WILLIAM FAULKNER

AZ ÖREG

EURÓPA KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST 1962
 William Faulkner
The Old Man
© Random House, Inc., New York

Fordította
B. NAGY LÁSZLÓ

Szegedi Nyomda Vállalat 62-1886

A kiadásért felel az Európa Könyvkiadó igazgatója
Felelős szerkesztő: Róna Ilona
A szövéget az eredetivel egybevetette: Félix Pál
A védőborító és kötésterv Pap Klára munkája
Képszerkesztő: Láng Pálné
Műszaki vezető: Siklós Béla
Készült 12 500 példányban, 4,9 (A/5) ív terjedelemben,
az MSZ 5601—59. sz. szabvány szerint
 Első fejezet

Élt egyszer a Mississippi mentén (1927 májusában” az

árvíz idején) két fegyenc, Lehetett vagy huszonöt éves az
egyik, termetre magas, ösztövér, süppedt gyomrú, arca
napégett, haja indiánfekete; színtelen, porcelán-áttetsző
szemében gyűlölet – nem azokat gyűlölte, akik tetten érték,
nem is a bírákat és jogászokat, akik elítélték, hanem az
írókat: a névtelen nagyságokat a füzetes regények
címlapján – a Diamond Dick-, Jesse James- és más efféle
históriákon –, őket okolta, ők sodorták bajba, mert
sejtélmük sem volt a mesterségről, amiben sürgölődtek, és
a pénz után futottak, ő pedig hitt a leírt szóban, hiszen
ráütötték a hitelesség és valószerűség bélyegét (ez a
súlyosabb bűn, mert nem kell hozzá sem eskü, sem
közjegyzői láttamozás, máris mohón kap rajta valaki, aki
nem kér, nem vár, nem követel bizonyítékokat, csak
ugyanazt a hallgatólagos jóhiszeműséget, amivel a maga
filléreit e történetekért kifizette), pedig pénzért árult
portékájukról most a valóságban is bebizonyosodott, hogy
haszontalan és (a fegyenc számára) bűnös hazugságok;
megesett olykor, hogy megállította öszvérét a barázda
közepén (Mississippi államban nem falak között van a
börtön; a fegyencek egy gyapotültetvényen dolgoznak, az
őrök és a házimunkások puskái és rövidcsövű fegyverei
előtt), s befele kínzó tehetetlenséggel tépelődött, turkálva
emlékei limlomjában, mert csak limlom maradt a
törvények és tárgyalások élményéből; turkált-tépelődött
(maga keresve az igazságot, ugyanott, a vak forrásnál, ahol
összecsapott vele, s csúful rajtavesztett), mígnem az
értelmetlen s szószátyár jelige végre kialakult:
ponyvaolvasás, bűnös szándékkal – pedig érezte: ő az
áldozat, őt rabolta meg ez az ömlesztett irodalom, nem
ugyan a szennyes és ostoba pénztől, amire valahogy nem
is vágyott különösképp, hanem a szabadságtól,
becsülettől, dicsőségtől.
Tizenöt évet kapott (nem sokkal előbb töltötte be a
tizenkilencedik évét) vonatrablási kísérletért. Jó előre
kidolgozta tervét, szóról szóra követve nyomtatott (és
hazug) forrásműveit; két évig is őrizgette a regényfüzeteket,
újra meg újra elolvasta, betűről betűre bemagolta őket,
esetet esettel, módszert módszerrel egybevetve s
mérlegelve; mindenikből átvette a legjobb ötleteket, és
elhajította a rosszakat, míg végül a használható megoldás
kialakult; gondosan vigyázott, hogy ne döntsön kapkodva
és türelmetlenül az utolsó pillanatok szövevényes
lehetőségei között, míg a szokott időben az új füzetek meg
nem jelennek; a lelkiismeretes női szabó dolgozik így az
udvari fogadásra készülő gálaruha finom igazításain,
amint az új divatlapok a kezébe kerülnek. S mikor végre
eljött a nap, mégsem kedvezett neki a szerencse; végig sem
mehetett a vonaton, hogy az órákat és gyűrűket, brossokat
és tömött pénztárcákat összeszedje: lefogták, mihelyt
belépett a postakocsiba, úgy gondolta, csak itt lehet a széf
és arany. Nem lőtt le senkit., hisz a pisztollyal, amit aztán
elvettek tőle, nem is lehetett lőni, pedig meg volt töltve;
később bevallotta a kerületi ügyésznek, hogy ezt is, mint a
bakterlámpást az égő gyertyával, meg a fekete kendőt az
arca elé, hegylakó szomszédaitól szerezte, mikor
előfizetésekért házalt náluk a Detektív Újságra. Most hát
időről időre (mert ideje, az volt neki) tépelődött őrjöngő
tehetetlenségében, mert volt valami, amit nem mondott el
a tárgyaláson, nem tudta, hogyan mondja el nekik. Nem a
pénz volt, amire vágyott. Nem a gazdagság, nem a
szennyes zsákmány – csak egy ékszer, egy medalion, amit
büszkeségtől dagadó mellén szeretett volna viselni, mint az
olimpikonok a bajnoki érmet, hogy bátor tettével ő aztán
igazán fölébe kerekedett ennek a mai, ingatag világnak.
Olyannyira gyötörte ez, hogy időnként, amint az eke
nyomában taposta a vastagon kiforduló fekete földet, vagy
kapával egyelte a fiatal gyapot- és tengerihajtást, vagy
amint vacsora után, mogorván a priccsen hevert, durva,
szakadatlan és leírhatatlan szitoközönt zúdított – nem az
élő emberekre, akik ide taszították, hanem akikről még
most sem tudta, hogy nem is valóságos lények, csak írói
álnevek: árnyak megjelölései, akik árnyakról írnak, Kicsi
volt és kövér a másik fegyenc. A feje majdnem kopasz, a
bőre tejfehér. Mintha egy korhadt, kifordult tuskó vagy
palánk alól került volna a napvilágra, s benne is ott égett
(bár nem a szemében, mint a társának) a tehetetlen
gyűlölet. De – mert nem látszott meg rajta – senki sem
tudta, mit érez. Különben sem tudtak róla valami sokat,
még azok sem, akik ideküldték. Dühe nem a nyomtatott
betűnek szólt, hanem abból a képtelenségből származott,
hogy saját jószántából és szabad elhatározásából kellett
idejönnie. Választania kellett az atlantai szövetségi börtön
és Mississippi állam büntetőfarmja között, s az a tény,
hogy ő, aki egy csupasz és halvány házatlan csigára
emlékeztetett, a szabad levegőt és a napsütést választotta,
csupán másfajta megnyilvánulása volt jelleme féltve őrzött
és kivételes talányának, mint mikor a poshadó, zavaros víz
mélyéről egy pillanatra felismerhetően előbukkan valami,
majd megint alámerül. Fogolytársai közül senki sem tudta,
mit követett el, csak azt, hogy százkilencvenkilenc évre
ítélték, és ez a képtelenül és hihetetlenül hosszú büntetés
is rejtett magában valami meseszerű gonoszságot, azt
sugallva, hogy a kövér ittlétének különös oka van: azok,
akik ideküldték, az igazság támaszai, a méltányosság
bajnokai, az ő ügyében egy szempillantás alatt vak
apostolok lettek, korántsem az igazságé, hanem a sötét
konvencióké, vak eszközök, korántsem a méltányosságé,
hanem a feneketlen emberi gyűlölködésé: bíró, ügyész és
esküdtek, végigjátszva egy különös és kegyetlen komédiát,
bizonyosan lábbal tiporták nemcsak az igazságot, de
valószínűleg a törvényeket is. Talán csak a szövetségi és
államügyész tudta, hogy voltaképp mi is a bűne. Volt az
ügyben egy nő meg egy lopott gépkocsi, amit átvittek a
szomszédos államba, egy benzinkút, amit kiraboltak, és a
kezelőjét agyonlőtték. Még egy férfi ült akkor a kocsiban,
és bárki (akár a két ügyész is), ha csak egyszer is ránézett
a fegyencre, láthatta, hogy ebbe még az ital sem tud annyi
bátorságot önteni, hogy valakire fegyvert fogjon. Mégis őt
kapták el, az asszonnyal meg a lopott autóval, s közben a
másik férfi, kétségkívül az igazi gyilkos, meglépett, így
végül őt hozták be az államügyészségre, ziláltan,
elgyötörten, vicsorogva; előtte a két zordonul
engesztelhetetlen és gonoszul vigyorgó ügyész, mögötte,
kint az előszobában az őrjöngő asszony, akit két rendőrnek
kellett lefognia – íme, választhatott. Vagy kihallgatják a
Szövetségi Törvényszék előtt, a Mann-törvény alapján, a
lopott autó ügyében, s így kisebb bűnért ítélik el, viszont át
kell mennie az előszobán, ahol az asszony hisztériázik,
vagy belenyugszik az emberölés vádjába az Állami
Törvényszék előtt, de a hátsó ajtón mehet ki, és nem kell a
nővel találkoznia. Döntött: állt a korlátnál, és csak
hallgatta a bírót (aki úgy bámult a kövérre, mintha a
kerületi ügyész a cipőorrával korhadt deszkát rúgott volna
föl, s ez innen került volna elő), hogy százkilencvenkilenc
évre ítéli az állami büntetőfarmon. Így aztán (neki is volt
elég ideje: szántásra akarták fogni, de fölhagytak vele,
betették a kovácsműhelybe, de a mester – maga is fegyenc
– kérte, hogy vigyék el onnan, úgyhogy most hosszú
kötényben, mint valami asszony, a felügyelők barakkjában
főz, söpör és takarít) ő is hasonló dühvel tépelődött, mint a
másik fegyenc, bár nem látszott meg rajta, mert ilyenkor
mindig ráhajolt a sosem pihenő söprűre, és senki se
tudhatta, mit érez.
Április utolján ez a fegyenc kezdett az újságokból
felolvasni a társainak, esténként, miután bokájuknál
összebilincselve, fegyveres őrök kíséretében hazatértek a
földekről, megvacsoráztak, és összegyűltek a
hálóbarakkban. A felügyelő még a reggelinél végzett a
memphisi napilappal, s most a kövér olvasott föl belőle a
társainak, akik voltaképp nemigen törődtek a külvilággal,
sok még csak olvasni se tudott, sőt azt se tudta, merre
folyik az Ohio vagy a Missouri, soha életükben nem látták
még a Mississippit sem, pedig már jó néhány napja –
némelyek tíz, húsz, sőt harminc esztendeje – szántanak és
vetnek, esznek és alusznak a védőgát árnyékában (s
fognak is még jó néhány napig vagy éltük fogytáig), és csak
annyit tudtak, ezt is hallomásból, hogy valami víz van
mögötte, meg túlról olykor-olykor hallották a gőzhajók
sípját, s az utolsó héten már látták is a kéményeket és
kormányosfülkéket lassan elvonulni az ég alján, hatvan
lábnyira a fejük fölött.
Mégis odafigyeltek, s hamarost még azok is, akik” mint
a magas fegyenc, még sosem láttak nagyobb vizet, a
lóúsztatónál, megérthették, mit jelent harminc láb a cairói
vagy memphisi vízállásjelentésben, s emlegethették (így is
történt) a homokzsákokat. Talán a gátvédő csapatok
mozgósításáról szóló riport keltette föl az érdeklődésüket:
fehérek és négerek vegyesen, két váltásban dolgoztak a
folytonosan növekvő víz ellenében; vagy tán emberi
történetek, még ha négerekről szóltak is, akik, akárcsak
ők, kényszerből dolgoztak, s nem várhattak más fizetséget,
mint nyomorúságos ételt és sáros fekhelyet a sátrak alatt –
a kövér fegyenc hangja nyomán történetek és képek keltek
életre: fülig sáros fehér emberek, az elmaradhatatlan
vadászpuskával, hangyaként nyüzsgő négerek, amint
cipelik a homokzsákokat, vissza-visszacsúsznak és újra
felkapaszkodnak az átázott gát oldalán, az ostromló
áradatba lökik hatástalan muníciójukat, s újabbért ismét
visszatérnek. Vagy tán még ennél is többet éreztek. Talán
ugyanolyan döbbent és kétkedő reménykedéssel figyelték a
katasztrófa közeledtét, mint hajdan Róma fölkúszó lángjait
a rabszolgák, lovászok, cukrászok és fürdőszolgák,
medvék, oroszlánok és elefántok Aenobarbus kertjeiből. De
annál inkább figyeltek, és itt volt már a május, és a
felügyelő újságjában kétujjnyira nőttek a címek – ezeket a
szaggatott fekete sorokat tán még az analfabéták is el
tudták volna olvasni:
TETÖZÉS ÉJFÉLKOR MEMPHISNÉL
NÉGYEZER HAJLÉKTALAN A WHITE RIVER MENTÉN
A KORMÁNYZÓ MOZGÓSÍTJA A NEMZETI GÁRDÁT
STATÁRIUM AZ ALÁBBI KÖRZETEKBEN
A VÖRÖSKERESZT VONATA HOOVER ELNÖKKEL MA
ÉJJEL INDUL WASHINGTONBÓL,
aztán, három estével később (egész nap esett – nem április
és május rövid, heves, mennydörgéses záporai, hanem
november-december szürke, apadhatatlan esői, a hideg
északi szél előhírnökei. Az emberek egész nap nem
mehettek ki a földekre, s az egynapos újság sugallt
optimizmusában mintha ott rejlett volna önnön cáfolata
is):
TETÖZÉS MEMPHIS ALATT
HUSZONKÉTEZER MENEKÜLT VICKSBURGBAN
BIZTONSÁGBAN KATONAI MÉRNÖKÖK SZERINT A GÁT
KITART.
– Gondolom, ez azt jelenti, hogy még az éjjel átszakad –
mondta az egyik fegyenc.
– Hm. És tán az eső sem áll el, míg a víz ide nem éi –
vélte a másik. Ebben mind megegyeztek, mert
kimondatlanul is ugyanarra gondoltak: ha az idő kiderül,
átszakadhat a gát, jöhet az ár: őket mindenképp kihajtják
a földekre dolgozni, hiszen máskor is ezt tették. Nem volt
ebben semmi képtelenség, bár a magyarázatát csak
ösztönösen sejtették, s megfogalmazni egyikük sem tudta
volna: a föld, amin dolgoztak, vagy amit termeltek rajta,
sem az övék nem volt, akik munkálták, sem az őröké, akik
fegyverrel kényszerítették erre őket – mindegy volt nekik,
raboknak s fegyőröknek egyaránt, hogy magot vagy
kavicsot duggatnak a földbe, élő hajtást vagy művirágot
gyomlálnak. Ez volt hát, amiért a hirtelen támadt vad
remények és a tétlen nap, meg az esti újságcímek után
nyugtalanul aludtak, mialatt fejük felett a bádogtetőn
szüntelenül kopogott az eső-, aztán a hirtelen föllobbanó
villanykörték és a kiabáló őrök végleg fölébresztették őket,
s kintről már hallották is a várakozó rabkocsik dübörgését.
– Kifele gyorsan – kiáltotta a felügyelő. Menetkészen
állt: esőköpenyben, gumicsizmában, vadászpuskával. –
Egy órája Mond's Landingnél átszakadt a gát! Kifele
gyorsan!
 Második fejezet

A megkésett, lucskos virradat már úton érte a két

fegyencet. A rabkocsit házimunkás vezette, két fegyveres őr
ült. mellette. Hátul, a magas oldalú, fedetlen vaskalitkában
huszonkét fegyenc szorongott, mint gyufaszálak az élire
állított dobozban vagy tölténytárban a ceruza alakú
lövedékek; bokájukat közös lánchoz bilincselték, mely meg
volt erősítve az acélkas mindkét végében, és ott kanyargott
merev lábfejük, rezgő lábszáruk és a sebtiben bedobált
csákányok, lapátok között.
És most váratlanul ott volt előttük az árvíz, amiről a
kövér fegyenc már több mint két hét óta olvasott nekik. Az
út délnek tartott. Magasított töltésen épült – a helybeliek
hányónak hívták – körülbelül nyolc lábnyira emelkedett ki
a környező síkságból, és mindkét oldalon árok szegélyezte;
innen ásták ki a töltéshez szükséges földet. Az árkot
minden télen megtöltötte a csapadék, nem is szólva a
tegnapi nagy esőről, de most már az út egyik oldalán sem
látszott az árokpart: eltűnt a csendes, sima, barna víz
alatt, amely kinyújtózott már a földekre is, és hosszú,
mozdulatlan csíkokra hasadt a barázdák alján, bágyadtan
csillogva a sápadt virradatban, mint valami ledöntött,
roppant rács rúdjai. És ekkor (a kocsi elég gyorsan haladt),
amint csendesen figyeltek (máskor sem voltak valami
bőbeszédűek, de most mind hallgattak, komoran, már-már
ünnepélyesen, szinte vezényszóra fordultak nyugat felé,
ágaskodva, hogy kilássanak a magas mellvéd mögül),
észrevették, hogy már a bakhátakat is elborította a víz
tükörsima, mozdulatlan, acélszürke leple, melyben a
telefonpóznák és nyílegyenes határsövények oly merevnek
és mozdíthatatlannak látszottak, mintha vasbetonba
ágyazták volna őket.
Tükörsima és mozdulatlan volt a víz. Nem
ártalmatlanul s mégis nyájasan, álszentül csalogatón:
mintha sétálni lehetne rajta. Oly nyugodt volt, hogy a
fegyencek moccanást sem tudtak itt elképzelni, amíg az
első hidat el nem érték. Árok volt alatta, a mélyén keskeny
kis patak, de most sem az árok, sem a patak nem látszott,
csak a ciprusok és szederbokrok sora jelezte, merre
kanyarog a meder. Itt már mind látták, sőt hallották a
mozgást: a még mindig sima felszín lassú és
feltartóztathatatlan áramlását, keletre, fölfelé (– visszafelé
folyik – mondta egyikük csendesen), s a mélyről feltörő
morajlást, amely (jóllehet a kocsin senki sem tudta volna
mihez hasonlítani), mintha odalenn föld alatti vasút
dübörgött volna, rémítő és titokzatos rohanásról
tanúskodott. Mintha a víz három különálló rétegből állna:
a szelíd és ráérős felszín letört faágak roncsait, habos
törmelékét vitte a hátán, mintegy ravaszul és gonoszul
leplezve az áradat őrült rohanását, legalul pedig az eredeti
patakocska fecsegett-csobogott visszafelé, zavartalanul és
öntudatlanul követte kijelölt folyását, s szolgálta liliputi
céljait, mint hangyák a sínek közt, míg fölöttük
expresszvonat rohan el, s éppoly keveset sejtenek e
tombolva száguldó erőről, mint a Saturnuson dühöngő
forgószélről.
Most már az út mindkét oldalát víz borította, s hogy
rájöttek a titkára, fölhagyott minden ámítással,
színleléssel: szinte a fegyencek szeme láttára kúszott föl a
töltés oldalán; néhány mérfölddel előbb még magas
törzsükkel nyúltak fölébe a fák, most pedig legalsó
ágaikkal mintha éppen a vízből fakadtak volna: díszes
bokrok, simára nyírott gyepen. A kocsi egy néger kalyibája
előtt haladt el. A víz már elöntötte az ablakpárkányokat. Az
asszony a tetőgerincen kuporogva két gyereket
szorongatott, a férfi és siheder fia derékig vízben álltak, s
egy visítozó malacot vonszoltak-taszigáltak föl az ól
meredek tetejére, gunnyasztó pulykák és csirkék közé. Az
ól mellett, a kazal tetején egy tehén bőgött szakadatlanul,
a középre szúrt karóhoz kötve: egy fiú az öszvérekkel volt
elfoglalva: szőrén ülte s szünet nélkül korbácsolta az
egyiket, teste a kötélnek feszült, amivel a másikat
vonszolta; fröcskölve és bukdácsolva igyekeztek a
kazalhoz. Az asszony a háztetőn kiáltozott az autó után,
hangja bágyadtan és dallamosan szállt a barna víz fölött,
mind halkabban és halkabban, ahogy a kocsi távolodott, s
végül teljesen elenyészett, tán a távolság miatt, tán mert az
asszony elhallgatott – ezt a kocsi utasai már nem tudták.
Aztán eltűnt az út. Csöppet sem lejtett, mégis
becsúszott hirtelen a barna víz alá, mint mikor egy éles,
vékony penge finoman a húsba vág; nem jelezte végét sem
földgöröngy, sem vízfodor, észrevétlen tűnt el, mintha már
évek óta így lenne, mintha már így építették volna. A kocsi
megállt. A házi kiszállt a fülkéből, hátrament, és a
fegyencek lába alól kiszedett két lapátot, a vas csattanva
koccant a bokabilincsekhez.
– Mi az, mit akarsz ezekkel? – kérdezte az egyik
fegyenc. A házi nem felelt. Visszament a vezetőfülkéhez,
ahonnan, puskáját hátrahagyva, az egyik őr is leszállt.
Fogták a lapátot, és gumicsizmás lábukkal mindketten a
vízbe gázoltak, s a lapátnyéllel szondázták-tapogatták az
utat. Megint ugyanaz a fegyenc szólalt meg. Középkorú
férfi volt, bozontos, acélszürke hajú, kissé eszelős
tekintetű.
– Mi az ördögöt csinálnak ezek – mondta. Most sem
válaszolt senki. A kocsi megindult, bele a vízbe, a
házimunkás és az őr mögött, és sáros, nyúlós, ragadós
latyakot fröccsentett szét maga körül. A dereshajú ordítani
kezdett:
– Az isten verje meg, vegyék le rólunk a bilincset! –
küszködött, vadul csápolva maga körül, szétlökdöste a
körülölte állókat, amíg a vezetőfülkéhez nem ért, és
dörömbölni kezdett a tetején: – Átkozottak! Vízbe akarnak
fojtani bennünket! Vegyék le a bilincset! – ordított, csak
úgy bele a világba. – Oldozzatok el! Vegyétek le a bilincset!
Gazemberek! – Semmi válasz. Mintha messze körben,
ameddig a hangja elért, nem is akadna élő ember.
A kocsi lassan vonszolódott, elöl az őr és a házi
tapogatta lapátnyéllel az utat, hátul a huszonkét fegyenc
álldogált összezsúfolva, mint szardíniák a dobozban.
Átmentek egy másik hídon: két vékony és értelmetlen
vaskorlát állt ki a vízből; egy darabig párhuzamosan
húzódtak fölötte, majd újra elmerültek, rémítőn és
rejtélyesen, mintha lenne valami jelentésük, s mégis
nyilvánvalóan értelmetlenül, mint egy már-már lidérces
álomban.
Délfelé elérték úticéljukat: egy várost. A víz borította,
aszfaltozott utcákon a kocsi kerekei olyan hangot adtak,
mintha selymet szakítanának. Most már gyorsabban
mehettek: az őr és a házi visszaült a fülkébe, s a szaladó
kocsi pontosan úgy festett az ív alakban szétfröccsentett
vízzuhatag között, mint egy kutya, csonttal a szájában;
magasra csapta a vizet, túl az elöntött járdákon, a házak
előtti keskeny gyepsávon, a teraszok és tornácok lábáig,
ahol kirakott bútorok közt álldogáltak az emberek.
Keresztülhajtottak az üzleti negyeden: egy férfi,
gumicsizmában, térdig vízben, páncélszekrényt vonszolt
dereglyén maga után.
Végül elérték a vasutat. Derékszögben keresztezte az
utcát, s két részre vágta a várost. Ugyancsak töltésen
épült, nyolc-tíz láb magasságban a házak szintje fölött. Az
út egyenest nekiszaladt, majd derékszögben elkanyarodott,
egy gyapotbálázó és egy cölöpökre épült rakodórámpa
mellett, egy szinten a vagonok ajtajával. A rámpán katonai
sátor, előtte egyenruhás, fegyveres nemzeti gárdista
őrködött.
A kocsi fordult, és kimászott a vízből a följáróra, amit
rendesen csak gyapotszállításnál használtak, de most házi
ingóságokkal zsúfolt teherautók és magánkocsik hajtottak
föl és rakodtak le rajta. A rabokról lekapcsolták az autóhoz
erősített láncot, bokájuknál fogva párosával
összebilincselték őket, így kapaszkodtak föl a bálázó elé,
ágyak, bőröndök, villanytűzhelyek, rádiók, asztalok,
székek és keretes képek áttekinthetetlen zűrzavarába.
Mindezt egy négerekből alakult emberlánc darabonként
hordta a bálázóba, ahol az ajtóban egy másik gárdista
őrködött, a négerekre meg egy borotválatlan fehér ember
ügyelt, sáros, kord ruhában és magas szárú
gumicsizmában; ők azonban (a fegyencek) nem álltak meg
itt, hanem a két fegyőr puskákkal betuszkolta őket a
homályos, kongó épületbe, ahol magasra tornyosult
különféle holmik, visszamaradt gyapotbálák, tálalók,
tükrök és kredencek derengtek fel némán, a beszüremlő
félhomály csillámtalan sűrűségében.
Továbbmentek, ki a rámpához, ahol a katonai sátor és
az őrszem állt. Vártak. Senki sem mondta nekik, meddig
és miért. Mialatt a két fegyőr a sátor előtt a gárdistával
beszélgetett, ők leültek a rámpa szegélyére, hosszú sorban,
mint héják a sövényen, megbilincselt lábukat lógázva a
mozdulatlan, barna ár fölött, amiből a vasúti töltés
kiemelkedett, ültek ősin és sebezhetetlenül, képtelenül
semmibe véve minden eseményt, minden változást, s
hallgatagon bámultak messze, túl a pályatesten, ahol a
kettévágott város másik fele úszott; háztetők és
bokrokként a fák, halott-mozdulatlan hadsorba dermedve
a mocskos szürke ég alatt, a parttalan víztükör fölött.
Rövidesen a négy másik rabkocsi is megérkezett a
farmról. Szorosan egymás mögött jöttek, hűtő a hátsó
lámpánál, s négyfajta hangon tépve szét a víz selymét,
eltűntek a bálázó mögött. A rakodón ülők hallották a lábak
dobbanását, a bilincsek tompa csörgését; az első csoport
megjelent a bálázó ajtajában, majd a második, a harmadik;
most már száznál is többen voltak csíkos zubbonyosok és
tizenöthúsz puskás-pisztolyos fegyőr. Akik legelőször
érkeztek, fölálltak és összevegyültek a többivel, páronként,
mint az ikrek, csörgős-csattogós köldökzsinórral
összekötve; aztán szitálni kezdett az eső, lassan és
kitartón, novemberhez és nem májushoz illőn. Egy se
mozdult a bálázó ajtaja 'elé. Még csak arra se néztek, se
vágyakozva, se reménykedőn, se lemondón. Ha egyáltalán
gondolkoztak, bizonyára tudták, hogy minden hely kell s
megmentett holmiknak, ha agyán nincs máris dugig rakva
minden. Vagy talán tudták, hogy még ha akadna is hely,
úgysem nekik szánták; nem mintha az őrök azt akarták
volna, hogy bőrig ázzanak: eszükbe se jutott, hogy a
fegyencek kint vannak az esőn Így most abbahagyták a
beszélgetést, fölhajtották a zubbonygallért, álltak
összebilincselve, mint a kutyák a hajtás előtt, álltak
mozdulatlanul, türelmesen, hátuk az esőnek vetve, szinte
kérődzve, mint a juhok vagy a tehenek.
Kisvártatva észrevették, hogy a katonák
megszaporodtak: tucatnyi vagy több is volt már, melegen
és szárazon az impregnált köpenyek alatt, a tiszt is
előkerült, övében pisztollyal, aztán meg se moccantak
arrafelé, mégis megérezték az ételszagot, majd
odafordultak, s meglátták s tábori konyhát a bálázó
ajtajában. De még mindig nem mozdultak, megvárták,
amíg sorba állították őket, s fejüket lehajtva, türelmesen
topogtak előre az esőben, kaptak fejenként egy csajka
pörköltet, egy bögre kávét meg két szelet kenyeret Az
esőben ettek. Nem ültek le, mert a rámpa már vizes volt,
guggoltak a sarkukon, mint a parasztok, előregörnyedve,
hogy eltakarják a csajkát és a bögrét, melyekbe mégis,
mint parányi tavakba, szüntelenül belevert az eső, s
némán, észrevétlen átitatta a kenyeret.
Még három óra hosszat álltak a rámpán, mikor vonat
jött értük. A vágány mellett állók vették észre először s
figyelték; egy személykocsi tűnt fel, mintha magától futna,
maga után vonszolva a láthatatlan masina füstjét, amely
nem szállt a magasba, hanem lustán elterpeszkedett a
vízborította föld fölött, mintha egyszerre veszítette volna el
súlyát és erejét. A vonat befutott és megállt; egyetlen,
nyitott peronú, régi típusú, fából készült személykocsiból
állt, pöttöm kávédaráló tolta az orrával. Beterelték őket a
kocsiba, s előretülekedtek a túlsó végébe, ahol parányi
öntöttvas kályha állt. Tűz nem égett benne, mégis ott
tolongtak körülötte (a hideg és néma, bagóköpte
vasdarabot körüllengte ezernyi vasárnapi kiránduló
emléke, a Moorheadbe és Memphisbe utazóké – banán- és
mogyoróhéjak, szennyes babaholmik) tolongtak és
lökdösődtek, csak hogy a közelében lehessenek.
– Gyerünk, gyerünk – kiabált az egyik őr. – Most már
leülhettek.
Végül három őr, félretéve puskáját, szétütött közöttük,
és visszaterelte őket a padokhoz.
Ülőhely persze nem jutott mindüknek. A többiek a
padok között álltak; álltak megbilincselve, hallották a
kiengedett fékek szisszenését, a mozdony négy rövidet
füttyentett, az ütközőtányér csattant, a kocsi zökkenve
megindult. A rámpa, a bálázó hirtelen megszaladt, amint a
vonat teljes sebességre gyorsult, ugyanolyan
valószínűtlenül, ahogy megjelent: most elöl volt a
mozdony, mégis hátrafelé mentek, míg az imént
előreszaladt a vonat, pedig a mozdony hátul szuszogott.
A fegyencek már észre sem vették, hogy a pálya néhol
víz alá kerül. Érezték, hogy a vonat megáll, a gép hosszú
füttye jajveszékelve, visszhangtalanul enyészik el a vad és
elhagyatott pusztaságban, de őket ez se érdekelte; ültek
vagy álltak az esőverte ablakok mögött, a vonat meg újra
vonszolta magát, tapogatta az utat maga előtt, mint reggel
a rabkocsik; a tengelyek és hajtókarok között magasra
fröccsent a barna víz, s párafelhővé foszlott a gép tüzes
hasának csapódva; a mozdony újra füttyentett négy
rövidet, vad diadallal és daccal, hőkölő istenhozzáddal,
mintha az acéltest maga is érezte volna, hogy sem
megállnia, sem visszafordulnia nem lehet. Két óra múlva,
szürkületkor égő tanyát láttak a patakzó ablakon át.
Társtalanul, magányosan égett; lángja máglyaként,
fényesen és rezzenéstelen menekült a saját tükörképétől,
ijesztőn és bizarrul világítva a homályba borult vízsivatag
fölött.
 Nem sokkal sötétedés után megállt a vonat. A rabok
nem tudták, hol vannak. Nem is kérdezték. Sőt nem is
gondoltak rá, hogy megkérdezzék, amint arra se, miért, mi
célból jöttek ide. Már nem is láttak; a kocsiban nem volt
világítás, és az ablakokat is megvakította kívülről az eső,
belülről az összezsúfolt testek párája. Csak valami
tejszerű, eredet nélküli derengés és egy-egy fölvillanó fény
hatolt be hozzájuk. Kiáltozást és vezényszavakat hallottak,
az őrök is kiabálni kezdtek; fölállították és kifelé hajtották
a rabokat, csörögtek és csattogtak a bokabilincsek.
Leléptek a mozdony után szálló, sziszegő, rongyos
gőzgomolyagba. A sínek mellé, párhuzamosan a vonattal,
sáros, tompa orrú motoros hajó húzott, mögötte hosszú
csónak– és dereglyesor, akár a vonat. Itt még több volt a
katona: zseblámpák fénye villant a puskák závárzatán és a
tölténytárakon, a derékszíjakon, a fegyencek
bokabilincsein, óvakodva térdig vízbe gázoltak, s a
csónakokba szálltak; a mozdony meg a személykocsi
hirtelen elenyészett a fölcsapódó gőzfelhőben, amint a fűtő
a tűzszekrényből lezúdította a parazsat.
Ismét eltelt egy óra, amikor elöl fényeket pillantottak
meg – vörös pontocskák bágyadt, reszketeg sorát, végig az
egész láthatáron, mintha az égről lógnának alá. De
csaknem újabb órába telt, mire a fények közelébe értek.
Ezalatt a rabok guggoltak a csónakokban, összekuporodva
átázott ruhájukban (mái nem is érezték az eső különálló
csöppjeit), s figyelték a közeledő fényeket; végül a gát
koronája is kirajzolódott, már meg tudták különböztetni a
katonai sátrakat, a tűz körül kuporgó embereket s a tüzek
reszkető tükörképét, köztük a töméntelen csónakot kikötve
a sötéten fölébük magasodó gát oldalához. Zseblámpák
villogtak-hunyorogtak végig a gát tövében, a kikötött
csónakok között; a hajó elhaló szusszanással partot ért.
Mikor fölkapaszkodtak a gát tetejére, közelről is
láthatták a katonai sátrak végtelen vonalát, köztük a
tüzeket, a tüzek körül embereket; férfiakat, nőket,
gyermekeket, fehéreket, négereket – guggoltak vagy álltak
motyóik alaktalan halmaza mellett, s amint az érkezők felé
fordultak, szemük fehérje fölvillant a tűzfényben; távolabb,
a gát oldalában, együvé terelve, de pányvázatlan, egy falka
öszvér s két-három tehén álldogált. Ekkor a magas fegyenc
különös hangra figyelt föl. Nem most hallotta meg: hirtelen
rádöbbent, hogy a fülében morajlott egész idő alatt, de
olyannyira fölülmúlta eddigi tapasztalatait és azonosítási
képességét, hogy mindeddig tudomásul se vette, mint
ahogy a hangya, a bogár sem érzékeli a hegyomlás robaját,
pedig vele sodródik; kora délután óta vizén volt, és már hét
éve, hogy szánt-vet és boronál a védgát árnyékában, de ezt
a titokzatos, mély duruzsolást, amely a túloldalról
hallatszott, nem tudta mindjárt fölismerni. Megállt.
Mögötte egymásnak ütköztek a rabok, csörgött a vas,
mintha tehervonat fékezett volna le.
– Tovább! – kiabált az őr.
– Mi ez? – szólt a fegyenc.
– Ez ő. Az Öreg – felelt egy néger a tűz mellől,
– Az öreg?
– Tovább ott elöl! – kiabált az őr. Továbbmentek;
elhaladtak egy másik öszvércsorda mellett, a kidülledt
szemgolyók forogtak, a hosszú, mogorva pofák a tűz felé
fordultak, majd újra sötétbe merültek. Elhaladtak
mellettük, és az üres sátrakhoz értek; könnyű,
kétszemélyes katonai sátrak voltak. A fegyőrök
betuszkolták őket, mindegyikbe két pár összebilincselt
embert.
Mint kutyák az ólba, bemásztak a sátrakba és leültek.
Bent hamarosan meleg lett a testüktől. Aztán
elcsöndesedtek, és akkor mind meghallották a hangot:
leheveredve figyelték a pincemély, erőteljes és hatalmas
duruzsolást.
– Az öreg? – kérdezte ismét a vonatrabló fegyenc.
– Persze – szólt a másik. – Minek neki a nagy hang?
Hajnalban a fegyőrök fölébresztették őket:
megrugdosták a sátor alól kilógó lábukat. Szemben a sáros
révvel és a csónakokkal, tábori konyhát állítottak fel; a
rabok már érezték a kávé illatát. A magas fegyenc
hátramaradt, s bár előző nap csak egyszer evett, még
délben a bálázónál, kint az esőben, most mégse indult a
konyha felé, inkább a folyamot nézte, hiszen hét esztendőt
töltött el mellette az életéből, de csak most látta először;
állt mozdulatlanul, és zavart ámulattal nézte a rideg,
acélszín víztükröt: nem fodrozta hullám, éppen hogy ingott
egy kicsit. A gáttól, ahol állt, lassan, nehézkesen kavargó
csokoládészín tajték borította be a felszínt, s messzebbre
nyúlt, hogysem a végét láthatta volna; csak egy vékonyka
vonal törte meg egy mérfölddel távolabb, gyönge és vékony,
mint a hajszál; a fegyenc azonnal rájött, mi az. A másik
gát, gondolta nyugodtan. Onnan nézve ez se más. Ez, amin
állok, ugyanilyen. Hátulról meglökték, és a fegyőr hangját
hallotta:
– Gyerünk, gyerünk. Lesz még elég időd, hogy
megbámuld.
Azt kapták, amit tegnap: pörköltet, kávét és kenyeret.
Csajkástul-bögréstül ismét lekuporodtak, mint tegnap,
jóllehet most még nem esett. Éjszaka egy fából ácsolt,
teljesen ép csűr akadt fenn a gát oldalán. Most ott feküdt,
ahogy a folyam nekivágta a partnak; rajokban lepték el a
négerek, leszaggatták a zsindelyeket és deszkákat,
hurcolták a gát tetejére; a magas fegyenc, miközben
sietősen evett, látta, amint a csűr a víz színéig süllyed, s
mint döglött légy enyészik el a nyüzsgő hangyaraj
iparkodása nyomán.
Végeztek az evéssel. Újra esni kezdett, szinte
vezényszóra, s ők álltak vagy guggoltak durva
rabruhájukban, amely nem száradt ki az éjszaka, csak
valamivel melegebb lett, mint a levegő, Nemsokára
sorakoztatták és két csoportra osztották őket. Az egyik
csoportot fölszerelték sárkoloncos lapátokkal és
csákányokkal, majd elhajtották a gáton fölfelé. Valamivel
később befutott a motoros hajó, maga után vonszolva a
csónakokat a vizén, ahol, tizenöt lábnyira a hajógerinc
alatt, talán gyapotföld lehetett. A csónakok merülésig
tömve négerekkel, elszórtan egy-egy fehér ember is volt
köztük, ölükben batyut szorongattak. Ahogy a motor leállt,
halk gitárfutam csendült át a vizén. A csónakokat parthoz
vontatták, az emberek kiszálltak. A fegyencek a férfiakat,
nőket és gyermekeket bámulták, amint fölfele
kapaszkodnak a sáros meredélyen, pokrócokba bugyolált
nehéz batyukat és zsákokat vonszolva. A gitár még mindig
szólt, s föltűnt a gazdája is: egy karcsú néger fiatalember,
a hangszer kóczsinegen lógott a nyakában; gitárját
pengetve mászott föl a gátra. Semmi más nem volt nála: se
ennivaló, se váltásruha, még csak egy kabát sem.
A magas fegyenc elmerülten nézte; nem is hallotta,
hogy az őr megáll mögötte, és a nevén szólítja.
– Ébresztő! – kiáltotta az őr. – No, cimborák, van-e, aki
tud evezni?
 – Evezni, hol? – kérdezte a magas.
– A vízben – mondta az őr. – Hol a fenébe másutt?!
– Nincs az a csónak, amivel én amoda kimennék – s a
magas a gáton túlra, a láthatatlan folyam fele intett.
– Á, csak ideát – mondta az őr. Gyorsan lehajolt, és
kikapcsolta a bilincset, amely a magas fegyencet a kövér
kopaszhoz kötötte. – Itt a szomszédban, kicsivel odébb. –
Fölegyenesedett. A két fegyenc ment utána, le a
csónakokhoz. – Menjetek a sürgönypóznák mentén, amíg
egy benzinkúthoz nem értek, látni lehet, mert a teteje még
kiáll a vízből. Egy holtágnál van, azt is megismeritek majd,
látszik a fák hegyéről. Evezzetek föl a holtágon, egy
ciprusfáig, valami nő ül rajta. Fölveszitek ezt a nőt, aztán
visszafordultok nyugatnak, egy gyapotcsűrig, egy pasas
van a tetején – hátrafordult és a két fegyencre nézett, akik
halálos csöndben álltak, zavartalanul bámulva hol a vizet,
hol a csónakot. – Na, mire vártok még?
– Nem tudok evezni – mondta a kövér.
– Itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy megtanuld –
felelt az őr. – No gyerünk.
A magas előretaszította a másikat.
– Szállj csak be, ne félj. A víz nem harap, és
megfürdetni se akar senki.
Miután elhelyezkedtek, a kövér a csónak orrában, a
magas a farában, s ellökték magukat a gáttól, láttak más
párokat is, amint bilincseik nélkül elindulnak a többi
csónak felé.
– Kíváncsi vagyok, hányan vannak még, akik életükben
először látnak ilyen nagy vizet – mondta a magas. A másik
nem felelt. Térdelt a csónak orrában, s olykor-olykor
félénken a vízbe mártogatta evezőjét. Még otromba, kövér
háta is csupa gyanakvás és feszült aggodalom volt.
 Nem sokkal éjfél után egy hontalan férfiakkal,
asszonyokkal és gyerekekkel zsúfolt mentőhajó kötött ki
Vicksburg-nál. Sekély járatú gőzhajó volt, egész nap föl-alá
dohogott a ciprus- és mézgafák övezte mellékágakon, át a
gyapotföldeken (itt úszni nem, csak vergődni tudott),
háztetőkről, pajtákról, sőt fákról szedte össze siralmas
rakományát; most kikötött e hirtelen nőtt városban, a
rémület és reménytelenség fészkében, ahol a szitáló esőben
petróleumtüzek égtek, és a zseblámpák fénye idegesen
ugrált a marcona rendőrök bajonétjain, a doktorok,
ápolónők, kantinosok vöröskeresztes jelvényein. A
partosabb helyeket ellepték a sátrak, de így is több volt az
ember, mint a sátor: a kintrekedtek oda ültek vagy
feküdtek, magányosan vagy családostul, ahol épp helyet
találtak; sokan kinn az esőn gunnyasztottak,
halottmozdulatlanul a kimerültségtől, míg köröttük,
közöttük és fölöttük katonák, doktorok és ápolónők
bukdácsoltak.
Elsők közt egy börtönfelügyelő szállt ki a hajóról,
szorosan mögötte a kövér fegyenc és egy másik fehér
ember – apró emberke, borotválatlan, kísértetiesen sápadt
arcát még most is hihetetlen düh torzította el. Látszott,
hogy a felügyelő pontosan tudja, hova megy. Nyomában
két társával átfurakodott az összedobált bútorokon, alvó
testeken, s nemsokára ott állt a fényesen kivilágított,
rögtönzött irodában, mely valóban szinte katonai
parancsnokságra emlékeztetett; a büntetőfarm
parancsnoka ült itt, két fegyveres tiszt társaságában, akik
őrnagyi rangjelzést viseltek. – Odaveszett egy emberünk –
mondta a felügyelő köntörfalazás nélkül, s megnevezte a
magas fegyencet.
– Odaveszett? – kérdezte az igazgató.
 – Oda. Vízbe fúlt. – Meg se fordult, csak intett a kövér
fegyencnek. – Mondd el.
– Ő bizonykodott, hogy tud evezni – kezdte az. – Én egy
percig se. Neki is megmondtam – fejével a felügyelő felé
intett –, nem tudok. Szóval, amikor a holtághoz értünk...
– Egy szót se értek.
– A vontató hozta a hírt – szólt közbe a felügyelő. – Egy
asszony a holtágnál, ciprusfán, a barátunk pedig – másik
társára mutatott, az igazgató és a tisztek is ezt az embert
nézték – egy gyapotcsűrön. Mindig tele volt a motoros, nem
tudta fölvenni őket. No, folytasd.
– Odaértünk, ahol a holtág volt – a kövér fegyenc
egykedvűen folytatta, még a hangját se emelte meg –,
akkor a csónak kiszaladt alóla. Fogalmam sincs, hogy
történt. Én csak ültem, hisz olyan határozottan állította,
hogy tud evezni. Életemben nem láttam még örvényt. A
csónak egyszer csak megperdült, és mintha gyorsvonat
húzná, rohanni kezdett hátrafele, és pörgött veszettül, én
meg valahogy éppen akkor fölnéztem, s egy faág nyúlt a
fejem fölé, belekapaszkodtam, a csónakot meg mintha
kirántották volna alólam, elsodorta a víz; egyszer még
láttam fölborulva, és a társam, aki olyan remekül tudott
evezni, fél kézzel még mindig kapaszkodott bele, a
másikkal meg az evezőt tartotta.
Elhallgatott. Nem ejtette le a hangját, csak hirtelen,
egykedvűen elnémult, állt és csendesen bámult a félig telt
whiskys üvegre az asztalon.
– Honnan tudja, hogy belefulladt? – az igazgató a
felügyelőre nézett. – Hátha rájött, hogy itt az alkalom, és
megszökött?
 – Hová szökött volna? – mondta a másik. – Az egész
delta víz alatt van. Tizenöt láb mélyen, ötven mérföld
szélességben, föl a hegyekig. A csónak meg fölborult.
– Belefulladt a fiú – tódított a kövér fegyenc –, nem kell
izgulni miatta. Ő már kegyelmet kapott, még aláírni se
kellett senkinek.
– Más tanú nem volt? – kérdezte az igazgató. – Mi lett
az asszonnyal, a fa tetején?
– Nem tudom – mondta a felügyelő. – Én már nem
találtam ott. Nyilván egy másik csónak fölszedte. De itt az
az ember, a gyapotcsűrről.
Az igazgató és a két tiszt most ismét a harmadik férfi
felé fordult, a borotválatlan, vad arcot még mindig
összekuszálta a borzalmas félelem, rémület, tehetetlenség
és az őrjöngés.
– Nem ment el magáért? – kérdezte az igazgató. – Nem
találkozott vele?
– Senki se jött értem! – mondta a menekült. Hirtelen
remegni kezdett, bár kezdetben csaknem nyugodtan
beszélt. – Ültem azon az istenverte pajtán, és minden
pillanatban vártam, hogy összedől. Láttam én a vontatót
meg a csónakokat, arrafele jöttek, de sose fértem föl. De a
piszok négerek igen! Valamelyik még gitározott is, de én
nem fértem föl! Gitározott! – eddig is kiabált, de most már
üvölteni kezdett, a feje reszketett, arca rángatózott, szája
nyáladzott. – A piszok néger gitárjának volt hely, de én
nem...
– Nyugalom, nyugalom! – szólt közbe az igazgató.
– Adj neki inni – tanácsolta az egyik tiszt. Az igazgató
töltött. A felügyelő átadta a poharat a menekültnek, az
reszkető kézzel megragadta, s a szájához próbálta emelni.
Nézték vagy húsz másodpercig, akkor a felügyelő elvette
tőle a poharat és megitatta, a menekült fulladozva kortyolt,
s még így is kicsurrant egy csöpp a szája szélén, s vékony
erecskeként szivárgott borostás állára.
– Szóval mi hoztuk el őt is, meg – a felügyelő a kövér
fegyenc nevét mondta. – Éppen sötétedés előtt találtunk
rájuk. De annak a másiknak vége.
– Hm, hm. Tíz éve, hogy nem tűnt el egyetlen rabom se,
és most, ilyen időkben... Holnap hazaküldöm magát a
farmra. Értesíteni kell a családot, és sürgősen kiállítani az
elbocsátó levelét.
– Helyes – mondta a felügyelő. – Hallgasson csak ide,
főnök. Nem volt ez rossz fiú, és biztosan sose ült még
csónakban. Csak úgy mondta, hogy tud evezni. Hallgasson
rám. Gondolom, beírom az elbocsátó levelébe, hogy vízbe
fúlt, miközben életeket akart menteni a huszonhetes nagy
árvízben, s elküldöm a kormányzónak, írja alá ő is. A
család megörül majd ennek, fölteszik a falra, és
mutogatják a szomszédoknak, meg ez meg az. Valami
kártérítés is járna nekik, elvégre azért került hozzánk a
fickó, hogy gyapotot termeljen, nem pedig, hogy csónakkal
bolyongjon az árvízben.
– Jól van, majd utánanézek – mondta az igazgató. – A
legfontosabb, hogy mint halottat töröljék az összes
nyilvántartásból, mielőtt még valami politikus kiszagolná
az ügyet, és a saját pecsenyéjét próbálná megsütni belőle.
– Akkor hát végeztünk – a felügyelő megfordult, és
kitessékelte két társát. Kint, az esőt szitáló sötétségben
odaszólt a kövér fegyencnek. – Látod, a társad lefőzött. Ő
már szabad. Leszolgálta az idejét, de neked még jó kis
darab hátra van.
– Az ám, szabad – mondta a kövér. – Sokat ér vele.
 Harmadik fejezet

Mint a kövér is vallotta, a magas, mikor a felszínre

bukott, még mindig kezében tartotta a társa emlegette
evezőt. Kapaszkodott belé, bár föl se villant benne, hogy ha
netán visszajut a csónakba, még szüksége lehet rá, hiszen
jó darabig nem is remélte, hogy valaha is eléri a csónakot,
vagy bármi mást, ami felszínen tartaná – egyszerűen nem
volt ideje rá, hogy eleressze. Az események túlságos
gyorsan alakultak a számára. Váratlanul érte az örvény
első rántása, érezte, hogy a csónak pörögni kezd, és társa
hirtelen, mint Illés próféta, eltűnik a magasban, máris
vízben volt, küszködve a lapát húzása ellen, s észre se
vette, hogy egész idő alatt a kezében szorongatja; a
felszínre vergődött, és a kerengő csónak után kapott, mely
egyik pillanatban tíz lábnyira is eltávolodott tőle, a
másikban a feje fölött lengett, mintha fejbe akarná verni,
végül aztán sikerült elkapnia a farát, teste lett a kormány,
és mindketten, csónak és ember, a zászlórúdként
merőlegesen fölmeredő evezővel, úgy elvesztek a kövér
fegyenc szeme elől (aki éppily hirtelen tűnt el, csakhogy
függőleges irányban), mint egy hirtelen elkapott, szédítő és
valószínűtlen filmjelenet figurái.
Már a holtágban, a döglött mederben volt; mindmáig
állt itt a víz, talán már azóta, hogy az öreg föld dühe
kiformálta a vidéket. De most rohanó áradat söpört benne
végig, s a fegyenc úgy látta a csónak fara mögül, mintha a
fák és az ég szédítő sebességgel rohannának hátrafelé,
panaszos-szomorún bámulva rá a hideg, sárga
vízcsöppeken át. De a fák szilárdan és ingathatatlanul
gyökérzettek valamiben, gondolta, s egy kétségbeesett
őrjöngő pillanatában eszébe jutott a föld, a szilárd és biztos
fundamentum: nemzedékek munkájával, verítékével kötött
keményre, mozdíthatatlanra, véglegesre, de most sokkal
mélyebben van alatta, hogysem lábával elérhetné, amikor –
s ismét váratlanul – a csónak fara kábító csapást mért rá,
áttörte az orra nyergét. Az ösztön, mely korábban azt
parancsolta, hogy ne eressze el az evezőt, most mást
diktált: a csónakba dobta a lapátot, s két kézzel ragadta
meg a palánkot, éppen amikor a csónak ellódult, és ismét
pörögni kezdett. Most mindkét keze szabad volt:
fölhúzhatta magát a tatra, és feküdt elterülve az arcán,
ömlött róla a víz és a vér, tüdeje zihált, de nem a
kimerültségtől, hanem a rémület okozta dühödt
őrjöngéstől.
De tüstént föl is kellett tápászkodnia, mert azt hitte,
sokkal gyorsabban (és sokkal messzebbre) sodródott, mint
ez valójában történt. Fölemelkedett hát a véres
pocsolyából, amiben feküdt, ázott ruhája vaskoloncként
húzta végtagjait, fekete haja rátapadt homlokára, a véres
víz patakokban folyt végig a zubbonyán; sietve és óvatosan
végigsimította arcát, majd a tenyerébe pillantott, aztán
megragadta az evezőt, és megpróbálta a csónakot ár ellen
fordítani. Eszébe se ötlött, hogy hisz azt se tudja, merre a
társa, melyik fán a sok közül, amelyek mellett elhaladt
vagy elhaladhatott. De nem is törte a fejét ezen, hiszen
biztos volt benne, hogy a társa valahol följebb maradt el
tőle, s legutóbbi tapasztalatai szerint már a puszta szó,
hogy „följebb”, olyan borzalmas és bősz rohanást jelentett
a számára, hogy ezt az egyszerű fogalmat, mely nem más,
csak egyenes vonal, puskagolyó röpte a gyapotföld felett –
értelme képtelen volt fölfogni.
 A csónak orra lassan ár ellen fordult. Könnyedén
lendült túl azon a rémítő és gyűlöletes ponton, ahol a
fegyenc rádöbbent, hogy túlságosan is könnyű a fordulás;
egy körívet írt le, majd oldalba kapta a sodrás, és ismét
veszettül megpörgette, közben a fegyenc vértől csöpögő
arccal, fogát csikorgatva ült, s tehetetlen evezőjével
fáradtan kanalazta a vizet, ezt a kiismerhetetlen közeget,
mely egyszer úgy körülfogja ravasz forgatagaival, mint a
vízikígyó, most pedig mintha annyi ellenállásra se
érdemesítené szándékát és akaratát, mint a levegő, mint a
szél; a csónak, mely ijesztgette, s végül, mint öszvér a
patájával, kegyetlenül fejbe is verte, most mintha
súlytalanul lebegne a vizén, akár a pitypang pelyhe,
forogva, mint a szélkakas, ő pedig kanalazza a vizet, s
elképzeli a társát a fa tetején, nyugodtan, kényelmesen,
biztonságban, hisz nem kell egyebet tennie, csak várni; a
rémület és tehetetlen harag zűrzavarában eltöprengett az
emberi sors szeszélyén, amely az egyiknek biztonságos fát
juttat, míg a másiknak szeszélyes és kormányozhatatlan
csónakot, mintha pontosan tudná, hogy kettejük közül
egyedül ő vállalja, hogy visszafordul és megmenti társát.
A csónak megelégelte: most újra az árral rohant.
Mintha mozdulatlanságból lódult volna veszett sebességbe,
s a fegyenc úgy vélte, hogy már mérföldnyire is eltávolodott
attól a helytől, ahol a társa ott hagyta, holott a csónak
voltaképp csak egy nagy kört írt le, amióta visszamászott
belé, és a torlasz, aminek most neki akart rohanni (a kis
ciprusligetet telihordta tuskóval és törmelékkel a víz),
ugyanaz volt, amelyik vízbe fordította, mielőtt a csónak
fejbe kólintotta. De ezt nem is Sejtette, hiszen sohase
nézett magasabbra a csónak orránál. Most sem nézett
följebb, csak annyit látott, hogy oda fognak verődni, s
szinte érezte, hogy a halott, érzéketlen alkotmányt, a
csónakot, átjárja az elszánt, gonosz, makacs indulat; ő
pedig, holott eddig egy pillanatra sem hagyta abba az
álszent és csalárd víz csápolását, s azt hitte, már nem bírja
tovább, most valahonnan, valami végső és érintetlen
tartalékból, utolsó nekiszánással, idegeinél és izmainál
erősebb akarattal tovább csápolta a vizet az összeütközés
pillanatáig, még utoljára előrenyújtotta az evezőt, majd
önkéntelen védekezésképp visszarántotta, ahogy az ember,
ha a jégen elcsúszik, a kalapja és a pénztárcája után kap,
a csónak odavágódott, és ő újra arcra bukott az aljában.
Most nem kelt föl mindjárt. Feküdt arcra borulva,
mozdulatlanul, kissé szétterülve, szinte békésen,
megtörten, nyomorultul. Egyszer úgyis föl kell majd kelnie,
jól tudta, hiszen az élet is csak annyiból áll, hogy előbb
vagy utóbb talpra állunk, s aztán előbb-utóbb újra
fölbukunk. Nem volt egészen kimerült, a reményt sem adta
föl még, s nem is nagyon rettegett attól, hogy fölkeljen.
Csupán megérezte, hogy akaratlanul is foglya lett egy
helyzetnek, amiben nem ő maga, hanem az idő és
környezet van varázs alatt; játszik vele az áradat, mely a
semmibe sodródik, a nap, mely sose fog estébe hanyatlani,
s ha majd elunják vele, csak visszaokádják egyszer abba a
viszonylag védett világba, ahonnan oly hevesen kiragadták,
s közben alig számít, hogy mit tesz vagy mit nem tesz ő.
Feküdt hát arcra borulva, s most nemcsak érezte, de
hallotta is az ár erős, egyenletes zúgását, figyelt rá egy kis
ideig. Aztán fölemelte a fejét, óvatosan végigtörölte az
arcát, s újra megnézte a vért, aztán föltérdelt, és kihajolva
a palánkon, ujjával összenyomta orrlyukait, és lecsapta a
vércsöppet; éppen a kezét törölgette a combjain, mikor
valaki-a feje fölött csöndesen megszólalt:
 – Elkapott egy kicsit, mi? – mindeddig sem ideje, sem
oka nem volt arra, hogy magasabbra nézzen a csónak
orránál, de most fölpillantott: egy asszony ült a fán, s
nézett vissza rá. Nem volt még tíz lábnyira sem.
Ült a legalacsonyabb ágon, körülötte az odasodródott
törmelék és tuskók torlata, amin a csónak megfeneklett;
ült perkálszoknyában, katonai zubbonyban, széles
karimájú szalmakalapban; egy asszony, akit esze ágában
sem volt alaposabban szemügyre venni, hiszen már az első
pillantás is föltárta lényének egész hátterét, minden
kapcsolatát (egy asszony, aki lehetne a nővére is, ha lenne
nővére, vagy a felesége, ha mindjárt a serdülőkor után
nem kerül a büntetőfarmra, jóval hamarább, mint az ő
termékeny és monogám fajtája házasodni szokott; egy
asszony kapaszkodott a fatörzsön, meztelen lába fűző
nélküli férfibakancsban; alig egy ölnyire lógott a víz fölött,
egy asszony, aki minden bizonnyal nővére s föltétlenül
felesége – legalábbis így illenék – valakinek), – jóllehet
túlságosan is fiatalon került a büntetőfarmra, hogysem a
nőket nemcsak elméletben, tapasztalatból is ismerhetné.
– Már-már azt hittem, nem is akarsz visszajönni.
– Vissza?
– Aztán, hogy először itt jártál. Rászaladtál itt a
turzásra, visszamásztál a csónakba s odébbálltál. – A
fegyenc körülnézett, s ismét végigsimította az arcát;
eszerint pontosan ugyanott lehet, ahol a csónak fara orrba
verte.
– Ugye – mondta –, most mégis itt vagyok.
– Nem tudnád egy kicsit közelebb hozni a csónakot?
Alaposan kikészültem, míg ide fölmásztam, talán okosabb
lett volna, ha... – a fegyenc már nem figyelt oda; most vette
csak észre, hogy az evező elveszett; nyilván, mikor
fölbukott, nem a csónakba, hanem elébe dobta. – Ott van a
csalitban – mondta az asszony –, könnyen elérheted. Itt ni.
Fogd csak ezt! – egy vadszőlőinda volt, ránőtt a fára, és a
víz kimosta a gyökereit. Az asszony felső testével
megfordult, kilazította a folyondárt, és addig lóbálta, amíg
a fegyenc el tudta kapni. Az indánál fogva körülvontatta a
csónakot a torlasz végén, behúzta az ágak alá, s leste az
asszony mozgását, amint nehézkesen és óvatosan
összeszedte magát a leszálláshoz – olyan nehézkesen, hogy
ez már nem is szánalmas, hanem gyötrelmesen óvatos volt,
de a mélységes, szinte letargikus félszegség e látványa már
semmivel sem egészítette ki az első meghökkent pillantás
lényegét, mely már amúgy is felravatalozta lebírhatatlan
álmait, hiszen, még a börtönben is tovább habzsolta (s a
régi mohósággal, holott ezek hozták a vesztét) a gondosan
válogatott és ugyanilyen gonddal a börtönbe csempészett
ponyvaregényeket, s amikor a társával együtt a csónakba
szállt, nem is álmodott róla, milyen szép Helénát, vagy
netán valóságom Garbót fog magas sziklacsúcsokról vagy
sárkányrabságból megmenteni. Figyelte az asszonyt, és egy
cseppet se törte magát, hogy segítsen, csak a csónakot
tartotta elszánt konoksággal, közben a nő leereszkedett az
ágról, a karjain függeszkedett az egész test, a ruha alatt
domborodó, formátlanra dagadt has. Hát ez jutott nekem,
gondolta a fegyenc, ez jutott nekem a nők közül, ezzel
leszek összezárva egy megvadult csónakban.
– Hol az a gyapotcsűr – kérdezte.
– Csűr?
– Amin az a pasas ül. A másik, akiért ideküldtek.
– Tudom is én. Van egy néhány csűr errefelé. Nyilván
népek is vannak rajtuk – fürkészte a férfit. – Véres vagy,
mint egy disznó. Mintha fegyenc lennél?!
 – Ühüm – morogta a férfi. – Máris úgy érzem magam,
mint akit fölkötöttek. Na jól van, most fölszedem a
társamat, és megkeresem azt a pajtát. – Ellökte a
csónakot. Vagyis elengedte a folyondárt. Egyebet nem is
kellett tennie, mert még akkor is, amikor a csónak
fennakadva lógott a torlaszon, s ő az indával a mögötte
levő viszonylag csöndes vizén tartotta, szünet nélkül és
állandóan hallotta a zúgást, és érezte a víz duruzsolásában
a roppant erőt, alig egy ujjnyira a törékeny palánkon túl,
amin guggolt, s mihelyt elengedte a folyondárt, a víz el is
kapta a csónakot, bár most nem egyetlen rántással,
hanem könnyed, óvatos törleszkedéssel, szinte
dorombolva; most döbbent csak rá, hogy alaptalan
reményeket táplált, mikor azt hitte, hogy a nagyobb súly
kormányozhatóbbá teszi a csónakot. Az első egy-két
percben még vadul (és hasonlóképp alaptalanul) hitte,
hogy mégis így lesz, hogy ár ellen tudja fordítani a
csónakot, és iszonyú erőfeszítéssel megpróbálta tartani
még akkor is, amikor észrevette, hogy szépen haladnak
ugyan, csakhogy farral előre; valahogy még akkor is,
amikor a csónak orra meglendült és himbálózni kezdett: jól
ismerte már ezt az ellenállhatatlan sodrást, túlságosan is
jól, hogysem szembeszálljon vele, hagyta hát a csónak
orrát árnak fordulni, abban reménykedve, hogy
kihasználhatja lendületét, s újra ár ellen fordulhat; a
csónak előbb az oldalával, majd az orrával, majd ismét az
oldalával sodródott előre, rémítő sebességgel repült velük,
rézsút át a medren, az alámerült fák túloldali fala felé,
roppant örvényben voltak, de a fegyenc nem vette észre,
nem volt ideje gondolkodni, sőt még meghökkenni sem;
lelapult, s eltorzult, vérmocskos arccal csikorgatta a fogát,
tüdeje szinte szétpattant, csápolta a vizet, míg roppantul le
nem csaptak rá a fák. A csónak odareccsent, elpördült,
majd ismét odareccsent; az asszony félig fekve szorongatta
a párkányt, s megpróbált, amennyire állapota engedte,
összezsugorodni, s a fegyenc már nem is a vizet, hanem a
nedves-csöpögős csalitól csapkodta az evezővel, nem akart
már sehova se menni, sehova se eljutni, csak a csónakot
tartani, hogy darabokra ne zúzzák a fatörzsek. S a
következő pillanatban valami robbant a tarkója mögött, s a
lehajló fák, a szédítő ár, az asszony arca és minden
szétlebbent, elenyészett a fényes, hangtalan villanásban és
ragyogásban.
Egy óra múlva a csónak egy régi rönkös allén kijutott
az erdő mélyéből, s egy gyapotföldre (illetve fölébe)
keveredett – szürke és határtalan pusztaságra, ahol csak a
telefonvezeték vékony póznasora törte meg a pillantást,
mint valami vergődő százlábú. Most az asszony evezett,
megfontoltan és kitartón, a rá jellemző fásult
gondossággal, a fegyenc pedig guggolt, feje a térde közt, s a
tenyerével fölmert vízzel próbálta csitítani szűnni nem
akaró orrvérzését. Az asszony abbahagyta az evezést és
körülnézett, mialatt a csónak meglassúdva tovább
sodródott.
– Kijutottunk – mondta.
A fegyenc erre ugyancsak körülnézett.
– Ki. Hová?
– Azt hittem, te csak tudod.
– Én még azt se, hogy eddig hol jártunk. S még ha
tudnám is, merre van észak, azt akkor se, hogy merre
menjek. – Újra az arcához emelt egy marék vizet, és figyelte
a szétfutó karmazsinvörös ereket a tenyerén, nem
csüggedten vagy szorongva, inkább valami kába és cinikus
rosszindulattal. Az asszony a tarkóját bámulta.
 – Valahova csak el kell jutnunk.
– Talán én nem tudom? Az a fickó a pajtán. A másik a
fán. És most ez is ott, a maga ölében.
– Még nem voltam időben. De olyan hirtelen kellett
fölmásznom arra a fára, és ott ültem egész éjszaka. Látod,
megteszem, ami tőlem telik, De jó lenne, ha mielőbb
eljutnánk valahová.
– Persze – mondta a fegyenc. – Én is el akartam jutni
valahova, de nem volt hozzá szerencsém. Most maga
válasszon ki egy helyet; tán odaérünk. Adja csak azt a
lapátot. – Az asszony átnyújtotta az evezőt. A csónak
kenutípus volt, a fegyencnek csak meg kellett fordulnia.
– És te hova akarsz menni? – kérdezte az asszony.
– Azzal ne törődjön. Csak magára vigyázzon, tartson ki.
– Evezni kezdett, át a gyapotföldön. Megint eleredt az eső,
bár eleinte csak szitálva. – Eh – mondta a fegyenc –,
kérdezze inkább a csónakot. Reggel óta benne ülök, de egy
percig se tudtam, hova akarok menni, vagy hol járok.
Ekkor körülbelül egy óra lehetett.
Késő délután a csónak (megint valami csatornafélében
jártak, jó ideje belesodródtak már, s mikor észrevették,
már késő volt kijutni belőle, ha egyáltalán lett volna
értelme, hogy kijussanak, a fegyencnek mindenesetre
mindegy volt, s hogy itt gyorsabban haladhattak, elég ok
volt rá, hogy benne maradjanak) egy széles, törmelék
borította vízfelületre futott, s a fegyenc rájött, hogy valami
folyón vannak, a nagyságáról ítélve a Yazoo-Riveren, bárha
nagyon keveset látott ebből a vidékből, amelyet az elmúlt
hét évben egy napra se hagyott el. Azt már nem tudta,
hogy most ez a folyó is visszafelé folyik. Mihelyt a csónak a
sodrásba került, abban a hitben evezett tovább, hogy lefele
tartanak, s tudta, hogy arra városok vannak – Yazoo City
vagy legrosszabb esetben Vicksburg, vagy kisebb városok,
melyeknek a nevét ugyan nem ismerte, de házak és
emberek vannak ott, valami, akármi, ahol kiköthet és
leteheti az asszonyt, örökre hátat fordíthat neki, örökre
minden asszonyi terhességnek, s visszatérhet a bilincsek
és karabélyok kolostori közösségébe, ahol biztonságban
lenne az efféle veszedelmektől. Most, hogy a szállás és
szabadulás közelinek hitt lehetősége eltávolította a nőtől,
már nem is haragudott rá. Ahogy a formátlan, tehetetlen
testre nézett, úgy érezte, hogy egyáltalán nem is asszony;
inkább valami elkülönült, ijesztő és követelőző tárgy,
valami mégiscsak élő tömeg, melynek mindketten, ő is és a
nő is, egyképpen áldozatai; a legutóbbi három vagy négy
óra alatt folyvást azokon a perceken, sőt pillanatokon járt
az esze, amikor egy tekintet, egy hibás mozdulat is
elegendő lett volna, hogy vízbe taszítsa őt: hadd húzza le a
halálba az az érzéketlen tömeg, mint malomkő, melynek
haláltusája sincs; már nem érzett semmi bosszúvágyat az
asszony ellen, hiszen ő is rabja a terhének; inkább
szánakozott rajta, mint a gerendán, amit föl kell gyújtani,
hogy elűzzük belőle a férgeket.
Tovább evezett, hajtva az ártól, evezett szakadatlan és
erőteljesen, takarékosan beosztva az erejét, abban a
hiszemben, hogy lefelé mennek, városok, emberek felé,
valami felé, ahol kiköthet, mialatt az asszony időnként
fölült, és kimerte a csónakban összegyűlt esővizet.
Kitartóan esett, bár még mindig nem erősen, még mindig
szenvedélytelenül, az ég, a nap küszködés nélkül enyészett
el, a csónak valami sajátos derengésben úszott, valami
fátyolos, szürke félhomályban, mely szinte határ nélkül
olvadt egybe a hömpölygő, nyálkás-tajtékos, mocskot-
böfögő áradattal. A nap, a fény már határozottan
kihunyóban volt, s a fegyenc egy-két erőteljesebb csapásra
serkentette magát, mert hirtelen úgy érezte, csökken a
csónak sebessége. Voltaképp így is történt, bár a fegyenc
nem tudta: inkább a növekvő sötétség jelének tartotta,
vagy legföljebb az egész napi étlen-szomjan küszködés
következményének, amit ebben a példátlan és lehetetlen
helyzetben a tehetetlen düh váltakozó hullámai is
bonyolítottak. Vaktában is több erővel húzott, nem mintha
megijedt volna, épp ellenkezőleg, hiszen nagyon is
megnyugodott, hogy ismerős tájak felé, ismerős folyó viszi
a hátán, melynek kitörölhetetlen nevét emberi nemzedékek
hagyták örökül, akik itt, a partjai mellett élték le életüket,
mert az ember mindig vonzódott a folyóhoz, már akkor is
ide húzódott a közelébe, amikor még nevet sem adott a
víznek és a tűznek; sorsát, sőt létét is a folyó formálta ki, a
folyó határozta meg, szigorún, örökre. Nem félt hát. Evezett
tovább, s nem tudta, hogy fölfelé, nem tudta, hogy a
roppant víztömeg, mely már negyven órája zuhog át a
gátszakadáson, valahol előtte, északon gyűlt össze, hogy
majd a maga útján visszazúduljon a Folyamba.
Már egészen besötétedett. Beköszöntött hát az éjszaka,
a szürke, homályos ég elenyészett, s valami fonák logikával
a víz színe derengett föl, mintha a délutáni eső kimosta
volna a levegőből a fényt, és a víz színén gyűjtötte volna
össze; a sárga áradat szinte foszforeszkálva folyt körülötte,
ameddig csak a szem ellátott. Valójában a sötétség lett az
úr: láthatatlanná tette az esőt. A fegyenc ruhája és bőre
idestova már huszonnégy órája ázott, s így jó ideje már
nem is érezte az esőt, s most, hogy látni se lehetett,
megszűnt létezni a számára. Útitársának domborodó hasa
se zavarta: nem kellett örökké félrenéznie. Evezett tovább,
állandóan és erőteljesen, ijedség és aggodalom nélkül, de
mind dühösebben, mert a felhőkön még mindig nem
lehetett látni a várt város vagy városok visszfényét,
melyekről azt hitte, közeledik feléjük, holott mérföldekre
maradtak el a háta mögött – és ekkor egy hangot hallott.
Fogalma se volt róla, mi az, hiszen ezelőtt sose hallotta, s
ha hallja is, sose számított volna újra rá; ilyen hangot még
kevés ember hallott életében, s tán senki, aki többször
hallotta volna. És most se rémült meg, ideje sem volt rá,
mert bár nem láthatott messzire, a következő pillanatban
már nemcsak hallott, hanem látott is valamit, amiben sose
volt része ezelőtt. Az éles vonal, mely a derengő vizet a
sötétségtől elválasztotta, most vagy tíz lábbal magasabbra
emelkedett, s önmaga fölött előregördült, mint mikor a kelt
tészta kibuggyan a tálból. Ágaskodott visszagyűrődve, a
taraja derengve lobogott, mint a vágtató ló sörénye,
fodrozódott és vibrált, mint a láng. S miközben az asszony
a csónak orrában kuporgott – észrevette-e vagy sem, ezt a
másik nem tudta –, a fegyenc dagadt és vérmocskos arccal,
megdöbbenve és hitetlenül bámult a jelenségre, s evezett
egyenest feléje. Megint csak nem volt ideje rá, hogy
megálljt parancsoljon ritmusra beidegzett izmainak.
Tovább evezett, bár a csónak már egy tapodtat sem
mozdult előre, hanem mintha az űrben lebegett volna,
mialatt az evező előrenyúlt, lecsapott, újra előrenyúlt; most
az űr helyére hirtelen zűrzavaros törmelék zúdult, s
körülölelte a csónakot: deszkák, kisebb faházak, vízbe fúlt
állatok formátlan tetemei, gyökerestül kitépett fák
szökelltek és bukdácsoltak, mint a delfinek, s fölöttük a
csónak mintha súlytalanul és légies határozatlansággal
lebegne, mint a madár a messzeségbe vesző part fölött,
habozva, hogy hol szálljon le, és leszálljon-e egyáltalán,
közben a fegyenc benne guggolt, tovább kanalazta a vizet,
és ordítani szeretett volna. De torkában rekedt a kiáltás.
Egy pillanatig a csónak fölágaskodott a farára, majd
kapkodva, kapálódzva, mint a macska, fölugrott az
előregördülő vízfalra, a habzó hullámtaraj fölé, éppen egy
fa ágai közt lengett, ringatódzott, melyről frissen sarjadt
levelek és gallyak lugasa hajlott alá, s a fegyenc, mint
madár a fészkében, még mindig lesve az alkalmat, hogy
ordíthasson, s még mindig evezve, holott már nem is volt
evezője, lenézett a dühödten meglódult, fenekestül
felfordult, hihetetlen világra.
Éjféltájt villámlás és mennydörgés dübörgő tűzijátéka
közepette – mint mikor egy üteg tüzelni kezd, mintha
negyvenórás szorulás után maga a mennybolt űritkezett.
volna ki, csattogó és ragyogó tiszteletadással kísérve a
kétségbeesett és őrült rohanást, a csónak – most is döglött
tehenek és öszvérek, budik, kunyhók és tyúkketrecek
kavargó zűrzavarában – áthaladt Vicksburgon. A fegyenc
nem vette észre. Nem látott elég magasra a víz fölé, még
mindig guggolt, szorítva a csónak peremét, s bámulta
maga körül a sárga kavargást, melyből egész fák, hegyes
háztetők, hosszú, szomorú öszvérfejek buktak elő, s
szemrehányón bámultak vissza rá, tátott szájjal, világtalan
szemmel, hőkölő hitetlenséggel – odébbtaszigálta őket egy
kitépett deszkadarabbal, nem is tudta, hogy jutott hozzá;
fölmerültek és alábuktak, s a csónak hol az oldalával, hol
a farával sodródott előre, néha a vizén, néha a fákon,
háztetőkön és öszvértetemeken, mintha ezek a halálban
sem tudnák elkerülni teherhordó fajtájuk végzetét. De
Vicksburgot nem látta; a csónak egy expresszvonat
sebességével robogott a fortyogó, összeszűkült mederben, a
magas és szédítő rakpartok között, melyek fölött fény
derengett, de a fegyenc ezt sem vette észre; csak annyit
látott, hogy a sodródó törmelék hirtelen szétválik, földagad
és egymásra torlódik, s a csónakot oly gyorsan átszívta a
sodrás, hogy nem ismerhette föl: egy közúti híd pillérei
közt rohannak át, egy iszonyú pillanatig a csónak mintha
megtorpant volna egy gőzhajó fölmagasló oldala előtt,
töprengve, hogy fölébe fusson-e vagy alája, aztán kémény,
jéghideg szél fújt el a fegyenc feje fölött, a határtalan
vízsivatag ízét-szagát röpítette; a csónak bukdácsolva
előrerontott, s mintha ez lenne a fegyenc igazi hazája, a
hullám végső őrjöngéssel csónakostul ráöklendte vad
mellére a Vizek Atyjának.
Hét hét múlva, a barakk priccsén, új rabruhában, újra
kopaszon, újra megbilincselve, így mesélt erről a
többieknek:
Miután a villámlás és mennydörgés kitombolta magát,
a következő három-négy órában a csónak zúgó sötétségben
rohant, valami kavargó térség fölött, aminek még nappal
se látta volna a határát. Vad volt, végeláthatatlan és zihált,
hánykolódott a csónak alatt és körött, piszkosan derengő
tajtékot hányt, teli a rombolás szemetével, ijesztő,
láthatatlan és fölismerhetetlen tárgyakkal, melyek
nekiverődtek a csónaknak, oldalához törleszkedtek, majd
odébbhánykolódtak. Nem tudta, hogy már kint van a
Folyamon. Ez idő tájt még akkor sem lett volna hajlandó
elhinni ezt, ha meggyőződik róla. Tegnap tudta, hogy
valami csatornában van, amelynek medrét jelzik és
meghatározzák a partjára ültetett fák. Most hogy még
napvilágnál sem láthatott volna partokat, egyetlen száraz
helyet se a nap alatt (vagy inkább a lucskos ég alatt),
mindent hitt volna inkább, csak azt nem, hogy folyón van,
s ha egyáltalán találgatja, hol jár, az alatta levő terep
jellegét, inkább hitte volna, hogy a világ legnagyobb
gyapotföldje fölött rohan szédítő és fölfoghatatlan
sebességgel; hisz tegnap tudta, hogy folyón van, s jó
lélekkel megnyugodott ebben, aztán látta, hogy a folyó,
mint megvadult csődör a sikátorban, hirtelen megfordul és
nekiront – most, ha csak egy pillanatra is gyanítja, hogy e
vad és határtalan terület, amire került: folyó, egyszerűen
elmenekült volna a tudattól: eszét vesztette volna.
Amikor kivilágosodott – szürke és kopott volt a virradat,
száguldó szélrohamokkal, jeges záporokkal érkezett – s
újra látni lehetett, megértette már, hogy nem gyapotföld
fölött van: ezt a földet, amin most a bőszült víz hányta és
röpítette a csónakot, még sose szántotta szelídre az ember,
az öszvér meglóduló és nekifeszülő fara mögött. Ekkor
döbbent csak rá, hogy csalóka csoda volt az elmúlt évtized:
esztendőkön át tűrte a folyó szelíd és álmatag mellén az
emberi ügyefogyottság gyarló tákolmányait, de az az idő
volt a tünemény, és a mostani a törvény, a folyó azt teszi,
ami neki jólesik, tíz évet várt a sorára türelmesen, ahogy
az öszvér is tíz éven át tűri a hámot, hogy gazdáját egyszer
agyonrúghassa. És megtanult most valamit a félelemről is,
amire nem jött rá ifjúságának sorsdöntő éjszakáján, abban
a három-négy másodpercben, amikor valóban félt, amikor
lenézett a megrémült mozgópostás ismétlőpisztolyára, s az
még nem jött rá, hogy az ő fegyvere (a fegyencé)
csütörtököt mondott: ha a rád zúdult félelemben is
kitartottál, utána nincs már lelki kín, csak valami szörnyű,
őrjítő viszketés, mint mikor az ember csúnyán megégeti
magát.
Most nem kellett eveznie, csak kormányozta a csónakot
(idestova huszonnégy órája nem evett s ötven órája
úgyszólván nem aludt), mialatt tovább rohantak a fortyogó
pusztaságon át, s már jó ideje nem merte elhinni, hogy itt
van, pedig nem kételkedhetett benne, s a törött deszkával
megpróbálta sértetlenül felszínen tartani a csónakot a
házak, fák és dögök közt (egész parkok, városok, raktárak,
udvarházak, uradalmak szökelltek és játszottak körülötte,
mint a halak), nem törekedett már semmilyen cél felé, csak
arra, hogy ameddig bírja, vízen tartsa a csónakot. Oly
kevéssel beérte volna, önmagának semmit se kívánt, csak
annyit, hogy megszabadulhasson az asszonytól, a
terhességétől, de ezt tisztességgel szerette volna elérni,
nem is a saját érdekében, hanem a másikért. Hisz
akármikor kitehette volna egy másik fára is.
– Vagy kiugrasz a csónakból, és sorsára hagyod a nőt a
porontyával: fulladjanak meg – mondta a kövér fegyenc. –
Ezek rád sóznak tíz évet a szökésért, felkötnek a
gyilkosságért, és a családdal megfizettetik a csónakot.
– Igaz – mondta a magas. De hát nem is ezt tette.
Tisztességes megoldást keresett: valakit, bárkit, akinek
gondjaira lehet bízni az asszonyt, valami szilárd földet,
ahol kiteheti, ő pedig, ha tetszik, vissza a folyóba.
Mindössze ennyit kívánt – csak jönne már valaki, valami. S
ez igazán nem volt különös kívánság. Mégsem
teljesülhetett. Elmondta, hogyan sodródott tovább a
csónak.
– Senkivel se találkoztatok? – szólt közbe a kövér – Se
hajóval, se semmivel?
– Nem tudom – válaszolt a magas. Ő csak vizén
próbálta tartani a csónakot, amíg el nem múlik az éjszaka,
amíg újra ki nem világosodik.
– Éjszaka? – kérdezte a kövér. – Hisz az előbb azt
mondtad, hogy már nappal volt?
 – Persze. – A magas cigarettát sodort, az új
dohányzacskóból figyelmesen szórta a dohányt a
felgörbített papírba.
– Ez már másik napon volt. Jó néhány elmúlt, míg oda
voltam – még mindig vadul rohanva valami kanyargó
torkolatba sodródott, amit vízbe fúlt fák szegélyeztek, s a
fegyenc rájött, hogy újra egy mellékfolyón rohannak,
mégpedig fölfelé, mint két nappal ezelőtt. Nem tudta
pontosan, csak ösztönösen sejtette, hogy ez a folyó is, mint
két napja a másik, visszafelé folyik. Nem merte volna
mondani, hogy ugyanazon a folyón van, bár már az sem
lepte volna meg, ha így hiszi, hiszen már oly hosszú ideje
volt ebben a lehetetlen helyzetben, és valószínűleg lesz is
sokáig: bábuja és játékszere a gonosz és kiszámíthatatlan
természetnek. Csupán megállapította, hogy újra valami
mellékfolyón van, és számba vette ennek összes
előrelátható következményeit, bárha számára ismeretlen
darabja volt a Föld felszínének. Bízott benne, hogy nem
kell egyebet tennie, csak elég kitartóan eveznie, s
rábukkan majd valami sima helyre a víz fölött, még ha
nem is lesz egészen száraz, de emberek tán lesznek rajta,
csak elég gyorsan, csak időben odaérjen; és addig is
egyetlen kívánsága, egyetlen kiáltó vágya volt; ne kelljen az
asszonyra néznie, aki, mint látomás visszatért a hajnallal,
és az útitárs megfellebbezhetetlen és nyilvánvalóan
elkerülhetetlen létére figyelmeztette, aki már megszűnt
emberi lény lenni, és (adjunk hozzá újabb huszonnégy órát
az első huszonnégyhez és az első ötvenhez, a tyúkról sem
feledkezve meg: dög volt, megfulladt, a félszárnyú beszorult
valami tető zsindelye alá, mely tegnap egy pillanatra a
csónak mellé sodródott; a fegyenc evett belőle valamit
nyersen, de a másik nem akart) egyetlen óriási anyaméhhé
változott, s a fegyenc azt képzelte, ha nem néz oda, el fog
tűnni, s ha megállja, hogy a pillantását arra a pontra
fordítsa, ahol az asszony ül, nem is tér többé vissza.
Félrenézett tehát, és ekkor rájött, hogy újra jön a hullám.
Maga sem tudta, miből vette észre, hogy az visszatér.
Hangot nem hallott, látni se lehetett semmit. Igaz, a
csónak most pangó vizén úszott – vagyis a vízáram, mely
vitt légyen bár jó vagy rossz irányba, mégiscsak vízszintes
volt, most hirtelen elunta ezt, és fölfelé kezdett torlódni – s
ez elég ok lett volna rá, hogy figyelmeztesse, mégse hitte,
hogy ebből jött rá. Inkább az a legyőzhetetlen, már-már
fanatikus meggyőződés vitte nyomra, hogy a közeg, amihez
sorsa nyilván örökre odakötötte, leleményes és alapjában
gonosz természetű, vagy az a hirtelen rádöbbenés, túl
mind a gyanún, mind a rémületen, hogy nem lehet elég
gyorsan felkészülni az ellen, amit a víz tenni akar, bármi
legyen is. Hirtelen megfordította a csónakot, helyben, mint
a rohanó lovat, s visszafordulva már képtelen volt
eldönteni, hol visz a meder, amin feljött. Nem tudott
rájönni, ő lát-e rosszul, vagy már előbb eltűnt, mikor nem
figyelt oda; a folyó enyészett-e el a megfulladt világban,
vagy a világ veszett bele a határtalan folyóba. így azt sem
tudta volna megmondani, hogy közvetlen a hullám előtt
hajt-e, vagy habtaraján bolyong; nem tehetett hát egyebet,
mint ébren tartotta magában az érzést, hogy háta mögött
ugrásra készül a pusztulás, és evezett, amilyen gyorsan
csak fáradt és hovatovább már görcsbe meredő izmai
engedték, s igyekezett nem nézni az asszonyra, elvonni
róla a tekintetét, míg csak valami száraz partot nem ér. így
hát soványan, beesett arccal, szemét szinte fizikailag is
kifordítva (mintha sugara két, gyermekpuskából kilőtt,
tapadó korongos nyílvessző lenne), fáradt izmokkal,
melyek már nem is az akaratának engedelmeskedtek,
hanem túl a kimerültségen, annak a révült rögeszmének,
hogy evezni könnyebb, mint abbahagyni – teljes erővel
ismét nekihajtotta a csónakot valaminek, amit már nem
tudott kikerülni, s újra kegyetlenül előrebukott a térdére
és a kezére, és görnyedten, vad, összetört arccal bámult föl
a vadászpuskás férfira, durva és rekedt ordítással
kérdezte:
– Vicksburg? Merre van Vicksburg?
Még hét hét múltán is, amikor ezt próbálta elmesélni,
újra megbilincselve, kétszeresen is szavatolt biztonságban,
mert szökési kísérletért újabb tíz évet kapott – visszatért
arcára, hangjába a régi, megmagyarázhatatlan, dühödt
keserűség. Nem sikerült átmennie a másik csónakra.
Elmondta, hogyan kapaszkodott az oldalába (mocskos,
festetlen tanyahajó volt, tetején részegen félrebillent
kályhacső, ment valahova, amikor nekiütköztek, és nyilván
sem megállni, sem kitérni nem akart, pedig a rajta levő
három ember állandóan láthatta őket – tudniillik a
kormány mellett egy másik férfi is állt, mezítláb,
szakállasan és csapzott hajjal, az ajtónak meg egy asszony
támaszkodott, szedett-vedett, mocskos férfiruhában, s ki
tudja, már mióta bámulták a fegyencet, egyformán hidegen
és közömbösen), s görcsösen vonszolódott mellette, s
megpróbálta előadni, kifejteni egyszerű (s legalábbis a
számára) méltányos óhaját és kérését, mondta,
mondogatta, s mesélte most a társainak, s mint maláriás
roham, újra rárontott a régi, sosem feledhető
megaláztatás, s leste, amint reszkető ujjai közül lassan
lepereg a kárba veszett dohány, s vékony, száraz, csattanó
hangon szétszakad a cigarettapapír:
– Égessem el a ruháimat? – kiáltotta. – Égessem el?
 – Hogy a fenébe gondolod, hogy megúszod benne a
körözést? – mondta a karabélyos. Ő pedig (mármint a
fegyenc) mondta, magyarázta, mint mondta, magyarázta
akkor is, nem a három embernek ott a hajón, hanem az
egész kihalt, puszta világnak körülötte, a halott víznek, a
fulladt fáknak, á reménytelen égboltnak – nem mentségül,
hisz nem volt szüksége mentségre, és tudta, hogy
hallgatói, a többi fegyenc, semmit se kérnek számon tőle –,
hanem inkább azért, mert a teljes kimerültség határán
álmodozva, hihetetlenül jólesett kibeszélni mindent, ami a
lelkét nyomta. Elmesélte a karabélyosnak, hogyan jutottak
ő és társa a csónakba, hogy meg kellett menteniük egy
asszonyt meg egy férfit, hogy a társa elveszett, a férfit meg
nem találta, s most a világon semmi mást nem akar, csak
valami szilárd helyet, ahol ott hagyhatná az asszonyt, amíg
ő egy seriffre vagy tisztre talál. Az otthonára gondolt, a
helyre, ahol szinte gyerekkora óta élt, az évek során került
barátaira, akiknek ismerte szokásait, mint azok is az övéit,
az ismerős földekre, ahol dolgozott, s ahol megtanulta
szeretni és jól elvégezni a munkát, a jellemes öszvérekre –
éppúgy ismerte és tisztelte őket, mint bizonyos embereket
ismerünk és tisztelünk –, a barakkbeli éjszakákra, a nyári
szúnyoghálós ablakokra és a jó téli kályhákra, mindenkire,
akinek a meleget és kenyeret köszönheti, a vasárnapi
labdajátékra és mozira – dolgokra, amiket a labdajáték
kivételével azelőtt sohasem ismert. De legfőképp a saját
jellemére (két évvel ezelőtt házimunkásnak akarták tenni.
Nem kellett volna többé szántania és öszvérekkel
bajlódnia, csak azokkal tartani, akik töltött fegyverrel
jártak, de ő nem vállalta.
– Inkább maradok a kapa mellett – mondta minden
humor nélkül. – Egyszer már túlságosan is sokat
játszottam a fegyverrel), becsületére, hogy mindig megtette
azt, amit kívántak tőle, büszkeségére, hogy minden
munkát elvégzett, bármi is volt az. Erre gondolt, és
hallgatta a vadászpuskást, amint a szökésről magyaráz
(most vette csak észre, hogy a fáknak hosszú
mohaszakálla nőtt, bár nyilván már napok óta így volt,
sokkal előbb, mint gondolta volna. De csak most vette
észre), s ő kapaszkodva lógott a hajó oldalán, s olyan
erővel húzta, hogy úgy érezte, mindjárt kettészakad.
– Nem fér a fejedbe, hogy eszem ágában sincs
megszökni? – kiabálta. – Ülj csak le azzal a puskával és
vigyázz: meglátod majd, nem csaplak be. Csak ezt az
asszonyt szeretném elhelyezni.
– Nem megmondtam, hogy átjöhet? – válaszolt
egykedvűen a puskás. – De nálam nincs helye, aki ilyen
gúnyában a seriff után futkos. Hagyd a fenébe azt a
pizsamát.
– Ha idejön, verd fejbe a puskával – szólt a másik, a
kormányrúdnál. – Részeg.
– Nem akar átjönni – mondta a puskás. – Bolond.
Aztán a nő beszélt. Mozdulatlanul támaszkodott a
kabinajtónak, fakult, foltos, mocskos overállban, mint a
két férfi.
– Adj nekik valami kaját, és zavard el őket. – Elindult,
átjött a fedélzeten, és hideg, rosszindulatú tekintettel
méregette a fegyenc útitársát. – Mennyi időd van még
hátra?
– Csak a következő hónapra vártam – felelte a
csónakbeli asszony. – De most... – az overállos nő a puskás
férfi felé fordult.
– Adj nekik valami kaját – mondta. De a puskás csak a
csónakbeli asszonyt bámulta.
 – No, gyere hát – szólt a fegyencnek. – Hozd ide a nőt,
te meg kussolj.
– S mit gondolsz, veled mi lesz, ha a seriffhez viszed ezt
a nőt? Odavágódsz elé, és az megkérdi, ki vagy? – A
puskás már nem nézte az asszonyt. Alig mozdította a
karján fekvő puskát, amint visszakézből, keményen arcul
ütötte. – Csirkefogó! – mondta az asszony. De a puskás
oda se pillantott.
– Nna? – kérdezte a fegyencet.
– Nem érted, hogy nem tehetem? – kiabálta ő. –
Képtelen vagy megérteni?
Most már, mesélte, föladta a reményt. Ez hát a sorsa.
Vagyis kezdettől fogva tudta, hogy ez lesz a sorsa, hogy
sose tud megszabadulni ettől az asszonytól, hiszen azok is,
akik a csónakkal kiküldték, jól tudták, hogy sose adja fel a
küzdelmet, s amikor észrevette, hogy az overállos nő
valamit a csónakba dobott, tán egy tejkonzervet, érezte,
hogy ez már valami önkényes és fellebbezhetetlen előjel,
mint a gyászhírt hozó távirat, hogy nem sikerül időben
szilárd helyre jutnia, ahol a gyermek megszülethet.
Elmesélte, hogyan tartotta a csónakot a tanyahajó mellett,
s az újabb hullám első tapogatózó lökése már emelkedett
alatta, közben az overállos nő oda- s visszajárt a korlát és
a kabin közt, s dobálta a csónakba az ételt – egy darab
sózott húst, egy mocskos és rongyos takarót, egy
mosogatódézsa száraz kenyérhajat, kétszersült darabokat,
mintha szemetet szórna – s ő közben görcsösen
kapaszkodott a párkányba az új hullám növekvő
nyomásával szemben, amiről egy percre meg is feledkezett,
mert még mindig próbálta megmagyarázni, milyen
hihetetlenül egyszerű a kívánsága és kérése, míg végül a
puskás (hármójuk közül csak ez volt cipőben) rá akart
taposni a kezére, ekkor eleresztette a párkányt, hogy
kitérjen a nehéz bakancsok elől, majd újra megragadta a
korlátot, ekkor a puskás az arcába vágott, most oldalra
vetette magát a bakancsok elől, és így elszakadva a
korláttól, súlyával ferdén a sodrásba nyomta a csónakot, s
lassan kezdték elhagyni a dereglyét, ő pedig újra evezett,
vadul, ahogy a meredélyen rohan az ember, ha tudja, hogy
lentről nincs már visszatérés, s felnézett még a hajóra, a
három gúnyos, hideg és hajthatatlan alakra, amint
gyorsan távolodtak a szélesedő vizén át, s a gutaütésig
fuldokolt a tűrhetetlen dühtől, nem azért, mert
visszautasították, hanem mert oly csekélységet tagadtak
meg tőle, oly keveset kért, oly keveset kívánt, s
viszonzásképp mégis a lelkeszakadtát követelték tőle,
amire ha egyáltalán képes lett volna (s ezt ott nekik
tudniuk kellett) nem is került volna ide, ahol volt, kérni,
amit kért; fölemelte a törött deszkát, és átkozódva rázta
feléjük, még azután is, hogy a puskából láng lobbant, és a
sörét szétszóródva fröcskölt végig a vizén az egyik pont felé.
Szóval ott tehetetlenkedett, mondta, s rázta az evezőt és
üvöltött, mikor hirtelen rájött, hogy a második hullám, a
második vízfal, zsúfolva öszvérdögökkel és házakkal, ott
tornyosul a háta mögött a kiöntésben. Abbahagyta hát az
ordítást, és evezni kezdett. Nem is próbálta megelőzni a
hullámot. Tapasztalatból tudta már, hogy ha az ráront,
mindenképp magával sodorja, akár akarja, akár nem, s ha
mái-rajta lesznek, sokkal gyorsabban fognak sodródni,
hogysem megállhatna, hiába is találna helyet, ahol még
időben partra tehetné és ott hagyhatná az asszonyt. Idő, ez
nyugtalanította most, s így az egyetlen lehetőség, hogy a
hullám előtt maradjon, ameddig csak tud, reménykedve,
hogy elér valahová,”* mielőtt az lecsapna rá. Evezett hát
tovább, fáradt izmokkal taszigálva a csónakot, oly
elcsigázottan, hogy már nem is érezte, mint akit már oly
régóta üldöz a balszerencse, hogy már nem érzi
balszerencsének. Sőt, még evés közben is – az öklömnyi,
szénné égett, súlyos és nehéz kétszersültdarabokat,
amelyek még a csónak fenékvizében is kőkemények s
ólomnehezek maradtak, senki emberfia nem nevezte volna
kenyérnek, ha nem a kormos tepsiben látja, amiben
sütötték –, akkor is sajnálta, hogy csak fél kézzel evezhet.
Azt is el akarta mondani – azt a napot, amikor a
csónak a mohaszakállas fák közt menekült, mialatt mind
sűrűbben érték a hullám előreküldött, apró, nyugodt,
kémlelő-tapogatózó lökései, s egy pillanatra könnyedén és
óvatosan megemelték, majd elhaló, suttogó sóhajjal, szinte
kuncogva továbbsurrantak, s a csónak ment tovább,
vonszolódott tovább, s nem is látszott már semmi, csak a
fák, a víz, a pusztaság, s kisvártatva már a fegyenc nem
érzékelte, hogy nő-e a távolság mögöttük, s csökken-e
előttük, csak azt, hogy ő is és a hullám is mozdulatlanul,
felfüggeszkedve lebegnek a tiszta időben, álomszerű
magányban, s evezett tovább, bár nem remélte többé, hogy
valahol partot ér, már pusztán csak azért, hogy megőrizze
azt a kicsi hézagot, amit csónak hossza engedett közte és a
tehetetlen, lerázhatatlan asszonyi test között; aztán jött az
éjszaka, és a csónak tovább tört előre, gyorsan, hiszen egy
ismeretlen és láthatatlan közegben minden sebesség
szédítő, előtte a semmi, mögötte a rohanó és előrebukó
víztömeg szörnyű gondolata, a víz dühödt bosszúja forrt és
fortyogott, teteje tarajzott és fodrozott, mint a karmok;
aztán a hajnal (újabb álomszerű változás a napszakok
között, nappalból éjszakába s megint nappalba, időtlenül
és valószínűtlenül egymásba mosódva, mint az erősödő és
kihunyó fények a színpadon), s ismét földerengett a csónak
s benne az asszony: már nem feküdt az összegyűrt, foltos
és rongyos takaró alatt, hanem összegörnyedt, két kézzel
kapaszkodva a palánkba, szemét lecsukta, alsó ajkát a
foga közé harapta, ő pedig a törött deszkával vadul
taszigálta a csónakot, álmos, vad, földagadt arccal bámult
a nőre és rekedten kiabált:
– Tartson ki! Az isten szerelmére, tartson ki!
– Azt akarom – szólt az asszony. – De siess! Siess!
Elmesélte ezt is, a hihetetlent: siess, rohanj! – egy
szikláról lezuhanó embernek azt tanácsolják, hogy
kapaszkodjék meg és vigyázzon magára: a tűrhetetlen
feledés kábulatából fölmerülve pont az efféle történet hat
valószínűtlen és kacagtató burleszknek s ábrándosabb
őrültségnek, mint bármely más mozihistória:
Most egy medencében volt.
– Medencében? – szólt közbe a kövér. – Szóval
megfürödtél?
– Úgy van – mondta a magas mogorván, fölpillantva a
keze közül. – Megfürödtem. – Csak nagy nehezen tudta
lecsöndesíteni őket, közben eleresztett két cigarettapapírt,
és figyelte, amint a lába között könnyedén és légiesen
lehullanak a padlóra, majd egy pillanatig még
mozdulatlanul tartotta a kezét – egy medencében, egy
öbölben, egy széles, békés, sárga tengeren, aminek
váratlan és különös módon valahogy természetes
hangulata volt, és azt a benyomást keltette, hogy itt mindig
víz szokott lenni, bárha nem ilyen nagy tömegben; még a
nevére is emlékezett, két vagy három héttel később mondta
neki valaki: Atchafalaya.
– Louisiana? – kérdezte a kövér, – Csak nem akarod azt
mondani, hogy már a szomszéd államban voltál? Hogy az
ördögbe? – meredten bámult a magasra. – Hülyeség.
Legfeljebb a túlparton lehettél. Szemben Vicksburggal.
– Semmiféle Vicksburg nem volt odaát – felelt a magas.
– Baton Rouge volt ott, úgy hívták. – S most mesélni
kezdett egy városról, egy kicsiny, csinos, tiszta arcú
városkáról, mely hatalmas, haragoszöld fák közt fészkelt, s
oly váratlanul jelent meg az elbeszélésben, mint ahogy
valószínűleg a valóságban is föltűnt a fegyenc előtt:
váratlanul és légiesen, hihetetlen fenségű
csodatüneményként, lehorgonyzott csónakok és
tehervagonok hátterében, melyeknek ajtaja egy szinten volt
a vízzel. Ezt is el akarta mondani: hogyan állt ágyékig
vízben, egy pillanatra hátratekintve a csónakra, az
asszonyra, aki félig ült, félig feküdt, szemét lehunyta,
ujjperecei kifehéredtek a csónakpárkányon, alsó ajkáról
vékony vérfonál szivárgott az állára, és hogyan nézett rá
vad kétségbeeséssel.
– Nagyon messze kell gyalogolnom? – kérdezte az
asszony.
– Nem tudom! Mondom, hogy nem tudom! – kiáltotta ő.
– De ott valahol föld van! Föld! Házak!
– Ha elmozdulok innen, még a csónakban se szülhetek.
Közelebb kell húznod!
– Persze! – kiabálta vadul, kétségbeesetten, hitetlenül a
fegyenc. – Közelebb. Várjon, megyek és föladom magam,
nekik ide kell... – nem fejezte be, nem volt ideje rá,
elmondta, hogyan próbált szaladni, összefröcskölve magát,
botladozva, zihálva, zokogva, elmondta, hogy ekkor
pillantotta meg: egy rakodórámpa állt ki a sárga áradatból,
rajta katonák, mint azelőtt, mint ott, a másikon:
ugyanolyanok, ugyanazok; elmondta, hogy az első
szokatlan reggel óta egymásra torlódott napok mintha
eltűntek volna, mintha nem is lettek volna, csak két
közvetlenül egymás után (egymás után? egyszerre!) pergő
pillanat, s vele nem történt közben semmi se, csupán a
saját lábnyomába lépett, ugrálva, fröcskölve, kezét
föltartva, rekedten ordítozva. És hallotta a megriadt
kiáltást:
– Ott az egyik! – a parancsot, a závárzatok csattanását,
a rémült hangzavart: – Ott megy! Ott szalad!
– Igen, itt vagyok – kiáltotta ugrálva, rohanva. – Itt
vagyok, itt, itt, itt! – tovább futott, bele az első ropogó
sortűzbe, s visszahőkölve a röpködő golyóktól, föltartott
kézzel ordította: – Feladom magam! Fel akarom adni
magam! – állt meredten, nem rémülten, hanem hökkent és
elviselhetetlen gyalázatban, s látta, amint a guggoló
kekifigurák szétválnak, és megpillantotta a géppuskát,
amint durva és vastag csöve felemelkedik, és köpködve
tapogat utána, s még mindig üvöltött, rekedt
kukorékolással:
– Megadom magam! Nem halljátok? – Még akkor is
ordított, amikor megpördült, fröcskölve felugrott, majd
lebukott a víz alá, és hallotta a golyókat, amint a feje fölött
füttyögve a vízbe csapódnak, s még a víz alatt is
kapálózott, még ott is ordítani próbált, mielőtt még lábra
állt volna, teljesen alámerülve, kivéve ugráló, célpontot
nyújtó ülepét, bőszült ordítás bugyborékolt a szájából, az
arca körül, hiszen semmi rosszat nem akart, csak megadni
magát. Akkor viszonylag védve volt a golyóktól, de már
nem sokáig. Vagyis (nem mondta hogyan és mikor) volt egy
perc, amikor kifulladt, s egy pillanatra lélegzetet vett,
mielőtt újra futni kezdett volna, a visszaút a csónakhoz
nyitva állt, bár a háta mögött még mindig hallotta a
kiáltozást és olykor-olykor egy-egy lövést is, zihált és
zokogott, karján hosszú szörnyű seb, maga se tudta, hogy
szerezte, s lélegzete fogytán senki se vette több szavát,
csupán mint a leterített nyúl végső nyiffanása, mely nem
halandó füleknek szól, csak vád egy egész életért, s dőre
bűnhődése képtelen és hihetetlen szomja a szenvedésre, ez
az egyetlen, mely létéből halhatatlan:
– Semmi mást nem akarok a világon, csak feladni
magam!
Visszatért a csónakhoz, beszállt és fölkapta a törött
deszkát. És most, hogy erről beszélt, bár részleteiben
borzalmas és őrjítő, mégis egészen egyszerű lett a történet:
újabb cigarettát sodort, friss papírral az ujjai közt, melyek
most csöppet se remegtek, dohányt szórt bele a zacskóból,
de egyetlen foszlány se hullt a földre, mintha
géppuskatűzből olyan szférába lépett volna át, ahol már
nem érheti semmi meglepetés, és történetének további
része már úgy jutott el hallgatóihoz, mintha egy kissé
homályos, de már áttetsző tejüveg mögül érkezne, nem
hallható, csak látható, bizonytalan körvonalú, de már
megkülönböztethető árnyak sorozata, hangtalanul,
nyugalmasan és következetesen lebegve elő: a csónakban
voltak, a széles, békés, határanincs medence közepén,
amelyen a csöpp, magányos sajka az ellenállhatatlan
áramlat sodrásában úszott valahová, s a fegyenc megint
csak nem tudta, hová, az örökzöld fák közé bújt csinos
városkák elérhetetlenül, csodatüneményként s
nyilvánvalóan sehova se tartozva enyésztek el az
egyhangúan lebegő láthatáron. Nem hitt bennük, nem
számítanak, az ő sorsa betelt: még annyira se valóságosak,
mint a délibáb, mint az önkívület képei; lankadatlan
evezéssel Hajszolta tovább a csónakot, céltalanul és
reménytelenül, s olykor-olykor ránézett az asszonyra, 'aki
felhúzott és összeszorított térdekkel ült, s egész teste
iszonyatos görcsbe húzódott, fog marcangolta alsó ajkáról
folyvást csöpögött a vér. Semerre se ment, semmitől se
menekült, pusztán már csak azért evezett, mert oly hosszú
ideje evezett már, hogy ha abbahagyja, izmai tán
sikoltoztak volna a kíntól. Ezért, amikor az is
bekövetkezett, meg sem lepődött. Hallotta a jól ismert
hangot (igaz, csak egyszer hallotta azelőtt, de nincs
emberfia, akinek kétszer is kéne hallania), és várta a
hullámot, hátranézett, még mindig kanalazva a deszkával,
látta, amint tarajozott, gördült előre, a fák, dögök és
törmelékek szalmaszín hulladékával, egy teljes percig nézte
a válla fölött, azzal a tompasággal, mely messze túl van
már a kínon, a dühön, ahol már a szenvedés, az újabb
sérelmek is megszűnnek, és vad, sebezhetetlen
kíváncsisággal latolgatta a várható eshetőségeket, hogy
vajon még mennyit bírnak elviselni immár teljesen
érzéketlen idegei, mi az, amit a sors még kitalálhat a
számára, míg csak a hullám valóban föl nem tornyosult a
feje fölé, mennydörögve adva ki dühét. Csak ekkor
fordította vissza a fejét. Csapásai nem szűntek, nem
ritkultak és nem szaporodtak, tovább evezett kimerült,
révült állhatatossággal, mikor megpillantott egy úszó őzet.
Nem jutott a tudatáig, mit látott és az sem, hogy utána
eredt a csónakkal; nézte az úszó fejet maga előtt, mikor a
hullám lezúdult és a csónak is fölemelkedett a kitépett fák,
házak, hidak, kerítések ismerős zűrzavarába, s a fegyenc
még mindig evezett, még akkor is, amikor a törött deszka
már nem fogott egyebet, mint levegőt, még akkor is,
amikor ő és az őz fej fej mellett, alig karhossznyi
távolságban repültek előre, nézte az őzet, nézte, amint
teste kezd valóságosan is kiemelkedni a vízből, míg végül
már fölötte futott, végig a felszínen, még mindig emelkedve,
s lerázva magáról a vizet, a szétváló és összecsattanó ágak
elhaló zöreje közepette fölfelé tűnt el, nyirkos kis farka
fölfelé cikázott, s az egész állat úgy elenyészett, mint a füst
eloszlik. És most a csónak is megfeneklett, oldalra billent,
s már a fegyenc is kint volt belőle, térdig érő vízben,
kiugrott és térdre esett, s az eltűnt őz után bámulva
fölüvöltött:
– Föld! Tartsd magad! Tartsd magad! – megragadta az
asszonyt a hóna alatt, kiráncigálta a csónakból, ugrált és
bukdácsolt vele az eltűnt őz után. S most valóban föltűnt a
föld: egyenes, meredek domb, különös, szilárd és
hihetetlen: egy indián sírhalom, és ő fölugrott az iszapos
partra, visszacsúszott, az asszony vonaglott a karjai
között.
– Eressz! – kiabálta. – Tégy le! – De ő tartotta tovább
lihegve és zokogva, s újra fölvonszolta a sáros meredélyre,
s most már görcsösen vonagló terhével majdnem elérte a
tetejét, mikor egy ág a lába alatt hirtelen megvonaglott és
összekunkorodott. Kígyó volt, gondolta, amint a lába
megcsúszott rajta, s erejének végső maradékával lökte,
szinte dobta az asszonyt a tetőre, amint hirtelen, arccal
lefelé, visszazuhant abba a közegbe, amiben több napot és
éjszakát töltött el, hogysem számon tudná tartani, s
amiből ő maga sosem merülhet föl igazán, mintha fáradt
és elcsigázott teste megpróbálná, hogy engedelmeskedjék
őrült és lankadatlan akaratának, hogy bármi áron, még ha
vízbe is kell vesznie, elszakadhasson a tehertől, amivel
tudta nélkül és akarata ellenére a sors egybekötötte.
Később úgy érezte, hogy a víz mélyén, holtában is
hallaná az újszülött első, nyafogó sírását.
 Negyedik fejezet

Aztán az asszony kést kért tőle, s ő ott állt csuromvizes

rabruhájában, amiért kétszer is rálőttek, másodszor már
géppuskából, mindkét alkalommal, hogy emberekkel
találkozott az elmúlt négy nap alatt, amióta a gátat
odahagyta – s most pontosan ugyanazt érezte, mint mikor
a száguldó csónakban az asszony sietségre ösztökélte. Ez a
merőben erkölcsi probléma ugyanazt az ádáz indulatot
ébresztette benne, ugyanazt a kínzó tehetetlenséget érezte,
hiszen még válaszolni se tudott: állt az asszony fölött,
dadogva és fuldokolva a fáradtságtól, s jó perc beletelt,
mire a fülébe ért az asszony zokogó kiabálása:
– A vízmerő! A vízmerő, a csónakban! – Sejtelme sem
volt, mit akarhat a másik ezzel az üres konzervdobozzal, de
nem kérdezte, nem töprengett, nem tétovázott. Futásnak
eredt, megint egy kígyó, gondolta, amint a vastag test
félelmetes tekergéssel megvonaglott; nem ijedten, csak
éberen, még irányt sem változtatott, pedig tudta, hogy
rohanó lába éppen a kígyó lapos feje mellett éri majd a
földet. A csónak orrát a hullám magasan a partra dobta, a
farán egy másik kígyó mászott bele, s amint lehajolt a
vízmerőért, valami mást is látott úszni a dombocska felé,
nem tudta, mi lehet – egy fej, egy pofa a V alakú vízfodor
csúcsán. Fölkapta a dobozt és vízbe merítette, majd máris
fordult. Megint látta az őzet, vagy egy másikat. Vagyis
látott egy őzet – egy szemrebbenés, és a fürge, füstszínű
fantom eltűnt, elenyészett a ciprusok sötétlő hasadékai
közt; nem vesztegette az időt, nem lesett utána, vágtatott
vissza az asszonyhoz, és szájához tartotta a dobozt, míg
csak az rá nem szólt, hogy elég.
Egy pintnyi bab vagy paradicsom volt benne valaha,
míg légmentesen zárt födelét balta sarkával, négy
csapással föl nem nyitották; a fölszaggatott és visszahajtott
bádoglap éles volt, mint a beretva. A fegyenc ezt használta
kés helyett, az asszony mondta, hogyan; majd kifűzte a
cipőjét, és az éles bádoggal kettévágta a zsinórt.
Aztán meleg vizet kívánt az asszony.
– Ó, csak egy kis forró vizem lenne! – sóhajtotta halkan
és fennkölten, minden különösebb remény nélkül, a
fegyencnek meg a gyufa járt a fejében, hogy ez ugyanolyan
képtelen kívánság, mint volt a kés, de az asszony a nyűtt
zubbony zsebében turkálva (a zubbonyujjon W alakú folt
sötétlett, s egy másik, még feltűnőbb a vállon, ahonnan a
pántot és a fegyvernemi jelzéseket leszaggatták, de a
fegyenc észre se vette) mégiscsak elővarázsolt egy
gyufásdobozt, mely két patronhüvelyből volt összetákolva.
így hát kissé távolabb húzta a víztől az asszonyt, s száraz
fa után kajtatott a tűzgyújtáshoz; még egy kígyó, mondta
magában akkor, bárha, mint mesélte, tízezer kígyót is
mondhatott volna, s már rájött arra is, hogy nem ugyanazt
az őzet látta az elébb, mert most egyszerre hármat is
megpillantott, bakokat vagy sutákat, nem tudta, mert
májusban még nem volt agancsuk, és azelőtt különben
sem látott soha még őzet, csak egy karácsonyi képes
levelezőlapon; majd egy nyúlra bukkant, tán vízbe fúlt, de
dög volt mindenképp, a hasa föltépve, fölötte egy madár,
egy sólyom, büszke-bóbitás, kemény, gonosz, patrícius
orrú, türelmetlen, telhetetlen, sárga szemű – ő meg felé
rúgott, megtántorodva rugdosta, mígnem a madár széles
szárnyalással a levegőbe emelkedett.
 Amikor visszatért a fával és a döglött nyúllal, a
zubbonyba pólyált csöppség két cipruság közé ékelve
feküdt, és az anyja nem volt sehol, de mialatt a fegyenc a
sárban térdelve a vézna lángocskákat élesztgette s
dédelgette, az asszony is visszajött, lassan és szédülten
támolygott a folyó felől. Végre a víz is fölmelegedett, s
került valahonnan, valamiből – hogy honnan és miből, a
fegyenc sose tudta meg, nem tudta tán az asszony se, míg
a szükség rá nem vitte, egyetlen asszony se tudná, bár
nem is csodálnák e csodát – az a négyszögletes valami, a
daróc és a selyem közt, s a fegyenc nedves, gőzölgő
ruhájában a tűz mellett guggolva figyelte a nőt, amint
fürdeti a kicsit, figyelte kegyetlen kíváncsisággal és
izgalommal, hőkölő hitetlenséggel, végül már kettejük közt
állt és bámult le a csöpp, téglaszín, semmihez se hasonlító
teremtményre; Hát ez az egész, gondolta, ez ráncigált ki az
ismerős világból, amit eszem ágában sem volt odahagyni,
ez lökött a szokatlanba, a születésem óta félelmetesbe, ez
vágott ide a sose látott helyre, hogy még azt se tudom, hol
vagyok.
Aztán visszament a vízhez, és újra megtöltötte a
merőkét. Már napnyugta felé járt (ha a súlyos felhőtakaró
miatt lehetett volna napnyugta), végéhez közeledett hát ez
a nap is, melynek a kezdetére sem emlékezett, s amikor
visszatért a tűzhöz, még e rövid távollét alatt is
megsűrűsödött a ciprusok közt a sötétség, mintha ide
menekült volna e néhány öles halmocskára, erre a földből
való, biblikus Noé-bárkájára, erre az összeszűkült,
ciprusokkal zsúfolt, ködös-csöpögős, élettől nyüzsgő
menedékre – hogy merre és milyen messzire, mitől és
honnan, erről éppúgy nem volt fogalma, mint arról, hogy a
hónap melyik napja van; – s csak jóval napnyugta után
merészelné összeszedni magát, hogy kiterjeszkedjék a
vizek fölé is. A fegyenc szétporciózta a nyulat és
darabokban főzte meg, mialatt a tűz egyre vöröslőbb
lánggal égett a sötétségben, ahonnan apró állatszemek
villantak elő, hunytak ki és villanlak fel újra vadul és
ijedten – egyszer egy csésze-kerek őzszem is; a forró és
sűrű levesből, négy nap után az első meleg ételből, az
asszony kortyolt először, s a fegyenc, míg leste a másikat,
szinte hallotta a saját nyálát csorogni.
Aztán ő is ivott, majd megették a fűzfanyárson sült
másik darabot is; ekkor már leszállt az éjszaka.
– Maguk ketten jobb, ha csónakban alusznak – mondta
a fegyenc. – Holnap jókor indulunk. – Vízre lökte a csónak
orrát, hogy vízszintesen feküdjön, egy darab liánnal
meghosszabbította a kötelet, a végét a csuklójára csavarta,
majd visszament a tűzhöz, és ő is nyugovóra tért. Sárban
feküdt, de kemény, szilárd föld volt az alja, ha megbotlasz,
a csontod törheted rajta, de nem ölel körül formátlanul és
fullasztón, nem zár magába és húz lejjebb, egyre lejjebb;
olykor nehéz rajt a szántás, elcsigáz, elszívja erőd, s este a
priccsen elátkozod, hogy látástól vakulásig rabja vagy, de
nem hurcol magával, nem szakít ki megszokott életedből,
nem sodor világgá tehetetlen áldozatként négy napon át,
hogy vissza se térhess. Nem tudom, hol vagyok, és
sejtelmem sincs, hogy jutok haza, gondolta, de végül is a
csónak már elég régóta megállt, talán visszafordíthatom.
Hajnalban kelt, bágyadt, sárgásfehér derengésben, a
nap szépnek ígérkezett. A tűz kialudt, a kihűlt hamu
túloldalán három dermedt kígyó hevert párhuzamosan,
mint hármas aláhúzás, s a gyorsan növő fényben a
környezet is kezdett alakot ölteni: a föld, mely egy
pillanattal előbb még csak föld volt, most mozdulatlan
göröngyökre, girbegurba repedésekre hasadt, a lomb, mely
egy pillanattal előbb még csak lomb volt, dermedten
kígyózó füzérekké különült, ezalatt a fegyenc a reggelin
törte a fejét, valami meleg ételen, mielőtt elindulnának.
Mégis másképp döntött, mert nem akarta az időt
vesztegetni, s a csónakban még volt egy kevés abból a
száraz, sziklakemény kétszersültből, amit a tanyahajó
asszonya dobált bele, meg aztán (erre is gondolt)
akármilyen gyorsan és alaposan kutatná is át a környéket,
úgysem tudna annyi ennivalót összeszedni, hogy kitartson
hazáig. Visszament hát a csónakhoz, visszaadta magát a
kötéllel, vissza a víznek, amin sűrű, bolyhos (bár nem túl
vastag) ködtakaró feküdt, s a csónak fara szinte már
teljesen beleveszett, bár az orra csaknem a partot verte. Az
asszony fölébredt.
– Máris megyünk? – kérdezte.
– Hogyne. Mit képzel, itt maradunk még egy éjszakára?
– beszállt a csónakba, ellökte a parttól, mely rögtön kezdett
elenyészni a ködben. – Adja csak azt a deszkát – mondta a
válla fölött, hátra se fordulva.
– A deszkát?
Csak most fordult meg.
– Azt hát. Rajta fekszik. – De nem volt ott, és egy
pillanatig, mialatt a dombocska, a szigetecske tovább
távolodott a ködben, mely, mint törékeny csecsebecsét,
súlytalan és tapinthatatlan vattába ágyazta a csónakot, a
fegyenc dermedten guggolt, nem kétségbeesve ugyan,
inkább veszett dühvel, mint akinek sikerül elugrani a
feldőlő szekrény mellől, de a tetejére tett félkilós
levélnyomó mégis a fejére esik: ez annál is tűrhetetlenebb
volt, hisz tudta, hogy soha életében még nem volt annyira
szüksége az önuralomra, mint most. Nem habozott.
Megragadta a lián végét, és a vízbe vetette magát,
kalimpálva merült el, majd újból föltűnt, folyvást
kalimpálva (sose tanult úszni) ugrált és bukdácsolt vissza
a láthatatlan dombocska felé, gázolt a vízben, majd fölötte,
mint tegnap az őz, fölkínlódott a csúszós meredélyre, s ott
feküdt zihálva és lihegve, görcsösen szorongatva a lián
végét.
Most az volt az első dolga, hogy kiválassza a
legalkalmasabbnak hitt ágat (egy pillanatra az az őrült
gondolata támadt, hogy lefűrészelheti a konzervdoboz
tetejével), és tüzet rakott a töve alatt. Aztán elment eleség
után. A következő hat napot ezzel töltötte, közben az ág
átégett és leesett, majd megfelelő távolságban újra átégett,
ő pedig gondosan dédelgette a fortélyos kis lángocskákat
végig a gallyakon, hogy evezővé formálják a fát, éjszaka is
ezt vigyázta, mialatt az asszony és a csöppség (már szépen
evett, szopott, a fegyenc ilyenkor hátat fordított, sőt a fák
közé is elment, mihelyt az asszony bontogatni kezdte a
zubbonyt) a csónakban aludtak. Rájött, hogy csak a
lecsapó sólymokat kell figyelnie, így több nyulat is talált s
két ízben vidrát; döglött halat is ettek, amitől mindketten
kiütést és csúnya hasmenést kaptak, meg egyszer kígyót,
amiről az asszony azt hitte, teknősbéka, és kutya bajuk se
lett tőle, aztán egy éjszaka esett az eső, és ő fölkelt, ágakat
tört, lerázta róluk a kígyókat (már nem gondolta, hogy
semmi, csak kígyó, ellépett mellőlük, amint azok, ha volt rá
idejük, barátságtalanul felé sziszegtek) a személyes
sérthetetlenség korábbi, sose szűnő hitében, majd
összetákolt egy szárnyékot, mire az eső végleg elállt, és az
asszony visszamehetett a csónakba.
Aztán még egy éjszaka – a végtelen egyhangúsággal
perzselődő ág végre már-már evezőre formázott –, s ő
álmában újra a barakkban, a priccsen hevert, hideg volt
kegyetlenül, de hiába akarta fölhúzni a takarót, az öszvére
nem hagyta, durván ráncigálta és böködte, mellé akart
feküdni a keskeny ágyra, a derékalj meg rettentő hideg és
nedves lett, ő föl akart kelni, de az öszvér ezt se hagyta, a
nadrágszíjánál fogva a foga között lóbálta, s levágta a
nedves, hideg priccsre, leszegte a fejét, és puha, izmos,
hideg nyelvével végignyalta az arcát, és ő nem ment a
tűzhöz, a parázshoz, pedig alatta égett a csaknem kész
evező, aztán valami hosszú, hideg fadarab végigcsúszott a
testén, ahogy a négyhüvelyknyi vízben feküdt, miközben a
csónak orra hol a csuklójára csavart kötelet ráncigálta, hol
pedig a vízbe lökte és taszigálta őt. Aztán megint valami
más került oda, és gyöngén bökdöste a bokáját (a faág, az
evező, az volt), sőt amint tétován tapogatózott a csónak
felé, hallotta a sebes, surrogó neszt az aljában, mialatt az
asszony sikítozott, és csapkodott maga körül:
– Patkányok! Tele vagyunk patkánnyal!
– Ugyan, hiszen csak kígyók – mordult fel ő. – Legalább
addig nyughasson, amíg megtalálom a csónakot. –
Megtalálta és belelépett, kezében a félig kész evező, az
undok, izmos test összetekeredett a lába alatt, de nem
támadott, a fegyenc nem is törődött vele, a csónak fara felé
tekintett, ahol valamivel világosabb volt, a nyílt víz
könnyű, halvány derengése. Arrafelé bökött, oldalt taszítva
a kígyók hurkolta faágakat, a csónak feneke gyöngén
rezgett a sűrű erős loccsanásoktól, az asszony folyvást
sikítozott. Aztán a csónak kiszabadult a fák alól, el a
dombocskától, a fegyenc érezte a bokája körül sikamló
undok testeket, és hallotta surrogó neszüket, amint
átsiklottak a csónak párkányán. Behúzta a perzselt faágat,
és végigkotort a csónak alján, majd a víz fölé lógatta, s a
derengő háttér előtt még három kígyót látott, amint
csapkodva és összetekeredve eltűnnek.
– Fogja már be a száját! – ordította. – Bár én is kígyó
lehetnék, s elmehetnék!
Mikor a hajnali nap hűlt, halvány ostyakorongja ismét
letekintett a vattába ágyazott csónakra (haladtak-e vagy
sem, nem is sejtették), a fegyenc megint hallotta azt a
hangot, amit már kétszer azelőtt, és sohasem fogja
elfelejteni: a fenekéig felkavart víz vészes, ellenállhatatlan
moraj lását. De most nem tudta volna megmondani,
merről hallja. Mintha mindenünnen hangzott volna, hol
gyöngén, hol erősen, mint valami zúgó fantom a köd
mögött, egyik pillanatban mérföldes messzeségekben, majd
pedig mintha máris elborítaná a csónakot, hirtelen úgy
érezte (s fáradt teste már ugrásra és ordításra készült),
hogy pontosan nekihajt, ekkor a félig kész kormos,
téglaszín evezővel, amit mintha hódok hurcoltak volna ki
egy öreg kemencéből s rágcsáltak volna össze,
kétségbeesetten megfordította csónakot, s ekkor a hang
egyszerre megint előtte volt. Aztán valami rémítőn
felbömbölt a feje fölött, emberi hangokat hallott, egy
harang kolompolását, majd megszűnt a morajlás, a köd is
elenyészett, mint mikor kezünkkel végigsimítunk a
jégvirágos ablakon, és a csónak verőfényes barna vizén
úszott, alig harminc ölnyire, párhuzamosan egy
gőzhajóval. A fedélzet zsúfolva volt férfiakkal, nőkkel,
gyermekekkel, álltak vagy ültek szedett-vedett motyóik
riasztó zűrzavarában, komoran, csöndesen bámultak le a
csónakra, s a fegyenc meg a szócsövön bömbölő
kormányos párbeszéde hallatszott váltakozó erővel, a
visszafelé járó gőzgép sivítása közepett
– Meg vagy őrülve? Öngyilkos akarsz lenni?
 – Vicksburg! Merre van Vicksburg!
– Vicksburg? Vicksburg? Húzz ide s gyere föl!
– A csónakot is vihetem?
– Csónak? Csónak? – a szócső szörnyű szitkozódásba
fogott, a káromkodások és a nemi élettel kapcsolatos
kívánságok üresen, eredet nélkül bömböltek, mintha a
vízből, a ködből, a levegőből erednének, harsogva és
halkulva, önmagukba térve, senkit se bántva, senkit se
sértve enyésztek el valahol. – Azt hiszed, te ebfajzat, te
pézsmapatkány, hogy minden úszó szardíniás dobozt
fölveszek. Várhatod! Dobjam ki tán a legénységem?
Várhatod! Mit gondolsz, itt lógok, míg nyáron hó esik?
– Nem megyek a csónak nélkül! – ordította a fegyenc.
Most egy másik hang beszélt, oly nyugodt, szelíd és
behízelgő, hogy egy pillanatig sokkal szokatlanabb,
idegenebb volt, sokkal kevésbé illett a környezethez, mint a
megafon bömbölése, ártalmatlan szitkozódása.
– Hova kívánnak menni?
– Nem kívánunk! – vágott vissza a fegyenc – Megyünk!
Parchmanba!
Az ember, aki utoljára beszélt vele, most megfordult, és
láthatóan egy harmadikkal tárgyalt a kormányosfülkében
Aztán megint lenézett a csónakra.
– Carnarvon?
– Mi? – ordított a fegyenc – Parchman?
– Rendben van! Mi is arra tartunk. Partra tesszük
magukat, ahonnan hazatérhetnek. Szálljanak fel!
– És a csónak?
– Persze, persze. Gyerünk, csak a szenet pazaroljuk.
A fegyenc hát a hajó mellé húzott, s nézte őket, amint
átsegítik az asszonyt meg a kicsit a korláton, majd ő is
fölmászott, szorongatva a csónak kötelét, míg azt is föl
nem húzták az alsó fedélzetre.
– Úristen – mondta a férfi, a nyájas úr. – Maga ezzel
evezett?
– Ezzel. A deszka elveszett.
– A deszka – mondta a nyájas úr (a fegyenc mesélte,
hogyan suttogott). – A deszka. Hm. Jöjjenek velem, és
egyenek valamit. A csónakja most már jó helyen van.
– Inkább itt várnék – mondta a fegyenc.
Mert, mint rabtársainak mondta, csak most döbbent
rá, hogy a többiek, a többi menekült, akik odatódultak és
csöndben körülállták a fölfordított csónakot (amin az
asszonnyal ült, a liánt gondosan a csuklójára csavarva, a
végét meg a markában szorongatva) s gyanús,
rosszindulatú érdeklődéssel bámultak rájuk: nem fehér
emberek.
– Hát? Négerek? – kérdezte a kövér fegyenc.
– Nem. Nem amerikaiak.
– Úgy. Szóval te már Amerikából is kimentél?!
– Mit tudom én! – mondta a magas. – Ők
Atchafalayának mondták.
Kisvártatva tudniillik megszólított egy férfit, hogy – He?
– s erre az hadart valamit, hogy – Hauhau.
– Mi? Hauhau?
– Igen, így beszéltek – válaszolt a magas. – Hauhau,
höng-höng, kau-kau, tutu. – Ő pedig figyelte, hogy
habognak egymás közt, aztán újra rábámulnak, s végül
hátrahúzódnak, aztán visszajött a nyájas úr
(vöröskeresztes jelvény volt rajta) mögötte egy pincér tálcán
hozta az ennivalót. A nyájas úr két pohár whiskyt tartott a
kezében.
 – Igyák meg. Fölmelegít – mondta. Az asszony elvette és
fölhajtotta a magáét, de a fegyenc mesélte, hogy ő csak
bámult a poharára, és arra gondolt, hogy hét éve nem ivott
semmi szeszt. És azelőtt is csak egyszer, még odahaza, a
legyveserdő mélyén eldugott pálinkafőzdében, tizenhét éves
volt akkor, négy társával ment oda, kettő már meglett férfi,
az egyik huszonkét-huszonhárom éves, a másik vagy
negyven, jól emlékezett rá. És másra is azon az estén, az
ádáz verekedésre a tűz rőt fényénél, a fejére záporozó
ütésekre (és nem kevésbé a maga ökölcsapásaira, a
többiek kemény koponyáján), aztán az ébredésre a vakító
és hasogató verőfényben, valahol, valami marhakarámban,
sose látta azelőtt, és később kiderült, hogy húsz
mérföldnyire van az otthonától. Mesélte, hogy erre gondolt,
és körülpillantott az őt kémlelő arcokon,
– Inkább nem – mondta.
– Rajta, rajta, igya csak meg – biztatta a nyájas úr.
– Nem kívánom.
– Butaság. Higgyen nekem, én orvos vagyok. Tessék,
aztán ehet. – Megfogta hát a poharat, de még mindig
habozott. – Rajta, le vele – mondta a nyájas úr –, maga
megint föltart minket. – Most is lágy és behízelgő volt a
hangja, de egy csöppet élesebb, mint aki nyugodt és
barátságos, de nem szereti, ha ellentmondanak, erre ő
lehajtotta whiskyt, s mihelyt az édes forróság elöntötte,
még mielőtt az a dolog kezdődött volna, megpróbálta
kinyögni:
– Ugye megmondtam? Ugye szóltam? – de ekkor már
késő volt, és a rémület, reménytelenség, düh és őrület és
hontalanság és tehetetlenség tizedik napján a reggel
sápadt homályában úgy érezte, hogy ott az öszvér is, az ő
öszvére (megengedték, hogy John Henrynek hívja) – nem
mert ehhez az állathoz közeledni senki más, szokásait,
egyéniségét a fegyenc éppoly alaposan ismerte és tisztelte,
mint amaz az övét, olyannyira, hogy kölcsönösen és
tökéletesen megértették egymás szándékát és akaratát –
ott volt már az öszvér is, a habogó arcok szédítőn pörögtek
körülöttük, ökle ismerős, kemény koponyákat ért,
bömbölve ordított: – Rajta, John Henry! Tapossuk le őket!
Zabáld fel őket, fiú! – sőt, amint a forró, vörös, ragyogó
hullám visszalökte, boldogan, könnyedén és hahotázva
vetette bele magát, aztán győztes ordítással valami űrön
repült át, és már újra a régi, gyalázatos zúgást érezte a
tarkójában, feküdt a fedélzeten, elterülve a hátán, keze-
lába megkötözve, józanul, hidegen, orrlyukaiból bugyogott
a vér, a jóságos úr pedig fölébe hajolt és keret nélküli
szemüvege mögül nézett rá oly szenvtelen tekintettel,
amilyent sose látott még életében – nem is őt nézték ezek a
szemek, hanem a bugyborékoló vért, s nem volt bennük
semmi érzés, csak tökéletesen személytelen érdeklődés.
– Ejnye, jóember – mondta. – Van azért erő az öreg
kadáverben, mi? Meg jó sok piros vér... Hát soha senki se
mondta még, hogy maga hemofíliás?
– Micsoda? – kérdezte a kövér. – Hemofíliás? Tudod te
egyáltalán, hogy ez mit jelent? – A magasnak már égett a
cigarettája, teste hátracsuklott az alsó és felső priccs közti
koporsószerű üregbe, feküdt mozdulatlanul, a kék füst
körüllengte simára borotvált, sötét, sovány arcát. – Az
borjú, bika és tehén együttvéve!
– Nem igaz – mondta a harmadik. – Vagy borjú, vagy
csikó, vagy egyik se.
– A fenébe is – mondta a kövér. – Akármi lett is belőle,
ezért nem fulladt vízbe. – Egy pillanatra se vette le a
szemét a magasról, s most újra egyenest neki beszélt. (– S
te hagytad, hogy ezt mondja rád?) A magas hagyta. Nem is
válaszolt a doktornak (ettől kezdve már nem volt nyájas úr
a számára). Mozdulni se tudott, bár különben jól érezte
magát, jobban, mint az elmúlt tíz nap alatt bármikor. így
hát lábra segítették, a felfordított csónakhoz támogatták, s
leültették az asszony mellé, itt ült előregörnyedve, az ősrégi
testtartással, s nézte a karmazsinvörös vérfoltot a sáros
összetaposott hajópadlón, míg a doktor fehérre sikált keze
az orra alá nem nyomott egy üveget.
– Szívja le – mondta. – Mélyen. – A fegyenc szippantott,
az ammóniák gőze végigmarta az orrát és a torkát. – Még. –
A fegyenc engedelmeskedett, majd elfulladva egy kis vért
köpött, az orra olyan érzéketlen lett, mint a bakancsán a
jancsiszeg, s oly nagy és hideg, mint egy vaslapát.
– Kérem, ne haragudjon – mondta. – Nem hittem
volna...
– Ugyan! – legyintett a doktor. – Olyan derekas bunyót
produkált negyven-ötven ember ellen, hogy ilyet sose
láttam. Tartott vagy két másodpercig. De most már egyék
valamit. Vagy ettől is megkergül?
Mindketten ettek, a csónakon ülve, a habogó pofák már
nem bámultak rájuk, a fegyenc lassan és undorral
nyeldekelte a szendvicseket, oldalvást hajolva tányér fölé,
mint a kutya; a gőzös ment tovább. Délben egy tányér
forró levest kaptak, majd kávét és kenyeret, ezt is
megették, s ültek egymás mellett a felfordított csónakon, a
lián most is körülcsavarva a fegyenc csuklóján. A kicsi
fölébredt, szopott, majd újra elaludt, ők pedig csöndesen
beszélgettek.
– Biztos Parchmant mondta, hogy odavisz?
– Mondtam, hogy odamegyünk.
 – Mintha nem Parchmant mondott volna. Mintha
valami mást. – A fegyenc is ezen töprengett. Tisztán és
hidegen végiggondolta a történteket, azóta hogy fölszálltak
a hajóra, s föltűnt neki, hogy a többi utas nem amerikai;
ezek a férfiak és nők határozottan alacsonyabbak voltak
nála, s a bőrük is valahogy másképp barna, mint az ő
napégett színe, bárha némelyiknek a szeme kék vagy
szürke volt, sose hallott nyelven beszéltek egymással, és
nyilván ők se értették a fegyencet; hidegen végiggondolta,
hogy hasonló népekkel sose találkozott Parchman körül,
de másutt sem, s így rá kellett jönnie, hogy ezek
semmiképp se oda mennek, sőt, nem is arrafelé. De mivel
az ő hegyes-völgyes hazájában nem illett kérdezősködni, ő
se szánta rá magát; a kérdezősködéssel szívességet kérsz, s
idegenektől nem kérhetsz szívességet; ha felajánlják, tán
elfogadod, és hosszan, unalmasan hálálkodsz nekik, de
hogy kérjed őket? Soha. Így hát csak várt és figyelt, mint
azelőtt, s igyekezett a legjobb tudása, legjobb belátása
szerint cselekedni.
Szóval várakozott, s a délután közepén a gőzhajó egy
füzekkel szegett torkolaton pöfögött végig, majd kijutott
belőle, s a fegyenc észrevette, hogy ismét a Folyamra
kerültek. Most már meggyőződhetett róla – ott volt a
végeláthatatlan víz, sárgán és álmatagon a délutáni
napfényben – (– Mert borzasztóan nagy – mondta a
társainak szinte ünnepélyesen.) – Az özönvíztől se dagadna
meg jobban, annyi lenne csak neki, mint egy bolhacsípés.
Hozzá képest a többi folyó csak pisis patakocska, hol előre,
hol hátrafelé folynak és pukkadozva, dögöket meg
tyúkólakat okádva rontanak rá az emberre), s a gőzhajó
most ezen úszott előre (mint hangya az üvegen, gondolta a
fegyenc, amint ült az asszony mellett a fölfordított
csónakon, s a kicsi megint szopott, s láthatóan ő is
kibámult a vízre, ahol mérföldnyi messzeségben a gát
kettős vonala látszott, mint két párhuzamosan lebegő
végtelen selyemszál), aztán közeledett a napnyugta, s a
fegyenc hirtelen fölfigyelt a kormányosfülkéből hallatszó
párbeszédre: a doktor vitázott azzal az emberrel, aki a
megafonon rájuk bömbölt, és most odafönt ordibált.
– Hogyhogy álljak meg? Mi az én hajóm? Villamos?
– A változatosság kedvéért – hallatszott a doktor
behízelgő hangja. – Én nem tudom, hányszor tette meg föl
s alá ezt az utat, azt sem, hogy hányat húzott ki a bajból a
maga pézsmapatkányai közül. De ez az első eset, hogy itt
van a hajóján két ember – nem is kettő, három –, akik
nemcsak szeretnének eljutni valahová, de meg is
próbálkoztak vele. – A fegyenc tehát várt, mialatt a nap
mind alább hanyatlott, s a hajó hangya rendületlenül
mászott előre a rezesre színeződő üvegtáblán. De nem
kérdezett semmit, csak várt. Tán Carolltont mondott,
gondolta magában, az is K-val hangzik. De ebben sem
bízott. Nem tudta ugyan, hol vannak, de azt igen, hogy
még a közelében sem lehetnek ennek a városnak, hiszen
jól emlékezett a napra, mikor az alseriffel, csuklójához
bilincselve, vonaton átutaztak rajta – a kerekek ritmikus
csattogására a vasúti váltókon, a buja nyárban zöldellő
lombokra, a köztük elszórt, békésen pihenő házakra, s a
figyelmeztető istenujjaként fölmeredő templomtoronyra. De
arra nem volt folyó. Az nem lehet, hogy víz mellé érj, s ne
tudj róla, mondta magában, akárki is vagy, akárhol is éltél
azelőtt. Ekkor a gőzhajó orra a part felé fordult, vele az
árnyéka is, hosszan előrenyúlt a vízen, a fűzekkel
koronázott földgerinc felé, melyen nyoma sem volt az
életnek. Nem volt semmi, csak üresség, a fegyenc azt se
tudta kivenni, hogy föld vagy víz van-e a gáton túl, s úgy
tetszett, mintha a gőzhajó szét akarná törni a vékony
fűzfasövényt, és a semmiben próbálna kikötni, vagy ha
nem, hát lassít, megáll, fordul, őt pedig kirakják az űrbe, a
semmibe, hiszen itt akarják kitenni, bárha ez a hely éppoly
messze esik Parchmantól, mint Carolltontól, ha K-val
hangzik is a neve. Akkor megfordult és látta a doktort,
amint az asszony fölé hajolt, hüvelykujjával felhúzta a
csecsemő szemhéját és belekémlelt.
– Ki volt még ott, mikor született?
– Senki, csak én – felelte a fegyenc.
– Mindent maguk csináltak?
– Mi – mondta. A doktor szembe nézett vele.
– Ez itt Carnarvon – mondta.
– Carnarvon? De hiszen én... – elharapta a szót. És
most a szúrós szemekről mesélt a társainak: a keret
nélküli szemüveg mögött oly hidegek voltak, mint a jég, a
mozgékony, lobbanékony arcról, mely nem tűrt sem
ellentmondást, sem hazugságot.
(– Ez az! – mondta a kövér. – Már épp kérdezni
akartam. A ruhád. Mindenki ismeri. Ha ez a doktor olyan
agyafúrt pali volt, mint te mondod...
– Tíz napon át abban a ruhában aludtam – szakította
félbe a magas. – Éjfél óta azzal a vacak fával eveztem,
csupa korom volt, nem volt időm levakarni róla. Mégis
féltem és vártam és megint féltem és vártam, hogy majd
telnek a napok, és egyszer csak fölismernek. De azt
hiszitek, hogy a göncünkről van szó? – el se mosolyodott. –
Az arcunkról. A nézésünkről, Az a doktor tudta.
– Hát így – mondta a kövér. – Folytasd.)
– Tudom – szólt a doktor. – Már akkor tudtam, mikor
ott feküdt a fedélzeten és észhez tért. Most hát ne
hazudozzon nekem. Ki nem állhatom a hazugságot. Ez a
hajó New Orleansba megy.
– Nem! – mondta a fegyenc hirtelen, nyugodtan,
ellentmondást nem tűrőn. Hallotta ismét a vízbe csapódó
golyók füttyögését, mintha csak egy pillanattal előbb lett
volna. De nem a golyókat bánta. Elfelejtette,
megbocsátotta már, önmagára gondolt, amint ott ugrált,
lihegett és zokogott, mielőtt visszafordult volna – a hangra,
a vádra, a dőreség, az igazságtalanság csalárd ősistenének
végső visszautasítására, önnön gyalázatára – Semmi mást
nem akarok a világon, csak feladni magam – erre gondolt
most, már hidegen, szenvedélytelenül és rövidebben, mint
a sírfelirat; Nem. Egyszer már próbáltam. Lőttek rám.
– Eszerint hát nincs kedve New Orleanshoz. S
Carnarvonnal kapcsolatban sincsenek tervei. De
Carnarvonnal jobban jár. – A fegyenc nem válaszolt. A
doktor nézte őt, nagyra nőtt pupillái, mint két hídszegecs a
szemüveg mögött. – Mért csukták le? Valakinek nagyobbat
sózott a fejére, mint akarta?
– Nem. Vonatot akartam rabolni.
– Mi? Mondja még egyszer! – A fegyenc mondta még
egyszer. – Hm? Csak folytassa. Mainapság nem lehet ilyet
mondani, és csak úgy elhallgatni, ember. – Így a fegyenc
elmesélte, most is szenvedélytelenül, a képes újságokat, az
előfizetésekkel szerzett pisztolyt, ami csütörtököt mondott,
az álarcot és a sötét lámpást, amelyben a gyertya nem
jutott levegőhöz, hogy rendesen éghessen, de a vas mégis
oly forró lett tőle, hogy vinni se lehetett. Csakhogy nem
figyel se a számra, se a szememre, mondta magában,
mintha azt nézné, hogy nő a haj a fejemen.
 – Értem – mondta a doktor. – Balul ütött ki a dolog. De
azóta jócskán volt ideje gondolkozni rajta. Hogy hol
puskázta el.
– Úgy van. Töprengtem is rajt eleget.
– Így hát legközelebb majd jobban vigyáz.
– Nem tudom. Nem lesz ilyen legközelebb.
– Miért? Ha rájött, hol puskázta el, másodszor már nem
kapják rajta?
A fegyenc állhatatosan nézett a doktorra. Néztek
egymásra keményen és állhatatosan; a két tekintet
voltaképp alig különbözött egymástól.
– Sejtem, mire gondol – mondta most a fegyenc. – De én
akkor tizennyolc éves voltam. Most huszonöt vagyok.
– Ó! – most a doktor (a fegyenc ezt is el akarta
mondani) nem mozdult, csak a tekintetét fordította el. Egy
doboz olcsó cigarettát vett ki a zsebéből. – Dohányzik?
– Inkább nem kérnék.
– Hát persze – mondta a doktor az ő nyájas,
fegyelmezett modorában. – Nos, a magunkfajta
embereknek, mármint az orvosoknak, megadatott az a
hatalom is, hogy kössünk és feloldozzunk, ha nem is a
Jehovaistentől, de az amerikai orvosszövetségtől egészen
bizonyosan, és erre mellékesen, az Űr eme szent napján, a
pénzemet is hajlandó vagyok rátenni, bármely összegben,
bármennyi időre. Csak azt az egyet nem tudom, hogy e
sajátságos helyzet kapcsán jómagam milyen messze
járhatok a tilosban, de gondolom, próbára tesszük. –
Szájához emelte a kezét, és fölkiabált a kormányosfülkébe:
– Kapitány! Partra tesszük, itt ezt a három utast! – ismét a
fegyenc felé fordult: – Igen, igen. Azt hiszem, nem
avatkozom be a Mississippi állam belügyeibe. Egyék csak
meg, amit főztek. Tessék – egy bankót húzott elő a
zsebéből.
– Nem – mondta a fegyenc.
– Ugyan, ugyan. Mondtam már, nem szeretem a vitát.
– Nem. Sose tudnám visszafizetni.
– Kértem, hogy fizesse vissza?
– Nem – mondta a fegyenc. – De én se kértem kölcsön.
S így újra a szárazföldön állt, aki kétszer volt már a
rettentő víztömeg megcsúfolt játékszere, többször, min: ez
bárkinek egy emberöltő alatt, kijár, pedig a sors még
tartozott neki az összefoglaló ismétléssel: – állt a néptelen
gáton az asszonnyal, a rongyos zubbonyba pólyált
gyerekkel, a lián most is a csuklójára csavarva, s figyelte a
gőzhajót, amint elfarol, megfordul és újra nekivág a
végtelen, üres üvegtáblának, mely mind rezesebbre égett; a
fekete füstuszály gomolyogva lebbent a rézszínű felhők
felé, szétterülve enyészett el a víz fölött, fölszívta a
fenséges, kietlen pusztaság; a hajótest is paránnyá
zsugorodott, már nem is látszott, hogy távolodik, hanem
mintha mozdulatlanul lebegne a naplemente anyagtalan
légkörében, s mint elsodort homokszem, beleveszett a
semmibe.
Aztán a fegyenc megfordult; legelőször is körülnézett, s
önkéntelenül visszarettent, nem mintha félt volna, s nem
is valóságosan, hanem csak lélekben, érzésekben, a
hegylakók mély, ösztönös, hideg gyanakvásával, akik
idegentől semmit sem kérnek és kérdeznek, s ezt gondolta
nyugodtan: Nem, ez semmiképp se Carollton. Mert ahogy
lepillantott a gát csaknem függőleges meredélyén, a hatvan
lábnyi ürességen át, messze nyúló síkot látott maga előtt,
laposat, mint a palacsinta, a színe is olyan volt, vagy mint
a kesely ló szőre, tömött és sűrű, mint valami bunda vagy
pokróc, tükörsimán és megmérhetetlenül, mint valami
folyadék, csak itt-ott bukkantak ki belőle méregzöld
halmocskák, de. mintha nem is lenne magasságuk, s
tintafekete erezet hálózta be, amiről már kezdte gyanítani,
hogy víz lehet, mégse hitte egészen, még akkor sem,
amikor már benne járt. Elmondta, elmesélte, hogyan
mentek tovább, de arról hallgatott, hogy miképp vonszolta
föl a csónakot egymaga a gát tetejére, majd át a koronáján
és le a túloldalon, a hatvan lábnyi meredélyen, éppen csak
annyit mondott, hogy elindultak, köröttük kavargó
moszkitófelhő, csípésük, mint a parázs, ugráltak és
bukdácsoltak az embernél magasabb sás között, a
fűrészélű füvek, mint hajlékony kések, visszacsaptak a
kezére és arcára, a liánnál fogva vonszolta a csónakot,
amiben az asszony ült; ő maga olykor térdig is elsüppedt
valamiben, ami inkább víz volt, mint föld, aztán az egyik
kanyargó, fekete kanálison mentek, amiben inkább föld
volt, mint víz, és aztán (újra a csónakban ült és evezett a
kormos fával, melyért fél perccel ezelőtt a víz alá kellett
buknia, hogy csak a zubbony háta látszott ki, mint valami
levegővel töltött hólyag, könnyedén lebegve a sötétedő
felszínen, míg a gazdája újból elő nem bukott és vissza
nem mászott a csónakba) szólt a házról, a kalyibáról, alig
volt nagyobb, mint a kutyaól, ciprusfából összetákolva,
bádog tetővel: tíz láb magas facölöpökön állt, mint valami
vízipók, mint valami elgyötört., halálra sebzett (s
valószínűleg mérges) mocsári teremtmény, mely mélyen
betévedt ebbe a sima pusztaságba, és most döglődve
semmit se lát, semmit se ér maga körül, ahol végső
nyughelyet találhatna, a kicsi lélekvesztőről, mely a
roskatag létra lábához volt kikötve, az emberről, aki a
nyitott ajtóban állt, s lámpást tartva a feje fölé (már
teljesen besötétedett), habogott nekik odafentről.
S mondott valamit a fegyenc az elkövetkező nyolc-tíz
napról is, nem emlékezett rá, mennyi volt, mialatt négyen –
ő maga, az asszony a kicsivel és az apró, fürge emberke,
odvas, fekete foga és jámbor, élénken villogó szeme volt,
mint valami mókusé vagy vidráé, s a beszédét egyikük se
értette – éltek a kunyhóban és mutyiban. Nem mondta el
hogyan, mint ahogy azzal se koptatta a nyelvét, hogy a
majd mázsás csónakot miképp vonszolta föl a hatvan
lábnyi gátra és le a másik oldalon:
– Nemsokára egy házhoz értünk, ahol nyolc-tíz napig
voltunk, aztán fölrobbantották a gátat, és nekünk menni
kellett – ennyit mondott, ez volt az egész. De emlékezett
mindenre, igaz, most már nyugodtan, megpihent, kitartó
kezében az igazgatótól kapott szivar (még nem gyújtotta
meg), s fölidézte az első reggelt: a keskeny szalmazsákon, a
házigazda mellett ébredt (az egyetlen priccsen az asszony
és a kicsi aludt), s a nap már kegyetlenül bevert a durván
összetákolt, megvetemedett fal résein; később kiállt a
roskatag tornácra, s végigtekintett a sima, televény
parlagon, amit sem víznek, sem földnek nem lehetett volna
nevezni, s az érzék is kételkedett, hogy mi micsoda, hol
végződik a megsűrűsödött levegő, s hol kezdődik a
kanyargós, áthatolhatatlan bujaság, s elgondolkozott:
Csak dolgozik valamit, csak él valamiből. De miből? Pedig
míg odébbállhatok, míg ki nem találom, hogy megyek át
azon a városon, hogy föl ne ismerjenek, segítenem kell neki,
hisz mi sem élhetünk a levegőből. De hogyan segíthetek, ha
nem tudom, miben?
És a ruháját is kicserélte, csaknem mindjárt az első
reggelen, de erről éppúgy hallgatott, mint a csónakról és a
gátról, kérte, kölcsönkapta vagy vette-e az emberkétől
(akiről az elmúlt tizenkét órában egy percre se vette le a
szemét s akivel, most már látta, hogy ítéletnapig sem tud
egyetlen szót se váltani) a vászonnadrágot, amit még a
Cajan is elhajított, mert hordhatatlan volt, rongyos,
gombjavesztett, a szára elnyűtt, rojtos, mint az a múlt
századból való függőágy, amit körültekert a derekán, mikor
az asszony fölkelt a sarokba ácsolt durva priccsről, a sás
derékaljról, s ő átnyújtotta neki sáros-mocskos
koromfoltos zubbonyát és overállját:
– Mossa ki. Tisztára. Azt akarom, hogy egyetlen folt se
maradjon. Egyetlenegy sem.
– A zubbonyt is? – kérdezte az asszony. – Nincs neki
valami öreg inge? Hisz ez a nap meg a moszkitók... – a
fegyenc válaszra se méltatta, s az asszony is elhallgatott,
de amikor este a férfi hazatért a Cajannal, a ruha már
tiszta volt, itt-ott egy kicsit foltos ugyan, de tiszta,
fölismerhető, ismét arra emlékeztetett, amire szánták, hogy
emlékeztessen, a fegyenc pedig (karja és háta
pecsenyepirosra égett, és holnapra nyilván föl is hólyagzik
majd) kiteregette a ruhadarabokat, alaposan átvizsgálta, és
óvatosan begöngyölte egy félesztendős New Orleans-i
újságba, majd belökte a szemöldökfa mögé, és ott is
maradt, míg a napok múltak, a fegyenc hátán a hólyagok
fölfakadtak és elgennyedtek, s ő ült kifejezéstelen arccal,
mely a patakzó veríték alatt olyan volt, mint egy fából
faragott maszka, s tűrte, hogy a Cajan valami undorító
ronggyal s nem kevésbé undorító kenőccsel a hátát
bekenje; az asszony most se szólt egy szót se, hisz nyilván
tudta, hogy mit akarhat a másik, s miért akarja így,
korántsem, mert már két hete összezárta őket a rájuk
szakadt balsors, s így kiismerhették egymást, hiszen e két
hét alatt ötévi házasság morális. gazdasági és társadalmi
kríziseit élték, szenvedték végig (ó, azok az öreg házasok!
Láthattad őket régi fényképeken, megannyi egyformán
beállított alak, pitykésen és csipkésen, ahogy Louisa Alcott
nyomán a csínt elképzelték, párosan álltak, mint győztes
kutyák a verseny után, kilépve a szerencsétlenség és
félelem hátteréből, zsúfolt hadoszlopaiból, alaptalan
reményekkel, alaptalan bizakodással, mit sem sejtve, mit
sem törődve a holnappal – megannyi cukortartón vagy
kávésdobozon, vagy már egymagukban, elözvegyülten
ringanak a verandák hintaszékein sütkéreznek a vidéki
házak dohányfüstös tornácain, mintha a másik halálában
ott rejlene a megfiatalodás, a halhatatlanság' aki
hátramarad, új életre ébred, mintha örökké élne, mintha a
halott élettárs teste az ősrégi ceremónia vagy rituálé által
valóban megtisztult volna a bűntől, a szennytől, valóban
érdemes lett volna a hosszú és unalmas szertartásra, s a
férfi vagy nő, akit a földbe kaparnak, minden múlandót
magával vinne a másikból, csak a kemény, örök életű
csontokat hagyva hátra, szabadon, kötéstelen) – nem ezért
tehát, hanem mert valahol ő is egy szótlan, hegylakó
Ábrahám ivadéka volt.
A batyu hát maradt a szemöldökfa mögött, közben nap
napra múlt, és a fegyenc az üzlettársával (mert közben
társultak a gazdával, feliben vadásztak az alligátorokra,
mint mesélte.
– Feliben? – csodálkozott a kövér. – Hogy egyeztél meg
vele, ha még beszélni se tudtatok?
– Minek ahhoz beszéd? – vélte a magas. – A pénz
beszél.) minden hajnalban elindultak, először együtt, a
pirogban, később külön-külön, egyik a pirogban, másik a
kenuban, az egyik viharvert, rozsdás puskával, a másik
késsel és lasszóval meg egy akácfurkóval, mely súlyra,
alakra, méretre a türingiai buzogányra emlékeztetett, s az
őskori szörnyek után végigcserkészték a rézszínű vidéket
behálózó rejtett, tintafekete csatornákat. Emlékezett az
első reggelre, amikor visszafordult a roskatag tornácon, és
megpillantotta a falra feszített, száradó irhákat: Hát ebből
él, gondolta nyugodtan és hidegen, Ezzel keresi a kenyerét.
Látta, hogy valami irhák, bőrök ezek, de hogy milyen
állatról húzták le, ezt okoskodva, tűnt ifjúsága
képeskönyveire emlékezve se tudta pontosan eldönteni,
csak arra jött rá, hogy mért áll itt ez a kicsi, póklábú
kalyiba (mely pusztulásnak indult, tetőtől-talpig korhadni
kezdett – már akkor, mielőtt a bádogtető rákerült volna)
magányosan és elszigetelten ebben a végtelen, hemzsegő
ingoványban, beszorulva a folyvást fogamzó kanca-föld és
a csődör-nap őrült ölelésébe; s megsejtette, hogy testvérek
a fajok: a hegyvidéki tuskó és a mocsári patkány, e két
mégiscsak egyforma ember, hisz mindkettejüknek a
kemény, szüntelen munkát mérte osztályrészül a fösvény
végzet, nem azért, hogy biztonságos jövővel kecsegtessen,
netán bankbetéttel vagy nyugdíjjal a lomha és kényelmes
öregség idejére, hanem csak azt a lehetőséget hagyta, hogy
kitartsanak s nekik is jusson majd egy kis levegő, egy kis
hely a nap alatt, hm, majd csak kitalálom, gondolta a
fegyenc, tán hamarabb is, mint hinném, .így is történt,
visszament a házba, ahol az asszony éppen ébredezett a
hencseren, a sásból való derék-aljon, amit a Cajan
átengedett neki, megreggelizett (pépszerű, lángolóra
borsozott rizsát s többnyire meglehetősen büdös halakat,
majd cikóriakávét), s követte a kicsi, fürgén futkosó, fényes
szemű, odvas fogú emberkét, le a rögtönzött létrán a
pirogba. Ilyenfajta csónakot sosem látott azelőtt, és meg
volt győződve róla, hogy előbb-utóbb fölborul, nem mert
könnyű volt és ingatag, hanem mert magában a fában,
amiből kivájták, benne rejlett az éber és nyughatatlan
természet, szinte akarat, mely ebben az állapotban
bosszúszomjjá és gyűlöletté változott – mégis
megnyugodott e lehetőségben, mint abban a tényben is,
hogy azokat a bőröket ott, a kuckó falán, jóval nagyobb
állatokról húzták le, mint a disznó vagy borjú, és az a
valami, melynek a bőre ott lóg a falon, bizonyára nagyobb,
élesebb fogú-körmű, mint emezek, ebbe is beletörődött,
guggolt a pirogban, s kétoldalt megmarkolta a peremét,
meredt-mozdulatlan, mintha a szájában nitroglicerinnel
töltött tojást tartana, s lélegzetét visszafojtva gondolta
magában: Akárhogy is lesz, mindent vele csinálok, még ha
nem is tudja megmondani, mit tegyek, kifigyelem és
rájövök. És így is történt, emlékezett rá, de most már
nyugodtan, s gondolkozva: Törtem a fejem, mit csináljak,
hogy csináljam, most is törném, ha oda kerülnék – a
rézszínű nap már tűrhetetlenül sütött le a hátára, és a
tintával írt, tekervényes csatornákra, a csónakra, mely
könnyedén engedelmeskedett a hangtalanul vízbe merülő
evezőnek – s akkor a lapát hirtelen megállt, s a Cajan
izgatott, hadaró suttogása, hallatszott a háta mögött, ő
pedig guggolt lélegzetvisszafojtva, oly éberen és óvatosan,
mint a vakok, közben a törékeny lélekvesztő kicsit még
suhant előre az elsimuló orrhullám csúcsán. Később
eszébe jutott a puska is – a Cajan rakta a csónakba,
rozsdamarta, egylövetű fegyver volt, ügyetlenül
összedrótozott tusával, az öblös csőbe egy whiskysüveg
dugóját is bele lehetett volna pottyantani; – de nem most;
most csak guggolt, kuporgott mozdulatlan, végtelen
óvatossággal szedve a levegőt, hideg, rebbenéstelen szeme
szüntelenül ide-odajárt. Mi a fene lehet ez? gondolta ekkor,
fogalmam sincs, mit nézzek, hol nézzem. Aztán érezte, hogy
a csónak megbillen a Cajan mozdulatától, és a görcsös,
suttogó hadarás már közvetlen a nyakánál, a fülénél
hallatszott, fojtottan és szélsebesen, s letekintve egy
késpengét látott megcsillanni a könyöke és a teste közt,
hátul a Cajan fogta a nyelét, s mikor ismét előre nézett,
megpillantotta a sima, undok iszapfoltot, amely, amint
figyelte, kettévált, és iszapszín fatörzzsé változott, előbb
még mozdulatlanul, majd hirtelen a recehártyájára
szökkent három – nem is három, négy dimenzióban:
tömeg, anyag, forma, s a negyedik: nem a félénk képzelet
vetítette kép, hanem a kíváncsi érdeklődés tiszta
absztrakciója: nézte a pikkelyes, mozdulatlan testet, s nem
arra gondolt, hogy veszedelmes, hanem hogy jókora dög
lehet, ehhez is rögtön hozzátette: az öszvér is jókora a
vásárban annak, aki sose nyergelte meg. Csak el tudta
volna mondani, mit csináljak, nem lett volna kárba veszett
idő. A piróg közben közelebb húzott, már a víz se rebbent
tőle, s a fegyenc mintha a társa visszafojtott lélegzetét is
hallotta volna, s most elvette a kést tőle, s nem gondolta,
mert ez gyorsabb volt a gondolatnál: egy villanás – nem a
belátás, nem a lemondás, hanem a higgadt ösztön
villanása, része a lelkének, már az anyatejjel beszívta, s
vele volt egész életében: Nem válogathatunk, az ember azt
teszi, amit kell, ami adódik, ahogy adódik, ahogy
megtanulta, legjobb tudása szerint. A disznó meg mindig
disznó, bármilyen bőrbe is bújik. Hát most tessék, egy
pillanatig még guggolt, mialatt a csónak orra
könnyedébben feneklett meg, mint a levél a földre hullik, s
ö kiugrott belőle, egyetlen szempillantásig még várt,
mialatt a szavak, hogy jókora dög, egy másodpercig még
együtt maradtak, érdektelen és közömbös frázisként,
valahol, ahol a figyelmének egy töredékével még láthatta
őket, majd elenyésztek, és ő szétterpesztett lábba!
előrehajolt, s amint megragadta a mellső lábat, előredöfte a
kést, mindezt ugyanabban a pillanatban, mikor a
csapkodó farok szörnyű ütést mért a hátára. De a kés már
jó helyen volt, ezt tudta az iszapban is, a hátán fetrengve,
fölötte a vonagló dög teljes hosszúságában, tarajos háta
fölmarta a hasát, keze a hüllő torkát szorongatta, a fújtató
fej az álla felé kapkodott, a dühödt farok csapkodott, mint
a korbács; de a kés a másik kezében már kereste és
megtalálta az élet forrását, a forró és ádáz bugyogást: és
most ült a mélyen fölhasított test mellett, feje újra a térde
közt, az ősrégi testtartással, miközben a saját vére
összekeveredett az állatéval, mely patakokban ömlött végig
rajta; megint az én nyavalyás orrom, mondta magában.
Így ült ott, feje s vérpatakos arca a térde közt, nem a
szomorúság, hanem a mélységes kábaság tartásával, s a
Cajan sivítása, mintha mérföldekről hangzanék;
kisvártatva mégis fölnézett a kicsi, különös figurára, amint
az lelkendezve pattogott körülötte, vad grimaszokat vágott,
hadart és visított, és ő félretartotta a fejét, hogy a vér
szabadon ömöljön s hideg érdeklődéssel bámulta a
másikat, mint egy múzeumőr vagy gondnok a rábízott
üvegvitrineket, az pedig fölkapta a puskát és kiabált, hogy
bumm-bumm-bumm, aztán ledobta újra, és vad
pantomimmel újrajátszottá a történteket, végül hadonászni
és kiabálni kezdett:
– Magnifique! Cent d'argent! mille d'argent! Tout
l'argent sous le ciel de Dieu!1
De a fegyenc már újra lehajtotta a fejét, arcához emelt
egy tenyérnyi kávészín vizet, s látta, hogy változatlanul
vérpiros, s közben ezt gondolta; kicsit későn szólt, de
mégse rágódott rajta sokáig, mert már ismét a
lélekvesztőben voltak, a fegyenc megint guggolt,
rezzenéstelen merevséggel, mint az előbb, mintha a
lélegzete vissza-fojtásával próbálna könnyebb lenni, a
véres irha ott volt előtte a csónak orrában, erre bámult
elgondolkozva, és még meg se tudom kérdezni tőle, mennyi
jár belőle nekem.
De ezen se törhette sokat a fejét, mert amint később a
kövér fegyencnek mondta, a pénz csak egy nyelven tudott.
Erre is emlékezett (már otthon voltak, a bőr kiterítve a
tornácon, s a Cajan az asszony szórakoztatására
újrajátszottá pantomimjét, a puskát, amire nem volt
szükség, a kézitusát; másodszor a láthatatlan alligátor már
vad ordítás közepette múlt ki, a győztes felállt és
észrevette, hogy az asszony se figyel a gazdára. Hanem őt
nézi, az újra földagadt, gyulladásos arcát:
– Csak nem az arcodba csapott?
– Nem! – kiáltotta a fegyenc nyersen, vadul. – Mért
csapott volna? Ha ez a fickó egy szalmaszállal végigver
rajtam, akkor is így járok, akkor is elered az orrom vére!) –
emlékezett rá, de meg se próbálta elmondani. Bizonyára
nem is tudta volna: miképpen tudott két ember, akik
egymás szavát sem értik, egyezséget kötni, s ezt az
egyezséget nemcsak megértették, de mindketten tudták,
hogy a másik hűségesebben és pontosabban betartja (tán
éppen emiatt), mint akármilyen írott és közjegyzőileg
hitelesített szerződést. Valahogy azt is megtárgyalták és
megvitatták, hogy külön-külön vadásznak majd, ki-ki a
maga csónakjában: dupla esély a zsákmányra.
Tulajdonképpen nagyon is könnyen ment a megegyezés: a
fegyenc csaknem szó szerint megértette, amit a Cajan
mondott:
– Neked semmi szükséged rám meg a puskámra, csak
zavarnánk téged, járd a magad útját.
Még ennél bonyolultabb problémákat is sikerült
tisztázniuk: a másik puska dolgát, hogy van valaki, nem
fontos, hogy ki, barát, szomszéd vagy tán hasonló
üzlettárs, akitől kölcsönözhetnének egy puskát; s az ő
kétféleképp zagyva nyelvükön, az egyik elfajzott angol, a
másik elfajzott francia nyelven, az egyik fürge, vadul villogó
szemű, szapora beszédű, odvas, fekete fogú, a másik
hideg, szinte komor, arca dagadt és sebes, meztelen háta
pörkös és hólyagos, mint a marhasült – a kifeszített bőr
két oldalán guggolva ezt is megtárgyalták, mint egy
részvénytársaság két üzletfele a mahagóni íróasztal két
oldalán, s a fegyenc javaslatára elvetették a gondolatot.
– Nem kell – mondta. – Ha lett volna időm kivárni, hogy
puskával kezdjem, tán kéne. De mivel puska nélkül
kezdtem, ezután se akarom másképp. Hiszen kellett volna
neki a pénz, méghozzá gyorsan. (Különös, hogy ezt az egyet
a Cajan nem tudta elmagyarázni: hogy mennyi lesz az a
fele rész. De a fegyenc tudta, hogy az pontosan fél rész
lesz.) Hisz nagyon kevés ideje volt. Máris indulni akart
volna. Ezt az egész pokoli hülyeséget hamar abbahagyom,
gondolta, s aztán indulhatok vissza. Majd hirtelen
rajtakapta magát a másik gondolaton: Muszáj lesz
visszamenni, és hirtelen egészen elcsöndesedett, és
körülnézett a különös, buja pusztaságon, amelyben egy
időre békésen, reménykedve élhetett, és amibe az utolsó
hét év mélyebbre elsüllyedt, mint a kavics a tóba, még
fodrot sem hagyott maga után; Igen, gondolta zavart
ámulattal, már el is felejtettem, milyen jó érzés pénzt
keresni. Ha hagynak pénzt keresni.
Így hát nem használt puskát, csak lasszót meg
türingiai furkót, s a Cajannal minden reggel nekieredtek a
maguk külön útjainak, s átfésülték, végigcserkészték a
rejtett csatornákat, amelyek beerezték ezt az elhagyott
vidéket, ahonnan (vagy tán a vízből) egyszer-másszor más
pöttöm emberkék is fölbukkantak, hirtelen, mint manók a
semmiből, ültek kivájt fatörzseikben, s csendesen a
fegyenc nyomába szegődtek, s nézték magányos csatáit –
emberkék, akik a Tine, Toto és Theule névre hallgattak, s
alig voltak nagyobbak, pontosan ugyanolyanok voltak,
mint a Cajan csapdájával fogott pézsmapatkány (a
házigazda ezzel is foglalkozott, ellátta a konyhát, s ezt
ugyanúgy hozta a fegyenc tudomására, mint a puskaügyet,
a saját nyelvén, és a fegyenc ugyanúgy megértette, mintha
angolul hallotta volna. Sose törődj a kajával, ó, Herkules.
Te csak fogd az alligátorokat, én majd gondoskodom, hogy
mindig legyen a fazékban), amit úgy hozott haza, mintha
disznót húzott volna elő az ólból, hogy az örökös rizs és hal
mellett legyen egy kis változatosság, (A fegyenc elmondta,
hogy éjszaka, a kunyhóban, az ajtót és az egyetlen,
zsanértalan ablakot belécezték a moszkitók ellen – éppoly
üres formaság, babona volt ez, mint mikor keresztet
vetünk, vagy lekopogunk valamit – ültek a kecskelábú
asztalnál, a bogárörvényben pislogó lámpa mellett, a zárt
szoba vérforraló fülledtségében, s ő lenézett maga elé a
tálba, a saját hulló verítékében fürdő húsdarabokra: ez
biztos Theule, gondolta, ő volt ilyen kövér.) – Nap napra
múlt, egyhangún és összemosódva, egyik olyan, mint a
másik, a megelőző, a következő, s az a bizonyos „fele rész”
már pennykké, dollárokká, tízdollárosokká változott a
fegyenc képzeletében, nem tudta, mennyi lesz majd,
mekkorára nő – reggelek, amikor útnak indult, s már
vártak rá a hűséges és engedelmes lélekvesztők, mint
matadorra az afficionadai, a kemény delelők, amikor a
kicsiny sajkák félkaréjában küzdött magányos ellenfelével,
az esték, a visszatérés, ahogy a kis csónakok egyenként
eloszlanak az öblöcskékben és átjárókban, amiket az első
napokban nem is tudott egymástól megkülönböztetni,
aztán a tornác a szürkületben, az asszony, a csecsemőt
szoptatva, mögöttük egy-két véres irha, melyek a Cajant
újra és újra mámoros, mágikus diadaltáncra ihlették a
gerendán szaporodó rovások előtt, s végül az éjszakák,
amikor az asszony és a gyerek az egyetlen priccsen
aludtak, s már a Cajan is hortyogott a szalmazsákon, ő
pedig közel húzva a lecsavart lámpát, meztelen sarkain ült,
szüntelen izzadva, arca merev és makacs, révült és
elcsigázott, görnyedt háta az elgennyedt hólyagok és a
dühödt farkcsapások sajgó hurkái alatt nyers és
összemart, puszta hús; vakarta és faragta az elszenesedett
faágat, amely már majdnem evezőre formázott, s időnként
megpihenve fölemelte a fejét, mialatt a moszkitófelhő
örvénye zúgott körülötte, s a falra bámult, míg kis idő
múltán a deszkák maguktól szétváltak, elenyésztek, s
üres, vak tekintete akadálytalanul röppenhetett tovább, át
a sűrű, ájult sötétségen, sőt még ezen is túl talán, túl a
hiába múlt hét esztendőn, mialatt, s erre csak most
döbbent rá, hagyták, hogy gürcöljön, csak azt nem, hogy
dolgozzék. Aztán fölriadt, s még egy utolsó pillantást vetett
a szemöldökfa mögé dugott bugyorra, majd elfútta a
lámpát, és lefeküdt horkoló társa mellé, feküdt a saját
verítékében (a hasán, mert a háta a puszta érintést se
bírta) a zümmögő, kemence-forró sötétségben, amely
megtelt a magányos alligátorok bőgésével, és arra gondolt,
hogy már el is felejtettem, milyen jó dolgozni, de arra nem,
hogy módot se adlak rá megtanulnom.
Aztán a tizedik napon az is bekövetkezett.
Bekövetkezett, immár harmadszor az életében. Eleinte
hinni se akarta, nem mintha úgy érezte volna, hogy már
kiszolgált, letette a mestervizsgát a balszerencsében, hogy
egy gyermek születésével már elérte s túljutott a maga
Kálváriájának csúcsán, s megérdemelné, hogy ha már meg
nem engedtetik, ne is tiltassák a túloldali, szabad
leszállás. Korántsem ezt érezte. Abban nem akart hinni,
hogy a feje fölött hétről hétre, halálos következetességgel
összesűrűsödő, kozmikus bosszúval és pusztulással
töltekezett erő és hatalom, amely ismét ki akarta vetni a
világból, olyannyira híjával legyen minden képzelőerőnek,
találékonyságnak, mesteremberi önérzetnek s művészi
becsvágynak, hogy kétszer is ismételné önmagát. Először
beletörődött, másodszor megbocsátotta, de most,
harmadszor, képtelen volt elhinni, kivált, mikor kénytelen
volt rádöbbenni, hogy már nem az anyag, a mozgás, a
természet vak erői, hanem emberi kezek, emberi
szándékok hozzák fejére ezt a „harmadszort”: hogy a
kozmikus tréfamester, miután kétszer elvétette, vad
bosszúszomjában immár a dinamitra vetemedett.
Erről nem beszélt. Nyilván maga se tudta, mi történt,
hogy történt. De kétségtelenül emlékezett (immár
megnyugodva, állhatatos, mocsoktalan kezében a vastag,
barna szivarral) mindenre, amit tudott, megsejtett a
történtekből. Este kezdődött, a kilencedik este: ő és az
asszony a házigazda megürült helye mellett vacsoráztak, s
a fegyenc hallotta kintről a hangokat, de nem hagyta abba
az evést, rágó állkapcsa meg nem állt, mert valamiképp
mintha látta volna őket odakint – a három-négy
lélekvesztőt a sötét vízen, a tornác alatt, a tornácon a
gazdát, a hangok hadartak és jajongtak, érthetetlenül és
tele riadalommal, nem annyira dühödten vagy gyanakvón,
mint inkább a fölriasztott mocsári madarak tanácstalan
zűrzavarával, akkor is csak fölpillantott, hasonlóképp
minden gyanakvás és kíváncsiság nélkül, mikor az ajtón
berontott s megállt előttük a Cajan, földűlt arccal, meredt
tekintettel, tátott szájában feketélltek a fogak, ő pedig (a
fegyenc) nézte, ahogy a Cajan vad némajátékot ad elő a
kiürítésről, elűzetésről, a kezével átölel valami láthatatlant
és vadul szétszórja, ledobálja, s a végső pillanatokban a
taglejtések már nem is a lázadásról, hanem a
beletörődésről vallanak – arról, hogy a Cajan belenyugszik
abba, amit eljátszott – és a haját tépve hajlik hátra, mint
aki elfut valami elől, s közben kiabál: Bumm-bumm-
bumm! – s a fegyenc figyelte, már az állkapcsa se mozgott,
s csak ebben a pillanatban jutott eszébe: Mi ez, mit akar ez
mondani?, s megérezte (de ez is csak egy villanás volt, hisz
szavakkal nem is tudta volna kifejezni, és így észre se
vette, hogy egész idő alatt ez járt a fejében), hogy jóllehet
idedobta őt a sors, s magába zárta, elfogadta ez a világ,
amint ő is elfogadta ezt a világot (és jól érezte magát
benne, ez kimondatlanul is magától értetődött, sőt ha
szavakban is kifejezhette volna, gondolkozva a puszta
sejtések helyett – jobban, mint bárhol másutt, hiszen itt
ismerte meg a munka, a pénzkeresés örömét), mégsem az
ő élete ez, ő nem több, és sose lesz több itt, mint vízibogár
a tó felszínén, rejtett titkait, feneketlen mélységeit sose
tudja megismerhetni, s mostani kötöttsége is csak azokra
a percekre szólt, amikor a részvéttelen nap alatt,
magányos, fénylő iszaptócsáknál, a mozdulatlanul figyelő
sajkák félkörében vállalta a nem keresett harcot, s
bemerészkedve a tüskés-tarajos farkak zónájába,
akácfurkójával lecsapott a fújó fejekre, s ha elhibázta,
habozás nélkül rávetette magát a páncélozott testre, gyarló
izmaival, csontjaival, melyek hurcolták az életét, s egy
nyolchüvelykes késsel kereste a dühöngő dög szívét.
Ő meg az asszony így csak nézték a Cajant, amint az
végigjátszotta az elűzetés rejtvényét, a kicsi, fürge ember
vadul hadonászott, tébolyult árnya fölszállt s lehullt a
görcsös falon, amint az elköltözés némajátékát is előadta,
összeszedve a falakról és sarkokból csekély vagyonkáját –
holmikat, amiket senki sem irigyelhetett volna, s csak a
víz, a fölbolydult föld vagy tűz vak hatalma vehette el tőle,
nézte az asszony is, étellel telt szája kissé szétnyílt, arcán
szelíd csodálkozás:
– Mi? Mit mond? – kérdezte.
– Nem tudom – felelt a fegyenc. – De azt hiszem, hogy
ha nekünk is szól, még idejében megtudjuk. – Tudniillik
csöppet sem volt megijedve, bár már épp eleget értett a
másik mondókájából. El akar menni, gondolta, s azt
mondja, én is menjek. Erre már később jött rá, miután
otthagyták az asztalt, s az asszony meg a Cajan már
lefeküdtek, de ez még egyszer fölkelt a szalmazsákról, s a
fegyenchez lépve ismét eljátszotta a kiköltözködést, most
már unalmasan, szájba rágva, mint valami gyereknek,
mint aki fél, hogy nem értik vagy félreértik, s ezért mindent
elismétel, egyik kezével a fegyencet fogta, a másikkal
gesztikulált, mintha szótagolna, a fegyenc pedig (guggolt a
bicska nyitva, ölében keresztbe feküdt a csaknem kész
evező) nézte, bólogatott, még angolul is beszélt hozzá:
– Persze, igen, hogyne. Értelek. – S újra faragni kezdte
az evezőt, nem szaporábban, mint más éjszakákon,
mélységes meggyőződéssel, hogy ha eljön az ideje, mindent
meg fog tudni, akármikor lesz is az, és máris, még mielőtt
a lehetőség, a kérdés egyáltalán fölmerült volna benne,
kitéri előle, a távozásnak még a gondolatát is elutasította,
s csak a bőrökön járt az esze: Bárcsak valahogy el tudná
mondani, hol adnak pénzt a részemért. De erre is csak egy
pillanatig, két késhúzás között gondolt, mert csaknem
ugyanakkor már egy másik gondolat ötlött föl benne: amíg
csak szerezni tudok ilyen bőröket, könnyen akad akárki,
aki majd megveszi.
Így aztán a következő reggel segített a Cajannak csekély
vagyonkáját – a rozsdás puskát, egy batyut (megint
megegyeztek, bár beszélni most se tudtak egymással; most
egy-két lábas, néhány rozsdás csapda volt az alku tárgya,
meghatározott elosztásban s valami elvont és átfogó dolog
is, amelybe beleértődött a tűzhely, az összetákolt priccs és
a ház vagy annak körzete – vagy valami – cserébe egy
alligátorbőrért) berakni a csónakba, aztán leguggoltak, és
mint két gyerek a kettétört pálcikáikat, úgy osztották el ők
is a bőröket, két halomba rakva: – egy-nekem-egy-neked-
kettő-nekem-kettő-neked – s a Cajan berakta a maga
porcióját a csónakba, aztán ellökte magát a tornáctól,
ekkor ismét megállt, bár már csak az evezőt kellett volna
kézbe vennie, s valami láthatatlan dolgot összemarkolva, s
hevesen a levegőbe röpítve, kiáltotta:
– Bumm-bumm-bumm? – folyvást emelkedő hangon,
vadul bólogatva a tornácon álló, félmeztelen, szörnyen
összeégett ember felé, s az visszanézett rá mord
egykedvűséggel:
– Persze, persze. Bumm-bumm – aztán a Cajan
odébbállt. Utána néztek, gyorsan evezett, vagy csak az
asszony nézte: a fegyenc már megfordult.
 – Talán azt akarta mondani, hogy mi is menjünk – vélte
az asszony.
– Azt hát – mondta a fegyenc. – Már a múlt éjszaka
tudtam. Adja csak az evezőt. – Az asszony átnyújtotta neki
a fát, amit a fegyenc éjszakánként faragott, nem volt még
teljesen készen, még egy éjszaka kellett volna hozzá (eddig
a Cajan egyik tartalék evezőjét használta. Az fel is
ajánlotta, hogy tartsa meg a tűzhellyel meg a priccsel, meg
a kunyhó más ingóságaival együtt, de a fegyencnek nem
Kellett. Tán összemérte az értékét egy alligátorbőrrel, s
inkább a még egy estére való unalmas farigcsálást
választotta), és ő is elment a lasszójával meg a fütykösével,
de éppen ellenkező irányban, mintha nem érné be azzal,
hogy megtagadja a távozást, amire figyelmeztették, hanem
még véglegesebbé, megmásíthatatlanná akarná tenni a
visszautasítást: még mélyebbre, még távolabbra akart
hatolni az ingoványban. És aztán váratlanul
összesűrűsödött és tűrhetetlenül lecsapott rá a magány.
Erről még akkor sem tudott volna beszélni, ha
megpróbálja: csak délelőtt volt még, és ő járta az útját, de
egyedül: egyetlen sajka se tűnt fel sehonnan, hogy a
nyomába szegődjék, de persze nem is számított erre, tudta,
hogy nyilván a többiek is elmentek – nem erről, hanem a
magányáról, elhagyatottságáról nem tudott volna szólni, az
érzésről, mely eltöltötte a lelkét, amióta úgy döntött, hogy
marad; az evező hirtelen megbénulásáról, mialatt a csónak
még továbbsuhant, s ő magában beszélt: Mi, micsoda?
Aztán: Nem, nem, nem! és a csönd és a magány és az
üresség fölébe borult, némán is harsogott, mint a
gúnykacaj; aztán visszafordult, a csónak hevesen, helyben
pördült vissza, s ő, a rászedett, vadul hajszolta visszafelé a
tornác irányába, s tudta, hogy már késő, hogy szent és
drága álmainak végső mentsvára – a lehetőség, hogy
dolgozhasson és pénzt kereshessen, a jog, amit egymaga
vívott ki magának, segítség nélkül, senkire se
támaszkodva, senkitől se védve, a szabadság, hogy hagyják
egyedül és a maga módján küzdeni e vidék ősvilági hüllő-
hőse ellen, e tájon, ahová nem a saját jószántából került –
végveszélyben forog; dühödt elszántsággal hajtott a maga
eszkábálta evezővel a tornác felé, s végül föltűnt a szeme
előtt: egy motoros hajó volt mellékötve, s ő meglepetés
nélkül, szinte örömmel nézte, mint akinek igazolódott a
dühe és félelme, az önkínzó mondás joga, hogy ugye
megmondtam, s tovább közeledett, valami álomszerű
állapotban, úgy tűnt, mintha nem is haladna, fullasztó,
ellenállás nélküli közegbe lökte a súlya vesztett evezőt,
ernyedt és erőtlen izmokkal, s mintha látta volna a
napragyogású vízen a parányként úszó csónakot, s már a
tornácnál volt, s közben az egyik férfi a vontatón (öten
voltak rajta) ugyanazon a nyelven hadart neki, amit már
tíz napja hallott, és egy szót se értett belőle, s csak akkor
szánta rá magát, hogy mondjon valamit, mikor a másik
férfi jött ki a házból, mögötte az asszony, a kicsivel, útra
készen, ismét az elnyűtt zubbonyban és szalmakalapban, s
ő a férfi kezében meglátta a papírba burkolt batyut (egy
csomó más dolog is volt nála, de ezeket a fegyenc nem
vette észre), amit tíz nappal ezelőtt a szemöldökfa mögé
dugott, s azóta nem érintette idegen kéz – ekkor már ő is a
tornácon állt, kezében a csónak kötele, s álmosan,
fojtottan, képtelen nyugalommal szólt oda az asszonynak:
– Vegye csak el tőle, és vigye vissza a házba.
– Úgy, hát te tudsz angolul? – mondta a férfi a
vontatóban. – Mért maradtál itt, mikor szóltak a múlt
éjszaka?
 – Mi? – a fegyenc ismét ránézett, rábámult a hajósra, s
ismét megpróbált vigyázni a hangjára. – Nincs időm az
utazgatásra. Dolgom van. – S már az asszony felé fordult,
száját már kinyitotta, hogy ismét mondja a batyut, mikor a
hajós álomszerűen zümmögő hangja a fülébe, az agyába
ért, megint visszafordult hát, s rémítő, kibírhatatlan
elkeseredéssel kiáltotta:
– Árvíz? Miféle árvíz? Pokolba vele, már két hónapja
nincs árvíz! Elmúlt! Vége! – és aztán (korántsem
valóságosan gondolta ezt, de érezte, elszenvedte a saját
jelleme vagy végzete villanásszerű fölismerését: van valami
különös ismétlődés az ő sorsában; nemcsak a szinte
sarkalló válságok rontanak rá bizonyos egyhangúsággal,
de maguk a valóságos körülmények követnek valami
ostoba és egyhangú rendszert) azt mondta a hajós: –
Fogjátok meg! – és ő néhány másodpercig még bírta,
zihálva és őrjöngve hadonászott és ütlegelt maga körül,
aztán megint a hátán feküdt, a kemény gyalulatlan
deszkákon, s a négy ember vad zűrzavarban nyüzsgött
körülötte, szitkozódtak és lihegtek, és záporoztak az ütések
a fegyencre, s végül egy kézibilincs kemény, gonosz hidege
érte a bőrét.
– Átkozott fickó, megőrültél? – mondta a hajós. – Hát
nem érted, hogy ma délben fölrobbantják a gátat? Gyerünk
– intett a többieknek. – Hozzátok a hajóra. Sietnünk kell.
– A bőrök meg a csónak nélkül nem! – mondta a
fegyenc.
– Pokolba a bőreiddel! Ha nem robbantják fel idejében a
gátat, még a Baton Rouge-i városház lépcsőin is foghatsz
elég alligátort. S nem is lesz más egyébre szükséged, mint
erre a csónakra, imádkozz majd érte a jóistenhez.
 – Nem megyek a csónakom nélkül! – mondta a fegyenc,
oly higgadtan és visszavonhatatlanul, oly nyugodtan és
határozottan, hogy csaknem egy teljes percig semmit sem
tudtak válaszolni neki, csak álltak csöndben és bámultak
le rá, ahogy feküdt félmeztelen, sebhelyesen és
összeégettem keze-lába összebilincselve, tehetetlenül, s oly
békés hangon mondta a maga ultimátumát, mintha alvás
előtt a hálótársával beszélgetne. Aztán a vontatós
megfordult, nyugodtan átköpött a korláton, s higgadtan és
hidegen, mint a fegyenc, megszólalt:
– Hát jó. Hozzátok a csónakot. – Azok meg segítettek az
asszonynak a babát meg a papírba göngyölt bugyrot a
hajóra vinni, majd a fegyencet is áttámogatták, a bilincs
csörgött és csattogott a csuklóján és a bokáján. – Leveszem
rólad, ha megígéred, hogy tisztességesen viselkedel –
mondta a vontatós.
A fegyenc nem méltatta válaszra.
– Fogni akarom a kötelet – mondta.
– Mit?
– Azt. A kötelet. – Levitték hát a hajó farába, a kötelet
áthúzták a vontatóvillán, és a kezébe nyomták, s máris
indultak. A fegyenc vissza se nézett. Előre sem; feküdt félig
elterülve, előtte megbilincselt lába, megbilincselt kezében a
kötél vége. A vontató még kétszer megállt, s amikor az ádáz
nap párás ostyakorongja delelőhöz közeledett, már tizenöt
ember volt a hajón, és a fegyenc mozdulatlan fekve látta,
amint a sima, rézszínű táj lassan fölemelkedik és
zöldesfekete, hínáros-tekervényes, mocsaras masszává
változik, majd ez is elmaradt, és kitárult előtte a végtelen
víztükör, nagyobb, mint amilyent valaha látott, körülötte a
partvonal olvatag kéksége, fölötte a delelő nap párás
korongja. A motor leállt, a hajótest lassan ringatózott az
elsimuló orrhullámokon.
– Mit csináltok? – kérdezte a vezető.
– Dél van – felelt a kormányos. – Gondoltam, tán
meghalljuk a robbantást. – Mind füleltek hát, a hajó
megállt, picit még ringatózva, a hullámocskák csillogtak,
csacsogtak és duruzsoltak az oldalán, de se hang, se
rezdülés nem hallott sehonnan a fullasztóan párás ég
alatt, a perc sűrűsödött, fordult, vége volt, elmúlt a dél.
– Kész – mondta a vezető. – Mehetünk. – A gép
megindult, a hajótest újra nekifeszült a víznek. A vezető
hátrament, s a fegyenc fölé hajolt, kulcs a kezében. –
Gondolom, most már rendesen kell viselkedned, ha
akarod, ha nem? – mondta, s kinyitotta a bilincset. – Igaz?
– Igaz – mondta a fegyenc. Mentek tovább, nemsokára a
partvonal távolba veszett, és egy kisebb tengerre értek. A
fegyenc már szabad volt, de ugyanúgy feküdt, mint az
előbb, a kötél vége a kezében, háromszor-négyszer
körülcsavarva a csuklóján, olykor-olykor fölemelte a fejét,
és visszanézett a hajóverte hullámokon táncoló csónakra,
olykor-olykor kinézett a tó fölé, arca komor és
kifejezéstelen, amint mondta magában: Ekkora vizet,
ekkora pusztaságot életemben se láttam, vagy tán nem is
gondolt semmit, csak két vagy három óra múlva, mikor
újból föltűnt a part, és gőzösök, vitorlások zűrzavaros
tömegére bomlott: Sose hittem volna, hogy ennyi hajó van a
világon, ezekről a tenger-mellékiektől meg nem is hallottam,
de tán ezt se gondolta, csak nézte őket, s a vontató közben
kinyittatta a hajózócsatorna zsilipjét, s ő nézte a távoli
város fölött lebegő füstfelhőt, aztán a dokkot, ahová a
motoros befutott: csöndes embertömeg állt ott
reményvesztett tétlenségben, rögtön fölismerte, mifélék,
bárha nem látta Vicksburgot, mikor keresztülsodródott
rajta, ott volt rajtuk a jegy, a hontalanok félreismerhetetlen
bélyege, s rajta még inkább, mint bárki máson, pedig
senkitől se tűrte volna el, hogy közéjük valónak tekintse
őt.
– Nos, hát megérkeztünk – mondta a vezető
– A csónak.
– Megkapod. Mit akarsz még? Tán írást adjak róla?
– Nem. Nekem csak a csónak kell.
– Viheted. Csakhogy mivel? Aktatáskában nem
cipelheted!
(– Cipelni? – kérdezte a kövér. – Hova kellett volna
cipelned?)
Ő pedig (a magas) elmesélte: az asszonnyal együtt
kiszálltak, s az egyik férfi segített a vízből kiemelni a
csónakot, ő ott állt mellette, a kötél körülcsavarva a
csuklóján, a férfi ott buzgólkodott, majd így kiáltott – Jól
van, jöhet a következő! Poggyász, poggyász! – kiabálta, s ő
ennek beszélt a csónakról, mire az kiabált, hogy – Csónak,
csónak? – ő pedig velük ment, fölvitték a csónakot, és
kijelölték a helyét a többi mellett, aztán megjegyezte
magának a helyet: egy forgóhíd íve és egy coca-cola reklám
segítségével, hogy hamar megtalálja majd, ha visszajön,
később őt is meg az asszonyt is (a papírba csomagolt
bugyrot most már a fegyenc vitte) beterelték egy
teherkocsiba, s kisvártatva átrohantak a belvároson, a
szűk utcák közt, aztán egy óriási épület, valami
kaszárnyaféle.
– Kaszárnya? – kérdezte a kövér. – Tán börtönt akartál
mondani?
– Nem, valami raktár volt, tömve batyukkal és
emberekkel, ott feküdtek a padlón. – Mondta a magas és
elmesélte, hogy azt hitte, itt majd találkozik a társával, s
míg kereste a Cajant, csak az alkalmat leste, hogy
visszajusson a kapuhoz, ahol a katona volt, és hogyan
jutott vissza végül, nyomában az asszonnyal, s szaladt
mellel a puskának.
– Hó, hó! – mondta a katona. – Menjenek csak vissza.
Hamarosan adnak valami tisztességes ruhát. így nem
mehetnek végig a városon. Meg enni is kell valamit.
Addigra talán már itt lesznek a rokonaik is.
Elmesélte azt is, mire akarta rábírni az asszony:
– Hátha azt mondanád, hogy rokonaid vannak itt, és
akkor kiengednének minket? – Ő azonban mégse szánta rá
magát, nem tudta volna megmagyarázni, miért, túl mélyen
rejlett, túl megrögzötten, őseinek öröksége volt ez,
szavakban ki sem fejezhető: a hegylakó emberek
józanságával félte nem is az igazságot, hanem a hazugság
hatalmát – nem röstellte a hazugságot, hanem inkább
tisztelte, gonddal, finoman, gyorsan és hatásosan akarta
fölhasználni, mint egy halálhozó pengét. S elmesélte,
hogyan adtak ruhát neki, kék zubbonyt és overállt, aztán
ennivalót is (Egy élénk, fontoskodó fiatalasszony kiadta a
parancsot:
– De a kicsit meg kell ám füröszteni, meghal szegény,
ha nem fürdik – mire a csöppség anyja ezt mondta: –
Jesszus-máriám! Lehet, hogy egy kicsit ordítani fog, mert
még sose fürdött szegény, de azért jó kisgyerek!), és már itt
volt az éjszaka, a csupasz villanykörték vakítón világítottak
a horkoló testek fölött, és ő fölkelt, fölrázta az asszonyt, s
aztán az ablak.
Így mesélt erről: töméntelen ajtó volt, de nem tudta,
hova nyílnak, végül hosszas keresés után az utolsó
pillanatban meglelték a megfelelő ablakot, ő előremászott,
vitte a bugyrot és a gyereket. (– Szét kellett volna tépned
egy lepedőt, és azon leereszkedni – mondta a kövér
fegyenc.) De lepedő se kellett, máris az utca köve volt a
lábuk alatt, a sűrű sötétségben. És ott volt a város is, amit
nem látott, és nem is fog látni többé, fölötte a halvány,
szüntelen ragyogás; ott állt Bienville szobra is, egy eunuch
álma, ki Napóleonnak is nevezte magát, de csak álom, míg
Andrew Jackson le nem leplezte, egy hajításra a
Pennsylvania Avenue-től. De a fegyenc jóval messzebbre
találta, mint egy hajításra, a hajózócsatornát és a
csónakot; a coca-cola reklám már sötét volt, a forgóhíd
traverzei bepókhálózták a sárgás hajnali eget; azt már nem
mondta el, mint a hatvan lábnyi gátat se, hogy miképp
vonszolta vízre a csónakot. Már mögötte volt a tó; csak
egyféle irányba mehetett. Mikor ismét megpillantotta a
Folyamot, azonnal ráismert, rá kellett ismernie, hisz
kitörölhetetlen része volt a múltjának, egy volt az életével,
akár örökül is hagyhatná, ha lenne miről, miért
végrendelkeznie. De négy hét múlva megint más lesz, mint
most; az öreg kijózanodott a hosszú dorbézolás
mámorából, visszatért partjai közé, az öreg, a Mississippi,
békésen hömpölygött a tenger felé, barnán és buján, mint
a csokoládé a két töltés közt, melyeknek belső oldala
megráncosodott, mint valami dermedt, ijedt, bámuló arc,
ormukat a fűzfák nyári, sűrű zöldje koronázta, s túl a
gátakon, hatvan lábbal alább, fürge öszvérek feszültek az
istrángnak, a nehéz buktatóekéknek, a megtermékenyült
talajnak, amit tán nem is kell bevetni, megmunkálni, csak
megmutatni neki a magot, s máris csírázik s terem, hogy
júliusban már mindkét parton mérföldeken át hajtsanak a
dús cserjék, augusztusban a vérvörös virágok, s
szeptemberre fehér gyapot havazza be a fekete földet: a
barázdákat elsimítja a hosszú zsákok vonszolása, fürge
fekete kezek tépdesik a gyapot havát, a forró levegő
megtelik a gépek zúgásával, s aztán jöhet a szeptemberi
szél – de most még csak Június fújta a sáskarajokat, a
levegő sűrű volt tőlük meg (a városokban) a friss festék és
tapéta fanyar szagától – városok, falvak, kicsi, eldugott
facölöpös révházak a gát belső oldalán, az alsó emeleteken
vakít a friss festék és tapéta, és a májusi víznek még a
nyomai is elenyésztek a fákon, cölöpökön, jelzőpóznákon,
lemosták, eltüntették a vad, hirtelen szélrohamok és az
ezüstragyogású záporok; – és volt egy raktár a gát
nyílásában, mellette néhány fölhámozott, kipányvázott
öszvér és egy csapat kutya bóbiskolt a porban, a lépcsőkön
egy csoport néger ült a rágógumit és malária elleni
szereket kínáló plakátok alatt, meg három fehér ember,
egyik az alseriff, éppen korteskedett, hogy az augusztusi
választásokon följebbvalóját (akinek az állását
köszönhette) kiüsse a nyeregből, de most mindannyian a
csónakot nézték, amely föltűnt a délutáni víz fényes
ragyogásában, parthoz húzott és kikötött; egy asszony
szállt ki belőle, a karján csecsemő, aztán egy férfi, egy
magas férfi, s amint közeledett, kiderült, hogy elnyűtt, de
tisztára mosott rabruha van rajta; megálltak hárman a
porban, ahol az öszvérek bóbiskoltak, s a férfi halvány,
hideg, humortalan szemmel nézte az alseriffet, amint az
szó nélkül a hónalja felé nyúlkált a rögtön fölismerhető
mozdulattal, mindenki tudta, hogy majd a pisztolyát veszi
elő hirtelen, de jó ideig semmi se került elő onnan. S ez
épp elég volt az újonnan érkezettnek.
– Maga tiszt? – kérdezte.
 – Mérget vehetsz rá, hogy az vagyok – mondta az
alseriff. – Csak hadd vegyem már elő ezt a nyomorult
fegyvert.
– Helyes – mondta a másik. – Ott van a maguk
csónakja, emitt meg az asszony, de azt a csibészt ott a
gyapot csűrön sehogy se találtam.
 Ötödik fejezet

Másnap reggel a büntetőfarmra érkezett a kormányzó

egyik ifjú bizalmasa. Tulajdonképp nem is volt nagyon
fiatal (a harmincat már nem látja többé, bár bizonyos,
hogy nem is vágynék erre, mert olyan egyéniség volt,
akinek csak az kell, amit el is érhet), a Pí-Béta-Kappa
oszlopos tagja az egyik keleti egyetemen, a kormányzó
fontos embere, aki nem pénzen nyerte a hivatalát, keleti
szabású, hanyag eleganciájú ruhát viselt, s mikor be-
betévedt az isten háta mögötti kocsmákba, henyén
megvető tekintete csekély számú hallgatóságán, adomákat
mesélt, és ugyanezzel a pillantással fogadta az overállos és
köpködő közönség röhögését, vagy paskolta meg a
csecsemőket, akiket a lelépő kormányzó emlékére, vagy a
következő tiszteletére (illetve reményében) neveztek el, és
ostoba véletlenségből (így mesélték róla, de nyilván nem
volt igaz) egyesek ülepét is, ezek ugyan nem voltak már
csecsemők, de még a választói korhatárt sem érték el.
Most a börtönigazgató irodájában ült, kezében aktatáska, s
e pillanatban ott volt az a felügyelő is, aki az árvízkor a
gátra vitte a fegyenceket. Most ugyan senki se hívta, de
valahogy mégis belépett, kopogás nélkül, sapkája a fején, a
kormányzó bizalmasát tüntetően a becenevén szólította,
tenyerével kedélyesen hátba verte, félfenékkel felült az
igazgató íróasztalára, majdnem kettejük, az igazgató és a
kiküldött közé. Akár a nagyvezír a paranccsal, a csomózott
selyemzsinórral, ahogy váratlan megjelent.
– Hm – kezdte a kormányzó ifjú bizalmasa. – Maguk az
ördöggel játszottak, nem gondolják? – Az igazgató szivarra
gyújtott, és kínálta a látogatót is, de annak nem kellett, a
felügyelő viszont hátrahajolt, hátranyúlt, s mialatt az
igazgató meredten és kissé ingerülten bámult a tarkójára,
kinyitotta a fiókot, és vett magának a dobozból.
– Számomra világos az ügy – mondta az igazgató. –
Akarata ellenére történt a dolog. Visszajött, mihelyt tudott,
és önként jelentkezett.
– Sőt azt a nyomorult csónakot is visszahozta – mondta
a felügyelő. – Ha hagyja a fenébe, három nap alatt itt
lehetett volna. De nem, uraim. Ő a csónakot is parancsba
kapta! „Itt a csónakjuk, meg itt az asszony, de azt a
csibészt ott a gyapotcsűrön sehol se találtam” – röhögve
csapkodta a térdét. – Ezek a fegyencek! Egy öszvérnek is
több esze van.
– Az öszvérnek mindenkinél több esze van, kivéve a
patkányt – mondta a küldött behízelgő hangon. – De hát
nem is ez a baj.
– Hát mi? – kérdezte az igazgató.
– Ez az ember halott.
– Hogy a fenébe lenne halott? – mondta a felügyelő. –
Most is odaát van, fenn a barakkban, gyengélkedőn. Ha
akarja, fölviszem, és saját szemével is megnézheti.
Az igazgató kitartóan nézte a felügyelőt.
– Kérem – mondta. – Bledsoe mondott nekem valamit a
Kata öszvér lábáról. Jó lenne, ha átnézne az istállóba és...
– Már gondoskodtam róla – a felügyelő vissza se nézett
a főnökére, csak a küldöttre, csak annak beszélt. – Nem
uram, ő nem...
– De hisz törölték, mint halottat a hivatalos
nyilvántartásból. Nem kegyelem, nem föltételes
szabadlábra helyezés: törlés! Vagy halott, vagy szabad. De
egyik esetben sincs itt keresnivalója.
 Két ember, az igazgató is, és a felügyelő is; a küldöttre
meredt, a felügyelő szája kissé szétnyílt, a szivar megállt a
kezében, éppen a végét akarta leharapni. A küldött
behízelgő hangon, de nyomatékosan folytatta:
– A halotti jelentés szerint, amit a fegyintézet igazgatója
terjesztett föl a kormányzóhoz. – A felügyelő becsukta a
száját, de különben nem mozdult. – A tiszt hivatalos
vallomása szerint, akit akkoriban a fogoly őrizetére és a
fegyintézetbe való visszaszállítására vezényeltek.
Most a felügyelő a szájába vette a szivart, lassan
leszállt az íróasztalról, amint beszélt, a szivar pörgött a
szájában:
– Hát így állunk! Én lennék az a tiszt, nemde? –
fölnevetett, röviden, színpadiasan, kétértelműén. – Hát
kellett ez nekem? Aki három kormányt is becsülettel
kiszolgáltam? Valahol ez megvan egy könyvben is. Bárki
megtalálhatja. Még Jacksonban is. És ha nem, én
megmutathatom...
– Három kormányt? – mondta a küldött. – Hm. Ez
igazán nagyszerű.
– Bizony az! Hány hivatalnok mondhatja ezt el?
Az igazgató újra a felügyelő tarkóját bámulta.
– Kérem – mondta –, átugorhatna a lakásomra, s
elhozhatná azt az üveg whiskyt a szekrényből.
– Helyes – felelte a felügyelő –, de előbb tán tisztázzuk
ezt az ügyet. Megmondom, mit kéne csinálni.
– Hamarabb tisztázzuk, ha előbb iszunk egyet.
Elhozhatná a kabátját is, nehogy a palackot...
– Az soká tart. Semmi szükség a kabátra. – A felügyelő
az ajtó fele indult, de ott megállt és visszafordult. –
Megmondom, mi a teendő. Csak tizenkét ember kell hozzá,
és azt mondjuk neki, hogy ez esküdtszék. Csak egyszer
látott ilyet, nem ismeri az eljárást. És fölemeljük a
büntetését azért a vonatrablásért. Hamp lehetne a bíró.
– Senkit sem lehet kétszer elítélni ugyanazért a bűnért
– mondta a küldött. – Ezt akkor is tudja, ha még életében
nem látott esküdtszéket.
– Kérem – ismételte az igazgató.
– Hát jó. Akkor egy újabb vonatrablásért. Mondjuk,
hogy tegnap történt, hogy megint kirabolt egy vonatot, míg
távol volt, csak megfeledkezett róla. Nem tud kimászni
belőle. De nem is nagyon akarna. Úgy érzi itt magát,
mintha odakint lenne. Sehova se mehetne, ha innen
kikerülne. A többi se. Eresszünk csak el egyet, és kutya
legyek, ha karácsonyra vissza nem jön, mintha ez valami
szeretetház vagy mi lenne, mert megint elkövetné ugyanazt
a disznóságot, amiért egyszer már lekapták. – Megint
röhögött. – Ezek a fegyencek!
– Kérem – mondta az igazgató. – Míg fönt van, meg is
kóstolhatná azt a whiskyt, hogy elég jó-e. Húzzon csak
belőle egész nyugodtan. Ha nem jó, nem is kell idehoznia.
– Oké – mondta a felügyelő, és végre kiment.
– Be lehetne zárni az ajtót? – kérdezte a küldött. Az
igazgató bágyadtan megmoccant. Vagy inkább csak a
testtartását változtatta meg.
– Végeredményben igaza van – mondta. – Harmadszor
is megválasztották. És rokona az egész Pittman-vidék,
kivéve persze a négereket.
– Most talán már gyorsan végezhetünk – a küldött
kinyitotta az aktatáskát és egy blokkot vett elő. – Hát
kezdjük.
– Mit kezdjünk?
– Megszökött.
– De önként visszajött, és föladta magát
 – Mégiscsak megszökött.
– Hát jó. Megszökött. És aztán?
Most a küldött mondta, hogy kérem, vagyis ezt:
– Kérem, figyeljen. Nekem napidíj jár. Ezt a választók,
az adózók fizetik. És aztán, ha valakinek eszébe jut
vizsgálatot tartani ebben az ügyben – könnyen
megtörténheti – itt terem tíz szenátor, huszonöt képviselő,
esetleg egy erre a célra rendelt különvonattal. Napidíjért.
És meglehetősen nehéz lesz közülük bárkit is lebeszélni
róla, hogy Jacksonba ne Memphisen, vagy pláne New
Orleanson át térjen vissza. Napidíjért. Megéri?
– Hát jó – mondta az igazgató. – És a főnök mit mond,
mit tegyünk?
– Ezt. Azt az embert egy bizonyos tiszt őrizetére bízták.
De már egy másik hozta vissza.
– De hiszen ő önként... – az igazgató hirtelen elharapta
a szót. Nézte, szinte bámulta a küldöttet. – Helyes. Kérem,
folytassa.
– Egy kijelölt és e célra kiküldött tiszt őrizetére, aki
visszajött ide és jelentette, hogy a fogoly nincs többé a
hatalmában, mint ahogy valóban nem is tudta, hol a
foglya. Ez eddig rendben, igaz? – az igazgató hallgatott, –
Vagy nincs rendben? – kérdezte a küldött, behízelgőn,
sürgetőn,
– Ezt azért mégse tehetjük vele. Mondtam, hogy rokona
az egész...
– Erre is gondoltunk. A főnök elhelyezi az országúti
rendészetnél.
– Ördög és pokol! – mondta az igazgató. – De hisz nem
is tud vezetni! Én még teherkocsira se engedtem, nemhogy
motorra.
 – Nem kell vezetnie. Ez a derék és bőkezű állam
bizonyára tud gondoskodni egy emberről, akit már
harmadszor választottak újra Mississippiben, tud
biztosítani neki egy kocsit, hogy beleüljön, s mellé valakit,
aki vezesse is, ha szükséges. Még benne se kell ülnie
mindig. Csak legyen kéznél, ha egy fejes szemlét tart, hogy
hallja a dudát, és gyorsan előkerüljön.
– Nekem még mindig nem tetszik.
– Nekem se. A maga embere mindettől megkímélhetett
volna minket, ha csak elmegy és vízbe fullad, amint a jelek
szerint mindenkivel elhitette. De hát nem ez történt. És a
főnök így akarja. Tud valami okosabbat?
Az igazgató pislogott.
– Nem.
– No látja. – A küldött lecsavarta a töltőtollat, fölütötte
az iratokat, és írni kezdett. – Szökési kísérlet a
Büntetőfarmról, tíz év súlyosbítás – mondta. – Buckworth
felügyelő áthelyezve az országúti rendészethez. Dicsérje
meg érdemdús szolgálataiért, ha éppen akarja. Ezen már
nem múlik. Áll az alku?
– Igen – bólintott az igazgató.
– Most pedig küldhetne a fegyencért. Legyünk túl rajta
mielőbb. – Az igazgató tehát küldött a fegyencért, s az
máris jött, higgadtan és komoran, vadonatúj rabruhában,
frissen kiborotvált állán kék a napsütötte bőr, haja levágva
és takarosan elválasztva enyhén illatozott a borbély
pomádéjától (a borbély életfogytos volt, mert megölte a
feleségét, de bent is csak borbély). Az igazgató a nevén
szólította.
– Hát maga aztán jól kifogta, igaz? – a fegyenc nem
felelt semmit. – Tíz évvel megtoldják az idejét.
– Igen – mondta a fegyenc.
 – Nagy pech. Igazán sajnálom.
A fegyenc vállat vont.
– Hát ha ez a szabály? – Kapott hát még tíz évet, s az
igazgatótól egy szivart, s most ült hátragörnyedve az alsó
és a felső priccs közti üregben, kezében a meggyújtatlan
szivar, s a kövér fegyenc meg négy társa hallgatták. Vagy
inkább kérdezgették, mert már vége volt az egésznek,
befejeződött, a magas újra biztonságban volt, így tán nem
is érdemes sokat beszélni róla.
– Helyes. Tehát újra visszatértél a folyóra – mondta a
kövér. – És aztán?
– Semmi. Eveztem.
– Jó nehéz lehetett ár ellen, mi?
– A víz még magas volt. És elég erős a sodrás. Az első
egy vagy két hét alatt alig mentem valamit. Később
könnyebb lett.
Ekkor, hirtelen és csendesen, történt valami – a
dadogás, az ösztönös és öröklött iszony a beszédtől
elenyészett, s a fegyenc csöndesen mesélve azon vette észre
magát, hogy a szavak már nem vonakodva, kapkodva,
tiltakozva jönnek a nyelvére, hanem úgy, ahogy akarja:
Tovább evezett (küszködés közben rájött, hogy gyorsabban
halad – ha ezt egyáltalán gyorsaságnak lehetett nevezni –,
ha a part mellett evez, ez azután történt, hogy hirtelen
besodródott a folyam közepére, mielőtt még
megakadályozhatta volna, s látta, hogy a víz visszaviszi
oda, ahonnan nemrég menekült, s a délelőtt nagyobbik
részét azzal vesztegette, hogy újra a part mellé jusson, s
újra föl a hajózócsatornán, amit még hajnalban elhagyott),
míg jött az este, akkor kikötöttek a partnál, ettek valamit
abból, amit még New Orleans-ban a kaszárnyában dugott
a zubbonya alá, és az asszony a kicsivel megint a
csónakban aludt, mint máskor, aztán jött a reggel,
fölkeltek, továbbmentek, éjszaka újra kikötöttek! a
következő nap elfogyott az ennivaló, éppen egy révhez, egy
városkához értek, a nevét nem jegyezte meg, itt munkába
állt egy nádgazdaságban.
– Nád? – csodálkozott az egyik fegyenc. – Mi a fenét
kezdenek a náddal? A nádat ki kell irtani, elégetni,
harcolni ellene.
– Ez cirok volt.
– Micsoda? – kérdezte a másik. – Az egész farmon csak
ezt termelték? Cirkot? Mit csináltak vele? – A magas nem
tudta. Nem is kérdezte, csak fölmászott a gátra, és ott állt
egy teherautó tele négerekkel, s egy fehér ember intett
neki: – Hé, te ott! Értesz a tárcsaekéhez? A fegyenc
mondta: igen, az ember mondta: No, akkor ugorj föl, és
aztán a fegyenc mondta: – Csakhogy nekem van egy...
– Ez az – mondta a kövér. – Már régóta meg akartam
kérdezni. Mit csináltál a nővel? – a magas arca komoly
volt, a beszéde higgadt, csak egy kicsit szaporább.
– Voltak ott sátrak a családoknak. Ott álltak hátrébb. –
A kövér kacsintott felé:
– Azt hitték, a feleséged?
– Nem tudom. Talán igen. – A kövér megint kacsintott:
– És? Így volt? Csak úgy balkézről? Nem árulnád el? – a
magas semmit se felelt. Fölemelte a szivart, és láthatóan
nagy figyelemmel vizsgálta, mert a következő pillanatban
óvatosan lenyálazta a föllazult borítólevelet, a szivar
végénél. – Hát jó – mondta a kövér. – És aztán? – Aztán
négy napig dolgozott itt. Nem szerette. Talán, mert nem
tudott bízni ebben a töméntelen valamiben, amit ciroknak
gondolt, így, amikor szóltak neki, hogy itt a szombat és
kifizették, s a fehér ember említett valakit, aki a következő
nap motorcsónakkal Baton Rouge-ba megy, ő elindult,
hogy találkozzék ezzel az emberrel, magához vette a hat
dollárt, amit keresett, s vett belőle némi ennivalót is, aztán
a csónakot a motoros mögé kötötték és elmentek Baton
Rouge-ba. Az út nem tartott sokáig, s amikor a motoros
otthagyta őket, a fegyenc még mindig tovább evezett, és
úgy látta, hogy a folyam ismét apadt, és a sodrása is
csökkent, így már elég gyorsan lehetett haladni, esténként
kikötve a fűzfák között; az asszony a gyerekkel, mint
rendesen, most is a csónakban aludt. Aztán megint
elfogyott az ennivaló. Ekkor egy faúsztatónál álltak meg,
máglyákba rakva állt itt a fa és várta, hogy az ott álló
vagont kiürítsék a rakodómunkások. Ezek beszéltek neki a
fűrésztelepről, és a csónakot is segítették a gátra fölhúzni,
mondták, hogy nyugodtan hagyja itt, de ő nem akarta, így
azt is fölpakolták a vagonra, a fa tetejére, és elindultak a
fűrésztelepre. Itt egy házban kaptak szállást. Naponta két
dollárt adtak neki, meg teljes ellátást. Kemény munka volt.
Szerette. Nyolc napig maradtak.
– Ha ilyen jól érezted magad ott, mért léptél le? –
kérdezte a kövér. A magas elmerülten vizsgálta a szivart,
magasra tartva, ahol a fény ráhullott a csokoládészín
borító levélre,
– Bajba keveredtem – mondta.
– Miféle bajba?
– Asszony. Egy ottani ember felesége.
– Csak nem akarod azt mondani, hogy több mint egy
hónapi bolyongás után, mikor éjjel-nappal összezárva
voltál egy asszonnyal, csak most jutott eszedbe először,
hogy bajba kerülsz egy másik miatt? – A magas is ezen
gondolkozott. Emlékezett rá: voltak idők, percek, amikor,
ha nincs a gyerek, esetleg szerette volna, próbálkozhatott
volna. De ezek csak másodpercek voltak, mert a következő
pillanatban egész lénye még a gondolattól is menekült vad,
rémült tiltakozással, s rájött, hogy messziről nézi ezt a
malomkövet, melyet a vak és nevetséges Mozgás ereje és
hatalma rakott a nyakába – gondolkozva, valósággal
fennhangon beszélve, nyers és kegyetlen dühvel, pedig már
két éve, hogy nem volt asszonya, és az a névtelen és már
nem is fiatal néger nő, egy könnyű alkalmi kapcsolat, akit
véletlenül kapott meg a látogatási vasárnapon, mert a férfit
– a nő férjét vagy szeretőjét –, akihez jött, egy házimunkás
egy héttel előbb agyonlőtte, s a nő erről nem tudott:
– Mert az nem volt kedves hozzám, azért – mondta
végül.
– De emezt a másikat, ezt megkaptad, ugye? – kérdezte
a kövér.
– Ehen – mondta a magas. A kövér hunyorgott rá.
– S jó volt?
– Az mindig jó – mondta valamelyik. – Igaz? No folytasd.
Hány volt még visszafele? Sokszor, ha egy koma nekikezd,
úgy látszik, akkor se tudja abbahagyni, ha...
– Ez volt az egész – mondta a magas. Gyorsan
otthagyták a fűrésztelepet, még ennivalót sem volt idő
szerezni, csak a következő kikötőben. Itt elköltötte mind a
tizenhat dollárt, amit keresett, aztán mentek tovább. A
Folyam megint apadt, ehhez nem fért kétség, s a tizenhat
dollár úgy látszott, nem ér annyit, mint az ennivaló, s úgy
gondolta, hogy már végig kitart. De kiderült, hogy
mégiscsak erősebb a sodrás, mint hitte, mint látszott. De
ekkor már Mississippi államban voltak, látta a gyapotot, s
jólesett újra megfogni az ekeszarvát, a takaros kis öszvérek
nekifeszültek az istrángnak, ez már ismerős, megszokott
munka volt, jól érezte magát benne, bárha naponta csak
egy dollárt fizettek. De ennyi is megtette. Mesélte: mondták
neki, hogy újra itt a szombat, és kifizették, és beszélt az
estéről, a letaposott föld közepére rakott füstös lámpákról,
a köröttük guggoló figurákról, a sipító suttogásokról s vad
felkiáltásokról, az elnyűtt bankókról, mikor a guggoló
térdek alatt pörögtek és kopogtak a pettyes kis kockák; ez
történt.
– És mennyit nyertél? – kérdezték.
– Eleget – felelt a magas.
– Mégis, mennyit?
– Eleget – mondta újra. S valóban pontosan elég volt:
mind odaadta annak az embernek, a második
motorcsónak tulajdonosának (ennivalóra már nem volt
szükségük), s már ott is voltak a motoroson, vontatták a
csónakot, benne az asszony a kicsivel, ő pedig a papírba
bugyolált batyuval az ölében; azonnal fölismerte, nem
Vicksburgot, hiszen sosem látta, hanem a cölöphidat, mely
alatt egy hónappal és három héttel ezelőtt mennydörgés és
villámlás közepette a házak, fák és dögök hulláma
átsöpörte; még egyszer megnézte a hidat, de most már
közömbösen, sőt minden érdeklődés nélkül, a hajó ment
tovább. De most már figyelni kezdte a partot, a gátat. Nem
tudta, hogy ismeri majd föl, de tudta, hogy fölismeri, s
eljött az a kora délután, biztosan bekövetkezett a perc, és a
fegyenc szólt a vontató gazdájának.
– Gondolom, ez lesz az.
– Ez? – kérdezte a gazda. – Innen aligha jutsz valahova.
– Pedig ez lesz az – mondta a fegyenc. így a vontató
parthoz húzott, a gép leállt, a hajó a gáthoz simult, a gazda
eloldozta a csónakot.
– Jobb lenne, ha velünk jönnél, amíg valami kikötőhöz
érünk – mondta –, ez volt az egyezség.
 – Nekem itt is jó – mondta a fegyenc. így hát kiszálltak,
és ő ott állt a parton, kezében a kötél vége, mialatt a hajó
fölberregett és elhúzott, s máris fordult, a fegyenc már nem
is törődött vele. Letette a batyut, és a kötelet gyorsan egy
fűzfához kötötte; majd fölkapta újra a csomagot és
megfordult. Egy szót se szólt, fölmászott a gátra, áthaladt a
dühödt árvíz nyomvonalán, amely már száraz volt és sima,
az apró repedések harántredői, mint valami szenilis
vigyorgás; belépett a fűzfa-csalitba, levetette az overállt és
a zubbonyt, amit New Orleansban adtak neki és
elhajította, anélkül hogy akár csak megnézte volna, hova
esik; kigöngyölte a batyut, és fölvette a másikat, az
ismerőst, a megszokottat, elnyűtt volt már, pecsétes és
szakadt, de tiszta, fölismerhető, aztán visszatért a
csónakba, és kezébe vette az evezőt, Az asszony már a
csónakban ült,
A kövér pislogva állt mellette.
– Így hát visszajöttél – mondta. – Hm, hm. – Most mind
a magas fegyencre néztek, amint finoman leharapta a
szivarvéget, finoman és megfontoltan, majd kiköpte, és
benyálazta egy kicsit a végét, gyufát vett elő, és vizsgálta
egy pillanatig, mint aki meg akar győződni róla, hogy jó-e,
méltó-e a finom szivarhoz, majd ugyanolyan megfontoltan
a combjához dörzsölte, egyetlen mozdulattal, mely
csaknem lassúbb volt, hogysem a tűz fellobbanjon, majd a
láng megtisztult a foszfortól, s ekkor tartotta csak a
szivarhoz. A kövér nézte, sebesen és állandóan pislogva. –
És ezek még tíz évet sóztak rád. Ez borzasztó. Az elsőre
kapott büntetést még el lehet viselni, még akkor is, ha
százkilencvenkilenc év. De újabb tíz! Tíz év, ráadásul a
régihez, mikor nem is számítottál rá, mikor meg se
érdemelted! Tíz esztendő, társaság, nők nélkül – állandóan
hunyorgott a magasra. De ő (a magas) ugyancsak erre
gondolt. Volt valaha egy kedvese. Vagyis együtt jártak a
templomba meg mulatságra, a lány vagy egy évvel volt
fiatalabb nála, a lába rövid, a keble dús, az ajka vastag,
álmos szemei, mint két érett szőlőszem, s volt egy
sütőporos doboza, csaknem teli brossokkal, gyűrűkkel és
fülbevalókkal, amiket filléres boltokban vett (vagy
ajándékul vetetett), és ő elfecsegte neki a tervét, és voltak
idők, amikor ezen tépelődve az a gondolata támadt, hogy
ha nem lett volna a lány, meg sem kísérli a vonatrablást –
csak puszta érzés volt ez, szavak nélkül, mert nem is lett
volna képes megfogalmazni: hogy a lány, aki kíváncsi volt
Al Capone sötét nászaira, nem is álmodhatott róla, hogy ez
legyen majd a sorsa és a végzete, hogy milyen gyorsan
száguldanak a csempészett szesszel, gépfegyverekkel
megrakott autók, át a tilos jelzéseken. De mindennek vége
volt már, mikor a gondolat először szöget ütött a fejébe, s
három hónappal a lecsukatása után a lány meglátogatta.
Fülbevalót, karkötőket meg efféléket viselt, ezeket még
sose látta rajta a fegyenc, és sosem tisztázódott egészen,
hogyan tudott ilyen messzire eljönni hazulról, és az első
három percben még erősen zokogott, de később (sosem
tudta meg pontosan, hogyan váltak el, és hogy kötötte a
lány az ismeretséget) látta, hogy az egyik őrrel bizalmas
beszélgetésbe merült. De a lány azért megcsókolta, mielőtt
azon az estén elment volna, és mondta, hogy az első
adandó alkalommal visszajön, nyakába csimpaszkodott,
kissé izzadva és a ruganyos fiatal női test lágy és gyenge
illatát árasztva. Persze már nem jött többet, de a fegyenc
továbbra is írogatta neki a leveleket, s végül majd két
hónap múlva megkapta a választ, egy színes képeslapot, a
Birmingham szállóról, az egyik ablakon gyerekes X
feketéllett súlyosan, s a nehézkes, visszafelé dőlő írás
hasonlóképp együgyű volt:
Itt töltöttük a mézesheteinket, üdvözöl (Mrs) Vernon
Waldrip.
A kövér ott állt és pislogott a magasra, szaporán és
szüntelen.
– Bizony, uram. Ez a tíz év rettenetes. Tíz évet, tíz
újabb évet élni asszony nélkül, egy ilyen derék
fiatalembernek – pislogott sűrűn és szüntelen, és bámult a
magasra. A másik nem mozdult, hátradőlt a két priccs
között, komoran és higgadtan, a szivar illatosan égett
nyugodt, állhatatos kezében, a füst körüllengte
humortalan és egykedvű arcát. – Még tíz év!
– Asszonyok! – legyintett a magas.

Vége
 Jegyzet

1 Pompás! Nagyszerű! Pénz! száz pénz! ezer pénz!

Minden pénz az istenke ege alatt! (trancia)