A

fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Bethany Roberts: My Policeman
Published by Chatto & Windus 2012, London, UK

Fordította: Gázsity Mila

Borítóterv: Szabó Vince | Malum Stúdió
Tördelte: Gelányi Mariann

Copyright © Bethan Roberts 2012
Hungarian translation © Gázsity Mila, 2022
Hungarian edition © GABO Kiadó, 2022

A könyv bármely részletének közléséhez
a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.

Kiadja a GABO Könyvkiadó
Felelős kiadó: Földes Tamás
Felelős szerkesztő: Solymosi Éva

ISBN 978-963-566-412-2

gabo.hu
http://www.gabo.hu/
facebook.com/GABOKIADO
instagram.com/gabo_kiado

Elektronikus verzió v1.0
Minden brightoni barátomnak, de legfőképpen Stuartnak
I.
 PEACEHAVEN, 1999 OKTÓBERE

Fontolgattam, hogy ezekkel a szavakkal kezdem: Már nem akarlak megölni –

mert tényleg nem akarlak –, de aztán arra jutottam, hogy szélsőségesen érzelmes
kijelentésnek tartanád. Mindig is gyűlölted a melodrámát, és nem szeretnélek
felizgatni, most biztosan nem, amikor ilyen állapotban vagy, amikor talán már az
életed vége felé közeledsz.
A szándékom ennyi: leírni mindent, hogy meglegyen, méghozzá úgy, ahogy
volt. Egyfajta vallomásnak szánom, úgyhogy érdemes pontosan fogalmazni. Azt
tervezem, Patrick, hogy amikor elkészültem, felolvasom neked ezt a beszámolót,
mert már nem tudsz válaszolni rá. Azt az utasítást kaptam, hogy beszéljek
hozzád. Az orvosok szerint ez nélkülözhetetlenül fontos a felépülésedhez.
A beszédkészséged szinte menthetetlenül károsodott, és bár együtt vagyunk, a
házamban, papíron kommunikálunk. Ezen a szókártyákat értem. Képtelen vagy
megformálni a szavakat, de rá tudsz mutatni arra, amire vágysz: ital, mosdó,
szendvics. Tudom, mit akarsz, mielőtt az ujjad hozzáérne a képhez, de azért
hagyom, hogy rábökj, mert jót tesz neked, ha önálló vagy.
Fura, hát nem? Hogy most nálam a papír és a toll, hogy én írom ezt a…
minek is nevezzem? Nem igazán napló, legalábbis nem olyan, mint amilyet
annak idején te vezettél. Bármi legyen is, ezúttal én írok, te pedig az ágyadban
fekszel, és figyeled minden mozdulatomat.


Neked sosem tetszett ez a partszakasz, mindig csak tengerparti elővárosként
utaltál rá, olyan helyként, ahol az idősek belemerengenek a naplementébe, és
várják a halált. ’63 iszonyú telén nem ezt a környéket nevezték Szibériának?
Elhagyatott, az elemeknek kitett, szélfútta vidék, mint Anglia legmenőbb
tengerparti települései általában. Most talán nem annyira kopár, de attól még
ugyanolyan, mint a többi; úgy veszem észre, hogy a kiszámíthatósága
megnyugvással tölt el. Itt, Peacehavenben az utcák mind egyformák: szerény,
földszintes házak, praktikus kertek, kicsit oldalt sandítva kilátás a tengerre.
Nagyon ellenemre volt Tom terve, hogy költözzünk ide. Én, aki egész
életemben Brightonban éltem, miért akarnék földszintes házban lakni, még ha az
ingatlanügynök svájci faházikóként reklámozza is? Miért érném be a helyi Co-
op polcai közti szűk folyosóval, a Joe’s Pizza és Kebab állott zsírszagával, a
négy temetkezési vállalattal, az Állatvarázsnak elnevezett kisállatbolttal és a
vegytisztítóval, melynek alkalmazottai állítólag „Londonban tanulták ki a
szakmát”? Miért érném be ilyesmivel Brighton után, ahol a kávézók mindig
zsúfolásig megtelnek, az üzletekben annyi mindent árulnak, hogy az meghaladja
az ember képzeletét (az igényeit pedig végképp), a móló mindig ragyog, mindig
nyitva van, és egy kicsit mindig fenyegető benyomást kelt?
Nem. Szerintem szörnyű ötlet volt, és te is annak tartottad volna. Tom
azonban eltökélte, hogy a nyugalomba vonulása után csendesebb, kisebb, elvileg
biztonságosabb helyet akar. Azt hiszem, részben azért, mert torkig volt vele,
hogy minden a hajdani járőrözéseit, a régi, zajló életét idézi. Egy peacehaveni
földszintes ház sok mindenre emlékezteti az embert, de zajló életre
semmiképpen sem. Így hát itt vagyunk, egy olyan településen, ahol reggel fél tíz
előtt és este fél tíz után kihaltak az utcák, legfeljebb a pizzázó előtt látni néhány
cigarettázó kamaszt. Így hát itt vagyunk, egy kétszobás földszintes házban (nem
svájci faházikó, a legkevésbé sem az), közel a buszmegálló meg a Co-op, a kert
egy hosszan elnyúló füves sáv, benne forgatható ruhaszárító és három kisebb
épület (fészer, garázs, üvegház). Az egyetlen előnyös vonása a kilátás a tengerre,
habár csak ferdén – az egyik szoba oldalsó ablakából kitekintve. Ezt a szobát
adtam neked, és úgy igazítottam az ágyadat, hogy annyit nézhesd azt a szeletnyi
tengert, amennyit akarod. Ezt mind neked adtam, Patrick, pedig Tommal még
sosem volt szobánk kilátással. Chichester Terrace-i, klasszicista stílusjegyekkel
büszkélkedő lakásod ablakából mindennap gyönyörködtél a tengerben. Nagyon
is jól emlékszem a kilátásra, pedig ritkán jártam nálad: a Volk
nosztalgiavillamos, a Duke’s Mound park, a hullámtörő gát, amely előtt szeles
napokon fehérlik a víz taraja, és persze a mindig változó, mindig változatlan
tenger. Az Islingword Street-i sorházban, ahol Tommal éltünk, legfeljebb saját
magunkat láthattuk visszatükröződni a szomszéd ablakaiban. De akkor is. Nem
szívesen jöttem el onnan.
 Gyanítom, hogy amikor egy hete megérkeztél a kórházból, amikor Tom
kiemelt a kocsiból, és átrakott a kerekesszékedbe, ugyanazt láttad, amit én is
(egységesen barna, kavicsos vakolatot, a hőszigetelt üvegű ajtó képtelenül sima
keretét, a házat szegélyező, takarosra nyírt tujasövényt), és a rémület a szívedig
hatolt, ahogy korábban nekem is. Aztán ott a ház neve! Fenyves. Olyan ide nem
illő, olyan képzeletszegény. Valószínűleg jeges veríték csorgott a nyakadon, és
hirtelen kényelmetlennek érezted az ingedet. Tom végigtolta a kerekesszékedet a
ház előtti járdán. Biztosan észrevetted a tökéletesen szintbe hozott, rózsaszínes-
szürke járólapokat. Bedugtam a kulcsot a zárba. – Isten hozott – mondtam, te
pedig összekulcsoltad fonnyadt, erőtlen kezedet, és mosolyfélére húztad az
ajkadat.
Amikor beléptünk a bézs tapétával borított előtérbe, valószínűleg megcsapta
az orrodat a fertőtlenítőszer bűze, amivel az érkezésedre készülve takarítottam,
és nyilván megérezted alatta collie keverékünk, Walter szagát is. Fejeddel a
bekeretezett esküvői fotónk felé intettél: Tom abban a gyönyörű, Cobley’snál
vett öltönyben – amit te fizettél ki –, én a merev fátylamban. Leültünk a
nappaliban, Tom és én az új, barna bársonyhuzatú ülőgarnitúrára, amit a
nyugdíjba vonulásakor kapott pénzből vettünk, aztán csak hallgattuk a
fűtéscsövek halk kattogását. Walter ott lihegett Tom lába előtt. – Marion segít
kényelembe helyezkedned – szólalt meg Tom. Láttam, hogy megrándul az arcod,
mert menekülnél, és láttam, hogy a horgolt függönyre meredsz, miközben Tom
az ajtó felé tartva hátraszól: – Valamit el kell intéznem.
A kutya vele tartott. Mi ketten pedig csak ültünk, és hallgattuk Tom lépteit,
ahogy végigmegy a folyosón, a susogó hangot, amikor leakasztja a kabátját a
fogasról, a fémes csörrenést, amikor ellenőrzi, hogy a zsebében vannak-e a
kulcsai; hallottuk, ahogy halkan ráparancsol Walterre, hogy várjon, és a
következő hang már a beáradó levegő suhogása volt, mert kinyitotta a
hőszigetelt üvegű bejárati ajtót, és kilépett a házból. Rád néztem, láttam, hogy
csontos térdeden ernyedten heverő kezed remeg. Talán felmerült benned, hogy
bár végre Tom házában vagy, azért ez mégsem egészen úgy alakul, mint
remélted?
Negyvennyolc év. Ennyit kell visszamenni az időben addig, amikor
megismertem Tomot. Bár talán ez sem lesz elég.
Annak idején annyira tartózkodó volt. Még a neve is: tömör, szerény, de
benne rejlett az érzékenység lehetősége. Nem egy Bill, egy Reg, egy Les vagy
egy Tony. Előfordult valaha is, hogy Thomasnak hívtad? Mert én szerettem
volna. Akadtak pillanatok, amikor át akartam nevezni. Tommy. Te talán így
hívtad azt az izmos karú, sötétszőke fürtös, gyönyörű fiatalembert.
A gimnáziumból ismertem a húgát. Másodikosok voltunk, amikor odajött
hozzám a folyosón: – Csak arra gondoltam… rendesnek látszol… akarsz a
barátnőm lenni? – Egész addig egyedül voltunk, egyikünk sem igazodott el az
iskola furcsa szertartásai között, meghökkentett minket a visszhangzó
osztálytermek, a többi lány pattogó ritmusú beszédének hangja. Megengedtem
Sylvie-nek, hogy lemásolja a házi feladatomat, ő pedig lemezeket tett fel nekem:
Nat King Cole-t, Patti Page-et, Perry Comót. Miközben vártuk, hogy ránk
kerüljön a sor a szekrényugrásban, magunk elé engedtük a többi lányt, és halkan
dúdoltuk, hogy Some enchanted evening, you may see a stranger (Egy bűvös
estén megismerhetsz egy idegent). Egyikünk sem szerette a tornaórát. Szívesen
mentem Sylvie-ékhez, mert annyi mindene volt, és az anyja megengedte neki,
hogy száraz, vékony szálú szőke hajából a koránál jóval idősebbeknek való
frizurát készítsen; emlékszem, még segített is becsavarni a frufruját, hogy az
egyik tincse kihívóan a homlokához simuljon. Az én hajam vörös volt, mint
mindig, és abban az időben vastag copfba fonva lógott a hátamon. Ha otthon
dühbe gurultam – emlékszem, egyszer határozott mozdulattal rácsaptam Fred
bátyám fejére az ajtót –, apám az anyám felé fordult, és ezt mondta: – A vörös
haja teszi. – Mert a vörhenyes árnyalat az anyám családjára volt jellemző.
Egyszer vörös veszedelemnek neveztél, Patrick, igaz? Addigra megkedveltem a
hajam színét, de úgy éreztem, felér egyfajta önmegvalósító jóslattal: mindenki
eleve arra számított, hogy indulatos a természetem, így hát, amikor
megharagudtam, sosem fogtam vissza magam. Persze nem csináltam gyakran, de
néha becsaptam az ajtót, a földhöz vágtam egy-egy tányért. Egyszer olyan erővel
löktem neki a porszívót a szegélylécnek, hogy elrepedt.
Amikor először meghívott magukhoz Patchambe, Sylvie barackszínű
selyemkendőt viselt a nyakába kötve, mire én is azonnal akartam egyet
magamnak. A nappaliban volt egy magas bárszekrényük, melynek üvegajtaját
fekete csillagokkal díszítették. – Abban ugyan ne reménykedj – közölte Sylvie, a
nyelvével kinyomva oldalt az arcát, hogy jelezze, csak viccel. Megengedte, hogy
felpróbáljam a selyemkendőjét, és megmutatta a körömlakkjait. Amikor
kinyitotta az egyik kis fiolát, az orromat mintha körteízű savanyúcukor illata
csapta volna meg. Letelepedtem a szépen megvetett ágyra, kiválasztottam a
sötétbíbor lakkot, és bekentem vele Sylvie széles, lerágott körmeit. Amikor
végeztem, az arcomhoz emeltem a kezét, és finoman ráfújtam. Aztán ráhajoltam
a hüvelykujja körmére, és végighúztam a felső ajkamat a sima lakkon, hogy
ellenőrizzem, megszáradt-e már.
Sylvie-ből éles hangú kuncogás tört fel.
– Mit művelsz?
Visszaejtettem a kezét az ölébe. Ekkor bejött a cicája, Éjfél, és a lábamhoz
törleszkedett.
– Bocsánat – mondtam.
Éjfél nagyot nyújtózott, és sürgetőbben dörgölőzött a bokámhoz. Lenyúltam,
hogy megvakarjam a füle mögött, és miközben lehajoltam hozzá, kinyílt Sylvie
szobájának az ajtaja.
– Kifelé – vetette oda unottan a barátnőm. Azonnal felegyenesedtem, mert
attól féltem, hogy hozzám beszél, de elnézett a vállam felett, az ajtó felé.
Megfordultam, odanéztem, és a kezemet a nyakam köré csavart selyemkendőhöz
kaptam.
– Kifelé, Tom – ismételte meg Sylvie. A hanghordozása arra vallott, hogy már
beletörődött a szerepbe, amelyet ebben a kis színjátékban el kell játszania.
A fiú az ajtófélfának támaszkodott, az inge ujja fel volt tűrve, így azonnal
feltűnt alkarja finoman kidolgozott izomzata. Nem lehetett több tizenöt évesnél,
vagyis alig egy évvel volt idősebb nálam, de a válla máris férfiasan széles, a két
kulcscsontja közti mélyedés sötét. Az álla egyik oldalán volt egy sebhely – egész
halvány, mint a gyurmán hagyott ujjnyom. Gúnyosan vigyorgott. Már akkor is
tudtam, hogy szándékosan csinálja; azt hiszi, ilyen képet kell vágnia, mert ettől
úgy néz ki, mint valami jampi. De az ajtót támasztó, kék szemével – apró,
mélyen ülő szemével – merőn bámuló fiú látványa azért elég volt ahhoz, hogy
elvörösödjek. Gyorsan lehajoltam megint, belefúrtam ujjaimat a poros bundába
Éjfél füle mögött, és tekintetemet a padlóra szegeztem.
– Tom! Ki innen! – reccsent rá hangosabban Sylvie, mire becsapódott az ajtó.
Képzelheted, Patrick, jó néhány percbe beletelt, mire összeszedtem magam
annyira, hogy elhúzzam a kezemet a macska fülétől, és ismét Sylvie-re
pillantsak.
Ezután mindent megtettem, hogy megmaradjon a barátságunk. Néha felültem
a buszra, elmentem Patchambe, elsétáltam az ikerházuk előtt, és amikor
felnéztem Sylvie világos ablakaira, azt mondtam magamban: remélem, kijön.
Pedig a testem azért feszült meg várakozón, mert valójában Tom megjelenésére
számítottam. Egyszer egész sötétedésig ott ültem a sarkon egy alacsony falon,
míg teljesen el nem zsibbadt a lábam. Hallgattam, hogy a rigók torkuk
szakadtából énekelnek, éreztem, hogy megül a harmat körülöttem a sövényen,
aztán felültem a hazafelé tartó buszra.


Anyám gyakran bámult ki az ablakon. Főzés közben a tűzhelynek támaszkodva
nézett ki a hátsó ajtónkba vágott keskeny üveglapon. Mintha állandóan
pecsenyéhez való mártást készített volna, miközben kimereng az ablakon.
Végtelenül sokáig kevergette, felkaparta a lábos alján letapadt húscafatokat,
szívós rostokat. A szósz fémes ízű volt és csomós, de apa és a bátyáim
telemerték vele a tányérjukat. Minden úszott benne, csupa szaft volt a kezük,
még a körmük alá is jutott, amit aztán lenyalogattak, míg anya cigarettázva
várta, hogy elmosogathasson.
Apa és anya mindig csókolóztak. Például a mosogatófülkében; apa egyik
kezével erősen markolta anya tarkóját, anya átölelte a derekát, és közelebb húzta
magához. Annyira összefonódtak, hogy nem lett volna könnyű megállapítani,
pontosan hol illeszkednek össze. De megszoktam, hogy így látom őket, úgyhogy
csak leültem a konyhaasztalhoz, kiraktam magam elé a bordázott abroszra a
Picturegoer évkönyvét, a tenyerembe támasztottam az államat, és vártam, hogy
befejezzék. Furcsa, de a rengeteg csókolózás mellett mintha nem nagyon
beszélgettek volna. Illetve az ilyesmit rajtunk keresztül intézték: Erről apádat
kell megkérdezned. Vagy: Anyád mit szólt hozzá? Fred, Harry meg én az
asztalnál ültünk apával, aki a Gazette-et olvasta, anya pedig az ablaknál állt, és
szívta a cigarettáját. Azt hiszem, sosem evett velünk, kivéve vasárnap, amikor
nálunk ebédelt Taylor nagypapa, apa édesapja, aki apámat csak „gyereknek”
nevezte, és az étkezés alatt végig a széke alatt kuporgó, sárguló szőrű westie-jét
etette. De anya akkor sem töltött sok időt az asztalnál, máris felállt, rágyújtott,
leszedte a tányérokat, és nagy csattanással a mosogatóba rakta őket. Engem
odaszólított törölgetni a csepegtetőtálca mellé, melles kötényt kötött a
derekamra, a sajátját, ami nekem túl nagy volt, ezért a felső részét vissza kellett
hajtani; megpróbáltam úgy támaszkodni a mosogatónak, mint ő. Néha, ha éppen
nem volt ott, kinéztem az ablakon, és elképzeltem, mi járhat anyám fejében,
amikor kibámul nyeregtetős fészerünkre, apa kuszán növő kelbimbóira, és az
égbolt keskeny sávjára a szomszéd háza felett.


A nyári szünetben Sylvie-vel gyakran kimentünk a Black Rock-i lídóra. Én
szívem szerint megspóroltam volna a belépőjegy árát, és elüldögéltem volna a
tengerparton, de Sylvie-t nem lehetett lebeszélni arról, hogy a strandon a
helyünk. Részben azért, mert ott flörtölhetett a fiúkkal. Az iskolai éveink alatt
ritkán fordult elő, hogy ne kerülgette volna valami rajongó, míg rajtam mintha
nem akadt volna meg senki szeme. Nem volt kedvem azzal tölteni egy újabb
délutánt, hogy figyelem, ahogy nyálcsorgatva bámulják a barátnőmet, de a
tengeri strand csillogó üvegablakai, a vakítóan fehér beton, a csíkos nyugszékek
túl vonzó látványt nyújtottak ahhoz, hogy ellenálljak, úgyhogy általában
leszurkoltuk a kilenc pennyt, átfurakodtunk a bejárat forgókeresztjén, és a
medence felé indultunk.
Egy délutánról különösen tiszta emlékeim vannak. Tizenhét évesek lehettünk.
Sylvie zöldcitrom-színű bikinit viselt, én egyrészes, piros, már eléggé kinőtt
fürdőruhát. A vállpántját folyton feljebb, a lábkivágását pedig lejjebb kellett
rángatnom. Sylvie-nek ekkor már feltűnően volt melle és karcsú dereka; az én
alakom még mindig téglalapra emlékeztetett, ami oldalt kissé ki van párnázva.
Akkorra már levágattam a hajamat, és tetszett is a bubifrizurám, de túl magas
voltam. Apám gyakran rám szólt, hogy ne járjak görnyedten, de közben arra is
felhívta a figyelmemet, hogy jobb, ha lapos sarkú cipőt veszek. – Nincs férfi, aki
alulról akarna belebámulni egy nő orrába – tette hozzá általában. – Hát nem,
Phyllis? – Anyám pedig ilyenkor mosolygott, de nem szólt egy szót sem. Az
iskolában állandóan rágták a fülemet, hogy az én magasságommal milyen jó
necclabdajátékos lennék, pedig szörnyű voltam. Csak tébláboltam a pálya szélén,
és úgy tettem, mintha átadásra várnék. Amiből persze sosem lett semmi, így én
csak bámészkodtam, és átnéztem a kerítés felett a rögbiző fiúkra. A hangjuk
annyira más volt, mint a mienk – mély, reszelős és magabiztos, olyan fiúk
hangja, akik tudják, mi lesz a következő lépcsőfok az életükben. Oxford.
Cambridge. Az ügyvédi kamarai szakvizsga. Mert tudod, a szomszédban egy
magániskola volt, mint amilyenbe te is jártál, és az ottani diákok sokkal
csinosabbak voltak az általam ismert fiúknál. Jól szabott zakót hordtak, zsebre
vágott kézzel jártak, és hosszú hajuk az arcukba hullott. Az általam ismert fiúk
(nem voltak valami sokan) mintha a tekintetüket ránk szegezve rohamra indultak
volna. Nem volt bennük semmi rejtélyes. Egyértelműek voltak. Nem mintha
valaha is váltottam volna akár csak egyetlen szót is a hosszú hajú fiúkkal. Te is
efféle iskolába jártál, ugye, Patrick? De nem voltál ilyen, igaz? Hozzám
hasonlóan te sem illettél oda. Ezt az elejétől fogva éreztem.
Még nem volt elég meleg az idő a kinti fürdéshez – a tenger felől hűvös szél
fújt –, de a nap szikrázón sütött. Sylvie-vel elnyúltunk a törülközőnkön. A
fürdődresszem fölött magamon tartottam a szoknyámat, Sylvie pedig szépen
elrendezte mellettem a holmiját: kefe, kompakt, kardigán. Aztán felült, és
hunyorogva végignézett a napsütötte teraszon nyüzsgő tömegen. Az ajka mintha
mindig enyhén lebiggyedt volna, egyfajta gúnyos mosolyra, és a felső fogsorát
mintha kifejezetten ehhez a lefelé ívelő vonalhoz igazították volna hozzá.
Lehunytam a szememet. A szemhéjam belső felén rózsaszínes alakok úszkáltak.
Sylvie jól hallhatóan sóhajtott, és megköszörülte a torkát. Tudtam, beszélgetni
szeretne, megjegyzést tenni arra, hogy kik vannak a strandon, ki kivel mit csinál,
és melyik fiúkat ismeri, de én csak a meleget akartam érezni az arcomon, a
lebegő, távoli érzésre vágytam, ami akkor fog el minket, amikor délután kint
fekszünk a napon.
Egy idő után már majdnem eljutottam eddig az állapotig. A szemem mögött
mintha összesűrűsödött volna a vér, a végtagjaim elernyedtek. A csattogó talpak,
a trambulinról vízbe ugró fiúk becsapódó testének zaját szinte meg sem
hallottam, és bár a nap perzselte a vállamat, ott maradtam, elterülve a betonon,
és beszívtam a vizes csempe meszes szagát, a mellettünk elhaladók nyomában
támadt hűvös, klóros huzatot.
Aztán valami hideg cseppent az arcomra, és kinyitottam a szememet. Először
csak a fehéren izzó eget láttam, és amikor pislogtam, kirajzolódott előttem egy
élénk rózsaszín körvonalú alak. Még egyet pislantottam, de aztán meghallottam
Sylvie házsártos, valahogy mégis elégedett hangját: – Hát te meg mit keresel itt?
– És már tudtam, hogy ki az.
Felültem, megpróbáltam összeszedni magam, a szemem fölé emeltem
ernyőként a kezemet, és sebtében letöröltem az ajkam felett gyöngyöző
verejtéket.
Ott állt előttem Tom ellenfényben, és gúnyosan vigyorgott le a húgára.
– Összecsöpögtetsz minket! – jegyezte meg Sylvie, és lesöpört a válláról
néhány képzeletbeli vízcseppet.
Tomot persze sokszor láthattam és csodálhattam Sylvie-éknél, de most
először tárult elém ennyi a testéből. Megpróbáltam elfordítani a fejemet, Patrick.
Igyekeztem nem megbámulni a kis vízgyöngyöt, amely lassan csordult le a
nyakától a köldöke felé, a tarkójára tapadó nedves fürtöket. De te is tudod,
mennyire nehéz nem odanézni, amikor olyasmi van előtted, amire nagyon
vágysz. Úgyhogy a sípcsontjára meredtem, a fénylő, szőke szőrszálakra a lábán.
Megigazítottam a fürdőruhám pántját. Sylvie színpadiasan felsóhajtott, és megint
megkérdezte:
– Mit akarsz, Tom?
Tom végigmért minket. Mindkettőnk teste csontszáraz volt, a bőrünkre vörös
foltokat égetett a nap.
– Még nem voltatok a vízben?
– Marion nem úszik – felelte Sylvie.
– Miért nem? – nézett rám Tom.
Gondolom, hazudhattam volna, de már akkor is rettegtem, hogy lebukom. Az
emberek végül mindenre rájönnek. És az sokkal szörnyűbb, mint ha rögtön
bevallanánk az igazat.
A szám kiszáradt, de sikerült kinyögnöm:
– Nem tanultam meg.
 – Tom a nyílt vízi úszóklub tagja – jegyezte meg Sylvie. Mintha némi
büszkeség csendült volna a hangjában.
Sosem vágytam arra, hogy összevizezzem magam. A tenger mindig ott volt a
város mellett, mint valami állandó zaj, állandó mozgás. De attól nekem még nem
kellett belemennem, igaz? Egész addig a pillanatig a legkevésbé sem tartottam
fontosnak, hogy nem tudok úszni. Akkor azonban ráébredtem, hogy meg kell
tennem.
– Nagyon szeretnék megtanulni – feleltem, és mosolyogni próbáltam.
– Tom majd megtanít, ugye, Tom? – Sylvie kihívóan a bátyja szemébe nézett,
mintha azt figyelné, hogy ki mer-e térni a kérés elől.
Tom megborzongott, elmarta a húga törülközőjét, és a dereka köré csavarta.
– Hát, lehet – válaszolta. Egyik kezével erősen megdörzsölte a haját, hogy
gyorsabban száradjon, aztán Sylvie-hez fordult: – Adj kölcsön egy shillinget.
– Roy hol van? – kérdezte a húga.
Ekkor hallottam először Royról, de Sylvie-n látszott, hogy nagyon érdekli a
válasz, mert már el is feledkezett az úszóleckékről, és úgy nyújtogatta a nyakát,
mintha a bátyja mögé akarna kukucskálni.
– Leugrik a trambulinról. Adj kölcsön egy shillinget.
– Mit csináltok később?
– Nem tartozik rád.
Sylvie kinyitotta a púderkompaktját, pár másodpercig tanulmányozta magát a
tükörben, aztán fojtott hangon ennyit mondott:
– Fogadok, hogy a Spotted Dogba mentek.
Tom ekkor előrelépett, és játékosan a húga felé csapott, de Sylvie lekapta a
fejét, hogy kikerülje a kezét. A törülköző a betonra hullott, és én megint
elfordítottam a fejemet.
Érdekelt volna, mi lehet olyan rossz abban, ha a Spotted Dog pubba mennek,
de nem akartam butának tűnni, úgyhogy inkább befogtam a számat.
Sylvie rövid hatásszünetet tartott.
– Odamentek. Tudom – mormolta halkan, megragadta a törülköző csücskét,
felugrott, és kezdte kötéllé csavarni. Tom utánakapott, de a húga fürgébb volt.
Az összesodort törülköző hangosan csattant a mellkasán, és vörös csíkot hagyott
a bőrén. Akkor az volt a benyomásom, mintha az a sáv lüktetne, de most már
nem vagyok olyan biztos benne. Azért nyilván el tudod képzelni: a mi gyönyörű
fiatalemberünket elpáholta a kishúga, puha strandtörülközőjével jelet hagyott a
testén.
Tom arcán harag villant át; összerezzentem, már hűvösebb volt, a napozókra
lassan árnyék borult. Lesütötte a szemét, és nyelt egyet. Sylvie bizonytalan
tartással állt, nem tudta, mit lép a bátyja. Tom ekkor váratlanul elkapta a
törülközőt, és magához rántotta; a lány elugrott, aztán nevetve figyelte, hogy a
bátyja vadul csapkodni kezd. Néha el is találta – Sylvie olyankor éles hangon
felvisított –, de leginkább elhibázta. Tudod, Tom rendes volt, ezt már akkor is
tudtam róla: csak téblábolt, és szándékosan ügyetlenkedett, játékosan ingerelte a
húgát az erejével és a pontos ütéseivel, a lehetőséggel, hogy akár nagyobbat is
csaphatna rá.
– Nálam van egy shilling – jelentettem ki, és a kardigánom zsebébe nyúltam
az aprópénzért. Ez volt minden megmaradt pénzem, de Tom felé nyújtottam.
Megállt a kezében a törülköző. Zihált. Sylvie megdörgölte a nyakát, ahol
korábban megütötte. – Erőszakos alak – morogta.
Tom felém nyújtotta a kezét, én a tenyerébe tettem a pénzérmét, és ujjaim
hozzáértek meleg bőréhez.
– Köszönöm – mosolygott rám, aztán a húgára nézett: – Rendben vagy?
Sylvie vállat vont.
Amikor a bátyja elfordult, kiöltötte a nyelvét.
Hazafelé menet megszimatoltam a kezemet, mélyen beszívtam a fémes
szagot. A pénzem ugyanilyen szagot hagyott Tom ujjain is.


Mielőtt Tom bevonult volna a katonasághoz, megajándékozott egy
reménysugárral, amely a visszatéréséig tartotta bennem a lelket, sőt, ha őszinte
akarok lenni, utána is.
December volt, Sylvie-nél teáztam. Tudnod kell, hogy Sylvie csak ritkán jött
hozzánk, mert neki otthon volt saját szobája, hordozható lemezjátszója és több
üveg Vimto üdítője, míg én Harryvel osztoztam egy szobán, és legfeljebb teával
kínálhattam meg. Sylvie-éknél azonban szeletelt sonka volt, puha, fehér kenyér,
paradicsom és majonézes salátaöntet, utána pedig konzerv mandarin, hozzá
édesítetlen sűrített tej. Az apjának boltja volt a parton, ahol pikáns képeslapokat,
cumi formájú savanyúcukrot, lejárt szavatosságú gyümölcszselét és kagylóhéjból
készített babákat lehetett venni, amelyek nyakán szárított hínárból volt a gallér.
A bolt neve „Jó Hír” volt, mert árultak benne újságokat és magazinokat is, a
pajzánabb fajtát celofánba csomagolva. Sylvie mesélte, hogy az apja minden
héten öt példányt ad el a Kámaszútrából, és ez a szám nyáron
megháromszorozódik. Akkoriban csak az a ködös fogalmam volt a
Kámaszútráról, hogy valami számomra ismeretlen okból tiltott könyvnek számít;
úgy tettem, mintha elámulnék, és elkerekedett a szemem. – Tényleg? – leheltem,
mire Sylvie diadalmasan bólintott.
Az utcára néző szobában ettünk, a háttérben egyfolytában csiripelt Mrs.
Burgess hullámospapagája. Acéllábú műanyag székeken ültünk, az étkezőasztalt
csak le kellett törölni, nem terítették le abrosszal. Sylvie anyja narancsos
árnyalatú rúzst viselt, és az orromat megcsapta a keze felől hullámokban
felcsapó levendulás tisztítószerillat. Erősen elhízott nő volt, amit azért tartottam
furának, mert sosem láttam, hogy salátalevélen és uborkaszeleteken kívül bármi
mást evett volna, és mintha kizárólag feketekávét ivott volna. Úgy tűnt, mindent
megtagad magától, de a vonásai elmosódtak, belesüppedtek pufók arca párnáiba,
jól aládúcolt, hatalmas melle egy pékség kirakatába kitett, túlméretezett, magasra
felemelkedett habcsók benyomását keltette. Amikor észbe kaptam, hogy igazán
nem kellene annyira bámulnom az anyja mellett ülő Tomot, mindig Mrs. Burgess
duzzadó dekoltázsára sandítottam. Persze tudtam, hogy nem lenne szabad
odanéznem, de úgy gondoltam, jobb, ha azon kapnak, hogy rajta legeltetem a
tekintetem, nem pedig a fián. Mintha Tomból forróság áradt volna; meztelen
alkarját az asztalon nyugtatta, és nekem úgy tűnt, felmelegíti az egész szobát.
Éreztem az illatát (Patrick, ezt nem csak képzeltem). Miből is állt össze,
emlékszel még? Természetesen ott volt a hajolaj – akkoriban biztosan Vitalist
használt – és a fenyőillatú hintőpor… erről később megtudtam, hogy minden
reggel alaposan behinti vele a hónalját, mielőtt belebújna az ingébe. Nyilván
tudod, hogy akkoriban a férfiak, mint például Tom apja, eléggé rosszallták a
hintőporhasználatot. Mostanra persze ez is megváltozott. Amikor belépek a
peacehaveni Co-opba, és elhaladok a fiatal fiúk előtt, akiknek a haja épp olyan,
mint annak idején Tomé volt – olajjal lesimított, képtelen frizurákba formázott –,
valósággal mellbe vág a szintetikus illatfelhő. Azoknak a fiúknak olyan a szaga,
mint az új bútoré. De Tom illata nem ilyen volt. Hanem izgató, mert abban az
időben gyanúsnak számított minden férfi, aki hintőporral enyhített az
izzadságszagán, de én ezt roppant érdekesnek találtam. És tudod, így duplán jól
jártam: ha elég közel álltam Tomhoz, a hintőpor friss illata alatt megérezhettem a
bőre meleg, természetes szagát is.
Amikor elfogytak a szendvicsek, Mrs. Burgess behozta a rózsaszín tálkákba
adagolt konzervbarackot. Szótlanul ettünk. Aztán Tom letörölte a szájáról az
édes szirupot, és bejelentette:
– Ma elmentem a sorozóirodába. Önkéntesnek jelentkezni. Így én
választhatom meg, hogy hová kerülök. – Eltolta magától a tálkát, és az apja
szemébe nézett. – Jövő héten kezdem a szolgálatot.
Mr. Burgess kurtán biccentett, majd felállt, és felé nyújtotta a kezét. Tom is
felemelkedett a székről, és megragadta az apja ujjait. Felmerült bennem, hogy
fogtak-e már valaha kezet. Mert nem úgy tűnt, mintha gyakran előfordult volna
velük. Most azonban kezet ráztak, majd úgy néztek körül, mintha azon
töprengenének, hogy mihez is kezdjenek.
– Mindig muszáj lepipálnia engem – sziszegte a fülembe Sylvie.
– És hol szolgálsz majd? – tudakolta Mr. Burgess. Még állt, és hunyorogva
nézte a fiát.
Tom megköszörülte a torkát:
– Élelmezési ellátás.
A két férfi egymásra meredt, Sylvie-ből kuncogás tört elő.
Mr. Burgess visszazöttyent a helyére.
– Ez ám a hír, ugye? Iszunk rá egyet, Jack? – Mrs. Burgess hangja vékonyan,
élesen csengett, és amikor hátralökte a székét, mintha elcsuklott volna. – Erre
innunk kell, nem? Egy ilyen hírre… – Miközben felállt, felborította a csészéjét,
és a maradék kávé szétterült a fehér műanyagon, majd lecsepegett az asztal alá
terített szőnyegre.
– Kétbalkezes liba – mormogta Mr. Burgess.
Sylvie megint felvihogott.
Tom mintha még mindig révülten, előrenyújtott kézzel állt volna, de most az
anyja felé indult.
– Hozok egy törlőrongyot – mondta, és megérintette a nő vállát.
Miután kiment, Mrs. Burgess körülnézett, a tekintete mindegyikünk arcán
elidőzött.
 – Most mi lesz? – suttogta. Olyan halk volt a hangja, hogy felmerült bennem,
a többiek talán meg sem hallották. Annyi szent, hogy egy darabig senki sem
válaszolt.
Aztán Mr. Burgess felsóhajtott.
– A hadtáp azért mégsem a Somme, Beryl.
Mrs. Burgess felzokogott, és a fia után sietett.
Tom apja egy szót sem szólt. A papagáj csak csipogott és csipogott, míg
vártuk, hogy Tom visszajöjjön. Hallottam, hogy fojtottan mormol valamit a
konyhában, és elképzeltem, ahogy az anyja a karjában sírdogál, mert épp olyan
porig sújtott, mint én.
Sylvie belerúgott a székembe, de nem fordultam felé, a tekintetemet továbbra
is Mr. Burgessre szegeztem.
– A katonáknak is kell enniük, nem? – Igyekeztem határozott, semleges
hangot megütni. Később ugyanezt tettem, amikor az osztályomban feleselt
velem valamelyik tanítványom, vagy amikor Tom közölte velem, hogy a
következő hétvégét veled tölti, Patrick. – Biztosra veszem, hogy Tom jó szakács
lesz.
Mr. Burgess kurtán felnevetett, hátralökte a székét, és kiordított a konyhába:
– Az ég szerelmére, hol van már az az ital?
Tom visszajött, két sörösüveget hozott. Az apja kikapta az egyiket a kezéből,
a fia arca felé emelte, majd ennyit vetett oda:
– Gratulálok, sikerült kiborítanod az anyádat. – Kimasírozott a szobából, de
nem a konyhába ment. Azt hittem, oda indul, hogy megvigasztalja Mrs.
Burgesst, de ehelyett bevágódott a bejárati ajtó.
– Hallottad, mit mondott Marion? – visította Sylvie, elmarta a bátyjától a
másik sörösüveget, és a két tenyere közt ide-oda görgette.
– Ez az enyém! – csattant fel Tom, és visszavette a sört.
– Marion szerint jó szakács leszel.
Tom ügyes csuklómozdulattal kiengedte a levegőt az üvegből, aztán
félredobta a kupakot és a sörnyitót. Elvett egy poharat a tálalószekrényről, és
óvatosan kitöltött magának egy pint krémesen habzó barna sört.
– Hát… – Felemelte az italt, alaposan szemügyre vette, majd ivott pár
kortyot. – Igaza is van. – A keze fejével megtörölte a száját, és felém fordult. –
Örülök, hogy akad ebben a házban valaki, akinek van némi sütnivalója –
folytatta széles vigyorral. – Nem úgy volt, hogy megtanítalak úszni?


Aznap éjjel ezt írtam fekete, keménykötésű jegyzetfüzetembe: A mosolya akár a
nyár végi telehold. Rejtélyes. Csupa ígéret. Emlékszem, nagyon elégedett voltam
a megfogalmazással. Ezután minden este megtöltöttem a füzetet a Tom iránti
vágyakozásommal. Kedves Tom, írtam. Néha azt, hogy Drága Tom, sőt, azt,
hogy Tom, drágám; de ezt a luxust nem túl gyakran engedtem meg magamnak;
legtöbbször már az is boldoggá tett, hogy láthattam a kézírásommal megörökített
nevét. Akkoriban még könnyű volt nekem örömet szerezni. Elég volt figyelnem,
ahogy a kezem alatt megformálódik Tom neve. Majdnem elég.
Általában a napi eseményeket vetettem papírra nevetséges részletességgel,
nem hagyva ki az azúrkék szempárt és a bíborvörös eget. Nem hinném, hogy
valaha is megemlítettem volna Tom testét, holott nyilvánvalóan az volt rám a
legnagyobb hatással; gondolom, inkább nemes vonalú orráról írtam (valójában
elég lapos volt a nyerge, és benyomottnak tűnt), meg mély basszushangjáról.
Nyilván számodra is világos, Patrick, hogy tipikus lány voltam. Annyira tipikus.
Majdnem három éven át áradoztam a füzetben a Tom iránti sóvárgásomról,
egyre vártam a napot, amikor hazatér, és megtanít úszni.
Komikusnak találod a rajongásomat, Patrick? Talán nem. Gyanítom, számodra
sem ismeretlen a vágy, és mindenki másnál jobban tudod, mennyire felfokozódhat,
amikor nem adhatsz szabad folyást neki. Ahányszor csak Tom hazajött
eltávozásra, valahogy mindig lemaradtam a vele való találkozásról, és mostanra
felmerült bennem, hogy szándékosan tehettem. Talán épp azáltal nőtt a
rajongásom, hogy vártam a visszatérésére, hogy letettem a valódi Tom
látványáról, és inkább a füzetembe irkáltam róla?


Amíg Tom távol volt, belegondoltam, hogy ideje lenne életpályát választani.
Emlékszem, a gimnázium vége felé, a vizsgák előtt behívatott Miss Monkton, az
igazgatóhelyettes, és megkérdezte, hogy mik a terveim a jövőre nézve. A tanárok
nagyon szerették, ha a lányoknak van terve a jövőre nézve, bár én már akkor is
tudtam, hogy ez csak vágyálom, ami legfeljebb az iskola falain belül tűnik
megvalósíthatónak. Az életben minden terv összeomlik, különösen a lányoké.
Miss Monktonnak az akkoriban megszokott frizuradivathoz képest eléggé
rakoncátlan haja volt: csupa göndör, ezüstös szállal teleszőtt fürt. Sejtettem,
hogy dohányzik, mert a bőre árnyalata a jó ideje ázó tea színét idézte, gyakran
ironikus mosolyra húzódó, száraz ajka mellett pedig feszes redő húzódott. Miss
Monkton irodájában kijelentettem, hogy tanítani szeretnék. Akkor egyedül ez
jutott eszembe; jobban hangzott, mint ha azt mondtam volna, titkárnő akarok
lenni, és nem tűnt olyan abszurd ötletnek, mint ha azt böktem volna ki, hogy író
vagy színésznő lennék, bár ezekről többször is ábrándoztam.
Azt hiszem, ezt még sosem vallottam be senkinek.
No, mindegy, Miss Monkton megcsavarta a tolla kupakját, hogy kattanjon
egyet, és rákérdezett:
– Hogyan jutott erre a döntésre?
Eltűnődtem. Azt mégsem felelhettem, hogy „fogalmam sincs, mi egyebet
tehetnék”. Vagy: „hát, nem úgy néz ki, mintha hamarosan férjhez mehetnék”.
– Szeretem az iskolát, tanárnő. – Amint kimondtam, rájöttem, hogy ez tényleg
így van. Szerettem a rendszeresen megszólaló csengőt, a letörölt táblákat, a
titkokkal teli, poros padokat, a hosszú folyosókon összezsúfolódó lányokat, a
rajzóra átható terpentinszagát, az ujjammal végigpörgetett könyvtári
katalóguscédulák surrogó hangját. Hirtelen elképzeltem magam, ahogy ott állok
egy osztály előtt, csinos tweedszoknyában, takaros konttyal, és határozott, de
igazságos viselkedésemmel kivívom a tanítványaim tiszteletét, szeretetét. Akkor
még fogalmam sem volt, milyen parancsolgatós leszek, és hogy a tanítás
mennyire megváltoztatja majd az életemet. Te is gyakran mondtad, hogy folyton
pattogok, és igazad volt; tanítás közben hozzászokik az ember. Mert tudod, vagy
te uralkodsz, vagy ők. Muszáj kiállnod magadért. Ezt korán megtanultam.
Miss Monkton ajka a jól ismert, feszes mosolyra húzódott.
– A tanári asztal túloldaláról eléggé másképpen fest ám a helyzet – jegyezte
meg. Elhallgatott, letette a tollat, és az ablak felé nézett. – Nem akarom letörni
az ambícióit, Taylor. De a tanításhoz óriási odaadás és rendkívüli gerinc kell.
Nem arra célzok, hogy ne lenne jó diák. Csak azt hittem, hogy inkább valami
irodai elfoglaltságot keres magának. Valami nyugalmasabb munkakört.
A hűlő teája tetején kialakult halvány, tejes sávra meredtem. A teáscsészét
leszámítva nem tartott semmit az íróasztalán.
 – És a szülei például mit gondolnak erről? – tudakolta ismét felém fordulva.
Közben gyors pillantást vetett az ajtó fölé akasztott órára. – Készek támogatni
ebben a tervében?
Anyának és apának még egy szóval sem említettem a dolgot. Azt is alig hitték
el, hogy bejutottam a gimnáziumba; amikor annak idején apám megtudta,
azonnal felemlegette az iskolai egyenruha árát, anyám pedig leült a kanapéra, a
tenyerébe temette az arcát, és elsírta magát. Először örültem, mert azt hittem,
büszke a teljesítményemre, és ez ríkatja meg, de amikor nem hagyta abba,
megkérdeztem, hogy mi a baj, mire ezt felelte: – Mostantól minden megváltozik.
Eltávolodsz tőlünk. – Később aztán esténként állandóan azért panaszkodtak,
hogy túl sok időt töltök tanulással a szobámban, ahelyett hogy velük
beszélgetnék.
Felnéztem Miss Monktonra.
– Mindenben támogatnak – jelentettem ki.
A mező felett elnézek a tenger felé ezeken az őszi napokon, amikor a szél a füvet
borzolgatja, és a hullámok hangja olyan, mint a ziháló lélegzésé. Ilyenkor
mindig eszembe jut, hogy volt idő, amikor hozzád hasonlóan én is
megtapasztaltam intenzív és titkos érzéseket, Patrick. Remélem, ezt megérted, és
remélem, hogy meg fogod bocsátani.


1957 tavasza. Tom leszerelt a katonaságtól, de még nem jött haza, mert
belekezdett a rendőrségi kiképzésbe. Izgatottá tett a gondolat, hogy rendőr lesz
belőle. Olyan bátor, felnőtt dolognak tűnt. Nem ismertem senkit, aki ilyesmit
tenne. Otthon a rendőrség megítélése nem volt ennyire egyértelmű – nem igazán
ellenségnek tekintették őket, inkább valamiféle ismeretlen dolognak. Tudtam,
hogy Tomra rendőrként egészen más élet vár, mint amilyen a szüleimé, egy
merészebb, nagyobb hatalommal bíró élet.
Chichesterbe jártam tanítóképző főiskolára, de gyakran találkoztam Sylvie-
vel, annak ellenére, hogy egyre több időt töltött Royjal. Egyszer azt kérte, tartsak
vele a görkorcsolyapályára, aztán amikor odamentem, kiderült, hogy magával
hozta Royt, meg egy Tony nevű fiút, aki ugyanabban az autószerelő-műhelyben
dolgozott, mint Roy. Tony eléggé szófukarnak tűnt. Velem legalábbis nem
beszélt sokat. Miközben körbe-körbesuhantunk, néha odakiáltott valamit
Roynak, aki szinte felé sem fordult. Főleg azért, mert egyfolytában Sylvie-t
bámulta. Mintha képtelen lett volna levenni róla a tekintetét, nem nézett még a
lába elé sem. Korcsolyázás közben Tony nem fogta meg a karomat, így sikerült
többször is elé kerülnöm. A köröket róva az járt a fejemben, ahogy Tom rám
mosolygott aznap, amikor bejelentette, hogy bevonul a hadtáphoz: a felső ajka
úgy elkeskenyedett, hogy a fogsora felett szinte csak egy vonal látszott, a szeme
résnyire szűkült. Megálltunk, hogy igyunk egy kólát, de Tony nem mosolygott
rám. Megkérdezte, meddig járok még iskolába, mire ezt feleltem: – Örökké…
tanítónő leszek. – Mire úgy sandított az ajtó felé, mintha a legszívesebben
azonnal kikorcsolyázna rajta.
Nem sokkal ezután történt, hogy egy napos délutánon Sylvie-vel a Preston
parkba mentünk, és amikor letelepedtünk egy padra a gyönyörű, susogó levelű
szilfák alatt, közölte velem, hogy Royjal eljegyezték egymást. – Nagyon
boldogok vagyunk – jelentette ki rejtélyes, halvány mosollyal. Rákérdeztem,
hogy Roy kihasználta-e a helyzetét, de megrázta a fejét, és megint
elmosolyodott, ugyanolyan sejtelmesen.
Jó ideig csak néztük az embereket, akik a kutyáikkal és a gyerekeikkel
sétáltak a napfényben. Voltak, akik a Rotundában vásárolt fagylalt tölcsérét
szorongatták. Sem Sylvie-nek, sem nekem nem volt pénzem fagylaltra; Sylvie
továbbra sem szólt egy szót sem, úgyhogy megkérdeztem:
– Szóval… meddig mentetek el?
A park felé bámult, és türelmetlenül lóbálta a jobb lábát.
– Már mondtam – vetette oda.
– Nem. Nem mondtad.
– Szerelmes vagyok belé – szögezte le, kinyújtotta a karját, és lehunyta a
szemét. – Tényleg szeretem.
Ezt nehezemre esett elhinni. Roy nem festett rosszul, de rengeteget locsogott
a nagy semmiről. Emellett elég girnyó volt. Mintha a válla semmiféle súlyt nem
bírt volna el.
– Te nem tudod, hogy ez milyen – felelte hunyorogva a barátnőm. – Szeretem
Royt, és össze fogunk házasodni.
A lábam előtt serkedő fűre meredtem. Hiszen azt mégsem mondhattam neki:
„Pontosan tudom, hogy milyen. Szerelmes vagyok a bátyádba.” Tisztában
voltam azzal, hogy mindenkit kinevettem volna, aki az én bátyáimba szerelmes,
és miért lett volna Sylvie más?
– Mármint úgy értem… – folytatta rám szegezve a tekintetét. – Tudom, hogy
beleestél Tomba. De ez nem ugyanaz.
Az arcomba szökő vér lassan vörösre színezte a nyakamat, a fülem környékét.
– Marion, Tom nem az a fajta – mormolta Sylvie.
Átvillant az agyamon, hogy felállok és otthagyom. De remegett a lábam, és a
mosoly az ajkamra dermedt.
 Sylvie az állával egy fiú felé intett, aki hatalmas adag fagylalttal a kezében
elment mellettünk.
– Ó, de szeretnék én is egyet – jegyezte meg emelt hangon. A fiú odalesett és
végigmérte, de a barátnőm már újra felém fordult, és finoman megcsípte a
karomat. – Ugye, nem baj, hogy ezt mondtam? – kérdezte.
Képtelen voltam válaszolni. Azt hiszem, sikerült biccentenem. Megalázottnak
és összezavarodottnak éreztem magam, mást sem akartam, csak hazamenni, és
végiggondolni, hogy Sylvie pontosan mire is célzott. Ez valószínűleg meg is
látszott rajtam, mert egy idő után a fülembe súgta:
– Elmondom, hogy mi van Royjal.
Még mindig meg sem tudtam nyikkanni, de azért folytatta:
– Hagytam, hogy hozzám nyúljon.
Felé sandítottam. Sylvie megnyalta az ajkát, és felpillantott az égre.
– Furcsa volt – mesélte. – Nem igazán éreztem semmit, csak azt, hogy félek.
Rámeredtem.
– Hol? – kérdeztem.
– A Regent mögött…
– Nem úgy értem – szakítottam félbe. – Hol érintett meg?
Egy darabig csak bámult rám, de aztán látta, hogy nem viccből kérdeztem.
– Hát… te is tudod. Oda tette a kezét. – A tekintete fürgén lesiklott az
ölemhez. – De mondtam neki, hogy minden mással várnia kell, míg össze nem
házasodunk. – Nyújtózott egyet, és hátradőlt a padon. – Én benne lettem volna,
de akkor már nem venne el, igaz?
Aznap este elalvás előtt sokáig töprengtem a hallottakon. Újra meg újra
elképzeltem, ahogy ott ülünk a padon, Sylvie lóbálja azt a piszkafa lábát, és
kijelenti: – Hagytam, hogy hozzám nyúljon. – Felidéztem a szavait, hogy tisztán,
egyértelműen halljam őket. Megpróbáltam rájönni, hogy pontosan mit is
mondott Tomról. De bárhogy forgattam a mondatot, nem igazán értettem. Csak
feküdtem a sötétben az ágyamon, hallgattam anyám köhögését és apám
némaságát, felhúztam az orromhoz az ágyneműt, beleleheltem, és arra
gondoltam: Sylvie nem ismeri Tomot úgy, mint én. Én tudom, hogy milyen
valójában.
Megkezdtem pedagógusi pályámat a Szent Lukácsban. Megtettem minden tőlem
telhetőt, hogy kiverjem a fejemből Sylvie megjegyzését, és úgy végeztem el a
főiskolát, hogy folyton arról fantáziáltam, milyen büszke lesz rám Tom, amikor
megtudja, hogy tanítónő lettem. Nem volt semmiféle alapom azt gondolni, hogy
büszke lesz rám, de ez nem akadályozott meg abban, hogy elképzeljem, amint
hazatér a rendőri kiképzésből, és zakóját a vállán átvetve, fütyörészve
végigballag a Burgessék házához vezető járdán. Felkapja Sylvie-t, megpörgeti
(ebben az ábrándképemben a két testvér szívbéli jó barát volt), majd belép az
ajtón, csókot nyom Mrs. Burgess arcára, és átnyújt egy nagy gonddal kiválasztott
ajándékot (a Coty rózsaolaját, vagy – ha megkockáztat valami merészebbet –
Shalimart); Mr. Burgess a nappaliban várja, és amikor megrázza a fia kezét, Tom
belepirul az örömbe. Csak ezután ül le az asztalhoz, és amikor elé rakják a
teáskannát meg a madeira süteményt, felteszi a kérdést, hogy tudja-e valaki, mi
van velem. Mire Sylvie ezt feleli: „Marionból tanítónő lett… komolyan
mondom, Tom, rá sem ismernél.” Tom arcát ekkor rejtélyes mosoly deríti fel,
iszik egy korty teát, és a fejét ingatva így szól: „Mindig is sejtettem, hogy
Marionban megvan a tehetség.”
Erről álmodoztam, amikor a munkába állásom reggelén végigmentem a
Queen’s Park Roadon. Minden végtagomban remegőn lüktetett a vér, és
rogyadozott a térdem, mégis szándékosan lassan lépkedtem, nehogy nagyon
megizzadjak. Valami okból elhitettem ugyanis magammal, hogy mihelyt
elkezdődik a félév, azonnal hideg lesz, sőt, talán esni fog, ezért gyapjúmellényt
vettem fel, és egy vastag norvég mintás pulóver is volt a kezemben. Ehhez
képest feltűnően derült reggel köszöntött ránk. A nap rásütött az iskola magas
harangtornyára, az épület vörös téglafala szinte lángolt, és amikor beléptem a
kapun, mintha vakítóan meredt volna rám az ablakok üvegtáblája.
 Korán érkeztem, egyetlen tanulót sem láttam az udvaron. Az iskola nyáron
heteken át zárva volt, de amikor befordultam a hosszú, néptelen folyosóra,
megcsapta valami az orromat: édes tej és krétapor, amelybe belevegyült a
gyerekek verejtékének szaga – ez utóbbinak önmagában is volt egy különleges,
szutykos aromája. Mostantól fogva mindennap úgy megyek majd haza, hogy ez
a szag árad a hajamból, a ruhámból. Ha éjjel elfordítom a fejemet a párnán,
körülvesz az osztályterem mocska. Sosem sikerült teljesen elfogadnom azt a
szagot. Megtanultam elviselni, de nem szoktam hozzá. Tomon is ugyanígy
megéreztem a rendőrőrs bűzét. Mihelyt hazajött, azonnal ledobta az ingét, és
alaposan megmosdott. Ez mindig is tetszett. Bár most felmerült bennem, Patrick,
hogy amikor hozzád ment, talán magán tartotta az ingét. Hogy te talán kedvedet
lelted a hipó és vér szagában, amit magával hozott a rendőrségről.
Azon a reggelen remegve megálltam a folyosón, és felnéztem egy Szent
Lukácsot ábrázoló nagy faliszőnyegre: mögötte egy ökör, előtte pedig egy
szamár téblábolt. A békés arckifejezésű, takarosan nyírt szakállú szent semmit
sem jelentett számomra. Persze azonnal Tom jutott eszembe: hogy ő határozottan
felszegné az állát, kihúzná magát, és feltűrné az inge ujját, megmutatva izmos
karját. Az is felmerült bennem, hogy menekülőre fogom, és hazafutok. Ahogy
egyre fürgébben lépkedtem a folyosón, láttam, hogy mindegyik ajtóra ki van írva
a tanár neve; egyik sem tűnt ismerősnek, de még csak olyan névnek sem, amit
valaha el tudtam volna képzelni magamnak. Az egyiken ez állt: Mr. R. A.
Coppard (MA, Oxford). Egy másikon: Mrs. T. R. Peacocke.
Aztán léptek hangzottak fel mögöttem, és valaki megszólított:
– Üdv! Tudok esetleg segíteni valamiben? Maga lenne a friss hús?
Nem fordultam meg. Tovább bámultam R. A. Coppard nevét, és egyre az járt
a fejemben, mennyi idő kellene ahhoz, hogy végigsprinteljek a hosszú folyosón
a bejárathoz, onnan pedig kijussak az utcára.
A hang azonban nem hallgatott el.
– Figyeljen csak… maga Miss Taylor?
Úgy tippeltem, hogy az előttem álló, mosolygós nő a húszas évei vége felé
járhat. Hozzám hasonlóan magas volt, a haja feltűnően fekete és nagyon egyenes
szálú. Mintha valaki egy tálat borított volna a fejére, és a pereménél gondosan
körbevágta volna, pont úgy, ahogy apám csinálta a testvéreim frizuráját. A rúzsa
élénkvörös volt. A kezét a vállamra ejtette, és bemutatkozott:
 – Julia Harcourt vagyok. Az ötödikeseket tanítom. – Amikor nem kapott
választ, rám mosolygott, és így folytatta: – De ugye, maga Miss Taylor?
Bólintottam. Újabb mosoly, amitől rövid orra ráncokba gyűrődött. A bőrét
megfogta a nap, divatjamúlt, zöld ruhája egyáltalán nem hangsúlyozta ki a
derekát, és a lábán fűzős, barna bőrcipő volt, mégis vidám, felszabadult
benyomást keltett. Talán eleven arca és még elevenebb ajka tehette; a Szent
Lukács többi tanárával ellentétben Julia nem volt szemüveges. Néha eltűnődtem,
hogy a pápaszemesek talán főleg a hatás kedvéért viseltek szemüveget, mert így
mogorván elmeredhettek a kerete felett, vagy például lekaphatták az orrukról,
hogy a bajkeverő felé bökjenek vele. Most már beismerhetem, Patrick, hogy az
első iskolában töltött évben bennem is felmerült, hogy beruházzak egy
szemüvegre.
– Az alsósok termei az épület másik részében vannak – mondta. – Ezért nem
találod a nevedet az itteni ajtókon. – A tenyere még mindig a vállamon a pihent,
amikor hozzátette: – Az első nap szörnyű. Én teljesen ki voltam borulva, amikor
belevágtam. De túl fogod élni. – Nem válaszoltam, mire a keze lehullott a
vállamról. – Arra van. Megmutatom. – Egy másodpercig csak álltam ott, és
néztem, ahogy Julia elindul, olyan energikusan lengetve a karját, mintha a South
Downs dombvidékén túrázna. Utánaeredtem.
Te is így érezted magad az első napodon a múzeumban, Patrick? Mintha
valaki mást szándékoztak volna felvenni a munkára, de egy adminisztratív
hibának köszönhetően hozzád küldték ki a megbízólevelet? Azért ezt nem
hinném. De bennem ez munkált. Azt is biztosra vettem, hogy mindjárt elhányom
magam. Kíváncsi voltam, ezzel vajon hogyan birkózna meg Miss Julia
Harcourt… amikor egy felnőtt nő váratlanul elsápad, kiveri a víz, majd a
reggelijét a folyosó fényesre suvikszolt kövére okádja, beterítve annak a takaros,
fűzős cipőnek az orrát is.
De nem hánytam. Helyette Julia nyomában átbaktattam az épület hátsó
részébe, az alsó tagozat szárnyába, amelynek külön bejárata volt.
Bevezetett egy osztályterembe, amely valósággal úszott a fényben, és már az
első napomon világos volt számomra, hogy ezt a jellemzőjét nem szokták
kihasználni. A széles ablakokon félig behúzták a virágos függönyöket. Nem
láttam ugyan port a függönyökön, de azonnal megéreztem a szagát. A fapadló
nem fénylett annyira, mint a folyosó köve. A terem bejáratánál a tábla még
mindig őrizte egy másik pedagógus kézírásának szellemképét – a bal felső
sarokban kivehető volt a kunkori nagybetűkkel írt dátum: „1957. július”. A tábla
előtt hatalmas asztal és szék, mellettük állt a dróttal körbetekert fűtőtest. A
gyerekek sorba rendezett, alacsony padjainak faülőkéi töredezettek, csorbák
voltak. Más szóval, lehangolóan ismerős, megszokott látványt nyújtott az egész,
leszámítva talán a függönyön átszűrődni igyekvő fényt.
Új tantermem különleges szöglete csak akkor tárult elém, amikor Julia lelkes
tessékelésére beléptem. Az ajtó mögött, a sarokban, az ablak és az elfordított
írószeres szekrény között egy szőnyeget terítettek le, rajta párnákat dobáltak
szét. A képzésem során sosem jártam olyan osztályteremben, amelyben lett
volna hasonló zug, és állítom, meghökkentett a puha párnák látványa az iskolai
környezetben.
– Ó, igen – mormolta Miss Harcourt. – Azt hiszem, az előző tanítónő… Miss
Lynch… abban a sarokban mesélt a gyerekeknek.
Rámeredtem a sárga-vörös mintás szőnyegre, a hozzáillő, vaskos, bojtos
párnákra, és elképzeltem Miss Lynchet, ahogy a rajongó csemeték gyűrűjében
fejből meséli az Alice Csodaországbant.
– Miss Lynch módszerei nem voltak szokványosak. Én inkább csodásan
újszerűnek találtam őket. Bár voltak, akik nem értettek egyet velem. Jobb
szeretnéd eltüntetni innen? – Rám mosolygott. – Szólhatunk a gondnoknak, hogy
takarítsa el. Végső soron annak is megvan az előnye, ha a gyerekek a padokban
ülnek.
Nyeltem egyet, és végre lett annyi levegőm, hogy megszólalhassak.
– Megtartom – feleltem. A hangom erőtlenül csengett az üres
osztályteremben. Hirtelen rádöbbentem, hogy a szavaimon, a hangomon kívül
nincs semmim, amivel betölthetném ezt a teret; ráadásul abban a pillanatban úgy
éreztem, hogy a hangomnak sem vagyok egészen az ura.
– Csak rajtad áll – csiripelte Julia, és sarkon fordult. – Sok szerencsét. A
szünetben találkozunk. – Mielőtt becsukta volna az ajtót, a kezét tisztelgésre
emelte, és ujjai hegyével megérintette egyenesre vágott frufruját.
Odakintről gyerekhangok szűrődtek be. Felmerült bennem, hogy bezárom az
összes ablakot, megszabadulok a zajtól, de az ajkam felett gyöngyöző sós veríték
meggyőzött arról, hogy ezen a meleg napon nem lenne bölcs ötlet. Letettem a
táskámat az asztalra. Aztán meggondoltam magam, és inkább a padlóra raktam.
Megropogtattam az ujjaimat, és az órámra pillantottam. Háromnegyed kilenc.
Végigsétáltam a termen, és a festékkel lekent téglafalakat bámulva igyekeztem
felidézni a főiskolán kapott hasznos tanácsokat. De csak ennyi jutott eszembe:
Tanulják meg mielőbb a tanulók nevét, és használják is minél gyakrabban.
Megtorpantam az ajtónál, rámeredtem a felette függő bekeretezett reprodukcióra:
Leonardo Angyali üdvözlete volt. Vajon mit gondolhatnak róla a hatévesek?
Valószínűleg elragadtatva szemlélik Gábriel arkangyal izmos szárnyát, és
hozzám hasonlóan elméláznak a finom, fürtös virágú liliomon. Hozzám
hasonlóan valószínűleg nekik sincs igazán fogalmuk arról, hogy Szűz Mária mi
mindenen fog még átmenni.
Ekkor kinyílt Szűz Mária alatt az ajtó, és a küszöbön megjelent egy kisfiú.
Előrefésült fekete hajával olyan volt, mintha csizmatalp nyomát őrizné a
homlokán.
– Bejöhetek? – kérdezte.
Ösztönösen azonnal el akartam nyerni a szeretetét, és legszívesebben azt
feleltem volna, igen, ó, persze, gyere csak be, kérlek, de aztán észbe kaptam.
Miss Julia Harcourt vajon beengedné a tanulót becsengetés előtt? Nem
pimaszság a fiútól, hogy így szól hozzám? Végigmértem, megpróbáltam
kideríteni a szándékát. A fekete, cipőkrémmel összekentnek tűnő haj nem sok
jóval kecsegtetett, de a szeme ragyogott, és egyelőre a küszöb túloldalán maradt.
– Várnod kell – válaszoltam –, míg be nem csengetnek.
Lesütötte a szemét, és egy szörnyű másodpercen át azt hittem, elsírja magát,
de aztán bevágta az ajtót, és hallottam, ahogy a cipője talpa csattog a folyosó
kövén. Tudtam, hogy vissza kellene hívnom emiatt; ki kellene kiabálnom, hogy
ne fusson, azonnal álljon meg, jöjjön vissza, és szenvedje el a kiszabott
büntetést. Ehelyett azonban az asztalomhoz mentem, és igyekeztem lehiggadni.
Fel kellett készülnöm. A táblatörlőért nyúltam, és letöröltem a tábla sarkáról az
„1957. július” dátum maradékát. Kihúztam a fiókot, kivettem belőle néhány
papírlapot. Később még szükségem lehet rá. Aztán úgy döntöttem, ellenőrzöm,
hogy ír-e a töltőtollam. Suhintottam vele egyet, és sikerült fényes, fekete
tintacseppekkel teleszórnom az asztallapot. Amikor szétmázoltam, feketére
színezték az ujjaim begyét. Aztán a tenyerem is csupa maszat lett, mert le
akartam törölni a tintát az ujjaimról. Az ablakhoz léptem, azt remélve, hogy a
napon hamar felszárad.
 Miközben tetszetősen elrendeztem mindent az asztalomon, az udvaron játszó
gyerekek zsivaja egyre jobban felerősödött. Már olyan hangosnak tűnt, hogy
azzal fenyegetett, elárasztja az egész iskolát. Egy felemás hajfonatú kislány
egyedül ácsorgott az udvar sarkában, de amikor felnézett rám, azonnal
hátraléptem az ablaktól. Aztán dühös lettem magamra a félénkségemért. Hiszen
én voltam a tanítónő. Neki kellett volna meghátrálnia a tekintetem elől.
Ekkor egy szürke felöltős, szarukeretes szemüveget viselő férfi jelent meg az
udvaron, és csoda történt. A zajt mintha elvágták volna, már azelőtt, hogy
belefújt a sípjába. Az addig izgatottan visítozva játszó, vagy a kapu mellett álló
fa alatt duzzogó gyerekek máris szaladtak, és megkeresték a helyüket a rendezett
sorokban. Egy másodpercre csend támadt, majd meghallottam a többi tanár
kopogó lépteit a folyosón, az osztálytermek nyíló és csukódó ajtajának
magabiztos kattanását, sőt, egy nő hangját, aki az ajtó becsapódása előtt még
nevetve hátraszólt: – Csak másfél óra a kávészünetig!
Az osztályterem ajtaja felé fordultam. Mintha olyan messze lett volna tőlem.
A bevonuló gyerekek egyre közelebb értek, én pedig igyekeztem mindent
aprólékosan megfigyelni, azt remélve, hogy az elkövetkező percek során képes
leszek megtartani ezt a távolságot. A zsivaj fokozatosan ismét felerősödött, de
azonnal elhalkult, amikor egy férfi felordított: – Csend! – Aztán hallottam, hogy
sorra nyílnak az ajtók, és a csoszogó gyerekcipők időnként megcsikordulnak a
fapadlón, amikor a tanulókat beengedik a termükbe.
Azt hiszem, nem lenne pontos, ha azt mondanám, hogy pánik fogott el. Nem
izzadtam, és nem émelyegtem, mint korábban a folyosón, amikor Juliával
találkoztam. Helyette valami hihetetlen zsibbadtság vett erőt rajtam. Nem tudtam
rávenni magam, hogy az ajtóhoz menjek, és kitárjam a gyerekek előtt, még csak
arra sem voltam képes, hogy az asztalom mögé lépjek. Megint a hangomra
gondoltam, és eltöprengtem, hogy vajon hol tanyázhat a testemen belül, hol
találnék rá, ha keresni kezdeném. Így álmodoztam, sőt, egy időre talán le is
hunytam a szememet, azt remélve, hogy amint kinyitom, minden világossá válik;
visszanyerem a hangomat, és a testem a megfelelő irányba tart majd.
Amikor felnéztem, egy fiút pillantottam meg elsőként, aki az ajtó
üvegablakához tapasztotta az arcát. A végtagjaim még mindig nem
engedelmeskedtek, így megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy nyílik az
ajtó, és a cipőkrémhajú fiú gunyoros vigyorral megtudakolja:
 – Most már bejöhetünk?
– Bejöhettek – feleltem, és a tábla felé fordultam, hogy ne kelljen
végignéznem a bevonulásukat. Az a sok apró test, amely mind tőlem várta a
felvilágosítást, az igazságot, az utasításokat! El tudod képzelni, Patrick? A
múzeumban sosem találkozol a közönségeddel, ugye? Egy osztályteremben
azonban nap mint nap szembe kell nézni velük.
Miközben a tanulók sugdolózva, kuncogva bemasíroztak, és csikorogva
tologatni kezdték a székeket, én a kréta után nyúltam, és ahogy a főiskolán
tanultam, felvéstem a tábla bal felső sarkába a dátumot. Aztán valami érthetetlen
okból az jutott eszembe, hogy akár Tom nevét is felírhatnám a sajátom helyett.
Annyira hozzászoktam, hogy minden este telekörmölöm vele a fekete
jegyzetfüzetemet – néha egész oszlopnyi Tom került bele, ami egy falra, egy
toronyra való Tommá bővült –, hogy hirtelen teljesen lehetségesnek, sőt, magától
értetődőnek tűnt, hogy ugyanezt nagy merészen megtegyem ezen a nyilvános
helyen is. Attól aztán megrökönyödnének a kis nyavalyások. A kezem megállt a
tábla felett, és – nem tehettem róla, Patrick – kipukkadt belőlem a nevetés. Az
osztályban csend támadt, miközben elfojtottam a feltörő hahotázásomat.
Kellett pár másodperc, hogy összekapjam magam, de aztán rányomtam a
krétát a táblára, és elkezdtem megformálni a betűket; felhangzott az a kellemes,
enyhén visszhangzó nesz – oly halk, mégis oly határozott –, miközben
nyomtatott nagybetűkkel felírtam:
MISS TAYLOR.
Hátraléptem, és szemügyre vettem az írásomat. A sor a tábla jobb oldala felé
tartva egyre feljebb kúszott, mintha a betűk is ki akartak volna menekülni a
teremből.
MISS TAYLOR – akkor mostantól fogva ez a nevem.
Nem akartam a tanulókra nézni. Az volt a szándékom, hogy az ajtó fölé
akasztott Szűz Máriára függesztem a tekintetemet. De hát ott voltak, lehetetlen
lett volna elkerülni az engem fürkésző huszonhat szempárt, melyek mindegyike
annyira különböző, ám egyformán átható pillantású volt. Néhány gyerek kitűnt a
többiek közül: a csizmatalpas homlokú fiú, aki vigyorogva ült a második sor
szélén; az első sor közepén volt egy dús, göndör, fekete fürtű lány, akinek
sápadt, keskeny arca valósággal vonzotta a tekintetemet; a hátsó sorban egy
másik lány, akinek a haját koszosnak tűnő masni fogta össze oldalt, a karját
szorosan összefonta a mellkasán, és az ajkát annyira összepréselte, hogy mély
árkok keletkeztek mellette. Amikor ránéztem, a többiekkel ellentétben nem
kapta el a pillantását. Felmerült bennem, hogy rászólok, engedje le azonnal a
karját, de aztán meggondoltam magam. Bőven lesz időm foglalkozni az effajta
lányokkal, gondoltam. Hogy mekkorát tévedtem! Még most is azt kívánom, bár
ne hagytam volna, hogy Alice Rumbold megússza azt az első napot.
Miközben írok, valami különös dolgot tapasztalok. Egyfolytában azt hajtogatom
magamban, hogy egy olyan beszámolón dolgozom, ami megmagyarázza a
Tommal való kapcsolatomat, meg mindent, ami ezzel jár. Természetesen épp a
meg minden az, amiért tulajdonképpen belevágtam, és amit hamarosan sokkal
nehezebb lesz kimondani. Egyáltalán nem számítottam rá, de azon kapom
magam, hogy nagyon élvezem a dolgot. A napjaimnak ismét célja van, és erre
nem volt példa azóta, hogy abbahagytam a tanítást. Fecsegek sok mindenről,
olyasmiről is, ami téged nem különösebben érdekelhet, Patrick. De nem számít.
Mindent fel akarok idézni, magam miatt, és miattad is.
Írás közben azon töprengek, hogy vajon lesz-e valaha bátorságom felolvasni
neked mindezt. Ez volt az eredeti tervem, de minél közelebb kerülök a meg
mindenhez, annál kevésbé tűnik valószínűnek.


Ma délelőtt különösen megnehezítetted a dolgomat, nem voltál hajlandó a tévé
felé fordulni, pedig elkapcsoltam a This Morningról, amit mind a ketten utálunk,
és inkább megkerestem az As Time Goes By egyik ismétlését a BBC Two-n.
Nem szereted Judi Denchet? Azt hittem, Dame Juditht mindenki szereti. Azt
hittem, ellenállhatatlanná teszi a klasszikus színésznősége és az a szeretetre
méltó közvetlenség (olyan sokat elárul róla, hogy i-vel írja a nevét, nem?). Aztán
jött az incidens a pépesített gabonapehellyel, a tálka felborítása, amitől Tom
hangosan felhorkant. Tudtam, hogy az asztalnál reggelizés még akkor is
meghaladhatja a képességeidet, ha ott a speciális étkészlet meg a párnák,
amelyekkel Pamela nővér javaslatára körbebástyáztalak, hogy stabilan ülj. Meg
kell mondanom, nem könnyű odafigyelni arra, amit Pamela mond, annyira
megbűvölnek a szemhéja szélén ágaskodó hosszú tüskék. Tudom, nem
szokatlan, ha egy húszas évei vége felé járó, molett szőkeség műszempillát visel,
de attól még Pamela ropogósra vasalt, fehér egyenruhája és tárgyilagos modora
elég szokatlan kombinációt alkot éjszakai klubba illő szemével. Többször is
elismétli: minden reggel és este nálunk tölt egy órát, hogy én is „szünetet
tarthassak” – ő ezt így nevezi. De nem tartok szünetet, Patrick: arra használom
az időt, hogy mindezt papírra vessem. Egyébként Pamela javasolta, hogy minél
többször kelj ki az ágyból, és felvetette, hogy az étkezéseknél ülj a „családi
asztalhoz”. Ma reggel láttam, mennyire remeg a kezed, amikor a szádhoz emeled
a kanalat, és meg akartalak állítani; már készültem feléd nyúlni, hogy
megfogjam a csuklódat és segítsek, de rám néztél, épp, mielőtt a kanál az
ajkadhoz ért volna, a szemed megvillant, és valami kifürkészhetetlen érzés
sugárzott a tekintetedből – akkor azt hittem, harag, most azonban felmerült
bennem, hogy talán könyörgés volt –, ami egy pillanatra elterelte a figyelmemet.
Akkor puff! A tálka felbillent, a tejes pép az öledbe borult, és lecsepegett Tom
cipőjére.
Pamela szerint a sztrókot elszenvedett betegeknek minden érzéke közül a
hallása marad meg a legtovább. Azt mondja, hogy beszélni nem tudsz, de
remekül hallasz. Olyan lehet, mintha újra kisgyerek lennél, megérted mások
szavait, de az ajkadat képtelen vagy rávenni, hogy megformálja a hangokat,
melyekre szükség lenne a pontos kommunikációhoz. Kíváncsi vagyok, meddig
viseled el. Erről még senki sem tett említést. „Nem tudhatjuk” – hogy
meggyűlöltem ezt a kifejezést. Mikor áll talpra, doktor úr? Nem tudhatjuk. Mikor
lesz képes ismét beszélni? Nem tudhatjuk. Kaphat újabb sztrókot? Nem
tudhatjuk. Teljesen fel fog épülni? Nem tudhatjuk. Az orvosok és ápolók mindig
azzal jönnek, hogy mik lesznek a következő lépések – fizikoterápia,
beszédterápia, sőt, talán pszichoterápia, mert előre figyelmeztettek, hogy
depressziós is lehetsz –, de senki sem hajlandó előrevetíteni annak
valószínűségét, hogy mindez be is válik.
Személy szerint úgy érzem, a legnagyobb esélyed a gyógyulásra abban rejlik,
hogy itt vagy, e fedél alatt.


1957 szeptemberének vége. Kora reggel az iskola kapujában, az ég még mindig
inkább sárgás volt, mint kék. A harangtorony felett szétváltak a felhők, az örvös
galambok szörnyű, sóvárgó dalukat búgták. Ó-óóó-óó-ó-ó. És a fal mellett ott
állt Tom, akit végre visszakaptam.
Már jó néhány hete tanítottam, és valamennyire hozzászoktam az iskolában
töltött napokhoz, úgyhogy a lábam nem remegett annyira, a levegőt is
szabályosabban vettem. Tom láttán azonban megnémultam.
– Marion?
Korábban annyiszor magam elé képzeltem erős vonású arcát, holdfehér
mosolyát, meztelen, izmos alkarját, és egyszer csak ott állt előttem a Queen’s
Park Terrace-nál; kisebbnek tűnt, mint amilyenre emlékeztem, de
csiszoltabbnak: a csaknem háromévnyi távollét után az arca keskenyebb volt, a
tartása egyenesebb.
– Gondoltam, hogy esetleg összefutunk. Sylvie említette, hogy itt kezdtél
tanítani.
– Jó reggelt, Miss Taylor – kántálta Alice Rumbold, és utat tört magának
mellettünk, miközben én igyekeztem összeszedni magam.
– Alice, ne rohanj. – A kislány vállára szegeztem a tekintetemet, úgy
kérdeztem meg Tomot: – Te meg mit csinálsz errefelé?
Az arcán mosoly suhant át.
– Én csak… jártam egyet a Queen’s Parkban, és eszembe jutott, hogy
megnézem a régi iskolát.
Már akkor sem igazán hittem el. Azért jött volna, hogy találkozzon velem?
Kifejezetten miattam volt itt? A gondolattól elállt a lélegzetem. Mindketten
hallgattunk, aztán sikerült kinyögnöm:
– Már rendőr vagy, ugye?
– Bizony – felelte. – Burgess közrendőr, szolgálatára. – Elnevette magát, de
láttam, milyen büszke. – Persze még a próbaidőmet töltöm – fűzte hozzá.
Tetőtől talpig végigmért, kifejezetten pimaszul, nem siette el. Egyre
erősebben markoltam a könyves kosaram fülét, míg vártam, hogy leolvashassam
az arcáról az ítéletet. Amikor azonban a szemembe nézett, az arckifejezése
ugyanolyan volt: higgadt, enyhén zárkózott.
– Rég találkoztunk. Sok minden változott – jegyeztem meg, azt remélve,
hogy ezzel kihúzok belőle egy bókot, az sem számít, ha nem őszinte.
– Igen? Te biztosan megváltoztál – tette hozzá egy rövid szünet után, aztán
így folytatta, mielőtt túlságosan elvörösödtem volna: – Hát akkor… Utadra
engedlek. – Úgy emlékszem, az órájára pillantott, de lehet, hogy tévedek.
 Lett volna választásom, Patrick. Megtehettem volna, hogy gyorsan
elköszönök, aztán egész nap azon emésztem magam, hogy bárcsak több időt
tölthettünk volna együtt. Vagy pedig… Vagy pedig kockáztathatok. Kibökhetek
valami érdekeset. Hiszen visszatért, ott állt előttem testi valójában,
megragadhattam a lehetőséget. Már idősebb vagy, mondtam magamban;
húszéves voltam, vörös hajú lány, aki berakatta a haját, hogy hullámos legyen. A
számat kirúzsoztam (halvány rózsaszínnel, de attól még rúzs volt), és egy lefelé
bővülő aljú kék ruhát viseltem. Meleg szeptemberi idő volt, valódi ajándék,
amikor a fény nem bántja a szemet, de a nap úgy süt, mintha még nyár lenne. Ó-
óóó-óó-ó-ó, turbékolták az örvös galambok. Megengedhettem magamnak, hogy
kockáztassak egyet.
Ezért aztán így szóltam:
– És mikor adsz nekem úszóleckét?
Olyan igazi, Tom-féle nevetésben tört ki, ami elnyomott minden más hangot:
az iskolaudvaron játszó gyerekek kiabálását, a galambok búgását. Aztán
meglapogatta a hátamat, kétszer. Az elsőnél kis híján nekitántorodtam Tomnak –
hirtelen felforrósodott körülöttem a levegő, és megcsapta az orromat a Vitalis
hajszesz illata –, de másodszorra már tartottam magamat, és visszanevettem rá.
– Erről el is feledkeztem – mondta. – Még mindig nem tudsz úszni?
– Vártam, hogy te majd megtanítasz.
Megint felnevetett, bár kissé bizonytalanabbul.
– Te persze biztos jó tanár vagy.
– Igen. És tudnom kellene úszni. Felügyelnem kell a gyerekeket a
medencénél.
Ami szemérmetlen hazugság volt, és nagyon ügyeltem, hogy amikor
kimondom, egyenesen Tom szemébe nézzek.
Ismét megveregette a hátamat, ezúttal nem olyan erősen. Ezt annak idején
gyakran csinálta, és akkoriban el voltam ragadtatva attól, hogy a keze melegét
érezhetem a két lapockám között, mostanra azonban felmerült bennem, hogy
Tom talán így próbált kartávolságnyira tartani magától.
– Szóval komolyan mondtad.
– Igen.
Beletúrt a hajába – a katonaság után rövidebbre vágatta, nem tűnt annyira
dúsnak, rendezettebb volt, mégis olyan benyomást keltett, mintha egy
rakoncátlan, hullámos fürt bármelyik pillanatban elszabadulhatna –, és úgy
meredt az úttestre, mintha ott keresné a választ.
– Baj lenne, ha a tengerben kezdenénk? Nem ajánlják ugyan kezdőknek, de a
víz még meleg, és kár lenne kihagyni… a sótartalom pedig segít fennmaradni a
felszínen…
– Akkor legyen a tenger. Mikor?
Újra végigmért, és ezúttal nem pirultam el.
– Szombat reggel nyolckor megfelel? Találkozzunk a két móló között. A
tejivó előtt.
Bólintottam.
Tom még egyszer felnevetett.
– Hozz úszódresszt – vetette oda, mielőtt elindult volna.


Szombat reggel korán keltem. Szívesen mondanám, hogy egész éjjel arról
álmodtam, hogy ott vagyok a hullámok közt Tommal, ám nem lenne igaz. Nem
emlékszem, miféle álmom volt, de valószínűleg az iskolában játszódott, és vagy
arról szólt, hogy megfeledkeztem arról, hogy tanítanom kell, vagy bezártak az
írószeres szekrénybe, és nem tudtam kijönni, így nem lehettem tanúja annak,
hogy a gyerekek miféle pusztítást végeznek. Akkoriban mintha mindig
ilyesmiket álmodtam volna, nem számított, mennyire vágytam egy olyan álomra,
amelyben Tommal a tengerben vagyunk, a víz hullámai besodornak és
kisodornak, besodornak és kisodornak minket.
Tehát: korán keltem, miután padokról, krétáról, szalmaszállal átszúrt,
kartonpapír tejesüveg-kupakokról álmodtam, és az ablakon kinézve láttam, hogy
az idő nem túl ígéretes. Enyhe szeptemberünk volt, de a hónap a vége felé
közeledett, és amikor elhaladtam a Victoria Gardens előtt, a fű csuromvíz volt.
Persze túl korán indultam el; valószínűleg hét óra sem volt, ami csak fokozta a
kellemes érzést, hogy épp valami titkos dologra készülök. Amikor eljöttem
otthonról, a szüleim még aludtak, és nem szóltam senkinek arról, hová megyek.
Elhagytam a házunkat, elmaradt mögöttem a családom, az iskola, és előttem állt
az egész nap.
Hogy elüssem valamivel az időt (legalább negyven percem volt a varázslatos
reggel nyolcig), sétáltam egyet. A palotától elballagtam a Nyugati-mólóig, és
azon a reggelen oly hihetetlenül átlagosnak láttam a Grand Hotel esküvői tortát
idéző fehér épületét, az előtte vigyázzban álló, cilindert és kesztyűt viselő
portást. Nem hasított belém az érzés, amit általában akkor tapasztaltam, ha
elmentem a Grand előtt: a sóvárgás a cserepes pálmákkal dekorált csendes
szobák után, melyek szőnyegébe bokáig süpped a láb, és gyöngyökkel
felékszerezett hölgyek diszkrét csengetéssel hívják a szobaszolgálatot (mert így
képzeltem el a szállodát, ami, gondolom, a Sylvia Syms főszereplésével készült
filmeknek betudható). Nem, ezúttal a vagyon és fényűzés képzetét sugalló Grand
nyugodtan állhatott a helyén, számomra nem jelentett semmit. Engem az tett
boldoggá, hogy épp a két móló között található tejivó felé igyekszem. Hiszen
Tom tetőtől talpig végigmért, hiszen a tekintete befogta a teljes valómat. Hiszen
mindjárt megpillantom csodás, magas alakját (magasabb nálam), és egy kicsit
Kirk Douglasre hasonlít. (Vagy Burt Lancasterre? Az állkapcsa vonala, acélos
pillantása… sosem tudtam dűlőre jutni, hogy kettejük közül melyiket idézi
inkább.) Abban a pillanatban végtelenül távol kerültem attól, amit Sylvie a
Preston park padján ülve Tomról mondott. Fiatal nő voltam, szoros, csücskös
melltartóban, aki sárga virágos fürdősapkát visz a kosarában, és titkos, kora
reggeli úszásra készül nemrégiben hazatért szerelmével.
Ez járt a fejemben, amikor ott álltam a tejivó nyikorgó cégére alatt, és
kibámultam a tengerre. Kötöttem magammal egy kis fogadást: kibírom-e, hogy
ne nézzek a Palota-móló felé, vagyis arra, amerről Tom jönni fog. A tekintetemet
a vízre szegeztem, és elképzeltem, amint Neptunként kiemelkedik a hullámok
közül, a testét félig belepi a hólyagmoszat, a nyakára kacsakagylók tapadnak, a
haja egyik fürtjébe egy rák csimpaszkodik; miközben kifelé lépdel, Tom kihúzza
a hajából a rákot, és félredobja. A kavicsos talaj ellenére nesztelenül siklik a part
felé, a karjába kap, és magával visz oda, ahonnan jött. A fantáziálás kuncogásra
késztetett, és csak Tom – az igazi, élő, lélegző, földön járó Tom – látványa bírt rá
arra, hogy abbahagyjam a nevetgélést. Fekete pólót viselt, a vállára fakó, barna
törülközőt borított. Amikor megpillantott, futólag intett, és abba az irányba
mutatott, amerről jött.
– A klubnak van öltözője – kiáltotta. – Erre. A boltívek alatt. – Mielőtt bármit
válaszolhattam volna, már el is indult arrafelé.
Csak álldogáltam tovább a tejivó mellett, és még mindig az a kép lebegett
előttem, ahogy Neptun-Tom kilábal a hullámokból, ömlik róla a tengervíz, a
halak, és beteríti a partot a sós cseppekkel meg a sötét mélységből felhozott
élőlényekkel.
Vissza sem nézett, úgy szólt hátra:
– Nem érünk rá egész nap!
Erre a nyomába szegődtem, fürge léptekkel haladtam mögötte, és meg sem
mukkantam, míg el nem értünk egy vasajtóhoz a boltívek alatt.
Ott megfordult, és rám nézett.
– Ugye, hoztál fürdősapkát?
– Persze.
Elfordította a kulcsot, és belökte az ajtót.
– Akkor majd gyere le, amikor átöltöztél. Én bemegyek a vízbe.
Beléptem. A helyiség olyan volt, akár egy barlang, nyirkos, mészszagú, a
mennyezetről hámlott a festék, a falak mentén rozsdás csövek húzódtak. A padló
vizes volt, a levegő olyan fojtott, nehéz, hogy beleborzongtam. Az öltöző
végében egy kampóra akasztottam a kardigánomat, és kigomboltam a ruhámat.
Már megszabadultam a piros úszódressztől, amit évekkel korábban a strandon
viseltem, és a Peter Robinsonban vettem magamnak egy élénkzöld, örvénylő
mintás fürdőruhát. Amikor az üzletben felpróbáltam, kimondottan tetszett
magamon: a melltartó kosara valami gumiszerű anyagból készült, és a
derékrészhez rövid, rakott szoknyácskát erősítettek. Ebben a barlangszerű
helyiségben azonban nem volt tükör a falon, csak egy lista az úszóversenyekről,
a dátumok és a résztvevők neve (azonnal láttam, hogy az utolsót Tom nyerte
meg), úgyhogy a fejemre húztam a virágos fürdősapkát, az összehajtogatott ruhát
letettem a padra, magam köré csavartam a törülközőmet, és elhagytam az
öltözőt.
A nap már magasabban járt, a szürke víz halványan meg-megcsillant.
Hunyorogva a tenger felé fordultam, és láttam, ahogy Tom feje fel-le jár a
hullámok között. Figyeltem, ahogy kifelé jön. A sekély vízben felállt,
hátrasimította a haját, és kezével alaposan megdörzsölte a combját, mintha át
akarná melegíteni.
Majdnem orra estem, és a törülközőm után kellett kapnom, nehogy lehulljon,
de valahogy sikerült lebukdácsolnom a parti sáv feléig a szandálomban. A
kavicsok megcsikorduló, meg-megreccsenő zaja meggyőzött arról, hogy ez a
valóság, hogy mindez tényleg megtörténik velem: a tenger felé lépkedtem, Tom
felé lépkedtem, akin mindössze egy kék csíkos úszónadrág volt.
Elém jött, és elkapta a könyökömet, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat a
köveken.
– Szép sapka – jegyezte meg enyhén gúnyos vigyorral, aztán lepillantott a
lábamra. – A szandált le kell vetned.
– Én is tudom. – Azon voltam, hogy ugyanolyan felszabadultan, tréfálkozva
beszéljek, mint ő. Akkoriban milyen ritkán fordult elő, hogy Tom komolyra
fordította volna a szót, ugye, Patrick? A hangjából mindig ki lehetett érezni
valami hullámzó élénkséget, finomságot, egyfajta dallamosságot (te nyilván
ilyennek hallottad), mintha igazán el sem kellene hinni, amit mond. Az évek
során a hangja vesztett a zeneiségéből; gondolom, részben amiatt, ami veled
történt; néha azonban még mindig olyan, mintha a szavak mögött kibuggyanni
készülő nevetés húzódna meg.
– Rendben. Együtt megyünk be a vízbe. Ne foglalkozz vele. Kapaszkodj
belém. Először hozzászoktatunk a vízhez. Ma nem túl hideg, sőt, kifejezetten
meleg, mindig ebben az időszakban a legmelegebb, és alig hullámzik, úgyhogy
minden jónak tűnik. Ne aggódj semmi miatt. Itt eléggé sekély, szóval be kell
gázolnunk. Készen állsz?
Még sosem hallottam, hogy ennyit beszélt volna egyvégtében, és
meghökkentett, milyen higgadtan, tárgyilagosan szól hozzám. Ugyanolyan
biztató, megnyugtató hangot ütött meg, mint én szoktam, amikor arra szeretném
rávenni a tanulókat, hogy akadozás nélkül olvassák el a következő mondatot a
könyvükben. Rájöttem, hogy Tomból jó rendőr lesz. Megvolt benne a képesség,
hogy olyan benyomást keltsen, mint aki ura a helyzetnek.
– Csináltál már ilyet? – kérdeztem. – Tanítottál másokat is úszni?
– A seregben, és Sandgate-ben is. A fiúk között akadtak olyanok, akik még
sosem voltak vízben. Segítettem nekik hozzászokni a megmártózáshoz. – Kurtán
felnevetett.
Bár Tom az ellenkezőjéről biztosított, a víz rendkívül hideg volt. Amikor
megmerültem benne, a testem görcsösen összerándult, és mintha kiszippantották
volna a levegőt a tüdőmből. A kövek a talpamba mélyedtek, a vérem mintha
megdermedt volna, libabőrös lettem, a fogam vacogott. Megpróbáltam minden
figyelmemet a könyökömre összpontosítani, ahol Tom ujjai átfogták a karomat.
Azt mondtam magamban, hogy az érintése megéri ezt az egészet.
Tom természetesen semmi jelét sem mutatta annak, hogy érzékelné a víz
jeges hőmérsékletét vagy az éles köveket. Miközben beljebb lépkedett, és a
hullámok fel-felcsaptak a combján, egyre az járt a fejemben, milyen feszes,
hajlékony a teste. Húzott magával, egy lépéssel előttem haladt, így alkalmam
nyílt alaposan szemügyre venni; közben megfeszítettem remegő állkapcsomat,
és igyekeztem szabályosan lélegezni, hogy felülkerekedjek a minden lépésnél
belém maró hidegen. De milyen sokat mutatott meg magából a hullámok között
szökdécselő Tom! De milyen sokat érzékeltem a testéből, Patrick, amely
valósággal ragyogott azon a derült szeptemberi reggelen! Miközben hagyta,
hogy a víz felcsapjon a mellkasára, továbbra is erősen fogta a könyökömet.
Minden mozgásban volt körülöttem, Tom is: együtt ringott a hullámokkal, vagy
szembeszegült velük, ahogy a kedve hozta; én azonban mindig túl későn kaptam
észbe, így alig sikerült megtartanom az egyensúlyomat.
Hátrapillantott rám.
– Minden rendben?
Bólintottam, mivel rám mosolygott.
– Milyen érzés? – tudakolta.
Hogy is válaszolhattam volna neki, Patrick?
– Remek – feleltem. – Kicsit hideg.
– Jól van. Ügyesen csinálod. És most egy egészen picikét úszni fogunk.
Mindössze annyit kell tenned, hogy jössz velem, és amikor elég már mély a víz,
hagyod, hogy elemelkedjen a lábad a tengerfenékről. Én majd tartalak, hogy
lásd, milyen érzés. Rendben?
Hogy rendben volt-e? Olyan komoly képpel kérdezte, hogy kis híján
elnevettem magam. Már hogy lett volna bármi kifogásom az ellen, hogy Tom a
karjába vegyen?
Még beljebb gázoltunk a tengerben, a fagyos érintésű hullámok
végignyaldosták minden porcikámat, a víz körülvette a combomat, a derekamat.
Amikor már a hónom aljáig ért, fel-felcsapott a számhoz, és sós ízt hagyott maga
után, Tom a hasamra szorította a tenyerét.
– Fel a lábbal – adta ki az utasítást.
 Mondanom sem kell, Patrick, hogy engedelmeskedtem, annyira elbűvölt a
hasamra tapadó kéz hihetetlen ereje, és Tom kék, a tengerhez hasonlóan
színváltós árnyalatú szeme, amellyel engem nézett. Hagytam, hogy a lábam
elhagyja a feneket, és máris felfelé emelt a sós, ringató víz. Biztos támasznak ott
volt Tom keze. Igyekeztem a fejemet a hullámok felett tartani, és egy
másodpercen át minden tökéletesen egyensúlyba került Tom kifeszített tenyerén.
Meghallottam a hangját:
– Jól van. Már majdnem úszol.
Felé fordultam, hogy biccentsek – látni akartam az arcát, rámosolyogni,
elérni, hogy visszanevessen rám (büszke tanár! mintadiák!) –, ám ekkor egy
hullám az arcomba csapott, és eltűnt a világ. Rémültömben lefordultam a
tenyeréről; a víz benyomult az orromba, a karommal, a lábammal vadul
kapálózva próbáltam találni valamit, amit elkaphatok, egy szilárd pontot,
amelybe belekapaszkodhatok, és akkor a talpam alatt megéreztem valami puhát,
süppedőset – már akkor is tudtam, hogy Tom ágyéka volt –, arról elrúgtam
magam, sikerült egy lélegzetvételnyi időre a felszínre jönnöm, és miközben
visszasüllyedtem, hallottam, hogy Tom kiabál valamit; aztán átölelt, megragadta
a derekamat, kiemelt a vízből, a mellem majdnem az arcába nyomódott, de még
mindig küszködtem, és levegőhöz próbáltam jutni.
– Jól van, foglak – hallottam meg enyhén ingerült hangját, és csak ekkor
hagytam fel a csapkodással. Belekapaszkodtam a vállába, virágos fürdősapkám
bőrcafatként leffegett az arcom mellett.
Tom némán visszavitt a partra, és amikor letett, képtelen voltam felnézni rá.
– Pihenj egy kicsit – mondta.
– Bocsánat – lihegtem.
– Mihelyt levegőhöz jutsz, visszamegyünk a vízbe.
– Megint? – meredtem rá. – Viccelsz?
Végighúzta az ujját az orrán.
– Nem, nem viccelek. Vissza kell menned.
A tekintetem végigsiklott a parton; mostanra felhők gyűltek az égen, és
semmivel sem lett melegebb.
Tom felém nyújtotta a kezét.
– Gyere – unszolt. – Csak még egyszer. Még azt is elnézem, hogy épp ott
rúgtál belém, ahol belém rúgtál – mosolygott rám.
 Hogy is utasíthattam volna vissza?


Ezután minden szombaton ugyanott találkoztunk, és Tom megpróbált
megtanítani úszni. Egész héten arra az órára vártam, amit vele tölthetek a
tengerben, és bár az idő egyre hűvösebbé vált, éreztem a teste melegét; a
mellkasomba átáramló forróság segített mozogni a vízben, segített kitárt karja
felé igyekezve tempózni néhányat. Nyilván nem lep meg, hogy szándékosan
lassan haladtam, és ahogy az idő tovább hűlt, arra kényszerültünk, hogy az
uszodában folytassuk a tanulást, bár Tom továbbra is mindennap úszott egyet a
tengerben. Fokozatosan elkezdtünk beszélgetni. Elmondta, hogy azért lépett be a
rendőrséghez, mert az nem a katonaság, és mindenki azzal jött, hogy az ő
magasságával, az ő edzettségével ezt kellene tennie, emellett még mindig jobb,
mint az Allen West gyárban dolgozni. De éreztem, hogy büszke a hivatására, és
élvezi a vele járó felelősséget, sőt, még a veszélyt is. Tomot mintha az én
munkám is érdekelte volna; sokat kérdezősködött arról, hogyan tanítom a
gyerekeket, én pedig igyekeztem értelmes, nem túl csalódást keltő válaszokat
adni. Beszéltünk Lajkáról, a kutyáról, amelyet az oroszok épp kilőttek az űrbe,
és hogy mindketten mennyire sajnáljuk az állatot. Emlékszem, Tom
megemlítette, hogy szívesen menne ő is az űrbe, és arra is emlékszem, hogy mit
feleltem: – Hát, egy nap talán így is lesz. – A derűlátásom hallatán hisztérikus
nevetésben tört ki. Néha könyvek is szóba jöttek, de mivel ezen a téren jóval
lelkesebb voltam nála, igyekeztem nem vinni túlzásba. Elképzelni sem tudod,
Patrick, mennyire felszabadító – sőt, merész – érzés volt ilyesmiről diskurálni
Tommal. Egész addig azt hittem, hogy jobb, ha hallgatok mindarról, amit
mostanában a kulturális érdeklődési körömnek neveznék. Ha az ember túl sokat
beszélt ilyesmiről, az hencegésnek számított, mintha a társadalmi helyzeténél
többre tartotta volna magát. Tommal azonban nem így volt. Szívesen hallott
ezekről a dolgokról, mert ő is vágyott rájuk. Mind a ketten ki voltunk éhezve
erre a másik világra, és akkoriban úgy tűnt, Tom a társam lehet egy új, bár
egyelőre nem körvonalazott kalandban.
Egy alkalommal a törülközőnkbe burkolva az öltöző felé ballagtunk a
medence mellett, amikor Tom váratlanul megkérdezte:
– És mi van a képzőművészettel?
 Tudtam valamit a képzőművészetről, a gimnáziumban emelt szinten tanultam,
kedveltem az impresszionistákat, különösen Degas-t, és jó néhányat az olasz
festők közül is, úgyhogy így feleltem:
– Azt is szeretem.
– Mostanában sokat járok a múzeum galériájába.
Ekkor fordult elő legelőször, hogy Tom említést tett valamiről, amit a
szabadidejében csinál (az úszást leszámítva).
– Azt hiszem, eléggé érdekel – folytatta. – Tudod, eddig sosem figyeltem
igazán. Mármint miért is tettem volna?
Mosolyogtam.
– Most viszont odafigyelek, és azt hiszem, látok is valamit, valami
különlegeset.
Elértünk az öltözők ajtajához. A hátamon hideg víz csorgott, kezdtem
dideregni.
– Ez nagyon hülyén hangzik? – kérdezte.
– Nem. Jól hangzik.
Elvigyorodott.
– Tudtam, hogy így gondolod majd. A galéria nagyszerű hely. Mindenféle
festmények vannak benne. Szerintem tetszene neked.
Az első randevúnk a galériában lesz? Nem tökéletes, de kezdetnek megteszi,
villant át az agyamon. Sugárzó mosolyt küldtem Tom felé, lekaptam az
úszósapkámat, és csábítónak szánt mozdulattal megráztam a hajamat.
– Nagyon szívesen mennék.
– Múlt héten láttam egy festményt, hatalmas volt, a tengert ábrázolta. Bele
tudtam volna vetni magam. Tényleg, egyszerűen csak beugrani a hullámok közé,
és úszni egyet.
– Istenien hangzik.
– Vannak szobrok is, meg akvarellek, bár azok nem tetszenek annyira, és
rajzok… befejezetlennek tűnnek, de azt hiszem, szándékosan ilyenek… van
mindenféle.
Már vacogtam, de rendületlenül mosolyogtam, mert biztosra vettem, hogy
mindjárt jön a meghívás.
Tom felnevetett, és rácsapott a vállamra.
 – Bocsáss meg, Marion. Fázol. Hagyom, hadd menj öltözni. – Ujjaival
beletúrt vizes fürtjeibe. – Jövő szombaton ugyanebben az időben?
Így ment minden héten, Patrick. Beszélgettünk – akkor még jól ment a
beszélgetés –, aztán Tom elindult a város felé, én pedig ott maradtam vizesen,
fázva, és nem várt rám semmi más, csak a felfelé baktatás Albion Hillbe, meg a
hétvége a családommal. Voltak szombat esték, amikor Sylvie-vel moziba
mentünk, de mivel az ideje jelentős részét Royjal töltötte, így a hétvégéken a
paplanomon ücsörögve olvastam, vagy a következő heti óráimra készültem.
Sokat üldögéltem az ablakban, és miközben lebámultam aprócska udvarunkra,
felidéztem, milyen érzés volt, amikor Tom a vízben tartott; időről időre
észrevettem, hogy megrebben valamelyik szomszéd függönye, és azon
tűnődtem, vajon mikor kezdődik végre valami.


Pár hónappal később Sylvie és Roy bejelentették az esküvőjük időpontját. Sylvie
megkért, hogy legyek koszorúslány, és bár Fred azzal bosszantott, hogy ennél
komolyabb pozíciót kellene kapnom, azért nagyon vártam az esküvőt. Egy egész
délutánt együtt tölthetek Tommal.
Senki sem használta a kényszerházasság szót, és Sylvie nem avatott be a
dologba, de mindenki úgy érezte, azért kell ilyen gyorsan nyélbe ütni az esküvőt,
mert biztosan gyereket vár; feltételeztem, hogy Roy főleg ezért hajlandó
végigballagni a Mindenszentek-templom padsorai között. Annyi szent, hogy Mr.
Burgess rozsdavörös, állandó vigyorra torzult arca mintha erre utalt volna. És bár
Sylvie-vel mindig is csodás ünnepséget terveztünk, háromemeletes tortával és
almapezsgővel, a fogadást végül Burgessék házában tartották, ahol a vendégek
kolbászos hasét és gyenge sört kaptak.
Hogy nevettél volna, Patrick, ha látsz a koszorúslányruhámban. Sylvie egy
unokatestvérétől kérte kölcsön, aki alacsonyabb volt nálam, ezért a szoknya alig
ért a térdemig; a derekamon nagyon szűk volt, csak úgy tudtam felhúzni a
cipzárt hátul, ha Playtex csípőszorítót veszek alá. Halványzöld volt, olyasmi
árnyalat, mint a cukrozott manduláé, és fogalmam sincs, milyen kelméből
készült, de halkan recsegett, amikor a menyasszony mögött beléptem a
templomba. A brokátruhát és rövid fátylat viselő Sylvie törékenynek tűnt; a haja
fehéresszőke volt, és a pletykák ellenére a dereka semmivel sem látszott
vastagabbnak. Biztos majd megfagyott: november elején jártunk, de az idő máris
nagyon hidegre fordult. Mind a kettőnk kezében barnás árnyalatú
krizantémokból készített csokor volt.
Amikor végigmentem a padsorok között, megpillantottam a legelöl ülő
Tomot; szálegyenesen kihúzta magát, és a mennyezetet bámulta. Hozzászoktam,
hogy úszónadrág van rajta, a szürke flanelöltönyben idegennek láttam;
megmosolyogtatott, hogy én tudom, milyen a teste a keményített gallér és
nyakkendő mögött. Miközben rábámultam, ezt hajtogattam magamban: Mi
jövünk. Mi leszünk a következők. És hirtelen megjelent előttem: Tom az oltár
előtt vár, halvány mosollyal hátranéz rám, amikor belépek a templomba; vörös
hajam lángol az ajtón beáradó fényben. Tréfásan megjegyzi: Mi tartott ennyi
ideig? Mire ezt felelem: Jó dolgokra érdemes várni.
Tom ekkor rám nézett. Elkaptam a pillantásomat, és igyekeztem Mr. Burgess
izzadó tarkójára koncentrálni.


Azon az esküvőn mindenki leitta magát, legfőképpen Roy. Nem volt valami
diszkrét részeg. A Sylvie-ék nappalijában álló tálalónak támaszkodva hatalmas
darabokat falt be az esküvői tortából, és dühösen meredt új apósára. Alig néhány
másodperccel korábban még ezt ordította Mr. Burgess merev tartású háta felé: –
Hagyjon már békén, vénember! – Aztán behúzódott a tálaló mellé tömni a fejét.
Mostanra csend támadt a szobában, és senki sem mozdult, amikor Mr. Burgess
fogta a kalapját, a kabátját, megállt az ajtóban, és határozott hangon kijelentette:
– Akkor jövök vissza ebbe a házba, amikor leléptél, és magaddal vitted azt a
cafka lányomat is.
Sylvie felfutott az emeletre, minden tekintet Roy felé fordult, aki apró öklével
szétmorzsolt egy darabka tortát. Tom feltett egy Tommy Steele-lemezt, és
elkiáltotta magát:
– Ki inna még egyet?
Elindultam az emelet felé. Sylvie hangosan, zihálva sírt, de amikor
benyitottam a szobájába, meglepetten láttam, hogy nem az ágyon terül el, nem
az öklével veri a matracot, hanem a tükör előtt áll fehérneműben, és két kezét a
hasára borítja. Rózsaszín bugyijának a feneke kicsit lógott, de a melltartója
peckesen bírta. Sylvie örökölte az anyja impozáns keblét.
 A tükörben találkozott a tekintetünk, harsányan szipákolt egyet.
– Jól vagy? – kérdeztem, és a vállára tettem a kezemet.
Elfordította a fejét, az álla megremegett, annyira igyekezett elfojtani feltörő
sírását.
– Ne foglalkozz apáddal. Az érzelmek beszélnek belőle. Ma elveszíti a lányát.
Sylvie megint szipogott, a válla meggörnyedt. Miközben zokogott, a karját
simogattam. Egy idő után ezt suttogta:
– Jó lehet neked.
– Micsoda?
– Hogy tanítónő vagy. Mindig tudod, mit kell mondani.
Meghökkentem. Sylvie-vel sosem beszélgettünk a munkámról; a fő téma
mindig is Roy volt, a moziban látott filmek, vagy a lemezek, amiket vett. Amióta
elkezdtem dolgozni az iskolában, ritkábban találkoztunk, és talán nem csak
azért, mert nekem kevesebb időm volt, őt pedig lekötötte Roy. Inkább olyan volt
az egész, mint otthon: sosem éreztem, hogy nyugodtan mesélhetnék az iskoláról,
a karrieremről (bár féltem volna így nevezni), mert halvány fogalmuk sem volt a
tanításról. A szüleim és a két bátyám szemében a tanár ellenség volt. Egyikük
sem szeretett iskolába járni, és bár az tulajdonképpen tetszett nekik – még ha
nem is értették igazán –, hogy milyen jól ment nekem a gimnázium, döbbent
csend fogadta a bejelentésemet, hogy pedagógus leszek. Semmiképpen sem
akartam olyan személlyé válni, amit a szüleim lenéznek: beképzelt kérkedővé.
Így hát általában nem beszéltem arról, hogyan telt a napom.
– Én sem tudom mindig, hogy mit mondjak, Sylvie.
Vállat vont.
– De nemsokára mégiscsak lesz saját lakásod, ugye? Hiszen rendes fizetésed
van.
Igaz, elkezdtem pénzt félretenni, és már felmerült bennem, hogy kivehetnék
egy szobát valahol, az egyik széles utcán Brighton északi részén, közelebb a
dombvidékhez, vagy talán a Hove-ban a parton, de nem voltam elragadtatva a
gondolattól, hogy egyedül éljek. Akkoriban a nők nem éltek egyedül. Már ha
rajtuk múlt.
– Nemsokára nektek is lesz saját lakásotok Royjal.
– De én egyedül szeretnék lenni – szipogta Sylvie –, hogy a rohadt életbe,
végre azt csinálhassam, amihez kedvem van.
 Ebben azért kételkedtem, és halkan ennyit mondtam:
– De most már Royjal vagy. Egy család lesztek. Az jobb az egyedüllétnél.
Sylvie elfordult tőlem, és kiült az ágy szélére.
– Van zsebkendőd? – kérdezte, mire odaadtam neki az enyémet. Trombitálva
kifújta az orrát. Letelepedtem mellé, és figyeltem, ahogy leveszi a jegygyűrűjét,
majd visszacsúsztatja az ujjára. Vastag, sötétarany karika volt, Roy ugyanolyant
viselt, ami meglepett, mert nem olyan férfinak néztem, aki ékszert hordana.
– Marion… – szólalt meg Sylvie. – Mondanom kell valamit. – Közel hajolt
hozzám, és odasúgta: – Hazudtam.
– Hazudtál?
– Nem várok kisbabát. Hazudtam neki. Mindenkinek.
Értetlenül meredtem rá.
– Persze, csináltuk, meg minden. De nem vagyok terhes. – A szája elé kapta a
kezét, aztán éles hangú, rikoltó nevetésben tört ki. – Vicces, nem?
Eszembe jutott Roy tortával teli, tátott szája; ahogy lelkesen tolta maga előtt
Sylvie-t a görkorcsolyapályán; hogy képtelen volt rájönni, mi számít érdekes
beszédtémának, és mi nem. Hogy milyen hihetetlenül bolond.
Sylvie hasára néztem.
– Úgy érted… nincs semmi…?
– Itt bent aztán semmi. Vagyis a belsőségeimen kívül nincs semmi.
Ekkor én is kuncogni kezdtem. Sylvie a kezébe harapott, hogy ne nevessen túl
hangosan, de egy idő után egymásba kapaszkodva, az alig visszafojtott röhögéstől
rázkódó testtel hemperegtünk az ágyon.
Megtörölte az arcát a zsebkendőmmel, és nagy levegőt vett.
– Nem akartam hazudni, de nem jutott eszembe semmi más – magyarázta. –
Szörnyű, mi?
– Nem olyan szörnyű.
Szőke haját a füle mögé tűrte, és megint felvihogott, bár ezúttal
kedvetlenebbül.
– Marion… mit mondjak majd neki?
Nyilván Sylvie átható tekintete, az iménti hisztérikus nevetés és a megivott
erős barna sör tett vakmerővé, mert ezt feleltem neki, Patrick:
– Mondd azt, hogy elment a baba. Hiszen nem tudhatja, igaz? Várj egy kicsit,
aztán szólj, hogy elvesztetted. Ilyesmi gyakran megesik.
 Biccentett.
– Lehet. Ez is egy ötlet.
– Nem fogja megtudni – biztattam, és megszorítottam a kezét. – Senki sem
fog tudni róla.
– Csak mi ketten – bólintott.
Tom cigarettával kínált.
– Sylvie jól van? – kérdezte.
Késő délután lett, kezdett besötétedni. Burgessék kertjének homályba vesző
végében, egy jókora köteg borostyáninda alatt a szeneskamra falának
támaszkodtam, Tom pedig egy felfordított vödörre ült.
– Minden rendben van vele. – Beszívtam a füstöt, és vártam az érzést, amikor
megszédülök, és kicsit megbillen a világ. Csak nemrég kezdtem dohányozni. A
tanáriba belépve úgyis vastag füstfelhőn kellett átverekedni magam, és mindig is
szerettem apám Senior Service cigarettájának a szagát. Tom Player’s Weightset
szívott, ami nem volt olyan erős, de amikor leszívtam, kitisztult az agyam, és
Tom szemébe néztem. Rám mosolygott.
– Jó barátja vagy Sylvie-nek.
– Az utóbbi időben nem sokat találkoztak. Az eljegyzése óta. – Elpirultam,
amikor kimondtam a szót, és hálás voltam az egyre sötétülő ég és a borostyán
árnyéka miatt. Amikor nem felelt, hadarva folytattam: – Amióta mi ketten
találkozgatunk.
Persze szó sem volt arról, hogy mi ketten találkozgattunk volna. Egyáltalán
nem. De Tom nem tiltakozott. Helyette biccentett, és kifújta a füstöt.
A ház felől ajtócsapódás zaját hallottuk, valaki kidugta a fejét, és kiordított:
– Az ifjú pár távozik!
– Integessünk nekik – indítványoztam.
Amikor felegyenesedtem, Tom a csípőmre tette a kezét.
Már korábban is előfordult, hogy megérintett, de ezúttal nem volt rá külön
oka. Ez nem úszólecke volt. Nem volt muszáj hozzám nyúlnia, érveltem
magamban, úgyhogy nyilván így akarta. Főképp emiatt szántam el magam,
Patrick, hogy az elkövetkező hónapok során úgy viselkedjek, ahogy tettem. Az
érintése a ruhám cukrozottmandula-zöldjén át a csípőmig hatolt. Azt szokták
mondani, hogy a szerelem olyan, akár a villámcsapás, de ez egészen más volt:
mintha meleg víz áradt volna szét a testemben.
 – Szeretnélek bemutatni valakinek – szólalt meg Tom. – Kíváncsi vagyok a
véleményedre.
Nem erre a mondatra számítottam. Nem azt vártam, hogy bármit is mondjon.
Tulajdonképpen egy csókban reménykedtem.
Tom keze lehullott a csípőmről, felállt.
– És ki az? – kérdeztem.
– Egy ismerős – felelte. – Azt hiszem, van bennetek valami közös.
A gyomrom mintha hideg ólommal telt volna meg. Egy másik lány.
– El kellene búcsúznunk tőlük…
– Ez a férfi a galériában dolgozik.
Hosszan beleszívtam a cigarettámba, hogy leplezzem, mennyire
megkönnyebbültem a „férfi” szó hallatán.
– Nem muszáj – folytatta Tom. – Rajtad áll.
– Nagyon szívesen – vágtam rá, és könnyező szemmel kifújtam a füstöt.
Egymás szemébe néztünk.
– Jól vagy? – tudakolta Tom.
– Remekül. Nagyszerűen. Menjünk be.
Amikor megfordultam, hogy elinduljak a ház felé, megint a csípőmre tette a
kezét, felém hajolt, és az ajka könnyedén az arcomhoz ért.
– Jó – mondta. – Édes Marion. – Azzal hosszú léptekkel a hátsó ajtó felé
ballagott, én pedig ott álltam a félhomályban, és megérintettem az arcomon a
csókja nedves helyét.
Ma reggel előrelépést értünk el, ebben biztos vagyok. Hetek óta most először
mondtál ki olyan szót, amit megértettem.
Épp lemosdattalak, ami az én dolgom minden szombat és vasárnap reggel,
amikor Pamela nem néz be hozzánk. Felajánlotta, hogy küld valakit maga
helyett a hétvégékre, de tiltakoztam, és kijelentettem, hogy elboldogulok. Mint
mindig, most is a legpuhább mosdókesztyűt és a legfinomabb szappanomat
használtam, nem az olcsó, fehér vacakot a Co-opból, hanem egy vaníliaillatú,
áttetsző, borostyánszínű szappant, amely dús habot hagy a mosdatásodra kijelölt
régi mosogatótál oldalán. A nyakamba akasztottam az összekaristolt műanyag
kötényt, amit régebben akkor vettem fel, ha festettünk a gyerekekkel a Szent
Lukácsban, letűrtem a takarót a derekadig, kigomboltam a pizsamafelsődet
(valószínűleg nem sok olyan férfi maradt a világon, aki kék csíkos pizsamafelsőt
visel, gallérost, felső zsebest, az ujján körbefutó paszpollal), és elnézést kértem
azért, amire készülök.
Nem kapom el a tekintetem a lényeges pillanatban, ahogy egyetlen
pillanatban sem. Nem nézek félre. Már nem. De te sosem nézel rám, amikor
lecibálom rólad a pizsamanadrágot. Az illendőség kedvéért a tested alsó felére
ráterítek egy lepedőt, és mihelyt lerántom alatta a pizsamaalsódat (egy kicsit
olyan, mint valami bűvészmutatvány: egy darabig matatok a lepedő alatt, aztán
csiribí-csiribá, máris ott van a lábadról egy mozdulattal lehúzott pizsamanadrág),
és mosdókesztyűt markoló kezem elindul felkutatni tisztogatásra szoruló
testtájaidat.
Közben végig szóval tartalak – ma reggel arról beszéltem, milyen szürke
mindig a tenger, milyen rendezetlen a kert, hogy mit néztünk előző este a
tévében Tommal –, a lepedő fokozatosan átnedvesedik, te erősen lehunyod a
szemedet, és petyhüdt arcod még jobban elernyed. De nem keseredem el. Nem
szegi kedvem sem a látvány, sem meleg, löttyedt herezacskód tapintása, sem a
hónaljad ráncaiból felcsapó izzadságszag. Engem mindez megnyugtat, Patrick.
Megnyugtat a tény, hogy gondoskodom rólad, méghozzá derűsen; hogy hagyod,
és alig csinálsz jelenetet; hogy megmosdatom minden porcikádat, tisztára törlöm
a Marks and Spencernél vett kiváló minőségű mosdókesztyűvel, majd a zavaros
vizet a lefolyóba öntöm. Mindezt úgy teszem, hogy nem remeg a kezem, nem
gyorsul fel a szívverésem, nem szorítom össze olyan vadul a fogamat, mintha
soha többé nem akarnám kinyitni a számat.
Ez is haladás.
Ezen a reggelen elnyertem jutalmamat. Amikor utoljára csavartam ki a
mosdókesztyűt, hallottam, hogy megszólalsz. – Mm… om – mondtad, de
bocsáss meg, Patrick, először ügyet sem vetettem rá, csak egy tőled megszokott,
artikulálatlan hangnak tudtam be. A sztrók óta a beszéded torokhangú
dünnyögés, inkább nyögés – ezért is volt egy olyan érzésem, hogy a félreértés
megaláztatása helyett inkább a hallgatást választottad. Mivel olyan férfi vagy,
aki hajdan feltűnően jól fejezte ki magát – elbűvölően fogalmaztál, közvetlenül,
mégis művelten –, tulajdonképpen csodálattal adóztam neked, hogy meghoztad
ezt az áldozatot.
Csakhogy tévedtem. Az arcod jobb fele még mindig ernyedten lóg, amitől
egy kicsit kutyaszerűnek tűnsz, de ezen a reggelen összegyűjtötted minden
erődet, hogy a szád és a hangod összehangoltan működjön.
Továbbra sem vettem tudomást a szóról, amit kiadtál magadból, és ami
mostanra így hangzott:
– Ho…m…om. – Résnyire nyitottam az ablakot, hogy kiszellőzzön az
éjszakai, állott levegő, és amikor végre feléd fordultam, a párnán fekve rám
szegezted a tekintetedet, beesett mellkasod még mindig meztelen volt és nedves,
az arcod gyötrelmesen eltorzult, és megint kiszakadt belőled az a hang. Ezúttal
azonban szinte már értettem is, hogy mit mondasz.
Leültem az ágyra, megfogtam a válladat, magam felé húztalak, hogy
megtámasszam erőtlen felsőtestedet, benyúltam mögéd, megigazítottam a
párnákat, és visszafektettelek a helyedre, a fészkedbe.
– Hozok egy másik pizsamafelsőt.
De képtelen voltál várni. Újra kibökted, ezúttal még tisztábban, olyan
sürgetően, ahogy csak tőled telt, és én meghallottam, hogy mit mondasz:
– Hol van Tom?
 A komódhoz léptem, hogy ne lásd az arcomat, és kerestem neked egy tiszta
pizsamakabátot. Aztán segítettem bedugni a karodat az ujjába, és begomboltam.
Mindezt úgy, hogy nem néztem a szemedbe, Patrick. Muszáj volt elfordítanom a
tekintetemet, mert folyamatosan ezt hajtogattad: – Hol van Tom hol van Tom hol
van Tom hol van Tom hol van Tom… – Egyre halkabban és egyre lassabban
ismételgetted, nekem pedig nem volt válaszom a kérdésedre.
Egy idő után így szóltam:
– Nagyszerű, hogy megint beszélsz, Patrick. Tom büszke lesz rád. – Aztán
teát készítettem kettőnknek, amit szótlanul ittunk meg; a lepedő alatt még
mindig pucér altesttel, elcsigázottan görnyedtél a szívószálad fölé, én pedig
hunyorogva meredtem az ablak szürkés négyszögére.


Biztosra veszem, hogy tudtad, először járok ott. Korábban sosem találtam okot
arra, hogy ellátogassak a Brightoni Múzeum és Művészeti Galériába.
Visszatekintve nem is értem magamat. Épp tanítani kezdtem a Szent Lukács
Általános Iskolában, és még sosem jártam művészeti galériában.
Amikor Tommal átfurakodtunk a súlyos, üvegbetétes ajtókon, az jutott
eszembe, hogy a múzeum leginkább hentesüzletre hasonlít. Csupa zöld csempe,
de nem a Brightonban megszokott uszodai zöld, amely majdnem türkizkék, és az
ember már attól is napsütésre és fényre gondol, ha csak rápillant, hanem egy
mély, mohazöld árnyalat. Aztán ott volt az elegáns mozaikpadló is, a
kifényesített mahagóni lépcsőkorlát, a kitömött dolgokkal telerakott csillogó
vitrinek. Az biztos, hogy egy titkos világnak tűnt. Egy férfi világa, jegyeztem
meg magamban, ahogy a hentesboltok is azok. A nők ugyan beléphetnek, de
hátul, a függöny mögött, ahol a vagdosás, a darabok szétválogatása zajlik, csak
férfiak vannak. Nem mintha akkoriban zavart volna. Csak éppen azt kívántam,
bár ne a bő szoknyás, új orgonalila ruhámat vettem volna fel törpe tűsarkú
cipővel – december közepén jártunk, és egyrészt jegesek voltak az utcák,
másrészt feltűnt, hogy mások nem öltöztek ki a múzeumlátogatáshoz. A többség
öltözéke barna szerzsből vagy tengerészkék gyapjúból készült, az épület sötét
volt, komoly és csendes. Az én törpesarkam azonban illetlenül kopogott a
mozaikpadlón, és a hang visszaverődött a falakról, mintha aprópénzt szórtam
volna el.
 Abban a cipőben majdnem olyan voltam, mint Tom, aminek biztosan nem
örült. Elindultunk felfelé a lépcsőn; előttem haladt, széles válla valósággal
szétfeszítette a sportzakója varrását. Szálas termetéhez képest Tom könnyedén
lépkedett. A lépcső tetején egy kövér teremőr szundikált. A zakója szétnyílt, így
kiderült, hogy alatta sárga pöttyös nadrágtartót visel. Amikor elhaladtunk
mellette, felkapta a fejét. Nyeldekelt és hunyorgott, majd harsányan üdvözölt
bennünket: – Jó napot! – Tom nyilván válaszolt, hiszen ő mindig visszaköszönt,
de erősen kétlem, hogy tőlem egy idétlen vigyornál több telt volna.
Tom már mindent elmesélt rólad. Útban a múzeum felé még egyszer végig
kellett hallgatnom, hogy kicsoda is Patrick Hazlewood, a Brightoni Múzeum és
Művészeti Galéria Európai Gyűjteményének kurátora, aki ugyanolyan átlagos
ember, mint mi, barátságos, normális, nem játssza meg magát, de művelt, nagy
tudású, a kultúrában jártas személy. Ezt már annyiszor hallottam tőle, hogy
meggyőződésem volt, épp az ellenkezője lesz igaz. Amikor megpróbáltalak
elképzelni, a Szent Lukács zenetanára jelent meg előttem: apró, hegyes állú arc,
húsos fülcimpa. Mindig is meghökkentett, hogy az a tanár, Mr. Reed, mennyire
zenész benyomását akarja kelteni. Mellényes öltönyt hordott, zsebórát, keskeny
kezével mintha állandóan rámutatott volna valamire, mintha arra készülne, hogy
beintse a zenekart.
Az emeleten a lépcsőkorlátnak támaszkodva körülnéztünk. Tom már többször
is járt a galériában, és alig várta, hogy mindent megnevezhessen.
– Nézd csak, az egy híres darab – újságolta lelkesen. Hunyorogva szemügyre
vettem a festményt. – Vagyis egy híres festő munkája – tette hozzá, de nem
árulta el a nevét, és pedig nem akartam kiszedni belőle. Akkoriban semmit sem
erőltettem. A kép elég sötét volt – szinte fekete, és a festék porosnak tűnt –, de
pár másodperc múlva már ki tudtam venni a felfelé nyúló fehér kezet az egyik
sarkában. – Lázár feltámasztása – magyarázta Tom, én pedig biccentettem és
rámosolyogtam. Büszke voltam, hogy tudja, és éreztetni akartam, hogy imponál
vele. Amikor azonban ránéztem, mintha ellágyult volna egyébként erős vonású
arca… az a széles orr, az a határozott pillantású szempár. A nyaka kivörösödött,
az ajka elnyílt, mintha szomjúság gyötörné.
– Korán jöttünk – állapította meg vaskos karórájára pillantva, melyet az
apjától kapott, amikor beállt a rendőrséghez.
– Neheztelni fog emiatt?
 – Ó, nem – jelentette ki Tom. – Cseppet sem fogja bánni.
Ekkor jöttem rá, hogy ő az, akit zavar a dolog. Eddig ahányszor csak
találkoztunk, mindig pontosan, időben érkezett.
Lenéztem az előcsarnokba, és a lépcső mellett megpillantottam egy hatalmas,
tarka macskát, ami talán papírmaséból készült. Fogalmam sincs, hogyan kerülte
el figyelmemet, amikor beléptem az épületbe, de mondanom sem kell, egyáltalán
nem olyasmi volt, amire egy ilyen galériában számítottam volna. Annak a
macskának inkább a Palota-mólón lett volna a helye. Még mindig utálom
fakutyavigyorát, kába tekintetét. Egy kislány bedobott egy félpennyst a résbe a
macska hasán, és szélesre tárt karral várta, hogy történjen valami. Oldalba
böktem Tomot, és az előcsarnok felé intettem.
– Az micsoda?
Elnevette magát.
– Jól néz ki, ugye? Ha pénzt raksz bele, világít a hasa, és dorombol.
A kislány még mindig várt, ahogy én is.
– Nem történik semmi – szögeztem le. – Mit keres ez a múzeumban? Nem
egy vidámparkban lenne inkább a helye?
Enyhén értetlenül meredt rám, aztán kitört belőle az a jellegzetes Tom-féle
kacagás: három kurta, trombitáló hahota, lehunyt szem.
– Türelem, édes Marion – felelte. Éreztem, hogy a mellkasomat átforrósítja a
vér.
– De ugye, tudja, hogy jövünk? – kérdeztem, arra készülve, hogy bosszús
leszek, ha mégsem. A karácsonyi szünet elején jártunk, és Tom is szabadnapot
vett ki. Ezer más dolgot kezdhettünk volna az időnkkel.
– Persze. Meghívott minket. Már mondtam neked.
– Nem hittem volna, hogy valaha megismerem.
– Miért nem? – Tom összevont szemöldökkel megint az órájára sandított.
– Olyan sokat meséltél róla… Nem is tudom…
– Annyi idő van – jelentette ki. – Késik.
De eltökéltem, hogy befejezem.
– Felmerült bennem, hogy talán nem is létezik. – Felnevettem. – Tudod, hogy
van… túl tökéletes ahhoz, hogy létezzen. Mint Óz, a nagy varázsló.
Tom ismét az órájára pillantott.
– Hány órát mondott? – kérdeztem.
 – Tizenkettőt.
Az én órám szerint délig még volt két perc. Megpróbáltam elkapni Tom
pillantását, hogy biztatón rámosolyogjak, de nem nézett rám, a tekintete ide-oda
siklott az előcsarnok falai között. Mindenki más figyelmét a kiállított műtárgyak
kötötték le, a látogatók oldalra billentett fejjel, vagy ujjukkal az állukat
megtámasztva tanulmányozták őket. Csak mi ketten tébláboltunk a semmibe
meredve.
– Még nincs tizenkettő – kockáztattam meg.
Tom torkából fura hang tört fel, valami olyan, amit hanyag „hmmm”-nek
szánhatott, ám valójában inkább nyüszítésnek hangzott.
Aztán ellépett mellőlem, és felemelte a kezét.
Felemeltem a fejem, és ott voltál. Egy átlagos magasságú férfi. A harmincas
évei derekán. Fehér, tökéletesre vasalt ing. Tengerészkék mellény, testhez
simuló. Sötét, hullámos haj, kissé talán hosszú, ám rendezett frizura. Csinos
arcvonások: tömött bajusz, rózsás orca, széles homlok. Amikor Tomra néztél,
nem mosolyogtál, elmélyülve szemlélted. Úgy vetted szemügyre, mint a
látogatók a kiállított tárgyakat.
Fürge léptekkel felénk indultál, de az ajkad csak akkor rándult mosolyra,
amikor odaértél hozzánk, és megragadtad Tom kezét. Meglepően fiús mosoly
volt a jól szabott mellényhez, a sűrű bajuszhoz meg ahhoz képest, hogy az 1500–
1900 közötti európai művészet kurátora voltál. Nem mosolyogtál szélesen, épp
csak az ajkad egyik sarka húzódott felfelé, mintha sokat gyakoroltad volna,
hogyan csinálja ugyanezt Elvis Presley. Emlékszem, hogy azonnal ez jutott
eszembe, és kis híján felvihogtam, olyan képtelen gondolat volt.
– Tom. Hát eljöttél.
Lendületesen kezet ráztatok, Tom egy pillanatra lehajtotta a fejét. Ezt a
mozdulatot sosem láttam tőle; nekem mindig a szemembe nézett, az
arckifejezése rezzenéstelen volt.
– Túl korán jöttünk – bökte ki.
– Dehogy!
A kézfogás egy kicsit elhúzódott, aztán Tom elrántotta a kezét, és mindketten
elkaptátok a pillantásotokat. Te szedted össze magad előbb. Most először
fordultál felém, kisfiús mosolyod szélesebbé, hivatalosabbá vált.
– Elhoztad az ismerősödet.
 Tom megköszörülte a torkát.
– Patrick, bemutatom Marion Taylort. Marion a tanítónő. A Szent Lukács
Általános Iskolában. Marion, ő Patrick Hazlewood.
Egy pillanatig a kezemben tartottam hűvös, puha kezedet, a szemembe néztél.
– Nagyon örülök, kedvesem. Ebédelünk?
– A szokott helyünk – jelentette ki Tom, és benyitott a Clock Tower Caféba.
Duplán meglepődtem. Először is amiatt, hogy nektek van egy „szokott”
helyetek, másodszor pedig, hogy az épp a Clock Tower. Onnan ismertem a
nevet, hogy Harry bátyám munkakezdés előtt néha ott teázott; azt mesélte,
barátságos étkezde, és a teájuk olyan erős, hogy nemcsak a fogáról szedi le a
zománcot, de elbánik a gyomra bélésével is. Én azonban még sosem jártam ott.
Miközben a North Streeten ballagtunk, felmerült bennem, hogy valami olyan
helyre hívsz meg minket egy vegyes tálra és egy palack vörös borra, ahol fehér
az asztalterítő, jó minőségű a szalvéta. Talán az Old Ship Hotel éttermébe.
Ehelyett ott voltunk az étel- és zsírszagú Clock Towerben, elegáns öltönyöd
riasztóan elütött a többi vendég katonaságtól kiszuperált viharkabátjától és
szürke esőköpenyétől; törpe tűsarkú cipőm itt majdnem ugyanolyan idegen
látvány volt, mint a múzeumban. A pult mögött álló, rózsaszín kötényes lányon
és egy sarokasztalnál a bögréje fölé görnyedő, hajcsavarókat és hajhálót viselő
öregasszonyon kívül nem volt más nő az étkezdében. A férfiak cigarettázva
vártak a sorukra a pultnál, az arcuk fénylett a teavízforralóból felcsapó gőztől.
Az asztaloknál ülők nem beszélgettek. A legtöbb vendég evett vagy újságot
olvasott. Nem az a hely volt, ahol élénk társalgás folyna; legalábbis nem olyan,
amilyent belőled kinéztem.
Felmeredtünk a műanyag betűkből kirakott étlapra.

HÚSOS LEPÉNY KRUMPLIPÜRÉ PECSENYELÉ
HÚSOS LEPÉNY SŰLTKRUMPLI BAB
KOLBÁSZ BAB TOJAS
KOLBÁSZ BAB SÜLTKRUMPLI
LÖNCSHÚS TÓCSNI BAB
MAZSOLÁS GŐZÖLT PUDING SODÓ
 ALMÁS MEGLEPETÉS
TEA KÁVÉ BOVRIL ERŐLEVES SZÖRP

Alatta kézzel írva a következő állt: EBBEN AZ ÜZLTBN CSAK MINŐSÉGI
MARGRINT HASZNÁLUNK.
– Ti ketten üljetek le, majd én rendelek – jelentette ki Tom egy ablak melletti
szabad asztal felé intve, amelyen az előző vendégek után maszatos tányérok és
kiöntött tea tócsái maradtak.
Te azonban hallani sem akartál róla, így Tommal letelepedtünk, és figyeltük,
ahogy váltogatod a lábadat a sorban, és az arcodról egy percre sem hervadt le az
a széles mosoly. – Nagyon köszönöm, kedves – mondtad a pult mögött álló
lánynak, aki válaszképpen felvihogott.
A pad, amelyen ültünk, valósággal vibrált, mert Tom térde egyfolytában fel-le
járt az asztal alatt. Te a szemközti széket választottad, és leterítettél az öledbe
egy fényes papírszalvétát.
Mindhármunk elé gőzölgő húsos lepény és krumplipüré került. Szörnyen
nézett ki – úszott a pecsenyelében, ami túlcsordult a tányér peremén –, de az
illata étvágygerjesztő volt.
– Mint az iskolai ebédlőben – jegyezted meg. – Bár azt gyűlöltem.
Tom harsányan felnevetett.
– Mesélje el, Marion, honnan ismeri Tomot?
– Ó, régi barátok vagyunk – feleltem.
Tomra pillantottál, aki lelkesen nekiesett a lepényének.
– Hallom, Tom úszni tanítja.
Rögtön jobb kedvem lett. Ezek szerint emlegetni szokott.
– Nem vagyok valami jó diák.
Elmosolyodtál, de nem mondtál semmit; megtörölted a szádat.
– Mariont is nagyon érdekli a művészet – szólalt meg Tom. – Igaz, Marion?
– A gyerekeknek is tanít ilyesmit? – kérdezted meg.
– Ó, nem. A legidősebb is csak hétéves.
– Nem lehet elég korán kezdeni – mormoltad mosolyogva. – Épp arra
próbálom rávenni a múzeumi fejeseket, hogy legyenek délutánok, amikor
képzőművészeti foglalkozásokat tartunk mindenféle korú gyereknek.
Húzódoznak… csupa régimódi alak, képzelheti… de szerintem jó dolog lenne,
maga mit gondol? Ha egy gyerekkel sikerül megszerettetni valamit, akkor már
egész életében ragaszkodni fog hozzá, meg ilyesmi.
Nagyon drága lehetett a kölnid. Amikor az asztalra könyököltél, megcsapott
az illata: finom, akár a frissen vágott fa.
– Bocsásson meg – folytattad –, igazán nem kellene ebéd közben felhoznom a
szakmát. Beszéljen a gyerekekről, Marion. Ki a kedvence?
Azonnal Caroline Mears jutott eszembe, ahogy felbámul rám, amikor
mesélek, ezért ezt válaszoltam:
– Van egy kislány, akinek talán a hasznára válna egy ilyen foglalkozás…
– Biztosra veszem, hogy mindannyian rajonganak magáért. Isteni lehet, hogy
ilyen szép, fiatal tanítójuk van. Nem gondolod, Tom?
Tom az ablakon kicsapódott párát figyelte, amely vízcseppekké állt össze, és
lassan lecsordult az üveglapon.
– Isteni – visszhangozta.
– Tomból pedig csodás rendőr lesz, igaz? – folytattad. – Be kell vallanom,
fenntartásaim vannak a rend őreivel kapcsolatban, ám ha Tom teljesít
szolgálatot, akkor nyugodtabban alszom az ágyamban. Tom, mi is volt az a
könyv, amiből tanultál? Remek címe volt. Valami olyasmi, hogy Csavargók és
betörők…
– Gyanúsítottak és őgyelgők – pontosított Tom. – És ezzel nem kellene
viccelned. Komoly dolog. – Mosolygott, az arca ragyogott. – De van egy igazán
érdekes könyv is, az Útmutató a személyazonosság megállapításhoz arcvonások
alapján. Az nagyon izgalmas.
– És benned mi maradna meg a legjobban Marion arcáról, Tom? Ha
azonosítanod kellene?
Tom egy pillanatra felém fordult.
– Nehéz olyanokkal, akiket ismerünk…
– Mi lenne az, Tom? – tudakoltam, pedig éreztem, hogy nem kellene ennyire
erőltetnem. De képtelen voltam ellenállni, Patrick, és szerintem te ezt tudtad is.
Tom viccesen szemügyre vett.
– Hát, gondolom… a szeplői.
Az orromhoz kaptam a kezemet.
Halkan elnevetted magad.
– Nagyon csinos kis szeplők.
 Még mindig nem engedtem el az orromat.
– És a szép vörös hajad – tette hozzá Tom bocsánatkérő pillantással. – Arra
biztosan emlékeznék.
Távozáskor felsegítetted rám a kabátomat, és odasúgtad:
– A haja valóban figyelemre méltó, kedvesem.


Most már nem könnyű pontosan felidézni, mit is gondoltam rólad aznap, hiszen
annyi minden történt azóta. De azt hiszem, akkor rokonszenvesnek találtalak.
Lelkesen fejtegetted a múzeummal kapcsolatos ötleteidet – azt akartad, hogy
nyitva álljon mindenki előtt (a demokratikus szót használtad), olyan hely legyen,
ahol mindenkit szívesen látnak. Kora délutáni koncertsorozatot tervezgettél,
hogy új látogatókat csábíts be, és eltökélted, hogy gyerekeket hívsz a galériába,
akik ott rajzolhatnak. Még azt is felvetetted, hogy ebben a segítségedre lehetnék,
mintha bizony hatalmamban állt volna változtatni az oktatási rendszer
működésén. Már-már elhitetted velem, hogy akár erre is képes lennék. Annak
idején persze abban is biztos voltam, hogy nem igazán értékelnéd a
gyerekcsapattal együtt járó zajt, felfordulást. De Tommal megigézve hallgattunk
téged. Ha az étkező vendégei megbámultak vagy gyakran túl érzelmessé váló
hangodat hallva a nyakukat nyújtogatva megnéztek maguknak, te csak
mosolyogtál, és magabiztosan folytattad, mintha tudnád, senki sem ütközhet meg
Patrick Hazlewood viselkedésén, hiszen kifogástalan a modora, és sosem ítélne
meg senkit a megjelenése alapján. Ez volt az egyik első dolog, amit Tom
mondott rólad: Nem képzeli, hogy csak rád néz, és azonnal tudja, milyen ember
vagy. Ehhez te túl jól nevelt voltál.
Eléggé rokonszenvesnek találtalak. Ahogy Tom is. Abból, hogy
végighallgatott, azonnal világos volt, hogy kedvel. Gyanítom, hogy ez mindig is
így volt kettőtök között. Amikor megszólaltál, Tom azonnal figyelni kezdett.
Szörnyen koncentrált, mintha attól félne, hogy lemarad egy fontos szóról vagy
gesztusról. Mintha hatalmas kortyokban itta volna a szavaidat.
Ebéd után elbúcsúztunk tőled, és amikor ott álltunk a múzeum előtt, Tom
rácsapott a vállamra.
– Hát nem fura? – mondta. – Az egész miattad alakult így, Marion.
– Milyen egész?
 Hirtelen mintha elszégyellte volna magát.
– Ki fogsz nevetni.
– Nem foglak.
Zsebre vágta a kezét.
– Hát… ez az önképzés. Tudod… Mindig is élveztem a beszélgetéseinket… a
művészetről, a könyvekről, meg ilyesmi… te mégiscsak tanítasz, és most már
Patrick is segít.
– Segít?
– Abban, hogy műveljem magam.


Az ezután következő néhány hónapban valódi hármasfogat lettünk. Nem tudom,
milyen gyakran találkoztatok Tommal úgy, hogy kettesben voltatok – gyanítom,
hetente egyszer-kétszer, attól függően, hogy volt szolgálatban a rendőrségnél. És
amit Tom az önképzésről mondott, az igaz volt. Sosem nevettél a
tudatlanságunkon, mindig arra bátorítottál, hogy legyünk kíváncsiak. Veled
mentünk a Dome-ba meghallgatni Elgar csellóversenyét, francia filmekbe ültünk
be a Gaiety moziba (amit alapjában véve utáltam: az a sok szép, boldogtalan
ember, akiknek nem volt semmi mondanivalója egymásnak), megnéztük a
Theatre Royalban a Chicken Soup with Barley-t, sőt, még az amerikai
költészetből is ízelítőt adtál – szeretted e. e. cummingsot, de odáig már sem Tom,
sem én nem merészkedtünk.
Egy januári estén Londonba vittél minket megnézni a Carment, mert szeretted
volna megismertetni velünk az operát, és úgy gondoltad, ez a vágyról, árulásról
és gyilkosságról szóló történet jó kiindulás lesz. Emlékszem, Tom a húga
esküvőjén viselt öltönyben jött, én pedig fehér kesztyűt vettem kifejezetten erre
az alkalomra, mivel azt hittem, az ilyesmi kötelező az operában. Nem volt jó a
méret, ezért állandóan behajlítottam és megfeszítettem az ujjaimat, annyira
szorította őket a műselyem. A tenyerem izzadt, pedig fagyos este volt. A vonaton
lement a szokásos műsorod Tommal a pénzről. Bárhová mentünk, mindig
ragaszkodtál ahhoz, hogy te fizess, Tom pedig harsányan tiltakozott, felpattant,
és aprópénz után kutatott a zsebében; néha beadtad a derekadat, de olyankor
lebiggyesztetted az ajkadat, és türelmetlenül végigsimítottál a homlokodon: –
Tom, a józan ész is azt diktálja, hogy én fizessek, de tényleg…
 Tom ezúttal is azt hajtogatta, hogy teljes állásban dolgozik, habár még a
próbaidejét tölti, úgyhogy legalább a kettőnk jegyét hadd fizesse ki. Tudtam,
semmi értelme belefolyni a vitájukba, ezért csak babráltam a kesztyűmmel, és
néztem, ahogy Haywards Heath elúszik a vonat ablaka előtt. Először azzal
próbáltad lerázni Tomot, hogy elnevetted magad, és egy vicces megjegyzéssel
ugrattad („Hát akkor vegyük úgy, hogy tartozol nekem, jó? A számládhoz
írom.”), ő azonban nem tágított; előkapta a zakója zsebéből a tárcáját, és egymás
után húzta elő belőle a bankjegyeket.
– Mennyi volt, Patrick?
Rászóltál, hogy tegye el azonnal, ne legyen ostoba, de ő meglengette a pénzt
az orrod előtt.
– Engedd meg. Most az egyszer.
Ekkor emelt hangon ennyit mondtál:
– Nézd, egy jegy majdnem hét fontba került. Megtennéd, hogy elrakod végre
azt a pénzt, és csendben maradsz?
Tom korábban elbüszkélkedett nekem azzal, hogy heti tíz fontot keres, így
természetesen tudtam, hogy erre nincs válasza.
Az út hátralevő részét némán ültük végig. Tom fészkelődött, és ölében
nyugtatott kezében még mindig a bankjegyeket szorongatta. Te kibámultál az
elsuhanó mezőkre; a tekinteted eleinte metszőn haragos volt, aztán a bűntudattól
feszült. Miközben begördültünk a Victoriára, ahányszor csak Tom megmoccant,
rögtön felé fordultál, de ő nem volt hajlandó rád nézni.
Fürgén kopogó léptekkel utat törtünk magunknak a tömegben; követted
Tomot, a kezeddel az esernyődet csavargattad, és meg-megnyaltad az alsó
ajkadat, mintha készülnél kibökni egy bocsánatkérést, de folyton meggondolnád
magad. Miközben lefelé tartottunk a lépcsőn a földalatti megállójához,
megérintetted a vállamat, és fojtott hangon odasúgtad:
– Ezt most jól elszúrtam, ugye?
Feléd fordítottam a fejemet. Az ajkad lebiggyedt, riadt tekinteted
szorongásról árulkodott. Megfeszült a testem.
– Ne légy ostoba – szóltam rád. Aztán előrementem, és belekaroltam Tomba.


Az első alkalommal Londont zajosnak, füstösnek, mocskosnak láttam. Csak
később vettem észre a szépségét: a napfényben fürdő, hámló kérgű platánfákat, a
földalatti peronján végigsöprő léghuzatot, a megcsörrenő porceláncsészéket, az
összecsattanó acéleszközöket a kávézókban, a rejtőzködő British Museumot,
benne a fügefaleveles Dáviddal.
Emlékszem, gyaloglás közben a tükörképemet néztem a kirakatokban, és
szégyelltem, hogy magasabb vagyok nálad, különösen a tűsarkú cipőmben.
Melletted kifejezetten hórihorgas voltam, feltornyosuló, minden szempontból
eltúlzott alak, Tom mellett azonban szinte normális magasságúnak tűntem,
inkább impozánsnak, mintsem enyhén férfiasnak.
Az operát nézve mindenféle gondolat kavargott a fejemben, képtelen voltam
az előadásra összpontosítani, annyira elvonta a figyelmemet Tom teste
közvetlenül mellettem, a szomszéd székben. Ragaszkodtál ahhoz, hogy üljek
kettőtök közé; azt mondtad: „tövisek közt a rózsa”. Időnként feléd sandítottam,
te azonban egyszer sem vetted le a tekinteted a színpadról. Korábban azt hittem,
nem fog tetszeni az opera – felfokozottan hisztérikus dolognak láttam,
valamiféle különös, zenekísérettel bíró pantomimnak, de amikor Carmen azt
énekelte, hogy L’amour est un oiseau rebelle que nul ne peut apprivoiser, mintha
az egész testem lebegett volna, és az utolsó, szörnyű, csodálatos jelenet alatt
Tom a kezem után nyúlt. A zenekar harsogott, Carmen összeesett és meghalt,
Tom ujjai pedig a sötétben az enyémekre simultak. Aztán véget ért az előadás, te
felpattantál, Patrick, tapsolva bravóztál, és izgalmadban szinte egy helyben
ugráltál, mi pedig Tommal csatlakoztunk hozzád, és lelkesen kimutattuk
elragadtatásunkat.
Azon tűnődtem, hogy mikor is hallottam először a „fajtalankodás” kifejezést. Ha
hiszed, ha nem, a Szent Lukács tanári szobájában Mr. R. A. Coppard (MA,
Oxford) – nekem Richard, a barátainak Dickie – szájából. Kávét kortyolgatott
egy barna, virágos csészéből, levette a szemüvegét, az egyik kezébe fogta, és
gondterhelt arckifejezéssel közelebb hajolt Mrs. Brenda Whiteladyhez, a 11.
osztályosok tanárnőjéhez.
– Tényleg? – hallottam meg a nő hangját, mire a férfi bólintott.
– Fajtalankodás, ezt írta az Argus. A hetedik oldalon. Szegény jó Henry.
Mrs. Whitelady pislogott, és izgatottan kapott levegő után.
– Szegény felesége. Szegény Hilda.
Visszatértek az előttük heverő füzetekhez, lendületes, piros pipákkal és
ikszekkel töltötték meg a margókat, és hozzám egy szót sem szóltak. Nem csoda,
mivel a helyiség sarkában üldögéltem, és a helyzetemből kifolyólag
gyakorlatilag láthatatlan voltam. Ekkorra már több hónapja dolgoztam az
iskolában, de még mindig nem volt saját székem a tanáriban. Tom mesélte, hogy
a rendőrségen ugyanez volt a helyzet: mintha bizonyos székekbe láthatatlan
cérnával belehímezték volna a „tulajdonosuk” nevét – nyilván ezért nem ült
rájuk soha senki más. A tanári ajtajánál állt néhány kikopott ülőkéjű vagy billegő
szék, melyeket bárki használhatott; vagyis ezek jutottak a munkaközösség
újoncainak. Felmerült bennem, hogy az embernek vajon meg kell-e várnia, míg
valaki nyugdíjba megy vagy meghal, mielőtt esélye nyílik jogot formálni egy
„rendes” székre. Mrs. Whitelady még egy saját, bíborszínű orchideákkal hímzett
párnát is behozott – ennyire biztos lehetett abban, hogy senki más ülepe nem
érinti a székét.
Azért töprengtem el ezen, mert múlt éjjel megint ugyanazt álmodtam, mint
negyven évvel ezelőtt, és az álom épp olyan életszerűnek tűnt. Tommal egy
asztal alatt voltunk – ezúttal a Szent Lukács-beli osztálytermem asztala volt, de
minden más szempontból ugyanaz történt: Tom súlya a padlóhoz szegez; izmos
combja az enyémre nehezedik; a válla meggörnyed, és úgy borul fölém, mint
egy csónak feneke; végre a részévé váltok. Hajszálnyi hely sincs kettőnk teste
között.
Most, hogy ezt írom, kezdek rádöbbenni, hogy talán bennem van az, ami
mindvégig aggasztott. Az én saját természetellenes cselekedeteim. Vajon mit
szólt volna Mr. Coppard és Mrs. Whitelady, ha tudja, hogyan érzek Tom iránt?
Mit mondtak volna, ha tudják, hogy a számba akartam venni, és annyit
megízlelni belőle, amennyit csak lehetséges? Akkoriban úgy hittem, ha egy fiatal
nőről van szó, akkor az efféle vágyak abnormálisak. Hiszen Sylvie
figyelmeztetett is, hogy félelmen kívül nem sokat érzett, amikor Roy a lába közé
nyúlt. A szüleim ajka gyakran hosszú csókban forrt össze a mosogatófülkében,
de még anyám is rásózott apám kezére, ha olyan helyre kalandozott, ahová nem
kellett volna.
– Hagyjál most, Bill – mondta, és elhúzódott tőle a kanapén. – Ne most,
szívem.
Vele ellentétben én mindent akartam, és mindent most akartam.


1958 februárja. Az iskolában egész nap olyan közel húzódtam a kályhához,
amennyire csak lehetett. A játszótéren ráförmedtem a gyerekekre, hogy
igyekezzenek már. Sokuknak nem volt rendes kabátja, és a térdüket vörösre
csípte a hideg.
Otthon anya és apa egy ideje Tomról beszélt. Tudod, említettem nekik a
kirándulásunkat a múzeumba, a londoni utat meg a többi kiruccanásunkat, de azt
már nem, hogy nem kettesben voltunk.
– Nem mentek táncolni? – kérdezősködött anya. – Még nem vitt el a
Regentbe?
Tom utált táncolni, ezt már elég korán tudatta velem, én pedig meggyőztem
magam, hogy amit mi csinálunk, az különleges, mert annyira eltér a
megszokottól. Mi nem olyanok vagyunk, mint a többi pár. Mi előbb
megismerkedünk egymással. Mély beszélgetéseket folytatunk. És mivel épp
betöltöttem a huszonegyedik évemet, egy kicsit öregnek is éreztem magam a
tizenéves mulatságokhoz, a wurlitzerhez, a jive-hoz.
 Egyik péntek este semmi kedvem sem volt hazamenni, és szembenézni a
nyomasztó, kimondatlan kérdéssel Tom velem kapcsolatos szándékairól, ezért az
osztályteremben maradtam, és feladatlapokat készítettem a gyerekeknek. Akkor
épp „Anglia királyai és királynéi” volt a feldolgozandó témánk, amit kezdtem
eléggé unni, és már azt kívántam, bár a Szputnyikot vagy az atombombát
választottam volna, vagy bármi mást, ami legalább egy kicsit tűzbe hozza a
gyerekeket. De fiatal voltam, nyugtalanított, hogy mit szólna hozzá az igazgató,
így hát maradtak Anglia királyai és királynéi. A tanítványaim közül többnek még
a legegyszerűbb szavak kibetűzése is gondot okozott, míg mások, például
Caroline Mears, már a központozás alapjait is felfogták. A kérdések
egyértelműek voltak, és jó sok helyet hagytam ki, hogy a válaszaikat olyan
terjengősen írhassák vagy rajzolhassák le, amennyire csak kedvük van: Hány
felesége volt VIII. Henriknek? Le tudod rajzolni a londoni Towert? És így
tovább.
A kályhában kialudt a tűz, és már a mellette álló tanári asztal környéke is
kihűlt, úgyhogy a sálamba burkolóztam, a nyakam, a vállam köré csavartam, és
felvettem a pomponos sapkámat is, hogy ne fázzak. A napnak ebben a szakában
mindig is szerettem az osztálytermet – amikor már hazamentek a gyerekek és a
tanárok is, amikor rendbe tettem az asztalokat, letöröltem a táblát,
megigazítottam a párnákat az olvasósarokban, hogy készen álljon másnap
reggelre. Semmi sem mozdult, a tollam sercegését leszámítva csend volt, és
ahogy odakint kihunyt a fény, a terem körvonalai egyre elmosódottabbá váltak.
Jól éreztem magam, határozottnak és szervezettnek, olyan pedagógusnak, aki
kézben tartja az óráit, és maradéktalanul felkészült az előtte álló munkára.
Amikor egyedül ültem az íróasztalomnál a poros néma teremben, ezekben a
pillanatokban meg tudtam győzni magam arról, hogy gyerekek kedvelnek. Talán
olyan is akad, aki szeret, gondoltam. Hiszen egész nap olyan rendesen
viselkedtek. Hiszen minden nap diadalmas meséléssel fejeződött be, amikor
felolvastam a Water-Babiesből (Vízibabák), és a gyerekek törökülésben
letelepedtek körülöttem a szőnyegre. Természetesen voltak, akik izegtek-
mozogtak (például Alice Rumbold), befonták egymás haját, vagy az ujjukra nőtt
szemölcsöket piszkálták (főleg Gregory Sillock), de a többieket egyértelműen
lekötötte a történetem, amit tátott szájjal, elkerekedett szemmel hallgattak.
Caroline Mears a lábamnál keresett helyet magának, és úgy bámult fel rám,
mintha én őrizném annak a birodalomnak a kulcsát, ahová belépni vágyik.
– Nem lenne ideje hazamenni?
Összerezzentem. Julia Harcourt állt az ajtóban, és az óráját nézte.
– Ha nem vigyázol, még bezárnak. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nem
élvezném, ha az éjszakát a tábla társaságában kellene töltenem.
– Már megyek. Csak pár dolgot még be kellett fejeznem.
Felkészültem a következő kérdésére: Hiszen péntek este van! Nem kellene
már javában készülődnöd, hogy moziba menj a fiúddal?
De csak bólintott, és ennyit mondott:
– Meg lehet fagyni, igaz?
Ráeszméltem, hogy rajtam van a pomponos sapka, és a fejemhez kaptam a
kezemet.
– Remek ötlet – folytatta Julia. – Télen olyan ez az épület, akár a jégverem.
Néha becsempészek egy ágymelegítőt, és a székem párnája alá csúsztatom.
Elvigyorodott. Letettem a tollamat. Egyértelmű volt, hogy addig nem megy
el, míg nem beszélgettünk.
Julia abban a kivételezett helyzetben volt, hogy saját székkel rendelkezett a
tanáriban; mindenkivel barátságosan viselkedett, de feltűnt, hogy hozzám
hasonlóan ő is egyedül szokott ebédelni, és miközben megfontoltan harapdálja
az almáját, alig néz fel a könyvéből. Nem arról volt szó, hogy szégyenlős lett
volna; ha a férfi tanárokkal váltott szót, mindig a szemükbe nézett – még Mr.
Coppardnak is –, és ő szervezte az iskolai kirándulásokat a dombvidékre. Híres
volt arról, hogy mérföldeket gyalogol a gyerekekkel megállás nélkül, és
bármilyen legyen az időjárás, mindig sikerül meggyőznie őket, hogy nincs is
ennél jobb mulatság.
A feladatlapokat kupacba rendeztem össze.
– Észre sem vettem, hogy már ennyi az idő – feleltem. – Indulnom kellene.
– Hol is laksz? – tudakolta, mintha ezt már említettem volna neki.
– Nem messze.
Elmosolyodott, és belépett a terembe. Élénkzöld gyapjúpelerin volt rajta, a
kezében drágának látszó, finom bőrből készült aktatáskát tartott, amiről rögtön
eszembe jutott, mennyivel jobb lehet a könyves kosárnál.
– Akkor… nézzünk szembe együtt a zord hideggel?


– No és hogy boldogulsz? – kérdezte Julia, amikor szapora léptekkel elindultunk
a Queen’s Park Roadon. – Nem gondoltam volna, hogy túléled az első napot.
Úgy néztél ki, mint aki kővé dermedt.
– Úgy is éreztem magam – feleltem. – Attól féltem, hogy lehányom a cipődet.
Megtorpant, és amikor rám nézett, nem mosolygott. Azt hittem, mindjárt jó
éjszakát kíván, és hátat fordít, de helyette közelebb lépett, és komoly képpel
kijelentette:
– Az tragédia lett volna. Ez a legjobb tanítós cipőm. Megvasaltattam a sarkát,
hogy a gyerekek már messziről hallják, ha érkezem. Én csak úgy hívom: a
patám.
Egy másodpercig fogalmam sem volt, mit válaszoljak. De aztán Julia
hátravetette a fejét, és szabályos fogsorát felvillantva harsányan felkacagott –
akkor már tudtam, hogy én is nevethetek.
– És beválik? – kérdeztem.
– Mi?
– A pata.
– De mennyire. Mire beérek az osztályba, már síri csend van. Bármilyen
kíméletlen lehetek velük, meg sem nyikkannak.
– Nekem is kapóra jönne egy ilyen cipő.
– Szóval jól meggyötörnek, mi?
– Nem igazán… – Elhallgattam. – Alice Rumbold egy kis…
– Szemétláda?
Julia résnyire szűkült szeme ragyogott. Mintha arra lett volna kíváncsi, hogy
el merem-e nevetni magam megint. Úgyhogy megtettem.
– Alice esetében tagadhatatlanul szükség lenne a patára – szögezte le.
Amikor elértünk az utcánk sarkához, Julia megszorította a karomat, és ennyit
mondott:
– Ezt meg kellene ismételnünk.


A tavasz közeledtével egyre türelmetlenebbé váltam. Tom arcon csókolt, és
megfogta a kezemet; hetente legalább egyszer találkoztunk, rendszerint te is ott
voltál. Csakhogy ez már nem volt elég. Ahogy anyám gyakorta emlékeztetett:
nekem még nem késő. Még nem.
Nem igazán tudom, akkoriban mikor vélték úgy, hogy bekövetkezett a
szörnyű pillanat, a pillanat, amikor egy nőről már kijelenthető, hogy nem kelt el.
Ha eszembe jutott, mindig egy régi óra jelent meg előttem, amely tiktakolva
mutatja a napok múlását. A volt iskolatársaim közül sokan már férjhez mentek.
Tudtam, hogy néhány évem még van, de ha nem vagyok óvatos, akkor a többi
tanár úgy néz majd rám, ahogy Juliára szokott; ahogy egy magányos nőre
szoktak; egy nőre, akinek dolgoznia kell a megélhetéséért, aki túl sok könyvet
olvas, és szombatonként bevásárlókocsival mutatkozik a boltban, nem
babakocsival vagy kézen fogott kisgyerekkel; egy nőre, aki nadrágot hord, és
szemmel láthatólag sosem siet haza. Voltaképpen sosem siet sehová.
Tudom, ma már hihetetlennek hangzik, és biztosan hallottam rebesgetni
valamit egy fantasztikus élőlény, a karrierrel bíró nő létezéséről akkoriban
(hiszen majdnem 1960-at írtunk, az ég szerelmére), de abban is biztos vagyok,
hogy ezekkel a hírekkel nem foglalkoztam, és a legkevésbé sem akartam ilyen
nővé válni. Így hát egyre jobban elhatalmasodott rajtam a pánik, miközben ott
álltam az osztály előtt, és elmeséltem nekik Perszephoné alvilágba kerülésének
történetét. Rávettem a gyerekeket, hogy rajzolják le Démétért, ahogy a lányával
visszahozza a tavaszt a világba, kibámultam a játszótér kopár fáira, melyek ágai
fekete erekként rajzolódtak ki a szürke égbolton, és arra gondoltam: elég volt a
várakozásból.
Aztán bekövetkezett a változás.


Szombat este volt, és Tom értem jött. Ez volt az első változás. Általában a
moziban találkoztunk vagy a színházban, de most kijelentette, hogy ezen a
szombaton eljön hozzánk. Nem szóltam róla a szüleimnek, mert tudtam, hogy
akkor mi lenne: anya egész nap takarítana, szendvicseket készítene, azon
töprengene, hogy melyiket vegye fel az ünneplő ruhái közül, és egyfolytában
engem faggatna, apa pedig azzal töltené a napot, hogy csendben fogalmazgatja
magában a kérdéseket, melyeket feltesz majd Tomnak.
Egész délután úgy tettem, mintha a szobámban olvasnék. Halványkék
műselyem ruhámat kiakasztottam az ajtóra, hogy majd csak bele kelljen bújnom
– ígéretes látványt nyújtott. Volt egy kis kék kardigánom is, ami részben
angórából készült; ennél puhább holmit még sosem érintettem. Nem álltam
valami jól csinos fehérnemű terén – nem volt szatén melltartóm, fodros bugyim
vagy csipkés kombiném –, így nem választhattam ki egy különlegesen csábító
darabot, pedig szerettem volna. Megfogadtam magamban, hogy ha Tom megint
megcsókol, akkor megyek a Peter Robinsonba, és fekete alsóneműt veszek,
valami olyat, ami magáért beszél. Valami olyat, ami lehetővé teszi, hogy Tom
szeretője legyek.
Többször is ott tartottam, hogy lemegyek, és bejelentem, hogy Tom átjön. De
nem tudtam eldönteni, mi lenne élvezetesebb: megosztani az információt arról,
hogy értem jön, vagy titokban tartani.
Valahogy sikerült türtőztetnem magam, aztán öt perccel hét előtt odaálltam az
ablakhoz a szüleim hálószobájában, hogy kikukucskáljak az utcára, jön-e már
Tom. Nem kellett sokat várnom. Pár perccel hét előtt felbukkant. Az órájára
pillantott. Tom általában hosszú, rugalmas léptekkel járt, most azonban lassan
lépkedett, szinte andalgott, és be-benézett a házak ablakán. Így is volt a
mozgásában valami könnyedség, amitől az arcomhoz szorítottam a függönyt, és
mélyen beszívtam enyhén dohos szagát, hogy összeszedjem magam.
Megint kilestem az ablakon, félig remélve, hogy Tom felnéz, és rajtakap, de
csak megigazította a zakóját, és a kopogtató után nyúlt. Hirtelen arra gondoltam,
milyen jó lett volna, ha egyenruhában jön, és a szüleim egy rendőrnek nyitnak
ajtót.
Amikor anyám tükrébe pillantottam, láttam, mennyire kipirult az arcom. A
fény úgy esett a kék ruhára, hogy felragyogott tőle, én pedig magamra
mosolyogtam. Készen álltam. Tom itt volt.
Hallottam, hogy apa ajtót nyit, és a földszinti folyosóról következő párbeszéd
szűrődött fel hozzám.
APA (köhécselve): Helló. Miben segíthetek?
TOM (könnyed, udvarias hangon, minden szótagot gondosan képezve): Itthon
van Marion?
APA (rövid szünet, aztán túl harsányan szólal meg): És maga kicsoda?
TOM: Elnézést, be kellett volna mutatkoznom. Tom Burgess vagyok. Marion
barátja. Maga biztosan Mr. Taylor.
 APA (hosszú szünet, majd kiabálni kezd): PHYLLIS! MARION! Itt van Tom!
Tom az! Gyere csak be, fiam, gyere! (Megint felordít az emeletre.) Tom van itt!
Lassan lépkedtem lefelé, tudatában voltam annak, hogy apa és Tom odalent
állnak, és figyelik, ahogy lemegyek.
Szó nélkül bámultunk egymásra, aztán apa bekísért minket az utcai szobába,
amit csak karácsonykor használtunk, meg amikor apa flancos testvére, Marjory
leutazott hozzánk Surrey-ból. A helyiségben nagyon hideg volt, bútorviasz és
szén szaga terjengett.
– Phyllis! – kiabálta apa. Tommal egymásra pillantottunk, és láttam, milyen
szorongó a tekintete. A fagyos szoba ellenére verejték fénylett a homlokán.
– Szóval te Sylvie bátyja vagy – szögezte le apa.
– Igen.
– Marion mondta, hogy beálltál rendőrnek.
– Attól tartok, így van – felelte Tom.
– Ebben a házban nincs miért szabadkoznod – vágta rá apa, és felkapcsolta az
állólámpát. Tomra nézett. – Ülj csak le, fiam. Ideges leszek, ha álldogálsz.
Tom óvatosan leereszkedett a kanapé párnájának legszélére.
– Folyton azt hajtogattuk Marionnak, hozd már el vacsorázni Tomot, de
sosem hívott meg. Mindegy. Most végre itt vagy.
– Apa, indulnunk kellene. Elkésünk a moziból.
– PHYLLIS! – Apa az ajtó elé lépett, amivel elállta az utat előttünk. – Előbb
hadd ismerkedjen meg anyád is Tommal. Már jó ideje várunk erre, Tom. Marion
olyan régóta várat bennünket.
Tom biccentett és elmosolyodott, aztán már jött is anya, kirúzsozva,
hajlakkfelhőben.
Tom felállt, kezet nyújtott. Anya megrázta, és közben alaposan szemügyre
vette.
– Nahát… – mondta. – Hát itt vagy.
– Hát itt van – visszhangozta apa, és mindannyian Tomra meredtünk, aki
váratlanul harsány kacagásban tört ki. Eltelt egy másodperc, amíg senki sem
nevetett vele, és láttam, hogy apa összevonja a szemöldökét, de aztán anya
elkuncogta magát. Magas, vékony, csilingelő hang volt, nem gyakran hallottunk
tőle ilyet.
– Hát itt vagyok – ismételte el Tom. Anya megint vihogott egyet.
 – Nézd, milyen csinos és magas, Bill – fordult apához. – Biztos jó rendőr
vagy.
– Még csak most kezdtem, Mrs. Taylor.
– Te aztán elkapsz majd mindenkit, igaz? És még úszol is! – Elkerekedett
szemmel fordult felém. – Marion túlságosan sokáig tartott téged titokban.
Már azt hittem, játékosan meg akarja lapogatni a mellkasát, de helyette az én
karomat veregette meg, és félénken Tomra sandított, aki megint elnevette magát.
– Indulnunk kéne – mondtam újra.
Miközben végigsiettünk az utcán, tudtam, hogy a szüleim úgy bámulnak
utánunk, mintha el sem hinnék, hogy a lányuk mellett egy olyan férfi lépked,
mint amilyen Tom Burgess.


Tom megállt, hogy meggyújtsa mindkettőnk cigarettáját.
– Jó benyomást tettem rájuk, ugye? – kérdezte, miközben kirázott egy szál
gyufát a dobozból.
Ujjongva beleszívtam a cigarettába, és színpadiasan fújtam ki a füstöt.
– Gondolod? – kérdeztem ártatlan hangon.
Elnevettük magunkat. A Grand Parade-en nyüzsögtek a belváros felé igyekvő
emberek. Tom keze után nyúltam, aztán az Astoriáig végig fogtam. Szorosan, és
még akkor sem engedtem el, amikor közeledni kezdtünk a helyhez, ahol
találkozni szoktunk veled. De amikor odaértünk, nem láttalak sehol, Tom pedig
egyszerűen ment tovább.
– Nem várjuk meg Patricket? – kérdeztem, és lassítottam egy kicsit.
– Nem.
– Máshol találkozunk vele?
Egy férfi elfurakodott mellettünk, és meglökte Tom vállát.
– Vigyázzon már jobban! – kiabált utána, mire a férfi – illetve inkább fiú,
fiatalabb volt Tomnál, zsíros haja a homlokába lógott – megfordult, és mogorván
meredt rá. Tom azonban nem hátrált meg, ugyanolyan komor képpel nézett
vissza. A fiú végül kipöccintette a csikkjét az úttestre, vállat vont, és
továbbment.
– Patrick Londonban van egész hétvégén – felelte Tom.
 Elértünk a palotához. A Pavilion tornyai törtfehéren világítottak a kékesfekete
ég hátterén. Tudtam, hogy van valami lakásod a városban, Patrick, de amióta
ismertelek, még sosem fordult elő, hogy ott töltötted volna a hétvégét. Olyankor
mindig velünk voltál.
Önkéntelenül elmosolyodtam, amikor rájöttem, hogy Tom mit is mondott.
Egyedül voltunk. Nélküled.
– Menjünk, és igyunk valamit! – javasoltam, és magammal húztam Tomot a
King and Queen felé. Eltökéltem, hogy azt fogjuk csinálni, amit általában a fiatal
párok szoktak szombat este, és úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna,
amikor Tom azt mondta, hogy ő valami mást tervezett. Nagy volt a hangzavar, a
wurlitzer harsogott, a bár mellett álltunk, és az italunkba bámultunk. A tömeg
egymáshoz préselt minket, és én szívem szerint egész éjjel ott maradtam volna,
hogy érezzem Tom testének melegét, hogy lássam megfeszülni a karjában az
izmokat, amikor a szájához emeli félbarna sörét.
Alig kortyoltam bele a gin-tonikomba, amikor Tom közelebb hajolt.
– Ne menjünk valahová máshová? Úgy gondoltam, talán…
– De még meg sem ittam – tiltakoztam. – Hogy van Sylvie? – Azon voltam,
hogy a beszélgetésünk ne rólad szóljon, Patrick. Nem akartam tudni, miért
mentél Londonba, vagy hogy mit csinálsz ott.
Tom kiitta a sörét, és letette a poharat a pultra.
– Menjünk – mondta. – Itt nem tudunk beszélgetni.
Néztem, ahogy elindul kifelé. Nem nézett vissza, nem szólt hátra nekem az
ajtóból. Egyszerűen egyértelművé tette a kívánságait, aztán elment. Lenyeltem a
maradék gin-tonikot. Az alkohol hűvösen, gyorsan áradt szét a tagjaimban.
Csak akkor jöttem rá, hogy dühös vagyok, amikor kiléptem az utcára, és
megláttam Tomot, de akkor egyetlen pillanat alatt megfeszült a testem, és alig
kaptam levegőt. Éreztem, hogy a karom mereven hátralendül, és tudtam, ha nem
nyitom ki a számat és ordítok egyet, akkor fel fogom pofozni, méghozzá nagyon.
Úgyhogy szétvetett lábbal megálltam a járdán, és elüvöltöttem magam:
– A rohadt életbe, neked meg mi bajod van?
Tom rám meredt, a szeme felfénylett a meghökkenéstől.
– Miért nem ihatunk egyet, mint minden normális pár?
Körülnézett az utcán. Tudatában voltam annak, hogy a járókelők
megbámulnak, és ez fut át az agyukon: Vörös hajú. Mind ilyenek. De már
cseppet sem érdekelt.
– Marion…
– Én csak azt szeretném, ha egy kicsit együtt lennénk, csak mi ketten! Vagy
ez túl nagy kérés? Pedig mindenki másnak sikerül!
Hosszú csend következett. A karom még mindig merev volt, de a kezem már
ellazult. Tudtam, elnézést kellene kérnem, de rettegtem, hogy ha kinyitom a
számat, kiszakad belőlem a zokogás.
Aztán Tom hozzám lépett, a két keze közé fogta a fejemet, és szájon csókolt.


Visszatekintve felmerül bennem: azért tette, hogy elhallgattasson? Hogy elejét
vegye a további nyilvános megszégyenülésnek? Végtére is rendőr volt, bár még
próbaidős, és a helyi bűnözőtársadalom valószínűleg nem vette túl komolyan.
Akkor azonban ez eszembe sem jutott. Annyira meglepett, amikor magamon
éreztem Tom ajkát – olyan váratlan volt, olyan sürgető –, hogy minden kiment a
fejemből. És akkora megkönnyebbülés volt, Patrick, hogy a változatosság
kedvéért végre csak éreznem kellett. Megengedhettem magamnak, hogy – ahogy
azt mondani szokták – feloldódjak a csókban. És tényleg olyan volt, mintha
elolvadtam volna. Az az önfeledtség. Az átsiklás a másik testének
megtapasztalásába.
Utána nem sokat beszéltünk. Egymás derekát átfogva végigsétáltunk a parton,
a tenger felől fújó szél az arcunkba csapott. A sötétben csak a hullámok fehér
taraját láttam, ahogy felcsap, lezúdul, szétfoszlik. A Marine Drive-on motoros
fiúk versenyeztek egymással; ürügyem lett erősebben kapaszkodni Tomba,
ahányszor csak elhúztak mellettünk. Fogalmam sem volt, hová megyünk – bele
sem gondoltam, hogy merre tartunk. Bőven elég volt, hogy Tommal töltöm az
estét, végigballagunk a parton a fenékkel felfelé fordított halászcsónakok
mellett, elmaradnak mögöttünk a móló vakító fényei, és Kemp Town felé
haladunk. Tom nem csókolt meg újra, én azonban séta közben néha a vállán
nyugtattam a fejemet. Akkor épp eléggé megbocsátónak éreztem magad veled
szemben, Patrick. Még az is eszembe jutott, talán szándékosan utaztál el, hogy
egy kis időt kettesben tölthessünk. Talán így szóltál: Vidd el Mariont valami jó
helyre. És az ég szerelmére, csókold már meg!
 Csak akkor tűnt fel, hol járunk, amikor elértünk a Chichester Terrace-hoz.
Csend volt, a széles járda néptelen. A környék semmit sem változott azóta, hogy
elmentél onnan: még mindig csendes, rendes utca, a járdától fekete-fehér,
járólappal kirakott lépcső vezet fel a makulátlan festésű ajtókhoz, melyekre
vaskos, dór stílusú oszlopok hívják fel figyelmet. Az utcában ragyogóra vannak
suvikszolva a bronzkopogtatók, és mindegyik egyforma. A házak homlokzata
élettelenül fehér, vakító vakolattal van bevonva, a kerítés egyenesen áll, egyetlen
vasdarabka sem hiányzik belőle. A magas ablakok torzítás nélkül tükrözik vissza
az utcai lámpákat és az időnként elhaladó autókat. A Chichester Terrace előkelő,
de nem hivalkodó, nincs meg benne a Sussex Square vagy a Lewes Crescent
arroganciája.
Tom megállt, és a zsebébe nyúlt.
– Ez itt…
Bólintott.
– Patrick lakása. – Meglóbált az orrom előtt egy kulcscsomót, kurtán
felnevetett, aztán felszökdécselt az ajtódhoz.
Utánamentem, a cipőm sarka könnyedén, kellemes hangot adva kopogott a
járólapokon. A hatalmas ajtó kicsit megakadt a süppedős szőnyegben, és amikor
Tom lassan kitárta, láthatóvá vált a mélysárga alapon arany lóherékkel díszített
tapétájú előtér, és a vörös szőnyeggel borított emeleti lépcső.
– Tom, miről van szó?
Tom az ajkához emelte a mutatóujját, és intett, hogy menjünk fel. Az emeletre
érve megtorpant, ügyetlenül keresgélni kezdett a kulcsok között egy fehérre
festett ajtó előtt, amely mellé aranykeretes kis névtáblát erősítettek fel: P. F.
Hazlewood. A te ajtód volt. Ott álltunk a lakásod előtt, amelynek a kulcsa Tom
kezében volt.
Mostanra kiszáradt a szám, és a szívem a kalapált.
– Tom – szólaltam meg ismét, de már kinyitotta az ajtót, és beléptünk a
lakásodba.
Nem kapcsolta fel a villanyt, csak hagyta, hogy becsukódjon az ajtó, és egy
pillanatra azt hittem, mégiscsak ott vagy valahol, Tom mindjárt elkiáltja magát,
hogy „meglepetés”, és te hunyorogva kilépsz az előszobába. Természetesen meg
leszel döbbenve, de hamar feltalálod magad, és nemsokára újra a megszokott, jó
modorú Patrick leszel, aki itallal kínál, üdvözöl minket, aztán hajnalig szóval
tart, miközben mi ülünk a székeinken, és lelkesen hallgatjuk. De egyedül Tom
lélegzését hallottam. Álltam a sötétben, és libabőrös lettem, amikor megéreztem,
hogy közelebb lép hozzám.
– Nincs itt, ugye? – suttogtam.
– Nincs – felelte. – Csak mi ketten.
Amikor először megcsókolt, olyan erősen nyomta az ajkát az enyémre, hogy a
fogait is éreztem; ezúttal lágyabb volt a csókja. Már felemeltem a karomat, hogy
átöleljem a nyakát, de ekkor elhúzódott, és felkapcsolta a villanyt.
A szeme nagyon kék volt, a tekintete komoly. Hosszan bámult rám, ott, az
előszobádban, és én valósággal lubickoltam abban az átható pillantásban. A
legszívesebben lefeküdtem volna, hogy körülvegyen az a kékség, és úgy aludjak
el, Patrick.
Aztán elvigyorodott.
– Muszáj körülnézned – indítványozta. – Gyere. Körbevezetlek.
Enyhén kábultan követtem. Bódultnak éreztem magam attól a tekintettől,
azoktól a csókoktól. Arra mégis emlékszem, hogy a lakásodban nagyon meleg
volt. Nálad már akkor központi fűtés volt, és le kellett vennem a kabátomat, az
angórakardigánomat. A zümmögő, kattogó radiátorok égetően forrók voltak.
Először természetesen a tágas nappaliba mentünk. Az a szoba nagyobb volt,
mint az osztálytermem, az ablakai a padlótól a mennyezetig értek. Tom ide-oda
szaladgálva felkattintotta a hatalmas ernyőjű asztali lámpákat, és kellemes
fényüknél minden láthatóvá vált: a zongora a sarokban; a párnákkal telerakott
támlás kanapé; a törtfehér falak, rajtuk a képek, melyek közül néhányat külön
pontfény világított meg; a szürke márványból épített kandalló; a csillár, amely
nem kristálycseppekből, hanem ezerszínű, üveg virágszirmokból állt.
– És – mutatott rá Tom enyhén meghajolva – egy televíziókészülék.
– Tom – szólaltam meg szigorúnak szánt hangon. – Ezt meg kell
magyaráznod.
– Hát nem hihetetlen? – Kibújt a zakójából, és az egyik karosszékre dobta. –
Van mindene. – Az ámulat, az izgatottság szinte gyermekivé tett. – Mindene!
– Meglep, hogy televíziót vett – jegyeztem meg. – Azt gondoltam volna, hogy
ellenzi az ilyesmit.
– Patrick szerint fontos lépést tartani az újdonságokkal.
– Fogadok, hogy nem néz ITV-t.
 Szép készülék volt: diófaborításba a képernyő alatt és felett csigamintás
díszítést faragtak.
– Hogyhogy nálad vannak a kulcsai? – tettem fel a kérdést.
– Iszunk valamit? – Tom halk kattanással kinyitotta a bárszekrényed ajtaját,
így láthatóvá váltak a több sorba rendezett poharak és palackok. – Gin? –
javasolta. – Whisky? Brandy? Konyak?
– Tom, mit keresünk mi itt?
– Vagy mit szólnál egy martinihoz?
Összevontam a szemöldökömet.
– Ugyan már, Marion. Most ne viselkedj tanárként, legalább igyál egy
brandyt. – Felém nyújtott egy poharat. – Nagyszerű itt lenni, igaz? Nem hiszem
el, ha azt mondod, hogy nem tetszik.
Olyan szélesen mosolygott, hogy nem tudtam ellenállni. Lezöttyentünk a
kanapéra, és felnevettünk, amikor besüppedtünk a párnáid közé. Valahogy
sikerült kikászálódnom a szélére, és Tomra szegeztem a tekintetemet.
– Na szóval… miről van szó? – faggattam.
Sóhajtott egyet.
– Nincs a világon semmi baj. De tényleg. Patrick Londonban van, és gyakran
mondogatja, hogy a távollétében használjam nyugodtan a lakást…
– Sokat jársz ide?
– Persze – felelte, és hosszan ivott a poharából. – Vagyis… néha.
Csend lett. Letettem a brandymet a dohányzóasztalodra, egy kupac művészeti
folyóirat mellé.
– Az a kulcscsomó… a tied?
Tom bólintott.
– Milyen gyakran…
– Marion… – Odahajolt hozzám, és megcsókolta a hajamat. – Annyira
örülök, hogy itt vagy. És hidd el, ez így rendben van. Patrick azt akarná, hogy itt
legyünk.
A hangjában volt valami szokatlan, valami egyáltalán nem Tomra valló,
egyfajta színpadiasság, amit akkor az idegességnek tudtam be. Megpillantottam
a tükörképünket a magas ablakban: már-már úgy festettünk, mint egy ízléses
műtárgyakkal és minőségi bútorokkal körülvett, művelt fiatal pár, akik szombat
este isznak egy koktélt. Megpróbáltam ügyet sem vetni az érzésre, hogy ez az
egész nem a megfelelő helyen és nem a megfelelő személyekkel történik,
gyorsan lehúztam az italomat, és Tomhoz fordultam:
– Mutasd meg a lakás többi részét.
A konyhába vezetett. Emlékszem, volt egy fűszerpolcod – korábban sosem
láttam ilyesmit –, egy dupla mosogatód csepegtetővel, és a falakat halványzöld
csempe borította. Tom folyamatosan újabb és újabb dolgokra hívta fel a
figyelmemet. Kinyitotta egy óriási hűtőszekrény felső részének ajtaját.
– Fagyasztó. Te nem szeretnél egy ilyet?
Azt felelte, hogy szeretnék.
– Tudod, Patrick remekül főz.
Meglepetten hümmögtem, mire Tom sorra kitárta a konyhaszekrényeket,
hogy bizonyítékképpen megmutassa, mi van bennük: rézedények, cseréptálak,
acél késkészlet (az egyiknek ívelt pengéje volt, Tom közölte, hogy ringókés a
neve), olívaolajos és borecetes üvegek, Elizabeth David szakácskönyve a polcon.
– De hát te is főzöl – szólaltam meg. – Hiszen az élelmezésieknél voltál.
– Nem úgy, mint Patrick. Én csak húsos lepényt és krumplipürét tudok.
– Én szeretem a húsos lepényt és krumplipürét.
– Ahhoz képest, hogy pedagógus vagy, egyszerű az ízlésed – vigyorgott rám
Tom.
– Így van – válaszoltam, és kinyitottam a hűtőszekrényt. – Boldogan
elvagyok egy adag sült hallal és krumplival. Itt mit tart?
– Azt mondta, hagy nekünk valamit. Éhes vagy? – Tom benyúlt mellettem a
hűtőbe, és kivett egy tányér hideg rántott csirkét. – Kérsz? – Fogott egy szárnyat,
és leszopogatta a húst a csontról. – Finom – mondta, és felém nyújtotta a tálat.
Az ajka zsírosan fénylett.
– Biztos? – tépelődtem, de már meg is markoltam egy csirkecombot.
Tom nem hazudott: finom volt. A bunda könnyű, ropogós, a hús mesésen
ízletes és zsíros.
– Rajta! – Tom tekintete még mindig féktelenségről árulkodott. Egymás után
emelte le a tányérról a húsdarabokat, és közben arról lelkendezett, hogy milyen
elegáns a konyhád, milyen finom a csirkéd, milyen aromás a brandyd.
– Végezzünk az egésszel – indítványozta.
Ott álltunk a konyhádban, faltuk az ételedet, ittuk az alkoholodat, és vihogva
nyalogattuk zsíros ujjainkat.


Tom utána kézen fogott, és bevezetett egy másik szobába. Már jó néhány
pohárral ittam, és amikor elindultam, elfogott az a furcsa érzés, hogy nem
vagyok egészen összhangban a környezettel, valahogy elcsúsztunk egymástól.
Nem a hálószobádba mentünk, Patrick (pedig szívesen mondanám ezt), hanem a
vendégszobába. Kicsi volt és fehér, az egyszemélyes ágyon kankalinos
ágytakaró, a keskeny kandalló felett hétköznapi tükör. A lépteink dobogásától
megzörrentek az üres szekrényben a vállfák. Egyszerű, praktikus helyiség volt.
Még mindig fogtuk egymás kezét, megálltunk az ágy mellett, de egyikünk
sem mert lenézni rá. Tom arca komoly volt és nagyon sápadt; a tekintetében az
iménti zabolátlanságnak nyoma sem maradt. Felidéztem, hogy milyen volt a
tengerparton, hogy milyen nagy, egészséges és vidám volt a vízben.
Visszaemlékeztem arra, amikor Neptunnak képzeltem, és majdnem el is
meséltem neki, de volt valami a pillantásában, ami miatt inkább hallgattam.
– Hát… – szólalt meg.
– Hát…
– Innál még valamit?
– Nem. Köszönöm.
Megborzongtam.
– Fázol? – kérdezte Tom, és átkarolt. – Későre jár – folytatta. – Ha menni
szeretnél…
– Nem akarok elmenni.
Megcsókolta a hajamat, és amikor az ujjai végigsiklottak az arcomon,
éreztem, hogy remegnek. Felé fordultam, és az orrunk hegye összeért.
– Marion… – suttogta. – Én ilyet még sosem csináltam.
Ez annyira megdöbbentett, hogy még az is felmerült bennem, talán csak
miattam mondja, hogy ne érezzem rosszul magam a saját tapasztalatlanságom
miatt. Hiszen csak volt valakije, amíg a katonaságnál volt?
Most, hogy ezt írom, és magam elé képzelem, ahogy elárulja nekem ezt a
gyengeségét, újra eltölt az iránta érzett szeretet. Volt ugyan valami, amit
elhallgatott, de ezt bevallani komoly teljesítmény volt.
Persze fogalmam sem volt, mit feleljek a vallomására, úgyhogy azt hiszem,
csak álltunk, olyan hosszú ideig, mintha az orrunk egymáshoz fagyott volna.
 Egy idő után leültem az ágyra, keresztbe vetettem a lábamat, és így szóltam:
– Semmi baj. Nem kell semmit csinálunk, nem igaz? – Természetesen abban
reménykedtem, hogy ettől feltámad benne a tettvágy.
Tom azonban az ablakhoz ment, zsebre vágta a kezét, és kibámult a
sötétségbe.
– Esetleg ihatnánk még egy pohárral – vetettem fel.
Csend.
– Nagyon jól éreztem magam – folytattam.
Csend.
– Még egy brandyt?
Csend.
Felsóhajtottam.
– Hát, azt hiszem, későre jár. Lehet, hogy ideje hazamennem.
Tom ekkor felém fordult. Az ajkába harapott, és úgy láttam, mindjárt elsírja
magát.
– Mi van veled? – kérdeztem. Válaszképpen letérdelt mellettem, átfogta a
derekamat, és a fejét a mellemnek támasztotta, de olyan erővel, hogy már azt
hittem, hanyatt fogok esni az ágyon. Valahogy sikerült ülve maradnom. – Tom…
mi a baj?
Nem felelt. A mellemhez szorítottam a fejét, a haját simogattam, ujjaimmal
gyönyörű, hullámos fürtjei közé túrtam, egészen a fejbőréig.
Meg kell mondanom, Patrick, volt bennem egy olyan vágy, hogy a hajánál
fogva felrántom, az ágyra dobom, letépem róla az inget, és rávetem magam. De
nem mozdultam.
Feltérdelt, az arca kipirult, a szeme ragyogott.
– Azt akartam, hogy neked jó legyen – magyarázta.
– Az is. Nagyon jó.
Újabb hosszú szünet következett.
– És el akartam mondani… hogyan érzek.
– Hogyan érzel, Tom?
– Feleségül akarlak venni.
II.
 1957. SZEPTEMBER 29.

Miért írok megint? Amikor pedig tudom, hogy óvatosnak kell lennem. Amikor
tudom, hogy őrültség papírra vetni a vágyaimat. Amikor tudom, hogyan tesznek
mindannyiunkat lehetetlenné azok a nyilvánvaló ribik, akik ragaszkodnak ahhoz,
hogy végigstricheljék a várost. (Múlt héten láttam Gilbert Hardingot, a rémes
Rollsa ablakából rikácsolt valami szegény bicikliző fiúnak. Azt sem tudtam,
hogy nevessek vagy sírjak.)
Miért írok megint? Mert ma minden másként fest. Akár azt is mondhatnánk,
hogy minden megváltozott. Ezért hát itt vagyok, és írom a naplómat. Amivel
együtt jár az indiszkréció. De erről most képtelen lennék hallgatni. Nem mondok
neveket – nem vagyok teljesen meggondolatlan –, ennyit azért elárulok:
megismertem valakit.
Miért írok megint? Mert a harmincnégy éves Patrick Hazlewood nem adta fel.
Tényleg úgy érzem, hogy ő a tökéletes. Sőt, az ideális. Többről van szó, nem
csak a testéről (habár az is ideális).
Az afférjaim – már ami eddig volt, és az nem valami sok – általában
komplikáltak. Sokáig tartanak, elnyújtom őket. Talán van bennem valami
vonakodás. Fel nem tudom fogni, hogyan képesek mások, mint például Charlie,
olyan fene gondtalanul elboldogulni. Az utcafiúknak megvan a maga bája, de az
egész olyan – nem mondom, hogy mocskos, mert nem így gondolom – illékony.
Gyönyörűen és borzalmasan illékony.
Ha megírtam, el fogom égetni. Egy dolog papírra vetni valamit; de egészen
más tészta elöl hagyni a papírt, hogy bárki elolvashassa.


Az egész egy járdaszegélyen ülő, középkorú hölggyel kezdődött. Épp a Marine
Parade-en sétáltam. Derült, meleg, késő nyári reggel volt. Nap: kedd. Idő:
körülbelül fél nyolc. Nekem egy kicsit korai, de a múzeumba igyekeztem, hogy
behozzak némi papírmunkát. Baktatás közben az járt a fejemben, milyen
kellemes is a csend és a magány, és megfogadtam, hogy ezentúl mindennap egy
órával korábban kelek fel. Ekkor hirtelen észrevettem, hogy egy autó – biztos
vagyok benne, hogy egy krémszínű Ford volt – nekiütközik egy bicikli
kerekének. Egészen kicsit. Egy másodperc, aztán a bicikli megbillent, a rajta ülő
nő kinyújtott karral az úttestre zuhant, mert a lába beakadt a kerékbe. A kocsi
továbbment, így nekem kellett a pórul járt nő segítségére sietnem.
Mire odaértem hozzá, már a járdaszegélyen ült, és ebből tudtam, hogy nincs
komoly baj. Jó negyvenes lehetett, a kosara és a bicikli kormánya tele volt
aggatva mindenféle szatyrokkal – horgolt szütyő, papírtáska és valamiféle
vászonzsák is volt köztük –, így nem csoda, hogy elvesztette az egyensúlyát.
Megérintettem a vállát, és megkérdeztem, jól van-e.
– Úgy nézek ki? – horkant fel.
Hátraléptem. A hangja csupa gyűlölet volt.
– Nyilván megrázta a dolog.
– Inkább feldühített. Az a szemét elütött.
Elég szerencsétlenül festett. A szemüvege ferdén ült az orrán, a kalapja
félrecsúszott.
– Gondolja, hogy fel tud állni?
Az ajka lebiggyedt.
– Rendőrre van szükség. Ide rendőr kell, most rögtön!
Láttam, nincs választásom, teljesítenem kell a kívánságát, úgyhogy
elrohantam a Bloomsbury Place sarkán álló legközelebbi rendőrségi
telefonfülkéig. Úgy gondoltam, onnan telefonálok egyet, a nőt rábízom egy
rendes bobbyra, én pedig folytatom a napomat.
Sosem rokonszenveztem a rend őreivel. Mindig is megvetéssel szemléltem
kis kegyetlenkedéseiket, vastag gyapjúegyenruhába préselt zömök testüket, a
nevetséges sisakot, ami úgy trónolt a fejükön, mint valami fekete befőttesüveg.
Mit is mondott a rendőr a Napoleonban történt incidens után, melynek során
annak a fiúnak csontig vagdosták a fél arcát? Szerencséje a nyomorult buzinak,
hogy egyebet nem vágtak le róla. Azt hiszem, ezeket a szavakat használta.
Így hát nem különösebben élveztem a gondolatot, hogy szemtől szemben
álljak egy rendőrrel. Felkészültem vizsla pillantására, mellyel tetőtől talpig
végigmér, felvont szemöldökére, mihelyt meghallja a hangomat. Ökölbe szoruló
kezére, mellyel a mosolyomra válaszol. Fagyos modorára, amit a megjelenésem
vált ki.
Csakhogy a közeledtemre a bódéból kilépő fiatalember egészen, de egészen
más volt. Ezt azonnal láttam. Először is, kellőképpen magas volt, a válla olyan,
hogy akár a világ terhét is képes elviselni, ugyanakkor tökéletes vonalú. Semmi
plusz hús. Rögtön az a csodálatos, eltört karú görög fiú jutott eszembe a British
Museumból. Ahogy sugárzik belőle a szépség és az erő, ahogy árad belőle a
Földközi-tenger melege (és közben mégis tökéletesen besimul brit
környezetébe!). Ez a fiú is ilyen volt. Könnyeden viselte azt a szörnyű
egyenruhát, és azonnal világos volt, hogy durva szövésű fekete gyapjúkabátja
alatt élet lüktet.
Egy pillanatra egymásra meredtünk, a komoly ajkú fiú meg én, akinek elállt a
szava.
– Jó reggelt! – köszönt rám, én pedig megpróbáltam felidézni, miért is
vagyok ott. Hogy miért kellett rendőrt keresnem.
Aztán ennyit sikerült eldadognom:
– Szükségem lenne a segítségére, biztos úr.
Pontosan ezt mondtam. Isten látja lelkem, komolyan gondoltam minden egyes
szót. Segítségért könyörögtem, védelemért esedeztem. Arra emlékeztet, amikor
Charlie-val összebarátkoztunk az iskolában. Kétségbeesésemben kerestem meg,
azt remélve, hogy segít véget vetni a gyötrésemnek. Meg is tanított arra, hogy ne
foglalkozzak vele annyit. Charlie modorában mindig volt valami hányavetiség,
valami, amitől az erőszakos fráterek meghátráltak – valami dögöljetek meg,
ahogy ő fogalmazott –, és ez nagyon tetszett. Tetszett, és azt kívántam, bár
bennem is meglenne.
– Baleset történt – folytattam. – Egy hölgy leesett a biciklijéről. Azt hiszem,
nincs semmi komoly baja, de…
– Vezessen oda. – Fiatal kora ellenére a rendőr rátermettnek tűnt. Rendkívül
energikusan, eltökélten lépkedett, enyhén összevont szemöldökkel, és közben
feltett minden szükséges kérdést. Én voltam az egyetlen tanú? Mit láttam?
Milyen fajta autó volt? Sikerült megpillantanom a sofőrt?
Öles lépteit követve igyekeztem minél pontosabban válaszolni, megadni neki
mindazt az információt, amire szüksége volt.
 Amikor odaértünk a nőhöz, még mindig a járdaszegélyen ült, de észrevettem,
hogy közben gyűjtött annyi erőt, hogy odahúzza magához a szatyrait. Mihelyt
meglátta a rendőrömet, egy csapásra megváltozott a viselkedése. Kivirult,
bazsalygott. Felnézett rá, a szeme ragyogott, rögtön megnyalta az ajkát, és
kijelentette, hogy köszöni szépen, teljesen jól van.
– Ó, nem, biztos úr, valami tévedés történt – jelentette ki egy pillantást sem
vetve felém. – Az autó valóban közel jött hozzám, de nem ütött el, csak
lecsúszott a lábam a pedálról… ez a cipő… – Úgy mutatta meg kopott, fekete,
alacsony sarkú cipőjét, mintha egy hollywoodi táncosnő tűsarkú tánccipellője
lett volna. – Egy kissé tényleg megijedtem… maga is tudja, biztos úr, hogy van
ez, kora reggel…
Egyre csak mondta és mondta, csiripelt, mint valami izgatott veréb. A
rendőröm szenvtelen arckifejezéssel, bólogatva hallgatta az ostoba szóáradatot.
Amikor a nőből végre kifogyott a szusz, a fiatalember megkérdezte:
– Ezek szerint nem sodorták le a kerékpárjáról?
– Szó sincs róla.
– És jól van?
– Soha jobban.
A nő felé nyújtotta a kezét, jelezve, hogy segítse fel. A rendőröm
kifejezéstelen arccal engedelmeskedett.
– Annyira örülök, hogy találkoztunk, biztos úr! – A nő felült a biciklijére,
olyan szélesen vigyorogva, mintha díjat várna érte.
A rendőröm kegyesen visszamosolygott rá.
– Azért csak vigyázzon – felelte, aztán félreálltunk, és figyeltük, ahogy a nő
elkerekezik.
A fiatalember felém fordult, mielőtt magyarázkodásba kezdhettem volna.
– Buggyant egy öreglány, igaz? – jegyezte meg halvány vigyorral. Biztos
vagyok benne, hogy ezt az arckifejezést elvileg kiverik a fiatal rendőrökből a
próbaidejük alatt.
Elhitt mindent, amit elmondtam neki. Nekem hitt, nem a nőnek. Máris bízott
bennem annyira, hogy elejtett előttem egy sértő megjegyzést a nőről.
Elnevettem magam.
– Nem volt valami súlyos incidens…
– Általában nem az.
 Felé nyújtottam a kezemet.
– Patrick Hazlewood.
Habozott. Lepillantott a kezemre. Átfutott az agyamon, hogy a rendőrségi
szabályzat talán tilt minden fizikai kontaktust a lakossággal – leszámítva persze
az erőszakos fellépést.
Aztán kezet fogott velem, és bemutatkozott.
– Meg kell mondanom, nagyszerűen csinálta – kockáztattam meg.
Óriási meglepetésemre enyhén elpirult. Roppant megindító.
– Köszönöm, Mr. Hazlewood.
Megrebbent a szemem, de pontosan tudtam, hogy ebben a korai szakaszban
nem bölcs dolog felajánlani a bizalmas megszólítást.
– Gondolom, gyakran találkozik ilyen esetekkel. Nehéz természetű
emberekkel.
– Előfordul. – Kis szünet után hozzátett: – Nem olyan gyakran. Új vagyok.
Még csak néhány hete csinálom.
Ismét meghatódtam attól, hogy tétovázás és kérdés nélkül megbízott bennem.
Nem olyan volt, mint a többi. Egyetlenegyszer sem mért végig azzal a fürkész
tekintettel. Nem hagyta, hogy árnyék suhanjon át az arcán a hangom hallatán.
Nem zárkózott el. Nyitott volt. És nyitott is maradt.
Megköszönte a segítségemet, aztán megfordult, hogy visszamenjen az
őrbódéhoz.
Ez két hete történt.
Az úgynevezett balesetet követő napon megint elsétáltam a bódé mellett. A
rendőrömnek nyoma sem volt. Mégis, szinte lebegtem. A múzeumban a lányok
meg is jegyezték: Ma nagyon fel van dobva, Mr. H. Így is volt. Bizet-t
fütyörészve jártam-keltem. Tudtam. Erről volt szó. Hogy egyszerűen tudtam.
Csak idő kérdése. Csak jól kell csinálni. Nem siettetni semmit. Nem elijeszteni.
Tudtam, hogy barátok lehetünk. Tudtam, hogy megadhatok neki valamit, amit
szeretne. Hosszú távra tervezek. Tisztában vagyok azzal, hogy gyorsabban és
biztonságosabban juthatok élvezethez lent az Argyle-ban. Vagy (isten ments!) a
Spotted Dogban. Nem mintha viszolyognék ezektől a helyektől. Inkább a
versengés lomboz le. A pénzes kisebbségek szemmel tartják egymást,
startpozíciót felvéve felkészülnek az estére, jelzik, hogy igényt tartanak bármire,
ami csak belép az ajtón. Ó, persze szórakoztató is lehet (még jól emlékszem egy
Pompeiiből frissen befutott matrózra, a lusta, érzéki pillantásával és masszív
combjával). De amit valójában akarok… nos, tulajdonképpen nagyon egyszerű:
többet akarok.
Na szóval. Második nap. A Burlington Streeten megpillantottam a
rendőrömet, de olyan messze volt, hogy csak futva értem volna oda hozzá. Arra
pedig nem voltam hajlandó. Tovább fütyörésztem, talán egy kicsit halkabban, és
továbbra is lebegtem, talán egy kicsit közelebb a talajhoz.
Harmadik nap: ott volt, épp kilépett a rendőrségi telefonfülkéből. Kicsit
iparkodtam, hogy beérjem, de azért nem futottam. Egy darabig mögötte
haladtam – olyan száz méterrel lemaradva –, és megbámultam keskeny derekát,
halvány bőrű csuklóját, amely mintha rám kacsintgatott volna, miközben a
rendőröm lendületesen végigment az utcán. Otrombaság lett volna kiabálni.
Kínos. De tényleg nem tudtam gyorsabban haladni. Mégiscsak rendőr; szerintem
nem fogadná jól, hogy valaki követi.
Így hát hagytam elmenni. Előttem állt egy egész hétvége. Természetesen
eszembe sem jutott, hogy a rendőrök munkaideje más, mint az egyszerű
halandóké, úgyhogy egyáltalán nem álltam készen, amikor útban az újságoshoz
belébotlottam a St. George’s Roadon. Nap: szombat. Idő: úgy fél tizenkettő
körül. Egy újabb meleg, kora szeptemberi délelőtt, csupa fényes sugárzás. Felém
tartott, a járda szélén lépkedett. Amikor megláttam az egyenruhát, megpezsdült a
vérem. Ez volt egész héten – felhevültem a rendőregyenruha látványától. Igen
veszélyes lenne ezen az úton továbbmenni.
Arra gondoltam: odalesek, és ha nem néz vissza, akkor ennyi volt. Ráhagyom
a dolgot. Vagy visszanéz, vagy megy tovább. Több év tapasztalata alapján ez a
legbiztonságosabb viselkedésforma számomra. Ha az ember nem keresi bajt,
akkor nem is kerül bajba. Márpedig egy rendőr pillantását elkapni rendkívül
veszélyes ügy.
Úgyhogy odasandítottam. És a rendőröm egyenesen rám bámult.
– Jó napot, Mr. Hazlewood – köszönt rám.
Kétségkívül szélesen vigyorogtam, miközben váltottunk néhány barátságos
szót a kellemes időjárásról. A hangja könnyed. Nem magas, de nem is komoly
rendőrhang. Halk és finom. Mint a nagyon jó pipafüst.
– Eddig nyugodt volt a reggel? – tudakoltam, mire biccentett.
– Nem zaklatta tovább a biciklis hölgyünk?
 Az ajka mosolyra húzódott, és megrázta a fejét.
– Gondolom, ez lehet a munkája legjobb része – folytattam, mert nem
akartam, hogy véget érjen a beszélgetésünk. – Amikor csak sétál, és minden
rendben van.
A szemembe nézett, az arckifejezése komollyá vált.
– Ó, nem. Szükségem lenne egy esetre. Addig senki sem vesz emberszámba
minket, amíg nincs esetünk.
Azt hiszem, megpróbál nagyon komoly fiatalembernek mutatkozni. Szeretne
jó benyomást tenni, vágyik arra, hogy ne hibázzon. Mindez fura egyveleget alkot
a vigyorgásával, az élettel, amely érzem, ott lüktet az egyenruhája alatt.
Egy kis szünet után megkérdezte:
– Maga… mit dolgozik?
Csodás brightoni akcentusa van, egyáltalán nem felsőbb osztálybeli, és ezt
egy percig sem rejtegeti pusztán a kedvemért.
– A múzeumban dolgozom. Az ottani galériában. És festegetek is.
A szemében fény gyúlt.
– Festő?
– Olyasmi. De az messze nem annyira izgalmas, mint a maga munkája.
Fenntartja a rendet. Gondoskodik a város biztonságáról. Üldözi a bűnözőket…
Újabb csend, aztán elnevette magát.
– Most viccel.
– Nem. Komolyan mondom. – A szemébe néztem, mire elkapta a tekintetét,
mormolt valamit arról, hogy indulnia kell, és ezzel elváltunk.
Beborult az ég. Egész nap azon emésztettem magam, hogy talán átléptem egy
határt, túl sokat mondtam, túlzásba vittem a hízelgést, túl lelkesnek
mutatkoztam. Vasárnap esett, órákat töltöttem azzal, hogy kibámultam az
ablakból az unalmasan szürke tengerre, és szomorkodtam, hogy elvesztettem a
rendőrömet.
Nagyon tudok duzzogni. Már iskoláskorom óta.
Hétfő. A hatodik nap. Semmi. Átsétáltam Kemp Townon. Lehorgasztottam a
fejemet, és nem hagytam, hogy bármiféle uniformis elvonja a figyelmemet.
Kedd. A hetedik nap. Épp a St. George’s Roadon baktattam, amikor fürge,
határozott lépteket hallottam magam mögött. Ösztönösen elindultam át az úton,
de megtorpantam, amikor valaki megszólított.
 – Jó napot, Mr. Hazlewood.
Az a pipafüsthang eltéveszthetetlen. Annyira meglepődtem, hogy
megperdültem, és kiböktem:
– Kérem. Szólítson Patricknek.
Újra feltűnt az a vigyor, amivel rendőrnek nem lenne szabad rendelkeznie. Az
arca enyhén kipirult. Az a lelkes, figyelmes pillantás.
Végül a mosolya miatt vágtam bele:
– Reméltem, hogy összefutunk. – Elindultam mellette. – Egy terven
dolgozom. Hétköznapi emberek képei. Boltosok, postások, gazdálkodók,
eladólányok, rendőrök, ilyesmi.
Nem szólt semmit. Mostanra nagyjából felvettem a ritmust, bár szaporáznom
kellett, hogy lépést tudjak tartani hosszú lábával.
– Tökéletes modell lenne. – Tudtam, hogy túl gyors a tempó, de amikor
elkezdek beszélni, mintha képtelen lennék leállni. – Tanulmányrajzokat készítek,
megfelelő élő modellekről, mint például maga, és régi portrékkal vetem össze
őket… hétköznapi brightoni emberek… erre van szükség a múzeumban… erre
van szükségünk… egyetért? Valódi emberekre, nem pedig fontoskodó, nagyképű
alakokra.
Oldalra billentett feje arról árulkodott, hogy figyelmesen hallgat.
– Azt remélem, hogy a múzeumban be tudom majd mutatni. Egy kiállításon.
Az egész annak a tervemnek a része, hogy becsalogassam az embereket…
mármint a közönséges embereket. Azt hiszem, ha a képeken magukhoz
hasonlókat látnának, akkor talán nagyobb kedvük lenne odalátogatni.
Megállt, és rám szegezte a tekintetét.
– Mit kellene csinálnom?
Kifújtam a levegőt.
– Semmit a világon. Maga ül, én rajzolok. A múzeumban, ha ahhoz van
kedve. Csak néhány óra az idejéből. – Azon voltam, hogy az arcom szenvtelen
maradjon. Kifejezéstelen. Sikerült hanyagul legyintenem. – Persze maga dönt.
Csak gondoltam, ha már összefutottunk…
Ekkor levette a sisakját, és most először pillantottam meg a haját, a haját és a
feje tökéletes formáját. Kis híján odalett a higgadtságom. A haja csupa hullám,
csupa göndör fürt, rövidre nyírva, de így is bőven maradt benne élet. Feltűnt,
hogy a homlokán körbefutó, keskeny bemélyedés jelzi a ronda sisak helyét.
Megdörzsölte hátul a fejét, mintha ki akarná törölni ezt a vonalat, aztán megint
feltette a sisakot.
– Hát… – szólalt meg. – Még sosem kérték, hogy modellkedjek.
Akkor megijedtem. Megrettentem, hogy átlát rajtam, és teljesen elzárkózik.
Ehelyett azonban kurtán felnevetett.
– A múzeumba kerül a képem? – kérdezte.
– Nos, talán… igen…
– Rendben. Jó. Miért is ne?
Kezet ráztunk – a keze nagy volt és hűvös –, megbeszéltünk egy időpontot,
aztán elköszöntünk.
Alig tettem pár lépést, elkezdtem fütyörészni, úgyhogy le kellett állítanom
magamat. Aztán majdnem hátralestem (micsoda szánalmas alak vagyok!), és
persze ezt sem engedtem meg magamnak.
A nap hátralevő részében mást sem hallottam, csak azt, ahogy a rendőröm
igent mond.
 1957. SZEPTEMBER 30.

Nagyon későre jár, és még mindig nem tudok aludni. Sötét gondolatok – szörnyű
gondolatok – zaklatnak. Többször is felmerült bennem, hogy elégetem az utolsó
bejegyzést. Képtelen vagyok rá. A papírra vetett szavaimon kívül mi egyéb tenné
valóságossá a rendőrömet? Ha nem tudhat róla senki más, akkor mivel
győzhetem meg magam arról, hogy valóban létezik, hogy valóban léteznek az
érzéseim?
Rossz szokás, hogy leírok dolgokat. Néha úgy érzem, csak gyatra pótszer az
igaz élet helyett. Minden évben nagytakarítást rendezek – tűzre vetem a
papírokat. Még Michael leveleit is elégettem. Már azt kívánom, bár ne tettem
volna.
Amióta megismertem a rendőrömet, az eddiginél is eltökéltebb vagyok, hogy
semmi sem űzhet vissza abba a sötét sarokba. Öt éve vesztettem el Michaelt, és
nem engedem meg magamnak azt a fényűzést, hogy ezen rágódjak.
A rendőröm semmiben sem hasonlít Michaelre. Többek között ezt szeretem
benne annyira. Ha rá gondolok, főleg a fény és az öröm szavak jutnak eszembe.
Nem megyek vissza abba a sötét zugba. A munka eddig is segített. A kitartó,
rendszeres munka. A festés nagyszerű dolog, ha az emberi jól viseli a
visszautasítást, a heteken át tartó várakozást egy ihletett ötletre, a több méternyi
förtelmes vackot, ami megelőz egy igazán jó képet. Nem. Meghatározott
munkaidőre van szükség. Kis feladatokra. Kis jutalmakra.
A rendőröm természetesen épp ezért olyan veszélyes a fény és öröm ellenére.


Michaellel szokásunk volt táncolni. Minden szerda este. Mindent szépen
elrendeztem. Megraktam a tüzet. Elkészítettem a vacsorát. (Imádta a vajas,
tejszínes ételeket, az összes francia mártást – sole au vin blanc, poulet au gratin
à la crème landaise –, és ha volt időm, desszertnek Saint Émilion au chocolat.)
Egy palack bordeaux-i vörös bor. Áthúzott, tiszta ágynemű, odakészített
törülköző. Frissen vasalt öltöny. És zene. Mindaz a szentimentális varázs, amit
annyira szeretett. Carusóval kezdtük (én mindig is utáltam, de Michael kedvéért
elviseltem). Aztán jött Sarah Vaughan, a „The Nearness of You”-t énekelte.
Órákon át összesimulva csoszogtunk ide-oda a szőnyegen, mint egy házaspár; az
arca perzselte az enyémet. A szerdák a kényeztetésről szóltak, ezt jól tudom. Az
ő kényeztetéséről és az enyémről. Megfőztem neki a kedvenc, vajban gazdag
ételeit (amelyek kikészítették a gyomromat), vele dúdoltam a „Danny Boy”-t, ő
pedig cserébe átölelt és táncolt velem. Az összes lemez lejárt, a gyertyák
viasztócsává olvadtak, és csak ekkor vetkőztettem le lassan, itt, a nappalimban,
hogy folytassuk a táncot, meztelenül, kapkodó lélegzésünket leszámítva egyetlen
hang nélkül.
De ez régen volt.


Olyan fiatal.
Tudom, hogy nem vagyok öreg, és isten látja lelkem, a rendőröm miatt
megint fiúnak érzem magam. Mint kilencévesen, amikor kikukucskáltam a
szüleim londoni házát körülvevő vaskerítésen a hentes kifutófiújára, aki a
szomszédba szállított le valami árut. A térde miatt. Vaskos, de szép ívű térde
volt, sebhelyes, izgatóan felhorzsolt. Egyszer kedvességből elvitt a biciklijén a
boltsorig, én ültem, ő állva taposta a pedált. Remegve kapaszkodtam az ülésbe,
és bámultam, hogyan mozog tekerés közben fel-le az a kicsi feneke. Remegtem,
de erősebbnek, hatalmasabbnak éreztem magam, mint egész addigi életemben.
Miket nem beszélek. Hentesek kifutófiúiról.
Azt mondogatom magamnak, hogy ebben az esetben az életkorom előnyt
jelent. Tapasztalt vagyok. Profi. Amit feltétlenül kerülnöm kell, az az atyáskodó
modor. Mint egy vén buzi egy ifjú legénnyel, aki csügg minden bankjegyén. Ez
történik velem? Ezzé válok éppen?
Most muszáj aludnom.
 1957. OKTÓBER 1.

Reggel 7.
Jobban vagyok. Reggeli közben körmölök. Ma eljön. A rendőröm él,
egészséges, és ma találkozunk a múzeumban.
Nem szabad túl mohónak lennem. Roppant fontos, hogy tartsam a kellő
távolságot. Legalábbis egy ideig.
A munkahelyemen úriember hírében állok. Azt hiszem, amikor azt mondják,
hogy művészi hajlamú vagyok, abban nincs egy csipet rosszindulat sem. Az
persze nem árt, hogy a többségük eléggé fiatal nő, és többségükben jobb dolguk
is van, mint hogy az én magánéletemmel foglalkozzanak. Mellettem áll a lojális,
rejtélyes Miss Butters – nekem csak Jackie. És a főkurátor, Douglas Houghton.
Hát… nős. Két gyereke van, a lány a Roedeanba jár. A hove-i Rotary Klub tagja.
John Slater azonban mondta nekem, hogy emlékszik Houghtonra a Peterhouse-
ból, ahol egyértelműen a szépségnek hódolt. No mindegy. Az ő dolga, és még
sosem tett célzást arra, hogy tudna kisebbségi státuszomról. Nem váltottunk
egyetlen olyan pillantást sem, amely ne lett volna teljességgel hivatalos és
feddhetetlen.
Majd amikor eljön a rendőröm, mesélek neki a kampányomról, amit azért
folytatok, hogy a földszinti előcsarnokban mindenki számára ingyenes, déli
koncertsorozatot szervezhessek. Az ebédidőben megszokott csúcsforgalom alatt
zene szűrődne ki a Church Streetre. Majd elmondom, hogy gondolkodtam a
dzsesszen is, bár tudom, nincs esély semmire, ami Mozartnál nagyobb kihívást
jelent. Az emberek megállnak majd, hallgatják a zenét, beljebb merészkednek, és
ha már ott vannak, talán megnézik a képzőművészeti gyűjteményünket is. Sok
zenészt ismerek, akik örülnének a fellépési lehetőségnek, és ugyan mibe kerülne
kitenni néhány széket az előcsarnokba? Csakhogy nagy az ellenállás a fejesek
részéről (ezt külön hangsúlyozni fogom). Houghton úgy gondolja, hogy egy
múzeum legyen „a béke szigete”.
 – De hát a múzeum nem könyvtár, uram – mutattam rá e témában folytatott
beszélgetéseink közül az utolsó alkalmával. Épp véget ért a szokásos havi
értekezletünk, és teáztunk.
Felvonta a szemöldökét. Lebámult a csészéjébe.
– Valóban nem az? Nem a művészet és műtárgyak egyfajta könyvtára? Egy
olyan hely, ahol a szépséget megtestesítő tárgyakat rendezett formában tárják a
közönség elé? – Diadalittasan megkeverte a teáját, a kanalát halkan a
porcelánhoz koppintotta.
– Remek megfogalmazás – ismertem el. – Én mindössze arra céloztam, hogy
a múzeumban nem muszáj csendben lenni. Nem templom…
– Nem lenne az? – kezdett hozzá megint. – Igazán nem akarom profanizálni a
dolgot, Hazlewood, de nem azért vannak itt a műtárgyak, hogy csodálják őket?
Ez a múzeum menedéket nyújt a mindennapi élet megpróbáltatásaival szemben,
nemde? Itt béke és elmélkedés várja mindazokat, akinek igénye van rá. Kicsit
olyan, mint egy templom, ugyebár?
Messze nem olyan fojtogató érzés, adtam meg magamban a választ. Erről a
helyről sok mindent lehet mondani, de az biztos, hogy senkit sem ítél el.
– Tökéletesen igaza van, uram, de az én célom a múzeum varázsának
növelése. Hogy olyanok számára is elérhető, sőt, vonzó legyen, akik általában
nem ilyen tapasztalatokat keresnek.
Halk, gurgulázó torokhangot hallatott.
– Nagyon dicséretes, Hazlewood. Igen. Biztosra veszem, hogy ebben
mindannyian egyetértünk. De ne feledje, a lovat oda lehet vezetni a vízhez, ám
arra nem feltétlenül tudja rávenni a nyavalyást, hogy igyon is. Hmmm?
Megvalósítom az általam elképzelt változásokat. Akár segít benne Houghton,
akár nem. És arról is teszek, hogy a rendőröm tudomást szerezzen erről.


Este 7.
Esős időben mindig nagy a forgalom a múzeumban, és ma csak úgy ömlött a
víz a Church Streeten, haragosan fel-felcsapott az autók és biciklik kerekére,
cipőket áztatott el, és harisnyákat fröcskölt össze. Így hát a nedvesen fénylő
arcú, esőtől sötét gallérú emberek menedéket keresve bejöttek a múzeumba.
Belökték a nehezen nyíló ajtókat, megrázták magukat, ernyőjüket
beszuszakolták a párálló esernyőtartóba, és elindultak a száraz helyek felé. Aztán
a padlót összecsöpögtetve tébláboltak, oda-odapillantva a kiállított
műalkotásokra, de fél szemmel végig az ablakot nézték, az idő jobbra
fordulásában reménykedve.
Az emeleten várakoztam. Múlt télen beszereltettem egy gázmelegítőt az
irodámba. Felmerült bennem, hogy begyújtom, hadd legyen derűsebb a szoba
ezen a borús napon, de aztán arra jutottam, hogy semmi szükség rá. Az iroda
bőven elég, az önmagában is hatással lesz a rendőrömre. Mahagóniasztal,
forgószék, utcára néző hatalmas ablak. Hogy le tudjon ülni, összeszedtem a
sarokba álló karosszékre letett iratokat, és szóltam Jackie-nek, hogy fél ötkor
teáznék. Egy időre lekötött a megírandó levelek kupaca, de főleg azt figyeltem,
hogy csorognak az esővíz patakjai az ablaküvegen. Sokszor pillantottam az
órámra. Nem volt haditervem. Nem igazán tudtam, mit mondok majd a
rendőrömnek. Abban bíztam, hogy valahogy már az elejétől simán megy majd
minden, és kirajzolódik a tovább vezető út. Mihelyt itt áll előttem, ebben a
szobában, minden rendben lesz.
Pontosan négy órakor feltelefonált Vernon a recepcióról, és tudatta velem,
hogy látogatóm érkezett. Küldje fel? Nemet mondtam, pedig tisztában voltam
vele, hogy az lenne a legbölcsebb, ha egyenesen az irodámba jönne, és így nem
hívnánk fel magunkra a munkatársaim figyelmét. Majd én lemegyek, és
felkísérem.
Nos, fel akartam vágni. Meg akartam mutatni neki a helyet. Fel akartam
lépkedni mellette a szép ívű lépcsőn.
Minthogy nem egyenruhában jött, beletelt pár másodpercbe, mire kiszúrtam.
Az előcsarnokban felállított hatalmas macskát csodálta. Összefonta a karját, a
háta egyenes volt. A magas sisak és az ezüstgombos uniformis nélkül sokkal
fiatalabbnak tűnt. És nekem még jobban tetszett. Laza sportzakó (a vállán
teljesen elázott), világos nadrág, nyakkendőt nem viselt. Az inge nyaka
kigombolva. A haja fénylett az esőtől. Olyan kisfiúsnak tűnt, hogy átvillant az
agyamon: szörnyű hibát követtem el. Szinte már el is határoztam, hogy valami
ürüggyel hazaküldöm. Túl fiatal. Túl sebezhető. És túlságosan szép.
Ez járt a fejemben, amikor megálltam a legalsó lépcsőfokon, és figyeltem,
ahogy szemügyre veszi az óriási macskát.
 – Dorombol, ha pénzt dob bele – léptem oda hozzá. Hivatalos kézfogásra
nyújtottam a kezemet, habozás nélkül megragadta. Azonnal meggondoltam
magam. Mégsem hiba. Szó sem lehet arról, hogy hazaküldjem.
– Annyira örülök, hogy el tudott jönni – mondtam. – Járt már itt?
– Nem. Vagyis… azt hiszem, hogy nem…
Hanyagul legyintettem.
– Miért is jött volna ide? Dohos, öreg hely. Számomra mégis… valamiféle
otthon.
Ügyelnem kellett, nehogy kettesével vegyem a lépcsőfokokat, miközben
felfelé vezettem.
– Van néhány szép darabunk, de gondolom, nincs ideje…
– Rengeteg időm van – felelte. – Hétközben a délelőttös műszakba vagyok
beosztva. Hatkor kezdek, háromkor végzek.
Mit mutassak meg neki? Hiszen ez mégsem a British Museum. Nagyon
szerettem volna jó benyomást tenni, de semmiképpen sem akartam túlbuzgónak
tűnni. A rendőrömnek valami rendkívül szépet kell látnia, jutottam döntésre,
nem pedig olyasmit, ami kihívást jelent, vagy valamilyen szempontból furcsa.
– Van valami, amit különösen meg szeretne nézni? – tudakoltam, amikor
felértünk az emeletre.
Megdörgölte az orra oldalát. Vállat vont.
– Nem sokat tudok a művészetről.
– Nem is kell. Ez benne a csodálatos. Csak az számít, hogyan reagál egy
műalkotásra. Hogy egy műtárgy milyen érzéseket ébreszt magában, ha úgy
tetszik. Az ismeretekhez tulajdonképpen nem sok köze van.
Bekormányoztam az akvarellek és metszetek termébe. A szürkés
félhomályban nem volt rajtunk kívül senki, leszámítva egy öregurat, akinek az
orra majdnem hozzáért a vitrin üvegéhez.
– Nem így hallottam – jegyezte meg vigyorogva a rendőröm. Ahogy
mindenki, ő is halkabban beszélt most, hogy műalkotások vettek körül
bennünket. Rejtély, egyben nagy öröm számomra, hogy az emberek
megváltoznak, amikor bejönnek ide. Nem is tudom, hogy azért van-e, mert
valóban megilletődnek, vagy egyszerűen csak szolgai módon alkalmazkodnak a
múzeumi protokollhoz. Mindenesetre suttogva diskurálnak, lassabban
lépkednek, fojtott hangon nevetgélnek. Valami módon átadják magukat a
hangulatnak. Mindig is úgy gondoltam, hogy a múzeumlátogatók befelé
fordulnak, közben azonban sokkal többet szívnak magukba a környezetükből. A
rendőrömmel sem volt ez másképpen.
– Hol hallotta, hogy nem így van? – kérdeztem a sarkamon hintázva.
Visszamosolyogtam rá, és én is lehalkítottam a hangomat. – Az iskolában?
Újságban olvasta?
– Hát, csak ez volt a benyomásom. Tudja, hogy van.
Megmutattam neki a kedvenc darabomat a gyűjteményből, egy Turner-
vázlatot. Természetesen csupa hullámverés és habzó tajték. De roppant finom
munka, ahogy Turnernél megszokhattuk.
Bólintott.
– Ez… ez csupa élet, ugye? – lehelte. Az öregúr közben távozott. Láttam,
hogy a rendőröm elpirul, és megértettem, micsoda kockázatot vállalt, amikor
szavakba öntött előttem egy ilyen véleményt.
– Pontosan – feleltem suttogva, mint egy összeesküvő. – Megértette, miről
van szó. Tökéletesen.


Amikor beértünk az irodámba, körbesétált a szobában, és végigtanulmányozta a
fotóimat.
– Ez maga? – bökött rá a fényképre, amelyen a Merton előtt hunyorgok a
napfényben. Az íróasztalommal szemközti falon lóg, mert Michael készítette; a
kép előterében még az árnyéka is látszik. Amikor erre a fotóra nézek, nem
magamat látom – kicsit soványan, túl torzonborz hajjal, enyhén csapott állal,
félszegen téblábolva a nem méretre szabott tyúklábmintás zakóban –, hanem
Michaelt, ahogy imádott fényképezőgépét szorongatva rám szól, hogy forduljak
úgy a gép felé, mintha komolyan gondolnám, és fürge teste összes inát
megfeszítve megpróbál filmen megörökíteni engem. Még nem voltunk szeretők,
de ezen a fotón már érzékelhető a jövő ígérete… és fenyegetése.
Megálltam a rendőröm mögött, végiggondoltam mindezt, majd így
válaszoltam:
– Igen, én vagyok. Egy másik életemben.
Ellépett tőlem, és köhintett.
– Kérem – intettem –, üljön le.
 – Jó nekem állva is. – A kezét összekulcsolta maga előtt.
Egy időre csend támadt. Megint elnyomtam magamban a riasztó gondolatot,
hogy szörnyű hibát követtem el. Letelepedtem az íróasztalom mellé.
Köhécseltem. Úgy tettem, mintha iratokat rendezgetnék. Aztán csengettem
Jackie-nek a teáért, és vártunk. Kerültük egymás tekintetét.
– Rendkívül hálás vagyok, hogy eljött – szólaltam meg, mire biccentett. Újra
próbálkoztam: – Kérem… nincs kedve leülni?
A mögötte álló székre nézett, halkan sóhajtott, majd mégiscsak leereszkedett
az ülőkére. Jackie behozta a teát. Mindketten szótlanul figyeltük, hogy kitölti két
csészébe. Jackie futólag a rendőrömre pillantott, aztán rám. Hosszú arca
kifejezéstelen maradt. Azóta volt a titkárnőm, hogy munkába álltam a
múzeumban, és eddig a legkevésbé sem érdeklődött az ügyeim iránt – nekem ez
tökéletesen megfelelt. A mai nap semmiben sem különbözött a többitől. Jackie
nem kérdezett semmit, nem árult el semmiféle kíváncsiságot. A külseje mindig
nagyon rendezett, minden hajszál a helyén, a rúzsa nem kenődött el; hatékony,
de nem csap nagy felhajtást. A pletykák szerint a szerelme évekkel ezelőtt
meghalt a nagy tébécéjárványban, és Jackie sosem ment férjhez. Időnként
hallom, hogy a többi lánnyal kacarászik, amiben van valami nyugtalanító – a
hang emlékeztet a rosszul beállított rádió sercegésére –, de velem csak ritkán
nevetgél. Nemrég új szemüvege lett, és a csillogó díszítésű íves kerettel
szokatlanul fest, mint valami iskolaigazgatóba oltott díva.
Amikor a tálalókocsi fölé hajolt, figyeltem a rendőröm arcát, és észrevettem,
hogy a tekintete nem követi Jackie mozdulatait.
Miután a titkárnőm kiment, mind a ketten a teáscsészénk után nyúltunk, és
belevágtam egy hosszú beszédbe. Miközben vázoltam fiktív projektemet,
kibámultam az ablakon, hogy ne kelljen a rendőrömre néznem:
– Valószínűleg többet szeretne tudni erről a portrédologról – kezdtem hozzá.
Aztán csak beszéltem, isten tudja, meddig, részleteztem a terveimet, és közben
olyan szavakat használtam, mint a „demokratikus”, az „új perspektíva” a
„vízió”. Közben nem igazán mertem felé pillantani. Mindennél jobban vágytam
arra, hogy jól megtermett teste ellazuljon a szék kopott párnái között, ezért csak
daráltam és daráltam, azt remélve, hogy a szavaim megnyugtatóan hatnak rá.
Vagy esetleg annyira untatják, hogy végül behódol.
Amikor befejeztem, csend támadt, majd letette a csészéjét, és ennyit mondott:
 – Még sosem rajzoltak le.
Ekkor felé fordultam, és elém tárult a mosolya, inge puha, nyitott gallérja, a
haja a szék háttámláját védő kézimunkán.
– Nincs abban semmi különös. Mindössze annyit kell tennie, hogy nyugodtan
ül.
– Mikor kezdjük?
Nem számítottam arra, hogy ilyen lelkes lesz. Azt hittem, jó párszor kell még
találkoznunk, mielőtt hozzáfoghatunk. Hogy lesz egy kis bemelegítés. Nem is
hoztam magammal semmi rajzeszközt.
– Már elkezdtük – feleltem.
Értetlenül meredt rám.
– Az ismerkedés része a folyamatnak. Egy ideig nem készítek vázlatokat.
Fontos, hogy előbb jó kapcsolat alakuljon ki kettőnk között. Hogy többet
tudjunk meg egymásról. Csak ezután leszek képes belevinni a rajzba az
egyéniségét… – Szünetet tartottam, azon töprengtem, megúszhatom-e ezt a fajta
érvelést. – Nem sikerül lerajzolnom, ha nem tudom, hogy kicsoda. Érti?
A szeme megrebbent, az ablak felé sandított.
– Akkor ma nem is lesz rajzolás?
– Nem lesz.
– Egy kicsit… furcsa.
A szemembe nézett, és én nem kaptam el a tekintetemet.
– Ez így szokás – válaszoltam, majd elmosolyodtam, és hozzátettem: –
Legalábbis én így szoktam. – Meghökkent arckifejezését látva éreztem, hogy
jobb, ha ezzel most nem foglalkozom, hanem egyszerűen csak folytatom. –
Mondja csak, szeret rendőr lenni?
– Ez is a folyamat része? – Enyhén somolygott, és kicsit fészkelődött a
széken.
– Ha úgy tetszik.
Kurtán felnevetett.
– Hát igen. Azt hiszem. Rendes munka. A legtöbbnél rendesebb.
Magam elé húztam egy papírlapot, és fogtam egy ceruzát, hogy kellőképpen
szakmai benyomást keltsek.
– Jó tudni, hogy teszek valamit – folytatta. – Az emberekért. Tudja… hogy
megvédem őket.
 Odavetettem a lapra a védelem szót. Nem néztem fel, úgy kérdeztem meg:
– És mi mással foglalkozik?
– Hogyhogy mi mással?
– A munkája mellett.
– Ó… – Elgondolkodott. – Úszom. A nyílt vízi úszóklubban.
Ez megmagyarázta azt a vállat.
– Ilyenkor is?
– Az év minden napján – jelentette ki magától értetődő büszkeséggel.
Odakörmöltem: büszkeség.
– Mit gondol, mi kell ahhoz, hogy valaki jó nyílt vízi úszó legyen?
Nem tétovázott, azonnal rávágta a választ:
– Szeretni kell a vizet. Szeretni kell vízben lenni.
Elképzelte a karját, ahogy a habokat szeli, a lábát, ahogy hínár csavarodik
köré. Leírtam, hogy szerelem. Aztán áthúztam, és ez került a helyére: víz.
– Figyeljen csak, Mr. Hazlewood…
– Patrick, ha kérhetem.
– Kérdezhetek valamit? – Előrehajolt a széken.
Letettem a ceruzát.
– Bármit.
– Maga egy olyan… tudja… – Görcsösen összekulcsolta a kezét.
– Milyen?
– Egy olyan modern művész?
Kis híján felkacagtam.
– Nem biztos, hogy pontosan értem, mire céloz…
– Hát, ahogy már mondtam is, nem értek a művészethez, és hát azon
gondolkodtam, hogy ha lerajzol, akkor a rajz rám fog hasonlítani, ugye? Nem
valami… szóval például nem valami toronyházra vagy ilyesmire.
Ekkor már tényleg elnevettem magam. Képtelen voltam megállni.
– Biztosíthatom, kizárt, hogy a rajzomon toronyházra hasonlítson.
Ezen mintha kissé megbántódott volna.
– Akkor jó. Meg kellett kérdeznem. Az ember sosem tudhatja.
– Igaza van. Nagyon is.
Az órájára pillantott.
– Jövő héten ugyanebben az időben? – kérdeztem.
 Bólintott. Az ajtóban megfordult, és ennyit mondott:
– Köszönöm, Patrick.
Még mindig a fülemben cseng, ahogy kimondja a nevemet. Mintha életemben
először hallottam volna.
Jövő héten ugyanebben az időben.
Az még egy örökkévalóság.
 1957. OKTÓBER 3.

Két napja volt itt, és máris megőrjít a türelmetlenség. Jackie ma váratlanul

megkérdezte:
– Ki volt az a fiatalember?
Kora délután volt, és épp átnyújtotta nekem a Houghtonnal való utolsó
megbeszélésemről készült emlékeztetőt. Meg sem rezdült az arca, úgy dobta be a
kérdést, de a tekintetében volt valami, amit előtte sosem tapasztaltam: őszinte
kíváncsiság. A strasszos keret eltakarta a szemét, de azért láttam.
A válasz kerülése csak olaj a tűzre, ezért ezt feleltem:
– Egy modell.
Csípőre tett kézzel várta a folytatást.
– Előkészítünk egy portrét. Egy új tervem része. A város hétköznapi lakosai.
Bólintott. Eltelt egy másodperc, majd megtudakolta:
– Ezek szerint a fiatalember elég hétköznapi?
Tudtam, hogy többet akar megtudni. A lányok nyilván kibeszélték a
rendőrömet. Kibeszéltek engem. Naná. Vess oda neki egy kis érdekességet.
Szabadulj meg tőle.
– Rendőr – jegyeztem meg.
Beletelt egy kis időbe, mire megemésztette az információt. Félig elfordultam
tőle, és a telefonkagyló után nyúltam, hogy ezzel bírjam mielőbbi távozásra.
Csakhogy a célzás lepergett róla.
– Nem néz ki rendőrnek – jelentette ki.
Úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna, és tárcsázni kezdtem.
Amikor Jackie végre elment, letettem a kagylót, és csak ültem,
mozdulatlanul, hogy kalapáló szívem megnyugodhasson. Nincs miért aggódni,
mondogattam magamban. Mindössze természetes kíváncsiságról van szó. Hát
persze hogy a lányok tudni szeretnék, ki is ő. Egy jóképű, fiatal ismeretlen. Nem
sok ilyen jár a múzeumban. És egyébként is. Minden teljesen feddhetetlenül
zajlott. Hivatalosan. És Jackie lojális. Jackie diszkrét. Rejtélyes, de megbízható.
 De… Zumm-bamm, a vér lüktetve-dobolva áradt szét a mellkasomban.
Gyakran megesik. Voltam vele orvosnál. Langlandnél. Ő állítólag együttérző.
Mármint egy bizonyos fokig együttérez. Azt hiszem, nagyon lelkesedik a
pszichoanalízisért. Elmondtam neki: a leggyakrabban éjszaka tör rám ez az
érzés, amikor megpróbálok aludni. Esküszöm, ahogy ott fekszem az ágyban,
szinte látom ezt az izomcsomót, ami a mellkasomban rángatózik. Langland
szerint ez teljesen normális. Vagy ha nem normális, akkor megszokott dolog.
Ektópiás ütésnek nevezte. Meglepően gyakori, magyarázta. Néha más ütemben
ver a szívünk, és erre az eltérő ritmusra felfigyelünk. Meg is mutatta: – A ti-
TAM helyett ezt halljuk: TAM-ti. – Itt nagyot csapott a tenyerével az asztalra. –
Aggodalomra semmi ok. – Á, már értem – feleltem. – Vagyis az ütem
trochaikus, nem pedig jambikus. – Ez tetszett neki. – Pontosan – mosolygott rám
szélesen.
Most, hogy már tudom a nevét, valamivel könnyebb nem tulajdonítani neki
nagy jelentőséget, de ugyanolyan lehetetlen nem venni róla tudomást. Az én
trochaikus szívem.
Addig ültem az íróasztalnál, míg szabályossá nem vált a szívverésem. Akkor
elhagytam a szobámat, végigmentem a hosszú galérián, le a lépcsőn, elsétáltam a
pénzes macska mellett, és kiléptem az utcára.
Megdöbbentett, hogy nem állítottak meg. Még csak felém sem pillantott
senki, amikor elmasíroztam. Kint szemetelt az eső, és fújt a szél. A Steine-on
túlról érkező nyirkos, sós széllökések meg-megtaszítottak, és hol erre, hol arra
terelték a móló kattogó, fémes zajait. Átmentem a St. James Streetre. Az égnek
volt egy enyhén barnás árnyalata, a levegőt azonban frissnek éreztem a múzeum
után. Fürgébben szedtem a lábam. Tudtam, hová tartok, de fogalmam sem volt,
mit csinálok, amikor odaérek. Nem számít. Mentem tovább, fellelkesített, hogy
ilyen könnyűszerrel elszabadultam az irodámból. Megkönnyebbültem, hogy a
szívem szabályosan vert. Ta-tam. Ta-tam. Ta-tam. Semmi szokatlan ütem, semmi
kalapálás. Nem árad zubogva a mellkasomból a fejembe a vér, nem dobol a
fülemben. Egyenletesen ver, és én egyenletes léptekkel közeledem a rendőrségi
őrbódéhoz.
Egyre jobban esett. Nem hoztam magammal sem kabátot, sem ernyőt, és a
térdem már vizes volt. A gallérom is átázott. De jólesett az eső érintése a
bőrömön. Minden lépés közelebb vitt hozzá. Nem kellett magyarázkodnom vagy
ürügyeket keresnem. Egyszerűen csak látnom kellett őt.
Utoljára akkor éreztem így magam, amikor még Michaellal voltam. Annyira
sóvárogtam utána, hogy minden lehetségesnek tűnt. A társadalmi konvenciók,
mások véleménye, a törvény – a vágyunkkal, a szerelmünk felé törekvéssel
összevetve minden olyan nevetséges. Boldog állapot. Csak éppen illékony.
Hamarosan rádöbbenünk, hogy az esőben bóklászunk, és bőrig ázunk, miközben
pedig az irodában lenne a helyünk. Gyerekeiket kézen fogva vezető nők
lökdösődnek, és gyanakodva sandítanak a magányos férfira, aki kabát vagy
kalap nélkül kóborol a bevásárlóutcán a délután közepén. Buszmegálló felé siető
idős házaspárok rontanak neki az esernyőjükkel. És akkor az ember arra gondol:
még ha ott is találom, mit mondhatok neki? Persze abban a pillanatban, abban az
áldott pillanatban, amikor bármi lehetséges, nincs semmi szükség a szavakra.
Csak egymás karjába omlunk, és ő végre mindent – mindent – megért. Amikor
azonban az érzés kezd megfakulni, amikor egy újabb nő veti oda, hogy elnézést,
majd a lábamra lép, amikor megpillantom tükörképemet a Sainsbury’s
kirakatában, és bomlott tekintetű, esővíztől csepegő, első ifjúságán már túl lévő
férfi mered vissza rám, akkor rájövök, hogy mégiscsak kellenek majd a szavak.
Egyébként mit is mondtam volna neki? Miféle ürügyet találhattam volna arra,
hogy ebben az időben, bőrig ázva beállítsak az őrbódéjába? Képtelen voltam
kivárni, hogy találkozzunk? Vagy: Feltétlenül fontos lenne néhány vázlatot
csinálnom? Gondolom, előadhattam volna a szeszélyes művészt. De talán mégis
jobb, ha azt a kártyát nem játszom ki, hanem nehezebb időkre tartogatom.
Így hát visszafordultam. Aztán megint irányt váltottam, és elindultam
hazafelé. Otthonról felhívtam Jackie-t, hogy szóljak, rosszul érzem magam.
Elmondtam neki, hogy kiugrottam újságért (ilyesmi megesik a múzeumban a
délutáni, álmosabb időszakban), és hányinger tört rám. A nap hátralevő részét
ágyban töltöm, de reggel az irodámban leszek. Ha keresnének, holnap
foglalkozom mindenki ügyével. Nem tűnt meglepettnek. Nem kérdezett semmit.
A jó öreg lojális Jackie, gondoltam. Miért is voltam olyan ideges korábban?
Behúztam a függönyöket. Bekapcsoltam a fűtést. A lakásban nem volt hideg,
de szükségem volt minden melegségre, amihez csak hozzájuthatok. Ledobtam az
átázott holmit, és ágyba bújtam a pizsamában, amit utálok. Kék csíkos, flanel.
Azért vettem fel, mert jobb volt, mint meztelenül lefeküdni. A meztelenség csak
arra emlékeztetne, hogy egyedül vagyok. Ha meztelen vagyok, csak az
ágyneműhöz dörgölőzhetek hozzá. A flanel legalább védőréteget jelent a
bőrömön.
Azt hittem, sírni fogok, de aztán mégsem. Csak feküdtem ott ólomsúlyú
végtagokkal, ködös elmével. Nem gondoltam Michaelre. Nem gondoltam
magamra, ahogy inalok az utcán a nagy semmi után, akár egy bolond. Csak
reszkettem, és amikor megszűnt a remegés, elaludtam. Végigaludtam a délutánt
és az este egy részét. Aztán felébredtem, és megírtam ezt a bejegyzést.
Most megint aludni fogok.
 1957. OKTÓBER 4.

Ezt péntek este írom. Igen kielégítő nap volt.

A korábbi kis megingásomat követően beletörődtem a keddig tartó hosszú
várakozásba. És aztán ez lett. Fél öt. Véget ért a borzalmasan unalmas
megbeszélés Houghtonnal, és miközben átvágtam a galéria központi termén,
felmerült bennem a tea meg a vaníliakrémes keksz gondolata, de főleg az a tény
foglalkoztatott, hogy keddig már csak három nap van hátra.
És akkor: az az utánozhatatlan vonalú váll. A rendőröm ott állt, és oldalra
billentett fejjel tanulmányozott egy elég középszerű Sisley-t, amit egy időre
kölcsönkaptunk. Nem volt egyenruhában (ugyanazt a zakót viselte, mint
korábban). Csodásan élőn és elevenen, ráadásul épp itt, a múzeumban! Az eltelt
napok során annyiszor képzeltem el őt, hogy megdörgöltem a szememet, ahogy
az álmélkodó lányok szokták a filmekben.
Elindultam felé. Megfordult, egyenesen rám nézett, aztán lesütötte a szemét.
Kicsit félénken. Mint akit rajtakaptak. TAM-ti, dobogta trochaikus szívem.
– Mára végzett a járőrözéssel? – kérdeztem.
Biccentett.
– Gondoltam, körbesétálok még egyszer. Megnézem, mivel kell versenyeznie
a fizimiskámnak.
– Van kedve feljönni? Épp teázni készülök.
Megint a padlóra meredt.
– Nem szeretnék a terhére lenni.
– Nincs a terhemre – jelentettem ki, és az irodámhoz vezettem.
Betessékeltem, közben bólintással jeleztem Jackie-nek, hogy kérjük a
felkínált teát, és ügyet sem vetettem kíváncsi pillantására. A rendőröm a
karosszékbe ült. Én az íróasztal szélének támaszkodtam.
– Na és… látott valami érdekeset?
Nem tétovázott, azonnal válaszolt.
 – Igen. Van egy kép, egy nőt ábrázol, nincs rajta ruha, egy sziklán ül, és a lába
olyan, mint a kecskéé…
– Szatírok. Francia iskola.
– Elég érdekes volt.
– És miért?
Újra csak a padlót fixírozta.
– Hát… a nőknek általában nincs kecskelába, nem?
Elmosolyodtam.
– Ez amolyan mitológiai dolog… az antik görögöknél található. A nő egy
szatírnak nevezett lény, amely félig ember…
– Aha. De nem csak egy ürügy az egész?
– Ürügy?
– A művészet. Csak ürügy… hát, a pucér emberek bámulására. A pucér nők
bámulására.
Ezúttal nem sütötte le a szemét. Olyan átható volt a pillantása, apró szeme
olyan tiszta kék, hogy nekem kellett elfordítanom a fejemet.
– Nos… – Megigazítottam a mandzsettámat. – Nos, a művészet
tagadhatatlanul megszállottja az emberi formának… a testeknek… és igen, néha
ünnepli a test szépségét… azt hiszem, fogalmazhatunk így… a férfi és női
testét…
Felé lestem, de Jackie épp abban a pillanatban tolta be a tálalókocsit. A
derekán nagyon szűkre szabott nárciszsárga ruha volt rajta. Hozzáillő sárga cipő.
Sárga gyöngysor. Az összhatás vakító volt. Láttam, hogy a rendőröm szemügyre
veszi az aranyló látomást, és úgy gondoltam, a tekintetében csillant némi
érdeklődés. De aztán visszanézett rám, és az ajka enyhe, szinte már titkos
mosolyra húzódott.
Jackie nem látta a pillantásunkat.
– Örülök, hogy ismét látom, Mr…
A rendőröm megmondta a nevét. Jackie felé nyújtotta a teáját.
– Portrét csináltat?
A fiatalember elpirult.
– Igen.
Csend támadt, Jackie még mindig nem engedte el a csészealjat, és úgy festett,
mint aki tovább szeretne kíváncsiskodni.
 Felálltam, és kinyitottam az ajtót.
– Köszönöm, Jackie.
Merev mosollyal tolta ki a tálalókocsit.
– Elnézést kérek ezért.
A rendőröm bólintott, és belekortyolt a teájába.
– Hol is tartott?
– Hogy én?
– A meztelen testekről…
– Ó, igen. – Visszaültem az asztal sarkára. – Igen. Nézze, ha tényleg érdekli,
akkor mutatok néhány izgalmas példát.
– Most?
– Ha van ideje.
– Rendben – jelentette ki, és kivett egy második kekszet. Gyorsan eszik, kicsit
zajosan. A szája közben enyhén nyitva marad. Élvezi. Odatartottam elé a tányért.
– Egyen annyit, amennyit csak akar. Aztán mutatok valamit.


Fél óránk volt hátra zárásig. Úgy döntöttem, hogy azonnal a lényegre térek: a
bronz Ikarosz. Szótlanul ballagtunk egymás mellett, aztán megjegyeztem:
– Igazán nem akarnék tapintatlan lenni, de azért az elég különös, hogy egy
rendőr érdeklődjön a művészet iránt, nemde? Gondolja, hogy van a kollégái
között, aki hasonlóan érez?
Kitört belőle a nevetés. Hangos volt, felszabadult, és visszhangot vert a
galériában.
– Istenem, dehogy! – felelte.
– Kár.
Vállat vont.
– Aki kedveli a művészetet, azt a rendőrőrsön puhánynak tartják. Vagy annál
is rosszabbnak.
Egymásra néztünk. Esküszöm, mosolygott a szeme.
– Nos… azt hiszem, ez az általános vélekedés…
– De ismerek valakit, aki szereti a művészetet.
– És ki az?
 – Egy ismerős lány. Egy barát. Ami azt illeti, tanítónő… inkább a könyvek
érdeklik. De tudja, meg szoktunk vitatni dolgokat…
– Művészetről beszélgetnek?
– Mindenféléről. Úszni tanítom. – Megint elnevette magát, ezúttal halkabban.
– Az nagyon nem megy neki. Egyáltalán nem fejlődik.
Naná, hogy nem fejlődik, jegyeztem meg magamban.
Továbbmentünk, bevezettem a szobrászati gyűjtemény galériájába. Azt
mondta: barát. Apró megvilágosodás. Semmi olyan, ami miatt pánikolni kellene.
Amikor a nőt említette, a rendőröm arcszíne nem változott meg. Meg sem
próbálta kerülni a tekintetemet. Egy baráttal megbirkózom. Barát. Barátnő.
Kedves. Menyasszony. Ezek egyike sem gond. Van róla tapasztalatom. Hiszen
Michaelnak is volt barátnője. Egy butuska kis teremtés. Mindig szendviccsel
etette. A maga módján igazán édes volt tőle.
Még egy feleséggel is. Azt hiszem, egy feleséggel is elboldogulnék. A
feleségben az a jó, hogy otthon van. Otthon van, hallgat, és örül, amikor a férje
elmegy hazulról. Általában.
Szerető… ez már gond. A szerető egészen más.
– Ez Alfred Gilbert Ikarosza – szólaltam meg. – Bronzöntvény. Jelenleg
nálunk van kölcsönben.
A fiú ott állt előttünk, a szárnya úgy vette körül, mint torreádort a köpenye, és
nem viselt fügefalevelet. Rám az van a legnagyobb hatással, hogy mennyire hisz
a szárnyában. A haszontalan, törékeny szárnyban, ami kötéssel van a karjához
csatolva, s mégis hisz benne, ahogy a gyerek hiszi, hogy egy köpönyeg
láthatatlanná fogja tenni. Fiatalosan izmos, a súlyát az egyik lábára helyezi, a
másikat behajlítja, sima mellkasán megcsillan a felette elhelyezett lámpa fénye.
A teste finoman ível a nyakától az ágyékáig. Egyedül áll a szikláján, félénken
lefelé néz. Egyszerre komoly és lehetetlen. És szép.
A rendőrömmel megálltunk előtte.
– Ismeri a történetet? – kérdeztem.
Rám sandított.
– Attól tartok, megint csak görög mitológia. Ikarosz és az apja, Daidalosz,
tollakból és viaszból készítette szárnyak segítségével menekültek el a
börtönükből. Ikarosz az apja tanácsát semmibe véve túl közel emelkedett a
naphoz, a szárnya megolvadt, és… nos, a többit biztos el tudja képzelni. A
történetet gyakran mesélik iskolásoknak, így figyelmeztetik őket a túlzott
becsvágy veszélyeire. És ezzel világítanak rá arra, milyen fontos meghallgatni az
apák intését.
A rendőröm előrehajolt, rálehelt a vitrinre. Körbejárta a szobrot, minden
oldalról megnézte a fiút, és pedig hátrébb lépve figyeltem. Láttuk egymás
tükörképét az üvegen, az arcvonásaink hol összemosódtak, hol elváltak Gilbert
aranyszínű Ikaroszának arcától.
Azt akartam mondani neki: Nem tudok úszni. Taníts meg. Taníts meg, hogy
veled szelhessem a habokat.
De nem mondtam. Helyette élénk hangon megjegyeztem:
– Elhozhatná ide.
– Kit?
Pontosan ebben a válaszban reménykedtem.
– A barátját. A tanítónőt.
– Ó, Mariont.
– Mariont. – Még a neve is tanító nénis. Vastag harisnyát és még vastagabb
lencséjű szemüveget idéz. – Hozza magával.
– Megnézni a kiállítást?
– És hogy megismerkedjünk.
Felegyenesedett. A nyakához emelte a kezét, a homloka ráncokba gyűrődött.
– Róla is portrét akar készíteni?
Elmosolyodtam. Máris amiatt szorongott, hogy elbitorolják a pozícióját.
– Talán – vetettem oda. – De maga az első modellünk. Előbb nézzük meg,
hogy megy, jó? Azért eljön, ugye?
– Kedden.
– Kedden. – Lendületből folytattam: – Baj lenne, ha a helyszínt
megváltoztatnánk? Az irodámban nincs elég hely. És a szükséges felszerelést
sem ott tartom. – Előhúztam a zsebemből a névjegyemet, és átadtam neki. –
Találkozzunk inkább itt. Csak egy kicsit később kellene. Mondjuk, fél nyolckor?
A névjegyre meredt.
– Ez a műterme?
– Igen. És ott is lakom.
Mielőtt a zakója zsebébe csúsztatta volna, megfordította a kártyát.
 – Rendben – felelte, és nem tudtam eldönteni, hogy azért mosolyog, mert
örül, hogy feljön a lakásomra, mert szórakoztatja, hogy milyen trükkökkel
próbálom odacsalni, vagy mert zavarban van.
Na de. Ott a névjegyem a zsebében. És megállapodtunk a keddben.
 1957. OKTÓBER 5.

Reggel iszonyú másnapos voltam. Nagyon későn keltem, aztán elüldögéltem a

kávém felett, pirítóst eszegettem, és újraolvastam Agatha Christie-t abban
reménykedve, hogy jobb kedvre derít. Eddig nem vált be.
Miután tegnap este végeztem a bejegyzéssel, úgy döntöttem, hogy elmegyek
az Argyle-ba. Cseppet sem vágytam egy újabb hosszú estére, amely során főleg
a keddre várok… részben ezért. Valójában azonban majd szétvetett a sikerem
felett érzett büszkeség. A fiú eljön, ide, a lakásomra. Belement. Egyedül jön,
kedd este. Megnéztünk egy Ikaroszt, rám villantotta titkos kis mosolyát, és eljön
hozzám.
Szóval úgy gondoltam, az Argyle jó mulatság lehet. Ha az ember lehangolt és
magányos, nem jó ilyen helyre menni. A boldogtalanság csak még jobban
elmélyül tőle, főleg ha végül egyedül kell távoznunk. De amikor bizakodunk…
nos, olyankor nincs jobb az Argyle-nál. Ilyenkor a lehetőségek forrása.
Már nagyon rég nem jártam ott; amióta néhány éve megkaptam a kurátori
állást, fontossá vált, hogy igen diszkréten viselkedjek. No nem mintha valaha is
indiszkrét lettem volna. Annyi szent, hogy Michaellel csak ritkán mentünk
szórakozni. A szerda este volt az egyetlen teljes éjszaka, amit együtt tölthettünk,
és eszem ágában sem volt elvinni valahová, hogy másokkal kelljen osztoznom.
Gyakran látogattam meg napközben, de mindig ragaszkodott ahhoz, hogy
nyolcra hagyjam el a szobáját, nehogy gyanakodni kezdjen a szállásadónője.
Már abban is van némi kockázat, hogy elsétáljak az Argyle mellett. Mi lenne,
ha Jackie meglátna, amint az ajtó felé lesek? Vagy Houghton? Vagy valamelyik
múzeumban dolgozó lány? Ha az ember bárokba jár, akkor természetesen
megtanulja, hogy körültekintő legyen: egyedül megy oda, és csak sötétedés után,
az utcán nem kapja el senki pillantását, nem látogat semmiféle, az otthonához
közel eső műintézményt. Ezért is élvezem annyira a londoni éjszakáimat
Charlie-val. Az ottani utcákon sokkal könnyebben maradhatunk névtelenek.
Minden kozmopolita külsősége ellenére Brighton mégiscsak kisváros.
 Barátságtalan este volt, nem hideg, de nyirkos, és az égen alig pislákolt
csillag. Örültem az esős időnek – így elbújhattam a legnagyobb esernyőm alatt.
Végigsétáltam a parton, elhaladtam a Palota-móló előtt, és átvágtam a King’s
Roadon, hogy kikerüljem a városközpontot. Iparkodtam, de nem siettem
feltűnően. Amikor befordultam a Middle Streetre, lehajtottam a fejemet, hogy ne
látsszon az arcom. Szerencsére már fél tíz felé járt, és az utcák elég békések
voltak. Mindenkit lekötött, hogy záróra előtt lehúzzon pár italt.
Besurrantam a fekete ajtón (melyen csak egy aranyozott táblácska hirdette:
ARGYLE HOTEL), bejelentkeztem azon a néven, amit ilyen helyeken szoktam
használni, kibújtam a kabátomból, csuromvíz esernyőmet beállítottam a tartóba,
és beléptem a bárba.
Gyertyafény. A kandallóból csak úgy árad a forróság. Bőrfotelek. A
zongoránál ülő keleti fiú a „Stormy Weather”-t játssza. Azt beszélik, korábban a
szingapúri Raffles Hotelben zongorázott. A levegőben gin, Givenchy kölni, por
és rózsák illata vegyül el. A bárpulton mindig frissen vágott rózsák állnak. Múlt
éjjel a virágok halványsárgák voltak, nagyon szépek.
Azonnal beazonosítottam a jól ismert érzést: több mint egy tucat férfiszempár
mért végig fürkészőn. Az élvezet és fájdalom finom egyensúlya. Szó sincs arról,
hogy megfordultak és megbámultak volna – az Argyle-ban senki sem viselkedne
ilyen nyilvánvalóan –, de tudatosult bennük a jelenlétem. Gondot fordítottam a
külsőmre, indulás előtt megigazítottam a bajuszomat, némi hajolajat is
használtam, és a legjobb szabású zakómat vettem fel (a Jermyn Streeten vásárolt
melírozott szürkét), így fel voltam készülve. Ügyelek a testemre – tornászom
minden reggel. Legalább ennyi haszna lett a katonaságnak. És egyelőre nincs
egyetlen ősz hajszálam sem. Sosem voltam megszállottja az ilyesminek, de
odafigyelek rá. Készen álltam. Úgy gondoltam, kifejezetten elegáns benyomást
keltek. Művész voltam, aki merész és új portréprojektbe kezd – a terv különös
módon máris elkezdett valóságosnak tűnni.
Miközben a bárpulthoz mentem, ügyeltem, nehogy bárkinek a szemébe
nézzek. Ahhoz előbb muszáj egy italt szereznem. A két Miss Brown szokás
szerint a pult mögött ült magas bárszékeken. A fiatalabb – mostanra hatvan felé
járhat – számolja össze a bevételt. Az idősebb üdvözli az urakat, és italt tölt
nekik. Magas csipkegallérban, hosszú szivarkával a kezében rám köszönt;
emlékezett a nevemre.
 – És hogy vagyunk? – tudakolta.
– Ó, elviselhetően.
– Csakúgy, mint én, csakúgy, mint én. – Az ajka barátságos mosolyra
húzódott. – Csodás, hogy újra itt látom. Valamelyik fiú mindjárt felveszi a
rendelését.
Az idősebb Miss Brown híres arról, hogy üzeneteket továbbít a kuncsaftjai
között. Csak oda kell csúsztatni neki a bárpulton egy levélkét, és ő eljuttatja a
címzettnek. Ha az úriember aznap este nem bukkan fel, akkor Miss Brown
bedugja a levelet az alsó polcra, egy üveg crème de cacao mögé. Sosem szól
egyetlen szót sem, csak átadja az üzenetet a visszajáró apróval.
Az Argyle Hercegnője néven ismert férfi felvette a rendelésemet egy száraz
martiniról, és a súlyos drapériával elfüggönyözött ablak beugrójában álló
asztalhoz vezetett. Az arcát kipúderezte, vörös kabátkája a testére feszült, mint
mindig, és épp annyira volt katonás, amennyire kell. Néhány korty után kezdtem
ellazulni, és körülnéztem a bárban. Pár arcot felismertem. A szokás szerint
kifogástalanul öltözött Bunny Waters a pultnál ült vakítóan fehér ingben,
vörösesbarna mellényben, több aranykarkötővel. Enyhe biccentéssel üdvözölt, és
felemelte a poharát – viszonoztam a gesztust. Volt egy szilveszter, amikor
figyeltem, hogyan foxtrottozza körbe a táncparkettet egy rendkívül csinos fiúval.
Rajtuk kívül senki sem táncolt. Néha eltűnődöm, hogy vajon valóban
megtörtént-e; hogy az a két elegáns, sötét hajú férfi tényleg úgy suhant végig a
termen, hogy mindenki látta őket, mindenki csodálta őket, ám senki sem érezte
szükségét, hogy akár csak egy futó megjegyzést tegyen a történtekre. Bájos
pillanat volt. Akik jelen voltunk, mindannyian szótlanul egyetértettünk abban,
hogy szép és ritka alkalom volt, amiről nem kell beszélni. Úgy tettünk, mintha
nem lenne a világon ennél megszokottabb látvány. Később hallottam, hogy
Bunny ott volt a Queen of Clubsban azon az estén, amikor váratlan razziát
tartottak, állítólag azért, mert nem volt engedélyük, hogy késő este ételt és italt
szolgáljanak fel. Valahogy sikerült megúsznia az egész felfordulást a sajtóval, a
munkaadóival, satöbbi, és nem emeltek vádat ellene. Mások nem voltak ennyire
szerencsések.
Az asztalomtól nem messze ott ült Anthony B. Biztosra veszem, hogy
Charlie-nak volt vele egy kurta afférja a Londonba költözését megelőző évben.
Mindig csak Antonnak nevezte. Anthony ugyanolyan tiszteletre méltó
benyomást keltett, mint mindig: a Timest böngészte, a haja talán valamivel
őszebb volt, és folyton az ajtó felé pillantgatott, de egyébként odaillett volna
bármilyen úriemberek számára fenntartott klubba. Még mindig pirospozsgás volt
az arca. Van valami vonzó abban, ha egy tiszteletre méltó úriembernek
pirospozsgás az orcája. Mintha arra utalna, hogy bizony csordultig van a pohara.
Hogy nem mindig képes uralkodni az érzésein. Hogy a fegyelmezett külső
mögött vér buzog; és a vér egy idő után kikívánkozik.
Azt hiszem, iskoláskorom óta nem pirultam el. Akkoriban viszont nagy
csapás volt ez nekem. Charlie mindig ezt mondogatta: Hűvös, vizes fű. Gondolj
erre. Képzeld azt, hogy benne heversz. Sosem vált be. Az egyik tornatanár csak
Piruló Pancsernek hívott. Na gyerünk, Hazlewood. Kösd fel a gatyádat. Csak
nem leszel egész életedben piruló pancser, he? Istenem, de gyűlöltem. Még
álmodtam is arról, hogy savat loccsantok a széles, izzadó képébe.
Rendeltem még egy száraz martinit.
Tíz körül belépett a bárba egy fiatalember. Barna haja olyan rövid volt, és
olyan durva tapintásúnak tűnt, mint valami állat irhája. Keskeny arc, feszes,
izmos kis test. Amikor megállt az ajtóban, mindenki fészkelődni kezdett.
Rágyújtott, és a pulthoz ment. Hozzám hasonlóan ő is lesütötte a szemét. Előbb
szemrevételezzék, aztán majd visszanéz.
Ez a fiatalember igazán nem siette el a dolgot. Lecövekelt a pultnál,
visszautasította a széket, amivel az idősebb Miss Brown megkínálta. Egy pikolót
kért, ami szerintem édes volt tőle. Aztán csak cigarettázott tovább, és nézegette
magát a pult mögé függesztett tükörben.
A rendőröm nem viselkedne így. Mosolyogna, biccentene, barátságosan
üdvözölné az idegeneket, érdeklődést mutatna a környezete iránt. Megengedtem
magamnak, hogy elképzeljem, ahogy belépek vele, és lerázzuk a kabátunkról az
esőcseppeket. Az idősebb Miss Brown megtudakolja, hogy elviselhetően
vagyunk-e, mi pedig azt feleljük, hogy köszönjük, annál sokkal jobban, és
bennfentes mosollyal összenézünk, mielőtt a szokásos asztalunk felé indulnánk.
Mindenki minket bámulna: a gyönyörű fiatalembert és a jóképű urat a
társaságában. Egy filmről beszélgetnénk, vagy egy darabról, amit együtt láttunk.
Amikor pedig felállunk, hogy távozzunk, megérinteném… finoman, de
félreérthetetlenül megérintenem a rendőröm vállát, és a gesztus ezt jelentené:
Gyere, drágám, későre jár, menjünk haza lefeküdni.
 Csakhogy ilyen helyre ő sosem tenné be a lábát. Ha mostanra megismerkedett
az erkölcsrendészet fejvadászaival, akkor nyilván hallott már róla. De minden jel
arra utal, hogy értelmes fiatalember. Képes arra, hogy más legyen. Képes
ellenállni. (Most épp annyira vidám vagyok, hogy a másnaposság ellenére
hihetetlenül, naivan bizakodónak érzem magam.)
Rendeltem még egy száraz martinit.
Aztán arra gondoltam: miért ne? A pultnál álló fiatalembernek még senki sem
fizetett új italt, épp az üres poharába bámult. Hát odaléptem mellé. Nem túl
közel. Kifordultam, hogy a terem felé nézzek.
– Mit iszol? – kérdeztem. Jó, valahol el kell kezdeni.
Habozás nélkül rávágta:
– Skót whiskyt.
Rendeltem neki egy dupla whiskyt a Hercegnőtől, aztán mindketten figyeltük,
ahogy az idősebb Miss Brown kitölti az italt.
Amikor átvette a poharat, megköszönte nekem, egy hajtásra kiitta a felét, de
felém sem nézett.
– Még mindig esik? – próbálkoztam.
Kiürítette a poharát.
– Ömlik. Szétázott a nyavalyás cipőm.
Rendeltem neki még egy italt.
– Nincs kedved odajönni velem a tűzhöz? Ott hamar megszáradnál.
Ekkor felém fordult. A szeme hatalmasra tágult. Sápadt arcában volt valami
feszült, mohó. Valami fiatal, de rideg. Nem szóltam többet, csak visszamentem
az asztalomhoz. Biztosra vettem, hogy követni fog.
Bármi történik is, gondoltam, a rendőröm kedden akkor is eljön. Eljön a
lakásomba. Addig pedig élvezhetem ezt itt, bárhogy alakuljon is.
Mindössze pár másodperc telt el, és csatlakozott hozzám. Ragaszkodtam
ahhoz, hogy húzza közelebb a székét a tűzhöz – és hozzám is közelebb.
Megtette, aztán hosszú csend következett. Cigarettával kínáltam. Mihelyt kivett
egy szálat, azonnal ott termett a Hercegnő, hogy tüzet adjon. Figyeltem, ahogy
dohányzik. Lassan az ajkához emelte a cigarettát, mintha valami filmből tanulta
volna, és utánozná a színész minden mozdulatát. A szeme összeszűkült. Beszívta
az orcáját. Egy rövid ideig bent tartotta a füstöt, majd kifújta. Amikor a kezét
megint a szájához emelte, feltűnt egy zúzódás a csuklóján.
 Eltűnődtem azon, hogyan kerülhetett ide, kitől hallhatta, hogy épp ez a neki
való hely. A zakója kissé kopott volt, hegyes orrú csizmája azonban vadonatúj.
Inkább a Greyhoundba kellett volna mennie. Valaki rossz tanácsot adott neki.
Vagy talán – ahogy egyszer én is megtettem, még évekkel ezelőtt – egyszerűen
összeszedte minden bátorságát, és beállított az első bárba, amiről valami trágár
pletyka terjedt.
– No és mi hozott ebbe az öreg lebujba? – kérdeztem. (Ekkorra már egy kicsit
becsíptem.)
Csak rántott egyet a vállán.
– Hadd rendeljek még egy italt! – Biccentettem a Hercegnőnek, aki a pultnak
támaszkodva figyelmes tekintettel tanulmányozott bennünket.
Amikor a Hercegnő egy epekedő pillantás kíséretében elénk tette az újabb
italokat meg egy tiszta hamutartót, közelebb húzódtam a fiúhoz.
– Még sosem láttalak itt – jegyeztem meg.
– Hát én sem téged.
Ez igaz volt.
– Nem mintha annyiszor jártam volna itt – tette hozzá.
– Pedig nem rossz hely. A legtöbbnél jobb.
– Tudom.
Valószínűleg az elfogyasztott száraz martiniknak tudható be, hogy hirtelen
elfogyott a türelmem. A fiú szemmel láthatólag unatkozott; csak egy italt akart,
és nem volt pénze, hogy megvegye magának; a legkevésbé sem érdekeltem.
Felálltam, és éreztem, hogy megingok.
– Mész?
– Elég későre jár…
Felnézett rám.
– Esetleg beszélgethetnénk… valahol máshol…
Hogy ez milyen pimasz.
– A Black Lion – feleltem, és elnyomtam a cigarettámat. – Tíz perc múlva.
Fizettem, jelentős borravalót hagytam a szájtátva bámuló Hercegnőnek, és
távoztam. Tökéletesen higgadt voltam, amikor átmentem az úton a Black Lion
Street felé vezető keskeny sikátorhoz. Közben elállt az eső. Meglendítettem az
esernyőmet, a lábam könnyű volt, mint mindig, ha alkoholt iszom. Siettem, de
cseppet sem éreztem megerőltetőnek, és tán még fütyörésztem is, a „Stormy
Weather”-t.
Nem tétováztam, amikor megtettem az első pár lépést a találkahelyül szolgáló
nyilvános vécé lépcsőjén. Még csak körül sem néztem, hogy nem figyel-e valaki.
Sosem volt ínyemre az effajta találka. Persze előfordult, főleg azelőtt, hogy
rendes kapcsolatunk lett Michaellel. De azóta igen kevés alkalommal volt
részem más férfi testében. Múlt éjjel váratlanul rám tört, hogy mennyire
szükségem lenne erre a tapasztalatra. Hogy mennyire hiányzott.
Ekkor egy feltűrt gallérú, divatos tweedkabátot viselő, magas férfi tűnt fel a
lépcső alján. Miközben utat tört magának mellettem, ezt mormolta: – Kibaszott
buzi.
Isten látja lelkem, nem először történt ilyesmi. És biztosan nem utoljára. De
megrázott a dolog. Megrázott, és sóvárgó testem mintha jéggé fagyott volna.
Mert túl sok martinit ittam. Mert elállt az eső. Mert keddre vártam a rendőrömet.
Mert elég ostoba voltam, hogy azt higgyem, kiélvezhetem ezt a fiút, és a rohadt
életbe, most az egyszer csak úgy megteszem.
Félúton lefelé megtorpantam, és a hideg, kicsempézett falnak dőltem.
Megcsapta az orromat a vécé felől érkező bűz: vizelet, fertőtlenítőszer és ondó.
Lemehetnék oda. Magamhoz szoríthatnám a fiút, és azt képzelhetném, hogy a
rendőröm van a karomban. Megérinthetném a durva szálú barna hajat, és
selymes, szőke fürtöket képzelhetnék a helyére.
Csakhogy trochaikus szívem tiltakozott ellene. Úgyhogy kivánszorogtam
onnan, és fogtam egy taxit.
Különös. Most csak elégedettséget érzek, hogy tudom: tényleg odamentem.
Megijedtem, de legalább eljutottam előbb az Argyle-ba, aztán pedig a Black
Lionba. Ez két olyan dolog, ami Michael óta nem igazán sikerült. És bár a
másnaposság miatt szörnyen érzem magam, a hangulatom meglepően derült.
Már csak két nap, és akkor…
 1957. OKTÓBER 8.

Nap: kedd. Idő: este fél nyolc.

Az ablaknál állok, a rendőrömet várom. Idebent úgy kitakarítottam, hogy
minden ragyog. Odakint békésen hullámzik a sötét tenger.
TAM-ti, dobogja a szívem.
Kinyitottam a bárszekrény ajtaját, kitettem a dohányzóasztalra az Art and
Artists legfrissebb példányát, és gondoskodtam arról, hogy a fürdőszoba
makulátlan legyen. A bejárónő, Mrs. Gunn csak hetente „jár be” takarítani, és
nem vagyok biztos, hogy ugyanolyan jó a szeme, mint régen volt. Leporoltam a
régi festőállványomat, és beállítottam a vendégszobába egy palettával meg egy
befőttesüveggel együtt, melybe belegyömöszöltem néhány tubus festéket és
festőkést. A szoba egy műteremnél jóval rendezett benyomást kelt – a szőnyeget
felporszívóztam, az ágyon frissen vasalt ágynemű –, de feltételezem, hogy nem
járt még más művésznél, úgyhogy nem lesznek különösebb elvárásai.
Nem raktam el Michael fotóit, pedig fontolgattam. Az is megfordult a
fejemben, hogy felteszek valami zenét, de aztán arra jutottam, hogy túlzás lenne.
Ma estére lehűlt a levegő, ezért befűtöttem, és ingujjban vagyok. Folyton
meg-megérintem a nyakamat, mintha arra készülnék, hogy esetleg arra
kalandozhat a rendőröm keze. Vagy az ajka.
De erre nem szabad gondolnom.
A bárszekrényhez lépek, töltök magamnak egy nagy pohár gint, aztán
visszamegyek az ablakhoz, és hallgatom az alkoholban halkan pattogó jeget. A
szomszéd macskája végigoson az ablakpárkányomon, és reménykedve rám
bámul. De nem engedem be. Ma este nem.
A várakozás felidézi a szerdák emlékét. Hogy a Michael érkezését megelőző
készülődést – a főzést, a lakás és magam rendbetételét – egy darabig szinte a
találkozásainknál is varázslatosabbnak éreztem. Egyfajta ígéret volt, tudom, a
jövő ígérete. Néha megesett, hogy már lefeküdtünk, Michael elaludt, én pedig
felkeltem, és végignéztem a kuplerájon, amit csináltunk. Koszos edények. Üres
borospoharak. Szétdobált ruháink a padlón. Csikkek a hamutartóban.
Borítójuktól megfosztott lemezek a tálalón. Arra vágytam, hogy minden
visszakerüljön a helyére, és újrakezdődhessen az este. Azzal érveltem
magamban, hogy ha rendet raknék, mielőtt Michael hajnalban felébred, akkor
láthatná, hogy máris készen állok. Hogy várok rá. Várom őt. És akkor talán úgy
döntene, hogy marad a következő éjszakára is, meg a következőre, az utána
következőre és az azt követőre.
Megszólal a csengő. Leteszem a poharat, végigsimítok a hajamon. Nagy
levegőt veszek. Lemegyek a földszintre ajtót nyitni.
A rendőröm nem egyenruhában jött, amiért hálás vagyok. Már az is elég
kockázatos, hogy férfivendégem érkezik este hat után. Van azonban nála egy
táska, amit felmutat:
– Az uniformisom. Gondoltam, szeretné, ha felvenném. A portréhoz.
Kicsit elpirul, lesüti a szemét, a küszöböt bámulja. Intek, hogy lépjen be.
Nyikorog a bakancsa, amikor feljön a nyomomban a lépcsőn (szerencsére senki
sem jár épp arra), és belép a lakásba.
– Velem tart? – Amikor felmutatom a poharamat, a kezem remeg.
Azt feleli, hogy ha van, szívesen iszik egy sört; holnap reggel hatig nincs
szolgálatban. Miközben felbontom a szekrényben található egyetlen üveg világos
sört, lopva felé lesek. A rendőröm a szőnyegen ácsorog, csodálatra méltón
egyenes tartással, szőke fürtjein megcsillan a csillár fénye, enyhén elnyílt szájjal
néz körül. Egy ideig a friss szerzemény olajfestményt tanulmányozza, melyet
büszkén kiakasztottam a kandalló fölé – a Philpot portré izmos mellkasú,
félmeztelen fiút ábrázol –, aztán elindul az ablak felé.
A kezébe adom a poharat.
– Remek a kilátás, ugye? – mondom bárgyún. A tükörképünkön kívül egyebet
nem nagyon látni. De egyetértőn bólint, és mindketten némán hunyorgunk fel a
sötét égboltra. Már érzem a szagát: enyhe karbolszappan, ami az iskolai évekre
emlékeztet – nyilván a rendőrőrsről hozta magával –, de mellette érezhető a
fenyőillatú hintőpor is.
Tudom, csevegnem kellene, hogy ne váljon túl idegessé, de az égvilágon
semmi sem jut eszembe. Végre itt van, ott áll mellettem. Hallom, ahogy lélegzik.
Olyan közel van, hogy megszédülök… az illatától, a lélegzésétől, és ahogy nagy
kortyokban nyeli az italt.
 – Mr. Hazlewood…
– Patrick, kérem.
– Öltözzek át? Nem kellene belevágnunk?


Amikor belép a vendégszobába, a sisakját a kezében hozza, de minden más rajta
van. A fekete gyapjúkabát. A szorosan megcsomózott nyakkendő. Az ezüstcsatos
öv. A síp, melynek lánca az első zsebe és a legfelső gombja között hintázik. A
csillogó azonosítószám a vállán. A fényesre suvikszolt bakancs. Különös,
borzongató izgalom: egy rendőr van a lakásomban. Félénk külseje ellenére
veszélyes. És egy kicsit nevetséges is.
Közlöm vele, hogy nagyszerűen fest, és leültetem az ablak elé helyezett
székre. Erős fényű lámpát állítottam mellé, a karnisra felerősítettem egy régi,
zöld asztalterítőt drapériának. Azt kértem, hogy a sisakját tegye a térdére, és
nézzen el a jobb vállam felett, a szoba sarka felé.
Vázlattömbbel az ölemben leereszkedem egy támlátlan székre, a ceruzák ott
vannak a kezem ügyében. Nagy a csend a szobában, egy időre azzal foglalom el
magam, hogy keresek egy tiszta lapot a tömbben (amit igazság szerint évek óta
nem használtam), kiválasztom a megfelelő ceruzát. Aztán rájövök, hogy olyan
gátlástalanul bámulhatom, amennyire csak akarom, akár órákon át is, és ettől
azonnal lefagyok.
Képtelen vagyok rá. Nem tudok ránézni. Amikor az előttem álló korlátlan
örömre gondolok, a szívem vadul ficánkol az érzés súlya alatt. Leejtem a
ceruzát, a papírt, végül ott guggolok a rendőröm előtt, és kapkodva próbálom
összeszedni a holmimat.
– Minden rendben? – kérdezi. A hangja könnyed, ám közben mégis komoly.
Nagy levegőt veszek. Visszaülök a székemre. Elhelyezkedem.
– Minden a legnagyobb rendben – felelem.
Megkezdődik a munka.
Olyan szokatlan az egész. Először csak egy-egy pillanatra tudok felé fordulni.
Félek, hogy esetleg felkacagnék örömömben. Hogy nevetésre ösztönözne a
fiatalsága, a ragyogása, kipiruló orcája, érdeklődéstől csillogó szeme. Ahogy
ültében összesimul a két combja. Ahogy kihúzza magát, és egyenesen tartja szép
ívű vállát. Persze az is lehet, hogy ebben az állapotomban inkább elsírnám
magam.
Igyekszem észhez térni. Rádöbbenek: meg kell győznöm saját magamat arról,
hogy nagyon komolyan gondolom a rajzolást. Csak így engedhetem meg
magamnak, hogy aprólékosan tanulmányozzam. Meg kell próbálnom belülről
látni, ahogy a rajztanárom mondogatta. Lásd belülről az almát. Csak akkor tudod
lerajzolni.
Az arcom elé emelem a ceruzát, összeszűkült szemmel méregetem az
arányokat: a szeme és orra, az orra és a szája távolságát. Az álla és a válla és a
dereka. Kijelölöm a pontokat a papíron. Felfigyelek a szemöldöke világos
árnyalatára. Az orra nyergén van egy kis dudor. Az orrcimpája íve elegáns. A
szája vonala határozott. A felső ajka valamivel húsosabb az alsónál (ezen a
ponton kis híján odalesz minden koncentrációm). Az állán van egy finom
gödröcske.
Miközben mindezt felvázolom, sikerül valamennyire belefeledkeznem a
munkába. A papíron sikló ceruza halk, susogó nesze nagyon megnyugtató. Így
hát valóságos sokk ér, amikor megszólal:
– Fogadok, nem hitte volna, hogy egyszer egy rendőr üldögél majd a
hálószobájában.
Nem rezzenek össze. Tovább rajzolok, azon vagyok, hogy a vonalak
könnyedek maradjanak, hogy a munkámra összpontosítsak.
– Fogadok, nem hitte volna, hogy egyszer egy festő műtermében üldögél
majd – vágok vissza, és elégedett vagyok magammal, mert megőriztem a
lélekjelenlétemet.
Elneveti magát.
– Meglehet. De az is lehet, hogy nem.
Ránézek. Hát persze, emlékeztetem magam, ki van zárva, hogy ne legyen
tudatában a külsejének. Bár fiatal, legalább a hatalma egy részével tisztában kell
lennie.
– Komolyan mondom. Mindig is érdekelt a művészet meg az ilyesmi – jelenti
ki. A hangja büszkén cseng, de a dicsekvésében van valami kisfiús. Elbűvölő.
Bizonyítani akarja, hogy méltó a figyelmemre.
Aztán hirtelen ráeszmélek: ha hallgatok, akkor ő tovább beszél. Kiárad belőle
minden. Ebben a csendes szobában, ahol abrosz takarja az ablakot, és egy lámpa
világítja meg a testét, ahol magán érzi a tekintetemet, de nem hallja a hangomat,
végre az lehet, aki lenni szeretne: a művelt rendőr.
– A többi zsarut persze nem érdekli. Szerintük a művészet puccos dolog. De
szerintem… hát, mégiscsak ott van, nem igaz? Ha az ember akarja, ismerkedhet
vele. Ott van az egész. Már nem olyan, mint régen.
Egyre jobban kivörösödik, a halántékán a verejtéktől sötétebb a haja.
– Úgy értem, én nem vagyok igazán iskolázott… szakközép, főleg famunka
meg műszaki rajz… és a katonaságnál is… Cafatokra szaggatnák az embert, ha
eldúdolna egy Mozart-melódiát. De most már a magam ura vagyok, ugye? Most
már rajtam áll.
– Igen – értek egyet –, így van.
– Maga mégiscsak előnnyel indult, már ha nem baj, hogy megjegyzem.
Beleszületett a kultúrába. Irodalom, zene, festészet…
Abbahagyom a rajzolást.
– Ez bizonyos fokig igaz. De az én környezetemben is akadtak, akik
rosszallták az ilyesmit. – Ott volt például az apám. És a Kölnis Gigerli, az
internátusi felügyelőtanárom. Egyszer így szólt hozzám: Hazlewood, az angol
irodalom nem férfinak való tárgy. Regények… nem ilyesmit tanulnak a női
főiskolákon? – Azt hiszem, az én iskolám ugyanúgy tele volt nyárspolgárokkal,
mint a magáé.
Nem válaszol azonnal. Visszatérek a rajzoláshoz.
– De ahogy említette – folytatom –, most megmutathatja nekik. Tévedtek, és
ezt megmutathatja nekik.
– Ahogy maga is tette – mondja.
A tekintetünk találkozik.
Lassan leteszem a ceruzát.
– Szerintem mára ennyi elég is.
– Elkészült?
– Ahhoz még jó néhány hét kell. Talán több is. Ez csak egy vázlat.
Biccent, az órájára pillant.
– Akkor mára ennyi?
Hirtelen elviselhetetlennek érzem, hogy ott van a lakásban. Tudom, hogy
képtelen lennék tovább színlelni. Nem megy a fecsegés a művészetről, az
iskolázottságról, a kezdő rendőrök megpróbáltatásairól és hányattatásairól.
Muszáj lesz megérintenem, és a gondolat, hogy elfordul tőlem, olyan riasztó,
hogy kibököm, még mielőtt össze tudnám szedni magam:
– Ennyi. Jövő héten ugyanebben az időben? – hadarom, és nem tudok a
szemébe nézni.
– Rendben – feleli, és feláll. Látszik, hogy nem tudja mire vélni. – Rendben.
Mihelyt kimondtam, már vissza akarom szívni, meg akarom ragadni a
rendőröm karját, hogy magamhoz rántsam, de már elindult a nappali felé,
begyömöszöli az egyenruhája zakóját egy táskába, és belebújik a kabátjába.
– Köszönöm – mosolyog rám, amikor kikísérem. Én pedig bárgyún biccentek.
 1957. OKTÓBER 13.

A vasárnap – egy nap, melynek visszafogottan tiszteletreméltó hangulatát mindig

is utáltam – megfelelő alkalomnak mutatkozik egy családi látogatáshoz. Így hát
ma felültem a vonatra, és elutaztam Godstone-ba anyámhoz. Ahányszor csak
találkozunk, egyre hallgatagabb. Gyakran emlékeztetem magam, hogy nincs
egyedül. Ott van neki Nina, aki mindent elintéz helyette. Mindig is így volt, és
mindig így lesz. Ott van neki Cicely néni és Bertram bácsi, akik sokszor
meglátogatják.
De már vagy három éve – annyi biztosan van – nem hagyta el a házat. Ami
tiszta és takaros, de érzékelhető benne valami élettelenség, egyfajta
áporodottság. Egyebek között ezért is maradok távol annyit – többet, mint
kellene.
Ebédidő volt, amikor végigballagtam a hosszú, téglával kirakott felhajtón,
elhaladtam a tökéletesre nyírott fagyalsövény mellett, végig a murvával felszórt
ösvényen, ahonnan egyszer lepisáltam a ház odalát, mert tudtam, hogy apám
pontosan ott, a magas konyhaablak alatt csókolta meg a szomszédunkat, Mrs.
Drewittet. Ott csókolta meg, és anyám tudott róla, de nem szólt – sosem tett
megjegyzést apám árulásaira. Mrs. Drewitt minden karácsonykor eljött hozzánk,
almás-mazsolás kosárkát evett és Nina rumpuncsát itta, anyám pedig szalvétát
nyújtott felé, és megérdeklődte, hogy van a két szörnyű fia, akiket egyedül a
rögbi és az értékpapírpiac érdekelt. Egyszer tanúja voltam az egyik ilyen
társalgásuknak, és utána döntöttem úgy, hogy saját vizeletemmel rajzolok
cikornyás mintát a házunk falára.
Anyám háza zsúfolásig tele van bútorokkal. Amióta a vénember meghalt, a
Heal’stől rendeli őket. Ráadásul csupa modern darabot: világos kőrisfa
tálalószekrények lefelé nyitható ajtóval, acéllábú dohányzóasztalok füstüveg
lappal, állólámpák hatalmas, fehér, gömb alakú lámpaernyővel. Egyik sem illik a
házhoz, egy harmincas években épült, tisztán ál-Tudor stílusú förtelemhez,
amiről még az ólomüveg ablakok sem hiányoznak. Igyekeztem rávenni anyámat,
hogy költözzön könnyebben karbantartható helyre, akár – isten ments, hogy ez
tényleg megtörténjen – egy lakásba valahol a közelemben. Megengedhetné
magának a Lewes Crescentet is, bár a Brunswick Terrace biztonságosabb
távolságot jelentene.
Beléptem a konyhába, ahol Nina épp sajtos melegszendvicset készített a
grillsütőben, és bömböltette a rádiót. Ugrott egy nagyot, amikor mögé lopóztam,
és belecsíptem a karjába.
– Hát te vagy az!
– Hogy vagy, Nina?
– Rám ijesztettél… – Pislogva bámult rám, aztán amikor megint levegőhöz
jutott, lehalkította a harsogó rádiót. Nina az ötvenes éveiben járhat. A haja
ugyanolyan, mint gyerekkoromban volt: szénfeketére festett rövid bubifrizura.
Riadt szürke szeme és bizalmatlan mosolya sem változott.
– Anyád ma egy kicsit réveteg.
– Próbáltad már az elektrosokk-terápiát? Állítólag csodákra képes.
Elnevette magát.
– Mindig is ilyen okostojás voltál. Csináljak neked melegszendvicset?
– Más nincs?
– Nem tudtam, hogy jössz… anyád nem szólt róla.
– Nem mondtam meg neki.
Csend támadt. Nina az órára pillantott.
– Szalonnás tojás?
– Pöpec. – Ha Ninával vagyok, mindig visszatérek az internátusi
szókincsemhez.
Kivettem egy banánt a tálalón álló gyümölcsöskosárból, aztán letelepedtem a
konyhaasztal mellé, és onnan néztem Nina mutatványát a tűzhelynél. A
szalonnás tojás nála sosem pusztán szalonna és tojás. Jár mellé grillezett
paradicsom, olajban pirított kenyér, tán még fűszeres sült vese is.
– Nem mész be hozzá?
– Mindjárt. Azt hogy értetted, hogy réveteg?
– Te is tudod. Nem önmaga.
– Beteg?
Nina végtelenül gyengéd mozdulattal három szelet szalonnát helyezett a
serpenyőbe.
 – Gyakrabban kellene jönnöd. Hiányzol neki.
– Sok a dolgom.
Félbevágott két paradicsomot, és betette a grill alá. Egy idő után ennyit
mondott:
– Dr. Shires szerint semmiség. Öreg, ennyi az egész.
– Itt járt az orvos?
– Azt mondta, hogy semmiség.
– Mikor volt itt?
– Múlt héten. – Feltört két tojást, és úgy pottyantotta a serpenyőbe, hogy egy
csepp sem ment kárba. – Süssek neked kenyeret olajban?
– Köszönöm, nem kérek. De miért nem említette? Te miért nem szóltál róla?
– Mert nem akart nagy feneket keríteni a dolognak.
– Nem értem. Mi a baj anyámmal?
Tányérra csúsztatta az ételt, és egyenesen a szemembe nézett.
– Valami történt, Patrick. Múlt héten. Épp Scrabble-öztünk, amikor egyszer
csak azt mondja… azt mondja: „Nina… nem látom a szavakat.” És teljesen
bepánikol.
Némán meredtem rá, képtelen voltam bármit is kinyögni.
– Azt hittem, talán előző este túl sokat ivott – folytatta Nina. – Te is tudod,
hogy szereti a bort. De tegnap megint megtörtént. Ezúttal az újsággal. Azt
mondja: „Elmosódott előttem.” Azt feleltem, hogy tényleg fura a nyomtatás, de
azt hiszem, nem hitt nekem.
– Az orvosnak vissza kell jönnie. Felhívom, még ma délután.
Amikor Nina rám nézett, a szeme könnyben úszott.
– Az jó lesz. Most pedig egyél – szólt rám. – Mielőtt kihűl.


A sajtos szendvicset bevittem anyámhoz a télikertbe. A nap átmelegítette a
bútorokat, az orromat megcsapta az ajtó mellett álló nagy, cserepes páfrány
földjének a szaga. Anyám a vesszőből fonott karosszékében aludt – a feje nem
bukott előre, hanem ismerős módon oldalra billent. Meg sem moccant, úgyhogy
egy darabig csak álltam, és kinéztem a kertre. Néhány rózsa még kitartott, és volt
pár hervadt, bíborszínű krizantém, de a kert összességében sivár benyomást
keltett. Tizenhat éves koromban költöztünk ide, úgyhogy nem fűz sok minden a
helyhez. Apám itt kezdett új életet azután, hogy volt az az incidens a szabójánál
dolgozó lánnyal, akit elővigyázatlanul teherbe ejtett. Anyám egy héten át sírt,
ezért apám engesztelésképpen megengedte neki, hogy visszaköltözzön Surrey-
ba.
Anyám megmozdult. Talán a sóhajom zavarta meg.
– Tricky…
– Helló, anya.
Lehajoltam, hogy csókot nyomjak a hajára. Egyik kezét az arcomra
tapasztotta.
– Ettél?
– Nina szerint révedező vagy.
Rosszalló hangot adott ki, és elengedett.
– Hadd lássalak.
Odaálltam elé, háttal a kertnek.
Felült a székében. A bőre nem olyan ráncos, mint hatvanöt évesen lehetne, és
zöld szeme tiszta. Feje búbján kontyba fogott haja még mindig sűrű, bár
mostanra szürke, mint a rabruha. Az ismerős rubin nyakláncát viselte. A
vasárnapi ékszerét. Mindig akkor vette elő, amikor templomba ment, amit egy
ital követett, majd ebéd a barátokkal és szomszédokkal. Akkoriban utáltam az
egészet, de most hirtelen belém hasított a nosztalgia a ginben csilingelő
jégkockák, a báránysült illata, a nappaliból beszűrődő beszélgetés mormoló
hangja iránt. Mindebből mostanra a sajtos melegszendvics maradt Nina
társaságában.
– Jól nézel ki – jelentette ki. – Jobban, mint az utóbbi időben. Igazam van?
– Mindig igazad van.
Ezt meg sem hallotta.
– Csodás, hogy eljöttél.
Letettem elé a tálcát az ebédjével.
– Anya, Nina azt mondja, hogy mostanában révedezel…
Kezével legyező mozdulatot tett az arca előtt.
– Drága Tricky. Hát révedezőnek tűnök?
– Nem, anya. Nagyon is ébernek látszol.
– Jó. No és mi hír a mocskos, öreg Brightonban? Rendesen viselkedsz?
– Soha.
 Az ajka a tőle kitelő legmerészebb mosolyra húzódott.
– Csodás. Igyunk valamit, és közben mesélj el mindent.
– Előbb az ebéd. Aztán kihívom dr. Shirest, hogy vizsgáljon meg.
– Ne légy nevetséges – pislogott rám.
– Mindent tudok a rohamaidról az utóbbi időkben. Azt akarom, hogy az orvos
jöjjön ide, és vizsgáljon meg.
– De időpazarlás lenne. Már járt nálam. – Anyám hangja halk volt. Elfordult
tőlem, és kinézett a kertre.
– És mi volt a diagnózisa?
– Hogy az öregkor néven ismert, igen gyakori betegségben szenvedek.
Rohamok előfordulnak. És egyre többször fognak megesni.
– Ne mondd ezt.
– De Tricky, drágám. Hiszen igaz.
– Ha megint megtörténik, hívj fel. Azonnal. – Elkaptam a kezét. Nem
engedtem el. – Rendben?
Megszorította az ujjaimat.
– Ha ragaszkodsz hozzá.
– Köszönöm.
– Most pedig igyunk. Képtelen lennék elviselni a sajtos melegszendvicset egy
pohár bordeaux-i nélkül.
Ennyiben maradtunk. A következő két órában azzal szórakoztattam anyámat,
hogy elmeséltem összecsapásaimat Houghtonnal, hogy hogyan kezelem Jackie-t,
sőt, még a kerékpáros hölgy történetével is előálltam, bár minimálisra
csökkentettem a rendőröm szerepét az incidensben.
Anyám sosem hozta szóba, hogy egy kisebbséghez tartozom, és külön én sem
említettem. Kétlem, hogy bármelyikünk beszélni akarna erről a témáról, de úgy
érzem, valami ködös, tudat alatti módon tisztában van a helyzetemmel. Például
még egyetlenegyszer sem kérdezte meg, hogy mikor mutatok be neki valami
rendes lányt. Huszonegy éves koromban fültanúja voltam, hogy a következő
szavakkal hárította Mrs. Drewitt évi egyszeri tudakozódását családi állapotom
felől: – Tricky nem az a fajta.
Úgy legyen.
 1957. OKTÓBER 14.

Mindig tudom, hogy baj lesz, amikor Houghton fénylő kobakja megjelenik az
ajtóban, és ezt trillázza: – Eszünk pár falatot, Hazlewood? Az East Streeten? –
Amikor utoljára együtt ettünk pár falatot, azt követelte, hogy állítsak ki több
helyi akvarellt. Rábólintottam, de mind ez idáig sikerült figyelmen kívül
hagynom a kérését.
Az East Street-i étterem annyira Houghtonra vall: nagy, fehér tányérok, ezüst
mártásos csészék, fáradt mosolyú felszolgálók, akik benne járnak a korban, és
cseppet sem iparkodnak kihozni a fogásokat, minden étel párolva van. A bor
azonban általában elfogadható, és elég jók a desszertjeik. Egreslepény, szirupos
piskóta, mazsolás felfújt, ilyesmi.
Először rengeteg vártunk, hogy egyáltalán felfigyeljenek ránk a pincérek,
aztán amikor végeztünk a főétellel (elég rágós sussexi bárányszelet volt
krumplival, amit szerintem egy konzervdobozból borítottak a tányérra, majd
feldíszítettek pár szál petrezselyemmel). Houghton csak ezután jelentette ki,
hogy úgy döntött, jóváhagyja az iskolásoknak tervezett délutáni művészeti
foglalkozásaimat. Ugyanakkor semmiképpen sem engedélyezheti a „koncertek
ebédidőben” tervet.
– Vizuális művészetben utazunk, nem zenében – mutatott rá, és lehúzta a
harmadik pohár vörösborát.
Addigra én is ittam pár pohárral, úgyhogy így vágtam vissza:
– Számít ez? Hiszen ezáltal arra bátoríthatnánk a zenebarátokat, hogy
ismerkedjenek a vizuális művészettel.
Lassan biccentett, és mélyen beszívta a levegőt, mintha ez pontosan az a fajta
kekeckedés lett volna, amire a hozzám hasonlóktól számítani lehet, és
tulajdonképpen örül, hogy olyan érvvel álltam elő, amire ő több mint fel van
készülve.
– Én úgy látom, Hazlewood, hogy a maga feladata az európai művészeti
gyűjteményünk folyamatos színvonalának a biztosítása. Nem holmi zenés
reklámfogás, hanem a gyűjtemény kiemelkedő mivolta csalogatja be a
látogatókat a múzeumba. – Elhallgatott, majd így folytatta: – Nem baj, ha
kihagyjuk a desszertet? Rohannom kellene.
Annyira szerettem volna azt mondani, hogy ezt az élményt egyedül a desszert
tette volna elviselhetővé. De persze nem várt választ. Kérte a számlát. A tárcáját
babrálva még előállt a következő kis szónoklattal:
– Maguk, reformerek, mindig túlzásba viszik. Fogadjon el egy tanácsot tőlem,
és hagyja az egészet. Mert szép, szép, ha valakiből csak úgy áradnak az új
ötletek, de mielőtt túl sokat követelne, előbb inkább hozzá kellene szoknia egy
munkahelyhez, érti?
Azt feleltem, hogy értem. Megemlítettem, hogy már majdnem négy éve
vagyok a múzeumban, és azt hittem, ez alap arra, hogy úgy érezzem, már
hozzászoktam a helyhez.
– Az semmi – legyintett. – Én már húsz év itt dolgozom, de az igazgatótanács
szemében újonc vagyok. Időt kell adni a kollégáinak, hogy rendesen felmérjék,
megismerjék.
Rendkívül udvariasan megkértem, hogy magyarázza el, ezen pontosan mit
ért.
Az órájára pillantott.
– Nem akartam most felhozni… – Ebből rájöttem, hogy mindvégig ez volt a
célja az ebéddel. – Valamelyik nap beszélgettem Miss Buttersszel, és szóba jött a
maga egyik projektje, amiről én egyáltalán nem értesültem. Ezt eléggé
különösnek találtam. Valami olyasmit mondott, hogy hétköznapi emberek
portréját tervezi elkészíteni.
Jackie. Mi a fenét keresett Jackie Houghton irodájában?
– Na mármost, én aztán rá sem hederítek az irodista lányok locsogására…
legalábbis igyekszem meg sem hallani…
Éreztem, elvárja, hogy nevessek.
– Ez alkalommal azonban, mondhatni, hegyeztem a fülemet. – Tiszta, kék
szemével rám meredt. – Ezért aztán arra kérem, Hazlewood, hogy tartsa be a
múzeumi protokollt. Minden új tervre nekem kell rábólintanom, és ha úgy látom
helyesnek, az igazgatótanácsnak is jóvá kell hagynia. Mindent a megfelelő
csatornák igénybevételével kell intézni. Mert különben eluralkodik a káosz. Érti?
 Úgy szerettem volna megkérdezte: hát te sosem mellőzted a protokollt,
amikor a szépség iránt rajongtál Cambridge-ben? Megpróbáltam elképzelni
Houghtont egy lapos fenekű csónakban a Camen, amint a térdén egy sötét fürtű,
rejtélyes kilétű fiú nyugtatja a fejét. Vajon végig is csinálta? Vagy csak flört volt,
olyan, mint a baloldali politika és az idegen ételek? Valami, amivel egyetem
közben kísérletezik, és amit gyorsan elhajít, mihelyt felnőtt férfiként munkába
áll a való világban.
– Nos tehát. Szépen visszaballagunk a múzeumba, és maga közben elmeséli,
hogy mi is ez a portré hogyishívják.
Az utcára kilépve tiltakozni kezdtem: Jackie biztosan félreértett valamit.
– Mindössze egy ötlet az egész. Még nem fogtam bele a megvalósításába.
– Hát, ha ötletei támadnak, nekem szóljon, az ég szerelmére, ne az irodista
lánynak, jó? Szörnyen kínos ám, hogy a maga Miss Butterse ennyire zavarba
tudott hozni a hírrel.
Ekkor valami csoda szép történt. Épp átmentünk a North Streeten, amikor
elsuhant mellettünk Argyle Hercegnője. Mint egy hattyú. Habos, fehér kendő a
nyakában. Testre simuló törtfehér zakó és nadrág. A cipője a naplemente
színében pompázott, illett hozzá a rúzsa árnyalata. TAM-ti, dobbant nagyot a
szívem, pedig nem kellett volna félnem. A Hercegnő egy pillantást sem vetett
rám. Tudhattam volna, hogy az Argyle nem foglalkoztat olyan alkalmazottat, aki
visítva üdvözli a kuncsaftokat az utcán.
– Nyavalyás buzi! – sziszegte valaki, és a járdán néhány nő kuncogni kezdett.
Nem biztos, hogy hétköznap ebédidőben a North Street a legalkalmasabb hely a
strichelésre. De a Hercegnő öregszik – a kíméletlen nappali fénynél jól láttam a
szarkalábait –, így talán már nem nagyon érdekli. Hirtelen annyira kedvem lett
volna utánaszaladni, megcsókolni a kezét, és elmondani, hogy bátrabb minden
katonánál, amikor ilyen vastagon kisminkelve mer mutatkozni egy angol
tengerparti városban, még ha az a város történetesen épp Brighton is.
Houghtonnak a látványtól egy időre elállt a szava, és arra számítottam, hogy
úgy tesz majd, mintha sor sem került volna az incidensre. Annyi szent, hogy
fürgébben kezdett lépkedni, mintha maga mögött akarná tudni a szennyes
levegőt, melyen a Hercegnő átlibegett. Aztán azonban így szólt:
– Gondolom, az a fickó nem tehet róla. De nem kellene ennyire
feltűnősködni. Egyáltalán nem értem, mit nyer ezzel a viselkedéssel. Hiszen a
nők olyan csodás teremtések. Az effajta hivalkodás gúnyt űz a szebbik nemből,
nemde? – A szemembe nézett, de az arca elborult; azt hiszem, tényleg nem
értette.
Talán mert előző héten nálam járt a rendőröm, talán mert bántotta a
hiúságomat, hogy Houghton a helyemre akart tenni, talán mert felbátorított a
Hercegnő nagyszerű példamutatása, mindenesetre így feleltem:
– Igyekszem nem zokon venni az ilyesmit, uram. Végtére is, nem minden nő
csoda szép. Vannak, akik kifejezetten férfiasan festenek, mégsem bámulja meg
őket senki, nem igaz?
Az út hátralevő részében éreztem, hogy Houghton szeretne visszavágni
valamivel. De semmi sem jutott eszébe, így némán léptünk be a múzeumba.


Az irodám előterében ülő Jackie várakozó pillantással kapta fel a fejét.
Megkérdeztem, hogy válthatnék-e vele egy szót, és ingerültségemben majdnem
Miss Buttersnek szólítottam.
Leült az íróasztalommal szemben álló karosszékbe. Egy darabig fel-le
járkáltam, gyűlöltem, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Tudtam, muszáj leszidnom.
Houghton engem hordott le, és most nekem kell ugyanezt tennem Jackie-vel.
Jackie vajon kin vezetné le? Talán a kutyáján. Egyszer láttam a Queen’s
Parkban, botot dobált egy cocker spánielnek. Szélesen mosolygott, és volt
valami felszabadultság abban, ahogy letérdelt, hogy gratuláljon a kutyának, mert
visszahozta a botot, hagyta, hogy az állat a vállára tegye a mancsát, és hosszú
nyelvével végignyalogassa arca minden centiméterét. Már-már szépnek láttam.
Szabadnak.
Megköszörültem a torkomat, hogy belevágjak, de ekkor megszólalt:
– Mr. Hazlewood, annyira sajnálom, ha valami gondot okoztam.
Megragadta a szoknyája alsó szegélyét – megint a citromszínű együttest
viselte –, lejjebb húzta a térdén, és ide-oda csúsztatta a lábát a padlón.
– Olyan sokáig tartott az ebédje Mr. Houghtonnal, hogy azt mondtam
magamnak: az ilyesmi általában bajt jelent. – A szeme nagyra tágult. – Aztán
eszembe jutott, hogy megemlítettem Mr. Houghtonnal a portrés tervét, és hogy
olyan fura képet vágott, amikor erről beszéltem… és felmerült bennem, hogy
talán rosszul tettem?
 Megkérdeztem, hogy egész pontosan mit mondott Houghtonnak.
– Tulajdonképpen semmit.
Leültem az íróasztalom szélére, és igyekeztem jóindulatúan lemosolyogni rá,
hogy olyan benyomást keltsek, mint aki hatalommal bír, ám alapvetően nem
fenyegeti. Isten tudja, milyen lehetett az arckifejezésem – valószínűleg halálosan
rémült –, mert megjegyeztem:
– De valamit biztosan mondott neki.
– Azt kérdezte, hogy maga mostanában mesterkedik-e valamiben. Azt hiszem,
így fogalmazott. De különben… csak beszélgettünk. Néha szokott
kérdezősködni.
– Magától kérdezősködik?
– Amikor maga már hazament. Bejön ide, és kérdez ezt-azt.
– De miket?
– Hát szamárságokat. Tudja… – Úgy tett, mintha szégyenlősen rebegtetné a
szempilláját, és lesütötte a szemét, de még mindig nem értettem, mire céloz.
– Hát tudja… csak fecsegünk.
Fecsegnek? Kedvem lett volna felnyeríteni. Hogy Houghton szokott
fecsegni? Aztán leesett.
– Úgy érti, az öreg Houghton bejön ide, és flörtöl magával?
A hangot, ami feltört belőle, egyedül kuncogásként lehetett leírni.
– Azt hiszem, így is nevezhetjük.
Egyszerre nagyon is tisztán megjelent előttem a jelenet. Houghton, ahogy
áthajol Jackie válla felett, hogy megtapogassa a még mindig nem teljesen száraz
indigós másolatokat. Jackie, amint leveszi ívelt keretű szemüvegét, és közben
rálehel Houghton forró kezére. Ez mérhetetlenül zavarba ejtett. Annyira, hogy
fogalmam sem volt, mit mondhatnék.
Hosszú csend következett. Aztán Jackie megszólalt:
– Nem komoly ám, Mr. Hazlewood. Felesége van. Csak egy kis szórakozás.
– Nekem nem annak tűnik.
– Kérem, Mr. Hazlewood, ne haragudjon. Annyira sajnálom, ha bajt
csináltam.
– Nem csinált – szögeztem le. – De örülnék, ha ezentúl nem említené a
portréprojektet a Houghtonnal való… kis fecsegéseik során. A terv még nagyon
kezdetleges állapotban van, egyelőre senkinek sem kell hallania róla.
 – Nem sokat mondtam róla.
– Helyes.
– Csak azt, hogy jött az a jóképű zsaru. Semmi mást.
Igyekeztem nem összerezzenni. Jackie ismét lesimította a szoknyáját. Ápolt a
külseje, de a körmeit tövig rágta. Cafatos, megviselt ujjvégeire meredtem, és
valahogy sikerült kinyögnöm:
– Nagyszerű. Számomra az lenne a legjobb, ha akkor mutathatnám be a tervet
Mr. Houghtonnak, amikor teljesen elkészültem vele.
– Értem.
Szóltam, hogy elmehet. Az ajtóban megismételte:
– Értem, Mr. Hazlewood. Nem mondok majd semmit. – Azzal távozott.


Már itthon vagyok, és Michael főbérlőjére gondolok. Mrs. Esme Owens,
özvegyasszony. A földszinten lakott, nem kérdezősködött, állandóan zoknikat
kötött a szegényeknek, és péntekente halas lepényt sütött Michaelnek, aki
esküdözött, hogy nagyon finom. Mindig azt mondta, hogy a nő maga a
megtestesült diszkréció. Az öreg Esme látott egyet s mást a háborúban, és semmi
sem döbbenthette meg. A hallgatását ajánlotta Michael társaságáért cserébe.
Hiszen nyilván feltűnhetett neki, milyen gyakran járok ott, és biztos szöget ütött
a fejébe, hogy Michael miért nem tölti otthon a szerda estéket.
De sokat töprengtem, hogy ki írhatta azokat a leveleket Michaelnek. Michael
azt mondta, hogy biztos nem ismerjük, valami hivatásos banda lehet, amelyik jól
megél a homoszexuálisok zsarolásából. Az első levelet nehéz lett volna
félreérteni: LÁTTALAK A P RODISBAN EGY FIÚPROSTIVAL. A
HALLGATÁSOMÉRT 5 FONT PÉNTEKIG. A megadott cím egy ház volt Hove
nyugati részén. Azon a vasárnap délutánon annyira fűtött minket a jogos
méltatlankodás, hogy azonnal odamentünk, a két balek, terv nélkül, és
fogalmunk sem volt, hogy mit is csinálunk. Néhányszor elsétáltunk az ajtó előtt,
mire rájöttünk, hogy a ház kihalt. Éppen ez, ez az üresség döbbentett rá a helyzet
súlyosságára. A fenyegetés arctalan volt. Még csak nem is láthattuk az
ellenséget, akkor hogyan harcolhattunk volna vele? Szótlanul tértünk haza.
Próbáltam rávenni, hogy ne tegye, de Michael elküldte a pénzt. Tudtam, hogy
nem volt választása, de úgy éreztem, tiltakoznom kell. Utána nem volt hajlandó
beszélni róla.
Néhány héttel később újabb levelet találtam a lakásában, és ezúttal duplájára
nőtt a hallgatás ára. Két hónappal az első üzenet érkezése után Michael
öngyilkos lett.
Ezért aztán néha eltűnődöm Mrs. Esme Owensről és a diszkréciójáról. A nő
Michael temetésén egy nagyon drágának tűnő prémstólát viselt. És ahhoz képest,
hogy csak a főbérlője halt meg, nagyon zaklatottnak tűnt.
 1957. OKTÓBER 15.

Ez a dolog anyámmal eléggé nyugtalanít. Vasárnap éjjel ébren feküdtem az

ágyban, és meggyőződésem volt, hogy csak pár napja van hátra, hogy fel kell
készülnöm a halálára. Hétfőn azonban már úgy láttam, hogy a legrosszabb
esetben is egy elnyúló betegségről van szó, és Brightonba kellene hozatnom,
hogy ápolhassam. A múzeumból hazafelé menet megálltam a Cubitt & West
kirakata előtt, hátha vannak kiadó lakások a környékemen. Ma reggelre már úgy
ítéltem meg, hogy anyám a túlélő típus, akire valószínűleg még jó néhány szép
év vár, mielőtt rászorulna a közbelépésemre. Ettől függetlenül úgy döntöttem,
legalább meg kellene kérnem, hogy költözzön ide… hadd lássa, milyen
készséges vagyok. Le is ültem este egy gin-tonikkal, hogy levelet írjak neki,
amikor megszólalt a csengő.
Jövő héten ugyanebben az időben. Elmosolyodtam. Anyám betegsége
lekötötte a figyelmemet, de azért persze vártam a rendőrömet, és előkészítettem
a vendégszobát. Csak a csengő berregése hallatán ismertem be magamban, hogy
bár múltkor elküldtem, nagyon is számítottam arra, hogy visszatér.
Pár másodpercig csak ültem, és kiélveztem a gondolatot, hogy eljött. Nem
siettem, újraolvastam, amit addig írtam. Drága anya – így kezdtem a levelet –,
remélem, nem gondolod, hogy beleavatkozom a dolgodba, vagy hogy pánikba
estem az állapotod miatt. Persze mindkettő igaz volt.
Aztán ismét megszólalt a csengő. Ezúttal hosszan, türelmetlenül trillázott.
Visszajött. Elküldtem, de visszajött. Ami azt jelentette, hogy a helyzet teljesen
megváltozott. Ez már az ő döntése volt. Ő ragaszkodott hozzá, nem én. Odakint
volt, és megint megnyomta a csengőt. Lenyeltem a gin maradékát, és lementem
a földszintre ajtót nyitni.
Amikor meglátott, ezek voltak az első szavai:
– Korán érkeztem?
– Dehogy – feleltem, rá sem pillantva az órámra. – Pont időben. –
Félreálltam, hogy feljöhessen a lépcsőn, be a házba; mögötte haladtam, nehogy
feltűnjön neki, hogy örömömben majdnem szökdécselek.
Fekete pulóver és farmer volt rajta, az egyenruháját megint magával hozta.
Amikor beértünk a nappaliba, mindketten megálltunk a szőnyegen. Meglepett,
hogy halványan rám mosolyog. Nem látszott olyan idegesnek, mint először
gondoltam róla. Egy pillanatra minden annyira egyszerűnek tűnt: itt volt, a
lakásomban. Mi egyéb számítana? A rendőröm itt volt és mosolygott.
– Hát akkor… – szólalt meg. – Kezdjük? – A hangjában volt valami új
magabiztosság, eltökéltség.
– Igen, ideje lenne.
Megfordult, bement a vendégszobába, és becsukta maga mögött az ajtót.
Igyekeztem nem belegondolni, hogy épp ott vetkőzik, az ajtó mögött, és
elindultam a konyha felé, hogy hozzak neki egy sört. Amikor elhaladtam a
folyosói tükör előtt, megnéztem magam, és muszáj volt titkos vigyort küldenem
a tükörképem felé.
– Kész vagyok! – szólt ki, és kinyitotta a „műterem” ajtaját. Valóban ott volt,
a kedvemért kiöltözve, és várta, hogy belevágjunk.


Miután végeztem a rajzolással, átmentünk a nappaliba, és megkínáltam még egy
itallal.
A sör segíthet neki ellazulni. Kicsatolta a derékszíját, levette az egyenruha
kabátját, a karosszékemre dobta, és meg sem várta, hogy hellyel kínáljam,
letelepedett a kanapéra. Figyeltem, hogy milyen formát vesz fel a szék támlájára
vetett kabát. Hogy milyen ernyedten lóg, amikor nincs ott a rendőröm teste,
hogy kitöltse.
– Szereti az egyenruhát? – kérdeztem.
– Látott volna csak, amikor megkaptam. Fel-le járkáltam a nagyszobában, és
a tükörben nézegettem magam. – Megrázta a fejét. – Akkor még nem jöttem rá,
hogy milyen nehéz.
– Nehéz?
– Mintha egy mázsa lenne. Vegye csak fel.
– Rám biztosan nem jó…
– Rajta. Próbálja ki.
 A kabát után nyúltam. Nem hazudott, tényleg volt súlya a darabnak. A
mutató- és hüvelykujjam közé csippentettem a szövetet, megdörzsöltem.
– Egy kicsit érdes…
Rám nézett, felragyogott a szeme.
– Mint én.
– Egyáltalán nem olyan, mint maga.
Elhallgattunk. Egyikünk sem kapta el a tekintetét.
A vállamra vetettem a kabátot, ügyetlenül igyekeztem beletalálni az ujjába.
Túl nagy volt – a dereka túlságosan lent, a válla túl széles –, de még őrizte a
teste melegét. Sokkal erősebben éreztem a karbolszappan és a fenyőillatú
hintőpor szagát. A gallér szúrta a tarkómat, megborzongtam. A kabátujjba
akartam fúrni az arcomat, magam köré csavarni a durva szövetet, és mélyen
beszívni a rendőröm illatát. A melegét. Helyette pukedliztem, és elengedtem egy
gyenge viccet:
– ’stét mindenkinek.
Elnevette magát.
– Még sosem hallottam, hogy egy rendőr ezt mondta volna. Mármint a való
életben.
Kibújtam a kabátból, és még egy pohár gint töltöttem magamnak. Aztán
leültem mellé a kanapéra, olyan közel, amennyire mertem.
– Na és jó modell vagyok? – kérdezte. – Jó portré lesz belőlem?
Belekortyoltam az italba. Hadd várjon a válaszomra. Trochaikus szívem
vadul vert a mellkasomban.
Nem néztem rá, de éreztem, hogy megmozdul. Halkan felsóhajtott, és
kinyújtotta a karját. A kanapém támláján. Felém.
Az ablakon túl fekete volt az ég. Csak néhány utcai lámpa derengését láttam,
meg a szobám halványan kivehető tükörképét az üveglapon. Megpróbáltam
beszélni a fejemmel. Itt vagyok, gondoltam, van a lakásomban egy rendőr, akit
most már tényleg muszáj lesz megérintenem, ha továbbra is így viselkedik, de
hát mégiscsak rendőr, az ég szerelmére, ennél kockázatosabb dolgot kitalálni
sem lehetne, és nem szabad megfeledkeznem Jackie célzatos megjegyzéséről,
meg Mrs. Esme Owensről, és hogy mi történt azzal a fiúval a Napoleonban…
Ez járt a fejemben. De közben csak azt éreztem, hogy milyen meleg árad a
kanapé támláján heverő karjából, amely már kifejezetten közel volt a vállamhoz.
Az enyhe sörszag… kenyérre emlékeztető szag. A derékszíj nyikorgása, ahogy a
kezét közelebb csúsztatta.
– Csodás portré lesz magából – feleltem. – Egészen csodálatos.
Ekkor ujjbeggyel megérintette a nyakamat. Még mindig nem néztem rá. A
szemem üvegessé vált, a szoba tükörképe sötét és világos foltokká olvadt szét az
ablaküvegen. Mintha minden szétfolyt volna, az egész szoba, és csak a rendőröm
ujjait éreztem a hajamban. Már a tarkómon volt a tenyere, átfogta, és én arra
vágytam, hogy nagy, erős kezében nyugtathassam a fejemet. Az érintését
határozottnak és meglepően céltudatosnak éreztem, de amikor végül felé
fordultam, az arca sápadt volt, és zihált.
– Patrick… – lehelte a suttogásnál is halkabban.
Lekapcsoltam az asztali lámpát, és kezemet gyönyörű ajkára tapasztottam.
Amikor levegő után kapott, éreztem a bőrömön telt felső ajkát.
– Ne mondj semmit – szóltam rá.
Az egyik tenyeremet a száján tartottam, a másikat lecsúsztattam a combja
tövéhez. Lehunyta a szemét, felsóhajtott. Addig simogattam a rendőregyenruha
durva szövetű nadrágján keresztül, míg nyeldekelni kezdett, és a lehelete
párájától nedvessé váltak az ujjaim. Amikor éreztem, hogy a farka megrándul,
ágaskodni kezd, elvettem a kezemet, és meglazítottam a nyakkendőjét. Nem
szólt semmit, csak lihegett. Miközben gyorsan kigomboltam az ingét, a szívem a
fordított ütemet kalapálta, a rendőröm pedig nyalogatni kezdte az egyik ujjamat;
először csak finoman, de ahogy ráhajoltam meztelen nyakára, majd a mellkasára,
egyre mohóbban szopta a húsomat. Amikor csókolgatni kezdtem az apró
szőrszálakat a köldöke alatt, erősen ráharapott az ujjamra. Tovább csókoltam.
Tovább harapdált. Akkor elvettem a kezemet a szájáról, a tenyeremet az arcára
simítottam, és megcsókoltam, nagyon gyengéden, kerülve felém törő nyelvét.
Halk hang szakadt ki belőle, egy fojtott nyögés, ekkor lenyúltam, megfogtam a
farkát, és a fülébe súgtam:
– Csodálatos leszel.


Utána csak feküdtem, az ölében nyugtatva a fejemet, és mindketten hallgattunk.
A függönyöket még mindig nem húztam be, a szobát alig világította meg az utcai
lámpák fénye. Az utcán egyhangúan berregve elhaladt néhány autó. Az utolsó
sirályok belerikoltottak az estébe. A rendőröm hátrahajtotta a fejét a kanapé
támláján, a keze a hajamon pihent. Úgy tűnt, mintha órák óta nem beszéltünk
volna.
Egy idő után felemeltem a fejemet, és elszántam magam, hogy megszólalok.
De mielőtt megtehettem volna, felállt, begombolta a sliccét, és a kabátja után
nyúlt.
– Gondolom, jobb, ha többet nem jövök, ugye?
Kérdésnek szánta. Kérdésnek, nem kijelentésnek.
– Dehogynem!
Nem felelt. Becsatolta a derékszíját, belebújt a kabátjába, és elindult kifelé.
– Ha akarod – tettem hozzá.
Megállt az ajtóban.
– Ez nem olyan egyszerű, igaz?
Pont úgy, mint Michael minden szerda este. Elmegy. Az ajtó becsapódik
mögötte, és ennyi volt. Ezt a beszélgetést hadd ne most kelljen lefolytatnunk,
suhant át az agyamon. Csak maradj még egy kicsit.
Mozdulni sem tudtam. Csak ültem, hallgattam távolodó lépteit, és mindössze
ennyit sikerült kinyögnöm:
– Jövő héten ugyanebben az időben?
De addigra már bevágta maga mögött a bejárati ajtót.
 1957. OKTÓBER 19.

Egész héten arról álmodtam, ahogy felnyög, amikor megcsókolom. Ahogy a

farka felágaskodik rászorított tenyerem alatt. És a bejárati ajtó csattanásáról.
Biztos megrémült. Fiatal. Tapasztalatlan. Habár tudatában vagyok annak,
hogy a hozzá hasonló fiatalemberek közül sokan jóval tapasztaltabbak, mint én
voltam. A Greyhoundban egyszer találkoztam valakivel, aki letette a nagyesküt,
hogy alig volt tizenöt éves, amikor az apja egyik barátja megdugta a hétvégi
telkén. És hogy élvezte. De szerintem a rendőrömmel nem történt semmi
ilyesmi. Azt gondolom, talán kissé romantikusan, hogy olyan, mint én voltam:
hogy a kisfiú kora óta eltelt sok-sok évben csak bámulta a férfiakat, és szerette
volna, ha megérintik. Talán már megfogalmazta magában, hogy egy
kisebbséghez tartozik. Talán azt is tudja, hogy nő ebből „nem gyógyíthatja ki”.
Remélem, hogy tudja, bár én majdnem harminc voltam, mire ez világossá vált
számomra. Még amíg együtt voltam Michaellel, az énem egy kis része akkor is
azon töprengett, hogy valami nő esetleg egy csapásra megváltoztathatna. Amikor
azonban meghalt, már tudtam, hogy ez micsoda ostobaság, mert nem volt más
szó, amivel le lehetett írni a veszteségemet, mint a „szerelem”. Tessék. Leírtam.
Azért kétlem, hogy a rendőrömet előttem érintette volna más férfi. Kétlem,
hogy a tenyere öblébe fogta volna egy másik férfi fejét. A tettei merészek voltak
– ezzel meglepett és boldoggá tett. De vajon olyan magabiztosnak érzi magát,
mint ahogy cselekedett? Nem tudhatom, hogy mennyire rémült. Az a kacagás, az
a ragyogó szempár jó védelmet nyújt a világgal és önmagával szemben.
 1957. OKTÓBER 25.

Az újságok egy óriási botrányról írnak a brightoni nyomozóirodával

kapcsolatban. Azt hiszem, még a Times is foglalkozott vele. A rendőrfőnök és
egy detektívfelügyelő áll a vádlottak padján, összeesküvés a vád ellenük. A
részletek egyelőre homályosak, de kétség nem fér hozzá, hogy ezek az emberek
kölcsönösen kielégítő megállapodásokat kötöttek mindenféle sötét alakkal,
olyanokkal, akik a Bucket of Bloodban tanyáznak. Be kell vallanom, jókedvre
derültem, amikor elolvastam az Argus főcímét: VÁD ALATT A
RENDŐRFŐNÖK ÉS KÉT MÁSIK RENDŐR. Végre a rend őrei azok, akikre a
társadalom megvetése és valószínűleg börtönbüntetés is vár, de azonnal
elkeseredtem, amikor rájöttem, hogy ez mit jelenthet a rendőröm számára.
Biztosra veszem, hogy a hétköznapi, becsületes rendőrök fizetnek majd meg a
feljebbvalóik vétségeiért. Isten tudja, hogy miféle nyomás alatt lehetnek.
Csakhogy ez ellen nem tehetek semmit. Várom, hogy visszatérjen. Mindössze
ennyit kell tennem.
 1957. NOVEMBER 4.

Reggel fagy csillant a járdán. Hideg telünk lesz.

A rendőröm már majdnem három hete nem jön vissza. Az együtt töltött esténk
emléke minden elmúló nappal egyre keményebbre dermed, elvész. Még mindig
érzem az ajkát, de már nem tudom pontosan felidézni az orrnyergén a kis hupli
formáját.
A múzeumban Jackie a szemüvege mögül méreget, Houghton pedig arról
papol, mennyire fontos, hogy megtartsuk az igazgató, az igazgatósági tagok és a
tanács jóindulatát, mégpedig azzal, hogy nem teszünk semmit, amit túl
szokatlannak tarthatnak. Ennél többet nem mondott a portréprojektről. Talán az
érzés dobott fel, hogy képes vagyok elcsábítani egy húszas évei elején járó fiút,
én mindenesetre folytatom a múzeum megreformálását. Már csak egy olyan
iskolát kellene találnom, amelyik hajlandó ideküldeni, és kétes befolyásomnak
kitenni ifjú növendékeit.
Elfogott a vágy, hogy felmenjek Londonba, és este találkozzak Charlie-val.
Elég későre jár, de vele tölthetnék két órát, mielőtt indul az utolsó vonat. Mesélni
akartam neki, de mennyire mesélni akartam neki a rendőrömről! Beszélni.
Elharsogni a nevét. Nincs velem, és azzal tudom a leginkább életre kelteni, ha
leírom Charlie-nak. Emellett be kell ismernem, szerettem volna egy kicsit
dicsekedni. Az iskola óta mindig Charlie volt az, aki valami fiú vállának felajzó
ívéről áradozott, arról, hogy milyen édesen rajong érte Bob vagy George vagy
Harry, hogy mennyire izgalmasnak találja a mondanivalóját, és emellett milyen
tökéletesen kielégítő az ágyban. Most nekem is lett egy történetem.
Charlie-t nem lepte meg a felbukkanásom – sosem jelentem be előre, hogy
jövök –, de legalább egy percig váratott az ajtó előtt.
– Figyelj csak – mondta –, épp van nálam valaki. Nem tudnál holnap
visszajönni?
Szóval nem változott. Elmagyaráztam neki, hogy vele ellentétben nekem
másnap dolgoznom kell, úgyhogy most vagy soha. Erre ajtót nyitott.
 – Hát akkor gyere be, és ismerd meg Jimet.
Charlie nemrégiben teljesen felújíttatta pimlicói házát – csupa tükör, acélvázú
lámpa, törékenynek tűnő bútor és modern faliszőnyeg. Tiszta, világos, és
látványként igen megnyugtató. Tökéletes háttérként szolgált Jim számára, aki
Charlie új kanapéján ült, és egy Woodbine-t szívott. Mezítláb. Cseppet sem volt
feszélyezett.
– Örvendek – nyújtotta felém sima, fehér kezét, de nem állt fel.
Kezet ráztunk. Rozsdaszínű szemével figyelmesen végigmért.
– Jim nekem dolgozik – jelentette be Charlie.
– Ó! És mit csinál?
Önelégült vigyorral összenéztek.
– Mindenféle apró-cseprő munkát – adta meg a választ Charlie. – Olyan
hasznos, ha az embernek van bentlakó segítsége. Egy italt?
Gin-tonikot kértem, és meglepetten láttam, hogy Jim máris felugrik.
– Nekem a szokásost, drágám – utasította Charlie, és a kifelé tartó fiú után
nézett. Jim alacsony volt, de a teste arányos; hosszú láb, izmos kis fenék.
Charlie-ra sandítottam, akiből kitört a nevetés.
– A képed… – vihogta.
– Jim az… inasod?
– Jim mindig az, amit épp akarok.
– Ezt ő is tudja?
– Hát persze. – Charlie leült a kandalló mellett álló székbe, és beletúrt fekete
fürtjeibe. Észrevettem, hogy már akad néhány ősz hajszála, de a haja még
mindig dús. Az iskolában állandóan azt hajtogatta, hogy kicsorbulnak tőle az
ollók. El is hittem neki.
– Voltaképpen csodás dolog. Egy kölcsönösen kielégítő felállás.
– És ez mióta…
– Hogy mióta megy? Ó, nagyjából négy hónapja. Folyton várom, hogy mikor
unok bele. Vagy hogy ő mikor unja el magát. De egyelőre nem.
Jim hozta az italokat, és eltöltöttünk egy kellemes órát. Főleg Charlie mesélt
olyan emberekről, akikkel rég vagy sosem találkoztam. Cseppet sem zavart. Jim
jelenlétében nem álltam elő a rendőrömmel, de csodálatos volt látni, hogy
milyen fesztelenül érzik magukat egymás társaságában. Charlie időnként
megérintette Jim nyakát, a fiú pedig ilyenkor átfogta a csuklóját. Ahogy
elnéztem őket, megengedtem magamnak egy kis ábrándozást. Én is élhetnék így
a rendőrömmel. Esténként a barátainkkal beszélgetnénk, innánk egyet, úgy
viselkednénk, mintha… nos, mintha házasok lennénk.
Mindenesetre örültem, hogy Charlie egyedül kísért ki.
– Nagyszerű volt látni téged – mondta. – Remekül festesz.
Elmosolyodtam.
– És hogy hívják? – folytatta.
Megmondtam.
– Rendőr – tettem hozzá.
– A rohadt életbe! – hümmögött. – Mi lett a régi, óvatoskodó Hazlewooddal?
– Elástam – feleltem.
Charlie behúzta maga mögött az ajtót, és elindultunk lefelé a lépcsőn az utca
felé.
– Patrick… – szólalt meg –, nem akarok úgy viselkedni, mintha az apád
lennék, de… – Elhallgatott. Gyengéden elkapta a nyakamat, és közelebb húzta
magához a fejemet. – Egy rendőr? – sziszegte.
Elnevettem magam.
– Tudom. De ő nem holmi átlagos bobby.
– Az nyilvánvaló.
Egy rövid időre csönd lett. Charlie elengedett. Mind a kettőnknek
meggyújtott egy-egy cigarettát. A kovácsoltvas kerítésnek dőlve füstfelhőket
eregettünk az éjszakába. Mint az iskolában, a biciklitárolóban, jutott eszembe.
– Na és milyen?
– A húszas évei elején jár. Értelmes. Sportos. Szőke.
– Na bassza meg – vigyorodott el.
Nem tudtam tovább türtőztetni magam:
– Végre, Charlie! Végre valóban megtörtént.
Összevonta a szemöldökét.
– Most tényleg atyai leszek. Ne hamarkodd el. Légy óvatos.
Fellobbant bennem a harag.
– Miért kéne óvatosnak lennem? – csattantam fel. – Te sem vagy az. Hiszen
együtt élsz a fiúddal.
Charlie az árokba pöckölte a cigarettáját.
– Igen, de… az más.
 – Mennyiben más?
– Patrick. Jim az alkalmazottam. Mindenki számára világosak a szabályok, mi
is értjük őket, meg a világ is. Jim a házamban lakik, és fizetek a… szolgálataiért.
– Vagyis ez csak egy pénzügyi megállapodás? Semmivel sem több?
– Persze hogy nem. De egy külső szemlélő annak láthatná. És így tisztább,
nem? Bármi más… egyszerűen rohadtul lehetetlen lenne. Te is tudod.
Miután elbúcsúztunk, és elindult felfelé a lépcsőn, utánaszóltam:
– Csak várj! Jövőre ilyenkor már velem fog élni.
Abban a percben komolyan hittem, amit mondtam.
 1957. NOVEMBER 12.

A járdák még mindig deresek, az irodai gázmelegítő füstöt ereget, a zakóm alá
pulóvert veszek fel, Jackie minden alkalmat megragad, hogy hangosan vacogjon,
és a rendőröm visszajött.
Idő: fél nyolc. Nap: kedd. Épp végeztem egy tál gulyással, amikor felvisított a
csengő. TAM-ti, dobbant meg a szívem, de csak egyszer. Már majdnem
hozzászoktattam magam, hogy ne számítsak arra, hogy felbukkan.
De ott volt. Amikor ajtót nyitottam, egy szót sem szólt. Egy pillanatra sikerült
elkapnom a tekintetét, aztán lesütötte a szemét.
– Kedd van, nem? – kérdezte. A hangja higgadt volt, elég hűvös.
Beengedtem. Ezúttal nem hozta magával az egyenruháját, hosszú, szürke
felöltőt viselt. Amikor már bent voltunk, megengedte, hogy elvegyem tőle.
Hatalmas darab volt, sátornak is bevált volna, ami alatt menedékre lehet lelni, és
én csak álltam, magamhoz öleltem, néztem a rendőrömet, ahogy a vendégszoba
felé tart, pedig nem is kértem rá.
Korábban rám jött a takaríthatnék, és elpakoltam a festőállványt, a festékeket,
a szék pedig, amin ült, visszakerült eredeti helyére, az ágy mellé.
Megállt a szoba közepén, és megperdült, hogy rám nézzen.
– Nem rajzolsz le? – Rózsás arca sápadt volt, a tekintete elutasító.
Még mindig a kezemben volt a kabát.
– Ha szeretnéd… – feleltem, és körülnéztem, hová dobhatnám le a felöltőt.
Az ágyra nem, az túl elhamarkodott lenne. Mint a sorsot kísérteni.
– Azt hittem, ezért vagyunk itt. Egy portré miatt. Minden kedden. Egy
hétköznapi személy arcképe miatt. Mint amilyen én vagyok.
A kabátját a szék háttámlájára tettem.
– Lerajzolhatlak, ha szeretnéd…
– Ha szeretném? Azt hittem, te szeretnéd.
– Nem készültem fel, de…
– Ez még csak nem is műterem, igaz?
 Elengedtem a fülem mellett. Hagytam, hadd teljen el egy kis idő.
– Miért nem beszéljük ezt meg a nappaliban?
– Ezzel a csalással vettél rá, hogy idejöjjek? – Halkan beszélt, a hangja
enyhén remegett a dühtől. – Te is egy amolyan molesztáló vagy, mi? Egyetlen
oka volt csak annak, hogy idecsaltál, mi?
Megnyalta az ajkát. Feljebb tolta a csuklóján az inge ujját. Tett egy lépést
felém. Abban a pillanatban úgy festett, mint egy minden ízében erőszakos
rendőr.
Hátrahőköltem, leültem az ágyra, és lehunytam a szememet. Felkészültem az
ütésre. Hatalmas ökle csapására a járomcsontomon. Ezt a helyzetet magadnak
köszönheted, Hazlewood, jegyeztem meg magamban. Ezek a kemény legények
mind egyformák. Mint az a Thompson nevű fiú az iskolában: éjjel megdugott,
nappal megrúgott.
– Felelj a kérdésemre! – követelte. – Vagy nem tudsz?
Nem néztem fel rá, mindössze ennyit mondtam a lehető leghalkabban:
– Így bánsz a gyanúsítottjaiddal?
Fogalmam sincs, mi ütött belém, hogy így provokáltam. Talán maradt még
bennem némi bizalom iránta. Egy kis hit abban, hogy a félelme elszáll.
Hosszú csend. Még mindig közel volt; hallottam, hogy lassabban veszi a
levegőt. Kinyitottam a szememet. Fölém tornyosult, de az arca már kipirult,
ahogy szokott. A szeme áthatóan kék volt.
– Le tudlak rajzolni – folytattam felpillantva rá. – Szeretnélek lerajzolni. Be
akarom fejezni a portrét. Ez nem hazugság.
Az állkapcsa megfeszült, mintha visszanyelt volna valami kikívánkozó szót.
A nevén szólítottam. Amikor felé nyúltam, és kezemmel átfogtam a térdét,
nem húzódott el tőlem.
– Sajnálom, ha azt hiszed, hogy egyetlen oka volt annak, hogy idehívtalak. Ez
egyszerűen nem igaz.
Megint kimondtam a nevét.
– Ezúttal maradj itt éjszakára – kértem.
A combja olyan feszes volt a tenyerem alatt.
Egy idő után sóhajtva kifújta a levegőt.
– Nem kellett volna idehívnod.
– Ide akartál jönni. Maradj itt éjszakára.
 – Nem tudom…
– Nem is kell tudnod semmit. Egyszerűen csak vannak dolgok, amiket neked
és nekem meg kell tennünk. – Az arcom már majdnem az ágyékához ért.
Kiszabadította magát a szorításomból.
– Azért vagyok itt, hogy megmondjam, többet nem jövök.
Hosszú csend. Egy másodpercre sem vettem le róla a tekintetemet, ő azonban
nem nézett rám.
Amikor legközelebb megszólaltam, reméltem, hogy a hangomból kiérezhető
némi derültség:
– És azért kellett idejönnöd, hogy ezt elmondd? Nem lett volna elég, ha
becsúsztatsz egy üzenetet az ajtó résén?
Nem válaszolt, én pedig képtelen voltam megállni, muszáj volt folytatnom:
– Esetleg valami ilyesmit írhattál volna: Kedves Patrick, igazán jó volt
megismerni téged, de véget kell vetnem a barátságunknak, mert én egy nagyon
rendes zsaru vagyok, emellett pedig gyáva is…
Felém sújtott a karjával. Ösztönösen lehúztam a fejem, de nem érte ütés. Már-
már csalódott voltam. Szégyellem beismerni, hogy magamon akartam érezni a
kezét, kerül, amibe kerül. De az ökle az arcom helyett a saját halántékára csapott
le, és csontos ujjaival gyötörni kezdte a húsát. Aztán furcsa hang szakadt ki
belőle – valami félúton a gurgulázás és a felzokogás között. Az arca iszonyú,
vörös maszkká gyűrődött, a szeme és a szája vonallá préselődött össze.
– Ne – kértem, és a karjára tettem a kezemet. – Kérlek, ne.
Sokáig álltunk egymás mellett, mire végre sikerült újra szabályosan
lélegeznie. Végül az arca elé emelte a karját, és végighúzta a szemén.
– Kaphatok valamit inni? – kérdezte.


Italt hoztam mindkettőnknek, leültünk a kanapéra, a tenyerünk öblében tartva a
brandys poharakat. Törtem a fejem, hogy mit mondhatnék neki, ami
megnyugtatná, de csak elkoptatott frázisok jutottak eszembe, úgyhogy
hallgattam. A rendőröm arca lassan higgadttá vált, a válla elernyedt.
Újabb adag brandyt töltöttem magamnak, és megkockáztattam ennyit:
– Nem vagy gyáva. Bátorságra vall, hogy egyáltalán eljöttél.
A poharába bámult.
 – Hogyan csinálod?
– Mit?
– Hogyan éled… ezt az életet?
– Ó, vagy úgy.
Hol is kezdjem? Hirtelen elfogott a vágy, hogy felpattanjak, fel-alá járkáljak,
mint valami ügyvéd a bíróságon, és a tudomására hozzak egy-két alapigazságot
erről az életről, ahogy ő fogalmazott. Amivel az életemre célzott. Mások életére.
A romlott erkölcsűekre. A szexbűnözőkre. Azokra, akiket a társadalom
elszigeteltségre, rettegésre és önutálatra kárhoztat.
De visszafogtam magam. Nem akartam ráijeszteni a fiúra.
– Nincs igazán választásom. Azt hiszem, egyszerűen csak élek, egyik napról a
másikra – fogtam bele. – Az évek során az ember megtanulja… – Elhalkult a
hangom. Mit tanul meg az ember? Hogy féljen minden ismeretlentől, és azokban
se bízzon meg, akik közel állnak hozzá? Hogy alakoskodjon minden adandó
alkalommal? Hogy a magány elkerülhetetlen? Hogy aki már nyolc éve a
szeretőd, sosem marad egyetlen éjszakánál hosszabb időre, egyre jobban
eltávolodik, és amikor végül betörsz a szobájába, csak a kihűlt, elszürkült
hányással borított testét találod az ágyra bukva?
Nem, ezt nem.
Akkor talán azt, hogy mindezek ellenére, a normalitás gondolata mélységes
rémülettel tölt el?
– Nos… az ember megtanulja, hogy úgy éljen, ahogy lehet. – Hosszan
kortyoltam a brandyből, aztán hozzátettem: – Így kell lennie. – Azon voltam,
hogy ne jelenjen meg előttem Michael képe. A szag, az volt iszonyú. A
gyógyszer általi halál édeskés, állottan rothadó bűze. Micsoda klisé. Már akkor
is ez járt a fejemben, amikor átöleltem szegény, gyönyörű testét. Nyertek.
Michael hagyta, hogy nyerjenek.
Még mindig haragszom rá emiatt.
– Sosem merült fel benned, hogy megházasodj?
Kis híján elnevettem magam, de olyan komolyan nézett rám.
– Egyszer volt egy lány – feleltem, és megkönnyebbültem, hogy valami
másra gondolhatok. – Jól kijöttünk egymással. Elképzelhető, hogy átfutott az
agyamon… de nem. Tudtam, hogy lehetetlen.
 Alice. Milyen régóta nem jutott eszembe. Tegnap este a rendőröm előtt úgy
tettem, mintha lényegtelen lett volna, de aztán felidéztem az egészet: azt a
pillanatot Oxfordban, amikor azt hittem, talán az lenne a legjobb megoldás, ha
elvenném Alice-t. Szívesen voltunk együtt. Még táncolni is elmentünk, bár pár
hét elteltével éreztem, hogy szeretné, ha történne valami a tánc után. Valami,
amire nem voltam képes. Pedig kedves, vidám teremtés volt, sőt, nyitott, és
felvetődött bennem, hogy ha feleségül venném Alice-t, akkor esetleg kiléphetnék
a kisebbségi létből. Enyém lehetne a könnyen szerzett tisztesség látszata. Lenne
valaki, aki gondoskodik rólam, és talán nem túl követelőző. Valaki, aki talán azt
is megérti, amikor néha-néha botlok egyet… És kedveltem. Tudtam, számos
olyan házasság van, amely ennél kevesebben alapul. Aztán Michael a szeretőm
lett. Szegény Alice. Azt hiszem, tudta, hogy mi – vagy inkább ki – áll közénk, de
sosem csinált jelenetet. A botrány nem Alice stílusa volt – ez egyike volt
azoknak a vonásainak, amelyek tetszettek benne.
– Azt tervezem, hogy megnősülök – jelentette ki a rendőröm.
– Tervezed? – Nagy levegőt vettem. – Úgy érted, eljegyeztél valakit?
– Nem. De gondolkodom rajta.
Letettem a poharamat.
– Nem te lennél az első. – Megpróbáltam felnevetni. Ha sikerül úgy tennem,
mintha félvállról venném, akkor talán ejthetjük a témát. És minél előbb ejtjük,
annál hamarabb verheti ki a fejéből azt az ostobaságot, és bújhatunk ágyba.
Tisztában voltam azzal, hogy mit csinál. Hallottam már korábban is. A
szeretkezést követő heterószöveg. Nem vagyok buzi. Ezt azért tudod, ugye? Van
feleségem, gyerekeim. Ilyesmi még sosem esett meg velem.
– Az két teljesen különböző dolog, hogy gondolsz rá vagy megteszed –
jegyeztem meg, és a térde felé nyúltam.
De nem figyelt rám. Mindenáron beszélni akart.
– Egyik nap behívatott a főnök. Tudod, mit kérdezett? Ezt: És mikor talál egy
lányt, aki tisztességes rendőrt csinál magából?
– Arcátlanság!
– Nem először hozza ezt fel… Bizonyos agglegények… azt mondja, hogy
vannak bizonyos agglegények, akik nem egykönnyen jutnak előbbre ebben a
körzetben.
– És mit feleltél?
 – Nem sokat. Persze most mindenkit érzékenyen érint, hogy vádat emeltek a
rendőrfőnök ellen… A ma született báránynál is ártatlanabbnak kell lennünk.
Tudtam, hogy ebből nem sül ki semmi jó.
– Megmondhattad volna neki, hogy túl fiatal vagy a nősüléshez, és ehhez
egyébként vajmi kevés köze van.
Elnevette magát.
– Ahogy beszélsz… Vajmi.
– Mi a baj azzal, hogy vajmi?
Csak a fejét ingatta.
– Sokan vannak, aki fiatalabbak nálam, és már házasok.
– Meg is látszik rajtuk.
Vállat vont. Aztán rám sandított.
– Pedig az nem is lenne olyan rossz, ugye?
Ezt olyan szándékolt könnyedséggel mondta, hogy azonnal tudtam, már
jelöltje is van. Hogy már tervezgeti. Megtippeltem, hogy a tanítónő lehet, akit
aznap emlegetett, amikor megmutattam neki Ikaroszt. Egyébként miért hozta
volna fel? De elmondhatatlanul ostoba voltam!
Így hát megjegyeztem, olyan élénk hangon, amennyire csak tőlem telt:
– Arra a lányra célzol, akiről egyszer beszéltél?
Nyelt egyet.
– Csak barátok vagyunk… egyelőre. Semmi komoly.
Hazudott.
– Nos… mint már mondtam, szívesen megismerném.
Nincs választásom, ezzel tisztában vagyok. Megtehetem, hogy úgy
viselkedem, mintha a nő nem létezne, és ezzel azt kockáztatom, hogy elveszítem
a rendőrömet, vagy pedig vállalhatom a megpróbáltatást, és akkor megtarthatok
belőle egy morzsát.
Akár azzal is próbálkozhatnék, hogy elvegyem a kedvét a nőtől.
Így hát megbeszéltük, hogy nemsokára elhozza a múzeumba. Szándékosan
kerültem, hogy kitűzzünk egy meghatározott időpontot, mert élt bennem a
szánalmas remény, hogy a rendőröm talán megfeledkezik az egészről.
Egyébként belement, hogy tovább modellkedjen, és befejezzük a portrét.
Megörökítem a vonásait, bármibe is kerüljön.
 1957. NOVEMBER 24.

Vasárnap reggel, ennivalót csomagolok magunknak egy piknikre. Lám, miket

nem mondok… magunknak.
Tegnap marhanyelvet vettem a Brampton’s hentesüzletben, mellé pár sört a
rendőrömnek, egy üveg olajbogyót, egy jókora darab rokfort sajtot és két
cukormázas süteményt. Miközben mindezt kiválasztottam, az járt a fejemben,
hogy vajon mit szerethet, és az is, hogy mit szeretnék megkóstoltatni vele. Sokat
vacilláltam azon, hogy kerüljön-e a kosárba szalvéta és egy palack pezsgő.
Végül úgy döntöttem, hogy legyen. Végtére is, miért ne próbáljak jó benyomást
tenni rá?
Persze az egész szörnyen nevetséges, mivel ez az év leghidegebb reggele. A
nap elbújt, a part felett nyirkos köd lebeg, és a vécén láttam, hogy párállik a
leheletem. De a rendőröm délben itt lesz, beülünk a Fiatba, és elviszem
Cuckmere Havenbe. Igazából inkább teát kellene vinnünk termoszban, meg pár
meleg plédet. Lehet, hogy ezeket is bepakolom, csak a biztonság kedvéért, hátha
ki sem szállunk a kocsiból.
A borongós nap azonban jót jelent abból a szempontból, hogy talán egyedül
lehetünk. Nincs semmi, ami úgy tönkretenne egy kiruccanást, mint a túl sok
gyanakvó tekintet. Remélem, olyan öltözékben jön, hogy legalább valamennyire
túrázónak nézzen ki. Michael sosem volt hajlandó semmiféle tweedholmit
viselni, és egyetlen strapabíró cipője sem akadt, amiben gyalogolni lehetett volna
– többek között ezért maradtunk általában otthon. Persze vidéken is vannak
helyek, ahová csak kevesen járnak, de akik mégis, azok eléggé lumpen alakok,
és viharedzett tekintettel merednek mindenkire, aki nem úgy néz ki, mint ők. Az
ember megtanulja, hogy sok minden leperegjen róla, de nem viselném el, hogy a
rendőrömet bemocskolják a felháborodott pillantásukkal.
Mennem kell, hogy ellenőrizzem, rendesen beindul-e a Fiat.


Időben érkezett. A szokásos farmer, trikó, bokacsizma. Mindezek felett a hosszú,
szürke felöltő.
– Mi az? – kérdezte, amikor végigmértem.
– Semmi – feleltem mosolyogva. – Semmi.
Vakmerően vezettem. Ha tehettem, oldalt sandítottam a rendőrömre. Éles
ívben vettem a kanyarokat. Gázpedált taposó lábam a hatalom olyan érzésével
ruházott fel, hogy majdnem felnevettem.
– Túl gyorsan vezetsz – jegyezte meg a rendőröm, amikor a várost elhagyva
elindultunk a part menti úton.
– Le akarsz tartóztatni?
Kurtán felkacagott.
– Egyszerűen csak nem néztem ki belőled, hogy ilyen típus lennél.
– A látszat gyakran csal – feleltem.
Arra kértem, hogy meséljen el mindent magáról.
– Kezdd a legelején. Mindent tudni akarok rólad.
Vállat vont.
– Nincs sok minden, amit érdemes lenne elmondani.
– Tudom, hogy ez nem igaz – könyörögtem, és rajongó pillantást vetettem rá.
Kinézett az ablakon. Sóhajtott.
– A nagy részét már ismered. Elmondtam. Iskola. Pocsék. Katonaság.
Unalmas. Rendőrség. Nem olyan rossz. És az úszás…
– A családod? A szüleid? Testvérek?
– Mi van velük?
– Milyenek?
– Hát… szóval, tudod… Semmi különös. Hétköznapiak.
Másik módszerrel próbálkoztam.
– Mit akarsz az élettől?
Egy ideig nem válaszolt, aztán így szólt:
– Most épp azt, hogy többet tudjak meg rólad. Ezt akarom.
Úgyhogy én beszéltem. Szinte éreztem, hogy figyel, annyira kíváncsi volt
mindenre, amit megosztok vele. No persze nincs a világon hízelgőbb dolog az
érdeklődő hallgatóságnál. Hát meséltem és meséltem az oxfordi életemről, az
évekről, amikor a festésből próbáltam megélni, arról, hogyan szereztem a
múzeumi állást, a művészetről alkotott nézeteimről. Megígértem, hogy elviszem
operába, koncertre a Royal Festival Hallba, és a jelentősebb londoni galériákba.
Megjegyezte, hogy a National Galleryben már járt. Egy iskolai kirándulás
alkalmával. Megtudakoltam, hogy mire emlékszik a látogatásból, és Caravaggio
Emmauszi vacsoráját említette; a simára borotvált arcú Krisztust.
– Nem tudtam levenni róla a tekintetemet – mesélte. – Jézus szakáll nélkül.
Ez tényleg különös volt.
– Különös mint csodálatos?
– Lehet. Úgy éreztem, nem helyénvaló, de valóságosabbnak tűnt, mint bármi
az egész galériában.
Egyetértettem. Azonnal elterveztük, hogy a következő hétvégén együtt
megyünk oda.


Seaford környékén sűrűbbé vált a köd, és mire elértük Cuckmere Havent, mintha
a semmibe veszett volna előttünk az út. A parkolóban egyetlen jármű sem volt a
Fiaton kívül. Mondtam, hogy nem kell sétálnunk – megtehetjük, hogy csak
beszélgetünk. És eszünk. Amire kedvünk szottyan. De a rendőröm eltökélt volt.
– Ha már eljöttünk idáig – jelentette ki, és kiszállt a kocsiból. Csalódottan
láttam, hogy ilyen könnyűszerrel otthagy, hogy már nem kötöm le a figyelmét.
A tenger felé kanyargó, lassan hömpölygő folyó eltűnt, megülte a ködfelhő.
Csak a szürke mészkőösvényt láttuk, és az oldalt elnyúló hegyek lábát – a
tetejüket már nem. A ködben néha kirajzolódott előttünk egy bambán ácsorgó
birka. Más semmi.
A rendőröm valamivel előttem haladt, a kezét zsebre vágva lépkedett. Séta
közben nem beszéltünk, de a csend nem volt kínos. Mintha védelmezőn vett
volna körül bennünket a néma, megbocsátó köd. Egy teremtett lélekkel sem
találkoztunk. Nem hallottunk semmi mást a saját lépteink zaján kívül.
Megjegyeztem, hogy vissza kellene fordulnunk, ennek semmi értelme, nem
látunk semmit a folyóból, a dombokból vagy az égből. És éhes voltam: piknikre
készültem, enni akartam. A rendőröm megfordult, és rám nézett.
– Előbb látnunk kell a tengert – jelentette ki.
Egy idő után megütötte a fülemet a La Manche csatorna ki-kicsapó és
visszahúzódó hullámainak zaja, bár a partot továbbra sem láttam. A rendőröm
fürgébben lépkedett, én pedig követtem. Amikor odaértünk, megálltunk a magas,
kavicsos partszegélyen, és belebámultunk a szürke ködbe. Mélyen beszívta a
levegőt.
– Jó lenne itt úszni – mondta.
– Visszajövünk. Tavasszal.
Rám emelte a tekintetét. Az ajkán a jól ismert mosoly játszott.
– Vagy még előbb. Egyik éjjel.
– Hideg lenne – feleltem.
– Titok lenne.
Megérintettem a vállát.
– Jöjjünk vissza akkor, amikor süt a nap. Amikor meleg van. És akkor együtt
úszhatunk.
– De nekem ez jobban tetszik. Csak mi vagyunk itt, meg a köd.
Felnevettem.
– Ahhoz képest, hogy rendőr vagy, elég romantikus a természeted.
– Ahhoz képest, hogy művész vagy, elég ijedősnek tűnsz – vágott vissza.
Erre úgy válaszoltam, hogy szenvedélyesen szájon csókoltam.
 1957. DECEMBER 13.

Ebédidőben találkozgatunk, amikor hosszabb szünetet kap. De nem felejtette el a

tanítónőt. És tegnap fordult elő először, hogy magával is hozta.
Rendkívüli erőfeszítés kellett ahhoz, hogy elbűvölő és barátságos legyek.
Annyira kevéssé illenek egymáshoz, hogy somolyogtam, amikor megláttam
őket. A nő majdnem olyan magas, mint a rendőröm, leplezni sem próbálja
(magas sarkú cipőt viselt), és közel sem olyan csinos. De ez nyilván csak az én
véleményem.
Emellett azért volt benne valami szokatlan is. Talán a vörös haja miatt. Olyan
rézszínű, hogy mindenkinek feltűnik. Vagy talán arról van szó, hogy más fiatal
nőkkel ellentétben nem kapja el a tekintetét, amikor a szemébe néznek.
A múzeumban találkoztunk, aztán elvittem őket a Clock Tower Caféba, ami a
kedvenc helyünk a rendőrömmel, amikor épp megkívánok valami kiadós,
egyszerű ételt. Mindenesetre az étkezde zsíros ételszaga mindig csodás élmény a
múzeum száraz csendje után, és eltökéltem, hogy a világon semmivel sem
próbálok imponálni Miss Marion Taylornek. Tudtam, hogy asztalterítőre s ezüst
evőeszközre számít, pontosan ezért javasoltam a Clock Towert, ami nem olyan
hely, ahol tanárok szívesen mutatkoznának. A magas sarkú cipőjét látva világos
számomra, hogy előbbre akar jutni az életben, és a felfelé vezető úton a
rendőrömet is magával cibálná. Már nyilván eltervezte a jövőjét: főzőfülkék,
televíziókészülékek és mosógépek.
Persze igazságtalan vagyok. Állandóan emlékeztetem magam, hogy adnom
kellene neki egy esélyt. Ez a legjobb taktikai megfontolásom arra, hogy magam
mellé állítsam. Ha el tudom érni, hogy megbízzon bennem, akkor könnyebb lesz
továbbra is találkozgatni a rendőrömmel. És miért is ne bízna meg bennem?
Végső soron mind a ketten a rendőröm érdekeit tartjuk szem előtt. Biztosra
veszem, a nő is azt szeretné, hogy boldog legyen. Akárcsak én.
Ez még a magam számára sem hangzik meggyőzően. Igazság szerint egy
kicsit félek, hogy vörös hajával és magabiztos modorával elcsavarja a rendőröm
fejét. Hogy valami olyasmit nyújthat neki, amit én nem. Elsősorban biztonságot.
A tisztesség látszatát (mert valósággal árad belőle, bár lehet, hogy ennek nincs
tudatában). És talán előléptetést is jelenthet.
Méltó ellenfélnek tűnik. Már akkor feltűnt az állhatatossága – vagy
konoksága –, amikor várta, hogy a rendőröm kinyissa előtte az étkezde ajtaját, és
amilyen figyelmesen meredt rá, ahányszor csak megszólalt, mintha az arcáról
akarná leolvasni, valójában mit is gondol. Miss Taylor eltökélt ifjú hölgy, ehhez
kétség sem fér. És igen komoly teremtés.
Amikor visszasétáltunk a múzeumba, a rendőröm karjába kapaszkodott, úgy
terelte előre.
– Jövő kedden? – fordultam a rendőrömhöz. – Ahogy szoktuk?
A nő rámeredt, nagy szája egyenes vonallá préselődött össze.
– Persze – vágta rá a rendőröm.
A vállára helyeztem a kezemet.
– És az új évben szeretnélek elvinni mindkettőtöket operába. A Carmenre a
Covent Gardenbe. Én fizetem.
A rendőröm arca felragyogott. Ám ekkor megszólalt Miss Taylor:
– Nem fogadhatjuk el. Túl sok…
– Dehogynem. Mondd csak meg neki, hogy nyugodtan elfogadhatja.
A rendőröm a nő felé bólintott.
– Semmi baj, Marion. Majd mi is beszállunk a jegyek árába.
– Erről hallani sem akarok. – Hátat fordítottam a nőnek, és a rendőröm
szemébe néztem. – Kedden elmondom a részleteket.
Elbúcsúztam, és amikor elindultam a Bond Streeten, reméltem, hogy a nő
látja, hogy lengetem a karomat járás közben.
 1957. DECEMBER 16.

Tegnap késő éjjel eljött hozzám.

– Tetszett neked, ugye?
Már aludtam, felriadva még kába voltam; pizsamában kecmeregtem ki az
ágyból, félig még mindig a rendőrömről álmodtam, és egyszer csak ott állt,
feszült arccal, az éjszakai ködtől nyirkos hajjal. A küszöbömön. És a
véleményem érdekelte.
– Az ég szerelmére, gyere be – sziszegtem. – Még felvered a szomszédokat.
Felkísértem az emeletre, betessékeltem a nappaliba. Amikor felkattintottam
az asztali lámpát, láttam, hogy hány óra van: hajnali háromnegyed kettő.
– Egy italt? – intettem a bárszekrény felé. – Vagy esetleg teát?
Ott állt a szőnyegemen, éppen úgy, mint amikor először jött el hozzám –
mereven, egyenes tartással, idegesen –, és olyan átható tekintettel meredt rám,
amilyent még nem tapasztaltam nála.
Megdörzsöltem a szememet.
– Mi az?
– Kérdeztem valamit.
Jaj, ne kezdjük megint, villant át az agyamon. Ezt a gyanúsított–kihallgató
jelenetet.
– Kicsit későre jár, nem? – kérdeztem, és az sem érdekelt, ha a hangom
zsémbesen cseng.
Nem felelt. Várt.
– Nézd… miért nem iszunk egy csésze teát? Nem vagyok teljesen ébren.
Nem adtam időt, hogy ellenkezzen, hoztam a köntösömet, aztán a konyhába
mentem vizet forralni.
Utánam jött.
– Nem tetszett neked.
– Menj és ülj le, jó? Teára van szükségem. Utána beszélgethetünk.
– Miért nem felelsz?
 – De majd felelek! – Elnevettem magam, tettem felé egy lépést, ám volt
valami a tartásában – egyenesen állt, a lábát megvetve, szinte ugrásra készülve –,
ami miatt mégsem értem hozzá. – Csak egy kis idő kell, hogy összeszedjem a
gondolataimat…
A vízforraló visítása félbeszakított, és aztán azzal foglaltam el magam, hogy
kimérjem, kitöltsem, megkeverjem a teát. Mindvégig tudatában voltam annak,
hogy a rendőröm moccanni sem hajlandó.
– Üljünk le. – Felé nyújtottam egy csészét.
– Nem kell tea, Patrick…
– Rólad álmodtam – folytattam. – Már amennyiben érdekel. És most itt vagy.
Kissé különös. És csodás. És későre jár. Kérlek. Egyszerűen csak üljünk le.
Megenyhült, és letelepedtünk a kanapé két végén. Láttam, milyen ideges és
milyen kitartó, és tudtam, mit kell tennem. Így hát ezt mondtam:
– Remek lány. És szerencsés.
Az arca azonnal felderült, a válla elernyedt.
– Tényleg így gondolod?
– Igen.
– Azt hittem, hogy talán… szóval tudod… hogy nem rokonszenves neked.
Felsóhajtottam.
– Nem tőlem függ, nem igaz? A te döntésed…
– Nem szeretnék arra gondolni, hogy ti ketten nem jöttök ki egymással.
– De jól elvoltunk, nem?
– Neki rokonszenves voltál. Megmondta. Igazi úriembernek tart.
– Nahát.
– Komolyan gondolta.
Talán a késői óra tehetett róla, vagy arra reagáltam, amit Miss Taylor elismerő
szavairól mondott, mindenesetre képtelen voltam tovább leplezni az
ingerültségemet.
– Nézd – csattantam fel –, nem akadályozhatom meg, hogy találkozz vele.
Ezzel tisztában vagyok. De ne számíts arra, hogy bármin is változtatna.
– Min?
– Azon, ami kettőnk között van.
Egy hosszú másodpercen át egymásra meredtünk.
Aztán elmosolyodott.
 – Tényleg rólam álmodtál?


Miután megszerezte a jóváhagyásomat, bőkezűen megjutalmazott. Most először
történt, hogy az ágyamba jött, és ott töltötte az egész éjszakát.
Szinte már el is felejtettem, micsoda boldogság úgy ébredni, hogy még ki sem
nyitom a szemem, mégis tudom a matrac besüppedéséből, az ágynemű
melegségéből, hogy még mindig velem van.
Arra ébredtem, hogy megcsodálhatom a vállát. A háta is megörvendeztet.
Izmos a rengeteg úszástól, és a finom szőrcsomó a gerince legalján olyan, akár
egy farokkezdemény. A mellkasát és lábát erős szálú szőke szőr borítja. Éjjel a
hasára tapasztottam a számat, az ott serkedő szőrt harapdáltam, és meglepett,
milyen durvának érzem a fogam között.
Figyeltem, hogyan mozog együtt a válla a lélegzésével, hogyan fehérlik fel a
bőre a függönyön át besütő napfényben. Amikor megérintettem a nyakát,
összerándult, felült, és körülnézett.
– Jó reggelt! – üdvözöltem.
– Jézusom – felelte.
– Nem egészen – mosolyogtam rá. – Csak Patrick.
– Jézusom! – ismételte meg. – Hány óra van?
Kilendítette a lábát az ágyból, alig adott időt, hogy megcsodáljam meztelen
testét, azt a szoborszerű remekművet, máris felrántotta az alsónadrágját, és
felhúzta a nadrágját.
– Azt gondolnám, nyolc után lehet.
– Jézusom! – mondta újra, ezúttal hangosabban. – Hattól szolgálatban kellene
lennem. Jézusom!
Miközben ide-oda ugrálva összekeresgélte éjjel szétdobált ruhadarabjait,
magamra kaptam egy köntöst. Világos volt, hogy semmi értelme erőltetni a
beszélgetést, és szóba sem jöhet az éjszakai meghittségünk felelevenítése.
– Kávét? – szóltam utána, amikor az ajtó felé indult.
– Emiatt olyan lebaszást kapok.
Követtem a nappaliba, ahol magára rántotta a kabátját.
– Várj.
Megállt és rám meredt. Felé nyúltam, és lesimítottam egy ágaskodó fürtjét.
 – Mennem kell…
De még nem engedtem, előbb rendesen szájon csókoltam. Aztán kinyitottam
az ajtót, és kinéztem, hogy tiszta-e a levegő.
– Hát akkor menj – suttogtam. – Légy jó fiú. És nehogy meglásson valaki a
lépcsőn.
Tényleg kivételes vakmerőség volt hagyni, hogy akkor lépjen ki a lakásból.
De megint abba az állapotba kerültem. Az állapotba, amelyben mindent
lehetségesnek tűnik. Miután a rendőröm elment, feltettem a Quando me’n vo’
solette per la viát. Maximálisra tekertem a hangerőt. Körbekeringőztem a lakást,
míg meg nem szédültem. Anyám is ezt szokta mondani. Egészen megszédültem.
Csodálatos érzés.


Szerencsére nyugodt délelőttöm volt. A nagy részét sikerült az irodámba
zárkózva töltenem, kibámultam az ablakon, és felidéztem a rendőröm érintését.
Ezzel el is ment az idő nagyjából kettőig, amikor hirtelen ráeszméltem, hogy
fogalmam sincs, mikor látom viszont. Talán az egyetlen közös éjszakánk egyben
az utolsó is volt is volt, villant át az agyamon. Talán csak ürügy volt, hogy
munkába kell rohannia. Így menekülhetett el a leggyorsabban a lakásomból,
tőlem és a történtektől. Látnom kellett, ha csak egy percre is. Mert ha nem,
szétmállik minden, ami már eleve álomszerűen valószínűtlen. Ezt nem
hagyhatom.
Ezért aztán amikor Jackie bejött megkérdezni, hogy kérek-e teát, azt feleltem,
hogy indulnom kell egy sürgős megbeszélésre, és aznap már nem jövök vissza.
– Szóljak Mr. Houghtonnak? – tudakolta. A szája egyik sarka enyhén felfelé
ívelt.
– Erre semmi szükség – feleltem, és elfurakodtam mellette, mielőtt bármi
mást kérdezhetett volna.
Derült, hideg délután volt. A verőfény megerősített abban, hogy helyesen
döntöttem. A Pavilion krémszínű falai ragyogtak. A Steine szökőkútjai
szikráztak.
Kiérve a friss levegőre már nem éreztem annyira sürgetőnek az egészet.
Ahogy végigügettem a part mentén, jólesett az arcomba csapó fagyos szél.
Elgyönyörködtem a régenskori előkertes sorházak vakító fehérségében. Immár
sokadszorra méláztam el azon, milyen szerencsés is vagyok, hogy ebben a
városban élhetek. Brighton Anglia legszélén fekszik, és van egy olyan hangulata,
mintha egészen máshol lennének. Távol a borongós, sövényekkel szabdalt
Surrey-tól, Oxford nyirkos, megsüllyedt utcáitól. Itt olyasmi is megtörténhet,
ami máshol nem, még ha csak futólag is. Itt nemcsak megérinthetem a
rendőrömet, de velem töltheti az éjszakát, súlyos combja a matrachoz szögezi az
enyémet. A gondolat annyira vérlázító, annyira röhejes, ugyanakkor annyira
valóságos volt, hogy felnevettem, ott a Marine Parade-en. Egy szembejövő nő
rám mosolygott – mint amikor valaki megpróbál egy őrült kedvében járni. Még
akkor is kuncogtam, amikor befordultam a Burlington Streetre, és elindultam a
Bloomsbury Place felé.
Ott volt a rendőrségi telefonfülke és őrbódé, valamivel nagyobb egy budinál,
a kék fény alig látszott a nappali fényben. Örömmel láttam, hogy nincs
nekitámasztva egy bicikli. A kerékpár a bódé mellett azt jelenti, hogy az
őrmester épp ott jár ellenőrző körútján; ezt a rendőrömtől hallottam. De azért
megálltam, és körülnéztem. Nem láttam senkit. A távolból halkan odahallatszott
a hullámverés. A bódé tejüveg ablakai nem árultak el semmit. Csak remélni
tudtam, hogy odabent lesz. Rám vár.
Micsoda ideális helyszín egy légyotthoz, futott át a fejemen. Odabent senki
sem látna bennünket, ám közben nyilvános helyen lennénk. Egy rendőrségi
őrbódé egyszerre kínál elzártságot és izgalmat. Ki vágyhat ennél többre?
Szerelem egy őrbódéban. Akár egy olyan remek, puha kötésű regény címe is
lehetne, amit csak postai rendelés útján lehet beszerezni.
Szédültség. És minden lehetségesnek tűnt.
Hangosan bekopogtam az ajtón. TAM-ti, dobogta a szívem. TAM-ti. TAM-ti.
TAM-ti.
A táblán ez állt: RENDŐRSÉG. VESZÉLY ESETÉN TELEFONÁLJON
INNEN.
Úgy éreztem, a helyzetet veszélyesnek lehet nevezni.
Mihelyt kinyílt az ajtó, azonnal kiböktem:
– Bocsáss meg. – Átvillant az agyamon, hogy olyan vagyok, mint egy
katolikus fiú, aki könyörög, hogy gyónhasson.
Megdermedt, amikor észlelte, hogy ott vagyok. Aztán először körülnézett,
hogy tiszta-e a levegő, utána megragadott a galléromnál fogva, berántott a
bódéba, és bevágta az ajtót.
– Te meg mi a fenét akarsz?
Megigazítottam a ruhámat.
– Tudom, tudom…
– Nem elég, hogy lebasznak, mert elkéstem? Muszáj tovább rontanod a
helyzeten? – Felfújta az orcáját, a homlokához kapott.
Megint bocsánatot kértem, közben végig mosolyogtam. Időt adtam neki, hogy
túltegye magát a megrázkódtatáson, amit a látványom okozott, és addig is
körülnéztem a bódéban. Elég sötét volt, de a sarokban állt egy villanymelegítő, a
polcon pedig egy uzsonnásdobozt és egy termoszt láttam. Hirtelen elképzeltem
az anyját, amint háromszögletű szendvicseket vág a húspástétommal megkent
fehér kenyérből, és újra elöntött a rendőröm iránt érzett szeretet.
– Meg sem kínálsz egy teával? – kérdeztem.
– Szolgálatban vagyok.
– Ó, hát én is dolgozom – feleltem. – Illetve elvileg dolgozom. Kisurrantam
az irodámból.
– Az egészen más. Te megszegheted a szabályokat. Én nem. – Amikor
kimondta, lehorgasztotta a fejét, mint egy durcás kisfiú.
– Tudom – bólintottam. – És sajnálom. – Meg akartam érinteni a karját, de
elhúzódott.
Egy ideig hallgattunk.
– Azért jöttem, hogy ezt odaadjam. – Felé nyújtottam egy kulcscsomót. A
lakásom pótkulcsait az irodában tartom. Hirtelen jött ötlet volt. Ürügy.
Próbálkozás, hogy megnyerjem magamnak. – Hogy bármikor felmehess a
lakásba. Akkor is, ha nem vagyok otthon.
A kulcsokra meredt, de nem nyújtotta értük a kezét. Letettem a kulcscsomót a
polcra, a termosz mellé.
– Hát akkor indulok – sóhajtottam. – Nem kellett volna idejönnöm. Sajnálom.
– De ahelyett, hogy az ajtó felé fordultam volna, elkaptam az egyenruhája
legfelső gombját. Erősen szorítottam, az ujjaim begyén éreztem, milyen hűvös.
Nem gomboltam ki. Csak fogtam, míg átmelegedett a kezemben. – Csak
éppen… – mormoltam, és az alatta levő gomb után nyúltam. – Valahogy
képtelen vagyok… – Meg sem moccant, meg sem nyikkant, úgyhogy jött a
következő gomb. – Kiverni a fejemből… – Újabb gomb. – Hogy milyen
gyönyörű vagy.
Ahogy egyre lejjebb jutottam, felgyorsult a lélegzése, és amikor elértem az
utolsó gombhoz, elkapta a kezemet. Két ujjamat gyengéden a szájába vette. Az
ajka olyan forró volt azon a hideg napon. Csak szopta és szopta, mire zihálni
kezdtem. Mohón vágyik rám, ebben biztos vagyok. Ugyanolyan mohón, mint én
őrá.
Kihúzta a szájából az ujjaimat, az ágyékára tapasztotta a kezemet, és
megkérdezte:
– Képes vagy osztozni?
– Osztozni?
– Rajtam osztozni…
Éreztem, milyen kemény a hímtagja, és bólintottam.
– Ha csak így lehet. Igen. Képes vagyok osztozni.
Aztán letérdeltem elé.
III.
 PEACEHAVEN, 1999 NOVEMBERE

Nézem, ahogy kibámulsz az ablakon az esőbe, és azon tűnődöm, vajon

emlékszel-e a napra, amikor Tommal összeházasodtunk. Úgy zuhogott, mintha
dézsából öntenék. Az a nap valószínűleg valóságosabb számodra, mint ez a
huszadik századvégi novemberi szerda Peacehavenben, ahol semmi sem enyhíti
az ég örömtelen szürkeségét, az ablakoknak rontó szél süvítését. Számomra
egyértelműen valóságosabb.
1958. március huszonkilencedike. Az esküvőm napja volt, és egyre csak esett.
Nem holmi tavaszi zápor, ami átnedvesíti a ruhákat, és felüdíti az arcbőrt, hanem
igazi felhőszakadás. Arra ébredtem, hogy dobol az eső a házunk tetején, és a víz
zubogva ömlik az ereszcsatornába. Akkor egyfajta biztató jelnek tűnt,
keresztelésnek, amely után új élet vár. Az ágyamban fekve magam elé képzeltem
a megtisztító erejű vízpatakokat, Shakespeare-hősnőkre gondoltam, akiket
idegen földön vetett partra a tenger, addigi életüket elmosta a víz, és szép, új
világok vártak rájuk.
Nagyon rövid ideig voltunk eljegyezve – egy hónapig sem. Tom mintha
mielőbbi esküvőt akart volna, és persze én is. Amikor visszagondolok erre,
gyakran töprengek, hogy miért volt ennyire sürgős. Akkor izgatónak találtam ezt
a szédítő rohanást a házasságba, és hízelgett a hiúságomnak is. Most már
gyanítom, egyszerűen csak túl akart lenni rajta, mielőtt meggondolná magát.
A templom felé tartva csúszós volt az ösvény a szaténcipőm alatt, és karima
nélküli kalapkám, rövid fátylam nem nyújtott semmi védelmet. A nárciszokat
szétzilálta, szárukat megtörte az eső, de én egyenes tartással lépkedtem, és nem
siettem, bármennyire igyekezett is apám, hogy mielőbb beérjünk a templom
viszonylagos biztonságot jelentő előteteje alá. Amikor megálltunk, arra
számítottam, hogy mond valamit, bevallja, mennyire büszke vagy mennyire
aggódik, de hallgatott, és amikor megigazította a fátylamat, remegett a keze.
Most már úgy látom: fel kellett volna figyelnem annak a pillanatnak a
jelentőségére. Ez volt az utolsó alkalom, amikor még kijelenthette, hogy ő a
legfontosabb férfi az életemben. És nem volt rossz apa. Sosem ütött meg, csak
ritkán emelte fel a hangját. Amikor anya egyfolytában zokogott amiatt, hogy
gimnáziumba megyek, apa csak huncutul rám kacsintott. Sosem mondta, hogy jó
vagy rossz vagyok, vagy bármi e kettő között. Azt hiszem, leginkább nem
igazodott ki rajtam – de ezért nem büntetett meg. Képesnek kellett volna lennem
arra, hogy szóljak pár szót apámhoz abban a pillanatban, amikor egy új élet
küszöbén álltam egy másik férfival. De Tom már várt rám, és én másra sem
tudtam gondolni, csak rá.
Amikor végigsétáltam a padsorok között, rajtad kívül mindenki felém fordult,
és rám mosolygott. De ez nem számított. A cipőm elázott, a harisnyámra sár
fröccsent, és Roy helyett te voltál a vőlegény tanúja, ami okozott némi gondot,
de az sem számított. Még az is alig tűnt fel, hogy Tom nem az egyenruháját
viseli, hanem azt az öltönyt, amit te vettél neki (olyan volt, mint a tied, csak nem
sötétbarna, hanem szürke). Mert amikor odaértem hozzá, te átadtad neki a
gyűrűt, amitől Mrs. Tom Burgessé váltam.
A szertartást sör és szendvics követte a templom közösségi termében,
amelyben ugyanolyan szag terjengett, mint a Szent Lukácsban: gyerek tornacipő
és szétfőtt marhahús. A mostanra tényleg terhes Sylvie skót kockás ruhában
cigarettázott az egyik sarokban, és Royt figyelte, akinek mintha már a fogadás
előtt sikerült volna leinnia magát. Az esküvőre meghívtam Juliát, akit egyre
közelebbi barátomnak tekintettem – jádezöld kétrészes együttest viselt, és
szélesen mosolygott. Beszélgettél vele, Patrick? Mert nem emlékszem. Csak
arra, hogy Julia megpróbált társalgást kezdeményezni Harry bátyámmal, aki
folyton elnézett mellette, és Sylvie mellét bámulta. Természetesen ott voltak
Tom szülei; az apja a vendégek vállát csapkodta, túlságosan erősen (ekkor jöttem
rá, hogy Tom tőle örökölhette a szokást). Az anyja virágos blúzba csomagolta
felpolcolt mellét, ami még hatalmasabbnak tűnt. A szertartás után arcon csókolt,
az orromat megcsapta a rúzsa enyhén állott szaga. – Isten hozott a családban –
mormolta, és megtörölgette a szemét.
Másra sem vágytam, csak hogy mielőbb távozhassak az újsütetű férjemmel.
Mit is mondtál az esküvői beszédedben? Eleinte rád sem hederítettek;
mindenki igyekezett mielőbb szerezni magának egy löncshúsos szendvicset meg
egy üveg Harvey’s sört. De te csak álltál előttük a teremben, és rendületlenül
folytattad. Tom szorongva nézett körül, és érzelmes, bársonyos hangod,
Oxfordban csiszolt kiejtésed egy idő után felkeltette a meghívottak érdeklődését.
Tom aggódva ráncolta a homlokát, amikor elmesélted, hogyan ismerkedtetek
meg; akkor hallottam először a kerékpáros hölgyről, és látszott rajtad, mennyire
élvezed a sztorit, még hatásszünetet is tartottál, amikor idézted, hogy mit
mondott Tom a buggyant öreglányról; apám harsogva nevetett. Megjegyezted,
hogy Tom és én egy tökéletes, civilizált párt alkotunk: a rendőr és a tanító.
Minket aztán senki sem vádolhat azzal, hogy nem rójuk le adósságunkat a
társadalomnak, és Brighton lakói nyugodtan alhatnak, tudva, hogy az utcákon
Tom járőröz, én pedig gondoskodom a gyermekeik oktatásáról. Fogalmam sem
volt – már akkor sem –, mennyire gondoltad komolyan, de a szavaid hallatán
némi büszkeség ébredt bennem. Aztán felemelted a poharadat, néhány korttyal
lehúztad két deci barna sörödet, mondtál valamit Tomnak, amit nem hallottam,
megpaskoltad a karját, határozott csókot nyomtál a kezemre, és távoztál.


Az esküvő előtti estét Sylvie lakásában töltöttem – azt hiszem, ma
leánybúcsúnak neveznék –, Tom pedig néhány rendőrtársával ment el
szórakozni.
Sylvie-éknek végül csak sikerült elköltöznie Portslade-ből, Roy anyjától; egy
városi piacra néző, liftes, nagy ablakú új toronyházban lett lakásuk. A ház még
csak néhány hónapja készült el, a folyosókon malter- és friss festékszag
terjengett. Amikor beléptem a fényes liftbe, az ajtó nesztelenül nyílt és
csukódott.
Emlékszem, Sylvie-nél íriszmintás volt a tapéta és a nappalijában a függöny
is – mélykék alapon apró, sárga foltok. Minden más azonban teljesen modern
volt; az alacsony, keskeny karfájú kanapét csúszós, hűvös tapintású textillel
vonták be – nyilván főleg műanyag volt.
– Apa megsajnált minket, és a zsebébe nyúlt – mondta, amikor látta, hogy a
gázmelegítő fölé akasztott, napot formázó, fából készült órára pillantok. –
Lelkifurdalása volt.
Mr. Burgess az esküvő után még hónapokig nem volt hajlandó találkozni
Sylvie-vel.
– Kérsz Mackesont? Ülj csak le.
 Máris elég terebélyes volt. A hajdani apró, törékeny Sylvie körvonalai
elmosódtak.
– Ne csináltasd fel magad olyan hamar, mint én. Rohadt pocsék. – A kezembe
nyomott egy poharat, és óvatosan leereszkedett a kanapéra. – Ami pedig külön
bosszant – folytatta –, hogy még csak nem is kellett hazudnom Roynak. Így is
terhes lettem, mihelyt összeházasodtunk. Azt hiszi, a hatodik hónapban járok, de
én már tudom, hogy ez túlhordott baba lesz. – Oldalba bökött és felvihogott. –
Tulajdonképpen várom is. Lesz egy saját kicsikém, akit ölelgethetek.
Eszembe jutott, amit az esküvője napján elejtett arról, hogy bár azt tehetné,
amihez kedve van, és eltűnődtem, hogy mi történhetett, amitől meggondolta
magát, de végül ennyit mondtam:
– Szép a lakásod.
Biccentett.
– Nem rossz, ugye? A tanács már azelőtt beköltöztetett bennünket, hogy
átadták volna… a tapéta még meg sem száradt… de jó ilyen magasan lakni. A
felhők között.
A negyedik emelet ugyan messze volt a felhőktől, de csak mosolyogtam.
– Ott vagy, ahol lenned kell, Sylvie.
– És te is, hiszen holnap férjhez mész. Még ha csak a nyavalyás bátyámhoz is.
– Megszorította a térdemet, mire elpirultam örömömben.
– Tényleg szerelmes vagy belé, igaz? – kérdezte.
Bólintottam.
Sylvie nagyot sóhajtott.
– Sosem jön ide. Tudom, hogy rendesen összekaptak Royjal az esküvői
tanúskodás miatt, de azért felugorhatna, amikor Roy nincs itt, nem? – Felém
fordult, a szeme tiszta volt, hatalmasra tágult. – Megkérnéd rá, Marion? Szólj
neki, hogy igazán meglátogathatna.
Megígértem, hogy szólok. Nem tudtam, hogy Tom és Roy viszonya ennyire
megromlott.
Iszogattuk a barna sörünket, Sylvie babaruhákról beszélt, és hogy aggódik,
megszáradnak-e pelenkák a lakásban. Újabb italt hozott, tovább fecsegett, az én
gondolataim pedig elkalandoztak: elképzeltem a következő napot, ahogy
belekarolok Tomba, és vörös hajamon megcsillan a napfény. Marokszám szórják
ránk a konfettit, és Tom olyan átható tekintettel néz rám, mintha először látna.
Sugárzó. Ez a szó jut majd eszébe rólam.
– Marion, emlékszel még arra, amit Tomról mondtam… évekkel ezelőtt? –
Sylvie a harmadik sörét itta, és egészen közel húzódott hozzám.
Visszafojtottam a lélegzetemet, és hogy elfordíthassam a fejemet, a
poharamat letettem a kanapé karfájára.
– Mire? – kérdeztem, és a szívem szaporábban vert. Nagyon is tudtam, hogy
mire utal.
– Hát, amit arról mondtam, hogy Tom nem olyan… tudod, hogy nem olyan,
mint a többi férfi…
Nem ezt mondta, szögeztem le magamban. Nem ezt mondta. Nem pontosan
ezt.
– De emlékszel, Marion? – tartott ki.
A vitrines szekrény üvegajtajára szegeztem a tekintetemet. Mindössze egy
„Üdvözlet Camber Sandsből” feliratú kék kancsó volt benne és a bekeretezetlen
esküvői fotójuk; a lesütött szemű Sylvie még fiatalabbnak tűnt a koránál.
– Nem igazán – hazudtam.
– Hát… Akkor jó. Mert azt szeretném, ha nem foglalkoznál vele. Úgy értem,
nem hittük volna, hogy meg fog nősülni, és most mégis itt vagytok…
Egy időre csend támadt, és csak akkor szólaltam meg, amikor sikerült
lenyugtatni a szívemet azzal, hogy minden figyelmemet Sylvie-ék esküvői
fényképére összpontosítottam.
– Igen. Itt vagyunk.
Sylvie mintha fellélegzett volna.
– Mert nyilván megváltozott, vagy mi tévedtünk, valami ilyesmi, de akárhogy
is legyen, azt akarom, hogy felejtsd el, Marion. Szörnyen érzem magam miatta.
Ránéztem. Rózsaszín arca az utóbbi időben kikerekedett, de még mindig
vonzó volt; újra olyan volt, mintha azon a padon ülnék, és azt hallgatnám,
hogyan érintette meg Roy, meg hogy fel kellene hagynom a reménnyel, hogy
valaha felkelthetem a bátyja érdeklődését.
– Egyáltalán nem emlékszem, hogy mit mondtál, Sylvie – jelentettem ki. –
Úgyhogy talán hagyjuk is az egészet, jó?
Egy darabig egyikünk sem szólalt meg. Éreztem, hogy Sylvie keresi a
szavakat, hogy valami megfelelőt mondjon. Végül ennél maradt:
 – Nemsokára mind a ketten férjes asszonyok leszünk, és tologatjuk a
babakocsikat a parton.
Ez a megjegyzése valami okból csak még ingerültebbé tett. Felálltam.
– Ami azt illeti, én továbbra is tanítani szeretnék, úgyhogy egy darabig még
valószínűleg nem lesz gyerekünk.
Igazság szerint, amikor a Tommal való házasságról álmodoztam, a gyerekek
sosem jutottak eszembe. Még csak fel sem merült bennem a gondolat. Sosem
láttam magam babakocsival. Egyedül Tom karján.
Előálltam valami ürüggyel, hogy másnap korán kell kelnem, előkészülni az
esküvőre, és fogtam a kabátomat. Sylvie egy szót sem szólt. Kikísért a ház
fagyos folyosójára, és némán várta velem a liftet.
Amikor kinyílt a liftajtó, nem fordultam felé, hogy elköszönjek, Sylvie
azonban utánam kiáltotta:
– Vedd rá Tomot, hogy látogasson meg, rendben? – Még mindig nem néztem
hátra, csak elmorogtam, hogy jó. – És Marion…
Nem volt választásom, tartanom kellett a liftet.
– Tessék? – kérdeztem, tekintetemet a „Földszint” feliratú gombra szegezve.
– Sok szerencsét.
A „nászutunk” egyetlen éjszaka volt az Old Ship Hotelben. Futólag felmerült,
hogy majd egyszer elmegyünk néhány napra Weymouthbe, de ennek várnia
kellett, mivel Tom még egy ideig nem kaphatott szabadságot.
A Ship nem volt a Grandhez mérhető, de egyfajta visszafogott varázzsal bírt,
ami abban az időben nagyon tetszett nekem. Elhallgattunk, amikor az üveg
forgóajtón át beléptünk az előcsarnokba. A süppedős szőnyeggel borított padló
megnyugtatóan recsegett-nyikorgott a lábunk alatt; késztetést érezzem, hogy
megjegyezzem, olyan a hang, mintha régi hajón lennénk, de aztán inkább nem
szóltam. A vacsorát és a szobát Tom apja fizette, ez volt a nászajándéka. Először
jártunk szállodában, és szerintem enyhe pánik lett úrrá mindkettőnkön, mert nem
tudtuk, mi a szokás egy ilyen helyen. A filmekben, amiket láttam, mindig voltak
londinerek, akik megrohamozták az ember táskáit, és recepciósok, akik
személyes adatokat firtattak, de azon a délutánon minden békés volt a Shipben.
Csak egy kis táska volt nálam, abba pakoltam be a kifejezetten erre az alkalomra
vásárolt halvány barackszínű, csipkével szegett hálóinget. A menyasszonyi ruhát
már lecseréltem egy türkizkék, gyapjúszoknyából, vékony pulóverből és
kardigánból álló együttesre, amelyhez rövid buklékabátkát vettem fel. A cipőm
nem volt új, sőt, az orráról eléggé lekopott a bőr, de erre igyekeztem nem
gondolni. Tom kezében egy vászontáska volt; örültem volna, ha bőröndöt hoz,
azzal jobban emlékeztetett volna egy ifjú férjre. De hát a férfiak ilyenek,
jegyeztem meg magamban, kevés csomaggal utaznak. Nem csinálnak nagy
ügyet a dologból.
– Nem kéne itt lennie valakinek? – vetette fel Tom, hunyorgott, és az élet
jeleit keresve körülnézett. A recepcióhoz lépett, és fényesre suvikszolt pultra
helyezte mindkét tenyerét. Közvetlenül az egyik keze mellett ott volt egy
aranyszínű csengő, de nem ért hozzá. Csak várt, ujjaival dobolt a falapon, és a
pult mögötti üvegajtóra szegezte tekintetét.
Én közben körbesétáltam az előcsarnokban, megszemléltem a kifüggesztett
esti menüt (sole au vin blanc, citromtorta), és a következő hétre tervezett
konferenciák és bálok listáját. Volt ott néhány magas támlájú bőrfotel, de nem
mertem leülni, hátha felbukkan mellettem valaki, és megkérdezi, hogy mit innék.
Inkább tettem még egy kört. Tom továbbra is csak várt. Még mindig nem jött
senki.
Nem volt kedvem tovább körözni, ezért megálltam a pult mellett, és
határozott mozdulattal rácsaptam a csengőre. Az éles hang visszhangot vert az
előcsarnokban. Tom összerezzent tőle. – Ezt én is megtehettem volna –
sziszegte.
Abban a pillanatban megjelent egy pomádéval hátrasimított, fekete hajú férfi
keményített fehér zakóban. A tekintete Tomról átsiklott rám, majd vissza, csak
ekkor sikerült mosolyt erőltetnie az arcára.
– Elnézést, hogy megvárattam önöket, Mr. és Mrs. …
– Burgess – előzött meg Tom. – Mr. és Mrs. Tom Burgess.


Tom apjának a keretéből nem futotta tengerre néző kilátásra. A szobánk a
szálloda túloldalán volt, és a hátsó udvarra lehetett lenézni, ahol a személyzet
tagjai összegyűltek cigarettázni és pletykálni. Tom nem volt hajlandó leülni.
Körbejárt, megrángatta a nehéz, bíbor függönyt, amely majdnem teljesen
eltakarta az ablakot, végigsimított a májszínű paplanon, és kiáltozva hívta fel a
figyelmemet egy-egy fényűző vonásra („Keverőcsapjuk van!”), épp, mint akkor,
amikor a lakásodban voltunk, Patrick. Megszenvedett az ablak zárjával, de végül
a keret szörnyen nyikorogva engedett, és beáradt a sirályok délutáni panaszos
rikoltozása.
– Jól vagy? – kérdeztem. Persze nem ezt akartam mondani, hanem azt, hogy
gyere már el az ablaktól, és csókolj meg. Az is átfutott a fejemen, hogy nem
szólok semmit, csak elkezdek vetkőzni. Még nem volt este, délután öt sem
lehetett, de friss házasok voltunk. Egy szállodában. Brightonban. Ahol állandóan
ilyesmik történnek.
Jól ismert, édes vigyorával válaszolt:
– Soha jobban. – Odalépett hozzám, és arcon csókolt. A hajába akartam túrni,
de mire felemeltem a kezemet, már megint az ablaknál volt, a függönyt cibálta,
és kibámult. – Arra gondoltam, hogy ránk férne egy kis szórakozás – jegyezte
meg. – Mégiscsak nászúton vagyunk.
– Igen?
– Úgy tehetnénk, mintha üdülni jöttünk volna – magyarázta, és már bele is
bújt a zakójába. – Vacsoráig még rengeteg időnk van. Menjünk ki a mólóra.
Még mindig esett. A világon semmi kedvem sem volt kimenni a mólóra, vagy
úgy általában elhagyni a szobát. Elképzeltem, hogy eltöltünk egy meghitt órát –
ezt akkoriban smacizásnak neveztük, és évődve beszélgetünk arról, hogy fiatal
házasok vagyunk –, aztán vacsora, és irány az ágy.
Neked talán úgy tűnhet, Patrick, mintha engem kizárólag egyetlen dolog
érdekelt volna. Talán meglep, hogy úgy látod 1958-as énemet, mint egy
huszonegy éves lányt, aki alig várja, hogy elveszítse a szüzességét. Az ilyesmi
ma már közhely, sőt, elég régen annak számít; az igazat megvallva, azt hiszem,
már 1958-ban is a későn érő típus voltam. Arra biztosan emlékszem, hogy úgy
éreztem, legalább egy kicsit meg kellene riasztania a gondolatnak, hogy Tommal
töltöm az éjszakát. Nem mintha lett volna bármi tapasztalatom, vagy sokat
tudtam volna magáról az aktusról azon kívül, amit Sylvie-vel még évekkel
korábban kibogarásztunk a Married Love egyik példányából, amit Sylvie
valahonnan ellopott. De sok regényt olvastam, és nagyon is számítottam arra,
hogy mihelyt ágyba bújunk Tommal, valamiféle romantikus köd ereszkedik le
ránk, amit egy „extázisnak” nevezett rejtélyes, misztikus állapot követ. A
fájdalom, a zavar gondolata fel sem merült bennem. Bíztam abban, hogy Tom
majd tudja, mit kell csinálni, és hogy én testileg-lelkileg magamon kívül leszek a
boldogságtól.
Amikor azonban Tom rám mosolygott, és felém nyújtotta a kezét, tudtam, úgy
kell tennem, mintha ideges lennék. A rendes, szűzies hitves félénk;
megkönnyebbültnek kell tűnnie, hogy a férje sétálni hívja, nem pedig ráveti
magát.
Így hát pár perc múlva már kart karba öltve sétáltunk a Palota-móló felé.
Buklékabátkám elég vékony volt, ezért Tom karjához simultam, miközben
egy szállodai esernyő menedékében lépkedtünk. Örültem, hogy csak egy volt, és
osztoznunk kellett rajta. Átszaladtunk a King’s Roadon, lefröcskölt minket egy
elhaladó busz, és Tom megvette a jegyet, amivel átjuthattunk a forgókorláton. A
móló vaslábazatának habzón csapódtak neki a hullámok, megbolygatták a parti
kavicsokat, a szél azzal fenyegetett, hogy belefújja az ernyőnket a tengerbe, de
Tom erősen tartotta. Elbotorkáltunk az átázott nyugszékek, a jövendőmondók és
fánkos bódék mellett, a hajam kócosan szétállt, Tom keze felett az esernyő
nyelét markoló ujjaim érzéketlenné dermedtek.
– Menjünk vissza… – szólaltam meg, de a szél elsodorhatta a hangomat, mert
Tom továbbvágtatott, és hátrakiáltott: – Csúszda? Hadész Háza? Vagy a
szellemvasút?
Ekkor kitört belőlem a nevetés. Mi egyebet tehettem volna, Patrick? Nászúton
voltam, ott álltam a szélben-esőben a Palota-mólón, kellemesen meleg
hotelszobánk – benne a még mindig makulátlanul megvetett ággyal – méterekre
volt tőlünk, és újdonsült férjem azt akarta, hogy válasszak vidámparki menetet.
– A csúszdát szeretném – jelentettem ki, és fürge léptekkel elindultam a kék-
piros csíkos torony felé. A csúszda – akkoriban „Csúszunk a boldogságba”
néven futott – látványa ismerős volt, bár még sosem siklottam le rajta. Hirtelen
jó ötletnek tűnt. A lábam csuromvizes volt, és hideg, akár a jégcsap; a mozgás
legalább átmelegítette egy kicsit. (Észrevetted, hogy Tom sosem fázik? Már egy
ideje házasok voltunk, amikor eltöprengtem, hogy talán a rengeteg nyílt vízi
úszás során egy zsírból álló védőréteg alakult ki a bőre alatt, mint a fókáknak. És
hogy talán emiatt nem reagál az érintésemre. Az én szívós, gyönyörű tengeri
élőlényem.)
A jegybódéban ülő lány – két fekete copf, halvány rózsaszín rúzs – a
pénzünkért cserébe átnyújtott két gyékényt.
 – Egymás után – kötötte ki. – Nem ülhetnek ketten egy gyékényre.
Jólesett bemenni a fából készült toronyba, ahol nem ért a szél. Tom mögöttem
jött fel a lépcsőn. Nagyjából minden tizedik lépcsőfoknál megpillantottuk a
szürke eget. Minél feljebb jutottunk, annál jobban felerősödött a szél bömbölése.
Félúton valami okból megtorpantam:
– Kit érdekel? Nyugodtan osztozhatunk egy gyékényen. Friss házasok
vagyunk. – És ledobtam a gyékényt a lépcsőn. Puffanva ért földet, épp csak
elkerülve Tom megrökönyödött képét. Idegesen felnevetett.
– Elférünk rajta? – kérdezte, de ügyet sem vetettem rá, és megállás nélkül
szaladtam fel a torony tetejéig. A keskeny emelvény padlója vibrált a szélben.
Hatalmas kortyokban nyeltem a sós levegőt. Onnan fentről láttam, hogy a Ship
Hotel szobáiban fény gyullad, és megint eszembe jutott az ágyunk, a vastag
takaró, a tökéletesre, síkosan simára vasalt lepedők.
– Igyekezz! – kiáltottam le Tomnak. – Nélküled nem tudok lemenni.
Amikor felbukkant, rendkívül sápadt volt. Mielőtt belegondoltam volna,
odaléptem hozzá, megragadtam a két kezemmel az arcát, és megcsókoltam hideg
ajkát. Rövid csók volt, de az ajka nem feszült meg, és utána a vállamra hajtotta a
fejét, mintha szusszanni akarna. Kissé remegett, és én megkönnyebbülten
felsóhajtottam. Végre-valahára. Hatással voltam rá.
Aztán így szólt:
– Marion… biztos gyávának gondolsz, de nem viselem jól, ha magasan
vagyok.
Kibámultam a háborgó tengerre, és megpróbáltam megemészteni az
információt. Tom Burgess, nyílt vízi úszó és rendőr félt, mert egy csúszda
legtetején állt. Addig a pillanatig mindenre képesnek tűnt, sőt, rendíthetetlennek.
És most itt volt a gyenge pontja. Itt volt az alkalom, hogy gondoskodjak róla.
Magamhoz öleltem, beszívtam új öltönye illatát, és meglepődtem, hogy még
ezen a szeles, hideg helyen is milyen meleg a teste. Javasolhattam volna, hogy
ballagjunk le a lépcsőn, de tudtam, azzal megsebezném a büszkeségét, és
egyébként sem volt kedvem letenni az esélyről, hogy egy gyékényre üljek új
férjemmel, és összekapaszkodva suhanjunk le a csúszdán.
– Akkor jobb, ha indulunk is lefelé, nem? – kérdeztem. – Én ülök elöl, te meg
mögöttem.
 A korlátba kapaszkodott, a tekintete az arcomra tapadt, és tudtam, csak fel
kell vetnem valamit, és ő megteszi; ha tovább beszélek a jól bevált,
megnyugtató, de határozott tanítónői hangomon, akkor megtesz mindent, amit
csak kérek. Maflán bólogatva figyelte, ahogy letelepszem a szúrós gyékényre.
– Gyere – adtam ki az utasítást. – Észre sem veszed, és máris lent leszünk.
Leült mögém, és karjával átfogta a derekamat. Hátradőltem, az övcsatja hátul
a derekamba nyomódott. Körülöttünk kavargott a szél, alattunk harminc méterrel
tajtékot vetett a tenger.
– Felkészültél?
Combjával a szuszt is kipréselte belőlem. Felmordult, amit igennek vettem, és
ellöktem magam, amilyen erősen csak tudtam. Mihelyt elindultunk lefelé, Tom
még szorosabban ölelt. Az első kanyarban lendületet kaptunk, a következőnél
pedig már olyan sebességgel suhantunk, hogy még én is azt hittem, mindjárt
áttörjük a csúszda oldalát, és kirepülünk a víz fölé. A móló hangszóróiból áradó
zene hol felharsant, hol elhalkult, a nap szürkeségét elűzte a süvítő, friss levegő,
a lenti hullámok szédítő látványa. Egy pillanatra mintha csak az a négyszögletű
gyékénydarab választott volna bennünket a mélységtől. Sikoltoztam
örömömben, egyre magasabb hangon, ahogy Tom combja egyre erősebben
szorított, és már majdnem a csúszda alján jártunk, amikor rájöttem, hogy nem én
kiabálok egyedül: Tom is visított.
A pálya végén eléggé kisodródtunk, és nekirepültünk a gyékények köré emelt
kerítésnek. A végtagjaink képtelen módon egymásba gabalyodtak, de Tom még
mindig markolta a derekamat. Zabolátlan nevetés tört ki belőlem, nedves arcom
az övéhez ért, a nyakamon éreztem a lihegését. Abban a pillanatban szétfoszlott
az addigi nyugtalanságom, és arra gondoltam: minden rendben lesz. Tomnak
szüksége van rám. Összeházasodtunk, és minden jó lesz.
Tom kiszabadította magát, és végigsimított az öltönyén.
– Még egyszer? – ugrottam talpra.
Megdörzsölte az arcát.
– Istenem, dehogy… – nyögte. – Kérlek, hadd ne kelljen.
– A feleséged vagyok. Ez a nászutunk. És én szeretnék még egyszer lejönni a
csúszdán – feleltem nevetve, megfogtam a kezét, és rángatni kezdtem. Feltűnt,
hogy izzad a tenyere, és csúsznak az ujjai.
– Nem mehetnénk inkább teázni?
 – Szó sem lehet róla.
Tom gyanakvón méregetett, mintha nem tudná eldönteni, hogy viccelek vagy
sem.
– Miért nem csúszol le egyedül? Én majd nézlek – javasolta, és elhozta a
bódé mellett álló tartóból az esernyőt.
– De nélküled nem olyan szórakoztató – duzzogtam.
Élveztem ezt az új érzést, ezt a gondtalan flörtölést, ám Tom mintha megint
elbizonytalanodott volna azt illetőleg, hogyan válaszoljon rá.
Egy idő után erre jutott:
– Mint a férjed, megparancsolom, hogy gyere vissza velem a szállodába. – És
átölelte a derekamat.
Gyengéd kis csókot váltottunk, és egy szó nélkül hagytam, hogy
visszavezessen a Shipbe.


Vacsora közben a legapróbb dolgok is megmosolyogtattak, megnevettettek.
Talán a megkönnyebbüléstől lehetett, hogy túl vagyunk az esküvőn, talán a
csúszda izgalma okozta, vagy talán az előttünk álló események. Bármi volt is az
oka, úgy éreztem, mintha felhevülten, semmivel sem törődve rohannék valami
felé.
Tom vigyorgott, bólintott és halkan felnevetett, amikor hosszan részleteztem,
hogy a szálloda miért olyan, mint egy öreg hajó (a nyikorgó padló, a lengedező
ajtók, az ablakokat ostromló szél, a kissé tengeribetegnek tűnő személyzet), de
az volt a benyomásom, egyszerűen csak arra vár, hogy elmúljon enyhén
hisztérikus hangulatom. Ettől függetlenül csak daráltam tovább, alig ettem,
viszont rendesen ittam a burgundiból, és nyíltan kinevettem a pincér kacsázó
járását.
A szobánkba érve Tom felkapcsolta az éjjelilámpákat, és felakasztotta a
zakóját. Én kuncogva az ágyra roskadtam. Még lent azt kérte, hogy hozzanak fel
nekünk két skót whiskyt; amikor a boy megjelent a kis tálcával, Tom olyan
előkelő hanghordozással köszönte meg, amilyet még sosem hallottam hallottam
tőle (nyilván tőled tanulta), és csak még tovább kacarásztam.
Leült az ágy szélére, lehúzta a whiskyjét, és megkérdezte:
– Miért nevetsz?
 – Biztos boldog vagyok – feleltem, és belekortyoltam az italba, ami perzselő
nyomot hagyva csúszott le a torkomon.
– Akkor jó – bólintott. Majd: – Készüljünk a lefekvéshez? Későre jár. – Az
első mondat tetszett: a lefekvés szót használta benne; de a második már nem
annyira, túlságosan praktikusan hangzott, és az alvásra utalt vele. – Szeretnéd a
fürdőszobát használni?
Ugyanolyan halk, vontatott, enyhén arisztokratikus hangon beszélt, mint a
boyjal. Felültem, kissé megszédültem. Nem, akartam felelni. Nem szeretném
használni a fürdőszobát. Azt akarom, hogy vetkőztess le itt, az ágyon. Azt
akarom, hogy húzd le a cipzárt a szoknyámon, kapcsold ki az új, csipkés
melltartómat, és álljon el a lélegzeted meztelen mellem láttán.
Persze nem mondtam semmi ilyet. Helyette bementem a fürdőszobába,
bevágtam magam mögött az ajtót, leültem a kád szélére, és elnyomtam
magamban a késztetést, hogy felvihogjak. Néhányszor nagy levegőt vettem. Tom
vajon az ajtón túl épp levetkőzik? Lepjem meg azzal, hogy berontok hozzá
kombinéban? A tükörbe néztem. Az arcomon piros foltokat láttam, a bor
barnásra színezte az ajkamat. Máshogy festek most, hogy férjhez mentem?
Reggel még inkább másmilyen leszek?
Amikor megérkeztünk a szállodába, kicsomagoltam új, sárgabarack színű
műselyem hálóingemet, és felakasztottam a fürdőszoba ajtajára; azt reméltem,
hogy Tom meglátja, és heves vágyat ébreszt benne a holmi mély kivágása,
magasan felsliccelt alja. A szoknyámat és a pulóvert, kardigánt a padlóra
dobtam, belebújtam a hálóingben, és addig fésültem a hajamat, míg sercegett.
Aztán fogat mostam, és kinyitottam az ajtót.
A szoba szinte teljesen sötét volt. Tom lekapcsolta a villanyt, csak egyetlen
éjjelilámpa égett, az ágynak azon a felén, ahol feküdt. A párna és a takaró közül
kilátszott széles, mozdulatlan, pizsamás válla. A tekintete követett, amikor
elindultam felé, visszahajtottam a takarót, és bemásztam mellé az ágyba.
Mostanra összevissza kalapált a szívem, és elmúlt minden nevethetnékem.
Mihez kezdek, ha egyszerűen lekattintja a lámpát, jó éjszakát kíván, és elfordul
tőlem? Mit tehettem volna ebben az esetben, Patrick? Ahogy mozdulatlanul
feküdtünk egymás mellett, vacogni kezdett a fogam. Nem lehetek én az első, aki
felé nyúl. Végre összeházasodtunk, de úgy éreztem, nincs jogom bármit is
követelni tőle. Úgy tudtam, a feleség nem állhat elő a testi vágyaival. A nemi
kapcsolatot kikövetelő nők taszítók, természetellenesek.
– Jól nézel ki – szólalt meg Tom, mire felé fordultam, hogy rámosolyogjak,
de addigra lekapcsolta a lámpát. Megfeszült a testem. Hát akkor ennyi. Alvásnál
többre nem számíthatok. Végtelen csend támadt. Aztán a keze végigsimított az
arcomon. – Minden rendben? – suttogta, de nem volt rá válaszom.
– Marion? Jól vagy? – Bólintottam, és érzékelhette a mozdulatot, mert nagy
teste felém csusszant, aztán a számon éreztem az ajkát. Milyen forró ajka volt. El
akartam veszni az érzésben. Azt akartam, hogy a csókja elvarázsoljon, ahogy azt
a regényekben olvastam. És meg is történt, egy kicsit; az ajkam szétvált, hogy
többet engedjen be Tomból. Akkor elkezdte cibálni a hálóingemet, belemarkolt
az anyagba, és felrántotta a csípőm fölé. Igyekeztem volna megkönnyíteni a
dolgát, de nem ment egyszerűen, mert a másik keze a csípőmre nehezedett,
valósággal az ágyhoz szögezett. Felgyorsult a lélegzésem; végigcirógattam az
arcát. – Ó, Tom – súgtam oda, és amikor ezt kimondtam, úgy éreztem, mintha
mindez tényleg velem történne, ott és akkor, az Old Ship Hotel makulátlanul
tiszta ágyában. Az új férjem szeretkezett velem. Tom lekönyökölt kétoldalt a
vállam mellé, és súlyos testét átemelte az enyémre. A derekára csúsztattam a
kezemet, és rájöttem, hogy már korábban levetette a pizsamaalsóját. A tenyerem
lekalandozott a fenekére, ami simább tapintású volt, mint képzeltem volna.
Néhányszor meglendítette a csípőjét. Tudtam, még csak a közelében sincs a
helynek, ahová igyekezne, de képtelen voltam szólni. Először is, mert
visszafojtottam a lélegzetemet. Másodszor pedig, mert nem akartam tönkretenni
mindent azzal, hogy mondok valami nem odaillőt.
Egy idő után megállt, halkan zihált, aztán megkérdezte:
– Gondolod, hogy… szét tudnád nyitni a lábadat egy kicsit jobban?
Megtettem, amit kért; hálás voltam, hogy lejjebb csúszhattam, és
átkulcsolhattam a combommal a csípőjét. Nem adott ki semmiféle hangot,
amikor sikerült belém hatolnia. Éles fájdalmat éreztem, de azt mondtam
magamban, hogy ez el fog múlni. Már helyben vagyunk. Az extázis sem lehet
messze.
És csodás érzés volt belekapaszkodni Tomba, miközben bennem mozgott,
érezni az ujjaim alatt izzadó testét, a nyakamon forró leheletét. Már ez a
hihetetlen közelség is varázslatos volt.
 De Patrick, már akkor is tudtam – bár kétlem, hogy bevallottam volna
magamnak –, hogy nyoma sem volt a gyengédségnek, amellyel az úszóleckéink
alatt magához ölelt. Miközben döfködött, azon kaptam magam, hogy felidézem
azt a jelenetet, magam előtt látom, ahogy lemerültem, és Tom megtalált, ahogy a
derekamnál fogva tartott, és lebegtem a sós vízben, ahogy visszavitt a partra.
Tom hirtelen visszafojtotta a lélegzetét, még egyszer meglendítette a csípőjét,
amitől majdnem felnyögtem fájdalmamban, aztán leroskadt mellém.
A haját simogattam. Amikor a lélegzése szabályossá vált, nagyon halkan
megkérdezte:
– Ez így jó volt? – De nem tudtam felelni, mert akkor már sírtam, és meg
kellett feszítenem minden izmomat, hogy némán és mozdulatlanul zokogjak. A
megkönnyebbülés tette, a varázslat, és a csalódottság. Úgy tettem hát, mintha
nem hallottam volna a kérdést, mire megcsókolta a kezemet, elfordult és elaludt.
Azért mondom ezt el neked, Patrick, hogy tudd, hogyan is volt ez Tommal és
velem. Hogy tudd: a fájdalom mellett volt gyengédség is. Hogy tudd: mind a
ketten kudarcot vallottunk, de mind a ketten próbálkoztunk.
Ma fáradtak vagyunk. Az éjszaka nagy részét ébren töltöttem, mert írtam, és
csak most, délelőtt fél tizenkettőkor jutottam el odáig, hogy leüljek egy kávéval,
mert eddig megmosdattalak, átöltöztettelek, megreggeliztettelek, és úgy
helyeztelek el, hogy kinézhess az ablakon, bár tisztában vagyok azzal, hogy egy
órán belül ismét elalszol. Az eső elállt, de feltámadt a szél; bekapcsoltam a
fűtést, amitől a házban száraz, poros szag terjeng; egész megnyugtatónak
találom.
Őszintén szólva kíváncsi vagyok, még mennyi időm marad ennek a
történetnek az elmondására. Arra is, hogy mennyi időbe telik rávennem Tomot,
hogy beszéljen veled. Múlt éjjel ő sem aludt jól – hallottam, hogy legalább
háromszor felkelt. Biztosan nem lep meg, hogy már sok éve külön szobában
alszunk. Napközben elmegy otthonról, és már nem kérdezem meg, hol tölti az
idejét. Vagy húsz éve felhagytam ezzel, miután egyszer megkaptam azt a választ,
amitől tartottam. Emlékszem, Tom munkába készült, a biztonsági őrök
egyenruháját viselte. Nagyon fénylett az az uniformis: csupa ezüstszínű gomb,
váll-lap, meg a derekán a hatalmas övcsat. Elég gyatra utánzata volt a
rendőregyenruhának, de Tom ettől függetlenül mutatósan festett benne.
Akkoriban éjszakai műszakban dolgozott. Amikor megtudakoltam, mivel tölti az
időt, amíg én dolgozom, a szemembe nézett, és ezt felelte:
– Idegenekkel ismerkedek. Néha iszunk egyet. Néha szeretkezünk. Ezt
csinálom, Marion. Kérlek, ezt többet ne kérdezd meg.
A szavait hallva egy kicsit megkönnyebbültem, mert így már tudtam, hogy
nem tettem teljesen tönkre a férjemet.
Talán még mindig találkozgat idegenekkel, nem tudom. Azt viszont igen,
hogy a legtöbbször hosszú sétákra viszi Waltert a dombvidékre. Keddenként a
helyi általános iskolában önkénteskedtem, az elsősöknek segítettem olvasni
tanulni, és Tom ezeken a napokon otthon maradt. De amióta itt vagy, és én
szóltam az iskolában, hogy többé nem érek rá, Tom mindennap elmegy
barangolni. Elfoglalt ember. Mindig is kitalálta, hogy mivel kösse le magát. Még
most is úszik minden reggel. Csak negyedórát, de mindennap elmegy kocsival
Telscombe Cliffsig, és az ottani parton begázol a jeges vízbe. Nyilván
mondanom sem kell, Patrick, milyen figyelemre méltóan fitt, ahhoz képest, hogy
hatvanhárom éves. Sosem engedte el magát. Nagyon odafigyel a súlyára, szinte
alig iszik, úszik, sétáltatja a kutyát, esténként pedig dokumentumfilmeket néz.
Érdekli minden, ami valódi bűnesetekkel kapcsolatos – ezt a történtek fényében
meglepőnek találom. És nem beszélget senkivel. Velem a legkevésbé.
Tudod, igazság szerint Tom nem akarta, hogy ide gyere. Az én ötletem volt.
Mi több, ragaszkodtam hozzá. Lehet, hogy nehéz elhinned, de a házasságunk
több mint negyven éve alatt sosem álltam ki semmi mellett úgy, mint emellett.
Minden reggel azt remélem, hogy a férjem nem hagyja el a házat. De az óta a
reggel óta, amikor megpróbáltalak leültetni a „családi asztalhoz” (Pamela nővér
így nevezi), Tom még csak nem is reggelizik velünk. Mindazok után, amin
keresztülmentünk, a távollétét egyfajta megkönnyebbüléssel vettem tudomásul,
most mégis azt szeretném, ha mellettem lenne. És azt szeretném, ha itt lenne,
melletted is. Reménykedem, hogy csatlakozik hozzánk, még ha csak rövid időre
is. Reménykedem, hogy bejön, és legalább rád néz – tényleg rád néz –, így
láthatja, amit látok: hogy mindenek ellenére te még mindig szereted.
Reménykedem, hogy ez megtöri a hallgatását.


Végül nem Weymouthbe mentünk négy napra, hanem te ajánlottad fel a Wight-
szigeten álló házikódat a tavaszi tanítási szünetben.
Voltak fenntartásaim, de beleegyeztem, mert annyira szerettem volna
szabadulni a külön ágyban alvástól, amire Tom szüleinél rákényszerültünk –
hozzájuk költöztünk, amíg arra vártunk, hogy megkapjuk a rendőrségi lakást.
(Tom azt mondta, hogy az ő szobájában nincs hely egy kétszemélyes ágy
számára, így nekem Sylvie régi szobájában kellett aludnom.) Az volt a terv, hogy
az első négy éjszakán csak mi ketten leszünk Tommal, az utolsó háromra pedig
csatlakozol hozzánk, hogy „megmutasd a környéket”. Ez így egy egész hetet
jelentett, amelynek a legnagyobb részét kettesben tölthettem Tommal – hát
belementem.
 A házikó egyáltalán nem olyan volt, mint képzeltem. Amikor beszéltél róla,
azt hittem, csak szerénykedsz, és a házikó valójában egy „kisebb kúria” vagy
legalábbis egy „jól felszerelt tengerparti villa”.
De nem. Tényleg pontosabb szó volt rá a „házikó”. Egy nyomasztó, keskeny
utcácskában állt Bonchurchben, nem messze a tengertől, de nem is olyan közel,
hogy kilátás nyílt volna a partra. A ház nyirkos volt, levegőtlen. Két szoba volt, a
ferde mennyezetű nagyobbikban rozoga franciaágy állt. Az épület előtt burjánzó
kert, mögötte egy budi. Az apró konyhában nem volt áram, de legalább a
gázfűtést bevezették. Az ablakok kicsik voltak és eléggé piszkosak.
A kis utcában minden mást elnyomott a medvehagyma édeskés bűze. Még
bent a házban is éreztem, ahol elvegyült az átnedvesedett szőnyegek és a gáz
szagával. Nem is értettem, hogyan képesek emberek megenni egy ilyen
förtelmes szagú dolgot. Én leginkább az érett izzadságszaghoz tudtam
hasonlítani. Mostanra megkedveltem, de akkoriban csak végigmentem az
utcácskán, melynek két oldalát zöld, nyelvszerű levelek és fehér virágok
szegélyezték, és a melegtől meg az egyre erősödő szagtól öklendeznem kellett.
Ettől függetlenül szép, napos hetünk volt, és amíg kettesben voltunk, azt
csináltuk Tommal, amit nyaraláskor szokás. Végigsétáltunk a Blackgang Chine-
on, Ventnorban megnéztünk egy paprikajancsi színházat (Tom hatalmasat
kacagott, amikor feltűnt a színen a rendőr), ellátogattunk a godshilli miniatűr
faluba. Tom vett nekem egy barack- és krémszínű korallból fűzött nyakláncot.
Minden reggel szalonnás tojást sütött, és miközben ettem, felvázolta, hogy mit
tervezett aznapra, amivel mindig egyetértettem. Éjszaka örültem, hogy a rozoga
ágyon van egy teknőszerű mélyedés – begurultunk a közepére, és kénytelenek
voltunk szorosan egymás mellett aludni. Órákon át ébren voltam, élveztem, hogy
a testem akaratlanul is az övéhez simul, a hasam kitölti a háta ívét, a mellem a
vállához préselődik. Néha finoman ráfújtam a tarkójára, hogy felébresszem. A
megérkezésünk estéjén sikerült megismételnünk a nászéjszakánkon történteket;
emlékszem, nem fájt annyira, viszont nagyon hamar véget ért. De úgy éreztem,
lenne hová fejlődnünk. Úgy gondoltam, ha megtalálnám a módját annak, hogy
bátorítsam Tomot, hogy utasítgatás nélkül irányítsam, akkor a hálószobai
tevékenységünk talán kellemesebb lehetne. Végtére is, csak nemrég házasodtunk
össze, és Tom maga is bevallotta azon az estén, a lakásodban, hogy alig van
tapasztalata.
 Aztán megérkeztél. Majdnem elnevettem magam, amikor lefékeztél a ház
előtt, kiugrottál zöld Fiat sportkocsidból, és előkaptad színben harmonizáló
poggyászodat. Világosbarna öltönyt viseltél, a nyakadba lazán piros sálat
kötöttél, és úgy néztél ki, mint egy igazi angol úr, amikor tavaszi szünetre indul.
A hálószoba ablakából figyeltelek, és láttam, hogyan derül fel enyhén komor
arcod, amikor Tom eléd siet a kerti ösvényen.
A konyhában kipakoltam a dobozokat, melyekben élelmiszert hoztál –
olívaolajat, több üveg vörösbort és egy csomag friss spárgát, amiről elmesélted,
hogy útközben vetted egy bűbájos, út menti standnál.
– Annyira sajnálom, hogy olyan vacak az ágy – jegyezted meg teázás után. –
Szörnyű öreg darab, ugye? Mintha egy homokgödörben próbálna aludni az
ember.
Tom keze után nyúltam.
– Minket cseppet sem zavar – feleltem.
Végigsimítottál a bajuszodon, lepillantottál az asztalra, majd bejelentetted,
hogy kinyújtóztatnád a lábadat, és lesétálsz a partra. Tom rögtön felpattant azzal,
hogy veled tart. Közölte velem, hogy ebédre visszajöttök.
Észrevehetted, milyen riadt az arcom, mert Tom vállára tetted a kezedet, és
felém fordulva ezt mondtad:
– Az a helyzet, hogy pikniket csomagoltam magunknak. Menjünk le
mindhárman a partra, jó? Kár lenne nem kihasználni ezt a csodás időt, nem igaz,
Marion?
Hálás voltam a jó modorodért.


A következő napok során végigkalauzoltál bennünket a sziget déli részének parti
útvonalain. Gyaloglás közben tettél arról, hogy ahol az ösvény szélessége
engedte, mindig kettőtök között haladjak, biztos kézzel tartottál magad mellett,
nem engedted, hogy lemaradjak. Mintha a megszállottja lettél volna a tájat
alkotó kőzeteknek, elmesélted, hogyan alakultak ki a különféle sziklák, kavicsok
és homokszemek, rámutattál a változatos méretekre, formákra, színekre. A
tájképet plasztikusnak nevezted, a természet palettájáról, anyagai textúrájáról
beszéltél.
 Az egyik különösen hosszúra sikerült séta során, amikor már kezdett fájni a
lábam a cipőben, megkérdeztem:
– Te mindent műalkotásnak látsz a természetben, ugye?
Megálltál, és komoly arccal rám néztél:
– Hát persze. Nagyszerű műalkotásnak. Olyannak, amit mindannyian
utánozni próbálunk.
Tomra nagy hatással volt a válaszod, én pedig ingerülten nyugtáztam, hogy a
világon semmivel sem tudok visszavágni.


Minden este vacsorát főztél, órákat töltöttél a konyhában azzal, hogy ételt készíts
nekünk. Még mindig emlékszem, hogy miket ettünk: az első estén boeuf
bourguignont, a következőn csirkét vadász módra, az utolsón lazacot hollandi
mártásban. Számomra újdonságot jelentett, hogy effajta szószokat nemcsak
holmi elegáns étteremben lehet enni, de otthon is sikerülhet megcsinálni. Míg te
főztél, Tom leült a konyhaasztalhoz, és beszélgetett veled, én pedig általában
igyekeztem nem útban lenni, kihasználtam a lehetőséget, és eltűntem egy
regénnyel. A túlzásba vitt társasági élet mindig is fárasztott, és bár még abban a
szakaszban voltam, amelyben kifejezetten élveztem a társaságodat, néha
szükségem volt arra, hogy elmeneküljek.
Mindig finom volt a vacsora, amit készítettél, utána pedig csak ültünk, és
gyertyafény mellett boroztunk. Még Tom is megkedvelte a vörösboraidat. Te
természetesen képzőművészetről és irodalomról beszéltél, míg mi ittuk a
szavaidat, de biztattál engem is, hogy meséljek a tanításról, a családomról,
nézeteimről „a nők társadalomban elfoglalt helyéről”, ahogy azt
megfogalmaztad. A második estén a vadász módra elkészített csirke és több
pohár beaujolais után megtudakoltad, mi a véleményem a dolgozó anyákról.
Hogy szerintem ez milyen hatással van a családi életre. Hogy a dolgozó anyák
számlájára kell-e írni a fiatalkori bűnözést. Tudtam, hogy a téma nemrégiben
komoly vitát gerjesztett a sajtóban. Azzal vádoltak egy nőt – egyébként tanár
volt –, hogy ő tehetett arról, hogy a fia tüdőgyulladásban meghalt. Az volt a fő
érv, hogy ha több időt töltött volna otthon, akkor jóval korábban feltűnt volna
neki, mennyire súlyos a fia betegsége, és akár életben is maradhatott volna.
 Bár érdeklődéssel olvastam az ügyről – főleg azért, mert a nő tanár volt –,
úgy gondoltam, nem állok készen arra, hogy hangot adjak a véleményemnek.
Akkoriban csak az érzéseimre hagyatkozhattam. Abban az időben mintha még
nem lettek volna meg a szavaim, hogy ki tudjam fejezni a gondolataimat. De
felbátorított a bor és érdeklődő, figyelmes arckifejezésed, úgyhogy bevallottam:
még ha lenne is gyerekem, nem szeretném abbahagyni a munkát.
Láttam, hogy a bajuszod alatt halvány mosolyra húzódik az ajkad.
A beszélgetésünk alatt Tom az olvadt gyertyaviasszal játszott, és csak most
kapta fel a fejét.
– Miről van szó?
– Marion épp azt mondta, hogy a gyerekeitek születése után is folytatná a
tanítást – ismertetted vele a helyzetet, de közben az arcomat figyelted.
Tom egy darabig nem szólt semmit.
– Nem döntöttem el igazán – mentegetőztem. – Ezt még meg kell beszélnünk.
– Miért akarnál tovább dolgozni? – kérdezte Tom szándékos szelídséggel.
Csak jóval később tudatosult bennem, hogy ez a hang veszélyt jelent. Akkoriban
nem fogtam fel, hogy ez figyelmeztetés.
– Szerintem Marionnak igaza van. – Színültig teletöltötted Tom borospoharát.
– Miért ne dolgozhatnának az anyák? Különösen akkor, ha a gyerekeik már
iskolába járnak. Az én anyámnak elmondhatatlanul jót tett volna, ha van
foglalkozása, célja.
– De neked volt dadusod, ugye? És az év legnagyobb részében bentlakásos
iskolában voltál. – Tom ellökte magától a poharat. – A te helyzeted egészen más
volt.
– Sajnos igen. – Rám néztél és elvigyorodtál.
– Az én gyerekemet soha… – kezdett bele Tom, aztán elhalt a hangja. – Egy
gyereknek szüksége van az anyjára – vágott neki újra. – Nem kellene
visszamenned dolgozni, Marion. El tudom tartani a családot. Ez az apa dolga.
Akkoriban meglepett, milyen erős érzelmeket vált ki Tomból a dolog.
Visszatekintve már sokkal jobban értem. Mindig is közel állt az anyjához.
Amikor Mrs. Burgess tíz éve meghalt, Tom két hétig nem kelt fel az ágyból.
Amíg az anyja élt, minden héten elment hozzá, általában egyedül. Amikor a
házasságunk első heteiben meglátogattuk az anyósomat, én hallgattam,
miközben Tom elmesélte neki legújabb diadalait a rendőrségnél. Tudtam, hogy
néha nem igazak a történetek, de sosem vontam kérdőre. Az anyja rendkívül
büszke volt rá, a ház tele volt a fia egyenruhás fotóval; Tom ezt azzal viszonozta,
hogy nagy méretű ruhák katalógusaival állított be, és javaslatokat tett, hogy
melyik állna jól Mrs. Burgessnek. A vége felé már ő választotta ki és rendelte
meg az anyja ruháit.
– Senki sem vonja kétségbe, hogy alkalmas lennél apának, Tom – jelentetted
ki halk, vigasztaló hangon. – De mi van azzal, amit Marion akar?
Erőltetetten elnevettem magam.
– Azért ez egyelőre mégiscsak eléggé elméleti probléma – jegyeztem meg. –
Hiszen megeshet, hogy nem lesz szerencsénk, és nem születik gyerekünk…
– Dehogynem – szögezte le Tom, és meleg kezét az enyémre tette.
– Most nem erről van szó – szóltál közbe gyorsan. – Arról vitáztunk, hogy
dolgozzon-e egy anya…
– Ne – zárta rövidre Tom.
Felkacagtál.
– Milyen ellentmondást nem tűrően fogalmazol, Tom. Nem hittem volna,
hogy ilyen… nos, hogy ebben ilyen szűk látókörűnek mutatkozol.
Ismét nevettél, Tom arca azonban komor maradt.
– Mit tudsz te erről? – kérdezte fojtott hangon.
– Hiszen csak beszélgetünk, nem? Dumcsizunk, ahogy azt mondani szokták.
– De attól még semmit sem tudsz az egészről, igaz?
Felálltam, és elkezdtem összeszedni a tányérokat. Érzékeltem valami
növekvő feszültséget, amit nem egészen értettem. Tom emelt hangon folytatta:
– Nem tudsz semmit sem a gyerekekről, sem arról, hogy milyen szülőnek
lenni. Ahogy arról sem, hogy milyen házasnak lenni.
Bár továbbra is mosolyogtál, árnyék suhant át az arcodon, és ezt mormoltad:
– És ez maradjon is így még sokáig.
Kihoztam a desszertet, közben végig arról beszéltem, hogy milyen csodás
almás-rebarbarás lepényt sütöttél (a tésztád mindig is jobb volt az enyémnél,
valósággal szétolvadt a szájban), mert időt akartam adni nektek, hogy
összeszedjétek magatokat. Tudtam, hogy Tom haragja hamar elszáll, és ha elég
hosszan csicsergek sodóról, kanalakról és gyümölcsös töltelékről, akkor minden
rendben lesz.
 Talán már akkor is szöget üthetett a fejedbe, hogy vajon miért csináltam.
Miért nem hagytam a tetőpontjáig fokozódni a vitát, hogy aztán
összecsomagoljunk és távozzunk? Miért nem köteleztem el magam, miért
voltam képtelen arra, hogy vagy a védelmembe vegyem a férjemet, vagy arra
tüzeljem, hogy elítéljen téged? Bár ekkor még magamnak sem ismertem be,
hogy mi az igazság téged és Tomot illetően, képtelen voltam végignézni, hogy
milyen könnyedén fel tudod szítani a szenvedélyét, hogy milyen rendkívül
fontos neki a róla alkotott véleményed. Belegondolni sem akartam, hogy ez mit
jelenthet.
Ugyanakkor tagadhatatlanul egyetértettem azzal, amit mondtál. Úgy láttam,
azok a nők is lehetnek jó anyák, akik különben dolgozni járnak. Tudtam, hogy
igazad van, Tom pedig téved. Nem ez volt az utolsó alkalom, hogy így éreztem,
bár továbbra is tagadtam, ahányszor csak megtörtént.


A szigeten töltött utolsó napunkon sikerült elérnem, hogy látogassunk el az
Osborne-kastélyba. Sosem érdekelt a királyi család, de mindig élveztem, ha
kastélyokban szimatolhattam körül, és úgy gondoltam, a Wight-szigeten tett
kirándulásunk nem lenne teljes, ha nem néznénk meg Viktória királynő nyári
rezidenciáját. Akkoriban az épület csak bizonyos délutánokon volt nyitva, és
több terme zárva maradt a látogatók előtt. Annyi szent, hogy nem volt sem
ajándékbolt, sem teázó, de még elégséges információ sem; az egésznek volt
valami idejétmúlt, áporodott, tiltott hangulata. Mintha valaki személyes világába
nyertünk volna betekintést, egy olyan életbe, amely már sok éve véget ért – és
nekem épp ez tetszett benne.
Te szelíden tiltakoztál a program ellen, de az előző esti vita után Tom az én
oldalamra állt, és ügyet sem vetettünk mosolyogva sorolt érveidre a királyi
család borzalmas ízléséről, a másodosztályú bútorokról, és arról, hogy nyájként
terelgetnek majd minket a többi turistával együtt. (Nem kérdeztem rá, hogy
miben különbözünk tőlünk.) Egy idő után beadtad a derekadat, és odafuvaroztál
minket.
Senki sem kényszerít arra, hogy velünk gyere, jegyeztem meg magamban.
Mehetünk csak mi ketten Tommal. De beálltál mellénk a jegypénztár előtti
sorba, sőt, a séta vége felé már sikerült megállnod, hogy ne forgasd a szemed,
amikor az idegenvezető megszólal.
A palota leglátványosabb része a Durbar-terem volt, amit mintha
elefántcsontból faragtak volna ki, és a fehérsége valósággal elvakított. Egyetlen
felület sem maradt benne díszítetlen: a teljes mennyezetet kazetták ékesítették, a
falak finom elefántcsont faragványokkal dicsekedhettek. Amikor beléptünk, még
te is elhallgattál. A magas ablakok a Solent csillogó vizére néztek, bent azonban
maga az angol India tárult elénk. Az idegenvezető felhívta a figyelmünket az
agrai szőnyegre, a pávát formázó kandallóburkolatra és párkányra, és ami a
legcsodásabb volt: egy csontból faragott miniatűr maharadzsapalotára. Amikor
bekukkantottam, láttam magukat a maharadzsákat apró, felkunkorodó orrú,
ragyogó díszű cipőjükben. Az idegenvezető szerint a királynő így kísérelt meg
létrehozni egy indiai zugot Wight szigetén. Bár ő maga sosem járt a
szubkontinensen, Albert herceg úti történetei elbűvölték; még egy bizonyos
indiai fiút is alkalmazott személyi titkárként, akivel szoros kapcsolatot alakított
ki, bár a többi szolgához hasonlóan a fiúnak is le kellett sütnie a szemét, ha az
uralkodóval beszélt. A teremben volt egy fénykép erről a fiúról: bár nem volt
szokása, turbánt viselt, melyet a királynő utasítására aranyszállal hímeztek ki. A
szeme nagy volt, komoly pillantású, a bőre fénylett. Elképzeltem, amint lebontja
a turbánt, láthatóvá válik kígyó formájú fekete hajfonata, Viktória pedig – az
ötvenes, fűzőbe préselt testű Viktória, aki olyan szoros kontyban hordta a haját,
hogy a szeme is sajoghatott tőle – csak nézte, és annyira szerette volna
megérinteni. Az a fiú olyan volt, mint egy gyönyörű lány. Nem csoda, hogy
annyira ragaszkodtak a szakállhoz meg a kardokhoz, jegyeztem meg magamban.
Bár a termet hihetetlenül haszontalannak, már-már erkölcstelenül frivolnak
találtam – az a rengeteg elefántagyar, csak hogy kedvére tegyenek egy
egzotikumhoz vonzódó királynőnek –, pontosan átéreztem, mire gondoltál,
amikor dicsérő szavakkal méltattad a szándék merészségét, amikor így
fogalmaztál: mesésen értelmetlen szépség. Sőt, annyira belemerültem a hely
tanulmányozásába. hogy észre sem vettem, amikor Tommal kisurrantatok a
teremből. Egyszer csak felpillantottam egy millió aranyszállal készült hímzésről,
és ti ketten sehol sem voltatok.
Körülnéztem, és kint, a formára nyesett bokrokkal teli kertben megvillant
piros sálad. Az idegenvezető elkezdte kifelé terelgetni a csoportot, de én
hátramaradtam, és megálltam az ablak közelében. Most már tisztán láttam a
zsebre dugott kezű Tomot, akit félig eltakart egy magas cserje. Te szemben álltál
vele. Egyikőtök sem mosolygott, egyikőtök sem beszélt; csak néztétek egymást,
olyan átható pillantással, mint ahogy én az indiai fiú fotóját bámultam. A testetek
majdnem összeért, a tekintetetek találkozott, és amikor a kezedet Tom karjára
ejtetted, biztosra vettem, hogy a férjem szeme egy másodperce lecsukódott, a
szája pedig elnyílt.
Múlt éjjel, míg aludtál, én ébren maradtam, azt remélve, hogy beszélni tudok
Tommal. Emiatt meg kellett törnöm a napi rutint, amit azóta követünk, hogy
mind a ketten nyugdíjba mentünk, és ami a következőképpen fest: minden este
elkészítek valami unalmas ételt (nem olyan lakomát, mint amikkel te kínáltál
minket), félkész lasagnét, csirkés lepényt vagy pár kolbászt a peacehaveni
hentestől, akinek valahogy egyszerre sikerül zsémbesen és alázatosan viselkedni.
A konyhában eszünk, esetleg váltunk pár szót a kutyáról vagy a hírekről,
elmosogatok, Tom pedig utoljára kiviszi Waltert, és megsétáltatja a háztömb
körül. Utána úgy egy órán át tévét nézünk. Tom minden héten megveszi a Radio
Timest, és neonszínű szövegkiemelő tollal bejelöli a műsorokat, amelyekről nem
akar lemaradni. Parabolaantennánk van, így foghatjuk a History Channelt és a
National Geographicot.
Míg Tom egy újabb dokumentumfilmet néz a jegesmedvékről, Caesar
birodalomépítéséről vagy Al Caponéról, én általában újságot olvasok, vagy
keresztrejtvényt fejtek, és legkésőbb tízkor lefekszem. Tom még vagy két órán át
tévézik.
Mint már sejtheted, van a napi rutinunkban valami, ami akadályozza a valódi
beszélgetést, vagy az időbeosztástól való bármiféle eltérést. Emellett azt hiszem,
van benne valami, amit mind a ketten megnyugtatónak találunk.
Amióta velünk vagy, gondoskodom arról, hogy egyél (kanállal etetlek, hogy
kerüljem a bajt), mielőtt Tommal asztalhoz ülnénk. És bár ott fekszel az
ágyadban a folyosó végéből nyíló szobában, nem utalunk a jelenlétedre.
Az utóbbi időben azonban hozzászoktam, hogy melletted üldögélek, míg a
férjem tévét néz. Tom eddig nem tett róla említést, én pedig ahelyett, hogy
csatlakoznék hozzá a nappaliban, az ágyad mellett ülök, és felolvasok neked.
Mostanában az Anna Kareninával mulatunk. Bár még mindig nem beszélsz,
tudom, hogy értesz minden szót, Patrick, és nem azért, mert kétségtelenül
ismered a regényt. Látom, hogy lehunyod a szemedet, és élvezed a mondatok
ritmusát. Az arcod nyugodttá válik, leengeded a válladat, és a hangomon kívül
nincs más zaj, egyedül a televízió folyamatos mormolása a nappaliban. Mindig
is úgy gondoltam, hogy Tolsztoj figyelemre méltó módon ragadta meg a női
elmét. Tegnap este az egyik kedvenc részletem került sorra: Dolly a terhességgel
és gyermekszüléssel együtt járó szenvedésről elmélkedik, ami gyakran könnyet
csal a szemembe, mert az évek során annyiszor vágytam ezekre a gyötrelmekre,
és elképzeltem, hogy egy gyerek közelebb hozhatott volna minket Tommal –
mindennek ellenére meggyőződésem, hogy akart gyereket; amikor már biztosan
tudtam, hogy erre sosem kerül sor, akkor azt képzeltem, hogy egy gyerek engem
hozhatna közelebb magamhoz.
Miközben sírtam, te rám néztél. Szelíd a tekinteted, bár mostanában olyan a
szemed, mintha részeg lennél. Úgy fogtam fel, hogy a pillantásod együttérzésről
árulkodik.
– Bocsánat – mondtam, mire alig észrevehetően intettél a fejeddel. Nem volt
igazán bólintás, de majdnem.


Amikor kiléptem a szobádból, különös módon feldobottnak éreztem magam, és
talán ezért ültem a napközben viselt ruhámban hajnali egyig az ágy szélén,
várva, hogy Tom is lefekvéshez készüljön.
Egy idő után meghallottam fürge lépteit a folyosói szőnyegen, és hangos
ásítását.
– Későn fekszel le. – A szobám ajtajában állva halkan szólítottam meg. Egy
pillanatra riadtnak tűnt, aztán az arca megint fáradttá, gyűrötté vált.
– Válthatnánk egy szót? – Kinyitottam az ajtót előtte, és megint úgy éreztem
magam, mint a Szent Lukácsban töltött éveim vége felé, amikor már
igazgatóhelyettes voltam, és gyakran „el kellett beszélgetnem” egy-egy új
tanárral arról, hogy a játszótéri ügyletet komolyan kell venni, vagy hogy mik a
veszélyei annak, ha túl közel kerül a szerencsétlenebb gyerekekhez.
Az órájára nézett. Szélesebbre tártam az ajtót.
– Kérlek – tettem hozzá.
A férjem nem ült le a szobámban. Helyette úgy kezdett járkálni, mintha
számára teljesen ismeretlen helyen lenne (ami bizonyos szempontból igaz is
lehet). A helyzet emlékeztetett az első együtt töltött éjszakánkra a Shipben. A
hálószobám persze sokban különbözik attól a szállodai szobától: függöny helyett
praktikus faredőnyöm van; hímzett paplan helyett olyan ágyneműhuzatot
használok, amit nem kell vasalni. Mindezt a szoba bútoraival együtt a
beköltözésünkkor vettem az IKEA-ban. Az egésszel roppant keveset
foglalkoztam, és az IKEA a segítségemre volt abban, hogy „kivágjam a nagyi
cuccát”, ahogy ők fogalmaztak. Úgyhogy megszabadultam az anyáéktól örökölt
bútoroktól, lakberendezési tárgyaktól – nem mintha annyira sok lett volna: egy
rojtos ernyőjű állólámpa, egy falitükör dekoratív polcokkal, egy összekaristolt
tölgyasztal –, és már jött is az IKEA-stílus. Azt hiszem, ürességre vágytam. Nem
új kezdetet akartam, inkább nem voltam hajlandó foglalkozni az egésszel. Talán
az után sóvárogtam, hogy teljesen tagadhassam az ittlétemet. Ezért aztán a
falakat bézsszínűre festettem, és minden bútor abból a világos árnyalatú
bútorlapból készült, melynek a fantázianeve: „szőke”. A szó megmosolyogtat –
de fura is, hogy egy szekrényt így írunk le. Szőke. Olyan elbűvölő, olyan érzéki.
A bombázók mindig szőkék. Meg a szirének. És persze Tom is, bár mostanra
megőszült; a haja még mindig sűrű, de már nem olyan a fénye, mint
fiatalkorában.
A szobában egyetlen fényűző tárgy van, az egyik fal mentén végigvonuló,
padlótól mennyezetig nyúló könyvszekrény, amit méretre készíttettem. Mindig is
csodáltam a könyvespolcaidat a Chichester Terrace-i lakásban. Az én
szekrényem persze messze nem olyan impozáns, mint a tied, ami mahagóniból
volt, és bőrkötésű könyvek, nagy méretű művészeti monográfiák sorakoztak
rajta. Kíváncsi vagyok, mi történt azzal a rengeteg könyvvel. Nem láttam semmi
nyomukat a surrey-i házadban, amikor nagyjából egy hónapja odamentem,
először azért, hogy megtaláljalak, mert még nem tudtam, hogy kórházban vagy,
másodszor pedig akkor, amikor összeszedtem néhány holmidat, hogy áthozzam
ide. Az a ház annyira más volt, mint a Chichester Terrace-i lakás. Mennyi ideig
is éltél ott anyád halála után? Több mint harminc évig. Fogalmam sincs, hogy
mit csináltál ez idő alatt. A szomszéd, akitől megtudtam, hogy sztrókot kaptál,
azt is elmondta, hogy magadnak való voltál, de ha találkoztatok az utcán, mindig
köszöntél, és figyelmesen megérdeklődted, hogy szolgál az egészsége, amitől
elmosolyodtam. Ebből tudtam, hogy egyértelműen megtaláltam a keresett
Patrick Hazlewoodot.
 Miután Tom körbejárta a szobát, végül megállt a lehúzott redőnyű ablak előtt,
és összefonta a mellkasán a karját.
– Patrickről van szó – kezdtem bele.
Halkan felnyögött.
– Marion… későre jár…
– Téged hívott. Pár napja. Kimondta a nevedet.
Tom a bézs szőnyegre meredt.
– Nem. Nem mondta ki.
– Miből gondolod?
– Nem mondta ki a nevemet.
– Hallottam, Tom. Téged hívott.
Nagyot fújt, és megrázta a fejét.
– Két súlyos sztrókja volt, Marion. Az orvos is megmondta, csak idő kérdése,
hogy jön a következő. Nem tud beszélni. Már sosem fog beszélni. Csak
képzelted.
– Egyértelműen javult az állapota – feleltem, és tudatában voltam annak,
hogy ez erős túlzás. Hiszen egy szót sem hallottam tőled azóta, hogy azon a
napon kimondtad Tom nevét. – Csak bátorítani kell. Neked kell bátorítanod.
– Majdnem nyolcvanéves.
– Hetvenhat.
Tom ekkor a szemembe nézett.
– Ezt már megbeszéltük. Eleve nem értem, miért hoztad ide. Fogalmam sincs,
miféle fura terved lehet vele. – Kurtán felnevetett. – Ha ápolónőt akarsz játszani,
rendben. De rám ebben ne számíts.
– Nincs senkije – jegyeztem meg.
Sokáig egyikünk sem szólalt meg. Tom leengedte a karját, és tenyerével
végigsimított az arcán.
– Most lefekszem – mondta halkan.
Én azonban ügyetlenül tovább próbálkoztam.
– Fájdalmai vannak. – A hangom hízelgővé vált. – Szüksége van rád.
Tom megtorpant az ajtóban, és amikor visszanézett, a szeme izzott a dühtől.
– Évekkel ezelőtt volt rám szüksége, Marion. – Azzal elhagyta a szobát.
1958 nyarának eleje. Máris forróság volt; az iskolát megülte a meleg tej
szaga, és a gyerekek délutáni pihenője csodásan álmosító napszak volt, még
számomra is. Amikor Julia felvetette, hogy vigyük el az osztályainkat
természetjárásra Woodingdeanbe, kaptam az alkalmon. Az igazgató
engedélyezett egy péntek délutánt. Azt terveztük, hogy busszal megyünk a falu
széléig, aztán gyalog tovább Castle Hill felé. A legtöbb gyerekhez hasonlóan
még sosem jártam ott, és ahogy őket, engem is feldobott a lehetőség, hogy
kiszakadjak az iskola megszokott rendjéből. Az egész hetet azzal töltöttük, hogy
lerajzoltuk a környéken honos növényeket és állatokat – mezei nyúl, pacsirta,
rekettye –, és elértem, hogy mindannyian el tudják betűzni az „indás ínfű”,
„orchidea” és „kankalin” szavakat. Be kell valljam, Patrick, nagyrészt az
inspirált, ahogy te mutogattad Tomnak és nekem ezeket a dolgokat a Wight-
szigeten a sétáink során.
Körülbelül fél tizenkettőkor indultunk el az iskolából, az
uzsonnáscsomagjukat szorongató gyerekek kettesével lépkedtek, a sor elején
Julia, a végén én haladtam. Csodálatos időnk volt, szeles, de meleg, és miközben
a busz Woodingdean felé menet elgördült a lóversenypálya mellett, a
vadgesztenyefák mintha felénk nyújtották volna zilált szirmú virágaikat. Még el
sem értük a dombvidéket, Milly Oliver – a dús, fekete fürtű, hallgatag, vézna
kislány, akiről alig tudtam levenni a tekintetemet az első napomon – máris
rosszul volt. Bobby Blakemore, a fiú, akinek olyan volt a haja, mintha
cipőkrémmel kenték volna be a fejét, a busz végében ült, és a nyelvét nyújtogatta
az autósokra. Alice Rumbold egész úton hangosan mesélt az új motorról, amit a
bátyja vett, pedig Julia többször is leintette. A többiek azonban izgatott csendben
bámultak ki az ablakon, miközben elmaradt mellettünk a város, és feltűntek a
dombok, a tenger.
A falu szélén leszálltunk a buszmegállóban, és Julia mutatta a dombokhoz
vezető utat. Mindig olyan lendületes volt. Akkoriban egy kissé félelmetesnek
találtam parttalan energiáját, mostanában inkább vágynék rá. Ő aztán egy
szempillantás alatt megmosdatott volna, Patrick. Aznap sávolynadrágot viselt,
vékony pulóvert és erős cipőt, a nyakláncán azonban élénk narancsszínű
gyöngyök himbálóztak, és az orrára hatalmas, teknőckeretes napszemüveget
biggyesztett. Egy csapat gyerek járt a nyomában, és észrevettem: megragad
minden alkalmat, hogy hozzájuk érjen. Megpaskolta a vállukat, tenyerét a
hátukra téve tolta őket a megfelelő irányba, vagy letérdelt, hogy a fejük egy
magasságban legyen, és miközben beszélt hozzájuk, megfogta a könyöküket.
Megfogadtam, hogy igyekszem átvenni a módszerét. Ritkán engedtem meg
magamnak, hogy megérintsek egy gyereket, de más tanárokkal ellentétben, nem
is vertem őket magától értetődő természetességgel, és ahogy egyre több időt
töltöttem a pályán, egyre kevésbé éreztem szükségét az efféle büntetésnek. Arra
azért emlékszem, hogy az első évben ráhúztam Alice Rumbold kezére a
vonalzóval. Felnézett rám, amikor rácsaptam a tenyerére, a szeme fekete volt, a
tekintete rezzenéstelen; a kezem annyira remegett, hogy kis híján elejtettem a
vonalzót. A bátortalanságom, ügyetlenkedő, izzadó ujjaim és Alice átható
pillantása együttesen azt eredményezte, hogy erősebben ütöttem meg elém tartott
tenyerét, mint kellett volna, és utána több héten át bántam, hogy megtettem
egyáltalán.
Jólesett, amikor már nem ért minket annyira szél, és letekinthettünk a mély
völgyre. Bár egész életemben Brightonban éltem, sosem eszméltem rá igazán,
micsoda táj veszi körül a szülővárosomat. A dombokon nem nőttek fák, ám ez
csak még jobban hangsúlyozta szép íveiket, a színeik pedig – ezer árnyalat a
lilásbarnától a szöcskezöldig – szinte dalra fakadtak a tiszta levegőn. A pacsirták
kitartóan trilláztak fölöttünk, ahogy annak idején Wight-szigetén is, a fűben
boglárka sárgállt. Fentről egyenesen ráláttunk a fehéren szikrázó tengerre.
Megálltam és csak bámultam, hagytam, hogy a nap átmelegítse meztelen
karomat. Nem számítottam arra, hogy idefent ilyen erősen fúj majd a szél, és a
kardigánomat az osztályteremben hagytam, a székem háttámlájára terítve, így
rózsaszín blúzom jelentett minden védelmet.
Julia szólt a gyerekeknek, hogy kezdhetnek ebédelni, mi ketten pedig
letelepedtünk a csapat mögött, egy kissé távolabb, hogy jól lássunk mindenkit.
Sűrű, tövises rekettye vett körül minket, valami kókuszra emlékeztető illat áradt
belőle, ami a nyaralás hangulatát idézte.
Amikor végeztem tojásos-zsázsás szendvicseimmel, Julia megkínált a
sajátjával.
– Rajta – biztatott, és feltolta a hajába a napszemüvegét. – Füstölt lazac. Egy
barátomtól szerzem be olcsón.
Nem voltam biztos abban, hogy szeretem a füstölt lazacot, mivel még sosem
ettem, de elfogadtam egy szendvicset, és beleharaptam. Az íze olyan intenzív
volt: sós, mint a tenger, de a zsírossága mégis sokat lágyított rajta. Azonnal
megszerettem.
 Bobby Blakemore felállt, mire ráparancsoltam, hogy üljön csak vissza, míg
mindenki végez az ebéddel. Meglepetésemre azonnal szót fogadott.
– Kezdesz belejönni – mormolta kuncogva Julia, és éreztem, hogy az örömtől
elpirulok.
– Na és… még nem meséltél a nászutadról – folytatta. – A Wight-szigetre
mentetek, ugye?
– Igen – feleltem. – Olyan… hát olyan… – Idegesen felnevettem. – Kellemes
volt.
Julia felvonta a szemöldökét, és akkora érdeklődéssel bámult rám, hogy nem
volt választásom, tovább kellett beszélnem.
– Tom barátjának, Patricknek a házában laktunk. Ő volt a tanúja az esküvőn.
– Emlékszem. – Julia elhallgatott, beleharapott az almájába, és rágni kezdte a
falatot. – Igazán nagyvonalú gesztus volt tőle, nem?
A körmeimet tanulmányoztam. Nem árultam el senkinek, hogy csatlakoztál
hozzánk, a szüleimnek sem, Sylvie-nek pedig végképp nem.
– És jól éreztétek magatokat?
Volt valami abban a napban, abban a tiszta, meleg fényben, amitől
ellenállhatatlan vágyat éreztem a vallomásra. Ezért így folytattam:
– Hát igen, Tommal nagyon jól éreztük magunkat. És ő is eljött.
– Ki?
– Tom barátja. Patrick. Csak pár napra. – Tovább ettem a szendvicset, és nem
néztem Juliára. Mihelyt kimondtam a szavakat, ráeszméltem, hogy milyen
szörnyen hangzik az egész. Ugyan ki viselné el, hogy a nászútján ott legyen egy
harmadik személy? Csak egy istenverte bolond.
– Értem. – Julia végzett az almával, és a csutkát a rekettyésbe hajította. –
Téged nem zavart?
Éreztem, hogy képtelen vagyok igazat mondani.
– Tulajdonképpen nem. Jó barát. Mind a kettőnké.
Julia biccentett.
– Egyébként nagyon érdekes ember – küszködtem tovább. – Kurátor a
múzeumban. Állandóan kiállításokra meg koncertekre visz minket, és ő fizet
mindent.
Julia elmosolyodott.
– Rokonszenves volt. Ő… comme ça, igaz?
 Fogalmam sem volt, hogy ezzel mire céloz. Mintha reménykedve, felcsillanó
szemmel bámult volna rám, és annyira szerettem volna megérteni, miről beszél,
de nem sikerült.
Zavaromat látva közelebb hajolt, és halkan (bár szerintem nem elég halkan)
megkérdezte:
– Homoszexuális, ugye?
A füstölt lazac íze avas olajjá változott a számban. Szinte el sem hittem, hogy
képes ilyen hanyagul kiejteni a szót, mintha csak a csillagjegyem vagy a
cipőméretem iránt érdeklődött volna.
Megérezhette a pánikomat, mert hozzátette:
– Mármint… gondoltam, hogy az lehet. Amikor találkoztunk. De talán
tévedek…
Megpróbáltam nyelni, de a gyomrom tiltakozott, a szám pedig kiszáradt.
– Ó, istenem – sóhajtotta Julia, és megérintette a karomat, ugyanúgy, ahogy a
gyerekekét szokta, amikor melléjük térdel. – Most megdöbbentettelek.
Sikerült egy rövid nevetést kierőltetnem a torkomon.
– Nem, igazán…
– Sajnálom, Marion. Lehet, hogy nem kellett volna ezt mondanom.
Bobby Blakemore megint felállt, mire rávakkantottam, hogy üljön le. A fiú
megrökönyödve meredt rám, aztán térdre ereszkedett.
Julia még mindig fogta a karomat.
– Micsoda istenverte idióta vagyok – hallottam a hangját. – Állandóan
beletrappolok… Csak azt hittem… hogy talán… szóval feltételeztem…
– Nem számít – álltam fel. – Indulnunk kell, mert elmegy a délután. –
Tapsoltam, és szóltam a gyerekeknek, hogy kászálódjanak fel.
Julia biccentett, mintha egy kis megkönnyebbülést láttam volna az arcán,
aztán a csapat élére állt, és miközben lefelé vezette a gyerekeket a dombról,
madarakra, növényekre hívta fel a figyelmüket, meg is nevezte mindegyiket. Én
azonban képtelen voltam felé fordulni. Csak magam elé tudtam nézni, a lábamra,
amint ólomsúllyal lépked a fűben.


Nem mondanám, Patrick, hogy ez addig nem merült fel bennem. De egészen
addig a Castle Hill-i pillanatig senki sem mondta ki hangosan a szót, és én
megtettem mindent, hogy azonnal elnyomjam a gondolatot, elrekkentsem egy
olyan helyre, ahol nem lehet alaposan megvizsgálni. Hogy is ismerhetnék be
ilyesmit? Abban az időben ez nem volt beismerhető dolog. A leghalványabb
fogalmam sem volt a meleg életről, ahogy mostanában nevezném. Csak annyit
tudtam, amennyi az újságok főcímeiben megjelent – a Montagu-ügy volt a
leghíresebb, de az Argusben többször is megjelentek kisebb sztorik, általában a
tizedik oldalon, beszorítva a válások és közlekedési kihágások közé. „Súlyos
szeméremsértés a vád az iskolaigazgató ellen” vagy „Fajtalankodott az
üzletember”. Ezekre a hírekre szinte rá sem pillantottam. Olyan gyakoriak
voltak, hogy már-már hétköznapinak számítottak; az ember tudta, hogy
ilyesmivel minden újságban találkozhat az időjárás-jelentés és a rádióműsor
mellett.
Most, hogy ezt írom és visszatekintek, nyilvánvaló számomra, hogy
valamilyen szinten mindig is tudtam – talán már akkor, amikor Sylvie
megjegyezte, Tom nem az a fajta, akkor azonban már biztos lehettem benne,
amikor megláttalak kettőtöket az Osborne-kastélynál. De akkoriban egyáltalán
nem tűnt nyilvánvalónak – vagy legalábbis nem volt elismerhető –, és most már
lehetetlen meghatározni, pontosan mikor engedtem meg magamnak, hogy
minden megvilágosodjon előttem. Az biztos, hogy a Castle Hill-i incidens
fordulópontot jelentett. Attól fogva nem tehettem meg, hogy ne ennek a
tudásnak a fényében gondoljak rád, és persze Tomra is. Mihelyt elhangzott az a
szó, nem volt visszaút.
Mire hazaértem – ekkorra már átköltöztünk az Islingwood Streetre, egy
modern, kétszintes sorházba; nem a remélt rendőrségi szolgálati lakás volt, de
Tom egy kollégájának révén jutottunk hozzá –, eltökéltem, hogy beszélek a
férjemmel. Azt mondogattam magamban, hogy mindössze alkalmat adok arra,
hogy cáfolja a dolgot. Gyorsan tisztázunk mindent, és élünk tovább.
Csak az első néhány szót sikerült megfogalmaznom: „Julia ma valami
szörnyűt mondott Patrickről.” Fogalmam sem volt, hogy ezután mit mondanék,
hogy milyen messzire merészkednék. Nem láttam túl ezen a mondaton, és
miközben hazafelé gyalogoltam, magamban többször is elismételtem,
igyekeztem meggyőzni magamat, hogy ezek a szavak valóban el fognak
hangozni, nem számít, hová vezetnek.
 Tom azon a héten délelőtti szolgálatban volt, úgyhogy általában már előttem
hazaért. Azt reméltem, hogy most nem lesz ott, hogy lesz időm mindent
elrendezni otthon, és valami módon felkészülni az előttünk álló jelenetre. De
mihelyt beléptem, megcsapta az orromat a szappan illata. A fürdőszoba az
emeleten volt, a vécé pedig a folyosó végén, de amikor Tom megjött a
munkából, szeretett derékig levetkőzni, és a konyhai csapnál megmosakodni.
Megtöltötte a mosogatót, begyújtotta a lángot a teáskanna alatt, és mire alaposan
megmosta az arcát, a nyakát, beszappanozta a hónalját, a víz is felforrt, és
jöhetett a tea. Sosem próbáltam lebeszélni erről a szokásáról, sőt, szívesen
elnézegettem mosakodás közben.
A konyhába mentem, letettem könyvekkel teli kosaramat, és meztelen hátára
néztem. Julia ma valami szörnyűt mondott Patrickről. Még mindig nem volt
megszokott dolog számomra a férjem testének látványa, és ahelyett, hogy
belevágtam volna, inkább megcsodáltam a vállán az izmok játékát, miközben a
nyakát dörzsölte a törülközővel. A teáskanna fütyülni kezdett, gőzzel töltötte be
a kis helyiséget, úgyhogy levettem a tűzhelyről.
Tom megfordult.
– Ma korán jöttél – jegyezte meg mosolyogva. – Milyen volt a
természetjárás?
Te lelkes túrázó voltál, Tom azonban inkább a vízben érezte otthon magát, és
a gyaloglást főleg időpazarlásnak tartotta. Számára ez nem volt rendes
mozgásforma – nem járt vele elég erőfeszítés, elég kockázat. Most már sok időt
tölt a dombvidéken Walterrel, de akkoriban sosem indult sétára úgy, hogy nem
volt valami meghatározott célja.
– Jó – válaszoltam, elfordultam tőle, és a teakészítéssel foglaltam el magamat.
Julia ma valami szörnyűt mondott Patrickről. Tom látványa – gyönyörű volt a
kis konyhaablakon beszűrődő délutáni fényben – teljesen összezavart.
Egyszerűbb lenne nem szólni semmit, gondoltam. Julia szavait eldughatnám az
elmémnek abba a zugába, ahol Sylvie megjegyzéseit tartottam, meg annak az
emlékét, ahogy ti ketten ott álltok az Osborne-kastélynál. A férjem, a férfi, akire
olyan sokáig vágytam, ott állt előttem félmeztelenül a konyhánkban. Nem
rángathattam be az életünkbe ilyen szavakat.
Tom megpaskolta a karomat.
– Felveszek egy tiszta inget, aztán iszunk egy csésze teát.
 Bevittem a teát az utcára néző szobánkba, és letettem az ablak mellé állított
asztalra, ahol enni szoktunk. A terítőt Tom anyjától örököltük – mustársárga,
vastag velúrból készült darab volt, és utáltam. Ha ránéztem, idősotthonok és
ravatalozók jutottak eszembe. Tökéletesen megfelelt volna arra, hogy
elhelyezzenek rajta egy ronda szobanövényt, mondjuk kukoricalevelet.
Lecsaptam a csészémet, azt remélve, hogy a tea kiloccsan, és foltot hagy az
anyagon. Aztán leültem, hogy megvárjam Tomot. Körülnéztem a szobában, és a
fejemben egyik gondolat a másikat követte. Julia ma valami szörnyűt mondott
Patrickről. Muszáj volt kimondanom. A linóleumra meredtem, elképzeltem
alatta az ezüstmolyokat, melyekről tudtam, hogy ott húzzák meg magukat, fémes
szürkén, izegve-mozogva. A hálószobánk is az utcára nézett, de két nagy
ablakával világos volt, levegős, és a falai festve voltak, nem tapétázva – ez a
szoba azonban borongós volt és elég nyirkos. Valamit csinálnom kellene vele,
jutott eszembe. Julia ma valami szörnyűt mondott Patrickről. Vehetnék egy új
lámpát a Tidy Streeten, valamelyik ószeresnél. Megkockáztathatnám, hogy
kivágjam ezt a rohadt terítőt. Julia ma valami szörnyűt mondott Patrickről.
Rögtön ezzel kellett volna kezdenem, ahogy beléptem az ajtón. Nem lett volna
szabad időt adnom magamnak arra, hogy átgondoljam. Julia ma valami szörnyűt
mondott Patrickről.
Tom bejött, és leült velem szemben. Fogta a teáját, és addig kortyolta, míg ki
nem ürítette a csészét. Akkor újra megtöltötte, és mohón beleivott. Figyeltem,
ahogy nyelés közben mozog az ádámcsutkája, ahogy lehunyja a szemét, és
hirtelen átvillant az agyamon, hogy még sosem láttam Tom arcát szeretkezés
közben. Ekkorra kialakult egyfajta szokás, és minden második szombat este azt
mondogattam magamnak, hogy a dolgok lassan javulnak. Most már minden
hónapban figyelni kezdtem, nem utal-e terhességre valami jel, és ha a vérzésem
csak egy napot is késett, szinte beleszédültem az izgalomba, De Tom mindig
lekapcsolta a villanyt, és a fejét egyébként is a vállamba temette, így legintimebb
pillanatainkban sosem láthattam az arckifejezését.
Ezt olyan igazságtalanságnak éreztem, hogy elöntött a düh, és nem is akartam
megnyugodni. Tom épp egy keksz után nyúlt, amikor hagytam, hogy a mondat
elhagyja a számat.
– Julia ma valamit mondott Patrickről.
 A „szörnyű” szót nem sikerült kiböknöm. Olyan volt, mint az első napom a
Szent Lukácsban, amikor a hangom teljesen különvált a testemtől; biztos
remegett is, mert Tom letette a kekszet, és figyelmesen szemügyre vett. Pislogva
néztem vissza rá, igyekeztem uralkodni magamon.
– Ezek szerint ismeri? – kérdezte szenvtelenül.
Olyan higgadt volt, Patrick. Nem erre számítottam, már ha számítottam
egyáltalán valamire. Halványan elképzeltem, hogy Tom azonnal tagadni fog
mindent, vagy legalább védekezik. Ehelyett azonban fogta a kanalát, és
miközben a válaszomra várt, megkeverte a teáját.
– Találkoztak már. Az esküvőnkön.
– Vagyis nem ismeri – bólintott Tom.
Ezzel a kijelentéssel kénytelen voltam egyetérteni. Mintha szelíden, de
határozottan félretolt volna. Nem tudtam, hogyan folytassam, úgyhogy
kibámultam az utcára. Ha nem nézek a férjemre, akkor talán sikerül megőriznem
a hidegvéremet. Vagy szabadjára engedni vörös hajú temperamentumomat. Talán
mégiscsak lesz valami a veszekedésből, amit akartam.
Tom egy másodpercig kivárt, majd a csészealjra pottyantotta a kanalát.
– És mit is mondott róla?
Még mindig az ablak felé fordulva feleltem, kissé hangosabban:
– Hogy olyan… comme ça.
Tom megvetően felhorkant; ilyesmit még sosem hallottam tőle. A hang
inkább rád vallott, Patrick, te reagáltál volna így valami különösen bárgyú
megjegyzésre. Amikor azonban a férjemre néztem, az arca ugyanolyan volt,
mint a csúszda tetején: sápadt, az ajka lefittyedt, tágra nyílt szemével dermedten
bámult rám. Egy pillanatra olyan gyengének láttam, hogy már azt kívántam, bár
ne mondtam volna semmit; szerettem volna megfogni a kezét, megnyugtatni,
hogy csak ostoba vicc volt, vagy valamiféle tévedés. De aztán nyelt egyet, és
ezzel egy csapásra rendeződtek az arcvonásai. Felállt, és határozott, emelt
hangon megkérdezte:
– Az mit jelent?
– Te is tudod…
– Nem. Nem tudom.
Egymás szemébe néztünk. Úgy éreztem, mintha gyanúsított lennék egy
kihallgatáson. Tudtam, hogy Tom az utóbbi időben már részt vett ilyeneken.
 – Áruld el, Marion. Mit jelent?
Olyan hűvösen szólt hozzám, hogy megremegett a kezem, görcsbe rándult az
állkapcsom. Láttam, ahogy semmivé foszlik mindenem, amim csak volt: a
férjem, az otthonom, az esélyem arra, hogy családom legyen.
– Mit jelent, Marion?
A tekintetemet a gyűlölt mustárszínű terítőre szegeztem, és sikerült
kinyögnöm:
– Hogy szexuálisan… inverz.
Megfeszülő testtel vártam a kitörést, hogy Tom a falhoz vágja a csészéjét,
vagy felrúgja az asztalt. De elnevette magát. Nem a jól ismert, harsány Tom-féle
nevetés volt. Fáradtabban csengett, mint amikor valaki így adja ki magából a
keserűséget.
– Ez nevetséges – szögezte le. – Abszolút nevetséges.
Nem néztem fel.
– Hiszen még csak nem is ismeri Patricket. Hogy mondhatott ilyet?
Nem volt válaszom.
– Ha kíváncsi vagy, milyenek az inverzek, mutatok én neked, Marion.
Minden héten behozzák őket az őrsre. Az arcukat kikenik mindenfélével…
rúzzsal meg ilyesmivel. Ékszert viselnek. Szánalmas. És van egy jellegzetes
járásuk. Már messziről ki lehet szúrni őket. Az erkölcsrendészet újra meg újra
begyűjti ugyanazokat az alakokat. A rendőrfőnök azt akarja, hogy tisztítsuk meg
az utcákat a fajtájuktól. Folyton erről szónokol. Az erkölcsrendészetiek a
Plummer Roddis vécéjében szedik össze őket, tudtad?
– Rendben – suttogtam –, felfogtam…
Csakhogy Tom már belemelegedett, és nem lehetett leállítani.
– De Patrick nem ilyen, ugye? Ő nem riszál affektálva. Nem rá vall, igaz? –
Megint elnevette magát, ezúttal halkabban. – Tisztességes állása van. Gondolod,
hogy eljuthatott volna odáig, ha… ha az lenne, aminek nevezted? És rohadtul jó
volt hozzánk. Mennyit segített az esküvővel is.
Igaz, te fizetted ki Tom öltönyét.
– Szerintem beszélned kéne ennek a te barátnődnek a fejével. Sok bajt
okozhat az ilyen szöveggel.
Nem akartam tovább hallgatni ezt a szenvtelen rendőrhangot, ezért felálltam,
hogy összeszedjem a csészéket. Amikor azonban beléptem a tálcával a
konyhába, Tom ott volt a sarkamban.
– Marion – szólalt meg sürgető hangon –, ugye, tudod, milyen nevetséges,
amit mondott?
Nem feleltem, csak bepakoltam a csészéket a mosogatóba, és benyúltam a
hűtőbe a szalonnáért.
– Marion? Ígérd meg nekem, hogy beszélsz a fejével.
Abban a pillanatban nagyon közel álltam ahhoz, hogy összetörjek valamit.
Bevágjam a hűtőszekrény ajtaját, és ráordítsak Tomra, hogy hagyja már abba.
Közöljem vele: képes vagyok úgy tenni, mintha semmit sem vennék észre, de
nem tűröm, hogy leereszkedően bánjon velem.
Tom megállt a hátam mögött, a vállamra tette a kezét, és megszorította.
Sóhajtva kifújtam a levegőt. Csókot nyomott a fejemre.
– Megígéred? – A hangja gyengéd volt, maga felé fordított, és megérintette az
arcomat. Elpárolgott minden harciasságom, csak kimerültséget éreztem. De rajta
is ugyanezt láttam: a tekintete fáradtságról tanúskodott.
Beleegyezőn biccentettem. Elmosolyodott, és így szólt:
– Sült krumplit eszünk? Az a kedvencem. Különösen, ahogy te csinálod. –
Tudtam, hogy azon az estén már nem beszélünk többet. Arra azonban nem
számítottam, hogy milyen hevesen fog szeretkezni velem. Még mindig
emlékszem arra az éjszakára. Az volt az egyetlen alkalom, amikor levetkőztetett.
Egy kézzel lerántotta a szoknyámat, és az ágyra lökött. Mintha valami új
szándék költözött volna a testébe. Olyan érzés volt, Patrick, mintha komolyan
gondolná. Elfeledkeztem Julia szavairól, még ha csak egy éjszakára is, és amikor
elaludtam Tom mellkasán, nem álmodtam semmiről.


Hetek teltek el. Júliusban Tom bejelentette, hogy megbeszéltétek: a kedd esték
mellett ezentúl minden második szombat délutánt is nálad tölt, mivel még
mindig van munka a portréval. Nem tiltakoztam. Voltak csütörtökök, amikor te
jöttél hozzánk; mindig hoztál bort, és kedélyesen meséltél a legújabb darabokról
és filmekről. Egy este, miközben az elég rágósra sikerült marhahúsos
lepényemet ettük, elmondtad, hogy végül csak sikerült rávenned a főnöködet
arra, hogy a múzeumban délutáni művészeti foglalkozásokat szervezhess
gyerekeknek, és szeretném-e, ha az én osztályom lenne az első, aki
kipróbálhatja. Igent mondtam. Főleg azért, hogy Tom örüljön, hogy
meggyőzzem, már elfelejtettem Julia megjegyzését, de emellett azt hiszem,
alkalmat akartam adni magamnak, hogy találkozzak veled. Tisztában voltam
azzal, hogy nem beszélhetek meg veled semmit nyíltan, de úgy gondoltam, ha
nincs ott Tom, megpróbálhatom felmérni a helyzetet.
A múzeumi foglalkozás délutánján sütött a nap, és miközben bebuszoztunk a
városba, már megbántam, hogy beleegyeztem a tervedbe. A félév végén jártunk,
a gyerekek fáradtak, nyűgösek voltak a nagy melegben, én szorongtam, hogy be
kell mutatnom pedagógusi képességeimet, aggódtam, hogy Bobby Blakemore
vagy Alice Rumbold pont előtted fog dacolni velem, esetleg Milly Oliver dönt
úgy, hogy eltűnik, és át kell kutatni az egész múzeumot.
De amikor a vakítóan verőfényes utcáról beléptem az előcsarnokba,
megkönnyebbülés fogott el, hogy abban a félhomályos, hűvös teremben lehetek,
melynek csendje azonnal tompította a gyerekek zajongását is. Másmilyennek
láttam a múzeumot: nem olyan félelmetesnek és rejtélyesnek, mint régen; talán
mert ezúttal elszántam magam, hogy magabiztosan lépek fel, megmutatom, hogy
jogom van ott lenni. A gyönyörű mozaikpadló mintái kavarogtak előttem, és
bárhová néztem, kőcsipkés szegélyeket láttam, tornyocska formájú
fafaragványokat – az ablakok körül, az ajtókereteknél –, melyek a Pavilion
külsejét idézték.
A gyerekek is megálltak és körülnéztek, de nem volt sok időnk bámészkodni,
mert nagy meglepetésemre szinte azonnal ott termettél, hogy üdvözölj minket.
Mintha egy emeleti ablaknál állva vártad volna az érkezésünket. Mosolyogva,
mindkét kezedet felém nyújtva közeledtél, elmondtad, mennyire örülsz, és
mekkora megtiszteltetés, hogy meglátogattunk. Könnyű öltönyt viseltél, az
illatszered szokás szerint méregdrágának tűnt; amikor megfogtad a kezemet, az
ujjaid hűvösek voltak, a bőröd száraz. Látszott rajtad, mennyire otthon érzed
magad, mennyire ura vagy a környezetednek. Feltűnt, hogy a lépteid még az
enyémeknél is hangosabban kopognak a kőlapokon, habozás nélkül felemelted a
hangodat, miközben terelni kezdted a gyerekeket az előcsarnokban, nagy
csattanással összeütötted a két tenyeredet, és azt mondtad, valami varázslatosat
mutatsz nekik. Természetesen a pénzes macskára gondoltál, és egy fényes penny
segítségével rögtön működésre is bírtad. A gyerekek tolakodva, lökdösődve
próbáltak közelebb kerülni, hogy saját szemükkel lássák a macska világító hasát;
több érmét is elhasználtál, hogy mindegyikük tanúja lehessen a csodának. Milly
Oliver hátrahőkölt a macska ördögi tekintetétől; úgy gondoltam, neki van
legtöbb esze az összes közül.
Ahogy múlt az idő, egyre inkább úgy gondoltam, hogy őszintén izgalmasnak
találod a gyerekcsapatot, és ők is megbarátkoztak veled. Valósággal ragyogtál,
amikor végigvezetted őket a kiválasztott műtárgyak során; ezek között volt egy
Elefántcsontpartról származó, madárcsontokkal és állatfogakkal díszített, fából
készült maszk és egy viktoriánus kori, fekete bársonyból varrt, turnűrös női ruha
– a kislányok a vitrinhez nyomták az orrukat, hogy jobban szemügyre vehessék.
A múzeumi séta után bekísértél minket egy hatalmas, boltíves ablakú
szobácskába, ahol már oda voltak készítve az asztalok, székek, festőkötények,
festékes és ragasztós tégelyek, meg a kincsekkel teli dobozok: szalmaszálak,
tollak, kagylók, aranyszínű papírcsillagok. Arra kérted a gyerekeket, hogy
csináljanak maguknak maszkot a fehér kartonpapírból kivágott formák
segítségével, aztán közösen felügyeltük, ahogy festékkel összekenték és
mindenfélével teleragasztották a maszkokat és egymást. Hallottam, hogy
időnként felnevetsz, és amikor felnéztem, azt láttam, hogy épp felpróbálsz egy
maszkot, tanácsot adsz, hogyan lehetne egy másikat félelmetesebbé – vagy
ahogy tőled hallottam: „egy hajszállal parádésabbá” – tenni. Somolyogva
figyeltem Alice Rumbold hitetlenkedő pillantását, amikor megdicsérted az
alkotását, mondván „igazán remekművű darab”. Valószínűleg nem ismerte a
szót, de még ha hallotta is, biztosra veszem, hogy nem olyasmire vonatkozott,
amit ő készített. Megpaskoltad a feje búbját, megsimogattad a bajuszodat,
szélesen mosolyogtál, Alice pedig felém lesett, mert még mindig nem tudta,
hogyan értelmezze a reakciódat. Később egyébként kiderült róla, hogy komoly
tehetsége van a képzőművészethez. Nekem addig fel sem tűnt, de te azonnal
megláttad benne. Eszembe jutott, mit mondott rólad Tom annak idején: Nem
képzeli, hogy csak rád néz, és azonnal tudja, milyen ember vagy. Akkor fogtam
fel, mennyire igaz volt a megjegyzése, és egy kicsit elszégyelltem magam.
Már indultunk volna, amikor megérintetted a könyökömet:
– Marion, köszönöm a remek délutánt.
A félhomályos előcsarnokban álltunk, körülvettek a maszkokat szorongató
gyerekek, akik már az üvegajtó felé tekintgettek, mert haza szerettek volna
menni. Tényleg későre járt, de olyan jól éreztem magam, hogy elfelejtettem az
órámra pillantani.
Remek délután volt. Nem tagadhattam.
Aztán így folytattad:
– Annyira kedves tőled, hogy elengeded Tomot Velencébe. Tudom, milyen
hálás érte.
Rám néztél, miközben kimondtad ezeket a szavakat. A hangodban nem volt
sem szégyen, sem rosszindulat. Egyszerűen közölted a tényeket. A tekinteted
komoly volt, de a mosolyod egyre szélesebbé vált.
– Említette, ugye?
– Tanító néni… Milly sír.
Hallottam Caroline Mearst, de nem jutott el hozzám, hogy mit mond. Még
mindig az iménti szavaidat próbáltam felfogni. Kedves tőled. Tom. Velence.
– Azt hiszem, bepisilt, tanító néni.
Milly felé fordultam, aki öt másik gyerek gyűrűjében a mozaikpadlón ült és
zokogott. Göndör, fekete fürtjei kócosan lógtak az arcába, az egyik orcájához
apró, fehér toll tapadt; a maszkját félredobta. Már hozzászoktam a gyerekek
vizeletének enyhén ecetes szagához. Az iskolában könnyen meg lehetett oldani a
problémát – ha a gyerek túlságosan szégyellte magát ahhoz, hogy jelezze, mi
történt, és nem áztatta el nagyon a padját vagy a padlót, akkor általában úgy
tettem, mintha nem vettem volna észre. Ha panaszkodott, vagy elviselhetetlen
volt a bűz, akkor elküldtem az iskolai nővérhez, akinek megvolt a jól bevált,
hatásos, de kedves szövege, amellyel figyelmeztette a gyerekeket, mi a veszélye
annak, ha nem keresik fel a mosdót az órák közti szünetben. Emellett hatalmas
kupac régi, de tiszta alsóneműt is tartott a rendelőben.
Itt azonban nem volt iskolai nővér, a szag egyértelműen utalt a történtekre,
ahogy a sárgás tócsa Milly körül is.
– Ó, jaj – mondtad. – Tudok esetleg segíteni?
Rád néztem.
– Igen – válaszoltam olyan hangosan, hogy az összes gyerek meghallja. –
Levihetnéd ezt a kislányt a mosdóba, megtörölhetnéd a csupa pisi hátsóját, aztán
elővarázsolhatnál valahonnan egy tiszta bugyit. Ez biztató kezdet lenne.
Megrándult a bajuszod.
– Nem vagyok egészen biztos abban, hogy nekem…
 – Nem? Ebben az esetben megyünk. – Millyt a karjánál fogva talpra
állítottam. – Semmi baj – nyugtattam meg, miközben átléptem a mozaikpadló
csúszóssá vált része felett. – Mr. Hazlewood majd eltakarítja. Abbahagyhatod a
sírást. Gyerekek, mondjatok köszönetet Mr. Hazlewoodnak.
Felhangzott egy elég gyér kórus, amit te sugárzó mosollyal viszonoztál.
– Én pedig azt köszönöm, gyerekek…
– Indulj, Caroline – szakítottalak félbe. – Már rég haza kellett volna érnünk.
Kitessékeltem a gyerekeket az ajtón, és nem néztem hátra, pedig tudtam,
hogy még mindig ott állsz Milly vizelettócsája mellett, egyik makulátlanul ápolt
kezedet előrenyújtva, készen arra, hogy megrázd az enyémet.


Hazaértem, és mivel Tomot nem találtam otthon, fogtam egy kistányért, és a
konyha szemközti fala felé hajítottam. Külön örömöt leltem abban, hogy olyat
darabot válasszak, amit az anyjától kapjunk nászajándékba: vékony
porcelántányér vérvörös pöttyökkel. Annyira élveztem a csörömpölő hangot, az
erőt, amellyel képes voltam a hátsó ajtóhoz vágni, hogy azonnal utánadobtam
még egyet, majd még egyet; figyeltem az utolsó tányér röppályáját, épp hogy
elvétettem az ablakot, és így a remélt két csattanás helyett végül csak egy lett. A
csalódottságtól egy kicsit lehiggadtam, és a lélegzésem szabályosabbá vált.
Ekkor vettem észre, mennyire megizzadtam, a blúzom hátulja csuromvíz volt, a
szoknyám övrésze kellemetlenül dörzsölte a derekamat. Lerúgtam a cipőmet,
kigomboltam a blúzomat, végigmasíroztam a házon, kinyitottam az ablakokat,
hogy a kora esti szellő lehűtse a bőrömet, mintha ezzel minden haragomat is
kiengedhetném. A szobánkban feltúrtam a szekrénynek azt a felét, ahol Tom
tartotta a ruháit, leszaggattam a vállfákról az ingeit, nadrágjait, zakóit,
olyasvalamit keresve, amitől még dühösebb leszek. Még a cipőit is megráztam,
és szétbontottam a zoknigombócokat. De nem találtam semmit, csak néhány régi
blokkot és mozijegyet – ez utóbbiak közül csak egy filmet láttunk együtt. A
jegyet zsebre vágtam, hátha később szükség lesz rá, hátha nem adódik jobb
bizonyíték, aztán odaléptem Tom éjjeliszekrényéhez, amelyben volt egy félig
elolvasott John Galsworthy-regény, egy óraszíj, egy napszemüveg, egy Argusból
kivágott cikk a nyílt vízi úszóklubról és fotó Tomról; a rendőri eskütétel után
készült, a városháza előtt állt, az egyik oldalán virágos ruhában az anyja, a
másikon az apja, aki ez egyszer nem vágott savanyú képet.
Fogalmam sincs, minek az előkerülésben reménykedtem. Vagy minek a nem
előkerüléséért imádkoztam. A Physique Pictorial egy száma? Egy szerelmes
levél tőled? Egyik nevetségesebb ötlet, mint a másik; Tom sosem vállalt volna
ilyen kockázatot. De kirángattam mindent, és amikor végignéztem Tom
holmiján, amely körülöttem hevert a szőnyegen, láttam, hogy nem valami sok.
Azért folytattam, belekotortam az ágy alatti hordalékba, fél pár zoknikat löktem
félre, bontatlan doboz zsebkendőt; a blúzom a testemhez tapadt, a kezem szürke
volt a portól, de nem találtam semmit, ami tovább tüzelte volna a dühömet.
Ekkor Tom kulcsa megcsikordult a bejárati ajtó zárjában. Abbahagytam a
kutatást, de ott maradtam térden állva az ágy mellett; képtelen voltam
megmozdulni, csak hallgattam, ahogy a nevemet kiabálja. Hallottam a lépteit:
megállt a konyhaajtóban. Elképzeltem, hogy megrökönyödik, amikor meglátja a
cserepeket a padlón. A hangja sürgetőbbé vált:
– Marion? Marion?
A tekintetem végigpásztázott a rombolásomon. A szobában ingek, zoknik,
könyvek, fotók hevertek szanaszét. Az ablakok tárva-nyitva. A
ruhásszekrényünk kiürítve. Tom éjjeliszekrényének tartalma szétszórva a padlón.
Még mindig engem szólítgatott, de lassabban lépkedett felfelé a lépcsőn,
mintha tartana attól, hogy mi várja az emeleten.
– Marion? Mi folyik itt?
Nem válaszoltam. Vártam, a fejemben egyetlen gondolat sem maradt. Nem
tudtam semmiféle mentséget találni arra, amit tettem, és Tom bizonytalan
kiáltozásától a haragom mintha tömör golyóvá zsugorodott volna össze.
Amikor belépett, hallottam, hogy levegő után kap. Tovább ültem a padlón, a
szőnyeget bámultam, és összehúztam magamon kigombolt blúzomat. Nyilván
szánalmas látványt nyújtottam, mert a hangja megenyhült.
– A rohadt életbe! Jól vagy?
Átvillant az agyamon, hogy hazudjak. Mondhattam volna azt, hogy betörtek
hozzánk. Hogy megfenyegetett valami huligán, aki aztán összetörte a
tányérjainkat, és széthajigálta Tom holmiját a hálószobánkban.
– Marion? Mi történt?
Mellém térdelt, gyengéd tekintete láttán képtelen voltam megformálni a
szavakat. Helyette elsírtam magam. Olyan megkönnyebbülést jelentett, Patrick,
hogy a nők mentsvárához folyamodhattam. Tom felsegített, az ágyra ültetett;
nyálasan, köpködve szakadt ki belőlem a hangos zokogás, tátott szájjal
bömböltem, még az arcomat sem takartam el. Tom átkarolt, és én megengedtem
magamnak azt a fényűzést, hogy a mellén nyugtassam nedves arcomat. Abban a
pillanatban csak erre vágytam. Sírás általi felejtésre, a férjem ingébe belesírt
könnyekre. Nem szólt semmit, az állát a fejem búbján nyugtatta, és lassan
dörzsölgette a vállamat.
Amikor egy kicsit lehiggadtam, újra próbálkozott.
– Szóval mi van? – A hangja kedves volt, de elég szigorú.
– Velencébe mész Patrickkel. – Tudtam, durcás gyereknek tűnhetek, ahogy
lehajtott fejjel belemormogok az ingébe. Mint Milly Oliver, ahogy ott ül a
vizelete tócsájában. – Miért nem mondtad meg?
A keze megállt a vállamon, és hosszú csend támadt. Nyeltem egyet, és vártam
– félig reméltem –, hogy a haragja süvítő, forró szélként sújt le rám.
– Hát erről szólt ez az egész? – Megint elővette a rendőri hangját.
Ráismertem, mert ezt használta akkor is, amikor utoljára szóba kerültél, Patrick.
Elfojtotta a hanglejtését egyébként jellemző dallamosságot, a nevetés ígéretét.
Van hozzá tehetsége, igaz, Patrick? Képes kilépni a szavai mögül. Képes
fizikailag jelen lenni, beszélni, reagálni, miközben valójában nincs is ott –
érzelmileg semmiképpen sem. Akkoriban azt hittem, ez a rendőri kiképzés része,
és egy ideig azt mondogattam magamnak, hogy Tomnak ezt muszáj így csinálni,
képtelen másképpen. Akkor tudja elvégezni a munkáját, ha a személyiségét
eltávolítja tőle, és ez beszivárog az életébe is. Most azonban már felmerült
bennem, hogy talán mindig is a személyisége része volt.
Kihúztam magam.
– Miért nem mondtad meg?
– Marion. Ezt abba kell hagynod.
– Miért nem mondtad meg?
– Ez destruktív viselkedés. Nagyon káros. – Maga elé bámult, és higgadt,
monoton hangon beszélt. – Mindenről azonnal be kell számolnom neked? Ezt
várod el?
– Nem, de… házasok vagyunk… – hebegtem.
– És a szabadság, Marion? Azzal mi van? Azt hittem, nekünk van egyfajta…
megállapodásunk. Azt hittem, a mi házasságunk… tudod, modern. Neked
szabad dolgoznod, nem igaz? Akkor nekem is szabad azzal találkozni, akivel
akarok. Azt hittem, nem olyanok vagyunk, mint a szüleink. – Felállt. – Ma este
akartam elmondani. Patrick csak tegnap kérdezte meg. Velencébe utazik a
munkája miatt. Valami konferencia vagy ilyesmi. Csak néhány napra. És örülne
a társaságnak. – Közben elkezdte felszedegetni a padlóról a ruháit, és
összehajtva az ágyra halmozta őket. – Nem értem, mi a probléma. Pár napot
töltök egy baráttal, ez minden. Nem hittem volna, hogy sajnálod tőlem az esélyt,
hogy világot lássak. Tényleg nem hittem volna. – Felmarkolta a szőnyegről az
éjjeliszekrénye fiókjának tartalmát, és mindent visszatett a helyére. – Semmi
szükség erre a… nem is tudom, minek nevezzem. Hisztérikus viselkedésnek?
Féltékenységnek? Erről van szó? Te minek neveznéd?
Miközben a válaszomra várt, folytatta a szoba rendberakását, becsukta az
ablakokat, visszaakasztotta szekrénybe a zakóit, a nadrágjait, és kerülte a
tekintetemet.
Hallgattam, ahogy tökéletesen szenvtelen hangon beszél, ahogy szépen
eltakarítja haragom minden nyomát, és egész testemben remegni kezdtem. A
nyugalma megrémített, és minden egyes darabbal, amit felvett a padlóról, egyre
jobban nőtt bennem a szégyen, mert eszelősként tombolva rohantam végig a
lakáson. Én nem voltam eszelős. Tanítónő voltam, aki egy rendőrhöz ment
felségül. Nem voltam hisztérika.
Sikerült kinyögnöm:
– Te is tudod, Tom… amit Julia mondott…
Végigsimított a legjobb zakója ujján, azon, amit te vettél neki az esküvőnkre.
Erősen megmarkolta a kézelőt.
– Azt hittem, ezt már megbeszéltük.
– Igen… már megbeszéltük.
– Akkor miért hozod fel újra? – Végre felém fordult. A hangja továbbra is
tökéletesen higgadt volt, de az arca lángolt a felháborodástól. – Kezdek arra
gondolni, Marion, hogy mocskos a fantáziád.
Bevágta a ruhásszekrény ajtaját, belökte az éjjeliszekrény fiókját,
megigazította a szőnyeget. Aztán az ajtóhoz ment, és ott megállt.
– Egyezzünk meg abban – mondta –, hogy erről többet nem beszélünk. Most
lemegyek. Azt akarom, hogy szedd rendbe magad. Megvacsorázunk, és
elfelejtjük ezt az egészet, rendben?
Semmit sem tudtam kinyögni. A világon semmit.
Mostanra már biztosan rájöttél, hogy hónapokon át mindent megtettem azért,
hogy ne vegyem észre, mi van kettőtök között. De miután Julia megnevezte azt a
bizonyos hajlamot, a férjem veled való kapcsolata tisztán, ijesztő élességgel
rajzolódott ki. Comme ça: már maguk a szavak is szörnyűek voltak, egyfajta
fölényes tudást idéztek meg, amiből én teljesen ki voltam zárva. Az igazság
annyira megdöbbentett, hogy nem voltam képes semmi másra, mint hogy
amennyire csak lehet, feltűnés nélkül átbukdácsoljak a napokon, és igyekeztem
nem gondolni rátok, bár kettőtök képe mindig ott lebegett előttem, bármennyire
szerettem volna elfordítani a tekintetemet.
Arra jutottam, hogy pontosan az hiányzik belőlem, amire Miss Monkton már
annyi évvel ezelőtt rámutatott a gimnáziumban. Igaza volt. Óriási odaadás és
rendkívüli gerinc – két olyan tulajdonság, amivel nem rendelkeztem. Legalábbis
amikor a házasságomról volt szó. Így hát a gyáva megoldást választottam. Bár
nem tagadhattam tovább, hogy mi az igazság Tomot illetően, az összecsapás
helyett a hallgatást választottam.


Julia volt az, aki megpróbált megmenteni.
A félév utolsó hetében egy délután a gyerekek már hazamentek, én azonban
még az osztályteremben voltam, elmostam a festékestálakat, és kiakasztottam az
elkészült képeket egy madzagra, amelyet kifejezetten ezért feszítettem ki a két
ablak között. Jóleső érzés volt, hogy megcsináltam – gondolom, az anyám is ezt
érezte nagymosáskor, amikor végignézett a napon meg-meglebbenő tiszta, fehér
pelenkákon. Rendesen elvégzett munka. Tisztességesen ellátott gyerekek. A
bizonyíték ki van akasztva a szárítókötélre, láthatja mindenki.
Julia köszönés nélkül besétált, és leült az egyik padra, ami nevetségesen
kicsinek nézett ki hosszú lába mellett. Majdnem olyan magas volt, mint én. A
homlokához emelte a kezét, mintha így akarna megszüntetni egy fejfájást, és
belevágott:
– Minden rendben?
Julia nem sokat teketóriázott. Nem kerülgette a forró kását. Meg kellett volna
köszönnöm neki. Ehelyett meglepetten ennyit mondtam:
– Minden rendben.
Elmosolyodott, és finoman rákoppintott a homlokára.
– Mert az a buta gondolatom támadt, hogy kerülsz engem. – Élénk, kék
szemével merőn bámult rám. – Alig beszéltünk azóta, hogy elvittük kirándulni a
gyerekeket, ugye? Remélem, megbocsátottad a tapintatlanságomat…?
Elfordultam, és felcsíptettem egy újabb festményt, hogy ne kelljen kérdő
pillantású arcára néznem.
– Hát persze – feleltem.
Julia egy darabig hallgatott, aztán felugrott, és odalépett mögém.
– Ezek szépek. – Megérintette az egyik kép sarkát, és hunyorogva közelebb
hajolt hozzá. – Az igazgató említette, hogy nagy siker volt a múzeumi
látogatásotok. Arra gondoltam, hogy a következő félévben én elvinném az
osztályomat.
Amikor az igazgató a múzeumlátogatásról érdeklődött, felmerült bennem,
hogy azt felelem: alkalmatlan divatmajom vagy, aki nagy művésznek képzeli
magát, ám fogalmad sincs, hogy mit lehet kezdeni egy teremre való gyerekkel.
De annak ellenére, ami a nap végén történt, képtelen voltam hazudni, Patrick.
Így hát pozitív, bár elég rövid visszajelzést adtam neki arról, hogy mi mindent
csináltál, és megmutattam néhányat a gyerekek alkotásai közül. Különösen Alice
maszkja tetszett neki. Milly tócsájáról természetesen senkinek sem tettem
említést. Most azonban vonakodtam, hogy tovább dicsérjelek.
– Jó volt – feleltem. – Semmi különös.
– Iszunk valamit? – vetette fel Julia. – Úgy festesz, mint akire ráférne. Gyere.
Szabaduljunk ki innen. – Vigyorogva az ajtó felé intett. – Nem tudom, te hogy
vagy vele, de nagyon is jólesne egy korty szíverősítő.


A Queen’s Park Tavern kistermében ültünk le. A limonádés, citromos portói
valahogy nem illett Julia kezébe. Azt hittem, egy pohár barna sört rendel majd,
vagy valami rövidet, de bevallotta, hogy rabja az édes italnak, és engem is
meghívott egyre, azt ígérve, hogy ha hajlandó vagyok kipróbálni, imádni fogom.
Volt valami csodálatosan tiltott érzés abban, hogy egy ilyen ragyogó
délutánon egy sötét, kissé elhanyagolt pubban üldögéljünk, ahol megfeketedett
faburkolat és vastag, zöld függönyök vesznek körül bennünket. Egy félhomályos
bokszot választottunk a majdnem üres kisteremben; rajtunk kívül nem volt más
nő a pubban. A pultot támasztó középkorú férfiak közül néhányan megbámultak,
amikor italt rendeltünk, de azon vettem észre magam, hogy nem érdekel. Julia
tüzet adott, aztán a saját cigarettáját is meggyújtotta, mind a ketten kifújtuk a
füstöt, és halkan elnevettük magunkat. Olyan volt, mintha megint iskoláslány
lennék, mintha megint Sylvie szobájában lennék, csak akkor még eszembe nem
jutott volna dohányozni.
– A kirándulás Castle Hillbe remek mulatság volt – jegyezte meg. – Jó
kimozdulni az osztályteremből.
Egyetértettem, belekortyoltam a limonádés portóiba, egy idő után sikerült
túltennem magam az émelyítő édességén, és élvezni kezdtem, hogy a térdem
elgyengül, a nyakam átforrósodik tőle.
– Igyekszem minél gyakrabban elvinni kirándulni az osztályt – folytatta Julia.
– Gyönyörű táj vesz körül minket, és a legtöbben sosem jártak a Preston parkon
túl.
Tudtam, hogy megbízhatok benne, ezért bevallottam:
– Én sem.
Épp csak felvonta a szemöldökét.
– Valahogy gondoltam, hogy így lehet. Már ha nem bánod, hogy ezt mondom.
Megráztam a fejemet.
– Miért bánnám, de tényleg…
– A férjed nem az a természetjáró típus?
Felnevettem.
– Az a helyzet, hogy Tom a nyílt vízi úszóklub tagja. Minden reggel úszik
egyet a tengerben. Kivéve, ha a korai műszakba van beosztva. Olyankor a
szolgálata után megy.
– Nagyon fegyelmezettnek tűnik.
– Ó, az is.
Oldalról rám sandított.
 – Te nem tartasz vele?
Eszembe jutott, amikor Tom a hullámok között felemelt, és kivitt a partra.
Hogy milyen könnyűnek éreztem magam a karjában. Aztán eszembe jutott,
amikor ott ültem a hálószoba padlóján, kigombolt blúzban, szutykos kézzel, a
holmija szanaszét szórva körülöttem. Ittam egy kortyot.
– Nem vagyok jó úszó – feleltem.
– Nálam nem lehetsz rosszabb. Csak kutyaúszást tudok. – Julia letette a
poharát, felemelte mindkét karját, ernyedten lógó kézzel lázas kalimpálásba
kezdett, és a száját szánalmas grimaszra húzta. – Ha farkam lenne és nagyobb
fülem, valaki talán dobna nekem egy botot. Még egyet?
A pult fölött lógó megsárgult számlapú órára néztem. Fél hat. Tom mostanra
hazaért, és azon gondolkodik, hogy hol lehetek. Hát csak várjon, jutottam
döntésre.
– Igen. Miért ne?
Julia a pulthoz ment, és amíg várta, hogy kiszolgálják, feltette a lábát a pult
alján körbefutó rézkorlátra. Egy igen kevés foggal bíró férfi megbámulta, de
elkapta a tekintetét, amikor Julia barátságosan biccentett neki. Aztán felém
fordult, elvigyorodott, és én meghökkenve néztem, milyen erősnek tűnik, ahogy
ott áll a pultnál, készen bármire, bárkire. Vékony szálú, fekete haja és vörös
rúzsa miatt a világon sehol sem olvadt volna bele a háttérbe, itt azonban
kifejezetten feltűnő volt. Amikor kikérte az italt, olyan tisztán és hangosan
beszélt, hogy bárki meghallhatta a kisteremben, de nem halkította le a hangját.
Kíváncsi lettem volna, mi a véleménye igazából erről a helyről, ami
nyilvánvalóan nem az ő természetes közege volt. Julia világa nem egy sörtől
ragacsos pub, jegyeztem meg magamban; legalábbis nem ebbe a világba
született bele. Elképzeltem, hogy gyerekkorában hétvégente lovagolt,
cserkésztáborokba járt, Skócia nyugatra fekvő szigetein nyaralt a családjával.
Különös, de egyáltalán nem zavart, hogy ilyen jelentős a különbség kettőnk
családi háttere között. Egyértelműen független volt, nem félt másmilyennek
látszani vagy hallatszani, és arra jutottam, hogy én is szeretnék ilyen lenni.
Letette az asztalra az italainkat, és vidoran megkérdezte:
– Na és, Marion, milyenek a politikai nézeteid?
Kis híján az ölébe köptem egy korty limonádés portóit.
 – Bocsánat – mentegetőzött. – Illetlenség ilyen kérdezni? Lehet, hogy várnom
kellett volna vele, míg megiszunk még néhány pohárral.
Mosolygott, de úgy éreztem, valami módon tesztel engem, és ezen a vizsgán
feltétlenül át akartam menni. Patrick, eszembe jutott az a beszélgetés a
vacsoraasztalnál a Wight-szigeten, lehúztam az italom felét, és kijelentettem:
– Szóval… először is, úgy gondolom, az anyáknak lehetővé kell tenni, hogy
visszamenjenek dolgozni. Egyenlőségpárti vagyok. Úgy értem, a nemek között.
Julia bólintott, és egyetértőn mormolt valamit, de világos volt, hogy ennyivel
nem éri be.
– Úgy gondolom, a kísérleti hidrogénbomba-robbantás szörnyű dolog. Ijesztő.
Fontolgatom, hogy csatlakozom az ellene indított kampányhoz. – Ami nem volt
egészen igaz. Illetve nem volt igaz addig a pillanatig, míg ki nem mondtam.
Julia újabb cigarettára gyújtott.
– Húsvétkor elmentem a tüntetésre – jegyezte meg. – Egyébként itt, a
városban is rendszeresen tartanak gyűléseket. Velem jöhetnél. Minden segítség
jól jön az információ terjesztésében. Egy katasztrófa van készülőben, miközben
a legtöbb embert jobban érdekli, hogy milyen ruhákban divatozik a nyavalyás
királyi család.
Elfordította a fejét, a pult felé nézett, és felfelé fújta a füstöt.
– Mikor lesz a következő? – kérdeztem.
– Szombaton.
Nem feleltem azonnal. Tom megígérte, hogy szombat délután elmegyünk
valahová, pedig olyankor veled szokott lenni. Ő vetette fel; tudtam, így próbál
kárpótolni azért, hogy Velencébe utazik veled. Az utat augusztus közepére
terveztétek, és Tom azt mondta, hogy addig minden szombatot velem tölt.
– Persze csak norvég mintás pulóverben és pipával engednek be – intett
tréfásan Julia.
– Akkor igyekeznem kell beszerezni ezeket – vágtam rá.
Összemosolyogtunk, és felemeltük a poharainkat.
– Az ellenállásra – mondott tósztot.


Amikor Tom megkérdezte, hogy hol jártam aznap este, nem hazudtam: nehéz
napunk volt, és Juliával egy ital felett beszélgettünk róla. Annak ellenére, hogy
Julia mit mondott rólad, ettől mintha megkönnyebbült volna.
– Örülök, hogy barátokkal találkozgatsz – jegyezte meg. – Hogy szórakozni
jársz. Sylvie-t is kereshetnéd gyakrabban.
Nem említettem neki a szombati terveimet. Tudtam, nem helyeselné, hogy
politikai gyűlésre készülök. Egy rendőr felesége nem csinál ilyet. Egyszer
elmeséltem neki, mennyire elborzadtam az igazgató egy nemrégiben tett
bejelentésén arról, hogy elvárja: minden tanár tartson órát arról, hogyan kell
túlélni egy atomtámadást. Tom ezt válaszolta:
– Már miért ne akarna felkészülni rá? – Lenyelte a vajas kenyere utolsó
falatját, és nekilátott a süteménynek, ami azért került az asztalra, hogy
bizonyítsam: jó és lojális feleség vagyok.
Ebből is láthatod, Patrick, hogy abban az időben mennyire össze voltam
zavarodva. Egyetlen dologban voltam biztos: hasonlítani akartam Juliára. Az
iskolában együtt ebédeltünk, és beszélt a tüntetésről, amelyiken részt vett.
Kipirult arccal részletezte, hogy milyen sokféle ember – keresztények,
beatnikek, diákok, tanárok, gyári munkások, anarchisták – fogott össze, és
hallatta a hangját. Azon a hűvös tavaszi napon egyesítették erejüket, és
Londonból az aldermastoni atomkutató központhoz vonultak. Megemlítette egy
barátját, Ritát, aki vele volt. Végig gyalog mentek annak ellenére, hogy az
időjárás lehangoló volt, és a vége felé már azt kívánták, bár egy kocsmában
ülnének helyette. Julia nevetve mesélte:
– Vannak köztük, akik… hát tudod… eléggé savanyú alakok. De az egész
csodálatos. Amikor menetelsz, úgy érzed, hogy teszel valamit. Mindannyian
együtt vagytok, közösen csináljátok.
Varázslatos élménynek hangzott. Egy ismeretlen világnak. Alig vártam, hogy
beléphessek.


Eljött a szombat, és én ragaszkodtam hozzá, hogy Tom veled töltse, azt mondtam
neki, nem hagyhat cserben, és majd bepótoljuk a következő hétvégén. Értetlenül
nézett rám, de azért elment. Az ajtóban megállt, arcon csókolt.
– Köszönöm, Marion – mondta –, hogy mindenben olyan rendes vagy. –
Figyelte az arckifejezésemet, látszott rajta, még mindig bizonytalan, hogy
kihasználhatja látszólagos nagyvonalúságomat vagy sem. Mosolyogva búcsút
intettem neki.
Utána felmentem az emeletre, és megpróbáltam eldönteni, mi lenne a
megfelelő öltözék a helyi CND, a „Kampány a Nukleáris Leszerelésért” csoport
gyűlésén. Meleg júliusi nap volt, de tudtam, hogy a legszebb nyári ruhám – egy
halvány mandarinszínű alapon törtfehér, geometrikus mintákkal díszített holmi –
feltűnően rossz választás lenne. Nem volt semmi a szekrényemben, ami elég
komoly darabnak tűnt az alkalomhoz. Annak idején az újságban láttam képeket
az aldermastoni menetelésről, így tudtam, Julia csak félig tréfált, amikor a
norvég mintás pulóvert és pipát emlegette. Mintha a szemüveg, a hosszú sál és
sportdzseki lett volna a tüntetők egyenruhája, a nőké és férfiaké egyaránt.
Végignéztem az akasztón sorakozó pasztellszínű és virágos holmikon, és
felháborodtam magamon. Miért nincs legalább egy nadrágom? Végül egy olyan
együttes mellett döntöttem, amit rendszeresen viseltem az iskolában: egyszerű,
sötétkék szoknya és halvány rózsaszínű blúz. Fogtam a nagy, kék gombos
krémszínű kardigánomat, és elindultam, hogy találkozzak Juliával.
Amikor odaértem a kvéker imaházhoz, már tudtam, nem kellett volna annyira
aggódnom amiatt, hogy túl feltűnő leszek. Julia egyértelműen nem csinált
gondot belőle: jádezöld ruháját és narancssárga gyöngyláncát azonnal kiszúrtam
a tömegben. „Tömegről” beszélek, pedig nem lehettünk harmincnál többen az
imaház előadótermében. A fehérre festett falú helyiség egyik végében magas
ablakok voltak, a beáradó napfény melegséggel töltötte meg a termet. Hátul
kecskelábú, papírterítővel letakart asztalokat állítottak fel, melyekre bögréket és
csapos teáskannát raktak ki. A bejáratnál hatalmas, CND BRIGHTON feliratú
transzparenst feszítettek ki. Amikor megérkeztem, egy nyírott szakállú,
könyékig takarosan feltűrt ujjú, ropogósra vasalt fehér inget viselő férfi épp
felállt, hogy beszélni kezdjen. Julia meglátott, és integetett, hogy üljek mellé a
padra. Igyekeztem minél kevesebb zajt csapva odaosonni hozzá, és örültem,
hogy nem a törpe tűsarkú cipőmet vettem fel. Elvigyorodott, megpaskolta a
karomat, majd komoly képet vágva a beszélő felé fordult.
A termen nem látszott, hogy vallási célokat szolgál, de azon a szombat
délutánon áthatotta valami csendes áhítat. Az előadónak nem volt dobogója, még
csak szószéke sem, ahonnan prédikálhatott volna, de az ablakon beáramló
napfény drámaian világította meg hátulról, és mire megszólalt, már mindenki
elhallgatott.
– Barátaim. Köszönöm, hogy eljöttetek. Különösen annak örülök, hogy látok
néhány új arcot… – Felém pillantott, és azon kaptam magam, hogy
visszamosolygok rá. – Mint tudjátok, azért vagyunk itt, hogy egyesítsük erőnket
a békéért folytatott harcban…
Miközben beszélt, felfigyeltem arra, hogy a hangja milyen kedves, mégis
határozott, és hogy egyszerre tűnik nyugodtnak és sürgetőnek. Talán azért
lehetett, mert enyhén hátradőlt, rámosolygott a megjelentekre, és hagyta, hogy a
szavai szóljanak hozzánk, nem voltak drámai gesztusai, nem emelte fel a
hangját, pedig ilyesmire számítottam. Csendes magabiztosság jellemezte, ahogy
a többi jelenlevőt is, legalábbis nekem így tűnt. Amit mondott, az olyan
nyilvánvalóan észszerű volt, hogy nem is értettem, miért lenne bárki más
véleményen. A túlélés természetesen fontosabb a demokráciánál vagy akár a
szabadságnál. Az atomtámadás előidézte pusztítással szemben természetesen
semmi értelme politikáról vitázni. A hidrogénbomba kísérleti robbantások rákot
okozhatnak, ezért természetesen le kell őket állítani. Kifejtette, hogyan tudna
Nagy-Britannia példát mutatni a világnak.
– Végtére is, amikor mi elindulunk valamerre, mások követnek bennünket –
jelentette ki, mire mindenki tapsolt. – Jó emberek, nagyszerű férfiak és nők
állnak ki mellettünk. Benjamin Britten. E.M. Forster és Barbara Hepworth, hogy
csak néhány nevet említsek büszkén azok közül, akik megszólaltak a
kampányunk érdekében. Ez a mozgalom azonban nem engedheti meg magának
az önelégültséget. Számítunk a hozzátok hasonló kisemberek támogatására.
Úgyhogy kérlek, vigyetek annyi szórólapot, amennyit csak tudtok, és
osztogassátok szét. Jussanak el pubokba, osztálytermekbe és templomokba.
Nélkületek semmit sem tehetünk. Veletek azonban annyi minden válik
lehetségessé. A változás lehetséges, és be is fog következni. Be fogjuk tiltani a
bombát!
A beszéde közben többen lelkesen bólogattak, és egyetértőn mormoltak; csak
egy nő akadt, aki kiáltozott, méghozzá korántsem akkor, amikor az elhangzottak
indokolták volna. – Helyes! – bömbölte, amikor a szónok épp itt tartott:
– A szórólapokat kérjétek Pamelától, aki a büféasztal mellett ül… – Pamela
kurtán intett, és tenyerével meglapogatta berakott haját. – Persze csak miután
teáztatok – szólalt meg, mire mindenki nevetett.
Átvillant az agyamon, mennyire tetszene neked, hogy egy olyan mozgalom
része vagyok, amelyhez megbecsült írók, festők is tartoznak. Te ismertettél meg
bennünket a szónok által említett művészek munkájával, és tudtam, büszke
lennél, ha látnád, hogy ott ülök, és hallgatom azt a beszédet. Büszke lennél, hogy
a magam egyszerű módján kiálltam valami mellett, amiben hiszek. Talán még
segítenél is nekem meggyőzni Tomot, gondoltam, hogy neki is büszkének
kellene lennie.
De tisztában voltam azzal, hogy kettőnk között sosem kerülne sor ilyen
beszélgetésekre, ilyen összhangra. Sosem számolnék be neked erről a napról. A
titkom maradna. Neked és Tomnak megvoltak a magatok titkai, és most nekem
is lett egy. Kis titok volt, ártalmatlan, de az enyém.


Miután begyűjtöttük a szórólapokat, Julia javasolta, hogy sétáljunk egyet a
parton. A tengerhez közeledve egyre több árus próbált nagy hangon rábeszélni
minket és a kirándulók tömegét, hogy vegyük meg az árujukat: hatalmas
kolbászos szendvicset, friss, tisztított osztrigát, szívkagylót, parti csigát, erotikus
képeslapot, fagylaltot, szalmakalapot, pálca formájú mentolos cukrot, pajzán
feliratú vécépapírtartót. Amikor leértünk a sétányra, egy darabig a korlátnak
dőlve néztük a nyüzsgő tengerpartot. A kvéker imaház kellemesen világos terme
után odakint a nap úgy égetett, hogy az pofonnal is felért. A nyaraló családok
szélfogók mögé húzódva tömték magukba a szendvicseket és tortákat; a
gyerekek bőgtek, hogy bemehessenek a vízbe, aztán megint bőgtek, hogy
kijöhessenek; színes inges fiatalemberek kisebb csoportokban üldögéltek a
parton, és üvegből itták a sört; feketébe öltözött fiatal nők próbáltak regényeket
olvasni a perzselő napon; kislányok visítoztak a víz szélén, a szoknyájukat
felhúzták és betűrték a bugyijukba; a járda mentén felállított nyugszékekben
kendős hölgyek ültek, és némán figyelték az eseményeket.
Ez a kép szinte mindenben különbözött attól, ami azon a reggelen tárult elém,
amikor először találkoztam itt Tommal, hogy úszóleckét vegyek tőle. Most
végtelen zaj vett körül: az árkádsor játékautomatáinál aprópénz csörgött, a
céllövöldében puskák durrogtak, a Chatfield’s bárból nevetés és zene hallatszott
ki, a csúszdán sikoltoztak. Erről eszembe jutott Tom vértelen, gyerekesen rémült
arca a lépcső tetején. Ráeszméltem, hogy ez volt az egyetlen alkalom, amikor
valódi gyengeséget mutatott. Juliára néztem, aki ernyőként a szeme fölé tartotta
a kezét, és lemosolygott a parti káoszra. Hirtelen elfogott a vágy, hogy mindent
elmondjak neki. A férjemnek tériszonya van. És szexuális szempontból
abnormális. Úgy gondoltam, megoszthatnám vele mindezt, és nem döbbenne
meg, nem undorodna; talán képes lennék beszélni ezekről a dolgokról, és nem
félnék attól, hogy a barátságunk végét jelenti.
– Menjünk le tapicskolni a vízbe – vetette fel Julia, és visszaakasztotta a
vállára a szórólapokkal teli táskát. – Ég a lábam, úgy érzem, mindjárt
szétrobban.
Felnéztem a napba, hogy egy kicsit elvakítson, aztán elindultam a nyomában
a kavicsos partszegély felé. Egyensúlyt keresve, egymás karjába kapaszkodva
lebotorkáltunk a vízhez. Julia kicsatolta a szandálját, én pedig a hullámokról
visszaverődő fényt bámultam.
Rájöttem, mennyire vágyom arra, hogy messzire begázoljak a tengerbe, és
hagyjam, hadd ringasson, hadd mossa el a part zsivaját, hideg vize hadd
zsibbassza el égő bőrömet, hadd lassítsa le teljesen a gondolataimat. Lerúgtam a
cipőmet, és bele sem gondolva benyúltam a szoknyám alá, hogy kikapcsoljam a
harisnyakötőmet. Julia már a sekély vízben sétált, de most hátrapillantott rám, és
felnyerített:
– Te szégyentelen! És ha meglátna valamelyik tanítványod?
De ügyet sem vetettem rá. A ragyogó vizet bámultam, és ahogy beljebb
jutottam, egyre halkult a parti ricsaj. Most nem haboztam, nem botladoztam a
köveken, mint amikor Tommal voltam. Egyszerűen begázoltam a tengerbe, alig
érzékeltem hideg érintését; a szoknyám alja egyre jobban átázott, a víz már
derékig ért. De a tekintetemet a látóhatárra függesztettem, és csak lépkedtem
előre.
– Marion? – Julia hangja mintha távolról érkezett volna hozzám. Miközben
egyre beljebb mentem, az járt a fejemben, hogy a hullámok sodorhatnak erre
vagy arra, de le is ránthatnak. A lábam körül éreztem a sodrást, ami előre-hátra
hintáztatott. Ezúttal azonban nem tűnt olyan fenyegetőnek, mint annak idején.
Mintha játék lett volna. Hagytam, hogy elernyedjen a testem, és együtt
ringatóztam a tengerrel. Eszembe jutott, milyen feszesen rugalmas volt Tom
teste aznap. Ahogy együtt mozgott a vízzel. Talán én is meg tudnám tenni.
 Amikor elemeltem a lábamat, ez járt a fejemben: Tom megtanított úszni, de
mi haszna? Jobb lett volna, ha sosem megyek be vele a vízbe.
Ismét meghallottam Julia hangját.
– Marion! Mit csinálsz? Marion! Gyere vissza!
A lábam újra rátalált a tengerfenékre, és megláttam Juliát, ahogy az egyik
kezét a homlokára tapasztva ott áll a sekély vízben.
– Gyere vissza! – kiabálta idegesen nevetgélve. – Megijesztesz. – Felém
nyújtotta a kezét. Elindultam felé, átázott szoknyám a combomhoz tapadt, az
ujjaim végéről víz csepegett, amikor a kezünk összetalálkozott. Mihelyt
megragadott, erősen húzni kezdett maga felé, és forró karjával átölelt. Édes tea
illatát éreztem a leheletén, amikor megszólalt:
– Ha úszni akarsz, fürdőruhára lesz szükség. Mert különben jön az
úszómester.
Megpróbáltam elmosolyodni, de nem ment. Zihálva és vacogva a vállára
fektettem a fejemet. – Semmi baj – mondta. – Foglak.
Velencéből képeslapot küldtél. Nem a klasszikus látképet a Szent Márk térről
vagy a Rialtóról. Nem látszott rajta egyetlen csatorna vagy gondola sem.
Carpaccio Szent Orsolya legendája című festményciklusának egy epizódját
ábrázolta: Az angol követek érkezése. A képeslapon két paradicsompiros
harisnyát és prémgalléros kabátot viselő fiatalember támaszkodik egy korlátnak,
feltűnően dús hajuk a vállukra bodorodik. Az egyikük karján vándorsólyom ül.
Az volt a benyomásom róluk, hogy egyszerre szemlélők és pozőrök; nézelődnek,
és kétségtelenül tudatában vannak annak, hogy őket is nézik. Ezt írtad a
hátlapjára: „Erről a festőről kapta a nevét az a hidegen felszolgált marhahúsos
fogás, amit errefelé esznek. Nyers, vad vörös árnyalatú, a szeletek vékonyak,
akár a bőr. Velence túl szép ahhoz, hogy le lehessen írni. Patrick.” Tom
odafirkantotta alá: „Az út hosszú, de nem volt semmi baj. Ez a hely nagyszerű.
Hiányzol. Tom.” Te mindent megtettél, hogy a legtöbbet elmondd, míg Tom
üzenete a világon semmiről sem szólt. A kontraszt majdnem megnevettetett.
A képeslap napokkal a hazatérésetek után érkezett meg, és azonnal elégettem.


Augusztus közepén, egy péntek reggelen indultatok útnak. Tom kölcsönkérte az
egyik bőröndödet, és egész héten pakolászott: kidobott bizonyos holmikat, aztán
visszatette őket. Becsomagolta az esküvői öltönyét, bár ezt nyilván titokban, a
legutolsó pillanatban csinálhatta, mert csak az elutazása után vettem észre, hogy
nincs a szekrényben, amikor megérintettem az üres vállfát, amelyen március óta
lógott. Egy olasz útikönyvet is kivett a könyvtárból. Mondtam neki, hogy ennek
nincs sok értelme, hiszen már sokszor jártál ott, és amennyire tudom, te készülsz
arra, hogy Tom útikalauza legyél. Hiszen számtalanszor meséltél nekünk a
vaporettók csodáiról, a Galleria Accademia kihagyhatatlan darabjairól.
 Mindenesetre átolvastam a Velencéről szól részt a könyvben. Tom közölte
velem, hogy nem tudja, hol szálltok meg, vagy hogy mik az ottani terveitek. Ezt
természetesen te döntöd el. Mosolyogva jegyezte meg:
– Gondolom, majd egyedül bóklászom a városban. Patricknek dolgoznia kell.
– De biztosra vettem, hogy ezt sosem hagynád. Miután átlapoztam az
útikönyvet, úgy gondoltam, az első napon mindenképpen meg akarod mutatni
Tomnak a főbb nevezetességeket, talán sorba álltok a Campanile előtt, hogy
felmehessetek gyönyörködni a látványban (ami a könyv szerint megéri a
várakozást); kávéztok a Florianban, és te pontosan tudod – a könyvbe sem kell
belenézned hozzá –, hogy délelőtt tizenegy után ne rendelj cappuccinót; tán még
egy gondolázást is elterveztél a nap végére, és egymás mellett ülve ringatóztok
végig az útikalauzban csak „ a város mesés víziútjainak” nevezett csatornákon. A
könyvben külön megjegyezték: „Gondolázás nélkül nem teljes az élmény,
különösen a nászutasok számára.”
Azóta már én is jártam Velencében. Idén szeptemberben szervezett
operalátogatásra mentem Veronába egy buszra való idegennel, akik nagyjából
velem egykorúak lehettek, és nagy részük egyedül utazott, mint én. Tommal már
sok éve külön nyaralunk, és mindig nagyon figyelek, hogy kacarászva hárítsam a
férjem hollétére vonatkozó kérdéseket. Ó, utálja az operát, szoktam mondani.
Vagy a díszkerteket. Vagy a történelmi kastélyokat. Amiről az adott út szól.
Sosem említettem Tomnak, hogy a veronai utazáshoz tartozott egy egynapos
kirándulás Velencébe. Azóta, hogy elvitted oda Tomot, a Velence azon szavak
egyike, melyeket sosem mondunk ki egymás előtt. Korábban már annyiszor
elképzeltem, de semmi sem készíthetett volna fel a város részleteire; hogy
minden gyönyörű, még az ereszcsatornák, a sikátorok és a vízibuszok is.
Minden. Miközben egyedül bolyongtam Velencében, egyfolytában titeket
láttalak magam előtt. Láttam, ahogy megérkeztek a Santa Lucia pályaudvarra, és
úgy lépdeltek le a vasúti kocsi lépcsőjén, mint a filmsztárok. Láttam, ahogy
hidakon sétáltok át együtt, és tükörképetek reszketve csillog odalent a vízen.
Láttam, ahogy a vaporettóra várva szorosan egymás mellett álltok a rakparton.
Minden calléban, minden sotoportegóban titeket láttalak, összehajolva, háttal
nekem. Te megújult hévvel tekintettél Tomra ebben a különös és nagyszerű
városban, megcsodáltad szőke haját és hosszú, izmos végtagjait, melyek miatt
annyira elütött a sötét hajú, fürge velencei tömegtől. Volt egy pillanat, amikor
sírni lett volna kedvem: a Santa Maria della Salute hűvös lépcsőjén ültem, és két
valóban létező fiatalembert néztem, akik közösen olvastak egy útikönyvet;
mindketten gyengéden fogták a lapok szélét, osztoztak az információn. Akkor
már vagy századszor tűnődtem el azon, hogy hol vagy, és mi történt veled. Még
a Carpacciókat is megnéztem, az Accademiában, és hosszan bámultam a két ifjú
embert az angol követeket ábrázoló festményen. Szinte hallottam a hangodat,
ahogy Tomnak mesélsz a képről; szinte láttam, milyen komoly arccal issza a
szavaidat. Miközben fájós lábbal, izzadva jártam a várost, azon is eltöprengtem,
hogy vajon én mit művelek éppen. Hiszen ott voltam, egy hatvanas évei elején
járó magányos nő, aki egy ismeretlen városban igyekszik végigkövetni a férje és
annak férfiszeretője útját. Talán egyfajta zarándoklat volt? Vagy valamiféle
megtisztulás, kísérlet arra, hogy végleg megszabaduljak 1958 kísérteteitől?
Aztán kiderült, hogy egyik sem. Hanem katalizátor. Rég esedékes volt, talán
el is késtem vele, de attól még katalizátor volt. Nem sokkal ezután hozzáfogtam
ahhoz, ami már évek óta szándékomban állt: megkerestelek. Visszahoztalak.


Azon a szombaton, amikor ti Velencében voltatok, a nap legnagyobb részét
ágyban töltöttem. Éjszaka alig aludtam, és egyfolytában az útikönyv mondatai,
képei kavarogtak a fejemben. A teljességgel vízre épült város békés nyugalmát
meg kell tapasztalni ahhoz, hogy elhiggyük. Nyugtalan álmomban egy
gondolában voltam, a nyílt tenger felé tartottam, ti ketten pedig a partról
integettetek nekem. Nem tudtalak elérni, mert álomban visszatértem a
kezdetekhez: nem tudtam úszni, és féltem beugrani a vízbe.
Hat óra körül erőszakkal rávettem magam, hogy felkeljek és felöltözzek.
Igyekeztem nem pillantani a szekrény azon része felé, amely üresen állt – ahol
Tom öltönye szokott lógni –, és nem néztem az ajtó felé sem, ahol mindig letette
a cipőjét. Hihetetlen erőfeszítéssel elértem – vagy addigra talán már kimerültem
–, hogy egyedül a rám váró limonádés portóira gondoljak. Arra az émelyítő első
kortyra, és a perzselő utóízre. Megbeszéltem Juliával, hogy beülünk egy italra a
Queen’s Park Tavernbe, és Sylvie-t is magunkkal hívtam. Olyan izgatott lett,
amikor szóltam neki; most először bízta az anyósára néhány hetes kislányát,
Kathleent. Kathleen megörökölte Roy fekete haját, enyhén dülledt szemét, és
amikor meglátogattam őket, az volt a benyomásom, hogy Sylvie máris csalódott
a lányában. Úgy beszélt a kisbabáról, mintha kialakult személyisége lenne,
mintha képes lenne szándékosan dacolni az anyja szándékaival.
– Ó, valaki feltűnési viszketegségben szenved – jegyezte meg, amikor
felvettem Kathleent, és a kislány sírni kezdett. Sylvie és a lánya viszonya a
kezdetektől fogva két akarat csatája volt.
Szándékosan korán érkeztem a pubba, hogy ihassak valamit, mielőtt Sylvie
nekem szegezi a kérdéseit Tom hollétéről, bár ez azzal járt, hogy egyedül ültem
le, és el kellett viselnem a törzsvendégek fürkész tekintetét. Azt a bokszot
választottam, ahol Juliával üldögéltünk azon az estén, iskola után, és
behúzódtam a sarkában. Mihelyt lenyeltem az első kortyot, megengedtem
magamnak, hogy megint kettőtökre gondoljak, és elképzeltem, ahogy spagettit
esztek egy napfényben úszó teraszon. Elengedtem Tomot, hajtogattam
magamban. Én engedtem el. És most együtt kell élnem a gondolattal.
Megérkezett Sylvie. Láttam, külön erre az alkalomra berakatta a haját –
minden szál a helyén volt –, és erősen kisminkelte magát: a szemhéjára fémes
árnyalatú, élénkkék festéket, az ajkára gyöngyházas barackszínű rúzst kent. Úgy
tippeltem, hogy a fáradtságát próbálja leplezni vele. A meleg este ellenére fehér,
öves esőkabát volt rajta és szűk, citromszínű pulóver. Miközben felém tartott,
hirtelen nyilvánvalóvá vált, mennyire különböznek Juliával, és belém hasított a
szorongás, hogy talán egyáltalán nem fognak kijönni egymással.
– Mit iszol? – kérdezte Sylvie, és gyanakodva meredt a poharamra. Elnevette
magát, amikor megmondtam neki. – Úgy emlékszem, Gert nénikém volt nagy
barátja a limonádés portóinak. A fenébe is, kipróbálom!
Leült velem szemben, és a poharamhoz koccintotta a sajátját.
– Igyunk… a menekülésre.
– A menekülésre – bólintottam. – Hogy van Kathleen?
– Roy anyjától épp megkapja mindazt a figyelmet, amire vágyik. A baba
születése óta az anyósom kifejezetten kedvel. Egyetlen dolog van csak, amit
jobban csinálhattam volna: szülhettem volna fiút. De mivel Kath annyira
hasonlít Royra, ez sem probléma. – Megint felemelte a poharát. – A lányokra,
hmmm?
– A lányokra.
Mind a ketten ittunk. Aztán Sylvie így folytatta:
 – Ez a Julia… milyen? Mert nem vagyok ahhoz szokva, hogy tanárokkal
beszélgessek. Mármint téged leszámítva.
– Ne aggódj, Sylvie, menni fog – feleltem kikerülve a kérdését, és kiürítettem
a poharamat. – Még egyet?
– Még ezzel sem végeztem. Rémes lötty. Utána inkább barna sört kérek majd.
Amikor felálltam, hogy a pulthoz menjek, megragadta a csuklómat.
– Jól vagy? Hallom, Tom elutazott azzal a… Patrickkel.
Rámeredtem.
– Apu említette.
– És akkor mi van?
– Csak kérdeztem. Mert ez kicsit erős, nem? Úgy értem, hogy csak úgy
faképnél hagy.
– Egy pasas már el sem utazhat egy barátjával pár napra?
– Nem mondtam semmi rosszat, igaz? Csak… nem tűnsz valami jókedvűnek.
Julia abban a pillanatban érkezett meg. Megkönnyebbülten sóhajtottam,
amikor megláttam, hogy a karját lóbálva, lendületes léptekkel, vigyorogva
közeledik felénk. Megérintette a karomat, aztán kezet nyújtott Sylvie-nek.
– Te biztos Sylvie vagy – mondta. – Örülök, hogy találkoztunk.
Sylvie lepillantott Julia kezére, aztán ernyedten megfogta.
– Igen? – kérdezte.
Julia felém fordult.
– No, akkor jöhet egy kör?
– Egy pohár barna sört kérek. Förtelmes ez a lötty – jelentette ki Sylvie.
Miután leültünk az italainkkal, Julia Kathleenről kezdte kérdezgetni Sylvie-t,
aki mintha élvezettel ecsetelte volna, hogy micsoda nyűg tud lenni a lánya.
Amikor kezdett kifogyni a panaszból, így folytatta:
– Persze ne felejtsük el, hogy sehol sincs a férjemhez képest… – És már
mondta is, sorolta Roy hibáit, melyeket nekem is többször kifejtett részletesen.
Hogy lusta. Túl sokat iszik. Nem segít a kicsivel. Nem igyekszik előbbre jutni a
munkahelyén. Az autókon kívül semmihez sem ért. Túlságosan sokat ül az anyja
szoknyáján. Mint mindig, amikor Royt szidta, Sylvie most is olyan élénk
hangon, széles mosollyal beszélt, hogy ebből tudtam: pontosan ezek miatt a
hibák miatt szereti annyira a férjét.
 Julia türelmesen hallgatta, néha bátorítón bólintott, aztán amikor Sylvie
elhallgatott, megkérdezte:
– De akkor miért mentél hozzá? – Sejtettem, hogy a kérdés messze nem olyan
ártatlan, mint amilyennek hangzik.
Sylvie kifejezéstelen arccal meredt rá, majd kiitta a sörét, a helyére rángatott
egy tincset, amely felkunkorodott a tarkóján, és fojtott hangon válaszolt:
– Az igazat akarod tudni?
Julia azt felelte, hogy igen, és amikor Sylvie begörbített mutatóujjával
közelebb hívott bennünket, odahajoltunk hozzá.
– Mert az ágytémában nagyon-nagyon figyelmes.
Julia először mintha elképedt volna, de amikor elkuncogtam magam, Sylvie
pedig a szájára tapasztott kézzel leplezte jókedvét, ő is felkacagott, méghozzá
olyan harsányan, hogy a pub vendégei felénk fordultak.
– Roy ellenállhatatlan, igaz, Marion? – kérdezte Sylvie, és szomorkásan
bámult a poharába. – Tudjátok, hogy megy ez. Ha egyszer elkaptak, már nem
menekülhetsz.
Julia kihúzta magát.
– Gondolod? Még akkor sem, ha ráébredsz arra, hogy ez nem jó neked?
– Én mondom, nincs menekülés – jelentette ki Sylvie, és egyenesen rám
nézett.


Nem sokkal záróra előtt Roy jelent meg a kisterem ajtajában. Már azelőtt
megláttam, hogy Sylvie észrevette volna, és az is feltűnt, hogy elborul az arca,
amikor a tekintete végigpásztáz rajtunk: három becsípett nő vihorászik egy
bokszban, körülöttük halomban állnak az üres poharak.
– Úgy fest, mintha jó kis bulit csaptatok volna – szólalt meg, és a felesége
vállára ejtette a kezét.
Sylvie összerezzent.
– Sylvie… Marion – biccentett felém Roy. – És ő kicsoda? – vette szemügyre
kíváncsian Juliát. Amikor Julia kezet nyújtott neki, láttam, hogy a keze kicsit
remeg, a hangja azonban magabiztosan csengett: – Julia Harcourt. Örvendek.
Maga pedig…?
– Sylvie férje.
 – Ó! – kiáltott fel Julia színlelt meglepetéssel. – Már szinte mindent tudunk
magáról!
Roy ügyet sem vetett a megjegyzésére.
– Gyerünk – fordult Sylvie felé. – Hazasétálunk.
– Nincs kedved inni valamit? – kérdezte Sylvie enyhén akadozva. – Általában
szokott lenni.
– Hogy vagy, Roy? – A kérdéssel a feszültséget szerettem volna oldani.
– Szenzációsan, Marion, köszönöm – mondta, és nem vette le a tekintetét a
feleségéről.
– És Kathleen?
– Igazi kincs. Ugye, Sylvie?
Sylvie hosszan kortyolt az italából, majd ezt felelte:
– A rohadt életbe, még záróra sincs.
Roy úgy tárta szét a karját, mintha tehetetlen lenne.
– De én itt vagyok. Gyerünk, vedd fel a kabátodat. A lányod már vár.
Sylvie arca ettől sötét rózsaszínűvé vált.
– Miért nem iszol egyet velünk, Roy? – próbálkoztam újra. – Utána mind
hazamegyünk.
– Már hozom is – állt fel Julia. – Mit iszik, Roy?
Roy tett egy lépést oldalra, hogy elállja Julia útját.
– Nem kérem, szívecském. De azért köszönöm.
Egymásra meredtek. Julia annyival magasabb volt Roynál, hogy
kikívánkozott belőlem egy kuncogás, amit gyorsan elfojtottam. Próbálj csak az
útjába állni, gondoltam. Azt megnézném magamnak.
Sylvie lecsapta a poharát az asztalra.
– Bocs, lányok – motyogta, és a kabátja után nyúlt. Első próbálkozásra nem
sikerült belebújnia az ujjába, sőt, a másodikra sem, és senki sem segített neki.
Amikor rám nézett, a szeme olyan fátyolos volt, hogy azt hittem, elsírja magát.
Roy megfogta a felesége karját, aztán felém fordult.
– Hallom, a te Tomod Velencében van. Jó lehet, ha az embernek ilyen barátja
van. Aki viszi mindenhová.
Sylvie meglökte a férfi vállát.
– Gyerünk – mondta. – Ha menni kell, akkor induljunk. – Az ajtóból
visszanézett ránk, és lemondóan intett.


Miután távoztak, Julia belebámult a poharába, és bűntudatosan felnevetett.
– Roy egy kicsit… zsarnokoskodó, nem?
– Semmit sem tud Sylvie-ről – vágtam rá, és magam is meglepődtem, milyen
gyűlölködő a hangom. Hirtelen felháborítónak találtam Roy viselkedését. A
legszívesebben utánuk futottam volna, hogy beleordítsam az arcába: Sylvie
becsapott! Nem is volt terhes, amikor feleségül vetted! Hogy lehettél ennyire
ostoba?
De Julia a könyökömre fektette a kezét, és ezt mondta:
– Nem is tudom. Úgy tűnik, eléggé illenek egymáshoz. és Roy mégiscsak
ellenállhatatlan.
Megpróbáltam nevetni, de azon kaptam magam, hogy a sírás kerülget, és
mosolyogni is képtelen voltam. Julia észrevehette, mennyire gyötrődöm, mert
így szólt:
– Van kedved feljönni hozzám egy italra? Átvághatunk a parkon.
Odakint meleg és csendes volt az éjszaka. A sok portói ellenére a lábam
szinte erőfeszítés nélkül vitt lefelé a dombon, és amikor áthaladtunk a park
díszes kapuíve alatt, Julia meztelen karjával belém karolt. Miközben
végigmentünk a Queen’s Park sötét ösvényein, hallottuk, ahogy a háztetőkön ülő
sirályok időnként felrikoltanak. Éreztem a lonc és a narancsvirág képtelenül édes
illatát, amelybe belevegyült a park szemeteseiből áradó állott étel- és sörszag.
Szótlanul sétáltunk az elszáradt, nyári füvön, és megálltunk a rózsakertnél. A
parkban elszórtan álló lámpák halvány fénye mély bíborvörösre színezte a
virágokat, és most először jutott eszembe, hogy ez az árnyalat olyan, akár az
ember belseje. Talán az én belsőm is. Rejtélyes, állandóan változó. Julia az
arcához emelt egy rózsát, és beszívta az illatát. Figyeltem, ahogy a szirmok
megérintik halvány bőrét, ahogy az ajka majdnem a virághoz ér.
– Julia… – Közelebb léptem hozzá. – Nem tudom, mit kezdjek Tommal.
Egymásra néztünk. Halkan felnevetett, és a fejét csóválta.
– Ő sem ismer téged, igaz? – kérdezte suttogva.
– Amit korábban mondtál… – vágtam bele. – Patrickről… – De képtelen
voltam folytatni, és a csend egyre nyúlt.
– Ha nem akarod, nem kell erről beszélnünk, Marion.
 – Amit mondtál… – kezdtem újra, lehunytam a szememet, és nagy levegőt
vettem. – Igaz volt, és azt hiszem, Tom esetében is igaz.
– Nem kell elmondanod.
– Velencében vannak. Együtt.
– Említetted. – Julia sóhajtott. – A férfiaknak annyi szabadság jut. Még a nős
férfiaknak is.
A földre bámultam.
– Üljünk le – javasolta, és egy fűzfa alatt elterülő sötét pázsitfolt felé vezetett.
Nem sírtam, Patrick. Szokatlanul könnyűnek éreztem magam.
Megkönnyebbültem attól, hogy megszólaltam. Most, hogy belekezdtem, most,
hogy hagytam, hadd jöjjenek a szavak, már nem tudtam abbahagyni. Ültünk a
füvön, és elmondtam neki mindent – hogyan ismertem meg Tomot, hogy tanított
úszni, hogy kérte meg a kezemet a lakásodban, hogyan néztetek egymásra Wight
szigetén. Sylvie figyelmeztetését. Minden kibukott belőlem. A történetem
közepe táján tartottam, amikor Julia elhevert a füvön, és hanyatt fekve a feje fölé
nyújtotta mindkét karját; én is elnyúltam mellette, de nem hallgattam el. Olyan
jólesett kiadni magamból az egészet, hagyni, hogy a szavak fellebegjenek a fa
ágai közé. Közben egyszer sem fordultam Julia felé, mert tudtam, ha
megtenném, elbizonytalanodnék vagy hazudnék. Helyette azt néztem, ahogy a
holdfény fel-felragyog a leveleken. És csak beszéltem, míg el nem mondtam
mindent.
Amikor befejeztem, Julia egy darabig még hallgatott. Éreztem a vállát az
enyém mellett, és valamiféle választ remélve felé fordítottam a fejemet. Felém
sem pillantott, csak a kezemre tette a kezét, és ezt mormolta:
– Szegény Marion.
Eszembe jutott, milyen erősen szorított magához a parton, és szerettem volna,
ha újra megteszi. De csak megismételte:
– Szegény Marion. – Aztán felült, és a szemembe nézett. – Tudod, Tom nem
fog megváltozni.
Leesett állal bámultam rá.
– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ez a legkedvesebb dolog, amit
tehetek. – A hangja határozottan, tisztán csengett.
Felkönyököltem, és már tiltakozni kezdtem volna, de Julia félbeszakított.
 – Figyelj ide, Marion. Tudom, hogy becsapott téged, és hogy ez fáj, de nem
fog megváltozni.
Alig hittem a fülemnek, olyan tárgyilagosan beszélt. Olyasmit árultam el
neki, amit magamnak is alig mertem beismerni, nem ám másnak, erre ahelyett,
hogy vigasztalt volna, ellenem fordult.
– Tisztában vagyok vele, hogy nehéz. De mind a kettőtöknek jobb lesz, ha el
tudod fogadni. – A sötétségbe meredt.
– De ő a hibás! – hebegtem a sírás határán.
Halkan felnevetett.
– Talán nem kellett volna feleségül vennie téged…
– Nem – tiltakoztam. – Azt jól tette. Örülök, hogy elvett. Ezt akarta.
Mindketten ezt akartuk. És megváltozhat, ugye? – dadogtam. – Ha mellette
vagyok. Kérhet… segítséget, ugye? Segíthetek neki…
Julia felállt, és most vettem csak észre, hogy remeg a keze.
– Kérlek, Marion, ne mondj ilyeneket – szólalt meg fojtott hangon. – Ez
egyszerűen nem igaz.
Én is felálltam, hogy szembenézzek vele.
– Mit tudsz te erről?
Lesütötte a szemét. De addigra elöntött a düh, és emelt hangon folytattam.
– Tom a férjem! A felesége vagyok! Tudom, hogy mi igaz, és mi nem.
– Lehet, hogy tudod, de…
– Ez a sok… hazugság. Nem helyes, amit csinál. Ő az, aki rosszat tesz.
Julia nagy levegőt vett.
– Ebben az esetben én is rosszat teszek.
– Te? – néztem nagyot. – Ezt hogy érted?
Nem felelt.
– Julia?
Szomorúan sóhajtott egyet.
– Édes istenem… hát nem tudtad?
Képtelen lettem volna akár csak egy szót is kinyögni. Abban a pillanatban
fogalmam sem volt, hogy mit érzek.
– Komolyan, Marion… nyisd ki a szemedet. Túl értelmes vagy ahhoz, hogy
ne vegyél tudomást ezekről a dolgokról. És hihetetlen pazarlás.
Aztán megfordult, és a fejét lehajtva, a karját az oldalához szorítva elment.
Julia. Az évek során többször is írtam neki, azt remélve, hogy megbocsát.
Mindig tudattam vele a legfrissebb eseményeket – legalábbis amelyekről tudtam,
hogy helyeselné. Hogy igazgatóhelyettes lettem a Szent Lukácsban.
Atomfegyver-ellenes csoportot alapítottam az iskolában. Megosztottam vele
gondolataimat a női egyenjogúsági mozgalomról – nem jártam tüntetni, és nem
is gyújtottam fel a melltartómat, de estis hallgatóként felvettem a Sussex
University egyik kurzusát a feminizmus és az irodalom kapcsolatáról, amit
nagyon izgalmasnak találtam. Ezekben a levelekben sosem említettem sem
Tomot, sem téged. De azt hiszem, Julia tudja, hogy mi történt. Azt hiszem, tudja,
hogy mit tettem. Máskülönben miért lennének a válaszai még mindig olyan
felületesek? Amikor levél érkezik tőle, mindig abban reménykedem, hogy lesz
benne valami személyes hír, vagy megvillantja a humorérzékét, amit annyira
szerettem benne. De csak a legutóbbi túráiról beszél, a kertje, a háza felújítási
munkáiról, és együttérző, bár hűvösen udvarias megjegyzéseket tesz arról, hogy
neki is mennyire hiányzik a tanítás.
Néha azt hiszem, ha bátrabb lettem volna, Julia a közeli barátom maradt
volna, és itt lenne, hogy segítsen gondoskodni rólad. Így azonban nem tudom
megoldani, hogy átemeljelek a szobavécére, aztán visszafektesselek az ágyba,
pedig már messze nem nyomsz annyit, mint én. A karod vékony, mint egy
kislányé, a lábad csupa csont. Ezért aztán nem kockáztatok. Minden reggel fél
hatkor kelek, hogy kicseréljem az egész nap viselt vízálló pelenkanadrágodat és
benne az inkontinenciabetétet. Pamela nővér szerint ezt a borzalmas holmit csak
éjszakára kellene rád adnom, de fogalma sincs, hogy Tom milyen keveset
hajlandó segíteni, és ezt nem áll szándékomban a tudomására hozni, mert tudom,
akkor kétségbe vonná, hogy az otthonunk megfelelő hely az ellátásodhoz. Ahhoz
nem vagyok elég erős, Patrick, hogy felemeljelek, más szempontból azonban
rátermettnek érzem magam. Tudom, képes vagyok elvégezni ezt a feladatot. A
testem elvileg eléggé rozzant, de valójában egészen jól elműködik, főleg ha
figyelembe vesszük, hogy egész életemben a világon semmit sem tettem a
testmozgás érdekében. Gondolom, az osztályterem edzésben tartott. Az utóbbi
időben felfigyeltem itt-ott némi merevségre: az ujjperceimnél, az ágyékomnál, az
Achilles-inamnál. Valószínűleg a rólad való gondoskodás miatt. Mindennap
áthúzom az ágyadat, átfordítom a testedet, hogy megmosdathassalak, rád
cibálom a tiszta pizsamát, a szádhoz emelem a kanalat. Az ilyesmi áldozatot
követel.


Vasárnap reggel fél ötkor odakint sirályok rikácsoltak, én pedig ott ültem az
ablak mellett, az anyósom förtelmes terítőjével letakart asztalnál, a bőröm
bűzlött a rászáradt verejtéktől és az alkoholtól, a torkom égett és kapart, a ház
néma volt Tom nélkül, csak Julia szavai visszhangoztak a fejemben; és akkor
írtam egy levelet, egyszerű, fehér borítékba tettem, ráfirkantottam a címet,
bélyeget ragasztottam rá, és nehogy meggondolhassam magam, azonnal elvittem
az utca sarkán álló postaládához, hogy becsúsztassam a résen. Volt valami
véglegesség abban, ahogy bepottyant; hallottam, hogy halk koppanással
megtalálja a helyét a benti levélkupac tetején. Nem gondoltam bele, hogy az
irományom miféle következményekkel járhat. Az évek során azt mondogattam
magamnak, hogy csak rád akartam ijeszteni. Elképzeltem, hogy a főnököd
figyelmeztetésben részesít; eltiltanak a gyerekfoglalkozásoktól; a legrosszabb
esetben elveszíted az állásodat. De persze tudtam az újságokban megjelenő
szexügyekről. És tudtam, a helyi rendőrség mindent megtesz, hogy a korábbi
korrupciós botrány után helyreállítsa megtépázott hírnevét.
De olyan nagyon-nagyon fáradtnak éreztem magam, és másra sem tudtam
gondolni, csak a forró teára, ami otthon vár, és a puha ágyra, amibe
belekucorodom, míg Tom vissza nem jön.
A következőket írtam, Patrick.

Mr. Houghton, főkurátor
Európai Művészeti Gyűjtemény
Brightoni Múzeum és Művészeti Galéria
Brighton, Church Street

Kedves Mr. Houghton,
Egy fontos ügyre szeretném felhívni a figyelmét.
Tudtommal Mr. Patrick Hazlewood, az Európai Művészeti Gyűjtemény
kurátora az utóbbi időben művészeti foglalkozásokat tart iskolásoknak a
múzeumban, és ezért úgy vélem, tudnia kell arról, hogy Mr. Hazlewood
szexuálisan inverz személy, aki érintett más férfiakkal elkövetett, súlyos
szeméremsértés vétkében.
Biztosra veszem, hogy osztja az aggályaimat, és megtesz mindent, hogy
gondoskodjon a gyermekek biztonságáról és a múzeum jó híréről.
Üdvözlettel,
egy barát
IV.
 WORMWOOD SCRUBS FEGYINTÉZET, 1959
FEBRUÁRJA

Az ujjaim annyira átfagytak, hogy csak pár másodpercig tudom fogni a tollat.
Egy szó, egy másik szó, azt még egy és még egy. Utána a combom alá kell
csúsztatnom a kezemet, hogy visszatérjen bele a vérkeringés. Nemsokára talán a
tinta is megfagy. Ha így lenne, vajon szétrobbanna a tollhegy? Még a tollamból
is csúfot űzne ez a hely?
De szavakat vetek papírra. Ami mégiscsak valami. Idebent szinte már a
mindent jelenti.
Mivel is kezdjem? Azzal, hogy éjjel egykor bekopogott hozzám egy rendőr?
A brightoni rendőrségen töltött éjszakával? A tanúvallomást tevő Mrs. Marion
Burgess-szel, aki „színes képzeletű” férfiként írt le? A furgon ajtajának
csattanásával, miután kivezettek a bíróságról? Azzal, ahogy azóta csattanva
bezárul minden ajtó?
Kezdjük Berttel. Berttel, aki megajándékozott az írással.
Ha valamit el akarsz rejteni, mondja Bert, én eldugom. A fegyőröknek
fogalma sem lesz, hová.
Vajon honnan tudja, hogy mit akarok? Márpedig tudja. Bert mindent tud.
Zöldeskék szeme mintha a falakon is átlátna. Ő a legrettegettebb és legnagyobb
hatalommal bíró fogoly a D-blokkban, egyben – mint azt kijelentette – a
barátom.
Ez azért van, mert Bert szereti hallgatni a hozzám hasonló „művelt faszik”
szövegelését.
Mihelyt eljött az idő, hogy végre én is kimehettem a közös helyiségekbe, Bert
bemutatkozott nekem. Épp az ebédnek nevezett szánalmas hulladékért
(áttetszőre főtt káposzta, azonosíthatatlan húsmócsingok) álltam sorba, amikor
valaki fontosnak tartotta, hogy a következő szavakkal nógasson haladásra:
– Szedd a lábad, buzi.
 Nem valami eredeti sértés, és már készültem, hogy összehúzom magam, és
teszem, amire kértek. Ez a stratégia különösebb konfliktusok nélkül segített át az
eltelt három hónapon. Ekkor megjelent mellettem Bert.
– Figyelj, faszikám. Ez a pasas a barátom. És nekem nincs buzi barátom.
Világos?
A hangja halk volt. Az arca sápadt.
Először fordult elő, hogy nem lehajtott fejjel mentem oda egy asztalhoz.
Követtem Bertöt, akinek sikerült egyetlen szó vagy gesztus nélkül a tudtomra
adni, hogy ez a kívánsága. Amikor leültünk a tálcáinkkal, a fejével felém intett.
– Hallottam az ügyedről – mondta. – Ördögi, mit meg nem engednek
maguknak. Téged is jól elintézek, akárcsak engem.
Nem cáfoltam meg. Talán mert nem fickándozok „kipúderezve” (a konyhából
szerzett liszt), „lakkozott körömmel” (a művészeti foglalkozásról lopott festék),
Bert azt hiszi, én is a normálisak közé tartozom. Az itteni kisebbségiek közül
sokan nagyon-nagyon feltűnően viselkednek. Szerintem úgy gondolják, hogy
amíg börtönben vannak, megpróbálhatják a lehető legjobban eltölteni az időt. A
téli hónapokra kiutalt szürke köpenyek – lefelé bővülő szabás, a nyaknál kapocs
– kifejezetten színpadias hatást keltenek, amikor valaki az udvaron átveti a
vállán az egyik szárnyát. Miért ne élnének a lehetőséggel? Egy kicsit én is
kísértésbe jöttem. Isten látja lelkem, ez a köpeny a börtönbeli ruhatár legjobb
darabja. De ahogy mondani szokták, az ember nehezen vetkőzi le a régi
szokásait. Így hát, ha másokét nem is, de Bertöt becsapta a szimata. És vele
senki sem ellenkezik.
Már azelőtt tudtam róla, hogy bemutatkozott volna. Ugyanis dohánybáró. A
„bagót” hihetetlen felárral árusítja, és minden pénteken begyűjti a raboktól a
pénzt. Külsőre semmi különös. Alacsony, vörhenyes hajú, deréktájt vaskosabb
férfi. Mindkét alkarja tele van tetoválással, de említette nekem, hogy ez ifjúkori
botlás volt nála, és már megbánta.
– A Piccadillyn csináltattam – mesélte –, az első sikeres ügyem után. Egy
ezres jött be. Mintha én lettem volna a király vagy ilyesmi.
Bert vezetőnek született. Ez teljesen nyilvánvaló halk, mély hangjából.
Mindent látó tekintetéből. Ahogy megáll: mintha a földből nőtt volna ki. Akár
egy fa, biztos a léthez való jogában. És ahogy összebarátkozik olyanokkal,
akiknek – mint nekem – szüksége van rá, aztán kihasználja a helyzetet. Tehát…
Bert hajlandó elrejteni ezt a füzetet. Ő maga mondta, hogy nem tud olvasni. És
vajon miért hazudna ilyesmit?
Azt mondja, viszonzásképpen mindössze beszélnem kell. Ahogy a művelt
faszik szoktak.


Mostanában sokat töprengtem a borotvapengékről. Meg az ujjatlan kesztyűkről.
Úgy tapasztalom, ez a két dolog képes minden figyelmemet lekötni.
Ujjatlan kesztyű – mert a kezem bőre berepedezett, és a rendkívüli hidegtől
kivörösödött az ízületek táján. Arról a kesztyűről álmodozom, amit még
Oxfordban hordtam. Sötétzöld volt, nemezelt gyapjú. Akkoriban úgy gondoltam,
a kezem kicsit munkásemberesnek tűnik benne. Most már tudom, micsoda
fényűzés volt.
És a borotvapengék. Amit itt reggelente osztogatnak, az túl életlen egy rendes
borotválkozáshoz. Ez eleinte megőrjített. Elviselhetetlennek találtam a viszkető
borostát, és nap nagy részét azzal töltöttem, hogy vakartam vagy vakarni
akartam az arcomat. Sóvárogtam a saját borotvapengém után. Állandóan az a
kép lebegett előttem, ahogy bementem a Selfridgesbe, és mintha ez lenne a
legtermészetesebb dolog, borotvapengét vásároltam.
Úgy vettem észre, hogy ilyen apróságokra gondolni elég könnyű. Különösen
akkor, ha minden nap teljesen egyforma, leszámítva talán pár különbséget a
menü (pénteken nem túl friss halat kapunk olajos, vastag bundában, szombaton
uzsonnaidőben egy kanál lekvárt kennek a kenyérre), vagy a napi rutin (vasárnap
templom, csütörtökön fürdés) terén. Nagyobb dolgokra gondolni maga az őrület.
Egy darab maradékokból formázott szappanra. Egy tiszta éjjeliedényre. A
tegnapinál élesebb borotvapengére. Az ilyesmi egy idő után sokat jelent.
Nagyjából ezeknek köszönhető, ha megőrizzük a józan eszünket. Csupa olyan
dolog, ami nem Tom. Mert a rendőrömre gondolni maga lenne a pokol. Mindent
megteszek, hogy kerüljem.
Borotvapenge. Éjjeliedény. Kanálnyi lekvár. Szappan.
És ha álmodozni akarok: ujjatlan kesztyű.


Még sosem voltam annyira tudatában egy helyiség méretének, mint ebben a
cellában. Három és fél méter hosszú, két és fél méter széles, három méter magas.
Kiléptem a távolságokat. A falak alsó része fakó krémszínű, a felső fehérre van
meszelve. A padló lakkozatlan, lesúrolt fa. Nincs fűtőtest. Összecsukható
vászonágy, két szúrós, szürke takaróval. A sarokban egy kis asztal, azon írok.
Silány minőségű lapja tele van vésve betűkkel. A legtöbb valamiféle időről tett
kijelentés: „Max. 9 hónap. 1948.03.02.” Van köztük szánalmas gúnyolódás a
fegyőrökön: „Hillsman faszszopó.” Engem a leginkább egyetlen szó érdekel, és
néha hosszú percekig simogatom a hüvelykujjammal: „ÖRÖMÖM”. Felteszem,
egy nő beceneve lehet, akire sóvárogva gondoltak. De olyan valószínűtlen, hogy
egy börtönbeli asztalon ilyen szót találjon az ember, hogy néha nagy kísértés úgy
olvasni, mint a remény egy apró jelét.
Magasan fent van egy ablak, ami harminckét (megszámoltam) kicsi, koszos
üvegnégyzetből áll. Minden reggel már jóval azelőtt felébredek, hogy elhúznák
az ajtón a reteszeket, felbámulok ezekre a homályos körvonalú üvegnégyzetekre,
és igyekszem meggyőzni magam, hogy ma talán áthatol rajtuk a napsugár, és
ékkőszerű fényfoltot vetít a cella padlójára. Erre eddig még nem került sor. Talán
jobb is így.
Nem lehet tudni, pontosan mennyi az idő, de hamarosan leoltják a villanyt.
Aztán elkezdődik a kiáltozás. Istenem. Istenem. Egy férfi minden éjjel ezt
ismételgeti ordítva. Istenem. Istenem. ISTENEM! Mintha azt képzelné, hogy ha
elég hangosan kiabál, akkor ide tudja szólítani Istent. Eleinte arra számítottam,
hogy egy másik fogoly majd visszaüvölt, ráparancsol, hogy fogja be a száját. Ez
még azelőtt volt, hogy megértettem volna: mihelyt lekapcsolják a lámpát, nincs
fogoly, aki azt kérné, hogy tagadjuk meg a fájdalmunkat. Helyette némán
hallgatjuk, vagy visszakiabáljuk a saját bánatunkat. A fegyőrökre marad, hogy
bedörömböljenek az ajtaján, és magánzárkával fenyegessék.


Kopogás. Éjjel negyed kettőkor. Hangos kopogás. Az a fajta, ami nem marad
abba, míg ajtót nem nyitunk. Talán utána sem. Olyan kopogás, ami a
szomszédok tudtára adja, hogy valaki eljött értünk éjnek évadján, és nem tágít,
míg el nem végezte a dolgát.
Kopp. Kopp. Kopp.
 Álmomban valószínűleg nem hallottam meg a kapucsengő berregését, mert
valaki a lakásajtó előtt állt. Tudtam, hogy nem lehet Tom. Neki saját kulcsa volt.
Arról azonban fogalmam sem volt, hogy egy másik rendőr lesz.
Épp újabb kopogásra emelte a kezét, amikor ajtót nyitottam. A sisakja alatt
komikusan kicsi és vörös volt az arca. Elnéztem mellette, a tekintetem Tomot
kereste – félálomban voltam, és azt hittem, valamiféle vicc. Három másik rendőr
állt mögötte. Kettő egyenruhában, mint aki kopogott. A civil ruhás hátramaradt,
és hunyorogva lenézett a lépcsőn. Megint végigsiklott rajtuk a tekintetem. De
sehol sem láttam Tom arcát.
– Patrick Francis Hazlewood?
Bólintottam.
– Itt a letartóztatási parancs, őrizetbe veszem, mint a Laurence Cedric
Colemannel szemben elkövetett szeméremsértési ügy gyanúsítottját.
– Kicsoda?
A vörös képű rendőr gúnyosan elvigyorodott.
– Mindig ezt mondják.
– Ez valami vicc?
– Ez a másik, amit mindig megkérdeznek.
– Hogy jött be egyáltalán?
Elnevette magát.
– A szomszédai nagyon előzékenyek, Mr. Hazlewood.
Miközben eldarálta a szokásos szöveget – bármi, amit mond, jegyzőkönyvbe
vehető, és felhasználható ön ellen –, mintha kiürült volna a fejem. A rendőr állán
volt egy mély gödröcske, azt bámultam, és próbáltam felfogni, hogy mi történik
éppen. Aztán a vállamra tette a kezét, és a rendőrkesztyű érintésétől elkezdett
beszivárogni az agyamba a valóság. Az első gondolatom ez volt: Tomról lehet
szó. Tudomást szereztek Tomról és rólam. Valami… valami rendőrségi szokás
miatt nem mondják ki a nevét, de tudják… Mi másért lennének itt?
Nem bilincseltek meg. Ellenállás nélkül velük mentem, arra gondolva, minél
kisebb hűhót csapok, annál kevésbé lesz szörnyű Tomnak. A vörös képű férfi
(később megtudtam, hogy Slaternek hívják) mondott valamit egy házkutatási
engedélyről; ilyen papírt nem kaptam, de amikor Slater elvezetett, láttam, hogy a
két másik egyenruhás máris lecsap a lakásomra. Nem. A „lecsap” túl drámai.
Vigyorogva beoldalogtak. Tudtam, hogy a naplóm ott hever kinyitva a
hálószobai asztalon. Nem kell sok idő ahhoz, hogy megtalálják.
Slatert mintha untatta volna az egész. Miközben a rabomobil áthaladt a
városon, egy olyan ügyről mesélt civil ruhás kollégájának, amiben gumibottal
„le kellett ütnie” a bűnözőt. Elmondása alapján az áldozata úgy sírt, „mint
anyám, amikor megmondtam neki, hogy zsaru leszek”. Röhincséltek, mint az
iskolás fiúk.
A kihallgatóhelyiségben aztán kiderült, hogy kicsoda Laurence Coleman. A
fiúról készült kevéssé hízelgő fotót lecsapták elém az asztalra. Ismerem ezt a
fiatalembert? „Homokosnak néztem” a Black Lion nyilvános vécéje előtt, ahogy
azt a vallomásában állította? Követtem el szeméremsértést a nevezett helyen
ezzel a férfival?
Megkönnyebbülésemben majdnem felnevettem. Nem Tomról szólt az egész,
hanem a sötét hajú fiúról, akivel az Argyle-ban találkoztam.
Nem, feleltem. Nem tettem ilyet.
Slater rám mosolygott.
– Jobban jár – jegyezte meg –, ha igazat mond, és bűnösnek vallja magát.
Most már csak a teafoltokra emlékszem az összefarigcsált asztalon, és arra,
ahogy Slater megragadta a széke szélét, amikor előrehajolt.
– Gyakran sok bajtól kíméli meg az embert, ha bűnösnek vallja magát.
Olyasmitől, ami gondot jelenthet neki… és gondot jelenthet azoknak, akikkel
kapcsolatban áll. – Az arca már nem volt vörös, a mennyezeti lámpa erős
fényében élesen kirajzolódtak a szája melletti redők. – Az ilyen esetekben
gyakran a családtagok és a barátok sérülnek. – Megcsóválta a fejét. – Pedig ez
olyan egyszerűen elkerülhető lenne. Az embernek megszakad a szíve.
A pánik jeges hulláma szétáradt a mellkasomban. Talán mégiscsak Tomról
szól az egész, és Slater így akar megmenteni egy kollégát és barátot.
A szemébe néztem.
– Értem – feleltem. – Jobban belegondolva, valóban találkoztam a
fiatalemberrel, ott basztunk a vécében, és mind a ketten élveztük.
Slater arcán mosoly futott át.
– Ez megkönnyíti a bíró dolgát – szögezte le.


Reggel kilenckor bejött a cellámba az egyik fegyőr, Burkitt. Az a híre, hogy
szadista, de ennek eddig még nem tapasztaltam semmi jelét. Magas, vékony
férfi, nagy, barna szeme van, rövidre nyírt szakálla, és jóképűnek mondanám, ha
nem lenne olyan csapott az álla. Egy darabig egy szót sem szólt. Csak állt
előttem, és lassan kicsomagolt egy mentolos cukorkát.
Aztán így szólt:
– Hazlewood! Kapja össze magát. Indulás az agykurkászhoz.
– Agykurkász? – Még mindig nem értem tökéletesen a börtönnyelvet. Vannak
benne imponálóan képzeletgazdag, bár eléggé hátborzongató szavak. Különösen
találónak véltem a „száraz fürdő” kifejezést a vetkőztetve motozásra.
Burkitt a szájába dugta a cukorkát, a vállamra tette a kezét, kissé megtaszított,
de úgy ítélte meg, hogy nem kell felvilágosítással szolgálnia. Végig szorosan a
sarkamban maradt, és közben megjegyezte:
– Ez ám az aranyélet maguknak, buziknak, mi? Húsban nincs hiány. – A szája
olyan közel volt a fülemhez, hogy megéreztem mentol illatú leheletét. Szóval
innen ered a híre, jegyeztem meg magamban: tisztában van azzal, hogy a
börtöndohánytól olyan belülről a szánk, mint egy mocskos kutya hátsó fele, és
ezzel a mentolos frissességgel gyötör bennünket.
Elhagytuk a D-blokkot, végigmentünk egy hosszú folyosón, áthaladtunk több
kulcsra zárt ajtón, ki az udvarra, ahonnan egy szintén bezárt kapun át csodálatos
helyre kerültünk: a kórházi szárnyba. Már hallottam ennek a tiszta, új épületnek
a létezéséről, és ismertem rabokat, akik bármit megtettek – beleértve akár azt is,
hogy a konyhán forró olajat öntsenek a saját karjukra –, hogy egy rövid időre
idekerüljenek.
Amint beléptünk a fehér falú épületbe, megcsapta az orromat a friss vakolat
szaga. A börtönben uralkodó bűz után – főtt káposzta és több száz rémült,
mosdatlan férfi – az új élmény könnyet csalt a szemembe. Majdnem olyan volt,
mint a kenyér illata. Átfutott az agyamon, hogy vajon milyen íze lenne a nemrég
vakolt falnak, ha megnyalnám. Itt minden világosabb volt. A folyosót hatalmas
ablakok szegélyezték, az egész épület fényben fürdött.
Burkitt a lapockám közé bökött az ujjával.
– Felfelé.
A lépcső tetején egy ajtó volt, rajta modern, ezüst betűkkel ez állt: DR. R. A.
RUSSELL. Burkitt kicsomagolt egy újabb mentolos cukorkát. Közben végig
rám meredt. Aztán bekopogott az ajtón.
– Szabad!
A kályhában tűz lobogott. A lábam alatt új szőnyeg. Csodás volt a talpam alatt
tudni azt a vékony, műszálas szörnyűséget (királykék alapon színes kockák).
Ahogy ott álltam, hirtelen úgy éreztem, mintha felemelkedtem volna a padlóról.
Egy férfi állt fel az íróasztal mellől.
– Patrick Hazlewood?
– Igen.
– Dr. Russell vagyok.
Nem lehetett több huszonnyolc évesnél. Húsos orcája gödröcskés. Előnytelen
blézerét kigombolta. Kipárnázott derekán vadonatújnak tűnő öv vágott bele a
testébe. Egyáltalán nem tűnt fenyegetőnek, de még mindig fogalmam sem volt,
hogy miféle kezelésre hívattak.
– Köszönöm, Burkitt – mosolygott rá a mogorva fegyőrre.
– Kint leszek – felelte Burkitt, és bevágta maga mögött az ajtót.
Russell rám nézett.
– Üljön le.
A parancsszó meglepett. Valószínűleg a fejembe szállt a szőnyeg, a tűz és
Russell dundi orcájának látványa, mert már-már egy kéremre számítottam.
Visszaült irodai bőrszékébe, és a kezébe vett egy töltőtollat. A szoba minden
kényelme ellenére nekem a szokásos faszék jutott. Nyilván feltűnt neki, milyen
csalódottan bámulok rá, mert megjegyezte:
– Már dolgozom rajta. Nevetséges arra számítani, hogy valaki fesztelenül
képes beszélgetni egy iskolai széken ücsörögve. A tanárnak senki sem árulja el a
titkait, igaz?
Hát persze, biccentettem magamban. Pszichiáter. Egy kicsit megnyugodtam.
Soha, egy percig sem hittem, hogy bármiféle „kúrát” tudnának ajánlani, de
mindig is érdekelt, milyen lenne ellátogatni egyhez.
– Tehát… kezdjük azzal, hogy elmondja, hogy érzi magát.
Nem feleltem. Belemerültem az asztala felett függő kép szemlélésébe;
Matisse La Danse-a volt az első műalkotás, amit az utóbbi három hónapban
láttam. Élénk színeit szinte obszcén módon gyönyörűnek találtam.
Russell követte a tekintetemet.
– Szép, ugye?
 Egy egész percen át képtelen voltam megszólalni. A tollát forgatva várt.
Aztán kibukott belőlem:
– Azért tette oda, hogy kínzással szedje ki a pácienseiből az igazságot?
Lepöckölt a térdéről egy képzelt szöszt.
– Nem gyónásra várok. Van itt egy pap, aki örömmel veszi az ilyesmit
vasárnaponta. Hívő?
– Olyan istenben nem, aki ennyi embert ítél meg.
– Ennyi… magafajta embert?
– Mindenféle embert.
Egy időre csend támadt.
– Kíváncsi vagyok, miért jut eszébe a kínzás a képről.
– Azt hittem, ez nyilvánvaló.
Russell felvonta a szemöldökét. Várt.
– A szépségre emlékeztet. Arra, ami ezeken a falakon kívül van.
Biccentett.
– Igaza van. Bár vannak, akik mindenütt rálelnek a szépségre.
– Abból itt nem sokat találnának.
Újabb hosszú szünet. Háromszor a jegyzetfüzetéhez koppintotta a tollat, és
váratlanul elmosolyodott.
– Meg akar gyógyulni? – kérdezett rá.
Majdnem feltört belőlem egy megvető horkantás, de összeszedtem magam,
amikor megéreztem Russel komoly pillantását.
Könnyű kérdés volt. Akarok-e több időt tölteni ebben a világos, meleg
szobában, Russell-lel beszélgetve a tűz mellett? Vagy azt akarom, hogy
visszaküldjenek a cellámba?
– Igen – válaszoltam. – Ó, igen.
Hetente egyszer fogunk találkozni.
Ugyan azt mondom, megteszek minden tőlem telhetőt, hogy ne gondoljak
Tomra, de természetesen főleg rá gondolok. És pokoli érzés. Nem csekély
mértékben azért, mert minél többet gondolok rá, annál kevésbé emlékszem, mi
volt az oka annak, hogy nem lehettünk együtt. Minél többet gondolok rá, annál
kevésbé emlékszem bármire, ami rossz vagy bonyolult volt. Csak arra
emlékszem, milyen édes volt. Ezt a legnehezebb elviselni. Pedig a gondolataim
állandóan ide térnek vissza. Velencéhez. Legfőképpen a vízi taxihoz, amibe az
éjszaka közepén szálltunk be, hogy átkeljünk a lagúnán a városba. Bemásztunk a
fényes fakabinba, és egymás mellé ültünk a hajó végében. A kapitányunk
becsukta a tolóablakot, hogy magunkra maradhassunk. Úgy suhantunk a
hullámokon, hogy csak nevetni tudtunk, milyen merészen cikázik a fekete vízen
az a kis hajó. Zumm, repültünk. Zumm. Összeért a combunk. A testünket a
sebesség belepréselte az ülésbe. Aztán a hajó hirtelen lassítani kezdett, és a kabin
apró ablakain túl kibomlott Velence szépsége. Tom levegő után kapott, engem
pedig mosolyra késztetett az ámulata. Számomra a valódi csoda az volt, hogy a
keze a térdemen nyugodott abban a kabinban, ami csak a mienk volt, míg el nem
értünk a szállodához.


Mint a legtöbben, akik megtapasztalják az ilyesmit, a letartóztatástól a
tárgyaláson át az első néhány itt töltött napig, én is komolyan hittem, hogy
egyszer csak felbukkan valaki, és bejelenti, hogy szörnyű tévedés történt, én
pedig fogadom az érintettek bocsánatkérését. Kinyílnak ismét az ajtók, amelyek
döndülve bezáródtak, áthaladok rajtuk, kilépek a tiszta levegőre, és magam
mögött hagyom a furcsa színdarabot, amivé az életem vált.
Tizenhárom börtönben töltött hetet követően azonban már ugyanúgy
hozzászoktam a napirendhez, mint a legtöbben. Ugyanazzal az élettelen,
beletörődő tekintettel csinálom végig, mint ők. Reggel fél hét. A berregő csengő
jelzi, hogy ideje felkelni. Hét óra. Kiöntjük az ürüléket. Odafigyelek, hogy
hanyag nemtörődömséggel vigyem ki a fém éjjeliedényt. Elmegyek hideg vízért,
és megborotválkozom a számomra kiutalt életlen pengével. Minthogy már
szabad a közösségi térben tartózkodnom, „együtt vacsorázhatok” a többi
fogollyal, nem kell egyedül ennem a cellámban. De ugyanazt a mosogatólére
emlékeztető teát, száraz kenyeret, késhegynyi margarint és – szinte már ízletes –
zabkását kapom. A zabkásával talán az a helyzet, hogy már önmagában is
ocsmány, ezért nem nagyon lehet rontani rajta. Aztán a könyvtárba megyek
dolgozni. Az ottani pozíciómnak köszönhetően szerezhetek füzeteket és tollakat,
de ami magát az intézményt illeti, a „könyvtár” szó inkább csak rossz vicc – a
könyvek mocskosak (szó szerint) és idejétmúltak. A rabok nem juthatnak hozzá
semmi olyanhoz, amit valóban szívesen olvasnának, leszámítva néhány puha
kötésű westernregényt, amelyekből van néhány minden soron. A könyvtár
elhanyagolt, de legalább egy kicsit melegebb van, mint a börtön többi részében.
Az egyik fűtőtest például működik. Az ide beosztott fegyőr – O’Brien – a
nyugdíjazásához közeledik, és a nap legnagyobb részét egy sarokban ülve tölti,
onnan parancsol csendet, és onnan utasít vissza minden kérést. Ugyanakkor
eléggé süket, úgyhogy a zajnak el kell érnie egy bizonyos szintet ahhoz, hogy a
rabokra vakkantson. Ami lehetővé teszi, hogy szabadon beszélgessenek
egymással, amennyiben vigyáznak, hogy ne legyenek túl hangosak.
Munkanapom során főleg a közkönyvtárakból érkező küldeményekkel
foglalkozom. Mindennek a legalját kapjuk. A tegnapi szállítmány például a
következőket tartalmazta: egy harmincas években írt kézikönyv a Norton
motorbiciklik karbantartásához, Ripe falu története, egy közel-keleti
pénzrendszerről szóló munka, egy másik a lett népviseletről, és – az összes közül
ez volt az egyetlen, ami valamennyire érdekesnek tűnt – Orániai Vilmos 1905-
ben írt életrajza.
A könyvtárban velem dolgozik Davies, egy nagydarab, hallgatag, szürke
szemű férfi, aki állítólag súlyos testi sértésért került börtönbe; az áldozat a
felesége volt. Nem tudok elképzelni senkit, akiből kevésbé nézném ki egy ilyen
bűn elkövetését. De itt az ember megtanulja, hogy ne faggatózzon mások
bűnösségéről. Itt van még Mowatt is, egy fiatal, szőke, csupa szeplő legény.
Munka közben állandóan az ajkát nyalogatja. Több más elítélthez hasonlóan
Mowatt is javítóintézeti fiú volt. Sokat locsog a következő „huszonnégy karátos
bulijáról” – már tudom, hogy ezen a következő fantasztikusan nagyszabású, ám
teljességgel kockázatmentes rablását érti. Úgy lépked, mintha túl hosszú lenne a
lába, óvatosan emeli fel és helyezi vissza a padlóra – kedvem lenne felajánlani,
hogy támaszkodjon a karomra.
Mowatt tegnap meg sem mukkant, miközben átválogattuk az új
küldeményeket. Eleinte örültem, hogy megkímél a szokásos fantáziálásáról,
amelynek témája általában az, hogy a szabadulása után hogy fog rárepülni arra
a bombázó pipire, aki rá vár, és abból a zsozsóból fog élni, amit eltett dugiba,
hogy új életet kezdjen Spanyolországban. Egy idő után azonban feltűnt, hogy a
keze a szokásosnál jobban remeg a könyvek gerincén, és úgy jár, mintha a lába
nemcsak túl hosszú, de ólomsúlyú is lenne. Végül Davies világosított fel.
– Látogató – súgta oda. – Holnap. Egy kis hajolajra még csak összekaparta a
pénzt, de rögeszméje lett a bakancsa állapota. Megmondtam neki: nem adom
kölcsön az enyémet. Sosem kapnám vissza.
Így ma reggel, míg együtt üldögéltünk a könyvtári asztal mellett, kiléptem a
bakancsomból, amit már előtte kifűztem, és Mowatt felé rúgtam. Semmi válasz.
Akkor szándékosan felé löktem egy ósdi teológiai tankönyvet, hogy az egyik
sarka megbökje a bordáit.
– Hé! – méltatlankodott, mire O’Brien felnézett. Finoman a kezére ejtettem a
kezemet, hogy elhallgattassam, és az öreg fegyőr úgy döntött, békén hagy
minket.
Mowatt lenézett az ujjaimra, és egy percre a hang is benne rekedt. Az asztal
alá mutattam, lábfejemmel megkerestem a bakancsát. Egy másodperc múlva
felfogta, hogy miről van szó. Olyan melegség áradt a tekintetéből, hogy
majdnem elnevettem magam. Hajszálon múlt, hogy nagyra tátott szájjal,
harsányan fel nem kacagtam abban a büdös, hideg helyiségben, a
hasznavehetetlen, rég elfeledett könyvek között.


Újabb látogatás Russell kellemesen meleg menedékében.
– Kezdjük esetleg azzal, hogy mesél a gyerekkoráról?
– Nem hittem volna, hogy a pszichiáterek tényleg ezt mondják.
– Kezdje, ahol akarja.
Az első gondolatom ösztönösen az volt, hogy kitalálok valami hazugságot.
Kilencéves koromban orosz nagybátyám ráfektetett a gyerekszobai hintalóra, és
brutálisan a magáévá tett, doktor úr. Vagy: Ötévesen anyám virágos
ruhácskákba öltöztetett, pirosítót kent az arcomra, és azóta is csak arra vágyom,
hogy becsaljak az ágyamba egy erős férfit, doktor úr. Ehelyett azonban az igazat
mondtam el neki: hogy boldog gyermekkorom volt. Nem voltak testvéreim, akik
letaszítottak volna a helyemről. Számtalan idilli órát töltöttem a kertben
játszadozva (egy Ugribugri nevű matrózbabával, de attól még odakint, a szabad
levegőn). Más apákhoz hasonlóan apám leginkább nem volt jelen az életemben,
és bár később különféle románcokba bonyolódott, nem volt sem feltűnően
rejtélyes, sem durva. Anyámmal mindig jól kijöttünk. Az iskolai szünetekben
élveztük az együtt töltött időt, londoni színházakba, múzeumokba és kávézókba
jártunk… Itt egy kissé elragadtattam magam, és beszámoltam arról az esetről a
Fortnumben, amikor a szomszéd asztalnál ülő ismeretlen férfi megpróbálta
meghívni anyámat egy pohár pezsgőre. Anyám mosolyogva, de határozottan
visszautasította. Annyira csalódott voltam. A férfi kék selyemsálat kötött a
nyakába, csodásan ondolált szőke haja volt, és a mutatóujján zafírköves gyűrűt
viselt. Úgy nézett rám, mintha ismerné a világ összes titkát. Kifelé menet anyám
indulatos megjegyzéseket tett az arcátlanságára, de azon a délutánon úgy
ragyogott az egész lénye, ahogy korábban sosem. Könnyedebben mozgott,
kacagott a buta vicceimen, és megvett egy csomó olyan dolgot is, ami nem
szerepelt a listánkon: magának egy új sálat, nekem egy bőrkötésű noteszt. Az a
férfi néha még mindig eszembe jut, emlékszem, hogyan kortyolgatta a kávéját,
hogyan vont vállat anyám elutasító szavai hallatán. Szerettem volna, ha elsírja
magát vagy dühbe gurul, de ő csak letette a csészéjét, fejet hajtott, és ennyit
mondott: – De kár.
– Majdnem lejárt az időnk – szólalt meg Russell.
Vártam, hátha tesz valami megjegyzést arról, hogy az anyám helyzetére
vetíttetem ki a sajátomat, hogy ez igen egészségtelen, és nem csoda, ha
szeméremsértésért börtönbe kerültem. De nem hangzott el semmi ilyesmi.
– Mielőtt elmenne – állított meg –, szeretném, ha tudná, hogy képes
megváltozni. A kérdés inkább ez: valóban meg akar változni?
– Már múlt héten is megmondtam. Meg akarok gyógyulni.
– Nem biztos, hogy hiszek magának.
Hallgattam.
Nagyot sóhajtott.
– Nézze… őszinte leszek magával. A terápia segíthet abban, hogy valaki
felülkerekedjen bizonyos hajlamokon, de nagyon nehéz feladat, és sok időbe
telik.
– Mennyi időbe?
– Valószínűleg évekbe.
– Nekem már csak hat hónapom van.
Bűntudatosan elnevette magát.
– Személy szerint úgy gondolom… – Itt előrehajolt, és halkabban folytatta: –
Úgy gondolom, hogy a törvény hülye. Hogy két felnőtt mit művel a
magánéletében, az csak rájuk tartozik. – Rendkívül komoly képpel nézett rám,
gödröcskés arca lángolt. – De a lényeg a következő: ha tényleg meg akar
változni, akkor a terápia segíthet. Ha viszont nem… – Széttárta a kezét, és
elmosolyodott. – Akkor egyszerűen nem éri meg az erőfeszítést.
Kezet nyújtottam neki, megrázta, aztán megköszöntem az őszinteségét.
– Ezek szerint nincs több beszélgetés a kályha mellett – néztem rá.
– Nincs több beszélgetés a kályha mellett.
– Nagy kár.
Burkitt visszakísért a cellámba.
Igyekszem kiverni a fejemből a La Danse színeit.
Nem hinném, hogy jövője lenne itt egy olyan becsületes embernek, mint
amilyen Russell.


Velencében a délelőttöt ágyban töltöttük, kényelmesen megebédeltünk a hotel
teraszán, aztán sétára indultunk a városban. Isteni szabadság. Senki sem bámult
meg minket, még akkor sem, amikor belekaroltam Tomba, hogy átkalauzoljam a
Rialtón nyüzsgő turisták tömegén. Egyik délután úgy szabadultunk meg a nyári
hőségtől, hogy beléptünk a Santa Maria dei Miracoli-templomba. Mindig is
imádtam ebben a kis templomban, hogy olyan világosak a színei.
Halványszürke, rózsaszín és fehér márványból készült falaival és padlójával
olyan a Miracoli, mintha cukorból formázták volna meg. Leültünk egymás mellé
az első padsorba. Teljesen egyedül voltunk. Csókolóztunk. Csókolóztunk, ott, az
összes angyal és szent jelenlétében. Az oltárra néztem, a csodatévő Szűz Mária
felé – a fáma szerint életre keltett egy vízbe fulladt férfit –, és megszólaltam:
– Itt kellene élnünk. – Mindössze két napja élveztük csak a Velence nyújtotta
lehetőségeket, és ezt mondtam: – Itt kellene élnünk.
Tom pedig ezt válaszolta:
– Vagy elrepülhetnénk a Holdra.
De közben mosolygott.


Minden második héten kaphatok egy levelet, és válaszolhatok is rá. Eddig a
legtöbb anyámtól érkezett. Géppel írt üzenetek, úgyhogy tudom, Ninának
diktálja őket. Nem beszél bennük az egészségéről, csak az időjárásról fecseg, a
szomszédokról, meg hogy Nina mit főzött vacsorára. Ezen a reggelen azonban
Mrs. Marion Burgesstől érkezett levél. Röviden és hivatalos hangon engedélyt
kér, hogy meglátogathasson. Eltökéltem, hogy elutasítom. Miért épp vele
akarnék találkozni? De aztán meggondoltam magam. Ez a nő az egyetlen kapocs
köztem és Tom között, aki olyan mélyen hallgat, hogy az okába bele sem merek
gondolni. Eleinte szinte már reméltem, hogy Tom is felbukkan a Scrubsban
letölteni a büntetését… mert így láthatnám. Ha a nő jön, akkor lehet, hogy Tom
is vele tart. Vagy talán üzenetet hoz tőle.


A tárgyalóterem kicsi volt és levegőtlen, pedig arra számítottam, hogy díszes
helyiség lesz. Inkább osztályteremnek tűnt, mint a törvény szentélyének. Az ülés
a nézőknek szóló intéssel kezdődött: a tárgyaláson olyan anyagok kerülnek majd
elő, amelyek természetükből kifolyólag sérthetik a hölgyeket, ezért talán távozni
kívánnak. Mindegyik azonnal szaladni kezdett a kijárat felé. Csak az egyikük
tűnt enyhén bűntudatosnak. A többiek a hajuk tövéig elvörösödtek.
Miközben Jones, az ügyész – a szeme akár egy labradoré, de a hangja egy
bichon frisé szukáé – ismertette a vádat, Coleman reszketve állt a tanúk padján,
és egyetlenegyszer sem nézett a szemembe. Kék flanelöltönyében idősebbnek
tűnt, mint amikor találkoztunk. A keresztkérdéseknél világossá vált – számomra
legalábbis –, hogy magát akarta menteni, azért adott fel; beismerte ugyanis, hogy
köze volt valami kis értékű lopáshoz. De még ez a ráeszmélés sem rázott fel a
kábulatomból. A tárgyalóteremben mintha mindenki csak le akarta volna tudni
az egészet, a rendőrök ásítoztak, a bíró szenvtelenül bámult maga elé, és én sem
voltam különb. Csak álltam a számomra kijelölt helyen, mindvégig tudatában
voltam annak, hogy egy egyenruhás férfi ül mögöttem, és szórakozottan rágja a
körmét. Azon kaptam magam, hogy miközben rágicsál, én azt hallgatom, milyen
nyálasan cuppog, és nem a tárgyalás menetére koncentrálok. Azt mondogattam
magamban: pár perc, és kihirdetik az ítéletemet. Eldől a jövőm. Valahogy
mégsem tudtam felfogni, hogy mi történik velem.
Aztán minden megváltozott. A védőügyvédem, a szeretetre méltó, de
hasznavehetetlen Mr. Thompson belevágott a védelem ismertetésébe. És
tanúként Marion Burgesst szólította.
Erre fel voltam készülve. Thompson korábban megtudakolta, hogy szerintem
ki tanúskodna a jellememről. A listámon nincs senki, aki nő lenne, egyben házas
is, mutatott rá nemsokára.
– Nem ismer olyan igazi, unalmas nőket? – faggatott. – Könyvtárosokat?
Ápolónőket? Tanítónőket?
Mariont én választottam. Úgy gondoltam, még ha tud is a viszonyomról
Tommal (aki biztosított arról, hogy fogalma sincs róla, de én úgy láttam, az a nő
túl értelmes ahhoz, hogy sokáig ne essen le neki), nem fogja megkockáztatni,
hogy feljelentsen, mert azzal ártana a férjének, és rajta keresztül saját magának
is.
Marion halványzöld ruhát viselt, ami túl bő volt neki. Fogyott, amióta utoljára
láttam, és ettől még magasabbnak tűnt. Vörös haja úgy volt berakva, mintha be
lenne betonozva. Szálfaegyenesen állt, beszéd közben egy pár fehér kesztyűt
szorongatott. A vallomása elején, amikor letette az esküt és megmondta a nevét,
a foglalkozását, alig hallottam a hangját. Aztán feltették neki a kérdést, hogy
honnan ismeri a vádlottat.
– Mr. Hazlewood volt olyan kedves, hogy egy délután művészeti foglalkozást
tartott a múzeumban a tanítványaimnak – válaszolta. Hirtelen a hangja sem volt
ismerős. Már régen rájöttem, hogy a tanítás lefaragta brightoni akcentusa
jellegzetességeit – ami nála eleve nem volt olyan feltűnő, mint Tomnál –, de a
tanúk padján úgy beszélt, mintha a Roedeanben végzett volna.
Megerősítette, hogy lelkiismeretesen végeztem a feladatomat, nem habozna
újra megkérni rá, és egyáltalán nem az a fajta férfi vagyok, akit
szeméremsértésen kaphatnak egy nyilvános illemhelyen. Aztán a vád
képviselője emelkedett szólásra, és megkérdezte Mrs. Burgesst, hogy a vádlottat
kizárólag hivatalos minőségében ismeri-e.
A nő szeplős arcán aggodalom suhant át. Hallgatott. Minden erőmet
megfeszítve akartam, hogy nézzen rám. Ha felém pillantana, esélyem lenne
hallgatásra bírni a tekintetemmel.
– Igaz-e – folytatta Jones –, hogy a vádlott közeli barátja az ön férjének,
Thomas Burgess rendőrnek?
A név hallatán elfogyott a levegőm. De továbbra is Marionra meredtem.
– Igen.
– Beszéljen hangosabban, hogy a bíróság is hallja.
– Igen. Barátok.
– Hogyan írná le a kapcsolatukat?
 – Ahogy az imént mondta. Jó barátok.
– Ezek szerint személyesen ismeri Mr. Hazlewoodot?
– Igen.
– És továbbra is állítja, hogy nem az a fajta személy, aki elkövetne egy olyan
bűnt, amivel vádolva van?
– Természetesen nem olyan személy. – Miközben megadta a választ, Jones
vállára szegezte a tekintetét.
– Tökéletesen megbízott benne ahhoz, hogy elvigye hozzá a tanítványait?
– Tökéletesen.
– Mrs. Burgess, szeretnék felolvasni önnek egy részletet Patrick Hazlewood
naplójából.
Thompson tiltakozott, de a bíró elutasította.
– Attól tartok, a szöveg eléggé dagályos. A bejegyzés 1957 októberében
született. – Jones hosszan bíbelődött azzal, hogy megigazítsa az orrán a
szemüvegét, majd megköszörülte a torkát, és egyik kezével hanyagul
gesztikulálva olvasni kezdett: – És akkor: az az utánozhatatlan vonalú váll. A
rendőröm ott állt, és oldalra billentett fejjel tanulmányozott egy elég középszerű
Sisley-t, amit egy időre kölcsönkaptunk. Nem volt egyenruhában (ugyanazt a
zakót viselte, mint korábban). Csodásan élő és eleven, ráadásul épp itt, a
múzeumban! Az eltelt napok során annyiszor képzeltem el őt, hogy
megdörgöltem a szememet, ahogy az álmélkodó lányok szokták a filmekben. –
Rövid szünetet tartott. – Mrs. Burgess, ki is ez „a rendőröm”?
Marion jobban kihúzta magát, előreszegezte az állát.
– Fogalmam sincs.
Egész meggyőzőnek hangzott. Hasonló körülmények között én nem lettem
volna ennyire meggyőző.
– Talán egy másik szövegrészlet segít feleleveníteni az emlékeit. Ennek a
dátuma 1957 decembere. – Újabb torokköszörülés, szemüveg-igazgatási
mutatvány. Aztán: – Ebédidőben találkozgatunk, amikor hosszabb szünetet kap.
De nem felejtette el a tanítónőt. És tegnap fordult elő először, hogy magával is
hozta… Annyira kevéssé illenek egymáshoz, hogy somolyogtam, amikor
megláttam őket.
Megrebbent a szemem.
 – A nő majdnem olyan magas, mint a rendőröm, leplezni sem próbálja
(magas sarkú cipőt viselt), és közel sem olyan csinos. De ez nyilván csak az én
véleményem.
Jones elhallgatott, és jó ideig nem szólt semmit.
– Mrs. Burgess, ki ez a „tanítónő”?
Marion nem felelt. Továbbra is egyenesen tartotta magát, és az ügyész vállára
meredt. Az arca vörös volt. Sokat pislogott.
Jones az esküdtekhez fordult.
– A naplóban intim részletek találhatók Patrick Hazlewoodról és az ő
„rendőréről”, egy olyan viszonyról, melyet csak mélységesen perverznek
nevezhetünk. De nem teszem ki a bíróságot annak, hogy tovább kelljen
hallgatniuk a romlottság e krónikáját. – Megint Marion felé fordult. – Mrs.
Burgess, mit gondol, miről írt a vádlott?
– Nem tudom. – A nő az ajkába harapott. – Talán fantáziált.
– Ahhoz a beszámoló túlságosan részletes.
– Mr. Hazlewoodnak igen színes a képzelete.
– Kíváncsi lennék, miért fantáziálná azt, hogy a férfiszeretője eljegyzett egy
tanítónőt?
Semmi válasz.
– Mrs. Burgess, nem kívánom zavarba hozni, de kénytelen vagyok felvetni,
hogy Patrick Hazlewood erkölcstelen viszonyt folytatott az ön férjével.
Marion lesütötte a szemét.
– Nem – lehelte.
– Tagadja, hogy a vádlott homoszexuális?
– Én… nem tudom.
Még mindig kihúzta magát. De láttam, hogy a kezében szorongatott kesztyű
remeg. Felidéztem, hogyan sétált végig Tommal a North Streeten aznap, amikor
először találkoztunk. Minden lépéséből sugárzott a büszkesége, az önbizalma.
Vissza szerettem volna adni neki mindezt. A férje sosem lehetett az övé, és ez
boldoggá tett. De nem vágytam arra, hogy így lássam.
Jones, az a bichon szuka azonban még mindig nem adta fel.
– Újra meg kell kérdeznem, Mrs. Burgess. Patrick Hazlewood olyan személy,
aki szeméremsértő tetteket követ el?
Csend.
 – Kérem, válaszoljon a kérdésre, Mrs. Burgess – szólalt meg a bíró.
A nő végtelenül sokáig hallgatott, aztán egyenesen rám nézett, és ezt felelte:
– Nem.
– Nincs több kérdésem – közölte Jones.
Marion azonban még nem fejezte be.
– Nagyon rendes volt a gyerekekkel. Sőt, csodálatosan bánt velük.
Ránéztem és bólintottam. Kurtán biccentett.
Gyors, érzelemmentes és tökéletesen civilizált eszmecsere volt.


Utána csak ez járt a fejemben: mi lesz most Tommal? Mit tesznek vele? És hogy
fogja valaha is megbocsátani az ostobaságomat?
De a rendőrömet a továbbiakban nem említették, pedig a neve ott volt a
nyelvemen a tárgyalás hátralevő részében, és azóta is.


Az utolsó Velencében töltött napunkon Torcello kis szigetére kirándultunk, hogy
megnézzük a mozaikokat. Tom hallgatag volt a hajóúton – azt hittem, ő is
belefeledkezett a mögöttünk egyre jobban eltűnő város látványába. Velencében
az ember sosem tudja, mi a valóság, és mi a tükörkép. Egy vaporettó végéből
szemlélve az egész város képtelen párában lebegő délibábnak látszik. Torcello
csendje mellbe vágó volt a San Marcót jellemző harangozás, porceláncsörgés,
kiáltozó idegenvezetők után. Egyikünk sem szólt egy szót sem, amikor
beléptünk a bazilikába. Eltöprengtem: talán túlzásba vittem a kulturális
élményeket? Lehet, hogy Tom szívesebben töltötte volna a délutánt néhány
pohár Bellini mellett a Harry’s bárban? Megcsodáltuk az Utolsó ítélet fel-
felcsillanó vörös és arany árnyalatait. A pokolra kárhoztatottakat az ördög
vasvillájával taszítják egyre lejjebb. Van, aki a lángok martaléka lesz, van, akit
vadállatok falnak fel. A legszerencsétlenebbek maguk intézik: megeszik a saját
kezüket, egyik ujjat a másik után.
Tom hosszú ideig állt a mozaik előtt, arra a szörnyű zugra meredve, ahová a
bűnösöket lökték. Még mindig nem mondott semmit. Elfogott a pánik a
gondolattól, hogy vissza kell mennünk Angliába. Hogy megint el kell válnunk.
Hogy osztoznom kell rajta. Azon kaptam magam, hogy megragadom a karját, az
arcába bámulok, és kimondom a nevét.
– Nem mehetünk vissza – suttogtam.
Megpaskolta a kezemet. A mosolya kissé fölényes volt, mint akit szórakoztat
a dolog.
– Patrick – mondta. – Nevetségesen viselkedsz.
– Ne kényszeríts arra, hogy visszamenjek.
Sóhajtott.
– Vissza kell mennünk.
– Miért?
Felnézett a mennyezetre.
– Te is tudod, hogy miért.
– Magyarázd el. Úgy tűnik, elfelejtettem. Mások is csinálnak ilyet. Mások is
élnek együtt Európában. Eljönnek onnan, boldogan élnek…
– Jó állásod van Angliában. Nekem is. Én nem beszélek olaszul. Mind a
kettőnknek vannak barátai, családja… Nem élhetünk itt.
Olyan higgadtan beszélt, olyan meggyőzően. Azóta is az az egyedüli
vigaszom, hogy a nőt nem említette. Egyetlenegyszer sem érvelt ezzel: Mert nős
ember vagyok.


Levél anyámtól.

Drága Tricky,
Döntésre jutottam. Azt akarom, hogy amikor kiengednek, költözz ide, és élj
velem. Olyan lesz, mint régen. Csak még annál is jobb, hiszen az apád nem
lesz itt. Megkapsz MINDEN szabadságot, amire csak vágysz. Mindössze
azt kérem, maradj velem az étkezések idejére, és utána egy-két pohár
italra. És hogy mit gondolnak majd a szomszédok – hát azt mondom, ördög
vigye!
Nézd el egy idős hölgy összefüggéstelen locsogását.
Maradok örökké szerető anyád

 UI: Remélem, tudod, hogy meglátogatnálak, ha az orvos megengedné. De
NINCS MIÉRT aggódnod.

Riasztó, de ez jelenleg kifejezetten remek ajánlatnak tűnik.


Marion ma meglátogatott.
Egész éjszaka azon tépelődtem, hogy nem megyek le a fogadóhelyiségbe.
Jöjjön csak el és várakozzon, remegő kesztyűvel, míg tökéletesen berakott haját
át nem nedvesíti az izzadság. Várjon csak ott a szélhámosok kifestett felesége, a
fiatal gengszterek visítozó gyerekei, a perverzek csalódott anyja társaságában. És
legyen ő az, akinek sarkon kell fordulnia, hogy távozzon, mert nemkívánatos a
jelenléte.
Reggelre azonban már tudtam, hogy nem teszek semmi ilyet.
Burkitt háromkor lekísért a fogadóhelyiségbe. Nem tettem semmiféle
erőfeszítést, hogy a külsőm rendezettebbnek tűnjön. Sőt, aznap kifejezetten
ügyetlenül borotválkoztam, és örültem minden vágásnak a bőrömön, minden
lenyúzott foltnak. Azt hiszem, valami szánalmas vágy munkálhatott bennem,
hogy megdöbbentsem. Tán még az együttérzését is el akartam nyerni.
Mihelyt megláttam – egymagában ült, az arcára redőket rajzolt a félelem –,
szétáradt bennem a csalódottság. Üvölteni akartam. Hol van Tom? Miért nem ő
van itt helyetted? Hol az én édesem?
– Helló, Patrick – köszönt rám.
– Marion.
Leültem vele szemben a fémvázas székre. A fogadóhelyiség – szűk, elég
világos, de ugyanolyan fagyos, mint a börtönben minden más is – Harpic
tisztítószertől és savanyú tejszagtól bűzlött. Épp négy másik látogatás is
folyamatban volt, mindegyiket Burkitt felügyelte. Marion átható tekintettel
meredt rám, nem pislogott. Rájöttem, hogy megpróbál egyedül Patrick
Hazlewood elítéltre összpontosítani, hogy ne is lássa, mi folyik mellettünk, ahol
egy férfi és a felesége vadul tapogatták egymás térdét az asztallap alatt. A
felügyelők azzal a különös gesztussal próbálták biztosítani a rabok számára a
magánszférát, hogy olyan csatornát kerestek a rádión, ahol valami idióta
vetélkedő ment félhangosan. Kérem, helyezzék az ujjukat a gombra… Máris itt
az első kérdés…
Marion lehúzta a kesztyűjét, és az asztalra tette. A körmét rikító
narancssárgára lakkozta, ami meglepett. Most, hogy alaposabban szemügyre
vettem, már láttam, hogy a szokásosnál erősebben van kisminkelve. A
szemhéjára fényes festéket kent, az ajkára valami műrózsaszín árnyalatot. Velem
ellentétben ő szemmel láthatólag igyekezett jó benyomást tenni, csakhogy az
összhatás nem volt sokkal kedvezőbb, mint a Scrubsban fogva tartott
nőimitátoroké. Pedig nekik csak vízzel elkevert liszt és plakátfesték áll a
rendelkezésükre.
Feltűrte mustársárga kardigánja ujját, lesimította a gallérját. Az arca sápadt
volt, higgadt, de a torkán vörös foltok ütköztek ki.
– Örülök, hogy látlak – mondta.
Az arckifejezéséből, hűvös, tiszteletteljesen együttérző tekintetből tudtam,
hogy nem hozott üzenetet Tomtól. Ennek a nőnek semmije sem volt számomra.
Ebből rájöttem, hogy inkább ő akar valamit tőlem.
– Nem tudom, hol kezdjem – vágott bele.
Meg sem próbáltam segíteni.
– El sem tudom mondani, milyen szörnyen érzem magam a történtek miatt. –
Nyelt egyet. – Igazságtalan ítélet volt. Colemannek kellene börtönben ülnie, nem
neked.
Biccentettem.
– Ez botrányos, Patrick.
– Azt tudom – bukott ki belőlem. – Már megérkezett a múzeum levele,
amiben felmentenek a kötelességeim teljesítése alól. Írt a főbérlőm is, és tudatta
velem, hogy a lakásomat kiadta egy nagyon rendes shorehami családnak.
Egyedül az anyám állítja eskü alatt, hogy nem szégyell engem. Hát nem vicces?
– Nem úgy értettem… az botrányos, hogy itt kell lenned…
– De hát homoszexuális vagyok, Marion.
Az asztalra meredt.
– És tényleg szexeltem volna Colemannel. A tárgyalóteremben elég
szánalmas benyomást keltett, de biztosíthatlak, azon az éjszakán, amikor
találkoztunk, egyáltalán nem így festett. Még ha nem is sikerült összehoznunk
magát az aktust, megvolt rá a szándék. A törvény szemében ez elég ahhoz, hogy
elítéljen egy személyt. Molesztáltam. – Még mindig az asztallapot bámulta, én
azonban már nagyon belemelegedtem. – Vérlázítóan igazságtalan, de ez a
helyzet. Úgy tudom, vannak bizottságok, petíciók, lobbisták és hozzájuk hasonló
személyek, akik igyekeznek megváltoztatni a törvényt. De az angol
közvélemény szerint két férfi intim viszonya ugyanabba a kategóriába tartozik,
mint a súlyos testi sértés, a fegyveres rablás és a nagy értékű csalás.
Marion a kesztyűjét igazgatta. Körülnézett a helyiségben. Aztán megkérdezte:
– Rendesen bánnak veled?
– Egy kicsit hasonlít a bentlakásos iskolára. Nagyon hasonlít a katonaságra.
Miért jöttél?
Mintha megriadt volna.
– Én… nem tudom…
Jó darabig hallgattunk. Aztán újra próbálkozott:
– Milyen az étel?
– Marion. Az ég szerelmére, mondd már el, mi van Tommal. Hogy van?
– Tom… jól van.
Vártam. Elképzeltem, hogy megragadom a vállát, és kirázom belőle a
szavakat.
– Kilépett a rendőrségtől.
– Miért?
Úgy pillantott fel, mintha igazán tudhatnám a választ anélkül is, hogy neki
kelljen elmondania.
– Remélem, nem járt túl sok kellemetlenséggel – mormoltam.
– Tom nem hajlandó beszélni a dologról. Csak annyit mondott, hogy kilépett,
mielőtt kirúgták volna.
Bólintottam.
– És most mihez kezd?
– Biztonsági őr. Az Allen Westnél. Nem keres sokat, de én továbbra is
dolgozom… – Elhallgatott. Narancsszínű körmeit tanulmányozta. – Nem tudja,
hogy itt vagyok – bökte ki.
– Nem?
Halkan, bizonytalanul felnevetett, felszegte az állát, a szemhéján megvillant a
fémes árnyalatú festék.
– Épp ideje, hogy nekem is legyenek titkaim, nem?
 Erre nem mondtam semmit.
Úgy legyintett, mintha ki akarná törölni az iménti szavait. Elnézést kért.
– Nem azért jöttem, hogy… felhánytorgassam a múltat.
– A múltat?
– Ami Tom és közted volt.
– Egy percük maradt! – vakkantotta Burkitt.
Marion a kesztyűje után nyúlt, és a kézitáskájával babrálva motyogott valamit
arról, hogy a jövő hónapban megint eljön.
Elkaptam a csuklóját.
– Ne! Kérd meg Tomot, hogy inkább ő jöjjön.
Lenézett az ujjaimra a bőrén.
– Ez fáj.
Burkitt odalépett hozzánk.
– Tilos a fizikai kontaktus, Hazlewood.
Elhúztam a kezemet, Marion pedig felállt, és lesöprögette a szoknyáját.
– Látnom kell Tomot, Marion – suttogtam. – Kérlek, kérd meg.
Lenézett rám, és meghökkenve láttam, hogy könnyben úszik a szeme.
– Megkérem. De nem fog eljönni – válaszolta. – Megértheted, hogy képtelen
rá. Sajnálom.


– Na, beszélj – adja ki az utasítást Bert.
A régi pihenőben vagyunk, vacsora után. Vannak páran, akik a fagyos
hőmérséklet ellenére pingpongoznak, elég lagymatagon. Mások – mint Bert meg
én – a bűzlő vécétől legtávolabb eső falat támasztják, és beszélgetnek. A
legtöbben összegörnyednek a hidegben, összehúzzák magukon a köpenyt, és
hiábavalóan lehelgetik fagyásos ujjaikat. Daviestől hallottam nemrég, hogy a
fagyást úgy lehet a leghatékonyabban kezelni, ha húgyba áztatott rongyot
borítunk rá. Ezt még nem próbáltam ki. A sarokban felszerelt rádióból a
szórakoztató csatorna harsog. Általában a napom fénypontját jelentik az ilyen
alkalmak, amikor Bertöt szórakoztatom a szellemességemmel, műveltségemmel
és tudásommal. Ma azonban nem akarok az Othello cselekményéről mesélni
neki, a hastingsi csatáról (amiről vajmi keveset tudok, ám egyszer majdnem
sikerült újból eljátszanom Bertnek, akkora volt a lelkesedésem), Rembrandt
műveiről vagy akár az olasz konyháról (Bert szívesen hall a firenzei útjaimról, és
majdnem elcseppent a nyála, amikor beavattam a nyúlhúsos szósszal tálalt
tagliatelle rejtelmeibe). Most beszélni sincs kedvem. Mert egyedül Tom jár a
fejemben. Tom, aki nem fog meglátogatni.
– Na, beszélj – adja ki az utasítást Bert. – Mire vársz?
A hangja éles. Emlékeztet arra, hogy kicsoda is ez a férfi: a dohánybáró. A D-
blokk nem hivatalos vezére. Ez a férfi mindig megkapja, amit akar. Nem ismer
más lehetőséget.
– Hallottál már Thomas Burgessről? – kérdezem. – A brightoni rendőrről?
– Nem. Miért hallottam volna?
– Érdekes a története.
– Már így is épp eleget tudok a mocsok zsarukról. Még egy kis Shakespeare-t
esetleg? A tragédiákat. Imádom a tragédiákat.
– Ó, hát ez is egy tragédia. A legjobbak közül való.
Kétkedve néz rám, de belemegy:
– Hát jó, rajta. Lepj meg.
Nagy levegőt veszek.
– Thomas… a barátainak Tom… olyan rendőr volt, akinek volt egy
problémája.
– Na ne mondd.
– Nem volt rossz rendőr. Pontos volt, a legjobb képességei szerint végezte a
munkáját, próbált igazságos lenni.
– Nem olyannak tűnik, mint azok a rendőrök, akiket én ismerek.
– Mert nem olyan volt, mint a többi rendőr. Érdekelte a művészet, a könyvek,
a zene. Nem volt értelmiségi, az iskolázottsága miatt nem lehetett az, de
intelligens volt.
– Mint én.
Ezt elengedem a fülem mellett.
– Nagyon jóképű volt. Mint a British Museum egyik görög szobra. Szeretett a
tengerben úszni. A teste erős volt, hajlékony. A haja aranyszínű, hullámos.
– Úgy hangzik, mintha valami nyavalyás buzi lenne.
Mostanra odaléptek hozzánk még néhányan.
– Az volt – mondom, ügyelve arra, hogy a hangom higgadt maradjon. –
Pontosan ez volt Tom problémája.
 Bert a fejét csóválja.
– Kibaszott zsaru. Azt hiszem, Hazlewood, ez nem érdekel.
– Ez volt a problémája, és ez volt az öröme – folytatom. – Mert megismert
egy férfit, egy idősebb férfit, aki nagyon megtetszett neki. Ez az idősebb férfi
színházba vitte Tomot, galériákba, operába, és megnyitott előtte egy új világot.
Bert arcának izmai merevek. A szeme meg-megrebben.
– Tom szívesen hallgatta, amit ez a férfi mesélt, ahogy te is szívesen hallgatsz
engem. Megnősült, de ez nem jelentett semmit. Továbbra is annyiszor találkozott
az idősebb férfival, ahányszor csak tudott. Mert nagyon szerették egymást.
Bert közelebb lép hozzám.
– Mi lenne, ha hanyagolnád ezt a kibaszott témát, haver?
De nem hallgatok el. Képtelen vagyok abbahagyni.
– Szerették egymást. A férfit azonban koholt vádak alapján elítélték és
börtönbe zárták, mert gondatlan volt. Tomot a büszkesége és a félelme
megakadályozta abban, hogy viszontlássa a férfit, aki ennek ellenére továbbra is
szerette. Mindig is szeretni fogja.
Miközben beszélek, egyre többen gyűlnek körénk. Bert néma haragja vonzza
oda őket. Tudom, már gondoskodtak arról, hogy a fegyőr ne legyen tanúja
annak, amikor Bert némán addig öklözi a hasamat, míg a padlóra nem zuhanok.
Végig beszélek, még akkor is, amikor az ütésektől levegőhöz sem jutok. Mindig
is szeretni fogja, ismétlem meg. Újra meg újra. Akkor Bert mellbe rúg, valaki
más a hátamat találja el, az öklömmel eltakarom az arcomat, de semmi haszna,
mert a csapások tovább záporoznak rám. Még mindig sikerült kinyögnöm a
szavakat. Mindig is szeretni fogja. Eszembe jut, amikor Tom eljött hozzám, és
dühös volt, mert hazudtam neki a portréról, és azt képzelem, hogy ő rugdos újra
meg újra meg újra, és a nevét suttogom, míg végül már nem érzek semmit a
világon.
V.
 PEACEHAVEN, 1999 DECEMBERE

Ma eljött dr. Wells, a háziorvosunk. Még eléggé fiatal – nincs negyven sem –, és
olyan fura szakálla van, az a fajta, ami csak az állán nő. A modora határozott, de
körültekintő, és szinte nesztelenül lépked a szobában, amit kicsit
nyugtalanítónak találok. Amikor megvizsgál téged, nincs az a kedélyes
bömbölés, aminek mintha több orvos is híve lenne („ÉS HOGY VAGYUNK
MA?” – mintha az ember a betegségtől automatikusan megsüketülne). Ezt
megkönnyebbüléssel tapasztalom, de az osonása már-már ennél is rosszabb.
– Marion, gyorsan meg kellene beszélnünk valamit – mondta, miután
hagytuk, hadd aludj egy kicsit. Sosem engedtem meg neki, hogy a
keresztnevemen szólítson, de ezzel most nem foglalkozom. Leültünk a kanapé
két végében. Nem kért teát, mert látszott, hogy mielőbb túl akar lenni a dolgon.
Azonnal bele is vágott.
– Attól tartok, Patrick egészségi állapota romlik. Az elmúlt hetekben nem volt
valódi javulás az izomkoordináció, a beszéd vagy az étvágy terén. Ma
kifejezetten rosszabbul fest. Ami azt illeti, gyanítom, hogy megvolt a harmadik
sztrókja is.
Mivel pontosan tudom, milyen irányba tart ez a „gyors megbeszélés”, máris a
védelmedre kelek.
– De beszélt! Kimondta a férjem nevét. Egész tisztán.
– Igen, említette. De ez már jó ideje volt, nem?
– Néhány hete…
– Azóta előfordult újra?
Képtelen voltam hazudni, Patrick, pedig szerettem volna.
– Nem.
– Értem. Volt esetleg bármi más?
Vadul törtem a fejem, hogy előálljak a gyógyulásod egy újabb bizonyítékával,
mert biztos vagyok benne, hogy be fog következni. De mind a ketten tudjuk,
hogy a javulásnak mind ez idáig nem sok jelét mutattad. Így a hallgatáson kívül
nem volt más válaszom.
Dr. Wells megérintette a szakállát.
– Hogy boldogulnak a férjével? Mert valakit gondozni nagy kihívás.
Észrevetted, hogy manapság minden nagy kihívás? Mi történt a nehézzel és a
baromi szörnyűvel?
– Jól boldogulunk – vágtam rá, mielőtt előhozakodhatott volna a szociális
munkásokkal és a gondozói hálózatokkal. – Sőt, nagyon jól.
– Tom nincs itt véletlenül?
– Elküldtem a boltba. – Igazság szerint Tom már korán elment a kutyával, és
halvány fogalmam sincs, hol lehet. – Tejért.
– Legközelebb szeretnék beszélni vele.
– Természetesen, doktor úr.
– Rendben. – Kis szünetet tartott, aztán így folytatta: – Ha a következő
néhány napban nem tapasztalunk javulást, akkor úgy vélem, fontolóra kell
vennünk az ápolási otthon lehetőségét.
Tudtam, hogy ez lesz, és készültem a válasszal. Komoly képpel bólogattam,
majd határozott, ám barátságos hangon kijelentettem:
– Dr. Wells, Tommal itthon szeretnénk gondoskodni róla. Patrick jól érzi
magát, még ha nem is javul olyan tempóban, ahogy ön… ahogy mindannyian
szeretnénk. És ön is mondta, hogy jóval nagyobb a gyógyulás esélye, ha barátok
veszik körül.
Az orvos dobolni kezdett az ujjaival kordnadrágos térdén.
– Igen. Ez igaz. De nem tudom, még meddig beszélhetünk gyógyulásról a szó
valódi értelmében.
– Azt mondja, hogy nem biztosan épül fel? – Tudtam, hogy erre a kérdésre
nem fog egyenes választ adni.
– Ilyesmit senki sem jelenthet ki. Ha azonban mégsem épül fel, akkor a
helyzet elég hamar kezelhetetlenné válik. – Hadarni kezdett. – Például mi lesz,
ha Patrick már nem bírja tovább a pürésített ételeket? Elképzelhető, hogy
orrszondára szorul. Az orrszondás táplálást nem javasolnám otthoni
körülmények között. Bonyolult dolog, és fájdalmas tapasztalat lehet.
– Minden nap bonyolult és fájdalmas tapasztalat, doktor úr.
Futó mosoly suhant át az arcán.
 – A sztrókot elszenvedett betegek állapota váratlanul sokat tud romlani, és fel
kell készülnünk. Ez minden.
– Megbirkózunk vele. Nem akarom, hogy idegenek közé kerüljön.
– Ha szeretné, akár mindennap vele lehet az ápolási otthonban. És
könnyebbséget jelentene önnek. Ahogy a férjének is.
Á, jegyeztem meg magamban. Tehát erről van szó. Sajnálja a helyéről
kiszorított férjet. Azt hiszi, hogy Tom kárára foglalkozom veled. Aggódik, hogy
a házasságunkat veszélyeztetem, mert beléd vagyok bolondulva. Kis híján kitört
belőlem a nevetés.
– Beszélje meg Tommal – kötötte a lelkemre az orvos, felállt a kanapéról, és a
táskája után nyúlt. – Jövő héten visszajövök.


Tegnap éjjel befejeztük az Anna Kareninát. Sokáig fennmaradtam, hogy
eljussunk a végéig, bár gyakran megesik, hogy mire végzek az olvasással, te már
alszol. Biztosra veszem, hogy végigaludtad az utolsó fejezeteket, és az igazat
megvallva, eléggé hadartam is. Miután Anna a vonat alá veti magát, valahogy
nem érdekelt már az egész. És már azon járt az eszem, hogy mi lesz a következő
szöveg, amit felolvasok neked. Mert dr. Wells szavai megerősítettek abban, hogy
ideje meghallgatnod az irományomat. A biztonság kedvéért, hátha elvisznek
tőlem. Felmerült bennem, hogy a történetem talán előidéz valamiféle reakciót.
Talán kiváltja azt a mozdulatot, vagy gesztust, amit dr. Wells annyira szeretne
látni.


Miután elküldtem a Mr. Houghtonnak szóló levelet, órákon át mélyen aludtam.
Amikor pedig felébredtem, ott állt mellettem Tom. Megfogta a nap az orrát,
tanácstalanul bámult le rám.
– Szép kis fogadóbizottság – jegyezte meg. – Mi van?
Pislogtam, mert nem voltam egészen biztos abban, hogy ébren vagyok.
– Az ember már egy teát sem kap, amikor hazatér az utazásból?
Nem, mégsem álmodtam: ez egyértelműen a férjem volt, teljes
életnagyságban. Beletelt egy kis időbe, mire összeszedtem az erőt, hogy
megszólaljak.
 – Mennyit… mióta alszom?
– Én azt honnan tudjam? Ránézésre azóta, amióta elmentem.
– Hány óra van?
– Kettő körül. Miért vagy ágyban?
Gyorsan felültem, az agyamban az elmúlt napok eseményei kavarogtak.
Amikor végignéztem magamon, láttam, hogy fel vagyok öltözve, a lábamon van
a cipő is, ami még mindig őrzi a park porát. A szám elé kaptam a kezem, mert
hirtelen felfordult a gyomrom.
Tom leült a matrac szélére.
– Jól vagy?
Fehér, nyitott nyakú inget viselt. A gallér merev volt, valósággal vakított, és
az ujján él futott végig. Tomnak feltűnt a pillantásom, mert önelégült mosollyal
megjegyezte:
– A szállodai mosoda. Fantasztikus.
Biccentettem, és nem szóltam semmit. De tudtam, hogy az ing vadonatúj, és
tőled kapta ajándékba.
– Na és… itthon mi volt? – kérdezte.
Megráztam a fejemet.
– Semmi. El sem hiszem, hogy ennyit aludtam. Ittunk egyet Sylvie-vel, későn
értem haza, aztán bezuhantam az ágyba…
De már rég nem figyelt rám. Megpaskolta a kezemet.
– Csinálok teát, jó?
Sosem kérdeztem, hogy érezte magát veled Velencében. Ő sem említett
semmit az útról. Persze rengetegszer elképzeltem. De arról a hétvégéről
mindössze annyit tudhatok biztosan, hogy Tomnak része lett abban a
fényűzésben, amit egy kézzel varrt olasz ing jelent.
Pár nappal később rendkívüli módon élveztem, hogy a szokásos, hétköznapi
módon mosom és vasalom ki azt az inget. Elmulasztottam kikeményíteni a
gallérját, és az ujját direkt úgy vasaltam, hogy az éle töredezett vonalat adjon ki.


Eleinte vártam, hogy kitör a vihar. Mindennap elképzeltem, ahogy Tom hazajön,
és közli, hogy elvesztetted az állásodat. Elképzeltem, ahogy döbbenten
megkérdezem, hogy miért, és nem kapok érdemleges választ. Aztán
elképzeltem, ahogy megharagszom Tomra, mert nem hajlandó magyarázatot
adni, és szinte láttam magam előtt, hogy végül összeomlik, bocsánatot kér tőlem,
sőt, talán bevall valamit a gyengeségéből, én pedig mindvégig erős és
megbocsátó felesége maradok. Együtt átvészeljük, szívem, mondom majd, és
átölelem. Segítek neked leküzdeni ezeket a természetellenes vágyakat. Élveztem
ezt a kis fantáziálásomat.
De aztán heteken át a világon semmi sem történt, és már kezdtem
megnyugodni; arra gondoltam, hogy Mr. Houghton biztos nem kívánt
foglalkozni a levelemmel, vagy talán valami postai bakinak köszönhetően meg
sem érkezett hozzá. Te továbbra is meglátogattál minket minden csütörtökön, és
olyan voltál, mint mindig: túláradó, szórakoztató, őrjítő. Tom továbbra is
csüggött a szavaidon. Én pedig továbbra is figyeltelek titeket – néha azon
töprengve, hogy vajon mikor idézi elő végre a levelem a kívánt hatást, máskor
megbánva, hogy papírra vetettem azt az üzenetet.


Tom sokat dolgozott, Juliával kerültük egymást, Sylvie-t lekötötte a kisbaba –
emlékszem, az augusztus hátralevő részét hosszúnak és idegőrlőn unalmasnak
találtam. Most, hogy hozzászoktam a tanításhoz, már vártam, hogy
visszatérhessek az asztalomhoz, hogy viszontláthassam a gyerekeket. Leginkább
Juliával szerettem volna találkozni megint. Rettegtem megtörni a jeget, de
hiányoztak a beszélgetéseink, hiányzott ő maga. Azt mondogattam magamban,
hogy attól még barátok maradtunk. Ő megharagudott, én zaklatott voltam, de
túljutunk rajta. Ami pedig a magánéletére tett utalását illeti… hát, azt reméltem,
hogy nem bolygatja ezt a témát, és minden halad a megszokott mederben.
Tudom, Patrick. Tudom, milyen ostoba voltam.
A félév első napján zuhogott az eső. Ezúttal elmaradt mellőle a Brightonban
megszokott szél, de az esernyőm így sem nyújtott megfelelő védelmet: mire
elértem az iskola kapujához, a cipőm átázott, a szoknyám elején a vizes folt
egyre terjedt.
Cuppogva végigsiettem a folyosón, és benyitottam az osztálytermembe. Julia
az asztalomon ült keresztbe vetett lábbal. Nem lepődtem meg; annyira rávallott,
hogy egyenesen a lényegre tér, és részben számítottam is arra, hogy így zajlik
majd az első találkozásunk. Megálltam a küszöbön, az esernyőmről csepegett a
víz.
– Csukd be az ajtót – szólalt meg, és talpra ugrott.
Engedelmeskedtem, de lassan mozdultam meg, hogy időt nyerjek, és
megnyugodjak. Még mindig az ajtó felé fordulva kibújtam a kabátkámból, és az
ernyőt a falnak támasztottam.
– Marion. – Ott állt, közvetlenül mögöttem. Nyeltem egyet, és ránéztem.
– Julia.
Elmosolyodott.
– Az egyetlen és utánozhatatlan.
Velem ellentétben teljesen száraznak tűnt. A hangja komolyan csengett, de az
ajka barátságos vigyorra húzódott.
– Örülök, hogy látlak… – kezdtem bele.
– Új állást találtam – vágott közbe. – Egy norwoodi iskolában. Közelebb
szerettem volna lenni Londonhoz. Úgyhogy odaköltözöm. – Egy lélegzetvételnyi
szünetet tartott. – Neked akartam először elmondani. Már egy ideje tervezgetem.
Lebámultam átázott cipőmre. A lábujjaim kicsit elzsibbadtak.
– Bocsánatot kell kérnem – fogtam hozzá megint. – Azért, amit mondtam…
– Igen.
– Sajnálom.
Bólintott.
– Ne beszéljünk róla többet.
Jó darabig némán meredtünk egymásra. Julia arca sápadt volt, az ajkát
eltökélten összepréselte. Én kaptam el előbb a tekintetemet. Volt egy iszonyú
másodperc, amíg azt hittem, el fogom sírni magam.
Julia felsóhajtott.
– Hogy nézel ki? Csuromvíz vagy. Van valami, amibe át tudnál öltözni?
Azt feleltem, hogy nincs. Rosszallóan csettintett a nyelvével, aztán karon
ragadott.
– Gyere velem.
A Julia osztálytermének sarkában álló szekrényben két tweedszoknya és pár
kardigán lógott az ajtó belső felén.
– Vészhelyzet esetére tartom itt ezt a holmit – magyarázta. – Tessék. –
Leakasztotta a nagyobbik szoknyát, és odalökte a karomba. – Ennek jónak kell
lennie. Elég ronda, de most nem vagy abban a helyzetben, hogy válogass. Fogd.
Egyáltalán nem volt ronda. Mélybíbor színű, az anyaga finom szövésű. Kicsit
furcsán festett a virágos blúzom mellett, de tökéletesen illett rám, rásimult a
combomra, és pont a térdem vonalában kezdett bővülni. Egész nap rajtam volt,
még akkor is, amikor a saját szoknyám már megszáradt. Otthon is viseltem,
aztán beakasztottam a szekrénybe Tom esküvői öltönye mellé. Julia sosem kérte
vissza, még mindig megvan, gondosan összehajtogatva a legalsó fiókomban.


Másnap este későn értem haza, mert jó pár órát rászántam arra, hogy
felkészüljek a következő óráimra. A könyves kosaramat bedobtam a konyha
sarkába, kötényt kötöttem, és elkezdtem kapkodva krumplit hámozni, lisztbe
mártogatni a Tom vacsorájára szánt tőkehaldarabokat. Amikor már hasábokra
vágtam, és hideg vízbe tettem a krumplit, rápillantottam az órámra. Fél nyolc.
Tudtam, hogy nyolcra ér haza, így maradt fél órám, hogy rendbe szedjem
magam, megigazítsam a hajamat, és leüljek egy könyvvel.
Azonban hamarosan észrevettem, hogy csak úgy teszek, mintha olvasnék,
mert a tekintetem folyton a kandallópárkányon álló óra felé kalandozott. Negyed
kilenc. Fél kilenc. Húsz perc múlva kilenc. Letettem a könyvet, az ablakhoz
léptem, kinyitottam, kihajoltam rajta, és kinéztem az utcára. Sehol sem láttam
Tomot; magamra parancsoltam, hogy ne butáskodjak. A rendőrök munkaideje
rugalmas. Ezt már annyiszor hallottam tőle. Egyszer hat órát késett, aztán
beállított az arcán egy zúzódással, a szeme felett egy vágással. – Verekedés volt
a Bucket of Bloodban – jelentette ki némi büszkeséggel. – Razziáztunk, és
elfajultak a dolgok. – Be kell ismernem, élveztem, hogy a sebeit ápolhatom:
hoztam egy tál meleg vizet, belecseppentettem egy kis Dettolt,
megnedvesítettem benne egy vattacsomót, és olyan gyengéden töröltem végig
vele a bőrét, akár egy jó dadus. Tom csak ült mosolyogva, hagyta, hadd
sürgölődjek körülötte, amikor pedig megcsókoltam a véraláfutást az arcán, és a
lelkére kötöttem, hogy többet ne kerüljön ilyen helyzetbe, felnevetett, és azt
felelte, hogy ez legyen az ő legkisebb gondja.
Ma is valami ilyesmiről lehet szó, nyugtatgattam magam. Semmi olyanról,
amivel ne birkózna meg, semmi olyanról, ami miatt aggódnom kellene. És
amikor hazajön, talán megint alkalmam nyílik ápolni. Úgyhogy visszatettem a
hűtőbe a halat, megsütöttem magamnak pár szem hasábkrumplit, egyedül ettem,
aztán lefeküdtem.
Nagyon fáradt lehettem, mert amikor felébredtem, már világosodott, de Tom
nem volt mellettem az ágyban. Felugrottam, és a nevét kiáltozva leszaladtam a
földszintre. Biztos későn ért haza, és elaludt a fotelben. Előfordult már ilyen,
emlékeztettem magam. De Tom nem volt a nappaliban, és nem állt ott a cipője
az ajtónál, nem lógott a zakója a fogason. Felrohantam az emeletre, és magamra
rántottam a ruhát, amit előző este a padlóra ejtettem. Amikor eljöttem otthonról,
az volt a tervem, hogy a rendőrőrsre megyek. Már a Southover Streeten jártam –
épp ráeszméltem, hogy kabátba kellett volna bújnom, mert még nem volt hat óra,
a levegő pedig csípősen hűvös –, amikor meggondoltam magam. Szinte
hallottam Tom hangját: Ezt meg minek kellett? Azt akarod, hogy papucsférjnek
tartsanak? Úgy döntöttem, hogy inkább az anyjánál próbálkozom. De úgy
rontottam ki a házból, hogy csak a lakáskulcs volt nálam, még pénzt sem
hoztam, hogy buszjegyet vegyek. Gyalog legalább fél óra lenne. Futásnak
eredtem, és amikor elértem az utca végére, azon kaptam magam, hogy
lefordulok a tengerpart felé. Az agyam még lomhán működött, de a testem
mintha tudta volna, mit kell tenni. Mert tisztában voltam azzal, hogy Tom hol
van. Mindvégig tudtam. Nálad töltötte az éjszakát – az egész éjszakát. Még csak
arra sem vette magának a fáradságot, hogy előálljon valami ürüggyel. Tom a
lakásodban volt.
A Marine Parade-en hol vágtattam, hol ügetésre lassítottam, mert szúrni
kezdett az oldalam. A haragom borzongatón kiteljesedett. Ha Tom akkor odaáll
elém, nincs kétségem afelől, hogy ütöttem-vertem volna, elmondom mindennek.
Rohanás közben el is képzeltem. A képet már-már izgatónak találtam. Alig
vártam, hogy odaérjek hozzátok, és szabadjára engedjem a dühömet. Nemcsak
rád és Tomra haragudtam. Elvesztettem Juliát is. Megosztotta velem a titkát,
aztán már nem tudott megbízni bennem. Jól tette. Világos volt, hogy barátként
kudarcot vallottam. Feleségként is. Nem tudtam elérni, hogy a férjem úgy
vágyjon rám, ahogy kell.
Félúton járhattam, amikor átvillant az agyamon: kijelenthetem, hogy
elhagyom Tomot. Végtére is volt állásom. Megengedhettem magamnak egy kis
saját lakást. Nem voltak gyerekeink, akikre tekintettel kellett volna lennem, és
ahogy a dolgok álltak, nem is lesznek. Nem kell elfogadnom, hogy
nyomorúságos életet éljek. Egyszerűen elmehetek. Ezzel móresre tanítanám.
Nem lenne senki, aki főz és takarít. Senki, aki kivasalja a francos ingeit. A tőled
kapott inge gondolatára nekiiramodtam. Olyan erővel rohantam neki egy
öregember karjának, hogy majdnem levertem a lábáról. Fájdalmában felkiáltott,
de nem álltam meg, vissza sem néztem. Muszáj volt eljutnom a lakásodhoz,
hogy együtt találjalak titeket, és közöljem a döntésemet. Ami sok, az sok.
Megnyomtam a kapucsengődet, és zihálva az ajtónak támasztottam a
homlokomat. Nem jött le senki. Újra becsengettem, ezúttal hosszabban. Még
mindig semmi. Hát persze. Ágyban vagytok. Rejtőztök. Bujkáltok és
nevetgéltek. Legalább egy percen át nyomtam a csengőt, közben a másik
kezemmel megfogtam a nagy bronzkopogtatót, és bedörömböltem. Semmi.
Megint odakaptam a csengőhöz, nyomkodtam és elengedtem, türelmetlen
ritmust püföltem ki rajta. ZZZZ. ZZZZ. ZZ-ZZ-ZZZZ. ZZ-ZZ-ZZZZ.
Semmi.
Mindjárt kiabálni fogok.
Ekkor kinyílt az ajtó. Egy sárga kasmírmintás köntösbe bújt középkorú férfi
állt előttem. Aranykeretes szemüvege volt, és elég fáradtnak tűnt.
– Az ég szerelmére, felveri az egész házat – szólalt meg. – Nincs itthon, drága
asszonyom. Ne nyomkodja tovább azt a pokoli csengőt.
Becsukta volna az ajtót, de én a résbe csúsztattam a lábamat, és nem
engedtem.
– Maga kicsoda? – szegeztem neki a kérdést.
Végigmért. Hirtelen rádöbbentem, milyen riasztóan nézetek ki: egy sápadt,
izzadt, kócos nő gyűrött ruhában.
– Graham Vaughan. A legfelső lakásban lakom. Teljesen ébren vagyok. És
eléggé ingerült is.
– Biztos benne, hogy nincs itthon?
Összefonta a karját a mellén, és végtelenül higgadtan felelt:
– Hát persze hogy biztos vagyok, kedvesem. A rendőrök múlt éjjel elvitték. –
Jóval halkabban folytatta: – Mindannyian tudtuk, hogy buzi… sok ilyen lakik a
környéken… de az ember azért sajnálja. Ez az ország néha túlontúl brutális.
Te meg én… eléggé hasonlítunk, ugye? Már Wight szigetén is sejtettem, amikor
ellentmondtál Tomnak a gyereknevelés ügyében. Évek óta tudom, de csak akkor
éreztem át, amikor írás közben rádöbbentem, hogy kettőnk közül egyikünk sem
kapta meg azt, amire vágyott. Tulajdonképpen nem nagy dolog, hiszen hányan
kapják meg? Mégis, talán épp a mi nevetséges, vak, naiv, bátor, romantikus
sóvárgásunk az, ami összeköt bennünket, mert azt hiszem, egyikünk sem fogadta
el igazán a vereséget. Mit is hajtogatnak mostanában mindig a tévében: Tovább
kell lépni. Nos… Ez egyikünknek sem sikerült.
Nap mint nap várok egy jelre, és folyton csalódom. Az orvosnak igaza van:
romlik az állapotod. Már azelőtt gyanítottam, hogy lehetett egy újabb sztrókod,
hogy dr. Wells felvetette volna. Néhány hete még képes voltál fogni a kanalat,
most minden kihullik az ujjaid közül. Ha a szádhoz emelem a folyékony állagúra
turmixolt tésztát, a legnagyobb része nyálkásan visszafolyik. Vettem néhány
felnőtt méretű előkét, és eléggé beváltak, de állandóan az orvos által említett,
orrszondán keresztül történő táplálás jár a fejemben. Úgy hangzik, mint valami
önfejű nők számára kifejlesztett viktoriánus kínzási módszer. Nem hagyhatom,
hogy ez történjen veled, Patrick.
Délutánonként általában alszol, délelőtt pedig elrendezem a testedet egy
fotelben, mindkét oldalról párnákkal támogatom meg, nehogy eldőlj, aztán tévét
nézünk együtt. A legtöbb műsor vásárlásról és eladásról szól: házak cserélnek
gazdát, antik tárgyak, étel, öltözék, üdülés. Bekapcsolhatnám a Radio 3-at, amit
jobban élveznél, de úgy érzem, a tévé legalább élettel tölti meg a szobát.
Időnként azt remélem, hátha az ingerültség szavakra és mozgásra ösztönöz.
Holnap talán felemeled a kezedet, és rám parancsolsz: AZONNAL KAPCSOLD
KI EZT A BAROMSÁGOT.
Bár megtennéd.
 De azt tudom, hogy hallasz engem. Mert amikor kimondom a Tom nevet, a
szemed még mindig felragyog.


Miután senkit sem találtam a lakásodban, elmentem Sylvie-hez.
– Mi van veled? – kérdezte, amikor beengedett. Még mindig a gyűrött ruhát
viseltem, a hajam fésületlen volt. Megcsapta az orromat a mosatlan pelenkák
csípős szaga.
– Hol a kicsi?
– Alszik. Végre. Négykor mulat, hétkor alszik. Ez meg miféle őrület, mi? –
Sylvie ásítva nyújtózkodott egyet. Aztán rám nézett. – A fenébe! Rád fér egy
csésze tea.
A tea gondolata és Sylvie együttérző arca olyan csodás volt, hogy a számra
kellett tapasztanom a kezemet, nehogy elsírjam magam. Sylvie átölelt.
– Gyere – mondta –, leülünk egy kicsit, jó? Ma reggel már épp elég sírást
hallottam.
Behozott két csésze teát, és letelepedtünk a műanyag borítású kanapéjára.
– Istenem, ez förtelmes – jegyezte meg. – Mintha egy park padján ülnénk. –
Hangosan szürcsölve ivott két kortyot. – Szinte már egész nap teázom. Pont,
mint a nyavalyás anyám.
Úgy tűnt, azért fecseg összevissza, hogy időt adjon, és összeszedhessem
magam, de képtelen voltam tovább várni. Muszáj volt megszabadulnom a
terhemtől.
– Emlékszel Patrickre, Tom…
– Persze hogy emlékszem.
– Letartóztatták.
Sylvie szemöldöke a haja tövéig emelkedett.
– Micsoda?
– Őrizetbe vették… szeméremsértésért.
Csend támadt, aztán fojtott hangon megkérdezte:
– Férfiakkal?
Bólintottam.
– A mocskos… Mikor?
– Múlt éjjel.
 – Atyaúristen. – Letette a csészéjét. – Szerencsétlen fasz. – Elvigyorodott, és
a szája elé kapta a kezét. – Bocs.
– A lényeg az… – folytattam ügyet sem vetve rá –, a lényeg az, hogy azt
hiszem, miattam tartóztatták le. Azt hiszem, én tehetek róla. – Ziháltam, és alig
sikerült kimondanom a szavakat.
Sylvie rám meredt.
– Te meg miről beszélsz, Marion?
– Írtam egy névtelen levelet. A főnökének. Tudattam vele, hogy Patrick…
szóval, tudod.
– Ó! – suttogta Sylvie egy rövid szünet után.
Eltakartam a kezemmel az arcomat, és hangosan felzokogtam. Sylvie
magához ölelt, és csókot nyomott a hajamra. Éreztem a teát a leheletén.
– Nyugodj most meg – parancsolt rám. – Minden rendben lesz. Biztos valami
másról volt szó, nem? Senkit sem szoktak egyetlen levél miatt letartóztatni,
igaz?
– Nem szoktak?
– Butus, hát persze hogy nem – jelentette ki. – Rajta kell kapniuk, hogy csinál
valamit, nem? Tudod, tetten érni. – Megveregette a térdemet. – A helyedben
ugyanezt tettem volna.
Ránéztem.
– Ezt meg hogy…
– Ó, Marion! Tom a bátyám. Hiszen mindig is tudtam róla. Bár persze
reméltem, hogy megváltozott. Nem is tudom, te miért… Mindegy, ezt most
hagyjuk. Idd meg a teádat, mielőtt kihűl – szólt rám.
Szót fogadtam. Csersavas, maró íze volt.
– Tom tud róla? – kérdezte. – Mármint a levélről.
– Dehogy!
Sylvie bólintott.
– Ne is áruld el neki. Nem vezetne semmi jóra.
– De…
– Marion. Amit az előbb mondtam, az tényleg úgy van. Senkit sem
tartóztatnak le egy levél miatt. Tudom, hogy pedagógus vagy meg minden, de
azért nincs valami nagy hatalmad, ugye? – Oldalba bökött és elmosolyodott. –
Így lesz a legjobb. Most, hogy Patrick már nincs, te meg Tom új életet
kezdhettek.
Abban a pillanatban Kathleen elégedetlen hangon felvisított, amitől mind a
ketten ugrottunk egyet. Sylvie elhúzta az ajkát.
– A kisasszony. Fogalmam sincs, kitől örökölte. – Megszorította a vállamat,
és odasúgta: – Sose aggódj. Megőrizted az én kis titkomat. Most én őrzöm meg a
tiedet.


Otthagytam Sylvie-t a lányával, és bementem az iskolába. Nem számított, hogy
gyűrött a ruhám és kócos a hajam. Viseljék el. Még mindig elég korán volt,
úgyhogy csak ültem az asztalomnál, és bámultam az ajtó fölé akasztott Angyali
üdvözletet, rajta a gyanútlan Máriával. Sosem voltam vallásos, de abban a
percben azt kívántam, bár képes lennék megbocsátásért imádkozni, vagy
legalább úgy tenni, mintha imádkoznék. De nem ment. Csak sírni tudtam. Így
reggel nyolckor a csendes tanteremben az asztalra fektettem a fejemet, és
öklömmel a naplót verve hagytam, hogy eleredjenek a könnyeim.
Amikor sikerült abbahagynom a sírást, összeszedtem magam. Amennyire
lehetett, lesimítottam a hajamat, és felvettem a székemre akasztott kardigánt,
hogy eltakarja a ruhámat. A gyerekek mindjárt megérkeznek, hadd legyek
legalább az ő számukra Mrs. Burgess. Kérdéseket tesznek majd fel, amelyek jó
részére tudom a választ. Hálásak lesznek, amikor megdicsérem, megijednek, ha
leszidom őket. Az esetek jelentős részében megjósolhatóan reagálnak, és olyan
apróságokkal tudom segíteni őket, amelyek talán jelentős mértékben
megváltoztatják a későbbi életüket. Megnyugtatónak találtam a gondolatot, és az
elkövetkező sok-sok évben ebbe kapaszkodtam.


Azon az estén Tom otthon várt rám. Az utcára néző szobában ült az asztalnál, és
amikor az ablakon át megpillantottam sebzett arckifejezését, legszívesebben
elmentem volna az ajtónk előtt, és onnan megállás nélkül tovább, az utca vége
felé. De tudtam, hogy meglátott, így nem volt választásom, be kellett fordulnom
a házunk felé, hogy szembenézzek vele.
 Amikor beléptem, olyan sietve állt fel, hogy majdnem felborította a székét.
Az inge gyűrött volt, a keze remegett, amikor megpróbálta lesimítani a haját.
Még két lépést sem tettem, máris kibökte:
– Patricket letartóztatták.
Kurtán biccentettem, aztán a konyhába mentem kezet mosni. Tom utánam
jött.
– Nem hallottad? Patricket…
– Tudom – feleltem, és leráztam a vizet az ujjaimról. – Amikor éjjel nem
jöttél haza, elmentem hozzá, hogy megkeresselek. Patrick szomszédja némi
élvezettel közölte velem a hírt.
Pislogott.
– Mit mondott?
– Hogy késő éjjel kiszállt a rendőrség, és őrizetbe vették. – Tom mögé
nyúltam egy konyharuháért, hogy megszárítsam a kezemet. – A házban
mindenki tudta róla, hogy… inverz. – Beszéd közben nem néztem Tomra. Arra
összpontosítottam, hogy minden ujjamról gondosan felitassam a vizet. A kopott,
kirojtosodott konyharuhát a Pavilion fakó képe díszítette. Emlékszem, eszembe
jutott, hogy hamarosan ki kellene cserélnem; még az is átvillant az agyamon:
nem csoda, hogy Tom nem az a férj, akire számítottam, ha belőlem ilyen
háziasszony lett. Akinél foltosak és foszlottak a konyharuhák.
Miközben a konyhában állva ez járt a fejemben, Tom átment a nappaliba, és
elkezdte ripityára törni a bútorokat. A küszöbről figyeltem, ahogy egy faszéket
többször is a földhöz vágott, míg szét nem jött a támlája, és le nem estek a lábai.
Aztán felkapott egy másikat, és ugyanezzel a módszerrel végzett vele.
Reméltem, hogy sort kerít az asztalra is, és széttépi az anyja förtelmes terítőjét.
De miután szétverte a két széket, a harmadikra csak lezöttyent, és a kezébe
temette az arcát. Megálltam az ajtóban, és néztem a férjemet. A válla meg-
megrándult, és különös, állati nyögések törtek fel a torkán. Amikor végre
felemelte a fejét, az arca ugyanolyan volt, mint az esküvőnk után, a csúszda
tetején. Mészfehér, a szája vonala fura, meghatározhatatlan. Halálra rémült.
– Ott voltam, amikor behozták – szólalt meg, és tágra nyílt szemmel meredt
rám. – Láttam őt, Marion. Slater a csuklójánál fogva vezette. Láttam, és azonnal
leléptem, amilyen gyorsan csak tudtam. Nem hagyhattam, hogy észrevegyen.
 Ekkor döbbentem csak rá: amikor megpróbáltalak tönkretenni, Patrick, azt
kockáztattam, hogy Tomot is tönkreteszem. Amikor megírtam a levelet Mr.
Houghtonnak, egy pillanatra sem gondolkodtam el azon, hogy milyen
következményekkel járhat a férjemre nézve. Elárultalak, de Tomot is elárultam.
Én tettem ezt vele.
Tom megint a tenyerébe hajtotta a fejét.
– Most mit csináljak?
Mit felelhettem neki, Patrick? Mit mondhattam? Abban a percben döntésre
jutottam. Az a nő leszek, akinek a csúszdán hittem magamat. Az, aki ismeri Tom
gyengeségét, és meg tudja menteni.
Letérdeltem a férjem mellé.
– Figyelj ide, Tom. Minden rendben lesz. Túljutunk ezen. Újrakezdjük a
házasságunkat.
– Jézusom! – ordított fel. – Nem a házasságunkról van szó! Patrick börtönbe
kerül, nekem meg végem, a rohadt életbe! Tudomást szereznek… mindenről…
és ezzel vége…
Nagy levegőt vettem.
– Nem – jelentettem ki, magamat is meglepve határozott, higgadt
hangommal. – Senki sem tudja. Kiléphetsz. Kereshetsz másik állást. Majd én
eltartom magunkat, amíg csak…
– Te meg miről beszélsz? – Tom elképedve nézett fel rám.
– Minden rendben lesz. Új életet kezdünk. – A két tenyerem közé fogtam az
arcát. – Patrick sosem fog elárulni téged. Én pedig sosem hagylak el.
Sírni kezdett, a könnyei az ujjamon folytak le.


Az elkövetkező hetekben sokat sírt. Ha lefeküdtünk, éjszaka gyakran arra
ébredtem, hogy rázza a testét a könnytelen zokogás. Álmában nyüszített is,
úgyhogy néha azt sem tudtam, hogy ébren vagy álmában sír. Amikor magamhoz
húztam, nem tiltakozott, a mellemre fektette a fejét, én pedig magamhoz öleltem,
míg el nem csendesedett, meg nem nyugodott. – Ssss! – suttogtam. – Ssss. –
Reggel minden ment tovább a megszokott kerékvágásban, egyikünk sem
említette a sírást, meg hogy miről beszéltünk aznap, amikor összetörte a
székeket, és a nevedet sem.
 Mielőtt kitűzték volna a tárgyalásodat, Tom azt tette, amit javasoltam.
Kilépett a rendőrségtől. Szörnyű rémület fogott el, amikor a bíróságon
szövegrészeket olvastak fel a naplódból, melyekben részletezted a kapcsolatodat
Tommal, akit csak így neveztél: „a rendőröm”. Azok a mondatok azóta is velem
vannak, mint valami halk, de állandó fülcsengés. Képtelen vagyok
megszabadulni a szavaidtól. Annyira kevéssé illenek egymáshoz, hogy
somolyogtam, amikor megláttam őket. Különösen ez a mondat maradt meg
bennem. A legjobban az fáj, hogy olyan hanyagul vetetted oda. Ez fáj… és az,
hogy igazad volt.
Mindenesetre mire elkezdődött a tárgyalásod, Tom már a felmondási ideje
vége felé járt, és a naplód terhelő bejegyzései dacára valahogy megúszta, hogy
vizsgálat induljon ellene. Erről csak keveset beszélt, de gyanítom, a rendőrségen
örültek, hogy ilyen egyszerűen megoldható a dolog. Biztosra veszem, hogy a
magasabb rendőri körök korrupcióját firtató újságcikkek után kerülni akarták a
további botrányokat. Kész katasztrófa lett volna, ha egy újabb rendőrnek is a
vádlottak padjára kell állnia.
Tom nagyjából egy hónappal később új munkát kapott, egy gyárban
helyezkedett el biztonsági őrként. Éjszakai műszakban dolgozott, ami
mindkettőnknek tökéletesen megfelelt. Szinte képtelenek voltunk egymásra
nézni, és nem jutott eszembe semmi, amit mondhattam volna neki. Egyszer
meglátogattalak a börtönben: részben a lelkifurdalásom miatt, de hazudnék, ha
azt állítanám, hogy nem akartam látni, milyen nyomorultul érzed magad.
Tomnak nem beszéltem erről a látogatásról, és sosem vetettem fel, hogy menjen
el hozzád. Tudtam, már a neved említése is elég lenne ahhoz, hogy kilépjen az
ajtón, és sose térjen vissza. Mintha csak úgy tudnánk folytatni az életünket, ha
néma csend vesz körül. Ha hozzáérnék a sebéhez, ha kitapogatnám a határait,
sosem gyógyulna be. Így hát ment minden tovább: dolgozni mentem, főztem, az
ágy szélére húzódva aludtam, távol Tom testétől. Bizonyos szempontból olyan
volt, mint mielőtt hozzámentem volna feleségül. Olyan korlátozott hozzáférésem
volt csak hozzá, hogy fontossá váltak a jelenléte jelei. Amikor az ingét mostam,
az arcomhoz szorítottam, hogy érezzem a bőre illatát. Órákat töltöttem azzal,
hogy takarosan sorba raktam a cipőit az ágy alatt, elrendeztem a nyakkendőit a
szekrényben, összepárosítottam a zoknijait a fiókban. Mert tudod, Tom eltűnt
abból a házból, és csak ezek a nyomok maradtak utána.
Ma este hazudtam. Már későre járt, Tom a konyhában valami ennivalót készített
magának. Szokás szerint egész nap nem volt otthon. Az ajtóból néztem, ahogy
felvágja a sajtot, a paradicsomot, és a szeleteket elrendezi a kenyéren. Ahogy ott
álltam, eszembe jutott, hogy a házasságunk elején hétvégente azzal lepett meg,
hogy ebédet csinált. Emlékeztem valami lágy omlettre, olvadt sajttal a
belsejében, egy alkalommal pedig bundás kenyér volt, sült szalonnával és
juharsziruppal. Addig nem kóstoltam juharszirupot, és Tom büszkén közölte
velem, hogy kapott tőled ajándékba egy üveggel.
Bekukkantott a grillsütőbe, figyelte, hogyan bugyog a sajtja a felforrósodott
sütőrács alatt.
– Dr. Wells ma itt járt – jegyeztem meg, és leültem az asztal mellé. Tom nem
felelt, de én eltökéltem, hogy ezt végigcsinálom. Úgyhogy vártam. Nem akartam
a férjem hátának hazudni. Szemtől szembe akartam hazudni neki.
Amikor tányérra tette a melegszendvicsét, és előkereste a kést, a villát,
megkértem, hogy üljön mellém. Az étele felénél tarthatott, amikor megtörölte a
száját és felnézett.
– Azt mondta, hogy Patrick már nem él sokáig – folytattam higgadtan.
Tom tovább evett, míg ki nem ürült a tányérja. Akkor hátradőlt a széken, és
válaszolt:
– Hát… ezt az elejétől fogva tudtuk, nem? Akkor eljött az ápolási otthon
ideje.
– Ahhoz már túl késő. Egy hete van hátra.
A szemembe nézett.
– Legfeljebb – tettem hozzá.
Farkasszemet néztünk.
– Egy hét?
 – Talán annyi sem. – Hagytam, hogy feldolgozza, aztán így folytattam: – Dr.
Wells szerint létfontosságú, hogy beszéljünk hozzá. Ennél többet nem is nagyon
tehetünk. De egyedül nem megy. Úgy gondoltam, talán segíthetnél.
– Miben?
– Beszélhetnél hozzá.
Csend lett. Tom ellökte magától a tányért, összefonta mellén a karját, és
nagyon halkan ennyit mondott:
– Nem tudom, miről beszélhetnék neki.
Készen álltam a válasszal.
– Akkor olvass. Felolvashatnál neki valamit. Nem fog válaszolni, de hallja a
hangodat.
Tom figyelmes tekintettel meredt rám.
– Írtam valamit – vetettem oda hanyagnak szánt hangon. – Valamit, amit
felolvashatnál neki.
Meglepetésében már-már elmosolyodott.
– Te írtál valamit?
– Igen. És szeretném, ha mind a ketten hallanátok.
– Mi ez az egész, Marion?
Nagy levegőt vettem.
– Rólad szól. És rólam. És Patrickről.
Tom felnyögött.
– Arról írtam… ami történt. Azt akarom, hogy hallgassátok végig mind a
ketten.
– Jézusom. – A fejét csóválta. – Ugyan minek? – Úgy bámult rám, mintha
teljesen elment volna az eszem. – Mi a jó fenének, Marion?
Nem volt válaszom.
Felállt, és elfordult, hogy kimenjen.
– Lefekszem. Késő van.
Felugrottam a székről, elkaptam a karját, és magam felé rántottam, hogy
lássam az arcát.
– Akkor megmondom neked, hogy miért. Mert azt akarom, hogy ki legyen
mondva valami. Mert képtelen vagyok tovább élni ezzel a csenddel.
Tom nem felelt. Lenézett a kezemre, mellyel a karját markoltam.
– Engedj el.
 Engedelmeskedtem. Akkor a szemembe nézett.
– Képtelen vagy tovább élni ezzel a csenddel. Értem. Te képtelen vagy tovább
élni ezzel a csenddel.
– Így van. Képtelen vagyok, nem megy tovább.
– Képtelen vagy tovább élni ezzel a csenddel, ezért szerinted nekem kellene
megtörnöm. Kitennél engem meg azt a beteg öregembert az őrjöngésednek, erről
van szó?
– Az őrjöngésemnek?
– Tudom ám, mi folyik itt. Tudom, miért cibáltad ide szegény ördögöt. Hogy
jól leteremthesd, mintha az iskolában lennél. Szóval mindent leírtál? A sérelmeid
listáját. Kiállítottál egy rossz bizonyítványt. Erről van szó, Marion?
– Nem erről van…
– Ez a bosszúd, igaz? Nem más, bosszú. – Megragadta a vállamat, és erősen
megrázott. – Nem gondolod, hogy már eleget bűnhődött? Nem gondolod, hogy
már mindketten eleget bűnhődtünk?
– De nem…
– És mi van az én csendemmel, Marion? Abba belegondoltál valaha?
Fogalmad sincs… – Elfúlt a hangja. Elengedett, és elfordította a fejét. – Az ég
szerelmére. Egyszer már elvesztettem.
Ott álltunk egymással szemben, mind a ketten lihegtünk. Egy idő után sikerült
kinyögnöm:
– Nem bosszú. Vallomás.
Tom úgy emelte fel a kezét, mintha ezt mondaná: Kérlek, ebből elég.
De muszáj volt befejeznem:
– A vallomásom. Egyedül az én vétkeimről szól, nem másokéról.
Rám nézett.
– Azt mondtad, hogy Patricknek évekkel ezelőtt volt szüksége rád, ami igaz
is. És most is szüksége van rád. Kérlek. Olvasd fel neki, Tom.
Lehunyta a szemét. Aztán ennyit mondott:
– Még meggondolom.
Felsóhajtottam.
– Köszönöm.
Éjjel zuhogott az eső, a reggel azonban hűvös és derült volt. Úgy ébredtem, hogy
meglepően frissnek éreztem magam; későn feküdtem le, de mélyen aludtam,
mert kimerítettek a nap eseményei. Szokás szerint fájt a derekam, de a délelőtti
teendőimet élénk lendülettel végeztem (ahogy te mondanád), vidáman
üdvözöltelek, kicseréltem az ágyneműdet, megmosdattalak, és egy szívószál
segítségével megetettelek folyékonnyá passzírozott Weetabixszel. Közben végig
beszéltem hozzád, elmondtam, hogy már nem kell sokat várni, és Tom ideül az
ágyad mellé. A szemedben reménykedő fény gyúlt.
Épp kiléptem a szobádból, amikor meghallottam a vízforraló zaját. Fura,
gondoltam. Tom szokás szerint hatkor elment úszni, és általában csak este láttam
megint. Amikor azonban megálltam a konyha ajtajában, ott volt, és egy csésze
teát nyújtott felém. Szótlanul leültünk reggelizni, Walter a lábunkhoz húzódott.
Tom átfutotta az Argust, én kibámultam az ablakon, és figyeltem, hogy csepeg az
éjszakai eső a tűlevelű fákról. Most először reggeliztünk együtt azóta, hogy
kiborítottad a gabonapelyhedet.
Amikor végeztünk, elmentem a… minek is nevezzem…? A kéziratomért.
Mindvégig a konyhai fiókban tartottam, félig azt remélve, hogy Tom véletlenül
megtalálja az irományomat. Letettem az asztalra, és kimentem.
Azóta a szobámban csomagolok. Csak a legfontosabbakat: hálóinget,
váltóruhát, piperetáskát, regényt. Nem hiszem, hogy Tomnak kifogása lesz az
ellen, hogy majd utánam küldje a többit. Ezt leszámítva főleg csak üldögéltem
egyszerű, IKEA-ban vásárolt paplanomon, és hallgattam, ahogy Tom halkan
mormolva felolvassa neked a szavaimat. Különös, ijesztő, csodálatos hang; a
gondolataim Tom nyelvén kelnek duruzsolva életre. Talán mindvégig ezt
akartam. Talán ez elég lesz.
Délután négykor résnyire nyitottam a szobád ajtaját, és belestem. Tom
közvetlenül az ágyad mellett ült. Ilyenkor általában aludni szoktál, és bár ezen a
délutánon a tested nem békült meg a párnákkal, amelyekkel Tom körülbástyázott
– ferdén eldőltél –, a szemed nyitva volt, a tekinteted pedig Tomra tapadt, aki a
lapjaim fölé hajolt (még mindig olyan szép a feje!). Az egyik mondatnál elakadt,
de folytatta az olvasást. Kezdett besötétedni, ezért beosontam a szobába, és
felkapcsoltam a sarokban álló lámpát, hogy jól lássátok egymást. Egyikőtök sem
pillantott felém, amikor magatokra hagytalak titeket, és halkan behúztam magam
mögött az ajtót.


Sosem szerettél itt lakni, ahogy én sem. Cseppet sem szomorít el, hogy búcsút
mondok Peacehavennek és a háznak. Még nem tudom, hová megyek, de
Norwood jó kiindulási pontnak tűnik. Julia még mindig ott él, és neki is
szeretném elmondani ezt a történetet. Aztán szeretném meghallgatni az ő
mondanivalóját, mert már elegem van a saját szavaimból. Igazából egy másik
történetre vágyom.
Nem nézek be hozzád többet. Ezt a lapot a konyhaasztalon hagyom abban a
reményben, hogy Tom majd felolvassa neked. Remélem, közben megfogja a
kezedet. Nem kérhetem a bocsánatodat, Patrick, de remélem, annyit kérhetek,
hogy meghallgass, és tudom, hogy remek hallgatóság leszel.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

E regény írása során több forrás is segítette a munkámat, de legfőképpen a

Daring Hearts: Lesbian and Gay Lives in 50s and 60s Brighton (Brighton
Ourstory Project); Peter Wildeblood izgalmas memoárja, az Against the Law, és
Rupert Croft-Cooke munkája – bár nem azt a fajta zsenialitást képviseli, mint
Wildeblood műve, de feltétlenül megvilágosító erejű –, a The Verdict of You All.
Szintén köszönettel tartozom Debbie Hickmottnak a Screen Archive South
Eastnél, a szüleimnek és Ruth Carternek, mert megosztották velem emlékeiket a
korszakról. Hálás vagyok Hugh Dunkerley-nek, Naomi Foyle-nak, Kai
Merriottnek, Lorna Thorpe-nak és David Swann-nak az első
szövegváltozatokhoz fűzött megjegyzéseiért, David Ridingnak a könyv melletti
elkötelezettségéért, és Poppy Hampsonnak a nagyszerű szerkesztői munkáért.
Minden másért neked mondok köszönetet, Hugh.
 A GABO KIADÓ
E-KÖNYVEIRŐL

A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű. A

legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-könyv új köntösbe öltözteti az
olvasmányokat, hogy azok se maradjanak le az olvasás élményéről, akik
lapozgatás helyett klikkelve keresik a legfrissebb tartalmakat.
Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa
könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a felhasználást nem
akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon átmásolhatja
számítógépére, e-könyv olvasójára vagy telefonjára. A Dibook rendszerében
(www.dibook.hu) vásárolt könyveinkből mindig a legfrissebb verziószámú,
javított másolatot érheti el.
Kiadónk arra törekszik, hogy olyan könyveket adjon az olvasók kezébe,
amelyek kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig előfordulhatnak. Kérjük, ha
bármilyen szerkesztési hiányosságot vagy tévedést észlel e-könyveinkben, azt
jelezze az info@gabo.hu e-mail címen.

További könyvek és érdekességek a kiadó oldalán: www.gabo.hu

E-könyveinket itt érheti el: www.dibook.hu

Kövessen minket Facebookon is: www.facebook.com/GABOKIADO
 HA TETSZETT A KÖNYV, OLVASSA EL EZT IS

JULIE COHEN
LOUIS ÉS LOUISE

A teljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu oldalon.

Apuci kislánya
1978

Louise Dawn Alder 1978. szeptember 8-án született a Maine állambeli

Casablancában élő Peggy és Irving Alder gyermekeként.
A kiírás szerint Peggynek már két hete meg kellett volna szülnie, és tombolt a
kánikula. Az augusztus csak nem akarta megadni magát az ősznek; a levelek
még nem kezdték váltani a színüket, sárgán kókadozott a pázsit. Peggy a
kismamaruháját átizzadva ide-oda kóválygott a házukban, pohárszám itta a
citromos jegesteát, pocakjával bele-beleütközött a bútorok sarkába meg az
ajtófélfákba.
– Túl akarok lenni rajta – nyöszörögte a telefonba a legjobb barátnőjének,
Mary Phelpsnek, aki hat hónapja kétpetéjű ikreknek adott életet.
– Dehogyis – mondta Mary. A háttérből sírás hallatszott, vagy Allie-é, vagy
Bennyé. – Tartsd magadban azt a babát, ameddig csak bírod. Amíg meg nem
születik, legalább aludni tudsz.
 Peggy azonban nem tudott aludni. Nagyjából óránként fölkelt pisilni, amikor
meg az ágyban feküdt, és mellette Irving mélyeket lélegzett, túlságosan melege
lett, fáradt agya nem akarta abbahagyni a pörgést. Jól szerelték össze a kiságyat?
Mi van, ha borzasztó anya lesz? Minden szükségeset bepakolt az útitáskájába?
Mi van, ha valami baja lesz a babának?
– Az se érdekel, ha fáj – mondta Marynek.
– Majd fog érdekelni – ígérte neki Mary. – Adasd be magadnak az összes
érzéstelenítőt.
Peggy tudta, hogy Mary a szülés egész élményéből azt sajnálta leginkább,
hogy Bennyt túl hamar világra hozta, érzéstelenítőt sem volt idő beadni neki, és
bár Allie csak egy órával utána született meg, az orvos úgy gondolta, az első
babával olyan flottul ment minden, hogy a másodikhoz sem lesz rá szüksége.
– Aggódom – suttogta, pedig Irving dolgozni ment, és senki más nem akadt a
közelben, aki meghallhatná. Szorosan az ujjai köré tekerte a telefonzsinórt. – Mi
van, ha azért nem született még meg, mert valami baja van?
– Rugdos? – kérdezte Mary, majd így szólt: – Jaj, Allie, elég legyen, teljesen
kiszipolyozol, hagyj valamit a bátyádnak is.
– Igen. – Habár mikor is rúgott utoljára? Olyan megszokottá vált, hogy
belülről döngetik, Peggy már szinte észre sem vette, hacsak nem akadt be a
bordája vagy mi mögé egy picike láb, amitől fájdalmában levegő után kellett
kapkodnia. Duzzadó pocakjára tette a kezét, és egy tompa puffanást érzett
válaszul.
– Épp most rúgott egyet – mondta megkönnyebbülve.
– Nahát, akkor rendben vagy. Bármibe lefogadom, hogy lány lesz.
– Szerintem fiú.
– Ááá. A fiúk azt teszik, amit elvárnak tőlük. Nézd csak meg a kis Bennyt,
akár egy kis angyal, a húga viszont kólikás, pelenkakiütése van, nem bírja
abbahagyni az evést… most a bátyád van soron, te kismalac.
Peggy nem kis vigaszt merített az elmondottakból. Mindazon félelmek
mellett, amelyeknek éjszakánként sosem adott hangot, volt még egy, amelynek
még csak értelme sem volt: mi van, ha megszüli a babát, és utána már nem lesz
önmaga? Mintha a gyerekszülés megfosztaná a személyiségétől, mintha egy
csecsemő szoptatásával a gondolatok meg az érzelmek is kiszikkadnának belőle.
 De hát Mary világéletében ilyen volt. Szarkasztikus, kemény, de a felszín alatt
mélységes mély a gondoskodás kútja. Attól, hogy ikreket szült, csak még inkább
önmaga lett, nem pedig kevésbé.
– Egyre csak azon gondolkodom, hogy Irvingnek korábban kellett volna
szervizbe vinnie a kocsit, mert hónapokkal ezelőtt holnapra kapott időpontot a
műhelybe, azt gondolván, hogy akkorra a baba már úgyis megszületik, de még
nem született meg, és mi van, ha akkor jön, amikor a kocsi a szerelőnél van?
Hogy fogok bejutni a kórházba?
– Majd én beviszlek – vágta rá Mary olyan gyorsan, hogy még végig sem
gondolhatta.
– De hát neked ott van Benny meg Allie.
– Beférnek egy kocsiba. Azonkívül valamikor Donnie-nak is meg kell
tanulnia gondoskodni róluk, mégiscsak ő az apjuk, de egy rohadt szalmaszálat
sem tesz keresztbe. Tudod, hány pelenkát cserélt életük hat hónapja alatt? Egész
pontosan egyet se. Én meg közben nap mint nap könyékig turkálok a
babaszarban. Még álmomban is előjön, ha végre lehetőségem nyílik egy kis
alvásra. Amikor meg épp nem babaszarról álmodom, akkor egy martiniról.
Beefeater és vermut, jéggel, kis citromhéjjal. Emlékszel, mennyi ilyet csináltunk
annak idején?
Peggy a vonal túlsó végén öngyújtó kattanását hallotta, majd azt, hogy Mary
mélyen beleslukkol a cigarettájába. Eszébe jutottak a tavalyelőtti nyári martinik
Mary leánybúcsúján, odafönt a Marokkó-tónál, meg ahogy ők ketten rafinált
italokat készítenek, és megpróbálnak füstkarikákat fújni. Öntudatos felnőttként
viselkedő felnőttek itt, ezen a helyen, ahol gyerekek voltak.
És Mary most anyuka, és Peggy is nemsokára az lesz. Peggy a jéghideg ginre
meg a citromolajra gondolt, ahogy bikiniben fekszenek a strandon, lapos hasán
deres pohár nyugszik, a bőrét hűsíti, és mindketten kissé lélegzet-visszafojtva
arra gondolnak, hogy férjhez fognak menni, saját házuk és férjük lesz. Akkor ez
mind hihetetlenül elbűvölőnek tűnt.
Most már nem is tudta, készen áll-e rá, hogy felnőtt legyen.
Nyögve felállt a konyhaszékről, az ablakhoz lépett, és félrerántotta a virágos
kartonfüggönyt, amelyet saját kezűleg varrt nem sokkal azután, hogy megvették
a házat. Vagyis inkább azután, hogy Irving szülei megvették nekik. Volt egy
nagy hátsó kertjük, amelyet Irving rendszeresen nyírt, és gyommentesen tartott.
Már ki is jelölte a helyet, ahol egy hintát akart felállítani.
Az első unoka lesz a családban. Irving szülei, Vi és David annak idején végig
távolságtartóak voltak Peggyvel, amíg Irvinggel randevúzott – túl jónak tartották
hozzá a fiukat –, de amint összeházasodtak, és Irvinggel együtt bejelentették a
terhességét, olyan figyelmesek lettek hozzá, hogy annál kívánni sem lehet
jobbat.
Irving el volt tőle ragadtatva, hogy apa lesz. Szíves örömest ugrott fejest a
gondolatba, alig tudta megállni, hogy a kezét Peggy pocakjára tegye, és mintha
vonzóbbnak találta volna őt, mint előtte bármikor.
– Imádlak így terhesen – suttogta folyton. – Szeretném, ha mindig terhes
lennél.
Peggy azonban nem különösebben szeretett terhes lenni. Az első három
hónapot végighányta, aztán a bőrén kitört az akne, és fájt a cicije, aztán nagyon
meghízott, az idő meg nagyon meleg lett. Mi van, ha úgy dönt, hogy ez után nem
akar több gyereket? Irving akkor is szeretné? Fog még egyáltalán vonzódni
hozzá, miután ez megszületett?
Azért házasodtak össze, mert ő terhes lett. Persze így is, úgy is azt tervezték,
hogy összeházasodnak, csak a terhessége miatt úgy alakult, hogy Irving nem
gondolhatta meg magát. Nem szándékosan tette, de… Átszöktek Portlandbe,
hogy a nagyvárosban kössenek házasságot, és egy kétnapos hideg áprilisi
nászutat töltöttek a tengerparton. Nem egészen az a nagyszabású katolikus
esküvő volt, amire Peggy anyja számított, és nem is az a nagyszabású társasági
esküvő, amire Vi Alder számított.
– Mary – kezdte habozva, abban sem lévén biztos, hogy mit is akar kérdezni,
csak abban, hogy Mary az egyetlen ember, akivel beszélhet, az egyetlen, aki nem
tesz úgy, mintha az anyaság csupa sétagalopp lenne. – Te kívántad már valaha…
Peggy valami meleget érzett végigömleni a lábán, mintha bepisilt volna.
Amikor lenézett, valami folyadékot látott a linóleumpadlón.
– Kívánni, mit? – kérdezte Mary a vonal túlsó végén.
– Azt hiszem, épp most folyt el a magzatvizem.
Beszívott levegő rövid majdnem csöndje, miközben Peggy két kézzel
markolta a telefont, és a terjeszkedő tócsára meredt lefelé. Egy pillanatra
tökéletesen megfeledkezett róla, hogy mit is kéne tennie, hogy most le kéne
tenni a telefont, és felhívni Irvinget a papírmalomban, hogy érte jöhessen, és
bevigye a kórházba.
– Tévedtem – nyögte ki végre Mary. – Nem lány, hanem fiú. Csakis egy hím
képes félbeszakítani egy beszélgetést pont akkor, amikor kezd érdekes lenni.


A vajúdás tizenkilencedik órájára Peggyt már nem érdekelte, hogy jó anya lesz-
e, vagy sem. A szülészorvos nem volt hajlandó epidurális érzéstelenítőt beadni
neki, mert azt mondta, az megszüntetné a méhösszehúzódásokat, a kéjgáztól
meg csak rosszul lenne.
Hanyatt feküdt egy asztalon, a lábai kengyelben, ökölbe szorított kézzel,
összeszorított fogakkal, verejtéktől csuromvizes hajjal, és az eddigi
legszörnyűbb fájással küzdött. Órák óta most először tapasztalt valami furcsa
lelkesültséget, az összehúzódások okozta fájdalom és az unalmas várakozás
ellenére, hogy történjék már valami. A szülészet folyosóját rótta, hallotta a többi
baba sírását és a többi anyuka kiáltozását. Irvingnek megengedték, hogy vele
tartson, és közben fogta a kezét.
Ahogy a fájások erősödtek, átvitték egy magánszobába, Irvinget pedig a
váróterembe száműzték, hogy igyon egy kávét, és le-föl járkáljon. Addigra már
minden nagyon elkezdett fájni, és Peggy örült, hogy a férje kiment. Eddig is csak
téblábolt, próbált róla meggyőződni, hogy Peggyvel minden rendben, és kimerítő
volt a kedvéért úgy tenni, mintha nem lenne elfáradva, nem félne, és nem
lennének fájdalmai. Már ott tartott, hogy szeretett volna túl lenni rajta, aztán a
legszívesebben összegömbölyödött volna egy ágyban, hűvös lepedők alatt, hogy
aludjon és aludjon és aludjon, amíg valaki föl nem ébreszti, hogy a kezébe adjon
egy patyolatfehér takaróba bugyolált tiszta, gyönyörű babát.
Peggy azonban egyelőre nem arra gondolt, hogy legyen már túl rajta. A jövő
megszűnt létezni. Ő, Peggy Grenier Alder, az egykori Miss Nyugat-Maine
megszűnt létezni. Nem volt egyéb, mint egy test, amely kettészakad a fájdalom,
a bűz és az erőlködés világában. A szülészorvos és a nővér szavai pusztán
zümmögő hangok voltak a fülében. Mintha egy középkori viskóban lett volna,
kínpadhoz kötözött bokával, nem pedig egy high-tech kórházban, fémkengyelbe
dugott lábbal.
 – Jön már, itt a feje! – mondta izgatott hangon a nővér, Peggy pedig arra
gondolt, hogy hála istennek, és aztán már semmire sem gondolt, mert egy fehér
és vörös térben leledzett, lehunyt szemmel, és csak tolt.
– Mindjárt meglesz – mondta a szülészorvos, aki csak az izgalmas résznél
került elő. – Itt van a babája. Még egy tolás, ügyes kislány.
– Nem megy – nyögte Peggy, de megragadta a nővér kezét, és mégis tolt
egyet, és egy csusszanást érzett, valamit elvettek tőle, mire kipattant a szeme.
– Kislány – mondta a szülészorvos.
– Megmondhattam volna – mondta a nővér. – Két hétig váratta, mint valami
hercegkisasszony, nem igaz?
– Mindig mindenről lekésik – mondta a szülészorvos –, akárcsak a feleségem.
Felsírt a baba.
– Erre aztán vigyáznia kell majd – mondta a nővér, és elvette a babát,
miközben Peggy sóvárgó szemekkel figyelte. – Zsebre fogja vágni magát.
– A kisujja köré csavarja majd az apukáját – mondta a szülészorvos, akinek
máris a méhlepény felé fordult a figyelme.
Peggy a lányáért nyújtotta a kezét, és a karjába is tették a babát; és minden
félelem, fájdalom és verejtékezés dacára olyan pillanat volt ez, amelyre élete
végéig emlékezni fog. Ez a pöttömnyi vörös teremtés a résnyi szemével, a
karomszerű kezével, egy emberpalánta. Az ő lánya.
Abban a pillanatban senkit és semmit nem szeretett úgy, mint őt. Egy darab
volt belőle, egy hozzá hasonló másik lány, aki egy napon majd fáradtan és
megizzadva kitárja a karját, hogy tulajdon gyermekét köszöntse.
Alig vette észre, hogy a szülészorvos kiment, a nővér pedig rendet tett.
Túlságosan lefoglalta ennek a kicsi jószágnak a bámulása. Tíz köröm, mindegyik
papírvékony. Szempillákkal kiegészített szemek. Úgy döntöttek, ha lány lesz,
Dawnnak fogják hívni a babát, mert ő az új életük kezdete. De ebben a
pillanatban Peggy egyáltalán nem a néven gondolkodott. Arra gondolt: Ezt én
csináltam. Ezt a kicsi embert.
Ekkor azonban így szólt a nővér:
– Megyek, előkerítem az apukát – mire Peggy hirtelen éber lett.
– Még ne – mondta. – Nem hagyhatom, hogy így lásson, kész roncs vagyok.
– Higgye el, semmi mást nem fog észrevenni, csakis apuci kislányát.
– Ideadná az útitáskámból a sminkes neszesszert? Meg a hajkefémet?
 A nővér (csigába fésült bongyor haj, semmi smink, megpattant erek az arcán,
amelyet Peggy korábban meg se látott, de most igen) a szemét forgatta.
Kotorászott a táskában, előhúzta Peggy virágos sminkkészletét meg egy
rózsaszín hajkefét, odanyújtotta őket Peggynek, akinek tele volt a keze a
babával. A nővér, aki ezt már előre világosan látta, elvette a babát, és betette az
ágy mellett lévő mózeskosárba, miközben Peggy felnyitotta a púdertartó tükrös
fedelét, és meglátta, hogy micsoda látványt nyújt. Ezzel a kinézettel sose fogsz
magadnak férfit, szólalt meg a fülében az anyja hangja.
Szerencsére azáltal, hogy csaknem egy éven át minden áldott reggel Irving
előtt ébredt, és egy félhomályos fürdőszobában sminkelte ki magát, kellő
ügyességre tett szert ahhoz, hogy a legjobbat hozza ki magából. A hajával nem
sok mindent lehetett kezdeni, de kifésülte a gubancokat, és hátrasimította, aztán
gyorsan bepúderezte az arcát, pirosítót kent rá, és néhány óvatos vonással felvitt
egy kis szemfestéket is. Rózsaszín ajakrúzs, és máris olyan pirospozsgás
kismama lett belőle, mint azok ott a Good Housekeeping magazin oldalain. Vagy
legalábbis majdnem olyan.
– Oké – mondta. Magára húzta a lepedőt, hogy alulról takarja. A hasa tegnap
óta alig lett kisebb, de Irving ezt talán nem fogja észrevenni.
Visszavette a babát. Mary ikreit tartotta már a kezében, de a saját babája más
érzés volt. Amikor Irving belépett a szobába, felmosolygott rá. Egy modern
Madonna és gyermeke.
A férfi még csak rá sem nézett. Pillantása azon nyomban a babára
szegeződött. Sietve átvágott a szobán, megállt, és lefelé bámult a babára.
Peggy hirtelen olyannak látta a babát, ahogy egy kívülálló látná. Ráncos
csuklók, tompa orr, fejére tapadó gyér haj, egy összegömbölyödött rózsaszín kis
teremtés. Csúnya volt a lánya, és Peggy is csúnya volt, ez a lánygyermek
kiszívott belőle minden szépséget, mindent kiszívott, és ebben a pillanatban
Peggy biztosra vette, hogy Irving undorodva fog kilépni a szobából, és soha
többé nem is jön vissza.
– Gyönyörű – mondta Irving.
És egy csapásra, a megkönnyebbülés csodálatosan hűs rohamában Peggy
meglátta, hogy a férfinak igaza van. A baba tényleg gyönyörű volt. Minden baba
ugyanígy néz ki: gyűrött és vörös. Semmit nem csinált rosszul.
– Rád hasonlít – mondta Irving.
 – Gondolod? – kérdezte kétkedve Peggy. – Szerintem nem igazán rám
hasonlít. Inkább rád.
– Talán egy kicsit.
Irving lenyúlt, hogy kézbe vegye a babát, Peggy pedig odaadta neki, és
közben úgy érezte, mintha valami nagyszerű ajándékban részesítené. Amint a
baba az apja karjába került, fészkelődni és bandzsítani kezdett, a puha homlokát
ráncolta, és Peggy meglátta, hogy kire hasonlít.
– A festmény – mondta. És igaza volt: abban a pillanatban a lányuk, aki még
egyórás sem volt, pontosan úgy festett, mint az Irving illusztris szépapját, Louis
Aldert – a Casablancai Papírvállalat alapítóját – ábrázoló portré, amely Irving
szüleinek házában függött a lépcső tetején.
Irvingből kitört a nevetés, amitől tágra nyílt a baba szeme.
– Louis! Igen, Louis Alderre hasonlít. Szegényke. – Az arcához emelte a
lányát, összeért az orruk. – Én kicsi Loum.
A baba cincogó kis hangot hallatott.
– Megismeri az apukáját – mondta Peggy.
– Apuci kislánya – mondta Irving, és a könyökhajlatában elfészkelve ringatni
kezdte a babát. Úgy tűnt, mintha erre született volna – ellentétben Peggyvel, aki
boldognak érezte ugyan magát, de a babával a karjában kimondottan esetlen
volt.
– Hívhatnánk Lounak – mondta Peggy.
– A Lou nem lánynév.
– De a Louise az.
– Úgy volt, hogy ha lány lesz, Dawnnak fogjuk hívni.
– Louise Dawnnak.
Irving a babáról Peggyre pillantott, csupa csodálkozás volt az arca.
– Azt hiszem, ez boldoggá tenné apát.
Peggy azt is hallotta, amit a férfi nem mondott ki, amit talán soha az életben
nem jutott volna eszébe kimondani. Azt hallotta: A szüleim sosem kedveltek
téged, és ki lesznek borulva, amiért lányt szültél, aki nem viheti tovább az Alder
nevet. Hallotta, amint Vi Alder azt mondja, miután a szökésükből visszaértek,
gyakorlatilag a fogai közt szűrve: Isten hozott a családban. Hallotta, ahogy a
saját anyja azt mondja: Ezt rá kéne venned, hogy elvegyen, mert még egyszer
nem lesz ilyen esélyed, mint ez az Irving Alder. Lehet, hogy most még nem
gazdag, de az lesz.
– Louise Dawn – mondta Peggy. – Tökéletes.
 Anyuci kisfia
1978

– Hé, Irv, megszületett már az a baba?

Irving az ebédlőn átvágva megtorpant. Donnie Phelps, Mike Beaulieu, Ed
Venskis és Brian Theriault mind egy asztalnál ültek, amelyen szendvicsek
csomagolásai és kólásdobozok hevertek szanaszét. Egy pillanatra visszacsöppent
a Casablancai Gimnáziumba, a girhes tinédzser könyvmoly szembesül egy
asztaltársaságnyi izompacsirtával. Donnie, Mike és Brian mind ugyanabba az
osztályba jártak, mint ő; Ed idősebb volt náluk két évvel. Volt idő, amikor
leszegett fejjel iszkolt volna el mellettük, remélve, hogy nem veszik észre.
Most már persze másképp álltak a dolgok. Megállt, és elmosolyodott.
– Még nem – mondta Donnie-nak. – Peggyt lassan már megőrjíti.
– Mikor kellett volna megszületnie? – kérdezte Ed. A másik háromhoz
hasonlóan ő is pólóra vett kockás flanelinget viselt, pedig odakint lehetett vagy
huszonhat fok. Mind a négyen baseballsapkát viseltek: Mike-on és Donnie-n
Red Sox-os sapka volt, Brian a Casablancai Papírvállalat sapkáját viselte, az
elején a CPV zöld fenyőfalogójával, az Ed fején lévő, újdonságszámba menő
sapkán pedig ez állt: KÉRDEZD MEG, HOGY SZAROK-E RÁ.
A cég szabályai elvileg tiltották a sértő logókat, de ezt a szabályt mintha senki
sem tartotta volna be. Irving a sapka helyett Ed állát nézte, és úgy válaszolt:
– Két hete. Már tényleg kezd fölmenni benne a pumpa.
– Már biztos a falra mászol a várakozástól, mi? – mondta Brian. – Nat egy hét
késéssel szülte meg BJ-t, és én majdnem elköltöztem, olyan zsémbes lett. A
kanapén kellett aludnom.
– Te még mindig a kanapén alszol – bökte oldalba a könyökével Mike. – Nat
nem szereti, hogy horkolsz.
– A te feleségednek meg mindegy.
 Irving csak ácsorgott ott esetlenül, félmosollyal az arcán. Nem volt ezeknek a
férfiaknak a főnöke; senkinek sem volt a főnöke, legalábbis még nem, habár
egyesek úgy bántak vele, mintha az lenne, mindenesetre ők a gépek mellett
dolgoztak, ő viszont a mérnökségen. De a kollégájuk sem volt. Donnie felesége,
Mary volt Peggy legjobb barátnője, így aztán Donnie-t munkaidőn kívül is
eléggé rendszeresen látta: grillezéseken, a Marokkó-tónál töltött napokon,
egyszer pedig, amikor a házukba beköltöztek, egy rosszul sikerült vacsorapartin,
amelyen Peggy odaégette a párolt marhasültet, Mary pedig túl sok bort ivott.
Mindezen alkalmakkor a csajok úgy csacsogtak, mint ötéves koruk óta mindig
is, Irving meg csak állt Donnie mellett idétlenül, mindkettejük kezében egy
doboz Budweiser, és azon gondolkodott, hogy mit is mondjon. Miután a Red
Sox, a Patriots, a Celtics vagy a Bruins témáját kimerítették, nem sok egyéb
mondanivalójuk akadt egymásnak. Az iskolában soha nem beszélgettek, így
aztán nem is voltak emlékeik, amelyekre ráfanyalodhattak volna. Még a
munkahelyen sem ugyanazokat az embereket ismerték. Donnie rendszerint
bekapcsolta a tévét.
Mennyivel könnyebb lenne, ha a csajok kedvéért nem kellene úgy tenniük,
mintha kedvelnék egymást. Ha Irving azt mondhatná: „Tudom, hogy a
feleségeink bírják egymást, te viszont annak idején tétlenül végignézted, hogy a
haverod, Duane Roy a szart is kiverje belőlem, amiért szemüveges vagyok, és én
ezt nem felejtettem ám el, még ha te el is felejtetted.”
Csakhogy ez Peggynél nem jönne be. Peggy azt akarta, hogy mindenki
mindenkivel kijöjjön, és legyenek barátok. Úgyhogy Peggy kedvéért az
összejövetelek előtt elolvasta a sportoldalakat, hogy legyen miről beszélnie.
Donnie tevőlegesen legalább soha nem molesztálta Irvinget a suliban. Fütyült
rá. Ha Donnie bármit is érzett, akkor az az ingerültség volt, amiért meg kell
várnia, hogy a haverja móresre tanítson egy strébert, csak utána mehet
futballedzésre.
Most viszont lesz bennük valami közös. Mindketten apukák lesznek. A
gyerekeik egymással játszva fognak felnőni. Irving szerette Donnie ikreit,
Allisont és Bendictet, és bár az apjuknak nem tudott mit mondani, a babákkal
órákon át boldogan el tudott gügyögni.
Donnie viszont jobbára elhanyagolni látszott a gyerekeit, így aztán lehet,
hogy nem fogják egymás közt kicserélni az első szavakról meg a fogzásról szóló
sztorijaikat.
A reggel bepakolt ebéd műanyag doboza zsíros tapintású volt az ujjai közt.
Úgy látszik, Donnie és társai nem műanyag dobozban hozták az ebédjüket; az
asztalon hagyott romokból ítélve minden papírzacskóban meg folpackban volt.
Irving apja délben mindig hazament rendes főtt ételt ebédelni, és a mai napig is
így tesz. „Nem is értem, Peggy miért nem főz rád”, mondogatta folyton Irving
anyja, mire Irving mindig azt válaszolta: „Ó, hát jó nekem a szendvics is.
Különben meg általában ebéd közben is dolgozom.”
Azt kívánta, bárcsak ma is dolgozna ebéd közben. Sokkal kevésbé kínos két
kalkuláció között ebédelni, fél kézzel a billentyűket nyomogatva, a másikban
meg egy szendvicset tartva. Ahogy itt áll ezek előtt a pasik előtt, akár a Howdy
Doody-s uzsonnás doboz is lehetne a kezében, amivel ötödikben járt suliba.
– Egyébként – mondta, mert faragatlanságnak tűnt csak úgy odébbállni –
előbb-utóbb így is, úgy is jönni fog a baba.
– Csüccs le – mondta Donnie, fejével egy üres szék felé biccentve. – Idegesít,
hogy ott állsz.
Irving leült.
– Tudod, hogy a legjobb kicsalogatni ezeket a babákat – mondta Brian. –
Tégy úgy, ahogy eredetileg odakerültek.
– Maryvel bevált – mondta Donnie. Beleharapott a fehér kenyérrel készült
sonkás szendvicsbe, és csámcsogva folytatta. – Talán ezért is jöttek három héttel
korábban.
Irving érezte, hogy elvörösödik.
– Nos, én…
– Peggyvel ez nem okoz nehézséget, he? – mondta Mike. – Emlékszem,
amikor szépségkirálynő volt. Te egy mázlista vagy, haver. Sose gondoltam
volna, hogy ez lesz.
Irving még jobban elvörösödött, ezúttal a haragtól, de mindannyian
mosolyogtak, és a bajtársiasság szellemében zajlott az egész, igaz? Már nem a
gimnáziumban voltak, és ő sem volt az a girhes kis stréber a Howdy Doody-s
uzsonnásdobozával. Villamosmérnökként diplomázott, felesége van, és úton volt
egy gyerek. Ezek a srácok itt csak a levegőbe beszélnek. A munkatársai, férjek
és apák, ismerik egymást, amióta az eszüket tudják. Ha egy kis szívatást nem tud
elviselni…
 – Különben – mondta Irving – egész életemben arra vártam, hogy apuka
legyek, úgyhogy azt hiszem, egy kicsit még várhatok.
Mindannyian nevettek, amitől majdnem összerezzent.
Nem rajtad nevetnek, mondta magában. Miért tennék?
Pedig de. Olyan biztosan tudta ezt, ahogy tíz évvel ezelőtt is tudta. Felnőtt,
odavolt egyetemen – nem kisebben, mint az MIT-n –, elvett egy gyönyörű lányt,
és most szülő lesz. Ő megváltozott, de Casablancában soha semmi nem
változott.
Kicsomagolta a szendvicsét: mogyoróvajas-dzsemes. Ő maga készítette;
Peggy túlontúl terhes volt ahhoz, hogy kikeljen az ágyból, és elkészítse a
reggelijét, vagy bepakolja az ebédjét – és különben sem bánta a mogyoróvajat
meg a dzsemet, sosem volt válogatós. Annál is kevésbé, mivel Peggy sem volt a
világ legjobb szakácsa. A nyomába sem érhet az anyjának… na de Peggyt nem a
főztjéért vette el.
Eszébe jutott, ahogy ma reggel ott feküdt az ágyukban, mindössze egy fehér
kismamabugyiban meg az ő egyik fehér trikójában, amely ráfeszült a pocakjára.
Irving még mindig elragadónak találta a közte meg a felesége közt meglévő
magasság- és szélességbeli különbséget: nem tudott hozzászokni, milyen kicsi és
törékeny Peggy, még terhesen is, milyen kecses a csuklója meg a bokája, a
hosszú, karcsú nyaka. Gyakran vette a kezébe a kezét, hogy megcsodálja a
méretbeli különbséget. Nem volt egy nagydarab ember, soha életében nem volt
az, de Peggy mellett megtermettnek és védelmezőnek érezte magát.
Ma reggel tőle elfordulva feküdt, és ha nem tudta volna, hogy terhes, és
kéthetes késésben van, meg nem mondta volna róla. Odabújt hozzá, térdét a
térde közé dugta, átkarolta a derekát, és felhúzta a pólót, hogy kezét az asszony
pucér pocakjára tehesse. Néha, amikor ezt csinálta, érezte, hogy rugdal a baba,
de ma reggel nem; ma reggel csak az asszony bőrének kissé nyirkos melegét
érezte. Az arcát a hajába temette, érezte a lélegzetvételét, kiszimatolta az
izzadságot a nyakán, és szerette volna felcsúsztatni a tenyerét a pocakja ívén,
hogy megtalálja terhességtől megduzzadt, puha mellét, de Peggy az utóbbi
hetekben világossá tette a számára, hogy túlságosan is bálnának érzi magát
ahhoz, hogy szexi lehessen.
Különös arckifejezéssel mondta ezt, mintha furcsállná, hogy olyan vonzónak
tartja, amikor pedig terhes. Irving arra gondolt, hogy talán furcsa is. Fogalma
sem volt róla, hogy más férfiak is így éreznek-e a terhes feleségük iránt.
Azt kívánta, bárcsak megkérdezhetné valakitől, de ugyan kitől kérdezhette
volna meg? Végigpillantott a vele egy asztalnál ülő férfiakon, aztán újra a
szendvicsére fordította a pillantását.
Irving sosem hallott olyat, hogy egy férfi egy másik férfi tanácsát kérte volna
a szex terén, vagy olyasmiben, hogy valami normális dolog-e. A férfiak vicceltek
a szexszel, ahogy az előbb Donnie is, állandóan ezzel viccelődtek, de ő sosem
szállt be. Nem akart szendvicses zacskók közt a magánéletéről beszélni, mintha
semmivel sem lenne fontosabb, mint a baseball.
Határozottan az volt az érzése, hogy a nők is folyton erről beszélnek. Peggy
és Mary gyakran hirtelen abbahagyta a beszélgetést, amikor ő belépett a
szobába.
– Mr. Alder!
Melanie volt az az irodából, az ebédlő ajtajában állt. Irving felnézett, és az
apját kereste, aki ide soha be nem tette a lábát. Az ebédlő a munkásoknak való,
nem a gyártulajdonosnak. Melanie azonban feléje tartott.
– Mr. Alder! – mondta. – A felesége telefonált! Arra kéri, vigye be a
kórházba, hogy megszülje a babát!
Az eszegető férfiakból üdvrivalgás és füttyögés tört ki.
– Helyes, Alder!
– Csak így tovább, Irv!
Mike Beaulieu a vállába öklözött.
Irving az asztalon hagyta az ebédjét. Ahogy átvágott a helyiségen, kezek
veregették hátba. Háborgott a gyomra, a bőre jéghideg volt. De nem ijedt meg.
Magasnak és erősnek érezte magát, mint aki bármit megtehet.
Férfinak érezte magát.


Olyan forróság volt, hogy a malom kénszaga egészen idáig, a kórház
váróterméig is elért. Peggyt azonban nem hallotta. Két ajtó, egy folyosó és
számos fehérbe öltözött ápolónő választotta el tőle, akik apukákat nem engedtek
be a szülőszobába.
A rajzfilmekben a leendő apukák a szorongástól félőrülten járkálnak fel-alá,
miközben a feleségük szül. Szivart és pezsgőt készítenek be a nagy pillanatra,
virágcsokrot a feleségüknek.
Irvingnél a Lewiston Daily Sun volt. Ez az egyetlen újság volt kapható a
kórház büféjében. Nem dohányzott, és – hébe-hóba egy-egy doboz Budon kívül
– nem is ivott. Akart venni Peggynek egy csokor virágot, a legnagyobbat, amit
csak talál, de azt nem árultak a kórház büféjében, így hát vett helyette egy
tedimackót, aztán várakozni kezdett.
Leült az ablak alatti műanyag székre. Nagyjából óránként kiment, és a
nyilvános telefonról felhívta Peggy szüleit meg a saját szüleit, hogy elmondja,
még nem született meg a baba, és nem, ne jöjjenek le, majd felhívja őket, ha
bármi történik. Kétszer is vissza kellett mennie a büfébe, hogy legyen elég
aprója telefonálni. Bőven bespájzolt, mert a büfé ötkor bezárt. Vett egy kis
burgonyachipset, egy szelet Snickerst meg egy kólát, pedig nem is volt éhes,
ráadásul hat óra körül az anyja is beugrott némi szendviccsel. (Csirkesalátással
és sonkakrémessel. A mogyoróvajasat közönségesnek tartotta.)
A szagot leszámítva ez a bézsszínű helyiség lehetett volna bárhol a világon.
Várakozhatna New Yorkban, Párizsban vagy Vancouverben. Lehetne hídépítői
állása Dél-Amerikában, vagy duzzasztógát-építői Kaliforniában. A várakozás
mindenütt egyforma.
Élhetné bármelyiket a maga elé képzelt életek tucatjai közül, kergethetné
bármelyik álmot, amelyet oly eltökélten akart megvalósítani, mielőtt a Marokkó-
tónál megismerkedett Peggy Grenierrel az ő kis bikinijében, aki ahelyett, hogy
átnézett volna rajta, felpillantott rá, és elmosolyodott – ő pedig fülig
belészeretett, olyannyira, hogy ott helyben megkérte a kezét. Ez volt a
legbátrabb dolog, amit valaha is elkövetett.
Irving Alder nagyjából hétéves kora óta ott akarta hagyni Casablancát. El
akart szökni a malom záptojásszaga, a pépszállító teherautók dübörgése, a szűk
látókörű baseballsapkás zaklatók, a minden egyes házat magányos szigetté tévő
havas telek elől. Egy másik helyen, gondolta, lehetne bátor, lehetne magabiztos
és népszerű, okossága révén inkább megbecsült, semmint kigúnyolt srác. Akiben
önmagát látják, nem pedig David Alder fiát és a Casablancai Papírvállalat
törvényes örökösét.
Az MIT-n négy éven át végre hozzá hasonló emberekre talált, akik
matematikáról, fizikáról és számítógépekről akartak beszélgetni, akik kíváncsiak
voltak a világra és arra, hogy miképpen működik, akiknek nagyratörőbb
ambícióik voltak annál, mint hogy jó állást szerezzenek a papírmalomban, és
annyi pénzt keressenek, amiből vehetnek egy házat meg egy kisteherautót, és
nyugdíjas korukban visszavonulhatnak Floridába. Olyanokra, akik szerint a
családi hagyományok kevésbé fontosak, mint az intellektus.
De aztán hazajött a nyári szünetre, és Peggy Grenier azt mondta neki, elmegy
vele moziba, és Irvingnek attól a pillanattól fogva egyetlen olyan álma sem volt,
amelyben a lány ne szerepelt volna. Éppen Kaliforniában pályázott különféle
állásokra, kész volt odarepülni interjúra, amikor Peggy terhes lett. És hogy is
cipelhetné keresztül a fél országon, távol a családjától és a barátaitól, amikor
kisbabája lesz?
Itt maradni Casablancában, elfoglalni azt az állást, amelyet az apukája talált
neki a gyárban, nem egészen egy mérföldnyire lakni a szüleitől, mindez
elhanyagolható árnak tűnt Peggyért és ezért a babáért, aki nemsokára
megszületik.


Hajnali kettő körül Irving három összetolt széken végignyúlva elszundított.
Furcsa féléber alvás volt, amilyet annak idején néha a könyvtárban produkált
tanulás közben. Azt álmodta, hogy kijött a váróteremből, végigsétált a folyosón,
és félretolta a nővérek falanxát, hogy berontson a szülőszobába, ahol Peggy
feküdt verejtékezve, az arca fájdalomba torzulva. „Hadd szüljem meg a babát”,
mondta álmában, miközben lefeküdt mellé, és kitárta a karját. „Majd én
megcsinálom. Most pihenhetsz.” A lábát föltette a kengyelbe (álmában még
mindig cipőt viselt, barna Hush Puppiest), és tolni kezdett.
– Mr. Alder – mondta a nővér, mire Irving kinyitotta a szemét. Nagy nehezen
felült.
– Mi a baj?
– Nincs semmi baj. Fia lett.
Fiú. Egy gyerek. Egy fiú.
– Láthatnám?
– Persze. – A nővér végigvezette a folyosón, kinyitotta előtte az ajtót, és már
ott is voltak: Peggy a mellén ringatta a fiukat. A világ legtermészetesebb dolga.
Irving legszívesebben sírva fakadt volna. Üvölteni akart, és kacagni, és
röpködni. Szárnyas lábakkal közelített az ágyhoz.
 – Tökéletes – mondta.
Minden egyes kis ujj, minden egyes kis lábujj. Két párás szeme közt egy
gyűrődés, elbiggyesztett ajkak.
Ezt mi csináltuk, gondolta csodálkozva Irving. Ezt az emberi lényt.
– Fiú – mondta Peggy. – Fiunk van.
A férfi kinyújtotta a karját, Peggy pedig beletette a babát. Tömör volt, igazi.
Irving karjában fészkelődni kezdett, és pofákat vágott, Peggy pedig elnevette
magát mellette.
– Ó, istenem – mondta. – Úgy néz ki, mint az a festmény a szüleid házában.
A férfi felnevetett. Szédelgett, mintha darabjaira hullott volna a világ, hogy
egyetlen pont körül újrarendeződjön, e körül a gyermek körül itt a karjában.
– Kicsi Louis Alder – mondta.
– Hívhatjuk… hívhatjuk Lounak – mondta szinte tétován Peggy. – Ha akarod.
– A szépapám, a papírmágnás után? Nagy névnek tűnik ezt egy kisbabára
aggatni.
– Hát, még mindig jobb, mint az Irving.
A férfi elszakította a pillantását a babáról, és a feleségére nézett. Az fáradtnak
látszott, de gyönyörűnek, és őrá mosolygott.
Ők most már egy család, gondolta Irving. Egy igazi család.
– A szüleidnek nem tetszene? – kérdezte Peggy. – Ha Louis Alder után
neveznénk el? Akár még a Louis Davidet is használhatjuk, az apukád után.
A szavai a végén megremegtek, mintha elbizonytalanodott volna, mintha nem
tudná, hogy a férfi örülne-e annak, hogy tovább akarja vinni a családnevet.
Szeretethullám söpört végig Irvingen, és ráébredt, hogy akármiről is álmodott
annak idején, semmi a világon nem hasonlítható ehhez a pillanathoz, itt és most
a feleségével és a fiával. Még soha nem érezte magát ennyire Casablanca
részének, mint éppen most, ebben a jelenben, amely kérlelhetetlenül
összekapcsolódik a múlttal, családjának ugyanezen a helyen élt sok-sok egykori
generációjával.
Ideje volt félretenni azokat a távozásról szőtt álmokat. A jövőjük,
mindnyájuké, itt van. Együtt. Ez a kisfiú itt a karjában a bizonyíték rá.
– Louis David – mondta. – Isten hozott Casablancában.