Egy gyerek

Vad volt és erőszakos, elveszve a düh és a szenvedés világában,

amíg egy kivételes tanár felé nem nyújtotta a kezét
Torey Hayden
EGY GYEREK

Sheila R.-nek, természetesen

GÖNCÖL KIADÓ
Fordította: Abody Rita

ISBN 978-963-9183-67-4

A mű eredeti címe: One Child

© Torey Hayden, 1980

© Hungárián translation —Abody Rita, 2010
A szerző fotóját Beth Hodge készítette

Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg című művének részletei

Rónay György fordításában kerültek a könyvbe.

Minden jog fenntartva. A kiadó írásos engedélye nélkül tilos a kiadvány

egészének vagy részleteinek mindennemű másolása és reprodukálása,
beleértve a fényképezést, fénymásolást, hangfelvételt, valamint a digitális
adatfeldolgozást és -tárolást.

Göncöl Kiadó —1519 Budapest, Pf. 351; Telefon: (+36 1) 361-4370

Felelős kiadó: Szikói Gábor ügyvezető
Felelős szerkesztő: Kard Eszter
Borítóterv: Molnár Zsuzsanna
Sokszor megkérdik tőlem,
miféle vers az ott az irodám falán.
És valóban, ismerniük kellene
a gyermeket, aki írta. Én csak
remélni tudom, hogy lehetek
fele oly jó író, mint 6.
1LOSZO

Icl nőtt életem legnagyobb részében érzelmi zavarokkal küzdő

gyerekekkel foglalkoztam. Már elsőéves főiskolásként önkén­
tes voltam egy programban, amelyet hátrányos helyzetű és
pszichésen sérült gyermekeknek szerveztek. A szemeszter
alatt ellenállhatatlanul magával ragadott a gyermekkori men­
tális betegségek meghökkentően bonyolult természete. Azóta
bárom különböző tudományos fokozatot szereztem, sok éven
ál dolgoztam tanársegédként, tanárként, egyetemi oktatóként
és pszichiátriai kutatóként; öt államban laktam, dolgoztam
magánóvodai központokban, állami általános iskolákban,
pszichiátriai zárt osztályokon és állami intézményekben, és
egész idő alatt szenvedélyesen kerestem a megfoghatatlan,
csalóka válaszokat ezeknek a gyerekeknek a speciális problé­
máira, a varázskulcsokat, amelyek révén megnyílhatnak előt­
tem. Szerettem volna megérteni őket. A lelkem mélyén szinte
kezdettől fogva tudtam, hogy nincsenek kulcsok és varázsla­
tok, és lesznek olyan gyermekek, akiknek a gyógyulásához
semennyi szeretet nem elég. De az emberi lélekbe vetett hit
minden ésszerűségen túlmutat; messze fent szárnyal tudásunk
törékeny ágbogai fölött.
Gyakran kérdeznek a munkámról, és talán a leggyakoribb
kérdés az, hogy vajon nem túl frusztráló-e? Nem túl fruszt­
ráló, kérdi a főiskolai hallgató, hogy nap mint nap ott él az
ember az erőszak, a nyomor, a drog- és alkoholfüggés, a sze­
xuális és más fizikai bántalmazások, a végletes mellőzöttség
és teljes apátia kellős közepén? Nem frusztráló, kérdi a szok­
ványos osztályokban tanító tanár, hogy olyan sokat dolgo­

7
zol olyan csekély eredmény fejében? Nem frusztráló, kérdik
mindannyian, hogy a legnagyobb siker, amit elérhetsz, nem
több, mint egy állapot, amely épp csak valamivel közelebb
esik a normálishoz? Nem frusztráló, hogy biztosan tudod,
ezek a kicsi gyerekek olyan életre ítéltettek, amely a szoká­
sos elvárásokhoz képest sohasem lesz hasznos, kooperatív és
gyümölcsöző? Nem frusztráló?
Nem. Tényleg nem. Ezek a gyerekek egyszerűen csak gye­
rekek, akik néhanapján frusztrálják az embert, akárcsak az
összes többi. Ugyanakkor jószívűek, szeretetreméltóak, figyel­
mesek is, és olykor megdöbbentően lényeglátók. Néha csakis
az őrület tesz rá képessé, hogy a teljes igazságot meglássuk és
kimondjuk.
De ezek a gyerekek még annál is különbek. Bátrak, mint
senki más. Mi, felnőttek, mohón nézzük az esti híradót azért,
hogy újabb és újabb izgalmakra leljünk és távoli frontok hódító
harcairól értesüljünk, és közben simán elmegyünk azok
mellett a valódi drámák mellett, amelyek köztünk, a köz­
vetlen közelünkben zajlanak. Elég baj, mert időről időre
olyan bátorsággal találkozhatnánk, amely felülmúl minden
harcias és hódító cselekedetet. Ezeknek a gyerekeknek né­
melyike borzalmas rémálmokat hordoz a fejében éjjel és
nappal, és minden mozdulatukat áthatja a számunkra el­
képzelhetetlen rettegés. Néhányan olyan erőszak és perver­
ziók közepette töltik mindennapjaikat, amelyet szavakkal
ki sem lehet fejezni. Vannak, akik a minden méltóságuk­
tól megfosztott, végsőkig kiszolgáltatott állatok életét élik.
Vannak, akik minden szeretet nélkül tengődnek. Néhányan
minden reménység nélkül. De elviselik, és kitartanak. És
többnyire elfogadják a sorsukat - nem tudják, hogy lehetne
másképp is.

8
 Ez a könyv csak egyetlen gyermek története. Nem azért
íródott, Hogy sajnálatot ébresszen. Nem is azzal a szándékkal,
hogy egy tanárt megdicsérjenek a munkájáért. Még kevésbé
azért, hogy riogassa a békés és boldog tudatlanságban élőket.
Nem. Ez a könyv csupán válasz szeretne lenni arra a kér­
désre, vajon frusztráló dolog-e mentálisan beteg gyerekek­
kel dolgozni. Egy dal szeretne lenni, amely az emberi lélek
tiszteletére íródott, egy kislány tiszteletére, aki olyan, mint
valamennyi gyermekem. Mint mi mindannyian. Valaki, aki
élni akar.
ELSŐ FEJEZET

Tudhattam volna.

Rövid cikk volt, mindössze pár bekezdés a hatodik oldalon,

a képregény alatt. Egy hatéves kislányról szólt, aki súlyosan
bántalmazott egy környékbeli kisfiút. Egy hideg novemberi
estén fogta a hároméves gyereket, odakötözte egy fához a
közeli erdószélen, és felgyújtotta. A fiú most a helybéli kór­
házban volt válságos állapotban. A kislányt őrizetbe vették.
A cikket ugyanolyan szórakozottan olvastam el, mint az
újság többi részét, és futólag elfogott a szokásos „szent ég,
hova tart ez a világ”-féle érzés. Azután jóval később, a nap
folyamán, amikor épp mosogattam, újból felötlött bennem
a cikk. Töprengtem, vajon mihez kezd a rendőrség ezzel a
kislánnyal. Bebörtönözhetnek egy hatéves gyereket? Kafkai
víziók rohantak meg a kislányról, amint ott ődöng a mi vén,
huzatos városi börtönünkben. Arctalan, személytelen módon
jelent meg előttem. Pedig rögtön tudhattam volna...
Nincs az a tanár, aki szívesen látna egy ilyen múltú hatéves
gyereket az osztályában. Nincs az a szülő, aki azt kívánná,
hogy ilyen gyerek járjon abba az iskolába, ahova az ő édes
csemetéje is jár. És azt se szeretné senki, hogy ez a gyerek
szabadon kóboroljon az utcán. Tehát tudhattam volna, hogy
a kislány előbb-utóbb nálam köt ki.
Egy olyan osztályt tanítottam, amelyet a mi iskolai kör­
zetünkben nyájasan csak „szemétlerakónak” neveztek. Az
utolsó év volt azelőtt, hogy újfajta törekvéseket valósítottak
volna meg a problémás gyerekek szocializálására, az utolsó év,

11
amikor az ilyen deviáns srácokat még speciális osztályokba
gyűjtötték. Voltak külön osztályok az érzelmileg zavart, a fizi­
kailag fogyatékos, a viselkedési zavarokkal küzdő, valamint a
tanulási problémákkal sújtott gyerekeknek, és mindezeken
kívül még ott volt az én osztályom is. Nekem jutott az a nyolc
gyerek, akik ezekből is kimaradtak, mert nem illettek bele
a kategóriákba. Én voltam az utolsó állomás az intézetek és
zárt osztályok előtt. Ez volt a kitagadott ifjú emberkék utolsó
menedéke.
Előző tavasszal kisegítő tanárként tanítottam, segítséget
nyújtva az olyan, érzelmileg zavart és tanulási problémákkal
küzdő gyerekeknek, akik a nap egy részében rendes osztályba
járhattak. Egy ideje már ott tevékenykedtem ebben a körzet­
ben különböző munkakörökben. Ezért aztán cseppet sem
lepett meg, amikor Ed Somers, a Speciális Képzés igazgatója
májusban megkeresett, és azt kérdezte tőlem, lenne-e kedvem
ősztől a „szemétlerakóban” tanítani. Tudta, hogy jócskán van
tapasztalatom komoly mentális zavarokkal megáldott gyere­
kekkel, és hogy szeretem a kiskölyköket. No meg a kihívást.
Magabiztosan kuncogott, miután kibökte, mert ő is tudta,
milyen szemforgatóan hízelgő, amit mond, de elég elkötelezett
volt ahhoz, hogy mindenképp megpróbálja.
Igent mondtam. Már vágytam rá, hogy ismét saját osztály-
termem és saját gyerekcsapatom legyen. Ezenfelül meg akar­
tam szabadulni akkori, öntudatlanul is zsarnoki főnökömtől,
aki jószívű ember volt ugyan, de nagyon különbözőképpen
szemléltük a dolgokat. Például nehezményezte laza, köznapi
öltözködésemet, a rendetlen osztálytermet, és azt, hogy a gye­
rekek a keresztnevemen szólítanak és olykor tegeznek. Ezek
apróságoknak tűntek, de mint a kicsiny dolgok általában,
nagyobb dolgokat jelképeztek, és tanítói tevékenységem kri-

12
 Iikus pontjai lettek. Tehát szabtam néhány feltételt. Tudtam,
11<>gy ha szívességet teszek Ednek és elvállalom ezt az osztályt,
akkor engedékenyebb lesz a farmerviselettel, a hanyagságom­
mal és a gyerekekkel való bizalmas viszonyommal kapcso­
latban. Úgyhogy elfogadtam az állást, abban a hitben, hogy
könnyűszerrel meg tudok birkózni mindazon nehézségekkel,
amelyekkel együtt jár.
Önbizalmam persze jócskán alábbhagyott abban a nem
lul hosszú időben, amely a szerződés aláírása és az első taní­
tási nap befejezése között telt cl. Az első csapás akkor ért,
mikor megtudtam, hogy pontosan ugyanabban az iskolában
es ugyanazon iskolaigazgató keze alatt fogok dolgozni, mint
azelőtt. Főnökömnek most már nem csak miattam, hanem
nyolc sajátságos tanítványom miatt is idegeskednie kellett.
Azonnal el is helyezett minket egy olyan teremben, amely
az iskola eldugott melléképületén osztozott a tornaterem­
mel, és más nem is volt benne. Teljesen el voltunk zárva az
iskola többi részétől. A terem megfelelő méretű lett volna
akkor, ha a gyerekeim valamivel nagyobbak és fegyelmezet­
tebbek. Reménytelenül szűkösnek tűnt azonban nyolc kicsi,
szabálytalanul működő gyereknek és két felnőttnek, plusz
Iíz iskolai padnak, három asztalnak, négy könyvespolcnak és
számtalan széknek, amelyek mintha az éjszaka leple alatt is
lolyton párosodtak és szaporodtak volna. Úgyhogy kiraktam
a tanári asztalt, két könyvespolcot, egy iratszekrényt, kilenc
kisebb darab kivételével az összes széket, sőt az összes padot is.
Ráadásul a terem hosszú volt és keskeny, mindössze egyetlen
ablakkal a távolabbi falon. Eredetileg vizsga- és tanácskozó-
teremnek tervezték, faburkolattal és szőnyegpadlóval. De én
boldogan elcseréltem volna mindezt az eleganciát egy olyan
teremre, ahol napközben nem kell villanyt gyújtani, és ahol

13
a különféle foltokat és folyadékokat lényegesen jobban tűrő
linóleumpadló található.
A törvény előírta, hogy mivel komoly viselkedési zavarok­
kal küzdő gyerekeket fogok tanítani, legyen egy teljes állású
segédem. Reménykedtem benne, hogy megkaphatom annak
a két hozzáértő nőnek az egyikét, akikkel előző évben dolgoz­
tam együtt, de nem ez történt: olyanvalakit adtak mellém, akit
éppen újonnan vettek fel. A mi kis közösségünkben, amelynek
határain belül egy állami kórház, egy állami börtön és egy
bevándorlókkal teli hatalmas tábor volt található, létezett egy
hivatalos munkanélküli-lista is az állástalanokról. És ha már
létezett, akkor ennek folyományaként a képzettséget nem
igénylő munkákat általában azoknak a munkanélkülieknek
tartották fenn, akiket a Szociális Hivatal nyilvántartott. Én
ugyan nem gondoltam, hogy az én segédemnek képzetlennek
kellene lennie, de a Hivatal igen. így azután az első tanítási
napon szembetalálkoztam egy magas, csontos mexikói-ame­
rikaival, aki jobban beszélt spanyolul, mint angolul. Antonnak
hívták, huszonkilenc éves volt, és még nem sikerült leérett­
ségiznie. —Izé, nem, ő még sose dolgozott gyerekekkel, vallot­
ta be, és izé, nem, nem is voltak kifejezetten ilyen szándékai.
De látja, magyarázkodott, muszáj az embernek elfogadnia azt
az állást, amelyet felajánlanak neki, különben elveszíti az álla­
mi segélyt. Teljes Gargantua-szerű testi valójában lezöttyent az
egyik óvodás méretű székre, és hozzátette, hogy ha a munka
meg ő jól ellesznek egymással, akkor ez lesz az első alkalom,
hogy egész télen itt marad északon ahelyett, hogy a többi
bevándorló munkással együtt ő is leballagna Kaliforniába
szezonmunkát végezni. Hát így voltunk mi ketten. Később,
miután elkezdődött a tanév, beszereztem egy tizennégy éves
elsős gimnazistát is, aki a leckeidejéből naponta két órát áldo­

14
zott fel azért, hogy eljöjjön, és mindennap együtt dolgozzon
a gyerekeimmel. Imigyen felfegyverkezve találkoztam tehát
az osztályommal.
Nem voltak különösebb elvárásaim a nyolc tanulóval kap­
csolatban. Már elég régen voltam a szakmában ahhoz, hogy
elveszítsem a naivitásomat. Mellesleg rég megtanultam, hogy
bármekkora sokkot vagy meglepetést is okoz valami, az a leg­
jobb védekezés, ha sose mutatom ki. így biztonságosabb volt.
Azon az augusztusi reggelen Peter érkezett először. Nyolc­
éves kisfiú, igazi Feketepéter, bozontos afrofrizurás, sötét,
mint a suviksz. Robusztus teste volt, amely nemcsak kifejezte,
de nyomatékosította is a romló neurológiai állapotot, amely
komoly idegrohamokhoz és egyre erőszakosabb viselkedéshez
vezetett nála. Peter dühödten rontott a szobába, átkozódott
és üvöltözött, közölte, hogy gyűlöli az iskolát, gyűlöl engem,
gyűlöli az osztályt, és esze ágában sincs itt maradni ebben
a szaros teremben, és erre nem is fogom tudni rávenni soha.
Tyler következett, aki azzal lepett meg, hogy lánynak bizo­
nyult. A mamája háta mögött óvakodott be, göndör, sötét fejét
lehajtva. Ő is nyolcéves volt, de már kétszer próbált öngyilkos
lenni. Legutóbb lefolyótisztítót ivott, és a folyadék szétmarta
nyelőcsövének egy részét. Ezért a torkában most mesterséges
nyelőcső volt belül, kívül pedig számos vörös, hegesedő sebé­
szeti forradást viselt, amelyek ékesen tanúskodtak fájdalmas
történetéről.
Max és Freddie élen jártak a visítozásban. Max nagydarab,
sportos alkatú, szőke hatéves volt, aki a gyermekkori autizmus
jegyeit viselte magán. Rikoltozott, kotkodácsolt, és kezeivel
csapkodva pörgött körben a szobában. Az édesanyja bocsána­
tot kért, amiért mindig olyan kiszámíthatatlanul viselkedik.
Kimerültén nézett rám, és a tekintetében túlságosan is nyil­

15
vánvalóan látszott a megkönnyebbülés, hogy pár órára meg­
szabadulhat a fiától. Freddie hétéves volt, és legalább ötven
kiló. A háj lombokban buggyant elő a ruházata peremén, és
kitüremkedett a gombok között az inge nyílásain. Fia enged­
ték, hogy a padlóra omoljon, felhagyott a sírással, valamint
felhagyott minden egyébbel is, és szó szerint csak feküdt élet­
telenül, egy kupacban, amíg hagyták. Egy jelentés szerint ő is
autista volt. Egy másik szerint reménytelenül visszamaradott.
Egy pedig bevallotta, hogy nem tudja.
A hétéves Sarah-t három éve ismertem. Még az iskola­
előkészítőben dolgoztam vele. Sokszoros fizikai és szexuális
bántalmazás áldozata volt, és ingerlékeny, gyanakvó gyerekké
vált. Az előző tanév folyamán egy másik iskola speciális első
osztályába járt. Önkéntes néma volt, az anyját és a nővérét
kivéve senkivel sem beszélt. Egymásra mosolyogtunk, mind­
ketten hálásan azért, hogy ismerős arcot látunk.
Csinosan öltözött, középkorú nő érkezett egy gyönyörű,
babaszerű kislánnyal. A kislány pontosan olyan volt, mint
valami kivágott kép egy gyerekekről szóló divatmagazinból:
puha szőke haját szakértő kezek nyírták gondosan, a ruhá­
ja makulátlanul tiszta, ropogósra vasalt. Úgy hívták, hogy
Susannah Joy, és hatéves volt. Életében először volt iskolá­
ban. A szívem összeszorult. Nem volt túlzottan biztató jel,
hogy azon nyomban, az első pillanatban az én osztályomba
tették. Az orvosai azt mondták a szülőknek, hogy Susannah
gyermekkori skizofréniában szenved, és sohasem lesz nor­
mális. A jelek szerint víziói és hallucinációi is voltak. Napjait
nagyobbrészt azzal töltötte, hogy sírt, és előre-hátra ringatta
a testét. Ritkán beszélt, és ha mégis, akkor se volt túl sok
értelme. Az anya szemei esdekeltek, hogy hajtsam végre a
szükséges mágikus szertartást, és változtassam vissza elcserélt

16
tündérgyerekét az igazira. A szívem sajgott a könyörgő tekintet
láttán, mert azt fejezte ki, hogy képtelen ilyennek elfogadni
kislányát. Jól ismertem már a fájdalmat, a gyötrődést, amely
ezekre a szülőkre várt: szép lassan meg kellett tanulniuk, hogy
nincs ember, aki rendelkeznék a Susannah Joy gyógyításához
szükséges varázserővel.
Végül megérkezett William és Guillermo. Mindketten
kilencévesek. William nyurga, tésztaarcú fiú, akinek víziszo­
nya volt, de rettegett a sötétségtől, az autóktól, a porszívóktól
is, valamint a porcicáktól az ágya alatt. Hogy megvédje magát,
William különleges rítusokat gyakorolt, kényszeresen meg­
érintette a testét különböző helyeken, vagy kis varázsigéket
motyogott az orra alatt. Guillermo a megszámlálhatatlan me­
xikói-amerikai bevándorló család egyikéből érkezett —ezek
a családok mezőgazdasági munkára jöttek hozzánk minden
évben. Indulatos hú volt, de nem kontrollálhatatlan. Sajnos,
egyáltalán nem látott. Kissé megdöbbentem, hogy a vak fiút
az én osztályomba tették, de aztán felvilágosítottak, hogy
a vakoknak és gyengén látóknak kreált osztályok nincsenek
felkészülve arra, hogy kezeljék az ő agresszív viselkedését.
Nos, gondoltam magamban, akkor kvittek vagyunk. Én sem
vagyok felkészülve arra, hogy az ő vakságával bármit is kez­
deni tudjak.
így lettünk tízen, illetve Whitney-vel, az elsőéves gimna­
zistával, összesen tizenegyen. Mikor először tekintettem végig
a gyerekeknek eme tarkabarka gyülekezetén, és hasonlóan
szedett-vedett kis munkacsoportomon, átcsapott rajtam a
kétségbeesés hulláma. Hogyan lesz belőlünk valaha is egy osz­
tály? Hogy a pokolba fogom rávenni őket, hogy számoljanak,
olvassanak, vagy bármi egyéb csodára, aminek meg kellene
valósulnia kilenc hónap alatt? Hárman közülük egyáltalán

17
nem voltak szobatiszták, két másik alkalmanként becsinált,
ketten nem tudtak beszélni, egy nem akart, kettő viszont nem
volt hajlandó befogni a száját. Es egy nem látott. Olyan érzé­
sem támadt, hogy ez a kihívás kicsivel több, mint amennyit
én kerestem magamnak.
De múlt az idő, és lassanként mindent megoldottunk.
Anton megtanult pelenkát cserélni, Whitney megtanulta ki­
mosni a szőnyegből a vizeletet, én megtanultam a Braille-írást.
Az igazgató, Mr. Collins, megtanulta, hogy ne nagyon látogas­
son el a melléképületbe, Ed Somers pedig megtanult bujkálni
előlem. Szóval, mégiscsak működő osztály lett belőlünk.
Mire elérkezett a karácsonyi szünidő, már összetartoz­
tunk, és én várakozással tekintettem minden új nap elébe.
Sarah elkezdett rendszeresen beszélni; Max betűket tanult,
Tyler időnként elmosolyodott, Peter sokkal ritkábban kapott
őrjöngőrohamokat, Guillermo elszántan tanulta a Braille-
írást, és William képes lett rá, hogy elhaladjon az összes vil­
lanykapcsoló mellett az ebédlőbe menet anélkül, hogy akár
egyetlen bűbájt is mondjon a maga védelmére. És Susannah
Joy és Freddie? Nos, kitartóan próbálkoztunk velük.
Késő novemberben olvastam el az újságban azt a bizonyos
cikket. Aztán kiment a fejemből. Pedig kár volt. Tudhattam
volna, hogy előbb vagy utóbb tizenketten leszünk.

Ed Somers jelent meg a szobámban a karácsonyi szünetet

követő első tanítási napon. Korán érkezett, és nyájas arcán az
a bocsánatkérő kifejezés ült, amelyről kezdtem már sejteni,
hogy mindig csak bajt hoz a fejemre. Ezzel az arckifejezéssel
szokta közölni, hogy Guillermo nem kaphat speciális okta­
tót, vagy hogy újabb reménytelen jelentés érkezett a legújabb
doktortól, akit Susannah Joynak találtak a szülei. Ed mindig

18
azt szerette volna, ha a dolgok másképpen állnának, és én
elhittem neki, hogy ezt szeretné, úgyhogy képtelen voltam
liaragudni rá.
—Új gyerek jön az osztályába — mondta, és arca híven
tükrözte a tipródást, amely mondandóját megelőzte.
Egy hosszú pillanatig némán bámultam rá, nem fogtam
fel, hogy mit hallok. Már megvolt az államilag engedélyezett
maximális osztálylétszám, és el sem tudtam volna képzelni,
hogy újabb gyereket kapok. —Már most is nyolcán vannak,
Ed —mondtam.
—Tudom, Torey. De ez egy különleges eset. Sehova más­
hova nem tudjuk tenni. A maga osztálya az egyetlen lehe­
tőségünk.
—Már van nyolc kölyköm — ismételtem süketen. — Ez
a legtöbb, ahányat fogadhatok. Többet nem is szabad.
Ed fájdalmas képet vágott. Nagydarab, mackós férfi volt,
magas és izmos, mint egy rögbijátékos, de a középkorúak
puha párnázatával burkolva. Alig maradt haja, ami mégis, azt
gondosan keresztbe fésülte a fénylő feje búbján. Számomra
Ed mindenekelőtt érző szívű, gyöngéd embernek tűnt, és
lenyűgözőnek találtam, hogy ennek ellenére ilyen magas po­
zíciót szerzett az oktatásban, mely szakma nem arról híres,
hogy kesztyűs kézzel bánik a lágyszívű emberekkel. De talán
éppen ez volt az ő titka. Én sem bírtam ki soha ellágyulás
nélkül, ha megláttam rajta a bánatot, amiért megint el kell
követnie valamit ellenem.
—Mi olyan nagyon különleges abban a gyerekben? —kér­
deztem habozva.
—Ez az a kislány, aki felgyújtotta novemberben azt a há­
roméves kisfiút —felelte gyorsan. —Kivették az iskolából, és
előkészületeket tettek, hogy az állami kórházba küldjék, de a

19
gyerekosztályon nincs üresedés. Szóval, a gyerek egy hónapja
otthon van, és egyik bajba keveredik a másik után. És a szo­
ciális gondozó folyton azt kérdezgeti, miért nem csinálunk
már vele valamit.
—Nem lehet magántanuló? —kérdeztem. Számos gyere­
kem volt magántanuló, mert valamilyen okból nem járhattak
iskolába. Ilyenkor kiküldött tanár járt hozzájuk, aki otthonuk­
ban tanította ókét —ezt a kifejezést erre a gyakorlatra találták
ki. Gyakran előfordult, hogy a komoly viselkedési zavarokkal
küzdő gyerekeket így tanították, amíg nem találtak megfelelő
elhelyezést számukra.
Ed a padlót bámulta. — Senki se akar ezzel a gyerekkel
dolgozni —mondta.
—De hát ez csak egy hatéves gyerek! —mondtam megle­
petten. —Csak nem félnek egy hatéves gyerektől?
Ed vállat vont és sokatmondóan hallgatott, ezzel többet
árult el a szóban forgó kislányról, mint amennyit szavakkal
elmondhatott volna.
—Nálam már megvan az a gyereklétszám, amennyit egyál­
talán kezelni tudok —makacskodtam.
—Akkor válasszon ki egyet közülük, és mi áthelyezzük
máshová. Ezt a kislányt muszáj ide tennünk, Torey. Csak
átmenetileg. Csak addig, amíg megürül egy hely az állami
kórházban. De addig muszáj idehoznunk. Ez az egyetlen hely,
ahol megfelelő bánásmódban részesülhet. Az egyetlen hely,
ahová beilleszkedhet.
—Úgy érti, hogy én vagyok az egyetlen megveszekedett
idióta, aki hajlandó befogadni?
—Kiválaszthat egy másikat, akit áthelyezünk.
—Mikor jön a lány?
—Nyolcadikán.

20
 Ekkor elkezdtek szállingózni a gyerekek, és hozzá kellett
látnom a szünidő utáni első tanítási nap előkészületeihez. Ed
érzékelte, hogy szeretnék nekifogni a munkámnak, úgyhogy
biccentett és elment. Nagyon jól tudta, hogy ha ad nekem
egy kis időt, amíg magamhoz térek, akkor úgyis elvállalom.
Tudta, hogy akármekkora a szám, azért alapvetően egy balek
vagyok.
Miután közöltem Antonnal az újságot, elkezdtem töpren­
geni a gyerekeken. Ahogy telt a nap, végig azon gondolkodtam,
kit küldjék el. Guillermo lett volna a kézenfekvő választás,
mivel az ő oktatásához volt a legkevesebb szakismeretem. No
és Freddie vagy Susannah Joy? Egyikükkel sem jutottam sokra
az eltelt időben. Bárki más is megteheti, hogy ide-oda von­
szolja őket és kicseréli a koszos gatyájukat. Vagy talán Tyler.
Már nem feltétlenül keltett olyan benyomást, mint egy ön­
gyilkosjelölt, szinte nem is hozta szóba, hogy végezni akarna
magával, és nem készített már annyi koromfekete krétarajzot.
Egy kisegítő tanár talán már tudna vele mit kezdeni. Egyen­
ként méregettem a gyerekeket, gondolkodtam, hova mehetné­
nek és hogyan boldogulhatnának tovább, megpróbáltam el­
képzelni, milyen lenne az osztály nélkülük. A szívem mélyén
azonban jól tudtam, hogy egyikük sem húzná sokáig egy ke­
vésbé védelmező jellegű, fegyelmet követelő osztályban. Egyi­
kük sem volt még készen. És én sem készültem fel arra, hogy
máris elengedjem őket. Még nem adhattam fel az értük vívott
harcot.

—Ed? —Szorosan markoltam a telefont, mivel folyton ki akart

csúszni izzadó tenyeremből. —Nem akarom, hogy bármelyik
gyerekemet elvigyék tőlem. Olyan jól megvagyunk együtt.
Egyiküket sem tudom kiválasztani.

21
 —De Torey, már elmagyaráztam, hogy muszáj azt a kis-
//

lányt odatenni. Igazán nagyon sajnálom. Őszintén utálom,

hogy ezt kell tennem magával, de egyszerűen nincs más hely
számára.
Mogorván bámultam a hirdetőtáblát a telefonkészülék
mellett. Tele volt olyan események reklámjaival, amelyekre
az én gyerekeim sose juthatnak el. Kissé kihasználva éreztem
magam. —Lehetnének kilencen?
—Ó, szóval befogadná kilencediknek?
—A törvény mást ír elő. Kaphatok még egy segítséget?
—Utánanézek.
—Ez azt jelenti, hogy igen?
—Remélhetőleg — mondta Ed. — De utána kell néznem.
Szüksége van még egy padra?
—Nem kell. Nincsenek nálam padok. Az előző nyolcnak se
volt hely. Mi csak úgy a szőnyegen ülünk, vagy közös asztalok­
nál. Nem, nem kell pad. Csak küldje azt a gyereket.
MÁSODIK FEJEZET

Slieila január nyolcadikán érkezett. Attól a pillanattól, ami­

kor beleegyeztem a csoporthoz való csatlakozásába, addig
a pillanatig, amikor megjött, az égvilágon semmi újat nem
t udtam meg róla —nem küldtek róla kartotékot, nem beszélt
nekem senki a családi hátteréről. Csupán annyit tudhattam,
amennyit a képregény alá tördelt kéthasábos kis cikkben
olvastam az újság hatodik oldalán másfél hónappal azelőtt.
1)e azt hiszem, ennek nem volt jelentősége. Az égvilágon sem-
mi sem tudott volna felkészíteni arra, amit kaptam.
Ed Somers hozta magával a lányt, azaz inkább bevonszolta
maga után, szorosan markolva a csuklóját. Ezúttal Mr. Collins
is kijött a melléképületbe Eddel. — Ez itt az új tanárod —
lelentette be Ed. —És íme, az új osztályod.
Méregettük egymást. A kislányt Sheilának hívták. Majd­
nem hat és fél éves, aprócska jószág volt, fénytelen hajú,
ellenséges tekintetű. Áradt belőle a rossz szag. Meglepett,
liogy olyan kicsi. Sokkal nagyobb termetű valakire számí­
tottam. A hároméves kisfiú jóformán akkora lehetett, mint
ő. Viseltes farmeroverallt és kifakult, csíkos fiútrikót viselt.
Pontosan úgy festett, mintha a „M entsd meg a gyerme­
keket! "-típusú társadalmi célú hirdetések egyikéről lépett
volna le.
—Szia, én Torey vagyok —mondtam legbarátságosabb taná­
ri hangomon, és a keze után nyúltam. Nem válaszolt, úgyhogy
egyszerűen átvettem az ernyedt csuklót Ed kezéből. —Nézd,
ez itt Sarah. Itt nálunk ő fogadja az érkezőket. Téged is ő fog
körülvezetni.

23
 Sarah kinyújtotta a kezét, de Sheila nem moccant, csak
a tekintete ugrált egyik arcról a másikra. — Gyere, haver —
mondta Sarah, és megragadta a csuklóját.
—Sheilának hívják —mondtam, de Sheilának ennyi elég is
volt a családiasság jeleiből. Hirtelen kirántotta kezét a fogás­
ból, hátraugrott, és megperdült, hogy elfusson. Mr. Collins
szerencsére ott állt az ajtóban, és Sheila egyenesen belerohant.
Megragadtam a karját, és visszarángattam a terembe.
—Hát akkor most hagyjuk magukat — mondta Ed, és az
a bizonyos bocsánatkérő kifejezés kúszott az arcára. —Az ösz-
szegyűjtött dokumentumokat odatettem magának az irodába
egy dossziéban.
Ed és Mr. Collins elmentek, Anton becsukta az ajtót utá­
nuk, és helyére tolta a reteszt. Keresztülvonszoltam Sheilát
a termen a székemig, ahol reggelente mindig megbeszélést
tartottunk, és magam elé ültettem a földre. A többi gyerek
óvatosan körénk gyűlt. Tizenketten voltunk hát.
A reggeleket mindig ezekkel a megbeszélésekkel kezd­
tük. Olyan iskola volt a miénk, ahol a diákok mindennap
felesküdtek a nemzeti zászlóra tanítás előtt, és hazafias dalo­
kat énekeltek, mielőtt megkezdődtek volna az órák. Én úgy
gondoltam, hogy a hazafiság témája nem a legmegfelelőbb
olyan gyerekeknek, akiknek az alapvető szükségletek kom­
munikálása is gondot okoz, de az iskolavezetés nem nézte
túl jó szemmel azokat, akik megtagadták, hogy ily módon
fejezzék ki hűségüket a hazájukhoz. Mivel amúgy is egy sereg
más, a hazafiság hitvallásánál számomra sokkal lényegesebb
ügyben kellett harcolnom velük, kompromisszumot kötöttem
és kitaláltam ezt a rendszeres „megbeszélést”. A gyerekek
valamennyien szétesett, kaotikus családi környezetből jöttek,
és reggelenként szükségünk volt valamire, ami újraegyesít

24
minket a távoliét után. Olyasmit akartam, ami stimulálja
a beszélgetést, és fejleszti a szóbeli megértést. Először tehát
jött az eskü, és egész jó hasznát vettem: mindig megbíztam
az egyik gyereket, hogy vezesse, ami azt jelentette, hogy meg
kellett tanulnia. Előremutató folyamat volt, hiszen jelentést
hordozó szavakat kellett értelmes rendben összeállítani. Az­
után beszélgetést kezdeményeztem a gyerekekkel valamilyen
„témáról”. A téma általában valamilyen érzés meghatározása
volt, például hogy mi tesz valakit boldoggá, vagy amolyan
problémamegoldó kerekasztal-beszélgetést tartottunk, pél­
dául arról, hogy mit tennénk, ha azt látnánk, hogy egy másik
gyerek megsebezte magát. Ezektől a témáktól azután elru­
gaszkodtunk, mint egy ugródeszkáról, és én gondoskodtam
róla, hogy minden gyereknek módja legyen részt venni a be­
szélgetésben. Kezdetben én hoztam fel az egyes témákat, de
az első egy vagy két hónap után a gyerekek kezdtek előállni
a saját javaslataikkal, és most már hosszú ideje nem volt rá
szükség, hogy én kezdeményezzek.
A „téma” megbeszélése után minden gyerek kapott egy pár
percet, hogy elmondja, mi történt vele, miután előző nap vagy
múlt pénteken elment az iskolából. A reggeli beszélgetéseknek
ez a két fő programpontja egyre élettelibb és gazdagabb lett,
ahogy múlt az idő, sőt alkalmanként még Susannah is képes
volt érthető módon megnyilvánulni és részt venni a társal­
gásban. A gyerekeknek ugyancsak sok mondanivalójuk akadt,
és némelykor olyan sokat beszéltek, hogy határozottan véget
kellett vetnem a beszélgető órának. Ezután általában kijelöl­
tem az aznapi menetrendet, végül elénekeltünk egy dalt. Volt
egy komplett repertoárom eljátszható, kisebb akciókat igénylő
dalokból, amelyeket több lelkesedéssel, mint énektudással
adtunk elő, általában úgy, hogy az egyik gyereket közösen

25
mozgattuk az egyes akciókra, mint valami bábut. A gyerekek
nagyon élvezték ezt, a vége mindig nevetésbe torkollott, még
olyan napokon is, amikor valami okból nem túl boldogan
érkeztek az iskolába.
Ezen a reggelen is összeültünk, ahogy szoktunk. — Srá­
cok —mondtam. —Ez itt Sheila, mostantól ő is a mi osztá­
lyunkba jár.
—Hogyhogy? —kérdezte gyanakodva Peter. — Egy szóval
se mondta, hogy gyön ide egy új lány.
—De igen, Peter, mondtam. Emlékszel, múlt pénteken
előre elpróbáltunk mindent, hogy meg tudjuk mutatni Sheilá-
nak, mennyire örülünk, hogy csatlakozik hozzánk. Emlékszel,
mit csináltunk?
—Hát én nem örülök, hogy itt van — mondta Peter. —
Nekem tök jók voltunk pont úgy, ahogy voltunk. —A fülére
tapasztotta a tenyerét, hogy ne hallja, amit mondok, és elkez­
dett előre-hátra ringatózni.
—Nos, talán kell egy kis idő, amíg megszokjuk egymást
— mondtam. — De meg fogjuk szokni. — Megcirógattam
Sheila vállát, mire ő elhúzódott. — No és most? Kinek van
egy témája?
Mindenki ott ült körülöttem a padlón, de egyikük sem
szólt egy szót sem.
—Senkinek sincs témája? — kérdeztem. — Hát akkor én
kezdem: mit gondoltok, milyen érzés, amikor újonnan érkez­
tek valahová, nem ismertek senkit, szeretnétek beletartozni
egy közösségbe, de senki sem lát titeket szívesen? Milyen érzés
az ott bent, a szívünk mélyén?
—Rossz —mondta Guillermo. —Velem történt már ilyen,
és nagyon rossz érzés volt.
—Tudnál beszélni róla nekünk? —kérdeztem.

26
 Peter hirtelen talpra ugrott. — Tanárnő, a csaj bűzlik!
Elhúzódott Sheilától. — Borzalmasan bűzlik, és én nem
akarom, hogy ő is itt üljön velünk. Engem is be fog büdö-
síteni!
Sheila sötéten végigmérte, de nem szólt, nem moccant.
Kis csomóvá húzta össze magát, a karjaival szorosan átfonta
a térdeit, így kuporgott a székén.
Sarah felállt, és odament, ahol Peter újból letelepedett.
De tényleg büdös, Torey. Pisiszaga van.
Igaz, ami igaz, a jó modor nyilvánvalóan nem tartozott az
erősségeink közé. A tapintat hiánya nem lepett meg, de mint
mindig, most is elcsüggesztett. Lehetetlenség volt illendő ke­
retek közé szorítani e gyerekek tisztánlátó ítéletét a világról.
Minden egyes lépésre, amellyel előbbre jutottam velük a jó
modor oktatása terén, kettő jutott hátrafelé és hat oldalra.
Mit gondolsz, Peter, milyen érzés, ha valaki azt mondja
rólad, hogy büdös vagy? —kérdeztem.
—De hát ha egyszer szörnyen büdös —felelte Peter.
—Nem ezt kérdeztem. Azt kérdeztem, hogy éreznéd ma­
gad, ha valaki ilyet mondana rád?
—Annyi szent, hogy én senkit sem szeretnék kiüldözni
az osztályból a büdösségemmel.
—Nem ezt kérdeztem.
—Nekem megsértené az érzéseimet! —jelentkezett Tyler,
és felpattant. Tylert a harag vagy ellenkezés bármely meg­
nyilvánulása szörnyen megrémítette, és csillapító gesztusokra
késztette, ez nyolc événél sokkal érettebb viselkedést eredmé­
nyezett, rendszerint anyáskodott azokkal, akik lázadoztak.
—És te, Sarah? —kérdeztem. —Te hogy éreznéd magad?
Sarah az ujjait bámulta, és vonakodott rám nézni. — Hát
nem nagyon tetszene, az biztos.

27
 —Nem, azt hiszem, egyikünknek sem tetszene. Akkor
mit csináljunk, hogyan lehetne ezt a problémát másképpen
megoldani?
—Mondjuk meg neki négyszemközt, hogy büdös —aján­
lotta William. —Akkor nem kell neki zavarba jönni.
—Meg lehetne magyarázni neki, hogy ne legyen büdös
—tette hozzá Guillermo.
—Mindenki befoghatná az orrát —mondta Peter. Termé­
szetesen nem akarta beismerni, hogy a megjegyzése helyte­
len volt.
—Attól nem lenne jobb, Peter —mondta William. —Akkor
senki se kapna levegőt.
—De igen. Szájon át is lehet lélegezni.
Nevettem. — Oké, mindenki próbálja ki Peter javaslatát!
Te is, Peter! —A gyerekek mind, Sheila kivételével, befogták
az orrukat, és buzgón lélegeztek szájon át. Biztattam Sheilát,
hogy csinálja ő is, de állhatatosan bcgubózva maradt. Néhány
pillanat múlva Freddie-t és Maxot is beleértve már mind­
annyian nevettünk azokon a fura arcokon, amiket vágtunk.
Mindannyian, kivéve Sheilát. Attól tartottam, esetleg úgy
látja majd ezt az egészet, mint az ő rovására kieszelt tréfát,
és szerettem volna értésére adni, hogy nem erről van szó. Mi
így oldjuk meg a problémáinkat, magyaráztam neki, de hiába.
Fütyült rám, oda se pillantott.
—És te, te hogy érzed magad? —kérdeztem végül. FIosszú,
várakozással terhes csend következett. A többi gyerek kezdett
türelmetlen lenni.
—Nem tud beszélni? —kérdezte Guillermo.
—Volt, amikor én sem beszéltem, emlékszel? — vetette
közbe Sarah. — Régen, amikor még őrült voltam, sohasem
akartam beszélni senkivel. —Sheilára nézett. —Velem is volt,

28
hogy nem beszéltem, Sheila. Szóval tudom, hogy milyen
érzés.
—Nos, azt hiszem, már éppen eleget volt Sheila a közép­
pontban —mondtam. —Most inkább hagyjuk, hogy megszok­
jon minket egy kicsit, rendben?

Folytattuk szokásos reggeli programunkat, és elénekeltük

lelkes kórusban a „Te vagy az én fényes napom” című dalt.
Freddie vidáman tapsolt, Guillermo a kezével vezényelt, Peter
teli tüdővel fújta, én meg közben úgy mozgattam Tylert, mint
egy rongybabát. De Sheila csak ült megátalkodottan, sötét
arckifejezéssel, a teste merev szikladarab a táncolok útjában.
A „megbeszélés” után szétszéledtünk, és matematikával
kezdtünk foglalkozni. Anton irányította a többieket, míg én
körbevezettem Sheilát a teremben. Azaz nem egészen vezettem.
Fel kellett emelnem, és körbe kellett vinnem egyik helyről
a másikra, mert magától nem volt hajlandó megmozdulni.
Mekkora szerencse, hogy nem serdülőket oktatok, gondoltam.
Mikor odaértem vele egyik vagy másik helyhez, nem volt haj­
landó körülnézni, kezeivel eltakarta az arcát. Ettől függetlenül
körbevittem. Ragaszkodtam hozzá, hogy a csapatunk részévé
váljon. Megmutattam neki a szekrényét és a fogast, ahová
a kabátját teheti. Bemutattam neki Charles-t, az iguanát, és
Bennyt, a kígyót, valamint Hagymácskát, a nyulat, aki hara­
pott, ha túl sokat macerálták. Megmutattam a növényeinket,
amelyeket karácsony előtt ültettünk, és elmondtam, hogy a
szünidő alatt is bejártam meglocsolni őket. Beszéltem arról,
hogy ebéd előtt mindennap történeteket olvasunk, és láthatta
az edényeket, amelyeket szerda délutánonként használtunk a
főzéshez. Megmutattam az akváriumot és a játékainkat. Fel­
emeltem, hogy megismerje a kilátást egyetlen ablakunkból.

29
Vagyis hurcoltam egyik helyről a másikra, és oldottan cseveg­
tem, mintha érdekelné, amiket mondok. De ha úgy is volt,
nem adta semmi jelét. Holt súly maradt a karomban, merev
és feszült. És szaglott, mint az udvari budi egy fülledt júliusi
délutánon. Végül leraktam Sheilát egy székre az asztalnál, és
elébe tettem egy matematika feladatlapot. Ez végre kiváltotta
belőle az első reakciót. Megragadta a papírlapot, összegyűrte
és hozzám vágta. Elővettem egy újabbat. Megismételte a moz­
dulatot. Ismét elébe tettem egyet. Az is az arcomban landolt.
Tudtam, hogy előbb fogynak ki az én feladatlapjaim, mint
az ő energiái, úgyhogy az ölembe vettem, fél karral szorosan
átfogtam csontos kis testét, hogy ne tudja kiszabadítani a ke­
zeit, és újabb feladatlapot tettem elé. Egyszerű összeadások
voltak rajta, kettő meg egy, egy meg négy. Semmi különös.
Szabad kezemmel magunk elé húztam egy tálcát, amelyen
kockák voltak, és kiborítottam őket az asztalra.
—Oké, most számolunk —jelentettem ki. — íme az első
feladat. Mennyi kettő meg egy? —Felmutattam két kockát, és
melléjük tettem egy harmadikat. —Mennyi lett? Számoljuk
meg együtt. —Elfordította a fejét, és merev testét nekem feszí­
tette. —Tudsz számolni, Sheila? —Semmi válasz. —Gyerünk,
segítek. Egy, kettő, három. Kettő meg egy az három. —Fel­
vettem egy ceruzát. —Tessék, ezt most le is írjuk.
Minden mozdulat komoly küzdelembe került. Először is
Sheila egyik kezét le kellett választanom a testéről, aztán ki­
egyenesíteni görcsbe szorított ujjait, majd közéjük préselni
a ceruzát. Ekkor a szorosan összezárt kis ujjak hirtelen el­
vesztették minden erejüket, a ceruza haszontalanul kisiklott
közülük és a padlóra esett. Abban a pillanatban, amikor leha­
joltam, hogy felvegyem, Sheila felkapott két kockát a szabad
kezével, és tiszta erőből elhajította. Megragadtam a kezét,

30
visszagyömöszöltem bele a ceruzát, és megpróbáltam ráhaj-
lílani az ujjait, saját kezemmel is odaszorítva őket, nehogy
megint eleressze. Előnyben volt velem szemben, mert balkezes
voltam, de a bal karomat kénytelen voltam arra használni,
hogy őt az ölemben tartsam. Mivel az összes többi bonyo­
lult mozdulat elvégzésére a jobb kezemet kellett használnom,
egyszerűen nem voltam elég gyors. De lehet, hogy bal kézzel
sem lett volna könnyebb. Sheila igencsak rutinos volt ezekben
a kis gerillaharcokban, és a ceruza ismét a padlón kötött ki.
Egy újabb harci jelenet után feladtam.
—Nos, nagyon úgy tűnik, hogy most nem akarsz mate­
matikával foglalkozni. Rendben, az is lehet, hogy csak ülsz.
Meg kell mondanom neked, hogy itt kivétel nélkül mindenki
elvégzi a munkáját, és megteszi, ami tőle telik. De nem fogok
veled harcolni emiatt. Ha ülni akarsz, akkor ülsz. —Odavittem
Sheilát az egyik sarokba, ahová akkor ültettem a gyerekeket,
amikor valami disznóságot csináltak, hogy felhívják magukra
a figyelmet, vagy ha túlságosan izgalomba jöttek, és vissza
kellett nyerniük az önuralmukat. Előrehúztam a széket, és
leültettem Sheilát. Azután odamentem a többi gyerekhez.
Pár perc múlva felnéztem. — Sheila, ha úgy érzed, hogy
kész vagy csatlakozni hozzánk, akkor idejöhetsz.
Csak ült arccal a falnak, és nem moccant. Hagytam, hadd
üljön. Hjabb néhány perc elteltével ismét felajánlottam neki
a lehetőséget. Azután megint. Nyilvánvaló volt, hogy nem
áll szándékában megtenni semmi olyasmit, amit én kívánok
tőle. Odamentem, elhúztam a széket a sarokból, be a szoba
közepére. Azután visszamentem a többi gyerekhez. Ha Sheila
ülni akar, hát üljön. Azt viszont nem hagyhattam, hogy izolálja
magát tőlünk. Ha ül, akkor azt itt kell tennie, a közvetlen
közelünkben.

31
 A délelőtt a szokásos rutin szerint zajlott. Sheila semmiben
nem vett részt. Ha már egyszer odaplántálták arra a kisszékre,
akkor ott is maradt, még jobban magába kucorodott, felhúzta
a térdeit az álla alá, és a karjaival szorosan átölelte. Egyszer
leszállt a székről, hogy kimenjen a mosdóba, de mikor vissza­
tért a székéhez, ismét felvette magába zárt testtartását. Még
a szünetekben, az udvaron is csak ült, ott a fagyos betonon.
Életemben nem láttam ilyen mozdulatlan gyereket. De a sze­
mével állandóan követett, akárhova mentem. A dühös, keserű
tekintet egy pillanatra sem hagyta el az arcomat.
Mikor eljött az ebédidő, Anton előkészítette a gyerekeket a
melléképülettől az ebédlőig vezető vándorútra. Sheilát is beál­
lította a sorba, de én megfogtam vézna csuklóját és kihúztam
onnan. Megvártuk, amíg a többiek elmennek. Lenéztem rá,
ő meg felnézett énrám. Egy pillanatig úgy éreztem, mintha
átvillant volna az arcán valami más érzés, mint a gyűlölet,
a düh. Talán félelem?
—Gyere ide. —Odatoltam az asztalhoz, és leültettem egy
székre, szemben velem. — Van egy kis megbeszélnivalónk.
Rám bámult, aprócska vállai begörbültek a viseltes ing
alatt.
—A mi osztályunkban nincs túl sok szabály. Igazából csak
kettő van, kivéve, ha speciális szabályokat kell alkotnunk spe­
ciális helyzetekre. De általában csak kettő van. Az egyik, hogy
senkit sem szabad bántani nálunk. Sem mást, sem magadat.
A második szabály, hogy mindig meg kell tenned mindent,
amire képes vagy. Azt hiszem, ez az a szabály, amit még nem
értettél meg.
Sheila kissé lehajtotta a fejét, de a szemét rajtam tartotta.
Felhúzta a lábait, és ismét elkezdte befordítani önmagába
a testét.

32
 —Tudod, az egyik dolog, amire itt nálunk mindenkinek
törekednie kell, az a beszéd. Tudom jól, milyen nehéz megszó­
lalni, ha az ember nincs hozzászokva. De itt akkor is beszélni
kell, ez benne van abban, hogy megtesszük a tőlünk telhetőt.
Mindig az elején a legnehezebb, és az ember sokszor legszíve­
sebben sírva fakadna. Itt nálunk azt is lehet. De beszélni akkor
is muszáj. Előbb vagy utóbb te is fogsz. Ám sokkal jobb lenne,
ha előbb kezdenéd el. — Ránéztem, próbáltam viszonozni
rezzenetlen pillantását. —Érthető, amit mondok?
Sheila arca elsötétült a dühtől. Félelmetes volt arra gon­
dolni, mi történhet, ha az a tömény gyűlölet elszabadul; de
igyekeztem elfojtani magamban ezt az érzést, nehogy meglássa
a szememben. Sheila tudott olvasni a tekintetekből.
Mindig is meg voltam róla győződve, hogy helyes, ha elvá­
rásokat fektetünk le a gyerekekkel szemben. Némely kollégám
meglehetősen szkeptikusan viszonyult a gyerekekkel való
határozott bánásmódhoz, féltették a törékeny egojukat. Én
nem értettem egyet velük. Igaz, hogy mindegyiküknek szo­
morú, földbe döngölt, megtépázott kis énje volt, de egyikük
sem volt törékeny. Sőt, épp ellenkezőleg. Épp az a tény tanús­
kodott az erejükről, hogy képesek voltak túlélni mindazt, ami
legtöbbjükkel történt, és kitartani a kétségbeejtő helyzetek­
ben, amelyekbe kerültek. Mivel azonban mindannyiuknak
olyan kaotikus élet jutott osztályrészül, a bennük lévő zűrza­
varnak megfelelően mások életébe is a bennük és körülöttük
kavargó káosszal együtt léptek be. És én úgy éreztem, nincs
jogom rátenni még egy lapáttal erre a káoszra azzal, hogy
nem teszem nagyon világossá, mit is várok tőlük. Az, hogy
megalkottunk egy rendszert, az összes gyerek számára hasznos
és produktív módszernek bizonyult, mert eltüntette az eset­
legességeket, homályosságot, kételyeket a kapcsolatunkból.

33
Az már mindegyikük esetében egyértelműen bebizonyo­
sodott, hogy segítség nélkül nem képesek kézben tartani
önmagukat és kezelni a határaikat, különben nem kerültek
volna éppen az én osztályomba. Amikor eljött a pillanat, hogy
képessé váltak rá, fokozatosan átruháztam rájuk a hatalmat
saját életük felett, de azt akartam, hogy kezdetben szemernyi
kétség se legyen afelöl, hogy én mit várok el tőlük.
Sheila és én tehát ott ültünk jeges némaságban, mialatt ő
emésztette ezt a kis információs csomagot. Nem volt bennem
annyi kitartás, hogy addig bámuljam, amíg meg nem szólal,
de nem is volt erre szükség. Néhány perc múlva felkeltem
a székről, és elkezdtem kiszedegetni a matematika feladatla­
pokat a fonott irattartó kosárból, ahová a javítandó dolgoza­
tokat tettük.
—Maga engem soha nem tud rávenni, hogy beszéljek —szó­
lalt meg Sheila.
Tovább lapozgattam a papírok között, és közben szótlanul
keresgéltem a javítótoliamat. Ahhoz, hogy jó tanár legyen
valaki, háromnegyed részt jó időzítés kell.
—Azt mondtam, soha nem fogok beszélni magának. Nincs
az az isten, hogy rá tudna venni engem.
Ránéztem.
—Soha nem tud rávenni!
—Nem hát — mondtam, és elmosolyodtam. — Te fogod
rávenni magadat. Ez az itteni munkád része.
—Nem szeretem magát.
—Nem kell, hogy szeress.
—Gyűlölöm magát.
Nem feleltem. Úgy gondoltam, ez az az állítás, amelyet leg­
többször jobb válasz nélkül hagyni. Folytattam a keresgélést
a toliam után, tanakodva, hogy most éppen ki nyúlta le.

34
 —Maga nem tud rávenni, hogy akármit csináljak itt. Maga
nem tud rávenni, hogy beszéljek.
—Ha nem, hát nem. —Visszaejtettem a papírokat a kosár-
I>a, és odamentem hozzá. Kinyújtottam a kezemet. —Mehe-
tiink ebédelni? —A düh egy része eltűnt az arcáról, és átadta
a helyét valami sokkal kevésbé értelmezhető kifejezésnek.
Azután minden további biztatás nélkül felállt a székről és
velem jött, gondosan ügyelve rá, nehogy hozzám érjen.
HARMADIK FEJEZET

Miután elkísértem Sheilát az ebédlőbe, visszamentem az iro­

dába, hogy vessek egy pillantást a kartotékjára. Tudni akar­
tam, mit kezdtek a többiek ezzel a talányos teremtéssel. Ráné­
zésre látszott, hogy nem szenved olyasféle lelket nyomorító,
megmagyarázhatatlan viselkedési rendellenességektől, mint
Max és Susannah. Ehelyett meglepően jól kontrollálta a visel­
kedését, jobban, mint az osztályomba kerülő legtöbb gyerek.
A mögött a gyűlölettel teli tekintet mögött egy befogadóképes,
sőt minden valószínűség szerint intelligens kislánynak kellett
rejtőznie, ahogy én láttam. Nem lehet másmilyen, ha képes rá,
hogy ilyen tudatos manőverekkel manipulálja a környezetét.
De tudni akartam, hogyan próbálkoztak vele azelőtt.
A kartoték meglepően vékony volt ahhoz képest, hogy
a gyerek máris hozzám került. A legtöbb gyerekem vastag,
papírokkal tömött dosszié kíséretében érkezett, bennük bő­
beszédű vélekedésekkel több tucat doktortól, terapeutától,
bírótól, gyámügyi előadótól és szociális munkástól. Valahány­
szor elolvastam egy ilyen dossziét, világos volt számomra,
hogy azok az emberek, akik megtöltötték papírral, sohasem
dolgoztak napokon át, alkalmanként több órán keresztül
a gyerekkel. A szavak a papírokon szakmai jellegű megálla­
pítások voltak, amelyek nem árulták el egy elszánt tanárnak
vagy egy kétségbeesett szülőnek, hogy hogyan segíthet. Kü­
lönben kétlem, hogy bárki adhatna ilyen irányú tanácsot.
Valójában minden gyerek annyira különbözött, és olyan kiszá­
míthatatlan módon fejlődött, hogy mindig csak az egyik nap
szerzett tapasztalat szolgált alapul a következő nap megter­

36
vezéséhez. Nem voltak szöveggyűjtemények vagy egyetemi
kurzusok, amelyek Maxról, Williamról vagy Péterről szóltak
volna.
Sheila kartotékja vékony volt, csak pár papírlapot tartal­
mazott. Némi családtörténet, teszteredmények, és egy szok­
ványos adatlap a nevelési tanácsadótól. Átnéztem a szociális
gondozó jelentését a családról. Mint sok más gyermeké az
osztályomban, ez is tele volt olyan sokatmondó részletekkel,
amelyeket az én középosztálybeli felfogásom minden tapasz­
talat dacára sem volt képes megérteni. Sheila az apjával lakott
egy egyszobás kunyhóban, a menekülttáborban. A házban
nem volt fűtés, vízvezeték és villany sem. Az anyja két évvel
ezelőtt elhagyta Sheilát, de elvitte magával a kisöccsét. Az
adatlap szerint most Kaliforniában élt, de senki sem tudta
pontosan, hogy hol. Az anya csak tizennégy éves volt, ami­
kor Sheila megszületett, a harmincéves apával kikényszerített
házasság után két hónappal. Megráztam a fejemet a döbbe­
nettől. Az anya még most is csak húsz körül van, alig több
maga is, mint gyermek.
Az apa Sheila rövid életének nagy része alatt börtönben
tartózkodott, különféle testi sértés és garázdaság jellegű vádak­
kal. Két és fél évvel ezelőtt kiengedték, azóta többször volt
állami kórházban alkohol- és drogfüggés miatt. Sheilát ide-
oda passzolták a rokonok és barátok között, többnyire az
anyával együtt, amíg csak meg nem találták végleg elhagyva
egy út mellett, ahol az autópálya két felét elválasztó drótkerí­
tésbe kapaszkodott. Négyéves volt akkor. Elvitték a gyámügyi
központba, ahol számtalan ütésnyomot és összeforrt csont­
repedést találtak rajta, a bántalmazás nyilvánvaló jeleit. Az
apja felügyeletére bízták, és kijelöltek egy gyermekvédelmi
dolgozót, aki foglalkozott az esettel.

37
 A kartotékhoz csatolt bírósági végzésben a bíró kimondta,
hogy legjobb, ha a gyermek az eredeti otthonában marad. Egy
megyei orvos odafirkantotta a lap aljára, hogy a gyermek kis
termete feltehetően alultápláltságból adódik, de máskülönben
egészséges, nőnemű, kaukázusi típusú gyermekről van szó,
akinek a horzsolásai és törései rendben meggyógyultak. A két
vélemény mellé lazán odacsatolták a megyei konzultáns pszi­
chiáter egyetlen megjegyzését, miszerint a gyermek krónikus
gyermekkori alkalmazkodási zavarban szenved. Akaratom ellenére
elmosolyodtam, miféle mélyenszántó következésre jutott ez
az ember. Milyen bámulatos segítség ez nekünk. Az egyetlen
normális reakció Sheila gyermekkorára csakis krónikus alkal­
mazkodási zavar lehet. Ha bárki tökéletesen alkalmazkodna az
élet ilyen alávaló mocskosságához, az nyilvánvalóan az illető
abnormalitásáról tanúskodna.
A teszteredmények még furcsábbak voltak. Az értékelési
mezőben minden cím mellett apró, frusztrált nyomtatott
betűkkel az szerepelt, hogy „visszautasította”. A végső össze­
foglalás kijelentette, hogy Sheila tesztelhetetlen, és ezt a meg­
állapítást kétszer aláhúzták.
A nevelési tanácsadó kérdőíve csak demográfiai adatokat
tartalmazott. Az apa töltötte ki, de ő ezen meghatározó évek­
ben végig börtönben volt. Sheila a jelek szerint minden látható
komplikáció nélkül született egy helybéli kórházban. Korai
fejlődéséről semmilyen adatot nem találtam. Rövid tanulmá­
nyi idejében három különböző iskolába járt, nem számítva
a jelenlegit. Minden áthelyezés a kontrollálhatatlan viselkedé­
sének következménye volt. Otthonában állítólag normálisan
étkezett és aludt, de még szopta az ujját, és minden éjszaka
bepisilt. A táborban nem voltak barátai a bevándorlók gyerekei
között, és úgy látszott, felnőttekkel sem alakított ki semmi­

38
lyen szilárdnak nevezhető kapcsolatot. Az apa azt írta, hogy
magának való, ellenséges és barátságtalan még vele is. Otthon
kapkodva, összevissza beszél, általában akkor, ha dühös. És
soha nem sír. Megálltam, és újra elolvastam ezt az állítást. Soha
nem sír? El sem tudtam képzelni egy hatévest, aki nem sír.
Talán úgy értette, hogy ritkán sír. Ez biztosan tévedés.
Tovább olvastam. Az apa úgy látta, hogy Sheila engedetlen
gyerek, és gyakran büntette, leginkább azzal, hogy elfenekelte
vagy megvonta tőle a kedvezményeket. Elgondolkodtam, vajon
miféle „kedvezményben” részesülhetett ez a kislány, amit el
lehetett venni tőle? A kisfiú felgyújtásának ominózus esetéhez
még hozzájárult néhány másik, amikor hivatalos figyelmez­
tetést kapott, mert tüzeket gyújtott a bevándorlótáborban,
illetve ürüléket kent szét egy buszmegálló mosdójában. Hat és
fél éves korára Sheilának már háromszor akadt dolga a rend­
őrséggel.
Bámultam a dossziét és a szórványos információkat. Nem
úgy nézett ki, hogy Sheila a szeretni való gyerekek közé tarto­
zik — igencsak megdolgozott azért, hogy ne szeressék. És
tanítani sem lesz könnyű. De azért talán nem reménytelen.
Minden látszat ellenére, Sheilát talán könnyebb lesz megérin­
teni, mint Susannah Joyt vagy Freddie-t, mert semmi jele
annak, hogy egészséges működését szellemi visszamaradott­
ság, idegrendszeri rendellenességek vagy az agyvelő egyéb
rejtélyei akadályoznák. Amennyire ki tudtam sütni, ilyen
értelemben Sheila normális gyerek volt. Ezért azután az előt­
tem álló küzdelem még nehezebbnek ígérkezett, mert tudtam,
Iíogy egyedül rajtunk, külső személyeken múlik. Nekünk nem
voltak csinos szakkifejezéseink, függönyök, mint az autizmus
vagy agykárosodás, amelyek mögé el lehetne bújni, ha kudar­
cot vallunk a Sheila-félékkel. Mi csak magunkra hagyatkoz­

39
hatunk. Mélyen bent, azok mögött a gyűlölettel teli szemek
mögött rejtőzött egy nagyon kicsi lány, aki máris megta­
nulta, hogy az élet nem habos torta, nem csupa móka és
kacagás, legalábbis nem mindenkinek, és a legjobb módja,
hogy elkerülje a további visszautasítást, ha olyan utálatossá
teszi magát, amennyire csak tudja. így azután nem kell majd
csodálkoznia, hogy miért nem szereti senki. Egyszerű tény
lesz, semmi más.
Mialatt lapozgattam a kartotékot, bejött Anton. Mel­
lém húzott egy széket, és elolvasta a papírokat, amelyekkel
végeztem. Az ügyefogyott kezdet ellenére Anionnal remekül
együttműködő párossá váltunk. Ügyesen dolgozott ezekkel
a gyerekekkel. Mivel egész életében a mezőgazdasági munka
vissza-visszatérő éves ritmusa határozta meg tevékenységét,
és most is egy kis házikóban lakott a bevándorlótáborban a
feleségével és két kisfiával, közelebbről ismerte azt a világot,
ahonnan a gyerekek jöttek, mint én. Én rendelkeztem a ké­
pesítéssel, a tudással és a tapasztalattal, de Antonnak megvol­
tak hozzá az ösztönei és az életbölcsessége. Az én számomra
a fűtött otthon, az erőszaktól, csótányoktól és éhségtől men­
tes élet volt a természetes. Sosem kellett az ellenkezőjével
szembenéznem, és ezért nehezemre esett elfogadni a nehéz
sorsú emberek életének bizonyos vonatkozásait. Most, felnőtt
koromra már megtanultam, hogy mások nagyon máshogy
is élhetnek, és számukra ez a másféleség a normális. Elfo­
gadtam ezt, mint tényt, de nem tudtam megérteni. És nem
hiszem, hogy megértheti bárki, aki nem élte meg mindezt.
Aki ilyen mindenre kiterjedő megértéssel dicsekszik, az vagy
krónikus hazudozó és hetvenkedő, vagy áltatja magát. Anton
jelenléte azonban kompenzálta a hiányosságaimat, jól kiegé­
szítettük egymást, és kölcsönösen támogató kapcsolatot épí­

40
tettünk ki. Anton megtanult ráérezni, hogy mikor, kinek és
hogyan kell segíteni anélkül, hogy mondanom kellett volna.
Járulékos haszon volt az is, hogy Anton tudott spanyolul,
míg én nem. Ez igen nagy segítségnek bizonyult többször
is, például ha Guillermo túllépett angol nyelvismeretének
határain. Most ott ült mellettem, és csöndben olvasta Sheila
kartotékját.
—Hogy viselkedett ebédnél?
Biccentett anélkül, hogy felnézett volna a papírokból.
—Egész jól. Úgy eszik, mintha napok óta nem látott volna
ételt. Talán nem is látott. És ajaj, nagyon illetlenül viselkedik.
De ott ül a gyerekekkel és nem rendetlenkedik.
—Ismered az apját a táborból?
—Nem. A tábor másik felén laknak, ahol a többi fehér. Ott
van az összes csirkefogó. Mi sose megyünk oda.
Whitney jött be, és áthajolt az asztalon. Csinos lány volt,
nehezen megfogható módon: magas, karcsú, mogyorószín
szemekkel és hosszú, sima, fakószőke hajjal. Whitney éltanuló
volt a gimnázium első osztályában, és a helybéli közösség
egyik legprominensebb családjából származott, de ennek
ellenére fájdalmasan félénk lány volt. Mikor ősszel csatla­
kozott hozzánk, eleinte teljes némaságban végezte a felada­
tait, sose nézett a szemembe, és mindig idegesen mosolygott,
még akkor is, amikor a dolgok egyáltalán nem alakultak jól.
I la egyáltalán beszélt, akkor vagy a saját munkáját kriti­
zálta, súlyosan alábecsülve tevékenységét, vagy bocsánatot kért
azért, hogy mindent rosszul csinál. Sajnos, az elején mindez
nem is volt indokolatlan. Whitney minden létező hibát elkö­
vetett, ami a nagykönyvben meg van írva. Kiöntött fél gallon
frissen kikevert üde zöld temperafestéket a tornaterem pad­
lójára. Ott felejtette Freddie-t a játszótéri fiúvécében. Egyik

41
délután nyitva hagyta az osztályterem ajtaját, és Benny, a mi
kis óriáskígyónk kiszökött, és meglátogatta az elsős tanító­
nőt, Mrs. Andersont, aki majdnem belehalt ebbe. Whitney
olyan volt számomra, mintha eggyel több gyerekem lenne.
Ha az első hónapokban nem én magam kötöttem volna az
ebet a karóhoz olyan csökönyösen, hogy igenis szükségem van
egy harmadik pár segítő kézre, akkor talán nem is lett volna
elég türelmem Whitney-hez. Az első hetekben folyamatosan
magyaráztam neki valamit, vagy ismételgettem a magyaráza­
taimat, vagy felmostam, amit kiöntött, és hajtogattam: „ne
is törődj vele” —miközben pont az ellenkezőjét gondoltam.
Whitney meg folyton bőgött.
De akárcsak Anton, Whitney is megérte a fáradságot, mert
nagyon szerette a gyerekeket. Szívből elköteleződött az osztály
iránt. Tudtam, hogy időnként elmulasztja az óráit, hogy tovább
lehessen velünk, és sokszor még az iskolai ebédidejében vagy
iskola után is átjött, hogy nekem segítsen. Elhozta otthonról
saját kinőtt játékait a gyerekeknek. Szabadidejében pedagógiai
magazinokat olvasott, és előadta az ezekben talált ötleteket. És
közben folyton az az éhes, mentegetőző, elismerésre szomjazó
nézés, amit muszáj volt honorálni...
Whitney nagyon ritkán beszélt az osztályon kívül eső éle­
téről. Mégis, annak dacára, hogy jó nevű családból szárma­
zott és jómódban élt, gyanítottam, hogy bizonyos értelemben
ő sincs sokkal jobb helyzetben, mint az osztályomban lévő
gyerekek. Úgyhogy toleráns maradtam ügyetlenkedésével és
alkalmatlanságával szemben, és próbáltam éreztetni vele, hogy
ő is csapatunk értékes tagja. És az is lett.
—Megjött az új lány? —kérdezte Whitney, és áthajolt az
asztalon, amitől a haja ráomlott a papírokra, amelyeket épp
olvastam.

42
 —Meg — mondtam, és röviden elmeséltem, mit hozott
magával a mai délelőtt. Azután meghallottam a sikoltozást.
Tudtam, hogy az én valamelyik gyerekem az. Egyetlen
átlagos gyerek sem volt képes olyan éles, magas, vibrálóan
kétségbeesett hangfekvéssel ordítani, mint az enyéim. Kérdőn
Antonra néztem, hogy vajon mi a csuda történt. Whitney
ment, hogy kikukucskáljon a folyosóra.
Tyler jött be vonítva, magánkívül. Kifelé mutogatott az
ajtón át, de a zokogás elfojtotta a hebegését. Aztán sarkon
Ibrdult és kirohant.
Mindhárman utána iramodtunk, és célba vettük a mellék-
épületbe vezető ajtót. Ebédidő alatt általában az ebédfelügye­
lők figyeltek a tanulókra. A hideg hónapokban a gyerekek bent
az épületben, saját osztálytermükben játszottak ebédidő után,
és a felügyelők a folyosókon cirkáltak, hogy rendet tartsanak.
Állandóan mondogattam nekik, hogy az én gyerekeim egy
percre sem maradhatnak felügyelet nélkül, de a felügyelők
utáltak vigyázni az osztályomban, és ha csak tudták, elkerül­
ték. Inkább kint lebzseltek a melléképület ajtaja előtt, tracs-
csoltak, és fél füllel hallgatóztak befelé, hogy nincs-e valami
katasztrófa. Az én tanulóim a legkésőbbi turnusban ebédel­
tek, ami azt jelentette, hogy a felügyelőknek mindössze húsz
percig kellett volna odafigyelni rájuk. De mégis elszabotálták
a dolgot, és kerülték, hogy egy szobában kelljen maradniuk
a gyerekeimmel. Általában nem kellett törődnöm ezekkel a
segéderőkkel, mert igen keményen megdolgoztam azért, hogy
a gyerekeim tőlem függetlenül, az én fizikai jelenlétem nélkül
is képesek legyenek funkcionálni. Az ebédidő volt eme képes­
ségük mindennapos tesztje. Ráadásul Antonnak és nekem
rettenetesen szükségünk volt erre a félórányi pihenőre. Mind­
ezek ellenére a dolgok néha kicsúsztak a kezünk közül.

43
 Kint, amikor elrohantunk mellette, Tyler szemekről és az
új lányról zokogott felénk valamit. Kaotikus állapotban lévő
osztályterembe robbantam be.
Sheila kihívó testtartásban állt egy széken az akváriumnál.
A jelek szerint egyenként kihalászta az aranyhalakat az akvá­
riumból, és kiszúrta a szemüket egy ceruzával. Hét vagy nyolc
hal vergődött hevesen a padlón szétroncsolt szemmel. Sheila
szorosan markolta jobb öklében a következő halat, és másik
kezében a ceruzával, fenyegető pózba merevedett. Az egyik
ebédfelügyelő idegesen ugrált körülötte tisztes távolságban,
nyilvánvalóan halálra rémült, és nem mert kísérletet tenni
Sheila lefegyverzésére. Sarah sikoltozott, Max összevissza
rohangált a szobában, vadul csapkodott a karjaival és üvöltött.
—Azonnal tedd le! — kiáltottam a leginkább parancsoló
hangomon. Sheila rám bámult, és jelentőségteljesen megrázta
a ceruzát. Semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy támadni
fog, ha alkalma lesz rá. Üveges pillantása egy fenyegetett állat
vadságával meredt rám. Az aranyhalak reménytelenül vergőd­
tek a földön összevissza, apró, véres pettyeket hagyva a padlón
ott, ahol üres szemgödrük a földet érte. Max összetaposta
az egyiket, miközben keresztülszáguldott a szobán.
Hirtelen éles sikoltás hasított a levegőbe. Susannah lépett
a terembe mögöttünk. Pszichotikusan rettegett a vértől, sőt
minden vörös folyadéktól, és őrjöngési rohamokat kapott,
ha úgy hitte, hogy vért lát, vagy akár csak elképzelte magá­
nak. Ilyenkor értelmetlenül ide-oda futkosott. Most, hogy
meglátta a halakat, kirohant a szobából. Anton utána lódult,
és én kihasználtam a pillanatnyi meglepetést, hogy lefegy­
verezzem Sheilát, de ő korántsem volt olyan óvatlan, ahogy
reméltem. Olyan erővel döfte a ceruzát a karomba, hogy az
megállt a húsomban, és egy pillanatig bizonytalanul ingott,

44
mielőtt a földre hullott volna. Ebben a pillanatban túl nagy
/űrzavar uralkodott az elmémben ahhoz, hogy valódi fájdal­
mat erezzek. Freddie csatlakozott Maxhoz, és együtt rohantak
körbe-körbe, Tyler vonított, Guillermo az asztal alatt bujkált,
William az egyik sarokban állt és sírt. Whitney azon volt,
hogy elkapja Freddie-t és Maxot, akik visítva futották köreiket
a terem fala mentén. A termet betöltő decibelek mértéke
elviselhetetlenre nőtt.
—Torey —sírta William, —Peternek rohama van! —Meg-
lordultam, és láttam, amint Peter összeesik és a földre zuhan.
Átadtam Sheilát Whitney-nek, és odaszaladtam Peterhez,
hogy széthúzzam körülötte a székeket, amelyek közé esett.
Sheila jól hallható reccsenéssel sípcsonton rúgta Whitney-t,
és visszanyerte szabadságát. Másodpercek alatt kint volt a te­
remből. Én is a padlóra estem Peter mellé, aki változatlanul
vonaglott a rohamtól. Éreztem, ahogy teljes súlyával rám ne­
hezedik mindaz, ami történt. Az egész percek alatt zajlott le.
Kivétel nélkül mindenki elvesztette a törékeny kontrollt, ame­
lyet olyan nehéz küzdelmek árán szereztünk és őriztünk meg.
Az összes gyerek sírt, Pétért kivéve. Sarah, Tyler és William
lélrchúzódva zokogtak, összebújtak a katasztrófa súlya alatt,
(iuillermo asztal alatti búvóhelyén sírt, az anyjáért rimán-
kodott spanyolul, és karjait védekezőn a fejére szorította.
Susannah őrült módon küszködött Anton karjaiban. Max és
Freddie még mindig delíriumban rohangáltak a szobában,
beleütközve a bútorokba és a többi gyerekbe, hogy azután
zavartalanul folytassák ámokfutásukat. Peter öntudatlanul
és tehetetlenül feküdt a karjaimban. Körülnéztem. Whitney
eltűnt Sheila után. Az ebédfelügyelő már jóval előbb megló­
gott. Romokban hevertünk. Sok-sok hónapi kitartó törekvés
után minden darabokra hullott.

45
 Mr. Collins jelent meg az ajtóban az iskolatitkárral. Más
körülmények között kétségbeestem volna, ha ilyen katasztro­
fális állapotban kell látnia az osztályomat, de a dolgok teljesen
kicsúsztak az ellenőrzésem alól. Segítségre volt szükségem,
ezt kár lett volna tagadni. Az igazgató meg én sok év óta
dolgoztunk együtt, mindig elboldogultam az őrült kölykeim-
mel, és sosem adódott komolyabb problémánk. Most azon­
ban kudarcot vallottam. Ahogy ő azt mindig is megjósolta.
Az őrültjeim végül kiszabadultak. Gyanítottam, hogy magában
biztosan hálát ad az égnek, amiért eldugott minket a mel­
léképületbe, ahol többnyire senki se lát és senkinek semmi
köze hozzánk.
Az iskolatitkár az orvosi szobába vitte Pétért, hogy haza-
küldjék, mert a nagyobb rohamai után alvásra volt szüksége.
Mr. Collins segített bekeríteni és a helyükre ültetni Freddie-t
és Maxot. Kihúztam szegény Guillermót az asztal alól, és meg­
nyugtatóan átöleltem. Vajon milyennek hallhatta az egészet ő,
aki nem lát? Anton még mindig Susannah Joyt csillapította.
Miután úgy tűnt, hogy sikerült valamelyest megnyugtatni
a kedélyeket és visszaszerezni a kontroll halvány emlékét,
Tyler és Sarah késznek mutatkozott rá, hogy leüljenek a beszél­
getősarokban, és egymást vigasztalják. William ott maradt,
ahol volt, szinte földbe gyökerezve zokogott és remegett. Mr.
Collins tett egy kísérletet, hogy megnyugtassa, de nem tudta
rávenni magát, hogy átölelje a gyereket. Mindeközben folyton
elcsúsztunk a döglött aranyhalakon, recsegtek a lábunk alatt,
és aranyszínű csíkokat dörgöltünk a szőnyegbe, a cipőink foj-
tottan cuppogtak, amikor rájuk léptünk. Végül sikerült össze­
terelnem az összes gyereket, és a sírás abbamaradt. Whitney
és Sheila még mindig nem voltak ott, de ebben a pillanatban
képtelen voltam külön gondolatot szentelni ennek.

46
 Mr. Collins volt olyan tapintatos, és nem kérdezte meg,
mi történt. Egyszerűen csak tette, amit kértem tőle, kiismer­
hetetlen arckifejezéssel. Mihelyst leültettük valamennyi gye­
reket, megköszöntem a segítségét, és arra kértem, küldje át
hozzám Maryt, az egyik rendszeres iskolai kisegítőt, aki olyan
hathatós segítségnek bizonyult számomra az előző évben. Egy
gyerekem még mindig nincs meg, magyaráztam, és az előz­
mények után nem lesz könnyű a délután. Ha kapok még egy
felnőtt segítséget, egyenként foglalkozhatok a gyerekekkel, és
megpróbálhatom rendbe hozni a dolgokat.
Mikor Mary megjött, a gyerekekkel közösen kiválasztot­
tak egy mesét, amit szerettek, és én elmentem megkeresni
Sheilát. Amikor kirohant, nyilvánvalóan összezavarta a folyo­
sók és ajtók útvesztője, amelyek a melléképületet a főépület­
hez csatolták. Whitney-nek sikerült becsuknia a kinti kapu­
kat, mielőtt Sheila odaért volna, így a kislány csapdába esett
a tornateremben, inkább a véletlennek, mintsem a tudatos
tervezésnek köszönhetően. Whitney ott strázsált a hatalmas,
barlangszerű terem ajtajában, Sheila pedig a legtávolabbi végé­
ben várt.
Whitney arcán könnyek záporoztak végig, miközben őrkö­
dött. Fájt a szívem, hogy így kell látnom őt. Ennyit nem lehe­
tett elvárni egy tizennégy éves lánytól — túl sok volt neki.
Soha nem lett volna szabad ilyen súlyú feladatokat ruháznom
rá. Kifogytam a csodákból. Két felnőtt személy önmagában
nem lehet rá képes, hogy ennyi zavarodott gyereket kézben
i ártson. Eddig is csak a jó szerencsémnek köszönhettem, hogy
elboldogultam, most pedig elhagyott a szerencsém.
Beléptem a tornaterembe, megsimogatva Whitney vállát,
és közelebb mentem Sheilához. Láthatólag esze ágában sem
volt hagyni, hogy elkapják. Vadul meredt rám, az arca vörös­

47
lőtt a rémülettől. Valahányszor közelebb léptem, ő kitört egy
másik irányba. Lágyan beszéltem hozzá, gyöngéd hangsúllyal,
csalogatóan. Közben pedig remegtem saját belső tébolyom
súlya alatt. Lassan közelebb araszoltam hozzá. Nem volt sok
értelme. Az örökkévalóságig fogócskázhat velem ebben a ha­
talmas teremben, ha akar.
Szünetet tartottam, körülnéztem, az agyam sebesen kuta­
tott ötletek után. Valahogy el kellett kapnom. A szeme kezel­
hetetlen pánikot tükrözött. Már túlment minden határon,
amit még érzékelni tudott ebben a helyzetben, és már csak
az állati ösztöneire hagyatkozott. Ebben a pillanatban százszor
veszélyesebb volt önmagára és mindenki másra nézve, mint
az előbb az osztályteremben a halakkal.
El nem tudtam képzelni, mit tegyek. A fejem kavargott.
A karom lüktetett ott, ahol a ceruza beleállt. A blúzom ujját
átáztatta a vér. Ela többen közelítünk hozzá, akkor még jobban
megrémül. Ela sarokba szorítom, attól végképp elveszítheti
a józan eszét. Pihenésre volt szüksége, hogy visszanyerhesse
valamelyest az önuralmát. Túl veszélyes volt ebben az álla­
potban. Tapasztalatból tudtam, hogy kora és apró termete
ellenére valóságos veszélyt jelent, ha nem rám, akkor magára
nézve.
Odamentem Whitney-hez, és visszaküldtem az osztály­
ba, mondja meg Anionnak, hogy legjobb tudása szerint pró­
báljon meg Mary segítségével boldogulni. Azután bezártam
a tornaterem ajtaját. Összehúztam a nehéz térelválasztót is,
amely kétfelé osztotta a tornatermet, ezen is volt egy zárható
ajtó. Nem engedhettem meg magamnak, hogy Sheila még
egyszer kiszabaduljon. Aztán, miután bezártam magunkat
a tornaterem távolabbi felébe, olyan közel mentem Sheilához,
amennyire csak mertem, és leültem.

48
 Méregettük egymást. Őrült félelem kavargott a szemében.
I.áttam, hogy reszket.
—Nem foglak bántani, Sheila. Nem foglak bántani. Csak
ülök és várok, amíg megnyugszol, és ha már nem félsz an­
nyira, akkor visszamegyünk az osztályba. Nem haragszom.
1is nem bántalak.
Percek teltek el. Előrébb araszoltam ültömben. Nézett
engem. A remegés most már az egész testére kiterjedt, csak
úgy rázkódtak vézna vállai. De nem moccant.
Haragudtam rá. Isten látja a lelkem, haragudtam. Láttam
a kedves halainkat a földön kiszúrt szemmel, és tomboltam
belül. Nem lehettem elnéző az állatokkal szembeni erőszakot
illetően. De most, ahogy néztem Sheilát, elszállt a haragom, és
elárasztott a szánalom. Olyan bátor volt. Ott reszketett halálra
rémülve, kimerültén, kiszolgáltatottan, de mégsem adta fel.
A világ, amelyben cseperedett, kíméletlenül és kegyetlenül
bánt vele, és ő szembeszegült, azokkal az egyedüli eszközök­
kel, amelyekről tudomása volt. Nem ismertük egymást, nem
biztosította semmi afelől, hogy tényleg nem fogom bántani.
Nem volt rá semmi oka, hogy bízzon bennem, és nem is állt
szándékában. Kiállt mindnyájunkkal szemben, pedig annyival
nagyobbak és erősebbek vagyunk nála, hatalmunk van fölötte,
de ő mégis szembeszáll velünk rezzenéstelenül, némán és
könnyek nélkül.
Közelebb araszoltam. Már vagy fél órája várakoztunk ott
együtt. Talán három méterre lehettem tőle, és kezdte gyana­
kodva figyelni, ahogy közeledem. Abbahagytam a csúszkálást.
Iigész idő alatt gyöngéd hangon beszéltem hozzá, nyugtattam,
hogy tényleg nem bántom, hogy együtt megyünk vissza az osz-
lályba, hogy nem történik majd semmi rossz. Más dolgokról
is beszéltem; arról, hogy mit szeretnek csinálni a gyerekek

49
az osztályteremben, dolgokról, amiket szívesen csinálunk
együtt, dolgokról, amiket 6 is velünk csinál majd.
Végtelen percek szálltak el. A tagjaim megfájdultak a moz­
dulatlanságtól. Sheila lábai reszkettek, mert már oly régóta
állt egy helyben anélkül, hogy változtatott volna a testtartásán.
Ez a kitartás próbája volt. Az örökkévalóság feszült a három­
méternyi távolság fölött, amely elválasztott minket.
Vártunk. Az őrület elfakult a szeméből. Uralkodni kez­
dett rajta a fáradtság. Töprengtem, hány óra lehet, féltem
megmozdítani a karomat, hogy rápillantsak az órámra. Még
mindig vártunk.
Az overalljának eleje hirtelen elsötétedett, és vizelettócsa
formálódott a lába körül. Sheila lenézett rá, most először vette
le rólam a szemét. Beharapta az alsó ajkát. Mikor felnézett,
világosan látszott a rémület a szemében amiatt, ami épp most
történt.
—Látom, történt egy kis baleset. Előfordul az ilyesmi. Ne
félj, nem a te hibád, nem volt lehetőséged kimenni a mos­
dóba —mondtam. Megdöbbentett, hogy azután a felfordulás
és rombolás után, amit az osztályban csinált, éppen ez az
aktus az, ami szemmel láthatóan bántja.
—Felmoshatjuk —ajánlottam. —Van pár rongyom ott az
osztályban pont ilyen alkalmakra.
Ismét lenézett, azután megint vissza rám. Csendben ma­
radtam. Tett egy óvatos lépést hátrafelé, hogy jobban átlássa
a helyzetet. —Most elver? —kérdezte rekedten.
—Nem. Én nem verem el a gyerekeket.
A szemöldöke kérdőn felszaladt.
—Segítek neked feltörölni a tócsát. Nem kell elmondanunk
senkinek. Én tudom, hogy csak egy kis baleset volt.
—Nem volt szándékos.

50
 —Tudom.
—Meg fog verni?
A vállam előreesett, ahogy kilélegeztem. — Nem, Sheila,
én nem verek meg gyerekeket. Már mondtam neked az előbb.
Sheila az overalljára nézett. —A papám, ő irtózatosan meg­
ver, amikor azt látja, hogy ezt csinálom.
A beszélgetésünk alatt mozdulatlan maradtam ott, ahol
voltam, féltem megtörni ezt a törékeny kapcsolatot. —Majd
azt is megoldjuk, ne aggódj. Még mindig van egy kis időnk,
mielőtt vége az iskolának. Addigra megszárad a nadrágod.
Megdörzsölte az orrát, lenézett a tócsára, aztán rám. Első
a!kálómmal tűnt bizonytalannak, amióta megérkezett. Fel­
emelkedtem, nagyon lassan. Egy lépést hátrált. Kinyújtottam
léié az egyik kezemet. —Gyere, szerzünk valamit, amivel fel-
lőröljük. Nem kell aggódnod miatta.
Egy hosszú percig tanulmányozott. Azután óvatosan kö­
zelebb jött. Nem fogta meg a kezem, de mellettem jött vissza
az osztályba.
Ott időközben kissé rendeződtek a dolgok. Anton és a
gyerekek énekeltek. Whitney tartotta Susannah-t és Mary
i ingatta Maxot. A döglött halak eltűntek. Fejek fordultak
lelénk, de intettem Antonnak, hogy továbbra is kösse le a
gyerekek figyelmét. Sheila elfogadta tőlem a vödröt és a fel­
mosórongyot, és visszamentünk a tornaterembe, ahol szótla­
nul feltöröltük a tócsát. Azután visszajött velem az osztályba.
A délután hátralévő része meglepő nyugalomban telt.
A gyerekek mind nagyon jól viselkedtek, féltek, hogy ismét
elveszíthetik törékeny önuralmukat. Sheila visszaült a székre,
amelyen egész délelőtt kuporgott, felhúzta a térdét, és szopni
kezdte az ujját. A délután hátralévő részében meg se moccant.
I)e továbbra is nézett minket, kifürkészhetetlen tekintettel.

51
Körbejártam, odamentem egyenként mindegyik gyerekhez,
megöleltem őket, beszéltem hozzájuk, hogy könnyítsem ki­
mondhatatlan érzéseik súlyát. Végül odaértem Sheilához.
Leültem a padlóra a széke mellett, és felnéztem rá. Komo­
lyan szemrevételezett, szájában a hüvelykujjával. Meglátszott
rajta a délután hatása, alaposan megdézsmálta az erejét. Nem
tettem kísérletet, hogy megérintsem. Anton közben levezé­
nyelte a záró gyakorlatokat. Nem figyelt ránk senki. Nem
akartam ingerelni a gyereket azzal, hogy túl bizalmasan nyú­
lok hozzá, csak azt akartam, hogy tudja: törődöm vele.
—Eléggé nehéz egy délután volt, igaz? —kérdeztem. Csak
annyi volt a válasza, hogy rám nézett. Abban a pozíciómban
teljes intenzitással részesültem a Sheilát körülvevő szagáradat­
ból. — Holnap jobb lesz, azt hiszem. Az első napok mindig
nehezek. —Próbáltam kiolvasni a szeméből a választ, megér­
teni valamit abból, hogy mi mehet végbe a fejében. A nyílt
ellenségesség eltűnt, legalábbis egyelőre. De mögötte nem
látszott semmi. —Megszáradt a nadrágod?
Kihajtogatta a testét, és felállt, hogy megvizsgálja. Nagy­
jából megszáradt, a nedves folt körvonalai alig különböztek
a többi kosztól. Egy kicsit bólintott.
—Elég jó ez így ahhoz, hogy ne legyen semmi bántódá-
sod? —kérdeztem.
Újabb alig érzékelhető bólintás.
—Remélem is. Mindenkivel történhetnek balesetek. És ez
nem a te hibád volt. Nem volt lehetőséged kimenni a mosdóba.
—Mindig tartottam az osztályteremben néhány tiszta ruha­
darabot, merthogy nálunk igencsak sűrűn adódtak az övéhez
hasonló balesetek. Nem ajánlottam fel neki, féltem, hogy a
túlzott bizalmasság megrémítené. De azt akartam, hogy tudja:
az efféle problémákat itt elfogadhatónak tekintjük.

52
 A hüvelykujj megfordult a szájában, ahogy Sheila elfordult,
hogy szemügyre vegye Antont. A közelében maradtam, amíg
.1 többiek el nem mentek.
Miután a gyerekek távoztak, Anton és én csendben felmos-
tuk a szőnyegpadlót. Egyikünk sem hozta szóba, mi történt.
I gyikünk sem mondott szinte semmit. Ez a nap nem tarto­
zott a legjobb napjaink közé. Mikor munka után hazaértem,
kimostam karomon a ceruza ütötte sebet, rátettem egy seb­
tapaszt, azután leültem az ágyra és sírtam.
NEGYEDIK FEJEZET

Az élet az osztályomban folyamatos küzdelem volt, akár be­

vallottam, akár nem. És nem csak a gyerekekkel, hanem ön­
magámmal is. Hogy nap mint nap boldogulni tudjak ezekkel
a srácokkal, változatos módokon fojtottam el tulajdon érzé­
seimet, mert ráébredtem, hogy ha nem teszem, túlzottan
sokkolnak, elbátortalanítanak az események, és elveszíthetem
az illúzióimat. Márpedig akkor nem dolgozhatok hatékonyan.
A napjaim részben azzal teltek, hogy folyamatosan visszahes-
segettem a félelmeimet az ismeretlen sötét zugba, ahonnan
eredtek. A módszer többnyire bevált, de időről időre előkerült
egy gyerek, aki alapjaiban rázta meg hevenyészett erődömet.
És akkor előözönlöttek a bizonytalanságok, frusztrációk, két­
ségek, szorongások és félelmek, amelyeket olyan elszántan
próbáltam nem létezőnek tekinteni. Ilyenkor eluralkodott
rajtam a vereség érzése.
Alapvetően, mindennek ellenére, álmodozó alkat voltam.
A gyerekek nehezen érthető viselkedésén és saját sebezhe­
tőségemen túl, az elbátortalanodáson túl, a kétségeken túl
dédelgettem egy álmot, amely bevallottan megvalósíthatat­
lan álom volt, azt az álmot, hogy egyszer csak megváltoznak
a dolgok. És mivel álmodozó voltam, az álmaim nemigen
akartak elpusztulni.
Ez az eset sem volt kivétel. A könnyeim rövid életűnek bi­
zonyultak, és sírás helyett inkább elaludtam. Valamivel később
egy tonhalas szendvics társaságában nézni kezdtem a „Star
Trek”-et. Sosem néztem túl sok tévét, és amikor főműsoridő­
ben sugározták, ezt sem láttam. Most, évekkel később viszont

54
 mindig hat órakor adták. A tanév elején, amíg az osztálybeli
élet nem öltött formát és sok csalódás ért, vacsorázás közben
nézni kezdtem a sorozatot. Ez afféle szertartás lett nálam. El­
választotta a napjaimat a munkával töltött időre és arra, ami
megmaradt; ez volt az az óra, amikor félretettem a problémá­
kat és frusztrációkat, amelyek az iskolában értek, átmostam
az agyamat és visszatért az erőm. A csodásán érzelemmentes,
filmbeli Mr. Spock lett az én munka utáni Martinim.
Úgyhogy mire Chad megérkezett hétkor, már magamhoz
tértem. Chad és én rendszeresen találkoztunk az elmúlt ti­
zennyolc hónapban. Eleinte amolyan szokványos flört és ran-
dizás volt ez: végeláthatatlan körei a vacsoráknak, moziknak,
láncprogramoknak és gondtalan csevegésnek. De egyikünk
sem volt különösebben alkalmas az ilyesféle viszonyokra, úgy-
l’ogy egy idő után elmerültünk valamiféle meleg, kényelmes
szövetségben. Chad egy kis jogászcég junior társtulajdonosa
volt, és ideje nagy részét a bíróság által kijelölt ügyvédként
töltötte a csavargók és egyéb csirkefogók védelmezésével,
akik hirtelen börtönben találták magukat. Következésképp
t had nemigen tudott felmutatni túl nagy készletet bravúro­
san sikerre vitt ügyekből. Az estéinket azzal töltöttük, hogy
jóindulatúan és együtt érzőén beszélgettünk az én gyereke­
imről és az ő ügyfeleiről. Egyszer-kétszer szóba jött a házasság
is, de ez távoli terv volt. Szociális értelemben mindketten
magányos harcosok voltunk, nagyjából elégedettek a hely­
zetünkkel.
Mikor megjött Chad, és hozott magával egy vödör cso­
koládés krémfagylaltot a legjobb fajtából, beszámoltam neki
Sheiláról, rögtön azután, hogy elkészítettük magunknak a
csodás fagyikölteményt. —Kemény ellenfélre akadtam —állí­
tottam határozottan. —A gyerek igazi kis vadember, és nem

55
hiszem, hogy én lennék az, aki képes lesz civilizálni. Minél ha­
marabb akad hely számára a városi kórházban, annál jobb.
Chad szeretetre méltóan nevetett, és azt javasolta, hívjam
fel a gyerek előző tanárát. A fagyiorgia után, mikor már kelle­
mesen degeszre ettem magam és kissé engedékenyebb lettem
a világ iránt, kikerestem a telefonkönyvből Mrs. Barthuly tele­
fonszámát.

—O, jóságos ég —mondta Mrs. Barthuly, mikor bemutatkoz­

tam és megmondtam, miért hívom. — Azt hittem, sikerült
végre a megfelelő helyre dugni azt a gyereket, és megszaba­
dulni tőle.
Elmagyaráztam, hogy nem volt kórházi üresedés, és kér­
tem, mondja el, mit csinált, amikor Sheila az osztályába járt.
Hallottam, amint apró, csukladozó hangokat hallat, a kudarc
ama leírhatatlan hangjait.
—Még soha életemben nem láttam ilyen gyereket. Szörnyen
destruktív, jóságos ég, mindig tönkretett valamit, ahányszor
csak levettem róla a szememet. A saját munkáját, a többi gye­
rekét, a hirdetőtáblát, a kiállított rajzokat, bármit, ami a keze
ügyébe került. Egy alkalommal összeszedte a gyerekek kabát­
jait, és a lánymosdóban begyömöszölte őket a vécélefolyókba.
Az egész alagsort elárasztotta. — Sóhajtott. — Megpróbáltam
mindent, hogy leállítsam. Az volt a szokása, hogy mindig tönk­
retette az iskolai feladatlapokat, még mielőtt egy pillantást vet­
hettem volna a munkájára. Tehát lamináltam a feladatlapokat,
hogy ne téphesse szét őket. Tudja, mit csinált? Beledugta őket
a légkondicionálóba, és eltömte velük. Három napig voltunk
légkondicionáló nélkül a negyvenfokos melegben.
Mrs. Barthuly egymás után mesélte a rémisztő történe­
teket. Beszéde eleinte sietős volt, mintha egészen mostanáig

56
nem kapott volna rá lehetőséget, hogy leírja a sokkoló káoszt,
ami Sheila érkeztével a nyakába zúdult. Később elvékonyodott
a hangja. Mindennek ellenére, szerette Sheilát, őt is valami­
lyen talányos erő vonzotta, akárcsak engem. A kislány olyan
sebezhetőnek, és mégis olyan vakmerőnek látszott. A tanár­
nő helyesen akart cselekedni, Sheila javára. De semmi nem
használt, akármibe fogott. Sheila nem beszélt hozzá. Nem
hagyta, hogy megérintse, nem engedte, hogy segítsen, nem
tűrte el a szeretetét. Kezdetben Mrs. Barthuly megpróbált
kedves lenni. Szerette volna minden lehetséges módon kimu-
tatni rokonszenvét a szerethetetlen gyermek iránt, extra tevé­
kenységekbe vonta be, különleges figyelmet szentelt neki. Az
iskolapszichológus viselkedésfejlesztő programokat talált ki,
kifejezetten azért, hogy meg lehessen jutalmazni Sheilát, ha
jól viselkedik. De Sheila mintha különös élvezetét lelte volna
abban, hogy sose csinálja meg azt, amiért éppen jutalmazni
akarták. Mrs. Barthuly meg volt róla győződve, hogy Sheila
szándékosan rombolta le ezeket a programokat —odáig ment
el, hogy ha valamit jól csinált, és a kedvéért azt is belevonták
a jutalmazó programba, akkor azonnal felhagyott vele, és
löbbé egyáltalán nem csinálta.
Következő lépésként Mrs. Barthuly azzal próbálkozott,
hogy a kislány kirívó viselkedését negatív módon korlátozza,
kivette tőle a kedvezményeket, a sarokba rekesztette, végül
a/ iskolavezetőhöz küldte, hogy pálcával náspángolják el. De
ez sem használt. Sheila változatlanul terrorizálta az osztályt,
megtámadta a többi gyereket, megrongált mindent, amit csak
tudott, és megtagadta a munkát. Végül Mrs. Barthuly feladta.
I / az egy kislány túl sok időt vett el a többi gyerektől. Úgyhogy
igyszerűen békén hagyták, és most először támadt valamiféle
nyugalom az osztályban. Ha azt tehetett, amit akart, Sheila

57
a nap legnagyobb részében csendben körbemászkált az osz­
tályban, vagy magazinokat lapozgatott. Ha számon kértek
tőle valamit, Sheila sikított és tombolt, bosszúból összetörve
mindent, ami a keze ügyébe került. De ha teljesen magára
hagyták, elviselte az iskolát, ha nem törődtek vele, ő se törő­
dött másokkal. Soha nem beszélt, sose csinált meg semmilyen
feladatot, és nem is vett részt semmiféle közös tevékenység­
ben. Azután megtörtént az a bizonyos novemberi esemény,
és azon nyomban eltávolították az osztályból, mert a többi
gyerek szülei nyomatékosan hangot adtak vele kapcsolatos
félelmüknek és irtózásuknak.
A vonal másik végén a hang szomorú volt és borúlátó. Mrs.
Barthuly bánkódott, hogy olyan keveset tehetett a gyerekért.
Még azt se tudta megállapítani senki, vajon Sheilának van-e
valami alapvető fogalma a számokról és a betűkről. Sem a
tanulmányairól, sem az érzéseiről nem tudott senki semmit.
Eddigi pályája során, vallotta be Mrs. Barthuly, Sheila állt
a legközelebb ahhoz, amit taníthatatlan gyereknek neveznek.
Akármi is volt az, amit tenni lehetett érte, messze kívül esett
Mrs. Barthuly türelmének, képességeinek és idejének hatá­
rain. Jó szerencsét kívánt nekem, kifejezve reményét, hogy
a kórházi elhelyezés mielőbb megvalósul. Azután letette a te­
lefont.
Az információk ismét életre keltették depressziómat. El se
tudtam képzelni, mivel próbálkozhatnék még, amit nem pró­
báltak ki Sheilán. Az én speciális gyerekcsapatommal a háttér­
ben semmivel sem volt több esélyem, hogy megkülönböztetett
személyes figyelmet szenteljek neki, mint Mrs. Barthulynak.
Megtárgyaltam a dolgot Chaddel, és oda lukadtunk ki, hogy
nem tehetek mást, mint várok, és meglátom, mi történik.

58
Másnap iskolakezdés előtt Anton és én összeültünk, hogy ki-
l.lláljuk aznapi munkamenetünket. Nyilvánvaló volt, hogy az
előző nap történtek nem ismétlődhetnek meg. Nem tehetjük
ki ilyen élményeknek a többi gyereket. A szokatlan esemé­
nyek bizonyos mennyiségben egészségesek voltak a csoport szá­
mára, mert megtanították a gyerekeket arra, hogy egy amúgy
kedvező közegben hogyan reagáljanak arra, ha valami nem
i kívánatos módon alakul. De a napokon át tartó kilátástalan
ká<).szt, amelynek nem ismerjük a kifutását, nem engedhettük
meg magunknak.
A szociális munkás vagy tizenöt perccel a tanítás kezdete
i lőtt vonszolta be Sheilát. Elmagyarázta, hogy az egyetlen busz,
.unit el tudnak érni az iskola és Sheila otthona között, a gimná-
mmi iskolabusz. Ezért Sheila mindennap körülbelül fél órával
tanítás előtt jön majd be hozzánk, és csakis azzal a busszal
mehet hazafelé, amely két órával a tanítás befejezése után, este
jár erre. Elszörnyedtem. Először is, nem voltam benne biztos,
hogy Sheila állapota megfelelő lesz ahhoz, hogy egy csapat
gimnazistával utazzon együtt. Őszintén szólva, kételkedtem
Itenne, hogy bármiféle buszon is utazhatna. Másodszor, ugyan
mit kezdjek vele még két órán át a tanítás után? A puszta gon­
dolattól is jéghideg, kőkemény csomóba ugrott a gyomrom.
A szociális munkás közönyösen mosolygott. Nincs más
lehetőség, az iskolai kerület nem fog külön buszjáratot fizetni
neki, ha egyszer a meglévő menetrenddel is megoldható a
állítás. Tehát, ha tetszik, ha nem, intézkedéseket kell tenni
innak érdekében, hogy Sheila ott maradhasson az iskolában
i a nítás után, a buszra várva. Néhány vidéki buszjárat csaknem
ugyanolyan későn ér az iskolához, és más gyerekek is szoktak
i ii akozni. Sheila majd velük lesz. A szociális munkás ezzel a ke­
li nbe nyomta Sheila ernyedt csuklóját, sarkon fordult és ment.

59
 L enéztem Sheilára, és egyszeriben m egrohant az előző
nap m inden idegessége. O figyelm esen m éregetett, tágra nyílt
szem mel, óvatosan, az ellenségesség valamivel kevésbé látszott
rajta. Erőtlenül m osolyogtam . — Jó reggelt, Sheila. Ö rülök,
hogy ism ét velünk vagy.
M ég volt néhány percü n k a többi gyerek érkezéséig. O d a­
vezettem Sheilát az egyik asztalhoz, és kihúztam neki egy
széket. Ellenkezés nélkül velem jött, és leült. —Figyelj —m ond­
tam , m iután én is leültem mellé —, próbáljuk m eg együtt kita­
lálni, hogy m it csinálunk m a, nehogy m ég egy olyan napunk
legyen, m int a tegnapi. Én nem találtam nagyon m ulatságos­
nak, és az az érzésem , hogy te sem.
Sheila kérdőn összehúzta a szem öldökét, m intha nem egé­
szen értené, hogy m ire célzok.
— N em tudom , hogyan m entek a dolgok az előző isko­
ládban, de szeretném , ha tudnád, hogy itt nálunk m i a helyzet.
Azt hiszem , tegnap talán egy kicsit m egrém ítettü nk téged,
m ert m ég nem ism ertél m inket, és valószínűleg nem volt
világos, m it várunk tőled. Ú gyhogy m o st elm ondom .
Sheila összekucorodott a széken, felhúzta a térdeit, és szo­
rosan b ecsuk ódott önm agába. Észrevettem , hogy ugyanazt
a kopott farm eroverallt és fiútrikót viseli, m int tegnap. Egyi­
ket sem m o sták ki, és rettentően bűzlött.
— N em bántalak, ne félj. N em bántom a gyerekeket. És
Anton m eg W hitney sem , és senki m ás sem . N em kell félned
tőlünk.
Az ujját szopta. Ú gy tűnt, retteg tőlem . Olyan kicsinek
és védtelennek látszott, hogy nehéz volt felidéznem tegnapi
viselkedését. A bátorságának, legalábbis átm enetileg, nyoma
veszett. D e a tekintete rezzenéstelenül rajtam függött.
— Szeretnél az ölem ben ülni, am íg beszélgetek veled?

60
 Szinte észrevétlenül megrázta a fejét.
—Oké. Nos hát, íme a program. Azt szeretném, hogy te
is velünk légy, miközben tevékenykedünk. Csak annyit kell
tenned, hogy itt ülsz velünk. Anton, Whitney vagy én segítünk
neked megérteni, hogy mit csinálunk, amíg meg nem szokod.
Tovább magyaráztam Sheilának a napirendet. Elmondtam
neki, hogy egyelőre nem kell részt vennie abban, amiben nem
akar, de velünk kell lennie, és ebben nincs választása. Vagy
saját jószántából csatlakozik, vagy valamelyikünk hozzásegíti.
—És — fejeztem be végül — ha előfordul, hogy a dolgok
kicsúsznak a kezünkből, akkor oda foglak küldeni a csöndes
sarokba. — A székre mutattam, amely ott állt. — Oda kell
menned, és ott kell ülnöd addig, amíg mindketten azt nem
gondoljuk, hogy újból kézben tudjuk tartani a dolgokat. Csak
ott ülsz, és kész. Érted?
Ha értette is, mindenesetre nem adta semmijeiét. Közben
megérkeztek a többiek. Felemelkedtem, és megcirógattam
a hátát, mielőtt mentem, hogy üdvözöljem a többi gyereket.
Nem húzódott el az érintésemtől, látszólag nem is vett róla
tudomást.
Mikor elérkezett a reggeli megbeszélés ideje, Sheila még
mindig a széken ült. A padlóra mutattam magam mellett.
Sheila, légy szíves, gyere ide, hogy elkezdhessük a beszél­
getést.
Nem moccant. Megismételtem. De ő úgy maradt, kis gom­
bóccá gyűrten a széken. Éreztem, hogy a gyomrom össze-
s/.orul. Sheila méregetett, hüvelykujja a szájában, a szeme
tágra nyitva. Antonra néztem, aki Freddie-t rakta a helyére.
Anton, segítenél Sheilának csatlakozni hozzánk?
Mikor Anton odafordult, hogy közelebb menjen hozzá,
Sheila életre kelt, és szinte lerobbant a székről. Mint egy

61
őrült, odaszáguldott az ajtóhoz, és mivel a zár nem engedett,
keményen nekivágódott.
—Állítsa meg! —mondta Peter nyugtalanul. A többi gyerek
Antont figyelte, amint megpróbálja bekeríteni Sheilát. A kis­
lány nézése ismét olyan lett, mint egy csapdába esett vadállaté,
és kétségbeesetten futkosott ide-oda, hogy ne kapják el. De
a helyiség túl kicsi volt, és ő hiába menekült. Lesöpörte a
könyveket a polcról, hogy ezzel is késleltesse Antont, de az
egykettőre bekerítette az egyik asztal mögött. Pár pillanatig
ide-oda táncoltak, aztán Anton váratlanul Sheila felé tolta
az asztalt, és ezzel mintegy a falhoz szögezte, épp csak annyi
ideig, hogy hirtelen el tudta kapni.
Sheila eddig hallgatott, de most kieresztette a hangját.
Olyan erőset sikoltott, hogy mind megrémültünk. Susannah
sírni kezdett, a többiek pedig ijedt csendben ültek, míg Anton
odaküzdötte Sheilát a csoporthoz. Én ülve maradtam, és nyu­
godtan rámutattam az előzőleg megjelölt helyre. A karjánál
fogva átvettem Sheilát Antontól, és ülő helyzetbe nyomtam.
Folytatta a sikoltozást, teli torokból, könnytelenül visított, de
nem harcolt, csak ült.
—Oké —mondtam, egy kissé talán hamis derűvel az arco­
mon. —Kinek van valami témája?
—Nekem —mondta William, és megpróbálta érvényesíteni
a hangerejét Sheila sikoltozásával szemben. — Ez most már
mindig így lesz itt nálunk? —Sötét szeme félelmet tükrözött.
—Mindig ezt fogja csinálni?
A többi gyerek is szorongva nézett rám, és nem először
tudatosult bennem, milyen felemás is ez az én munkám, hi­
szen én is őszintén megrémültem, akárcsak ők. Négy hónapja
voltunk együtt, és már megtanultuk kezelni a különbözősé­
günket és a problémáinkat. Tudtam, hogy Sheilával még akkor

62
is nehéz lesz a csapatnak, ha nyugton van és együttműködik,
egyszerűen azért, mert új jövevény, és ez próbára teszi a töré­
keny rendet, amelyet olyan keserves munkával igyekeztünk
lenntartani. Sheilát semmilyen módon nem lehetett könnyen
ellógadható lénynek tekinteni. Már eddig is mindannyiunkat
alapjainkban rendített meg.
így azután aznap Sheila volt a téma. Megpróbáltam a tőlem
lelhető legjobban elmagyarázni a gyerekeknek, hogy Sheila
még csak most szokik hozzánk, és mint mi is annak idején,
ó is nehéz időszakon megy keresztül. A türelmünkre és
a megértésünkre van szüksége.
Miközben róla tárgyaltunk, Sheila nem teljesen hagyott
minket figyelmen kívül. A sikoltozása szórványos csuklásokká
változott, beleékelve a beszélgetésünkbe, ha hosszabb szünet
iáinadt, vagy ha rajtakapott valamelyikünket, hogy ránézünk.
I Itől eltekintve nyugton maradt. Hagytam, hogy a gyerekek
kérdéseket tegyenek fel, és hangot adjanak szorongásuknak
i s boldogtalanságuknak, és igyekeztem őszintén felelni nekik.
I’t'ter kivételével valamennyiükben volt annyi tapintat, hogy
iic ítéljék meg túl szigorúan Sheilát az ő jelenlétében. De Peter,
akárcsak előző nap, amikor Sheila szagáról panaszkodott, dü­
hösen követelte, hogy tegyük ki a lányt a csoportból, mert
mindent tönkretesz. Nem próbáltam megvédeni Sheilát Peter
megjegyzéseitől, mert tudtam, hogy később úgyis a szemébe
vágná a véleményét. Ez Peter saját problémáinak része volt, és
jobbnak láttam, ha jelen vagyok, amikor előáll vele.
Sokat beszéltünk viszont arról, hogyan találhatnánk meg­
oldásokat mindazon kényelmetlenségekre, amelyeket Sheila
■ >.il lakozása jelentett a csoportnak. Tyler azt javasolta, hogy
I nldjük a csöndes sarokba, mert ezzel megóvhatjuk a fülün-
lii. Sarah úgy gondolta, hogy valahányszor Sheila felfordulást

63
csinál, az egész csapat szabadfoglalkozást érdemel kárpótlásul.
És Guillermo, aki különösen nagylelkűnek mutatkozott, úgy
vélte, a gyerekek egymást felváltva üljenek Sheila mellett,
amikor üvöltözik, és váltakozva nyújtsanak neki társaságot,
hogy közben ne érezze magát egyedül. Azt hiszem, inkább
saját érzéseire reflektált így, semmint Sheila igényeire.
Végül úgy határoztunk, hogy amikor Sheila kiabál, vagy
más módon követeli magának Anton figyelmét vagy az enyé­
met, és ezzel félbeszakítja az osztály tevékenységét, akkor
a többiek elfoglalják magukat saját feladataikkal, és aki képes
felelősen viselkedni, az odafigyel Maxra, Freddie-re és Su-
sannah-ra is. Megígértem, hogy ha ezen a héten mindenki
megállja a helyét, akkor hétvégén tartunk egy kis uzsonnát.
Rövid tanácskozás után megállapodtunk benne, hogy ha min­
den jól alakul, pénteken fagylaltot készítünk közösen. A gyere­
kek erre sziporkázni kezdtek, és csak úgy szórták az ötleteket.
—Ha magát lefoglalja Sheila, és Freddie bőgni kezd, akkor
mesét olvasok neki —ajánlotta fel Tyler.
—Magunktól énekelünk egy dalt —lelkesedett Guillermo.
—Én megfogom Susannah Joy kezét, hogy ne rohanjon el
és ne sebezze meg magát —tette hozzá Sarah.
Mosolyogtam. —Mindenkinek nagyon jó ötletei vannak.
Elégedett vagyok veletek. Ez így jó lesz. Úgyhogy máris gon­
dolkodhattok rajta, milyen finomságokat szeretnétek a fagyira
tenni pénteken. —Lenéztem Sheilára, aki még mindig dühö­
sen morgott magában. Békésen ült, de azért én szorosan fog­
tam az overallja egyik pántját. —Te is szereted a fagyit?
Összevonta a szemöldökét.
—Gondolom, te is szeretnél majd egy kis fagyit pénteken.
Szereted, ugye?
Sheila elővigyázatosan bólintott.

64
 \ niikor nekikezdtünk a matematikának, Sheila valamivel kész-
i |>csebben ült át egy másik székre. Magától mászott fel rá,
lellmzta a lábait, és gyanakodva figyelt engem, ahogy egyik
gyerektől a másikig mentem. A délelőtt hátralévő része ese­
ménytelenül telt el.
Az ebédet nem mertem az előző naphoz hasonlóan lebo­
nyolítani, és nem csak azért, mert nem szerettem volna meg­
ismételni a tegnapi katasztrofális délutánt, hanem azért sem,
mert az ebédlői kisegítők egyhangúlag kijelentették, hogy
nem hajlandók Sheilára vigyázni, amíg ennyire kiszámíthatat­
lan. Úgyhogy magammal vittem az ebédemet, és én is együtt
ellem a gyerekekkel.
Sheila mellé ültem, aki erre odébb araszolt az ebédlő pad­
ján. Anton odajött, leült a másik oldalára, mire Sheila visz-
s/aaraszolt az én irányomba. Percek alatt befalta az ebédjét,
beletömte a szájába olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak rágni
tudott. A viselkedése lehetett kirívó, de tudott késsel-villával
bánni, és ezt nem mindegyik gyerekem mondhatta el magáról.
Ebéd után visszakísértem az osztályba, leültettem az egyik
asztalhoz, és feladatlapokat javítgattam, amíg a többi gyerek
játszott. Sheila felvette szokásos helyzetét a székén, bekapta
a hüvelykujját, és engem bámult.
A délután folyamán hajlandó volt oda menni, ahova küld­
tem, de ha választhatott, mindig visszatért ugyanahhoz a szék­
hez a táblánál, és felkucorodott rá. Az előző naphoz képest
kifejezetten fegyelmezettnek tűnt, sőt, majdhogynem levert-
nek, de nem tettem kísérletet arra, hogy kikérdezzem. Mintha
indokolatlanul félt volna tőlem. Ezt nem értettem, de nem
akartam felerősíteni a szorongását azzal, hogy ráerőltetem
magam. Nem történt semmi különös, és a gyerekek szinte
csalódottnak tűntek. Peter a tanítást befejező gyakorlatok

65
 után odajött megkérdezni, hogy akkor is kaphat-e pénteken
fagyit, ha Sheila soha többé nem csinál semmi rosszat. Moso­
lyogva megnyugtattam, hogy ha egészen péntekig nem lesz
semmi baj, akkor is egészen biztosan fagyizunk.
Miután a többi gyerek elment, Sheila, Anton és én ma­
radtunk. A tanítás utáni két óra általában az én felkészülési
időm volt a következő napra, de úgy gondoltam, legalább a
következő pár nap alatt arra fogom használni ezt az időt, hogy
behatóbban megismerkedjem Sheilával. Még mindig a székén
ült, fel se kelt, mialatt a többi gyerek felvette a téli holmiját
és készülődött hazafelé. Odamentem az asztalhoz, és leültem
vele szemben. Elővigyázatos tekintettel figyelt. —Jól viselked­
tél ma, kistigris. Igazán örültem neki.
Elfordította az arcát.
Néztem. A mocsok és gubancos haj alatt szemrevaló gye­
rek rejtőzött. A tagjai egyenesek, arányosak voltak. Szerettem
volna megérinteni, ölbe venni, megölelni, eltüntetni vala­
mennyit abból a fájdalomból, amely oly sokatmondóan sütött
a tekintetéből. De maradtunk a helyünkön, az asztal olyan
biztosan elválasztott minket, mintha egy egész világegyetem
lenne. Hiába voltam ilyen közel hozzá, még a szemembe sem
nézett.
—Megrémítettelek valamivel, Sheila? —kérdeztem lágyan.
—Nem állt szándékomban, ha úgy volt. Nagyon ijesztő lehet
neked az, hogy egy új iskolába jöttél, és velünk kell lenned,
pedig egyikünket sem ismered. Tudom, hogy ez ijesztő. En
is meg szoktam ijedni idegen helyeken.
Oldalról az arca elé tette a kezét, hogy teljesen kizárjon
a látóköréből.
—Szeretnéd, ha olvasnék neked egy mesét, vagy valami
mást, míg a buszodra várunk?

66
 Megrázta a fejét.
- Rendben. Nos, akkor én most odamegyek a másik asz­
úihoz, és terveket készítek holnapra. Ha mégis meggondolnád
magad, örömmel olvasok fel neked. Vagy játszhatsz a játékok­
kal, vagy amit szeretnél. —Felemelkedtem az asztaltól.
Amint letelepedtem a munkámhoz, Sheila elvette a kezét
az arca elől, es felém fordult, figyelte, ahogy dolgozom. Pár­
szor felnéztem, de a rajtam függő állhatatos pillantás nem
hordozott semmi választ.
ÖTÖDIK FEJEZET

Másnap úgy döntöttem, ideje, hogy Sheila is részt vegyen az

osztály munkájában. A busz, amellyel járt, két sarokkal odébb,
a gimnázium épülete előtt tette ki, úgyhogy Anton elment
érte és elkísérte az iskolánkig. Amikor megérkeztek, Sheila
levette a kabátját és egyenesen a székéhez ment. Odamentem,
leültem, és elmagyaráztam, hogy ezen a napon kérni fogok
tőle néhány dolgot. Átvettem vele a napi munkamenetet, és
közöltem elvárásaimat: az előző naphoz hasonlóan csatlakozik
a csoporthoz minden tevékenységben, de a matematikaóra
idején néhány feladatot is meg kell oldania velem. Azonkí­
vül, mondtam, szerda délutánonként mindig főzünk; úgyhogy
szeretném, ha segítene a csokis banánok elkészítésében. Ezt
a két dolgot kell ma megtennie.
Nézett, miközben beszéltem, és szemét ugyanúgy elfel-
hőzte a bizalmatlanság, mint az előző napon. Megkérdeztem,
érti-e, mit kívánok tőle. Nem reagált.
A reggeli megbeszélés alatt Sheila csatlakozott hozzánk,
amikor kellett, miután szigorú pillantást vetettem rá. Ült
a lábamnál, és nem csinált semmit. A matematika azonban
már más tészta volt. Azt terveztem, hogy megoldunk néhány
egyszerű feladatot az alapműveletekkel. Kivettem tehát a koc­
kákat, és hívtam, hogy jöjjön oda hozzám. De ő ott maradt,
ugyanazon a ponton, ahol a megbeszélés alatt ült.
—Sheila, gyere ide, légy szíves. — Rámutattam az általa
olyannyira kedvelt székre. —Gyere.
Meg se moccant. Anton óvatosan közelebb helyezkedett,
hogy megfogja, ha a jövetelemre elrohanna. De Sheila egy

68
 rmpillantás alatt rájött, mit akarunk, és pánikba esett.
I .1 gyerek fóbiásan irtózott attól, hogy kergessék. Vad si­
koltozás közepette elrohant, beleütközve a gyerekekbe és
leverve a feladatlapjaikat, ahogy menekült, de Anton elég
I «izei volt hozzá, és szinte azonnal elcsípte. Odamentem, és
il vettem tőle.
- Szívem, nem csinálunk veled semmi rosszat, amikor
megfogunk. Tudhatnád. — Leültem vele, szorosan fogtam,
mert erősen küzdött, és hallgattam a félelemtől ziháló léleg-
et vételét. —Nyugalom, kiscicám.
Hé, figyelem — kurjantotta Peter élvezettel —, most
mindenki jó legyen! — Kis fejecskék hajoltak szorgalmasan
munkáik fölé, és Tyler önként felemelkedett, hogy szemmel
l.irtsa Susannah-t és Maxot.
Slieila tovább sikoltozott, az arca kivörösödött. De nem
irt. fogtam az ölemben, és kiöntöttem elénk a számoláshoz
li.isznált kockákat. Szépen sorba raktam őket, és vártam, hogy
slieila megnyugodjon. —Itt vannak. Most szeretném, ha szá­
molnál velem egy kicsit.
Még hangosabban ordított.
- Gyere, számolj ki nekem három kockát. —Sheila küsz-
I ödött, hogy kiszabaduljon a szorításomból. —Segítek neked.
Odatuszkoltam az egyik vonagló kezecskét a kockákhoz,
bgy, kettő, három. így. Most te próbáld meg.
Sheila váratlanul felkapta az egyik kockát, és elhajította
,i szoba másik végébe. Egy másodperc töredéke alatt már a
következő kocka is repült, és egyenesen a homloka közepén
találta Tylert. Tyler felvonított.
Odaszorítottam Sheila karját a testéhez, felálltam vele, és
o(lavittem a „csöndes sarokba”. —Itt mi nem csinálunk ilye­
neket. Itt senkit sem bántunk. Most azt akarom, hogy itt ülj

69
 ■

a széken addig, amíg meg nem nyugszol, és vissza nem tudsz

jönni dolgozni. —Intettem Anionnak. —Ő segít neked helyben
maradni a széken, ha esetleg szükséged lenne rá.
Visszamentem a többi gyerekhez, megdörzsöltem Tyler
fájós homlokát, és megdicsértem őket, amiért ilyen szépen
elfoglalták magukat. Egy jelet tettem a táblára ott, ahol a
pénteki fagylalthoz vezető út egyes lépéseit szándékoztunk
feljegyezni, azután leültem Freddie mellé, és segítettem neki
rakosgatni a kockákat. Közben odaát a sarokban elszabadult
a pokol. Sheila teli torokból üvöltött, rugdosta a falat a te­
niszcipőjével, és rángatta a székét. Anton csak hallgatott, és
szilárdan tartotta a helyén.
Sheila az óra végéig folytatta a lármázást. Amikor elkez­
dődött a szabadidős foglalkozás, már elfáradt a rugdosástól
és a küzdelemtől. Odamentem hozzá.
—Készen vagy rá, hogy számolj velem? —kérdeztem. Fel­
nézett rám, és dühödten, artikulálatlanul sikított. Anton már
nem fogta őt, csak a széket, és én intettem neki, hogy nézzen
utána a többi gyereknek. —Amikor készen állsz rá, hogy szá­
moljunk, akkor odajöhetsz hozzám. Addig azt akarom, hogy
itt ülj ezen a széken. —Elfordultam és otthagytam.
Az, hogy teljesen egyedül maradt, egy pillanatra megdöb­
bentette, és elhallgatott. Amikor tudatosult benne, hogy sem
Anton, sem én nem állunk ott mellette, hogy féken tartsuk,
felállt.
—Készen vagy rá, hogy számoljunk? —kérdeztem tőle a
szoba túloldaláról, ahol segítettem Peternek autópályát építeni
a kockákból.
Sheila arca elsötétedett a kérdésre. — Nem! Nem! Nem!
Nem!
—Akkor ülj vissza.

70
 I liihödten felvisított, a gyors hangerőváltásától hirtelen
m111klenki megmerevedett egy pillanatra. De ott maradt a szék
mellett.
Azt mondtam, Sheila, hogy ülj le. Addig nem kelhetsz
1.1, .miig nem állsz készen a matematikaórára.
I j>y végeláthatatlannak tűnő percig olyan hangosan üvöl-
...ii, hogy a fejem lüktetni kezdett. Azután váratlanul és sok-
i uló.rn csend lett. Sheila rám meredt. A szeméből sugárzó
ti haló gyűlölet még azt a kevéske önbizalmamat is elhervasz-
ini la, amit őrizgettem magamban arra vonatkozólag, amit
. |ip csináltam vele.
Ülj le arra a székre, Sheila.
I .eült. Megfordította a széket úgy, hogy szemmel tarthas-
,i ni, de leült. Azután újrakezdte a sikoltozást. A megkönnyeb-
!ililés mély, magántermészetű sóhaja szakadt ki belőlem.
I’eter rám nézett. —Azt hiszem, a jó viselkedésünkért most
l i l pontot kell kapnunk. Ezt a csajt nem semmi elviselni, és
i ' inescn nehéz nem figyelni oda.
Vigyorogtam. —Igen, Peter, azt hiszem, igazad van. Ez két
|miliőt ér.
Sheila végigüvöltötte és végigsikoltozta az egész szabad-
idós ioglalkozást. Addigra már másfél órája tartott a lármázás.
I >t>1ingott a lábával, hánykolódott és rángatta a széket. Cibálta
i i libáit és rázta az öklét. De ott maradt a széken.
A tízórai idejére Sheila berekedt, a sarokból már csak fojtott
kis károgások hallatszottak, de a dühe nem csillapult és foly­
ni la a haragos kárálást. Én bent maradtam a nagyszünetben,
míg Anton kivitte a többieket. Ettől Sheila pár percre még
i/g.itottabb lett, kierőltetett magából néhány újabb sikolyt, és
ido-oda rángatta a székét. Elatározottan fáradt. A szünet végére
már semmilyen hang nem jött a sarokból. A fejem lüktetett.

71
 Nem ismételtem meg többször a csendes sarok elhagyá­
sának feltételeit. Úgy gondoltam, elég értelmes ahhoz, hogy
megjegyezze, és nem akartam további extra figyelmet szen­
telni neki. A szünet végeztével bejött a többi gyerek fagytól
pirosán, és boldogan mesélték, hogyan játszottak „gyertek
haza ludaimat” a hóban Anionnal, akit hogy, hogy nem, min­
dig elkaptak. Az olvasásóra eseménytelenül indult, mindany-
nyian leültünk a feladatainkhoz, mintha az a kis kupac ott
a sarokban nem is létezett volna.
Az óra vége felé egyszer csak pehelykönnyű érintést érez­
tem a vállamon, miközben Maxszal dolgoztam. Felnéztem.
Sheila állt mellettem, a bőre foltos a szorongástól, az arcán
megjelent az az elővigyázatos kifejezés, amely oly sokszor lát­
szott a szemében.
—Készen vagy a számolásra?
Egy pillanatra összeszorította a száját, azután lassan bó­
lintott.
—Rendben. Hadd hozzam ide Sarah-t, hogy segítsen
Maxnak. Te addig menj és szedd össze azokat a kockákat,
amiket eldobáltál, aztán vedd elő a többit a mosogató mel­
letti szekrényből. — Könnyed, természetes hangon beszél­
tem, mintha teljesen magától értetődő lenne, hogy enge­
delmeskedik, de a torkom összeszorult, jelezve a feszültség
szintjét. Gyanakvóan nézett rám, aztán ment és tette, amire
kértem.
Leültünk együtt a padlóra, és kiöntöttem a kockákat.
—Mutass nekem három kockát.
Óvatosan kiválasztott hármat.
—Most mutass tízet. — Tíz kocka sorakozott fel előttem
a szőnyegen. —Ügyes vagy. Jól tudsz számolni?
Szorongva rám nézett.

72
 Most egy kicsit megnehezítem a feladatodat. Számolj ki
nekem huszonhetet. —Pillanatokon belül ott volt a huszonhét
kocka.
Összeadni is tudsz?
Slieila nem felelt.
Mutasd meg, hány kocka kettő meg kettő. —Négy kocka
|i lent meg előttem késedelem nélkül. Egy pillanatig tanul­
mányoztam Sheilát. —Na és három meg öt? — Szépen sorba
i .ikott nyolc kockát.
Nem tudtam volna megmondani, vajon tudja-e a válaszo-
I il kapásból, vagy menet közben találja ki. De nyilvánvalóan
|i il értette az összeadás lényegét. Vonakodtam papírt és ce-
i ii/át elővenni, mert már ismertem papírrongáló hajlamait.
Jem akartam lerombolni törékeny, újonnan alakuló kap-
i .illatunkat. Mégis szerettem volna tudni, miképpen oldja
meg a matematikai problémákat. Úgy döntöttem, áttérek
i kivonásra, abból több derül ki. —Most mutasd meg, mennyi
háromból egy.
Sheila kitett két kockát. Mosolyogtam. Ezt a feladatot nyil­
vánvalóan meg tudta oldani, nem kellett elővennie három
kockát és eltenni egyet.
- Most hatból négyet.
Megint a két kocka.
—Elé, te aztán egy okos fruska vagy. De mondok még
nehezebbet. Ezzel most megfoglak. Tizenkettőből hét, az
mennyi?
Sheila felnézett rám, és egy mosoly halvány árnyéka, in-
kább csak sejtelem, jelent meg a szemében anélkül, hogy el­
érte volna az ajkait. Egymás tetejére rakott egy, kettő, három,
négy, öt kockát. Úgy csinálta, hogy közben nem is nézte a
kockákat. A kis ördögfióka, gondoltam magamban. Akárhova

73
is került az elmúlt években, akármi történt vele, és akármit is
tett, de egyet egész biztosan: tanult. Jobb képességei voltak,
mint a vele egykorú gyerekek zömének. Még csak tanakodnia
sem kellett, ahogy kiszámolta a kockákat. A szívem nagyol
ugrott arra a gondolatra, hogy a sok ellenállás és kosz mögött
talán egy értelmes kisgyerek lapul.
Sheila még megoldott néhány feladatot a kérésemre, aztán
kijelentettem, hogy elég, és eltehette a kockákat. Most olva­
sásóra volt, de reggel azt mondtam neki, hogy ezen nem kell
részt vennie. Felemelkedtem, hogy a többi gyerekkel foglal­
kozzam, és Sheila velem együtt állt fel. Az építőkockás dobozt
szorongatva jött utánam.
—Szívem —mondtam, felé fordulva —, elteheted a kocká­
kat, ha akarod. Nem kell magaddal cipelned őket.
Sheilának azonban más elképzelései voltak. A követke­
ző alkalommal, amikor felnéztem, azt láttam, hogy kedvem
székén ül az asztal túloldalán, és a kockákat kiöntötte maga
elé. Buzgón tologatta őket ide-oda, valamit csinált, de nem
tudtam kitalálni, hogy mit.
Az ebéd ismét lehangolta Sheilát, és visszavonult össze­
gömbölyödni a székére. De mikor eljött a főzés ideje, egészen
könnyen el tudtam csalni onnan egy hurkapálcikára szúrt
banán hathatós segítségével.
Minden szerdán valamilyen ételt készítettünk együtt. Szá­
mos okból igen hasznosnak találtam ezt. Az önállóbb gyere­
keknek a receptek értelmezése kiváló olvasási és számolási
gyakorlatként szolgált. Mindegyiküknek bátorítást jelentett
a közösségi tevékenykedésre, gyakorolhatták a dolgok meg­
osztását, a beszélgetést, a közös munkát. Mi több, a főzés
jó móka is volt. Fiavonta egyszer megismételtük valamelyik
kedvenc receptünket, amit a gyerekek szavaztak meg, és ezen

74
 I' lulánon a csokis banánra esett a választás: belemártottuk
' IMilánt folyékony csokiba, azután különböző finomságokba
! ugattuk —darált dió, kókuszreszelék, tört mogyoró, színes
i ti kordára —, végül lefagyasztottuk a hűtőben. Úgy döntöt-
in, hogy a biztonság kedvéért nem kísérletezem új recepttel
■ Iirlla első főzős napján, és a csokis banán állandó kedvenc
>!i Majdnem az összes gyerek képes volt elvégezni vala-
mnnyi munkafázist. Még Susannah is meg tudta csinálni
li gnagyobb részét, csak Maxot és Freddie-t kellett elővigyá-
Ml ottan felügyelni. Persze ilyenkor minden tele volt csokival,
t : ászórandó csemegék jó része is a gyomrukban végezte,
ni lelőtt hozzájutott volna egy banánhoz, hogy ráragadhasson,
li mindannyian csodálatosan szórakoztunk.
Slieila habozott, hogy csatlakozzon-e, szorosan markolta
■ I'.inánja pálcáját, és félrehúzódva nézte, ahogy a többiek
l'iildogan tevékenykedtek és csacsogtak. De nem ellenke-
II, és mikor a többiek befejezték, Whitney odavezette a cso-
l i i/iíszhoz. Ha már elkezdte, Sheila teljesen belemerült a
1 I.ni.ilba, és azon igyekezett, hogy mind a négyféle csemegét
i i! nivülje a ragacsos banánra. Az asztal távolabbi végéből néz-
i. m Nem szólt semmit, de látszott, hogy határozott elkép-
i lesei vannak: újra meg újra belemártotta a banánt először a
iik<iládéba, azután megint valamelyik szóratba. Egyik gyerek
. m,isik után hagyta abba saját ügyködését, hogy figyeljék,
minit Sheila próbálja megvalósítani az ötletét. A hangjuk
ijivív izgatottabb lett, a kíváncsiság magával ragadta őket.
ilieila megforgatta az irdatlan, ragacsos masszává vált banánt
. utolsó szóratban, aztán óvatosan felemelte. Tekintete ta-
i ilkozott az enyémmel, és lassan egy mosoly futott szét az
ni in, szélesen, nyíltan, megmutatva szájában a rést, ahol az
ibii tejfogai hiányoztak.

75
 A tanítás végén mindennap záró gyakorlatokat tartottunk,
amelyeknek, akárcsak a reggeli megbeszélésnek, az volt az
értelme, hogy újra egyesítse a csoportot, és felkészítse a gye­
rekeket a külön töltött időre. Az egyik befejező tevékenysé­
günk a Kohold Doboza volt. Szerettem történeteket kitalálni
a gyerekeknek, és egyszer, még év elején azt meséltem nekik,
hogy a koboldok olyanok, mint a tündérek, de ők az embere-k
házaiban laknak, és vigyáznak, hogy minden rendben menjen,
amikor az emberek alszanak. Peter szerint valószínűleg a mi
osztálytermünkben is lakott egy kohold, aki vigyázott a dolga­
inkra, és ügyelt Bennyre, Charles-ra és Hagymácskára, álnok
természetű nyulunkra, hogy ne legyenek egyedül éjszaka.
Ebből aztán számtalan történet eredt a mi saját koboldunk-
ról. Egy nap behoztam magammal egy nagy fadobozt, és azt
mondtam a gyerekeknek, hogy ebben a dobozban a kohold
üzeneteket hagy nekünk. Azt mondtam, hogy a kohold meg­
figyel minket munka közben, és nagyon tetszik neki, hogy
milyen kedves és figyelmes kezd lenni mindenki az osztályban.
Ezért azután, ahányszor csak észreveszi, hogy valaki vala­
milyen kedves dolgot cselekszik, üzenetet hagy az illetőnek
a dobozban. — A záró gyakorlatok során tehát mindennap
megnéztük a Kohold Dobozát, és én felolvastam a benne
található cédulákat. Pár nappal később elpanaszoltam, hogy
a kohold olyan sok kedvességet tapasztalt közöttünk, hogy
írógörcsöt kapott, fáj a keze, és most segítenünk kell neki
a feljegyzésekkel. Arra kértem a gyerekeket, hogy próbálják
meg észrevenni egymás jótetteit, írják le és tegyék a doboz­
ba, vagy ha nem tudnak írni, akkor jöjjenek hozzám, és én
leírom helyettük. Ebből lett az egyik legnépszerűbb és leg­
hatékonyabb közösségépítő gyakorlatunk. Minden délután
vagy harminc cédula gyűlt össze, amelyen a gyerekek fel-

76
r gvezték egymás jó cselekedeteit. Ez nem csak arra báto-
ilutla a gyerekeket, hogy észrevegyék egymásban a jót, de
mii is, hogy egymást lefőzve igyekezzenek jó cselekedeteket
('lehajtani abban a reményben, hogy a nevük megjelenik
. ilobozban aznap délután. Voltak szokványos megjegyzések
, de némelyik különleges látásmódról tanúskodott, és olyan
ii .Íny, de jelentőségteljes cselekedetre mutatott rá, amely
én ligyelmemet is elkerülte. Például gratuláltak Sarah-nak
■lihoz, hogy valamelyik nap egy vita során nem használta
I. dvenc ordenáré kifejezését, és Freddie-nek ahhoz, hogy
11.1 11 egy papír zsebkendőt, és külön ahhoz, hogy használta *
ahelyett, hogy orrát a trikójába fújta volna. Szerettem ki-
hi il,ni ezt a dobozt mindennap, amikor véget ért a tanítás,
Hii nekem magamnak alig kellett közreműködnöm, azon
ml, hogy gondoskodtam róla, hogy legalább egy dicsérettel
minden gyerek szerepeljen az aznapi listán. Borzongatóan
i i ilmas volt számomra, hogy miket vesznek észre és hogyan
■Iiiak a gyerekek. És mellesleg örömmel fedeztem fel olykor
magamról is egy-egy megjegyzést a dobozban.
A főzés utáni zárógyakorlatok ezen a szerdai napon kü-
'iiiiscn üdítőek voltak, mert most először jelent meg Sheila
... ve a dobozban valaki másnak a kézírásával, nem az enyém-
11HI Sheila még mindig külön ült tőlünk, és lehajtotta a fejét,
mikor a gyerekek tapsoltak a neki szóló cédulák után. De
11 ,/seggel elfogadta a cédulákat, amikor a kezébe nyomtam
i i is gyűjteményt.

i mii ás után Anton elkísérte a gyerekeket a buszukhoz, én

(miig nekifogtam, hogy leosztályozzam a feladatlapokat, és
ii,i| ii akész grafikonokat készítsek némely gyerek viselkedésé-
i ni Sheila kiment a mosdóba, hogy lesikálja a csokis banán

77
utolsó maradványait az arcáról. Már ott volt egy ideje, én pedig
belefeledkeztem a munkámba. Aztán hallottam, hogy lehúzza
a vécét, és kijött. Nem néztem fel, mert éppen egy grafikon
rajzolását fejeztem be filccel, és nem akartam elhibázni. Sheila
odajött az asztalhoz, és egy darabig figyelt. Azután közelebb
lépett, rákönyökölt az asztalra, és odahajolt hozzám, olyan
közel, hogy alig pár centire kerültünk egymástól. Felemeltem
a tekintetemet és ránéztem. Elgondolkodva vizsgálgatta az
arcomat.
—Hogy van, hogy a többi gyerek nem megy ki a vécére
a mosdóban?
—Micsoda? — kérdeztem, és meglepetésemben hátra­
dőltem.
—Azt kérdem, hogy lehet, hogy a nagyok között is van, aki
beletojik a gatyájába, és nem a vécébe?
—Nos, ez olyasmi, amit még nem mindegyikük tanult meg.
—Miért nem? Ezek már nagyok. Nagyobbak, mint én.
—Hát, egyszerűen csak nem tanulták még meg. De dol­
gozunk rajta. Mindenki igyekszik.
Sheila lenézett a grafikonra, amit rajzoltam. —Mostanra
már köllene tudni nekik. Az én papám jól elverne nadrágszíj­
jal, ha becsinálnék.
—Hát, tudod, az emberek különbözőek, és itt nálunk sen­
kit sem vernek meg.
Egy hosszú percig eltűnődött. Az ujjával kis kört rajzolga-
tott az asztalra. —De ez itt a dilisek osztálya, nem?
—Nem mondhatnám, Sheila.
—A papám mondja. Aszongya, én dilis vagyok, és bele­
tettek a gyagyás kölkök osztályába. Aszongya, ez a gyagyás
kölkök helye.
—Nem igazán.

78
 Egy pillanatra összevonta a szemöldökét. —Engem aztán
nem izgat. Ez itt nekem pont olyan jó, mint a másik, ahol az-
1'lőtt voltam. Pont olyan jó, mint bárhol. Nekem tökmindegy,
akár gyagyások, akár nem.
Hallgattam, nem igazán tudtam, hogyan tagadjam le a nyil­
vánvalót. Nem számítottam rá, hogy akármelyik gyerekemmel
ilyesféle beszélgetésbe bonyolódhatok. Legtöbbjük nem volt
ennyire összeszedett és reflektív, vagy eléggé provokatív, hogy
1iléjezze gondolatait.
Sheila megvakarta a fejét, és elgondolkodva méregetett.
Maga is dilis?
Elnevettem magam. —Remélem, nem.
Minek csinálja ezt?
Mit? Hogy itt dolgozom? Mert szeretem a gyerekeket,
' ’ "gy gondolom, hogy a tanítás jó móka.
De minek van bolond kölkökkel?
Mert szeretem őket. Nem olyan nagy baj az, ha valaki
Ihilond. Csak egy kicsit más. Ez minden.
Sheila megrázta a fejét, és mosolytalanul felegyenesedett.
I n azt hiszem, hogy maga is bolond.

79
HATODIK FEJEZET

—Sheila, gyere ide, légy szíves — mondtam, és egy székre

mutattam közel ahhoz, ahol ültem. — Lenne számodra egy
kis tennivalóm. —Sheila átellenben ült a szobában, a kedvenc-
székén. Eddig simán telt a délelőtt. Akárcsak az előző két
napon, kihasználtam a tanítás előtti időt, hogy elmondjam
neki, mi fog történni aznap. Együttműködő volt, csatlakozott
hozzánk a reggeli megbeszélésre, amikor emlékeztettük rá,
azután a matematikaórára is. Bár még mindig nem beszélt,
jóval oldottabbnak tűnt az osztályban. Most a székről nézett
engem.
—Gyere ide, szívem. Szeretném, ha megcsinálnál vala­
mit velem együtt — intettem neki. Habozva kihajtogatta
magát szokott testtartásából. Kikölcsönöztem egy tesztet az
iskolapszichológustól, a Peabody Képes Szótártesztet, vagyis
PKSZT-t. Bár nagyobb jelentőséget sosem tulajdonítottam
neki, ez a teszt elég rövid idő alatt általános képet adhatott
egy gyerek funkcionális szóbeli képességeiről úgy, hogy a
gyereknek nem kellett beszélnie. Az előző nap építőkockás
jelenete után roppantul érdekelni kezdett, hogy a kislány
szellemi működőképessége milyen szinten van. Egy olyan
nagyságrendű pszichés zavarral, mint amit Sheila hordozott,
az lett volna a jellemző, ha a tanulmányait illetően jócskán
hátramarad a fejlődésben. A legnagyobb zavarokkal küszködő
gyerekeknek egyszerűen nem jut energiájuk a tanulásra. Ezért
azután, amikor Sheila normális matematikai képességeket
mutatott fel, élénk kíváncsiság ébredt bennem. Az a gondolat
is izgalomba hozott, hogy talán átlagon felüli intelligenciával

80
i endelkezik. Már kezdtem ábrándozni arról, hogy esetleg el-
lirlyezkedhet az én osztályomban, és akkor elkerülhető lenne
minára a kórházi zárt osztály. Ráébredtem, hogy valamennyi
' l<>l<>g közül, amire Sheilának jelenleg szüksége lehet, ez volt
i legutolsó.
- Te meg én most csinálunk valamit együtt. —Felkeltem
i « odahoztam őt az asztalhoz. —Gyere, ülj le ide. Nos, most
I-epeket fogok mutatni neked és mondok egy-egy szót. Azt
./éretném, hogy mindig mutass rá arra a képre, amelyik a
legjobban hasonlít a szó jelentéséhez, rendben? Megértetted?
Sheila bólintott. Megmutattam a négy képből álló első
leiadatot, és kértem, hogy mutasson rá a „korbács”-ra. „De jó
l ej ipel kezdünk” —gondoltam magamban szomorúan. Sheila
i .inulmányozta a négy rajzot, felnézett rám, azután gondosan
i .unutatott az egyikre.
—Ügyes lány — mosolyogtam rá. — Ez tökéletes. Most
mulass rá a hálóra.
Amint egyenként olvastam a szavakat, Sheila rámutatott a
i>ron következő képre, eleinte bátortalanul, gondosan tanul­
mányozva mind a négy képet, majd egyre magabiztosabban.
I lat vagy hét kérdés után egy kis mosoly jelent meg az arcán,
c s felemelte a tekintetét. —Ez könnyű —susogta halkan, hogy
i többiek ne hallják.
Egyet eltévesztett, a „termoszt”, egy olyan szót, amely­
nek jelentésével valószínűleg sohasem találkozott rövid, há­
nyatott élete során. A következőt viszont megint eltalálta.
Addig tartott a teszt, amíg egy gyerek nyolc szóból hatot el
nem vétett, de Sheila nem adta semmi jelét, hogy közeledne
ehhez a szinthez. Folytattuk. A szavak egyre nehezebbek
leltek, és ő hosszabb ideig fontolgatta a helyes választ. Időn­
ként elvétett egyet, néha kettőt. Láttam szemében az aggo­

81
dalmat, tudta, hogy mikor téveszt, még akkor is, ha nem
szóltam semmit.
Már felhagytam vele, hogy bármit is mondjak. Gyanítot­
tam, hogy Sheila intelligenciája meghaladja az átlagost, talán
még kivételesen eszesnek is bizonyul, de mostanra már réges-
rég felülmúlta minden várakozásomat. A tesztnek olyan sza­
kaszához értünk, amelyet soha nem adhattam oda egyetlen
gyereknek sem, mivel egyetlen gyerekem sem jutott el ilyen
messzire. Olyan szavaknál tartottunk, mint „koncentrikus”
és „illumináció”. Sheila rendszeresen elvétett egy-egy szót, de
sohasem hatot a nyolcból. Emelkedett köztünk a feszültség.
Sheila láthatólag igen keményen küzdött, hogy ne hibázzon,
és megrendített, hogy mennyire koncentrál. Már a teszt fel­
nőtteknek való szintjénél tartottunk, olyan szavaknál, ame­
lyeket egy normális hatéves gyerek nem ismerhet. De Sheila
beharapta az ajkát a fogával, és tovább próbálkozott. Láttam,
hogy tördeli a kezét az ölében.
—Édesem, nagyon szépen dolgozol —dicsértem meg. Nem
gondoltam, hogy ilyen komolyan veszi majd ezt a tesztet, hogy
ennyire belefeledkezik, hogy ennyire fog küzdeni, és hogy
ilyen soká kitart. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy Sheila
ismeri mindezeket a szavakat.
Felnézett rám. A tekintete kitágult, a puha bőr a torkánál
foltos volt az idegességtől. —Nem tudom mind megmondani.
—Semmi gond, kicsim. Nem kell mindegyiket tudnod.
Ezek a szavak már nagy gyerekeknek valók, és egyáltalán nem
kell mindet ismerned. Ez a teszt csak arra van, hogy lássuk,
melyeket ismered. Egyáltalán nem baj, ha nem mindet. Büsz­
ke vagyok rád, amiért ennyire igyekszel.
Az arca eltorzult, és úgy tűnt, rögtön könnyekben tör
ki. — Ezek itten kegyetlen nehéz szavak. — Lenézett a ke­

82
 in — Először könnyű volt, de ezek nekem borzasztóan
in lie/.ck. Nem tudom mindet.
Vékony hangja, nehezen megőrzött tartása, a viseltes trikó
il.ilt görnyedő keskeny vállai láttán szinte megszakadt a szí-
i m. Ilyen ártatlanság, még a legrosszabb gyerekekben is. De
lilv/on ezek mind egyszerűen csak kicsi gyerekek!
kinyújtottam a kezemet. —Gyere ide, Sheila. —Felnézett,
■ n odahajoltam és az ölembe emeltem. A kezeim alatt feszült
mit ,i kis teste, a régi vizelet mindig jelenlévő szaga körülié­
in i’i-lt minket. —Cicuskám, tudom, hogy megteszel mindent,
unit csak tudsz. És ez az egyetlen dolog, ami számít. Nem
igazán érdekel, melyiket találod el és melyiket nem. Hékás,
• i k rettentően nehéz szavak ám. Fogadni mernék, hogy nincs
■ bben az osztályban még egy fiú vagy lány, aki jobban meg
tudná csinálni.
Tartottam a karomban, kisimítottam arcából az összecso­
mósodott hajat. Vártam, hogy ellazuljon, és közben átnéztem
i teszt értékelő oldalait, fejben levontam a hibákat. Gyanítot-
i.1 m, hogy megközelítettük Sheila teljesítőképességének hatá-
i.iit. I Iármat-négyet tévesztett egy-egy alkalommal a nyolcból.
I )e még így is messze túlhaladta valamennyi gyermeket, akit
teszteltem.
- Honnan ismered ezt a rengeteg szót? —kérdeztem, egyre
Inkozódó kíváncsisággal.
Vállat vont. —Gőzöm sincs.
- Ezek a szavak legtöbbször nagy gyerekek beszédéhez
Illenek. Csak érdekelne, hol hallottad őket.
- A másik tanár, az megengedte, hogy újságokat nézeges-
,ek. Volt, hogy ott olvastam ilyen szavakat.
I.enéztem rá. A teste még mindig mereven feszült az enyém­
nek, és könnyű volt, mint egy madáré. —Tudsz olvasni, Sheila?

83
 Bólintott.
—Hol tanultál olvasni?
—Gőzöm sincs. Mindig is olvastam.
Döbbenten ingattam a fejemet. Miféle elvarázsolt gyermek
került hozzánk? Eleinte csiklandozott a feltevés, hogy lehet
egy értelmes gyerekem, mert bármilyen kedvesek is voltak
nekem a többiek, de többnyire lassan tanultak, és általában
nehéz volt megmondani, hol van a határ a pszichés zavar és
a szellemi visszamaradottság között. Némelyikük, mint Peter
vagy Sarah, átlagos képességekkel bírtak, de ritkán került
hozzám átlagon felüli gyerek. Eleinte lázba hozott a lehetőség,
de Sheila nyilvánvalóan nem egyszerűen jobb volt, mint az
átlag. Már rég túljutott azon a kényelmes szinten, ami a köny-
nyű tanulással és átlagos tudással jár. Ehelyett messze kilőtt,
mint egy rakéta, az igazi, eredeti tehetség alig kiismerhető
régióiba. Attól tartottam, hogy ez a tény cseppet sem fogja
megkönnyíteni a dolgomat.

Egyszerűen nem volt a PKSZT-ben olyan szint, amellyel fel­

mérhettem volna Sheila képességeit. Az ő korosztálya számára
a teszt 99 pontnál végződött, ami 170-es IQ-nak felelt meg.
Sheila 102 pontot ért el. Rábámultam a tesztlapra. Nincs is
koncepciónk az ilyen mértékű intelligenciára. A statisztikák
azt mondják, hogy tízezer gyerekből egy olyan akad, aki ezen
a magas szinten funkcionál. De mit jelent ez? Devianciát?
Abnormalitást abban a társadalomban, amely az egyformasá­
got dicsőíti? Sheilát a képességei éppoly biztosan elkülönítik
majd az átlagemberek közösségétől, mint ahogy a pszicholó­
giai zavara tenné.
A szoba túlsó felébe néztem, ahol Sheila ült. Szabadfoglal­
kozás volt, és ő visszavonult kedvenc székére. Néztem, amint

84
ul, .1 hüvelykujjával a szájában, a tagjait védekezőn a teste köré
i toinózva. Tylert és Saraht figyelte, akik babákkal játszottak
i háztartási kuckóban. Töprengtem. A hosszú, piszkos haj
il,o t, az éber, óvatos tekintet mögött miféle gyerek lakozik?
|ubban aggódtam, mint valaha. A helyzet, ha lehet, minden
eddiginél bonyolultabbá vált.
I béd után megmutattam a teszteket Antonnak. Kétkedve
i .í/ta a fejét. —Ez nem lehet helyes —mormogta. —Ugyan hol
i.múlhatott volna ilyen szavakat? Biztosan csak szerencsésen
találgatott, Torey. Egyetlen kölyök sem ismer ilyenféle szava-
1at a menekülttáborban.
En magam sem tudtam elhinni. Úgyhogy felhívtam Allant,
a/ iskolapszichológust, aki épp nem volt az irodájában, de üze­
netet hagytam neki a titkárnőjénél, hogy van egy gyerekem,
akit tesztelni szeretnék.
Egy dolog a tesztelős kísérletből nem hagyott nyugodni.
Amikor Sheila beszélt hozzám, egyre nyilvánvalóbb lett, hogy
nagyon különös dialektust használ. Még nem hallottam annyit
beszélni, hogy pontosan megállapítsam, melyek a szokatlan
Iu'szédjellemzői, de a nyelvtana mindenképp bizarr volt. A me­
nekülttábor gyerekei többnyire spanyol anyanyelvű családok­
ból jöttek, és angol nyelvtudásuk gyakran alatta maradt a
korosztályukénak, de nyelvtani értelemben normális határok
közt mozgott. A helyi lakosok között nem létezett meghatáro­
zóan különleges beszédmód. Sheila nem spanyol ajkú család-
I>61 származott, az IQ-teszt pedig bebizonyította, hogy semmi
gond a szókincsével. El nem tudtam képzelni, miért beszél
(>lyan furcsán. Az ő beszéde engem leginkább a városi fekete
közösség beszédére emlékeztetett, akikkel Clevelandben dol­
goztam. De Sheila nem volt fekete, és a mi kis iowai gazda­
közösségünk igen távol állott a clevelandi városi léttől. Talán

85
családi beszédmódról van szó. Elhatároztam, hogy utánajárok,
mert a talányos jelenség nem hagyott nyugodni.

A nap hátralévő része eseménytelenül telt. Még mindig nem

kívántam túl sokat Sheilától. Időt akartam hagyni neki, hogy
hozzánk szokjon, anélkül, hogy a többi gyereket túlságosan
próbára tennénk. Az első napok zűrzavara után jóleső meg­
könnyebbülést hozott a béke. Sheila önszántából jött velünk,
de rendszertelenül vett részt a programokban, és csak akkor,
ha odacsalogattuk. Nem beszélt a többi gyerekhez és Whit-
ney-hez sem. Legtöbbször Antonhoz és hozzám se szólt, ki­
véve, ha teljesen magunkban maradtunk. De legalább békén
volt, üldögélt a székén, ha tehette, és óvatos figyelemmel kísért
minket.
A következő fontos lépés Sheila higiéniája volt. Minden­
nap ugyanabban a farmeroverallban és fiútrikóban érkezett.
Nyilvánvaló volt, hogy ezeket a holmikat egyetlenegyszer sem
mosták ki azóta, hogy Sheila felvette őket, és bűzlöttek a vize­
lettől. Gyanítottam, hogy éjszakánként bepisil, és mosakodás
nélkül öltözik fel. Következésképpen rendkívül kellemetlen
volt a közelében lenni akár a legrövidebb ideig is. Anton és
én már hozzászoktunk az összepiszkított nadrágok bűzéhez,
mivel Max, Freddie és Susannah nem voltak megbízhatóan
szobatiszták. Ám Sheila szaga erősebb volt mindennél, amit
megszoktunk. Ráadásul az egyszerű mindennapi kosz is réte­
gekben gyűlt a karján és az arcán. Mikor előző nap kiküldtem,
hogy mossa le magáról a főzésből rajta ragadt csokoládét, és
visszajött, a karján világos csík jelezte, hogy meddig mosta
meg a kezét. Ma is ugyanazokat a csíkokat láthattam rajta.
Hosszú haja volt, amely összetapadt csomókban a háta köze­
péig lógott. Rögtön első nap megvizsgáltam, nincs-e benne

86
i' l ű vagy serke. Már két alkalommal volt szerencsénk meg-
I ú/deni a fejtetűkkel, és határozottan nem volt kedvem egy
li.u maciik meccshez. Második alkalommal én is elkaptam,
i s ettől eléggé dühbe gurultam. Úgy tűnt, Sheila nem tetves,
lur kiütések voltak a szája körül, de reménykedtem, hogy
i lübbiek nem kapják el tőle.
I Ietente egyszer egy délutánon megjelent az iskolánkban
egy védőnő. Eleinte leküldtem hozzá a gyerekeket. Már so-
I uknak volt különféle bőrbaja, patkányharapása, vagy a nyo­
morúság okozta egyéb csúf fertőzése. Aztán végül elkértem
i védőnőtől a Kwell sampont, a kenőcsöt, és magam gon­
doskodtam a gyerekekről, egyszerűen azért, mert heti egy
.11kálóm csütörtök délutánonként általában nem volt elegendő
.1 problémák megoldásához.
Vártam, amíg a gyerekek elmentek a nap végeztével, hogy
| pontosabban felmérjem Sheila higiéniai szükségleteit. Ülve
maradt a székén, míg a többiek előkészültek a hazamenetel re.
Akkor is ott ült, amikor a szekrényhez mentem, és elővettem
,i lésüket és keféket, amiket ott tartottam. Előző este beug-
i ot tam egy illatszerboltba, és vettem egy kis csomag hajcsatot.
—Sheila, gyere ide —mondtam. —Eloztam neked valamit.
felkelt és odajött. A szemöldökét gyanakvó érdeklődéssel
vonta fel. Odaadtam a kis tasakot. Egy pillanatig csak fogta,
rs kérdőn nézett rám. Biztattam, hogy nyissa ki. Megtette.
Kivette a csatokat. Nézte őket, aztán engem. Még mindig
értetlenül ráncolta a homlokát.
—Neked hoztam őket, szívem. Arra gondoltam, szépen
megfésülhetnénk a hajadat, és csatokat tehetnénk bele. Nézd
csak, nekem is van. —Megmutattam a hajamat.
Sheila a celofánzacskón keresztül morzsolgatta a csatokat.
(összevonta a szemöldökét. —Minek csinálja ezt?

87
 —Mit csinálok?
—Hogy kedves velem.
Hitetlenkedve bámultam rá. —Mert kedvellek, azért.
—Miért? Én dilis kölök vagyok, bántottam a halait. Miért
kedves velem?
Rámosolyogtam, saját döbbenetemen keresztül. — Csak
úgy, Sheila. Mert ezt szerettem volna, ez minden. Gondoltam,
hogy örülnél, ha valami szépet tennénk a hajadba.
Tovább morzsolgatta a csatokat a celofánban, ujjaival ta­
pogatta a műanyag formákat. — Soha senki nem ad nekem
semmit se. Senki nem kedves velem szándékosan.
Álltam, és döbbent zavarban néztem rá. Semmi nem volt
fogható tanári tapasztalatomban ehhez. — Nos, itt másképp
mennek a dolgok, kölyök —nyögtem ki végül. Ez volt minden,
amit mondani tudtam.

Elővigyázatosan kifésültem a csomókat Sheila hajából. Sok­

kal tovább tartott, mint gondoltam, mivel semmi módon
nem akartam neki fájdalmat okozni, a legcsekélyebbet sem.
Féltettem kettőnk alakulóban lévő, törékeny kapcsolatát,
nehogy véletlenül megsértsem, hisz annyira különböző vilá­
gokból jöttünk. Sheila türelmesen ült, kezében szorongatta
a csatokat, de nem vette ki a celofántasakból. Újra és újra
megtapogatta őket anélkül, hogy kinyitotta volna a csomagot.
A haja finom szálú volt, puha, képtelenül egyenes haj, az a
fajta, amely szerencsére sohasem gubancolódik össze jóvá­
tehetetlenül. Mikor kifésültem, sűrű zuhatagban omlott alá
a lapockáin a háta közepéig. Előrefésültem a frufruját. Túl
hosszúra nőtt, a szemébe lógott. Csinos kislány volt, rajzos,
kifejező vonásokkal. Némi szappan és víz még vonzóbbá teszi
majd.

88
 —Tessék, kész is van. Add ide a csatokat, és beletűzzük
ókét a hajadba.
A mellkasához szorította a csatokat.
- Na, gyere, tűzzük őket a hajadba.
Sheila megrázta a fejét.
—Nem szeretnéd, hogy beletegyük?
—Papa, ő tuti elveszi tőlem.
—Csak nem fog ilyet tenni. Megmondhatod neki, hogy
llilém kaptad őket.
—Azt mondaná, hogy loptam. Eddig még senki se adott
nekem semmit. —Erősen szorította a csatokat, és nézte a mű­
anyag kacsákat és rigókat a celofánon át.
—Akkor talán egyelőre itt hagyhatod őket az iskolában,
.nníg sikerül találkoznom az apukáddal, és elmondom neki,
hogy tőlem kaptad a csatokat. így rendben lesz?
—És megint megfésül majd?
Bólintottam. —Eíolnap reggel, amikor megérkezel, megint
megfésüllek.
Sokáig nézte a csatokat, azután habozva visszaadta nekem.
Itt van. Elteszi nekem, igen?
A szívem vadul dobogott a mellkasomban, ahogy átvet­
tem tőle a csatokat. Jól látszott, milyen nehezen válik meg
tőlük. Ebben a pillanatban Anton lépett a szobába egy halom
lénymásolattal a kezében, mert kezdtünk kifogyni belőlük.
Emlékeztetett rá, hogy mindjárt el kell kísérnie Sheilát a
gimnázium épületéhez, hogy elérje a buszát. Meglepődtem,
milyen gyorsan elszállt az idő. Még odáig se jutottunk el, hogy
megmossam Sheilát, és olyan borzasztóan büdös volt.
—Sheila —kérdeztem —, meg tudsz mosakodni otthon?
Megrázta a fejét. - Nincs kádunk.
—A mosdót nem tudod használni?

89
 —Mosdónk sincsen. A papám, ő szók vizet hozni nekünk
a benzinkútról. —Szünetet tartott és a padlót bámulta. —De
az azért van, hogy igyunk belőle, és borzasztó dühös rám, ha
összekoszolom.
—Van másik ruhád?
Megrázta a fejét.
—Nos, megmondom, mit csinálunk. Holnap meglátjuk,
mit tehetünk ez ügyben, jó?
Bólintott, és odament a fogashoz, hogy felvegye vékony
pamutdzsekijét. Felsóhajtottam. Mennyi mindent kellene
csinálni, gondoltam. Mennyi mindennek kell megváltoznia.
—Szia, Sheila. Legyen szép estéd. Holnap találkozunk.
Anton megfogta a kislány kezét, és kiléptek a szeles januári
sötétségbe. Amikor Anton be akarta csukni az ajtót maguk
mögött, Sheila megállt, és visszanézett Anton karja alatt. Ki­
csit elmosolyodott. —Viszlát, tanárnő.
Ili l'HDIK FEJEZET

\l.isnap reggel készen álltam az újabb akcióra. Felfegyver-

I r/tem három fürdőlepedővel, egy szappannal, samponnal,
Ii.ibatejjel, így érkeztem az iskolába. Először a templom kar­
ínul lobozát néztem meg az irodában. Bár a mi iskolánkba a
111 .igasabb jövedelmű régiók gyerekei jártak, azért sok gyerek,
mint az enyémek is, időnként jó hasznát vették egy doboznyi
Ii.isznált ruhának, amit nekünk ajándékoztak. Én is tartottam
i gy dobozt az osztályomban, de ebben főleg alsóneműk voltak.
Ami abban volt, túl nagy lett volna a kicsi Sheilának, de az
Irodában találtam egy kordnadrágot, meg egy másik inget, és
magammal vittem ezeket az osztályba.
Amikor Sheila megérkezett, vizet engedtem az osztály vé­
giben lévő mosogatóba. Nagykonyhára méretezett, terjedel­
mes bádogalkotmány volt, és úgy gondoltam, Sheilát csaknem
teljes valójában megmeríthetem benne, miután zuhanyozóval
iiem rendelkeztünk. Abban a percben, ahogy meglátott, Sheila
lerántotta a dzsekijét, és odatrappolt. Ennél gyorsabban még
sí ise láttam közeledni, amióta megérkezett hozzánk. A szemét
tágra nyitotta kíváncsiságában, és odahajolt, hogy lássa, mit
csinálok. —Most beletesszük a csatokat a hajamba?
—Hát persze. De először végigcsináljuk a teljes szépség-
s/.alon-programot. Tetőtől talpig megmosunk téged. Hogy
tetszik az ötlet?
—Fájni fog?
Nevettem. —Nem, te csacsi. Nem hinném.
Kivette a babatejes flakont a kosárból, ahova tettem, és
kinyitotta a kupakját. —Ez mire van? Meg kell enni?

91
 Meglepődve néztem rá. —Dehogyis, ez testápoló. Be fog­
juk vele kenni a bőrödet.
Váratlan öröm villant át az arcán. — Ennek jó szaga van,
tanárnő. Szagolja meg! Jó szaga van, és azért kenik fel az
emberek, hogy jó szagúak legyenek, így van? — A tekintete
felvillanyozódott. —Akkor az a srác, az többé nem mondhatja,
hogy bűzlök, mi?
Rámosolyogtam. —Nem, nem mondhatja. Nézz csak ide,
találtam neked néhány ruhát, amit viselhetsz. És akkor Whit-
ney elviszi az overallodat a mosodába, amikor ma délután eljön.
Sheila megvizsgálta a kordnadrágot, óvatosan felemelte.
—A papám, ő nem engedi, hogy megtartsam ezeket. Nem
fogadhatunk el jótékonysági cuccokat.
—Igen, megértem. Akkor csak addig hordod őket, amíg
a tieid meg nem száradnak, rendben?
Feltettem Sheilát a mosogató melletti padra, és levettem
a cipőjét és zokniját. Figyelmesen nézte, amint lesegítem a
ruháit, de nem segített. Kissé sürgetett az idő, mert a többi
gyerek egy fél órán belül megérkezik, és bár hozzászoktak,
hogy megmosakszanak a mosogatóban, vagy hogy másokat
látnak mosakodni, de féltem, hogy Sheila egyelőre túl sebez­
hetőnek érzi majd magát ebben a helyzetben, és nem óhajt
közönséget. Meg is kérdeztem tőle, de azt felelte, neki mind­
egy; ennek ellenére úgy éreztem, jobb, ha befejezzük, mielőtt
megjönnek a többiek.
Vézna kis jószág volt, az összes bordája kilátszott. Egy
csomó forradást láttam a bőrén. — Hát itt meg mi történt?
—kérdeztem, mikor az egyik karját mostam. Ötcentis vágás
volt a belső oldalán.
—Attól van, amikor egyszer eltört a karom.
—Hogy történt?

92
 —Leestem játék közben, úgy. A doktor tett rá gipszet.
—Leestél játék közben?
Tárgyilagosan bólintott, és megnézte a sebhelyet. —A jár­
dára estem. A papám aszongya, istenverte ügyetlen kölök
vagyok. Sokszor megütöm magam.
Az elmémben megfogalmazódott egy kérdés, az a kérdés,
amit meg kellett tanulnom megkérdezni a gyerekeimtől, pedig
i rí tegtem tőle. —A papád csinált veled valaha is olyat, aminek
hasonló nyoma maradt, mint ezek a sebhelyek? Például, hogy
nagyon megvert, vagy hasonló? —kérdeztem.
Sheila rám nézett, a szeme elfelhősödött. Olyan sokáig mé­
regetett csendben, hogy azt kívántam, bárcsak ne kérdeztem
volna semmit. Bizalmas kérdés volt, és talán még nem fektet-
lem le elég szilárd alapokat a kapcsolatunkban ahhoz, hogy
Ilizalmaskodjak. —A papám nem csinál ilyet. Ő nem tesz velem
i<>sszat. Ő szeret engem. Csak kicsit üt meg, hogy jó legyek.
Azt meg kell tenni néha a gyerekekkel. De az én papám, ő
./eretengem. Csak én egy ügyetlen gyerek vagyok, aki sokszor
szerez sebhelyeket. —Sheila hangja dacosan csengett.
Bólintottam, és kiemeltem a mosogatóból, hogy megtö-
röljem. Néhány percig Sheila nem szólalt meg. Az ölemben
l.irtottam és a lábát törölgettem, amikor megfordult, hogy
.1 szemembe nézzen. —De tudod, mit csinált Mama velem?
—Nem.
—Itt van, megmutatom. —Felemelte a másik lábát, és egy
lórradásra mutatott. —A mamám kivitt magával az útra és ott­
hagyott engem. Kilökött a kocsiból, és én kiestem, és egy kő
kivágta a lábamat, pont itt. Nézze. —Megtapogatott egy fehér
vonalat. —A papám, ő szeret engem. O nem hagy engem ott
semmilyen úton. Azt nem szabad csinálni kisgyerekekkel.
—Nem bizony.

93
 —A mamám, ő nem szeret engem annyira.
Csendben elkezdtem kifésülni a haját. Nem igazán akar­
tam többet hallani, még az is fájdalmas volt, ha csak hallgatom.
Olyan nyugodtan és tárgyilagosan beszélt, hogy azt éreztem,
nem is szabadna odafigyelnem, mit mond. Mintha beleol­
vasnék valakinek a naplójába, és a leírt szöveg nyugalma még
nyomorúságosabbá tenné a szavakat.
—A mamám, 6 fogta Jimmie-t és elmentek Kaliforniába.
Ott van, ahol most laknak. Jimmie, ő az én tesóm, aki most
négyéves, mivelhogy kétéves volt, amikor a mamám elment.
Két éve nem láttam Jimmie-t. —Elgondolkodva szünetet tar­
tott. —Hiányzik Jimmie, egy kicsit. Szeretném megint látni.
Igazán helyes kisfiú. —Megint megfordult az ölemben, hogy
lásson. —Maga szeretné Jimmie-t. Helyes fiú, aki nem kiabál,
nem csinál semmi rosszat vagy ilyesmi. Helyes fiú lenne itt
ebben a dilis kölkök osztályában. Csakhogy ő nem bolond,
amilyen én vagyok. Maga szeretné Jimmie-t. A mamám is
szereti. Jobban szereti Jimmie-t, mint engem, ezért van, hogy
őt magával vitte, engem meg itt hagyott. Jó lenne magának
Jimmie itt ebben az osztályban. Ő nem csinálna olyan rossz
dolgokat, mint én.
Magamhoz öleltem Sheilát. —Cicuskám, nekem te kellesz.
Nem Jimmie. Egyszer neki is meglesz a maga tanítója. Engem
nem érdekel, mit csinálnak a gyerekek, én szeretem őket.
Ilyen egyszerű.
Hátrahajolt és rám nézett, derűs kifejezés jelent meg az
arcán. —Maga aztán fura egy nő, pedig tanárnő. Asszem, maga
pont olyan bolond, mint mi gyerekek.

Az ötödik napon, pénteken, Sheila még mindig nem beszélt

a többi gyerekhez, de ha direkt kérdést szegeztek neki, hajlan-

94
 I' i vi >lt válaszolni bármelyik felnőttnek. A nap végeztével, mi­
ni ,m mindenki jól befagylaltozott és vége lett a záró gyakorla-
1 iluknak, sorban álltunk, és vártuk, hogy megérkezzenek
i buszok, amelyek hazaviszik a többi gyereket. Kicsit hama-
i il ili végeztünk, és mindenki téli holmiban álldogált, ami ránk
melegedett, úgyhogy azt javasoltam, énekeljünk egy kicsit.
I,i\ bekiabált, hogy ő azt a dalt szeretné, amely szerint „Ha
i" ,i kedved, tapsolj nagyokat”, azon kevesek egyikét, amit ő
i együtt énekelhetett a többiekkel. Egyszerű kis cselekvések
' iill ,ik, a gyerekek tapsoltak, trappoltak, bólintottak a fejükkel
hasonlók. Ránéztem Sheilára, aki a csoport szélén állt, és
nem énekelt, bár erősen figyelt. Mikor befejeztük az összes
I is akciót, és a buszok még mindig nem jöttek, megkérdeztem
i iácokat, vannak-e további ötleteik. Tyler javasolta, hogy „ha
g i a kedved, ugrálj nagyokat”, tehát elénekeltünk egy szakaszt
Isler szövegével. Újabbakat kértem. Sheila félénken feltette
i kezét. Sose jutottam el odáig, hogy ezt kérjem a gyerekektől,
klveve a tömeges káosz idején —kevesen voltunk, és túl sok
Ia i iblémával küzdöttünk. És most láttam ezt a kicsi gyereket,
iki idáig nem is beszélt a többiekhez, és úgy érkezett hozzánk,
In>gy állítólag mindenfajta együttműködésre képtelen, láttam
ull állni feltett kézzel, és belesajdult a szívem.
- Sheila, neked van ötleted?
—Körbefordulni? —kérdezte bátortalanul.
így aztán elénekeltük a nótánkat úgy is, hogy körbeforog-
lunk, és a hét a siker boldogító melegével ért véget.

slu-ila valósággal kivirágzott az osztályunkban a rákövetkező

Ilelek alatt. Beszélni kezdett, először tartózkodóan, azután
mind oldottabban. Mindenről volt véleménye, és ha esélyt
kapott rá, hogy kifejtse, akkor jól érthetően tette. Örültem,

95
 hogy végre van egy jó verbális készsséggel bíró gyerek is az
osztályban. A többi gyerek is élvezte a társaságát, és nekem is
jólesett, hogy olyan sok mindenről beszélgethetünk.
Sheila sohasem hozta szóba a kisfiú megégetésének esetét,
sem kapcsolatunk korai szakaszában, sem később, soha. Az ösz-
szeszedettebb gyerekek többségének volt némi fogalma arról,
hogy milyen okból kerültek a mi osztályunkba. Rendszeresen
beszéltünk ezekről az okokról, amikor heti vagy hosszabb
távra szóló terveket készítettünk bizonyos dolgok megváltoz­
tatásának céljából. Időnként a reggeli megbeszélés alatt vagy
más, kevésbé szertartásos alkalmakkor is szóba jöttek ezek a
témák, például a játszótéren, vagy ha kint álltunk reszketve
az épület eresze alatt, túlságosan belemelegedve a témába
ahhoz, hogy bemenjünk, vagy ebéd közben, vagy főzés alatt,
vagy ha éppen rajzoltunk, esetleg a párnákon ülve kettesben
valakivel az állatoknak elkülönített sarokban. Úgy tűnt, a
legtöbb gyerekben élénken élt az igény, hogy ezekről a dol­
gokról beszéljünk.
A beszélgetések egyszerűek voltak, sokszor esetlegesek,
az évek alatt felgyűlt sok munkatapasztalat kialakította ben­
nem a képességet, hogy az öngyilkosság elkövetéséről vagy egy
macska élve elégetéséről ugyanolyan természetességgel beszél­
jek, mint ahogyan összeraktam a mosodai listámat vagy a base­
ball szabályairól érdeklődtem. A gyerekeknek nem tőlem
kellett megtudniuk, hogy a viselkedésük deviáns, és hogy
megrémítik vagy taszítják a többi gyereket —már tudták. Kü­
lönben nem kerültek volna az én osztályomba. De képesnek
kellett lenniük arra, hogy felmérjék a cselekedeteik súlyát,
eredetét, kiterjedését, mélységét, megérteni, mit éreztek,
amikor valami kirívót tettek, emlékezniük kellett, mire szá­
mítottak, hogy hogyan éreznek majd utána, és a láthatólag

96
|i li ntéktelen részletek miriádját, amelyek az egyes epizódo-
I ti övezték. Többnyire figyeltem, belekérdeztem egyszer-két-
• i, ha valami nem volt világos, hümmögtem, hogy tudják,
hallgatom őket. És közben ügyeltem rá, hogy lekössem őket
tmtalan egyszerű feladattal, mint a színezés, vagy papírma-
h készítés, ami közben úgy beszélhettek, hogy nem kellett
■ i,iymás szemébe nézniük, nem kellett tudatosítaniuk, hogy
inl.tjdonképpen miről is vallanak.
Slieila pontosan tudta, miért került közénk. Az első pil-
Imattól úgy utalt magunkra, szenvedélyesen, mint a „dilis
i ./tályra”. És ő is bolond kölyök volt, aki rossz dolgokat tett.
i iy.ikrán bekapcsolódott a beszélgetésekbe, de az ő bántal-
m.i/ási esete soha nem jött szóba. Sem a gyerekekkel, sem
'■ •lem vagy a többi felnőttel. Soha. Én magam sem hoztam
lel a dolgot. Habár ritkán kerültem ki fontos témákat, most
■)I éreztem, hogy ezt jobb lesz békén hagyni, nem más okból,
i .ak amit az ösztöneim diktáltak. Úgyhogy sosem beszéltünk
ei i öl a dologról. Soha nem tudtam meg, vajon mi ment végbe
■lieila lelkében azon a hideg novemberi estén.

I■ ivábbra is talányos maradt számomra Sheila beszéde. Minél

löl>1iször hallottam, annál nyilvánvalóbb lett a különbség akö-
/ölt, ahogy ő beszélt, és aközött, ahogy mindenki más tette
közülünk. Nem volt feljegyzés arról, hogy az apja bármilyen
dialektust használt volna. Helybeli születésű férfi volt, és Sheilá-
nak ugyanúgy kellett volna beszélnie, mint bárki másnak a
környéken. A fő furcsaság volt bizonyos szavak, mint a létige
Icpten-nyomon való beillesztése, és a múlt idő teljes hiánya.
A „csinálni” szót szinte segédigeként, önkényesen használta,
■ s ez át- meg átszőtte a beszédét. A „lenni” a „vagyok, van,
v,innak” helyett is állt. Sheila számára egyszerűen nem létezett

97
múlt idő, néhány kivételtől eltekintve, mindenről úgy beszélt,
mintha a jelenben vagy a jövőben történne. Ez rejtélyes volt
számomra, mert jócskán használt sokkal bonyolultabb ige­
időket is, például a feltételes módot, és olyan összetett mon­
datokban fogalmazott, amelyekre a legtöbb hatéves messze
nem képes. Ismételten felvettem magnószalagra a beszédét, és
elküldtem szakértőknek, hogy elemezzék. Közben hagytam,
hogy egyelőre úgy beszéljen, ahogy akar.

Allan, az iskolapszichológus, adott Sheilának egy IQ-tesztet és

egy olvasási tesztet. Az IQ-tesztet Sheila briliánsán elvégezte,
a létező legmagasabb kategóriát érte el. Allan ledöbbent, a
fejét csóválva bújt elő kis szobájából. Még sosem találkozott
olyan gyerekkel, aki ilyen szinten oldotta volna meg az általa
használt tesztet, és különösen nem várta volna el ezt egy olyan
gyerektől, akit az én osztályomba raktak. Sheila olvasási és
szövegértési képességei elérték az ötödikes szintet, annak
ellenére, hogy soha senki sem tanította olvasni. Allan úgy
ment el aznap, hogy megesküdött, keres egy tesztet, amellyel
fel tudja mérni Sheila intelligenciaszintjét.
Minden reggel tanítás előtt Sheila és én a tisztasági pro­
jektünkön dolgoztunk. Vettem egy műanyag kosarat a fil­
léres boltban, és beletettem a fésűt, kefét, mosdókesztyűt,
törülközőt, szappant, testápolót és fogkefét. A legtöbb napon
Sheila kész volt megmosni a fogát is, abban az esetben, ha én
megfésülöm. Gyönyörködött a hajcsatjaiban. Vettem még egy
csomagot, ahhoz hasonlót, amit én viseltem, és Sheila úgy
vigyázott rájuk, mintha a király kincse lenne. Minden reggel
megnézte és megszámolta őket, eldöntötte, melyiket viseli
aznap. Minden délután kivette őket a hajából, gondosan éltévé
a törülköző hajlatába. Még egyszer számba vette őket, hogy

98
I'i/los lehessen benne, senki nem vett el belőlük egyet sem.
\ i (illákkal kissé több gond adódott. Tartottam tiszta fehér-
.....ült az iskolában, és ragaszkodtam hozzá, hogy minden reg-
v| váltson. Nem beszéltünk a problémáról, mert az első nap
mi .m világossá vált számomra, hogy érzékeny területről van szó.
I ragaszkodtam a tiszta fehérneműhöz, függetlenül attól,
Inígy megbeszéltük-e az okát. Hétfőnként Whitney elkobozta
>1K-ila overallját és pólóját, és elvitte a gyorsmosodába, egy
uoknyira az iskolától. Nem volt ez tökéletes megoldás, de
legalább Sheila nem volt többé annyira szagos. Mindent egy­
bevetve, takaros, tiszta gyerek lett belőle. Mindannyiunknak
möinére szolgált sűrű, hosszú, szőke haja, az értelem szik-
i nlól fénylő szeme, egyre gyakoribb mosolya, amely felfedte
alsó állkapcsán az új fogak növésére váró réseket.

Nagy megkönnyebbülésemre volt egy olyan dolog is, amelytől

i.irtottam ugyan, de szerencsére sohasem vált valós problé­
mává: Sheila buszutazása a menekülttábortól idáig és vissza.
\ kontrollálhatatlan magaviselet ama szörnyű históriáival,
amelyekkel Sheila bírt, nem tudtam elképzelni, hogyan vég­
ződhetne jól, ha felügyelet nélkül közlekedik egy buszon, de
Irlelmeim alaptalannak bizonyultak. Talán az, hogy negyven
gimnazistával rakták össze, még Sheilának is elég volt, hogy
I issé elbátortalanítsa.
Anton vagy én elkísértük a buszhoz vagy onnan az iskoláig,
rs ha már egyszer rajta volt, leült valahol hátul. Az egyetlen
Incidens, ami előadódott, egy késő januári napon történt, mi-
után már jó ideje utazott így. Este elkísértük a buszig, és feltet-
ltik. Mikor aztán megérkeztek a menekülttáborhoz, és a gim­
nazisták mind leszálltak, Sheila nem volt sehol. A buszvezető
fölállt a helyéről és hátrapillantott. A busz üres volt. Megijedt,

99
mivel csak kétszer álltak meg a tábor előtt, és ő egyiknél sem
látta Sheilát, tehát felhívott, hogy vajon felszállt-e egyáltalán.
Nem kis pánik tört ránk, de aztán a buszvezető újra tele­
fonált. Sheila lefeküdt a padlóra a hátsó kerékdob mögött,
ahol a fűtés melege áramlott be, és elaludt. Miután felfedezte
magának ezt a meleg, zümmögő-rezgő kuckót, Sheila rend­
szeresen kucorodott az ülés alá, és átaludta az egyórás utat
mindkét irányban. Ezek után a vezető mindig ellenőrizte,
hogy felébredt és leszállt-e rendben. A gimnazisták eleinte
csak eltűrték a jelenlétét, de aztán elkezdték fenntartani szá­
mára a fűtőtesthez legközelebbi ülést, és könyves tarisznyákat
vagy pulóvereket adtak neki párnául, sőt még haza is kísérték
azokon a késő estéken, amikor túl álmos volt már ahhoz, hogy
megbízhatóan közlekedjen.
Volt azonban egy probléma, amely nem oldódott meg ma­
gától: Sheila apja. Fáradhatatlanul próbáltam utolérni, hogy
beszéljek vele. Nem volt telefonja, tehát küldtem Sheilával
egy cédulát, amiben arra kértem, látogasson meg az iskolá­
ban. Nem reagált. Küldtem egy másodikat. Megint semmi.
Küldtem egy harmadikat is azzal, hogy én megyek el hozzájuk
látogatóba. Mikor eljött a megjelölt este, és Anton meg én
elmentünk hozzájuk, a ház üres volt. Támadt valami halvány
érzésem, hogy a pasas nem óhajt találkozni velem. Végül fel­
vettem a kapcsolatot Sheila szociális gondozójával. Együtt men­
tünk oda, de csak Sheila üdvözölt minket az ajtóban. Az apja
elment otthonról.
Most már nagyon bosszantott a dolog. Először is, intéz­
kedéseket akartam tenni, hogy Sheila megfelelő öltözéket
kaphasson. Ezt megmondtam a szociális munkásnak is. Bár
Sheilának csak egy nadrágja volt, engem legjobban mégis a
felsőruházata aggasztott. Mindössze egy vékony vászondzsekit

100
Iniidott. Nem volt kesztyűje, sapkája, csizmája. És mégis-
i ..ik januárt írtunk. A hőmérséklet csúcsértéke legtöbbször
n lök körül járt, de alkalmanként nulla alá esett. Sheila
egyes reggeleken, miután megtette a két saroknyi távolságot
i buszmegállótól, szinte kékre fagyva érkezett az iskolába.
I riségbeesésemben autóval mentem érte a legrosszabb na­
pikon. A szünetekre fel tudtam öltöztetni, de azon egyet-
li n alkalommal, amikor néhány ruhadarabot hazaküldtem
w-le, másnap papírzacskóban kaptam vissza őket, és Sheila
ivartan vallotta be, hogy elfenekelték, amiért elfogadta a
..|olékonyságot”. A szociális munkás elmondta, hogy már
lóbbször is rászálltak az apára emiatt, és egyszer még el is
vlilék pár üzletbe, hogy a munkanélküli-segélyéből ruhákat
v.isároljon, de a férfi utólag mindent visszavitt a boltba. A pa-
.is teljességgel irányíthatatlan, mondta a szociális gondozó
v.illvonogatva. Nem akarta Sheilát veszélybe sodorni azzal,
hogy erőlteti a dolgot, mert mindenki tudta, hogy az apja
i.ijta tölti ki a mérgét. De hát ez nem gyerekbántalmazás?
kérdeztem. A szó szoros értelmében nem, mert nincse­
nek rajta ütlegelés nyomai. Dühömben bevágtam az ajtót,
miután a szociális gondozó távozott. Nincsenek rajta nyomok,
mi? Akkor mit keres ez a gyerek az én osztályomban? Ha ez
.1 lény nem valaminek a nyoma, akkor nem tudom, mi az.
Azok alatt az órák alatt, amíg az iskolában volt, megpró­
báltam Sheilát olyan élményekben részesíteni, amelyeket a
lelki zavar vagy sivár életkörülményei megtagadtak tőle. És
Sheila virult. Napjának minden pillanata felfedezésekkel és
i sacsogással telt. Az első hetekben egész nap a sarkamban járt.
Akárhová mentem, ha megfordultam, ő ott volt, egy könyvet
vagy az építőkockákkal teli dobozt szorítva a mellkasához. Ha
elkapta a pillantásomat, csacska mosoly jelent meg az ajkán, és

101
sietett, hogy részesüljön belőle, bármit is csinálok. Természe­
tesen, az időmet egyenlően kellett megosztanom valamennyi
gyerekem között, de ez nem vette el a kedvét. Türelmesen
ácsorgott mögöttem a sorára várva, míg befejeztem valaki
mással. Néha éreztem, amint egy kis kéz tétován megfogja
az övemet, amikor bátrabb lett és több fizikai kontaktusra
vágyott. Anton nevetett és tréfálkozott velem a tanáriban,
hogy olyan vagyok, mint egy vontató. Ahogy körbejárok az
osztályban, segítve a többi gyereket, Sheila egyik kezével az
övembe kapaszkodva jön utánam, mint valami pótkocsi.
Az intenzív elköteleződés ezen első hetei alatt egyszerre
voltam hálás és csalódott a két külön óráért, amely tanítás után
kettőnknek jutott. A tervezésre szánt időm odalett. Chad nagy
nemtetszésére haza kellett vinnem a munkámat, és esténként
kellett dolgoznom. Anton morgolódott, hogy már nem tudjuk
odabent átbeszélni a feladatainkat, csak akkor, ha mindketten
hét harmincra jövünk reggel. Sheila számára viszont ez volt
a mennyország. Osztatlan figyelemre volt szüksége.
Életének teljes hat éve alatt nemkívánatos volt, visszauta­
sított, elhanyagolt. Kitaszították egy kocsiból, és kitaszították
az emberek életéből. Most talált valakit, aki megölelte, aki
beszélt hozzá és dédelgette. Sheila szivacsként szívott magába
minden kis intimitást, amit adni tudtam neki. Egész nap
magammal hurcoltam őt az övemhez ragadva, és nem figyelve
rá, míg a többi gyerekkel dolgoztam, de ez nem nyugtalaní­
tott, mert tudtam, hogy tanítás után Sheila csakis a magáénak
érezhet engem. Annak a kényelmetlenségnek ellenére, hogy
ezzel elveszítettem kétórányi tervezési időt.
A többi gyerek éppúgy jól mulatott rajtunk, mint Anton,
én pedig örültem, mert láttam, hogyan virágzik ki Sheila.
A Kohold Dobozát megtöltötték a gyermeki kézírással írt

102
i éilulák. A gyerekek örültek, hogy Sheila nem olyan rossz
mmi, és ezt gyorsan szóvá is tették. De észrevették bimbózó
11 a ekvéseit is a kedvesség felé.
Shcilának természetesen nem volt túl sok alkalma meg-
i .múlni, hogyan kell másokkal bánni vagy kedvesnek lenni.
I | >|> eléggé lefoglalta a túlélés feladata, és az áldozatkészség
nemigen fért ebbe bele. Következésképpen ahhoz szokott,
Inígy harcolnia kell azért, amit akar. Ha valaki arra a helyre
illi a sorban, amit ő kiszemelt magának, akkor olyan erővel
I' ikle ki onnan, hogy visszaszerezhesse a helyét. Ha egy másik
esereknél volt egy játék, ami neki kellett, megragadta, kicsa-
> il la a kezéből, és elinalt vele biztonságos helyre, dühösen
iszegve mindenkire, aki el akarta venni tőle. Számtalan
módon még Peteméi is sokkal nyersebb és kellemetlenebb
' iill a direktsége, de ez állati jellegű agresszió volt, amiben
nem volt rosszindulat.
Tudtam, hogy hatévnyi tapasztalat után nem lesz könnyű
meggyőzni őt arról, hogy másképpen is lehet csinálni a dol-
i’ukat. A feddések, a figyelmeztetéseim, a csöndes sarokba
s.iló kényszerítés nemigen változtatott a viselkedésén. De
i kobold Doboza igen.
Sheila feszült figyelemmel várta minden délután, hogy
lelolvassam a cédulákat, és gratuláljak a gyerekeknek, akik
I lérdemelték őket. Mohón számlálta össze az övéit minden
alkalommal, és ha lehetősége volt rá, a többi gyerekét is, hogy
l.issa, többet vagy kevesebbet kaptak-e, mint ő. Próbáltam
erről leszoktatni. A többi gyerek nem érzett késztetést, hogy
tulajdon értékességét a jutalmul kapott cédulák számával
mérje, és én nem is akartam, hogy így legyen. Sheilát viszont
i sekély önbizalma nem engedte nyugodni. Újra és újra be
akarta bizonyítani, hogy ő a legjobb gyerek az osztályban,

103
a legokosabb, a legszorgalmasabb, az én kedvencem. Mikor
állhatatosan visszautasítottam, hogy erről biztosítsam, elkezd­
te önmagának bizonygatni a Kohold Dobozába írt cédulákkal.
Ez a feladat azonban kifogott rajta. Meg tudta mutatni, milyen
jól olvas. Ez egyszerű volt, csak elő kellett vennie egy könyvet.
Meg tudta mutatni, milyen jól számol. Ez is egyszerű volt. De
nem tudta kitalálni, hogyan kell udvariasnak, kedvesnek vagy
gondoskodónak lenni, hogy még több cédulát érdemeljen ki
magának.
Egy délután a tanítás végeztével ott maradt az asztalnál,
ahol egy tudományos kísérlet romjait takarítottam el. —Elogy
lehet, hogy Tyler olyan sok cédulát kap? —kérdezte. —Min­
denkinél többet kap. Maga adja neki őket?
—Tudod, hogy nem. Mindenki ír cédulákat.
—Akkor miért kap ő többet? —Felszegte a fejét. —Micsi­
nál ő? Miért szereti mindenki annyira?
—Nos —mondtam, egy ideig fontolgatva a választ —, először
is, Tyler udvarias. Amikor szüksége van valamire, mindig szé­
pen elkéri, és majdnem mindig mondja is, hogy kérem szépen.
És meg is köszöni. Ezért az emberek szívesebben vannak vele,
és szívesebben is segítenek neki, mert gondoskodik róla, hogy
ez jó érzés legyen másoknak.
Sheila összeráncolta a szemöldökét, és lenézett a kezére.
Hosszú szünet után vádlón rám nézett. —De maga miért nem
mondta nekem sose, hogy azt akarja, hogy én is ilyeneket
mondjak, hogy kérem és köszönöm? Nem tudtam, hogy ezt
akarja. Hogyhogy Tylernek megmondja és nekem nem?
Hitetlenkedve néztem rá. —De hát én nem mondtam ezt
Tylernek sem, Sheila. Az ilyen dolgokat csak úgy megteszik
az emberek. Mindenki szereti, ha a többiek udvariasan visel­
kednek vele.

104
 Én erről nem tudok. Nekem ezt soha nem mondta senki
mondta Sheila gyászosan. —Én nem tudtam, hogy maga azt
./éretné, hogy én is ezt csináljam.
Hlgondolkodtam a dolgon, és rájöttem, hogy igaza van.
I ehet, hogy tényleg nem említettem ezt soha. Készpénznek
vettem, hogy ezt egy gyereknek tudnia kell, főleg, ha olyan
i >k<>s, mint ő. Egyszerűen csak feltételeztem, hogy tudja. A fel-
télelezés igazságtalansága aztán egyszeriben szíven ütött. Sheila
i.tlán soha nem hallotta ezeket a szavakat a környezetében.
Vagy ha mégis, sohasem hordoztak jelentést a számára.
—Sajnálom, Sheila. Azt hittem, te tudod.
—Nem tudom. De mondhatom én is, ha maga azt akarja.
Bólintottam. —Szeretném. Jó, ha használjuk ezeket a sza­
vakat, mert akkor az embereket jó érzés tölti el. És ez fontos.
Az emberek jobban fognak szeretni ettől.
—Azt fogják mondani, hogy helyes lány vagyok?
—Segíthet nekik észrevenni, hogy az vagy.
És így, apránként, Sheila csatlakozni kezdett mindahhoz,
amit a többiek is csináltak, hogy lássák, milyen kedves és
jó ő. Ha valamit nem értett, megkérdezte. Máskor pedig, ha
Ilennem ötlött fel, hogy esetleg nem tud valamit, elmondtam
neki nyugodt perceink alatt.

105
NYOLCADIK FEJEZET

Sajnos, mint minden édenkertben, a miénkben is akadtak

kígyók. Az első hónapban két olyan probléma is adódott,
amelyet úgy tűnt, nem tudunk megoldani.
Az első talán nem is volt akkora gond, amekkorának lát­
szott. Minden előmenetele ellenére, Sheila állhatatosan meg­
tagadta a papírmunkát. Abban a minutumban, hogy papírt
—például egy feladatlapot —adtunk a kezébe, széttépte. Időn­
ként, miután Anton vagy én szigorúan megfenyegettük, nem
tépte szét rögtön, hanem látszólag dolgozni kezdett rajta. De
a papírlap mégsem érkezett el sohasem a javítandó dolgozatok
kosarába. Útközben Sheila cafatokra tépte, vagy összetaposta,
vagy kemény kis gombóccá gyűrte, és bedugta a radiátor alá,
esetleg a nyúlketrecbe, hogy a nyúl megegye.
Mindenféle módszerrel próbálkoztam, hogy leszoktassam
erről. Odaragasztottam a papírt az asztalhoz, hogy ne szed­
hesse fel. Sheila addig firkálta durván, amíg szét nem szakadt.
Ekkor műanyag tasakba tettem. Sheila ült előtte, és nem volt
hajlandó kézbe venni a ceruzáját. Próbáltam munkafüzete­
ket használni, de ezek még többe kerültek, és meglehetősen
felbosszantott, ha azt kellett látnom, hogy egyetlen ülésben
tönkreteszi őket. Kipróbáltam Mrs. Barthuly laminációs tech­
nikáját, mivel nálunk nem volt légkondicionáló. Költséges,
időigényes megoldás volt, de teljesen hiábavaló: ha elé tettem
egyet, Sheila csak ült és megtagadta, hogy hozzányúljon. Fel­
írtam a feladatokat krétával a táblára, és ő letörölte, mikor
nem néztem oda. Nem volt olyan módszer, amelyet Sheila ne
tudott volna könnyűszerrel kijátszani.

106
 Nem válogatott. Ha papíron volt a feladat, egyszerűen nem
múlt hozzá. Ez vonatkozott az írásos feladatokra, színezésre,
>li még a rajzolásra is. Nem volt kifogása a szóbeli munka
' Ilin, sőt az ellen sem, hogy Anton, Whitney vagy én kitolt­
uk helyette a feladatlapot, de saját kezűleg nem volt hajlandó
megtenni.
Mondanom sem kell, ez állandó súrlódást okozott kettőnk
I űzött. Minden trükkömet bevetettem. A csendes sarokba
I (III ltom. Ő azonban bármeddig elüldögélt ott mozdulatlanul
■ némán, tehát ezzel nem oldottam meg semmit. Nem akar-
i.im, hogy túl sokat mulasszon a programjainkból, és csak
üldögéljen. Az első héttel ellentétben, amikor a csendes szék
uu g jó eszköz volt rá, hogy kontrolláljuk a viselkedését, ennél
II iniblémánál nem működött. A csendes sarok nem számított
igazi büntetésnek, és ezért nem kellett aggódnom, ha a gyerekek
11 va vagy kapálózva ültek ott. Elvesztették az önuralmukat, és
■ it I módjuk volt visszanyerni. De ha Sheilát a sarokba küldtem,
i s húsz perc üldögélés után még mindig nem volt hajlandó
IMpírmunkát végezni, akkor kénytelen voltam elengedni. Az,
Iii így hatalmi játszmát nyerjek vele szemben, nem volt olyan
lontos, mint hogy aktívan tevékenykedjen és részt vegyen az
i is/tály munkájában. Ráadásul az volt a meggyőződésem, hogy
.1 papírmunka ilyetén megtagadása mögött valamilyen oknak
kell lennie. Hacsak nem volt dühös, Sheila ritkán tagadta meg,
Iii így megcsináljon valamit. Már rég eldőlt, ki a főnök az osz-
i alyban, és nem kellett attól tartanom, hogy Sheila kóstolgat.
Sőt, sok minden másban szinte nevetséges túlzásokba esett,
hogy lekötelezzen, úgyhogy nem lett volna értelme, éppen
ebben az egy dologban borsot törni az orrom alá.
A dolog mégis bosszantó volt. Nem is kevéssé. A harma­
dik hét után rögeszmém lett ez a papír-ügy, és tanítás után

107
 dühöngve robogtam be a tanáriba, hogy a többi tanárt nyag-
gassam ezzel. Éjszakánként Chadnek kellett elviselnie fruszt­
rációm következményeit. Végül egy nap kétségbeesésemben
egy hatalmas kötegnyit másoltam ugyanabból a feladatlapból,
odavezettem Sheilát az asztalhoz, és leültettem számolni. Eltö­
kéltem, hogy ha Valentin-napig ülünk ott, és mind az S00 da­
rab papírt elhasználjuk, akkor is megcsináljuk.
—Sheila, ma megcsináljuk ezt a feladatlapot. Csak ezt az
egyet. Könnyű feladatok vannak rajta.
Bizalmatlanul nézett rám. —Nem akarom megcsinálni.
—Nos, ez most nem a te választásodtól függ —jelentettem
ki ellentmondást nem túróén, és megkopogtattam a feladat­
lapot a mutatóujjammal. —Gyerünk, fogj hozzá.
Sheila csak ült és bámult rám. Mondhatom, nem nagyon
tetszett neki a helyzet. Még sohasem kényszerítettem ilyen
direkt ellenkezésre, és most láthatólag nem tudta, mire szá­
míthat tőlem. Belül a saját bosszúságom facsarta a zsigerei-
met. A gyomrom szoros csomóba ugrott, a szívem sebesen
vert. Egy másodperc töredékéig fontolgattam a meghátrálást,
de az elmúlt hetek munkamegtagadása miatt felgyűlt méreg
eluralkodott rajtam.
—Csináld! — Hallottam, hogy hangosabban és élesebben
szól a hangom, mint ahogy szeretném. Felvettem egy ceruzát,
és Sheila kezébe nyomtam. —Tessék, most te jössz.
Összegyűrte az első lapot. Gondosan kisimítottam, és cel­
luxszal odaragasztottam az asztallaphoz. Sheila kiszakította
a ceruzájával. Vicsorogva küzdöttünk, én újabb papírlapokat
szedtem elő, Sheila elszaggatta őket. Az óra véget ért, és a
tönkretett papírlapok felgyűltek a székeink lábánál. A többiek
felkeltek a szabadfoglalkozáshoz. Sheila aggodalmasan körül­
nézett. A szabadfoglalkozást szerette a legjobban, és máris

108
i './revette, hogy Tyler előveszi azokat a kis játékemberkéket,
.1 melyekkel a legszívesebben játszott.
—Fejezzük be ezt a papírt, és már mehetsz is —mondtam,
<s újlent leragasztottam egy feladatlapot. Lenyeltem a mérge­
met, de az elfojtott düh megmaradt bennem, és szaporábban
vert tőle a pulzusom.
Sheila kezdte elveszíteni a türelmét velem szemben. Zihált,
es apró morgások törtek elő a torkán. Fél tucat újabb papírlap
vált az enyészet martalékává. Közelebb húztam a székemet az
övéhez, és szinte odaszögeztem Sheilát az asztalhoz. Aztán
leragasztottam a következő papírlapot. Lefogtam a szabad
kezét, és a másikat a saját kezembe vettem. —Segítek neked,
Sheila, ha nem tudod egyedül megcsinálni —mondtam ma-
kácsul, mint egy buldog. Ereztem, hogy a verejték átáztatja
,i blúzomat.
Sheila visítani kezdett, fültépő üvöltéssel próbált kiszaba-
ilulni. Szerencsére ő is balkezes volt, akárcsak én, és így moz-
gathattam a kezét. Kértem, hogy válaszolja meg az első kér­
dést. Először nem akarta, azután dühösen mégis elüvöltötte
.1 választ. Rányomtam a kezét a papírra, és leírattam vele egy
\ -as számot. Sheila vadul küzdött, próbálta felrúgni a székét,
| íróbált belém harapni. Akkor most a második művelet. Újból
I ikényszerítettem belőle a választ, és leírattam vele.
így küzdöttük végig a szabadfoglalkozás idejét, és úgy fejez-
i ük be a feladatlapot, hogy közben Sheila tiltakozva üvöltözött,
ni pedig fogva tartottam a kezét. Végre kész lett, és eleresztet­
tem. Abban a pillanatban kitépte a papírlapot a ragasztószalag
alól, és mielőtt elkaphattam volna a kezét, cafatokra szaggatta
rs dühödten az arcomba vágta. Kitépte magát a kezemből,
Elborítva a székét, és elrohant a szoba másik felébe, aztán
megfordult és felém acsarkodott.

109
 —GYŰLÖLÖM MAGÁT! — üvöltötte olyan hangosan,
ahogy csak tudta. A többi gyerek épp befejezte a tízórai­
ját, és készült a szünetre, de most megálltak és minket néz­
tek. —Gyűlölöm magát! Gyűlölöm magát! Gyűlölöm magát!
—A frusztráció eluralkodott rajta, és csak állt sikítva az állat­
ketrecek mögötti sarokban.
Anton kivitte a többi gyereket a szünetre, de én ott ma­
radtam az asztalnál ülve. Gondoltam, hogy Sheila destruktív
rohamot kap majd, és készültem, hogy elkapjam. De nem tett
semmit. Egy pár perc után összeszedte magát és abbahagyta
a sikítást. Ott maradt a szoba túloldalán, és szemrehányóan
bámult rám. Úgy látszott, rögtön könnyekben tör ki, a szája
legörbült, remegett az álla. Kezdtem magam úgy érezni, mint
egy első osztályú idióta. Ellentmondásos viselkedésem miatt
érzett csalódása világosan kiolvasható volt a szeméből. Vala­
hogy az az érzésem támadt, hogy nem a megfelelő módszert
választottam. Sajnos kétségbeestem, és a tanárság győzedel­
meskedett bennem a jobb ösztönök felett, pusztán azért, hogy
elvégeztessek papíron egy nyamvadt feladatot. Nem lett volna
szabad hagynom, hogy ez megtörténjen. Utáltam magam,
amiért megengedtem, hogy egy ilyen jelentéktelen probléma
eluralkodjon rajtam.
Néztem Sheilát. Rossz érzések futottak át rajtam, kételyek,
önvád. Vajon most tönkretettem a kapcsolatunkat? Olyan
jól tudtunk együttműködni az elmúlt három hétben, amióta
idejött. Vajon sikerült elcsesznem az egészet egyetlen délelőtt
leforgása alatt? Ő is nézett engem. Hosszú, örökkévaló pilla­
natokig csak csöndben néztük egymást.
Sheila lassan elindult felém. Egész idő alatt rajtam tartotta
a szemét, tág, szorongó, vádló pillantással. Odajött az asztal
túloldalához, és a sima felszínre láthatatlan ábrákat rajzolt.

110
I gy darabig azokat nézte, mielőtt megint rám emelte a tekin­
tetét. —Maga nem volt túl kedves hozzám. —A hangja súlyos
' <>ll az érzésektől.
Nem, azt hiszem, nagyon nem, igaz? —Csend. —Sajná­
lom, Sheila. Nem kellett volna, hogy kényszerítselek.
Maga nem lehet undok velem. Én a maga egyik kőiké
' agyők.
Sajnálom. Mérges lettem, mert sose vagy hajlandó pa­
píron dolgozni. Csak azt akartam, hogy te is megcsináld a
feladatlapokat, ahogy bárki más. Feldühített, hogy sohasem
i sinálod meg őket, mert nekem fontos, hogy papíron is tudj
ili ilgozni. Dühbe gurultam.
Sheila alaposan szemügyre vett. Alsó ajkát előrebiggyesz-
lelte, és megbántott pillantással nézett, de azért közelebb
araszolt. —Még mindig szeret engem?
—Persze, hogy még mindig szeretlek.
—De dühös volt rám és kiabált velem.
—Az emberek néha mérgesek. Még olyanokra is, akiket
nagyon szeretnek. Ez nem azt jelenti, hogy többé nem sze-
it i ik őket. Csak mérgesek és kész. De egy idő után a méreg
elszáll, és ők változatlanul szeretik egymást. Ugyanúgy sze­
lei lek, mint eddig.
Sheila összepréselte a száját. —Én se igazán gyűlölöm magát.
—Tudom. Csak te is dühbe gurultál, mint én.
—Mert maga kiabált. Nem szeretem, ha így kiabál velem.
Sérti a fülemet.
—Figyelj, cicuskám, nem jól tettem, hogy kiabáltam. Saj­
nálom. De ezen most már nem segíthetek, mert megtörtént.
Iényleg sajnálom. Most egyelőre nem fogunk többet kínlódni
a papírmunkával. Majd máskor csináljuk, amikor te is úgy
akarod.

111
 —Én sose fogom akarni.
A vállam előregörnyedt, elbátortalanodtam. — Hát akkor
lehet, hogy sosem csinálunk többet.
Sheila kérdőn nézett rám. — D e hát kellenek feladat­
lapok.
Fáradtan sóhajtottam. —Talán nem. Vannak ennél fonto­
sabb dolgok is. Azonkívül hátha egyszer mégis úgy érzed majd,
hogy kedved van hozzá. Majd akkor foglalkozunk vele.
Hát így hagytam fel a feladatlapokkal. Vagy legalábbis
a küzdelemmel.
Igazából sose értettem, miért van az, hogy az emberek
hajlamosak rögeszmésen foglalkozni jelentéktelen dolgokkal,
és azt képzelni, hogy összedől a világ, ha valami nem úgy
történik, ahogy ők akarják. Most, hogy túlléptem ezen a csa­
tán, már nem is értettem, miért volt nekem olyan átkozottul
fontos. De abban a pár hétben tényleg az volt.

A másik probléma, ami Sheilával kapcsolatban felmerült,

sokkal súlyosabb volt, és sokkal nehezebben megoldhatónak
látszott. Sheila bosszúálló hajlamára gondolok, amely szo­
katlan mértékben kifejlődött, és nem ismert határokat. Ha
bármit tettek ellene vagy kitoltak vele, esetleg kihasználták,
Sheila pusztító erővel reagált. Az intelligenciája miatt még
ijesztőbb volt az egész, mert pillanatok alatt felmérte, hogy egy
adott személy számára mi jelent értéket, és pontosan azt tette
tönkre, cserébe az őt ért sérelemért. Mikor Sarah az egyik
szünetben havat rugdosott rá, Sheila viszonzásul módszeresen
tönkretette Sarah összes kitett művészi munkáját a teremben.
A művészetszerető Sarah számára ez borzalmas volt. Anton
egy alkalommal mérges lett rá, mert Sheila rohangált a folyo­
són ebédhez menet, amikor visszajöttek, Sheila viszonzásul

112
megfojtotta az összes futóegérkölyköt, amiket Anton a kis-
11Ától hozott be aznap az iskolába megmutatni. Hideg, jeges
IHHántással mérte fel kinek-kinek a speciális érzékenységét,
■ ■>ezt ijesztőnek találtam.
l)c a dolog nem állt meg a papírok vagy kisegerek elpusz-
iKásánál. Kiszámított, hosszú lejáratú, módszeres bosszúállás
volt, sok esetben olyan alkalmakkor, amelyekre nem lehetett
li lkészülni. Sheilát minden pillanatban felügyelni kellett. Még
.tinikor azt hittük, hogy gondosan vigyázunk rá, akkor is meg
tudott lógni tőlünk.
Az ebédidő volt a nap legveszélyesebb időszaka. Sem
Anton, sem én nem akartuk teljesen feladni az egyetlen pihe­
nőidőnket azért, hogy állandóan Sheilát őrizzük. Az ebédlői
cgítők nyilvánvalóan rettegtek tőle, bár volt arra is példa,
hogy sikerrel vigyáztak rá.
l£gy nap, amikor Anton és én békésen ettük a szendvicse­
inket a tanáriban, visítozva rontott be az egyik segítő. Sheila
nevét hebegte összefüggéstelenül. Ott helyben rémlátomása­
ink támadtak, hogy megismétlődik az első nap, és kirohan-
l mik a segéderő nyomában.
Sheila behatolt az egyik tanárnő osztálytermébe, és rövid
Hlő, talán tíz vagy tizenöt perc leforgása alatt teljesen feldúlta.
A gyerekek padjait felborogatta vagy szétrángatta, a személyes
holmikat szétszórta. Letépte a műanyag ablakredőnyöket,
leszórta a könyveket a könyvespolcról, az egyik tanításhoz
használtgép képernyője összetört. El nem tudtam képzelni,
hogyan lehet ilyen rövid idő alatt ennyi mindent tönkre­
tenni.
Kicsaptam az ajtót. —Sheila! —Megperdült, a szeme sötét,
elutasító. Az egyik kezében egy mutatópálcát szorongatott.
Azonnal tedd le!

113
 Egy hosszú pillanatig rám bámult, azután leejtette a mu­
tatót. Három hete volt nálunk ekkor. Már pontosan tudta,
mikor kell a haragomat komolyan vennie. Ha el tudom érni,
hogy abbahagyja, amit csinál, és odajön hozzám, akkor nyu­
godtan elvezetem. Több eszem volt annál, hogy üldözni kezd­
jem, és ő elrohanhasson. Ha tombolni kezd, még több kárt
csinál, és annyira megrémül, hogy többé nem lehet hatni az
értelmére. Máris ott ült az arcán az a vad, tébolyult kifejezés,
és rá kellett jönnöm, milyen törékeny Sheila önuralma.
Körülnéztem a katasztrófa sújtotta szobában, és nem tud­
tam elképzelni, mit fogunk csinálni. Elárasztott a lelkiisme-
ret-furdalás, amiért ezt tette, és én hagytam, hogy megtör­
ténjen. A csöndes sarokban való üldögélés valahogy nem tűnt
elegendő büntetésnek az okozott több száz dollárnyi kárért.
És még csak nem is az én osztályom volt, hanem valaki másé.
Rá kellett ébrednem, hogy ez a dolog most kicsúszott a ke­
zemből.
Mire odacsalogattam Sheilát az ajtóhoz, Mr. Collins és az
érintett tanárnő, Mrs. Holmes is ott voltak már mögöttem.
Megfogtam Sheila kezét, Mr. Collins pedig teljes hangerővel
ordítani kezdett.
Úgy hiszem, némi joggal üvöltözött. De nagyon jól tudtam,
hova vezethet, ha ő akarja megoldani a problémát. Mr. Collins
a régi iskola híve volt, ahol a fegyelem sérüléseit legtöbbször
nádpálcával gyógyították, vagy legalábbis próbálták orvosolni.
Mr. Collins megragadta Sheila karját. Én már szorosan fogtam
az overallja pántját, és nem is engedtem el.
Farkasszemet néztünk, és egyikünk sem szólt. Sheilát ket-
ten kétfelől tartottuk jó szorosan.
Nem engedhettem meg, hogy Mr. Collins magával vigye
Sheilát azok után, hogy biztosítottam róla, itt senki sem fogja

114
megfenyíteni. Már túl sokszor verték el rövid élete során. És
lul sokan szegték meg a neki tett ígéretüket. Nem engedhet­
tem, hogy újra megtörténjen.
Az igazgató és én még mindig nem beszéltünk. Ettől azon-
l'.m nem csökkent a kihívás ereje. Ujjaim ott voltak Sheila
'.illán, és éreztem izmaiban a feszültséget.
Mikor Mr. Collins végre megszólalt, a hangja rekedt sut­
togásként tört elő összeszorított fogai közül. Világossá tette,
hogy nemcsak hogy leviszi Sheilát az irodába, hogy pálcával
elverje, de én is vele jövök, és végignézem, mint szemtanú.
Ó egek, gondoltam. Csupán szerettem volna vitatkozni
vele, miközben Sheila ott lógott köztünk kifeszítve. Olyanok
voltunk, mint két marakodó kutya a csont felett. Mr. Collins
nem hagyott sok választást. De én nem értettem vele egyet.
I s nem akartam, hogy Sheila esetleg azt higgye, hogy igen.
Oda-vissza sziszegtünk, többnyire egy-két szavas monda­
tokban. Aztán Mr. Collins elvesztette a türelmét.
—Isten engem úgy segéljen, Miss Hayden, hogy maga
igenis lejön velem az irodámba most azonnal, vagy még ma
este szedheti a sátorfáját, és holnap már nem lesz állása ebben
az iskolában. Nem érdekel, mit kell tennem ezért, megteszem.
Világos? Megértette, amit mondtam?
Rábámultam. Mindenféle dolog kavargott a fejemben ak­
kor. Szerződésem volt. Szakszervezeti tag vagyok. Nincs ha-
Ialma hozzá, hogy kirúgjon. Mindezek a dolgok átfutottak az
agyamon, de csupán elméleti szinten. A zsigereimben viszont
félelem támadt. Mi lesz, ha kirúg? Találok valaha még egy
Ianári állást a városban? Ki fog gondoskodni az osztályomról?
Már volt egypár hirtelen, ösztönös cselekedet az életemben.
Ez lesz a következő? De miért? Egy átmenetileg nálam lévő
gyerekért, aki egy megürülő kórházi helyre vár? Lám-lám,

115
ott tartok, hogy elveszíthetem az állásomat egy gyerek miatt,
akit alig három hete ismerek, aki előbb vagy utóbb úgyis más­
hova kerül, és aki minden valószínűség szerint nem túl fontos
senkinek, semmilyen szempontból. Mi lesz, ha elveszítem
az állásomat? Vajon Chad továbbra is velem marad? Hogy
magyarázom meg az egészet a mamámnak? Mit gondolnak
majd az emberek? A létező legrosszabb kifogásra elengedtem
az overall pántját.
Mr. Collins megfordult, és elindult Sheilával a folyosón.
Némi távolságból követtem, és úgy éreztem magam, mint
Benedict Arnold. Talán mégis igazuk van. Ezzel a gyerek­
kel szemben két alkalommal vesztettem el az önuralmamat
három hét alatt, alapvető dolgokban. Talán tényleg kórházi
elhelyezésre van szüksége. Nem tudhattam. Ez az egész több,
mint amit kézben tudok tartani.
Mr. Collins irodájában leroskadtam egy székre. Sheila nyu­
godt volt. Nyugodtabb, mint én. Bejött Mr. Collins oldalán,
és kevélyen állt, nem nézett rám, és nem adott ki semmiféle
hangot. Mr. Collins becsapta az ajtót. Az íróasztala fiókjából
elővett egy hosszú pálcát. Sheila meg se rezzent, amint az igaz­
gató megsuhogtatta közvetlenül a füle mellett.
Elöntött a keserűség. Miért van ennek az embernek szük­
sége ilyen őskori nevelési eszközökre? Miféle ember egyálta­
lán? Teljes erővel feltámadt bennem a gyűlölet. Hogy tehet
ilyet velem? Hogy hagyhatom én ezt? Azok után, hogy meg­
esküdtem Sheilának, hogy nem verem a gyerekeket, mit fog
gondolni rólam? És mit fogok én gondolni magamról, ha
tudom, hogy amint rosszra fordultak a dolgok, én csak a saját
bőrömet féltem?
A fejemben lévő zűrzavaron át váratlanul ismét mélyen
szíven ütött Sheila ártatlan bátorsága. Futólag rám pillantott,

116
■ i/iitán Mr. Collinsra. Pontosan úgy festett, mint bármelyik
másik hatéves. Az ajkai szétnyíltak, és mögöttük ott voltak
,i hiányzó tejfogak rései. A szeme szélesre és kerekre tágult, a
li lelem eléggé burkoltan ült bennük, ezért ha valaki nem is­
merte őt, nem tudhatta, mi az. Láttam a kis fehér és narancs-
iiga kacsás csatokat a hajában, és arra gondoltam, mennyire
vereti őket. Ezek voltak a kedvencei, a szerencsecsatok, mond-
la egyszer. Nos, a szerencséd most cserbenhagyott, kölyök, jutott
eszembe. Mint ahogy már annyiszor. A kacsás csatok ebben
i pillanatban gúnyosan kacsingattak rám.
Olyan rendíthetetlenül állt, egyetlen hatéves sem lenne
képes erre. Töprengtem, vajon hányszor állt már ítélőszék
előtt, hányszor mutattak neki pálcát. Mégis megmaradt az
a kisgyerekes ártatlansága, a kacsás csatok, a hosszú, képte­
lenül sima haj, amit nem lehetett rendesen lófarokba fogni,
,i viseltes overall. Úgy éreztem, sírni fogok. De csak maga-
mért sírnék, mert bennem nincs meg az az erő, ami ebben
a gyerekben megvan.
A zsigereim összeugrottak. Ennek nem szabad megtör­
ténnie.
De már benne voltunk. Mr. Collins nyersen megszólalt.
Tudja vajon Sheila, mit művelt? Semmi válasz. Kirúghatják
,i/. iskolából, mondta Mr. Collins. Nagyon jól tudtam, hogy
a lcckéztetés legalább annyira nekem szól, mint Sheilának.
Mr. Collins mindkettőnket helyre akart tenni. Azt mondta,
Sheila három ütést fog kapni. Sheila beszívta az ajkait a foga
közé. Pislogás nélkül nézte Mr. Collinst.
—Hajolj le és fogd meg a bokádat.
Sheila nézett és nem moccant.
—Hajolj le és fogd meg a bokádat, Sheila.
Nem mozdult.

117
 —Ha még egyszer mondanom kell, még egy ütést kapsz.
Most hajolj le.
—Sheila, kérlek—mondtam, —tedd, amit Mr. Collins mond.
Még mindig semmi. A szeme egy pillanatra rám villant.
Mr. Collins durván megragadta Sheilát és a pálca egy su­
hintással lecsapott. Sheila térdre esett az első ütésre, de az
arca mozdulatlan maradt. Mr. Collins felemelte, és újra ütött.
A gyerek újra térdre esett. Az utolsó két ütés alatt állt és nem
esett el. Egyetlen hangot nem adott ki, egy könny nem csordult
ki a szeméből. Mr. Collins ettől még jobban bedühödött.
Ültem megnémulva és néztem. Megígértem Sheilának,
hogy ez nem történhet meg, de megtörtént. Olyan kemé­
nyen, olyan átkozottul keményen dolgoztam ezzel a gyerekkel.
Általában nem hagyom, hogy tudatosuljon bennem, mennyi
energiát fektetek a gyerekekbe. Mint az apró félelmeket és
elbátortalanodásokat, amiket kizártam a tudatomból ebben
a napról napra való létezésben, azt is elrejtettem magam elől,
hogy milyen sokat jelentettek nekem. Mert tudtam, hogy
ha bevallom magamnak, még jobban elkeserít, ha kudarcot
vallanak. Vagy ha én vallók kudarcot. Ezért égett ki olyan sok
ember ezen a pályán, mert túl sokat törődtek a rájuk bízot­
takkal. Ezért megpróbáltam hárítani. Álmodozó voltam. De
az én álmom nagyon sokba került. Mindenkinek.
Mr. Collins aláíratott velem egy tanúsító nyomtatványt,
hogy jelen voltam, amikor megpálcázta a gyereket. Azután
elgyötörtén megfogtam Sheila kezét, és kimentünk a fo­
lyosóra.
Fogalmam se volt, mit fogok most tenni. Szédültem. Mikor
odaértünk az osztályterem ajtajához, benéztem az üvegen át.
Anton már elkezdte a délutáni foglalatosságokat, és Whitney
is megjött. A dolgok békésnek tűntek. Lenéztem Sheilára.

118
 —Beszélnünk kell, kölyök.
Kopogtam, megvártam, míg Anton odajön. Elmagyaráz-
i.im neki, hogy egy ideig egyedül szeretnék lenni Sheilával,
mert túl sok minden történt, és meg kell beszélnünk néhány
ilolgot. Megkérdeztem, elboldogulnak-e Whitney-vel, amíg
nem vagyunk ott. Anton mosolyogva bólintott, úgyhogy ott­
hagytuk őket. Egy képzetlen bevándorló tanítási segéderőt
meg egy tizennégy éves serdülőt, hogy vigyázzanak nyolc bo-
lc>nd gyerekre. A helyzet abszurditása megcsapott, és már-már
leinevettem. De nem találtam magamban a nevetést sehol.
Végül egy kis könyvraktárba vittem Sheilát, egyedül ott
találtam helyet, ahol zavartalanul kettesben lehettünk. Behúz­
tam két széket, felkapcsoltam a villanyt, becsuktam magunk
mögött az ajtót és leültünk. Egy hosszú percig csak néztük
egymást.
—Mi az ördögért kell ilyen dolgokat csinálnod, Sheila?
kérdeztem, és a megrendülés világosan érződött a hangomon.
—Nem beszélek magával.
—Az ég szerelmére, Sheila, hagyjuk ezt. Nem fogok most
veled játszmázni. Ne csináld ezt velem. —Nem tudtam meg­
mondani, dühös-e vagy sem. A szívem mélyén bocsánatot
akartam kérni azért, hogy beadtam a derekamat és hagy-
lam, hogy Mr. Collins megtegye vele, amit tett. De nem
mondtam ki. Ez csak az én szükségletem volt. Én akartam
megbocsátást.
Méregettük egymást szótlanul, és a csend belenyúlt a vég­
telenbe. Végül megráztam a fejem és elgyötörtén sóhajtottam.
Nézd, ez a dolog nem sült el túl jól. Sajnálom.
Még mindig hallgatott. Hiszen megmondta, hogy nem
beszél velem. Rezzenetlen pillantással nézett rám, és el kel­
lett fordítanom a tekintetemet. Az ajtón túl hallani lehetett,

119
ahogy az osztályok kiszabadultak a nagyszünetre, lármásan
és féktelenül, annyira, hogy időnként nekiütődtek az ajtónak.
Idebent viszont akkora csend volt, hogy senki emberfia meg
nem mondhatta volna, hogy van bent valaki.
Ránéztem. Elfordultam. Megint ránéztem. Csak bámult.
—Az isten szerelmére, Sheila, végül is mit kívánsz tőlem?
Kitágultak a pupillái. —Dühös rám?
—Mondhatjuk így is, igen. Jelenleg egy kicsit mindenkire
dühös vagyok.
—Meg fog verni?
A vállaim előregörnyedtek. — Nem, dehogy. Mint ahogy
milliószor elmondtam neked, én nem ütök meg gyerekeket.
—Miért nem?
Csodálkozva néztem rá. —Mire volna az jó? Nem segítene
semmin, igaz?
—Nekem segít.
—Segít? Igazán segít, Sheila? Amit Mr. Collins épp most
csinált veled, az segít?
—A papám —mondta Sheila lágyan. — Ő aszongya, hogy
egyedül így lehet engem móresre tanítani. Megver és én meg­
javulok, mert ő nem hagy engem soha ott a kocsiúton, ahogy
mama tette.
A szívem elolvadt. Akaratom ellenére. Tényleg dühös vol­
tam rá mindazért a sok bajért, amit csinált. De a szívem
elolvadt, ahogy beszélt. Jézusom, gondoltam, mit várhat ez
a gyerek az emberektől? Kinyújtottam felé a kezem. —Gyere
ide, Sheila, hadd öleljelek meg.
Jött nyomban, nehézkesen felkucorodott az ölembe, mint
egy kisbaba. A bordáim köré fonta a karjait, és szorosan hoz­
zám tapadt. Én is magamhoz szorítottam. Nekem legalább
annyira szükségem volt rá, mint neki. Mert nem tudtam,

120
mii kell tennem. A szívem úgy fájt, hogy ki sem tudtam
mondani.
Mit fogunk csinálni? Muszáj, hogy Sheila abbahagyja a rom­
bolást, ez nyilvánvaló. De hogyan? És mi az a pár felborult
iskolapad és letépett függöny egy élő gyerekhez képest? Még
ha millió dolláros kárt csinál is, mi az az ő életéhez mérten?
I la egyszer elküldik az iskolából, kirúgják, többé nem jöhet
vissza. Már elég régóta voltam a szakmában ahhoz, hogy tud-
|,nn. Előbb vagy utóbb bekerül az állami kórházba, ahogy
tervezték. És akkor mi lesz? Miféle esélyei lesznek a normális
életre egy hatévesnek, aki megjárta egy állami kórház zárt
osztályát? Valami azt súgta, hogy semmilyen. Elvesztenénk
út úgy, hogy a legtöbben észre se vennék, hogy egyáltalán
létezett. Ez az okos, kreatív gyerek, aki eddig még nem ka-
|>ott esélyt az élettől, sohasem fog kapni még egyet. Egy rakás
kopott iskolapad megér ennyit?
—Mitévők leszünk, Sheila? —kérdeztem, miközben rin­
gattam a karomban. —Mi lesz, ha tovább csinálod ezeket a
dolgokat, és nekem nem sikerül rávenni téged, hogy hagyd
abba?
—Többet nem teszek ilyet.
—Bárcsak így lenne. De ne tegyünk olyan ígéreteket, ami­
ket nem tudunk betartani, rendben? Kezdetnek annyi is elég
lesz, hogy elmondod, miért csináltad. Szeretném megérteni.
—Nem tudom. Szörnyű mérges voltam arra a nőre. Rám
iirdított az ebédnél, mikor nem is én voltam a hibás. Susannah
hibázott, és ő mégis rám ordított. Ettől megőrülök. —A hangja
megremegett. —El fognak küldeni?
—Nem tudom, szívem.
—Nem akarom, hogy elküldjenek. — A hangja hirtelen
elcsuklott, elárulta, hogy közel jár a síráshoz. —Soha többet

121
 nem teszek ilyet. Itt akarok maradni. Itt akarok maradni
ebben az iskolában. Soha többet nem teszek ilyet, megígérem.
—Odaszorította az arcát a mellkasomhoz.
Simogattam a haját, éreztem a kacsás csatokat az ujjaim
alatt. — Sheila —mondtam. —Sohasem láttalak sírni. Sosem
érzed úgy, hogy szeretnél?
—Én nem sírok.
—Miért nem?
—Senki sem bánthat meg engem annyira.
Lenéztem rá. Félelmetes volt ez a hidegvérű kijelentés.
—Hogy érted ezt?
—Senki sem tud megbántani. Ha nem sírok, nem tudják,
hogy fáj. És akkor olyan, mintha nem tudnának bántani. Senki
sem tud engem rávenni, hogy sírjak. Még a papám se, amikor
megver. Még Mr. Collins se. Maga látta. Nem sírok akkor se,
ha megüt azzal a pálcával. Látta, nem?
—Igen, láttam. De nem is szeretnél? Nem fájt?
Egy hosszú pillanatig nem felelt. Az egyik kezemet a két
keze közé fogta. — De fáj. — Felnézett, a szeme kifürkész­
hetetlen maradt. — Néha sírok kicsit éjjel, benedvesedik itt
a szememnél. De akkor úgy csinálok, hogy elmúljon. A sírás
nem tesz jót, mert ha sírok, akkor eszembe jut Jimmie, meg
a mamám. Akkor hiányoznak.
—Néha segít a sírás.
—Nekem nem, soha. Én sose fogok sírni. Sose.
Szembefordult velem, és most a combomon lovagolt. A ka­
rommal támasztottam a hátát. Mialatt beszélt, a blúzom gomb­
jait babrálta.
—És maga szokik sírni? —kérdezte.
Bólintottam. — Néha. Ha rosszul érzem magam, sírok.
Nem tehetek róla, egyszerűen csak sírok. De aztán jobban

122
■ Tzcm magam tőle. Bizonyos értelemben a sírás jót tesz. El­
mossa a fájdalmat, ha az ember hagyja.
Sheila vállat vont. —Én nem sírok.
—Sheila, mit fogunk tenni, hogy rendbehozzuk a kárt,
unit Mrs. Holmes osztályában csináltál?
Ismét vállat vont. Mélyen elmerült abban, hogy az egyik
gombomat csavargassa.
—Szeretném hallani, mik az ötleteid. Nem verlek meg, és
nem hiszem, hogy jó ötlet lenne elküldeni téged. De valamit
lennünk kell. Szeretném hallani, szerinted mi legyen az.
—Odaküldhet üldögélni a csendes sarokba a nap hátralevő
részére, vagy kitilthat a háztartási kuckóból egy hétre vagy
ilyenek. Elveheti tőlem a babákat.
—Nem akarlak megbüntetni, Sheila. Mr. Collins már meg­
lette. Amit én szeretnék, az az, hogy Mrs. Holmes számára
elviselhetőbbé tegyük a kárt. Szeretném rendbe hozni, ami
Ott történt.
Szünet. —Mondjuk, hogy felszedhetném, amit levertem.
—Ez jó ötlet, azt hiszem. És mi van a bocsánatkéréssel?
Meg tudnád tenni?
Babrálta a gombomat. —Gőzöm sincs.
—Sajnálod, ami történt?
Lassan bólintott. —Sajnálom, hogy ezek történtek itten.
—Tudod, a bocsánatkérés is olyasmi, amit érdemes meg­
tanulni. Attól az embereknek jobb érzésük támad veled kap­
csolatban, mert úgy gondolják, máskor nem okozol bajt nekik.
Mi lenne, ha gyakorolnánk egy kicsit, hogy bocsánatot kérsz,
és felajánlod, hogy rendet csinálsz? Akkor könnyebb lesz ki­
mondanod. Én leszek Mrs. Holmes, és gyakorolunk.
Sheila teljes súlyával rám dőlt, beletemette az arcát a mel­
lembe. —Előbb hagy legyünk így még egy kicsit. A fenekem

123
borzasztóan fáj, és várni akarok, míg kicsit jobb lesz. Most
nem akarok gondolkozni.
Mosolyogva magamhoz kulcsoltam, és ültünk a homá­
lyosan megvilágított könyvraktárban, vártunk. Ő arra, hogy
kevésbé fájjon a feneke és összegyűljön a bátorsága az el-
következendőkhöz, én meg arra, hogy végre megváltozzon
a világ.
KILENCEDIK FEJEZET

Nem volt könnyű megoldani a kialakult helyzetet. Sheila és

én elmentünk Mrs. Holmes osztályába. Sheila bocsánatot kért
és felajánlotta, hogy rendet csinál. Ahogy reméltem, Sheila
gyermeki ártatlansága, kicsiny termete, természetes szépsége
megtette a hatását, és elővarázsolta az anyai érzéseket Mrs.
I Iolmes-ban. Kész volt elfogadni Sheila bocsánatkérését és
jóvátételét.
Mr. Collins-szal már nem ment ilyen könnyen a dolog. Ez
volt számára az utolsó csepp a pohárban, nemcsak Sheilával,
hanem az egész osztályommal kapcsolatban. Mindenből elege
lett, olyan dolgokat is beleértve, amelyeknek semmi köze nem
volt Sheila destruktív viselkedéséhez. Nekünk kettőnknek
Iúlságosan különbözött az értékrendünk, és sajnos mindket­
ten a magunkét tartottuk többre. Az egész konfliktus teljes
erővel kirobbant Sheila afférja után, háborúvá vált, és végül
Ed Somersnek kellett köztünk közvetítenie. Mr. Collins nem
hagyott kétséget afelől, hogy Sheilát a pokolba kívánja az
iskolából. Agyerek erőszakos, kontrollálhatatlan, veszélyes és
destruktív. Viselkedésével megrémíti a többi gyereket, nem­
különben a többi tanárt és egyéb személyzetet. 700 dolláros
kárt okozott egyedül csak Mrs. Holmes tantermében. Van
olyan határ, közölte Mr. Collins, amelyen túl a társadalomnak
minden joga megvan ahhoz, hogy védekezzék az ártó csele­
kedetek ellen. Egy körülhatárolható, fenyegető veszélyforrás,
mint amilyen ez a gyerek, nem mászkálhat szabadon egy nor­
mális iskolában. Be kell kerülnie a zárt osztályra. Egyáltalán,
miért nincs még ott?

125
 Próbáltam ecsetelni Sheila előmenetelét az osztályom­
ban. Elmagyaráztam, hogy csupán három napba telt áttörni
a rákövült burkot, és rávenni, hogy hasznosan tevékenyked­
jen a többiek között. Beszéltem kivételes IQ-járól, az őt ért
bántalmazásokról és traumákról. Könyörögtem Ednek, hogy
hadd tartsam meg Sheilát. Esküdöztem, hogy csak kivételesen
fordult elő, csak ez az egyetlen incidens történt, ezután még
jobban fogok rá vigyázni. Ha kell, az ebédidőmet is rászánom.
Csak adjanak nekem még egy esélyt Sheilával, kunyeráltam.
Hadd próbáljam meg még egyszer. Nem leszek többé ilyen
felelőtlen.
A tónus velem szemben meglehetősen zord maradt. Ed
elmagyarázta, hogy igen kemény nyomásnak vannak kitéve
a többi szülő részéről. Amikor a gyerekek elmesélték, mi
történt Mrs. Holmes osztályában, a szülők betelefonáltak és
háborogtak. És a bíróság már döntött Sheila sorsa felől, még
mielőtt én egyáltalán beléptem volna a képbe. Az én osztályom
csak egy raktár. Nem kellett volna érzelmileg ennyire bele­
keverednem, mondta Ed udvariasan, ámde félreérthetetlenül.
Mert ettől eltorzult az ítélőképességem. Ed bánatosan mosoly­
gott. Szép-szép, hogy Sheila mutat némi fejlődést, de nem
ezért került ide. Hanem pusztán azért, hogy legyen valahol,
amíg megürül egy hely a kórházban. Ez minden.
Ahogy hallgattam, éreztem a gombócot a torkomban és
a szúrást a szememben. Nem akartam előttük sírni. Nem
akartam, hogy észrevegyék, mennyire mélyen érint az egész.
De éreztem, hogy rögvest elerednek a könnyeim. Józan énem
folyamatosan figyelmeztetett, hogy nyugodjak meg. Hiszen
ezek ketten nem akarnak könyörtelenek lenni, sőt talán nem
is azok, de nekem mégis úgy tűnt. Az isten szerelmére, mit
képzelnek? Tanár vagyok. Az a dolgom, hogy tanítsak. Nem

126
vagyok börtönőr. Vagy Ed talán arra kért fel, amikor létre­
hozta az osztályomat? Vádoltam őket. Mit gondolnak, kit bíz­
lak rám, talán egy fadarabot, nem egy kislányt, egy hegekkel
ü li, érzelmileg sebzett hatévest, akivel egész életében rosszul
bántak? Nem emlékeznek, mitől volt olyan ijesztő? Most meg
azt mondják, ne is törődjek vele, hisz úgyis csak átmenetileg
van itt. Üldögéljen csöndben a székén akárhány hónapig, amíg
végre helye nem lesz a kórházban, aztán elkerül innen. De
akkor én félreértettem valamit. Én azt hittem, az a dolgom,
hogy a tanítója legyek.
Ed előrehajolt, könyökével rátámaszkodott az asztalra,
és gondterhelten a tenyerébe fújt. Próbált nyugtatgatni, ne
húzzam fel magam. Zavarba jött attól, hogy a helyzet sírásra
késztetett, és egy pillanatra örültem a zavarának. Azt akar-
lam, hogy mindenki érezze azt a kínt, amit én. Ám a pillanat
elszállt, és a rosszkedv mindannyiunkra rátelepedett.
Még mindig könnyek között hagytam el a szobát, egyene­
sen a kocsimhoz mentem és hazahajtottam. Keserű voltam
és bosszúvágyó, úgy éreztem, ezúttal többre lesz szükségem
,i Star Treknél ahhoz, hogy megnyugodjak. Az idealizmusomat
telibe trafálták. Rá kellett jönnöm, hogy egyes emberi lények
még 700 dollárt sem érnek.

Mint mindig, most is Chad volt a nyugodt középpont életem

viharában. Meghallgatta dühöngésemet és együtt érzőén csó­
válta a fejét. —Menj aludni —javasolta. —Nem olyan borzasztó
a helyzet, amilyennek látszik. Az érzéseid ellenére nem te állsz
szemben az egész világgal. Majd minden elrendeződik, az idő
mindent megold.
Nem voltam olyan hangulatban, hogy bárkinek a szeme
elé kerüljek. Bezárkóztam a fürdőszobába és végigbőgtem

127
egy negyvenöt perces zuhanyozást. Chad ott ült a nappali­
ban, és egy madzagot húzogatott a macska orra előtt, amikor
kijöttem. Rám mosolygott. Végre én is elmosolyodtam. Nem
voltam túl boldog, de magamhoz tértem.

Végül csakugyan nem alakultak túl rosszul a dolgok. Minden

gyermeknek oktatásban kell részesülnie, és jelenleg én voltam
az egyetlen tanulási lehetőség Sheila számára. Kompromisz-
szumképpen Ed felajánlotta Mr. Collinsnak, hogy kaphat még
egy segédet az ebédidőre, aki kizárólagosan az én osztályo­
mat felügyeli, és Sheila semmilyen körülmények közt nem
hagyhatja el az osztálytermet, csak akkor, ha én személyesen
vigyázok rá. Az ügy legalább átmenetileg megoldódott.

A Sheila elhelyezése feletti viharok ellenére az osztályban

simán ment minden. Ismét csapattá formálódtunk, meg­
szoktuk, hogy Sheila is velünk van. Hideg, ropogós február
következett, a mormoták előrejelzése szerint még további
hat hétnyi tél várt ránk. Sheila beilleszkedett, és egészen bol­
dog tizenkettő lett belőlünk. Nagyra becsültem a béke eme
váratlan napjait, mert az osztályunkban nem túl sűrűn adód­
tak ilyen időszakok.
Tanulmányait illetően Sheila valósággal kilőtt. Alig talál­
tam elég feladatot ahhoz, hogy éber elméjét lefoglaljam. A
papírmunkától egyelőre eltekintettem, látszólag átengedve
neki a győzelmet, bár a lelkem mélyén nem hagyott nyugodni
a dolog. Whitney, Anton és én szóban feleltettük Sheilát, és
mindig megbeszéltük vele, amit csinált. Gyorsan olvasott,
gyorsabban falta fel a könyveket, mint amilyen gyorsan én el
tudtam látni velük. Hálás voltam ezért az új érdeklődésért,
mert a feladatlapok nélkül, melyeknek kitöltése a gyerekek

128
napjának jó részét igénybe vette, pillanatok alatt készen lett
volna a tennivalóival.
A szocializációja lassabban, de állhatatosan haladt. Osz-
szebarátkozott Sarah-val, és kezdték megosztani egymással
a lánybarátságok jellegzetes, apró örömeit. Arra is rávettem
Sheilát, hogy segítsen Susannah Joy-nak a színek megtanulá­
sában. Ennek több előnye is volt, nem csak az, hogy találtam
magamnak egy nagyon is szükséges újabb segítőt, de lefog­
laltuk vele Sheila fölös szabadidejét is, valamint felelősséget
kapott, és segítséget ahhoz, hogy megtanulja a személyek közti
kapcsolatok finomabb szerkezetét. További előnyt jelentett,
hogy a dolog hozzájárult Sheila önbizalmának növekedésé­
hez. Most az egyszer ő volt az adakozó fél egy kapcsolatban,
és valakinek szüksége volt rá. Némely délutánokon tanítás
után Sheila buzgón készítette elő az anyagokat és hosszú, mé-
lyenszántó beszélgetésekbe bonyolódott Antonnal vagy velem
arról, hogy mit csinálhatna Susannah-val, hogy Susie job­
ban tanuljon. Amikor néztem őket, mindig nevethetnékem
támadt, és az jutott eszembe, vajon én is így festek-e tanítás
közben, egy megfigyelő számára. De Sheila olyan ártatlan,
eltökélt komolysággal végezte ezt a munkát, hogy visszafog­
tam magam.
Sheila lassan abból is kinőtt, hogy naphosszat a nyomom­
ban járjon. Még most is gyakran függött rajtam a tekinte­
te, és a közelembe húzódott, ha tehette, de már nem volt
szüksége a szinte szakadatlan fizikai kontaktusra. Rosszabb
napokon, amikor nem indultak jól a dolgok még az iskolába
érkezése előtt, vagy a többi gyerek megnehezítette az életét,
esetleg ha én szidtam meg valamiért, megesett, hogy egy­
szer csak éreztem az övem után tapogató kis kezet, és egy
darabig megint hozzám tapadva kísért körbe a teremben,

129
amíg dolgoztam. Nem próbáltam eltántorítani, éreztem, hogy
szüksége van a bizonyosságra, hogy nem fogom elhagyni. A ha­
tár a függés és a túlzott függés között igencsak vékony volt, de
már tudtam, hogy kezdetben a legtöbb gyerek keresztülmegy
az intenzív érzelmi kötődésnek egy ilyen időszakán. Termé­
szetes fejlődési fázisnak látszott, és ha minden jól ment, a gye­
rekek maguktól kinőttek belőle, biztosabbak lettek magukban
és a kapcsolataikban, és már nem igényelték a törődés ennyire
kézzelfogható jeleit. Hát így álltunk Sheilával.

A Mrs. Holmes tantermében történteknek volt azonban egy jó

következménye is. Végre sikerült megközelíteni Sheila apját.
Február elején egy délután, tanítás végén Antonnal beültünk
a kocsiba és kimentünk a menekülttáborba. Sheila és az apja
egy kicsi, kátránypapírral fedett kunyhóban laktak a vasúti
sínek mellett.
Nagydarab ember volt, több mint egy méter nyolcvan
lehetett, nehéz testfelépítésű férfi, hatalmas hassal, amely
kibuggyant a nadrágszíja fölött, az alsó állkapcsában csak
egy foga volt, és nagyon bűzös lehelete. Mikor odaértünk,
éppen egy sörösdobozt szorongatott, és már meglehetősen
részeg volt.
Anton bebújt előttem az aprócska házba. Igazából egyetlen
szobából állt, amit egy függöny választott ketté. Egy göröngyös
barna kanapé volt az egyik oldalon, a másikon meg egy ágy.
Más bútor nem volt. A helyiség húgyszagtól bűzlött.
Sheila apja mögöttünk lépett be a házba, és intett, hogy
üljünk a kanapéra. Sheila összekucorodott egy sarokban az
ágy mellett, kerekre tágult szemekkel, vadul nézett ránk. Nem
vette tudomásul sem Antont, sem engem, ehelyett szorosan
összehajtogatta magát úgy, ahogy az iskolában az első napo­

130
kon. Megemlítettem, hogy talán jobb volna, ha Sheila nem
lenne jelen, mert néhány dolgot meg kell beszélnem az édes­
apával, amit a gyereknek fájdalmas lehet hallani.
A férfi megrázta a fejét, és Sheila felé legyintett. — Ott
marad, ahol van, abba a sarokba. Öt percig nem lehet abba
a kölökbe megbízni, ha nincsen szem előtt. Valamelyik éccaka
megpróbált egy helyet felgyújtani arrafelé, lejjebb az úton. Ha
nem kapom el, a rendőrség már megint itt lett vón a nyakun­
kon. —így folytatta, kitérve a részletekre. —Igazából nem is az
én kölköm —magyarázta, és sörrel kínálta Antont. —Annak
a lotyónak, aki az anyja, annak a fattya. Nem az én kölköm,
bárki láthattya. Csak nézzenek rá. És nincsen egyetlen tisz­
tességes porcikája se. Vesszek meg, ha láttam életemben egy
ilyen kölköt, aki folyton bajt csinál.
Anton és én szótlanul hallgattuk. Elszörnyedtem attól,
liogy Sheila a szobában van. Ha az apja mindennap ezekkel
a szövegekkel traktálja, nem csoda, ha olyan lesújtó véleménye
van magáról. De legalább köztünk marad. Micsoda dolog,
liogy ilyeneket mond nekünk, Sheila jelenlétében? Már attól is
rosszul voltam, hogy ott vagyok. Mintha valami jelenet lenne
egy pocsékul megírt regényből. Anton tett egy kísérletet,
hogy megcáfolja az ember véleményét, de ettől csak dühös
lett ránk. Úgyhogy hagytuk, hadd beszéljen, féltünk, hogy
ha feldühítjük, Sheila issza meg a levét.
—Jimmy, az az én fiam volt. Még nem láttak olyan jó
kisfiút, mint az én Jimmy fiam. És az a kurva elvitte magá­
val. Csak fogta magát, és elvitte innét, egyenest az orrom
elől, ezt csinálta. Meg azt, hogy itt hagyta nekem ezt a kis
fattyút. — Sóhajtott. — Megmondtam neki, ha még egyszer
kijön ide miatta valami iskolai személy, hát egy életre meg­
emlegeti.

131
 —Nem azért jöttem, hogy bármi rosszat mondjak Sheiláról
— siettem kijelenteni. — Sőt. Sheila nagyon szépen dolgozik
a mi osztályunkban.
Felhorkant. —Úgy is köll. Abba az osztályba, amibe csupa
bolond kölökvan, mégjó hogy legalább tudja, micsinál. Jézus­
isten, asszonyom, az eszem megáll ettől a kölöktől.
A beszélgetés nem haladt előre. A vérem megfagyott a bor­
zalomtól, és azt kívántam, bárcsak apró morzsává zsugo­
rodhatnék és lepottyanhatnék a padló repedésén át, hogy
Sheilának ne kelljen hallania, milyen megalázóan beszél róla
az apja olyan emberek jelenlétében, akiket ő komolyan vesz.
Mégsem süllyedtem el és nem tudtam leállítani Sheila apját.
Folytatta, tovább és tovább. Próbáltam elmondani neki, hogy
Sheila tehetséges gyerek, kiemelkedő intelligenciával. De ez
nem jelentett semmit az ő felfogásában. Ugyan mi haszna van
abból, kérdezte, attól csak még több esze van ahhoz, hogy bajt
csináljon. Aztán a beszélgetés visszakanyarodott az ő szeretett,
elvesztett Jimmyjéhez. Sírni kezdett, nagy, részeg könnyek
gördültek le dagadt arcán. Flová, ó jaj, hová vitték Jimmyt,
és minek hagyták itt neki ezt a kis görcsöt, aki szerinte még
csak nem is az ő kölke?
Bizonyos értelemben sajnáltam ezt az embert. Nyilván
szerette a kisfiát, és a veszteség fájdalmasan érintette. A maga
zavaros, értetlen módján úgy látta, mintha Sheila lenne az oka
Jimmie elvesztésének. Ha Sheila nem olyan átok egy kölök,
akkor az asszonya talán itt marad. Nem tudta, mit kezdjen
Sheilával vagy magával. Ezért aztán belefeledkezett néhány
tucat sörbe, és két idegennek sírta el harmincvalahány értel­
metlen év minden keservét.
Sheila élete reménytelennek, nyomorultnak tűnt, vajon ki
lehet-e szabadítani ebből a környezetből és az apja gond­

132
noksága alól. Ezt a közösséget lúzerek óriási tömege alkotta.
A bevándorlók, a büntetés-végrehajtás, az állami kórház, mind
együtt egy külön várost alkottak a mi városunkon belül, olyan
hatalmasat, hogy az eredeti városi közösség képtelen volt
ellátni a vele kapcsolatos feladatokat. Nem volt elég szociá­
lis munkás, nevelőotthon, munkanélkülisegély, hogy kivédje
a katasztrófákat és helyrehozza a bajokat. Csak a legdurvábban
bántalmazott gyerekeket emelték ki az otthonaikból, mert
a többit nem volt hova tenni. Mégis kötelességemnek éreztem
megkérdezni az apát, nem akarja-e ő maga nevelőotthonba
adni a gyerekét, ha már ilyen nehéz életük van.
Hiba volt feltenni a kérdést. A férfi a könnyekből átmenet
nélkül tombolásba váltott, felugrott, és az öklét rázta felém.
Ki vagyok én, hogy azt tanácsoljam, mondjon le a gyerekéről?
Miféle ember vagyok én? Azelőtt se fogadott el segítséget
senkitől, ő férfi a talpán és megoldja a gondjait anélkül, hogy
tőlem kérne segítséget, köszöni! Követelte, hogy Antonnal
együtt azonnal hagyjuk el a házát. Frusztráltan, dühös szo­
morúsággal telten jöttünk el tőle, és csak reméltük, hogy nem
hoztunk bajt Sheila fejére. Nem volt építő jellegű találkozás,
és azt gondoltam, bárcsak sose mentem volna oda.
Ezután átmentünk a tábor másik felébe, Antonékhoz. Ő is
olyasmiben lakott, ami alig volt több egy csöpp kunyhónál.
Három szobájuk volt, ezen osztoztak négyen a feleségével és
két kisfiával. Az egész szánalmasan különbözött az én közép-
osztálybeli neveltetésem tapasztalataitól, de a ház tiszta volt
és rendes. A spártai egyszerűségű bútorzatot háziszőttesekkel
és horgolt párnákkal díszítették. A nappaliban nagy feszület
díszítette az egyik falat. Anton felesége vidám, vendégszerető
nő volt, bár ő nem beszélt angolul, én meg spanyolul. A fiúk
eleven, csacsogó kis fickók voltak, akik állandóan rám mász­

133
tak, és kérdezgettek az osztályról, amiről a papájuk már annyit
mesélt. Olyan beszédesek és érdeklődők voltak zsenge éveik
dacára, hogy az én szememben szinte zseniknek látszottak.
Már annyira megszoktam az enyémeket, hogy számomra az
volt a normális. Öten megosztoztunk három üveg kólán és
egy tál tortillachipsen, mialatt Anton bátortalanul azt tuda­
kolta tőlem, vajon mennyi esélye lenne rá, hogy visszamenjen
tanulni az iskolába és tanári képzést szerezzen. Egyelőre még
érettségije sem volt, de buzgón beszámolt róla, hogy tanul­
mányokat folytat az érettségivel egyenértékű bizonyítvány
megszerzése érdekében. Még sohasem beszélt nekem ezek­
ről a dédelgetett titkos álmairól. Most kiderült, hogy Anton,
kezdeti idegenkedése ellenére, megszerette a gyerekeket a mi
osztályunkban, és most abban reménykedett, hogy egy napon
majd saját osztályát taníthatja. Meghatottak az álmai, különö­
sen, mert attól tartottam, hogy tényleg csak álmok. Őszintén
szólva nem hittem, hogy Antonnak bármi fogalma lehet arról
a temérdek időről és pénzről, amit az oktatásnak ez a szintje
igényel. De láttam a felesége sugárzó mosolyát, mikor a férje
a nagyszabású terveiről beszélt, és láttam a kisfiúkat táncra
perdülni örömükben a gondolatra, hogy a papájuk egyszer
igazi tanító bácsi lesz, és egyszer igazi házban laknak majd
és lesz biciklijük, tehát nem hoztam szóba a nehézségeket.
Ráadásul még mindig kavarogtak bennem az érzelmek, és
a képzeletem még mindig ott járt a tábor túlsó oldalán, azt
kutatva, hogy mi történhet most a vasúti sínek melletti kis
kunyhóban.

134
TIZEDIK FEJEZET

Tanítás után mindennap kettesben maradtam Sheilával, ez

alatt az idő alatt elkezdtem neki hangosan felolvasni. Habár
semmi gondot nem okozott számára, hogy egyedül is elol­
vassa a legtöbb könyvet, szerettem volna némi extra közel­
séget teremteni magunknak, és ugyanakkor megosztani vele
néhány kedvenc olvasmányomat. Számos részletet találtunk,
amelyeket meg kellett beszélnünk ezekben a könyvekben,
mert Sheilának olyan ínséges, ingerszegény gyerekkora volt,
hogy sok dolgot egyszerűen nem érthetett meg. Nem azért,
mert nem tudta, mit jelent a szó, hanem mert nem állt mód­
jában elképzelni, miként jelenik meg az a valami a valóságos
életben.
Például a Malac a pácban című könyvben Sheilának hosz-
szan tartó fejtörést okozott, hogy a kislány miért akarja olyan
nagyon megtartani a csenevész kismalacot, Wilburt. Végül is
csak egy korcs volt, az alom legsatnyább malaca. Sheila gon­
dolkodásában éppen annak lett volna logikája, hogy az apa
nem akarja megtartani. Elmagyaráztam, hogy Fern pontosan
azért szerette a kismalacot, mert aprócska, és nem tehetett
róla, hogy ilyen. Sheila ezt nem tudta elképzelni. O a túlélés
szabályai szerint élt, és csakis abban hihetett, az pedig csak
a legéletrevalóbbaknak kedvezett.
így hát olvastam neki, és közben az ölemben tartottam, az
olvasósarokban a párnák között. Ha nem értett egy szót vagy
bekezdést, megbeszéltük, és sokszor hosszú-hosszú eszme­
cserékbe bonyolódtunk arról, hogy s mint is vannak a dolgok.
Ámulatra késztetett ez a lány, aki egy gyermek ártatlanságával

135
és egyenességével bírt, de egy felnőtt felfogóképességével ér­
velt. Az a tisztán látó értelmezés, ahogyan ő közelítette meg
a dolgokat, sokféle értelemben is ijesztő volt, mert gyakran a
csupasz igazságot tartalmazta. Ugyanakkor a gyermeki felfo­
gás, ahogy bizonyos dolgokat összerakott, sokszor nevetésre
késztetett.
Egyik délután behoztam A kis herceg egy példányát. —Hé,
Sheil — mondtam neki, —Van egy könyvem, amit jó lenne
együtt elolvasni.
Már jött is rohanvást keresztül a szobán, hevesen neki­
ütközött a gyomromnak, és kikapta kezemből a könyvet.
Gondosan megnézte valamennyi képet, mielőtt elkezdtük
olvasni. Ha már egyszer hozzáfogtunk, mozdulatlanul ült,
ujjaival markolva a farmerom szárát.
A kis herceg rövid könyv, és fél órán belül már majdnem
túl voltunk a felén. Mikor a rókás részhez értünk, Sheila még
izgatottabb lett. Ereztem, ahogy csontos kis csípőjével fészke-
lődik az ölemben, hogy kényelmesebben üljön.

Gyere, játsszál velem — javasolta a kis herceg. — Olyan

szomorú vagyok...
—Nem játszhatom veled —mondta a róka. —Nem vagyok
megszelídítve.
—0 , bocsánat! —mondta a kis herceg. Némi tűnődés után
azonban hozzátette:
—Mit jelent az, hogy »megszelídíteni«?”

Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek — mondta a róka.

—Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni.
—Kapcsolatokat teremteni?

136
 —Úgy bizony —mondta a róka. —Te pillanatnyilag nem vagy
számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz-
meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs
énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint
a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk
lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is
egyetlen leszek a te számodra...”

Nekem bizony egyhangú az életem — folytatta a róka.

—Én tyúkokra vadászom, az emberek meg énrám vadásznak.
Hgyik tyúk olyan, mint a másik; és egyik ember is olyan, mint
a másik. így aztán meglehetősen unatkozom. De ha meg­
szelídítesz, megfényesednék tőle az életem. Éépések neszét
hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék.
A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint
valami muzsika, előcsalna a lyukamból. Aztán nézd csak!
Éátod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs
a búzára semmi szükségem. Tudod, milyen szomorú ez? De
neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen
nagyszerű lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék,
l is hogy szeretném a búzában a szél susogását...
A róka elhallgatott, és sokáig nézte a kis herceget.
—Légy szíves, szelídíts meg! —mondta.
—Kész örömest —mondta a kis herceg —, de nem nagyon
érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell
ismernem!
—Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít
—mondta a róka. —Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is
megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedők­
nél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek

137
nincsenek is barátaik. Ha azt akarod hogy barátod legyen,
szelídíts meg engem.
—Jó, jó, de hogyan? —kérdezte a kis herceg.
—Sok-sok türelem kell hozzá — felelte a róka. — Először
leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a
szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A be­
széd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit
közelebb ülhetsz...”

Sheila rátette kezét a könyvre. —Olvassa el ezt megint, oké?

Újraolvastam azt a részt. Sheila megfordult az ölemben,
hogy rám nézzen, és sokáig fogva tartott a tekintetével. —Ezt
csinálja maga, mi?
—Hogy érted?
—Ezt csinálta velem is, ugye? Megszelídített.
Mosolyogtam.
—Pont ahogy a könyvben van, nem emlékszik? Én iszo­
nyúan féltem, és futkostam a tornateremben, és maga bejött
és leült a földre. Emlékszik? Én meg bepisiltem, annyira fél­
tem. Azt hittem, iszonyúan megver majd, mert sok rosszat
csináltam aznap. De maga csak leült a földre. És mindig egy
kicsit közelebb meg közelebb jött. Akkor szelídített meg,
ugye?
Hitetlenkedve mosolyogtam. —Hát, igen, lehet, hogy azt
tettem.
—Megszelídített. Mint ahogy a kis herceg is megszelídí­
tette a rókát. Maga is megszelídített engem. És most én is
különleges vagyok magának, nem? Mint egy róka.
—Igen, tényleg különleges vagy, Sheila.
Sheila visszafordult, és újból elfészkelődött az ölemben.
—Olvassa tovább.

138
„így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor köze­
ledett a búcsú órája:
—Ó! —mondta a róka. —Sírnom kell majd.
—Te vagy a hibás —mondta a kis herceg. —Én igazán nem
akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídít­
selek meg.
—Igaz, igaz —mondta a róka.
—Mégis sírni fogsz! —mondta a kis herceg.
—Igaz, igaz —mondta a róka.
—Akkor semmit sem nyertél az egésszel.
—De nyertem — mondta a róka — A búza színe miatt.
Majd hozzáfűzte: —Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod
érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza el­
búcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot.
A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat.
—Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz —mondta
nekik. —Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg
benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olya­
nok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka
volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá
tettem, és most már egyetlen az egész világon.
A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta:
—Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek.
Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mond­
hatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Elolott az az igazság, hogy
ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit
öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit
szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat
(kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallot­
tam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert
ő az én rózsám.

139
 Azzal visszament a rókához.
—Isten veled —mondta.
—Isten veled — mondta a róka. — Tessék, itt a titkom.
Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán
lényeges, az a szemnek láthatatlan.
—Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan —ismé­
telte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
—Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fon­
tossá a rózsádat.
—Az idő, amit a rózsámra vesztegettem... — ismételte
a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
—Az emberek elfelejtették ezt az igazságot —mondta a róka.
—Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s min­
denkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős
vagy a rózsádért...”

Sheila lecsusszant az ölemből, megfordult, és letérdelt, hogy

egyenesen a szemembe nézzen. —Maga felelős értem. Meg­
szelídített, tehát akkor felelős értem?
Néhány pillanatig csak néztem szemének feneketlen mély­
ségébe. Nem voltam benne biztos, mit is kérdez tőlem való­
jában. Felnyúlt, a karjait a nyakam köré fonta, és nem vette
le rólam a tekintetét.
—Kicsit én is megszelídítettem magát, ugye? Maga engem,
én meg magát. És most én is felelős vagyok magáért, nem?
Bólintottam. Elengedett és leült. Egy pillanatra elfeled­
kezett magáról, és habozva babrálta a szőnyeg mintáját.
—Miért csinálta ezt? —kérdezte.
—Mit, Sheila?
—Hogy megszelídített.
Nem tudtam, mit feleljek.

140
 Rám emelte vízkék tekintetét. — Miért törődik velem?
Nem tudom kitalálni. Miért akart megszelídíteni?
Az agyam sebesen forgott. Soha senki nem figyelmeztetett
minket a főiskolán, a tanári mesterség órákon vagy a gyerek-
pszichológia-órákon, hogy lesznek ilyen gyerekek is, mint ez
itt. Készületlen voltam. De tudtam, ez is egyike azon pillana­
toknak, amikor az ember csakis igazat mondhat.
—Nos, kölyök, azt hiszem, nem tudom megmondani az
okát. Egyszerűen csak úgy éreztem, ezt kell tennem.
—Velünk is úgy lesz, mint a rókával? Különleges leszek,
mert megszelídített? Különleges lány leszek?
Mosolyogtam. —Igen, te vagy az én különleges kislányom.
Úgy van, ahogy a róka mondta. Most, hogy a barátommá tet­
telek, egyedülálló lettél az egész világon. Azt hiszem, mindig
is azt szerettem volna, hogy az én különleges kislányom legyél.
Azt hiszem, eleinte ezért akartalak megszelídíteni.
—Szeret engem?
Bólintottam.
—Én is szeretem magát. Maga az én legkülönlegesebb
valakim az egész világon.

Sheila lekecmergett az ölemből, és most a szőnyegen feküdt,

fejével a combomon. Valami szösszel játszadozott, amit a pad­
lón talált. Készültem, hogy tovább olvassak.
—Torey?
-H m ?
—Maga sose fog elhagyni engem?
Hátrasimítottam a fürtjeit. — Hát, valamikor majd elvá­
lunk, azt hiszem. Ha véget ér a tanév, és te egy másik osz­
tályba mész, egy másik tanárhoz. De addig nem, és az még
sokára van.

141
 Felpattant. — Nekem maga a tanárom. Sose akarok más
tanárt!
—Most én vagyok a tanárod. De egyszer befejeződik az
iskola.
Sheila megrázta a fejét, a szeme elfelhősödött. —Ez az én
osztályom. Én örökké itt akarok maradni.
—Még sokáig itt maradsz. De ha eljön az idő, hogy tovább
menj, te is kész leszel rá.
—Én soha. Maga szelídített meg, maga a felelős értem.
Sose hagyhat el, mert örökre felelős lett értem. Ide van írva.
És maga ugyanezt csinálta velem. Szóval a maga hibája, ha
meg lettem szelídítve.
—Hé, szivecském —mondtam, és az ölembe vettem. —Ne
nyugtalankodj emiatt.
—De maga el akar hagyni —mondta vádlón, és elhúzódott.
— Pont mint ahogy mama tette. És Jimmie. És mindenki.
A papám, ő is otthagyna, ha nem csuknák börtönbe miatta.
O maga mondta. Maga is azt csinálja, amit mindenki más.
Maga is ott akar hagyni. Pedig maga szelídített meg, nem én
kértem ezt magától!
—Nem így lesz, Sheila. Én nem hagylak el. Én itt maradok,
ahol vagyok. Ha a tanévnek vége lesz, bizonyos dolgok megvál­
toznak, mert úgy kell lennie, de én nem hagylak el téged. Igen,
pontosan úgy, ahogy a történetben van, ahogy a kis herceg
megszelídítette a rókát. Azután elment, mert el kellett men­
nie, de igazából mindig is ott lesz a rókával, mert ahányszor a
róka megpillantja a búzatáblákat, mindig a kis herceg jut majd
eszébe. Mindig visszaemlékszik majd arra, hogy a kis herceg
mennyire szerette őt. Velünk is így lesz. Mindig szeretni fogjuk
egymást. És olyankor az elválás is könnyebb, mert valahányszor
arra gondolsz, aki szeret téged, újraéled azt az érzést.

142
 —Nem. Hanem csak hiányozni fog.
Kinyújtottam a karomat, és megint magamhoz húztam, de
nem sikerült meggyőznöm őt. —Nos, erre most kicsit túl korai
gondolnunk, és ezért érzed ilyen nehéznek. Még nem vagy
kész arra, hogy továbblépj, és én sem arra, hogy elengedjelek.
1)e ha egyszer kész leszel rá, akkor könnyebb lesz.
—Nekem nem. Én soha nem leszek kész arra.
Nagyon szorosan öleltem Sheilát, ringattam a karomban.
I z a gondolat túlságosan ijesztő volt számára ebben a pilla­
natban. Nem igazán tudtam, hogyan kezeljem a dolgot, mert
óhatatlanul eljön majd az idő, amikor muszáj elmennie, akár
azért, mert megürül egy hely a kórházban, akár azért, mert
véget ér a tanév júniusban. Valami azt súgta, hogy a következő
évben nem fogják fenntartani az osztályomat, számos okból.
Az időnk lassan a végére járt, és nem tudtam, hogy röpke négy
hónap múlva érezhet-e majd Sheila másképpen, mint most.
Sheila hagyta, hogy ringassam. Az arcomat tanulmányozta.
—Sírni fog?
—Mikor?
—Amikor elmegy.
—Emlékszel, mit mondott a róka? —Ha az ember hagyja
magát megszelídíteni, bizony megkockáztatja, hogy sírnia kell
majd. Ez így van. Az ember néha sírdogál. Ahányszor csak
elmegy valaki, akit szeretünk, sírunk. A szeretet néha fáj. És
muszáj tőle sírnunk.
—Én sírhatnék Jimmie miatt és a mamám miatt. De a ma­
mám, ő nem szeretett engem.
—Nem tudom, Sheila. Akkor még nem ismertelek, és sose
találkoztam a mamáddal. De azt nem hinném, hogy ne szere­
tett volna téged valamennyire. Nehéz elképzelni, hogy valaki
ne szeresse a gyerekeit.

143
 —De hát otthagyott az autóúton. Azt senki se csinálja a gye­
rekével, ha szereti. Ezt a papám mondta.
—Ahogy mondtam neked, Sheila, ezt nem tudhatom. Nem
tudom, melyikünknek van igaza. De a dolgok nem mindig
történnek egyformán. Én sosem foglak így otthagyni. Ha
véget ér az iskola, és máshova mész, akkor is együtt lehetünk,
még ha nem is látjuk egymást. Mert ahogy a róka mondja,
ahányszor csak megpillant egy búzatáblát, eszébe jut a kis her­
ceg. Szóval, egy bizonyos nagyon különleges módon a kis
herceg vele maradt. És mi is ugyanígy leszünk egymással.
—Én nem akarok búzatáblát. Magát akarom.
—De így is különleges lesz, Sheil. Eleinte lehet, hogy ki­
csit szomorkodunk majd, de azután könnyebb lesz, és egy
idő múlva egyszer csak öröm születik belőle. Ahányszor csak
egymásra gondolunk, mindig jó érzés tölt majd el minket
legbelül. Tudod, nem lehet köztünk annyi mérföld, hogy elfe­
lejtsük, milyen boldogok voltunk egymással. Az emlékeket
semmi sem veheti el tőlünk.
Sheila odaszorította az arcát az enyémhez. —Nem akarok
erre gondolni.
—Igazad van, nem is kell. Ez nem az az idő, amikor aggód­
nunk kell emiatt. Még messze van. Egyelőre más dolgokkal
foglalkozunk.

144
TIZENEGYEDIK FEJEZET

Habár kiküszöböltem mindennapjainkból a feladatlapokkal

kapcsolatos csatározásokat, és átmenetileg feladtam az ehhez
fűződő rögeszmémet, igazából sose ment ki teljesen a fe­
jemből. Részben, mert elég nehéz feladat volt Sheila érdek­
lődését folyamatos felnőtt segédlet nélkül lekötni, részben
pedig azért, mert aggódtam, hogy ha soha nem tölt ki fel­
adatlapokat és munkafüzeteket, akkor sosem fogadhatják be
egy rendes tanár rendes osztályába. Az én osztályomban még
csak-csak megvoltunk enélkül, de egy rendes tanár a huszonöt
gyerekével meg a kötelezően betartandó tantervével aligha
engedhet meg magának efféle kivételezéseket. Végül pedig
azért aggódtam, mert attól féltem, Sheila előbb-utóbb rájön,
hogy ezzel a magatartásával kicsikarhatja magának egy sereg
felnőtt megkülönböztetett figyelmét. Tökéletesen képes volt
rá, hogy bármely kérdést megválaszoljon, amelyet feltettünk
neki, de Antonnak, Whitney-nek vagy nekem folyamatosan
készenlétben kellett lennünk, hogy elcsípjük a válaszait. Ez
még az én osztályomban sem volt igazán elfogadható. És még
mindig nem volt a leghalványabb elképzelésem se, hogy miért
olyan ellenséges Sheila a papírmunkával szemben. Volt némi
sejtésem arról, hogy a dolog valahogy a kudarcélményeihez
kötődik. Ha sose csinál semmit papíron, akkor nem lehet
bebizonyítani, hogy hibázik. Mert Sheila teljesen összeom­
lott, amikor hibázott és ki kellett javítani, függetlenül attól,
milyen tapintatosan csináltuk. Futó megjegyzései révén ki­
alakult bennem a gyanú, hogy lehetett egy alkalom, amikor
egy hazavitt feladatlap kapcsán csúf jelenet bontakozott ki az

145
 apja és őközötte. De sok csúnya jelenet zajlott már le köztük,
ezért nem volt valószínű, hogy csupán ez lenne felelős Sheila
fóbiájáért. Talán csak volt annyi esze, hogy rájöjjön, az ő mód­
szerével temérdek munkaidőt megspórol magának, és ugyan­
akkor egy csomó figyelmet nyer, amire mohón áhítozott. Álta­
lában véve nem gondolhattam erre, mert számtalan könnyebb
módja volt annak, hogy egy értelmes gyerek elérje ugyanezt
a célt. De egy különösen hektikus nap végén Anton is kifejezte
ugyanezt a gyanúját.
Mégis, volt valami, amit Sheila szemmel láthatólag egyre
ellenállhatatlanabbnak talált. Az osztályomban igen nagy mér­
tékben bátorítottam a kreatív írói tevékenységet. A gyerekek
naplót írtak, amelyben feljegyezték gondolataikat, a velük
történt eseményeket, és életük más fontos történéseit. Gyak­
ran, ha összeakadt a bajszunk egyik-másik gyerekkel, és va­
lamelyikünk vagy mindketten dühbe gurultunk, a legmeg­
felelőbb hely az érzések kifejtésére a napló volt. így azután a
gyerekek szinte mindennap írtak naplót. Esténként elolvastam
és megjegyzésekkel láttam el, amit írtak. Ez személyes kom­
munikáció volt, amit mindannyian nagyra értékeltünk, mert
általa megoszthattuk egymással érzéseinket. Hasonló módon,
majdnem mindennap kaptak tőlem írásos feladatot, általában
megjelöltem egy adott témát, amelyet kifejthettek. Úgy talál­
tam, hogy miután a gyerekek megtanultak oldottan írni, és
szavakhoz kötni az általuk felismert érzéseket, mindanynyian,
még Susannah is, bizonyos értelemben jobban ki tudták fe­
jezni magukat papíron, mint szemtől szemben. Ezért aztán
a mi osztályunkban tekintélyes mennyiségű írásos tevékeny­
ség zajlott.
Mondanom sem kell, Sheila az ő papírutálatával nem írt.
Ám ez láthatólag egyre jobban zavarta. Nyújtogatta a nyakát,

146
hogy lássa, mit írnak a többiek, vagy a közelükbe somfordáit
írásóra alatt, ahelyett, hogy elhúzódott volna az olvasósarokba
vagy játszani, amire megvolt a lehetősége. Végül február kö­
zepén eljött a nap, amely meghozta az áttörést: kíváncsisága
diadalt aratott a fóbiája felett.
Sheila odajött hozzám, miután kiosztottam a papírlapo­
kat az íráshoz. —Lehet, hogy írok valamit, ha ad nekem egy
papírt.
Lenéztem rá. Felmerült bennem, hogy egy kis pszicholó­
giai fortély és némi ügyeskedés a kudarctól való iszonyával,
most talán az én javamra fordíthatja az ügyet. Úgyhogy meg­
ráztam a fejemet. — Nem, ez papírmunka. Te nem csinálsz
papírmunkát, emlékszel?
—Lehet, hogy ezt most megcsinálom.
—Nem, nem hinném. Nem pocsékolhatok el több papírt
veled, Sheila. Hiszen te nem szereted a papírt. Inkább menj
játszani. Az sokkal mulatságosabb.
Pár percre félrevonult. Aztán visszajött. Éppen William
fölé hajoltam, segítettem neki egy szó kibetűzésében. Sheila
megrángatta az övemet. —Meg akarom csinálni, Torey.
Megráztam a fejemet. —Nem, nem igazán akarod.
—De igen.
Úgy tettem, mintha nem venném komolyan, és vissza­
fordultam Williamhez.
—Nem fogom összetépni a papírt — suttogta makacsul
Sheila a fülembe.
—Sheila, az írásóra olyan gyerekeknek való, akik egyébként
is dolgoznak feladatlapokkal. Te nem teszed, tehát az írás nem
neked való.
—De valamennyi papírmunkát meg tudnék csinálni. Egy
kicsit, esetleg, ha most kaphatnék egy papírt, amire írhatok.

147
 Megráztam a fejemet. — Te magad mondtad, hogy nem
szereted az ilyesmit, ezért neked nem is kell csinálnod. Menj
játszani, hogy segíthessek Williamnek.
Sheila ott maradt mellettem, és várakozott. Miután hiába
várt, odament Antonhoz, és tőle kért papírt. — Torey-nál
vannak a papírok —mondta Anton, és felém mutatott. —Tőle
kell kérned.
—De ő nem ad nekem egyet se.
Anton vállat vont, és forgatta nagy barna szemeit. —Hát,
akkor igazán sajnálom. Nekem nincs olyan papírom, amit
használhatnál.
Sheila visszajött hozzám. Kezdett dühös lenni rám, amit
persze próbált eltitkolni. — Torey, azt akarom, hogy adjon
nekem egy darab papírt. Most, adja ide.
Figyelmeztetőleg felhúztam a szemöldökömet erre a hangra.
Sheila frusztráltan toppantott egyet a lábával, és lebigy-
gyesztette az alsó ajkát. Én ismét William fölé hajoltam.
Sheila taktikát váltott. — Kérem? Kérem? Nem gyűröm
össze. Nem tépem el. Az életemre esküszöm. Kérem!
Méregettem. —Nem hihetek neked, Sheila. Talán holnap,
ha csinálsz nekem egy kis papírmunkát, és látom, hogy nem
téped össze, akkor holnap délután írásóra alatt adok neked
írólapot.
—Most akarom, Torey.
—Tudom, hogy akarod. De először bizonyítsd be, hogy
bízhatok benned, és akkor holnap kaphatsz papírt. Most már
amúgy is mindjárt kifutunk az időből.
Sheila gondosan tanulmányozott egy pillanatig, próbálta
kifundálni, hogyan vehet rá mégis, hogy teljesítsem a kíván­
ságát. —Ha ad nekem papírt most, akkor leírok valamit, amit
nem tud rólam. Leírok magának egy titkot.

148
 —Majd holnap írsz le nekem egy titkot.
Erre dühösen fújt egyet és odavándorolt a másik asztalhoz
a terem túloldalán. Jó hangosan kihúzott egy széket, és nagy
hercehurcával leült. Apró horkantások tűzdelték a levegőt.
Elfojtottam a mosolygásomat. Olyan édes volt, ha mérgelő­
dött, most, hogy már kezdte megtanulni, hogyan tartsa fé­
ken a dühét. Sötét pillantásokat lődözött felém, és ott maradt
a másik asztalnál.
Egy pár perc után közelebb mentem hozzá. —Azt hiszem,
ha elég gyorsan írsz, talán ma is adhatok neked egy darab
papírt.
Reménykedve, meglepetten nézett fel.
—Feltéve, hogy nem téped össze.
—Nem fogom.
—És mit csinálunk, ha mégis összetéped?
—Nem fogom. Mondtam, hogy nem fogom. Megígérem.
—Fogsz nekem más papírmunkát is végezni, ha most oda­
adom ezt a papírt?
Lelkesen bólogatott.
—Fogsz matematika-feladatlapot csinálni?
Kétségbeesetten összevonta a szemöldökét. —Semmi időm
se marad, ha maga itt dumál nekem egész nap!
Elvigyorodtam, és odaadtam neki egy papírlapot. —Aztán
jó kis titok legyen ám, annyit mondok!
Sheila két kezébe fogta a papírt, és odasietett az asztalhoz
egy filctollért. Egy darabig méregette a tollakat, aztán a kivá­
lasztott tollal és a nehezen kiküzdött papírdarabbal elvonult
a terem másik végébe. Osszekuporodott a nyúlketrec alatt,
és írni kezdett.
Tényleg gyors volt. Valahogy azt vártam, hogy nehézségei
lesznek, hiszen olyan régóta nem írt semmit. De mint annyi

149
minden másban, Sheila ebben is meglepetést szerzett nekem.
Alig pár perc múlva visszatért hozzám, a papírlapot apró négy­
zetté hajtogatta. Odacsúszott mellém, amikor nem figyeltem
rá, és a papírt hirtelen a kezembe nyomta.
—Ez egy nagy titok. Senkinek se mutathatja meg. Csak
magának van.
—Rendben. —Elkezdtem kihajtogatni a papírt.
—Nem, ne most olvassa el. Később.
Bólintottam, és a zsebembe csúsztattam a kicsiny papír­
csomagot.
El is feledkeztem róla, csak akkor jutott eszembe, amikor
aznap este otthon vetkőzni kezdtem, hogy ágyba bújjak. A kis
összehajtogatott papírlap kihullott a zsebemből és a padlóra
esett. Óvatosan felvettem és kisimítottam. Belül kék filccel
ott találtam Sheila nagyon személyes, nagyon méltóságteljes
jegyzetét.
Egy speciális dolog, amit akarom, hogy tuggyon, de Senkinek se
mondhattya
Tuggya a srácok néha Szórakoznak velem és csúfolnak mivel azelőtt
nem vettemje l Tisztaruhát. De Soxor nemtudok mivel maga tuggya de
/
nemongya Senkinek bepisilek Éjjel. Nem Papának ő megver ha meg-
tuggya de lektöpször nemtuggyameg. Én nem tudom mér van ez Toreyde
nagyon erősen próbálom hogy nepisiljekbe. Maga nemleszmérges rám,
ugye. Papa mérges de nemérdekel ő-szintén, hanem nagyon zavar mer
szégyenkezek miatta. Papa aszongya kizsbaba vagyok de mingyár leves
vagyok és amikor bemegy nincsnálam Tisztaruha és a srácok Szórakoz­
nak rajtam. Kérem nemongya nekik el eztet. Vagy MrKolinz nak. Vagy
Anton nak vagy Whiteney nek oké. ? Azt akarom csak maga tuggya.

Elolvastam a jegyzetet, megérintett a nyíltsága és elképesztett

Sheila írástudása. Mindent összevetve, elég jól írt, a legtöbb

150
szót nagyjából helyesen írta le, és használt központozást, vala­
mint személyes névmást, amit élő beszédben még nem hal­
lottam tőle. Mosolyogtam magamban, és én is írtam neki
válaszul egy pár sort.
Tehát megvolt az áttörés a papírháború frontvonalán. Más­
nap Sheila némi segítséggel kitöltött egy matematika-feladat­
lapot. Gondos munka volt, és azt javasoltam, tegyük ki a fali­
újságra, ahová a gyerekek jól sikerült munkáit tűztük ki. Ez
viszont már túl sok volt neki, a feladatlapot később a szeme­
tesben találtam meg összegyűrve. Ezután óvatosabb voltam.
Sheila hamarosan képes lett rá, hogy két-három feladatot
elvégezzen felügyelet nélkül. Néha visszaesett, és tönkretette
a papírt menet közben vagy befejezés után, különösen azokat,
amelyeket nehéznek talált a maga számára. De ha adtam neki
egy másik lapot, akkor hősiesen újra megpróbálkozott vele.
Semmit sem jelöltem meg a munkájában, amiben tévedett,
mivel Sheila olyan megindítóan igyekezett, hogy papírra vesse
tudományát. A dolog túl sérülékeny volt még ebben a pillanat­
ban ahhoz, hogy bármiféle, akármilyen jóindulatú kritikát is
elviseljen. Ehelyett Anton vagy én mindig ellenőriztük munka
közben, és a helytelenül megválaszolt kérdéseket megbeszéltük
vele, óvatosan a helyes megoldás felé terelgetve. A feladatlapok
megoldása terén mutatott fejlődési képességét mindenesetre
elővigyázatosságból féken tartottam. Nem volt annyira fon­
tos, annak ellenére, amit tanári ösztöneim előzőleg diktál­
tak nekem, és sohasem akartam, hogy azt érezze, a munkája
minőségét azzal mérem, hogy hány darab feladatlapot tölt
ki. Valamelyik elődöm nyilvánvalóan ezt kommunikálta neki
előzőleg, és szerettem volna világossá tenni számára, hogy
a mi osztályunkban nem ez a lényeg. Függetlenül attól, milyen
kényelmetlen volt bizalmatlansága a papírmunka iránt, tudnia

IS I
kellett, hogy egyetlen embert sem lehet kevesebbre értékelni,
mint egy nagy köteg iskolai dolgozatot.
Eléggé érdekes módon, Sheila nagy élvezetet talált a krea­
tív írásban. Ezen a területen régi félelmei eltűnni látszottak,
spontán és bőségesen írt. Laza, hanyag sorai egymás után
igyekeztek keresztül a papíron, és meséltek olyan dolgokról,
amelyek sokszor túl személyesek voltak az élő beszédben való
elmondáshoz. Minden este öt-hat pluszoldallal számolhattam
a javítókosaramban.
Sose tudtam meg, mi váltotta ki Sheila papírfóbiáját. Ké­
sőbbi együttműködésünk és további megjegyzései újból meg­
erősítettek abban a hitemben, hogy valami módon a kudarctól
való rettegéséhez kötődik a dolog. De sosem tudtam meg biz­
tosan. És nem éreztem azt sem, hogy feltétlenül tudnom kell
csak azért, mert oly sok emberi cselekedet egyszerűsíthető
le a puszta ok-okozati viszonyokra. Voltak sokkal fontosabb
dolgok, amelyek miatt aggódnunk kellett, olyan dolgok, ame­
lyek lényegesebbek voltak, mint megválaszolni egy rejtélyes
és végső soron elméleti „miértet”.

Allan, az iskolapszichológus nem sokkal Valentin-nap után

visszatért, és hozott magával egy csomó tesztet Sheila szá­
mára, köztük egy Stanford-Binet intelligenciatesztet is. Egy
kicsit berzenkedtem, mikor megláttam őt és a pakkját az
irodában aznap reggel. Tudtam és kielégített a tudat, hogy
Sheila tehetséges gyerek, naponta bizonyította számomra.
Mit számít, hogy az IQ-ja 170, 175 vagy 180? Mindenképpen
jóval meghaladta a normál átlagot, ezért a számoknak nem
volt semmi jelentősége. Még harmincpontnyi különbség sem
jelentett volna túl sokat. Nem lett volna ötletem, hogyan
kezeljem őt másképpen, ha 150 vagy 180 az IQ-ja. Minden­

152
képp kiugró volt, eltért a normálistól. Gyanítottam, hogy
Allan izgalomba jött a gondolatra, hogy talált egy ilyen érde­
kes esetet, és le akarta tesztelni a határait, sokkal inkább
saját szakmai okulására, mint Sheila érdekében. Mégis bele­
egyeztem, mert tudtam, hogy közeleg az idő, amikor szembe
kell néznünk a hatóságokkal, akik kórházba akarják utalni.
Márpedig Sheila nyilvánvalóan nem tartozott oda, efelől im­
már nem volt semmi kétségem. Azt reméltem, hogy a ki­
magasló IQ-eredmények majd segítségünkre lesznek, ha dön­
teni kell.
Sheila csúcsteljesítményt nyújtott a Stanford-Binet teszt­
ben is, akárcsak az előzőekben. Egy bővített teszt 182-es IQ-
eredményt tulajdonított neki. Mikor megnéztem, misztikus
tisztelet fogott el, 182 pont messze meghaladja bárki képes­
ségeit. Ez már éppannyira a zseni irányába mutat, mint ahogy
a 18 a retardáció felé. És mindenki tudja, mennyire külön­
bözik egy 18-as intelligenciájú gyerek a normál népességtől.
Amit viszont a többség nem vesz tudomásul, az az, hogy egy
180-as gyerek ugyanannyira deviáns.
Az rendített meg leginkább, ha megpróbáltam belegon­
dolni, hogyan juthatott hozzá ez a gyerek ilyen szintű tudás­
hoz. Már-már úgy tűnt, mintha valamiféle rendellenességről
lenne szó, az agykárosodás fordítottjáról. Az apja — már ha
valóban az volt —átlagos intelligenciával bírt, és abból, amit
hallottam, valószínűleg az anyja is. Hol tanulhatta meg Sheila
a bántalmazással, elnyomással teli hat évében olyan szavak
jelentését, mint „ingóság” ? Hogyan történhetett? Szinte lehe­
tetlennek látszott számomra, még sosem találkoztam ilyesmi­
vel. Felötlött bennem a gondolat, hogy Sheila a reinkarnáció
eleven bizonyítéka. Egyszerűen nem találtam más magyará­
zatot ennek a különleges gyermeknek a létezésére.

153
 Szinte még mielőtt megfogalmazódott bennem, mit is
gondolok, egy másik érzés is belépett a rejtélybe. Valahol a
fejemben ott motoszkált egy tévéreklám zenéje, amit egyszer
hallottam: „Szörnyűség, ha elvesztegetsz egy elmét.” A zsi-
gereim görcsbe rándultak. Olyan sok mindent kellett volna
tenni ezért a gyermekért, és olyan kevés volt rá az idő. Nem
tudtam, elég lesz-e valamire is.
TIZENKETTEDIK FEJEZET

Február utolsó hetében előadást tartottam egy konferencián

egy másik államban. A megállapodás megtörtént, még mielőtt
ősszel elkezdődött volna a tanítás, és időnként emlékeztettem
Ed Somerst, hogy még mindig szándékomban áll elmenni.
Most, hogy közeledett az időpont, ismét felhívtam Edét, hogy
gondoskodjon a helyettesítésemről.
A gyerekek egyszer már voltak helyettesítő tanárral ko­
rábban, novemberben, amikor továbbképzésre mentem. De
az csak egynapos volt, és felkészítettem rá a gyerekeket,
úgyhogy minden remekül ment. Úgy éreztem, az ő szem­
pontjukból is fontos, hogy átessenek az önállóság eme kis
próbatételein. Függetlenül attól, mekkora előmenetelről tet­
tek tanúbizonyságot a vezetésem alatt ebben az évben, nem
lett volna semmi haszna, ha csak a jelenlétemben teljesítenek
megbízhatóan. Több jó tanár vallott már kudarcot emiatt,
mint bármilyen más okból, és üldözött a gondolat, hogy én is
áldozatul eshetek ennek a hiányosságnak. Azt hiszem, azért
aggódtam annyira, mert hajlamos voltam bensőségesebb,
közvetlenebb kapcsolatot kialakítani a gyerekekkel, mint a
legtöbb kolléga ugyanezen a szakterületen. Mikor láttam,
hogy bizonyos viselkedési szokásaikat az én személyemhez
kötik, attól féltem, hogy ez nem helyes. Eddig ugyan még
nem történt baj, de igyekeztem kihasználni minden lehe­
tőséget, amikor a gyerekeimnek nélkülem is működniük
kellett.
Sheila is aggasztott. Még nem töltött túl sok időt velünk, és
még nagyon is függő volt. Úgy láttam ezt, mint az ő szintjén

155
természetes állomást, de aggódtam, hogy a távollétem, még
ha rövid időre szól is, megrémítheti.
Azon a hétfőn, amely csütörtöki és pénteki távolléte­
met megelőzte, futólag megemlítettem a gyerekeknek, hogy
kis időre nem leszek velük. Kedden ismét szóba hoztam
a dolgot. Sheila egyik alkalommal sem reagált rá. Szerdán
ebéd után megint leültem a gyerekekkel megbeszélni a dol­
got. Elmagyaráztam, hogy a következő két napon nem le­
szek velük az osztályban, mert elutazom. De ott lesz An­
ion, Whitney és egy helyettesítő tanár. A dolgok pontosan
ugyanúgy fognak zajlani, mint máskor, és nem kell aggód­
niuk emiatt. Következő hétfőn ismét itt leszek, és együtt
elmegyünk terepszemlére a tűzoltóállomásra. Átbeszéltük,
mikor miként kell helyesen viselkedni ebben a helyzetben
a helyettesítő tanárral, hogy mivel lehet megkönnyíteni a
dolgát, és azt is, hogy mit nem szabad csinálni ez idő alatt.
Szerepjátékokkal eljátszottuk, hogyan kell beszélni vele, ho­
gyan kell megoldani az apróbb zűrzavarokat, amelyek majd­
nem mindig előadódtak, ha helyettesítés történt. A megbe­
szélésen mindenki aktívan részt vett. Kivéve Sheilát. Mikor
felfogta, hogy amiről beszélünk, az egy hamarosan bekövet­
kező valóságos helyzet, nyugtalanul meredt rám, és feltette
a kezét.
—Igen, Sheila?
—Maga elmegy?
—Igen, két napra. Épp erről beszélünk. Holnap és pén­
teken nem leszek itt, de jövő hétfőn már igen. Éppen ezt
beszéltük át.
—Maga elmegy?
—Jéééézusom, Sheila —mondta Peter. —Süket vagy, vagy
mi? Mit gondolsz, miről beszéltünk mostanáig?

156
 —Maga elmegy?
Bólintottam. A többi gyerek furcsán nézett rá.
—Szóval nem lesz itt?
—Hétfőn már itt vagyok. Csak két nap, és már jövök is
vissza.
Sheila arca elfelhősödött, és a szeme ideges szorongással
telt meg. Felemelkedett, és visszavonult a háztartási kuckóba,
miközben végig rajtam tartotta a szemét.
További kérdésekre válaszoltam, és amikor mindenki elé­
gedettnek látszott, befejeztük a témát. Már majdnem eljött
a szünet ideje, azután pedig a főzésé.
Sheila ott maradt a háztartási kuckóban, és céltalanul bab­
rálta a játékfazekakat és apró serpenyőket. Anton szólt neki,
hogy vegye fel a kabátját, hogy ő is kimehessen az udvarra,
de nem akart, szopni kezdte az ujját és gyanakvóan nézett rá.
Intettem Anionnak, hogy vigye ki a többieket, és odamentem
hozzá. Megfordítottam egy széket, és lovagló ülésben rátele­
pedtem, államat a támlán nyugtatva.
—Most haragszol rám?
—Maga nem mondta nekem, hogy elmegy.
—De igen, Sheil. Hétfőn is és kedden is említettem a
reggeli megbeszélésen.
—De nekem nem mondta.
—Mindenkinek megmondtam.
Lehajított egy kis fazekat, ami csörömpölt. —Nem szép,
hogy itthagy. Nem akarom.
—Tudom, hogy nem, és sajnálom, éppen temiattad, hogy
így alakult és mennem kell. De aztán visszajövök, Sheila. Csak
két napra megyek el.
—Én soha, de soha nem fogom többet szeretni magát.
Soha, de soha nem csinálok meg többé semmit, amit kér.

157
 Maga rossz hozzám. Maga megszelídített, és én megszerettem,
és maga elmegy. Magának nem szabadna ezt csinálni, hát nem
tudja? Ezt csinálta a mamám is, és ezt nem szabad csinálni
kisgyerekekkel, mert rossz. Börtönbe csukják azt, aki elhagy
egy kisgyereket. A papám mondta.
—Sheila, itt egész másról van szó.
—Nem fogok magára odafigyelni. Soha többet nem fogok
magára hallgatni. Én megszerettem magát, mégis rossz hoz­
zám. Elmegy és itthagy, pedig azt mondta, hogy nem csinál
ilyet. Ez borzasztó rossz dolog egy kisgyereknek, akit meg­
szelídítettek. Nem tudta?
—Sheila, figyelj id e...
—En soha többet nem figyelek magára. Nem hallotta, hogy
mit mondtam? —A hangját alig lehetett hallani, de terhes volt
az érzésektől. —Gyűlölöm magát.
Ránéztem. Elfordította az arcát. Most először, am i­
óta hozzánk érkezett, láttam, hogy felemeli az egyik ujját,
és a szeméhez teszi, hogy megállítson egy könnycseppet.
Pánikba esve szorította az ujjait szorosan a halántékához,
hogy visszatartsa a könnyeket. — Nézze, mit csinált velem
— suttogta vádlón. —Maga miatt sírok, pedig nem akarok.
Nagyon jól tudja, hogy utálok sírni. Mindenkinél jobban
gyűlölöm magát, és soha többet nem fogok jól viselkedni.
Akármi van.
A könnyek egy pillanatig ott fénylettek a szemében. De
nem csordultak ki. Elrohant mellettem, megragadta a kabát­
ját, és kifutott az ajtón át a játszótérre.
Én is vettem a kabátomat, és csatlakoztam a többi gye­
rekhez. Sheila magában ült a kerítés legtávolabbi sarkában.
Osszekuporodott, hogy védje magát a fagyos februári széltől,
és az arcát a karjai közé rejtette.

158
 —Nem örül neki túlzottan, igaz? —kérdezte Anton.
—Nem mondhatnám.

Szünet után, amikor a többi gyerek főzéshez készülődött,

Sheila ott maradt a háztartási sarokban, és céltalanul ma­
tatott a játékokkal. Hagytam, hadd tegye. Mérges volt, és
volt rá oka. Annak ellenére, hogy szeparálta magát tőlünk,
egész jól kezelte a bánatát. Semmi dühkitörés, semmi rom­
bolás, semmi elszökés. Meglepett és elégedettséggel töltött
el a viselkedése. Sheila nagy utat tett meg az elmúlt két
hónap alatt.
A többi gyerek megpróbálta odacsalogatni Sheilát, hogy
csatlakozzon hozzájuk. Tyler, az osztály örökös anyuka­
jelöltje, ott sertepertélt Sheila körül, amíg Whitney azt nem
mondta neki, hogy menjen vissza süteményt készíteni. Pé­
ter folyton azt kérdezgette, miért áll ott Sheila ahelyett,
hogy velünk lenne. Elmagyaráztam, hogy Sheila kicsit mér­
ges, és úgy fegyelmezi magát, hogy inkább távol marad
tőlünk.
Miután elkészültek a sütemények, és mindenki leült fala­
tozni, csatlakoztam Williamhez és Guillermóhoz. Tyler oda­
vitt néhány sütit Sheilának, aki még mindig elvonulva üldögélt
a babák és edénykék között a háztartási kuckóban. Guillermo
megmutatta új Braille karóráját, amit a nagyapjától kapott, és
Williammel tesztelték, ki tudom-e tapintani csukott szem­
mel, hogy mit mutat.
—Torey! —kiabált Sarah a terem másik végéből. —Jöjjön
ide! Sheila hányt!
Peter nyomban odarontott, boldog vigyorral az arcán.
— Sheila mindent összehányt! —Peter imádta a zűrzavart és
a káoszt.

159
 Anton elment a gondnokért, én meg odamentem meg­
nézni, mi a helyzet. A többi gyerek odagyűlt körénk, mintha
csak cirkuszban lennénk.
Kiemeltem Sheilát a sarokból, és magam mellé ültettem.
Hátrasimítottam a fürtjeit, és megtapintottam a homlokát.
Nem volt forró.
—Lehet, hogy vírusa van —nyilatkozott Peter. —Tavaly va­
lamelyik éjjel egymilliószor hánytam, telehánytam az ágyat és
minden cuccomat, és a mamám azt mondta, hogy vírusom van.
—Nem —feleltem. —Nem hiszem, hogy Sheila beteg. Csak
azt hiszem, egy kicsit ideges a mai dolgok miatt, és ez meg­
viseli a pocakját.
—Velem is pont ez történt egyszer. Jött a nagybátyám láto­
gatóba, és nagyon izgatott voltam — mesélte William. — És
ezért lettem rosszul. Úgy volt, hogy elvisz horgászni.
Peter felhorkant. — Fogadni mernék, hogy Tyler sütije
miatt van.
—Azt hiszem, az segítene, ha mindenki szépen békén
hagyna minket, és leülnétek valahova máshova —mondtam.
Mikor Anton visszajött, kivittem Sheilát a mosdóba, hogy
letisztogassam. Engedelmeskedett, de nem nézett rám és nem
beszélt. Csöndben mostam meg az arcát és törölgettem le
a ruháit.
—Gondolod, hogy fogsz még hányni? —kérdeztem.
Semmi válasz.
—Sheila, hagyd abba. Felelj nekem. Azt kérdeztem, hogy
érzed magad. Fogsz még hányni?
—Eddig se akartam.
—Tudom, hogy nem akartál. De szeretném tudni, hogy
még mindig hányingered van-e, hogy felkészüljünk rá, ha
szükséges. Már mindjárt vége az iskolának.

160
 —Az én buszom csak ötkor jön.
—Azt hiszem, jobb lenne, ha hazamennél tanítás után. Van
itt az iskolában egy szabály a hányással kapcsolatban. Ilyenkor
nem szeretik, ha együtt utazol a buszon a többiekkel. És én
is azt hiszem, hogy neked is jobb, ha hazamész. Anton majd
hazavisz.
—De én nem direkt hánytam. És nem fogok még egyszer.
—Szívem, most nem erről van szó.
—Maga utál. Utál engem, és még akkor se kedves velem,
amikor megbetegszek. Maga nagyon gonosz ember.
Kétségbeesetten forgattam a szememet. —Sheila, tudod,
hogy nem utállak. Komolyan, mondd meg, hogyan tudnám
megértetni veled, hogy visszajövök? Csak holnap és holnap­
után nem leszek itt. Csak két rövid napig. Aztán visszajövök.
Hát nem akarod megérteni?
Frusztrált voltam. Okos gyerek volt, pontosan tudta, meny­
nyi idő két nap. De csak állt ott makacsul és értetlenül. Nem
gondoltam, hogy a hányása több lenne a lelki nyomásra adott
fizikai reakciónál, mégsem tudtam, mit kezdjek vele. Nem
akarta meghallani, amit mondtam.
Felemelkedtem onnan, ahol letisztogattam, és megráz­
tam a fejemet. Aztán vállat vontam. —Szeretnéd, ha ringat­
nálak kicsit, amíg vége a tanításnak? Attól talán helyrejön
a pocakod.
Megrázta a fejét.
A gondnok épp végzett, és a gyerekek készülődni kezdtek,
hogy hazamenjenek. Anton kérdőn nézett rám. Tanácstalanul
széttártam a karomat.
A többi gyerek a kabátját vette, Sheila ott állt a mosdó
ajtajában és nézett. Mikor rápillantottam, kicsit sápadtnak
láttam. Talán elsiettem az ítéletet, talán tényleg vírus. De iga­

161
zából nem hittem. Már túl sok ideges gyomorral volt dolgom
ebben a szakmában. Sheila végtére is igen nehéz feladattal
próbált megküzdeni.
Leültem a hintaszékbe és felé fordultam. Ott maradt,
ahol volt. A köztünk húzódó távolság szinte beláthatatlanná
lett. Milyen törékeny kötelékek fűznek minket össze! Az én
agyamban mindenek felett a frusztráció munkált, amiért kép­
telen vagyok meggyőzni Sheilát arról, hogy én, ellentétben a
többiekkel, nem fogom elhagyni őt. A frusztráció alatt pedig
nőttön-nőtt csodálatom a gyermek iránt. Olyan erős és bátor!
Nincs semmi oka azt képzelni, hogy én őszintébb vagyok vele,
mint mások. A múltjában semmi nem adott neki alapot arra,
hogy higgyen a visszatérésemben, és úgy reagált, ahogy egy
érzékeny lélek teszi. Mégis, ahogy ott állt az ajtóban, és nézett
engem, a kétség, félelem, bánat játszott az arcán. Minden
erejével próbált hinni nekem, a küzdelem a tapasztalatai és
az álmai között világosan megjelent a szemében. Tiszteletet
éreztem iránta, szívet tépő, kimondhatatlan tiszteletet, amiért
ilyen hősiesen próbált hinni. Egyike volt ez azon pillanatok­
nak, amelyek miatt az összes többi megérte. Megérintettük
egymás lelkét.
Kinyújtottam a kezemet. — Gyere ide, kiscicám. Hadd
ringassalak.
Tétovázott, aztán lassan közelebb jött. Szó nélkül felmá­
szott az ölembe.
—Nehéz napunk volt, igaz-e?
Az ujjait a halántékára nyomta.
—Tudom, nem igazán érted, mi történik, Sheila. Nem
érted, hogyan lehetséges, hogy szeretlek, és mégis elmegyek.
— Ringattam, hátrasimítottam a fürtjeit, éreztem hajának
selymes simaságát. —Muszáj bíznod bennem.

162
 A teste mereven feszült az enyémhez, mint a kezdet kez­
detén. Nem tudott ellazulni. —Maga megszelídített. Én nem
kértem rá, mégis megcsinálta. És most elmegy. Ez nem szép.
Maga felelős értem. Maga mondta ezt.
Meglepődtem, hogy hirtelen átváltott múlt időre. Eddig
csak elvétve hallottam ilyet tőle. — Kiscicám, kérlek, bízz
hennem. Visszajövök. Nem lesz olyan rossz, mint ahogy gon­
dolod. Anton itt lesz, és Whitney is. És a helyettes tanár is
kedves lesz, biztos vagyok benne. Jól mulatsz majd, ha te is
megengeded magadnak.
Nem felelt, csak ült, az ujjai fehéren simultak a halánté­
kához. Már nem volt mit mondani. Vagy nem hitt nekem,
vagy nem volt képes bevallani magának, hogy hisz. Én meg
már túlságosan hozzászoktam verbális képességeihez. Hajla­
mos voltam elfelejteni, hogy csak egy hatéves kislány. Elfe­
lejtettem, milyen sok gondja van, és milyen kevés időt töltött
még velünk. Túl sokat vártam tőle, mikor azt kívántam, hogy
mindent értsen.

A konferencia egy nyugati parti államban volt, ahol sokkal

enyhébb volt a februári időjárás. Chad velem jött, és időnk
legnagyobb részét a tengerparton töltöttük, sétálgatva a desz-
kázott parti sétányon. Csodálatos változás volt. Magam sem
vettem észre, mennyire kötődöm a gyerekekhez, amíg el nem
jött egy ehhez hasonló pillanat, amikor elszabadultam. A köl­
csönös függőség erőteljes volt és mindent felemésztő. Munka
közben sosem érzékeltem, milyen feszültséget gerjeszt ben­
nem a teljes belefeledkezés. Most, a napos tengerparton végre
éreztem, ahogy kimosódik belőlem a kimerültség.
Jó volt a konferencia, és még jobb a szabadság. Eszembe
sem jutottak a gyerekek, csak este, az ágyban. De még ak-

163
kor is csak úgy, mint a távoli emlékek. Chadnek és nekem
olyan volt ez a hétvége, mint egy spirituális újjászületés.
Amióta Sheila megérkezett, akkora kihívást jelentett, hogy
sokszor otthon is a munkámmal kellett foglalkoznom, és
Chad óhatatlanul mellékvágányra került. O megértette ugyan
elkötelezettségemet a gyerekek iránt, de cseppet sem he­
lyeselte, hogy minden pillanatomat kitöltik. A négynapos
zavartalan együttlét boldog és kipihent embereket varázsolt
belőlünk.

Hétfőn hazajöttem, és alig vártam, hogy dolgozni kezdjek.

Délutánra terveztük a tűzoltóállomás meglátogatását, és még
le kellett bonyolítanom bizonyos telefonhívásokat az előké­
születekkel kapcsolatosan, meg beszélni akartam a szülőkkel,
akik felajánlották a segítségüket.
Anton a folyosón várt rám, amikor visszajöttem a telefo­
nálgatásból. Forgatta a szemeit. — Szép kis napjaink voltak
maga nélkül —mondta.
A hanglejtése nem hagyott kétséget afelől, hogy a szép
napokat nem kell szó szerint értenem, és szinte féltem meg­
kérdezni. —Mi történt?
—Sheila teljesen megvadult. Őrjöngött. Nem volt hajlandó
beszélni. Mindent lerángatott a falakról, ledobálta a könyveket
a könyvespolcról. Peternek pénteken úgy beverte az orrát,
hogy vérzett. Semmilyen munkát nem volt hajlandó elvégezni.
Még arra sem tudtam rávenni, hogy a székén üldögéljen. Csü­
törtökön eltörte a lemezjátszót. Péntek délután megpróbálta
a cipőjével betörni a bejárati ajtó üvegét.
—Maga tréfál!
—Nem én. Jézusom, Torey, bárcsak úgy lenne. Sheila igazi
istencsapása volt.

164
 —Atyaég — motyogtam. —Azt hittem, már túl vagyunk
ezeken a borzalmakon.
—Pokoli volt, amilyennek már rég nem láttuk. A csendes
sarokban töltötte az egész időt, le kellett fogni a széken, hogy
ott maradjon. Rosszabb volt, mint bármikor, amióta jött.
A szívem megdermedt. Egy egész pöcegödörre való érze­
lem bugyborékolt bennem. Őszintén azt hittem, bízhatom
benne, hogy jól viselkedik, amíg távol vagyok. Fájt tudomá­
sul vennem, hogy ilyen rosszul ítéltem meg a helyzetet. Úgy
éreztem, mintha személyes támadás ért volna. Bíztam benne,
függtem a jó magaviseletétől, és ő cserbenhagyott.
Úgy gondoltam, megbeszélem vele a történteket, de a
busza késett. A többi gyerek megérkezett, és ömlött belőlük
a szó. — Látnia kellett volna, mit csinált Sheila! — kiáltotta
izgatottan Sarah. —Tönkretette az egész szobát!
—Ja! —vágott közbe Guillermo. —A helyettes, Mrs. Mark-
ham, elfenekelte Sheilát és beültette a csendes sarokba és
Whitney-nek fognia kellett egész délután, különben nem
maradt volna ott.
Peter ott ugrált körülöttem, sötét szeme fénylett a gyönyö­
rűségtől. —És nagyon utálatos volt Whitney-vel és Whitney
sírt, és aztán tudja, mi volt? Még Mrs. Markham is sírt! És
Sarah is sírt és Tyler is sírt! Az összes csaj sírt, mert Sheila
olyan gonosz volt. De én nem. Én jól behúztam neki egyet,
amiért olyan rossz.
—Rossz volt! —ismételte Max, és körbeörvénylett.
Csalódottságom és frusztrációm dühbe fordult. Flogy te­
hette ezt velem? Láthatólag rosszabbul viselkedett, mint vala­
ha is, amikor velem volt. Azt hittem, van már annyi önuralma,
hogy képes két napig ellenni anélkül, hogy állandóan rajta
tartsam a szememet. Mélyen csalódtam, nem tudtam kézben

165
 tartani Sheilát, az önbizalmam minden idők legalacsonyabb
szintjére zuhant. Vissza akarta adni a kölcsönt, szándékosan
viselkedett így, és minden idő és törődés, amit rászántam,
semmivé foszlott.
Sheila az után jött meg, hogy elkezdtük a reggeli megbeszé­
lést. Gyanakodva méregetett, amint leült. Ismerős húgyszag
lengte körül. Amióta elmentem, még azzal se bajlódott, hogy
megmosakodjon.
A rossz érzésem semmivel sem hagyott alább most, hogy
láttam. Nyomorúságosán éreztem magam, a viselkedése a
tanári hitelességemet ért jól irányzott támadásnak tűnt. Mint
mindenkinél, akivel kapcsolatba került, nálam is kitalálta, mi
a legfontosabb számomra, és felhasználta a bosszúhoz. Minél
többet gondoltam erre, annál rosszabbul éreztem magam. Ezt
sokkal nehezebben viseltem el, mint az első nap incidensét,
vagy Mrs. Holmes osztályának feldúlását, mert ez egyenesen
nekem szólt.
A megbeszélés után odahívtam magamhoz. A többiektől
távolabb ültünk le két székre. —Hallom, nem viselkedtél túl
jól a távollétemben.
Rám bámult, kifürkészhetetlen tekintettel.
—Visszajöttem, és mást se hallok, mint azt a sok rosszat,
amit tettél. Most magyarázd meg, miért volt erre szükség.
Nem szólt semmit, rezzenetlenül farkasszemet nézett velem.
—Haragszom rád, Sheila. Már régóta nem haragudtam így
semmiért. Most pedig hallani szeretném, miért művelted ezt.
Még mindig semmi válasz.
Fellángolt bennem a düh, amint azokba a hideg, távoli
szemekbe néztem. Hirtelen kétségbeesésemben megragad­
tam a vállát és durván megráztam. —Beszélj hozzám, a fenébe
is! Beszélj! — Nem tudom, milyen érzés szorult belé ebben

166
a percben, de csikorgatta tőle a fogát. Féltem, hogy végképp
elvesztem az önuralmamat, és elengedtem a vállát. Atyaisten,
ez a munka kezd kicsit túl sok lenni nekem.
Sheila megátalkodottan őrizte megkövült csendjét, és csak
nézett. Az agresszióm felélesztette saját dühét, és ebben
egyenlő erősek voltunk, ha ugyan nem ő volt a jobb. Ez az ő
világa volt, a fizikai erőpróbák birodalma. Ebben ő volt a mes­
ter, nem én, és tudtam, hibát követtem el, amikor ily módon
nyúltam hozzá. El tudtam képzelni, hogy könnyedén elvisel
bármilyen fizikai atrocitást, ami egyáltalán telik tőlem, és még
mindig hallgat. De olyan csalódott voltam! A vállam előreesett.
—Bíztam benned —mondtam halkan, már nem is próbál­
tam takargatni teljes elbizonytalanodásomat. —Bíztam ben­
ned két tetves nap erejéig, Sheila. Bíztam benned, hát nem
érted? Van fogalmad róla, milyen érzés visszajönni, és hallani,
hogy mit műveltél?
Sheila dühe olyan erővel robbant ki, amire nem számítot­
tam. —Én sohasem mondtam magának, hogy bízzon bennem!
Én sose mondtam ilyet, csak maga! Én sose mondtam, hogy
megbízhat bennem! Ne bízzon! Senki se bízzon bennem! Sose
mondtam, hogy maga igen! —Felpattant és elrohant, őrülten
száguldozott körbe a terem fala mentén, aztán bevágódott
az asztal alá, amelyen az állatok kalitkái álltak. A rajta elural­
kodó kétségbeesés akkora volt, hogy csak ült az asztal alatt,
és fojtott hangokat adott ki magából, se nem zokogás, se nem
sikolyok, se szavak. De az érzés, amely fűtötte őket, épp elég
világos volt.
Mozdulatlanul ültem a széken, reakciója teljesen megle­
pett. A többi gyerek megállt és minket nézett, a szemükben
aggodalom tükröződött. Ültem és néztem Sheilát az asztal
alatti búvóhelyén. Fogalmam sem volt, mit tegyek.

167
 —Nos, hát akkor ma délután nem jössz velünk sehova,
Sheila — mondtam végül. — Nem viszek magammal olyat,
akiben nem bízhatok. Itt maradsz Antonnal.
Sheila kimászott az asztal alól. —Én is megyek.
—Nem, attól tartok, te nem jöhetsz —mondtam. —Nem
bízom benned.
Sheilát szíven ütötte a dolog. Tudtam, hogy a terepgyakor­
lat sokat jelentett neki. Szeretett különféle helyekre jönni
velünk. —Én is megyek.
Megráztam a fejem. —Nem, nem jöhetsz.
Sheila felsikított, fülsértőén éles, szaggatott sikolyokat hal­
latott. Még mindig az állatok kalitkáinál állt, de most fel-le
ugrált, és kezével csapkodta a levegőt.
—Sheila, hagyd abba, vagy mész a csendes sarokba. Most,
azonnal.
Már elvesztette minden önuralmát. Levetette magát a pad­
lóra, és a fejét erősen beleverte a földbe. Anton tigrisugrással
rávetette magát, hogy megakadályozza a további önpusztítást.
Ilyet még soha nem tett eddig, inkább vártam volna, hogy
kitör rajta valamelyik rombolási rohama, ezt várták a gyerekek
is, akik suttyomban óvatosan elpakolták értékes tárgyaikat az
útból. Eddig még egyszer sem tett kísérletet rá, hogy megse­
bezze magát. A többi gyerek közül néhány, Max vagy Susannah
képes lett volna rá, de nem Sheila.
Anton szorosan a karjába fogta, és Sheila vadul küzdött,
egész idő alatt sikoltozva. A saját gondolataimat se hallottam
tőle. Aztán éppoly hirtelen, ahogy kezdte, abba is hagyta,
és az osztályteremre földöntúli némaság borult. Odarohan­
tam, attól féltem, hogy azért hallgatott el ilyen hirtelen,
mert megsérült. Anton engedett a szorításból, Sheila ettől
szinte kiolvadt a karjaiból, mint a meleg vaj, és kis kupacba

168
omlott a szőnyegen. A karjai a feje fölött, arca a szőnyeg
rostjai között.
—Jól vagy, Sheila? —kérdeztem.
Elfordította a fejét. —Kérem, hadd menjek —suttogta.
Ezután a szörnyűséges érzelmi kitörés után némileg meg
voltam rettenve. —Nem hiszem, hogy jobban lennél addigra
— mondtam. Ha képes így viselkedni, aligha tudom féken
tartani az osztályterem falain kívül.
—Sajnálom, amit csináltam. Hadd menjek. Bízhat bennem.
Kérem? —A hangja nagyon halk volt. —Adjon egy esélyt. Meg­
mutatom, milyen jó tudok lenni. Kérem? Menni akarok.
Lenéztem rá. Visszatértek saját érzéseim, és kezdtem azt
gondolni, hogy az egész erőszakos cirkusz csak szemfényvesz­
tés volt, mivel ilyen gyorsan abbahagyta. Ettől részben ismét
feléledt a dühöm. —Nem hiszem, Sheila. Talán legközelebb.
Erre megint sikoltozni kezdett, eltakarta az arcát a kezé­
vel, de ottmaradt a padlón. Úgy festett, mint egy rongybaba,
ahogy ott hevert abban a kitekert helyzetben. Megfordultam,
és odamentem a többi gyerekhez, hogy folytassam velük a
munkát.
Sheila egész délelőtt ott feküdt a földön, mint valami
rongycsomó. Még egy darabig ordított, aztán elhallgatott, meg
se mozdult, fel se nézett. Először kísértést éreztem, hogy a
csendes sarokba vigyem, de meggondoltam magam. Legyő-
zöttnek éreztem magam, és nem volt kedvem újabb csatába
bonyolódni vele.
Ebédre teljesen elszállt belőlem a harci kedv. Kezdtem
rájönni, hogy azért voltam olyan dühös rá, mert azt tette
velem, amit számtalanszor megtett a szemem láttára mások­
kal. Valamiért őszintén azt hittem, Sheila sohasem állna raj­
tam is bosszút. Eddig nem is tette, és eléggé felduzzadt egóm-

169
mai azt gondoltam, ezután sem fogja. Most, hogy ugyanabban
a bánásmódban részesített, mint mindenki mást, megsértette
a hiúságomat. Roppant zavarban ébredtem rá saját pedagógiai
hiányosságomra is. Amikor elvettem tóle a terepgyakorla­
tot, pontosan ugyanazt tettem amit 6. Megbántott, és én
meg akartam mutatni neki, hogy ezért bűnhődni fog. Azt
az egyetlen dolgot szemeltem ki a rendelkezésemre álló esz­
közök közül, amiről tudtam, hogy ugyanúgy fájdalmat okoz
majd neki.
Miután rájöttem erre, rosszabbul éreztem magam, mint
valaha. Micsoda érzéketlen, öntelt bunkó vagyok! Utáltam
magam, utáltam a világot. Teljesen kikészültem, és nem tud­
tam, hogyan hozhatnám helyre a dolgokat.
Ebédidőben, a szendvicseink fölött rázúdítottam bűn­
tudatomat Antonra. — Ezt most elcsesztem — motyogtam
bele a mogyoróvajas szendvicsembe. Minek lettem tanár,
ha még a saját érzéseimen sem tudok uralkodni? Anton pró­
bált megvigasztalni. Sheila rosszul viselkedett, emlékeztetett
rá. Valahogy értésére kellett adni, hogy amit tett, az elfogad­
hatatlan.
Én mégis nullának éreztem magam. Szegény kölyök. En­
nek a napnak boldog egymásra találásnak kellett volna lennie
mindannyiunk számára. Én meg úgy jöttem vissza, mint egy
tajtékzó sárkány. Amit Sheila tett, nem volt annyira előrelát-
hatatlan. A gyerek kétségbeesett és zavart volt, és ezt fejezte
ki azon a nyelven, amelyet ismert. A pokolba is, hiszen pont
emiatt került ide hozzánk. De mi a helyzet velem? Talán én
is emiatt kerültem ide? Ennek a napnak meg kellett volna
hoznia számára a boldog bizonyosságot, hogy bízhat bennem,
hiszen visszatértem, ahogy ígértem. Ehelyett ordibáltam vele.
És megfosztottam egy kiváltságtól, amiről nem is tudta, hogy

170
kockáztatja. Atyavilág, hogy kerültem én egyáltalán katedra­
közeibe?
Az egész ebédidő úgy telt el, hogy valóságos szörnynek
éreztem magam, és nem tudtam, hogyan hozzam rendbe a
dolgokat. Ha bocsánatot kérek, akkor se tudom meg nem
történtté tenni azt, hogy ennyire dühös voltam rá reggel. Bol­
dogtalanul átrágtam magam a szendvicsem maradványain.
Sheilának igaza volt. Ő sose mondta, hogy megbízhatok benne.
Az osztályteremben leültem Sheila mellé. A többi gyerek
indulni készült, és szülők jöttek-mentek. Sheila egyedül ült
a sarokban.
—Szívem, beszélnem kell veled. Ma reggel valamit rosszul
csináltam. Dühös lettem rád, pedig igazából magamra voltam
dühös. Azt mondtam neked, hogy nem jöhetsz terepgyakor­
latra, de meggondoltam magam. Eljöhetsz. Sajnálom, hogy
haragudtam rád.
Anélkül, hogy felelt, vagy rám nézett volna, Sheila felkelt
és vette a kabátját.
Tanítás után, mikor a többi gyerek már hazament, még
mindig feszült csend maradt köztünk. Egész délután próbál­
tam megtörni, szinte kibújtam a bőrömből, bohóckodtam,
viccelődtem, és mindenkit megnevettettem, de Sheila tisztes
távolban maradt, és Whitney kezét fogta. Feladtam. Mint
mindig, ebben a dologban is az idő lesz a legjobb gyógyító,
gondoltam. Kezdtem magamhoz térni, tudván, hogy helyte­
lenül cselekedtem, de azt is, hogy emberi reakció volt, amint
Anton is rámutatott.
Kivettem a papírokat a javítókosárból, és leültem, hogy
leosztályozzam őket. Felajánlottam, hogy olvassunk, de Sheila
elutasította, és azzal foglalta el magát, hogy autókkal játszott
a padlón. Eltelt az első óra. Sheila felkelt és odaállt az ablak­

171
hoz, nézte, amint az árnyékok megnyúlnak a havon. Legkö­
zelebb, amikor felnéztem, még mindig ott volt az ablaknál,
de most már engem nézett.
—Hogyhogy visszajött? —kérdezte halkan.
—Csak azért mentem el, mert előadást tartottam vala­
hol máshol. Nem állt szándékomban ott maradni. Nekem az
a munkám, hogy itt vagyok veletek, gyerekekkel.
—De hogyhogy visszajött?
—Megmondtam, hogy visszajövök. Szeretek itt lenni.
Lassan megközelítette az asztalt, ahol ültem. A fájdalom
most világosan látszott a szemében. —Igazából nem hitted el,
hogy visszajövök, ugye?
Megrázta a fejét.
A csend hatalmas folyama fölött néztük egymást. Hal­
lottam, ahogy az óra apró kattanásokkal méri a perceket.
Hagymácska, a nyúl, motoszkált a ketrecében. Néztem Sheila
szemét, tág volt és folyékony, a színe olyan, mint a vízé ott,
ahol egyszer, régen búvárkodtam. Töprengtem, mi járhat
a fejében. És szomorúan ébredtem rá, hogy sohasem érthetjük
meg, milyen lehet valaki másnak lenni. De ezt az igazságot
sohasem leszünk képesek tudomásul venni, mivel húsból-
csontból alkotott határaink ellenére, ostoba módon min­
dentudónak képzeljük magunkat. Főleg, ha gyerekekkel van
dolgunk. Pedig valójában semmit sem tudunk.
Sheila állt és az overallja egyik pántját csavargatta. —Elol­
vassa nekem még egyszer azt a könyvet?
—Melyiket?
—Azt, amelyikben a fiú megszelídíti a rókát.
Elmosolyodtam. —Hát persze.

172
TIZENHARMADIK FEJEZET

A március lágy szeleket és meleget hozott, igazi felüdülést

a téltől megviselt északi területeknek. Végre elolvadt a hó, és
a sok víztől barna sár árasztotta el a réteket. Mindannyian
nagyon vártuk a tavaszt ebben az évben. Kemény telünk volt,
több hóval és hideggel, mint amihez hozzászoktunk.
A március békésen telt az iskolában, már amennyire békés
lehet egy ilyen osztályban, amilyen az enyém. Nem volt szü­
net, ami megszakította volna a folyamatokat és alkalmat adott
volna súrlódások kialakulására, nem jött váratlan változás. Dél
felől visszaérkeztek a bevándorlók, és a tábor egyre jobban
megdagadt. A tanáriban zúgolódtak a tanárok, mert beván­
dorló gyerekek jelentek meg az osztályaikban. Hál’ istennek
nekem nem kellett aggónom emiatt. De a munkások vissza­
térése furcsa, édesbús hangulatba hozta Antont. Mikor meg­
jöttek az első bevándorlókkal telezsúfolt teherautók, Anton
nem beszélt ugyan róla, de csöndesebb és távolságtartóbb lett.
Végül rákérdeztem. Érdekelt, vajon nem érez-e nosztalgiát
ama szabadabb, kötetlenebb élet iránt.
Anton elmosolyodott a kérdésre. Mosolygott, és kissé le-
sajnálóan nézett rám, ahogy akkor szoktunk, amikor a szóban
forgó tárgy teljességgel kívül esik a másik felfogóképességén.
Aztán odahúzta az egyik aprócska széket, és elhelyezte rajta
langaléta tagjait. Nem, magyarázta nekem, ő nem hiányolja
a bevándorló életstílust. Semmi nincs abban az életformában,
amit egy férfi hiányolhat. Ismét mosolygott, inkább magának,
mint nekem. Az van rá hatással, mondta aztán, hogy ráébredt,
mennyire megváltozott, mióta azok a teherautók elhajtottak

173
az ősszel. Milyen más lett ő maga. És milyen furcsa, hogy
mostanáig észre sem vette a változást. Rip van Winkle érezhe­
tett így, amikor feleszmélt, mondta, és csodálkozva nevetett.
Tavaly még azt sem tudta, kicsoda Rip van Winkle, és most
több közöset talál magában ezzel a regényhőssel, mint saját
társaival.
Néztem, amint beszélt. Tanulmányoztam a sötét, latinos
vonásokat, szögletes csontokat, fizikai jeleit a túl korán kez­
dődött nehéz életnek. Mindketten megváltoztunk, bár nem
tudtam volna szavakba önteni, hogy miképp, de így, kifejezés
híján sem voltak e változások kevésbé alapvetőek. Elképed­
tem, milyen óriási hatással lehetünk egymás életére, és erre
a legtöbben nem is ébrednek rá, főképpen nem akkor, ami­
kor zajlik. Hosszú percekig csak néztük egymást, nyíltan,
csodálattal, a bámulás tabuját pillanatnyilag felfüggesztve.
Annyi különbség volt köztünk: a hátterünk, a nemünk, a
tanulmányaink, rengeteg minden. De mégis, valami módon
megérintettük egymást. A megértés elnémított minket, ahogy
ott ültünk az asztalnál. Nem volt szükség szavakra.

Miként a nárciszok, Sheila is kivirágzott, a zord tél ellenére,

amit átélt. Mindennap a fejlődés újabb és újabb jeleivel állt
elő. Életkörülményeihez képest most már mindig egész tiszta
volt. Frissen érkezett minden reggel, megmosta az arcát és
a fogait. Különös gondot fordított a külsejére, és aggályosán
vizsgálgatta magát a tükörben. Kísérleteztünk új frizurákkal
is. Néha tanítás után szépségszalonosat játszottunk. Hagytam,
hogy játsszon az én hosszú hajammal, és cserébe én is játszhat­
tam az övével, újabb és újabb fonatokat és fésülési fortélyokat
találva ki. Igazán szemrevaló gyerek lett belőle, amint azt más
tanárok is megjegyezték.

174
 Sarah és Sheila gyorsan összebarátkoztak, és időnként
rajtakaptam őket, amint cédulákat küldözgetnek egymás­
nak óra közben. Sheila több alkalommal hazakísérte Sarah-t,
hogy játsszanak, mielőtt megjön Sheila busza. És Sheila és
Guillermo is együtt játszottak a menekülttáborban. Tyler
egy kicsit túl sokat fontoskodott Sheila ízléséhez képest, emi­
att elhárította Tyler anyáskodó gesztusait. Örömmel láttam,
hogy a gyerekek vonzódnak hozzá, és keresik a kedvét az
osztályban.
Tanulmányait illetően Sheila szárnyalt. Készséggel teljesí­
tett szinte mindent, amit feladatul kapott. Néha tönkretett
egy feladatlapot, de csak elvétve. Már az is ritkaság volt, ha
hetente kétszer előfordult. És megtanulta, hogy még ezekben
az esetekben is odajöjjön másikat kérni helyette. Harmadi­
kosoknak való szövegértési feladatokat, és negyedikeseknek
szánt matematikapéldákat adtam neki. Ezek ugyan jóval az
ő képességei alatt maradtak, de zavaros háttere és a kudarc­
tól való félelme miatt jobbnak láttam, ha minél biztosabban
megalapozzuk a tudását és önbizalmát.
Még mindig nagyon érzékenyen reagált, ha kijavították,
megsértődött vagy szívet tépő sóhajtozásba fogott, ha hibát
vétett. Ebből a szempontból bizonyos napok rosszabbul ala­
kultak, mint a többi, csalódott kétségbeesésében ilyenkor
képes volt órákig a karjai közé temetett fejjel ülni, mert el­
rontott egy feladatot. De nem történtek katasztrófák. Egy kis
extra dédelgetéssel és bátorítással általában rá lehetett venni,
hogy újra próbálkozzon.
A saját felfogásom szerint elég furcsa módon a kétnapos
távollétemet követő összetűzés nem hagyott maradandó nyo­
mot Sheila érzelmi stabilitásán. A visszatérésem után néhány
napig hajlamos volt rá, hogy megint csüngjön rajtam, de ha­

175
 1

marosan elhagyta ezt a viselkedést, és sosem csinálta többé.

Sokat beszéltünk az incidensről. Úgy látszott, szüksége van
rá, hogy újra meg újra felidézzük az eseményt. Elhagytam
őt. Aztán visszajöttem. Ő dühös lett és destruktív. Én dühös
lettem és elvesztettem az önuralmamat. Én azt mondtam
neki, hogy rosszul tettem és sajnálom. A dráma minden apró
mozzanatát újra meg újra át akarta beszélni velem, elmondta,
hogy mit érzett, mitől hányt aznap, mennyire félt. A hosszú
történetet újból és újból és újból megismételtük, már azt
hittem, sohasem fogom megérni a végét. Volt az egésznek
valamilyen titkos jelentősége, amelyet én magam nem értet­
tem meg teljesen, de a rituális újramesélés mindig bizonyos­
ságot szerzett neki. A tény, hogy visszajöttem, természete­
sen fontos volt, de nem csak ezen az egy részleten rágódott.
Az, hogy dühösek voltunk egymásra, de érzéseink kiállották
a vihart, ezzel egyenlő fontosságúnak tűnt az ő szemében.
Talán megnyugtatta, hogy látott a legrosszabb formámban
is. Jobban bízott bennem, mert most már tudta, milyen
vagyok, ha haragszom rá. Akárhogy is, Sheila kezdte meg­
tanulni, hogyan oldhatja meg verbálisán a problémáit. Már
nem ragaszkodott a fizikai kontaktushoz, megelégedett a
szavakkal.
Furcsa módon, a rombolási vágy teljes egészében eltűnt
az én távollétemet követő viharos események után. Ha Sheila
dühbe jött, ami elég gyakran megesett vele, nem tört ki rajta
dühroham, nem hajigáit tárgyakat és nem dühöngött. Már
nem volt neki olyan fontos a bosszú. Amikor néha eszembe
jutott, azt kívántam, bárcsak jobban megérteném az akkor
történtek jelentőségét, mert sok tekintetben döntő módon
megváltoztatták Sheila viselkedését. A teljes kép rejtély ma­

176
radt. Sheilának még mindig számtalan problémája volt, de
ezeket egyre könnyebb lett kezelni és megoldani.

Változatlanul foglalkoztatott azonban Sheila sajátos nyelvhasz­

nálata. Az apjánál tett látogatás után még inkább nyilvánvaló
lett, hogy furcsa, a múlt időt nélkülöző és a létigét jelentősen
túlhasználó beszédmódját nem otthonról hozta. Amilyen okos
volt, el nem tudtam képzelni, miért ragaszkodik hozzá, hogy
ilyen furcsán beszéljen, habár az idő múlásával érzékelhetően
egyre többször beszélt normálisan. Valamikor márciusban
elhatároztam, hogy megkérdezem, rámutatva, hogy bizonyos
szavakat másképp ragozunk, ha olyasmiről beszélünk, ami
tegnap történt. Meglepő ellenállást tanúsított a megjegyzé­
semmel szemben. De hát megértem őt, vagy nem? Mondtam,
hogy de igen, megértem, mire megkérdezte, hogy akkor mit
számít, hogyan beszél? Ez a válasz lefegyverzett, mert arra
utalt, hogy sokkal jobban átgondolta, mit hogyan csinál, mint
ahogy feltételeztem.
Senkinek sem volt semmi ötlete ezzel a dologgal kapcsolat­
ban. Valamennyi beszédkutató, akinek magnószalagot küld­
tem Sheila beszédével, úgy vélte, hogy ez egy dialektus lehet,
és sokan közülük megkérdezték, Sheila nem feketebőrű-e.
Mikor közöltem, hogy nem, és nem is családi beszédmódról
van szó, nem volt több ötletük. Egy este Chad és én beszél­
gettünk a dologról, és Chadnek az a gondolata támadt, hogy
Sheila talán azért nem használ múlt időt, mert próbál min­
dent az általa jobban kontrollálható jelenben tartani. Minél
többet fontolgattam ezt a lehetőséget, annál valószínűbbnek
tűnt. Végül oda lyukadtam ki, hogy pszichológiai eredetű
problémáról van szó, és nem firtattam tovább. Valóban értet-

177
tűk, amit mondani akart, és egy napon talán elég jól érzi
majd magát ahhoz, hogy ő akarjon változtatni. De most még
nem akart.

Sheila lelkivilágában a legnagyobb törést feltétlenül az okozta,

hogy elhagyták. Erősen kötődött az anyjához és a kis öccséhez,
izgatta, hogy hol lehetnek, és mit csinálhatnak. Miközben
beszélgettünk, gyakran felvetődött benne, hogy ha ezt vagy
azt jobban csinálta volna, akkor talán a családja együtt marad.
Úgy gondoltam, hogy ez a vélekedés lehet az oka Sheila rög­
eszmés félelmének a kudarctól.
Egy délután tanítás után Sheila a feladataival foglalatos­
kodott. Szerette a matematikát, és minden másnál jobban
művelte. Megérkezése óta már megtanulta az alapvető szorzá­
sokat és osztásokat. Együtt dolgoztuk ki a bonyolultabb műve­
leteket. Egyszer az egyik szünetben talált egy ötödikeseknek
való vizsgalapot egy szemetesládában, és magával hozta, hogy
megoldja tanítás után.
Mikor elkészült vele, odajött és elém tette a feladatlapot.
Törtek osztásával kapcsolatos feladatok voltak. Ezt az anya­
got még sohasem tanultuk. Sheila nem használta az osztó
reciprokát, így minden megoldás téves volt.
—Tessék. Jól csináltam? —kérdezte, miután odaadta, hogy
nézzem meg.
Néztem a papírt, és fontolgattam, vajon megmondjam-e,
hol hibázott. — Sheil, most mutatok neked valamit. A papír
hátára rajzoltam egy kört, és négyfelé osztottam. —No most,
ha azt kérdezném tőled, hogy hány nyolcad van benne...
—Abban a pillanatban megértette, hogy miért nem lehet az
általa elvégzett műveletnek helyes az eredménye.
—Szóval elrontottam, ugye?

178
 —Nem tudhattad, kölyök. Ezt még senki sem mutatta
neked.
Lehuppant mellém, és a kezébe temette az arcát. —Jól
akartam megcsinálni, és megmutatni magának, hogy segítség
nélkül is meg tudom oldani.
—Sheila, ez igazán nem olyasmi, ami miatt bosszankod­
nod kéne.
Ült egy pár percig eltakart arccal. Aztán a keze lassan elő­
rekúszott, és kisimította a papírt, amit előzőleg összegyűrt.
- Fogadok, hogy ha sokkal jobb vagyok matematikából, a ma­
mám nem dob ki az autópályán, ahogy csinálta. Ha meg tud­
tam volna oldani az ötödikes feladatokat, akkor büszke lett
volna rám.
—Nem hiszem, hogy ami történt, annak köze lenne a ma­
tematikához, Sheila. Nem tudhatjuk, miért ment el a mamád.
Lehet, hogy mindenféle gondjai voltak.
—Azért ment el, mert már nem szeretett engem. Senki
se megy el és hagyja ott a gyerekét az autópályán, ha szereti.
Megvágtam a lábamat. Látta? — Századszor is megmutatta
nekem a sebhelyet. —Ha jobb kislány lettem volna, akkor nem
tesz ilyet. Lehet, hogy még most is szeretne, ha jobb gyerek
tudtam volna lenni.
—Sheil, ezt nem tudhatjuk. Rossz dolog volt, ami tör­
tént, de vége van. Nem hiszem, hogy számított az, hogy jó
voltál vagy rossz. A mamádnak megvoltak a maga problé­
mái, amiket meg kellett oldania. Azt hiszem, igenis szeretett
téged, a mamák általában szeretik a gyereküket. Azt hiszem,
talán inkább csak nem tudott mit kezdeni akkoriban egy
kislánnyal.
—De Jimmyvel tudott mit kezdeni. Hogy lehet, hogy Jim-
myt elvitte, engem meg itt hagyott?

179
 —Nem tudom, kicsim.
Sheila rám nézett, szemében azzal az űzött, sebzett kifeje­
zéssel. Istenem, gondoltam, soha semmivel nem fogom tudni
betölteni azt az űrt? Sheila szórakozottan csavargatta egyik
copfját. —Hiányzik Jimmie.
—Tudom.
—Jövő héten lesz a születésnapja. Ötéves lesz, és én nem
láttam kétéves kora óta. Az borzasztó hosszú idő. —Elfordult
tőlem, odament az ablakhoz, és kibámult a télutó nedves
márciusába. —Jimmie majdnem jobban hiányzik, mint bármi
más. Nem tudom elfelejteni.
—Elhiszem.
Megfordult és ismét rám nézett. —Tarthatunk neki szüli-
napi partit? Március tizenkettő, akkor van a napja. Lehet parti
úgy, mint Tylernek, mikor februárban neki volt szülinapja?
—Nem hiszem, cicuskám.
Elkámpicsorodott az arca, és visszacsoszogott hozzám.
—Miért nem?
—Mert Jimmie nincs itt, Sheil. Jimmie ott él valahol Ka­
liforniában, és nincs velünk.
—Lehetne csak egy egész icipici szülinapi parti. Csak
maga meg én meg Anton. Rögtön tanítás után talán.
Megráztam a fejemet.
—De én szeretném.
—Tudom.
—Akkor miért nem? Csak egy kicsi-kicsi parti? Kérem?
—Az arca durcás lett, a hangja könyörgött. —Én leszek a leg­
jobb gyereke. Nem tépek össze több feladatlapot.
—Nem erről van szó, Sheila. Azért mondom ezt, mert
Jimmie nincs itt. Jimmie elment. Bármennyire fáj is erre gon­
dolni, de lehet, hogy Jimmie nem jön vissza többet. Tudom,

180
hogy rettenetesen hiányzik neked, kiscicám, de nem hiszem,
hogy jó, ha úgy emlékszünk rá, ahogy te teszed. Hiszen csak
fájdalmat okoz.
Sheila eltakarta az arcát a kezével.
—Gyere ide, hadd öleljelek meg. —Odajött, anélkül, hogy
elvette volna a kezét, és én az ölembe vettem. —Tudom, hogy
szörnyen érzed magad emiatt. Már abból is érzem, hogy meny­
nyire fáj neked, ahogy itt ülsz. Nagyon nehéz ez neked.
—Hiányzik! —A hangja száraz zokogásba csuklott, bele­
kapaszkodott a blúzomba, és a mellembe fúrta a fejét. —Azt
akarom, hogy itt legyen!
—Tudom, szivecském.
—Miért történt ez, Torey? Miért vitte el őt mama és miért
hagyott itt engem? Miért voltam olyan rossz kislány? —Köny-
nyek gyűltek a szemébe, de mint mindig, most se gördültek alá.
—O, kicsim, nem te vagy az oka. Hidd el nekem. Nem
a te hibád volt. Nem azért ment el a mamád, mert rossz voltál.
Túl sok gondja lehetett, azt hiszem. De semmiképp sem a te
hibád volt.
—De a papa ezt mondja. Ő azt mondja, hogy ha jobb gye­
rek lettem volna, akkor sose megy el.
A szívem megdermedt. Olyan sok mindennel kellett meg­
küzdeni, és olyan kevés eszközöm volt hozzá. Miért hinne
Sheila inkább nekem és nem az apjának? Mivel bizonyít­
hatnám be, hogy az apjának nincs igaza? Elbátortalanodtam.
—A papád ebben a dologban téved, Sheil. Ő sem tudja, hogy
mi történhetett, és azt sem tudja, milyen kicsi lánynak lenni.
A papád rosszul gondolja, Sheila. Kérlek, higgy nekem, mert
ez az igazság.
Csendben ültünk percekig. Ölelve tartottam, éreztem
szaggatott, meleg lélegzetét a bőrömön. A szívem fájt. Erez­

181
tem, ahogy vert a mellkasomban, és fájt. Sheila fájdalma át­
áztatta a blúzomat és a bőrömet és a csontjaimat, és behatolt
a szívembe. Istenem, de fájt.
Végre felnézett. —Néha nagyon egyedül érzem magam.
Bólintottam.
—El fog múlni?
Ismét bólintottam, lassan. — Igen. Azt hiszem, egyszer
majd elmúlik.
Sheila sóhajtott, és elhúzódott tőlem, majd felállt. —Az
egyszer, az sose jön el, ugye?

Szomorú perceink ellenére Sheila meglepett azzal, hogy meny­

nyi életöröm zsibongott benne. Határtalan képességei voltak
e téren. Az én gyerekeim egész élete kaotikus tragédia volt,
de a velük való munka naponta megerősített a hitemben,
miszerint az ember alapvetően örömteli lény. Sheila hangu­
latai eléggé szeszélyesen váltakoztak, és sosem tudott teljesen
megszabadulni az érzelmi csapástól, amely érte. Ugyanakkor
a boldogságtól sem állt soha távol.
A legapróbb dolog is elég volt hozzá, hogy vidám szikrákat
gyújtson a szemében, és egy nap se telt el anélkül, hogy ne
hallottuk volna huncut nevetését. Ehhez az is hozzájárult,
hogy túl soká élt ínségesen, és most minden új volt neki.
Egyszerűen nem tudott betelni a csodákkal, amelyeket a világ
kínált. Márciusban talán a virágok jelentették számára a leg­
nagyobb felfedezést.
Az államnak ez a része márciusban valósággal lángra lobban
a virágoktól. Minden apró földdarabon sáfrányok és nárciszok
virítanak. Sheilát lenyűgözték a virágok. A menekülttáborban
egy szál se nőtt soha, és bármilyen hihetetlennek is tűnt, de
még soha nem látott közelről egyetlenegyet se. Egy reggel

182
behoztam egy hatalmas csokrot az osztályba a háztulajdo­
nosom kertjéből.
Sheila meglepetten csuklóit, fogkrémmel a szájában. Csak
a bugyija és a trikója volt rajta, csupasz talpa csattogott a pad­
lón, ahogy odaszaladt. —Hát ezek micsodák? —bugyborékolta
keresztül a fogpasztahabon.
—Nárciszok, csacsikám. Láttál már ilyet, nem?
Nézte a virágokat és megrázta a fejét. — Uh-uh. Csak
könyvben. Ezek igazi virágok?
—Persze, hogy igaziak. Érintsd csak meg őket.
Sheila letette a fogkeféjét, és óvatosan kinyújtotta a kezét.
Az ujja hegyével megérintette egy virág peremét. —Oooooh
—sóhajtotta gyönyörűséggel, fogkrémet köpködve szét. Fel­
le szökdécselt örömében. Azután hirtelen megállt. Této­
ván megérintett egy újabb virágot. És újabb kis örömtáncot
lejtett.
—Menj, fejezd be a fogmosást, öltözz fel, aztán jöhetsz és
segíthetsz nekem vázába tenni a virágokat.
Sheila visszarohant, kiköpte a maradék fogkrémet, de kép­
telen volt magában tartani örömét annyi ideig, hogy közben
felvegye az overallját. Rohanvást jött vissza. — Olyan puhák!
Hadd fogjam meg őket!
—Szagold csak meg őket, Sheila. A nárciszok nem annyira
illatosak, mint némely más virág, például a rózsák. De azért
nekik is megvan a saját különleges illatuk.
Sheila szimatolt, mélyen letüdőzte a virágillatot. — Meg
akarom ölelni őket.
Kuncogtam. —A virágok nem igazán szeretik, ha ölelge­
tik őket.
—De olyan jó illatuk van, és olyan szépek. Ezért szeretném
megölelni őket.

183
 —Hát persze. —Elővettem egy vázát, melyet az egyik ta­
nítványom készített nekem évekkel azelőtt. A csokor azon­
ban túl nagy volt, és nem fért bele. Mellettem Sheila táncolt
örömében, előbb az egyik lábán, azután a másikon. Egész teste
ragyogott az örömtől.
—Sheil, szeretnél egy szálat, ami csak a tiéd?
Felnézett rám, a szeme akkorára tágult, hogy szinte elta­
karta az arcát. —Kaphatok egyet?
—Igen, látod, nem fér bele mind a vázába. Egy szálat bele­
tehetünk egy tejesdobozba, és odaállíthatjuk az asztalra, ahol
ülni szoktál.
—És tényleg az enyém lehet?
Bólintottam
—Az^enyém?
—Igen, csacsikám, a tiéd. A te saját virágod.
Az arca hirtelen elkomorodott. —A papám sose hagyná,
hogy megtartsam.
Mosolyogtam. —A virág más, mint a többi. Nem tartanak
túl soká, sokszor még egy napig se. A papád nem fog törődni
olyasmivel, mint egy virág.
Sheila gyöngéden odanyúlt, és megcirógatta az egyik nár­
ciszt. —Emlékszik arra a könyvre a kis hercegről és a rókáról?
Emlékszik, a kis hercegnek volt egy virágja, amit megszelídített.
Emlékszik? —Szeme tele volt csodálattal, amint felnézett rám.
—Gondolja, hogy meg tudok szelídíteni egyet? Akkor az az én
saját külön virágom lenne, és én lennék érte a felelős, és minden.
Megszelídíthetném, és akkor az én különleges virágom lenne.
—Nos, tudnod kell, hogy a virágok nem maradnak meg
túl soká. Viszont könnyű megszelídíteni őket. Azt hiszem,
képes lennél rá. Melyiket szeretnéd? —Rámutattam azokra,
amelyek kimaradtak a vázából.

184
 Sheila gondosan megvizsgálta a virágokat, és kiválasztott
egyet, amely az én szememben semmiben sem különbözött
a többitől, de minden bizonnyal különleges darab volt. Lehet,
hogy a megszelídítés már elkezdődött, mert akárcsak a kis
herceg rózsája, ez a nárcisz is Sheiláé volt, és az ő számára
különbözött az összes többi virágtól a világon.
Sheila gyöngéden tartotta a virágot, cirógatta aranyszínű
fejét, és mosolygott. Elmentem az overalljáért és visszajöttem,
fölé hajoltam, biztattam, hogy bújjon bele a nadrágjába. Már
kezdtek szállingózni a gyerekek, hangosan, kíváncsian, hogy
mi történik. Sheila engedelmesen állt, hagyta, hogy felöltöz­
tessem, és nem nézett a többiekre. Szorosan beharapta az
ajkait a foga közé, hogy féken tartsa a mosolygását.
—A szívem olyan nagy —susogta —, olyan nagy, és azt hi­
szem, én vagyok a legboldogabb gyerek emiatt.
Megpusziltam sima homlokát és mosolyogtam. Aztán fel­
vettem a vázát a sárga nárciszokkal és odatettem az asztalra.

185
TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Sokat nevettünk.

A mi osztályunkban nem mindig mentek túl vidáman a dol­

gok. Gyakran előfordult, hogy bizonyos esetek, amelyeket
én magam mulatságosnak találtam, kicsit belegondolva egy­
szerűen csak tragikusak voltak. Az emberi szellemnek talán
legnagyobb varázslata a nevetés. Nevettünk magunkon, egy­
máson, és a sokszor reménytelen helyzetünkön. A nevetés
normalizálta az életünket.
Whitney mindenki másnál jobban képviselte számunkra
azt, ami normális. Tiszta szívemből szerettem ezért a tulaj­
donságáért, mert sosem hagyta, hogy akár én, akár Anton
vagy a gyerekek teljes egészében meggyőzzük őt arról, hogy
ez az osztály más, mint a többi.
Félénksége dacára Whitney olyan humorérzékkel rendel­
kezett, amely néha túlment minden határon. A szellemessége
néha fanyar volt, néha sokkolóan felnőttes, különösen, ha
hármasban maradt Antonnal és velem, de leginkább akkor
sziporkázott, amikor megpróbált valakit beugratni. Talán
jobban felkészülhettem volna természetének erre a vonására,
ha az összhangban van szelíd, ártatlan megjelenésével. Vagy
talán ha a mi osztálytermünk alkalmasabb helynek látszik a
tréfákhoz. Akárhogy is volt, Whitney mindig meglepett va­
lamivel. Sosem úsztam meg, hogy frászt kapjak a Susannah
ceruzásdobozából előugró rugós kígyóktól, vagy a mű-há-
nyástól az asztalon, miközben Peter, William és Guillermo
borzalmas gyomorgörcsöt színlel.

186
 Mikor Sheila hozzánk került, Whitney eme képessége
elérte a csúcspontját. A többi gyerek imádta Whitney tré­
fáit, és készséggel részt vettek bennük. Sheila viszont eszes
volt, jó előre kitalálta, mit tervez Whitney, építő javaslatokkal
segített, és meglátta a helyzetekben rejlő humort. És Sheila
ráadásul elég naiv volt ahhoz, hogy megtegye a legőrültebb
dolgokat, amikre Whitney rávette.
Március nagy része elmúlt, és eddig még nem csináltak
semmit. Ez némi gyanakvást ébresztett bennem. Minden
reggel ellenőriztem a fiókjaimat, a porcelánbögrémet és más
egyebeket, amelyek gyakran estek áldozatul tréfáiknak. Álta­
lában számíthattam Sheilára abban, hogy nyomra vezet, mert
nem tudott túl jól titkot tartani. Még ha meg is próbálta, nem
volt elég ügyes, hogy elrejtse a bizonyítékokat. Elég sokszor
rajtakaptam kettejüket azon, hogy együtt kuncognak és susto-
rognak, és így továbbra is éberen figyeltem, de teltek-múltak
a napok, és nem történt semmi. Talán mert Whitney csúnyán
megfázott, és majd egy hétig otthon maradt.
A hónap második felében Mrs. Crum, Freddie anyja jött
be hozzám az iskolába egyik nap tanítás után. Kicsi asszony
volt, barna, mint egy veréb, és riadt, mint egy egérke. Be­
surrant az ajtón és máris bocsánatot kért, hogy háborgat.
Éppen autókkal játszottam a padlón Sheilával, és biztosítot­
tam róla, hogy nem baj, ha félbeszakít. Miben segíthetek?
Leszegte a fejét és a kezét tördelte. Annyira sajnálja, hogy
zavarnia kell a problémáival. Megkértem Sheilát, ballagjon
le az irodába, és segítsen Antonnak stencileket vagdosni.
Mikor kettesben maradtunk, intettem Mrs. Crumnak, hogy
foglaljon helyet.
Azért jött, mert szerette volna tudni, ettek-e a gyerekek
valamit az iskolában nemrégiben. Elgondolkodtam. Tegnap

187
szerda volt, tehát főztünk. Omlettet készítettünk, mondtam
neki. Mást nem ettek. Kivéve persze az ebédet. Az asszony
összehúzta a szemöldökét. A múlt héten Freddie háromszor
is úgy jött haza, hogy utána hányt. Nem lepődött volna meg
annyira ezen, mondta, ha rájön, hogy mit hányt ki. Kis piros,
zöld, kék és sárga gömböcskéket, körülbelül borsónyiakat.
Minden alkalommal néhány tucatnyit.
Igazán megdöbbentem. Az égvilágon semmi sem jutott
eszembe erről a leírásról. Nem csak hogy nem tartottunk
semmilyen cukorkát az osztályban, de szándékosan nem sze­
reztünk be ehhez hasonló apró tárgyakat sem, épp azért, mert
az olyan srácok, mint Freddie, Max vagy Susannah bármikor
a szájukba vehették volna ezeket. Nem, az iskolában nem
juthatott ilyesmihez, biztosítottam Mrs. Crumot. De meg­
ígértem, hogy a fián tartom a szemem.
A következő pár nap úgy telt, mint mindig. Whitney még
mindig nem jött, és én belemerültem az időszakos előmene­
teli jelentésekbe, úgyhogy munkával töltöttem a tanítás utáni
időt, míg Sheila magában játszott. Jött és elmúlt a hétvége,
és újra hétfő lett.
Délután, amikor elkísértem a gyerekeket a buszokhoz és
visszajöttem, Sheilát ott találtam a mosogató alatti szekrény
előtt térdelve. Egy egész csomó színes kifejezéssel rendelke­
zett arra az esetre, amikor különösen zaklatott volt. Akármit
csináltam, ezek a nem igazán szalonképes mondatok rendre
előkerültek, ha valami nem a tetszése szerint alakult. Most,
hogy visszajöttem a terembe, hallottam, hogy maga elé mo­
tyogja a készlete egy-két válogatott darabját.
—Mi baj, Sheila?
Talpra ugrott és megfordult. —Semmi.
—Miben mesterkedsz?

188
 —Semmiben.
Odamentem a mosogatóhoz. —Nem úgy hangzott, mint
valami semmiség. Mi folyik itt?
—Valaki elvitt innen valamit, ami az enyém.
—Micsodát?
—Csak valamit. —Összeráncolta a szemöldökét. —Amiből
én egy műalkotást csinálok. Kerestem, de valaki ellopta. Nincs
ott, ahova én raktam.
—De hát először is, miért oda teszed? A dolgaidat a szekré­
nyedben kellene tartanod. Tudod jól. Senki se tudhatja, hogy
ha itt lent talál valamit, az a tiéd. És egyáltalán, mi volt az?
—Csak valami.
—Miféle valami?
Vállat vont. —Valami. Ami az enyém.
—Nos, menj csak oda a művészeti dobozunkhoz. Talán ha
keresgélsz, találsz benne valamilyen hulladékot, amit hasz­
nálhatsz.

Körülbelül egy órával később Mrs. Crum ismét ott volt az

ajtónál. Annyira sajnálja, kezdte a szabadkozást, de Freddie
ismét hányt. Még több apró színes golyót. Ezúttal magával
hozott párat, becsomagolva egy papírszalvétába. Félénksége
ellenére ragaszkodott hozzá, hogy lássam és győzzem meg
arról, hogy nem az osztályteremből származnak.
Kicsomagoltam a nedves szalvétát. Nyolc-tíz aprócska,
nem tökéletesen gömb alakú gyöngyöt találtam benne, ragyo­
gó színekben. Fogtam egy ceruzát, és megböktem. Könnyen
szétesett, zöldesbarna belseje volt. El nem tudtam képzelni,
mik lehetnek.
Anton, aki lent volt a tanáriban, épp ekkor jött be. Oda­
intettem.

189
 —Látott itt nálunk ilyesmit mostanában? —kérdeztem tőle.
Áthajolt a vállamon, hogy jobban lássa. —Mi a csuda ez?
— Elvette tőlem a ceruzát, és ő is szétnyomott egyet. Az is
könnyen szétesett.
—Úgy látszik, Freddie találja ezeket valahol, megeszi, és
azután kihányja, amikor hazamegy az iskolából. Mrs. Crum
úgy gondolja, innen származnak az iskolából.
—De mik ezek? — kérdezte Anton, leplezetlen szkepti­
cizmussal.
—A leghalványabb elképzelésem sincs.
Sheila kíváncsi lett, és odajött. Megrángatta a farmeromat.
—Hagy nézzem.
Eltoltam. —Egy pillanat.
Odébb ment, megfogott egy széket és odahúzta, aztán
felmászott rá, hogy megközelítse a mi magasságunkat. —Hagy
nézzem.
—Tudja — mondta Anton, kezében a rejtélyes tartalmú
szalvétával —, lehet, hogy ez hülyén hangzik, de nekem úgy
tűnik, mintha nyúlszar lenne.
—Anton, ezek pirosak, zöldek és kékek —feleltem.
—Igen, de nézze meg a belsejüket. Nem pont olyan, mint
a nyúlbogyó?
Akaratom ellenére elnevettem magam. A helyzet mulat­
ságossága erőt vett rajtam.
Sheila óvatosan egyensúlyozott egy széken mellettem, egyik
kezével a karomat, a másikkal a blúzom gallérját húzogatva.
—Hagy nézzem, Torey.
Anton odahajolt hozzá és megmutatta neki a szalvétát.
Mikor Sheila meglátta, mi van benne, hirtelen hátrarán-
dult, ettől kibillent az egyensúlyából, és székkel együtt fel­
borult.

190
 —Jól vagy? —kérdeztem, ahogy feltápászkodott.
Bólintott. Volt valami gyanús abban, ahogy rám nézett.
Vagy pontosabban, ahogy nem nézett rám.
—Tudsz valamit erről a dologról, Sheil? Mik ezek a kis
gyöngyök?
Sheila egy lépést hátralépett, és egy látványos „honnét
tudjam” vállrándítást produkált.
Anton viszont összevonta a szemöldökét az ő „ki-vele-nem-
tréfálok” módján.
—Sheila, te adtál Freddie-nek valami olyasmit, amit nem
lett volna szabad?
Sheila felnézett ránk. Sugárzott belőle az ártatlanság. Nagy,
kerek szemeket meresztett, akkorákat, mint egy kistányér.
A haja kiszabadult a lófarokból, ott lengedezett az arca körül.
Beharapta az alsó ajkát a foga közé, és egyre hátrált. Sheilá-
nál ez a nagy ártatlanság holtbiztosán azt jelentette, hogy ő
a ludas.
—Sheila, szeretném, ha elmondanád, mit tudsz ezekről
—mondtam.
Semmi válasz.
—Tudjuk, hogy tudod —tette hozzá Anton.
Néztük egymást.
—Sheila. — Ez volt a legszigorúbb hangom. Nehezemre
esett így beszélni. Olyan átkozottul ártatlannak látszott, mi­
közben olyan nyilvánvalóan bűnös volt. Hogy tud így kinézni,
és mégis ilyen bután elárulni magát, fogalmam se volt.
Lassan közeledtem hozzá, mert az arckifejezésében meg­
jelent a félelem, és időnként még mindig megrémült, ha va­
laki hirtelen felé rohant. Egyik kezemet a hátára tettem, és
visszairányítottam az asztalhoz. Rajta tartottam a kezemet,
és mögé álltam, nehogy megint elslisszoljon.

191
 —És most remélem, elmondod nekünk, mi a csuda ez,
kölyök. Tudni akarom, mégpedig most rögtön.
Sheila rábámult a nedves szalvétára, benne a gyöngyökkel,
amit Mrs. Crum az asztalra tett. Éreztem, hogy Sheila neki-
feszül a hátára tett kezemnek. Kissé meglöktem a vállát.
—Kezdem elveszíteni a türelmemet, Sheil. Ne dühíts fel.
Ezek a bogyók árthatnak Freddie-nek, és muszáj megtud­
nunk, micsodák. Úgyhogy most mondd el.
—Nyúlkaki —mondta Sheila halkan.
—Akkor hogy lehet, hogy ilyen színesek?
—Mert befestettem őket temperával.
A helyzet humora legyűrte Antont, és kuncogni kezdett.
A szájára tette a kezét, hogy elfojtsa a hangot.
—Az isten szerelmére, Sheila —kérdeztem. —Mi a nyava­
lyáért festetted be a nyúlkakit?
—Hát Whitney-nek...
Ahogy kipréseltem a történetet Sheilából, kiderült, hogy
Whitney és ő kieszeltek egy tréfát. Húsvétra egy nagy mozai­
kot készítettünk hátul az osztályteremben, amit majd a Szülők
Estéjén felteszünk a folyosó falára az iskola főépületében. Az
volt a címe, hogy „Ugrálunk a nyusziösvényen”. Úgy látszik,
Whitney viccesnek találta, hogy a mozaikdarabkákat befestett
nyúlbogyóval helyettesítse. Tiszta felnőtt humor. Sheila kapta
a megtisztelő feladatot, hogy elcsenje a nyúlkakit Hagymács­
kától, a nyúltól, aki nem szerette, ha bárki bármilyen okból
a ketrece körül sertepertél. Sheila befestette a bogyókat, és
megszárogatta a mosdó alatti szekrényben, ahová senki se
nézett be. De úgy látszik, Freddie felfedezte a titkos tevé­
kenységet, és úgy döntött, hogy a festett nyúlbogyó bizonyára
cukorka. Vagy valami. Mindenesetre megette. Abból, ahogyan
Sheila az egész sztorihoz viszonyult, láthattam, hogy milyen

192
keserves lehetett számára a múlt hét. Hagymácska kemény
ellenfél volt, Whitney lebetegedett, és Sheila szépen kifestett
nyúlkaki-gyűjteménye rejtélyes módon rendszeresen eltűnt.
Nem csoda, hogy tanítás után ott átkozódott a fhosdó alatti
szekrényben...
Anton alig tudott uralkodni magán a történet kibontako­
zása alatt. Az ajkait a foga közé szorította, és többször is az
ég felé forgatta a szemeit, erősen a tenyerébe köhögve. Mrs.
Crum viszont nem találta annyira humorosnak a bonyodal­
makat. Ami azt illeti, talán én is másképp éreztem volna, ha
az én fiamról van szó. Egyikünk sem tudta, mennyire mérgező
a nyúlszar. A tempera, amit használtunk, természetesen nem
volt az, de ki mondhatja el ugyanezt a nyúlbogyóról? Anton
ment, hogy felhívja a mérgezési központot. Habár mivel
Freddie a múlt héten folyamatosan ette, és a felkavarodott
gyomrán kívül nem produkált más betegségtüneteket, nem
aggódtam túlzottan. Ráadásul szerencsére megrágatlanul és
megemésztetlenül hányta ki őket.
Odaküldtem Sheilát a csendes sarokba, és ajánlottam,
hogy üljön ott a nap hátralévő részében. Tiltakozás nélkül
megtette, de olyan sűrű, mély, drámai sóhajokat hallatott,
hogy már attól tartottam, légszomjjal küzd. Anton visszajött
a mérgezési központtal folytatott telefonálásból, és biztosí­
totta Mrs. Crumot, hogy Freddie-nek nem lesz semmi baja.
Bocsánatot kértem tőle a gyerekek butasága miatt, és oda­
kísértem az ajtóhoz.
Megbeszéltem Antonnal a helyzetet, és oda lyukadtunk
ki, hogy azonnal be kell hívnunk Whitney-t. Közel lakott
az iskolához, és úgy éreztem, jobb, ha mielőbb elrendezzük
az ügyet, a többi gyerek távollétében. Habár tréfának szánták,
a dolognak komoly következményei lehettek volna. Jobbnak

193
tűnt, ha rögtön átbeszélem az egészet Whitney-vel és meg­
látjuk, hányadán is állunk.
Anton elment, hogy felhívja Whitney-t. Én odamentem
a csendes székhez. Sheila felnézett.
—Figyelj csak, itt az ideje, hogy elindulj a buszodhoz. Vedd
a kabátodat, és készülj el. Anton és én túl elfoglaltak vagyunk
ahhoz, hogy elkísérjünk téged, úgyhogy ma magadra kell
vigyáznod. Nem szeretnék hallani egyetlen szót sem arról
senkitől, hogy valami zűrt csináltál az iskola és a buszmegálló
között, érted?
Sheila bólintott.
—Akkor viszlát. Ffolnap találkozunk.
—Annyira sajnálom...
—Értem, de már megbeszéltük. Most már vége.
—Mérges rám?
—Túlélem. Tudom, hogy te meg Whitney csak mókázni
akartatok és nem akartatok senkinek sem ártani. Ezt értem.
És most már azt is tudod, hogy jókora butaság volt ilyet tenni.
Úgyhogy most, hogy vége, nyugodtan elfelejthetjük.
Sheila felállt, de nem távolodott el a széktől.
—Siess, mert lekésed a buszt.
—Most mérges rám?
—Nem, Sheil, nem vagyok rád mérges. Na, lódulj!
—Akkor hogy lehet, hogy nem mosolyog rám, ha nem
haragszik? —A szorongás világosan látszott a szemében.
Elvigyorodtam, és letérdeltem, hogy az ő magasságában
legyek. Magamhoz öleltem, és cuppanós csókot nyomtam az
arcára. — Még mindig nincs elég hited, igaz? — Hátrasimí­
tottam a haját. —Most menj haza és ne aggódj emiatt, mert
egyáltalán nem vagyok mérges. Már az elején se voltam, mert
nem szándékosan csináltátok. Inkább csak aggódtam Freddie

194
miatt, és amikor nagyon aggódom, az olyan, mintha dühös
lennék. De már vége van. Rendben? így már megnyugtató
számodra?
Bólintott.
—Rendben. Akkor sipirc, mert lekésed azt a buszt.

Whitney persze egészen más tészta volt. Az anyjával érkezett

körülbelül tíz perccel Sheila távozása után. Én nem akartam
nagy ügyet csinálni az egészből. Csak egyszerűen beszélni
vele. Mint ahogy Sheilának mondtam, igazából nem is vol­
tam dühös. Csak aggódtam, és némileg zavarban voltam Mrs.
Crum előtt. A helyzet potenciálisan veszélyt hordozott, és azt
szerettem volna, ha Whitney tisztában van ezzel. Whitney
anyja viszont törvényszéki esetet csinált az ügyből.
Anton beszélt vele telefonon, és a lényeget elmondta neki.
Rohanvást érkezett az iskolába, és karjánál fogva vonszolta ma­
gával Whitney-t, mint egy kisgyereket. Magas, szőkített hajú
nő volt, bemasírozott a terembe, és követelte, hogy pontosan
mondjam el, mi történt. Elmeséltem, amennyire tudtam.
Erre olyan dühvei rontott Whitney-re, amit én akkor sem pro­
dukáltam volna, ha Freddie belehal a nyúlbogyó-uzsonnába.
—Mrs. Blake! Mrs. Blake? — próbáltam félbeszakítani.
—Mondhatnék egy pár szót? Mrs. Blake!
Anton is beszállt a küzdelembe, és megpróbálta eltéríteni
a tárgytól. —Kér egy kávét, Mrs. Blake?
Whitney egész idő alatt ott ült az egyik kicsi széken és
zokogott.
Már nem emlékszem, hogyan sikerült elhallgattatni az
anyát. Végül valahogy sikerült, és Anton letoloncolta a tanáriba
egy kávéra. Az volt az érzésem, hogy nem egészen jutalomnak
szánta. Addigra a kávé már vagy nyolc órája állt a termoszban.

195
 Kettesben maradtam Whitney-vei. Zavarban voltam, meri
hallottam, hogyan beszélt vele az anyja. Biztosan megalázott-
nak érezte magát. Annyira zavarban voltam, hogy hirtelen
nem is tudtam, mit mondjak. Odahoztam egy doboz papír
zsebkendőt, és letettem elé az asztalra. Tétováztam, nem tud­
tam, nem kellene-e szabadkoznom vagy valami. Motyogtam
pár szót arról, hogy várok, amíg összeszedi magát, és közben
szétválogatom a gyerekek feladatlapjait és berakom a szekré­
nyükbe.
Mikor visszajöttem, leültem Whitney mellé, és átöleltem
a vállát. Whitney megfordult és a nyakamba borult. A mozdu­
lat készületlenül ért, a szék megbillent a váratlan súly alatt, de
átöleltem. Annyira szomjazott rá, hogy valaki megvigasztalja.
—Figyelj, Whitney, azért nincs ekkora baj. —Kisimítottam
az arcából a haját. —Anton és én nem nagyon voltunk dühösek
rád. Én egyáltalán nem is haragszom.
Felegyenesedett, és kivette a századik papír zsebkendőt.
—Csak vicc volt!
—Tudom. És nem haragszom. Egyáltalán nem akartam,
hogy ekkora bajba keveredj. Hidd el, nem is hívtalak volna
ide, ha tudom, hogy ilyen rossz lesz neked.
—Ó, az én anyám bármitől képes dühbe gurulni.
—Nos, ez nem volt akkora ügy. Csak szerettem volna
felhívni rá a figyelmedet, hogy itt nálunk egy kicsit óvato­
sabbnak kell lenni. Ezek a gyerekek nem olyanok, mint az
átlag, Whitney. Ha velük vagy, sokkal elővigyázatosabbnak
kell lenned.
Bólintott, és még több könnyet törölt ki a szeméből.
—Az olyan srácok, mint Freddie, nem tudják, mi ehető és
mi nem. És Sheila még túl kicsi ahhoz, hogy tudja, hogy nem
szabad ilyet tennie.

196
 —Eszembe se jutott, hogy valakinek valami baja lehet.
Nem akartam, hogy ilyen történjen.
—Ó, szívem, tudom én azt. És ezúttal nem is lett baja
senkinek. Csak csináltál egy butaságot, mert nem gondol­
kodtál. Én bírom a humorodat, Whitney, és azt még jobban,
hogy megmutatod a gyerekeknek, hogyan kell nevetni. De
ezek nem akármilyen gyerekek. Fokozott figyelemmel kell
bánni velük.
Whitney kétoldalt megfogta a fejét, és az asztallapra me­
redt. — Soha semmit nem csinálok jól. Mindent elrontok,
amihez hozzányúlok —emésztette magát.
—Most éppen így látod. De te is tudod, hogy nem így van.
—Az anyám megöl.
—Az anyádnak ehhez semmi köze. Ez a mi dolgunk, a tiéd
meg az enyém. Anton majd elintézi a mamádat, és ha ő nem,
akkor majd én beszélek vele.
—Nagyon sajnálom, Torey.
—Tudom.
—Most mi lesz velem?
—Semmi.
Whitney nem nézett rám, továbbra is az asztallapot bá­
multa. Még mindig a vállán volt a kezem, és éreztem a bőre
melegét a blúzán keresztül. Sokáig ültünk csendben.
—Mondhatok valamit, Torey?
—Persze.
Még mindig nem tudott rám nézni. —Ez kábé az egyetlen
hely a világon, ahol szívesen vagyok. Mindenki cukkol emiatt.
Állandóan azt kérdezik, hogy mi a fenének akarok folyton
együtt lenni egy rakás idiótával? Szerintük én is bolond va­
gyok. Tudja, nem olyan kedves bolond, hanem igazi klinikai
eset. Mert ha nem, akkor miért akarok ilyen nagyon itt lenni?

197
 —Hát —feleltem —akkor biztos ugyanezt gondolják rólam
és Antonról is. Akkor mi is őrültek vagyunk.
—Magának is mondtak már ilyet? —Most először félné
zett rám.
—A szemembe nem. De van egy olyan gyanúm, hogy a há­
tam mögött nem is egyszer. Akadhatnak egypáran, akik így
gondolják.
—Maga miért van itt?
Mosolyogtam. — Talán azért, mert szeretem az őszinte
kapcsolatokat. Akiket eddig igazán egyenesnek találtam, azok
vagy gyerekek voltak, vagy őrültek. Úgyhogy ez a hely az én
számomra természetes közeg.
Whitney bólintott. —Igen, azt hiszem, én is ezt szeretem
— hogy mindenki pontosan azt mutatja, amit érez. így ha
valaki gyűlöli az embert, legalább tudok róla. — Halványan
mosolygott. —Az a vicces az egészben, hogy sokszor nekem
ezek a srácok nem tűnnek annyira bolondnak, mint az úgy­
nevezett normális emberek. Úgy értem ... —A hangja elhalt.
Bólintottam. —Igen, pontosan tudom, hogy mire gondolsz.

Chad már várt rám, mikor hazaértem, és nem volt épp türel­
mes. Hozott haza kínai kaját Jenő kínai kifőzdéjéből.
—Hol a csudában voltál? Mindjárt hét óra. —Úgy próbálta
melegen tartani az ételt, hogy dobozostól-mindenestől egy
serpenyőbe tette és takaréklángot gyújtott alatta. Az egész
konyha égett papírtól illatozott.
—Az iskolában voltam.
—Ilyen sokáig? Jézusom, már egy órája itt várlak. Mit csi­
náltál ennyi ideig?
—Hát, az egyik gyerekem kis színes golyócskákat hányt
odahaza, és az anyja arra gyanakodott, hogy az iskolában jutott

198
hozzá. Úgyhogy behozott egy elázott szalvétát tele azzal, amit
a gyerek kihányt.
Chad vihogni kezdett. Elfordult tőlem, hogy megrázogassa
a serpenyőt a benne lévő kartondobozokkal együtt. Láttam,
hogy rázkódik a válla.
—Ezek után Anton meg én szétnyomtuk ezeket a kis bo­
gyókat, és kiderült, hogy nyúlszar.
Chad mpst már teli szájjal nevetett. Ez ragályosan hatott.
Én is kuncogni kezdtem.
—Úgy történt, hogy Sheila kiszedegette a nyúlszart Hagy­
mácska kalitkájából, és befestette őket színes temperával.
Isten tudja, hol és mikor csinálta, de Freddie megtalálta
őket és megette. Azt hiszem, azt gondolta, hogy cukorka vagy
ilyesmi.
Most már mindketten fergetegesen röhögtünk. Alig tud­
tam kinyögni az utolsó szavakat. Az égett karton szaga lenge­
dezett körülöttünk, és közben csurogtak a könnyek az arcun­
kon a nevetéstől. Fájt az oldalam. De csak röhögtünk tovább.
—Sajnálom, hogy megkérdeztem —csuklott Chad.
—Én meg nem —feleltem.

199
TIZENÖTÖDIK FEJEZET

A telefonhívás, amelytől rettegtem, március harmadik heté­

ben érkezett. Ed Somers mély, dörmögő hangja hallatszott
a kagylóban. Mikor a titkárnő aznap tanítás után felhívott,
és közölte, hogy keresnek, az előérzetem megsúgta, hogy ez
lesz az. Meghallva Ed hangját pedig már tudtam, hogy tényleg
az, még mielőtt kimondta volna, miért hívott.
—Torey, az igazgató telefonált ma nekem. Megürült egy
hely az állami kórházban.
A pulzusom sebes vágtába kezdett, amikor meghallottam,
mit mond. Olyan erősen vert a szívem, hogy alig értettem
a szavait. —Ed, nem kell Sheilának elmennie, ugye?
—Tor, mondtam neked, hogy ez egy átmeneti elhelyezés.
A bíró úgy rendelkezett, hogy kórházba kell kerülnie, ha lesz
üresedés. Ez egyáltalán nem rajtunk múlik. Csak átmenetileg
helyezték el nálad.
—De azóta nagyon megváltozott. Ez már nem ugyanaz
a gyerek. Ed, nem fogja kibírni a kórházat.
—Figyelj, az egész eldőlt, mielőtt bármelyikünk is beleke­
veredett volna. Nagyon jól tudod, már eleget beszéltünk róla.
Egyébként ez az ő érdeke is. Gondolj csak bele, milyen rette­
netesek az otthoni körülményei. Az égvilágon semmi esélye
nincs, hogy kimásszon ebből, Tor. Te is tudod. Krisztusom,
mindennap dolgozol ezekkel a gyerekekkel. Te tudod a legjob­
ban, milyen az, amikor egyszerűen túl sok minden szól ellene.
—De ő nem ilyen, Ed —kiabáltam. —Ebben a gyerekben
nagyon sok érték van. Meg fog tudni birkózni vele. Nem
mehet most a kórházba.

200
 Hallani lehetett, ahogy Ed kattogó zajokat hallat a vonal
másik felén. Hosszú csend volt, ahogy rágyújtott egy cigaret­
tára. —Tor, átkozottul jó munkát végzel azokkal a kölykökkel.
Őszintén, sokszor el sem tudom képzelni, hogy csinálod. De
ezzel az eggyel túl messzire mentél. Túlságosan belekeveredtél
érzelmileg. Megmondhattam volna ezt már akkor is, a januári
incidensnél. Ennek a gyereknek a sorsa már rég eldőlt, még
mielőtt eljutott volna hozzánk.
—Akkor meg kell másítani a döntést.
—Ez túlmegy az én hatáskörömön. A gyújtogatási aktus
után az állam kényszergyógykezelésre ítélte. Ez volt az egyetlen
lehetőség, hogy megnyugtassák a fiú szüleit.
—Ed, ez égbekiáltó. Szent isten, a gyerek csak hatéves. Ez
nem történhet meg.
—Tudom, hogy érzel, Tor. Tényleg tudom. Borzalmasan
sajnálom, hogy így kell történnie, mert tudom, hogy ragasz­
kodsz a kislányhoz. De ez egy törvényszéki eset. Mindketten
tudtuk, hogyan fog végződni. Sajnálom.
A tanáriba mentem, mert képtelen voltam visszamenni az
osztályterembe, ahol Sheila gyanútlanul játszott. Leültem és
ittam egy kávét, amit egyébként soha, és próbáltam visszafoj­
tani a sírásomat. Ednek igaza volt. Túlságosan belekeveredtem,
Sheila sorsa túl sokat jelentett nekem. Nem tudtam szavakba
önteni a kudarcérzetet, nem találtam a megfelelő kifejezé­
seket. A köröttem zajló csevegés a tantervekről és leckékről
és a kreatív foglalkozásokról és a közelgő iskolai karneválról
az idegeimre ment. Végül mégis visszamentem a tanterembe,
hogy megszabaduljak a tanáriban nyüzsgő kollégáktól, akikben
csak úgy buzgott a tanítás utáni felszabadult vidámság.
Mikor Anton meglátott, nem kellett kérdeznie, mi történt
—rögtön tudta. Odavitte Sheilát az asztalhoz, ahol másnapra

201
készített elő egy projektet, és megkérte, hogy segítsen neki.
Álltam az ajtóban, és körülnéztem az osztályteremben. Nem
valami szívderítő hely, legalábbis külsőre, gondoltam. Túl
hosszú és keskeny, túl sötét, tele van zsúfolva büdös állatket
recekkel, és párnákkal, amelyeknek a tölteléke már jórészt
kihullott a szőnyegre. Még egy tanári asztalnak sincs helye.
Éppen akkor jó hasznát vettem volna egy tanári asztalnak,
ami mögé elbújhatok, amiről szinte ordít, hogy HAGYJATOK
BÉKÉN, anélkül, hogy mondanom kéne. De nem volt ilyen.
Elgyötörtén hátramentem a párnákhoz és állatketrecekhcz,
és leroskadtam a földre.
Sheila pillanatokon belül ott termett mellettem, és a sze­
mével pásztázta az arcomat. —Nem boldog —állapította meg
higgadtan. Mindkét kezét az overallja zsebébe dugta. Milyen
nagyot nőtt —gondoltam. Már legalább öt centi volt a cipője
és az overall szára között. De lehet, hogy mindig így volt, csak
én nem vettem észre.
—Nem, nem vagyok boldog.
—Miért nem?
—Sheila, gyere ide —hívta Anton. De Sheila mozdulatlan
maradt, a szeme az enyémbe kapcsolódott, olvasni próbált
a gondolataimban. Töprengtem, vajon tényleg túlságosan
belekeveredtem-e. Számomra Sheila gyönyörű gyermek volt.
Ami azt illeti, egy egyszerű járókelő azt gondolhatta volna,
hogy pont úgy fest, mint százezer másik kölyök. De ő egyedül
fontosabb volt nekem, mint az összes többi gyerek együttvéve.
Szerettem, holott egyáltalán nem állt szándékomban. És a sze­
retet tette őt olyan fontossá a szememben. És most „felelős”
lettem érte. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.
Sheila mellém térdelt, az aggodalom kiült az arcára. —
Miért sír?

202
 —Nem vagyok túl boldog.
Anton odajött, és talpra állította Sheilát. —Gyere, tigris­
lány, segíts nekem eltenni a papírokat.
—Buuu! — Sheila kiperdült a szorításából, és úgy helyez­
kedett, hogy Anton ne érje el.
Intettem Antonnak. —Hagyja csak. Jól vagyok. —Bólintott,
és békén hagyott minket.
Egy hosszú pillanatig Sheila csak méregetett, a szeme
elfelhősödött a szorongástól. Nem csordultak ki a könnyeim,
de nem is tűntek el. Arra sem voltam képes, hogy ránézzek.
Zavarba ejtett, hogy ilyen gyönge vagyok, és féltem, hogy
megrémítem.
Ott állt kis távolságra tőlem, és nézett. Aztán lassan odajött
és leült mellém. Tétován megérintette a kezemet, és megszó­
lalt. —Talán ha megfogom a kezét, akkor jobban érzi majd
magát. Néha nekem is segít.
Rámosolyogtam. — Tudod, kölyök, szeretlek téged. Ezt
sose felejtsd el. Ha olyan idők jönnek, hogy egyedül érzed
magad, és félsz vagy bármi rossz történik veled, jusson eszed­
be, hogy szeretlek. Mert így van. És ez a legtöbb, amit egyik
ember a másiknak adhat.
Összeráncolta a szemöldökét. Nem értette, miről beszélek.
Azt hiszem, tudtam is, hogy nem értheti, hiszen olyan fiatal
még. De ki kellett mondanom. Tudnom kellett, saját lelki nyu­
galmam érdekében, hogy elmondtam neki, hogy megtettem
érte, ami csak tőlem telt.

Megfordultam az ágyon, hogy Chadre nézzek. Egész este szót­

lanul néztük a tévét. Túlságosan elmerültem a gondolataim­
ban ahhoz, hogy a beszélgetésre figyelhessek. Először nem
is mondtam el neki, hogy mi történt, de ahogy telt-múlt az

203
este, az agyam kibontakozott a sokk első ködéből, és ismét
működésbe lépett.
—Chad?
Felém pillantott.
—Van valamilyen törvényes módja annak, hogy fellebbez­
zünk az ellen, amit Sheilával terveznek?
—Mire gondolsz?
—Fiát, tudod. Van hivatalos út, amivel megtámadható
a bírói végzés? Úgy értem, megteheti olyan valaki, mint én?
Valaki, aki nem a gyámja?
—Te akarod megtámadni?
—Valakinek muszáj. Talán az iskolai kerület támogatni
fog. Talán.
—Azt hiszem, megpróbálhatnád.
Összeráncoltam a homlokomat. —Az a gondom, hogy gő­
zöm sincs, hogyan fogjak hozzá. Kihez kell fordulni? A bíróság
elítélte, és az ember nem citálhatja a bíróságot bíróság elé,
igaz? Sejtelmem sincs, mihez kezdjek.
—Gondolom, össze kellene hívni egy meghallgatást a gye­
rek apjával, annak a kisfiúnak a szüleivel, akit bántott, a gyer­
mekvédelmisekkel és hasonlókkal. Van ennek hivatalos útja.
De hiszen tudod.
Nem tudtam. Pontosan annyit tudtam az igazságügyi el­
járásokról, mint a relativitáselméletről. Utáltam, hogy Chad
ezt mondja. —Te elvállalnád, Chad?
A szemöldöke a magasba szökkent. —Én?
Igent intettem.
—Én semmit sem tudok ezekről a dolgokról. Amire szük­
séged van, az egy illető, aki az ilyen ügyek specialistája. Atya­
világ, Tor, az én összes tapasztalatom arra korlátozódik, hogy
hogyan hozzam ki a piásokat a dutyiból.

204
 Mosolyogtam. —A te tapasztalatod és az én bankszámlám
körülbelül ugyanannyit kóstál. Gondolom, ha ügyvédhez for­
dulok, meg kell fizetnem.
Chad forgatta a szemeit. —Újabb jótékonysági akció, igaz?
—Vigyorgott. —Azt hiszem, soha senki sem ígérte nekem,
hogy meg fogok gazdagodni.
—Ó, egyszer biztosan meggazdagszol. Csak nem ebből az
ügyből.

Mikor az iskola felügyelője megtudta, hogy ügyvédet bérel­

tem az eset felülvizsgálatára, azonnali értekezletet rendelt
el. Először találkoztam személyesen Mrs. Barthulyval, Sheila
előző tanárával. Kis termetű, finom mosolyú nő volt negy­
venes évei elején. Ahogy a majd száznyolcvan centimmel fölé
tornyosultam a farmeromban és teniszcipőmben, nagyon jól
el tudtam képzelni, micsoda megpróbáltatás lehetett neki
Sheila. Márkás selyemsálat és lapos talpú cipőt viselt, és úgy
nézett ki, mint egy modell, aki Chanel parfümöt reklámoz
a tévében. A bűzlő, földhözragadt gondolkodású Sheilát nyil­
ván nehéz lehetett elfogadnia.
Ed Somers is ott volt, akárcsak Allan, az iskolapszichológus,
Mr. Collins, Anton, a vezető szakfelügyelő és az a tanár, aki az
iskola-előkészítőben tanította Sheilát az előző évben. Az elején
nem volt épp kellemes légkörű az összejövetel. Mivel nem is­
merte a Chadhez fűződő viszonyomat, a vezető szakfelügyelő
úgy érezte, túlléptem a hatáskörömet azzal, hogy ügyvéddel
konzultáltam az esetről anélkül, hogy előbb vele egyeztet­
tem volna. Lehet, hogy igaza volt. Elmagyaráztam, hogy át­
beszéltem az ügyet Eddel, aki úgy érezte, hogy nincs módunk
befolyásolni az esetet, tehát egyszerűen csak utánanéztem
a hivatalos fellebbezés számomra elérhető lehetőségének.

205
 A kínos indulás ellenére, az értekezlet előrehaladtával a
hangulat megváltozott. Példákkal bizonyítottam Sheila sikeres
iskolai előmenetelét, és bemutattam a videokazettákat, ame
lyeket Anton készített Sheiláról az osztályban. Allan bemutatta
a teszteredményeket. Sheila előző tanárai egészen elképedtek,
és ezt meg is mondták. Még Mr. Collins is, akivel kapcsolatban
attól tartottam, hogy majd dühbe gurul impulzív akcióim
hosszú történetének eme újabb megnyilvánulásától, tanúsí
tóttá az előmenetelt Sheila viselkedésében. Váratlanul elöntött
a hála iránta, ahogy beszélt.
A vezető szakfelügyelő nem volt ennyire lelkes. Kijelen­
tette, hogy az egész nem igazán a mi dolgunk, tekintettel
a bántalmazási esetre. Mindazonáltal biztatónak tekintette
Sheila előmenetelét és kivételes IQ-ját. Elővigyázatosan bele­
egyezett, hogy mellém áll, amikor hivatalosan kijelentem,
hogy a kórház nem a megfelelő intézmény Sheila elhelye­
zésére, és hogy további tanítása igenis lehetséges nyilvános
iskolában is anélkül, hogy a többi gyereket veszélyeztetné. Azt
javasolta, hogy Chad látogassa meg őt. Annak ellenére, hogy
a vezető szakfelügyelő szándékai szerint a tanácskozásnak
nem volt meghatározó jelentősége, győzedelmes érzésekkel
távoztam.
A másik fő személy Sheila ügyében az apja volt. Anton el­
ment, hogy becserkéssze. Amikor meglátta, hogy a férfi otthon
van, felhívott, és Chad meg én azon nyomban odamentünk.
Mint az előző alkalommal, Sheila apja most is ittas volt.
Ezúttal egy kicsit jobban, mint a múltkor, és ettől vidámabb
hangulatba került.
—Sheila nem tartozik a kórházba — magyaráztam neki.
—Nagyon szépen dolgozik az iskolában, és azt hiszem, képes
lesz rá, hogy rendes iskolában folytassa ősztől a tanulmányait.

206
 Az apa kissé megbiccentette a fejét. —Mit izgatja magát,
hogy mit akarnak csinálni vele?
A kérdés visszhangot vert a fejemben, ismétléseként annak,
amit Sheila oly gyakran kérdezett tőlem: Miért törődöm vele?
Magának különleges kislánya van —feleltem. —Ha a kór­
házba kerül, az nem válik a hasznára. Nem akarom, hogy
megtörténjen, mert ő képes rá, hogy normális életet éljen.
—Az a lány lökött, mint egy holdkóros. Mondták már
magának, hogy mit csinált, mi? Majdnem halálra égette azt
a kiskölköt.
—Nem szükségszerű, hogy Sheila őrült módon viselked­
jen. És már most sem teszi. Mert nem őrült. De ha berakják
a kórházba, akkor megint be fog kattanni. Hosszú távon csak
romlani fog a helyzet. Maga sem akarhatja, hogy a lánya ott
élje le az életét a zárt osztályon.
Az apa nagyot sóhajtott. Egy szót se értett abból, amit mond­
tam. Egész életében kiszolgáltatott volt. Mindig minden tönk­
rement körülötte. Ő is bajba került, Sheila is. Megtanulta, hogy
ne bízzon senkiben. Akárcsak a lánya. Az ő világukban így volt
biztonságosabb. És most jövök én, akit nem lehet megérteni.
Soká beszélgettünk, messze bele az éjszakába. Chad és
Anton söröztek az apával, míg én jegyzeteltem. Sheila, aki
szokásos módján a távolabbi sarokban virrasztóit felettünk,
elaludt a padlón, amíg beszélgettünk. Nem tudtam, vajon
érti-e, miért vagyok ott, és mi történik. Én nem mondtam
neki semmi különöset, mert nem akartam szükségtelenül
megrémíteni, és nem akartam hamis reményekkel táplálni
sem. De az után az éjszaka után gyanítottam, hogy tudja, mire
megy ki a játék. Reménykedtem, hogy jól végződik majd.
Az apa végül is hajlandó volt mellénk állni. Nagy nehe­
zen meggyőztük, hogy itt szó sincs „jótékonykodásról” vagy

207
„szenteskedésről” vagy egyéb csúnya trükkről. Kezdte felfogi >i
a valóságos okokat, és én hittem benne, hogy így lesz, ha elég
soká győzködjük. Bíztam abban, hogy a kemény kéreg alatt
talán mégis szunnyad némi szülői ösztön. A maga módján
szerette Sheilát, és neki is éppen annyi együttérzésre volt
szüksége, mint a lányának.
Furcsa este volt. Mindannyian kissé becsíptünk. Chad
tapasztalata, hogy védje a kétes egzisztenciákat, többet segí
tett abban, hogy szót értsünk Sheila apjával, mint mi kettőn
Anionnal. Chad és Sheila apja szesztestvéri egyetértésben
lapogatták egymás hátát, miközben én próbáltam visszatéri
teni a társalgást a helyes mederbe, aztán megkínáltak Antonl
meg engem egy-egy újabb doboz sörrel. Bizonyos értelemben
örültem, hogy felvetődött a kórházi elhelyezés kérdése. Ez
rákényszerített minket, hogy kölcsönösen tisztázzuk a szere­
pünket Sheila életében, és így mindenkinek jobb volt.

A tárgyalást március utolsó napján tartották. Sötét, hideg,

szeles nap volt, havat ígért április előestéjén. Nem a legjobb
körülmények lélekemelő feladatokhoz. Ki kellett vennem a
délutánt az iskolából, akárcsak Antonnak. Mr. Collins is ve­
lünk jött. Számomra igencsak meglepő módon nagyon támo­
gató volt, délelőtt is bejött az osztályba és meleg, apás módon
beszélt velem. Mindenki közül, aki számított, legkevésbé tők-
vártam ezt a nagy változást, mivel a Mrs. Holmes tantermében
történt incidens óta meglehetősen és gyerekesen egyoldalúan
vélekedtem róla. Először gyanakodtam, törtem a fejem, mi
idézhette elő a változást, miféle önérdekeket védhet. De mikor
kiszellőztettem a fejemből bizonyos megrögzött gondolatokat,
rájöttem, hogy Mr. Collins a maga módján ugyanúgy törődik
a gyerekekkel, mint én. Még Sheilával is.

208
 Zárt tárgyalás volt. Velünk szemben ott ültek az asztalnál
,i kisfiú szülei és az ügyvédjük. Egy csomó állami és megyei
illetékes volt még ott, a mi oldalunkon pedig Anton, Allan,
Mrs. Barthuly, Ed és a vezető szakfelügyelő. Sheila apja késve
érkezett, de végül is eljött, és józan volt. Belesajdult a szívem,
mikor megláttam. Öltönyt viselt, amit isten tudja, honnan
szerzett. Feslettek a varrásai, a zakó foltos volt és viseltes,
,i nadrág foltozott. Nagy hasa szétfeszítette a zakót, és az szét­
nyílt a gombok között. Mindennek ellenére láthatóan igyeke­
zett, hogy jól nézzen ki. Az arcát frissen borotválta, és bűzlött
a filléres boltban vett arcszesztől.
A tárgyalóterem ajtaján túl, a folyosón egy kemény tölgy­
fa pádon ült Sheila. Chad úgy érezte, jobb, ha ő is ott van.
falán úgy vélte, szüksége lehet rá, ha a dolgok nem mennek
simán.
Sheila szokásos overallját és trikóját viselte. Szerettem
volna, ha fel tudjuk öltöztetni egy szebb ruhába, de kifogytunk
az időből. Úgyhogy ebédidő alatt alaposan megfürdettem a
mosogatóban, és addig keféltem a haját, míg sima és fényes
nem lett. Ha más nem is, de tiszta volt és csinos. Mivel egye­
dül kellett ülnie kint, egy csomó könyvet hoztunk neki, hogy
lekösse magát. De azért, amikor a bíró rájött, hogy a szóban
forgó gyerek felügyelet nélkül ül kint, kiküldött egy törvény-
szolgát, hogy vele legyen.
A tárgyalás sokban eltért attól, amit vártam. Még sosem
voltam bíróságon, minden ismeretemet a televízióból szerez­
tem. Itt semmi sem volt olyan, mint a tévében. Az ügyvédek
nyugodtan beszéltek, és mindenki előadta a mondókáját.
Elhoztam magammal a videofelvételeket, amelyek Sheila
előmenetelét illusztrálták az osztályomban az elmúlt három
hónap alatt, amióta velünk volt. Allan előadta, hogy milyen

209
teszteredményeket ért el Sheila. Ed beszélt a nyilvános isko
Iákban Sheila rendelkezésére álló kisegítő programokról, arra
az esetre, ha az én osztályom után még szüksége lenne spe
ciális nevelési ellátásra.
Azután a kisfiú szüleit kérdezték a novemberi incidensről.
Sheila apját meg arról, vajon elég körültekintően ügyel-c a
lányára, és hogy az ő véleménye szerint mutatott-e fejlődést
az elmúlt hónapokban. Nagyon nyugodt hangvételű meghall
gatás volt. Senki sem emelte fel a hangját. Senki sem látszol t
érzelmileg érintettnek az ügyben. Mindez egészen más volt,
mint amit vártam.
Aztán valamennyiünket megkértek, hogy hagyjuk el a tár
gyalótermet, míg az ügyvédek és a bíró befejezik az ügyet.
Olyan büszke voltam Chadre. Hosszú, kitartó kapcsolatunk
ellenére még sosem láttam őt munkája közben. Most egy
teljesen más férfit találtam magam előtt, nem azt, aki a tévét
nézve heverészett az ágyon, és akit jól ismertem. Magabiztos
volt, és fesztelen a bírósági környezetben. Nagyon büszke vol­
tam rá azért, hogy hajlandó ringbe szállni egy olyan ügyben,
amelyről tudta, hogy sohasem hoz neki pénzt vagy sikert, és
azért, hogy képes volt az én zűrzavaros vágyálmaimat felvál
lalni és valóságos eséllyé változtatni annak érdekében, hogy
Sheila velünk maradhasson.
Odébb a folyosón a kisfiú szülei várakoztak. A feszültség
világosan látszott az arcukon. Szorosan összepréselték az ajku­
kat. A szemük meredten bámult a semmibe. Szerettem volna
tudni, mi jár a fejükben. Az arcuk nem árult el semmit. Van-c
bennük nagylelkűség, hogy megbocsássanak Sheilának azért,
amit tett? Vagy a szívüket még mindig csillapíthatatlanul
átjárja a bánat és a félelem? Vajon a lelkűk kimondhatatlan
mélységeiben azt kívánják, hogy a fiuk bántalmazója éljen

210
ugyanolyan nyomorúságos életet, mint amilyenné félelmeik
szerint a fiukét tette? Nem tudtam megállapítani abból, ahogy
rájuk néztem.
Az apa felénk fordította a fejét, és a tekintetünk futólag
összeakadt. Mindketten elfordultunk. Nem voltak rossz em­
berek. Nem olyanok, akikkel szemben gyűlöletet táplálhat­
nék. Amikor tanúskodtak, a hangjuk halk volt, érzékelhető
düh nélkül. Ha valami, hát szomorúság sugárzott a beszédük­
ből. Boldogtalanok voltak, amiért újból elővették az ügyet.
Hogy másodszor is meg kell jelenniük a bíróságon. Hogy
az életük újból megszakad e miatt a gyerek miatt. Bizonyos
értelemben azt kívántam, bárcsak gyűlölhetném őket, mert
akkor könnyebb lett volna elfogadni a döntést, bármi is lesz
az. De nem voltam rá képes. Ők csak azt tették, amit a leg­
jobbnak gondoltak. A hibájuk, ha volt egyáltalán, csak annyi
volt, hogy nem vették tudomásul Sheila lelki sérültségét. És
a félelem. Most egy bíró fog dönteni rólunk, egy bíró, aki
egyikünket sem ismer, és a gyerekeket sem, egy olyan ügyben,
amelyben nincs fekete és fehér. Szerettem volna tudni, mit
éreznek. Azt kívántam, bárcsak lenne bennem annyi kurázsi,
hogy odamenjek és megkérdezzem. Bárcsak minden másképp
lehetett volna.
Sheila az ölemben ült. Épp egy képet rajzolt, amikor ki­
jöttünk, és most arra próbálta terelni a figyelmemet. Zavarta,
hogy úgy elmerültem a gondolataimban. Felnyújtotta a kezét,
és azzal fordította maga felé a fejemet. —Nézze a képemet,
Tor. Susannah Joy van rajta. Azt a cuccot viseli, amit olyan
sokat hord a suliban, látja?
Lenéztem. Sheila régóta irigykedett Susannah Joyra. Susie
volt az egyetlen gyerek az osztályban, aki jómódú családból
jött. Mindig makulátlanul öltözködött, és elragadó ruhatára

211
volt fidres-fodros kis ruhakölteményekből. És Sheila alpári
módon irigykedett rá. Szeretett volna egy ruhát, csak egyet­
lenegy olyat, amilyen Susannah-nakvan. Nap mint nap lapoz­
gatta a katalógusokat, és kiválasztott ruhákat, amelyeket
szeretett volna megkapni. Időről időre újból előjött a téma
a naplójában. Épp az előző héten történt, hogy ott találtam
a javítandó feladatok között Sheila kreatív írás órán készült
papírját.

A legeslegjobban írok neked Torey ahogy bírok mostantól jobb kislány

leszek és a legeslegjobban dolgozok megígérem. Elakarom mondani
micsináltam tegnap este. Elmentem és vártam a papámat aki a szem­
üvegeshez ment aki szemüvegeketjavít. Egy kicsit kellett ott sétálgatnom
és néha ilyenkor nézegetem a kirakatokat. Néha ilyenkor szeretném
megvenni azokat a dolgokat amik ott vannak a kirakatban. Néha olyan
klaszak. Láttam egy olyan ruhát ami piros is volt és kék ésfehér is, és
csipke is volt rajta és hosszú volt és gyönyörű. Még sose volt nekem ilyen
ruhám és ez olyan szép volt torey. Valahogy szeretném ha enyém lenne.
Biztos én méretem is van belőle. Kérdeztem papát megvehetném e de ő
azt mondta „nem”. És ez nagyon rossz mert ez olyan szép és még sose
volt igazi ruhám. Én is hordhatnám iskolába ahogy Susannah Joy.
Neki sok ruhája van. De nekem nem lehetett úgyhogy hazamentünk és
a papám vett nekem ahelyett egy M&M et és aszonta mennyek aludni
úgyhogy elmentem.

Ez a kis értekezés furcsa, megnevezhetetlen módon fájt ne­

kem. Úgy tűnt, az egyik legszomorúbb dolog, amit valaha írt.
Sheila csak álmodott tovább, tudta, hogy nem kaphat ruhát,
elfogadta, és tovább álmodozott.
Sheila változatlanul a képről csacsogott, amit szorongatott,
bonyolult részleteket mutogatott a rajzon. De azért észrevette,

212
hogy az agyam máshol jár. Nem hívták be, amit jó jelnek vet­
tem, de érzékelte a mindannyiunkban jelenlévő feszültséget.
Aztán végre kinyílt a bíró szobájának ajtaja. Attól a pilla­
nattól, hogy megláttam Chad arcát, tudtam, mi lett az ítélet.
Megállt vagy három méterre tőlünk, kis mosoly feszült az
arcán. Aztán szélesen elvigyorodott. —Győztünk!
Lárma töltötte be a folyosót, táncoltunk és ölelgettük egy­
mást. —Győztünk! Győztünk! Győztünk! —visongatott Sheila,
és ott tekergett mindannyiunk lába alatt. Mind nevettünk az
ujjongásán, habár kétlem, hogy fel tudta volna mérni szavainak
jelentőségét.
—Azt hiszem, ezt meg kellene ünnepelnünk, nem igaz?
—kérdezte Chad, miközben vette a felöltőjét. —Mi lenne, ha
elmennénk Shakey-hez, és megrendelnénk a legeslegnagyobb
pizzát, ami létezik?
A többiek távozófélben voltak. Futólag arrafelé néztem a
folyosón, ahol a kisfiú szülei szintén a kabátjukat vették. Ismét
azt kívántam, bárcsak lenne erőm megtenni azt a húszlépés­
nyi távolságot, és beszélni velük. Chad a pizzáról értekezett,
Sheila a lábam alatt ugrált, és az övemet rángatta, hogy felhívja
magára a figyelmet, az emberek viszlátot kiabáltak.
—Na, mit szólsz hozzá? —kérdezte Chad újból. —Jössz,
vagy itt akarsz állni egész este? —Játékosan oldalba bökött.
Odafordultam hozzá és bólintottam.
—Hát te? —kérdezte Chad Sheilától. —Van kedved eljönni
velem és Torey-val pizzázni?
A szeme kikerekedett, bólintott. Lehajoltam hozzá és fel­
emeltem, hogy a mi szintünkön legyen a beszélgetésben.
Kissé odébb ott álldogált Sheila apja. Egyedül. Két kezét
a rosszul illeszkedő öltöny zsebébe dugta, és a padlót bámulta.
Magányosnak látszott, magányosnak és elhagyottnak. Nem

213
az ő csatája volt, amit épp most nyertünk meg, és nem ő volt
az, akihez Sheila odament. A kislány velünk várt a folyosón,
és most velünk ünnepelt. A mi győzelmünk volt. Ő nem volt
a részese. Eddigi életében a bíróságok csakis rossz helyek
lehettek számára, ijesztő helyek. Elnyűtt öltönyében és olcsó
borotválkozás utáni arcszeszével furcsa, szíven ütő kontrasztot
jelentett az iskola és a törvényszék embereihez képest. Szo­
morúan ébredtem rá, hogy még a saját lánya se volt az övé.
Most már közülünk való volt, ő pedig nem.
Chad ugyanazt a magányosságot érzékelhette rajta, amit
én. —Van kedve csatlakozni hozzánk?
Egy pillanatra mintha öröm villant volna át az arcán, de
aztán megrázta a fejét. —Nem, mennem köll.
—Rendben van, ha Sheila eljön velünk, ugye? —kérdezte
Chad. —Később hazavisszük.
Bólintott, halvány mosoly jelent meg az ajkán, ahogy a
lányát méregette. Még mindig a karjaimban tartottam, még
mindig viháncolt az izgalomtól, nem figyelt az apjára.
—Biztos, hogy nem akar velünk jönni?
- ja .
Egy hosszú pillanatig néztük egymást, a köztünk levő
áthidalhatatlan világmindenség két oldaláról. Aztán Chad a
zsebébe nyúlt és kivette a pénztárcáját. Előhúzott egy húsz­
dollárost, és odanyújtotta Sheila apjának. —Tessék. A maga
része a mulatságból.
A férfi habozott, és azt hittem, vissza fogja utasítani, ismer­
vén viszolygását a jótékonykodástól. De végül bizonytalanul
kinyújtotta a kezét és elvette a bankjegyet. Köszönetét mo­
tyogott, aztán megfordult és elsétált a hosszú folyosón.

214
Sheila, Chad és én mind bezsúfolódtunk Chad apró kocsijába,
és elrobogtunk a pizzázóba. —Hé, Sheila, milyen pizzát szeretsz?
—kérdezte Chad a válla fölött Sheilától, aki a hátsó ülésen ült.
—Nem tóm. Még soha életembe nem ettem pizzát.
—Soha nem ettél pizzát? — kiáltotta Chad. — Hát akkor
gyakrabban kellene ezt csinálnunk, nem igaz?
Senki meg nem mondta volna Sheila viselkedéséből, hogy
életében először eszik pizzát. A szeme kitágult és fényes lett,
amikor megérkezett a pizza, és úgy nyúlt hozzá, mint egy
proli. Chad a legnagyobb méretű, legtöbb feltéttel telera­
kott pizzát választotta, amit az étlapon talált, és egy vödör-
nyi szénsavas üdítőt. Varázsos óra volt. Sheila vidám volt és
élénk, szinte folyamatosan beszélt. Chad roppantul izgatta,
és a végén az ölében kötött ki, mialatt hallgattuk a zongoristát,
aki nekünk játszott. Chad közölte, hogy még életében nem
látott egy kisgyereket se, aki ennyit bírt volna enni egy ültő
helyében. Sheila incselkedve felelte, hogy ő akár száz pizzát is
megeszik, ha elég pénze van rá, hogy megvegye, és böfögve,
hangosan követelte, hogy bebizonyíthassa.
Attól az éjszakától eltekintve, amikor meglátogattuk az
apját és futólag megismerte Sheilát, Chad még nem találkozott
vele. Ezen az estén gyorsan kiderült, hogy különleges sze­
mélynek találja. Az érzés nyilvánvalóan kölcsönös volt. Nevet­
géltek, tréfálkoztak és ugratták egymást egész idő alatt, míg
a pizzázóban voltunk.
Este lett, és a helyiség kezdett megtelni emberekkel. Meg­
ettük az egész gigantikus pizzát, megittuk az üdítőt, meg
egy kör fagylaltot. Olyan sokáig hallgattuk a zongoristát, hogy
a végén rávette Chadet, hogy vele játssza a „Heart and Sóul”
című számot. Egyértelmű volt, hogy Chad és Sheila nem lesz­
nek képesek egyhamar elválni egymástól.

21S
 Chad áthajolt az asztalon, hogy közelről Sheila szemébe
nézzen. —Mi az, amit a világon a legjobban szeretnél meg­
kapni? — kérdezte. A szívem nagyot ugrott, mert tudtam,
hogy Sheila azt szeretné, ha a mamája és Jimmie visszatérne,
és féltem, hogy ez beárnyékolja majd a hangulatunkat.
Sheila sokáig fontolgatta a kérdést. - Igazából, vagy csak
úgy képzeletben?
—Igazából.
Sheila ismét töprengett. - Egy ruhát, azt hiszem.
—Milyen ruhát?
—Amilyen Susannah Joynak van. Olyat, amin csipkék
vannak.
—Úgy érted, hogy minden a világon, amit szeretnél, csak
egy ruha? — Chad tekintete Sheila feje fölött az enyémre
ugrott.
Sheila bólintott. —Még sose volt ruhám. Egyszer egy hölgy
a templomból hozott nekünk egy csomó cuccot, és volt közte
egy ilyen ruha, de papa azt se engedte, hogy felpróbáljam.
Aszonta, mi nem fogadunk el jótékonysági izét senkitől se.
—Összevonta a szemöldökét. —Én azt gondoltam, hogy az csak
nem baj, ha felpróbálom, de a papám azt mondta, kikapok,
úgyhogy nem csináltam.
Chad az órájára nézett. —Hét óra lesz. Nem hiszem, hogy
az üzletek a bevásárlóközpontban bezárnának kilenc előtt.
—Rólam Sheilára nézett. —Mi lenne, ha azt mondanám, hogy
ez a te szerencsenapod?
Sheila kérdőn nézett rá. Még mindig nem kapcsolt, hogy
mi történik. —Hogy érted?
—Mi lenne, ha azt mondanám neked, hogy egy pár perc
múlva kimegyünk innen, beülünk az autóba, és veszünk neked
egy ruhát? Olyan ruhát, amilyet akarsz.

216
 Sheila szeme akkorára tágult, hogy azt hittem, kiugrik az
arcából. Leesett az álla, és rám nézett. Aztán hirtelen össze­
zuhant. —A papám, ő sose engedné, hogy megtartsam.
—Szerintem igen. Majd megmondjuk neki, hogy ez a te
részed a mókából. Ha hazaviszünk, bemegyek veled, és meg­
mondom neki én magam.
Sheila magánkívül volt. Felugrott a székéről és táncolt az
asztalok között, beleütközve a gyanútlan vendégekbe. Ölel­
getett engem. Ölelgette Chadet. Egész biztosan felrobbant
volna ott helyben, ha nem megyünk el.
Szédítő, boldog óra következett. Járkáltunk a bevásárló-
központ két nagy áruházában, Sheila a kezünket fogta és
közöttünk hintázott. Mikor rábukkantunk a kislányruha rész­
legre, hirtelen nagyon félénk lett, és még csak rájuk se nézett,
inkább beletemette az arcát a lábszáramba. Néha nehéz elvi­
selni, amikor az álmok megvalósulnak.
Végül én választottam ki pár csinos, csipkés ruhát, és be­
vonszoltam Sheilát a próbafülkébe, hogy felpróbáljuk őket.
Mikor kettesben maradtunk, ismét életre kelt. Gyorsan le­
dobta a trikóját és overallját, míg ott nem állt előttem mez­
telenül, kivéve a bugyit, és egyenként felemelve a ruhákat,
gondosan megvizsgálta őket. Vézna, csenevész kis jószág volt,
görnyedt háttal és gyerekmód kerek pocakkal, ami csak ki­
emelte a soványságát. Most, hogy magára maradt a ruhák­
kal, túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy felvegye őket, és
körbe-körbe táncolt a próbafülkében. Elkaptam a derekát,
és beletuszkoltam az egyik ruhába. Micsoda varázsos pillanat.
Sheila ott pipiskédéit, illegette magát a háromoldalú tükör­
ben, aztán kirohant, hogy megmutassa Chadnek. Legalább fél
órát töltöttünk bezárva abba a kis kalitkába, ültem a pádon,
míg Sheila eldöntötte, hogy melyiket válassza a három ruha

217
közül. Legalább négyszer próbálta fel mind a hármat. Végül
kiválasztotta az egyiket, egy piros-fehéret, amelyet csipkesze­
gély díszített a nyaka körül és az ujján.
—Nagyon csinos vagy.
A tükörben nézett engem. —Viselhetem otthon is?
—Ahol akarod.
—Akarom! — A mosolya hirtelen elfakult, és odafordult
hozzám. Az ölembe mászott, és egyik kezével lágyan megérin­
tette az arcomat. —Most azt kívánom a legjobban, ...
—Hogy bárcsak megkaphatnád mindhárom ruhát?
Megrázta a fejét. —Azt kívánom, hogy te legyél a mamám
és Chad a papám.
Mosolyogtam.
—Most majdnem olyan, nem? M ost este, úgy értem.
Most majdnem olyan, mintha igaziból ti lennétek a szüleim,
nem?
—Mi annál is jobbak vagyunk neked, Sheil. A barátaid va­
gyunk. A barátok jobbak, mint a szülők, mert ők azért szeretik
egymást, mert azt választották, nem azért, mert muszáj. Mi
azt választottuk, hogy a barátaid leszünk.
Sokáig nézett rám a térdemen ülve, tekintetét a szemembe
mélyesztve. Végül nagyot sóhajtott és lecsúszott a térdemről.
—Azt kívánom, bárcsak mindkettő lehetnénk. Család is és
barátok is.
—Igen, az szép lenne.
Összeráncolta a homlokát. —Játszhatnánk azt? —kérdezte
puhatolózva. —Csak ma este, játszhatnánk azt? Játszhatjuk azt,
hogy te és Chad a szüleim vagytok, és elvittétek a kislányo­
tokat, hogy ruhát vegyetek neki? Mondjuk, hogy már van egy
csomó ruhája otthon, de ti mégis elhoztátok, hogy vegyen
egy újat, csak mert szeretné, és ti nagyon szeretitek őt?

218
 Minden tudományom és tapasztalatom, amit a pszicho­
lógiában szereztem, azt diktálta, hogy nemet mondjak. A te­
kintete láttán a szívem mégis mást súgott. —Azt hiszem, ma
este játszhatjuk ezt. De nem szabad elfelejtened, hogy ez csak
játék, és csak ma estére.
Hatalmasat szökkent, és kiszáguldott a próbafülkéből, még
mindig bugyiban. —Megmondom Chadnek!

Chad jót mulatott azon, hogy apa lett belőle, amíg mi a pró­
bafülkében tartózkodtunk. Készséggel eljátszotta a szerepét.
Varázslatos este volt, mindhármunkat kimondatlan bűvölet
kerített hatalmába. Sheila elaludt a karjaimban az úton a me­
nekülttábor felé, úgy kellett felébresztenem, amikor Chad
megállt.
—Nos, Hamupipőke —mondta Chad, és kitárta a kocsi­
ajtót —, ideje hazamenni.
Sheila álmosan mosolygott rá.
—Gyere, beviszlek, és megmondom a papádnak, hogy mit
műveltünk.
Egy pillanatig habozott. —Nem akarok hazamenni —mond­
ta halkan.
—Szép este volt, ugye? —feleltem.
Bólintott. Mind hallgattunk egy darabig. — Megpuszil­
hatlak?
—Igen, azt hiszem. —Szorosan átöleltem és megpusziltam.
Éreztem, amint a puha szája az arcomhoz ér. Chadet is megpu­
szilta, mikor az felemelte az ölemből és odavitte a házukhoz.
Csendben autóztunk hazafelé. A lakásomhoz gördültünk,
leparkoltunk, és ültünk a kocsiban hallgatagon. Végül Chad
odafordult hozzám, a szeme ragyogott az utcalámpa tompa
fényében. —Pokoli egy kiskölyök —mondta.

219
 Bólintottam.
-T u d o d - mondta lehet, hogy hülyén hangzik, amil
mondani fogok, de ma este én igazából játszottam vele. Én is
azt kívántam, bárcsak egy család lennénk. Olyan könnyűnek
tűnt. És olyan helyénvalónak.
Belemosolyogtam a sötétbe, éreztem, amint kényelmes,
nyugodt áramlás hordoz minket a tenyerén, és békés hullá
mókát vet körülöttünk az éjszaka.
TIZENHATODIK FEJEZET

Április hóviharral köszöntött be. Mindenki kárhoztatta a tél

ezen utolsó, álnok búcsútámadását, pedig egyike volt azoknak
a hófehér, sűrű-bolyhos, állhatatos havazásoknak, amelyeket
olyan jó bentről nézni. De a hó mindent elborított irgalmatlan
mélységeivel, úgyhogy a tanítást két napra felfüggesztették.
Amikor újrakezdtük, a reggeli beszélgetésen Sheila beje­
lentette, hogy nagybátyja, Jerry bácsi ezentúl velük fog lakni.
Sheila szerint idáig börtönben volt, bár nem tudta, miért, és
most munkát keresett. Sheila lázba jött attól, hogy családja
új taggal bővült, lelkesen mesélte, hogyan játszott vele Jerry
bácsi egész nap, amikor a hóvihar miatt unatkozott.
Gyorsan visszatértünk szokásos rutinunkhoz. Még mindig
felettünk lebegett egy kis eufória a bíróságon elért győzelem
hatásaként. Habár a gyerekek nem tudták, mi történt, Anton
is, én is remek hangulatban maradtunk. De ha mi boldogok
voltunk, Sheila az új ruhájában egyenesen sugárzott.
Mindennap viselte a piros-fehér ruhát, parádézott a gye­
rekek előtt, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy ugyanolyan
féltékennyé tegye őket, mint Susannah Joy őt. Azzal hetven-
kedett, hogy az ő „tárgyalási napján” ő győzött, és elment
vacsorázni Chaddal meg velem, és jutalmul kapta ezt a ruhát.
Nem kellett hozzá sok idő, és mindenki egy „tárgyalást” akart
magának, meg kellett hát kérnem Sheilát, hagyja abba a di­
csekvést. Ám míg a többi gyerek között ritkábban hozta fel
a témát, a tanítás utáni időben velem másról sem beszélt.
Mint a februári incidensnél, amikor elutaztam, ezt az esetet
is számtalanszor fel kellett elevenítenünk, aprólékos részle-

221
 \

tességgel: elmentünk Shakey-hez, rendeltünk egy kolosszális

pizzát, és Sheila rengeteget evett. Aztán elmentünk megven 11 i
a ruhát, és azt játszottuk, hogy igazi család vagyunk. Újra meg
újra meg újra felidézte a boldogító részleteket, az arca sugár
zott az emlékezéstől. Hagytam, hadd élje bele magát, mert
úgy tűnt, van az egésznek valami terápiás hatása, csakúgy,
mint a februári incidensnek. Elég érdekes módon mintha
teljesen elfelejtette volna Jimmie-t. Napok óta nem hallottam
a nevét. Az az este a tiszta, makulátlan boldogság estéje volt
Sheila számára, és úgy látszott, egyszerűen nem tud betelni
vele. Végeláthatatlanul ízlelgette az élményt. Gondolom, ha
az ilyen pillanatok nem sokszor adódnak valaki életében, még
ritkább kincsként őrzi őket. Úgyhogy türelmesen hallgattam,
újra meg újra meg újra.
Egyik reggel, már április közepe táján, Sheila késve ér­
kezett az iskolába. Anton elébe ment a buszhoz, de a bús/
késett, és a reggeli beszélgetés már elkezdődött, mikor be
jött. Régi overallját és trikóját viselte, és meglehetősen sápadt
volt. Leült a csoport szélén, hallgatta a beszélgetést, de nem
kapcsolódott be.
A félórás beszélgetés alatt kétszer is felkelt és kiment a
mosdóba. Aggódtam, hogy talán beteg, mivel olyan sápadt
és csöndes volt. De a többiek a figyelmemet követelték, és
átmenetileg elfeledkeztem róla.
Mikor kiosztottam a matematika feladatlapokat, nem ta­
láltam Sheilát, aztán kiderült, hogy ismét a mosdóban van.
—Nem érzed ma jól magad, kicsim?
—Jól vagyok —felelte, elvette tőlem a papírt, és odament
a helyére az asztalnál. Néztem, ahogy távolodik. Mostanra
már sokkal többet és jobban beszélt, a megfelelő igeidőket
használta, és én elégedett voltam.

222
 Valamivel később, a szabadfoglalkozás előtt, odamentem
hozzá és leültem mellé, hogy megmutassam, hogyan lehet
megoldani egy bizonyos matematikai problémát. Az ölembe
vettem. A testét meglepően merevnek éreztem, ahogy tartot­
tam. Megtapintottam a homlokát, nem forró-e. Nem volt. De
mégis furcsán viselkedett. —Sheil, valami baj van?
Megrázta a fejét.
—Nagyon feszült vagy.
—Jól vagyok —ismételte, és elmerült a feladatokban.
Ahogy lassan véget ért az óra, leemeltem Sheilát az ölem­
ből, és a padlóra állítottam. A nadrágom szárán jókora piros
folt éktelenkedett. Csak néztem, és nem egészen fogtam fel,
mit látok. Vér? Sheilára néztem. —Mi a csuda történik itt?
Sheila csak megrázta a fejét, az arcán nyoma se volt érze­
lemnek.
—Sheila, te vérzel! — A jobb nadrágszára belső oldalán
vörös folt terjengett. Felkaptam, és kirohantam vele a mos­
dóba, becsapva az ajtót magunk mögött. Kikapcsoltam az
overall pántjait, és hagytam, hogy a lábához hulljon. Vérfoltok
ütöttek át a bugyiján, vér futott le mindkét lábszárán. A bugyi­
jába papírtörülközőket tömött. Szóval ezért ment annyiszor a
mosdóba. Megpróbálta felfogni a vérzést, hogy az ne áztassa
át a ruháját, és ne látsszon.
—Atyaúristen, Sheila, mi történt?! —kiáltottam, a hangom
hangosabb és ijedtebb volt, mint amilyennek szántam. Féle­
lem burjánzott bennem, ahogy az utolsó papírtörülközőt is
eltávolítottam a ruházatából. Élénkvörös vér patakocska csor­
dult a hüvelyéből.
Sheila elnémulva állt. Nem mutatkozott érzelem az arcán.
A szeme üres volt, nézett, de nem látott. Még sápadtabb volt,
mint amilyennek odakint az osztályterem homályos fényében

223
tűnt, istenem, egészen fehér volt. Töprengtem, mennyi vért
veszíthetett. Hogy felébresszem egykedvű állapotából, megra­
gadtam a vállát és megráztam. —Sheila, mi történt? El kell mon­
danod nekem. Most nem játszadozhatunk. Mi történt veled?
Pislogott egyet, mint aki mély álomból ébred. Nagy erő­
feszítéseket kellett tennie, hogy elfojtsa fájdalmát és az érzel­
meit. —Jerry bácsi —kezdte halkan —ma reggel belém akarta
dugni a micsodáját. De nem fért be. Ezért elővett egy kést.
Azt mondta, hogy szándékosan nem hagyom, és belém dugta
a kést, hogy abbahagyjam.
Megdermedtem. —Egy kést dugott a hüvelyedbe?
Sheila bólintott. —Egy kést az étkészletből. Azt mondta,
hogy megbánom, amiért nem eresztem be a micsodáját a
testembe. Azt mondta, ez sokkal jobban fog fájni, és még
megbánom.
—O, istenem, Sheila, miért nem szóltál?! Miért nem mond­
tad el nekem? — Féltem, hogy máris túl sok vért veszített,
becsomagoltam egy törülközőbe és felkaptam.
—Mert féltem megmondani. Jerry bácsi megtiltotta. Azt
mondta, megint megteszi, ha beárulom. Azt mondta, még
sokkal rosszabb dolgok történnek, ha elmondom.
Sheilával a karomban kirobbantam a mosdóból, szól­
tam Antonnak, hogy figyeljen az osztályra, felkaptam a ko­
csikulcsomat és rohantam az iroda felé. Gyorsan odakiáltot­
tam a titkárnőnek, hogy a kórházba viszem Sheilát, és valaki
keresse meg az apját és hozza oda. Az idő lelassult, ahogy az
ilyen krízispillanatokban szokott. Úgy tűnt, mintha körülöt­
tem mindenki egy lassított filmben mozogna. Mi történik?
A középiskolás segéd kikukkantott az irodából. Mi a helyzet?
Egész idő alatt éreztem Sheila vérének melegét a karomon,
eláztatta a blúzomat, ahogy tartottam őt.

224
 Sheila még fehérebb lett. Csak a cipője és a trikója volt
rajta, meg a törülköző, amibe beburkoltam, mint egyetlen vé­
delme. Kezdett elernyedni, becsukta a szemét, és elnehezedett
a karomban. Futottam a kocsimhoz. Végig az ölemben tar­
tottam, beindítottam a motort és hátramenetbe kapcsoltam.
—Sheila? Sheila? Maradj ébren — suttogtam, miközben
próbáltam kikanyarodni az autóval és egyúttal őt is megtar­
tani. Valakit el kellett volna hívnom magammal —gondoltam
futólag, de nem volt rá idő. Nem volt idő arra, hogy elmond­
jam, mi történt.
—Ébren vagyok —motyogta Sheila. Apró ujjait a bőrömbe
fúrta, a mellem fájdalmasan megfeszült, ahogy kapaszkodott
a blúzomba. —De nagyon fáj.
—Tudom, hogy fáj, kicsim —feleltem. —Csak beszélj hoz­
zám, ne hagyd abba, kérlek. —A kórházig a távolság áthidal­
hatatlannak látszott. A forgalom képtelenül lassú volt. Talán
meg kellett volna várnom a mentőt. Nem tudtam, mennyi
vért veszíthetett, és azt sem, mennyi a túl sok, és azt sem, mit
kellene tennem. Átkoztam magam, amiért sosem csináltam
végig egy elsősegély-tanfolyamot.
—Jerry bácsi azt mondta, szeretni fog engem. Azt mondta,
megmutatja, hogy a felnőtt emberek hogyan szeretik egymást.
—A hangja vékony volt és gyerekes. —Azt mondta, jobb lesz,
ha megtudom, hogyan szeretnek a felnőttek. —És mikor sikí­
tottam, azt mondta, hogy soha senki nem fog engem szeretni,
ha nem tanulom meg, hogy kell.
—A te Jerry bácsid semmit sem tud, drágám. Fogalma
sincs róla, hogy mit beszél.
Sheila beharapta az ajkait, és könnytelenül zokogott. —Azt
mondta, hogy te és Chad is így szeretitek egymást. Azt mond­
ta, hogy ha azt akarom, hogy te és Chad szeressetek, akkor

225
hagynom kell, hogy megmutassa nekem, hogyan csináljátok,
hogy én is megtanuljam.
Közeledtünk a kórházhoz. — O, szívem, hiszen hazudik.
Chad és én már rég szeretünk téged. Ezt csak azért mondta,
mert valami rosszat akart tenni veled. Nem volt hozzá joga,
hogy úgy nyúljon hozzád, ahogy tette. Amit mondott, és amit
tett, az mind rossz volt.
Két fiatal ápoló szaladt elénk egy hordággyal a sürgősségi
bejárat fölhajtójához. Úgy látszik, Mr. Collins riasztotta a kór
házat, és szólt a jövetelünkről. Mikor Sheilát a hordágyra
tettem, akkor mutatta először a félelem és fájdalom jeleit.
Sóhajtott, és hangosan, könnytelenül sírt. Nem volt hajlandó
elengedni a blúzomat, és elkeseredetten küzdött, amikor a/
ápolók megpróbálták lefejteni az ujjait.
—Ne hagyj itt! —sírta.
—Itt maradok veled, Sheila. De le kell feküdnöd. Gyerünk,
engedj el.
—Ne hagyj itt! Ne engedd, hogy elvigyenek! Azt akarom,
hogy tarts a karodban! —A négyünk alkotta zilált tömeggel
együtt a hordágy a bejárat felé közeledett. Sheila nem engedett
rettegés fűtötte szorításából, és a zsebem leszakadt. El sem
tudtam képzelni, mitől kelt így életre, honnan szerzett erőt.
Talán megrémült, hogy egyedül hagyom ezekkel az idegenek­
kel, talán most érezte csak igazán, milyen fájdalmai vannak.
Akármi volt is az oka, olyan elszántan harcolt, hogy végül
könnyebb volt ismét felvenni őt és vinni, mint lehámozni
magamról és hallgatni a sikoltozását.
A sürgősségi orvos gyorsan megvizsgálta, mialatt az ölem­
ben tartottam. Az apja még nem jött meg, úgyhogy én írtam
alá a nyomtatványt, amelyben az állt, hogy én vagyok a felelős
személy a sürgősségi ellátásért, amíg az apját meg nem találják.

226
 Bejött egy ápolónő egy injekcióval, és beadott neki vala­
mit. Sheila ismét elcsendesedett, meg se rezzent, amikor a tű
a combjába ment. A szúrás után nem sokkal éreztem, hogy
elernyednek az ujjai, és ráfektettem a vizsgálóasztalra. Egy
másik ápolónő infúziót kötött be az egyik karjába, míg egy
fiatal mexikói-amerikai gyakornok egy fél literes vértasakot
emelt az asztal fölé. A doktor intett, hogy jöjjek vele. Még egy­
szer Sheilára néztem, aki aprón, sápadtan, csukott szemmel
feküdt az asztalon, majd követtem az orvost a lengőajtón át a
folyosóra. Megkérdezte, hogy mi történt, és én legjobb tudá­
som szerint elmondtam neki. Ekkor megláttuk, hogy Sheila
apja közeledik tántorogva a folyosón egy szociális munkással.
Hullarészeg volt.
A doktor elmagyarázta, hogy Sheila nagyon sok vért ve­
szített, és először ezt kell rendbe hozniuk. Úgy tűnik abból,
amit a vizsgálaton látott, hogy a kés átfúrta a hüvely falát és
behatolt a végbélbe. Nagyon súlyos sérülés, mert fennáll a fer­
tőzés veszélye, és nagymértékben roncsolódtak a szövetek.
Miután stabilizálták az állapotát, műtétre lesz szükség. Sheila
apja bizonytalanul imbolygott mellettünk, miközben az orvos
beszélt.
Már nem tehettem semmit. Az osztályom ott bent az isko­
lában bizonyára a káosz martaléka lett. Ha Susannah látta a
vért, Anionnak most több dolga van, mint amennyit egye­
dül elbír, vagy akár a többi iskolai segéddel. A gyerekeket
biztosan megrémíti, hogy olyan hirtelen távoztam. Az tűnt
a legjobbnak, ha visszatérek a munkámhoz. Lenéztem a ru­
hámra. A blúzom elejét végig átáztatta a vér. Az első folt a
farmeromon már sötét pacává száradt. Rábámultam. Valaki
más életének egy darabját viseltem magamon, kis piros foltot
egy evőkanálnyi folyadékból, amely értékesebb, mint az arany.

227
Kényelmetlenül éreztem magam, megriasztott, milyen tőré
kény az élet, és túlságosan is kézzelfoghatóan emlékeztetett
saját halandóságomra.
Tizenegyre értem vissza az iskolába. Mikor rápillantottam
az órára, szinte sokkolt, hogy valójában milyen kevés idő telt
el. Egy óránál is kevesebb, amióta felemeltem Sheilát az ölem­
ből, és megláttam a vérét. Az egész dráma nem egészen ötvcn
perc alatt zajlott le. Közben még haza is mentem és átöltöz­
tem. El sem tudtam képzelni, hogyan. Számomra olyan volt,
mintha száz évet sűrítettek volna bele abba az ötven percbe.
Én jóval többet öregedtem ennél.

Azon az estén már nem mentem vissza a kórházba. Tanítás

után felhívtam az orvost, aki elmondta, hogy Sheilát nemrég
vitték a sebészetre, és még nem jött ki. A vérátömlesztés el­
lenére az állapota nem stabilizálódott, még mindig kritikus
volt. Valószínűleg késő éjszakáig nem fog előkerülni a műtétet
követően a megfigyelőből. Egész nap félig öntudatlan álla­
potban leledzett, és láthatólag nem érzékelte, ki van jelen.
Sheila később az intenzív osztályra kerül, hogy ellenőrizhes­
sék, teljesen elállt-e a vérzés, és stabilizálódjon, mielőtt a
gyermekosztályra viszik. Megkérdeztem, meglátogathatom-e,
mondván, hogy úgyszólván éppoly közeli családtag vagyok,
mint az apja. Azt mondta, várjak másnapig, mert Sheila nem
lesz magánál annyira, hogy felismerjen, és csak útban leszek
az intenzív kezeléseken. Biztosított róla, hogy megtesznek érte
mindent, ami tudnak.
Megkérdeztem, ott van-e még az apja: az orvos nemet
mondott. Hazaküldték nem sokkal az után, hogy én távoztam.
Nem volt elég józan ahhoz, hogy ott maradhasson. A fivérét,
Jerryt, már őrizetbe vették.

228
 Bizonyos értelemben megkönnyebbültem, hogy már nem
kell visszamennem. Túl gyorsan történt az egész, és még nem
fogtam fel teljesen a helyzet komolyságát. Hiszen beszélt hoz­
zám. Odasétált végig az úton a gimnáziumi buszmegállótól
a mi termünkig, és ott ült az osztályban vagy egy órán át. És
a kórházba menet is beszélt. Nem lehet, hogy olyan súlyosan
megsérült. Nem tudtam elhinni.
A véres blúz és nadrág ott feküdt egy kupacban, ahol
gyorsan átöltöztem, mielőtt visszamentem volna az iskolá­
ba délelőtt. A farmert betettem a kádba, hogy kiáztassam,
de a blúzt csak szorongattam, és vizsgáltam a zsebet, amit
Sheila letépett, mikor a sürgősségi osztály ápolóival küzdött.
Gyengéden összehajtottam a blúzt és betettem a szekrényem
hátuljába. Nem tudtam rávenni magam, hogy kidobjam. Arra
sem, hogy beletegyem a mosdóba és kimossam. Tudtam, túl
sok vér áztatta át, és ha vízbe teszem, a víz vörös lesz. Abban
a pillanatban nem lettem volna képes sem kimosni a vért,
sem elnézni, ahogy a víz vöröslik, azután lecsorog a lefolyón,
mint ahogy a közönséges piszok szokott. Ezt nem tudtam
volna elviselni.

Vacsora után Chad átjött, és elmondtam neki, mi történt. Taj­

tékzott dühében. Először csak fel-alá járt a szobában némán és
hitetlenkedve rázta a fejét. Gyötrelmét nem annyira a sérülés
súlyossága okozta, hanem az, ahogy történt. Aztán kitört és
tombolt, áradt belőle a gyűlölet, fenyegetőzött, hogy megöli
Jerryt. Semmi könyörület nem volt benne egy olyan ember
iránt, aki ilyet képes tenni egy kicsi lánnyal. Szinte megrémí­
tett Chad elváltozása, mert még soha nem láttam ilyennek.
Szívet tépő volt, ami történt, de bennem egy másik, furcsa
érzés is beszűrődött a fájdalom mellé. Öt hónappal ezelőtt

229
Sheila volt a támadó, és valaki más az áldozat. Semmi kétség,
a kisfiú szülei pontosan ugyanazt érezhették, amit most Chad
érzett Sheila támadója iránt. Ez persze semmiféle mentséget
nem jelentett a bűn embertelenségéhez képest, de figyel
meztetett rá, hogy a bántalom, ami Sheilát érte, talán Jerry
bácsiban is ott van. Nem volt ártatlan, de bizonyára nem
volt kizárólagosan gonosz sem. Keserű nyugtalansággal döb­
bentem rá, hogy Jerry bácsi alighanem éppúgy áldozat, mint
Sheila. És ettől a dolgok még bonyolultabbak lettek.
Később telefonáltak a rendőrségről, és megkérdezték, át
tudnék-e jönni, hogy felvegyék a tanúvallomásomat. Együtt
mentünk Chaddel. Egy szürkére festett szobában, egy szürké­
re festett asztalnál elmondtam a tisztnek, hogy mi történt az
osztályomban aznap reggel. Elismételtem, hogy mit mondott
nekem Sheila, és mit tettem én. Szomorú summázata volt egy
még szomorúbb eseménynek.

Másnap délelőtt a szünetben megint felhívtam a kórházat,

hogy megtudjam, hogy van Sheila. Az orvos hangja most már
derűsebben csengett. Sheila jól viselte a műtétet, és az éjsza­
ka folyamán az intenzív osztályon stabilizálódott az állapota.
Reggelre éber volt és összeszedett, úgyhogy átvitték a gyer­
mekosztályra. Bármikor meglátogathatom. Megkérdeztem,
bent van-e az apja. Nemmel válaszolt. Kértem, mondja meg
Sheilának, hogy tanítás után rögtön meglátogatom. Az orvos
meleg hangon beleegyezett. Kemény kiskölyök, mondta. Igen,
feleltem, nincs nála keményebb.

Talán a legnehezebb feladat volt elmagyarázni a többi gyerek­

nek az osztályban, hogy mi történt Sheilával. Előzőleg már
beszéltünk bántalmazásról, fizikai és szexuális értelemben

230
egyaránt. A gyerekek többnyire olyan környezetből jöttek,
ahol nagy volt a hasonló esetek kockázata, és úgy éreztem,
fontos tudniuk, mit tegyenek, ha hasonló helyzetben találják
magukat, vagy azt látják, hogy mással ilyesmi történik. De a
szexuális bántalmazásról nehéz volt beszélni. Egy olyan kör­
nyezetben, ahol az iskolákban a szexuális felvilágosítás nem
éppen rohamléptekkel haladt előre, a szexuális bántalma­
zás szinte tabutéma volt. Ezért kidolgoztam magamnak egy
leginkább informális jellegű, lehetőleg tárgyilagos felvilágo­
sító módszert. Alkalmat teremtettem rá a gyerekeimnek,
és egyszerűen átbeszéltük, hogy mi számít megengedhető
érintésnek, és mi az, ami nem megengedhető. Ha egy felnőtt
átölel, az rendben van. Ha egy felnőtt átölel és megérinti
a péniszedet, az nincs rendben. Megbeszéltük, mit tegyen az,
akivel ilyesmi történik, mert senkinek sincs joga egy fiút vagy
lányt megérinteni bizonyos helyeken. Vagy azt kérni tőlük,
hogy érintsenek meg másvalakit ott. Októberben tartottuk
ezt a kis tanácskozást, és azóta párszor szóba jött a téma.
Érzékelhető megkönnyebbülést jelentett a gyerekek számára,
hogy beszélhettek ezekről a dolgokról, kifejezhették a szoron­
gásaikat, mert eddig nem tudták, mit tegyenek, mikor valaki
megérintette őket ott és az olyan „fura” érzés volt.
Azt viszont nem tudtam, hogyan kezeljem Sheila esetét.
A szex és erőszak együtt nem túl jó téma mentálisan zavart,
serdületlen gyerekeknek. Mégis kellett mondanom valamit.
Látták, hogy milyen hirtelen távoztunk, és látták a vért.
Aztán látták, hogy Sheila nélkül tértem vissza. Röviden any-
nyit mondtam nekik, hogy Sheila megsérült otthon, és ezért
kórházba kellett vinnem. Mást nem mondtam.
Amikor másnap délután megtudták, hogy felhívtam a kór­
házat, és Sheila a gyerekosztályra került és jobban van, a gye­

231
rekek képeslapokat készítettek neki jókívánságokkal. Szív-
bemarkoló, élénk színekkel készült üzenetek halmozódtak a
javítókosárban. De az esemény nagyobb hatással volt rájuk,
mint hittem. A tanítás vége felé William egyszerre csak sírva
fakadt.
—Mi baj? —kérdeztem, ahogy éppen leültem a padlóra. A
gyerekekkel a Kohold Doboza köré gyűltünk, William is ott
volt, és most hirtelen könnyekben tört ki.
—Félek Sheila miatt. Félek, hogy meghal a kórházban.
A tatám egyszer elment a kórházba és ott meghalt.
Váratlanul Tyler is zokogni kezdett. — Hiányzik. Szeret­
ném, ha visszajönne.
—Hé, srácok —mondtam. —Sheila igazán jól van. Mond­
tam már nektek ebéd után. Javul az állapota. Nem fog meg­
halni, vagy ilyesmi.
Sarah arcát is könnyek szántották végig, hangtalanul pi-
tyergett. Max is vonítani kezdett, bár kétlem, hogy lett volna
bármi fogalma arról, hogy miért sírnak a többiek. Még Peter
szeme is könnyes lett, pedig ó és Sheila többnyire esküdt
ellenségek voltak.
—De maga nem engedi, hogy beszéljünk róla —mondta
Sarah. — Maga egész nap nem mondta ki Sheila nevét. Ez
olyan ijesztő.
—Igen — értett egyet Guillermo. — Én egész idő alatt rá
gondoltam, maga meg úgy csinált, mintha soha nem is létezett
volna. Hiányzik nekem!
Rájuk néztem. Freddie és Susannah kivételével mindenki
sírt. Nem gondoltam, hogy mindannyian annyira lojálisak
vele, de ami történt, mindenkit megrémített. És rám is hatott.
Aggódtam, és hogy ne okozzak zavart, inkább nem mond­
tam semmit. Az én osztályomban az elmúlt hét és fél hónap

232
 nagyobb részét azzal töltöttük, hogy nyitottságot tanultunk,
és próbáltuk beleélni magunkat mások helyzetébe. Talán túl­
ságosan is megtanulták, mert már nem rejthettem el előlük
semmit.
Úgyhogy nem végeztük el a szokásos záró gyakorlatokat,
nem nyitottuk ki a Kohold Dobozát. Én beszéltem, elmond­
tam, mit éreztem, és miért nem voltam olyan őszinte velük,
mint általában. Ott ültünk a padlón, mind együtt, és kerék­
asztal-tanácskozást tartottunk.
—Vannak dolgok, amelyekről nagyon nehéz beszélni —
mondtam. —Az is ezek közé tartozik, ami Sheilával történt.
—Hogyhogy? —kérdezte Peter. —Azt gondolja, nem va­
gyunk elég öregek hozzá? A mamám mindig ezt mondja,
amikor valamiről nem akar beszélni.
Mosolyogtam. —Valahogy úgy. És azért is, mert némely
dolgokról tényleg nehéz beszélni. Nem is tudom megmon­
dani, miért. Azt hiszem, azért, mert megrémítenek bennün­
ket. Még minket, nagyokat is. És amikor a nagyok megijednek
valamitől, nem nagyon szeretnek beszélni róla. Ez az egyik
hátulütője annak, ha valaki felnőtt.
A gyerekek figyeltek. Én is néztem őket. Külön-külön
megnéztem mindegyiket. Tylert a hosszú, kísérteties torok­
sebhelyeivel. A gyönyörű fekete bőrű Pétért. Guillermót, aki
igazából sose nézett sehova, kivéve, ha figyelt. A ringatózó,
ujjtördelő Maxot. Sarah. William. Freddie. És a tündérgye­
rekem, Susannah.
—Emlékeztek, azt mondtam nektek, hogy Sheila megsé­
rült otthon. És emlékeztek, amikor arról beszéltünk, hogy az
emberek hogyan érinthetnek meg benneteket? Azt mondtam,
hogy olykor bizonyos emberek olyan helyekre akarják tenni a
kezüket egy kisgyerek testén, amit nincs joguk megérinteni.

233
 —Igen, itt lent, ahol az intim részek vannak, ugye? —kér­
dezte William.
Bólintottam. —Nos, valaki Sheila családtagjai közül meg­
érintette őt ott, ahol nem lett volna szabad, és mikor Sheila
tiltakozott, megsebezte.
A homlokok összeráncolódtak. A szemek élesen ügyeltek.
Még Max is abbahagyta a ringatózást.
—Mit csinált vele? —kérdezte William.
—Megvágta. — Ahogy hallgattam magam, miközben el­
mondom a dolgot ezeknek a kisgyerekeknek, töprengtem,
vajon helyesen cselekszem-e. Ösztönösen úgy éreztem, hogy
igen. A kapcsolatunk az igazmondáson alapult, akármilyen
kellemetlen is az. Mi több, én magam nem hihettem, hogy a
tudás rosszabb lehet, mint a nem tudás, vagy rosszabb, mint
sok dolog, amit ezek a gyerekek már láttak. Semmi, ami az
ő életükben történt, nem lehetett olyan rossz, hogy ne be­
szélhessünk róla, ez alapvető kiindulópont volt a mi osztá­
lyunkban. De mélyen bent, furdalt a bűntudat, hogy már
megint megszegem azokat az íratlan szabályokat, amelyeket
nekem tanítottak, túllépek az oktatási és pszichológiai gyakor­
laton. És mint mindig, amikor megtettem, most is szorongani
kezdtem, hogy ezúttal nem úszom meg, többet fogok ártani,
mint használni. A biztonság és a tisztesség közötti harc újra
fellobbant bennem.
—Ki tette vele? —kérdezte Guillermo. —Az apja?
—Nem. A nagybátyja.
—A Jerry nagybácsi? —kérdezte Tyler.
Bólintottam.
Egy percig csend volt. Azután Sarah vállat vont.
—Hát, legalább nem az apja volt.
—Attól még semmivel se jobb, Sarah —mondta Tyler.

234
 —De igen —felelte Sarah. —Amikor kicsi voltam, még mi­
előtt iskolába jártam, az apám néha bejött a szobámba, mialatt
az anyám dolgozott, é s ... - Szünetet tartott, Tylerről rám
nézett, azután a szőnyegre. —És hát, olyan dolgot csinált. És
amikor az apád csinálja, az szerintem sokkal rosszabb.
—Inkább ne beszélgessünk erről többet, jó? — mondta
William. Félelem ráncolta a szemöldökét, és vadul tekergette
a kezeit.
—De én akarok —mondta Sarah. —Én tudni akarom, mi
van Sheilával.
—Ne —ismételte William, és megint könnyes lett a szeme.
—Te félsz, William —közölte Guillermo. —Mitől félsz?
Kinyújtottam a kezemet. —Gyere, ülj ide mellém.
Felkelt és odajött. Átfogtam a vállát.
—Ijesztő dolog, amiről beszélünk, igaz?
Bólintott. —Az ágyam alatt néha por van, amikor a mamám
nem porszívózik.
—William, most nem ez a téma —szólt rá Peter.
—De én félek a portól. Az szokott eszembe jutni, hogy
a porszemek valamikor emberek voltak. Lehet, hogy halott
emberek vannak az ágyam alatt.
—Ez hülyeség.
—Nem, mert benne van a Bibliában, Peter, hogy porból
jöttél és porrá leszel, ha meghalsz. A Biblia mondja. A mamám
megmutatta nekem. Kérdezd csak meg Torey-t.
—Azt hiszem, William, a Biblia nem egészen így érti —
mondtam.
—És akkor azok ott emberek lehettek, az a por. Lehet,
hogy a nagypapám van ott, miután elment a kórházba és
meghalt. Lehet, hogy most ott van az ágyam alatt. Lehet,
hogy Sheila is ott van.

235
 —Nem, Sheila nincs ott. Sheila nem halt meg, William.
Kórházban van, és javul az állapota —mondtam.
—Torey? —kérdezte Tyler.
—Igen?
—Hogy lehet, hogy Sheila nagybátyja ilyet csinált vele?
Valamelyik nap azt mondta, hogy nagyon kedves ember és
játszott vele. Akkor hogy lehet, hogy megvágta?
Ránéztem. Nem tudtam felelni. Akármennyi ideig vár­
hattam, nem ötlött fel bennem semmiféle épkézláb válasz.
—Nem tudom, Ty.
—Neki is problémái vannak? —kérdezte Sarah. —Mint az
én apámnak? Betették a zárt osztályra az állami kórházban,
mert problémái voltak. Ezt mondta a mamám. És soha nem
is jött vissza.
—Igen, azt hiszem, el lehet mondani róla, hogy problé­
mái vannak. Nem értette meg, hogyan illik hozzányúlni egy
kislányhoz, és hogyan nem. Vagyis, lehet, hogy megértette,
de sokszor az emberek gondolkozás nélkül cselekszenek. Azt
teszik, ami az adott pillanatban jónak tűnik számukra, és nem
törődnek a következményekkel.
—Őt is beteszik a zárt osztályra, mint az én apámat?
—Nem tudom. De az biztos, hogy a törvény szerint tilos
embereket megsebezni.
—Mikor jön vissza Sheila? —kérdezte Peter.
—Amikor meggyógyult.
—És ugyanolyan lesz, mint volt?
—Hogy érted? —kérdeztem.
Peter összeráncolta a szemöldökét. —Hát, ha megvágták
ott lent, attól még ugyanolyan lesz?
—Még mindig nem értem, mire gondolsz, Peter. Légy
szíves, magyarázd el.

236
 Habozott, idegesen pillantott körbe a csoporton, aztán
vissza rám. —Használhatok csúnya szavakat? Köll, hogy meg
lehessen érteni, amit mondani akarok. Szükségem van csúnya
szavakra.
Rábólintottam. — Ez most más, mintha csúnya szavakat
kiabálsz valakinek. Ha fontos jelentésük van, akkor nem csú­
nyák. Folytasd csak.
Megint habozott. — Hát, ott lent, ott van egy lánynak
a pinája, nem?
—U h m ... igen.
—És az is ott lent van, a lyuk, amivel a lányok kimennek
vécézni. Mi van, ha ott vágta meg a nagybátyja? Onnan jönnek
ki a kisbabák. Mi van, ha pont ott vágta meg?
Még mindig nem volt teljesen világos, mit is szeretne kér­
dezni Peter. Úgy döntöttem, visszafordítom felé a kérdést,
hogy további információkat nyerjek. —Nos, mi van akkor, ha
megvágta őt, Peter? Mit gondolsz, mi történhet akkor?
A szeme kitágult a szorongástól. — Mi lesz, ha felnő és
gyerekei lesznek?
—Mi lesz akkor?
Peter szeme könnyes lett. — Lehet, hogy lekakálja őket,
amikor megszületnek. —A szája sírásra görbült. —Az én ma­
mám is azt csinálta velem. És ezért lettem én őrült.
—Jaj, Peter, ez egyáltalán nem igaz —mondtam.
Négykézláb odamászott hozzám. Törökülésben ültem a
padlón Williammal, aki a jobb oldalamhoz bújt. Peter az
ölembe hajtotta a fejét. —De igen.
—Nem, szó sincs róla. Nem tudom, honnan szedted ezt
a butaságot, de nem így van.
—Peter, te nem is vagy őrült — mondta William. — Iga­
zából senki sem őrült, nincsenek is őrültek. Az csak egy

237
szó. Ugye, Torey? Csak egy szó. És egyik ember sem csak
egy szó.

Sokáig beszélgettünk. Megszólalt a tanítás végét jelző csengő,

megjöttek és elmentek a buszok, és mi még mindig beszélget­
tünk. A szexuális zaklatásról. Sheiláról. Magunkról.
Mikor végre befejeztük, mind a nyolcán belezsúfolódtak
az autómba, és egyenként hazavittem őket. A beszélgetés ko­
molysága egy pillanatra sem hagyott alább. Még az autóban
is egyre csak jöttek a kérdések. Senki sem viccelődött vagy
ugratta a másikat, és senki sem idétlenkedett. A dolgok, ame­
lyekről beszéltünk, senki számára nem voltak viccesek. A szük­
séglet, hogy beszéljünk róluk, felülmúlt minden egyebet azon
a délutánon. És eltüntetett minden különbséget.

Miután kiraktam a gyerekeket, összeszedtem a jókívánság-ké­

peslapokat és néhány könyvet, amelyről tudtam, hogy Sheila
különösen szereti őket, és a kórházba hajtottam. Sheilát egy
megfigyelőszobában helyezték el közvetlenül a nővérszoba
mellett, és megmutatták, hol kell bemennem. Beléptem.
Sheila egyedül volt a nagy szobában, melynek egyik fala
csupa üvegablakból állt, mint egy állatkerti ketrec. Egy kétol­
dalt magas fémrácsokkal ellátott ágyban feküdt. Infúziós áll­
vány állt az egyik oldalán, mellette egy másik egy tasak vérrel.
A karját, amelybe a tűk vezettek, kikötötték az egyik rácshoz,
hogy ne mozoghasson. Olyan kisgyereknek látszott.
Könnyek gyűltek a szemembe, mielőtt megakadályozhat­
tam volna, és legördültek az arcomon. Csakis arra tudtam
gondolni, hogy miért kellett Sheilát rácsos ágyba tenni? Sheila
nagyon önérzetes gyerek volt. Tudtam, hogy megalázó szá­
mára a helyzet. Tudtam, hogy zavarja majd, hogy így látom.

238
Miért nem adtak neki egy olyan ágyat, amilyenbe a többi
majd-hétévest fektetik? Nem rácsosat. A rácsos ágyak kisba­
báknak valók.
Sheila felém fordította a fejét, mikor beléptem. Csendben
nézett. — Ne sírj, Torey — mondta halkan. —Nem fáj olyan
nagyon. Télleg nem.
Alázatosan ekkora bátorság jelenlétében, viszonoztam a
tekintetét. —Miért raktak téged rácsos ágyba? —kérdeztem
süket aggyal. Leültem az ágy szélére, és megérintettem szabad
kezét. —Nem kellene rácsos ágyban lenned.
—Nem érdekes — mondta Sheila. Tudtam, hogy ez nem
igaz. Elég régóta voltunk jó barátok már ahhoz, hogy ismerjem
gondosan őrzött önérzetének méreteit. Lágyan mosolygott,
mintha én volnék az, akit nyugtatgatni kell, és felnyúlt, hogy
megérintse az arcomat. —Ne sírj, Torey. Télleg nem baj.
—De nekem jólesik, kicsit jobban érzem magam tőle.
Annyira megijedtem, és úgy aggódtam érted, Sheil. Jobban
érzem magam, ha sírhatok egy kicsit, nem tehetek róla.
—Nem fáj nagyon, igazán. —A szeme kissé elhomályosult.
Talán a gyógyszerek miatt lett ködös a tekintete. —De néha
félek. Csak egy kicsit. Mint múlt éjszaka, mert nem tudtam,
hol vagyok. Az egy kicsit ijesztő volt. De nem sírtam, vagy
ilyesmi. És elég gyorsan bejött a nővér, és beszélt velem. Ked­
ves volt hozzám. Egy kicsit azért még mindig félek. A papámat
szeretném látni.
—Elhiszem. Majd megpróbálunk valamit tenni annak érde­
kében, hogy legyen itt veled valaki, amikor félsz.
—A papámat akarom.
—Tudom, szivecském. Biztosan itt lesz, amikor csak tud.
—Nem hinném. Egyáltalán nem szereti a kórházakat.
—Elát, majd meglátjuk.

239
 —Szeretném, ha itt maradnál.
Bólintottam. —Itt leszek, amikor csak tudok. És Anton is
meglátogat majd. És tudom, hogy Chad is be akar jönni ho/
zád. Egész nap arról kérdezősködött, hogy vagy. Megteszünk
minden tőlünk telhetőt. Nem akarom, hogy félj, édesem.
Mindent megteszek, hogy segítsek.
Elfordította a fejét, és felnézett az infúziós állványra. —A ka
rom fáj néha. —A tekintete visszatért hozzám, és hirtelen ki­
gyulladt benne a félelem és fájdalom. Az arca fintorba torzult.
- Szeretném, ha felvennél —nyüszítette. - Nagyon fáj a karom
és olyan egyedül vagyok. Szeretném, ha itt maradnál, és a ka­
rodban tartanál és nem mennél el.
—Kiscicám, azt hiszem, nem nagyon örülnének itt, ha
most felvennélek. Attól összegubancolódnának ezek a csövek,
amiket rád raktak. De foghatom a kezedet, ha akarod.
—Nem —vinnyogta. —Azt szeretném, ha felvennél. Na­
gyon fájok!
Hátrasimítottam a haját és fölé hajoltam. —Tudom, hogy
szeretnéd, és én is szeretném, de most nem tehetjük.
Egy hosszú pillanatig rám nézett, azután az önfegyelem
ismét fátylat vont a tekintetére. Mély, borzongó lélegzetet
vett, ez volt minden. Ismét passzív lett, ismét magába zárt egy
érzést, amelyet nem tudott elviselni.
—Hoztam néhány könyvet. Talán jólesne neked, ha felol­
vasnék. Az elvonhatja a figyelmedet arról, ami fáj.
Lassan bólintott. —Olvasd fel nekem a könyvet a rókáról
meg a kis hercegről meg a rózsájáról.

240
TIZENHETEDIK FEJEZET

Sheila április hátralévő részében a kórházban maradt. Ez

idő alatt a nagybátyját letartóztatták és bíróság elé állították
szexuális bántalmazásért és megrontásért. Visszakerült a
börtönbe. Az apja kijelentette, hogy kórháziszonya van, és
egyszer sem látogatta meg Sheilát, ehelyett italba fojtotta nyo­
morúságát a Joe Bárja és Grillje nevezetű műintézményben.
Én tanítás után mindennap elmentem hozzá, és általában
a vacsora alatt is ott maradtam vele. Chad a legtöbb estén
szintén átjött, és sakkozott Sheilával, sokszor az én távozásom
után is. Anton rendszeresen meglátogatta, és még Whitney-t
is beengedték párszor egy rövid vizitre annak ellenére, hogy
kiskorú volt. Furcsa módon még Mr. Collins is eljött. Egy
szombat délután rajtakaptam, amint épp Sheilával társasjá-
tékozott. A kórházi személyzet legnagyobb megdöbbenésé­
re Sheila lett a gyerekosztály egyik legnépszerűbb betege,
akinél minden áldott nap jöttek-mentek a látogatók. Hálás
voltam az iránta mutatott érdeklődésért, mert bármennyire
szerettem volna, nem lehettem vele többet napi pár óránál.
Tudtam persze, hogy tovább maradnék, ha senki más nem
járna hozzá.
A kórházi tartózkodás bizonyos értelemben jót tett neki.
Mivel fizikailag annyira vonzó volt, és mivel olyan keserves
élményen esett át, ő lett a nővérek dédelgetett kedvence.
Szinte elárasztották a figyelmükkel. Sheila élvezettel fogad­
ta. Majdnem mindig vidám volt és együttműködő, és persze
sohasem sírt. Ráadásul háromszor egy nap kielégítő étkezés­
ben volt része, és kezdett felszedni magára egy kis húst, ami

241
igencsak ráfért. Csak a kórházi tartózkodása legvégén kezdett
nyugtalankodni, kikéredzkedett az ágyból, és undokoskodott
azokkal, akik ragaszkodtak hozzá, hogy feküdjön. Az érzelmi
zavarait mintha teljesen eltörölték volna az események. Kór­
házi tartózkodása alatt semmi jelét nem adta annak, hogy mi
lyen komoly mértékben sérült lelkű gyermek. Ellenkezőleg,
a nővérek állandóan megjegyezték, hogy milyen kiemelke­
dően jó a magaviseleté. Ez aggasztott. Igaz, hogy ettől az ott­
léte mindenki számára sokkal kellemesebb volt, de én nagyon
jól tudtam, hogy nemcsak a kórházi tartózkodás és kezelés, de
az őt odajuttató események is durva traumát jelentettek szá­
mára. Féltem, hogy akárcsak a nem sírás abszurd képessége,
ez is csak elfojtása részéről egy újabb nyomorúságnak —úgy
tesz, mintha meg sem történt volna. Számomra ez minden
másnál jobban jelezte érzelmi sérüléseinek komolyságát.
Közben a gyerekek beleszoktak a Sheila nélküli életbe.
Élveztük az áprilisi napsütést és az újjáéledő földet magunk
körül. A dolgok lecsillapodtak, és a heti rendszeres leveleken
túl már nem Sheila volt beszélgetéseink fő témája.

Ebben az időszakban tudtam meg biztosan, hogy az osztá­

lyomat végérvényesen meg fogják szüntetni. Számos oka volt
ennek a döntésnek, és egyik sem volt előttem titok. Először
is a körzetben bizonyos átszervezések történtek, és úgy gon­
dolták, hogy számos olyan sérült gyerek elhelyezését, mint
Freddie és Susannah, meg tudják oldani anélkül, hogy külön
osztályt tartanának fenn számukra, mint ebben az évben.
Másodszor, a többiek elég jó eredményeket értek el ahhoz,
hogy reálisan lehessen gondolni a kevésbé elkülönítő okta­
tásukra. Ami ennél is fontosabb, bizonyos hivatalos értesii
lések szerint a Kongresszus új rendeletet hozott, melynek

242
értelmében a hátrányos helyzetű gyerekek oktatását minél
inkább közelíteni kell a rendes osztályokban való felkészítés­
hez. Erre a köztársasági törvényre válaszul számos speciális
osztályt megszüntettek, hogy a speciálisan képzett tanárokat
felszabadítsák a rendes osztályokban való tanításhoz. Én ren­
delkeztem a legkomolyabb képesítéssel, tehát azoknak, akik
a helyettesítésekért feleltek, nagyon is érdekükben állt, hogy
elsősorban az én osztályomat szüntessék meg. És végül, de
természetesen a legnyomósabb ok az volt, hogy a financiális
keretek beszűkültek. A gyerekek fejlesztő oktatása olyan osz­
tályokban, mint az enyém, nagyon költséges volt. A viszonylag
alacsony osztálylétszám, a magasabb szinten képzett tanárok
magasabb fizetése, a speciális felszerelés mind igen nagy költ­
ségekkel járt. A körzet nem engedhette meg magának, hogy
a jövőben is annyi speciális osztályt finanszírozzon, mint
ebben az évben.
A hírek elszomorítottak, de nem leptek meg. A szomorú­
ságom nem volt más, mint amit minden évben éreztem, ahogy
a tanév végéhez közeledtünk, és én azt kívántam, bárcsak
elölről kezdhetném. Persze nekem is megvoltak a magam
személyes tervei. Az iskolai kerület egy másik pozíciót kínált,
de közben továbbképzésre is jelentkeztem, és fel is vettek.
Már volt egy kiegészítő diplomám speciális oktatásban, és
megvolt a rendes tanári diplomám. Nem volt azonban még
teljes körű képesítésem a speciális gyerekek oktatása terén.
Az államban egyelőre nem várták el ezt a másoddiploma-fo­
kozatot a rendes diploma mellé, de várható volt, hogy előbb-
utóbb szükségem lesz rá. Túlságosan sok általam ismert kiváló
tanár vesztette el az állását csak azért, mert nem tudtak eleget
tenni a tudományos fokozatokkal kapcsolatos elvárásoknak.
Ha egyszer lesz egy állásom, amelyet nem szívesen adnék fel

243
azért, hogy ismét iskolába járjak, nem szeretnék híjával lenni
a szükséges és lehetséges fokozatoknak és képesítéseknek.
Ez a munka lényegében a végére járt, semmiképp se jöhetek
vissza ugyanezekhez a gyerekekhez ugyanebbe az osztályba az
ősszel, tehát ez az idő látszott a legalkalmasabbnak arra, hogy
ismét az iskolapadot koptassam.
Eljátszottam azzal a gondolattal is, hogy esetleg szerzek
egy doktori fokozatot. Az előző években egyre inkább kezdett
érdekelni a kutatómunka, és erősen motivált a gyermekkori
elvonási tünetekés depresszió kutatásában mutatkozó számos
hiányosság.
Szerettem a tanítást, de miközben teltek a hónapok, a lel­
kem mélyén egyre többet foglalkoztatott a kérdés, hogy mi­
lyen jövőt is tervezek magamnak tulajdonképpen. Ráadásul
Chad egyre nagyobb nyomást gyakorolt rám, hogy házasod­
junk össze és állapodjunk meg. A bírósági tárgyalás utáni este
Sheilával erősen hatott rá, és most nyíltan kijelentette, hogy
családot szeretne alapítani. Én viszont egyre nyugtalanabb
lettem. Mikor április hatodikán megjött az egyetemről az
értesítés, hogy felvettek a továbbképzésre, úgy döntöttem,
hogy belevágok, ami azt jelentette, hogy ha az iskola véget ér
júniusban, akkor félkontinensnyi távolságra költözöm Chad-
től, Sheilától, és attól a helytől, ahol életem eddigi legjobb
éveit töltöttem el.

Sheila május elején tért vissza az osztályba. Ugyanazzal a kül­

világ számára fenntartott gondtalansággal érkezett, mint amit
a kórházban produkált, olyan benyomást keltve, mintha csak
egy hosszabb nyaralásban lett volna része. Néztem, ahogy
elfoglalja régi helyét az osztályban, és minden eddiginél job­
ban aggódtam a viselkedése miatt. Az lehetetlen, hogy valakit

244
 ennyi fájdalom érjen, és ne maradjon rajta semmi nyoma.
Attól tartottam, hogy még sokkal sérültebb, mint gondoltam,
hogy talán mindenestől átköltözött egy fantáziavilágba, hogy
megvédje magát a való világ borzalmaitól. De sem a nap folya­
mán, sem a rákövetkező többi napon nem adta jelét annak,
hogy bármi gond lenne vele. Az egész világnak úgy tűnhetett,
hogy Sheila egy teljesen normális gyerek, aki valamiért csak
úgy beugrott a mi fura osztályunkba, hogy részt vegyen a mi
fura tevékenységeinkben.
A hét végére azonban a fedőréteg kezdett lehámlani, és
felütötték fejüket a régi problémák. Most már többet vártam
el tőle, és időnként hibákat vétett, amitől több órás sértett
duzzogásba menekült. A többiek tudomásul vették, hogy visz-
szajött, és már nem szenteltek neki akkora figyelmet, mint
amit újabban megszokott. Az is dühös hangoskodást váltott
ki nála, ha a dolgok nem a kedve szerint alakultak. De a
legfontosabb az volt, hogy kezdett megint beszélni hozzám.
Rájöttem, hogy ez volt az, ami hiányzott. Sheila ugyan folya­
matosan társalgóit a tanítás alatt és azután is, de igazából
nem mondott semmit. Az mind csak afféle csacsogás volt az
éppen adódó helyzetben. A korábbi időszakkal ellentétben,
amikor nyitott volt és önként állt elő az érzéseivel, most csakis
biztonságos témákról volt hajlandó beszélni. Apránként azért
mégis beszivárgott egy-egy közlés, ami híven tükrözte, mi
zajlik a gondtalan felszín alatt.
Úgy jött vissza az iskolába, hogy a régi overallját és trikó­
ját viselte. A vérfoltok még mindig látszottak rajta, és mivel
a kórházban felszedett egy kis súlyt, Sheila kinőtte az overallt,
ami rövid és szűk lett számára, és már nem tudta kényelmesen
hordani. Töprengtem, vajon mi történhetett a piros-fehér
ruhával, úgyhogy pénteken tanítás után megkérdeztem tőle.

245
Sheila épp segített nekem figurákat kivágni a faliújságunk
hoz, tehát egy asztalnál ültünk, és a munka közöttünk volt
kiterítve.
Egy pillanatig fontolgatta a választ. —Többet nem veszem fel.
—Hogyhogy?
—Aznap... —egy pillanatra szünetet tartott, és a vágásra
koncentrált — aznap, amikor Jerry bácsi... szóval, aszonta,
milyen csini ruhád van, ami alá 6 be tud nyúlni. Már előtte
is benyúlt, de most nem hagyta abba. Állandóan odadugta
a kezét alulra és tapogatott. Szóval én ezért nem viselem töb­
bet. Nem akarom, hogy bárki tapogasson ott.
- Ó .

—Egyébként csupa vér lett. A papám kidobta, amíg nem

voltam otthon.
Hosszú, súlyos csend telepedett ránk. Nem tudtam, mit
mondjak, úgyhogy csak dolgoztam tovább azon, amit éppen
vagdostam. Sheila felnézett. —Torey?
—Hmm?
—Te és Chad, ti tényleg csináltok ilyen dolgokat egymás­
sal? Amit Jerry bácsi csinált velem?
—Amit a te Jerry bácsid csinált, azt senkinek sem szabad
csinálni. Az rossz volt. A szeretkezés olyasmi, amit a felnőttek
valóban csinálnak egymással, de nem olyan, amit gyerekekkel
csinálnak. És senki sem használhat közben kést. Az. rossz.
—Tudom, miről van szó. A papám, ő néha hazahoz nőket,
és akkor azt csinálják. Azt hiszi, hogy alszom, de én nem. Egy
csomó zajt csapnak, amitől felébredek, és látom őket. Szóval
tudom, milyen az.
A szeme elfelhősödött. —Tényleg ez a szerelem?
Nagyot sóhajtottam. — Sheila, még nem vagy elég nagy
ahhoz, hogy mindent megérts. Néha ezt is szerelemnek ne­

246
vezik. De nem egészen az. Hanem szex. Általában akkor csi­
nálja két ember, amikor igazán szeretik egymást, és akkor
az helyénvaló és jólesik nekik. De néha akkor is csinálják az
emberek, amikor nem szeretik egymást. Akkor is szexnek
hívjuk, de nem szerelemnek. Néha pedig valaki rákényszeríti
a másikat, hogy csinálja. Es az mindig rossz.
—Én soha életemben nem fogok szeretni senkit, ha azt
kell vele csinálnom.
—Még kicsi vagy, Sheila. A tested még nem készült fel
ezekre a dolgokra, és ezért fájdalmas számodra. De ez nem
szerelem, Sheila. A szerelem egész más. Az egy érzés. Ami
veled történt, az nagyon-nagyon rossz, helytelen dolog volt.
Senkinek sem szabadna ilyet tenni egy kislánnyal. Azért fájt
neked, mert nem lett volna szabad megtörténnie. Még túl
kicsi vagy hozzá.
—Akkor miért csinálta velem, Torey?
Letettem a figurát, amit kivágtam, és hátralöktem a haja­
mat. —Nagyon nehéz dolgokat kérdezel, szívem.
—De ha egyszer nem tudom megérteni. Én szerettem Jerry
bácsit. Játszott velem. Miért akart bántani?
—Nem tudom neked megmondani. Az emberek néha csak
úgy elveszítik az önuralmukat. Emlékszel, hogy te meg én
milyenek voltunk, amikor még februárban elmentem a kon­
ferenciára? Mi is elvesztettük az önuralmunkat. Ez előfordul
néha.
Sheila abbahagyta a vagdosást, hagyta, hogy a papír és
az olló kiessen az ujjai közül az asztalra. Egy hosszú, néma
pillanatig mozdulatlanul ült, bámulta a papírt, az ollót meg
a szétterpesztett ujjait. Az álla megremegett. —Miért nincs
soha semmi úgy, ahogy az ember szeretné? Miért? — Nem
nézett rám.

247
 Nem feleltem, nem tudtam, mit felelhetnék.
Sheila az asztallapra fektette az arcát, a legyőzöttség jele­
ként. —Én nem akarok többet én lenni. Nem akarok.
—Nem könnyű néha —mondtam, mert éreztem, hogy va­
lamit mondanom kéne, de még mindig nem tudtam, hogy mit.
Elfordította a fejét, hogy lásson engem, de otthagyta az
asztalon, a papírfecnik között. A tekintete elhomályosult.
—Szeretnék valaki más lenni, például Susannah Joy, hogy le­
gyen egy csomó csinos ruhám. Nem akarok itt lenni. Normá­
lis gyerek akarok lenni és normális gyerekek iskolájába járni.
Nem akarok többet én lenni. Elegem van belőle. Valaki más
akarok lenni. De nem tudok rájönni, hogy csináljam.
Néztem őt. Valahogy mindig abban reménykedem, hogy
végre elvesztettem az ártatlanságomat. Mindig azt hiszem,
hogy istenem, már láttam a legrosszabbat, és legközelebb
már nem fog annyira fájni. És aztán mindig kiderül, hogy
de igen.
TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Elhatároztam, hogy a tanév utolsó fő eseményeként rendezünk

egy anyák napi programot. Az egyik legnagyobb tragédia a spe­
ciális oktatással kapcsolatban az volt, hogy a speciális gyerekek
szinte sohasem tudtak részt venni a normális gyerekek hagyo­
mányos mulatságaiban. A speciális gyerekeknek éppen elég
kihívás az is, hogy eljussanak egyik naptól a másikig. De ezt
én mindig utáltam. A „jussunk el egyik naptól a másikig” elve
olyan életet jelent, amelyet alig-alig érdemes megélni. Mind­
annyian tudjuk, hogy nem a torta az, ami miatt az emberek
tortát esznek, hanem a hab a tortán. így hát volt rá gondom,
hogy a legnépszerűbb normális iskolai programok közül néhá­
nyat a mi osztályunkban is megpróbáljak meghonosítani.
Októberben volt egy közös családi programunk, ami nem
sült el túl rosszul, úgyhogy úgy döntöttem, éppen ilyesmire
van szükségünk ahhoz, hogy kissé feldobjuk a májust. Találni
egy programot, amelyben olyan gyerekek is részt vehetnek,
mint Susannah, Freddie vagy Max, nem volt egyszerű feladat.
De a szülői munkaközösség segítségével összeraktunk pár
dalt, néhány verset, és egy kis mókás jelenetet, tele a szokásos
tavaszi virágokkal és gombákkal, amelyek mindig ott virítanak
a kisgyerekek színielőadásaiban.
A gyerekek határtalanul izgatottak voltak az esemény miatt,
kivéve Pétért, aki elégedetlenkedett, mert szeretett volna egy
sokkal igényesebb előadást. Legtöbbjük éppen akkor látta
az Oz, a nagy varázsló kismilliomodik rendes évi vetítését a
televízióban, és elszántan követelték, hogy csináljuk meg azt.
Elmagyaráztam, hogy mindössze öt többé-kevésbé megbíz-

249
Kató színésszel ez egy kissé nehéz lesz, különösen, mivel Sheilán
kívül senki sem tud igazán olvasni. De Peter eltökélten kije­
lentette, hogy ő semmiképp se lesz semmiféle mezei virág,
hanem 6 lesz a Bádogember és kész. Sarah is egyetértett.
Kint a játszótéren már játszottak Oz, a nagy varázsló-t, és úgy
gondolta, hogy nagyon jól megy nekik. Végül beadtam a dere­
kamat, és kijelentettem, hogy amennyiben Peter és Sarah
össze tud rakni egy hozzávetőleges jelenetet, amelyben sze­
repet találnak Freddie-nek és a többieknek is, és Guillermo
is eljátszhat egy rendes szerepet a fogyatékossága ellenére,
akkor megcsinálhatják.
így azután elkezdtünk próbálni. A dalokat már áprilisban
begyakoroltuk, de Peter ötlete nem valósulhatott meg addig,
amíg Sheila májusban vissza nem tért hozzánk, fiát, nagyon
úgy tűnt, hogy a mi anyák napi ünnepségünk egy kicsit késni
fog. Örökké hálás leszek Sheilának és pompás emlékezőte­
hetségének. Elég jó énekhangja volt, és mindenre emlékezett,
amit a kezébe adtak. Tehát rá és Maxra építettem az előadást,
akit az autizmusa felruházott azzal a képességgel, hogy hihe­
tetlen mennyiségű szöveget volt képes elismételni, habár nem
mindig tudta, hogy mit mond, és nem mindig akkor mondta,
amikor kellett.
Megkérdeztem Sheilát, szeretné-e, ha a papája is eljönne.
Sok apa eljött annak ellenére, hogy a színdarabot anyák napi
műsornak neveztük el, mert azon kevés alkalmak egyike volt,
amikor a szülők örömteli és kötetlen iskolai tevékenység köz­
ben láthatták a csemetéjüket. Mellesleg, én azt szerettem
volna, ha a családok szabadon csatlakoznak bármilyen iskolai
programunkhoz. Ezért kérdeztem Sheilát az apjáról, mert hát
jól tudtam, hogy ha Sheila szeretné ott látni, akkor különleges
előkészületeket kell tennünk, hogy elhozzuk.

250
 Sheila összpontosított egy darabig, majd így szólt: —Nem
fog eljönni.
—Anton elmehet érte és elhozhatja, ha kedve van eljönni.
Amennyire előre látható, nem lesz túl bonyolult.
—Akárhogy, én nem hiszem, hogy eljönne. Nem nagyon
van oda az iskolai cuccokért.
—De láthatna téged a darabban, és hallhatná, ahogy éneke­
led a dalodat. Lefogadom, hogy a papád nagyon büszke lenne
rád, ha látja, hogy milyen ügyes vagy. —Leültem az egyik kicsi
székre, hogy közelebb legyek az ő szintjéhez. —Tudod, Sheil,
igazán nagy utat tettél meg itt nálunk január óta. Olyan vagy,
mintha egy másik lány lennél. És közel sincs veled annyi zűr,
mint akkoriban.
Sheila lelkesen bólogatott. —Tudom, mindig összetörtem
a cuccokat. De már nem csinálom. És amikor dühös voltam,
nem beszéltem. Rossz lány voltam.
—Bizony, sokat javultál. És tudod, mit? Fogadni mernék,
hogy a papád szeretné látni, hogy mennyi mindent tudsz. Azt
hiszem, nagyon büszke lenne rád, mert valószínűleg nem is
tudja, milyen nagyon fontos gyerek vagy ebben az osztályban.
Sheila fontolgatta a hallottakat egy percig, mialatt össze­
húzott szemmel tanulmányozott. —Talán mégis eljön.
Bólintottam. —Talán mégis.

A műsor reggelén Chad jött be az osztályba, és egy nagy do­

bozt hozott magával. Anton épp a díszleteket állította össze,
Sheila fogat mosott. — Hát te mit csinálsz itt? —kérdeztem
meglepetten.
—Sheilához jöttem.
Sheila izgatottan leugrott a székről, amin állt, és odarohant
hozzá.

2S1
 —Először is köpd ki a fogkrémedet —javasolta Chad. Sheila
visszabokázott a mosogatóhoz, de két másodperc alatt újra
ott volt, az ajka körül még mindig fogkrém-bajusszal. —Úgy
hallom, ma szerepelsz egy színdarabban.
—Igen! — kiabálta Sheila, és izgatottan ugrált körülötte.
—Én leszek Dorothy és Torey összefonja a hajamat copfba! 1is
elénekelek egy dalt és elmondok egy verset és a papám eljön,
és ő is látni fogja! —Elakadt a lélegzete a kinyilatkoztatás után,
mert túl gyorsan mondta. —Te is jössz?
—Nem. De hoztam neked egy jószerencse-ajándékot a fel­
lépésed alkalmából.
Sheila szeme kerekre tágult. —Nekem?
—Igen, neked.
Boldogságában olyan lendülettel ölelte át Chad térdét,
hogy az megtántorodott.
Tudtam, mi van a dobozban —egy hosszú ruha, piros, fehér
és kék, csipkével az elején. Gyönyörű, drága ruha volt, amit
Chad nemrég egy rövid New York-i útjáról hozott. Elmond­
tam neki, mi történt a másik ruhával, és Sheila szorongását is,
hogy túlságosan kiszolgáltatottnak érzi magát ruhában. Ezért
inkább hosszú ruhát hozott a rövid helyett. Azon az estén,
amikor megmutatta nekem, Chad szeme úgy szikrázott, mint
egy kisfiúé. El tudtam őt képzelni a New York-i boltokban,
a megtermett rögbijátékos-alakját, amint apró ruhákkal teli
fogasok fölé tornyosul, és szélesre tárt karral próbálja lefes­
teni az eladónak azt a nagyon különleges kislányt Iowában,
akinek ezt a nagyon különleges ruhát szánja. Chad meg volt
róla győződve, hogy megtalálta Sheila álmainak netovábbját,
ami majd kitörli emlékezetéből az elmúlt hónap borzalmait,
és legalább egy kicsit visszahozza azt a varázst, amit a bírósági
tárgyalás estéjén átéltünk.

252
 Sheila feltépte a csomagolópapírt, és lekapta a doboz te­
tejét. Egy pillanatig habozott, a selyempapírt nézte, ami félig
eltakarta a doboz tartalmát. Aztán nagyon, nagyon lassan
kivette a ruhát a dobozból, a szeme kerek, hatalmas. Chadre
nézett, aki ott térdelt mellette a padlón.
Aztán visszaejtette a ruhát a dobozba, és lehajtotta a fejét.
—Én nem hordok többé ruhát —suttogta rekedten.
Chad zavarodottan felém fordult, a csalódás szétfutott az
arcán. Odamentem melléjük, és letérdeltem. —Nem gondo­
lod, hogy most az egyszer jó volna?
Sheila megrázta a fejét.
Chadre néztem. —Ha megbocsátasz, azt hiszem, beszélge­
tünk egy kicsit Sheilával. —Felálltam, és odavezettem Sheilát
az osztályterem távolabbi végébe az állatketrecek mögé. Jól
tudtam, miféle zűrzavar lehet Chad fejében. Azt is tudtam,
hogy Sheila micsoda kínszenvedésen megy át. Annyira szerette
a csinos holmikat, és Chad a létező legcsinosabbat vette neki,
messze különbet, mint a piros-fehér, amit márciusban kapott
tőle. De ami vele történt, még túl friss volt, a seb túl nyers.
Mire odaértünk a ketrecek mögé, Sheila arca már köny-
nyes grimaszba torzult. Az ujjait a halántékára nyomta, hogy
visszatartsa a könnyeit, de amióta az osztályomba jött, most
először képtelen volt rá. Az arcán rángások futottak végig, és
zokogásban tört ki.
Végre eljött az idő. Az idő, amire ezek alatt a hosszú hó­
napok alatt vártam, az idő, amiről tudtam, hogy előbb-utóbb
eljön. És most itt volt.
Hosszú percekig ültem Sheilával a ketrecek mögött. Any-
nyira meglepett azzal, hogy ténylegesen sír, hogy egy ideig
nem is csináltam semmit, csak néztem. Aztán a karjaim­
ba vettem, szorosan átöleltem. Olyan erővel kapaszkodott

253
a blúzomba, hogy bőrömbe vájt ujjain át én is érezhettem a
fájdalmát. Mikor nyilvánvalóvá lett, hogy minden önuralmát
elvesztette végre, és nem is fogja visszanyerni, felvettem és
kijöttünk a rejtekünkből. Találnom kellett egy helyet, ahová
nem jöhet be a többi gyerek, és a műsorra való készülődés
sem szakíthat félbe minket.
—Mit csináltam? —kérdezte szorongva Chad, és gyengéd
arca eltorzult az aggodalomtól. —Nem akartam ...
Megráztam a fejemet. — Ne aggódj emiatt. Tedd le oda
a ruhát, kérlek. Mindjárt visszajövök hozzád. —Antonhoz for­
dultam. —Lenne szíves kézben tartani a dolgokat egy darabig?
Az egyetlen hely, ahol teljesen és zavartalanul egyedül le­
hettünk, a könyvraktár volt. Mialatt Sheilát cipeltem, egy
gyerekszéket is megpróbáltam magammal hozni, kinyitottam
a raktárt és bementem, majd bezártam magunk mögött az
ajtót. Letettem a széket egy rakás olvasókönyv mellé, és leül­
tem, eligazgatva Sheilát az ölemben, hogy kényelmesen üljön.
Hevesen sírt, de nem azon a hisztérikus módon, ahogy
kezdte. Sírt, sírt és sírt. Egyszerűen csak tartottam, és hin­
táztam vele a széken előre-hátra a szék hátsó lábaira támasz­
kodva, éreztem, ahogy a karjaim és a mellkasom nyirkos lesz
a könnyektől, Sheila forró lélegzetétől és a helyiség apró mére­
teitől. Eleinte mindenféle megfordult a fejemben, töprengtem,
hogy boldogul Anton egyedül a gyerekekkel, akik magukon
kívül vannak a színdarabtól, eszembe jutott a színdarab maga,
vajon hogy sikerül majd, tekintve Sheila jelen állapotát. Egy
idő után elfogytak a gondolataim, és csak ültem és ringattam
Sheilát, semmi különösre nem gondolva, legfeljebb arra, hogy
kezd fáradni a karom.
Végül elapadtak a könnyek. Sheila remegő, ázott kis kupac­
cá változott. Minden izma elernyedt a kimerültségtől. A kis

254
helyiség párás volt és túl meleg, és mindketten összekenőd-
tünk a sírással járó nyállal, könnyekkel és takonnyal. Hát­
rasimítottam a nyirkos haját az arcából, és töprengtem, mi
játszódhatott le a fejében, hogy éppen Chad ajándéka lett az
utolsó csepp a pohárban.
—Kicsit jobban érzed magad? — kérdeztem gyengéden.
Nem felelt, csak nekem dőlt. A teste rázkódott a csukló
hüppögéstől, és a borzongástól, ami a nagy sírások utóhatása.
—Hányni fogok.
Tanári reflexeim nyomban működésbe léptek, kieresztet­
tem magunkat a raktárból, és bementünk a lánymosdóba a
sarkon túl. Mikor Sheila kijött a vécéből, eléggé viharvertnek
látszott, az arca piros volt és duzzadt, a léptei bizonytalanok.
A fogpaszta halvány nyomai még mindig ott voltak az álián.
Felemeltem.
—Előfordul az ilyesmi —mondtam, és visszatértünk me­
nedékünkbe, a könyvraktárba. —Néha, mikor nagyon sír az
ember, hányingere lesz tőle.
Bólintott. —Tudom.
Csak egy székünk volt, és ő inkább rám tapadt, súlyosan
nehezedett átázott blúzomra. Egy darabig csak ültünk, és nem
szóltunk semmit.
—Hallom a szívdobogásod —dünnyögte végül Sheila.
Gyengéden megérintettem a fejét. —Gondolod, hogy már
kimehetünk az osztályba? Már a matekóra felénél tarthatnak.
—Nem.
Megint csend szivárgott körénk. Millió dolog futott át az
agyamon, de egyikük sem talált szavakra.
—Tor?

—Miért vette nekem azt a ruhát?

255
 Átvillant rajtam a gondolat, hogy Sheila talán azt hiszi,
Chad ugyanazért vette neki a ruhát, amit Jerry bácsikája is
mondott, hogy tetszik neki a piros-fehér ruha. Milyen bor­
zalmas gondolat lehetett számára, hogy a megbízható, ked­
ves, szeretetre méltó Chad talán azért szeretné látni rajta
azt a ruhát, hogy ugyanúgy hozzáférhessen a testéhez, ahogy
a nagybátyja tette. Ez nem volt több mint következtetés a
részemről, de arra késztetett, hogy ne úgy válaszoljak: azért
vette, mert szereti őt.
—Mert elmondtam neki, hogy a másik tönkrement. És
Chad úgy gondolta, biztosan szívesen viselnél valami csinos
holmit a színdarab alatt. —Ujjaimat belefúrtam selymes hajá­
ba. —Elfelejtettem megmondani neki, hogy nem akarsz többé
ruhát viselni. Ez az én hibám.
Sheila nem felelt.
—De azt tudod, ugye, hogy Chad sohasem tenne olyas­
mit, mint amit a te Jerry bácsikád tett? Ő pontosan tudja,
hogy nem szabad olyanokat csinálni kislányokkal. Nem azért
hozta neked a ruhát, hogy bántson. Ő sohasem tudna bántani
téged.
—Tudom. Nem akartam sírni.
—Ó, szivecském, az nem baj. Chad tudja, hogy nehéz dol­
gokon mentél keresztül. Senkit sem zavar, ha sírsz. Néha csak
ezt az egyetlen dolgot tudjuk csinálni, hogy kicsit jobban
érezzük magunkat. Mi mind tudjuk ezt. Senki sem bánja,
ha sírsz.
—Szerettem volna azt a ruhát —mondta halkan, és megállt.
—Szerettem volna. Csak nagyon megijedtem, ez minden. És
aztán nem tudtam abbahagyni.
—Semmi baj. Tényleg semmi. Chad tudja, milyenek a kis­
lányok. Mi mind tudjuk.

256
 —Nem is tudom, miért sírtam. Nem tudom, mi történt.
—Ne is törődj vele.

A feszültség, hogy már olyan rég eltűntünk, miközben tudtam,

hogy a gyerekek izgatottak a színdarab miatt, végül vissza­
adta az erőmet. —Sheil, vissza kell mennem a terembe. A gye­
rekek már mind ott vannak, és Anton egyedül van velük. Két
ötletem lenne számodra. Vagy visszajössz velem te is, vagy
ha most nincs kedved, akkor lemehetsz a nővérszobába, és
pihenhetsz ott egy kicsit.
—Haza kell mennem azért, mert hánytam?
—Nem. Nem vagy beteg vagy ilyesmi.
Lecsúszott az ölemből. — Akkor pihenhetek egy kicsit?
Fáradt vagyok.

Elmagyaráztam a titkárnőnek, hogy Sheilának le kell feküd­

nie egy kicsit, de nem kell hazamennie, és fél óra múlva a
szünetben visszajövök, és megnézem, hogy van. A titkárnő
adott nekünk egy takarót, és én letettem Sheilát az egyik
kanapéra.
—Torey? —kérdezte, ahogy betömködtem köré a takarót.
— Gondolod, hogy még mindig megkaphatom azt a ruhát?
Igazából nem bánnám, ha felvehetném.
Bólintottam és mosolyogtam. — Persze. Chad itt hagyta
neked.
Szünetben visszajöttem a titkárságra. Sheila mélyen aludt.
Végigaludta a délelőttöt, csak akkor ébredt fel, amikor délben
bejöttem, hogy felébresszem ebédelni.

Mind L. Frank Baum úrnak, mind Judy Garland művész­

nőnek jó oka volt rá, hogy forogjon a sírjában azon a májusi

2S7
délutánon. Attól eltekintve, hogy a színdarab ugyanazt a címet
viselte és a szereplők neve is egyezett a híres-neves történet
szereplőinek nevével, a gyerekek produkciójának vajmi kevés
köze volt akár a könyvhöz, akár a filmhez.
Sheila játszotta Dorothyt, leginkább arra a képességére
támaszkodva, hogy gyorsan járt az agya és képes volt párbe­
szédeket rögtönözni. Tyler és Sarah is akarta ezt a szerepet,
minek következtében előadódott néhány nem túl udvarias ve­
szekedés a csapatban, és egy majdnem-szakítás a Peter-Sarah
produkciós párosban. De úgy tűnt, Peteré volt a végső szó
joga szereposztás tekintetében, és ő Sheilát választotta. Tyler
azt a megtisztelő feladatot kapta, hogy ő alakítsa az összes
boszorkányos boszorkányt. Sarah átváltozott Madárijesztővé.
William játszotta a Gyáva Oroszlánt, és Guillermo volt maga
Oz, a nagy varázsló. Fura módon Peter Susannah-t választotta
ki, hogy játssza el Glendát, a Jó Boszorkányt, a másik olyan
szerepet, amiért civakodtak a gyerekek. Az egyetlen dolog,
ami indokolhatta választását az volt, hogy Susie olyan finom
és szép jelenség, hogy még jelmez nélkül is nagyon valóság­
hű tündért alakít, de Peternek megvoltak a maga indokai,
amelyeket nem tárt nyilvánosság elé. Freddie volt az egyetlen
/

mumpic, és Max a magányos szárnyas majom. Es persze Peter

volt a Bádogember.
Csak a szülők, tanárok, és rokonok, akik titokzatos szere-
tetet tápláltak önhibájukon kívül sérült gyerekeik iránt, csak
ők tudták méltányolni az Oz, a nagy varázsló előadását abban
a formában, ahogy a mi osztályunk megteremtette. Sheila tel­
jesen magához tért reggeli kiborulása után, és birtokba vette
a ruhát, amit Chadtől kapott, visszautasítva ezzel a jelmezt,
amit Whitney készített neki. A kétórás alvás jót tett, felfrissült
tőle, és mialatt beszélt, vadul szökdécselt, felborogatva mind

258
 a díszleteket, mind a dramaturgiát. Másfelől ott volt Fred­
die, aki meg se moccant. Csak ült a helyén, egy nevetséges
mumpic-kalappal a fején, és integetett a mamájának, aki ott
ült a közönség sorai között. Sheila egyszer elbotlott Freddie
kövér lábában, és egyenesen az ölébe esett. Végül Anionnak
kellett felrángatnia a helyéről, amikor a szerepe véget ért.
A Gyáva Oroszlán szerepét viszont egyenesen Williamre szab­
ták. Ő olyan alaposan kiismerte a rettegés érzését, hogy az
ő alakítása lett a legjobb mind közül, hitelesen reszketett és
dadogott a színpadon. Ami a legmeglepőbb volt, Susannah
nagyon jól megfelelt Glenda, a tündér szerepében. Fellebegett
a színpadra, és ott lengedezett, mint akit meg sem érint a
valóság —úgy, mint általában. Magas, vékony hangon csiripelt
maga elé, és a színdarab jelen változatában ez megdöbbentően
természetesen hatott.
Az egyetlen komoly probléma abból adódott a színielőadás
folyamán, hogy Sheila néha elvesztette a mértéket a maga szö­
vegét illetően, késztetést érzett, hogy a darab bizonyos részeit
alaposan elmagyarázza a közönségnek arra az esetre, ha az
magától nem találná ki, hogy mi történik. Emiatt aztán min­
denki másnak némán kellett álldogálnia, amíg Sheila végére
nem ért hosszadalmas monológjainak. Végül Peter felment
a színpadra Sheila valamelyik végeláthatatlan magánszáma
alatt, és megkérte, hogy menjen le.
A program többi része gyönyörűséges volt. Senki sem felej­
tette el a rá eső sorokat a versekben, és a dalok némiképp
hamis előadását megszépítette a lelkesedés. Azután sütit et­
tünk és puncsot ittunk, és a gyerekek megmutatták a szü­
leiknek, hogy mi mindent csináltak az iskolában.
Sheila apja is eljött, viseltes öltönyében, amelyből kitü-
remkedett hatalmas hasa, és újra bűzlött az olcsó arcszesztől.

259
Óvatosan ráeresztette mamuttermetét az egyik kicsi székre,
és én az egész műsor alatt azért imádkoztam, hogy a szék
ne essen darabokra, úgy nyikorgott a jelentős súly alatt. Elő­
ször láttam őt rámosolyogni a lányára, amikor Sheila szök­
décselve odament hozzá az első előadás után. Volt benne
annyi jóérzés, hogy józanon jött el, és úgy tűnt, szívesen van
velünk. Nem szólt egy szót sem Sheila új ruhájáról, amíg
a parti végén oda nem mentem hozzá és meg nem emlí­
tettem, hogy Chad vásárolta neki. Aprólékosan megnézte
a lányát, azután hozzám fordult, és egy rongyos tárcát húzott
elő a kabátzsebéből.
—Nincs túl sok nálam —mondta halkan. Elfogott a pánik,
mert attól tartottam, talán fel akarja ajánlani, hogy kifizeti,
és a ruha igencsak drága volt. Ám Sheila apja mással állt elő.
—Ela adnék magának pénzt, volna szíves elmenni Sheilával és
venni egypár mindennapi ruhát neki? Tudom, hogy köllene,
és hát egy nő jobban ért az ilyesmihez... —A hangja elhalt,
és elfordította a tekintetét. —Ela nálam pénz van... nos hát,
tudja... van egy kis problémám. Szóval, ha lenne szíves...
—Tíz dollárt tartott a kezében.
Bólintottam. — Persze, szívesen. Jövő héten tanítás után
elmegyünk vásárolni.
Az apa rám mosolygott, szomorú, halvány fintorban pré­
selve össze ajkait. Aztán elment, mielőtt észbe kaphattam
volna. Rábámultam a bankjegyre. Ezért nem lehet túl sok
mindent venni. De legalább megpróbálta. A maga módján
kísérletet tett rá, hogy a pénz a megfelelő helyre kerüljön
ahelyett, hogy lefolyik a torkán. Jobb meggyőződésem elle­
nére, kedveltem ezt az embert, és elöntött a szánalom. Sheila
nem magányos áldozat volt, az apjának kétségkívül legalább
annyi törődésre lett volna szüksége, mint neki, és éppúgy ki

260
is érdemelte volna. Valamikor régen lehetett itt egy kisfiú,
akinek a fájdalmát és szenvedését soha senki sem enyhítette.
Most pedig itt van egy férfi. Istenem, ha lehetne elég ember,
hogy törődjön másokkal, elég ember, aki képes feltétel nélkül
szeretni, gondoltam szomorúan.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Egyszerre azon kaptuk magunkat, hogy a tanév végéig már

csak három hetünk van hátra. A fejem tele volt azokkal a dol­
gokkal, amelyeket még nem végeztünk el. Sok ilyen volt. Köz­
ben elkezdtem megtervezni a költözésemet is, nem sokkal az
iskola befejeződése utánra. Esténként dobozokat pakoltam,
és kidobáltam a sok vackot és felesleges szemetet, ami az évek
alatt felgyűlt a lakásban.
Még nem mondtam el a gyerekeknek, hogy az osztályt
megszüntetik. Néhányan közülük már tudták, hogy a kö­
vetkező évben kevésbé elkülönítő oktatásban vehetnek majd
részt. William némi kiegészítő segítséggel rendes ötödikes
osztályba mehet. Az elmúlt három hónapban már olvasás- és
matematikaórára is átment a főépületbe, és bekapcsolódott
egy ottani negyedikes osztály munkájába. Tyler szintén új
oktatási programban vesz majd részt. Továbbra is független
osztályba fog járni, de közelebb lesz az élete egy rendes ta­
nulóéhoz.
Még nem döntöttük el, mi legyen Sarah-val. Közöttünk
szépen dolgozott ugyan, de egy nagyobb csoportban még
mindig a háttérbe húzódott. Úgy éreztem, még legalább
egy évre lenne szüksége egy fejlesztő osztályban, de már
majdnem készen volt. Peter esetében attól tartottam, hogy
sohasem kerülhet ki a kisegítő oktatásból. Magatartása a nö­
vekvő idegrendszeri károsodás eredményeként tovább rosz-
szabbodott. Túlságosan erőszakos és önkényeskedő volt, a
viselkedése túlságosan impulzív egy fegyelmezetten működő
osztályhoz képest. Guillermo családja költözni készült. Max,

262
 Freddie és Susannah mindhárman speciális programokhoz
csatlakoznak majd. Freddie-t a jóvátehetetlenül és menthe­
tetlenül retardált gyerekek osztályában helyezik el, jövendő­
beli tanára reménykedett, hogy nem lesz vele túl sok gondja.
Néhányszor átjött, hogy lássa, mi hogyan kezeljük a visel­
kedését. Max gyönyörűen fejlődött. Sokkal többet beszélt
normálisan, és kevesebbet mechanikus ismétlésekkel. Ő is
és Susannah is egy autista gyerekeknek való programban
vesznek majd részt.
És Sheila? Sheila. Még nem beszéltem vele az osztály kö­
zelgő megszűnéséről. Elhalasztottam, mert nem tudtam, ho­
gyan reagál, ha elmondom neki. Magyarán, féltem. Már na­
gyon nagy utat tett meg ahhoz a halálra rémült kis jószághoz
képest, akit januárban bevonszoltak az osztályunkba, és már
messze volt a februári, erősen függő, övembe kapaszkodó kis
utánfutótól is. Jimmie-ről elfeledkezett, és szinte soha nem
emlegette már, hogy az anyja kirakta az autópályán. De még
sérülékeny volt. Úgy éreztem, nincs már szüksége speciális
osztályra, sőt, attól tartottam, hogy egy ilyen osztályban senki
se figyelne rá, mivel remekül kommunikált, és képes volt
ellátni magát. Féltem, hogy ha megint egy ilyen osztályba
rakják, újra előkerülhetnek viselkedésének negatív elemei,
csakis azért, hogy megkapja azt a figyelmet, amelyet igényelt.
Pedig valójában egyszerűen csak arra volt szüksége, hogy va­
laki törődjön vele. Az járt a fejemben, hogy javasolni fogom
Ednek, tegyük harmadik osztályba kicsinysége ellenére, mert
akkor tanulmányi és szociális szempontból közelebb kerül­
hetne a többi gyerekhez. Érzelmi sérülései ellenére korához
képest meglehetősen érett volt. Amellett egy igen jó barátnőm
éppen harmadikosokat tanított a város másik felén. Sheila
könnyen járhatna oda busszal, mert az az iskola közelebb esett

263
a menekülttáborhoz, mint a miénk, és egy rendes osztályban
való elhelyezése sokkal kisebb költséget is jelentene, mintha
speciális osztályba jár. Sandy, a barátnőm már csak az én
kedvemért is szépen a gondját viselné. Ennyi bizonyosságra
nekem is szükségem volt.
Hogy közelítsem Sheilát a rendes iskolai élethez, elhatá­
roztam, hogy matematikaórára elküldöm őt egy, a mi isko­
lánkban működő második osztályba. A másodikosok egyik
tanára, Nancy Ginsberg, kellemes, elkötelezett nő volt, aki
az elsők között ajánlotta fel, hogy az én osztályom közösen
tevékenykedjen az övével. Úgyhogy egyik délután odaléptem
hozzá a tanáriban, és megkérdeztem, befogadná-e Sheilát
egy órára. Elmagyaráztam, hogy Sheila már a másodikos szint­
nél is jobban számol, de szeretném, ha egy darabig a mi
körünkön kívül dolgozna, hogy beleszokhasson egy rendes
osztály életébe. A matematikában volt a legbiztosabb a tudá­
sa, ezért ez látszott a legjobbnak a továbblépéshez. Nancy
beleegyezett.

—Tudod, mit? — mondtam Sheilának, miközben játékokat

pakoltunk el a szabadfoglalkozás után.
- M it?
—Mostantól valami nagyon klasszát fogsz csinálni. A nap
egy részében rendes osztályba fogsz járni.
Szúrósan felnézett. —Mi?
—Beszéltem Mrs. Ginsberggel, és ő azt mondta, hogy min­
dennap odamehetsz az ő osztályába matekórára.
—Mint William?
—Pontosan.
Újra odahajolt a játékkészlet fölé, amit éppen elrakott.
—Nem akarok.

264
 —Csak még nem szoktad meg a gondolatot. De hidd el,
te is akarni fogod. Gondolj bele, egy igazi osztály! Emlékszel,
egyszer azt mondtad nekem, hogy szeretnél rendes osztályba
járni. És most mehetsz.
—Nem megyek.
—Miért nem?
—Ez az én osztályom. Nem megyek senki másnak az osz­
tályába.
—Csak matekórára.
Összeráncolta az orrát. —De mikor pont az a kedvencem
itt. Nem lenne jó, ha pont a kedvenc órámra máshova kellene
járnom.
—Itt is számolhatsz, ha ahhoz van kedved, de Mrs. Gins-
berg osztályában is lesz matekórád, hétfőtől kezdve.
—Nem, nem lesz.

Shcila egyáltalán nem lelkesedett az ötletért. Bármilyen érvet

mondtam, rögtön talált egy ellenérvet. A nap hátralévő részé­
ben duzzogott és mérgelődött, és nem engedte azt sem, hogy
másról beszélgessünk. Délutánra elegem lett, és határozottan
közöltem, hogy most már hallottam az összes tiltakozást,
amire kíváncsi voltam, és igenis menni fog, van két napja
rá, hogy hozzászokjon a gondolathoz, és én mindent meg­
teszek, hogy ezt a változást megkönnyítsem számára, de men­
nie kell.
Sheila dühösen toppantott a lábával, és elrohant, hogy
a rácsokat rázza Hagymácska ketrecén. Miután egy darabig
hallgattam a ketrec állandó zörgését, amelyben Hagymácska
szerencsére éppen nem volt benne, odamentem érte, és visz-
szavonszoltam az asztalhoz. Közöltem vele, hogy vagy össze­
szedi magát, vagy ülhet a csendes sarokban. Erre felpattant, és

265
dacosan odamasírozott a csendes sarokba. Odacsapta a széket
a földhöz, és leült rá.
Hagytam, hadd üljön. Visszatértem Williamhez, segítet
tem neki a kézműveskedésben, és figyelmen kívül hagytam
Sheilát. Ott ült a délután hátralévő részében, annak ellenére,
hogy Anton is, én is elégszer elmondtuk neki, hogy kijöhet
onnan, ha megnyugodott. Még Sarah is felajánlotta, hogy segít
neki a délutáni csemegék elkészítésében.
Mivel Sheila szemmel láthatóan arra hajtott, hogy rosszul
érezzem magam, tanítás után otthagytam Antonnal, és le­
mentem a tanáriba tantervet készíteni. Ha egyszer Sheilára
rájött az ötperc, legjobb volt egyedül hagyni. Amikor vissza­
tértem nem sokkal öt előtt, egy párnán heverészett és egy
könyvet olvasott.
—Vége a cirkusznak? —kérdeztem.
Könnyedén bólintott, fel se nézve a könyvből. —Meg fogod
bánni, hogy elküldesz.
—És ez vajon mit akar jelenteni?
—Nem leszek jó, ha oda kell mennem. Rossz leszek, és az
a nő vissza fog ide küldeni. És akkor nem kényszeríthetsz rá
többé, hogy odamenjek.
—Sheila —mondtam csüggedten —, gondold ezt végig még
egyszer. Te nem ezt akarod tenni.
—De igen —felelte, és továbbra is makacsul olvasmányába
mélyedt.
Rápillantottam az órára. Már veszélyesen közel jártunk
ahhoz az időponthoz, amikor mennie kellett. Utáltam, ami­
kor ilyen volt. Odamentem hozzá, és letérdeltem mellé. —Mi
a baj, kölyök? Miért nem akarsz menni? Azt hittem, tetszeni
fog, ha megint egy rendes osztályban lehetsz.
Vállat vont.

266
 Kivettem a könyvet a kezéből, hogy kénytelen legyen rám
nézni. —Sheil, szeretném tudni, mit gondolsz. Tudod, hogy
nem küldhetlek oda, ha bajt csinálsz. Ezzel kitolsz velem,
mert természetesen nem szeretnék Mrs. Ginsbergnek prob­
lémát okozni. De az nem lehet, hogy te tényleg ilyet akarsz
tenni.
—De igen.
—Sheil...
Végre egyenesen rám nézett, a kék szeme mintha folyé­
konnyá vált volna. —Miért nem akarod többé, hogy itt legyek?
—Ezt nem mondtam. Azt akarom, hogy itt legyél. Elát
persze, hogy azt akarom. De szeretném, ha látnád, hogyan
mennek a dolgok egy rendes osztályban, hogy egyszer vissza­
mehess oda.
—De én már tudom, milyen egy rendes osztály. Mielőtt
idejöttem, olyanba jártam. És most itt akarok maradni ebben
a dilis osztályban.
Az óra majdnem ötöt mutatott. —Sheil, figyelj, kifogytunk
az időből. Most már futnod kell, ha el akarod érni a buszodat.
Holnap még beszélünk erről.

Sheila nem ment bele további tárgyalásokba a témáról, és

tartotta magát az ígéretéhez. Hétfőn reggel átküldtem har­
mincöt percre Mrs. Ginsberg osztályába. De tizenöt sem telt
el, és Antonnak érte kellett mennie. Osszetépte a papírokat,
hajigálta a ceruzákat, és elgáncsolt néhány gyanútlan má­
sodikost, akik kétszer akkorák voltak, mint ő. Anton úgy
vonszolta vissza, hogy közben rúgkapált és visítozott. Abban
a pillanatban, amint becsukódott mögöttük a terem ajtaja, és
biztonságban érezhette magát, Sheila abbahagyta a műsort,
és elégedett mosoly öntötte el az arcát. Lesüllyedtem egy

267
székre Max mellett, és eltakartam a szememet, mialatt Anton
a csendes sarokba kormányozta őt.
Annyira feldúlt voltam, Hogy nem igazán bíztam magam­
ban, és jobbnak láttam, ha nem rögtön küzdők meg vele a Mrs.
Ginsberg osztályában tanúsított viselkedése miatt. Ráadásul
már beszélnünk kellett volna arról is, mi történik majd vele
a következő tanévben. Miután megnyugodtam, szóltam neki,
hogy kijöhet a csendes sarokból, és csatlakozhat hozzánk.
Aztán visszatértem szokásos napi rutinunkhoz.
A velem való szándékos szembenállás láthatólag eléggé
megviselte Sheilát. A nap hátralévő részében túlbuzgó módon
együttműködött, mindenáron be akarta bizonyítani, hogy ő
milyen jó. Ráadásul újdonság volt számára, hogy szokásaim­
tól eltérően nem foglalkoztam azonnal az esettel, eltekintve
a csendes saroktól, és ez még jobban zavarta. Egyszer meg
is kérdezte, mikor leszek már dühös rá. Mosolyogtam, nem
akartam, hogy azt higgye, a váratlan érdektelenségem újabb
jele annak, hogy meg akarok tőle szabadulni. Úgyhogy azt
mondtam, később beszéljük meg a dolgot, amikor több időnk
lesz rá. Sheila szemmel láthatóan nyugtalan volt a nap hátra­
lévő részében, és bizonyos távolságból árnyékként követett.
Kikísértem a buszokhoz a gyerekeket. Amikor visszajöt­
tem, Sheila ott állt a tanterem túlsó végében a ketreceknél,
félelemtől kitágult szemmel. Fejemmel az egyik asztal felé
intettem. — Gyere ide, kölyök. Azt hiszem, most már ideje
beszélnünk.
Habozva közeledett, és leült az asztal túloldalán levő szék­
re. Arca szorongást tükrözött, a szeme kikerekedett. —Mérges
vagy rám?
—A ma reggel miatt? Naná, hogy az voltam ma reggel, de
most már nem vagyok. Most már csak szeretném kitalálni,

268
 mi zajlik benned. Nem igazán értem, miért nem akarsz át­
menni a másik osztályba. A múlt héten beszélni sem voltál
hajlandó róla. Úgyhogy szeretném kitalálni. Általában jó okod
szokott lenni arra, amit csinálsz, ilyen értelemben megbízom
benned.
Sheila figyelmesen nézett rám.
—Nos?
—Nekem ez itt az én osztályom —felelte, visszaesve egy
olyan nyelvtani hibába, amelyet már rég elhagyott.
—Igen. És nekem eszemben sincs kirúgni téged innen.
Mindössze harmincöt percet kellett volna máshol töltened az
egész napból. Azonkívül úgy gondolom, ideje megbarátkoz­
nod a gondolattal, hogy jövőre rendes osztályba mész.
—De én nem megyek rendes osztályba. Nekem ez az osz­
tályom.
Néztem rá egy hosszú pillanatig. —Sheil, május van. A tan­
év néhány héten belül véget ér. Szerintem itt az ideje, hogy
a következő évről gondolkodjunk.
—Én itt leszek a következő évben.
A szívem összefacsarodott. —Nem —mondtam lágyan.
Megrebbent a szeme. —De igen! Én leszek a legrosszabb
kölyök az egész világon! Borzasztó dolgokat fogok csinálni és
akkor muszáj lesz megtartanod! Nem engedik majd, hogy
elküldj!
—Jaj, Sheila —nyüszítettem.
—Nem megyek sehova. Megint rossz leszek!
—Nem erről van szó, kiscicám. Én nem rúglak ki innen.
Istenem, Sheila, figyelj már rám, légy szíves. — Sheila erre
befogta a füleit.
Rám emelte viharos tekintetét. Dühösen, sebzetten né­
zett, szemében felvillant a bosszúvágy régről ismert szikrája.

269
 —Ez az osztály jövőre már nem létezik —mondtam olyan
halkan, hogy szinte nem is lehetett meghallani. De Sheila
meghallotta befogott füllel is.
Mintha egy szökőár zúdult volna át rajta, arckifejezése
megváltozott, kezeit leengedte. A düh eltűnt, helyette sápadt­
ság maradt. —Hogy érted? Hova megy az osztály?
—Nem lesz osztály. Az iskolakörzet vezetése úgy döntött,
hogy nincs rá szükségük. Ezért mindenkinek más osztályba
kell mennie.
—Nincs rá szükségük? —kiabált Sheila. —De szükségük
van rá! Nekem szükségem van rá! Én még mindig bolond
vagyok. Bolond gyerekek osztályára van szükségem. És Pé­
ternek is. Es Maxnak is. Es Susie-nak is. Mi itt mind bolond
gyerekek vagyunk!
—Nem, Sheila, te nem vagy az. Még abban sem vagyok
biztos, hogy valaha az voltál. Ideje, hogy másképp gondolj
magadra.
—Akkor majd az leszek. Egy csomó rossz dolgot fogok
csinálni megint. Én nem megyek sehova.
—Sheil, de hát én sem leszek itt többé.
Az arca megfagyott.
—Júniusban elköltözöm. Amikor az iskola véget ér, én is
elmegyek. Nagyon nehéz nekem erről beszélni, mert mind­
ketten tudjuk, milyen jó barátok lettünk. De eljött az idő.
Semmivel sem szeretlek kevésbé, és nem azért megyek el,
mert te valamit csináltál vagy nem csináltál. Ezt a döntést
mindettől függetlenül hoztam. Felnőtt döntés.
Sheila továbbra is csak nézett rám. Az asztalra könyökölt,
kezeit összekulcsolta, és az öklére támasztotta az arcát. Víz
alatti mélységek színét tükröző szeme az arcomon függött, de
mintha nem is látott volna.

270
 —Egyszer minden véget ér, Sheila. Tanár vagyok, tehát
az én munkám júniusban ér véget. Csodálatos időket éltünk
meg együtt, és a világon semmiért oda nem adnám. De te
is nagyon sokat változtál. Sőt én is. Együtt fejlődtünk, és
most eljött az ideje, hogy megnézzük, milyen jól sikerült ez
nekünk. Én azt hiszem, hogy mindketten készen állunk. Te
is készen vagy arra, hogy megállj a magad lábán. Elég erős
vagy hozzá.
Elirtelen könnyek borították el Sheila szemét, és kicsor­
dultak, gyors kis ösvényeket rajzolva kerek arcán le az álláig.
De mozdulatlan maradt, nem is pislogott, arcát még mindig
a kezére támasztotta. Kifogytam a szavakból. Elajlamos voltam
elfeledkezni róla, hogy az egész gyerek csak hatéves múlt. Jú­
liusban sem lesz még hét. Elfelejtettem, mert a szeme olyan
öreg volt.
Lassan az asztalra fektette a kezét, és lehajtotta a fejét. Ült
még egy percig, még mindig nem törölte le a könnyeit, ame­
lyek csak hullottak némán. Azután felemelkedett és elfordult
tőlem, odament a terem túlsó végébe, és leült a párnák közé
a földre. Ott aztán eltakarta az arcát a kezével. Még mindig
nem adott ki semmilyen hangot.
Csendben ültem, élénken éreztem a fájdalmat, amit ki­
sugárzott, ami az én fájdalmam is volt. Talán tényleg túlsá­
gosan belekeveredtem, töprengtem. Talán látható fejlődése
ellenére hagytam, hogy túlságosan függjön tőlem? Vajon jobb
lett volna, ha abban az állapotban hagyom, ahogy januárban
idejött, és egyszerűen csak tanítom ahelyett, hogy hozzá­
szoktatom a mindennapi megpróbáltatásokhoz, amit a sze­
retet jelent? Mindig is különcnek számítottam a kollégáim
között. Ahhoz az iskolához tartoztam, amelyik azt mondja,
hogy jobb szeretni és elveszíteni, mint nem szeretni, de ez a

271
mi oktatásunkban nem volt népszerű felfogás. A tanfolyamok
és a szakmabeliek egyaránt az érzelmileg érintetté válás ellen
beszéltek. Nos, én erre képtelen voltam. Nem tudtam haté­
konyan tanítani érzelmek nélkül. És éppen mivel a szeretni-
és-elveszteni elvet követtem, amikor eljött a vége, a szívem
mélyén el is tudtam szakadni. Ez mindig fájdalmas volt, minél
jobban szerettem egy gyereket, annál inkább. De ha eljött az
idő, hogy válnunk kellett, vagy muszáj volt lemondanom egy
gyerekről, akiért nem tehettem többet, akkor el tudtam sza­
kadni. Elmehettem, mert tudtam, hogy magammal vihetem a
megfizethetetlen emlékeket közös időnkről, és hittem benne,
hogy egyik ember a másiknak nem sokkal tud többet adni
a jó emlékeknél. Még ha végig együtt dolgozom is Sheilával a
teljes iskolai képzése idején, az sem biztosított volna számára
boldogságot. Erre csak ő maga lehetett képes. Minden, amit
adhattam neki, a szeretetem és az időm volt. Mikor eljön a vég,
az elválás fájdalmas. Végül minden törekvésem eredménye
újabb emlékekre redukálódna.
Miközben néztem őt, mégis attól tartottam, hogy nem volt
elegendő időnk begyógyítani a sebeit, hogy nem lesz elég erős,
hogy elviselje fájdalmas tanítási módszeremet. Számomra így
volt ez helyénvaló, de talán nem igazságos, hogy neki nem volt
ebben választása. A szívem majd megszakadt az aggodalom­
tól, hogy végül is nem a megfelelő helyre jutott, hogy olyan
gyereket kaptam, akinek ártok ahelyett, hogy használnék.
Különcnek lenni elfogadható, ha valaki elméleti ember. De
ha valaki a gyakorlatban dolgozik, általában biztonságosabb,
ha konformista.
Lassan felemelkedtem, és odamentem, ahol még mindig
némán ült, csak szipogott. —Menj el —mondta csendesen, de
határozottan az ujjai közül.

272
 —Miért? Mert sírsz?
Leengedte a kezét, és futólag rám nézett. —Nem. — Szü­
netet tartott. —Mert nem tudom, mit tegyek.
Leültem vele szemben, egy párnát tettem a hátam mögé és
hátradőltem. Most először nem éreztem úgy, hogy át kellene
ölelnem, és elsimítani a fájdalmát. A büszkesége szinte ta­
pintható volt, beburkolta, mint egy köpeny. Egyenlők voltunk
ekkor, nem pedig egyikünk fiatalabb, másikunk idősebb. Már
nem én voltam kettőnk közül az okosabb, a tapasztaltabb, az
erősebb. Egyenlők voltunk emberi mivoltunkban.
—Hogy lehet, hogy nem maradsz itt, hogy én jobb legyek?
—kérdezte végül.
—Igazából nem én vagyok az, aki jobbá tesz téged. Hanem
te magad. Én csak azért vagyok itt, hogy megértsd, van valaki,
aki törődik veled, akár jó vagy, akár rossz. Hogy érezd, valakit
érdekel, mi történik veled. És nem számít, hol vagyok éppen,
mindig is érdekelni fog.
—Pont olyan vagy, mint a mamám — mondta. A hangja
halk volt és nem vádló, mintha máris eldöntötte volna, hogy
hogyan is lesznek a dolgok és miért.
—Nem, Sheila, nem vagyok olyan —mondtam, és néztem
őt. —Vagy ki tudja. Lehet, hogy a te mamádnak éppen olyan
nehéz volt elhagyni téged, mint amilyen nehéz lesz nekem.
Lehet, hogy neki is fájt.
—Ő igazából sose szeretett. Az öcsémet jobban szerette.
Otthagyott az autópályán, mint valami kutyát. Mintha sosem
tartoztam volna hozzá.
—Én erről nem sokat tudok. Nem ismerem a mamádat, és
nem tudom, miért csinálta azt, amit veled csinált. És igazából
te se tudhatod, Sheila. Csak azt tudod, hogy milyen érzés volt
neked. De a te mamád és én más emberek vagyunk. Én nem

273
a mamád vagyok. Bármennyire is szeretnéd, hogy úgy legyen,
mégsem lehetek az.
A könnyek még szaporábban záporoztak. Sheila a nadrágja
övével játszott. —Tudom.
—Tudom, hogy tudod. És azt is tudom, hogy beleálmodtad
magad. És azt hiszem, időnként én is ugyanúgy álmodoztam.
De ez sohasem lehetett más, csak egy álom. A tanárod vagyok,
és amikor a tanév véget ér, a barátod leszek. Ebben biztos
lehetsz. A barátod leszek addig, amíg akarod, hogy az legyek.
Sheila felnézett. —Nem tudok rájönni, miért van az, hogy
a jó dolgok mindig véget érnek.
—Minden véget ér.
—Nem minden. A rossz dolgok nem. Azok sose tűnnek el.
—De igen. Ha hagyod, hogy elmúljanak, akkor el fognak
múlni. Sajnos nem mindig olyan gyorsan, ahogy szeretnénk,
de a rossz dolgok is véget érnek. Ami nem múlik el, az az,
hogy hogyan érzünk egymás iránt. Még amikor felnőtt leszel
és egész máshol laksz, akkor is emlékezhetsz majd rá, hogy
milyen szép időszakot töltöttünk el együtt. Még amikor rossz
dolgok történnek, és te ott vagy a kellős közepén, és úgy érzed,
sohasem fognak megváltozni, akkor is emlékezhetsz rám. Es
én is fogok emlékezni rád.
Hirtelen elmosolyodott, csak egy kicsit, és elég szomorúan.
— Ez azért van, mert megszelídítettük egymást. Emlékszel
arra a könyvre? Emlékszel, milyen mérges volt a kisfiú, mert
végigcsinálta az összes nehézséget, miközben megszelídítette
a rókát, de aztán a róka sírt, mikor a fiúnak el kellett mennie?
—Révetegen mosolygott, befelé nézett, szinte nem is érzékelte,
hogy ott vagyok. A könnyek felszáradtak az arcán. —És akkor
a róka azt mondta, mindenképpen jó ez így, mert legalább
mindig emlékezni fog rá a búzaföldekről. Emlékszel?

274
 Bólintottam.
—Megszelídítettük egymást, igaz?
—Meg bizony.
—Néha sírni kell attól, ha valakit megszelídítünk, igaz? Ab­
ban a könyvben mindketten sírtak és én sose tudtam igazán,
miért. Azt hittem, az ember csak akkor sír, ha megütik.
Megint bólintottam. —Ha az ember hagyja, hogy megsze­
lídítsék, akkor kockáztatja, hogy egyszer sírni fog. Azt hiszem,
ez hozzátartozik ahhoz, hogy megszelídítsenek.
Sheila összeszorította az ajkát, és letörölte az utolsó könny­
csíkokat is az arcáról. —De azért attól még nagyon fáj, nem?
—Bizony, nagyon fáj.
HUSZADIK FEJEZET

Sheila másnap reggel visszament Mrs. Ginsberg osztályába, és

végigcsinálta a harmincöt percet minden kalamajka nélkül.
Úgy tűnt, a problémák megoldódtak. Tudomásul vette, hogy
véget ér a tanév, és nem maradunk együtt, de azért nem
mondhattam, hogy hálásan fogadta volna. Kételkedtem benne,
hogy a hátralévő két hét alatt megszokhatja a gondolatot.
A viselkedése kissé kevésbé alkalmazkodóvá vált, ingadozott
a düh között, hogy elhagyom, és a félelem között, hogy elve­
szít. Nem tudta teljesen elfogadni, hogy ami közöttünk törté­
nik, az más, mint ami közte és a mamája között történt. Újra
és újra át kellett beszélnünk a témát, még sokkal részleteseb­
ben, mint azokat a megelőző társalgási témákat, amelyekhez
rögeszmésen kötődött. Szinte kapaszkodott A kis hercegbe,
mint írott bizonyítékába annak, hogy az emberek időnként
fájdalmasan elválnak és sírnak, de attól még továbbra is szere­
tik egymást. A könyv mindig a keze ügyében volt, és bármikor
képes volt belőle emlékezetből idézni. Mivel nyomtatásban
látta, úgy tűnt, több hitelt ad a könyvben foglaltaknak, mint
az én szavaimnak.
Kétségtelen, hogy Sheila megtanult sírni. A rákövetkező
napokban sokszor találtam könnyek között, vagy a sírás ha­
tárán. A szemei már-már olyanok voltak, mint a rosszul el­
zárt vízcsapok, még akkor is könnyek szivárogtak a szeméből,
amikor mosolygott vagy játszott. Ha megkérdezték tőle, miért
sír, sokszor nem tudta megmondani. Hagytam, hadd foly­
janak a könnyek, nem aggódtam miattuk. Olyan hosszú ideig
nem tudott sírni, hogy úgy gondoltam, hozzá kell szoknia,

276
megismerni az érzés teljes szélességét és mélységét, és ha ez
segítette felkészülni arra, ami várt rá, hát annál jobb. És a köny-
nyek lassacskán elapadtak.
Mindezek alatt ott sugárzott csodálatos képessége az öröm­
re és a bátorságra. Eddig ez volt a legnehezebb feladata. Min­
den más, ami életében történt vele, nem az ő akarata sze­
rint történt, és nem volt más választása, mint hogy elviselje,
és megpróbálja túlélni a következményeket. De most tudta,
mi fog történni, és elkeseredetten küzdött, hogy megőriz­
ze az önuralmát. Ahogy elnéztem, amint könnyeivel küzd,
miközben melléhez szorítja A kis herceg gyűrött példányát,
és szüntelenül bombázott a kérdéseivel, hogy mi történik és
miért, már tudtam, hogy képes lesz megcsinálni. Erős volt,
talán erősebb, mint én. Az érzelmileg sérült gyerekekkel való
munkám mély nyomokat hagyott bennem a rugalmasságukat
illetően. Ellentétben számos közkedvelt elmélettel, egyáltalán
nem voltak törékenyek. Az, hogy egyáltalán túléltek, elég
bizonyság volt erre. Ha megkaphatták azokat az eszközöket,
amelyeket sokan közülünk természetesnek vesznek, ha szere-
tetet és támogatást kaptak, bizalmat és önbecsülést, amivel mi
sokszor úgy rendelkezünk, hogy nem is tudatosul bennünk,
akkor messze többre voltak képesek, mint a puszta túlélés
—képesek voltak uralni sorsukat. Sheila esetében ez evidens
volt. O soha nem fogja feladni a küzdelmet.

A tanév végének nyüzsgése közepette eljött a születésnapom

is. Az én osztályomban mindig nagy ünnepséget csináltunk
a születésnapokból, részben, mert a gyerekek legtöbbjét sehol
máshol nem ünnepelték meg, részben, mert szerettem a bu­
likat. Úgy volt méltányos, hogy a gyerekekkel megünnepel­
jük Anton, Whitney és az én szülinapomat is, hiszen mi is

277
 megszülettünk, és álszerénység lett volna úgy tenni, mintha
ez nem számítana. Úgyhogy amikor eljött az alkalom, be­
hoztam egy nagy, sárga, elefánt formájú tortát, és egy jókora
adag csokoládéfagylaltot.
A nap nem alakult túl jól. Nem történt semmi különösen
szörnyű, csak azok az apró, bosszantó dolgok, amelyeknek
a produkálásában olyan ügyesek a gyerekek. Peter iskolába
jövet közelharcba keveredett a buszon, ezért vérző orral és
horzsolásokkal érkezett meg. A szünetben Sarah megdühödött
Sheilára, aki viszont Tylerre, aki sírt. Aztán Sheila homokot
rúgott Sarah-ra, és ő is sírt. A csendes sarok igen nagy for­
galmat bonyolított egész nap. A türelmemet csak délutánra
vesztettem el. Amikor Whitney lement a tanáriba a fagylaltért,
kiderült, hogy az egyik ötödik osztály tévedésből megette
a fagylaltunkat, mert valamiért azt hitték, hogy az övék. A tor­
tát azért elővettem. Peter és William egymással idétlenkedtek,
mialatt mi készülődtünk. Néhány játékkocka volt náluk, azt
játszották, hogy zsonglőrködnek velük. Kértem őket, hogy
hagyják abba, de hasztalan. Valamelyik másik kölyök a karomat
rángatta, és egy pillanatra elterelte a figyelmemet. Aztán...
bumm. William odadobott egy kockát Peternek, aki hátrálni
kezdett, hogy elkapja, és beleütközött a földön ülő Sheilába.
Rázuhant, mindketten felpaprikázva keltek fel. Mielőtt észbe
kaphattam volna, Sheila már megcélozta az egyik kockával
Pétért, mire Peter felkapott egy széket és dühösen Sheila felé
lendítette. A szék beleütközött az asztalba, aztán Maxba, aztán
a tortába. Az én szép sárga elefántom szétloccsant.
—Oké, srácok, most elég! —üvöltöttem. —Mindenki azon­
nal leül a székére és lehajtja a fejét!
—Én nem csináltam semmit — tiltakozott Guillermo —,
nem az én hibám!

278
 —Mindenki!
Az összes gyerek, még Max és Freddie is megtalálta a szé­
két és leült. Mindenki, kivéve Sheilát.
—Nem az én hibám volt, hanem ez a hülye Peter elgáncsolt
—vitatkozott a földön ülve, ahová Peter lelökte.
—Ülj le egy székre, és hajtsd le a fejed, mint mindenki
más! Elegem van belőletek. Egész nap mást se csináltatok,
csak marakodtatok. Tessék, ezt értétek el vele. Ülhettek a szé­
ken lehajtott fejjel.
Sheila ott maradt a földön.
—Sheila, kelj fel.
Elatalmasat sóhajtott, és fölkelt. Fogott egy széket, oda­
húzta Tylerhez, leült, és lehajtotta a fejét.
Rájuk néztem. Micsoda csürhe! Whitney és Anton közben
megpróbálták a szőnyegből kivakarni a sárga tortát. Anton
csak forgatta a szemét, mikor odamentem. Elgyötörtén moso­
lyogtam. A legnagyobb kedvem ahhoz lett volna, hogy elsírjam
magam. Semmi más okból, csak azért, mert szerettem volna
egy különleges napot, és kaptam helyette egy átlagosat. És
a sárga elefánttortám miatt, amit olyan sokáig tartott elkészí­
teni, és az lett a vége, hogy beledörgölték a szőnyegbe.
Mikor megfordultam, hogy ránézzek a kölykökre, azt lát­
tam, hogy Peter fél szemével kikukucskál a karja alatt. Rásze­
geztem a mutatóujjamat, és csúnyán néztem rá. Erre ismét
eltakarta az arcát. Az órára néztem. Szerettem volna, ha a hosz-
szabbik mutató kissé gyorsabban jár körbe.
—Jól van, ha képesek vagytok úgy viselkedni, mint az
emberi lények, akkor felállhattok. Még van körülbelül tíz
percünk. Segítsetek felszedni, ami még maradt a tortából,
azután találjatok valami csöndes foglalatosságot. Meg ne hall­
jak egyetlen hangos szót se!

279
 Sheila ott maradt az asztalnál lehajtott fejjel.
—Sheil, te is felállhatsz.
Mozdulatlan maradt, karjai közé temette a fejét. Odamen­
tem, és leültem mellé egy székre. —Már nem vagyok annyira
dühös. Felkelhetsz és mehetsz játszani.
—M mm — mormogta. — Nem, ez lesz az én születés-
napi ajándékom. A nap többi részében nem csinálok semmi
rosszat.

Tanítás után Whitney kikísérte Sheilát, és Anton meg én

lementünk a tanáriba. Leültem az egyetlen kényelmes karos­
székbe. Hátratámasztottam a fejemet, feltettem a lábam az
asztalra, és a karjaimat összefontam a homlokomon, eltakarva
a szememet.
—Micsoda pokoli nap — mondtam. Mikor Anton nem
felelt, felültem és kinyitottam a szememet. Már nem volt
ott. Még csak nem is hallottam, hogy elment. O, mindegy...
Visszadőltem, és majdnem elaludtam.
-T o r?
Felnéztem. Anton állt a székem mellett. Úgy látszik, visz-
szajött.
—Boldog szülinapot! —Egy vastag borítékot nyomott a ke­
zembe.
—Hé, ezt igazán nem kellett volna. Hiszen megbeszéltük.
Vigyorgott. —Csak nyissa ki.
Egy mókás szülinapi üdvözlőkártya volt benne, zöld kígyó­
val. Összehajtott papír hullott ki belőle.
—Hát ez mi? —kérdeztem.
—Az én ajándékom magának.
Kinyitottam a papírt. Egy levélmásolat volt.

280
Tisztelt Mr. Antonio Ramirez,

A Cherokee Megyei Közösségi Főiskola örömmel értesíti, hogy kivá­

lasztotta Ont azok sorába, akik elnyerték ajőiskola Dalion E. Fellows
Ösztöndíját.

Gratulálunk. Szeretettel várjuk csatlakozását iskolánk idei őszi prog­

ramjához.

Ránéztem. Hiába próbálta, Anton képtelen volt visszafojtani

a mosolyát, ami az egyik fülétől a másikig szaladt. Gratulálni
akartam neki. Elmondani, mennyire örülök ennek a kis darab
papírnak. De nem mondtam semmit. Csak bámultuk egy­
mást. És vigyorogtunk.

Felhívtam Edét Sheila elhelyezésének ügyében, és tartottunk

egy kis tanácskozást. Kitartottam amellett, hogy Sheila szá­
mára az én barátnőmnek, Sandy McGuire-nek az osztálya
lenne a legmegfelelőbb a Jefferson Általános Iskolában. Sandy
fiatal, érzékeny tanár volt, így bízhattam benne, hogy nem
veszíti Sheilát szem elől a többiek között. Már többször be­
szélgettünk Sheiláról azóta, amióta először megjegyeztem,
hogy talán képes lesz rendes iskolába járni.
Ednek eleinte nem nagyon tetszett a terv. Nem értett
egyet azzal, hogy a gyerekeket feljebb léptessük az időrend­
ben számukra következő osztálynál. Sheila ráadásul aprócska
volt a korához képest, és a legtöbb nyolc-kilenc éves egy fél
fejjel nagyobb nála. Sokat tanakodtunk. Sheila legalább két
osztállyal előtte járt a korosztályánál tanulmányait illetően,
ugyanakkor kisebb volt az átlagnál. Az ő esetében nem létezett
tökéletes megoldás. Számomra sokkal fontosabb volt, hogy

281
olyan tanár kezébe adjam Sheilát, aki jó eséllyel továbbra is
támogatja az érzelmi fejlődését, mint hogy az extrém IQ-ja
miatt aggódjam. Világos, hogy Sheila sohasem tartozik majd az
átlagos szellemi életű gyerekek közé, tehát nem volt értelme,
hogy újabb problématömeget hívjunk életre. Attól tartottam,
hogy Sheila kötetlen észjárása kihívások nélkül maradna a má­
sodikban, és csakis azért csinálna bonyodalmakat, hogy vala­
hogy elszórakoztassa magát. Végül megegyeztünk abban, hogy
megpróbálkozunk Sheilával Sandy osztályában. Ezen felül lesz
napi két órája egy kisegítő osztályban, hogy segítsenek neki
speciális érzelmi problémái megoldásában és kiugró szellemi
adottságainak kezelésében.
Az utolsó előtti héten elmondtam Sheilának, hogy a kö­
vetkező tanévben a Jeffersonba fog járni. Elmondtam, hogy
nagyon jól ismerem a leendő tanárát, akivel régóta jó barátok
vagyunk. Megkérdeztem Sheilát, volna-e kedve valamelyik
nap tanítás után meglátogatni Sandyt és az osztályát. Elő­
ször akkor kérdeztem meg tőle, amikor azt is közöltem, hogy
odamegy, és Sheila képtelen volt a két dolgot egyszerre feldol­
gozni. Hevesen kijelentette, hogy sem most, sem máskor, sem
semmikor nem óhajt találkozni Sandyvel. A nap folyamán
aztán, amikor a többi gyerek is meghallotta, hogy hova megy
Sheila, és irigyelni kezdték, amiért átugorhat egy osztályt,
Sheila úgy döntött, hogy mindent egybevetve nincs olyan
nagyon ellenére, hogy megismerkedjen Sandyvel.
Szerda délután rögtön kicsengetés után bemásztunk Sheilá­
val a kicsi autómba, és eliramodtunk a város másik végén levő
Jefferson Általános Iskolába. Mivel még több mint fél óránk
volt addig, amíg Sandy órája véget ér, megálltam egy fagylal-
tozónál két tölcséres fagyiért. Sheila kétgombócos édesgyö-
kérfagyit választott, feketét, mint a medvecukor. A hibát ott

282
követtem el, hogy nem vettem magunkhoz szalvétát, amikor
visszaszálltunk a kocsiba.
Mire megérkeztünk a Jeffersonba, Sheila úgy nézett ki,
mintha egy másik fajhoz tartozna. Az állát, az arcát, mindenét
fekete ragacs borította, de még a haját is, nem beszélve a blúza
elejéről. Döbbenten bámultam rá, mivel tizenöt perce még
tökéletesen tiszta volt. Még csak papír zsebkendőm se volt,
úgyhogy kézzel töröltem le róla, amit tudtam. Sheila szorosan
belém kapaszkodott, és mentünk megnézni az új iskolát.
Sandy elnevette magát, amikor meglátta Sheilát. Nem kár­
hoztathattam miatta. Sheila pont úgy nézett ki, mint egy
négyéves, aki tetőtől talpig összekente magát fagylalttal, és
a szorongástól árva gyerekhez illő szomorú külseje lett. Szo­
rosan odasimult a lábamhoz.
—Hé, kislány, nagyon úgy fest, hogy valami fincsit ettél
—mondta Sandy mosolyogva. —Mi volt az?
Sheila kitágult szemekkel meredt rá. —Fagylalt —suttogta.
—Töprengtem, vajon mit gondolhat Sandy éppen akkor. Azzal
lelkesítettem, hogy részletesen ecseteltem neki Sheila hihe­
tetlen szellemi adottságait és kiemelkedő verbális képességeit.
De a gyermek abban a pillanatban mindennek látszott, csak
az intelligencia bajnokának nem.
Jobban kellett volna bíznom Sandyben. Székeket hozott,
leült velünk, és először is kimerítő részletességgel tájékozódott
Sheila fagylalt-szenvedélyéről. Aztán körbevezetett minket
a teljesen szokványos osztályteremben. A Jefferson régi, zömök
téglaépület volt hatalmas termekkel, amelyekben kényelme­
sen helyet talált huszonhét pad, és több „tanulási központ”
a falak mentén. Mint Sandynél mindig, elég nagy volt a rumli.
Egy asztal sarkán nagy torony munkafüzet küzdött a gravitáció
ellen, színes papírdarabok hevertek elszórva a földön a padsor­

283
ok között. Én sem épp a rendszeretetemről voltam híres, de a
Sandynél található felfordulás még az enyémet is felülmúlta.
A gyerekek minden bizonnyal legalább fél tucat különböző
projekten dolgoztak egyszerre, ezek a készenlét különböző
fázisaiban álltak. A terem hátuljában egy könyvszekrény és
egy futóegérketrec foglalt helyet.
Sheila lassan felbátorodott, megélénkült. A könyvek ér­
dekelték, és elfeledtették vele félénkségét. Nemsokára már
önállóan járkált ide-oda, hogy megvizsgálja a berendezést.
Sandy széles, mindentudó mosolyt villantott felém, amint
csendben néztük Sheilát. Fog ez menni.
Sheila lábujjhegyre állt, hogy lássa a munkafüzetek fede­
lét, majd levett egyet a halom tetejéről és átlapozta. Odajött,
hogy megmutassa. —Ez itt másmilyen, mint ami neked van,
Torey —mondta.
—Ez biztosan az, amit te is használni fogsz majd.
Folytatta a lapozgatást. Azután Sandyhez fordult. —Nem
szeretek olyan nagyon munkafüzetbe dolgozni.
Sandy lebiggyesztette az ajkát és megfontoltan bólintott.
— Már más gyerekektől is hallottam ezt. Nem valami nagy
mulatság, ugye?
Sheila szemügyre vette Sandyt. — De azért megcsinálom
őket. Torey miatt. Régebben nem csináltam, de most már igen.
Ez itt nem is látszik olyan rossznak. Lehet, hogy megcsinálom.
— Gondosan megvizsgált egy oldalt. —Ez a gyerek itt csinált
egy hibát. Nézze, kapott egy piros jelet. —Megmutatta.
—Az emberek néha csinálnak hibákat — mondta Sandy.
Gondolatban csomót kötöttem a zsebkendőmre, hogy ne fe­
lejtsem el megemlíteni Sandynek Sheila fóbiáját azzal kap­
csolatban, ha kijavítják. Ez lesz a következő év egyik feladata:
csökkenteni Sheila idegességét a hibák miatt.

284
 —Mit csinál velük? —kérdezte Sheila.
—Amikor hibáznak? —kérdezte Sandy. —Ó, hát egysze­
rűen megkérem őket, hogy csinálják meg még egyszer. Ha
nem értik, akkor segítek nekik. Mindenki eltéveszt időnként
ezt vagy azt. Nem olyan nagy ügy.
—Megveri a gyerekeket?
Sandy egy grimasszal megrázta a fejét. —Nem. Én ugyan
soha.
Sheila felém biccentett. —Torey, ő sem veri meg.
Majd háromnegyed órát töltöttünk Sandynél, és Sheila
egyre merészebben kérdezősködött. Végül azt javasoltam,
hogy menjünk, hogy elérjük Sheila buszát. Amikor kimen­
tünk az ajtón, Sandy megemlítette, hogy Sheila talán szívesen
átjönne egyszer napközben is még a tanév vége előtt, hogy
lássa, hogyan működik a harmadik osztály akkor, amikor
a gyerekek is itt vannak. Megköszöntem neki, hogy ránk szán­
ta az idejét, és kiballagtunk az autóhoz.
Sheila a hazafelé vezető út nagy részében hallgatott. Csak
amikor behajtottam a parkolóba, akkor fordult hozzám.
—Nem is olyan rossz a csaj, asszem.
—Remek. Örülök, hogy tetszik neked.
Kimásztunk a kocsiból. Sheila megfogta a kezemet, ahogy
az épület felé mentünk. —Tor, szerinted átmenjek néha Miss
McGuire osztályába?
—Szeretnél?
—Hát, igazából nem bánnám ...
Bólintottam. Felnyúltam, és leszedtem egy somvirágot a
fáról, amely az iskola kapuja fölé hajlott, és beleerősítettem
a hajába. —Igen, Sheil, azt hiszem, meg tudjuk oldani.

285
Az utolsó hét hétfőjén Anton elfuvarozta Sheilát Sandy osz­
tályába. Úgy döntött, hogy egész napra ott marad, bár én azt
javasoltam, hogy csak a délelőttöt töltse ott. De Sheila ott
akart enni a kávézóban, fizetni akart az ebédjéért, és ő akarta
kiválasztani, mit eszik, akár a többi gyerek. A mi iskolánkban
az én osztályom evett utoljára, és a gyerekek tálcája előre össze
volt készítve és odatéve az asztalra. Sheila pedig tudni kívánta,
milyen érzés rendes gyereknek lenni. A szívem sajgott egy
kicsit, mikor láttam, hogy apró kezét Anton mancsába fűzve
elmegy. Úgy jött be, hogy a mindennapi farmerja és blúza
helyett, amit a papája pénzéből vettünk, a Chadtől kapott
piros-fehér-kék ruhát viselte. Arra kért, hogy fésüljem lófa­
rokba a haját, és talált egy darab szalagot a mindenes dobo­
zunkban, amivel megkötöttük. Olyan aprónak és sebezhető­
nek látszott Anton mellett, amikor elmentek.
Sheila aznap délután úgy tért vissza, mint egy harcedzett,
magabiztos veterán. A nap simán ment, és büszkén mosoly­
gott, amikor elmesélte, hogyan vitte ebédkor a saját tálcáját
a saját helyére a kávézón keresztül anélkül, hogy bármit ki­
öntött volna, és hogyan foglalt helyet számára egy Maria nevű
lány, hogy együtt egyenek, és akinek a létező leghosszabb,
legfeketébb, legfényesebb fekete haja volt, amit életében látott.
Azért akadtak gondjai. A lányvécéből visszafelé jövet eltévedt,
és a hangszínéből, ahogy elme§éke a jelenetet, úgy sejtettem,
hogy alaposan megijedhetett, mikor ebben a helyzetben talál­
ta magát. De végül is visszatalált az osztályba. És, mosolygott
büszkén, nem is árulta el senkinek, hogy eltévedt. A szünetben
kiderült, hogy a hosszú ruha, akármilyen szép, de komoly
akadályt képez a játékban. Elbotlott benne futás közben, és
lenyúzta a térdét. Felhúzta a ruháját, hogy megmutassa nekem.
A horzsolás alig látszott, de azért fáj, magyarázta. Nem sírt

286
 miatta, közölte. Sandy látta, mi történt, és megvigasztalta
Sheilát. Sheila mosolyogva azt mondta, hogy Sandynek jó
illata van, ha elég közel van hozzá az ember, és addig fújkálta
a térdét, amíg jobb nem lett. Mindent egybevéve, sikeres nap­
nak volt mondható. Sheila úgy nyilatkozott, hogy valószínűleg
megfelel majd neki az osztály, és remélte, hogy Maria megbu­
kik , és következő évben is ott lesz a harmadikban, mert akkor
lehetnének barátok. Sietve megemlítettem, hogy Maria és ő
akkor is lehetnek barátok, ha nem kívánunk szegény Mariának
ekkora balszerencsét. Most először nem látszott Sheilán a seb-
zettség, mikor arról volt szó, hogy kikerül az osztályomból,
még csak nem is hozta szóba. Ehelyett a beszámolóját átszőt­
ték az olyasféle megjegyzések, hogy „Miss McGuire azt mond­
ja, hogy a jövő évben én is ...” és „Miss McGuire meg fogja
engedni nekem, hogy... amikor jövőre az ő osztályába fogok
járni.” Keserédes pillanat volt számomra. Tudtam, hogy Sheila
sikeresen kinőtt engem.

A tanév utolsó napján piknikeztünk. Minden szülőt meg­

hívtunk, és sokan el is jöttek, ott találkoztunk az iskolától
pár háztömbnyire lévő parkban. Csomagolt ebédet vittünk
a büféből , és fagylaltos desszert készítéséhez szükséges hozzá­
valókat, a szülők meg sütit és más finomságokat. A park régi
volt és óriási, és egy kis állatkerttel és méretes kacsaúsztatóval
is dicsekedhetett. Nagy, tarka virágágyások ragyogtak a júni­
usi napfényben. Gyerekek rohangáltak mindenfelé, szülőkkel
a nyomukban.
Sheila apja most nem jött el, nem is igazán vártuk. Sheila
viszont élénk narancs-fehér napozóruhában jelent meg reggel.
Kissé zavarban volt attól, hogy olyan sokat felfed a testéből,
és az első fél órában úgy közlekedett, hogy mögénk bújt, ta­

287
kargatva a testét. De aztán Anton megcsodálta a ruha pompás
színét és évődni kezdett vele, hogy ellopja tőle, ha hozzá tud
férni. A gondolattól, hogy Anton az ő ruháját viselné, Sheila
feloldódott, és szüntelenül kuncogott, aztán táncot lejtett előt­
tünk az osztályban, amíg a többi gyerekre vártunk. A ruhát az
apja vette neki előző este a diszkontáruházban, ez volt a leges­
legelső új holmi, amit emlékezete szerint valaha is kapott tőle.
Az öröm olyan fényesen bugyogott föl belőle, hogy nem bírt
nyugton maradni. A park felé egész úton piructtezett a jár­
dán, szőke haja örvénylett a levegőben, ahogy forgott.
A parkban folytatta boldog repkedését, Anton, Whitney
és én pedig ültünk a nappal szemben a kacsaúsztatónál, és
néztük. Távolabb volt tőlünk, vagy tíz-tizenöt méternyire
a sétányon, ami a kis tó körül húzódott. Valamiféle belső
muzsikát hallgatott, és azzal harmóniában siklott a sétányon.
A többi járókelőnek ki kellett kerülnie őt, félreléptek ámuló és
elismerő arccal. Egy szökkenés, egy forgás, aztán pár ritmikus
hajlás. Szinte tüneménynek hatott, ahogy ott táncolt magá­
nyosan a napfényben, a haja széles, sárga, kavargó pászma.
Teljesen elfeledkezett a járókelőkről a járdán, a többi gye­
rekről, Antonról, Whitney-ről és rólam, a tánccal valamelyik
belső álmát idézte meg. A többiek ugyanazt a borzongató
bámulatot érezhették, mint én. Anton szó nélkül nézte.
Whitney nyújtogatta a nyakát, mintha hallani szeretné a szá­
munkra hallhatatlan zenét.
Anton odafordult hozzám. — Olyan, mint egy látomás,
nem? Akár el is tűnhet, ha az ember túl erősen pislog.
Bólintottam.
—Most már szabad —mondta Whitney halkan. És tényleg,
az volt.

288
A nap a kelleténél sokkal hamarabb ért véget. Összepakoltuk
a dolgainkat és visszatértünk az osztályba, hogy kiosszam az
utolsó papírokat és elbúcsúzkodjunk. A keskeny, faborításos
helyiség most majdnem üres volt. A képek és fogalmazványok
lekerültek a falakról. Az állatokat az én lakásomba vittük.
A szekrényekről levették a neveket.
Az események véglegességének súlya ránehezedett Sheilá-
ra, akinek elszállt vidám hangulata. Mire kiosztottuk az összes
papírt és már csak a kicsengetést vártuk, hogy hazamenjünk,
Sheila visszavonult az üres, állatketrecektől és párnáktól meg­
fosztott sarokba. Párnák híján a szőnyegre kuporodott. A töb­
bi gyerek mind fecsegett, izgatottak voltak a nyári vakáció és
a következő tanév változásai miatt. Úgyhogy míg Anton éne­
kelt velük, én odamentem Sheilához.
A könnyek némán csordogáltak arcán, amit megkapott
a nap. Papír zsebkendő híján a hajával törölte le a könnyeit.
A szeme tele volt fájdalommal és bánattal. — Nem akarok
menni —sírta. —Nem akarom, hogy mindennek vége legyen.
Vissza szeretnék jönni, Torey.
—Hát persze, hogy azt szeretnéd, szívem —mondtam, és
a karomba vettem. —De ezt csak most érzed így. Itt van előt­
ted az egész nyár, és aztán egyszer csak ott leszel a harmadik
osztályban, mint egy igazi, rendes iskolás lány. Csak most még
egy kicsit nehéz, ez minden.
—Nem akarok elmenni, Torey. És azt sem akarom, hogy
te elmenj.
Hátrasimítottam a fürtjeit. —Emlékszel, mondtam neked,
hogy levelezni fogunk. Tudni fogjuk, mi történik a másikkal.
Nem olyan lesz, mintha tényleg elváltunk volna. Majd meglátod.
—Nem, nem látom meg. Maradni akarok. —Küzdött, hogy
visszaszerezze az önuralmát, és csontos kis teste megborzon­

289
gott a karomban. - Rossz leszek. Egyáltalán nem leszek jó
Miss McGuire osztályában, és akkor vissza kell jönnöd.
- Hé, nem akarom ezt hallani. Az a régi Sheila, aki így
beszél.
- Nem leszek jó. Nem leszek. És nem tudsz rávenni, hogy
az legyek.
- Nem, Sheil, tényleg nem tudlak. Ez a te elhatározásod. De
tudnod kell, hogy az sem változtatna semmin. Semmivel sem
tudod előidézni, hogy ez az év vagy ez az osztály még egyszer
ugyanígy visszatérjen. És én sem jöhetek. Én magam is iskolába
megyek, ahogy már mondtam neked. Hogy mit teszel, azt csak
te döntheted el. De ezt az évet semmi nem hozza vissza.
A padlót bámulta, az alsó ajka lebiggyedt.
Mosolyogtam. — Emlékszel, te megszelídítettél engem.
Felelős vagy értem. Ez azt jelenti, hogy soha nem felejtjük
el, hogy szeretjük egymást. És azt is jelenti, hogy most talán
sírni fogunk egy kicsit. De hamarosan már csak arra fogunk
emlékezni, hogy milyen boldogok voltunk együtt.
Megrázta a fejét. —Én soha nem leszek boldog.
Ekkor megszólalt a csengő, és az osztály megtelt kiabálással.
Felemelkedtem, és odamentem a többi gyerekhez. Sheila ha­
bozva követett. Elbúcsúztunk. Tylernek és Williamnek könnyes
volt a szeme. Peter ujjongott. Megöleltük, megpusziltuk egy­
mást, aztán elmentek a srácok, kirohantak a júniusi melegbe.
Sheilának el kellett érnie a menekülttábor felé induló buszt,
ami ezen a napon nem sokkal a többi után érkezett. Kiszámol­
tam, hogy miután elbúcsúzott Antontól, Whitney-től és ösz-
szeszedte a holmiját, Sheilának éppen csak annyi ideje marad,
hogy sétáljon kétsaroknyit és odaérjen a gimnáziumhoz.
Nehéz volt elválnia Antontól. Először elfordította az ar­
cát, és rá se akart nézni. Anton próbált kicsalni belőle egy

290
mosolyt, spanyol szavakat sugdosott neki, amiket én nem
értettem, de Sheila igen. Végül is, emlékeztette, a menekült-
táborban mindenképpen találkozni fognak. Megígérte neki,
hogy elviszi magukhoz, és játszhat a két kisfiával. Múlt az idő,
végül kénytelen voltam ultimátumot adni. Elkísérem Sheilát
a buszhoz, de akkor rögtön indulnunk kell. Erre szorosan
átölelte Antont, vékony karjait birkózófogással kulcsolta a
nyaka köré. Azután intett Whitney-nek és megfogta a ke­
zemet. Az ajtóban még megállt, elengedett, és visszarohant
Antonhoz, hogy megpuszilja az arcát. Potyogtak a könnyei,
ahogy felszedte a holmiját, a papírokat és A kis herceg meg­
viselt példányát, kézzelfogható emlékét a legfontosabbnak,
ami vele történt. Lebotorkáltunk a lépcsőn, és elindultunk
a gimnázium felé.
Sheila egész úton nem beszélt. És én sem. Már túl voltunk
azon, hogy szavakra lett volna szükségünk. A beszéd csak
beszennyezte volna azt, amit birtokoltunk. A busz ott állt
a gimnázium félköríves felhajtóján, de a tanulók még nem
szálltak fel. A buszvezető intett nekünk, és Sheila odafutott,
hogy letegye a holmiját egy ülésre. Azután megint leszállt
a buszról, és visszajött hozzám.
Felnézett rám, beárnyékolva szemét az erős fény elől. Rá­
néztem. Egy kis örökkévalóság telt el az éles napsütésben.
—Viszlát —mondta nagyon halkan.
Térdre ereszkedtem és megöleltem. A szívem a fülemben
dübörgött, a torkom elszorult, nem tudtam szólni. Aztán
felemelkedtem, Sheila pedig odaszaladt a buszhoz. Egészen
a busz lépcsőjéig ért, és már elindult volna felfelé, de meg­
torpant. A nagyobb gyerekek ott tolongtak, és várnia kellett,
hogy felmehessen. Visszanézett rám. Aztán hirtelen megint
visszarohant.

291
 —Nem gondoltam komolyan — mondta lélekszakadva.
— Nem gondoltam komolyan, amikor azt mondtam, hogy
rossz leszek. Jó kislány leszek. —Komolyan nézett fel. —A ked­
vedért.
Megráztam a fejem. —Nem, ne az én kedvemért. A magad
kedvéért legyél jó.
Kicsit mosolygott, furcsán. Aztán egy pillanat, és már
ott se volt, a busznál termett, felsurrant a lépcsőn és eltűnt.
A következő másodpercben megláttam az arcát a hátsó ab­
lakban, szorosan az üvegre tapadva. A vezető becsukta az
ajtót, és a motor felberregett. —Viszlát —formálta a szájával,
az orra ellapult az ablakon. Nem tudtam megmondani, sír-e.
A busz körbefordult és lejött a lehajtón. Egy kis kéz integetett,
eleinte vadul, aztán tétován. Én is felemeltem a kezem, és mo­
solyogtam, amint a busz kifordult az útra, és eltűnt a szemem
elől. —Viszontlátásra... —mondtam, a szavak alig hallhatóan
préselődtek ki összeszorult torkomon. Aztán megfordultam,
hogy visszamenjek.
EPILÓGUS

Egy évvel ezelőtt gyűrött, vízfoltos füzetlapot hozott a postás.

Kék filctollal írták. Nem volt hozzá levél.

Torey-nak, sok
„Szeretettel”

Jöttek mind a többiek

Meg akartak nevettetni
Eljátszották velem a játékaikat
Egyes játékokat a móka kedvéért másokat örökbe
Aztán elmentek
És én ott maradtam a játszmák roncsai közt
Nem tudván mit tartsak meg és mi volt a tréfa
És egyedül hagytak a nevetések
Visszhangjával, ami nem volt az enyém.
Aztán jöttél te
A fura szokásaiddal
Mintha nem is ember lennél
És megríkattál
És nem bántad ha sírok
Csak annyit mondtál a játékoknak vége
És vártál
Míg végül minden könnyemből
Öröm lett

293
Torey Hayden: Napraforgóerdő

Mérete: 132 X 196 mm

Terjedelme: 416 oldal
Ára: 2940 Ft

A tizenhét éves Lesley átlagos tinédzser: gondolatai a fiúk

körül keringnek, a továbbtanulás foglalkoztatja, és folyama­
tosan gyötrik egymást húgával, Megannal. Rajongva szereti
elbűvölő édesanyját, Marát, aki szívesen meséli gyermekko­
ri történeteit a háború előtti Magyarországról és Németor­
szágról. Van azonban egy emlék a múltból, amit Mara nem
tud megosztani gyermekeivel...
Amikor Lesley számára kezd lelepleződni a borzasztó titok,
a család idilli élete összeomlik, ő pedig döbbenten látja,
hogy anyja más ember, mint akinek korábban ismerte.

A szerző ebben az izgalmasan megírt, megtörtént esem é­

nyeken alapuló, de fiktív történetben különleges feszültség­
teremtő képességgel mutatja be egy eltitkolt lelki trauma
két generációra kifejtett hatását.
Torey Hayden: Szellemlány

Mérete: 132 X 196 mm

Terjedelme: 352 oldal
Ára: 2499 Ft

Jadie sohasem beszélt. Nem nevetett, nem sírt, és nem adott

ki semmilyen hangot. Akárhogy próbáltak közeledni hozzá,
bezárva maradt saját zavaros világába, ahol a szellemek beszéd
nélkül is megértik egymást. Az osztályba új tanárként érkező
Torey-nak végre sikerül megtörnie a hallgatást. Ő tudja, hogy
szóra bírni egy sérült lelkű gyermeket sokszor könnyebb,
mint szembenézni azzal a valósággal, ami elől a némaságba
menekült. Jadie történetei mégis megdöbbentik. Feldolgozá­
sukhoz minden korábbi tapasztalata kevés. Amiről a kislány
mesél, túl borzasztó ahhoz, hogy bárki komolyan vegye —az
elmondottak csak egy zavart elme víziói lehetnek. Torey-t
mégsem hagyják nyugodni a kétségek, lehet, hogy Jadie nem
képzelődik, az igazsághoz muszáj közelebb férkőzni...

A Szellemlány a szerző második legnépszerűbb könyve.

Egy hatéves lány fához kötözte és felgyújtotta három­
éves társát. A kisfiú válságos állapotban került kórházba.
Van-e élet ezek után a kislány számára?
„Ez a könyv csak egyetlen gyermek története. Nem
azért íródott, hogy sajnálatot ébresszen. Nem is azzal
a szándékkal, hogy egy tanárt megdicsérjenek a mun­
kájáért. Még kevésbé azért, hogy riogassa a békés és
boldog tudatlanságban élőket. Nem. Eza könyv csupán
válasz szeretne lenni arra a kérdésre, vajon frusztráló
dolog-e mentálisan beteg gyerekekkel dolgozni. Egy
dal szeretne lenni, amely az emberi lélek tiszteletére író­
dott, egy kislány tiszteletére, aki olyan, mint valamennyi
gyermekem. Mint mi mindannyian. Valaki, aki élni akar.”

2 4 9 9 Ft
9789639183674

789639 183674

Torey Hayden
A könyv szerzője gyermekpszichológus, aki pályáját fejlesztő peda­
gógusként kezdte. Dolgozott általános iskolák speciális osztályaiban,
kutatóintézetekben és magánklinikákon. 1979 óta írja visszaemlékezé­
seit a tantermekben, illetve terápiás csoportokban vívott küzdelmek­
ről. Műveiből a mélységes humánum és a szeretet mindenhatóságába
vetett hit sugárzik. Az E g y g y e re k a legnagyobb példányszámban el­
adott, legtöbb nyelvre lefordított könyve.