Jennifer Hillier

A HENTES

Budapest, 2021
 A mű eredeti címe:
Jennifer Hillier: The Butcher
Copyright © 2014 by Jennifer Hillier

Fordította: Sajó Tamás

Magyar kiadás © 2021 Lettero Kiadó, Budapest

Minden jog fenntartva.
A könyv vagy annak részlete semmilyen formában – elektronikus,
mechanikus úton vagy fénymásolatban – sem közölhető a kiadó
előzetes írásbeli engedélye nélkül.

Szerkesztő: Takács Kriszta

Original cover design © Simon and Schuster Inc.
Borítófotó: © Magashegyi Antal
Magyar borító: © Bárdosi Gábor

Elektronikus változat:
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-615-5921-51-3 (epub)

ISBN 978-615-5921-52-0 (mobi)
133587364
Darrennek
 1985. április 25.

Valaha szép társasház volt, de a kábszeresek mindent

tönkretettek. Az öreg téglafalakat graffiti csúfította el, a bejárati
ajtó új festés után sírt. A legtöbb ablakot – már amelyiket még
be nem törték – más-más színű lepedők takarták függöny
gyanánt, és az épület előtti kert szemétdomb látványát és illatát
árasztotta.
A szitáló seattle-i eső csak nem akart elállni, és finom, jóleső
védőréteggel vonta be Edward Shank kapitány arcát. A
bejárattól hét-nyolc méterre megpihent a sötétben, az egész
felsőtestét védelmező, noha kissé meleg golyóálló mellény
biztonságában. Jobbról és balról is rendőrök vették körül, és
noha nem érintették egymást, mégis, a hűvös éjjeli levegőn át is
érezte a testükből sugárzó feszültséget.
Halkan, de parancsolóan beszélt hozzájuk, megszorítva
fegyverét:
– Senki nem mozdul, amíg én nem indulok.
Az egyetlen, gyenge és sárga fény a bejárat fölötti öreg
villanykörtéből szivárgott. Tépett bundájú csíkos macska
surrant keresztül a fények és árnyékok csíkjain, egy pillanatra
megállt, a levegőt szimatolta. A bejárati ajtó kinyílt, és a macska
elhúzta a csíkot. Középkorú, hordóhasú férfi lépett ki az ajtón,
felül asszonyverő típusú szűk atlétatrikóban, alul térdig érő
mocskos farmerben.
Edward Shank előrelépett, és a férfi mellének szegezte
fegyverét.
– Rufus Wedge! – Erőteljes és parancsoló hangja messze
hangzott a csöndes éjszakában. – Edward Shank kapitány
vagyok a seattle-i rendőrkapitányságról. Ne mozduljon. Le van
tartóztatva. Térdeljen le és tartsa fel a kezét.
Wedge döbbenten nézett Edward hangjának irányába. Bal
kezével a hátsó zsebe felé nyúlt.
Edward habozás nélkül lőtt, akárcsak a négy másik rendőr.
Rufus Wedge hátratántorodott. Feje a kapunak koccant, aztán
a földre rogyott. Felsőtestén szinte azonnal fényes vérfoltok
tűntek fel, éles kontrasztot alkotva fehér trikójával. Borostás
álla elernyedt, hátrafésült hajának néhány tincse nedves
csimbókokban hullott előre rózsaszínben fénylő homlokára.
Ahogy szemében kihunyt a fény, a sárgán derengő villanykörte
aranyló, már-már angyali fénybe vonta az arcát.
Érdekes ellentmondás. Edward szinte bűnösnek érezte magát.
Szinte.
– Elcsíptük, kapitány – szólt valaki.
Edward felismerte a hangot, de nem fordult meg. Nem tudta
levenni a szemét Rufus Wedge-ről, úgyhogy csak bólintott.
– Végre elkaptuk a Hentest. Bassza meg, de jó.
Valahonnét a sötétből a csíkos macska nyávogása felelt rá.
A rendőrök előresiettek, és pisztollyal a kézben vizsgálták
végig a férfi testét, ahogy az előírás megköveteli. A kapitány
mozdulatlanul állva maradt, a sötétség fedezékében, szemét
Wedge holttestére függesztve.
Rufus Wedge, más néven a Beacon Hill-i Hentes, már régóta a
legkeresettebb bűnöző volt az északnyugati partvidéken. A
vadászat most véget ért.
Edward visszatette a fegyvert a pisztolytáskába, és hosszú,
lassú sóhajjal engedte ki a levegőt. Esőtől lucskos szemöldökét
megtörölve előrelépett a fénykörbe, a halott mellé. Wedge üres,
üveges szemmel bámult fel rá.
– Ennyi – közölte nyugodtan Edward. Nem intézte senkihez,
talán csak önmagához. – Ennyi.
 1.
Napjainkban

A szépen faragott, 1890-es Mathushek zongora volt az egyetlen

tárgy, amely Edward lakásában maradt, és nem is megy el
onnan. Nem tudta magával vinni az öregek otthonába, mert az
átkozott jószág legalább két és fél mázsa.
Hiányozni fog neki.
A Mathushek valahol Texasban, egy vadnyugati ivóban kezdte
pályafutását. Eredetileg gépzongora volt, amely tizenhét
különböző dallamot tudott lejátszani emberi beavatkozás
nélkül, ami annak idején varázslatnak tűnhetett. Az ivó bezárt,
miután egy mexikói banda szétlőtte a helyiséget, és a zongorát a
tulajdonos házába szállították. Ott is maradt, míg csak az illető
meg nem halt szívrohamban, miközben szeretőjét, az ivó
egykori énekesét baszta. A zongorát a szerető örökölte, és az ő
családjában öröklődött tovább, míg felnőtt unokái árverésre
nem bocsátották. Addigra a Mathushek már rettenetes
állapotban volt, összevissza töredezve és karcolva és
lehangolva, úgyhogy majdnem egy évbe telt, míg egykori
szépségét visszahozták.
Legalábbis így meséli az az illető, aki harminc évvel ezelőtt
helyreállította, majd eladta Edward Shanknek, körülbelül
kétszer annyiért, mint amennyit ért. Valószínűleg hazudott,
mint a legtöbb kereskedő. De hát kit érdekel? Ma már ezek a
részletek semmit sem számítanak.
A csupa üveg ablak a nappaliban, ahol a zongora is állt, a
Poppy Lane-re nézett. Edward előtte állt, cseresznyeízű szivart
szívott, figyelt, várt. Nem volt már sok ideje hátra ebben a
házban, és miután ötven évet leélt itt, ez a gondolat nem volt
kellemes. Nem akart elköltözni, nyolcvanévesen azonban már
egyre nehezebb volt fenntartani a házat. Jó erőben volt még, de
a csípője azóta is fájt a múlt havi zúzódástól. Minden jó dolog
véget ér egyszer. Jól tudta ezt, és nagyon félt tőle. A tiszta
ablakban homályosan látta a saját tükörképét. Néha fel sem
ismerte a gyérülő ősz hajat és a beesett arcot, amely
visszanézett rá.
Még erős, de májfoltos keze szeretettel simogatta az öreg
zongora diófa tetejét. Hiányozni fog neki a ház. Hiányozni fog
ez a zongora. Elhunyt felesége és lánya emléke ott volt
mindenütt; fel tudta idézni a samponjuk friss almaillatát, ahogy
belecsókolt a hajukba, amint a „Heart and Soul”-t játszották a
gyönyörű Mathusheken. Egy másik életben. Néhány órán belül
a Sweetbay Village Nyugdíjasotthon hivatalos lakója lesz, ettől
fogva a legizgalmasabb dolog az életében a bingómeccs lesz
szombat délután meg a Mac’n’Cheese szerdák.
Nem tudta, megölje-e önmagát vagy valaki mást.
Sóhajtott. Lehet, hogy elmegy egy nagyot autózni a héten, és
vadászik. A vadászat mindig felvidította. Még megvan a régi
vadászkunyhója odalent Raymondban, noha évek óta nem járt
ott. Nem is tudja, milyen állapotban lehet. Egyszer majd az a
nyolcvanhektárnyi sűrű erdő is Matthew-é lesz.
 De nem most.
Edward elfordult az ablaktól, és a zongora fölötti falra nézett.
A fal most üres volt, csak az egykor ott függő képek nyoma
látszott rajta. Már mindet átvitte az idősotthonba – pardon, az
aktív szépkorúak pihenőközösségébe –, de pontosan tudta, hol
függött a legkedvesebb fotója. Aznap készült, amikor Seattle
polgármestere átnyújtotta neki a kitüntetést a hírhedt Beacon
Hill-i Hentes kiiktatásáért, 1985 áprilisában. Azon a napon
Shank kapitány hőssé vált, Seattle legendájává. Az országszerte
ismert eset a karrierje csúcsára repítette. Az ember nem
gyorshajtás-büntetésekkel és piti tolvajok lefülelésével lesz
rendőrfőnök. A Hentes egy élet nagy esete volt, és olykor még
ma is interjúra hívják miatta.
Noha Edward egyedül volt, mégis elmosolyodott.
A zongora sarkán jókora repedés látszott. Fájó ujjával
kitapintotta a végét, ahol a fa rostjai elszakadtak egymástól. A
repedés nem volt régi, és szégyen, hogy egyáltalán létezett, mert
a hangszer egyébként kitűnő állapotban volt. A felesége,
Marisol gondoskodott róla. Igyekezett csúcsformában tartani a
Mathusheket, rendszeresen gondozta fapolírozóval, és évente
egyszer profi zongorahangolót hívott hozzá.
Az elefántcsont billentyűk helyenként megkoptak, de még
mindig finom volt a tapintásuk. Edward egy kicsit tudott
zongorázni, noha az ízületi gyulladás már megnehezítette. Leült
a bőrszékre, szivarját a zongora tetején álló kerámia
hamutartóba tette, és megmozgatta az ujjait. Félútig jutott
Beethoven Holdfény-szonátájában, amikor a gyulladás
megállásra kényszerítette.
 Csalódott, de nem nagyon. Marisol volt a zenész a családban,
a Juilliard konzervatórium növendéke és néhány évig a Seattle-i
Szimfonikusok zongoristája. Halála napjáig oktatott is zongorát,
és Edward mindig örömmel hallgatta őt. Lányuk, Lucy is
tehetséges volt, de nem élt elég sokáig, hogy eljusson az anyja
színvonalára.
A csípője megsajdult, finoman masszírozni kezdte. Óvatosan
visszament az ablakhoz, várt és figyelt. Ha valaki az utcáról
felpillantott volna, egy fiatalos nyolcvanéves férfit látott volna
szálfaegyenesen az ablaknál, egyszerű ingben és
szövetnadrágban, amint a cigarettafüst fehéren gomolyog
gondosan fésült ezüstös haja körül. Az ember mindig mutasson
jó képet magáról. Az első benyomások számítanak.
A Poppy Lane azonban ezen az esős vasárnap délután üres
volt. Addig nem is számított senkire, míg az unokája, Matthew
meg nem érkezik a költöztetőkocsival és a barátaival. Matthew
ma költözik be. Edward tudta, hogy el kellene állnia az unokája
útjából, míg az ki nem pakolt mindent. Akkor meghívná a fiúkat
egy burgerre, hogy aztán végleg elpályázzon az öregotthonba.
Figyelt. Várt. Majdnem negyven évig nyomozó volt. A türelem
volt az egyik erénye.
A fehér furgon végre bekanyarodott a sarkon, végigzötyögött
az utcán, mögötte egy másik autóval. A fiúk itt vannak. Mindjárt
ideje indulni.
Edward utoljára körülnézett, pillantása még egyszer
megpihent a régi zongorán. A szeme elfátyolosodott, ahogy
Marisol emlékei megrohanták. Úristen, mennyire hiányzik! A
ház nem volt ugyanaz nélküle ezekben az utolsó hónapokban.
Még egyszer végigfuttatta ujjait a repedésen a Mathushek
oldalán, megpihenve ott, ahová négy hónappal azelőtt beverte a
felesége fejét.
Gyulladásos ízületei ellenére sikerült minden vért
eltávolítania a faragott rózsákból, mielőtt kihívta volna a
rendőrséget.
Mindig gondosan fel kell takarítani egy gyilkosság után.
 2.

Matt három dolgot szeretett a világon: az adobót, a Seahawksot

és Samanthát. Úgy vélte, nem nevezhetik seggfejnek, amiért a
barátnője csak a harmadik a listán. Legalább becsületesen
bevallja. Nem úgy, mint a legtöbb férfi, akinek a kapcsolata
ezért zsákutcába is fut (legalábbis Matt nem túl szerény
véleménye szerint).
Az adobo egy hagyományos Fülöp-szigeteki specialitás:
ecettel, szójaszósszal és fokhagymával ízesített csirke. Minden
családnak, sőt minden filippínónak megvan a maga saját
receptje, úgyhogy két tál adobo soha nem egyforma. Matt
receptje filippínó nagyanyja, a lolája változatán alapult, amelyet
gyerekkorában főzött neki barna cukorral, babérlevéllel, egész
borssal és egy titkos összetevővel, amelyet Matt majd a sírba
visz. Végtére is az adobo volt az ő jellegzetes fogása, amely
vasárnaponként a legkeresettebbé tette mozgó büféjét a
freemonti ételvásáron, és amelynek révén végül megnyithatta a
saját éttermét Seattle belvárosában. Természetesen Adobo
néven.
Matt a nagyapja magasságát és személyiségét örökölte, az étel
és főzés iránti szenvedélyét viszont a nagyanyjától. Marisol
Perez 1962-ben találkozott Edward Shankkel, amikor a Főnök a
légierőnél szolgált, és a Fülöp-szigeteki Clark légi támaszponton
állomásozott. A Főnök találkozásuk történetét elmesélve
szerette tréfásan azt mondogatni, hogy a filippínó nők országuk
legfontosabb exportcikkei. Elég kemény mondás, de a lola
mindig nevetett rajta. Úgy hitte, a férje bókol neki, és Mattnek
soha nem volt szíve megmondani, hogy nem, nem ez a helyzet.
Az étterem élete álma volt, és Matt megfeszített erővel
dolgozott érte. Kemény munkája végül meghozta gyümölcsét. A
street food büfé nagy siker volt, szerepelt vele a Seattle
magazinban és a Bon Appétitben is. Számos receptjét – persze
nem az adobót, az szent volt! – az O, a People és a Martha
Stewart Living magazin is közölte. Szerepelt a Food Network
népszerű heti Diners, Drive-Ins and Divesjában is.
Ezért akart a Fresh Network valóságshow-t forgatni vele. És
miért is ne? Ha kelendő vagy, mindenki téged akar, és Mattnek
nem esett nehezére önmagának tulajdonítani a sikert. Ebben az
üzletben – vagy az élet bármely területén – nincs helye
bizonytalanságnak. A nagyanyja – nyugodjék békében – mindig
hitt benne, még akkor is, amikor a Főnök – aki borzasztóan
csalódott, amiért unokája nem a rendőrségnél futott be karriert
– nem. Matt csak azt szerette volna, ha a lolája megéri a sikerét.
Ő lett volna a legbüszkébb filippínó nagymama.
És most az, hogy örökli a nagyapja házát, csak a hab volt a
tortán. Ebben a házban nőtt föl, és teljesen helyénvalónak tűnt,
hogy visszaköltözzék ide.
Amikor Matt elmondta a barátnőjének nagyapja döntését,
hogy beköltözik az öregek otthonába és ráhagyja a Poppy Lane-i
házat – igazi házat kerttel, kandallóval és négy nagy
hálószobával –, Sam fejben azonnal elkezdte berendezni.
Magától értetődően feltételezte, hogy a barátja, akivel már
három éve voltak együtt, most a következő szintre emeli a
kapcsolatukat. Hogy ő is szerepel Matt nagy tervében, hogy
feladja a Belltownban bérelt agglegényzugot, és beköltözik a
nagy viktoriánus házba az elegáns Sweetbay negyedben, ahol a
fű zöldebb, a jövedelmek magasabbak, és mindenki házas, sok
gyerekkel és egy kutyával.
Nagyobbat nem is tévedhetett volna.
Először is, Matt még nem állt készen ilyesmire. Hiszen még
arra is alig volt ideje, hogy elég időt töltsön Elmóval, ötéves
abesszin macskájával.
Másodszor, nem állt még készen az együttélésre. Matt
senkivel nem akart együtt élni most, még Sammel sem. A
kollégiumban voltak szobatársai, és nagyon megutálta, hogy
más testekkel osztozzon a lakóterén. Alig várta, hogy
kipakoljon, egy rendes konyhában főzzön önmagára, és egy
ormótlanul nagy rozsdamentes acél barbecue-sütőt vehessen a
kerti partikra. Az biztos, hogy nem vágyott pasztellszínű
ágyneműkre, vaníliagyertya-illatú nappalira és hosszú, barna
hajszálakra mindenütt a fürdőszoba padlóján.
Végül pedig rendkívül fontos volt neki, hogy mindent a maga
módján csinálhasson. Mindig is így élt, és elege volt belőle, hogy
magyarázkodjon miatta. A Főnök egy fillért sem fogadott el
Matt-től a házért, mondván, úgyis megörökölné, de Matt
szívesen vett volna fel akár jelzáloghitelt is, ha a nagyapja úgy
kívánta volna. Nem akarta úgy érezni, hogy más vállán
kapaszkodott magasabbra. Nem szerette lerövidíteni a célba
vezető utakat.
Lehet, kicsit túlgondolta ezt, de valóban így érzett. A Samnek
adott magyarázata persze sokkal cizelláltabb volt.
– Vannak dolgok, amelyeket egyedül kell megcsinálnom, és ez
is közéjük tartozik.
Ez bántotta Samet, valószínűleg sokkal jobban, mint
amennyire beismerte, de azt mondta, megérti, és ennyiben
maradtak. Legalábbis egy időre. De ahogy a hetek követték
egymást, és a lány hallgatta Mattet, aki a házról és a tervezett
tatarozásról beszélt, egyre erősebben hangot adott annak, miért
pont most van itt az ideje az összeköltözésnek, és hogy ő
bizonyos benne, hogy készen állnak a következő lépésre.
– Szeretjük egymást, már három éve együtt vagyunk. Tiszta
vagyok, felelős a pénzügyekben, és hetente háromszor szexelek
veled – sorolta Sam. Az ő ágyában feküdtek, meztelenül és
izzadtan. – Nem értem, mit aggódsz annyira emiatt. Hiszen még
egy gyűrűért sem rimánkodom.
Az időzítése bosszantó volt. Jól tudta, hogy kiszívta Matt
minden használható testnedvét, és most újra előjön ezzel a
témával.
– Nem aggódom – felelte Matt óvatosan. Nem volt veszekedős
hangulatban. Igazából ereje sem volt hozzá. – Nem rólad vagy
rólunk szól ez, hanem rólam. Meg kell tennem. Miután tíz évig
minden segítség nélkül gürcöltem, a dolgok végre olyan irányba
fordultak, ahogy szeretem. Muszáj egyedül csinálnom.
– Úgy, hogy nekem nincs is beleszólásom?
Sam haja kipirult arcához tapadt. Bosszantó nyomulása
ellenére Matt nagyon dögösnek látta őt.
– Már miért ne lenne? – Matt nem szerette Sam sebzett
pillantását, de sarokba szorítottnak és sebezhetőnek érezte
magát. Meztelen testére húzta a takarót. – Ne így fogd fel. Nem
így gondolom. Ezzel semmi sem változik kettőnk viszonyában.
– És mi van, ha én azt akarom, hogy változzon? – kérdezte
Sam vékony hangon.
– A barátnőm vagy. Száz százalékig melletted állok. De van
néhány dolog, amelyet meg kell tennem, mielőtt változtatnánk a
dolgokon.
– Mindig csak te és te – sóhajtott Sam, és elfordult. – Nem is
tudom, miért nem vagyok meglepve.
Matt meghökkent. Sam nem tévedett, és ő nem tudta, mit
válaszoljon rá.
– Légy türelmes, kérlek – mondta végül. – Eljutunk oda is.
Sam lerúgta a takarót meztelen testéről, és a fürdőszobába
indult.
– Én már ott vagyok.
Néhány nappal később Sam Jasont is belekeverte a szüntelen
érvelésbe, és ez volt az utolsó csepp a pohárban. Jason Sullivan
Matt legjobb barátja volt, de Sam régebb óta ismerte.
Gyermekkoruk óta barátok voltak, és Jason szinte a bátyja volt.
Egy nagy, basáskodó, tolakodó báty. Sam mindent elmesélt
közös barátjuknak, aki egyetértett vele. Jasonnek, aki többnyire
nyitott gondolkodású fiú volt, megvolt a maga határozott
véleménye Matt és Sam kapcsolatáról.
– Egy csomó pénzügyi oka van, amiért együtt kellene
beköltöznötök – Jason érvelése dühítően józan volt.
Törzshelyükön, a CenturyLink Field ötvenyardos szektorában
ültek, hála annak, hogy Jason három évig volt hátvéd a
Seahawksnál. Noha már visszavonult, a futballrajongók
felismerték Jase-t, úgyhogy nem volt könnyű a nyilvánosság
előtt mutatkozni vele. A Hawks éppen 14:17 arányban veszített
a Ninersszel szemben, és Matt el sem hitte, hogy éppen Jason
Sullivan kezd beszélgetést az ő és barátnője viszonyáról egy
meccs alatt. Szentségtörés. Fokhagymás chipset rágcsált, és
igyekezett legyűrni barátja jóindulatú hangja hallatán érzett
idegességét.
– Samnek van készpénze a tatarozásra, felesben fizeti a
számlákat, és majdnem olyan jó szakács, mint te – érvelt Jason.
Nagyon úgy hangzott, mintha maga Sam mondaná. –
Tisztaságmániás, szóval végre lapátra teheted a bejárónődet.
Gondold csak meg, mennyit spórolnál. Ez egy újabb street food
büfét jelentene jövőre, barátom, talán még egy újabb éttermet
is. Na, ehhez mit szólsz?
Matt kortyolt a söréből, olyan erősen összeszorítva a dobozt,
hogy az összeroppant. Nem érdekelte, hogy barátja híres
exhátvéd, és hogy a körülöttük ülők titokban őket fényképezik a
telefonjukkal, ő komolyan azt fontolgatta, hogy a fejére önti a
sört. Meg is tette volna, ha nem kilenc dollárba került volna.
– Nem. És nem akarok erről több szót hallani.
– Csak úgy mondom, gondolj bele. Minden a helyére kerülne
az életedben. A street food helyek nagyon mennek, az étterem
szárnyal, felhívtak a Fresh Networktől, és beköltözöl egy nagy
házba. Nem akarsz mindezen osztozni valakivel?
– Már van valakim, akivel mindezt megosztom.
– Elmo nem számít.
– Ő kikérné ezt magának.
– Gondolj bele Sam érzéseibe.
 – Hagyjuk, Jase.
Jason sóhajtott.
– Régóta vagytok már együtt. Nem kérted meg a kezét, amit
oké, értek, a házasság épp most engem se vonz. De nem akarsz
legalább együtt élni vele? Abban a rohadt nagy házban? Nem
gondoltál bele? Ez egy kapcsolati tanács. Ha nem adsz egy kicsit,
elmegy.
Matt nem felelt.
– Nem is agyalsz rajta legalább?
Matt felcsippentette a chips utolsó morzsáját a papírpohár
aljáról, és azt kívánta, bárcsak befogná a száját a barátja.
– Nem tudom. De ne szólj neki erről.
– Miért ne? Miért pazarlod az idejét, ember? Ő megtette a
kötelességét.
– Tudta, mit várhat tőlem, amikor összejöttünk.
– Azt hitte, megváltozol.
Matt egy kicsit elgondolkodott.
– Szeretem őt. Ezt ő is tudja. Nem tudom, ez miért nem elég.
Hozzá akart még valamit tenni, de inkább abbahagyta.
Jason megrázta a fejét, és nagyot kortyolt a söréből. Hangosan
böfögött. A Russell Wilson jersey-ben előttük ülő nő megfordult,
és rájuk bámult. Jason rávigyorgott, és kacsintott. Mattnek ez
faragatlanságnak tűnt, de úgy tűnik, működött, mert a nő
csúnya nézése mosolyban olvadt fel.
– Ó, istenem, maga Jason Sullivan – lepődött meg.
– Igen, asszonyom.
– Kérhetek egy közös fotót?
– Hát persze.
 A nő átadta a telefonját Mattnek, akinek erőfeszítésébe telt,
hogy ne forgassa a szemét. Az ilyesmi túl gyakran történt meg.
Kattintott, a nő meg visszatért a helyére, a barátja mellé.
– Sam jó lány – nyugtázta Jason, visszatérve oda, ahol
tartottak. – Foglalkozz vele egy kicsit többet. Csak ennyit kérek.
Nem mintha érteném, mit eszik rajtad.
– Azért van velem, mert menő srác vagyok – közölte Matt
összeszorított állkapoccsal. A tömeg felüvöltött, ahogy a
Seahawks belőtte az első gólját. – És te sem húztál még gyűrűt
Lily ujjára.
– Lilac, te seggfej. Ráadásul mi csak három hónapja ismerjük
egymást. Teljesen más tészta.
– És Rachel?
– Őt dobtam. Nem volt jövője.
– És Susan?
– Suzanna. Férjnél volt. Két gyerekkel.
– Igen? – Matt nem tudta visszatartani a nevetését. – Nem is
tudtam. Ki itt a seggfej?
– Te. Sam az egyik legjobb portéka. Te meg el fogod baszni.
Matt hirtelen kivörösödött, a keze ökölbe szorult. Jason
lepillantott.
– Na mi van, ökölre megyünk? – kérdezte nyugodtan. – Azt
hittem, túl vagy már ezen a szarságon.
Matt nyugalmat erőltetett magára.
– Túl vagyok.
– Oké. Örülök, hogy nem csak a show kedvéért jártál a
terápiára.
Matt összeszorított fogakkal hallgatott. Erre nem igazán
tudott semmit felelni. A múltban többször is elveszítette az
önuralmát, és több mint egy éve egy kocsmai verekedés után
egy éjszakát töltött a fogdán, majd háromhetes haragkontroll-
tanfolyamra kötelezték. A Főnöknek meg kellett mozgatnia a
kapcsolatait, hogy börtönbe ne kerüljön. Nem volt büszke erre.
Végül azt válaszolta Jasonnek:
– Azt hittem, velem vagy.
– Mindkettőtökkel vagyok. – Jason sóhajtott, és feltartotta a
kezét. – Tudod, mit? Én megpróbáltam. Megtettem, kész,
kiszállok. Vegyél nekem egy sört, és befogom a pofám, mert
Isten a tanúm, hogy mindketten ezt akarjuk.
Ezzel a témát lezártnak tekintették. Matt nem tudta, mit
mondott Jason Samnek a meccs után, de Sam többé nem tért
vissza rá, és Matt hálás volt ezért.
 3.

A nagyapja háza Seattle egyik legrégibb és legkívánatosabb

negyedének, Sweetbaynek a közepén állt. Sweetbay a
belvárostól kissé északnyugatra feküdt egy, a Puget Soundba
benyúló kis földnyelven, és sok ház a tengerre nézett. Vegyes,
Tudor-, viktoriánus és Craftsman stílusú épületek voltak,
tökéletesen zöld gyeppel, színes virágokkal és nyírott sövénnyel.
Mattnél évtizedekkel öregebb fák szegélyezték az utcákat, és
nyári napokon, amikor az óceán felől fúvó szél lágyan borzolta
a leveleket, az egész negyed, úgy tűnt, a szerencsében fürdik.
Ha megkérdezték valamelyik őslakost (és ebben a negyedben
sok őslakos élt), hol lakik, nem azt válaszolta, hogy Seattle-ben,
hanem hogy Sweetbayben, mintha a negyed önálló város volna.
És bizonyos tekintetben az is volt. Teljesen önmagába fordult.
Megvolt a maga kis bevásárlóközpontja mozival és sok
kávézóval. Szombatonként még őstermelői piaca is volt (amely
nem volt elég nagy ahhoz, hogy eltartson egy street food büfét,
de Matt így is bájosnak találta). Szinte minden karnyújtásnyira
volt, és ami a legjobb, hogy csak tízpercnyi autóútra feküdt
Seattle belvárosától, ami ideális yuppie-negyeddé tette azok
számára, akik meg tudták fizetni a városi házat.
Noha mindössze néhány nappal korábban költözött át a
belltowni lakásból a sweetbayi házba, Matt máris új ágyat vett a
Restoration Hardware-nél, ezt hozta el az ezen a héten bérelt
második kisteherautóval.
A kocsi vadonatúj volt és nem túl nagy, könnyen vezethető a
levelekkel borított Poppy Lane-en. Jason és másik barátja, PJ
Wu, egyben az étterem helyettes séfje, a nyomában haladtak
Matt furgonjával, mert az ágy nehéz volt, és fáradságos lett
volna egyedül felvinni. Matt lassan vezetett, ügyelve a
mindenütt kihelyezett „Vigyázz, gyerekek!” feliratokra, ami
azért volt érdekes, mert Sweetbayben szinte nem is voltak
gyerekek. Több értelme lett volna azt kiírni: „Vigyázz, vén
trottyok!”
Befordult a ház elé, majd visszatolatott, félig felállva a Főnök
hosszú kocsifeljárójára. Mosolyogva gondolt arra, mennyi időbe
telik, mire a sajátjaként, és nem a nagyapjáéként gondol a
házra. A papírokat éppen előző nap írták alá, így most
hivatalosan is Matt nevén volt. Teljesen jogosnak gondolta:
végtére is itt nőtt föl. Miután anyja fiatalon egy tűzben meghalt,
a nagyszülei nevelték.
A kocsiból kiszállva feltekintett az öreg viktoriánus házra, és
nagy békesség járta át. Szinte megérkezett. Szinte elért mindent,
amit akart. A ház Matt személyes kirakósának újabb eleme volt.
Otthon, édes otthon.
A saját furgonja is megérkezett, beállt mellé, és Matt látta,
hogy Jason és PJ valamin nagyon nevetnek.
– Hát nem egy vityilló, haver – jelentette ki PJ Wu a kocsiból
kilépve, és buborékot fújt a rágógumijából. A buborék irritáló
hangon elpukkant, és Matt látta, ahogy a rózsaszín anyag
végiggördül a barátja nyelvén. PJ vigyorogva megveregette Matt
vállát. Együtt néztek fel a házra. – Jase mondta ugyan, hogy
pazar hely, de én nem fogtam fel, hogy ilyen böszme nagy.
Mihez kezdesz ennyi hellyel? – azzal PJ ismét elcsattintotta a
rágógumiját, amely kiesett szájából és a füvön landolt.
Matt megdermedt. A világos rózsaszín rágó látványa a
tökéletesen nyírott füvön határozottan undorító volt.
– Mi van? – kérdezte, nem is törődve undora leplezésével. –
Ilyen bunkó vagy? Szedd föl azt a szart.
– Mit?
– Ne köpködd a kurva rágódat a gyepemre. Gyerünk, szedd
fel.
PJ pislogott, és egy lépést tett hátra.
– Hé, ember, csillapodj. – Lehajolt, és felvette a gumit,
kényeskedően hüvelyk- és mutatóujja közé csippentve, noha a
sajátja volt. Megfordult, és a bejárat melletti szemetesbe
pöckölte. – Ez csak egy rágógumi. Kérhetted volna szépen is.
– Nem kellett volna szépen kérnem. Egyáltalán nem kellett
volna kérnem.
– Na állj le. – PJ sötét szeme szikrázott. – Ne beszélj így velem.
Nem neked dolgozom ma. Bazdmeg, fiú, én ma itt a barátod
vagyok, nem az alkalmazottad. Neked jöttem segíteni, ha nem
emlékeznél rá.
Matt felhorkant.
– A segítség a barátok dolga. Az éttermemben főzésért fizetek
neked. De a mocskos rágógumidat a gyepemre köpni, az
seggfejek szokása.
– Seggfejnek neveztél? Viccelsz velem? – PJ felhúzott vállal
közelebb lépett hozzá. – Mi a fasz problémád van?
Matt nevetett, de a hangjában nem volt humor. PJ húsz
centivel alacsonyabb és valószínűleg húsz kilóval könnyebb volt
nála, úgyhogy nem lett volna méltó ellenfél a számára.
– Te vagy a problémám, seggfej. Ne köpködd a szarodat a
gyepemre.
– Asztakurva.
PJ tágra nyitotta a száját, de mielőtt bármit replikázhatott
volna, Jason közbelépett, mindkettőjük vállát átfogva a karjával.
– Csillapodjatok, fiúk. – Jason hangjába, mint mindig, némi
gúny vegyült. – Min kaptatok össze? Kényes fülem nem bírja ezt
a korhatáros nyelvet. Ma örömnap van, nem? Ugye nem a
rágógumin veszekedtetek? Mik vagyunk, kislányok?
– Beszélj a barátoddal, Jase – közölte PJ, még mindig vörös
arccal, lerázva a válláról Jason karját. – Neki kell változtatnia a
magatartásán.
– Ahonnan én nézlek, mindannyian kislányoknak néztek ki. –
A parancsoló hangra mindhárman meglepve néztek fel a nyitott
ajtóban álló Edward Shankre. Egyik kezében égő szivart tartott,
füst és cseresznye illata lengte körül. – Kis picsák vagytok, akik
egy rágógumi fölött rinyáltok. Le akartok égetni a szomszédok
előtt?
Mintegy vezényszóra, mindannyian kiegyenesedtek. Jason
leejtette a karját a fiúk válláról, és megigazította a haját. PJ a
nadrágjába gyűrte az ingét. A Főnök ilyen hatással volt az
emberekre, akár észrevették, akár nem.
– Főnök – lepődött meg Matt, egy lépést előrelépve. – Nem
tudtam, hogy itt vagy.
– Átjöttem. Szép napunk van. És még megvan a kulcsom. – Az
öreg elővette a kulcskarikáját a zsebéből, és megrázta. –
Telefonálnom kellett volna előtte? Lehet, hogy igen. Úgy látom,
fel vagytok ajzva egy verekedésre.
– Ugyan, dehogy.
Matt pillantást váltott Jasonnel és PJ-vel. PJ lesütötte a szemét
és elnézett oldalra.
Jason elnevette magát, de erőltetettre sikerült, és nyilvánvaló
volt, hogy csak a feszültséget akarja oldani.
– Jó látni téged, oldtimer – mondta, szigorú pillantást vetve
Mattre, mielőtt felugrott volna a tornácra, hogy megrázza
Edward kezét. – Még mindig vaskézszorítás, látom.
– A szomorú seggedet is szét tudnám rúgni. – A Főnök szeme
jókedvűen szikrázott. Megragadta Jason vállát, és
megropogtatta a csontjait. – A mindenit, még nagyobb vagy,
mint amikor utoljára láttalak. Locsolod magad, vagy mi? És
mire kell ez a temérdek izom? Hiszen már nem focizol, és nem
tenne jót, ha a záróizmodra emelném a lábam. Bár valószínűleg
élveznéd, noha nem akarnám összekócolni a hajad.
– Nagyon várod már, hogy beköltözhess a vén trottyokhoz –
riposztozott Jason hasonlóan sokatmondó vigyorral. – Hallom,
minden este rakott tonhalat kapnak és egész éjjel ostáblát
játszanak. Hogy fogod kibírni ezeket az izgalmakat?
Szívinfarktust kapsz, ha nem vigyázol.
– Fiam, engem semmi izgalom nem ért az elmúlt húsz évben,
amióta a feleségem a harmincadik évfordulónk éjszakáján
meglepett engem.
– Ó, istenem, ezt meg sem hallottam. – Matt, aki kissé
magához tért, egy utolsó szúrós pillantást vetett PJ-re, majd a
tornácra lépett, és átölelte a nagyapját. – Főnök, azt hiszem,
vérzik a fülem. A nagyanyámról beszélsz, nyugodjon békében.
Az öregember kedvtelve borzolta meg unokája haját.
– Na és akkor? Hogy nevelhettem ilyen érzékeny kis picsát?
– Hagyjátok már – forgatta a szemét Jason.
PJ-re pillantott, aki felsóhajtott és elfordult. Kettesben
visszatértek a furgonhoz, és kinyitották a hátsó ajtót, hogy
kiemeljék Matt új ágykeretét és matrackészletét.
Edward Matt vállára csapott, és a fülébe súgott valamit. Édes
füst gomolygott arcuk körül a Főnök leeresztve tartott
szivarjából.
– Tudod, én is mindig idiótának tartottam ezt a PJ kölyköt, és
holnap az étteremben meg is szorongathatod egy kicsit a tökeit.
De most szükséged van a segítségére, szóval nem hasznos a
képébe mászni. Mindig válaszd meg, kivel harcolsz. Értesz?
Matt elmosolyodott. A nagyapja mindig pontosan tudta, mit
kell mondania.
– Igenis, Főnök.
– De megértelek – folytatta Edward, nagyon szippantva a
szivarjából. Lehalkította a hangját. – Ha ez még mindig az én
gyepem lenne, letéptem volna az arcát. Tiszteletlen kis szar.
 4.

Az üzlet első szabálya: Építs fedezéket és végy egy fűthető

medencét. Mattnek tetszett a kert, és nagy tervei voltak vele.
Noha fáradt volt az egész napi vendéglői munka után, alig
várta, hogy lássa a munkálatok kezdetét. Egyedül állt a hátsó
ajtóban, az előrehaladást szemlélve, közben könnyű eső
permetezett rá. A kert pillanatnyilag egyetlen nagy káosz volt.
Lyukak és földkupacok éktelenítették a korábban gondosan
manikűrözött gyepet, de a rágógumitól eltérően ez nem zavarta
Mattet. Már látta a végeredményt, a fedett kerti konyhát, a
lebegő lámpásokat, a hatalmas barbecue-sütőt és a fűthető
medencét. Eredetileg szabadtéri úszómedencét akart, de Jason
megvétózta az ötletet. Igaza volt, Seattle-ben csak a függetlenség
napja, július 4-e és az amerikai munka napja, szeptember 6-a
közötti időszak alkalmas az úszásra. Nyolc hét nyár nem éri
meg a medenceépítés sokezres költségét.
A mobilja csöngött a hátsó zsebében. Előhúzta. Felismerte a
nevet és a számot, gyorsan beleszólt:
– Itt Matt.
Duncan Hastings, a Jason által ajánlott kivitelező rozsdás
hangját hallotta.
– Csak jelenteni akartam, hogy jól haladtunk ma. Holnap már
betonozzuk az alapot, ha nem esik túl erősen.
– Idáig remekül néz ki. – Esővíz csurrant Matt szemöldökére,
letörölte, és visszahúzódott a hátsó ajtó elé kifeszített sárga
ponyva alá. – Alig várom, hogy lássam a végét.
– Ha minden jól megy, két hét múlva megtarthatja a házavató
partit. De mindegy is, nem ezért hívom. – A vállalkozó
megköszörülte a torkát. – Kiástunk valamit a kertben, majdnem
kettévágtuk.
– Kiástak valamit? Mit, egy hullát?
Hastings göcögött.
– A láda nem elég nagy ahhoz. Nem tudtam, mit kezdjünk
vele, ezért a ház oldalához tettük. A málnabokrok mellé.
– Vannak málnabokraim?
Újabb nevetés.
– Akárhogy is, remélem, nem csináltunk semmi kárt. Jó
mélyre volt elásva. Úgy tűnt, ott is volt már egy ideje, mert a
talaj meglehetősen meg volt állapodva körülötte. Gondolom, a
Főnök munkájával kapcsolatos.
Mindenki ismerte Matt nagyapját, és mindenki tudta, hogy ő
volt a seattle-i rendőrség főnöke. Mint mindenki más, a
vállalkozó is tiszteletteljes módon a ragadványnevén emlegette
az öreget.
Matt a ház oldala felé indult.
– Igen, látom. – Nagy, körülbelül hatvanszor kilencven centis
műanyag láda álldogált ártatlanul egy kopár bokor mellett.
Letérdelt, hogy megvizsgálja. Két lakattal volt lezárva a két
oldalán, és az egyik oldalán nagy repedés futott végig. Matt
végighúzta rajta az ujját. Valószínűleg itt értek hozzá Hastingsék
az ásószerkezettel. – Kíváncsi vagyok, mi lehet az.
– Elásott kincs, mi más. Az évszázad rablásának zsákmánya,
amelyet a nagyapja vizsgált. Illegális fegyverek. Egymillió dollár
készpénzben. – Hastings szünetet tartott. – Nem, legyen
kétmillió. Nagy az a láda.
– Bárcsak – nevetett Matt. – Kösz a hívást.
– Kérjen elnézést a nevemben a Főnöktől, ha bármiben kárt
tettünk. Nem vártuk, hogy ilyen mélyen eltemetve bármit is
találunk.
– Rendben, megteszem.
Matt lerakta a telefont, és visszacsúsztatta a hátsó zsebébe.
Megpróbálta felemelni a ládát. Nehezebb volt, mint várta,
különösen a repedt oldalán. Egy percig nekikészült, aztán
letérdelt, felkapta a ládát, és lassan becipelte a hátsó ajtón át a
konyhába. Ott a vártnál keményebb koppanással tette le a nagy
faasztalra.
Elmo megjelent a semmiből, Matt lába között kanyarogva és
dörgölőzve, zászlóként lengő farokkal, mint mindig, amikor a
fiú hazaért. Aztán felugrott a konyhaasztalra, és centiről centire
végigszaglászta a ládát.
– Van valami ötleted, mi lehet ez, cimbora? – kérdezte Matt,
odaadóan cirógatva a macskát. Másik kezével a lakattal babrált.
– Hívjam fel a Főnököt? Nyilvánvalóan az ő ládája, úgyhogy
valószínűleg van kulcsa hozzá.
Elmo nem válaszolt, csak tovább szaglászta a ládát, majd
nekiugrott, és kicsi, rózsaszín nyelvét kidugva lenyalogatott
némi nedvességet az oldaláról. Ahogy Matt felállt, hogy egy
hideg sört vegyen ki a hűtőből, a macska ismét nekiugrott a
ládának. Ezúttal kicsit nagyobb erővel, ezért a láda lecsúszott az
asztalról, mielőtt Matt megfoghatta volna. Nagy csattanással
landolt a földön.
– A mindenit! – A pultra tette a sörét. – Elmo, bazdmeg!
A macska elsompolygott.
– Ó, a fenébe – térdelt le Matt.
A láda az oldalára esett, és bár a lakatok épek maradtak, a
tető megrepedt a zsanéroknál. Már nem volt szüksége a
nagyapja kulcsaira, mert a láda nyitva állt. És bármi volt is
benne, annak nem volt jó illata. Fintorogva szagolt bele. Valami
eltörhetett odabent, és most zöldes folyadék szivárgott belőle,
tócsát alkotva a fehér konyhai csempén.
– Hát ez különös – mormolta Matt önmagának. – Mi a szent
szar ez a szag?
Akármi volt is, záptojásillatot árasztott. Valami kénes dolog
lehetett. Egy papírtörlővel feltörölte. Aztán felemelte a letörött
tetőt, és belenézett a ládába.
Mattnek egy percig töprengenie kellett, mit is lát. A
vállalkozóhoz hasonlóan ő is feltételezte, hogy a láda a Főnöké,
de az első dolog, amire ránézett, egy női fésű volt. Kíváncsian
forgatta a kezében. Semmi különös nem volt rajta, talán csak
hogy tele volt hosszú, sötét hajszálakkal. A nagyanyjáé lenne,
mielőtt megőszült volna? Kihúzott egy szálat, úgy vizsgálgatta.
Nem, nem valószínű. A hajszál túl hosszú volt, és az ő lolájának
a haja mindig rövid volt.
A fésűt félretéve leült a padlóra, és turkálni kezdett a láda
tartalma között. A tetején különféle ruhák voltak, mind női,
többnyire kis méret. Kihúzott egy fekete pólót, amely elég
viseltes volt, a gazdája nyilván nagyon kedvelte. Kis méret ez is.
Felismerte a rávasalt képet, a nyolcvanas évek alternatív
együttesét. The Cure. Ez igen.
A pólók alatt vagy fél tucat melltartó hevert. Matt
szórakozottan kiemelt egy rózsaszín darabot, és közelről
megvizsgálta. Olcsó volt és kihívó. Sam sose viselne ilyet. Vajon
a nagyapja mindenki tudtán kívül szeretőt tartott valamikor
régen? Tucatnyi női alsónemű is volt a ládában. Matt
kíváncsian, de nehéz szívvel emelte föl az egyiket – szerette a
nagyanyját, és nem esett jól neki a gondolat, hogy a Főnöknek
viszonya volt mellette –, de aztán mint a tüzes vasat dobta
vissza, amikor valami átvillant az agyán.
Te jó ég, lehet, hogy ezek az anyja dolgai?
Nagyon is elképzelhetőnek tűnt. Lucy Shank kábítószerfüggő
volt, és 1985-ben, amikor Matt még csecsemő volt,
túladagolásban halt meg. Mindössze néhány képet látott róla, és
egyiken sem volt több tizennégynél. Lucy érzékeny téma volt a
nagyszüleivel való társalgásban, és amikor kérdéseket tett fel
egyetlen gyermekükről, efféle kitérő válaszokat adtak: „Mindig
zavaros gyerek volt.” „Nagyon büszke lenne, milyen férfivá
serdültél.” Mintha ez bármilyen magyarázatot adna a
személyéről. Frusztráló volt, ezért rég le is állt az efféle
kérdésekkel. Arra pedig teljesen fölösleges volt rákérdezni, ki
volt az apja, mert a nagyszülei egyszerűen nem tudták.
Nagy levegőt vett, és folytatta a kutatást a ruhák alatt. Talán
talál egy képet Lucyről, esetleg egy naplót is. Idáig semmije sem
volt tőle. Egész életét átjárta a sóvárgás, hogy megtudjon
valamit az anyjáról, és most minél mélyebbre ásott, annál
biztosabbá vált, hogy a holmi Lucyé lehetett. Miért zárta volna
el különben a Főnök ilyen gondosan?
 Matt ujjai valami keményet érintettek. A láda mélyére
bámulva tucatnyi nagy befőttesüveg tetejét pillantotta meg,
amilyenben a nagyanyja rakta el a gyümölcsöt. Közéjük nyúlt,
de valami éles megszúrta az ujját.
Káromkodva nézte meg. Elfelejtette, hogy valami eltört,
amikor a láda leesett, és most fedezte fel, mi volt az.
Óvatosabban nyúlt oda, kiemelte az egyik üveget, és megnézte,
mi van benne.
És akkor majdnem leejtette. Az üvegben ugyanis határozottan
nem a nagyanyja befőttje volt.
Az üveg tartalmát bámulva agya egy darabig nem tudta
értelmezni, mit is lát. Úgy tűnt, mintha egy emberi kéz lebegne
valami zöldes, kocsonyás lében. A kéz bőre sápadt volt, szinte
fehér, és két ujja különösen enyészetnek indult. Kicsi kéz volt,
de határozottan emberi kéz, mégpedig női. Közelebbről
körömlakk maradványai is fölfedezhetőek voltak a két ujjon.
Zavarodottan tette le az üveget maga mellé a padlóra, ahol az
időközben visszatért Elmo azonnal szaglászni kezdte. Matt
elméje különféle magyarázatok között csapongott, hiszen
nyilvánvalóan nem lehetett igazi emberi kéz. Tovább
vizsgálódva nyilvánvalóvá vált az is, hogy a többi üveg is
kezeket tartalmaz.
De hát ezek nem lehettek emberi kezek. Nyilvánvalóan nem,
hiszen az valami totális és teljes őrültség lenne.
Filmkellékek. Nyilvánvalóan. Mattet nagyszülei
kamaszkorában elvitték a floridai Orlando filmstúdiójába, ahol
élő bemutatót néztek meg speciális effektekről, kellékekről és
filmsminkről. Lehet, hogy a nagyszülei megvettek néhány ilyen
kezet valami átverés céljára, csak elfelejtették mondani
Mattnek. Talán valami… bolond ajándéknak szánták. Vagy
ijesztgetésnek…
Egyik sem passzolt sem Matthez, sem a nagyszüleihez.
De az agya továbbra is kétségbeesetten próbált valami
magyarázatot találni rá, miért nem lehettek emberé a kezek.
Mindegy, hogy a bőr már elkezdett leválni az izmokról és a
csontokról.
Mindegy, hogy néhány köröm már kezdett elszakadni az
ujjaktól.
Mindegy, hogy az egész olyan tökéletesen valódinak tűnt.
Matt azt remélte, megtalálja az igazi megoldást.
Az összes befőttesüvegben ugyanez volt. Kezek. Kezek. És még
több kéz.
Mindegyik bal kéz.
Rendben, tehát valódiak. Matt döbbenten ült a padlón. Talán
ennek is megvan az oka.
Lehet, hogy a nagyapja megőrizte egy bűntény bizonyítékait,
amelyen sok évvel azelőtt dolgozott? A rendőrök csinálnak ilyet,
nem? Noha Matt nem értette az okát, de a Főnök élvezte a
munkáját, és ezek talán egyfajta szuvenírek voltak a számára,
hogy emlékeztessék az öreget a dicsőséges napokra, amikor ő
volt a Seattle-ben valaha is élt legnagyobb gyilkosvadász. Noha
Rufus Wedge volt a leghíresebb gyilkos, akit Edward Shank
kézre kerített, nyilvánvalóan nem ő volt az egyetlen. Edward
gyilkossági nyomozó volt hosszú éveken át, mielőtt rendőrfőnök
lett volna. A gyilkosság az öreg specialitása volt.
Matt, legyűrve lassan feltörő undorát, visszarakosgatta az
üvegeket a ládába. Egy idő után rájött, hogy a tetejük nem egy
síkban van, ezért megint kivette őket, és a láda aljára bámult.
Ott, egy sarokban egy kopott bőr jegyzetfüzet és egy VHS-
kazetta feküdt. A kazettát félretéve kézbe vette a jegyzetfüzetet,
végigfuttatva ujját a karcos, barna bőrtetőn. Nem kell kinyitnia,
vagy mégis? A tartalma talán az eddigieknél is megrázóbb lesz,
de hát… hogy tudna nem belenézni? Magyarázatra volt
szüksége.
Az oldalakat összetartó ragasztó rég elöregedett, és a
jegyzetfüzet reccsenő hanggal nyílt szét. Tele volt újságpapír-
kivágásokkal… és hajjal.
Az újságkivágásokat egy pillanatra félretéve Max az oldalakra
celluxozott hajcsomókat kezdte vizsgálni. A fésűvel ellentétben,
amelyben a használattól ragadt benne a haj, a jegyzetfüzetben
gondosan lenyírt fürtök voltak.
Mind barna, világostól a sötétbarnáig, gondosan felragasztva.
Gondosan megcímkézve. És keresztnevek.
Rebecca. Joan. Sandy. Gwen. Sarah. Lori Ann. Jasmine. És így
tovább. A fürtöket megérintve világos volt, hogy nem babák
haja. A fürtök valódiak voltak.
Az újságcikkek 1978 és 1985 közöttiek voltak. Vagy két tucat
kivágás. A legutolsót, az 1985. április 26-it Matt látta már, mert
ez függött bekeretezve a zongora fölött gyerekkorában. Főcíme
nagy, fekete betűkkel hirdette:

A HENTES HALOTT!

Matt becsukta a füzetet, visszagyömöszölte a cikkeket, és

megkönnyebbült. Hála istennek, megvan a megoldás. A
nagyapja megőrizte a Hentes örökségének egy részét. Rufus
Wedge elintézése indította el a Főnök karrierjét, és
nyilvánvalóan szuveníreket őrzött meg tőle, hogy emlékezzen
erre.
Különös? No igen. De végtére is gyilkosok kézre kerítése volt a
nagyapja foglalkozása. Eleve semmi normális nincs ebben.
Edward Shank sosem volt az a kedves, csillogó szemű nagyapa,
aki esti mesét mond és betakarja őt. Mindig a munka volt az
első, és a Főnök átkozottul jó volt benne. Matt gyerekként nem
értette ezt, de mostanra nagyon is értette.
A VHS-kazetta idáig ártatlanul hevert a ruhák kupacának
tetején, és most Matt felemelte. Közönséges fekete Memorex,
címke nélkül. Mattet elfogta a kíváncsiság, úgyhogy a dobozt és
a tartalmát a konyha padlóján hagyva felállt.
Néhány lépés, és a nappaliban volt, ahol vadonatúj, ötvenöt
inches, nagy felbontású tévéképernyője még egy régi DVD/VHS-
lejátszóhoz csatlakozott, amelyet Matt ki akart dobni. A tévét is
csak azért vette, hogy a Seahawks-meccseket lássa rajta.
Becsúsztatta a kazettát, és elindította a lejátszást. A VHS-
lejátszó életre kelt, és a szalag finom surrogása betöltötte a
csendes szobát.
A nagyapja jelent meg a tévé képernyőjén, fiatalabb
kiadásban, mint amire Matt maga emlékezhetett volna. A Főnök
haja, amely mostanra teljesen fehér, a videón még fehérrel
vegyes fekete volt, arcvonásai kevésbé kiugróak, a válla kissé
szélesebb. Egy… ööö… garázsban állt?
A Főnök évtizedekkel fiatalabb arcán fültől fülig húzódó
vigyor ült. A háttér kissé elmosódott, de Matt kivehette egy nagy
munkaasztal körvonalait. Az az asztal most is a garázsban állt,
és hatalmas volt, két és fél méter hosszú és majdnem másfél
méter széles.
Az asztalon egy női test feküdt. Teljesen meztelenül. A kamera
távolságából nehéz volt megmondani az életkorát, de elég fiatal
lehetett, talán egy kamasz lány. Vállát, testét és csuklóját
vászonszalagok szorították le, nem tudott mozogni, csak
fészkelődni. A szájába rongyot tömtek, úgyhogy egy hangot sem
tudott kiadni, de nagy és rémült szeme fel-alá forgott.
– A show indul – mondta Edward Shank közvetlenül a
kamerába.
Szivart szívott, és Mattnek nem kellett éreznie, hogy
megmondhassa: cseresznyeillatút. A Főnök hangja pontosan
úgy hangzott, mint manapság: mély volt, tekintélyt parancsoló
és dallamos. Ahogyan Matthez is beszélt, és most Matt egész
testében megfeszült, ahogy a nagyapját nézte a nagy
tévéképernyőn. A Főnök a kamerába kacsintott, aztán a lány
lekötözött lába közé nyúlt, hogy elővegyen valamit.
Egy hentesbárdot. Rozsdamentes acél, fanyéllel. Szuper éles.
A Főnök felemelte, és soha még konyhaeszköz nem tűnt ilyen
halálosnak.
Mattnek magának is volt ilyen kése a konyhában, noha nem
fanyelű. A nagyapjától kapta, amikor befejezte a szakácsiskolát.
Matt egész testén remegés rándult végig.
Edward vigyorgott, miközben felemelte a bárdot, amely
megcsillant a garázs fluoreszkáló fényében. Aztán minden
bevezetés nélkül levágta vele a fiatal nő bal kezét. A nő teste
görcsbe rándult, már amennyire a szorítókötések engedték. A
levágott kéz hang nélkül a földre esett, és a kar csonkjából vér
ömlött a betonpadlóra.
– Ezt eltakarítottuk – mondta a Főnök. – Most lássunk
munkához.
Matt úgy érezte, a teste megfagyott.
A következő két percen át csak figyelt. Képtelen volt
félrenézni, azt sem tudta, pislogni képes-e egyáltalán. Úgyhogy
figyelt. A szörnyű jelenetek, amelyeken a nagyapja a
szerencsétlen lányt kínozta, még a szemcsés, kifakult
képkockákon keresztül is az agyába égtek, mint a marhabillog.
Kővé válva figyelt, ahogy a nagyapja olyan dolgokat művelt a
lánnyal, amilyeneket eddig csak horrorfilmekben látott. A
különbség az volt, hogy ez itt a valóság volt. Nem volt ijesztő
zene, sem speciális fények és effektek. Csak a lány fájdalma és
sikoltozása.
Edward a szivarjával égette őt. A bárddal vagdosta.
Rámászott, és megerőszakolta. Aztán darabokra vagdalta. A
végén szinte semmilyen kifejezés sem ült az arcán, ahogy
közvetlenül a kamerába nézett, és mosolygott.
A képernyő elsötétült. Aztán egy papírlap jelent meg, rajta
felirat fekete nagybetűkkel. A nagyapja félreismerhetetlen
kézírása. Félreismerhetetlenül a nagyapja ujjai, amelyek a
papírt tartották.

1974. AUGUSZTUS 22. JESSICA, 14 ÉVES

Edward Shank, az egykori seattle-i rendőrfőnök volt a Hentes.

Matt valami csiklandozót érzett az arcán. Odanyúlt. Egész
arcát könnyek borították.
 5.

Samantha Marquez nem szerette a megszállott szót. Számára ez

kontrollvesztést jelentett, amit mélyen elítélt. Sokkal jobbnak
tartotta helyette az eltökélt kifejezést. Összeszorított szájjal
tartotta a telefont maga előtt, noha Robert Sanchez nyomozó
nem láthatta az arcát.
– Nem megszállott vagyok, hanem kutatok – magyarázta neki.
– Könyvet írni nagy munka, Bobby.
– Nem kétlem, édesem – mondta Sanchez cöccögve. Sam
harsány nevetés hangját hallotta a háttérben. A seattle-i
rendőrség nyomozója otthonról hívta fel őt, és három kamasz
fia szörnyű zajt csapott. – Már két könyved megjelent, úgyhogy
nyilván tudod, mit csinálsz. De élned is kellene. Mi van a
barátoddal? Beköltözött már az új házába?
– Beköltözött, és a kertet renoválja.
Rövid szünet következett, mialatt Sam az elkerülhetetlen
újabb kérdésre várt. De Sanchez, akit már több mint húsz éve
ismert, úgy tűnik, jobban átlátta a dolgokat. Ahelyett, hogy
megkérdezte volna, miért nem él együtt Matt-tel, így szólt:
– Ebéd, a héten valamikor?
– Hát persze.
– Hívni foglak. Ne dolgozd magad halálra. A megszállottság
nem tesz jót az egészségnek.
– Fogd be, Bobby.
 – És ne vágj rám arcokat – mondta, majd letette.
Sam nevetett.
Az igazat megvallva, ha körülnézett a nappalin, amelyet
újságkivágások, fotók és különféle papírdarabokra vetett
jegyzetek borítottak, nem volt nehéz megérteni, miért gondolja
őt Sanchez megszállottnak. Sok író megszállott volt munka
közben, de Samnek rendszerint sikerült elválasztania a
munkáját az életétől. Most azonban olyan projekten dolgozott,
amelyben személyesen is érintett volt.
Idáig két valódi bűntényről publikált két könyvet, olyan
gyilkosokról, akik a Pacific Northwesten éltek. Az elsőnek a
címe az volt: Feldühödve. A gyilkos a szomszédból. Egy Harold
Bunch nevű vancouveri férfiról szólt, egy jámbor könyvelőről,
aki egy nap a gyomorhurutja miatt korábban jön haza, és egy
idegen férfival találja együtt a feleségét az ágyban.
Mindkettejüket agyonveri, és most többszörös életfogytiglani
büntetését tölti a washingtoni állami börtönben, ahol Sam
hosszú órákon át interjúvolta őt.
Második könyve a sorozatgyilkos Ethan Wolfe-ról szólt, aki a
Puget Sound állami egyetem hallgatója volt – ahogy Sam is –, és
a hajléktalanszálló volt a vadászterülete, ahol önkénteskedett. A
könyv, amely stílszerűen az Éhes, mint a farkas címet viselte,
most a bestsellerlisták kilencedik helyén állt. Második
nekifutásra egyáltalán nem rossz.
A siker ellenére azonban Sam kiadója nem volt túl lelkes a
harmadik ötletétől, hogy a Beacon Hill-i Hentesről adjanak ki
könyvet. A Hentes ugyan látványos eset volt, de régi történet,
amely közel harminc éve szólt nagyot. Aztán a kiadó mégis
beadta a derekát, amikor megtudta, hogy Samet személyes
szálak fűzik a gyilkoshoz. Sam elmélete az volt, hogy az ő anyja,
Sarah Marquez is a Hentes áldozata volt – ami azt jelenti, hogy
a Hentes egyáltalán nem Rufus Wedge volt.
Anyja aktáját már régen az irattárba tették, de Sam elszántan
igyekezett rávenni Robert Sanchez nyomozót, hogy ismét
vegyék elő. Végül is így találkozott Bobbyval. Annak idején,
1987-ben Sanchez volt az az újonc rendőr, aki rátalált Sam
anyjának holttestére.
Sam akkoriban mindössze kétéves volt, és ha egyáltalán
emlékezett valamire, az is ködös volt. Az anyja, Sarah fiatal volt,
csupán tizenhét éves, amikor meggyilkolták. Kibukott a
középiskolából, és a McDonald’sban dolgozott. Samnek
egyetlenegy képe volt kettőjükről, amely most bekeretezve állt
az oldalsó asztalon, a dívány mellett. Ha rátekintett,  mindig
egyfajta meghatározhatatlan veszteségérzés töltötte el; nem volt
igazán szomorúság, mégis fájt. Nem mintha hiányzott volna az
anyja – hiszen nem is emlékezett rá. Inkább egyfajta…
vágyakozást érzett. Volt ott belül egy űr, amely sosem tudott
megtelni, akármennyire igyekezett is Sam megtölteni
barátokkal, viszonyokkal, munkával és borral.
Sam nem tudta, ki készítette ezt az egyetlen fotót, de azt igen,
hogy a Starbucks előtt készült, a Pike téri piacon, egy meleg
nyári napon. Anyja mintás pántos topot viselt, levágott szárú
farmersortot, Converse tornacipőt. A kétéves Sam hasonló
ruhát viselt, és pufók kezével szorosan átölelte anyja karcsú
derekát. Mind az anyának, mind a lánynak sűrű, sötét haja volt,
nagy, barna szeme és őszinte mosolya.
 Egy Instagram-fotó volt ez jóval az Instagram előtt, bár a
kortól kissé megfakult. Samnek számos példánya volt belőle a
laptopján, az otthoni számítógépén és az iPhone-ján. Nem
emlékezett arra a napra, de a kép melegséggel töltötte el.
Azok a fotók ellenben, amelyek most ott feküdtek előtte
kiterítve a kávézóasztalon, egyáltalán nem voltak ilyen
kellemesek. Az Instagrammal szemben a bűnügyi helyszíni
fotóknak nincs beépített szűrőjük a részletek
elhomályosítására, és a sebek nyilvánvalóak voltak az
áldozatok testén. Tizennégy halott nő volt összesen, mind
fiatalok, mint Sam anyja is, tizennégy és tizenkilenc év
közöttiek. Mindegyiket brutálisan megerőszakolták, vaginálisan
és análisan is, olykor valamilyen tompa tárggyal, aztán
megfojtották őket. Mindegyiküknek hiányzott a bal keze,
amelyet a jelek szerint bárddal vágtak le a csukló fölött – innen
eredt a gyilkosra aggatott Hentes név. Mindegyikük bőrén égő
szivar nyomai voltak. Erdős területen találták meg őket,
levelekkel fedett, sekély sírokba temetve, lent délen az oregoni
Eugene-től Washington államon át fel északon a brit columbiai
Langley-ig.
Ez volt a Hentes halálzónája.
Sam pedig eltökélte, hogy bebizonyítja: az ő anyja is a Hentes
áldozata. Számos hasonlóság akadt. Sarah Marquezt szintén
megerőszakolták, egy tompa tárggyal és a nélkül, majd
megfojtották. Az erdőben találtak rá, a washingtoni Olympia
határában, levelekkel fedett, sekély sírban. Sam véleménye
szerint ez bőven elég volt ahhoz, hogy a Hentest tekintsék Sarah
gyilkosának.
 Sajnos a seattle-i rendőrség nem értett egyet Sammel,
mégpedig két jó okból. Az egyik, hogy Sarahnak a Hentes többi
áldozatától eltérően megvolt mind a két keze. A másik ok még
nyomósabb volt: hogy Edward Shank csoportja már 1985-ben
végzett Rufus Wedge-dzsel. Sarah Marquezt pedig 1987-ben
ölték meg.
Noha Sarah ügye technikailag megoldatlan maradt, az utolsó
elmélet az volt, hogy egy hajléktalan ölhette meg, mert néhány
órával a halála előtt egy hajléktalannal látták beszélgetni a
munkahelye előtt. De letartóztatásra bizonyítékok híján nem
került sor. És minthogy a Hentes ügye annyira szenzációs volt,
bárki lemásolhatta a Hentes taktikáját.
De miért?, kérdezte újra meg újra Sam. Miért kellene másolni
egy halott sorozatgyilkos módszereit? Mi lett volna a célja, ha
mindenki tudta, hogy nem ő volt az? Sorozatgyilkosként
feltűnni épp azért lett volna élvezetes, mert a gyilkos
közismertségére támaszkodva lehetett volna újabb pánikot és
zűrzavart kelteni egy már amúgy is rémült városban.
Legalábbis Sam így vélte.
Hacsak nem tényleg a Hentes tette. Sam nem hitt benne, hogy
Rufus Wedge volt a Hentes, és ez az elmélet lett új könyve, a
Henteslaka alapja.
Nem a seattle-i rendőrséget és a nyomozásukat akarta
kritizálni. Csak fel akarta vetni a lehetőséget, hogy esetleg más
is elkövethette a gyilkosságokat. Hiszen bírósági tárgyalásra
végül nem került sor. Rufus Wedge-nek már nem volt alkalma
védekezésre. És senki, még a Főnök sem tagadhatta, hogy a
Wedge elleni vádak csupán erős közvetett bizonyítékokon
alapultak. Nem voltak ujjlenyomatok, sem DNS, sem olyan
nyom, amely Wedge-et határozottan valamelyik gyilkossághoz
kötötte volna.
Sam persze nem akarta mennybe meneszteni Rufus Wedge-et.
Az az ember kétségkívül nem volt angyal. Hosszú bűnügyi
lajstroma volt, rajta szexuális támadásokkal és erőszakkal,
lopással és kábítószer-használattal, még mielőtt gyilkossággal is
megvádolták volna. Samet nagyon érdekelte a bűnügyiprofil-
alkotás, és Wedge határozottan beleillett a „sorozatgyilkos”
tankönyvi kategóriájába. Magányos fehér férfi volt a negyvenes
évei elején, hosszú erőszaksorozattal a háta mögött. Nem volt
családja, sem barátai, úgyhogy senki nem szólalt fel a halála
után, hogy esetleg nem ő volt az. Könnyű volt Rufus Wedge-et a
Hentesnek tekinteni.
Sam a Henteslakában azt a tömeghisztériát akarta
dokumentálni, amely egész Seattle-t magával ragadta a
nyomozás csúcspontján. Olvasmányaiból és Edward
elbeszéléséből tudta, hogy a harminc év alatti nőket nem
engedték egyedül kimenni sötétedés után, és sok üzlet korábban
engedte el női alkalmazottait, hogy napnyugta előtt
hazaérjenek. A város a kijárási tilalom határára jutott. Sam
szerette volna kimutatni, hogy a seattle-i rendőrségre
rendkívüli nyomás nehezedett a Hentes letartóztatásáért. De azt
is ki akarta mutatni, hogy a legfőbb ok, amiért mindenki elhitte
Rufus Wedge és a Beacon Hill-i Hentes azonosságát, az volt,
hogy a gyilkosságok megszűntek Wedge halála után.
Vagy nem? Samnek erre is volt elmélete. Ha az igazi Hentest
nem kerítették kézre, mert valaki mást feszítettek meg az ő
bűneiért, akkor nem lett volna bölcs döntés a Hentes részéről
némileg változtatni a módszerein, miután Wedge-et megölték?
Természetesen mindezt megvitatta a volt rendőrfőnökkel,
Edward Shankkel is, aki előzékenyen megválaszolta minden
kérdését. Ő természetesen nem hitt az elméleteiben, de nem is
utasította el Sam munkáját. Sőt úgy tűnt, a barátja nagyapját
nagyon érdekelték Sam eredményei, és gyakran rákérdezett,
hogy halad a kutatással. Egyszer még egy kézikönyvet is
ajándékozott neki karácsonyra Gyilkosságok kivizsgálásának
gyakorlata: taktikák, eljárások, törvényszéki technikák címmel,
amelyet a rendőrök használnak. Tele volt valódi gyilkosságok
kendőzetlen helyszíni fotóival. Sam magánkívül volt az örömtől.
Edward azt is felajánlotta, hogy előszót ír a könyvéhez, és
Sam úgy vélte, ez volt az a végső érv, amivel végül is sikerült a
könyvet eladnia a kiadónak.
Matt ellenben meglehetősen ízléstelen karácsonyi ajándéknak
találta a gyilkossági kézikönyvet, noha már régen hozzászokott
barátnője „különös hobbijához”. Sam természetesen a hobbi
szóért sem lelkesedett, de jóval elfogadhatóbbnak találta a
megszállottnál.
Sam felvette Rufus Wedge egyik képét, és már vagy
ezredszerre nézte meg. Közvetlenül az után készült, hogy a
lakása előtt agyonlőtték; testét vér és golyónyomok borították.
Különös egy gonosztevő volt, annyi szent. Mind ez idáig nem
készült még könyv arról az emberről, akit a Beacon Hill-i
Hentesnek hittek, és Sam úgy vélte, ez kizárólag azért lehet,
mert olyan kevés információ maradt fenn róla a letartóztatási
jegyzőkönyveken kívül. Születésétől haláláig jórészt a
rendszeren kívül élt. Sosem volt jogosítványa (legalábbis az
igazi nevén nem), nem adott be adóbevallást és soha nem
szavazott. Sosem volt bankbetétje. Soha nem volt egy állásban
három hónapnál tovább. Bűnlajstromában szerepelt szexuális
erőszak (amelyért három évet ült) és egy sor kisebb kábítószer-
birtoklási és lopási ügy. Egy tizenhat éves lány
megerőszakolásával is gyanúsították, de az ügy sosem jutott el a
tárgyalásig, mert a lány nem volt hajlandó tanúskodni. Samnek
az volt az elmélete, hogy ha Wedge-et nem lövik agyon, és ügye
a Hentesként a bíróság elé kerül, az ügyésznek nem sikerült
volna elítéltetni őt. Igaz, Wedge lakásában megtalálták az
áldozatok alsóneműit és más személyes tárgyait. Igaz, Wedge
minden egyes városban épp akkor volt ott, amikor a Hentes
megölte az áldozatait. De ennél több bizonyíték nem állt
rendelkezésre. A rendőrségnek még a bárdot sem sikerült
megtalálnia, amellyel az áldozatok kezét levágta.
A képeket félretéve Sam a The Seattle Times 1986. április 26-i
címlapjának fénymásolatát vette kézbe.
A HENTES HALOTT! – hirdették a nagy, fekete betűk, alattuk
Rufus Wedge arcképével. A szexuális erőszak miatti
letartóztatás rabosítási fotója volt, és püffedt arcával, beesett
szemével valóban úgy nézett ki, mint egy sorozatgyilkos.
Oly könnyű elhinni, hogy ő volt az.
Utána persze a gyilkosságok véget értek.
A laptop pittyenése szakította félbe a gondolatmenetét. Sam a
képernyőre nézett. Egy Sorozatgyilkosokesetei.com elnevezésű
site-ra volt bejelentkezve, és hát igen, ha azt nézzük, mennyi
időt töltött ott, azt tényleg egy kicsit megszállottságnak
tekinthetjük. De hol máshol beszélgethetett volna hozzá
hasonló érdeklődőkkel gyilkosságokról, sorozatgyilkosokról,
áldozatokról és törvényszéki eljárásokról? A site-ot eredetileg
egy Jeremiah Blake nevű kamasz alapította, hogy
sorozatgyilkosokról blogoljon rajta, de most valaki másé volt,
aki megvette a domainnevet, és mindenfajta gyilkossággal
kapcsolatos dolog levelezőfórumává alakította át. Taglétszáma
igen magas volt.
A pittyenés azt jelentette, hogy üzenete érkezett. Rákattintva
nem lepődött meg, hogy olyasvalakitől jön, akivel csak
nemrégiben csetelt hosszan, egy „KillerRed” nevű
felhasználótól. Sam semmi személyeset nem tudott
KillerRedről, ahogy KillerRed se róla. Az ember nem osztja meg
az adatait mindenkivel, akivel csetel. Sam pusztán annyit közölt
olykor, hogy egy tervezett könyvhöz végez kutatást. Semmi
többet.
Sam azonban élvezte a társalgásait KillerReddel, aki kicsit
higgadtabbnak tűnt a többi összeesküvéselmélet-hívőnél, akivel
a site-on összefutott. Sokat csevegtek különféle
sorozatgyilkosokról, és természetesen a Hentesről is. Samnek
nagy elégtétel volt, hogy KillerRed egyetértett az elméletével,
miszerint nem Rufus Wedge volt az. Élvezetes volt olyan
valakivel csevegni, aki nem tartotta az elméleteit hülyeségnek.

KILLERRED: Még mindig a könyvhöz kutatsz?

SAM_SPADE: Igen. Lassan haladok vele. Van valami új
elméleted számomra?
KILLERRED: Nem, nincs. Csak arra gondoltam, hogy
 személyesen is találkozhatnánk. Mondjuk
egy kávéra?

Sam pislogott. Ezt nem várta volna. A képernyőre meredt, és

azon töprengett, mit válaszoljon. Érték már csúnya
meglepetések online – ez az internet és a szociális média
természete. Sóhajtott. Szóval KillerRed fiú. És kávézni egy olyan
fiúval, akivel sosem találkozott és aki odaadóan érdeklődik a
sorozatgyilkosok után? Soha.

SAM_SPADE: Köszönöm a meghívást, de nem biztos,

hogy jó ötlet. Amúgy nem Sacramentóban
vagy?
KILLERRED: A héten Seattle-be megyek egy
állásinterjúra. A Hentes érdekel, igaz? Azt
hiszem, jó lenne találkoznunk. Olyan
infóm van róla, ami nagyon segíthet
neked a könyvben.
SAM_SPADE: Köszönöm, de nem tudod elküldeni
valami más módon?
KILLERRED: Nem akarsz találkozni?
SAM_SPADE: Van már fiúm.
KILLERRED: Haha. Lány vagyok.
SAM_SPADE: Ó, bocsánat. Valamiért azt feltételeztem,
hogy fiú vagy. De még most sem
gondolom, hogy jó ötlet volna.
KILLERRED: Azért, mert félsz, hogy valami őrült figura
vagyok?
SAM_SPADE: Hát igen.
 KILLERRED: Találkozhatunk valamilyen nyilvános
helyen. Elhozhatod egy barátodat. Én már
elszántam rá magam. Muszáj
elmondanom, amit tudok. Biztosíthatlak
róla, hogy nem vagyok őrült.

Persze hogy nem. Nyilván. Én sem vagyok a Hentes megszállottja,

kicsit sem.

SAM_SPADE: Mit tudsz?
KILLERRED: Tudom, ki valójában a Hentes.

Sam felhorkant. Ezt nem várta volna. Lehet, hogy KillerRed

mégis bolond.

SAM_SPADE: Mondd meg, ki az.

KILLERRED: Online nem. Csak személyesen.
SAM_SPADE: Sajnálom. Örülnék, ha megtehetném.
KILLERRED: Nem hiszed el, hogy tudom, ki a valódi
Hentes?
SAM_SPADE: Elhiszem, hogy te azt hiszed. J
KILLERRED: Tudok egy áldozatról, akiről a rendőrség
nem tud. Pontosabban nem tudják, hogy a
Hentes ölte meg.

Akkor már ketten vagyunk, gondolta Sam.

KILLERRED: Van egy képem. Én és az áldozat. Akarod

látni?
 SAM_SPADE: Persze.
KILLERRED: Egy perc, és feltöltöm.

Sam izgatottan várt, nem tagadhatta, hogy nagyon kíváncsi rá,

mit akar neki mutatni KillerRed. Csak remélni tudta, hogy nem
a szelfijét küldi el, vagy, ami ennél is rosszabb, mégis pasi, és a
pénisze fotóját. Néha megtörtént ez online srácokkal, és mindig
kellemetlen meglepetés volt.
Egy perc múlva kis kép jelent meg a párbeszédfolyamban.
Sam ki tudta venni, hogy két ember van rajta. És határozottan
nem meztelen kép. Most már kíváncsibban kattintott rá.
És szinte elájult.
A két arc egyike az ő anyja volt. Nem volt kétséges, hogy a bal
oldali fiatal nő Sarah Marquez. Széles mosolya, sötét szeme csak
úgy ragyogott Sam képernyőjén. Egyik kezében epres jégkrémes
pohár volt, éppen olvadóban. A másik arc egy ismeretlen fiatal
nőé volt, zöld szemű és vörös hajú.

KILLERRED: A jobb oldali én vagyok. A vörös hajú. Jó

régi kép, tizenhat éves voltam.
SAM_SPADE: Ki a bal oldali nő?
KILLERRED: Sarah-nak hívták. 1987-ben ölte meg a
Hentes.

Sarahnak hirtelen nem ment a gépelés. Az ujjai túlságosan

reszkettek.

SAM_SPADE: Honnan tudod?
KILLERRED: Mert a Hentes engem is meg akart ölni. Én
 el tudtam menekülni. Ő nem. A rendőrség
azt hiszi, egy hajléktalan tette, mert
Sarah-t az után ölték meg, hogy Rufus
Wedge-et agyonlőtték. Szeretném, ha újra
elővennék az ügyet. Talán megteszik, ha
elmondom, amit tudok, és te írsz róla. Azt
mondtad, kiadták már a könyveidet,
nem?
SAM_SPADE: Igen.
KILLERRED: Akkor lehet, hogy figyelnek rád.
SAM_SPADE: Honnan ismered Sarah-t?
KILLERRED: A legjobb barátnőm volt. Nálam lakott egy
darabig a lányával együtt.

Sam nem tudta, mit válaszoljon. A szíve olyan hevesen vert,

hogy azt hitte, kiugrik a helyéről. Most szinte nem is érdekelte,
hogy a nőnek információja van a Hentesről. KillerRed ismerte
az anyját! Sam kétévesen nevelőszülőkhöz került. Soha nem
találkozott senkivel, aki ismerte volna az anyját. Soha.

SAM_SPADE: Hol akarsz találkozni?

KILLERRED: Küldök sms-t, amikor Seattle-ben leszek
néhány nap múlva.
SAM_SPADE: Oké. Akkor hamarosan találkozunk.
KILLERRED: Remélem, te nem vagy őrült, haha!
SAM_SPADE: Talált. Akkor viszlát.

KillerRed kijelentkezett, és Sam végre kieresztette a levegőt.

Zúgott a feje, és nem egészen tudta feldolgozni, ami történt.
Micsoda hihetetlen egybeesés! Valami véletlen online figura
ismeri az anyját, és abban hisz, hogy az igazi Hentes ölte meg
őt!
Vagy lehet, hogy ez a véletlen figura nem is olyan véletlen?
Netán valahogy kinyomozta Sam IP-címét, és pontosan tudja, ki
ő? Lehet, hogy ez a véletlen figura egy igazi sorozatgyilkos, aki
ezen a site-on édesgeti magához az áldozatait, hogy szörnyű
erőszakot kövessen el rajtuk?
A mindenit, totál őrültség. Több mint őrültség. Hihetetlen,
eszement, lehetetlen.
De persze eltökélte magát, hogy elmegy a találkozóra.
Fölemelte az iPhone-ját, és felhívta Jasont.
 6.

Edward Shank nem szerette a cukorpofákat, és Jay Leno – hiába

volt az egyik leghíresebb amerikai showman – egy totál
cukorpofa volt.
Átkapcsolt a David Letterman Show-ra, majd visszasüllyedt a
foteljébe a Sweetbay Village Nyugdíjasotthon 214-es
szobájában. Jay Lenóval ellentétben Letterman nem habozott
kényelmetlen helyzetbe hozni a vendégeit. És Edward élvezte,
ha emberek kellemetlen helyzetbe kerültek, mert nem úgy
viselkedtek, mint az állatvilág más képviselői. Az emberi lények
nem tekergőznek és nem igyekeznek eltűnni. Csak
kényelmetlenül ülnek a székükben, másfelé néznek, izzadnak,
hebegnek. És micsoda pompás élvezet ezt nézni! Mindig is a
kihallgatás volt Edward specialitása.
Hiányzott, hogy nem hozhatja kényelmetlen helyzetbe az
embereket. Hiányzott a munka. Az orvosok szeretik azt
hajtogatni, hogy a stressz öl, de Edward már tudta, hogy az
unalom az igazi gyilkos. Az egyedüli látogatója idáig Samantha
volt, Matthew barátnője, mégpedig kétszer is. Az unokája, úgy
tűnik, túl elfoglalt volt ahhoz, hogy benézzen, de ez rendben is
van. Edward megértette. A kölyök keményen dolgozik, ahogy
kell.
Edward szobája kicsi volt, de megvolt benne minden
szükséges, még egy kis konyha, mosogató és szárító is. Nem
bánta. Nem igazán érdekelte az egész hely, kivéve az, hogy
olykor túl zajos. Napközben mindig sok minden történt,
kártyacsaták, bingó, teke, és a megállás nélkül vetített filmek a
pihenőszobában.
No meg a csevegés. Ó, a csevegés. Az sosem állt meg.
De este 10 után a nyugdíjasotthon elcsöndesedett. Éjfélre,
Edward kedvenc időszakára kísértetkastéllyá vált. Hát persze,
mert a reggelit hétkor szolgálták fel, úgyhogy hatkor már
mindenki fent volt. Az étel nem volt olyan rossz, ha az ember
szerette a tojásfehérjével és zsírszegény pulykasonkával készült
gourmet omlettet. Ez pedig Edwardnak megfelelt, minthogy
nem különbözött nagyon attól, amit Marisol rakott elé. Néhai
felesége sokkal jobban aggódott a koleszterinje miatt, mint ő
maga.
Akadt néhány nővér, akin el lehetett volna csöcsörészni. Nem
mintha a ceruzája felállt volna még (valamikor 2001 táján
elaludt, és csak az a csodálatos gyógyszer, a Viagra tudná
esetleg feltámasztani halottaiból), de kellemes volt eljátszani a
gondolattal. A női lakótársak nemigen adtak okot izgalomra.
Legtöbbjük a halál közelében járt, és akik még nem, azok is
olyan ráncosak voltak, hogy az ember nem tudta volna
megkülönböztetni a puncijukat a köldöküktől.
Mostanra volt egy-két jó ismerőse is, maga korabeli vén fickó,
akik éppúgy élvezték a nővérek fenekének látványát, mint ő
(diszkréten persze, mert manapság nyílt megjegyzést tenni a
nők testrészeire zaklatásnak számít, noha az ő idejében
flörtölésnek nevezték volna). Szerette a hétfő és csütörtök esti
römipartikat. A vasárnap este felszolgált sajtos makaróni fölötte
volt az ehető szintnek. És minden hónap első szerdáján egy
busznyian elmentek a Tulalip Kaszinóba, ahol korlátlan
svédasztal volt, ötcentes nyerőgépek és csinos kis indiai
pincérnők, akik felvizezett koktélokat szolgáltak fel. Jó kis
program. Így igyekeztek elütni az öregek idejét. A Sweetbay
Village előkelő hely volt, de lényegében öregemberek lerakata
csupán, akiknek egyetlen dolga az volt, hogy elüssék az időt,
míg a halál el nem jön értük.
Ez persze deprimáló is lehet. Noha a brosúrák csupa
mosolygó, boldog öreget mutattak, akik élvezik
visszavonultságukat a Village gazdagságába, a valódi üzenet az
volt, hogy azért élsz itt, mert öreg vagy, és nem kockáztathatod
meg az egyedüllétet. Amikor Edward végigsimított a csípőjén,
maga is tudta, hogy ideje volt beköltözni, de azért hiányzott a
háza. Hiányzott a tágasság, a padló nyikorgása, a bokrokkal teli
hátsó kert. Különösen hiányzott a magnóliafa az előkertben,
amelyet néhány nappal az után ültetett, hogy Marisollal
beköltöztek, és amely mostanra egészen nagyra nőtt.
Öreg Seville-jén rendszeresen elhajtott a ház előtt, többnyire
amikor unatkozott, és ez gyakran előfordult. Nem lepte meg,
hogy Matthew tatarozni kezdte a házat. Az unokája említette,
hogy nagy, fedett kerti falatozót akar építeni hátul, és a ház
oldalánál felhalmozott építőfából és a kertben ásott gödrökből
ítélhetően a munka már meg is kezdődött.
Vajon megtalálták a ládát? Edward úgy gondolta, elég mélyre
ásta el, és noha nem tűnt valószínűnek, mégis megvolt az
esélye, hogy a munkások pontosan azon a helyen ásnak majd,
ahová annyi évvel azelőtt elrejtette. Ha megtalálták is, Matthew
nem mondott róla semmit. Egyelőre.
Ha mégis sor kerülne rá, Edward készen állt a beszélgetésre.
Lénye egyik része azt remélte, Matthew mond majd valamit. A
másik része azt, hogy nem. Minden ember szeretné továbbadni
a maga örökségét, és Edward sem volt másképp. Csakhogy
Matthew nem pont ilyen örökségre számított.
Edward azonban hitt benne, hogy a kölyök megértené őt.
Matthew annyira önmagára emlékeztette Edwardot. Az
ambíciója, az agressziója, a közvetlenül a felszín alatt lappangó
sötétség… mind ott volt, kirobbanásra várakozva.
Néhányszor látta Samantha kicsi, fehér Mazdáját a
kocsibejáróban parkolni, de újabban nem, és kíváncsi volt,
hogyan alakul a viszonyuk. Edward jó partinak találta Samet.
Kedves, tisztelettudó lány volt, és Edward nagyra értékelte
intellektuális kíváncsiságát. Gyakran beszélgettek Edward
rendőrségi karrierjéről, és a Főnök boldogan mesélt neki az
erőszaktevőkről és gyilkosokról, no meg persze a Hentesről. Ki
ne szeretne odaadó hallgatóságot? Egy nap, ha Matthew készen
áll rá, jó feleség és jó anya lesz belőle. Kicsit szabad szellemű
ugyan, talán túl sokszor mondta ki, ami a szívén volt, de
Edward mindig szerette a karakán nőket. Szerette, ha
visszavágnak.
Igen, szerette Samet. Marisolra emlékeztette. Gondolkodott
rajta, mennyit mond majd el unokája barátnőjének, ha eljön az
ideje. Talán mindent. Biztosan bestseller lesz belőle. A Hentes
megcsinálja a lány karrierjét is, ahogy megcsinálta az övét.
Edward a faliórára nézett, és felsóhajtott. Hajnali negyed egy.
Nyugtalanság fogta el. Mit nem adott volna egy szivarért, de a
Sweetbay Village szigorúan nemdohányzó volt. Ha rá akart
gyújtani, ki kellett mennie az udvarra.
Nem aludt sokat. Soha nem volt szüksége sok alvásra, még
fénykorában sem, és most úgy érezte, még kevesebb kell, mint
valaha. Noha a teste kezdte felmondani a szolgálatot – rossz
csípő, gyulladt ízületek, recsegő térd –, az agya éppolyan fürge
volt, mint régen, sőt talán még fürgébb. Jézus, tényleg tizenöt
éve van már nyugdíjban? Utána még egy évig tanácsadóként
működött a rendőrségnél, aztán egy kis magánvállalkozást
indított, de nem dolgozott már sokáig.
És a mindenit, unatkozott.
A viszketés kezdett visszatérni.
Miután Rufus Wedge-et hidegre tette, sikerült elnyomnia.
Megszabadult a szuvenírjeitől, mindent elásott, de a biztos
helyre tett bárdról azt remélte, senki nem találja meg, amíg
készen nem áll. A viszketés azonban nem múlt el. Egyszer-
kétszer még visszaesett. Jó, többször is, de végül sikerült féken
tartania magát, egészen Marisolig.
A viszketés kezdett újra visszatérni. Az az átkozott viszketés,
amely csillapítás után kiáltott és vággyal kínozta őt. Olyan volt,
mint a fickósság, csak százszor erősebb. És tudta: hamarosan itt
az ideje, ki kell engednie a gőzt, nincs más alternatíva. Sosem
volt.
Lucy. Mennyire hiányzott.
A folyosóról beszűrődő zaj felkeltette a székéből. Felszisszent
a felállás közben a csípőjébe nyilalló fájdalomtól. Az ajtó felé
lépve kilesett a kémlelőnyíláson. Az öreg Greg Bonner
csoszogott el előtte a botjára támaszkodva. Noha a folyosó
szőnyege jórészt elnyelte a zajt, Edward mégis meghallotta.
Öreg kockás köntöse ott lógott a szék hátán. Belebújt,
megkötötte az övet a csípőjén. Vajon hová mehet az öreg
Bonner ilyen későn éjjel? Minden szobában volt fürdőszoba,
úgyhogy az egyetlen hely, ahová Bonner mehetett, a konyha
volt, egy kis késő éjszakai falatozásért. A Village éléskamrája és
hűtőszekrénye tele volt mindenféle falatoznivalóval,
gyümölccsel, joghurttal, süteményekkel, rágcsákkal, sajttal. A
bent lakók szabadon vehettek belőlük. Bonner valószínűleg
éhes.
Kinyitotta az ajtót, és végigtekintett a folyosón. Bonner
közben eltűnt, és Edward kilépett, csöndesen behúzva maga
mögött az ajtót, de nem vesztegetett időt arra, hogy bezárja.
Végigment a rövid folyosón a liftig, és megnyomta a
hívógombot.
Néhány másodperccel később már az első szinten volt, és
ahogy sejtette, hallotta Bonner botjának kopogását valahonnét a
konyha tájékáról. Zoknis lábbal hangtalanul végigment a
szőnyegen, és ott találta Bonnert a konyhában. Botját a középen
álló konyhaszigethez támasztotta, ő maga kopasz fejét mélyen a
masszív rozsdamentes acél hűtőszekrénybe dugta.
Három lépés, és Edward mögötte termett. Bonner
meglepetten tekintett hátra, és éppen „helló”-t készült mondani,
amikor Edward torkon ragadta. Egyetlen mély lélegzet, és az
öregember fejét a gránitpultba verte. Erősen, ellentmondást
nem tűrően. Jóleső puffanással. Ilyen percekben nincs helye a
félszívűségnek.
Egyetlen ütés volt az egész. Bonner azonnal a csempézett
padlóra zuhant, a jobb halántékából vér szivárgott. Edward
csöndben állt, fülelve bármely gyanús zajra, és figyelve, ahogy
az élet elszivárog Greg Bonner arcából. Az öreg szeme tágra
nyílt, szája a csodálkozás O-jába merevedett.
Mindegy, ki volt, öreg vagy fiatal, férfi vagy nő, egészséges
vagy beteg, az emberek holtukban ugyanúgy néztek ki. Bonner
egy darabig még rábámult reumás szemével, aztán a pillantása
lassan elhomályosodott. Majd kiüresedett. Mintha valaki
lekapcsolta volna odabent a villanyt.
Greg Bonner halott volt.
Edward fellélegzett. Csöndesen Bonner mellé támasztotta a
botját, aztán megfordult, és visszament a szobájába.
Sokkal jobban érezte magát. Nem volt teljesen elég, de
megtette. Egyelőre.
 7.

Olyan nehéz nem seggfejnek lenni? Sam néha eltűnődött ezen.

Aztán önmagán, hogy így megbékélt ezzel.
Az Adobo tele volt, mint minden szombat este, és tucatnyi
vendég várakozott a bejáratnál is, hogy asztalhoz jusson. A bár
környéke még zsúfoltabb volt. Sam egy vörös hajú szépség és
jóval idősebb férje közé préselődött. A férj kutató pillantást
vetett Samre, a felesége pedig teljesen ignorálta az iPhone-ja
kedvéért.
Felismerte a pultosfiút, de nem emlékezett a nevére. Az
rámosolygott és kacsintott.
– Helló, Sam. A szokásost?
– Kérlek – mosolygott rá Sam.
Matt barátnőjeként mindig jól bántak itt vele. Az Adobo
személyzete minden extrát megtett, hogy elégedett legyen a
kiszolgálással, és nem tagadhatta, hogy élvezte ezt. Mojitója –
extra szimpla sziruppal, extra mentával – két perc alatt készen
volt, miközben mások körülötte régóta türelmetlenül vártak a
maguk italára. A pultos vigyorogva tolta elé.
– Köszönöm. Mivel tartozom?
A fiú rápillantott.
– Ne viccelj.
Sam egy ötdollárost csúsztatott elébe.
– Legalább a borravalót hadd… Matt itt van?
 Újabb pillantás, de ezúttal olyan kifejezéssel, amit Sam nem
tudott megfejteni.
– Igen, kiment éppen. Pár percre, azt hiszem. Úgy tudom,
valakit ki kellett rúgnia.
– Igazán? Kit?
A fiú megvonta a vállát, és egy kendőt dobott rá, míg a
másikkal feltörölte a pultot.
– Várj, és meglátod. Annyit tudok, hogy a srácnak
autóbalesete volt idefelé jövet, ezért majdnem egy órát késett,
és tudod, milyen háklis Matt a pontosságra. Nem volt túl
megértő.
– De hát… autóbalesete volt!
A pultos előrehajolt.
– Nem tőlem hallottad, de a főnök pokoli hangulatban van az
elmúlt néhány napban. Mindenkivel üvöltözik, nem lehet vele
beszélni. Mindenki lábujjhegyen jár körülötte, senki nem mer
szólni hozzá. Van valami ötleted, mitől lehet?
Sam habozott, nem tudta, mit feleljen. Nem tudott semmiről,
és ostobának érezte magát.
– Biztos vagyok benne, hogy csak a stressztől van.
– De hát mitől kell stresszelnie? Ez a hely arat, a street food
büfék nagyon mennek, és valóságshow-ba hívták. A fiú feltört. –
A pultos megállt, és elvörösödött. – Ó, a fenébe is. Nem kellene
így beszélnem róla. Hiszen a barátnője vagy.
Sam lehajtotta a Mojitóját, aztán megpaskolta a fiú karját.
– Kettőnk között marad. Köszönöm az italt.
Utat tört magának a zsúfolt étteremben, a tejeskávészínű
falak, rendezetlen faasztalok és krémszínű bőrszékek között.
Matt remek munkát végzett, meleg és otthonos, ugyanakkor
némiképp elegáns környezetet teremtett. Az Adobo még két éve
sem volt nyitva, de a seattle-i körzet nagy piacain és vásárain
stratégiai módon elhelyezett street food büfék népszerűsége
folytán gyorsan sikeres lett. Ami figyelemre méltó az erős
versenyről híres seattle-i ételpiacon.
Az Adobóval Matt filippínó nagyanyja konyhájának állított
emléket, és Sam tudta, ez a barátjának régi vágya volt.
Sam rendesen nem jött volna ilyen közel az
edénycsörömpöléshez, de két napja nem hallott Mattről. A fiú
nem vette fel a telefont és nem válaszolt az sms-ekre, és noha
Sam igyekezett nem a szívére venni, azért bántotta a dolog.
Nem Matt Shank körül forog az egész világ, bármennyire is így
szeretné hinni, és az arroganciája volt az egyik dolog, amit
őszintén utált benne.
De néha ilyen volt, főleg amikor nyomás nehezedett rá. Ő volt
a legambiciózusabb ember, akit ismert, és nem tagadhatta le,
hogy ez a törekvés volt az egyik legvonzóbb tulajdonsága. Sam
biztos volt benne, hogy bármibe belefog, abban rendkívül
sikeres lesz, és idáig ez be is jött.
Kapcsolatuk már harmadik éve tartott. Nyilván nem a
leghosszabb viszony a történelemben, de elég hosszú ahhoz,
hogy a jövő témája és a „Merre tartunk?” egyre gyakrabban
kerüljön szóba. Sam tudta, hogy Matt szereti őt. Persze hogy
szereti. Ő is szerette Mattet. De Matt-től eltérően Sam tudta, mit
akar. Házasságot. Házat. Gyerekeket. Lehetőleg ebben a
sorrendben, de megtanulta, hogy rugalmasnak kell lennie.
Annak kell lennie, ha az ember Matthew Shank barátnője.
Matt-tel semmi sem volt nyílegyenes, és nála mindig a karrier
volt az első. Sam azonban már kezdte unni ezt. Ő huszonkilenc
éves volt, és készen állt. Matt harminckettő, és még nem állt
készen.
Belépett a konyhába. Minden fej felé fordult, sokan
rámosolyogtak. Raoul, Matt konyhafőnöke azonban elé állt.
– Odakint van, mama – mondta, fejével a hátsó ajtó felé intve.
– De én várnék néhány percet. Éppen egy… megbeszélést tart –
az utolsó szavakat undorral ejtette ki.
– Hallottam róla – Sam megszorította Raoul karját, ahogy
átvágott a konyhán.
Résnyire nyitotta az ajtót: hideg levegő és hangos szavak
csapták meg.
– Egy éttermet vezetek. Egy kibaszott zsúfolt éttermet –
kiabálta Matt, és Samnek nem kellett az arcára néznie, hogy
tudja, a fiúja ki van vörösödve. – Ha késel, felhívsz. Te vagy a
konyhafőnök helyettese. Nem hagyhatsz magamra fél órára
péntek este, amikor a vendégek sorban állnak asztalért.
– Mondtam már, haver. Azért késtem, mert az a kölyök belém
szaladt…
– Beleszaladt a telefonodba is?
– Nem, haver, de…
– És ne hívj havernek. A munkahelyen vagyunk. A főnököd
vagyok, nem a barátod.
Sam kilesett az ajtón, és megdermedt, amikor látta, kivel
üvöltözik Matt. PJ-vel, régi főiskolai barátjával, akit mindketten
sok éve ismertek. Ugyanazzal a PJ-vel, aki épp most esett át egy
rettenetes váláson, és aki az első naptól kezdve együtt dolgozott
Matt-tel, amikor Mattnek még csak egy mozgó büféje meg egy
nagy álma volt.
– Tudod, haver, nem kell nekem ez a szarság, jó? – mondta PJ,
közel állva a síráshoz. – Sharon kifosztott, a lakásom romokban
áll, és most az autóm is elbaszódott. Lehetnél egy kicsit
megértőbb. Annyi éve vagyunk barátok, ember. Mindig
támogattalak téged.
– És én téged nem? Az elejétől fogva bevettelek, nem? – Matt
arca vörös volt. – Konyhafőnök-helyettest csináltam belőled.
Előleget adok a fizetésedre, amikor minden pénzedet elvered
pókerre és sportfogadásra, gyakorlatilag minden második
hónapban. Egy csomó mindent elnéztem ennyi év alatt, haver,
és még mindig nem tudod összekapni magad.
PJ arca a sikátor gyér fényében elsötétült.
– Uhh. Köszönöm, hogy még rosszabbul kell éreznem magam,
haver.
– Nincs szükséged erre a munkára, valld be nyugodtan. –
Matt hangja mint a jég. – Komolyan mondom.
PJ kinyitotta a száját, de aztán úgy tűnt, átgondolta, és megint
becsukta.
Matt az ajtó felé biccentett.
– Eriggy befelé. Ma este te zársz. Te mész el utoljára.
Sam félreállt, amikor PJ belépett mellette. A férfi félig
elkeseredett, félig dühös pillantást vetett rá, és így szólt:
– Beszélj a fiúddal, Sam. Elvesztette az eszét.
Mielőtt Sam bármit válaszolhatott volna, már Matt állt előtte.
– Mit csinálsz itt? Nem látod, hogy dolgom van? Szar napom
volt.
 – Aggódtam miattad. Nem válaszoltál az üzeneteimre, és nem
vetted fel a telefont ma reggel.
– Nem kell, hogy ellenőrizgessél. Tudod, hogy dolgozom.
Beljebb akart lépni, de Sam elkapta a karját.
– Hé. Nem beszélhetsz így velem. Soha. Én nem az
alkalmazottad vagyok. Megértetted, haver?
Matt felsóhajtott, és végigsimított az arcán. Hirtelen nagyon
fáradtnak látszott.
– Bazdmeg. Bocsánat, édesem. Nagyon sűrű napjaim voltak,
nem aludtam, nem érzem jól magam. Valami… egy csomó
minden történt.
Sam hangja puhábbra váltott, és a kezét Matt homlokára
helyezte.
– Jól vagy? Nem akarod, hogy ott aludjak nálad? Megvárlak,
főzök valamit, amikorra hazajössz, és holnap reggelit csinálok
neked.
Matt az órájára nézett.
– Az legkorábban éjjel egykor lesz. Mariónak korábban kell
elmennie, úgyhogy nekem…
– Nem számít. Megvárlak.
Matt mosolygott. Lehajolt, és megcsókolta Sam orra hegyét.
– Oké. Igyekszem olyan korán elszabadulni, ahogy csak
tudok.
– Kellene a kulcsod.
Matt megállt.
– Ó, igen. Megköszörülte a torkát. – Ööö… tudod, mit, inkább
én megyek hozzád. Az én házam a feje tetején áll, nem mentem
vásárolni, semmi sincs a hűtőben…
 – Nem akarod, hogy odamenjek hozzád?
– Csak nagy a káosz. – Kényelmetlen csend következett, aztán
Matt újra megszólalt: – Mit csinálsz holnap?
– Jase-zel kávézom. – Sam habozott, nem tudta, mennyit akar
elmondani Mattnek. Az arcára pillantva felfogta, hogy jelen
pillanatban a kevesebb több. – Meg akarok beszélni vele
néhány ötletet a könyvemhez.
Most Matt merevedett meg.
– Látom, eteted a megszállottságodat.
– Állj le – ütött Sam Matt karjára. – Ez a munkám, rendben?
Valódi bűntényekről írok. Tudtad akkor is, amikor találkoztunk.
– Azt hiszem, soha nem fogom megérteni.
– Nem kell megértened. Csak támogatnod kell.
– Ahogy Jase támogat?
Sam hátrébb lépett, és felnézett rá.
– Mi ütött beléd? Tudod, hogy sok éve barátok vagyunk.
– Jól tudom, köszönöm.
Sam várt néhány másodpercet, nem tudva, hogyan
válaszoljon. Matt mindig kicsit féltékeny volt Jasonnel való
kapcsolatára. Nem mintha oka lett volna rá – már csak azért se,
mert Jason mutatta be őket egymásnak három éve. Sam a
középiskola óta ismerte Jasont, és családtagnak tekintette.
Végül kijelentette:
– Átadom neki, hogy üdvözlöd.
– Tedd azt.
– Ne légy féltékeny – vette lágyabbra Sam. – Gyakorlatilag a
bátyám.
Matt mosolygott, de ez a szemén nem látszódott.
 – Mindig ezt mondod.
– Neked is a barátod.
– Neked jobban.
Ezen nem volt mit vitatkozni, mert mindketten tudták, hogy
így igaz.
 8.

Sam szerette a Pike téri piacot.

A hely kislány kora óta nem változott sokat, legföljebb tán
zsúfoltabb lett. A világ minden részéről érkezett turisták nézték
egymás hegyén-hátán, hogyan dobálják a halászok a lazacokat
nagy halomba. Sam elbűvölten figyelte, ahogy egy huncut
mosolyú huszonéves halászfiú halvérpettyes kezeslábasban
pillanatok alatt csomagolt barna papírba egy nagy darab friss
lazacot. Aztán sportoló módjára hajította át a kollégájának a
pénztárnál, jó hat méterrel arrébb. A vevő a tömeggel együtt
nevetett és tapsolt, a mobilok kamerái buzgón kattogtak.
Sam mélyen belélegezte a nyers hal és a frissen vágott virág
egymásba vegyülő, különös illatát. És noha a piacépület belseje
zajos volt, jól hallotta, ahogy az utcán egy négytagú acapella
kórus énekli a régi dalt: „In the Still of the Night”.
Sam szerette a piac hangulatát. Soha nem veszítette el a
vonzerejét.
Valaki megütögette a vállát, és Sam megmerevedett.
Bosszúsan fordult hátra, de látta, hogy Jason az a maga
szokásos tudálékos vigyorával. Egy Starbucks poharat nyújtott
feléje. Mielőtt Sam elvette volna, Jason visszahúzta a poharat, és
csókra nyújtotta az arcát. A lány engedelmeskedett. Nem volt
nehéz megcsókolni Jason Sullivant, Seattle egyik
legkívánatosabb agglegényét. Ma különösen jól nézett ki szűk
ingében és farmerjében. Mindig tökéletesen hullámos,
sötétszőke haja ragyogott a délutáni napfényben. Két fiatal nő
ment el mellette, rábámulva, bár nehéz lett volna megmondani,
hogy azért, mert felismerték seahawksos korából, vagy mert
annyira jóképű volt. Ha Jason észrevette is, nem reagált rá.
– Nem láttam, hogy jössz – jegyezte meg Sam.
– Mert olyan nesztelenül lopakodom, akár az erdei macska. –
Végre átnyújtotta a kávéspoharat. Sam hálásan fogadta. – Ahogy
parancsolta, hölgyem, szója chai latte vaníliával. Négy dollár
lesz.
– Komolyan?
– Nem, nem komolyan. – Jason beleszagolt a levegőbe. – Hú,
itt halszag van. Menjünk innen, mielőtt permeálja az ingemet.
– Egy halpiacon vagyunk, ha nem vetted volna észre. De
bravó a permeálja szóért. Elegáns.
– Gondoltam, hogy értékelni fogod.
Sam nagyot kortyolt a kávéból, aztán az arca grimaszba
rándult.
– Tűzforró. Meg kellett volna változtatnom a rendelésemet
jeges lattéra. – Jason italára bámult, amely gyöngyözően hideg
volt. – Zöld teás limonádé?
– Igen. – Jason kortyolt egyet, aztán odanyújtotta. –
Cseréljünk?
– Igen, léci.
Kicserélték a poharakat, aztán egy percig némán szürcsöltek,
az embereket bámulva.
– Tudod, mekkora őrültség ez, ugye? – szólalt meg végül
Jason. – Ezzel a nővel találkozni.
 – Igen, tudom.
– Még a nevét sem tudod.
– Ő sem tudja az enyémet.
– Mi van, ha leszúr egy jégcsappal?
Sam a szemét forgatta.
– Fényes nappal? A piactéren?
– Ó, hát a gyilkosok eszement alakok. Neked kéne a legjobban
tudnod. Nem feltételezheted, hogy ugyanaz a logika mozgatja
őket, mint téged. – Jason felvonta a szemöldökét, és nagyot
kortyolt a lattéból. Elfintorodott. – Hogy bírod meginni ezt?
Szörnyű édes.
– Jól van, cseréljük vissza.
Ismét italt cseréltek.
– Szóval, hogy néz ki? – kérdezte Jason. – És miről fog
megismerni téged?
Sam megvonta a vállát.
– Az egyetlen kép, amit láttam róla, kamaszkorából való.
Azon vörös a haja. A felhasználóneve KillerRed, úgyhogy
feltételezem, még mindig vörös. – Elővette a telefonját, és
megmutatta Jasonnek a korábban feltöltött fotót. – Lehet, hogy
most teljesen másképp néz ki. Én pedig megmondtam neki,
hogy sötét a hajam, és zöld kabátban leszek.
Jason közel hajolt a mobiltelefon fölé.
– Uhh. Ez tényleg a mamád. Összetéveszthetetlen.
Sam mosolygott.
– Csak egyetlen képet láttam kettőtökről – folytatta Jason. –
Nálad, a nappaliban. Pont itt készült. Véletlenül jöttünk most
ide, vagy direkt így tervezted?
 – A nő választotta a helyet.
– Nagyon hasonlítasz a mamádra, tudod? – jegyezte meg
mosolyogva Jason. – Ugyanaz a sötét szempár, ugyanaz az
elbűvölő mosoly, ugyanaz a sötét haj. Te is lehetnél a képen
tizenhat évesen. Csak te kicsit dilisebb voltál. Mi lett azzal a lila
szemüveggel, amit akkoriban viseltél?
– Még megvan. – Sam oldalba bökte Jasont. – Tényleg úgy
gondolod, hogy elbűvölő a mosolyom?
A szemét forgatta, erre mindketten nevettek. Jasonnel mindig
minden olyan könnyű volt. A személyisége épp Matt ellentéte
volt – világos a sötét helyett, befogadó és nem megfélemlítő.
Nem dolgozik olyan keményen, de Sam nem tartotta ezt bajnak.
Rengeteg pénzt összeszedett a Seahawks idejében, okosan
fektette be, és még mindig jártak neki a jogdíjak. Élvezte az
életet. Sam azt kívánta, bárcsak Matt is tudná ezt.
Egy percig ezen töprengett, majd megpillantott egy nőt
közeledni, arcán várakozó kifejezéssel. Világos aranybarna
fürtök keretezték szeplőkkel pettyezett arcát, és formátlan,
fekete gyapjúkabátja telt alakra vallott. Csinos, a negyvenes évei
közepén… csak ő lehet KillerRed.
– Azt hiszem, megjött – szólt Sam halkan, gyorsan
belekortyolva a lattéjába. – Ő lesz az. Maradj itt, rendben?
– Nem akarod, hogy veled menjek?
– Csak maradj itt, és tartsd rajtam a szemed. Én megyek,
beszélek vele.
Jason kétkedőn nézett rá, de nem vitatkozott.
– Ne állj túl közel hozzá. Lehet, hogy egy üveg savat rejteget a
kabátjában, és az arcodba loccsanthatja.
 – Ó, istenem, elég. Komolyan, ki művelne ilyesmit?
– Mondtam, eszement emberek. Légy csak óvatos, és tarts
távolságot. Én itt leszek. Kiálts, ha baj van. Vagy nem is. Fuss el,
és én majd megyek utánad.
– Hallgass már el. Nem segít, ha felhúzod az idegeimet.
Sam átadta a lattéját Jasonnek, és a nő felé indult, aki
csaknem hat méterre állt. Mosolygott, és a nő visszamosolygott,
de amint közelebb ért, a nő arcából kifutott a vér, és megingott.
Sam épp időben ért oda, hogy elkapja, mielőtt elzuhan.
– Bocsánat – szabadkozott a barna hajú nő, amikor
visszanyerte az egyensúlyát. Kezével a nyakához kapott, és
dörzsölgetni kezdte a nyakláncán lógó figurát. Egy kicsi
aranymedve volt, de nem mackó, mint Micimackó, hanem
valódi medve formájú. Különös választás ékszernek. Zöld szeme
tágra nyílt, és le nem vette Sam arcáról. – Én csak… ó, istenem,
erre nem számítottam.
– Te vagy KillerRed – nyugtázta Sam, a nő karján tartva a
kezét, míg csak biztos nem volt benne, hogy nem ájul el.
– Igen, én vagyok. Akarom mondani, Bonnie. Bonnie Tidwell.
– Továbbra is döbbenten bámult Samre. – Bocsánat a
kifejezésért, de szent szar. Azt hittem, kísértetet látok. Pont úgy
nézel ki, mint Sarah.
Sam bólintott. Nem volt értelme a színlelésnek.
– Samantha vagyok. Sarah lánya.
Bonnie szemét elfutotta a könny, de visszafogta a sírást.
– Hát persze. – Előrelépett, és szorosan átölelte Samet. – Hát
persze hogy az vagy. Szent szar. Ez hihetetlen. – Majd
visszalépett. – Tudod, hogy egy nap se múlt el anélkül, hogy ne
gondoltam volna rád? Hogy mi lehet veled?
Sam bólintott, ő is kissé elérzékenyült.
– Nagyon kedves tőled. Gondolom, jól ismerted a mamámat.
Bonnie újra a nyakláncához nyúlt, és megdörzsölte a kis
aranymedvét.
– A legjobb barátok voltunk. Nagyon szerettem őt. Segítettem
a gondozásodban, tudod? – Szomorúan mosolygott. – Nagyon jó
kisbaba voltál. Uramisten, annyira örülök, hogy jól vagy.
– Jól vagyok – mondta Sam mosolyogva. – Tényleg. De én nem
emlékszem rád. Bárcsak emlékeznék.
Bonnie bólintott.
– Olyan kicsi voltál, amikor megölték őt. Szerettelek volna
megtartani, de nevelőszülőkhöz adtak. – Megérintette Sam
arcát. – Most már értem, miért álltál rá végül a találkozóra.
Biztosan sokkolt, amikor átküldtem Sarah-val közös képünket.
– Hogy finoman fogalmazzunk.
Sam körülnézett. Jason feszülten figyelte őket. Sam intett neki,
hogy minden rendben van.
– A férjed? – kérdezte Bonnie.
– Csak egy nagyon jó barátom.
– Micsoda hapsi!
– Tudja is magáról – felelte Sam nevetve. – Nem akarsz beülni
valahová? Egy kávézóba vagy valamit enni?
– Hát persze. Biztosan sok kérdésed van.
Jason felé indultak, félúton találkoztak, és Sam gyorsan
bemutatta őket egymásnak. Kezet ráztak. Bonnie
mindkettőjükre mosolygott, és folytatta:
– Körülbelül egy évig laktunk együtt, te, én és a mamád. Én
vigyáztam rád mindig, amikor nem dolgoztam. Te Babának
hívtál engem, mert a Bonnie-t nem tudtad kimondani.
Samen végigfutott valami. Jasonre nézett, aki félrehajtott
fejjel vigyorgott. Igen, ez igaz. Noha nem emlékezett Bonnie-ra,
a „Baba” név szörnyen ismerős volt. Hirtelen mindaz, amit a nő
mondott, igaznak hatott.
Sam olyan sok mindent akart kérdezni, de nem tudta, hol
kezdje. A pokolba, gondolta.
– Bonnie, hol laksz?
– A Sixth Avenue Innben.
– Nem akarsz eljönni hozzám? Főzök vacsorát, és nyugodtan
beszélgethetünk. Mit gondolsz?
Jason a torkát köszörülte, de Sam rá se rántott.
Bonnie bólintott, és újra szomorú mosoly jelent meg az arcán.
– Hát persze hogy. Én… annyi mindent kell elmondanom.
Biztosan sok kérdésed van.
– Szeretnék mindent hallani. – Sam nagy levegőt vett. – A
mamámról, a Hentesről és mindenről.
– Én pedig mindent el akarok mondani neked – bólintott
Bonnie. – Már csak azért is, mert könyvet írsz róla, ezért
mindenképpen el kellene mondanom. De most, hogy tudom, ki
vagy… Uram Jézus, ha valaki megérdemli az igazságot, hát te
vagy az, Samantha.
 9.

Az egyetlen módja, hogy Matt elviselje a dolgot, az volt, hogy

nem gondol rá. Ami persze nem működött. Mert még amikor
sikerült is kiűznie az elméjéből, a teste akkor is emlékezett rá.
Sav rágta a gyomrát, a görcs pereccé merevítette a vállát, és
már félrebeszélt a kialvatlanságtól. Nem volt étvágya, a
pizzának a tányérján olyan íze volt, mintha kartonpapírt rágott
volna.
Úgyhogy ivott. Már a negyedik sörnél tartott. Mire estére
ágyba kerül, ez a szám megduplázódik… de ki számolja!
Matt nem volt sorozatgyilkos-szakértő, mint Sam, de a
környéken mindenki tudta, hogy a Hentes szokása volt lecsapni
áldozatai bal kezét. És Matt garázsában, egy öreg ládában
számos befőttesüveg sorakozott levágott bal kezekkel. Le sem
lehetett tagadni, ki volt valójában a nagyapja. Edward Shank, a
korábbi seattle-i rendőrfőnök volt maga a kibaszott Beacon Hill-
i Hentes. Matt el se hitte volna, ha nem látta volna a saját
átkozott szemével.
Nagyot kortyolt a söréből, próbálva kiszorítani mentális
fotógalériájából a szerencsétlen, halálra kínzott lány képét.
A nagyapja mindig a hős volt, a legenda, a legjobb jófiú, aki
hivatásszerűen kapta el a rosszfiúkat. Matt még jól emlékezett
arra a napra, amikor a Főnök eljött az iskolába, hogy a
pályaválasztási napon beszéljen a fiúknak. Néhány évvel
azután volt ez, hogy leszámolt Rufus Wedge-dzsel, és mindenki
tudta, ki ő. Az osztálytársai odáig voltak. A tanárok transzban.
Mindez hazugság volt. Edward Shank nemhogy nem volt jó
fiú: ő maga volt a gonosztevő. És nem pusztán gonosztevő,
hanem egy szörnyeteg. Egy szörnyeteg, aki éveken át az egész
Északnyugatot rémületben tartotta fiatal lányok kínzásával,
megerőszakolásával és meggyilkolásával.
Matt lehunyta a szemét.
Jessica, 14 éves.
Valakinek a lánya volt, valakinek az unokája, valakinek a
barátja. Ártatlan volt. Mostanra rég halott, és közvetlenül előtte
a legszörnyűbb módon kínozták, mégpedig az ő tulajdon
nagyapja. A jelenet beleégett az agyába. A sikoltások és
kiáltozások hangja végtelenített ismétlődésben visszhangzott
benne, bárhogyan is igyekezett mentálisan lehalkítani a
hangerőt.
Bevégezte a sörét, és újabb után nyúlt.
Vajon a lolája tudott erről? Egyfelől Marisol Perez Shank
majdnem ötven évig a Főnök felesége volt – hogy ne kellett
volna tudnia róla? Másfelől viszont a Főnök mindenkinek
hazudott. Miért ne hazudott volna a feleségének is?
Matt első gondolata az volt, hogy szembesíti ezzel a nagyapját.
Talán-talán van valami különös magyarázat minderre, amire
Matt nem gondolt. Talán az egész nem igaz. Talán csak
hallucinált. Talán a videó hamisítvány, egyfajta fétisvideó
igazán romlott szexuális étvágyú felhasználók számára. Talán a
Főnök színészettel próbálkozott, és a videón csak eljátszott egy
bűntényt, amelyen dolgozott…
 Hallgass, ostoba. Persze hogy valódi. A sikolyok zsigerből
jöttek, míg csak nyöszörgéssé nem halkultak. Vér folyt. A lány
könyörgött. A nagyapja tekintetében beteges kielégültség ült.
Ezeket a dolgokat nem lehet eljátszani. Senki sem tudná.
Mindazonáltal mit mondana a Főnöknek? És mit akarna, hogy
a Főnök mondjon neki? Változtatna a dolgon, ha az öregember
valahogy megmagyarázná, ha előadná, hogy pszichopata volt,
és isten tudja, hány ártatlan fiatal lányt meggyilkolt, mert nem
bírt magával? Hogy most már bánja, amit tett? Ezt akarja
hallani? Egy ilyenfajta mentegetőzéstől jobban érezné magát?
Persze hogy nem. Semmitől nem érezné jobban magát, kivéve
ha megnyomhatná élete „visszateker” gombját odáig, hogy
sohasem tekintett volna bele abba az istenverte ládába.
Matt azon is gondolkodott, hogy elmegy a rendőrségre.
Végtére is felelősségteljes állampolgár, és nyilvánvalóan ez
lenne a helyes teendő. Átautózhatna a legközelebbi
rendőrőrsre, és odabaszhatná a ládát valamelyik szerencsés
nyomozó asztalára. Kutassák át ők a tartalmát, nézzék meg a
videót, vegyenek DNS-mintát a kezekről, állapítsák meg az
áldozatok személyazonosságát. Értesítsék a családokat,
foganatosítsák a letartóztatást. A Főnököt Hentesként
azonosítanák, és a per országos főcímeket generálna. Újságírók
sokasága özönlene Seattle-be, hogy írjanak a hősről, aki
valójában szörnyeteg volt. Könyveket írnának, filmeket
forgatnának róla. Edward Shank a börtönben döglene meg, és
minden, amiért Matt olyan keményen dolgozott, semmivé
foszlana.
Mert igen, ez róla is szól. Ebben az esetben a „minden
hírverés jó hírverés” nem állja meg a helyét. Senki nem akarna
többé annak az embernek az unokájánál enni, aki lányokat
kínzott, erőszakolt és gyilkolt meg. Az Adobo tönkremenne. A
mozgó büfék eltűnnének. Szó sem lenne többé a Fresh Network
show-járól.
Matt tönkremenne.
Kiitta a sörét, és felállt. A szoba forgott körülötte, de nem
túlságosan, úgyhogy ez még nem volt elég. A szekrényhez nyúlt,
és elővett egy üveg Jamesont. Nem emlékezett rá, kitől kapta, de
elég undorító volt, nem olyan, amilyenhez hozzászokott. Nem
érdekelte. Ki kellett kapcsolnia az agyát, és aludnia, amit csak
néhány korty whiskey tudott elérni.
A konyhához vezető folyosó padlója megreccsent, és Matt
megpördült.
– Van még egy poharad? – kérdezte Edward Shank.
Matt megmerevedett, ahogy a nagyapja feléje közeledett. Nem
hallotta az ajtót kinyílni, pedig nyilvánvalóan kinyílt, és a Főnök
bal kezében ott fityegett a ház kulcsa. Matt soha nem kérte
vissza tőle. Miért is tette volna?
A két férfi egyforma magas volt, százkilencven centi, úgyhogy
könnyű volt az öregember hűvös szemébe nézni.
– Hát persze, Főnök – bólintott Matt. – Ülj le.
Ha a Főnök érezte is a feszültséget, nem reagált rá.
– Későre jár – folytatta Matt. Tele pohár Jamesont öntött
nagyapjának, aztán magának is. – Nem vártalak.
Fölemelték a poharakat és hátravetették a fejüket. A whiskey
mint a tűz égette Matt torkát, ami megkönnyebbült érzést
okozott neki. Ismét töltött mindkettőjüknek.
 – Nem tudtam aludni. Úgy döntöttem, vezetek egyet. Láttam,
hogy még világos van nálad, gondoltam, beköszönök. Nem
láttalak az utóbbi időben.
– Eszemben volt, hogy benézek megkérdezni, hogy vagy.
– Hát persze – vigyorgott Edward. – De elfoglalt vagy.
Megértem. Üzleted van, házat tatarozol. Láttam, hogy felástad a
hátsó kertet. Találtál valami elásott kincset? – Edward szeme
mereven Matt arcára szegeződött.
Matt hasonlóan kemény pillantással meredt az öregre,
miközben a keze remegett az asztal alatt.
– Nem kincset. Bárcsak az lett volna.
– Hanem? Holttestet?
– Valami olyasmit.
Edward végigmérte, aztán megkocogtatta a poharát. Matt
engedelmeskedett, újra töltött mindkettőjüknek.
– Mi van veled, kölyök? Szörnyű csöndes vagy.
– Semmi. Csak fáradt vagyok. És nem számítottam rád.
– Az utóbbit elhiszem, de a többi… soha nem tudtál jól
hazudni, Matt.
Nem úgy, mint te, gondolta Matt, de néma maradt.
– Akarsz beszélni róla? – A Főnök hangja hideg maradt, a
pillantása vesébe látott, de úgy tűnt, igazán szeretné hallani
Matt mondanivalóját. – Hallgatlak. Néha még jó tanácsot is
adok. Nincs semmi másom, csak időm.
– Nem, nem. Jól vagyok.
Edward ledöntötte az italt, aztán eltolta a poharát.
– Rendben van. Akkor, hogy megy az étterem? Gondoltam rá,
hogy valamikor benézek.
 – Hát persze – válaszolta Matt. – De elfoglalt vagy. Megértem.
Sok bingót és römit kell játszanod az öregotthonban.
A Főnök felhorkant, és szivart húzott elő a mellényzsebéből.
– Nem bánod, ha rágyújtok?
– Bántam valaha is?
– Csak kérdezem. – A nagyapja megvonta a vállát. – Most már
a te házad.
Edward leharapta a szivar végét, majd rágyújtott. Matt
felismerte az öngyújtót. A nagyanyja ajándéka volt a
nagyapjának a nyugdíjba vonulására. Ezüstből készült,
tizennégy karátos aranyszegéllyel. Az egyik oldalára az EMS
kezdőbetűket vésték: Edward Matthew Shank. A másikra azt: A
Főnök. A cseresznyeillatú szivar füstje betöltötte a konyhát.
– Hogy megy az étterem?
– Rendkívül zsúfolt.
– És a street food helyeid? Howard, lakótársam a vén trottyok
házában mesélte, hogy az unokáival megállt a kocsid előtt a
Fremont piacon. Nagyon ízlett nekik a lumpia, azt mondta, jobb,
mint a kínai tavaszi tekercs.
– Mert az is.
– Büszke lehetsz rá. Keményen dolgoztál. A lolád sugárzik az
örömtől odafent az égben.
– Biztosan hiányzik neked.
Edward rövid szünet után halkan felelte:
– Minden egyes nap.
– Tudta? – kérdezte Matt.
A szinte éhgyomorra ivott négy sör és a három pohár whiskey
– vagy négy volt?, már nem számolta – után a szavak kásássá
váltak, és nehezére esett a Főnök arcára koncentrálnia.
– Mit?
– Hogy ki vagy valójában?
– Miért, ki vagyok?
– Tudom, hogy tudod, miről beszélek.
Edward mélyet szívott a szivarjából, majd nagy füstfelhőt fújt.
– Csak azt tudta, amit tudnia kellett. Sem többet, sem
kevesebbet. Soha nem tett fel kérdéseket. Nem az ő dolga volt. A
lolád tudta, hol a helye.
– És az enyém? – kérdezte Matt. – Hol az én helyem, Főnök?
Nagyapja az arca körül gomolygó füstön át meredten nézte az
arcát.
– Ahol te akarod. De te nagyon olyan vagy, mint én, Matthew.
Mindig is olyan voltál. Szórakoztatónak találom, hogy küzdesz
ellene. Nem akartál a nyomomba lépni és rendőrnek állni. A
saját dolgodat akartad tenni, a saját hajódon hajózni, kitűnni
valamiben, ami csak a tiéd, és azt hitted, ezzel majd különbözöl
tőlem. Nem fogtad fel, hogy pont ez tesz hozzám hasonlóvá.
Csend telepedett közéjük, míg Matt megpróbált úrrá lenni a
részegségén. Végül azt kérdezte:
– Miért, Főnök? Miért tetted?
Edward elgondolkodva figyelte a levegőben gomolygó füstöt,
mielőtt Matt szemébe nézett volna.
– Jó kérdés, kölyök. Miért tesz bárki bármit? Azért teszem,
amit teszek, mert meg akarom tenni. És mert meg tudom tenni.
Ahogy te is.
– Ki volt Rufus Wedge?
– Egy darab szar.
 – És akkor ki vagy te?
A Főnök hátradőlt a székén, Mattet vizslatva.
– Seattle volt rendőrfőnöke. Egy hős, akit a polgármester
kitüntetett. Olyan ember, aki biztonságossá tette ennek a
városnak az utcáit, sok száz bűnözőt eltéve az útból.
– Egy szörnyeteg vagy.
Szünet.
– Nem várom tőled, hogy megértsd.
– Hogyan érthetném meg? – A szoba forgott, és Matt gyomra
is felkavarodott. Az a néhány falatnyi pizza, amit sikerült
legyűrnie, nem volt jóban az alkohollal. – Hogyan érthetné meg
bárki is?
– Miért eszel?
– Micsoda? – kérdezte Matt megzavarodva. – Mit értesz ezen?
– Felelj a kérdésre. – A Főnök elnyomta a szivart. – Amikor
eszel, miért eszel?
– Mert ennem kell. Mert éhes vagyok. Mert ha nem teszem,
éhen halok.
– Ugyanaz.
Matt érezte, hogy a vér az arcába szökik.
– Egyáltalán nem. És ha így gondolod, hát pszichopata vagy.
A nagyapja legyintett.
– Te kérdezted. Ez rá a válaszom.
– Beteg vagy.
– Akkor hát mit tervezel tenni? – kérdezte Edward. – Nyilván
elgondolkodtál rajta.
– Még nem döntöttem el.
– Dehogynem döntöttél. – A Főnök felnevetett, de nem
vidáman. – Nem fogsz tenni semmit. Mert akkor mindent
elveszítesz.
– Ahogy te is.
– Én a tekintélyemet, a megbecsültségemet. – A nagyapja
megvonta a vállát. – Az örökségemet. De ki mondja meg, milyen
örökséget kell magam után hagynom? Mindannyian
megválaszthatjuk, milyen emléket akarunk magunk után
hagyni. Már tizenöt éve elmentem nyugdíjba. Csúszom le a
halálba, kölyök. Engem rég elfelejtettek, ezt vésd az eszedbe
mindennap.
– Gondoltál valaha is arra, hogy feladd magad?
– Miért tenném?
– Mert ez lenne a helyes. Én meg azt hittem, hogy mindenki
közül te érted a legjobban a különbséget jó és rossz között.
– Nem voltak angyalok – jelentette ki a Főnök. – Egyikük sem
volt olyan, akit „jó lánynak” neveznél. A társadalom salakja
voltak. Kábítószerfüggők. Prostituáltak. Kamasz kurvák. A jó
adófizetők pénzének pazarlói.
– Azért ezt mégsem érdemelték. – Matt keze remegni kezdett,
ahogy a hányinger bizsergetni kezdte a bensőjét. – Bántottad
őket. Nem egyszerűen megölted, hanem jól megkínoztad őket.
Hogy szenvedjenek.
– Miben különbözik ez attól a póktól, amelyiket ötéves
korodban elfogtál? – Edward szippantott egy újabbat a
szivarból. – Napokon át egy befőttesüvegben tartottad, míg csak
lassú és fájdalmas halált nem halt. Figyelted, ahogy szenved.
Emlékszem arra a pillantásra a szemedben, mert tudtam, hogy
mit érzel. Élvezted.
 – Ötéves voltam, és csak egy átkozott pók volt. Nem emberi
lény.
– Az élet élet, Matt. Mindannyian istent játszunk, kinek hogy
sikerül. – A Főnök hátrataszította a székét, és felállt. –
Sajnálnám, ha mindenedet elveszítenéd miattam. Már rég
halottak mindannyian. Ha elmondod az igazságot, azzal nem
hozod őket vissza az életbe.
– Azt akartad, hogy megtaláljam a ládát? – kérdezte Matt.
Érezte, ahogy jön föl a gyomrában a sav, és megpróbált
nyelni, hogy legyűrje a torkát égető érzést.
– Igen – felelte egyszerűen Edward. – Túl nagy titok ez egy
embernek. Minél öregebb leszek, annál inkább érzem,
mennyire fontos, hogy ismerj engem. És ahhoz, hogy ismerj
engem, ismerned kell a titkaimat. Te vagy az egyetlen
hozzátartozóm.
– Szörnyűek a titkaid – suttogta Matt, felnézve rá. –
Szörnyűek, Főnök. Rettenetes teher. – Szédülni kezdett, mire
mély lélegzetet vett. Erősebb hangon folytatta: – Szeretném, ha
az a szar eltűnne a házamból. Nem érdekel, mit csinálsz vele, de
tüntesd el. Nem akarom, hogy itt legyen.
– Rendben.
– Semmi értelme ennek az egésznek.
– Nem is kell hogy legyen – felelte erre a Főnök. – A miért
nem érdekes. Soha nem is volt az. Majdnem negyven év
rendőrködés után ez az egyik legfontosabb dolog, amit
megértettem. Soha nem a miért érdekes.
– Akkor most mit teszel? – Matt beesett szemmel nézett fel a
nagyapjára. – Mi lesz most?
 – Most? Most azt csinálom, amit mindig. Visszamegyek a vén
trottyok házába. Alszom. Holnap egy vadonatúj napra ébredek,
amilyenből nekem már nem sok maradt. Úgyhogy igyekszem a
legjobbat kihozni belőle, és aztán, mint minden nagy ember,
egy nagy bummal befejezem.
Matt nem értette, mit jelent ez.
Edward lenézett rá.
– És te mit csinálsz?
Matt remegő kézzel újabb pohár whiskey-t töltött magának.
– Én most befejezem ezt az üveg Jamesont. Kiöklendezem a
beleimet. Aztán ágyba dőlök, remélve, hogy mire holnap
felébredek, ez az egész csak egy lidércnyomás lesz, amelyet már
el is felejtettem.
Lehunyta a szemét, és ledöntötte az italt, amely jólesőn égette
száraz torkát. Mire újból kinyitotta a szemét, a Főnök már
eltűnt.
 10.

Samnek tetszett Bonnie. Nagyon is. Ami talán kissé korai volt,
hiszen mindössze két órája ismerte.
De Bonnie Tidwell állt a legközelebb az anyjához, és nem
akarta elszalasztani a lehetőséget, hogy mindent megtudjon
kamasz anyjáról és annak legjobb barátjáról. Túl szép volt, hogy
igaz legyen, de hát az internet csodálatos hely. Soha nem tudod,
ki van ott és ki talál rád.
Bonnie-nak több fotója is volt Sarah-ról odahaza
Sacramentóban, de nyilvánvalóan eszébe se jutott elhozni őket,
hiszen nem számított rá, hogy Sarah lányával találkozik. A két
nő most Sam díványán ült, a Sam által kitöltött Pinot Gris-t
szürcsölgetve. Bonnie a kezében tartotta Sam és az anyja
bekeretezett képét, és mosolyogva nézte, majd visszatette az
asztalra.
– Pike téri piac. Ott kellett lennie… – Bonnie a homlokát
ráncolta. – 1987 augusztusa. Emlékszem arra a napra. Annyira
kicsi voltál. Emlékszel, hogy becéztelek?
Sam a fejét rázta.
– Gombócnak hívtalak – felelte Bonnie, és Sam nevetett. –
Mert olyan kedves és pufók voltál. Meg akartalak zabálni.
– Nem emlékszem rá.
Samet egy pillanatra elfogta a szomorúság. Ugyanaz az érzés
volt, mint mindig: vágyakozás valami után, amire nem is
emlékezett.
– Én készítettem ezt a fotót. Összespóroltam egy
fényképezőgépre. – A nő kortyolt a borból, és elmosolyodott az
emlék hatására. – Tudtam, hogy fotográfus akarok lenni, és az
egyik fickónak volt egy gépe, amit már nem használt. El sem
tudom mondani, hány órát dolgoztam a McDonald’sban, hogy
kifizessem.
– Ott találkoztál a mamámmal?
– Igen. A műszak végén a vécében találtam rá sírva. Akkor
tudta meg, hogy terhes, és a barátja elhagyta őt. Nem akart
hazamenni, mert félt, hogy a szülei gondozásba akarnának adni
téged. Én befogadtam, és munkát szereztem neki. Két másik
lánnyal laktam egy lakásban, és azt gondoltam, eggyel több
vagy kevesebb már nem számít. Aztán megszülettél. – Bonnie
mosolygott. – Egy rakás lány egy tető alatt, óriási káoszban, de
egy család voltunk. Gondoskodtunk egymásról.
– Tudod, ki volt az apám? – kérdezte Sam visszafojtott
lélegzettel.
– Bárcsak tudnám, édesem. Sarah sosem árulta el. Csak
annyit mondott, hogy minden szempontból rossz fiú volt, és az
egyetlen jó, amit kapott tőle, az te voltál.
Sam igyekezett minden információt bevésni. Miután éveken
át szinte semmit sem tudott, ez most egyszerre sok volt.
– Tudod, amikor eljöttem a nevelőszüleimtől, megpróbáltam
kideríteni, kik a nagyszüleim. Addigra már mindketten
meghaltak. A nagyapám szívrohamban, a nagyanyám rákban.
– És Sarah volt az egyetlen gyermekük. – Bonnie összefonta a
karját. – Nagyon egyedül érezhetted magad.
 – Néha még ma is.
– Ez a barátod, Jason, igazán gondot visel rád – jegyezte meg
Bonnie ravaszkás hangon.
Sam nevetett.
– Ötödikes korom óta ismerem. A nevelőszüleim mellett
lakott, így két éven át szomszédok voltunk. Aztán a
nevelőszüleim másik államba költöztek, én viszont nem
mehettem velük, ezért a gyámhatóság új családhoz adott. Jase
és én azonban tartottuk a kapcsolatot. Néha írt nekem, és én is
neki. De néhány évvel idősebb nálam, és amikor középiskolába
ment, szem elől tévesztettük egymást. Néhány évvel később a
Puget Soundon találkoztunk, ahová mindketten jártunk.
Akkorra ő nagy futballsztár volt, a nemzeti válogatottra gyúrt.
Ismét kapcsolatba kerültünk, és azóta is tartjuk.
– Sosem jártatok?
– Soha – nevetett ismét Sam. – Mindig vonzónak találtam őt,
de az egyetemen totál el volt telve önmagától, hatalmas
nőcsábász volt. És valahol még mindig az. A legjobb barátok
vagyunk, és ő mutatott be a barátomnak, Mattnek. Szobatársak
voltak a kollégiumban.
– Ó – grimaszolt Bonnie. – Szóval van fiúd.
– Három éve. A saját éttermét vezeti. Nagyon sikeres.
Sam mosolygott. Matt-tel nem volt nehéz dicsekedni.
– Jó partinak hangzik. Miért érzek mégis itt egy de…-t?
– Mert így is van. De… Annyira nyilvánvaló? – Sam
felsóhajtott. – Nem áll még készen semmi többre. És úgy érzem,
nem is fog.
– Ha így érzed, édesem, akkor sajnos valószínűleg így is van.
 – Na és miért vagy ott a fórumon? – váltott témát Sam.
Könnyű volt Bonnie-val a magánéletéről beszélni, de még annyi
mindent akart tudni az anyjáról és a Hentesről. – Azt hittem,
hogy mindenki máshoz hasonlóan te is egy lökött összeesküvés-
hívő vagy, aki betegesen érdeklődik a sorozatgyilkosok iránt. –
Bonnie szeme tágra nyílt, mire Sam feltette a kezét. – Persze, én
is ugyanígy vagyok. Így találtunk egymásra.
– Én nem állítanám, hogy beteges az érdeklődésed. Hiszen
könyveket írsz róluk. Ez kutatás. – Bonnie habozott. –
Számomra személyes ügy.
– Számomra is.
– Mert úgy hiszed, hogy a Hentes ölte meg Sarah-t.
– Igen. Mindig is úgy hittem. Miért értesz egyet velem? –
kérdezte Sam. – Az anyám kezét nem vágták le. És tudod, hogy
két évvel az után halt meg, hogy Wedge-et lelőtték.
– Csak találgatni tudom, miért volt ép a keze – jelentette ki
Bonnie. – Azt viszont biztosan tudom, hogy nem Rufus Wedge
volt a Hentes.
– Elmondod, honnan tudod?
– Mert találkoztam vele.
– Rufus Wedge-dzsel? – kérdezte Sam összezavarodva.
– Nem. A Hentessel.
Rövid szünet következett, míg Sam feldolgozta ezt. Aztán így
szólt:
– Kérlek, mondd el, mi történt.
– Először azért figyeltem fel rá, mert magas volt. – A nő
összeszorította az állkapcsát, és a szeme valahová a távolba
tekintett, mint aki az emlékeit idézi fel. – Sarah néhány nappal a
halála előtt szolgálta ki őt a McDonald’sban. Ártalmatlannak
tűnt, és csak figyelte Sarah-t, ahogy dolgozik, de egyáltalán nem
a szokásos módon. Anyád csinos volt, sok férfi felfigyelt rá. Ez a
férfi, úgy tűnt, a barnákat szereti. Többször is megdicsérte a
sötét haját. – Bonnie csavargatni kezdte az egyik barna fürtjét. –
A műszakunk végén megpillantottuk őt az étterem előtt, a
buszmegállóban, a kocsijában ülve, mintha rá várna. Amikor
meglátta, hogy velem jön ki, elhajtott. – Bonnie elgondolkodott.
– Néhány nap múlva megölték Sarah-t. Veled voltam azon az
éjszakán. Este tizenegy körül kellett volna hazaérnie, de sosem
jött meg. Felhívtam a McDonald’sot, ahol dolgoztunk, de már
zárva volt. Nem tudtam, mit tegyek. Nem volt szokása
kimaradni, úgyhogy aggódtam miatta. De tudtam, hogy ha
felhívom a rendőrséget, és bejelentem, hogy eltűnt, azt
kockáztatnám, hogy nem hagynak nálunk téged. Sarah csupán
tizenhét éves volt. Még ha felnőttként viselkedett is, mi van, ha
úgy ítélik, hogy alkalmatlan a nevelésedre? Ezért aztán vártam.
– Bonnie behunyta a szemét. – Másnap reggel beállított a
rendőrség. Azt mondták, holtan találtak rá. A műszak végén
vizet és sült krumplit adott egy hajléktalannak, és azt gondolták,
talán az ölte meg. Megkérdezték, voltak-e ellenségei, de persze
azt feleltem, hogy nem voltak. Ő volt a legkedvesebb lány,
mindig törődött a hajléktalanokkal. Megemlítettem a férfit, aki
figyelte őt, de nem követték ezt a szálat. Később jött egy
szociális gondozó, és még aznap elvitt téged. Ekkor láttalak
utoljára.
– Uhh. – Sam nem tudta, mit mondjon. Bonnie hallgatott, időt
engedve neki a hallottak megemésztésére. Hosszú szünet után
Sam megszólalt: – Robert Sanchez volt az egyik rendőr, aki
értesített téged. Ő ment ki először a helyszínre.
– Így igaz – lepődött meg Bonnie. – Honnan emlékszel rá?
Még szinte csecsemő voltál.
– Nyomon követett az évek során. Figyelt rá, hogy egyik
nevelőszülőnél se bánjanak rosszul velem. Jó barátom lett,
olyasmi, mintha az apám lenne.
– Máig emészt, tudod… – mondta Bonnie könnyes szemmel. –
A bűntudat. Hogy helyesen tettem-e. Mi lett volna, ha azonnal
hívom a rendőrséget? Ha megtalálják, még mielőtt
meggyilkolják? De nem telefonáltam, és meghalt.
Sam erre sem tudta, mit feleljen, de úgysem segített volna
egyikőjükön sem. Inkább a másik nő karjára tette a kezét.
– Azért nem hívtál rendőrt, hogy védelmezzél engem. Nem
voltál benne biztos, mi történt, és nem akartad, hogy
elvegyenek az anyámtól. Megértelek.
Újabb rövid szünet következett. Sam végül a gondolatait
összeszedve megkérdezte:
– Honnan tudod, hogy az a férfi ölte meg az anyámat?
– Mert engem is meg akart ölni. Két nappal azután, hogy
megtalálták a mamádat. Az étterem előtt várt rám, és
megragadott. Egy rongyot nyomott az arcomra, valami nagyon
rossz szagút.
– Ó, istenem – tapasztotta a kezét Sam rémülten a szájára. –
Kloroform?
– Akármi is volt, kiütött – remegett meg Bonnie. – Amikor
magamhoz tértem, valahol az erdőben voltam. Nem tudom,
mennyi idő telhetett el, de hideg volt és sötét, és amikor
rájöttem, hogy ott ül rajtam, sikoltani akartam. De valamit a
számba tömött, ezért egyetlenegy hangot sem tudtam kiadni.
Akkor fölemelte a bárdot, és az arcomba nyomta. A hold fénye
megcsillant rajta, és láttam, milyen éles a pengéje. Magam alá
pisiltem. – Egy percbe telt, míg Bonnie visszanyerte a lélegzetét.
– De nem vágta le a kezemet. Nyilvánvaló okból. Mintha tudta
volna, hogy nem teheti, mert a Hentest halottnak tartják.
Valószínűleg ezért nem vágta le Sarah-ét sem. De egészen
biztos, hogy azt akarta, hogy lássam. Megkérdezte, tudom-e, ki
ő. Azt feleltem, tudom, mire ő mosolygott.
– Mégis megszöktél – suttogta Sam. – Szent isten.
– Tiszta szerencse volt. Akár hiszed, akár nem, egy medve
segített.
– Egy micsoda? – Sam nem volt biztos, hogy jól érti.
A másik nő bólintott, kezét a nyakához emelte. Megfogta az
aranyfigurát, megsodorgatta az ujjai között.
– Jól hallottad. Bizony egy medve volt. Nem olyan meglepő,
ha belegondolsz, hogy az erdőben voltunk, inkább csak az
időzítés meglepő benne. Egy hatalmas fekete medve jött elő a
semmiből. Még most is emlékszem, hogyan ropogtak a száraz
levelek a talpai alatt. Kicammogott a tisztásra, vagy
tízméternyire tőlünk megállt, és egy fát kezdett szagolgatni. A
Hentes a látványára ledermedt, és azt suttogta, hogy ne
mozduljak, különben a medve megöl minket. De mit törődtem
én azzal? Így is, úgy is meghalok, úgyhogy elkezdtem
fickándozni. Rugdalózni, sikítani. A medve felfigyelt erre, és
elindult felénk. Akkor a Hentes leugrott rólam. Én meg azonnal
talpra szöktem, és futottam, mint akit ágyúból lőttek ki. – A
tekintete elhomályosult. – Nem vagyok vallásos, de néha
megesküdnék rá, hogy az a medve maga Isten volt.
Feltartotta az aranymedvét, amely csillogott a nappali
félhomályában. Az ékszernek értelme lett.
Sam, aki szintén nem volt vallásos, bólintott.
– Megértem. Én is azt gondolnám.
– A Hentes nem vett üldözőbe. Nem tudom, mi történt vele,
de azon imádkoztam, hogy a medve marja halálra. Rátaláltam
az útra, és stoppoltam egy autót egy barátom házáig, mert
tudtam, hogy ha a Hentes nem halt meg, akkor megkeres. Ott
rejtőzködtem a következő napon, azon gondolkodva, mitévő
legyek. Féltem kimenni a házból, és a rendőrségre is, mert
biztos voltam benne, hogy újra elkap. Azután pedig… láttam őt
a hírekben. Akkor jöttem rá, kicsoda valójában a Hentes.
Harminc perccel később már egy buszon ültem, kifelé a
városból.
– Láttad őt a hírekben? – kérdezte Sam, fölegyenesedve. –
Megölte a medve?
– Ó, nem, kitűnő egészségnek örvendett. Egészen más miatt
szerepelt a hírekben. – Bonnie ajka eltorzult az undortól. – Mert
mindig szerepelt a hírekben. Az emberek hősnek hiszik.
– Mondd meg a nevét. – Sam telefonja rezegni kezdett a
kávézóasztalon. Rápillantott, de nem nyúlt utána. – Kérlek.
Mondd meg.
Bonnie habozott. A mobiltelefon tovább rezgett.
– Előbb vedd fel a telefont.
Sam legyűrte a csalódását, és a mobiljáért nyúlt.
– Helló, Jase. Most nem alkalmas. Hadd hívjalak vissza
később.
– Várj, minden rendben? – kérdezte Jason. Sam hallotta, hogy
a háttérben a SportsCenter megy, és hogy a barátja rág valamit,
de már le is nyelte. – Csak biztos akartam lenni, hogy a vörös
hajú nem mérgezett meg, és nem a nappali padlóján fetrengsz
kínos görcsben.
Az utóbbi percek feszültsége ellenére Sam nem tudta
visszafojtani a nevetését.
– Ilyen képzelőerővel neked kellene könyveket írnod. Nem,
minden rendben. Majd visszahívlak. Sok mesélnivalóm van.
Később, rendben?
– Akarod, hogy később átjöjjek?
– Persze. Hívlak majd.
Letette a telefont. Bonnie rámosolygott.
– Kedves tőle, hogy hív. Biztos vagy benne, hogy a megfelelő
fiúval jársz? Jason annyira kedves hozzád.
Sam elpirult.
– Most pont úgy beszélsz, mint Matt. Jase és én nagyon jó
barátok vagyunk, kész, ennyi. Szóval a Hentes…
– Mivel foglalkozik Jason?
Sam a fogát csikorgatta, és elfojtott egy sóhajtást. Bonnie
nyilvánvalóan nem árulja el addig a Hentes nevét, amíg le nem
csillapodik. Magára erőltetett egy mosolyt.
– Sokféle dologgal. Ingatlanügyekkel, befektetésekkel. Néha
vendégközvetítősködik futballbajnokságon.
– És Matt az, aki éttermet vezet.
– Igen, ő a séf. Két éve nyitotta, miután nagyon sikeres lett a
mozgó büféivel. – Aggódása ellenére Sam érezte, hogy eltölti a
büszkeség. – Saját valóságshow-ja is lesz a Fresh Networkön.
– Ó! – Bonnie szemmel láthatólag le volt nyűgözve. – El kell
mennem az éttermébe, míg itt vagyok. Mi a neve?
– Adobo – felelte Sam, le is betűzve. – Szívesen elvinnélek
oda, mielőtt hazamégy. Matt családneve Shank, ha rá akarsz
keresni. Egyfajta helyi híresség. Na de miről is beszéltünk?
– Bocsánat, micsoda? – fagyott meg Bonnie. – Shank a
családneve?
– Igen. Hallottál már róla?
– Én… – Bonnie holtsápadttá vált. Reszkető kézzel tette le a
borospoharat. – A név nagyon ismerősnek hangzik. Mit csinál a
családja?
– A nagyszülei nevelték – közölte Sam, nem igazán értve,
mitől fagyott le ilyen hirtelen Bonnie. Aztán a homlokára
csapott. – Jézusom, nem is értem, miért nem említettem
korábban. Matt nagyapja a korábbi seattle-i rendőrfőnök,
Edward Shank. Aki kézre kerítette a Hentest. Nyilván hallottál
már róla. Mindenki tudja, ki a Főnök.
– Ó, hallottam már róla – vékonyult el Bonnie hangja. –
Nagyon is tudom, ki ő.
– Bizonyára szívesen találkozna veled. Régóta visszavonult,
de még mindig érdeklik az igazi bűntények.
– Ebben nem kételkedem. – A nő kényelmetlenül feszengett a
díványon. – Egy ilyen embernek nyilván nehéz kilépnie a
megszokott rutinból.
– El sem hiszem, hogy nem mondtam el neked mindjárt az
elején – rázta meg a fejét Sam. – Csak mert a mamámról
kezdtünk beszélni, és kiment a fejemből. Szóval láthatod,
vannak kapcsolataim. Ha be tudom bizonyítani, hogy nem
Wedge volt az igazi Hentes, biztos vagyok benne, hogy Edward
minden követ megmozgat, hogy újra megnyissák az aktáját.
Noha már nem ő a rendőrfőnök, még mindig sokan tisztelik itt.
A polgármester és a mostani rendőrfőnök is az ő keze alatt
kezdte.
Bonnie mosolygott, de a szeme nem, és teste minden egyes
porcikája megfeszült.
– Persze, édesem. Nem hibáztatlak, hogy nem mondtad el.
Amikor a fórumon találkoztunk, mindketten igyekeztünk
névtelenek maradni, és ha kiderült volna, hogy a fiúd nagyapja
az egykori rendőrfőnök, azzal elárultad volna a kilétedet. És
miután megtudtad, milyen viszonyban voltam a mamáddal,
nyilván ezzel törődtél mindenekelőtt. – A nő az egyik barna
fürtjét csavargatta az ujja körül, és úgy tűnt, erősen
gondolkodik valamin. Végül óvatosan megkérdezte: – Mondd
csak, tudja Matt nagyapja, mit gondolsz? Mármint Sarah-ról és a
Hentesről?
Sam bólintott.
– Beszéltünk róla. Méghozzá sokat. És persze azt gondolja,
hogy hülyeség, de hál’ istennek jól viseli a kérdéseimet. Ám ha
lenne egy név, amelyet elmondhatnék neki, hogy nyomozzon
utána…
Bonnie mélyet lélegzett, és hátradőlt.
– Nos, Sam, azt hiszem, nem árulhatom el neked. Nem
hiszem, hogy jó ötlet volna.
– Viccelsz? – kérdezte hitetlenkedve Sam. – Azt hittem, ezért
jöttél…
 – Sajnos már így is sokat mondtam neked. Bassza meg, ha
tudtam volna… – Bonnie feldúltan felállt. – Most mennem kell.
És az az érzésem, Sam, hogy el kell engedned. Írj valami másról.
– Körülnézett. – Hol hagytam a táskámat?
– Mi az ördögről beszélsz? – Sam tudta, hogy éles a
felcsattanása, de nem bírta leplezni a zavarodottságát és a
frusztrációját. Miért fagyott le Bonnie ilyen hirtelen? Épp a
beszélgetés legfontosabb részéhez értek, a Hentes valódi
kilétéhez. – Minden mást elmondtál már, hát miért nem
tudhatom meg a Hentes nevét? Azt hittem, igazságot akarsz.
Hátha tudok valamit tenni. Nem csak Edwardon keresztül.
Vannak személyes kapcsolataim a seattle-i rendőrséghez. Most
azonnal felhívhatom Sanchez nyomozót…
– Meggondoltam magam.
– Meggondoltad magad? – Sam hitetlenkedve pattant fel. A
nőre bámult. – Viccelsz? Ez nem tisztességes, Bonnie. Az nem
lehet, hogy idejössz a házamba, mindent elmondasz a
mamámról, aztán pedig közlöd, hogy meggondoltad magad.
Válaszokra van szükségem. Tudnom kell, ki a Beacon Hill-i
Hentes. Nem tisztességes, hogy visszatartod ezt az információt.
– Sam keresztbe fonta a karját. Már kiabált, de nem törődött
vele. – Nincs hozzá jogod.
– Meg vagyok rémülve, érted? – Bonnie arca holtsápadt volt,
a félelem maszkja volt maga. Nyilvánvaló volt, hogy a nő maga
a félelem megtestesítője. – Meg vagyok rémülve. Kérlek,
Samantha, engedd el. Még nem állok rá készen.
– Nem érdekel, hogy meg vagy rémülve, és nem érdekel, hogy
nem állsz készen. – Sam hangja kemény volt. – Ez nem rólad
szól. Az információ, amit visszatartasz, nem a tiéd. Tudnom kell.
– Az egyetlen, amit tudnod kell, hogy anyád szeretett téged. –
A nő hangja elcsuklott. – Teljes szívéből szeretett, és nagyon
büszke lenne rá, milyen felnőtt nő lett belőled.
– Ez nagyon kedves tőled, de a francba, ki ölte meg őt?
Bonnie mintha meg sem hallotta volna a kérdést. Felvette a
táskáját a földről, ahová leesett, és a kijárat felé tartott.
– Ha hazaérek Sacramentóba, elküldöm neked a képeket,
oké?
– Bonnie, bazdmeg, ki ölte meg őt?
A nő megrázta a fejét, és a kilincsre tette a kezét.
– Bonnie, ne menj el. Kérlek.
Nem tudván, mi egyebet tegyen, Sam könnyekben tört ki,
főként a kiszolgáltatottság érzésétől.
A nő visszafordult, és átölelte.
– Jobb lesz így, Gombóc. Bíznod kell bennem. Bármi lesz a
következő lépésem, nem akarom, hogy közöd legyen hozzá.
Sarah sem akarná. Bíznod kell bennem.
– Semmit nem értek az egészből. – Sam hangja reszketett. –
Miért most? Miért akartál egyáltalán találkozni velem, ha nem
álltál rá készen, hogy elmondd az igazságot?
– Muszáj elismételnem: meggondoltam magam. – Bonnie
szeme is könnyes volt, de a hangja határozott. – Bocsáss meg,
édesem. Nem tudom, mi egyebet mondjak.
Sam a táskájához ment, kotorászott benne, és előhúzott egy
névjegyet.
– Ez Sanchez telefonszáma. Ha nem akarsz beszélni velem,
beszélj vele.
 – Nem is tudom…
– Vedd el a névjegyet, kérlek. És gondolkodj rajta.
Bonnie átvette, és a táskájába süllyesztette.
– Gondolkodom rajta. Most vissza kell mennem a hotelbe.
– Hadd vigyelek el legalább.
Bonnie megtörölte a szemét.
– Sam, tudom, hogy nincs jogom ilyet kérni, de megtennéd,
hogy nem szólsz a beszélgetésünkről senkinek?
– Kinek is beszélnék róla? – kérdezte Sam, az eddiginél is
jobban megzavarodva. Fölkapta a táskáját a díványról. – Semmi
konkrétumot nem tudtam meg tőled. Sanchez sem akar hallani
rólam, amíg nem tudok egy konkrét nevet.
– Úgy értettem, hogy ne mondj el ebből senkinek semmit.
Senkinek – ismételte Bonnie. – Rendben? Szavadat adod? Várj,
amíg végiggondolom. Ígérem, végig fogom gondolni.
– Nincs mit mondanom senkinek, hiszen nem mondtál
nekem semmit. – Sam felpattant, a kulcs után nyúlt. – De nem
beszélek senkinek arról, hogy találkoztunk. Egy dolgot elárulsz
legalább?
– Mi lenne az? – kérdezte megkönnyebbülten a nő.
Sam Bonnie szemébe nézett.
– Él még a Hentes?
– Ó, jaj. Nagyon is. – Bonnie arca elsötétült. – Neked kellene
tudnod ezt a legjobban, Sam. Eleget kutattál utána. Az efféle
szörnyetegek nem halnak meg, amíg valaki meg nem öli őket.

Edward figyelte, ahogy Samantha és a vörös hajú nő kilépnek a

házból, és beülnek a kocsiba. Matthew-val folytatott
beszélgetése után azt érezte, helyes volna meglátogatnia a
kölyök barátnőjét. Noha nem gondolta, hogy Matthew bárkinek
is beszélne a ládáról, ahhoz eleget ivott az elmúlt időben, hogy
valamit elkottyantson. Edward fel akart készülni minden
eshetőségre. Hiszen Samanthának is megvolt a maga
forgatókönyve. Mint mindenkinek.
Az ablakon bekukkantva meglepetten látta, hogy
Samanthának vendége van. Hál’ istennek nem csöngetett, mert
nem akármilyen vendége volt! Az idő ráncossá tehette az arcát
és szélesebbé a csípőjét, de Edward az arcokat sosem felejtette
el. Ő volt az egyetlen, akinek sikerült elmenekülnie. Két álló
éven át nyomozott utána, mielőtt feladta. Nyilván
megváltoztatta a nevét, nem is egyszer, miután elhagyta Seattle-
t.
Most azonban itt volt, és lehetőséget adott Edwardnak, hogy
elvarrjon egy szálat. Meg hogy persze egy kis élvezete is legyen.
Fogalma se volt, mit mondhatott a nő Samanthának, de ki fogja
deríteni. Edward szakértő volt abban, hogy szóra bírja az
embereket.
Várt néhány másodpercet, aztán beindította a Seville-t, és
lassan Samantha fehér Mazdájának nyomába eredt. Ahogy
vezetett, az ágyéka bizseregni kezdett. Lenézett, és a szeme
tágra nyílt a meglepetéstől.
A mindenit. A csodák soha nem szűnnek meg. Erekciója volt,
évek óta először. Edward Shank elvigyorodott a sötétben.
Tökéletes időzítés.
 11.

Ha az emberek azt csinálnák, amit mondanak nekik, akkor nem

kéne attól fosniuk, hogy elveszítik a kibaszott munkájukat.
Matt tudta, hogy pocsék hangulatban van, de az úristenit
neki, minden oka megvolt rá. Az Adobo soha nem ment ilyen
jól, miközben nem volt elég embere, mert két pincér váratlanul
kilépett. Lauryn Kinney, a nappali manager kétszer elkésett a
héten valami szokásos civakodás miatt az exével a fiuk miatt
(Matt nem emlékezett a részletekre, mert nem figyelt igazán).
Most meg régi főiskolai barátja, PJ Wu kérte, hogy beszéljenek
néhány szót négyszemközt, nyilván azért, hogy újabb előleget
kérjen, mert túlságosan sokat vesztett a fogadáson. Már megint.
Mindezek tetejébe a Fresh Network is hívogatta, hogy találjon
időpontot egy találkozóra, és forszírozták, hogy repüljön San
Franciscóba, az irodájukba. Mintha bizony volna erre ideje.
Nem úgy tűnt, mintha egy nap elég órából állna.
Kibaszottul elfoglalt volt. És ha az emberek nem tudnak ezzel
lépést tartani, akkor újakat kell felvenni. Az Adobót a Seattle
magazin A Legjobb Étteremnek választotta a Jó
árú/Alkalmi/Fúziós konyha kategóriában is, és mindez Matt
vérének, verejtékének és könnyeinek volt köszönhető. Senki
sem dolgozott keményebben nála, mert senkinek sem volt több
veszítenivalója. Neki viszont nyilvánvalóan nem volt ideje fél
seggel működő alkalmazottakra, akik úgy gondolták, joguk van
fizetésre olyan órák után, amelyeket még le sem dolgoztak. Nos,
a fene essen az ilyen ingyenélőkbe.
Matt nagy levegőt vett, és kényszerítette magát, hogy
végighallgassa PJ legújabb sirámát. Konyhafőnök-helyettese az
utóbbi időben egy nagy rakás szar volt, és Matt még mindig
nem teljesen bocsátotta meg neki a rágógumi-incidenst. De PJ,
meglepő módon, nem arról kezdett motyogni, hogy pénzre van
szüksége. Egyáltalán nem.
– Arra kértek, hogy beszéljek veled. Mert kezd betelni a
pohár. A te energiáddal meg senki nem tud lépést tartani,
ember – mondta PJ.
Épp az ebéd és vacsora közötti holtidő volt, egyedül
tartózkodtak a konyhában. Az ebédelő tömeg szétoszlott, és még
két órájuk volt az első vacsoravendégek megérkezéséig. PJ
villámsebességgel vágta a hagymát, és Mattnek el kellett
ismernie, hogy a fiú őstehetség. Vele ellentétben a barátja nem
végzett szakácsiskolát, de remek érzéke volt a dologhoz. Ezért
alkalmazta Matt az első mozgó büféje vezetésére hét évvel
ezelőtt.
– Megőrjíted a személyzetet – folytatta PJ, újabb hagymáért
nyúlva. – Nem lehet hozzád szólni. Nem érezzük, hogy figyelnél
ránk. Mostanában valóságos kiképzőtiszt vagy. Mindenki
tojáshéjon lépked. A legkisebb dolgon is robbansz.
– Szóval erről van szó? – Matt elnyomott egy sóhajtást, és a
zsebébe nyúlt, hogy elővegyen egy cigarettát. De nem talált…
mert már öt éve leszokott róla. Bassza meg. – Azt hiszi
bármelyikőtök is, hogy nélkülem ott tartanátok, ahol…
– Nem erről van szó, ember. Nem akarok vitát kezdeni. – PJ
hangjában érezhető volt a frusztráció. Letette a kést, és mindkét
kezével a vágódeszkára támaszkodott. – Mindannyian tudjuk,
milyen jól mennek a dolgok. És mindannyian büszkék vagyunk
rá. A sajtónk kitűnő, mindenki lázban ég a Fresh Network-ös
forgatás miatt, minden fantasztikus, és mindannyian örülünk,
hogy részt vehetünk benne. Csak… csak rólad van szó. Te vagy
más.
Matt épp válaszra nyitotta a száját, de ekkor a konyhaajtón
két előkészítő szakács lépett be. Matt arckifejezését látva
megtorpantak, és távozni készültek.
– Maradjatok, fiúk. Kezdjétek el a sinigangot. És kevés a
lumpia tekercsünk, úgyhogy csináljatok még háromszázat. –
Matt PJ-re nézett, és a hátsó ajtó felé intett. – Fejezzük be
odakint.
– De az empanadák…
– Nem arra panaszkodtál, hogy nem figyelek rátok? Na, most
figyelek.
PJ egy sóhajjal szakácskötényébe törölte a kezét, és követte
Mattet. Odakünn a levegő nedves volt és hűvös, és könnyű,
makacs eső szemerkélt. A túlcsorduló szeméttároló szaga
szúrósan terjengett a sikátorban. A kicsi, hipszter Fremontban
nem volt könnyű helyet találni az étteremnek, és ez a hely
verhetetlen volt.
– Beszélj hát.
Matt engedte, hogy az ajtó becsapódjon mögötte.
– Már elmondtam, amit kellett.
– PJ, most nem barátok vagyunk, világos? – tisztázta Matt. Mit
nem adna egy cigarettáért! – Most éppen ennek az étteremnek a
tulajdonosa vagyok, és te az alkalmazottam, neked pedig
problémáid vannak. Úgyhogy mondjad. Mit beszél rólam a
személyzet?
PJ eltűnődött, és a zsebébe mélyesztette a kezét.
– Semmi különös, csak úgy érzik, hogy a levegő nem olyan
kellemes mostanság. Nyilvánvalóan stresszelsz, és sugárzik
belőled a feszültség, miközben senki másból nem. Senki nem
tud lehiggadni körülötted, ember. És ez nem egészséges. Mint a
múlt héten, amikor annyira felbasztad az agyadat az
autóbalesetemen. Nem voltál magadnál, ember. Én meg voltam
zavarodva, nem találtam azonnal a telefonomat, és te még csak
nem is…
– Én még csak nem is mit?
PJ ismét a hajába túrt, amely rövid, fekete tüskékben állt fel.
– Még csak nem is törődtél vele. Nem is kérdezted, jól vagyok-
e. Az alkalmazottad vagyok, rendben, és tudom, hogy te írod alá
a fizetési listát. De hogy így üvöltesz rám, amiért belém szaladt
egy kölyök, akinek maximum két perce volt jogosítványa? Ez
nem járja. Na és tegnap Laurynnal? Hát sírt a szerencsétlen.
Tudtad, hogy az exe verte őt? Egy örökkévalóságba telt, míg el
tudott jönni tőle, és most az anyjával él, és próbálja
visszaszerezni a gyerekét. Baromi szar helyzet, te meg egy segg
voltál vele. Nem is figyeltél rá, csak azt hajtogattad, hogy
elkésett. Emberek vagyunk, érted? Nem robotok. Amikor itt
vagyunk, százszázalékos teljesítményt nyújtunk, de van életünk
is a munkán kívül. Egyetlen alkalmazott sincs, aki ne dolgozná
halálra magát érted. Szeretjük ezt a helyet, és abszolút
felelősséget érzünk a munkánkért meg az étterem sikeréért. De
ha a dolgok nem változnak…
– Ha a dolgok nem változnak, akkor mi? – Matt állkapcsa
megfeszült. – Fejezd be. Ha már idáig elmentél, ne állj meg.
PJ mély levegőt vett, majd Matt szemébe nézett.
– Ha a dolgok nem változnak, akkor elveszíted az embereket.
Jó embereket. Embereket, akik segítettek, hogy az Adobo azzá
legyen, ami. Nem egyedül csináltad ezt, ember. Nem
egymagadban jutottál idáig.
Matt nevetett. Nem tudta visszafogni a nevetését, mert olyan
abszurd volt mindaz, amit PJ Wu szájából hallott. Előrelépett, PJ
személyes terébe, hogy a kis embernek hátrébb kellett lépnie.
– El sem hiszem, amit hallok. Komolyan meg akarod
mondani, hogyan vezessem az éttermemet? Nem gondoljátok,
hogy tudom, hogyan vezessem az üzletet? Azt hiszed, olyan
könnyű nyomást gyakorolni rám? – Tovább kellett nevetnie, és
Matt érezte a mellében növekvő forróságot. A szívdobogása
minden egyes szóval gyorsabb ritmusra váltott. – Lauryn miatt
aggódsz? Tudod egyáltalán, mit csinál? Rendkívül jól
megfizetem őt, barátom, és azért fizetem meg rendkívül jól,
hogy rendkívül jól végezze a kibaszott munkáját. Azért fizetem,
hogy vezesse ezt az éttermet, nem azért, hogy kifogásokat
halljak tőle. És téged sem azért fizetlek olyan kurva jól – mert ez
kurva jó egy minden képzettség nélküli fickónak –, hogy késve
gyere be szombat este, egy baleset miatt rinyálva, mint egy
fürdős kurva. Az étterem miattam tart ott, ahol tart, mert én
keményen fogom a kormányt, és mert én tudom, hogy mit
csinálok.
PJ arca vörösre váltott, és megrázta a fejét, lesöpörve egy
esőcseppet a szemöldökéről. Az ajtó felé indult a főnöke mellett,
de Matt a karjára tette a kezét.
– Nem bocsátottalak még el. Nem végeztünk.
– Elbocsátani? – PJ pislogott, szeme döbbenten kerekedett el.
– Ezt mondtad? – Mindkét kezét fölemelte. – Ez a beszélgetés
teljesen félresiklott. Visszamegyek dolgozni.
– Azt mondtam, nem végeztünk.
– Kérlek, vedd le rólam a kezed, Matt.
– Ó, most meg ez bánt? – Matt még közelebb lépett, a másik
férfi arcába hajolva. – Ez is bánt? – és mielőtt meggondolhatta
volna, ököllel a barátja mellébe vágott, keményen.
PJ szája szétnyílt a döbbenettől, és tenyerével meglepő erővel
taszította el Mattet. Matt egy lépést hátrapenderült. Hirtelen
minden ködös és néma lett körülötte. Csak PJ beesett szemét
látta rá bámulni, és a düh, amely egyre jobban feszítette,
mostanra olyan erős lett, hogy szinte megízlelhette. Ujjai ökölbe
szorultak, és mielőtt belegondolhatott volna, PJ állára ütött, a
lehető legnagyobb erővel.
Ujjperceinek és PJ arcának találkozása kielégítő, szinte
nevetségesen kielégítő hangot adott ki. A kis ember azonnal
elzuhant, feje tompán koppant az utca kövezetén.
A köd eloszlott. Matt pislogva nézett le. Bassza meg. PJ
mereven feküdt, nem mozdult, és most Matt mehet a börtönbe.
Ez volt az utolsó dolog, amire szüksége volt. A kerületi ügyésszel
kötött megállapodás szerint – amikor börtön helyett
dühkezelési órákat kellett vennie – bármilyen további testi
erőszak legalább egyéves börtönbüntetést von maga után.
Akkor kocsmai verekedésbe keveredett, és ostoba módon
megverte a másik fickót. A nagyapja simította el a dolgot.
Most azonban senki sem simítja el. Ha PJ magához tér,
nyilván tombolni fog, feljelenti, és Matt mehet a hűvösre.
Kibaszott szerencsétlenség.
Matt az önuralom hiánya miatt átkozva magát mély levegőt
vett, és próbált visszaemlékezni a relaxációs technikákra,
amelyeket tanult. Ha PJ felkel, bocsánatot kér tőle. Pénzt kínál
neki. Mindent megtesz, hogy túl legyenek ezen. Ahogy a barátja
is mondta, túl messzire mentek. PJ biztosan megbocsát neki, és
majd továbblépnek ezen.
Az eső kicsit jobban rákezdte, és Matt leguggolt.
– PJ, haver, bocsáss meg. Kelj fel.
A barátja nem mozdult.
– PJ. Térj magadhoz, ember.
Matt megrázta a barátja vállát. PJ feje elfordult a kövezeten,
és Matt látta, hogy vér ömlik belőle. Döbbenten húzódott vissza.
Ó, nem. Nem. Nem. Nem.
Kényszerítette magát, hogy közelebb hajoljon. Finoman
oldalra fordította PJ-t, és meglátta a kiálló hegyes követ a
barátja feje alatt. PJ koponyája nyilvánvalóan beleütődött, és
bármi is volt a sérülés, az több volt egyszerű zúzódásnál.
Matt finoman megérintette a kis ember vállát. A vér továbbra
is egyenletes, meleg patakban csörgedezett PJ fejéből.
– PJ. Kelj fel. Kelj fel, haver. Kérlek, próbáld meg, és kelj fel.
PJ nem mozdult, de a szája végre kinyílt, és egy kis nyögés
szakadt fel belőle. Aztán a szája bezárult, és egész teste
megmerevedett.
Nem. Nem, nem, nem. Viccelsz velem. Ez nem lehet.
 Matt zakatoló szívvel tapintott rá PJ nyaki ütőerére. Ha volt is
neki, Matt nem találta. Ellenőrizte PJ pulzusát. Semmi, ott sem.
Jobban megrázta PJ-t, akinek a feje oldalra csuklott.
Totálisan és kibaszottul halott volt.
Bassza meg, bassza meg, bassza meg. Hogy lehetséges ez?
Megütötte, igen, de soha, soha nem akarta volna őt megölni. PJ a
barátja. A barátja viszont halott, és Matt mindent el fog
veszíteni, amiért dolgozott, egyetlen laza, önuralom nélküli
pillanat miatt.
És most?
Matt erre-arra tekintett a sikátorban. Teljesen üres volt, senki
sem látta, mi történt. Hál’ istennek. Jóllehet délután volt, nem
volt túl világos az egyre erősödő eső miatt. A sikátor eléggé
árnyas volt…
Elhatározásra jutott.
PJ nem volt nagy termetű, talán százhatvanöt centi, és nagyon
sovány is volt, hetven kiló körül. Matt a rendszeres edzésnek és
futásnak köszönhetően jó erőben volt, de ez nem igazán tette
könnyűvé a dolgát, amikor fölemelte barátja merev testét a
kövezetről. Úgy érezte, mintha PJ legalább százötven kilót
nyomna.
Csuklóját PJ hónalja alá dugva a szeméttárolóhoz húzta.
Zakatoló szívvel és reszketve, nehogy valaki a sikátorba
tévedjen, meggörnyesztette a térdét, és zihált. Az adrenalinlöket
segített. PJ pár másodpercen belül odafent volt a
szeméttárolóban, teste puha puffanással esett a
szemeteszsákokra.
Matt lihegett, a térde reszketett, és a fém szeméttároló
mocskos falának nekidőlve igyekezett lélegzethez jutni. Az eső
még erősebben rákezdte, és ő arcát felemelve engedte, hogy
végigcsorogjon rajta.
Oké. Ez megvan. Első lépés teljesítve.
A második lépés az, hogy új helyre szállítsa a holttestet. PJ
nem sokáig időzhetett a szeméttárolóban, mert a
szemétszállítás másnap reggel volt. És lehetetlen, hogy a
szemétszállítók ne vegyék észre, ha egy holttest hullik a
kocsijukba. Mattnek nem volt más választása, mint hogy az
étterem bezárása után visszajöjjön PJ-ért. Nincs más megoldás.
Hogy a fenébe szabadul meg az ember egy holttesttől?
Bassza meg, bassza meg, bassza meg.
Az Adobo hátsó ajtaja kinyílt, és az egyik előkészítő szakács
lépett ki egy teli szemeteszsákkal. Matt fölegyenesedett, és a
fájdalom belenyilallt a hátába. Bassza meg, megerőltette a
gerincét. Már csak ez hiányzott.
– Add ide, Wayne – nyújtotta az alkalmazott felé a kezét,
előrelépve. Igyekezett egyenesen állni, hogy semmi ne legyen
szokatlan rajta. Megkockáztatott egy pillantást önmagára, és
megkönnyebbülten látta, hogy tiszta feketébe van öltözve. Ha
volt is rajta vér, nem látszott. Egy másik pillantás a helyre, ahol
PJ elzuhant, és lám, az eső már elmosta a vér nagy részét. –
Bedobom, én már úgyis nedves vagyok. Ha van még, hozd ki azt
is.
Néhány további szemeteszsák fedte el még jobban a testet,
amíg Matt ki nem találja, mitévő legyen.
Wayne meglepettnek látszott.
– Köszönöm, Matt, nagyon kedves tőled. – Körülnézett. – Hol
van PJ?
– Hazaküldtem – felelte Matt. A hangja főnökösen hangzott,
nem engedve teret a vitának. – A beszélgetésünk után nem volt
olyan állapotban, hogy tovább dolgozzon.
A szakács felvonta a szemöldökét, de nem kérdezett tovább.
Bólintott, bement, aztán néhány további zsákkal tért vissza.
Majd a hátsó ajtó becsukódott, újra egyedül hagyva Mattet a
sikátorban.
Matt az újabb zsákokat is a szeméttárolóba dobta, remélve,
hogy teljesen elfedik PJ-t. Aztán elővette az iPhone-ját. Egy
pillanatig habozott – tényleg meg kell ejtenie ezt a hívást? –,
majd megtalálta a keresett számot.
A hívott két csöngés után felvette.
– Főnök? – szólt bele Matt, remegő hangon. – Mindent
elbasztam. Szükségem van a segítségedre.
 12.

Jason fekete Range Roverje már a kocsibejárón állt, amikor Sam

megérkezett, aki nem tudta visszafojtani a mosolygását. Jason a
lépcső tetején várt rá, sportnadrágban és pólóban, sötétszőke
feje lazán összeborzolva. Sam kiszállt a kocsiból, és fáradtan
átölelte.
– Tacót? – Jason a magasba emelt egy barna papírzacskót. –
Van burrito és enchilada is, ha nem tudsz dönteni.
A Taco Time tacói nem ugyanabban a mezőnyben játszottak,
mint Matt empanadái, de Samnek el kellett ismernie, hogy
nagyon csábító az illatuk.
– Hoztam bort is – tette hozzá Jason. – Tempranillót.
Remélem, hogy jóval drágábbnak fogja feltüntetni az ebédet.
Sam felhúzta a szemöldökét.
– Elegáns. De azt hittem, felhívsz előbb.
– Hívtalak. Kétszer is. Amikor nem vetted fel, már láttalak
lelki szemeimmel a konyha padlóján vérbe fagyva, ezért inkább
átugrottam.
– És közben megálltál kaját meg bort venni?
– Na igen. Arra gondoltam, ha nem vagy halott, biztosan
megéheztél.
Sam kinyitotta a bejárati ajtót.
– Igen. Egészen pontosan éhen halok.
Törökülésben ültek a nappali padlóján, a sarokból a meccs szólt
a tévéből. A Puget Sound állami egyetem csapata játszott a
Washingtoni Állami Egyetem ellen, és persze Sam és Jason is az
alma materüknek szurkoltak. Nagyon élvezték a tempranillót a
mexikói gyorskajával, és megígérték egymásnak, hogy egy szót
sem szólnak Mattnek, a gasztrosznobnak, aki kiborult volna az
olcsó gyorséttermi szeméttel párosított gyönyörű spanyol bor
gondolatára.
– Milyen volt az este? – kérdezte Jason, a tacóba harapva. –
Sokat mesélt Bonnie?
– Először igen. De végül nem akarta elárulni a Hentes igazi
nevét. – Sam részletesen elmesélt mindent, amiről Bonnie-val
beszélgettek. – Pedig olyan közel állt hozzá. Nagyon frusztráló
volt.
Jason felhúzta a szemöldökét.
– Szóval azért jött el Sacramentóból Seattle-be, hogy ne ossza
meg veled a legfontosabb információt? Mi értelme van ennek?
– Miután beszélgettünk, egyszer csak váratlanul azt mondta,
meggondolta magát – sóhajtott Sam. A bor segített, de nem volt
elég. Még mindig csüggedt volt. – Csak tudnám, miért.
– Szerinted tényleg nyomon van?
Sam a barátjára nézett.
– Hát persze. Ismerte a mamámat, mindent tudott az
éjszakáról, amikor meghalt. Még Sanchez nyomozóra is
emlékezett.
– Talán fel kellene hívnod a nyomozót, hogy csekkolja le őt,
pusztán a biztonság kedvéért.
– Nem rossz ötlet.
 – Fontos lenne tudni, mi mozgatta. – Jason befejezte a tacót. –
Valami nem stimmel vele.
Sam tűnődött.
– Én inkább azt hiszem, hogy valamitől nagyon megijedt. A
szavaiból azt vettem ki, hogy a Hentes valami híres figura, akit
könnyű felismerni. Azt mondta, látta őt a tévében. Meg volt
rémülve, Jase.
– Mitől? Rákérdeztél?
– Hát persze. De nem árulta el. Nagyon önzően viselkedett –
Sam még a hangját is fölemelte mérgében.
– Jól van, jól van – csitította Jason. – Nem akarlak felhúzni.
Csak azt szeretném, ha óvatos lennél. Ne feledd, online
találkoztál vele először. Van egy képe önmagáról a mamáddal.
Úgy hiszi, hogy a mamádat egy sorozatgyilkos ölte meg, akit
mindenki más halottnak hisz. Ez azért különös, nem?
Sam a szemét dörzsölgette.
– Erre nem tudok mit felelni. Mindenesetre tényleg nagyon
furcsa.
– Gondolj bele, hogy mindenkinek, és tényleg mindenkinek,
megvan a maga célja. Neked is. Te információt akarsz a
mamádról, tudni akarod, ki ölte meg őt valójában. De mi Bonnie
célja?
– Az igazságtétel? Sarah-ért és önmagáért?
Jason mosolygott.
– Ha ilyen egyszerű és nemes, az nagyszerű. De azt
tanácsolom, hogy tartsd nyitva a szemed. Légy óvatos.
Mindenki akar valamit.
– Úgy lesz – sóhajtott Sam.
 Tudta, hogy Jasonnek igaza van. Nem tagadhatta: egy kicsit
elvakította, hogy olyasvalakivel találkozott, aki ismerte a
mamáját. De ha objektíven akarta szemlélni az egészet, valóban
nagyon különös volt. Mekkora volt az esélye, hogy Bonnie pont
őt találja meg?
Vagy hogy ő Bonnie-t?
Most valahogy az egész olyan gyanúsnak tűnt. Elhatározta,
hogy reggel az első dolga lesz felhívni a Sixth Avenue Innt.
Válaszokra volt szüksége, és ennek a nőnek meg kell adnia, akár
akarja, akár nem.
– Na és hogy halad a Henteslaka? – kérdezte Jason, a
készülőben lévő könyvre utalva.
– Épp elakadtam egy kicsit. Azt akarom bemutatni, milyen
nagy nyomás alatt állt a seattle-i rendőrség, hogy elfogják a
Hentest, és mennyire túlságosan is szerették volna, ha Rufus
Wedge a gyilkos. De az ellene szóló bizonyítékok mind
közvetettek voltak, és ha Wedge-et nem ölik meg, és az ügy eljut
a bíróságig, nem tudom, elítélték volna-e. – Sam ismét sóhajtott.
– De hogyan mutathatom be ezt anélkül, hogy az egész
rendőrséget rossz színben tüntessem fel, beleértve a Főnököt is?
– Ez a te magánvéleményed, nem? Van rá esély, hogy
beperelnének, amiért publikálod?
– Nem. Legalábbis nem hiszem. Nem korrupcióval vádolom
őket. Inkább… alkalmatlansággal – grimaszolt Sam. – Jézus, még
ez is milyen rosszul hangzik.
– Biztosan Edward Shank így gondolná. Nem ismertem még
embert, aki annyira gyűlöl tévedni, mint ő.
– Kivéve Mattet.
 Ezen mindketten nevettek.
– Talán beszélned kéne erről a Főnökkel – vetette fel Jason,
belekortyolva a borba. – Oszd meg vele, amit Bonnie-tól
hallottál. És lássuk, mit gondol.
– Nem lehet. Megígértem Bonnie-nak, hogy senkinek nem
mondok semmit. Tudja, ki a Főnök, tudja, hogy az unokájával
járok. Nem akarja, hogy bárkinek szóljak a Hentesről, amíg
készen nem áll rá, hogy beszéljen. Azt remélem, gyorsan
felhívja Sanchezt.
– Hadd kérdezzem meg… – Jason szünetet tartott, a megfelelő
szavakat keresve. – Tegyük fel, hogy mindkettőtöknek igaza
van, és hogy a seattle-i rendőrség nem az igazi bűnössel végzett,
hanem valaki más az igazi Hentes. Gondolkodtál már rajta, mi
történik akkor?
– Akkor hűvösre teszik az igazi Hentest. Ha még él. Bonnie
biztos benne, hogy igen.
– És aztán?
– Mire gondolsz? – kérdezte Sam megzavarodva.
Jason kiegyenesedett.
– Gondolj bele, Sam. Ha kiderül, hogy valaki más volt az igazi
Hentes, akkor a seattle-i rendőrség kommandója rossz embert
lőtt le. Egy ártatlan embert. Az a kommandó, amelyet Edward
Shank vezetett.
– Na igen – rántotta meg a vállát Sam. – Nagy szarvihar lesz.
Tele lesznek vele a hírek. De ha ez az igazság, hát ez az igazság,
és egyedül ez számít. Legalább igazságot szolgáltatnak.
– Kinek? – kérdezte Jason. – Neked és a mamádnak igen.
Bonnie-nak is. Meg a Hentes többi áldozatának is. De mi van a
Főnökkel? Ő hős ebben a városban. Mi lenne vele, ha kiderülne,
hogy rossz embert lőtt le?
Sam megrázta a fejét.
– Már beszéltem erről Edwarddal. A lövés szükségszerű volt.
Wedge a zsebéhez nyúlt, és nem volt más választásuk, mint
lelőni őt. A Főnök nem aggódik emiatt.
– Ugyan már, légy realista. Mindketten tudjuk, hogy ez
beszennyezné a hírnevét. Egyetlen hős sem öl ártatlan embert.
Nem te mesélted nekem egyszer, hogy voltak olyan csoportok a
városban, amelyek dühösek voltak, amiért Wedge-et tárgyalás
nélkül lőtték le? Ezek most gyilkosságot kiáltanának, és teljes
joggal.
– Ezzel a Főnöknek kell szembenéznie, Jase. Nem az én
problémám. Amellett Rufus Wedge nem volt éppen
mintapolgár. Gonosztevő volt hosszú bűnlajstrommal, a
hentesség nélkül is.
– Wedge családja viszont pert indíthat jogcím nélküli
emberölésért, vagy mi a szösz.
– Wedge-nek nem volt családja. Nem voltak barátai. Nem volt
senkije.
– Oké – váltott sebességet Jason. – És hogy hat ez ki Mattre?
– Miért hatna ez ki Mattre? – Sam kezdte elveszíteni a
türelmét. – Mattnek semmi köze ehhez.
– Gondolj csak bele. – Jason hangja komolyan csenget. – Matt
egyfajta helyi celebritás. Főleg azért, mert olyan átkozottul jó
éttermet vezet és átkozottul jó szakács, de legyünk őszinték:
szinte minden interjújában megemlítik, hogy ő az egykori
seattle-i rendőrfőnök unokája. Sosem csinált ebből titkot, és
mindketten tudjuk, mennyire rájátszik erre, hiszen remek
reklám neki. Mindig megkérdezik, miért nem lépett legendás
nagyapja nyomdokába, és állt rendőrnek. És tudod, mit válaszol
mindig erre a kérdésre.
Sam belegondolt.
– Hogy ő inkább a nagyanyja nyomdokaiba lépett, aki
legendás szakács volt, és Matt az ő emlékének adózik, amikor
főz.
– Pontosan. De hogy kicsoda Edward Shank, az nagyban
hozzájárult Matt celebségéhez. Ha kiderül, hogy a Főnök
tévedett, és az egész ügy, ahogy te mondod, szarviharrá alakul,
az milyen hatással lesz Mattre? Rettentően negatív reklám lesz
neki, hogy a nagyapja megölt egy ártatlan embert. A fiú épp a
legnagyobb dobás, egy tévéshow előtt áll.
– Szóval szerinted ne áruljam el az igazságot, és így védjem
Mattet? – Sam megütközve nézett a barátjára. – És mi van az én
igazságommal?
– Csak azt szeretném, ha pontosan tudnád, mi fog történni.
Egy dolog feltárni, hogy Edward Shank egy ártatlan embert ölt
meg. Igazad van, a Főnök kezelni fogja ezt, amellett rég
visszavonult. De egészen más tészta, hogy ez az információ, ami
nagyon is nyilvános lesz, milyen hatással lesz Mattre.
– Akkor mit tanácsolsz, mit tegyek?
– Nem akarom megmondani neked, mit tegyél és mit ne –
felelte Jason. – Csak szeretnék egy adag valóságérzéket
pumpálni beléd. Régóta ismerem Mattet. Ha bármit, akármit
teszel, ami rossz hatással van az üzlete sikerére, soha nem fogja
megbocsátani neked.
 – Azt hittem, mellettem állsz – Sam hangja feszült volt.
Jason előrébb csusszant, és megérintette Sam lábát.
– Mindig melletted állok. És mindig is melletted fogok állni.
Ezért szeretném, ha a teljes képet látnád. Tudom, mennyire
szereted Mattet. Tudom, hogy vele akarsz élni. De ha bármit
teszel, ami megsérti őt, nem tudom, miként lesz közös jövőtök.
Ez talált. Sam nem tudott mit felelni rá. Attól a naptól fogva,
hogy három éve először találkozott Matt-tel, tudta, hogy
számára a karrierje mindennél fontosabb a világon, noha
mélyen belül azt remélte, ez valamikor majd megváltozik.
Nos, ez a valamikor jó régen volt, és semmi sem változott. Sőt
minél sikeresebb lett a fiúja, annál inkább eltávolodtak
egymástól.
– Soha nem fogja megadni nekem, amit akarok, igaz? –
kérdezte Sam szorongva. – Hülye vagyok, ugye?
– Nem, ha elfogadod a dolgokat úgy, ahogy vannak –
válaszolta Jason. – Ha elfogadod, akkor minden rendben. Tedd
azt, amit eddig is tettél.
– És ha nem fogadom el?
Jason töprengve simogatta az állát.
– Akkor tedd azt, amit tenned kell. És ebben ne alkudj meg.
Legyél te a fontos. Mert neki is saját maga a legfontosabb.
Sam erre sem tudott mit felelni, mert tudta, hogy a barátjának
teljesen igaza van.
 13.

A Főnök kissé kelletlennek tűnt, noha Matt el nem tudta

képzelni, hogyan szakíthatta félbe a nagyapja estéjét. Jézusom,
az öreg nyolcvanéves, egy öregotthonban él. Mi dolga lehet
hajnali egykor? A Főnök azonban gondolatban valahol másutt
járt, amikor Matt néhány órája felhívta, és úgy tűnt, még mindig
ott van.
Az Adobo bezárt, a személyzet végre hazament. Mattnek
sikerült türtőztetnie magát attól, hogy mindenkit korábban
engedjen el, mert mindenki tudta, hogy a főnök nem csinálná
meg egyedül a takarítást. A legjobb volt semmilyen gyanút sem
kelteni, márpedig a túlzott előzékenységgel pont azt érte volna
el.
Az étteremben már minden villanyt lekapcsoltak, kivéve a
konyhában, és a nagyapja csöndben állt, míg Matt lesikálta a
nagy márvány konyhaszigetet. Magán érezte a Főnök tekintetét,
és azon tűnődött, hogy mondja el neki, mi történt. Még egy
percig húzta az időt, kinyitva a nagy, rozsdamentes acél hűtőt,
és kicsit babrált benne. Aztán becsukta az ajtót, és
szembefordult az öreggel.
A Főnök felhúzta sűrű ezüst szemöldökét.
– Nos? Mitől szartál be ilyen hirtelen?
– Nem szartam be – replikázott Matt, de ő maga is érezte a
feszültséget a saját hangjában.
 – Nekem is dolgom van – közölte hidegen a nagyapja. –
Hívtál, itt vagyok, de nem érek rá egész éjjel.
– Igazán? Hol lehetnél… – Matt a nagy faliórára pillantott –
éjjel egy óra tizenkét perckor? Randid van?
– Ráhibáztál – bólintott az öreg minden érzelem nélkül. – És
ne légy seggfej. Ha visszavonultam is, megvan a saját életem,
helyeim és ismerőseim. Nem a te istenverte dolgod.
– Ne haragudj. – Matt elfordította a pillantását. – Nem
akartalak megbántani.
– Fiú, ha engem olyan könnyen meg lehetne bántani, akkor
már harminc éve zátonyra futottam volna. Most akkor
elmondod, mi történt, vagy barkochbázzam ki?
A Főnök várakozón nézett rá. Noha a pillantása nem volt
ellenséges, egyre türelmetlenebb lett.
– Valami nagyon rosszat csináltam. – Matt rémülten érezte,
hogy közel áll a síráshoz. Utoljára akkor érzett ehhez hasonlót,
amikor a Seahawks 2006-ban elvesztette a Szuperkupa-
mérkőzést a Pittsburgh Steelersszel szemben. Ez a mostani
persze egymilliószor rosszabb volt. – Nem tudom, mit tegyek,
Főnök. Nagyon elkúrtam.
– Samanthával?
– Micsoda?
– Megcsaltad? – A nagyapja hangja szigorú volt. – A legjobb,
ha elmondod az igazat, Matt. A hazugság nem segít. Tisztába
kell tenned az ügyet, nincs más módja.
– Nem, én…
– Nem velem, vele. Nem érdekel, ha megbasztál valaki mást,
noha hidd el nekem, nem éri meg. De férfiak vagyunk, és
természet anyánk úgy programozott be bennünket, hogy bárkit
megbasszunk, akin rúzs és egy nyílás van. De Samantha jó lány,
Matt, és neked…
– Megöltem valakit – dadogta Matt. – Megöltem valakit,
érted? Segítened kell, Főnök. Nem tudom, mit csináljak.
Csönd telepedett rájuk egy percre, és egyik Shank sem szólt
semmit. Edward eleven és fürkésző szemmel vizslatta Mattet,
mintha a poént várná. Ami persze nem jött, mert a helyzet
egyáltalán nem volt vicces.
Amikor végre megszólalt, nem azt a kérdést tette fel, amire
Matt várt volna.
– Látott valaki?
– Nem, nem hiszem.
– Nem hiszed? Gondolkodj erősen, Matt.
– Senki nem látott semmit, biztos vagyok benne.
– Hol van a holttest?
– Odakint a szeméttárolóban.
– Mutasd meg.
– A holttestet?
– Nem, te hülye. A holdat. – A Főnök bosszúsnak tűnt. – Naná,
hogy a holttestet.
Matt lassan elment a nagyapja mellett, és kinyitotta a hátsó
ajtót. Mindkét férfi kilépett a sikátorba, a hűvös éjszakába.
A Fremont ilyenkor teljesen kihalt, és a sikátorban abszolút
csend uralkodott. A villanykörte az étterem ajtaja fölött gyenge
sárga fénnyel világított, és az árnyékok a szokásosnál
nyomasztóbbnak tűntek Matt számára.
– Ott van, abban – mutatott a nagy, fekete fém szeméttárolóra
pár méterrel arrébb. – Nem tudtam, hová máshová tehetném.
A Főnök állát vakargatva bámult a tárolókra. A gesztus a
sötétben szinte alviláginak tűnt, és noha Mattnek melege volt,
mégis megborzongott a hidegtől. Mindez olyan szürreális volt,
mintha mással történne.
– Segíts felmásznom rá – utasította a nagyapja. – Látnom kell,
mivel van dolgunk.
– Nem tudok, fáj a hátam – mondta Matt.
– Akkor hozzál valamit, amire felállhatok – közölte Edward. –
Most, Matthew. Az idő pénz. És hozz egy söprűt is.
Matt bólintott, és visszament a konyhába. Egy kis létrával és a
takarítószobában őrzött seprűvel tért vissza. Mindkettőt a
szeméttároló oldalának támasztotta, és fogta a nagyapját, amíg
az felmászott rá.
Edward odafentről leszólt:
– Add ide a söprűt.
Matt odaadta.
Néhány, örökkévalóságnak tűnő másodpercig tartott, míg a
Főnök a söprűvel arrébb taszigálta az elmúlt néhány órában
felgyűlt szemeteszsákokat. Több étterem és kávézó hátsó ajtaja
is erre a sikátorra nyílt, és mindannyian ezen az egy
szeméttárolón osztoztak.
Edward lenyújtotta Mattnek a söprűt.
– Segíts le.
Matt ismét a karját nyújtotta a nagyapjának, és amikor a
Főnök ismét a kövezeten állt, megkérdezte tőle:
– Nos? Mit tegyünk?
– Semmit – rázta meg a fejét Edward. – A fickó már nincs ott.
 – Micsoda?
A Főnök rekedten nevetett.
– Csak viccelek. Jézus Krisztus. Hát persze hogy ott van. Hol a
fenébe lenne másutt?
– Nem vicces, Főnök. – Mattet elöntötte a veríték. – Abszolút
nem vagyok most a humoromnál.
– Mássz be oda, és szedd ki.
Matt a szeméttárolóra nézett.
– Főnök, nem megy. Amikor bedobtam oda, megrántottam a
hátam. Nem tudom kiemelni.
Edward körbejárt a tároló körül, májfoltos kezével
végigkopogtatta a falát, centiről centire végigvizsgálva a fekete
fémet. Matt soha nem látta még a nagyapját ennyire
koncentrálni valamire.
– Fene vigye, nincs rajta ajtó. Néha az ilyen jószágnak van
tolóajtaja, hogy ki lehessen venni, ha véletlenül belekerül
valami. De… – Félbehagyta. A tárolónak dőlt, megvetette a lábát,
és nekifeszült a vállával. A tároló finoman megmozdult. – Jó. Ez
jó. Az egész tákolmány inog. Látod? Az egyik sarkán
egyensúlyozik.
– Mi?
– Figyelj ide, te hülye. A szeméttároló. Inog.
Matt még mindig nem értette.
Edward nagyot sóhajtott.
– A holttest közel van a tároló pereméhez, csupán egy réteg
zsák van rajta. A tároló inog. Látod, hogy itt törött. – Egy foltra
mutatott a beton közelében, amelyet Matt ugyan nem látott, de
élénken bólogatott. A nagyapja megint nekifeszült a tárolónak. –
Látod? Egy kicsit mozog. Megdönthetjük, és kiszedhetjük a
tetejéről.
– Oké – mondta Matt. Ezt értette. – És hogyan?
– Hol a furgonod?
– Egysaroknyira.
A sikátorban tilos volt a parkolás. A város csak hárompercnyi
rakodást engedélyezett, ezért Matt rendszerint egy sarokkal
lejjebb parkolt, úgy öt perc sétára. Kettő, ha fut.
– Eriggy érte. És siess, a mindenit. Nincs veszteni való időnk.
Hat perccel később Edward már Matt furgonjának volánja
mögött ült, amelyet hátával a szeméttárolónak irányoztak.
– Figyelj ide. Megpróbálom a furgonnal megmozdítani a
tárolót – szólt ki Edward a kocsi ablakán. – De neked is
segítened kell. Döntsd meg, amennyire tudod, és amikor dől,
tűnj el az útjából.
– Azt akarod, hogy segítsek? – kérdezte zavarodottan Matt. –
Hogyan? Nyers erővel?
– Ne légy seggfej. Erős ember vagy. Nyomd, ahogy tudod.
– Viccelsz?
– Miért, nevetek?
Nem, a nagyapja egyáltalán nem nevetett. Matt nem is
emlékezett, mikor látta utoljára ilyen komolynak az öreget.
– Jól van, megpróbálom. – Mély levegőt vett, és próbált
megfeledkezni fájó hátáról. – De a hátam nagyon fáj…
– Bazd meg a hátad – tanácsolta neki Edward. – Ha állni
tudsz, akkor nem tört el. A börtönt kockáztatod, és az egyetlen
esélyed az, ha megdöntöd ezt az átkozott tárolót. Ki akarod
szedni a testet vagy nem?
 – Persze hogy ki, Főnök.
– Bazd meg, akkor csináld, amit mondok.
Matt bólintott, majd elszántan mindkét kézzel a tárolónak
dőlt.
Edward rükvercbe tette a furgont, és lassan hátrébb tolta a
tárolót. Egy darabig fém csikorgott fémen, aztán a tároló
döngve megbillent. Sok szemeteszsák kiesett a tetejéről, az
egyik fel is szakadt a kemény betonon. A nagyapja
továbbtolatott, Matt pedig teljes erővel tolta a fémet, igyekezve
elfelejteni a fájdalmat a hátában.
Egy perccel később az egész tároló feldőlt. Rettenetes
döngéssel zuhant a kövezetre, és Matt dermedten figyelt, nem
jön-e elő valaki a zajra. Aztán rájött, hogy hülyeséget gondol.
Ilyen idő tájt erre a zajra az emberek inkább elfutnak, semmint
hogy odajöjjenek. Ráadásul ilyenkor már a Fremont minden
cége zárva volt.
Szemeteszsákok záporoztak a kövezetre, és közöttük PJ Wu
holtteste. Matt visszahőkölt barátja élettelen testének láttán,
amely mostanra másként nézett ki, mint néhány órája. PJ bőre
hamuszürke volt, a haja csimbókokban állt valami rácsurgott
folyadéktól. Néhány órája PJ alvónak vagy öntudatlannak tűnt.
Most azonban halottnak. Totálisan halottnak.
A nagyapja egyesbe kapcsolt, néhány métert előrement, majd
leállította a motort. Kilépett, végigtekintett a sikátort
elbarikádozó szemeteszsákok halmán, és bólintott.
– Tökéletes. Pontosan amit akartunk. – Kitárta a furgon hátsó
ajtaját, és így szólt: – Ne csak álldogálj ott. Hozz egy ponyvát
vagy valamit, amibe beletekerhetjük. Be kell tennünk őt a
furgon hátuljába.
Matt engedelmeskedett, és egy perccel később egy tiszta
műanyag ponyvával tért vissza a raktárból. Végigszlalomozott a
szeméthalmokon egészen PJ-ig, átlépve az ételmaradékok, üres
kávéspoharak és isten tudja, még mi halmain. A bomló anyag
bűze átható volt, de mivel adrenalin lüktetett Matt ereiben, a
szaglása szinte semmit nem érzékelt. Segített a Főnöknek a
ponyvába csomagolni a testet, aztán lehajolt, és megragadta PJ
lábát.
– Nem, a vállát fogd meg. Majd én fogom a lábát – mondta a
Főnök. – Nem vagyok már mai csirke.
Matt nem vitatkozott. Edward megfogta PJ bokáját, míg Matt a
hónaljánál ragadta meg, és lassan beemelték a testet a furgon
hátuljába. Csak néhány méter volt, de lassan, óvatosan
lépkedtek, hogy bele ne tapossanak a zacskókba és tartalmukba.
Matt a hátában sajgó fájdalommal nem törődve beemelte PJ
felső részét a furgonba, majd beugrott, és az egész testet
behúzta. Kimászott, becsapta a furgon ajtaját, aztán nekidőlt,
hogy kifújja magát.
– És most hová, Főnök?
– A házadba – felelte Edward, és már nyitotta is ki a vezető
oldali ajtót. – Én vezetem a furgont, te a Seville-t. A szemközti
utcában van, a fizetős parkolóban. – Odadobta Mattnek a
kulcsot. – Kövess. Ha a rendőrök megállítanának engem, te csak
menj tovább, érted? Nem akarom, hogy ott legyél, amikor
kérdésekre kell válaszolnom. Nem mintha bármit mernének
kérdezni. Még mindig én vagyok a Főnök.
Matt bólintott, aztán a kiömlött szemétre nézett.
 – Ezt így hagyjuk?
Edward fölhorkant.
– Miért, össze akarod takarítani?
– Nem is tudom.
– Kölyök, tanuld meg, mivel törődj és mivel nem. Holnap
reggel itt lesznek a szemétszállítók, és azt hiszik majd, hogy
valaki beleszaladt a szeméttárolóba. Felhányják a szemetet a
kukásautóba, visszaállítják a tárolót, és minden úgy lesz,
mintha meg sem történt volna. Világos?
– Mint a nap.
– Na, akkor menj az autómért. Vigyázz a sebességváltásnál:
ha lefelé váltasz, ragad.

Fél órával később a furgon Matt autóbejáróján parkolt a Főnök

Cadillacje mellett. A két férfi a garázsban volt, zárt ajtók mögött,
PJ Wu teste előttük az öreg munkaasztalon. A ragyogó fehér
mennyezeti világítás még szürkébbnek mutatta élettelen bőrét.
Edward szivarra gyújtott, de az édeskés füst sem tudta teljesen
elnyomni a PJ Wu testéből áradó szemétszagot.
– Nem is akarod megkérdezni, mi történt? – kérdezte Matt
vékony hangon.
– Magamtól is tudom, mi történt. – A Főnök nagy füstkarikát
pöffentett ki. – Megölted.
– Nem akarod tudni, miért?
Edward felhorkant.
– Nem igazán. Noha feltételezem, hogy a kis szar túl sokat
pofázott, és megütötted valamivel. Láttam a sebet a feje
hátulján. De a miért nem számít, Matthew.
 Matt nem volt biztos abban, hogy érti, de ha a nagyapja nem
kíváncsi, akkor ő nem fogja ráerőltetni a magyarázatot. Nem
mintha lett volna bármilyen magyarázata.
– Baleset volt.
– Hát persze – bólintott a Főnök.
Matt nagy levegőt vett. Most, hogy az adrenalin kiürült a
szervezetéből, könnyűnek érezte magát.
– Az volt. Esküszöm.
– Elég a nyavalygásból. – Edward felállt, és a hamutartóra
tette a szivart a mellette lévő polcon, ahol az tovább füstölt. – Itt
az idő, hogy végre munkához lássunk. – Maga mögé nyúlt, és
előhúzott egy láncfűrészt. – Remélem, fel van töltve.
– Ó, szent szar. – Matt döbbenten nézett a Főnökre. A köd egy
szempillantás alatt elszállt az agyáról. Ösztönösen hátrált egy
lépést. – Fel akarod… fel akarod… – nem tudta befejezni a
kérdést.
Edward felkacagott.
– Én nem akarok semmit, kölyök. Ez a te szarod, hülyegyerek.
Te fogod megtenni.
Grimaszolt, és könnyedén megnyomta a láncfűrészt. A
recsegés belehasított a garázs csendjébe.
– Nem. Az nem lehet. Én nem tudom.
– Dehogynem tudod. – A Főnök közelebb lépett, felé nyújtotta
a fűrészt. – Már halott, Matthew. Te ölted meg, nem emlékszel?
Semmit nem fog érezni az egészből, hidd el nekem.
Az öreg halálosan komoly volt, és olyan fény ült a szemében,
mint amilyet Matt azon a szörnyű videón látott. Matt
hátralépett, és megrázta a fejét.
 – Nem vagyok rá képes, Főnök. Kérlek. Nem vagyok rá képes.
Lehet… lehet, hogy fel kellene magamat adnom. Hiszen véletlen
volt. Hinni fognak nekem, nem? Az unokád vagyok. Nem fogják
azt gondolni, hogy szándékosan tettem bármi rosszat.
Edward továbbra is feléje nyújtotta a fűrészt.
– Csak fecséreljük az időt. Minél gyorsabban tüntetjük el a
testet, annál jobb.
– Főnök… – Matt lélegzete felgyorsult, noha igyekezett
nyugodt maradni. Úgy érezte, a hisztéria szélén áll. – Főnök,
kérlek. Ne tedd ezt velem.
– Akkor mi az ördögért hívtál?
– Én… én nem tudom…
Edward az asztal szélére helyezte a fűrészt, és az unokája felé
lépett.
– Börtönbe akarsz kerülni? – kérdezte lágyan, sötét szemét
Matt arcába fúrva. – Az életed további részét bezárva akarod
tölteni? Mert ez fog történni. Az állami börtönbe kerülsz, ahol
megvernek, megerőszakolnak, és isten tudja, mi fog még
történni. Ezt akarod? És ezt akarod számomra, a nagyapád
számára is, akit most már hivatalosan is a cinkosoddá tettél?
– Nem – suttogta Matt. – Ez nem lehet. Véletlen volt. Te csak
segíteni akartál. Meg fogják érteni.
– Rendben – mondta a Főnök, taktikát váltva. – Tegyük fel,
hogy nem zárnak be. Tegyük fel, hogy visszarakjuk a testet oda,
ahol meghalt, és valahogy sikerül meggyőznöd az esküdtszéket
arról, hogy önvédelem volt, ezért nem ítélnek el semmiért, még
véletlen emberölésért sem. Milyen reklám lenne ez neked?
Akár meg akartad ölni, akár nem, a kölyök halott, Matthew. És
miattad halt meg. Mi lenne így a hírneveddel? Az éttermeddel?
A tévéshow-szerződéseddel?
– Én… – Matt hangja elcsuklott, erre nem tudott válaszolni.
– Minden odalenne, érted? Minden, amiről álmodtál, amiért
dolgoztál. Ezt akarod?
– Persze hogy nem. – Matt hangja remegett. – Nem akarok
mindent elveszíteni.
Edward hangja erős volt és szilárd:
– Akkor ne dobj el mindent. Hibát követtél el, érted? Egyetlen
átkozott hibát, és most az egész életed forog kockán. Ha nem
józanodsz ki azonnal, és nem teszel mindent úgy, ahogy
mondom, mindent elvesztesz, aminek jelentősége van
számodra. Érted?
Matt továbbra se tudott megszólalni.
– Megértettél? – üvöltötte a Főnök, mire Matt felugrott.
– Igen, igen, megértettelek.
– Akkor vedd fel azt az esőköpenyt. Fogd meg azt az átkozott
láncfűrészt. Darabold fel. Tedd be annyi szemeteszsákba,
amennyire szükség van. – Edward feléje tolta a láncfűrészt. – Ne
aggódj, hogy bárki meghallaná. A garázs hangszigetelt,
emlékszel?
– Emlékszem – felelte Matt elhaló hangon.
Megragadta és magára öltötte a garázs falán függő kék
esőköpenyt. Sok ilyenje volt; a Seahawks-meccseken viselte
őket, amikor esett az eső. Aztán kézbe vette és bekapcsolta a
láncfűrészt. Az életre kelt és felmorajlott. Matt megingott,
majdnem eldobta.
– Most koncentrálj – utasította a nagyapja, felemelve a
hamutartóról a még mindig füstölgő szivart. Mélyet szippantott
belőle, és a füst körülgomolyogta ösztövér arcát.
Keresztülhunyorgott rajta, és rámutatott a Matt reszkető
kezében tartott láncfűrészre. – Ne feledd, csontot fogsz vágni,
minden mocskos lesz. De csak így lehet, kölyök.
– Isten segítsen.
A Főnök nagy füstfelhőt eregetett.
– Gondold azt, hogy ő a pók.

Másfél órával később minden készen volt.

– És most? – kérdezte Matt.
Az esőköpenyt vér borította, az alsóneműje izzadtságban
fürdött. A falnak dőlt, a gyomra még mindig kavargott. A
tartalma ott feküdt tőle balra, kis kupacban a padlón. A hányás
szaga betöltötte a garázst, minden korábbi szagot elnyomva. A
fal mellett három szemeteszsák állt, bennük az, ami valaha PJ
Wu volt.
– Most rakd be a zsákokat a furgonba és add ide a kulcsot. –
Edward hangja kísértetiesen nyugodt volt, szinte vidám. – Majd
én eltüntetem innen.
– Főnök, én…
– Később megköszönheted. És takarítsd fel a hányást.
Undorító a szaga.
– Azt akartam kérdezni, hová mész.
A nagyapja ránézett.
– Tényleg tudni akarod?
Nem. Az igazság az, hogy nem akarta tudni.
– Három óránk van még a szemétszállítók érkezéséig –
magyarázta Edward. – Te visszamész az étteremhez, és
körülnézel a szemét között. Találj meg mindent, ami a barátodé
lehetett. A cipője rajta volt, nála volt a pénztárcája és a telefonja
is, de a kulcsa nem. Találd meg.
– Nyilván az éttermi szekrényébe tette. – Matt nagy levegőt
vett. – Amikor kimentünk beszélgetni, azt gondolta, visszamegy
még.
– Oké, ezt ellenőrizd. És fecskendőzd le a sikátort, hogy
mindent eltüntess, amit az eső nem mosott el. Használj klórt.
Aztán gyere vissza, és takaríts fel itt.
– Főnök…
– Mi az?
Matt nagy levegőt vett.
– Köszönöm.
– Kérlek – felelte Edward, és körülnézett. – Alaposan takaríts
fel. Találsz néhány nagy bödön klórt a polcon. – A nagyapja
mosolygott, fehér fogsora csillogott a fluoreszkáló fényben. –
Tudod, ilyen esetekre.
 14.

Sam tudta, mit jelent Robert Sanchez nyomozó arckifejezése.

Azt, hogy rossz hírei vannak, és Sam nem volt benne biztos,
hogy hallani akarja őket.
Egymással szemközt ültek a zajos és zsúfolt ballardi Tully’s
kávézóban, az italukat szürcsölve; a nyomozó fekete
americanót három cukorral, Sam a szokásos chai lattéját. Sam
fizetett, mint mindig, amikor a nyomozó valamilyen szívességet
tett neki. Sanchez úgy nézett ki, mint mindig, vasalt nadrág és
ing, még ha ma nem is dolgozott. Sam jó néhány hónapja nem
látta, és úgy tűnt, mintha a haja kissé szürkébb lenne a
halántékán.
– Szerinted festetnem kellene? – kérdezte Sanchez, elkapva a
lány pillantását. Megdörgölte a halántékát. – Szerintem igen, de
Vanessa azt mondja, a szürke elegánsan áll.
– Egyetértek a feleségeddel – mosolygott Sam. – Mindig
hallgass rá.
– Nem öregít?
– Ötvenkét éves vagy. Elég öreg.
– Kösz szépen. – Sanchez nevetett, és felhörpintette a kávéját.
– Nos, ellenőriztem a nevet, amit adtál. – Egy összehajtogatott
papírlapot tolt felé az asztalon. – Ő az?
Sam kinyitotta. Bonnie Tidwell kaliforniai jogosítványának
kinagyított másolata volt. 1968. március 17-én született, azaz
negyvenöt éves volt. Sam nem akarta említeni Bonnie-t
Sancheznek, hiszen megígérte a nőnek, de Bonnie nem volt a
Sixth Avenue Innben, amikor Sam benézett délután. A recepciós
határozottan állította, hogy a nő kijelentkezett, ami
megdöbbentette Samet.
Mivel nem tehetett mást, felhívta Sanchezt. Nem jó érzéssel
tette. Nem szerette megszegni a megállapodásait.
– Igen, ez ő – felelte. – Ellenőrizted a hátterét is?
Sanchez szemöldöke felszaladt.
– Ugye tudod, hogy nem vagy a főnököm? Nincs időm
ismeretlen emberek hátterét ellenőriznem.
– De hát ismered őt – jelentette ki Sam. – Nem ismered fel?
Egy ügyben kihallgattad.
Sanchez fölvette a fényképet, és nézte egy darabig.
– Ha így is volt, nem emlékszem rá.
– Azt hittem, talán a nevéből felismered.
– Bonnie Tidwell? – A nyomozó megrázta a fejét. – Nem
rémlik. Egyébként is, jobban emlékszem arcokra, mint nevekre.
– Anyám barátnője volt – közölte Sam. – Szobatársak voltak.
Ő vigyázott rám, amikor reggel eljöttél hozzánk, miután
anyámat megölték.
Sanchez szeme tágra nyílt, majd ismét a fotót vizsgálta.
– Ó, igen. Igen, most már emlékszem rá. De akkoriban nagyon
fiatal volt. Persze én is. Az viszont szinte tuti, hogy nem Bonnie
Tidwellnek hívták. Valami Joyce-szerű rémlik. – Gondolkodott
egy darabig. – Nem ugrik be. Meg kell néznem a jegyzeteimet,
de biztos vagyok benne, hogy valami lengyel neve volt.
Sam az ajkába harapott. Remek. Szóval nem Bonnie Tidwell
az igazi neve. Talán Jasonnek volt igaza, hogy Bonnie gyanús, és
tényleg lehetett hátsó szándéka.
– Nos, tovább az elkerülhetetlen következő kérdésre – fúrta
sötét szemét Samébe Sanchez. – Miért beszélünk erről?
Kapcsolatba lépett veled?
Sam elfordította a tekintetét, és a lattéjába kortyolt, próbálva
kitalálni valami magyarázatot.
– Samantha – sóhajtott Sanchez, visszatolva elé a papírt. –
Okod volt rá, hogy megkérj erre, de nem árultad el, mi az.
Megtettem ezt a szívességet, utánanéztem, és nem kérdeztem
semmit. De most már tudom, hogy anyád barátnője volt. Szóval
szeretném tudni, mit tudsz te róla, és hogy miért mutatkozott be
Bonnie Tidwell néven, amikor valójában Joyce Kubacki. –
Vigyor ült ki az arcára. – Hah! Látod? Tudtam, hogy beugrik.
Joyce Kubacki. Így hívták.
– Megígértem neki, hogy nem beszélek semmiről.
– Kapcsolatba lépett veled? – kérdezte újra.
Sam habozott.
– Olyasmi.
– Oké – vont vállat Sanchez. – És akkor? Nem lep meg. Te és
anyád egy darabig nála laktatok, és biztos vagyok benne, hogy
mindig érdekelte, mit csinálsz, mi van veled. A név
megváltoztatása természetesen nem törvénytelen dolog.
Rengetegen teszik, különböző okokból. Nem lennék meglepve,
ha a gyilkos felfigyelt volna rá, és ő úgy döntött volna, hogy
másutt kezd új életet. Bonnie Tidwellnek nincs regisztrált
múltja 1988 előtt, úgyhogy minden bizonnyal akkortájt
változtathatott nevet.
 Sam hihetőnek tartotta ezt. Bonnie 1987-ben menekült el
Seattle-ből, és valószínűleg egy évig rejtőzködött, mielőtt új
identitást vett volna fel.
– És mit találtál Bonnie-ról 1988 után? – kérdezte.
Sanchez a zsebébe nyúlt, és újabb papírt húzott elő.
Beleolvasott.
– Semmi igazán fontosat. Bonnie, akarom mondani, Joyce,
elég unalmas életet élhetett, akárcsak a többség. Jó néhány
helyen dolgozott. Emellett fotózást tanult egy művészeti
iskolában. Férjhez ment, elvált, ismét férjhez ment, ismét elvált.
Most saját fotóstúdiója van. Ennyi. Nem túl izgalmas… attól
eltekintve, hogy megkértél rá, nézzek utána. – A nyomozó
pillantása átható volt. – Elmondod végre az okát?
– Megígértem neki, hogy nem beszélek róla senkivel.
– Samantha, édesem. – A hangjából ítélve Sancheznek
fogytán volt a türelme. – Igazán nincs időm könyörögni. Lehet,
hogy azt ígérted neki, nem mondasz semmit, de most itt
vagyunk, és róla beszélünk. Szóval elmondhatnál végre
mindent.
Sam felsóhajtott. Sancheznek igaza volt, mint mindig.
– Tulajdonképpen nem ő lépett kapcsolatba velem. Inkább…
egymásra találtunk.
Beszélt a Sorozatgyilkosokesetei.com-ról, majd arról, hogyan
reagált Bonnie az első személyes találkozásra.
Sanchez döbbenten hallgatta.
– Ez hihetetlen! Az internet tényleg különös és csodálatos
hely. Egyben ijesztő is. – Szigorúan nézett a lányra. – Nem
hiszem el, hogy elmentél találkozni egy idegennel, akit egy
sorozatgyilkossite-ról ismertél. Elment az eszed?
– Napközben mentem – védekezett Sam. – És Jasont is
magammal vittem.
– Ó, igazán? – A nyomozó felhúzta a szemöldökét. – Meglep,
hogy nem a barátoddal mentél.
A megjegyzése a levegőben lebegett. Sam nem tudta, mit
válaszoljon rá. Őszintén szólva elege volt Matt mentegetéséből,
amiért annyira elfoglalt. Mindig elfoglalt volt. Akárcsak ő.
Akárcsak mindenki.
– Akárhogy is – folytatta Sanchez –, baráti látogatás volt?
Kapcsolatba akart kerülni veled?
– Nem egészen – habozott egy picit Sam. – Úgy gondolja, a
mamámat a Hentes ölte meg, és ő ismeri a Hentes valódi kilétét.
Tudja, hogy könyvet írok róla. Ezért akart találkozni velem.
– Jézus, most már mindent hallottam. – Sanchez hátravetett
fejjel nevetett. – És ki a Hentes? Mármint Bonnie/Joyce barátnőd
szerint?
– Még nem árulta el.
– Hát persze hogy nem – Sanchez olyan hangosan nevetett,
hogy a szomszéd asztaltól egy vendég átpillantott, és
elmosolyodott. – Hát persze.
– Halálosan komoly volt, Bobby – mondta Sam bosszúsan. –
Azt hiszem, pontosan tudja, hogy ki az.
Sanchez feléje hajolt, a mosoly lehervadt az arcáról.
– Ragyogó összeesküvés-hívők, elfelejtettétek, hogy a Hentes
halott? Ráadásul 1985 óta? – Bosszúsan megrázta a fejét, és
nagyot húzott a kávéjából. – Édesem, tudom, hogy szeretnéd
kinyomozni Sarah gyilkosát, és tudod jól, ha megoldhatnám az
ügyet és letartóztathatnám a tettest, megtenném. Nálam senki
nem akarhatja jobban elfogni őt.
Sam rápillantott.
– Természetesen rajtad kívül – helyesbített Sanchez.
– Idehallgatnál egy pillanatra? – kérdezte Sam. – Bonnie
tudja, ki a Hentes, mert őt is meg akarta ölni. Néhány nappal
Sarah halála után ugyanaz a figura, aki Sarah-t a McDonald’snál
figyelte, Bonnie-t is elkapta. – Mély lélegzetet véve elmondott
mindent, amit Bonnie-tól hallott, a kloroformtól a medvéig. –
Ezért menekült el a városból.
– Elég különös történet – tűnődött a nyomozó. – De csak
ennyi. Egy történet.
– Pedig igaz. Még egy kis medvét is visel a nyakában. Látta a
bárdot, Bobby. A Hentes volt az.
Sanchez felsóhajtott, és világos volt, hogy most már nem
szórakoztatja az ügy.
– Akkor miért nem mondta el valakinek? Miért nem mondta
el nekem?
– Nem tudom. Meg volt ijedve.
– Persze. Meg volt ijedve. Érthető. – Nyilvánvaló volt, hogy a
nyomozó nem hiszi el. – Úgy, hogy elmenekül az államból. Új
életet kezd más néven. Teljesen érthető. És miért jött most
vissza? Huszonhat évvel az eset után? Miért jött vissza? Miért
akarta hirtelen elmondani a történetét?
– Nem tudom – felelte Sam frusztráltan. – Csak azt tudom
elképzelni, hogy már nem bírt együtt élni vele. Hogy azt akarta,
végre derüljön ki az igazság.
– Mi érdeke fűződik ehhez?
 – Úgy beszélsz, mint Jason.
– Mindig mondtam, hogy az a fiú okosabb, mint amilyennek
látszik. – Sanchez kiitta a kávéját, és félretolta a poharat. – Ha
akarod, beszélek a nővel. Oké? Jobb érzés lenne neked? Talán
nekem elárulja annak a nevét, akit a Hentesnek hisz.
Megpróbálkozom vele, meglátjuk, mi lesz az eredménye. Akárki
akarta is megölni őt, ma már valószínűleg halott, de nekem
fontos, hogy te jobban érezd magad. Rendben van így?
– Igen.
– Hol szállt meg?
– Hát ez az – harapott az ajkába Sam. – Ma reggel
kijelentkezett a hotelből. Nem tudom, hol van, és nem adott meg
más címet.
– Ó, uram – rázta meg a fejét Sanchez. – Ez egyre jobb.
– Tudom – felelte Sam –, úgyhogy többet ne dörgöld az orrom
alá. Lenyomozod őt?
– Miért ne? Időm, az van. – A nyomozó észrevette Sam
arckifejezését, és kedvesebb hangnemre váltott. – Valószínűleg
visszament Sacramentóba. Megtalálom őt. Beszélek vele.
– Nem hiszel nekem, ugye? – kérdezte Sam.
– Rufus Wedge volt a Hentes, és a Hentes halott. – Sanchez
megfogta Sam kezét. – Én ennyit tudok. Bárki ölte is meg a
mamádat, az másvalaki volt. És bárki kapta is el Bonnie/Joyce-t,
az is más. Már ha az a nő egyáltalán igazat mond. Ha igen,
meglehet, hogy ugyanaz volt, mint aki a mamádat megölte, és
lehet, hogy egy másik sorozatgyilkos nyomára bukkantunk. De
ez nem a Hentes, oké? Engedd el ezt. A Hentes Rufus Wedge
volt, aki rég halott, drágám.
 Sam bólintott, és engedte, hogy a nyomozó a kezét fogja. Apai
gesztus volt. Sanchez mindig gondoskodott róla. Értette, hogy
most is erről van szó, de a zsigereiben azt érezte, hogy valami
többről is.
– Csak azt ígérd meg, hogy nyitott leszel minden lehetőségre –
kérte Sanchezt.
– Hát persze hogy az leszek – szorította meg a kezét a
nyomozó. – De neked is meg kell ígérned ugyanezt.
Ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni.
 15.

Matt hétfő éjjel óta nem beszélt a nagyapjával, és magának

bevallotta, hogy nem is hiányzott neki. Nem tudta, mit tett az
öreg a három zsákkal, benne PJ Wu testével, de őszintén szólva
nem is akarta tudni. Most már jól aludt, de ezek stresszes napok
voltak, és hát az az igazság, hogy ilyen az élet.
Halk kopogás hallatszott az iroda ajtaján. Lauryn Kinney
dugta be a fejét, kérdő arckifejezéssel. Matt kedvelte a lányt, jól
kijöttek egymással. Matt rámosolygott, és Lauryn testtartása
ellazult.
– Jól nézel ki – fogadta Matt. – Mi a helyzet?
Lauryn szőke lófarka karcsú volt és hibátlan, és sötétkék
ruhája a térdéig ért.
– Köszönöm. A bíróságról jövök.
Habozott, nem tudván, mondjon-e többet. Matt érdeklődést
erőltetett magára.
– Hogy megy az ügy? A fiad elhelyezéséről van szó, ugye?
– Igen. Szörnyű volt, de az ügyvédem azt mondta, ne
aggódjak.
– Tehetek érted bármit?
Lauryn szemöldöke meglepetten a magasba futott.
– Hát, ha már rákérdezel, egy kis szabad időre volna
szükségem a jövő héten. Még egy tárgyalás lesz, és jó lenne
beszélnem az ügyvédemmel, mielőtt visszamegyünk.
 Matt bólintott.
– Persze. Nem probléma. Csak szólj, mikor, és kitaláljuk,
hogyan szervezzük meg.
– Nagyon köszönöm, Matt. – Lauryn nyilvánvaló
megkönnyebbüléssel mosolygott. – Azt gondoltam, probléma
lesz. Egyébként van valami híred PJ-ről? Ma reggel felhívtam,
de a mobilja rögtön üzenetrögzítőre kapcsol.
Matt szívdobogása felerősödött, és egy pillanat alatt
megmerevedett.
– Neked is? – kérdezte, igyekezvén a megfelelő mennyiségű
aggódást vegyíteni a hangjába. – Velem is ez történt.
– Mindenkit megkérdeztem, de senki nem beszélt vele az
elmúlt napokban – jegyezte meg Lauryn. – Kicsit aggódom
miatta. Mindketten tudjuk, hogy nem volt a legmegbízhatóbb
munkaerő, de mindig telefonál, ha nem tud bejönni. Nincs meg
neked a szülei száma? Talán ők tudják, mi történt vele.
– San Franciscóban laknak – felelte Matt, ami így is volt. – És
nem állt közel hozzájuk. De talán tényleg fel kellene hívnom
őket.
Lauryn megmerevedett.
– Szerinted valami rossz történhetett vele?
– Biztos vagyok benne, hogy nincs semmi baj – válaszolta
Matt. – Régóta ismerem. Hívna, ha bajban lenne.
– Igen, én is erre gondoltam. De nem hívott fel senkit, szóval
mi van, ha… – Megállt, megrázta a fejét. – Tudod, mit, nem is
akarok elmenni hozzá. Butaság lenne. Biztos vagyok benne,
hogy nincs semmi baj. Ha beszélnétek, értesd meg vele, hogy ez
nincs rendjén. Tudom, hogy a barátod, de mégis. Itt van az
üzlet, csinálnunk kell.
Matt mosolya ezúttal őszinte volt.
– Talán mégis rá kellene téged szabadítani. Hogy a
változatosság kedvéért ne én legyek örökké a rosszfiú.
Lauryn nevetett.
– Jaj, el is felejtettem, miért jöttem be. Itt vannak a Fresh
Network munkatársai. A bárban várnak rád.
– Ó, a fenébe, korán jöttek. – Matt hátratolta a székét, felállt,
kisimogatva az inge elejét. Kihúzta a fiókot, és egy vékony
selyem nyakkendőt húzott elő, aztán habozva megállt. – Jól
nézek ki? Kell nyakkendő vagy nem kell?
– Igen, vegyél nyakkendőt.
– Milyen? – kérdezte Matt, átvetve a nyakkendőt a gallérján,
és a nyakánál babrált vele. – A fenébe, tükör kellene. Nem
szoktam hozzá, hogy vakon kössem meg.
– Hadd segítsek. – Lauryn előrelépett, és megkötötte a
nyakkendőt. – Így, tökéletes. Ne légy ideges – nyugtatta
mosolyogva. – Ők akartak veled beszélni, nem emlékszel? Csak
légy önmagad. Ez már nyert ügy. Megmondom nekik, hogy egy
percen belül ott vagy.
Kiment, behúzva maga mögött az ajtót. Matt visszaült a
székre, a térde kissé remegett. Igen, némileg ideges volt a
producerekkel való találkozás miatt, mert nagyon akarta ezt a
valóságshow-t, és jó benyomást akart kelteni. De ez volt egyúttal
az első alkalom is, hogy valaki PJ felől kérdezte, és nem volt
olyan könnyű hazudnia, mint gondolta. Mély levegőt vett,
ujjaival végigszántott a haján. Önuralomra volt szüksége. El
kellett lazulnia, levegőt venni, koncentrálni, és emlékeztetnie
önmagát arra, hogy mi az, ami valóban számít.
PJ Wu halott. Igen, tragédia volt, és igen, Matt szörnyen érezte
magát miatta. De baleset volt, oké? Matt nyilvánvalóan nem
akarta megölni a barátját. Elveszítette az önuralmát, állon
ütötte a fiút, mire PJ elesett, beütötte a fejét egy kőbe, és
meghalt. Szörnyű és szerencsétlen dolog, de megtörtént, és
senki és semmi nem hozhatja vissza a fiút az életbe.
Ami viszont nem jelentette azt, hogy Matt élete is véget ért,
igaz? Hogy ne élhessen többé a lehetőségekkel, amelyekért
olyan keményen megdolgozott? PJ amúgy sem állt közeli
kapcsolatban a családjával. A szülei Kaliforniában éltek, a
család többi része Hongkongban. (Vagy Tajvanon? Vagy
Szingapúrban? Matt nem emlékezett rá.) Ahogy Lauryn is
megjegyezte, PJ nem volt mindig a legmegbízhatóbb munkaerő.
Senki nem lepődött meg rajta, hogy néhány napig nem jött be
dolgozni, és be sem telefonált.
Amellett Matt rossz híre a vendéglő rossz hírét is jelentené.
Harmincöt alkalmazottja volt, akiknek az egzisztenciája rajta
múlott. Tisztességes volna velük szemben az Adobót veszni
hagyni?
Olyan keményen dolgozott mindezért, ezért a lehetőségért,
ezért az étteremért. Épp itt van a Fresh Network két producere,
hogy tárgyaljon velük amiatt, amit idáig elért. Mert fontos
ember lett.
Úgyhogy nem, semmiképpen sem dobhatta el az egész életét
egy baleset miatt. PJ halála láthatólag egyáltalán nem rendítette
meg a nagyapját, hát akkor miért kellett volna hogy
megrendítse Mattet?
 Nagyapát azért nem rendíti meg, mert nagyapa pszichopata
sorozatgyilkos – suttogta egy vékony hang a fejében.
Matt megrázta a fejét, arra kényszerítve a hangot, hogy
elhallgasson.
Állj le ezzel a szarral, mondta önmagának. Ez a szar semmit
sem segít. PJ Wu meghalt, és Matt semmit sem tehetett már érte.
Nem tudta, mit csinált a Főnök a testtel, és őszintén szólva
semmi kedve sem volt tudni. Csak annyit tehetett, hogy
továbblép, és azt teszi, ami jog szerint az övé.
Showtime volt.
A haját még egyszer megigazítva kinyitotta az ajtót, és
kilépett.
– Kezdjük – suttogta maga elé. – Ez már nyert ügy.

A Fresh Network női producere apró termetű volt, hullámos,

fekete hajjal, arcán gödröcskékkel. Karen Burgundynak hívták,
és Halle Berry kisebb kiadásának látszott tejeskávészínű
bőrével és hosszú, barna szempilláival. Ha az ő dolga volt a
cégnél a szerződések kötése, Matt el sem tudta képzelni, ki
mondhatna nemet.
– Arra gondoltunk, néhány napnyi anyagot leforgatunk,
aztán visszamegyünk, megszerkesztjük, és meglátjuk, mi jön ki
belőle. Egyfajta próbaforgatás – magyarázta Karen.
Manikűrözött mutatóujjával könnyedén megérintette ajka
külső szegélyét. Matt nem tudta, vajon megszokásból teszi, vagy
szándékosan, hogy felhívja Matt figyelmét telt, duzzadó és
csábító ajkára.
 A szoknyája rövid volt, vörös, és ugyancsak csábító. Egy
pillanatra sem vesztette el a szemkontaktust Matt-tel, miközben
egyik izmos combját keresztbe vetette a másikon. Mattnek
erőfeszítésébe került, hogy ne bámulja.
– A show elsősorban a street food helyekre koncentrál,
amelyek most már szuper népszerűek. – Bernard Vitale volt a
másik producer, és Matt úgy sejtette, meleg lehet. A producer
lepöckölt egy láthatatlan szöszt kasmírpulóvere széléről. – De
sokat akarunk forgatni itt az étteremben is. Mindkét helyen
muszáj látnunk, ahogy maga is főz, felszolgál, és minden
egyebet.
– Hány helyet akarnak bemutatni? – Mattnek végre sikerült
kitépnie a pillantását Karenéből. – És mennyi időt kapok én?
– Ez a csapata többi tagjától is függ. Akik jól mutatnak a
képernyőn, azok elég sok időt kapnak, de hát nyilvánvaló, hogy
maga a sztár. Az elképzelés szerint egy egész napot forgatnánk
a héten, valószínűleg szombaton, amikor a legnagyobb a
forgalom. – Bernard az iPadjére nézett. – Szeretnénk beszélni a
konyhafőnök-helyettesével, PJ Wuval is. Bent van ma?
Matt pislogott.
– Ööö… nem, nincs. – Megállt, gondolkodva, mennyit
mondjon. – Az igazat megvallva nem tudom, mennyire kell
belevonnunk. Volt vele… némi gond.
– Igen? – kérdezte Karen, félrehajtva a fejét. – Miféle gond?
Egyáltalán nem biztos, hogy ez rossz. A konfliktusok olykor
ragyogó tévéshow-t eredményeznek.
Matt mosolyogott.
– Erre még visszatérünk. De, ööö, PJ Wu nem a
legmegbízhatóbb munkaerő. Nagy baj, ha nem lesz része a
valóságshow-nak?
– Hé, ez nem valóságshow, itt nem lesznek megrendezett
jelenetek, kitalált szituációk – csóválta a fejér Bernard
nyilvánvaló bosszankodással. – Gyűlölöm a valóságshow
kifejezést. Ez egy gasztroshow.
– Ne foglalkozz annyit ezzel – nyugtatta Karen Bernardot.
Ujja ismét ott volt a szája sarkában. – Nekünk maga kell, száz
százalékig. PJ-vel vagy nélküle.
– Pedig maguk ketten nagyon jól mutattak a tavaly őszi Street
Food Versenyen – mondta csalódottan Bernard. – Maga olyan
volt, mint egy kiképzőtiszt, parancsokat osztogatva, ő meg a
szemét forgatta maga mögött, vicces szlogeneket mondogatva.
Olyasvalakit kell találnunk helyette, akivel megvan ugyanez a
kémia.
– Bárkivel idebent – nevetett Matt. – Én kemény fickó vagyok.
– A kemény fickók vonzóak – felelte Bernard. – Mint Gordon
Ramsay.
– Pontosan – helyeselt Karen. – Annyi a különbség, hogy
maga jól is néz ki. A kamera imádja magát. Gordon egyáltalán
nem vonzó. Már látom, ahogy a női nézőink fülig szerelmesek
lesznek magába.
– Nem is beszélve a meleg pasikról – tette hozzá Bernard.
Matt nevetett. Tudta, hogy hízelegnek neki, de egyáltalán nem
bánta.
– Javasolhatnék egy kis igazítást? – kérdezte behízelgően
Bernard. – Ne vegye rossz néven, a haja mesés, de ha egy kicsit
hagyná nőni, begöndörödne. A göndör haj most menő. Ismerek
valakit itt Seattle-ben, aki a megfelelő módon levágná magának.
Megadom a számát.
– Oké – egyezett bele Matt, félig öntudatlanul végigszántva a
haján az ujjaival. – Rendben.
– És a ruhája… – Bernard végignézett rajta, megállva a
nyakkendőnél. – Úgy értem, nagyon jól néz ki nyakkendőben,
de egy kicsit túl van öltözve.
– Mit viseljek akkor, pólót?
– Hát… – habozott Bernard. A szeméből felbukkanó szikrától
Matt kényelmetlenül érezte magát. – Jár edzőterembe?
– Persze.
– Megkérhetem, hogy vegye le az ingét?
Matt pislogott.
– Most, azonnal? Komolyan kéri?
– Bízzon bennünk – biztatta Karen mosolyogva.
Matt körülnézett a bárban, ahol csak ők hárman voltak, aztán
egy sóhajjal felállt a székéről. Gyorsan levette a nyakkendőjét és
az ingét, és csak egy fekete ujjatlan trikó maradt rajta.
– Mondtam neked – szólt Bernard Karenhez. – Nézd ezt a
bicepszet.
– Ó, pont azt nézem – bólogatott Karen, végigjártatva a
pillantását Matt felsőtestének minden négyzetcentiméterén. –
És ezt teszi majd Amerikában minden nő is.
– Ez a maga igazi képe – magyarázta Bernard Mattnek. –
Ujjatlan póló, farmer. Mindig ki kell mutatni a fegyvert. Mindig.
Mattnek ez hízelgett, bár kissé kényelmetlenül is érezte
magát.
– Rendben. Visszavehetem az ingemet?
 – Ha nagyon ragaszkodik hozzá – kacsintott Karen.
Matt elvörösödött.
– De ne felejtse, hogy ez tévéműsor, úgyhogy nemcsak a
kinézete számít, hanem a személyisége is. – Bernard hangja
fontoskodó volt, egyben professzionális. – Az a lényeg, hogy
hogyan tárgyal a csapatával, a vevőkkel és a többi street food
hely tulajdonosával. Hogy teljesen átélje azt a személyiséget,
amelyet mutatni akar. Például a kemény fickót. A maga
kinézetével. Dögös lesz – tette hozzá –, nagyon dögös.
– Oké, értem – felelte Matt. – A lényeg, hogy az ételre
koncentráljunk. És ne feledjék, éttermet kell vezetnem, úgyhogy
előre tudnom kell, milyen napokon akarnak forgatni.
– Hát persze hogy az ételekre fogunk koncentrálni – mondta
sértett hangon Bernard. – Mi vagyunk a Fresh Network, helló.
Mindig az ételre koncentrálunk, de azt az emberek adják el.
– Kell még magáról további háttéranyag is – folytatta Karen. –
Személyes infók. A Street Food Versenyen említették, hogy a
nagyapja volt Seattle rendőrfőnöke, és nagyon tetszett az a kis
jelenet, amelyet a végén rendezett. Annyira tekintélyt
parancsoló személyisége van. Ő nem akarna szerepelni a show-
ban?
Matt hirtelen feszültté vált.
– A Főnök színes egyéniség. De nagyon kétlem.
– A Főnök, igen, ő az! – csapta össze Karen a kezét. – Nagyon
tetszik. Azt gondoltuk, fantasztikus lenne. Nagy tekintély, igazi
alfa hím.
– Akárcsak maga – jelentette ki Bernard. – De magától
eltérően ő a fűszer lenne, nem a főétel. Egy kis Főnök itt, egy kis
Főnök ott.
– Emlékeztet valakire… – Karen tűnődve elhallgatott egy
picit. – Ó, hogy is hívják, itt a neve a nyelvem hegyén…
Bernard csettintett az ujjával.
– Clint Eastwood. Kiköpött hasonmása a szögletes állával,
azzal az acélos hunyorításával.
– És a szivarral – tette hozzá Matt. – Sehová nem megy a
cseresznyeillatú szivarjai nélkül.
– Na, még jobb – bólogatott Karen. – Szóval, gondolja, hogy
érdekelné őt?
Matt mosolyt erőltetett magára, de érezte, hogy mesterkélt. A
Főnök, aki sorozatgyilkos, most meg Fresh Network-sztár?
Milyen őrült kombinációk következhetnek még?
– Nem igazán hiszem – felelte. – A Street Food Versenyen is
csak véletlenül jelent meg. Egyáltalán nem hiszem, hogy ezt
rendszeressé akarná tenni.
– Természetesen jól megfizetnénk – fűzte hozzá Bernard. –
Egy próbálkozást megér, nem gondolja?
– Biztosan nincs szüksége a pénzre, de beszélek vele.
– Hozza el ma vacsorára – vetette fel Bernard. – Hallom, van
egy barátnője, aki már több könyvet is publikált. Hívja el őt is.
Mattet váratlanul érte a felkérés. Azon tűnődött, mit is
feleljen.
– Nos, nem is tudom. Sam… nem igazán az a valóságshow-
típus… akarom mondani tévés arc – helyesbített, amikor
Bernardra pillantott. – És a dolgok nem igazán ideálisan
alakulnak mostanában közöttünk.
Karen bólintott. Örült ennek? Mattnek úgy tűnt.
 – Értem, Matt, de a romantikus kihívások nagy drámával
gazdagíthatják a show-t, ha mindketten hajlandóak nyíltan
felvállalni. – A producer előrehajolt, hófehér blúza alatt feltárva
olajbarna bőrű dekoltázsát. – Mindannyian a show sikerén
dolgozunk. Beszéljen vele. Lehet, hogy értékelné a
nyilvánosságot, amelyet mint író kapna. Sose tudhatja, hátha
meglepi ezzel.
– Rendben, beszélek vele. – Matt az órájára nézett. –
Hamarosan kezdődik az esti roham. Van még valami, amiről
beszélnünk kell? Vagy várhat a vacsoráig?
– Várhat – bólintott Karen. – Azt azonban jó, ha tudja, Matt,
hogy a Fresh Network rendkívül izgatott, hogy együtt dolgozik
velünk. Nagy sztárrá lesz nálunk.
Matt nem tudta visszafojtani a mosolyát. Az érzéseit szinte
lehetetlen volt leírni. Talán mert a producerek egy álló órán át
nyalogatták az egóját, de úgy érezte, hogy minden csontja
bizsereg. Szinte hallotta azt a mágikus kattanást, amellyel
minden, amin évek óta dolgozik, hirtelen a helyére pattan.
Tényleg sztár lesz belőle. Pedig néhány órája még azon
gondolkodott, hogy feladja magát, és mindent eldob!
Ki a csoda az a PJ Wu?
 16.

Edward orrával semmi baj nem volt, köszöni szépen.

A látása talán már nem olyan éles, mint régen, se a hallása, de
az orra még nyolcvanévesen is százszázalékos pontossággal
működött. Marisol mindig azt mondta, hogy olyan a szaglása,
akár a farkaskutyának, és Edward egyetértett vele. Vadász volt,
és a vadászok születetten éles szaglásúak.
Az egyetlen hátránya az volt, hogy nem tudta kikapcsolni. A
szemét le tudta hunyni, a fülébe tudott fülhallgatót tömni, de az
átkozott orra szüntelenül működött. Ami igazi csapás volt,
amikor az egész busz a Bengay kölni és a Shalimar parfüm
illatát árasztotta.
A tulalipi egész napos utazásra egy héttel korábban kellett
feliratkozni, és az űrlap gyorsan betelt. A Sweetbay Village
Nyugdíjasotthonnak főállású programszervezője volt, egy
eleven fiatal nő a harmincas évei élén, extra melltartómérettel
és nagy, göndör, fekete bozonttal. Kyla Murray egyetlen
teendője az volt, hogy hetente több alkalommal
betűrejtvényekkel szórakoztassa az időseket, Pictionaryvel,
bingóval és römivel, illetve teniszkörmeccsekkel. Továbbá
kéthetente egyszer társasutakat szervezett. Amikor Edward
meghallotta, hogy ezúttal a Seattle-től északra működő nagy
indián kaszinó a cél, azonnal feliratkozott. Szemfülesnek kellett
lenni, mert az egynapos utak jelentkezési ívei néhány órán
belül beteltek. A lakók szerettek csatangolni.
Edward olykor-olykor szívesen elidőzött egy jó kaszinóban.
De most nem ezért ment.
Szomszédja a buszon egy izgága vén trotty volt, Donald
Martini, és Edwardnak minden önuralmára szüksége volt, hogy
ne törje el a pacák nyakát. Az Old Spice-tól bűzlő Martini
letottyant a folyosó melletti ülésre, és hatvan másodpercen
belül már aludt is. Egy további percen belül kétszer könyökölte
oldalba Edwardot. Amikor csontos könyöke harmadszor is a
bordái közé fúródott, Edward a szomszédja sovány karjára tette
a kezét, és azt súgta neki:
– Megöllek, barátom.
– Mi az, Edward?
– Azt mondtam, igyekezz nyugton lenni, barátom.
Martini azonnal bocsánatkérő színt öltött.
– Ne haragudj, Edward. Azt hiszem, be kell állíttatnom a
gyógyszeradagomat. Egész héten pörögtem, mint egy istenverte
búgócsiga.
– Valószínűleg jó ötlet.
– Mit szólsz az öreg Greghez, elszomorító, nem?
– Rettenetesen – felelte Edward a legbehízelgőbb hangján. –
Szörnyű baleset. Emlékeztető mindannyiunk számára, hogy
legyünk óvatosak. Könnyen összetörhetjük már magunkat
ebben a korban.
Greg Bonner temetése előző nap volt, és a Village buszt bérelt
mindenki számára, aki le akarta róni a végtisztességet.
Bonnert a halálát követő reggelen találták meg a konyhában,
ahol Edward hagyta. Mentőket hívtak, de rendőrt nem. Hiszen
világos volt, hogy megcsúszott és elesett. Nem kellett riadót
fújni.
Végtére is öregotthonban nap mint nap halnak meg öregek.
A busz továbbpöfögött, és ütemes remegése egyáltalán nem
volt kellemetlen. A hangos csevegés, amely az első húsz percben
betöltötte a buszt, lassan elhalt. Körben a szürke fejek mind
előrebuktak, köztük Donald Martinié is.
Edward az ablakon át a forgalmat bámulta, majd ő is
lehunyta a szemét. Kíváncsi volt Tulalipra. Jó harminc éve járt
ott utoljára, és az remek élmény volt.
Az indián rezervátumokkal az a helyzet, hogy tele vannak
indián lányokkal. És Edward sosem bánta az indián lányokat.
Mosolygott, ahogy fölelevenítette utolsó ottjártát. Vidám emlék
volt.

1983. augusztus

Azonnal felfigyelt rá, ahogy belépett a bárba. Fiatal volt, lapos

arcát egyedül a vaskos smink tette némileg szépnek
mondhatóvá. Az olcsó ruha a kellő helyeken tárta fel serdülő
testét. Szemtelen tekintetével leplezte magányosságát és
szeretetvágyát. Nem lehetett több tizenötnél.
Tökéletes volt.
A pultos szemmel tartotta, ahogy leült a bárpult mellé, de
nem szólt semmit. Edward mellé ült le, keresztbe tette a lábát,
és levágott farmerszoknyája látni engedte sovány, napbarnított
combját.
 – Fizetsz egy italt?
A hangja édesen rekedt volt. Kék festékkel vastagon kihúzott
sötét szempár nézett fel Edwardra. Homlokának és állának
pattanásait kissé túl világos alapozó fedte, és hideg rózsaszínnel
kikent ajka egyenletes gyöngyfogakat engedett látni.
– Persze – bólintott Edward. – Mit iszol?
– Egy Jamesont – szólt a lány a pultosnak.
A figura bólintott, öntött, majd kettőjük közé tolta a poharat. A
lány profi módra döntötte be az italt. Edward figyelmesen
nézte, hogyan reagál, de semmit sem látott. Semmi fintor,
rándulás vagy köhögés. Kemény alkoholista, már tizenöt
évesen. Indián lányok. Mintha a génjeikben hordozták volna.
– Még egyet? – kérdezte Edward, és a lány bólintott.
A pultos feltűnt, és a folyamat megismétlődött.
Nem lehetett magasabb százhatvan centinél. Maximum
negyvenöt kiló. Vékony ujjain kicsorbult csillogó műkörmök.
Szép keze volt. A jobb fülében négy karika, a balban három.
– Hogy hívnak? – kérdezte Edwardot.
– Ed.
– Engem Agathának – ujjai az alkarját birizgálták. – A
barátaimnak Aggie. Hívhatsz így, ha akarsz.
– Oké, Aggie.
– Hogy kerülsz ide?
Sötét szeme most már kissé fátyolos volt, pedig egy perce még
csillogott. A whiskey megtette a magáét.
– Átutazóban vagyok.
– Kanadába mész?
– Igen.
 – Mindenki Kanadába megy. Mi olyan érdekes Kanadában?
Edward mosolygott.
– Nekem a munkám.
Aggie visszamosolygott.
– Sofőr vagy?
– Kereskedő.
Aggie elégedettnek tűnt a válasszal.
– Van egy negyeddollárosod a zenegépbe, Ed?
Edward kihalászott egyet a zsebéből, és átadta neki. A lány
átvette, ujjaival a szükségesnél kicsit tovább érintve az övéit.
Kis gyönyörűséget érzett. Remek hús lesz.
Egy perccel később a Blondie „Heart of Glass”-ja hangzott fel a
hangszórókból. Agatha visszajött, és megállt előtte imbolygó
csípővel, amelynek még időre lett volna szüksége, hogy a
természettől elrendelt ívvé fejlődjön.
De természetesen nem fog.
– Táncolj velem, Ed.
Megfogta a karját, és lelépett a bárszékről, engedve a lánynak,
hogy a kis táncparkettre vezesse őt. Talán egy tucat vendég
lehetett a bárban. Edward soha nem járt még ott, és soha többé
nem is jön ide ez után az éjszaka után, úgyhogy jólesett neki ez
a kis öröm. Félhomály volt, a levegőt cigarettafüst járta át. Egy
harmincas évei körül járó pár bújt meg a sarokban,
szenvedélyesen csókolózva. Házasságtörés, nyilvánvaló. A többi
vendég középkorú férfi volt, egyedül vagy kettesével iszogatva,
üveges szemmel, gondoktól terhelten, és nem figyeltek a férfira
meg a fiatal lányra, aki bőven a lánya lehetett volna.
Aggie közelebb húzódott, keskeny csípője az ágyékához
szorult. Olyan kicsike volt, hogy Edward a feje búbját láthatta. A
haja frissen mosott volt, Head & Shoulders-illatot árasztott.
Émelyítően édes kölnije születésnapi tortára emlékeztetett.
Vékony karjával átfogta Edward derekát. A férfi alig-alig
mozdult a zenére, de a lány sokat.
Egy perc múlva felnézett.
– Tetszem neked, ugye, Ed?
– Nagyon is.
– Tudom. – Lapos hasát az ágyékához szorította. – Érzem.
– Nem tehetek róla. Szép lány vagy.
Aggie mosolygott.
– Ne menjünk máshová? – Magához húzta, úgyhogy az ajka a
fülébe susogott. – Nem vagyok drága. Tudok egy helyet, ahol
kettesben lehetünk. Mindent megteszek. Szó szerint mindent.
Megtáncoltatta a fenekét, és forró lehelete Edward nyakán
újabb bizsergést küldött végig a gerincén.
– Mit kérsz néhány óráért? – kérdezte.
Aggie visszahúzódott, hogy Edward arcába nézhessen, a
mosolya szélesebbre derült.
– Néhány óráért? Tényleg?
Edward bólintott.
– Mondjuk… ööö… kétszáz?
– Rendben, menjünk.
A lány meglepetése és öröme nyilvánvaló volt. Ugrott egyet, és
megragadta Edward kezét. Nyilvánvalóan ez volt a legnagyobb
összeg, amit a héten egyben látott.
– Hátul kell kimennünk.
A táncparkettől balra ajtó nyílt nagy KIJÁRAT felirattal.
Edward követte a lányt, gyors pillantást vetve visszafelé, mielőtt
kiléptek volna a friss levegőre. Senki sem figyelte őket. A pultos
elmerült a beszélgetésben egy nemrég érkezett idősebb nővel.
Ahogy öltözött, Agatha is lehetett volna huszonöt év múlva.
Bocsáss meg, Aggie. Hiszen így hívják a barátai, és hamarosan
nagyon jó barátok lesznek.
– Hé, Aggie – szólt Edward odakint –, az autóm itt áll. Nem
megyünk valahová? Kényelmesebb lenne.
A lány habozott.
– Van itt egy motel…
– Egy motel? – ráncolta a homlokát Edward. – Nem akarok
motelszobába menni. Túl klausztrofóbiás vagyok, és most már
azt gondolom, egész éjszaka szeretnék együtt lenni veled. Arra
gondoltam, vehetnénk valami kaját, kocsikázhatnánk egyet,
kereshetnénk egy romantikus helyet.
A lány kuncogott.
– Egy csomó pénzem van – folytatta Edward.
– Hadd lássam.
Edward előhúzta a készpénzzel teli tárcát, és kinyitotta, hogy
a lány lássa.
Az elégedetten mondta:
– Milyen kaját?
Bingó.
– Bármit, amit akarsz. Én éhes vagyok. Te nem?
– Egy kicsit.
– Hamburgert és sült krumplit?
A lány szeme felragyogott, és Edward ebben a percben látta
meg benne a kisgyereket. Valami belül felkavarodott benne.
 – Oké.
Egy délebbre, Lynnwood felé húsz percre lévő McDonald’shoz
autóztak. Aggie az első ülésen ült, kis kezében egy Big Mackel.
Úgy evett, mintha már régóta éhezett volna, ami valószínűleg
így is volt. A burger három percen belül eltűnt, majd nekilátott
a krumplinak. Közben egyik kezével a rádió gombját tekergette.
– Ó, ezt a számot szeretem – mondta. – Nem baj, ha
felhangosítom?
Edward bólintott, és a lány feltekerte a hangerőt. Linda
Ronstadt tiszta hangja édesen folyt elő a hangszórókból, ahogy
a kék folyóról énekelt. Aggie csatlakozott hozzá, és Edward
meglepetten hallotta, hogy jó hangja van. Jó ritmusérzék,
meglepő terjedelemben, talán a magas hangoknál kicsit
erőtlenebb, de semmi olyasmi, amin a képzés ne segíthetett
volna. Marisolnak volt ehhez jó füle, a felesége megmondta
volna, hogy a lánynak van-e tehetsége, de Edward azt gondolta,
Aggie-nek van. Fiatal, édes hangja betöltötte a kocsit, és Edward
nem bánta.
Ahogy oldalról rápillantott, így a sötétben… akár Lucy is
lehetett volna.
Lekanyarodott egy mellékútra, amely így éjszaka úgy tűnt,
mintha sehová se vezetne.
– Hová megyünk?
Aggie abbahagyta az éneklést. Egyik kezében egy krumpli
remegett. Kibámult a szélvédőn, de a kanyargó úton kívül
semmi mást sem lehetett látni.
– Rövidítünk – felelte Edward.
– De hát ezen az úton nincs semmi. Csak az erdő.
 – Egy barátomnak van itt egy kunyhója. Remélem, hogy
megtalálom. Egy darabig kell még vezetnünk, addig pihenhetsz.
– Edward oldalról rámosolygott. – Csinos, meglátod. Kandallóval
meg mindennel.
– Semmit sem látok. – Hátradőlt az ülésen, és a szájába tömte
a krumplit. – Nem érdekes, hová megyünk. De legkésőbb
napfelkeltére vissza kell érnünk. Elő kell készítenem az öcsémet
az iskolába.
– Visszaérünk, meglásd. Van nálam fényképezőgép. Annyira
szép vagy, arra gondoltam, készíthetnénk néhány fotót.
A lány mosolygott.
– Az extra lesz, és előre kérem a pénzt. – A kezét Edward
karjára tette, mintha tompítani akarná a szavai élét. – De
ígérem, hogy remekül töltjük majd az időt.
– Nem kétlem, Aggie. Fizetek, amint odaértünk. Még egy
százassal megtoldom.
– Miért?
– Mert kedvellek – felelte. – És mert segíteni akarok neked. Ki
tudja, ha ez jól sül el, esetleg rendszeressé tehetjük ezt, amikor
havonta egyszer átutazom.
A lánynak, úgy tűnt, tetszik a dolog.
– Minden hónapban?
– Igen.
– Juhé! – mondta, feje fölé emelve a kezét. A krumpli
szétszóródott az ölében. – Hoppá, bocsánat. – Elkezdte
összeszedegetni, közben Edward arcát figyelte. – Nem akartam
szétszórni. Annyira sajnálom.
Szegény kis jószág. Otthon verik, tizenöt évesen strichelnie
kell. Nemigen lehetett más választása.
Igazán szívességet tesz neki.
– Semmi baj, Aggie – nyugtatta meg a legbehízelgőbb
hangján. – Majd kárpótolsz érte.
– Ígérem. Amint a kunyhóba érünk, mindent megteszek, amit
akarsz, Ed.
Hát persze hogy megtesz. Ahogy mindannyian.
Négy órával később már úton volt Seattle felé. Agatha minden
nyomát eltüntette az autóból.
Bekapcsolta a rádiót, ugyanazt az adót, ahol Agatha hagyta. A
„Hungry like the wolf” szólt a Duran Durantól.

Szájam teli nedvvel, akár a bor

és éhes vagyok, akár a farkas.

Pontos.

Akkor nyitotta ki újra a szemét, amikor a szomszédja ismét a

bordái közé döfte a könyökét.
– Hahó, megérkeztünk – hangzott fel Kyla Murray édes
hangja a busz elejéről. – Ébresztő!
Edward felült, és pislogott, csalódottan térve vissza a
valóságba. Az 1980-as évek voltak messze a kedvenc évei, és pici
veszteségérzés töltötte el, ahogy Aggie emléke köddé vált.
A programszervező azonban nem volt rossz kárpótlás, amiért
vissza kellett térnie a jelenbe. A busz elején állt, kezében a
dossziéjával, nagy mellén feszülő kék golfingben. Láttára
Edward bizsergést érzett az ágyékában, és szinte reménykedve
tekintett le.
A fene vigye. Ma semmi. Nem úgy, mint előző nap az
elvarratlan szállal, Joyce-szal.
– Mindenkinek a kezébe adom a büfészelvényét, ahogy a
buszról leszáll. Ne felejtsenek el feliratkozni a Player’s Club
kártyára, ha még nem tették meg, mert így extra pontokat
gyűjthetnek a következő kirándulásra. Itt, a kijáratnál
találkozunk délután hatkor. Mindenkinek megvan a
telefonszámom, ha szükség volna rá.
Donald Martini még mindig horkolt mellette, és most
Edwardon volt a sor, hogy az öreg bordái közé döfje a könyökét.
Talán a kelleténél kissé keményebben tette, és a férfi
megrázkódva tért magához.
A buszról leszállva Edward nagyot szippantott a friss
levegőből. Mindenki más egyenesen a kaszinó felé indult,
izgatottan csevegve, mint a majmok, a nők szorosan magukhoz
ölelve a táskájukat.
Edward mosolyogva vette át a szelvényét Kylától, és a zsebébe
süllyesztette. Várt egy picit, amíg Kyla Donald Martinival
beszélgetett, aki ostoba kérdéseket tett fel neki, nyilván csak
azért, hogy a mellét bámulhassa. Nem mintha bárki
kárhoztathatná ezért.
Aztán ahelyett, hogy a nyájat követte volna a kaszinóba,
jobbra fordult.
Itt az idő, hogy találjon egy lányt, akivel jól elszórakozhat.
 17.

A Green Bean kávézó Sweetbay központjában volt, nem messze

Matt házától. Sam kedvenc helye volt, mert a kávét ízlés szerint
őrölték, és minden reggel házi süteményeket árultak. Amióta
feladta a munkáját, és főállású író lett, a kávézók szakértőjévé
vált.
Ebben a pillanatban azonban a lattéja és a dán sajttortája
érdekelték a legkevésbé. Leállította iTunes-listáját, és kihúzta a
fülhallgatót a füléből, mert szinte hihetetlen volt, amit a neten
olvasott. A The Seattle Times épp most töltött fel egy cikket
HOLTTESTET TALÁLTAK főcímmel. Marysville-ben a második
holttestre bukkantak Seattle környékén.
Az első bekezdés arról szólt, hogy egy túrázó bukkant aznap
reggel egy fiatal nő holttestére Marysville-től északra, a sűrű
erdőben. A túrázó az ötvenkét éves, marysville-i Marty
Stephanopoulos volt, aki, mint fogalmazott: „a természet
szólításának engedve” tért le az ösvényről, és döbbenettel
fedezte fel alig néhány lépésre egy nő holttestét. A fiatal nő
kilétét nem tették közzé, ami azt sugallta Samnek, hogy az
áldozat tizennyolc év alatti lehetett. Stephanopoulost idézték:
„Éppen pisáltam, amikor megpillantottam ott, avarral befödve.
Totál kiakadtam.” Az idegenkezűség „erősen valószínűsíthető”
volt, és a rendőrség gyilkosság ügyében indított nyomozást.
A második bekezdés azzal folytatta, hogy egy második,
ugyancsak női holttestet is találtak egy parkolóban, egy mexikói
étterem mögött a seattle-i Capitol Hill negyedben. A rendőrség
nem közölte a kilétét, mert a rokonait még nem kutatták fel, de
a cikk szerint negyvenöt éves kaliforniai lakos volt. A rendőrség
az ő ügyét is gyilkosságnak tekintette.
A seattle-i és a marysville-i rendőrség egyaránt azt közölte,
hogy nem gondolják, hogy a két gyilkosságnak köze lenne
egymáshoz.
Sam mély lélegzetet vett, az agya ezerrel pörgött.
Lehetséges, hogy a második áldozat, az idősebb nő Bonnie
Tidwell volt?
Sam nem hallott róla, amióta előző este kirakta a hotelnél.
Megadta neki a telefonszámát és az e-mail-címét, és meghívta őt
Matt éttermébe, ha sikerülne időt szakítania rá, mielőtt
visszatér Sacramentóba. A hangulat feszült volt közöttük, de
Sam azt remélte, Bonnie meggondolja magát, és megnyílik neki.
Bonnie azonban nem telefonált. És ahogy Sam Sancheznek is
elmondta előző nap, a nő aznap reggel kijelentkezett a Sixth
Avenue Innből.
Borzongás futott végig rajta, és begombolta a kardigánját,
noha a Green Beanben meleg volt. Nem akarta zaklatni a
nyomozót, de nem látott más választást, mint hogy felhívja őt.
Ha nem teszi, ez a dolog egész éjjel nyomasztani fogja. Befejezte
a sajttortát, és a mobilja után nyúlt. Ám mielőtt tárcsázhatott
volna, a telefon megszólalt.
– Milyen különös, épp most akartalak hívni – szólt bele Sam. –
Micsoda időzítés.
– Azt hiszem, tudom, hogy miért. – Robert Sanchez nyomozó
hangja zordan csengett. – Talán mert nem hallottál Bonnie
Tidwellről.
– Ó, a mindenit – szentségelt Sam. A szíve hevesen kalapált. –
Ne is mondd.
– Ezek szerint már tudod?
– Csak mondd el. Halott?
– Igen. – Sanchez hangja meglepetten és gyanakvóan
csengett. – Honnan tudod?
Sam felsóhajtott. Néhány másodpercébe került feldolgoznia,
amit Sanchez most megerősített. Szegény, szegény Bonnie.
– Most jelent meg egy cikk a The Seattle Times weboldalán.
Egy negyvenöt éves kaliforniai nő holttestéről.
Sanchez felmordult.
– Remélem, legalább a nevét nem közölték. Vagy igen?
– Nem, mert azt írták, még keresik a családját. – Sam
megdörgölte a szemét. Érezte, hogy elfogja a fejfájás. – Bobby,
nem értem. Mikor történt ez? A cikk szerint egy mexikói
étterem mögött ölték meg. De hát két napja láttam őt.
– Egyetlen seb volt a mellén. A rendőrorvos szerint
valószínűleg jégcsákány nyoma. A halál hivatalos oka elvérzés.
– Szóval elvérzett – Sam behunyta a szemét.
– Sajnálom, drágám.
– Tudják, ki tette?
– Dolgozunk az ügyön.
Sam szeme kitágult.
– Te kaptad az ügyet?
– Amikor bejött a hívás, és megmondták, hogy ki az, mindjárt
magamnak kértem. Említette neked, hogy lennének gyerekei
vagy barátja? Nem találok senkit sem itt, sem Kaliforniában.
– Azt mondta, nincsenek gyerekei. Csak két volt férje. Ha volt
is barátja, nekem nem említette. – Néhány pillanatig
összeszedte magát, aztán megkérdezte: – A másik gyilkosság
összefüggésben áll vele?
– A marysville-i? Nem. Beszéltem az ottani nyomozóval, és
nem tűnik valószínűnek. Az áldozat egy tizenhét éves kicsapott
gimnáziumi tanuló Everettből. Egy bérlakásban lakott
Tulalipban, a kaszinó közelében, hét másik tinédzserrel. Nem
tudom, drogozott-e, de nem lennék meglepve. Nincs
előtörténete. Részidősként dolgozott a Walmartban, és amikor
nem, akkor a sztráda melletti Wheels Go Round
kamionosbárban töltötte az időt. A barátja ott dolgozik mint
szakács. Idősebb nála, harminc körüli.
– Na igen, elég idős ahhoz, hogy egy tizenévessel járjon.
Beszéltek a marysville-i rendőrök a fiúval?
– Igen, de egész nap az étteremben dolgozott, ahogy több
tanú is megerősítette. Biztosan nem ő volt.
– Oké, és mi mást mondott még a nyomozó?
– Nem sokat. Valaki látta, hogy egy hajléktalannal beszélt, és
néhány perc múlva elindult vele. Soha nem jött vissza. A fiúja
hívta a rendőröket az éjjel, amikor nem vette fel a telefont, de
azok nem nyomoztak utána, mert még nem tekintették eltűnt
személynek. Ma reggel találták meg a testét, de addigra legalább
tizenöt órája halott volt. Valamilyen tompa tárggyal
erőszakolták meg, talán egy baseballütővel, de ez nem biztos. A
halál oka fojtogatás.
– Meg is erőszakolta a gyilkos?
 – A szakértő szerint nehéz megmondani, de valószínűleg nem
– felelte Sanchez. – Nem találtak testnedveket a vaginája vagy
az anusa körül.
Sam reszketett. Vizuális típus volt, nem kellett megerőltetnie a
képzeletét a nyomozó leírása alapján. Szegény, szegény lány.
Senki nem érdemel ilyen halált. Senki.
– És úgy gondolják, a hajléktalan tette?
– Nyomoznak utána, de egyelőre nem találták meg. A
hajléktalan ötven körüli lehet, és úgy tűnik, visszatérő vendég a
bárban, meg egyáltalán Marysville-ben, ezért hamarosan
elkapják, ha ugyan már el nem kapták. Egy csomó fura munkája
van, útjelzőket tart fel az utcasarkokon helyi vállalkozások felé,
ilyesmik. Idáig még senkinek nem ártott.
– Lehet, hogy fizettek neki, hogy kicsalja a lányt.
– Ez nagyon is lehetséges. – A nyomozó habozott. – Figyelj,
Samantha, van még valami, de ez maradjon kettőnk között. Ezt
az információt még nem hozták nyilvánosságra. Tipródom,
elmondjam-e neked, mert tudom, mit fogsz rá reagálni.
– Mondd el – Sam lélegzete elakadt.
– Az áldozat kezét levágták. Csukló alatt.
Sam megmerevedett.
– A bal kezét vagy a jobbat?
– A balt.
– Ó, istenem. A Hentes…
– Most ne folytassuk le ezt a vitát újra, oké? Majd később,
személyesen beszélhetünk róla. De azt elismerem: kezdek hinni
abban, hogy nem őrültség a teóriád.
Sanchez hangja tompán csengett, mintha a száját a kagylóra
tapasztotta volna, aminthogy valószínűleg így is volt.
A szentségit, tényleg hisz neki? Alig akarta elhinni.
– Mikor találkozunk?
– Valamikor be kellene jönnöd hivatalos vallomást tenni
Bonnie/Joyce-ról. Lehetséges, hogy a gyilkos előtt te voltál az
utolsó ember, aki élve látta őt. Nem kell, hogy ma, mert amúgy
már beszéltünk róla.
– Nem akarod, hogy most odamenjek?
– Nem. Túlságosan el vagyok havazva. Egy rakás ügyön
dolgozom, és mindjárt indulok, hogy egy kicsit elbeszélgessek a
barátoddal.
– Matt-tel? – lepődött meg Sam. – Miről?
– Az egyik alkalmazottjának a rokonai bejelentették az illető
eltűnését – közölte Sanchez. – PJ Wunak hívják. Ismered?
– Hát persze hogy ismerem. – Sam egy darabig tátott szájjal
állt. – Eltűnt? Matt nem említette.
– Biztosan elfoglalt volt. Ismerem ezt az érzést. Rendes
esetben nem foglalkoznék eltűnési ügyekkel, de a nyomozó, aki
felvette, rájött, hogy az Adobo Matt étterme, és tudja, hogy
ismerlek benneteket. Megígértem, hogy elmegyek, és beszélek a
személyzettel, noha magam sem tudom még, miről. Túl sokat
vállaltam.
Sam feje kóvályogni kezdett. Egyet kellett értenie Sanchezzel:
ez így túl sok volt. PJ eltűnt? Mi a fene folyik ma? És miért nem
említette Matt a barátja eltűnését? Amikor pedig nyilván tudott
róla.
A barátja annyira elfoglalt volt, hogy az elmúlt néhány
napban csak néhány sms-t váltottak. Hirtelen rájött, hogy az
éttermi összetűzés óta nem látta őt.
– Később hívlak még, jó? – búcsúzott el Sanchez. – Addig
döntsd el, mikor jössz be. Ha közben bármi eszedbe jut
Bonnie/Joyce-ról, hívj.
– Persze.
Letette a kagylót, és Sam ismét lehunyta a szemét. Egy perc
csöndre volt szüksége, hogy mindent feldolgozzon, amit a
nyomozótól hallott. Ki ölte meg Bonnie-t? Egyáltalán, ki
akarhatta megölni? Lehetséges, hogy a Hentes újabb áldozata?
Hogy is ne függene össze a két gyilkosság? Samet nem érdekelte,
hogy civil: ki kellett derítenie. Túlságosan stimmelt minden, és
válaszokra volt szüksége. Ráadásul itt ez az aggasztó hír PJ
Wuról. Remélte, minden rendben van vele.
Noha Samet mélyen elkeserítette Bonnie halálhíre, hiszen a
nő tagadhatatlanul nagyon kedves volt hozzá, amiért annyi
információval ellátta az anyjáról, Samnek be kellett ismernie,
hogy csalódott. Bonnie volt az egyetlen, aki ismerte a Hentes
igazi kilétét. És most magával vitte a sírba.
Bonnie mindenesetre annyit elárult, hogy a Hentes ma is él.
Mit is mondott pontosan? Az efféle szörnyetegek nem halnak
meg, amíg valaki meg nem öli őket.
Ha 1985-ben nem az igazi gyilkost lőtték le, annak már
harminc éve. Feltéve, hogy a tettes nagyjából harminc és ötven
között lehetett, mint Rufus Wedge (és mint a legtöbb
sorozatgyilkos), akkor nagyon is lehetséges, hogy Bonnie-nak
igaza volt, és a Hentes még mindig él. Legalább hatvan,
legföljebb nyolcvanéves.
Öreg, de nem szükségszerűen halott.
 Viszont hogy még mindig gyilkol – ezt Sam nem tudta felfogni.
Egy dolog, hogy ennyi év alatt meglapult, de hogy még mindig
öljön? Ilyen idősen? És egy dolog, hogy 1985 után néhány évig
még gyilkolt, ahogy azt Sam feltételezte, de hogy csöndben
maradjon két évtizedig, és csak most kezdjen újra öldökölni?
Vajon mi válthatta ki belőle?
Bassza meg. Muszáj beszélnie Edward Shankkel. A Főnök
pályája nagy részét gyilkosok kézre kerítésével töltötte.
Bizonyára erre is tudja a választ.
 18.

Matt nem számított arra, hogy a nyomozót pillantja meg a

bárnál Frankie-vel, a pultossal csevegni, amikor megérkezett az
Adobóba. Noha Robert Sanchez Samantha régi barátja volt,
Matt csupán néhányszor találkozott vele, és nem volt
mindennapi dolog, hogy a nyomozó betérjen az étterembe.
Ennek mindössze egyetlen oka lehetett, és Matt nem volt biztos
benne, hogy készen áll erre. Gyorsan az irodájába vonult,
mielőtt a nyomozó felfigyelhetett volna rá.
Össze kellett szednie magát. Teljesen szétesett. Nem tudta,
hány pohár bort ihatott meg előző este, négy után eltévesztette
a számolást. Karen, a Fresh Network producere késő éjszakáig
ott marasztalta, és ő fizette a vacsorát. A Pink Doorba mentek,
amely Seattle-szerte híres volt a stand up estjeiről, és noha az
este vidám volt, Matt szinte azonnal észrevette, hogy már régen
nem az üzletről van szó. Ennek első jele Karen mélyen kivágott,
testhez simuló fekete ruhája volt. A másik az, hogy Bernard
korán elköszönt, hogy visszavonulhasson a hotelbe és A Grace
klinikát nézhesse.
Karent nyilvánvalóan nem a munka foglalkoztatta. Noha
csalódásának adott hangot, amiért sem Sam, sem a Főnök nem
jöttek el a vacsorára (mindketten kimentették magukat, más
programra hivatkozva), a producer viselkedése mást sugallt.
Puszival üdvözölte őt, és ajka a kelleténél kissé tovább időzött
az arcán. Minden viccén nevetett, beszéd közben gyakran
megérintette a karját, és egyetlen árva szót sem ejtett a
valóságshow-ról – bocsánat, a gasztroshow-ról – egész este.
Nem feküdt le vele, de nagyon közel járt hozzá. Nem volt
büszke rá, milyen messzire ment el, de hát az istenfáját, Sam és
ő úgy eltávolodtak fizikailag és érzelmileg egymástól, hogy
szinte nem is tűnt megcsalásnak a dolog.
Noha kurvára tudta, hogy az.
Matt mély levegőt vett, és a bár felé indult, lazaságot erőltetve
magára.
– Most vettelek észre, Bob – nyújtotta ki a kezét, és Sanchez
lecsusszant a bárszékről, hogy megrázza. – Örülök, hogy látlak.
Sam küldött ide korai ebédre?
– Én is örülök, hogy látlak, Matt. Nem, hivatalos rendőrségi
ügyben járok.
Na, szépen vagyunk. Matt dobogó szívvel igyekezett
meglepetést színlelni, ügyelve arra, hogy ne játssza túl.
– Ilyet se mindennap hallok. Persze szívesen segítek
bármiben, amiben tudok. Sör? Egy pohár bor?
– Szolgálatban vagyok. De egy kóla jólesne.
– Frankie, két kólát és egy lumpiát – szólt Matt a pultosnak. –
Bob, üljünk át oda. Kicsit nyugisabb.
Leültek egymással szemközt egy sarokasztalnál, és Frankie
hozta a kólát.
– Mindjárt jön a kaja is, srácok.
Sanchez a pultosra mosolygott, majd nagyot kortyolt a
kólából.
– Tudom, hogy elfoglalt vagy, ezért nem is akarom az idődet
rabolni. PJ Wu miatt vagyok itt. Nálad dolgozik, ugye?
– Igen, már jó hét éve – dermedt meg Matt. – Miért van az az
érzésem, hogy valami szörnyűt fogok hallani róla?
A nyomozó arca kifejezéstelen maradt.
– Mikor láttad utoljára?
– Három napja. Az elmúlt két napban is be kellett volna
jönnie, de nem jött.
– Szokatlan ez nála?
– Hát… megesett már vele – felelte Matt a kellő adag
habozással. – Voltak személyes ügyei.
– Mit tudsz ezekről a személyes ügyekről?
Mielőtt Matt válaszolhatott volna, Jimmy újra feltűnt egy
gőzölgő tál sült lumpiával.
– Frissen a serpenyőből, uraim – tette le eléjük.
– Köszönjük, Frankie – mondta Matt.
– Nagyon jó az illata – hajolt előre Sanchez. – Mi van benne?
– Darált hús, hagyma, fokhagyma és néhány titkos hozzávaló,
vékony panírban kisütve. Kóstold meg házi chiliszósszal – tolta
közelebb a tálat a nyomozóhoz. – Ha nem ízlik, személyes
sértésnek veszem. A nagyanyám receptje.
– Ehetem kézzel?
– Csakis. Filippínó étteremben vagyunk.
Sanchez mosolyogva az édeskés chiliszószba mártotta a
lumpiát, majd beleharapott. Szemét lehunyva lassan rágta.
– Ó, ez igen. Nagyon jó. Úgy értem, igazán nagyon jó. Mint a
tavaszi tekercs, csak…
– Csak sokkal, de sokkal jobb.
– Igen – bólintott Sanchez, és a két férfi egymásra nevetett. –
Többször kellene jönnöm.
Újabb lumpiát tömött a szájába.
– A barátaiddal és a családoddal együtt.
– Szóval, PJ-re visszatérve… – folytatta a nyomozó tele szájjal.
– Na igen. A magánéletéről kérdeztél – tért vissza a témára
Matt. – Az igazat megvallva nem sokat tudok róla. Nem álltunk
olyan közel egymáshoz.
– Tényleg? – Sanchez lenyelte az ételt. Meglepettnek látszott,
ahogy megtörölte az ujját és a kóláért nyúlt. – Frankie, a pultos
azt mesélte, hogy sok éve ismeritek egymást.
– Valóban, barátok voltunk a főiskolán, de már régen nem
járunk össze – magyarázta Matt, csöndben átkozva Frankie-t. –
Manapság már csak üzleti kapcsolat van köztünk. Nem az ő
hibája, én vagyok nagyon elfoglalva az étteremmel és a mozgó
büfékkel. Ráadásul most lesz egy tévéshow-m is a Fresh
Networkön. Nem mesélte Sam?
– Nem, erről nem beszélt, de gratulálok. Ez fantasztikus. – A
nyomozó megköszörülte a torkát. – Ma reggel beszéltem PJ
feleségével, Sharonnal. Pontosabban a leendő exnejével. Azt
mondta, hogy PJ szerencsejáték-függő volt.
Matt bólintott.
– Így igaz.
– Mit tudsz erről?
– Nem túl sokat – jelentette ki szomorúan Matt. – Azt hiszem,
főleg sportfogadásban utazott. Néha egész éjszakán át
pókerezett. Olykor előleget kért a fizetésére. Többször tűnt
lerobbantnak, mint nem.
– Mint a legtöbb játékos – sóhajtott Sanchez. – Akárhogy is, a
hamarosan exneje bejelentette az eltűnését. Nem ment el a
válóperes meghallgatásra. Minthogy huszonnégy órája senki
nem látta, muszáj megindítanunk a nyomozást.
Matt megdermedt.
– Sajnálom, Bob, az az igazság, hogy PJ nem a
legmegbízhatóbb munkaerő volt az utóbbi időben. Néha
elkésett, és kénytelen voltam erről elbeszélgetni vele.
– Frankie említette, hogy valamelyik nap veszekedtetek.
Az isten verje meg ezt a Frankie-t.
– Igen, volt egy kis nézeteltérésünk. Főleg a késése miatt. Ha
nem lenne ilyen jó szakács, már valószínűleg rég kirúgtam
volna.
– És nem rúgtad ki? Akkor, a veszekedés után?
– Nem. Csak azt mondtam, hogy menjen haza. Elbocsátottam
a nap további részére, mert nem volt olyan állapotban, hogy
dolgozzon.
– Ekkor láttad őt utoljára?
– Igen. Megkérdezhetem a személyzetet, hogy bárki beszélt-e
vele, de kétlem. Mondták volna nekem.
A nyomozó kissé előrehajolt.
– Kettőnk között, Matt, gondolod, hogy PJ meglépett a
városból?
Matt belül ujjongott, de kívülről elgondolkodást erőltetett
magára.
– Igazán nem tudom, mit gondoljak, de azt hiszem, ez nagyon
is lehetséges. Örökké egy csomó pénzzel tartozott másoknak és
zűrös alakokkal állt kapcsolatban. Nem lepne meg, ha átcsaptak
volna rajta a hullámok, és úgy döntött volna, hogy olajra lép.
Sharonnal sem jöttek ki jól.
– Sharon ezt világossá tette. – Megszólalt Sanchez telefonja, és
a nyomozó a képernyőre nézett, mielőtt visszasüllyesztette
volna a zsebébe. – Nem baj, ha még egy kicsit itt maradok, és
beszélek néhány alkalmazottal? Talán említette valakinek, hogy
hová készül.
– Hát persze. – Mattnek nagy erőfeszítésébe tellett elnyomnia
a megkönnyebbült sóhajt. – Maradj, amíg jónak látod, és kérlek,
edd meg a lumpiát. Ha akarsz bármi mást, csak szólj Frankie-
nek, és a ház állja.
– Tekintve, hogy ilyen jó, talán rendelek még valamit. Mit
ajánlasz?
Matt nevetve állt fel az asztaltól.
– Micsoda kérdés? Itt bármit. Tudod, mit? Megleplek. Én
magam készítem el.
Sanchez vigyorgott.
– A barátnőd szerint nemigen van időd főzni manapság.
– Samnek igaza van. Nagyon hiányzik.
Sanchez sötét szeme felmérte őt.
– Sam jó lány, ugye?
Matt bólintott.
– Vigyázz rá.
Matt mosolyt erőltetett magára.
– Hát persze. Megyek főzni, Bob. Örültem, hogy láttalak, és
kérlek, informálj PJ-ről.
Megkönnyebbülés volt kimenni a konyhába, távol a nyomozó
vizslató tekintetétől. Túlélte a kihallgatást, de ahogy az ételt
készítette, egyetlen dolog járt a fejében.
Vajon mit tett a Főnök a testtel?
Vagy inkább a test darabjaival?
 19.

A Sweetbay Village Nyugdíjasotthon férfi ápolója közvetlenül

Edward szobájához kísérte Samet, anélkül hogy ezt kérte volna,
és egész úton mosolygott rá. Miguel igazán jóképű volt, el kellett
ismernie, és jó néhányszor rápillantott a sötétkék ing alatt
feszülő bicepszére. Sam ráébredt, mennyi ideje nem szexelt
már, és elpirult a gondolatra.
Vajon Matt szexel mással? Összeszorult a gyomra. Nem
engedhette meg magának, hogy most erre gondoljon.
A folyosón két mentőssel találkoztak, akik bólintottak
Miguelnek, és kíváncsi pillantást vetettek rá.
– Mrs. Barney rendbe jön – mondta a magasabbik Miguelnek,
de Samet nézte. – A vérnyomása kissé magas volt, de semmi
komoly. Azt állítja, szeretné csökkenteni a
vérnyomásgyógyszerét, de nem beszélt még róla az orvosával. A
karján kicsit megsérült az eséstől, de ennyi az egész.
– Köszönöm, Chris. Figyelni fogunk rá.
– Holnap valószínűleg találkozunk – szólalt meg a másik
mentős Samre kacsintva, mire a három férfi összenevetett.
– Bizonyára gyakori látogatók itt a mentősök – jegyezte meg
Sam az ápolónak, ahogy továbbmentek. – Gondolom, nem
ritkák az orvosi ügyek.
– Nemcsak orvosi ügyek, de halálesetek is. – Miguel finoman
megérintette Sam hátát, és a folyosó kanyarja felé kalauzolta őt.
– Az egyik öreg meghalt a múlt héten. Elesett a konyhában a
szokásos éjszakai falatozása közben, és beütötte a fejét. Fejseb,
nagy vérveszteség.
– Uhh, köszönöm az érzékletes képet.
– Ugyan már, biztosan elviseli. Tudom, hogy valódi
bűnesetekről ír.
Sam rápillantott.
– Kitől tudja?
– A Főnöktől. Nagyon büszke magára.
Sam nevetett.
– Igen? Nekem sose mondja.
– Mindenkinek meséli, és látom is, hogy miért. – A mosoly
visszatért Miguel arcára, és megjelent a gödröcske is a bal
arcfelén. – Tudja, azt hiszem, nem látogatja elég gyakran a
nagyapját.
Sam újra nevetett.
– A Főnök nem a nagyapám. Az unokájával járok.
Megálltak a 214-es szoba előtt.
– Szerencsés fickó.
– Melyikük?
– Mindkettő – kacsintott Miguel. – Itt is vagyunk.
Edward ajtót nyitott, még mielőtt Sam kopoghatott volna, és
Sam visszahőkölt az öreg láttán. Fáradtnak, sőt kimerültnek
tűnt, és savanyú arckifejezése hatására Sam egy lépést
hátralépett.
– Az a csinos ápolófiú nyomul rád, Samantha? – A Főnök
kidugta a fejét az ajtónyíláson, végigtekintve a folyosón. –
Hallottalak titeket az ajtón keresztül. Csak szólj, ha zaklat, és
feldugom a csizmámat a seggébe.
– Ne aggódj, Főnök – nyugtatta meg Sam. – Biztosan flörtöl itt
minden lánnyal, fiatallal és öreggel.
– Biztosan, de nem kellene. Nem érdekel, mennyire jóképű.
Te Matthew nője vagy, ezért tiszteletlenségnek tartom.
– Annyira örülök, hogy ezzel foglalkozol – felelte Sam
szárazon. – Behívsz, vagy itt álljak egész délután a folyosón?
– Hoztál ennivalót? – Edward letekintett a Green Bean-
dobozra Sam kezében, elvigyorodott, és betessékelte. – Miért
nem mondtad előbb?
– Na, mi izgatott ennyire fel? – kérdezte Sam, azzal átadta
Edwardnak a pékség dobozát és levette a kabátját. Ledobta a
szófára, és végigtekintett az idős férfin. – Nagyon törődöttnek
látszol. Egyáltalán nem nézel ki jól. Minden rendben?
– Igen, persze. Csak egy kicsit unatkozom, azt hiszem. Nem
sok minden történik itt.
– Semmi römi? Vagy bingó? Vagy hogy hívják azt a játékot,
amit az öregek szeretnek játszani… – Sam csettintett az ujjával
–, ostábla?
– Hah! – Edward a szófára mutatott. – Ülj le, ahová jólesik, és
csinálok teát.
– Lehet, hogy fel kellett volna hívjalak előtte. Hogy van a
derekad?
– A derekam rendben van. Lehet, hogy tegnap kicsit
megerőltettem a sétával, de ma már jól van. És nem, nem kell
felhívnod, ha cannolit hozol nekem a Green Beanből.
– Honnan tudod, hogy cannoli? Ki sem nyitottad a dobozt.
– Nincs rá szükségem, érzem az illatán. A szimatom a régi. –
Edward lassan a konyhaszekrényhez ment. – Említettem már,
hogy valamikor Marie Cossettóval jártam?
– A Green Bean tulajdonosával? Nem – felelte Sam,
elhelyezkedve az ágyon. – Mikor volt az?
– Ó, egy másik életben. Akkor még Marie Beaudreau-nak
hívták. – Edward bekapcsolta a vízforralót, és visszajött. – Szinte
gyerekek voltunk. Még mielőtt a rendőr-akadémiára mentem
volna.
– És mi lett vele?
– Dobott Paul Cossettóért. – Edward mosolygott. – Teljesen
összetörtem. Aztán találkoztam Marisollal, és a világ megint
kikerekedett.
– Nem került Paulie börtönbe? Valamifajta fehérgalléros
bűntényért?
– Hát igen, befektetésekkel foglalkozott. Sok milliót húzott le
az ügyfelekről húsz év alatt. De most már szabadlábon van,
Puyallupban él, és persze elváltak. – A forraló fütyült, és
Edward visszatért a konyhaszekrényhez. – Ismertem Paulie-t.
Nem volt rossz fiú.
– Ebben nem értünk egyet – mondta Sam. – Nyilvánvalóan az
volt, ha tönkretette azokat, akik megbíztak benne és rábízták a
pénzüket.
– Soha semmi sem fehér-fekete, Samantha – felelte Edward,
visszatérve a teával. – Nem minden teljesen rossz vagy jó. A jó
emberek naponta tesznek rossz dolgokat, a rossz emberek
pedig jókat.
Különösnek hangzott ez egy olyan ember szájából, aki egész
életét bűnözők kézre kerítésével töltötte. Sam várta, hogy a
Főnök folytatja, de ő beérte azzal, hogy a mondat vége a
levegőben maradt, és egy percig csöndben szürcsölték a
teájukat.
– Szóval azért jöttem – törte meg a csendet végül Sam –, hogy
egy kicsit használjam az agyad. Két gyilkosság történt az utóbbi
napon. Egy középkorú nő és egy tizenéves lány.
– Láttam én is az imént – jegyezte meg Edward. – A
középkorú nőt a Las Cucarachas mögött ölték meg. Sajnálom,
szeretem azt a helyet. Nagyon jó a carne asadájuk.
– Ismertem a nőt – kortyolt bele Sam a teába. – Bonnie
Tidwellnek hívták. Anyám barátnője volt. Azért jött ide, hogy
találkozzon velem, és hogy… – szünetet tartott – hogy elmondja,
mit tud az anyámról.
– Uramatyám! – nézett rá aggódva Edward. – Nagyon
sajnálom, Samantha. Ez szörnyű.
– Nemrég beszéltem Robert Sanchezzel. Ő dolgozik az ügyön.
A Főnök bólintott.
– Helyes. Szeretem Bobbyt, mindig alapos munkát végzett.
Mondott bármi olyasmit, ami nem volt benne a hírekben?
Sam megrázta a fejét.
– Dolgozik rajta.
– Azt mondtad, két gyilkosság volt?
– A másik egy tizenhét éves lány. Marysville-ben történt, nem
messze a nagy kaszinótól. Megerőszakolták, megfojtották és
levágták a kezét.
A Főnök arcából lehetetlen volt bármit is kiolvasni. Sam úgy
gondolta, nehéz bármilyen érzelmet átélnie a gyilkosság
kapcsán, hiszen negyven évig ilyenekkel foglalkozott.
 – Tényleg? Ez nem volt a hírekben.
– Bobby mondta. Beszélt a marysville-i nyomozóval, aki az
ügyön van. Azt hiszem, egy darabig nem teszik közzé.
Az öreg bólintott.
– Hát persze hogy nem. És azért jöttél, mert ez emlékeztet
téged valamire.
– A Hentesre. – Sam előrehajolt. – Főnök, a lány kezét
levágták. Valószínűleg egy bárddal, a csuklója alatt. A bal kezét.
Edward mosolygott, de inkább megbocsátóan.
– Ez a Hentes gesztusa. Valaki nyilvánvalóan másolja.
– És mi van, ha nem?
A Főnök felkacagott.
– Még mindig ezt a nyomot követed? Rufus Wedge halott,
drágám. Ott voltam, nem emlékszel?
Sam mély levegőt vett.
– Igen, de mi van, ha nem Rufus Wedge volt a Hentes?
Edward felsóhajtott, és belekortyolt a teába.
– Ezt már végigvettük, Samantha. Sokszor. Tudod, hogy
mindig érdekelnek az elméleteid, de gőzöm sincs, mi többet
találhatnánk még. Wedge volt az első számú gyanúsítottunk.
Lehet, hogy bizonyítékok híján nem ítélték volna el, de ez nem
azt jelenti, hogy ne ő tette volna.
– Most másképp áll a helyzet – vélte Sam. – A technológia
rengeteget fejlődött. Ha a gyilkos bármilyen nyomot hagyott
hátra a testen, megtalálják. Nem ölhetsz meg csak úgy valakit,
és húzhatod el a csíkot.
Edward újra nevetett, és most úgy tűnt, igazán szórakoztatja a
dolog.
 – Dehogynem. Minden átkozott nap megtörténik. Oké, mi
lenne, ha kinyitnánk a cannolis dobozt? Elég türelmesen
vártam idáig.
 20.

Noha a ház többi része sötét volt, a hálószobában égett a villany,

ami azt jelentette, hogy Matt otthon tartózkodik. Sam tökéletes
megfigyelőállást foglalt el a hátsó kert magnóliafája alatt. A
felhők mögé rejtőzött telehold épp elég fényt adott, hogy lássa a
környezetét, de ő maga árnyékban maradjon. A Matt által
épített tető már majdnem készen volt, és elegendő fedezéket
nyújtott Samnek. A világos hálószobaablakot figyelte, és várt.
Igen, kémkedett a barátja után. Igen, nevetséges volt és
megalázó, és nem volt büszke magára. Az emberek ostoba
dolgokat művelnek, hogy válaszokat kapjanak. Matt már régóta
távol tartotta magától Samet, és ha őszinte akart lenni, soha
nem is volt teljesen nyitott feléje. Valaminek történnie kellett.
Susogó zajt hallott, felpattant, és egy mókust látott a közeli
ágon, amint gyanakvó, csillogó szemekkel figyelte őt. Ha a
mókusok gondolkodni tudnának, ez a példány nyilván azt
gondolta volna: Mi az ördögöt keres itt ez a nő éjfélkor a
magnóliafa alatt?
És ha a mókusok beszélni tudnának, ez nagyon helyénvaló
kérdés lett volna. A válasz pedig az lett volna, hogy in flagranti
akarja kapni Mattet. Konkrét okra – cáfolhatatlan,
kézzelfogható, erős okra – volt szüksége, hogy kiléphessen a
kapcsolatukból, mert másként nem volt biztos, hogy valaha is
meg tudná tenni.
 Nem volt benne biztos, vajon Matt lefeküdt-e azzal a kurva
producernővel a Fresh Networktől. De a megérzése azt súgta,
hogy igen, sőt talán most is éppen azt teszi.
Ó, igen, Sam mindent tudott Karen Burgundyról. Noha
eredetileg elhárította Matt meghívását a Pink Door-beli
vacsorára a Fresh Network producereivel, később meggondolta
magát. Noha nem érdekelte, hogy szerepeljen a barátja
valóságshow-jában, ez nem azt jelenti, hogy ne támogathatná őt
a vacsorán való részvétellel. Hiszen szerette őt, annak ellenére,
milyen nehézre fordultak a dolgok az utóbbi időben. Az igazat
megvallva nem is értette, miért távolodtak el ennyire
egymástól, miért nem akadt Mattnek ideje rá, és hogy miért lett
ennyire magának való, amióta beköltözött a Főnök egykori
házába.
Sam harminc perc késéssel érkezett a Pink Doorhoz,
bocsánatkéréssel a nyelve hegyén lépett be. Akkor pillantotta
meg őket. A színpad előtti asztalnál ültek összebújva és
sugdolózva, mint a szeretők. Annak a kurva producernek a
látványa, ahogy a barátja combjára teszi a kezét, és
szégyentelen dekoltázsával az arcába hajol, beleégett Sam
agyába. Minden önuralmára szüksége volt, hogy ne ragadja
meg a nőt a hajpótlásánál fogva, és ne vágjon a pofájába. Soha
nem érezte magát ennyire dühösnek, megalázottnak és
megbántottnak.
Ez az este még önmagában nem volt elég Matt elítéléséhez.
Egy dolog a flörtölés és a vonzódás egy másik nőhöz, és más,
hogy vajon átlépte-e határt. Ha igen, akkor köztük mindennek
vége. Sam tudta, hogy soha nem tudna megbocsátani neki, ezért
mindenképpen tudnia kellett az igazságot.
A világos hálószoba nem jelentett semmit önmagában. Sam
látta Matt sziluettjét a függöny mögött, de nem tudta
megállapítani, vajon egyedül van-e. A fenébe is.
Fogát csikorgatva surrant végig Matt hátsó udvarán. Néhány
másodperc múlva ott állt a hátsó ajtónál. Habozott egy kicsit. A
háznak nem volt riasztója. A Főnök mindig úgy gondolta, hogy a
riasztó fölösleges dolog, mert ha valaki meg akar ölni valakit,
azt semmiféle riasztórendszer a világon nem fogja eltántorítani.
Ha pedig valaki ki akarja rabolni, hát jöjjön, és tegye meg. Erre
valók a biztosítótársaságok.
Lenyomta a kilincset, de az ajtó természetesen zárva volt.
Nem meglepő. Vajon hol tartja a tartalék kulcsot? Egy perc
keresés után megtalálta egy néhány méterre álló cserépben.
Betette a kulcsot a zárba, és lélegzetét visszafojtva várt a
nyitást jelző kattanásra. Lassan kinyitotta az ajtót, majd újra
megállt, mielőtt belépett volna. Elmo, Matt macskája azonnal az
üdvözlésére sietett, és Sam letérdelt, hogy megsimogassa. Az
abesszin macska dorombolt és a kezét löködte, de szerencsére
más hangot nem adott ki.
A lehető legcsendesebben bezárta maga mögött az ajtót, majd
beljebb lépett a konyhába. A földszint teljesen sötét volt, de Sam
elégszer járt itt, amikor még Edwardé volt, hogy jól ismerje a
házat.
Csöndesen végigment a konyhán és a folyosón, a meredek
lépcső irányába. Amilyen gyorsan csak tudott, végigszaporázott
a lépcsőkön, tudva, hogy némelyik nyikorogni fog, és rekordidő
alatt ért fel az emeletre. Ismét habozott. Matt hálószobája a hall
végében volt, ajtaja résnyire nyitva.
Csöndesen állt, fejét a hálószoba felé kinyújtva. Először
semmit sem hallott a saját lélegzetén kívül, aztán egyszerre csak
ott volt.
Nem volt egyedül, az isten verje meg. Mindkettőjüket hallotta.
Ó, istenem, tényleg azt csinálták. Matt és a kurva a szobában
voltak, és basztak, mint a bagzó kutyák. A megerősítés
légkalapácsként sújtott le Samre. Igen, tetten akarta érni Mattet,
igen, látnia kellett, de soha nem sejtette azt a fájdalmat, amely
most jégcsákányként sújtott le a mellkasára.
Nem voltak nagyon hangosak, de kétség sem fért hozzá, hogy
a fiúja a hálószobában van, és valakivel szexel. Az a kurva
producer az ő három éve tartó szerelmével? Ez minden határon
túlment, és Sam érezte, hogy támad fel benne a düh. Szerette
volna megőrizni legalább a nyugalom látszatát, és minden
ízében megfeszülve közelebb lépett az ajtóhoz. Hallotta az ágy
nyikorgását és Matt morgását, és azt a Halle Berry-klónt olyan
szajha módjára nyögdécselni, mint aki nyilvánvalóan volt.
Hogy tehette ezt vele? Hogy hozhatta haza ezt a boszorkányt?
Tényleg odabent voltak, úgy baszva, mintha istenverte joguk
lenne hozzá, mintha nem lett volna valaki más is a képben, aki
szereti őt, akit megaláznak. Mi adott erre istenverte jogot nekik?
Ki a fasznak képzelik magukat?
A fájdalom majd később fogja elárasztani. Sam most csak
dühöt érzett, akkorát, hogy képes lett volna ledöfni mind a
kettőjüket.
A hálószoba felé lépett, és szélesre tárta az ajtót, még mielőtt
belegondolhatott volna, mit csinál.
 És akkor meglátta. Matt az ágyon feküdt, de nem meztelenül.
Pólót viselt és térdéig lehúzott sportnadrágot. Merev pénisze a
kezében volt, és egyedül volt.
Igen, teljesen egyedül… ha nem számítjuk a falra szerelt
tévében futó pornófilmben szereplő két személyt.
– Bassza meg! – kiáltotta Matt, és arca a döbbenet maszkjává
vált Sam láttán.
Nadrágját kapkodva felhúzta merev péniszére, káromkodva,
amikor a nadrág gumija beléhasított. Felkapta a távirányítót,
hogy leállítsa a filmet, de véletlenül a gyorsan előrepörgető
gombot nyomta meg. A képernyőn szexelő pár sebes
üzemmódba kapcsolt, és ha Samet nem lepte volna meg az
egész látvány, nevetésre fakadt volna.
Barátja arca olyan lángolóan vörös volt, amilyet Sam soha
nem látott rajta. Matt zihálva bámult Samre.
– Mi a fasz? Mit csinálsz… hogy az ördögbe kerültél ide?
Miért nem hívtál előtte? Ó, Jézus Krisztus.
Szinte reszketett a feldúltságtól. Keresztbe tett lábbal ült az
ágyon, karját összefonta a mellén, és a bűntudat és
felháborodás vegyülékével bámult rá.
Sam az ajkába harapott. Szinte tapintható megkönnyebbülést
érzett. Míg azon morfondírozott, mit mondjon a barátjának, a
DVD úgy határozott, hogy visszaáll rendes üzemmódba. A lány a
képernyőn a nagy műmellel felnézett a fölötte trónoló férfira, és
azt nyögdécselte: „Igen, igen! Erősebben! Basszál! Úgy, úgy!
Keményebben!”
Mattnek végre sikerült levennie a hangot. Samre bámult, aki
végre megtörte a csendet.
– Hoppá.
Mert hát tényleg, mi mást mondhatott volna?
 21.

Edward új háziorvosa még ahhoz sem látszott elég idősnek,

hogy legálisan ihasson, nemhogy receptet írjon. Edward
gyanakodva nézte a fiatal orvost, amíg az a vérnyomását mérte.
Feltételezte, hogy a doktor érti a dolgát, úgyhogy barátságos volt
vele, már amennyire az orvosokkal barátságos az ember.
– Nem is tudtam, hogy dr. Kleinberg nyugdíjba ment. Senki
nem mondta nekem – szólt kissé morcosan.
– Bocsánat. Levelet kellett volna kapnia róla. – Dr. Brian Ross
lecsatolta a vérnyomásmérőt Edward karjáról. – Nem költözött
mostanában?
– De igen. Egy öregotthonba. A Sweetbay Village-be.
– Ismerem a Sweetbayt – bólintott Ross. – De ritkán
találkozom ottani páciensekkel. Megvan a maguk doktora?
– Hát éppen ez a baj – felelte Edward. – Van ott néhány
doktor, akik egymást váltják. Nemigen látja az ember ugyanazt
kétszer, és nem szeretem ezt a rotációt. Ráadásul csak kedden
és csütörtökön van rendelés.
– És ma hétfő van. – Dr. Ross begépelt néhány jegyzetet, majd
felvette a sztetoszkópot. – Most meghallgatom a szívét.
– Mi történt a dossziémmal? – kérdezte Edward.
Ross egyik ujját feltartva Edward melléhez nyomta a
sztetoszkópot, és néhány percig hallgatózott. Majd bólintott.
– Miféle dosszié? Valami muzeális dolog? Minden, amit
tudnom kell, a számítógépen van. Isten hozta 2014-ben.
Edward morgott.
– Nem bízom ezekben a tabletekben. Csak egy rossz gombot
nyomjon meg, és minden elszáll.
– Értem, amit mond – nevetett Ross. – A nagyapám ugyanígy
gondolja. Szerinte a számítógép és az internet miatt olyan rossz
ma a világ. Ő még mindig kézzel írja a leveleit. Én már el sem
tudnám képzelni. – A doktor néhány további jegyzetet írt a
tabletre. – Mellesleg a szíve jónak tűnik. Szép, erős. Nagyon jó
formában van nyolcvanéves létére. Edz még?
– Sokat gyalogolok. És ha a kezem és a csípőm nem fáj,
teniszezek egy kicsit, felüléseket végzek, ilyesmi.
– Ez több, mint amit én teszek – mosolygott elismerően dr.
Ross. – Csak így tovább. Bármit csinál, kész haszon. A
vérnyomása egy feleilyen idős férfiénak felel meg. Bár az
enyém lenne ilyen jó.
– Mindig jó vérnyomásom volt – örült Edward a bóknak. –
Nem hagyom el magam, ha érti. A stressz nem egészséges. Soha
nem stresszeltem.
– Meséljen pár szót a Sweetbay Village-ről – kérte Ross. –
Azon gondolkodunk, hogy odaküldjük a feleségem anyját, de
átkozottul drága az a hely. Ön szerint megéri az árát? Gondoljon
csak bele, az alternatíva az, hogy hozzánk költözik, és nem
hiszem, hogy bármi ár drága lenne azért a szabadságért, hogy
az ember nem az anyósával lakik. Afféle… hogy is mondjam…
nehéz asszonyság. Ha hozzánk költözik, biztosan szükségem
lesz vérnyomásgyógyszerre. Hogy érzi ott magát?
Dr. Ross volt a legszószátyárabb orvos, akivel Edward valaha
is találkozott. És bizony még gyerek. Hamarosan megtanulja
majd, mint minden orvos, hogy az idő pénz.
– Nem rossz – legyintett Edward. – Az ellátás elég jó, és sok
mindent lehet csinálni. Nem szívesen költöztem ki a házamból,
de a csípőm rettenetesen gyötört, és el is estem. Halálra
rémítettem az unokámat. Hallott már Matthew Shankről?
Konyhafőnök Seattle-ben, az Adobo nevű étterem az övé. Sok
receptjét a nagyanyjától tanulta, Isten nyugosztalja.
– Együttérzek a veszteségével, Mr. Shank. Hallottam az
Adobóról, tervbe is vettem már, hogy benézzek. Hallottam, hogy
fantasztikusan főznek. – Ross ismét mosolygott. – De hogy lesz
egy rendőrfőnök unokájából konyhafőnök?
– Hívjon nyugodtan Főnöknek, mindenki úgy nevez. –
Edward pici örömöt érzett az elismerés fölött. Lehet, hogy a
doktor fiatal, de nem tudatlan. – És ezt inkább Matt-től kellene
megkérdezni, noha annyi tény: soha nem érdekelte, hogy a
nyomdokomba lépjen. A nagyanyjához állt közelebb. Aggódtam,
hogy olyan kis buzi lesz, tudja, egy kisfiú kötényben, a
nagyanyja sarkában a konyhában. Egy kicsit ferde, nem igaz?
De úgy tartják, a főzés manapság teljesen elfogadható
férfifoglalkozás. Amellett mindig a lányokat szerette, hála
istennek.
Ross nevetett.
– Az már szent igaz, hogy a hölgyek szeretik a főzőcskéző
férfiakat. Én magam is jó vagyok a konyhában, és a házias
ételeimmel mindig pluszpontokat szerzek a feleségemnél.
– Ha meg akarja őrizni a házasságát, ajánlom, hogy küldje az
anyósát valahová házon kívülre. A Sweetbay Village tökéletes
hely erre.
– Köszönöm az ajánlást.
– Nagyon szívesen. Mennyi idős?
– Harminc leszek a jövő hónapban.
– Ó, nagy ég! A whiskey a polcomon öregebb magánál.
– Be kell vallanom, hogy vártam ezt a találkozást, amikor ma
reggel láttam a nevét a listámon. Nagy híve vagyok. – Ross
előrehajolt a székén. – Vendégelőadó volt az egyik
pszichológiaórámon.
Edward felhúzta a szemöldökét:
– Igen? Melyik főiskolán?
– A Puget Sound állami egyetemen.
– Hogy hívták a professzort? – Edward megmerevedett,
próbált visszaemlékezni rá. – Kis termetű. Azt hiszem, kínai, de
tökéletesen beszélt angolul.
Ross jót kuncogott.
– Dr. Tao. Sheila Tao.
– Ő az – helyeselt Edward. – Jól emlékszem rá. Egy évig
vadászott rám, hogy menjek el előadni, de a nyilvános szereplés
soha nem volt az én műfajom. Végül beadtam a derekamat.
Lenyűgözte őt a tömeggyilkosok pszichológiája.
– Mint mindannyiunkat.
– Gondoljon csak bele, majdnem vele is egy ilyen végzett.
– Olvastam róla – felelte Ross. – Zavaros egy történet volt.
– Ez történik, amikor őrültekkel áll össze az ember.
– Mellesleg, nagyszerű volt – mosolygott a doktor. – Az
előadása, úgy értem. Fantasztikus volt annak a rendőrnek a
nézőpontjából hallani Rufus Wedge-ről, aki elkapta őt. És
megölte. Vannak még álmatlan éjszakái miatta?
– Egy cseppet sem.
– Beszélt a környék más tömeggyilkosairól is, Ted Bundyról,
Robert Lee Yatesről, Ethan Wolfe-ról és másokról. Azt hiszem,
Henteslakának nevezte az Északnyugatot. Mindig arra
gondoltam, micsoda remek cím lenne ez egy könyvnek vagy
ilyesminek.
– Jó az emlékezőtehetsége – válaszolta lenyűgözve Edward. –
És reméljük, az is lesz. Az unokám barátnője író, és épp egy
könyvön dolgozik Rufus Wedge-ről. A munkacíme pontosan ez:
Henteslaka.
Ross az órájára pillantott.
– Bárcsak több időnk lenne. Egész nap tudnám hallgatni. – Az
iPad után nyúlt. – Nos, vissza az unalmas orvosi részletekhez. Jó
egészségnek örvend, a prosztatája is rendben van, de meglátjuk,
hogy a labor kimutat-e valamit a vérében. Említette a
csípőízületi gyulladását. Mennyire fáj? A feljegyzések szerint
kínáltak magának fájdalomcsillapítót, de elutasította.
– Most nem utasítanám el. Legyen olyan jó, és írjon fel.
Legyen nagyvonalú.
– Igazán? – Dr. Ross szemöldöke fölszaladt, miközben a
tabletet nézte: – Tudja, van itt egy megjegyzés, szó szerint
felolvasom: „Ne javasoljon fájdalomcsillapítót a betegnek, mert
leharapja a fejét.”
Odafordította a tabletet, hogy Edward is lássa. Edward
elolvasta, és nevetett.
– Lehet, hogy egyszer vagy kétszer tényleg így tettem. Mert
megvan a magam méltósága. De a csípőm már a szokásosnál
jobban gyötör, és kezd keresztbe tenni a… – Itt megállt.
Majdnem kimondta, hogy a terveimnek. – Az életminőségemnek
– fejezte be. – Szeretnék fürgén mozogni, hajolgatni, fordulni,
felemelni dolgokat.
– Teljesen megértem. Felírok magának kétfélét is. Az egyik
gyulladás- és fájdalomcsökkentő, a másik extra jó
fájdalomcsillapító a különösen nehéz napokra. – Az orvos az
iPadjén pötyögött, majd felnézett. – Van még valami, amire
szüksége lenne?
– Igen – köszörülte meg a torkát Edward. – Szeretnék Viagrát
is felíratni.
Ross felkapta a fejét.
– Ó… Szexuálisan aktív?
– Most épp nem, de tervezem.
– Milyen jó tudni, hogy a kor nem öli meg a vágyat –
grimaszolt egyet az orvos. – Csinos az illető?
– Hát persze. És a barátnője is.
Brian Ross nevetett.
– Fantasztikus. Rendben, átküldöm a receptet a Village
gyógyszertárába. Most mindjárt, az iPadről. Hacsak… – Szünetet
tartott. – Hacsak nem akarja személyesen kiváltani itt, a
földszinti patikában.
– Jobb lenne – bólogatott Edward. – Kifelé menet felveszem. A
Village-ben mindenki ismer, és nem akarom, hogy bárki
beleüsse az orrát a magánügyeimbe.
– Teljesen érthető, noha nem kell szégyenkeznie. Sok magam
korú figurát is ismerek, aki Viagrát használ. – Még néhány
pötyögés az iPaden, aztán Ross felállt. – Kész. Felöltözhet, Főnök.
Értesítsen, ha bármi baja lenne a gyógyszerektől. A
fájdalomcsillapító felforgathatja a gyomrát, és a Viagra
leggyakoribb mellékhatása a makacs fejfájás. Remélem,
magánál ez nem jön ki. Ha mégis, értesítsen. Más lehetőségek is
vannak, noha a Viagra a leghatékonyabb.
Edward lassan eltávolodott az asztaltól. A fiatalember
kinyújtotta a kezét, de Edward nem vett róla tudomást.
– Fiam, meglepődne, ha tudná, milyen élet zajlik a Sweetbay
Village-ben. Több a szex, mint egy kollégiumban.
– Igazán?
– Nem, nem igazán – kacsintott Edward. – De majdnem. Egy
csomó özvegy ember és asszony, akik mind vágynak egy kis
dugásra és csiklandozásra.
– Huh. – Az orvos arcára komolyság ült ki. – Lehet, hogy
tényleg oda kellene küldenünk az anyóst. Mi jobb módszer lehet
a szexnél arra, hogy kivegye belőle a karót? – Ross
megrázkódott. – Noha nem kellemes belegondolni. Elég jól néz
ki a hetven évéhez képest. Érdekli?
– A legkevésbé sem.

A recept elintézése jó harminc percig tartott, de ez nem volt

gond. Edward korában az embernek már mása sincs, csak ideje.
Letelepedett a gyógyszertár pultja mellett az elektronikus
hívószámmal a kezében, és felvette az ott fekvő napilapot.
Kíváncsi volt, van-e valami hír a Marysville-ben talált tizenéves
holttestről.
Jamie. Csak mosolyogni tudott, ha rá gondolt. Milyen ízletes
kis falat volt, fekete gyökerű szőkített hajával, a négyszögű
orrpiercingjével, és ahogy sírt, amikor rájött, hogy meg fog
halni, és amilyen csodálatosan feszesen rángatózott.
Mind sírnak. És aztán mind rángatóznak.
Csak azt szerette volna, ha belé tud hatolni. Kénytelen volt
egy faágat használni, ami szintén élvezetes tud lenni, de
szerette volna érezni őt, az istenfáját. A nyolcvanéves műszere
viszont cserben hagyta.
Az újságot átlapozva látta, hogy a hírek semmi újat nem
adnak hozzá a tegnapiakhoz. Egy szó sem volt még Jamie
Chavez hiányzó kezéről, és Edward úgy gondolta, nem is lesz,
legalább egy darabig, amíg ki nem találják, mit jelentsen ez. A
marysville-i rendőrség nyilvánvalóan úgy határozott, hallgat
erről. Talán hogy fel ne idézzék a Hentes rémképét. A
rendőrségnek manapság ügyelnie kell rá, milyen részleteket
oszt meg, amelyek egy másodperc alatt terjednek el a közösségi
médiában és hasonló szarságokon. Fontos volt szabályozni az
információ áramlását, hogy mindent kézben tartanak. Le merte
volna fogadni, hogy a marysville-i rendőrség őrülten igyekszik
megfejteni a bűntényt.
Amit persze sosem fognak. Edward óvatos volt. Mint mindig.
Nem véletlenül vágta le Jamie Chavez kezét és hagyta épen
Bonnie Tidwellét.
Az emberi kéznek egyébként semmilyen jelentősége sem volt
Edward számára. De a sorozatgyilkosoknak kell hogy legyen
valami ismertetőjegyük, és a bárddal levágott kéz nagyon is az
volt. Azt akarta, hogy a rendőrök úgy higgyék, egy
sorozatgyilkos végzett Jamie-vel. De nem akarta, hogy ugyanezt
gondolják Bonnie-ról is.
 Semmi sem volt spontán, semmi sem történt véletlenül. És
semmi sem kergette jobban az őrületbe a médiát meg a
vérszomjas nyilvánosságot, mint egy aktív sorozatgyilkos.
A Hentes megteremtése először stratégiai karrierlépés volt.
Kapj el egy sorozatgyilkost, válj híressé, léptessenek elő.
Edward kezdettől fogva ezt tervezte. Az ember nem az
ismeretlen, piti zsebtolvajok kézre kerítésével lesz rendőrfőnök.
Csak aztán rákapott az ízére.
Sőt elkezdett sóvárogni utána.
De érezte, hogy le kell állnia.
A leállás nem volt egyszerű. Volt még egy-két kisiklás, de
ezeket könnyű volt véletlenszerűnek beállítani. Az 1985 utáni
gyilkosságok során senkinek nem vágta le a kezét, mert
egyszerűen nem érdekelték a kezek.
A haj azonban beindította. Szerette az illatát, különösen a
frissen mosott hajét. Arra emlékeztette, amikor Lucy haját
fésülte kicsi korában, lefekvés előtt. Az ösztönzés talán akkor
kezdődött… Nem tudta, és nem is érdekelte. Edwardot nem
érdekelték a miértek. Soha nem kérdezett rá a cselekedetek
motivációjára, se önmagánál, se másnál.
A vágy újra visszatért. És ahelyett, hogy megpróbálta volna
legyűrni, elhatározta, hogy a Hentes kilép rejtekhelyéről. Soha
nem úgy tervezte, hogy majd békésen belevész az éjszakába, és
senki nem emlékszik rá. Voltak tervei. Még egy gyilkosság, és
hamarosan az egész média Edwardot, a volt rendőrfőnököt
faggatja majd az ügyről. Készen állt erre a nyilvánosságra?
Hát persze hogy készen.
A hívószám berregett a kezében.
 A gyógyszerész, egy negyvenes évei közepén járó vonzó nő
rámosolygott, ahogy átadta neki a fehér papírzacskót a
Viagrával és a fájdalomcsillapítóval.
– Használta már ezeket a gyógyszereket? – kérdezte, és a
szemében felcsillanó fény azt az illúziót keltette Edwardban,
hogy nem pusztán szakmai érdeklődésből kérdezi.
Szerette volna így hinni, noha több mint harminc évvel
idősebb volt a nőnél, akinek köpenyén a NANCY felirat állt.
– Nem, Nancy, még soha. Soha nem volt rá szükségem.
A nő szája sarka mosolyra görbült, de visszafogta.
– A Celebrex kiütést és gyomorfekélyt okozhat, úgyhogy
azonnal szóljon az orvosának, ha bármelyiket tapasztalja. A
Viagrából a legkisebb adagot kapta, 25 milligrammot, úgyhogy
remélhetőleg nem tapasztal mellékhatást. Az orvos nyilván
említette, hogy fejfájással, vörösödéssel járhat. Néha, habár ez
nem gyakori, a szemet is bántja, és elhomályosítja a látást.
– Figyelni fogok rá – bólogatott, miközben arra gondolt, hogy
a gyógyszerésznek szép melle van a fehér köpeny alatt.
– A dobozban részletes leírást is talál. – A nő kissé előrehajolt,
és lehalkította a hangját. – És olykor nagyon hosszú ideig,
esetenként négy órán át tartó erekciót is okoz. Ha ez történik, ne
várja ki a végét. Menjen azonnal kórházba, különben, tudja,
maradandó károsodást szenvedhet.
Edward mosolygott.
– Észben tartom.
A nő is mosolygott.
– Szép napot, Mr. Shank.
Edward kilépett a gyógyszertárból, és beszállt a Cadillacbe. Az
öregotthon jó húszpercnyire volt, és biztosan időt takarított
volna meg, ha engedte volna, hogy a fiatal doktor a Sweetbay
Village-i gyógyszertárnak továbbítsa a receptet. Mindazonáltal
dr. Rossnak igaza volt. Edward nem akarta, hogy bárki tudja,
hogy Viagrát használ. Az embert zavarba hozza az ilyesmi.
Ám csak félig volt igaza. Edward azért nem akarta, hogy
tudjanak a Viagra-receptről… mert a Viagra nem neki kellett.
Hanem valaki másnak. Aki még nem tudott róla.
 22.

Matt nem akart mást, csak hogy elfeledkezhessen az elmúlt

hétről. A Fresh Network producerével való flörtje és a pokoli
éjszaka után, amikor Sam rajtakapta a maszturbáláson, szerette
volna megnyomni a „visszafelé töröl” gombot, és eltüntetni
mindent, ami az előző napokban történt. Például hogy
véletlenül megölte a barátját, PJ Wut. És hogy… nem annyira
véletlenül… fel is darabolta a holttestét.
Szörnyű volt. Az egész. Minden. És tudta, ha túl sokáig
gondolkodik rajta, mindent elveszíthet.
Karen, a szexi tévéproducer minden sms-sel és hangüzenettel
veszített a szexiségéből. Már jó néhány napja visszament San
Franciscóba, de még ezerháromszáz kilométer távolságról is a
hoppon maradt szerelmes szerepét játszotta. Matt szinte várta,
hogy bármelyik pillanatban felbukkan egy nagy késsel, azt
sikítva: „Engem nem leheeet… elfelejteniii…!”
És Sam… na, az meg a másik sztori. Az utóbbi időben alig
beszéltek egymással, és a tegnap éjszakai veszekedés totál
káoszba torkollt. No igen, nagy lebőgés volt, hogy rajtakapta őt,
de még annál is rosszabb volt az az ok, ami miatt a
barátnőjének kémkednie kellett utána. Hogy látta őt Karennel a
Pink Doorban, és hogy azt feltételezte, hogy lefeküdt a
producerrel. Nem lőtt nagyon mellé, és mindenképpen
védekezésre kényszerítette, úgyhogy addig üvöltöztek
egymással, míg Sam könnyek között haza nem ment.
Hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, Matt tényleg nagy
ökörnek érezte magát. Mélyen belül tudta, hogy minden, amit a
barátnője a fejéhez vágott, igaz. Érzelmileg hozzáférhetetlen
volt, és nem is akart megnyílni. Soha nem tette az első helyre a
kapcsolatukat. A karrierje mindennél többet számított, és igen,
valószínűleg egyedül fog maradni, ha nem változtat a
prioritásain.
Ráadásul annyi dolgot – szörnyű, rettenetes dolgokat – csinált,
amire egyáltalán nem volt büszke. Tudta, hogy változnia kell.
Csak azt nem tudta, hogyan. Mindehhez hozzászámítva a
stresszt a tévészerződés miatt és az eltűnt személyként
bejelentett PJ miatt… a hullámok annyira összecsaptak a feje
fölött, hogy fogalma se volt, hol kezdjen hozzá.
Matt tudta, hogy irodájának ajtaján túl az étterem ellenőrzött
káosz, de nem volt ereje felállni az asztalától. Túl sok
mindennel kellett volna szembenéznie, és nem volt abban a
hangulatban, hogy bárkivel beszéljen. Nem először tűnődött
már el rajta, hogy hogyan távolodhatott el ennyire attól, amiért
séf akart lenni. A Sanchez nyomozónak készített múltkori ételen
és a tévéshow-beli főzésen túl mikor volt utoljára valódi művész
a konyhában? Egész nap számokat csócsált, utasításokat osztott
és csekkeket írt alá. Odáig jutott, hogy nagyanyja kedvenc
fogásait olyan szakácssipkában főzze meg a képernyőn, amelyik
valószínűleg úgy állt rajta, mint a fürdősapka.
Mit nem adott volna érte, ha a lolája még élne. Ő mindig
megnyugtató hatással volt rá.
A telefonja rezgett, és gyorsan rápillantott. Újabb sms
Karentől. Már a negyedik ezen a reggelen, pedig még tíz óra
sem volt. Ha nem ír vissza, így folytatódik egész nap, ezért egy
nevető arcos emojit küldött végül válaszul. Ez legalább egy
időre lecsillapítja a nőt. Aztán törölte az egész üzenetfüzért.
Matt élete tagadhatatlanul romokban hevert.
A kopogásra megpördült a széken. Az egyik új alkalmazottja,
Sara dugta be a fejét.
– Matt, van itt valaki, téged keres. Azt mondja, a barátod, de
jelvényt visel, szóval rendőrnek néz ki.
Felállt.
– Sanchez?
– Igen, azt hiszem, ez a neve.
– Üzenem, hogy egy perc, és ott vagyok. Csak be kell fejeznem
valamit.
Sara bólintott, és becsukta maga mögött az ajtót.
Matt mély levegőt vett, és igyekezett legyűrni a hirtelen rátörő
pánikot. Mit akarhat Sanchez? Már elmondott neki mindent, és
nem tudta elképzelni, milyen kérdése lehet még a nyomozónak.
Fölemelte a telefont, és azon tűnődött, nem kellene-e felhívnia a
Főnököt, mielőtt Sanchezzel beszélne. Már napok óta nem
beszélt a nagyapjával, és el sem tudta képzelni, mit tehetett az
öreg a holttesttel. Valószínűleg jobb volt, hogy nem tudja, de
most rátört az ideg.
Felhívta, de azonnal üzenetrögzítőre kapcsolt. A francba.
Kilépett az irodából, és a bárba ment, ahol Sanchez állva várt
rá, noha számos szabad bárszék volt.
– Bob – nyújtotta a kezét Matt. – Látom, ízlett az ebéd. Két
látogatás egy héten!
 – Ne haragudj, hogy zavarlak, Matt. – Sanchez nem
mosolygott. – Gyors leszek. Csak el akartam mondani, hogy
híreim vannak PJ Wuról.
– Menjünk az irodámba.
Matt hátravezette őt a kis irodába. Leült az asztalhoz, és
Sanchezt a sarokban álló székkel kínálta.
– A lényegre térek – szólt a nyomozó –: megtaláltuk PJ
holttestét.
Matt pislogott, nem tudván, hogyan reagáljon. Azonnal
emlékezetébe tolult az Esküdt ellenségek: Különleges ügyosztály
utolsó epizódja. Hogyan reagálna valaki, aki nem PJ gyilkosa,
arra, amit a nyomozó épp most mondott?
– A holttestét – ismételte végül. – Tehát halott?
– Igen. Nagyon sajnálom.
– Szentséges ég. – Matt nagyot fújt, és hátradőlt a székben. A
szíve szélsebesen vert, és nem tudta leállítani, de úgy gondolta,
ilyen helyzetben ez normális reakciónak tűnhet. – Mi a csoda
történt?
– Gyilkosság.
– Megölték??? – Matt nem tudta eldönteni, vajon Sanchez az ő
bűnösségét teszteli-e, vagy mindig ilyen intenzíven bámul
munka üzemmódban. Igyekezett tartani a szemkontaktust a
nyomozóval, és nem fészkelődni a széken. – Mikor? Hogyan?
– Már néhány napja halott. A szeméttelepen találtak rá.
– Valaki megölte, és a szemétbe dobta? Nem értem.
– Igen, így van. – Sanchez hangja informális maradt, de a
szeme továbbra is Matt arcát fürkészte. – Gyilkosságnak
minősítjük amiatt, ahogy rátaláltunk. De még nem állapítottuk
meg a halál pontos okát.
– Ahogy rátaláltatok? – Matt tudta, hogy a nyomozó minden
végszavát megismétli, de ez valahogy természetesnek tűnt egy
sokkos állapotban lévő ember részéről. – Bocsáss meg, Bob, még
mindig nem értem.
– A teste… nem volt ép.
Matt összerázkódott.
– Ne haragudj, Matt. Tudom, borzasztó ezt hallani.
– Ne kímélj.
Sanchez egy kicsit oldottabbnak tűnt, és egyik lábát átvetette
a másikon.
– Megtaláltuk a fejét, a fél lábát és a felsőteste egy részét. A
többit keressük.
– Uramatyám.
– Mint említettem, még nem állapítottuk meg a halál pontos
okát, de úgy tűnik, elesésből származó agyi trauma.
– Ami… ami lehetett véletlen is.
– Miért mondod ezt?
– Mert nem tudom elképzelni, hogy bárki meg akarta volna
ölni PJ-t – jelentette ki Matt, és ez így is volt. – Kedves fiú volt.
Rendes fiú. Nem olyan, mint akinek ellenségei vannak.
Ez is igaz volt.
– Lehet, de aki véletlen halált hal, az nem feldarabolva végzi
a városi szeméttelepen.
Miért rakta a Főnök a szemétbe? Miért nem az öbölbe
süllyesztette, a lábára kötött kövekkel?
Mert a Főnöknek nincs csónakja, te hülye, válaszolta az agya.
Matt megköszörülte a torkát.
 – Erre nem tudok mit válaszolni. Egészen szörnyű. A családja
tudja már?
– Ma reggel értesítettük őket. Ha el akarod mondani
valamelyik barátjának vagy a személyzetnek, tedd azt.
– Mit mondjak nekik? – Matt hangja tompa volt, ami megint
csak őszinte reakció volt. – Hogy megölték?
– Bármit, amit jónak látsz. De én várnék a nap végéig. Az
ilyenfajta hír nagyon felkavaró lehet.
– Igen – dőlt hátra Matt a széken. – Nagyon is az.
– Van bármi, amit még el tudsz mondani nekem?
– Mire gondolsz? – dermedt meg Matt. – Nem tudok semmi
többet, mint amit már elmondtam.
A nyomozó mosolygott.
– Úgy értem, van-e bármi, ami eszedbe jutott, vagy amire
nem gondoltál az utolsó alkalommal, amikor beszéltünk. Az
emlékezet különös jószág.
Matt megrázta a fejét.
– Nem, sajnálom. Örülnék, ha tudnék valamivel segíteni.
– Szóval nem voltak ellenségei, és rendes fiú volt.
– Így van.
– De mindenki tudta, hogy szerencsejáték-függő.
– Igen, ahogy a múltkor említettem is, viszont ez nem volt
titok. Sportfogadásokat kötött. Jó párszor bukott rajta, de a baj
sosem tűnt akkorának, hogy egy előleg ne húzhatta volna ki
belőle. Legalábbis én így tudtam.
– Ellenőriztük a telefonhívásait hat hónapra visszamenőleg.
Rendszeresen kapott üzeneteket egy bukmékertől, aki Keyser
Wongnak dolgozik.
 Matt arca nem rezdült, és Sanchez folytatta:
– Az itteni kínai maffia közismert figurája.
– Nem hallottam róla.
Ez megint igaz volt.
– Hát persze – bólintott Sanchez. – Amúgy nagyon mocskos
játékosok. Az a szokásuk, hogy a megölt ellenségeiket
feldarabolják, hogy… hogy is fogalmazzak… példát statuáljanak.
Nem a barátod az első, aki a szemétben végzi.
Matt fellélegzett. Minden összeállt. A Főnök nyilván ismerte a
maffiát, és ezért tette oda a testet, ahová tette.
– Úgy gondoljátok, ők ölték meg?
– Nagyon is lehetséges. – Sanchez felállt, kinyújtózott. – Csak
azt akartam, hogy tudd. Az ügy most már nem hozzám tartozik,
átadták a szervezett bűnözési osztálynak. Szóltam nekik, hogy
ide még visszajövök, mert személyesen ismerlek, és már
beszéltem veled.
Matt lassan bólogatott, és ő is felállt. A lába mintha pudingból
lett volna. Tudta, hogy ez a rátörő megkönnyebbüléstől van.
– Nagyon köszönöm, Bobby.
– Semmiség. Hogy van Sam?
– Jól – felelte Matt. – Nemigen láttuk egymást az elmúlt
napokban. Az étterem teljesen lefoglalt, és neki is valami dolga
volt.
– Teljesen megszállottja az új könyvének.
– Igen.
– Add át neki az üdvözletemet. Vártam, hogy keres majd, de
nem tette. – Sanchez mosolygott. – Nem mintha panaszkodnék,
de amikor hallott a Marysville-ben talált holttestről, teljesen
rám szállt az információkért, noha az nem az én területem.
– Holttest? Marysville-ben?
Sanchez grimaszolt, és kinyitotta az iroda ajtaját. Az étterem
zaja beszűrődött.
– Igen, egy tizenéves lány. Megerőszakolták és meggyilkolták.
Sam azt akarta tudni, nincs-e köze a Henteshez.
– Micsoda? – Mattnek meg kellett kapaszkodnia az asztal
szélében. – A Henteshez? Mármint ahhoz a Henteshez? Miért
gondolja? Hiszen a Hentes halott.
– Samnek az az elmélete, hogy nem halott, és be kell
vallanom, ez egyre érdekesebbnek tűnik. – A nyomozó
figyelmesen ránézett Mattre. – Nem szokott beszélni a
munkájáról?
– Nem beszélünk egymásnak a munkánkról.
– Aha. Valószínűleg jó ötlet. Nemcsak kettőtöknek, hanem
minden párnak. – Sanchez megrázta a fejét. – A Hentes mindig
személyes kihívást jelentett a számára. Mert úgy gondolja, hogy
ő ölte meg a mamáját.
– Micsoda? – Matt szája kinyílt az őszinte döbbenettől. – Nem
tudtam.
Sanchez meglepetten nézett rá:
– Ó, hát akkor valószínűleg nem kellett volna semmit
mondanom. Csak… ó, a francba, azt hittem, hogy megosztotta
veled az elméleteit.
– Samnek mindig megvoltak a maga titkai. – Matt nehéz
szívvel gondolt bele, mi mindent nem tudhatott a barátnőjéről
az elmúlt három évben. – Ez az elmélete? Hogy egy halott
sorozatgyilkos ölte meg az anyját?
 Sanchez Matt reakcióját félreértve így felelt:
– Én is úgy gondolom, hogy tiszta őrültség, és valószínűleg
ezért nem említette neked. De nem szabad alulértékelnünk a
gyászt, barátom. Sam mindig válaszokra vágyott, és ha nem
kap… hát emberi természetünkből fakad, hogy elkezdjük
legyártani őket.
Matt agya vágtatni kezdett. Tisztában kell lennie, mit tud
Sanchez.
– De hát a Hentes meghalt, mielőtt Sam anyját megölték
volna, nem?
Sanchez bólintott.
– Valóban. Ám ő azt hiszi, hogy az igazi Hentest soha nem
kapták el. De nem tőlem tudod ezt, rendben? Engedd, hadd
mondja el ő neked.
A két férfi kezet rázott, azzal Sanchez elment. Matt bezárta
mögötte az iroda ajtaját, lerogyott a székre, és igyekezett
feldolgozni, amit a nyomozótól hallott.
Sam azt hiszi, a Hentes ölte meg az anyját?
De hát a Hentes a Főnök.
Matt arcából kifutott a vér, ahogy lassan felfogta. A nagyapja
ölte meg a barátnője édesanyját.
Ez már nem káosz volt. Hanem valódi lidércnyomás.
 23.

Sam nem látta pontosan, mikor kezdett minden szétesni, de a

Matt-tel való kapcsolata romokban hevert, és a legkisebb
lehetőséget sem látta, hogyan javíthatna rajta. Abban sem volt
biztos, hogy egyáltalán akarja-e.
Szinte nem is számított, hogy megcsalta-e azzal a producerrel.
Ostobaság volt besurrannia a fiú házába, hogy tetten érje,
hiszen nem kellett látnia mással szexelni ahhoz, hogy tudja,
nincs minden rendben közöttük. Ha tényleg megcsalta volna őt,
az csak annak a tünete lett volna, hogy minden más is rosszul
áll közöttük.
Álltak jól valaha?, suttogta egy belső hang, és összerándult a
gondolatra. Tudta, hogy ő erőltette a dolgot hónapok óta. Talán
hosszabb ideje is már, ha igazán őszinte akart lenni önmagával.
Jasonhöz képest a barátja nagyon keveset tudott róla. A dolgok
felét ő felejtette el elmesélni neki, a másik felét meg nem is
akarta vele megosztani, mert biztos volt benne, hogy a fiút nem
érdekelné.
Leparkolt a látogatói parkolóban Jason háza előtt. Szüksége
volt egy percre, hogy összeszedje magát, mielőtt találkozna a
legrégibb barátjával. Nem Mattet akarta megvitatni Jasonnel,
hiszen ők is barátok voltak. Jason mutatta be őket egymásnak
három évvel ezelőtt, és nem akarta a gyermekkori barátját
kettőjük közé állítani. Lesimította a haját, néhány mély
lélegzetet vett, és nyugalmat erőltetett magára, mielőtt kiszállt
volna a kocsiból.
A portás felismerte, és mosolyogva beengedte.
– Szólt, hogy várja magát – azzal a portás a lifthez kísérte őt.
Szélesre tárta az ajtót előtte, és megnyomta a panorámalakás
gombját. – Menjen csak egyenesen fel.
– Köszönöm, Ronnie.
– Örülök, hogy újra látom, Sam.
– Én is.
Sam a portásra mosolygott, és a lift ajtaja bezárult. Noha
Jason soha nem számszerűsítette a lakása értékét, Sam tudta,
hogy egy vagyont érhet. Jó ideje itt élt már, amióta felhagyott a
profi sporttal.
A lift kinyílt, és Sam kilépett. A legfelső emelet ketté volt
osztva. Jason az A panorámalakásban lakott. A B lakásban
valami profi kosaras volt Jason szomszédja; Sam nem
emlékezett rá pontosan, de tudta, hogy évekig a Lakersben
játszott, majd 2006-ban a Sonicstól ment nyugdíjba.
Megnyomta az A lakás csengőjét, és várt.
Egy perccel később egy Jasonhöz hasonlóan magas szőkeség
jelent meg az ajtónál. Hosszú combja volt, nagy melle, és nem
viselt mást, mint egy jóganadrágot, amely épp csak eltakarta a
fenekét, meg egy neonzöld melltartót, amely bőséges belátást
engedett a dekoltázsába. Sam azonnal alacsonynak és
ódivatúnak érezte magát mellette.
– Ööö… helló. – Sam hátralépett, hogy ellenőrizze a betűt a
csengő fölött. Igen, a megfelelő lakás előtt állt. – Itt van Jason?
– Te bizonyára Sam vagy. – A szőkeség rámosolygott és
előrelépett. Mielőtt Sam elléphetett vagy akár csak
tiltakozhatott volna, feszes karok szorításában találta magát,
arca a szolizott mellhez simult. A lány magasabb volt Samnél,
noha valószínűleg ugyanannyit nyomtak. – Lilac vagyok.
– Ó – nyugtázta Sam, udvariasan kibontakozva az ölelésből.
Nem szeretett fizikai közelségbe kerülni idegen nőkkel. – Sokat
hallottam már rólad. Örülök, hogy találkoztunk.
– Én is. Gyere beljebb. Épp teázunk. Kérsz te is? Van
kamillánk, oolongunk, és most vettük ezt a fantasztikus
organikus pitypangteát a Pike téri piacon. Én ezt iszom. Nagyon
ajánlom.
Mi? Mióta része Jason egy mi-nek? És mióta iszik gyógyteát?
– Nem kérek, köszönöm – felelte Sam, igyekezve a másik
vállán keresztül bepillantani a lakásba. – Bocsáss meg, mit
mondtál, hol van Jason?
– Biztos? A pitypang nagyon jó. – Lilac pillantása végigfutott
Sam testén, aztán megveregette saját lapos hasát. – Ma egy
kicsit fel vagyok puffadva, és nagyon jót tesz vízvisszatartás
ellen.
– Megjegyzem majd, ha valaha is puffadt leszek – bólintott
Sam, de azért behúzta a hasát.
– Jay! – kiáltotta Lilac éneklő hangon, mezítláb indulva vissza
a hálószobába, ahonnét Sam azt hallotta tőle: – A barátod van
itt.
Samnek nem tetszett, ahogy a barátod-at mondta. És Jason
mióta Jay? Mindig is Jase volt. Mindig.
Jason kilépett a hálószobából, farmerben és fehér pólóban,
zuhanytól nedves hajjal. A vigyora szélesebb lett, amikor látta
Sam bosszankodását. Átölelte, és megcsipkedte.
– Légy kedves – suttogta a fülébe. – Nem olyan rossz lány.
A fenébe, jó illata volt, és Sam bosszankodott, hogy egyáltalán
észrevette.
– Megzavartam valamit? – kérdezte tőle. – Kicsit korán
jöttem, ugye?
– Dehogyis – mondta Jason, a konyha felé indulva. Kivett egy
sört a nagy, rozsdamentes acél hűtőből, és felpattintotta. –
Éppen befejeztük. – Sam arckifejezése láttán hozzátette: – A
jógát. Most fejeztük be a jógázást. Lilac magánórákat ad nekem.
– Hát peeersze – morogta Sam, csak úgy magának.
– Na én indulok. – Lilac kijött a hálószobából szűk farmerben.
Sportmelltartójára egyszerű topot vett, de a dekoltázsa még
mindig világosan látható volt a félig áttetsző anyag alatt. – Hívj
majd fel jó éjt kívánni, bébi.
– Persze.
Lilac Jasonhöz simult, és hosszú csókot nyomott az ajkára.
– Örülök, hogy találkoztunk – szólt hátra, valószínűleg
Samnek, majd kiviharzott, csak parfümjének virágillatát hagyta
maga után.
Amikor az ajtó bezárult, Sam Jasonhöz fordult.
– Ez komoly?
– Egy sört?
– Igen. És… ez komoly?
– Ugyan már – nevetett Jason, kinyitva Sam sörét. Pohárba
öntötte, és átnyújtotta. – Édes lány.
– Az édes az új szó a szexi és butára?
Jason a szemét forgatta.
 – Így soha nem találok magamnak barátnőt. Annyira kritikus
vagy, mindig a legrosszabbat feltételezed róluk.
– Először is – kezdte Sam, letelepedve Jason bőrkanapéjára –,
soha nem okozott gondot, hogy felszedj bárkit.
– Érted, mire gondolok.
– Másodszor, nem feltételeztem a legrosszabbat. Csak… egy
kicsit üresfejű.
– Nem az. – Jason lehuppant mellé, és nagyot kortyolt a
söréből. – Kisdoktorija van.
– Miből?
– Pénzügyből.
– Viccelsz. Ezt nem mondhatod komolyan.
Jason vigyorgott.
– Mint a halál. Bróker volt, a Bindle Brothersnél dolgozott.
– És váratlanul jógatanárnő lett?
Sam még mindig nem tudta, nem viccel-e.
– Saját stúdiója van. Bocsánat, stúdiói. Többes számban.
– Melyik?
– A Yogalicious. Nyolc stúdió, azt hiszem.
– Ó – lehelte Sam, és még kisebbnek érezte magát, mint az
előbb. – Jó neki. Talán nekem is be kellene iratkoznom. Hátha
leadnék pár kilót.
Végignézett a testén, és köpcösnek és hájasnak látta magát.
– Ugyan – tiltakozott Jason, majd játékosan megcsavargatta
Sam orrát. – Te úgy vagy jó, ahogy vagy. A jó idomú lányok
jobbak.
– Azt hiszem, Lily nem értene veled egyet.
– Lilac.
 – Tudod, hogy értem.
Egymásra mosolyogtak, és néhány percig szótlanul
szopogatták a sörüket, nem érezve különösebb szükségét a
beszédnek.
Végül Jason törte meg a csendet.
– Gőzöm sincs, Matt mondta-e neked, de PJ meghalt.
– Micsoda? – Sam majdnem kiköpte a sörét. – De hát mi
történt?
– A szeméttelepen találták meg a holttestét. – A barátja
grimaszolt egyet. – Szombaton lesz a temetése. A rokonai
holnap repülnek ide, hogy azonosítsák, aztán magukkal viszik
San Franciscóba, ott temetik el.
Sam szótlanul, szédült fejjel ült.
– Ez hihetetlen. Mintha csak tegnap láttam volna őt. Tudtam,
hogy eltűnt, de nem hittem volna, hogy meghalt. Tudják,
hogyan halt meg? Megölték?
Jason megvonta a vállát.
– Nem ismerem a részleteket, de azt hiszem, a
szerencsejátékhoz meg a rossz társasághoz van köze. Kérdezd
meg a barátodat, Sanchezt, ő dolgozott az ügyön. Meg is vagyok
lepve, hogy nem tőle tudod. – Rápillantott Samre. – Sőt meg
vagyok lepve, hogy Matt nem mondta el neked.
– Ő… annyira elfoglalt mostanában – válaszoltaondta Sam
erőtlen hangon. Még mindig nem tudta elhinni, hogy PJ halott. –
Elmész a temetésre?
Jason megrázta a fejét.
– Nem, nem tudok. Halaszthatatlan találkozóm van
Portlandben. De küldök virágot.
 – Persze, de te nem is álltál olyan közel hozzá – szólt
elgondolkodva Sam. – Matt viszont igen. Nem tudod, ő elmegy a
temetésre?
– San Franciscóba? Ha engem kérdezel, kötve hiszem. És ha
jobban esik neked, hát én sem Matt-től tudom a dolgot. A
Facebookon olvastam az egyik barátjánál.
Sam hátradőlt a kanapén.
– Ó.
Egy percig csendben ültek, elmerülve a gondolataikban, majd
Jason megpaskolta a lábát.
– Valami újság a Hentes 2.0-val?
Hentes 2.0. Ez lett a munkaneve. Sam közvetlenül azután
hívta Jasont, hogy olvasott a marysville-i gyilkosságról és
beszélt Robert Sanchezzel.
– Semmi. Bobby azt mondta, hív, ha bármi újság van, de
azóta nem hallottam felőle.
– A sajtó még mindig nem írt a hiányzó kézről?
– Nem.
– Hmmm. – Jason kiitta a sörét, és az asztalra tette az üres
üveget. – Tudod, még ha ez az új fickó nem is a régi fickó,
hanem valaki teljesen más, aki a Hentes módszereit másolja, az
is jó befejezés lenne a könyvednek.
– Hogy érted?
– Hát hogy… hogy is mondjam… – Jason szünetet tartott, a
megfelelő kifejezést keresve. – Hogy a kör bezárul. A Hentes
gyilkosságaival kezdheted, és ezekkel az újabbakkal fejezheted
be.
– Már ha van még újabb.
 – Na igen. – Újabb sörbe kezdett. – Mit szólt a Főnök, amikor
meglebegtetted neki az elméletedet?
– Nem sokat – sóhajtott Sam, lerúgva cipőjét és maga alá
húzva a lábát. – Nem igazán mentünk bele a részletekbe. Azt
hiszem, unja már, hogy folyton azt hajtogatom, hogy nem a
megfelelő figurát vadászta le, és nem is hibáztathatom ezért.
Amellett nem is nézett ki valami jól, amikor utoljára láttam.
– Miről beszélsz? A Főnök sosem beteg.
– Nem beteg volt, inkább olyan unott, depressziós. Inspiráció
nélküli. Szomorú ilyennek látni.
– Pedig egyszerű rá a megoldás – jelentette ki Jason –: az
öreget valakinek ágyba kellene vinnie.
Sam egy percig hallgatott, aztán grimaszolt.
– Ez durva. Most látom magam előtt a Főnököt, amint szexel.
Köszi a képet.
– Csak megjegyeztem. Nem lenne nehéz találnia valakit,
akivel szórakozhatna. Ezek az öregotthonok a fertő fészkei.
Most Samen volt a nevetés sora.
– A fertő fészkei? Tök úgy hangzik, mint Patrick atya, ahogy
azt magyarázza, miért nem szabad soha, de soha szexelnünk
házasság előtt, és miért kell a szüleinkkel élnünk, amíg csak
lehet. Mert a kollégiumok a fertő fészkei.
– Na persze nem neked, Miss „Húszéves koromig szűz
voltam”. Te semmit nem tudnál róla.
– Pofa be.
– És mit gondol Matt a Főnök új szexuális életéről? Nagyon
közel állt a nagyanyjához, aki csak nemrég hunyt el.
– Megosztanám veled, ha tudnám, de nem beszélünk
Edwardról – közölte Sam. – Sőt egyáltalán alig beszéltünk
ezekben a napokban, a tegnap éjjeli szórakoztató veszekedéstől
eltekintve.
Jason felhúzta a szemöldökét, és Sam vonakodva előadta a
részleteket, a bokorban való rejtőzéstől a házba való
belopakodáson át odáig, hogy pornónézésen kapta Mattet.
Jasonnek le kellett tennie a sörét, annyira nevetett. Egyszerre
szórakozott és szörnyülködött.
– Ó, bassza meg, hát ez óriási! És rettenetes. Mi az ördögöt
gondoltál?
– Azt, hogy biztosan megcsal.
– Ugyan már, sosem tenné.
– Tényleg? – Sam komoly pillantást vetett Jasonre. –
Elmondanád nekem, ha megtenné?
– Igen, elmondanám.
– De az a férfibarátság elárulása volna.
Jason megvonta a vállát, és újra belekortyolt a sörébe.
– Jól tudod, te vagy az első. Mindig is te voltál.
Sam lehunyta a szemét. Az elmúlt három évben Matt még a
közelében sem járt annak, hogy ilyet mondjon, és kellemes volt
ezt hallani, még ha egy olyan férfitól is, aki nem volt a pasija.
– Ne érts félre, mindketten a barátaim vagytok – folytatta
Jason. – De téged gyakorlatilag egész életemben ismertelek.
Együtt nőttünk fel. Esküszöm, ha bármi módon bántana téged…
– félbeszakította magát, és oldalra nézett, de Sam látta, hogy a
keze ökölbe szorul.
– Nem mennek köztünk jól a dolgok, Jase – magyarázta Sam.
– Nem hiszem, hogy sokáig húzzuk.
 Jason bólintott, nem szólt semmit. Nem volt rá szükség.
– És az utóbb időben… olyan nehéz vele. Úgy értem,
nehezebb, mint rendesen. – Sam a poharába bámult. – Nagyon
gyorsan elveszíti az önuralmát. Védekezésbe megy át.
Feldühödik. Pedig minden a kezére játszik. Rettentő sikeres, de
sosem elég neki. Legalábbis így érzem.
– Akkor szakíts vele. Jobbat érdemelsz.
Sam felpillantott, és Jason átölelte.
– Minden rendben lesz – suttogta a fülébe meleg és vigasztaló
hangon. – Itt vagyok melletted, én nem megyek sehova.
Sam kinyitotta a szemét, és felnézett Jasonre. Az arcából
együttérzés és aggódás sugárzott, és a lakás lágy fényében olyan
szépnek tűnt, mint soha.
– Megcsókolnál? – kérdezte Sam lágyan.
Jason figyelmesen ránézett. Nem úgy tűnt, mintha meglepte
volna a kérdés. A szemét végigfuttatta az arcán, az ajkán, a
haján. Kisimított egy sötét fürtöt az arcából, a másik kezével
pedig megsimogatta az állát.
– Nem – felelte. – Mert nem a megfelelő okból kéred. Ha majd
azért kéred, akkor igen.
 24.

Edward már nem tudott úgy dolgozni, mint régen. Muszáj volt
bedrogoznia őket. Ami persze az egésznek az örömét elvette.
Csak akkor volt igazán élvezetes, amikor zsigerileg rettegtek,
amikor szemtől szemben álltak az elkerülhetetlen halállal.
A tekintetük izgatta fel őt. Az a tekintet, az a pillanat, amikor
megértették, hogy meg fognak halni. Edward erre vágyott.
Pszichopatává tette ez őt? Nem gondolta ennyire
egyszerűnek. Az emberek sok okból ölnek meg másokat. A
pszichopata olyan trendi szó, amit szívesen lobogtatnak, hogy
megmagyarázzák, miért tesznek mások rosszakat. De Edward
jobban tudta. Egyesek egyszerűen szeretnek rossz dolgokat
tenni. Szerinte ennél tovább nem kell menni. Ezért lett rendőr,
és soha nem érdekelte az FBI, pedig hívták őt, miután végzett
Rufus Wedge-dzsel. Edwardot sosem érdekelték a miértek…
mert a miértek sosem olyan érdekesek.
Azonkívül mindenkinek megvan a maga hobbija. Egyesek
golfoznak. Mások horgásznak vagy szarvasra vadásznak.
Edward öl. Mert ezt szerette, az istenfáját. Ilyen kibaszott
egyszerű. És a gyilkosságok előmozdították a karrierjét. Nagy
élvezetet jelentett megteremteni a Hentest, és szinte
ugyanennyire az is, amikor rendőrfőnökké léptették elő.
A Sweetbay Village-i pihenőszoba zajos volt, mint általában, a
lakók különféle tevékenységeitől. A vacsoráig még egy órát
kellett várni, és ilyenkor volt a legzsúfoltabb. Körben a vén
trottyok tévét néztek, társasjátékoztak vagy csak csevegtek
egymással. Ott volt az öreg Cecilia a sarokban két barátnőjével,
Estherrel és Debbel, mindhárman egy takarón dolgoztak. A
másik sarokban az öreg Millie, annak az unalmas Jack Shaw-
nak a kezét fogva, és minden szaván nevetett.
Edward az öreg Donald Martinivel szemben ült, aki úgy tűnt,
mindjárt elalszik a sakktábla másik oldalán.
– Te lépsz, Don.
– Mi?
Edward megismételte hangosabban.
– Te jössz.
– Ó, igen. Bocs, Edward.
Tudta, hogy Donaldnak legalább öt percbe telik eldönteni,
vajon feláldozza-e a bástyáját (amit a végén úgyis megtesz, és
ezzel Edward megnyeri a partit – sokszor játszott már Donnal
az elmúlt hónapban, és az öreg lépései kiszámíthatóak voltak),
ezért hátradőlt a székén, hogy jobban lássa a falra szerelt tévét.
Az esti híradó ment, és éppen Matthew barátjáról beszéltek.
– Fény derült a szeméttelepen talált holttest kilétére – olvasta
a hírt a bemondónő, egy gyönyörű egzotikus hölgy. – Patrick
Jason Wu harmincegy éves seattle-i lakos San Franciscóból
származott. A népszerű fremonti Adobo étteremben dolgozott.
Forrásaink szerint Wu, akinek feldarabolt holttestét tegnap
reggel találták meg, a Wong családi bűnszövetkezet áldozata
lehetett, minthogy annak több tagjával is kapcsolatban állt.
Forrásaink feltételezése szerint megölése a Wong és a Chang
család közötti hatalmi játszma része lehetett – éppen a
szeméttelepet mutatták, ahol Wu testét megtalálták.
Hah. Ez igazán könnyű volt.
Edwardnak nem került sok idejébe kitalálni, ki volt PJ Wu és
mik voltak a gyengéi. Nem is kellett háttérkutatást végeznie,
hogy megtudja, a fiú erősen el volt adósodva. Elég volt
végigfutnia a mobilján, ahol számos sms volt játékadósságokról,
fogadásokról és hasonlókról. A kölykök manapság mindent az
istenverte mobiljukon tárolnak.
Edward általában nem törődött az álcázással, hiszen a
gyilkosság örömének fele éppen a holttest felfedezéséből és az
azt követő nyomozási hűhóból származott. De ebben az esetben
muszáj volt egy fiktív csavarral zárnia PJ halálát. Végtére is nem
akarta, hogy Matthew börtönbe kerüljön.
Érezte, hogy valaki nézi őt, mire átpillantott a szomszéd
asztalhoz, ahol Gloria Marsh szemben ült Helena
Rubensteinnel. A két nő römit játszott, és úgy hírlett,
mindketten kissé könnyű erkölcsűek. Edward mindkettőjüket
kedvelte. Szórakoztatóak voltak.
Különösen Gloria volt csintalan teremtés, a sminkje teljesen
elfedte a ráncait. Még a hetvenes évei vége felé is himbálta a
fenekét járás közben és kuncogva beszélt, és bizony Edward
nagyra értékelte ezt. Nem az ő hibája volt, hogy megöregedett.
Egyszer mutatott egy képet Edwardnak, hogy nézett ki
évtizedekkel azelőtt. Gyönyörű volt fénykorában. Filmsztár
szempár, reklámtest, a vörös Cupido-ajkat tökéletesen keretező
sötétbarna haj.
Most úgy nézett ki, mintha valaki leeresztette volna belőle a
levegőt, és ifjúsága helyén csak a ráncok és a festett haj maradt.
Az öregség nagy csapás, és senki sem hibáztathatta érte, hogy
úgy küzd ellene, ahogy csak bír. De végső soron mindig a kor
győz.
Gloria rámosolygott, még hetvennyolc évesen is tiszta és
csillogó kék szemmel. Nem volt nehéz észrevenni, hogy rá van
kattanva Edwardra, és Edward ezt nem is bánta. Egyáltalán
nem. Ideje volt valamit kezdeni vele. Uramisten, milyen régen is
volt már… egyszer sem Marisol óta.
Készen állt rá.
Edward viszonozta a mosolyt, és megkérdezte:
– Ki áll nyerésre, Gloria?
– Helena – felelte Gloria kislányos kuncogással. – Mint
mindig. Azt hiszem, cinkeli a paklit.
A nyolcvanegy éves Helena láthatólag nem hallotta a nevét,
így nem fordult meg. Edward Gloriára kacsintott, aki
visszakacsintott.
– Kóstolt már sós csokoládét, Edward? – kérdezte Gloria.
– Azt hiszem, nem, Gloria.
– Nagyon finom. Az unokám hozott nekem tegnap. A só
hangsúlyozza a fekete csokoládé ízét, gazdagabbá és édesebbé
teszi.
– Én is édesszájú vagyok – jegyezte meg Edward –: az unokám
szerelme tegnap hozott nekem egy doboz cannolit a pékségből,
és nem tartott soká.
– És nem kínált meg belőle? – Gloria sértődöttséget színlelt,
majd ismét kuncogott.
– Nem gondoltam rá. Legközelebb, kedvesem.
– Később esetleg, például vacsora után nem kóstolná meg a
csokoládét? – kérdezte Gloria, és az ajkát elég hosszan nyitva
tartotta ahhoz, hogy Edward tisztán leolvashassa róla az
invitálást. – Úgy nyolc felé?
– Jól hangzik. Örülnék neki.
Ismét mosolyt váltottak, majd Edward visszafordult a
sakkpartneréhez, aki még mindig a következő lépésen
gondolkodott. Don Martini előrehajolt, állát májfoltos kezére
támasztva, és ravasz vigyorral tekintett Edwardra.
– Úgy tűnik, valakinek randija lesz.
– Hah – színészkedett Edward. – Figyelj csak, Don, töprengsz
még néhány percig? Muszáj felmennem dobni egy barnát.
– Menj csak, Edward – felelte Don. – Legalább neked rendben
van az emésztésed. Rajtam valami új szívgyógyszert próbáltak
ki, és egész héten nem tudtam rendesen szarni. Töltök teát, és
tűnődöm még egy kicsit a következő lépésen, szóval ráérsz
visszajönni.
Mindketten felálltak, de ellentétes irányba indultak. Edward
egyenesen fel a szobájába. Volt vécé a pihenőszoba mellett is, de
Edward nem szerette azt használni.
Belépett a szobájába, és kulcsra zárta maga mögött az ajtót.
Kinyitotta a szekrény ajtaját, belenyúlt a zakója zsebébe, és
kivette a kis zacskó Viagrát, amelyet előző nap vásárolt a
gyógyszertárban. Kirázott belőle négy tablettát, a
kávézóasztalra tette, majd egy késsel porrá zúzta. Aztán a
Village újságjából letépett darabba csomagolta a port, és
akkurátusan összehajtogatta a papírt.
Már nem tudott úgy gyilkolni, mint azelőtt, és ez, be kellett
ismernie, meglehetősen lesújtotta. Ezért sem járt ki a raymondi
erdei kunyhójába. Nyolcvan hektárja volt egy sűrű erdős
részen, de ha már nem tudott úgy ölni, mint régen, mi értelme
lett volna odáig autózni?
Mindig erős ember volt, sok tekintetben ma is az, de Jamie
Chavez és Bonnie Tidwell után kimerültnek érezte magát. A dr.
Ross által felírt fájdalomcsillapító sokat segített, de a teste már
nem egy ötvenévesé volt, ezt el kellett fogadnia. Az ölés sürgető
érzése viszont teljes erővel jelentkezett, és nem is akarta
leállítani… de fizikailag nem tudott lépést tartani vele.
Finomhangolásra volt szükség.
Különösen Jamie merítette ki. Izgága kis teremtés volt, és
többször fejbe kellett vágnia a faággal, hogy lecsillapodjon. Ez
persze elvette az élvezet nagy részét is, mert utána már a lány is
erőtlen volt a küzdelemhez. Fénykorában egy kézzel le tudta
szorítani őket, míg a másikkal azt csinált velük, amit akart.
El kellett fogadnia, hogy erre ma már képtelen. Ami nem
jelentette azt, hogy ne volna rá más mód. És Donald Martini
mindig is az idegeire ment.
Visszament a pihenőszobába, ahol Don már várt rá a nagy
bögre gőzölgő teával. Éppen Helenával flörtölt, és a két
nagyothalló közötti társalgás néhány decibellel hangosabbra
sikeredett a szükségesnél. Gloriát sehol sem lehetett látni, de a
sakkasztal Edward felőli oldalán egy összehajtogatott papírcetli
várta az üzenettel:

LEGYEN INKÁBB DÉLUTÁN HAT.

VACSORÁT FŐZÖK. GLORIA

Edward vigyorgott, és zsebre vágta a cédulát. Tökéletes.

 Amíg Don elfordult, elővette az újságdarabot a Viagra-porral,
és ügyesen beleszórta a bögréjébe. A tea egy kicsit keserűbb
lesz, de Don valószínűleg észre sem veszi, amennyi mézet tett
bele. Végül Helena is felállt, mindkettőjüknek integetve.
Don cöcögve fordult vissza az asztalhoz.
– Még mindig vonzóak vagyunk, igaz, Edward? – kacsintott. –
A hölgyek szeretnek minket. Bárcsak működne a micsodám! Azt
mondják, a szívem miatt most nem csinálhatok semmit, de
nagyon benne lennék egy jó menetben.
– Helenának határozottan tetszel – vigyorgott Edward. –
Habár azt hittem, Millie-vel vagytok egy hullámhosszon. Mit
csinál ott azzal a buzi Jack Shaw-val?
– Úgy tűnik, ő a nők bálványa – nyúlt a teáért Don. – Kirúgott,
amikor látta, hogy nem áll fel a cerkám.
– Azért a vén szivarért? Úgy néz ki, mint egy nyugdíjas törpe
birkózó.
– De több pénze van, mint egy gazdag zsidónak, és megígérte
neki, hogy Európába viszi a nyáron. Ráadásul úgy tűnik, a
dugás is megy még neki minden segítség nélkül. Legalábbis ez a
pletyka róla.
– Ki a forrása, maga Jack Shaw?
A két férfi nevetett. Don jóindulatúan vállat vont.
– Millie megengedte, hogy megfogdossam a mellét, úgyhogy
kvittek vagyunk. Tovább a következőre.
Edward figyelte, ahogy Don belekortyol a teába, majd egy
fintorral megjegyzi:
– Keserű. Nem tettem bele elég mézet.
– Hozok neked.
 – Köszönöm, Edward.
Edward két percen belül visszatért egy szelet sajttal, némi
ropogtatnivalóval és néhány kis doboz mézzel Don teájába. Az
öreg mindet beleöntötte, majd újra belekortyolt.
– Így már jobb. Mellesleg, te jössz.
Edward lépett a futóval, és a két férfi tovább játszott.
Körülbelül húsz perc múlva megszólalt Edward:
– Don, eléggé kivörösödtél, barátom.
– Igen, rettenetesen megfájdult a fejem. – Don bandzsított, és
megdörgölte a halántékát. – Ember, régóta nem volt már ilyen
fájdalmam.
– Fejezzük be mára?
– Nem, nem, kibírom, játsszuk végig. Négyszer nyertél
zsinórban, muszáj legalább egyszer nyernem ezen a héten –
azzal fölemelte a bögrét, és kiitta a tea maradékát.
Néhány perccel később újra megszólalt:
– Tudod, mit, Edward, azt hiszem, lefekszem egy kicsit.
– Jól vagy?
– Én… – Don hátradőlt a székén, a mellkasát masszírozva,
szemébe kiült a pánik.
Aztán lecsúszott a földre, és csöndesen elnyúlt a szőnyegen.
– Ápolót! – mondta Edward, alig felemelt hangon. – Hívjanak
ápolót!
A pihenőszoba zajos hely volt. A tévé folyton ment, és
minthogy a Village lakóinak fele nagyothallott, mindenki
hangosan beszélt. Senki sem mozdult. Senki sem figyelt rá.
Ezért Edward nyugton maradt, míg Don a szívére tett kézzel
feküdt a padlón. Végül lecsukódott a szeme. Elveszítette az
eszméletét.
Edward várt még egy kicsit, végül elkiáltotta magát:
– Ápolót! Segítségre van szükségünk!
Ez végre elég hangos volt ahhoz, hogy egy pillanatnyi csend
álljon be, mielőtt a terem pánikban tört ki.
Edward hátralépett, és hagyta, hogy a két ápoló – többnyire
ketten voltak szolgálatban, egy férfi és egy nő – végezze a
dolgát.
Tudta, hogy nem bírják megmenteni. Száz milligramm Viagra
azokkal a gyógyszerekkel kombinálva, amelyeket Don a szívére
és a vérnyomására szedett… reménytelen volt felvenni vele a
küzdelmet.
Mire a mentősök megérkeztek, az öreg Don halott volt.
Edward a gyönyörűség minden percét kiélvezte. Sötét arccal,
de belül az élvezettől bizseregve figyelte, ahogy a mentősök
elcipelik Dont a hordágyon.
– Kész – mondta a férfi ápoló, Miguel a nőnek –, ennyi.
Szegény öregem.
– Nem tudom elhinni – szólalt meg valaki Edward mellett.
Megfordult. Helena volt az, szempillafestékkel összemaszatolt
arccal. – Az imént még beszélgettünk. Teljesen jól nézett ki.
Odafordult Edwardhoz egy ölelésért, de Edward arrébb
lépett. Nem akarta, hogy érezze, mi feszül a nadrágjában.
– Úgy, úgy – bólogatott helyette, azzal megveregette Helena
vállát. – Szörnyű, de nem meglepő. Don nem volt a legjobb
formában. Nagyon sok gyógyszert szedett.
Helena bólintott, csipkés zsebkendővel szárogatva a szemét.
Edward elfordult, és gyorsan végigment a folyosón a lifthez.
Az órájára pillantott. Öt perc múlva hat. Tökéletes időzítés.
Ahogy Don is megjegyezte korábban, Edwardnak randija volt.
Mire Gloria ajtót nyitott, a farka már pattanásig feszült.
– Ó, istenem – mondta Gloria, ahogy észrevette Edward
arckifejezését.
Edward magához szorította, keményen megcsókolta, aztán
kulcsra zárta maga mögött az ajtót.
Egy perccel később, amikor levette a nadrágját, Gloria még
hangosabban csodálkozott:
– Ó, istenem!
– Úgy bizony – nyugtázta Edward. – No de elég a beszédből.
Ne kelljen kipeckelnem a szádat.
Kinek van szüksége Viagrára?
 25.

Ez már a harmadik bejelentett haláleset volt a Sweetbay Village

Nyugdíjasotthonban, és Sam eltűnődött, vajon Matt nagyapja
tud-e róluk valamit. Na persze épp Edward Shank ne tudna? Az
ember azt gondolná, hogy ha valaki gyanakszik három,
egymáshoz ilyen közel eső haláleset láttán, akkor az ő lesz.
Egy online hírösszefoglaló szerint a Village három lakója halt
meg az elmúlt hónapban. Az első a nyolcvannyolc éves Greg
Bonner volt, aki az éjszaka közepén esett el és verte be a fejét,
miközben zugevett a konyhában, ami ismert szokása volt. A
dolgot véletlennek tekintették.
A második halott a hetvenkilenc éves Donald Martini volt.
Nem örvendett a legjobb egészségnek, és egy másik lakóval
folytatott sakkjátszma közben érte a végzetes szívroham. A cikk
szerint az általa szedett gyógyszerek komplikációi végeztek
vele. Szintén véletlennek tekintették.
A harmadik halott tegnap éjjel az egyszer elvált, egyszer
megözvegyült hetvennyolc éves Gloria Marsh volt, akit holtan
találtak az ágyában. A halál oka ismeretlen, de a Village
személyzete szerint a nő kitűnő egészségnek örvendett, és
fizikailag igen aktív volt halála napjáig. A rendőrség nyomozást
indított az ügyben.
Sam a nyugdíjasotthon felé kanyarodott, és leállította a
motort. Nem járt a Főnöknél a múltkori félbemaradt
beszélgetésük óta, és attól félt, hogy az öreg unja már őt. A
tanácsát is szerette volna kérni Mattről.
A telefonja berregett, és ahogy a táskájába nyúlt érte, látta,
hogy Jasontől érkezett sms.

„Mire készülsz?”

Nagyot sóhajtott, és némára állította a mobilt. Még nem

dolgozta fel teljesen, ami az előző este történt kettejük között, és
nem is akart most gondolkodni rajta. Legalábbis amíg el nem
döntötte, mitévő legyen Matt-tel. Igaz, még csak meg sem
csókolták egymást Jasonnel, de valahogy minden… olyan más
volt.
Nem hívta fel előzetesen Edwardot, de mindig úgy tűnt, hogy
az öreg örül a jövetelének. Remélhetőleg ma sem lesz másként.
A Village elegáns előcsarnokába lépve bólintott a férfi
ápolónak, akivel a múltkori látogatás alkalmával csevegett.
– No nézd csak, ki sétál be és dobja fel a napom! Jó reggelt,
napsugár! Engem keres? – kérdezte Miguel vigyorogva.
– Csak lassan a testtel – mosolygott vissza rá Sam. – Ha a
Főnök meghallja, nem örül neki.
– Tudom, nagy védelmezője magának. Nem kárhoztatom
érte. Örülök, hogy újra látom.
– Én is – felelte Sam, és regisztrálta magát a látogatók
könyvében. – Mondja csak, mi folyik itt? Olvastam a hírekben a
három egymást követő halálesetről. Normális ez?
Miguel a recepciósra pillantott, majd Sam vállára tette a kezét,
és elkalauzolta a pulttól.
– Attól függ. Van néhány különleges gondozást igénylő
lakónk, de nem sok, mert nem igazán vagyunk felkészülve rá. A
nyugdíjasotthon aktív és nem elfekvő idősek számára épült.
– Erre gondoltam én is – bólintott Sam. – Ezért döbbentett
meg a ma reggeli hír, hogy három embert is elveszítettek. És az
egyik ügyben nyomozás is folyik.
Az ápoló rásandított.
– Valaki az újságírókalapját vette fel ma reggel.
– Nem, egyáltalán nem. Tudja, hogy nem vagyok újságíró.
Csak egy író, hiperaktív képzelőerővel, szerencsére vagy
szerencsétlenségemre.
– Igen, valóban nyomoznak, mindenütt rendőrök vannak. Én
találtam rá Mrs. Marshra – grimaszolt Miguel. – Nem jött le
reggelizni, és a barátai aggódtak, ezért megbíztak azzal, hogy
nyissam ki a szobája ajtaját, és nézzem meg, mi van vele.
Meztelenül, holtan feküdt az ágyon. Nem volt szép látvány,
higgye el. Látott már fulladásban elhunytat? Kemény látvány
volt, pedig nem vagyok az a kényes úrifiú – azzal
megborzongott.
– Fulladás? – Sam rátekintett, mintha nem hallotta volna jól. –
Megfojtották?
– Igen. Nem erősítették még meg, de számomra egyértelmű: a
napnál világosabban látni lehetett a nyomokat a nyakán.
– Mi az ördög? Meggyilkolták? Uhh.
Sam elhallgatott.
– Eddig még senki nem szólt semmit – tette hozzá az ápoló.
– Most mondta, hogy megfojtották.
– Na igen, de nem biztos, hogy gyilkosság volt. – Miguel
közelebb hajolt Samhez, hogy az érezte pézsmaillatú
aftershave-jét. – Mrs. Marsh… hogy is fogalmazzak finoman…
szexuálisan igen aktív volt. Lehet, hogy nem szántszándékkal
ölték meg, érti?
– Ó, jesszusom. Maga tréfál velem. – Sam pontosan értette,
mire céloz Miguel, noha a szexuális fojtogatás általi halált
nehéz volt elképzelni egy ilyen korú nőnél. – De nem a hetvenes
évei végén járt?
– Hetvennyolc volt – pontosította Miguel. – De a kor nem
számít, különösen manapság, a Viagra korában. Amitől, véletlen
egybeesés, a másik lakó meghalt.
Sam értetlenül nézett rá.
– Mr. Martini túladagolta a kis kék tablettát. – Miguel hangja
elmélyült. – Először is, egyáltalán nem lett volna szabad
használnia. Szívpanaszai voltak, és túl sokféle gyógyszert
szedett.
– Akkor miért írta fel neki az orvosa?
– Erősen kétlem, hogy az orvosa írta fel, hacsak nem akarja
elveszíteni az engedélyét, akárcsak a gyógyszerész, aki kiadja
neki. Nem. Mr. Martini valószínűleg egy másik lakótól kapta a
Viagrát. Vagy Mexikóból rendelte, vagy valahonnét, ahol nem
kell hozzá recept. Semmi sem lep már meg az öregekkel,
különösen Mrs. Marshsal kapcsolatban. Az a nő mindig úgy
nézett rám, mintha egy szelet steak lennék, ő pedig éhezne. –
Miguel kicsit megborzongott az emlékre. – Akárkivel volt is
együtt a halála előtt, az óvszert használt. Az egyik barátom a
törvényszéki orvos segédje, ő erősítette meg – itt megállt, a
reakcióra várva.
– Uhh… – Sam elbizonytalanodott, mit is válaszoljon.
 – Az ő korukban senki nem használ óvszert – magyarázta
Miguel. – Az idősek nem eshetnek teherbe, ezért nem tartják
szükségesnek.
– Ó, igen – nyugtázta Sam –, az öregkori szex egyik előnye.
– Igen, de mégis kellene védekezniük. Az idős lakosság
körében magas a szexuális úton terjedő betegségek aránya. Elég
undorító, ha belegondol. Itt is mindenki mindenkivel csinálja.
Temérdek testnedv cserél gazdát.
– Oké, ez elég durva. Köszönöm. – Sam az orrát ráncolta. –
Tudja, hogy a Főnök kivel csinálja?
Miguel nevetett.
– Kérdezze meg a Főnököt. Ő azon kevesek egyike, akikről
nem hallottam még pletykálni. Ha kavar is valakivel, azt
nagyon diszkréten teszi.
– Hmmm. – Sam gondolkodott. A Miguel által elmondottak
felkeltették a kíváncsiságát. – Szóval ha Mrs. Marsh szexelt a
halála előtt, akkor maguk bizonyára kitalálják, kivel volt. Mit
árul el erről a látogatók könyve?
– Semmit. Senki nem jelentkezett be hozzá tegnap. Ami arra
utal, hogy itteni volt az illető.
Sam hitetlenkedve rázta a fejét.
– Ki gondolta, hogy ilyesmi megtörténhet? Megkérhetnénk a
Főnököt, hogy nyomozzon egy kicsit. Biztosan két perc alatt
rájön, ki volt.
– Ez nem tréfadolog. Akárki volt is a szeretője, nem
jelentkezett. Nyilván be van rezelve. Talán sosem tudjuk meg.
Sam Miguelre mosolygott, és megszorította a kezét, majd
hátralépett.
 – Akárhogy is, mennem kell Edwardhoz. Köszönöm, hogy
kielégítette a kíváncsiságomat.
– Bármikor szívesen. Érezze magát otthon.
– Ezt mondta a múltkor is.
Miguel kacsintott.
– Mert komolyan gondolom.
Sam lifttel ment fel Edward szintjére. A recepciós már nyilván
telefonált, és a Főnök ajtaja nyitva állt, amikor megérkezett. A
kis szobába lépve Sam álla leesett, amikor megpillantotta Matt
nagyapját, amint a konyhaszekrénynél teavizet forralt.
Pillognia kellett, hogy nem párásodott-e be a kontaktlencséje.
A Főnök teljesen más embernek nézett ki, mint amikor utoljára,
azaz pár napja látta. Alig hitt a szemének. A Főnök könnyedén
mozgott a szobában, a csípőfájdalom legkisebb jele nélkül,
rózsás arcú és kipihent volt. Lehetetlen, de valahogy mégis…
fiatalabbnak látszott.
– Nem azért, de nagyon jól nézel ki – dicsérte meg Sam,
lerángatva a kabátját. Leült a bárszékre a pultnál. – Mi történt
veled? Ittál az örök ifjúság forrásából? Ha igen, megkínálnál
engem is?
A Főnök nevetett. A szeme szikrázott, ahogy forró vizet öntött
a két bögrébe.
– Ahogy rám nézel, abból ítélve extra jóképű lehetek. És heti
két látogatás? Lehet, hogy kicsit belém is vagy zúgva?
– Tényleg, Főnök, állati jól nézel ki. – Sam nem tudta levenni
róla a szemét. – Mit használsz? Új testápolót? Új diétát? Új
barátnőt?
– Talán mindet együtt. – Kacsintott, és teafiltert dobott a
bögrébe, Sam felé tolva. – Szeretném, ha ilyen izgalmas lenne,
drágám, de attól félek, nem így áll a dolog. Az új orvosom
fájdalomcsillapítót írt fel a csípőmre.
– És szeded?
– Magam is alig hiszem el. Most van az, hogy piros hó esik. –
Edward belekortyolt a teájába, és leült melléje a pulthoz. – De
tényleg, azt hiszem, csak erről van szó. Elképesztő, mennyivel
jobban érzem magam, hogy nem kínoz állandóan a fájdalom.
Jobban mozgok, jobban eszem és jobban alszom.
– Örülök neki. Tényleg remekül nézel ki.
– Megemlíthetnéd az unokámnak is. Rég nem láttam. –
Szigorú szemmel sandított Samre. – Jó időbe telt, míg felértél
ide. Nyilván élvezted a beszélgetést Miguellel.
– Ööö… – Sam belekortyolt a teába. Váratlanul érte a
megjegyzés. – Érdekes volt. A nőről mesélt, aki tegnap éjjel
meghalt.
– Mindegy, miről, csak ürügye legyen beszélni veled. Az
átkozott pillantása mindig többet időz a melleden, mint az
arcodon.
– Ne légy ilyen durva, kérlek. – Sam elhúzta a száját. – A
halott nőről beszélgettünk. Ennyi.
– Gloria halt meg. – Edward a cukorért nyúlt. – Szegény nő.
Nagy nyüzsgés volt itt ma reggel, amikor rátaláltak. Kedveltem
őt. Barátok voltunk.
Sam figyelmesen nézett rá.
– Közeli barátok?
– Mondhatni.
– Sajnálom. Nagyon felizgathatott – jegyezte meg Sam, noha
Edward egyáltalán nem látszott izgatottnak.
– Nem ő volt az egyetlen barátom az idős hölgyek közül –
jelentette ki a Főnök pici vállrándítással. – És persze neki sem
én voltam az egyetlen férfi barátja. De szórakoztató volt, és
hiányozni fog.
– Tudod, mi történt vele?
– Azt híresztelik, valami szexdolog – felhúzta a szemöldökét,
és újra kortyolt a teából.
– És te mit gondolsz?
Újra megrándította a vállát.
– Nem akarok rosszat mondani az elhunytról, de nem lepne
meg. Gloria meglehetősen… ööö… kacér volt – kis mosoly
játszott a szája szélén.
– És a pletyka szerint ki járt nála tegnap éjjel?
– Senki sem tudja. De biztos vagyok benne, hogy a rendőrség
kivizsgálja, és eredményre jut. Akárhogy is. – Edward legyintett.
– Nem érzem a cannoli szagát. Azért, mert nem hoztál nekem?
– Ó, elfelejtettem.
– Akkor mi szél hozott? – Várakozóan nézett rá. –
Bármennyire is szeretném azt hinni, hogy a Szerencsekereket
akarod velem együtt nézni, Samantha, érzem, hogy valami más
nyomaszt. Ki vele.
Sam habozott.
– Nem is tudom, hogy kezdjem…
– Essünk túl rajta.
Sam még egy kis cukrot szórt a teájába, a megfelelő szavakat
keresve. Végül nagy lélegzetet vett, és belevágott:
– Mattnek és nekem… problémáink vannak.
 – Micsoda, megcsalt? – vágta rá a Főnök késlekedés nélkül.
Szigorúan nézett a lányra. – Ha igen, beszélek a fejével.
– Nem, hanem… – Sam hirtelen nem tudta, mit mondjon. –
Nem is tudom. Az utóbbi időben eltávolodtunk egymástól.
– Nos, akár megcsalt, akár nem, nem ez számít, tudod. –
Edward hangja lágyabbra váltott. – Matthew jó fiú. A
legnagyobb hibája, hogy azt hiszi, ő fingta a passzátszelet,
amikor valójában még nagyon sokat kellene tanulnia. Például
hogy mi számít és mi nem.
– Csak egyetérteni tudok ezzel.
– És arrogáns.
– Ezzel is.
– Ezt valószínűleg tőlem örökölte.
Sam csak mosolygott, de bölcsen nem szólt semmit.
Edward nevetett.
– Figyelj rám, drágám. Egy ilyen embert, mint Matthew,
nehéz leláncolni. Tehetséges, törekvő, keményen dolgozik, és
átkozottul sikeres mindenben, amit csinál. Ilyen ember, és
miközben mindezek a dolgok átkozottul vonzóak egy
magadfajta nő számára, ugyanakkor nagyon meg is nehezítik a
kapcsolatot vele.
Sam bólintott. A Főnök fején találta a szöget. Várta, milyen
tanáccsal fog szolgálni.
– Vagy elfogadod, vagy nem – jelentette ki Edward. – De nem
tudod megváltoztatni őt. Ez az ösztön… a génjeiben van. Nem
bírja visszafogni magát. Sem érted, sem értem, sem bárki
másért.
– Nem akarom megváltoztatni őt – tiltakozott Sam. – Éppen
Matt az, aki változik.
– Milyen irányban?
– Nagyon más ember lett, Főnök. – Az ajkába harapott, nem
tudva, miként magyarázza meg. – Mindig törekvő volt, amióta
csak találkoztunk. És mindig nagyon elfoglalt, de ez sem zavart
soha. Tudtam ezt kezdettől fogva, és nem bántam, hogy folyton
időpontot kell egyeztetnem vele. De az utóbbi időben nagyon
bezárkózott. Feszült lett. Szórakozott. Dühös. És nem csak én
vettem ezt észre, a személyzet is panaszkodott rá. Nem tudom,
csak stresszről van-e szó, de ez nem az a Matt, akit én ismertem.
Nem az a fiú, akibe beleszerettem.
– Mindig problémái voltak a dühe kontrollálásával. – Edward
sötét szemében lehetetlen volt olvasni. – Beszéltünk már erről.
De ez nem teszi őt rossz emberré.
Sam tudta, hogy a Főnök Matt előző évi rendőrségi ügyéről
beszél. Ott volt, amikor az eset történt. Seattle belvárosában
ültek egy bárban, egy baráti társasággal nézték a Seahawks
meccsét, amikor egy részeg fickó, aki a másik csapatnak
drukkolt, kissé túlságosan is közvetlen lett Sammel. Matt
rászólt, hogy táguljon, és kitört köztük a veszekedés, ami végül
verekedéssé fajult. Matt eltörte a másik csuklóját és beverte az
orrát. Ha Edward nem járt volna közben Matt érdekében,
börtönben végezte volna.
– Tudom – bólogatott Sam. – Eljárt a dühkezelési kurzusra és
terapeutához is, és lenyugodott. Jobban is lett. Néhány héttel
ezelőttig. Most olyan, mintha visszacsúszott volna. Rosszabb,
mint valaha.
– Megütött? – Edward vizslatóan tekintett rá. – Valld be, ha
kezet emelt rád, Samantha.
– Nem, semmi ilyesmi nem történt – vágta rá gyorsan. – De
olyannak látom, mint egy ketyegő időzített bombát. Nem csak
magammal. Mindenkivel.
– Szóval nem ütött meg és nem csalt meg. Hanem csak…
elfoglalt. Keményen dolgozik. Sikerei vannak. – Edward a
homlokát ráncolta. – Nem tudom, jól értem-e.
Sam közel állt a síráshoz. Már az is elég nehéz volt, hogy
szóba hozza Mattet, hát még éppen Matt régi vágású
nagyapjának. Talán mégsem volt olyan jó ötlet a Főnökkel
beszélni erről.
– Én… úgy érzem, innen nincs tovább, Főnök. Fogalmam
sincs, mi legyen kettőnkkel.
Edward felhorkant.
– Akkor ne erőltesd, Samantha. Talán nem te vagy a
megfelelő lány a számára. Senki nem hibáztat, ha elmész. A te
döntésed. Noha kétlem, hogy valaha is találsz olyan férfit, mint
ő.
Zavart csend telepedett közéjük. Sam nem erre a tanácsra
várt. Nem gondolta végig, mit remél attól, hogy eljön ide Mattről
beszélni, de biztosan nem ezt akarta. Teljesen ostobának érezte
magát. Teáját szürcsölgetve csendben maradt, nem tudván, mi
egyebet mondjon.
– Hogy haladsz a könyvvel? – kérdezte végül a Főnök. –
Esetleg újabb elméletek, amelyeket tesztelni akarsz rajtam, ha
már itt vagyunk?
Sam megrázta a fejét. Még mindig idiótának érezte magát.
– Csak az az egy, amit a múltkor is említettem.
 – Hogy a Hentes valaki más volt, nem pedig Rufus Wedge –
bólintott Edward. – És hogy akárki legyen is a Hentes, ő ölte
meg az anyádat.
– Nem akartam újra előhozni. A múltkor úgy tűnt, untatlak
már vele.
– Untattál? – A Főnök nevetett. – Kedvesem, dehogy untattál.
Az a tény, hogy azt hiszed, megöltem egy ártatlan embert,
egyáltalán nem untató, édesem.
Sam megkönnyebbülést érzett.
– Annyira örülök ennek. Egyáltalán nem azt akartam
sugallni, hogy nem végezted jól a munkádat.
– Ó, ugyan.
Sam pislogott, nem pontosan értve.
– Ööö… micsoda?
– Pontosan ezt akartad sugallni. – A Főnök hangja jegessé
vált. – És közlöm veled, hogy ez rettenetesen sértő. Nem
untattál, hanem becsméreltél. Szép fejet hordasz a válladon,
drágám, de néha elgondolkodom, mekkora agyad lehet benne.
Tényleg.
Sam megfagyott.
– Én… én… nagyon sajnálom, Főnök.
– Tudod, mit? Még dolgom van mára. – Edward felállt. Sam
bögréjéért nyúlt, és a mosogatóba tette, noha még nem itta meg
a teáját. – Menj nyugodtan utadra. És add át Miguelnek az
üdvözletemet. Ha az efféle csini ápolófiúk tetszenek neked,
talán tényleg nem kellene Matthew-val lenned.
Sam álla leesett a csodálkozástól. A Főnök kitolta a szobából,
és az ajtó becsapódott mögötte, mielőtt bármit is válaszolhatott
volna.
 26.

PJ Wu az ágy lábánál állt, és lenézett Mattre. Szeme sötét gödör

volt sápadt arcában. PJ nem volt vidám. A szellemek sosem
azok.
– Hogy tehetted ezt velem, ember? – PJ hangja esdeklő volt,
ahogy előrenyúlt, hogy megérintse a takarót Matt lábán. Matt
megpróbált elmozdulni, de nem tudott, mert természetesen le
volt bénulva. Érezte PJ hideg ujjait a vékony takarón keresztül. –
Azt hittem, barátok vagyunk.
– Azok vagyunk – mondta Matt. – Azok voltunk.
Nyilvánvalóan álmodott, és mindez nem volt valóság. De akár
álmodott, akár ébren volt, ez nem tette kevésbé valóssá vagy
kevésbé ijesztőbbé. Nem tudott felébredni. Végig kellett mennie
rajta, mint minden álló éjszaka az elmúlt héten.
– Barátok voltunk, ember. Nem akartam, hogy meghalj.
Véletlen volt. Sajnálom. Nagyon sajnálom.
– Hát akkor tedd jóvá. Nem vagy a Főnök. Te jóváteheted.
– Túl késő. – Matt érezte, hogy könnyek gördülnek le az
arcán, forró, sós, bűntudattal teli könnyek. – Túl késő. Most már
nem tudom megváltoztatni, haver. Sajnálom. Nagyon sajnálom.
– Feldaraboltál. – PJ arca elsötétült, a hangja vádlóvá vált.
Hirtelen az ágy oldalánál termett, csak néhány centire Matt-től,
és nem lehetett sehová elfutni előle. Matt úgy érezte,
hánykolódik, valójában azonban a teste megmerevedett. – Apró
darabokra vágtál, és most nem fekhetem nyitott koporsóban.
Tudod, mit jelent ez az anyámnak? A családom nem fogadja el a
hamvasztást, Matt. Úgy érzik, meg vannak átkozva. Anyám
mindennap sír. Minden áldott nap, Matt. Azt gondolja, rossz fiú
voltam, és azért öltek meg, mert valami rosszat tettem.
– Nem voltál rossz. Jó fiú voltál és jó barát. – Matt valami
módon beszélt, noha nem érezte, hogy az ajka mozogna. – Én
voltam a hibás. Elvesztettem a türelmemet. Nem gondolkodtam.
Nem akartam, hogy így történjen.
– De így történt, és most jóvá kell tenned.
– Nem lehet. Ha beszélek, mindent elveszítek.
– De hát ez nem tisztességes! – kiáltotta PJ. – Nem tisztességes,
érted? Halott vagyok, és miattad vagyok az. Ez így nem
tisztességes. Nem tisztességes. Nem tisztességes!
– Sajnálom! – kiáltotta Matt.
Kérlek, Uram, fel akarok ébredni.
Fel akart ébredni, hogy PJ abbahagyja a kiáltozást, hogy
fellélegezhessen, mert nem tudott lélegezni, mert a takaró a
nyaka köré tekeredett, és fulladozott, és PJ dühös volt, nagyon
dühös, és szörnyű dolgokat kiabált.
– PJ, sajnálom! Sajnálom, ember. Kérlek. Nagyon sajnálom!
Matt felébredt.
A szeme kipattant, és hatalmas levegőt vett. A torkához
kapott, hogy letépje a fojtogató lepedőt – ami persze sehol nem
volt. Beletelt néhány másodpercébe, mire felfogta, hogy mindez
álom volt, átkozott, szörnyű álom, és a hálószobában senki más
nem volt rajta kívül, mert PJ halott, elment, és nincs itt, hogy
gyötörje őt.
 Biztonságban volt.
A párnája izzadságban fürdött, és az arca sós volt a
könnyektől, amelyek viszont valóságosak voltak. Matt felült, a
kezével megdörgölte a szemét, próbálta elűzni az álmot. De a
lidércnyomás nem múlt el. A szörnyű álom továbbra is vele
maradt, és teljesen valósnak tűnt.
Az óra hajnali 3:52-t mutatott. Minden éjjel ez történt. Még
legalább egy vagy két óra, mire újból el tud aludni.
Hogy csinálta ezt a Főnök? Hogy tudott aludni?
Nagypapa jól alszik, mert nagypapa pszichopata, suttogta a
belső hang. Matt hátradőlt, és mély levegővétellel igyekezett a
normálisra visszaállítani felgyorsult szívverését.
Végül, hál’ istennek, elaludt.

A férfivécé tükre minden vonalat, ráncot és árkot megmutatott

Matt kialvatlan arcán. A hideg víz segített kissé lelohasztani a
puffadtságot a szeme körül, de a sötét karikákkal nem tudott
mit kezdeni. Öt évvel öregebbnek nézett ki, mint két hete, és
még annál is húsz évvel idősebbnek érezte magát.
Természetesen ma volt az első forgatási nap.
Jóllehet még nem a hivatalos forgatás, csak próbafelvételek.
Karen újra a városban időzött, de idáig sikerült a társalgásaikat
az étteremmel kapcsolatos témákra korlátoznia, és úgy tűnt,
mintha Karen végre felfogná, hogy ezen kívül nem érdekli más.
Legalábbis így remélte.
Bernard a vécé előtt várt rá.
– Ó, nem. Nem, nem, nem – mondta a producer, amikor
meglátta Matt arcát. Sovány csípőjére tett kézzel álldogált ott,
tetőtől talpig feketében. Keresztben átvetett fekete táska
egészítette ki az öltözékét. – Drágám. Mi történt? Bocsáss meg a
nyíltságomért, de úgy nézel ki, mint a mosott szar.
– Pont ezt akartam hallani, Bernard. Ez hiányzott. Köszönöm.
– Nem akarok seggfej lenni, noha valószínűleg annak
hangzom, drágám. – A producer arca egyetlen kérdőjellé
gyűrődött. – Isten hozott a nagy felbontású tévék világában. A
kamerák minden részletet felvesznek, úgyhogy eridj vissza a
vécébe. Gyorsan, gyorsan. – Összecsapta a tenyerét, és
visszaűzte Mattet a vécébe. – Oda – mutatott a hosszú
mosdókagylópult közepére. – Ott a legjobb a világítás.
A producer elővarázsolt egy kis fekete neszesszert a
táskájából.
– Mi az? – kérdezte Matt gyanakodva. – Remélem, nem smink.
– De, pontosan az. Most pedig szépen nyugton maradsz, amíg
felkenem rád, és utána majd megköszönöd.
– Egy fenét.
Bernard szigorúan nézett rá.
– Ne légy nevetséges. A tévében szerepelsz. A fények
hihetetlenül élesek, és hallottad, amikor azt mondtam, „nagy
felbontás”? Mindenkinek szüksége van egy kis segítségre. Bízz
bennem.
Matt sóhajtott. Úgy érezte, vitatkozni sincs ereje.
– Rendben, tedd, amit akarsz. Nem érdekel.
– Majd fog, amikor végeztem – felelte Bernard éneklő
hangsúllyal.
Matt behunyta a szemét, és érezte Bernard ujjait az arcán,
amint isten tudja, mit kent az arcára és a szeme alá. Port érzett,
aztán egy ecsetet, aztán ajakbalzsamot a száján. Néhány kósza
szempilláját eligazította, majd a szemöldökét megfésülte. Végül
a haján érezte Bernard ujjait és valami spray-t.
– Oké, kinyithatod – szólt Bernard, és Matt így is tett. – Nézz
fel. – A producer lábujjhegyen állva Visine-t cseppentett Matt
szemébe, aki rögtön pislogott. – Rendben. Mindjárt jobb.
Matt a tükörbe nézett, és meglepődött. A mindenit, tényleg
sokkal jobban festett. A bőre fénylett, és az arcán a foltok már
nem voltak olyan szembetűnőek. A szeme tiszta volt. Uhh. Végre
megértette, miért használnak annyi sminket a lányok. Micsoda
különbség!
– Hogy tüntetted el a puffadtságot? – kérdezte, a szeme alját
tapogatva, amely néhány perccel azelőtt is duzzadt volt még. –
Ez elképesztő.
– Aranyérkrém. Úgy működik, mint a varázslat.
– Hát ez durva.
– Te kérdezted. – Bernard ismét beletúrt a zsákjába. – De az
energiád még mindig a béka segge alatt van. Fel kell töltődnöd,
és két lehetőséged van rá. – Az egyik kezével egy kis üveg 5-hour
Energyt, a másikkal egy kis fiolát mutatott fel, amelyikben
csakis kokain lehetett. – Válassz.
– Viccelsz? – bámult rá Matt. – Nem kokózom egy kibaszott
valóságshow kedvéért.
– Gasztroshow, az isten szerelmére – javította ki Bernard, felé
nyújtva az energiaitalt. A fiolát a zsebébe süllyesztette. – Idd ki
gyorsan. Mindenki ránk vár.
Matt egy hajtásra kiitta a palackot. És hirtelen belé villant,
hogy talán a Fresh Networkről szállingózó híresztelések igazak.
Ezek az emberek nem kicsit voltak gyanúsak. A legvadabb
képzeletében sem jutott volna eszébe, hogy a Fresh Networknél
valaki kokaint kínál neki.
– Készen állsz? – kérdezte Bernard, az ajtó felé indulva.
– Amennyire csak lehet – felelte Matt.
Ahogy kilépett, a kamera közvetlenül az arcába lőtt.
Bernardnak igaza volt, a világítás őrülten éles volt.
– Fantasztikusan nézel ki. – Ez Karen hangja volt, és Matt
odabandzsított. Nem vette észre, hogy ott áll az operatőr
mögött, és alig tudta kivenni a körvonalait. – Oké, most egy
darabig itt veszünk téged, aztán kimegyünk veled a kirklandi
mozgó büféhez, és ott forgatunk néhány órát.
– Rendben.
– Egyes számú tipp: sose nézz közvetlenül a kamerába. –
Karen előrelépett, és Matt érezte, ahogy az ujjaival megigazítja
a haját. – Kettes számú tipp: légy természetes. Add önmagadat.
– Oké – vigyorgott Matt. – De emlékezz rá, hogy te kérted.
 27.

Sam az East Precinct rendőrőrs kihallgatószobájában ült, fényes

fluoreszkáló lámpa alatt. Előtte téglalap alakú fémasztal,
körötte négy szék. Már tíz perce behívták, de senki nem
siettette. Nem tagadhatta, hogy kicsit bizsergető érzés itt lenni,
és valami módon kivételes érzés, hogy Sanchez közvetlenül ide
rendelte őt. A blúzára csippentett látogatójelvényt morzsolgatta,
és azon tűnődött, vajon megengedik-e, hogy megtartsa.
Egy kis kamera volt felszerelve a szoba sarkában, villogó zöld
fénnyel. Sam nem tudta, vajon ez azt jelenti-e, hogy felveszik őt,
vagy egyszerűen csak figyelik. Reflexszerűen megigazította a
haját, egy laza fürtöt a füle mögé simítva.
Nyílt az ajtó, és Robert Sanchez nyomozó lépett be, kezében
két Starbucks kávéspohárral.
– Én meg a szokásos papírpoharat vártam azzal a löttyel,
amit itt kávénak hívnak – mosolygott Sam. – A Starbucks nem
illik a rendőrségi kihallgatásról alkotott képembe.
– Hah. – Sanchez leült vele szemben, és az egyik poharat
átcsúsztatta az asztalon. Sötétszürke öltönyt viselt, az egyik
legjobb öltönyét, és a nyakkendőjét szabályosan, jóllehet lazán
kötötte meg. – Túl sok Esküdt ellenségeket nézel, kedvesem. Az
egyik kolléga kiment egy kör Starbucksért, úgyhogy én is
hozzátettem a magamét a rendeléshez. Szója chai latte, igaz?
– Nahát, hogy emlékszel! – Sam belekortyolt.
 – Oké. – A nyomozó is nagyot kortyolt a kávéjából, aztán
hátradőlt a székben. Fáradtnak tűnt. – Legyünk meg ezzel
gyorsan, mert tudom, hogy elfoglalt nő vagy, én meg elfoglalt
férfi. Mikor beszéltél utoljára Bonnie Tidwell-lel, azaz Joyce
Kubackival? Légy pontos, Samantha. Pontos időintervallumra
van szükségem.
Sam pillantása ismét a kamerára vándorolt.
– Felvesznek minket?
– Igen.
– Ki figyel minket most?
A nyomozó sóhajtott.
– Néhány nagyon tapasztalt rendőrtiszt. De konkrétan nem
tudom, kik. Integess nekik, ha akarod.
Sam fölemelte a kezét, és meglebegtette néhány ujját.
– Utoljára hat napja láttam Bonnie-t – mondta. – Visszavittem
a moteljébe, és ott elbúcsúztunk.
– Bementél vele?
– Nem, csak kitettem őt az épület előtt.
Sanchez ismét kortyolt a kávéból.
– És hogyan váltatok el?
– Ööö… – Sam egy percig gondolkodott. – Beszélgettünk még
néhány percig a kocsiban, mielőtt kiszállt. Megígérte, hogy újra
felveszi velem a kapcsolatot, ha hazaért Sacramentóba. Aztán
ellenőrizte, hogy megvan-e neki a címem, mert küldeni akart
egy doboz fotót anyámról és rólam. Átöleltük egymást.
Megköszöntem, hogy eljött találkozni velem, és megkértem,
hogy gondolja meg és árulja el a Hentes nevét. Azt mondta,
gondolkodni fog rajta, és értesít, ha lesz ideje vacsorázni velem,
mielőtt hazamegy. Végül elbúcsúztunk.
Sanchez felpillantott.
– Mit értesz azon, hogy „felveszi veled a kapcsolatot”? Felhív?
E-mailt ír?
– Elfelejtettem neki megadni a mobilszámomat. Addig végig
online kommunikáltunk egy internetes fórumon.
Bosszankodtam is másnap, amikor rájöttem, hogy nincs meg a
száma. Ezért mentem el újra a motelhez, de a recepciós szerint
addigra kijelentkezett. Azt feltételeztem, hogy úgy döntött,
korábban megy haza, és őszintén szólva leszarva éreztem
magam. Azt reméltem, hogy beszélünk még.
– Mi volt a neve annak az internetes fórumnak?
– Sorozatgyilkosokesetei.com.
Sanchez bólintott.
– Szóval miután kiraktad őt a motelnél, többet nem hallottál
róla?
– Nem. Pedig próbálkoztam – tette hozzá, mintha ez
különbség volna. – Egy sereg üzenetet küldtem neki a fórumon
keresztül, de soha nem válaszolt.
– Szükségem lesz a fórumon keresztül váltott összes levél
másolatára. Az első beszélgetésetektől kezdve. Vagy még jobb,
ha megadod nekem a bejelentkezési adataidat, és kinyomtatom
magamnak.
– Persze, rendben.
– Van még valami, amiről úgy gondolod, hogy tudnom
kellene?
– Semmi nem jut eszembe. – Sam kicsit fészkelődött a széken.
– Ez idáig nem nagy segítség, ugye?
 Sanchez legyintett.
– Ne aggódj emiatt. Nem gondoltam, hogy föltétlenül annak
kellene lennie. Ha eszedbe jutott volna valami, már hívtál
volna, hogy feltegyük a pontot a t-re és a vonalat az i-re.
– Fordítva.
A nyomozó hosszan hallgatott.
– Bonnie/Joyce elmondta neked, hogy rákos?
Sam kiegyenesedett.
– Nem. Az volt?
Sanchez bólintott.
– Az orvos szakértő megerősítette. Kikértük az orvosi leleteit
Sacramentóból. Úgy tűnik, negyedik fázisú hasnyálmirigyrákja
volt. Gyógyíthatatlan. Ez a rákfajta gyorsan öl.
– Ó, istenem. – Sam a szája elé emelte a kezét. – Bonnie egy
szót sem szólt erről. Szerinted ezért jött el?
A nyomozó megvonta a vállát.
– Nincs értelme találgatni, mik voltak a motivációi, de ez is
lehetséges. Valószínűleg tudta, hogy semmit nem veszíthet, ha
mindent elmond, amit tud, bármi legyen is az.
– Tudta, hogy ki a Hentes valójában.
– Legalábbis ezt állította.
– Még mindig nem hiszed el, igaz? – kérdezte csalódottan
Sam. – A múltkori beszélgetésünkkor már úgy tűnt, nem zárod
ki az elméletemet. Mert annak a marysville-i lánynak is
hiányzott a bal keze. Ugyan már, Bobby, azt hittem, végre
egyetértesz velem.
Sanchez megfordult, és egyenesen a kamerába nézett.
Valamiféle kézjelzést adott, és várt. Néhány másodperc múlva a
zöld fény megszűnt villogni. Utána vörösre váltott, majd
teljesen kialudt.
– Mi történik? – kérdezte Sam. – Kikapcsoltattad a kamerát?
– Igen, mert most személyes beszélgetés következik, és nem
akarom, hogy bárki hallja. – A nyomozó komoly arckifejezést
öltött. Ujjait összefűzte az asztal lapján. – El kell mondanom
valamit. A Hentesről.
– Rendben.
– Először is egy előrebocsátott apróbetű. – Sanchez mélyen
Sam szemébe nézett. – Amit el akarok mondani, azt nem lenne
szabad elmondanom. Civil vagy, túlságosan érintett, és
kiborulhatsz. Mindezek külön-külön is jó okok rá, hogy
hallgassak, de nem fogok, mert mindazok után, amin
keresztülmentél, úgy érzem, jogod van tudni. Azt hiszem,
megszolgáltad. De ezt barátként mondom, és nem rendőrként.
– Oké – bólogatott Sam. Fogalma se volt, mit fog hallani
Sancheztől, de ez egyértelműen apróbetű volt, annyi szent. –
Értem. Nem adom tovább senkinek, Bobby.
– A „senkinek” kategóriájába beletartozik Matt is. Meg a
Főnök. És bárki más, akivel kísértésed támadna megosztani.
– Értem – bólintott Sam, nem említve a Főnökkel folytatott
korábbi vitáját, és hogy talán Matt nagyapja többé nem is áll
szóba vele.
– Második számú apróbetű – folytatta Sanchez. – Legfelsőbb
szinten döntöttek róla, hogy ez az információ nem kerülhet
nyilvánosságra. Azt akarom, hogy ha kiborulnál, ezt tartsd
észben, rendben? Én is csak ma reggel tudtam meg, véletlenül.
– Értem – mondta Sam.
 A lattéjáért nyúlt, de meggondolta magát: túlságosan fel volt
csigázva ahhoz, hogy lemenjen egy korty ital.
– A Hentes „aláírásának” egy másik eleme is volt. – Sanchez
nagy levegőt vett. – A kézen kívül.
– Micsoda?
– Gyűjtötte a hajat az áldozatoktól. Egy pici hajcsomót a
tarkóról. De nem legalulról. Középen széthajtotta a hajat, és
kivágott belőle egy darabot, mintha nem akarná, hogy
észrevegyük. Valószínűleg tényleg nem akarta. De a Hentes
összes áldozatának hiányzott ott egy hajfürtje. Minden egyes
áldozatnak.
– Anyámnak is? – Sam visszatartotta a lélegzetét.
– Igen.
Sam hátradőlt a széken, próbálva befogadni ezt az új
információt. A szíve hevesebben kezdett dobogni.
– Lássuk, jól értem-e, ami eddig elhangzott, mert mint tudod,
lehet, hogy kiborulok. Azt mondod, hogy a Hentes megőrizte az
áldozatai haját? És megerősíted, hogy anyám a Hentes áldozata
volt?
– A válasz az első kérdésre az, hogy igen. A második kérdésre
az, hogy nagyon is lehetséges.
– És hogy jöttetek rá erre a hajdologra? – Sam szünetet
tartott. – Vagy ami legalább ilyen fontos: hogy az ördögbe nem
tudtatok korábban a hajról?
Sanchez már várta a kérdést.
– A nyomozó, aki Marysville-ben a Jamie Chavez-
gyilkosságon dolgozik, kérte, hogy küldjük át neki a Hentes
dossziéit. Érthető módon a hiányzó kéz keltette fel az
érdeklődését, de valószínűleg úgy gondolta, hogy utánzóval van
dolga. Mi is ezt feltételeztük, amikor meghallottuk a részleteket.
Nem gondolta, hogy bármi kiderülhetne belőle, de a biztonság
kedvéért látni akarta a régi Hentes-dossziékat, hogy
összevethesse a részleteket a Chavez-gyilkossággal. Rendben,
hát persze. Úgy nyomoz, ahogy jónak látja. Ezért
összecsomagoltuk a dossziékat, és mindet átküldtük neki. Ma
reggel aztán felhívott, és megkérdezte, tudom-e, hogy az orvos
szakértői vélemények minden Hentes-dossziéból hiányoznak.
– Hogy hiányozhatnak az orvos szakértői vélemények?
– Eltűntek – felelte Sanchez. – Közölte, hogy egyetlen ilyen
vélemény sincs a dossziékban. El sem tudom képzelni, hová
tűnhettek. Én azt feltételeztem, minden ott van a helyén.
Megkérdeztem az irattárat, ők sem tudták. Senki nem tud
utánanézni még annak sem, mikor tűntek el a vélemények. A
nyolcvanas években még nem volt másolati nyilvántartás.
Szóval ha az eredeti kartonok eltűntek, akkor végleg eltűntek.
– Oké – nyugtázta Sam zavarodottan. – És ez mit jelent?
– Nos, engem is piszkált a dolog, ezért elhatároztam, hogy
kinyomozom az orvos szakértőt, aki az eredeti Hentes-
ügyekben dolgozott. Cam Bradburynek hívják, nem sokkal múlt
hetvenéves, nyugdíjas, és Portlandben él.
– Rendben.
– Meg sem lepődött, amikor felhívtam, és a hiányzó
jelentésekről érdeklődtem. Kijelentette, hogy tudta, valaki
valamikor észreveszi majd. És megjegyezte, hogy a Hentes
„aláírásának” egy másik eleme is volt. Mindenki tudott a
kezekről, mert ezt nyilvánosságra hozták. De senki nem tudott a
hajról.
– Miért?
– Mert utasították rá, hogy ezt hagyja ki.
– Oké – Sam agya kattogott –, de van ilyen, nem? A rendőrség
nem hoz mindig mindent a sajtó tudomására. Sokféle okból.
– Így igaz. A belső jelentésekben azonban a hiányzó hajnak
abszolút benne kellett volna lennie a jelentésekben.
– És miért nem volt benne?
– Ahogy említettem, Bradbury azt az utasítást kapta, hogy
hagyja ki.
– Ki utasította erre? – kérdezte Sam zavarodottan. – És…
miért?
– Edward Shank kapitány, az ügyet vizsgáló nyomozó. –
Sanchez grimaszolt. – Bradbury szerint Edward Shank nagyon
világossá tette, hogy nem akarja semmilyen jelentésben
viszontlátni a hajat, hogy ezt titokban kell tartani. Senki a
rendőrségen nem is tudott róla, csak Shank és Bradbury. Az
orvos szakértő azt mondta, hogy abban az időben a Főnök
minimalizálni akarta a szivárogtatás veszélyét, hogy meg
lehessen különböztetni a valódi Hentest az utánzóktól.
Akkoriban sokféle szivárgás történt a seattle-i rendőrségen.
Mindenféle információ kikerült.
– Igen, és volt két utánzói gyilkosság is. – Sam a homlokát
ráncolta. – Rendben, értem, miért akarta kihagyatni Edward ezt
az információt a vizsgálat alatt, de miután Wedge-et lelőtték,
nem kellett volna ezt is belevenni?
– Kitűnő kérdés, amit fel is teszünk majd a Főnöknek.
Lehetséges, hogy a Wedge lelövése utáni nagy médiaviharban
elfelejtette, hogy ezt az infót cenzúráztatta korábban. De
akárhogy is, a jelentések hiányoznak. És noha Bradburynek
nincs oka hazudni, nem tudom ellenőrizni, hogy valóban az
igazat mondja-e. Mert a jelentések eltűntek.
– A holttesteket pedig már nem lehet exhumálni, mert a haj
nagyjából egy év után elenyészik – tette hozzá Sam,
visszaemlékezve arra, amit a gyilkossági nyomozói
kézikönyvben olvasott, abban a kézikönyvben, amit ironikus
módon Edward Shanktől kapott karácsonyra.
– Így van.
Sam hátradőlt a széken, és a nyomozóra szegezte a
pillantását.
– Mi van Jamie Chavezzel? Neki is hiányzott egy hajfürtje?
– Igen.
– És Bonnie Tidwellnek?
– Neki is.
Sam lehunyta a szemét, ahogy végre felfogta az információ
súlyát.
– Szóval a Hentest keresitek. Uramisten…
– Nagyon úgy néz ki. – Sanchez megropogtatta a kézfejét. – Én
személyesen így gondolom, de iszonyú óvatosnak kell lennünk,
hogyan tálaljuk ezt az egészet a nyilvánosságnak. Egy dolog, ha
egy új Hentes után nyomozunk. És egészen más dolog, ha a régi
után.
– Mert ez azt jelenti, hogy nem Rufus Wedge tette – csuklott el
Sam hangja. – Vagyis a seattle-i rendőrség nem a megfelelő
embert lőtte le.
– Igen. És igen. – A nyomozó előrehajolt. – És további
elágazások is vannak. Keresést végeztem olyan tizennégy és
tizenkilenc év közötti női áldozatokra, akiknek hiányzott egy
hajfürtjük. Anyádon kívül kettőt találtam, az egyik 1989-ben, a
másik 1993-ban halt meg. Mindketten tizenévesek, mindketten
barnák, mindkettőjüknek ugyanonnan hiányzott a haja. A
kezük azonban ép volt, ezért nem tűnt fel senkinek a dolog.
Ráadásul a kettő nem volt elég ahhoz, hogy sorozatgyilkosra
utaljon, különösen mert a két gyilkosság között négy év telt el.
Az egyikre Dél-Oregonban találtak, a másikra Észak-
Washingtonban.
– Azonkívül azért se tűnt fel, mert a Hentes-ügyekben sosem
tettek jelentést a hajról – jelentette ki Sam. – Ó, istenem, ez
egyre rosszabb. Ha a Főnök nem döntött volna úgy, hogy
visszatartja ezt az információt, további három nő, köztük az
anyám, nem halt volna meg – remegett meg a hangja.
A nyomozó elfintorodott.
– Edward Shank védelmére megjegyezném, hogy azt tette,
ami a legjobbnak tűnt az adott körülmények között. Túl fiatal
vagy ahhoz, Samantha, hogy emlékezz rá, milyen hangulat
uralkodott itt akkoriban. A város ki volt borulva, hogy a
gyerekeim kifejezését használjam. A holttestek száma egyre
csak nőtt, és már két utánzói gyilkosság is történt. A nyomozás
lassan kezdett valóságos lidércnyomássá válni. A seattle-i
rendőrség rettenetes nyomás alatt volt, hogy találják meg a
Hentest, és értem, miért gondolta Shank úgy, hogy jól teszi, ha
visszatart bizonyos információkat. De így, utólag? Ez az egész
egy óriási káosz.
– Terveztek sajtótájékoztatót?
 – Esetleg igen, de csak amikor már pontosan tudjuk, mit
keresünk. Connie Lombard nem akar nyilvánosságot
mindaddig, amíg nem tudjuk, kivel állunk szemben.
Sam bólintott. Ez jogos volt. Constance Lombard volt a seattle-
i rendőrfőnök.
– Pillanatnyilag a hivatalos irányvonal az, hogy egy új
sorozatgyilkost keresünk, akinek a módszere hasonlít a
Hentesére – közölte Sanchez. – Nem akarunk arra utalni, hogy
nem Rufus Wedge volt az igazi gyilkos, amíg teljesen biztosak
nem vagyunk benne.
Sam hátradőlt, a szeme megtelt könnyekkel. Egyfelől
megerősítve látta az igazát. Elmélete, miszerint Wedge nem az
igazi tettes volt, most igazolást nyert. De belül ürességet érzett.
Az anyja így is, úgy is halott. Semmi sem változtat rajta.
– Jól vagy? – kérdezte Sanchez lágyan.
– Nem tudom.
– Ha mindez nyilvánosságra kerül, meglátod, igazi
médiaszenzáció lesz. – A nyomozó egy pillanatra lehunyta a
szemét, és halkan hozzátette: – Senkinek semmit, értetted?
Azért osztottam meg veled, mert tudtam, hogy szükséged van az
igazolásra. De az infó nem kerülhet ki ebből a szobából. Nem
mondhatod el a barátodnak. Senkinek. Mondd hangosan, hogy
hallottad.
– Hallottam, Bobby. – Sam nem akart vitázni. – Na de akkor ki
az ördög a Hentes?
– Fogalmam sincs, de elkapjuk.
– És ki közli Edwarddal?
– Hogy egy kommandó élén egy ártatlan embert ölt meg? –
Sanchez nevetett, de minden vidámság nélkül. – Nem tudom, de
az egyszer szent, hogy nem én leszek az.
 28.

Matt ismét megpróbálta felhívni Samet, de csak az

üzenetrögzítő kapcsolt, ami két dolgot jelenthetett: vagy ki volt
kapcsolva a mobilja, vagy Sam azonnal kinyomta a hívást,
amint meglátta a nevét az iPhone képernyőjén.
Könnyű kitalálni, melyik lehetett, minthogy Sam soha nem
kapcsolja ki a telefonját.
Tudta, hogy távol kerültek egymástól, és hát igen, elég paraszt
volt vele az utóbbi időben. Sőt ha igazán őszinte akart lenni
magához, akkor már az „utóbbi idő” előtt jóval korábban az
volt. Karrierjét mindig a Sammel való kapcsolata elé helyezte,
de hibáztathatta-e ezért bárki? Ilyen fiatalon hihetetlen
sikereket ért el.
De… És itt volt a „de”, mert hiányzott neki Sam. Úgy hiányzott,
ahogy nem gondolta volna, hogy valaha is hiányozni fog.
Hiányzott a nevetése, a mosolya, az arca.
Sam mindig ott volt mellette, támogatta, mindig ő tervezte
meg a találkozásaikat, szórakozásokat talált ki kettejük
számára. Az elmúlt néhány hétben azonban mindezzel leállt.
Egyáltalán nem volt mellette. Nem érdekelte a valóságshow-ja.
Nem ugrott be köszönni az étterembe. Már hetek óta nem aludt
nála, legalábbis amióta beköltözött a Főnök házába. Attól az egy
rendkívüli éjszakától eltekintve, amikor besurrant a házába,
hogy felfedezze, amint pornót néz.
 Matt gyűlölte ezt az érzést. Mert most ébredt rá, hogy Sam
jelenlétét magától értődőnek vette, és hogy az élete
valamiképpen kevesebb nélküle.
A stáb közben már a felszerelést pakolta, és Matt elfojtott egy
ásítást. Arra gondolt, milyen jól mentek az első felvételek. Volt
egy kis dráma közte és az egyik felszolgáló között. Az egyik
baristája karizmatikus figura, tőle is felvettek néhány ragyogó,
vidám percet. A Seattle Mariner baseballcsapat egyik játékosa
eljött vacsorázni néhány barátjával, ami rendkívül szórakoztató
volt, mert valaki a csoportból felismerte az egyik pincérlányt,
akivel valamikor ágyba bújt.
Hirtelen Karen állt előtte, és Matt pislogott.
– Nem is sikerülhetett volna jobban. Nagy sztár vagy, Matt. –
A producer dorombolásig mélyítette a hangját, és egyik kezét
Matt karjára tette. – Nem megyünk el valahová lazítani? Egy
italra? Elbeszélgethetnénk arról, milyen magasra emelkedhetne
a csillagod.
Matt hátralépett, igyekezett nem forgatni a szemét a giccses
hízelgés hallatán. Mi az ördögöt látott valaha is ebben a nőben?
Egyáltalán nem emlékezett rá, mit talált olyan vonzónak benne
kezdetben. Micsoda kolosszális tévedés volt ez a nő. És ha
Matten múlik, ez nem ismétlődik meg többé.
– Bocsáss meg, Karen, nem lehet. Terveim vannak Sammel.
– Hozd el a fiút. – A producer kacsintott. – Nem bánom.
– Sam. Samantha. A barátnőm.
– Ó. – Karen testbeszéde egy pillanat alatt váltott át forróból
hűvösbe. – Értem. Oké, hát akkor holnap. Még egy napot
forgatunk, aztán vágjuk és szerkesztjük, és meglátjuk, mit
tudunk kihozni belőle.
– Jól hangzik – bólintott Matt. – Jó éjszakát.
Karen elment, szapora léptekkel. Matt megvárta, míg a stáb
összepakolja a felszerelését. Közben újra megpróbálta felhívni
Samet, de ismét az üzenetrögzítő kapcsolt. Hol az ördögbe
lehet?
Matt gyorsan elbúcsúzott a Fresh Network stábjától, és a
távozásuk után bezárta az étterem ajtaját. Leoltogatta a
villanyokat, majd hátrament az irodába, hogy összeszedje a
holmiját, és a hátsó ajtón át távozzon, mint mindig.
Talán Jason tudja, hol lehet Sam. Jase mindig tudta. Matt
rácsörgött a barátjára, de Jason telefonja, amelyet szintén
sosem kapcsolt ki, most ugyancsak üzenetrögzítőre váltott.
Na jó, most már tényleg, mi folyik itt? Miért nem veszi fel
egyikük sem?
Ráadásul Matt Jasonről sem hallott már egy hete. Ahogy
végigpörgette a telefonját, megtalálta az utolsó sms-t, amelyet a
barátjától kapott.
Több mint egy hete. Huh.
A gyanú kicsiny magja, amely régóta megült Matt agyában,
most kezdett gyökeret ereszteni. A keze ökölbe szorult, és
érezte, hogy olyan düh kezd feltörni benne, aminek nem lehet
racionális oka.
– Isten engem úgy segítsen – szivárgott ki a harag a pórusain
–, hogy ha ezek egymással basznak, én mindkettőjüket megölöm.
 29.

Jason lakásába behatolni annyira volt könnyű, mint Fort

Knoxba betörni. A földszinten állandóan portás és biztonsági
ember volt szolgálatban, de ha Matt tetten akarta érni a barátját
a barátnőjével, akkor pontosan az nem hiányzott neki, hogy a
földszintről értesítsék a Seahawsks egykori hátvédjét, hogy
fölfelé igyekszik.
Matt a forgalmas utca szélén parkolt le a furgonjával, járó
motorral, a barátja házának jól kivilágított lobbiját bámulva.
Elegáns sznob hely volt, tele pénzes népekkel. Matt nem
irigykedett barátja nemzeti ligabeli sikereire – ha milliomos
lehetsz egy sport profi játékosaként, miért ne lennél? –, de néha
utálta Jason arcát. Jóképű volt, közismert, és ez számos ajtót
megnyitott előtte, amin Matt még csak most dolgozott.
Nem, nem a jóképű részén.
Valaha Matt is azt remélte, hogy ilyen házban él majd, de
aztán a nagyapja bejelentette, hogy Mattnek adja a házát. Ami
akkoriban a lehető legnagyobb ajándéknak tűnt. Most azonban
már azt kívánta, bárcsak ne így alakult volna. Mert ha Matt
ilyen házba költözött volna, soha nem ásta volna ki azt az
átkozott ládát a hátsó kertben, soha nem tudta volna meg, hogy
a nagyapja sorozatgyilkos volt, és soha nem lettek volna
lidérces álmai PJ Wuról.
Továbbra is Jason házát bámulta, és számba vette a
lehetőségeket. Elindulhat, hazamehet a maradék pörkölthöz és
a tévéműsorokhoz, vagy szólhat a portásnak, hogy jelentse be
az érkezését Jasonnek, ami lehetőséget adna Samnek, hogy
kisurranjon, ahogy ő felfelé megy a lifttel a panorámalakásba.
Hacsak…
Leállította a motort.
Nem adta meg Jason valamikor a mellékbejárat kódszámát?
Nem emlékezett rá, miért kapta meg Jasontől, de arra igen, hogy
valamikor használta. Megkereste az iPhone-ján a „Vegyes”
feliratú jegyzeteket, ahol mindenféle véletlenszerű infót tárolt.
Néhány másodperc pörgetés után ott is volt: Jason
mellékajtajának kódja: 131313.
Nem meglepő: Jasonnek a 13-as volt a száma a Seahawksban.
Matt a zsebébe süllyesztette a telefont, majd bezárta maga
mögött a furgon ajtaját. A nedves szélben didergett egy kicsit,
ahogy átvágott a forgalmas utcán és megkerülte az épületet,
ahol egy mellékajtó volt a kapukódtáblával. Beütötte a kódot,
várt, és egy másodperc múlva az ajtó kinyílt.
Igen, bébi. Szinte túl könnyű volt.
Végigment a lágyan megvilágított folyosón a liftig, amely a
lobbin kívül volt. Egy gyors gombnyomás, és már a liftben is
lesz, mielőtt bárki észrevenné. Ám még mielőtt elérte volna az
ajtót, egy egyenruhás portás tűnt fel előtte.
A francba.
– Jó estét, uram. – A portás mosolygott, ragyogó fehér foga
eleven kontrasztot alkotott sötét bőrével. Noha kellemes volt és
udvarias, a szeme élesen fürkészte, a felépítése pedig olyan volt,
akár a pitbullé. Valószínűleg egykori katonatiszt. – Láthatnám
az igazolványát?
– Csak egy barátomhoz jöttem. – Matt szíve hevesebben
dobogott, de sikerült nyugodtnak és magabiztosnak mutatnia
magát. – Megadta nekem a mellékajtó kódját, hogy gyorsítson a
dolgon.
Oldalra lépett, eleve bukásra ítélt kísérletként, hogy elkerülje
a portást. Mögötte már megpillantotta a biztonsági őrt is, a
másik pitbullt, aki mindkettőjüket figyelte.
Az egyes számú pitbull mosolya őszintének tűnt, de nem
tágított.
– Teljesen megértem önt, uram, ám a ház szabályzata szerint
a mellékajtót kizárólag az itt lakók használhatják. Minden
vendégnek regisztrálnia kell. Melyik lakást látogatja meg?
– Tényleg szükséges ez? – Matt igyekezett bennfentesnek
tűnni. – Ha egyszer megadta nekem a kódot, az azt jelenti, hogy
nem bánja, ha feljövök meglátogatni.
A portás mosolya nem hervadt le, de keményebbé vált, és
hátrapillantott az unatkozó biztonsági őrre, aki egyszerre csak
már nem tűnt annyira unatkozónak.
Jézusom, ha egyenruhát adsz valakire, már azt hiszi, ő irányítja
a világegyetemet.
– Értem, uram, de muszáj megnéznem az igazolványát és
értesítenem a lakót az érkezéséről. Máskülönben nem
engedhetem fel. – Az egyes számú pitbull a telefonra bámult
Matt kezében. – Nyugodtan hívja fel a barátját, hogy ellenőrizze,
helyes információt adok-e önnek. Biztos vagyok benne, hogy ő
is megérti. A lakók mind ismerik a szabályzatot.
Bazdmeg, viccelsz velem.
 – Nem, nem, ha muszáj őt felhívni, hívja fel maga.
– Mit mondott, kihez jött? – kérdezte a portás a pulthoz
visszatérve.
A kettes számú pitbull felvette a telefont, tárcsázott, miközben
Mattet figyelte a pult mögül.
– Jason Sullivanhez jöttem. Mondja meg neki, hogy Matt
Shank keresi.
– Mr. Sullivan, az A panorámalakásban – szólt oda a portás a
biztonsági őrnek, aki bólintott, és beütötte a kódot. – Gondolom,
van kulcsa a lifthez – tette hozzá. – A panorámalakás szintje
csak kulccsal megközelíthető.
– Nem, nincs.
A francba. Erről megfeledkeztem.
– Akkor szerencséje van, hogy itt vagyunk – jött a nagy
mosoly.
Matt nem mosolygott vissza.
A biztonsági őr megköszörülte a torkát, és beleszólt a
telefonba.
– Jó estét, Mr. Sullivan, itt Troy a földszintről. Egy barátja
keresi. – Egy pillanatig hallgatott, aztán folytatta: – Azt mondja,
Matt Shanknek hívják. – Bólintás. – Igenis. Nagyon szívesen, Mr.
Sullivan.
Bólintott az egyes számú pitbullnak.
A portás a lifthez kísérte Mattet, és megnyomta a gombot.
Amikor megjött a lift, kinyitotta, belépett, egyik kezével tartva
az ajtót Mattnek. Beillesztette a kártyáját a nyílásba, majd
megnyomta a panorámalakások P gombját.
– Készen vagyunk, uram. Szép estét.
 – Köszönöm – motyogta Matt. Amikor a lift ajtaja végre
becsukódott, és egyedül volt, felnézett a sarokba szerelt
kamerára, és amilyen világosan és tagoltan csak tudta,
belemondta: – Faszfejek!
Igen, gyerekes dolog volt, de akkor is. Ezek a poliészter
egyenruhába csomagolt szamarak besurranónak, bűnözőnek
nézték őt?
De hát bűnöző vagy, suttogta odabent a hang. Gyilkos.
Megpillantotta önmagát a lift tükrében, és be kellett vallania,
hogy látott már szebb napokat is. A karikák a szeme körül
sötétebbé váltak, az arca megviseltebbé. Szüksége volt alvásra.
A lift halk csendülést hallatott, ahogy felért a
harmincnegyedik emeletre. Kilépve Jason ajtaját résnyire
nyitva találta. Nagy levegőt vett, és kopogott, mielőtt belépett
volna.
– Jase?
A panorámalakás nem sokat változott, mióta Matt utoljára itt
járt, noha nem emlékezett pontosan, mikor is volt az.
Hatméteres belmagasság, fehér falak, sötét bútorzat, minden
nagyon egyszerű és nagyon drága. Jóval Matt jövedelmi szintje
fölött.
– Matt! – Jason a konyhából lépett ki, kezében nyitott üveg
sörrel, amit azonnal Matt kezébe nyomott. Meglepettnek tűnt,
hogy a barátját látja, de nem különösebben idegesnek. Matt a
konyhaasztalon női táskát látott, de nem tűnt ismerősnek. Vajon
Sam új táskát vett, vagy valaki másé? – Jó, hogy látlak, haver.
Erre jártál?
– Bocs, hogy csak így rád török. Próbáltalak hívni, de a
mobilod egész este üzenetrögzítőre kapcsolt.
– Ó, a fenébe is. Tényleg. – Jason gyorsan hátrapillantott, és
lehalkította a hangját. – Itt van Lilac. Gyűlöli, ha telefonálok „a
mi időnkben”. – Ujjaival eltúlzott idézőjeleket rajzolt a levegőbe,
ajka megvetően legörbült. – Utálom kikapcsolni, de
megpróbálom tiszteletben tartani a kérését, érted? Nem sok időt
töltünk együtt, tudod, hogy van ez.
– Lilac van itt? – Matt hirtelen igencsak kényelmetlenül és
nagyon hülyén érezte magát. Küzdelemre felkészülve érkezett,
és nem számított rá, hogy Jason azért kapcsolja ki a telefonját,
mert a saját barátnőjével van, és nem Mattével. – Bocsáss meg,
nem akartalak zavarni. A fenébe is, akkor megyek – azzal
érintetlen sörét a konyhapultra tette.
– Ne menj! – tiltakozott Jason kedvesen. – Maradj, kérlek.
Egész délután együtt voltunk. Egész délután. Úgyhogy maradj
csak. Egy kicsit. A kedvemért.
Matt végre megengedte magának, hogy nevessen, és azonnal
érezte, hogy egész teste megkönnyebbül.
– Oké, oké, maradok. Örülök, hogy látlak, barátom. Van
valami kajád?
– Persze. Tetszik, hogy saját éttermed van, mégis mindig éhes
vagy. Maradt egy kis pizza. Még Lilac érkezése előtt rendeltem. –
Halkabbra fogta és közel hajolt. – Teljesen elfelejtettem, hogy
vegán, és jól megrakattam kolbásszal. Persze lepiszkálta
mindet, és nagyon undorodott tőle. – Vidáman kuncogott. –
Beteszem a sütőbe, még több mint a fele megvan.
– Jay, bébi? – Határozottan kislányos hang tört elő a
hálószobából. – Szóltál? Ki van itt, mézes mackóm?
 Jason lesújtottan tekintett Mattre, aki a szájára tett kézzel
próbálta elfojtani a nevetését.
– Ó, haver, Jaynek hív? És bébinek? És… mézes mackónak???
– Igen. Utálom, de ne szólj egy kibaszott szót sem – pisszegte
le Jason.
– Viccelsz? Felveszem a sportcsatorna számára.
– Jól van, nyugodtan szólogass csak be.
Egy másodperccel később Lilac robbant ki a hálószobából.
Ahogy végighaladt a nappalin, Matt érezte, hogy enyhén tátva
marad a szája. Magas volt, száznyolcvan centi körüli, mezítláb,
egyszerű krémszínű ruhában, amely a bokájáig ért, de mélyen
kivágva, jól feltárva formás dekoltázsát. Platinaszőke haját
alkalminak tűnő és szexi kontyba csavarta fel. Magasan ülő
arccsontja, hosszú szempillája és telt ajka volt. Ha viselt is
bármilyen sminket, Matt nem vette észre.
Szívdöglesztően szexi volt. Szóval ez foglalta le Jasont az
utóbbi időben. Most már teljesen érthető volt. Amíg csak Lilac
meg nem szólalt.
– Bocsánat, még nem találkoztunk – búgta kislányos hangon,
Matt felé lépve. – Jay barátnője vagyok, Lilac Sills.
Matt kinyújtotta a karját, de Lilac kikerülte, és helyette köréje
fonta hosszú, karcsú karját. Érezte, hogy a melle a mellkasához
simul, és az jutott eszébe, vajon valódi-e; kissé túl keménynek
tűnt. Agyában feljegyezte, hogy később meg kell majd kérdeznie
erről Jasont.
– Matt Shank – mondta bele a lány kontyába. – Örülök, hogy
találkoztunk.
Jasonre pillantott, aki bocsánatkérőn rántotta meg a vállát.
Lilac a szükségesnél néhány másodperccel hosszabban simult
hozzá, mielőtt elengedte volna az öleléséből.
– Ó, persze. Te vagy Matt Shank, tudom, Jay beszélt rólad. A
Food Network-ös fiú.
– Fresh Network – javította ki egyszerre Matt és Jason.
– Micsoda? – kérdezte Lilac kettőjükre pillogva. – Az mi?
– Két különböző csatorna – magyarázta Matt. – A Food
Network a nagyobbik. A Fresh Network… – itt szünetet tartott, a
megfelelő szót keresve, miközben hülyének érezte magát.
– A másik csatorna – fejezte be Jason.
– Ó. – Lilac enyhén zavarodottnak tűnt, és Matt azon
tűnődött, vajon mindennel így van-e. – A lényeg, hogy a tévében
szerepelsz. Te lehetsz a következő Jamie Oliver.
– Samnek tetszene, abban biztos vagyok – kuncogott Jason.
– Ó. – Lilac arca megváltozott, az arckifejezése kissé
hűvösebbre váltott. – Szóval te vagy az a Matt. Sam fiúja.
Találkoztam vele valamelyik nap, igaz, Jay? Ööö… kedves lány –
az utolsó szavak kétértelműen hangzottak a szájából.
– Tényleg? – kérdezte Matt, és azonnal érezte, hogy a teste
ismét megfeszül. – Mi van, elmentek inni, és engem meg se
hívtok?
Igyekezett könnyedén beszélni.
– Nem mentünk sehova – közölte Lilac, Jasonre pillantva. – Ő
jött ide Jayhez, pont amikor én mentem el.
Jason hirtelen zavartnak látszott. Matt mosolyt erőltetett
magára.
– Igen, ez jellemző rájuk. Régi barátok. Jobb, ha hozzászoksz.
Olyanok, mintha testvérek lennének.
 Lilac fagyosan mosolygott.
– Hát nem olyanok, mint azok a testvérek, akiket én ismerek,
de legyen, ha te mondod.
– Ebből elég – lépett közbe Jason. – Mindannyian régi barátok
vagyunk. Sam és én az általános iskola, Matt és én a főiskola
óta.
– Kicsit vérfertőzőnek tűnik. – Lilac duzzogása egyszerre volt
gyerekes és szexi. – Némiképp kívülállónak érzem magam.
– Én is – mormogta Matt.
– Mindegy is, én megyek. – Lilac belecsusszant a cipőjébe, és
lehúzta a kontyát a helyén tartó gumiszalagot. Hosszú, szőke
hajzuhatag ömlött a vállára. Átkozottul úgy nézett ki, mint egy
Victoria’s Secret-modell. Matt tudta, hogy bámulja, de képtelen
volt levenni róla a szemét, és nem úgy tűnt, mintha Lilacot ez
zavarná. Sőt mintha elvárta volna. – Hát akkor viszlát, fiúk.
– Holnap hívlak – hajolt előre Jason, és szájon csókolta. Lilac
a magas sarkújában majdnem olyan magas volt, mint ő,
úgyhogy nem kellett lehajolnia. – Kellemes jógázást ma este.
Lilac intett Matt felé, majd kilépett a lakásból. Matt nem tudta,
vajon mindig így jár-e, de nem lehetett nem észrevenni
tökéletes fenekét a testhez simuló ruha alatt. Amikor eltűnt,
Jason olyan sóhajt hallatott, amelyben nagy rész
megkönnyebbülés volt.
– Szóval ő Lilac? – kérdezte Matt. – Soha nem mondtad, hogy
így néz ki. Ő a jógatanár?
– Miért fokozod le? – Jason a hűtőbe nyúlt, és magának is
elővett egy sört. – Nem csak tanár, egy csomó stúdiója van.
Tudom, hogy nem látszik rajta, de nagyon okos. Mármint
amikor nem totál féltékeny és bosszantó és a szart is igyekszik
kiverni belőlem.
– Ilyen kinézettel kit érdekel, mit akar kiverni? Te szegény,
gazdag exfutballista. Ha túl sok neked, kiverhet engem is. A
csapatért.
Jason mosolygott, és megrázta a fejét.
– Ne ragadtasd el magad. Egy idő után már unalmas lesz.
– Megértem a fájdalmadat és a szenvedésedet. Faszfej.
Egy darabig csöndben szopogatták a sörüket.
– Na és mi szél hozott erre? – kérdezte végül Jason. – Ó, igen,
végre bekapcsolhatom a telefonomat. Hurrá.
Nem ez volt az alkalmas pillanat arra, hogy Matt beismerje:
azért jött, hogy rajtakapja Jasont Sammel. Hiszen – és ez nem a
barátnője ellen szólt – mit akarhatna Jason a jó öreg Samtől,
amikor itt van neki Lilac? Aki ennyire dögösen néz ki? Nem
mintha Sam ne lett volna csinos, mert nagyon is szép lány volt a
maga módján, de hát legyünk őszinték: Sam nem száznyolcvan
centi magas, és nincs olyan hosszú lába, mint ide Kína.
És micsoda láb!
A mindenit, Mattnek tényleg szüksége volt rá, hogy mindezt
összerakja a fejében. Néha úgy érezte, hogy megbolondul.
– Csak felugrottam megnézni, mi van veled – válaszolta
végül. – Nem tudtalak elérni. Nem csöngött ki a telefonod.
– Ó, szóval hiányoztam! – Jason a mobilját pörgette végig,
amely halkan pittyegett a nap folyamán felgyűlt minden egyes
sms-nél és e-mailnél. – Ne haragudj, ember. Lilac és az ő
szabályai. Muszáj lesz beszélnem vele erről, mert nem biztos,
hogy ezt a szabályt be akarom tartani. Három üzleti hívást
elszalasztottam, amelyek közül egyre mindenképpen fontos lett
volna válaszolnom. A fenébe. És úgy tűnik, Sam is küldött egy
csomó sms-t…
Jason hangja elhalt, a szeme kikerekedett. A füléhez rakta a
telefont.
– Mi az? – kérdezte Matt.
Jason fölemelte az ujját, miközben az üzenetet hallgatta.
Matt elővette a saját mobilját, és kezdte újra felszívni magát.
Ő nem kapott semmit Samtől. Szóval a barátnője ma többször is
kereste Jasont, de Mattet, a fiúját egyszer sem? Méghogy nem
feküdtek össze? Nem igaz.
– Az előtt hívott, hogy a rendőrségre ment – közölte Jason,
amikor letette a mobiltelefont. – Behívták tanúvallomást tenni.
– Milyen ügyben?
Mattnek azonnal PJ Wu jutott az eszébe, ez azonban nem
lehet PJ ügye. Fogalma se volt, vajon Sam tudja-e, mi történt PJ-
vel.
– Arról a nőről kérdezték ki, aki idejött Seattle-be, és aki
ismerte az anyját – felelte Jason. – Tegnap találták meg a
holttestét. Meggyilkolták.
– Milyen nő? – Mattnek fogalma sem volt, miről beszél Jason.
– A fórumról, a sorozatgyilkosokéról.
– Miféle fórumról? Kibaszott fogalmam sincs, miről beszélsz.
– Nem mesélte neked? – Jason éppoly zavarodottnak tűnt,
mint amilyennek Matt érezte magát. – Hogy találkozott Bonnie-
val?
– Ki az a Bonnie? – Matt érezte, hogy egyre hangosabbá válik,
de nem tudta visszafogni magát. Nem értette, miről beszél
Jason, ami már önmagában is rossz volt, de még jobban utálta,
hogy a barátja olyan dolgokat tudott Samről, amelyeket ő nem.
Ez nem volt fair, és dühítette. A fogát csikorgatva tette hozzá: –
Világos, hogy Sam minderről semmit nem árult el nekem, Jase,
különben tudnám, mi a csodáról beszélsz. Úgyhogy lennél
szíves megmagyarázni, mielőtt az agyam felrobban?
Jason megdörgölte a homlokát, ahogy a barátja szokta tenni
stresszes állapotban.
– Sam megismerkedett a neten egy nővel, aki azt mondta,
tudja, ki a Hentes.
– A Hentes? A Beacon Hill-i Hentes? – Ez volt a legutolsó
dolog, amire Matt számított, és a vérnyomása hirtelen
felszaladt. – Még mindig ezt kutatja?
Jason csúnya pillantást vetett rá.
– Személyesen érintett benne, ezt te is tudod. Nem fogja
feladni, amíg be nem bizonyítja, hogy a Hentes ölte meg az
anyját. Tudod, mennyire megszállottja ennek. Könyvet ír róla,
az ég szerelmére.
Matt nagyot nyelt, igyekezve nyugodtnak látszani, noha a feje
szédülten forgott. Vajon tudja? Úristen, tudja?
– Akárhogy is – folytatta Jason –, ez a nő, Bonnie Seattle-be
akart jönni, hogy beszéljen Sammel. Mert olyan információja
volt számára a Hentesről, amilyen senkinek.
– És Sam beleegyezett? – Mattnek nehezére esett mindezt
egyszerre befogadni. – Mi az ördögért akart volna egy idegennel
találkozni? Ráadásul egy sorozatgyilkosos site-ról?
– Mert a nő elküldte neki az anyja fényképét. – Jason mély
levegőt vett. – Ez volt a legőrültebb dolog, ember. Úgy tűnik,
Bonnie és Sarah közeli barátok voltak a nyolcvanas években.
Bonnie-nak fogalma se volt, hogy Sam Sarah lánya. Amikor Sam
meglátta a fotót, azonnal tudta, hogy találkoznia kell a nővel. Ne
aggódj, nem egyedül ment. Elkísértem. Nem akartam, hogy
beléálljon egy jégcsákány – egy lefelé sújtó mozdulatot tett,
nyikorgó hang kíséretében.
Matt nem nevetett. Képtelen volt rá. Úgy érezte, mintha
légkalapáccsal sújtottak volna le rá. A konyhapultra tette a
sörét, és igyekezett normális hangon beszélni.
– Mindez mikor történt?
– A múlt héten – válaszolta Jason lazán, de az arckifejezése
feszült volt. – Elfoglalt voltál, ember.
A három utolsó szó valahogy rosszabbul esett Mattnek, mint
bármi, amit a barátja eddig mondott. Nehéz volt nem kritikának
felfogni.
– Hát igen, elmentem volna vele, ha tudtam volna róla.
Nekem nem beszélt erről semmit.
– Elfoglalt voltál – ismételte Jason. – És valljuk be, nemigen
szeretsz erről hallani. Ostobaságnak tartod.
– Miért, te nem? – csattantotta össze Matt a fogsorát. – Azt
hiszi, hogy egy rég halott sorozatgyilkos ölte meg az anyját. Elég
baj, hogy meghallgatod, sőt a Főnök is meghallgatja.
– Mert ez fontos neki – nézett rá Jason. – Erre valók a barátok.
Fontos nekik, ami a barátjuknak fontos.
Matt viszonozta a pillantását.
– Meglehetősen közel kerültetek egymáshoz az utóbbi időben.
– Mindig közel álltam hozzá. – Jason, aki eddig a gránit
konyhapultra görnyedt, most teljes százkilencven centis
magasságában fölegyenesedett. Matt is reflexszerűen
kiegyenesedett, picivel Jason fölé. – Jó barátom.
– Mennyire jó?
– Ne kezdd újra. Ez a lemez már unalmas, tudod te is.
– Mindig rá voltál kattanva.
– Mindig törődtem vele, igen – bólintott Jason higgadtan, de
feszült állkapoccsal. A telefon megcsörrent a konyhapulton, de
nem Jason mobilja volt, hanem a házi telefon. Jason nem vett
róla tudomást. – És mindig is törődni fogok vele. Ahogy azelőtt
is, hogy te beléptél a képbe, és azután is fogok, amikor majd
eltűnsz belőle.
– Mi a faszt akarsz ezzel?
– Ne tégy úgy, mintha nem értenéd, Matt. Szemét voltál
hozzá, és a kapcsolatotok zsákutcába került. – Jason füle
kivörösödött, és szaporábban törtek fel belőle a szavak. –
Először is ott az az egész házdolog, hogy nem akartad, hogy
odaköltözzön hozzád, noha négy kibaszott hálószobád van, és
tudtad, hogy minden vágya, hogy közös otthonotok legyen.
Aztán meg ez a valóságshow. Azt gondolja, hogy lefeküdtél a
producerrel. Lefeküdtél vele?
– Nem tudom, mi a faszról beszélsz. – Matt agya sebesen
pörgött, hogy befogadjon mindent, amit Jason mond, miközben
azt vette sorra, mit válaszolhatna anélkül, hogy maga ellen
vallana. – Azt hiszi, hogy Bernarddal dugok? Hiszen Bernard
meleg.
– A másikkal. A Halle Berry-hasonmással. És ne légy pöcs,
pontosan tudod, miről beszélek. – Jason hangja szilárd maradt.
– Látott kettőtöket, világos? A Pink Doorban. Néhány percet
késett, és bűntudata volt, mert vacsorára hívtad, és ő
elutasította. Végül is elment, és ott látott kettőtöket.
– Nem volt semmi látnivaló.
– Ő nem egészen ezt mesélte. Hanem azt, hogy Halle Berry
teljesen rád mászott, te pedig minden másodpercét élvezted. Ezt
nevezed te jó barátnak? Folytassam?
– Baszd meg magad – förmedt rá Matt, és érezte, ahogy a
harag kúszik fel benne. Jason Sullivan jobban tenné, ha nem
folytatná, mert biz’ isten a pofáján töri össze a kezében tartott
sörösüveget. – Szállj le a kibaszott magas lóról, seggfej. Te talán
jó barát voltál bármelyik nő számára, akivel együtt voltál?
– Egyik sem volt Sam, és most nem rólam beszélünk.
– Na, csak kibújt a szög a zsákból. – Matt összefonta a kezét a
mellén, és előrébb lépett. – Miért nem vallod be, hogy akarod őt,
Jase? Mindig is akartad őt, és mindig is úgy léteztél itt a
viszonyunk kellős közepén, mint egy rohadt gomba, ami nem
akar lekopni. Azt suttogtad a fülébe, milyen tetű vagyok hozzá,
meg hogy mennyire nem fogja megkapni tőlem, amit akar.
Miért mutattad be őt egyáltalán nekem, ha egész idő alatt
magadnak akartad?
– Soha nem mondtam neki egyiket sem, haver, de mindkettő
igaz, ezt te is tudod meg én is. És hidd el, nagyon szeretném, ha
soha nem mutattam volna be neked.
Jason házi telefonja újfent csöngött. Most rápillantott, de
megint nem vette fel.
– Na, helyben vagyunk – nyugtázta Matt. – Akkor áruld el,
megdugtad? Ezért nem tudlak elérni egyikőtöket sem egész
héten?
 – És még te beszélsz magas lóról? – lépett előre Jason ökölbe
szorult kézzel. – Honnan veszed a bátorságot, ember? Ez az
egész kezd kurva unalmassá válni. Azt hiszed, az egész világ
körülötted forog? Azt hiszed, elég, ha olyankor vagy vele,
amikor szükséged van rá, és lekoptathatod, amikor úgy döntesz,
hogy elfoglalt vagy?
– Szóval te jobb volnál neki, mi? – vágott vissza Matt gúnyos
mosollyal, észleleve nagyon is Jason kezét. Nagyon remélte,
hogy a barátja megüti. Jó érzés lesz fogadni az ütést… és aztán
egy még nagyobbal viszonozni. PJ Wuval ellentétben Sullivan
tényleg küzdeni fog, és Matt készen állt rá. – Azt hiszed, te
boldogabbá tennéd őt, mint én?
– Bárki boldogabbá tenné – Jason hangja mély és fenyegető
volt. – Ez az, amit nem fogsz fel, barátom. Bárki boldogabbá
tenné.
– Bárki boldogabbá tenné, de kit? – Női hang hallatszott a
bejárat felől, és mindketten odafordultak. Az ajtóból Sam nézett
rájuk. Sötét szeme tágra nyílt, ahogy a két kakast figyelte, amint
ökölbe szorult kézzel egymásnak feszültek. – Mi a fene van
veletek? Komolyan verekedni akartok? Már a liftben is hallani
lehetett titeket.
– Mit keresel itt? – kérdezte Matt és Jason egyszerre.
– Ronnie engedett fel. – Sam Mattre nézett, aztán Jasonre,
végül a pillantása Matten állapodott meg. – Próbált
föltelefonálni, de senki sem vette fel. Viszont ismer engem,
ezért beengedett.
– Ó, remek – mondta Matt gúnyos nevetéssel, Jasonre
tekintve. – Igazán remek. Őt felengedik, engem viszont, aki
tudom a mellékajtó kódját, a spanyol inkvizíció vár? – Sam felé
fordult. – Bizonyára mindennapos vendég vagy itt.
– Mi a fene ütött beléd? – Sam olyan kifejezéssel nézett rá,
amilyet még sosem látott tőle: az undor és a megütközés
vegyülékével. – Ki vagy te?
– A barátod vagyok, vagy legalábbis azt hittem…
– Tudod, mit? Szarok rá. – Sam mindkét kezét fölemelte, a
hangja feszültté vált. – Szarok rá, min veszekedtek, mert őrült
napom volt, értitek? Őrült, rettenetes, szörnyű napom. Végre
bebizonyosodott, hogy az anyámat a Hentes ölte meg, de
ahelyett, hogy ez megnyugtatna, ahelyett, hogy igazolva látnám,
hogy nem vagyok bolond, csak még rosszabbul érzem magam,
mert most már tudom, hogy valóban a Hentes ölte meg az
anyámat. Nem különös? Gondoljátok csak meg – erősödött fel a
hangja.
– Micsoda? – kérdezte Jason leesett állal. – Biztos vagy benne?
Sam feléje fordult.
– Nem beszélhetek részletekről, de igen. Újra átnézték a
Hentes ügyeit. Bobby személyesen közölte ma velem. – Mattre
nézett. – Képzeld el azt a szerencsétlen flótást, akinek el kell
mondania a Főnöknek, hogy nem a megfelelő pacákot nyírta ki.
Szeretnék egy légy lenni a falon azon a beszélgetésen.
Az elektromos sütő csöngetett. Mindannyian odafordultak.
– A pizza kész – jelentette ki Jason.
 30.

Edward évek óta nem érezte magát ilyen jól.

Még pontosabban: két évtizede nem érezte magát ilyen jól.
Nem akarta megölni Gloriát, de mint a vizelést és a szexet, az
ölést is nehéz leállítani, ha már egyszer hozzálátott az ember.
Legalábbis Edward tapasztalata szerint.
Az ágyéka megbizsergett az emlékre, és mosolygott. Gloria
forró kis nő volt, feszesebb a ruhája alatt, mint Edward
gondolta. Az izomtónusa talán lehetett volna egy picit jobb, de
mit lehet várni egy hetvenéves nőtől? A melle volt a legnagyobb
meglepetés. Jó méret, jó formájú, feszes. Gloria kuncogott,
amikor Edward bókolt neki, és elismerte, hogy a hatvanas
éveiben implantátumot tetetett be.
– Inkább azért, hogy megemelkedjen, semmint hogy
nagyobbnak látsszon.
– Ugyan már – legyintett Edward –, nem kell magyarázkodni.
Jól néz ki és keményen áll, nincs mit szégyellni rajta.
Aztán kezdett az idegeire menni. A nők sosem változnak.
Egymás mellett feküdtek az ágyon, Edward cseresznyeillatú
szivarjának a füstjét figyelve fölöttük. A Village szigorúan
nemdohányzó hely volt, de Edward tudta, hogy Gloria nem fog
árulkodni. Edward mindössze annyit akart, hogy csöndben
feküdhessen egy darabig, és élvezhesse, hogy több mint tíz éve
először ismét boldoggá tett egy nőt minden gyógyszer nélkül.
Túl sok volt ennyit remélni? Úgy tűnik, igen.
– Tetszel nekem, Edward – jegyezte meg Gloria, oldalra
fordulva, hogy rátekinthessen. Szempillafestéke elmosódott a
szeme körül, és száján egy csepp korallszínű rúzs sem maradt.
Hamuszőke haja összekuszálódott. Nagyon vonzóan nézett ki. –
Én is tetszem neked?
– Nagyon is – a kezével megpaskolta Gloria meztelen térdét.
– A hétvégén elmehetnénk vacsorázni. Valami jó helyre.
Vezetsz még, ugye?
Edward bólintott, és újra mélyet szippantott a szivarjából.
– A lányomnak két hét múlva lesz a születésnapja.
Tukwilában él, közel a repülőtérhez. El kell jönnöd, örülne, ha
találkozna veled.
– Meglátjuk.
– Nagyon régen nem voltam már férfival. – Gloria
felpillantott rá a szempilláján keresztül. – Válogatós vagyok.
Edward felmordult.
– Nem ez a hír járja.
Gloria felkönyökölt, úgy nézett rá.
– Milyen hír járja?
Edward vigyorgott.
– Hát csak az, hogy nem vagy válogatós. – Ismét megpaskolta
a nő térdét. – Ne rosálj be. Nem ítélkezem. Szarok rá.
– Egyetlen férfi sem szereti a könnyű erkölcsű nőket – közölte
Gloria lángoló arccal. – És én nem vagyok könnyű erkölcsű nő.
– Oké.
Gloria visszafeküdt.
– Élvezem a társaságodat, ennyi az egész. Szeretnélek jobban
megismerni. Jó pár éve egyedül vagyok, és őszintén szólva
nehéz egyedül. A gyerekeim a maguk életét élik, és már nem
vezetek olyan sokat. És noha jó néhány barátom van itt,
hiányzik egy férfi, akivel együtt csinálhatnánk dolgokat, akire
gondot viselhetnék. Mennyi ideje vagy özvegy, Edward?
– Négy hónapja – válaszolta Edward, és megszívta a szivarját.
– Nyilvánvalóan nem telt el hosszú idő azóta. De egy
magadfajta társadalmi helyzetű férfinak nem mindegy, milyen
nőt választ. Tudnod kell, hogy anyagilag nagyon jól állok. Van
pénzem, és remekül elvagyok belőle.
– Feltételezem, ha egyszer itt laksz. A Village nem olcsó.
– Jó lenne valaki, akivel lehetne utazni, és vannak még
helyek, ahol nem jártam, és amelyeket szeretnék látni. Szeretsz
utazni, Edward?
Amaz sóhajtott.
– Én a nyugalmat szeretem. Mondta már neked valaha valaki,
hogy kibaszottul sokat fecsegsz?
Gloria visszahúzódott, meztelen felsőtestére húzva a takarót.
– Ne légy közönséges, Edward – felelte fagyosan. – Ha együtt
leszünk, nem beszélhetsz így. Nekem unokáim vannak. Elég
ostobaságot hallanak a tévéből, és istenem, az a zene, amit
manapság hallgatnak? Annyira közönséges.
– Vicces vagy – jegyezte meg Edward. – Úgy baszol, mint egy
nyúl, de megsértődsz a baszni szón. Ezt nehéz összeegyeztetni.
– Ne légy közönséges – ismételte Gloria, elhúzva színtelen
ajkát.
Edward ekkor veszítette el a türelmét. Szembefordult a nővel,
és nagyot öklözött az arcába.
 Az ütés néhány másodpercre lebénította Gloriát, és Edward
ezalatt gondosan eloltotta a szivarját az éjjeliszekrényen álló
pohár vízben. Gloria a kezébe temette az arcát, és sírni kezdett.
De mielőtt bármit mondhatott volna, Edward már rajta termett,
méretével és súlyával maga alá gyűrve őt. Nem volt nehéz. Az ő
százkilencvenhárom centije és nyolcvankét kilója állt szemben
a nő százötvenhét centijével és mindössze ötven kilójával.
Ujjait a nyaka köré fonta, és megszorította. Gloria szeme
kidülledt, és ahogy az élet elszállt belőle, Edward érezte, hogy
merevedik meg ismét a farka.
Akárcsak Marisollal. És ahogy Marisol után is, most is
gondosan feltakarított, amikor végzett.

Négy hónappal korábban

A vacsora késett. Újabban többször is megtörtént. Egyszer nem

volt gond, másodszorra már bosszantó, de háromszor? Egy
héten? Elfogadhatatlan.
Bekukkantott a konyhába, és látta, hogy Marisol az asztalnál
ül, és a semmibe bámul. Előtte pasziánszkártyák voltak
kiterítve. Gyakran csinálta ezt mostanában – nem a pasziánszot,
hanem a semmibe bámulást –, és Edward nem törődött vele
különösebben, hacsak nem ment a vacsora pontosságának
rovására. Valami főtt a tűzhelyen a fazékban. Odament,
felemelte a fedőt, és belepillantott. Adobo. Finom illata volt, de
Edward nem tudta megítélni, vajon megfőtt-e már vagy sem.
Marisol volt a szakács. Edward a számlákat fizette. Így
működtek a dolgok a Shank-házban. Visszatette a fedőt.
– Marisol – szólt a felesége felé fordulva, semleges hangon.
Az nem válaszolt. Csak ült, és bámult, az arcán semmilyen
kifejezés sem tükröződött. Edward úgy vélte, hallotta őt, noha
világos volt, hogy lélekben nem ott van. Ami Edward számára
egyet jelentett a semmibevétellel.
– Marisol. Éhes vagyok. Mikor lesz kész a vacsora?
Ismét semmi.
Edward odalépett az asztalhoz, és ránézett a pasziánszra. A
fekete király alá tette a vörös királynőt, aztán lehajolt a
feleségéhez, és elsöpörte a haját a füléről. Finoman, kedvesen
megérintette, majd a kelleténél háromszor hangosabban
beleharsogta:
– Marisol! Hol a pokolban van az átkozott vacsorám?
Marisol pislogott. Férje erőteljes hangja kizökkentette őt az
álmodozásból vagy elmerültségből, bármi volt is az. A szeme
kitágult, felnézett rá, arcára az értelem fénye ült.
– Mit mondtál, Edward? Bocsáss meg, nem figyeltem oda.
– Hat óra húsz van – jegyezte meg Edward. – Hánykor
vacsorázunk, Marisol?
Marisol felnézett a faliórára. Két másodpercébe telt, míg
felfogta, mennyi az idő, és láthatólag eluralkodott rajta a
félelem. A tartása megmerevedett, a tekintete ijedtté vált. Székét
csikorogva hátratolva felállt a konyhaasztaltól.
– Annyira sajnálom, drágám. Nem tudom, hogyan vesztettem
el az időérzékemet. – A tűzhelyhez lépett. Fölemelte a fedőt,
megkavarta, majd megkóstolta. – Készen van. Tökéletes. Tálalok.
Kérsz egy sört?
 Edward bólintott, de magában mérhetetlenül elégedetlen volt:
három késés egyszerűen nevetséges. Ő is tudta ezt, a felesége is.
Eszébe se jutott megütni érte – a veréssel évtizedekkel
korábban, még Matthew születése előtt felhagyott. Voltak egyéb
eszközei arra, ha úgy érezte, hogy fizikálisan kell kifejeznie a
nemtetszését, de mindenképpen ki kell találnia valami olyat,
amit a felesége nem felejt el.
Ahogy a főztjét ette, ami természetesen kiváló volt (az adobo
volt a specialitása), ezen rágódott.
Később, az este folyamán egymás mellett ültek a nappaliban,
a kanapén, és a Jeopardy! nevű vetélkedőt nézték a tévében.
Edward szivarozott, Marisol kötött. Ez volt a szokásuk. És
szokás szerint Marisol hangosan válaszolt, rendszerint fele idő
alatt megoldva a kérdéseket. Hirtelen azonban abbahagyta.
Csak ült ott, újra a levegőbe bámulva, és a kötőtűk is megálltak
a kezében.
– Marisol – szólt hozzá Edward.
– Bántod Lucyt – mondta az asszony halk, de érthető hangon,
üres szemmel. Filippínó akcentusa alig volt kivehető ilyenkor,
amikor ennyire lágyan beszélt. – Bántod a lányunkat. Te vagy az
oka, hogy meghalt.
Edward nem erre a válaszra számított. Marisol nem volt
magánál. Nem volt szabad a lányukról beszélnie. Soha. Ezt a
leckét már korábban megtanította neki.
– Hagyd abba, Marisol – nyomatékosította, türelmet erőltetve
magára.
Marisol nem mozdult. Nem adta jelét, hogy hallotta volna.
Edward érezte, hogy forrni kezd a vére. Ismét leszarva érezte
magát.
Kinyújtotta a kezét, és megérintette a felesége mellét.
Gyöngéden. Tíz éve nem feküdtek le, úgyhogy azt remélte, ez a
szokatlan érintés majd magához téríti Marisolt.
De nem. Nem mozdult. Viszont újra kötni kezdett.
Edward a homlokát ráncolta. Nem tudta, mi ez a marhaság,
de nem tetszett neki, hogy a felesége nem szól hozzá és rá se
pillant.
– Marisol. Marisol. Figyelj már ide. Hozzád beszélek.
Marisol ujjai gyorsabban mozogtak. Edward letekintett a
kezére, ahogy a narancssárga fonalat hurkolta. Fogalma se volt,
mit készít a felesége. Merthogy soha nem kérdezte. Ő pedig soha
nem mondta, mert tudta, hogy Edwardot egyáltalán nem
érdekli. Nem szándékosan tette.
Vagy igen?
Ismét megérintette a mellét, ezúttal megcsippentve a
mellbimbóját a puha pulóver alatt. Majd keményebben
megszorította. Marisol szája kinyílt, és kis nyögés hagyta el az
ajkát. Ilyen közel ülve hozzá Edward érezte azt, amit rendesen
nem, az adobo illatát a leheletén. Ez valahogy még inkább
ingerelte.
Elvette tőle a fonalat és a kötőtűket. Marisol nem tiltakozott.
Felállt, Edward kézen fogta, és teljes százhatvan centis
magasságában magához húzta őt. Marisol továbbra sem
tiltakozott. Szilárdan állt, nem imbolygott, nem dőlt el, nem tett
semmit, ami egyensúlyvesztettnek, szédültnek vagy
zavarodottnak mutatta volna. Mi az ördög volt akkor vele?
– Marisol – szólította meg ismét.
 Semmi.
Ez már dühítő volt.
A zongorára nézett a sarokban. Egy 1890-es Mathushek
pianínó volt, amiért valószínűleg túl sokat fizetett
harmincvalahány évvel azelőtt, de Marisol nagyon szerette, és
így legalább nem kellett kipengetnie egy koncertzongora
eszméletlen árát. Odavezette hozzá. A felesége lassan mozgott,
de egyenes tartással. Szeme továbbra is a semmibe bámult.
Edward kihúzta a zongoraszéket, és a vállánál fogva rányomta
őt.
Kinyitotta a tartón álló kottát, és egy olyan darabot választott,
amelyet Marisol fejből tudott. Ludwig van Beethoven Holdfény-
szonátáját.
– Játszd le ezt – kérte, megkopogtatva az oldalt.
Marisol nem mozdult. Edward nem is várta, hiszen eddig
egyetlen más felszólítására sem reagált.
Felesége kezét a kissé már kopott billentyűkre helyezte. Ki
tudja, hány kéz illette ezeket a billentyűket? Hány helyen
lehetett ez a zongora és mi mindent láthatott?
– Játssz – kérte újra, leütve az asz billentyűt, amelyről tudta,
hogy a Holdfény-szonáta kezdőhangja.
Edward maga is gyakorlott zongorajátékos volt, és több mint
jól játszott ahhoz, hogy leüljön kísérni egy karácsonyi dalt, míg
Marisol a konyhában foglalatoskodott, de messze nem érte el a
felesége színvonalát.
Az asz hallatára Marisol keze megmozdult. Hosszú ujjai –
melyek mostanra ráncosak lettek, nem annyira tökéletesen
ápolt körmökkel – tele voltak erővel és ügyességgel. Játszani
kezdett. A hangok betöltötték a szobát, és Edward hátradőlt, úgy
hallgatta. Marisol tökéletesen játszott, a megfelelő sebességgel
és dinamikával, gyönyörűen, mint mindig.
Vagy teljesen elment az esze, vagy szórakozik vele.
Mindkettő elfogadhatatlan.
Edward megvárta, míg Marisol a darab végére ért, puhán
befejezve egy kitartott hangon, aztán a kezére helyezte az övét,
és felállította a zongorától. A felesége ránézett, és ezúttal is
tiszta volt a tekintete, akárcsak a vacsora előtt.
– Edward, játszottam?
– Igen, drágám. És gyönyörű volt, mint mindig.
Marisol mosolygott, Edward lehajolt, és megcsókolta az orra
hegyét. Marisol nevetett, és átölelte őt.
Edward egy percig engedte, hogy így álljon, de csak egy
percig.
Aztán megfordította, hogy háttal álljon neki, és a lehető
legnagyobb erővel a Mathushek sarkába verte a fejét.
Csupáncsak egyszer kellett. Marisol kicsi nő volt, és nem is
kellett hozzá akkora erő. Azonnal a padlóra rogyott. Edward
meg sem próbálta elkapni. Marisol a keményfa padlón feküdt,
őt nézve sötét szemével, amely mindent értett.
Tudnia kellett, hogy ez a perc előbb vagy utóbb eljön.
Tudnia kellett, mert már régóta pontosan tisztában volt vele,
kicsoda-micsoda a férje. Még ha Edward meg is ígérte neki,
hogy abbahagyja. Amit meg is tett. Idáig.
A seb jó nagy volt, és ömlött belőle a vér. Edward lassan a
néhány méternyire lévő lépcső aljához vonszolta őt, és ott ült
vele, míg csak meg nem halt.
 Utána lemosta a vért a pianínóról és fültisztító pálcikával
megpucolta a faragott rózsákat is rajta, majd a vérnyomot
törölte fel, amit a lépcsőhöz vonszolás közben hagyott maga
után. Azután vért kent oda, ahol azt akarta, hogy megtalálják,
végül tárcsázta a rendőrség számát.
Marisol leesett a lépcsőn, mondta a kiérkező rendőröknek.
Leesett, és beverte a fejét abba a kőfigurába, amely az utolsó
lépcsőfok előtt állt, és amit együtt vettek, amikor sok évvel
azelőtti házassági évfordulójukon Olaszországban jártak.
Senki nem faggatta tovább. Az ég szerelmére, hisz ő volt a
seattle-i rendőrség istenverte főnöke! Az ember, aki filmbe illő
körülmények között levadászta a Beacon Hill-i Hentest. A
felesége hetvenkilenc éves volt, csak egy évvel fiatalabb nála, és
nem volt igazán egészséges. Az utóbbi időben némileg meg is
zavarodott. Edward sajnos nem tudott eléggé figyelni rá. Rég el
kellett volna adniuk a házat, és valami vidéki földszintes házba
vagy nyugdíjasotthonba vagy hasonlóan biztonságos helyre
költözniük.
Bizony, bizony, bólogatott a csinos mentősnő, balesetek
előfordulnak. A rendőrség kijött, de minthogy a fiatal rendőrök
túlságosan elfogódottak voltak Edward jelenlétében, kevés
kérdés hangzott el.
Marisol temetésén több mint száz ember vett részt, a
legtöbben Edward barátai és egykori kollégái. Noha Marisol
kedves és figyelmes nő volt, nem volt sok barátja, a családja
maradéka pedig a Fülöp-szigeteken élt. Néhány régi
zongoratanítványa eljött, hogy leróják kegyeletüket, de ennyi
volt az egész.
 Amikor a sürgés-forgás néhány nappal a temetés után elült,
Edward ott maradt egy süteményekkel és fazekakkal teli
konyhával, meg egy jókora adag lelkifurdalással az
önuralomhiánya miatt.
Soha többé nem élvezheti a felesége adobóját.
 31.

Matt nagyon furcsán viselkedett.

Újabb teával kínálta Samet, aki odatartotta a bögréjét. Matt
igazi teafanatikus volt. Nemrég vásárolt valami szuper
teáskannát a Teavanától akkora összegért, mint Sam autójának
egyhavi részlete. Samnek nem volt szíve megmondani, hogy
semmi különbséget nem érez.
Együtt indultak el Jasontől, és Sam arra készült, hogy egyedül
megy haza. Nem beszéltek az óta a kínos éjszaka óta, amikor
Sam belopakodott Matt házába. Úgyhogy amikor Matt megkérte,
menjen el vele a sweetbayi házba, hogy beszélhessenek, Sam
igen meglepődött.
Hiszen itt volt a vége.
– Nem tudom, miért vagyok ilyen ideges – jelentette ki Matt,
és mintegy ennek illusztrálására kiloccsantotta a teát a konyha
padlójára. Törlőkendővel felszárította, aztán odanyújtotta
Samnek a bögrét. – Azt hiszem, az a baj, hogy már jó ideje nem
beszéltünk egymással. A veszekedést leszámítva, persze.
Nagyon furcsán érzem magam.
Sam pici mosollyal fogadta el a teát, de nem érezte szükségét,
hogy bármit feleljen erre. Persze hogy furcsa volt kettőjük
viszonya. Hogy is ne lenne? Annyira elszakadtak egymástól,
annyira eltávolodtak egymás mindennapi életétől. Sam
meglehetősen biztos volt abban, hogy heves tagadása ellenére
Matt és a Fresh Network rámenős producere között mégis
történt valami. Ahogy ő sem volt teljesen ártatlan, hiszen ő
kérte Jasont, hogy csókolja meg. Viszonya Matt-tel, amelybe
valószínűleg bele se kellett volna vágni, már jó ideje vékony
jégen mozgott. Finoman fogalmazva.
Miért volt mindig olyan nehéz Matt-tel és olyan könnyű
Jasonnel?
Állj le, utasította magát. Nem most van az ideje, hogy Jasonre
gondolj.
Az iránta való érzelmei túl bonyolultak, túl zavarosak voltak.
Az előtte lévő férfira kellett koncentrálnia, aki Matt volt.
Matt egy konyhaszéken ült a nagy asztal túlsó oldalán. Egy
darabig csöndben szürcsölték a teájukat, mindketten a
bögréjüket szorongatva. Sam körülpillantott a konyhában,
amely annyira magán viselte továbbra is Matt nagyanyjának
jelenlétét. A hatalmas favilla és fakanál, amelyet Manilából
hozott, ott lógott a falon Matt feje fölött.
– Biztos hiányzik neked – szólalt meg végül. – Mármint a
lolád.
Matt elmosolyodott, de fájdalom volt benne.
– Nagyon. Minden egyes nap. Néha úgy jövök haza, hogy
szinte azt hiszem, itt vár a konyhában, és filippínó tortát készít.
– Mi is az?
– Darált marhahús tojással, fűszerekkel. Te is szereted.
Sam bólintott.
– Igen, szeretem.
– Olykor készíthetnék neked valamit – jegyezte meg Matt.
Kivörösödött, párás szemével rátekintett Samre. – Egyáltalán,
főznöm kellene neked. Nem is emlékszem, mikor főztem
utoljára.
Sam a bögréje fenekét kukkolta.
– Én sem emlékszem.
– Szeretett téged, tudod? – Matt újra elmosolyodott, most
valahová a távolba tekintett. Úgy tűnt, nehezére esik
szemkontaktust teremteni. – Te voltál a lányunokája, aki sosem
született. Néha azon gondolkodom, vajon van-e valahol egy
testvérem. Olykor arra gondolok, neki kellene erednem. A lola
mindig azt mondta, nem tudják, ki az apám, de lehet, hogy csak
védeni akart. Úgy értem, a Főnöknek nem lett volna nehéz
bárkit megtalálnia. Néha azon gondolkodom, miért nem
próbálta megkeresni az apámat.
Sam meglepődött. Matt sohasem beszélt a szüleiről. Az anyja
tizenhat évesen szülte, és Edward szerint maga Lucy sem tudta,
ki volt Matt apja. Nem sokkal Matt születése után Lucy meghalt
drogtúladagolásban.
– Ezen gondolkodtál az utóbbi időben? – kérdezte lágy
hangon.
Ha volt valami, amiről nem gondolta, hogy beszélni fognak,
hát ez volt az, de eszébe sem jutott, hogy ne beszéljen róla, ha
egyszer Mattnek szüksége volt rá. Még mindig törődött a fiúval.
– Ezen is. – Kortyolt a teából, és végre Sam szemébe nézett. –
Sokat gondolkodtam a családon, meg azon, hogyan élem az
életemet. Hogy mi a fontos nekem. Hogy vajon boldog vagyok-e
vagy sem.
– És az vagy?
Matt tűnődött.
 – Annak kellene lennem… de nem vagyok az.
Sam nem tudta, hová akar kilyukadni.
– Sam, gondolkodtál valaha azon, milyen életed lett volna, ha
nem hal meg az anyád?
Erre könnyű volt a válasz.
– Persze, sokat. Minden bizonnyal más ember lennék.
– Miben?
– Nem akarnék olyan dolgokat, amelyeket most igen. Vagy ha
akarnék is, hajlandó lennék türelmesen várni. Olyasmire, mint
ez – a kezével körbemutatott. – Egy házra, családra… Talán
mindezek most nem lennének annyira fontosak, mert már
gyerekkoromban megkaptam volna. Tudom, hogy nagyon
nyomasztottalak vele az elmúlt évben.
Matt megrázta a fejét.
– Nem, nem nyomasztottál. Sőt teljesen normálisan
viselkedtél. Velem van a baj. Én nem tudom, hogy csináljam.
– Mit?
– Hogy boldog legyek. Veled.
Sam ránézett. Tehát eljött a szakítás ideje. Felkészült arra,
amit most hallani fog.
– Az dolgozik bennem, hogy mindig jobb legyek, mindig
többet akarjak – folytatta Matt. – Mindegy, mennyit teljesítek,
mindegy, mennyit érek el…
– Sosem elég – fejezte be helyette Sam. – De hát ez vagy te,
Matt. Pont ezért vagy olyan sikeres. Mert ez hajt. Mert többet
akarsz.
– És mi értelme? – fakadt ki Matt. – Mi értelme a büféknek, az
étteremnek, a tévéshow-nak, ennek a háznak, ha nincs, akivel
megosszam? Ha nincs, akihez hazajöjjek? Mi célja az egésznek,
ha végül magányosan halok meg?
Sam rábámult. Fogalma se volt, mit feleljen erre. Matt
pontosan azt mondta, amit ő hajtogatott neki jó egy éve.
– Az elmúlt néhány hét rettenetes volt – folytatta tovább Matt,
és Sam döbbenten látta, hogy könnyek szivárognak a szeme
sarkából. – Rettenetes, szörnyű hetek. Olyan dolgokat tettem… –
A keze megremegett, és szorosabbra fogta a teásbögrét, hogy
uralja a testét. – Nem szeretem azt, akivé lettem. Nem ez akarok
lenni.
– Azt hittem, minden jól megy körülötted. – Sam átnyúlt az
asztalon, és megszorította Matt kezét. Bármi történt is, nehezére
esett, hogy ne vigasztalja. Az együtt töltött három év után ez
még mindig természetes volt. – Annyira elfoglalt voltál.
– Amikor ma este Jase a mamádról beszélt meg arról a nőről,
akivel találkoztál, rádöbbentem, milyen sok mindent nem tudok
rólad. És nyilvánvalóan ez az én hibám. Mert nem kérdezlek.
Mert nem érdeklődöm. Mert önző vagyok. És nem kellene
annak lennem. Ha valakinek tudnia kellene, milyen az, amikor
az embernek kérdései vannak és válaszokra vár az anyjáról, hát
az én vagyok.
– Matt…
– Hadd fejezzem be. – Mély lélegzetet vett. – Nem voltam jó
hozzád. Tudom. De megváltozom, Sam. Mert akarom. És ha
elfogadod, életem további részében jó férjed szeretnék lenni,
minden olyan módon, ahogy nem voltam jó barátod.
Sam szava elakadt. Erre egyáltalán nem számított.
Matt a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy kicsi, sötétkék
ékszerdobozt. Egy gyűrűs dobozt. Sam rábámult, majd Mattre
pillantott. Szóra nyitotta a száját, de nem találta a szavakat.
– Nyisd ki – kérte Matt.
Sam kinyitotta, és elállt a lélegzete. Egy gyémántgyűrű volt.
Gyönyörű gyémántgyűrű régi foglalattal és a közepén
kétkarátos kővel. Azonnal felismerte.
– A nagyanyámé volt, hisz tudod – tette hozzá Matt. – Nem
kell viselned, ha nem akarod, vehetünk másikat is. De mindig
azt mondtad, hogy tetszik neked. Akárhogy is, azt akarom, hogy
a tiéd legyen. Ő is ezt akarta volna.
– Nekem adod a lola gyűrűjét? – Sam nem tudott lépést
tartani a fordulatokkal.
– Igen. Feleségül akarlak venni.
Sam a szájához kapta a kezét.
– Ó, Matt…
Matt egy pillanat alatt Sam előtt térdelt:
– Szeretlek, Sam. Igazán szeretlek. Tudom, hogy szörnyen
viselkedtem, de nem akarlak elveszíteni. Szükségem van rád
egész hátralévő életemben. Arra késztetsz, hogy jobb akarjak
lenni. És tudok jobb lenni. Ígérem.
– Matt… – Sam szeméből forró könnyek törtek elő. A gyűrűt a
dobozban hagyta, és eltolta magától. Mindez annyira zavarba
ejtő volt. Hányszor álmodott erről a pillanatról, hogy Matt ott
térdel előtte, és azt kéri, legyen mindörökké az övé! – Matt,
nekem ez már nem megy. Túl késő, te is tudod. Belekapaszkodsz
az utolsó szalmaszálba. De mindketten tudjuk, hogy nem fog
menni.
– Nem akarom, hogy vége legyen.
 Sam szíve majd megszakadt, ahogy megérintette Matt arcát.
– De hát már vége van.
Matt megrázta a fejét. Az érzelmek túlságosan úrrá lettek
rajta ahhoz, hogy beszéljen. Mindketten leplezetlenül sírtak.
Matt felállt, magához húzta Samet. Átölelték egymást. Sam
érezte Matt ajkát a feje tetején, és behunyt szemmel feléje
emelte az arcát. Matt ajka megérintette a homlokát, a
szemöldökét, az orrát, majd a száját.
A vágy még mindig érződött. Ó, igen. Semmit nem változtatott
a viszonyukon, de még megvolt, és Sam érezte, ahogy elönti a
testét. A szenvedéllyel sosem volt problémájuk.
Most viszont már tudta, mégpedig annál inkább, minél
jobban csókolta őt Matt, és minél inkább viszonozta ő, hogy
nem szerelmes belé többé. Nem úgy, mint régen. Nem úgy, mint
kellene.
Matt egyre csak csókolta őt, szorosabban ölelve, mint
bármikor máskor. Jó érzés volt. Sam viszonozta a csókot, a
nyelvük összefonódott. Matt keze a blúza alá csúszott. Aztán
egyik kezével a tarkóját tartotta, a másik lecsúszott a fenekére,
simogatva, dörzsölve, szorongatva azt.
Sam kinyitotta Matt farmerének cipzárját, és letolta a
nadrágot a térdéig, majd az alsónadrágját is. Matt Sam karja alá
csúsztatta a kezét, és könnyedén felültette a konyhaasztalra,
arrébb tolva az üres teásbögréket. Lehúzta a farmerét, egy
pillanatra sem veszítve el a szemkontaktust, és Sam nem is
emlékezett arra, mikor vágyott valaki ennyire őrá.
Egy másodperccel később a bugyija a földön volt, és Matt
lassan beléhatolt. Egyikük sem beszélt. A nyögdécselésük
töltötte be a konyhát. Ami köztük volt, elmúlt, de ez a perc, ez az
utolsó alkalom nagyon helyénvalónak tűnt.
Ahogy Matt mélyebbre hatolt, Sam a szemébe nézett.
– Ne haragudj, Matt.
Matt arcát elborította a gyönyör és a fájdalom.
– Cssss. Ne mondd ezt. Nem lehet vége. Újrakezdhetjük. Most
jobban fog sikerülni.
– De hát nem szeretsz.
– Ez nem igaz. Most már tudom. Ostoba voltam. – Matt
behunyta a szemét, nyögött és lihegett, majd újra kezdte a
ritmikus löködést. – Szeretlek. Mindig is szerettelek. Mindig is
szeretni foglak.
– Én viszont már nem szeretlek – mondta Sam lágyan. – Vagy
nem úgy, ahogy kellene.
– Meg tudok változni.
– Nem akarom.
– Meg tudok változni – nyögte szaporább lélegzettel.
Izzadságcsík jelent meg a haján. – Meg akarok változni. Nem
akarok ilyen ember lenni. Rossz ember vagyok, Sam. Nem
akarom ezt többé. Téged akarlak. Veled akarok élni…
– Nem, nem akarsz – tiltakozott Sam, és hirtelen ez az egész
nem tűnt helyénvalónak. Sőt az egész kezdett nagyon rosszá
válni. – Matt, állj le.
– A mindened tudok lenni. – Matt szeme csukva volt, és
egyáltalán nem lassult le. Samnek fogalma se volt, hogy
egyáltalán hallotta-e őt. – Csak adj egy kis időt. Újra fogod
érezni, tudom, hogy fogod. Csak ne hagyj el, jó? Kérlek, ne hagyj
el.
 – Matt, állj le. Komolyan. – Sam megpróbálta ellökni,
megpróbált kifordulni alóla, de feneke az asztalhoz tapadt, és
nem tudott mozdulni. – Nem akarom már ezt. Állj le.
– Szeretlek – Matt még mindig szorosan lehunyta a szemét.
Sam erősebben eltolta magától. Matt azonban folytatta. Sam
kezdett pánikba esni, és mellbe vágta őt.
Matt szeme kinyílt. Megragadta Sam mindkét kezét,
leszorította a csípőjét, és folytatta. Most már komolyan fájt. Sam
kezdett kiszáradni, de Matt nem állt le, így az aktus fájdalmassá
vált.
– Állj le, Matt. Állj le. Kérlek!
Matt a torkánál fogva megragadta Samet, olyan erősen
szorítva, hogy elállt a lány lélegzete. Nem jutott levegőhöz, és
pánikba esve öklözni, a körmével kaparni kezdte Matt
mellkasát, Matt azonban továbbra se állt le.
Sam látása elsötétült, és aztán vége lett.
 32.

A hírekben nem volt sok információ, de a HENTES 2.0!-t

harsogó főcímek elegendőek voltak ahhoz, hogy rémületbe
ejtsék Seattle lakóit. A sztori még nem jutott el a CNN-ig vagy
más országos médiumig, de Edward tudta, hogy csak idő
kérdése. A délelőtt folyamán több riporter is felhívta a
véleményét kérdezve, és mindnek csak annyit válaszolt:
– Biztos vagyok benne, hogy a seattle-i rendőrség teszi a
dolgát, ahogy mindig is.
Figyelte a tévében a híreket, miközben a pihenőszobában
malmozott Johnny Langstonnal. Langston ösztövér, hordóhasú,
hetvenhárom éves özvegy volt, aki csak az előző héten költözött
be a Village-be. Számos egészségügyi problémával küzdött, és
húsz perce ecsetelte Edwardnak, hányféle gyógyszert szed.
Edward a bemondóra figyelt, aki, úgy tűnt, nagyon komolyan
veszi az „új” sorozatgyilkos ügyét.
– A Constance Lombard rendőrfőnök által az elmúlt este tett
bejelentésből – mondta mély baritonján Jeff Walsh, a KIRO-7
bemondója – megtudhattuk, hogy a seattle-i rendőrkapitányság
teljes erővel keresi a Seattle városát terrorizáló új
sorozatgyilkost, akire a Hentes 2.0 munkanéven hivatkoznak.
Edward arra gondolt, milyen fantasztikus szó a terrorizál.
Drámai és hatékony.
– Te lépsz, Ed – szólt Langston az asztal túloldaláról, elvonva
figyelmét a tévéről.
– Edward vagyok, Johnny. – Hányszor javította már ki ezt az
idiótát ma? Nem is számolta. Szemét a hírekről levéve Edward a
malomjátékra összpontosította a figyelmét. Milyen ostoba játék.
A malom a gyerekek és hülyék játéka, de Langston nem tudott
sakkozni. – Vagy hívhatsz Főnöknek is, mint mindenki más.
– És minek a főnöke vagy? – horkant fel Langston. –
Egyáltalán nem nézel ki indiánnak.
Edward sóhajtott, és egy ujjal a megfelelő helyre tolta a
bábuját.
– Mondtam már neked. Rendőrtiszt voltam több mint
negyven éven át. Rendőrfőnökként vonultam nyugdíjba.
– Minek a rendőrfőnökeként?
Hogy élhet ilyen hosszan valaki, aki ilyen hülye?
– A seattle-i rendőr-főkapitányság főnökeként – válaszolta
Edward, udvariasságot erőltetve magára.
Te hülye.
– Ó, persze. Mint az a nő a tévében? Jól néz ki. Fogadok, hogy
jó melle van a zakója alatt – jegyezte meg Langston. – Ismered
őt?
– Igen, ismerem Connie-t. Újonc volt, amikor én a főnök. Jó
nő.
– Én csupán tizenkét éve élek Seattle-ben, ezért semmit sem
tudok arról, mi történt előtte, érted? – Johnny a táblára nézett, a
következő lépését fontolgatva. – Szerettem volna Floridában
nyugdíjba menni, ahol az időjárás jó és a lakás olcsó, de a
gyerekeim és az unokáim itt élnek, és nem akarok minden
karácsonykor hosszan utazgatni hozzájuk…
 Folytatta tovább, de Edward már nem figyelt rá. Újra a fali
tévén futó hírek kötötték le a figyelmét.
– Lombard rendőrfőnök megerősítette, hogy újra megnyitják
a hetvenes és nyolcvanas évek régi Hentes-aktáit, minthogy az
új gyilkosságok nagyon hasonlítanak a Rufus Wedge által
elkövetettekhez – olvasta fel a bemondó. – Edward Shank
korábbi rendőrfőnök, akinek kommandója lelőtte a Hentes-
gyilkosságokkal gyanúsított Rufus Wedge-et, nem kommentálta
a nyomozás új fejleményeit.
Edward megpróbált elfojtani egy kuncogást, de nyilvánvalóan
nem sikerült teljesen.
Langston felnézett.
– Szórakoztatónak találod ezt, Ed? A halálra meg a
gyilkosságokra meg ilyenekre buksz? El tudom képzelni,
amilyen helyen dolgoztál.
Edward visszafordult a partneréhez, és azt kívánta, bár lenne
egy „elnémít” gomb az emberen, aki nem tudta befogni a száját,
hogy megmentse az életét.
– Edward. És nem szórakoztató, Johnny. Hanem lenyűgöző.
Nagy különbség. Egy nagy formátumú sorozatgyilkos működik
Seattle-ben. Ez óriási hír.
Kyla Murray, a Sweetbay Village programszervezője haladt el
az asztaluk mellett, rájuk mosolyogva. Kék golfinge és bő khaki
nadrágja egyáltalán nem rejtette el extra formáit, és Edward
azonnal elképzelte őt csipkés melltartóban és bugyiban.
Pirosban. Harisnyakötővel. Johnny Langston nyála is csorogni
kezdett, de ő kevésbé kifinomultan pásztázta végig a nőt a feje
búbjától a lábujja hegyéig.
 – Mit nem adnék ezért a seggért – mormogta az orra alatt.
Edward kuncogott. A játéktáblára letekintve előrelépett egy
piros bábuval, átugorva Langston két fekete bábuját.
– Te lépsz. És vigyázz, barátom. Kyla kedves lány. Ne légy
tiszteletlen vele.
– Ne már, hogy te is beszoptad ezt a „női egyenlőség” dumát,
Ed. – Johnny lépett egy fekete bábuval. – A nők nem egyenlőek
velünk. Nem azt mondom, hogy jobbak vagyunk, de nem
egyenlőek velünk.
Edward titokban egyetértett, de a világért sem ismerte volna
be ezt egy olyan visszamaradott hülyének, mint Johnny
Langston, aki szintén nem volt egyenlő vele.
– Barátom, nem fogod magad itt jól érezni, ha nem igyekszel
jóban lenni a személyzettel – figyelmeztette. – Ne nehezítsd meg
a magad dolgát azzal, hogy fasz vagy.
– Barátom, amennyit fizetek, azért akár fasz is lehetek, ha az
akarok lenni.
Edward sóhajtott.
– Már megint te lépsz. Ne töprengj annyit.
– Látom már, miért voltál rendőrfőnök – mondta Johnny,
egyet lépve. – Főnökösködő természet vagy, ha érted, mire
gondolok.
Edward visszafordult a tévéhez, ahol éppen véget ért egy
interjú Robert Sanchezzel. Edward már kétszer látta az interjút,
de még mindig szórakoztató volt hallgatni a nyomozó
feszélyezett válaszait a riporter kérdéseire. Tényleg olyan régen
volt már, hogy Bobby újonc volt az első rendőr, aki a helyszínre
érkezett, amikor Sarah testét megtalálták?
 Edward szája parányi mosolyra húzódott.
Sarah.
Soha nem fogja elfelejteni az édes Sarah Marquezt, és nem is
akarja.

1987. június

Figyelte őt, amint letörli az asztalokat, és azt gondolta, nem

lehet idősebb tizenhétnél. Hosszú, sötét haját lófarokban fogta
össze. Kis melle fölött a műanyag névtáblán a SARAH felirat állt.
A gyorsétkezde csúnya egyenruhája ellenére csinos volt, és
Edward belépés után azonnal felfigyelt rá.
Az elmúlt héten már kétszer járt ebben a McDonald’sban, és
sokat megtudott Sarah-ról pusztán abból, hogy megfigyelte őt.
Nem kellett zseninek lenni, hogy az ember lássa, milyen
keményen dolgozik, mennyire kedvelik a munkatársai és
milyen kedves a vevőkhöz. Kétszer is odament a sarokban ülő
hajléktalanhoz, és még egy kis sült krumplit is kicsempészett
neki. Fejből tudta az ABBA-szám szövegét, amelynek csöndes
dallama betöltötte az éttermet. A lányát Samanthának hívták.
Edward a hajléktalannal átellenes sarokban ült, és másodjára
rendelt sült krumplit. Örült, hogy az ott lébecoló kölykök nem
vesznek róla tudomást. Fontos volt, hogy később senki ne
emlékezzen rá.
Két év telt el, mióta utoljára ölt, és az ösztönzés is jórészt
elmúlt. Nem engedte meg magának, hogy újra megnézze a
mementókat – a videókat, kezeket, hajfürtöket, bugyikat –, mert
azok újra felszították volna a vágyát. Mindent elásott a hátsó
kertben egy hétvégén, amikor Marisol a helyi közösséggel volt
lelkigyakorlaton, mert még nem tudta elszánni magát arra,
hogy mindent kidobjon.
Csak az emlékek maradtak számára, és noha ezek
csodálatosak voltak, nem értek fel a valósághoz.
Az utolsó ember, akit megölt, Rufus Wedge volt, ami nem sok
örömet jelentett számára, mert túl gyorsan zajlott. Nem volt
benne félelem, sem könyörgés. Egy olyan ember halt meg, aki a
kutyát sem érdekelt. Wedge volt a tökéletes Hentes. Edward egy
tucat lehetőség közül választotta ki a figurát. Wedge egész
életében bűnözőként élt, hosszú volt a szexuális bűnlajstroma.
Néhány hónapnál többet soha nem töltött egy helyen, így
Edwardnak könnyű volt abból a városból választani áldozatot,
ahol Wedge éppen élt.
Hosszú idő telt el az utolsó igazi gyilkosság óta, és Edwardnak
már nagyon hiányzott. Ez a csinos, sötét hajú fiatal lány pedig
felkavarta mindazon régi vágyakat, amelyekről úgy hitte, két
éve eltemette a ládával együtt.
Sarah most a pult mögött állt, a krumplisütőt kezelte. Edward
élvezettel nézte. Az arca sima volt és ránctalan, a bőre
rugalmas, és híján a más ilyen korú lányok bőrét elcsúfító
pattanásoknak.
A jó bőr mindig extra ajándék. A jó bőrt nagyobb élvezet
égetni.
Edward kiment az étteremből, és beült az autójába, amely
néhány méterre parkolt a buszmegállótól. Sarah este 10-kor
fejezte be a munkát, és Edward feltételezte, hogy busszal megy
haza. Amikor utoljára várt itt rá, Sarah egy barátnőjével volt, és
Edward nem tudott beszélni vele. Azt remélte, ezúttal egyedül
lesz.
Sarah 10 óra után 8 perccel lépett ki az étteremből, nevetve
intett vissza valakinek. Gyorsan, lehajtott fejjel vágott át a
parkolón a buszmegálló felé. Ekkor bukkant fel Edward. Sarah
fölemelte a fejét, ahogy Edward kiszállt az autóból.
A tekintete aggódóra váltott, de Edward előhúzta a
rendőrjelvényét, és feltartotta, hogy Sarah világosan lássa.
– Esetleg tudna nekem segíteni? – kérdezte. – Az autóm nem
indul. Kellene valaki, aki beindítja a motort, amíg a
motorháztető alá nézek. Egyetlen másodperc az egész.
Sarah kissé hátralépett.
– Maga rendőr?
– Nyomozó. – A külső zsebére csippentette a jelvényt. – Talán
látott már itt vacsorázni. Többnyire itt állok meg, ha este
dolgozom. Segítene?
– Mindjárt itt a buszom – mondta Sarah, a pillantása fel-alá
járt Edward arca és jelvénye között. – Talán valamelyik fiú
odabentről jobban tudna segíteni.
– Már megkérdeztem, de senkinek nincs szabadideje, és a
műszakvezető senkit nem enged el.
Sarah a szemét forgatta.
– Igen, ő Alvin. Merev fickó. Csak két évvel idősebb nálam, de
azt hiszi, ő kormányozza a világegyetemet.
– Ha netán lekésné a buszt, elviszem bármeddig. Tudja, nem
szeretném kihívni a szervizt. Valószínűleg két másodperc alatt
beindítják, aztán ötven dollárt számítanak fel pusztán azért,
amiért kijöttek. Akkor már inkább magának adom azt a pénzt.
A pénz említése felkeltette Sarah érdeklődését.
– Ötven dollárt? Jól jönne. És csak annyi kell, hogy indítsam
be a motort?
– Igen.
– És mi van, ha nem tudja beindítani?
Edward nevetett.
– Akkor is megtarthatja a pénzt, ígérem. És majd együtt
várunk a buszra.
Sarah egyik lábáról a másikra állva gondolkodott egy kicsit,
aztán a pillantása újra a jelvényre tévedt. Végül így szólt:
– Rendben, csináljuk. Odaadná… ööö… megkaphatnám előre
a pénzt?
Edward előhúzta a pénztárcáját, és kihalászott belőle két
húszast meg egy tízest.
– Üljön be a vezetőülésbe. Már felnyitottam a motorháztetőt,
a kulcs bent van. Csak azt kérem, hogy ne hajtson keresztül
rajtam.
Sarah nevetett, és beült a kocsiba, ölében a táskájával.
Edward fölemelte a motorháztetőt.
– Rendben, indítsa be a motort, és adjon lassan gázt –
utasította, oldalról figyelve őt. Sarah bólintott, és a motor
felbőgött. – Tartsa rajta a lábát, amíg azt nem mondom, hogy
elég.
Sarah engedelmeskedett, miközben Edward egy percig
szerelést mímelt a motorháztető árnyékában.
Végül a fejét rázva tért vissza a vezetőüléshez. Az ablak le volt
húzva, és Sarah várakozón nézett rá a vezetőülésről.
 – Nem értem – hitetlenkedett Edward, a megfelelő arányú
bosszankodást és zavart vegyítve a hangjába. – Valami
borzasztó kattogást hallat. Itt kell hagynom, és holnap elviszem
a szerelőhöz. Nem akarom így vezetni, mert még lerobban
útközben, és akkor ott maradok a semmi közepén.
– Nekem jónak hangzott – felelte Sarah. – Nem akarja még
egyszer megpróbálni?
– Valószínűleg azt kellene. Hadd nézzem meg közelebbről a
generátort. Belenézne a kesztyűtartóba? Van ott egy kis
szerszámkészlet, ideadná?
– Persze. – Sarah odahajolt, és turkálni kezdett a papírok
zűrzavarában. – Itt nem látok semmit…
Edward karja benyúlt az ablakon, és torkon ragadta Sarah-t,
mielőtt sikolthatott volna. A másik kezével a kloroformos
ronggyal elkábította, még mielőtt felfogta volna, mi történik.
Átlökte őt az anyósülésre, ahol Sarah összecsuklott. Aztán
gyorsan lecsukta a motorháztetőt, majd a kormány mögé ült, és
indított. Visszanézve látta, hogy senki sincs mögötte. Senki nem
volt a parkolóban, senki nem látott semmit.
Tökéletes.
A sztráda felhajtójához érve letekerte az ablakot, élvezte a
meleg nyári szellőt. Ilyen idő tájt kevesebb mint két óra az út a
raymondi erdei kunyhóig. Sarah addigra felébred. A kunyhó
volt az egyik legkedvesebb helye a világon. A semmi közepén,
nyolcvanhektárnyi sűrű erdőtől körülvéve, amely immáron
húsz éve az övé. Sarah ott annyit sikoltozhat, amennyit akar.
Senki nem fogja meghallani.
Új húst fogni – ezt Edward elismerte – mindig élvezetes volt,
de a legjobb része csak ezután jön.
A legjobb rész az égetés volt.

– Te lépsz, Ed – nézett rá merőn Johnny. – Hová kalandoztál el?

Fogadok, hogy Nagymellű Kylán gondolkodsz. Én is azt teszem
néha. Csak jól be kell osztani, érted, mit beszélek? Ahogy
öregszem, egyre többször észreveszem, hogy az egyik
pillanatban még valamire koncentrálok, a másikban már el is
felejtettem, mit csináltam. Néha bemegyek a boltba, és
elfelejtem, mit akartam venni. Nem utálod ezt? A múltkor
például bementem a szerszámboltba, és…
Edward már rég nem figyelt, de előtte eldöntötte, hogy
Johnny Langston hivatalosan is fáj a Földnek. Kinek hiányozna,
ha meghalna? Kylának nem, ebben biztos volt.
Maradt még némi Viagra, és mostanra kiderült, hogy
Langston három különféle szívgyógyszert szed. Az orvosságok
gyönyörűen együttműködnek… avagy szörnyen. Attól függ,
honnan nézzük.
A gondolat élvezettel töltötte el. Vörös bábuját előreléptette a
táblán, Langston három feketéjén átugorva, míg el nem ért a
tábla túloldalára. Rávigyorgott ellenfelére:
– Győztem.
 33.

Nem volt erőszak, oké?

Ő is teljesen benne volt. Felizgult, viszonozta a csókot, segített
levenni az átkozott ingét. Úgyhogy igen, lehet, hogy Matt kissé
túlfeszítette a húrt, és igen, a végén már fájdalmas volt, de ő is
benne volt, és nem szándékosan okozott fájdalmat, és nem az ő
hibája volt, hogy Sam túl messzire engedte menni, és már nem
tudta leállítani magát.
Sam a kezébe temette az arcát, lerogyott a kanapéra, és maga
köré csavarta a kötött takarót. Istenem, ez pont úgy hangzik,
mint egy erőszak áldozata. Az Esküdt ellenségek krimisorozat
hány epizódját nézte meg, ahol a Tagadás Földjén élő
karakterek pont úgy beszéltek, mint most ő? De ez nem tévé
volt. Ez Matt volt, az ő Mattje, aki az évek alatt, míg együtt
voltak, sose bántotta őt fizikailag. És persze soha nem
erőszakolta volna meg őt. A dolgok kissé elfajultak, ennyi az
egész, és semmi köze nem volt ahhoz, hogy a viszonyuk
felbomlóban, és mindketten tudták, vége. Az isten szerelmére,
még mindig vágytak egymásra! Ez a része nem tűnik el egyik
napról a másikra. Matt nagyon sok minden volt, de erőszaktevő,
az nem.
Vagy igen? Nem állt le, amikor arra kérte. Sőt inkább
keményebben folytatta, a torkát szorongatta, hogy néhány
másodpercre el is veszítette az eszméletét.
 Sam rettentően meg volt zavarodva.
Kényszerítette magát, hogy másra gondoljon. Kinyitotta a
laptopját, és a The Seattle Times oldalára kattintott, hogy
valamivel lefoglalja magát. A főcím láttán elhúzta a száját:
nyilvánvalóan a megdöbbentés volt a célja.

HENTES 2.0?

A seattle-i rendőrség a marysville-i rendőrséggel

együttműködve megerősítette, hogy hajtóvadászatot
indítottak egy sorozatgyilkos után, aki Seattle tágabb
területén két nőt gyilkolt meg az elmúlt héten. Mindkét
nőt hasonló módon erőszakolták és gyilkolták meg, ezért
Robert Sanchez nyomozó, a seattle-i rendőrség
nyomozója és szóvivője bejelentette, hogy a városban
újabb sorozatgyilkos garázdálkodik, akinek a média a
Hentes 2.0 nevet adta.
Noha további részleteket nem közöltek a két
bűntényről, rendőrségi forrásunk megerősítette, hogy a
gyilkosságok hasonlóságot mutatnak azokkal, amelyeket
a Hentes néven ismert sorozatgyilkos követett el az 1970-
es évek végén és az 1980-as évek elején. Az akkori
gyilkosságok első számú gyanúsítottja a 37 éves Rufus
Wedge volt, akit Beacon Hill-i lakásánál lőtt le az Edward
Shank rendőrfőnök – akkoriban rendőrkapitány és az
ügy vezető nyomozója – által vezetett kommandócsoport.

A cikk a továbbiakban összefoglalta azt a kevés háttér-

információt, amit Wedge-ről lehetett tudni.

Edward Shanket 1985-ben nevezték ki rendőrkapitánnyá

a polgármester támogatásával a Hentes-ügy megoldása
miatt. A Times azonban kötelességének tartja felhívni rá
a figyelmet, hogy Rufus Wedge-et soha nem tartóztatták
le, nem állították bíróság elé és nem ítélték el a
bűntények miatt. A gyilkosságsorozat azonban Wedge
halála után leállt, és a két közelmúltbeli bűntény az első,
amely hasonlóságot mutat a Wedge-nek
tulajdonítottakkal.
Sanchez nyomozó nem kívánta egyértelművé tenni,
vajon a seattle-i rendőrség az eredeti Hentes vagy egy
„Hentes 2.0”, az eredeti sorozatgyilkos utánzója után
nyomoz.
Edward Shank egykori rendőrfőnök, aki 1998-ban
vonult nyugdíjba a rendőrségtől, nem volt elérhető, hogy
kommentálja az esetet.

Sam a mobiljáért nyúlt, és megpróbálta felhívni Sanchezt, aki

nem vette fel. Helyette gépi hang jelentkezett:
„Az üzenetrögzítő megtelt. Kérjük, ismételje meg hívását
később.”
A francba. Megpróbálkozott egy másik számmal.
– Halló? – szólalt meg egy másik, de nem gépi női hang.
– Halló, Vanessa, itt Sam beszél. Hogy vagy?
– Ó, helló, drágám. – Sanchez felesége hallhatóan örült neki.
Sam tisztán hallotta a háttérben játszott videójátékok hangját. –
Jól vagyok. Sok a teendőm a gyerekekkel meg mindennel.
Hamarosan kollégiumba kellene adnunk őket, mert bizony
szükségem van egy kis pihenőre.
Sam türelmet erőltetett magára, és a gyerekekről érdeklődött.
Igen, Jacob már elkezdte a főiskolát, Christian focizik, és
Dominicnak barátnője van, aki egy picit kurvásnak tűnik. Igen,
Sam új könyve jól fogy, Matt keményen dolgozik az étteremben,
és persze, beugrik majd beköszönni.
Sam végül nem állta meg, hogy a dolog közepébe ne vágjon:
– Vanessa, tudod, hol van Bobby? Pár perce próbáltam hívni
a mobilját, de nem vette fel, és az üzenetrögzítője megtelt. A
rendőrségi telefonját sem veszi fel.
– Ó, édesem, én már évekkel ezelőtt feladtam, hogy tudjam,
hol van a férjem. – Vanessa egy pillanatig sem tűnt aggódónak. –
De ismerem őt. Mindig visszahív, amikor csak tud. Próbáltál
sms-t küldeni neki?
– Igen.
– Nos, azt hiszem, ez minden, amit tehetsz. Várj csak… –
Vanessa szünetet tartott, tenyerét a telefonra tapasztotta.
Valamit hátrakiáltott, és amikor visszatért, a videójáték
hangereje érezhetően kisebb volt. – Azt mondta, ma délután
Matt nagyapjával találkozik.
– A Főnökkel?
– Az egyetlen valódival. Azt hiszem, a tanácsát kéri az új
Hentes-ügyekben. Végtére is senki sem ismeri jobban Edward
Shanknél a régi Hentest. Biztos vagyok benne, hogy amint tud,
Bobby visszahív. Mondd csak, mi újság Matt-tel? Meggyűrűzött
már végre? Várom az esküvői meghívómat. Jó ürügy lesz rá,
hogy új ruhát vásároljak.
 – Matt… ööö… – Sam nagyot nyelt, nem számított a kérdésre.
– Hát… már nem vagyunk együtt, Vanessa. Nemrég ért véget a
kapcsolatunk. De azért barátok maradtunk.
Gondolatai hirtelen visszatértek a tegnap estére, Matt
konyhaasztalára, és megrázta a fejét, próbálva kiűzni belőle a
képeket.
Vanessa bizonyára kihallotta Sam zavarát, mert csak annyit
válaszolt:
– Ó, drágám. Ó, édesem. A kapcsolatok már csak ilyen
ingatagok, nem igaz? Tudod, mit? Vacsorázzunk együtt
valamelyik este. Csak kettesben, mi, lányok, mit szólsz? Nem
tűröm, hogy nemet mondj. Mit szólsz a jövő héthez?
Gyorsan megállapodtak egy időpontban, aztán Sam elköszönt,
hálásan, hogy nem kellett többet beszélnie Mattről.
Mert fájt neki. Nagyon fájt.
 34.

Ha szükségük van Edward segítségére az új Hentes-ügyekben,

akkor jöjjenek el hozzá. Így működik ez.
Edwardot a seattle-i rendőrség egyik fiatal nyomozónője hívta
fel, aki nagyon szőkének tűnt a telefonban, és aki pont úgy
nézett ki, ahogy Edward elképzelte, amikor fél órával később
megjelent a Village-ben. Kim Kellogg nyomozót azért küldték,
hogy elvigye Edwardot a seattle-i rendőrségre, a Hentes 2.0-ról
folytatott megbeszélésre, de Edward elhajtotta őt, nem is túl
udvariasan. Nem érdekelte, hogy bárhová elmenjen. Őszintén
szólva elég sértő volt, hogy ezt a rágógumis szőkét küldték érte.
Hát ő volt az előző rendőrfőnök, az isten szerelmére! Hová lett
újabban a tisztelet?
Egy óra múlva Robert Sanchez nyomozó kopogott az ajtaján.
Bobby régóta nem az a sovány újonc volt, aminek Edward
megismerte. Az ötvenes évei elején járt, okos, magabiztos és
kitartó rendőrré vált, és e tulajdonságai révén általános
tiszteletet vívott ki magának az évek alatt. Sanchez megoldott
ügyeinek aránya tekintélyt parancsoló volt, és Edward maga is
láthatta, miért őt választották ki a Hentes elfogására küldött új
akciócsoport vezetésére.
A fiatalabb férfi az ajtóban állt. Fáradtnak látszott, de jól
mutatott új öltönyében, egyik kezében egy doboz cannolival a
Green Beanből, a másikban két gőzölgő kávéval. Egyik hóna
alatt két seattle-i rendőrségi dossziét tartott.
– Hadd segítsek – ajánlotta Edward vigyorogva. – Örülök,
hogy újra találkoztunk, Bobby. Jól nézel ki. Gyere be.
– Hallottam, ezzel lehet téged lekenyerezni. – Sanchez
belépett Edward szobájába, és átadta a volt rendőrfőnöknek a
süteményes dobozt. – Nem túl nagy ár a szakértelmedért.
Többet kellene felszámolnod. Az időd nagyon értékes.
– Ezért küldted a kék papagájt, hogy vigyen be hozzátok?
Sanchez megrezzent.
– Bocsáss meg érte. Megbeszélésen voltam, és magától
jelentkezett. Kim Kellogg amúgy jó rendőr.
Edward helyet mutatott a nyomozónak a kanapén, elővett két
tányért a konyhaszekrényből, és feltálalt egy-egy cannolit.
Sanchez rácsapott a magáéra, és pillanatokon belül eltüntette a
maga süteményét.
– Ember, régóta nem ettem semmi édeset – sóhajtott egy
nagyot. – A feleségem megöl, ha megtudja, hogy kilengtem.
Szigorú diétára fogott.
– Aki keményen dolgozik, az ehet, amit akar. – Edward
leharapott egy picit a cannolijából, és egyáltalán nem érdekelte,
mit gondol a másik felesége a férje étkezési szokásairól. – Itt
van, edd meg ezt is.
– Nagyon köszönöm, de tényleg figyelnem kell a
vércukromra. A családban örökletes a cukorbetegség.
– Hát még az enyémben. Amúgy miért jöttél? A kis szőke
szerint konzultálni akartok velem.
– Így igaz. – Sanchez arca elborult, ahogy lerázta a porcukrot
a kezéről. – Ez az egész egy katyvasz, Főnök. Újranyitottuk a régi
Hentes-aktákat, és összevetettük őket a múlt heti két
gyilkossággal.
– És kit kerestek? – kérdezte Edward. – A régi Hentest vagy
egy új Hentest?
– Hivatalosan a Hentes 2.0-t. – A nyomozó megtörölte az
arcát. – De kettőnk között szólva elég biztos vagyok benne, hogy
a kettő ugyanaz. Az egész egy óriási zűrzavar.
– Ez nem zűrzavar, Bobby – horkant fel Edward –, hanem
káosz. Nem irigylem Connie-t, hogy kérdésekre kell válaszolnia
erről.
– Én sem. Azt mondta, felhív téged a napokban.
– Már csörgött is.
– Főnök… – Sanchez előrehajolt a kanapén. – Bármi történjék
is, remélem, nem gondolod, hogy bárki a rendőrségen másképp
fog rád nézni. A legjobb munkát végezted, amit akkoriban
lehetett. Wedge kiemelt gyanúsított volt. Jó lövés volt.
– Úgy nézek ki, mint aki nem tud aludni emiatt éjszakánként?
– kérdezte Edward, és a nyomozóra vigyorgott. – Rendben
vagyok, Bobby. Tudom kezelni.
– Naná hogy tudod. – Most, hogy a nehezén túl volt, Sanchez
hátradőlt, és szemmel láthatólag megkönnyebbült. – Ha majd
híre kél a dolognak, persze csak idő kérdése lesz, hogy valaki
Rufus Wedge családjából jelentkezzen, és pereljen a halála
miatt.
– Ne aggódj emiatt – legyintett Edward. – Wedge-nek nem volt
családja.
Meggyőződtem róla, mielőtt kiválasztottam őt.
A nyomozó bólintott.
 – Akárhogy is, nagyon nagyra becsülnénk, ha bármilyen
hozzáfűznivalód volna ezekről az újabb gyilkosságokról. Ne
aggódj, hivatalos konzulens leszel, óradíjat fizetünk neked.
– Hát persze hogy fizettek, én pedig majd a rendőrárvák
alapítványának továbbítom. Nincs szükségem pénzre.
Sanchez mosolygott.
– Azok ott Tidwell és Chavez aktái? – kérdezte Edward, a
Sanchez által a kávézóasztalra helyezett kék dossziékra
mutatva.
A nyomozó bólintott, és elé tolta őket.
– Itt van minden, amit idáig tudunk. Nézz bele, és mondd
meg, mit gondolsz róluk.
Edward a dossziékra nézett, de nem sietett kinyitni egyiket se.
Nem bízott benne, hogy sikerül megőriznie az önuralmát a
fotók, vagyis a holttestek láttán, amelyekről tudta, hogy benne
vannak, legalábbis amíg Sanchez figyeli őt.
– Megtarthatom ezeket?
– Hát persze. A te példányaid.
– Némi időre van szükségem, hogy végigolvassam őket.
Felhívlak később, rendben? – azzal Edward felállt.
Sanchez is meglepetten felállt, megértve, hogy elbocsátották.
– Persze. Várom a hívásodat. Köszönöm. – A kávéspoharáért
nyúlt, és szünetet tartott, mielőtt belekortyolt. – Főnök, van még
valami, amit szeretnék megkérdezni.
– Tessék. – Edward ismét a dossziékra pillantott. – Csak
gyorsan. Elígérkeztem valahová.
Sanchez az ajtó mellett állt, de nem nyúlt a kilincsért.
– Annak idején, amikor a Hentes után nyomoztál, úgy
döntöttél, hogy bizonyos dolgokat nem közölsz a sajtóval.
– Persze. A szokásos nyomozói taktika.
– Igen, ezt értem. – A nyomozó belekortyolt a kávéba, és
zavarában egyik lábáról a másikra állt. – Csak azt nem, miért
hagytad ki a hajat a jelentésekből.
– Milyen hajat?
– Az áldozatok fejének hátuljáról hiányzó hajtincset. –
Sanchez megköszörülte a torkát. – Tudom, hogy rég volt, de
emlékszel rá, hogy azt kérted a vizsgálatot végző orvos
szakértőtől, hogy ne írja bele ezt az információt a jelentésekbe?
Cam Bradburynek hívták.
– Emlékszem Camre – bólintott Edward, hűvösen tekintve a
nyomozóra. – Jó szakértő volt, nagyon alapos. Sok ügyön
dolgoztunk együtt. De nem emlékszem, hogy bármi ilyet kértem
volna.
– Tegnap beszéltem vele. – Sanchez arcáról semmit nem
lehetett leolvasni, de a tekintetét Edwardra függesztette, hogy
egyetlen részletet se mulasszon el. – Azt mondta, hogy a Hentes
minden áldozatának hiányzott egy hajfürtje. Azt állította, te
tanácsoltad neki, hogy hagyja ki ezt a jelentésekből, mert
aggódsz a szivárogtatások miatt. Hiszen a Hentesnek már két
utánzója is akadt, és a sajtó így is cirkuszolt.
– Ha ezt tanácsoltam, hát ezt tanácsoltam – vonta meg a
vállát Edward. – Ahogy említetted, régen volt. Mit akarsz
kérdezni?
– Az zavar csak meg, hogy miért. – Sanchez ismét
megköszörülte a torkát. – Úgy értem, hogy az ügyek lezárása
után miért nem került bele a hiányzó hajtincs esete a
jelentésekbe?
Edward a fiatalabb férfira tekintett.
– Nézd meg a jelentéseket, Bobby. Biztosan belekerült. Cam
kitűnő orvos szakértő volt. Nem siklott volna el egy ilyen részlet
fölött.
– Nem is siklott el. Kihagyta. Szándékosan, a te kérésedre.
– Rendben – ráncolta a homlokát Edward. – Akkor később
került bele.
– Belekerült? – kortyolt ismét a kávéba Sanchez. – Nem
tudjuk, hogy így volt-e, mert az orvos szakértői jelentések mind
hiányoznak a Hentes aktáiból.
– Erről nem tudok semmit – felelte Edward. – Az én dolgom a
bűnözők kézre kerítése volt, nem a lezárt ügyek aktáinak
kiegészítése. Miért nem kérdezed erről az irattárat? Bár biztos
vagyok benne, hogy már megkérdezted őket.
– Igen.
– Nem tudok segíteni, fiam – vonta meg Edward ismét a
vállát. – Ahogy magad is mondtad, régen volt.
– Csak hát… – a nyomozó pillantása most rideg tekintettel
találkozott – ez az információ rendkívül fontos lett volna. A
hiányzó tincs a Hentes aláírásának része volt, amiről senki más
nem tudott, egyedül Bradbury és te. Ha tudtunk volna róla,
további gyilkosságokat is a Henteshez köthettünk volna. Például
Sarah Marquezét.
– Kiét?
– Samantha anyjáét. Neki is hiányzott egy hajfürtje. Most már
őt is a Hentes áldozatának tekintjük. Ha tudtunk volna a hajról,
egyértelmű lett volna, hogy Wedge téves gyanúsított volt.
 – Samantha anyját két évvel Rufus Wedge ártalmatlanná
tétele után ölték meg – közölte Edward. – Mit kellett volna
tennünk, Bobby? Feltámasztani azt a darab szart a halálból,
hogy bocsánatot kérjünk tőle?
– Nem. De Sarah halála azt jelentette volna a számunkra,
hogy a Hentes továbbra is odakint garázdálkodik. Amivel
megelőzhető lett volna két további gyilkosság, egy 88-ban és egy
93-ban. Nem is beszélve a két múlt hetiről.
Edward összehúzta a szemöldökét, és kiegyenesedett.
– Nem tudom, hová akarsz kilyukadni, de egészen biztosan
nem tetszik a hangnemed. Azt akarod mondani, hogy mindent
elbasztam?
– Nem, Főnök, egyáltalán nem – ellenkezett Sanchez, és noha
feszültnek látszott, a hangja nyugodt maradt. – Csak azon
sajnálkozom, hogy a Hentesről őrzött információnk nem volt
teljes. Tudom, hogy közel állsz Samanthához. Én is. És rosszul
érzem magam, amiért ilyen sokáig tartott valami bizonyosságot
nyújtani neki, amit rég megadhattunk volna, ha mindent
tudtunk volna a Hentesről, amit tudnunk kellett. Ráadásul
Wedge ártatlan volt.
Edward sóhajtott.
– Sokat kell még tanulnod, fiam, és majd megérted, mire
gondoltam, amikor ennek az egésznek vége lesz. A rendőrségi
nyomozás soha nem lehet teljes. Nagyon kevés bizonyítékkal
dolgozol, korlátozott forrásokkal, megbízhatatlan tanúkkal és
elképesztő nagy nyomással a nyilvánosság részéről, hogy
megoldd az ügyet. Azt gondoltuk, Wedge volt a mi emberünk.
Ha most az derül ki, hogy nem, az elég baj. De sajnálom, hogy
lelőttük? Egy francot. Egy darab szar volt, hivatásos bűnöző,
gennyes kelés a társadalom seggén. Senki sem siratta, és senkit
nem ért veszteség a halálával. Nem lesznek álmatlan éjszakáim
miatta, és neked is csak ezt tudom tanácsolni. Ha végre
megtaláljátok az igazi Hentest – rajzolt idézőjeleket a levegőbe
Edward –, az fantasztikus. Én leszek az első, aki gratulál nektek.
De én annak idején a munkámat végeztem. A lehető legjobban,
annak alapján, amink volt. Neked pedig, fiam, csak azon kell
aggódnod, hogy most jól végezd a magad munkáját. Érthető
voltam?
– Kristálytisztán.
– Hívlak, ha bármi eszembe jut. Köszönöm a cannolit.
Edward kinyitotta az ajtót a nyomozó előtt, majd kulcsra
zárta mögötte. Ahogy hallotta elhalni Sanchez lépteit a folyosón,
hosszan kifújta a levegőt, és az ajtónak dőlt.
Leereszkedő kis szar. De kétségkívül jó nyomozó.
Összerakja a történetet.
 35.

Itt volt az idő, hogy véget vessen a színjátéknak. Itt volt az idő,
hogy helyesen cselekedjen.
Matt mély levegőt vett, és leállította a furgon motorját. A
műszerfal órája 18:16-ot mutatott, és már az étteremben kellett
volna lennie a vacsora előkészítésére, mert a hely hamarosan
zsúfolásig megtelik. Semmi nincs persze, amit a jól képzett
személyzet ne tudna elintézni nélküle is, de tudta, hogy a Fresh
Network stábja is ott van. Amit Matt a legkevésbé akart ma, az
az volt, hogy képernyőn legyen.
Kivéve ezért.
A telefonja ismét pittyegett, és lenézett rá. Újabb üzenet
Bernardtól, a producertől, a legerőszakosabb embertől a Matt
által ismert összes ember közül. Már kétszer közölte vele, hogy
sürgős személyes ügyet kell intéznie. Mi egyebet akarhatott még
tőle? Hiszen valóságshow-t forgattak, bassza meg. Na, hát ez a
valóság. Talán meg kellett volna hívni őket, hogy kísérjék el?
Amire készült, az kétségtelenül nagy tévés dráma lesz.
Matt az első ülésen hagyta a mobiltelefonját, kiszállt a
furgonból, és az épület felé indult. Évek óta nem járt itt,
gyerekkora óta, és minden nagyon másként nézett ki, mint
ahogy az emlékezetében élt. A kilencvenes évek óta nyilván
felújították, minden csillogó és tiszta volt.
Kicsit kérkedő egy rendőrőrsnek.
 Kihúzta magát, és az üvegajtón át belépett az East Precinct
rendőrőrs fényes előcsarnokába.
A túlsúlyos egyenruhás tiszt a pultnál feltekintett. Matt egy
pillanatig eltűnődött rajta, vajon a férfit a túlsúlya miatt
ültették-e a pulthoz, de aztán kiűzte a céltalan gondolatokat a
fejéből. Összpontosítania kellett. Nyugalmat erőszakolt magára,
és előrelépett.
– Miben segíthetek?
A tiszt névtábláján a M. COSTA ŐRM. felirat állt. Egy hidegnek
és száraznak kinéző pizzaszeletet majszolt.
– Robert Sanchez nyomozót keresem.
– Megbeszélték?
– Nem, de rendőrségi ügyben keresem. És a barátja is
vagyok… – Matt hangja elcsuklott, és ezt észre is vette.
A francba, el kellett volna próbálnia, mielőtt idejön.
A tiszt összehúzta a szemöldökét.
– Sanchez nyomozó ma rendkívül elfoglalt. Megpróbálom
felhívni a mellékét, de ha nem várja magát… – Fölemelte a
telefont. – Hogy hívják?
– Matthew Shank. – Matt várt egy pillanatot, aztán hozzátette:
– Edward Shank a nagyapám.
– Ó – a tiszt pislogott –, szentséges ég. Akkor ez itt
gyakorlatilag a maga öröksége. – Beütött néhány számot, és
várt. A túloldalon nyilvánvalóan nem vették fel, de megpróbált
egy másik melléket is, ahol felvették: – Van itt valaki, aki
Sanchezzel akar találkozni. Felküldöm. Matthew Shanknek
hívják, az előző főnök unokája. Fogadná? Köszönöm.
Letette, és szalámi méretű ujjával magához intette Mattet, aki
előrelépett, míg a mellkasával nem érintette a pultot.
– Egy látogatói kitűző – azzal az őrmester bankkártya méretű
fehér jelvényt tűzött Matt gallérjára. – A lift arra található.
Sanchez az ötödiken van, a lifttől jobbra. És… ööö…
– Igen?
– Mondja meg a nagyapjának, hogy Mike Costa üdvözli őt. –
Az őrmester pufók arca kissé elvörösödött. – Ő volt a
kiképzőtisztem. Tőle tanultam mindent, amit tudok.
Megsérültem, úgyhogy most pultszolgálatot végzek. Mondja
meg neki, hogy hiányzik nekünk, és valamikor benézhetne
hozzánk.
Matt kissé rámosolygott.
– Persze, megmondom.
A lift azonnal kinyílt, amint Matt megnyomta a gombját. A
térde olyan volt, akár a zselé, és a kezét zsebre kellett dugnia,
hogy elrejtse a remegését.
Amikor a lift ajtaja kinyílt, totális káoszt látott.
Az egész emelet tele volt emberekkel, mindenki beszélt
mindenkihez, a beszélgetések egymásba olvadtak, és lehetetlen
volt kivenni, ki mit mond. Az ötödik emeletet frissen
renoválták. A helyiség modern volt, tele ablakokkal és
rozsdamentes acéllal, egyáltalán nem olyan, mint az a sivár
hely, amelyet a sok krimifilm alapján elképzelt magának.
Robert Sanchez névtábláját keresve Matt azt gondolta,
valahol a helyiség hátsó sarkában találja meg a nyomozót, de
nem lehetett biztos benne. Egy perccel később egy kis rendőrnő
állította meg jól szabott nadrágkosztümben.
– Matt Shank? – kérdezte, hosszú, szőke lófarkát egyik
válláról a másikra lendítve. – Kim Kellogg nyomozó vagyok. A
pultos tiszt szólt fel, hogy segítsek, el ne vesszen ebben a
tömegben.
– Helló – Matt megrázta a nő kinyújtott kezét, aki olyan
erővel szorította meg azt, hogy Matt szinte összerezzent.
– Kövessen.
Kellogg nyomozó a könyökénél fogva navigálta végig a lüktető
helyiségen a hátsó sarokig. Egy papírokkal teli asztal felé
irányította. A számítógép pihentető képernyőjén ragyogó halak
úsztak az akváriumban. Matt leült, és már tizenhetedszer
gondolta végig, hogy vajon tényleg a helyes dolgot teszi-e.
Sanchez egy fotókkal teli falitábla előtt állt. Mindegyik
hússzor huszonötös színes fénykép egy-egy nőt ábrázolt. A
táblát két függőleges vonal osztotta három részre, és a bal
oldalinak, a legszélesebbiknek a tetején nagy, piros cím állt:
HENTES. Ez alatt Matt tizennégy fotót számlált. A középső rész
fölé azt írták: HENTES?, nagy, piros kérdőjellel. Ez alatt három
fotó szerepelt. A jobb oldalon, a legkeskenyebbiken csak két fotó
volt a HENTES 2.0 felirat alatt.
Sanchez rátekintett, majd felemelte a mutatóujját. Néhány
percet beszélt a csapatával, majd ismét Mattre nézett, és fejével
egy ajtó felé intett. Matt felállt, és követte a nyomozót az ajtón
és egy folyosón át.
Nem sokkal később a 4-es számú kihallgatószobában ültek.
Kicsi szoba volt egy asztallal, négy székkel, ablak nélkül. Amint
az ajtó becsukódott mögöttük, Mattet klausztrofóbiás érzés
fogta el.
– Ez egy kicsit sok – jegyezte meg Matt körülnézve.
 A mennyezeten kamerát vett észre, de szemmel láthatólag ki
volt kapcsolva.
Sanchez intett neki a kezével. A kihallgatószoba erőteljes
fényében arcának minden vonása mélyebbnek látszott.
Egyszerre tűnt meggyötörtnek és kimerültnek, amit Matt
nagyon is jól ismert.
– Ne aggódj, csak olyan helyet kerestem, ahol nyugodtan
beszélhetünk. Azt hiszem, nem akartál volna a külső teremben
maradni, abban az állatkertben. – Felmutatott a kamerára: –
Nincs bekapcsolva.
– Mi folyik itt? – kérdezte Matt, noha már tudta a választ. A
falitábla is átkozottul egyértelművé tette. – Ez a hely egy
őrültekháza.
– Nem publikus még, de mindjárt az lesz. – Sanchez az
órájára nézett. – Két óra múlva. A rendőrfőnök sajtótájékoztatót
tart.
– Miről? – Matt idegessége ellenére kíváncsi volt.
– Nyilvánosságra hozza, hogy a Hentes után nyomozunk.
– A Hentes 2.0 után, úgy érted? – Sanchez meglepettnek tűnt,
ezért Matt hozzátette: – A táblán láttam.
– Nem. Nem a Hentes 2.0 után. Nincsen Hentes 2.0. Az igazi
Hentes után.
– Nem értem. – Matt úgy érezte, mindjárt megáll a szíve. – És
mi van Rufus Wedge-dzsel? Ezek szerint nem ő volt az?
– Beszéltem a nagyapáddal, Matt. Ő is tudja, mit akarunk
közölni.
– Jézusom – mondta Matt, és a döbbenete nem volt teljesen
megjátszott. – Ez lesz a…
 – Káosz-akció – fejezte be Sanchez. – Így hívjuk magunk
között, de ne említsd meg az épületen kívül. Hogy van Sam?
– Én… ő… – Matt megállt, nem tudva, mit mondjon.
Az elméje vadul zakatolt, és nem volt felkészülve kérdésekre
Samről.
– Tölts vele némi időt, ha tudsz. Szüksége van rád. – Matt
arckifejezését félreértve Sanchez hozzátette: – Mert az anyja is
a Hentes áldozata volt.
– Ó, igen – mormolta Matt.
Csend ereszkedett közéjük. Matt nemigen tudta, hogyan töltse
ezt ki. Amikor a rendőrségre jött, PJ Wuról akart beszélni
Sanchezzel, nem a Hentesről. Önmagát akarta feladni. De
most…
Ez most értelmetlennek látszott. A seattle-i rendőrség
nagyobb hallal foglalkozott. A Hentes után nyomoztak, az ég
szerelmére – az igazi Hentes után. És a nagyapja, az egykori
seattle-i rendőrfőnök volt az az ember, akit kerestek. Ami azt
jelentette, hogy a Főnök ölte meg azt a két nőt a múlt héten, akik
közül az egyik Sam anyjának a barátnője volt.
Mert hiszen nyilvánvalóan a Főnök ölte meg Sam anyját is.
Káosz-akció, tényleg.
Matt döntött. Nem beszél semmit sem PJ Wuról. Mert már
nem számít. Ha elkapják a Főnököt, és elítélik a Hentes
gyilkosságaiért – a Hentes összes gyilkosságáért –, akkor Matt
eddigi életének is befellegzett. A karrierje és minden, amiért
dolgozott, odalesz. Miért akarná felgyorsítani ezt?
– Szóval miért jöttél? – dörzsölgette a szemét Sanchez. –
Ember, nincs annyi kávé itt a rendőrségen, amennyivel túlélem
a következő néhány napot.
– Csak azért jöttem… ööö… – Matt kétségbeesetten keresett
valami ürügyet. – Itt a közelben van egy beszállítóm, akinél
berakodtam valamit, és azt gondoltam, beugrom, hogy beszéljek
veled Samről. Mi ketten… szakítottunk tegnap este.
– Ó, a francba. – Sanchez őszintén döbbentnek látszott. – Nem
tudtam. Nem beszéltem még vele. Nem is voltam otthon tegnap
reggel óta. Nagyon sajnálom, Matt. Mi történt?
– Azt hiszem… az, amit mondtál. Ez a dolog az anyjával. Meg
kell emésztenie. Talán egyedül akar maradni egy időre.
– Értem. – A nyomozó az ajkát rágta, hogy megválogassa a
szavait. – De tudod, mit? Hagyj neki egy kis időt. Amikor ennek
majd vége lesz, és az élet visszatér a rendes kerékvágásba, talán
újra a régi lesz. Hiszen szeret téged. Mindig is szeretett.
– Nem voltam hozzá jó.
– Ugyan – legyintett Sanchez. – Minden férfi így érez. Mindig
azt érezzük, hogy jobbak lehetnénk, és tudod, mit, jó, hogy így
érezzük. Te munkamániás vagy. Vannak ennél rosszabb dolgok
is, hidd el. Adj neki néhány napot, aztán próbálj meg újra
beszélni vele.
– Úgy gondolod?
Matt hangjába remény vegyült. Nem azért jött ide, hogy
tanácsot kérjen szerelmi ügyekben egy nyomozótól, de Isten
látja a lelkét, hogy szüksége volt rá.
Sanchez felállt, a széke lába csikorgott a betonpadlón.
Szörnyű hang volt, mint a köröm csikorgása a táblán, és
mindkét férfi összerándult.
– Igen, így gondolom. Samantha nagyon megértő lány.
Biztosan ad neked második esélyt. Csak ügyelj arra, hogy ha így
tesz, légy méltó hozzá. Mutasd meg neki, hogy más vagy. Nem
szavakkal. Mostantól az számít, amit teszel.
Matt felállt, és követte Sanchezt a szobából a folyosóra.
– Azt hiszem, meg tudom tenni.
A nyomozó hátba vágta.
– Add át neki az üdvözletemet. Most egy darabig el leszek
havazva az üggyel. És ha találkozol a nagyapáddal, mondd meg
neki, hogy várom a javaslatait.
– A javaslatait?
– Alkalmaztuk tanácsadóként.
Matt visszahőkölt, noha maga sem tudta, min lepődött meg.
Nyilvánvaló, hogy a Főnök nem akar kimaradni ebből.
– Miként fogadta, amikor megtudta tőletek, hogy nem az igazi
bűnöst lőtte le?
– Meglehetősen jól – felelte Sanchez. – Nem tett hozzá semmi
különöset. Ami felveti a kérdést, nem gyanította-e már ő maga
is ezt… – Megállt, mintha most fogná fel, kivel beszél. –
Akárhogy is, muszáj visszamennem dolgozni. Örültem, hogy
láttalak. Érezd magad itthon. És emlékezz, amit Samantháról
mondtam.
Matt kilépett a rendőrség épületéből, búcsút intve a pultos
tisztnek, aki megnövekedett tisztelettel tekintett rá.
Közel járt ahhoz, hogy feladja magát. Hála istennek, hogy
mégse tette. Amit PJ-vel művelt, az szörnyű volt, de pusztán
baleset. Talál rá módot, hogy börtön helyett valamiképpen
kárpótolja PJ családját.
És visszaszerzi Samet is, kerül, amibe kerül. Semmi sem volt
lehetetlen, amibe belefogott – hát nem bizonyította ezt idáig?
Csak azt akarta, ami jogosan az övé.
Mindent.
Elég a siránkozásból. Elég a bűntudatból. Talán nincs
„Visszateker” gomb az életen, de csatornát még válthat.
 36.

Amikor hazaért, a Főnök Cadillacje ott állt a kocsibejáróján.

Matt felnyögött. Nem volt abban a hangulatban, hogy
sorozatgyilkos nagyapjával találkozzék, sem ma, sem máskor.
Az elmúlt néhány napban sikerült elkerülnie a Főnököt. Ez az
ember rossz ómen.
A bejárati ajtó csukva volt, de csak kilincsre.
– A konyhában vagyok – hangzott egy tekintélyt parancsoló
hang.
Matt bezárta maga mögött az ajtót, és a hang forrása felé
indult.
– Nem gondoltam, hogy benézel – jegyezte meg a konyhába
lépve. Nem tehetett róla, de a nagyapja láttán feszültté vált. –
Hívjál, mielőtt jössz, Főnök.
– Gondolom, a kulcsomat is visszakéred. – Edward Shank a
tűzhelynél állt, és kevergetett valamit, aminek nagyon jó illata
volt. – Követeled, ami a tiéd, igaz?
– Nekem adtad a házat. – Különös volt az öreget főzni látni.
Matt egész életében nem látta mást készíteni, csak hot dogot,
steaket és hamburgert grillezni. – Ha vissza akarod venni a
házat, szólj. Máskülönben pedig igen, szeretném megkapni a
kulcsodat.
A Főnök felhorkant.
– Nyugi. Nem kell vissza. Ott van, ni. – A pultra mutatott, ahol
három kulcs hevert egymás mellett, a bejáraté, a hátsó ajtóé és
a garázsé. – Mind a tiéd, kölyök.
– Mit csinálsz? – kérdezte Matt, noha már tudta a választ.
– Champoradót. Kedvem támadt rá.
– Fogalmam se volt, hogy tudod, hogyan kell elkészíteni. – A
champorado csokoládés rizskása volt, amelyet többnyire
reggelire ettek. – Segítsek?
– Elégszer láttam a loládat, ahogy csinálja. Azt hiszem,
magam is megbirkózom vele. Amellett az ő változatát jobban
szeretem, mint a tiédet.
– Az én változatom az ő változata – közölte Matt sértődött
hangon. – Mit gondolsz, kitől tanultam?
– Nyugi. – A Főnök ránézett. – Milyen harcias vagy ma. A
nagyanyád csinálta a legjobban. Ezt nem cáfolhatod.
– Ugyanaz a recept, Főnök. Még Sam is meg tudja csinálni.
– Odaadtad Samnek a receptet? – A nagyapja a homlokát
ráncolta. – Nem lett volna szabad. Családi recept. Samantha
nem a család része.
Ez még inkább bosszantotta Mattet.
– Állj le. A lola szerette Samet.
– A szeretetnek ehhez nincs köze, fiam – jelentette ki Edward.
Még egy kicsit kavargatta a champoradót, aztán belemártotta a
kanalat, és megkóstolta. Elégedettnek tűnt. Visszatette a fedőt a
fazékra, és visszafordult Matthez. – Ha Marisol azt akarta volna,
hogy Sam ismerje a receptet, nem gondolod, hogy ő maga
tanította volna meg rá?
– Megtanította volna, de hirtelen halt meg.
– Ez igaz, hirtelen halt meg. – A Főnök egy darabig hallgatott.
– Az a lépcső… szőnyeget kellene terítened rá, Matthew. Nagyon
csúszós. Nekem soha nem volt rá időm, és látod, mi történt a
nagyanyáddal.
– Őt is megölted, Főnök?
Edward visszafordult a tűzhelyhez.
– Ez elég bizarr kérdés egy unokától a nagyapjához. Mi ütött
ma beléd?
– Bizarr lenne? – kérdezett vissza Matt. – Nehéz eltekinteni
attól az apró ténytől, hogy sorozatgyilkos vagy…
Edward levette a lángot, és végre leült a konyhaasztalhoz. A
zsebébe nyúlt, és elővett egy szivart. Leharapta a végét, és
helyet mutatott Mattnek maga mellett.
– Ne dohányozz a házamban, Főnök.
– Na mi van, most zavar? – A Főnök meggyújtotta a szivart, és
hamarosan édes cseresznyés füst töltötte be a levegőt. –
Elárulnád, mi ütött beléd ilyen hirtelen? Ülj le, és beszélj.
Problémáid vannak Samanthával?
Matt nem mozdult.
– Te ölted meg a lolát? Igen vagy nem?
– A nagyanyád halott. – A nagyapja arcán fájdalom vonaglott
végig. – Ne bolygasd ezt.
– Mindazok után, ami kiderült rólad, nem válaszolsz? – Matt
nevetése nyers volt és kemény. – Azt hiszem, ez mindent elárul,
amit tudni akartam.
– Beteg volt – jelentette ki Edward, vékony füstöt eregetve az
orrlyukán keresztül. – Kezdett elmenni az esze. Csak idő
kérdése volt, hogy huszonnégy órás felügyelet alá helyezzük,
amit gyűlölt volna.
 – Ezért ölted meg? – Matt nem akart hinni a fülének. – Mert
beteg volt?
– Végeztem vele, igen. Ideje volt.
– A lola nem egy beteg macska volt, Főnök. – Matt öklével a
pultra csapott, olyan erővel, hogy azt hitte, elájul. Fájdalmas
zsongás kezdődött a fejében, a halántéka olyan erősen lüktetett,
mintha valaki kalapáccsal ütötte volna. – Hanem a feleséged. A
nagyanyám. Hogy tehetted?
– Nem volt olyan nehéz. – A Főnök látta Matt arckifejezését,
és sóhajtott. – Nem voltál ott, kölyök. Nem láttad őt. Soha többé
nem hagyhattam volna magára. Elesett volna, belefulladhatott
volna a fürdőkádba vagy felgyújtotta volna magát. Netán a
házat. Hetvenkilenc éves volt, az isten szerelmére. Tudod,
milyen életet élt volna? Szívességet tettem neki.
– Magadnak tettél szívességet.
– Ugyanaz.
– Hogy csináltad? – kérdezte Matt. A zsongás egyre erősödött,
mintha egy méhraj akart volna pánikszerűen kiszabadulni a
fejéből. – Meséld el részletesen. Azt mondod, leesett a lépcsőn,
és beütötte a fejét. Mi történt valójában?
– Beütötte a fejét.
– Mibe?
– A zongorába.
– Amelyik a nappaliban áll?
– Igen.
Matt keze ökölbe szorult.
– A kibaszott zongorához verted a nagyanyám fejét?
Edward nem válaszolt. Helyette hosszút szippantott a
szivarjából.
– Baszd meg! – üvöltötte Matt, közelebb lépve az öreghez. –
Baszd meg magad, Főnök! Gyűlöllek. Remélem, elkapnak, és
halálra ítélnek. – Próbált lélegezni, próbált lenyugodni, de
képtelen volt rá. A düh, amelyet érzett, olyan intenzív volt, hogy
nem tudott mást tenni, mint hogy az egészet kiadja. – Remélem,
kibaszottul megdöglesz, és a pokolba jutsz, ahová való vagy, te
rohadék állat.
– Mindannyian meghalunk egy napon – Edward hangja és
arckifejezése nyugodt volt, szinte békés.
Matt előrelépett. Hajánál fogva megragadta a nagyapját, és
hátrafeszítette a fejét. A jobb kezét ökölbe szorítva ütni készült.
Soha senkit nem akart ennyire megütni életében. Ki akarta
verni a lelket ebből az emberből, aki felnevelte őt, aki megölte
Sam anyját, akit a Hentesnek hívtak.
A Főnök mosolygott. A szemében nem volt ellenállás, sem
lelkifurdalás, sem szomorúság, sem félelem, sem fájdalom.
Semmi. Edward Shankben nem volt lélek. Matt most világosan
látta.
– Gyerünk – unszolta a nagyapja lágyan. – Gyerünk, kölyök.
Jobban fogod érezni magad, és elmúlik a fejedből a zsongás.
Egyre erősödik, igaz? Állítsd hát le. Gyerünk, végezz velem,
azzal az átkozott állattal, ami, úgy hiszed, vagyok.
– Szeretném, ha megdöglenél – Matt arcán könnyek folytak
végig. – Szörnyeteg vagy, Főnök. Remélem, elkapnak és
megölnek.
– Hát persze, meg fognak ölni – felelte Edward. – De tényleg
azt szeretnéd, ha meghalnék, mielőtt beszélhetnék az anyádról?
 – Micsoda? – Matt leeresztette a karját és elengedte a
nagyapja haját. – Mi van az anyámmal?
– Nem élek már sokáig, Matthew. – Edward újabbat
szippantott a szivarból, és lassan engedte ki az ajka között a
füstöt. – Szóval ha tudni akarsz valamit az anyádról, eljött az
idő.
– Te átkozott rohadék. – Mattből minden erő elszállt.
Leroskadt a nagyapjával szemközti székre. A Főnök a tökénél
ragadta meg, és ezt tudta is. Matt természetesen tudni akarta. –
Te mocsok seggfej. Rendben. Hallani akarom. Hallani akarok
mindent.
– Akkor adj először egy tál champoradót. És utána kérdezz
bármit, amit akarsz.
 37.

Sam újra megcsörgette Bobbyt, és harmadik alkalommal

szerencséje volt. Néhány órával korábban látta a
sajtótájékoztatót, és tudta, hogy Sanchez el van havazva, és
persze a nyomozó pont abban a három percben hívta vissza őt,
amikor a kocsiban hagyta a mobilját, míg bement szusit venni.
– Halló – szólt bele Sanchez a mobilba. – Bocs, őrült nap volt.
Jól hallasz engem? Vezetek.
– Mi történt? – kérdezte Sam. – Elkapták?
– Hah. – Sanchez szinte ugatást hallatott, rövidet és
elharapottat. – Az jó lenne. Gondolom, szeretnél megtudni
valami érdekeset. Persze ez is szupertitkos.
– Magától értődik.
– Megvan a gyilkos DNS-e. Bőrsejteket találtunk Bonnie/Joyce
körme alatt, amelyeket sikerült elemeznünk. Ami azt jelenti,
hogy sikerült megkarmolnia a Hentest, de nem annyira, hogy
vérezzen.
– Ne viccelj. Ez fantasztikus!
– No igen, az lenne, de átfuttattuk a rendszeren, és nem
tartozott hozzá név. – Bobby hagyott némi időt Samnek
elraktározni az információt, majd folytatta: – Ami azt jelenti,
hogy még mindig nem tudjuk, kicsoda.
– Ez nem jó hír.
– Azonban van itt valami nagyon különös. Tidwell
gyilkosának DNS-éhez nem tartozik név, de illeszkedik a PJ Wun
talált DNS-mintához.
– Micsoda??? – Sam megdermedt, próbálta megemészteni,
amit Sancheztől hallott. – A Hentes ölte meg PJ-t? Miért tette
volna?
– Nem, nem ő ölte meg PJ-t – felelte a nyomozó. – Nem azt
mondtam, hogy pontosan megfelelt neki. Hanem hogy akárki
ölte is meg PJ-t, illetve Bonnie/Joyce-ot, rokoni kapcsolat áll fenn
közöttük. A laborban véletlenül fedezték fel ezt, mert azt hitték,
felcserélték a két mintát. Kiderült, hogy mindkét DNS-
készletben vannak bizonyos markerek, amelyek azt bizonyítják,
hogy a két tettes apa és fiú. Az apa ölte meg Bonnie/Joyce-ot. A
fiú ölte meg PJ Wut.
– Szentisten! – Sam nagy levegőt vett, próbálta mindezt
értelmezni. – Biztos vagy benne?
– A DNS nem hazudik – közölte Sanchez. – Határozottan apa
és fiú. Nem nagybácsi és unokaöcs, nem báty és öcs. Apa és fiú.
– Úgy gondolod, együtt dolgoznak?
– Fogalmam sincs, de légy nyugodt, igyekszem rájönni, mi az
ördögöt jelentsen mindez. Nem találkozik ilyennel mindennap
az ember. – Sanchez rádudált valakire, és csöndesen
káromkodott. – Akárhogy is, most a reptérre tartok, hogy
Sacramentóba repüljek. Kapcsolatba léptem az ottani
rendőrkapitánysággal, és házkutatási engedélyem van
Bonnie/Joyce házához.
– Sok szerencsét. – Sam feje még mindig kóválygott. – Bobby,
mielőtt letennéd…
– Igen?
 – Miért érzem azt, hogy valami hiányzik? Nem tudom
megfogalmazni, de úgy érzem, mintha… – a hangja elcsuklott.
Nem volt biztos benne, mit akar mondani. Csak azt tudta,
hogy valami nem stimmel.
– Értem, mire gondolsz. – Sanchez éppoly frusztráltnak tűnt,
mint amilyennek Sam érezte magát. – Úgy tűnik, mintha híján
volnánk egy nagy darabnak a kirakósból. Ha megtalálnám,
mindennek értelme lenne. Mert most semminek sincs.
– Pontosan.
– Kerestem a Főnököt, de nem veszi fel. Öt üzenetet hagytam
neki. Hallottál róla?
– Nem. – Sam bizonytalan volt, hogy elárulja-e a
nyomozónak, hogy már nem élvezi a Főnök bizalmát. – De ha
belefáradtál, én is hívogathatom. Többnyire vissza szokott
hívni.
– Megköszönném. Elmondhatod neki azt is, amit most tőlem
hallottál. Bármit, amitől felhív. Mondd meg, hogy sürgős.
Sam bólintott, noha Sanchez nem láthatta.
– Mikor jössz vissza Sacramentóból?
– Késő este. Csak néhány órát leszek ott. Vanessa mesélte,
hogy hamarosan vacsorázni mentek. Tudom, hogy nagyon
várja. Hiányzol neki.
– Igen, nemsokára találkozunk – felelte Sam, de magában a
fogát csikorgatta. A francba. Majdnem annyira szerette
Vanessát, mint Bobbyt, de az utolsó dolog, amire most vágyott, a
szerelmi életéről való társalgás volt, miközben hajtóvadászat
folyik a Hentes után. – Felhívom, miután beszéltem Edwarddal.
– Tedd ezt. Holnap minden gyerek a barátainál lesz, úgyhogy
szabad lesz az estéje. Igyekezz kihúzni őt ebből a káoszból,
rendben?
Samnak sikerült elnevetnie magát.
– Inkább ő fog kihúzni engem a káoszból, Bobby.
 38.

– Sosem szerettem a Lucy nevet – kezdte Edward, miközben a

szivar füstje körbevette az arcát. – Kislányosnak éreztem, de a
nagyanyád mindig szerette. Én fiút reméltem, ezért amikor
lányt hozott a világra, hagytam, hogy ő válassza meg a nevét.
Matt még mindig látta a vörös foltokat a nagyapja torkán,
ahol túlságosan erősen szorította meg. Lehet, hogy fájt is neki,
de nem tűnt dühösnek miatta.
– A Lucy családi név.
– Igen. A nagyanyád anyját hívták Lucillának. – Edward
elnyomta a szivart, majd felállt, a tűzhelyhez ment, és szedett
magának egy második adag champoradót. – Gyönyörű kisgyerek
volt az anyád. Szinte sosem sírt. Nagyon könnyű volt bánni vele,
egészen nyolc- vagy kilencéves koráig, amikor előjött a lázadó
természete.
Matt pici mosolyt engedett meg magának.
– Gondolom, tőle örököltem.
– Sosem volt rossz lány, tudod. De kemény kézre volt
szüksége. Sokat rakoncátlankodott. Rosszul viselkedett. Nem
figyelt. Aztán amikor tizenhárom éves lett, rákapott a
marihuánára. Tizennégy évesen a fájdalomcsillapítókra.
Kimaradt az iskolából. És egy sereg fiú nyüzsgött körülötte.
– Akik közül az egyik az apám lett.
Edward visszaült az asztalhoz, kanalazta a champoradót, de a
pillantása a távolba révedt.
– Amikor terhes lett, teljesen összeomlottunk. Nyilvánvalóan.
A tizenéves lányunk drogproblémákkal küszködik, ráadásul
terhes. Szörnyű apának éreztem magam. El akarta vetetni –
fűzte hozzá Edward. – Meg is engedtem volna neki. Lucy nem
volt olyan állapotban, hogy gondoskodjék egy gyerekről. De a
nagyanyád hallani sem akart róla, és erőltette, hogy szülje meg
a gyereket. Gyakorlatilag bezárta Lucyt a szobájába, hogy ne
férjen drogokhoz, míg terhes. Aztán megszülettél. És hál’
istennek egészséges voltál.
– Te és az anyám el akartatok vetetni engem? – kérdezte Matt
hitetlenkedve. Valószínűleg ez volt a legfájdalmasabb és
legérzéketlenebb dolog, amit valaki valaha is a szemébe
mondott. – Szóval ha a lola nem lett volna, én nem is léteznék?
– Ugyan már! – Az öreg csak legyintett a kezével. – Ne légy
drámakirálynő. Te is ezt akartad volna, ha neked lett volna egy
felcsinált, Vicodin-függő lányod. Egyébként is, tavalyi hó. Hiszen
itt vagy, nem?
Matt visszaroskadt a székre. Nagyapja logikája szörnyű volt.
– Miért nem akarta elárulni, ki az apám?
– Nem arról volt szó, hogy nem akarta. Nem tudta. Fogalma
se volt, kivel volt együtt.
– Soha nem próbáltad megtalálni? – Matt egyfelől képtelen
volt elhinni, hogy a nagyapja végre beszél az anyjáról, másfelől
viszont a beszélgetés fájdalmasabb volt, mint amire számított,
és nem tudta, mennyit bír elviselni. – Te voltál a rendőrség
főnöke. Ha valaki, te meg tudtad volna találni.
– Hát persze, kerestem. – Edward végre befejezte a
champoradót, és eltolta a tálat magától. – De mit számít ez? Jól
elvoltál velem és a nagyanyáddal. Megvolt mindened, ami
kellett. Természetesen kérdezősködtem, de senki nem tudott
semmit. Lucynek soha nem volt állandó barátja, mindig egy
csomó fiú lebzselt körülötte. Ha tudnám, ki volt az, elárultam
volna. Soha nem hazudtam neked, Matthew.
– Kivéve arról, hogy sorozatgyilkos vagy, akit mindenki a
Hentes néven emleget – jelentette ki Matt színtelen hangon. –
Vagy agylágyulást kaptál, és megfeledkezel erről?
– Az agyam nem olyan acélos már, mint régen, de azért még
mindig emlékszem a legtöbb dologra. – A nagyapja újra
meggyújtotta a szivart, és nagyot szívott belőle. – Persze azért
néha én is felejtek. Olykor egy-egy emlék eszembe jut, és olyan,
mintha tegnap lett volna, miközben valójában húsz éve történt.
– Szóval mi történt vele? Lucyvel?
– Öngyilkos lett.
– Azt állítottad, hogy drogtúladagolásban halt meg. – Matt
nem tudta elhinni, amit hall. – Épp most közölted, hogy soha
nem hazudtál nekem, te rohadék.
– A nagyanyád szerette volna, ha így tudod. – Edward
átsiklott Matt szitkozódása fölött. – Lucy kábszeres volt,
könnyen meghalhatott volna úgy is. De nem így történt.
Felakasztotta magát. Itt, ebben a házban. A szobájában, amelyik
aztán a te szobád lett. Három hónapos voltál. Telenyomta magát
tablettákkal és mindenféle szar injekcióval. A nagyanyád talált
rá, amikor hazajött a templomból. Az egyik nyakkendőmre
akasztotta fel magát.
– Ó, istenem – temette a kezébe az arcát Matt. – Ó, istenem,
istenem, istenem.
– Te akartad tudni.
– Én… már nem is tudom, mit akarok. – A nagyapjára nézett.
– Hány embert öltél meg?
– Több mint húszat. Kevesebb mint harmincat.
Matt fejébe belenyilallt a fájás.
– És hány embert öltél meg Hentesként?
– Tizenhetet, azt hiszem. Miután Wedge meghalt, meg kellett
változtatnom a módszereimet, ezért ez bonyolult.
– Próbáld megválaszolni. Mert ez az egész nem áll össze
nekem.
– Többet értesz belőle, mint hiszed – felelte a Főnök,
rátekintve a szivar füstjén keresztül. – Nagyon hasonlítasz
hozzám, Matthew. Kicsi korodtól láttam rajtad. A fegyelmed. A
hajtóerőd. De a dühöd is. A hajlamod az erőszakra. A sötét
dolgokra.
Matt nem kapta be a csalit. Az öreg faszságokat beszélt. Ő
nem volt olyan, mint a Főnök. Nem tudott volna olyan lenni.
– Lucyről akarok még hallani. Miért lett drogos? Mit tettél
vele, te beteg állat?
Edward erre nem felelt semmit, hallgatott.
– Nem tudok többet mondani – szólalt meg végül. –
Zavarodott lány volt. Van ilyen. De ahogy említettem, amikor
terhes lett veled, felhagyott a drogokkal, ezért nem születtél
hülyének. Csak azután tért vissza hozzájuk, hogy a világra
jöttél. Szoptatott ugyan, de normális lettél.
– Én is ezt gondolom – hallatszott egy hang a folyosóról, majd
belépett a konyhába Sam. – Bocsánat, hogy félbeszakítalak
benneteket. A bejárati ajtót nyitva találtam, és a csengő nem
működik. Próbáltalak hívni mindkettőtöket, de egyikőtök sem
vette fel a telefont.
Matt szíve a torkában dobogott Sam láttán. Hallhatott bármit?
Nem úgy viselkedett.
– Az enyém nincs nálam – válaszolta Edward. – Nyilván a
kocsiban hagytam.
Matté a konyhaasztalon feküdt, de lefelé fordítva és némára
állítva.
– Sam, ez nem jó időpont…
– Ostobaság – szólt közbe a Főnök. – Örülök, hogy látlak,
drágám, annak ellenére, hogyan váltunk el a múltkor. Egy tál
champorado? Én főztem.
– Igen, éreztem valami finomnak az illatát – mosolygott Sam.
Mattre nézett. – Megengeded?
– Persze – felelte Matt frusztráltan. Szerette volna befejezni a
beszélgetést a Főnökkel. – Szedj magadnak.
Sam kivett egy tálat a szekrényből, és kimert magának egy
adag kását.
– A mamádról beszélgettek?
– Igen.
– Azt hiszem, ez az egyik közös vonásotok – jegyezte meg
Edward. – Mindketten anya nélkül nőttetek fel. Ez magyarázza
azt is, miért jöttök ki olyan jól egymással.
– Mi… – kezdett bele Sam, de Matt finoman megrázta a fejét. –
Igen, így van – helyeselt Sam, lemezt váltva. – Ez mindjárt az
első alkalommal összehozott bennünket. Az utóbbi időben a
saját anyámról is sok mindent megtudtam.
 – Igen? – kérdezte Edward.
– Éppen ezért is vagyok itt. – Sam letette a kanalat, és lenyalta
a csokoládét az ajkáról. – Beszélt neked Matt Bonnie Tidwellről?
A Főnök megrázta a fejét.
– Nem Matthew-tól hallottam róla. De tudom, ki ő, mert ott
van a dossziéja a szobámban.
Matt felsóhajtott.
– Sam, én sem tudtam Bonnie Tidwellről, amíg Jason fel nem
világosított.
– Ja persze – bólogatott Sam. – Amúgy Bobbyval beszéltem.
Főnök, egyfolytában hívni próbált téged az elmúlt néhány
órában. Van néhány fejlemény, amit meg akar osztani veled.
– Felhívom, amint elindulok innen – mondta Edward. – De
neked elmondta, igaz?
– Igen. – Sam pillantása ide-oda járt a két férfi között. –
Bonnie Tidwell gyilkosának és PJ Wu gyilkosának közös DNS-e
van. Nem őrült dolog?
Matt érezte, hogy a vér az arcába tolul. Ó, istenem. Ó, istenem,
rá fognak jönni. A rendőröknek megvan a Főnök DNS-e, és ha
egyszer rájönnek, hogy a Főnök volt a Hentes, akkor azt is tudni
fogják, hogy Matt ölte meg PJ Wut. Nemcsak a karrierje törik
darabokra, nemcsak az étterem, a tévészereplés és a mozgó
büfék tűnnek el, de ő, Matt börtönbe megy. Élete hátralévő
részére. Normális hangot erőltetve magára azt felelte:
– Hát ez tényleg őrült dolog.
– Mindkét gyilkos DNS-ét elemezték, és egyező genetikai
markereik vannak – folytatta Sam. – Akárki ölte is meg PJ Wut,
a fia annak, aki megölte Bonnie Tidwellt.
 Matt megmerevedett.
– Micsoda? A fia? Mi a faszt hordasz itt össze?
– Így van – ismételte meg Sam, félreértve Matt erős
reakcióját. – Apa és fia. Nem nagybácsi és unokaöcs, nem báty
és öcs. Ahogy Sanchez mondta, a DNS nem hazudik.
Határozottan apa és fia.
Matt szíve olyan erősen vert, hogy szinte nem is hallotta
Samet. Csikorgó fogakkal fordult a Főnökhöz:
– Megerőszakoltad az anyámat?
– Fogd be a pofád, Matthew. – Edward arca olyan volt, mint a
kő. – Fogd be.
– Te…
– Fogd be! – üvöltötte Edward felállva. – Fogd be, a szentségit.
Azt akarod, hogy ő is tudja?
Sam teljesen elképedt, a feje ide-oda forgott.
– Miről beszéltek? Mit nem tudok?
– Ó, istenem, itt pusztulok el – hörögte Matt.
A gyomra felkavarodott, a feje a robbanás szélére került. A
zsongás egészen hangossá vált, hangosabb volt, mint bármikor,
és a hányás kerülgette.
– Sam, a Főnök az apám. A kibaszott apám. Ó, istenem. Ó,
istenem.
– Matt, ezt nem értem.
Egymásra bámultak, de Mattnek fogalma se volt, hogyan
folytassa. Az agya pörgött, a lány zavarodottnak tűnt. Egyikük
sem vette észre, hogy a Főnök Sam felé lép valami fényessel és
négyszögűvel a kezében.
– Matt, mit…
 Samnek csak ennyit sikerült kinyögnie, mielőtt a bárd a
mellkasába vágódott volna.
 39.

Matt döbbenten figyelte, ahogy Sam a padlóra zuhan, a lány

pedig éppolyan döbbenettel nézett önmagára, mint Matt őrá.
Meglepően kevés vére folyt. A bárd beléállt, pontosan a két
melle közé, legalább két centi mélyen. Tágra nyílt, kerek
szemmel nézett fel Mattre. Szóra nyitotta a száját, de csak egy
nyögés hagyta el. Mintha az egész rettenetes jelenet egy lassított
felvétel lett volna. Matt lába megkövült, noha az agya azt
üvöltötte, hogy csináljon valamit, bármit, mentse meg őt.
Samhez lépett, de még mielőtt lehajolhatott volna hozzá, egy
kezet érzett a karján. Megfordult, és a nagyapja nézett rá olyan
arckifejezéssel, ami valósággal megrémítette.
Az öregember arcát pirosság öntötte el, a szín kiterjedt a
homlokára és a nyakára is. Sötét szeme izgalomtól égett, és
ebben a pillanatban a Főnök legalább húsz évvel fiatalabbnak
látszott.
– Hagyd békén, Matthew.
Matt lerázta őt magáról, és Sam fölé hajolt, aki a
konyhaszekrény aljához zuhant, elterült a padlón. Öntudatánál
volt, de a szeme üvegessé vált, az arca sápadt volt, az ajka
résnyire nyílt. Matt előrenyúlt, és megérintette a bárd nyelét, de
Sam felnyögött.
– Ne – állította meg, miközben a levegőt kapkodta. – Ne
bántsd. Hagyd. Hagyd, hátha… – A szeme kifordult, és csak
néhány másodperc múlva nézett újra rá. – Fáj. Hívd… hívd a
mentőket.
Sam közel állt az ájuláshoz, és Matt attól félt, ha elveszíti az
öntudatát, talán sosem tér magához többé. Megfogta a kezét, és
megrémült: Sam keze hideg volt és nyirkos, a bőre egyre
haloványabbá vált. A sokkos állapothoz közelített.
Matt a zsebébe nyúlt az iPhone-jáért, de nem találta ott. A
konyhaasztalon hevert, ahol hagyta, a nagyapja mögött, aki
fölöttük állva élénk figyelemmel követte az egész jelenetet. És
nem volt más telefon a házban. Matt a beköltözéskor lemondta
a vonalast. Nem gondolta, hogy szüksége lesz rá, hiszen szinte
sose tartózkodott otthon.
– Add ide a mobilomat, Főnök – szólt rá Matt. A hangja tisztán
csengett a konyhában, maga is meglepődött rajta. – Hívnom kell
a mentőket.
Edward megfordult, és Matt iPhone-jáért nyúlt. A zsebébe
csúsztatta.
– Hagyd őt békén, Matthew. Vagy ami még jobb, nyomd bele
teljesen a bárdot. Szabadítsd meg a nyomorúságától. Végezz
vele. Bizonyára gondoltál már rá. Ne tartsd vissza magad.
– Add ide a kibaszott telefont – üvöltötte Matt, miközben Sam
a padlón rázkódott. A nagyapja viszont még csak meg sem
rezzent. – Megöllek, te rohadék állat!
Szemközt állt az öregemberrel. Ugyanolyan magasak voltak.
Ugyanolyan testfelépítésűek. Ugyanaz a szem. Ugyanaz a
szögletes áll.
Jézusom. Hogy nem vette észre eddig? Hogyhogy nem jött rá?
Edward mind ez idáig azt hajtogatta, hogy fogalma sincs, ki volt
az apja. Miközben végig tudta, hogy ő volt.
Ez maga volt a fertő. Szörnyű. Felfoghatatlan.
– Add ide a telefont, vagy elveszem tőled – közölte Matt.
– Akkor vedd el – felelte Edward, és mosolygott.
Matt ütött.
 40.

Robert Sanchez nyomozó a telefonjára nézett, és a homlokát

ráncolta az üzenet láttán, amelyet Kim Kellogg hagyott neki,
hogy azonnal hívja fel őt a mobilján. Végre elolvashatta az
üzeneteit, miután átjutott a Sea-Tac repülőtér lassú biztonsági
ellenőrzésén, de ez az üzenet megzavarta. Kim egész éjszakára
a rendőrkapitányságra volt beosztva, és Sanchez kifejezetten
utasította, hogy ne menjen sehová. Miért kell felhívnia?
– Itt Sanchez. Miért nem vagy a kapitányságon?
– A kapitányságon vagyok – felelte a fiatalabb nyomozó.
Sanchez felhangosította a telefonját. A repülőtéren nagy volt a
zaj. – Eredményre jutottunk a PJ Wun talált DNS-sel.
– Már tudom, hogy közös genetikai markerei vannak a
Hentesével.
Sanchez a kapu felé sietett. A gyomra megkordult, ahogy
elhaladt a büfék előtt, de a beszállás néhány perc múlva
megkezdődik, már nincs ideje semmit venni.
– Így van, és találtunk egy egyezést a CODIS-rendszerben.
Sanchez megállt. Innen már láthatta a kaput, de a beszállás
még nem kezdődött el.
– Ez fantasztikus! Küldd át a jelentést. Ha tudjuk, ki ölte meg
PJ Wut, két lépésben eljutunk a Henteshez is.
– Éppen ez az… – Kellogg habozott. – Bobby, ez kész őrület.
Amit látni fogsz, az maga a téboly. Én sem hinném el, ha nem
láttam volna a saját szememmel. Azt ajánlom, ülj le ott, ahol
vagy.
Sanchez a szemét forgatta. Nem volt most ideje Kellogg
melodrámájára.
– Csak küldd át, Kim. Már majdnem a kapunál vagyok.
Elolvasom beszállás közben az iPhone-omon.
Letette a telefont, és egy perc múlva megérkezett az e-mail.
Rákattintott, és megnyitotta a PDF-et a CODIS-jelentéssel.
És tényleg majdnem kiesett a mobil a kezéből.
Kinagyította a képet, úgy bámult a névre.
A CODIS szerint a PJ Wu holttestén talált DNS megegyezett
egy bizonyos Matthew Shankével. Jelenlegi címe: 1789 Poppy
Lane, a seattle-i Sweetbay negyed. A fremonti Adobo
tulajdonosa.
Mi a franc?
Visszahívta Kimet.
– Te hülyéskedsz velem? – förmedt rá, amikor az az első
csöngetésre felvette. – Szólj nekik, hogy futtassák le újra. Ez
nem lehet igaz. Ismerem Matt Shanket, rendes fiú.
– Igen, tudom. Én is találkoztam vele tegnap. Ő Edward
Shank unokája.
– Ez nem lehet – ismételte meg Sanchez, igyekezve értelmet
találni a dologban. – Komolyan azt akarod mondani, hogy
Edward Shanknek, a volt seattle-i rendőrfőnöknek az unokáját
kell letartóztatnunk gyilkosságért? És hogy ennek az unokának
az apja, bárki legyen is az, a mi Hentesünk?
– Én sem tudom felfogni – válaszolta Kellogg, továbbra is
fojtott hangon. – Próbáltam megtalálni Matthew Shank apját, de
nem tüntették fel a születési anyakönyvben.
Sanchez a homlokát ráncolva erőltette az emlékezetét, mit is
mesélt Sam Matt szüleiről.
– Úgy emlékszem, fogalma sincs, ki az apja. A nagyszülei is
azt állították neki, hogy nem tudják. Ez egyre rosszabb és
rosszabb lesz. Tényleg Káosz-akció. – A hangosbemondó jelezte,
hogy kezdődik a beszállás. – Bassza meg.
– Beszállsz? Akarod, hogy én menjek Matt Shankért?
Sanchez pár másodpercig tanakodott, mit tegyen.
– Ne – szólalt meg végül, és sarkon fordult. – Nem
engedhetem, hogy te tedd. A Főnök kikelne magából. Majd én.
Óvatosan kell csinálni. Ne mondj senkinek semmit, amíg nem
hívlak, érted? Ez nem szivároghat ki, amíg ki nem találjuk, hogy
az ördögbe kezeljük.
– Ezért írtam, hogy a mobilomon hívj – jelentette ki Kellogg. –
Biztos voltam benne, hogy nem akarod, hogy bárki tudja.
– Okos lány vagy.
– Ki mondja meg Shanknek? Nem annak, aki megölte Wut.
Hanem az idősebbnek, aki a főnököd volt.
– Nos, valószínűleg én. – Shank a fogát csikorgatta, ahogy
visszafelé gyalogolt ugyanazon az úton, amelyiken jött. – Hogy
is szoktak a gyerekeim fogalmazni? A kibaszott életbe.
 41.

A nagyapja – azaz, bassza meg, az apja – nem volt olyan erős,

mint Matt, ám ez nem számított, mert a Főnök egyik kezében
pisztoly volt, a másikban Matt iPhone-ja.
Mögötte a földön Sam nyögdécselt, és Matt mostanra nem
hallotta a zihálását, de nem mert megfordulni, hogy lássa,
öntudatánál van-e még. Egy másodpercre sem akarta levenni a
szemét a Főnökről, bármennyire is szeretett volna lehajolni
Samhez, megvigasztalni és megmenteni őt.
Erre most nem is gondolhatott. Nem tehetett semmit, amíg
meg nem szerezte az átkozott iPhone-ját a Főnök kezéből.
Samnek egy kibaszott bárd állt a mellkasában, és sürgős orvosi
segítségre volt szüksége. A vonalas telefon kikapcsolása, ami
annak idején helyes spórolásnak látszott, most a világ
legrosszabb ötletének tűnt. A mobilja volt az egyetlen kapocs a
külvilághoz, és ha nem tudja visszaszerezni, Sam meghal.
Hogy jutottak idáig? Nem lehetett biztos benne, hogy Sam
nem halt-e már meg. Semmiben sem lehetett már biztos, mert
semminek nem volt értelme. Az egyetlen dolog, amit biztosan
tudott, az volt, hogy a nagyapja, az az ember, aki felnevelte őt és
akitől mindent kapott, ott áll vele szemben egy pisztollyal a
kezében, és a fejére irányítja.
– Nem akarom, hogy így legyen – szólalt meg Matt. – Kérlek,
Főnök. Szarok rá, ki vagy valójában és mit tettél, rendben? Csak
szeretném kihívni a mentőket Samhez. Nem éli túl, ha nem
hívom ki őket. Kérlek, Főnök. Add ide a telefonomat.
– Gondoltál már arra, hogyan akarsz meghalni, Matthew? –
kérdezte Edward. Az arca vörös volt, a szeme izgalomtól
lángolt. A kicsi, fekete pisztolyt könnyedén tartotta májfoltos
kezében. Matt nem is tudta, hogy a nagyapja ilyet hordoz
magánál. – Mert én tudom, mindig erre gondolok.
– Kérlek, Főnök, kérlek. – Matt homlokáról patakzott a
verejték, amit a kezével törölt le. – Mindent megteszek, amit
akarsz, rendben? Csak add ide a mobilomat, hogy segítséget
hívjak.
– Nincs értelme, mert már nincs rá idő – jelentette ki Edward
kellemes hangon, mintha csak az időjárásról beszélne. – Nem
húzza már soká, Matthew. Nem vesztett sok vért, de hallottam
és éreztem, hogy valami eltört benne, úgyhogy minden
bizonnyal belső vérzése van. Akarsz elbúcsúzni tőle? Nem
bánom. Várok.
– Nem! – Matt nem érzett mást, csak pánikot. – Nem, nem
akarok elbúcsúzni tőle, Főnök. Szeretem. Ő életem szerelme.
– Elég különös módon mutatod ki ezt. – Edward lefelé nézett.
– Nem igaz, Samantha? Nem azt állítottad valamelyik nap, hogy
Matthew hitvány barátod volt? Vagy rosszul értelmeztem?
Matt semmit nem hallott maga mögött, mert persze Sam nem
válaszolt a kérdésre.
– Látod? – kérdezte a nagyapja. – Elveszítjük őt. Ne haragudj,
kölyök.
– De miért? – akarta tudni Matt. Értelmetlen kérdésnek tűnt,
de csupán ezt az egyet tudta kiötölni, miközben időt akart
nyerni. – Miért bántod őt? Miért kell a pisztoly? A te fiad
vagyok, az isten szerelmére. Ha fel akartalak volna jelenteni,
nem gondolod, hogy már eddig is megtehettem volna?
– Igen, feljelentettél volna. Gondoltál rá, ne is tagadd. Csak
idő kérdése volt. – Edward mélyet lélegzett. – Én nem így akarok
meghalni, Matthew. Nem akarok börtönben elpusztulni. Láttál
már börtönt belülről? Embertelen hely. Nem így akarom
bevégezni. De nem is egy öregotthonban, elrohadva, mint
valami lejárt szavatosságú áru.
– Akkor hát hogy akarsz meghalni? – tudakolta Matt.
– Látványosan – mosolyodott el a Főnök. – Dicsfényben.
Matt nem értette, mi az ördögöt akar ez jelenteni.
– Mondd csak, megölnél engem, hogy megkapd a telefont és
megmenthesd Samantha életét? – kérdezte váratlanul a
nagyapja.
– Én… – Matt megállt. Ó, istenem. Ó, istenem, micsoda
szörnyű kérdés. Hogy kérdezhet tőle ilyet a Főnök? Milyen
választ vár rá? Mély lélegzetet véve kibökte az első választ, ami
az eszébe jutott: – Igen, megölnélek.
– Akkor is, ha az apád vagyok, és ő olyan lány, akit soha nem
akartál elvenni?
Hogy rogyna rá az ég.
– Igen.
– Miért? – akarta tudni Edward. – Magyarázd meg.
– Mert öreg vagy – felelte Matt. – És egy kibaszott szörnyeteg.
Sam pedig fiatal. És jó ember. Megérdemli, hogy éljen.
A szemébe forró könny gyűlt, de visszapislogta. Nem akart
gyengének látszani a Főnök előtt.
 Edward bólintott. Az öreg elégedett arckifejezése láttán Matt
számára egyértelmű volt, hogy a helyes választ adta, akármi is a
„helyes” ebben a forgatókönyvben.
– Szóval itt az idő eltakarítani engem?
– Főnök, kérlek. Add ide a pisztolyt. – Matt hangja kemény
volt. – Kérlek. Ha nem adod ide, nincs más választásom, mint
hogy elvegyem tőled.
– Nem várok tőled kevesebbet, Matthew.
Matt egy lépést tett előre. Edward rámosolygott, és feljebb
emelte a pisztolyt.
– Fejbe vagy szíven lőjelek, kölyök?
– Nem fogsz lelőni, Főnök.
Matt keze előrelendült, és megragadta Edward karját. A
nagyapja egy kicsit ellenállt, de nem annyira, mint Matt várta
volna. Kicsavarta a Főnök acélos szorításából, miközben
egyfolytában várta, hogy elsül. Néhány másodperc múlva már a
kezében tartotta a pisztolyt.
Ami nem sült el.
Matt a nagyapjára szegezte a pisztolyt.
– Add ide a telefont, Főnök.
– Előtte ölj meg, kölyök. Utána elveheted.
– Micsoda? – kérdezte Matt, mintha nem jól értette volna. –
Mit mondtál?
Edward újra felsóhajtott, ezúttal súlyosabban.
– Végezz velem, mint a kutyával, aki vagyok, kölyök.
Elfáradtam. És így akarok elmenni. Gyerünk, most már meg
tudod tenni. Egyetlen lövés. Egy másodperc, és vége. A
biztonsági zár ki van oldva. Csak meg kell húznod a ravaszt.
Mondhatod, hogy önvédelem volt. Az én pisztolyom, az én
nevemre van regisztrálva. Az én ujjlenyomatom van rajta,
ahogy a bárdon is. Hinni fognak neked.
– Én… – Matt összezavarodott, hogy mit gondoljon, mit
érezzen. – Micsoda? Nem. Ez nevetséges. Képtelen vagyok
megtenni.
– Anélkül nem kapod meg a telefonodat. – Edward hangja
acélos volt. – Szóval nincs más választásod, mint hogy megtedd.
Tedd meg, hogy megmentsd őt.
Matt finoman megpiszkálta a ravaszt, de nem tudta rávenni
magát, hogy teljesen meghúzza.
– Csak egy gyors lövés, és kész – a Főnök szájából ez teljesen
észszerűnek hangzott. – Gyerünk, ne légy olyan kis buzi.
Gondolj mindazokra, akiket megöltem. Gondolj arra, mennyire
gyűlölsz.
– Pofa be – szólt rá Matt. – Nem tudok gondolkodni.
– Nincs időd gondolkodni. Gyerünk, igyekezz. Samantha még
lélegzik, de már nem sokáig. Kell a telefonod, nem? Úgyhogy
rajta. Csináld. Lőj le. Ne felejtsd, megerőszakoltam az anyádat.
Matt meghúzta a ravaszt, és a dörrenés hangosabb volt, mint
amire számított.
 42.

Sanchez hangos durranást hallott a házból, miközben éppen

kiszállt az autójából, és egyértelmű volt, mit hallott.
– Jézusom – morogta, miközben előhúzta a telefonját. A
rendőrséget hívta. – Itt Robert Sanchez nyomozó – hadarta,
amikor az ügyeletes rákérdezett, mi ügyben keresi. – Három-
kettő-négy-kettő-hetes azonosítószám. Lövéseket hallottam a
sweetbayi Poppy Lane egy-hét-nyolc-kilencből.
– Várjon, nyomozó, erősítést küldünk.
Kiszállt a kocsijából, és elővette a fegyverét a pisztolytáskából.
A pisztolyt kissé idegenül tartotta a kezében, noha mindennap
magán hordta. A filmekkel ellentétben az életben a gyilkossági
nyomozóknak kevés okuk van használni a fegyverüket, mert
mire kiérnek a helyszínre, már csak a halottat találják ott. Az
egyetlen alkalom, amikor használni szokta a fegyvert, a lőtéren
volt, gyakorláskor. Ilyen helyzetben sosem volt korábban.
Gyorsan odafutott Matt Shank házának lépcsőjéhez.
Az oldalsó ablakon bepillantva látta, hogy a konyhában ég a
villany. Mozgást észlelt. Lenyomta a kilincset, és az ajtó kinyílt.
Sanchez csöndben belépett a házba.
A konyhába érve a látványtól megfagyott az ereiben a vér.
Samantha a konyhaszekrénynek dőlve hevert a földön,  lába
szétterülve. A feje különös szögben hanyatlott oldalra, a szeme
félig nyitva volt, az ajka szétnyílt. Sanchez nem tudta, lélegzik-e,
és meglepte volna, ha igen, mert a mellkasa közepébe egy
hatalmas konyhai bárd volt beleállítva.
Matt Shank ott guggolt Sam mellett, és feltekintett Sanchezre.
– Ó, hála istennek – szólalt meg elcsukló hangon. A szeme
tágra nyílt, a teste megrázkódott. – Hála istennek, hogy itt vagy.
Én nem…
– Lépj távolabb tőle. – Sanchez Matt mellkasára célzott a
fegyverével. – Lépj hátrébb tőle, Matt.
– Nem én voltam. Nem én tettem. Én…
– Azt mondtam, lépj hátrébb, most azonnal, Matt. – Sanchez
hangja csak egy decibellel volt halkabb az üvöltésnél. – Ne
kelljen még egyszer megismételnem.
Matt felállt, és néhány méterrel távolabb ment Samtől, a
szemközti falhoz.
– Most fordulj a falnak. Térdelj le. Tedd a kezedet a fejedre.
Matt engedelmeskedett, és Sanchez közelebb lépett Samhez.
Mattről le nem véve a szemét lehajolt hozzá, és két ujjával
megérintette a nyakát. Volt még pulzusa, hál’ istennek, de
nagyon gyenge. Továbbra is Mattre szegezett pisztollyal hívta a
mentőket.
– Sanchez nyomozó, Poppy Lane egy-hét-nyolc-kilenc.
Erősítésre várok lövöldözés miatt. Mentőt kérek. Nő, harmincas,
mellkasseb. Sürgős. – Letette, aztán felállt. – Fordulj meg –
utasította Mattet.
Matt térden csúszva megfordult, és továbbra is feltartott
kézzel szembenézett Sanchezzel.
– Mi az ördög történt itt?
– Gondolod, hogy rendbe jön? – Matt arcán könnyek
csorogtak. – Nem tudtam segítséget kérni, de nem tudtam
elmenni sem, és fogalmam se volt, mit tegyek…
A távolból szirénázás hallatszott.
– A mentő már itt van, és mindjárt a rendőrség is. Mi történt,
Matt?
– A Főnök tette – csuklott el Matt hangja. – A nagyapám. Ő
szúrta le.
Ennek persze semmi értelme nem volt, de Sanchez folytatta a
kérdezősködést:
– És ő hol van?
– Elfutott. Megszereztem a fegyvert. Az ő fegyverét. Rálőttem,
de elvétettem. – Próbált megnyugodni, levegőhöz jutni. – Nem
voltam képes megtenni, Bob. Nem tudtam megölni. Akartam,
nagyon is akartam… de ez azt jelentette volna, hogy olyan
vagyok, mint ő. És én nem tudok olyan lenni, mint ő. Csak azt
akartam, hogy tűnjön el Sam közeléből.
Sanchez egy pillanatra behunyta a szemét, és próbálta
megemészteni mindazt, amit a fiútól az imént hallott.
– Mi az istenért akarta volna a Főnök leszúrni Samanthát?
Matt bevérzett szemmel tekintett föl a konyha padlójáról a
nyomozóra. Egész testében remegett, csorgott róla az izzadság,
és sokkal öregebbnek nézett ki harminckét événél.
– Mert ő a Hentes. És egy kibaszott pszichopata.
Sanchez rábámult, ahogy lassan felfogta a szavak értelmét.
Amit Matthew Shank most mondott, az teljes őrültség volt.
Edward Shank, a seattle-i rendőrség egykori főnöke lenne a
Hentes néven ismert sorozatgyilkos? Ez képtelenség.
Aztán egy rángás szaladt végig Sanchez gerincén.
 Szentséges ég és minden szentek.
Őrültség volt, mégis összeállt. Kibaszottul összeállt.
A padlón Sam felnyögött. Matt elfeledkezett arról, hogy a
fején kell tartania a kezét. Felállt, odasietett hozzá, és a kezébe
fogta a fejét.
– Rendben lesz minden, bébi – suttogta neki, miközben
könnyek patakzottak végig az arcán. – Tarts ki, rendben? Tarts
ki. Jön a segítség, és minden rendben lesz. Ígérem. Csak tarts ki.
Kérlek, tarts ki.
Sanchez leeresztette a pisztolyt.
– Beszélj hozzá, oké? – Ismét felemelte a telefonját. – Kim, itt
Sanchez. Azonnali körözést kérek Edward Shank ellen… igen,
az ellen az Edward Shank ellen. Meg kell találnunk és azonnal
bevinnünk. Ő a mi emberünk. – Mobilját eltakarva megkérdezte
Matt-től: – Mit vezet?
– Ha nem láttad a Cadillacjét az autóbejáróban, akkor azzal
van. De tudja, hogyan indítson be kulcs nélkül egy autót,
úgyhogy mostanra már valószínűleg átült egy másikba.
Sanchez megismételte az információt Kim Kelloggnak, majd
összefoglalta, amit Matt-től megtudott a Főnökről.
– Viccelsz, ugye? – kérdezte a nyomozónő a vonal másik
oldalán. – Kérlek, mondd, hogy viccelsz, Bobby. Nem
hirdethetem ki itt, hogy a Főnök a Hentes. Ez leh…
– Most azonnal, Kim.
Sanchez letette a telefont, és a bejárathoz ment. Kinyitotta, és
látta, hogy a mentők megérkeztek. Körülbelül két tucat
szomszéd is figyelte az utcán, mi történik. Egy perccel később a
Shank-ház felbolydult, ahogy a mentők kezelésbe vették Samet,
miközben a rendőrök biztosították a helyszínt. Sanchez
megragadta Matt karját.
– Tudnom kell, hová mehetett a nagyapád.
– Fogalmam sincs. – A fiú félájult volt. – Nem árulta el.
– Gondolkozz. – Sanchez megszorította Matt kezét. – A Hentes
szerette az áldozatait erdős helyeken hagyni. A Főnök szeretett
vadászni. Volt kedvenc helye?
Matt töprengett, próbált összpontosítani.
– Igen. Igen, volt egy kunyhója. Nem tudom, jár-e még oda, én
csak néhányszor voltam ott. Raymondban van, körülbelül
kétórányira innen. Amennyire tudom, az övé az egész terület is,
ahol áll.
– Rendben. – A nyomozó habozott, óvatosan válogatva meg a
szavait. – Örülnék, ha nem értesítenéd arról, hogy jövünk.
Matt ránézett, a tekintete hirtelen tisztává vált.
– Semmi kibaszott módon sem. Az a rohadék bántotta Samet.
– Mindketten azt figyelték, ahogy a lányt hordágyra emelték. –
Amúgy meg nincs szüksége arra, hogy tőlem tudja meg.
Most a nyomozó lepődött meg.
– Ezt hogy érted?
– Tudja, hogy jöttök. – Matt hangja színtelen volt. – Pontosan
ez akarta a Főnök. Remélem, megadjátok neki. Tegyétek meg,
amire én nem voltam képes. Küldjétek a rohadékot a pokol
fenekére.
 43.

A raymondi egyszobás kunyhó régóta használaton kívül állt,

mert Edward már nem vadászott. De a generátor még
működött, úgyhogy villany és meleg víz lesz, legalábbis
egyelőre. Nyilván a nyomában vannak, ez nem vitás, de időbe
telik, míg megtalálják a pontos helyet.
Nyolcvan hektár erdeje volt itt, és a kunyhó a legközepén állt.
Nem vezetett ide betonút, és hacsak az ember nem tudta
pontosan, mit keres, könnyen eltévedhetett. Az erdő sűrű volt,
és a hatalmas fák a kunyhó fölött jól takartak, ha helikoptereket
akartak volna kiküldeni.
Ó, nagyon remélte, hogy helikoptereket küldenek ki.
Úgy gondolta, egy órája lehet.
A régi, rozsdás mosogató előtt állva Edward a saját tükörképét
figyelte a kis tükörben. Az arc, amely visszanézett rá, egy
idegené volt. Mikor öregedett meg ennyire? Az arcát mély
barázdák árkolták, az álla ernyedtebb volt, a szeme beesettebb,
az ajka keskenyebb. Még mindig jóképű férfi volt, de az öregség
utálatos dolog.
Sokkal tovább élt, mint várta.
1985-ben majdnem elkapták. Tiszta szerencse, hogy végül
sikerült a gyilkosságokat arra a lúzer Rufus Wedge-re kennie.
Ó, Rufus. Ha Rufus egy kicsit okosabb lett volna vagy egy
kicsit ostobább, Edwardnak soha nem kellett volna leállnia a
Hentes szerepével. Az a faszfej elrontotta a játékot
mindkettőjük számára.

1985. április 21.

– Érted, mi a dolog lényege? – kérdezte Edward.

A raktár tompa villanykörtéje finoman lengett fölöttük,
mozgó árnyékokat vetve Wedge himlőhelyes arcára. Wedge már
négy hónapja a U-Store-Itnak dolgozott, és ez volt idáig a
leghosszabb munkája. Egy raktárteremben álltak, amelyért már
három hónapja nem fizettek bérleti díjat, és Wedge-nek kellett
kirámolnia.
– Igen. – Wedge az egyik dobozba rúgott. – Maga letartóztat
engem, én pedig békésen hagyom.
– Gondoskodom a legjobb védőügyvédről, ismerek néhány
nagyon jót. Az ügyész megpróbál majd lesitteltetni, de nem fog
sikerülni, mert nincs elég bizonyíték. Nekünk viszont muszáj
megmutatnunk a nyilvánosságnak, hogy keményen dolgozunk
az ügyön. Óriási rajtunk a nyomás.
– És utána kapok száz lepedőt.
– Nem, Rufus, hetvenötöt kapsz – pontosította Edward,
igyekezve türelmes hangon szólni. – Már kaptál huszonötöt. A
többit az offshore számlára küldjük, amelyet a tárgyalás után
nyitunk. Börtönben leszel néhány hónapig, de azt kibírod. Te
vagy a Hentes. Senki nem fog packázni veled.
– Mi biztosítja, hogy megkapom a pénzt?
Edward mosolygott.
 – Bíznod kell bennem. – Közel hajolt hozzá. – Már rég
letartóztathattalak volna az összes szarért, amit műveltél, ne
felejtsd el. Legalább tíz évre hűvösre tehettelek volna, ha nem
többre. Ez jó üzlet neked is.
Wedge továbbra is hitetlenkedve nézett.
– De miért csinálod? – kérdezte végül, alsó ajkát rágva
barnára színeződött fogaival. – Miért gyilkolod meg őket?
– Mert szükségem van rá. És mert megtehetem.
Az ösztönzés szörnyű erőssé vált az utóbbi időben. Amikor
újra elhatalmasodott rajta, átautózott abba a városba, ahol
Wedge éppen élt, hogy találjon egy barna hajú lányt.
Aki úgy nézett ki, mint Lucy.
A lányával megbotlott. Túl messzire ment. Matt születése után
ígéretet tett, hogy ilyen többet nem lesz. Holnap Rufus Wedge
elviszi helyette a balhét. A nyilvánosság megnyugszik. És utána
vége. Szerencsére vagy szerencsétlenségére.
Ennek a fejezetnek vége lesz, és valami új kezdődik.

Edwardot az zökkentette ki a visszaemlékezésből, hogy a

helikopterek körözni kezdtek fölötte.
Egy utolsó pillantást vetett az olcsó műanyag tükörből rá
visszabámuló öregemberre, aztán bólintott, és megigazította a
haját.
Lenyúlt a mosogató mellé, felvette a nekitámasztott
Remingtont, és kioldotta a biztonsági zárat. Szerette a fegyvert a
kezében tartani. Annyira szilárd volt, csodálatosan nehéz.
– Show indul – mondta.
 44.

Több mint egy órába telt megtalálniuk a kunyhót, de végül

meglelték.
Sanchez tetőtől talpig golyóálló felszerelésbe öltözött,
akárcsak a többiek a jelzés nélküli rendőrautóban, amely most
a kunyhó elé gördült. A felszerelés jó tizenöt kilót nyomott, és
noha Sanchez nem volt nagy termetű, az ereiben buzgó
adrenalin miatt pehelykönnyűnek érezte. Öt hasonlóan öltözött
férfi tekintett rá, a parancsaira várva. Mindannyian enyhén
döbbentek nézték, mintha nem hinnék el, hogy itt vannak.
Sanchez maga is alig akarta elhinni.
Edward Shank mint Hentes?
Miféle rettenetes vicc ez?
De nem volt vicc.
Sanchez bólintott a csapatnak, és a kocsi hátulja kinyílt.
Mindenki kisorjázott rajta, és széles arcvonallá tágulva indultak
lassan, fegyverüket feltartva, előre a sárban és a fűben a
kunyhó felé.
A kunyhó kicsi volt és nem túl festői. Faborítása mocskos volt
és viharvert, és az egész környék a rothadás átható szagát
árasztotta. Az elején lévő két ablakot olyan vastagon fedte a
mocsok, hogy nehéz volt megítélni, jut-e át bármi fény rajtuk
belülre. Az ajtó vastag furnérlemezből volt.
Reflektoraikat a házikóra irányították. Sanchez mély levegőt
vett, és belekiáltotta a csendbe:
– Edward Shank! Rendőrség!
Az ajtó azonnal kivágódott.
Shank ott állt villámló szemmel, ahogy áttekintette a
helyszínt. Egykori egyenruháját viselte. Széles vállát
aranybojtok szegélyezték, mellén rézgombok szaladtak végig, és
nadrágjának két szárán egy-egy szaténcsík futott le. Oldalán
puska volt. Sörétes. Sanchez pislogott. Ezen a képen minden
hamis volt.
– Már fél órája vártalak titeket, fiúk – közölte a Főnök
vigyorogva. Homlokához emelt kézzel árnyékolva az erős
reflektorfényt, megkérdezte: – Te vagy az, Robert, kis mexikói
barátom?
Sanchez ugyan chilei volt, de ez nem számított, mert nem állt
szándékában kijavítani a korábbi rendőrfőnököt és
sorozatgyilkost.
– Lépj kijjebb, Főnök! – mondta ehelyett. – Tedd le a fegyvert,
térdelj le, és emeld fel a kezed. Letartóztatunk.
– Pontosan miért?
– Tizenhét rendbeli gyilkosságért.
Shank bólintott, mintha elégedett lenne a válasszal. Aztán
intett a fejével.
– Kikapcsolnátok ezeket a fényeket? Nem látok semmit.
Sanchez intett a kezével, és az éles reflektorfények két
fénycsóvára csökkentek.
– Így jobb, köszönöm – mondta Shank, aztán előrébb lépett,
még mindig fegyverrel az oldalán.
– Ne mozdulj! – kiáltotta Sanchez. A csapat tagjai feljebb
emelték a fegyvereiket. – Azért jöttünk, hogy letartóztassunk,
Főnök. Tudod, hogy megy ez.
– Persze hogy tudom, nagyjából így is képzeltem el. – A Főnök
hangja nyugodt volt, lidércnyomásosan nyugodt. Tekintélyt
parancsoló hangja betöltötte a csöndes teret. – Matthew veletek
van?
– Nem, nincs.
– Hogy van Samantha?
Sanchez habozott, majd azt felelte:
– Azt mondták, túléli.
Amúgy semmi ilyesmit nem hallott. Az úton idefelé azt
hallotta, hogy Sam állapota rosszabbodik, de nem akarta ezt
hangosan megismételni. Képtelen volt most Samre gondolni.
– Ez jó – jegyezte meg Edward. – Samantha nem érdekelt.
Nem akartam semmi rosszat neki, csak az idegeimre ment. Jó
érzés volt azt a bárdot belevágni és elhallgattatni.
– Főnök, tedd le a fegyvert és térdelj le.
Shank nevetett.
– Ez kizárt dolog. Nyolcvanéves vagyok, és nem emlékszem,
mikor térdeltem utoljára. Gyerünk, Robert. Mindannyian
tudjuk, hogy szokott az ilyesmi végződni.
– Mégis hogyan, Főnök?
– Én fölemelem a fegyveremet. Erre ti lelőtök.
Sanchez nagyot nyelt.
– Kérlek, ne csináld. Kérlek.
– Túl késő – válaszolta Shank, és gyorsan fölemelte a fegyvert.
A másodperc törtrésze alatt számos lövés verte fel az éjszaka
csendjét. A lövések szaga élesen, savasan töltötte be a levegőt.
 Sanchez tíz méterről is hallotta a döndülést, ahogy a Hentes a
nedves, puha földre zuhant.
Levette a sisakját, és mélyet, szomorúat sóhajtott.
– Nincs tovább – mondta csöndesen. – Nincs tovább, te
átkozott, rohadék mocsok.
 Epilógus
Öt nappal később

Sam a kórházi ágyán olvasta a híreket. A Hentes az országos, sőt

a nemzetközi lapok címoldalára került, és számos neves újság
hívta fel, hogy mesélje el a sztoriját. Nem beszélve három olyan
kiadóról, amelyik jobb könyvajánlatot tett neki, mint amire
eredetileg szerződött.
Egyiket sem akarta. Most már nem.
Az anyját egy sorozatgyilkos ölte meg, és eljött az idő, hogy
illően meggyászolja Sarah Marquezt. Akkor, és csak akkor tud
majd továbblépni.
Pittyent egyet a telefonja. Kinyúlt érte, és fintorgott, amikor a
pólya megfeszült a mellkassebén. Látta, hogy Miguel, a
Sweetbay Village-i ápoló írta, érdeklődve, hogy hogy van. Válasz
nélkül visszatette a mobilt az éjjeliszekrényre.
Mattet letartóztatták PJ Wu meggyilkolásáért. A rendőrök
alaposan átkutatták kívül-belül az Adobót, és megtalálták PJ
vérének maradványait az étterem mögötti sikátorban és a
szemeteskonténerben is. Sam annyit hallott, hogy a
rendőrségen mindent bevallott. Véletlen volt, mondta,
bepánikolt, és csak azért darabolta fel a holttestet, mert a Főnök
erre utasította.
Sam szíve összeszorult mindezek hallatán. Ha ezer évig él,
sem gondolta volna, hogy Matt ilyen borzasztó, sötét dologra
képes.
Volt barátja most hosszú ideig börtönben lesz. Sam azt
tervezte, hogy amint kiengedik a kórházból, elmegy
meglátogatni. Bármit tett is Matt, az ő életét megmentette.
Tudnia kellett, hogy rendben van-e.
A nyitott ajtón kopogást hallott, és feltekintett.
Jason figyelte őt, kezében egy nagy zacskó zsíros gyorséttermi
tacóval. Kétnapi kórházi kaja után semmi sem illatozhatott
volna csábítóbban.
– Hiányoztam? – kérdezte Jason, lerakva a zacskót az ágy
mellé.
– Igen.
Sam felmosolygott rá, a férfira, akit szinte egész életében
ismert. Gyerekek voltak, amikor először találkoztak, és most,
rátekintve még látta benne a fiú vonásait, akit mindig is
szeretett.
És nem úgy, mint egy testvért.
– Különös kifejezés ül az arcodon – jegyezte meg Jason
növekvő vigyorral. – Azt hiszem, meg akarsz csókolni.
– Pofa be. Nem akarlak. – Kis szünetet tartott, a szeme
sarkából figyelve Jasont. – De tegyük fel, persze csak
elméletben: mi lenne, ha meg akarnálak?
– Akkor, elméletben, megkérdezném, hogy mostál-e fogat.
Sam a szemét forgatta. Jézusom, ez az ember néha olyan
dühítő tud lenni. A tacóért nyúlt, próbálva figyelmen kívül
hagyni az égetően fájó sebet. Már kezdett gyógyulni, a heg
azonban megmarad.
 – Ne is törődj vele.
Jason nevetve ült le a kórházi ágy végére. Ujjával elsöpört egy
tincset Sam arcából, majd az arckifejezése komolyra váltott:
– Rendben. Kérj meg.
– Én ugyan nem. Nem akarom.
Jason közelebb araszolt. A francba, jó illata volt, szappan és
víz.
– Kérj meg – mondta újra.
Miért kell ilyen csökönyösnek lennie? Csakhogy… a keze
remegett. Egy kicsit.
– Jól van – bólintott Sam. Jason szemébe nézett, olyan
magabiztosságot mímelve, amivel még nem rendelkezett. –
Megcsókolnál?
Jason vigyorgott.
– Nem tetted hozzá, hogy „kérlek”.
Sam a szájára tapasztotta a száját. Jason így is megcsókolta.