert figyelte, a sötét, cakkos sziklákon megtörő,
habos hullámokat, egészen addig, míg maguk mögött nem hagyták a
partot, hogy hullámzó domboldalakkal szegélyezett, széles
völgyeken át folytassák útjukat. Bármerre nézett, elégedetten
legelésző birkákon kívül nem látott más élőlényt. Conor egyenletes
sebességgel haladt, mint ahogy az a néhány autó is, ami nagy ritkán
szembejött velük. Az életritmus itt összehasonlíthatatlanul lassúbb
volt annál, mint amihez Hannah hozzászokott, és egy idő után azon
kapta magát, hogy eltűnődik, milyen lehet itt élni. Az autózás, mint
már megtapasztalta, önmagában is élmény volt errefelé. Nyoma sem
volt a Manchesterre jellemző csúcsforgalomnak, sem annak a
mániákus agressziónak, amellyel az emberek este, munka után az
autópályán igyekeztek hazafelé. Az, hogy ez nem az élet
elválaszthatatlan része, mi több, elkerülhető, korábban fel sem merült
Hannah-ban.
 – Előfordul errefelé dugó?
– Igen. Amikor Pádraig O’Brien birkái eltorlaszolják az utat. Meg a
nyári időszakban, amikor egymást érik a Kerry-gyűrű felé vagy
onnan araszoló turistabuszok. Ilyenkor órákra bedugulhat a
forgalom. Pedig egy íratlan szabályt követve mindig az óramutató
járásával megegyező irányba teszik meg az utat, leginkább azért,
hogy véletlenül se kelljen egymás mellett elhaladniuk a boreeneken.
– Boreeneken? – Hannah értetlenül felvonta a szemöldökét.
– A keskeny, néha alig egysávos utakat nevezzük így –
magyarázta Conor.
– Még sohasem hallottam ezt a szót, és ha megkérdezhetem… Mit
takar pontosan a Kerry-gyűrű?
– Egy száztizenegy mérföldes körkörös turistautat, amely olyan
pompás látnivalók mellett halad el, mint Killorglin, a Dunloe-gát,
Kenmare, a Skellig Michael-sziklasziget és a Ross-kastély.
Hannah élvezettel hallgatta a férfi lágy ír akcentusát, és
felsóhajtott.
– Már hallásra is gyönyörűnek tűnnek.
– Azt hiszem, részrehajlás nélkül mondhatom, hogy ez Írország
legszebb része.
Írül Mórchuaird Chiarraí. Pár helyen talán meg is állunk.
A mély rezgésű hang hallatán Hannah bőre bizseregni kezdett. A
férfi szavai szinte simogatták, és a mosoly, amely kísérte őket, maga
volt a csábítás. Mintha pontosan tudta volna, milyen hatással van a
lányra. Kínosan érintette, hogy Conor ennyire átlát rajta, ezért
haragosan csak ennyit mondott:
– Tolkiennél voltak ilyen helyek. Középföldén és még ki tudja, hol.
– Van, aki Kerry Királyságnak nevezi ezt a részt. A szépsége miatt.
– A lányra pillantott. – Nem néztem ki belőled, hogy Gyűrűk Ura-
rajongó vagy.
– Tinédzserként az összes könyvet elolvastam, és természetesen a
filmeket is láttam. – Hannah, mivel szilárdabb talajon érezte magát,
megkockáztatott egy mosolyt. – Aragorn a kedvencem, bár ennek
lehet némi köze Viggo Mortensenhez is.
– Én Éowyn-rajongó vagyok. Senki nem tesz túl Rohan harcos
védelmezőjén.
 – Még Liv Tyler sem?
– Ő sem. Túlságosan éteri. Én a harcias nőket kedvelem. Az ír
folklór tele van háborúzó istennőkkel: a holló képében megjelenő
Badb, Morrígan, a halál istennője, és a nővére, Macha, hogy csak
párat említsek.
– Azt hittem, az ír folklórban inkább tündérek vannak, nem
istennők.
– Eredetileg nem. Az ír mitológia a Tuatha Dé Danann-nal, azaz
Danu istennő népével kezdődik. Ezek a természetfeletti lények a
másvilágon éltek, de kapcsolatban álltak az emberekkel. Végül
azonban visszaterelték őket az alvilágba, de néhány túlélő ittragadt.
Ők azok a tündérek, ír nyelven Sídhe, akikkel bármelyik dombon
összefuthatsz, ha Írországban jársz. De vigyázni kell, nehogy
felbosszantsd őket. Roppant harciasan védik az otthonukat.
– Tényleg? – Hannah kétkedőn felvonta a szemöldökét. Nagyon
szórakoztatónak találta a férfi komoly arckifejezését.
– Tényleg. Vannak helyek, tündérkörök, tündérhalmok, bizonyos
fák vagy erdők, ahol nem érdemes megkockáztatni a
birtokháborítást.
– Birtokháborítás? – kérdezte nevetve Hannah. – Hiszen az egy
modern jogi kifejezés.
– Vagy nagyon is ősi. Van néhány történet ezzel kapcsolatban. –
Kigyúlt a szeme. – Ha nem tudnád, nagy mesélők vagyunk. A papám
tele volt régi történetekkel. A legtöbb szomorúságról és szenvedésről
szól. Biztosan hallottál már elcserélt gyermekekről. A tündérek úgy
bosszulják meg a birtokháborítást, hogy ellopják az emberek
gyerekeit, és a sajátjaikat hagyják ott helyettük. Mi is azzal szoktuk
ugratni Fergust, hogy elcserélt gyerek, azért ért úgy a számítógéphez,
és ez az oka annak is, hogy nem szeret főzni.
– Nem vagyok benne biztos, hogy ezt beveszem. Az öcséd
kiköpött Adrienne – mondta mosolyogva Hannah.
– Hah, de az anyámat meg azzal ugratjuk, hogy Morrígan
leszármazottja.
– Ez már hihetőbb. Elég királynői alkat. Conor elvigyorodott.
– Szóval te is a bűvkörébe kerültél.

Ő
 Hannah úgy érezte, hogy meg kell védenie magát. Ő nem olyan
ember, akit könnyű befolyásolni, sőt néha azt sem hagyta, hogy
érvekkel győzzék meg, de büszke volt arra, hogy képes mérlegelni a
másik oldal álláspontját is.
– Ez nagyon cinikusan hangzik egy olyan ember szájából, aki itt
folklórról meg tündérekről papol. A mamád nagyon inspiráló
személyiség, és a tanfolyamon nincs olyan, ami ne lenne új nekem.
Egy csomó dologról beszél, amit korábban nem vettem számításba, és
mindezt hatalmas szenvedéllyel teszi, ami persze hogy magával
ragad.
– Az biztos, hogy szenvedélyes – jegyezte meg szárazon Conor.
– Nem vagy büszke rá?
– Dehogynem! Szerintem is hihetetlen, amit csinál. – Conor olyan
hirtelen mozdulattal húzta ki magát, mintha valaki a bordái közé
könyökölt volna. – Elképesztő, amit az évek során elért. Killorgallyt
az egész világon ismerik. Igazi birodalmat hozott létre. Nincs okom a
panaszra, hiszen én is ennek köszönhetem a hírnevemet meg a
jólétemet.
– De? – kérdezte Hannah.
Conor elfintorodott, és a volánt ütögette, mintha a mondandóját
fontolgatná.
– A Byrne névnek ára van – felelte végül. – A mama a szívét-lelkét
beletette ebbe a helybe, de… – Elhallgatott, és a befejezetlen mondat
ott lebegett közöttük.
– Másra nem marad ideje? – Hannah nagyon is értette azt, ami
kimondatlan maradt. A szülei a lányaik jövőjét tették kockára csak
azért, hogy magas szinten tarthassák az adrenalinjukat.
Conor éles pillantást vetett rá, de nem szólt.
– Nehéz lehet, hogy örökösen osztozkodnotok kell a mamátokon
másokkal. A férfi vállat vont.
– Ezt meg lehet szokni. Ahogy a médiafigyelmet is. Az ember egy
idő után megtanul átlépni a lábai előtt heverő rajongókon.
– Gondolom. – Hannah arra következtetett a közönyös hangból,
hogy a férfi nem akar magáról beszélni. – De ha már a családokról
van szó… Talán emlékszel, hogy beszéltem neked a szüleimről.
Gyakran eltűnődtem azon, hogy a nővérem és én miért nem voltunk
elég nekik. Miért keresték mindig a kalandot, amikor velünk is
lehettek volna?
Hannah azonnal felfedezte a kettejük közötti párhuzamot.
Adrienne ugyan mindig ott volt, legalábbis fizikailag, de az ideje
nagy részét másokra áldozta. Annyi kívánalomnak kellett eleget
tennie, és érthető, ha Conor nem feltétlenül örült annak, hogy az
anyja számára a munka volt a legfontosabb.
– Ennél nagyobb problémám ne legyen, igaz? – dünnyögte Conor,
és megint ütögetni kezdte a volánt.
Hannah úgy érezte, hogy a férfi kicsit szigorú önmagával, ezért
csillapítóan a karjára tette a kezét.
– Az érzéseinkről nem tehetünk, de a reakciónkat mi választjuk
meg.
Mivel ő ehhez a mantrához ragaszkodott, a reakciói mindig
logikusak voltak, észszerűek. Szerette megnézni az érme mindkét
oldalát, ezért is volt annyira jó a munkájában. Sokan azért
választották a hivatásuknak a jogot, mert égető vágyat éreztek, hogy
bármi áron igazságot tegyenek. Hannah azonban az arany középutat
szerette, és ezért olyan megoldásokat keresett, amelyek előnyösek
voltak mindkét fél számára, ügyelve rá, hogy a vonatkozó törvények
szellemében járjon el.
– Mi döntjük el, hogyan reagálunk?
– Igen. Dönthetsz úgy, hogy bosszús vagy dühös leszel valami
miatt, de ha ezt választod, akkor gyakorlatilag magaddal szúrsz ki,
hiszen attól, hogy te mérges vagy, a másik fél nem feltétlenül lesz az.
De dönthetsz úgy is, hogy a pozitívumokra koncentrálva egyszerűen
továbblépsz.
– A te szádból ez egész könnyűnek hangzik.
– Hah! – Hannah örömtelenül felnevetett. – Egy percig sem
állítom, hogy könnyű, és hogy én képes voltam mindig így tenni.
Nem is én találtam ki, hanem olvastam valahol, és… azóta sem megy
ki a fejemből. Van egy kollégám, aki minden reggel kiszórja a darált
kávét a pultra. Ez rohadtul idegesít. Feltételezem, nem döntés
kérdése, hogy ideges leszek. Egyszerűen nem bírom megállni, hogy
ne legyek az. És persze akkor sem tudok parancsolni az
érzelmeimnek, amikor a szüleimre gondolok.
 – Hm… – dünnyögte Conor.
Amikor megérkeztek Dingle-be, Conor leállította az autót az egyik
mellékutcában, és lementek a partra.
– Conor Byrne! Nem hiszek a szememnek! Eleged lett a
tévébizniszből?
– Eltaláltad – felelte Conor a kölcsönző pultja mögött álló őszülő
férfinak, aki figyelmesen végigmérte.
– Kajakozni szeretnél az ifjú hölggyel? – kérdezte, és Hannah-t is
szemügyre vette, legalább olyan alaposan, mint Conort.
– Eltaláltad. Hogy van Margaret és a baba? – Hannah-hoz fordult.
– Dannyvel ugyanabba az iskolába jártunk, bár ő néhány osztállyal
feljebb.
– Eggyel vagy kettővel. Köszönöm kérdésedet. Mindketten jól
vannak. És már jön a következő.
– Gratulálok! Ki hitte volna? Danny Kielty kétgyerekes apa! Ifjabb
korunkban – ismét Hannah-ra nézett – ő volt Dingle-ben a
legnagyobb bajkeverő.
– Menj már! – Danny megkocogtatta Conor kézfejét a
golyóstollával. – Téged sem lehetett volna angyalnak nevezni. –
Cinkosan Hannah-ra kacsintott. – Ha szeretne valami rosszat hallani
Conról, rám számíthat. Tudnék róla mesélni ezt-azt. Tudja, ő sem volt
mindig ennyire flancos.
– Jobb, ha hallgatsz, Danny. Attól, hogy van két gyereked, még
nem leszel szent.
Danny nevetve belebokszolt Conor vállába.
– Pedig azt hittem. Mennyi időre veszed ki a kajakokat?
– Egy órára, esetleg kettőre.
– Ami azt illeti, jó napot választottatok. És tömeg sincs. Némi
szerencsével még Fungie-val is összefuthattok.
Ha Hannah nem figyel annyira Conorra, talán észre sem veszi,
hogy alig észrevehetően megrázta a fejét.
– Fungie? Az meg kicsoda?
– Egy helyi nevezetesség – mondta Conor. – Inkább azt mondd
meg, Danny, hogy mennyivel tartozom.
– Neked baráti árat szabok – felelte vigyorogva Danny. – Mivel
szégyentelenül meggazdagodtál a tévében, száz euró per óra.
 – Nagyon vicces. Ha nem tudnád, manapság alkalmi munkából
élek.
– Az a hír járja, hogy Moss Murphy valami főnyereményt készül
megütni.
Mindenkit azzal traktál, hogy hamarosan egy vagyont fognak érni
a földjei.
– Murphy? Csak azt ne mondd, hogy arany van abban a
hegyoldalban. Vagy olajat talált?
Danny vállat vont.
– Fogalmam sincs, de a minap arról hablatyolt a Dick Mack’sban,
hogy rengeteg pénz fogja ütni a markát.
– El nem tudom képzelni, hogyan. Majdnem a fejére roskad a
háza, és a kisujját sem mozdítja, hogy javítson rajta valamit.
– Az unokaöccse az, aki előállt valamivel. Nagy szarkeverő
hírében áll a fiú.
– Az is. Mi sem kedveljük nagyon.
– A puskás férfiról van szó? – kérdezte Hannah.
– Igen, róla. Nos, Danny fiú, ha nem igyekszünk, lemegy a nap.
Add ide a két legjobb kajakodat, és már itt sem vagyunk.
Danny feldobta a golyóstollát, majd nevetve elkapta.
– Nekem csak jó kajakjaim vannak.
Hannah az ablak felé fordult, és miközben a két férfi egymást
ugratva lebonyolította a tranzakciót, megcsodálta az irodából nyíló
kilátást. Nem akart mindenáron beszállni a kölcsönzési díjba. Már
korábban eldöntötte, hogy viszonzásképpen ő fizeti majd az
ebédjüket.
Szerencsére nem volt erős a hullámzás. A fehéren fodrozódó víz
lágy ringatózást ígért. Bár Hannah tengeren még sohasem kajakozott,
sebes folyású folyóban már igen, így elég magabiztosnak érezte
magát. Fel sem merült benne, hogy nem tud megbirkózni az apró
hullámokkal. Más lett volna a helyzet, ha erősödik a szél. Akkor
lehet, hogy meghátrál.
Miután vízhatlan ruhába öltöztek, sisakkal és evezővel
felszerelkezve lementek a kavicsos strandra, ahol két piros
üveggyapot kajak várta őket. Hannah beszuszakolta magát a
hullámköténybe, és felhúzta a lábára az ugyancsak kölcsönzött
neoprén cipőt, de még így is megrándult az arca, amikor a talpa alatt
megérezte a hideg vizet.
– Felkészültél? – kérdezte a sisakja csatjával bíbelődve Conor.
– Aha – felelte Hannah röviden, nehogy fény derüljön a
nyugtalanságára. Mindig izgult egy kicsit, ha új helyre ment
kajakozni, és most hálát adott magában, hogy egy öbölben vannak, és
nem a nyílt tengeren.
Amint belemártotta a vízbe az evezőjét, és dolgozni kezdtek a
hátában meg a vállában az izmok, csökkent benne a feszültség, és
ahogy a tűző nap miatt hunyorogva felpillantott, úgy érezte, mintha
végigsimítottak volna az arcán a fényes, meleg sugarak. Az égen
ragyogó fehér felhők kergették egymást, és Hannah érdeklődve
figyelte, miként változik meg az alakjuk, ahogy tovalibbenti őket a
lágy szellő. A sós levegőből apró sókristályok rakódtak az ajkára. A
parttal párhuzamosan haladva az előtte lapátoló férfi sima, gyors
csapásait figyelte, míg a pillantása el nem kalandozott a víz színén
ringó apró halászbárkák felé. A levegőben csilingelő visszhangot vert
az árbócoknak verődő fémhuzalok hangja, mintha a könnyű szellő
vezényelt volna sajátos koncertet. A fejük felett két sirály körözött,
időnként belevijjogva a parti zajokba, V alakú szárnyukkal
csapkodtak, miközben kergették egymást.
A kis öböl védelméből kijutva valamivel több erőt kellett kifejteni
az evezéshez, ráadásul a part felé sodró árral szemben haladtak, de
ennek ellenére jó volt érezni az izmok ismerős feszülését.
Conor lassított, és megvárta, hogy Hannah odaérjen mellé.
– Arrafelé megyünk – mutatott az öböl távoli vége felé, ahol egy
függőleges sziklának támaszkodó boltív kapuszerű átjárót alkotott.
Látszott, hogy a képződmény régi, hiszen magán viselte a hullámok
évszázados nyomait, és ha voltak is valaha hasonló formációk a
közelben, nem maradt belőlük más, mint néhány vízben
megfeketedett kőoszlop.
Conor ernyőt formált a szeme fölé, és feltérképezte az előttük álló
szakaszt – úgy tűnt, mintha keresne valamit. Aztán tovább evezett, és
Hannah pillanatok alatt átvette a ritmusát. Mindig is szeretett kinn
lenni a vízen, de a tenger valami egészen új élményt jelentett
számára. Az egymást kergető hullámok mozgása szinte hipnotizálta,
és a tér, szemben a partok közé szorított folyóval, itt végtelennek
tűnt, és bár továbbra is izgatott volt, azzal nyugtatta magát, hogy az
öböl viszonylagos védelmet ad nekik. Igazság szerint ő még a
kalandjait is szerette biztonságos keretek között tartani.
Valami picit megdobta a kajakját, ami megijesztette. Még
szorosabban markolta az evezőt, és a táj helyett inkább a vízre
koncentrált.
– Conor! – kiáltott oda a férfinak, a mélységet tanulmányozva. –
Van errefelé valami szikla, amiről tudnom kellene?
– Nincs. – A férfi abbahagyta az evezést, és hátranézett. – Errefelé
már elég mély a víz.
Hannah ettől kicsit sem érezte jobban magát.
– Rendben. – Arra gondolt, hogy csak képzelte a korábbi lökést, és
hogy az egész nem volt több egy kis keresztáramlásnál. Tengeren
evezni egész más volt, mint egy folyón vagy csatornán. Bár a
csatornát még ő is unalmasnak tartotta. Legnagyobb meglepetésére
nagyon is élvezte a sós szél simogatását az arcán, a lágyan emelkedő
és süllyedő hullámokat, és azt is, ahogy a kajak szinte siklott a víz
színén. Úgy érezte, a teste is összhangba került ezzel a természetes
hullámzással, és szinte várta a következő emelkedőt.
Alig néhány lábnyira tőle egy tengeri madár bukott a víz alá, és
amikor feljött, dühösen összecsattintva üresen maradt csőrét,
elrepült. Hannah azon tűnődve, hogy milyen halak lehetnek odalenn,
lenézett a csillámló vízre, és észre is vett egy tovasuhanó szürke
árnyat. Mi lehetett? Talán egy fóka? Még az evező is megállt a
kezében, úgy figyelt egy darabig, és amikor felpillantott, azt vette
észre, hogy vagy kétszáz méterre van Conortól. Hunyorogva nézett a
férfi után, és ekkor a szeme sarkából megpillantott valamit. Vele
párhuzamosan haladt a vízben, tőle alig pár méterre, és egyértelműen
kirajzolódott a hátúszója. Idegesen körülnézett, de mire visszafordult,
a lény eltűnt. Keresztbe tette maga előtt a lapátokat, és a mellére
szorította a kezét. Sehol sem olvasta, hogy Írországban vannak cápák,
vagy mégis? Valószínűleg nem is látott semmit, csak odaképzelte.
Talán csak a hullámok játéka csapta be gyakorlatlan szemét. Ahogy a
Loch Ness-i szörnyet ábrázoló szemcsés, árnyékos, fekete-fehér
fotókon, itt is bármi lehetett. Kivéve a szörnyet.
 Ekkor hirtelen, tőle úgy huszonöt méterre, óriási csobbanás
közepette egy hosszú, szürke árnyék emelkedett ki a vízből, és
pontosan előtte csobbant vissza, hatalmasat dobva a kajakon. Hannah
szíve a torkába ugrott, és a lélegzet is benne rekedt, hogy majdnem
megfulladt. Ha nem szorítja annyira, még az evező is kicsúszott
volna a kezéből. Mi. A. Bánat. Volt. Ez. Még szorosabban markolta az
evezőt. Ha azt is elveszíti, tényleg nagy bajba kerül. A pulzusa
eszelős ritmust vert, miközben körülnézett. Istenem, sikította
magában. Hová tűnhetett a szürke valami? Sorompóként maga előtt
tartva az evezőt ijedten kutatni kezdte a vizet, de közben olyan
hangosan dobogott a szíve, hogy attól félt, megreped a dobhártyája.
Továbbra is azon tűnődött, hogy mi lehetett az a szaltózó lény, és
hogy visszajön-e. Ekkor észrevette, hogy a semmi mással össze nem
téveszthető hátuszony egyenesen Conor felé tart. Cápa! Most már
biztosra vette, hogy egy cápa pécézte ki őket.
– Conor! – préselt ki magából egy rekedt kiáltást, miközben a
szívét elszorította a félelem. Még a karját sem tudta felemelni, hogy
rámutasson a veszélyre. Összehúzta magát. Mégsem képzelte azt a
zökkenőt. Az a hatalmas dög akár fel is boríthatta volna a kajakot!
Ijesztően távolinak tűnt a part. Vajon ketten képesek legyőzni egy
cápát? Talán, gondolta, ha egymás mellé siklanak, akkor nagyobbnak
látszanak. Megpróbálta felidézni azt a keveset, amit a cápákról
tudott. Több mérföldes távolságból kiszagolták a vért. Sok foguk volt.
Érdemes egy szál evezővel szembeszállni egy ilyen fenevaddal?
Megfeszítette kesztyűs kezét az evező nyelén. Mintha egyszer
olvasott volna egy fickóról, aki orrba verte a rátámadó cápát. Egy
ausztrál szörfös volt talán.
És persze látta a Cápa című filmet. Szinte hallotta Roy Schneider
hangját, amint azt mondja: „Nagyobb hajóra van szükségünk.” Nem
kisebbet akart, és főleg nem kajakot. Az uszony megint eltűnt.
Hannah behunyta a szemét. Lehet, hogy ott úszkál alattuk?
– C-Conor. Ki kell mennünk innen.
A férfi végrehajtott egy elegáns fordulót, és Hannah mellé
kormányozta magát.
A mosolya az egész arcát beragyogta.
– Láttad?
 Hannah értetlen pillantással válaszolt.
– Kit?
– Fungie-t. A delfint.
– Hát delfin volt? – kérdezte elég ostoba arccal Hannah. – Én meg
cápának néztem.
Conor elvigyorodott.
– Egy cápa nem tud ekkorát ugrani.
Hannah szinte beleroskadt a kajakjába az egész testét átjáró
megkönnyebbüléstől. Egy nyavalyás delfin. Hát persze hogy az volt.
– Újdonság számomra, hogy itt delfinek is vannak – csattant fel
kissé ellenségesen. Bosszantotta a férfi derűs arca. Hogy tudja ilyen
viccesen felfogni a történteket? Miatta lehettek a delfinek szerethető,
ölelni való tengeri lények, ő bizony eggyel sem akart közelebbi
viszonyba kerülni. Főleg most nem, hogy látta, mekkorára nőnek.
Elég nagyra ahhoz, hogy felborítsák.
– Csak egy. Fungie – magyarázta Conor, majd körbepillantott, és
felemelte a kezét. – Itt is van.
Hannah nézte, ahogy a delfin – most már ő is látta, hogy az –
kiemelkedik a vízből. Hát persze hogy delfin volt. Igazán
számíthatott volna rá. Vagy Írország nem a delfinjeiről nevezetes?
Nem!
– Tudtad, hogy itt lesz? – Hannah hangja még mindig élesen
csengett az ijedségtől.
– Igen. – Conor arcán felvillant az az ezerwattos mosoly, amellyel
tévés időszakában megdobogtatta a rajongók szívét, Hannah mégis
rendkívül irritálónak találta az adott helyzetben, amikor az ő szíve
még mindig ki akart ugrani a mellkasából. – Mindenki ismeri
errefelé.
– És eszedbe sem jutott, hogy figyelmeztess. – Hannah szája olyan
feszes volt, hogy alig tudta kipréselni rajta a szavakat.
– Bocsánat. Meglepetésnek szántam. Egyébként sem lehettem
biztos benne, hogy látni fogjuk, bár a legtöbb hajókiránduláson még a
befizetett pénzt is visszaadják, ha a program során legalább egyszer
nem bukkan fel valahol.
Hannah hitetlenkedve nézte a férfit.
 – De azt tudtad, hogy itt van a vízben. – Ha a férfi meglepetést
akart szerezni, akkor sikerült neki. Csakhogy rosszul sült el a dolog.
Honnan az ördögből gondolta, hogy ő vevő lesz rá? Ha tudta volna,
hogy ez vár rá, nemhogy nem ül bele, a közelébe sem megy a
kajaknak.
– Fungie helyi híresség. Legalább húsz éve itt van az öbölben.
Valahogy elszakadt egyszer a csapatától, és itt rekedt. Ritkaságnak
számít, hogy egy delfin magányosan éljen, de ez beúszott ide egy
napon, aztán nem volt hajlandó elmenni. Eddig mindenkivel
barátságosan viselkedett. Nagyon szeret kapcsolatba lépni az
emberekkel.
– Ha te mondod – motyogta Hannah, vészjósló pillantást vetve a
férfira. Ám amikor a part felé nézett, vágyódás költözött a szemébe. –
Megyünk?
– Várjunk még egy kicsit. Ha adunk neki pár percet, és
szerencsénk is van, talán részünk lesz egy kis bemutatóban. Nagyon
szeret játszani a hajókkal.
Üldözőbe veszi őket, és bújócskázni kezd a turistákkal. Szerintem
neked is tetszene.
Hannah ebben egyáltalán nem volt biztos. Szívesebben nézte
volna a delfint egy nagy hajó, mondjuk, egy tengerjáró biztonságos
üvegfala mögül, és nem ebből az ingatag lélekvesztőből, amellyel
ebbe a szerencsétlen helyzetbe jutott.
– Mi lesz, ha felborít?
– Komolyan mondom, hogy nem kell félni tőle. Még soha, senkit
sem bántott.
– Eddig. De egyszer csak elkezdi – mormogta Hannah, és
kétkedőn végignézett a vízen. – Nem lehet, hogy elment?
Szinte látta, ahogy Conor a válaszát mérlegeli.
– Mert elment, ugye? – Maga is kihallotta a hisztériát a hangjából,
amit utált, bár megvolt hozzá a joga. Kint lenni a nyílt tengeren egy
nagy, megbízhatatlan vadállat közelében, az ő olvasatában
kockázatos dolognak számított. Összekoccantak a fogai, és hogy
leplezze, megfeszítette az állát. Vissza akart menni. Nem a partra. A
házba. A kandalló melegébe, ahol biztonságban érezhette magát.
 Conor arcát ellágyította az aggodalom. Pár evezőcsapással a lány
mellé irányította a kajakját.
– Esküszöm az istenre, Hannah, hogy biztonságban vagy.
Máskülönben nem hoztalak volna ide. Nincs mitől félned.
Nincs mitől félned! Hannah fejében egymást érték a sikolyok. Mi
van, ha a delfin felborítja őket? Vagy ha nem szimpatizál velük? Egy
delfinnek is vannak fogai, nem?
Ebben a pillanatban Fungie ismét felbukkant mellettük. Hannah
előbb megrándult, aztán megmerevedett félelmében, ahogy a kecses,
csillogó test elsiklott a kajakok előtt. Megesküdött volna, hogy őt
nézi, mielőtt ismét eltűnt a vízszín alatt. Olyan közel jött, hogy
Hannah megérinthette volna, ha van mersze kinyújtani a kezét. De
nem volt. Inkább továbbra is ellenséges pillantásokat vetett Conorra,
bár titokban örült, hogy a két kajak egymás mellett ring a vízen.
Egyszer csak, mintha víz alatti vulkán tört volna ki, Fungie orsózó
mozdulattal ismét áttörte a víz színét, majd gyors egymásutánban két
szaltót is dobott. Egy pillanattal később ismét feljött, egy egész
ugrássorozatot hajtva végre, majd a víz alá merült, de szinte rögtön
elő is bukkant megint.
Hannah a félelme ellenére elbűvölten figyelt. Megcsodálta a
rugalmas, hajlékony test erejét, ahogy ott dobálta magát a nap
sugarai alatt, amelyek sötét kontúrral rajzolták körül az állat
jellegzetes farokuszonyát. A delfinshow hosszú percekig eltartott.
Szerencsére a kajakoktól tisztes távolban hajtotta végre a manővereit,
mintha tudta volna, hogy egy szerencsétlen mozdulattal tényleg
felboríthatja az apró vízi járműveket.
– Tudja, hogy itt vagyunk – nyögte végül Hannah.
– Igen. Lehet, hogy nehéz elhinni, de imádja, ha van közönsége.
– És még soha, senkit nem borított fel?
Conor odahajolt a lányhoz, és megérintette a karját.
– Nem. Ha akarod, az anyám életére is megesküszöm. Sőt Bridget
nagyiéra is.
– Hihetetlen – lehelte Hannah. Ekkor a delfin újra felbukkant, és
végrehajtott egy hibátlan triplaszaltót, majd egy duplát, és megint
egy triplát. – Lenyűgöző! – És amikor a szél vízpermettel terítette be
őket, elnevette magát. Nem bírta elhinni, hogy az elképesztő előadás
egyedül nekik szól, és kénytelen-kelletlen belátta, hogy sohasem volt
még ennél látványosabb kalandban része.
Aztán a delfin eltűnt. Még vártak egy darabig, hátha újra
felbukkan.
– Azt hiszem, vége a műsornak – mondta Conor. – Elinduljunk
visszafelé?
Nem tudom, te hogy vagy vele, de én kezdek fázni.
Megfordították a kajakokat, és egymás mellett evezve elindultak.
– Ez nagyon… különleges volt. Biztos vagyok benne, hogy nem
felejtem el, amíg… Ó! Nézd csak! – A delfin az apró piros kajak
közvetlen közelében emelkedett ki a vízből. Apró gombszeme egy
pillanatra találkozott Hannah-éval, aztán egy szaltóval a hátára
fordult, és velük párhuzamosan úszni kezdett. A szája olyan volt,
mintha széles mosolyra húzódott volna a palackorr alatt. Hannah
elmosolyodott örömében. – Helló! – mormogta, mire a delfin eltűnt,
de aztán ismét feljött, mintha kísérné őket. – Ugye tudod, hogy
gyönyörű vagy? – A nagy állat ezüstszürke bőre a leomló vízzel
olyan simának tűnt, mintha frissen fényezték volna, és le nem vette
Hannah-ról a szemét. A lányt ez annyira elbűvölte, hogy még félni is
elfelejtett.
– Tényleg nem tudtam, hogy Írországban vannak delfinek.
– Eltekintve egy-egy erre vetődő példánytól, nincsenek is. Vannak
viszont cápák!
– Conor Byrne, nekem elég megrázkódtatás volt a delfin, remélem,
hogy ezt a megjegyzésedet csak viccnek szántad.
Ebben a pillanatban a delfin visszafordult a hasára, tett előttük egy
kört, aztán egy utolsó csobbanást követően hasítani kezdte a vizet
egy éppen induló kis hajó felé.
– Új játszótársat talált – dünnyögte Conor. Hannah hosszan nézett
a tovasikló állat után.
– Szerinted nem érzi magát magányosnak?
– Ki tudja? Az biztos, hogy nem árul petrezselymet, bár hogy
együtt úszott volna egy kajakkal, arra tudomásom szerint még nem
volt példa.
Hannah mosolyába némi önteltség vegyült. Lehet, hogy csak
képzelte, mégis szívesen hitegette magát azzal, hogy Fungie
megérezte az ő kezdeti félénkségét, és azért úszott velük, hogy
megnyugtassa.
Azon tűnődött, mit szólnának a szülei ehhez a kalandhoz. Lehet,
hogy túl szelídnek tartanák? Azt eldöntötte, hogy Miriam néninek és
Derek bácsinak nem szól róla, illetve részleteket biztosan nem oszt
meg velük. Tudta, hogy elszörnyednének.
 Tizennyolcadik fejezet
Amikor partot értek, Hannah kibújt a hullámkötényből, és óvatos,
tekergőző mozdulatokkal kiügyeskedte magát a kajakból. Sikerült
viszonylag méltóságteljesen partra lépnie. Ott letépte magáról a
mentőmellényt, és Conor köré fonta a karját, hogy mielőbb
kifejezhesse iránta azt a hálával és boldogsággal vegyes örömöt, ami
ott dübörgött az ereiben.
– Köszönöm. Köszönöm. Köszönöm.
A férfi arcáról lerítt, hogy nem számított ilyen reakcióra, mégis
azonnal reagált, és olyan közel vonta magához a lányt, amennyire a
mentőmellény engedte. Hannah egy pillanat múlva elhúzódott tőle,
de csak azért, hogy lássa az arcát, ami ezúttal komolyságot tükrözött.
Ahogy az övé is. El sem tudta képzelni, milyen gondolatok
kavaroghatnak a tűnődő vonások mögött.
Végül a lány törte meg a csendet, és gondtalan mosollyal
megszólalt:
– Gyönyörű itt. Úgy értem, a tengernél. Nem is foghattunk volna
ki szebb napot. – Hátravetette a fejét, és hagyta, hogy belekapjon a
hajába a szél. Aztán a vizet nézte, hátha még megpillanthatja Fungie-
t. A legszívesebben, maga sem tudta, miért, kitárt karral végigrohant
volna a parton, hogy szétterpesztett ujjai közt átfújhasson a szél.
– Jól vagy? – kérdezte Conor. A szája felfelé görbült, de igyekezett
visszafojtani a mosolyát.
– Kinevetsz?
– Nem, dehogy. Csak… olyan más vagy ma. Kivételesen
boldognak látszol.
– Miért, máskor nem vagyok az?
– Nem – intett tagadóan Conor. – Nem erről van szó. Csak
normális esetben még akkor is komolynak tűnsz, amikor egyébként
boldog vagy, ha érted, amit mondani akarok. Ma viszont… nyoma
sincs a boldogságodban a komolyságnak.
Hannah elnevette magát. A férfi tökéletesen érzékelte az állapotát.
– Mert ma tényleg boldog vagyok. Tetőtől talpig. És tudod mit? –
folytatta bugyborékoló lelkesedéssel. – Egyenesen sziporkázónak
érzem magam. – Hogy is írhatta volna le pontosan? Úgy érezte, hogy
belülről ragyog, mintha valahol a teste mélyén valaki felkapcsolt
volna egy lámpát, annak ellenére, hogy ő nem érzékelt sötétséget.
Vagy mintha valaki titokban feltöltötte volna az elemeit, amikor ő
nem is tudta, hogy töltésre szorulnak, és ez új energiát adott neki. És
ez egyszerre volt zavaró és felszabadító. Látszólag minden ok nélkül,
valószínűleg csak azért, mert megtehette, felugrott, és a szúrós
fövenyen vetett egy ügyetlen cigánykereket.
– Csak nem Fungie hatása? – kérdezte nevetve Conor.
– Valami olyasmi – felelte Hannah, mert ő sem igazán értette.
– Együnk valamit? Az ebédhez kicsit késő van, de a Fish Boxban
ez nem szokott problémát jelenteni.
– Jó ötlet. Menjünk! – Eddig fel sem tűnt Hannah-nak, hogy
milyen éhes.
– A tengeri levegő teszi – magyarázta Conor.
És még valami más is, gondolta Hannah. Még sohasem fordult elő
vele, hogy így összhangban érezte volna magát a környezetével.

Miközben az ebédjüket ették a Fish Boxban – ami egy régimódi,

bájos családi étkezde volt a tengerparton –, Hannah megtudta, hogy
valóban vannak cápák Írországban.
– Vannak ám! – felelte a pincérnő Hannah naiv kérdésére. – Főleg
óriáscápák, amelyek a méreteik ellenére teljesen ártalmatlanok, mivel
kizárólag planktonokkal táplálkoznak. Kicsit félelmetesnek tűnnek,
de ez minden. – Közben letette eléjük a rendelésüket. Conor
mosolygós, „na ugye, megmondtam” pillantást vetett Hannah-ra,
majd ragyogó szemmel a szájába lapátolt egy villányit a ropogós
csilis ördöghalból, ami tényleg ínycsiklandó látványt nyújtott.
Felnyögött.
– Mmm… Ez valami mennyei. Köszönöm, Eimear.
– Mi köszönjük, hogy a híres Conor Byrne megtisztelte szerény
éttermünket – felelte mosolyogva a lány.
– Menj már! – intette le Conor, majd Hannah-hoz fordult: – Deidre
sokkal, de sokkal jobb szakács nálam.
 – Add át üdvözletemet a mamádnak. Nekem mennem kell. Még
látjuk egymást – mondta a pincérnő, azzal elsietett. Egyetlen asztal
mellett sem ment el legalább egy biccentés nélkül, de több helyen
meg is állt, és váltott pár szót a vendégekkel.
– Ezt muszáj megkóstolnod – nyújtott Conor egy villányi
ördöghalat Hannah felé.
– Huh, ennek aztán van ereje – mondta Hannah, ahogy megérezte
a torkán a csípős csilit. – De nagyon finom.
Conor előrehajolt, és letörölt a lány szája sarkából egy apró
halmorzsát. A keze közben megállt egy pillanatra, és megsimogatta a
kipirult alsó ajak alatti részt. Az érintés szikrát gyújtott a lányban, és
bár nem állt szándékában, a nyelve hegyével megérintette a férfi sós
ujjbegyét.
Conor féloldalas, sokatmondó mosollyal válaszolt az önkéntelen
gesztusra, és közben ördögi fények gyúltak a szemében. Az elég
egyértelmű flörtölés az első találkozásukra emlékeztette lányt.
Beleborzongott az emlékbe. Valami megváltozott köztük, és ezt
mindketten tudták, bár egyikük sem mondta ki.
A Fish Boxot az egyszerű faasztalaival és fémvázas székeivel,
műanyag ketchupos flakonjaival, henger alakú evőeszköztartóival és
malátaecetes apró üvegkancsóival nem lehetett volna elegánsnak
nevezni, de az egyszerűsége, a barátságos hangulata és az
otthonossága minden hiányosságot feledtetett. Az asztaloknál ülő
rózsás arcú emberek látható élvezettel kanalazták az eléjük tett,
hatalmas adagokat, míg mások széltől kifújt arccal kortyolgatták a
sörüket, míg a rendelésük meg nem érkezett.
Ami helyénvaló is volt, hiszen az étlap pompás fogásokat ígért.
Hannah is hosszú fontolgatás után tudta csak kiválasztani a mézes-
csilis rákot, amelynek már az illata paradicsomi élményt ígért. A
csípős, édes mártásban úszó vajpuha rákból már az első falat
megerősítette, hogy az étel pontosan olyan finom, mint amilyennek
kinéz. Hosszan, szívből jövően felnyögött.
– Ez annyira finom!
– Ennél jobb halat nem kapsz sehol. Az étterem családi
vállalkozás, és Flanneryéknek van egy hajójuk, a Cú Na Mara,
amelyen az egyik fiú, Patrick a kapitány. Azzal fogják a halat, így
mindennap frissen kerül a konyhába. Minden példányról pontosan
meg tudják mondani, hol és mikor fogták, sőt még azt is, hogy ki
fogta.
– Huh! Ez lenyűgöző!
– Kizárólag helyben beszerezhető összetevőkkel dolgoznak,
komposztálható csomagolóanyagot használnak, és még a tengeri
szemetet is összeszedik és hazahozzák magukkal. Az összes ételt
Deirdre Flannery készíti, míg a halak előkészítése a férje és a sógora
feladata. Eimear a lányuk, míg a fiuk az éttermet vezeti.
– Nagyon jól kitalálták – jegyezte meg Hannah, és még egyszer
körbenézett a zsúfolásig telt helyiségben. – Köszönöm, hogy elhoztál.
– Még akkor is, ha nem szóltam előre a nagy, ijesztő delfinről?
Hannah a száját csücsörítette. Mióta partra tették a kajakokat,
szinte egyfolytában ezen gondolkozott, annyira a hatása alatt volt az
élménynek, hogy ilyen közelről láthatott egy delfint a természetes
élőhelyén. Még most is látta, ahogy a levegőben repülve megfeszül a
hosszú, sima test, majd dinamikus orsózásba kezd… Felfogta, hogy
ritka kiváltságban volt része, olyasmiben, ami kimaradt volna az
életéből, ha előre figyelmeztetik. Hirtelen mardosni kezdte a
szégyenérzet.
– Ugye tudod, hogy nem mentem volna be, ha előre szólsz?
– Sejtettem. És amikor azt mondtad, hogy nem szereted a
meglepetéseket, elbizonytalanodtam. De azért bíztam benne, hogy
megváltozik a véleményed, de az is ott motoszkált bennem, hogy
nagy hibát követek el.
– Álljunk meg egy szóra! Talán jogom van megijedni, amikor egy
nagy szürke hal kiugrik a kajakom mellett a tengerből. Mindenre
számítottam, de erre nem.
– Sajnálom. – A férfi vigyora, ahogy átnyúlt az asztalon Hannah
kezéért, mindenről szólt, csak sajnálkozásról nem. És ha Hannah
őszinte akart lenni, nem is volt miért sajnálkoznia.
– Nem kell bocsánatot kérned. Illetve, talán mégis, hiszen
majdnem meghaltam félelmemben, most azonban csak arra tudok
gondolni, hogy… istenem, ki az az őrült, aki egy ilyen lehetőséget
kihagy? A legtöbb ember ilyen kalandról álmodik, és soha nincs
benne része. Fungie ott volt, közvetlen mellettünk, és ha te nem hozol
el ide, ez nem történhetett volna meg.
Hannah ebben a pillanatban döbbent csak rá, hogy mennyi
minden kimaradt az életéből. Hirtelen eszébe jutott egy emlék. Egy
úszómedence egy franciaországi kempingben. A nyaralásuk első
napja volt, gyönyörű, napsütötte reggel, és az első dolguk volt, hogy
a medencéhez siessenek. Mina, az impulzív természetének
megfelelően, nekifutásból belevetette magát a vízbe; hatalmas
csobbanással, labdává gömbölyödve, mire a nénikéjük aggodalmasan
felnyögött: – Lehet, hogy mély. Nem tudhatjuk, ezért veszélyes. Ez a
lány éppen olyan, mint a… Kérlek, Hannah, légy óvatos! – Így
Hannah átment a medence sekély végéhez, és ahelyett, hogy beugrott
volna, mint Mina, belegázolt, annak ellenére, hogy az ösztöne mást
diktált neki. És ezzel csak a szokásos mintát követte. Óvatos volt.
Mert nem akarta felizgatni a nénikéjét. Nem akart olyan lenni, mint
az anyja.
– Egy pennyt adok értük – mondta Conor, és meleg ujjaival
megszorította a lány kezét. Kellemes, megnyugtató érzés volt. Mint
egy horgony, ami ott tartotta, de nem húzta le.
– Csak azon tűnődtem, mi tesz minket olyanná, amilyenek
vagyunk.
– Súlyos téma.
– Bocsánat. Nehezemre esik bevallani, hogy gyáva vagyok.
Tényleg nem mentem volna be a vízbe, ha tudok Fungie-ról meg a
cápákról. A potenciális veszélyek tartottak volna vissza. Hogy valami
baj történhet, ha bemegyek.
– Van, aki ezt észszerű gondolkodásnak nevezné, nem
gyávaságnak.
– Lehet. De van, hogy az ember túlzásba viszi az észszerű
gondolkodást. Pedig néha kockáztatni kell. Akkor is meg kell csinálni
bizonyos dolgokat, ha fennáll némi veszély, máskülönben annyi
mindenből kimaradsz! – Most, hogy jobban belegondolt, régóta a
bögyében volt az uszodás incidens. Még most is emlékezett arra,
ahogy elképzelte, milyen érzés lehet repülni a víz felé, aztán
belecsobbanva újra felbukkanni, csakhogy ez vele sohasem történt
meg. Szinte látta Minát, ahogy a feje áttör a víz színén, diadalmasan,
arcára tapadó szőke hajjal, fülig érő szájjal. Mina azzal is nagy
kockázatot vállalt, hogy Svájcban marad, és mi lett az eredménye?
Megismerte Luke-ot.
– Ezzel nagyon egyetértek. Én is rengeteget kockáztattam, amikor
nekivágtam a világnak. Remek kaland volt. Láttam New Yorkot, L.
A.-t, stresszmentes életem volt, és bár közben összetörték a szívemet,
és megégettem magam, egy percig sem bántam meg a döntésemet.
Ahhoz, hogy megtudjam, mit akarok kezdeni magammal, szükségem
volt arra, hogy ezt megtegyem.
– És nem hiányzik az akkori életed?
– Nem. Sokkal jobban szeretek főzni azóta, hogy nincs rajtam
nyomás, hiszen nem kell, hogy a főztöm tökéletes legyen. Közben
más, élvezetes dolgokra is jut időm, és egyre több mindenről derül ki,
hogy egész jól csinálom. A mi családunkban minden a főzésről szólt.
Fergus az egyetlen, aki nagyjából megúszta, mert ő a legkisebb
gyerek, de Maireaden, Sineaden és rajtam hatalmas nyomás volt
mindig. Nekünk, mint a szakácsok következő generációjának,
mindenáron tovább kellett öregbíteni a család hírnevét.
– És ezzel kapcsolatban mondtál valaha valamit a mamádnak?
Conor sokatmondóan felvonta a szemöldökét.
– De hát miért nem?
A férfi szándékosan elnézett Hannah feje felett, és az ablak
mögötti tájat bámulta. Összeszűkült a szeme.
– Azért, mert anyának ez az élete. Ő a lelke az egésznek. Mi
értelme lett volna bármit mondani? Elég nagy csalódást okoztam neki
azzal is, hogy feladtam. A dublini Michelin-csillagos éttermemmel én
voltam a család sztárja. A tökéletes nagykövete az egészséges
táplálkozásnak és mindannak, amit anya képvisel. A tv-műsoromnak
milliós nézettsége volt az USA-ban és Írországban egyaránt. És ilyen
körülmények között szakítottam a következő nagy reménységgel,
akit anya, hogy még nagyobb lehessen, a szárnyai alá vett.
– Biztosra veszem, hogy nem csalódott benned. – Hannah
összevonta a szemöldökét. – Miért jöttél vissza ide, ha ezt gondolod?
– Ha hiszed, ha nem, ez a szívem döntése volt, nem az enyém.
Csak és kizárólag azért jöttem vissza, mert Franklin, a nagypapám
megbetegedett. Eredetileg ő végezte a karbantartási munkákat a
birtokon. Gyerekkoromban örökké a nyomában jártam, hatévesen
tőle kaptam az első szerszámosövemet. Tudtam, ha végleg felhagy a
munkával, akkor elsorvad, ahhoz viszont már túl öreg, hogy mindent
egyedül csináljon. Így hát társultam mellé, és minél több dolgot
vettem át tőle, annál jobban élveztem.
– És így ez is a családban maradt – jegyezte meg Hannah.
– Igen. Azt hiszem, mindig is közelebb álltam a nagyszüleimhez,
mint a szüleimhez. Ők neveltek fel bennünket. Ne érts félre, roppant
büszke vagyok arra, amit a mama elért. Tényleg lenyűgöző asszony.
– Szerintem is. – Mintha csak azért tették volna, hogy kitöltsék a
közéjük telepedő csendet, folytatták az evést.
Hannah maga is látta, hogy a farm meg a főzőiskola a kemény
munka, az odaadás és a vízió megvalósításának a testamentuma.
Kicsit nagyobban ugyanúgy működött, mint a hely, ahol voltak. A
család, a tradíció és az eredetiség voltak a tartópillérei. Ami sok
mindent elárult. Hannah irigyelte Conort a családi hátteréért és az
érzésért, ami abból fakadt, hogy generációk működtek együtt a cél
elérése és tökéletesítése érdekében. Most érezte csak igazán, hogy
mennyire hiányzik neki a nővére.
Mivel megérezte, hogy Conor nem akar többet mondani az
anyjáról, Hannah témát váltott.
– A nővéremnek nagyon tetszene itt – intett az étterem belseje felé.
– És a farm is. Itt kiélhetné a főzés és az ételek iránti szenvedélyét. –
Az ebéd hátralévő részében Hannah mindent elmondott Conornak a
nővére svájci vállalkozásáról és a süteményekről, amelyeknek a fotóit
Mina rendszeresen megosztotta a családi WhatsAppon.
– Kettőnk közül ő a kalandvágyó.
– És te úgy gondolod, hogy nem vagy az? Az, hogy eljöttél egy
idegen országba kipróbálni valamit, amit még soha nem csináltál…
nos, nekem elég nagy kalandnak tűnik. Lehet, hogy jobban
hasonlítasz a nővéredre, mint gondolod.
– Biztos, hogy nem – felelte automatikusan Hannah, de életében
először szöget ütött a fejébe a dolog. Elvégre ő merészkedett teljesen
új területre, amikor annak idején beadta a továbbtanulási papírjait,
míg Mina pályaválasztását az érdeklődési köre, mondhatni, a hobbija
határozta meg. Az, hogy a jogra jelentkezett, gyakorlatilag nagy
ugrás volt a teljes ismeretlenbe, ami nem volt jellemző rá, mint ahogy
az sem, és ezen még a munkahelyen is elcsodálkoztak, hogy egy
kajak-kenu klub tagja volt.
Ebéd után sétára indultak a keskeny, turistacsalogató és helyi
üzletekkel teli utcákon. Hannah szokatlan nyugalmat és
elégedettséget érzett, ahogy ott andalogtak a csinos, merészen festett
házak között, és elámulva nézte, milyen jól megfér a mély tengerzöld
mellett a sötétvörös, a ragyogó kék és a világító sárga is. Egészséges
volt a légkör – azt lehetett érezni, hogy az apró település teljes
összhangban van magával, és örül annak, hogy egyszerre lehet a
turisták Mekkája és a lakói otthona. Az ír gyapjúpulóvereket kínáló
boltok között ragyogóan megfért egy Spar szupermarket, a helyi
gyógyszertár, egy fogadóiroda, egy bőráruüzlet, egy zene- és
lemezbolt, egy másik kocsma és egy olyan üzlet, amely egyszerre volt
vaskereskedés, biciklikölcsönző és italbolt.
– Gyere, elviszlek egy Dick Mack’sba. Nagyon jó a whiskey-
kínálatuk. Iszunk egy pohárkával, és közben megpróbáljuk
gyarapítani a keményebb italokra vonatkozó ismereteidet.
A régi, angliai Hannah habozva fogadott volna egy ilyen ajánlatot,
sőt ellenkezéssel. Délután alkoholt inni! Az új, írországi Hannah
azonban el sem tudott volna képzelni ennél jobb időtöltést, és ez
egyfajta diadalérzettel töltötte el. Nem is emlékezett rá, mikor érezte
utoljára ilyen lazán magát valakivel. A teste feszes volt, mint a hárfa
húrja, és izgatott bongásba kezdett minden alkalommal, ha Conor a
tömegben véletlenül hozzáért.
Egy Dick Mack’sba belépni kicsit olyan volt, mint visszamenni az
időben. Pontosan úgy nézett ki, ahogy egy rendes ír kocsmának ki
kell néznie. Nem volt benne szemernyi műanyag sem – a padlótól a
mennyezetig eredeti volt. Régimódi, kopott, unortodox. Egyetlen
szempilla sem rezdült a helyiségben baloldalt álló cipészpad láttán,
ahol egy magas férfi nadrágszíjakat készített, és hangos kopácsolással
éppen lyukakat ütött a bőrön. A vele szemközti falat szinte teljes
egészében elfoglalta egy hagyományos bár, amely telis-tele volt
különféle whiskey-vel. A többi fal polcokkal, apró kis zugokkal és
üveges szekrénykékkel volt tele, amelyekben mindent meg lehetett
találni a könyvektől a cipőfűzőkön át a festményekig, a régi
ládikáktól a gumicsizmáig. A helyiség középső részét egy hosszú
asztal foglalta el kétoldalt székekkel, míg a pult előtt magas,
gyékényfonatú bárszékek sorakoztak szorosan egymás mellett. A bár
két végében gyóntatószékhez hasonló apró fülkéket alakítottak ki a
bárpultra néző kis ablakokkal.
– Ez tényleg nagyon érdekes – jegyezte meg Hannah a szíjkészítő
mestert nézve.
– 1899-ben nyitották meg, azóta működik kocsmaként és
cipészműhelyként. Jelenleg Finn működteti – biccentett Conor a
bárpult mögött szorgoskodó fiatal férfi felé. – Ő Tom MacDonnell
dédunokája. A sokadik generáció a tulajdonosok sorában.
– Van olyan, hogy valaki elköltözik Dingle-ből? – kérdezte
Hannah puszta kíváncsiságból. Csodálatosnak tartotta, hogy emberek
ennyire tudtak kötődni egy helyhez.
– Van, de csak ritkán, és többnyire az is visszaköltözik, de miért ne
tenné, amikor maga Isten is itt lakik? – Conor szeme csillogott.
Hannah elnevette magát.
– Nem szívesen világosítalak fel, de a saját fülemmel hallottam,
amikor ugyanezt mondták Yorkshire-ről, Amerikáról, Új-Zélandról,
Ausztráliáról és az indiai Keraláról.
– Én akkor is inkább ezt a helyet választanám. Dingle tele van
expatriótákkal, egykori corkiakkal és dubliniakkal, nem szólva
azokról, akik valamilyen úton-módon Németországból vagy az USA-
ból keveredtek ide. Nem véletlen, hogy a kaliforniai Santa Barbara a
testvérvárosa. – Conor elégedett sóhajjal elhallgatott.
– Nagyon jó itthon lenni.
Hannah magában tűnődött egy darabig. Vajon képes lenne ilyen
helyen élni? Manchester volt az egyetlen hely, ahol lakott. Eddig fel
sem merült benne, hogy eljöjjön onnan. Még akkor sem vette
fontolóra, amikor a barátja, Mike, Londonba költözött, és kérte, hogy
menjen vele. Tudta, hogy ezen múlik a kapcsolatuk, mégis félt
megtenni egy akkora lépést. Képtelen volt maga mögött hagyni azt a
komfortzónát, amely egész addigi életét körbefogta. Lehet, hogy
ezzel kizárta magát az élet nagy lehetőségeiből? Lám, mi minden
történt, mióta hosszas fontolgatás után megtette ezt a bizonyos lépést.
Lefeküdt Conorral, kajakozott egy delfinnel, és jó esélye volt rá, hogy
megtanul főzni. Ha csak felsorolta magában ezeket a dolgokat,
kigyúlt benne valami. Ez volt az élet. Addig ő csak létezett, amivel
hosszú ideig nem is volt baja, de most belátta, hogy fekete-fehér
dimenziókban mozgott, szemben azzal a színpompás világgal,
amelybe a döntése nyomán bekerült, és amelynek a sarkain sugárban
ömlött be a napfény. Élete nagy részében azt sem tudta, hogy létezhet
ilyen.
– Mit kérsz? – kérdezte Conor.
– Mit javasolsz? – kérdezett vissza Hannah merészen, a veszélyes
élet mellett döntve.
– Úgy gondolom, hogy itt a whiskey a helyénvaló ital, bár van egy
kicsi sörfőzdéjük is, ahol kitűnő kávés barnasört készítenek.
– Conor, helló! – hajolt át Finn a pulton, hogy kezet rázzanak. –
Régen láttalak.
– Én is téged. Hallom, kezd beindulni a sörfőzde.
– Igen, de nem verjük nagydobra. Ha valaki meg akarja kóstolni a
sörünket, akkor el kell jönnie Dingle-be. Mit adhatok?
Conor a lányhoz fordult, és kérdőn felvonta a szemöldökét.
Hannah végigjártatta a pillantását a polcokon sorakozó,
mindenféle méretű és formájú üvegen, majd a csapokon is.
– Ebből kérek – mutatott végül a legközelebbi csapra.
– Jó választás! – dicsére meg Finn. – Pohárral vagy korsóval?
– Korsóval – mondta határozottan, Conor nagy meglepetésére.
– Elárulnád, miért ezt választottad?
– Azért, mert ezt a márkát még nem láttam sehol, tehát jó eséllyel
itt készül. Az anyád hatása – tette hozzá a csapon látható márkanévre
mutatva. – Dick Mack’s cofee stout.
Conor égnek emelte a szemét.
– Nekem is ugyanez lesz – mondta.
A csapos letette eléjük a söröket. A korsókkal átmentek egy másik,
kisebb helyiségbe, ahol a kopott asztalok és székek valószínűleg az
italozók több generációját szolgálták már ki. Hannah azon tűnődött,
ki mindenki ülhetett már ugyanitt.
Tetszett neki, hogy szinte mindenki ismerte Conort, és nem a
hírneve miatt, hanem azért, mert a közösség tagja volt. Odahaza, az
emeleti lakásban egy Alistair nevű férfi lakott. Egyszer lejött, tejet
akart kölcsönkérni, de amikor kiderült, hogy Hannah hozzá
hasonlóan reménytelen eset, és egy csöpp tej sincs otthon, többé nem
próbálkozott. A szemközti lakásban élő házaspár még nála is
hektikusabb munkaidőben dolgozott, így alig találkozott velük.
Majdnem biztos volt abban, hogy a nőt Claire-nek hívják, de csak
azért, mert előfordult, hogy a férfi türelmetlenül elkiáltotta a nevét a
visszhangos folyosón. Ennyit mondhatott el a kapcsolatairól abban a
házban, amelybe négy éve elvileg hazajárt.
Mindkét kezével körbefogta az ujjainak nagyon ismeretlennek
tűnő söröskorsót, és belekortyolt a sűrű italba.
– Nagyon finom.
– Van, aki azt mondja, hogy jobb, mint Guinness. Az épület
hátuljában főzik.
El kellene menned egy sörfőzde-látogatásra, amíg itt vagy.
Hannah elmosolyodott. Eszébe jutott, hogy Aidan ugyanezt
tanácsolta neki, de akkor csak legyintett rá.
– Lehet, hogy egyszer sort kerítek rá – felelte némileg meglepetten.
Normális esetben már csak szokásból is nemet mondott volna,
gondolkodás nélkül. Végül is, mit tudott a sörről? Semmit. De,
gondolta nevetve, ez megváltozik, ha elmegy egy sörfőzdébe.
– És még szeretnék visszamenni Dublinba is. Csak egy kis részét
láttam annak, amit meg akartam nézni.
– Ami azt illeti, nekem el kell mennem valamikor Dublinba, aláírni
pár papírt. Ha van kedved, velem is eljöhetsz. Nem bánom, ha egy
hétvégén turistát kell játszanom.
– Komolyan mondod? Az nagyszerű lenne.
– Komolyan mondom. – A férfi olyan képet vágott, mintha
önmagát is meglepte volna a válasza.
Rövid csend telepedett közéjük. Nem volt kellemetlen, Hannah
mégis úgy érezte, hogy ki kell töltenie valamivel.
– Nagyon tetszik ez a hely. El tudom képzelni, hogy a régi
időkben mások ültek itt nap mint nap, ugyanebben az időben
ugyanennél az asztalnál.
– És nem is jársz messze a valóságtól. Volt, aki szó szerint itt élte le
az életét. Figyelni kellett, hogy nehogy véletlenül is elfoglald egy
ilyen ember helyét, mert akkor kitört a balhé. Emlékszem, hogy
O’Malley atyának még saját söröskorsója is volt.
– Egy papnak?
– Ó, igen. Szeretett felhajtani egy pintet mise után. Úgy tartotta,
hogy így még jobban rajta tudja tartani a szemét a nyáján. És
szerintem egyben emlékeztette is a népeket arra, hogy jövő vasárnap
is ott a helyük a templomban. Ravasz vén róka volt. Az utódja már
nem ilyen. Egy kicsit többet ad magára, ami abban is megnyilvánul,
hogy évente nem csak egyszer vágatja le a haját.
– Az öreg fickó a Ted atya idősebb papjára emlékeztet. Conor
elnevette magát, és ivott egy korty sört.
– Ja. Jack atyára. O’Malley azért nem volt annyira őrült, de az
biztos, hogy volt karaktere, és nagyon is jól értette az emberi
gyengeségeket. Az új pap túl tiszta és túl pedáns – ha látom, úgy
érzem magam, mintha tetten értek volna, miközben könyökig voltam
a lekváros köcsögben.
Hannah felvonta a szemöldökét, mert eszébe jutott az a rengeteg
fénykép, amelyeken Conor mindig más nővel tündökölt.
– Nem éltem bűntelenül, és lehet, hogy már nem gyónok
rendszeresen, de remélem, hogy tisztességes ember módjára
viselkedem. Tudod, az újságok hajlamosak eltúlozni bizonyos
dolgokat.
– Tudom. – Hannah arcán haragos ráncok jelentek meg. – Az én
szegény nővérem is az egyik országos lapban végezte, miután
megosztottak róla valamit a közösségi médiában.
– Mit csinált?
– Sajnálatos módon egy nagyobb társaság előtt házassági ajánlatot
tett a barátjának, aki ekkor már kihátrálófélben volt a kapcsolatból,
csak erről a nővéremnek elfelejtett szólni. És persze arról is, hogy
közben kikezdett a nővérem legjobb barátnőjével. Egy másik barát
felvette a jelenetet, és felrakta a Facebookra, és onnan már nem volt
megállás.
– Szép kis barát.
– Valójában véletlenül történt a dolog. Privát posztként akarta
feltenni, de nem vette észre, hogy a beállítás nem megfelelő, és mire
rájött, addigra egy másik barát már megosztotta, és… – Hannah
megvonta a vállát. – Tudod, hogy van. Ha valami egyszer elszabadul
a közösségi médiában, annak annyi. Talán mondanom sem kell, hogy
az újságok nyomban lecsaptak rá, és a nővéremet manipulatív
vőlegényvadászként mutatták be, aki csapdába akarta csalni a mit
sem sejtő barátját. Pedig ha a valóságot nézzük, ez a mit sem sejtő
barát volt az, aki oltárról beszélt, név szerint megnevezve a
templomot, ahol az esküvőt akarta tartani, mi több, azt is tudni vélte,
hogy fogják hívni a leendő gyerekeiket.
– Ajaj. Szegény lány.
– Engem is nagyon felbosszantott a dolog, mert a megjelentekből
semmi sem volt igaz. Mégsem tehettünk semmit. – Még most is
ökölbe szorult a keze a haragtól. – Szerencsére Mina addigra elhagyta
az országot, így nem is tudja, mekkora hír kerekedett belőle.
– Akkor tudod, hogy milyen a sajtó. – Conor felsóhajtott, és nagyot
húzott a söréből, de a jó ital sem tudta száműzni a homlokáról a
haragos ráncokat. – Ha csak észrevették, hogy valahol egy nővel
beszélgetek, csupa semmiségről persze, hogy „Jaj, annyira tetszett a
műsora” – mondta nőiesen magas hangon, amerikai akcentussal –,
amire csak annyit válaszoltam, hogy „Köszönöm, ez nagyon kedves
öntől. Egyébként, mivel foglalkozik?” Máris tele voltak a lapok az új
„hódításommal”.
Hannah-ból kitört a nevetés.
– Conor Byrne, biztos vagyok benne, hogy ennél azért kacérabb
beszélgetést folytattál nevezett hölgyekkel. Ne felejtsd, hogy láttalak
akció közben.
A férfi szégyenlősen elmosolyodott.
– Oké, meglehet, hogy néha belementem a játékba, de tényleg elég
volt, ha szóba álltam valakivel, másnap már arról írtak, hogy együtt
töltöttük az éjszakát. Ha csak feleannyi nővel lefeküdtem volna, mint
amennyivel hírbe hoztak, mára hasznavehetetlen, megtört ember
lennék.
Hannah felvihogott.
– Én meg biztos vagyok benne, hogy felnőttél volna a feladathoz.
– Ami azt illeti, általában minden tőlem telhetőt megteszek –
mondta Conor egy kacsintás kíséretében, amitől Hannah a haja
tövéig elpirult, és érezte, hogy ismét fura kis bukfenceket vet a szíve.
 Hogy stratégiai előnyre tegyen szert, belekortyolt a sörébe,
őszintén remélve, hogy a férfi nem vett észre semmit – igyekezett
mindent megtenni azért, hogy kellő távolságtartással kezelje
továbbra is a dolgokat.
– Sohasem állítottam magamról, hogy angyal vagyok – folytatta
Conor, és közben felvillantott egy nagyon is ördögi mosolyt. Hannah
megpróbált helytelenítő képet vágni, de ez sehogy sem sikerült, így
megadóan felsóhajtott. Hogy is marasztalhatná el a férfit, amikor ő
maga is ellenállhatatlannak találta? És semmi sem fokozhatta volna
jobban az izgalmát, mint az, amit Conor elég nyilvánvalóvá tett: hogy
ő is ugyanazt akarja, amit a lány. Erről beszélt egyenes, átható
pillantása, amellyel a lelke mélyéig látott, és amikor a hüvelykujjával
simogatni kezdte a csuklóján a bőrt, Hannah úgy érezte, hogy össze
kell szorítania a lábát. Minden egyes simítás jeladás volt a túl hosszú
ideig szunnyadó, ám most túlmelegedéssel fenyegető női zugok felé.
– Kérsz még valamit? – Hannah beleborzongott a rekedten
elsuttogott kérdésbe.
– Nem – felelte majdhogynem kétségbeesetten, mire a férfi csak
egy elégedett biccentéssel válaszolt.
Mindketten tudták, milyen irányba tartanak, és Hannah eljutott
arra a pontra, amikor belátta, hogy nem akarja tovább halogatni az
elkerülhetetlent. Ő olyan ember volt, aki, ha elszánta magát, és
belekezdett valamibe, akkor azt végig is csinálta. Ami nem jelentette
azt, hogy a döntés előtt nem szokott habozni, de ha azt meghozta,
akkor annak megfelelően cselekedett. Le akart feküdni Conorral, és
most már az élete árán sem tudta volna megmondani, hogy eddig
miért harcolt ellene.

Amint kiléptek a kocsmából, Conor megragadta a kezét, és el sem

engedte, míg már-már oda nem értek a Land Roverhez. Amikor a
férfi kinyitotta az ajtaját, magához rántotta a lányt egy gyors, tüzes
csókra.
– Conor! – Hannah-nak muszáj volt nevetnie, ahogy a férfira
nézett. Hirtelen erőssé tette a tudat, hogy nemcsak ő akarja annyira
Conort, hanem a férfi is akarja őt. – Ha így folytatjuk, sohasem érünk
haza.
– Ez igaz – felelte Conor, felvillantva az egyik legpajkosabb
mosolyát, majd bekötötte Hannah előtt a biztonsági övet, becsapta az
ajtót, és az autót megkerülve, sietve beült a kormány mögé.
Egyik kezét vezetés közben is a lány combján tartotta, mintha nem
tudta volna megállni, hogy ne érintse meg.
– Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte mély, rekedt hangon.
– Igen. – Hannah-nak nyelnie kellett. – Biztos. A kérdés, hogy te is
akarod-e.
– De még mennyire! Csak esélyt akartam adni neked arra, hogy
meggondold magad.
– Nem fogom meggondolni magam – dünnyögte Hannah. A férfi
ujjai már a combja belsejét masszírozták.
– Nem szeretném, ha kihűlne a parázs, míg hazaérünk – mondta
viccelődve, de mély torokhangja elárulta.
– Séf vagy. Tudod, hogyan kell izzásban tartani.
– Gondolod? – kérdezte, miközben még magasabbra merészkedett
a keze.
– Nem inkább az utat kellene figyelmed? – kérdezte elvékonyuló
hangon Hannah.
– És mit nyernék vele?
– Például életben maradnál. És én is.
– Ünneprontó – dörmögte Conor, de egy utolsó szorítás után
visszatette a kezét kormányra. A pillantása azonban folytatást ígért.
Hannah beharapta az ajkát, és próbált kigondolni valamit, amivel
elindíthatott volna egy beszélgetést, de pattanásig feszült idegei nem
hagyták, hogy megtörje a sűrű csendet. Így hát hátradőlt és lehunyt
szemmel átadta magát az egész testét átjáró vibrálásnak.
A Killorgally kereszteződésnél Conor befordult a kavicsos
felhajtóra, és a parkolóhoz érve megállította az autót. Kérdőn a lányra
nézett. Hannah bólintott, mire kilökték az ajtót, és kiszálltak. Conor
kézen fogta, és szaladni kezdtek a közös házikójuk felé. A várakozás
elektromos töltésként zsongott körülöttük. Hannah meglepődött,
hogyhogy nem pattognak szikrák ott, ahol a bőrük érintkezett. Még
sohasem érezte feszesnek a mellét, és a combja között sem volt még
soha ilyen édes a bizsergés. Semmit sem akart még ilyen
kétségbeesetten. Megszorította Conor kezét, aki viszonozta a
szorítást, majd huncutul összemosolyogtak. Hannah imádta, ami vele
történt. Tetszett neki, hogy nyitott tud lenni. És legnagyobb
meglepetésére semmi szégyellnivalót nem talált a viselkedésében.
Conor hozzáhajolt, elengedte a kezét, de csak azért, hogy ernyőt
formálva a lány füle köré belesúghassa:
– Te jó ég, el sem tudom mondani, mennyire akarlak, Hannah
Campbell.
– Én is akarlak téged – felelte Hannah olyan rekedten, hogy egy
pillanatig azt hitte, nem is ő beszél. Élvezte, hogy előtérbe került a
nőisége. Korábbi kapcsolataiban átengedte a férfiaknak a
kezdeményezést. Attól, hogy Conor ilyen nyilvánvalóan kívánta,
megnőtt az önbizalma, és a merészsége is. Lehet, hogy nem volt
azonos ligában azzal a rengeteg nővel, de a férfi itt és most őt akarta,
és ezt nem is rejtette véka alá. Ez egyszer az sem érdekelte, hogy ez
az egész talán sehová sem vezet. Túl sokat aggodalmaskodott már
életében, és túl gyakran futamodott meg az ismeretlen elől. Ma
azonban bebizonyosodott, milyen csodálatos lehet a legváratlanabbul
bekövetkező dolog is.
A ház felé közeledve lassítottak, mintha a sietségük célját
megpillantva már nem lett volna annyira sürgős, hogy odaérjenek.
– Hannah! Conor! – lépett eléjük Meredith az út mögötti
gyümölcsöskertből, Alannel a nyomában. Az asszony kedvesen
mosolygott, és azt a meggypiros kardigánt viselte, amelyről korábban
beszélt. – Gyönyörű napunk van, igaz? Éppen Killarney-ből jövünk.
Csodás kis városka. Ismeri, Conor?
A férfi zsibbadtan bólintott.
– Alan autójával mentünk, és megebédeltünk a parton. Mit
mondjak? Isteni volt! Komolyan mondom, Hannah, neked is el
kellene autóznod oda. Tényleg lenyűgöző, ugye, Alan?
– Az – bólintott a férfi, kilépve az asszony háta mögül. – Még
sohasem jártam arra, de most örülök, hogy elmentünk, mert tényleg
csodálatos vidék. Bár senki sem örülne, ha beragadna egy
kirándulóbusz mögé.
– Nem – értett egyet szűkszavúan Conor.
É
 – És a kilátás! Lenyűgöző. Többször is meg kellett állnunk. Talán a
lélegzetelállító rá a legjobb kifejezés. Örülök, hogy nem nekem kellett
vezetni – fordult örömtől sugárzó arccal Alan felé Meredith. – Hálát
adok az égnek, hogy olyan jó sofőr vagy, máskülönben biztos elfogott
volna a harctéri idegesség azokon a keskeny utakon.
Hannah majdnem elcsábult, végül mégsem vetette oda, hogy
„errefelé boreennek nevezik”. Látta, hogy Conor egyik lábáról a
másikra áll bosszúságában, ami rajta is kezdett elhatalmasodni.
– És ti merre jártatok? – fordult Hannah felé Meredith. – Conor
megmutatta a látnivalókat? – Meredith pillantásába némi ravaszság
vegyült. – Milyen szép helyekre vitt el?
Hannah és Conor gyors, bűntudatos pillantást váltott, ami
nevetséges volt, mert semmi okuk nem volt rá, hogy bűntudatuk
legyen. Legalábbis egyelőre.
– Dingle-ben voltunk kajakozni.
– Kajakozni! Na ez is olyasmi, amit még sohasem próbáltam. –
Lenézett a pocakjára. – Nem vagyok biztos benne, hogy beleférnék
abba a parányi nyílásba.
Alan kétségbeesetten felhorkantott.
– Asszony, megmondtam már. Így vagy jó, ahogy vagy. –
Conorhoz fordult. – Egy nővel persze sosem vitatkozunk, igaz?
Conor megint csak bólintott. Meredith elnevette magát.
– Jól érezted magad, Hannah? Nem kis kalandra vállalkoztál. Bár
jobb időt nem is foghattatok volna ki.
Hannah tudta, ha nem válaszol Meredith barátságos
kérdéscunamijára, udvariatlannak fog tűnni, és mivel őszintén
kedvelte az asszonyt, nem akarta megbántani.
– Nem először kajakoztam, csak tengeren nem próbáltam még, és
ma különösen szép volt a víz. – Conorra pillantott. Látta, hogy a férfi
szeme alig észrevehetően megvillan, mintha figyelmeztetni akarná,
hogy szóba ne hozza a delfint, mert az csak elnyújtja a beszélgetést. –
Bár elég hideg is volt. Alig várom, hogy vehessek egy forró fürdőt.
Az talán átmelegít egy kicsit.
– Ó, akkor nem is tartunk fel benneteket. – Meredith meleg hangú,
megértő válasza hallatán Hannah az ajkába harapott. – Menjetek
csak, melegedjetek fel. Később úgyis találkozunk. Eljössz ma este a
Á
kocsmába? Állítólag megint lesz élő zene. Remek programnak
ígérkezik. Milyen szót is használnak rá a helybeliek? Craic? Így
mondják, ugye? – fordult ragyogó arccal Alan felé.
– Így. Craic. Ügyes vagy. Már majdnem úgy beszélsz, mint egy
környékbeli – felelte tréfálkozva Alan.
– Hát akkor… – szólalt meg végre Conor is. – Mi most
elköszönünk. – És már araszolni is kezdett a ház felé.
– Jaj, bocsánat. Persze. Menjenek csak. Viszlát később.
Bekopogjunk érted, Hannah?
– Öö… – Hannah hirtelen nem tudta, mit válaszoljon.
– Hallgass már! Hagyd békén szegény lányt! – mondta Alan, és
gyorsan karon fogta Mereditht.
– Conor, ha maga is jönni akar, szívesen látjuk a társaságban –
szólt vissza Meredith a válla felett, miközben Alan próbálta
elvonszolni.
– Viszlát – mormogta Conor összeszorított szájjal, de az arcán már
formálódni kezdtek a gödröcskék a visszafojtott nevetéstől.
– Viszlát, kedvesem – intett oda még neki Meredith.
Megvárták, míg Allan látótávolságon kívülre cibálta az asszonyt,
majd Conor méltatlankodva felhorkantott. Hannah nem bírta
visszafojtani a kuncogást.
– Menjünk gyorsan – dünnyögte Conor, és megragadta a lány
karját. – Mielőtt még valaki felbukkanna, és lépésről lépésre
kikérdezne, hogy mivel töltötted a napodat.
– Csak barátságos akart lenni – védte Hannah Mereditht, de ismét
elfogta a nevethetnék.
– Tudom, de a golyóim már talán meg is kékültek.
– Conor! – szólt rá kimérten Hannah, de vidám tekintete elárulta.
– Ne Conorozz itt engem! – mondta a férfi, azzal megragadta
Hannah kezét, és futásnak eredtek.
Hannah arcáról még rohanás közben sem hervadt le a
megátalkodott mosoly.
Amint becsukódott mögöttük az ajtó, Conor egy mozdulattal
letépte magáról a pulcsiját, és a padlóra dobta. Miközben Hannah a
dzsekijét próbálta levetni, ő már a cipőjét is lerúgta, majd a szájuk
végre összeforrt a régóta esedékes csókban. Végigcsókolózták, míg
levetkőztek, és azt is, miközben a lépcsőn felfelé hátráló Conor egy
ügyes kézmozdulattal kikapcsolta Hannah melltartóját. Minden
sejtjük azt kiáltotta, hogy siess, siess! Szinte beestek a lány
hálószobájába. Az ágyra zuhanva addig forgolódtak, míg csókolózva-
vihogva meg nem szabadultak az utolsó ruhadarabjuktól is. Conor
keze egy pillanatig sem tétlenkedett, és Hannah agyát az utolsó
épkézláb gondolat is elhagyta, amikor zihálva és vágytól fűtötten
végre elnyúltak a hűvös lepedőn.
 Tizenkilencedik fejezet
– Ha Meredith most látna… – mondta Conor, és viccelődve
megrángatta a lepedőt, amelyet Hannah csavart maga köré, mielőtt
nekitámaszkodott a párnáknak a királyi méretű ágyon, megmártózva
a tetőablakon beáramló, kora esti napsugarakban.
– Istenem, hány óra? Küldenem kell neki egy SMS-t.
De ugye nem akarsz elmenni a kocsmába? kérdezte Conor, sokat
ígérően felvonva a szemöldökét.
– Mit gondolsz? – kérdezett vissza Hannah, és mint egy macska,
lustán nyújtózott a rávetődő fénycsóvában. Nem akarta megtörni a
szeretkezés utáni euforikus hangulatot. Úgy érezte, a végtelenségig
ott tudna maradni, ugyanebben a pózban, a simogató napsugarak
alatt, Conor mellett, akin szintén látszott, hogy jól érzi magát a
bőrében. És milyen szép látványt nyújtott! Jó volt ránézni.
Természetes könnyedséggel viselte a meztelenségét, ami Hannah-ra
is átragadt, így nem érezte szükségét, hogy nyakig betakarózzon.
Conor megnyugtatóan magabiztos volt, egy pillanatig sem habozott,
és talán épp emiatt Hannah önbizalma is nőtt.
– Meséljek neked arról a kis fantáziámról, ami pár napja fészkelte
be magát a fejembe? – kérdezte a lány füléhez hajolva Conor. A
tenyerét közben meghitten Hannah csípőjén nyugtatta.
– Mesélj!
– Láttad a flancos zuhanyozómat, ugye? Napok óta azon töröm a
fejem, milyen lenne együtt állni a ránk zúduló meleg víz alatt.
Meztelenül.
– Valóban? – kérdezte Hannah búgó hangon, mert egyszerre
nagyon megtetszett neki a femme fatale szerep.
– Valóban. – Conor még közelebb hajolt, szája a lány vállát
érintette, majd forró csókokkal hintette be a szegycsontját. – Most,
hogy szinte meztelen vagy, nincs más dolgom, mint hogy
átjuttassalak a zuhanyfülkébe.
– És ezt hogy szeretnéd elérni?
Conor szórakozottan simogatta a bőrt Hannah nyakán, mintha
közben a kérdést fontolgatná.
 – Nos, vagy a vonzerőmmel, vagy zsarolással. Például főzhetnék
neked egy finom vacsorát, és begyújthatnék a kandallóba.
– Ez roppant vonzó – suttogta Hannah.
– Vagy… – a férfi pillantása elsötétült, és a belőle áradó fülledt
ígéret elég volt ahhoz, hogy Hannah szíve ismét meglóduljon. –
Esetleg…
Conor továbbra is Hannah szemébe nézve kipattant az ágyból, a
derekánál megragadta a lányt, és a vállára dobta. – Átcipellek, mint
egy krumpliszsákot.
– Conor Byrne! – sikította Hannah, majd vihogva ütlegelni kezdte
a férfi hátát. – Azonnal tegyél le!
– Biztos? Tudom, hogy valójában nem akarod.
És Hannah tényleg nem akarta. Nagyon is élvezte ezt a könnyed,
játékos hangulatot. Ez azt jelentette, hogy nem veszik túl komolyan a
helyzetet, ami neki nagyon is megfelelt, mert el sem tudta képzelni,
máskülönben hogyan viselkedne. Azzal nagyon zavaros vizekre
eveznének, és erre még nem állt készen.
A fürdőszobába érve Conor taktikát változtatott: nagyon
gyengéden, centiméterről centiméterre eresztette le a lányt, aki
megérezve a csempét a talpa alatt, a férfi nyaka köré fonta a karját, és
szájon csókolta, hosszan, vágyódón, kifejezetten azért, hogy legalább
annyira felizgassa, mint amennyire a férfi felizgatta őt. Bár nem
sokkal korábban hagyták abba a szeretkezést, úgy érezte, nem tud
betelni az együttléttel. Tenyerét végigcsúsztatta a férfi izmos hátán,
majd megmarkolta a fenekét, és csábosan összedörzsölte az
altestüket.
Conor felnyögött, és a lány mellét kezdte cirógatni, a merev
bimbókat, amire Hannah ugyancsak kéjes nyögéssel válaszolt. Még
sohasem érezte magát ilyen gátlástalannak egy férfival, ami
megvilágosodással is felért, ugyanakkor erőt és hatalmat adott neki
ahhoz, hogy ő is merjen tapogatni, cirógatni, követelni, sőt akár a
kezdeményezést is átvegye.
A zuhanyból kilépve még mindig nevettek.
– Nagyon hideg volt a csempe – panaszkodott Hannah. – Nem
győzött meg, hogy a zuhanyszex annyira jó, mint ahogy a romantikus
filmek többsége sugallja.
 – Onnan, ahol én álltam, nagyon is jónak tűnt – válaszolta egy
kacsintás kíséretében Conor. – Bár bevallom, nehezebb vagy, mint
gondoltam.
– Conor! – sikoltott fel megjátszott döbbenettel Hannah.
– Csak vicceltem. – A férfi megmarkolta a lány mellén a
törülközőt, és magához húzta egy csókra, majd hozzátette: – Úgy
vagy tökéletes, ahogy vagy, beleértve azt a hamvas őszibarack
fenekedet is. – A keze közben lecsúszott törülközővel takart
testrészre. – És amikor körém fonod ezeket a hosszú lábakat…
– Viselkedj!
– Miért? – Conor szája megrándult, és ez elég volt ahhoz, hogy
Hannah-nak elakadjon a szava.
Kényelmes, laza, otthoni ruhába öltöztek, szavak nélkül is
egyetértve, hogy aznap este egyikük sem tesz látogatást a
kocsmában. Hannah ezt meg is írta SMS-ben Meredithnek, nehogy az
asszony váratlanul megjelenjen a küszöbükön. Conor közben lement
a földszintre, ő meg a hajkeféjéért nyúlt, mert ki akarta fésülni
hosszú, vizes haját.
Elkomorult, amikor az öltözőasztalra pillantott. A hajkefe nem ott
volt, ahová tette. A hajspray és a bontófésű mellett volt a helye, ahová
korábban egy kupac hajgumit tett. Mina gyakran kinevette és
kényszeresnek nevezte, amiért mindig ugyanoda rakta a dolgait,
pedig csak egy kialakított és jól bevált rendszert követett. Állandó
viccelődés tárgya volt a családban, hogy reggelente bekötött szemmel
is össze tudna készülni, mert mindig minden a szokott helyén volt.
Kiszáradó szájjal végignézett a szobán. Vajon a laptopját is
elmozdították? Ezt nem tudta megállapítani. Ismét szemügyre vette
az öltözőasztalt, és az ajkába harapott. Próbálta elhitetni magával,
hogy „csak” paranoiás, de a libabőrös karja mást sugallt. Biztos volt
benne, hogy valaki járt a szobájában, míg távol volt.
– Conor! – kiáltotta, miközben könnyű léptekkel leszaladt a
lépcsőn.
– Igen?
– Valaki járt itt.
– Hogy érted?
– Úgy, hogy valaki bejött a szobámba, és elmozdította a dolgaimat.
 – Biztos vagy benne?
– Igen. Vagyis nem tudom. – Bármilyen erős volt a gyanúja,
százszázalékos biztonsággal mégsem mondhatta, hogy járt ott valaki.
Reggel másra sem tudott gondolni, csak arra, hogy Conorral fogja
tölteni a napot. Talán nem volt olyan következetes a napi rutinjában,
mint máskor.
Conor letette a palackot, amit éppen kinyitott, kilépett a nappaliba,
és felment a szobájába körülnézni.
– Nálam nem hiányzik semmi, és nem látom, hogy hozzányúltak
volna bármihez.
Hannah ostobának érezte magát, mégsem tudott szabadulni az
ösztönös megérzéstől: bármily hihetetlennek tűnt is, valaki járt a
szobájában.
Ahelyett, hogy Conor visszament volna a konyhába, kinyitotta a
bejárati ajtót, és kiment a ház elé. Egy perc múlva gondterhelt arccal
visszatért.
– Nos, valaki tényleg járt itt. Friss nyomok vannak a
virágágyásban. És én… – elhallgatott. – Sajnos nem zártam be a
házat, amikor elmentünk. A szokás hatalma. Nem szoktuk
napközben zárni az ajtókat.
Hannah bólintott, és ironikus, de úgy érezte, megkönnyebbült.
Legalább nem képzelődött.
– Sajnálom, Hannah. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie.
A jövőben mindig be fogom zárni az ajtót, és neked is ezt kell tenned,
ha egyedül leszel a házban. Szólni fogok a személyzetnek, hogy
tartsák nyitva a szemüket, és ha idegent látnak errefelé, azonnal
jelezzék. Seamust és Petert pedig megkérem, hogy bizonyos
időközönként járják végig a birtokot. Ez így nem mehet tovább. Még
sohasem történt ilyesmi a farmon. Nagyon nem tetszik ez nekem. Be
fogom jelenteni az őrsön is.
– Oké.
Conor szeme elkerekedett.
– Oké? Semmi több?
– Oké. Ha akarod, bevallom, kicsit beijedtem, de mindent
megteszek, hogy ezt ne mutassam, és ne tűnjek bajba jutott
kislánynak, aki csak arra vágyik, hogy megöleljék.
 – Arra vágysz, hogy megöleljenek? Ezt bármikor megtehetem.
Gyere ide. – Conor a lány köré fonta a karját. – Akkor is elképesztően
nyugodt vagy. Nem ismerek még egy nőt, aki ennyire fegyelmezetten
kezelne egy ilyen helyzetet.
Hannah vállat vont. Minden erejével azon volt, hogy megőrizze a
hidegvérét.
– Mi értelme lenne a hisztériának? Bárki volt is itt, már elment.
Ugyan kiráz a hideg a gondolattól, hogy bejött és hozzányúlt a
holmimhoz, de hál’ istennek elment, és nem úgy néz ki, mintha itt
hagyott volna valami fenyegetőt, vagy elvitt volna valamit. Azért jött
be, mert be tudott jönni. Lehet, hogy csak pár kölyök volt. És ahogy
mondtad, itt vagy nekem te, hogy megvédj.
– Még jó, hogy ifjúkoromban karatéztam.
– Tényleg?
– Három hétig – vallotta be Conor, majd elkomolyodva hozzátette:
– De Seamusszal és Peterrel nem lehet kukoricázni. Lehet, hogy a
termetük miatt ártalmatlannak látszanak, de nem szeretném sötétben
keresztezni az útjukat.
Hannah kipréselt magából egy apró nevetést, bár nem volt
jókedvében. A gondolattól, hogy valaki járt a szobájában, a hányinger
kerülgette. Csak az nyugtatta meg valamennyire, hogy Conor vele
volt.
– Mostantól zárni fogjuk az ajtót.
– Tényleg csodálatos vagy, tudod? – dünnyögte Conor, és apró
csókot lehelt a lány homlokára. Hannah nyomban átmelegedett.
Tetszett neki, hogy csodálatosnak nevezték. Azt, hogy belülről nem
érezte magát annak, nem kellett tudnia senkinek.

– Lennél háziasszony? – biccentett Conor az asztalon álló palack

felé, majd gyakorlott mozdulatokkal hagymát kezdett szeletelni.
Hannah kitöltötte a bársonyos, sötét szilvaszínű bort két hatalmas
kehelybe, majd megcsodálta elegáns vonalukat. Ő mindeddig nem
nagyon törődött azzal, hogy mit milyen pohárból iszik, de ezt, úgy
vélte, örökre megváltoztatta az, hogy Conorral egy fedél alatt lakott.
Valahogy finomabbnak tűnt a bor, ha szép pohárból itta.
– Vajon mi az oka? – mormogta, miközben a fény felé fordította a
kelyhet.
– Minek mi az oka? – kérdezte Conor.
– Annak, hogy a bor finomabb, ha szép pohárból isszuk.
– Egyszerű. Ilyenkor kényeztetjük magunkat – felelte Conor, majd
letette a kést, felkapta a másik poharat, és finoman Hannah-éhoz
koccintotta. – Bár apró dolog, örömünket leljük benne, és ez elég
indok arra, hogy finomabbnak érezzük. Ez olyasmi, mint amikor
rászánjuk az időt, hogy rendes ételt készítsünk magunknak,
mégpedig nem akármiből, hanem a legjobb hozzávalókból. Az
emberek készek egy vagyont költeni ruhákra, sminkre,
piperecikkekre, miközben a testüket szeméttel tömik. – Megvonta a
vállát. – Nem is értem.
– Eddig én sem gondolkoztam el ezen. De mióta idejöttem, ez
megváltozott. – Az ennivaló számára mindig a működéshez
szükséges üzemanyagot jelentette. A cél eléréséhez szükséges
eszközt. Az volt a legjobb, amit a lehető leggyorsabban el lehetett
készíteni.
– Mit eszünk ma este?
– Egy jó, régimódi ír ragut.
Hannah bólintott, bár a válasz kissé meglepte. Arra számított,
hogy a férfi valami izgalmasabbal áll elő, és most egy kis csalódást is
érzett, de aztán majdnem kinevette önmagát. Úgy tűnt, kezdett
hozzászokni a jó ételhez. Régebben, bármit tettek is elé, már azt
ajándéknak tekintette, hogy főzött neki valaki. De aztán arra gondolt,
hogy az estéhez talán az ír ragu illik a legjobban: a készülő étel az
égen gyülekező felhőkre emlékeztette.
Conor mintha olvasott volna a gondolataiban.
– Ahogy elnézem, vihar közeledik.
– Tényleg? – Hannah kinézett az ablakon, és látta, hogy elsötétült
az ég, a felhők győzelmet arattak a napsütés felett. Ez egyben azt is
jelentette, hogy aznap este talán nem kell kukkolótól tartania, ennek
ellenére alaposan körülnézett, mielőtt behúzta a függönyöket. –
Hihetetlen, hogy ilyen gyorsan megváltozott az idő. Tényleg nagy
szerencsénk volt. – Most már azt is értette, miért gyújtott be Conor a
kandallóban. A kezét a boroskehely köré kulcsolva leereszkedett a
kanapéra, és maga alá húzta a lábát. A négylábú kandalló üvegajtaját
nyaldosó lángok aranyló fénnyel vonták be a helyiséget. – Akarod,
hogy segítsek?
– Nem. Ezt nagyon könnyű elkészíteni. Az a titka, hogy lassan kell
főzni – Conor szája ferde mosolyra húzódott, amikor megfordult. –
És hosszan. Ez áll a receptben.
Hannah felvonta a szemöldökét.
– Feltételezem, hogy a főzési technikáról beszélsz.
– Mi másról? Némi időbe telik, míg egy ilyen étel készre fő. De
biztosra veszem, hogy nincs kifogásod a hosszadalmas előkészületek
ellen.
– Conor Byrne, muszáj ilyen kétértelműen fogalmaznod?
– Nem is vagyok kétértelmű – felelte a férfi azzal az
ellenállhatatlan mosolyával.
Hannah közben a borát kortyolgatta. Nagy odafigyeléssel
megpróbálta elemezni az ízeit, ami szintén olyasmi volt, ami pár
héttel korábban eszébe sem jutott volna. Fekete cseresznye, gondolta.
És talán cserzett bőr? Végül arra a következtetésre jutott, hogy az
lehetetlen.
Conor a kanapéhoz lépve végigsimított a lány homlokát barázdáló
ráncokon.
– Mi a baj?
Hannah beleszimatolt a poharába.
– Lehetséges, hogy bőrt érzek benne?
– Igen. Határozottan elkülöníthető benne a cserzett bőr zamata.
– Tényleg?
– Tényleg. – Conor megpuszilta a lány orrát, mintha így akarta
volna megjutalmazni az arcára kiülő örömért. – Ez egy olasz Barolo.
Én még fekete teát és dohányt érzek benne.
– Már megint nagyzolsz.
– Naná. – Conor visszament a pulthoz, és a következő percben
Hannah arra lett figyelmes, hogy a serpenyőben sercegni kezd a
felkockázott hagyma. Sóhajtva hátradőlt, és bár nem látta, érezni
vélte a széltől kifújt arca ragyogását. Gyönyörű napjuk volt, és egy
kicsit (vagyis inkább túlzottan) bele is szédült kirándulást követő
fantasztikus szexbe. Képtelen volt szabadulni a legjobb pillanatok
emlékétől, és minden egyes felbukkanó képet lázasan magához ölelt.
Régen érezte magát ilyen elégedettnek. Conor természetesen
pontosan tudta, hogy mit tesz vele, de közben az elismerésekkel sem
fukarkodott. Kéjes nyögései még mindig ott visszhangoztak a fejében.
– Mitől vagy ilyen elégedett? – kérdezte Conor, kíváncsian
felvonva a szemöldökét.
– Azt te nem akarod tudni – dünnyögte Hannah, majd szélesen
elmosolyodott.

– Még legalább két óra, mire elkészül – mondta Conor, becsukva a

sütő ajtaját. – Mit akarsz csinálni?
– Háááát… – válaszolta elnyújtva Hannah.
– Isten kegyelmezzen! – fohászkodott Conor. – Ki akarsz
nyiffantani? Hannah nevetett.
– Nekem az is elég, ha nézhetlek… főzés közben – fejezte be a
mondatot rövid, de sokatmondó hallgatás után.
– Mondom, hogy a ragu csak sokára készül el. Miért nem
megyünk át a szomszédba? Ott is meggyújtjuk a tüzet. Smacizunk
egy kicsit.
– Smacizunk? Az nem tinédzsereknek való? Nem beszélve arról,
hogy pihenned kell. Hogy később legyen elég erőd.
– Azt mondod, később! Hannah Campbell!
Hannah az ajkába harapott, mert magát is meglepte ez a
természetétől elég idegen merészség. Mégis nagyon élvezte, hogy a
viselkedését ismét az új, írországi énje határozta meg. Még úgy is,
hogy tudta, egyszer haza kell mennie, és akkor ismét az angliai énje
kerül majd előtérbe.
– Conor?
– Igen? – fordult meg a férfi a kérdésre.
– Arról van szó, hogy… – Hannah elhallgatott. Hirtelen ismét
szégyenlős lett. Tapasztalatlansága miatt nehezére esett szexualitással
kapcsolatos dolgokról beszélni.
 – Arról? – kérdezte a szemöldökét tréfásan felvonva Conor, mire
Hannah elpirult.
– Igen, arról. Tudod.
– Tudom. – A férfi odalépett hozzá, és szájon csókolta, majd leült
mellé a kanapéra.
Hannah még mindig a szavakat kereste.
– Én… én… felfogom, hogy ez csak időleges. Úgy értem,
hamarosan hazamegyek, és te… elég nyilvánvalóvá tetted, hogy nem
fekszel le vendéggel.
Conor elhúzta a száját.
– És?
Hannah vett egy nagy levegőt, és nekiveselkedett.
– Csak azt akarom mondani, hogy én… én nem várok tőled
semmit. Tudom, hogy ami köztünk van, az nem több egy… afférnál.
– Ne becsüld le az afférokat. Sok örömet nyújtanak – vágott közbe
Conor, és ismét odahajolt a lányhoz egy csókra. – És pár hétbe elég
sok minden belefér.
Átkarolta a lány vállát, és magához vonta.
– Látod? Éppen ezért tettem kanapét a konyhába. A hivatalos
indokom persze az volt, hogy ne kelljen áttelepedni egy másik
helyiségbe egy kellemesen elköltött vacsora után, hiszen az majdnem
olyan lenne, mintha az ember hátat fordítana a felszolgált ételnek.
– Tetszik nekem ez a megközelítési mód. Bűn tüzet gyújtani egy
másik szobában, amikor ez a kicsi is olyan jól… elvégzi a dolgát –
mondta Hannah, és nyomatékul megpuszilta a férfi szája sarkát. – És
az illatok is… – folytatta, ahogy a nyakon lefelé haladva tovább
osztotta az apró csókokat – mmm… annyira finomak. Tényleg
nagyon… kellemes itt – tette hozzá még több puszi után.
– Túl sokat beszélsz, tudod? – dünnyögte Conor egy újabb csók
előtt.
Egy idő után, amikor már egyikük sem kapott levegőt,
abbahagyták a csókolózást. Conor felállt, és újratöltötte a poharaikat.
Hannah szembefordult vele, befészkelte magát a kanapé sarkába, az
álláig húzta a térdét, majd elvette és a kanapé melletti asztalkára tette
a poharát. Valahogy helyre kellett állítania a lelki egyensúlyát.
 – Jó ötletnek találom ezt a konyhában üldögélést. A nővérem
gyakran hívott vendégeket vacsorára, és mivel nem volt máshol hely,
evés után is ott maradtunk a konyhaasztal mellett. A nagynéném
meg alig várja, hogy kiszabaduljon a konyhájából, de ennek az a fő
oka, hogy hozzám hasonlóan ő sem jó szakács.
– Miért vagy magaddal ilyen szigorú? Talán étteremnyitáson
töröd a fejed?
Vagy szakácskönyvet akarsz írni?
– Jaj, dehogy! Hogy jut ilyesmi az eszedbe?
– Akkor? Engedd el magad, és próbáld meg élvezni, hogy
megtanulhatsz új dolgokat. Talán könnyebb lesz, ha nem görcsölsz
ennyire.
– Az a baj, hogy nem nagyon tudom magam elengedni. – És ez
igaz volt. Mindig nagyon odafigyelt arra, hogy mit, hogyan csinált,
mert ha a legjobb nem tudott is lenni, önmagához képest a lehető
legjobban akart teljesíteni.
– Ma egész jó voltál.
Hannah finoman a férfi combjába rúgott.
– Már megint a szexről beszélsz?
Conor elkapta a bokáját, és csiklandozni kezdte a talpát. Hannah
megpróbálta elrántani.
– Ne! Ne csináld. – A férfi ujjai azonban sem a tiltakozásra, sem a
szabaduló mozdulatokra nem reagáltak.
– Csak nem csiklandós valaki? – kérdezte Conor, majd a lány fölé
hajolt, és a következő pillanatban újra összeforrt a szájuk. Nem
mintha Hannah-nak kifogása lett volna. Sőt. Nem sokkal később,
hogy hogyan történt, maga sem tudta, a férfi ölében találta magát, aki
a kezébe adta a borospoharát, és így maradtak egymást csókolgatva,
cirógatva, és közben észre sem vették, hogy az ablakot veri az eső.
– Milyen jó is idebenn – motyogta Hannah, amikor felfigyelt a
hangra. – Itt, a kellemes melegben egyáltalán nem izgat, hogy
odakinn esik.
– Látod? Már csak ezért is érdemes otthonos házakat tervezni.
Máskülönben meg… Nem ok nélkül nevezik az országunkat
Smaragdszigetnek. Semmi sem lenne ilyen zöld, ha nem esne az a sok
eső.
 Hannah a férfira mosolygott. Magával ragadta a pillanat
intimitása és a kettejük között kialakult összhang. Conor közel sem
volt olyan mesterkélt és életunt, mint amilyennek korábban hitte, de
az is lehet, hogy csak kezdte megismerni az igazi énjét, amit addig
gondosan viselt álarc mögé rejtett a világ elől.

Miután megették a lassú tűzön főtt, csodálatos bárányragut, amit

Conor egy csavarral vajban és csillagánizsban párolt répával tett még
ízletesebbé (ami csak azért derült ki, mert Hannah rákérdezett, hogy
miért van a ragunak enyhe ánizsíze), és köretként a krémes
burgonyát a vastag, üvegesre párolt hagymakarikákkal és a
brokkolival dúsított, pirított szezámmaggal megszórt piláfot,
mégiscsak átmentek a nappaliba.
– Degeszre ettem magam! – panaszkodott Hannah, és lehuppant a
korábban meggyújtott tűz mellé. – Oltári finom volt! – Még mindig
ámuldozott, hogy miként tudott Conor ennyi csodálatos ízt
összehozni egy olyan ételben, amit ő elhamarkodottan unalmasnak
gondolt.
– Pedig láthattad, hogy milyen könnyű volt elkészíteni. – Conor
lustán elnyúlt a kanapé másik felén, nagyot nyújtózott, és
megmozgatta a nyakát. Közben felcsúszott a pulóvere. Hannah-nak
nem kis erőfeszítésébe került, hogy ne az előbukkanó sötét szőrzetet
figyelje.
Nagyot nyelve visszaparancsolta a pillantását a férfi arcára, és
fanyarul elmosolyodott.
– Könnyű, persze. És időigényes.
– De megérte, nem? – Conor úgy fordította a fejét, mintha már
tudná a választ.
– Igen. Tudod, hogy megérte.
Conor előrehajolt, és hosszan megcsókolta a lányt.
– Látom, még dolgoznom kell azon, hogy megtérítselek.
– Azt hiszem, már sikerült – mormogta Hannah a férfi szájába, és
még közelebb húzódott hozzá.
 Egy darabig egymást átölelve hevertek, és a tűz vigasztaló
pattogását hallgatták. Végül Hannah felsóhajtott.
– Régen éreztem ilyen békét. Képes lennék örökre így maradni.
Alighogy kimondta, megmozdult benne valami. Egy futó
gondolat, ami némi habozás után mintha gyökeret vert volna a
fejében, és azt kérdezte: Mi lenne, ha tényleg itt maradnál? Nem
feltétlenül Conorral, de itt, ezen a környéken. Megrázta a fejét,
mintha azzal elhessegethetné az ötletet. Butaság! Szedni a sátorfáját,
hogy áttelepüljön egy másik országba! Inkább… Inkább… De mintha
Conor mondott volna valamit.
– Mit mondtál?
– Azt kérdeztem, van-e kedved kirakni egy puzzle-t.
– Puzzle-t?
– Igen. Tudod, azokról a fura kis alakzatokról beszélek,
amelyekből, ha megtaláljuk a helyüket, ki lehet rakni egy képet.
– Tudom, hogy mi a puzzle, Conor. – Elnevette magát. – Csak nem
gondoltam volna, hogy szívesen töltöd kirakós játékkal az időt.
– Nem? Pedig nagyon jó móka. – Conor olyan buján vonogatta a
szemöldökét, hogy Hannah nevetésben tört ki.
– Ha te mondod… Én évek óta nem játszottam.
– Pedig ha az ember belekezd, azon kapja magát, hogy abba sem
tudja hagyni. Direkt tettem egyet mindegyik házba. Meglepődnél, ha
tudnád, milyen gyakran veszik elő a vendégeink.
Felállt, odalépett a csinos Viktória korabeli kandalló melletti
beépített szekrényhez, és elővett egy dobozt, amelynek a tetején egy
hangulatos kikötői jelenetet ábrázoló kép volt.
– Ez igazán kedves.
A férfi kinyitotta a dobozt, és kivett belőle egy lila szalmából szőtt
táskát.
– És még flancos is – tette hozzá Hannah.
– Egy Wentworth puzzle. Arról híres, hogy mind a mai napig
fából készítik.
Szagold meg!
A táskából frissen vágott fa illata áradt, miközben a férfi
kiborította a darabokat. Volt köztük horgony, parti házikó, hal, mi
több, még napszemüveg alakú is.
 – Lenyűgöző! – kapott fel Hannah nevetve egy teknős formájú
elemet.
És ördögien nehéz is volt, mint Hannah rájött, miközben
nekiálltak a helyükre illeszteni az alakzatokat. Akárhányszor nézte
végig, sehol sem talált sarokelemet.
Egy idő után be kellett látnia, hogy a játék tényleg
abbahagyhatatlan, ahogy Conor mondta… akinek szemmel láthatóan
valami turpisságon járt az esze. Ha nem is rögtön, de Hannah rájött,
hogy a férfi, miközben a helyére illesztett egy darabot, nagyon
ügyesen mindig megérintett rajta is valamit. A hasát, a bordáit, a
mellét… Még nem hallott olyat, hogy puzzle-lel csábítottak volna el
valakit, de nem volt ellenére a dolog.
 Huszadik fejezet
Hannah hétfő reggel biztos volt benne, hogy a tyúkok örülnek az
érkezésének, mert amint meglátták, futva közeledtek felé.
– Hiányoztam, lányok? – kérdezte, miközben a szárnyasok
izgatottan tolongtak a lábánál. Attila nyomban csipkedni kezdte a
lábujjait, mintha csak azt akarta volna mondani, hogy mozdulj már.
Hannah, hogy megvédje a lábát, kiszórt eléjük egy kis ennivalót. –
Hogy vagytok? Jól töltöttétek a hétvégét? – Eközben mindent
felülmúló hétvégéjére gondolt, és jólesőn megborzongott. Még soha
nem érezte ilyen lágynak, formálhatónak a testét, mint a reggeli
ébredés után. Abban azonban biztos volt, hogy senkivel nem fog
többé kirakósozni.
– Jó reggelt, Hannah – köszönt Adrienne. Mint mindig, egyszer
csak ott termett.
– Helló! – Hannah hangja egy kissé elvékonyodott a bűntudattól.
A reggeli ébredésre gondolt Conor mellett, és a hosszú, édes csókra,
amellyel a férfi üdvözölte, miközben ő, mondván, még nem mosott
fogat, megpróbált kitérni előle, és elpirult. Conor még kávét is
készített neki, amivel a csípős levegő ellenére kiültek a tornácra az
asztalkához, és a színtelen ég alatt gyöngyszürkében csillogó tengert
nézték. Ennél szebben még sohasem indult a napja.
– Nagyon kipihentnek látszik. Gondolom, ez a kellemes
hétvégének tudható be.
– Igen… Ő… Tényleg kellemes volt. Conor elvitt Dingle-be.
Megnézni a delfint, meg kajakozni. Nem tudtam, hogy itt delfin is
van. Aztán elmentünk abba a családi halétterembe. Nagyon jó volt.
És… igen, Dingle. Csoda szép. – A szavak bűntudatosan buktak ki
belőle, a szükségesnél jóval több információt közölve. És miért? Hogy
véletlenül se kotyogja ki az intim részleteket. Szexeltünk. Többször. Ki
hitte volna, hogy a puzzle erotikus játék? És tudta, hogy a zuhanyozóban két
fő is simán elfér?
– Ah, Flanneryék Fish Boxában jártak! Remek hely. Mit evett?
Hannah megkönnyebbült, de mulattatta is a kérdés. Hát persze
hogy Adrienne-t csak az étel érdekelte!
– Mézes-csilis rákot. Nagyon finom volt.
 – A friss halhoz nincs fogható. Ha egyszer megkóstolta, utána már
semmi más nem ízlik. Egy ilyen íz miatt képes itt maradni az ember.
Örökre. – Adrienne tekintete Hannah-ét kutatta, tisztán, gyanútlanul,
ám a szavainak különös súlya volt: mintha így akarta volna közölni,
hogy mindent tud. És valóban telibe talált, hisz amit mondott, az
összecsengett Hannah szombat esti kósza gondolatával, hogy mi
lenne, ha itt maradna.
– Lesz egy hét, amikor mi is a hal elkészítésével foglalkozunk –
folytatta Adrienne. – Ez az egyik kedvenc hetem. Ha az idő engedi,
kimegyünk John Malley halászhajóján, és megnézzük, hogyan fogják
a halat. Nagyon kellemes, egész napos út lesz. Egy kirándulás. –
Hannah már tudta, mi következik ezután.
– Szeretem, ha a diákjaim látják, honnan származik az alapanyag,
amiből az ételt készítik. Szerencsére bővelkedünk tengeri
herkentyűkben. De már megyek is. Fel kell készülnöm az előttünk
álló mozgalmas hétre.
Azzal tovasuhant az aznapra választott libbenős vászonruhájában,
ami ezúttal csokoládébarna volt, borostyánszínű gyöngyökkel
díszítve. Természetesen a színösszeállítás tökéletesen illet
gesztenyebarna fürtjeihez. A rövid beszélgetés nyugtalanította
Hannah-t, de egyben inspirálta is. Hogy lehet, hogy már harminc-
negyven éve foglalkozik ételekkel, és még mindig ilyen lelkes? Tíz
ember energiája szorult belé. Hannah már nem is csodálkozott, hogy
ennyi mindent képes elvégezni. Egyszerűen lenyűgöző volt, tele
tudásvággyal, és olyan benyomást keltett, mintha folyamatosan
képezné magát. Ez olyan tulajdonság volt, amit Hannah is értett. Ő is
szívesen járt munkájával kapcsolatos tanfolyamokra, ha másért nem,
azért, mert szeretett új dolgokat tanulni. De be kellett látnia, elég
konzervatívan választott kurzusokat. Ragaszkodott azokhoz,
amelyek miatt nem kellett kilépnie a komfortzónájából. Ez a
főzőtanfolyam az első ilyen rendhagyó eset.
Felkapott egy tojást a kosarából, és a nap felé emelte. Megcsodálta
hibátlan formáját és a héj sima, matt felületét. A következő tizenöt
percben begyűjtötte a tojásokat. Azért tartott ilyen sokáig, mert
minden egyes darabot megvizsgált, és arra a következtetésre jutott,
hogy a tojás egy csoda. Az előző heti kurzus, bármilyen nehéz volt is,
sok mindenre felnyitotta a szemét. Korábban sohasem gondolkodott
el az ételek eredetén. Most azonban, miközben elnézegette békésen
kapirgáló lányait, elégedettség fogta el. Megértette, hogy valóban ez a
helyes. Megtalálni az utat a természethez. Nemcsak a világ tágult ki
körülötte, hanem a látásmód is, és ez rámutatott arra, milyen
korlátozott életet élt. Annak ellenére, hogy sikeresnek mondhatta
magát – jó állása volt, jó fizetése, saját otthona –, mindez színtelennek
tűnt az itteni életmódhoz képest. Nem volt nehéz ráébredni: az
eddiginél többet akar az élettől.

A többiek már javában reggeliztek, amikor Hannah megérkezett a

kosárnyi tojással. Jason és Fliss még mindig a szombat esti biliárd
miatt ugratták egymást.
Izzy vágott egy grimaszt.
– Csak ennek a kettőnek jutott eszébe elmenni otthonról abban a
gyalázatos időben.
– Muszáj volt lejátszanunk a visszavágót – mondta szokásos
kihívó vigyorával Jason. – Én nyertem meg, csakhogy a mi Miss
Flissünk ezt nem hajlandó beismerni.
– Mert csak véletlenül nyertél. Valaki a lökés pillanatában
nekiütközött a könyökömnek, és elszúrtam.
– Ismerd be, hogy nem tudsz veszíteni.
– Legközelebb megverlek! – fogadkozott Fliss.
– Akkor mégsem mentetek el a kocsmába? – kérdezte Izzytől
Hannah.
– Nem. Kidőltünk. Nem tudtuk rávenni magunkat, hogy
nekivágjunk abban a szakadó esőben. Meredith áthívta Alant, és
hármasban megnéztünk egy filmet az RTE-n. Szólni akartam, hogy te
is gyere át, de Meredith azt mondta, korán akarsz lefeküdni.
Hannah-nak eszébe jutott a sietve küldött SMS.
– Így is volt. Otthon maradtam. Kiraktam egy puzzle-t. – Ismét
rövid, pattogó mondatokban fogalmazott, nehogy eláruljon bármit is.
Tapasztalt jogászként mindig azt tanácsolta az ügyfeleinek is, hogy
csak annyit mondjanak, amennyit muszáj. Ha több információt adnak
a kelleténél, csak újabb kérdésekre adnak okot.
Izzy értetlen képet vágott.
– Szombat este? Bolond vagy? Olyankor szórakozni kell. Alan
talált egy másik kocsmát. Azt javasolja, hogy oda menjünk pénteken.
– Jó.
– Kezdesz úgy beszélni, mint egy ír – állapította meg a fejét
csóválva Izzy.
– Nagyon tetszik az akcentus. Olyan… – Nem akarta azt mondani,
hogy szexi, pedig ez volt az első szó, ami az eszébe jutott. Túl sokat
hallgatta Conor rekedt, dallamos beszédét. – Muzikális. Persze lehet,
hogy ez is csak sztereotípia.
– Nem, azt hiszem, igazad van. Conor nagyon szép intonációval
mond mindent.
Hannah érezte, hogy ismét nyakig pirul, és hogy ne kelljen
felnéznie, inkább a főtt tojás aranyló sárgáját tanulmányozta.
– Ráadásul a szemnek is egész kellemes jelenség, nem gondolod? –
tette hozzá Izzy, és finoman oldalba lökte. – Milyen érzés, hogy
minden reggel őt látod először?
– Mi? Hogy?
– Egy házban laktok, nem?
– Ja, de. Igen.
Izzy közelebb hajolt, és bár nem szólt, mintha megértett volna
valamit, mert elnyílt a szája. Gyorsan körbepillantott, és amikor látta,
hogy senki sem figyel, suttogva megkérdezte:
– De ugye, nem…?
Hannah akkor sem tudott volna hazudni, ha az élete múlik rajta,
de nem akart beismerni semmit. Halkan felnyögött, majd ártatlan
tekintettel megrázta a fejét.
– Nem. Persze hogy nem. – Ami közte és Conor között zajlott,
magánügy, nem tartozott senkire.
Szerencsére Izzy nem kérdezősködött tovább, csak bólintott.
– Akkor jó.
Hannah gondolatban felsóhajtott. Elő kell állnia valami hihető
történettel a következő hétvégével kapcsolatban. Conornak Dublinba
kellett mennie, ahol üzleti találkozója volt a család ügyvédjével, és
meghívta, hogy kísérje el.
– Jössz?
– Hová? – Hannah kényszerítette magát, hogy koncentráljon, mert
félő volt, hogy elárulja az arca. Izzy nem volt ostoba.
– A fűszernövénykertbe. Azt mondtad, elkísérsz.
– Igen, persze.
– Amint hazaérek, én is csinálok magamnak fűszernövénykertet,
bár nem tudom, hogy fogják bírni a növények a telet. Meg kell
kérdeznem Adrienne-t, hogy mit javasol. Ő mindent tud róluk.
Tudtad, hogy a bazsalikom megszünteti a puffadást?
– Most már igen. Igyekszem nem elfelejteni.
Miután összegyűjtöttek több csokor fűszernövényt, és betették a
háncskosárba, amelyet Izzy cipelt fontoskodva, elindultak vissza a
tankonyhába, hogy csatlakozzanak a többiekhez. Mint minden hétfő
reggel, frissen mosott kötények várták őket a szokásos kampókon a
nagy lobbiban, ahol délelőttönként a kávé- és teaszüneteket tartották,
délutánonként pedig a legfinomabb házi készítésű frissítőkből
szolgáltak fel nekik. Hannah kedvence a gránátalma és a rebarbara
volt szódával, pedig Írországba érkezése előtt nem evett gránátalmát.
A munkaállomásokon takarosan összekészített alapanyagok
várták őket. Hannah örült, hogy Bronagh visszatért a nyaralásból, így
Conor búcsút vehetett a konyhai kisegítő szerepkörtől, és folytathatta
a munkát a saját házán. Hannah számára egyébként is túl
figyelemelterelő lett volna a jelenléte a hétvége után. Hogy tudott
volna rendesen koncentrálni, ha tudja, hogy ott van?
– Jó reggelt mindenkinek! – üdvözölte őket Adrienne.
– Jó reggelt! – felelték kórusban, mint az engedelmes kisdiákok.
– Köszöntök mindenkit a negyedik hét első napján, és csak
érdekességképpen említem meg, hogy túl vagyunk a tanfolyam felén.
Ma süteményekkel foglalkozunk.
Hannah felélénkült. A süteménykészítésben elszenvedett kudarc
adta meg neki a végső lökést, hogy idejöjjön, és lám, még mindig nem
tudta elképzelni, hogy az első munkanapjára olyan saját készítésű
tortacsodával érkezzen, amelyik bármely főzőshow-ban megállná a
helyét.
 – A süteménykészítésbe az egyszerű piskótától a francia
cukrászsüteményekig minden beletartozik. Nehéz, de kifizetődő
hetünk lesz, ebben biztos vagyok.
Hannah elszontyolodott. Ha Adrienne nehéznek minősített
valamit, akkor az tényleg nehéz volt.
– A francia cukrászsütemények nagyon híresek, de itt,
Killorgallyban szeretjük belevinni a saját ízeinket az ismert
receptekbe. Ma eklert fogunk készíteni whiskey-krémmel töltve,
nagyon finom csokoládés-whiskey-s bevonattal. A hét folyamán
készítünk még franciakrémest saját termesztésű eperrel és ír
krémtöltettel.
– Óóó, de jó! – lelkesedett Meredith. – Amikor hazamegyek, épp
ilyen flancos finomságokkal szeretném bővíteni a kávézóm kínálatát.
– A süteménykészítés nagy pontosságot és odafigyelést igényel. –
Vajon csak Hannah képzelődött megint, vagy Adrienne tényleg
kifejezetten hozzá intézte ezt a mondatot? – Egyetlen részletet sem
lehet elnagyolni, és a hozzávalók kimérésénél be kell tartani a
receptben írt mennyiségeket.
Jason hangosan felnyögött.
– Komolyan? – Aztán jóval halkabban hozzátette: – Már csak ez
hiányzott, bameg. – Fliss hangos cöcögésbe kezdett, de Adrienne
vagy nem hallotta meg, vagy úgy döntött, hogy ezúttal figyelmen
kívül hagyja a fiatalember morgolódását, és inkább ismertetni kezdte
az ekler alapjául szolgáló égetett tészta készítéseinek a lépéseit. Jason
eközben egyfolytában sóhajtozott, egyik lábáról a másikra állt, a
körmét piszkálta, vagy éppen a plafont tanulmányozta nagy
elszántsággal. Ha nem lett volna kitiltva a konyhából, Hannah el
tudta képzelni, hogy keresett volna valamit, hogy lekösse magát.
– Szóval, ne feledjék, hogy a lisztet egy hirtelen mozdulattal kell
beleborítani a vajas vízbe, de ugyanilyen fontos, hogy a vajat apró
kockákra vágják, mert akkor gyorsabban elolvad. Nem szeretnénk, ha
túl sok elforrna a vizünkből. A jól eltalált arányoktól lesz igazán jó az
égetett tészta.
– Bla, bla, bla – mormogta Jason Hannah mellett, mire Fliss erősen
a bordái közé bökött.
– Jaj!
 – Minden rendben, Jason? – kérdezte Adrienne, felvillantva meleg
mosolyát.
– Igen – felelte a fiú már-már udvariasan, de amint Adrienne
elfordult, vágott egy grimaszt.
Amikor elindultak a munkaállomásaik felé, Meredith ügyesen
Jason mögé lépett, megveregette a vállát, és amikor a fiú megfordult,
gyorsan megölelte. Hannah meglepődött a morcosan elmormolt
köszönet hallatán. Bár Jason kelletlen léptekkel folytatta az útját az
állomása felé, látszott, hogy jólesett neki az anyai gesztus.
Meredith sokkal jobb ember nálam, gondolta a saját
munkaállomása felé tartva, miközben kétkedő pillantásokkal
méregette a pultjára helyezett összetevőket. Még az ujjait is
keresztezte, hogy ez a hét jobban sikerüljön az előzőnél. Most nem
készített jegyzeteket, miközben Adrienne beszélt, hanem odafigyelt,
és megpróbálta megjegyezni a hallottakat. Arra gondolt, hogy
könnyebb lesz utólag lefirkantani a fontos dolgokat, amikor már
tudja, mit rontott el, vagy mit csinálhatott volna másképp.
Hannah-nak mindig biztos keze volt, ami most is kapóra jött,
amikor csinos csíkokat formázva kinyomta a habzsákból a tésztát
vagy a rumbaba tetejére a tejszínhabot. Adriennek igaza volt: az,
hogy koncentrált, és komolyan vette a feladatot, sokat segített. Ám
Jason nem úgy festett, mintha eljutott volna hozzá ugyanez az
üzenet.
– Hogy a jó édesanyját! – dörmögte, és elhajította a spatuláját.
– Az isten szerelmére, Jason! – csattant fel Fliss. – Mi bajod van
már megint?
– Nem tudom beletuszkolni a habzsákba ezt a kibaszott tésztát!
– Nem figyeltél. Ahogy Adrienne is mutatta, bele kell tenni a
zsákot egy pohárba vagy valamibe, ami megtartja. Tipikus, persze.
Teszel az egészre. Meg sem próbálod rendesen csinálni.
– Ki vagy te, hogy így beszélsz? Talán az atyaúristen? Ha olyan
rohadtul jól tudsz sütni meg főzni, Miss Flanc, akkor mit keresel itt?
Fliss összeszorította a száját, és elfordult, de szinte lángolt az arca
a haragtól.
– Felfuvalkodott pulyka! Miből gondolod, hogy bármelyikünknél
jobb vagy? – vicsorgott tovább Jason. – Ha nem vetted volna észre,
É
mindenki utál. És tudod, miért? A felvágós természeted miatt!
– Jason! – dorgálta meg Meredith. – Ez nem volt szép tőled.
– De akkor is igaz. – Kihívóan felszegte az állát, várva, hogy a lány
ellentmondjon neki. – Mindenki sznobnak tart.
Fliss csak hápogott. Jason nyila célba talált, és a lánynak elfutotta a
szemét a könny. Eltolta az ekleres tálcát, és kirohant a helyiségből.
– Mi a ménkű! Nagyon érzékeny ma valaki – dünnyögte Jason,
ellenséges tekintettel. Mindenki őt nézte.
– Te meg nagyon érzékelten vagy – mondta Izzy. – Miért kell
mindig felhúznod?
– Még hogy én felhúzom? Ő húzza fel magát! Mindig bele kell
szállnia valakibe – felelte Jason csípőre tett kézzel. Egyszerre volt
támadó és védekező. – Ugyan már, ti is tudjátok, milyen.
Meredith a fejét csóválta.
– Jason, most kifejezetten pokróc voltál. Menj utána, és kérj
bocsánatot. Jason Alanre nézett.
– Bocs, fiam, de most tényleg átléptél egy határt.
– De ha egyszer az idegeimre megy.
– Az a te problémád – szólalt meg Hannah. – Nem az övé. Hogy
hogyan reagálsz, azt te választod meg. – Lehet, hogy néha ők is
irritálónak találták Fliss viselkedését, de tudták kezelni. Eszükbe sem
jutott, hogy becsmérlően beszéljenek róla, pláne nem úgy, ahogy
Jason. Hannah most nagyon sajnálta szegény lányt. Mintha
visszaugrottak volna iskoláskorukba, amikor a többiek kipécéztek
maguknak valakit, és egyedül őt nem vették be az új WhatsApp-
csoportba.
– Csak cukkolni akartam – védekezett kelletlenül a fiú, résnyire
húzva a szemét.
– És szerinted jó ötlet volt? – kérdezte Izzy. Jason vállat vont, és
drámaian felsóhajtott.
– Nők! Ez még az otthoninál is rosszabb!
– Jason! – hallatszott Adrienne hűvös hangja. Csak most vették
észre, hogy az asztala mellől figyelte a jelenetet. – Ha jól számolom,
három eurót kell bedobnia a befőttesüvegbe.
Jason sötét pillantást vetett rá, de a zsebébe túrt, és morcosan
elindult az asszony kezében tartott üveg felé.
 – Valamelyikünknek ki kellene mennie Fliss után, megnézni, jól
van-e – mondta Meredith Hannah-ra nézve.
– És én legyek ez a valaki? – kérdezte Hannah Lizzyre nézve, aki
szélesen mosolygott.
– Ki más? Meredithnek igaza van. Ez épp egy jogásznak való
feladat. Vagy legalábbis olyasvalakinek, aki kiegyensúlyozott
személyiség, és képes mindkét oldalról megvizsgálni az érveket. –
Aztán jelezve, hogy lezártnak tekinti a vitát, összepréselte a száját.
Hanna tényleg megsajnálta szegény Flisst. Bár a lány néha valóban
tüskés volt, és szívesen köszörülte másokon a nyelvét, de az arrogáns
hősködésnek bizonyára valami fájdalmas oka volt. Így hát viszonylag
könnyen megadta magát, és egy „oké, megyek már” felkiáltással Fliss
keresésére indult. Az előtérből egy kis öltözőszerűség nyílt, amelyben
a puha, kék törülközők, a friss virág, az illatos szappan és a fal
mellett álló kék kerevet Adrienne érzésvilágát tükrözte. Hannah épp
csak benyitott, de máris meghallotta a halk sírást. Beljebb ment. Fliss
lehajtott fejjel ült, szőke haja fénylő sátrat vont az arca elé.
Felnézett, amikor meghallotta az ajtócsukódást.
– Mit akarsz? Csámcsogni rajtam? Nem volt elég odabenn? –
Hannah szíve megsajdult a sírástól foltos arc láttán; Fliss így,
összetörten, egy perccel sem látszott többnek a tizenkilenc événél.
Finom vonásai elmosódtak, egy elveszett, legyőzött fruskát hagyva
maguk után.
Hannah leült mellé.
– Senki sem csámcsog rajtad. Jason kicsit eltúlozta a dolgokat.
– Nem, igaza volt. Tényleg elviselhetetlen némber vagyok. Nem
tehetek róla.
Mindig mindenkit meg akarok előzni, nehogy megalázzanak.
– De miért akarna bárki megalázni? Te vagy köztünk az egyik
legjobb szakács.
Nézz rám, a csoport kétbalkezesére. Ha téged megaláznak, én mit
szóljak?
Fliss lehunyta a szemét, és ismét sírásra görbült a szája.
– Nem érted. Otthon mindenki rajtam köszörüli a nyelvét. Mindig.
A főzés az egyetlen dolog, amiben valamennyire jó vagyok.

É
 – És a biliárd? Ahogy hallom, azzal is elboldogulsz. – Hannah
próbált gyengéd hangon beszélni; nem akarta még jobban
megbántani a lányt.
– Huh. Akarod tudni, miért? Ha egy lány két fivér mellett nő fel,
akik mindenben jobbak mindenkinél, nem nehéz ellesni tőlük ezt-azt.
Örök versengésben vagyunk, és mindig én veszítek. Mégis
megpróbálok lépést tartani velük. Ferdy, aki az egyik amerikai bank
valaha volt legfiatalabb alelnöke, mindig megver dartsban. Az örök
iskolaelső – és ebbe Cambridge is beletartozik – Eddy köztünk a nagy
felfedező. Már meghódította az Everestet, a Mont Blanc-t, de járt az
Északi- és a Déli-sarkon is. A Barty Harrow szállodaláncnál
nagykutya, és ha nem vigyáz, hamarosan minőségi ellenőr lesz
belőle. Én vagyok a családban a legfiatalabb. És nem tudok semmi
mást, csak főzni. Ezért jöttem el a kurzusra. Hogy a végére én legyek
a legjobb.
Hannah szája megrándult, mert eszébe jutott, mit mondott neki
Conor.
– Mi olyan vicces?
– Semmi. Egy alkalommal panaszkodtam Conornak, hogy én
vagyok a csoportban a legügyetlenebb, és azt felelte, hogy ez nem
verseny. De ha verseny, ha nem, én is utálok rosszul teljesíteni.
Szóval megértelek. A munkahelyemen általában a legjobbak között
vagyok, így engem is kellemetlenül érint, ha másokkal szemben
haszontalannak bizonyulok.
– De az sem szép, ha valaki azzal kérkedik, hogy mennyire jó –
mondta Fliss sírós hangon. Félő volt, hogy ismét elerednek a könnyei.
– Nem tehetek róla. Ez az első alkalom, hogy valahol a jobbak közé
tartozom, de Jason olyan beképzelt, ráadásul született tehetség. A
bátyáimra emlékeztet; minden könnyen megy neki, és mivel nekem
nem, ugyanúgy viselkedik velem, mint a testvéreim. A hétvégén
ráadásul volt egy kínos telefonbeszélgetésem az anyámmal, ami
azóta is bánt. Aztán meg Jason megjegyzése. Úgy éreztem, muszáj
visszavágnom.
– Nem hiszem, hogy Jason annyira magabiztos, mint amilyennek
mutatja magát. Azzal, hogy idejött, jócskán kilépett a
komfortzónájából.
 – Ezt meg miből gondolod?
– Felismerem a jeleket. – Hannah bánatos mosolya láttán Fliss a
homlokát ráncolta.
– Te? Hiszen te annyira összeszedettnek látszol. Akkor se
roppansz össze, ha elszúrsz valamit. Mintha nem is zavarna. Azt
hittem, nem érdekel, hogy bármit megtanulj. Nem is értettem, miért
vagy itt. Hacsak nem… Conor miatt.
– Tessék?
– Ugyan már, ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, milyen nagy
szám. Különösen a főzés világában. Tudod, hogy Adrienne úgy
házasodott be a családba. Talán arról is hallottál, hogy Bridget híres
szakács volt, Adrienne hozzáment a fiához, és megalapította ezt a
helyet.
Hannah bólintott.
– Nos, sok reménybeli szakács azt hiszi, hogy a sikerhez Conoron
keresztül vezet az út. Nem te lennél az első, aki megpróbálja az ujja
köré csavarni. Bizonyára ismered Polly Daventree nevét. Saját
főzőműsora van, és a közeljövőben egyszerre három szakácskönyve
is kijön. – Fliss szája legörbült. – Kár, hogy Conor túl öreg hozzám.
Ha sikerülne horogra akasztanom, odahaza mindenki befogná a
száját.
Hannah nagyot nyelt. Örült, hogy Fliss nem nézett rá, így nem
láthatta az arcát. Conor és Fliss! Már a gondolattól is rosszul volt.
Azon túl, hogy tényleg fiatal a férfihoz… hogy gondolhatta, hogy egy
ilyen kapcsolat lenne a megoldás a problémáira? Most már tényleg
nem csodálkozott azon, hogy Conor hátat fordított a celebek
világának.
– Erre most komplett idiótát csinálok magamból! – A lány álla
megremegett.
– Nem is tudom… Lehet, hogy itt kellene hagynom az egészet.
Nem hiszem, hogy képes lennék a többiek szeme elé kerülni.
– Ne beszélj ostobaságokat! – mondta Hannah, és megszorította a
lány kezét.
– Szerintem benned és Jasonben több közös van, mint hinnéd.
Emlékszel, amikor első alkalommal elmentünk a kocsmába? Milyen
jól éreztétek magatokat. Egyik dartsderbit játszottátok a másik után.
Miért nem mondod el neki, hogy mi bánt? Még az is lehet, hogy
normálisan reagálna.
– Huh… Gondolod? – kérdezte kétkedve Fliss.
– Mi a legrosszabb, ami történhet?
– Az, hogy még jobban felbosszant.
– Nos, akkor még mindig hazamehetsz. – Kicsit érzéketlen volt ezt
mondat, de néha a brutális őszinteség jobban működött, mint bármi
más.
Fliss elnevette magát.
– Úgy beszélsz, mint az egyik bátyám. Bocs. Ha hiszed, ha nem,
általában kedvesen viselkedem. Itt azonban túlontúl magabiztosnak
akartam tűnni, és végül igazi sznobnak mutattam magam. Ó,
istenem, tényleg vissza kell mennem, és oda kell állnom a többiek
elé?
– Igen. És ha számít valamit, Meredith és Alan jól lehordta Jasont.
Mindenki egyetért abban, hogy durva volt. Mi több, gonosz.
– Amit nem érdemeltem meg. Nagyon kihozott a sodromból. Hát
nem érzi, milyen szerencsés, hogy itt lehet? Úgy, hogy a főnöke fizet
helyette. Nekem könyörögnöm kellett az apámnak, hogy egyáltalán
elengedjen. Csak azért nyúlt végül a zsebébe, mert ez olcsóbb, mint
az egyetem. Nem mintha felvennének, miután elcsesztem az emelt
szintű vizsgáimat. Mivel nem bírtam elviselni, hogy mindig a fiúkhoz
hasonlítanak, úgy döntöttem, nem is iparkodom. Így nem volt
összehasonlítási alap.
Hannah szeme elkerekedett.
– Szándékosan elrontottad a vizsgákat? – Az ő szemében ez
szentségtörés volt. Fliss vállat vont.
– Nem bírtam volna ki, ha sokat készülök, és mégsem tudok olyan
jó eredményeket elérni, mint a fiúk. – Hirtelen mély, közönyös
hangra váltott. – „Ó, Felicity, csak egy „B”-t tudtál összehozni. Ha
kicsit többet tanulsz, akár „A”-t is kaphattál volna, mint Johnny.”
Mindig ugyanazt fújják. Így hát a főzésen kívül semmibe sem
fektettem energiát az utóbbi időben. Egyik fiú sem tudna megfőzni
semmit, akkor sem, ha éhen halna. – Végre elszánt szikrák gyúltak a
szemében.

É
 – Megértelek. És a többiekkel sem lesz ez másként. – Hannah elég
kimérten beszélt, az érzelmes dráma nem az ő műfaja volt. –
Nemsokára ebédszünet. Mi lenne, ha akkor visszajönnél?
Fliss megrázta a fejét.
– Még mindig nem tudom, képes leszek-e rá.
Ebben a pillanatban ismét nyílt az ajtó, és Jason lépett be. Kissé
szaporábban pislogott, amikor felmérte a helyiséget.
– Egész kellemes itt. Bár a kanapéban nem vagyok annyira biztos.
Fliss a homlokát ráncolta.
– Ez nem kanapé, hanem kerevet.
– Ami tulajdonképpen flancos kanapé – erősködött Jason, mire
Fliss kipréselt magából egy mosolyt.
– Rendben. Ami nekem burgonya…
– Az nekem krumpli – vágta rá Jason, szándékosan erős külvárosi
akcentussal.
– Azért jöttem, cimbi, hogy bocsánatot kérjek.
– R-rendben. – Fliss felhúzta a vállát, és közben a cipője orrát
nézte.
Hannah azt kívánta, bár máshol lenne, nem itt, a tinédzserkorból
épphogy kinőtt két fiatal között, de amikor felállt, hogy
visszamenjen, Fliss megérintette a csuklóját. Így hát felsóhajtott, és
maradt.
Most Jason kezdte el a cipőjét bámulni. Hannah egyikről a másikra
nézett. Ó, te jó ég, gondolta, ez órákig eltarthat, ő pedig itt rekedt egy
kellemetlen helyzet kellős közepén.
– Te miért vagy itt, Jason? – próbálkozott egy újabb taktikával.
A fiú az egyik mosdókagylóhoz lépett, a kezébe vette az egyik
illatos szappant, dobálni kezdte, majd, miután alaposan megnézte
magának, harcias tekintettel zsebre vágta.
– Mert kaptam egy utolsó esélyt. Ha elcseszem, nekem végem. –
Nagyot szippantott, aztán megdörzsölte az orrát. – A főnököm
küldött ide. Lopáson ért, és választhattam. Vagy eljövök ide, vagy
átad a zsaruknak. Más sem hiányzott volna, amikor amúgy is
próbaidőn vagyok. Biztos, hogy bevarrtak volna.
Hannah bólintott. Az elmúlt években nem egy Jason-félével
találkozott.
 – Ez igazán rendes volt tőle.
– Ja. A baj az, hogy nem igazán érdekel ez a sok, bigéknek való
marhaság. A góré is csak meg akarta mutatni, hogy főnökként azt
csinál velem, amit akar.
– Pedig remek szakács vagy – bukott ki Flissből a dicséret. Jason
újfent a zsebébe gyömöszölte a kezét.
– Tényleg – erősködött Fliss. – Veleszületett tehetséged van a
főzéshez. Nézd meg Hannah-t, ő mindent belead, mégsem tud
megcsinálni semmit.
– Köszi – motyogta Hannah, gyors, bocsánatkérő fintort csalva
Fliss arcára. – Ha jobban belegondolok, a főnököd olcsóbb megoldást
is találhatott volna arra, hogy kiszúrjon veled. Van fogalmad,
mennyibe kerül egy ilyen kurzus?
– Nincs.
Hannah megmondta neki az összeget, és elégedetten látta, hogy
Jason eltátja a száját a csodálkozástól.
– Beszarok! Az nem lehet!
– Pedig de. És várólisták vannak!
– Baszki! – Jason arca elkomorult. – Minek nyom belém ennyi
lóvét? Hannah a legszívesebben beleverte volna a fiú fejét a
mosdókagylóba.
– Talán megpróbál jó útra téríteni. Meglátott benned valamit, és
ezért kínált egy hihetetlenül jó lehetőséget.
Jason dörmögve elismételte magában az összeget, majd Flisshez
fordult.
– Te is ennyit fizettél? Fliss bólintott.
Jason lecsúszott a fal mellett, és átkarolta a térdét. A szemöldöke
le-fel táncolt a homlokán.
– Ez őrület. Én, aki már rövidnadrágos koromban loptam. Én
voltam az a kisgyerek, akit mindig betuszkoltak a nyitva felejtett
kisablakon, hogy belülről kinyissa az ajtót. Még javítóintézetben is
voltam emiatt. Ott tanultam meg zárat feltörni.
Fliss kétkedve hallgatta.
– És az emberek, akiktől loptál? Rájuk nem gondoltál?
– Nem igazán. Egyébként is főleg irodákba és gyárakba törtünk be,
nem házakba. Nem tudtam, hogy az éttermi góré ennyire figyel.
Eszébe juthatott volna, hogy az a borral meg ki tudja, mivel teli pince
csak felhívás keringőre. – Beszéd közben meg-megrándult az arca. –
Lenyúltam pár kartont, aztán eladtam egy kocsmának. És az öreg
még csak nem is volt dühös. Inkább csalódott volt. A mamám vágott
hasonló képet, amikor rossz bizonyítványt vittem haza.
– Szerencséd volt, hogy nem csinált belőle rendőrségi ügyet –
mondta Hannah.
– Ez igaz. Már rég böriben lennék. – Felnézett rájuk, és megtörölte
a száját. – Egy fasz vagyok, igaz?
– Igen – vágta rá Fliss. – Ez a főzőiskola tényleg csodálatos, és
rohadt szerencséd van, hogy itt lehetsz. Meg… meg tudnálak ütni.
Sokan örülnének egy ilyen főnöknek, te meg egyfolytában rinyálsz.
Tudod, hogy többen azok közül, akik Adrienne-nél tanultak, most
csúcs éttermeket vezetnek szerte a világon? Vagy itt van Conor. Azért
ilyen vastag, mert tv-szakács volt. A nővére az USA-ban él, és
vagyonokat keres. – Fliss szája legörbült. – Persze a sikert nem adják
ingyen. Meg kell érte dolgozni. Nem pottyan csak úgy az öledbe.
Marhára örülök, hogy nem tudtam, hogy a főnököd fizette a
kurzusodat, mert akkor nem lettem volna ilyen kíméletes veled.
– Pont te? Aki ezüstkanállal a szádban születtél? Téged is apuci
fizetett be, nem?
– De igen. Csakhogy nekem könyörögnöm kellett érte. És én
tényleg a legjobb akarok lenni. Be akarom bizonyítani neki meg a
bátyáimnak, hogy én is értek valamihez. Ezért vagyok itt, és rohadtul
bosszant, hogy te nem élsz a lehetőséggel, pedig jó vagy. Nagyon jó.
És ez piszokul dühít.
– Jó, hogy Adrienne nincs a közelben. Ti ketten valószínűleg
megtöltötték volna a befőttesüvegjét – jegyezte meg Hannah.
– Ja. Ő meg az a nyavalyás üveg! Mégis mi a fenét gondol?
– A filozófiája része, hogy a konyhában nincs helye
káromkodásnak. Azt akarja, hogy ne terheljünk ilyesmivel másokat
főzés közben. Hogy az ételekre koncentráljunk, és ne szájhősködjünk
– magyarázta Fliss.
– Ezt meg honnan tudod? – kérdezte Hannah.
– Onnan, hogy megkérdeztem tőle. Odajön hozzám beszélgetni,
amikor az üvegházban vagyok.
 – Huh! Hozzám is mindig odajön, amikor kiganézom a disznóólat.
Tudtátok, hogy a disznóknak nevük is van? Clarence és Pigwinkle.
Fura szerzetek. Mindig a nyomomban vannak, és meg akarják rágni a
gumicsizmámat. Eszméletlenül pimaszok. Oda kell figyelni rájuk;
elég agresszívak tudnak lenni, de máskülönben jó fejek.
Hannah igyekezett leplezni a mosolyát. Az elmondottak alapján
biztosra vette, hogy Jason nagyon is kedveli a röfiket.
– Szerencsétek, hogy nem vagyok született gonosztevő – tette
hozzá Jason. – Most már azt is tudom, hogy lehet megszabadulni egy
holttesttől. A disznók mindent megzabálnak. Semmit sem hagynak a
vályúban.
– Jó tudni – dünnyögte Fliss. – Nos, mindent megbeszéltünk?
Jason a kezét nyújtotta, Fliss elfogadta, és barátságos kézfogással
pecsételték meg a kibékülésüket.
– Meg, borsószem királykisasszony. Csütörtökön dartsvisszavágó
a kocsmában.
– Csütörtökön?
– Aha. A csapat idegenben játszik, így szabad a tábla. Kíváncsi
vagyok, megint meg tudsz-e verni. Szerintem a múltkor csak mákod
volt.
– Nem igaz! – tiltakozott Fliss hevesen, és vállon bokszolta a fiút.
– Dehogynem! Az csak a kezdők szerencséje volt.
– No várj csak, Jason! Laposra verlek.
Hannah kissé lemaradva figyelte, ahogy egymást lökdösve
elindultak vissza a konyhába.
– Te jó isten! – sóhajtotta. Pontosan ez volt az oka annak, hogy
nem foglalkozott válóperes ügyekkel. Nem bírta a drámát, ezért
meghagyta másoknak.
 Huszonegyedik fejezet
Hannah nagy megkönnyebbülésére a csoportban mindenki csinált
magának hétvégi programot, így nem kérdezősködtek, amikor
bejelentette, hogy valószínűleg meglátogatja az egyetemi barátait.
Conorral sikerült úgy kereket oldaniuk szombat reggel, hogy senki
sem figyelt fel a távozásukra. Nem mintha titok lett volna, de nem
akarta nagydobra verni, ami köztük volt, leginkább a dolog időleges
mivolta miatt.
A dublini szálloda pontosan olyan kellemes volt, mint ahogy
Hannah emlékeiben élt, és amikor bementek, a jóképű recepciós
majdhogynem barátként köszöntötte őket, mintha emlékezett volna
Hannah-ra az előző látogatásáról, ami nem valószínű. Conorral
persze más volt a helyzet.
– Mr. Byrne, örülök, hogy ismét szállodánkban üdvözölhetem. Mit
szólna a bárban egy whiskey-hez, míg felvisszük a csomagjukat?
Conor Hannah-hoz fordult.
– Szeretnél inni valamit? – Lehalkította a hangját. – Legalább újfent
látogatást teszünk a múltkori bűntettünk helyszínén.
Hannah finoman bokán rúgta a férfit.
– Nem. Egyébként sem jó ötlet. Holnap találkozód van az
ügyvédeddel.
Gondolom, nem lenne baj, ha tiszta fejjel vennél részt a
megbeszélésen.
– Viccelsz? Délután egykor van. Ebből is látszik, hogy Patrick
öntörvényű ember. Ráadásul őrült. Vagy ismersz valakit, aki
vasárnap délutánra tesz egy hivatalos megbeszélést? Ezért is
gondoltam, hogy egy finom reggeli után andaloghatnánk kicsit a
Temple Bar környékén. Van ott egy csomó érdekes üzlet, ha esetleg
vásárolni támad kedved, aztán eljöhetnél velem Patrickhoz. Ha ott
végzünk, elmehetünk a Trinitybe, és megnézzük a könyvtárt.
– Miért, még nem láttad elégszer?
– De láttam. Csak nem veled.
– Ó, hogy te milyen sima modorú és behízelgő tudsz lenni!
Állítom, hogy te is megcsókoltad már azt a követ2, igaz? Sokáig
gyakoroltad ezt a mondatot?
 – Most megsebeztél, Hannah – felelte egy kacsintás kíséretében
Conor.
– Csak azért, hogy tudd, hol a helyed. Conor a lány füléhez hajolt,
és belesúgta.
– És hol? Alul vagy felül?
– Conor! – suttogta döbbenetet színlelve Hannah, de közben
érezte, hogy elönti a pír.
A férfi elvigyorodott, és a recepcióshoz fordult, aki szorgalmasan
papírokat nyomtatott.
– Köszönjük, de inkább felmegyünk.
– Rendben, Mr. Byrne. Ezúttal a Seamus Heaney-lakosztályban
helyeztük el magukat.
– Remek – felelte Conor, miközben Hannah szája elnyílt, mintha
mondani akarna valamit. Egy lakosztály! Nagyon flancosan hangzott.
Nem ilyesmire számított. Az előző alkalommal Conor szobája
ugyanolyan egyszerű volt, mint az övé.
– Na mit mondasz? Velem jössz? – kérdezte Conor, miközben
felfelé tartottak a harmadik emeletre a fényes, fekete liftben, amely
úgy csillogott, mint egy versenyzongora.
– Az ügyvédhez? Azt hittem, családi ügyről van szó.
– Arról, természetesen, de Patrick már egy kicsit öregecske.
Hamarosan nyugdíjba vonul. Én meg… szeretnék egy második
véleményt.
– De hát nekem semmi közöm az egészhez – tiltakozott Hannah.
– Ne aggódj, csak papírokat kell aláírnom, és az öregúr néha
roppant körülményesen fogalmaz. Lehet, hogy rá kell kérdeznem
valamire, és akkor tényleg jó lenne, ha ott vagy.
Hannah elgondolkodott.
– Miért alkalmazzátok, ha nem vagytok biztosak a képességeiben?
– kérdezte aztán.
– Azért, mert mindig ő intézte az ügyeinket, és most, hogy közel
van a nyugdíjhoz, kitartunk mellette. Több mint hatvan éve vagyunk
kapcsolatban az irodájával. Eredetileg az apjával, most meg vele.
Ennyi idő után az a legkevesebb, ha kivárjuk, míg az év végén
nyugdíjba vonul.
 A lift alig érzékelhető zökkenéssel megállt, Hannah gyomra mégis
felemelkedett egy pillanatra. Aztán hangtalanul kinyílt az ajtó.
Amikor megpillantotta a szőnyeg retró, méhsejtekre emlékeztető
mintáját, a mélybarna alapon aranyban kirajzolódó hatszögeket,
megelevenedtek az előző látogatása emlékei, és elmosolyodott. Szinte
látta magukat, ahogy Conor az ajtónak nyomja, és annyira
belefeledkeznek a csókba, hogy majdnem kiesnek a liftből. A férfira
pillantott, és látta rajta, hogy ő is erre gondol.
Hannah még mindig nem tudta elhinni, hogy olyan merész volt
azon az éjjelen, azt meg pláne nem, hogy hol kötött ki a rá nem
jellemző merészség következtében. Aminek az eredményeként
megszületett egy új, írországi Hannah, aki nagyon más volt. Már nem
volt biztos benne, hogy vissza akar térni az utazás előtti énjéhez. Egy
különös gondolattól ráncba szaladt a homloka. Már abban sem volt
biztos, hogy vissza akar menni Angliába, folytatni a régi életét. Nem
mintha nem lett volna nevetséges már a gondolat is. Állása volt,
lakása, és az egész addigi élete odakötötte. De milyen az az élet?,
kérdezte tőle egy vékonyka hang, aztán bátortalansága ellenére nagy
ravaszul folytatta: Nem beszélve arról, hogy nem is szereted azt a lakást.
És valóban. Sokkal szebbnek találta az itteni házikót. Ingerülten
felsóhajtott. Nem alapozhatott életbe vágó döntéseket egy ostoba
házra.
– Valami baj van? – kérdezte Conor, miközben egymás mellett
lépdeltek a folyosón.
– Nincs, dehogy! – felelte Hannah kissé éles hangon, mintha ezzel
száműzhetné a fejében makacsul gyökeret verő „mi lenne, ha”
kezdetű gondolatokat.
– Biztos? – Conor azzal a kötekedő, sokat tudó pillantással nézte,
amelyet az anyjával együtt művészi szintre emelt az évek során.
Márpedig Hannah határozottan nem akarta megvitatni vele a
gondolatait, amelyeket még ő is túl merésznek, mi több, sokkolónak
talált, és olyan sebességgel kergették egymást a fejében, hogy mire
megragadta volna valamelyiket, már jött a következő. Magyarázatot
meg pláne nem tudott volna adni rájuk.
Szerencsére Conor kinyitotta a lakosztályba vezető ajtót, és
Hannah minden másról megfeledkezett az elbűvölő berendezés
láttán.
– Jól néz ki, ugye?
– Az nem kifejezés! – lelkendezett. – Egyenesen lenyűgöző! –
Conor felé fordult. – Imádom a színeit, még akkor is, ha nekem
eszembe sem jutna ilyeneket választani. – Kinyúlt, és megérintette a
tengerészkék tapéta elegáns, bronzos erezetét. Aztán felpillantott, és
azon kapta magát, hogy a férfi csak ugratja. Hát persze. Értő
szemével pontosan tudta, hogy a lakosztály nem is lehetne
tökéletesebb.
– Talán nekem is valami hasonlóval kellene kitapétáznom a
házamban azt a nagy ablakos, világos, tengerre néző szobát.
– Jó ötlet. Nagyon szép lenne. – Hannah közben fájó szívvel
gondolt arra, hogy bármilyen tapétát használ is Conor, ő azt már nem
fogja látni. A felismeréstől mintha elhalt volna benne valami.
Határozott veszteségérzés fogta el, ami nagyon bizarr volt, hiszen az
ember nem veszíthet el olyasmit, ami sosem volt az övé. Be kellett
látnia, hogy az Írországban töltött idő hóbortossá tette.
Hogy elűzze a fura gondolatokat, a fürdőszobához ment.
– Azt a! – suttogta, miközben lassan körbefordult, hogy minden
részletében megcsodálja a szeme elé táruló pompát. – Pazar a
zuhanyozó! – kiáltott oda Conornak. Vagy tucatnyi forgatható tárcsa
és kar volt benne, több zuhanyrózsa, és a csillogó, bronzszínű falon
remekül mutattak a matt kék kiegészítők. A hullámüveg zuhanyfülke
szerelvényei ugyancsak bronzszínűek voltak. A mosdókagyló nagy,
ütött-kopottnak tűnő réztál volt, amelynek a fenekén egy méretes
márványkő volt a dugó. Ez a példátlan fényűzés még inkább
tudatosította benne, milyen fantáziátlan és szürke a lakás, amelyet az
otthonának nevezett. Abban a pillanatban meghozta a döntést. Ha
visszamegy Manchesterbe, új helyre költözik. Eladja a lakást, és keres
magának valami… nos, ha nem is ennyire kifinomultat, mint ez a
lakosztály, de valami otthonosat, ahová jó érzés lesz hazatérni munka
után. Ahol egy kanapéra kuporodva magára húzza majd a színes
kasmírplédek egyikét. És ahol esetleg lesz hely egy tyúkudvar
kialakítására is.
– Azt hiszem, itt egy kicsit elragadtatta magát a lakberendező –
válaszolta Conor. – Majdnem úgy érzem, hogy csak akkor ildomos
idejönni, ha Oscar-gálára vagy valami hasonló eseményre készül az
ember.
– Valóban elég drámai – dünnyögte Hannah, diplomatikusnak
remélve a válaszát, bár értette, mire gondol Conor.
– A drámait, ha engem kérdezel, csak egy keskeny mezsgye
választja el az ijesztőtől. A Byrne-lakberendezés egyes számú
szabálya, hogy ügyelve az egyensúlyra mindkettőt kerülni kell.
Végtére is azt akarjuk, hogy az emberek kényelmesen érezzék
magukat az otthonukban, még akkor is, ha az csak ideiglenes.
Egyetlen lakberendezőnek sem lehet célja, hogy elijessze a leendő
lakót. Ebben a környezetben úgy érzem, hogy pornósztárként kell
viselkednem, és ilyen körülmények között már most attól rettegek,
hogy ajzószerre lesz szükségem.
A férfi rémült arca megnevettette Hannah-t.
– A teljesítményt nem csak ajzószerekkel lehet növelni.
– Hála istennek! Ennek ellenére nem hiszem, hogy alkalmas leszek
a csődörszerepre.
– Komolyan mondod? – kérdezte megjátszott csalódottsággal
Hannah. – Lehet, hogy keresnem kell magamnak valakit a hétvégére?
A férfi nevetve magához húzta, és szájon csókolta, mégpedig
olyan hevesen, hogy Hannah szerint becsületére vált volna bármelyik
két lábon járó csődörnek is.
– Talán mégsem – mormogta bele a férfi szájába.

– Mielőtt elindulunk, a régi idők emlékére megihatnánk valamit a

bárban, nem gondolod? – vetette fel Conor törülközés közben. Ismét
együtt zuhanyoztak, de csak azután, hogy az ágyat többször is
kipróbálták. – Ahol olyan szégyentelenül kihasználtál.
– Hogy én kihasználtalak? – Hannah a fejét csóválta. – Még mindig
nem hiszem el, hogy képes voltam arra, amit tettem. Nem szoktam
ilyesmit csinálni.
– Nem? Pedig nekem úgy tűnt, hogy nem először hozol ilyen
döntést. Pillanatok alatt megoldottál valamit, amiről úgy láttad, hogy
probléma lehet belőle.
 – Ami azt illeti, ebben a megfogalmazásban valahogy én is jobb
színben látom az akkori történéseket. – Hannah összefogta maga előtt
a törülközőt, és megpuszilta a férfit, de aztán ügyesen kitért előle,
amikor az magához akarta húzni egy csókra. – Ha így folytatjuk,
sosem jutunk ki innen.
– Ünneprontó – dünnyögte Conor durcásan, és Hannah majdnem
beadta a derekát.
Már hozzászoktak a közös szobához, ami abban is megnyilvánult,
hogy magától értetődő módon öltözködtek egymás előtt, bár Hannah
azért még gyakran belenézett az öltözőasztal tükrébe, hogy
szemügyre vegye Conor formás hátsóját. Arra gondolt, hogy ezt a
látványt nem lehet megunni, és mivel csak korlátozott ideig
élvezheti, minél több emlékképet akart elraktározni róla.

A bár pontosan olyan volt, mint ahogy emlékezett rá, és most is

ugyanaz a férfi állt a pult mögött. Amikor beléptek, barátságosan
üdvözölte Conort.
– Lefoglaltam nektek a helyet – mondta, és a két karosszék felé
intett a kandalló előtt, ahol valóban két pohár vörösbor várta őket.
Hannah meglepetten fordult Conor felé. Olyan érzése volt, mintha
ünnepelni jöttek volna, mégpedig nem mást, mint egy különleges
évfordulót.
A férfi félénken elmosolyodott.
– Arra gondoltam, kellemes lenne felidézni, hogyan találkoztunk.
Milyen kedves, gondolta Hannah, és a szíve vidám bukfencet vetett
örömében. Nem tudta eldönteni, hogy a gesztus a férfi természetes
kedvességének a megnyilvánulása, vagy az előrelátásának az
eredménye, bár valójában ez nem is volt fontos.
Amint leültek, Conor koccintásra emelte a poharát.
– Helló! Conor vagyok.
– Én pedig Hannah. Örülök, hogy megismerhetlek.
Összeérintették a poharukat. Hannah érezte, hogy a férfi
pillantásától elönti a forróság.
 – Fura egy szerzet vagy, Hannah Campbell. Bizonyos
vonatkozásban egyáltalán nem vagy olyan, mint amilyennek akkor
éjszaka láttalak, kicsit vadnak és hevesnek, más vonatkozásokban
viszont igen. És mintha te sem tudnád eldönteni, hogy melyik éned
az igazi.
Hannah magára erőltetett egy mosolyt, de belül összerándult,
mert a férfi nem is fogalmazhatott volna pontosabban. Gyakran
belekezdett dolgokba, amiket többnyire nem csinált végig. Amikor
eljött az ideje, nem tudta megtenni azt a bizonyos utolsó lépést.
– Hát igen. Beismerem, hogy néha felülkerekedik bennem a józan
ész – felelte végül.
– Ami engem állandó készenlétre ösztönöz. Az biztos, hogy nem
lehetne kiszámíthatónak…
– Conor, drágám – szólalt meg a karosszékük között egy édeskés
hang. Ha tudott volna beszélni, az érett őszibaracknak lett volna ilyen
hangszíne.
Mindketten felnéztek. Annyira elmerültek egymásban, hogy
egyikük sem vette észre a pumaként közeledő nőt. Legalábbis
Hannah-nak ez volt róla az első benyomása: a vállára hulló fényes
fekete fürtjeivel olyan volt, mint egy áldozatát becserkészni készülő
macska. Széles, halvány árnyalatú rúzzsal kihangsúlyozott szája
örömteli mosolyra húzódott, amikor megpillantotta a férfit.
– Mit keresel itt? Mi rángatott ide a semmi közepéről?
– Nem nevezted semmi közepének, amikor az anyám seggét
nyaltad.
– Nem nyaltam az anyád seggét. Az, hogy szeretek valakit, még
nem seggnyalás.
– Anyát mindenki szereti.
– Tudod, hogy értem. – Klasszikus kevély mozdulattal hátradobta
pompás sörényét.
– Hannah, bemutatom Pollyt. Polly Daventree-t. Saját műsora van
a televízióban. – Elhallgatott, majd alig érezhető megvetéssel
folytatta: – Polly éléskamrája – Hétköznapi ételek hétköznapi embereknek.
Hannah, ha teheti, beleolvad a székébe, vagy más módon válik
láthatatlanná. Zsiráf hosszúságú lábait hangsúlyozó fekete
bőrnadrágjában, nádszálkarcsú derekával, és fehér selyemingében,
ami ízléses visszafogottsággal emelte ki csábos melle krémszínű
domborulatát, Polly egyszerre volt egyedi, egzotikus és elképesztően
gyönyörű. Hozzá képest Hannah nagyon is hétköznapi volt.
Mondhatni, unalmasan hétköznapi. Pollynak még a haja is
fegyelmezett volt: tökéletes hullámokat vetve szinte önálló életet élt
az arca körül, mint megannyi fényes, fekete kígyó; egyetlen fürtjének
sem jutott eszébe, hogy ne a megfelelő irányba göndörödjön.
A látvány úgy hatott Hannah-ra, mint elszabadult lóra a nyakába
vetett lasszó. Conorhoz ilyen nő illett. Aki maga volt a kifinomult
csillogás. Valami nehéz zuhanni kezdett a gyomrában, olyan robajjal
és brutálisan, mint egy sziklaperemről elszabadult kőtömb, és ez a
valami nem volt más, mint a felismerés: túlságosan bizakodóvá tette,
hogy egy fedél alatt élt a férfival.
– Hannah? – Conor hangja nagyon távolinak hangzott. A füle
zúgott, és amikor felnézett, látta, hogy mindketten őt figyelik.
– Bocsánat – mondta sűrű pislogás közepette. Csak remélni merte,
hogy Polly nem találta sem udvariatlannak, sem különcnek. – Helló.
– Helló! – Polly széles, ragyogó mosolya nem is tűnhetett volna
őszintébbnek, miközben Hannah felé nyújtotta karcsú, rövidre vágott
körmökkel is elegáns kezét. – Örülök, hogy megismerhetlek. Hogy
vagy?
– Jól, köszönöm – felelte Hannah.
– Angol vagy! Elárul az akcentusod. Imádom. – Hannah eddig
észre sem vette, hogy a nő hangja milyen dallamos. – Hol élsz
Angliában?
– Ö… Manchesterben.
– Ó! Vannak ott unkatestvéreim. – Nevetett. – Persze hol
nincsenek?
Milyennek találod Írországot? Hosszú időre jöttél?
– Csak néhány hétre. Igazából Killorgallyban vagyok egy
főzőtanfolyamon.
Polly Hannah fotelja mellé lépett, és magától értetődő
természetességgel leereszkedett a karfára.
– Ez igazán remek! Az a farm maga a mennyország. Hogy van a
család? – Rezignált pillantást vetve Conorra, ismét hátradobta a haját.
– Azért tőled kérdem, mert ahogy elnézem, tőle nem számíthatok
válaszokra. Adrienne? Jól van?
– Igen. Nem is lehetne jobban.
– És Bridget? Egy darabig biztos nem fogja megbocsátani nekem,
hogy összetörtem a kis kedvence szívét.
– Mindannyian jól vannak – felelte Hannah. Most már felébredt
benne a kíváncsiság. Ez a nő a már-már félelmetes szépsége ellenére
barátságosnak és közvetlennek tűnt.
– Ennek igazán örülök. És veled mi van, Morcos kapitány? Még
mindig fújsz rám? Nem hibáztathatsz egy lányt csak azért, mert
boldogulni akar. Persze hogy is érthetnéd meg, amikor neked
sohasem kellett küzdened az ismertségért. Te beleszülettél a Byrne-
dinasztiába, így fogalmad sem lehet arról, hogy másoknak milyen
nehéz elindulni a hírnév útján. Miért ne ragadnánk meg, ha valaki
kapaszkodót kínál?
Hannah összeszorította a száját. Bár nem akarta, mégis csodálattal
töltötte el Polly szókimondó őszintesége.
Conor valóban morcos képet vágott.
– Hogy van a televíziós producer barátod?
– Szóval jól látom. Még mindig dühös vagy rám. A televíziós
producer barátomat Ronannak hívják, ahogy azt te is nagyon jól
tudod. Elég hosszú ideig dolgoztál vele. Egyébként már nem a
barátom. Elhallgatott, majd bizonytalan mosollyal hozzátette: – A
múlt hónapban összeházasodtunk.
Conor álla megfeszült.
– Gratulálok.
– Köszönöm. – Polly komolyan biccentett, de Hannah észrevette,
hogy közben, mintha zavarná, hogy ott van, forgatni kezdte az ujján a
jegygyűrűjét. Közel sem volt olyan magabiztos, mint amilyennek
Conor előtt mutatni akarta magát. De ragyogó mosollyal képes volt
leplezni szomorkás vonásait, amikor Hannah felé fordult. – És neked
mi a foglalkozásod? Szakács vagy, netán étteremtulajdonos, vagy
szakácskönyveket írsz?
– Egyik sem. Ügyvéd vagyok.
– Nahát! Talán pályamódosításon töröd a fejed?
 – Dehogy! Ilyesmi eszembe sem jutna – felelte Hannah, és
kibuggyant belőle a nevetés.
– Nem? – Hitetlenkedés látszott Polly arcán. Olyan intenzitással
méregette Hannah-t, mint biológus a mikroszkópja alá helyezett
rovart. – Akkor mit keresel Killorgallyban? – Ahogy feltette a kérdést,
átsuhant rajta a felismerés. Mintha összeadott volna kettőt meg
kettőt, és nem négyet kapott volna eredménynek, hanem ötöt. A
pillantása ide-oda cikázott Conor és Hannah között. – Erre nem is kell
válaszolnod. Mindig is sok rajongója volt.
Hannah-t felbosszantotta az egyértelmű célzás.
– Akkor hallottam először Conorról, amikor Írországba jöttem.
Polly túlságosan megdöbbent ahhoz, hogy sértőnek találja Hannah
fagyos hangszínét.
– Ezt nem mondod komolyan. Nem is hiszem el.
És mintha Conorban is újra feléledt volna a gyanú. Hannah szeme
elkerekedett. Már megint kezdi? Azt hitte, már túl vannak ezen a
részen.
– Huh… Vissza kell mennem – intett Polly egy asztal felé,
amelynél csupa médiaguru ült, és egytől egyig úgy néztek ki, mintha
egy divatbemutató kifutójáról érkeztek volna a szállodába. – Jó volt
találkozni veled, Conor. És – fordult Hannah felé – örülök, hogy
megismertelek. Sok szerencsét a főzőtanfolyamhoz. – Nem kevés
számítást lehetett kihallani az utolsó szavaiból. Mintha képtelen lett
volna elhinni, hogy Hannah-nak nem voltak hátsó szándékai. Még
egyszer vidáman odaintett nekik, és kecsesen odébb állt, súlyos
csendet hagyva maga után.
– Nagyon kedves volt – jegyezte meg végül Hannah, csak hogy
mondjon valamit.
– Hmm… – Conor mindössze ennyit mondott, majd
meglötyögtette a bort a poharában, és ivott egy kortyot.
– Szerinted nem? – kérdezte Hannah.
– Én inkább ambiciózusnak nevezném. Mindig tudja, hogy mit
akar.
– Ez még nem jelenti azt, hogy rossz ember. Feltételezem, mások
sem látják annak. – Hannah tudta, hogy Conor nem ezt akarja hallani
tőle, de neki kifejezetten tetszett Polly nyers őszintesége. Azok közé
tartozott, akik természetesen viselt szépségükkel és ragyogásukkal
magukhoz vonzottak másokat, még akkor is, ha Conor felé kilőtt
néhány mérgezett nyilat.
– Nem, én sem gondolom, hogy rossz ember. – Conor felsóhajtott.
– Csak nem hozzám való, bár a büszkeségem megakadályozott
abban, hogy ezt idejekorán felismerjem. Tudod, nem könnyű
elfogadni, hogy valaki jobban szereti a családodat, mint téged. –
Conor bánatosan elmosolyodott. – Valamikor azt hittem, hogy
szerelmes vagyok belé, de tévedtem. És erre akkor jöttem rá,
amikor…
– Már késő volt – fejezte be helyette Hannah a mondatot.
– Valami olyasmi – válaszolta a lány szemébe nézve Conor.
Hannah elbizonytalanodott. Nem is tudta, mit válaszoljon
hirtelen, különösen, amikor a férfi pillantása a szájára vándorolt.
Visszanézett rá, és mint mindig, most is elakadt a lélegzete a csinos
vonásai láttán. De aztán gyorsan megdorgálta egy belső kis hang. Ne
ragadtasd el magad már megint, súgta neki. Ami köztetek van, az
csak egy affér. Szórakozni jöttetek, nem? Még akkor is, ha a volt
menyasszonya felidézett benne néhány kellemetlen emléket.
Conor felállt, és lágyan megpuszilta a homlokát.
– Mehetünk?

– Szeretnél inni valamit vacsora előtt? Még van egy kis időnk –
mondta Conor, amikor nem olyan könnyű szívvel, mint általában,
kiléptek a szálloda kapuján. A Pollyval való találkozás elrontotta a
férfi kedvét, és Hannah is a gondolataiba mélyedt.
– Arra is, hogy elmenjünk egy tipikus dublini pubba?
– Ha azt szeretnéd… Hannah bólintott.
– Még nem vagyok elég képzett whiskey-ügyben.
– Akkor menjünk. Sohasem mondok nemet, ha lehetőségem van
egy jó italra.
Együttléteikre cseppet sem jellemzően, szótlanul lépdeltek egymás
mellett, aztán Conor beterelte a lányt egy zsúfolt kocsmába. Már a
bejárat előtt is népes csoportok álldogáltak söröskorsóval a kezükben,
és vidáman beszélgettek. Odabent kellemes alapzaj fogadta őket,
amit időnként hangos nevetés tört meg, de még azt sem tudta
elnyomni a hangszórókból lüktető háttérzene.
Conor utat tört maguknak a tömegben a bárpulthoz, ahol éppen
lánybúcsút tartott egy lármás lánycsapat. A menyasszony, egy
nagyon csinos lány a legrózsaszínűbb rúzzsal, amit Hannah valaha
látott, és szikrázó csillámokkal a szeme körül, olyan rövid ruhát
viselt, ami inkább egy széles övnek tűnt, mint szoknyának, így nem
csoda, hogy kilátszott a vörös harisnyakötő. A mellén és a hátán
viselt tanulóvezető matrica ellenére nem is mosolyoghatott volna
szélesebben. Szerelését egy földig érő fátyol és egy színpompás,
gyémántokkal, rubinokkal, zafírokkal és smaragdokkal kirakott tiara
tette teljessé, ami úgy nézett ki, mintha Diana hercegnő
gyűjteményéből kölcsönözték volna. Kísérői egyforma rózsaszín
pólót viseltek, amelynek a mellrészén fehér betűkkel írt hosszú lista
sorolta, milyen kihívásokat kell az est során teljesíteniük. Közülük
többet, például azt, hogy „nyald meg két idegen bajuszát”, illetve
„csókolj meg egy facér férfit”, egy rúzsnak tűnő valamivel már ki is
pipáltak. A pipák számából és abból, hogy elég ingatag lábakon
álltak, Hannah arra következtetett, hogy órák óta úton lehetnek.
Rájuk mosolygott. Sugárzott róluk az öröm, amit nem szorítottak
korlátok közé gátlások; messziről látszott rajtuk, hogy remekül érzik
magukat a bőrükben.
– Mit kérsz? – kiabálta túl Conor a lányok csivitelést, épphogy
elkerülve egy magasba lendülő kart, amellyel az egyik lány
hangsúlyozni akart valami fontosat.
– Rád bízom. Te vagy a szakember.
Miközben Hannah próbált odanyomakodni a férfi mellé, látta,
hogy az egyik lány szája elkerekedik.
– Ó. Te. Jó. Isten – motyogta.
– Mi az? – károgta a rekedt kórus olyan tökéllyel, ami egy igazi
tyúkudvarnak is becsületére vált volna.
– Nem mi, hanem ki. Csak Conor Byrne. – A szívére szorította a
kezét. – Aki…
– elhallgatott, majd csengő hangon elkiáltotta magát: – Elég jól néz
ki ahhoz, hogy megegyük!
 Hannah-nak eszébe jutott, hogy valami ilyesmi volt a címe Conor
főzőműsorának.
– Hol? Hol van?
– Itt! – mutatott a lány a férfi hátsójára. – És nézzétek ezt a segget!
Nem mondanátok nemet, ha meglovagolhatnátok, igaz?
– Viselkedj, Siobhan! – szólt rá az egyik józanabbnak tűnő lány, de
a vihogását ő sem bírta visszatartani.
– Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű, Bernadette Geraghty! –
vágott vissza kedvesen Siobhan, és a lány mellén díszelgő pipákra
bökött. – Sajnálhatod, hogy már három csúf pasit is megcsókoltál.
– Azok kihívások voltak – felelte legyintve Bernadette, majd
véreres, kissé zavaros tekintetét Conorra emelve hozzátette: – Bár
igazatok van, csajok. Tényleg nem bánnám, ha kicsit megkapirgálná a
nyelvével a torkomat.
A lányokból kibuggyant a nevetés.
– Én láttam meg először. Nekem van jogom megcsókolni – közölte
ellentmondást nem tűrő hangon, dús mellét düllesztve Siobhan.
– Állítsd már le magad, az isten szerelmére! – szólt rá egy másik,
aki szerint, Hannah legalábbis így vélte, Siobhan túl messzire ment.
Siobhan ennek ellenére, a többi lány éljenzése közepette még
feljebb tolta a mellét, hátradobta a haját, és a kocsmában ülők élénk
érdeklődése közepette a megfelelő pillanatot várta, hogy lecsapjon a
prédára.
Amikor elérkezettnek látta az időt, megmarkolta Conor vállát, aki
megpördült a váratlan mozdulattól.
– Conor Byrne, elég jól nézel ki ahhoz, hogy megegyelek. Van
kedved egy kis közös harapdáláshoz? – kérdezte kacarászva.
Hannah döbbenten figyelte a lenyűgöző változást, amely Conor
arcán végbement.
– Ah, rég kaptam ilyen vonzó ajánlatot – felelte Conor a lányra
villantva híres, ezerwattos mosolyát. – De nézd csak… – biccentett
Hannah felé, és a kezét kinyújtva magához vonta. – Itt van a
barátnőm, aki elég finnyás, hogy mikor, kivel étkezem, bár ezúttal
talán elnézi, ha kapsz tőlem egy csókot. – Azzal könnyedén
megpuszilta a lányt, akinek legalább két barátnője megörökítette a
telefonján a jelenetet, szemmel láthatóan ügyelve rá, hogy Conor
Hannah ujjait szorító keze ne kerüljön rá a képre. Kétség sem
férhetett ahhoz, hogy a fotó, gondosan körülvágva, hamarosan
megosztásra kerül majd a WhatsAppon, és mint egy vírus, átterjed az
Instagramra és a Facebookra is.
Hannah szíve furán meglódult, amikor Conor hüvelykujja
gyengéden becézni kezdte a csuklója belső oldalán az érzékeny bőrt,
és különös boldogsággal töltötte el, amikor a férfi a mellére vonta.
Lenyűgözte a pillanat, és nemcsak azért, mert Conor a barátnőjének
nevezte, hanem azért az érzékenységért is, amellyel a férfi, anélkül,
hogy megsértette volna a lány érzéseit, vagy hogy bolondot csinált
volna belőle, a helyzetet kezelte.
Hannah nem akart ünneprontó lenni, ezért arrébb lépett, és
kartávolságból figyelte a lány boldogságát, aki szégyentelenül
másodszor is megütögette a férfi vállát, és győzedelmes mosollyal
újabb kéréssel állt elő:
– Most egyet a menyasszonynak is! – kiáltotta, miközben a többiek
előretuszkolták a fehér ruhás lányt.
Nem volt a kocsmában senki, aki ne akarta volna látni, amint
Conor kegyesen a menyasszony arcát is megpuszilta.
A következő pillanatban az egész kocsma megindult a bárpult
felé. Mindenki „csak egyetlen” képet vagy szelfit akart az
unokahúgának, a nővéreinek, az anyukájának vagy a
nagymamájának. Conor vonakodva, egy várj meg pillantással
elengedte Hannah kezét, aki rámosolygott, és végignézte, ahogy a
férfi a védjegyévé vált bájjal és kedvességgel hagyta, hogy egyik
fénykép készüljön róla a másik után. Mosolyogva fogadta még azt is,
amikor egy részeg férfi megjegyezte: – Egy zsák szar a műsorod, de a
mamám odáig van érted. Hadd fényképezzem le magunkat!
Miközben Conort körülrajongták, Hannah utat tört magának a
pulthoz, és rendelt egy pohár fehérbort. Arra gondolt, időbe telik,
mire elszabadulnak innen. Büszkeséggel töltötte el, ahogy a férfi a
helyzetre reagált. Bár nemegyszer mondta, hogy kerüli a
rivaldafényt, szemmel láthatóan jól kezelte, de Hannah el tudta
képzelni, hogy a népszerűség egy bizonyos határon túl roppant
kimerítő lehet. Egy cseppet sem csodálkozott azon, hogy a férfi
szívesebben élt Kerryben.
 A bárpult mellett álldogálva a borát kortyolgatta, és amikor a
pillantása találkozott Conor bocsánatkérő, majdhogynem bánatos
pillantásával, mindig megnyugtatóan biccentett egyet, hogy nyugi,
folytasd, nem megyek sehová. Átmelegedett a szíve. Conor jó ember,
ebben most már nem kételkedett.
Hannah felsóhajtott. Nem csoda, hogy őt is levette a lábáról.
Fadarabnak kellett volna lennie, hogy ne szeressen bele.
Mert szerelmes volt Conorba.
Pislogott néhányat, remélve, hogy nem látszik az arcán a
döbbenet. A szerelem nem szerepelt a tervei között. És az, hogy
mégis bekövetkezett, nem is tudatosult benne eddig a pillanatig.
Merthogy nem volt villámcsapással felérő pillanat. Az érzés úgy
szivárgott belé, mint küszöb alatt a köd. Hirtelen levegőt is alig
kapott a felismeréstől. Szerelmes Conor Byrne-be.
Csak állt kalapáló szívvel, és a férfit figyelte.
Mintha az egész kocsma ezen az estén akart volna hozzájutni
ahhoz a bizonyos háromperces hírnévhez, és Hannah már a bora
háromnegyedét megitta, mire Conor ki tudott törni a rajongók
gyűrűjéből, és akkor már hét órára járt az idő. Amikor Hannah mellé
ért, kivette a kezéből a borospoharat, és egyetlen hajtásra kiitta, ami
még benne volt.
– Menjünk, amíg megtehetjük – mondta.
Miközben kézen fogva maga után húzta Hannah-t a tömegen át, a
lányparti tagjai hangos „viszlát, Conor”-ral köszöntek el tőle, majd
kántálni kezdték, hogy:
„Elég jó, hogy megegyük! Elég jó, hogy megüljük!”, és közben
ütemesen csápoltak.
Hannah még akkor is vihogott, amikor végre kiléptek a hűvös esti
levegőbe.
– Elég jó, hogy megüljük? Eh? – Istenem, gondolta, tényleg szereti
ezt az embert.
– Nehogy te is kezdd! – Conor látványosan égnek emelte a szemét.
– Isten mentsen a lánybúcsús estétől! Kifordultak magukból. Azt
hittem, tényleg felfalnak. – Magához vonta Hannah-t, és szájon
csókolta. – Ki kellett volna mentened.
 Hannah a férfi karjába bokszolt; ha másért nem, azért is imádta
volna, hogy ilyen könnyű szeretni.
– Miért? Tökéletesen kezelted a helyzetet. Mindenki odavolt érted.
Még a fickó is, aki egy zsák szarnak nevezte a műsorodat.
– Ne is mondd! De azért fotózkodni akart. – Hangosan kifújta a
levegőt. – Szerencsére az éttermekben más a helyzet. Ott
körültekintőbbek az emberek, és ha háttal ülök a teremnek, többnyire
észre sem veszik, hogy ott vagyok.
– Nekem nem úgy tűnt, mintha bosszantott volna ez a nagy
figyelem. – Conor elengedte a karját, de csak azért, hogy kézen fogja,
és úgy sétáljanak tovább.
– Nem teheted meg, hogy nem állsz bele. Ez a baj. Ha csak egy
rossz szó elhagyja a szádat, vagy csak egy egész apró kísérletet teszel
arra, hogy lerázd őket, egy szemvillanás alatt azzal lesz tele a
közösségi média, hogy mekkora seggfej vagy, és hogy az agyadra
ment a siker. Nem beszélve arról, hogy ők emeltek oda, ahol most
vagyok. Rengeteg pénzt kerestem csupán azzal, hogy nézték a
műsoromat, azzal meg még többet, hogy eljöttek az éttermembe.
Szóval az, hogy udvarias vagyok velük, és teljesítem a kívánságaikat,
nem nagy ár, de ez nem jelenti azt, hogy szeretem. Vannak emberek,
akik örülnek az efféle figyelemnek. Polly egyenesen imádja. Szeret
középpontban lenni. Bárhová mentünk, biztos, hogy megjelent a
sajtó. Még sétálni sem tudtunk úgy vasárnap délelőtt a Phoenix
Parkban, hogy legalább egy fotós le ne kapott volna minket. Fel nem
tudtam fogni, hogy került oda, mígnem kiderült, hogy Polly adta
nekik a tippeket. Pedig gyűlöltem, hogy befurakodtak a
magánéletembe, és Polly pontosan tudta ezt. Mégis odahívta őket. És
ez… – Hannah látta, hogy Conor nyelt néhányat – az én szememben
egy jó nagy gyomrossal is felért. Úgy éreztem, elárult.
– Ez… – Hannah elhallgatott, mert nem akart rosszindulatúnak
tűnni, de ő is a lojalitás teljes hiányát látta a nő viselkedésében, és úgy
érezte, meg kell vigasztalnia Conort. – Rettenetes lehetett.
A férfi összeszorította a száját, majd egy vállrándítást követően
folytatta.
– Ő mindennél jobban akarta ezt a fajta közéleti jelenlétet. Engem
viszont teljesen kiborított, de Polly állította, hogy minden könnyebb
lenne, ha visszamennénk Killorgallyba. Már akkor rá kellett volna
jönnöm, hogy a Byrne család következő generációját akarja
megalapítani. – A szája zord mosolyra görbült, miközben leléptek a
járdáról, utat engedve egy csapat fiatalnak.
– Mégis mit gondolt a mamád? – kérdezte döbbenten Hannah.
– Örült, hogy még egy tanítványa kilépett a rivaldafénybe
terjeszteni az igét.
– Tényleg?
– Soha, egyetlen szóval sem bírálta Pollyt, és mind a mai napig
kapcsolatban van vele. Úgy véli, nem illettünk egymáshoz, és jól
jártunk, hogy erre még az esküvő előtt rájöttünk. Hogy őszinte
legyek, bizonyos vonatkozásban igaza van. Miért kellett volna
Pollynak is kockára tenni a karrierjét, csak mert én ki akartam lépni
abból a világból? – Hannah a tárgyilagos hang mögül is kihallotta a
becsapottság érzését.
– Nagyon fair módon viszonyulsz az egészhez. Képes vagy
túllépni még azon is, hogy csúnyán kihasználtak – mondta végül, és
gyengéden a férfira mosolygott.
– Juj! – nézett rá Conor. – Te mindig rátapintasz a dolgok
lényegére, és ezt nem félsz kimondani. Ezért is sze… – A pillantása
találkozott a lányéval. Ezúttal Hannah volt az, akinek nyelnie kellett.
Mintha kitágult volna körülöttük az idő, ahogy ott álltak egymással
szemben, és a férfi meg sem próbálta eltitkolni a szemét
elhomályosító gyengédséget. Aztán odahajolt Hannah-hoz, a két
tenyere közé fogta az arcát, és lágyan, már-már tiszteletteljesen szájon
csókolta.
– Sajnálom – suttogta Hannah, és megcirógatta a férfi arcát. Csak
nem azt akarta mondani neki, hogy szereti? Ő ugyan szerelmes volt
belé, de nem lehetett biztos abban, hogy az érzés kölcsönös.
Nyilvánvaló volt, hogy a Polly ejtette sebek még nem gyógyultak be,
és a férfi elég egyértelművé tette, hogy még egyszer nem akar
végigmenni ugyanazon az úton. – Nem akartam nyers lenni.
– Semmi baj. Csak kimondtad az igazat. A mama nem engedné,
hogy bárki rosszat mondjon rá.
– Nem úgy a nagyanyád.
 Conor nevetése ezúttal teljesen őszinte volt, de a gyengéd
pillanatnak is véget vetett.
– Nem, Bridget sohasem kedvelte. Ő a család látnoka. Egy csomó
mindent képes előre megmondani. Sokan hiszik úgy, hogy Adrienne-
nek mágikus ereje van, pedig igazából Bridget az, aki az emberek
veséjébe lát. Nevezz cinikusnak, ha akarsz, de azzal, hogy Polly
hozzáment Ronanhoz, bebiztosította a helyét a médiában. A fickó
magas pozícióban van az RTE-nél. – Gúnyos nevetéssel még
hozzátette: – Ő vette fel a csatorna programjába az első
főzőműsoromat, szóval tulajdonképpen tartoztam neki ennyivel.
Hannah biztos volt benne, hogy a megértő szavak ellenére Conort
bántotta, hogy az anyja a történtek után is felkarolta Pollyt.
– A nagynéném kész lett volna fakanállal illetni a nővérem exének
„azt a petyhüdt, árulástól sem visszariadó parányi ülepét”, amikor
megtudta, hogy a fickó a legjobb barátnőjével csalta meg az ő kis
unokahúgát, pedig egészen addig a lába nyomát is imádta, mert
minden étkezéshez finom bort hozott.
Conor elvigyorodott.
– A lába nyomát is imádta… Kezdesz ír kifejezéseket használni.
Mire észbe kapsz, olyan leszel, mintha mindig itt éltél volna. Tetszik,
amit a nénikédről mondtál. Szerintem hasonló gondolatok
foglalkoztatták Bridget nagyit is. Még most is elhúzza azt a ráncos
száját, ha Polly neve szóba kerül, és abban a pillanatban, amikor Polly
arca megjelenik a képernyőn, kikapcsolja a tévét. Ha meg a rádióban
hall róla valamit, szitkozódni kezd. A nagyanyám olyan asszony, aki
nem fél kimutatni az érzéseit.
– Halálra nevette magát, amikor kiderült, hogy még sohasem
hallottam rólad.
– Ezzel valószínűleg rögtön be is loptad magadat a szívébe. Ne
érts félre, nagyon büszke arra, amit anya elért, beleértve azt, hogy
jelentős örökséget hozott létre, de egyáltalán nem szereti a
felfordulást, amivel ez az egész jár. A nagyi az egyszerű életet
kedveli, míg anya, ha engem kérdezel, született CEO. Ha városi
lánynak születik, akkor ma valószínűleg egy menő cég ügyvezető
igazgatójaként ismerné a világ.
– Szerintem lenyűgöző asszony.
 – Az. Ehhez kétség sem férhet. Na meg is érkeztünk. – Befordultak
egy sarkon, és egy keskeny, rövid utcácskában találták magukat,
amelyben valaha lakóházak állhattak, de mostanra a szép György-
kori épületek egyharmadát átalakították bárrá, étteremmé vagy
szállodává.
– Ezt a helyet szintén Adrienne egyik régi tanítványa működteti. A
sajttáluk egyenesen legendás, minden falatja Írországból származik,
többségében valami eldugott kis helyről. És a colcannonjuk… mit
mondjak? Aki egyszer megkóstolta, az többé nem felejti el.
– Colcannon – ízlelgette a szót Hannah. – Az káposztás krumpli,
nem? – Az arca mindent elárult.
– A tizennyolcadik század paraszti világában tényleg az volt. Kel,
yukoni sárga burgonya, fokhagyma, tejszín, valamilyen ritka
szalonnafajta, póréhagyma és zöldhagyma csodás egyvelege. Én
mondom neked, elképesztően finom. És egyszerű ír ragut is
készítenek, ami nem olyan jó, mint az enyém, de nem is rossz.
– Szeretem benned ezt a szerénységet.
– Nem tehetek róla, ilyennek születtem – felelte Conor egy pimasz
kacsintás kíséretében.
 Huszonkettedik fejezet
– Biztos vagy benne, Conor? – kérdezte Hannah másnap, ebéd
után. Egy négyemeletes, téglából épült György-kori épület előtt
álltak, amely gyönyörű kovácsoltvas erkélyeivel, tolóablakival,
fényes, zongorafekete bejárati ajtajával és az ajtó félköríves ablaka
alatt a nagy rézkopogtatóval maga volt az elegancia. Ahhoz, hogy
ideérjenek, át kellett sétálniuk az elegáns épületekkel határolt
Merrion Square békés negyedén, ami olyan volt, mintha visszaléptek
volna az időben. Hannah könnyedén el tudta képzelni, hogy befordul
a sarkon egy nyitott hintó, Jane Austen világát idéző, muszlinba és
selyembe öltözött, tollas kalapokat viselő utasokkal a kocsis mögött.
– Igen. Ha Patrick azt hiszi, hogy innen még máshová is megyünk,
akkor gyorsabban pontot tehetünk a látogatás végére. Máskülönben
végighablatyolja az egész délutánt, és talán még a lóversenyfutamot
is megnézeti velünk. Pedig csak alá kell írnom pár dokumentumot, és
anya megbízásából meg kell tőle kérdeznem valamit.
– Nem írhattad volna alá elektronikusan?
– Á, Patrick régi vágású ügyvéd. Túl idős ahhoz, hogy
változtasson a módszerein, legalábbis, ezt szokta mondani. Hajlamos
vagyok azt hinni, hogy mi vagyunk az utolsó ügyfelei.
Conor felemelte a kopogtatót, aztán elengedte, és várt, míg valaki
hatalmas lendülettel ki nem nyitotta előttük az ajtót.
– Conor, de jó, hogy látlak! Ki ez a kis hölgy, akit magaddal
hoztál?
– Ő Hannah.
Patrick lelkesen megrázta Hannah kezét, aki igyekezett nem
megbámulni a hímzett papagájokkal díszített, élénk narancssárga
nyakkendőt, amit a férfi a kék és krémszínű kockás ingjéhez és
háromrészes tweedöltönyéhez viselt.
– Gyertek! Fáradjatok beljebb! – Idősödő színészekre jellemző
öblös, karakteres hangjával maga is olyan volt, mintha egy láthatatlan
színpadról lépett volna le. – A házvezetőnőm éppen most készített
egy nagy kancsó kávét.
Anélkül hogy hátranézett volna, követik-e, keresztülmasírozott a
hatalmas, csillogó fekete-fehér járólapokkal kirakott előszobán, és
kinyitott egy betétes faajtót.
Hannah egy gyors oldalpillantással követte Conort az ajtó mögött
feltáruló helyiségbe, amelyről kiderült, hogy fényűzően berendezett
dolgozószoba. Egy óriási, bőrborítású íróasztal volt benne a fő
bútordarab, egyik oldalán két Chesterfield székkel, a másikon egy
magas támlájú forgószékkel. Mintha nem is ebben a korban lennénk,
gondolta Hannah, amint szemügyre vette a Robert Adam-stílusú
fehér kandallót a bejárattal szemközt, és az aranyozott gerincű
könyvekkel teli könyvszekrényt a másik falnál. Az angliai főúri
kastélyokban lehet ilyet látni. Az íróasztal egyik sarkán elhelyezett
kis méretű tv volt az egyetlen, ami nem illett a képbe, főleg, hogy a
kiválasztott csatornán lóversenyt közvetítettek éppen, és a
kommentátor legalább olyan sebesen beszélt, mint ahogy a lovak
száguldottak a pályán.
„Dupla Balhé felzárkózik a szélső sávban! Táncosnő az élre tör!
Nagymenő csak botorkál, úgy tűnik, lemarad, átadja a helyét Zöld
Hattyúnak! Nagymenő egyre jobban leszakad, míg Táncosnő előnye
vagy kétszáz méterre nő, és igen, Táncosnő! Táncosnő a befutó!”,
harsogta a tévében a kommentátor.
– A fene egye meg! – mondta Patrick. – Fogadnom kellett volna.
Tizennégy volt az egyhez, hogy nyerni fog. – Majdhogynem
sértődötten nézte a képernyőt, majd előhúzott egy jegyzetfüzetet meg
egy ceruzát, és felírt valamit. Aztán mintha megfeledkezett volna a
vendégeiről, a fejét csóválva előrehajolt, és felhangosította a
készüléket.
Conor szenvedő képpel leült az egyik Chesterfieldre, és intett
Hannah-nak, hogy ő is üljön le.
– Igen, igen… üljetek le – mormogta Patrick.
Fél szemét a képernyőn tartva elővett egy barna mappát,
kinyitotta, értetlenül rámeredt, aztán elővett alóla egy másikat.
– Ez lesz az – dünnyögte.
Kicsit matatott a papírok közt, aztán kimerült sóhajjal ezt a
mappát is becsukta, felállt, imbolyogva egy iratszekrényhez ment,
kihúzta az egyik fiókját, és magában motyogva matatni kezdett az
iratok között.
 Végül kiemelt egy kék dossziét, hitetlenkedve megvakarta a fejét,
visszatette, és elővett egy másikat.
– Megvan a nyomorult! – mondta, és lecsapta az asztalra. – Csak
alá kell írnod a megjelölt lapokat. Itt, itt és itt.
Patrick Conor elé tolta a mappát, majd visszafordult a
televízióhoz. A feje ide-oda billegett a képernyő és a dosszié között,
de igazából oda sem nézett, amikor Conor megkérdezte:
– Itt is?
– Igen, igen – felelte Patrick. – Ne vacakolj már annyit.
Hannah képtelen volt eldönteni, kihez beszél a férfi: Conorhoz
vagy valamelyik lóhoz.
Pár szót azért ejtettek a papírokról, amelyek, ahogy Hannah ki
tudta venni, bizonyos jogok átruházásáról szóltak. Amikor ezzel
végeztek, Hannah döbbenten figyelte, hogy Patrick találomra kihúz
egy fiókot, és belesuvasztja a dossziét. Mi van, ha örökre ott marad?
– Még valami. Anya a tanácsodat kéri egy másik ügyben – szólalt
meg Conor.
– Emlékszel a szomszédunkra, Moss Murphyre? Az a hír járja,
hogy könnyűipari területté akarja átminősíttetni a földjeit, és anya
aggódik, hogy ennek a gazdaságra is hatása lesz. Szinte biztos, hogy
szolgalmi jogra tart igényt az úthasználattal kapcsolatban, mivel csak
rajtunk keresztül tudja megközelíteni a főutat. És az a rengeteg
teherautó nagy zajt és károsanyag-kibocsátást jelent közvetlenül a
konyha és a farmház szomszédságában.
– Hm… Ennek utána se kell néznem. Már vagy húsz éve
tulajdonjogot akar szerezni arra az útra, pedig pontosan tudja, hogy
semmi köze hozzá. De elő fogom ásni az aktát, hogy
megnyugtathassam a kedves mamádat. – Feltolta a szemüvegét, ami
időközben az orrára csúszott, gyors, aggodalmas pillantást vetett a
tévére, és újfent matatni kezdett az iratok között. – Valahol kell lennie
egy birtoktérképnek. – Himmegett-hümmögött, és miközben a
fiókokat húzogatta, fel-felpillantott, nehogy egyetlen értékes
mozzanatot is elmulasszon a versenyből. A kommentátor szerint már
csak a rajtpisztoly dördülésére vártak. Éppen akkor, amikor
bejelentette, hogy „És elindultak!”, Patrick megpördült, és
diadalmasan felemelt egy újabb dossziét. Közben gyors pillantást
vetett a képernyőre, és elégedetten bólintott. – Egy másolat. Ez is
megteszi.
Hunyorogva nézegetni kezdte a papírokat, de fél szemmel
továbbra is a versenyt figyelte. Hannah tenyere viszketett, annyira
szerette volna megkaparintani az iratokat, hogy megnézhesse. Most
már nem voltak kétségei: a Byrne családnak új ügyvédre van
szüksége.
– Hm… ebből hiányzik pár oldal. Nem találom a birtokhatárokat
pontosan feltüntető térképet. Van viszont az anyád irodájában egy
térkép a falon… ez is fontos dokumentum, a magánútra vonatkozik.
Vaskos ujját, amelybe mélyen belevágott egy arany pecsétgyűrű,
lefelé húzta az iraton, és közben a száját csücsörítette.
– Hah! Itt van! Nincs semmi baj! Emlékszem, amikor utoljára
tulajdonjogért folyamodott, szinte rögtön visszalépett, amikor az
anyád közölte, hogy akkor hozzá kell járulnia az útfenntartás
költségeihez. Mondd meg annak a drága asszonynak, hogy nincs
miért aggódnia.
Összeesküvő mosollyal nézett fel, mintha Adrienne a bolhából
akarna elefántot csinálni. Egy férfinak, üzente a pillantása, több esze
van annál, hogysem ilyen apróságokon felhúzza magát. Hannah
egyre ingerültebben méregette Patrickot, akiről sütött, hogy a régi
nótát fújja. „Az asszonyok hajlamosak érzelmesen viszonyulni az
ilyen dolgokhoz. Ésszel csak egy férfi tudja intézni az üzleti ügyeket.”
Hannah-t a hideg is kirázta ettől az attitűdtől.
– Ez egy magánút, ami Killorgally tulajdonában van a farm teljes
hosszában, csak a következő szakasz Murphyé. Használhatja ugyan
az utat, de attól az a farmhoz tartozik, így Killorgally felel a
karbantartásáért. Az anyádnak tényleg nincs oka aggodalomra, hogy
áldja meg az Isten.
Conor kimérten biccentett, de Hannah látta rajta, mennyire nem
tetszik neki, hogy Patrick ilyen lekezelően beszél az anyjáról.
– Jó. Ez valószínűleg keresztbe tesz Murphy terveinek. Nem
mintha nem tudná, hogy kinek a tulajdonában van az út.
– Persze hogy tudja, de azért időnként próbálkozik, ami bizonyos
fokig érthető, hiszen legalább száz éve szomszéd a két család, ami
óhatatlanul elszemtelenedéshez vezet. Ezért is érdemes időnként
ellenőrizni a dolgokat, bár az emberek hajlamosak ezt elfelejteni. –
Miközben beszélt, egymásnak támasztotta az ujjait, és komolyan
bólogatott, de le nem vette a képernyőről a szemét.
– Ez minden? – kérdezte.
– Igen, köszönöm.
– Mit szólnátok egy pohár whiskey-hez? És aztán együtt
megnézhetnénk a többi futamot. A következőre van egy remek
tippem. – Patrick máris az aranyló folyadékkal teli kristálypalackért
nyúlt.
– Köszönjük, de megígértem Hannah-nak, hogy megmutatom neki
a látnivalókat. Talán legközelebb. – Conor felállt, kézen fogta
Hannah-t, és távoztak, anélkül hogy megkapták volna a beígért
kávét, amely egész idő alatt ott illatozott az asztalon.
Kiléptek az utcára.
– Egy szót se szólj – mondta Conor. – Tudom. Új ügyvédre van
szükségünk.
– Hihetetlen, hogy nem egy helyen tartja az egymáshoz tartozó
dokumentumokat. Nem merült fel benned, hogy átmehetnétek Aidan
Fitzpatrickhoz? Traleeben van az irodája. Lehet, hogy elfogult vagyok
vele, mert a barátom, de dolgoztunk együtt, így tudom, hogy nagyon
alapos, és minden részletre odafigyel. A helyedben én biztos, hogy
ellenőriztetném a birtokhatárokat.
– Ez anyán múlik, de megemlítem neki. Bár igazából engem sem
izgat.
Murphy földjeire csak azon az úton lehet eljutni, az meg biztosan a
miénk.
Hannah nem erőltette. Elvégre semmi köze hozzá, de ennek
ellenére izgatta a dolog. Patricknak komolyabban kellett volna vennie
Adrienne felvetését, de nem akart beleavatkozni, főleg azután, hogy
egy másik nő, Polly, egyszer már megpróbált benyomulni Conor
családjába, aki erre nagyon érzékenyen reagált.
– Na menjünk – szólalt meg Conor. – Töltsük valami
kellemesebbel a délutánt.

*
 A könyvek szerelmesei kevés látványosabb helyet tudnak
elképzelni a Trinity College Régi könyvtáránál. Hannah is csak
bámult, amikor meglátta a fából készült, hordóboltozatos
mennyezetet. A kétszintes épületben egyik galéria követte a másikat
könyvekkel teli polcokkal, amelyek végén olyan híres emberek fehér
márványból készült mellszobra állt, mint Szókratész, Platón vagy
Shakespeare, vagy az egyetem egykori kancellárjai, köztük
Wellington herceg, bár amikor Hannah elolvasta a róla szóló részt a
prospektusban, kiderült, hogy ő is Dublinban született. A központi
csarnokban, ahol a középkori kéziratokat állították ki, szinte tapintani
lehetett a csendet. Hannah azon tűnődött, milyen titkokat árulnának
el a könyvek, ha beszélni tudnának.
– Különleges, ugye? – mormogta a fülébe Conor, amitől Hannah
bőre megbizsergett.
– És gyönyörű!
– Gyakran jártam már itt, de soha nem tudom megunni.
– Nem csodálom. Én is elképzeltem, milyen érzés lehetett itt
tanulni abban az időben, amikor ezek a kéziratok készültek.
Kéz a kézben sétálták végig a kiállítás hatvanöt méterét, legalábbis
Hannah telefonján ezt az adatot közölte az egyik turisztikai weboldal.
Ez a kézen fogva dolog azt az érzést keltette benne, mintha igazi pár
volnának, ami tetszett neki, de egy picit ki is billentette az
egyensúlyából. Conor gyengéd volt, és körültekintő, és amikor
éjszaka szerelmeskedtek, mintha új dimenziók nyíltak volna meg
előttük. Talán azért, mert Hannah-ban először tudatosult igazán,
hogy milyen mélyek az érzelmei, vagy, de ezt csak remélni merte,
hogy talán a férfi érzései is elmélyültek iránta. Még nem beszéltek
arról, mi lesz, ha véget ér köztük a dolog. Fura érzés volt, úgymond,
határidős kapcsolatban lenni valakivel, és miközben Hannah az
évszázados könyvek gerincét nézegette, eltűnődött, mi lesz, ha eljön
az elválás pillanata. Örökre búcsút mondanak egymásnak? Minden
kapcsolatot megszakítanak? Vagy esetleg barátok maradnak?
Hannah számára teljesen új volt ez a terep, és fogalma sem volt arról,
mit ír elő a vonatkozó etikett. Ha beszélgettek is a jövőről, egy hétnél
távolabb sohasem néztek. Vajon küldenek majd egymásnak
karácsonyi lapokat, WhatsApp-üzeneteket? Bejelölik egymást a
Facebookon? Megadják egymásnak az e-mail-címüket? Nagyot nyelt.
Talán az lesz a legjobb, ha minden köteléket elvágnak, és gyorsan,
hatékonyan véget vetnek a viszonyuknak, gondolta.
Megfájdult a feje.
– Mintha mérföldekre járnál. Mire gondolsz? – kérdezte Conor, és
miközben tovább andalogtak a kiállított tárgyak között,
megszorította Hannah kezét. Egy hosszú sor felé tartottak, ide kellett
beállniuk, ha meg akarták nézni a Kellsi kódexet.
Hannah magára erőltetett egy mosolyt, bár elszorult a szíve
kergetőző gondolataitól.
– Csak azon tűnődöm, hogy ez a hely maga a történelem.
– Szöget üt az ember fejébe ez-az, ugye?
Hannah bólintott, és a tudata mélyére hessegette iménti
gondolatait. Igyekezett Conorra koncentrálni, aki számtalan kincset
mutatott neki, köztük Brian Boru eredeti hárfáját és az Ír Köztársaság
1916-os kiáltványát, majd lementek a földszintre, hogy megnézzék a
lenyűgöző Kellsi kódexet. Bár a teremnek sajátos atmoszférája volt,
Hannah csalódásként élte meg, hogy csupán kettőt láthattak az
eredeti oldalakból, bár egy felbecsülhetetlen értékű műtárgynál ennél
többre aligha lehetett számítani. Végül úgy döntött, hogy már csak a
Hosszú terem miatt is érdemes volt ellátogatni a Régi könyvtárba.
Kavargó gondolatokkal léptek ki a történelmet idéző termek
félhomályából a Library Square ragyogó napsütésébe, ahonnan a
College Streeten át elindultak a folyó felé.
– Számomra az egyik legérdekesebb dolog az egyetem
történetéből, hogy volt idő, amikor a hallgatók nem járhattak kard
nélkül az egyetemhez tartozó területeken. És mivel ezt a rendeletet
állítólag sohasem törölték el, tulajdonképpen ma is megbírságolható
az a diák, aki nem visel kardot. Van egy másik sztori egy titkos
borospincéről is, de nem tudom, mennyi benne az igazság, és egy
babona, amely szerint az a diák, aki elmegy a harangtorony alatt,
megbukik a vizsgán.
– Még jó, hogy nem itt jártam egyetemre.
– És így a rengeteg bónuszból is kimaradtál – mondta Conor, az
épületeket nézve.
– Honnan tudod? Csak nem ide jártál te is?
 – Dehogynem – felelte a férfi. – Mit gondolsz, miért lettem én a
család esze?
– Hűha! Ha belegondolok, hogy ugyanazokat a köveket koptattad,
mint Oscar Wilde, Samuel Beckett és Jonathan Swift.
– Nem hiszem, hogy akkor ez egyszer is eszembe jutott. Nem
érdekelt más, csak a fekete folyadék.
– A Guinness?
– Aha. És nem véletlenül. Sehol sem kapsz jobbat, mint itt. És
látod, máris bűntudatom van. Hagynom kellett volna időt arra, hogy
ellátogassunk a Guinness Storehouse-ba. A tetején lévő Gravity
Bárból csodálatos kilátás nyílik a városra. De a Mulligan’sben
bekaphatunk egy pintet. Aztán lemegyünk a folyóhoz, átsétálunk a
Ha’Penny Bridge-en a túlsó partra, megnézzük a dublini várat, aztán
visszamegyünk a szállodához az autóért.
– Muszáj lesz valamikor visszajönnöm Dublinba. Úgy érzem, hogy
még mindig csak egy apró szeletét láttam. – És abban a pillanatban
Hannah megígérte magának, hogy tényleg visszajön. Beleszeretett a
városba, a Merrion Square elegáns, György-kori átjáróiba, a Temple
Bar kedves, macskaköves, partiktól lüktető utcáiba, az egyetem
egyszerűségében is fenséges pompájába és a többi történelmi
épületbe.
Csak egy problémája volt. Nem tudta elképzelni, hogy Conor
nélkül térjen vissza.
 Huszonharmadik fejezet
– Milyen volt Dublinban?
Hannah ijedtében majdnem elejtette a csirkeetetéshez használt
vödröt.
– Adrienne! Jó reggelt. Nagyon… nagyon jó volt.
Conor elmondta Adrienne-nek, hogy együtt voltak? Erre igazán
nem számított.
– Én is úgy hallottam, hogy remekül érezték magukat – mondta
Adrienne, és megjelent az arcán a mindent tudó mosoly. – Conor
nem is lehetett volna lelkesebb.
Hannah érezte, hogy kigyúl az arca.
– Bár amint hallom, Patrick nem nyűgözte le. – Adrienne szája
kissé megfeszült. – Tudja, ősidők óta ő az ügyvédünk, én meg
nagyon hűséges természetű vagyok, mégis úgy gondolom, hogy ideje
lenne fiatalabb, lehetőleg helyben lakó jogi képviselő után néznünk.
Ha jól értem, maga ismeri Aidan Fitzpatrickot.
– Igen. Évfolyamtársak voltunk az egyetemen, és egy darabig
ugyanannál a cégnél dolgoztunk. Felkészült, szorgalmas és nagyon
alapos. És ha az ügyfeleiről van szó, akkor olyan szívós, mint egy
terrier.
– Jó tudni. – Adrienne tűnődve lehajtotta a fejét. – Persze
bűntudatom van Patrick miatt, de tudjuk, hogy egy ideje már nincs
benne a szíve abban, amit csinál.
– El tudom képzelni, és szerintem nem bánná, ha az ügyfelei nem
terelnék el a figyelmét a lóversenyről.
Adrienne nevetett.
– Ebben lehet valami. Bár annak, hogy el kellett menni hozzá egy-
egy megbeszélésre, volt azért előnye is. Az ember néhanapján eljutott
Dublinba. Szép, ugye?
– Ó, igen! Nagyon tetszett. Egész Írországot lenyűgözőnek
találom. – Hannah a horizontot nézte. A tyúkok úgy kapirgáltak a
lába körül, mint az üdvözlésére kirendelt delegáció. Volt valami
ebben a helyben, ami mélyen megérintette. Talán a lassúbb
életritmus, a közösséghez tartozás, az emberekből sugárzó melegség;
még az idegenekkel is úgy viselkedtek, mintha régi barátok
volnának. Otthon érezte magát ezen a különös helyen, és ahogy a
cakkos sziklaperemeken megtörő, fehéren fodrozódó hullámokat
nézte a mélykék tengeren, vagy a távolban lágyan hullámzó
domboldalt, olyan békét érzett, mint korábban soha. Tényleg nem
akart hazamenni.
Hangosan felsóhajtott.
– Nem tudom, hogy képes leszek-e elmenni innen. – Attila közben
türelmetlen kapirgálásba kezdett mellette; mint mindig, konyhai
hulladékot követelt magának, és Hannah, jó gazdasszony módjára,
oda is vetett neki egy maréknyit. Nagyon megszerette a hangos
hölgyeket, és napról napra többre értékelte a ragaszkodásukat. Bár
világéletében városi lány volt, úgy érezte, ide tartozik.
– Hát akkor maradjon itt – mondta Adrienne. Mintha az olyan
könnyű volna.
Hannah rámeredt.
– Nem tehetem. – A kapirgáló tyúkot figyelte: a szárnyas szinte
reszketett a mohóságtól.
– Nem, persze hogy nem – felelte élénken bólogatva Adrienne,
majd kissé önelégült hangon hozzátette: – Kivéve, ha mégis maradni
akar.
A szavak úgy érték Hannah-t, mintha gyomorba vágták volna.
Egy kicsit meg is szédült. Ezzel a rövid mondattal Adrienne
tulajdonképpen ripityára zúzta azokat a jól felépített, biztos alapokon
nyugvó védőfalakat, amelyekkel körülvette magát, majd úgy szórta
szét a darabkákat, mint a tyúkoknak a magvakat. Hannah
idegességében húzogatni kezdte a talpát a gabonaszemeken, mert így
legalább nem kellett felnéznie, és közben igyekezett rendbe szedni a
gondolatait.
– Ha nagyon akar valamit az ember, az többnyire sikerülni szokott
– folytatta szokatlanul éles, már-már türelmetlen hangon Adrienne.
Vajon, tűnődött Hannah, ez akkor is igaz, ha meg akarjuk
szerettetni magunkat valakivel? A gondolat úgy cikázott ide-oda a
fejében, mint a villám. Felnézett, és elkapta Adrienne pillantását.
Ennyire átlátta volna a helyzetet? És az a „többnyire” azt jelenti, mint
egy szerződésen az elállási záradék? Hannah azon kezdett
töprengeni, hogy vállalhat-e ekkora kockázatot. És mit szólna Conor,
ha közölné vele, hogy itt szeretne maradni? Könnyen hihetné, hogy
akar tőle valamit. És akar? A kajakozás utáni éjszakán a férfi elég
nyilvánvalóvá tette, hogy bármi legyen is köztük, annak szavatossági
ideje van. És ha még sincs? Vagy tucatszor próbálta felidézni azt a
pillanatot a bárban, amikor úgy tűnt, hogy Conor mondani szeretne
valamit. Vajon az befolyásolta volna a kapcsolatukat? Vagy ő az,
akinek túl messzire szaladtak a gondolatai?
Adrienne egy darabig szintén a tájat nézte, és úgy tűnt, egyikük
sem akarja megtörni a csendet. Végül Hannah-hoz fordult.
– Amikor idekerültem, és a férjem megértette, hogy semmit sem
akarok annyira, mint ezt – mondta, széles karmozdulattal körbe
mutatva a földeken –, őrültnek hitt. – Próbált a kedvemben járni, és
egy idő után belátta, hogy tényleg ezt akarom. Mert nagyon akartam.
A földet, az életmódot, amit örökségül szeretnék hagyni a
családomnak. Igen, rengeteget kellett dolgozni, és minden sokkal
nehezebb lett, miután ő elment, de nem adtam fel. Áldozatokat
hoztam, biztos van, aki azt mondaná, hogy néha a gyermekeim
rovására, de egyiknek sem kellett szeretet nélkül felnőnie. Lehet,
hogy nem én voltam a legjobb anya a világon, de önző módon
megnyugtatott, hogy nekik vannak a legjobb nagyszüleik. És
megépítettem nekik azt az örökséget, amelyért annyit harcoltam. Az
lett belőle, amit akartam, és én hoztam létre, majdhogynem egyedül.
Ha tényleg itt akar maradni Írországban, mi tarthatja vissza?
Adrienne nem engedte el Hannah tekintetét, aki felszegett állal
farkasszemet nézett vele. Tucatnyi ok tolakodott a nyelvére, miért
nem maradhat, de megszólalt benne egy hang, az új, írországi
énjének a hangja, és nem tágított.
Miért ne maradhatnál itt? Hannah végignézett a farmon.
Gyönyörűnek találta.
– Ha akarna, biztosra veszem, hogy találna magának munkát. Még
akár szakácsot is faraghatnánk magából.
Adrienne hangjába annyi kétkedés vegyült, hogy Hannah
elnevette magát.
– Adrienne, ez nagyon kedves felvetés, de maga ugyanúgy tudja,
mint én, hogy sohasem lesz belőlem szakács. Ne értsen félre,
rengeteget tanultam már eddig is, és kezdem magaménak érezni a
gondolkodását az ételekkel és az eredetükkel kapcsolatban, de
hiányzik belőlem a maga szenvedélye, Jason ügyessége, Fliss
elszántsága, vagy Alan és Meredith ételek iránti szeretete. És…
bármennyire élvezem az ittlétet, nagyon fontos számomra a
munkám… – Elhalt a hangja.
– De tudna itt élni?
Hannah beharapta az ajkát. Mi tartja vissza?
– Nagy… nagy kockázatot vállalnék, ha itt maradnék – mondta
végül.
– Valóban? – kérdezte Adrienne. – Mit veszítene?
Hannah arca megrándult, de hálás volt Adrienne egyenes
kérdéseiért. Tényleg, mit veszíthetne? A lakását, ahová csak aludni
jár? Az állását? Csak az előző évben több mint tízszer
megkörnyékezték különféle fejvadászok, és Aidantől is kapott
állásajánlatot. Rövid távon mindenképpen be tudna állni a gyermeket
váró Sorcha helyett. Egyre inkább gyökeret vert a fejében a gondolat.
Nincs semmi, ami visszatartaná. Bárhová mehet, ahová csak akar.
És akkor miért ne Írországba? Miért ne Kerrybe?
A gondolat úgy csapkodott a fejében, mint egy tünékeny pillangó,
amit az ember nem mer megérinteni, nehogy letörje a szárnyait. Na
de ott volt még Conor. Vajon hogy reagálna arra, ha Hannah úgy
dönt, hogy marad?
– Ó, de elszaladt az idő! Mennem kell, máskülönben nem tudom
megnézni, hogy boldogul Jason az imádott disznóival. Ha nem
kellene visszamennie, hogy megmutassa a főnökének, mire képes,
hajlanék rá, hogy itt fogjam. Nem hittem volna, hogy így lesz, de
kifejezetten ért ahhoz a röfögő népséghez. De neki küldetése van,
amit muszáj teljesítenie. Egy nap híres séf lesz belőle. Ezt súgja
minden porcikám. – Elmosolyodott, aztán szapora léptekkel elindult,
de pár lépés után megállt. – Gondolkozzon a maradáson! Vegye
számba, hogy mit nyerne, és mit veszítene vele – mondta azzal a
titokzatos mosolyával, majd elsietett.
– Nos, ezzel aztán sokat segített – mondta Hannah Attilának,
miközben elhessegette. A tyúk hangos kotkodácsolásba kezdett, és
mielőtt továbbállt volna, vaskos csőrével még belekapott Hannah
lábába, majd a társait kezdte csipkedni, mert volt képük felkapkodni
előle a brokkolidarabokat. Hannah előhúzta a zsebéből a telefonját, és
felhívta Aidant.
 Huszonnegyedik fejezet
– Jól vagy, Hannah? – kérdezte ebéd közben Meredith.
Hannah arca megrándult.
– Jól. Csak nagyon foglalkoztat valami. – Olyan érzése volt,
mintha az írországi Hannah teniszmeccset játszott volna a fejében az
angliai Hannah-val, és a kérdés pillanatában az írországi énje állt
nyerésre. Játszma- és mérkőzéslabdája volt, és kész őrületnek tűnt, de
ha megszerzi a pontot, Írországban marad.
Aidan még csak meg sem kérdezte tőle, mennyire komoly az
állásra vonatkozó kérdése.
– Igen, igen, igen! – Szó szerint ezt mondta, és még megkérdezte: –
Mikor húzod ide a seggedet, hogy megbeszélhessük a részleteket?
Még arról is biztosította Hannah-t, hogy a két jogrendszer sok
vonatkozásban teljesen egyforma, hiszen 1922 előtt rakták le az
alapjait, amikor Írország még az Egyesült Királyság része volt.
– Kicsit mintha szórakozott lennél. Legalábbis ez volt a
benyomásom, amikor betetted a hűtőbe a lisztet – nevetett Meredith.
– Ilyesmit én is szoktam csinálni, de én a hőhullámra fogom, amihez
te még fiatal vagy. Persze te sem fogod elkerülni – tette hozzá egy
fintor kíséretében.
– Hm… – dünnyögte Hannah, de közben azon tűnődött, mit
vehetne itt a manchesteri lakása árából. Tarthatna tyúkokat.
Lehetnének zöldségágyásai, meg fűszernövénykertje.
Mégis mióta akart fűszernövénykertet?
És vajon mit gondolna Mina? Még fel sem tette magában a
kérdést, máris ostobának minősítette. Mina teljes szívvel támogatná.
És Aidan lelkes reakciója már különben is megacélozta az idegeit.
Persze azért volt még benne némi ellenállás, ami a gyomrát
markolászta. Mi lesz Conorral? Mit fog szólni? Enyhe rosszullét fogta
el, ahogy megpróbálta elképzelni a férfi reakcióját. Örülne? Vagy
inkább megdöbbenne? És ami a fő kérdésnek tűnt: akarja-e majd
akkor is? Mert mi lesz, ha nem? Vajon képes lesz Kerryben maradni,
ha kiderül, hogy nem kell a férfinak? Conor az első pillanattól
időkorlátok közé szorított afférként kezelte, ami köztük volt. Vajon
kényszerítésnek fogja érezni, ha Hannah közli vele, hogy Írországban
marad? Hiszen azzal gyakorlatilag megváltoztatja azokat a
szabályokat, amelyekben megállapodtak.
Amikor aznap délután, még mindig szürke ködben tapogatózva
visszatért a házba, Conor már várta. Szélesen vigyorgott, olyan
benyomást keltve, mintha meglepetéssel akarna előrukkolni.
Hannah reszketegen visszamosolygott rá. Tudta, hogy beszélnie
kell a férfival, csak azt nem tudta, mikor jön el a megfelelő pillanat.
– Jó napod volt? – kérdezte Conor. – Nagyon korán végeztetek.
– Mivel állítólag mind nagyon jól dolgoztunk, és mert már
elkezdődtek a szüreti mulatság előkészületei, Adrienne ebéd után
elengedett bennünket. Úgy tűnik, nagy eseménynek nézünk elébe.
A másnap estére tervezett ünnepi vacsora egyben azt is jelentette,
hogy egész nap főzni fognak, mivel a főzőiskola is kivette a részét az
ételek készítéséből.
– Ez az év fénypontja – felelte Conor. – Gyakorlatilag a Byrne
család külön hálaadási ünnepe. Talán hallottad, hogy a nővérem
kifejezetten ezért repült haza az Államokból. Én sem hagytam ki
soha. – Nyelt egy nagyot. – Mindig ugyanazon a héten tartjuk,
amelyen Niamh megszületett, és amelyen a papám meghalt. –
Megköszörülte a torkát, és szomorkásan elmosolyodott. – Ilyenkor
még Fergus is levágatja a haját, és rendes inget vesz fel a pólója
helyett.
Hannah a legszívesebben magához vonta volna a férfit egy
vigasztaló ölelésre, de nem tudta, hogy fogadná. Eddig fel sem
merült benne, hogy az eseményt különleges alkalomhoz kötnék, és
azt sem gondolta végig, mekkora szerencséje van, hogy a részese
lehet.
– Ezt nem tudtam. Sajnálom.
– Honnan tudtad volna? Anya minden évben ezzel rója le a
kegyeletét apa iránt. A maga sajátos módján így akarja megmutatni
neki, hogy mi az, amit elért. A régi tanítványok közül is sokan
eljönnek, bárhol élnek is a világban. De bárkit örömmel fogadunk, aki
valaha megfordult nálunk. Amikor utoljára megnéztem, úgy láttam,
hogy eddig hetvenöten fogadták el a meghívásunkat. Az asztal az
egész üvegházat végig fogja érni. Nem mindennapi látvány lesz.
– Hetvenöt meghívott!
 – Ez Byrne-szemmel nézve nem sok. Ha összeadnánk az utóbbi
pár évtized vendégeit, biztosan elérné az ötezret a számuk. –
Magabiztosan Hannah-ra mosolygott. – És ilyenkor mindenki beáll
segíteni. Bevallom, hogy számomra ez az év legkedvesebb eseménye.
Olyan, mint a karácsony, összegyúrva az összes többi ünneppel.
Nincs semmi, amihez fogható. – A férfi szemének különös csillogását
látva megértette, hogy tényleg különleges eseményben lesz része, és
ezt ígérték a szívből jövő szavak is.
– Megtiszteltetés, hogy én is itt lehetek. Conor elvigyorodott.
– Csak nehogy csalódás érjen. Ne feledd, hogy hozzánk hasonlóan
te is végig fogod dolgozni a napot. Anya nem bolond. Ki fogja
használni az ingyen munkaerőt, annál is inkább, mert nem fogtok
neki nemet mondani, hiszen mostanra teljesen elvarázsolt benneteket
Killorgally.
Hannah elnevette magát.
– Így igaz.
– Tényleg csodálatos este lesz. Majd meglátod. Nincs kedved
kinyújtani kicsit a lábadat? – kérdezte könnyedebb témára váltva
Conor.
Hannah megmozgatta a vállát. Annak ellenére, hogy a nap nagy
részében talpon volt, a délutánja meg elég kétségbeejtően sikerült,
úgy vélte, jót fog tenni egy parti séta. Ami egyben remek apropónak
kínálkozott ahhoz is, hogy elmondja Conornak, mire jutott. Elvégre a
férfi is visszajött, és miért? Mert szeret itt élni. Bizonyára meg fogja
érteni, hogy Hannah is beleszeretett ebbe a csodálatos környezetbe.
Pedig fura módon eddig egyszer sem ötlött fel benne, hogy tetszene
neki a tengerparti élet, most meg nem tudott volna ennél jobbat
elképzelni.
– De. Van – felelte lelkesen. – Most? – biccentette az esőcseppes
ablakok felé.
– Vagy várjunk egy kicsit?
– Most – válaszolta Conor.
– Rendben. Legalább nem lesz senki a parton.
– Nem a partra megyünk – mondta a férfi, és titokzatosan
elmosolyodott.
 – Nem? Hát hová? – kérdezte a szemöldökét összehúzva, kissé
csalódottan Hannah. Egy dolog, hogy megszerette a helyet, de attól
még a szokások rabja maradt; csak úgy vaktában nem szeretett
elindulni sehová.
Conor, nagyon elégedetten önmagával, elvigyorodott.
– Meglepetés.
– Tudod, hogy nem szeretem a meglepetéseket.
– Ezt szeretni fogod. – Elhallgatott, és kihívóan felszegte a fejét. –
Ha nem csal az emlékezetem, a múltkorit is eléggé szeretted.
– De csak miután túljutottam a sokkon.
– Gyere. Hozz kabátot is. Úgy tűnik, hamarosan leszakad az ég.
– És ez? – mutatott Hannah a szürkén gomolygó felhőkre.
– Ez semmi. Épphogy szemerkél egy kicsit.
Hannah vágott egy grimaszt. Már volt alkalma megtapasztalni a
különbséget eső és eső között, a szemerkéléstől az ablakot verő
variációig; az írek meg mindig pontosan tudták, hogy mikor milyen
fajta égi áldásra számíthatnak.
Vízálló dzsekikben vágtak neki a hegyoldalnak a farmház mögött.
Átmentek egy szürke kőfalakkal körülvett széles, zöldellő mezőn. Ez
is olyan látvány volt, amihez már hozzászokott, mégsem tudott
betelni vele. Mérföldes hosszúságúak is voltak a különös kőkerítések
között. Találomra egymásra dobált könyvhalmokra emlékeztették,
amelyekben valami csodálatos módon tökéletesen illeszkedtek
egymáshoz az elemek, hosszú, egyenes vonalakat alkotva a végtelen
földeken, alkalmazkodva a felszín egyenetlenségeihez, hogy aztán
eltűnjenek a kora esti párás szürkületben. A felületeket borító mohán
milliónyi apró gyöngyként ragyogtak az esőcseppek. Bár nem volt
hideg, Hannah lehajtotta a fejét, és a lépteire koncentrált, nehogy
megcsússzon a felázott talajon.
Egyszer csak Conor megrángatta a kezét.
– Hát itt vagyunk.
Ahogy Hannah felnézett, egy nagy, szürke kőépületet látott,
amelynek az egyik oldalát szinte teljes egészében egy hatalmas
panorámaablak alkotta, vadonatúj fakeretekkel.
– Ezen dolgozol mostanában? – kérdezte kalimpáló szívvel.
 – Igen – felelte Conor elkomolyodva, majdhogynem bizalmatlanul.
– Gondoltam, talán szeretnéd látni.
– Igen. Nagyon – mondta Hannah. Olyan lehet ez Conornak,
gondolta, mintha egy tojásból frissen kibújt, törékeny madárkát
helyezne valaki kezébe. Egy ilyen pillanatban mégsem oszthatta meg
vele azt, amit egész nap tervezett, nevezetesen, hogy maradni akar.
A férfit követve megkerülték a házat, és megálltak előtte, ott,
ahonnan egy kavicsos ösvény indult, Hannah feltételezése szerint a
szomszédos völgyben álló farmház felé. Elmosolyodott.
– Nincs is messze, mégsem lát rád a család.
– Pontosan. – Conor a lányra kacsintott, majd felvezette a sokat
látott cseréptető alatt megbúvó, csinos kis verandára, amelyről a
robusztus bejárati ajtó nyílt. El tudta képzelni pár év múlva,
virágokkal befuttatott oszlopokkal. Conor kinyitotta az ajtót. Belépve
Hannah egy kőborítású előszobában találta magát. Kanyargós, nyitott
falépcső vezetett az első emeletre, ahol egy hosszú galériával felezték
meg a magas mennyezet alatt a teret.
– Hűha! Nem akármilyen bejárat! – mormogta Hannah felfelé
bámulva.
Ámulatba ejtette az egész csodálatos teret kitöltő fény.
– Tetszik?
– Mi az, hogy! Imádom! Fantasztikus! – lelkendezett beljebb lépve
a lány, amint cikázó szemmel megpróbálta bejárni az
egyszerűségében is lenyűgöző osztatlan tér minden szegletét. A
helyiség domináns része a reggeliző pulttal felszerelt, hatalmas
konyharész volt az egyik oldalon, míg a másikon, a nappalinak szánt
részben a kívülről már megcsodált panorámaablak zárta le a teret,
elképesztő kilátást nyitva a tenger felé. Még nem voltak bútorok, de
Hannah szinte látta a berendezést: L alakban beállított, hosszú,
keskeny kanapékat a már meglévő kandalló előtt. Lehajolt, és
megérintette a mézszínű padló széles deszkáját, és miközben
végighúzta az ujját az egyik barázdán, felnézett a tetőt tartó, A-t
formázó gerendázatra. El tudta képzelni, hogy ott vannak: Conor főz,
ő pedig maga alá húzott lábbal olvasgat a kanapén a pattogó tűz
mellett. Szinte hallotta az ablakot verő eső kopogását, és látta, amint a
szél felkorbácsolja a haragos tenger hullámait, de mégsem fázott,
mert körülölelte a helyiség melege.
A szíve belezsibbadt az ábrándozásba; hirtelen semmit sem akart
annyira, mint azt, amit behunyt szemmel elképzelt magában. De
kockára teheti a szívét és az addigi életét? Van esély rá, hogy az
iménti álom valósággá váljon? Mégiscsak szóba kellene hoznia, hogy
itt akar maradni. Harapdálni kezdte a száját. Mi a legrosszabb, ami
történhet, ha kitárulkozik? Legfeljebb azt fogja mondani, hogy nem osztja
az érzéseidet, te buta, kiáltotta a tudata mélyéről az okoskodó kis hang,
az, amelyik szeretett ilyenkor az előtérbe tolakodni. Mégsem bírta
rászánni magát, hogy megszólaljon. Inkább a férfi derekára fonta a
karját.
– Ez hihetetlen. Ez a gyönyörű tér. Pontosan olyan, mint
amilyennek megrajzoltad. Igazán elégedett lehetsz.
– Az vagyok, de jó mindezt mástól is hallani.
– Még a mamádnak sem mutattad meg? – Hannah el sem tudta
képzelni, hogy sikerült Conornak távol tartani a háztól Adrienne-t.
A férfi elnevette magát.
– Nem. Nem mintha nem akarta volna megnézni. Le kellett
takarnom egy kartonnal az ablakot, hogy ne tudjon belesni. Nem
akartam, hogy bárki lássa, míg be nem befejezem, de gondoltam,
hogy veled… Hogy is mondjam… Valahogy helyénvalónak tűnt,
hogy megmutassam. Mivel már nem leszel itt, mire elkészül.
– Miközben ezt mondta, felszínesen elmosolyodott, és eltolta
magáról a lány kezét. Ennyi erővel a bordái közé is rúghatott volna.
Mégis meg kell mondanom neki, hogy elfogadtam Aidan
állásajánlatát, gondolta Hannah legyőzötten. A végén, ha nem
vigyáz, még más úton jut el hozzá a hír. Errefelé nagyon gyorsan
terjedt a legjelentéktelenebb pletyka is.
Minden erejét összeszedve igyekezett leplezni az érzéseit,
miközben a férfi végigvezette a házon. Szerencsére a legtöbb
helyiségen még rengeteg munka volt. Némelyiken még a
gipszkartonozást sem végezték el, így látni lehetett a falból kilógó
elektromos kábeleket, és a legtöbb radiátorhoz is hozzá kellett még
kapcsolni a mellettük várakozó rézcsöveket. Ez azt jelentette, hogy
Hannah-nak nem kellett túl nagy lelkesedést mutatnia, amikor a
gyomra csomókban volt. A nagy hálószoba azonban majdnem
teljesen kész volt. Sarokablakából a tengert lehetett látni a mögötte
elnyúló hegyvonulattal, és ez a kilátás megint csak fokozta benne a
vágyakozást. Az ágyból szintén rá lehetett látni a tengerre, és nem
volt nehéz elképzelni, hogy a Velux tetőablakokon keresztül éppen az
ágyban fekvőt simogatják majd a nap beáramló sugarai. A szobához
tartozó zuhanyozó egyszerű, krémszínű csempéi részben már a falon
voltak, részben még leragasztott dobozokban várták a habarccsal
együtt, hogy csatlakozhassanak a többiekhez.
– Aztán nehogy valami pornós trükkökkel próbálkozz idebenn –
jegyezte meg viccelődve, bár a torka elszorult, miközben megcsodálta
a csillogó csempét.
– Nem, bár ha te is benne lennél, talán megadnám magam.
– Engem aggasztana, hogy közben valami bajom esik. Nem
örülnék, ha a végén fugakereszteket kellene kihúzogatni a
fenekemből. – Próbált vicces lenni, noha percről percre feszesebbnek
érezte a gyomrában a csomókat.
– És hideg is van. Még nincs kész a fűtés. Ezen a héten kerül a
helyére a bojler – tette hozzá Conor.
– Mikor gondolod, hogy beköltözöl?
– Hivatalosan október végére lesz beköltözhető állapotban. Már
nincs túl sok munka – a konyhából például csak a hűtő meg a
tűzhelyek hiányoznak –, így akár korábban is megtörténhet a
költözés, bár akkor együtt kell élnem a káosszal.
Hannah szíve elszorult a gondolatra, hogy Conor esetleg
kiköltözik a közös házukból. Ez már a kapcsolatuk végét jelezte
volna. Amire még nem állt készen. Végighúzta a kezét a
lépcsőkorláton, részben azért, mert élvezetesnek találta a tömör tölgy
simaságát, részben pedig azért, mert úgy érezte, hogy meg kell
kapaszkodnia. Semmit sem veszíthetett, és mégis… mindent.
– Conor – inkább lehelte, mint mondta, aztán csak azt vette észre,
hogy kibuggyannak a szájából a szavak. – Azon gondolkodom, hogy
itt maradok.
– Itt maradsz? – A férfi körbepillantott a gyönyörű előszobán,
aztán megmerevedett. Hannah látta, hogy bezárkózik. Erre utalt a
hirtelen megmerevedő test, az ökölbe szoruló kéz, a feszes áll.
Ezekben a gesztusokban minden válasz benne volt.
Hannah bólintott, ezúttal idegesen, és magában azt kívánta, bár
jobban átgondolta volna a mondandóját. Jobb lett volna, ha
begyakorol egy szöveget, rendesen felsorakoztatva az érveit. Hirtelen
eszébe jutott egy régi angolóra, amelyen heves vitát folytattak arról,
hogy miben változtak meg Elizabeth Bennet érzései, amikor először
látta meg Darcy otthonát, Pemberlyt. Amikor átfutott rajta, hogy
milyen élete lehetne abban a környezetben.
Aztán arra gondolt, hogy ki kellett mondania. Nem azért, mert
annyira szépnek találta a házat, hanem mert nem tudta elképzelni a
további életét Conor nélkül. A gondolat, hogy a férfi itt marad, ő meg
elmegy, felért egy ökölcsapással.
– Kaptam egy állásajánlatot.
– Hadd találjam ki. Adrienne-től.
– Igen, tőle is, de…
– Eddig egyszer sem említetted. Vajon miért? – kérdezte Conor,
vontatottan, gőgösen. – Ne válaszolj, tudom. Fel akarsz sorakozni a
tanítványai közé. – Megrándult a szája. – Megláttad a fényt, és úgy
döntöttél, hogy neked is kell belőle. Miért nem vagyok meglepve?
– Egyáltalán nem erről van szó. – Nem mintha nem lett volna rá
hatással mindaz, amit Adrienne az ételekről és a fenntarthatóságról
tanított nekik, de ettől még nem borult az asszony lába elé.
– Szóval maradni akarsz.
– Igen, de…
– És Adrienne szakácsot farag belőled. Mintha másokkal
kapcsolatban is hallottam volna már ugyanezt. Ugye tudod, hogy
állandóan ezt csinálja? Kiválaszt magának valakit a nagy feladatra.
Csakhogy… – A férfi szája ismét megrándult. – Te nem vagy
alkalmas erre. Nincs meg benned a kellő motiváció. Nem kellene
anyára hallgatnod, mert sohasem lesz belőled szakács.
Ha nem hangzik el ez az utolsó, kedvesnek semmiképp sem
nevezhető megjegyzés, Hannah talán megőrzi a hidegvérét, és képes
nyugodtan, civilizáltan folytatni a beszélgetést. De a férfi szavaiból
csöpögő gúnytól és a minden alapot nélkülöző feltételezéstől elszállt
az agya. Nem szokott indulatosan reagálni, de voltak dolgok, például
az igazságtalanság és a méltánytalanság, amelyekre azonnal ugrott,
és tűzokádó sárkánnyá változott. Érezte, hogy elvörösödik, ami
helyénvaló volt, hiszen vad fortyogásba kezdett a vére, és önálló
életre kelve megfeszültek az ujjai, mert olthatatlan vágyat éreztek,
hogy a férfi önelégült, mindent tudó arcába csapjanak. Semmit sem
tudott ez az ember. És ami ennél is fájdalmasabb volt, egyáltalán nem
ismerte őt. Nem tudta, hogy őt nem ilyen fából faragták. Hogy
sohasem a rövidebb utat választotta, és nem húzott hasznot másokból
azért, hogy neki könnyebb legyen. Így ahelyett, hogy felvilágosította
volna a férfit, haragjában úgy döntött, higgyen, amit akar. Akár fel is
dughatja magának.
– Te ostoba, pofátlan, arrogáns, beképzelt futóbolond!
Az arca továbbra is égett, és bár megint csak nem gondolta végig a
szavait, semmi máshoz nem fogható elégedettséggel töltötte el, hogy
kimondta, főleg amikor Conor arcát meglátta. Akkor sem vághatott
volna döbbentebb képet, ha pofon csapják egy döglött hallal.
– Minek neveztél?
– Szerintem hallottad. Arrogáns futóbolondnak. És tudod, miért?
Mert az vagy. – És mivel már amúgy is túl messzire ment, örömtelen
nevetéssel hozzátette: – És én még azt hittem, hogy szerelmes vagyok
beléd!
Amint kimondta ezeket a szavakat, rájött, hogy nagy hibát
követett el.
– Szerelmes vagy belém. És ezért Írországba kell költöznöd, hogy
tovább építsd velem a Byrne-dinasztiát. Mintha ezt is hallottam volna
már korábban. – A lányra meresztette vérben forgó szemét. – És
amilyen ostoba vagyok, már-már majdnem beléd szerettem.
– Nos, akkor nagy szerencse, hogy nem így történt – vágta oda
Hannah olyan megvetéssel, ami büszkeséggel töltötte el, majd sarkon
fordult, kivágta az ajtót, és öles léptekkel elindult a kavicsos
ösvényen vissza, a farmház felé. Nem érdekelte, hogy követi-e Conor,
vagy sem. A dublini hétvége után azt hitte, hogy ennél több van a
kapcsolatukban. Persze ő pont olyan futóbolond, mint a férfi.
 Huszonötödik fejezet
Adrienne Byrne tudta, hogy kell partit adni. Amikor másnap
reggel összegyűltek a konyhában, tíz különböző lista várakozott
kiosztásra a munkaasztalán.
– Lássuk csak – kezdte. – Csoportokban fognak dolgozni. Jason és
Fliss, maguk másodszakácsok lesznek mellettem itt, a konyhában.
Alan és Meredith szintén itt marad, csak Conor mellett. Izzy és
Hannah a terítésnél segédkezik az üvegházban, de álljanak készen,
hogy esetleg más feladatokat is meg kell oldaniuk.
Hannah megkönnyebbülten felsóhajtott, és megdörzsölte égő
szemét. Nem látta Conort azóta, hogy elviharzott a félkész házból.
Nyolckor lefeküdt, de egyfolytában hegyezte a fülét, várva, hogy a
férfi visszatérjen, és közben újra meg újra lejátszotta magában a
beszélgetésüket. Még mindig émelygett attól, hogy ilyen rosszul sült
el az egész. Pedig ő nem tett mást, csak próbált becsületesen eljárni.
Ha eltitkolja az érzéseit, vagy hazudozni kezd arról, mik a tervei a
jövőben, nem változtatott volna semmin, csak elodázta volna a
befejezést.
Amikor Conor kilenc óra körül visszatért a házba, Hannah
lélegzet-visszafojtva hallgatta a szobájából a lépteit. Nem húzta a
fejére a takarót, de folyamatosan imádkozott magában, nehogy a
férfinak eszébe ne jusson bekopogni. És közben nagyon szerette
volna, ha megteszi…
– Huh… – Izzy megkönnyebbülése majdnem akkora volt, mint
Hannah-é. – Már féltem, hogy nekem kell főzni ezeknek a híres
embereknek.
Hannah bólintott. Az ő legnagyobb félelme az volt, hogy reggel
oda kell állnia Conor elé, de természetesen ő is nagyon örült, hogy
nem főzéssel kell hozzájárulnia a nap sikeréhez. Bár rengeteget javult
az utóbbi pár hétben, a tálalása még mindig elég rémes volt, és
természetesen közel sem volt annyi ainitása a főzéshez, mint
Jasonnek vagy Flissnek. Nekik tényleg jó esélyük volt rá, hogy
sztárséfek legyenek. Meredith és Alan nagyon jó szakács volt, de
közel sem volt bennük annyi ambíció, mint a másik kettőben, bár
Meredith csodálatosan tudott tálalni, és mint gyakran mondogatta,
szerette csinosítgatni az asztalt. Hannah és Izzy végre kompetensnek
nevezhette magát, de legfeljebb mosogató lehetett volna egy
Michelin-csillagos étteremben. Nem úgy a két fiatal. Így Hannah-nak
semmi kifogása nem volt az ellen, hogy ő legyen a nap lóti-futija.
Miután Adrienne kiadta délelőttre az utasításokat, Hannah és Izzy
átcipelte a hófehér, ropogós abroszokat a gyümölcsöskert közepén
lévő üvegházba, amely gyakorlatilag választóvonal volt az alma- és a
körtefák között. Az egész ötvenlábnyi területet gyepesítették, ahol
egy hosszú sor kecskelábú asztalt állítottak fel.
Bár az ég borús volt, és zivatarokat ígért, fülledt volt a levegő, így
az üvegház összes ablakát kinyitották, és bekapcsolták a
ventilátorokat.
– Hűha, ez nem semmi lesz – dünnyögte Izzy, amint az abroszokat
magához szorítva végignézett az üvegházon.
– Ah, hát itt vannak, lányok! – mondta Bridget, aki pávakék
overalljában, napsárga sállal a feje körül kicsit úgy nézett ki, mint egy
Little Mixnek3 csápoló nagymama. – Máris nekilátunk megteríteni az
asztalt, hetvenöt személyre. – Fogott néhány abroszt, az egyiket egy
pillanat alatt szétrázta, és meglengetve, mint szél a vitorlát, már rá is
terítette az egyik asztalra. Hannah és Izzy az asszony mozdulatait
utánozva ugyancsak munkához látott, és rövid időn belül minden
asztalra abrosz került.
– Remek. Most következnek az asztaldíszek. Jöjjenek velem! –
Bridget anélkül, hogy lassított volna a tempóján, keresztülmasírozott
a fűszernövénykerten, majd az udvaron, és meg sem állt a farmház
konyhájáig.
– Valakik nagyon szorgalmasak voltak – jegyezte meg Hannah,
amikor a konyhába lépve megpillantotta a fenyőasztalon
üvegvázákban elrendezett, erdőnyi vadvirágot.
– Franklin és Niamh műve. Már hajnalban nekiláttak a szedésnek.
Látják? Gyűszűvirág, sövénypetrezselyem, vadmimóza, veronika…
Gyönyörűek, ugye? – mutatott Bridget a magas, sötét rózsaszínben,
fehérben, sárgában és a legbájosabb kékben pompázó virágokra. –
Minden asztalra kerül egy csokor, ahogy gyertya is – biccentett a
pultokon előkészített befőttesüvegek felé, amelyek mindegyikében
vaskos, fehér gyertya állt. – Azok, amelyeknek füle is van, a
fényfüzérek között elhelyezett fémkampókra kerülnek. –
Elmosolyodott. – Fényfüzérben nagyon jók vagyunk.
Közben előhúzott az asztal alól két hatalmas ládát, és segített
elhelyezni bennünk a virágokat. Öt forduló kellett ahhoz, hogy
mindet átvigyék az üvegházba, beleértve a gyertyákat is. Hannah
érezte, hogy a homloka izzadságban úszik, de nem ez bosszantotta,
hanem az, hogy közben Conor körül forogtak a gondolatai.
– Jól vagy? – kérdezte Izzy.
– Igen, persze.
– Biztos? Egyfolytában sóhajtozol.
– Tényleg? – kérdezte Hannah, és remélte, hogy nem árulja el a
hangja a rosszkedvét, sőt még egy mosolyt is sikerült az arcára
varázsolnia. – Nehezebbek ezek a cuccok, mint gondoltam,
valószínűleg ez lehet az oka.
– Hm… Én akkor is inkább ezt a kulimunkát végzem, mintsem
hollandi mártást készítsek hetvenöt ember számára – motyogta Izzy
az üvegházba lépve, ahol a kertészek már nekiálltak felhelyezni a
több mérföldnyinek tűnő fényfüzéreket.
– Én is – értett egyet Hannah. – Amúgy sem lesz belőlem szakács.
– Ezt ő kijelenthette magáról, de Conor nem. A férfi szándékosan
sértegette, ami még mindig fájdalommal töltötte el. De még így sem
bírta száműzni a gondolataiból, és elég volt csak rágondolnia, a szíve
minden alkalommal ezer darabra tört.
– Akartál te valaha is szakács lenni? – kérdezte Izzy. – Én csak meg
akartam tanulni az alapokat, nehogy véletlenül megmérgezzek
valakit. És hogy el tudjam készíteni, amit kérnek tőlem.
Hannah elnevette magát.
– Dehogy. Az én célom csupán annyi volt, hogy képes legyek
eligazodni a konyhában.
– Nos, most már sokkal többet tudsz. – Izzy az egyik karjára tette a
ládáját, és asztaltól asztalig lépve mindegyikre letett egy üveg
virágot, míg a nyomában járó Hannah a gyertyákat helyezte el a
virágkompozíciók között.
– Írországban maradok – jelentette ki Hannah a maga számára is
váratlanul. Izzy majdnem fellökött egy vázát, amikor meglepetésében
megpördült.
Ú
 – Úgy érted, örökre?
– Igen.
– Fantasztikus. Mit fogsz csinálni?
– Talán emlékszel, hogy meséltem neked az egyik barátomról,
Aidanről. Korábban együtt dolgoztunk Angliában. Nos, állást ajánlott
nekem, én meg… – Hannah érezte, hogy megrándul az arca. – Azt
mondtad egyszer, hogy nem vagyok romantikus alkat, de Írország
tett róla, hogy az legyek. – Letette a gyertyát, és az ablakon túl
elnyúló táj felé intett. – Nem tudom elképzelni, hogy ne lássam többé
ezt. A gondolattól, hogy visszamenjek dolgozni a városba egy
toronyházban lévő irodába, elfog a klausztrofóbia. Ami fura, mert
mindig szerettem a munkámat, még most is szeretem, de… –
Felnevetett. – Csirkéket akarok. – Egy férfit is akart az életébe, olyat,
mint Conor, de, és ezt csak most értette meg igazán, ez ügyben nem
sokat tehetett. De arra, hogy csirkéi legyenek, volt esélye.
– Jól döntöttél – mondta Izzy, megragadva Hannah vállát. – Én el
sem tudnám képzelni, hogy a városban éljek. Imádom a kastélyt. És
remélem, keresek majd annyit, hogy fenn tudjam tartani azt a
nyamvadt helyet.
– Bennem korábban fel se merült, hogy vidékre költözzek.
– Kezdem azt hinni, hogy Killorgallynak varázsereje van.
Szeretném, ha a kastély is ilyen lenne egyszer: egy hely, ahol otthon
érzi magát az ember, ugyanakkor része valami nagyobbnak is. Mióta
idejöttem, több ötletem is támadt, különösen, amikor megláttam a
házadat. Egy csomó apróság van benne, ami otthonossá teszi.
– Én ugyanígy voltam vele. Ráébresztett, hogy a lakásom
mindennek nevezhető, csak otthonnak nem. Minden szívfájdalom
nélkül magam mögött hagyom. Nem úgy az itteni szállásomat. Meg
fog szakadni a szívem, amikor elmegyek innen, de… majd keresek
magamnak egy másik, hasonlóan otthonos kis házat – tette hozzá egy
őszinte mosoly kíséretében. A gondolat tényleg feldobta, olyannyira,
hogy gondolatban már kezdte összerakni a házvásárlás számára
legfontosabb szempontjait. Legyen benne nyitott kandalló, közös
légterű konyha-étkező, vagy legalább lehetőség egy ilyen helyiség
kialakítására, előkert, hátsó kert és egy akkora fürdőszoba, hogy
elférjen benne egy varázsgombbal felszerelt zuhanyozó. A következő
gondolattól azonban gombóc nőtt a torkában. Conortól, ha másként
alakulnak köztük a dolgok, hasznos tanácsokat kaphatott volna ez
ügyben. De ez a lehetőség elúszott. Ugyanakkor… – Adrienne egyik
barátjának van egy üresen álló lakása, amit pár hónapra, míg nem
rendeződnek a dolgaim, kivehetek – mondta örömtől ragyogó arccal.
A délelőtt második felében sem láttak ki a munkából. Izzyvel
kifényesítették az evőeszközt, különös figyelmet fordítva az alapos
tisztítást igénylő régi, majdhogynem antik darabokra. Bár volt
néhány készlet, amit a hozzá illő szalvétával és szalvétagyűrűvel
együtt az eredeti fadobozokban tároltak, a legtöbb nyitott
dobozokból került elő, ami azt jelentette, hogy Hannah gyakran csak
hosszú keresgélés után találta meg az egymáshoz illő darabokat. A
szépen kivasalt vászonszalvétákat is szortírozniuk kellett, ügyelve,
hogy egy asztalhoz vagy csak hímzettek, vagy csak sima
pasztellárnyalatúak kerüljenek. A kissé megfakult, virágmintás
szalvétákhoz úgy kellett innen-onnan összeszedni a megfelelő
gyűrűket.
– Mit szólsz ehhez? – kérdezte Izzy, miután áthúzott egy
világoskék szalvétát egy tengericsiga-mintával díszített gyűrűn.
– Nagyon helyhez illő. Nekem ehhez kellene valami – mondta
Hannah, felkapva egy napsárga szalvétát, amihez aztán kiválasztott
egy napraforgóvirággal díszített fagyűrűt.
– Remekül csinálják, lányok – jegyezte meg a melléjük lépő
Bridget. – Ne is törődjön vele – mondta, amikor Hannah megnyúló
arccal felfedezte, hogy egy egymás mellé helyezett kanál és villa
nyelén nem azonos a minta. – Nem kell mindennek tökéletesnek
lennie. Amit itt látnak, azt hosszú éveken át gyűjtöttük össze
régiségboltokból, vagy családtagoktól, barátoktól kaptuk ajándékba,
így eleve kizárt, hogy minden egyforma legyen. Mégis kedvesebb,
hogy ezt rakjuk ki évről évre, mint ha partiszerviztől kölcsönzött
evőeszközök kerülnének az asztalokra. Habár tányérokat és
poharakat kénytelenek vagyunk kölcsönözni néha, hogy a méretük
egyforma legyen, máskülönben könnyen előfordulhatna, hogy egy-
egy fogásból nem ugyanakkora adagot kapnak a kedves vendégeink.
Egy óra múlva Hannah hátralépett, és szemügyre vette a látványt.
– Ugye milyen szép? – kérdezte a pillantását követve Izzy.
 – Egyenesen gyönyörű. – Az egyszerű asztalok teljesen
átalakultak: a hófehér abroszok kiemelték a vázákban ágaskodó
virágok és a gyűrűbe bújtatott szalvéták színeit. A lámpafüzérek is a
helyükre kerültek, és a befőttesüvegekbe helyezett gyertyák is ott
himbálóztak a kampóikon. Hannah el tudta képzelni, milyen jól fog
mutatni mindez, ha leszáll az alkony.
– Kitűnő, lányok, de még rengeteg a tennivaló. Biztos vagyok
benne, hogy Adrienne ezer és egy feladatot talál még maguknak, ha
visszamennek a konyhába. Hannah és Izzy döbbenetet színlelve
felvonták a szemöldöküket, de míg Izzy tényleg úgy gondolta, hogy
már eleget dolgoztak, Hannah örült, hogy mindenbe bevonják őket.
Határozottan élvezte a vacsorával járó felhajtást, amiből egész
Killorgally kivette a részét: bárhova mentek, nyüzsgést, lelkesedést és
vidámságot tapasztaltak mindenütt. Hozzájuk hasonlóan ott voltak a
hotelban dolgozó asszonyok, a két férfi, akik a disznókat gondozták,
a kertészek és a gyümölcsszedésre felvett egyetemisták is. Hannah
hozzászokott a jelenlétükhöz az elmúlt hetek során, és bár sokukat
csak látásból ismerte, tudta, hogy ki mit csinál, és azt is, hogy hozzá
hasonlóan, hacsak átmeneti időre, de ők is a család részei. Ami még
szomorúbb tette a küszöbönálló búcsút. Elszoruló szívvel gondolt
arra, hogy még ők is hiányozni fognak neki.

Amikor Hannah és Izzy visszatért a konyhába, Meredith éppen

nevetett valamin, amit Alan mondott. Fliss viccesen Jasont
leckéztette, míg Adrienne és Mairead élénk beszélgetés közepette
magvakkal megszórt kenyereket tett a sütőkbe. Egy jól olajozott
gépezet volt működésben, mindenki a maga csendes, hatékony
módján tette a dolgát; itt semmi sem emlékeztetett a folytonosan
utasításokat kiabáló tévészakácsok konyháiban jellemző, zajos
nyüzsgésre. Hannah tekintete Conort kereste, és megállapodott rajta,
amikor megtalálta. A férfi ördögi gyorsasággal aprított valamit, és
csak azért emelte fel néha a fejét, hogy a közelében lebzselő Fliss és
Jason figyelmét felhívja valamire. Hannah szíve elszorult, és Conor,
mintha megérezte volna a jelenlétét, felpillantott, és rámeredt.
 – Bassza meg! – mormogta, és ahogy a szájához emelte a
hüvelykujját, látszott, hogy vérzik.
– Hallottam ám, Conor Byrne – szólt oda neki Adrienne, anélkül
hogy megfordult volna. – Dobj be egy eurót az üvegbe, légy szíves.
Jason elvigyorodott.
– Juj! – mondta Fliss a rá jellemző magas, kissé negédes hangon. –
Jól van?
– Jól! – felelte Conor barátságtalanul, és a konyha másik végébe
vonulva előkapott az egyik szekrényből egy elsősegélydobozt, és egy
kék színű tapasszal leragasztotta az ujján a vágást.
Hannah-t kissé összezavarta az a jó szándékúnak semmi esetre
sem nevezhető öröm, amely a látványtól elfogta. Lám, Conor is tud
hibázni. És bár nem volt vérszomjas alkat, még mindig haragudott a
férfira.
– Ah, Hannah, Izzy! – mondta Adrienne, amikor felnézett. –
Végeztek Bridgetnél?
Bólintottak.
– Izzy, beállna segíteni Meredith és Alan mellé? Hannah, maga
meg nézze meg, hasznára lehet-e Conornak. – Hannah bólintott, és a
szíve a torkában dobogott. Megpróbált érzelemmentes arcot vágni,
de közben nem tudta hová tenni Adrienne sokat tudó mosolyát.
Vajon miért érezte úgy, hogy az asszony szándékosan párosította
össze Conorral?
A férfi munkaállomásához lépve megacélozta magát, és felkészült
egy újabb megsemmisítő pillantásra.
– Helló. Adrienne küldött, hátha szükséged van segítségre. – A
hangszíne egyértelművé tette, hogy nehezére esik teljesíteni az
utasítást.
– Megtisztíthatod a spárgát – mondta Conor, anélkül hogy
felpillantott volna a káposztaszeletelésből. Még sohasem voltak
tisztábbak, halálosabbak a mozdulatai.
– Igen, séf – felelte Hannah sértett hangon, mert bántotta a férfi
közönye.
Conor mindezt figyelmen kívül hagyta, így a lány rá nem jellemző
kegyetlenséggel nekilátott levagdosni az ártatlan növény végeit, és
miközben egyre magasabbra nőtt előtte a kupac, mindennek
elmondta magában a férfit. Egy személyre hat szál spárgát kellett
számolni, ami hetvenöt vendég esetén rengeteg vágást jelentett. Már
vagy fél órája csinálta, amikor a férfi mögé lépett, és egy szál spárgát
felemelve fitymálni kezdte Hannah munkáját.
– Ezek így túl hosszúak. Még jó két centit le kell vágni
mindegyikből, hogy beleférjenek a párolóedénybe. – Majd a
személytelen megjegyzés után sarkon fordult, és távozott. Hannah
elkeskenyedő szemmel nézett a fehér szakácskabátba bújtatott széles
hát után, és éppen ki akarta ölteni a nyelvét, amikor észrevette, hogy
Adrienne érdeklődéssel figyeli a jelenetet. A szeme csillogott a
kíváncsiságtól. Bár Hannah szája megrándult, lehajtotta a fejét, és
engedelmesen folytatta a vagdosást. Nem érdekelte Conor Byrne.
Pontosan úgy viselkedett, mint egy felnőtt testbe bújtatott gyerek, aki
nem tudta, hogy tisztázhatna bizonyos dolgokat az anyjával. És mivel
ez egyes-egyedül az ő problémája volt, neki kellett megoldania.
Legközelebb akkor nézett fel, amikor Conor utasítását követve az
összes spárgát újraméretezte, és mivel a férfi nem volt sehol, az
éppen arra járó Adrienne-hez fordult újabb utasításért.
– Mit csináljak ezzel?
– Ó, bevinné a hűtőkamrába, a többi előkészített étel mellé?
Hannah felkapta a tálcát, és elindult a hűtőkamrához vezető
keskeny folyosó felé. Már félúton járt, amikor úgy érezte, hogy vécére
kell mennie. Nem kellett volna annyi kávészünetet tartani Izzyvel,
gondolta. Letette a tálcát, és visszasietett a női mosdóba, ahol a
kerevet láttán ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy elnyúljon rajta, és
megpihentesse fáradt szemét. Most már nyilvánvaló volt, hogy
Conor, aki hajlamos félremagyarázni dolgokat, nem fog neki
megbocsátani. És ő sem volt hajlandó elnézni a férfi idő előtt levont
hamis következtetéseit, mert az a büszkeségén ejtett volna csorbát. De
persze bántotta, hogy Conor gyakorlatilag átnézett rajta. Mi történt
azzal a barátsággal, ami az utóbbi hetekben kialakult köztük? Hová
tűnt a beszélgetéseik könnyed, évődő hangneme? Tényleg csak ő látta
különlegesnek azt a pillanatot, amikor szinte biztosra vette, hogy a
férfi mondani fog neki valamit? Valami olyasmit, hogy a tervezettnél
jobban megkedvelte… Hogy… szereti? Mindez csak azt mutatta,
hogy idióta módjára még mindig hitt a tündérmesékben.
 Vetett egy pillantást a tükörbe, és megmosta a kezét. Te marha,
súgta oda a tükörből rámeredő arcnak.
 Huszonhatodik fejezet
Szerencsére Conor továbbra is kerülte a konyhában, és amikor a
délután folyamán kezdtek feltorlódni a feladatok, már nem is maradt
idő a gondolkodásra. Arra főleg nem, hogy Conoron törje a fejét.
Három órakor aztán Adrienne bejelentette, hogy végeztek – onnantól
a profik kezébe került minden.
– Menjenek, pihenjék ki magukat, aztán kapjanak elő valami
flancos ruhát az esti partihoz Ne feledjék, hogy a táncos cipőjükre is
szükségük lesz Hat harminckor kezdődik a móka. Nehogy
elkéssenek! – mondta, még mindig tele energiával. A nő egy emberi
dinamó volt, ahogy a fazekakat kevergetve sürgött-forgott,
kóstolgatott, és közben minden arra járóra rávillantotta az arcát
beragyogó mosolyát. Csodálatos lehetett rátalálni arra a dologra, amit
ilyen szenvedéllyel tud csinálni az ember egész életében, gondolta
Hannah. Ő is nagyon várta már, hogy Aidannel dolgozhasson, és azt
a millió apró-cseprő ügyet is, ami egy vidéki jogi irodában
elképzelése szerint a munka javát képezte. Ez persze nem jelentette
azt, hogy nem foglalkoznak majd társasági joggal is, bár az
feleannyira sem érdekes, mint az emberek mindennapjai során
keletkező problémák megoldása. Hannah lélekben felvidult a
küszöbönálló változás és a vele járó kockázatvállalás gondolatától.
Visszasietett a házba készülődni, és közben remélte, hogy nem fog
összefutni Conorral. Amikor nagyon halkan benyitott, majd
ugyanolyan halkan becsukta az ajtót, hallgatózott pár percig, aztán
felsóhajtott. Csak a porszemek táncoltak az ablakon beáramló
napsugarakon. Bekukkantott a konyhába, amit szintén üresen talált,
és mint egy nindzsa, lábujjhegyen keresztülóvakodott a hallon,
felment a lépcsőn, és csak akkor rándult meg az arca, amikor
valamelyik lépcsőfok megnyikordult a talpa alatt. Amikor elért a
szobája nyugalmába, megkönnyebbülten kibújt átizzadt ruhájából.
Napkelte óta futóbolondként rohangáltak mindnyájan; a homlokától
a lábujjáig mindene ragadt. Még sohasem érezte magát ilyen
piszkosnak. A legszívesebben belépett volna a zuhany alá.
Elfintorodott. Ez most kizárt dolog. Meg kellett elégednie egy
gyors mártózással a kádban.
 Csak akkor vette észre, amikor leakasztotta a fogasról a
fürdőköntösét. A magányos, pár nélküli cipő az ágyán hevert. Az
egyszerű, kényelmes fekete lábbeli, amit a bíróságon szokott hordani,
úgy festett a hófehér takarón, mint egy bűnügy bizonyítéka. Egy
thriller borítóján is megállta volna a helyét. Egy románc halála. Ezt a
címet adta volna neki. Nagyokat nyelve nézte a csillogó, fekete bőrt.
A cipőbe valaki beletett egy üzenetet.

Sajnálom, hogy nem adtam vissza már korábban.

Ijesztően szimbolikus volt az, ahogy a cipőt és benne az üzenetet

elhelyezték, mintegy végleg elvágva a kapcsot közte és Conor között.
Az első együtt töltött éjszakájuk keserédes emlékét idézte fel,
kitörölve mindazt, ami az utolsó néhány hétben történt. Mintha azon
az éjszakán kívül nem lett volna köztük semmi más. Ezt húzta alá a
bocsánatkérés is: sajnálom, hogy nem tudom ugyanazt érezni, mint
amit te érzel irántam. Az egyszerű, ám annál beszédesebb üzenet
fájdalmasabb volt, mint ha gyomorszájon vágták volna.
Hannah megpróbálta lenyelni a torkában növekvő gombócot, és
visszapislogni a kicsordulni készülő könnyeket. Ezt az ostobaságot!
Szerelmes lett. Miért nem látta már a kezdet kezdetén, hogy ez a
legnagyobb kockázat, amit ember vállalhat? Írországba költözni,
munkahelyet változtatni semmiségnek tűnt ehhez képest. Mindkettő
változás volt, rendben, de tudta kezelni. Megengedhette magának,
hogy vegyen egy házat, a munkahely sem volt probléma, és biztos
lehetett abban, hogy a tapasztalatával könnyen talál másikat, ha ez
mégsem válna be.
Ám ha az ember beleszeret valakibe, nem tudja irányítani a másik
fél érzelmeit. Létezik ennél nagyobb kockázat? Mert lám, azzal, hogy
kitárta a szívét, védtelenné tette magát. De honnan tudta volna, hogy
az a nyavalyás szív ilyen törékeny? Hogy ilyen könnyű megsebezni?
És hogy az a seb fizikai fájdalomként jelentkezik mellében, és aztán
bilincsként szorítja az egész testét? A francba. A szerelem fájt. Nem is
kicsit.
Egy órával később felszegett fejjel belebújt a fekete bírósági cipőbe,
aztán az esernyőjével a hóna alatt kilépett a ház ajtaján. Sajnos nem
sokkal azután, hogy felöltözött, eleredt az eső, és nem adta jelét, hogy
el akarna állni. Conornak nyomát se látta. Talán jobb lett volna, ha
nem magas sarkú cipőben vág neki a pocsolyáktól fénylő, kavicsos
ösvénynek, de tudta, hogy mindenki kiöltözik a vacsorához, és neki
másokkal ellentétben még védőpáncélra is szüksége volt.
Az üvegház hívogatóan világított az esőfüggönyön át; az
ablakaiból áradó meleg fényekkel szinte mesebeli látványt nyújtott a
gyümölcsös közepén. A nyitott ajtókon és ablakokon át már
messziről hallani lehetett az odabent folyó beszélgetés moraját, mely
erősebb lett, ahogy a bejáratnál felhalmozott esernyők mellett
gyülekező emberekhez ért. Mindenki halvány habzóborral megtöltött
poharat tartott a kezében.
– Hannah! – kiáltott oda neki Izzy, és máris lekapott egy poharat a
mellette elhaladó pincér tálcájáról, hogy a kezébe nyomja. –
Gyönyörű vagy! Jól kicsíptük magunkat, mi?
Hannah a füle mögé tűrte átnedvesedett fürtjeit. Most már
kifejezetten örült, hogy ellenállt a stílusos, estéhez jobban illő frizura
kísértésének, amely nem élte volna túl még az üvegházhoz vezető
rövid utat sem.
Meredith mintás maxiruhát viselt, amely szépen követte az alakját;
Izzy fehér, bő szárú nadrágot ragyogó zöld selyemmellénnyel és
könnyű fehér sállal a vállán, ami alkalomhoz illő ünnepélyességgel
hangsúlyozta magas alakját. Még Jason is levetette a megszokott
farmerját, és csinos fehér ingében és fekete nadrágjában úgy nézett ki,
mint bármelyik pincér, de Hannah ezt semmi esetre sem mondta
volna meg neki. Az est meglepetése kétségkívül Alan volt a
rendkívül elegáns és nagy valószínűséggel méretes szabóságban
készült szürke öltönyében. Alig lehetett ráismerni, és Hannah-ban
felötlött a kérdés: mivel foglalkozhatott a férfi, mielőtt nyugdíjba
ment? Még a tartása is más volt; határozottan volt benne valami, amit
egy korábbi, fontos pozícióból hozhatott magával. Egy olyan
pozícióból, amelyhez az öltözéke is tartozott.
Ebben a pillanatban érkezett meg Fliss a lóversenyek eleganciáját
tükröző, krémszínű ingruhában, izgatottságtól kipirult arccal.
– Nem fogjátok kitalálni, kit láttam! Polly Daventree-t az új
férjével. Azt mondta, épp erre járt, és azt remélve, hogy jut neki hely
az ünnepi asztal mellett, beugrott.
Hannah szíve elszorult. Szegény Conor.
– És tudjátok, mi történt? Adrienne, telt házra hivatkozva,
elutasította.
– De hát mit számított volna plusz két fő? – kérdezte értetlenül
Meredith, miközben a nyakát nyújtogatva végignézett az asztalokon.
– Ráadásul ennyi meghívott mellett esély van rá, hogy valaki nem jön
el.
– Akkor is pofátlanság meghívás nélkül megjelenni egy ilyen
eseményen.
Pimasz tehén – dünnyögte Jason, kimondva Hannah gondolatait.
– Abból, amit hallottam róla, hajlamos azt hinni, hogy ő is
családtag – szúrta közbe Alan.
– Nem tudom, mit hisz, de Adrienne azt mondta neki, hogy
sajnálja, de ezúttal nem tudja fogadni.
Hannah elmosolyodott magában. Adrienne mégiscsak tudja, hogy
ki mellé kell állnia. Ez olyasmi volt, amit Conornak is tudnia kellett.
Pollyt többé senki sem részesítette a családtagoknak járó előnyökben.
– Valóban, pontosan ezt mondták neki – mondta egy hang, és két
ismerős arc tűnt fel Jason mellett. Seamus és Peter volt, a disznók két
főállású gondozója. – És Mrs. Byrne-nel senki sem akarná
összeakasztani a bajuszát. Főleg nem egy ilyen csélcsap teremtés,
mint Miss Daventree. – Seamus Jason felé fordult, és elvigyorodott. –
Bármilyen jól alakul is az este, ifjú barátom, ne feledd, hogy reggel
Pigwinkle, Clarence és Porker mellett a helyed. Szóval – tette hozzá
fenyegetően felemelt mutatóujjal – nehogy elszaladjon veled a ló.
– Nem fog, nagyapó – ígérte Jason egy pimasz kacsintás
kíséretében.
– De ha mégis előfordulna, hogy nem leszel ott reggel…
– Az kizárt – felelte Jason. – Sohasem hagynám cserben a
disznóimat. Főleg, hogy a szalonnájuk előbb-utóbb a tányéromra
kerül.
– Jason! – szólt rá méltatlankodva Izzy.
– Mi van? Hát nem Adrienne szokta mondani, hogy sokkal
finomabb a boldog disznó húsa, mint a boldogtalané?
 Az biztos, hogy szó szerint nem így hangzottak el Adrienne
szavai, de tényleg mondott valami hasonlót, gondolta Hannah,
miközben egy fiatal pincérnő az asztalukhoz vezette őket, amely
valahol félúton volt a bejárat és az üvegház vége között.
Jason még akkor is vigyorgott, amikor leültek.
– Nem beszélve arról, hogy a minőségi áru sokkal jobb az olcsónál.
Látjátok? Vettem az üzenetet. – Mély lélegzetet vett, kidüllesztette a
mellkasát, és mindkét hüvelykujjával magára mutatva hozzátette: –
Bár nem tudom, hogy a főnököm mit fog szólni ehhez a filozófiához,
de az már az ő baja. Végül is azért vagyok itt, mert ő küldött ide,
nem? Számolnia kell a következményekkel.
– Csak kíváncsiságból, Jay, ki a főnököd? – kérdezte a fiú mellett
ülő Alan.
– Jeremy Dalmer.
Minden szem elkerekedett. Még Hannah is tudta, hogy a Dalmer’s
egy exkluzív, három Michelin-csillagos étterem a londoni Mayfairen.
– Ki innen! – mondta Fliss.
– Ugyan már! – méltatlankodott Jason, bár elbizonytalanították a
rászegeződő pillantások. – Mitől más ő, mint mi? Ő is csak állva pisál.
Fliss felvonta a szemöldökét.
– Tudjátok, hogy értem. Ő is olyan, mint a többi ember. Van egy
étterme. Na és?
– Jason. – Fliss hangja nem is lehetett volna tanárosabb. – Összesen
hét három Michelin-csillagos étterem van az Egyesült Királyságban.
Azt gyanítom, mindegyikben finnyásak arra, hogy milyen szalonna
kerül a vendégek asztalára. És te azt akarod elhitetni velünk, hogy
egy ilyen étterem konyháján dolgozol?
– Igen – felelte Jason, és felállt. – Hozok magamnak egy sört. Nem
szeretem ezt a buborékos cuccot.
Miközben figyelték, ahogy az asztalsor végénél felállított bár felé
tart, Meredith és Alan nem bírta megállni, és elnevették magukat a
Fliss arcát eltorzító, őszinte döbbenet láttán.
– Nem tudom elhinni. Nem tudom elhinni – motyogta a lány a
fejét csóválva, kidülledő szemmel.
– Jason nem tudja magáról, hogy őstehetség – szólalt meg végül
Meredith. – És azt sem, mekkora szerencséje van, hogy egy ilyen
ember maga mellé vette, mi több, nem kevés pénzt fektetett a
jövőjébe. Esélyt adott neki.
Hannah, azon tűnődve, vajon mit tudhat Meredith a fiú
előéletéről, felkapta a fejét.
– Miért vagy úgy meglepődve? – kérdezte Meredith. – Mindent
elmondott nekünk a hétvégén. És ha már a hétvégéről beszélünk…
Minden fej Hannah felé fordult, aki annak rendje-módja szerint
rögtön elpirult. Vajon képes lesz valaha úrrá lenni ezen a
szerencsétlen tulajdonságán? Miért kell neki már a legfinomabb
célozgatástól nyakig pirulnia?
– Igen, Hannah. Valahogy elfelejtettél szólni a hétvégéről. Amit
Dublinban töltöttél. Conorral – emlékeztette kíméletlenül Izzy.
– Üzleti ügyben Dublinba kellett utaznia, és mivel tudta, hogy
szeretnék visszamenni egyszer, felajánlotta, hogy elvisz.
Meredith lágyan elmosolyodott, és előrehajolt.
– Én meg egy repülő disznó vagyok. Két lányom van. Ne nézz
teljesen hülyének.
– És a homlokodra van írva ragyogó betűkkel, hogy nemrég
megdugtak – tette hozzá Izzy.
Ezúttal Alan pirult el, mi több, a fülére szorította a kezét.
– És nekem is van két lányom, és nem hiszem, hogy ezt most végig
akarom hallgatni.
Hannah arca, ha lehet, még vörösebbre váltott, bár hogy ez
technikailag hogy volt lehetséges, el nem tudta képzelni. Továbbá
olyan érzése volt, mintha a nyelve hozzáragadt volna a
szájpadlásához, így sem tagadni, sem megerősíteni nem tudott
semmit. Izzy és Meredith azonban csak vigyorgott, és tisztán le
lehetett olvasni az arcukról a „kár tagadni” üzenetet, ami arra utalt,
hogy a spanyol inkvizíció gyötrelmei várnak Hannah-ra, ha nem áll
elő valamivel.
Alan felsóhajtott.
– Azt hiszem, én is hozok magamnak egy sört.
Felállt, és elfordult az asztaltól, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy
Hannah ne vegye észre azt a nagyon is intim pillantást, amellyel
titokban elköszönt Meredithtől.
 – Ugye? – kérdezte Meredith felé fordulva Izzy, amikor négyesben
maradtak.
– Mondtam neked, hogy van köztük valami. Elég elkapni a
pillantását, amivel téged bámul, amikor azt hiszi, hogy senki sem
figyel benneteket – folytatta Hannah felé fordulva. – És te sem tudod
levenni róla a szemedet. Már fogadásokat kötöttünk, hogy mi folyik
abban a csinos kis házikóban.
Hannah igyekezett közömbös képet vágni. A lányok időzítése nem
is lehetett volna rosszabb, ennek ellenére szeretett volna becsületes
választ adni nekik.
– Ne haragudjatok, de nem szeretnék erről beszélni – mondta
végül. Meredith, akinek elkerülte a figyelmét a lány hangját átszínező
fájdalom, kedvesen elmosolyodott.
– Ne aggódj, aranyom. Izzy csak ugrat. Jasonnek és Flissnek fel
sem tűnt, hogy lenne köztetek valami, bár ahogy látom, Adrienne
azért gyanítja. – Hannah behunyta a szemét. Hát persze hogy
Adrienne tudja. Pont ő ne tudná, aki a jelek szerint látnoki
képességekkel rendelkezik?
Izzy szerencsére észrevette, hogy Hannah-t kínosan érintik a
kérdéseik, ezért vidámabb témára találva felkiáltott:
– Nézzétek, milyen aranyos! Niamh székére lufikat kötöttek!
Holnap lesz a születésnapja.
Hannah, hálásan a témaváltásért, arra fordult, és látta, hogy a
kislány széke körül valóban aranyszínű léggömbök lebegtek. Minden
családtag ott nyüzsgött, köztük Conor is. Hannah gyorsan elfordult,
nehogy a pillantása találkozzon a férfiéval, és próbált a kislány előtt
egyre növekvő ajándékhalomra koncentrálni. Az izgatottságát mi
sem tükrözte jobban, mint boldog ugrándozása és az arcát beragyogó
mosoly, miközben mindenkinek köszönetet mondott.
– Hát ez tényleg nagyon kedves – jegyezte meg Meredith. – Ritkán
látni ilyen boldog, kiegyensúlyozott gyermeket. Már nagyon várom,
hogy unokáim legyenek. De most tényleg… Ilyen pici leányka, és
lám, máris úgy viselkedik, mint egy felnőtt.
– Tizenkét évesen már majdnem az – jegyezte meg Alan. – És ha
csak egy picit is hasonlít a lányaimra, egy szempillantás alatt betölti a
tizennyolcat.
 – Már tizenkettő? – kérdezte csodálkozva Izzy. – Nagy ég!
Amilyen pici, sokkal fiatalabbnak gondoltam.
Tizenkettő. A szám gyökeret vert Hannah fejében. Vajon miért?
Niamh azért volt ilyen pici, mert nehezen indult az élete. Conor
legalábbis így mesélte, és Hannah tisztán emlékezett rá, hogy
Murphy kerítése kapcsán került szóba. Most azonban ködösnek tűnt
minden. Bár az agya azt sulykolta, hogy fontos dologról van szó,
képtelen volt megragadni, hogy miről. Talán… Murphy azon a napon
állította fel a kerítést, amelyen Niamh megszületett.
Pontosan tizenkét évvel ezelőtt.
Vacsora közben egyfolytában azon rágódott, miért éppen ez a két
adat kergeti egymást a fejében, amikor épp letették elé a kávét a
legfinomabb kézi készítésű csokoládé kísértében, minden a helyére
került. A kirakós utolsó darabkája is. Hannah szeme résnyire szűkült,
és, hogy előkotorhassa a telefonját a táskája mélyéről, még a
csokoládét is visszadobta a csészealjra.
Aidan az első kicsengésre felvette.
– Hannah! Mit tehetek érted? Csak azt ne mondd, hogy máris
meggondoltad magad!
– Milyen törvények rendelkeznek a földfoglalók és a
földtulajdonosok jogairól Írországban? – tért Hannah rögtön a
lényegre. – Angliában, ha lekerítesz magadnak egy darab földet, és a
tulajdonos nem tesz ellenlépéseket, akkor az a földdarab tizenkét év
elteltével a tiéd lesz. Így van ez nálatok is?
Aidan rögtön megértette, hogy komoly dologról van szó, és
mintha máris kollégák lennének, hasonló hangnemben válaszolt.
– Igen. Pontosan így van. Miért ké…
– Köszönöm, Aidan. – Hannah, miközben bontotta a vonalat, látta,
hogy az asztalnál ülők mindegyike őt figyeli. – Houston, van egy kis
problémánk – motyogta az ajkát harapdálva. Most, hogy összeálltak a
fejében a részletek, új megvilágításban látta Murphy kerítését, bár a
feltételezése csak akkor áll, ha a férfi valóban földszerzési szándékkal
emelte. De miért volt szüksége arra a zsebkendőnyi darabra? Mit
nyerhet vele? Az elkerített rész, amennyire meg tudta ítélni, nem jó
semmire. Egy kapavágáshoz sem elég, nemhogy arra, hogy bányát
nyissanak. Mi különlegeset látott benne Murphy?
 – Min töröd a fejed? – kérdezte Fliss ezúttal tényleg kíváncsian.
– Valamin, ami már hetek óta nyomaszt. Sürgősen utána kell
járnom. – Az órájára pillantott. – A jog szerint, ha valaki lekerít
valahol egy darab földet, vagy más módon jogot formál rá, és a
tulajdonos nem emel kifogást, akkor az a földdarab tizenkét év
elteltével az ő törvényes tulajdona lesz. Azt hiszem, Adrienne
szomszédja, Murphy, pontosan ilyesmiben sántikál. – Ha Niamh
születésnapja valóban aznap van, akkor nem sok hiányzik a tizenkét
évből. Pontban éjfélkor lejár a törvényben megszabott határidő.
– Ez pontosan így van – felelte Alan értő pillantással. – De mit
nyerne egy ilyen akcióval?
– Nem tudom pontosan. – Hannah elgondolkodott, majd a
tekintete megkereste azt az asztalt, ahol Adrienne és a család többi
tagja gyülekezett Niamh körül. A kislány éppen akkor kezdte
bontogatni az ajándékait. Biztosan furán néznek rá, ha megzavarja
őket egy agyamentnek is nevezhető gondolattal. – De valamit biztos,
csak képtelen vagyok rájönni, hogy mit. – Mitől annyira értékes
Murphy szemében az a nyavalyás földdarab? És miért volt számára
olyan fontos, hogy nem sokkal ezelőtt újra cserélje a régi, rozoga
kerítést? Megpróbálta maga elé képzelni a farmnak azt a részét, és
meghatározni, hol van pontosan. Tényleg szüksége lenne egy
telekhatárokat jelölő térképre. – Be kell jutnom Adrienne irodájába,
de addig, amíg nem tudom, mit keresek pontosan, nem akarom
zavarni őket.
– Mi van Adrienne irodájában, ami ebből a szempontból fontos
lehet? – kérdezte Fliss.
– Az egyik falán lóg egy helyrajzi térkép, ami megmagyarázhat
bizonyos dolgokat. Feltételezem, hogy az iroda zárva van, nagyon
fontos lenne, hogy megnézhessem.
Jason felállt.
– Én be tudlak juttatni. – Játékosan megmozgatta az ujjait. –
Bármilyen zárat feltörök. – A szavaira csend támadt. Égnek emelte a
szemét. – Persze csak ha úgy hozza a szükség.
– Most úgy hozta – pattant fel Hannah, ismét az órájára nézve.
Nyolc ötven volt. Tényleg nem volt vesztegetni való idő.
– Akkor bejuttatlak.
 – De Jason – nyöszörögte Fliss. – Te mondtad, hogy akár börtönbe
is kerülhetsz.
– Csak nem aggódsz miattam? – kérdezte csúfondáros vigyorral
Jason.
– Nem, de…
– Aggodalomra semmi ok – vágott közbe Hannah a család felé
pillantva. Mindenki Niamh ajándékait nézte. Jó esély volt rá, hogy
észre sem fogják venni, hogy idő előtt elment. – Én mindent
magamra vállalok, ha lebukunk. Neked nem is kell ott maradnod,
miután bejuttattál.
– Nem akarod, hogy mi is veled menjünk? – kérdezte Izzy.
– Nem. Jobb, ha minél kevesebben veszünk részt benne, hátha
mégis balul üt ki a dolog. Meg tévedhetek is. Úgyhogy maradjatok
csak itt.
Azzal Jasonnel kiment az esőbe. Nagyon kellett vigyáznia, nehogy
a sötétben megcsússzon az udvar macskakövén.
– Nem besurranó tolvajnak öltöztem – mormogta, amikor Jason,
hogy el ne essen, megmarkolta a karját. – Köszönöm, hogy segítesz,
Jason. Tényleg nem akarom, hogy bajba kerülj.
– Ne parázz már, Hannah, szívesen segítek. Nem ismerek nálad
tisztességesebb, megbízhatóbb embert. Tudom, ha nem lenne fontos,
nem vetemednél ilyesmire.
Hannah meglepetten fordult a fiú felé.
– Köszönöm, Jason. Ez igazán jólesett.
– Oké. Tudod… azt hiszem, jót tett nekem ez a tanfolyam.
Összehozott pár flancos emberrel. De még így is… nagyon rendben
vagytok mindannyian.
Hannah nevetett.
– Én aztán kicsit sem vagyok flancos.
– Annyira tényleg nem, mint Fliss, de más vonatkozásban…
Művelt vagy. Okos. És még csinos is, bár főzni tényleg nem tudsz.
Egyenesen csapnivaló vagy a konyhában.
Hannah arca megrándult az őszinte kinyilatkoztatás hallatán.
– Kösz, Jason. De azért csak fejlődtem valamit?
– Fejlődtél, persze, de a helyedben én mégis inkább megmaradnék
az eredeti szakmámban.
 – Ne aggódj, nekem is ez a szándékom. Ahogy neked is inkább
szakácskodnod kellene, és nem betörni mások házába. A mai nap
kivételével, természetesen. Azt hiszem, meg fog lepődni a főnököd,
amikor visszamész.
Jason elvigyorodott.
– Ja. Én is így gondolom. Tudod, elég különös érzés. Mármint
hogy jó vagy valamiben. Korábban ez semmiben sem sikerült.
– Tudom, mire gondolsz – felelte bólogatva Hannah. Ő is elég
nagy kockázatot vállalt, amikor úgy döntött, hogy megtanul főzni.
Sohasem volt egy konyhatündér, és a jövőben sem fogják a szakácsok
gyöngyének nevezni, de legalább megpróbálta, és megtanult valamit,
amit korábban elképzelni sem tudott: ha az ember hajlandó
kockáztatni, és belebukik, az közel sem számít annyit, mint korábban
hitte.
Amikor az iroda ajtajához értek, azt remélve, hogy nincs bezárva,
lenyomta a kilincset, de az nem engedett. Jason közben eltűnt az
épület sarka mögött. Hannah, hátha mégis sikerrel jár, újra
próbálkozott, de aztán Jason nyomába eredt. Ott, hátul, az egyetlen
biztonsági lámpa fényében gótikusan megnyúltak a melléképületek
árnyai, és a ferdén hulló eső ezüstös cseppjei feneketlen lyukaknak
tűnő a pocsolyákba gyűltek a sötét kövezeten. Hannah kitörölte az
arcából az esőt, és átázott frufruját hátrasimítva figyelte, ahogy Jason
bekapcsolta a telefonján az elemlámpa funkciót. A fiú fogai fehéren
villogtak, szinte fluoreszkáltak a sejtelmes sötétben.
– Parancsolj – mutatott Jason a nyitva felejtett tolóablakra. –
Először mindig az ablakot kell megnézni. Egy nyitott ablak nagyon
leegyszerűsítheti a dolgokat.
– Ezt igyekszem észben tartani – felelte Hannah dobogó szívvel.
Elvégre nem akármit készült elkövetni. Bár nem állt szándékában
lopni, idegtépő vállalkozás betörni valahová. A zsebében gyorsan
keresztezte az ujjait, és azért imádkozott, nehogy rajtakapják.
Jasonnek nem voltak ilyen aggályai, és egy pillanat múlva már
bent is volt. Hannah gyorsan körülnézett. A bűntudat úgy fojtogatta,
mintha óriáskígyó tekeredett volna a nyakára, de vett egy mély
lélegzetet, és esetlenül átmászott az ablakpárkányon.
 – Mit keresünk? – kérdezte Jason fojtott hangon. Idáig egyetlen
kíváncsiskodó kérdés sem hagyta el a száját.
– Úgy látom, élvezed, amit csinálunk, igaz?
– Mindig is feldobott az ilyesmi – felelte a fiú. – Kivéve, amikor
elkaptak.
– Ha jön valaki, te nyomban kimész. Vagy tudod, mit? Állj oda az
ablak mellé, és figyelj. – Arra, hogy az ajtón is bejöhet valaki,
gondolni sem mert.
– Ne butáskodj. Eszükbe sem jutna kijönni ebben az időben. Főleg,
mert jól érzik magukat odabenn. Higgy nekem, ellesznek még egy
darabig.
Hannah ebben nem volt ennyire biztos. Niamh-nak reggel
iskolába kell mennie. Egek, még sohasem remegett ennyire a keze.
Ő is bekapcsolta a telefonján az elemlámpát, és végigpásztázta a
falat borító képeket.
– Csak nem egy festményre vadászol?
– Még ha arra is, nem azért, hogy ellopjam – vágta oda Hannah
szigorúan.
– Jó, jó. Nem kell mindjárt leharapni a fejemet.
– Bocsánat. Egy kicsit ideges vagyok.
– Nem ok nélkül. Mindig az első alkalom a legrosszabb. Főleg egy
ilyen jó házból való pipinek, mint te.
– Ez az első és utolsó alkalom is egyben – felelte Hannah. –
Egyébként egy térképet keresek. Meg akarok rajta nézni valamit.
Jason a szemközti falra irányította a telefonját.
– Ehhez mit szólsz? – kérdezte öntelt hangon.
– Ez lesz az! – mondta Hannah. – Ügyes vagy. – A falhoz lépett, és
megpróbálta megvilágítani az öreg térképet. – A pokolba. Nem látom
rendesen.
A térkép sokkal nagyobb volt, mint amire számított, és túl
magasan volt ahhoz, hogy szemügyre vehesse a telekhatárokat.
– A francba! – motyogta. – Le kell vennem. Segítenél?
– Persze. Van nálad kesztyű?
– Nem ellopni akarom, csak megnézni – súgta Hannah dühösen,
de közben a rosszullét kerülgette. Ketten leügyeskedték a térképet a
falról, és a rendetlen íróasztalra fektették. Hannah, abban bízva, hogy
így már képes lesz eligazodni rajta, lenézett rá, de a fény még mindig
nem volt elég, így nem látta, amit keresett.
– Kénytelen leszek villanyt gyújtani – mondta az ablak felé nézve.
– Az kissé kockázatos lenne – dörmögte Jason. – De várj csak!
Történetesen szerencséd van. Úgy nézem, nagyon jól zárnak a
függönyök. – Azzal kérés nélkül összehúzta a nehéz bársonyfüggöny
két szárnyát.
Hannah vett egy nagy levegőt, megbillentette a villanykapcsolót,
majd visszament a térképhez, és végighúzta az ujját az ismerős
tájékozódási pontokon.
– Ez itt a farmház. Ez meg a tengerhez vezető ösvény. –
Hunyorogva keresgélte a birtokhatárokat. Elég homályos volt a
térkép, így csak nehezen tudta azonosítani azt a halványsárga
vonalat, amely a házat megkerülve átszelte a mezőt, és egészen a
tengerig ért. Közben Murphy kerítését is próbálta elhelyezni a
térképen – Megvan! – mondta, és a fura, kutyaláb formájú vonalra
irányította a lámpa fénysugarát.
– Mit keresel? Elásott kincset?
– Nem egészen, de valaki kész aranybányához juthat, ha a
számítása bejön.
Gondolkodnom kell.
Ha valóban a sárga vonal jelölte a birtokhatárt, akkor Murphy
kerítése egyértelműen azon belül esett, és bár idáig az élete árán sem
tudta volna kitalálni Hannah, hogy mit nyerhetett vele a férfi, most
tisztán látta. Ha az övé lett volna az a falatnyi föld, akkor a saját
birtokáról is eljuthatott volna a főútra. Csakhogy amire annyira
vágyott, annak nem ő volt a tulajdonosa, hanem a Byrne család.
Éjfélig még mindenképpen.
– Rébuszokban beszélsz – mondta Jason, mire Hannah
magyarázni kezdte a helyzetet.
– Látod ezt itt? – mutatott egy pontra, ám ekkor az épületben
becsapódott egy ajtó.
Mindketten megdermedtek, és mint a menekülőutat kereső
madarak, ide-oda forgatták a fejüket.
– Bassza meg! – dörmögte Jason.
– Mássz ki az ablakon! Gyorsan!
 Jason már félúton járt, amikor megtorpant.
– Gyere te is! Hannah a fejét rázta.
– Nem. Velem minden rendben lesz. Én még sohasem szegtem
meg a törvényt.
Jason gyötrődő képet vágott. Látszott rajta, hogy két kő között
őrlődve nem akarja magára hagyni Hannah-t a nehéz pillanatban, de
tudta, hogy mégis meg kell tennie.
– Mozdulj már! – sziszegte Hannah, és határozottan az ablakra
mutatott. Ekkor már egészen közelről lehetett hallani a palapadlón
visszhangzó lépteket.
Jason, gyorsan és simán, mint egy menyét, kicsusszant az ablakon
és eltűnt az árnyékok között.
Arra már nem maradt idő, hogy Hannah leoltsa a lámpát vagy
megpróbáljon elbújni, így nyugodt testtartással várta, hogy Conor
kinyissa az ajtót. A férfi visszahőkölt meglepetésében.
– Hannah, mit… – kezdte értetlenül, aztán rögtön támadásba
lendült. – Mi a fészkes fenét csinálsz te itt?
A hangja tele volt gyanakvással. Nyilvánvalónak tűnt, hogy már
megint a legrosszabbra gondolt. Az asztalra pillantott, amelyen ott
hevert a falról leakasztott térkép.
– Elárulnád, miben sántikálsz?
– Megpróbálok megoldani valamit, mert úgy ítéltem, hogy nem
tűr halasztást – felelte Hannah, majd kissé remegő hangon még
hozzátette, a férfi saját szavait idézve: – Próbálok helyesen
cselekedni, bár nem vagyok biztos abban, hogy megérdemled. –
Valami nagyon sértő után kutatva elhallgatott, majd előállt azzal,
amivel szerinte a legnagyobb ütést vitte be a férfinak: – Mindezt
persze nem miattad, hanem Adrienne miatt teszem. – Azzal a
mutatóujjával rábökött egy pontra a térképen. – Itt van Murphy
kerítése. Erre a földdarabra van szüksége ahhoz, hogy közvetlen
összeköttetést teremtsen a birtoka és a főút között. – Azok a
csodálatos tolóablakok, amelyeket olyan büszkén mutatott meg
Conor a házában, éppen Murphy földjére néztek. És ezt a kilátást
fenyegette veszély.
– Igen, de ez a mi földünk.
– Már csak éjfélig.
 – Ezt meg hogy érted?
– Niamh ma tizenkét éves. Azt mondtad, Murphy azon a napon
állította fel a kerítést, amikor az unokahúgod megszületett. Murphy a
kerítéssel gyakorlatilag jogot formált arra a földdarabra, amelyet
lekerített, és ez ellen ti sohasem emeltetek kifogást. A jog szerint ilyen
esetben tizenkét év elteltével a jelzett földdarab a foglaló tulajdonába
megy át.
Conor Hannah mellett termett, és a térkép fölé hajolt.
– Ezt mondd el még egyszer.
Hannah arca megrándult a férfi közelségétől, aki az ünnepi
alkalomra ropogósra vasalt, kék pamutingbe bújt, ami kiemelte
szeme mélykék árnyalatát. És ha ez nem lett volna elég, az arcszesze
ismerős illata benyomult a lány orrába; ugyanaz az illat, amelyet a
párnáján is érzett, amikor egy ágyban aludtak. Hannah igyekezett
úrrá lenni a fellobbanó kéretlen vágyakozáson.
– A jog szerint, ha valaki lefoglal valahol egy darab földet, és a
tulajdonos ezt hagyja, például semmilyen formában nem emel
kifogást, akkor a föld automatikusan a foglaló tulajdonába megy át.
– De hát… ezt nem teheti meg.
– Dehogynem. Kivéve, ha te még ma eltávolíttatod vele a kerítést a
területedről.
Conor a homlokát ráncolta. – Csakhogy Murphy ma nincs itthon.
Elutazott Antrimba a birkavásárra.
Hannah gondolkodóba esett.
– Akkor nekünk kell elbontanunk. Anélkül hogy kárt okoznánk
benne. – Az órájára nézett. – Még ma este. Azzal, hogy eltávolítjuk a
kerítést, egyértelművé tesszük, hogy a család kifogásolja az ottlétét.
Ennek a bíróságon is meg kell állnia a helyét. De ha kárt teszel akár
egyetlen deszkában is, Murphy panaszt emelhet, de akkor is le kell
bontani.
Conor elfordult, és kinézett az ablakon.
– Ebben a cudar időben? A szüreti vacsora közepén?
– Igen.
 Huszonhetedik fejezet
– Minden rendben? – kérdezte Jason az ablak alól.
Conor megrándult a váratlan hangra.
– Hát te? Mit csinálsz itt?
– Őrködöm – felelte Jason, vidáman vonogatva a vállát.
– Muszáj kiagyalnunk valamit – mondta Hannah. – Jason,
segítesz? Miben? A kerítés lebontásában?
– Hallgatóztál? – kérdezte Conor.
– Meglehet. Szerintem mielőbb össze kellene rántanunk egy
akciócsoportot. Hannah tűnődve bólintott.
– De úgy, hogy ne tegyük tönkre Adrienne partiját.
– Ha néhányan lelécelünk, senki sem fogja észrevenni.
– Már megbocsássatok – szólt közbe Conor. – De ez családi ügy.
Nekünk kell megoldanunk.
– Ez elvileg igaz – felelte Hannah. – De azon túl, hogy a
családtagjaid születésnapot ünnepelnek, te magad mondtad, hogy
Adrienne egész évben erre a napra készül. Ha mi lelépünk, nem
okozunk különösebb feltűnést, de ha a családtagjaid hagynák ott az
összejövetelt, azt mindenki észrevenné.
– Én biztos, hogy nem fogok hiányozni senkinek.
– A nagy Conor Byrne? Dehogynem.
– Sem nagy, sem más nem leszek, ha Murphy eléri a célját.
Sohasem bocsátanám meg magamnak, ha ez megtörténne. Egyébként
meg egy óra múlva amúgy is vége a partinak.
– Akkor hagyjuk, hogy még egy órán át jól érezzék magukat.
Vagyunk elegen. Jason, menj, és hozd ide a többieket. Mondd meg,
hogy öltözzenek át, mert egyre jobban esik.
– Mi azt szoktuk mondani, hogy vénasszonyok potyognak az
égből – mondta Conor, és váratlanul elvigyorodott. – Tényleg cudar
időt sikerült kifognunk. De… szeretem az olyan nőket, akik nem
riadnak vissza semmitől.
Hannah szeme elkerekedett, de nem reagált a megjegyzésre,
inkább ő is kinézett az ablakon.
– Még hogy vénasszonyok potyognak… Zuhog, mintha dézsából
öntenék.
É
 – Én inkább azt mondanám, hogy a nyakunkba hugyoznak a
felhők, de akkor be kellene dobnom egy eurót Adrienne üvegébe –
dünnyögte Jason.
– Találkozzunk a háznál, amilyen hamar csak tudunk – mondta
Hannah tervező módba kapcsolva. – De honnan szerzünk
szerszámokat?
– Van egy szerszámosláda az autómban – mondta Conor. – És a
műhelyből is hozhatok. Útban a ház felé beugrom, és összeszedek
párat.
Az iroda ajtajában elváltak. Hannah a ház felé vezető ösvényen
indult el, keservesen bánva, hogy a hiúságnak engedve magas sarkút
húzott. De meg akarta mutatni Conornak, hogy bármilyen céllal
hagyta is éppen ma az ágyán az elveszettnek hitt cipőt, nem tudta
kibillenteni az egyensúlyából.
Jason nagyon sürgetően léphetett fel a többieknél, mert öt perccel
azután, hogy Hannah átöltözött, és felhúzta a gumicsizmáját, Fliss-
szel együtt megérkezett. Mint két ázott veréb, úgy álldogáltak az ajtó
előtt.
– Micsoda kaland! – mondta Fliss vidáman. – Megyünk menteni a
menthetőt.
– Ebben a cudar időben – mormogta Hannah. – Ne haragudjatok,
hogy kirángattalak benneteket az üvegház kellemes melegéből.
– Nem számít – felelte Fliss. – Egyébként is túlzás nélkül
mondhatom, hogy bármit megtennénk Adrienne-ért, nem igaz?
Gyorsan, gyorsan, gyertek be! – intett Fliss a verandáról behúzott
nyakkal érkező Alannek, Meredithnek és Izzynek, illetve a
nyomukban lihegő Seamusnak és Peternek, akik, amikor megtudták,
miről van szó, azonnal a tettek mezejére léptek.
– Moss Murphynek meg a pereputtyának a szeme sem állt jól soha
– dörmögte Seamus a sapkáját rázogatva. Sötét overalljában és nehéz
csizmájában szinte beleolvadt az éjszakába.
– Hogy vinné el őket az ördög! – toldotta meg Peter.
Csak akkor hagyták abba a morgást, amikor Conor fényszórói
feltűntek az úton.
Elég tarkabarka csoportot alkottak, ahogy vízhatlan köpenyben és
gumicsizmában, mindenféle szerszámokkal felfegyverkezve
elindultak Murphy kerítése felé, de kellemes izgatottság bizsergett
bennük, mintha valami kalandos feladatot készültek volna
végrehajtani. Az eső utat talált magának Hannah esőkabátja alá, és
makacsul csordogált lefelé a nyakán, egyenesen a melltartójába, de
nem törődött vele. Csak egy dolog lebegett a szeme előtt:
meghiúsítani azt a nagyon rosszat, amit a barátai ellen készültek
elkövetni. Így hát megigazította a csuklyát, és elszántan menetelt a
szótlan Conor oldalán. Kivételesen hálás volt a férfi hallgatásért, mert
kínosan érezte magát mellette. Gyakorlatilag közölte vele – mi több, a
fejéhez vágta –, hogy szerelmes belé, de eltökélte, hogy nem fog
bocsánatot kérni meggondolatlan szavaiért. De ha mindketten
figyelmen kívül hagynák a vallomást, akkor úgy tehetnének, mintha
el sem hangzott volna.
– Hannah? – szólalt meg végül Conor kissé felemelve a hangját,
hogy hallani lehessen a csapkodó szélben és a zuhogó esőben.
– Hm… – dünnyögte közönyösnek szánt hangon Hannah.
– Tartozom neked egy bocsánatkéréssel. Anya mondta, hogy
találtál magadnak állást. Ügyvéd.
– Már most is az vagyok – fortyant fel a lány. Eszébe sem volt
megkönnyíteni a férfi dolgát.
– Helytelen következtetésre jutottam veled kapcsolatban, amit
nagyon sajnálok.
– Sajnálhatod is. Conor elhallgatott.
– Látom, élvezed a helyzetet – mondta aztán.
– Mit élveznék benne?
– Mit akarsz? Hogy a hason csúszva kérjek bocsánatot?
– Nem értem, miért lenne rá szükség. Már bocsánatot kértél.
– Szóval erre megy ki a játék? Hogy porig alázz? – Conor felettébb
idegesítően, szélesen elmosolyodott, és kisimított Hannah
homlokából egy nedves tincset.
Hannah dühös pillantással ellépett mellőle. Bosszantotta a férfi
nagy önbizalma.
– Másodszor sietsz a megmentésemre. Talán jó ötlet lenne, ha
megtartanálak.
– Jó ötlet lenne, ha megtartanál? Te, engem? – Hannah hangja
csupa megvetés volt. – Biztosíthatlak, nem azért maradok, hogy a
kedvedre tegyek, hanem magam miatt. Semmi közöd a döntésemhez.
Conor mosolya már a füléig ért.
– Így még jobb.
– Mit mondtál? – A megjegyzés nem is fájhatott volna jobban, mert
a férfi közönyére utalt.
– Csak a problémámat igyekszem körvonalazni. Azok a nők, akik
egy ponton keresztezték az utamat, nem engem akartak, hanem
Killorgallyt és Conor Byrne-t, a sztárszakácsot.
– Ó, te szegény. – Tényleg komolyan gondolja ez az arcátlan alak,
hogy ő most egy csapásra mindent megbocsát, és hagyja, hogy
visszaállítsa köztük azt az időkeretek közé szorított kapcsolatot,
amelyről mindig beszélt? Arra ugyan várhat. Hannah most már nem
elégedett meg félmegoldásokkal. Mindent akart. Vagy semmit. Nem
érte be kevesebbel.
– Így igaz. Szegény vagyok. Emiatt már túl régóta sajnálom
magamat. Eddig csupa nem hozzám illő nővel hozott össze a sors. De
te más vagy.
– Abban biztos lehetsz! – vágta oda Hannah. – A baj az, hogy már
nem érdekelsz.
– Mi? – Conor meglepődése csaknem komikus volt.
– Rájöttem, hogy többet érdemlek futó kalandnál. És bár itt
maradok Írországban, azt nem miattad, hanem magam miatt teszem.
Ezzel sikerült kifognia a szelet Conor hetyke, magabiztos
vitorlájából, és hogy a többiek, Izzy, Jason és Fliss utolérhessék,
lassított a léptein. Conor visszanézett rá, és az arcán tükröződő
értetlenség megmagyarázhatatlan elégedettséget váltott ki Hannah-
ból. Egy férfi, akinek idáig a lába elé vetették magukat a nők, nehezen
fogta fel, hogy másképp is lehet. Márpedig Hannah nem
szándékozott felsorakozni a többi nő mögé.
A kerítés sötét foltja egyre közelebbinek tűnt a sűrű esőben, és
amikor a szembeszél belekapott az arcukba, behúzott nyakkal szoros
kört alakítottak Hannah és Conor körül. Víztől csillogó
esőkabátjukban, bólogató csuklyákkal és ide-oda cikázó
elemlámpáikkal úgy néztek ki, mint a dementorok.
– Minden egyes darabot szépen át kell rakni a telekhatár másik
oldalára – mutatott Conor a kőfalra, amely a választóvonalat képezte
Murphy és a Byrne család földjei között. Aztán a kerítést
tanulmányozva rövid megbeszélést folytatott Peterrel és Seamussal,
és közben, hogy kipróbálják, mennyire erős a szerkezet, próbálták
megmozdítani a sínekre erősített léceket.
– Oké. Talán az lesz a legjobb, ha párokba rendeződünk – mondta
Conor. – Seamus és Alan. Peter és Jason. Fliss, Izzy és Meredith. Én és
Hannah megkíséreljük lefeszíteni a kereszttartókról a léceket, amit
aztán óvatosan át kell majd emelni a szomszédos telekre.
Ha Conor azért választotta Hannah-t párnak, hogy az oldalára
állítsa, akkor rosszul számított. Ennek ellenére úgy tett, mintha nem
látná a lány bosszúságát, és mindenkinek megmutatta, hová álljon.
– Amikor kiszedtünk néhányat, kezdhetjük kilazítani az
oszlopokat. Szerencsénk van, mert ahogy elnézem, Murphy és az
unokaöccse csak átmenetinek szánta a dolgot, így nem használtak
betont.
Hannah követte a férfit ahhoz a szakaszhoz, amelyet Conor kijelölt
maguknak, és rögtön kapott is egy körmös kalapácsot, amivel a
szegeket kellett kihúznia. Az ujjai többször is megcsúsztak a
szerszám esőtől síkos nyelén, és a durva felület felhorzsolta az ujjait,
de nem szólt egy szót sem, csak dolgozott rendületlenül.
– Minden oké? – kérdezte Conor.
– Persze – felelte Hannah olyan hangon, mintha nem venné észre a
férfi szemét elhomályosító vágyakozást. Csak így tudta megtartani a
kellő távolságot kettőjük között. Merthogy időközben rájött, hogy
rendes kapcsolatot akar. Olyat, aminek nem jár le egy előre kijelölt
napon a szavatossági ideje.
Leemelték a keresztlécről az első deszkát, és máris dolgozni
kezdtek a következőn.
– Akkor most egész éjjel ilyen kurtán fogsz bánni velem? –
kérdezte Conor, ahogy nekiveselkedtek a következő deszkának. –
Csak ennyit számítok neked?
– Mégis melyikünknek származik nagyobb haszna abból, hogy itt
vagyunk? – kérdezte Hannah egy hangos sóhaj után, a szemét
forgatva.
– Miért kérdezed?
 Hannah a kelleténél nagyobb erővel tépett ki egy szerencsétlen
szeget a fából, ami a lendülettől messzire repült.
– Bármit építene Murphy a földjére, az tönkretenné a kilátást az új
házadból. Gondolod, hogy én szívesen vagyok itt kinn, ebben a
zuhogó esőben? – Dühösen megrántotta a következő szöget, mire a
léc elengedte az oszlopot, és a földre zuhant. A legszívesebben
felkapta volna, hogy jól fejbe vágja vele Conort. Talán sikerült volna
némi értelmet verni a konok fejébe.
– Onnantól, hogy először találkoztunk, feltételezésekbe
bocsátkoztál velem kapcsolatban – folytatta Hannah, és a következő
elem elé lépett, utat engedve Izzynek, aki, miközben lehajolt, hogy
elvigye a földre esett darabot, aggódó pillantást vetett rájuk. –
Feltételezted, hogy tudom, ki vagy. Hogy szakács akarok lenni. Hogy
össze akarok barátkozni Adrienne-nel. Hogy terveim vannak a
házaddal.
Hogy meglazíthassa az újabb deszkát, teljes erőből nekifeszítette a
lábát az oszlopnak, mire tompa huppanással ez a deszka is a vizes
fűbe zuhant. A következő sem igényelt többet egyetlen rántásnál,
máris elvált a tartóelemtől. Hannah kezdett belejönni. Egyre nagyobb
elszántsággal lengette a kalapácsát, olyannyira, hogy Conor alig
tudott kitérni előle.
– Én nem vagyok olyan, mint Polly Daventree. Ha hiszed, ha nem,
semmit sem akarok tőled. A magam ura vagyok, saját, sikeres
karrierrel, csak te képtelen vagy ezt felfogni a csökött agyaddal.
Conor megragadta a vállát.
– Ha befognád egy pillanatra a szádat, és engem is hagynál szóhoz
jutni, talán elő tudnék állni némi magyarázattal.
– És mit akarsz megmagyarázni? Conor, már akkor tudtam, hogy
csak egy kaland leszek a számodra, amikor megismertelek. Egy
percig sem áltattam magam azzal, hogy a végén meg akarsz majd
tartani. Igen, rohadtul dühös vagyok rád, amiért azt hitted, hogy
kihasznállak, de lássuk be, sohasem mozogtunk ugyanabban a
ligában.
– Mi a francról beszélsz?
– Rólunk. Itt vagyok én, a józan, megfontolt Hannah Campbell, aki
mindig, mindenben meg akar felelni az elvárásoknak, és sohasem
É
vállal kockázatot. És itt vagy te, a híres, világlátott Conor Byrne, akit
pompa és felhajtás vesz körül, bárhova megy, és aki eddigi élete
során csak modellekkel és színésznőkkel randizott. Hogy rúghatnék
mellettük labdába?
– Most akkor ki a futóbolond? – Conor előbb gyengéden megrázta
a lányt, aztán mindkettőjüket meglepve megcsókolta. Gyengéd,
hízelkedő csók volt, miközben a férfi tenyere a lány nedves arcát
simogatta. – Mit gondolsz, miért hagytam az ágyadon a cipőt?
– Így akartad tudatni velem, hogy mindennek vége.
– Te tényleg nem hiszel a tündérmesékben?
– Nem.
– És egy csepp romantika sem szorult beléd?
– Nem. – Főleg olyan nem, amilyenről a tündérmesék szóltak.
Conor hüvelykujjai az arccsontját cirógatták.
– És én még azt reméltem, hogy az ágyadra tett cipőről eszedbe jut
majd a cipellőt megtaláló herceg és Hamupipőke története.
Hannah hitetlenkedő képet vágott.
– Azt hiszem, pontosítanod kellene a romantikus gesztusaidat.
– Az isten szerelmére, te nő! – Conor ismét a mellkasára vonta
Hannah-t, és újra megcsókolta, ezúttal olyan alaposan, hogy
beleszédült. – Rendben, ha ezt akarod hallani. Szeretlek. Nem mintha
nem küzdöttem volna ellene. Nem szerepelt a szerelem a terveim
között. De nagyon megleptél, amikor azt mondtad, hogy maradni
akarsz, leginkább azért, mert abban a pillanatban rájöttem, hogy én is
mindennél jobban akarom, hogy maradj, és ez pokolian mellbe
vágott. Na jó. Pánikba estem. Mert, ahogy mondtad, futóbolond
vagyok. Hogy pontosan idézzelek, ostoba, pofátlan, arrogáns,
beképzelt futóbolond. Lehet, hogy van benne valami.
– Szeretsz – motyogta Hannah kábultan. – Az nem lehet.
– Miért?
– Mert a hozzád hasonló emberek nem szeretnek bele hozzám
hasonló emberekbe.
– Mi? Azt akarod mondani, hogy egy arrogáns, beképzelt
futóbolond nem szerethet bele egy okos, gyönyörű nőbe? Pedig
velem pontosan ez történt. A francba! Most mi lesz? – kérdezte
Conor, és felvillantotta jellegzetes mosolyát.
 – Van valami, amit tényleg komolyan veszel?
Conor arca elkomolyodott, miközben végighúzta az ujját a lány
nyakán.
– Ezt most komolyan veszem. Azt akarom, hogy maradj itt,
Írországban. Hogy legyél itt télen. Meg tavasszal, meg nyáron. Aztán
ősszel is. Minden évszakot újra akarok élni veled itt, Killorgallyban.
– Bocsánat – szólalt meg mögöttük Jason. – Mondanám, hogy
menjetek szobára, de le kell bontanunk ezt az izét.
Hannah megfordult, és azt látta, hogy mindenki abbahagyta a
munkát, és őket nézi. Természetesen rögtön lángra gyúlt az arca, de
aztán megpillantotta a szélesen vigyorgó Mereditht és Izzyt, sőt, még
a szemét forgató Fliss arcát is beragyogta egy elégedett mosoly.
Már csak néhány deszka volt hátra, amikor dühös kiabálásra lettek
figyelmesek.
– Hé! Hé! Mégis mit képzelnek, mi az ördögöt csinálnak? –
Hannah rögtön felismerte a hang tulajdonosát. Moss Murphy
unokaöccse volt. Haragtól izzó arca olyan volt, mint egy
felismerhetetlen, vörös hústömeg.
Olyan lendülettel tartott az egyik utolsó deszkát lefeszítő Seamus
felé, hogy majd kiesett a lábához képest túlméretezett
gumicsizmájából.
– El innen! Ez itt az én tulajdonom!
– Tudom én azt. Niall Flanaganhoz van szerencsém, ugye? Tessék,
vigye csak – nyújtotta felé készségesen Seamus a deszkát. – Ez a
magáé. De a föld nem! – Flanagan, kezében a deszkával, elképedten
nézett maga elé. Mint akinek fogalma sincs, hogy ezek után mit
tegyen.
Conor pár lépéssel ugyancsak ott termett, és Hannah, most már
biztos jogi ismeretekkel felfegyverkezve, és az undok szomszéddal
való első konfrontáció emlékétől még mindig dühösen, követte a
férfit.
– Flanagan, eh? – kérdezte Conor. – Semmi akadálya, hogy elvigye
a kerítését. Mi több, a nagy részét már át is raktuk a maguk területére.
Nézze csak meg, épségben van minden darab. Tekintse jószomszédi
figyelmességnek.
 Flanagan szája összecsücsörödött, mintha köpni készült volna, de
a pillantása egyenesen Hannah-ra szegeződött.
– Megismerem ám! Maga az ügyvéd. Ez a maga műve. Tudtam,
hogy csak bajt fog okozni. Jobban szemmel kellett volna tartanom.
Hannah állta a férfi gonosz pillantását, bár most is kirázta a hideg,
ha eszébe jutott az a bizonyos, félelemben töltött éjszaka.
– Maga volt az! Maga nézett be az ablakomon! Letaposta a
virágokat a kertben!
És a házba is bement!
Flanagan mogorván válaszolt.
– Na és? Ártottam vele valamit? Csak kíváncsi voltam, hogy ki
maga, és miben sántikál.
– Miért?
– Azt mondta, hogy ügyvéd. Arra gondoltam, hogy Byrne-ék
esetleg rájöttek…
– Hogy maguk el akarják lopni a földjüket?
– De hiszen annyi van nekik! Csak nem hiányzott volna ez a
tenyérnyi darab! Tudja, nekünk is jogunk van pénzt csinálni. A Byrne
család már így is a sárjáig itta a vizet, és minden tagja vagyonokat
keres. Ez nem fair! És minden rendben is lett volna, ha maga nem üti
bele az orrát. – Úgy vicsorgott, mint egy véreb. – Jobban magára
kellett volna ijesztenem.
Conor ökölbe szorította a kezét, és újabb, fenyegető lépést tett a
férfi felé. A hangja, amikor megszólalt, olyan volt, mint a medve
morgása.
– Tartsa magát távol a földünktől, Mr. Flanagan. Ha még egyszer
birtokháborítást követ el, kihívom a rendőröket. És ha csak
tízlépésnyire is megközelíti az ügyvéd hölgyet, akkor a szart is
kiverem magából, világos? – Conor akcentusa minden szóval erősebb
lett, és a hangját színező erőszakosság felerősödött a nyirkos
levegőben.
Hannah megrázkódott. Kétsége sem volt afelől, hogy Conor
komolyan gondolta minden egyes szavát, és ha Flanagan arcából
lehetett olvasni, akkor nem kellett attól tartani, hogy a jövőben
hasonló turpissággal próbálkozik.
 Conor, ha lehet, még jobban kihúzta magát, majd mit sem veszítve
a fenyegető hangnemből, hozzátette:
– Reggel még beszélek a bácsikájával, és megmutatom neki, hol
húzódnak a földünk határai. De addig is tanulmányozhatják a
térképet, amit át fogok küldeni.
– Azzal sarkon fordult, ügyelve rá, hogy háttal legyen
Flanagannek, ezzel is jelezve, hogy befejezettnek tekinti a
beszélgetést. – Fiúk, lányok, szedjük össze, ami a miénk! – mondta. –
Itt már nincs több tennivalónk. – Ő pedig átfogta Hannah vállát, és
úgy fordította, hogy ő is háttal álljon a szomszédnak. Hannah nem
rajongott ezért a macsós stílusért, de most az egyszer örült, hogy
kiálltak érte, ráadásul nem más, mint a férfi, akit szeret.
Flanagan hátrálni kezdett. Gyűlölködve figyelte, ahogy az utolsó
kerítésoszlopot is kihúzták, majd átadták neki a kőkerítés felett.
– Végeztünk is – mondta Conor egy cápavigyor kíséretében.
Flanagan úgy festett, mint aki mindjárt rosszul lesz. – Ezek után
nyugodtan felejtsék el, hogy átengedjük magukat az út felé. Ha rám
hallgat, felhagy a terjeszkedési tervekkel, és visszamegy Dublinba.
Nem azért, hogy elköszönjön, hanem hogy nyomatékot adjon a
szavainak, Conor biccentett, majd másodszor is hátat fordított a
meghökkent férfinak, és Seamussal és Peterrel az oldalán elindult az
autója felé.
– Remek voltál, kölyök – mondta Seamus. – A vén farok azt hitte,
túljár az eszünkön. Nos, nem sikerült neki. Nem hiszem, hogy a
közeljövőben próbálkozni merészelne bármivel.
– Szerintem is sikerült elvennünk a kedvét – értett egyet
kacarászva Peter. – De azért szeretném látni a pofáját, amikor az új
helyzettel szembesül.
Conor „ments meg!” pillantásokkal ostromolta Hannah-t, de
hiába: a lány szélesen elmosolyodott, és belekarolt Izzybe. Most már
elég idejük volt arra, hogy mindent tisztázzanak, de addig is ki akarta
élvezni azt a bizsergető érzést, amely minduntalan elfogta, ha lopva a
férfira pillantott. Tényleg azt mondta, hogy szereti? Nehéz volt
elhinni. Nem is értette, hogyan történhetett meg ez vele. Mindig azt
hitte, hogy beleszeretni valakibe egy hosszan tartó, fokozatos
folyamat, és amikor ő mégiscsak lezuhant a szikla pereméről, eszébe
sem jutott, hogy Conor is követni fogja. Még szoknia kellett ezt az új
helyzetet, de… senki sem tudta volna letörölni az arcáról az ostoba
mosolyt. Conor szeret, ismételgette magában. Mekkora esély volt rá,
hogy ez bekövetkezzen? Ha annak idején csak felmerül a lehetősége
annak, hogy veszélybe kerül a szíve, biztosan nem vállalta volna a
kockázatot.
– Minden oké? – kérdezte Izzy. A haja vizes csomókban tapadt a
szeplős arcára, de a szája sarkában, mint oly gyakran, most is ott
játszott egy apró mosoly.
– Persze – felelte Hannah. – Leszámítva a sajgó hátamat meg a
tenyeremet borító hólyagokat.
– Hannaaaaah! Nem akarsz inkább a csókról beszélni?
Hannah megpróbálta összeszorítani a száját, de a boldogságát így
sem tudta magában tartani.
– Ja, hogy arról! Nem hagyott bennem akkora nyomot, hogy
beszéljek róla – mondta végül, de a szeme megcáfolta.
Izzy nem hagyta magát.
– Tudtam, hogy van köztetek valami. És Meredith is egyetértett
velem. Csak Alan nem akarta észrevenni a nyilvánvalót. Merry most
majd az orra alá dörgölheti, hogy tévedett. Még a levegő nyomása is
megváltozott abban a helyiségben, ahol egyszerre voltatok jelen.
– Az azért csak nem? – méltatlankodott Hannah.
– De igen. Nem akarod megmondani, hogy mióta tart ez köztetek?
Hannah a száját harapdálva azon töprengett, hogy megmondja-e
Izzynek az igazat, de az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy nem.
Vannak dolgok, amiket jobb nem kibeszélni, így kitérően csak ennyit
mondott:
– Azután kezdődött, hogy beköltözött.
– És ez minden, amit mondani fogsz. – Belekarolt Hannah-ba. –
Örülök nektek. Jó embernek tűnik.
– Tényleg az.
Izzy megrázkódott.
– Az ember nem minden este áll neki kerítést bontani este a
zuhogó esőben, de azt kell mondanom, hogy jó móka volt.
– Az biztos, hogy Jason élvezte – felelte Hannah szárazon.
 – Ja. Ha mégsem lesz belőle szakács, akkor a bontóbizniszben
biztosan talál magának valamit.
– Be kell vallanom – szólalt meg Meredith, aki Alanbe karolva
Hannah másik oldalán lépkedett –, hogy elképesztő eredményként
könyvelem el, amit ma csináltunk. Kicsit olyanok voltunk, mint
Robin Hood, illetve – pillantott Alanre – Lady Marian. Vagy az én
esetemben inkább Marian anyó.
– Nem vagy te annyira öreg – dünnyögte Alan, aztán Meredith
füléhez hajolva súgott valamit, amin az asszony nagyot nevetett, de
nem osztotta meg a többiekkel.
Izzy összemosolygott Hannah-val. Ahogy Alan és Meredith
viselkedett, nehéz volt elhinni, hogy nem voltak mindig is egy pár.
Adrienne hangja pisztolydörrenésként hasított bele az éjszaka
viszonylagos csendjébe.
– Conor Byrne! Elárulnád, hogy mi az istennyila folyik itt?
 Huszonnyolcadik fejezet
Adrienne határozott léptekkel közeledett feléjük, Driza-Bone
kabátjában olyan volt, mint egy szárnyait kiterjesztő óriásdenevér.
Egyik oldalán Bridget próbálta tartani vele a lépést ragyogó piros
cowboykalapban, bokáig érő, átlátszó esőkabátban a partin viselt
ruhája felett, a másikon az egyforma anorákot viselő Franklin és
Niamh. Mögöttük Fergus következett egy hatalmas esernyővel, ami a
mérete ellenére sem tudta megvédeni a csapkodó esőtől.
– Con bácsi! Miért mentél el a partiról? – kérdezte Niamh.
– Hosszú történet, de a lényeg, hogy mindent megoldottunk.
Gyertek, húzódjunk be valahová az eső elől, és elmesélem, minek a
végére tettünk ma este pontot.
– Talán megtaláltátok a kukkolót? – kérdezte Bridget, akinek néha
szökdécselnie kellett ahhoz, hogy lépést tudjon tartani Conorral.
Anélkül hogy bárkit hívtak volna, mindenki követte őket a
vendégház felé vezető úton. Mindenki le akarta aratni az elismerést a
drámai eseményekben betöltött szerepéért, kivéve Seamust és Petert,
akik a házhoz érve búcsút intettek a csapatnak.
– Vannak, akiknek korán kell kelniük – mondta Seamus.
A verandára érve felakasztották a vizes kabátokat a fogasra,
lerúgták a lábukról az átázott cipőket meg csizmákat. Előre sejteni
lehetett, hogy a kialakult halomban senki sem fogja gyorsan
megtalálni a lábbelijét. Hannah arcára mosolyt csalt a látvány. Még
sohasem érezte jobban az otthonának a házat, amelyben minden
jelenlévő családtagnak számított. A gondolat átmelegítette a szívét.
Ezt az érzést kereste egész életében, csak sohasem körvonalazódott
benne ilyen világosan. Mindig is egy saját közösségre vágyott.
Olyanra, amelynek ő is a tagja. Amit lehetősége lesz most kialakítani
itt, Írországban, és mindenki benne lesz. A régi barátai, az újak, és
természetesen Conor. És ha mégsem jön össze, vagy nem tart örökké,
akkor is érdemes vállalni a kockázatot.
Conor elkapta a pillantását. A konyha felé biccentett, ahová csak
kisebb lökdösődés árán jutottak el.
– Azt hiszem, mindenkire ráférne egy forró whiskey – mondta
Conor, és az egyik szekrényből előhúzott egy üveget.
 – Remek ötlet, Conor – bólogatott Bridget, és miután utat tört
magának, egy másik szekrényből bögréket tett a pultra.
Hannah a háttérből figyelte, ahogy akcióba lendültek, és nem
csodálkozott, amikor pár perc múlva Adrienne is csatlakozott a
duóhoz, és ezzel beindult az a közmondásos jól beolajozott gépezet,
amelyben mindhárman elegánsan, mégis hatékonyan tették a
dolgukat. Conor citromot szeletelt csinos hasábokra, és mindegyikbe
szúrt egy szegfűszeget. Bridget barna cukrot kanalazott a bögrékbe és
csészékbe, amiket Adrienne szedett össze a konyha szegleteiből.
Csodálatos módon éppen tizenkettőt talált, pontosan annyit, ahányan
a konyhában voltak. Fergus, Niamh-mal a térdén, Franklin, illetve
Meredith bepréselte magát a kandalló melletti kanapéra, amelyben
Alan pillanatok alatt tüzet gyújtott, míg Izzy, Fliss és Jason egy-egy
konyhaszékre telepedett.
Amikor felforrt a víz, ráöntötték a bögrékben előkészített whiskey-
re, citromra, cukorra és szegfűszegre, és kiosztották az italokat.
Közben a lángok is magasra csaptak a kandallóban, és a tüzes
whiskey-t kortyolgatva mindenki elcsendesedett. Úgy tűnt, elérkezett
a mesélés ideje. Conor végignézett a társaságon, és felemelte a
poharát.
– Sláinte! – mondta ünnepélyes hangon.
– Sláinte! – visszhangozták a többiek kórusban.
– Uisce beatha – dörmögte Franklin. – Az élet vize.
– Ez tényleg az – mondta Adrienne, majd mielőtt harciasan Conor
felé fordult, lehunyta a szemét. – Akkor most már elmondod, miért
kellett otthagynotok idő előtt a partit?
– Moss Murphy egy ideje azzal henceg, hogy hamarosan
megcsinálja a szerencséjét. Ugye, ezt mindenki tudja.
– Tudjuk, persze, de azt is tudjuk, hogy esélye sincs rá, mivel a
szerencséjéhez vezető út alsó fele a miénk.
– Igen ám, de a vén róka rájött, hogyan szerezhetné meg.
– Mégis hogyan? – kérdezte méltatlankodva Bridget. – A föld, ami
elválasztja az úttól, mindig a miénk volt, és most is az.
Conor Hannah-hoz fordult.
– Elmagyaráznád?
 – A törvény szerint, ha valaki lefoglal magának egy darab földet,
és a tulajdonos ez ellen semmilyen módon nem tiltakozik, és nem is
veszi vissza, akkor az a föld tizenkét év elteltével teljesen legálisan a
földfoglaló tulajdona lesz.
– A gyalázatos kurafi! – köpte Bridget.
– Tessék bedobni egy eurót az üvegbe! – mondta Jason tisztán
csengő hangon, összefonva a kezét a mellkasán.
– Képes valaki tizenkét évet várni arra, hogy egy darab földet
ilyen sunyi módon megszerezzen? – kérdezte hitetlenkedve Franklin.
– Szarházi alak. Ehhez azért pofa kell.
– Újabb euró! – közölte vigyorogva Jason.
– A kibaszott életbe! Biztos, hogy kitekerem a nyakát, ha a kezem
közé kerül – méltatlankodott a fejét csóválva Adrienne. – És nehogy
megint rákezdje, Jason! Máris bedobok tíz eurót, mert fix, hogy ezek
után nem tudom visszafogni magam. Hogy gondolta ez a szarzsák,
hogy kilophatja alólunk, ami a miénk?
– Most már nem lophatja ki – mondta Hannah, és csillapítóan
felemelte a kezét. – Lebontottuk a kerítést, mielőtt a tizenkét év lejárt
volna.
– És honnan tudtátok, mikor jár le? – kérdezte Fergus a kanapéról.
– Én tudom – szólalt meg Bridget az orrát kocogtatva. – Murphy
aznap állította fel azt a kerítést, amikor Niamh megszületett, és mi
mindannyian a kórházban voltunk. Erre pontosan emlékszem. És a
mi kis angyalunk ötvennyolc perc múlva fogja betölteni a
tizenkettedik életévét.
– Boldog születésnapot kívánok magamnak – csicseregte a kis
angyal, és óvatosan belekortyolt a forró whiskey-be.
Biztos azt hiszi, gondolta Hannah, hogy senkinek sem tűnik fel.
– Ez így van – bólogatott Conor. – És Hannah volt az, aki erre
időben rájött. – Azzal átkarolta a lány vállát, és megpuszilta az arcát.
Adrienne szeme felragyogott, és jó hangosan Bridget fülébe súgta:
– Tudtam!
– Dehogy tudtad! – vágott vissza Bridget. – Legfeljebb sejtetted.
Fergus felkapta a fejét.
– Mi van? Ti dugtok Hannah-val?
 – Fergus Liam Kenneth Byrne! Most azonnal felállsz, és kimosod a
szádat szappannal. Mégpedig Niamh előtt – szólt rá szigorúan
Adrienne, de a szeme vidáman csillogott.
– Kösz, kisöcsi – mormogta a fejét csóválva Conor. – Ezt úgy is
megkérdezhetted volna, hogy járok-e vele.
– Bármit csináltok is, nekem nincs kifogásom ellene – közölte
határozottan Niamh. – Sokkal helyesebb, mint Polly.
– Az már biztos – mondta elégedett mosollyal Bridget.
– Erről jut eszembe – vágott közbe Conor. – Kaptam Pollytól egy
haragos e-mailt. Azt állítja, hogy ellene hangoltalak benneteket.
Tudsz te erről valamit? – fordult kérdőn az anyja felé.
Adrienne arca alig észrevehetően megrándult.
– Hát… nem volt igazán boldog, amikor nem hagytam, hogy
odatolakodjon a szüreti mulatság ünnepi asztalához. Talán el se hitte,
amikor utasítottam Seamust, hogy dobja ki.
– Azt akarod mondani, hogy itt volt, és nem engedted be? –
kérdezte hitetlenkedve Conor.
Adrienne kecsesen megvonta a vállát.
– Senki sem hívta meg. Miért kellett volna kivételezett
bánásmódban részesítenem? – mondta a fia szemébe nézve.
– Eddig sem kellett volna – dünnyögte jól hallhatóan Bridget.
Hannah-nak mosolyognia kellett, részben a kíváncsi arcok láttán,
amellyel a többiek a családot figyelték, részben azon, ahogy a
családtagok bizonyos dolgokra reagáltak. Nem csodálta, hogy Polly
szeretett volna beletartozni ebbe a közösségbe.
Conor alig észrevehetően összemosolygott az anyjával.
– Ami engem illet – szólalt meg Bridget –, most, hogy mindent
megbeszéltünk, és át is melegedtünk, megyek, elteszem magam
holnapra. Nem beszélve arról, hogy a nap két hősének is joga van
nyugovóra térni. – Felállt, és mint egy jól idomított pásztorkutya,
terelgetni kezdte az embereket kifelé, és ha valaki mégis megállt,
vagy mondani akart még valamit, azon gyengéden lökött egyet.
Végül mindenki ajtón kívül került, de Hannah még hallotta egy
ideig az egyre távolodó beszélgetésüket, és az ajtóból integető Conor
mellől látta, ahogy elnyeli őket az éjszaka. Amikor becsukódott az
ajtó, visszakucorodott a kanapéra, és kiitta a maradék whiskey-jét.
Eddig nem is érezte, mennyire fáradt, és most, hogy kettesben
maradtak Conorral, valami megmagyarázhatatlan félelemérzet is
elfogta. Lehunyta a szemét, és amikor kinyitotta, ott állt előtte a férfi,
és szemmel láthatóan tartogatott valamit a háta mögé dugott
kezében.
– Mire készülsz? – kérdezte Hannah.
– Már megint ez a gyanakvás… – mondta a fejét csóválva, egy
pimasz vigyor kíséretében Conor.
– Hát persze. Lehet, hogy beléd szerettem, de ez még nem jelenti
azt, hogy a maradék eszem is elment. Egyértelmű, hogy megint
sántikálsz valamiben.
– Moi? – Conor méltatlankodása nem is lehetett volna nagyobb.
– Igen. Te.
Conor erre a térdére ereszkedett, és közben leejtett valamit a
padlóra. A következő pillanatban felemelte Hannah egyik lábát, és
belecsúsztatta egy cipőbe. Ugyanaz a fekete cipő volt, amelyet
korábban az ágyára tett.
– Egyszer már megpróbálkoztam ezzel, de rosszul sült el. Most
azonban látom, hogy ezt a cipőt erre a lábra szabták, és
vitathatatlanul a párja egy másik, ugyanilyen cipőnek. Azt akarom,
hogy egy pár legyünk mi is. Te meg én. Szeretlek.
Hannah elnevette magát, és a szíve meglódult a gyengéden
elmormogott szavaktól és a férfi melegen csillogó szemétől.
– Ugye tudod, hogy rám nem hatnak a romantikus gesztusok?
Csak az idődet vesztegeted.
Conor színpadiasan felsóhajtott, és a fejét csóválta.
– Beléd aztán cseppnyi romantika sem szorult.
– Sajnálom – felelte széles mosollyal Hannah.
– Nem baj. Nem fogsz ki rajtam. Arra az esetre is készültem, ha
szép szóval nem tudom elnyerni a szívedet. Főleg azok után, hogy a
cipővel kudarcot vallottam.
– Mert nem volt egyértelmű, hogy mi a célod vele.
– Számomra az volt. A jóképű herceg visszaviszi az elveszett cipőt
a szerelmének.
– Hm… Lehetett úgy is értelmezni, hogy az elkövető megszabadul
az utolsó tárgyi bizonyítéktól.
 Ezúttal Conornak kellett nevetnie.
– Látom, hogy még sokat kell dolgoznunk az érzelmi reakcióidon,
mo grá. De van valamim a számodra.
Előhúzott a kanapé alól egy nagy, barna borítékot. Akkor tehette
oda, amikor Hannah lehunyta a szemét.
– Mi ez?
– Ha kinyitod, megtudod.
– Mondtam már, hogy nem szeretem a meglepetéseket.
– Ez tetszeni fog.
– Már megint ez az önteltség…
– Én már csak ilyen vagyok. Kinyitod végre a borítékot, vagy
inkább azzal töltöd az estét, hogy címkéket aggass rám, ha
megérdemlem, ha nem?
Hannah előrehajolt, megpuszilta a férfi orra hegyét, majd benyúlt
a borítékba, és kihúzott belőle, most már tényleg értetlenül, néhány
A4-es papírt, és elolvasta a fejlécet:

Ír Jogászegyesület

Aztán alatta a vastag betűs címsort:

Felvételi kérelem

A következő sorokat már csak elmosódva látta:

Ezt a formanyomtatványt azoknak az okleveles jogászoknak kell

kitölteniük, akik az Ír Jogászegyesület tagjaként ügyvédi
tevékenységet kívánnak folytatni az Ír Köztársaságban.

Conor pillantását keresve felemelte a fejét. Azt az űrlapot tartotta a

kezében, amelyet be kell adnia, ha ügyvédként akar dolgozni
Írországban.
– Ezt mikor nyomtattad ki?
– Ma este, még a parti előtt. Azt akarom, hogy maradj – mondta
lágyan. – Még semmit sem akartam ennyire.
 Hannah, hol a papírt nézve, hol Conorra emelve párás tekintetét,
reszketegen elmosolyodott.
– Ezt aztán a romantikus gesztus!
 Köszönet
Hatalmas köszönetemet fejezem ki minden csodálatos
olvasómnak, akik hűségesen követnek, bárhová vigyen is az utam a
Romantikus kalandozások sorozat köteteiben. A ti támogatásotok teszi
lehetővé számomra, hogy időről időre új téma nyomába eredjek.
Külön köszönettel tartozom kedves barátnőmnek, Alisonnak, aki
elkísért Írországba, és ragaszkodott hozzá, hogy egy hideg,
novemberi napon a Dingle-öbölben hajóra szálljunk, annak
reményében, hogy az út során alkalmunk lesz látni egy Fungie nevű
delfint. Olyan mágikus élményben volt részünk, amit a világ minden
kincséért sem cserélnék másra azóta sem. Sajnos Fungie már nincs
velünk, ezért is remélem, hogy a könyvben való szerepeltetése apró
tiszteletadás előtte azért a rengeteg örömért, amelyet az öbölbe
látogatóknak szerzett.
Írország csodálatos hely, és remélem, ezúttal is mindenki élvezte
az utazást. Igaz, csak egy kis részét érintettem annak a számtalan
látnivalónak, ami ott várja az embert, és őszintén sajnálom, hogy
annyi minden kimaradt.
Mint mindig, most is hálás vagyok csodálatos íróbarátnőmnek,
Donna Ashcroftnak, aki nagyon sokat segített a könyv megírásában.
Nem hazudok, amikor azt mondom, hogy nélküle az írás nem lett
volna akkora öröm, mint amekkora volt, és sokkal, de sokkal
nehezebben született volna meg Hannah története. A Party People
nevű messengercsoport tagjainak, Phillipa Ashley-nek, Bella
Osborne-nak, Darcy Boleynnek és Sarah Bennettnek is szeretném
megköszönni, hogy mindig segítenek megőrizni az épelméjűségemet,
és velem együtt örülnek, ha utolér a siker. Köszönöm, lányok, ti
vagytok a legjobbak!
És végül, de nem utolsósorban, köszönetemet fejezem ki az én
csodálatos ügynökömnek, Broonak, mert mindig hisz bennem, és
Charlotte Ledgernek, aki a legnagyszerűbb szerkesztő és igazi
állócsillag életem egén. Köszönöm, hölgyeim, hogy a segítségetekkel
én is szert tehetek némi csillogásra.
 Megjegyzések

[←1]
Televíziós sütés-főzés vetélkedő.
[←2]
Utalás a Corkban található Blarney-kőre. A hagyomány
szerint, aki megcsókolja, az ékesszólás ajándékában részesül.
[←3]
Brit lányzenekar.
 Tartalom

Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
Huszonhatodik fejezet
Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
Köszönet