Robert

Lawson

Az Anya
















 A mű címe: Az Anya

Szerző: Robert Latson
ISBN 978-615-500-83-2

© Kováts Róbert, 2017
© Trivium Kiadó, 2017

Minden jog fenntartva!
Jelen kiadvány sem részben, sem egészben nem másolható, nem sokszorosítható sem elektronikus, sem
mechanikai eljárással. Bárminemű felhasználása csak a kiadó írásos engedélyivel történhet.

Tel./fax: (1) 248-1263
konyvekt@triviumkiado.hu
www.triviumkiado.hu

A kiadó tagja az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének

Felelős kiadó: Zádor Zsolt
Főszerkesztő: Szaniszló Julianna
Nyomdai előkészítés: Princz Kriszta
Fedélterv: Kováts Róbert
Nyomta és kötötte: Szekszárdi Nyomda Kft
Felelős vezető: Vadász Katalin igazgató
 Tartalom
ELŐSZÓ
1. fejezet
A sors útjai
1.
2.
2. fejezet
1.
2.
3.
3. fejezet
1.
2.
3.
4. fejezet
1.
2.
3.
5. fejezet
1.
2.
3.
6. fejezet
1.
2.
UTÓSZÓ





Hálával tartozom édesanyámnak és édesapámnak, akiknek a
gyermekkoromat végigkísérő szeretete, törődése és erőfeszítései jelképezik
számomra az ideális szülői mintát. Nélkülük ez a regény is csak szavak
halmaza lenne.

Robert Lawson

 ELŐSZÓ

Olvastam egyszer egy érdekes történetet Leonidasz spártai királyról és a

thermopülai csatáról. Amikor a hős király kiválasztotta háromszáz harcosát,
akikkel a biztos halálba menetelt, olyan elv szerint válogatott, mely elsőre
meghökkentő, ám mégis mély bölcsességről és tiszteletről árulkodik. Mivel
minden spártai katona egyenrangú harcos volt, ugyanolyan kiképzésben
részesültek, így nem lehetett különbséget tenni köztük. Leonidasz király ezért
az anyákhoz fordult segítségért. Saját családjaként ismerte és szerette
harcosainak hozzátartozóit, s így képes volt meghozni a nehéz döntést.
Háromszáz édesanyát választott ki, akikről feltételezte, hogy képesek
elviselni és elfogadni a tényt, hogy a gyermekük soha nem tér haza.
Háromszáz édesanyára helyezte az elképzelhető legnagyobb terhet, mert jól
tudta, csak ők képesek azzal megbirkózni.
Leonidasz király tisztában volt vele, hogy országa annyira erős,
amennyire erősek azok az anyák, akik spártai harcosokat szülnek. Számára
evidencia volt az, ami mai világunkban mintha kissé megkopott volna: a nők
és édesanyák iránti tisztelet. Ők azok, akiket Isten megajándékozott azzal,
hogy a testükben fejlődhet egy apró élet. Ez olyan koronát helyez minden
szerető édesanyára, amit csak egy őket tisztelő férfi vesz észre! Ám miként
minden korona esetében, az áldás súlyos terhekkel is jár együtt.
Azért írtam meg ezt a könyvet, mert ezzel a történettel kívánom a nők és
édesanyák iránti tiszteletemet kifejezni. Az erejükért, a bölcsességükért és
önfeláldozásukért, a kitartásukért és végtelen türelmükért. Ezzel a
munkámmal szeretnék erőt adni mindazoknak, akik éppen a szülés csodája
előtt állnak, vagy éppen a gyermeknevelés fáradságos, ám mégis örömteli
időszakát élik át. Bízom benne, hogy ez a könyv képes motiváló erőként hatni
az olvasókra, Lisa története és gondolatai ösztönzőleg hatnak, hogy merj
hinni az álmaidban! Merj hallgatni a szívedre és találd meg azt, aki valójában
vagy.
Hiszek abban, hogy minden szerető anya egy olyan angyal, akinek
hivatása szebbé varázsolni ezt a világot. Köszönet azoknak az anyáknak, akik
minden nap egy szebb holnapot építenek!
Robert Lawson
 1. fejezet

A sors útjai

„A sors akkor állít minket nagy döntések elé, amikor a legkevésbé sem
számítunk rá. Ilyenkor derül ki, elég bátrak vagyunk-e, hogy megváltoztassuk
az életünket.”

Paulo Coelho

1.

Santa Ana, Kalifornia – 1990

Hajnali négyre elhalkult a vég nélküli kéjes erotikával burjánzó hangözön a
Ruby Flamingó Night Club nagytermében. A lila, vörös, égszínkék, valamint
aranyizzással ragyogó fények kihunytak, helyüket a bágyadt, melankolikus
félhomály vette át. A hosszan elnyúló bárpult, az italok tömkelege, az
aprócska, kör alakit asztalok és rendetlenül hagyott székek tucatjai egy
felhevült éjszaka rekvizitumai voltak csupán. A kiéhezett férfiakból álló
horda, mely feltartóztathatatlan vággyal zúdult be órákkal korábban, mostanra
kirajzott, mintha csak egy bizarr álom szereplői lettek volna, akik
felszívódnak, mihelyt megérzik a hamarosan felkelő nap eljövetelét. Ám az
utánuk maradt mocsok azt bizonyítja, hogy valóban létezik a férfiaknak egy
jelentős tömege, akik abban lelik örömüket, hogy éjszakánként fiatal,
meztelen lányokat bámulnak mohón, élő-mozgó húsdarabnak tekintve őket,
akiknek pusztán az a szerepük, hogy az ő perverz fantáziájukat kielégítsék.
Kiöntött italokból összeálló tócsák, helyenként undort keltő testnedvek vártak
a kora reggeli órákban érkező takarítókra. A három, kör alakú egységből álló
ezüstösen csillogó színpadon még láthatóak voltak a táncosok meztelen
talpainak apró lenyomatai, mint egy bűntett áldozatainak maradványai, egy
olyan bűntetté, mely során férfiak a fantáziájukkal megerőszakolták a
kiszolgáltatott lányokat. A világ eme mámorosan vadító, és mégis végtelenül
szomorú, magányos szeglete csicsás romhalmazként várta, hogy a következő
éjjelen ismét életre keljen. A színpad hátteréül egy méretes püspöklila
függöny szolgált, melyen rikító rubin színnel egy flamingó kecses teste
ragyogott. A madár kíváncsi tekintete annyi titkos bájt és igéző idomot látott
már, melyet bármelyik, a pultoknál és asztaloknál iszogató férfi halálosan
irigyelt volna. A függöny éppen a flamingó testének közepénél vált ketté, itt
léptek ki a lányok a színpadra, mintha csak a madár oltalmat adó szárnyai alól
röppentek volna elő az éjszaka tündéreiként. A függöny mögött rejtőzködött
az a rejtett világ, melybe minden férfi be akart hatolni. Egy folyosó húzódott a
függöny teljes szélességében, bal kéz felől egy ütött-kopott öreg faajtó mögött
volt a raktár, míg jobbra egy lefelé vezető lépcsősort ölelt a félhomály. A
lépcső az alagsorba vezetett, ahol a lányok öltözője volt. Ez a helyiség
minden kéjenc férfi fantáziájában előkelő helyen szerepelt, mint a világ
legáhítottabb apró csücske.
Az öltöző masszív ajtaja előtt általában egy jól megtermett, közel két
méter magas, bikanyakú néger férfi szokott őrt állni. Ő volt Leroy, akit még a
legközelebbi barátai is Mr. Crawfordnak szólítottak. A negyven éves kidobót
különösen szerették az éjszaka tündérei, mert jól tudták, talán Mr. Crawford
az egyetlen férfi, aki igazi nőnek tartja őket. Nem csupán fizikai, de lelki
biztonságot is nyújtott nekik ebben a sivár és felszínes világban. Azonban
hajnali négyre már, mikorra a Flamingó behunyta szemét, a néger férfi már
nem állt őrt az ajtó előtt.
Az öltözőhelyiség tágas tér volt, melyben akár egy tucat lány is
könnyedén elfért a fellépés előtti készülődés perceiben. Ezúttal azonban csak
egy éjszakai tündér ült elhagyatottan, szomorúan a szoba közepén
végighúzódó kopott ülőpadon. Lisa Warden volt az, a Flamingó
legnépszerűbb táncosa. Amikor a huszonkét éves sugárzó szépség színpadra
lépett, nem ujjongás, füttyögés és trágár beszólások hangzottak a nézők
soraiból, mint általában.
Lisa hetente négy éjjelen babonázta meg a férfiakat, s a szórakozóhely
bevételei közel húsz százalékkal nőttek, amióta a lány színpadra állt. A többi
táncos lány – egy kivétellel – irigykedve figyelte őt, ám irigységük leginkább
megvetésként és utálatként nyilvánult meg, ami csak tovább mélyítette azt a
sebet, mely a lelkében hosszú évek során keletkezett. Lisa általában a
szemközti falra szerelt széles tükörben nézte magát. Tekintete fásultságot,
mély szomorúságot tükrözött, de nem reményvesztettséget. Valahol mélyen,
maga sem tudta, hol, de volt valami erő, egy elszántan pislákoló kis láng,
mely nem hagyta, hogy teljesen összeomoljon. Minden színpadra lépése előtt
olyan hányinger és remegés fogta el, hogy percekig a mosdóba zárkózott, ne
lássa senki, hogyan küzd saját önutálata ellen. Ahogy azonban lehiggadt
annyira, hogy legyen ereje fellépni – vagy ahogy a Flamingóban mondani
szokták, szárnyaljon –, még arra is képes volt, hogy az öltöző ajtaja előtt álló
Mr. Crawford kedves, bátorító megjegyzését egy szomorkás mosollyal
nyugtázza. Amint aztán a püspöklila függöny mögött megállt, mély levegőt
vett, s elsuttogta magának egyszerű kis imáját: csak kimegyek és
visszajövök… az egész csak álom… csak álom
Amikor felfogta, hogy ő következik, behunyta szemét, a függöny keskeny
hasadékán átbújt, s amint a flamingó szárnyát kitárta, előröppent mögüle a
legszebb tündérként. Pilláit mindig pár másodperccel később nyitotta ki, mint
ahogy megjelent az éhező férfiak előtt, ettől akaratlanul is olyan hatást keltett,
mellyel megőrjítette a nézőket. Csak imájának köszönhetően volt képes
végigcsinálni a műsort. Elképzelte, hogy mindaz, amit lát, csupán álom. Egy
misztikus békével hintett világ különös része. A mohó, vágyakozó és
perverzen izzó tekintetek puha fényévé alakultak, a hangos és kéjes zene
angyalok és távoli lények különös énekévé zsugorodott, a villódzó lila, vörös,
égszínkék, valamint arany fények pedig az univerzum különös játékává
változtak. Néha egyedül állt ki a férfiak elé, s ilyenkor könnyebb volt
fantáziájának birodalmába süllyedni. De gyakran más lányokkal kellett
osztoznia a színpadon, s ezek az alkalmak próbára tették imájának erejét,
ugyanis a tőle jobbra és balra tekergőző meztelen testek látványa folyton azt
üzenték: egy színpadon áll felajzott férfiak tömege előtt, akik minden
pillanatban arról ábrándoznak, hogyan tennék őt magukévá. A csillagok
fantáziafénye ilyenkor elhamvadt, és ettől Lisa szíve összeszorult.
De akárhogy is, mindig sikerült túlélnie ezeket a lassan órákká növő
perceket, s ahogy a függönyön átlépett, olyan érzése támadt, mintha a
valóságot határoló mezsgyén hatolt volna át. A folyosó rideg világa mintha
életre keltette volna, a plafonon aprókat villanó neonfények hellóval
köszöntötték. Ahogy haladt lefelé a lépcsőn az öltöző felé, úgy süppedt vissza
életének hideg, közönnyel teli és szürke világába. Lisa a tükörre meredve
felidézte az elmúlt éjszaka minden percét, s azt kívánta, bárcsak meg se
történt volna. A fantáziálás nem segített rajta, csak engedte elviselni a
színpadon töltött időt. A tükörben látszott az öltöző okkersárga, repedezett és
mocskos fala, mely elé öltözőszekrények ormótlan sokaságát helyezték.
A lány lassan végignézett magán. Alig volt több mint 160 centi magas, de
lélegzetelállító arányokkal rendelkezett, olyan nőiesen finom idomokkal,
bársonyosan ragyogó bőrrel, amelyek megbabonázták a férfiakat, ahogy a
színpad fényei erotikusán végigcirógatták testének minden porcikáját. De még
most, az öltöző szemet bántó neonizzásában is gyönyörűen nézett ki. Mellette
a kopottas ülőpad és a szekrények is ócskaságnak tűntek. Vérnarancs színű,
finoman áttetsző fehérneműt viselt, mely kiemelte bőrének enyhe karamell
árnyalatát, melyet a szikrázó kaliforniai napsütésnek köszönhetett. Hosszú,
gesztenyebarna haja dúsan omlott kecses vállaira és telt melleire, a tincsek
finom hullámokban végződve érintették bársonyos bőrét. Arca nem az a
tipikus női arc volt, melyet vadítóan dögösnek lehetne nevezni, sokkal inkább
a kellemes és bájos jelzők illettek rá. Ragyogó azúrkék szeméből egyszerre
életigenlés és szomorúság, a szeretetre éhezés gyötrődése áradt. Mindezen
tulajdonságainak köszönhetően nem csupán rendkívül vonzó, de sokkal
inkább érdekes és figyelemre méltó nő benyomását keltette, s éppen ez volt
az, mely megkülönböztette őt az éjszaka más tündéreitől. A férfiak nem
győzték – a maguk primitív módján – elismerésüket kifejezni, s amint
közelebb került hozzájuk Lisa igéző alakja, dollárokat gyűrögettek bugyijának
vékony pántjába, miközben folyton meg-megsimogatták a lány combját,
popsiját és kívánatos ágyékát.
Lisának hatalmas önuralomra volt szüksége, hogy ne látszódjon rajta
ilyenkor az undor és elborzadás. Viszolygott a férfiak érintésétől, hiszen
sosem szeretetből és kedvességből nyúltak hozzá, hanem hogy perverz
fantáziájuk kiegészülhessen az ő megérintésének mámorító valóságával.
Korábban Lisa nem volt hajlandó megválni a melltartójától, de amikor a
Flamingó tulajdonosa, Roy Chapman, finoman felhívta a figyelmét arra, hogy
a magukból többet mutató lányok anyagilag jobban járnak, Lisa vonakodva,
de ráállt. Nagy szüksége volt a pénzre. Amikor első ízben vette le magáról a
melltartót, a nézőtér szinte felrobbant. Lisa nagyon ideges és szégyenlős volt,
ez meg is látszott rajta, s akaratlanul is olyan bájjal vette körül, hogy azon az
estén majdnem kétszer annyi pénzzel jutalmazták a férfiak, mint máskor.
Amikor produkciója után eltűnt a lila függöny mögött, bugyijának pántjából
annyi dollár lógott ki, hogy szinte teljesen beborították a fehérneműjét.
A többi lány természetesen rideg pillantásokkal és irigységgel méregette,
ahogy megjelent az öltözőben. Még néhány alkalommal ledobta magáról a
melltartót, de mindig olyan ideges és feszült volt, a mozgása annyira merev,
hogy a fantáziaképek, melyek segítettek túlélni egy-egy estét, elsuhantak tőle,
s ő olyan csupasznak érezte magát, mintha az egész világ őt nézné, s a lelke
mélyére látna. Biztos volt benne, hogy ezentúl közel se fog annyi pénzt kapni,
de ahogy Royt, őt is meglepte a férfiak reakciója, ugyanannyi, ha nem több
pénzt ajánlottak a lánynak, szinte könyörögve, hogy mutasson meg nekik újra
többet magából. De Lisa makacsul ellenállt, s ez felszította a kedélyeket.
Rajongva imádták a férfiak. A Flamingó legjobban fizetett és legnépszerűbb
táncos lánya azonban minden egyes nappal szomorúbbá vált. A lelkét
marcangoló érzések szétforgácsolták.
Lisa szülei a hatvanas évek végén csak az alkohol és a könnyűdrogok
mámorának éltek, s amikor az anyja a húszas éveinek elején teherbe esett, a
szülei ráparancsoltak, hogy szülje meg a gyermeket. Lisa úgy nőtt fel, hogy az
anyja mindig úgy nézett rá, mint egy haszontalan tárgyra, melynek jelenléte
az égető bizonyítéka annak, hogy elrontotta az egész életét. A lányát
hibáztatta minden problémájáért. Mindig is megvetéssel és ridegen bánt vele.
Az apja más volt. Ő teljes közönnyel viseltetett iránta, egyáltalán nem
érdekelte, mi van vele. Érzelmeknek még a szikrája sem mutatkozott meg a
tekintetében, amikor nagyritkán a lányára nézett. Lisa biztos volt benne, fel se
tűnne az apjának, ha többé nem menne haza. Annak, hogy Lisa épp egy night
club buja és magányos világát választotta, egyértelműen nem csupán anyagi
okai voltak. Mivel a középiskola befejezése után nem tudott továbbtanulni,
így a munkalehetőségek meglehetősen leszűkültek. A Flamingóban viszont
heti négy fellépéssel is jobban keresett, mint az átlag amerikaiak. Mivel tudta,
hogy ezt a fajta életvitelt nem lehet sokáig csinálni, minden megkeresett
dollárját otthon gyűjtögette egy kis fadobozban. A cél motiválta. Egy
álomkép, melynek részleteit csupán egyetlen emberrel volt hajlandó
megosztani. Komoly lelki okai is voltak annak, hogy Lisa színpadra állt
Szívszaggató magányában sóvárogva vágyott a szeretetre, figyelemre és
elismerésre. Jól tudta, hogy a szexuális fantáziavilágukban perverzül tobzódó
férfinézőktől csupán hamis, felszínes rajongást és figyelmet kap, de az éhező
lélek éppolyan, mint az éhező test, a legkisebb falatért is képes bármire. Arra
is, hogy leküzdje minden viszolygását és mély undorát, amikor hetente négy
éjjelen csábító tündérré változott át. A lelkét csak még jobban emésztette,
hogy mennyire szánalmasnak és ostobának érezte magát.
A gondolataiba merült Lisát egy hang zökkentette ki. Az öltözőből nyíló
mosdó ajtaja hangos nyikorgással kinyílt, s egy meztelen szőke lány lépett az
öltözőbe. – Bocsi, Lizy – szólt gügyögve a szőkeség, és papucsában az
ülőpadhoz tipegett. – Nem akartalak megijeszteni.
– Ugyan, Karen… – legyintett Lisa és elmosolyodott, nem csupán
reagálva a figyelmességre, hanem főleg azért, hogy így nyugtassa meg a
lányt: nincs semmi baja, egyáltalán nem olyan szomorú, mint amilyennek
látszik.
A huszonhat éves Karen Wells volt Lisa egyetlen barátnője, sőt az
egyetlen olyan személy a lány életében, aki kedvességgel és őszinte
figyelemmel fordult felé. A magány különös dolgokat művel az ember
lelkével. Nem csupán megsebzi, de fel is kavarja. Lisa, aki egész életében ki
volt éhezve a szeretette, mégis idegenkedve és zavartan fogadta Karen őszinte
nyitottságát és érdeklődését. Eleinte úgy gondolta, hogy a szőke szépség
leszbikus, s érdeklődése pusztán szexuális jellegű. Kezdetben feszengve
öltözködött előtte, de amikor egyik éjjel látta, hogy Karen egy fiú karjaiba
omlik és aléltan csókolózik vele, megnyugodott, majd lassan, de egyre
biztosabban kinyílt a lány előtt, aki ezt a legőszintébb örömmel és tisztelettel
fogadta. Lisa számára Karen jelentette az egyetlen biztos pontot az élet
viharos tengerén. Olyan volt számára, mintha a nővére lett volna.
A lány négy évvel ezelőtt érkezett Kaliforniába az arizonai Tucsonból,
miután egy forró tavaszi napon ráébredt, semmi kedve folytatni az egyetemet,
hanem kalandra, izgalmakra, utazásra és pezsgésre vágyik. Elsőévesként
hagyta abba tanulmányait, s a szülei ezt a döntését enyhén szólva sem nézték
jó szemmel. Azóta alaposan meg is romlott velük a kapcsolata, havonta pár
telefont megeresztett feléjük, de ilyenkor is folyton görcsben volt a gyomra,
hiszen ezek a beszélgetések a szokásos felelősség kontra szabadelvűség
csatával fejeződtek be. A szülei aggódtak érte, hiszen csak egy elveszett szőke
kislánynak tartották őt, aki felelőtlenül elpocsékolja a lehetőségeit, a
tehetségét és nem hallgat a jó szóra. Mivel Lisa és Karen hasonló viszonyban
álltak a szüleikkel, így a lányok mélyen meg tudták érteni egymást. Karen
csekély családi támogatással és stoppal érkezett a napfény államába, s
nyomban felkereste Los Angelesben élő barátját, akivel egy ideig jól
megvoltak kettesben. Ám a felhőtlen kaliforniai álmok nem igazán akartak
valóra válni, így a lány lassan a Flamingó szárnyai alá kényszerült. Ez a fajta
munka nem volt ínyére, de nem is utálta annyira, mint Lisa, mivel legalább jó
pénzt keresett és a vetkőzés nem igazán zavarta Tudta, hogy egy napon majd
száznyolcvan fokos fordulatot vesz az élete, amikor már elérkezettnek látja
erre az időt. Ez volt az ő túlélési technikája. Karen éppen hosszú szőke haját
szárítgatta, amikor meglátta Lisa mellett a pénzhalmot. Egyáltalán nem
zavarta, hogy több pénzt keres, mint ő, sőt teljes szívéből örült a lány
sikerének, ismerve annak családi hátterét, vágyait és álmait. A kitűzött célt.
– Mennyi jött össze? – kérdezte, miközben felvette a bugyiját.
– Hát… – sóhajtott Lisa és átpörgette kezében a pénzt –, 75 dollár a
végösszeg.
– Ez kicsit kevesebb, mint lenni szokott, ugye? – Karen már a melltartóját
vette magára. Nem voltak olyan telt mellei, mint Lisának, de őt is imádta a
közönség, főleg, amikor ketten együtt voltak a színpadon. Ilyenkor Lisa el
tudta engedni magát és a körülményekhez képest élvezte a helyzetet, mert
egyetlen barátnője közelsége nyugtatóan hatott rá.
– Ez most néhány dollárral kevesebb… de nem számít, így is szépen
gyűlik – mondta Lisa és ő is hozzálátott, hogy felöltözzön.
– Úgy kábé mennyinél tartasz, Lizy?
– Ezzel a maival együtt 14 700 dollár.
– Ilyen jól fejben tartod?
 – Az életem függ tőle, Karen – Lisa szomorkásan, de határozottan
pillantott rá, miközben magára vette türkizkék tunikáját, mely csak még
jobban kiemelte bajának ragyogó barna fürtjeit, finom karamell bőrét és nagy
kék szemét. Szerette a gyengéd női eleganciát, amivel tökéletes ellentéte volt
barátnőjének. Karen egy izgatóan rövid farmernadrágot vett fel, hozzá fekete
pólót, amin egy nagy csókos száj piroslott, szőke haját kissé rendetlenül
hordta, a vagány, dögös szépség megtestesítője volt. De bármennyire is
különböztek külsőre – ráadásul Karen vagy tíz centivel magasabb is volt
Lisánál –, az egy év során a legjobb barátok lettek, igazi lelki társak. Amikor
Lisa első ízben járt a Flamingóban, Karen már a színpadon volt több mint
másfél éve. Lisa biztos volt benne, hogy ha a barátnője nem lenne mellette,
nem bírna ki egy hetet sem ezen a helyen. Talán még egy éjszakát sem.
Miután felöltöztek, s magukhoz vették kistáskájukat, leoltották a villanyt, és
elhagyták az öltözőt. A Flamingó nagytermébe érve igyekeztek nem
körülnézni a mocskos kuplerájon, ami a férfiak után maradt, fáradtak is
voltak, siettek az emeletre, Roy Chapman irodájába.
Roy Chapman egy ízig-vérig texasi férfi volt. A Vietnamot is megjárt
negyven éves Roy majdnem akkora darab volt, mint Mr. Crawford. Ők ketten
úgy hatottak, mint a Flamingó két bástyája. Vaskos, medveszerű külseje
mellett Roy elég közvetlen és sziklaszilárd jellem volt, olyan erőt sugározva
magából, hogy az ember könnyen elképzelte róla, játszi könnyedséggel
megemel egy több mázsás sziklát és könyörtelenül arra az emberre hajítja, aki
az útjában áll. És legfőképp arra, aki molesztálja, és nem a megfelelő módon
bánik a tündéreivel. Roy leginkább azért védte a lányokat, mert ők jelentették
megélhetésének forrását, a női nem értékeit egyébként ő sem tartotta sokra,
ahogy a férfiközönséget sem, akik szánalmas nyálcsorgatás közben
élvezkedtek.
Amikor Lisa és Karen a főnökük irodájának ajtaja elé értek, bekopogtak.
Egy fáradt, elásított – Bújj be! – volt a válasz. Roy méretes íróasztala mögött
ült, alakja szinte eltűnt a félhomályban, mely uralta a szobát, bár kopaszra
borotvált feje úgy fénylett most is, mint egy tojás. A barna és lila falak,
valamint a bárpult és bőr ülőgarnitúrák egyvelege különleges, mégis
harmonikus látványt nyújtott. Az utcára néző ablakokon a spaletták be voltak
húzva, csak némi halvány derengés szüremlett át rajtuk, melytől álmosító és
kísérteties hangulat rekedt meg a falak közt. Csupán egy olvasólámpa égett az
íróasztalon. A helyiség levegőjét átjárta a füves cigaretta és a koktélok
émelyítő aromája, melytől a lányok mindig rosszul lettek, így igyekeztek
mihamarabb elhagyni az irodát. Amint Roy meglátta a lányokat, akik
utolsóként érkeztek hozzá azon a hajnalon. egyből szélesen elmosolyodott.
Élő-mozgó, kívánatos és szexuálisan vonzó aranybányáknak nézte őket,
akikre csak azért nem szállt rá jobban, mert nem tartotta tisztességesnek és
üzletileg bölcs húzásnak, ha az árut a nem megfelelő módon használja fel.
– Ma is nagyok voltatok, csajok! – egy kissé letolta a napszemüvegét és
rájuk kacsintott. Roynak megvoltak a maga hóbortjai, így például az, hogy
legyen az időjárás vagy a napszak akármilyen, ő mindig napszemüveget
hordott. Egy legalább harminc darabból álló készlete volt. Igazi perverzió –
gondolta magában I ísa A férfi szinte teljesen kigombolt, rikító színekből álló
hawaii inget viselt, kilátszott nagy, szőrös mellkasa és az ujjnyi vastag
aranylánc a nyakában.
– Igyekeztünk – vigyorodott el Karen, és mint egy hercegnő az
uralkodója előtt, játékosan meghajolt. Roy ettől elnevette magát és dörzsölni
kezdte körszakállát, ahogy mindig zavarában.
– Ami téged illet, kislány – szólt a férfi Lisához –, mikor dobod le újra a
melltartód? Így is szépen keresel, te vagy a legjobb kis tündérem, de
kereshetnél többet is…
– Nem igazán szeretném – válaszolt zavartan Lisa.
– Nem szeretnél Roy bácsinak örömet okozni? Hát miféle dolog ez? – a
férfi hangosan elnevette magát. Lisa máris egyre kisebbnek érezte magát a
szobában, türelmetlenül és zavartan pislogott.
– Na, jól van, csajok, tudom én, miért jöttetek – Roy ismét kacsintott, de
most levette napszemüvegét, melyet szertartásos alapossággal az asztalra
helyezett. Kihúzta az íróasztal felső fiókját, és elővett egy nagy köteg pénzt.
Legalább 3000 dollár volt a kezében. Leszámolt Lisának és Karennek
fejenként 250 dollárt, majd a maradék pénzt zsebre vágta.
– Aztán nem nyalókára költeni – vigyorgott a férfi. – Mehettek,
szépségeim!
– Kösz, Roy! – mondták egyszerre a lányok és táskájukba süllyesztették a
pénzt, majd igyekeztek minél gyorsabban elhagyni a kábító levegőjű szobát.
Roy az ajkát megnyalva, körszakállát lassan végigsimítva nézte a távozó
lányok formás fenekét és ringó csípőjét, és akaratlanul is az ágyékához nyúlt.
Néha úgy érezte, megőrül, amiért nem nyúlhat hozzájuk, de a szabály az
szabály. A seregben kőkemény fegyelmet tanult, de a tündérei minden éjjel
keményebb próbának vetették alá, mint évekkel korábban a viet-kongok. Lisa
és Karen olyan gyorsan zárták be maguk mögött az ajtót, ahogy csak az
illendőség határain belül lehetséges volt. Amikor egymásra néztek ugyanaz
volt a tekintetükben, majd halkan kuncogtak.
– Néha kiráz tőle a hideg – mondta Karen a lépcsőn lefelé menet.
 – Engem is. Nyers és idegesítő, nem hiszem, hogy van olyan nő, aki el
tudná viselni.
– Szerintem egy ilyen hely csak egy olyan főnököt tűr meg, mint Roy. Ő
szerelmes a Flamingóba, ez a lebuj az élete – mondta Karen, ahogy leértek a
lépcső aljára és a kijárat felé tartottak.
– Nem a napszemüvegeibe szerelmes? – jegyezte meg Lisa, mire
mindketten hangosan nevettek. Az épületből kilépve mintha egy másik
világba érkeztek volna. Június közepe volt, az egyik legforróbb hónap
Kaliforniában, már hajnali négykor kellemes meleg lepte el az utcákat, pedig
az izzó napkorong még fel sem bukkant a távoli Silverado csúcsai mögött. A
levegő friss, üde és illatos volt a Flamingo áporodott, buja szagorgiájához
képest, a két sávos utcát mindkét oldalról szabályos rendbe ültetett
datolyapálmák szegélyezték, melyek a lassan éledő napvilágban fekete,
vékony törzsükkel és dús, sötét lombjukkal különös óriásoknak hatottak. Az
épület homlokzatára szerelt nagy, rikító neonreklám rubinvörös, pink és
türkizkék színei a járda sötét aszfaltjára vetültek, s amikor a lányok felnéztek
a reklámra, úgy tűnt, a flamingó buján kacsintott vissza rájuk. Maga az épület
egy spanyol stílust idéző, gipszstukkókkal és kovácsoltvas elemekkel díszített
rusztikus kétszintes tömb volt, melynek földszintjén több reklámtábla
hirdette, micsoda örömök és mámoros percek várnak azokra, akik itt
belépnek. Egy legalább három méter széles poszter feszült az üvegtábla
mögött, melyen a Flamingó mind a huszonkét táncos lánya ott domborított,
köztük Lisa, aki középen állt, kicsit magasabban, mint a többiek, jelezve, ő a
fő attrakció. Lisa mindig megborzongott, amikor ezt a képet látta,
szégyenérzet és szomorúság lepte el.
A lányok jobbra indultak, az épület közelebbi sarka felé, melyen túl egy
tágas parkoló nyújtózkodott a sötétben. A parkolóban mindössze két autó állt,
az egyik Roy Chapman hófehér 76’-os Cadillac Eldoradója volt, melyet olyan
becsben tartott, hogy senki nem tudta, ha választásra kerülne a sor, vajon a
napszemüvegeitől vagy az autójától válna-e meg. A másik autó Karen régi,
kis piros Volkswagen Golfja volt, mely tisztes távolságban parkolt a főnök
hivalkodó büszkeségétől.
– Tudod, mi a fura? – kérdezte Karen, miközben az autóhoz mentek. –
Péntek 13-a van, most már néhány órája. Ez önmagában is izgi, mert én kicsit
babonás vagyok… de ami ennél is furcsább, hogy Roy most fizetett. Mindig
csak a pénteki műsor után szokta odaadni a heti bérünket…
– Talán kezd szenilis lenni, öregszik – válaszolt Lisa és a Golf utas oldali
ajtajához lépett.
 – Ez? Soha! – mondta Karen és kulcsával kinyitotta a vezető-oldali ajtót.
– Ha száz év múlva erre jár valaki és bemegy a rég elhagyatott Flamingóba,
Royt még mindig ott fogja találni, ahogy a csilivili kigombolt ingében az
asztalánál ül, füvet szív és a napszemüvegeit rendezgeti!
Lisa elmosolyodott. Nagyon szerette a barátnőjét, mert mindig
megnevettette, s jól tudta, ez nem csak azért van így, mert Karen ennyire
humoros jellem, hanem főleg az az oka, mert a lány igyekszik minél több
jókedvet és derűt csempészni Lisa mindennapjaiba. Ahogy Karen beült,
rögtön kinyitotta az ajtót Lisának. Bekötötték magukat, a Golf kis motorja
felbőgött, majd Karen egy tolatás után rákanyarodott az úttestre, s elindultak
keresztül Santa Ana belvárosán. A város lassan kezdett életre kelni, egyre
több autót láttak az utakon, a kora hajnal ismeretlen vándorait, akik találomra
kiválasztott úti céljaik felé tartottak álmosan, szürkén és fásultan. A lányok
csöndben voltak, mindkettőjüket ólmos fáradtság tompította el,
gondolattalanul nézték a mellettük elsuhanó épületeket, először a West Florial
Park derengésbe bújó lakóházait, majd az El Camino Real tekervényes
sztrádáján túljutva megérkeztek a békés Anaheimbe.
– Nem kell mindig a küszöbig kísérned, Karen – szólalt meg mosolyogva
Lisa.
– Ugyan – legyintett a szőkeség –, ez nekem nem fáradság! Néhány
utcányira lakunk egymástól, belefér.
Karen Anaheim belvárosi részén egy háromszintes háztömbben lévő
szerény albérletben lakott, csupán négy kilométerre Lisától. Lisa még mindig
a szüleivel élt együtt, s ez jobban nyomasztotta, mint bármi a világon.
Kitűzött céljának egyik eleme éppen ez volt, hogy végre teljesen önállóan,
mindenkitől függetlenül élhessen, minél messzebb a szüleitől, akik – és ebben
biztos volt – egyáltalán nem fogják hiányolni, ha végre eltűnik a képből. Ez a
cél minden egyes nappal, minden Flamingóban végigszenvedett órával egyre
közelebb és közelebb araszolt hozzá, minden bugyijába tömött dollárral egyre
inkább valósággá vált az álomkép. Mert az álmok olyanok, hogy ha
hajlandóak vagyunk mindent megtenni értük, szinte napról napra egyre
szilárdabb, kézzelfoghatóbb valóság lesz a gondolatok s vágyak izzó
tömegéből, mint amikor egy kohóban fáradságos munkával az olvadt fémet
formába öntik. Lisa még szorosabban magához ölelte a táskáját, melyben
újabb pár száz dollár lapult, s ez nyugalommal, némi biztonságérzettel töltötte
el. Gondolataiból az autó hirtelen fékezése rántotta ki. Úgy elsuhant az a
néhány perc, amíg Anaheimből Fullertonba értek, hogy észre sem vette.
– Köszi, hogy elhoztál. Mint mindig – mosolygott Lisa a barátnőjére
hálásan.
 – Jaj, nem kell ezt ilyen hangsúllyal mondani, Lizy! Mondtam, hogy nem
teher nekem.
A lányok búcsúzásként összeölelkeztek, majd Lisa kiszállt és a járda
mellől mosolyogva integetett barátnőjének, aki megnevettette őt azzal, hogy
egy szerelmes fiút utánozva csókot dobott felé. Tisztában voltak vele, hogy
Lisa azért reagál így, hogy megnyugtassa ezzel barátnőjét: nincs semmi vész,
itt az otthon, a végállomás.
Karen viszont azért nevettette őt meg még utoljára, hogy ennek a baráti
szeretetnek a melege kísérje az otthon közönyös, szürke ridegségébe. Ez a
gyengéd, őszinte szertartás minden végigdolgozott éjszaka után pontosan így
zajlott. Ez a pár pillanat olyan apró és biztonságot adó momentum volt,
melytől mindig fájó szívvel búcsúzott el. Karen gyorsan elhajtott, hogy minél
hamarabb hazaérjen, s egy perc múlva már el is tűnt a kis piros Golf az
utcasarkon. Lisa még egy percig ácsorgott a járda szélén. Utoljára megnézte
magának a piszkos, szomorú kis utcát. Szüleivel Fullerton déli részén laktak,
ott, ahol a szegényebb sorsú emberek gyűltek össze, hogy kis, rendezetlen
házaikban valahogy mindig túléljék a következő napot. A környéken főleg
kétkezi munkából élők laktak, akik korán keltek, s későn, izzadtan,
mocskosan értek haza, hogy lerogyva a televízió elé annak hamis világában
elzsibbadva felejtsék el az aznapi problémákat. Majd szerény, egyszerű
vacsorájuk elköltése után az ágyba zuhanjanak, ahol zaklatott álmukat
alusszák a kora reggeli újabb mókuskerékbe lépésig. Sokan az ital és
könnyűdrogok csábításába menekültek, hogy a világ keménysége és
igazságtalannak vélt ridegsége eltompuljon, s ők feloldhassák magukat a
homályban. Elenyésző számban, de voltak tisztességes, jóravaló emberek,
családok is, akik minden erejükkel azon voltak, hogy kitörjenek ebből a
posványból, s értékes, teljes életet teremtsenek maguknak, messze a hátuk
mögött hagyva ezt a helyet, s Palos Verdes vagy Laguna Beach nyugalmában
végre megpihenjenek. De az ötven kilométerre lévő gazdag, színpompás
városok mérhetetlen távolinak tűntek, s ha százezer lépést kellett hozzájuk
megtenni, minden lépésért rengeteg verítékkel és könnyel fizettek. De
megérte, átkozottul megérte. Lisa egyike volt azon keveseknek, akik
valamilyen mély lelki erőben, egy pislákoló lángban bízva képesnek érezték
magukat arra, hogy egy jobb életet teremtsenek maguknak.
Mindenkinek találnia kell az életben egy célt, mely csak az övé, csak ő
képes elérni, és mindent megtenni érte. Minden álom annyit ér, amennyit
hajlandóak vagyunk áldozni érte, s ha találunk az életben valakit, akivel nem
csak az örömben, de a küzdelemben is osztozunk, akkor azt nevezhetjük
boldogságnak. Lisa az órájára nézett, hajnali fél öt múlt. Hirtelen a fáradtság
olyan súllyal zuhant rá, hogy azt se bánta volna, ha az utcán elnyomja az
álom. Titkos vágyat érzett erre, mert akkor legalább nem kell a szüleivel egy
légtérben lennie. Bár elég jól keresett ahhoz, hogy egy olcsó albérletet
kifizethessen magának, mégsem költözött el, pedig gyakran eljátszott ezzel a
gondolattal egy-egy lelkét szaggató nap után. Azonban tudta, hogy ha egyedül
élne, akkor keresetének túl nagy hányadát kéne a megélhetésre és lakhatásra
költeni, így inkább igyekezett elviselni a szüleit, csak hogy gyorsabban
gyűljön össze a kellő pénz-mennyiség, és végre elhagyhassa ezt az átkozott
környéket. Bárcsak szerethetném őket – áhította ezerszer is magában az évek
során, de képtelen volt erre. Korábban bűntudata volt emiatt, mert úgy
gondolta, egy gyermeknek szeretnie és támogatnia kell a szüleit. Ám ha azok
megvetik és közönnyel viseltetnek iránta, az a méreg lassan szétmarja egy
sérülékeny fiatal lelkét. Remélte, hogy egyszer majd lesz ereje megbocsátani
a szüleinek azt a mérhetetlen fájdalmat, de tudta, hogy ehhez távol kell lennie
tőlük. A távolság mindent megváltoztat, vagy még közelebb hoz, vagy végleg
elválaszt.
Lisáék otthona egy alacsony, egyszintes ház volt, két hálószobával, egy
fürdőszobával, valamint egy szerény méretű amerikai konyhás nappalival. A
ház oldalához tapasztottak egy garázst is, de ebbe sosem parkoltak, mert tele
volt mindenféle ócskasággal, munkagépekkel és eszközökkel, melyek az apja
munkájához kellettek. Kopott, kiszáradt füves térség borította a ház és a járda
közti részt, melyet egyetlen növény, vagy virág sem díszített – mint a többi
ház előkertjét általában –, csupán egy hatalmas lombkoronájú kenderpálma
ácsorgott szomorú magányában. Ez a jobb sorsra érdemes fa éppen Lisa
hálószobájának ablaka előtt magasodott, mintha csendestársa lett volna a
reménykedésben. Igazi elhanyagolt porfészeknek hatott a házuk,
szomszédjuk, az idős hölgy, Nina Harlow kertjéhez képest, melyben a
petúniák, azáleák és rózsabokrok tömege mellett a magasra kúszó pálmák és a
dús cikászok szinte elvesztek. Ahogy egyre világosodott, úgy ragyogtak fel
élénk, szívderítő vidámságukkal a növények, melyek mindig kedvesen
üdvözölték Lisát. Természetesen a lány anyja értelmetlen időtöltésnek tartotta
a kertészkedést és lenézte a kedves idős hölgyet, mondván, csak a halott férje
miatt érzett fájdalma enyhítésére bogarászik folyton a kertben.
Ahogy Lisa a házuk felé haladt a repedezett betonlapokból kirakott úton,
hirtelen megállt, majd a garázs előtti parkoló irányába pillantott. Egy
ismeretlen autó állt ott. Sosem látta még azelőtt, így jobban szemügyre vette.
Egy néhány éves, piros-fehér robosztus Ford F-150-es Pickup volt. A
hatalmas platót sötét műanyag huzat borította, de alatta valami nagy kupac
valami lehetett, mert az anyag több helyen kipúposodott. Lisa egy ponton fel
tudta fejteni a kifeszített műanyagot, hogy alálásson. Bár már felsejlő
napvilág volt, a platót még sötétség borította, de annyit ki tudott venni és
tapogatni, hogy számtalan eszköz, gépek, kötelek és zsákok voltak
felhalmozva, melyek valahogy ismerősek voltak számára. Nem tudta, miért,
de rossz érzés fogta el, s gyorsan visszahajtotta a fóliát a gyanús kupacra,
majd a ház bejárati ajtajához sietett. Pillanatok alatt előkereste a kulcsát,
kinyitotta az ajtót és belépett az előszobába. Próbált csendben maradni,
nehogy felébressze a szüleit, de fokozódó idegessége az ismeretlen autó miatt
egyre nőtt. Minél hamarabb a szobájába akart jutni és meggyőződni arról,
hogy minden rendben, csak fáradt és eltompult elméje zaklatja fel ennyire.
Sok mindent el tudott képzelni a szüleiről, de van, amit nem nézett ki belőlük.
A kulcsot az előszoba erre kialakított kis polcára helyezte, gyorsan levette a
cipőjét, de ügyetlen volt, s leverte a kulcscsomót a helyéről, mely nagy zajt
csapott a kőpadlón.
Lisa lélegzetvisszafojtva figyelt. Szülei hálószobájának ajtaja alig öt
méterre volt, a nappaliból nyílt. Hirtelen a franciaágy rugói megnyekkentek,
hangos, dühös sóhajtás hallatszott a háló felől, s egy pillanat múlva kinyílt a
szobaajtó. Egy középmagas, szinte csontsovány, hálóinges nő jelent meg az
ajtóban, Linda, a lány anyja. Lisa pulzusa az egekbe szökött mindig, amikor
meglátta. Egymástól alig pár méterre álltak, a nappalit borító félhomályban
éppen csak látszott Linda szikár alakja, mely olyan volt, mint egy penge.
Gyötrő lassúsággal teltek a másodpercek, majd Linda a villanykapcsolóhoz
nyúlt. A nappalit hirtelen elárasztó fényözön bántotta Lisa szemét, aki
hunyorogva meredt az anyja felé. Linda negyvenöt éves, hosszú sötétszőke
hajú nő volt, a korához képest egészen szép lehetett volna, ha nem teszi magát
tönkre az itallal. Emiatt aztán arca folyton szürke, élettelen és beesett volt,
szemei karikásak, s még elcsúfult külsejéért is a lányát hibáztatta, mondván,
miatta kell innia, hogy elviselje Lisa idegesítő jelenlétét. Fehér, csipkés,
virágmintás hálóinget viselt, mely akár egy angyalnak is mutathatta volna, de
a belőle áradó mély megvetés, gyűlölet és rosszakarat megfagyasztotta
körülötte még a forró júniusi levegőt is. Lisa nem bírt tovább az anyja
sötétszürke szemébe nézni, s tekintete a nappali kopottas, elhanyagolt és
nyúzott bútoraira tévedt. A piszkos, barna tapétás falakon képek nem lógtak, a
fotelok és a kanapé úgy voltak elrendezve, hogy a televízió hódolatának
adózzanak. Mindig meglepte a lányt, mennyire undorodik ettől a helytől.
– Csak ő az… – szólalt meg egy percnyi metsző némaság után az anyja a
hálóban fekvő férjének, miközben le sem vette izzó tekintetét a lányáról.
Nemcsak azért érzett haragot és megvetést Lisa iránt, mert őt okolta a saját
hibáiért, hanem azért is, mert a lány olyan szeretetreméltó szépséggel
rendelkezett, mellyel ő sosem. Megőrült az irigységtől. De ami igazán
kínozta, az a lányban élő apró, reménnyel és tenni akarással izzó kis láng,
mely képessé teheti őt arra, amire neki sosem volt ereje: hogy változtasson az
életén. A hálóból Lisa apjának elnyújtott, fáradt nyögése hangzott válaszként,
melynek egyértelmű üzenete volt, magasról tesz rá, ki jött meg, csak
aludhasson tovább. Linda arcán halvány, kegyetlen mosoly jelent meg egy
pillanatra, mert észrevette lányának zavarát és fájdalmát. Az utóbbi időben
egyre undokabb volt vele, mintha így akarná elüldözni. Most is hátat fordított
Lisának, visszament a hálóba és becsukta maga mögött az ajtót. A lány nem
mert megmozdulni, szíve vadul kalapált, összeszorult és majdnem kiszakadt.
Hallotta, ahogy anyja visszafekszik az ágyba, s eléggé hallhatóan eljutottak
hozzá a szavak, melyeket – ebben biztos volt – azért mond direkt hangosan,
hogy Lisa hallja őket.
– A kis kurva. Nem elég, hogy hajnalig kimarad, még van képe
felébreszteni.
– Ahh – nyögött fel az apja –, fogd már be a szád, szeretnék aludni!
Ezután még pár mondat elhangzott, de ezeket Lisa már nem értette
tisztán. Bár ezerszer fültanúja volt, miként beszélnek róla a szülei és mondják
egyenesen a szemébe a véleményüket, mégis ennyi idő és szenvedés után is
mélyen belevájtak a szavak. Igyekezett nem elmerülni a szomorúságban, így
gyorsan magához vette a táskáját és a szobájába ment. Anyja hirtelen
felbukkanása egy percre el is feledtette vele az idegen, gyanús autó látványát,
de ahogy szobájának biztonságában volt, ismét feltört benne az idegesség és
kétségbeesés. Ugye nem? Erre csak nem lehetnek képesek! – szaggatták a
gondolatok. Gyorsan az ágyára hajította a táskáját, felkapcsolta az
éjjeliszekrényen álló olvasólámpáját, s a kis hálószobát aranyló fények járták
át. Lisa igyekezett a béke és biztonság apró szigetévé varázsolni a szobáját,
növényeket, virágokat helyezett el, melyek a régi, lelakott bútorokat
valamelyest feldobták. Ruhásszekrénye éppen az ággyal szemközti falon volt,
gyorsan kinyitotta, szinte kitépte az ajtókat, s a szekrény alján kezdett
kotorászni. Hamar meg is találta, amit keresett, a fadobozt. Lisa szíve majd
kiugrott a helyéről, ahogy a földre kuporodva a szőnyegre helyezte a ládikát.
Kétségek, kérdések és aggodalmak közt hányódva nézte egy pillanatig a
tetejét, majd hirtelen felnyitotta.
Üres volt. Teljesen üres. Az egy év alatt összegyűjtött, több mint 14 ezer
dollárja köddé vált. Lisa nem akart hinni a szemének. Olyan szívfájdalmat
érzett, olyan hatalmas nyomást a lelkében, hogy még a könnyei sem tudtak
eleredni. Kutakodta az üres dobozt, majd elkerekedett szemmel, mintha
sokkot kapott volna, visszakúszott a szekrényhez, és gépies mozdulatokkal
minden ruháját kicibálta és az ágyra hajította, mindent végignézett, ujjaival
minden kis rést átfésült, de már tudta, feleslegesen kutat a pénze után. A
világa, minden reménye és vágya egy pillanat alatt hullott darabokra és tűnt el
a semmibe. Az egyetlen vékony fűszál, melybe a szakadék szélén kínlódva
kapaszkodott, most semmivé vált, s ő tehetetlenül a mélybe zuhant.
Összetörve ült a szőnyegen maga elé meredve, és semmire nem tudott
gondolni. Mintha megfagyott volna körülötte minden. Ami eddig életben
tartotta, abba a fadobozba volt bezárva, s most végleg eltűnt. Csak nézte az
üres dobozt, s kénytelen volt elfogadni a valóságot. Ekkor ébredt rá, hogy
kulcs nélkül tudta felnyitni a doboz fedelét, holott mindig egy, az ágya alatti
titkos rejtekhelyre eldugott apró kulccsal nyitotta ki a remény ládikáját.
Ismételten a kezébe vette a dobozt. Nem feszítették fel, nem rongálták és
törték meg sehol, egyszerűen kinyitották a kulccsal.
Sokkolt agyában lassan összeállt a kép. A szülei valahogy felfedezték,
hogy ide gyűjti minden félretett pénzét. Elég volt egyetlen apró hiba, mellyel
a ládikára felhívta a figyelmet, bár nem emlékezett ilyen esetre. Amikor nem
volt itthon, a szülei – aljasul kitervelve minden lépésüket – bejöttek a
szobájába, s módszeresen átkutatták az egész hálószobát. Hogy miért nem
törték egyszerűen fel a ládikát, azt Lisa nem értette, de nem is érdekelte.
Meglopták őt. A szívét tépték ki, amikor elvették a pénzét. Milyen ember
képes erre a saját gyerekével szemben? – forrongott agyában a kérdés, mert
sok aljas húzást kinézett a szüleiből, de ezt azért nem. Hirtelen olyan vad,
elkeseredett düh szállta meg, hogy ujjai ökölbe szorultak, majdnem
szétroppantak, fogait satu módjára összepréselte. Légzése vad lihegéssé
változott, majd kezében a fadobozzal felpattant a földről és kirontott a
szobájából.
Russel Warden pillanatok alatt újra álomba zuhant, miután a felesége,
Linda visszafeküdt mellé az ágyba. Hangos szuszogása és röfögésszerű
horkolása megtöltötte a hálószoba izzadtságtól bűzlő levegőjét. Linda nem
tudott elaludni, ezért hol a szemközti falat birtokló televízió sötét képernyője
felé meredt, hol a férjére nézett, aki szinte lefolyt az ágyról, ahogy a sörhasa
engedelmeskedett a gravitációnak. Russel már egyáltalán nem az a férfi volt,
akibe kamaszként fülig szerelmes volt, az egykor menő, az életre és minden
szabályra fittyet hányó jóképű srácból mára egy elhízott, lusta és tohonya alak
lett, akinek legnagyobb öröme, ha nézhette az idióta futballmérkőzéseket, és
alkohollal vagy néha napján könnyűdrogokkal kényeztetheti beteg testét.
Linda éppen a férjét nézte lesajnálóan és kielégítetlenül, amikor a hálószoba
ajtaja úgy kivágódott, hogy a falnak csapódott. A nő rémülten felpattant az
ágyban, Russel pedig a földre zuhant és ijedten meredt az ajtó felé. A halvány
hajnali fényben mielőtt megláthatták és felismerhették volna Lisa alakját, egy
fadoboz repült át a szobán, és majdnem az ablakot kizúzva vágódott a falnak,
ahol apró darabokra hullott. A törmelékek éppen Russelre zuhantak, aki
zavartan söprögette le magáról a darabkákat.
– Hogy voltatok erre képesek? – sikította Lisa haragtól őrjöngve. Linda
megdermedt egy percre, mert eddig még nem volt rá példa, hogy a lánya így
kikelt volna magából. Nyelt egyet, gyorsan megnyugtatta magát, s a szülői
tekintélyt megőrizendő, kioktató hangon szólalt meg.
– Leszel szíves visszafogni magad, amikor hozzánk beszélsz, édes
lányom – mondta, az utolsó szavakat marón keserű gúnnyal kiejtve.
– Hogy voltatok erre képesek… ? – ismételte meg a lány, de már kevésbé
volt érezhető hangjában a düh, inkább a könnyeit nyeldeklő elkeseredés
remegett benne.
– És még neki áll feljebb! – mondta Linda a férjének, de le sem vette
sötét tekintetét a lányáról. – Mert mire költötted volna?! Újabb szexi
fehérneműkre, amikben rázhatod magad a pasik előtt? Nem vagy te más, csak
egy olcsó ribanc, egy ostoba kis lotyó, áld csak arra jó, hogy egy mocskos
lebujban mutogassa magát! Mire kellett volna neked ez a pénz?! Apád egész
nap keményen dolgozik, hogy legyen hol laknod, legyen mit zabálnod, te
hálátlan kis kurva, és titokban gyűjtögeted a mocskos pénzed, nem hogy
segítenél a szüleidnek!
Russel, amíg a felesége porig alázta a lányt, visszamászott az ágyba és
tehetetlenül, érdektelenül szemlélte az eseményeket, melyek semmi hatással
nem voltak rá. Az egyetlen érzelem, mely megjelent benne, az a csalódottság,
hogy így el lett rontva a reggele, nem tudta kialudni magát, és fáradtan,
nyúzottan kell dolgoznia egész nap.
– Terveim… nekem ezzel a pénzzel terveim voltak… – zihálta Lisa
reményvesztetten.
– Terveid?! – csattant fel Linda. – Miféle terveid? Na ne nevettess már!
Amíg te mutogatod a csöcseidet, addig az apád építkezéseken gürizik és izzad
érted!
Linda egy pillanatra szünetet tartott, mert majdnem elnevette magát azon,
amit mondott, még hogy Russel bármit is tegyen a lányáért… ugyan már!
– Szüksége volt már egy új autóra a régi ócskavas helyett, mert az már
majdnem szétrohadt – folytatta Linda. – Neked van… vagyis volt pénzed, így
elvettük! Igazam van, Russel? Russel!
– Oő… igen… khm – kereste a férfi a szavakat, mert fogalma sem volt,
miről van szó. – Kellett egy új autó, Lisa.
A lány undorodva nézett a szüleire. Ahogy beszéltek róla, abban semmi
gyengédség nem vibrált. Olyan fullasztó ellenszenvet és haragot érzett
irántuk, mint még soha. Hányni tudott volna ettől a két embertől. Sok
szenvedésen és fájdalmon volt már túl élete során, de ez mindenen túltett.
Soha nem érezte még magát ennyire egyedül és ennyire reménytelennek.
Kirántották a lába alól azt a kis biztonságot is, melyen eddig próbált üggyel-
bajjal megállapodni. Szemei megteltek könnyel, nem tudta tovább
visszatartani őket. Az anyja reakciója volt az a döfés a szívébe, mellyel
végleg elvágta magát a lányánál.
– Gyűlöllek titeket… – mondta Lisa csöndesen, könnyeitől fuldokolva és
kirohant a szobából. Még hallotta anyja keserű szavait, de megérteni, felfogni
nem tudta, és nem is akarta őket.
A szobájába visszaérve Lisa becsapta maga mögött az ajtót, és rázuhant
az ágyra, melyet elborítottak a szekrényből kihaj igáit ruhái. Keservesen
zokogott. Igyekezett minél inkább a ruhák tömegébe fúrni az arcát, el akart
menekülni az élet kegyetlen és igazságtalan csapásai elől, melyek nem
hagyják, hogy leszakítsa magáról a láncokat, amik ehhez a két elvetemült
emberhez, s ehhez a nyomorúságos helyhez kötik. Soha nem tapasztalt
szomorúságot és magányt érzett. A cél, melyért annyit küzdött, elviselve
hosszú éjszakákon át a Flamingó perverz közönségét, immáron
végérvényesen a semmibe veszett. Lisa szorgalmasan gyűjtögette kis
vagyonát, hogy el tudjon utazni minél messzebb Kaliforniától. New Yorkba,
Atlantába, esetleg Chicagóba akart utazni, egyszerűen eltűnni. Úgy tervezte,
hogy egyik esti fellépésére készülődve minden holmiját a táskájába pakolja,
amit magával szeretne vinni. A szüleinek úgy sem tűnne fel, hogy a
szokottnál tömöttebb a csomagja. Egy szó nélkül egyszerűen csak kisétált
volna az életükből, s biztos volt benne, ők ennek örülnének a legjobban.
Tudta, hogy egy idegen városban nem könnyű boldogulni, ezért igyekezett
minél több pénzt összegyűjteni, hogy új életének alapjait a lehető
legbiztosabb lábakra helyezze. Egy szerény kis albérlet valahol a városban,
olcsón, hogy a pénze minél tovább tartson, és amíg munkát nem talál
magának, legyen miből megélnie. Számításai szerint nagyjából húszezer
dollárra volt szüksége, hogy elkezdje új, reményekkel és vágyakkal teli életét.
Már csak négy hónapig kellett volna kibírnia az estéket a Flamingóban és a
szülői házban. De ez a jövőkép már a múlté… Egy ember lelki erejét,
kitartását és az önmagába vetett hitét azok a pillanatok mutatják meg
legjobban, amikor minden összeomlik körülötte. De a lány most úgy érezte,
még ahhoz sincs ereje, hogy a fejét felemelje a ruhák tengeréből. Bárhogy is
erőlködött volna, nem tudta volna szavakba önteni érzéseit és gondolatait,
melyek egy gyorsvonat sebességével és egy tank erejével zúdultak végig
benne. Pedig Lisa jól értett a szavakhoz, sőt ösztönös tehetsége volt ahhoz,
hogy ezek révén mély érzelmeket közvetítsen. Egészen kiskorától egy naplót
vezetett, melybe minden érzését, gondolatát, a vele történt események
kapcsán megélt tapasztalatait írta le. Mivel nem volt testvére és szülei lelki
terrorjának köszönhetően zárkózott jellemmé vált, az írásban lelte meg a
kiteljesedést. Lisa kislányként úgy gondolta, hogy a lapok mágikus erővel
bírnak, titokzatos, misztikus lényekkel kommunikálhat általuk, olyan
lényekkel, akik talán angyalok lehetnek. Bízott abban, hogy ha minden
gondolatát és érzését őszintén kiírja magából, ezek a különös lények értékelni
fogják és vigyáznak rá.
Később Lisa rájött, hogy csak ennek a fantáziaképnek köszönhetően
sikerült komolyabb lelki problémák nélkül túlélnie a gyermekkorát. Egy
fantáziavilágba menekült a valóság borzalmai elől, ez volt az ő védelmi
mechanizmusa. Lisának sikerült megőriznie azt a kincset, melyet az élet
vaskarmai igyekeztek tőle elragadni, gyermeki énjének azt a színes és
fantáziadús világát, melyet egy megkeményített páncél mögé rejtett. Minden
álma az volt, hogy egyszer képes legyen az emberek elé tárni azt, ami benne
van – könyvek formájában. Már kislányként tudta, mire vágyik a legjobban,
az írás számára maga volt a csoda. Ahogy a betűkből szavak lesznek, azokból
mondatok, melyek olyan szöveggé állnak össze, ami hat az olvasó lelkére.
Mindezt igazi varázslatnak tartotta. Az, hogy varázslónak érezte magát,
felvillanyozta, s ez volt hosszú éveken át az egyetlen dolog, mely boldogságot
hozott szürke és fájdalmas életébe. Amikor Karennel találkozott, s elkezdett
nyitni felé, elárulta neki a legtitkosabb vágyát. Karen kérte, hadd olvashasson
tőle valamit. Mivel Lisa hébe-hóba írogatott novellákat és meséket, így bőven
tudott válogatni ezekből, miközben nagyon félt megmutatni, mi rejlik a
szívében. Amikor aztán rászánta magát, odaadta az egyik első novelláját,
melyet még 15 évesen írt, Az örök tó partján című alkotását, mely egy
elszigetelt tündérvilág megmentéséről szólt. Karent lenyűgözte Lisa
tehetsége, s főleg az, hogy fiatalon, ilyen családi háttérrel mennyire mélyen és
tisztán képes megérteni a dolgokat. Ettől kezdve folyton dicsérte, építgette az
önbizalmát és támogatta azon t ágyát, hogy egyszer író legyen. Ahogy Karen
fogalmazott, erre született, és az életében tapasztalható nehézségek, a szülei
ridegsége valamilyen megmagyarázhatatlan módon segítenek neki azzá
válnia, aki lenni akar – igen, a fájdalom az egyik legmotiválóbb tanító.
Lisa érezte, hogy a barátnője valóságos lelki húrokat pendített meg ezzel
a kijelentésével, és hogy szíve mélyén tudta és remélte, hogy az elszenvedett
bántalmak nem hiába történtek. Fantáziavilága mellett ez a remény segítette
őt az évek során. Most azonban, az ágyán fekve soha nem érezte magát ilyen
távol önmagától, s ez megrémítette. Amikor már úgy érezte, nincs több
könnye, melyet élete romjainak áldozhatna, arra gondolt, vajon mi értelme
van ennek az egésznek? Mire akarja megtanítani az élet? Próbatételről van
szó, hogy mit képes kiállni az álmaiért? Válaszok nem érkeztek, csak a
remény maradt. Amikor évekkel korábban megírta a néhány oldalas Az örök
tó partján című novelláját, abban egy titokzatos tündérről írt, aki
elhagyatottan, magányosan éli életét egy hatalmas tó partján. A tündérnek az
Enis nevet adta. Enis a tó túlpartján élő embereknek próbált segíteni,
gyönyörű énekébe mindig belecsempészte a válaszokat az élet titkaira és a
megoldásokat a problémákra, melyek az emberek életét gúzsba kötötték, ám
azok haragja, félelmei és összezavarodott gondolatai mindig viharokat
keltettek a tavon, így nem hallhatták meg a jó szándékú tündér énekét. Lisa
gyakran gondolt arra, egy-egy nehéz helyzetben, vagy miután a szülei újfent
megalázták, vajon mit tenne Enis ebben a helyzetben? Az ágyán fekve ismét
eszébe jutott titkos tündére, feltette magának a már ezerszer elismételt
kérdést. Kitörölte szeméből a könnyeket, s próbált józanul, higgadtan
gondolkodni, s meghallani a jóságos segítő hangját a tó túlpartjáról. Felkelt az
ágyról és szétnézett a szobájában. Szekrénye teljesen kirámolva, ruhái
szanaszét, a táskája, melyben erotikus fehérneműi voltak, az ágyról szemezett
vele.
Lisa döntött. Örökre elhagyja ezt a nyomorult helyet, s kegyetlen szüleit.
Nincs semmi, ami itt marasztalhatná őt. Gyorsan a táskájáért nyúlt, és az
összes ruháját begyömöszölte. Majd fogott egy másik táskát, és minden olyan
személyes tárgyat belerakott, melyre szüksége volt a lelkének, így például:
régi, kedvenc könyveit, egykét apró csecsebecsét, és természetesen az összes
írását és szívének kedves naplóját. Ez a régi, bőrkötésű kis füzetecske volt a
legna gyobb kincse. Amikor mindennel elkészült, búcsúzóul körülnézett a
szobájában, még utoljára. Sajnálta, hogy kedvenc virágait és növényeit nem
viheti magával. Különös szomorúságot érzett, hogy elhagyja ezt a helyet, és
kievez az élet ismeretlen tengerére. De tudta, hogy ezt kell tennie.
Hálószobájának ajtaját nyitva hagyta, hogy amikor szülei felébrednek, lássák,
hogy elhagyta őket. Biztos volt benne, hogy örömmámorban fognak úszni. Az
előszobába érve visszapillantott szülei hálószobájának irányába. Kellemetlen
érzés kerítette hatalmába. Bántotta, hogy az utolsó szavai éppen azok voltak,
amik. Próbált megnyugodni, valami szívből jövőt, mélyet súgni még utoljára
nekik, de nem jött ki hang a torkán, melyet a sírás görcse szorongatott.
Kilépett a házból és halkan betette maga mögött az ajtót. Már egészen
világos volt odakint, egyre melegebb volt a levegő, de Lisa didergett. A
garázs előtti parkolóban a Ford Pickup pöffeszkedve meredt rá, de a lány
igyekezett nem odanézni. Egy pillanatra átfutott a-z agyán, mi lenne, ha
megrongálná valahol, így állva bosszút a szülein, de ezt hamar elvetette. Nem
akart olyan ember lenni, mint azok, akiktől most elmenekül. Lassan,
szomorúan elsétált a háza, otthona elől, s meglepte, hogy sírva fakadt. Ahogy
egyre távolodott a háztól, ahol annyi éven át élt, tudta, hogy a könnyek
egyszerre áztatják a fájdalmas múlt romjait, és a bizonytalan jövő homályát.
Minél távolabb került szüleitől, annál jobban feltörtek benne az elmúlt évek
lelki gyötrelmei, mintha az őt fogva tartó láncok még próbálnák visszatartani.
Halkan szipogva és könnyeit törölgetve indult a lassan emelkedő napkorong
felé.
 2.

Reggel hétkor Karen olyan mélyen aludt ágyában, mint akit leütöttek. Miután
elbúcsúzott Lisától, egész úton hazafelé rá gondolt. Sosem beszélt erről a
barátnőjének, de olykor megsiratta őt. És azt a haragos vágyát sem verte
nagydobra előtte, hogy a szüleit legszívesebben Pálos Verdes egyik magas,
éceán fölé nyúló sziklájáról lökné a mélybe. De amikor épp nem volt dühös
rájuk és képes volt józanul gondolkodni, elkönyvelte, hogy ez a fajta szülői
ridegtartás szükséges ahhoz, hogy Lisából az váljon, aki lehet. Bár Lisa
gyakran gyengének és életképtelennek érezte magát, Karen mégis tudta, jóval
erősebb, mint amilyennek hiszi magát. Lisa tipikusan az a fajta ember volt,
aki képes a felé hajított kövekből tornyot építeni, amiről elérheti azokat a
csillagokat is, melyek mások számára csupán örök álmok maradnak. Ez
jellemzi a túlélő típust.
Mielőtt Karent elnyomta volna az álom, még utoljára barátnőjére gondolt,
legyen elég ereje túlélni a mindennapok nehézségeit, hogy egyszer majd
boldog lehessen. Karen nem hitt Istenben, nem volt vallásos, de azt tudta,
hogy valami mégiscsak van odakint, odafent, ami hatással van az emberek
életére. Mindemellett leginkább az ember saját erejében, tettvágyában és
merészségében hitt. Úgy gondolta, az emberek azért imádkoznak és
könyörögnek Istenhez, mert nem érzik magukat elég erősnek a céljaik
eléréséhez, és könnyebb lesz utólag valaki mást hibáztatni ezért. A felelősség
elhárítást visszataszító gyengeségnek vélte.
Álmából egy ijesztő, harsány hang riasztotta fel. A hang újból és újból
megszólalt, egyre erőszakosabban. Egy idő után felismerte, honnan jön. A
lakás csengője ordításként visszhangzott. Karennek fogalma sem volt, ki lehet
az ilyen korán. Magára kapta köntösét, és papucsában lassan kicsoszogott a
nappaliba, onnan pedig az előszobába.
– Jövök már…! – mondta hangosan, nyúzottan, de a csengő nem némult
el. Amikor a bejárati ajtóhoz ért, kikémlelt a kukucskáló lyukon.
Megdöbbenve látta, hogy Lisa áll az ajtó előtt kisírt szemekkel.
– Uramisten, Lizy! – kiáltotta Karen, és nyomban kinyitotta az ajtót.
Ekkor látta meg barátnője kezében a két telipakolt táskát, és már tudta is,
hogy mi történt. Nyomban betessékelte Lisát a nappaliba, majd gyorsan
kiszaladt a konyhába. Egy pohár vízzel tért vissza, melybe egy kis
citromkarikát dobott.
– Ezt most idd meg, hogy megnyugodjál – Karen aggódva nézett rá, a
tekintete ezernyi kérdést tükrözött.
 – Köszi… – mondta halkan Lisa, miután pár kortyot ivott a frissítőből,
majd a poharat a dohányzóasztalra tette. Karen melléült a kanapéra és kezét a
kezébe fogva próbálta rábírni, hogy beszéljen. Lisa hosszan hallgatott, némán
maga elé meredt.
– Lizy, mi történt? – kérdezte Karén.
Lisa nagyot sóhajtott és megtörölte kisírt szemét.
– Mindenemet elvették.
– Ugye nem…? – döbbent meg Karén, és egy pillanat alatt elöntötte a
harag.
– De igen… mind a 14 ezer dolláromat, amit egy év kemény munkájával
gyűjtöttem, ellopták… – Lisa nem nézett a barátnőjére, egész végig a pohárra
szegezte szomorú, fáradt tekintetét, s pró bált nem összeomlani. Egész úton,
amíg elgyalogolt Karen lakásáig, igyekezett meggyőzni magát arról, hogy van
ereje talpra állni egy ekkora pofon után is, és képes újra összegyűjteni ezt a
rengeteg pénzt. Egyszer már megcsináltam, megcsinálom hát újra – gondolta
magában, de érezte, hogy a Flamingó közege lassan teljesen felőrli a lelkét és
idegeit. Valamit ki kell találnia. Egy derengő álomkép tartotta életben, csak
ezért volt képes egyik lábát a másik után rakni, de tudta, hogy sosem volt még
ekkora szüksége Karen támogatására. Ha ő nem lenne, szinte biztos, hogy
nem bírná el a terhet.
– Hogy rohadnának meg! – csattant fel Karen és nem bírt tovább a
kanapén ülni. – Menjenek a… majdnem valami durvát mondtam!
Szemétládák! Hogy lehetnek ilyen aljasok, ilyen…
– Karen, kérlek – szakította félbe Lisa. – A gyűlölködés és a megvetés
miatt hagytam el őket. Mi jobbak vagyunk ennél.
– De ezt akkor sem lehet hagyni., Lizy! Ilyet nem úszhatnak meg
szárazon! Milyen ember az, aki képes egy rakatnyi szemétség után még meg
is lopni a saját gyerekét?! Én ezt már nem nézem el nekik! Valamit tenni kell
velük!
Lisa felállt a kanapéról és megfogta barátnője vállát.
– A fölös energiáid inkább arra használd, hogy engem támogatsz,
rendben? Nagy szükségem van rád, Karen. Őket már elhagytam… örökre.
Megbocsátani nem tudok még nekik, remélem, egyszer majd sikerül. De azt
tudom, hogy jobb ember akarok lenni, mint amilyenek ők. Valóra akarom
váltani az álmaimat, és ehhez szükségem van a segítségedre, mert a te
bátorításod nélkül nem érzem magam elég erősnek.
 A mondandója végére érve Lisa szeme megtelt könnyel, de gyorsan le is
törölte, nem akart gyengének mutatkozni. Karenen látszott, hogy a harag
gyorsan elszállt belőle, s mintha elszégyellte volna magát attól, hogy így
kiakadt. Magához ölelte Lisát.
– Ne haragudj, tudod, milyen őrült tudok lenni néha.
– Örülök, hogy ilyen idegbeteg is tudsz lenni – mosolyodott el Lisa,
miután kibontakoztak az ölelésből. – Ebből érzem, hogy fontos vagyok neked.
Még szép, hogy az vagy, barátnőm! – Karen is mosolygott, immár végleg
lehiggadt, egy pillanat alatt átváltva a gyengéd énjére. – De kímélje meg őket
az élet attól, hogy a szemem elé kerüljenek…
– És nem bánnád, ha ide költöznék hozzád? Ha nem férünk el, vagy
valami, akkor…
– Természetesen itt maradsz! Örülök neked.
– Köszönöm.
– A lakbért majd később megbeszéljük – nevetett Karen, megpróbálva
jobb kedvre deríteni a barátnőjét, ahogy mindig is szokta. A lányok gyorsan
elrendezték a nappaliban lévő bútorokat úgy, hogy a kihúzható kanapét ággyá
alakítsák, amin Lisa alhat. Karen lakása egy szerény kis albérlet volt Anaheim
belvárosi részén. A harmadik emeleti lakás egy spanyol stílust idéző
épületben helyezkedett el, a berendezés árulkodott Karen összetett jelleméről,
egyszerre volt színes és vidám, de ugyanakkor praktikus és rendezett. A lány
szerette a rendet maga körül, ez abban is megmutatkozott, hogy kétnaponta az
egész lakást kitakarította, kényesen ügyelve a legapróbb részletekre is.
Amondó volt, hogy becsüljön meg az ember mindent, amit az élet adott neki,
használja fel, fordítsa a javára, és akkor esélye lesz egy szebb és jobb jövőre.
Lisa kényelmesen érezte magát mindig, amikor meglátogatta a barátnőjét,
mert úgy érezte, ez a kis lakás a szülei házában lévő hálószobájának
felnagyított és kissé meg-bolondított változata. A növények és virágok itt is
szép számmal zöldelltek mindenütt, de saját kis növendékeire gondolva
elszomorodott. Tudta, mi lesz a sorsuk, amikor anyja rájuk teszi a kezét.
Kevesebb, mint húsz perc alatt mindent elrendeztek, és mivel mar odakint
világosodott, minden függönyt behúztak. Hatalmas kimerültség ömlött szét
bennük. Így egy gyors ölelés után Karen visszacsoszogott a hálószobájába,
Lisa pedig lefeküdt a kihúzható kanapé megágyazott, puha vackába. Amint
minden elcsendesült körülötte, a lányra ráomlott szomorú sorsának tonnás
terhe. Amikor az ember egyedül van a csöndben, minden pillanatban olyan
érzések és gondolatok lepik el, melyek néha hihetetlen mélyről törnek a
felszínre. Ha az ember ilyenkor hagyja szabadon áramlani ezt az emlék és
vágy kavalkádot, olyan dolgok világosodnak meg előtte, melyekre addig
gondolni sem mert. Lisa az általa megalkotott tündérre, Enisre gondolt.
Érezte, hogy ez nem a szokásos menekülési reflex, hanem valami egészen
más, mintha valóban egy tó partján ülne a csöndben, melynek túloldaláról a
titokzatos segítője próbál üzenni. Ahogy a lány lassan álomba szenderült és a
nappali sötét sziluettjei feloldódtak az éledő álomképekben, egy halovány
gondolatot sodort felé a szél a tó túloldaláról, engedd! Lisának fogalma sem
volt róla, mit jelenthet ez a különös üzenet, de nem is tudott rajta sokáig
töprengeni, mert elnyomta az álom.
Van olyan, mikor az ember úgy érzi, semmit nem aludt, semmit nem
álmodott, mégis órák teltek el. Lisának pontosan ilyen érzése volt, amikor egy
hangos csörömpölésre riadt fel. Biztos volt benne, hogy alig fél órája
aludhatott el, de ahogy a nappali faliórájára pillantott, döbbenten vette
tudomásul, hogy már délután kettő is elmúlt. A falióra egy vicces, fekete
macskát ábrázolt, amint guvadt szemeivel ide-oda nézelődik minden
másodpercben, mintha előre sejtené, valami érdekes fog hamarosan történni.
Lisa nyúzottan, leverten és álmosan mászott ki az ágyként szolgáló kihúzható
kanapéról. A csörömpölés újra hallatszott, ezúttal már be is tudta azonosítani,
hogy a konyha felől jön a hang. A lány belebújt a papucsába, magára kapta
köntösét, és elindult a zaj irányába. A szűkös konyhában bravúros mutatvány
volt egy egyszerű reggeli elkészítése is. Az öreg és kifakult fabútorok folyton
nyikorogtak, a türkiz színű csempékkel kirakott fal az idő mocskát viselte
magán, bármilyen igyekezettel is súrolta őket Karen. A szőke lány egy szál
bugyiban és egy macskát ábrázoló fekete topban sürgölődött, igyekezett a
lehető legkevesebb rumlival és hangzavarral elkészíteni egy tartalmas
„reggelit” magának és Lisának.
– Mi a séf ajánlata? – kérdezte Lisa és jót derült barátnője
ügyetlenkedésén. Karen ijedten fordult felé, mert idegei pattanásig feszültek,
amiért összeesküdtek ellene az elemek.
– Áh… ne is kérdezd! Próbálok valamit összehozni, de ez a… konyha,
vagy minek nevezzem ezt a lukat, még arra sem alkalmas, hogy egy pirítóst
megcsináljak különösebb felfordulás nélkül. Lisa mosolyogva megcsóválta a
fejét, és igyekezett minél távolabb maradni az eseményektől.
– Jaj, a fenébe! – szólalt meg Karen. – Biztos felébresztettelek az előbb,
amikor bénáztam a serpenyővel. Ne haragudj!
– Mindegy – mosolygott Lisa, de úgy érezte, bármelyik pillanatban össze
tudna esni a fáradtságtól, hogy aztán ott helyben elaludjon.
– Kipihented magad? – érdeklődött Karen, miközben tovább tüsténkedett.
– Úgy érzem, mintha alig aludtam volna valamit.
 Nem sokkal később a nappaliban álló kis, kör alakú asztalnál ülve
fogyasztották el egyszerű „reggelijüket”, ami éppen csak megmentett és alig
odakozmált omlettből, csak kissé elszenesedett pirítósból, valamint egy-egy
kis narancsból állt. Lisa valamelyest magához tért a falatoktól, de még mindig
elég kótyagosnak érezte magát, nem beszélve arról, milyen rideg és gyötrő
érzés kerítette hatalmába, amikor eszébe jutott, mit tettek vele a szülei.
– Köszi, Karen, finom volt.
– Ehető, éppen csak. Én inkább így fogalmaznék – nevetett Karen és
összeszedte a tányérokat, poharakat. – De szívből jött!
Lisa segített barátnőjének kivinni a konyhába a mosogatni valót, és
felajánlotta, szívesen rendet rak helyette. Végül is kerten mosogattak el. Lisa
most aludt első alkalommal Karennél, de érezte, hogy már jóval korábban
meg kellett volna hoznia azt a döntést, hogy ideköltözik. Néhány hónappal
ezelőtt Karen felajánlotta, hogy lakjanak együtt, de Lisa visszautasította, nem
akart barátnője terhére lenni. Ebből aztán lett egy kis vita, de hamar
kibékültek, ahogy a barátnőknél lenni szokott. Lisát most gyötörte az a
gondolat is, hogy ha akkor beleegyezik a költözésbe, még mindig meglenne a
pénze és sokkal közelebb lenne az álmai megvalósításához. A lány az egész
mosogatás alatt nem szólt egy szót sem, a piszkos evőeszközökre és
tányérokra meredve monotonon törölgetett, mintha így próbálná lemosni
magáról a bűntudat, félelem és aggodalom minden piszkát. Amikor végeztek,
Karen mintha megérezte volna, mi jár a fejében.
– A dolgok okkal történnek, Lizy. Tudod jól.
– Nem tudom, mi lehet az oka annak, hogy így megszívat az élet… –
sóhajtott fel szomorúan Lisa a hűtőnek támaszkodva.
– Én sem tudom. De két dologban biztos vagyok: az egyik, hogy gyakran
csak később derül ki, miért történt valami. A másik az, hogy csak az erős és
céltudatos emberek váltják valóra az álmaikat. És te, Lisa ilyen ember vagy!
– Mégis miből gondolod, hogy olyan erős vagyok? – Lisa összefonta a
karjait melle alatt, és bágyadtan nézett maga elé.
– Onnan – emelte fel Lisa állát Karén, hogy mélyen a szemébe nézhessen
–, hogy más a te helyzetedben már rég drogozna és inna. Az emberek jó része
gyenge és nem tudják feldolgozni a fájdalmat, nem tudják, hogyan
reagáljanak rá. Inkább elmenekülnek előle és szétcsapják magukat drogokkal
és piával, csak hogy ne kelljen felelősséget vállalniuk az életük
megváltoztatásáért. De nézz magadra! Megsebeztek, durván és mélyen. De te
még mindig nem adod fel, és bár fáradt vagy és gyötrődsz, de nem tudod
elengedni az álmaid, mert tudod, arra születtél, hogy valóra váltsd őket! Te
vagy a legerősebb ember, akit ismerek!
– Köszönöm – mondta Lisa és a szeme megtelt könnyekkel, mert életében
nem kapott senkitől annyi szeretetet és odafigyelést ezen a szőke, kedves és
aranyosan hibbant lányon kívül, aki a legnehezebb percekben sem tágít
mellőle, hanem elszántan lökdösi őt a célja felé. Lisa megölelte barátnőjét és
most érezte, mit jelent a biztonság. Majd amikor kibontakoztak az ölelésből,
Lisa észrevette, hogy Karen is meghatódott. – Én is fellépek veled ma.
– Na, azt már nem! – tiltakozott Karen. – Itthon maradsz és pihensz
egyet. Majd azt mondom Roynak, hogy elkaptál valami nyavalyát, és a
látványoddal csak elkergetnéd a pasikat. Tudod, milyen Roy. Ha bedobod
neki, hogy pénzt veszíthet, akkor…
– Karen – szakította félbe Lisa –, szükségem van a pénzre, jobban, mint
bármikor! Elmegyek ma éjjel a Flamingóba. Senki nem tarthat vissza!
Karen elmosolyodott és rá kacsintott.
– Igen, ez az a Lisa, akit én ismerek!
Leroy Crawford éjfélkor már vagy egy órája állt őrt a lányok öltözőajtaja
előtt. A mindig jó kedélyű és kedves óriás – szokásához híven – igyekezett a
mellette eltipegő lányoknak egy-egy figyelmes megjegyzéssel szépíteni az
estéjét. Amikor azonban meglátta a felé közeledő Lisát és Karent, amint a
lépcsőről jöttek lefelé, egy pillanatra megállította Lisát, vállára téve a kezét.
– Hé, minden rendben, Lisa?
– Igen. Jól vagyok, Leroy, köszi – mondta a lány. Lisa volt az egyetlen,
aki a termetes néger férfit a keresztnevén szólította, s neki ezt Mr. Crawford el
is nézte. Egyértelmű volt a többi lány számára, hogy a férfi nagyobb
figyelmet fordít Lisára, s emiatt csak még jobban irigykedtek rá. Néha
elhangzott egy-egy epés megjegyzés, miszerint biztos van köztük valami, de
az ilyen helyzeteket a többgyerekes családapa Mr. Crawford jól kezelte és
megvédte Lisát.
– Nekem nem úgy tűnik. Valami baj van?
– Tényleg nincs – Lisa mosolyt erőltetett magára. – Csak nem aludtam
jól, ennyi az egész. Köszönöm.
– Hát, jól van – mondta Mr. Crawford, de a szemében látni lehetett, hogy
csak azért nem faggatja tovább a lányt, mert látja, nem akar a problémájáról
beszélni itt és most. Az öltözőbe belépve a szokásos parfümorgia és
színkavalkád fogadta őket. A lázas készülődés tapintható feszültségként
hullámzott végig az okkersárga falú, hatalmas tükrökkel ellátott helyiségben,
mely minden, a színpad előtt italozó és erotikus izgalmat kereső férfi számára
maga volt a mennyország. Lisa és Karen éppen csak át tudtak vágni a
meztelen, vagy éppen fehérneműjüket próbálgató táncos lányok sokaságán,
hogy az öltözőszekrényükhöz férjenek. Mindenki hangosan trécselt,
pletykálkodott, nevetgélt és a szokásos bugyuta és felszínes párbeszédek
hangzottak el. Lisa még sosem érzett ekkora undort a Flamingó iránt. Csöndre
és nyugalomra vágyott, de tudta, hogy az jelenleg megfutamodás lenne a
kihívás elől. Meg kell küzdenie a remélt boldogság minden egyes pillanatáért.
A lányok vetkőzni kezdtek, Lisa éppen a melltartóját kapcsolta ki, amikor fél
füllel meghallotta Janice és Amanda Rodriguez gúnyolódó megjegyzéseit. A
buja, latin-amerikai ikerpár volt a leginkább ellenséges vele szemben, mert
úgy érezték, le lettek taszítva a trónról, amikor Lisa első ízben lépett
színpadra. Addig az ikrek voltak a legizgalmasabb szenzációk, akikről
mindenki tudta, hogy a pornóiparban is tevékenykednek. Szúrós, megvető
pillantásokat vetettek Lisára, aki próbált nem tudomást venni az állandó
áskálódásról.
– Ne is figyelj rájuk, Lizy – mondta Karen. – Csak két ostoba, irigy
ribanc…
Lisa és Karen olyan gyorsan öltöztek át, ahogy csak tudtak, mert
hamarosan ők következtek. Karen egy fekete csipkés fehérneműt vett fel,
hozzá füstszínű combfixet, míg Lisa türkizkék és smaragd színekbe bújtatta
lélegzetelállító idomait. Az öltöző hamar kiürült, kettesben maradtak. A
parfümfelhő és a lányok zsongása egy ideig megrekedt a falak közt. Lisa
idegesen ücsörgött egyik lábáról a másikra, sosem érezte még ennyire
kényelmetlennek az egyik kedvenc fehérneműjét, mintha semmit nem viselt
volna magán, és lelkének minden szomorú és fáradt rezdülése a pórusain át
szivárgott volna ki.
– Hé – simogatta meg a vállát Karen és bíztatóan rámosolygott –, minden
rendben lesz. Tudom, mit szeretnél most, Lizy. Fent találkozunk!
Azzal Karen kilépett az öltözőajtón, de még visszanézett Lisára és még
egyszer rámosolygott. Lisa nem tudta szavakba önteni, menynyire szereti a
barátnőjét. Egy áldás volt az életében. Amikor egyedül maradt a csöndes
öltözőben, leült a középen húzódó padra és próbált megnyugodni. Nem
csupán a szokásos, fellépés előtti szomorúság, szégyen és izgatottság járta át,
hanem a gondolat is kínozta: még legalább egy évig kell ezt csinálnia, hetente
négy éjszakán keresztül… Forrónak érezte a fejét, mintha lázas lenne.
Gyorsan a mosdóba sietett és megmosta az arcát hideg vízzel. Mivel szinte
alig szokott magára tenni sminket, nem kellett vigyáznia, hogy elkenődik
bármi is. A mosdó lüktető neonfénye rideg volt, akár a kegyetlen igazság,
mely a tükörből tekint vissza az emberre. Lisa megdöbbent, milyen mély
fájdalom és fásultság vibrál a szemében, mélyebb és ijesztőbb, mint máskor
Undorodott ettől a tükörképtől. Szedd össze magad, Lisa! Ne hagyd, hogy
megtörjön az élet! – sulykolta magának.
Kezét a hideg víz alá mártotta, egy utolsót fröcskölt az arcára, majd
határozottan a tükörre meredt, s kilépett az ajtón.
Amikor a püspöklila függöny mögé ért, akkor jutott eszébe, hogy fogalma
sincs, hogyan került oda. Mintha az elmúlt egy percben leblokkolt volna az
agya. Szedd össze magad! A szíve vadul reszketett, s ahogy egy újabb
erotikusan burjánzó és tekergőző szám töltötte meg a Flamingó nagytermének
perverz légkörét, elismételte magában a számtalanszor elmormolt kis imáját,
majd behunyt szemmel kilépett a függöny hasadékán. A színpad ezüstös
felülete a szokottnál is hidegebb volt, mintha jégmezőre lépett volna,
beleborzongott. Lassan kinyitotta a pilláit, ám mindaz, amit látott, minden
eddiginél nagyobb undorral töltötte el. A kéjenc és sóvárgó tekintetek szinte
leszaggatták róla a melltartót és a bugyit, a nevető és vicsorgó fogsorok szinte
lerágták róla a bőrt és a húst, a mámoros agyakban kavargó buja gondolatok
minden pillanatban megerőszakolták őt. Mialatt lassan a színpad közepére
lépett és igyekezett minél jobban a zenével együtt mozogni, érezte, most lesz
a legnehezebb a belső világa biztonságába jutni. Tőle balra egy egzotikus
néger lány, Solana bűvölte anyaszült meztelen testével a begerjedt férfiakat,
de ők is minduntalan Lisára pillantottak, jobbra Karen táncolt. A lány hamar
ledobta magáról a melltartót, nem zavartatta magát, s csábos mosolyával
ingerelte a kiéhezett közönséget. Amikor meglátta Lisát, boldogan
elmosolyodott, és rámutatott, megtapsolta őt, hogy a közönség vegye a lapot,
megérkezett az est fénypontja. Lisának ez hihetetlen jól esett, mert biztos volt
benne, nem bírná végigcsinálni ezt az éjszakát a barátnője nélkül. Lisa
valamivel bátrabban és oldottabban közelített a férfiakhoz, akik ájuldozva
nézték gyönyörű testének minden porcikáját, s számolatlanul gyűrögették a
dollárokat a bugyijának pántjába, meg-megsimogatva őt, ahol csak érték.
Mindez csak álom, nem valóság – gondolta magában a lány és minden
idegszálát megfeszítve koncentrált, hogy a két világ peremén
egyensúlyozzon. Ahogy végigpillantott a férfiak tömegén, hirtelen kiszúrt egy
arcot, mely más volt, mint a többi. Az idegen férfi tekintete egyből
megragadta a figyelmét, s egy pillanatra ledermedt. Ahogy hátrébb lépett a
színpadon és megmutatta formás fenekét a közönségnek, magán érezte
egyetlen ember szúrós, átható pillantását. Megfordult, s újra megnézte
magának az arcot. A férfi nagyjából harmincöt éves lehetett, elegáns öltönyt
viselt, de nem volt rajta nyakkendő. Egyedül ült az asztalánál. Nem
mosolygott, nem éljenzett, és nem tombolt úgy, mint begerjedt férfitársai.
Karent és Solanát egy pillantásra sem méltatta, csakis Lisát nézte meredten, s
közben lassan kortyolta az italát. Jóképű, megnyerő külsejű férfi volt,
sötétszőke haja miatt is kirítt a tömegből. Lisa azon kapta magát, hogy nem
tudja róla levenni a szemét, mintha az egész Flamingó összeomlott volna
körülöttük, s ő csak neki táncolna, csak őt csábítaná – ez a gondolat
libabőrössé tette minden porcikáját. Ahogy a zene kezdett elhalkulni, Lisa
tudta, hogy ideje visszabújni a függönyre pingált flamingó szárnyai mögé.
Amint a folyosóra értek, egyből letámadta Karent.
– Te is láttad azt a pasit ott az asztaloknál?
– Milyen pasit? – nézett rá furcsállva Karen. – Volt egy pár.
– Öltöny volt rajta. Szőke hajú és csak rám figyelt. Kissé… ijesztő volt.
– Egy titkos hódoló? – kacsintott rá Karén.
– Nem veszel engem komolyan!
– Te veszed túl komolyan ezt az egészet – simogatta meg a karját Karen.
– Csak valami fazon, mit számít? Hamarosan úgy is lelép.
Lisa és barátnője visszamentek az öltözőbe, ahol ismét néhány lány éppen
ruhát próbált és még fullasztóbbá parfümözték a levegőt. A következő
fellépéséig Lisának még volt egy kis ideje pihenni, de nem akart az öltözőben
maradni. Magára vette egyik kedvenc fekete tunikáját és odaszólt Karennek.
– Figyelj csak, én felmegyek a bárhoz. Muszáj innom valamit. Jössz te is?
– Most nem lehet, mosdóba kell mennem. De csak óvatosan kortyolgass,
Lizy! – mondta Karen tudván, hogy barátnője nem bírja jól az italt.
– Ne aggódj, vigyázok magamra! – mosolygott Lisa. A Flamingó bárja
kifejezetten elegáns és hivalkodó volt a maga nemében. Roy Chapman
különösen nagy gondot fordított ennek kialakítására, ugyanis a színpad után
ez volt a második legfontosabb hely a night clubban. A hosszan elnyúló,
ragyogóra polírozott diófa pult mögött két egyetemista fiú, Randy és Jim
szolgálta ki a vendégeket olyan sebességgel, hogy azt szemmel is alig lehetett
követni. Randy kezdetben sokat udvarolt Lisának, de amikor látta, hogy a
lány fél nyitni felé, felhagyott a próbálkozással, bár azóta is folyton a
kedvében akart járni, amikor Lisa megközelítette a bárt. A tucatnyi bárszék
közül csak néhány volt üres, és amikor Lisa helyet foglalt az egyiken, a
körülötte lévő férfiak rögtön összesúgtak, mire a lány zavarba jött. Amint
Randy meglátta őt, nyomban odasietett hozzá. Szokásához híven a fiú beletúrt
dús fekete hajába, és mélyen Lisa szemébe nézett.
– Mit adhatok a hölgynek? – kérdezte, és igyekezett a
legellenállhatatlanabb mosolyát elővenni. Lisának szimpatikus volt a fiúban,
hogy nem adta fel egykönnyen.
 – Szia, Randy – Lisa visszamosolygott rá, de az ő gesztusában nem volt
semmi csábítás és kacérság. – Mindegy, bármi jöhet, de ne legyen túl erős.
– Kívánságod számomra parancs! – mondta Randy és máris nekilátott,
hogy élete legfinomabb koktélját elkészítse. Amikor elkészült, úgy adta a lány
elé, mintha egy jegygyűrű lenne és mohó tekintettel várta a reakciót.
– Köszönöm – mondta Lisa és belekortyolt az egzotikusán aranyló
Tequila Sunrise koktélba. – Nagyon finom!
– Örülök, ha a kedvedben járhatok – kacsintott rá Randy, de bánatára már
el is kellett rohannia, mert egy türelmetlen vendég rákiáltott. Lisát
valamelyest ellazította a koktél, lassan kortyolgatta, s már egyáltalán nem
zavarta úgy a férfiak vágyakozó pillantása, mint az imént. Váratlanul egy férfi
lépett mellé. Sötétszürke öltönyt viselt, a haja szőkén ragyogott és átható,
szürke szemével meredt rá. Az a férfi volt, aki annyira kitartóan figyelte
produkciója közben. Lisa, amint meglátta, félrenyelte a koktélt és köhögnie
kellett. Az idegen férfi kedvesen elmosolyodott és megsimogatta a hátát.
– Ne haragudj, ha rád ijesztettem.
– Nem… nem, semmi gond – köhécselt Lisa, ahogy rendbe jött. – Csak…
nem iszom túl gyakran.
A férfi pár pillanatig mélyen a szemébe nézett, nem mérte őt végig, mint
ahogy mások általában. Lisa megint libabőrös lett tőle.
– Samuel vagyok nyújtotta a kezét a férfi.
– Lisa – viszonozta a kézfogást a lány, és tetszett neki Samuel erős, de
mégis gyengéd érintése.
– Igen, tudom – mosolygott rá a férfi. – Miattad vagyok itt ma este.
A lány kissé megborzongott ettől a kijelentéstől.
– Ezt hogy érted?
– Egy barátom mesélt rólad.
– Ismerem őt?
– Nem hinném – mosolygott rá Samuel. – Látott már téged itt és
ájuldozva mesélt rólad. Azt mondta, nekem biztosan tetszenél.
– Értem – Lisa ennél okosabbat nem tudott mondani erre, mert kezdte
kissé kényelmetlenül érezni magát.
– És igaza volt a barátomnak. Életemben nem láttam még ilyen szép nőt!
 Lisa lesütötte a pilláit, majd ahogy ismét felemelte, egy pillanatra
meglátta Randyt, aki vöröslött a méregtől, hogy egy másik férfi tévedt a
vadászmezejére.
– Köszönöm – mondta Lisa.
– Ahogy néztelek, olyan voltál… mint egy álom. Mintha egy
fantáziaképet látnék és próbálnám eldönteni, igaz vagy-e vagy sem. Azt
hiszem, a legjobb kifejezés rád a rabul ejtő.
– Nagyon kedves vagy – Lisa megengedett magának egy félmosolyt.
Halványan valami hátborzongatót érzett Sámuelben, ám sokkal inkább
kellemes kisugárzása volt. Megnyerő és sármos külseje csak még érdekesebbé
tette.
– Az igazság az, hogy lenne számodra egy ajánlatom, Lisa.
– Hallgatlak.
Samuel néhány pillanatig mélyen a lány szemébe nézett, majd gyengéden
megsimogatta selymes barna fürtjeit, és a haját elfésülte a füle mellől úgy,
hogy a tincsek végigcirógassák Lisa nyakát. A lány beleborsózott ebbe az
érintésbe. Sámuel közel hajolt hozzá és a fülébe súgta az ajánlatát.
– Nincs semmi, amire úgy vágynék, mint a meztelen tested látványa.
Minden ízletes porcikádra vágyom az első pillanattól kezdve, ahogy
megláttalak. Feküdj le velem!
Lisa először nem akart hinni a fülének Kapott már sok ajánlatot, a
többsége gusztustalan és arrogáns volt. Ahogy Samuel elengedte a haját és
visszahúzódott, Lisa egy percig csak meredt rá, majd a koktélos poharát a
pultra tette, és felállt a bárszékről.
– Kérlek, Lisa. Ne menj még – Samuel gyengéden megfogta a lány kezét.
– Ha nem hagysz békén, sikítok!
– Mennyit keresel itt egy hónap alatt? – kérdezte Sámuel.
– Tessék?!
– Úgy tippelem, mivel te vagy a legnépszerűbb itt… 3000 dollárt?
Lisa meredten nézett rá. Nem értette, mit akar a férfi ezzel.
– Fizetek neked 3000 dollárt, ha lefekszel velem.
– Menj a francba! – mondta Lisa és kirántotta a kezét a férfi kezei közül.
– Lisa. Ez itt mind a tiéd lehet, ha akarod – mondta Sámuel és benyúlt az
öltönye belső zsebébe. Óvatosan, hogy más ne lássa meg, egy köteg pénzt vett
elő. Lisa ránézésre megbecsülte, hogy valóban annyi pénz lehet nála, mint
amennyit említett. A lány első reakciója a sértettség volt és minél gyorsabban
el akart menni ettől az eszelőstől, de ahogy látta, mennyi pénz lehet az övé, a
lábai földbe gyökereztek. Ez lehetetlen! Még egy napja sincs, hogy a szüleim
mindent elloptak tőlem, erre itt ez a férfi egy ilyen ajánlattal – gondolta
magában. Lisa az ajkába harapott. Soha nem gondolt arra, hogy pénzért árulja
a testét, de borzalmas helyzetbe került és minden fillérre szüksége volt. Olyan
gyorsan el akarta hagyni ezt a mocskos Flamingót, amennyire csak lehetséges
volt, és talán pont ez a férfi fog neki segíteni ebben. Lisa igyekezett hinni az
élet apró jeleiben, ahogy Karen is mindig tanácsolta neki. Undorodott még a
gondolattól is, hogy pénzért szexeljen, de úgy érezte legbelül, ez az ember jó
okkal van itt éppen ma este. Mit tenne Enis? – tette fel magának a kérdést, de
talán a koktél hatása miatt nem hallotta meg a belső hangot. Tépelődéséből
Sámuel szakította ki.
– Ne haragudj. Nem akartalak megbántani ezzel az ajánlattal. Jobb, ha
megyek.
A férfi távozni készült, de Lisa megragadta a karját.
– Rendben van – mondta nagyot sóhajtva és úgy érezte, menten elsüllyed
szégyenében.
– Biztos? Nem akarom, hogy…
– Igen, biztos! – szólt közbe a lány. – Megteszem.
– Nem fogod megbánni megígérem – mosolygott rá Sámuel. – De van
egy feltételem.
– Éspedig?
– Most akarom.
– Tessék? Itt?! – hökkent meg Lisa. – De én itt dolgozom, és még órákig
fellépésem lesz…
– Elmegyünk egy békés helyre, ahol tudok rád figyelni. Valahogy intézd
el, hogy eljöhess. Az épület előtt várlak. Ha nem jössz tíz perc múlva, én
elmegyek, és nem látsz többé.
– Ah… – sóhajtott fel Lisa. – Jó, megpróbálom!
– Tíz perc – kacsintott rá Samuel és ezzel távozott. Lisa olyan gyorsan
rohant el a pulttól, hogy majdnem feldöntötte a bárszéket. Visszasietett az
öltözőbe, berontott az ajtón, olyan ideges volt, hogy még az áporodott szagok
és illatok, és a lányok rideg pillantásai sem zavarták. Ahogy meglátta őt
Karén, nyomban odasietett hozzá.
 – Hé, te meg merre jártál? Egy perc és kezdünk, gyorsan öltözz át!
Remélem, nem ittad le magad! – nevetett a szőke szépség.
– Figyelj, Karen, én most nem fogok fellépni – mondta sietve Lisa.
– Micsoda? Roy elevenen megnyúz, ha nem állsz színpadra!
– Kérlek, segíts! – Lisa lehalkította a hangját és félrevonta barátnőjét. –
Az a férfi, tudod, az öltönyös ajánlatot tett nekem.
– Miféle ajánlatot? – Karennek rossz érzése támadt.
– 3000 dollárt fizet nekem, ha lefekszem vele. Most. Az épület előtt vár,
alig van pár percem! Kérlek, Karén, beszélj Royjal, mondd neki, hogy rosszul
lettem és haza kellett mennem, vagy valami, kérlek…!
– Lizy! – ragadta meg a vállát Karén. – Ugye most csak viccelsz?
Megértem, hogy kell a pénz, de ilyet nem csinálhatsz! Ne kurválkodj! Felejtsd
el ezt az egészet, és gyere a színpadra!
– Erre most nincs időm, Karen! Meghoztam egy döntést és vállalom érte
a felelősséget. Kell ez a pénz! Könyörgöm, segíts!
Karent szörnyű érzés kezdte gyötörni, és majd szétrobbant az
idegességtől. Egyáltalán nem tetszett neki, amit Lisa művel, de valahol
megértette őt. Szegény lány mindenbe kapaszkodik, ami egy kis esélyt is ad
arra, hogy közelebb kerüljön az álmaihoz. Karen mérgesen fújt egyet,
megcsóválta a fejét és kinyitotta az öltözőszekrényét. Elővette gyorsan a
lakáskulcsát és Lisa kezébe nyomta.
– Falazok neked, mert szeretlek. Örült nagy baromságot csinálsz, és erről
még beszélünk, de ezt most elnézem neked. Most az egyszer!
– Köszi, Karen, örök hálám! – gyorsan megölelte a barátnőjét. – Nagyon
szeretlek!
Azzal Lisa már rohant is el kezében a kulccsal. Amikor az ajtóhoz ért,
Karen utána szólt.
– Legyél nagyon óvatos, Lizym! Belehalok, ha bajod esik…
– Ne aggódj – erőltetett egy mosolyt magára idegesen Lisa tudok
vigyázni magamra.
Ahogy Lisa kiért az épület elé, semerre nem látta Samuelt. Egy pillanatra
pánikba esett, hogy a pénz már el is úszott előle, ugyanakkor örült is, hogy
mégsem kell megszégyenülnie. A night clubból kiszűrődött az erotikus izzás
és forró bujaság minden hangja, a késő esti sötétségben szikrázva vibrált az
épület homlokát díszítő neon reklámtábla. Egy hirtelen ötlettől vezérelve Lisa
a parkoló felé indult. Ahogy az épület sarkához ért, meglátta Samuelt, amint
épp beszáll egy vadonatúj, piros Chevrolet Corvette-be. Utána kiáltott, mire a
férfi megfordult és szélesen elmosolyodott. Játékosan a fejét csóválta és az
órájára mutatott. Ahogy Lisa odaért hozzá, a férfi ránevetett.
– Ej, Lisa drága, majdnem lekéstél. Ezért elfenekellek…
– Elnézést, feltartottak – mondta Lisa.
– Mondtam, a büntetés nem marad el – kacsintott Sámuel a lányra, majd
kinyitotta neki a sportautó utas oldali ajtaját. Lisa még sosem ült ilyen drága
és menő autóban, egyszerre tetszett neki és valahol mélyen idegenkedett tőle.
Amint beült mellé Samuel, felmutatta neki a kulcsot.
– Hozzám megyünk, rendben? Ott nyugodtan lehetünk. Nem fog zavarni
senki.
– Egyedül laksz?
– A barátnőmmel lakunk közösen.
– Ő is itt dolgozik a Flamingóban?
Lisát hirtelen elöntötte egy érzés, hogy ne mondja meg az igazságot. Nem
tudta, miért, de valahogy érezte, nem szabad tudnia Samuelnek, hogy Karen is
táncos lány.
– Nem, nem, ő egészen mással foglalkozik.
– És hogy lehet, hogy a barátnőd nincs otthon ilyenkor?
– Ö… a fiújánál alszik mostanában.
– Értem – mosolyodott el szélesen Sámuel. – Akkor menjünk hozzád!
Lisa megadta a lakcímet, amit Sámuel csak nagyjából tudott
beazonosítani, így a lány pontosan útbaigazította őt. Egész úton odafelé nem
szóltak egymáshoz pár szónál többet. Samuel kérdezett róla néhány dolgot, de
Lisa nem akart beszélgetni. Szörnyen ideges volt és szégyellte magát, de csak
a kitűzött cél lebegett a szeme előtt. Remélte, hogy minél hamarabb túlesik a
dolgon, és örökre eltűnik az életéből Samuel, mintha sosem létezett volna,
mint egy látomás, egy lidérc, a megivott koktél utóhatása. De bármennyire is
igyekezett valami fantáziaképet társítani ehhez az egészhez, nem sikerült. Túl
valóságos, túl félelmetes volt. Karenre gondolt. Barátnője szemében látott
valami olyan villanást, amit eddig még soha, és ez megrémítette. Igyekezett
elhessegetni magától a gondolatot, hogy nincs biztonságban, és csak arra
gondolni, Karen mennyire jó hozzá, ő az egyetlen ember, aki szereti. Ahogy
átsuhantak az éjszakába burko1 Szó Santa Ana és Anaheim városrészein, csak
Karen szeretetteljes arcképe volt az, mely egy kicsit meg tudta nyugtatni.
 Samuel alaposan végigmérte a lány minden domborulatát, fenekének
izgató tájékán hosszan elidőzött a tekintete, amíg Lisa a bejárati ajtót
kinyitotta. Ahogy beléptek a lakásba, Lisa a nappaliba sietett és felkapcsolt
két asztali lámpát, melyek gyengéd, puha aranyló fénnyel omlottak szét a
szerény kis térben.
– Biztos, hogy ennél szebb helyekhez vagy szokva – szólalt meg
mentegetőzve és sajnálkozva Lisa –, de remélem, azért megfelel.
– Miattad vagyok itt, nem a lakást jöttem megvenni – Samuel hangja
kissé érdesebbé vált a lakás csöndjében, vagy csak Lisa érezte így
idegességében?
– És… megkínálhatlak valamivel? Innál valamit, esetleg…
– Vedd le a ruhád – mondta ellentmondást nem tűrő hangon a férfi.
– Rendben – Lisa a lámpák fényében reszketett, de lassan kibújt a fekete
tunikájából, feltárva azt a türkiz és smaragd színekben ragyogó fehérneműt,
melyben nem sokkal korábban a színpadon táncolt.
– A melltartót – szólalt meg Sámuel, és Lisát kezdte idegesíteni, hogy a
férfi nem moccant meg, csak állt tőle alig két méterre, mereven és áthatóan
nézve őt. Lisa kikapcsolta a melltartóját, és ahogy levette magáról, kezével
eltakarta telt melleit. Arcába lógó haja hosszú fürtjein át nézett a férfira és
várt.
– A bugyidat – mondta a férfi ridegen.
Lisa kénytelen volt felfedni melleit, hogy levehesse a bugyiját, s egy
pillantást vetett Samuelre, aki nagyot nyelt, amikor meglátta az előbukkanó
kívánatos idomokat. Amikor Lisa kibújt a bugyijából és teljesen meztelenül
állt a férfi előtt, olyan ideges volt, hogy remegett a lába. Biztos volt benne,
hogy Samuel látja rajta ezt, és ez csak még jobban begerjesztheti. Kérlek,
legyen gyorsan vége – könyörgött Lisa magában.
Samuel egy perc alatt uralma alá hajtotta a lányt. Míg ő mereven és
teljesen felöltözve állt, addig a vele szemben álló lány szorongva ácsorgott
igyekeznie elfedni a bájait, melyek elkerülhetetlenül is a férfi birtokába
jutnak.
– Fordulj meg – hangzott az újabb parancs. Lisa lassan megfordult, de
nem mert válla mögül a férfira pillantani. Így még idegesebb volt, mert nem
látta, mit tesz Samuel. Szörnyen megalázva érezte magát. Eltelt egy gyötrően
hosszú perc, majd azt hallotta, hogy Samuel megszabadul a ruháitól.
Hátrafordult, hogy lássa, mi történik, de a férfi rászólt.
– Fordulj előre és dőlj rá a kanapéra!
 Lisa úgy tett, ahogy Samuel utasította, s a kanapéra dőlt, melyen
napközben aludt, úgy, hogy a feneke egyenesen a férfi felé nézett. A lány
szíve majd kiugrott a helyéről, ahogy hallotta, hogy Samuel közelít felé.
Hirtelen a popsijának feszült a férfi erős pénisze, majd két mohó kéz kezdte
simogatni előbb a fenekét, majd az oldalát, végül a nyakát. Sámuel egy
darabig gyengéden cirógatta a lányt, amitől ő kezdett kissé megnyugodni.
– Csodálatos lány vagy, Lisa – mondta Sámuel, a hangjában vad
kéjvággyal. Majd hirtelen erősen megragadta a lány haját, míg a másik keze a
fenekébe markolt, s ívbe feszítve Lisa testét, a fejét közel húzta magához. Az
ajkai éppen a füle tövénél voltak, s egyből csókolgatni kezdte a lány puha,
édes bőrét. Lisa lihegett és fuldoklott, az erő és gyengédség furcsa élménye
felkavarta, de egyáltalán nem hozta lázba. Nem kívánta a férfit, bármilyen
jóképű, sármos és megnyerő is volt, Váratlanul Samuel a kanapéra szorította
Lisát, úgy, hogy ő alig kapott levegőt. A férfi teljes testsúlyával ránehezedett,
szinte belepréselte őt a bútorba. De ami ekkor következett, az megrémítette a
lányt. Samuel olyan mélyen és kíméletlenül hatolt be a lányba, hogy annak
elakadt a lélegzete, és nyüszítéshez hasonló hangot hallatott. Fájdalom járta át
az egész testét, és egy pillanat alatt megbánta, hogy belement ebbe az
egészbe. Azonnal pánikba esett, és kezével vadul csapkodott maga körül,
próbált menekülni.
– Én mondtam, hogy büntetés lesz, Lisa – szólalt meg ridegen, kemény
hangon a férfi, és egyik kezével marokra fogta Lisa mindkét csuklóját, míg a
másik kezével a lány haját húzta. Lisa hangosan hörgött, nyüszített és
tehetetlenül tűrte a férfi vadságát. Szinte szétrepesztette a mohón bele-
belecsapódó fájdalom, mely ellen semmit nem tudott tenni.
– Mondd, hogy szereted! – szólalt meg hangosan Samuel. –Mondd!
Lisa levegőt is nehezen kapott, egy szót se tudott kipréselni. Úgy érezte,
sokkot kapott és elméje két részre szakadt. Hirtelen nagy ütés érte a fenekét.
Samuel ököllel ütlegelni kezdte a lány derekát és hátát is.
– Mondd, hogy szereted, vagy összeverlek!
Lisa minden erejét megfeszítve próbálta kinyögni a szavakat, de csak
artikulálatlan hörgés jött ki a száján. Ekkor Sámuel erősen megfogta a fejét, és
a kanapé karfájába többször beleverte. A lány haja össze-vissza csapódott,
arcán égett a bőr. A férfi ezután kitekerte a lány csuklóját és majdnem addig
feszítette, hogy elszakadtak benne a szalagok.
– Mondd, hogy szereted!
– Sze… szeretem… – nyögte végül a lány és keservesen zokogni kezdett.
 – Fogd már be a pofád! – kiáltott rá a férfi, és a fejét újra visszanyomta a
kanapéra és még jobban bekeményített. Lisa már szinte alig érezte a
fájdalmat. Mintha az elméje elhagyta volna a testét, hogy megkímélje a
szenvedés borzalmaitól. Halványan érezte, hogy teste össze-vissza rángatózik
egy hatalmas tömeg alatt, s valami lent, mélyen kíméletlen vadsággal hatol
bele újra és újra, mintha sose érne véget. A kínokat hirtelen egy különös érzés
szakította félbe, a lány belül forróságot érzett, mint perzselő lángtenger
ömlene szét a hasában. Még néhányszor megremegett körülötte a világ, majd
a teher, mely eddig a kanapéra préselte őt, lassan megszűnt. Elméje zárt
világába még eljutott néhány hang, motoszkálás, egy cipzár felhúzásának
furcsa zizegése, majd egy ajtó becsapódása. És ezután minden megszűnt
körülötte. Lisa nem mert, nem is tudott mozdulni többé. Minden fény és
sziluett különös árnyakba folyt össze előtte, az egész világ örökre
megváltozott, s ő semmit nem ismert belőle, csupán a fájdalom emléke
lüktetett a testében.
Hajnali négy előtt néhány perccel Karen már a Flamingó mögötti
parkolóban volt és sietett az autójához. Amióta Lisa az öltözőben letámadta és
elmondta, milyen ajánlatot kapott, szörnyű előérzete lett0 s ezért egész éjszaka
bűntudat és aggodalom gyötörte. Szerencsére Roy előtt könnyen előadta Lisa
rosszullétének meséjét, a férfin még valami halvány együttérzés is felcsillant
egy pillanatra. Karen magával hozta Lisa táskáját és minden ruháját, majd
miután a cuccokat bedobta a kis Golf csomagterébe, nyomban beszállt az
autóba és sietve elindult haza, Anaheimbe. Egész úton azért imádkozott, hogy
Lisát épen találja otthon, lássa, ahogy alszik nyugodtan a kihúzható kanapén
és minden a legnagyobb rendben van. De a megérzése azt súgta, valami nincs
rendben. Amikor Karen a lakása bejárati ajtaja elé ért, már tudta, hogy baj
van. Az ajtó nem volt bezárva. Óvatosan lenyomta a kilincset, és belépett a
lakásba.
Először megkönnyebbült, mert látta, hogy a nappaliban békés, meleg
lámpafények fogadják, de egy pillanattal később a pánik jeges áradata söpört
rajta végig.
– Lizy! – kiáltotta, és a szobába rohant.
Lisa anyaszült meztelenül a kanapén feküdt, tekintete a semmibe meredt
Karen egy pillanatra azt hitte, a lány halott, de gyorsan ellenőrizte a pulzusát,
életben volt.
– Uramisten, Lizy! Mi történt! Szólalj meg! A kurva életbe!
De Lisa fel sem fogta, hogy a barátnője ott van mellette. A tekintete olyan
volt, melyet Karen még azelőtt soha nem látott, s ez mindennél jobban
megrémítette. Végignézte Lisa testét. Több helyen ütések vöröslő foltjait
látta, zúzódásokat, a nyakán és a hátán karcolásokat. Karen zokogott és
magához ölelte barátnője megkínzott testét. Tudta, hogy Lisa már soha nem
lesz olyan, mint eddig volt.
 2. fejezet

AMIT ENIS MONDOTT

„Minden nap megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik, de mindig
születik valami új,
amiért érdemes élni és küzdeni. ”

Hérakleitosz

1.

Roy Chapman összefont karokkal állt az irodája ablaka előtt. Hangosan,

idegesen szuszogva meredt a piszkos üvegen túlra, ahol a lassan lenyugvó nap
utolsó visszfényei különös alakzatokat rajzoltak az úttestre, épületekre és a
nyújtózkodó datolyapálmákra, mintha egy hatalmas kéz fekete tussal össze-
vissza satírozta volna a világot. Amikor este fél 8-kor beért a Flamingóba és
felcaplatott az irodába, egyből magába döntött két pohár koktélt, ahogy
szokta. De amikor megtudta, mi történt órákkal korábban, fogott egy üveg
tequilát, meggyújtott egy füves cigarettát, és igyekezett minél ihletettebb
állapotba kerülni. Karen érkezését követően pedig tíz percen belül már
véreres szemekkel nézett a lányra. A hatalmas termetű férfi úgy festett, mint
egy robbanni készülő bomba, s a veterán ranger úgy érezte, bármit megadna
egykori szeretett M67-es gránátvetőjéért, amivel újra eltakarítaná a világ
mocskát. Igyekezett lehiggadni, mert tudta, csak józanul képes megfelelő
döntést hozni, de beszívva, eltompulva ez egyelőre lehetetlennek látszott.
Amikor már végképp nem bírta elviselni a kinti világ kuszaságát, az íróasztal
túloldalán álló Karen felé fordult.
– Szóval, adott személyleírást? Bármit, amin elindulhatok?
– Mész a rendőrségre? – kérdezett vissza Karen.
– Adott, vagy nem?! – türelmetlenkedett Roy, és idegesen az asztalra
hajította napszemüvegét, ami nála olyan felfokozott idegállapotot jelentő
reakció volt, mintha más ember egy dühroham közben belerúgna a
családtagjába. Meg is volt a hatása Karenre nézve, aki megszeppenve figyelte
a kiborulást.
– Adott… igen adott, hát persze… – hebegte a lány.
– És? Lennél olyan drága, hogy engem is beavatsz? – Roy visszazuhant a
székébe, töltött magának egy újabb adag tequilát és elszívta a maradék
cigarettáját. A füst mögül is jól látszott, teljesen be van gőzölve.
– A neve Samuel. Azt nem tudja Lizy sem, hogy milyen Samuel.
Középmagas, úgy 180 körül lehet, sötétszőke hajú, szürke szemű és olyan… –
Karen kereste a megfelelő szavakat – olyan, mint egy rohadt csótány, amit el
kell taposni! Legszívesebben addig ütném, amíg mozog!
– Hé! – csitította Roy. – Nyugi, kislány! Ezt bízd rám, rendben? Mi van
még?
– Öltöny volt rajta… ja és egy piros kocsija van! Egy új Corvette.
– Ez már jó nyom – bólintott Roy és elhessegette maga elől az émelyítő
füstöt, hogy még tisztábban lássa a helyzetet. – Egy nyamvadt kis szöszi pöcs
piros Corvette-ben. Rendszám, vagy valami?
– Azt Lizy sajnos nem tudta megmondani… – sóhajtott Karen, és ismét
eszébe jutottak azok a percek, amikor rátalált a barátnője kíméletlenül
megvert, megalázott testére. Roy felnyögött és kiitta a pohár alján lötyögő
tequilát. Egy percig az íróasztal lakkozott felületét bámulta, összeráncolt
homloka és apróra húzódott szembogara elárulta, nemcsak az alkohol és fű
mámorában lebeg, hanem a könyörtelen bosszúvágy forróságában ég. Amikor
Karenre nézett, a tekintete kőkemény és meglepően tiszta volt.
– Ez talán elég lesz. Lenyomozzuk. Szólok pár havernak…
– És a rendőrség? – kérdezte a lány.
Roy felállt a székből, óriási alakja szinte betöltötte az irodát.
– Jobb, ha a zsaruk sosem tudják meg, mit teszek ezzel a Samuellel.
Értesz engem, ugye?
Karen egyszerre könnyebbült és rettent meg attól, amit a főnöke mondott.
Örült, hogy a dolgok jó kézbe kerültek, egy veterán katona nem ijed meg
semmitől és igazán tudja, hogyan kell elbánni az ilyen aljaemberekkel, de
ugyanakkor megrémült, mert egy katona számára az ölés abszolút kézenfekvő
megoldás. Maga sem tudta, miért, de aggódott Roy miatt, hogy ne kerüljön
bajba, ha esetleg megöli a férfit. Senki nem volt olyan dühös, mint Karen, de
a gyilkosságot talán túl komoly büntetésnek gondolta, akkor már inkább
nyomorítsa meg Roy, vagy csak egyszerűen verje félholtra. Karen nem tudott
mit felelni a főnöke szavaira, bólintással jelezte, hogy nagyon is megértette az
elhangzottakat, s ez a beszélgetés köztük marad, bárhogy is alakulnak a
dolgok. Roy a megbeszélés végét jelezve hátat fordított a lánynak, Karen
pedig feszülten, remegő térdekkel hagyta el gyorsan az iroda zsibbasztó
levegőjét. Roy tisztán akart látni és gondolkodni. Az éjszaka lassan alászállt,
a láthatatlan kezek még vadabbul firkáltak össze mindent a fekete tussal, a
formák lustán merültek alá az éledő sötétségben. Royban pedig feltámadt az
évekkel korábban belé rögződött gyilkos vadászösztön.
Kevéssel éjfél előtt a vadonatúj piros Chevrolet Corvette tisztán ragyogva
suhant a belvárosi épületek kivilágított tömegei közt. Samuel mindig
odafigyelt rá, hogy makulátlanul tiszta és rendezett ember benyomását keltse,
mind drága sportkocsijával, mind öltönyei széles választékával és
természetesen Newport Coastban álló impozáns házával együtt. Úgy vélte, a
rend és a fegyelem mindennél fontosabbak a világon, s csak az élet egyetlen
területen hagyta, hogy korlátai ledőljenek. Amikor meglátta Lisát a
színpadon, egyből tudta, hogy valóban olyan lány, amilyennek a barátja leírta
őt, betöretlen vadmacska. Sámuel bízott az érzékeiben és hitt benne, hogy van
affinitása kiválasztani azokat a lányokat, akik szeretik a vad szexet. Ezt a
tehetségét csak fiatalokon csiszolgatta, mivel az idősebb, érettebb és korban
jobban hozzá illő nők csak bemocskolnák. A fiatalabb, szűziesebb lányok
még alakíthatóak, formálhatóak és nyitottabbak az újdonságokra. Sámuel
leírhatatlan örömben úszott, amikor Lisával volt. Boldogsága azért is volt
teljes, mert látta, mennyire élvezi a lány az ő vadságát, még szóhoz sem jutott,
szinte könnyekig hatódott. Samuel tudta, végre rátalált a tökéletes lányra, a
múzsájára, akin kiélesítheti tehetségét. Ahogy szélsebesen hajtott a Flamingó
felé, pénisze már kezdett kényelmetlenül ágaskodni, mindketten izgalomban
várták az éjszakát. Elképzelte Lisa bőrének selymességét, hajának lágy illatát,
szemének ragyogását, melyben buja tűz égett, s ettől csak még
kényelmetlenebbé vált a nadrágja. Amikor hajnalban Lisa levetkőzött előtte,
Samuel tudta, a lány őrá vágyik. Megrémült a szerelem érzésétől, de Samuel
elhatározta, megnyugtatja majd a lányt, ne álljon ellent szíve vágyának. A
férfi otthonról elindulva bedobott az autójába egy hosszú, vékony kötelet,
valamint egy pár bilincset, hogy majd ezekkel fokozza Lisa szerelmi izzását.
A pénzt, melyet megígért neki, direkt nem adta oda a közös örömök után.
Magához akarta őt láncolni, nem csupán a szerelmes mohóság által, hanem a
pénz csábításának erejével is. Még néhány alkalommal ingyen adja oda magát
Lisa, s Sámuel közben egyre beljebb hatol a lány szívébe, hogy aztán később
tejben-vajban fürdesse. Samuel nem tudta, Lisa mely éjszakákon mutatja meg
magát az átlagos és alantas igényekkel bíró férfiaknak, de próba szerencse
alapon előbb a Flamingóba ment. Ha ott nincs, hát meglátogatja a lakásán. A
férfi már alig bírt magával, szélesen vigyorgott és egy kanyar után leparkolt a
night club mögött.
 Az öltözőben tucatnyi lány vetkőzött és öltözött, hangzavar, buja színek
és idomok, zsongás és a szokásos illatorgia közben Karen még nem érezte
magát ennyire szomorúnak és magányosnak. A harag és vad düh, mely
megszállta, amikor Royjal beszélt az irodában, mostanra elmúlt, s helyét a
Lisa iránt érzett mély együttérzés és az önmaga felé táplált megvetés és
bűntudat vette át. Megakadályozhattam volna – gyötörték a gondolatok. Úgy
gondolta, hogy legalább annyi köze van Lisa megerőszakolásához, mint
annak a szemét állatnak. Bűntársnak érezte magát. Úgy vélte, a barátnője
lelkében keletkezett mély sebet, és a testét borító ütéseket és zúzódásokat ő is
okozta. Elárultam Lizyt, egy hitvány mocsok vagyok – ostorozta magát
megállás nélkül, és a könnye kicsordult, amikor eszébe jutott Lisa meggyötört
teste, fénytelen szeme és a percek, amikor próbált minden tőle telhető módon
segíteni neki.
– Hát veled meg mi van, királylány? – szólt oda neki undokul és arcán
gúnyos mosollyal Janice Rodriguez. – Hol hagytad a kis ölebedet?
Karen olyan haraggal nézett rá, hogy a latin-amerikai szépségnek egyből
inába szállt a bátorsága. A szőkeség felállt, s magasabb lévén lenézett rá.
Fogai közt halkan sziszegett, mint egy mérges vipera.
– Ha még egyszer, csak egyszer is szóba hozod Lisát, esküszöm, hogy
darabokra téplek, te ribanc!
A közelükben álló lányok döbbenten néztek Karenre, akik régebbről
ismerték, tudták, hogy temperamentumos természet, de sosem látták még
ilyen mérgesnek és fenyegetőnek. Janice megalázottan elvonult és csendben
öltözött tovább. Miután Karen felvette hófehér melltartóját és bugyiját, hozzá
egy szintén fehér combfixet és a haja hullámos fürtjeit a vállaira dobta, senki
nem gondolta volna, hogy a gyönyörű szőkeséget mennyire kínozza saját
bűntudata. Mintha a fehérbe öltözés egy megtisztulási kísérlet lett volna a
lány részéről. Percekkel később, amikor előbújt a flamingó szárnyai alól és a
színpad erotikus zsongásába lépett, egy pillanatra ledermedt és a szíve vadul
zakatolni kezdett. A színpadhoz legközelebb lévő asztalok egyikénél egy
sötétszőke hajú öltönyös férfi ült, és csalódottan, unottan szemlélte őt. Karent
egy pillanat alatt elborította a gyűlölet, a félelem és a bosszúvágy, úgy nézett
a férfira, mintha most rögtön bele akarná verni a fejét a színpad peremébe. De
biztosra akart menni. Próbált koncentrálni a produkciójára, kényszeredett
mosollyal végignézett a férfiakon, s közben lassan egyre közelebb táncolt a
szőke férfihoz. Amikor kikapcsolta a melltartóját, rögtön eltakarta a melleit és
buján, vadítóan nézett a férfira, aki összeráncolt homlokkal zavartan pillantott
vissza rá. Karen közelebb ment hozzá, leguggolt elé és felfedte bájait. A férfi
szeme tágra nyílt, kitágult pupillája mögött az írisze szürkén fénylett. Kétség
sem fért hozzá, hogy ő Sámuel. Sámuel kényszeredetten egy tízdollárost gyűrt
a lány bugyijába, majd elfordult tőle. Láthatóan a szemétládának nem felelt
meg akármilyen lány, ő Lisára pályázott. Karennek hatalmas önuralomra volt
szüksége ahhoz, hogy ne ugorjon le a színpadról és vesse rá magát a férfira.
Mélyen és izzó tekintettel a szemébe nézett, és remélte, nem riasztja el ezzel
Samuelt. Karennek fogalma sem volt róla, miért jött ide vissza a férfi, de
gyanította, hogy Lisát keresi, látni akarja megint. Talán, hogy kigyönyörködje
magát a művében, egy megsebzett lány testében. Karen tudta, minél előbb
figyelmeztetnie kell a főnökét, mert Samuel bármikor távozhat, ha észreveszi,
hogy ma nem lép fel Lisa. Ez a soha vissza nem térő alkalom, hogy elkapják a
rohadékot. A lány szokatlanul gyorsan fejezte be a produkcióját, és próbált
nem túl nagy feltűnést keltve gyorsan távozni a függöny mögé. Amikor
lelépett a színpadról, a folyosón majdnem fellökte az éppen várakozó egyik
lányt.
– Hát te meg mit csinálsz, Karen?
– Bocsi, rohannom kell, ne haragudj!
A lány meglepődve nézett a sietősen távozó szőkeség után, majd
megvonta vállát és kilépett a színpadra. Karen nem vett róla tudomást, hogy a
férfiak árgus szemekkel bámulják őt, amint a bár előtt elszaladt.
Folyamatosan szemmel tartotta Sámuelt, aki, úgy tűnt, egyre türelmetlenebbül
ül az asztalánál, bármelyik percben elmehet, és akkor nem tudják elkapni.
Karen amint a lépcsőn rohant felfelé, majdnem elesett a fokokban, nem is
nézett maga elé. Csak mikor felért a lépcső tetejére, akkor vette észre, hogy a
melltartóját a kezében szorongatja. Gyorsan felcsatolta magára és berontott
Roy irodájába. Roy Chapman majdnem hátraesett a székében, amikor az ajtó
a falnak vágódva kirobbant. A férfi éppen elmélyülten iszogatott egy pohár
koktélt és kezdett meggyújtani egy szál cigarettát, de az öngyújtó kiesett a
kezéből, amikor meglátta az ajtón berontó Karent.
– Mi a…? – dörrent meg Roy, de a lány rögtön beléfojtotta a szót.
– Itt van, Roy! Itt van! – lihegte a lány izgatottan. – Az asztaloknál, a
színpad előtt, most kell elkapni!
– Mi van?! – kérdezte a férfi elkerekedett véreres szemmel. – Visszajött
ide az az idióta?! Biztos ő az?
– Igen, Roy, biztos! Menj már! – Karent egy pillanatra meglepte, hogy
most először kiabál a főnökével és utasítja, de a helyzet ezt kívánta. Roy
felállt az íróasztaltól és kisietett az ajtón. A lépcső tetejénél állva, hunyorogva
nézett szét a nagyteremben, de a színpad felől áradó lüktető színözön, a
hangos zene és a zsúfolt, mozgolódó férfihorda szinte lehetetlenné tette, hogy
beazonosítson egy embert a százból. Próbált kiszúrni egy szőke fejet, de
semmit nem látott.
 – Basszus! – kiáltott fel a mögötte álló Karen. – Ott van! Épp most megy
el!
Roy a kijárat felé pillantott, egy vékony, középmagas szőke férfit szúrt ki,
amint elegáns öltönyében kisurran az üvegezett ajtón. Egy pillanat alatt
felmérte az ellenfelét és döntött. Keze annyira ökölbe szorult, hogy roppantak
az ujjpercei, állkapcsa összepréselődött, mint a satu.
– Menj vissza. Elintézem – mondta Karennek és már sietett is le a
lépcsőn, és feltűnés nélkül távozott.
Samuel csalódottan és kissé dühösen hagyta el a Flamingót. Amikor az a
szőke táncos lány odalépett hozzá, legszívesebben a képébe hajított volna egy
marék pénzt. Azonban egy pillanatra eltöprengett, mi lenne, ha Lisát és a
szőkét is egyszerre kapná meg. Micsoda csodás szeretkezés lenne ebből!
Szebb és bujább, élettelibb, mint a nyálas romantikus regényekben. Ahogy a
parkolóban a piros Corvette-jéhez tartott, érezte, hogy ismét hevesen feltámad
benne a vágy, a forró és vad szerelem iránti mohóság. Hamarosan ott lesz
végre Lisánál és a világ legboldogabb lányává teheti, megint. Egyik kezével a
zsebében kutatott a slusszkulcs után, míg másikkal a péniszét markolászta.
Amikor az autójához ért és a kulcsot a zárba akarta dugni, egy férfi erőteljes
hangja dörrent meg a háta mögött.
– Ejha! – füttyentett a férfi. – Ez aztán nem semmi verda, haver!
Samuel meglepődve fordult a hang irányába. Egy magas, nagydarab,
legalább százkilós kopasz férfi állt előtte, rikító hawaii ingje szinte a hasáig ki
volt gombolva, és még éjjel is fura napszemüveget viselt. Milyen beteg
emberek vannak – gondolta magában, de kissé tartott a férfitől. Egy lépést
hátrált.
– Igen, igen, valóban elég jó autó – bólintott Samuel és alaposan
megnézte magának az idegent. Acélkemény tekintete szúrósan és áthatóan
meredt rá.
– Nekem egy 76’-os Eldoradóm van, látod? Ott parkol – mutatott a férfi
egy fehér, sportos izomautó felé, mely hivalkodó és agresszív megjelenésével
tökéletesen illett hozzá. – De nagyon tetszik a te kocsid is!
Samuel fejében megszólalt a vészcsengő, mert biztos volt benne, hogy a
férfi autótolvaj. Idegesen matatott a kezében a kulccsal és próbált valami
menekülő utat keresni. Tudta, ha verekedésre kerül a sor, az sokkal inkább
verés lesz, és ő lesz az, akit vernek. A majd egy fejjel magasabb férfi levette a
napszemüvegét és hunyorogva nézett rá.
– Tudod, haver, ha most megkaphatnám az autód csak öt percre, nagyon
boldog lennék.
 – Öt… öt percre? – hebegte zavartan Samuel és már annyira eltávolodott
a férfitól, hogy a háta nekinyomódott a Corvette-nek. – Öt percig akarja
vezetni?
– Vezetni?! – csattant fel a férfi és nagyot nevetett, majd egy lépést
közelebb ment Samuelhez. – Nem vezetni akarom én az autódat, te idióta!
– Hogy mondja…?
– Hanem fogom a szőke fejed és szétverem vele a kocsidat!
Samuel próbált menekülni, de nem tudott. A férfi egy pillanat alatt
elkapta a karját, és olyan erővel gyomorszájon ütötte, hogy Samuel azonnal
összerogyott. Minden elhomályosult előtte, és érezte, hogy mindjárt elhányja
magát. Ekkor a férfi ismét megragadta, satu kezével megfogta a csuklóját és
úgy hátrafeszítette a karját, hogy Samuel vállízülete majdnem elszakadt. A
férfi tonnás erővel préselte őt a Corvette motorházára, s közel hajolva hozzá a
fülébe suttogott.
– Ezt Lisáért kapod.
Samuel csak azt látta egy pillanatig, hogy a motorháztető eltávolodik tőle,
majd hirtelen őrült sebességgel közeledik – és a feje hatalmasat csapódik az
autóra. Mindent elöntött a sötétség, a férfi elájult. Roy olyan erővel vágta a
férfi fejét a motorházra, hogy kissé behorpadt a lemez. A test rongybabaként
zuhant a földre. Képzett katonaként tudta, hogy ettől nem halt meg, csupán
hosszú időre elájult. Lehajolt és kivette Sámuel kezéből a slusszkulcsot, majd
kinyitotta a Corvette ajtaját. Amikor behajolt a kocsiba, egy sporttáskát látott
az anyósülésen. Gyorsan megnézte, mi van benne, és ahogy beletúrt,
elfüttyentette magát.
– Te vártál engem, haver? – nevetett Samuel ájult testére pillantva. Roy
egy hosszú kötelet és bilincseket vett elő a táskából, melyekkel azonnal
megkötözte a földön fekvő férfit, olyan szorosan és profi technikával, ahogy a
seregben tanulta. Olyan csomókat kötött rá, melyeket esély nincs, hogy
Sámuel egyedül kibogozzon. Miután összekötözte, játszi könnyedséggel a
vállára kapta a testet és bevágta az anyósülésre.
– Roy bácsi most elvisz kocsikázni, oké?
Roy gyorsan körülnézett a parkolóban. Csak néhány villany-oszlop
sápadt fénye színezte meg az éjszaka fekete fátylát, egy lélek sem volt
semerre. Az eltompuló csöndet csupán Santa Ana főutcájáról idáig elszűrődő
hangok törték meg. Biztonságosan és körültekintően járt el, ahogy tanították
neki régen. Gyorsan beszállt a megkötözött férfi mellé, egy pillantást vetett
rá, nem repedt-e szét a koponyája és nem szivárog-e a vér, de mindent
rendben talált. Beindította a motort, s amilyen gyorsan csak tudott, elhajtott
messze az éjszakába.
 2.

Majd három héttel a megrázó események, valamint Samuel móresre tanítása

után Lisa és Karen a közeli Huntington Beachre kocsikáztak, hogy egy
nyugodt napot eltöltsenek kettesben. A szélesen terpeszkedő homokos
óceánparton és az utcákon ezernyi ember hemzsegett, boldog családok, idős
párok és gördeszkás trükkjeiket bemutató fiatalok, akik közül jó néhányan
csoportokba verődve gyűltek az árnyékot adó pálmák alá. Az óceánba
nyújtózkodó hatalmas mólón már nagy volt a sürgés-forgás, mozgóárusok és
vasállványok olvadoztak a forróságban, mivel a július 4-i Függetlenség Napja
alkalmából ezernyi petárdával és tűzijátékkal kívánták emlékezetessé tenni
ezt a kivételes napot. A lányok alig sétáltak fél órája a partot szegélyező
sétányon, amikor már nem bírták tovább a perzselő napot, s egy partra néző
étterembe menekültek. Az étterem zsúfolásig volt hangos vendégekkel. Egy
kis asztalnál kaptak helyet a teraszon, az asztal fölé kifeszített napernyő védte
őket az izzó napsugaraktól. A hozzájuk siető fiatal pincérfiú alig bírta róluk
levenni a szemét, szemérmetlenül és alaposan mustrálta őket, szinte
levetkőztetve a tekintetével, mialatt a lányok rendeltek. A fiú pár percen belül
visszatért és hozta a kért frissítőket. Amikor lehelyezte Lisa elé az
ananászlevet, rákacsintott a lányra. Lisa zavartan elfordította a tekintetét, és
amíg a meglepett pincér el nem oldalgott, az óceán hullámait nézte.
– Jól vagy? – kérdezte Karen és megérintette barátnője kezét.
– Jól – mondta halkan Lisa, de nem nézett Karenre. Úgy tett, mintha
elmélyülten tanulmányozná a parton hemzsegő embereket, akik röplabdáztak,
kutyát sétáltattak, játszottak vagy éppen a forróság elől a hűs habokba
menekültek. Élvezték az életet. De valójában a lány szinte nem is látta őket.
Csak árnyalakoknak, fantomoknak tűntek a valóság kemény és rideg háttere
előtt. Lassan kortyolni kezdte az ananászlevet, s közben az elmúlt hetek
eseményei peregtek le előtte, mint minden nap, akárha az élet megállt volna, s
a szalag miidig ugyanazt a jelenetet játszatná vissza újra meg újra. Karentől
tudta meg, mi történt a Flamingóban azon az estén. De a lány nem tudta
megmondani, Roy mit tett végül Samuellel, mert a férfi ezt senkivel nem
közölte. Mindössze annyit árult el, hogy elkapta a parkolóban és elvitte
valahová, de amikor Karen rákérdezett, hová vitte és mit csinált vele, Roy
csak annyit mondott: lerendeztem a dolgot. Ez a válasz mindkét lányra
hátborzongatóan hatott, mert biztosak voltak benne, hogy a főnökük megölte
Samuelt, és elrejtette a tetemet valahol a Los Angeles és Las Vegas közt
elterülő hatalmas Mojave sivatagban. Lisát bár felkavarta és megrémítette ez
a lehetőség, de valahol meghatotta Roy reakciója. Tudta, hogy a férfi nemcsak
azért kapta el Samuelt, mert az üzletének és a legjövedelmezőbb árucikkének
ártott, hanem mert egy nőt bántott. Roy nem tudott elképzelni annál aljasabb
és gyengébb férfit, aki képes egy nővel erőszakoskodni. Lisa most érezte
először, hogy a kemény, zord és bohókás Roy nőként, emberként nézett rá és
kiállt érte. Roy másik meglepő cselekedete az volt, amikor meglátogatta Lisát
a lakásukon. A férfi minden előzetes bejelentés nélkül érkezett hozzájuk
néhány nappal az események után. Látszott rajta, hogy nehezére esik egy
bántalmazott nő látványa. Sok halált és fájdalmat látott már a háborúban, de
egy törékeny és megalázott fiatal lány még neki is sok volt. Roy zavartnak és
a szokásosnál is elborultabbnak túlit, Karen sejtette, hogy kettesben szeretne
maradni kicsit Lásával. Amikor a szőkeség visszavonult a konyhába, Roy
leült Lisa mellé a kanapéra.
– Nem jöhetsz vissza a Flamingóba, ugye tudod? Ilyen külsővel… csak
elijesztenéd a vendégeket.
Lisa testét több helyen ütések, horzsolások vöröslő nyomai tarkították,
tekintete a szokottnál is szürkébb és beesettebb volt. A szépségére sötét
árnyékot vetettek az erőszak emlékei.
– Már nem is tudnék oda visszamenni, Roy – mondta Lisa és a szemébe
nézett. – Nem bírnék a színpadra állni, mert mindenhol őt látnám.
– Érthető – bólintott a férfi, s láthatóan nehezére esett gyengédnek lennie
vele, pedig igyekezett. – Sajnálom, mert élénk színfolt voltál a klubban, sokan
szerettek és…
– Senki nem szeretett.
– Hát… őő… én mindig csíptelek, kislány! – ráncolta össze a homlokát
Roy. – Ezért is szeretném ezt neked odaadni.
Roy a zsebébe nyúlt és egy vastag borítékot vett elő, mely egy
gumiszalaggal volt átkötve. A férfi a kanapé előtti dohányzóasztalra tette a
csomagot, majd felállt. Egy pillanatig zavartan ácsorgott, mint egy ügyetlen
óriás, aztán lehajolt a kanapén ülő lányhoz és egy puszit adott a homlokára.
Lisát annyira megdöbbentette a férfi viselkedése, hogy amikor az távozni
készült, el is felejtette, hogy megnézze az asztalra rakott borítékot.
Elkerekedett szemmel nézett Roy után, aki az ajtóból még visszafordult.
– Nem kell megköszönnöd, Lisa, komolyan! Ez ajándék. Vigyázz
magadra!
Azzal becsapta maga mögött az ajtót. Amikor Karen visszajött a
konyhából a kezében szorongatott limonádés poharakkal, meglepődött, hogy
a főnöke ilyen gyorsan lelépett.
 – Furán viselkedett – mondta Lisa még mindig az ajtó felé nézve. – Adott
egy puszit, és itt hagyott egy borítékot… Aztán elment.
– És mi van a borítékban? – érdeklődött Karen és leült barátnője mellé a
kanapéra. Lisa a kezébe vette a vastag csomagot, leszedte róla a
gumiszalagot, s ahogy belenézett nem akart hinni a szemének. Hatalmas
köteg készpénz volt a borítékban. Gyorsan megszámolták és döbbenten vették
tudomásul, hogy Roy 10 ezer dollárt adott Lisának. Nyomban szégyellni
kezdték magukat, amiért korábban olyan rossz véleménnyel voltak a férfiról.
De ki gondolta volna, hogy a kemény külső egy érzékeny lelket takar? Egy
férfi, aki a háborút megjárva az alkohol és a fű mámorába menekülve egy
lebujt vezet, de képes kimutatni az érzéseit is. Másnap Lisa felkereste Royt az
irodájában és vissza akarta adni a pénzt, de a férfi ettől mereven elzárkózott.
Arról győzködte a lányt, hogy fogadja el tőle ezt a segítséget, ami nem csupán
egy vaskos végkielégítés, hanem az együttérzését kifejezni akaró gesztus is. A
lány némi unszolásra a táskájába süllyesztette a pénzt és megölelte Royt, aki
ettől annyira elpirult, hogy a napszemüvege aranylencséin át is látni lehetett
zavarát. Amikor Lisa kilépett a Flamingóból és felpillantott a villogó
neonreklámra, úgy hitte, sosem fog többé visszatérni erre az átkozott helyre.
De fogalma sem volt róla, mit tartogat még számára a jövő. Lisa még sosem
gondolt ennyit a szüleire, mint az elmúlt időben, mióta Karenhez költözött.
Haragot már nem igazán érzett irántuk, sokkal inkább viszolygást és undort.
Egy olyan élet emlékei voltak ők csupán, amitől riadtan menekült.
Természetesen nem látta azóta sem őket, hogy azon a reggelen a
hálószobájukba berontott. Biztos volt benne, hogy az volt szánalmas életük
egyik legjobb napja. Gondolataiból Karen hangja szakította ki.
– Visszajöjjünk este megnézni a tűzijátékot?
Lisa elfordult a röplabdázó és napozó emberek vidám látványáról, és
Karen aggódó szemébe nézett. A barátnője az utóbbi időben meg jobban
igyekezett, hogy a szeretetével és gondoskodásával a lehető legtöbbet adja
neki. A lány jól tudta, Karent gyötri a bűntudat, noha Lisa többször próbálta
az értésére adni, hogy egyáltalán nem tehet arról, ami vele történt.
– Jó, jöjjünk – mondta Lisa – és kiitta a maradék ananászlevet. Próbálta
összeszedni magát, már csak Karen miatt is, de olyan mélypontra jutott
életében, ahonnan a gödör pereme reménytelenül magasnak tűnt. Egy percen
belül a rámenős pincérfiú visszatért, és úgy helyezte le a lányok elé a
tányérokra halmozott finomságokat, hogy közben megérintette a vállukat.
Karen szúrós tekintettel nézett rá, míg Lisa elhúzódott az érintés elől. A lányt
kirázta a hideg, ha arra gondolt, hogy korábban a színpad előtt mohón
tobzódó férfiak intim területeken simogatták. A Samuel okozta sérülések és
zúzódások már szinte teljesen eltűntek, de a lelkében olyan mély sebek
maradtak, melyekről a lány azt gondolta, sosem fognak begyógyulni. Mintha
a testét ért ütések nyomai a bőrpórusokon át utat találtak volna a lelkéhez és
ott helyrehozhatatlan kárt tettek volna fiatal lelkében. Tudta, hogy a gyűlölet
méreg, mely felemészti az embert, de nem tudott nem haraggal gondolni a
férfira. Nem telt el úgy nap, óra, hogy ne jutott volna eszébe az a borzalmas
tíz perc.
– Jó étvágyat, Lizy! – mondta Karen és bármennyire is igyekezett, nem
tudta elrejteni azt a könnycseppet, mely végiggördült az arcán, ahogy
barátnőjére nézett. Kezében olyan erősen szorította meg a villát, hogy az ujjai
ropogtak, mérhetetlen haragot érzett önmaga és Samuel iránt.
– Neked is – felelt Lisa, de nem nézett fel Karenre, hanem a tányérján
gőzölgő lazacfilé és hasábburgonya szeletekre, valamint a salátaágyra
szegezte tekintetét. Az utóbbi időben fogyott, most is csak csipegetett a finom
falatokból. Néhány perccel később Lisa felállt az asztaltól.
– Bocsi, de ki kell mennem. Mindjárt jövök.
– Veled menjek? – kérdezte Karen és már indult volna, de Lisa kedvesen,
mosolyt erőltetve magára visszanyomta őt a székbe.
– Azt hiszem, menni fog egyedül is.
Amint Lisa az étterem belsejébe ért, mellbe vágta a zsíros, maró
konyhaszag. Belebotlott a fiatal pincérfiúba, és megkérdezte, merre van a
mosdó. Amikor a fiú útbaigazította őt, olyan mohón nyalta meg a száját, hogy
Lisa szinte menekült előle a mosdó felé nyíló folyosóra. A mellékhelyiség
ajtajához érve az majdnem nekivágódott, amikor két testes, középkorú nő
kizúdult rajta. Lisa mérgesen nézett utánuk és azon töprengett, hogyan tudtak
ezek kettőn kiférni az ajtón. A mosdó elegáns volt, mely nem illett egy part
menti kis étteremhez, a hófehér és bézs színek ragyogva tükröződtek vissza az
egyik falat teljesen uraló tükörről. Lisa olyan ritkán nézett tükörbe, ahogy
csak tehette. Viszolygott beesett szemének, és meggyötört arcának
látványától, melyet sokkal szürkébbnek és zordabbnak látott, mint amilyen
valójában volt. De még megtörve, fásultan és a depresszió szélén inogva is
lenyűgöző jelenség volt. A lány hideg vízzel mosta meg a szemét, egész arcát,
mintha így próbálná emlékei közül kimosni a történteket. Az elmúlt napokban
történt változásokról nem szólt Karennek. Nem mert szólni neki, mert ha
beszél erről, azzal talán növeli annak esélyét, hogy valóra válik a legrosszabb
rémálma. Olyan ideges volt, hogy alig bírt a lábán megállni, szédült,
émelygett és majdnem kihányta azt a pár falatot, amit letuszkolt a torkán.
Botladozva támolygott be az egyik WC-fülkébe. Ahogy leült az ülőkére,
reszkető kezével benyúlt rövidnadrágjának zsebébe, és elővette a terhességi a
tesztet. Úgy remegett, mintha jégtáblán ülne és lassan, de biztosan sodródna
az elkerülhetetlen fagyhalál felé. Lisa magában fohászkodott, behunyta a
szemét és könyörgött. Miután elvégezte a tesztet, örökkévalóságnak tűnő
percek következtek. Az idő lassú ólomlábakon lépkedett, s a lány remélte,
hogy nem egy szakadék felé. A fülke ajtajára meredt, s próbált valamit
meglátni a csupasz felületen felbukkanó emlékképek és aggodalmak
őrületében. Szinte sokkos állapotba került, mindent üresség töltött ki, nem
tudott sem gondolkodni, sem belekapaszkodni valamibe, egy vákuumba
került, melyben a nyomás egyre nőtt. Amikor már biztos volt, hogy a teszt
kimutatja az eredményt, olyan ideges lett, hogy a szíve majdnem kiszakadt. A
kezében szorongatott kis fehér rudat maga elé emelte és behunyta a szemét. A
szemhéja reszketett, ajkai hidegeit voltak, s egész testét veríték borította el.
Kérlek, ne tedd ezt velem – könyörgött magában, majd kinyitotta a szemét.
Karen egyre idegesebben ült az asztalnál, s nem csak azért, mert egy
óceán felől zúduló hűs széllökés elcsavarta a napernyőt a feje felől, és ez
némi kényelmetlenséget okozott, hanem mert Lisa már túl sok ideje maradt
távol. A lányt gyanús balsejtelem kezdte gyötörni és egyre feszültebben
pillantgatott az étterem felé, de barátnője csak nem bukkant fel. Amikor már
végképp nem bírta tovább, felpattant az asztaltól és besietett az étterembe.
Egy idősebb pincérnél érdeklődött, látta-e Lisát, de a férfinek fogalma
sem volt róla, kiről beszél. Karen káromkodott magában és a mosdó felé
sietett, úgy nyitott be az ajtón, hogy az majd kiszakadt a helyéről.
– Lizy! – kiáltotta. – Itt vagy?!
Válasz nem érkezett. Karen már azon volt, hogy kirohan a helyiségből és
egész Huntington Beaehet felássa barátnőjéért, amikor kétségbeesett sírás
hangjait hallotta meg.
– Lizy! – szólongatta barátnőjét. Karen és a WC-fülkékhez rohant. Csak
az egyik volt bezárva. A lány bekopogott és próbálta kinyitni az ajtót. – Nyisd
ki, kérlek!
A sírás szipogássá csillapodott, majd egy perc múlva az ajtó zárja is
kattant. Karen megdöbbent azon, amit látott. Lisa a földön kuporgott felhúzott
lábakkal, hátát a fülke falának támasztva meredt maga elé, nem mert a
barátnőjére nézni. Haja zilált volt, ruhája gyűrött. Karen pánikba esett, mert
egy pillanatig azt hitte, valaki megint erőszakoskodott vele. Letérdelt Lisa
mellé és megfogta a kezét.
– Nyugodj meg, Lizy, itt vagyok – próbálta csitítgatni és magához ölelte
őt. Ekkor látta meg a lány ölében a kis fehér tárgyat, melyet egyből felismert.
Karen megremegett. Elkerekedő szemmel nézett előbb Lisára, majd a
terhességi tesztre és úgy érezte, mintha kiszakadt volna a valóságból. A
tesztért nyúlt, a két függőleges kis csík minden kétséget kizáró bizonyítéka
volt annak, hogy Lisa a lehető legmélyebb pontra került.
– Uramisten… – sóhajtott fel Karen és Lisára nézett. A lány kisírt
szemmel meredt maga elé, mintha csak a végzetét pillantotta volna meg a
mosdó csempéi közt. Nem mert a tesztre nézni, de jól tudta, ez a valóság
olyan rideg és könyörtelen világa, ahonnan már nem lehet elmenekülni
semmilyen fantázia és remény mögé.
A délután magával hozott egy hűs nyári záport, mely az óceántól indult, s
lassan végigsöpört keletre, az emelkedő domb- és hegyvidék felé. Az
emberek vidáman rohangáltak és szinte táncoltak az utcán, hogy az élet
megajándékozta őket a perzselő napokban némi enyhüléssel, de ahogy Lisa a
nappaliban ülve kipillantott a tőle teljesen idegen világra, úgy érezte, nincs az
az áldás, mely csillapíthatná a lelkében tomboló vihart. Karen a konyhában
zörgött, időnként egy-egy elfojtott káromkodás is hallatszott, de Lisa ezekből
semmit nem vett észre. Terhes vagyok… egy magzat növekszik bennem –
gyötörte magát kétségbeesetten. Egész életében a szavak segítettek kifejezni
és formába önteni az érzéseit, gondolatait, de most az a bizonyos lap üresen
hevert előtte. Nem volt képes rá, hogy megfogalmazza azt a félelmet és
fájdalmat, mely fogva tartotta őt attól a pillanattól kezdve, hogy meglátta a
teszt eredményét. Az elmúlt napokban érezte, hogy valami történik a testében,
de ezt az erőszak utóhatásainak tudta be. Amikor aztán már ijesztően késett a
menstruációja, pánikba esett. Karennek nem mert beszélni erről, mert úgy
érezte, azzal csak elősegítené a rémalom valóra válását. Csendben magába
fordult. Amikor Karen a nappaliba lépett, a kezében szorongatott limonádés
poharakat az asztalra tette és leült Lisa mellé a kanapéra. Egy percig fürkészte
barátnője tekintetét, és megrémült, hogy nem látja már azt az arcot, melyet
megszokott. Egy összetört, kétségbeesett arc volt csupán így megalázott és
bemocskolt testen. Az elmúlt hetekben Karen még nagyobb figyelemmel és
odaadással viseltetett iránta, amiben szerepet játszott a feltétel nélküli szeretet
Lisa felé, valamint a mardosó bűnbánat saját maga irányába. A Roy-tól kapott
összeg hatalmas segítség volt Lisának, aki kétségbeesetten próbált valami
munkát találni, egyelőre sikertelenül. Jól tudták, hogy a pénz nem fog sokáig
kitartani, és most, hogy kiderült, Lisa várandós, csak minden sokkal
nehezebbé és ijesztőbbé vált.
– Mit fogsz tenni? – kérdezte Karen és megfogta Lisa kezét. A lány
némán meredt maga elé, véreres, kisírt szeme lázasan égett
– Nem szülhetem meg… – mondta halkan Lisa. – Ezt te is jól tudod.
Karen előre hajolt és az egyik poharat kézbe vette, jót húzott a hideg
limonádéból. Felsóhajtott és megszorította Lisa kezét, hogy nézzen rá.
 – Utálni fogsz ezért, Lizy. De… szerintem meg kéne szülnöd.
– Ugye most csak viccelsz?! – csattant fel Lisa és elrántotta a kezét. –
Hogy a jó istenbe szülhetném meg? Még magamat sem tudom eltartani!
– Figyelj rám, Lizy! – Karen ismét megfogta a kezét és közel húzta
magához. – Hiszek benne, hogy minden okkal történik. Gondolkodtam ezen
az egészen, amíg a konyhában voltam. Csak figyelj rám, kérlek, jó? A szüleid
megloptak, az egy évig gyűjtögetett pénzed vették el és rá nem sokkal
felkeres egy gazdag pasas, akik több ezer dollárt fizet neked azért, ha… És
aztán teherbe esel tőle. Látod az összefüggéseket, Lizym?
– Én csak azt látom – mondta szomorú dühvel Lisa –, hogy az élet
állandóan belém rúg. Amikor megpróbálok talpra állni, mindig kirúgja a
lábam, ezt látom! Elmondjam még, mit látok?! Azt, hogy huszonkét éves
vagyok és nincs családom, nincs munkám, rajtad kívül senkim sincs, aki
támogatna, senki nem foglalkozik velem, a depresszió és az idegbaj szélén
állok, fogalmam sincs, hogyan fogom eltartani magam fél év múlva, és akkor
vállaljak egy gyereket?! Te normális vagy, Karen? Hogy a francba lehetne
nekem gyerekem, és hol éljek vele? Hogyan tudnám egyáltalán felnevelni,
miből tartsam el, és egyáltalán hogy a rohadt életbe tudnék neki megadni
olyan lelki támogatást, amit én sosem kaptam meg?! Hogy lehetne belőlem
anya, ezt mondd meg nekem! Egy csődtömeg vagyok, csak tönkretennék egy
életet, mint ahogy engem is tönkretettek a szüleim! Nem, Karen! Azt már
nem! Ha egyszer lesz majd gyerekem, ő nem élheti át azt, amit én…
Ahogy Lisa egyre jobban belelovalta magát, az olyan volt, mintha minden
sebét egyre kíméletlenebbül szakítaná fel, s a végére érve már nem tudta
befejezni a mondatot, mert keservesen zokogni kezdett. Karen még soha nem
látta ilyennek őt, de hagyta, hadd tombolja ki magát, mert ha most elfojtja a
benne felgyülemlett haragot és fájdalmat, az később még erősebben fogja
agyonnyomni őt.
– Lizy, kérlek, nyugodj meg. Minden helyzetre van megoldás, hidd el
nekem. És én itt vagyok melletted, segítek, ahogy csak tudok.
– Erre nincs. Erre nincs megoldás, érted? – Lisa felpattant a kanapéról és
remegve, zokogva nézett le a barátnőjére, haja ziláltan lógott arcába. – El… el
fogom vetetni! Ha megszülném… abba belehalnék…
Lisa ekkor hátrálni kezdett a bejárati ajtó felé, s közben térdével
belerúgott a dohányzóasztalba, a limonádés poharak feldőltek, az ital kiömlött
a szőnyegre. A lány sírva rohant ki az ajtón, de Karen nem ment utána Miután
Lisa lerohant a harmadik emeletről és kiért az utcára, zokogása annyira
csökkent, hogy ne könnypatakokon át lássa a világot maga körül. A kétsávos
úton alig közlekedtek autók, s Lisa átfutott az úttesten, cél nélkül, csak el
minél messzebb, menekülni a valóság elől. Pár percnyi rohanás után, mely
során izzadságától és a lassan csöpögő esőtől átázott és didergett a
forróságban, egy közeli parkba ért, melyben pálmák, tikászok és törpefenyők
társasága várta. A lány leroskadt egy padra, nem érdekelte, milyen vizes a
felülete. Nagyokat lélegezve omlott össze és nézte a kaviccsal felszórt
sétányt, mely körbekanyargott a parkban Valahol a távolban fiatalok egy
sportpályán kosaraztak, kicsit arrébb egy idős házaspár kutyát sétáltatott, s
ami a leggyötrőbb volt, tőle pár méterre a nedves fűben egy fiatal pár
újszülött csöppségükkel játszott. Vidáman, fittyet hányva az élet nehéz
dolgaira. Lisa szívét szorongatta az a derű és önfeledt boldogság., mely áradt
belőlük. Titkon irigyelte őket, borzasztóan irigyelte. Valahol mélyen ő is
éppen olyan akart lenni, mint ők, de nem itt és nem most. Hogyan tudnék én
egy gyereket felnevelni? – gyötrődött halkan. Vajon mit tenne most Enis? Az
elmúlt hetekben olyan gyakran próbált kapcsolatot teremteni a benne élő,
mindenre választ ismerő bölcs énjével, mint ezelőtt soha, de a hangok,
érzések nem jöttek felé a titokzatos tó túlpartjáról, gondolatai és érzelmei vad
viharokat gerjesztettek benne, s ő nem hallotta meg a segítő szavakat.
Mérhetetlenül hálás volt Karennek azért, hogy minden bajban kiállt mellette
és sosem fáradt el az állandó figyelemben és törődésben. Fogalma sem volt,
hogyan birkózott volna meg az elmúlt időszakkal, ha ő nincs. Amikor azon az
estén rátalált, a lány teljesen kiborult. Látszott rajta, hogy a gyűlölet és a
tehetetlen kétségbeesés fullasztja. Lisa jól tudta, milyen bűntudatot táplál
önmaga iránt a barátnője, és igyekezett őt meggyőzni arról, hogy nem tehet
semmiről. De amivel most szembe kell nézniük, az egészen más. Lisa
megtörölte a szemét és próbált lehiggadni. Felidézte magában azt, amit Karen
mondott, minden okkal történik, ennek így kellett történnie. De miért,
Istenem, miért?! – kérdezte magától, de nem jött válasz. A fűben önfeledten
játszó család felkerekedett, s lassan elindultak a park másik vége felé, ahol az
autók parkoltak. Ez a pillanat mintha lassított felvételen játszódott volna le
Lisa előtt, a napsugarak halvány szivárványfoltokban siklottak át a pálmák
levelei közt s éteri aurával ragyogtak be a fiatal anyukát és apukát, valamint a
kisgyermeket, aki köztük tipegett, miközben szülei két oldalról fogták pufók
kis kezét és támogatták. Ekkor hallotta meg Lisa hosszú idő után Enis
hangját, engedd! Egy pillanatig nem értette, mire utal ez a belső sugallat, mely
éppen csak megérintette, de aztán bevillant, hogy amikor Karenhez költözött
és a kanapéra lefeküdt aludni, álom és ébrenlét határán egyensúlyozva
ugyanez az üzenet érkezett hozzá. Megborzongott a felismeréstől, és
bármennyire is riasztotta és képtelenségnek tartotta egy gyermek világra
hozását, az üzenet egyértelműen ezt tanácsolta.
– De én erre nem vagyok képes… – sóhajtott fel halkan és arcát a kezei
közé temette. Hosszas töprengésbe kezdett, s bárhogy is próbált kitalálni az
útvesztőből, mindig felvillant előtte Enis üzenete és Karen okfejtése,
miszerint ennek így kellett történnie. Lisának fel sem tűnt, hogy órákon át ült
a padon. Gyötrődéséből petárdák és a távoli tűzijáték robajai szakították ki. A
Függetlenség Napjának ünnepén ezrek tódultak a forró utcákra és önfeledten
ünnepeltek. A távoli Huntington Beach felől a lassan álomba szenderülő égig
emelkedő, csillámló fények játéka egy pillanatra elnémította benne a
gondolatok és érzések forrongó kavalkádját. Átsuhant rajta egy érzés, milyen
különös az élet, éppen péntek 13-án omlott össze a gyenge lábakon álló élese,
s most a Függetlenség Napján tudta meg, hogy egy apró élet növekszik benne,
mely egész életére áldott függőségbe kényszeríti. S igen, Lisát meglepte, hogy
hosszú órák gyötrődése után nem aggasztja ez az érzés. Egy pici élet
növekszik bennem – gondolta magában, s ez olyan érzelmeket váltott ki
benne, melyeket addig még nem tapasztalt. Amiket valószínűleg csak egy
anya érezhet. Mintha az addigi görcsöt egy szerető kéz sunogatása kezdte
volna lassan feloldani. Ismét feltámadt benne Enis hangja, s az üzenet. Fisa
felfogta, mit kell tennie és egyre nagyobb vágyat érzett arra, hogy meg is
tegye. Az emberek a félelmeik és kétségeik miatt gyakran állnak a végzett
útjába, de az makacsul igyekszik kikövezni a sors útját. Amikor hazaért,
Karent a nappaliban találta, aki épp nassolt és tévézett. Ahogy a szőkeség
meglátta Lisát, nyomban kikapcsolta a tévét és odasietett hozzá.
– Hogy vagy, Lizy? – kérdezte aggodalmas képpel. – Tudtál
gondolkodni?
Lisa megölelte a barátnőjét és Karen ettől megérezte, hogy a korábbi
feldúltsága és haragja elpárolgott.
– Igen, tudtam és el is döntöttem, mit teszek.
– Mire jutottál?
Lisa nagyot sóhajtott és beljebb ment a nappaliban.
– Arra, hogy igazad van. Meg kell szülnöm, és…
– Kérlek, ne folytasd! – vágott a szavába Karen. – Tévedtem,
hülyeségeket beszéltem össze-vissza, neked volt igazad, Lizy. Felelőtlenség
lenne, ha…
– Most szórakozol velem? – kuncogott Lisa és ez a reakció annyira
meglepte Karent, hogy szó nélkül meredt rá. – Figyelj, Karen. Félek ettől az
egésztől, rettegek… pánikba esem, ha csak arra gondolok, hogyan fogok
eltartani és felnevelni rendesen egy kisbabát. De érzem és tudom, hogy ezt
kell tennem! Nincsenek véletlenek. Furcsa… de talán a legnagyobb
fájdalomból születik majd a legszebb dolog, ami az életemben történik velem.
 – Teljesen össze vagyok zavarodba… – nyögött fel Karen. – Egész eddig
azon agyaltam, hogyan fogjuk mi ezt megoldani.
– Hé, figyelj rám – Lisa leült mellé és megfogta a kezét. – Együtt meg
tudjuk oldani, ugye? Valahogy csak fog sikerülni.
Karen összeráncolta a homlokát.
– Mi most szerepet cseréltünk, azt ugye tudod? Nekem kéne téged
bíztatni és bátorítani, nem fordítva. Mi történik itt?!
Lisa elnevette magát és ez mindkettejüknek olyan jól esett, mint egy
hűsítő eső a forró naplementében. Karen is nevetett, de csak azért, mert látta,
barátnője az elmúlt hetekben most a legjobb kedvű, s ez boldogsággal töltötte
el.
– Segíts nekem, Karen – szólalt meg Lisa, miután kinevették magukat, és
komolyan a barátnőjére nézett. – Sosem féltem még ennyire… még Samuel
előtt sem. Nélküled erre nem lennék képes.
Karen nem mondott semmit, csak magához ölelte Lisát. Vannak
pillanatok, amikor szavakkal nem tudjuk kifejezni azt, amit érzünk, de egy
gesztus, egy mozdulat mindent elárul arról, ami bennünk van, és amit adni
szeretnénk a másiknak. Karen és Lisa közt az ölelés egyezményes jele volt a
legteljesebb elfogadásnak és támogatásnak, a feltétel nélküli
segítségnyújtásnak.
– Bocsi a kiömlött limonádé miatt – mondta Lisa, miután kibontakoztak
egymás karjai közül.
– Ugyan, Lizy! A kedvenc pólóddal takarítottam fel, szóval kvittek
vagyunk! – nevetett hangosan a lány.
Később, amikor már az alkony vérnarancs festékkel festette át az ég
sötétlő peremét, a lányok a háztömb tetején ücsörögtek és révedező tekintettel
bámészkodtak a felsejlő óceán felé, melynek hullámzását minduntalan
láthatóvá tette a tűzijátékok fel-felrobbanó fénye. Mindenütt az ünneplés és a
boldog üdvrivalgás hangjai szóltak, s ők ketten, mintha egy világtól elzárt
apró szigeten lettek volna, fenn a sötét háztetőn, Lisa a felvillanó piros, kék,
arany és lila színözönben a Flamingóban eltöltött estéit fedezte fel, melyek
mintha már évekkel ezelőtt történtek volna. Majd lassan simogatni kezdte
hasát és elmosolyodott. Anya leszek – mondta komolyan, s a félelmek és
aggodalmak csontig hatoló ridegségén túl megjelent egy meleg, szeretetteljes
ölelés érzése is, mintha az éppen benne növekvő apró élet próbálná őt
megnyugtatni, mintha ígéretet tenne: minden rendben lesz és olyan jó gyerek
lesz., akivel minden könnyen és egyszerűen megy majd. Lisa tudta, hogy
óriási próbatételek és feladatok állnak előtte, a legnehezebb minden emberi
feladat közt, egészséges életet adni és világra segíteni, aztán egy életen át
vigyázni rá, mint a legszentebb kincsre a világon. A tűzijáték ragyogása
lassan elhamvadt az éjszakában, a világ elcsöndesült, s a mindent kitöltő
békében a gondolatok és érzelmek egyre nehezebbé váltak. A félelmek és
örömteli érzések különös kavarodásában fisa nem is sejtette, milyen kihívások
elé állítja majd az élet, a végsőkig próbára téve a lelki erejét. Ám bármibe is
kerül, bármilyen nehézséget is kell legyőzni a születendő gyermekéért, végül
boldog lesz. Boldogok lesznek mindkerten. Csak ez számít, semmi más.
 3.

Kaliforniában a december egyet jelent az óceán felől áramló hűs légtömeggel,

mely, ha nem is megfagyasztja, de mindenképpen zordabbá teszi az időt. A
gyakori esőzések és ködök álmossá és szürkévé silányítják a napfény
országát, és csupán a legelszántabb és legőrültebb szörfösök merészkednek ki
a partra, hogy a szokatlanul nagy hullámokban találják meg az élet értelmét.
December 22-e délutánján az égbolt sötétszürke mélységéből olyan zápor
hullott, hogy szinte elviselhetetlenné vált a csípős széllel vegyülve. Garden
Grove egyik csendes bevásárló utcájában a vihar úgy söpört végig, akár egy
igazi tornádó. Az utca mindkét oldalán butikok, boltok, éttermek és kávézók
sorakoztak, melyek a szabályos rendbe ültetett pálmafák vihartépte
árnyékában szemlélték a komor eget. A parkoló autók és az utcán hömpölygő
embertömeg elárulta: a tősgyökeres kaliforniaiakat nem tarthatja vissza egy
kis eső, hogy alaposan bevásároljanak karácsonyfa. A Firenze nevet viselő
elegáns olasz kávézó sötétvörösre mázolt és homokszínű stukkókkal díszített
frontján himbálózó középkorias hangulatú cégért már majdnem elfújták az
erős szélrohamok. A kovácsoltvas szerkezet nyikorgása olyan volt, mint egy
gyászharang kongása, mely mintha a kaliforniai boldogságot temetné el
örökre. A gőzölgő kávéscsészét és egy szál virágot ábrázoló cégér igyekezett
nem a kis hetykebajuszú mexikói férfit imitáló bábu sorsára jutni, mely a
kávézó melletti Sombrero nevű étterem előtt állt, amíg egy széllökés le nem
csapott rá. Most a hátán fekve vigyorgott az égre kackiás bajusza alól, mintha
csak ő tudná a titkot: egyik vihar sem tart örökké. Egy középkorú, didergő
férfi sietett el mellette, a férfi gyorsan becsapta maga mögött az ajtót,
megigazította széldzsekijét, majd egy ablak melletti kis asztalnál foglalt
helyet. A vele szemben lévő asztalnál egy idős házaspárt éppen egy fiatal,
csinos lány szolgált ki, a kezében ügyesen egyensúlyozott egy nagy
ezüsttálcái, barna haja kacér fürtjei szépen kiemelték a derekára feszülő bordó
köpenyt. A férfi szemérmetlenül nézegette a lány finom alakját, s amikor az
éppen megfordult, megszólította.
– Szépségem, hoznál nekem egy csésze caramel macchiatot, ha szépen
megkérlek? – A férfi tenyérbe mászó modora egyből ellenszenves volt a
lánynak, aki mimikájával nem is rejtette el a véleményét.
– Máris hozom, uram! – vetette oda Lisa úgy, hogy a férfi érezze a benne
lévő élt. Nem sokat használt, mert egy csábítónak szánt, de visszataszító
kacsintás volt a válasz.
Ahogy a kávézó hosszan elnyúló pultjához ment Lisa végig magán érezte
a férfi szúrós tekintetét. A kaliforniai cédrusból épített óriási pult mögé lepett,
és igyekezett minél hamarabb elkészíteni a rendelt italt; hogy gyorsan
letudjon egy újabb bunkó vendéget. Miközben dolgozott, fel-felpillantott,
van-e újabb kiszolgálandó kuncsaft. Az egész kávézót egyfajta meleg,
otthonos báj és rusztikus bensőségesség lengte át, természetesen meghatározó
olaszos stílusjegyekkel, melyektől a vendég úgy érezte, megérkezett az olasz
Riviérára. A kávézó tulajdonosa, a Firenzében született Luca Perrani,
igyekezett minél autentikusabb élményt létrehozni, ezért a felszolgálólányok
több mint fele olasz-amerikai volt. Lisát augusztus végen – pár nappal a 23.
születésnapja után – vette fel, s bár a lány nem rendelkezett gyakorlattal a
vendéglátás terén, de addig könyörgött a férfinak, míg az ráállt, hogy egypár
óra erejéig megnézzék, miként boldogul. Lisa gond nélkül elvégezte a
munkáját, s bár nagyon izgult és feszült volt végig, semmit nem ejtett el,
mindenkivel udvarias és közvetlen volt, így Mr. Perrani meg volt elégedve
vele. Nem utolsósorban a külseje miatt is, mivel hamar híre ment a helyi
fiatalok körében, hogy egy valóságos angyal szolgálja ki őket a Firenzében.
Úgy tűnt, a lánynak olyan kisugárzása volt, mellyel vonzotta az embereket –
nem csak a férfiakat –, és képes volt már a jelenlétével is emelni a hely
hangulatát. Bár nem keresett olyan jól, mint korábban táncos lányként, de
nem lehetett oka panaszra, hiszen rendes foglalkozása volt, a borravaló se
számított rossznak, és csupán néhány bunkó és szemérmetlen pillantást és
beszólást kellett elviselnie, amik semmiségek voltak a Flamingóban átélt
tapló simogatásokhoz és kéjes pillantásokhoz képest. Eleinte sokat töprengett
rajta, vajon miért nem ilyen munkával igyekezett minél több pénzt
összegyűjteni álmai megvalósításához, de valójában tudta a választ. Tudta,
hogy részben a jó fizetés miatt tűrte el a megalázó táncos lány szerepet, de
megvoltak ennek a maga lelki okai is, egész életében éhezett a szeretetre,
figyelemre. Soha senki nem volt mellette, aki vigyázott volna rá és segített
volna útbaigazítást adni az élet útvesztőjében. De akárhogy is volt, már
elmúlt, s ami maradt, az az emlékek és elszenvedett fájdalmak súlya, mely
úgy tűnt, enyhülni látszik a gyerekvárás stresszes, ám mégis örömteli légköre
mellett.
– Mit készítesz, Lisa? – szólt oda neki egy másik felszolgáló, a
harminckét éves olasz-amerikai szépség, Claudia Segnano, akit mindenki
csak Pinkie-nek szólított a hosszú fekete haját díszítő rózsaszín melír csíkok
miatt. Ha nem is olyan szoros, mint Karen-nel, de mindenképp szép barátság
alakult ki köztük a hónapok során. melynek mintegy origója volt Lisa
terhessége. Mivel Pinkie egy hamisítatlan olasz család nyolcadik, és egyben
legfiatalabb gyermeke volt, és már neki is volt három rosszcsont fia, sok
hasznos tanáccsal tudott segíteni Lisának, aki természetesen óriási hálával
fogadta a szerető törődést és figyelmet.
 – Egy CM-et – válaszolt Lisa a szakzsargon szerint – az ablaknál ülő,
rendkívül kedves úriembernek.
– Annak, aki olyan áhítattal hámul rád?
Lisa felnézett. A férfi meredten, arcán fél mosollyal bámulta őt, bizonyára
ez is a szegényes csábítórepertoár része volt.
– Elsőre eltaláltad – bólintott Lisa.
– Mi olaszok nagyon csípősek tudunk ám lenni, ha gondolod, odamegyek
és finoman kitessékelem – kacsintott Pinkie és hozzálátott egy eszpresszó
elkészítéséhez.
– Áh, nem, köszi – mosolygott Lisa –, amióta tudok már jeges Vanília
Lattét csinálni, az önbizalmam határtalan.
Amióta Lisa megismerte őt, csak még jobb lett a kedve. Karen
szokásához híven rengeteget segített neki, állandóan támogatta, mellette állt
minden nehézségben, ami egy nőt érinthet ilyen drasztikus és örömteli
átalakulás során, de Pinkie is ugyanilyen szeretettel fordult felé. Így Lisa,
minden korábbi fájdalom és szenvedés dacára olyan boldog volt, mint még
sosem. Bár az erős hangulatváltozások és a délután első óráiban jelentkező
ólmos fáradtság és levertség megterhelték, de kimondhatatlan örömmel
töltötte el az érzés, amikor simogatta egyre kerekedő hasát, melynek mélyén
egy apró csoda növekedett. Már nem is érezte olyan félelmetesnek az anyaság
gondolatát, mivel Pinkie révén úgy gondolta, alaposan lelkészük erre a
kihízásra. Ám olykor-olykor, főleg amikor éjszakánként elalvás előtt
álmodozott eljövendő életéről, ellepték az aggodalmak és félelmek. Vajon
egészséges lesz-e a pici? – ez volt a legnagyobb félelme. Befészkelte a fejébe
magát a gondolat, hogy mivel erőszak ültette belé az anyaság magvát, így a
baba valamilyen szempontból fogyatékkal fog születni. Ez a gondolat néha
annyira gyötörte, hogy megállás nélkül zokogott, átkozta magát és főleg
Samuelt, amiért ezt tette vele. A másik nagy félelme az volt, hogyan tudja
majd eltartani a kicsit. A Roytól kapott összegnek még több mint a fele
megvolt, mert Lisa okos beosztással élt, de tudta, hamar el tud apadni néhány
ezer dollár. Az idegőrlő, lélektépő és kínzó pillanatokban folyton mellette állt
Karen és Pinkie, akik végtelen türelemmel és odaadással igyekeztek a lány
mindennapjait annyira megkönnyíteni, amennyire csak lehet. Lisa érezte,
hogy a fájdalommal, félelemmel teli gondolatai és érzései olyanok, mint a
mérgek, és megrettent egy-egy kiborulása után attól, hogy éppen most adott a
fejlődő picinek egy adag mérget. Ilyenkor a lány lekucorodott a kanapéra,
betakarózott és lassan simogatni kezdte a hasát, behunyta a szemét és
elképzelte, amint boldog, egészséges és gyönyörű szép kisbabáját a kezében
tartja, aki az anyukájára néz hatalmas szemével. Szeretlek, kincsem, annyira
szeretlek – suttogta Lisa az apróságnak. Mindig könnyekig hatódott eközben,
s annyira boldognak érezte magát, hogy minden a múltban történt sérelem,
lelkét szaggató fájdalom szertefoszlott, s ő csak a pillanat szépségének élt.
Ekkorra már biztosan tudta, hogy a sors vagy végzet akarata volt az, hogy ő
teherbe essen, s egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy ez a pici élet fogja
megmenteni az ő életét – ezért már most olyan hálás volt, hogy a szeretettől
sírva fakadt. Állandóan változó érzelemtenger hullámzott benne, s amikor
dagály volt, az minden mocskot elsodort a félelmek és fájdalmak szigeteitek
partjairól. Amikor augusztus végén Lisa állást kapott a kávézóban, még
jócskán azokat a napokat élte, melyek szinte kivétel nélkül mindig erős
hányingerrel, émelygéssel és nem ritkán hányással kezdődtek. Bár testileg
nagyon megviselte őt mindaz, amivel egy apró élet fejlődése járt, lelkileg
mérhetetlenül sokat adott neki már így is tz a csöppség. Ezt illetően Pinkie-től
hallott egy különös módszert, melyet ő meg a saját édesanyjától tanult. Lévén,
hogy a szülők az olasz Alpokalja vidékén éltek egy birtokon, a természettel
harmóniában, sokat tudtak az egészséges életmódról. Pinkie azt tanácsolta,
hogy Lisa minden este igyon meg egy pohár búzafű-levet, ami segíteni fog a
rettenetes hányinger ellen. Pinkie volt olyan kedves és másnap hozott egy
adag búzafüvet és elmagyarázta, miként lehet kipréselni belőle a hasznos
nedveket. Amikor otthon Lisa némi nehézségek árán végül kinyerte a
sötétzöld, borzalmas kinézetű levet, elbizonytalanodott. Majd egy hirtelen
húzással kiitta a pohárban lötyögő folyadékot, melyet majdnem ki is köpött a
rettenetes íze miatt. De Pinkie meggyőzte őt arról, hogy bármilyen iszonyú is
az íze, igya folyamatosan. És nem telt bele egy hét, Lisa reggeli rosszullétei
teljesen elmúltak. Attól kezdve elfogadta a nő minden tanácsát, igyekezett a
lehető legjobban felkészülni a szülésre és a gyermeknevelésre. Amikor Lisa
elkészítette az ízletes italt, melyet az őt folyton tekintetével fogva tartó férfi
rendelt, egy ezüsttálcára tette a csészét, s nyomban sietett is a vendéghez.
– Parancsoljon, uram – helyezte az italt a férfi asztalára. – Kedves
egészségére!
– Nagyon ismerős vagy nekem – mondta a férfi és a mosolya nem csak
árulkodó volt, de rendkívül visszataszító is Lisa számára, aki Samuel óta nem
bírt férfiak közelében lenni. Folyton eszébe jutottak azok a percek, még a
legkedvesebb és legszelídebb férfiak közelében is.
– Nem tudom, mire gondol – válaszolta Lisa és sarkon fordult, de a férfi
megfogta a csuklóját
– Hiszen te vagy a Flamingó kis tündére! A legszebb tündér…
Lisa megfordult, a csuklóját kirántotta a férfi kezéből és halkan, hogy ne
zavarja meg a többi vendég nyugalmát és ne rendezzen feleslegesen jelenetet,
izzó tekintettel nézett a férfira.
 – Csak voltam! És ha még egyszer molesztálni mer, esküszöm, hogy a
tálcámmal töröm be az orrát! Megértette?
A férfi meghökkent Lisa váratlan kitöréstől és tátott szájjal meredt rá,
semmit nem tudott mondani, de nem is volt rá lehetősége, mert a lány már
odébb is lépett. A pult mögé érve kifújta a levegőt, s azon morfondírozott,
mennyire feldühítette a férfi. Visszanézett rá, de az elkapta a tekintetét.
– Szépen lerendezted – mondta Pinkie, ahogy ő is befutott a pulthoz,
miután kiszolgált egy négygyermekes családot, akik sütik és egyéb
nyalánkságok közepette élvezték a családi idillt.
– Utálom az ilyeneket… – morogta Lisa és megtörölte a kezét, majd a
rongyot a pultra csapta. De dühe egy pillanat alatt foszlott szét, amikor
meglátta a családot, akiket Pinkie szolgált ki az imént. Olyan vidámak, olyan
boldogok és harmonikusak voltak. A mackós apuka és kedves arcú felesége, a
három kislány és a legkisebb fiúcska olyan látványt nyújtottak Lisának,
mintha nem is egy kávézóban ücsörgő családot látott volna, hanem egyenesen
a mennyország békéjébe kukucskált volna bele.
– Olyan gyönyörűek – mondta áhítattal, és a gömbölyödő hasát kezdte
simogatni.
– Fiút szeretnél, vagy kislányt? – kíváncsiskodott Pinkie és közel hajolt
Lisához.
– Teljesen mindegy, komolyan mondom. A lényeg, hogy egészséges
legyen és képes legyek boldoggá tenni őt! Nem érdekel, hogy szőke lesz vagy
barna, kicsi vagy nagy… a mosolyát akarom látni és a nagy, ragyogó
szemecskéit…
Lisa újból elsírta magát és elfordult az italokkal, kávégépekkel és
süteményekkel telirakott fal felé, hogy ne lássa senki. Pinkie megfogta a
vállát és megsimogatta a haját.
– Nagyszerű anyuka leszel, Lisa! Ezt nem csak megnyugtatásul mondom.
Nagyon boldog kisbabád lesz.
– Köszönöm, Pinkie! – Lisa gyorsan megölelte őt, majd igyekezett
összeszedni magát, kitörölte szeméből a könnyeket, s párszor mély levegőt
vett, hogy megnyugodjon. De ahogy rápillantott a boldog családra, megint
nagyot dobbant a szíve és valósággal küzdenie kellett azért, nehogy ismét
eltörjön a mécses. Amikor az imént kiszolgált arrogáns és agresszív férfi felé
pillantott, meglepődve látta, hogy az már távozott is. Lisa az asztalához
sietett, melyen néhány dollár árválkodott, az ital ára, de semmi borravaló.
Lisa megcsóválta a fejét, magában mosolygott, milyen kicsinyesek tudnak
lenni némelyek, majd a pénzzel visszatért a pulthoz és a kasszába rakta azt.
Ekkor nyílt ki a pult melletti nagy, tölgyfaajtó és Luca Perrani lépett ki az
irodája. Mr. Perrani alig múlt ötven éves, de teljesen ősz haja, mely már
majdnem tíz éve ilyen volt, legalább hatvanötnek mutatta A középmagas,
tipikus olasz vonásokkal rendelkező és sugárzó tekintetű férfi az elegancia és
kifinomultság mintaképe volt, egész kollekciói voltak méregdrága Zegna
öltönyökből a szürkétől a sötétkéken át a feketéig. Meg is engedhetett
magának ilyen költséges hobbit, mivel a közkedvelt kávézóján kívül még volt
három puccos étterme: Palos Verdesben, Huntington Beachen és Costa
Mesában. Lisa megdöbbent, amikor megtudta, hogy Mr. Perranié az az
étterem, melybe azon a bizonyos napon beültek Karennel. Luca Perrani első
ránézésre olyan hatást keltett, mintha A Keresztapából lépett volna elő, egy
ízig-vérig olasz maffiózó benyomását hozta, csupán az állandó széles vigyor
nem illett valahogy az összképbe. A rajta lévő öltöny most éppolyan színű
volt, mint a Firenzén kívüli világot beborító haragos felleg, de ő a nyugalom
és elégedettség alakjaként toppant a pulthoz.
– Hölgyeim – szólította meg a pultnál álló Lisát és Pinkie-t. Fölszegte
állát, ahogy mindig szokta és puha eleganciával, némi akcentussal formálta a
szavakat. – Szeretném megköszönni a figyelmes és alapos munkájukat! Ezzel
a kis csekélységgel kívánok boldog ünnepeket, élvezzék a jól megérdemelt
pihenést!
Ezzel elővette a háta mögé elrejtett két, szépen bekötött kis csomagot és
széles mosollyal átnyújtotta őket. Pinkie már megszokta Mr. Perrani effajta
úriemberhez méltó viselkedését, de Lisa nem csak meghökkent, de meg is
hatódott. Kedve lett volna az olasz férfi nyakába ugrani a kedvessége miatt,
de sejtette, hogy ezzel kissé átlépné a főnök-beosztott viszony határait.
Hálásan megköszönte a figyelmes ajándékot és nekilátott, hogy a piros masnit
lehámozza a két tenyér méretű csomagról. Mr. Perrani izgatott figyelemmel
kísérte végig a kicsomagolást. Pinkie hamarabb végzett, s a csomagban lévő
kis kedvességnek éppannyira örült, mint minden karácsonykor, amikor
ugyanezt kapta a főnökéről. Amikor Lisa végre kinyitotta a csomagot, elállt a
szava. Hirtelen nem is tudta, hogyan reagáljon, egy apró fenyőág és egy
aranyszínűre fújt toboz volt kedves dísszé összeállítva, s az egész kompozíció
egy vörös bársonypárnán feküdt. Lisa értetlenül nézett a férfira.
– Tudja, Miss Millner, ez egy nagyon régi hagyomány nálunk a
családban. Amikor megszülettem, egy kis fenyőágat és egy festett tobozt
akasztottak a szüleim a járókám fölé. Később elmesélték, hogy ez az örökké
tartó boldogság, egészség és gazdagság jelképe, valamint egy jókívánság,
hogy ha utódok születnek e világra, azok élete legyen éppolyan teljes és szép,
csírájában egészséges, mint egy aranyló toboz. Kedves és szívmelengető
szokás ez nálunk, s bár a fenyőág azóta rég elszáradt és a toboz kissé megtört,
de még mindig megőrzöm őket. Megtisztel vele, ha elfogadja tőlem ezt az
ajándékot, kisasszony!
Lisa nem tudta, mit mondhatna erre. Annyira meghatotta a férfi odaadó
kedvessége, hogy rögtön elsírta magát, és bár ezt az imént túlzásnak tartotta,
megölelte Mr. Perrani nyakát és szipogva köszönte meg neki az ajándékot.
– Jól van, jól van – simogatta meg a férfi Lisa haját, és ahogy
kibontakoztak az ölelésből, rámosolygott. – Kérem, ne pazarolja rám az
örömkönnyeit, hagyjon a babának is!
– Köszönöm, Mr. Perrani! – mondta Lisa megint és a szívéhez szorította a
fenyőágat és az arányló tobozt. A férfi búcsúzóul kedvesen megérintette a
vállukat, majd tovább indult, hogy a háta mögé rejtett további két ajándékot a
másik két felszolgálólánynak odaadja.
– A Mikulás újabban Zegna-ban jár… – nevetett Pinkie a főnöke után
nézve.
– Annyira kedves ez az ajándék! – mondta Lisa, és a kezében tartott kis
csomagot nézegette, az aranyló toboz ragyogott a kávézó erős világításában.
– Egy kicsit nyálas, de figyelmes – jegyezte meg Pinkie, aki jobban
szerette a kemény, macsó férfiakat, amilyen a férje, Marco is volt, mint a
Perrani-féle olajozott öltönyhuszárokat. Mindenesetre ő is örült, hogy ilyen jó
fej főnöke van, aki bár minden karácsonykor ugyanazt a különleges svájci
csokoládét és néhány ünnepi dekort adja, de ezt legalább szívből teszi. Lisa
éppen készült visszacsomagolni az ajándékot, amikor észrevett egy
vaníliaszínű borítékot a kis bársonypárna alatt.
– Ja igen! – szólt rögtön Pinkie és ő is megkereste a saját kis borítékát az
ajándékcsomagban. – Ez a karácsonyi bónusz!
Amikor Lisa a kezébe vette a borítékot, látta, hogy annak tetején szép
kézírással ez szerepelt: Miss Millner részére. A lányt egész nyáron egy
különös gondolat szállta meg, változtassa meg a családnevét Wardenről
Millnerre. Fogalma sem volt, honnan jött ez a késztetés, de úgy érezte, ezt
kell tennie, s egy perzselő augusztusi napon bement a Polgármesteri
Hivatalba. Amikor kilépett a légkondicionált épületből, úgy érezte, mintha új
élete, új külseje lenne, melyet nyomban elkezdett a tüzes kaliforniai nap
égetni, mintha csak az új Lisa környezeti beilleszkedését akarná elősegíteni
azzal, hogy ott helyben elolvasztja. Csak aznap délután döbbent rá, hogy
másnap lesz a 23. születésnapja, s ebben az egészben valamiféle
sorsszerűséget vélt felfedezni. Azokban az időkben szinte állandóan a szüleire
gondolt, s néha elfogta a vágy, hogy titkon meglátogassa, meglesse őket,
vajon mit csinálnak. De erre sosem merte rászánni magát. Nem is igazán a
múlttal való szembenézés félelme, sokkal inkább az undor és a harag tartotta
vissza. Remélte, hogy lesz idő, amikor képes lesz nekik megbocsátani. A
legintenzívebb érzés, mely elfogta a szüleire gondolván a sziklaszilárd
elhatározás volt, az elhatározás, hogy ő nem lesz olyan anyuka, akitől majd
menekül a gyermeke. Erőt merített a fájdalmából, s amikor gondolatait és
érzéseit megosztotta Karennel, barátnője mély tisztelettel és halálos
komolysággal jegyezte meg, hogy pontosan ebből látszik, mennyire erős Lisa
valójában. Amikor Lisa kinyitotta a borítékot néhány százdolláros bankjegy
hullott a markába. Ez egy kedves gesztus volt Mr. Perrani-tól, hogy
támogassa azok karácsonyát, akik nem tudnak az olasz Alpokban síelni
ilyenkor, mint ő és népes családja. Ugyan még csak délután fél három volt, de
Lisa már le is vette magáról a kötényét a munkanap befejezésének
jelzéseként, ugyanis ő, tekintettel állapotára, mindig egy kicsit hamarabb
fejezhette be a napot. Főnökétől kiemelten figyelmes gesztus volt, hogy ennek
ellenére ugyanolyan bérezést kapott, mint bárki más.
– Szóval – kérdezte Pinkie, akinek még volt pár órája hátra a műszakból
így nekilátott, hogy elkészítse a világ legforróbb és lég szebb Vanilla Lattéját
–, mit csinálsz az ünnepek alatt?
– Otthon Karennel lesz egy kis ünnepség – felelte Lisa, majd a kötényét
összehajtogatva a pult alá rakta. – Átjön Karen fiúja is, és az ő egyik barátja.
– Oh! – kacsintott Pinkie és szélesen mosolygott. – És jóképű a srác?
– Hát, még nem tudom… – Lisa lesütötte a szemét, amit Pinkie nyilván a
szégyenlősség és esetleg a titkos rajongás gesztusaként értelmezett, ezért nem
faggatózott tovább. Lisa nem mesélt neki Samuelről és arról, hogy a
megerőszakolás pokla okozta az áldott állapotát. Rettentően megalázottnak és
gyengének érezte volna magát, ha beszél ezekről a dolgokról Pinkie-nek,
holott tudta, hogy a nő diszkréten és szeretetteljesen kezelné a hallottakat.
– Nem faggatózom, Lisa – mosolygott rá kedvesen Pinkie, és szorosan
magához ölelte őt. – Boldog karácsonyt kívánok és vigyázz magatokra!
– Úgy lesz – érzékenyült el a lány –, vigyázok a kicsire. És köszönöm,
nektek is nagyon boldog és szép ünnepeket, Pinkie! Hú, nem is kérdeztem!
Merre mentek, mit csináltok?
– Hát, tudod – mondta Pinkie miközben színes bögrékbe töltötte a
mennyei aromájú kávés italokat – már évek óta mindig meghívnak minket
Marco szülei a Big Bear tónál lévő házukba. Arrafelé még nyáron is hideg
van, tehát ilyenkor igazi sarkvidéki állapotokra számítunk. De persze pár
napot előbb együtt töltünk szűk családi körben, öten. Aztán összejön a nagy
csapat a világ minden tájáról, így leszünk… hát elég sokan.
 – Nagyon jól hangzik! – lelkendezett Lisa. – Érezzétek jól magatokat! És
puszilom a kicsiket!
– Köszönöm, átadom nekik!
Lisa és Pinkie még egyszer megölelték egymást, majd a lány bement az
alkalmazottaknak fenntartott kis öltözőbe, melyből egy apró privát konyha és
egy mosdó nyílt. Gyorsan magára vette a falra akasztott szőrmés gallérú
széldzsekijét, mely úgy feszült kerek hasára, mintha egy dinnyét próbálna
feltűnés nélkül kicsempészni. Talán a tél miatt, de mostanában egyre
fáradtabb és nyűgösebb volt. Különösen a délután egy adott szakaszában és
este, amikor egyfajta bús melankólia szállta meg, melyet csak hasának
gyengéd cirógatása, és az egyre növekvő csöppséggel való párbeszéd tudott
enyhíteni. A kezében lévő, Mr. Perranitól kapott kedves ajándékot igyekezett
óvatosan begyűrni a táskájába, mely szinte zsúfolásig volt önfejlesztő és
anyaságról szóló brosúrákkal. Lisa minden szabadidejét azzal töltötte, hogy
felkészüljön az előtte álló kihívásokra, melyeket kezdetben csak sejtett, aztán
ahogy egyre többet olvasott, úgy nyugodott meg a biztos tudástól, de ahogy
még többet olvasott, rá kellett döbbennie, hogy az elmélet semmiség a
gyakorlathoz képest. Próbált nem pánikba esni és megnyugtatni magát, hiszen
milliónyi nő csinálja ezt végig évről évre szerte a világon. És alapvetően
egészséges, beszámítható emberek népesítik be a földet, tehát csak nem lehet
olyan bonyolult ez az egész. Az anyai ösztönök segítenek nekem, ahogyan
másnak is – győzködte magát, de az igazat megvallva rettegett. Rettegett és
boldog volt, fáradtság gyötörte, máskor meg eulóna repítette, sosem gondolta
volna, hogy egy benne fejlődő apró élet ennyire megváltó/.tatja őt.
Miután mindennel elkészült és biztonságosan elhelyezte a főnökétől
kapott ajándékot, nagyot nyögött, ahogy átvetette vállán a táskáját, és
visszatért a kávézóba. Látta, hogy Pinkie éppen egy fiatal párt szolgál ki, így
csak odaintett neki és kilépett a dühöngő szelek világába. Ahogy becsukta
maga mögött a Firenze üvegezett ajtaját, az első, ami köszöntette ebben a
szürreális világban, az a tarkójára ömlő eső volt, melytől megborzongott. A
Sombrero előtt egy alacsony mexikói férfi birkózott a felborult Don Pedro
névre keresztelt bábuval, mely gúnyos vigyorral nézett és kacsintott rá. Lisa
behunyta a szemét és mélyet szívott a mennyei illatokból, melyek valóságos
kínzásként hatottak ti. Egyszer volt, hogy nem bírta ki és betért az étterembe
ahol egy mexikói tálat olyan mohósággal és kéjesen fogyasztott el, hogy a
vendégek és pincérek közül többen megmosolyogták, látván a kerek pocakját.
Próbálta meggyőzni Karent, hogy egyszer üljenek be, akár hármasban Karen
fiújával, de a szőkeség tiltakozott, az ő gyomra kikészíti a mexikóitól.
A buszmegálló nagyjából 500 méterre volt, mely ilyen ítéletidőben
kétszer annyinak tűnt, állapotosán pedig tízszer annyinak. A lány szinte rádőlt
a szemből fújó szelekre és táskáját magához szorítva masírozott előre, mint
egy elszánt anyatigris. Viharos időben gyakran tűnik úgy, hogy csak mi
megyünk a széllel szemben, mindenki mást pedig fúj és kerget maga előtt a
szél, éppen velünk szemben, hozzánk csapva az ázott testeket. Hasonlatos ez
ahhoz a kegyetlen illúzióhoz, amikor a dugóban ülve minden sor halad,
kivéve a miénk. De amikor Lisa a bevásárló utcában haladt előre, nem volt
illúzió, csupán aljas tréfa, hogy valóban mindenki szembejött vele. Néhányan
talán figyelmetlenségből, vagy eleve rosszindulatból, de nekiütköztek, nem
törődve azzal, hogy egy görögdinnye méretű csomagot cipel a kabátja alatt. A
lány ilyenkor igyekezett nem válogatott szitokszavakat zúdítani magában
rájuk, mert nem akarta, hogy a baba rossz szavakat tanuljon, hanem csak
eltűrte a helyzetet. Arra gondolt, hogy minden elébe kerülő akadály csajt azért
van ott, hogy erősebbé tegye, felkészültebbé az anyaságra. Amikor végre
elérte a buszmegállót, úgy gondolta, rekordidő alatt tette meg a távot, és
magában mosolyogva gratulált a kicsinek, hogy segítette a mamit a
rohanásban. Ekkor fogta el újra az a kellemes, meleg érzés, ami még ezt a
zord időt is ellensúlyozta, anyuka leszek. Ezek a szavak leírhatatlan
nyugalommal ölelték meg. Csak egy nő képes érezni és átérezni, milyen
csodásak lehetnek ezek a szavak. Lisa behunyta a szemét, finoman cirógatni
kezdte a hasát és magában dúdolt egy dallamot, melyet a terhesség előtt nem
ismert. A lélek dallama volt ez. Minden anyuka tudja, milyen ez az érzés.
A megállóba érkező busz féknyikorgása zökkentette ki. Ahogy fellépett a
buszra, az nyomban elindult, s a lány ismét előadta mindennapos kis játékát,
nagyot nyögött, a hasát még kijjebb tolta, egyik kezével fáradtan kulcsolta
pocakját, másikkal a nehéz táskát igazgatta a vállán. Ez a pár másodperces
jelenet mindig elég volt arra, hogy egy ülőhely azonnal megüresedjen. Ha már
ennyire fegyelmezett, szorgalmas és stresszes napokat élek, egy kis játékra
nekem is szükségem van – nevetgélt magában. A busz vízfüggönyt húzva
suhant végig Garden Grove szürke épületei és lakóházai közt, Lisa pedig
némi ügyetlenkedés után előhalászta a Hogyan legyünk kiváló anyák? című
könyvet, hogy elmerüljön benne, amíg a félórás utazás tartott Anaheimbe.
Karen szinte az egész napot vásárlással töltötte. Ajándékokat, karácsonyi
dekorációt és a leendő ünnepi vacsora alapjait válogatta össze. Tudta magáról,
hogy ha egy egyszerű reggeli elkészítésével a testi épségét kockáztatja a
szűkös konyhájában, akkor egy bonyolult vacsora összeállítása majdnem
olyan nehéz, mint a Holdra eljutni gyalog. Ennek ellenére minden évben
valami különös történt, mintha a karácsony angyalai a segítségére sietnének,
mert már ők sem búj ik nézni a bénázását, sikerült meglepően finom ételekkel
kedveskednie a meghívott vendégeinek.
 Délután háromkor javában tombolt a nappaliban, mint egy tornádó. Az
elmúlt hónapok eseményei lelkileg és mentálisan őt is megviselték. Bűntudata
enyhült ugyan, ahogy látta Lisán, hogy nem csupán megbarátkozott az
anyaság gondolatával, de még boldog is volt időnként. Karen
kimondhatatlanul boldog volt, amikor barátnője mosolygott, jól érezte magát
és bizakodva tekintett a jövőbe, és minden egyes rosszullétet, megzuhanást és
félelmekkel teli pillanatokat felváltotta az a bizonyos „soha nem adom fel”
mentalitás. Karen jobban tisztelte őt, mint azt Lisa valaha is gondolta volna.
Ősz eleje óta egyre sűrűbben vásárolgattak apró babaholmikat, tanácsadó
könyveket és minden olyat, amire csak szüksége lehet Lisának. Bár
viszonylagos kényelemben éltek a szűkös lakásban és egész jól kijöttek
kettejük keresetéből, de mindketten tudták, hogy nem lesz könnyű egy
kisbabával. Éppen ezért Karen olyan meglepetést szervezett barátnőjének,
amitől biztosan könnyekig meg fog hatódni. A kihúzható kanapét, mely már
vagy fél éve szolgált Lisa alvóhelyéül, Karen az eredeti helyéről nagy
erőlködés árán eltolta egészen a nappali átellenes faláig, hogy legyen helye a
karácsonyfának és az ünnepi asztalnak, mely így a nappali közepére került.
Az alig másfél méter magas fenyőfácska talpba állítása és precíz elhelyezése
igazán bonyolult feladatnak számított.
A szőkeség örült, hogy ezekben a percekben nem látja senki, mert az
illető bizonyára megfulladt volna a nevetéstől. Alig tíz perce tartott az ember-
fenyő idegőrlő párharc, amikor a lány kulcs zörgését hallotta a bejárat felől, s
amikor odapillantott, a bőrig ázott Lisát látta, amint holtfáradtan, nagyokat
nyögve belép az előszobába.
– Nyerésre állsz? – kérdezte fáradt mosollyal Lisa. Óvatosan levette a
táskáját, majd felakasztotta a kabátját.
– Úgy érzem… – nyögte Karen a fa alól –, hogy minden évben egyre
keményebb ellenfeleket kapok. Vagy csak öregszem.
– Nekem van egy másik tippem! – Lisa a cipője levétele után a nappaliba
tipegett és nyomban lerogyott a kanapéra.
– És pedig? – érdeklődött Karen, miközben már harmadszor forgatta meg
a kis fát a tengelye körül.
– Elképesztően béna vagy – nevetett Lisa. – És ezt a legnagyobb
szeretettel mondom neked!
Karen egy utolsót lökött a fán, majd legyintett és mosolyogva Lisához
fordult.
– Hm, mi lenne, ha utálnál?
– Akkor megmondanám, hogy még mindig ferdén áll ez a fa.
 – Mi van?! – Karen szeme szikrázott és a fenyő felé fordult, készen egy
újabb menetre, de az ártatlanul tekintett vissza rá.
– Hagyjad, jó az úgy! – intette le Lisa és egy nagyot ásított. – A díszek
úgyis feldobják.
Karen kénytelen volt beismerni a vereséget, s megadó sóhajjal zuhant a
kanapéra Lisa mellé. De folyton szemmel tartotta a kis fát, várva a pillanatot,
amikor újult erővel lecsaphat rá. A lányok egy darabig csöndben ültek egymás
mellett és nézték a félig-meddig feldíszített nappalit, melyben girlandok, kis
csengők, már előre bekészített gyertyák és karácsonyi kis figurák voltak
elhelyezve. Karen álma az volt, hogy lakberendező legyen, s bár korábban
nem volt elég pénze ahhoz, hogy iskolába járjon és megtanulja ezt a
művészetet, nem tett le arról, hogy a táncos lány szerepkör után híres és menő
lakberendező lesz. Az ünnepi hangulat már ősz elején megszállta a lányt,
nemcsak a karácsony szeretete miatt, hanem azért is, mert alig várta, hogy
ismét megcsillogtassa tehetségét. Lisa őszinte elismeréssel nézte a munkáját, s
ahogyan Karen őt bíztatta folyton az írással kapcsolatos álmaiban, Lisa
ugyanígy bátorította és dicsérte őt.
– Szóval – kezdte Lisa miután behunyta a szemét –, mi a helyzet a
Flamingóban? Mész ma is?
Lisa ritkán kérdezett rá, mik történnek egykori munkahelyén. Próbálta
még az emlékét is kitörölni annak, hogy valaha is mutogatta magát egy
színpadon. Akkor és ott ez tűnt az egyetlen jó megoldásnak, de visszatekintve
rájött, mennyire ostoba is volt. De tudta, hogy ez a tanulási folyamat része.
Mindenkinek meg kell tanulnia élni, nem csupán létezni és sodródni.
– Csak a szokásos – válaszolt unottan Karen és még lejjebb csúszott a
kanapén, lábát a dohányzóasztalra téve. – Roy még mindig ugyanaz a kedves
ökör, aki volt, talán csak annyi változott, hogy ködösebb a tekintete a
mérhetetlen sok piától és fűtől. Meg most kitalálta, hogy karácsony miatt
minden lány öltözzön be szexi mikuláslánynak. Röhejes lesz. Szépen zárjuk
majd az évet.
– De ugye szakáll nem lesz rajtatok? – mosolygott Lisa.
– Az nem… – legyintett Karén. – De lesz más, istenem!
– Na, mi?
– Puttony… – sóhajtott a szőkeség és nem bírta ki nevetés nélkül. Lisa
hangosan felkacagott, ahogy elképzelt egy csapat lányt, amint lüktető zenére,
vibráló fényjáték közben egy szál piros bugyiban, fejükön mikulássapkában
rázzák magukat a színpadon, miközben a puttonyukba lehet hajigálni a
dollárokat. Elgondolta, milyen perverz beszólások lesznek majd a puttonyok
megtömését illetően.
Lisa a hasát fogta a nevetéstől, s igyekezett nem nagyon rázkódni, nehogy
a babának ez kellemetlen legyen, de abban biztos volt, hogy a benne
felszabadult boldogsághormon mosolyra készteti a csöppséget. Lisa olyan
éhes lett, hogy alig bírt egyhelyben ülni, mintha érezte volna, hogy a baba a
hasában étel után kiált.
Időnként apró mozgásokat vélt felfedezni, az utóbbi hetekben ezek egyre
sűrűbben történtek, s ilyenkor olyan izgatott lett, hogy minden figyelmét a
hasára összpontosította. Nem győzte Karen kezét odatenni, ahol érzett valami
halvány mocorgást.
Estére Karen összekészítette nemkívánatos mikulás jelmezét és puttonyát,
és Lisa nem állta meg, hogy ne nevessen ismét a barátnőjén. Amikor nem
sokkal később Karen elindult munkába, Lisa egy zuhanyzás és
gyümölcsökből készült turmix elfogyasztása után vastagon betakarózva
lefeküdt aludni. Égve hagyott két lámpát hangulatvilágításnak, melyeknek
aranyló fénye a karácsonyi dekoráción ragyogott és hullott milliónyi
darabkára, mintha színes fényeső öntözné a kis nappali félhomályát. Egész
életében ez volt az első karácsony, melyet várt, melyen végre szeretet és
törődés veszi majd körül. Hosszan gyönyörködött az andalító fényekben,
melyek opálossá hasadtak a szemében összegyűlt könnyek miatt. Amióta az
eset történt Samuellel, a lány nem tudott sötétben aludni. Mindig kellett
valami apró fényforrás, ami elűzi a titkokat és veszélyeket rejtő sötétséget.
Amikor aztán lassan behunyta szemét, a feltámadó sötétséget csak az tette
elviselhetővé, hogy az egyetlen örök fényforrásba kapaszkodott, kezét a
hasára tette és a gyermekére gondolt.
December 24-ének hideg, száraz délutánján, amikor a napkorong fagyos-
fehéren kezdett alámerülni a jeges óceánba, Karen éppen a konyhában
sürgölődött, s igyekezett nem teljesen elrontani az év legfontosabb vacsoráját.
Egy nevető, napszemüveget viselő rénszarvasos fehér póló volt rajta és egy
melegítőnadrág, fején az a mikulássapka, melyet a Flamingóban viselt.
Amikor a nappaliban felállított asztalra helyezte az ételeket, az asztalnál ülő
Lisa és Matt elismerően bólogattak és megtapsolták őt.
– Bravó, szakácsnő, remekül néz ki! – dicsérte meg az ünnepi vacsorát
Matt Foster. A harmincegy éves férfi már évek óta szoros kapcsolatban volt
Karennel, és ami Lisát megdöbbentette, még ennyi idő után sem múlt el ez a
kamaszos epekedés, a forró vágyódás, hanem mintha minden nap újra és újra
felfedeznék egymást. Matt nem volt különösebben jóképű, inkább karakteres
volt sűrű barna haja, kissé elálló fülei és nagy, fekete szeme miatt, bár
tagbaszakadt és vállas alakja kifejezetten férfiasnak mutatta őt. A férfi kissé
nehézkes külseje ellenére hihetetlen vonzó volt a nők körében, mert olyan
kisugárzással rendelkezett, melyért a nők imádtak a közelében lenni.
Mackóssága biztonságot és erőt sugallt, kissé félénk jelleme pedig
szerethetővé tette az óriást. Karen úgy érezte, mindennap újra és újra belezúg
szerelme érzékeny, figyelmes és odaadó lelkébe, melyet csak színesített Matt
humora, amit csak akkor csillogtatott meg, amikor már megbízott valakiben.
A férfi vicces zöld pulóvert viselt, melyen piros, fehér és aranyszín hópelyhek
ragyogtak, fejen pedig éppolyan mikulássapkát hordott, mint Karen, az
összetartozás jeleként. Senki nem mondta volna meg ez alapján Mattról, hogy
igen tehetséges részecskefizikus, aki a világhírű Massachusettsi Műszaki
Egyetemen doktorált summa cum laude minősítéssel. Az egyetem elvégzése
után egy Los Angeleshez közeli kutatólaborban kapott állást, s nem sokkal
ezután ismerte meg élete szerelmét. Még véletlenül se feltételezzük azt, hogy
a fiatal fizikus betért egy unalmas éjszakán a Flamingóba? Megismerkedésük
sokkal egyszerűbb keretek közt zajlott, egy hipermarket mosógépeket kínáló
részén. Karen kezdetben nem verte nagydobra a férfi előtt, hogy táncosként
dolgozik, ám amikor végül mégiscsak rászánta magát, hogy beavassa Mattet,
az először nem kívánta őt többet látni. Viszont olyan ellenállhatatlan
vonzódást érzett a szőkeség iránt, mely egyáltalán nem csupán szexuális
jellegű volt, így lenyelte magában minden viszolygását, és újra megkereste a
lányt. Első ránézésre mindenki megdöbbent, különösképp Matt munkatársai,
hogy a fizikus épp egy táncos lányt választott magának, de a valódi szeretet
sokkal mélyebb rétegekben gyökerezik, mint azt a felszínből sejteni lehet. Bár
Karen és Matt sok időt töltöttek együtt, mégis Lisa nagyon ritkán találkozott a
férfival, de amikor összefutottak, mindig gratulált Karennek, hogy milyen
nagyszerű férfit talált magának. Most, az ünnepi asztalnál ülve Lisa elnézte a
nagydarab férfit, szelíd arcát és boldog volt, hogy Karen rátalált a párjára.
Irigyelte is volna őket, ha nem rettegett volna a férfiaktól. Valójában Matt volt
az egyetlen férfi, akivel nyugodtan meg tudott lenni, akár kettesben is.
Amióta Samuel megerőszakolta őt, valami mélyen eltörött benne, és biztos
volt abban, hogy sosem fog begyógyulni a seb. Erről Matt semmit nem tudott.
Karen sokat mesélt neki Lisáról, de ennyire mély, lelki dolgokba nem avatta
be. Így a férfi nem értette Lisa látható örömét, amikor kiderült, hogy Matt
barátja, egy bizonyos Derek mégsem tudott eljönni a karácsonyi vacsorára,
mert máshová volt hivatalos.
– Isteni az illata, Karen! – dicsérte meg Lisa az ínycsiklandozó falatokat.
– És örömmel látom, hogy nem égtél meg sehol, nem vérzel, egyben vagy!
– Tudjátok, hogy van, minden csoda három napig tart. Újévtől ismét a
régi leszek! Egy kicsit már hiányzik a béna Karen – nevetett a mikulássapkás
szőkeség.
 – Az energia-megmaradás ismert törvénye szerint – szólalt meg mély
hangján Matt – semmi nem vész el, csak átalakul. Tehát én nem félek attól,
hogy elveszítem a béna Karent, mert a szeretet a legerősebb energia.
– Micsoda érzéki vallomás… – sóhajtott fel Karen és megcsókolta
Mattet. – Én is oda vagyok érted, te zseni.
Lisa meghatódva figyelte őket és elmorzsolt egy kövér könnycseppet a
szemében. Újabban egyre érzékenyebben reagált minden kis gesztusra, apró
jelenetre, melyek a szeretetről, odaadásról, és főleg a gyermekekről szóltak.
Lenézett a hasára, mert érezte, hogy a pici mozgolódik benne, mintha csak azt
akarná üzenni, ne aggódj anyu, hamarosan előjövök, és végre boldoggá
tesszük egymást. Ahogy azt már a többiek megszokhatták, Lisa ismét a nőies
elegancia jegyében öltözött fel, hófehér, selymes ruhát viselt, olyan volt, mint
egy csodálatos angyal, aki a hasában hordja az istenek ajándékát. Csöndben
kezdtek falatozni. Ízletes, zsírjában sercegő kacsa, pástétom és burgonya,
sügér, lazac és saláta volt a teljes menü, melyet a végén desszertként fahéjas
almás sütemény és csokoládétorta zárt. A teljes repertoár elkészítésében Lisa
csak kicsit vett részt, leginkább pihent és feküdt egész nap, olvasta a könyveit,
szorgalmasan jegyzetelt, s egyszer elment sétálni egy órát. Amióta várandós
volt, alig ment fel rá plusz súly, köszönhetően annak, hogy odafigyelt arra,
mit eszik, rendszeresen itta a Pinkie által javasolt borzalmas ízű löttyöket, és
amikor csak tehette, mozgott. Miután befejezték a lakomát, teli hassal dőltek
hátra a székben és egy percig csak szemüket járatták a gyönyörű dekoráción,
mely a világ egyik parányi, de csodálatos szegletévé varázsolta a nappalit. A
karácsonyfa nagy küzdelmek árán végül a helyére került, most felékesítve,
ragyogva és gyantát illatozva szemlélte ezernyi csillogó pupillájával az
asztalnál ülőket. A dohányzóasztalon mécsesek és gyertyák illatoztak, apró
lángjuk meg-meglibbent. Hirtelen Matt felpattant a székéből.
– Majd elfelejtettem! Valamit lent hagytam a kocsiban, egy perc és jövök.
A lányok csak néztek a siető férfi után, s Lisa látta, hogy Karen tudja,
miben sántikál a szerelme. Matt pár perc múlva vissza is tért, kezében
szorongatva valami nagyméretű tárgyat. Ahogy a férfi belépett a nappaliba,
Lisa már tudta, mir cipel a férfi. A lány szeme azonnal megtelt könnyekkel.
– Istenem… ez… ez… – kereste a szavakat, de nem tudta szavakba önteni
érzéseit. A keze lassan végigsiklott a szépen kidolgozott fafelületen, mely egy
kisbaba ágy fejrésze volt. A rácsos oldalelemek egy puha kis matracot fogtak
közre, s az egész kiságy egy hatalmas piros szalaggal volt átkötve, melyre egy
cetli volt akasztva. Lisa reszkető kézzel fogta kezébe a cetlit, azonnal
felismerte Karen kézírását: Boldog karácsonyt a világ legnagyszerűbb
anyukájának!
 – Karen ötlete volt – magyarázta Matt és egyik kezével biztonságosan
fogta a kiságyat, a másikkal Lisa hátát simogatta meg. – Egy barátom és én
pedig elkészítettük neked. Boldog karácsonyt, Lisa! Igaz, még csak holnap
reggel kéne, de…
– Nagyon-nagyon köszönöm nektek! – mondta a lány és nem tudta, nem
is akarta visszaszorítani könnyei áradását. Sosem volt még olyan boldog, mint
ebben a pillanatban. Erősen magához ölelte Karent és Mattet, és úgy tartotta
őket, hogy érezzék, az egész világot ők ketten és a hasában növekvő baba
jelentik számára. Ezen az éjszakán, amikor Karen és Matt bezárkóztak a
hálószoba intimitásába, Lisa élete legszebb estéjét élte át. Olyan boldog volt,
hogy alig tudott elaludni, folyton nézte a kiságyat, látni, érinteni akarta, és
folyton odaképzelte a kisbabáját, ahogy a puha matracról rá tekint. Nem
érdekelte, vajon egy apró kislány vagy kisfiú fog rá nézni, csak azzal
foglalkozott, hogy egészséges kisbaba legyen, s amikor erre gondolt, most
először nem öntötte cl a szokásos kétségbeesés, hogy erőszak útján esett
teherbe és emiatt a baba esetleg betegen jön világra. Minden idegszálával
érezte, hogy a benne fejlődő kis élet erős és egészséges, s amikor a hajnali
órákban álomra hajtotta fejét, Enis eljött hozzá, és megerősítette ezt az
érzését.
Martha Boyle kislánykorában érkezett a szüleivel Angliából a napfény
országába, s már fiatalon tudta, mivel szeretne foglalkozni egész hátralévő
életében. Nem tudott szebb hivatást elképzelni annál, mint hogy várandós
édesanyáknak segítsen, ahogy ő mondta, belelátni a titkok kamrájába. A közel
ötvenéves nőn meglátszott, hogy imádja, amit csinál, dús vörös haja egy
vidám, szeplős arcot keretezett, melyen a nagy csillogó szemek csak még
élénkebbek lették, amikor egy-egy állapotos anyuka felkereste őt, hogy
korszerű ultrahangos gépe segítségével választ kapjanak a legfontosabb
kérdésekre: egészséges-e a baba. Egy januári esős délelőttön Martha épp a
készülék képernyőjére meredt, s figyelmesen tanulmányozta a rajta megjelenő
szürkés foltokat, melyek az avatatlan szem számára csak kusza ábrák voltak.
Eközben tapasztalt kezével lassan irányította a műszert Lisa domborodó
hasán. A lány kíváncsi és egyben aggódó tekintettel igyekezett a képernyő
felé nézni, de akárhogy próbálkozott is, csak a monitor vaskos oldalát látta.
Türelmetlen izgalommal teltek el a percek. A legutóbbi ultrahangos vizsgálat
eredménytelen volt, mert a baba épp úgy feküdt, hogy nem tudták
megállapítani a nemét. A lány fejében zakatoltak a kérdések, szíve majd
kiugrott a helyről, izzadt és érezte, hogy mentem leesik a fekvőhelyéről. A
fekvő Lisa mellett állt Karen, s egyik kezével barátnője kezét szorította,
másikkal pedig folyton a hajába túrt és próbálta leplezni idegességét.
Minduntalan összeráncolta a homlokát, ahogy a képernyőn valami szürkés
árny jelent meg, de azonnal Lisára nézett ilyenkor és megnyugtatóan
elmosolyodott. Hirtelen egy furcsán lüktető hang töltötte meg a szoba
feszültséggel teli levegőjét, mintha víz alól jött volna. Martha arcán széles
mosoly jelent meg, ahogy Lisa felé fordult.
– Erős szívhang. Egy kislány erős szívhangja.
Martha Lisa felé fordította a monitort, Lisa nem tudott megszólalni.
Elkerekedő szemében könnyek gyűltek össze és nézte a háromszög alakú
szürkés képet, melynek közepén egy apró élet lüktető körvonalait lehetett
kivenni.
– Kislány? – suttogta halkan Lisa. – Azt mondta, lesz egy kislányom?
– Igen, kedvesem – mosolygott Martha és megsimogatta a lány karját. –
És egészséges, erős, minden a legnagyobb rendben van vele. Megnyugodhat,
Lisa.
Lisa ámulattal nézte a képernyőt, melyen olyan szépség jelent meg, amit
még életében nem látott. Halványan, de fel lehetett fedezni a csöppség arcát,
behunyt szemét, kis kezeit és lábait, amint édesanyja hasában összegubózva,
békében pihen és várja, hogy része legyen egy új világnak.
– Most magukra hagyom önöket egy kicsit – mondta Martha a lányokra
mosolyogva, s felkelt a székből, kilibbent a kezelő szoba ajtaján, mintha csak
egy jóságos angyali jelenés lett volna. Az első ultrahang alkalmával
mindössze egy apró, bab alakú kis foltot lehetett látni a képernyő
szürkületében, de most egy igazi, kifejlett, csodálatos kis emberke lüktető,
élettel teli alakja látszott. Lisát lenyűgözte, hogy most látja életében először a
gyermeke arcát. Leírhatatlan érzések kerítették hatalmába, melyektől a
könnyek kibuggyantak a szeméből. Örömkönnyek. Most értette meg
mindennél jobban, hogy anyuka lesz, s ez az érzés óriási boldogsággal és
felelősségvággyal töltötte el. Az anyai ösztönök egy újabb, még erőteljesebb
szintre értek el benne, és ez olyan erővel és elszántsággal párosult, hogy úgy
érezte, bármire képes, hogy apró kislányát boldoggá tegye.
– Istenem, milyen gyönyörű vagy, kincsem… – sóhajtott fel könnyei
közt, és megsimogatta a képernyőt. A baba, különös módon mintha érezte
volna az érintést, aprót fészkelődött a hasában, akárha meg akarná ölelni az
anyukáját.
– Ez… egészen döbbenetes – nézte tátott szájjal a monitort Karen és ő
sem tudta megállni, hogy a szeme ne teljen meg könnyekkel. – Alig hiszem
el, hogy ez a kislány benned van, Lizy…
– Nathalie – ejtette ki a nevet Lisa olyan gyöngéden, ahogyan csak egy
anyuka képes.
 – Tessék? – kérdezte Karen, aki csak fél füllel hallotta, ami Lisa mondott.
– Ez lesz a kicsim neve. Nathalie.
– Nathalie…, milyen szép ez a név! – fordult felé mosolyogva Karén. –
De jól átgondoltad? Hiszen annyi…
– Nem kellett ezt átgondolni, Karen – szólt közbe Lisa, és finoman
simogatni kezdte a hasát. – Õ kérte, hogy ez legyen a neve. A kislányom. Az
én pici, egyetlen kislányom…
Lisa behunyta a szemét és csak élvezte a pillanatot, melytől korábban
annyit rettegett. Egészséges, erős babát hordoz a hasában, aki hamarosan
világra jön. Úgy érezte, semmi mást nem akar az élettől, csupán látni lánya
mosolyát. Nathalie boldog mosolyát. Ez a februári ragyogó reggel éppúgy
indult, mint akármelyik nap. Lisa arra ébredt, hogy Karen a konyhában
zajong, csörömpöl és halkan szitkozódik. Lisa sok mosolygós, vidám reggelt
köszönhetett már ennek az ügyetlen szőkeségnek. Még feküdt az ágyban, s azt
csinálta, mint karácsony óta minden reggel, sugárzó tekintetét a mellette álló
kiságyra és a nemrégiben beszerzett pelenkázó asztalkára emelte, s elképzelte,
milyen lesz, amikor végre a kisbabája vele fog aludni, látja, érzi őt. Hallja,
ahogy aprókat szuszog, mocorog, kis kezeit és lábait puha, meleg takaró védi.
A piros szalagot, mellyel át volt kötve a kiságy, karácsony óta nem vágta le.
Ezt arra a napra tartogatta, amikor végre Nathalie hazaér. Haza, otthon,
család, édesanya… ezek a szavak sosem érzett melegséggel öntötték el Lisát,
aki ilyenkor értette meg, miért súgta lelke titkos tündéré, Enis azt, hogy
engedd!. A lány előtt világossá vált, hogy mindenki maga írja a sorsát, a
döntéseinkért mi vagyunk felelősek. Egy valódi édesanya ezt szinte
mindenkinél jobban tudja. Ekkorra már tökéletesen megértette, miért
történtek épp úgy a dolgok, ahogy. Ha nem éppen otthon gyűjtögeti a
Flamingóból megkeresett és félretett pénzét, hanem Karennél, akkor a szülei
nem tudták volna meglopni őt, és így nem került volna olyan szörnyű
helyzetbe és lelki válságba, hogy hajlandó legyen pénzért odaadni magát egy
férfinak, aki történetesen egy agresszív állat. Ám különös módon ennek a
fájdalomnak és megaláztatásnak köszönheti életerős, egészséges és gyönyörű
kislányát, Nathalie-t. Az utóbbi hetekben érezte, hogy a harag kezd
elpárologni belőle, mert a megértés, elfogadás olyanok, mint az erős szelek,
melyek bármilyen sötét felhőtömeget feloszlatnak és elkergetnek. Minden
okkal történik. Csak figyelnünk kell a belső hangra és megértjük az okokat.
Lisa tudta, hogy a szülészorvosa, dr. Eric Woerling február első hetére darálta
a szülés várható időpontját, a lány olyan izgatott volt az elmúlt hetekben,
hogy alig tudott a Firenzében a munkájára figyelni. Még az is előfordult, hogy
egy vendégre öntötte a jeges kávét, aki lárva, hogy várandós nővel van dolga,
udvariasan elhárította Lisa esdeklő bocsánatkérését és megnyugtatta, nem
történt semmi. Még szokatlanul magas borravalót is adott és erőt, egészséget
kívánt Lisának. Csak miután távozott a férfi, közölte vele a döbbent Pinkie,
hogy az egyik hollywoodi filmgyár nagymenő producerét sikerült leöntenie.
Ha Lisa ebben kételkedett is volna, az mindenesetre meggyőző látvány volt,
amikor a testes férfi a kávézó előtt parkoló királykék Bentley sportkocsiba
szállt be. Az esetet követően Mr. Perrani nyomban behívta az irodájába Lisát,
aki sűrű bocsánatkérésekkel próbálta menteni a helyzetet. Azonban az olasz
férfi kedvesen félbeszakította és mosolya elárulta, a lánynak nincs miért
aggódnia. Mr. Perrani arra kérte őt, tudva, hogy hamarosan szülni fog,
pihenjen, ne dolgozzon. Csak a szülésre koncentráljon. Így történhetett meg,
hogy Lisa fél tizenegykor ébredt, amikor más esetben már javában szolgálná
fel a síi töményeket. Miután lezuhanyozott, magára vett egy rövidnadrágot és
egy hosszú tunikát, szerény kismama kollekciójának egyik kedves darabját.
Mire elkészült, Karen már az étkezőasztalnál várta.
– Odakozmált rántotta, szenes pirítós, feketén sercegő bacon és rostos
narancslé a la Karen – invitálta a lány nevetve Pisát.
Mialatt reggeliztek, Lisa percenként a kiságy felé pillantott és megállás
nélkül simogatta nagy pocakját.
– Izgulsz? – kérdezte Karén. – Vagy inkább félsz?
– Hm… sokkal inkább izgatott vagyok – mondta Pisa és lenyelt egy falat
omlettet. – Már csak azért is igyekszem elkerülni a félelmet, nehogy ezt
megérezze Nathalie és ez rosszul hasson rá, nehezen szülessen meg, vagy
nem is tudom. Áh… ideges vagyok. Olyan, mintha egy bombán ülnék, ami
bármikor felrobbanhat.
– Ha ez megnyugtat, nagyon jól viseled, Lizy!
– Köszi – mosolygott a lány és megszorította barátnője kezét, majd
nagyot sóhajtott és elrágcsált egy szelet pirítóst. – Eseménydús kilenc hónap
van mögöttem. Mögöttünk. Tudnod kell, Karen, hogy rengeteget köszönhetek
neked. Nélküled nem ment volna!
Karen hátradőlt a széken és megrázta dús, szőke haját.
– Ugyan, Lizy! Nélkülem is remekül boldogulnál, hidd el. A sok
nehézség és fájdalmak ellenére nagyon jól csinálod. Látom rajtad, hogy a kis
Nathalie-nak boldog élete lesz. Te egy igazi anya vagy!
– Nem is tudod, milyen jól esik ez nekem… – Lisa újra a kiságy felé
pillantott és mosolya fáradt, izgatott volt. – Amíg ezt nem éltem át, nem is
sejtettem, milyen iszonyú fárasztó és nehéz ez. Orvosi vizsgálatok és
rosszullétek, állandó hullámzás és érzékenység, a tonnányi baba-mama könyv
és minden apróság megvásárlása. Mintha egy patika lenne itthon. De éppen
ettől olyan szép az egész.
– Jut eszembe, még babakocsit is kell vennünk! – mondta Karen. – A
nagy rohanásban erről megfeledkeztünk.
– Igen, igazad van. És tudod… erről még mindig nehéz beszélnem, de
ami Samuelt illeti, amit tett… szóval… – de a lány nem fejezte be a
mondatot, mert hirtelen valami nedvesség kezdett csorogni a combja belső
részén, különös érzés kezdett lüktetni benne, s ahogy lepillantott, rájött,
elfolyt a magzatvíz. Lisa felkiáltott döbbenetében, felpattant az asztaltól,
melyet majdnem feldöntött, és kezével tapogatni kezelte a nedves nadrágját és
az átázott tunika alsó részét. Egy szót se tudott szólni, olyan gyorsan történt
az egész, csak döbbenten nézett Karenre.
– Úristen, kezdődik! – mondta Karen és az előre bekészített csomagért
rohant, mely a kanapé mellé volt helyezve, a kiságy oldalánál. Egy percen
belül teljesen elkészültek. Amikor a bejárati ajtónál álltak, Lisa olyan izgatott
és ideges volt, hogy alig bírta visszatartani keze és lába remegését. Feszülten
mosolygott, próbálta megnyugtatni magát. A perc, melyet kilenc hónapja
minden pillanatban várt, végre eljött, s ez egyszerre töltötte el gyönyörrel és
rettegéssel.
– Szülni fogok, Karen – mondta könnyes szemmel és megölelte
barátnőjét. – Istenem! Anyuka leszek! Szeretlek, Lizy! De most siessünk,
minél előbb be kell érnünk a kórházba!
Pár perc múlva már szélsebesen száguldottak a hosszan elnyúló főúton az
Anaheim nyugati részén fekvő kórház felé. Karen vezetés közben felhívta
Lisa szülészorvosát, aki azt tanácsolta, nyugodjanak meg mindketten, minden
a legnagyobb rendben lesz. Ám ez Lisát mégsem hatotta meg, mert a főút
végére érve már érezte az első görcsös fájást, melyet pár perccel később egy
újabb követett, végérvényesen meggyőzve a lányt arról, Nathalie ma világra
jön.
A 62 éves dr. Eric Woerling harminc éves praxisa során már több ezer
szülést vezetett le. A magas, jó kiállású, enyhén deresedő hajú orvos tekintete
első ránézésre szigort és keménységet tükrözött, ám ahogy a férfi megszólalt,
lágy hangja nyugtatóan hatott minden ideges szülőanyára. Az esetek nagy
részében minden szülés egyformán, gond és komplikáció nélkül zajlott le,
azonban előfordultak kisebb-nagyobb problémák, melyeket a szakértelmével
kiválóan tudott kezelni. Dr. Woerling hitt benne, hogy már ránézésre meg
tudja állapítani, melyik anyuka fogja gond nélkül világra hozni a babáját.
Amikor délután negyed négy előtt pár perccel belépett a második emeleten
lévő szülőszobába, ahol Lisa Millner feküdt, a gyönyörű fiatal lányra nézve
biztos volt abban, hogy ez a szülés is minden probléma nélkül fog lezajlani.
Az előzetes vizsgálatok során mindent rendben talált, és amikor utoljára
rápillantott fására, megállapította, hogy eljött az idő.
Amikor Lisa beért a kórházba, már olyan erős görcsök gyötörték, hogy
Karenbe kellett kapaszkodnia. Emlékezett rá, amit Pinkie mesélt, a
felszolgálónő mindhárom szülését legalább hét-nyolc órás vajúdás előzte
meg, mely teljesen kimerítette. Lisa csak most értette meg, mit is jelent
világra hozni egy gyermeket. A heves, és egyre intenzívebben jelentkező
fájdalmak olyan erősek voltak, hogy nem tudott kiegyenesedni. Korábban
nem hitte, hogy létezik ilyen szintű fájdalom, mely olyan volt, mintha a hasán
keresztül az egész testét egy óriási erő tépné és nyúzná. De bármilyen kínokat
is állt ki, csak azért aggódott, hogy minden simán és gyorsan menjen,
Nathalie épen és egészségesen jöjjön a világra. Valahol belül úgy érezte, egy
anyának kötelessége a szülés során a kínokat átélni, mivel ezzel válik jó
anyává, aki bármire képes a gyermekéért.
Karen egy tapodtat sem mozdult mellőle, egész végig mellette állt, fogta
a kezét és igyekezett minden tőle telhetőt megtenni, hogy enyhítse és
elviselhetővé tegye Lisa állapotát. De amikor barátnőjét folyton újabb és
újabb görcsök kínozták, úgy érezte, hasztalan a jelenléte, nem tudja enyhíteni
a fájdalmakat, de Lisa minden egyes alkalommal Karen kezét kereste és
szorította meg, mint az egyetlen biztos pontot ebben a helyzetben.
– Figyeljen rám, Miss Millner – mondta dr. Woerling. – Öt nyomásból
biztosan meglesz. Csak öt erős nyomást kérek. Szedje össze magát!
– Rendben… – lihegte Lisa, és egyik kezével az ágy szélét markolta meg,
míg a másikkal Karen kezébe kapaszkodott és felkészült élete legnagyobb
kihívására.
– Vegyen egy mély levegőt, kérem – mondta az orvos, majd intett a
kezével. – És most nyomjon, gyerünk!
– Nagyon jó vagy, Lizy, csak csináld! – bíztatta Karen és hagyta, hogy a
lány satu módjára préselje össze az ujjait.
Lisa lihegett, zihált, próbált uralkodni a testén, de az mintha egy agyától
külön életet élő szerv lenne. Próbált mély levegőt venni, és amikor az orvos
jelzett, minden erejét megfeszítette. A lány már alig látott valamit. A
szülőszoba falait, berendezéseit, valamint Karen, az orvos és az ápoló alakját
elmosták a könnypatakok. Ahogy nekigyürkőzött a harmadik nyomásnak,
minden maradék erejét megfeszítette. Csakis arra gondolt, hogy minden csepp
fájdalommal Nathalie boldogságának tengerét dagasztja. Ekkor azonban
szörnyű dolog történt. Lisa hatalmasat sikított, mert úgy érezte, mintha
elevenen széttéptek volna. Olyan kín járta át az egész testét, hogy már nem
tudott tovább nyomni. Halványan érzékelte csupán, hogy dr. Woerling az
ápolóhoz kiáltott.
– Ruptura uteri! Altatást, most!
Lisa kétségbeesett. Fogalma sem volt, mi lehet a baj, de tudta, hogy
katasztrófa történt. Halálos rettegés lepte el, ahogy a kisbabájára gondolt és
tudta, talán mindkettejük élete veszélybe került. Szólni akart az orvosnak, de
nem jött ki hang a torkán, teste majd szétrobbant a kíntól, amikor hirtelen egy
altatómaszk került az arcára. A fullasztó gáz belélegzése következtében
néhány pillanaton belül elaludt, de még a teljes sötétség beállta előtt opálosan
látta, amint Karen idegesen kiáltozik, az orvost kérdezgeti, őrá néz és az arca
semmi jót nem árult el. Édes kincsem, ne halj meg, kérlek! Gyere hozzám –
imádkozott a lány a babájához, majd mindent elöntött a rettegés és ájulás
fekete hulláma.
Lisa úgy vélte, talán egy percig tarthatott ez a sötétség, és amikor a szeme
lassan felnyílt, olyan iszonyú fejfájása támadt, hogy azonnal behunyta a
pilláit. Percek teltek el, mire ismét megpróbálta. A szörnyű, hasogató
fájdalom nem csupán a fejében lüktetett, hanem az egész hátán és a gerincén
is végighullámzott, mintha egy vonat dübörögött volna végig a lányon. A
hasában, medencéje és dereka táján zsibbadtságot érzett, és ahogy próbáid
megmozdulni, éles, nyilalló forróság hasított belé, s alig kapott levegőt.
Miután az első másodpercek döbbent sokkja elmúlt, rögtön eszébe jutott
kisbabája. Leírhatatlan rémület és pánik öntötte el. Lázasan nézett szét az
addig sosem látott betegszoba félhomályában. Csupán egy asztali lámpa égett
az ágya melletti komódon, s a közelébe húzott széken Karen gubbasztott.
Aludt, halkan szuszogott, horkolt. Amikor Lisa megpróbált testhelyzetet
változtatni, hogy jobban körülnézzen, felnyögött, mire Karen nyomban
felébredt.
– Jézusom, Lizy, ne mozogj! – a lány gyorsan visszanyomta őt az ágyba.
– Pihenned kell!
– Hol… hol van a kislányom, Karen? Hol van Nathalie? Kérlek, Karen…
mi történt? Mondd meg, könyörgöm. Életben van? Mi történt?! – Lisa a
könnyeit nyelte és úgy nézett barátnője szemébe, mintha azok lennének az
egyetlen biztonságos helyek a sötét és durva világban. Karen megnyugtatóan,
szélesen elmosolyodott és ez olyan hatást tett Lisára, mintha aranyló fürdőben
pancsolt volna a békés napsugarak alatt. Megigézve meredt barátnőjére.
– Valaki már nagyon szeretné, hogy megismerni – mondta Karen angyali
mosollyal az arcán és megfordult. A széke mellett apró ágyacska állt, mely
eddig Karen takarásában volt. A kis ágyban egy gyönyörű kisbaba édes álmát
aludta. Amikor Karen óvatosan felemelte a babát, az nem is ébredt fel, puhán
landolt édesanyja, Lisa karjában. A lány nem talált szavakat. Az érzés, hogy a
kezében tarthatja a saját kislányát, akiről azt hitte egy percig, hogy elveszített,
egyszerre volt földöntúli és katartikus boldogság. Olyan mély békét érzett,
mint még soha azelőtt. Ahogy az alvó csöppségre nézett, hirtelen minden testi
fájdalma mintha megszűnt volna, mert a végtelen szeretet érzése ömlött szét
ereiben és lüktetett a szívében. Potyogtak a könnyei, megállíthatatlanul,
néhány könnycsepp a kicsi arcára hullott.
– Édes kicsikém – szólalt meg Lisa elcsukló hangon. – Egyetlen
tündérkém… istenem… milyen gyönyörű szép vagy!
Lisa nagyon óvatosan és szorosan magához ölelte kisbabáját és apró
csókot adott a homlokára, orrocskájára, és mind a két kis pufók arcára, majd
pici ujjaira. Milliószor elképzelte már ezt a pillanatot és tudta, hogy szavakkal
kifejezhetetlen érzés lesz a kisbabáját a karjaiba zárni, de amit ezekben a
percekben átélt, az minden várakozásán messze túltett. Az eufória és a
mennyei boldogság, melyben lebegett, abból is fakadt, hogy a szülés közben
történt – egyelőre kérdéses – komplikáció és az ébredés után érzett rettegés
egy pillanat alatt foszlott szét. A kicsi Nathalie már az első találkozás
percében megmentette édesanyja életét. Lisa hosszú perceken át némán
merült el a babája szépségében, nem szólalt meg, csak finoman cirógatta őt.
Karen nem zavarta meg őket. Tudta, hogy szavak nélkül kommunikálnak
egymással, ahogy arra csak egy anya képes a gyermekével. A szent kötelék az
anyaméhben születik a legparányibb élet sarjadásával. És Lisa csak
mosolygott és mosolygott, nem tudta abbahagyni, azt kívánta, bárcsak örökké
ebben az állapotban maradhatna, a csöndes szobában, a puha ágyban, imádott
kislányát a karjaiba zárva. De ekkor jutott eszébe, micsoda élet vár rájuk! A
nehézségekkel nem törődött, mert az akadályok nem számítanak, legyenek
bármekkorák is, ha a cél mindennél hatalmasabb, maga a színtiszta szeretet és
béke. Elképzelte, milyen lesz majd, amikor a kis Nathalie először áll a
lábacskáira és vidáman, sugárzó arccal megteszi első lépéseit az élet útján.
Aztán amikor először szólal meg és egyre többet beszél majd hozzá, vajon
milyen lesz a hangja? Semmi kétség, a legcsodálatosabb hang, amit ember
hallhat – merengett Lisa. És a rengeteg játék, nevetés, futkározás, amikor
megtanítja biciklizni, és amikor először mennek le az óceánpartra. Gyors
egymásutánban végigpörögtek Lisa fejében, sőt sokkal inkább a szívében az
események, óvoda és iskola, együtt tanulás és felkészítés az életre, nagy
beszélgetések és szoros kapcsolat, támogatás és biztatás, mellette lenni,
amikor a leggyengébb és nyugalomra inteni, amikor a legerősebb. Mindennél
jobban vágyott arra, hogy ezt a kis csöppséget a világ legboldogabb, legszebb
és legokosabb lányának láthassa. És még valamire, hogy amikor annyi idős
lesz, mint most Lisa, egy sokkal jobb ember legyen nála. Jobb sorsot és életet
akart a lányának, mint amit ő kapott és alakított maga körül. Megígérek neked
három dolgot, kincsem – suttogta Lisa az alvó babájának. – Mégpedig azt,
hogy boldogságban és egészségben nevellek fel. Azt is megígérem neked,
kicsi Nathy, hogy mindent megteszek érted! És még valamit: megtanítalak
arra, hogy te is képes legyél mindent megtenni saját magadért, kicsikém.
– Ezt nagyon szépen mondtad – szólalt meg hosszú idő után Karen, és
megsimogatta Lisa vállát. Ekkor lépett be a szobába dr. Woerling. A férfi
éppúgy nézett ki, mint amikor Lisának segített a szülésben, de jóval
fáradtabbnak tűnt. Amikor meglátta Lisát a karjában a gyermekével,
elmosolyodott.
– Örülök, hogy jobban van, Miss Millner – az orvos egy hosszú pillantást
vetett az alvó Nathalie-ra. Majd Lisához fordult és nagy levegőt vett. –
Beszélnünk kell arról, ami történt. És ami ezek után már nem történhet meg.
– Figyelek, doktor úr.
– A szülés során úgynevezett ruptura uterire került sor, azaz
méhrepedésre – az orvos egy pillanatnyi szünetet tartott, hogy az elborzadó
lány kezét megérintse, és megnyugtassa. – Ez rendkívül ritka komplikáció
olyan nők esetében, akik első alkalommal szülnek. Általában a már korábban
császármetszéssel szülő nőknél fordulhat elő ilyen jellegű probléma. Tudnia
kell, Miss Millner, hogy a repedés csupán részleges volt, ami szerencse.
– Értem – bólintott Lisa és nagyot nyelt. Egy hajszálon múlt, hogy nem
történt tragédia. Az imént fogalma sem volt, mennyire súlyos helyzet állt elő
szülés közben. Habár a hasát és a gerincét sújtó erős fájdalom volt a
bizonyítéka annak, hogy komoly baj történt.
– A komplikáció fellépésekor azonnal altatást rendeltem el, minekutána
megkezdtem a műtétet. Ennek során sürgősségi hasi metszést végeztem, majd
a babát császármetszéssel emeltem ki.
– Köszönöm, doktor úr, hogy megmentette a babám és az én életemet! –
mondta Lisa könnybe lábadt szemmel
– Ez a dolgom, Miss Millner. De figyeljen rám. A méhét már nem volt
mód megmenteni, így teljesen cl kellett távolítani. Ebből adódóan többé nem
lesz képes teherbe esni.
Lisa egy percig némán meredt maga elé. Nem merte elhinni, hogy egy
életre meg lett csonkítva, hogy a nőiességének egy felbecsülhetetlenül értékes
darabjától fosztotta meg őt az élet. De ekkor a csöndesen alvó, angyal kis
Nathalie-ra nézett és a szíve megtelt hálával. Az élet olykor elvesz ugyan egy
fontos dolgot, de csak azért, hogy aztán az így keletkező űrt egy nálánál még
nagyobb értékkel töltse ki. Képes lesz olyan aktív szexuális életre, mint
akármelyik nő, de nem tud többé gyermeket a világra hozni.
 – Ért engem, Miss Miller?
– Tudja, dr. Woerling, nagyobb ajándékot kaptam ma az élettől és öntől,
mint korábban merni reméltem. A veszteségem eltörpül e mellett. Örökké
hálás leszek, hogy megmentette Nathalie és az én életemet.
– Szívesen tettem – mondta az orvos és elmosolyodott. Megkönnyebbült,
hogy a lány ilyen higgadtan és józanul fogadta a hírt. Ahogy felállt,
megszorította Lisa kezét, mélyen a szemébe nézett, majd a kisbabára. –
Gyönyörű nevet választott.
– Ő kérte – mosolygott a lány és apró puszit adott a baba homlokára és
még szorosabban ölelte magához. A távozó orvos az ajtóból még visszaszólt.
– Néhány napig benn tartjuk magát megfigyelésen. Pihenjen sokat és
egyen mértékkel! Ami pedig önt illeti, Miss Wells – fordult Karenhez –,
Lisának nagy szerencséje van, hogy egy ilyen barát áll mellette.
Az elkövetkező napokban Lisa fájdalmai egyre múltak, a hasán húzódó
piros műtéti heg is szépen gyógyult. Szinte egész nap feküdt és
gyönyörködött a mellette fekvő Nathalie-ban. Naponta többször jött egy
kedves, fiatal néger nővér és segített szoptatni a kicsit, aki igazi kis falánk
volt. Ami nem csoda, mert kicsit fejletlenebb volt, mint a többi baba, az 51
centiméteres hosszúságához mindössze 2750 grammal jött a világra, ám úgy
tűnt, mindent elkövet annak érdekében, hogy a hátrányát gyorsan behozza.
Lisa rengeteget beszélt hozzá, és amikor a kicsi ébren volt, a karjaiba vette és
lágyan ringatta, miközben az életéről, vágyairól, gondolatairól és érzéseiről
mesélt neki, és bármit is mondott, minden történet végül Nathalie felé
kanyarodott. A pici igen figyelmes hallgatóságnak bizonyult, hatalmas,
azúrkéken ragyogó szemével elmerült édesanyja szépségében és szavai
tengerében.
Amikor végre kellőképpen erősnek ítélték Lisát, hazaengedték a
kórházból. Este, amikor mind nyugovóra tértek és a lány megetette a kicsit, a
kiságy fölé hajolt hálóruhájában. Nathalie a matrac és takarók puhaságából
nézett fel rá, látszott rajta, hogy mély szeretettel tekint erre a különös,
hatalmas emberre, aki kedvesen fölé magasodik, az anyukájára. Lisa szélesen
elmosolyodott, gyengéden megsimogatta Nathalie-t, majd hirtelen a csöppség
megérintette a kisujját, meglepő erővel szorította meg, mintha csak azt
üzenné, én is szeretlek téged!
– Elárulok egy titkot – suttogta Lisa. – Minden reggel úgy ébredek, hogy
eszembe jut a neked tett ígéretem, és úgy alszom el a nap végén, hogy hálát
adok azért, hogy velem vagy. Megmentetted az életemet, tudod, kis prücsök?
 3. fejezet

NATHALIE

„Az anya nem csupán egy gyermeknek ad életet,
hanem a szeretetnek és az örömnek,
melyet valaha magának remélt.”

Ismeretlen

1.

A hatalmas Csendes-óceán sötétkék tömege széles, magas hullámhegyei

elenyésztek Huntington Beach sima, végtelen hosszúságúnak tetsző homokos
partján. A kellemesen meleg júniusi nap bágyadt zsongása, és a víztömeg
végtelen morajlása olyan nyugtatóan hatott a homokra terített pokrócon
ücsörgő Lisára, hogy a lány behunyta szemét, és csak élvezte a pillanat
békédét. Hajába folyton folyvást bele-belekapott egy hűsítő szellő, ilyenkor
barna fürtjei táncra perdültek körülötte. A látvány annyira lenyűgözte a
mellette fekvő kis Nathalie-t, hogy a csöppség hol az óceán izgalmas tömegét
nézte kíváncsian, hol pedig szerető édesanyja szépségében merült el. Lisa
behunyt szemmel simogatta kislányát, és hagyta, hogy a pici folyton a szájába
vegye a kisujját és finoman harapdálja. Amióta Nathalie-nak nőni kezdtek a
fogai, mindent, ami csak mozgott, vagy egy kicsit is érdekesnek tűnt,
nyomban a szájába akart venni, élvezve, hogy a tapintáson kívül most egy
egészen új és játékos módon érzékelheti a világot. Elképesztően kíváncsi és
nagyon csöndes kisbaba volt, mintha egy pici felfedező lett volna, aki
csöndesen levonja minden apró esemény konklúzióját és okosan kiértékeli
azt. Lisa folyton azon töprengett, vajon milyen lesz a kislánya mondjuk öt,
tíz, esetleg húsz év múlva. Valóra tudja-e váltani minden álmát, tud-e elég
szeretetet, figyelmet, biztonságot és bátorítást adni neki a mindennapok
kihívásai során? Néha, amikor fáradt volt, kételkedett ebben, de ilyenkor
mindig mellette volt Karen, aki végtelen türelmével állandóan felrázta őt,
hogy higgyen önmagában. Amikor azonban minden idilli és gyönyörű volt,
mint ezen a júniusi délutánon az óceán partján., Lisa a végtelen víztömegre
pillantva megértette: minden pillanat az eljövendő percek szülőanyja. A
pillanathoz való hozzáállása dönti el, milyenné formálja a következő perceket,
napokat, hónapokat, s az, hogy mennyire becsüli meg, amit a kezében tart.
Éppen egy éve történt, június 13-án, hogy a lány élete örökre megváltozott.
Ha akkor valaki azt mondja neki, hogy jövőre ilyenkor az óceán parton fog
ücsörögni egy kellemes vasárnap délután, és mellette fekszik a saját
kisbabája, kinevette volna az illetőt.
Az elmúlt egy év eseményei azonban megtanították két dologra, melyek
örökre az elméjébe vésődtek, az egyik, hogy sosem tudhatod, mit hoz a
holnap, ezért becsülj meg minden percet, ami adatott, a másik, hogy hallgass
a szívedre, mert mindig megmondja, merre haladj tovább. Bármennyire is
félsz és össze vagy zavarodva, folyton mutatja a helyes irányt – mert ez a
dolga! l.isa tisztában volt vele, hogy az élet egy áldás, ha így akarjuk látni, s
átok, ha nem tudjuk meglátni minden pillanat ajándékát. Azonban
bármennyire is bearanyozta az életet a kislánya, a lelkében cipelt súlyos
terhek emléke alig halványult. Tudta, hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy
meg tudjon bocsátani a szüleinek, fel tudja dolgozni mindazt, ami vele történt,
tisztában volt vele, hogy minden okkal történik az életben, s a lelki
bántalmazások valamilyen célt szolgáltak – ezt megértve könnyebben el tudta
fogadni a szülei viselkedését. De több mint húsz év mocskát nem lehet
azonnal feldolgozni, mint ahogy egy romépületet sem lehet egy délután alatt
eltakarítani, s a helyére gyönyörű otthont teremteni. Lisa most éppen ennek a
bizonyos otthonnak az alapköveit rakosgatta le nagy gonddal, s bízott benne,
hogy egy napon majd felépül valami, ahová mindig is vágyott a szíve.
Újabban sokat gondolt a szüleire. Egyik nap, hosszas tépelődés után,
meggyőzte Karent, hogy guruljanak el kocsival a szülei háza előtt, hátha
megpillantja őket. Életében először érezte azt, hogy szeretné látni a szüleit.
Meglepte ez az érzés. Kíváncsi volt, vajon milyen reakciót vált ki belőle a
majdnem egy éve látott ház, s remélhetőleg még a szüleit is megnézheti.
Ahogy a késő délutáni naplementében lassan elgurultak Lisa egykori otthona
előtt, látták, amint a lány apja éppen a platós furgon hátuljánál matat, anyja
pedig egy szál hálóingben kiabál vele a ház ajtaja felől. A piros VW Golf
hátsó ülésén kuporgó Lisára nagyon felkavaróan hatott ez az alig fél perces
jelenet. Szíve reszketett a két ember láttán, akik egyszerre voltak rettenetesen
távoliak, fantomok, s egyszerre húsbavágóan közeliek. A karjaiban tartott kis
Nathalie tátott szájjal meredt ki a kocsi ablakán, s mintha megértette volna az
egész helyzetet – mert édesanyja sokat mesélt neki a szüleiről –, kis karjait
Lisa nyakába, arcát mélyen a hajába fúrta és elfordult a látvány elől. Lisát
mindig megdöbbentette, hogy egy ilyen pici emberkében milyen hatalmas
érzések munkálkodnak. Nem tudta, vajon ez általános-e a kisbabáknál, de
valahol érezte, hogy a kettejük kapcsolata szokatlanul mély és intenzív. Azóta
az áprilisi nap óta alig jutottak eszébe a szülei. Ha mégis, a feltörő sötét és
nyomasztó képeket arra használta, hogy erőt merítsen ezekből. Gondolataiból
a csöppség szakította ki, aki forgolódva, izegve-mozogva éppen homokot
szórt az anyukája kezére és elbűvölve nézte, ahogy az apró homokszemek
legördülnek a hatalmas kézről és ujjakról.
– Hé, te kis rosszaság!
Lisa gyorsan hasra feküdt a pokrócon, hogy szemtől szembe kerüljön a
picivel, aki hatalmas kék szemével kíváncsian nézett rá. Lisa lesöpörte a
homokot a kezéről és Nathalie apró, pisze orrát kezdte cirógatni, majd két
nagy puszit adott az arcára és megsimogatta a szőke fürtjeit.
– Hát összehomokoztam én a te kis kezed, manócska? Hm? Mit szólnál
hozzá, ha én most jóóó sok homokot szórnék rá, hogy betemesse a pici
ujjacskáidat?
Nathalie ragyogó szemmel nézett rá, mintha csak kérte volna anyukáját,
hogy játszanak homokszórását, apró kezét Lisa alkarjára tette és lelkesen
csapkodni kezdett.
– Nem kell kétszer kérned! – mosolygott rá Lisa. – Itt jön a homoktenger,
és betemeti a kezed!
Azzal Lisa gyengéden megfogta a kis kezet és egy marék homokot szórt
rá. Nathalie lenyűgözve nézte, a folyamatot, mely során az ujjait lassan
eltemette ez a furcsa valami ami számára a világ egyik legelképesztőbb
csodája volt.
– És mar el is tűnt a babakéz! – tréfálkozott Lisa. – Úristen, hát hol lehet
az a babakéz?
Nathalie úgy nézett rá, mint egy varázslóra, a szeme szinte kacagott.
– Gyere, keressük meg együtt! – mondta Lisa és egy ujjával lassan ásni
kezdte a homokot. Nathalie is lelkesen kotorászott, hátha ki tudja szabadítani
a kezét. Amikor végre előkerült a rejtélyes babakéz, Lisa üdvrivalgásban tört
ki és többször megcsókolta a kis ujjakat.
– Hát csak megtaláltuk, látod, manócska? Ha a mami valamit a fejébe
vesz, akkor azt el is éri, tudod, kincsem? Hát persze, hogy tudod.
Még párszor játszottak homokszórását, aminek során mindig együtt ásták
ki a homok alól az eltemetett babakezet. És mindamellett, hogy ez a kis
szórakozás fejlesztette a kis Nathalie kézügyességét és előnyére vált a későbbi
homokozós kalandok során, mély lelki tartalommal bírt, amit – úgy tűnt – a
kicsi meg is értett. Bármekkora a baj, együtt mindig tudják oldani,
akármekkora romok alól is kell kimászniuk, mindig segítenek egymásnak és
nincs olyan teher, melyet együtt ne bírnának el. Miután vagy egy tucat
alkalommal megmentették egymást az óriási homokáradattól, Lisa a hátára
feküdt, de nem érdekelte, hogy a haja tele megy homokkal, s a kicsit a hóna
alatt megfogta és a hasára ültette. Aztán elkezdte pattogtatni a hasán, hogy a
kis lábai a levegőben kalimpáltak, majd talpai folyton-folyton
visszahuppantak az anyukájára.
– Így repül… a kis… baba – énekelte Lisa a pattogós játék ütemére –, így
pattan… a kis… baba.
És mintha csak a refrén lett volna ez, minden második versszak után
Nathalie hatalmas kört leírva repült el anyukája és az egész világ felett,
karjával és lábával izgatottan kalimpált.
– És itt… repül a… kis Nathy! – énekelte nevetve Lisa, ahogy a pici a
feje fölött repkedett. Majd kezdődött elölről a pattogós játék, és a repülés a
világ körül. Szavakkal nem tudta kifejezni, mennyire imádta minden
pillanatát a közös játéknak. Ilyenkor úgy érezte, bármennyire fáradt is egy-
egy végigdolgozott nap után a Firenzében, új életre kel, amint a kicsit a
kezébe fogja. Mintha ez a pici emberke a világ összes erejét magában tartaná,
s amint az anyukája hozzáér, ő boldogan átadja neki az erőt. Éisa rengeteg
játékot talált ki, amivel boldoggá teheti a csöppséget, de volt néhány, melyet
különösen szerettek. Amikor az óceánpart homokjában fekve Nathalie
pattogtatásában és röptetésében kezdett elfáradni, a hasára ültette a
csöppséget és egy percig csak nézte őt.
– Olyan csodaszép vagy, kincsem, mint egy pici angyal! Ne barnuljon be
a hajad, mint a maminak, maradjon ilyen szép szőke, ez így olyan édes…
Hosszan néztek egymás szemébe, és amikor Lisa a legkevésbé sem
számított rá, a kis Nathalie elnevette magát. Apró cérnahangján kacagott
egyet és kezét a magasba emelte, mintha örömmámorban tört volna ki, hogy
végre sikerült utánoznia anyu nevetését, és így még inkább hasonlíthat hozzá.
Lisa életében nem hallott még olyan szépet, mint a kisbabája csengő
nevetése. Könnyek gyűltek a szemébe, annyira meghatódott.
– Istenem, de kis édes hangon tudsz nevetni! Na, még egyszer nevess a
mamira! Mutasd, milyen kis vidám vagy!
Lisa elkezdte csiklandozni Nathalie hasát, mire a kicsi lelkesen
kalimpálni kezdett a lábával, majd megajándékozta anyukáját egy újabb
kitörő nevetéssel. A lány nem csupán azért volt boldog, mert ezzel meg
szorosabbra fonódott köztük a kötelék, hanem főleg azért, mert a kicsi még
meggyőzőbben tanújelét adta annak, hogy boldog. És Lisának ez mindennél
többet jelentett.
 Hirtelen a zsírosan izzó napkorong elé betonszínű, ormótlan felhők úsztak
a hegység irányából, egy pillanat alatt hűsítve a meleg nyári délutánt. Az
egyre sűrűsödő égboltra pillantva Lisa tudta, hogy hamarosan egy kiadós
záporra kell számítaniuk, úgyhogy gyorsan felnyalábolta a pokrócot a
homokból, a kicsit óvatosan a puha mózeskosárba fektette, aki – mintha
ezentúl minden apróságban valami nagyon vicceset találna – csilingelő
nevetéssel nyugtázta a dolgot. Amióta Nathalie az életük részévé vált, Karen
még a szokottnál is vidámabb volt. Minden nap ötömmel fedezte lel, hogy
Lisa sikeresen átvergődött mindazon a fájdalmon, mely tavaly nyáron romba
döntötte az életét, s elégedetten vette tudomásul – bármilyen elszántan is
igyekezett meggyőzni őt az ellenkezőjéről –, hogy a lány egyedül is tudna
boldogulni. Mivel még mindig a Flamingó tündérei közé tartozott, így ennek
megvolt a maga előnye, egyrészt egészen jól keresett, ami Lisa szerényebb
felszolgálói fizetése mellett nagyon jól jött, másrészt, amíg barátnője
napközben a kávézóban dolgozott, ő tudott felügyelni és vigyázni a
csöppségre. Igyekezett minél jobban ellátni a ráháruló feladatokat, s bár Lisa
állandóan dicsérte őt helytállása miatt, érezte, hogy közel sem lenne olyan jó
édesanya, mint Lisa. Vagy csak azért érezte így, mert egyszerűen nem a saját
gyermekével foglalkozik, s bármennyire imádta is a kis Nathalie-t, igyekezett
bizonyos távolságot megtartani, hogy a kicsi ne zavarodjon össze, ki is a
valódi anyukája. Ám amikor Lisa hazaérkezett a munkából és a picihez
rohant, aki vagy a kiságyban feküdt és aludt, vagy Karen játszott vele,
Nathalie reakciója kétséget sem hagyott afelől, hogy míg Karen egy nagyon
kedves barát az életében, addig Lisa maga az élet.
Az elmúlt hetekben azonban Karen leplezett szomorúsággal és
feszültséggel pillantott rájuk. Nem akarta szóba hozni a dolgot, mely egyre
nyomasztotta, amíg nem biztos, hogy be fog következni. Tudta, hogy Lisa
megrendülve fogadja majd a hírt. Karen egyik énje nagyon szerette volna, ha
megtörténik ez a dolog, másik része viszont rettegett és teli volt
aggodalommal. És hogy lelkileg még jobban meg legyen tépázva, már vagy
másfél órája várakozott idegesen az egyik fotelben, amióta bejött Pinkie
telefonhívása. A nő nem kötötte Karen orrára, hogy miért keresi Lisát, de a
hangjából érezte, hogy valami baj van. Kusza gondolatait a bejárati ajtóban
megcsörrenő kulcscsomó hangja szakította meg. Karen felsóhajtott és az
előszobába sietett.
– Szia! Nem fogod elhinni, mi történt! – Lisa olyan vidám izgatottsággal
toppant az előszobába, hogy a kezében lévő mózeskosárral és csomagokkal
majdnem feldöntötte Karent.
– Na, mesélj! – varázsolt arcára kényszeredett mosolyt, majd
megcirógatta a szundikáló Nathalie arcát. Lisa gyorsan lepakolt, majd
Nathalie-val a kezében a nappaliba sietett, hogy végre a kanapéra ülhessen, és
a kicsit gyengéden az ágyába fektesse. Karen visszaült a fotelbe, mely olyan
volt neki mint a világ legnyomasztóbb szigete, de igyekezett vidámnak
mutatkozni, ahogy anyát és lányát nézte.
– Nathy ma rám nevetett – mondta Lisa, miután lefektette a babáját és
csillogó kék szemével a barátnőjére nézett. – Érted? Végre nevetett! Először
hallottam a kis hangját, olyan cuki volt, hogy azt el se tudom mondani neked!
– Ezt komolyan mondod? És én erről lemaradtam?! – mondta Karen
őszinte sajnálkozással, s egy pillanatra szinte el is felejtette azt a nyomasztó
dolgot, mely folyton felzaklatta.
– Ne aggódj, Karen! Van egy olyan érzésem, hogy rengetegszer fogod
hallani őt nevetni az évek során, mert igazi kis kacagós csajszi.
Karen hirtelen elszomorodott, de igyekezett ezt leplezni és inkább arra
figyelt, hogy őszintén örüljön barátnője boldogságának.
– Hazafelé a buszon – folytatta Lisa – egész idő alatt annyit nevetgélt,
hogy az elképesztő. Az ujjamon, a hajamon, ahogy az arcába lógott, a
karkötőmön… bármire ránéz, nevet, olyan édes! Mintha egy gát szakadt
volna szét és most az elmúlt hónapok összes benn rekedt kacagása törne elő
belőle. Nagyon remélem, hogy mindig ilyen ennivaló lesz, mert csodás érzés
boldognak látni őt!
Karen széles mosollyal nézett Lisára és úgy érezte, mintha szerepet
cseréltek volna. Régebben ő volt az, aki Lisát feldobta a jókedvével, amikor a
lányt a szomorúság gyötörte, de most pont fordítva volt a helyzet. Karen
felkelt a fotelből és a kiságyhoz lépett. Nathalie aprócska tagjait szétdobálva
aludt, fölötte a magasban különös színes figurák lengtek körbe-körbe,
varázslatosan őrizve az álmát.
– Biztos, hogy egész életében ilyen vidám lesz, Lizy! Gyönyörű szép. És
úgy látom, alaposan el is fáradt ebben a nagy vidámságban.
– Az biztos – mosolygott Lisa. Karen egy ideig még elmerült anya és
lánya békés világában, de az őt nyomasztó érzések ismét makacsul
megrohamozták. Sajnálta és dühítette, hogy szóba kell hoznia a dolgot, de
muszáj volt.
– Figyelj csak, Lizy…
– Igen? Mondd csak – szólt a lány, de nem vette le szemét a babájáról.
– Az van, hogy Pinkie keresett telefonon… nem tudom, mit akart, de…
Lisa megérezte Karen hangjában a feszültséget, összeráncolt homlokkal
pillantott fel rá a kiságy mögül.
 – Visszahívjam?
– Igen, azt mondta, feltétlen hívd fel, ahogy hazaérsz.
– Rendben, köszi, kíváncsi vagyok, mit akar – mondta Lisa, ahogy felkelt
a kanapéról, s Karen már hallotta a hangjában a rejtett idegességet. A lány az
előszobafalra szerelt készülékhez lépett, és hogy ne zavarja a kicsit, a
konyhába sietett. Tárcsázta Pinkie számát, s mire a telefon négyet csörgött, a
már jól ismert olaszos akcentus ütötte meg a fülét.
– Igen? – a háttérben fojtottan lehetett hallani a férje, Marco hangját,
valamint a gyerekek élénk, olasz kifejezésekkel fűszeretett civakodását.
– Szia, Lisa vagyok, hallom, hogy kerestél. De ha rosszkor hívlak, majd
később beszélünk.
– Szia, nem dehogy! Ezt most kell megbeszélnünk.
– Hallgatlak – nyelt egyet Lisa, mert érezte, hogy Pinkie rossz hírt fog
közölni.
– Arról van szó, hogy megszűnt az állásunk a Firenzében.
– Tessék?! – csattant fel Lisa. – De hát mindketten jó munkaerők
vagyunk! Jó, volt múltkor az az eset azzal a producerrel, de…
– Nem erről van szó, Lisa. Mr. Perrani miatt zár be a Firenze.
– Ezt most nem értem.
– Kiderült róla néhány dolog, amiktől még most sem térek magamhoz.
Eléggé össze-vissza a történet, de a lényeg az, hogy valami Kolumbiát,
Venezuelát és Mexikót is érintő droghálózathoz van köze. A kedves Mr.
Perrani bele akart kóstolni a bizniszbe, de valamit eléggé elfuserálhatott, mert
lebukott. Az éttermeit és a Firenzét már legalább két éve használta
pénzmosóknak! Péntek éjjel kapták el a Bel Air-i házában egy rendőrségi
razzia során, ahol elég sok bizonyítékot találtak nála, mert állítólag a
fülcimpájáig kokainos volt.
– Ezt nem tudom elhinni… – mondta Lisa megrökönyödve és a
konyhapultnak támaszkodott, mert a térde remegni kezdett. Lehetetlen, hogy
ez a mindig mosolygós és kedves férfi a drog bizniszben legyen benne –
gondolta a lány. – Kitől hallottad ezt az egészet?
– Jodie mesélte – válaszolt mindent eldöntő hangsúllyal Pinkie. Jodie
Ana egy határozott, megbízható és kemény, ám mégis rendkívül odaadó
negyvenes nő volt, a Firenze vezetője, s egyben Luca Perrani jó barátja,
akinek szavahihetőségét nem lehetett megkérdőjelezni. – El tudod képzelni,
mennyire sokkolhatta mindez őt is, mert azt mondta, hogy semmit nem tudott
semmiféle drogról és pénzmosásról. Épp most hallgatja ki a rendőrség, és ha
mégis volt hozzá köze, akár húsz évet is kaphat.
– Egyszerűen nem jutok szóhoz, Pinkie. Ez egész egyszerűen…
– És akkor még nem mondtam a legdurvábbat – Pinkie egy kicsit
lehalkította a hangját, nyilván, hogy a közelében lévő gyerekek ne értsék,
amit mond. – Állítólag úgy falta a drogokat és a gyógyszereket, mintha
cukorkák lennének, ederolt, xanaxot, morfiumot és kokaint. Őrület.
Gondolom, ettől volt állandóan olyan vidám és… intenzív.
– Ez egészen hihetetlen. Komolyan mondom, nem térek magamhoz –
Lisa arra gondolt, amit karácsonyra kapott a főnökétől. A szívhez szóló kis
ajándékot Nathalie kiságya fölé lógatta, mely nagyjából fél éve csüng aranyló
színével. Düh szállta meg, elhatározta, hogy a beszélgetés után első dolga lesz
leszakítani azt a vackot a helyéről és kivágni a szemeibe.
Egy hosszú percig hallgattak. Lisa hagyta, hogy leülepedjen benne az
információ, mely hirtelen és könyörtelenül zaklatta Fel nyugodt életét.
– Mit csinálunk most?
– Nos – sóhajtott Pinkie –, az egyik ismerősöm tud nekem állást szerezni
egy étteremben, de ott csak egy hely van. Sajnálom, Lisa, pedig olyan jó
lenne, ha te is jöhetnél velem.
– Semmi gond, Pinkie, megoldom, ne aggódj értem. Majd csak lesz
valahogy…
– Sajnálom, tényleg.
– Minden rendben lesz velem Köszönöm, hogy szóltál!
– Azért ne felejtsük el egymást, oké?
– Téged nem is lehet – mosolyodon el Lisa, majd letette a kagylót, a
konyha falának dőlt, felsóhajtott és próbált lehiggadni. Nathalie-ra gondolt és
a kicsinek tett ígéretére, hogy bármit megtesz érte, bármilyen nehézségen
átvergődik az ő boldogsága érdekében, és a homokszórós játékra, hogy
akármilyen nyomasztó tömeg is borul rájuk, kimásznak alóla. Lisa behunyta a
szemét, felidézte magában a csöppség élénk nevetését, s máris kezdett
megnyugodni. Minden rendben lesz – gondolta magában –, minden a
legnagyobb rendben.
Amikor kilépett a konyhából, Karen már az előszobában várta izgatottan,
minden rosszra felkészülve. Direkt nem mentek be a nappaliba, hogy ne
zavarják a kicsit.
– Na, mi volt? – kérdezte aggódva Karén.
 – Csak annyi, hogy megszűnt a munkám… – Lisa megvakarta a fejét, a
hajába túrt és összegezte a gondolatait, érzéseit. Nem akarta, hogy ez a
helyzet elhatalmasodjon kettőjükön, erős akart maradni Nathalie miatt, ezért
igyekezett mosoly félét erőltetni az arcára.
– Hogy mi a franc van?! – háborodott fel Karen, aki tudta, mennyire
szeretik Lisát a kávézóban, és milyen szorgalmasan, szívvel-lélekkel végzi a
munkáját. Valahol sejtette, amikor Pinkie telefonált, hogy valami ilyesmiről
van szó, de nem akarta elhinni.
Lisa tömören összefoglalta mindazt, amit Pinkie elmondott neki. Karen
szeme elkerekedett, s látszott rajta, hogy a szokásos indulatok készülnek
kitörni belőle, melyek előzménye mindig a jól ismert szitokszavak áradata,
mint egy vulkán kitörést megelőző kőzápor. Mielőtt Karen végleg kiakadt
volna, Lisa gyorsan megfékezte.
– De ne aggódj, Karen, minden rendben lesz. Majd találok munkát, akár
még jobbat is.
– Igen, de ez akkor is… milyen szemétség már! Csak azért, mert az a
mocsok szétszívta az agyát és játssza a drogbárót, miért kell titeket, téged
büntetni azzal, hogy bezárják a helyet?! Komolyan mondom, az ilyen
idiótáktól falnak megyek…
– Nyugi – mosolygott rá Lisa és megölelte –, biztos gyorsan találok
valami munkát. Ezt sajnos el kell felejteni, ez van…
– Te nem érzed úgy, hogy szerepet cseréltünk?
– Nem, te ugyanolyan háborodott vagy, mint voltál – nevetett Lisa.
– Még szép, hogy az vagyok, ha másokkal csesznek ki! De mindig én
nyugtattalak téged és bátorítottalak, de mostanában ezt rendesen viszonzod.
– Erősebb lettem, igen – bólintott Lisa és a nappali felé pillantott, ahol a
kiságy fölött lassan keringtek a halványan világító kis figurák, s köztük a Mr.
Perranitól kapott aranyozott toboz –, de nem lennék ilyen, ha Nathalie nem
lenne. Ez a kis csoda minden nap ráébreszt arra, hogy több erő van bennem,
mint gondoltam és képes vagyok olyan dolgokra, amiket nem tudnék
megcsinálni, ha ő nem lenne. A felelősség egyeseket összeroppant, másokat
megacéloz. Én az utóbbi vagyok.
Karen elmosolyodott és megsimogatta Lisa vállát. Az apró gesztusok
néha sokkal többet mondanak ezernyi szónál. Lisának órákon át nem jutott
eszébe sem a Firenze, sem Mr. Perrani, csak akkor rohanták meg ismét a
terhes gondolatok, amikor este Karen összecsomagolta a fellépő ruháját,
erotikus fehérneműit és elbúcsúzott tőlük. Ekkor döbbent rá, hogy elfelejtette
leszedni az aranytobozt a kiságy fölül, mely egy pillanat alatt vált a
gyermekére halálos fenyegetést jelentő ellenséges tárggyá. A pici érdeklődve
figyelte a ténykedését, s mintha megértette volna, miért történik mindez, s
amikor a toboz lekerült a helyéről, nem sírt, mint a legtöbb baba, akitől
elveszik a játékát, hanem cérnahangon felkacagott, mintha a maga módján így
küldené el az olasz férfit és a buta tobozát melegebb éghajlatra.
Bizony, kincsem – suttogta neki Lisa, miután kihajította a szemétbe a
tobozt és a kiságyból kiemelve a kanapén az ölébe ültette Nathalie-t –,
különbséget kell tudnunk tenni hasznos és hasztalan dolgok közt. Aggódni
például hasztalan, mert semmi nem lesz jobb attól, ha a mami elkezd félni,
hogy nem lesz munkája és akkor…
Nathalie érdeklődve figyelte anyukáját, nem nevetett, hanem itta minden
szavát, mintha a bölcsesség nektárjából kapna kóstolót. És hogy mi az, ami
hasznos? Nagyon jó kérdés, számítottam rá, te kis kíváncsi – Lisa
megcsiklandozta Nathalie pocakját, aki ezt a szokásos kalimpálással,
integetéssel és aranyos nevetéssel nyugtázta. – Például az nagyon hasznos, ha
én most folytatom a Tündérváros meséjét! Hú, nem is sejted, micsoda
izgalmak történtek legutóbb Tündérvárosban! Na, de kezdem az elején…
Lisa minden este egy mesebeli világba kalauzolta a kicsit, mely hemzseg
a csodás lényektől, akik bármilyen varázslatosak és különösek, mégis nagyon
emberi hibáik és problémáik vannak, de minden bajon keresztüljutnak az
összefogással, egymás bátorításával. Lisának nem jelentett gondot, hogy
fejből kell mesélnie és mindig rögtönöznie kell a történetek közben, mivel
rendkívül élénk fantáziája volt – ezt szerette volna kamatoztatni a
regényírásban. Minden este Tündérváros egy-egy helyszínére látogattak el,
ahol újabb és újabb kihívások elé kerültek a mese hősei, de mindig vidám és
boldog megnyugvás volt a történetek vége. Nathalie, bár nem értette, mégis
imádta fi ndérvátos történeteit. Amikor Lisa a repüléses részeket mesélte –
melyek minden történet szerves részét képezték –, karjaiba fogta a picit, és a
nappaliban keresztül-kasul „repült” vele, ahol a kiságy hercegi palotává
változott, a kanapé bálteremmé és a fotelok a kastély bástyáiként meredeztek.
 2.

A hegyekből alábukó kora reggeli bús szelek megcibálták az égig érő

datolyapálmák hosszú leveleit, az illatos liliom és magnólia bokrok ágait és a
szabályos rendbe ültetett cikászok és ciprusok sűrűjét. A park meghitt
csöndjét csak a verebek és pintyek csacsogása törte meg, akik vidáman
köszöntötték a mindent bearanyozó napsugarakat. A környező utcák
néptelenek voltak, s Lisának olyan érzése volt, mintha egy kihalt városban
kóborolna. A lány már vagy húsz perce bóklászott egyre idegesebben a
szabadidőpark környékéig, de egyszerűen nem találta azt az utcát, mely a
hirdetésben szerepelt. Megborzongott, amikor az erős széllökések belekaptak
bajába, karja lúdbőrzött, a rajta levő rövidnadrág és póló túl vékonynak
bizonyultak, a helyzetet még az is kellemetlenné tette, hogy a tegnapi esőzés
utált maradt tócsák még nem tudtak felszáradni. Pinkie tegnap délutáni
telefonja után úgy remélte, gyorsan fog munkát szerezni, ám nem tűnt bíztató
kezdetnek, hogy még az utcát sem találja, mely egy kis helyi kávézó
hirdetésénél volt megadva. Alaposan megnézte a térképet, merte kell mennie,
most mégis mintha egy másik világba került volna, ahol minden a leje tetejére
állt. A térképet persze elfelejtette elhozni magával, így bosszankodva leült a
park egyik padjára és szidta magát az ostobaságáért. Alig utazott fél órát
busszal az északabbra lévő La Habra városba, mégis úgy érezte, egy világ
választja el őt Nathalie-tól és Karentől. Kedves, kellemes és meghitt
lakókörnyezet benyomását keltette La Habra ezen része, de bármennyire is
tetszett Lisának, nagyon dühítette, ami történt. Legalább azt tudom, merre van
a buszmegálló – bosszankodott magában, s eldöntötte, ha már így elrontotta
ezt a reggelt állásinterjút, hazamegy, Nathalie-val tölti a napot és közben
lázasan keres valami más állást. Ahogy felállt a padról, akkor vette észre,
hogy az még nyirkos, nedves volt és teljesen átáztatta a nadrágját.
– Hogy az a… – sóhajtott fel bosszúsan a lány. – Ez nem lehet igaz!
Idegesen, lépteit szaporázva elindult a pár utcával lejjebb lévő megálló
leié, s közben átkozta ezt a szerencsétlen reggelt. Amikor a sétány végére ért,
hirtelen összeütközött egy idős hölggyel.
– Nem tud vigyázni?! – háborodott lel a hófehér hajú matróna, miután
nagy nehezen visszanyerte egyensúlyát. – Jaj! Ezek a mai fiatalok… Hová
siet úgy?! Magácskának már semmi sem szent? Nem tiszteli az idősebbeket?!
– Bocsásson meg, kérem, nem akartam… – mentegetőzött Lisa és a kezét
nyújtotta, hogy támogassa az öreg hölgyet. – En csak… nagyon siettem,
elnézést kérek, nem akartam, jól tetszik lenni? Hadd segítsek, kérem!
 – Ah! – lökte félre a kinyújtott kezet a másik, aki egy furcsa, fehér
köntöst viselt, mintha épp egy kórházból lépett volna le, a ruha bal vállrészén
egy név volt olvasható: Esthel. – Menjen a dolgára és hagyjon engem békén!
– Ne haragudjon, kérem! Hadd segítsek. Hová megy? Elkísérem
rendben? Miért nem hagy már békében? – Esthel dühösen legyintett és lassan
totyogva elindult a park felé. Lábán kopott kék papucsot viselt, a hosszú
köntös-szerű ruha a térde alatt ért véget. Vékony, lila visszeres lábszárai
szomorú látványt nyújtottak. Az idős hölgy kócos, fehér haját haragosan
tépték a szélfuvallatok. Lisa töprengve nézett utána, vajon honnan jött ez az
öreg hölgy és merre tart ilyen időben, miért nincs vele senki, amikor látszik,
hogy valahonnét szinte menekül? Nem volt szíve magára hagyni őr, ezért a
nyomába szegődött.
– Márpedig segíteni fogok, kedves Esthel, ha tetszik, ha nem – toppant
elé Lisa és gyengéden megfogta a reszketeg, ráncos kezet.
– Honnan tudja a nevemet? – nézfett rá döbbenten a hölgy. Sok
szenvedésről tanúskodó arca mélyén a nagy, fekete szemek ijedten tágra
nyíltak. – Ki maga és mit akar tőlem?
– A ruhájára van írva a neve, látja? – Lisa oda mutatott, ahol a fekete
hímzett betűk voltak. Esthel furcsállva pillantott oda, s mintha csak először
látta volna, elcsodálkozott.
– Igen… igen, valóban itt van. Esthel vagyok, igen. De mit akar tőlem?
Még a nevét sem árulta el! Ki maga és mit akar tőlem?!
– Kérem, tessék szépen megnyugodni – Lisa a lehető legkedvesebb
mosolyával nézett rá, és újra megérintette a kezét, határozottabban
megszorította, hogy bizalmat ébresszen benne. – Lisa vagyok, Lisa Millner.
– Ismernem kéne magát? Ki maga? – Esthel még mindig kissé rémülten
nézett a lányra, látszott rajta, hogy teljesen össze van zavarodva.
– Nem találkoztunk még. Erre lett volna dolgom, de…
– Lett volna? Mi az, hogy lett volna? – háborodott fel az idős hölgy
hirtelen. – Valakinek vagy van dolga, vagy nincs, de olyan, hogy lett voltna
dolga, olyan nincs! Nekem dolgom van itt, érti? Dolgom. Dolgom van. Itt.
Most.
– Igen, igen értem, bocsásson meg. Úgy értettem, hogy kerestem egy
helyet, egy kávézót, de sehol nem találom, és…
– Egy kávézót?! – szakította félbe Esthel. – Ki akar ilyenkor kávét inni?
A kávé reggeli ital, reggeli, érti? Reggel kell inni, mert reggel fáradt az ember,
estére pedig halott, érti? És most este van, nem lehet fáradt.
 – Este? – hőkölt hátra Lisa. – De hát, nem látja, hogy…
– Ne beszéljen már badarságokat nekem!
Lisa most már biztos volt benne, hogy Esthel egy kórházból szökött el, és
valószínűleg fogalma sincs arról, hol van és mit csinál. Nagyon megsajnálta
az idős hölgyet, akinek a szemében egyszerre fénylettek tompán a múlt árnyai
és fájdalmai a jelen homálya mögött. A közelben, egy lustán lengedező
datolyapálma tövében egy pad állt. Lisa úgy döntött, oda kíséri az idős
hölgyet, ne ácsorogjanak így itt az út kellős közepén, s majd aztán kitalálja,
hogyan segítsen neki.
– Esthel, látja ott azt a padot?
– Hogy ne látnám, nem vagyok én vak…
– Menjünk oda, üljünk le, ilyen szeles, viharos estén egy pad nagyon
kellemes tud lenni. Jöjjön, kérem.
– Addig nem megyek magácskával sehova, amíg nem tudom, ki maga és
mit akar tőlem! – makacsolta meg magát az öreg hölgy és élesen Lisa
szemébe nézett.
– Én csak egy… csak egy anyuka vagyok, akinek van egy kislánya és
szeretnék neki mindent megadni, amit tudok. Ezért is kerestem ezt a kávézót,
mert…
– Van egy kislánya? – kérdezte halkan Esthel és a szeme megtelt könnyel.
– Nekem… nekem is van egy kislányom… De ő… de ő…
Esthel nem tudta befejezni a mondatot. Elsírta magát. Szívszorító módon,
amiben benne volt egy elmúlt élet minden kínja és gyötrelme, ám az arcát
mégsem takarta el csontos kezével. Ha nem is volt tudatában annak, pontosan
hol is van és mit csinál, azt tudta, hogy nincs értelme eltakarnia azt, ami
benne lakozik. A kicsi, idős Esthel lábai remegtek, válla görcsösen
rángatózott, olyan iszonyú magány és szomorúság áradt belőle, hogy Lisa
önkéntelenül is gyengéden megölelte őt. Esthel vékony karjai lassan
ráfonódtak.
– Tessék megnyugodni, itt vagyok – suttogta Lisa és megsimogatta a
hófehér hajat, a görnyedt hátat. – Itt vagyok, nem megyek el.
Hirtelen az idős hölgy kibontakozott az ölelésből és úgy nézett Lisára,
mintha kísértetet látna. Ráncos keze megremegett, majd a lány arcára tévedt.
Lisa nem értette, miért csinálja ezt.
– Dora? – suttogta Esthel. – Dora, igazán te vagy az? Kicsikém, hát
tényleg te vagy az? Istenem… úgy hiányzol… tigy hiányzol…
 Lisa alig bírta visszatartani a könnyeit. Ez a szegény, beteg idős asszony
teljes magányban él egy olyan belső, titkos világban, mely ki tudja, miből
táplálkozik. Talán a múlt árnyai állnak össze időről időre bizarr alakokká és
reményteli képekké. Két világ határán lebegve sodródik lassan a halál felé.
Lisa nem tudott ennél gyötrelmesebb és szívszaggatóbb sorsot elképzelni.
Arra gondolt, mi lesz, ha ő is ilyen lesz öreg korára? Nem ismeri majd meg
Nathalie-t, vagy mindenkiben őt látja? Úgy érezte, bele kell lépnie Esthel
különös világába, hogy segíteni tudjon neki és valahogy elérni nála, hogy
elárulja, honnan jött.
– Igen. Igen, én vagyok, Dora.
– Dora… – sóhajtott olyan rezdüléssel Esthel, ahogy csak egy anya tud. –
Kicsikém, úgy szerettelek mindig. De miért lett barna a hajad? Régen mindig
olyan szép szőke volt a hajad, mint nekem.
– Befestettem, így most jobban tetszik —válaszolt idegesen Lisa, mert
nem akarta felzaklatni Esthelt. – Szőke voltam igen, mint te. És mint a
kislányom.
– Van egy kislányod?’ – Esthel most először mosolyodott el amióta Lisa
találkozott vele, és ebben a mosolyban végtelen szeretet rejlett. Bármennyire
meggyötörhet élet, a mosolyod elárulja, mennyi fény el benned, amit
semmilyen sötétség nem tud elhamvasztani.
– Igen, csodálatos kis csöppség, a neve Nathalie.
– Nathalie?! Mint a nagyanyádnak? Istenem, Dora… ha ezt a nagyi
tudná, hogy róla nevezted el!
l.isa nem tudta, hogy vajon Esthel csak képzeleg, vagy döbbenetes módón
valóban Nathalie-nak hívták az édesanyját. Hirtelen melegség öntötte el, s
érezte, hogy ez a találkozás sorsszerű.
– Igen, anyu, pont úgy neveztem el, mint a nagyit. – A lány megdöbbent.
Soha életében nem hívott így senkit, hogy anyu. Saját anyja nem volt méltó
rá, hogy így nevezze, de ez a vadidegen, beteg anyóka pár perc alatt több es
mélyebb érzelmet keltett benne, mint saját anyja huszonkét év alatt.
– Szeretlek, Dora. Nagyon szeretném őt látni! Kérlek, mutasd meg őt
nekem!
– Már el is intéztem. hogy láthasd! – mosolygott rá Lisa és meg volt
győződve róla, hogy eljött a megfelelő alkalom. – Otthon vár téged. Ő is
nagyon szeretne látni már!
– Otthon?
 – Igen, ahol most laksz. Odaküldtem, ott vár rád, így beszéltük meg a
meglepetést. Nagyon szép kislány, majd meglátod! Akárcsak a nagyi.
– Istenem, akkor sietnünk kell, gyere, Dora, gyere! Olyan sok szörnyűség
történik ebben a világban, nem szabad egyedül hagyni egy gyereket,
induljunk!
Azzal Esthel megfogta Lisa kezét és gyorsan elindult a fa irányába, ahol
néhány perccel korábban összeütköztek. Lisa egyrészt nyugodt volt, mert úgy
tűnt, sikerült megoldania a helyzetet és visszakerül az idős néni oda, ahonnan
eljött, másrészt szörnyen érezte magát, amiért egy beteg embert így
megvezetett. Borzalmasan érezte magát emiatt, de tudta, hogy csak így volt
képes rávenni őt a hazajutásra. Hogy mit fog szólni, amikor hazaér és még
sincs ott az unokája, Lisa erre gondolni sem mert. Biztos volt benne, hogy
Esthel szíve össze fog törni, s amikor erre gondolt, hirtelen kétség kezdte
gyötörni, vajon jól döntött-e, hogy ilyen arcátlanul belelépett Esthel titkos
világába. Ahogy elhagyták a parkot, végig kézen fogva mentek. Esthel
megdöbbentő iramot diktált, amint a lakóházak közt, kereszteződéseken át
haladtak, mígnem néhány száz méter gyaloglás után elértek egy szélesen
terpeszkedő, hófehér falú, gipszstukkós és vörös tetőcserepes kétszintes
épületig, mely előtt tágas park húzódott. A park külső szegletében egy
méretes, simára csiszolt kőtömbre a következő szöveg volt vésve, cirkalmas
betűkkel: La Habra Szociális Otthon. Az épület előtti parkot derékig érő
sövény keretezte, mely egy tágas kertet zárt közre, ahol százszámra nyíltak a
gyönyörű nárciszok és violák, jácintok és a vörös rózsák hatalmas, tömött
bokrokban, középen, mint egy trónuson egy óriásira nőtt bougainvillea, mely
lilás virágaival ostromolta az emberi tekintetet. A bokrok mellett, mint egy-
egy őrszem, égbeszökő ciprusok, datolyapálmák és hatalmas koronával
büszkélkedő királynő pálmák álltak. Az utcában a megszokott amerikai
középosztályt képviselő házak sorakoztak, hasonlóan szépen gondozott
növényzettel. Lisa érezte Esthel fokozódó izgalmát, a lány kezdte magát
egyre kényelmetlenebbül érezni, a szíve hevesebben vert. Nem tudta, mit
mondjon majd az idős hölgynek, miért nincs itt a kis Nathalie. Rettenetesen
aggódott, hogy Esthel össze fog omlani. Három lépcsőfok vezetett az
üvegezett ajtóig, s amint karnyújtásnyira értek tőle, az hirtelen kivágódott
előttük. Egy idősebb nő lépett eléjük, akit addig nem láttak, lévén, hogy az
egyre erősebben sütő napsugarak éppen az üvegen csillantak meg.
– Esthel! Hála a jó istennek, hogy visszajöttél, már annyira aggódtunk
miattad! Gyere, gyere, meg ne fázz ebben a szeles időben! – A nő kedvesen,
az idős hölgy kezét megfogva bevezette Esthelt a tágas földszinti hallba, mit
sem törődve Lisával. A lány az ajtónál ácsorgott, s figyelte, mi történik. A hall
egy bájos, családi házakra emlékeztető tágas helyiség volt, süppedős keleti
szőnyegekkel, kényelmes fotelokkal és párnákkal jócskán túltömött
kanapéval, egyből olyan hangulatot keltve, hogy a vendég otthon érezze
magát. A kertben tapasztalható burjánzás itt is folytatódott, kőkorsókból,
kerámiákból és néhány ötletesen kialakított boroshordóból csak úgy
pezsdültek elő a szobai pálmák, örökzöldek és illatos virágok, melyek a
magas ablakok előtt nyújtózkodva keresték a fényt. A megkapó helyiség
túloldalán, a bejárati ajtóval szemközt mintegy tíz méterrel, egy széles pult
húzódott, akár a hotelokban a recepció, innen vezetett balra és jobbra egy-egy
folyosó Lisa számára ismeretlen területekre. A pult előtt két jól megtermett
rendőr állt, akik a személyzettel beszélgettek, nyilván a keresett személy,
Hsthel adatait vették fel, amikor váratlanul betoppant az idős hölgy.
– Már nincs semmi probléma, biztos urak! – hallotta Lisa az ajtóban állva
a nő hangját, aki Esthelt a pulthoz kísérte, majd egy fotelbe óvatosan leültette.
Esthelen látszott, hogy nagyon elfáradt, és talán fogalma sem volt, hol van
éppen. Zavartan pillogott és amikor Lisára pillantott, semmi reakció vagy
érzelem nem tükröződött az arcán. Ez megnyugtatta a lányt, mert úgy
gondolta, hogy az idős hölgy elfelejtette az egész Nathalie-történetet, de
egyúttal el is szomorodott, mert életében nem látott még olyan gyámoltalan és
magányos embert, mint Esthel. Lisa nem hallotta tisztán, miről beszélnek a
rendőrökkel az ápolók, csak néhány szófoszlány jutott el hozzá. Amikor a
rendőrök elhaladtak Lisa mellett, biccentettek felé egy elmormolt hölgyem
szó kíséretében, majd sietősen távoztak a parkoló felé. Mivel Lisa úgy vélte,
itt már rá nincs szükség, még egyszer utoljára Esthel fotelben elvesző alakja
felé pillantott, majd kilépett az ajtón. Egész végig a sétány mellé nagy
gonddal ültetett apró virágokat nézte, nem tudott szívfacsaróbb helyet
elképzelni ennél az épületnél, s azon kapta magát, hogy egyre gyorsabban
szedi a lábát, mintha menekülne annak esélye elől, hogy egyszer talán ő is
ennek az épületnek a lakója lehet. Mielőtt kiért a járdára, hirtelen utána szólt
valaki.
– Kérem, kisasszony, várjon meg!
Lisa hátrafordult. Az a nő loholt utána, aki az ajtóból a pulthoz kísérte
Esthelt. Most jobban meg tudta őt figyelni, valamivel magasabb volt nála,
nagyjából negyven-ötven éves lehetett, rövidre vágott fekete haja egy olyan
arcot ölelt, melyre a legjobb jellemzés a megnyugtató. Vannak emberek, akik
olyanok, mintha állandóan mosolyognának, a szemük valósággal ragyog,
olyan erőt és gyengédséget sugározva, ami egyből megnyerővé és
szimpatikussá varázsolja őket. Kint az egyre éledő fényözönben, a nő meleg
barna szeme úgy mosolygott Lisára, hogy a lánynak egyből jobb kedve
támadt.
 – Kérem, bocsásson meg, hogy az imént nem mondtam köszönetet azért,
hogy visszahozta közénk Esthelt – a hangja kellemes volt, lassan és lágyan
formálta a szavakat. – A nevem Cheryl Howell, én vezetem ezt az intézményt.
Lisa kezet fogott vele, és meglepődve tapasztalta, milyen erős és
határozott a szorítása. Cheryl egyszerre volt rendkívül gyengéd és nagyon
erős személyiség. Az első perctől kezdve szimpatikus volt Lisának.
– Lisa Millner vagyok – mutatkozott be a lány.
– Szólíthatom Lisának?
– Egész nyugodtan, köszönöm! – mosolygott a lány.
– Pompás! – csapta össze két kezét Cheryl. – Nagyon sietsz?
– Nem igazán… igazság szerint egy álláshirdetésre jöttem a környékre,
de szégyellem bevallani, nem találtam az utcát.
– Melyik utcát keresed?
– Hát… öö… hu, elfelejtettem.
Cheryl nagyot nevetett.
– Ugyan, ne zavartasd magad, Lisa, mi nők és a navigáció ritkán találjuk
mega közös hangot. És mondd csak, honnan jöttél?
– Anaheimből.
– Az nincs is olyan messze – töprengett Cheryl egy pillanatra. – Nem
jössz he egy kicsit az otthonba beszélgetni? Elég csípős az idő, ahhoz képest,
hogy június van. Hálám jeléül készítek egy igazán finom citromos teát, mit
szólsz?
– Nagyon szívesen, köszönöm – Lisa úgy érezte magát Cheryl
társaságában, mintha ezer éve ismerné. A lány biztos volt benne, hogy a nő az
emberek döntő többségéből ilyen reakciót váltott ki angyali személyisége
miatt. Néhány perccel később Lisa a tágas szalonban ült egy kényelmes
fotelben, s csodálattal figyelte a helyiség otthonos hangulatát, mely még
barátságosabb és hívogatóbb volt, mint a hall. A fotel, melyben tilt olyan
kényelmes volt, hogy legszívesebben lerúgta volna a cipőjét és bevackolta
volna magát egy takaróba Cheryl citromos teája csak meg kellemesebbé tette
az egész miliőt.
– Egy kis mentalevél, méz és a titkos összetevő, pár csepp zöldcitrom lé –
magyarázta büszkén Cheryl, aki behunyt szemmel, lassan kortyolgatta az édes
italt. – Behűtve is nagyon jó.
 – Tényleg nagyon finom, Cheryl, ki fogom próbálni otthon is! – Lisa
kíváncsian pillantott körbe a tágas helyiségben, melyben a kényelmes
fotelokon, pamlagokon és kanapékon kívül kisebb asztalok is voltak, egy
hosszú polc roskadásig telerakva könyvekkel és kicsit arrébb meg egy polc
játékokkal.
– Ebben a helyiségben szoktunk összegyűlni napközben – mesélte Cheryl
–, de most mindenki a szobájában van, a legtöbben szunyókálnak, pihennek.
Ez az idő eltompítja őket. Meg úgy általában a nyári forróság. Mondd csak,
Lisa, hogyan sikerült visszaterelned Esthelt?
– Azt hiszem – sóhajtott fel a lány, mert eszébe jutott szegény idős hölgy,
aki most éppen a fenti szobák valamelyikében rejtőzik a saját szomorú
álomvilágába merülve –, az volt a lényeg, hogy beleléptem az ő világába.
– Ezt hogy érted?
Lisa röviden elmesélte az egymásba botlásuk esetét, majd azt, hogyan jött
rá, hogy egy beteg, magányos néniről van szó, aki valószínűleg eljött a
kórházból
– És hogyan tudtál közeledni felé? – érdeklődött Cheryl, aki már megitta
a teát, így teljes figyelmét a lánynak szentelte.
– Esthel kérdezte, ki vagyok, és mit akarok tőle, én pedig megmondtam,
hogy csak egy anyuka vagyok, akinek van egy kislánya és szeretnék neki
mindent megadni, amit tudok. És úgy tűnt, bekapcsolt valamit a fejében, mert
teljesen megváltozott, elkezdett Dorának hívni, azt hitte, hogy a lánya
vagyok. És meséltem neki a kislányomról, Nathalie-ról. Persze egyből látni
akarta. Így azt mondtam, hogy Nathalie ott vár rá, ahonnan eljött. És ennyi
elég volt neki, hogy visszajöjjön ide. Nem is én hoztam őt ide, hanem ő
engem – mosolygott szomorkásan Lisa.
– És tényleg van egy kislányod? – érdeklődött Cheryl.
– Igen. Égy bűbájos kis csöppség. Idén született február elején.
– Ó, akkor még nagyon picike! Hogy boldogultok a férjeddel?
– Nekem nincs férjem… – Lisa a szőnyegre pillantott. – Egyedül
nevelem. Illetve a barátnőmmel, Karennel. Együtt lakunk.
– Úgy érted, hogy…?
– Jaj, nem, nem! Mi barátok vagyunk, Karen egy fiúval jár már jó ideje,
nagyon szeretik egymást.
– Nagyon jó barátod lehet ez a Karen – mosolygott a nő.
– Az egyetlen.
 – És az apuka? – kíváncsiskodott Cheryl.
Lisa nem tudta, mit feleljen erre. A terhesség ideje alatt sikerült úgy-
ahogy leküzdenie magában a haragot Sámuel iránt, s amióta Nathalie az élete
részévé vált, olyan boldogságot adott neki, hogy Samuel ködbe révedő alakja
már nem egy agresszív, szadista állat képe volt, hanem a sors keze, mely
kegyetlen durvasággal tette próbára a lányt. Ám még érezte, hogy a sebek
nem hegedtek be egészen. Lisa rettegett a férfiaktól. Nem érezte magát
biztonságban, ha a közelükbe került. Ha mégis úgy alakult, hogy kettesben
maradt egy férfival, egyből rosszul lett, a szíve zakatolt, mert elképzelte,
milyen szörnyeteg lakhat a férfitestben, amit elrejthet a legszebb külső máz is.
Cheryl látta, hogy a kérdés a lány elevenébe talált, így nem faggatta tovább,
gyengéden és mindent értően megérintette Lisa kézfejét és megnyugtatóan
rámosolygott.
– Esthel most szökött meg negyedszerre – folytatta a nő. – El sem tudjuk
képzelni, hogyan csinálja! Mindig rendőri segítséggel sikerült rátalálni, és
volt, amikor egész nap kajtattunk utána. Most volt az első eset, hogy
önmagától jött vissza, a te segítségeddel. Úgy tűnik, ösztönös tehetsége van a
felszívódáshoz. Nagy kár, hogy a saját világából nem tud ilyen könnyen
kiszabadulni. Nagyon nagy kár.
– Azért, mert nem akar kiszabadulni onnan – válaszolta meggyőződéssel
Lisa. – Ami nekünk a valóság, az számára egy idegen és ijesztő világ, de a
fejében, az emlékeiben biztonságra lel. Valahol meg tudom érteni őt.
– Nagyot jól látod, Lisa. Mondd csak, te hiszel a sorsban?
Lisa eltöprengett egy percig.
– Azt hiszem, van valami nálunk sokkal nagyobb és mindent átható
éteriség. Hiszem, hogy a sorsom én alakítom minden nap azzal, ahogyan
döntök, ahogyan gondolkodom, és ahogyan bánok másokkal. Ez a hatalmas
valami pedig segít, ha jól élek, és figyelmeztet, akár nagy pofonokkal is, ha
rossz irányba tartok. Nagyon nehéz dolgokon mentem keresztül az életem
során, és hogy ezt így el tudom fogadni és így látom az életem, sokban
köszönhetem a kislányomnak. Megmentette az életemet, amikor még csak
meg sem született.
Cheryl hosszan nézett a lány nagy kék szemébe, mintha a velejéig akarna
látni, s az arcán megjelenő mosoly elárulta: tetszik neki, amit lát Lisában.
– A La Habra Szociális Otthonban olyan emberek élnek, akiknek nincs
családjuk, vagy a rokonok nem akarnak foglalkozni velük. A legfiatalabb alig
múlt tíz éves, a legidősebb pedig már kilencvenen is túl van. Él itt
kerekesszékhez kötött, fél oldalára lebénult, Alzheimer-kórban szenvedő és
autista lakó is. Van olyan betegünk, aki csak a fejét tudja megmozdítani.
Tudod, mi kell ahhoz Lisa, hogy ezeknek az embereknek segíteni tudjunk nap
mint nap?
– Hát, gondolom, ápolói végzettség…
– Odafigyelés, Lisa. Odafigyelés. És végtelen türelem, vágy a törődésre
és a szolgálatra. Ezek olyan dolgok, amik vagy megvannak valakiben, vagy
nincsenek.
– Igen, értelek.
– Őszinte leszek hozzád, Lisa. A múlt héten váltunk meg egy nagyon
kedves kollégánktól, így most emberhiánnyal küzdünk. Feladtunk
álláshirdetést, de eddig még senki nem jelentkezett. Sajnos nem egy népszerű
foglalatosság manapság segíteni azokon, akik bajban vannak. És akkor
felbukkansz te a semmiből és pont akkor, amikor Esthel elcsatangol, ráadásul
egy olyan álláshirdetésre jöttél ide, amit meg sem találtál. Én ezt hívom
sorsnak.
– Mit akarsz ezzel mondani, Cheryl? Dolgozzak itt? – döbbent meg Lisa,
mert erre egyáltalán nem számított. Meg is rémisztette a gondolat, hogy ilyen
felelősséget vegyen a nyakába, amikor bőven elég kihívást jelent egyedülálló
anyaként egy kisbabát biztonságban, egészségben és boldogságban fölnevelni.
– Én nem akarlak semmire rábeszélni, Lisa – nézett rá Cheryl. – Csak
arra kérlek, gondold át és hallgass a szívedre. Talán benned is van egy hang,
ami segít. Nincsenek véletlen találkozások.
Azzal Cheryl felkelt a fotelből és kérte Lisát, kövesse a hallba. A pultnál
egy kis darab papírt kerített és felírt rá valamit, majd a lány kezébe nyomta.
– Ezen a telefonszámon bármikor hívhatsz. Akárhogy is döntesz, én azt
elfogadom. De azt tudd, hogy nagyon örülnék, ha itt lennél köztünk, mert
érzem benned, hogy amennyire vágysz a szeretetre, legalább annyira szeretnél
szeretetet adni másoknak. Te tisztában vagy azzal, ami sokaknak nem
evidens: ha törődésre vágyunk, figyeljünk oda másokra. Mind azt kapjuk,
amit adunk. Nagyon jó emberismerő vagyok, I.isa. És látom, hogy akármin is
mentél keresztül, és bárki is próbálja az ellenkezőjét állítani, te jó ember
vagy! És itt nálunk csak egy jó ember tud segíteni.
 3.

William Benning az ágyában fekve, fejét vastag, puha párnán nyugtatva,

tűnődve tekintett ki a nyitott ablakon, nézte a távolban lustán emelkedő
domboldalt, melyre gyönyörű otthonok épültek, minél magasabbon voltak,
annál szebbnek mutatkoztak. A szélesre tárt ablakon a kert üde virágillata
lopakodott felé, mintha egy mennyei ajándék lett volna ez a 84 éves, lassan a
vég felé ballagó öregúrnak. Az egykor jóképű, büszke, daliás termetű férfiből
mára egy ráncos, töpörödött kis emberke lett, aki sokkal több csapást kapott
az élettől, mint azt a legtöbb ember el tudná viselni. Az élet bedarálta,
széttaposta, felfalta majd kiköpte és ezt még kétszer egymás után, olyan
hévvel, hogy a La Habra Szociális Otthonban dolgozók és a bent lakók
számára szinte érthetetlen volt, mitől sugároz az idős férfi arca mégis
nyugalmat és békét. S a titkot a lassan elszunnyadó Benning úr alig osztotta
meg néhány emberrel. Csupán azokkal, akikben teljes szívlel megbízott. Az
ágya melletti kis komód teteje zsúfolásig volt rakva szürke, vagy mára
megsárgult fényképekkel. Arcok tengere volt ez, ami néma hullámzással
ringatja a haldoklót a mennyek vízéhez. A szobájából egy kis erkély is nyílt,
de az idős Benning úr sosem volt képes rá, hogy kedve szerint kitárja az arra
szolgáló üvegajtót, és a kovácsoltvas korlátba kapaszkodva élvezze a
kaliforniai dombvidék szépségét. Mivel nyolc évvel ezelőtti agyvérzése során
a teljes jobb oldala lebénult, így csak segítséggel tudott mozogni, ellátni
magát, ám csak a legszükségesebb dolgokban kérte az ápolók segítségét. A II.
világháborúban, egykori őrnagyként nyújtott hihetetlen bátorsága miatt a
legmagasabb kitüntetést kapta, a Kongresszusi Becsületérmet. Ezt elzárva
tartotta egy kis bársonybélésű dobozkában a fiók mélyén, de a szívében egész
életében őrizte azt a tüzet, mely sosem engedte, hogy elhagyja magát. Az élet
borzalmas csapásaitól sem rendült meg az önmagába és Istenbe vetett hite, a
belőle áradó erő és baké az otthon egyik legszeretetreméltóbb lakójává
varázsolta. Az idős úr meglepődve látta, hogy egy kis kékszajkó száll le az
ablakpárkányra, s dallamos énekével köszönti őt, mintha csak megérezte
volna, mi zajlik a férfi lelkében. Nem gyönyörködhetett azonban sokáig a
madárka énekében, mert amikor a szobájának ajtaján bekopogtak, a szajkó
elrebbent a forró júniusi égbolt felé.
– Szabad – szólt meg érdes hangján az öregúr, és tekintetét a bejárati
ajtóra szegezte.
– Jó reggeli, William, hogy vagyunk ma reggel? – Cheryl mindenkit a
keresztnevén szólított az otthonban, úgy tekintett a bentlakókra, mintha a
családtagjai lennének, dalán azért viselkedett így, mert neki nem volt igazából
senkije. – Ó, látom, nyitva az ablak! Csak nem elment a kedved az eddigi
színleléstől és te magad nyitottad ki? Tudtam én, hogy előbb-utóbb ráunsz a
játékra! Nincs semmi bajod, csak élvezed a kényeztetést, igazam van,
öregfiú?
Az idős úr kitörő nevetéssel fogadta Cheryl kedves viccelődését,
egyáltalán nem sértődött meg rajta, sőt igényelte, hogy a nő mindig
csempésszen annyi humort a kapcsolatukba, amennyit csak tud. Azt sem
bánta, ha az állapotával kapcsolatban ugratta őt, sokkal több kínt átélt már,
mint egy agyvérzés és féloldali bénulás.
– Jó reggeli, Cheryl! Örülök, hogy ma is formában vagy. Egyébként azt
hiszem, Emma nyitotta ki az ablakot, félálomban láttam, hogy halkan bejön a
szobába. Tudod, hogy szeretek így ébredni.
– Tudom, persze, hogy tudom – Cheryl ragyogó mosollyal lépett
közelebb az ágyhoz, megsimogatta az idős William eres kézfejét, direkt a balt,
hogy a férfi érezze az érintést. Cheryl mélyen belenézett a nagy, fekete
szempárba, mely bár sokkal több fájdalmat látott, mint azt ember el tudná
viselni, mégis sugárzó és szinte gyerekes kíváncsiságtól csillogó maradt.
– Szeretnék neked bemutatni valakit, William. Mától ő segít neked
mindenben. Fordulj hozzá bizalommal, nagyszerű fiatal lány!
– Már túl vagyok azon a koron, amikor nehezen tűri az ember a
változásokat, Cheryl – jegyezte meg mosolyogva az öregúr.
– Akkor minden rendben lesz itt – kacsintott Cheryl, majd hangosan a
folyosó felé szólt. – Lisa! Kérlek, gyere be.
Amikor Lisa hallotta, hogy Cheryl szól neki, a várakozással teli izgalma a
tetőfokára hágott. Tegnapelőtt, amikor itt járt és segített Esthelnek hazatalálni,
még nem gondolta volna, hogy ilyen váratlan fordulatot vesz az élete: munkát
vállal az otthonban. Azonban a Cheryllel való beszélgetés után egész úton
hazafelé azon töprengett, amit a nő mondott neki. Mihelyt hazaért, elmesélte
Karennek, mi történt, s a barátnőjének felcsillant a szeme.
– Ezt kell tenned, Lizy! – bíztatta őt. – Ez annyira nem véletlen egybeesés
volt! Ez a sors keze.
– Te is így gondolod?
– Csak a csőlátású emberek nem képesek egy ilyen szituban meglátni a
sors kezét.
– Akkor szerinted is vágjak bele?
– Nézd – Karon megszorította a lány kezét –, érthető, hogy tartasz ettől,
mert nagy felelősséggel jár. De emlékszel, a kis Nathy érkezésétől is nagyon
féltél, aztán nézd meg, milyen boldog vagy vele! Csak a hasznodra válhat ez a
munka. Nincs ember, akinek ártana az, hogy megtanul gondoskodni
másokról.
Amikor Lisa a folyosóról belépett Willlam Benning szobájába, attól
tartott leginkább, hogy egy mogorva, az élet kegyetlenségétől keménnyé és
rideggé fagyott ember fog rápillantani az ágyba süppedve, aki a világ
legidegesítőbb dolgának tartja, hogy egy csinos fiatal lány segít neki, aki nem
mellesleg ékes bizonyítéka a múlandóságnak és az elveszett, megbánt és soha
jóvá nem tehető múltnak. Azonban, amint meglátta az ágyban fekvő és
szelíden, kedvesen mosolygó öregurat, nyomban elszállt minden aggodalma
és visszamosolygott az idős emberre, aki akár egy régen látott nagypapája is
lenne. Lisa az ágyhoz lépett és kezet nyújtott neki, s meglepődve tapasztalta,
hogy az öregúr a bal kezét nyújtja. Lisa ettől zavarba jött, mintha valami
illetlen dolgot tett volna, de a meleg, eres kéz érintése nyugtatóan hatott rá.
– Lisa Millner vagyok.
– William Benning őrnagy – mondta szúrós szempillantással az öregúr –,
üdvözlöm a frontvonalban, kadét!
Lisa értetlenül nézett Cherylre, aki széles mosollyal pillantott az idős
férfira.
– Ne haragudjon, kedvesem – szólt lágyan, mosolyogva Benning úr –,
szokásom az új embereket így üdvözölni. Le kéne már szoknom róla, rég
elmúltak azok az idők, De hát… ha az ember már a humorát sem őrzi meg,
akkor hogyan lenne képes a fájdalom és a halál arcába nevetni, nem igaz?
– Én is így gondolom, őrnagy úr – válaszolt Lisa, direkt felvéve a poént,
ezért játékosan tisztelgett is neki.
Az idős férfi hangosan elnevette magát, majd köhécselni kezdett.
– Istenem – szólalt meg Benning úr—, ha ilyen meseszép katonáim lettek
volna odaát, minden ellenállás nélkül vonultunk volna be Berlinbe! Ön
szemet gyönyörködtető jelenség, Miss Miilner!
– Köszönöm, nagyon kedvesnek tetszik lenni.
– Megtisztel azzal az ifjú hölgy, hogy Lisának szólíthatom?
– Ez számomra megtisztelő – mosolygott Lisa.
Lisa az első perctől kezdve megkedvelte az idős férfit. A mély, fekete
szeméből áradó nyugalom lágyságot és békét sugallt, valamint olyan elsöprő
fájdalmat és ezen felülkerekedő önuralmat, mely csak egy olyan idős arcot
tud ékíteni, ami már bőven megtudta a választ, mit is jelent élni és elveszíteni.
Láthatóan Benning útnak is rögtön szimpatikus lett a lány.
 – Nos – szólalt meg Cheryl és felkelt az öregúr ágyáról, majd Lisához
fordult –, örömmel látom, hogy sikerült megbarátkoznotok! Hamarosan
tálaljuk a reggelit az étkezőben, Lisa, kérlek, segíts az őrnagy úrnak.
Cheryl egy a sarokban, az ágy másik végére helyezett kerekesszék felé
mutatott. Lisa életében nem használt még ilyen eszközt, de biztos volt benne,
hogy nem lehet nagy ördöngösség. Miután Cheryl távozott a szobából, Lisa
előkészítette a kerekesszéket, az idős férfihez közelebb tolta.
– Az első napon – szólalt meg Benning úr nevetve –, megkíméllek az
öreg testem látványától, Lisa. Csak így, pizsamában fogok reggelizni.
– Ugyan, ne butáskodj, William! Segítek felöltözködni, mint rendesen.
– Kaliforniában vagyunk. Ráadásul június van. Mi több, ez egy meleg
júniusi nap. Hidd el nekem, kedvesem, mindketten csak nyerünk azzal, ha
most nem bújok ki a pizsamámból!
William meglepő ügyességgel és fürgén huppant a kerekesszékbe, majd
katonásan intett Lisának, hogy indulhatnak. A lány eleinte nehezen tudta
irányítani az eszközt, de viszonylag hamar ráérzett a használatára. Amikor
viszont a lépcső tetejéhez értek, megtorpant és ideges lett. Az idős úr azonban
rutinosan kisegítette, és megmutatta neki, hogyan működik a lépcső fal felőli
oldalához telepített szállítósín, melynek révén könnyedén lejuthatott a
földszintre. Innen a lobbyn keresztül gyorsan eljutottak a nagy étkezőbe, ahol
már gyülekeztek a bent lakók és ápolóik. Csönd és nyugalom honolt a tágas
helyiségben Lisa látott egészen kisgyermekeket is, akik arcukon zavaros
tekintettel meredtek egy ismeretlen pont felé, melyet a lány még csak nem is
sejthetett, s némán tűrték, hogy a figyelmes ápolók lassan etessék őket. Voltak
aztán idősebbek is, akik minden pillanatban megreszkettek, mintha a közelgő
halál rideg érintését éreznék a gerincükön, rájuk fokozott óvatossággal
vigyáztak. Ahogy a lány az idős úr kerekesszékével óvatosan lavírozott az
emberi sorsok összetört romjai közt, hirtelen megpillantotta Esthelt, aki apró,
reszketeg kezében egy kanalat egyensúlyozva lassan szürcsölt egy tál
meggylevest.
– Jó reggelt, Esthel! – szólt mosolyogva és megérintette az idős hölgy
vállát. Ő riadtan nézett rá, mintha kísértetet látna és elejtette a kezében lévő
kanalat, ami hangos csörömpöléssel esett a kőpadlóra.
– Ki maga és mit akar tőlem? – kérdezte rémülten Esthel.
– Én csak… csak – hebegte Lisa és szétnézve felfogta, hogy mindenki
őket nézi –, segítek felvenni a kanalát és hozok egy újat!
– Nem kell! – förmedt rá az idős hölgy. – Majd hozok én magamnak!
 Azzal nekifeszült, hogy feltápászkodjon a székről, de egy néger ápolónő
gyengéden visszanyomta.
– Csak nyugalom, Esthel, hozok egy kanalat, rendben? – majd Lisához
fordult és rámosolygott. – Ne aggódjon, hamar megszokja.
Lisát elszomorította Esthel látványa. Ismét döntötték azok az érzések,
melyeket akkor érzett, amikor két nappal ezelőtt a hallban látta őt. Könnyek
szöktek a szemébe, melyeket gyorsan le is törölt, ne zaklasson fel senkit.
William mindent értőn, kedves mosollyal nézett rá.
– Látod, mi a két legnehezebb dolog az életben?
Lisa kérdőn nézett rá.
– Elfogadni mindent, amit ad az élet, és elengedni mindent, amit elvesz.
És talán még azt is idesorolhatjuk harmadiknak, hogy szembenézni
önmagukkal és azzal, amit a mélyben találunk.
A lány szomorúan mosolygott, még egy utolsó pillantást vetett a
karnélküli kislányra, majd segített Benning úrnak megenni az elé tálalt
ínycsiklandozó ételt. Cheryl és Lisa úgy állapodtak meg, hogy két hétig
próbaidős, hogy megnézzék, mennyire alkalmas a feladatra és valóban ezt
szeretné-e csinálni. Lisa nem csupán a hirtelen és örömtelien jött
álláslehetőséget látta a gondozói foglalkozásban, hanem, ahogy belegondolt,
valóban úgy érezte, ezt kell tennie. Ha szeretetre vágysz, szeress másokat!
Miután az idős úr elfogyasztotta a reggeli felét, ismét játékos katonasággal
jelzett Lisának, hogy elhagyhatják a kaszárnyát és elindulhatnak a második
front felé. A délelőtti nap aranyfénnyel ragyogta be a szélesen terpeszkedő
buja kertet, az azúrkék eget ostromló pálmák szétterülő lombjai közt
átszűrendő fénycsíkok a tövükbe ültetett hortenzia és kakukkmák szirmokra
hullottak. Az otthon fehér falánál, ott, ahol a kertre vezető üvegezett ajtó
nyílt, egy dús azálea bokor bomlott hatalmas halomba. Egy kőlapokból
kirakott keskeny sétány indult felfedező útjára a növények és virágok
rengetegébe, Lisa ezen tolta lassan maga előtt a kerekesszékben ülő idős urat,
aki bal kezével folyton-folyvást meg-megérintette a virágokat, mintha lassan
elmúló életének legszebb pillanataitól venne búcsút.
– Itt jó lesz, Lisa, köszönöm – mutatott William egy padra, mely a
terebélyes bokrok közt bújt meg. A lány a pádhoz kormányozta a
kerekesszéket, ahol az öregúr kiszállt az eszközből, majd kényelmesen
elhelyezkedett. Lisa segítő kezét udvariasan elhárította.
– Nem kell mindenben segítened nekem, kedvesem – mosolygott rá –, ne
fossz meg az érzéstől, hogy részben még a magam ura vagyok.
 – Bocsánat – mondta Lisa szomorú mosollyal és leült mellé a padra. Pár
percig csöndben ültek egymás mellett, élvezték a napfény játékát, azt az áldott
békét, mely megérinti az embert, amikor felfedezi a saját belső csöndjét. A
gondolatokat lassan elsodorja valami tiszta és könnyed folyam, s nem marad
más, mint a pillanat szentsége. A távolban látszott La Habra Heights
domboldalának lusta lankája, s ahogy a kék égfátyolon izzó napkorong lassan
átfordult az otthonok tömege felett, úgy ragyogtak fel ablakok ezrei, és szinte
ropogósra sültek a narancs, karmazsin és barna színű tetőcserepek. Bár Lisa
számára Kalifornia egyet jelentett azzal a hellyel, ahová a múlt bántalmai
láncolták, mégis mióta Nathalie az élete részévé vált, a láncszemek sorra
pattogtak le. Lisa nem vette észre, hogy az idős úr az arcát és a szemét
fürkészi.
– Hasonlítasz a feleségemre.
– Tessék? – kérdezett vissza a lány, mert teljesen elmerült a kert és a táj
szépségében.
– Neki is ilyen barna haja volt, mint neked – merengett William, és már
nem nézett Lisára, mintha nem tudná elviselni az emlékek súlyát. Egy közeli
datolyapálma repedezett törzsére emelte tekintetét. – Igaz, a szeme is barna
volt, nem olyan kék, mint neked. De belőle is olyan kedves csönd áradt, mint
belőled. Talán egy kis szomorúsággal.
Lisa mosolygott és megvárta, míg William újra ránéz.
– Megkérdezhetem, hogy ő hol van most?
– Már jó ideje meghalt – sóhajtott a férfi.
– Ó, kérlek, ne haragudj, ha tapintatlan voltam. Nagyon sajnálom,
William!
– Nem voltál az, Lisa – az öregúr megszorította a lány kezét. – Tudod,
annyi évet leél az ember, míg végül vénségében ébred rá arra, mennyire
fontos az őszinteség. Hogy ki merd mutatni, mi van itt belül. De előbb
magadnak kell megmutatnod saját magadat. Bele kell nézni abba a tükörbe,
amit az élet állandóan az arcod elé tart, és minél inkább menekülsz előle –
mert menekülsz! –, annál inkább nem hagy békén és egyre erőszakosabb lesz.
Annyiféle halált láttam az életem során, hogy azt kívánom, sose lássa azt
senki, amit én. De tudod, Lisa, semmi nem volt olyan félelmetes, mint az a
pillanat, amikor az élet megmutatta, ki vagyok valójában.
– Hogy hívták a feleségedet? – kérdezne Lisa.
– Charlotte – az idős férfi olyan lágy hangsúllyal suttogta felesége nevét,
hogy abba majd belesajdult Lisa szíve. Csak az képes így kiejteni egy nevet,
aki egy életen át hűen szerette a viselőjét. William behunyta a szemét és titkos
emlékei közt felidézte azokat a perceket, amik az egész világon csak ő és
Charlotte emlékei voltak. Majd az arcra hirtelen megrezdült. Kinyitotta a
szemét. – Öngyilkos lett, nem sokkal a vietnami háború után.
– Te jó ég! – döbbent meg Lisa. – És miért… miért tette ezt? Vagyis,
bocsánat, kérlek, ne válaszolj! Nem akarom, hogy rosszul érezd magad attól,
hogy róla beszélsz.
– Lisa drágám – William elmosolyodott. Hálás volt a lány kedvességéért.
– Ha beszélek róla, ha nem, az nem hozza őt vissza. De ha beszélek róla,
akkor legalább szembenézhetek a hiánya miatt érzett fájdalmammal! Az
egyetlen ok, amiért képes vagyok mosolyogni, az a béke, amit az érzés ad,
hogy újra látom majd őket.
– Őket?
– Beavatlak a részletekbe. – William hátradőlt a padon. – Egy
katonaember fiaként 1907-ben születtem. Így nem csoda, hogy katonai
nevelésben részesültem. Katonai iskola, kiképzés. A II. világháborúban 1941-
ben 34 évesen őrnagyi rendfokozattal szolgáltam. Hidd el nekem, Lisa, jobb,
ha nem beszélek arról, mit művel a háború az emberrel. Az ember legsötétebb
oldalára nem láthatsz át, bármilyen fantáziád is van. De ha egyszer
megtapasztalod, magába szippant és embertelenül nehéz munka szabadulni
tőle. Szinte lehetetlen. Szinte…
– Cheryl említette még korábban, hogy kaptál valamilyen kitüntetést.
– Igen. Egy Kongresszusi Becsületérmet. A kiemelkedő bátorságért és
önfeláldozásért adják… – William halkan felsóhajtott.
– Akkor én úgy látom – nézett Lisa mélyen az idős úr szemébe –, a
háború embertelensége sehogy nem tudta kiölni belőled azt, ami emberré tesz.
William könnyes szemmel mosolygott a lányra és megérintette a karját,
ezzel az apró gesztussal fejezve ki a tiszteletet, amit iránta érez.
– Amíg én odaát voltam, Charlotte egyedül nevelte az akkor 12 éves
fiunkat, Benjamint. Korán érkezett és csodálatos emberke volt! Bearanyozta
az életünket, új értelmet adott a mindennapoknak.
Lisa szeme lassan megtelt könnyel.
– Soha nem tudtam elképzelni, min ment át Charlotte, amíg egyedül
nevelte a fiunkat és minden nap azért imádkozott, térjek vissza hozzá. Való
igaz: nincs erősebb ember egy szerető anyánál! De sebezhetőbb sem…
Amikor végül hazatértem, épségben és a lelkem másik felét az európai
fronton hagyva, nagyon nehéz volt visszazökkenni a régi kerékvágásba.
Charlotte végtelen ereje és türelme segített, hogy összeszedjem magam, mert
bár erősnek mutattam magam, legbelül szenvedtem. Ha ő nincs, nem tudom,
mi lett volna velem.
Az idős férfi egy pillanatra szünetet tartott.
– Nem voltam jó apa – folytatta. – Ahelyett, hogy a szeretetre,
toleranciára neveltem volna Benjamint, ő ugyanolyan hazafias lázzal égett,
mint egykoron én, a háború előtt. A fiam mindennemű győzködés, veszekedés
és tiltás ellenére kitartott az elhatározása mellett, bevonul a seregbe és
Koreába megy harcolni. 1951-et írtunk, a fiamnak már volt egy két éves
gyermeke, Louis. Még a felesége, Marjorie sem tudta lebeszélni arról, hogy
elmenjen. Én voltam az, aki beléoltotta a harci indulat mérgét, olyan mélyen,
hogy az ellenszerre – a szeretetre – már nem reagált. Máig nem tudom, mi
történt a fiammal odaát. Egy szikrázó tavaszi napon kilépett a házunk
ajtaján… és sosem tért vissza. Mindössze két levél érkezett tőle. Az elsőben
leírta, mi történik Koreában, hová vezényelték és mi a feladata. Vidáman
fogalmazott, hiányoztunk neki, de éreztem, hogy retteg. A második levél
rövid volt. Szörnyen megbánta, hogy odament, leírhatatlan pokolról beszélt,
ami csak nekem volt ismerős. Hosszú, nagyon hosszú ideig vártuk őt haza, de
hiába. Senki nem tudott róla semmit. Elnyelte a dzsungel.
Lisa nem tudta tovább visszatartani a könnyeit. A ragyogó, kellemes
délelőtti idő ellenére reszketett, és a virágok, valamint a gyönyörű pálmák
sem tudták kiűzni a lelki szemei elé tárult sötét képeket. Nem tudott mit
mondani William történetére, csak megfogta az idős kezet, mely egy üres
koporsót temetett a földbe, s csöndben mély együttérzését fejezte ki.
– Amikor kénytelenek voltunk elfogadni – folytatta halkan William –,
hogy Benjamin meghalt, Charlotte teljesen összeomlott. Biztos voltam benne,
hogy engem fog jobban megviselni a fiunk halála, mert én ismertem a poklot,
ami magához ragadta őt. De Charlotte ereje, úgy tűnt, elfogyott. Mély
depresszióba zuhant és egy pszichiátrián kezelték. A családunk fél év
leforgása alatt darabjaira hullott, és tudtam, hogy ezeket a darabokat sosem
fogjuk már összerakni. 1971-ben Louis bejelentése nem csupán
megdöbbentett, de kitépte a szívem. Egész életében titkolta, de azon a
bizonyos napon elmesélte, milyen mérhetetlen bosszúvágy él benne az egész
világ iránt, s ezt csak úgy tudja legyőzni, ha megöl mindent és mindenkit,
mielőtt ő halna bele. Képtelen voltam őt visszatartani. Az anyja, Marjorie
éktelen haragjában és elkeseredésében azt mondta, ne is lássa többé, ha
bevonul a seregbe, s ekkor Louis így szólt: „Apám halálának megbosszulása
többet jelent nekem mindennél.” S ezzel el is hagyta őt, minket, akik
szerettük. Marjorie-t azóta sem láttam, pedig próbáltam minden eszközzel
felkutatni, de sikertelenül. Egyedül maradtam. Charlotte a pszichiátria falain
belül élt egy szenvedéssel teli világban, a fejébe és az emlékeibe zárkózva. Én
minden nap azért imádkoztam, hogy térjen vissza Louis, ne vegye el őt is az
élet tőlünk! Négy nap. Négy nappal később, miután megérkezett Vietnamba,
kaptam a hírt, hogy az első bevetése során aknára lépett, leszakadt a lába,
elvérzett. Napokig kínzott a gondolat, mit mondjak Charlotte-nak, hogyan
mondjam meg neki, hogy minden, ami valaha fontos volt, nincs többé. Végül
elé álltam, és a szemébe mondtam az igazságot. A szemébe, melyben egy
pillanat alatt kihunyt minden fény. Ott és akkor halt meg. Még aznap éjjel
felakasztotta magát a szobájában.
– Édes istenem… – sóhajtott Lisa és megtörölte a könnyes arcát. –
William, én… én nem tudom, mit mondhatnék… Borzasztó, amin
keresztülmentél. Annyira sajnálom.
Lisa megölelte az idős férfit, a nyakába borult és megsimogatta ráncos
kezét. William a bal kezével szorosan magához ölelte a lányt, hálás volt
annak, hogy az élet megajándékozta öregkorára egy ilyen kedves teremtéssel.
– Hogyan… hogyan vagy képes ennyi fájdalom után harmóniában élni
magaddal?
– Elfogadás, Lisa. Elfogadás.
– De ez akkor is…
– Nézd, Lisa, az élet mindent megad neked, amire csak szükséged lehet.
Csakis rajtad múlik, mit hozol ki belőle! És ugyanígy, mindent elvesz, amire
szükséged van ahhoz, hogy – akár iszonyú fájdalom árán is – megtanuld azt,
amit tudnod kell. Kegyetlen lecke volt, de megtanultam, hogy az élet nem
büntet, nem bánt ok nélkül, hanem segít.
– Ezt meg hogy érted?
– Azért lettem katona, mert féltem a haláltól. És az élettől is, El kellett
veszítenem mindent, hogy megértsem, mit jelent a pillánál értéke, s ajándéka!
És el kellett veszítenem mindenkit, hogy ráébredjek, mi is az igazi szeretet.
Tudod, miért érzek harmóniát? Mert tudom, hogy valahol várnak rám és
minden nappal közelebb kerülök ahhoz, hogy velük legyek. Ilyenkor annyira
elmerengek ezen, hogy meg akarok halni. De kijövök ide, ebbe a gyönyörű
kertbe, és ráébredek, hogy mennyi szépséggel veszi körül az élet a
legkegyetlenebb rögös utat is. Jól jegyezd meg, Lisa: el kell fogadnod a
számodra fontos dolgok és személyek elvesztésének tényét, hogy élni tudj
velük!
A hosszú beszélgetés teljesen felkavarta, s egyben fel is emelte Lisát. Úgy
érezte, mintha a mennyben ülne egy jóságos tanítóval, alti azért érkezett az
életébe, hogy megtanítsa valamire, mielőtt el kell mennie. Nincsenek véletlen
találkozások – mondta pár nappal korábban Cheryl. Átkozottul igaz!
Ebédidőig kint ültek a padon és sokat beszélgettek. William mindenre
kíváncsi volt, ami Lisával kapcsolatos és a lány gátlások nélkül mesélt neki az
egész életéről, a szüleivel való kapcsolatáról, a táncos lány időszakról a
Flamingóban, a megerőszakolásról és természetesen Karenről, barátnője
végtelen szeretetéről és türelméről. Rengeteget beszélt Nathalie-ról. William
szélesen mosolyogva és nem ritkán nevetve hallgatta a történeteket a
kislányról, aki valóban megmentette az anyukája életét. A nap hátralevő
részében Lisa végig William társaságában maradt, segített neki az ebédnél és
a vacsoránál, tolta a kerekesszéket, mellyel már elég jól megbarátkozott, és
élvezték egymás üdítő és lelki társaságát. A kora esti órákban, amikor a
munkaideje lejárt, Cheryl elismerően gratulált neki, és örömmel konstatálta,
milyen jól kijönnek Williammel. A lány borzasztóan megkönnyebbült, mert
ennél sokkal rosszabbra számított, ugyanakkor azon kapta magát, hogy fájó
szívvel hagyja ott az öregurat. Lisa egész úton hazafelé azon töprengett, amit
William mondott neki az elfogadásról. Azonban semmi nem készíthette fel
arra, ami otthon várt rá.
Amikor Lisa kinyitotta a bejárati ajtót, sugárzó mosollyal lépett be az
előszobába, mert már alig várta, hogy Nathalie-nak és Karennek beszámoljon,
milyen csodálatos napja volt. De amint a nappaliba lépett, hirtelen értetlenség
fogta el és meglepődött Matt láttán. Lisának egyből feltűnt, hogy valami nem
stimmel vele. A mosolya nem vidámságot és nyíltságot sugallt, mint
általában, hanem feszültséget és aggodalmat.
– Szia, Matt, hogy vagy? Hol van Karen? – érdeklődött a lány, majd
rögtön a kiságyhoz ment, ahol Nathalie csöndes, békés álmát aludta. Lisa
felkapcsolta a csöppség fölé lógatott játékok és figurák fényeit, hogy a szín
kavalkád, melyet csak anyu kelthet életre, még szebb és nyugodtabb álmot
biztosítson a kicsinek. Lisa óvatosan behajolt a kiságyba, néhány apró csókot
lehelt Nathalie pufók kis arcára. Aludj csak, manócska – suttogta neki –, aludj
csak szépen.
– Lisa – érintette meg a vállát Matt –, Lisa, beszélnünk kell. Fontos.
– Rendben, Matt, figyelek, miről van szó? Csak, ne haragudj, a konyhába
kell mennem pár falatért, mert éhen halok!
A lány pár percre eltűnt, de mire visszaért, Karen már a nappaliban
ácsorgott. Mellette egy alaposan megtömött sporttáska volt a földön. Lisát
azonnal rossz érzés kerítette hatalmába, és hirtelen már nem is kívánta a
sonkás-sajtos szendvicset. Karen szörnyen ideges volt, alig állt a lábán. Az
elmúlt hetek feszültsége most ért a tetőpontjára benne, s amitől úgy félt, ma
délelőtt igazolódott be. Rettenetesen érezte magát, egy árulónak, aki nem
érdemes Lisa szeretetére. Élete legnehezebb döntését hozta meg, amíg Lisa
távol volt, és még a legnehezebb pillanat hátravolt, mindent elmondani a
barátnőjének.
– Szia, Lizy – mondta halkan Karén.
– Jézusom, mi a baj? Megrémítetek! – Lisa a dohányzóasztalra tette a
tányéron lévő szendvicset és aggódva pillantott előbb Matt-re, majd Karenre.
– Nem tudom, hogyan mondjam el kíméletesen, Lizy… ezért csak
elmondom. És könyörgöm, ne gyűlölj meg emiatt! Én annyira szeretlek
téged! Az egyik legfontosabb ember vagy az életemben.
– Mi a baj, Karen? – Lisa megérintette barátnője vállát és mélyen
belenézett a szempárba, mely szomorúságtól és félelemtől sötétlett.
– El fogok költözni Lizy. Itt kell, hogy hagyjalak…
Lisát úgy érte ez a mondat, mintha villám sújtott volna bele. Azt hitte,
rosszul hall, mert az nem lehet, hogy az egyetlen ember, aki igazán törődik
vele, egyszerűen csak kilép az életéből.
– Az van, Lisa – szólalt meg Matt –, hogy állást kaptam
Massachusettsben, ahol korábban tanultam. Ezt az állást pedig nem
utasíthatom vissza.
– Választanom kellett – mondta Karen a könnyeivel küszködve –, hogy
mitévő legyek. Hetek óta ez őrli az idegeimet, és ma lett véglegesítve a dolog.
Ma kellett döntenem. Életem legnehezebb döntése volt ez, Lizy, és megértem,
ha most utálni lógsz és soha többé nem vagy rám kíváncsi, mert hatalmasat
csalódtál bennem és…
– Karen, kérlek – a lány minden önuralmát összeszedte, hogy a lehető
legmegnyugtatóbb mosolyt erőltesse az arcára –, nyugodj meg. Te vagy az
egyetlen barátnőm, a kislányomon kívül a legfontosabb ember az életemben!
Azt szeretném, hogy boldog légy. És tudom, hogy Matt mellett az vagy.
Tudom, hogy ez a döntés iszonyú nehéz volt neked és annyira sajnálom, hogy
hetekig emiatt őrlődtél, igazán elmondhattad volna! A lényeg az, hogy
szeretlek. És bár rettenetesen fogsz hiányozni nekem, de el kell, hogy
engedjelek. Nagy kihívás lesz egyedül lenni Nathalie-val és nagyon-nagyon
fogsz hiányozni nekem! De majd csak rendben leszek.
– Lizy, annyira szeretlek! – Karen sírva borult a barátnője vállára és olyan
szorosan ölelte, hogy soha nem akarta őt elengedni. De muszáj volt. Az élet
néha elszakítja a legfontosabb embereket egymástól, s bár a szándéka, célja
ismeretlen, de a két szerető szív célja mindig közös, újra együtt lenni.
– Mikor kell indulnod? – kérdezte Lisa, amint elengedték egymást.
– Ma este… – sóhajtott Karen és letörölte arcáról a könnyeket.
 – Én addig leviszem a csomagokat a kocsihoz, szívem – mondta Matt és
magára hagyta a lányokat, de még mielőtt elment volna, megsimogatta Lisa
vállát. – Tudom, hogy minden rendben lesz veled, Lisa! Erős lány vagy és
nagyszerű anyukája a kis Nathalie-nak.
– Köszönöm, Matt! És szívből sok sikert és boldogságot kívánok neked!
Matt hálásan bólintott, elmosolyodott és már el is tűnt a kezében két
jókora csomaggal. Lisa és Karen hosszan néztek egymás szemébe. Nem
tudták, mit mondhatnának a másiknak. Majd lassan szétnéztek a szobában,
mintha egyszerre látnának mindent először és utoljára. Lezárult egy korszak
az életükben, melyet a feltétel nélküli szeretet, odaadás és figyelem
szilárdított meg olyanná, hogy kibírjon bármilyen nehézséget.
Megelevenedett előttük minden együtt töltött perc, a közös táncok a
Flamingóban, az erotikusan fullasztó öltöző, a rengeteg őszinte beszélgetés,
melybe Karen annyi humort csempészett, hogy barátnője szívét melengesse, a
számtalan elrontott reggeli és a konyhában ügyetlenkedés, a várandósság
időszaka, Karen minden segítsége, odaadása és türelme.
– Nem tudom elmondani, mennyire fogtok hiányozni…
– Te is nekünk, Karen. Rettenetesen.
Néhány perccel később Matt toppant az előszobába.
– Kész a kocsi, kicsim. Ha gondolod, indulhatunk.
– Máris mentek? – döbbent meg Lisa.
– Igen – Karen megszorította Lisa kezét –, igen, tudod, még be kell
mennem Royhoz, aztán elmegyünk Matt lakására összepakolni néhány dolgot
és a laborba… nagyon kapkodósan jött össze ez az egész, de mindenképpen
megvártalak volna, még ha órákat késel, akkor is!
Matt odalépett Lisához és megölelte, megpuszilta a homlokát és
rámosolygott. Nem szólt semmit, mert tudta, hogy a gesztusában minden
kívánsága és a lány iránt érzett tisztelete benne volt. Karen lassan az
előszobába ment. Lisa pedig követte.
– Már beszéltem a főbérlővel, Mr. Hawkinsszal. Mindennel tintában van,
és megígértettem vele, hogy toleráns lesz veled szembeni. Megfenyegettem,
na…
Lisa elnevette magát, majd könnyel telt meg a szeme.
– Istenem, nem hiszem el, hogy kilépsz az életemből.
– Tudod, hogy nem örökre megyek el, Lizy. Amilyen gyakran csak tudok,
meglátogatlak titeket!
 A két lány még egyszer összeölelkezett, utoljára. Nem akarták elengedni
egymást, de az élet közbeszólt. Karen magához vette az utolsó kis csomagját,
a táskáját és utoljára még alaposan megnézte magának a lakást, mely az
otthona volt, a barátnőjét és a kiságyban fekvő csöppséget.
– Megőrülök, Lizy, ez rohadt nehéz!
– Minden rendben lesz, Karen! Erősek vagyunk, ugye? Szívós csajok!
– Azok vagyunk – mondta a lány. – Erősek!
– Nagyon szeretlek…
– Hát még én titeket, Lizy…
Miután Karen kilépett a lakásból és Lisa becsukta az ajtót, olyan mély
csönd telepedett a kis lakásra, mint még soha. Mintha vákuum rekedt volna
meg a falak közt, mintha kiszívtak volna minden fényt és színt a szobákból.
Karen emléke lüktetett a falak közt, s Lisa azon kapta magát, hogy zokog.
Botladozva lépett be a nappaliba és lerogyott a kanapéra Minden annyira
gyorsan történt, hogy alig fogta fel. Egy pillanat alatt széthullott az a stabil
alap, melybe mindig kapaszkodni tudott. Kezébe temette az arcát és az eddig
visszafojtott könnyek most vadul utat törtek mágiáénak. Eszébe jutottak
William szavai. Mintha az idős férfi megérezte volna, mi történik ezen a
napon a lánnyal. S amit mondott, most elképzelhetetlenül nehéz feladatnak
tűnt Lisa számára. Elfogadni. Elengedni. Amikor a lány megtörölte
könnyáztatta arcát, reszkető kézzel felkapcsolt egy kislámpát, hogy
igyekezzen elűzni minden szomorúságot, mely rátelepedett. Amikor a kiságy
felé pillantott, látta, hogy Nathalie éppen őt nézi. A csöppség, mintha
megértette volna, min megy keresztül az anyukája.
– Édes egyetlen bogárkám – suttogta Lisa és benyúlt a babájáért, majd
szorosan magához ölelte, puszilgatta, simogatta, ringatta a karjai közt, –
Ketten maradtunk, tudod, manócska? Karen elment. .. De ne aggódj a mami
miatt, anyu erős és minden rendben lesz. Minden rendben lesz, angyalom…
Lisa magához ölelte a kicsit, hogy az ne lássa anyukája kétségbeesett
tekintetét, csak a szíve lüktetését érezze, ne az aggódás reszketését. Minden
rendben lesz, minden rendben lesz – suttogta magában a lány, s imádkozott,
hogy valóban így is legyen.
 4. fejezet

LÁNG A VIHARBAN


„Az élet sokféleképpen próbára tudja tenni az ember kitartását: vagy
azzal, hogy nem történik semmi, vagy azzal, hogy minden egyszerre történik.”
Paulo Coelho

1.

Szokatlanul hideg áprilisi nap volt. A La Habra Szociális Otthon kertjében

ágaskodó pálmákat olyan vadul cibálta a viharos szél, hogy már-már attól
kellett tartani, egyik-másik kiszakad a földből és bezúzza az ablakokat. Ám
szerencsére a vaskos törzsű fák hősiesen dacoltak a széllel, mintha csak meg
akarnák védeni az otthon falai közt élőket. Azonban már eggyel kevesebb
életet kellett megvédeniük, s ez a tény mindenki szívét összeszorította. Lisa
egyedül volt a hatalmas konyhában, a mosogatónál törölgette szárazra a
számtalan edényt, poharat és evőeszközt, s közben a nehéz, szürke eget nézte,
mely úgy tűnt, cérnaszálon függ, és mindjárt leszakad a magasból. Karen
költözése óta tíz hónap telt el, s ez volt Lisa életének legnehezebb időszaka,
mely csak egyre torokszorítóbbá vált minden nappal. Nem telt el nap, hogy ne
sírta volna vissza azokat az időket, amikor a Firenzében felszolgálóként
dolgozott. Saját magának is félt bevallani, de elfáradt, szörnyen erőtlennek
érezte magát. Ám mindig amikor Nathalie-ra pillantott képes volt mosolyogni
és a kislányt a karjaiba venni úgy, hogy a pici érezze, minden rendben van az
anyuval, anyu mindent megold és biztonságban vannak. De az igazság az
volt, hogy egyáltalán nem voltak biztonságban. Napról napra bizonytalanabb
volt a helyzetük, és ez lassan felőrölte Lisa idegeit. Ahogy egyre növekvő
teherrel gördültek egymás után a hónapok, úgy ritkultak a Pinkie-vel való
találkozások és telefonos beszélgetések. Nem mintha az olasz amerikai nő
kerülni akarta volna a magára maradt lány társaságát, egyszerűen csak az
útjaik lassan szétváltak, s ezt a maguk módján kezdték elfogadni.
 Amikor Karen elment, mély csöndet hagyott maga után. A csöndben
pedig előjöttek a falakból az árnyak, mint lopakodó fantomok és rátelepedtek
Lisára. Karen fizetése nagyon jól jött kettejüknek, mert így könnyen ki tudták
fizetni az albérletet, soha nem voltak olyan anyagi gondjaik, hogy mérsékelt
keretek közt ne tudtak volna maguknak megengedni bármit. Most azonban
Lisának egyedül kellett kijönnie olyan fizetésből, mely a töredéke volt annak,
melyet korábban táncosként keresett a Flamingóban. Súlyos lakbértartozása
volt és a főbérlő, Mr. Hawkins egyre idegesebb és türelmetlenebb volt,
bármilyen megértőnek is bizonyult a kezdetekben. Az egyre halmozódó
adósság úgy függött a feje fölött, mint egy napról napra nehezebbé váló,
téglákkal teli zsák, ami azon nyomban lezuhan, és végleg agyonnyomja,
amint a kötél elszakad. És a kötél már nagyon foszladozóban volt. Az
otthonban dolgozók közül senkivel nem került olyan szoros kapcsolatba, hogy
beszélt volna ezektől a dolgokról, de Cherylt és Williamet beavatta, amikor
azok minduntalan rákérdeztek, mitől ilyen sápadt és feszült mostanában.
Nagyon nehezére esett beszélni az anyagi gondokról, mert úgy érezte, erősnek
kell mutatkoznia.
– Nézd, Lisa – mondta halkan az idős úr, akiből egyre fogyott az erő,
ahogy közeledett a tél –, nem gyengeség, ha beszélsz a nehézségekről. A
legtöbb ember nem mer szembenézni a problémáival, mert fél önmagától.
Félnek, hogy a valódi énjüket meglátják, ami gyengébb, elesettebb és
bizonytalanabb lehet, mint a kép, amit festettek magukról saját maguknak.
Attól pedig még jobban félnek, hogy mások is láthatják, milyenek valójában.
A legtöbb ember egy álarc mögé bújva éli az életét és így araszol leszegett
fejjel végig az úton… de te nem! Te képes vagy szembenézni azzal, ami vagy.
A kis Nathalie tényleg megmentette az életedet, Lisa. Nélküle ki tudja, hol
lennél ma. A nyomás egyeseket összeroppant, másokat pedig arra ösztönöz,
hogy megkeressék a belső tüzet és felszítsák. A lány, akit sosem szerettek a
szülei, a szeretet belső lángját hordozza magában. Nemcsak arra vágysz, hogy
szeressenek, hanem arra is, hogy viszont szeress. Ha tudnád, hány ember éli
az életét nap mint nap olyan kétségek és lelki fájdalmak közt, mint te. Más
vagy, mint ők. Nem azért, mert van benned valami különleges, hanem azért,
mert máshogy reagálsz a fájdalomra. Hidd el, Lisa, erősebb vagy, mint a
legtöbb katona, akik egykor alattam szolgáltak!
Az idős úr szavai úgy hatottak a lányra, mint egy adrenalin injekció, tettre
késznek és erősnek érezte magát, a hónapok során felgyűlt feszültség és
nyomasztó stressz oldódni kezdett. A szívből fakadó szeretetnél és
motivációnál nincs erősebb elixír. Lisa minden nap magával vitte Nathalie-t
az otthonba. Cheryl egyáltalán nem akadékoskodott emiatt, sőt nagy
szeretettel fogadta nem csak ő, miként az összes ápoló és gondozó is.
Eltöprengett rajta, hogy megmutassa-e Esthelnek a kicsit, de végül úgy
döntött, inkább nem teszi, mert attól tartott, hogy nagyon felzaklatja vele az
idős hölgyet. Nathalie egykettőre az otthon apró ékkövévé vált, amolyan
parányi kinccsé, akinek már a csöndes jelenléte is még nyugodtabbá
varázsolta a benti életet. A nagy szalonban berendeztek egy csöndes kis,
békés sarkot egy kisággyal és minden mással, aminek csak hasznát veheti
Lisa és a kislánya. Lisa eleinte aggódott, milyen lesz, ha munkába kell
cipelnie Nathalie-t, és vajon hogyan viszonyulnak hozzá a többiek,
biztonságban lesz-e, ám nagyon kellemesen csalódott. Karen hiányát semmi
nem tudta pótolni, de az otthonban ők ketten egy nagy és szerető család
részévé váltak és ezért a lány borzasztóan hálás volt. William az év vége felé
egyre gyakrabban igényelte Nathalie jelenlétét, s Lisa valahogy legbelül
sejtette, miért van ez így. Gyakran kijártak a kertbe és nézték, ahogy a pici a
virágok különös világát fedezi fel, eközben sokat beszélgettek az életről, a
sorsról és arról, ki az, aki mindkettőt uralja.
William Benning január 2-án halt meg. Lisát szinte sokkolta a kedves
öregúr elvesztése, akinek személyében nem csak egy szí-vet melengető
barátra lelt, de bölcs tanítóra is. A kaliforniai tél szokatlanul enyhe, kellemes
idővel és szikrázó napsütéssel ajándékozta meg őket. William kérésére Lisa a
kerekesszékben kitolta őt a kert meghittségébe, ahol a kakukkmák virágok árt
szirmaikat kibontották, mintha magukhoz akarnák ölelni a napsugarakat.
Minden gyönyörű színekben pompázott. Egész nap csöndesebb volt az
öregúr, mint általában. Lisa egyik kezével lassan tolta a kerekesszéket, míg a
másikkal fogta Nathalie apró ujjait és figyelte, hogyan lépked a kislánya
egyre magabiztosabban a kőlapok ösvényén. Amikor Lisa és William
odaértek a kedvenc padjukhoz, melyet már az első naptól kezdve
rendszeresen használtak, Nathalie nem kúszott és csámborgott el, ahogy
szokta, hanem egészen közeli maradt hozzájuk, mintha csak bemutatná, mi
mindenre képes. Időnként el-elpottyanva, de mindig nevetve talpra állt. Lisa
mindig fel akart kelni a padról, hogy felsegítse a kicsit, de William
visszatartotta.
– Tudja, hogy itt van vele az anyukája és azért kel fel mindig nevetve,
mert biztonságban érzi magát, Lisa.
A lány hálásan megsimogatta a ráncos, fáradt kezet, mely az utóbbi
hetekben egyre gyöngébb és reszketegebb lett.
– És talán azért is érzi magát biztonságban, mert pelenkaügyileg rendesen
ki van párnázva – nevetett Lisa. A kertben eltöltött idő mindig segített
elfeledtetni vele a súlyos anyagi gondokat, így csak élvezte a békének ezt az
apró szegletét. Lisa – szólította meg őt az idős úr, és megszorította a lány
kezét – te vagy a láng a viharban. Ezt sose feledd. A láng a viharban.
 A lány halványan elmosolyodott, majd meghallotta a világ legszebb
hangját.
– Láng – mondta kristálytisztán érthetően Nathalie.
Lisa döbbenten pillantott az elmosolyodó Williamre, majd nyomban a
kislányához ugrott, letérdelt elé a fűbe és magához ölelte.
– Mit mondtál, édes kis szívem? Jaj, kérlek, ismételd el anyunak!
– Láng – ismételte meg a csöppség olyan cérnavékony, hangon, hogy
Lisa elsírta magát boldogságában. És mintha Nathalie varázserejű dologra
bukkant volna, még párszor megismételte a szót, hogy anyukájának örömet
okozzon vele.
– Istenem, el se tudod képzelni, milyen boldoggá tetted az anyut! Ki
tudod azt mondani, hogy anyu? Anyu…
Nathalie egy pillanatig nagy kék szemével meredt rá, mintha azt próbálná
eldönteni, most tényleg azt hiszi az anyukája, hogy nem képes kimondani egy
ilyen egyszerű szót? Majd megszólalt.
– Anyu, anyu… anyu – mondta háromszor egymás után, hogy végre
higgye már el, tényleg tud beszélni.
– Megzabállak, manócska! – ámuldozott a lány. – Ezt el se hiszem, hogy
ennyire szép hangocskád van!
– Anyu… láng – mondta halkan a kicsi. – Láng az anyu., láng… az anyu
a láng…
Nathalie olyan csodálatosnak találta ezt a mondatot, hogy alig tudta
abbahagyni, és valahol mélyen Lisa pontosan tudta, hogy a kicsi érti a mondat
mély jelentését.
– William! Istenem. William, hallottad, miket mondott nekem? Ugye
hallottad te is?
Az idős úr csöndes békével, az arcán megmerevedett mosollyal szemlélte
a kis boldog Nathalie-t. Lisát valami rideg felismerés érintette meg, s lassan
felállt a fűből.
– William…?
Lisa közelebb lépett hozzá. Amint a padhoz ért, megérintette az idős
arcot. William nem mozdult. A lány gyorsan ellenőrizte a pulzusát a nyakán
és a csuklójánál, de nem tapintott ki semmit. William Benning őrnagy végleg
visszavonult az élet frontvonaláról.
 Lisa csak később értette meg, hogy erre a pillanatra várt William. Ezt
még látni akarta. Arra vágyott, hogy ennek a jelenetnek a meghittsége legyen
az utolsó, amit érez az életében.
Két héttel később, egy hűvös, ám ragyogó napsütéses délutánon végső
búcsút vett tőle az otthon valamennyi gondozója, ápolója és bentlakója, akik
képesek voltak a közeli temetőbe elmenni A Loma Vista Memorial Park
gondozott, bársonypuha gyepét ezernyi márványlap borította, felületükön
emberi sorsok számokra és betűkre leegyszerűsített valója fénylett. William
egy égig nyújtózkodó királynőpálma mellett kapott helyet. A ceremónia alatt
Lisának eszébe jutott, amit egyszer az idős úr félig viccesen mondott.
– Ha eljön az én időm, azt szeretném, hogy földbe temessenek. A
hamvaim vízbe szórása nem nekem való… a partraszállás óta tengeribeteg
vagyok.
Amint a fekete koporsót lassan a mélybe engedték, Lisa arra gondolt,
hogy olyan ajándékot kapott Williamtől, amit már sosem tud viszonozni neki:
időt. Önzetlen figyelmet és bátorítást. Ahogy Lisa, úgy az otthon valamennyi
gondozója és lakója megkönnyezte a mindenki számára kedves és
szeretetreméltó William távozását, a kis Nathalie pedig a babakocsiban
felülve, kezét a kapaszkodóra téve tátott szájjal leste, mi történik körülötte.
Lisa biztos volt benne, hogy a kicsi pontosan érti, mi történt Williammel, mert
nem faggatózott róla, egyszerűen tudomásul vette, hogy az idős bácsi, aki egy
rövid időre az életük része volt, most valahová elutazott, mert elfáradt.
Minden gyermek tekintete valahol mélyen olyan bölcsességet és tisztánlátást
fejez ki, hogy ha nem is tudják szavakkal leírni, amit látnak és éreznek,
tisztában vannak a történésekkel, sokszor pontosabban, mint a felnőttek.
William halála után az egész otthon valahogy csöndesebb és fénytelenebb lett.
De időről időre mintha érezni lehetett volna az idős úr jelentétét, ahogy végre
élvezve a szabad mozgás örömét, hirtelen betoppanna az egykori szobájába, a
szalonba, vagy éppen a konyhába. De Lisa mindig a kertben, a kedvenc
padjuknál érezte legerősebben William csöndes jelentétét, s bár senkinek nem
beszélt erről, olykor-olykor halkan beszélt az idős úrhoz. A válasz a lelkét
kitöltő hit és remény volt. Lassan és szürkén teltek az egymást követő napok,
míg végre elérkezett egy boldog és csodálatos nap, mint a horizonton felsejlő
békés sziget körvonala: ez volt február 3-a, Nathalie első születésnapja. Az
otthonban tartották meg az ünnepséget, hatalmas tortát sütöttek, melynek a
tetejére egy nagy fehér gyertyát állítottak, akkorát, hogy a kis Nathalie
valóságos obeliszknek láthatta. Mindenki imádta a kislányt, aki egyfajta bájos
kabalaként élte mindennapjait közöttük. Anya és lánya óriási szeretetben és
elfogadásban részesültek, és ez Lisát mélyen megindította. De senki nem
tudta pótolni William hiányát, bármennyire is ünnepelték Lisát is a kislánya
születésnapján. Természetesen Karen és Matt is eljöttek ünnepelni, és
mindketten megdöbbentek, mennyit nőtt a kis Nathalie. De Karennek az is
feltűnt, mennyivel szürkébb, meggyötörtebb és fáradtabb Lisa arca.
– Ne butáskodj már, Karen! – fogta meg a barátnője kezét. – Nem hagytál
magamra, hanem elköltöztél. Nagy különbség. Ha magamra hagytál volna,
akkor most nem lennél itt. És én nagyon boldog vagyok attól, hogy eljöttetek
Matt-tel meglátogatni.
Amikor elengedte a kezét, csak akkor vette észre, hogy valami csillog
Karen egyik ujján.
– Csak nem?! – döbbent meg Lisa és szélesen elmosolyodott.
– Csak igen – kacsintott Karen és sugárzó mosollyal nézett Lisára, majd a
gyűrűre. Elmesélte, milyen romantikusan kérte meg a kezét Matt. Karen
jelenléte olyan volt Lisa számára, mint a szomjazó sivatagi utasnak egy korsó
jéghideg víz. Két napig maradtak Kaliforniában Matt-tel, de a férfinak vissza
kellett sietnie egy fontos munka miatt. Karent annyira nem sürgette a kisállat
élelmiszer és kiegészítő kereskedésben betöltött „nélkülözhetetlen” szerepe. A
lány túl szerényen beszélt új munkájáról, de igenis sikeres volt abban, amit
csinált, a kereskedelmi hálózat egyik boltjának lett a vezetője, ez volt a
karácsonyi ajándéka.
Ez a két nap amilyen gyorsan eltelt, olyan tartalmasra sikerült és olyan
sokat adott Lisának. Sok ideit töltöttek az óceánparton, ami már nagyon
hiányzott Karennek, együtt játszottak a kis Nathalie-val, futottak a hullámok
elől, az egész olyan volt, mint egy vakáció a nyugalom szigetén. A kislány
néhány szóval is megajándékozta Karent, s amikor kimondta a nevét, a
szőkeség meghatódva odaszólt Mattnek.
– Úgy készülj, hogy hazamegyünk és nekiállunk egy hasonlót gyártani!
Kell nekem is egy ilyen kis tündér!
– Mindig lázba hoz, ha a súrlódási együtthatókat a gyakorlatban is
tanulmányozhatom – vigyorgott a homokba terített takarón heverő férfi –, és
most legalább értelme is lesz.
– Figyelj, Lizy – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Karen, s a
lánynak nagyon jól esett, hogy újra Lizynek szólítják. – Elmondom, mit
csinálunk Mi most Matt-tel gyűjtünk az esküvőre, ráadásul Matt szülei is
beszálltak nem kevés pénzzel. Ebből kisegítelek, nincs vita. Ha már egyedül
hagytalak a lakásban a kislányoddal, ez a minimum, hogy kisegítelek a
bajból!
Leültek a homokba, Lisa magához ölelte a kislányát, de ő folyton az
egyre emelkedő hullámfodrok felé akart szaladni. Lisa egy csókot nyomott a
homlokára és engedte, hogy a pici kalandos felfedező útra menjen a
közelükben.
– Nézd, Karen… kérlek, ne érezd úgy, hogy bármivel is tartozol nekem,
jó? Megtanultam már, hogy az élet időnként nehéz feladatok elé állítja az
embereket, de csak azért, mert így kiérdemelhetnek valamit, amire egyébként
nem lenne lehetőségük. Hiszem, hogy az ilyen helyzetek nem csak erősítenek,
de a jó hozzáállással szebb és jobb életet eredményeznek.
Nathalie közben egészen az óceán szélére ért, mely hideg hullámaival
körülölelte apró bokáját. Nevetgélve nézett vissza az anyukájára és kezével
boldogan kalimpált.
– Hu…jám! Hujjám! – kiabálta lelkesen.
– Gyere vissza, prücsök, hideg a víz! – szólt rá Lisa és felállt, hogy érte
menjen. Mindig igyekezett a legtürelmesebben reagálni a kislány akármilyen
szeleburdi és számára bajjal járható viselkedésére, mert meg akarta kímélni őt
attól, hogy az anyukája kiabál vele, vagy megszidja. Hadd élje meg a kicsi a
helyzeteket, tapasztaljon, lásson, érezzen, éljen nyugodtan, de közben tudja,
hogy az anyu mindig ott van mellette és segít, ha már túl messzire ment.
Amint Nathalic szófogadóan visszatotyogott hozzájuk és lehuppant a
homokba, a kezébe vett egy adag homokot és szemetelni kezdte Lisa ujjaira.
A lány mosolygott és megpuszilgatta szőke angyalkáját. – Egyébként meg
hullám, kincsem. Hullám.
– Hu…lám… – a kicsi ízlelgette a szót. – Huuu…lám.
– Úgy-úgy, manócska! – A lány megcirógatta a szőke kis tincseket, majd
Karenhez fordult. – Bocsi, nagyon eleven a kishölgy.
– Öröm látni titeket együtt – simogatta meg Karen a barátnője vállat.
– Ami a kölcsönt illeti, nagyra értékelem, hogy segíteni szeretnél, nagyon
jól esik, Karen! De hidd el, meg tudom oldani ezt a helyzetet, nem olyan nagy
a baj, mint ahogy az imént beállítottam, csak fáradt is vagyok, tudod. Minden
rendben lesz, hidd el!
– Hát jól van, Lizy – bólintott Karen és a hullámokra függesztette a
tekintetét, mintha ott választ kaphat a kérdésére, vajon igazat mond Lisa, vagy
csak az ő megnyugtatása miatt mond ilyeneket. Majd újra a barátnőjére
nézett. – Hiszek neked és bízom benned, tudom, hogy bármit megteszel
Nathalie-ért.
Amikor másnap elbúcsúztak egymástól, Karen a lelkére kötötte, hogy
azonnal telefonáljon, ha valami gond van. A gond pedig azt jelentette, hogy
olyan helyzet állt elő, ami veszélyezteti kettejük biztonságát. Hetente
rendszeresen beszélgettek telefonon, gyakran egy órán át is, hol az egyikük
felhívva a másikat, hol fordítva. Karen most azt találta ki, hogy mindig ő
fogja hívni Lisát, hogy ezzel se költsön sok pénzt a lány a telefonra. Lisa ebbe
hajlandó volt beleegyezni, és amikor taxival elhajtottak a Los Angeles-i
repülőtér felé, Karen szórakozottan integetett a kezéből telefont formálva,
majd csókokat szórva, feléjük elsuhant a messzeségbe. Minden rendben lesz –
mondta Lisa neki és nagyon remélte, hogy ezzel nem hazudott nagyot. Két
hónappal később, azon a bizonyos hideg, viharos áprilisi napon, Lisa tudta,
hogy februárban nem mondott igazat Karennek. Semmi sem volt rendben,
minden kezdett összeomlani körülötte, s ő csak egyetlen megoldást tudott
elképzelni, de ezzel szembenézni fájdalmas volt. Mindent átgondolt és tudta,
hogy csak ez a megoldás jöhet szóba. Holnap – mondogatta magában Lisa
kétségbeesett reménnyel – holnap megteszem. A kétségbeesett düh és félelem
részegítő érzése kezdte felborzolni az idegeit, és egy poharat úgy a mosdóra
csapott, hogy egy visszapattanó üvegszilánk elvágta az ujját.
– Basszameg – sziszegte halkan és gyorsan letépett egy törlőpapírt,
amivel betekerte az ujját. Szerencséjére nem volt vészes a seb, így a vérzés
sem volt erős. – Idióta vagy, Lisa Millner…
– Anyu – Lisa a cérnavékony hang irányába pördült. A konyha boltíves
bejáratában Nathalie állt, és félénken nézett rá.
– Szia, prücsök – Lisa igyekezett az elméjét elborító ködön átlátni és
rámosolygott a kislányára. Aggódott, hátha meghallotta, hogy káromkodott. –
Valami baj van, kincsem? Mióta állsz itt?
Lisa odament a picihez és letérdelt elé, mélyen a szemébe nézett és
megcirógatta a szép szőke baját. Nathalie észrevette, hogy az anyukája ujján
kötés van, melyen egy kis vörös folt éktelenkedett, egyből megijedt.
– Ne félj, manócska, csak egy apró seb, egyáltalán nem Fáj.
A kislány egy pillanatig mereven nézett rá, mintha a hatalmas kék szeme
egy mindent tudó, a dolgok legmélyére látó lencse volna, mely elől a világ
átkai nem lehetnek rejtve, és egy szó nélkül megölelte Lisát. Kis karjait
szorosan a nyaka köré fonta, fejét mélyen az anyukája halába fúrta. Lisa
érezte, hogy ez az ölelés most más, mint a többi. A kislánya tudta, mi
játszódik le a lelkében, bárhogy is próbálta őt megkímélni a fájdalomtól, a
nehézségek okozta nyomás ellen, Nathalie érzékenysége és a kettejük közt
lévő mély, szerető kapcsolat miatt a kislány minden rezdülését úgy érezte,
mintha egy tó partján állna és a vízbe dobott kavics keltette fodrokat figyelné.
S jól tudta, most egy szikla készül a béke tavába zuhanni, és a hullámok
minden eddiginél abban kiöntenek maid a partra. Lisa igyekezett visszafojtani
a könnyeit, de nem tudta. Levegőt is alig véve halkan szipogott és tűrte, hogy
keserű könnyei a kislánya hajára hulljanak.
– Anyu? – szólalt meg halkan Nathalie.
– I… igen, kicsim?
– Láng vagy. Te vagy a láng, anyu.
– Annyira szeretlek, édes kicsikém! – sóhajtott Lisa és még szorosabban
ölelte magához őt, gyengéden simogatta a hátát és minden erejével azon volt,
hogy a gyermeke iránt érzett szeretete elkergesse a sötét felhőket. Nathalie
egy szó nélkül elengedte a nyakát, kibújt az ölelésből. Majd Lisa legnagyobb
csodálkozására megfogta a bekötött ujját, megsimogatta és egy puszit adott
rá. A kislány mélyen anyukája könnyes szemébe nézett.
– Én is szeretlek – mondta és elmosolyodott. Lisa az ilyen, szavakkal
nehezen körülírható pillanatokban érezte úgy, hogy mérhetetlenül hálás azért,
amije van. A kislánya volt a mindene, ő volt az élete értelme, az ő
mosolyában rejlett mindaz, amitől Lisa jó édesanyának érezhette magát.
Minden nap megmented az életemet, kincsem – gondolta magában és tudta,
hogy Nathalie látja a szemében, amit a lelkével üzen neki.
Raymond Hawkins a háromszintes anaheimi háztömb előtti lépcsőfokon
ücsörgött és élvezte a lassan alábukó napkorong narancs izzásának búcsúzó
sugarait, melyek a cigarettájából kifújt füstfelhőn átszűrődve melengették
komor arcát. A langaléta, hatvan év körüli férfi görnyedt hátával olyan volt,
akár egy óriásira nőtt imádkozó sáska, s aki őt nézve erre a megállapításra
jutott, nem is járt messze az igazságtól, lévén, hogy Mr. Hawkins mélyen
vallásos férfi volt, aki nem csak rendszeresen járt a helyi templomba, de
gyakran felszólalt és beszédet tartott a hallgatóságnak a helyes és mértékletes
életről. Nagy kár, hogy a cigarettát és az édes kaliforniai bort illetően nem
tudott hű maradni ahhoz, amit a mértékletességről szónokolt, s akik ismerték,
jót mosolyogtak rajta ilyenkor. Ezen kívül senki nem tudott rá rosszat
mondani: közvetlen, ámbár olykor kissé nyers ember volt, aki egész
tisztességesen megélt a kis sarki közértjéből. A hűvös idő ellenére
rövidnadrágban és egy citrom színű pólóban volt, mely büszkén hirdette a
laza kaliforniai élet előnyeit: napsütés, pálmafák, óceán és bikinis lányok. Mr.
Hawkins azon nagyszámú kaliforniai nyugdíjasok közé tartozott, akik idős
korukban is aktívan éltek, rendszeresen futott és kerékpározott,
görkorcsolyázott a part menti sétányon és igyekezett nem csak jó kondiban
maradni, de élvezni azt a rövid életet, mely hite szerint még megadatott neki.
Fullerton északi részén, egy kellemes mediterrán házban lakott, mely azelőtt a
szüleié volt. De annyira azért nem élt nagylábon a feleségével, Nancy-vel,
hogy könnyedén szemet hunyhattak volna afelett, hogy kis anaheimi lakásuk
egyetlen bérlője, Lisa Millner már lassan kilencedik hete nem fizeti a bérleti
díjat. Amióta a lány összeköltözött az előző bérlővel, Karen Wellsszel,
időnként találkoztak és mindig kellemes benyomása volt róla, egy nem csak
gyönyörű, de kedves és szerény lányt ismert meg benne, aki újabban a
kislányával osztozik a lakáson, mióta Karen elköltözött. Kedvelte Lisát és
éppen ezért fájó szívvel szánta rá magát arra, hogy ma ismét eljöjjön hozzá,
bejelentés nélkül. Éppen az utolsókat szívta a cigarettájából, amikor feltűnt
Lisa közeledő alakja, amint maga előtt a babakocsit lassan tolta és a kocsiban
fekvő kislányához közel hajolva beszél. Amikor azonban a lány felpillantott
és megpillantotta a lépcsőn ülő Mr. Hawkinst, arcára fagyott a mosoly, feszült
és ideges lett. A lépcső aljához érve Mr. Hawkins felállt, sáskaszerű alakjával
jócskán a lány fölé magasodott és arcára mosolyt erőltetve üdvözölte.
– Jó napot, Miss Millner! Üdvözlöm, Mr. Hawkins – Lisa nem volt képes
viszonozni a mosolyt. Úgy nézett rá, mint egy lavina-veszélyre. – Hogy van?
– Azért jöttem, mert beszélnünk kell… – sóhajtott a férfi és gyér hajába
túrt. Lisa a lépcső melletti kis emelkedőre helyezte a babakocsit, hogy
feltolja, mire Mr. Hawkins nyomban a segítségére sietett. – Hadd segítsek,
kérem.
– Köszönöm, boldogulok vele – mondta Lisa, de a férfi megfogta a
babakocsi elejét és egy pillanat alatt felhúzta azt az üvegezett bejárati ajtóhoz.
Lisa megkereste a kulcsot a táskájában, de olyan feszült volt a férfi
közelében, hogy amikor megtalálta a kulcscsomóját, leejtette a földre. Mr.
Hawkins hosszú karja azonnal lecsapott rá és kedvesen visszaadta a lánynak.
– Beszélnünk kell – mondta a hangjában sajnálattal, de nyomatékosan a
férfi és hosszan Lisa szemébe nézett.
– Előbb felviszem a kicsit, rendben?
– Segítek.
– Köszönöm, de minden nap megcsinálom, fog ez menni – Lisa szomorú
mosollyal nézett fel a férfira, s a pillantásában könyörgés is volt, ne kelljen
most utoljára felvennie az emeletre kézben fogva a babakocsit
– Én viszont most itt vagyok és segítek, mert úriember nem hagy
cipekedni egy nőt – mondta ellentmondása nem tűrő hangon Mr. Hawkins, s
Lisa arra gondolt, talán pár perc múlva ugyanilyen hangnemben közli majd,
hogy ez az utolsó éjszakájuk itt. A lépcsőházba érve a férfi könnyedén
felemelte a babakocsit, a benne lévő Nathalie érdeklődve nézte őt, mint egy
különös, isteni lényt, aki karjaiba veszi és felrepíti a magasba.
– Szia – köszönt neki halkan a pici, s talán érezte, hogy ha nem is isteni
hatalma van fölötte ennek az óriási embernek, de az mindenképpen
hatalmában áll, hogy kirakja őket az otthonukból.
– Szervusz – köszönt vissza a férfi és szélesen elmosolyodott. Majd a
háta mögött idegesen kullogó Lisa felé fordult. – Nagyon aranyos kislánya
van!
– Ő a mindenem – mondta Lisa olyan hangon, hogy Mr. Hawkins érezze,
itt nem egy lakásról van szó, hanem emberi életekről, akik kénytelenek
valahogy boldogulni. A második emeleti ajtajuk elé érve a férfi óvatosan
lerakta a babakocsit, Nathalie kíváncsian szemmel tartotta őt, míg Lisa
kinyitotta az ajtót.
– Megkínálhatom valamivel? – kérdezte a lány, miközben betolta a kocsit
az előszobába.
– Ne fáradjon, Miss Millner, csak egy pár szót szeretnék önnel váltani – a
férfi megint felsóhajtott és a hajába túrt, láthatóan nehezére esett elmondania
a dolgot.
– Hallgatom – Lisa az ajtófélfának támaszkodott és alig tudott megállni a
lábán, olyan remegés futott végig rajta.
– Nagyon sajnálom, de nem tudok többet várni. Sok tartozása van már és
annyit tudok tenni, hogy ennek a felétől eltekintek, rendben? A feleségem már
ezért is majdnem leharapja a fejemet, de kérem, értse meg, hogy mi is
pénzből élünk.
– Én… én megértem, igen, Mr. Hawkins – Lisa a lehorgasztotta a fejét és
a félhomályban úszó lépcsőház terrakotta csempéire nézett. – Szégyellem, de
nem tudok most fizetni önnek…
Mr. Hawkins hosszan felsóhajtott és megvakarta a tarkóját. Egy percig
várt.
– A jövő hét végéig kap haladékot, rendben? De ennél többet már tényleg
nem tudok várni! Ha a jövő hét végéig előteremti valahogy a szükséges
összeget, maradhatnak, de akkor új bérleti szerződést írunk, mert a hiányzó
pénzt is meg kell adnia valahogy, de azt elég, ha részletekben teszi, ezért meg
kell emelnem a bérleti díjat tíz százalékkal. De ha nem tud fizetni, el kell
menniük. Ért engem, Miss Millner?
– Értem – mondta Lisa és felnézett a férfira, mintha a hóhérra tekintene,
aki a kötelet kénytelen-kelletlen a nyakára köti
– Higgye el, nagyon sajnálom, hogy éppen önnel kell ilyen hírt közölnöm
Azt tanácsolom, hogy sürgősen kezdjen egy olcsó albérletet keresni, de
nagyon remélem, hogy tud fizetni jövő héten, mert nem szeretném önöket
kirakni innen!
 – Igen, megértem – Lisa úgy érezte, alig kap levegőt.
– Ígérem, segítek keresni valami kis lakást önöknek, bár nem lesz
egyszerű feladat…
– Köszönöm, Mr. Hawkins!
– Bár többet is tudnék tenni, Miss Millner… de tudja mit? Kiteszek a
templomban egy hirdetést, tud-e valaki segíteni. Biztos lesz valaki, akinek
megesik a szíve önön és van lehetősége segíteni!
– Igen, igen, ez nagyon jó lenne, köszönöm.
— Nagyon sajnálom, Miss Millner. De kérem, értse meg, hogy nem
jókedvemből teszem ezt!
– Megértem… megértem, és nem haragszom..
– Vigyázzon magára és reméljük a legjobbakat! Tizenegy nap múlva
találkozunk. Viszontlátásra Miss Millner!
– Viszontlátásra! – mondta Lisa és most életében először úgy hangzott ez
a szó, mint egy vészjósló gyászharang szívszaggató kondulása. Amikor
becsukta az ajtót és a babakocsi felé fordult, Nathalie állva figyelt rá és
mindent értőn nézett rá a nagy kék szemével.
– Minden rendben lesz, manócska – Lisa megpuszilta a feje búbját. – Az
anyu nem hagyja, hogy baj legyen. Vigyázok rád, kincsem!
– Tudom, anyuci – mondta Nathalie és megpuszilta Lisa arcát. Amikor a
kislány anyucinak szólította, Lisa úgy érezte, mintha egy gyógyító, meleg
ölelést kapna a lelke, s Nathalie ezzel tisztában is volt. Különleges alkalmakra
tartogatta ezt a szót, amikor anyukája körül magasra csaptak a hullámok. És
mostanában egyre gyakrabban kellett használnia. Fürdetés után Lisa
Tündérországba kalauzolta Nathalie-t, aki ezúttal nem igényelte a szokásos
röptetős részeket, inkább szorosan anyukája ölébe bújt, mert érezte, ez most
mindennél többet jelent neki. Amikor Nathalie végül elaludt, Lisa a fürdőbe
ment és lezuhanyozott. Ahogy a forró vízcseppek végiggördültek rajta, ő csak
fojtogató hűvösséget érzett és képtelen volt visszatartani a könnyeit.
Bármennyire is erősnek igyekezett mutatni magát mások előtt, főként a
kislánya előtt, amikor egyedül volt az elfojtott fájdalom és félelem a felszínre
tört. Lisa zokogni kezdett és a kád szélére rogyott. Soha életében nem érezte
magát ennyire magányosnak és kiszolgáltatottnak. Csak egyetlen
kapaszkodója maradt, s ez olyan kétséges volt, mint egy zsenge fűszál a
feneketlen mélységű szakadék szélén. Minden a holnapi naptól függ. Ha
sikerül elintéznie, amit szeretne, biztonságba kerülnek, de a továbbiakban
még szűkösebben kell élniük. Ám ha nem jön össze holnap… Azon az éjjelen
Lisa alig aludt pár órát. Ez volt élete leghosszabb és legrosszabb éjszakája, a
falakról, mint árnyalakok, a félelmek, kétségek, aggodalmak és önostorozó
gondolatok fantomjai másztak le őrületbe kergetve őt, szétrepesztve a fejét,
szaggatva a lelkét és minél jobban igyekezve beléplántálnia a gondolatot,
semmi sincs rendben és minden csak rosszabb lesz. Túl nagy volt a káosz.,
semhogy Lisa meghallhatta volna Enis nyugtató szavait, melyek vékony
üvegszálként törtek szilánkokra valahol a mélyben.
 2.

A kora délutáni napsütés szikrázva hullott darabokra az emeleti ablakokon és

földszinti üvegtáblákon. A gipszstukkókkal és kovácsoltvas elemekkel
díszített spanyol stílusú, kétszintes épület okkerszínű tömbként állt Santa Ana
egyik forgalmas mellékutcájában. Lisa csak néhány alkalommal látta így
napfényben az épületet, sokkal inkább késő éjszakai árnyak mögé rejtőzve
tűnt fel előtte mindig, villódzó fényeket és tompán az utcára morajló dübörgő
zenét magában rejtve. A homlokzatról enyhén rozsdásodva figyelte őt a
kajánképű flamingó, mintha abban reménykedne, hogy újra visszatéri
legnépszerűbb tündér. A lány nem hitte, hogy valaha is újra látni fogja ezt a
helyet, s ahogy felpillantott a kéjenc madárra, rádöbbent, hogy talán most
látja először villogó neonfények mámoros izzása nélkül – akkor undorodó
érzést váltott ki belőle, most szánalmat. Lisa a földszinti üvegportálra
pillantott, mely mögött büszkén feszült a lányokat hirdető plakát. Közelebb
ment a poszterhez és meg sem lepődött rajta, hogy néhány ismerős arcot vélt
felfedezni a tündérek közt, többek közt a buja, latin ikerpárt, Janice és
Amanda Rodriguezt, akik régebben annyit szekálták. A plakát közepén, ahol
egykor Lisa állt, mint a legnépszerűbb táncos lány, most egy szőkeség
szerepelt, a tekintete Lisa számára ismerős rejtett fájdalmakat és félelmeket
tükrözött. Azonnal rokonszenvet érzett az ismeretlen szépséggel, s arra
gondolt, vajon mi lehet ezzel a lánnyal? Egy pillanatra úgy gondolta, jó volna
megismerni ezt a lányt. Lelket öntene belé, biztatná és bátorítaná, hogy sosem
tudhatja, mit hoz az élet, de ha még a legnehezebb percekben is mer a szívére
hallgatni és kitart bármi áron, akkor elérheti azt, amire vágyik. Amikor erre
gondolt eszébe villant, hogy milyen különös szálakból szőtték az élet
szövetét, amit magadban keresel, azt másban találod meg, és amit másnak
adsz, azt magadnak adod. Erőt adott neki ez a felismerés. Mindent megteszek
a lányomért – gondolta, és belépett a mulatóba. Mintha tegnap látta volna a
Flamingó félhomályban úszó nagytermét, s mégis ez az egész világ olyan
távolinak tűnt, mintha meg sem történt volna. Egy lidérces álomkép. De amint
Lisa a kör alakú, ezüstösen ragyogó színpadok felé pillantott, hirtelen
megrohanták az emlékek. De már nem érzett szégyent egykori élete miatt, a
múlt fájdalmait el kell engedni, mert ha nem tesszük, akkor nem élhetünk
igazán. Majd két év telt el azóta, hogy Lisa utoljára állt a színpadon, s amikor
odalépve a nagy kör alakú pódiumhoz megérintette annak rideg és síkos
felszínét, a fenekén és combján érezte több száz férfi mohó kezét és perverz
simogatását, bugyijának pántja mögött ezer és ezer dollár piszkos érintését.
Elrántotta kezét a színpadtól, mintha forró vasalóhoz nyúlt volna, s
megdöbbentette, mennyit változott ez a közel két év alatt. Egy pillanatra
csábítást érzett, hogy a színpad mögé merészkedjen és megnézze magának az
öltözőt, de ekkor egy hangot, egy túl jól ismert hangot hallott a háta mögött.
Elrepülhetsz akárhova, de ha egyszer a Flamingó a szárnyai alá vesz… úgyis
visszatérsz a fészkedhez.
Lisa megfordult, s az emeletre vezető lépcső tetején megpillantotta Roy
Chapmant. A férfi olyan volt a karzaton állva, mint egy kísértet a múltból, egy
rendkívül furcsa kísértet, teljesen kigombolt rikító színekből álló inge látszani
engedte hatalmas mellkasát és alig domborodó hasfalát, valamint vastag
aranyláncát, mely a félhomály ellenére is ragyogott. Roy arcát tekintélyes
méretű, kékeszöld színű napszemüveg takarta, c mögül kémlelte
birodalmának alkoholtól és fűtől eltorzult határait. Lisa nem állhatta meg
mosolygás nélkül, felsietett a lépcsőn, s amikor Roy előtt állt, megcsapta a jól
ismert erős fű és whiskeyszag bódító keveréke, mely már elválaszthatatlan
társként szegődött a férfi nyomába.
– Szia, Roy – Lisa elmosolyodott és megcsóválta a fejét. – Látom, te a
régi vagy.
– A látszat néha csal, kislány – kacsintott rá a férfi, de ennél jobban nem
fejtette ki, mire gondol. Roy intett és beinvitálta az irodájába. Amikor Lisa
meglátta egykori főnöke szentélyét, két dolog lepte meg: az egyik a
berendezés drasztikus átalakítása volt. Most minden fekete-fehér színekben
mutatkozott, az egyedüli színfolt egy hatalmas és érthetetlen dolgot ábrázoló
színes festmény volt a falon, mely döbbent tekintettel meredt az elé terített
zebrabőr szőnyegre. A másik nagy változás az áporodott Roy-szag hiánya
volt, mely bár hű fegyverhordozóként követte a férfit, de az iroda meglepően
kellemes levegőt árasztott, döbbenetes módon még halvány virágillatot is fel
lehetett fedezni. Minden meglepően fényes és modern volt, sokkal
nagyobbnak hatott az iroda, mint azelőtt.
– Hát ez… nem semmi egy iroda lett, Roy! – nézett körül elismerően
Lisa.
– Újabban gyakran szellőztetek – jegyezte meg a férfi, és hogy igazolja
ezt az állítását, nyomban kitárta a szénfekete íróasztal mögötti két ablakot,
majd lehuppant a zebramintás székre.
– Igen, az is, de én a színekre értettem.
– Ja igen, fekete-fehér – töprengett Roy és levette a napszem üvegét. – Ez
mindig eszembe juttatja, hogy semmi nem olyan egyértelmű, mint
amilyennek elsőre látszik, és hogy több a kétszínű ember a világon, mint azt
szeretnénk hinni.
 Lisa rejtett fájdalmat és haragot fedezett fel a férfi szavai mögött, de nem
tette ezt szóvá. Helyet foglalt a férfival szemközt, az íróasztal túloldalán és
nézte az arcot, melyet elfojtott harag és megbántottság redői barázdáltak.
– De bunkó vagyok – szólalt meg hirtelen Roy –, kérsz valamit inni?
– Nem, köszi, ne fáradj vele.
Egy perc némaság állt be kettejük közt, mely alatt csöndben egymást
tanulmányozták, keresték a szavakat, s Lisa azon töprengett, hogyan
hozakodjon elő azzal, amiért idejött. Nagyjából egy hete beszélt Royjal
telefonon, hogy mikor tudnának találkozni, mert fontos dolgokról lenne szó,
de ennél többet nem árult el. Mr. Hawkins tegnapi látogatása csak még jobban
ösztökélte Lisát, hogy eljöjjön egykori főnökéhez és a segítségét kérje. Korán
elvitte Nathalie-t az otthonba, ahol megbeszélte Cheryllel, hogy el kell
távoznia pár órára. Cheryl finoman érdeklődött, mi az a halaszthatatlan dolog,
és amikor Lisa nem szívesen válaszolt a kérdésre, Cheryl aggódva nézett tá és
kérte, hogy vigyázzon magára.
– Újabban egyre többet gondolok arra – szólalt meg Roy megtörve a
csöndet –, hogy unom ezt a helyet. Unom ezt az egész szart, ami itt van..
Egyre többször eszembe jut, hogy el kéne adnom ezt a kócerájt és visszahúzni
Texasba. Hiányoznak a hazai ízek, a tisztességes méretű stake-ek… és
megmondom neked őszintén, már a csajok sem hoznak úgy lázba.
– Kiégtél, változásra van szükséged – támogatta Lisa, miközben azon
tépelődött, hogyan fogjon a mondandójába.
– Az csak egy dolog – mondta a férfi és előkotort egy szivart az asztalra
rakott dobozból. A szivart belemártogatta némi brandybe, majd jóízűen
rágyújtott. – El kellett adnom a Rolling Hills-i házamat. Most úgy élek már
négy hónapja, mint egy kivert kutya.
– De hát miért? – döbbent meg Lisa. Tudta, hogy Roynak mindig is szép,
kellemes háza volt közel az óceánhoz, s Viszonylag nagylábon élt, mert elég
tisztességesen keresett a Flamingóból.
– Miért, miért… – csóválta a fejét Roy és mélyet szívott a szivarból, majd
kis füstkarikát fújt, s nézte, ahogy az eloszlik, mint egykori álmai. – A bank
miatt, kislány. A világ rákfenéje ez a szemét hitelrendszer, kamat… kamatos
kamat, röhej! Ez az aljas bank-cucc fogja a világ vesztét okozni, ha az
emberek nem kapják össze magukat és nem hasainak oda! Nem normális, ami
a világban megy.
– Sajnálom Roy.
 – Mindegy, nem akarlak untatni ezzel, hiszen te kerestél meg. Na, szóval,
mi a helyzet veled, kislány? Jó rég láttuk egymást.
– Lányom született végül – mosolygott Lisa –, Nathalie. Most ünnepeltük
februárban az első születésnapját. Csodálatos kislány, egy igazi kincs!
– Szép nevet adtál neki – bólintott elismerően Roy és elmosolyodott. –
Gratulálok hozzá!
– Köszönöm.
– És mivel foglalkozol most?
– Még augusztusban találtam új munkát, felszolgáló voltam a Firenzében,
az egy kávézó Garden Grove-ban és…
– Ismerem – szólt közbe Roy és összeszűkült a szeme. –Azt hallottam, mi
történt azzal a kedves Mr. Perranival.
Lisa inkább nem kérdezett rá, honnan ez az ismeretség egy sikeres
üzletemberrel, aki mint kiderült, súlyos gyógyszer- és drogfüggő volt, nem
mellesleg befolyásos arc az alvilág ezen szennyes szférájában. A lány
igyekezett elhessegetni a gondolatot, hogy Roy füvezése valahogy
kapcsolatban állhat Luca Perrani kétes üzelmeivel, de sejtette, hogy itt olyan
mocskos titkok rejtőzhetnek a mélyben, melyeket jobb nem háborgatni.
– Tehát, miután kiderültek róla azok a dolgok, a kávézó bezárt én pedig új
munkát kerestem, végül is pár napon belül találtam, azóta is ott dolgoztam. Ez
a La Habra Szociális Otthon.
– Értem – mondta Roy, de látszott, hogy a gondolatai a Perrani név
említése óta kissé elkószáltak.
– És amióta Karen elköltözött, egyedül vagyunk, így kettesben a kicsi
meg én.
– Miben tudnék segíteni? – kérdezte Roy. – Mert nyilván nem baráti
csevejre jöttél. Mi a baj?
Lisa összeszedte a gondolatait, és próbált nem idegeskedni attól, hogy
ettől a beszélgetéstől függ, mi lesz velük, hol fognak lakni, fognak-e
egyáltalán lakni bárhol is.
– Elég nehéz anyagi helyzetbe kerültem, Roy – Lisa próbált nem
könyörgő hangot megütni, hanem száraz tényeket közölni. – Egy darabig még
jól ment minden, de Karen keresetének a hiánya nagyon érezhető… Komoly
lakbértartozásom van, és nem tudom, hogyan fizessem ki. Jövő hét végéig
kaptam haladékot, és ha nem tudok fizetni, kiraknak minket az utcára.
 – Basszus – csapott az asztalra Roy. – Nézd, kislány, hidd el, hogy
nagyon szívesen…
– Nem, nem! Félreérted! – szólt közbe Lisa. – Nem kölcsönt szeretnék
kérni!
– Értem.
– Arra gondoltam – Lisa megfogta a szénfekete asztal éles peremét,
mintha így kapaszkodna a reménybe, melyet a férfi jelent –, te biztos tudsz
olyan munkát, amivel gyorsan sok pénzt tudnék keresni. Bármit megteszek a
kislányomért, Roy!
– Hát nézd – a férfi megvakarta a fejét és felállt az asztaltól –, a színpadot
javasolnám első körben, de ezt nem tudnád csinálni az a szociális izé mellett.
– Ne vedd magadra, Roy, de soha többé nem fogom magam egy lebujban
riszálni.
A férfi elvigyorodott és kacsintott egyet, majd gondolataiba merült. Lisa
reménykedve és egyben rettegve nézte a hatalmas férfit, aki az egyetlen
mentőöv volt a kegyetlenül hullámzó tengeren. Egy örökkévalóságnak tetsző
perc telt el, mire Roy megfordult és szembenézett a lánnyal.
– Van egy megoldás. Azonnal fizet, és sokat… nagyon sokat. Kétséges,
hogy megtudom-e szervezni, szóval nem mondok sem tuti biztosra.
Lisa szeme felcsillant, a férfi visszazuhant a székébe. Gondterhelt arccal
meredt a lányra.
– De az igazat megvallva, kislány – folytatta –, nagyon nem szívesen
hozakodok elő ezzel. De csak ezt tudom most felkínálni. Annak fényében,
ami veled történt… jó, mert sokat fizet és mindössze egy nap alatt, de…
féltelek.
– Roy – szólalt meg Lisa és keményen a férfi szemébe nézett. – Bármit,
értesz engem? Bármit megteszek a lányomért! Szóval, ki vele, mi ez a
lehetőség?
A férfi felsóhajtott.
– Hallottál már valaha egy bizonyos Silver Nymph nevű cégről?
– Sosem.
– Nem lep meg.
– Mi ez a cég, mivel foglalkoznak?
– Ők… bizonyos szolgáltatást nyújtanak igényes és tehetős férfiaknak.
Nőket biztosítanak a számukra, akik elkísérik őket rendezvényekre,
estélyekre, utazásokra meg még mit tudom én, hogy hova. Olyanok, mint a
kiegészítők, amiket lehet mutogatni és persze kellemes társaságot ígérnek.
Elég költséges kiegészítők, mert egy ilyen csaj igénybevétele néhány napra
sok ezer dollárba kerülhet. Nem ritkán több tízezer dollárt is ér egy Silver
Nymph lány, ha vakációzni viszik. De elsősorban szexuális jellegű
szolgáltatást nyújtanak, amit persze diszkréten kezelnek. Egyéjszakás örömök
azoknak a gazdag pasasoknak, akiknek sem ideje, sem kedve nincs barátnőt
tartani. És ami persze a legnyomósabb ok, egy barátnő jóval többe kerül
nekik, mint, egy éjszakára bérelhető luxus prosti.
– Értem… – nyelt egy nagyot Lisa, mert már előre sejtette, milyen
szerepet szánt neki Roy ebben az üzletágban.
– Jó néhány éve ismerem a cég tulajdonosát, egy bizonyos Marc Petryt.
Egyszer megcsináltam neki egy melót, azóta is lóg nekem egy szívességgel.
Talán el tudom intézni, hogy alkalmazzon téged, de mondom, semmi biztosat
nem ígérhetek. És egyébként is, nem szívesen beszélek neked erről, de nem
tudok más megoldást, ami most gyorsan segíthetne rajtad.
Lisa hirtelen nem is tudott mit felelni erre az egészre. A félelmeit
felváltotta a rettegés, a kétségeit a mindent elsöprő magára utaltság és
kihasználtság érzése. A Samuellel történtek óta nem volt férfival, igyekezett is
minél távolabb tartani magát tőlük, mert bár úgy érezte, sikerült
megbocsátania neki azért, amit vele tett, de a megerőszakolás pokla mélyen
megsebezte a lelkét, így rettegett a férfiaktól, a közelségüktől, az érintésüktől
és attól, hogy sosem tudhatja, mit rejt a felszín. Ugyanakkor tudta, hogy nincs
más megoldás, mint szembenézni ezzel a mélyen gyökerező félelmével, mert
csak így lesz képes annyi pénzhez jutni, ami megmentheti őket a szakadékba
zuhanástól. A lány halántékát masszírozva, szemét behunyva próbált józan
maradni, majd a türelmetlenül várakozó Royra nézett.
– Rendben, csináljuk.
– Figyelj, kislány – emelte fel a kezét Roy –, gondold ezt át alaposan!
Nem kell elkapkodnod a döntést, hátha van más megoldás is…
– Nem, Roy… – csóválta a fejét Lisa elfogadva a helyzetet –, nincs más
megoldás. Nincs olyan, amivel pár napon belül elég pénzhez juthatnék.
– Én csak… félek, hogy… érted.
– Ne félts – halvány fel mosollyal fejelte ki Lisa a háláját a férfi
kedvessége iránt, melyet mindig nehezen tudott csak kimutatni és nem is
mindenkinek –, ami velem történt régebben… nos, az szörnyű volt, de muszáj
most félreraknom a félelmeimet és minden ellenérzésemet, mert a kislányom
biztonságáról van szó! Ha ezt nem teszem meg, ki tudja, hol lakhatunk majd.
 Lisa már majdnem elmondta, hogy Royhoz nem szívesen költözne, mert a
férfi enyhén szólva is bódult és zavaros élete nem tenne jól Nathalie-nak. De
ezt a gondolatát inkább magában tartotta, nem akarta megbántani a férfit.
– Megértettem – bólintott a férfi. – Ha ezt akarod… telefonálok egyet.
Roy az asztalán lévő telefonért nyúlt, gyorsan tárcsázott, majd egy
gombbal kihangosította a készüléket. Az iroda csöndjét néhány búgás váltotta
fel, a telefon kicsörgött, de senki nem vette fel. Roy hátradőlt a székében, és
intett Lisának, hogy türelem. A búgás hirtelen abbamaradt, és egy kellemes
férfihang szólalt meg a telefonban.
– Szevasz, Roy! Mondd gyorsan, mert nem igazán érek most rá – a
háttérben bizonytalan hangok hallatszottak, de mintha el-fojtottan egy lányt
lehetett volna hallani.
– Üzletről van szó – mondta ki Roy a varázsszót. Marc bizonyára
félretette a telefonkagylót, mert pár pillanatig sistergés hallatszott, a háttérben
motyogás és egy lány szavai.
– Na, itt vagyok – szólalt meg hirtelen Marc kissé idegesen, de
kíváncsian. – Mondd, mi az ábra!
– Lógsz nekem egy szívességgel, barátom – mondta Roy hátradőlve a
székében, kezeit a tarkóján összekulcsolva.
– Hm… nem rémlik ez nekem, Roy.
– Nem a francokat nem rémlik! Kicsit erőltesd meg a memóriádat.
Brooklyn… hm?
– Jaah! Hogy Brooklyn – sóhajtott Marc nem titkolt bosszúsággal a
hangjában. – Ott tényleg volt valami.
– Így is fogalmazhatunk – vigyorgott Roy. Lisa értetlenül nézett a férfira,
de sejtette, hogy valami disznóság van a szavak közé elrejtve, melyre nem is
volt túlzottan kíváncsi. Egyszerre reménykedett és szörnyen aggódott
mindazért, ami előtte állt, s azt kívánta, bárcsak már túl lenne ezen a
beszélgetésen, ezen a napon, az elkövetkező egy héten.
– És mit akarsz? – érdeklődött Marc.
– Van számodra egy tuti jó kiscsaj, úgy értem, a cég számára.
– Ahh… ez így nem pálya, Roy. Tudod, hogy ez nem így működik.
– De most így fog működni! – Roy előre dőlt a széken és úgy az asztalra
csapott, hogy a szénfekete bútor beleremegett. A vonal túlsó végén Marc ezt
bizonyára a dobhártyájában érezte. – Nagyobb szívességet tettem neked akkor
régen, mint amit most viszonzásul kérek tőled, szóval ne áhh-z itt nekem,
hanem csináld, amit mondok!
– Jól van, jól van… – sóhajtott Marc megadva magát. – Ki ez a csaj?
– Régebben a Flamingó legnépszerűbb táncosa volt, gyönyörű, bajos és
olyan kis ártatlan. Igazi kincs – Roy Lisára kacsintott.
– Jó, hát nem hangzik rosszul, az tény – köszörülte a torkát a vonal túlsó
végén a férfi –, de tudod, hogy ezerszám akadnak olyan csajok, akik nagyon
ott vannak a topon.
– Én mondom neked, barátom, jobb ez a csaj, mint a prostik, akiket úgy
osztogatsz, mint a gumicukrot a gyerekeknek.
Marc pár pillanatig csöndben maradt, szinte hallani lehetett az agyában a
fogaskerekek kattogását. Lisa most már biztos volt benne, hogy
elkerülhetetlenül le fog feküdni egy férfival, s csak azért imádkozott, hogy
legyen ereje ezt az egészet végigcsinálni, a leendő férfi ne bántsa, és minél
gyorsabban essen majd túl a dolgon.
– És hogy hívják ezt az állítólagos szuper csajt?
– Lisának – válaszolta Roy.
– Szexi név. És hány éves ez a Lisa? Ugye elmúlt már 21?
Roy kérdő tekintettel nézett Lisára, a lány halkan suttogta az életkorát, de
Roy összeráncolt homlokkal értetlenül nézett.
– Huszonöt leszek augusztusban – mondta hangosan Lisa.
– Ahh! – nevetett a telefonban Marc. – Tehát te is a vonalban vagy! De
ugye nem vagy mindig ilyen kis rejtőzködő és félénk? Mert nekem csak
belevaló, tüzes bestiákra van szükségem.
– Fogd be, Marc – förmedt rá Roy. – Szerinted milyen lehet az a csaj, aki
nálam a legjobb volt?
– Sokkal inkább egy gyönyörű nő.
– Hmm… – Marc hangja elárulta, hogy egyre kíváncsibb Lisára. – És mi
a terv?
– Egy éjszaka és nem több. Egy tisztességes kuncsaft és maximális
diszkréció.
– Hisz ismersz – csettintett a nyelvével Marc. – Hát legyen. Be tudom
dobni egy éjszakára valakihez, csak meg kell néznem a listát, telefonálnom
kell párat, így most nem tudok biztosat mondani nektek.
 – Helyes – bólintott Roy, majd Lisára kacsintott. A lány már nem volt
ilyen lelkes, úgy érezte, hurokba tették a fejét, s ha csak egy rövid időre is
szorítják meg a kötelet, az fájdalmasabb lesz, mint most sejti.
– Szóval, gondolom, a kis csajnak sürgősen szüksége van némi
dohányra…
– Ahhoz neked semmi közöd – válaszolta keményen Roy.
– Hát jó. Nem tudom, mennyire van szüksége Lisának, de egy új csajt
nem adhatok oda a kiemelt ügyfeleknek, ezt remélem, megértitek. Egy
bronzkártyás férfi kapja majd meg, át kell néznem a listámat, de… olyan 500
és 900 dollár közötti összegre számíthatsz, Lisa. Remélem, ez elég.
A lány az íróasztal fekete felületén tükröződő elgyötört arcát szemlélte.
Egy szót sem szólt, csupán beletörődve bólintott. Mintha hentes pulton lennék
egy darab hús – sóhajtott magában.
– Elég lesz – mondta Roy.
– Príma – Marc hangján lehetett hallani, hogy örül, amiért végre vége
ennek a beszélgetésnek. – Este visszahívlak, hogy mi az ábra.
– Egy szóra még!
– Mondd – sóhajtott türelmetlenül a férfi.
– Gondolom, egyértelmű, de azért közlöm: ha bármi baja lesz Lisának,
előbb a bronzkártyás haverodat keresem meg, aztán téged is meglátogatlak.
Világos?
– Hé, higgadj le, haver. Megegyeztünk.
Roy egy szó nélkül rakta le a telefont, majd elégedetten Lisára nézett.
– Ezt összehoztuk.
– Össze… – mondta Lisa és a kezei közé temette az arcát. Roy felállt a
székből és megkerülve az asztalt a lány elé állt, ráült az asztal lapjára és
megérintette Lisa vállát.
– Figyelj, kislány, lemondhatom, ha mégse szeretnéd ezt az egészet. Majd
kiagyalunk valamit.
Lisa felnézett a férfira, a szemében összegyűlő könnyeket megtörölte és
igyekezett mosolyt erőltetni az arcára.
– Hálás vagyok, Roy, hogy segítesz nekem! És azért is, amit a beszélgetés
végén mondtál Marcnak.
 – Oh… hát az… az csak amolyan szokásos tárgyalási keménykedés volt,
tudod – kacsintott Roy. Lisa felkelt a székből, majd megölelte a férfit és egy
puszit adott barázdált arcára.
– Nem, nem az volt, Roy.
A férfi nem tudott mit felelni erre a gesztusra, csak bambán vigyorgott,
majd amikor Lisát kikísérte az irodából, megjegyezte, hogy este
mindenképpen telefonálni fog, mi a helyzet. Egész úton a La Habra Szociális
Otthon felé Lisát a kétség gyötörte, vajon tényleg helyesen döntött-e, hogy ezt
a megoldást választotta. De akárhogy járatta az agyát, nem jutott eszébe ennél
jobb megoldás, mellyel elegendő pénzhez juthat. Ahogy a busz lassan
végigzötykölődött Santa Anan, majd Anaheimen, folyton Karenre gondolt,
vajon mit szólna ehhez az egészhez. Biztos volt benne, hogy a szőkeség akár
az ajtót is elállna egy sodrófával a kezében, hogy visszatartsa őt ilyen
őrültségtől. Ugyanakkor, ha Karen vele lett volna, most nem lenne ilyen
helyzetben, de esze ágában sem volt a barátnőjét okolni az anyagi nehézségek
miatt. Ez az egész egy kemény, embert próbáló kihívás az élettől, s amikor
Lisa az otthonba érve meglátta a felé totyogó, nevetgélő és őt anyucinak
szólító Nathalie-t, hirtelen olyan erő és magabiztosság szállta meg, amitől
acélkeménynek érezte magát. Megteszem, nem érdekel, mennyire nehéz,
megcsinálom a lányomért! – gondolta magában elszántan.
Aznap késő este Roy telefonált. Marc látni akarja őt, s majd akkor
elmondja a kuncsaft nevét és címét, a találkozót két nap múlva délelőtt ejtik
meg, azon a napon, amikor este hivatalos ahhoz a bizonyos bronzkártyás
ügyfélhez. Lisa aznap éjjel együtt aludt a kislányával, szorosan magához
ölelte őt, s átadta magát a pillanat szentségének. Domingo Munoz kisgyermek
volt még, amikor a családjával átszökött a Rio Grande folyón az Államokba,
hogy reményektől telve egy új és sokkal szebb életet kezdjenek a Szabadság
Földjén. Az álmaik aztán nem váltak valóra, a szülei és négy testvére
szegénységben tengődtek. Ám Domingo nem adta fel a reményt és a
küzdelmet, hogy bármi áron is, de eléri a céljait, és a harminc éves férfi
példás szorgalommal vetette magát a munkába tizenhét éves korában. Korán
megtapasztalta már az élet pofonjait, s lassacskán megértette ennek miértjeit.
Mégis néhanapján elfáradt, és ilyenkor csak beült taxijába, melyet megannyi
motiváló és inspiráló képpel, rajzzal és idézettel töltött meg, hogy – mintegy
szentélybe csöppenve – feltöltődjön. Az utóbbi időben gyakran ücsörgött
magában, s álmai közt lebegve élvezte a perceket.
Amikor Domingo két órával korábban felvette Anaheimben Lisát, nem
hitte, hogy a gyönyörű fiatal lánnyal ennyire meg tudják majd érteni egymást.
Az első pillanatban megdöbbent, mennyire kellemes szépség lesz az útitársa,
ám amikor Lisa bemondta a címet, Los Angeles egyik legelitebb negyedének
nevét, rögtön sejtette, hogy a lány egy amolyan egy éjszakás barátnő. A
döcögősen induló beszélgetésük során azonban valamelyest megismerte őt
annyira, hogy a kezdeti rosszallását – miszerint egy prostituáltat kell két órán
át fuvaroznia – el is vesse. Domingo kellemes csalódásként élte meg, hogy
több közös van bennük, mint elsőre hitte, s ha nem lett volna gyermeke és
felesége, biztosra vette, hogy nem engedné a lányt eltűnni az életéből. Az
utóbbi hetekben nehezebbre fordult az élete, anyagi gondjai támadtak,
akárcsak Lisának, s a beszélgetés során egymás önbizalmai es makacs
kitartását sikerült erősíteniük.
Már közeledtek a megadott címhez, mélyen benn jártak Holmby Hills
híres elit negyedében, ahol dúsgazdag üzletemberek, világsztárok,
filmcsillagok és énekesek gyűltek egy nagy kupacba az emelkedő
domboldalon, olyan életkörülmények közt töltve mindennapjaikat, melyektől
felfoghatatlan méretű szakadék választja el az átlagemberek szürkébb
hétköznapjait. Lisa és Domingo azonban tudták, hogy ezt az óriási szakadékot
csak az álmok, tettek és a nyitott szív képesek áthidalni. Lisa az egész út alatt
olyan ideges volt, hogy a szíve majd kiugrott a helyéről. Igyekezett ellökdösni
magától a makacsul és aljasul rátörő emlékképeket, de folyton eszébe
villantak azok a lelki sebeket feltépő dolgok, melyeket Samuel tett vele.
Ahogy kinézett a taxi ablakán, a sötétben elsuhanó épületek, növények és
lámpaoszlopok sűrűiére, mintha Samuel ijesztő szemei tűntek volna fel
mindenütt újra meg újra. Hálás volt Domingo társaságának, mert a férfi
kedves, megértő és humoros jelleme valamelyest oldotta benne a feszültséget.
Ám amikor egy hatalmas fakapu elé értek, s a férfi lassított, majd megállt,
Lisa pulzusa olyan szapora lett, hogy azt hitte, a szíve kiugrik a mellkasából.
– Megérkeztünk, Lisa – szólt Domingo jól tudva, milyen nehéz lesz
belépnie a lánynak a kapun. Lisa bólintott, de még nem szállt ki, megnézte
magának a helyet. A fakapu legalább öt méter széles tömör cédrusfa lapokból
álló felület volt, melynek két oldalán vagy négy méter magas, eldorádó
kövekből kirakott szögletes oszlop emelkedett, az ezekre felszerelt régi stílusú
gázlámpa fénye aranyizzással festette be az apró kőtéglákat. A feltehetőleg
óriási birtokot határoló falat nem lehetett látni, mert több méter magas,
áthatolhatatlannak tűnő dús sövény emelkedett előtte. A kapuig vezető,
nagyjából tíz méteres behajtót vöröses terrakottakövekből rakták ki, az utat
két oldalt gyönyörű virágok és tuják szegélyezték, melyek szintén finom
megvilágításban részesültek, fisát lenyűgözte a látvány, s ha nem azért jött
volna ide, amiért, szívesen eltöltött volna egy egész napot a birtokon, mert
már a kapu és környéke is finom, elegáns belső világot ígért. Ám bármennyire
is hívogató volt a hely, legszívesebben elmenekült volna innen. Domingo
hátrafordult a vezető üléstől.
 – Csak arra gondolj – mondta, mintha Lisa belső hangja lett volna –, hogy
a kislányod miatt vagy itt.
– Köszönöm – Lisa próbált mosolyogni, de az arca feszültségtől
reszketett.
– Minden rendben lesz, nincs mitől tartanod – a férfi megérintette a kezét.
– Reméljük… – sóhajtott a lány, majd egy mély levegőt vett és kiszállt a
taxiból. Az este kellemesen hűvös levegője most fagyosnak tűnt, vacogott. A
rajta lévő szűk, hosszú, fekete selyemruha, melyet Marc Petrytől kapott, mint
Silver Nymph egyenruhát, jégpáncélként feszült a testére. A fekete selyem
alatt egy érzéki fehérneműt viselt, melyet személyesen Marc választott ki
neki, de amikor a férfi látni akarta, hogyan áll Lisán, a lány tiltakozott, ami
jókedvre derítette a férfit. Lisa valósággal undorodott Marctól, bár rendkívül
jóképű és jó kiállású férfi volt, de a szeméből áradó ridegség és a nyers,
arrogáns stílusa visszataszítóvá tette őt. Ám Marc ebből semmit nem vett
észre. Lisa egy pillanatig meredten nézte a kaput, mely mögött egy férfi lakik,
s őrá vár. Egy férfi, aki bármit tehet vele. Kérlek, adj erőt – fohászkodott a
lány Enishez, majd Domingo felé fordult. A férfi az ablakon kikönyökölve
nézett rá, kedves és bíztató mosolya valamelyest megnyugtatta.
– Köszönöm, hogy elhoztál.
– Ez a munkám. És most legalább örömöm is leltem benne.
Lisa elmosolyodott és a táskájába nyúlt, hogy kil.zesse Domingót abból a
pénzből, melyet Marc adott neki erre a célra.
– Ugyan, nehogy már azt hidd, hogy pénzt fogadok el tőled! – tiltakozott
Domingo látva, mire készül a lány:
– De hát idehoztál… még szép, hogy fizetek! – mondta Lisa és elővette a
pénzt.
– Lisa tedd vissza azt a pénzt. Neked nagyobb szükséged van rá, mint
nekem.
– De hát…
– És ne feledd: ezt az egészet a kislányodért teszed! Erősebb vagy, mint
sokan mások!
Azzal Domingo sebességbe kapcsolt, visszakanyarodott az útra. Amint a
távolodó autó hangja elhalt, Lisa meghallotta az este ringató hangjait, melyek
most fülsértő vijjogások voltak, tücskök ciripeltek, a távolban néhány madár
csivitelt, a meredek utcán lepillantva a közeli Los Angeles zsibongó fényei
reszkettek, mint milliónyi szentjánosbogár tánca. Valahol messze,
szívfájdítóan távol, Nathalie éppen Cheryl Buena Park-beli szerény kis
lakásában tölti az első estéjét külön az anyukájától. Lisa remélte, hogy lánya
nyugodt álmot lát ezekben a percekben, s fogalma sincs róla, min megy
keresztül az anyja. Lisának eszébe jutott Cheryl zavart és aggódó tekintete,
amikor előző nap megkérte, hogy vigyázzon Nathalie-ra, mert neki
halaszthatatlan dolga akadt, el kell utaznia. Cheryl próbált finoman
érdeklődni, mégis milyen útról van szó, ami egy este alatt megjárható, de Lisa
nem merte elárulni, mire készül. Mindazonáltal Cheryl sejtette, miről fog
szólni ez az este, s a tekintete egyszerre tükrözött megértést, aggodalmat és
szomorúságot. Lisa vett egy mély levegőt, felidézte magában Nathalie
nevetését, vidám mosolyát és azt az édes hangot, ahogy azt szokta mondani,
anyuci. Majd elszántan a kapu felé fordult és becsengetett. Eltelt egy perc, de
semmi nem történt. Csöngetett újra, s ismét várt. Amikor már kezdte azt
hinni, nincs itthon senki, hirtelen egy lágy férfihang szólalt meg.
– Kérem a jelszót.
Lisa azt gondolhatta volna, hogy ez egy szokatlanul kellemes gépi hang,
ha nem közölte volna vele Marc Petry, hogy minden lánynak tudnia kell egy
Silver Nymph jelszót, mellyel azonosítják magukat a kuncsaftnál. Hogy erre
mi szükség volt, azt Lisa nem értette, betudta Marc egyik elmeháborodott
perverziójának. Mindenesetre jól megjegyezte a kódot, s bemondta a
kaputelefon alján levő kis mikrofonba.
– A gyümölcsöt, mely meg van tiltva, átadja neked egy estére a nimfa –
Lisa elpirult, s arra gondolt, ki az a hülye, aki ilyeneket talál ki. Válasz nem
érkezett, viszont amikor egy aprót kattant a mikrofon, abban a pillanatban a
kapu halk nyikorgással lassan kitárult. Lisa szíve óriásit dobbant, mert tudta,
hogy most már nincs visszaút, bizonytalan léptekkel belepett a nyitott kapun.
Egy szélesen terpeszkedő, kör alakú parkolóban találta magát, melynek
közepén, egy fűvel benőtt helyen csodálatos szökőkút csobogott, a
vízcseppeket bronzfényű lámpások világították meg. A parkolót minden
irányból sűrűn ültetett ciprusok, fenyők, pálmák és számtalan olyan egzotikus
növény fogta közre, melyeket a lány még életében nem látott. A térséget
ugyanolyan vöröses terrakotta kövekből rakták ki, mint a kapu előtti behajtót,
s ahogy tekintete előre siklott, egy impozáns épületet pillantott meg, mely
mintha a trópusi dzsungelból nőtt volna ki. A ház, mely első ránézésre
szállodának tűnt, bronzszínű fényekben úszott, ahogy a hangulatos
gázlámpások megvilágították. A házra egyértelműen a mediterrán toszkán
stílus volt jellemző, de az ügyes tervező felruházta a modern formajegyek
puritán vonalaival is. Minden részlet a nagystílű, átgondolt tervezésről és a
hivalkodást nélkülöző szolid eleganciáról árulkodott holott sejthető volt, hogy
a ház értéke sok millió dollárra rúghat. A parkoló jobb oldalát egy méretes
garázs uralta, előtte sportautó csodák pihentek, egy vörös Lamborghini, egy
kék Maserati és egy éjfekete Aston Martin… Ahogy Lisa lassan közeledett a
bejárati ajtóhoz, egyre idegesebb lett, mert a ház ura még mindig nem
bukkant elő, holott úgy érezte, minden mozdulatát árgus tekintetek figyelik.
Dwayne Benneth a háza óriási halljában állt, s a bejárati ajtó mellé
telepített biztonsági rendszer képernyőjét figyelte. A kilenc kamera által
közvetített szürkés-zöldes képek közül azt nézte, mely rejtve bújt meg egy
falra. Kutatott bougainvillea lombozatában, éppen a ház bejárati ajtajának
környékét pásztázva. A férfi könnyed mosollyal, szemében vágyakozással
meredt a képernyőre, amin egy fiatal lány, szexi fekete selyembe burkolt
karcsú, k¡hívó alakja libegett kissé bátortalanul egyre közelebb az ajtóhoz.
Tetszett neki a lány óvatos, kissé merev mozgása, melyből arra következtetett,
hogy nem rutinos Silver Nyrnph lányról van szó, talán ez lesz élete első egy
éjszakás kalandja, s ez csak felszította a férfiben a vadászösztön tüzét. Már a
képernyő kissé torz képén át is érezte, mennyivel emberibb és hétköznapibb
ez a kis nimfa, mint a többiek, akikkel az utóbbi hónapokban találkozott. A
kaputelefonba elmondott kis versikéje közben itta a lány édes, finoman búgó
hangjának kortyait. Dwayne alig pár hónapja töltötte be 39. életévét, fiatal
kora ellenére már tekintélyes vagyon birtokosaként kényelmes életet élhetett,
melynek középpontjába vágyai kielégítését állította. A nehéz családi
körülmények közül jött férfi már fiatalon eldöntötte, hogy egyszer gazdag
ember lesz, akinek nagy háza van, számos barátnője és sok drága
sportkocsija, amikkel száguldozik majd a sztrádán. Mindebből csak a
száguldozás nem valósult meg. Illetve csak egyszer, amikor huszonhat évesen
megvette élete első álomautóját, egy Porschét, s ezt felavatta a híres Angeles
Crest Highway mentén, mely a kaliforniai hegyvidék egyik legszebb
országútja. A gyönyörű szerpentinen való rombolás vége a jogosítványának
hónapokra történő bevonása volt. Dwayne a lehető legszabadabb életmódot
választotta, viszolygott a kötöttségektől, mert szülei példájából jól látta, mit
művel a rossz házasság az emberekkel, s ő biztos volt benne, hogy ilyen
szülői múlttal felnőve ő se számíthat sok jóra. Vagyonát szoftverfejlesztésből
szerezte, cége egyre hatalmasabbá növekvő gigász lett a világpiacon, s ő
remek érzékkel mindig tudta, mire van szüksége a hétköznapok emberének.
Ha a tekintélyes anyagi háttér, és az ezt jelképező luxusautók nem
bizonyultak volna elégségesnek a szebbik nem ágyba csábítására, Dwayne
nagy szerencséjére még kellő mértékben jóképű, sármos és magabiztos volt,
kedves és figyelmes modorának köszönhetően lehengerlő hatást gyakorolt a
nőkre. Az utóbbi időben azért részesítette előnyben a luxus prostituáltakat,
mert a hétköznapi ismerkedés fárasztotta és untatta. Ahogy fogalmazott
barátainak, ha már ruhákat a legmenőbb boltokból vásárolok, autókat a
legpuccosabb szalonokból, akkor illik a csúcs minőségű nőket is a legjobb
helyről beszerezni. És olyan körökben, ahol mozgott, nem volt nehéz
rátalálnia a Silver Nymphre.
A képernyőn látta, hogy a lány végre az ajtó elé ért, de mintha habozna
megnyomni a csengőt. A bejárati ajtó egy négy méter magas bolíviai
cédrusból faragott tömb volt, mely olyan üvegezést kapott, hogy kívülről nem
lehetett rajta átlátni, de Dwayne az ajtónál állva egyből meglátta a túloldalán
idegesen ácsorgó lányt, ahogy mély levegőt vesz és kezét a csengő felé
nyújtja. A férfire komoly hatást gyakorolt a látogató gyönyörű külseje, hosszú
barna haját kibontva viselte, a fürtök gyengéden omlottak kecses vállára,
legördültek telt melleire. Az arca egyszerre volt kislányosan bájos és komoly
lelki érettségről árulkodó női arc, melyet sajnos kissé elsötétített a rejtett
szomorúság és a jól szembetűnő idegesség. Mielőtt azonban a dallamos bim-
bam csengőhang betöltötte volna a hall kivilágított terét, Dwayne gyorsan
kinyitotta a kétszárnyú ajtót, a lány legnagyobb meglepetésére. Lisa majdnem
hátraesett az ajtó elé lerakott néhány lépcsőfok tetejéről, annyira megijedt a
hirtelen feltáruló ajtótól, s az ezzel együtt járó szemébe áradó fényözöntől,
mely az ismeretlen belső térből zúdult rá. Pár pillanatig hunyorgott, majd
ahogy szeme megszokta a fényt, egy középmagas férfit látott maga előtt, aki
széles mosollyal néz rá.
– Helló, Dwayne Benneth vagyok – nyújtotta kezét a férfi. A szeme
mélyzölden ragyogott, arca kellemes arányú volt, és Lisa bármennyire is egy
végzetét beteljesítő hóhért látott benne, nem tudta nem észrevenni, hogy
szokatlanul jóképű és férfias jelenség. Félhosszú sötétbarna haja mögül
glóriaként törtek elő a hall fénysugarai, ezzel is egyfajta hódolatot ébresztve a
látogatójában, hogy úgy érezze, egy mindenható férfi áll előtte, aki félúton
van az istenné váláshoz.
– Lisa Millner – viszonozta a kézfogást Lisa, s minden irtózása és félelme
ellenére próbált olyan erős és határozott benyomást kelteni, amilyet csak ki
tudott préselni magából abban a pillanatban.
– Üdvözöllek a Bella Vistában, kedves Lisa! – Dwayne széles vigyora
nem csupán a házával hencegő énjét jelképezte, egyúttal Lisa reszketeg
magabiztosságát is összezúzta. Amikor a férfi udvariasan betessékelte a lányt
a házba, s nagy döngéssel becsukta a bejárati ajtót, a lány összerezzent,
fogolynak érezte magát egy egzotikus börtönben, ahonnan csak a
megalázottság szabadíthatja ki. Ugyanakkor elkápráztatta az a pezsdülő
szépség és határtalan gazdagság, melyet a félelem üvegén át is csodálatáénak
látott. A hall maga legalább háromszor akkora tér volt, mint a lakása, s ez a
gondolat felkeltette benne az irigykedést. Vágyott a könnyed és nyugodt
életre, melyet jelképezett a ház minden porcikája. Azonban tudta, hogy a
felszín alatt minden teljesen más, s gyakran az áldozathozatal, a siker ára oly
magas, hogy megkérdőjelezhetővé válik a vágyott óriási vagyon elérésének
fontossága. Lisa arra gondolt, vajon Dwayne milyen fájdalmas árat fizetett
azért, hogy most ilyen élete legyen, s ez az élet vajon milyen lehet a
cukormáz megtévesztő csillogása alatt. S ahogy mindez eszébe ötlött, már
nem is érzett irigységet a férfi gazdagsága iránt, hiszen jól tudta, az
irigységgel saját hiányosságaira tereli a gondolatait. S amíg ezekre gondol,
nem láthatja meg mindazt, amije van, amikkel megajándékozza az élet nap
mint nap, s amik mind arra ösztönözhetik, mindig tehet azért, hogy jobb
legyen.
Dwayne kérésére Lisa megszabadult magas sarkújától, a férfi egy kis házi
papuccsal kínálta, mely kedves gesztus volt a részéről, és így a lány még
puhábbnak érezhette az egzotikus, kézzel szőtt keleti szőnyeget, mely széles
kör alakjával uralta a hall kőpadlózatát. A hét méteres falakra aggatott fáklyák
bronzfénye hangulatosan folyt szét a velencei vakolattal burkolt felületeken,
magasan a fejük felett egy hatalmas csillár igéző fényjátéka csillámlott
mindenfelé. Egy kecses lépcsősor ívelt fel az emeletre, melynek
halványabban megvilágított teréből Lisa semmit nem látott, de sejtette, hogy
hamarosan megismeri az emeleti hálószoba kétségekkel teli világát. A hallból
két, eldorádó kövekkel kirakott óriási boltív vezetett jobb és balkéz felé,
Dwayne a bal oldali boltív alatt vezette át Lisát egy hosszú folyosóra, amiből
több ajtó nyílt, s balra egy újabb, valamivel kisebb boltív. A férfi gyengéden
érintve Lisa derekát ide kísérte be őt. A lány az érintésétől összerezzent, s
haragudott magára, amiért nem tudja palástolni az aggodalmát. Tágas
nappaliba értek, s bár Lisának az egész ház egy hatalmas és csöndes hotel
benyomását keltette, itt mégis tetszett neki a családias és kényelmes
berendezés. Nehezen tudta elképzelni, hogy a férfi egyedül éli mindennapjait
egy ekkora épületben, mely még ki tudja, milyen titkokat rejt. Azonban
mindennél jobban megragadta a lány tekintetét a panoráma, Los Angeles
lüktető fénypontjai, melyek izzása a nappali széles ablaksorai át pontozódtak,
olyan hatást keltve, mintha a ház a csillagok közé épült volna. Ezt a
megdöbbentő fantáziát csak tovább erősítette az a szín kavalkád, mely a
kertből áradt. A medencét lilás, rózsaszínes, valamint türkiz fénycsíkok
világították meg, megfestve a nyugodt vízfelszínt, s éppen csak sejthetővé
téve a medence környékét, titokzatos lepelbe burkolva egy grotto sziklákból
kirakott, vízeséseket imitáló tömegét, s a köré ültetett pálmák, örökzöldek és
virágok erdejét.
– Szeretem a szépet – jegyezte meg Dwayne egyszerűen, pontot téve a
Lisában felgyülemlő gondolatok végére, majd hosszan végigmérte a lány
selyembe bújtatott alakját. – Kérlek, foglalj helyet, Lisa.
 A lány leült az L alakú kanapé szélére, melynek sarkát egy terpeszkedő
hibiszkusz vigyázta. Innen nagyszerű kilátás nyílt a kert misztikumára, de
Lisa nem tudta levenni szemét a férfiról, akinek láthatóan izmos alakját egy
hófehér ing és egy drapp színű selyemnadrág takarta a testét, mely hamarosan
uralma alá hajtja őt.
– Mit innál? – kérdezte szelíd mosollyal Dwayne.
– Semmit, köszönöm – mondta Lisa, igyekezve lenyelni a torkába szorult
gombócot, de sikertelenül –, vagyis egy pohár vizet… igen, az jó lesz,
köszönöm.
– Máris hozom – a férfi meglepett mosolya elárulta, nincs hozzászokva,
hogy a házában a nők vizet igyanak. A fal mentén kissé elbújva egy hosszú
bárpult nyújtózkodott, mögötte ezernyi színnel ragyogtak a lakkozott
diófapolcokon az üvegek és poharak. Lisa egy darabig követte tekintetével a
férfit, de ahogy az belépett a pult mögé, inkább az ablakok felé fordult, s
magában csöndben könyörgött, hogy legyen ereje mindezt végigcsinálni. A
hátán érezte Dwayne Benneth izzó tekintetét, s amikor lassan megfordult,
tekintetük összetalálkozott. Amikor Dwayne látta Lisa zavarát, kedvesen
rámosolygott és intett a kezével, hogy máris viszi az italt. Egy percen belül a
Lisa előtti mahagóni dohányzóasztalon várakozott kristálypohárban a hűsítő,
benne néhány jégkocka és a pohár szélén egy citrom, valamint egy mandarin
karika. A lány fején átfutott egy gondolat: mi van, ha az italba olyan szert
kevert a férfi, melytől elgyengül, befolyásolható lesz, és Dwayne Benneth
ledobja emberi bőr-álcaruháját, megmutatva valódi, sátáni énjét. Reszkető
ajakkal kortyolt párat a vízből, s valamelyest megnyugodott, amikor Dwayne-
re pillantva nem fedezte fel az ördögi átalakulás nyomait.
– Ez jól esett, köszönöm – Lisa remegő kézzel rakta vissza a poharat az
asztalra és kényszerítette magát, hogy a férfi szemébe nézzen.
– A jégkockákat finoman be kell dörzsölni mandarin és citrom levével,
majd így a vízbe rakni őket. Aztán a vízbe is kell némi levet csepegtetni, én
így szeresem, örülök, hogy ízlett – Dwayne átható pillantással nézett rá,
mintha az elhangzó receptúra részletes bemutatása izgató hatást kellett volna,
hogy kiváltson a lányban. Ám Lisa csak meredt rá rezzenéstelen szemekkel,
enyhén nyitott ajkain át forró levegőt pihegve, ezzel is önkéntelenül feltüzelve
a férfit. Dwayne megnyalta a szája szélét és egy kicsivel közelebb ült hozzá.
– Nagyon szép ez a ház – mondta hirtelen Lisa megrettenve a férfi
közeledésétől.
– Köszönöm – bólintott Dwayne és körbepillantott a nappaliban, mintha
most látná először. – A tervezőim jó munkát végeztek. Ez a kedvencem.
Vettem két éve egy házat Olaszországban a Comó-i tónál, ha gondolod,
egyszer elmehetnénk oda kettesben eltölteni egy kellemes hétvégéi. Tetszene
neked.
– Nagyon megtisztelő – köszörülte a torkát a lány zavarában –,
köszönöm, de sajnos nem mehetek.
– Ki tiltja meg? – kérdezte mosolyogva Dwayne. Láthatóan fogalma sem
volt arról, milyen az, amikor valamit nem tehet meg az ember.
– Van egy kislányom – Lisa úgy érezte, ezzel valami súlyos titkot árult el,
mellyel akár vissza is élhet a férfi és ostorozta magát az ostobasága miatt,
amiért nem talált ki valami hazugságot inkább.
– Akkor már értem – válaszolt Dwayne és most először mintha az igazi
arcát mutatta volna. A mosolya ellágyult, nem csábítással vagy kihívóan
nézett Lisára, hanem teljesen megértve a lány helyzetét. Elég egyetlen apró
gesztus, egy elkapott tekintet, hogy valaki hirtelen szimpatikussá váljon, s
Lisát megérintette ez a pillanat. Azonban vigyázott, ne legyen se naiv, se
óvatlan, Dwayne minden mozdulatát úgy leste, mint egy sarokba szorított
egér a macska karmait.
– Miatta csinálod ezt? – érdeklődött Dwayne.
– Nem szeretnék erről beszélni… – Lisa félrepillantott, kezével a haját
úgy fésülte, hogy néhány tincs eltakarja az arcát.
– Rendben. És ez az első alkalom, hogy egyéjszakás kalandod lesz? Más
vagy, mint a többi lány, akikkel találkoztam.
Lisa a férfire pillantott, a szeme ragyogott a fájdalom könnyeitől.
Korábban arra gondolt, igyekezni fog szóval tartani a férfit, halogatni az
elkerülhetetlent, ám most csak arra vágyott, hogy minél előbb magéhoz
ölelhesse Nathalie-t, s elfeledhesse ezt a mai estét
– Kérlek, ne beszélgessünk… – mondta halkan a lány —I csak… csak
legyünk túl rajta, jó?
– Rendben van, Lisa – Dwayne megértően bólintott, s Lisa meglepődött
azon, hogy a férfit nem bántja a tény, hogy egy kedvtelen, kényszeredett
szexben lesz része, sokkal inkább együtt érző szomorúságot vélt felfedezni az
erőltetett mosoly mögött. Lisa mély levegőt vett, majd felkelt a kanapéról.
Hátat fordított a férfinek, haját előrehúzta, hogy ruhájának cipzárja elérhető
legyen. Dwayne lassan húzta egyre lejjebb a kis ezüstpecket, mely stílszerűen
egy SN betűt ábrázolt, utalva a lányokat kiközvetítő cégre. Úgy bontotta ki
Lisát a ruhájából, mint egy apró édességet a csomagolásából. A lány továbbra
is háttal állt neki, amikor a selyem lehullott róla, óvatosan kilépett belőle, s
eszébe jutott az a pillanat, amikor majd két évvel korábban Sámuel ugyanígy
a háta mögött volt, s hirtelen letámadta. Borzongás futott végig a lábszárától a
gerincén át a tarkójáig, karjait önkéntelenül is mellei köré fonta. Haját kissé
megrázta, hogy a hosszú tincsek háta közepére omoljanak, s arra gondolt,
sajnos nagyon is jól tudja, ez milyen hatással tud lenni a férfiakra. Dwayne
pár pillanatig hallgatott, a kanapén ülve gyönyörködött a látványban, melyet
Lisa kényszeredetten felkínált neki. A férfi mohón nézte a lány kecses, finom
alakját, melyet abbán a pillanatban őrülten megkívánt, hogy a selyem
erotikusán feltárta előtte a bájakat. Kezével lassan Lisa vállaihoz ért, amitől a
lány kissé összerezzent, rebbenő válla, elárulta, hogy szapora légzése nem az
izgalom, hanem a félelem miatt van.
– Káprázatos vagy, Lisa – súgta Dwayne forrón, hogy megnyugtassa a
lányt, nem lesz semmi baj. A férfi ujjhegyei lassan lesiklottak a válláról,
hosszan végigcirógatták a kecses hátat, a keskeny derekat és a gyönyörűen
kiszélesedő csípőt, majd a Lisán lévő éjfekete szatén bugyi pántjánál
elidőztek. Dwayne egy centit lehúzta a bugyit Lisa formás popsijáról, majd
egy forró csókot lehelt a lány derekára, majd még egyet kissé lentebb. Azután
az ujjhegyek ismét lejjebb kalandoztak, gyengéden érintve a füstszínű
combfix bársonyos anyagát. Lisa minden pillanatot kínzásnak élt meg. A
Samuellel történt eset minden momentuma lassított felvételként úszott el lelki
szemei előtt, s úgy érezte magát, mint egy örvénylő folyóban, mely lassan,
kérlelhetetlenül és makacsul ragadja magával, egyre mélyebbre húzva őt.
Dwayne gyengéd, figyelmes érintése és csókjai égettek a bőrét, összeszorított
foggal próbálta elviselni a helyzetet, s közben folyton azt sulykolta magának,
mindjárt vége lesz, már csak egy kicsit kell kibírni, aztán vége, minden
rendben lesz. Igyekezett, hogy mindezt el is higgye. Azonban, amikor a belső
combját kezdte simogatni a férfi, hirtelen nem bírt tovább egy helyben állni,
Dwayne felé fordult és riadt szemmel tekintett rá. Dwayne összeráncolt
homlokkal, értetlenül pillantott rá.
– Mi a baj?
– Semmi, semmi… csak – reszketve mondta a szavakat –, semmi.
Folytassuk, nincs baj.
– Figyelj, ha nem akarod, nem kell, érted? Nem akarom, hogy…
– Dwayne, kérlek! – vágott a szavába a lány. – Csak essünk túl rajta.
A férfi megcirógatta a lány haját, majd hosszan, kényeztetve
megcsókolta, s kézfejével lassan, gyengéden simogatni kezdte Lisa összefont
karjait, melyekkel melleit takargatta. A lány behunyt szeme mögött életre
keltek az emlékek, s a sötét térben még sötétebb emlékek sziluettjei
bontakoztak ki. Sámuel szikrázó szeme, erős karjai. Majd hirtelen a riasztó
látvány arrébb úszott és megjelent Glen Thompson fiatal, szinte gyermeki
arca, a fiúé, akibe gimnáziumi évei alatt szerelmes volt, s aki kihasználta ezt a
vonzalmát és elvette az ártatlanságát, majd elhajította, mint egy feleslegessé
vált rongyot. Ő és Samuel voltak csak, akikkel lefeküdt, s most Dwayne
harmadikként ostromolja bájait. Ha elmondta volna bárkinek is, hogy
mindössze két férfival volt élete során és sosem volt komoly kapcsolata, az
illető biztos nem hitte volna el. A fejében zsongó fájdalmas emlékképek
nyüzsgésének a férfi hirtelen mozdulata vetett véget. Dwayne megemelte őt a
derekánál, majd fordult egyet és finoman a kanapéra fektette. Fölé hajolt, pár
pillanatig mélyen nézett a szemébe, mintha azt próbálná kitalálni, vajon ki ez
a lány, kit rejt ez a vadító test, és miért ilyen ideges? Majd megcsókolta a lány
homlokát, az arcát, ajkait, és igyekezett a tőle telhető legmegnyugtatóbb
mosollyal ellazítani őt, hogy bízzon benne, ne féljen átadni magát a
kényeztetésnek. Ám amint Dwayne lassan csókolgatni kezdte nyakának puha,
meleg tövét, majd egyre lejjebb haladt Lisa reszkető idomain, a lány egyre
kibírhatatlanabb szorongást érzett. Mintha teste minden porcikája a múlt
fájdalmai miatt túlhevített kazán lenne, robbanásra készen. Ismét feltűnt
Samuéi ijesztő, sötét tekintete, izmos karjai, és érezte a testén az ütések erejét,
a torkán a férfi satuszorítását, az ágyékában a kíméletlen kínzást. Lisa úgy
érezte, menten megfullad, hirtelen eltűnt a szép ház belseje, mintha egy
örvény nyelte volna el, s helyét a lakása szürkés-sötét, riasztó tere váltotta fel.
A hasában fájdalmat érzett, mintha forró tűkkel szurkálnák, s amikor
felemelte a fejét, nem Dwayne-t látta, hanem egy sötétszőke sörényt, egy
nagy, izmos testet, ami rátelepedett. Majd a férfi hirtelen ránézett, szeme égett
a gyűlölettől, arca kegyetlen mosolyba torzult.
– Mondd, hogy szereted – súgta kíméletlenül Samuel. – Mondd, hogy
szereted, mondd csak Samuelnek, hogy így szereted!
Lisa nagyot sikoltva fordult le a kanapéról, majd hirtelen ismét Dwayne
Benneth nappaliját látta maga körül, s a férfi döbbent tekintetét, amint riadtan
nézi őt. A lány zokogni kezdett, a kanapé oldalának dőlt, arcát kezei közé
temette, s úgy rázkódott, mintha anyaszült meztelenül eltévedt volna a
reményvesztettség rideg jégmezőien.
Dwayne letérdelt mellé, Lisa kanapéra hajított selyemruháját gyengéden a
lányra terítette.
– Nyugodj meg, Lisa – a férfi óvatosan ért hozzá, megérintette a kezét és
finoman elemelte az arcától, hogy a szemébe nézhessen. – Nyugalom, nincs
semmi baj.
Lisa továbbra is zokogott, elméjében újra és újra átélte annak az
éjszakának minden borzalmát. Azt hitte, már régen elengedte a Samuellel
kapcsolatos félelmeit, és már megbocsátott neki mindenért’, de most, hogy
olyan közel engedett magához egy férfit, mint a megerőszakolás óta soha,
minden eltemetettnek hitt emlék felszínre tört. Dwayne felpattant a földről, s a
bárba rohant, töltött egy nagy pohár vizet, majd visszasietett a lányhoz.
– Ezt idd meg, rendben? Jót fog tenni.
Lisa sírása kezdett csillapodni, ahogy ráerőltette magát, hogy mély
levegőket vegyen. Ügy nézett az elé tartott pohár vízre, mintha még sosem
látott volna ilyet.
– Csak víz – bíztatta a férfi –, idd meg, Lisa. Ez megnyugtat.
A lány remegő kézzel nyúlt a pohárért, majd gyorsan egy kortyot ivott, de
félrenyelte a vizet és köhögni kezdett. Dwayne nem mert hozzáérni, átölelni,
hogy segítsen neki, hátha újabb pánikroham tör rá. Óvatosan megfogta a kezét
és felsegítette a kanapéra.
– Maradj itt, azonnal jövök! – mondta Dwayne és elsietett a nappali
másik bejárata felé, majd el is tűnt a boltív alatt. Ahogy Lisa kezdett úrrá
lenni a köhögésén, úgy csillapodott meg a lelke is, bár a szíve még mindig
hevesen reszketett, a vét vadul tajtékzott ereiben, s a feje majd’ széthasadt a
fájdalomtól. A rátörő szörnyű képeknél még jobban megrémisztette a tudat,
hogy a szörnyű emlékek még mindig ennyire intenzíven élnek benne. Közel
két év telt el a megerőszakolása óta, de az idő nem gyógyította be a sebeket.
Ekkor vette észre, hogy a selyemruha csak a lábait takarja. És Dwayne nincs
sehol. Egy vadidegen férfi házában van egy szál bugyiban, ahonnan olyan
gyorsan el kell tűnnie, ahogy csak tud. Ki tudja, hová ment Dwayne és mit
csinál majd vele, amikor ismét felbukkan. Lisa felállt a kanapéról, térde úgy
remegett, hogy majdnem elesett, amikor ügyetlenül próbált belebújj r a
selyemruhába.
– Istenem… – nyögte kínlódva, könnyeivel küszködve – gyere már fel, a
rohadt életbe…
Éppen a lábán keresztül akarta felhúzni magára a ruhát, amikor a
nappaliba toppant Dwayne. Ahogy Lisa meglátta őt, el akart rohanni, de a
ruha a térdére szorult, így a kanapéra zuhant. Riadt tekintettel nézett a
közeledő férfira.
– Jézusom, Lisa, mi van veled?! – kérdezte aggódva a férfi, miközben a
kezében lévő összehajtogatott takarót kibontotta, majd óvatosan a lányra
terítette. – Ne félj tőlem, én csak segíteni szeretnék.
A lány, amint a takaró meleg, kellemes anyaga hozzáért, egy kissé
lehiggadt. Látva, hogy Dwayne félti őt és óvatosan betakargatja, kezdett
lassan megnyugodni. Többször mély levegőt vett egymás után és lassan
kifújta, hogy a szívverése lecsillapodjon.
 – Sajnálom… én… én – kereste a szavakat Lisa.
– Semmi baj, Lisa,, itt vagyok veled. Nem kell félned tőlem, rendben?
Tessék, igyál még egy kis vizet, de óvatosan, lassan!
Lisa kidugta a takaró alól a kezét és elvette a poharat a férfitól, pár lassú
korty segített, hogy még nyugodtabb legyen. Szíve már nem vert annyira
szaporán, habár vacogott egész testében, s minden porcikája zsibbadtan fájt.
Amikor Dwayne látta, hogy a lány kezd lehiggadni, megfogta a takaró egyik
csücskét és még jobban bebugyolálta őt, így jelezve, hogy biztonságban van,
nincs mitől tartania.
– Köszönöm – sóhajtott Lisa és a férfi szemébe nézett. Hirtelen eszébe
villant, hogy elrontotta az egészet, elpuskázta az egyetlen esélyét, hogy pénzt
szerezzen és megmentse Nathalie-t és magát az utcára kerüléstől. – Sajnálom,
én… nem is tudom, mi történt velem, kérlek, ne haragudj. Egyszerűen csak…
– Minden rendben, Lisa, nincs semmi baj – Dwayne olyan nyugtatóan
nézett rá, ahogy csak tudott. Leült mellé a kanapéra, tisztes távolságban. Őt is
nagyon felzaklatták az események, mert sosem volt még része ilyenben.
Tényleg nem haragudott a lányra a történtek miatt, sokkal inkább sajnálatot és
szánalmat érzett iránta, hogy valamitől ennyire megsebzett lélek ilyen
fiatalon. Egy percnyi feszült csönd ereszkedett rájuk, a férfi várt, Lisa pedig
próbálta a fejében kavargó örvényt megtisztítani Sámuel mocskos emlékeitől.
– Jobban érzed magad? – érdeklődött Dwayne, amikor látta, hogy a lány
végre eléggé lehiggadt.
– Igen – bólintott Lisa, majd a férfira nézett. – Igen, köszönöm, most már
jobban. Sajnálom, hogy elrontottam az estédet.
– Ugyan, ne mondj ilyeneket! A fő, hogy most megnyugodj.
– Köszönöm – a lány halványan elmosolyodott. A meleg takaró ölelése és
Dwayne figyelmessége, melyre nem számított, nagyon jól esett neki. Az első
benyomása alapján nem gondolta volna, hogy a férfi ilyen kedves és megértő
lesz, hiszen csak egy éjszakára idetévedt prostituált szerepét játszotta.
Dwayne mégis képes volt félrerakni a szexuális vágyát és a katasztrófába
fulladt este feszültségét, hogy segítsen neki.
– Nem tudom, te hogy vagy vele – mondta a férfi –, de én nagyon
szeretem a forró kakaót, némi csokikrémmel. Mindig megnyugtat. Hozok
neked, rendben?
– Ne, kérlek, Dwayne! Ne fáradj vele. Legjobb lesz, ha elmegyek – Lisa
kezdte magáról lehámozni a takarót, de a férfi felpattant és gyengéden
visszaterítette rá.
 – Arról szó sincs, Lisa. Nem engedhetlek el ilyen állapotban. Ülj csak itt
nyugodtan, hozok két bögre forró kakaót és megnyugszunk, rendben?
– Rendben… – sóhajtott a lány. Alig öt perccel később már mindketten
lassan kortyolgatták a nyugtató italt. Dwayne elégedetten nézte őt, amint
minden apró korttyal egyre jobban lazulnak az idegei, örült, hogy segíthet
ennek a lánynak, aki iránt kezdett több rokonszenvet érezni, mint szexuális
vágyat, s ez meglepte. Hosszú idő után először érzett olyat egy nő iránt, hogy
érdekli a lelke, s döbbenten vette tudomásul, hogy jobban örül a közös
kakaózásnak, mintha éppen orgazmusok gyönyörét élnék át. Lisa gyönyörű
külseje mélyén rejlő elesettsége és fájdalmai, melyek ellenére mégis egy erős
nő, aki a kislányáéit bármire képes, megindították Dwayne-t. A férfi kezdte
úgy érezni, hogy sajnálni fogja, amikor ez a különös éjszaka véget ér.
– Lisa – szólította meg percek némasága után Dwayne –, elárulod, mi volt
ez az egész?
Lisa hallgatott. Elmélyülten nézte a kakaó lassú örvénylését.
– Ha nem szeretnél róla beszélni, én megértem…
– Nem, csak… – sóhajtott Lisa továbbra is a kakaót lesve. – Én erről még
senkinek nem beszéltem… a barátnőmön kívül.
– Értelek. Nem erőltetem, ne érts félre. De talán most, pont az segítene,
ha elmondanád, mi történt veled, dalán így jobban tudok neked segíteni.
– Kedves vagy, Dwayne – fordult felé a lány és bágyadtan elmosolyodott.
– De ebben nem tudsz segíteni, hidd el.
– Ha meghallgatlak, az talán a legnagyobb segítség – mondta Dwayne,
majd a bögrét letette a dohányzóasztalra és megnyugtatóan elmosolyodott,
türelmesen várt. Lisa érezte, hogy ez a furcsa este valahogy lassan és
érthetetlen módon kezdi összehozni őket, a kezdeti ellenszenv és félelmek
már elmúltak, s Dwayne-t annak látta, aki: egy figyelmes férfinek, aki jóval
több, mint elsőre mutatta magát. Az előbb átélt sokk még halványan éreztette
a hatását, de sokkal inkább egy kérdés kínozta Lisát: mi lesz velük? Abban
nem is reménykedett, hogy a férfi fizetni fog egy elbénázott éjszakáért és egy
kis kakaózgatásért, így a szörnyen kilátástalan helyzet minden eddiginél
nagyobb teherrel préselődött a vállaira. Nathalie-ra gondolt. Arra, hogy
miközben ő itt kakaót kortyolgat egy vadidegen, milliomos férfi házának
nappalijában, a kislánya a távolban talán éppen az anyukáját hiányolja. Az
érzések kínzó örvénylése közepette rossz anyának érezte magát. És ez
elkeserítette. Dwayne-re pillantott, s úgy gondolta, a férfinek talán igaza van:
ki kéne beszélnie magából a dolgokat, hátha ez is az elengedés egyik módja,
hogy egy idegen férfinak meri feltárni életének ezt az oldalát. Mély levegőt
vett, és a bögrét az asztalra helyezte.
– A kislányom, Nathalie, nem rég múlt egy éves. Februárban. Majd két
évvel korábban estem teherbe, miután egy férfi…
Lisa torkát gombóc szorongatta.
– Megerőszakolt? – puhatolózott óvatosan Dwaync. Lisa pillantása
mindent elárult. A férfi megdöbbent arcán harag árnyai tűntek fel, állkapcsa
megfeszült, látszott rajta, hogy képes lenne széttépni azt, aki nőket mer
bántani, Lisának egyre jobban tetszett minden felbukkanó gesztus, mely
Dwayne-ből előjött, a kezdeti riasztó benyomását lassan kezdte felváltani a
szimpátia és a nyugalom.
– Jézusom! Nagyon sajnálom, Lisa, ha tudom, hogy ez történt veled, én…
– Ne szabadkozz, Dwayne – legyintett a lány és szomorkásan
elmosolyodott. – Nem tudhattad. És nem is akartam, hogy megtudd. De
sajnos… történt, ami történt.
– És a kislányod, Nathalie… ő… jól van?
– Úgy érted, egészséges-e? Minden a legnagyobb rendben vele, egy igazi
kis angyal.
– Szerencsés gyerek – mosolygott Dwayne és megsimogatta a takarón
keresztül a lány hátát. – Annyira szereted őt, hogy képes voltál a veled
történtek ellenére bevállalni egy… ilyen estét.
– Mert az anyja vagyok – mondta határozottan Lisa.
– És mégis ki vagy te, kedves Lisa Millner? – a férfi egy kicsit közelebb
ült hozzá, de vigyázott, hogy ne sértse meg az intim szféráját, mivel a lány
még mindig a takaró védelmében kucorgóit. Még Lisát is meglepte, mennyire
nyitottan és közvetlenül képes társalognia a férfival. Igen, hajlamosak
vagyunk elfelejteni, hogy az őszinteség a lélek titkos elixírje. Lisa mesélt a
szüleivel való kapcsolatáról, s arról, hogy már majdnem két éve nem beszélt
velük, és fogalma sincs, mikor, milyen körülmények közt fog velük újra
találkozni, képes lesz-e minden fájdalmát elengedve a szemükbe nézni. Kissé
szégyenkezve, de beszélt Dwayne-nek a Flamingóban töltött időről, hogyan
élte meg az ilyen éjszakákat, főleg azt az éjszakát, amikor hazaérve
felfedezte, hogy szülei ellopták minden pénzét. A férfi figyelmesen hallgatta,
itta minden szavát, egy pillanatra sem vette le róla a szemet, s alig szólt közbe
pár szót. Az arcán egymás után jelent meg a sajnálat, a megértés vagy éppen a
harag kifejezése. Mélyen megérintette a lány története, s amikor Lisa arról
mesélt, hogyan erőszakolta őt meg Sámuel, a férfi keze ökölbe szorult. Lisa
észrevette Dwayne apró reakcióit és jól esett neki, hogy ilyen pozitívan
csalódott benne, egy nagyon megnyugtató, kellemes kisugárzású és
figyelmes, gondoskodó férfit ismert meg benne. S hogy ezt igyekszik
rejtegetni, csak még vonzóbbá tette. Amikor Lisa az órájára nézett, döbbenten
állapította meg, hogy már lassan éjfél lesz, majdnem két órája a kanapén
ülnek.
– Jézusom, Dwayne, sajnálom, de rohannom kell! – Lisa gyorsan ledobta
magáról a takarót, ám megfeledkezett róla, hogy még mindig egy szál
bugyiban ücsörög, s amikor a férfi meglátta őt ismét szinte teljesen
meztelenül, a lány zavarba jött.
– Öltözz fel nyugodtan, Lisa, addig én hívok egy taxit – a férfi
felkocogott a felfelé kanyargó lépcsősoron, de még útközben visszapillantott a
lányra. Kissé furcsállta, hogy szomorú a távozása miatt. Az egész éjszakát
átbeszélgette volna vele. Hosszú ideje ő volt az első nő az életében, akihez
nem csak szexuálisan vonzódott, hanem a lelke is legalább ennyire érdekelte,
a Nő maga. Egyszerre rémisztette és dobogtatta meg a szívét ez a felismerés.
Nem hitt a sorsban, de ha mégis létezik – gondolta –, nagyon jól csinálja a
dolgát. Amikor telefonálás után visszatlrt a nappaliba, Lisát már felöltözve
találta.
– Pár perc múlva itt a taxi – lépett mellé a férfi. – Lisa, igazán sajnálom,
hogy ilyen traumát éltél át ma éjjel. Tudom, ne is mondd, nem tehetek róla, de
én mégis felelősnek érzem magam azért, ami történt. Ezért az elnézésed
kérem.
– Kedves vagy, de tényleg nem a te hibád – mosolygott rá szomorkásan a
lány. Majd a kanapéhoz lépett és magához vette a táskáját. – Ideje mennem.
– Azért örülök, hogy végül is meg tudtuk beszélni. Vagy te nem így
látod?
– Nem hittem, hogy ez lesz, de jól esett kibeszélnem magamból a
dolgokat. Köszönöm, hogy meghallgattál. Már csak azt nem tudom, mi lesz
velünk…
Lisa felsóhajtott, a tekintetét aggodalom és kínzó kétség árnyai
sötétítették el. Szépségét, mellyel megbabonázta a férfit, még a gyötrődés sem
volt képes tompítani.
– Ugyan – legyintett Dwayne egy kedves fél mosollyal –, örömmel
ügyeltem rád. Rendkívüli nő vagy, Lisa.
– Nincs bennem semmi rendkívüli. Csak egy anya vagyok, aki szereti a
gyermekét.
 Dwayne közelebb lépett a lányhoz, mélyen és hosszan a szemébe nézett,
majd gyengéden megsimogatta az alkarját.
– Különleges vagy, erről nem nyitok vitát – mosolygott rá a férfi.
– Köszönöm – mondta a lány, mert zavarában nem tudta, mit feleljen.
Úgy érezte, a férfi teljesen belehabarodott, s ez a felismerés nagyon zavarta,
felzaklatta. Kellemes embert ismert meg Dwayne személyében, de hirtelen
menekülni akart tőle.
– Ami pedig azt illeti, hogy mi lesz veled és a kis Nathalie-val – Dwayne
a zsebébe nyúlt és egy borítékot húzott elő. – Ez biztosan segíteni fog nektek.
Lisa döbbenten vette el a makacsul felé nyújtott borítékot, mert
egyáltalán nem számított rá, hogy pénzt fog kapni azért, amit nem is adott
meg a férfinak. Marc Petry állítása szerint 600 dollárt ért meg ez a mai este,
ám amikor a lány belenézett a borítékba, elakadt a szava: legalább négyszer
annyi pénz volt benne, mint amennyiről Marc beszélt, ha nem több. Értetlenül
pillantott Dwayne-re.
– Ezt most miért… ? Nem is történt meg az, amiért fizettél volna.
– Viszont az történt, aminek történnie kellett – mosolygott rá bíztatóan
Dwayne. – Nézd, Lisa, én nem hiszek a sorsban meg ilyen dolgokban, abban
hiszek, hogy az ember bármit elérhet, ha hajlandó tenni érte. És te olyan
ember vagy, aki mindenre képes. Én ezt nagyon tisztelem! Kérlek, vedd el ezt
a pénzt!
– De jóval több van benne, mint amennyiről szó volt, és amennyi
tartozásom van! Ezt nem fogadhatom el, Dwayne.
– Nem szoktam elfogadni a nemleges választ – a férfi Lisa kezébe
erőltette a borítékot és mélyen a szemebe nézett. – Segíteni szeretnék neked.
Te megtiszteltél azzal, hogy meséltél magadról, feltártad magad előttem, hadd
tiszteljelek meg most én téged azzal, hogy segítek. Ne utasíts vissza. A
borítékban 3000 dollár van. Ez nekem aprópénz, de téged most ez menthet
meg. Fogadd el, kérlek!
– Hát én… nem is tudom, mit mondhatnék…
– Azt, hogy hazamész és biztonságban felneveled a kislányodat.
Lisa szó nélkül megölelte a férfit, olyan szorosan, ahogy csak tudta.
Dwayne szíve majd kiugrott a helyéről, olyan bódult izgalomba jött, amikor
behunyta a szemét és mélyet szippantott a lány hajának édes illatából.
– Nem tudom, hogyan hálálhatnám meg, amit értem… értünk tettél.
Nagyon jó ember vagy!
 – Szóra sem érdemes – mosolygott a férfi. – Na, de most már ideje
menned, hamarosan itt a taxi.
Dwayne a hallba kísérte a lányt, s amikor épp a bejárati ajtóhoz értek,
megszóllak a kaputelefon. A férfi egy gomb megnyomásával kinyitotta a
kaput a taxi előtt, s a monitorokon látni lehetett, amint a fehér és okker
színekre festett jármű lassan végiggördül a parkolóban. Dwayne kinyitotta a
duplaszárnyas bejárati ajtót és finoman a derekánál vezetve az autóig kísérte
Lisát. A lány érezte, hogy igyekszik olyan látszatot kelteni, mintha egy pár
lennének, nem pedig prostituált és kuncsaft. Amikor a taxihoz értek és
kinyitotta a lány előtt az ajtót, a férfi direkt hangosabban szólalt meg, hogy a
taxis biztosan meghallja.
– Várlak haza, drágám! – Dwayne mosolygott és Lására kacsintott, aki
vette a lapot és pillantásával köszönte meg a férfi figyelmességét. Majd
megölelték egymást és Lisa meglepődött, mennyire jól eső érzés Dwayne-hez
bújni.
– Mindent nagyon köszönök, Dwayne – mondta halkan a lány és a szeme
megtelt könnyekkel.
– Kellemes utat, Lisa – a férfi besegítette az autóba a lányt, majd rácsukta
az ajtót, s amint a taxi kifordult a parkolóból, integetett Lisának, de azt már
nem látta, vajon ő is visszaint-e neki. Hosszan ácsorgott még a parkolóban
azután is, hogy a vastag cédrusfa kapu becsukódott az elsuhanó autó mögött.
Saját magán és az életén töprengett, s meglepte, mekkora hatást tett rá ez a
pár óra Jósával. Kppen csak megkóstolta őt, jól tudta, hogy az étvágya messze
nem elégült ki, azonban lelkileg sokkal többet kapott az estétől, mint amire
számított. A gondolatai vadul cikáztak, a szíve sajgott, fülében csengett a lány
búgó hangja, maga előtt látta szemének azúros ragyogását, mely a mély
szomorúság ellenére is csodálatosan fénylett. Erő és gyengédség. Ezt érezte
meg benne, ez volt az, mely levette a lábáról. Eleinte tiltakozott, hogy
beismerje magának, de kénytelen volt elfogadni a tényt: beleszeretett Lisába.
Annyira hiányzott neki, hogy már azon volt, hogy gyorsan autóba száll és
követi a taxit, de ezt inkább elvetetette, mert a lány esetleg tolakodásnak
venné és elriasztaná magától. Dwayne Benneth érezte, hogy nem bírja ki, ha
nem látja még egyszer őt, ezért elhatározta, előkeríti a föld alól is.
– Találkozunk még, Lisa Millner – suttogta a férfi miközben mosolyogva
belépett a házába, s amíg felkocogott az emeletre, folyton ismételte, ízlelgette
magában Lisa nevét. Egy terv kezdett kibontakozni elméjében, s ez egyre
jobban tetszett neki.
Lisa az autó hirtelen zökkenésére eszmélt fel, s megállapította, hogy
elaludt az utazás során, ami egy taxiban nem biztos, hogy a legokosabb
megoldás. A hátsó ülésen eldőlve tért magához, lüktető fejfájással. Furcsállta,
hogy az autó lassabban halad, mint kellett volna, vagy csak érzékei csapták
be? Gyorsan megdörzsölte a szemét, nyújtózott egyet, és kikémlelt az
ablakon. Az éjszaka sűrű sötétje mögött lassan elsuhanó lakóházak sziluettjei
sejlettek fel, melyeket meg-megvilágítottak a villanyoszlopok fényei. A
környék teljesen ismeretlen volt Lisának, igyekezett valami ismerősét
felfedezni, akár egy utcanevet de meg kellett állapítania, hogy fogalma sincs,
merre járnak.
– Nem sokkal Bellflower után le kellett jönnünk a ’91-esrőI – szólalt meg
a sofőr, egy kövérkés, kopaszodó negyvenes férfi, mintha kitalálta volna Lisa
gondolatait –, mert Cerritos felé valami idióta óriási balesetet okozott, és úgy
bedugult a pálya, mint délután szokott a 10-es.
Lisának mindez semmit nem mondott, továbbra sem tudta, pontosan
merre járnak. Már éppen érdeklődött volna, de a sofőr tovább beszélt.
– Képzelje csak, valami pénzeszsák pont ma éjszaka gondolta úgy, hogy
itt a remek alkalom meghúzatni a Ferrariját! Nyilván, mert éjszaka kisebb a
forgalom és szabadabban száguldozhat, erre nem nekimegy a hülyéje egy
kamionnak, ami most felborulva keresztbeáll a 91-esen?! Ja, és még másik
négy autó is tropára ment. Komolyan mondom, néha úgy érzem, el kéne
mennem innen valami nyugis helyre… valami szigetre, ahol minden lassú és
könnyű
Amint a taxis a pénzeszsák kifejezést használta, Lisának egyből eszébe
jutott Dwayne, az egész este, ami mögötte van, s hirtelen rossz érzés kerítette
hatalmába, mi van, ha Dwayne szenvedett autóbalesetet? És ha igen, mit
keresett erre ilyenkor, csak nem őt próbálta elérni? Érezte, hogy aggodalom
hullámzik rajta végig, s már szólni akart a sofőrnek, hogy nézzék meg ezt a
balesetet. De gyorsan elvetette a gondolatot, s igyekezett megnyugtatni
magát, hogy biztos nem Dwayne volt az, hiszen honnan tudhatná, merre lakik.
– És hol vagyunk most? – érdeklődött a lány.
– La Palmában. Kábé 15 kilométerre vagyunk Anaheimtől. Hamarosan
odaérünk.
Amint a taxi lassan gurult a szinte teljesen néptelen úton, Lisa az este
minden pillanatát újra felidézte magában, s megborzongott. Zavarba hozta és
megrémítette az érzés, hogy vonzódik Dwayne-hez. Szinte semmit nem tudott
meg róla az este folyamán, mert a férfi nem mesélt magáról, ugyanakkor a
viselkedésével és a hozzáállásával elárulta, hogy figyelmes és kedves. Vagy
mindig így viszonyult Dwayne a nőkhöz, vagy csak őt tüntette ki ilyen szintű
figyelemmel, ezt Lisa nem tudhatta, de halványan sejtette, hogy kölcsönös
vonzalom alakult ki köztük. Énje egy része szívesen találkozott volna még a
férfival, persze egészen más körülmények közt, azonban másik fele riasztónak
találta még a gondolatot is. Elkapkodott és felesleges döntésnek, mivel most
Nathalie-ra kell koncentrálnia, ő a legfontosabb a világon, egy férfi nem fér
bele az életükbe. Mégis izgatta őt az a fantáziakép, vajon milyen lenne, ha
újra találkoznának, és a férfi is megnyílna előtte. Tisztában volt vele, hogy
Dwayne mellett sosem lenne többé anyagi problémája, Nathalie jövője és
minden nélkülözést mellőző gyermekkora biztosítva lenne. Azonban Lisa
nem volt olyan nő, akit pénzzel el lehetne csábítani. Vágyott a nyugodt,
kiegyensúlyozott életre, melyben képes mindent megvalósítani, amire vágyik,
de mindezt úgy, hogy tesz is érte. Ls képesnek érezte magát arra, hogy bármit
megtegyen ezért. Ő egyedül, nincs szüksége ehhez társra. S amikor erre
gondolt, ez némileg megnyugtatta. Enis pislákoló hangja azonban eszébe
juttatta: mindez valójában menekülés a férfiaktól. Túl fáradtnak érezte magát
ahhoz, hogy ilyen komoly dolgokon rágódjon, inkább elővette a táskájából a
pénztárcáját, és azt a fotót nézegette kedvtelve, melyet Nathalie első
születésnapján készítettek. A kicsi mindkét kezét beletúrta a tortába, s minden
szemérmetlenség és megbánás nélkül ragyogó szemekkel nézett a kamerába.
Fején apró, csúcsos, rózsaszín kis sapka volt, mely alól vidám szőke fürtjei
omlottak elő, a mellette térdeplő, Lisa éppen puszit készül adni az arcára. Ez a
kép mindig annyira meghatotta Lisát, hogy eszébe juttatta: az élet egy csoda.
Egy olyan csoda, mely akkor mutatkozik meg a legteljesebben, ha nyitott
szemmel és szívvel járunk, bármi is történjék. Lisa megcsókolta a képet, majd
visszacsúsztatta a tárcájába, s közben arra gondolt, vajon milyen estéje
lehetett az ő kicsikéjének az anyu nélkül. Biztos volt benne, hogy Cherylnél
nagyon jó kezekben volt a kis hölgy. Annyira várom, hogy újra lássalak,
prücsök – gondolta Lisa, mert egy örökkévalóságnak tűntek az órák, amióta
elbúcsúzott tőle. Hirtelen a taxi nagyot fékezett, kerekei csikorogtak az
aszfalton.
– Fenébe – csattant fel a sofőr, akit már biztos idegesített, hogy ilyen
hosszú ez az út –, azt hittem átérünk, mielőtt pirosra vált!
Egy kereszteződésben álltak meg, melynek bal oldalán egy nagyobb
épület, talán bevásárlóközpont sötétlett, jobb oldalán viszont egy kerítéssel
határolt használtautó kereskedés. A sofőr idegesen dobolt ujjaival a
kormányon, s türelmetlenül lesett jobbra-balra, majd vissza a lámpára, mikor
vált már át. Hirtelen egy ezüst Toyota tűnt fel, s hasított el előttük bömbölő
hangszórókkal.
– Na, erre tényleg megégte várni… – sóhajtott fel a taxis. A lámpa
azonban még mindig nem váltott át. Dühösen a kormányra csapott. – Mi lesz
már?!
 Ebben a pillanatban egy sörösüveg csapódott az autó elejéhez, mintegy
válaszként a sofőr kirohanására, a szilánkok a szélvédőre repültek, a taxi
elejét habzó sör mocskolta össze. Lisa annyira megijedt, hogy a kezében
tartott pénztárcáját elejtette, s miközben lehajolt érte, jobb oldalról fiatalok
hangját hallotta meg.
– Az anyját! Megmondtam, hogy telibe nyomom, tesó! Most pofázzál’!
– Kussoljá’ be!
Amikor Lisa jobbra tekintett, három fiatalt pillantott meg, akiken látszott,
hogy alig állnak a lábukon. Dülöngélve közeledtek a taxihoz, valószínűleg
nem csak alkohol volt bennük. Mindhárman fekete farmerban voltak, s hozzá
szintén sötét pólót viseltek, melyen egy rock együttes képe volt látható, amint
őrjöngve szétszedik a színpadot. Alig lehettek húsz évesek, szinte még
gyerekek. Lisa tudta, ebből nagy baj lesz, ha a sofőr nem hajt cl gyorsan.
Azonban a férfi, miután a döbbeneté elmúlt, éktelen haragra gerjedt és kiszállt
a kocsiból.
– Ti meg mi a büdös francot képzeltek magatokról, taknyos kölykök?!
– Nézd már a kis köpcöst, hogy be van pörögve! – nevette el magát
harsányan egyikük, egy magas, fekete hajú, csont sovány fiú, úgy, hogy el is
esett a lábában.
– Én… én megtérítem a kárt, uram! – szólalt meg a középső,
alacsonyabb, lenszőke hajú srác. És egészen közel ment a taxihoz. –
Megtérítem, nyugodjon meg… mindent elsikálunk, jó?
Azzal egy hatalmasat rúgott a kocsi jobb első lámpájába. Az üveg
szilánkokra hullott, majd még egyet és még egyet odarúgott, mintha nem
tudna leállni, majd hirtelen lábfejét markolászva társaihoz fordult röhögve.
– Ááh! Baszki, ez nagyon kemény!
– Normális vagy?! – kiabált a taxis, s megkerülve a kocsit a lábát
fogdosó, ugráló fiúhoz ment, majd megfogta a nyakánál fogva. – Állítsd le
magad, re kis idióta, vagy én állítalak le!
– Ne taperoljá’, öreg! Mi vagy te, homokos?! Azonnal szálljá’ le rólam,
me’ beverek egyet! – ordította a fiú, s egyszerre mintha elmúlt volna a
lábfájása, sarkon fordul, megfogta a taxis karját és ellökte őt magától, majd
egy hatalmasat rúgott a férfi ágyékába. A sofőr nagyot kiáltott, majd
összegörnyedt. A fiú még egyszer belerúgott, ezúttal az oldalát találta el, a
férfi az aszfaltra roskadt, s úgy reszketett, mint a kocsonya.
– Az anyja! – ámult a harmadik fiú, aki az imént a saját lábában elbotló
barátját segítette fel a földről. – Brian kifektette a tagot!
 – És kiütéssel nyert az első menetben! – kiáltotta Brian, lábával letaposva
a még mindig földön kuporgó sofőrt. Lisa elborzadva nézte végig a jelenetet,
teljesen leblokkolt. Kezében úgy szorította a pénztárcáját, hogy majd
beleroppantak az ujjai, szíve vadul zakatolt, el akart rohanni, de a páni
félelem miatt úgy érezte, egész testével a taxi hátsó üléséhez tapadt.
– Nem nagy cucc! – kiáltotta a fiú, akinek már sikerült feltápászkodnia a
földről. – Ez nekem is ment volna!
– Persze, Josh, persze… – nevette őt ki Brian, majd még egyet rúgott a
sofőrbe. A férfi nem mozdult többé. Lisa elborzadva nézte az elnyúló testet,
egy pillanatig azt hitte, a férfi meghalt, de lassan emelkedő hasa jelezte, hogy
még él, csupán elájult. Amikor a fiúkra pillantott, észrevette, hogy egyikük
összeráncolt homlokkal néz a kocsi felé, éppen rá. A fiú lassan az autóhoz
csoszogott.
– Te meg hová sietsz, Nick? – kérdezte Brian. Lisa torkában dobogott a
szíve,, amikor Nick a kocsihoz ért. A fiú. benézett az ablakon, s szélesen
elvigyorodott. Hosszéi barna haj íba tpú‘t és Lisára kacsintott.
– Mizujs, picim?
– Mi van?! – kérdezte Brian és Josh egyszerre. Nick nevetve fordult
feléjük.
– Itt van egy csaj! Méghozzá… kegyetlen jó bige!
– Ne szívass…! – hüledezett Brian, s gyorsan a kocsihoz rohant. Josh
bicegve követte. Lisát olyan jeges félelem öntötte el, hogy szemére szinte
ráfagytak a könnyek. Mozdulni sem bírt, teljesen lebénította a rettegés. Tudta,
hogy csak villámgyorsan ki kell nyitnia az ajtót és elfutnia, sejtette, hogy nem
tudnák őt sokáig üldözni a lábukon is alig álló fiúk, mégis képtelen volt
cselekedni. Nick hirtelen felrántotta az ajtót, behajolt az utastérbe, melyet
azonnal cigaretta és alkohol émelyítő bűze töltött meg.
– Hu, basszus! Ez a csaj nagyon durván néz ki…
– Menj má’ az útból, hadd lássam! – szólta le őt Brian, és elrántotta
barátját az ajtóból. Hosszan nézte Lisát, égő zöld szemével végigpásztázta
minden porcikáját, különösen a melleit és az ajkait. Brian nagyot nyelt és
megnyalta a száját. – Szét foglak szedni, csajszikám.
– Állja’ le, haver! – förmedt rá Nick és elráncigálta őt az ajtóból. – Én
láttam meg őt előbb, enyém az első menet!
– És ki ütötte ki a főszert, he?! – mondta Brian és meglökte Nicket. – Ha
én nem verem meg, most nem lenne csaj sem, érted, hülyegyerek?! Enyém a
csaj!
 – Hé, te kis mitugrász, engem te ne lökdössé’! – kiáltott rá Nick és
felemelte az öklét, hogy megüsse Briant, ám a szőke fiú gyorsabb volt nála,,
elkapta a karját és gyomron vágta. Nic összehányta magát és elterült a földön.
– Jééézusom, Brian… mit csinálsz?! – nézett rá Josh értetlenül. Fogd be,
Josh és őrködj! – rivallt rá Brian. Josh még motyogott valamit, de Lisa ebből
semmit nem hallott, mert Brian egy pillanat alatt bepattant melle a kocsiba és
bevágta az ajtót maga mögött. A lány úgy nézett rá, mint egy életveszélyes
mérges kígyóra, akinek lángoló zöld szemének tág pupillája érzéketlenséget
tükrözött. És vágyat, őrült vágyat. A Brianből áradó alkohol, cigaretta és
izzadság szag hányingert keltő keveréke olyan undort váltott ki Lisából, hogy
azt hitte, menten lehányja a fiút. Bár más színű szeme volt, mint Samuelnek,
de ugyanolyan hátborzongató és kegyetlen pillantással nézett rá. A fiú ismét
végigmérte a lányt, s közben nadrágját markolászta.
– Profi vagy, ugye? – kérdezte elbódult hangon. Lisa nem tudott
megszólalni.
– Profi ribanc vagy, igaz? – kérdezte ismét Brian, ezúttal emeltebb
hangon. – Nagyon kicsípted magad mára, szépségem. Befogadom, hogy nincs
is rajtad bugyi. Jól gondolom, ugye? Mutasd csak magad…
Azzal Brian keze durván rácsapott Éisa combjára, majd lassan
végigsimította a lábát, be egészen a combja tövéhez.
– Kérlek, ne… – nyögte Lisa kétségbeesetten.
– Fogd be! – kiáltott rá Brian és a kezét ütésre emelte, de mielőtt
bánthatta volna, a lány a mellette heverő táskáját az arcába vágta. Ez mintha
felszakította volna a gátat, mely az adrenalin őrült áramlását visszatartotta,
gyors egymásutánban ütni, verni, csapkodni kezdte Briant, ahol csak érte, a
fejét, a gyomrát, a torkát, a szemét kaparta, olyan vad dühvel, hogy Lisát
megdöbbentette, mire képes. Brian egy ideig képes volt hárítani a
meglepetésszerűen rázúduló ütéseket, amikor azonban Lisa a torkát ütötte
meg, hirtelen fuldokolni kezdett, és tehetetlenül tűrte, ahogy a lány
harcképtelenné teszi. Alig tíz másodperc telt el, de Lisa egy
örökkévalóságnak élte meg. Tudta, hogy amilyen gyorsan csak képes, el kell
rohannia. Kezébe vette a pénztárcáját, melyet elejtette az ütleg közben, majd a
táskáját is, és felrántotta az ajtót. Elszaladt, bele az éjszakába. Alig tett meg
pár tíz métert, amikor hallotta Brian fuldokló hangját, amint Josht utasítja,
hogy eredjen utána, de a fiú egy lépést sem tett. Lisa úgy rohant, ahogy csak a
lába bírta. Folyton hátranézett, nem követik-e, de a sötét utcák néptelenül
húzódva kongtak hangos léptei nyomán. Ismeretlen házak, utcanevek,
épületek és parkolók mellett loholt, amíg csak a benne vadul tajtékzó
adrenalin hajtotta, de egy idő után meg kellett állnia, mert már nem bírta a
tüdeje. Majdnem összeroskadt, úgy lihegett, amikor a távolban megpillantott
egy buszmegállót, s egy buszt, mely épp ekkor állt be. Maradék erejét
összeszedve rohant a megállóba, s intett a vezetőnek, hogy várja meg. Amikor
az első ajtóhoz ért, szinte rázuhant a lépcsőre.
– Ana… – lihegte – Anaheim felé megy?
A vezető végigmérte őt, rosszallóan elmosolyodott, mintha csak azt
mondta volna: bajba kerültél, ugye, ribanc? Majd kedvetlenül megszólalt.
– Igen. Oda. Szálljon fel…
– Nagyon köszönöm!
Az éjszakai járaton alig volt néhány utas, közülük két hajléktalan férfi a
hátsó üléseken feküdt, s aludta álmát, melyben talán azt képzeltél, soha többé
nem ébrednek fel, csöndesen meghalnak végre. Lisa az első ülésen foglalt
helyet, s igyekezett kifújni magát, lecsillapodni, de folyton eszébe jutott a
három fiú, és akaratlanul is riadtan leste az utcákat, ahogy haladt a busz, nem
látja-e meg őket, és ők is őt, ezzel a nyomába eredve. De szerencséjére a busz,
úgy tűnt, egyre távolodik attól a kereszteződéstől. Lisa aggódva gondolt a
taxisofőrre, vajon mit tehettek vele még a fiúk, de olyan érzése volt, ezek után
már békén hagyták és eloldalogtak. Csak remélni tudta, hogy hamarosan
magához tér a férfi és nem lesz semmi komoly baja. Amint teltek a percek,
úgy lett egyre ismerősebb a környék, s amikor Lisa egy jól ismert megállót
látott, gyorsan jelzett és leszállt. Alig ötpercnyire volt már csak a lakás
békéjétől. Megpillantva a háztömböt, végre fellélegzett, a nyugalom kezdett
szétáradni a testében, a stressz és az adrenalin áramlásának utóhatásaként
szörnyű, kábult fáradtságot érzett, és zsibbadt minden porcikája. Alig várta,
hogy végre felérjen a lakásba, és lezuhanhasson az ágyra. Amikor azonban
kinyitotta a lakásajtót, betámolygott a nappaliba, s az asztalra dobta a táskáját,
hirtelen szörnyű előérzete támadt. A táska szája ijesztően nyírva volt, mint
egy hatalmas tátott száj, melyből kihullottak a fogak. Reszkető ujjakkal
kezdett kotorászni, egyetlen dolog után kutatva. De nem találta.
– Istenem, kérlek, ne…
Páni félelem tort rá, megragadta a táskát és a tartalmát kiszórta a földre.
Minden ott volt, kivéve a Dwayne-től kapott borítékot. A borítékot, melyben
3000 dollár volt, a biztonság és a megmenekülés ára.
– Ne, ne, ne… ne, kérlek, ez nem lehet igaz!
Lázasan keresni kezdte a borítékot, de már tudta, hogy nincs nála.
Fogalma sem volt, hová tűnhetett, hiszen egész végig a táskájában tartotta.
Amióta Dwayne átadta neki, elsüllyesztette jó mélyre a táskájába, és azóta
nem nyúlt hozzá. S ekkor hirtelen eszébe villant egy kép. Amikor Brianhez
vágta a táskát, látott egy fehér tárgyat kiesni a kocsi padlójára. Akkor fogalma
sem volt, mi az, de nem is foglalkozott vele, hiszen az életét mentette, majd
elrohant. Lisa a nappali szőnyegére roskadt és zokogni kezdett. Az életét
mentette, s közben elúszott az egyetlen esély, hogy megmentse kettejüket az
utcára kerüléstől. A végkimerültség szélén egyensúlyozva feltápászkodott a
földről, és kibotorkált a fürdőszobába. Amint benyitott az ajtón, alig volt ideje
fölkattintani a lámpát, a WC-csészére zuhant és hányni kezdett. Patakokban
folytak a könnyei, melyek jobban marták a lelkét, mint a beteges-szürke arcát.
Amikor már nem volt mit felöklendeznie magából, remegő térdekkel, a
mosdó nyirkos szélébe kapaszkodva felállt, és szembenézett roskatag,
szánalomra méltó tükörképével. Egy hosszú percig egyre mélyebb undorral
nézett magára.
– Milyen anya vagyok én… – utálta magát azért, amit Nathalie-val tett,
mert tudta, hogy a saját ostobasága miatt elúszott minden reményük. – Utcára
kerülünk… hogy lehettem ilyen idióta…
Ismét zokogni kezdett, de már alig folytak a könnyei. A fürdőszoba hideg
csempefalának vetette hátát, moccanni sem bírt, mintha a hirtelen vállaira
nehezedő teher a padlóra préselte volna. Csak órákkal később sikerült
elaludnia, amikor a végkimerültség teljesen legyőzte. Álmában, úgy érezte,
Enis beszél hozzá, megjelent Cheryl kedves, mindig mosolygós arca és
kezével intett, hogy kövesse. Azonban Lisa lába mintha betonba lett volna
öntve, minden erejét megfeszítette, hogy Cherylhez eljusson. Csak menj –
súgta halkan Enis valahonnan a távolból, s ezek a szavak elnyelték az
álomképet. Ami pedig maradt utánuk, az a sűrű, sötét reménytelenség volt
csupán.
 3.

Úgy érezte magát, mint egy zombi, aki a testében lüktető méreg miatt éppen
csak vonszolja magát, elméjével nem fogta fel a színeket és formákat, melyek
a világot igyekeztek összetartani. Nem élt, hanem csupán létezett, sodródott,
egy örvényben magával ragadott uszadékfa kilátástalanságával, s ez
megrémítette. Lisa élete során mindig, még a legsötétebb percekben is, tudta,
merre tart, volt egy pislákoló fény a távolban, mely mindig reménytelién
hívogatta őt. De most az apró láng kialudt, elszunnyadt a rátelepedő
feketeségben. A félelem megfojtja azt a reményt és hitet, mely valójában
képes volna elűzni a félelmet. Minden ember lelkében van egy haszontalan
gaznövény, s egy színpompás virág – az növekszik bennünk, amelyiket
tápláljuk. Ha fény éri akármelyiket is, növekedni lóg, teret hódít, elburjánzik a
lelkünk kertjében, mert a fény maga a gondolat, melyet fókuszálunk. Lisa
tudta, hogy gondolatait rabul ejtette a rettegés, de úgy érezte, nincs választása.
Fogalma sem volt, mitévő legyen. Mindenféle őrült, képtelen
gondolatfoszlány szakadozott fel elméjében, és mindegyiket bizonytalan
káosznak vélte. És ahogy egy-egy gondolat elúszott, folyton vissza-visszatért
az a kép, melyen Nathalie-val együtt, összebújva ülnek a sötétben, egy
hajléktalanszálló förtelmében, vagy az utca elhagyatott és szomorú világának
közepén. Amikor leszállt a buszról Buena Parkban, néhány perc séta után
odaért egy kétszintes, okkerszínű, négyzet alakú épülethez, mely elé hellyel-
közzel királynőpálmákat, narancs- és vajszínű virágokat, valamint örökzöld
bokrokat ültettek. Az épület mellett méretes parkoló terpeszkedett, ahonnan
be lehetett látni abba a meghitt és gyönyörű kertbe, melyet maga az épület
fogott közre, csöndes oázist kínálva a lakóközösségnek. Az oázis közepén
természetesen egy medence terpeszkedett, s amint Lisa a hűs árnyékot adó
boltív alá ért, már hallotta is a gyerekek hangját, akik vidáman ugráltak a
vízbe. Balra indult, ahol egy lépcsősor vezetett fel az emeletre. A főleg idősek
által lakott háztömb sehogy sem nyújtott Lisa számára otthonos jelleget,
holott látszott, a tervezők mindent igyekeztek elkövetni azért, hogy valódi
kaliforniai otthon-közösség jöjjön létre. Hirtelen meghallotta Cheryl hangját.
– Lisa! Lisa, itt vagyunk. Gyere ide – a nő vidáman integetett egy vaskos
azálea bokor mellől, közvetlenül a medence partjáról. Amikor Lisa a
bokorhoz ért, egyszer csak előtotyogott mögüle a kis Nathalie.
– Anyuci! – kiáltotta, és apró karjait nyomban anyukája lábai köré fonta.
Lisa leguggolt hozzá és nem győzte puszikkal és simogatással kiengesztelni
őt azért, hogy az elmúlt estét nélküle kellett töltenie. Láthatóan Nathalie a
legkevésbé sem haragudott rá, hogyan is tehette volna, egy gyermek lelke oly
tiszta, érintetlen és szent, hogy abban nincs helye azoknak a romboló
érzelmeknek és gondolatoknak, melyek a felnőtteket már megfertőzték.
Hosszú ideig ölelték egymást, Lisa halkan sugdosott neki szavakat a szíve
mélyéről, a kislány pedig anyukája nyakába kapaszkodva, kis ujjaival játszott
a fürtökkel és simogatta a nyakát, mintha tudta volna, min ment keresztül az
este. Lisának ez az egy perc maga volt a mennyország. Mindig
megdöbbentette, mire képes a gyermeki szeretet, akármilyen szörnyen
nyomorultul érezte is magát, Nathalie ölelése feltöltötte, mintha fényáram
szökött volna a lelkébe, mely erővel, magabiztossággal és reménnyel
ajándékozza meg. Mindig megmentesz engem, kincsem – gondolta magában.
Am bármilyen boldogságot is adott neki az összesimulás, eszébe jutott, hogy
ő nem tudta megmenteni a kislányát. Összeszorított foggal állt ellen, nehogy a
könnyei kibuggyanjanak, mert tudta, nem lenne képes titkolni Nathalie és
Cheryl előtt, hogy ezek most nem örömkönnyek.
– Na és, pancsoltál a medencében, kis prücsök? – kérdezte Lisa, amikor
kissé lazítottak az ölelésen.
– Igen-igen! – válaszolt kitörő lelkesedéssel a kicsi.
– Csak lábat áztattunk egy picit – toldotta meg Cheryl, aki széles
mosollyal nézte anyát és lányát, vélhetően egyúttal saját múltjában is
meglátott valami hasonlót.
– Akkor te már nagyon ügyes vagy – puszilta homlokon Lisa Nathalie-t
–, igazi kis olimpikon!
– Igen! Olikon vagyok, oh kon!
– Olimpikon, kincsem – pontosított Lisa, majd felállt és megköszönte
Cherylnek, hogy vigyázott a kicsire.
– Ugyan, Lisa, szóra sem érdemes! – mosolygott szélesen a nő és
megcirógatta Nathalie haját. – Remekül elvoltunk kettecskén, igaz, Nathy?
Nathalie nem mondott semmit, csak vidáman nézett rájuk.
– Sajnos mennünk kell, Cheryl – sóhajtott Lisa –, sok dolgom van még
ma…
– Igen, persze, menjetek csak – bólintott a nő folyton Lisa arcát
fürkészve, majd a kislányhoz szólt. – Nathalie, legyél ügyes és hozd ide a kis
játékokat, jó? Megteszed Cheryl néni kedvéért?
– Hozom – válaszolt lelkesen a kislány, és lassan totyogva elindult a
főben, hogy a pár méterre lévő kis színes műanyagjátékokat és állatfigurákat
egyesével elszállítsa, mint egy szorgos kis méh, minden egyes lerakott játék
után anyukájára nézett, jól csinálja-e. Lisa fájdalmas könnyeit visszafojtva
nézett rá.
 – Elárulod hol voltál az éjjel? – érdeklődött hangját lehalkítva Cheryl. –
Megértem, ha nem tartozik rám és nem akarod elmondani, csak azt szeretném
tudni, jól vagy-e és nem kerültél semmilyen bajba?
Cheryl volt az egyetlen, akivel minden gátlástól mentesen őszintén
beszélhetett volna a tegnap estéről, és a szerencsétlenségről, de szégyellte
magát, amiért ilyen ostoba volt és nem akart a nőtől újabb segítséget kérni.
Tudta, hogy Cheryl szerény körülmények között él egyedül, nem akart a
terhére lenni. Nem vetette el a lehetőséget, hogy ha minden kötél szakad,
akkor a segítségét fogja kérni, de ezt az egész helyzetet egy kemény próbának
tartotta.
Mennyire erős és kitartó? Mennyire tud felelősségteljes anyaként
viselkedni? Az utóbbi időben döbbent rá, milyen hatalmas megfelelési
kényszer van benne önmaga és a világ iránt. Egyszer majd elmesélem, Cheryl
– válaszolt Lisa –, de most még most…
– Jól vagy, Lisa? – fogta meg a kezét a nő.
– Igen, igen, köszönöm – erőltetett mosolyt az arcára a lány – nem kell
aggódnod miattam.
Azonban amikor pár perccel később elbúcsúztak Cheryltől a parkolót
szegélyező pálmák árnyékában, s elindultak a buszmegálló leié, a nő féltve
nézett utánuk, s érezte, itt valami nagy baj van készülőben. Nagyon
megszerette Lisát, olyan volt számára, mintha a lánya lenne. Talán azért is
kötődött hozzá annyira, mert neki soha nem lehetett gyermeke – ezért is
hagyta el annak idején a férje –, de ha születhetett volna egy babája, olyannak
szerette volna, mint Lisa.
Amikor hazaértek, Nathalie már kezdett nyűgös lenni. Fárasztotta a
meleg, és ezen a fejére húzott rózsaszín kis sapka sem segített sokat. Egész út
alatt csöndesebb volt a szokottnál most nem mutogatott kifelé az ablakon és
hívta fel anyukája figyelmét minden apróságra, ami a világot érdekessé és
izgalmassá teszi, hanem csak ült hallgatagon Lisa ölében és játszott hosszú
hajával. Mintha csak arra várt volna, hogy anyukája beavassa abba a titokba,
ami a lelkét nyomja. De Nathalie pontosan látta a jeleket: a karikás szemet, a
halványabban ragyogó szempárt és a reszkető kezet, mely gyakran az
anyukája mellkasát érinti meg, hogy visszatartsa a sírást. Nathalie nem tudta
megfogalmazni magában, de jobban érezte a Lisában végbement változást és
lelki őrlődést, mint bárki más. Lisa szégyellte, de az utóbbi időben
gyakrabban volt türelmetlen és ideges a kislányával. Nem egyszer előfordult,
hogy megszidta őt olyan apróságért, amin máskor csak nevettek, felemelte a
hangját, az asztalra csapott és mindezek hatására a kicsi szája lefelé görbült, s
arcán az anyukáját sirató könnyek jelentek meg. Lisa ilyenkor mindig utálta
magát, s addig ölelte, puszilgatta és simogatta gyermekét, míg az
megnyugodott, hogy végre visszatért hozzá az anyu.
Közben hazaértek és Lisa lefektette az ágyra a kicsit, majd engedélyezett
magának egy perc pihenőt, behunyt szemmel elnyúlt a kanapén, s hirtelen
olyan kimerültnek érezte magát, hogy karja megmozdítása is emberfeletti erőt
kívánt volna.
– Anyuci – hallotta Nathalie hangját, majd érezte a karján a kislány
kezének érintését.
– Igen, prücsök?
Nathalie nem válaszolt, csak lassan simogatni kezdte anyukája karját.
Nem volt szükség szavakra ahhoz, amit közölni akart. Lisa kinyitotta a
szemét, rámosolygott, majd szorosan magához ölelte őt.
– Anyu csak fáradt, nincs semmi baja. Minden rendben van az anyuval,
érted, bogaram?
Nathalie nem felelt, csak még szorosabban megölelte Lisa nyakát és két
kis puszit adott az arcara.
– Én is szeretlek – suttogta Lisa a fülébe és a kislány könnyes haját
puszilgatta –, nagyon-nagyon szeretlek.
Lisa erőt vett magán és kitámolygott a konyhába, hogy ebédet készítsen
kettejüknek.
Amikor azonban kinyitotta a hűtőt, rá kellett döbbennie, hogy az szinte
kong az ürességtől. Néhány tojáson kívül alig volt valami benne, közel sem
elég ahhoz, hogy ebédet csinálhasson. Visszament hát a nappaliba.
– Kicsim, le kell mennünk a boltba.
Negyed órával később, amikor a pénztárnál állt és a szalagra rakosgatta a
holmikat, rájött, talán túl sok mindent vásárolt.
A kasszánál üveges tekintettel leste a digitális számokat a végösszegnél.
Egy gyereknek nem szabadna így felnőnie! Utálta magát azért, mert nem
tudott olyan jó anya lenni, mint szeretett volna. Amikor ismét kiértek az utca
forróságába, Lisa hirtelen megszédült és le kellett ülnie. Mindjárt megyünk
haza, csak egy kicsit leülünk pihenni.
Nathalie elgondolkodott picit, majd megszólalt.
– Szeretlek, anyuci.
Igen, ezek voltak azok a pillanatok, amikor Lisa érezte, hogy él, nem csak
létezik és sodródik. Eletet adott, hogy élhessen – ezt csak egy igazi anya
érezheti át. Amint hazafelé sétáltak a tűző napon, végig igyekezett megtartani
magában azt az erőt, melyet Nathalie az öleléssel adott át neki. Próbált hinni,
bízni és remélni. Képesnek érezte magát arra, hogy bármit megtegyen, amivel
egy szebb és jobb holnapot biztosíthat a kislánya szám .ra. Csak egy kis
fogódzkodót, egy apró pontot adjon az élet!
Amikor a ház elé értek, olyan érzése volt, mintha imái meghallgatásra
találtak volna, s alig két perc alatt teljesültek is. Az épület előtti járda szélén
egy ismerős autó parkolt. Csak egyetlen embert ismert, akinek ilyen kék
Maseratija van; tegnap éjjel volt is alkalma látni Dwayne Benneth
parkolójában. S amint közelebb értek, Lisa meglátta a földszintre vezető pár
lépcsőtökön ücsörgő Dwayne-t. Olyan volt, mint egy látomás, s Lisa
kételkedett benne, hogy tényleg ott van előtte a férfi. Amikor azonban
Dwayne felállt a lépcsőről és széles mosollyal üdvözölte őt, kénytelen volt
elfogadni, hogy ez a valóság.
– Szia, Lisa! De örülök, hogy látlak!
– Dwayne… mit, mit keresel te itt? – nyögte ki Lisa értetlenül.
– Csak épp erre jártam, tudod – nevetett a férfi. – Az igazat megvallva,
látni szerettelek volna, hogy jól vagy-e és megnyugodtál-e végre. És ki ez a
bájos kis hölgy? Csak nem te vagy a kis Nathalie?
Dwayne leguggolt hozzá és szórakozottan a kezét nyújtotta felé, mire
Nathalie nevetgélve megérintette a nagy, erős ujjakat.
– És milyen aranyos sapid van, nézzenek oda! Te egy tünemény vagy –
simogatta meg a fejét. – Én Dwayne vagyok, a mami barátja.
– Szia – mondta Nathalie, nagy kék szemét le sem véve róla.
Dwayne felegyenesedett és elismerően kacsintott Lisára.
– Gyönyörű kislányod van! De hát nem csoda.
– Én ezt most… én ezt most nem értem. Dwayne. Hogy kerülsz ide?
Honnan tudtad meg, hogy itt lakom?
– Igazad van, ezzel a magyarázattal még tartozom neked – Dwayne felállt
és szembe nézett vele. Majd kiugrott a szíve olyan ideges volt, boldog, feszült
és izgatott. És szerelmes. – Említetted még este, hogy a La Habra Szociális
Otthonban dolgozol. Reggel az első dolgom volt felhívni őket és érdeklődtem
utánad. Először persze nem akartak felvilágosítást adni, de elég meggyőző
tudok lenni. Tehát, ha haragudni akarsz valakire, a pletykás recepciós hölgyre
legyél mérges, ne rám.
Lisa csak meredten bámult maga elé. Megdöbbentette Dwayne
felbukkanása, ugyanakkor furcsán jól esett neki, hogy újra látja a férfit. Az
este kialakult valami gyengéd vibrálás köztük, de ezt annak tudta be, hogy
érzelmileg rendkívül labilis volt. Ám most, fényes nappal ismét találkozni
vele, szó szerint döbbenetes volt. És egyúttal kellemes is.
– Remélem, ezzel nem léptem át egy határt – mondta Dwayne. – Ne
haragudj, hogy ilyen hirtelen rád, vagyis rátok törtem.
– Hát, tényleg nagyon megleptél – Lisa remélte, hogy nem látszik,
mennyire elpirult. – De azért örülök, hogy látlak.
– Én is örülök neked – nézett mélyen a szemébe a férfi.
– Csak most épp a boltból jövünk, és…
– Oh, igen, persze, feltartalak titeket. Segítek felvinni a szatyrot, add csak
ide.
Lisa ideges lett attól, hogy a férfi, aki hatalmas házához és gondmentes
életéhez szokott, hirtelen az ő egyszerű életükbe nyerhet bepillantást.
Valójában szégyellte magát, hogy így él és nem tudta megbocsátani magának,
hogy még ezt is el fogják veszíteni. Ugyanakkor titkos vágyat érzett az iránt,
hogy Dwayne az életük részévé váljon. És tetszett neki, hogy a férfi igyekszik
ennek eleget tenni. Amint a hűs, árnyas lépcsőházban felmentek az emeletre,
Dwayne végig viccelődött és játszott Nathalie-val, aki Lisa karjaiban
ücsörgött és nagyokat kacagott a férfin. Vajon milyen apa lenne belőle? –
kérdezte halkan, félénken magától Lisa, és bármennyire is igyekezett nem
elképzelni kettejüket együtt, a gondolat és az érzés egyre csábítóbb volt,
ahogy haladtak felfelé. Ne hülyülj már meg,
Lisa Millner – szidta meg magát, majd a bejárati ajtó elé érve, egy
pillanatra lerakta Nathalie-t a földre, amíg előhalászta a kulcsot.
– Nem élünk olyan fényesen… – mondta a lány, amikor lenyomta a
kilincset –, de üdvözöllek nálunk!
– Köszönöm, Lisa! – Dwayne rámosolygott, és figyelte, ahogy Lisa
lefekteti Nathalie-t a kanapéra, leveszi a fejéről a sapkáját és lehúzza a cipőit.
– Most egy kicsit velünk lesz ez a bácsi – suttogta neki, mialatt Dwayne
udvarias lassúsággal közeledett az előszoba felől.
– Nagyon szép, színes, élettel teli ez a lakás, Lisa, kimondottan tetszik! –
bókolt Dwayne.
– Ami színes és bohókás, az mind Karené volt – jegyezte meg Lisa a
konyhába menet. Dwayne követte, s az apró helyiség falának dőlve nézett rá.
– A barátod, akivel együtt laktál, ugye?
 – Igen – Lisa gyorsan kipakolta azt a néhány dolgot a zacskóból, amit a
közértben vettek, kinyitotta a hűtőt, s közben félszegen Dwayne-re pillantott,
vajon mit gondolhat egy ilyen egérlyuknyi konyháról. De a férfi kedves arca
mintha csak azt mondta volna: ugyan már, Lisa, te nem a hűtőd és a konyhád
vagy!
– És hiányzik? – kérdezte a férfi.
– Áhh… – sóhajtott Lisa és hozzálátott, hogy Nathalie-nak banánból és
barackból finom pépes ételt készítsen, amit úgy szeret –, el sem tudom
mondani, mennyire.
Lisa egy falapot vett elő és kést, hogy felvágja a gyümölcsöket, de
közben Dwayne mellett a nappali felé pillantott, hogy megnézze, mit csinál
Nathalie.
– Én figyelek rá, ne aggódj – mondta Dwayne, s ekkor a tekintetük egy
pillanatra összetalálkozott, mintha először látnák egymást. Először igazán. A
pillanat aztán még hosszabb lett, mintha valami kellemes folyam magával
sodorta volna őket, s tudták, hogy mindkettejük szíve egyre hevesebben ver.
Dwayne arca egyre közeledett, mintha engedélyt kért volna, hogy ajkaik
összeérjenek, de mielőtt ez megtörténhetett volna, Lisa pirulva arrébb lépett.
– Gyorsan… öö… fel kell vágnom a gyümölcsöket Nathynak.
– Persze-persze, igen, vágd csak – visszakozott Dwayne, s izgatottan a
hajába túrt, majd a nappali kanapéján fekvő kislány felé pillantott.
– Jaj, olyan bunkó vagyok, ne haragudj – szólt hirtelen Lisa. –
Megkínálhatlak valamivel?
– Ne fáradj vele, köszönöm, csináld csak azt a hamit a kislányodnak –
mosolygott Dwayne, s a pillantásuk ismét egymásra talált. Lisa érezte a
férfából áradó vágyat és vonzerőt, saját magában viszont óvatos, bizonytalan
távolságtartást fedezett fel. Szimpatikus volt neki Dwayne, valami gyengéd
bizsergést is érzett vele kapcsolatban, de sejtette, hogy a férfit sikerült teljesen
megbabonáznia, ami egyáltalán nem volt a célja. Zavarba ejtette és
idegesítette ez az új helyzet, de egyúttal kellemesen simogató érzés is volt a
lelkének. Nem tudott semmi biztosat Dwayne-nel kapcsolatban, csak azt,
hogy kellemes férfi. Néhány perc után elkészült a Nathalie-nak szánt étellel, s
már sietett is a nappaliba.
– Gyere, manócska – fogta meg a kezét Lisa és beültette a vidám,
virágmintás etetőszékébe. Lisa vele szemben telepedett le, s amíg Dwayne
tisztes távolságból, mosolyogva nézte őket, a lány kezébe fogta a
műanyagkanalat és jó adagot kanalazott az illatos gyümölcspépből.
 Hmm, milyen finom illata van – mosolygott Lisa a kicsire. – Az első
kanál anyué, aztán te jössz.
Nathalie olyan szélesre tátotta a száját, hogy a lehető legtöbb finomság
férjen bele, de még így is összemaszatolta a szája szélét.
– Jajj, Nathy hát tessék szépen enni, ne legyél ilyen kis mohó – nevetett
Lisa és megtörölgette a csöppséget egy szalvétával. Az ilyen nyugodt
pillanatok a béke egy-egy apró szigetei voltak, a közös játékok, a fürdetések,
az etetések és tisztába rakások, és minden alkalom, amikor a kis Nathalie
megfogta Lisa ujját.
– Csak lassan, kincsem, nem kell sietni – Lisa az asztalra könyökölt,
mosolyogva nézte őt és időnként meg-megtörölte az arcát.
– Olyan jó nézni téged, Lisa – szólalt meg Dwayne és közelebb ment az
asztalhoz. – Nagyszerűen bánsz vele!
– Köszi, de ez csak azért van, mert ő egy kis tündér – mosolygott rá a
lány. Az eddigi feszültsége elpárolgott, átszellemült arca mutatta, egy teljesen
más világba kerül, amikor foglalkozhat a gyermekével. – Mindjárt készítek
nekünk is ebédet.
– Miattam igazán ne fáradj.
– Nem fáradság, Dwayne – nézett rá ismét a lány. – És amúgy is, ez a
minimum, amivel tartozom neked.
Lisa felállt az asztaltól, kezébe fogta az étkészletet és kisietett a
konyhába. Dwayne követte.
– Nincs itthon túl sok minden… – sóhajtott fel Lisa –, van még egy kis
hal és melegítek mellé krumplipürét, az jó lesz?
– Tökéletes. De nem a közértből jöttetek? Nem vettél semmit ebédre?
– Nem, mert nem volt nálam elég pénz… – Lisa kikészítette a halat és a
krumplit, majd egy serpenyőt is a konyhapultra rakott.
– Ilyen gyorsan elköltötted a pénzt, amit adtam? – nevetett a férfi.
Lisa arckifejezése megrémítette Dwayne-t, aki sejtette, hogy valami
szörnyű dolog történt.
– Mi történt, Lisa? – Dwayne egy kicsit beljebb lépett a konyhába.
– Majd elmesélem.
– Nincs már meg, ugye? – vágott aggodalmas képet a férfi.
– Majd elmesélem, Dwayne.
 Percekkel később Lisa már tálalta is az ebédet, amit Dwayne szinte már
túlzott lelkesedéssel minden falat után megdicsért. A férfi igyekezett annyi
kedvességgel építgetni Lisa önbizalmát, hogy a lányt ez már kezdte zavarni.
– Köszönöm, de nem kell ajnározni, ez csak egy egyszerű étel volt.
– Mi az, hogy ajn… ajná – kóstolgatta a szót Nathalie, amikor már
lenyelte a kis krumplipüré adagját.
– Ajnározni – hangsúlyozta Lisa –, azt jelenti, hogy túlságosan dicsérnek
valakit.
– Nem túloztam – mentegetőzött Dwayne –, tényleg nagyon ízlett.
Amikor Lisa ránézett, a tekintetével kérte, hogy fogja vissza magát, mert
nem csak zavarba hozza, de egyúttal ez egy ponton túl lealacsonyító egy nő
számára. Dwayne segített leszedni az asztalt, s bevállalta a mosogatást is. Lisa
tiltakozott, de Dwayne kedvesen megkérte, inkább menjen a nappaliba és
pihenjen le, legyen a kis Nathalie-val. Lisa beadta a derekát, már csak azért is,
mert nagyon kimerült volt, s jól esett neki a gondoskodás és figyelem,
melyben akkor volt része utoljára, amikor Karennel együtt laktak. Éppen egy
párnával játszottak a kanapén fekve, amikor kezét egy papírtörlővel
szárítgatva megjelent Dwayne, otthonosan mozogva, mintha mindig is itt
lakott volna.
– Jelentem, elvégeztem a rendrakást.
– Köszönöm, Dwayne, nagyon kedves vagy.
– Szóra sem érdemes – a férfi, mosolyogva nézte anyát és lányát, mintha
családjaként hozzátartoztak volna.
– Ebéd után aludni szokott a kis tündérke – mondta Eisa miközben
csiklandozta Nathalie pocakját –, de most könyörögni kezdett, hogy menjünk
le a játszótérre. Az egyik pillanatban még menekülne a nap elől, a másikban
hintázni szeretne. Néha lehetetlen rajtad kiigazodni, manócska, tudod-e?
– Változó korban van – nevetett Dwayne.
– Volna kedved velünk tartani? Vagy más dolgod van most? – Lisát is
meglepte, hogy némi aggodalom jelent meg a hangjában arra gondolva, hogy
esetleg a férfi elbúcsúzik, és ki tudja, mikor látják újra.
– Semmi dolgom mára. Örömmel veletek tartok.
Alig negyed órával később már annak a parknak a játszóterén voltak, ahol
anno Lisa kétségbeesve őrlődött, megtartsa-e a kisbabáját vagy sem. Hetente
többször ellátogattak ide, és kettecskén élvezték a lustán susogó
pálmalevelek, ciprusok, kaliforniai selyemfenyők és a megannyi szabályos
alakzatba ültetett virág igéző látványát. S Lisa azért is szeretett idejönni, mert
itt mindig eszébe idézte: a szív szava által kijelölt úton, még ha nehéz is, de
biztos a járás, ha bízunk önmagunkban. A játszótéren csak néhány gyermek
volt, akik az óvó szülői figyelem kereszttüzében élvezték az áldott
gyermekkort, kacagva hintáztak, nagyokat sikongatva libikókáztak, a kisfiúk
versenyt rendeztek a mászókákon, hogy ki az igazi legény, a lányok pedig
ugróiskoláztak és buborékokat fújtak a szikrázó napsütésben. Idilli világ volt
ez, ahol a szülök megfeledkezhettek a vállukra nehezedő gondok súlyáról.
Lisának olykor eszébe jutott, bárcsak sose nőne fel a kis Nathalie és örökké itt
játszhatnának, gondtalanul^ szabadon. De tudta, hogy ezek a gondolatok csak
akkor törnek a felszínre, amikor a mélyben feszítő fájdalmakat érez. Nathalie
húzta anyukája kezét egy szabad hinta felé.
– Jól van, prücsök, akkor hintázunk egy nagyot – mondta Lisa és
óvatosan beültette őt az apró hintába. – Mehet?
– Igen-igen! – csapdosott lelkesen Nathalie.
– Akkor kapaszkodj, mert indul a hinta-palinta! – és Lisa már rutinosan
olyan tempót diktált, mely még biztonságos, de elég élvezetes röpülést ígér a
kishölgynek.
– Csak csodálni tudlak… – szólalt meg Dwayne és a hinta korlátjának
támaszkodva nézte őket.
– Miért mondod ezt? – kérdezett vissza Lisa, de nem nézett rá, mert
minden figyelmét lekötötte Nathalie.
– Tudod, mindazok után, amiken keresztülmentél… a szüleid és az, hogy
egyedül neveled a lányodat, szerintem ez döbbenetes. Sokáig azt hittem, hogy
a nulláról milliókat csinálni az igazán kemény munka, de egyedülálló anyának
lenni sokkal nehezebb.
– Egy ilyen kis tündérrel minden könnyebb – válaszolt Lisa.
– Oda-oda! – mutatott Nathalie a nagy, hatszög alakú homokozó felé,
melyben csak három kisgyermek játszott, szüleikkel varázsbirodalmakat
építgettek.
– Már suhanunk is – nevetett Lisa és gyorsan kikapta lányát a hintából.
Dwayne a homokozó melletti padra ült, melyet árnyékba borított egy fölé
magasodó diófa. Karnyújtásnyi távolságból, nyugodt mosollyal szemlélte
anyát a lányával. Dwayne olyan gyönyörűnek látta Lisát, hogy azt nem tudta
szavakba önteni. Érett, igéző szépsége rabul ejtette, mosolya elkápráztatta.
Lisa egy pillanatra elkapta Dwayne megbabonázott tekintetét, s a férfi érezte,
hogy libabőrös lesz az érzelmektől.
 – Hát nem imádni való? – kérdezte Lisa, s többször megcsókolta Nathalie
feje búbját és lesöpörte kis kezéről a homokot.
– De igen, nagyon eleven a kishölgy.
Ekkor hirtelen egy Nathalie-nál valamivel idősebb fiúcska totyogott oda
hozzájuk, a homokban. A három kisgyermek egyike volt, akik a szüleikkel
játszottak a homokozó túloldalán. Tátott szájjal, kócos barna fürtökkel és
állatfigurás pólójában lelkesen masírozott Nathalie felé, egy kis lila lapáttal
felszerelkezve élete első flörtöléséhez.
– Szia – mondta vidáman megbökdösve Nathalie vállát, aki hátrafordult,
hogy megnézze, ki merészelte megzavarni a homokszórós játékát anyuval.
– Szia – köszönt vissza Nathalie. Lisa széles mosollyal nézte őket. A
kisfiú ekkor szó nélkül odaadta a lapátját, majd hátrapillantott a homokban
térdeplő szüleire, hogy jól csinálta-e. Az apuka nevetve kacsintott és felfelé
mutatott hüvelykujjával elégedettségét fejezte ki, míg az anyuka
meghatódottságában a szívére tette a kezét, s odaszólt Lisának.
– Bocsánat, de ő ilyen közvetlen.
– Ugyan, semmi gond – intett neki Lisa –, egy kis Casanova.
– A maga lánya pedig egy igazi gyönyörűség! Engem három fiúval áldott
meg az élet. Egyébként Julie vagyok, ő pedig a férjem, Tom. A kis Casanova
pedig valójában Tim.
– Nagyon örülök, én Lisa vagyok. Ez a szőke tündérke pedig Nathalie.
– És a kedves férje? – puhatolózott kedvesen Julié.
– Óh, ő nem…
– Dwayne vagyok, örvendek – válaszolt a padról a férfi, majd Lisára
pillantott elnézést kérve azért a kis füllentésért, hogy nem mondta meg az
igazat kettőjükről. Ezalatt a kis Tim újabb csábító trükköt eszelt ki, nagyot
huppant a homokban és elkezdett egy árkot ásni, majd kezeivel ügyesen egy
tornyot formázott a kikapart homokból, ezzel igyekezve lenyűgözni újdonsült
szerelmét. Nathalie viszont egy hercegnő dölyfös fölényességével romba
döntötte a tornyot, s ezzel a kis Tim álmait is, aki elszontyolodva nézett hátra
a szüleire, és az eseményekre fittyet hányó testvéreire.
– Naa, Nathy – szólt Lisa és igyekezett visszaépítgetni a kisfiú
remekművét. – Nem szabad ilyet csinálni. Kérj szépen bocsánatot Timitől!
– Bocsánat – mondta halkan Nathalie. A kis Timet, úgy tűnt, ez nem
hatotta meg, sértetten magához vette a lila lapátját és a vereség teljes
tudatában visszabattyogott a testvéreihez.
 – Hát, ez most nem jött össze – mondta nevetgélve Tom. – Na, majd
legközelebb, te nőcsábász.
Lisa kacagva intett nekik, majd leporolva magáról a homokot
kikecmergett a homokozóból. Nathalie követte.
– Na, mi az, te kis romba döntögetős, el is ment a kedved?
– Igen – válaszolt egykedvűen Nathalie, majd odasomfordált a padhoz, s
a fűbe leülve a lehullott faleveleket kezdte gyűjtögetni.
– Na, mintha magamat látnám – jegyezte meg Lisa mosolyogva és leült
Dwayne mellé. A férfi egy percig csöndben figyelte az előttük elterülő park
szépségét, mintha csak a zöld színáradattól várta volna, hogy megeredjen a
nyelve. Lisa folyton a kis Nathalie-ra pillantott, leste, milyen örömét leli a
diófalevelek válogatásában. Mindig lenyűgözte, hogy egy gyermek mekkora
boldogságot érez a világ legapróbb, legjelentéktelenebbnek tűnő dolgai iránt,
s milyen örömöt tud érezni, minden ok és elvárás nélkül. Megértette, hogy
szülőnek lenni azt is jelenti, hogy egymást tanítják. Ő anyaként igyekszik
minél jobban felkészíteni Nathalie-t az életre, a vele járó minden nehézségre,
míg a kislány akaratlanul is megtanítja neki, mennyi szépséget láthatunk
mindenütt, ha egyszerűen elengedjük azt, amire nincs szükségünk.
– Elmeséled, mi történt a pénzzel, amit adtam? – zökkentette ki Dwayne a
gondolatai közül, direkt halkan, tapintatosan feltéve a kérdést, hogy a kicsi ne
hallhassa.
– Hát… muszáj lesz – bólintott szomorúan a lány.
I.isa részletesen beszámolt a férfinak az éjszaka eseményeiről, a három
fiúról, akik megtámadták a sofőrt, őt pedig kis híján megerőszakolták.
Dwayne elborzadva hallgatta végig a történetet, melynek csattanója a boríték
hiányának felfedezése volt.
– És biztos jól vagy, nem bántottak?
– Még idejében el tudtam futni – nyelt egyet Lisa. – Briant, aki beült a
kocsiba, sikerült valahogy leszerelnem, ami biztos nem sikerült volna, ha
józan. Ki tudja, mit tett volna velem, ha nem tudok elmenekülni…
– Gyere ide – sóhajtott Dwayne és jobb karjával átölelte Lisa vállát, majd
egy puszit adott a halántékára, földöntúli boldogságot érzett, amikor a
gyönyörű lány hozzásimult és érezte minden porcikáját. Úgy vette észre,
Lisának sem volt ellenére ez a gyengéd gesztus. – Annyira sajnálom, ami
történt.
– Én csak Nathalie-t sajnálom – mondta Lisa és kibújt a férfi karja alól,
hogy a fűben matató kislányára pillantson. – Nem ezt érdemli szegénykém.
Nem azt, hogy az anyja, az egyedüli ember, akire számíthat, így
cserbenhagyja az ostobasága miatt. Igyekeztem minden erőmmel, hogy jó
anya legyek, hogy egy mindig szebb holnapot adjak neki… de kudarcot
vallottam.
– Hagyd ezt abba, Lisa! – Dwayne gyengéden megérintette a kezét. –
Nem vagy te rossz anya, érted? Sőt. Te vagy a legjobb, akit valaha ismertem,
még a sajátomnál is százszor jobb… Imádod a kislányodat, látom, mennyire
igyekszel őt boldoggá tenni.
– Ha igazán szeretném, és tényleg mindent megtennék érte, akkor nem
lennék olyan hülye, hogy ott hagyom azt a pénzt, amivel megmenthetném
magunkat az utcára kerüléstől.
– Nem a te hibád. Szerencsétlen véletlenek egymásutánja volt ez az
egész, nem kell mögötte okokat és válaszokat keresni. Megtörtént. És a fő az,
hogy ép bőrrel úsztad meg a dolgot. Nathalie nem is tudja, milyen veszélyben
voltál, és hogy mennyire szerencsés, amiért egészségesen, sértetlenül kapta
vissza az anyját. Erre gondolj, Lisa!
– Köszönöm, Dwayne – a lány megengedett magának egy mosolyt. –
Nagyon kedves tőled, hogy foglalkozol velem. És igazad van. De nagyon
nehéz elfogadni és túltenni magam a történteken.
Pár percig csöndben ültek egymás mellett szorosan, Lisa a kicsit nézte,
aki még mindig valami titkos vágytól vezérelve a levelek között válogatott.
Dwayne szíve eközben majd kiszakadt a helyéről, annyira felizgult a lány
testének érintésétől.
– Meséltem Williamről? – kérdezte Lisa.
– Williamről? Nem, még sosem.
– Az otthonban élt, egy nagyon idős úr volt. Ő volt az első, akiről
gondoskodnom kellett, és a legkedvesebb számomra. Ő mondta mindig, hogy
elfogadás. El kell fogadni, ami történt, mert csak így rakhatjuk le a terhet.
Nem szabad nehéz szívvel meghalni… Állandóan a fülemben cseng a hangja,
és a nevetése.
– Igaza volt az öregnek – mosolygott Dwayne. – A kislányod visszakapta
az anyját, akire mindennél nagyobb szüksége van. Ami pedig a pénzt illeti, az
csak pénz.
– Neked lehet, Dwayne – nézett rá szúrós tekintettel a lány. – Te
dúsgazdag vagy, és attól tartok, fogalmad sincs, hogyan él az emberek nagy
része, milyen gondjaik vannak. Ne érts félre, nem hibáztatlak ezért, de te
bizonyos értelemben egy teljesen másik világban élsz. Vannak emberek, mint
például én is, akinek pár ezer dollár jelenthet életet, biztonságot, nyugalmat és
gondtalanságot, míg neked ez a pénz jelentéktelen. A zoknijaid többet
érhetnek ennél.
– Hát először is, a zoknijaim nem érnek több ezret – nevetett a férfi, majd
elkomolyodott. – Másodszor, igazad van abban, hogy egy szemszögből nézve
tényleg más világban élek, de nem tudod, miken mentem át, honnan jövök, és
milyen út van mögöttem.
– Elmeséled?
– Ha érdekel – mosolygott rá a férfi, bár a tekintetében egy pillanatra
fájdalom viaszos fényei tűntek fel. Ekkor Nathalie hirtelen feltápászkodott a
fűből, s kezében egy akkora diófalevéllel, mely majdnem eltakarta őt,
odatotyogott a közeledő szülőkhöz és a három kisfiúhoz, akik eddig a
homokban játszottak, de mar hazamenni készülődtek. A csöppség maga előtt
tartotta a nagy nehezen kiválasztott, s általa a legszebbnek ítélt levelet, akár
egy varázstárgyat, s az egyre közeledő család elé sietett. Amikor odaért az
imént megalázott kis Tinihez, szó nélkül a kezébe adta a levelet. A kisfiú
értetlenül nézett rá, Nathalie egy szót sem szólt, inkább hátat fordított nekik
és visszatipegett Lisa mellé.
– Annyira cuki! – mondta nevetve Julie és integetett Lisának, aki
magához ölelte kislányát és össze-vissza puszilgatta.
– Viszlát! – integetett nekik mosolyogva Lisa, majd kislányához fordult. –
Ez nagyon aranyos volt tőled, manócska, mindjárt megeszlek.
A kicsi, miután begyűjtött még néhány puszit és cirógatást, ismét a
homokozó felé nyújtózkodott. Látszott rajta, hogy kissé feszélyezve érzi
magát Dwayne miatt, mintha a férfi jelenléte egy szertarást törne meg, az
eddig tiszta és szent anya-lánya programot.
– Jól van, kincsem, menjél csak, de ne kószálj el. Csak itt az elején.
– Nem is tudod, milyen szerencsés vagy, hogy van egy ilyen lányod –
jegyezte meg Dwayne.
– De igen, tisztában vagyok vele – nézett Lisa a kicsire fáradt, de soha el
nem szunnyadó mosollyal. – Megmentette az életemet és nem telik el nap,
hogy ne adnék hálát azért, hogy egészséges és semmi jele annak, milyen
erőszakból született.
– Szeretetből született – javította ki a férfi és gyengéden megszorította a
kezét.
– Igen, igazad van, de érted, hogyan értettem.
– Természetesen.
 – Szóval… khm… el akartad mesélni, hogy tulajdonképpen ki is vagy te.
Hallgatlak – Lisa felé fordult, de folyton szemmel tartotta Nathalie-t, aki a
homokban játszott és időnként szemrehányó pillantásokat vetett a férfira,
amiért elrabolta tőle anyut. Dwayne hosszú történetbe kezdett, mely a
gyermekkoráig nyúlt vissza. Oregon államban élte első néhány évét, egy
álmos kisvárosban. Elmesélte, hogy szülei szinte állandó jelleggel
veszekedtek, marták egymást, soha nem értette, hogy két ennyire különböző
ember hogyan tudott összeházasodni, ráadásul gyermeket vállalni. Az
egyetlen közös mindkettőjükben a heves vérmérséklet volt, s az, hogy ezt a
lehető legkevesebb empátiával tudták a környezetük tudomására hozni. Nem
érdekelte őket, hol vannak, bármikor rázendítettek, s ilyenkor a kis Dwayne
lesütött szemmel, szégyenkezve pislogott körbe. Nyolc éves volt, amikor a
szülei elváltak, és mivel anyját teljes mértékben alkalmatlannak ítélte a
bíróság a gyermeknevelésre alkoholizmusa miatt, így kétkezi munkát végző
apjához került, akivel végül is egész jól kijött. Az évek során erős apa-fiú
kapcsolat alakult ki köztük, mely a mai napig megmaradt. Dwayne kamasz
volt, amikor apjával Los Angeles környékére költöztek, a férfi
medenceépítőként helyezkedett el, am nem fizetett rosszul. Dwayne
kiemelkedő iskolai eredményekkel büszkélkedett, meghatározó időszak volt
ez az életében, mert ekkor döntötte el, hogy szoftverekkel szeretne
foglalkozni, s tervei szerint ebből kívánt meggazdagodni. Elmesélte Lisának,
hogy egyik nap iskolából hazafelé menet elsuhant mellette egy hófehér,
nyitott tetejű autócsoda, később tudta meg, hogy egy Rolls-Royce volt az. A
benne ülő, napbarnított bőrű középkorú úr minden porcikája nyugalmat,
könnyedséget és tekintélyt sugárzott. Egyszer majd ilyen autóban ülök én is,
így lesz, tudom – határozta el magában az akkor 14 éves fiú, s 15 évvel
később egy téli napon elégedetten huppant be a saját Rolls-Royce-ába.
Dwayne elmesélte, hogy anyjáról csak annyit tud, nem sokkal a válás után
meghalt alkoholmérgezésben. A hír nem várt módon sokkolta, alig tudta
túltenni magát azon, hogy soha többé nem láthatja őt, holott vajmi kevés
szeretetet kapott tőle rövid közös életük során. Apját egyáltalán nem
rendítette meg egykori felesége halálhíre, csak annyit fűzött hozzá: ez várható
volt – majd folytatta a legújabb megrendelt medence terveinek átnézését.
Dwayne elmondta, hogy amint a szoftverfejlesztésből vagyonos ember lett,
azonnal elkezdte támogatni apját, így hálálva meg a sok törődést. Ma alig tíz
kilométerre laknak egymástól, s apjának van az egyik, ha nem a legszebb
medencéje Pacific Pahsades óceánra tekintő villanegyedében.
– Talán furcsa lesz ezt hallani – fejezte be a történetét a férfi –, de nem is
a semmiből való pénzteremtés volt a legnehezebb, hanem ellenállni annak,
hogy azt higgyem, a pénzem miatt értékesebb vagyok, mint más emberek.
Szeretem a pénzt, de csak azért, mert általa tudom mindazt megtenni, amire
igényem van. Ezért mondtam azt az imént, hogy „a pénz az csak pénz”, mert
nem tulajdonítok neki nagyobb jelentőséget. Csak egy eszköz. És igazad van
abban, Lisa, hogy hajlamos vagyok elfelejteni, nem mindenki olyan
vagyonos, mint én. Sajnálom…
Lisa egy percig csöndben maradt a férfi hosszú monológja után, melyet
figyelmesen hallgatott végig. Most viszont a homokban térdelő Nathalie-ra
pillantott. A férfi eközben izgatottan figyelte a reakciót, mely, úgy érezte,
végérvényesen eldöntheti kettejük további sorsát.
– Hát, köszönöm, hogy mindezt elmondtad, Dwayne – jelentette ki
tárgyilagosan a lány. – Meglepett, hogy van bennünk közös, talán több is,
mint hittem.
– Így látod? – érdeklődött lelkesen a férfi.
– A te életed sem indult könnyen, az enyém sem. És te is hiszel
magadban, vannak határozott céljaid. Bár én néha nagyon el tudok
bizonytalanodni magamat illetően…
– Lisa, szimpatikus vagyok neked? Nem akarok semmit belemagyarázni a
dolgokba, és nagyobb feneket keríteni az egésznek. De van egy ötletem és
szeretném tudni, hogy egy kicsit megkedveltél-e?
– Igen, Dwayne – fordult felé a lány és elmosolyodott, mintha egy óvodás
kisfiú első szerelmi vallomásár hallaná –, szimpatikus vagy nekem,
meglepően kedves és figyelmes. De nem igazán értem…
– Nincs most hová mennetek, igaz? – vágott a szavába a férfi.
– Nincs… – nézett rá összeráncolt homlokkal a lány.
– Akkor költözzetek hozzám – mosolygott a férfi biztatóan.
– Arról szó sem lehet! Nem élhetek vissza a helyzettel és alig ismerjük
egymást. Nem akarok a terhedre lenni, és…
– Visszaélni a helyzettel? Lisa, utcára kerültök, ha nem találsz gyorsan
egy lakást!
– Úgy értettem, hogy nem akarok az adósod maradni. Már így is túl sokat
köszönhetek neked.
– Nem leszel az adósom. Figyelj, ez egy nagyon egyszerű helyzet: neked
lakhely kell, én pedig tudok azzal szolgálni. Nem kérek cserébe semmit, csak
segíteni szeretnék rajtad, mert nagyon szimpatikus vagy nekem és nem
nézhetem tétlenül, hogy bajba kerüljetek! Mondtam már korábban, hogy nem
fogadom el a nemleges választ.
 – Tudnék esetleg Cherylhez költözni – vetette fel Lisa, s érezte a
hangjában, mennyire gyenge lábakon áll ez az elképzelés.
– Ő az az idős nő az otthonból?
– Igen.
– Ha odaköltözöl, akkor már hárman fogtok nyomorogni – elnézést a
szóért – egy kis lakásban, Lisa. Annak az idős hölgynek, Cherylnek ez
nyilván nem lesz kellemes, és eleinte lehet akármilyen kedves és megértő, de
idővel felüti a fejét ilyen helyzetekben a türelmetlenség és a barátságotok
megy rá. Akkor aztán még rosszabb helyzetbe kerülsz. Lásd be, hogy amit én
kínálok, az a tökéletes megoldás.
– Nem tudom, Dwayne…
– Gondolj bele, egy hatalmas házban élek teljesen egyedül, bőven van
hely. Egy egész lakosztály a rendelkezésetekre áll, olyan kényelemben
élhettek, mint még soha. Egész nap tudnál a kis Nathalie-val foglalkozni,
mellette lehetnél, játszhatnátok – még inkább az anyja lehetnél!
Lisa érezte, hogy a férfi érvei nagyon az elevenébe találnak. Az utóbbi
hónapokban egyre idegőrlőbb és elszomorítóbb volt, hogy szinte minden nap
órákra el kellett szakadnia a lányától, aki bár az otthonban volt az ő
munkaideje alatt, de egyre sűrűbb elfoglaltsága1 miatt nem tudott mindig ott
lenni mellette. És ez szörnyen bántotta. Dwayne valóban tökéletes
választásnak tűnt, de tartott attól, hogy egy szinte vadidegen férfi házába
költözzön, és ki tudja, minek tenné ki ezzel a lányát.
– Tudom, mire gondolsz, Lisa. Félted a kislányodat – mondta Dwayne,,
mintha a fejébe látott volna. – Ez természetes. Ha nekem gyerekem lenne, én
is félteném és ötször is meggondolnám, kinek a közelébe engedem. De hidd
el, kérlek, nincs mitől tartanod! Voltál nálam, láttad, hogyan élek, nem egy
drogtanya, se maffia főhadiszállás. Hidd el, két nappal ezelőtt még én is
furcsán néztem volna arra, aki azt mondja nekem, fel fogom ajánlani egy
vadidegen nőnek és a gyerekének, hogy költözzenek hozzám. Belegondolva
akár még mulatságosnak is tarthatjuk a helyzetet, mert kissé abszurd.
– Valóban az – mosolygott I ,isa.
– De te hiszel abban, hogy minden okkal történik. Hát kérdem én, miért
sodort az utadba éppen engem az élet? Nem akarom túldimenzionálni a
helyzetet és egy hősnek beállítani magamat, de szerintem azért ülünk most
ezen a padon ketten, hogy együtt legyünk… már úgy értem, hogy hozzám
költözzetek.
 Vagy nagyon jó beszélőkéje van, vagy tényleg így gondolja – töprengett a
lány, s közben eszébe villant az álomkép, melyet este látott Cherylről. És Enis
hangja. Megint üzenni akart Enis, vagy csak a kimerültségtől és a rettegéstől
az elméje össze-vissza csapongott? Nem tudta eldönteni, de azt érezte, hogy
egyre inkább Dwayne felé billen a mérleg nyelve. Van valami abban, amit a
férfi mondott, s ha az élet tényleg mentőangyalként küldte őt, akkor ostobaság
lenne nem élni a lehetőséggel. És még egy ostoba döntést nem akart hozni, a
lánya életéről, létbiztonságáról van szó, a sarkára kell állnia és határozott,
józan döntést hoznia, ha nem akarja az utcán végezni. Elege volt már abból,
hogy az érzelmeire és csapongó érzéseire hallgasson, eljött az ész és a logika
ideje.
 5. fejezet

A DÖNTÉSEK SÚLYA


„Nemcsak azért vagyunk felelősek, amit megteszünk,
hanem azért is, amit nem teszünk meg.”

Lao-ce

1.

A Santa Monicában álló hatalmas Westfield Century City épületegyüttes Los

Angeles egyik legnépszerűbb és legnagyobb bevásárlóközpontjaként tárt
karokkal fogadta a sok ezer helyi lakost és turistát. A több emelet magas
komplexumban szó szerint mindent megtalálhatott az érdeklődő, amivel csak
szebbé kívánta tenni önmagát, az életét, lakókörnyezetét, vagy szerettei
napját. Lisa az egyik emeleti kávézóban ülve a cappuccinója maradékára
meredt, s életének különös alakulásán elmélkedett. Az elmúlt közel tíz hónap
teljesen felforgatta az életét, lassan már azt sem tudta, ki ő egyáltalán. Egyik
szeme sírt, a másik nevetett azon dolgok rázúduló tömegétől, melyek
ellenállhatatlanul körül vették és maguk alá temették. Úgy érezte, kicsúszott a
lába alól a talaj, teljesen kezd feloldódni valamilyen más Lisában, aki nem ő,
s ez ellen vajmi keveset tud tenni. Új élete Dwayne mellett egyszerre volt a
megvalósult álom, és a mindent romba döntő szürreális rémálom. Az új Lisa
életének legszebb része egyértelműen az a létbiztonság volt, melyben
Nathalie nevelkedett, a kislány olyan világba csöppent, melyet
maradéktalanul élvezhetett. És ő felhőtlenül élvezte is volna, ha nem látja nap
mint nap, hogy a csillogó cukormázas felszín alatt az anyukáját valami
kínozza. Gondolataiból a felszolgálólány ragadta ki, aki alig volt idősebb
nála.
– Hozhatok még valamit? – a lány mimikája arról árulkodott, mennyire
üresnek és szánalmasnak sejti őt a felszín alatt.
 – Köszönöm, nem kérek mást, csak fizetnék. Nagyon finom volt a
cappuccino! Régebben én is felszolgálóként dolgoztam, szinte kedvem lenne
beállni a pult mögé – mosolygott Lisa.
– Aha, értem – mondta unottan a felszolgálólány, miközben nyilván arra
gondolt, de amióta egy gazdag pasi ribanca vagy, a kávéfőzés a legutolsó,
amit a kezeddel csinálsz!
– Még egyszer köszönöm, és szép napot! – búcsúzott Lisa, és magához
vette a mellette lévő székre helyezett táskáját és azt a néhány bevásárló
szatyrot, melyben többek közt a Nathalie második születésnapjára vett
ajándékok voltak.
A kávézót elhagyva liftbe szállt, s pár perc múlva már a hűs
mélygarázsban volt. A cappuccino ellenére is fáradtnak érezte magát, így az
autójához sietett, minél hamarabb haza akart érni. Amikor meglátta a fekete,
hivalkodó, nyitott tetejű Mercedes sportkocsit, hirtelen undor fogta el: ez nem
az én autóm, hanem Dwayne-é, és nem haza megyek vele, hanem Dwayne
házába. Beszállt a kocsiba, az utasoldali ülésre helyezte a zacskókat, majd
felbőgette az erős motort, és kihajtott a mélygarázsból a szikrázó napsütésre.
A Santa Monica Boulevard szinte dugig volt a lassan araszoló kocsikkal,
egyike volt ez azoknak a fantomdugóknak, melyek olyan hirtelen bukkannak
fel és foszlanak semmivé, mintha csak víziók lennének. A dudálások
egyszerre mozgásba lendítették az autó hordát. A tülköléseket Lisa
vészharangoknak hallotta, akárha az élet figyelmeztetné így, hogy ideje lenne
elhagynia Dwayne-t, s visszatérnie régi önmagához. Ezzel csak az volt a
probléma, hogy sehová nem tudott volna költözni, másrészt Nathalie olyan
csodás létbiztonságban élte mindennapjait, hogy Lisa nem akarta őt
kiszakítani ebből. Önfeláldozás – az egyetlen szó, mely eszébe jutott erről az
egész helyzetről. Feláldozza saját magát, a boldogságát, lelkének nyugalmát
azért, hogy a kislánya ne szűkölködjön. De vajon Nathalie megkapja-e azt az
értéket, mely a legtöbb számára? Édesanyja valódi személyét, és az abból
áradó mély szeretetet. Lisa úgy érezte, kettészakítják a kérdések és
bizonytalanságok, mintha egy egyre táguló szakadék peremének két szélén
egyensúlyozna egy-egy lábával. Az utat két oldalról rendezett sorban ültetett,
hatalmas lombkoronájú fák uralták, de bármennyire is szép, meghitt környék
volt ez, Lisa mindig mesterkéltnek és hatásvadásznak tartotta. A két oldalt
sorakozó házak egyre nagyobbak lettek, ahogy autójával suhant, de tudta,
hogy ezek csupán előjátéknak számítanak a domboldalon emelkedő
luxusvillákhoz és kastély méretű házakhoz képest. Amióta egy tehetős
férfival élt, lehetősége volt belekóstolni abba a világba, melyet a legtöbben
csak a mozifilmekből vagy a pletykalapokból ismernek. Egyáltalán nem olyan
ez a világ, mint ahogy a nagyközönségnek bemutatják. A legjobban azon
döbbent meg, hogy nagyon sok gazdag ember mennyire stresszes életet él.
Mintha csak két gondolati séma működne bennük: a pénz mámora és
hajszolása, valamint annak esetleges elvesztésétől való rettegés. Lisa rájött,
hogy bár az emberek nagy aésze sok pénzt akar, de csak kevesen tudnak a
mérhetetlen anyagi lehetőségekkel úgy bánni, hogy ne szenvedjenek tőle és
ne őrlődjön fel a lelkűk, egész lényük. Amikor kényszeredetten beszélgetett
Dwayne néhány ismerősének feleségeivel, meghökkent az elhangzottakon.
Nyílt titokként kezelték, hogy sokan megcsalják a férjüket, aki úgy tesz,
mintha erről semmit nem tudna, miközben ő is tart akár több szeretőt. Lisa
undorodott ettől a beteges és felszínes élettől, amiben a lélek megcsömörlik,
az emberi értékek lealacsonyodnak, s amelyet külsőségek és szánalomra
méltó színjátékok tárháza tesz elviselhetetlenné. Hátborzongató volt látnia,
hány nőnek vannak alkohol problémái, s nem ritkán drogokhoz is nyúlnak,
hogy eltompítsák a világot maguk körül, így próbálva elviselni azt a
mérhetetlen csalódást, amit szilánkokra hasadt álmaik okoztak.
Természetesen találkozott normális kapcsolatban élő, tisztességes
személyekkel, családokkal is, akik példás életvitelt folytattak, folyton azt a
bizonyos arany középutat, és a mértékletesség áldott békéjét keresve, ám ezek
ritkábbak voltak. S bár Dwayne házában gyakran megfordultak vendégek, az
üzleti világból éppúgy, mint a sztárok közül, Lisa a tömegben mégis olyan
magányos volt, mint még soha. Szégyellte, de sikerült elsajátítania azt a
műmosolyt és néhány mondatot, mellyel egy páncél mögé bújhatott. Úgy
vette észre, ez egy bevált túlélési technika azon nők körében, akik már évek
óta rabjai ennek a világnak – így próbálva megőrizni függetlenségüket,
melyet mégis egyre jobban veszítenek el. Lisa bármenynyire is próbált
kapaszkodót találni a szakadék szélén, érezte, hogy egyre lejjebb csúszik
ebben a posványban, s rettegett attól, hogy egy napon pont olyanná válik,
mint azok, akiktől menekül egy koktélpartin. Egyértelmű volt, hogy az
olyannyira áhított gazdagság és hírnév, mely a naiv embereknek csupa
pompát és tökéletes életet igét, végül is a vesztüket okozta. Kevés olyan hely
van, ahol egy pszichiáter ilyen vígan megél a számtalan rászorulóból. A
karácsonyi partin, melyet Dwayne a házában rendezett, és sikeresen mellőzte
a karácsony igazi, szeretetteljes voltát, alkalma nyílt pár szót váltani azzal a
fiatal filmcsillaggal, akit eddig csak a mozivásznon látott. A mindig a világ
megmentését teljesítő filmsztár, úgy tűnt, képtelen megmenteni magát a
whiskys poharak csábításától. És hogy Lisa miért ilyen emberroncsok
társaságában töltötte a karácsonyt, s nem Karennel és Matt-tel, az szintén egy
szomorú történet.
Közben Lisa egy balkanyar után csendes utcák során át vezetett tovább az
egyre emelkedő és északra terebélyesedő dombvidék felé. Ez már a filmekből
ismert igazi elit negyed szíve volt, ahol a káprázatos sövényfalak és
pálmalombok erdején túl mediterrán, toszkán vagy éppen olasz és francia
reneszánsz stílusban épült otthonok terpeszkedtek, melyekre éppen csak rá
lehetett látni a kovácsoltvas kerítéseken keresztül. Nem ritkán a birtokok
előtti fal mentén, s bent a parkolóban kertészek, medencetisztítók, takarítók,
helyenként pedig rendezvényszervező cégek furgonjai és platós autói álltak.
Néhány háznál igazi sürgés-forgást lehetett látni, egy félkész, hatalmas
építmény poros, földes, hepehupás területére két kamion is próbált leparkolni,
némileg feltartva a gyér forgalmat.
Nemsokára azonban megérkezett Dwayne Benneth házához – inkább így
hívta magában, mint otthonnak. A hatalmas cédruskapuhoz érve megnyomott
egy gombot az autó műszerfalán, mire a szárnyak lassan szétnyíltak, invitálva
őt gyönyörű és pompás börtönébe. Minden ilyen alkalommal felidézte
magában azt az estét, amikor a Silver Nymph alkalmazásában első ízben járt
itt, s mindez olyan távolinak és mégis olyan fájóan közelinek tűnt. Időben
távolinak, szívében túl közelinek. Egyre gyakrabban elképzelte, vajon milyen
lesz utoljára áthaladni ezen a kapun, végleg maga mögött hagyva ezt a
világot, de valahol a lelke mélyén érezte, hogy talán sosem hagyja el ezt a
helyet. Hálás volt Dwayne-nek, amiért befogadta őt és segített nekik, de a
férfi a hónapok elteltével egyre erőszakosabban és makacsabbul követelte,
hogy Lisa mindent az ő szája íze szerint csináljon. A lány nem mert
ellenkezni, mert tudta, hogy akkor Dwayne akár képes rá és elküldi őket.
Bármilyen kedves és megnyerő volt elsőre, idővel fakult, majd lekopott róla
ez az álca, s előtűnt a valódi Dwayne Benneth. A férfi, aki mosolya mögött
erőszakosan megköveteli, hogy minden úgy menjen, ahogy az neki megfelel,
s közben igyekszik mindent úgy bemutatni mintha csak a másiknak akarna
jót. Mindezek ellenére Dwayne alapvetően udvarias, kedves és előzékeny
volt, a probléma abban állt, hogy addig volt ilyen, amíg az érdekeinek
megfelelt. Nem egy alkalommal hallotta őt kiabálni Lisa, amikor telefonon
intézte üzleti ügyeit. Ilyenkor olyan volt, akár egy nagyra nőtt, sértett óvodás,
aki dühöng és eltaposással fenyegetőzik, ha nem kapja vissza a vödrét. És
Lisa kénytelen volt elismerni, hogy lealacsonyította magát egy homokozó
lapáttá Dwayne gigantikus játszóterén. Nem sokkal a beköltözésük után
észrevette, hogy a férfi őrülten szerelmes belé, s minden alkalmat megragad,
hogy hozzáérjen, megsimítsa a bőrét, a haját, hogy lássa őt minél kevesebb
ruhában, ezért a szokottnál is gyakrabban rendezett medencés partikat, ahol
Lisa számára kötelező volt a részvétel, mint Dwayne házának és életének
legragyogóbb ékköve. Lisa begördült a hatalmas, kör alakú parkolóba, majd
az autót leállította a ház bejárati ajtaja előtt. Gyengéd szellő fújt a
kilométerekre lévő óceán felől, megcirógatta a mereven ágaskodó pálmafák
leveleit. Dwayne Benneth háza a környék egyik legfenségesebb helyére épült,
a hepehupás táj olyan volt, mintha játékos gyerekkezek, minden szülői
felügyelettől mentesen, össze-vissza gyurmáztak volna ki dombokat,
völgyeket, mély árkokat és magas kiszögelléseket. A lány belépett az ajtón,
majd kulcsait ledobta egy polcra, s belebújt kényelmes házi papucsába,
melyet még Karen lakásában is hordott, s amitől nem volt szíve megválni,
bármennyire is erősködött Dwayne, hogy ne ezt a szánalmas darabot hordja,
hanem egy minőségibb olaszt. A férfi képtelen volt megérteni az általa
rajongásig imádott lány lelki világát, és az igazat megvallva nem is nagyon
tett erre erőfeszítéseket.
A kert felől már hallani lehetett Nathalie vidám kacagását. Lisa arra a
kanapéra helyezte a zacskókat, melyen lassan egy évvel korábban Dwayne-
nel kis híján lefeküdtek, majd kilépett a kertbe. A nappali előtt tágas,
kőlapokból kirakott terasz húzódott a ház teljes hosszában. A teraszt néhány
lépcsősor törte meg, melyek szinte belevezettek az óriási, húsz méter hosszú
medencébe. A medence körül pálmák sorakoztak, melyek szálkás árnyékokat
festettek a fodrozódó kék felületre. Lisa lesétált a vízhez, s ekkor látta meg a
medence szélén csücsülő kislányát, amint kezét folyton a vízbe merítve
szemléli ezt a csodás világot. Nevetését meg-megtörte a grotto sziklás
tömegéről alázúgó vízesések sustorgása. A Nathalie-ra vigyázó egyetemista
lány, Sandy, a medencében lebegett, arcát hatalmas napszemüveg fedte, s
végig a kislánytól karnyújtásnyi távolságra volt. Amint azonban meglátta a
közeledő Lisát, nyomban lekapta a napszemüvegét, egy gyors mozdulattal,
akár egy kecses amazon, kipattant a medence partjára. Megfogta Nathalie kis
kezét és felemelte a medence partjáról, hogy lássa, hazajött az anyukája.
– Anyuci! – emelte boldogan karjait az égbe a csöppség és Lisa elé
sietett.
– Szia, manócska! – a lány letérdelt hozzá, majd karjaiba vette és puszik
tömkelegével halmozta el. Majd levette fejéről a kedvenc, kacsás sapkáját és
megborzolta a szőke tincseit. – Jaj, te kis szőke hercegnő! Úgy imádom, hogy
ilyen a hajad!
– De anyuci… – tiltakozott durcásan a kishölgy –, összekócolsz!
– Oh, bocsánatot kérek, kincsem – puszilta orron őt Lisa, majd nyomban
a fejére húzta a sapkáját. – Milyen kis önérzetesek lettünk mostanában.
Nathalie úgy nézett rá, mintha csak azt mondta volna, megbocsátok, mert
az anyucim vagy és szeretlek, de ne legyen még egy ilyen! Lisa szorosan
karjaiba zárva kislányát sétált a medencéhez, ahol bébiszitter éppen kapkodva
törülközött. A magyar származású, Lisánál alig néhány évvel fiatalabb Sandy
Kovac amilyen vérforraló szépség volt, legalább annyira értelmes is, kiváló
eredményekkel haladt előre az orvosi egyetemen. Lisa éppen ezért választotta
őt a lehetséges bébiszitterek közül, akik ilyen-olyan kapcsolataik révén
közelebb álltak a felső tízezer világához, mint a többiek, mivel kiben bízhatna
meg jobban, mint egy olyan lányban, aki az életét mások segítésének és
megmentésének szentelte? Ezenfelül Sandy türelmes, elragadó és kedves
jellem volt, ám Lisa legnagyobb bánatára nem tudtak sosem igazi barátságot
kialakítani egymással, mivel Sandy titkon megvetette és elítélte őt azért,
amilyen életet választotta egy milliomos férfi oldalán. Talán nem is sejtette,
mennyire azonos a véleménye Lisáéval. Sandy hosszú, fekete haját szárítgatta
és belebújt a papucsába.
– ‘Napot, Miss Millner! Remélem, jól telt a délelőttje! – Sandy
ragaszkodott hozzá, hogy magázza a munkaadóját, ezzel is megadva neki a
tiszteletet, de Lisa tudta, hogy az orvostanhallgatónál ez is csak egy újabb
megoldás, hogy távolságot tartson tőle és mindattól, amit számára Lisa
személye képvisel. így az a bizarr helyzet állt elő, hogy a testvéreknek kinéző
lányok közül az egyik magázta a másikat, míg emez viszont tegezte őt.
– Helló, Sandy! Igen, köszönöm, jó volt. Vettem Nathynak pár ajándékot.
– Juj, és mit kapok?! – élénkült fel egyszerre a durcás hercegnő.
– Megtudod, ha itt lesz az ideje, manócska! – bökte orron őt Lisa.
– Jó-jó… – szontyolodott el a kicsi, és nekiállt piszkálgatni anyukája
ruhájának gombjait. Sandy tekintete egyszerre tükrözött ellenszenvet az anya,
és meghatódottságot a lánya felé. Valójában rettenetesen irigyelte Lisát azért,
hogy látszólag ennyire könnyű és gondtalan az élete. Természetesen fogalma
sem volt róla, miken ment már át a lány az élete során, de semmi erőfeszítést
nem tett annak érdekében, hogy ezt megtudja. Az embereknek általában
könnyebb az előítéletük biztonságából szemlélni a világot és az embereket,
mint kísérletet tenni arra, hogy a dolgok valódi arcát lássák. Nathalie-t viszont
imádta Sandy és remélte, hogy egyszer majd, amikor már biztos egzisztenciát
teremt magának, lesz majd egy ilyen tündéri kislánya, aki ennyire bájos,
értelmes és szófogadó. Ez volt az egyetlen érték, melyet Lisában felismert és
valóban tisztelt. Sok vagyonos szülő nem tudja helyes értékrendre nevelni a
gyerekeit, akik így nen ismerik meg a tisztelet, türelem, tolerancia és
elfogadás fogalmát, s azt hiszik, a világ a lábaik előtt hever, és azért létezik
csak, hogy tisztára suvickolja a bepiszkolódott olasz luxuscipőiket.
– Ugye minden rendben volt itthon? – kérdezte Lisa a bébiszittert.
– Igen, hát persze! A kicsivel nagyon jól éreztük magunkat, itt kint
játszottunk egész nap – Sandy a napozóágyra ledobott ruháit gyorsan magára
kapta. Nagyjából fél éve állt alkalmazásban, és hetente csak néhány
alkalommal kellett jönnie, amikor Lisának valamiért itt kellett hagynia pár
órára a kislányát, és Dwayne sem volt itthon. Lisa, a férfi kérésére, fél évvel
ezelőtt befejezte a munkáját az otthonban, minden bentlakó nagy bánatára, s
ezt a lány szintén fájdalomként élte meg. Nagyon hiányoztak neki a
rászorulók, az ápolók, na és persze Cheryl, akivel kezdetben naponta tartotta a
kapcsolatot telefonon. Mára azonban kapcsolatuk elhidegült. A nő, ha nem is
haragudott rá a történtek miatt, de nem nézte jó szemmel, hogy Lisa egy férfi
miatt képes feladni önmagát. Azonban megértette a lány indokait, mindenbe
kapaszkodik, amivel Nathalie-t biztonságban tarthatja. Amikor Cheryl
megtudta, hogy Lisa Dwayne-hez költözik, figyelmeztette, hogy nem lesz
ennek jó vége. Felajánlotta, hogy költözzenek inkább hozzá, de Lisa – hosszú
érvelések és győzködés után – végül is kitartott eredeti elhatározása mellett.
Most már belátta, mennyire igaza volt Cherylnek. Az utóbbi hetekben egyre
gyakrabban gondolt arra, vajon milyen lenne most az élete, ha Cherylt
választotta volna? Mindent meg akart adni a kislányának, s rá kellett jönnie, a
legnagyobb létbiztonság nem az anyagiakban rejlik,- hanem a család
szeretetteljes és gondoskodó légkörében. Ha visszatekerhetném az idő
kerekét… – sóhajtott fel bánatosan egyre gyakrabban. Most már úgy volt
vele, bármikor egy szó nélkül elhagyná Dwayne-t, s Nathalie végre egy olyan
közegben élhetne, ahol a régi nagy család veszi körül az otthonban. Egyetlen
dolog tartotta vissza ettől a lépéstől: a félelem. A félelem, hogy a férfi hogyan
reagál arra, hogy az imádott nő egyszer csak kilép az életéből? Vajon mire
lenne képes, hogy újra visszakapja őt, s a házában tartsa, mint egy értékes
drágakövet a korona csúcsán? Mi az, amitől nem riadna vissza ez a hatalom
mániás, egocentrikus alak? Lisa tudta, hogy csak úgy hagyhatja el ezt a
helyet, ha Dwayne már nem tart rá igényt. De hogy ez mikor lesz, lesz-e
egyáltalán ilyen, s ha igen, akkor vajon minek hatására akarna megszabadulni
tőle a férfi? Túl sok idegtépő kérdés, és semmi válasz, csak az örökös
bizonytalanság és kétségek. Dwayne egy napon komoly beszélgetésbe merült
Lisával, s felvázolta előtte, mennyire nem méltó, hogy egy olyan lány, mint ő,
öregekre és betegekre pazarolja az idejét. A gyermeke mellett a helye,
élveznie kell az életét és azt csinálnia, amit szeret. Lisa már mondta volna,
hogy ő igenis szereti, amit csinál és imádta azokat a reggeleket, amikor
gyorsan készülődniük kellett Nathalie-val, majd a buszmegállóban várták a
kora reggeli járatot, és az otthonban egész nap szeretet és nyüzsgő törődés
vette körül a lányát. De inkább nem szólalt meg, mert tudta, hogy a férfival
szembeni ellenállás veszélyes. Beletörődött a helyeibe és hagyta, hogy az
történjen, amit Dwayne akar.
– Köszi, hogy el tudtál jönni ma is – mondta Lisa, majd a pénztárcájából
elővett két darab százdollárost.
– Mindig szívesen jövök, Miss Millner – mosolyodott el a lány a pénz
láttán. – Akkor én megyek is. További szép napot, főleg neked, kis Nathalie!
– Kikísérlek.
 – Elég, ha kinyitja a kaput! – mondta éllel a hangjában Sandy. Hármasban
átvonultak a nappalin, majd a hallba érve Lisa kinyitotta a bejárati ajtót.
– Minden jót, Sandy!
A lány visszaintett, majd a kicsire mosolygott.
– És meg egyszer, boldog szülinapot a kis ünnepeltnek!
– Köszönöm! – mondta cérnahangján Nathalie. Amikor a lány a kapuhoz
ért, Lisa megnyomott a hall falába telepített képernyő mellett egy gombot, a
kapu feltárult, s a fekete hajú amazon már el is tűnt a szemük elől.
– Na, prücsök – cirógatta meg Lisa a kicsi haját –, megyünk a konyhába
tortát sütni?
– Huuu – csillant fel Nathalie hatalmas kék szeme –, milyen tortát?
– Természetesen a kedvencedet csinálom – kacsintott rá Lisa –, diósat,
sok habbal és narancs darabokkal!
A kislány megnyalta a száját, szélesen elmosolyodott, majd megfogta
anyukája kezét és a halion át a konyha felé kezdett húzni.
– Jaj, de lelkes valaki – nevetett Lisa, majd felkapta őt a földről és úgy
vitte a konyhába, mintha egy jókora zsák liszt lenne. Mint mindig, az ilyen
pillanatok valódi áldások voltak, melyek el tudtak feledtetni vele minden
rosszat. Maga a konyha vagy háromszor akkora volt, mint egykori lakásuk.
Amikor Lisa először meglátta ezt a monstrumot, alig akart hinni a szemének.
Dwayne megjegyzése, miszerint alkalomadtán egy rántottát vagy egy
szendvicset összedob magának, tökéletesen indokolatlanná tette egy ekkora
helyiség létét.
– Menjél játszani, kincsem, addig anyu ügyeskedik a konyhában, jó? –
terelte a plüss játékai felé Nathalie-t.
– Segíteni akarok… – válaszolt durcásan a kicsi.
Lisa elmosolyodott és homlokon csókolta őt.
– Ahhoz te még pici vagy, hogy a konyhában segíts nekem. Majd pár év
múlva mát együtt fogunk minden finomságot készíteni, jó lesz, manócska?
Éppen a tortaalapot készítette elő, egy borotvaéles kést használva, amikor
hirtelen megcsörrent a telefon, s kis híján megvágta az ujját.
– Igen, tessék, Dwayne Benneth házát hívta! – sióit bele a betanított
szövegnek megfelelően, mert Dwayne azt kérte, ne mutatkozzon be egyből.
Lisa a kezében szorongatott kést a konyhaszigetre rakta, melynek
csörrenésére felfigyelt a szőnyeg kalandvilágban repkedő Nathalie.
 – Szia, én vagyok.
– Karen? – örvendezett a lány, de gyorsan vissza is fogra magát
idegességében, ahogy eszébe jutottak a történtek. – Éppen… éppen az előbb
jutottál eszembe. Tudod, most csinálom Nathynak a tortát és… hát bénáztam
kicsit, igen…
– Nathalie-t szeretném felköszönteni – mondta tompa hangon Karen. Lisa
kiérezte a hangjából a feszültséget, megbántottságot, mely a történtek után
nem is csoda. Amikor még előző évben Karen megtudta, hogy Lisa Dwayne-
hez költözik, nagyon ideges lett. Úgy érezte, hogy Lisa ezzel csapdába zárja
magát, s bárhogy győzködte, nem tudta lebeszélni az elhatározásáról vagy
legalábbis megfontolásra bíztatni. Az aggodalomból fakadó nézeteltérést még
könnyedén kibírta a barátságuk. Amikor azonban pár héttel később Karen és
Matt meglátogatták Lisát, végleg elmérgesedett köztük a dolog. Lisa akkor
még izgatottan és nagy lelkesedéssel vezette őket körbe új otthonában, s
mutatta be nekik Dwayne-t. Azonban Karen és Matt kezdettől fogva
idegenkedve és ridegen álltak a férfihoz, ők átláttak a szitán. Egy finom
vacsora után a kertben Lisa és Karen kicsit kettesben maradtak, s a szőkeség
komoly aggodalommal reagált Lisa kitörő lelkesedésére és szinte már
epekedő rajongására Dwayne iránt.
– Nekem ez az egész nagyon nem tetszik, Lizy – fogta meg a kezét Karen
és nézett határozottan a szemébe.
– Ezt most nem értem, Karen… mi bajod? – értetlenkedett Lisa.
– Te most komolyan nem látod, hogy milyen ember ez a Dwayne
Benneth?! – emelte fel a hangját Karén, miközben a medence partjánál
iszogató és kényszeredetten beszélgető Dwayne és Matt felé pillantott.
– Mégis mit kéne látnom. Karén? Hogy kedves, mindig figyelmes és
szerény ahhoz képest, amilyen életszínvonalon él?
– Oh, igen persze, egy földre szállt angyal! – legyintett Karén. – Igaz,
tényleg így viselkedik, de nem azért, mert ilyen ember, hanem mert az érdekei
így kívánják. Lizy, te tényleg nem veszed észre, hogy az orrodnál fogva vezet,
és csak megjátssza magát?
– Ugyan már, ezt nem gondolhatod komolyan, Karen! Mégis miért
csinálna ilyet? – Lisa Dwayne felé pillantott, a tekintetük egy pillanatra
összetalálkozott és a férfi kedvesen elmosolyodott. Karennek nem lehet igaza,
ez a férfi melegszívű és előzékeny – gondolta a lány.
– Hogy miért? Hogy az ágyába vigyen, ez az egyik. A másik, hogy
láthatóan beléd habarodott, de nem olyan értelemben, mint ami köztem és
Matt között van. A Dwayne-féle férfiak azért tartanak ilyen szép nőket maguk
mellett, hogy mutogassák őket. És hidd el, Lizy, ez a pasi addig nem
nyugszik, amíg nem fektet le. Szépen lassan rád fog telepedni és te egyszer
csak azt veszed észre, hogy kötél került a nyakad köré… Kérlek, Lizy!
Költözz el innen, felejtsd el ezt az embert, akár hozzánk is jöhetsz, majd
kitalálunk valamit!
– Tudom én, hogy miért mondasz ilyeneket – válaszolt Lisa halkan,
kemény éllel a hangjában. – Egyszerűen irigykedsz. Irigy vagy, hogy nekem
ilyen férfi jutott, akinek megvan mindene, amire egy nőnek szüksége lehet…
– Hogy mi van?! Hogy én irigykedem? – hőkölt hátra Karen vérig sértve.
– Igen, pontosan! Neked már régóta ott van Matt, nem volt soha az
életben annyi gondod, mint nekem és most, hogy végre történt valami jó
dolog az életemben, ellenem fordulsz! Irigykedsz, hogy nekem jobb sors
jutott végül, mint neked. Itt van egy férfi, aki szeret és akar engem, boldoggá
tud tenni és te belekötsz, csak azért, hogy ne legyek boldog, el akarsz kergetni
erről a helyről, hogy megint az a kis lesajnálható lúzer legyek! – Lisa érezte,
hogy egyre megy fel benne a pumpa, amiért Karennek volt bátorsága bírálni
és leszólni az ő megmentőjét. Majd kimondta azt a mondatot, amivel végleg
vérig sértette Karent. – Hát milyen barát vagy te? Hatalmasat csalódtam
benned, Karen…
Karen elkerekedett szemmel hallgatta végig Lisát, majd tekintete a
döbbentről átváltott szomorúra és megalázottra.
– Ezeket mind komolyan gondolod, Lizy? – kérdezte lassan Karen, s látni
lehetett, hogy a könnyeivel küzd.
– Nem hagysz más választást, mint hogy komolyan gondoljam!
– Akkor sajnálom – sóhajtott Karen –, mert te sem hagysz más választást.
Nem hiszed, de amióta csak ismerlek, azt kívánom, hogy találd meg a
boldogságodat. Legyél hát boldog az élettel, amit választottál!
Azzal Karen szólt Mattnek, hogy most rögtön induljanak. A férfi
értetlenül pillantott rá, majd Lisára, s látva, hogy Karen a könnyeit nyeli, egy
haragos pillantást lövellt Lisa felé. Dwayne a nappali felé kísérte őket, s amint
a kertre szolgáló üvegajtó elé értek, Karen kisírt szemekkel még visszanézett
Lisára. Ekkor látták egymást utoljára.
Lisa borzalmasan érezte magát a történtek után, s ennek a kis Nathalie is
alaposan megitta a levét, sértettsége és eddig sosem tapasztalt magánya miatt
sokáig ideges volt és gyakran megszidta a kicsit, aki rendszeres sírással
reagált anyukája szokatlan viselkedésére. Lisa ekkor került élete egyik
legmélyebb pontjára, s csak kislánya miatt volt képes elrugaszkodni a talajtól.
Lassan rendbe szedte magát lelkileg annyira, hogy Nathalie biztos lehessen
benne, visszakapta az ő anyukáját. De az igazság az volt, hogy Lisa már
visszavonhatatlanul megváltozott, s nem előnyére. Amikor Karen ott hagyta
őt a kertben, az életéből is kisétált, s ez olyan mélyen megsebezte, hogy
amikor éjszakánként a magány tetemes súllyal rátelepedett, bizony megsiratta
saját ostobaságát és gőgjét. Belátta, hogy Karennek mindenben igaza volt, s
amikor felhívta, hogy bocsánatot kérjen tőle és valahogy rendezzék a
barátságukat, Karen örült a hívásnak, de azt mondta, be kell látniuk, hogy a
barátságuk örökre megszakadt. Azóta a hangját sem hallotta. Legnagyobb
bánatára még az augusztusban megrendezett esküvőjén sem volt jelen, pedig
milyen boldog lett volna, ha láthatja őt olyan szépnek és boldognak, mint még
soha! De be kellett látnia, hogy mindent, amit csak ember elronthat az
életében, ő elhibázta. A döntéseknek olykor elviselhetetlennek tűnő súlya van,
s ha az ember ilyenkor magára marad, a legrosszabbra is képes önmagával
szemben. Nathalie volt az egyetlen támasza a világ irdatlan méretű viharos
óceánján, a mindenséget jelentő mentőöv. Ismét rá kellett döbbennie, hogy ez
az apró szőke kislány megint megmenti az életét. Kénytelen volt felismerni és
beismerni, hogy Dwayne valóban olyan ember, amilyennek Karen lefestette,
pontosan úgy kezdett rátelepedni, mint ahogy azt a barátnője előre látta.
Mennyire ostoba tud lenni néha az ember! Nem telt el nap, hogy Lisa ne
ábrándozzon arról, hogy egyszer csak felhívja őt Karen és újra azok a
barátnők lesznek, akik régen voltak. S amikor Nathalie tortáját előkészítve
megcsörrent a telefon, s a rég nem hallott, szívének oly kedves hang beleszólt
a kagylóba, melegség öntötte el a lelkét. Azonban Karen tompa, feszült
hangja elkeserítette Lisát.
– Egy… egy pillanat és adom őt, Karén. Éppen játszik a plüssökkel én
pedig tortát igyekszem neki sütni, de kicsit nehéz, mert hát a kedvencét
csinálom és igyekszem jól csinálni, de tudod… – Lisa kapkodós szavaiból
Karen nyilván kiérezte az idegességet és a megfelelni akarást, hogy kedves
akar lenni hozzá, úgy csevegni, mint régen. Azonban a vonal túlsó vége néma
volt. – Itt vagy, Karen?
– Igen itt. Nézd, nem beszélgetni hívtalak fel, csak szeretném
felköszönteni Nathyt. Attól, mert a mi barátságunknak annyi, még a kislányod
barátja akarok maradni.
– Több vagy te számára, mint barát.
– Igen, tudom…
– És… mesélj, hogy vagytok Matt-tel? – Lisa igyekezett úgy beszélgetni,
mintha semmi nem történt volna, de tudta, hogy ez reménytelen próbálkozás
részéről. Eltelt pár idegőrlő pillanat, Karen nem válaszolt, így a lány újra
próbálkozott, valamivel komolyabb hangvételre váltott. – Minden rendben
köztetek?
 – Lisa, nézd, sietnem kell, csak felköszöntöm Nathalie-t és már rohanok
is!
Lisa biztos volt benne, hogy Karen csak így igyekszik elkerülni egy kínos
beszélgetést, aminek semmi értelmét nem látta.
– Hát jó… – sóhajtott csalódottan Lisa. – Akkor adom Nathyt. A kislány,
hallva anyukája beszélgetését, már sietett is a konyhapulthoz és kérlelve
nyújtotta apró kezét a telefonért. Lisa egy szomorkás mosollyal átadta neki a
kagylót, mely óriási volt Nathalie-nak, pár pillanatig egyensúlyozott vele,
hogy biztosan kézben tartsa.
– Szia, Karen néni! – szólt a kagylóba vidám cérna hangján. – Köszönöm,
köszönöm! … Igen… igeeen, persze… igen – nevetgélt a kicsi –, én mindig
jó vagyok… hát, azt nem tudom… aha… igen… köszönöm szépen, Karen
néni… jó-jó, nem vagy néni! Adjam anyucit? Jó… aha… szia!
A rövid beszélgetés láthatóan teljesen feldobta Nathalie-t, aki széles
vigyorral adta vissza a telefont Lisának.
– Vonalban van még? – kérdezte reménykedve Lisa.
– Lerakta – mondta a kicsi.
– Értem – sóhajtott és igyekezett mosolyt erőltetni az arcára, de érezte,
hogy csak fájdalmas vonaglás fut végig vonásain.
– És mit kérdezett Karen, ami azt válaszoltad, hogy nem tudod?
– Azt, hogy boldog vagy-e – válaszolt Nathalie a gyermekekre jellemző
kendőzetlen őszinteséggel, talán csak sejtette, hogy a válasz milyen mélyen
anyukája lelkébe mar. Lisát egyrészt örömmel töltötte el, hogy Karen mégis
érdeklődik iránta annyira, hogy ezt a kérdést feltegye, másrészt azonban
Naihalie válasza aggasztotta. Leguggolt hozzá és megcirógatta a szőke haját.
– Nem tudod, hogy boldog vagyok-e, manócska?
– Néha az vagy – válaszolt kissé elszontyolodva a kicsi –, de máskor
nem.
– Figyelj rám, kincsem. Mindig boldog vagyok, amikor mosolyogni
látlak. Mindig boldog vagyok, amikor te is az vagy, és mosolyog a lelkem,
amikor nézem, ahogy alszol. Miattad vagyok boldog, mert minden anyuka
ilyen csodálatos és gyönyörű kislányról álmodik, mint amilyen te vagy! Csak
te vagy nekem, kicsi Nathy, ezért boldog vagyok, értesz engem?
– Igen, anyuci – bólintott a kicsi, majd karjait Lisa nyaka köré fonta.
– Na, de most már sietnem kell a tortáddal, ha finomat akarunk enni és
mindketten boldogok akarunk lenni – Lisa felemelte őt a földről, a játék-
birodalom szőnyeghez vitte, ahol egy kicsit röptette őt, hogy hallja a
csilingelő nevetését, majd puhán landolt vele a plüssök tengerében. –
Hamarosan készen leszek, addig te csak játssz Brumi úrral.
– Medve úr… – pontosította őt Nathalie.
– Oh, bocsánat – Lisa megpuszilta a feje búbját, majd visszasietett a
konyhába. Azonban alighogy elkezdett ismét foglalkozni az ünnepi
édességgel, újra megcsörrent a telefon. Biztos volt benne, hogy Karen hívta
vissza. Lisa olyan izgatott lett, hogy szinte feltépte, a kagylót, s egyből így
kezdte:
– Igen, itt vagyok, mondd csak!
De nem Karen hívta.
– Miért így veszed fel a telefont? – rontott rá egyből Dwayne Benneth
alig palástolt rosszallással a hangjában.
– Ne haragudj, csak mást vártam… – Lisa hangjában több csalódottság,
mint a hibája felett érzett megbánás volt, s tudta, hogy ez felbőszítheti a férfit.
– Igen, sejtettem. De többé ne vedd így fel a telefont, ezt már
megbeszéltük! Az előbb is hívtalak, de foglaltat jelzett. Kivel beszéltél?
– Csak Karen hívott, felköszöntötte Nathalie-t.
– Rendben – Dwayne-t láthatóan egyáltalán nem érdekelte, hogy Lisának
sikerült-e némileg átbeszélni a dolgait a barátnőjével. – Azért hívtalak, mert
olyan… estefelé hazaérek, szóval úgy készüljetek, hogy akkor már le is
ülhetünk vacsorázni.
– Az úgy jó lesz.
– Viszek ajándékot, természetesen – a férfi hangjában mosolyt lehetett
hallani, s ez fura módon megijesztette Lisát.
– Igazán nem kellett volna, Dwayne!
– Még nem vettem meg, ezért is hívtalak, hogy az a nagy delfines plüss,
amit múltkor láttál, az hol kapható? És igenis kell ez, Lisa! Szinte egy család
vagyunk. – A férfi utolsó mondata beléfojtotta a szót a lányba. Eljutott oda,
hogy undorodott már a gondolatától is annak, hogy egy ilyen férfi befolyása
alá került. Mivel hosszú, kínos másodpercek teltek el némán, Dwayne
megismételte a kérdést. – Szóval, hol kapható?
– Oö… ja, igen, a delfines plüss. Az… a Westfieldben, a második szinten,
közvetlen egy gyermekruha bolt mellett van az a nagy játéküzlet.
– Rendben. Akkor este!
 – Este… – sóhajtott a lány, de már nem hallotta ezt a férfi, mert azonnal
bontotta a vonalat. Lisát ismét elöntötte egy ful-laigtó hullám, mint mindig,
amikor Dwayne-nel beszélt. Ha csak meglátta a férfit, vagy csak a hangját
hallotta, ez kérlelhetetlen bizonyítékként jelent meg előtte, hogy élete
legrosszabb döntését hozta, amikor hozzáköltözött. Haragudott rá, pedig
tudta, csak saját magára lehet dühös. Ezekben az időkben gyakrabban eszébe
jutottak a szülei, elsősorban az anyja. Felidézte, ahogy anyja mindig őt
hibáztatta az elrontott és siralmasnak vélt élete miatt, s most értette meg, ha
rossz döntéseket hozunk milyen könnyű olyan emberré válni, akik elől
menekülünk.
Kómásan, mint aki órák zsibbadt kábulata után tér vissza a valóságba,
visszahelyezte a készüléket, és gépies mozdulatokkal folytatta a torta
elkészítését. Mialatt lassan összeállt a torta alapja és egyre több dióréteg, arra
pedig ízletes narancsdarabok kerültek, Lisa folyton a könyve, élete első
regénye befejezésén gondolkodott. Amióta otthagyta szeretett foglalkozását
és így rengeteg szabadideje akadt, elkezdett foglalkozni a gondolattal, hogy
ideje lenne megpróbálnia egy könyvet összehozni. Elképzeléseit Dwayne is
támogatta és bíztatta, hogy vágjon bele. Azonban hetekig nem jött az ihlet, a
vázlatlapként fehérlő papírra egyetlen szó sem került. Aztán egyik napról a
másikra áttört a jég, s egyszerűen csak leírt egy mondatot a
szövegszerkesztőbe, amit jónak ítélt. A mondatot egy újabb követte majd még
egy, s amikor felocsúdott, hogy mi történt, már három oldalt megírt. Mivel
Dwayne vállalkozásai és befektetései tetemes részét szoftverfejlesztés töltötte
ki, így Lisának lehetősége volt egy olyan számítógépen dolgozni, mely jó
esetben is csak több év múlva, méregdrága áron kerülhet a piacra. Lassan fél
éve írta már a könyvét, melynek a Túlparton címet adta, s egy tündérek és
angyalok által uralt világban játszódik. A csodás lényeinek célja, hogy a
tévelygő embereket, akik a tó másik partján laktak, segítsék és támogassák,
elkerülve egy háborút, egy kataklizmát. Komoly kutatómunkát végzett, hogy
ősi népi mondák és mítoszok magával ragadó világát szőhesse a történetbe,
melybe annyi tanulságot és életbölcsességet zsúfolt, amennyit csak tudott.
Célja egy olyan lélekemelő történet megalkotása volt, mely varázslatos,
illuzórikus világával leveszi az olvasókat a lábukról. Azonban bármennyire
lelkes és szenvedélyes volt az indulás, sok akadályba ütközött, melyek
próbára tették hitét, hogy valóban képes-e úgy ilyen komoly és tartalmas
könyvet megírni. Mostanra eljutott addig, hogy állandó aggodalom és félelem
élt benne, vajon mit fognak szólni hozzá az olvasók? Érteni és értékelni
fogják-e mindazt a sorok közé elrejtett utalást és életbölcsességet, melyekkel
segíteni akarja őket? És egyre biztosabb volt benne, hogy mitikus története
leginkább a saját lelke kivetítése, ilyen formán pedig másoknak érthetetlen és
zavaros lesz. Élete első – és remélhetőleg nem utolsó – regénye nem
sikerülhet olyan borzalmasra, hogy az azután következő műveire már a kutya
sem kíváncsi. Most alapozom meg az írói karrieremet, nem cseszhetem el! –
gondolta magában és próbálta feltüzelni az önbizalmát. Dwayne most már
messze nem nyújtott olyan sok érzelmi támaszt neki, amennyire bíztatta és
lelkesítette az elején. Teljesen hidegen hagyta mostanra mindaz, amivel Lisa a
napjait tölti. Nathalie ünnepi finomsága úgy készült el, hogy Liaa, szinte észre
sem vette, mintha a kezei külön életet éltek volna, míg elméje lázasan
igyekezett a könyvének tökéletes befejezést faragni. A tortát óvatosan
behelyezte a hatalmas hűtőbe, majd diadalittasan rámosolygott a még mindig
plüssök közt hempergő lányára.
– Készen van a tortád, te kis szülinapos!
– Juuj! Hadd nézzem! – Nathalie úgy pattant fel a szőnyegről, hogy nem
érdekelte, mi lesz az odébb hemperedő Medve úr sorsa, kis lábaival nagyokat
tapicskolva sietett a konyhába.
– De csak nézni szabad – Lisa kinyitotta a hűtőt és ez olyan hatással volt
a kislányára, mintha a mennyország kapuja tárult volna fel előtte. Nathalie kis
kezét kinyújtotta a torta felé, de Lisa nyomban meglógta az ujjait.
– Na-na, nem eszünk bele, kishölgy. Rajtad tartom a szemem!
– Mikor szabad?
– Amikor Dwayne hazaér.
– Ne várjuk őt meg. Nem szeretem.
– Akkor is muszáj, kincsem – Lisa becsukta a hűtőt, s magában lenyelt
pár maró könnycseppet, amiért ilyen helyzetbe hozta a gyermekét, hogy
születésnapján olyannal kell megosztania a tortáját, akit egyáltalán nem tart
családtagnak. – Tudod, mit, manócska? Most úgyis megyek írni, gyere, hozd
a macikat!
Nathalie szó nélkül, lelkesen totyogott vissza a pliissökhöz, ahonnan
kiválasztatta a kedvenceit, majd alig bírva őket megtartani; visszasietett
Lisához. Nathalie különösen szerette azokat az órákat, amikor Lisa a
dolgozószobában írt. A billentyűzet kellemes kattogása elringatta, valamint a
tudat, hogy anyukája éppen azt csinálja, amitől boldog. Általában nem telt fél
órába és Lisa arra lett figyelmes, hogy a kislánya a játékai közt
összekucorodva fekszik, mint egy földre huppant angyalka, aki különös
teremtmények oltalmában piheg. Eredetileg Lisa abban a dolgozószobában
írt, amiben Dwayne is intézte az üzleti ügyeit, ám hamar kiderült, hogy
zavarják egymást. Amikor épp egy izgalmas résznél tartott, Lisát gyakran
kizökkentette a férfi telefonálása, vagy az, hogy egyik percről a másikra
Dwayne egyik üzleti partnere bukkant fel a semmiből, és bármilyen fontos
gondolatmenetnél is tartott Lisa, magára kellett hagyni őket. Végül is az egyik
emeleti vendégszobát alakították át amolyan írószobává, mely közvetlenül
Lisa és Nathalie lakrésze mellett volt. Az írószoba millió dolláros panorámát
élvezett, az asztalnál ülve Lisa ráláthatott a buja, gyönyörű és zöldellő kertre,
mely a medencét és környékét fogta közre, távolabb pillantva pedig egész Los
Angeles a lábai előtt hevert. Ismét megrohanta az a bizonytalanság, vajon elég
lesz-e ennyi? Elég mély és mégis átérezhető a története? Ha itt lenne Karen,
most alaposan leszólna, amiért ilyen beszari vagyok – gondolta keserűen
magában. A lány behunyta szemét, mély levegőt vett, majd ahogy lassan
kifújta, a képernyőn megjelenő szövegszerkesztőre szegezte tekintett, s
elhatározta, hogy mindent belead a cél előtti néhány lépésnél. Minden
menetrendszerű pontossággal történt. Nathalie fél órán belül elszenderedett az
ütemesen kattogó billentyűk metronómjától. Lisának megfeszített
koncentrációval, órák alatt végül is egy olyan befejezést sikerült összehoznia,
amire igazán büszke lehetett. A szeme égett, az agya zsibbadt, a keze
reszketett, nem csak a fáradtságtól, hanem az örömáradattól, hogy befejezte
élete első regényét! S bár nem lehet egy lapon említeni a kettőt, de olyasmi
érzés kerítette hatalmába, mint amikor először fogta karjaiba Nathalie-t. A
kislány mintha csak megérezte volna, mi megy végbe anyukájában, felébredt,
felfodrozta maga körül a plüsstengert, és kíváncsian nézett az íróasztal mögött
diadalittasan mosolygó írónő felé.
– Készen van! – dőlt hátra Lisa a széliben és nag)»ot nyújtózott. –
Istenem, alig hiszem el, hogy végre befejeztem az első könyvemet!
– De ügyes vagy! – fogadta a hírt kitörő örömmel Nathalie. –És mi lett a
vége?
Lisa gyorsan kézbe kapta a kislányát, majd az ölébe ültetve őt
visszahuppant a székbe. Röviden összefoglalta a történet befejezését.
– Tudod, manócska, volt az emberek közt egy kislány és egy kisfiú, akit a
többi ember sosem vett komolyan, mindig magukra hagyták őket és nem
törődtek a különös álmaikkal, amik végül mindig beigazolódtak. Végül is ők
ketten álmaikban kapcsolatba léptek a tündérekkel és ez a kapocs kínálja a
megoldást több problémára is a könyvben. A végén tulajdonképpen ők ketten
és egy tündér, valamint egy angyal mentik meg a két világot.
– Aha – hozta meg az ítéletet Nathalie, akinek a véleménye mindenkiénél
fontosabb volt Lisa számára.
– De majd amikor kinyomtatom, felolvasom neked az egészet, rendben?
– És a tó?
– Mi van vele, prücsök?
 – A kincsek… – mondta szinte megszidva anyukáját a feledékenysége
miatt.
– Atyaisten! Nem vagyok normális… mennyire igazad van, Nathym! Azt
teljesen kifelejtettem! Oh, hogy az a…
– Írd meg! – parancsolt rá a kislány. Lisa olyan feszült volt, hogy végül
kihagyta az egyik lényeges motívumot a befejezésből. Nathalie-t visszaültette
az állatkái közé, és gyorsan végiggondolta, mi történhetne azokkal az átkozott
kincsekkel.
Dwayne Benneth valamivel este fél nyolc után ért az otthonát határoló
vaskos cédrus kapuhoz. A fatáblák lassú, már-már kéjes feltárulása – mint
mindig – eszébe juttatták Lisa igéző bájait, s azt a kínt, melyet a
megközelíthetetlensége okoz. Eleinte kacér játéknak tekintette, hogy a lány
távolságtartó és nem igazán Veszi komolyan a közeledését. Olykor-olykor
sikerült rajtakapnia olyan intim pillanatokban, amiktől majd megőrült, s
melyekről Lisa mit sem sejtett. Egyszer látta őt a résnyire nyitott
hálószobájának ajtaján át, ahogy a melltartóját veszi fel éppen, máskor a
fürdőszobában nyitott rá „véletlenül”, s okozott kellemetlen pillanatokat neki,
amitől csak még kívánatosabbá vált. Nagyjából egy hónap után elfogyott a
türelme, s elhatározta, kerül, amibe kerül, de egy héten belül lefekszik vele.
Most, lassan egy év után lázálomnak tűnt, hogy még egy csók se csattant el
köztük. Őrület volt, hogy Dwayne Benneth, aki bármilyen nőt megkaphat,
ennyi ideig szenvedjen egy fiatal anyuka kegyeiért! Szerencsére Lisa semmit
nem sejtett abból a kis románcból, mely a férfi és Sandy, a bébiszitter közt
szövődött. Ez a laza kapcsolat mindkettejüknek azt adta, amire szükségük
volt, Sandy élvezte egy vagyonos és sármos férfi érdeklődését, Dwayne
viszont kielégítette testi szükségleteit. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a
férfinak még három szeretője volt Sandyn kívül, akik közül kettő még tudott
is egymásról, lévén, hogy gyakorta együtt mulatták az időt. Kellett némi
szervezés ahhoz, hogy Lisa ezekből a kalandokból semmit se vegyen észre,
mert biztos, hogy egy életre leírta volna a férfit, vagy akár el is hagyta volna
őt. Dwayne szerelemről alkotott nézetei meglehetősen puritánok voltak,
egyszerűen az volt az ő „szívszerelme”, akit a legmohóbb vággyal akart
ágynak dönteni. S Lisa soha nem látott kihívás elé állította.
Amikor aztán a férfi lassan bekanyarodott a háza elé, majd leállította a
Rolls-Royce lágyan duruzsoló motorját, elhatározta, hogy ezen az estén véget
vet a lassan egy éve tartó játszadozásnak. Lisa az övé lesz és kész,
függetlenül, hogy akarja-e a lány vagy sem. Dwayne nem az a férfi, akit
irányíthat egy nő! Ma este megkóstolja azt a tiltott gyümölcsöt, melyre az első
pillanattól kezdve vágyik. Olyan tervet eszelt ki, mellyel sarokba szorítja őt, s
kénytelen lesz alávetni magát az akaratának. A férfi magához vette a mellette
lévő ülésről a két ajándékzacskót, majd kiszállt az autóból. Az egyik zacskó
valóságos óriás volt, s egy hatalmas delfin plüss rejtett, de olyan nagyot, hogy
a kis Nathalie eltörpül majd mellette. Dwayne egy ideje már nem szextettel,
inkább beletörődéssel nézett a kislányra, akit gyakran csak egy zavaró
elemnek tartott, mely meggátolja, hogy Lisa könnyedén az övé legyen. Fura
módon, a férfi sokáig éppen arra nem jött rá, hogy ezt az anya-lánya köteléket
kihasználva tudja érvényesíteni az akaratát. A másik, a delfinesnél jóval
kisebb ajándékzacskóban olyan különlegesség lapult Lisa számára, mely a
férfi elképzelései szerint biztosan komoly hatással lesz rá. Lisa Millner,
hamarosan még boldogabbá teszlek – gondolta Dwayne, amint a konyhába
toppant.
– Helló, lányok! – köszöntötte őket széles mosollyal. Lisa és Nathalie
egyből elhalkultak, mintha csak csintalanságon rajtakapott gyerekek
lennének, valójában arról volt szó, hogy egyikük sem repesett a boldogságtól,
hogy hazaért a ház ura.
– Szia, Dwayne – Lisa kötelességtudóan elé toppant és egy puszival
köszöntötte. Nathalie lecövekelt a méretes ebédlőasztal sarkánál.
– Na és, hogy van a kis szülinaposunk? – Dwayne leguggolt a Nathalie-
hoz, s megpuszilta a feje búbját. – Van ám valamim a számodra, kisasszony!
– Dwayne, majd inkább vacsora után adjuk oda az ajándékokat – szólt
közbe Lisa.
– Szerintem pedig ne várakoztassuk meg a kisasszonyt. Egyszer kétéves
az ember!
– Hát jó… akkor hozom én is az ajándékokat – Lisa a konyhapulthoz
sietett, s az oda helyezett két ajándékzacskót magához vette. Együtt nem
voltak fele olyan nagyok sem, mint amiben Dwayne hozta az óriásdelfint, de
tudta, hogy Nathalie-nak olyan ajándékot talált ki, amivel le fogja őt
nyűgözni. Lisa letérdelt az asztal sarkánál ácsorgó kislányához, és olyan
szorosan magához ölelte, hogy Dwayne jelenlétét a lehető legjobban
feledtesse.
– Isten éltessen sokáig, édes kicsikém! Nagyon-nagyon imádlak!
– Lisa össze-vissza csókolgatta, ölelgette őt, mint egy védelmező
anyatigtis a kölykét, majd előhalászta az addig a háta mögé rejtett
csomagokat. – Na, vajon mit hoztak az angyalok neked?
– Te hoztad, láttam-láttam! – tiltakozott nevetgélve Nathalie.
– Ó, hová gondolsz? Az angyalok hozzák a gyerekek ajándékait, de csalt
akkor, ha jók voltak. Biztos, hogy jó voltál? Nem cseréltek valakivel össze
ezek az angyalok?
– Téged is ők hoztak, anyuci – kerülte meg a kérdést Nathalie, majd
anyukája hajába fúrta a fejét, ezzel könnyekig meghatva őt. Miután
kibontakoztak az ölelkezésből, Lisa. átnyújtotta a zacskókat. Mivel Nathalie
apró ujjaival nem tudta rendesen kinyitni a csomagolást, Lisa segített neki.
Előkerült a nagyobbik zacskóból egy mesekönyv, melynek gyönyörű, kézzel
rajzolt borítója Nathalie kedvenc plüss figuráit ábrázolta élethűen, kis
társaságuk fölött ékes betűkkel a cím volt olvasható, Plüss kalandok. Nathalie
áhítattal vette kézbe a hozzá képest hatalmas méretű könyvecskét, majd
kinyitotta és gyönyörködött a szép, színes képekben, melyek a szöveg mellett
pompáztak.
– Tudod, manócska, ezt a kis könyvet én írtam neked – Lisa megcirógatta
a kicsi szőke haját, majd az ölébe ültette őt. – Csak a tiéd, senki másé. A
regényem mellett titokban, hogy még te se tudj róla, ezen is dolgoztam, hogy
nagyon meglepődj majd. Hogy tetszik?
– Juuj… anyuci! Köszönöm szépen! Ezt tényleg te írtad? Nekem? –
Nathalie döbbenten nézett fel rá.
– Igen, kincsem, csak neked csináltam. Pár hete készültem el vele, és egy
belvárosi ügyes rajzoló bácsi készítette hozzá a rajzokat és a borítót is.
Nagyon izgultam, hogy fog-e tetszeni neked, de ahogy látom, igen.
– És benne van Medve úr, Fáni és a többiek is? – csodálkozott a kicsi.
– Az egész plüss család, pontosan – nevetett Lisa. Nathalie hol a
szőnyegen heverő játékai felé, hol pedig a könyvben megrajzolt figurákra
meredt, akárcsak egy ítész, aki eldönti, mennyire sikerült a leadott anyag. Lisa
ekkor kibontotta a másik zacskót is, s elővett egy szépen becsomagolt, golyó
formájú ajándékot. Nathalie izgatottan fejtette le az aranyszínű
csomagolópapírt, s amikor meglátta, mit rejtett eddig, egy pillanatra
anyukájára nézett, majd szó nélkül olyan szorosan megölelte őt, ahogy csak
bírta. Majdnem egy éve volt már annak, hogy azon a bizonyos napon a
boltban Lisa nem tudta megvásárolni kislányának az áhított játékot. Kora
reggel elindult Anaheimbe, s közben azon izgult, lehessen még kapni ezt a
játékot. Az élet időnként különös meglepetéseket tartogat a nyitott szívvel
járóknak, amikor Lisa belépett a közértbe, látta, hogy éppen akkor rakja
vissza egy vásárló a játékot a polcra, sokallva az árát. Ez volt az utolsó darab.
Lisa nyomban lecsapott rá és szíve repesett a boldogságtól. Ahogy a kislány
hálával telve bújt hozzá, tudta, hogy sikerült maradandó emléket szereznie
neki. Megpuszilta az arcát, többször elsimította a szeme elé hulló szőke
tincseket és halkan a fülébe súgta:
 – Megígérem neked, kincsem, hogy soha többé nem kell nélkülöznöd
semmit!
– Csak te kellesz, anyuci – súgta vissza Nathalie. – Semmi más.
Dwayne ekkor már türelmetlenül állt egyik lábáról a másikra, és
szorongatta a delfint, mint valami idomár. Alig várta, hogy átadja végre az
ajándékot, aztán ehessen valamit, mert farkaséhes volt. Legfőképp Lisára.
Ahogy anya és lánya ölelték egymást, nem is igazán a jelenet szentsége hatott
rá, hanem az, ahogy a térdelő Lisa karcsú csípője elővillant a felgyűrődő póló
alól. Éppen elképzelte, milyen lesz nem sokkal később ezt a testet
kicsomagolni a felesleges ruhákból, amikor Lisa felállt, s könnyes szemmel
nézett rá, bólintva, hogy most már ő is átadhatja az ajándékot.
– Nagyon szépeket kaptál, kisasszony! Az anyukád igazán kedves veled.
De Dwayne bácsitól is kapsz valamit, aminek biztosan örülni fogsz! Csukd be
a szemed szépen!
Nathalie anyukájára pillantott, aki mosolyogva bólintott. A kislány
becsukta a szemét, majd kinyújtotta karjait, melyekbe hirtelen beleugrott az
óriás plüss. Annyira meghökkent, hogy nyomban el is ejtette.
– Na, micsoda fogadtatás ez szegény Delfin úrnak? – csóválta meg a fejét
Dwayne. Nathalie kinyitotta a szemét és bűnbánóan magához ölelte a delfint,
melyet sokkal szívesebben szorított volna, ha nem ettől az utálatos férfitől
kapja.
– Köszönöm szépen, Dwayne bácsi! – válaszolt kötelességtudóan és még
egy mosolyfélét is magára erőltetett, majd megfogva az újdonsült családtag
hátúszóját, elvonszolta őt a szőnyeghez.
– Nem örül neki? – kérdezte halkan a férfi Lisát. – Azt hittem, ezt akarta.
Te mondtad, hogy ezt vegyem!
– De-de, örül neki, hidd el! – mentette a helyzetet a lány. – Csak tudod…
minden plüssnél így van. Hozzá kell szoknia, mint egy új családtaghoz. Örül
neki, csak még… be kell fogadnia a csapatba.
– Aha – nézett mélyen a szemébe Dwayne –, értem. És mikor eszünk?
Egy lovat is meg tudnék enni!
– Azonnal, már meg is terítettünk…
– De ugye nem hagytad, hogy a kristálypoharakat is ő vigye az asztalhoz?
– vágott a szavába a férfi rosszallóan.
– Nem. Dehogyis, hová gondolsz? Azokra vigyázok – Lisa
legszívesebben felpofozta volna a férfit, s talán ez a harag villant a szemében.
De inkább elfordította a tekintetét, s ekkor látta meg a Dwayne kezében lévő
másik ajándékzacskót. Élénk lila és fekete színei arra utaltak, hogy nem
gyereknek való dolgot rejt, de márkajelzést, vagy bármi mást nem látott rajta.
Dwayne észrevette a lány érdeklődését, így megköszörülte a torkát, a zacskót
pedig maga mögé dugva gyorsan elhagyta a helyiséget.
– Egy perc és jövök, csak kicsit lazábbra veszem a fazont. Ahogy
visszajöttem, ehetünk.
Alig több mint fél órával később már szinte be is fejezték a vacsorát. Lisa
és Dwayne egy híres Bel Air-i olasz étteremből rendeltek még előző nap egy
nagy adag carbonara tésztát, melyet alaposan megtömtek húsgombócokkal:
ezt az ínycsiklandozó finomságot csak újra kellett melegítenie Lisának
vacsora előtt. Sokkal jobban odafigyelt Nathalie ünnepi lakomájára, mely a
kedvenc gyümölcskompótjából állt, valamint édesburgonya püréből és némi
halból, melyet Lisa igazi műgonddal helyezett a tányérra.
– Jó étvágyat, kis ünnepelt! Megpróbálsz egyedül enni? Jó, de tessék
vigyázni a terítőre! – Lisa megcirógatta a kislány arcocskáját, majd Dwayne-
re nézett. – Hiszen Dwayne bácsi biztos egy csomó pénzt fizetett ezért a
terítőért.
– Úgy van – bólintott a férfi, rákacsintott, majd egy hajtásra megitta a
maradék bort a kristálypoharából.
Amikor eljött a szülinapi tortázás ideje, Lisa vágott egy vékony szeletet
Nathalie-nak. A kislány nyomban nekilátott és olyan átszellemült arccal falta
a világ legfinomabb tortáját, hogy Lisa nem állta meg nevetés nélkül.
Dwayne-t már kevésbé szórakoztatta ez a műsor, mímelt mosolya
türelmetlenségről árulkodott. A torta fele pillanatok alatt eltűnt, s megtette a
hatását Nathalie-nál, aki egyre álmosabban nézte a falatozó anyukáját.
– Na, nézzenek oda! Csak nem elfáradt a kis ünnepelt?
– Medve úrral alszom… – ásított Nathalie.
– Jól van, manócska, felmegyünk és ágyba bújunk. Felolvassak a
könyvedből, vagy inkább csicsizel egy nagyot?
– Annyira azért nem vagyok álmos – nevetgélt a kicsi, amikor Lisa
kiemelte őt az etetőszékből és magához szorította.
– Mindjárt gondoltam…
– Jól van, lányok, én elpakolok addig – jegyezte meg Dwayne, ám esze
ágában sem volt konyhatündérkedni. Egészen más dolgok foglalkoztatták.
Elérkezett a várva várt pillanat, Lisa hamarosan kénytelen lesz lefeküdni vele.
Kelletlenül figyelte, ahogy anya és lánya egy halom plüssel a kezükben
távoznak, természetesen hátrahagyva a szőnyegen partra vetett halként
veszteglő delfint. Amint eltűntek szem el ők a férfi a hall felé sietett, ahol a
másik lépcsősoron felkocogott az emeletre – innen hamarabb elérte Lisa
írószobáját. Halkan benyitott az ajtón, majd becsukta maga mögött. Ekkor
hallotta meg a lány lépteit, s a kislányával folytatott beszélgetését, amint
elhaladtak az ajtó előtt, s beléptek a hálószobájukba. Dwayne várt még egy
percet. Amint elhalt a hangjuk, Lisa számítógépéhez sietett és bekapcsolta.
Amíg a gép betöltött, felkattintotta az asztalon álló lámpát és elégedetten látta,
hogy Lisa kinyomtatta a teljes könyvet. Elkészült vele, éppen ma. Bámulatos,
mennyire összejöttek a dolgok – állapította meg a férfi önelégült mosollyal. A
számítógép belépett, így Dwayne gyorsan megkereste azt a mappát, ahová
Lisa a kész könyvet elmentette. Hamar rá is bukkant a Túlparton elnevezésű
mappára, s amint megbizonyosodott róla, hogy minden szükséges adat itt van
tárolva, lenyomta a DELETE gombot. Egy pillanat alatt megsemmisítette a
lány hosszadalmas munkáját. Amint ezzel végzett, a kinyomtatott könyvet a
hóna alá csapta, s elégedetten kivonult a szobából. Az első lépés kész, egyre
közelebb vagy hozzám, Lisa Millner – mosolygott a férfi, amint távozott a
saját hálószobája felé.
Nathalie alig negyed óráig tudott ébren maradni, miután anyukája
felcsapta a könyvet, s összebújva elmerültek a lapok közt megszülető
mesevilágban. Eisa annyira elmélyülte^ olvasott, hogy csak a következő
fejezetnél vette észre, hogy a kislány már alszik. Kis karjait anyukája dereka
köré fontaj szőke fejét az ölében nyugtatta. Lisa úgy érezte, bármilyen taszító
is ez a ház, ahol vannak, ez a szoba egy külön világ kettejüknek,, s az egész
életét leélte volna így Nathalie-val, összebújva, egy végtelen hosszúságú
mesekönyvet olvasva. Azonban kénytelen volt minimálisan megzavarni
kislánya álmát, óvatosan felemelte őt, kényelmesen az ágyába fektette,
betakargatta, megigazította alatta a párnát, s apró puszikkal küldte
Álomország felé.
– Aludj jól, te kis gyönyörűség – suttogta. Nathalie mintha csak hallotta
és helyeselte volna anyukája szavait, aprót nyögött, majd kis kezét az arcához
emelte, és halkan szuszogott tovább. Lisa felkattintotta azt a sarokban álló
lámpát, melynek gyönge fénye mindig megnyugtatta a kislányát, amikor
felébredt és nem találta a szobában az anyukáját. Lisa halkan kilépett a szoba
ajtaján, már csak egy dologra tudott gondolni, ami szebbé teheti ezt a napot –
egy forró fürdőre. Dwayne már alig bírt magával, olyan mohó türelmetlenség
fűtötte, hogy legszívesebben átrontott volna Lisához, kicibálta volna a
szobájából és vázolta volna előtte a helyzetet, s annak kilátástalanságát.
Amikor azonban meghallott egy apró neszt, Lisa fürdőszoba ajtajának halk
nyikorgását, hevesebben kezdett verni a szíve, s nyomban felpattant az ágyról.
 Lisa egyszerre csalódottan és elszántan nézett farkasszemet a
tükörképével, melyet egy tágas, hófehér thassosi márvánnyal és mályvaszínű
gránittal beépített fürdőszoba keretezett. Most is, mint mindig, mély
csalódottságot érzett önmaga iránt, amiért nem tudott olyan életet biztosítani a
kislányának, mellyel ő maradéktalanul elégedett és boldog lehet. Másrészt
elszánta magát, hogy amint a könyvére rábólint egy kiadó, és még bevételt is
hoz a regénye, azonnal itt hagyja Dwayne-t az összes mocskos és
visszataszító életkörülményével együtt. Pálos Verdes sziklás partja sejlett fel a
tükrön túli fantáziavilágban, mintha egy magasan álló világítótorony hívogató
fénye volna, a szikla szélére épített, gyönyörű, tágas kertben egy szerény, de
gyönyörű ház áll, s a ház teraszán Lisa élvezi a lenyugvó nap ecsetvonásait,
ölében Nathalie, s együtt gyönyörködnek a pillanat varázsában. Csak ennyit
akart, semmi mást. Szerény, de teljes életet. Egy csipetnyi boldogságot, békét,
valódi otthont a lányának. Megdobbant a szíve a képektől, szinte bizsergették
minden porcikáját és melegséggel árasztották el, mintha csak egy felsőbb
lény, egy mindent tudó angyal adott volna nyugtató ölelést neki, minden
rendben lesz! Enis szólt hozzá valahonnan távolról és mélyről, ahová az
utóbbi időkben száműzte őt. És Lisa érezte, hogy képes rá. Képes arra, hogy
egy szebb holnapot építsen kettejüknek. De ahhoz előbb le kell szaggatnia
magáról a láncokat, melyek ehhez a helyhez és a múltbéli hibáihoz kötik.
Meg kell bocsátania magának, ami az egyik legnehezebb dolog. S mintha
csak a láncoktól válna meg, vetkőzni kezdett. Levette a méregdrága
ruhadarabokat, melyeket Dwayne vásárolt neki. Levette a pólóját, majd a
nadrágját, mintha lemosná magáról a piszok egy részét. Éppen a
melltartójából bújt ki, amikor az elméjét kitöltő vágyképek szétpukkantak,
mint a szappanbuborékok, a fürdőszoba ajtaján kopogtatás hallatszott. A lány
karjait ösztönösen a mellei köré fonta.
– Igen? – szólalt meg mindenre felkészülve.
– Nem akarlak zavarni – hallotta tompán Dwayne hangját –, de
bemehetnék egy pillanatra?
– Hát… éppen fürdeni készülök, Dwayne.
– Csak egy perc, oké? – és a férfi már nyomta is le a kilincset, s Lisa
tudta, csak olaj a tűzre, ha a férfi neglizsében láthatja őt.
– Gyere… ha fontos… – mondta halkan a lány, de Dwayne már bent is
volt a fürdőszobában. Nem tudta palástolni azonnali izgalmát, amint egy
pillanat alatt végignézett Lisan, majd megnyalta ajkait és nyelt egyet. De a
lány nem jött zavarba, mint általában az ilyen alkalmakkor. Szinte kedve lett
volna megmutatni minden báját, hogy nesze, nézd csak, ez az, ami sosem lesz
a tiéd, pedig tudom, hogy már majd egy éve gyötör a vágy! De inkább nem
szólt semmit, csak állt és várt.
 – Szóval csak arról van szó, hogy miután lefürödtél, be tudnál jönni egy
percre hozzám? Látom, észrevetted azt a másik ajándékzacskót… nos, van
abban számodra egy kis meglepetés.
– De Dwayne, kérlek… – sóhajtott Lisa, mert már elege volt abból, hogy
a férfi időnként meglepi valami drága vacakkal, amiről azt hiszi, biztos és
erős láncok egy nő szívéhez.
– Nem nem, ez most más – mosolygott a férfi, s ebben volt valami
rendkívül taszító és félelmetes. – Különleges nap ez a mai. Nathalie két éves
lett, te pedig elkészültél a könyveddel. Ezt meg kell ünnepelni.
– De… honnan tudod, hogy kész a könyvem?
Dwayne érezte, hogy alaposan elszólta magát. Valóban, Lisa egy szóval
sem említette, hogyan áll a regényével. Te barom, idióta – szidta meg magát a
férfi, de igyekezett menteni a helyzetet. – Még a vacsoránál említetted.
Amikor Nathalie-nak vágtál a tortából.
– Én erre nem emlékszem – ráncolta össze a szemöldökét Lisa, s próbálta
kitalálni, most a férfi trükközik, vagy tényleg elfelejtette, hogy beszélgettek a
könyvéről.
– Van ez így – nevetett a férfi zavartan.
– Aha – mímelt csodálkozást Lisa, de valahogy gyenge lábakon állt ez a
mese.
– Akkor számíthatok rád olyan tíz perc múlva?
– Ha ennyire fontos…
– Várlak – mosolygott a férfi, majd ahogy kilépett az ajtón, egy ragadozó
magabiztos, tüzes tekintetével mérte végig újra őt. Az egész zuhanyzás alatt
Lisának azon járt az esze, vajon igaz-e, amit a férfi mondott, vagy ez csak
valami ostoba trükk a részéről. Az utóbbit tartotta esélyesnek. De hogy mit
akar elérni most nála Dwayne, arról egyelőre fogalma sem volt.
Megmosolyogtatta a gondolat hogy legszívesebben meztelenül sétálna ki a
fürdőből, mert nem akarja magát bemocskolni a Dwayne által vásárolt
törülközővel, ruhákkal. Akár meztelenül ki is rohanna az utcára, örülve, hogy
végre sikerült a sarkára állnia, tisztábbnak érzi magát, mint az elmúlt egy
évben bármikor is. És nevetnie kellett azon, hogy a rendőrkapitányságon,
ahová közbotrányokozás miatt vitték volna, még átmeneti lakhelyük is lenne
Nathalie-val. Keserű humor volt ez. És még csak nem is sejtette, mit tartogat
számára az éjszaka.
Dwayne alig bírta ki azt a közel húsz percet, amíg várt Lisára.
Türelmetlenségében és izgalmában folyton bele-bele nyúlt az
ajándékzacskóba, igazgatta annak tartalmát, egyre csak tüzelve a fantáziáját.
Amikor Lisa halkan kopogott a hálószoba ajtón, a férfi éppen matatott a
zacskóban, amit aztán izgatottságában nyomban az ágyra hajított.
– Gyere csak – válaszolt hangosan, de nem tudta palástolni kamaszos
izgatottságát. Lisának olyan érzése volt, mintha ismét a Flamingó színpadára
lépne ki a függöny redői közül. A teste köré tekert hófehér törülköző látványa
olyan hatással volt a férfira, mint egykori nézőközönségére, amikor félig
áttetsző fehérneműkben mutogatta magát. Dwayne érezte, hogy a szíve majd
kiugrik az izgalomtól, legszívesebben letépte volna a lányról a törülközőt,
mely csábítóan gömbölyödött ott, ahol kell. Egy hosszú pillanatig csak néztek
egymás szemébe, s Lisa valahol még élvezte is, hogy gyötri a férfi idegeit.
Direkt csábosan pillantott rá, hosszú, még kissé nedves gesztenyebarna tincsei
közül néhányat a szeme elé fésült, a többiek gyengéden érintették a törülköző
alatt domborodó melleit.
A nyitott ajtón keresztül a folyosó bronzfénye ömlött a szobába, ami csak
még vakítóbbá tette Lisa alakját.
– Szóval? Miért akartál látni? – kérdezte puhán, élvezve a férfi gyötrését.
Tudta, hogy ezek azok a pillanatok, melyekkel végleg sikerül eltaszítania
magától ezt az embert, s úgy gondolta, joga van kiélvezni ezt a csöpp és édes
bosszút. Soha nem kapsz meg – gondolta magában.
– Szóval, van itt számodra valami – Dwayne az ágy szélén ülve a maga
mellé dobott ajándékzacskóért nyúlt. – De mielőtt átadom, szeretnélek
megkérni valamire.
– És pedig? – ritka pillanat volt, hogy a férfi kért valamit, és nem
parancsolt rá.
– Legyél hozzám őszinte. Mondd meg, ha tetszik, de azt is, ha nem.
– Oké – bólintott fása, s elfésülte arcából a tincseket. Dwayne kéjes
mosollyal nyújtotta át a zacskót. Amikor Lisa belekotort, valami különleges,
puha dolgot tapintott. Ahogy kiemelte a tárgyat, a hálószoba tompa
kandallófényében egy sötétlila és éjfekete színekben pompázó fehérneműt
látott ujjai közt. Az anyaga rendkívül finom selyem és szatén kombinációja
volt, már ránézésre megállapítható volt, hogy egyesek egy egész hónapot
dolgozhatnának egy ilyen bugyi és melltartó áráért. S bár tetszett neki ez az
érzéki kollekció, mégis undorodott tőle és értetlenkedve nézett a férfira.
– Ezt akartad nekem adni? Ezt… ezt most nem értem, Dwayne. Azt
akarod, hogy a következő medencés partin ebben legyek, vagy mi?
A férfi felkelt az ágyról, s egészen közel lépett hozzá.
 – Nem a medencés partin, Lisa. Hanem itt. És most. Azt akarom, hogy
dobd le a törülközőt magadról, és bújj bele ebbe a szexi fehérneműbe előttem.
Aztán, ki tudja…
– Neked elment a maradék eszed! – csattant fel Lisa, majd nyomban
lehalkította a hangját, nehogy Nathalie felébredjen. – Ezt komolyan
gondoltad? Ez volt a nagy terv? Na, hagyjál engem békén a hülyeségeiddel!
Ez már túlmegy minden határon. Az eddigieket eltűrtem, de ez… már ne is
haragudj!
Azzal Lisa az ágyra hajította a fehérneműt, sarkon fordult és elindult
kifelé. De Dwayne megelőzte és belökte kezével az ajtót. A tompa dörrenés
megrémítette Lisát, mintha egy pofont kapott volna. Hirtelen az önbizalma is
kezdett elszállni. Ismét egy férfival volt egy szobában, aki keményebben
lépett fel vele szemben. Dwayne tudta, hogy a Samuellel történtek milyen
sebet ejtettek a lány lelkében, s ezt most fegyverként használta fel ellene a
saját céljai érdekében. Közel lépett Lisához, és mélyen a szemébe nézett.
– Ne haragudj, Lisa. Nem akartalak letámadni ezzel – a férfi erőt vett
magán és megpróbált kedvességgel közelebb férkőzni hozzá. De a riadt
szempár túl csábító volt. – Tudod, úgy érzem, hogy első látásra beléd
szerettem. És amióta egy családként itt élünk, napról napra egyre többet tudok
meg rólad és mindaz, amit látok és érzek, megerősít abban, hogy te kellesz
nekem. Csak te és senki más. Ne haragudj, hogy erőszakos voltam, de nagyon
vágyom rád. Azért is vettem ezt a fehérneműt, hogy kedveskedjek vele neked.
Hogy törődhessem veled. Hogy kimutassam, mit érzek irántad.
Lisa nyelt egyet és próbálta a rá meredő szempárban nem Samuelt
meglátni. Mély levegőt vett és lassan, reszketve fújta ki magából. Erősnek
kell lennem – sulykolta magában, mint egy imát.
– Figyelj, Dwayne. Nagyon hálás vagyok azért, hogy segítettél nekem és
azóta is támogatsz, a magad módján. De értsd meg, én nem vagyok beléd
szerelmes. Nem érzek irántad semmit, csak hálát, amiért megmentettél minket
egy szörnyű helyzettől. Ennyi. Ami pedig az ajándékot illeti, azzal sokkal
inkább saját magadnak kedveskedsz, mint nekem. Köszönöm azért, hogy így
gondoltál rám, de nem fogadhatom el. És most visszamegyek a kislányomhoz.
A férfi összeszorította a fogsorát idegességében. Nem volt hozzászokva,
hogy visszautasítsák, sem ahhoz, hogy egy nő ne becsüljön meg egy ilyen
drága figyelmességet. A kedvesség nem vált be, marad a nyers erő – gondolta
magában.
– Azt hiszed, ilyen olcsón megúszod? Én segítek neked, aztán itt élsz,
mint egy királylány és cserébe semmit nem adsz nekem? Az élet nem így
működik, szépségem… Pontosan tudod, hogy mit érzek irántad, már akkor
tudtad, amikor ide sem költöztél, és mégis úgy csinálsz, mint aki nem tartozik
nekem semmivel!
– Nézd, Dwayne, én…
– Most hallgass! Szó szerint semmit nem adsz nekem, érted? Nulla, zéró,
amit te azért teszel, hogy itt lakhass. Kifizettem a jogosítványodat, lett egy
autód, kaptál sok szép ruhát, egy puccos nőt csináltam belőled! És amikor
megleplek egy ajándékkal, te azt visszautasítod? Hát milyen ember vagy te?
Csak annyit kéne tenned, hogy odaadod magad nekem, de te erre is képtelen
vagy.
– Te csak azt nem érted meg, hogy ha odaadom magam, akkor elveszítem
mindazt, ami vagyok! Egy ribanc lennék, aki a testével fizet a lakhatásért és
az ellátásért. És egyébként is azt mondtad anno a parkban, hogy nem tartozom
semmivel neked! Nem vagyok az adósod, Dwayne, ebben állapodtunk meg!
– Te már rég nem vagy az, aki voltál – villant meg Dwayne szeme –, az
vagy, akivé én tettelek. És te hagytad, hogy ezt tegyem veled, mert túl gyenge
és befolyásolható vagy, Lisa drága. Neked kell azt megértened, hogy közel
állsz ahhoz, hogy elveszítsd az otthonodat.
– Tessék? – döbbent meg Lisa a férfi aljasságán. Sok mindent el tudott
róla képzelni, de hogy egy anyát a két éves kislányával kihajítson a házából,
az már sok volt.
– Jól hallottad. Ha most este nem veszed fel ezt a bugyit és ezt a
melltartót, és nem fekszel le velem, fél órán belül a kapun túl találjátok
magatokat és mehettek, ahová akartok!
– Ennyire szemétláda még te sem lehetsz, Dwayne! – a lány érezte, hogy
önbizalma porrá hullott, és olyan csapdába került, amiből nincs menekvés.
Hogyan védhetné meg ebben a helyzetben Nathalie-t? Ha nem fekszik le a
férfival, utcára kerülnek, munka és pénz nélkül, barátok nélkül, akik
befogadnák. Végső megoldásként Cherylhez költözhetne, de ezt előbb meg
kell vele beszélni, nem állíthat be a nőhöz az éjszaka közepén! De ha
lefekszik Dwayne-nel, örökre hozzá láncolja magát, egy kitartott kurvát csinál
magából, aki mindig azt csinálja, amit mondanak neki és a lánya egy
börtönben nő fel, ahol minden ajtót Dwayne Benneth kulcsai őriznek. Patt
helyzet állt elő, és Lisa tudta, hogy itt nem lehet jó döntést hozni. Ennyi volt.
A játéknak vége. Dwayne bevetette utolsó, legaljasabb trükkjét a sikere
érdekében és el fogja érni, amit akar.
– Tudod, hogy meg kell tenned, Lisa – Dwayne önelégült mosollyal
nézett rá, a nyertes helyzetben lévő ember pofátlan arroganciájával, majd
egyik ujjával elfésülte a hány haját az arca elől.
 – Te egy igazi patkány vagy, Dwayne – Lisa remegett a dühtől,
legszívesebben addig ütötte volna a férfit, amíg mozog, de tudta, hogy ez
esélytelen, egy erős férfit nem tud úgy leszerelni, mint legutóbb a taxiban azt
a beszívott, részeg suhancot. – Ráadásul gyenge is, mert csak így tudsz
magadéivá tenni egy nőt. Szánalmas…
– Én mindig nyerek, Lisa. Vagy így vagy úgy, de nyerek. És most
vetkőzz!
Dwayne hátradőlt az ágyon, élvezve a győzelem édes ízét, mely csak
előjátéka az igazi gyönyöröknek. Lisa kétségbeesetten pillantott az ajtóra,
mint menekülési lehetőségre, de tudta, hogy ez az ajtó a semmibe vezet. Meg
kell tennie. Nathalie-ért. Csak ő számít. Ha már túl kell ezen esnie, legyen
rajta túl minél hamarabb, kapja meg ez a mocsok, amire vágyik, aztán majd
csak lesz valami. Majd kitalálja, hogyan menekülhetne meg ebből a
helyzetből, hiszen olyan nincs, hogy nincs választási lehetőség!
Kényszeredett mozdulattal letekerte magáról a törülközőt és nem takarta el
bájait, hagyta, hogy Dwayne izzó tekintete bemocskolja. Dwayne széles
mosollyal bólogatott, amitől csak még undorítóbbá vált a lány szemében,
majd felé hajította a fehérneműt.
– Úgy bújj bele, hogy fordíts nekem hátat. Szeretném látni az isteni kis
popsidat, szóval előbb a bugyit vedd fel!
– Ezt nem úszod meg szárazon… – mondta Lisa, éppen csak visszanyelve
könnyeit.
– Szerintem te sem – nevetett Dwayne. – Na, gyorsan bújj bele,
királylány. Ez lesz az új neved, tetszik? Ez mindig emlékeztet arra, ki vagy itt
és mi a szereped.
Lisa úgy tett, ahogy a férfi követelte. Amikor belebújt a bugyiba, majd a
melltartóba, úgy érezte, önmagát bilincseli egy kínzó lassúsággal süllyedő
hajó korlátjához. Amikor visszafordult Dwayne felé, nem tudta visszatartani a
könnyeit.
– Kérlek… ne tedd ezt velem és Nathalie-val… gondolj a kislányomra!
Ezzel… csak neki ártasz, Dwayne… kérlek.
– Ne könyörögj nekem, királylány – a férfi feltápászkodott az ágyról és
letörölte Lisa könnyeit. – Nem akarok ártani neked, ahogy neki sem. Hová
gondolsz! A tenyeremen akarlak hordozni. De értsd meg, valamit tenned kell
azért, hogy továbbra is velem élhess. Valamit adnod kell, és ha ez nem jön
belőled természetesen, akkor kicsit rád kell parancsolni. Én nem foglak
bántani, Lisa. Nem vagyok Sámuel.
– De, Dwayne… ez így… ez így nem tisztességes.
 – Királylány – a férfi megfogta Lisa állát, hogy a lány a szemébe nézzen
–, a szerelem is csak egy üzlet. Jobb, ha ezt észben tartod.
A férfi visszahuppant az ágyra, szélesen elvigyorodott, fenékig merülve a
boldogságban, hogy végre sikerült álmai nőjét sarokba szorítania. Lisa
zavartan állt, karjait összefonta és próbálta csillapítani könnyei folyását. Vett
pár mély levegőt és kezdte összeszedni magát annyira, hogy képes legyen
Dwayne szemébe nézni. Soha életében nem érezte még magát ennyire
csupasznak és kihasználtnak. Undora egyre csak nőtt ezzel az aljas szeméttel
szemben. Hagynia kell, hogy ez a mocsok rátelepedjen, uralkodjon rajta,
kénye-kedve szerint. De igenis, képes lesz elviselni az előtte álló,
remélhetőleg gyorsan elmúló perceket. Nathalie nyugodt, békés arcát képzelte
maga elé, igen, mindent elvisel a lányáért. Tett egy lépést az ágy felé és
hagyta, hogy az örvény lehúzza a mélybe… Lisa számára az egész aktus
olyan volt, mint egy rémálom, melynek momentumait gyakran sűrű sötétség
borította be, de olykor-olykor előtűntek az élénk képek, Dwayne arca, izzó
szeme, forró lehelete, csókjai és érintése, testének taszító nyirkossága és
ágyékának hevessége. Lisa behunyta a szemét és próbált valamilyen
fantáziavilágba menekülni, ahol ezek a lidérces képek, szagok és hangok nem
érik utol, de nem volt rejtekhely. Nem tudott elrejtőzni az önmarcangoló
vádak elől, hogy ribanc lett, Nem tudta megmondani, menynyi ideig tartott ez
a gyötrő lázálom, de hirtelen arra lett figyelmes, hogy a testére nehezedő súly
megszűnt, s az ágy másik oldalára tompán zuhan Dwayne kielégült teste.
Mintha most ébredne, Lisa kezdte érzékelne maga körül a teret, meghallotta a
kandalló tüzének halk ropogását, érezte az összegyűrt ágyneműt maga alatt, s
feje fölött a gerendákkal dekorált plafont, melyről egy kristálycsillár nézett rá
megvetően. És érezte bemocskolt testén a férfi izzadságát, kesernyés szagát,
hallotta a lihegését és azt, ahogy fészkelőddé. Nem mert megmozdulni, még a
nyakára ciháit, leszaggatott melltartót sem igazította meg, a félregyűrt bugyit
sem rendezte el. Csak feküdt és átadta magát az események fullasztó
súlyának. Dwayne harsány nevetése rángatta ki ebből az állapotból.
– Ezt nem hiszem el… – nyögött fel a férfi és megcsóválta a fejét. Lisa
lassan felé fordította a fejét. Dwayne az ágy szélén ült, neki hátat fordítva és
arcát a kezei közé temetve nevetett. – Ezt komolyan mondom, nem hiszem el!
Erre vártam közel egy évet? Egy egész évet!
Lisa nem értette, mi baja van. Lassan végignézett magán, de semmi olyat
nem látott, ami zavarhatta volna Dwayne-t. A férfi ekkor felé fordult, az arca
elkomolyodott, a tekintete csalódottságot és idegességet tükrözött.
– Te tényleg csak ennyit tudsz, királylány? Már ne haragudj, de egy ilyen
bomba külső ennél sokkal többet ígér!
 – Ezt most… nem egészen értem – Lisa kezdett magához térni, s bár
meleg volt a szobában, mégis vacogott. A melltartót levette magáról, bugyiját
megigazította, s az ágy végében heverő törülközőért nyúlt, melyet rögvest
maga köré csavart, akár egy páncélt.
– Ezen mit nem lehet érteni, mi?! – Dwayne felállt az ágyról, s egy két
lábon mozgó szemrehányás-tömegként gördült a lány elé, hogy érezze,
milyen aljas bűnt követett el a férfi ellen. – Nem tudom eléggé hangsúlyozni,
hogy majdnem egy teljes évig vártam arra, hogy lefeküdhessek veled, és
akkor mit kapok?! Itt fekszel, de olyan, mintha itt se lennél! Egyáltalán nem
voltál partner a szexben. Partner?! Miket beszélek! Úgy kellett ráncigálni,
hogy mozdulj már meg! Szinte egy hang sem hagyja el a szádat, a karjaid
bénán lógnak… Ennyi erővel egy guminőt is szerezhettem volna ma éjjelre!
Nem érzed, mennyire szánalmas az, amit itt művelsz?
– Én… sajnálom, de… – Lisa félve pillantott fel rá az ágy szélén ülve.
Nem Dwayne haragjától félt, hanem attól, hogy ez az ember képes volt
ennyire az uralma alá hajtani őt. Illetve, hogy hagyta magát megvezetni és
megalázni.
– Francokat sajnálod… – legyintett a férfi. – Hatalmas csalódás vagy,
Lisa! Úgy ahogy vagy, az egész lényed, a személyiséged és már a tested is…
egyszerűen undorít!
Lisa magára szorította a törülközőt és felállt az ágy széléről, de mintha a
testét ólommal bélelték volna ki, a megaláztatás tonnányi súllyal nyomta a
lelkét. Vett egy mély levegőt, majd remegő pilláit Dwayne-re emelte.
– Sajnálom… akkor én… megyek is a szobámba – azzal elindult az ajtó
felé, de a férfi megragadta a karját.
– Elmész, igen. De nem a szobádba, hanem elhúzod a csíkot a házamból,
a porontyoddal együtt!
– Mi van? – hőkölt hátra a lány, s kitépte karját Dwayne kezéből. A
szavak egy vaskesztyűs pofonnal értek fel. – Most akarsz elküldeni innen?
– Nem csak el akarlak, királylány – mosolygott Dwayne –, hanem el is
küldetek. Tíz perced van, hogy összeszedd a cuccaid, fogd Nathalie-t és kilépj
az ajtón.
– Ugye most csak viccelsz, Dwayne? – Lisa teljesen összezavarodott.
Megtette, amire a férfi utasította, képes volt lefeküdni vele és most mégis
kihajítja őket az utcára, ráadásul az éjszaka közepén? Hová menjenek, mitévő
legyen most? Cheryl az egyetlen megoldás, de csak úgy beállítani hozzá
éjjel… Nem is biztos, hogy otthon van, vagy ott lakik még egyáltalán, hiszen
több hónappal ezelőtt beszéltek utoljára.
 – Úgy nézek ki, mint aki viccel? Figyelj, elmondtam a lényeget:
ingyenélő voltál nálam, most kaptál egy esélyt, hogy törlessz, de elcseszted.
Ezek után nem tudok mit kezdeni veled. Hidd el, bármelyik sarkon találok
olyan csajt, aki képes a minimumra. Tehát arra, amire te nem!
– Hogy mekkora egy szarjankó vagy te! – Lisát hirtelen vad düh szállta
meg. Dwayne észrevette a harcias indulatokat benne.
– Csak nem akarsz megütni, Lisa drága? – mosolygott rá a férfi, s
elrettentő hatásul még kissé meg is feszítette kar és hasizmait.
– Nem mocskolom be a kezem veled!
– Ugyan, miért nem? Már az egész tested mocskos, akár egy ribancnak.
– Hogy lehetsz ennyire szemét?! Gondolj legalább Nathalie-ra! Ő
semmiről nem tehet, ártatlan. Miért bünteted őt azzal, hogy elküldesz
minket?! Ha már mindenképp kidobsz minket, legalább a reggelt hadd várjuk
meg! Hová vigyem a lányom az éjszaka közepén?!
– Figyelj – Dwayne kioktató hangon szólalt meg. – Ez az egész egy üzlet.
Egy tranzakció. A világon minden az üzletről szól. Adok-kapok, a karma is
ilyen, nem igaz? Én beléd invesztáltam egy csomó pénzt, egy csomó időt és
energiái, annak reményében, hogy a befektetésem egy nap megtérül. Ma volt
a türelmi határidő. És te semmit nem adtál nekem. Úgyhogy ne beszéli nekem
aljasságról és igazságtalanságról, mert ha itt valaki elmaradt a fizetéssel, az te
vagy!
Istenem, hogy nem vettem észre eddig, hogy milyen ez az ember
valójában? Hiszen eddig is kimutatta a foga fehérjét, de ez most mindenen
túltett – gondolta elkeseredve Lisa. Kénytelen volt elfogadni a szörnyű tényt,
hogy éjnek évadján az utcát kell kóborolnia a két éves kislányával, mert
gyenge és ostoba volt, és hatalmas hibát követett el, amikor Dwayne-hez
költözött.
– Tudod, Dwayne – mondta Lisa higgadtabban, elfogadva a helyzetet –,
inkább az utcán nevelem fel a gyermekemet, mint hogy egy ilyen gerinctelen
és aljas faszfej társaságában hagyjam akár egy percig is!
– Helyes – örvendezett a férfi, hogy sikerült jó belátásra térítenie a lányt
–, sok sikert hozzá!
Lisa az ajtó felé indult, de ekkor Dwayne ismét megállította.
– Még egy szóra! Szeretnék mutatni valamit – azzal a férfi az ágy mellett
álló éjjeli szekrényhez lépett és kihúzott egy fiókot. A fiókból egy vaskos
csomag került elő, mely Lisa számára nagyon is ismerős volt. Dwayne
meglegyintette a lapokat a kezében. – Tudod, ezt arra az esetre tartogattam, ha
nagyon nehezen állnál rá a szexre. Nevezzük aduásznak.
– Az a… könyvem? – döbbent meg a lány, de a válasz egyértelmű volt.
– Bizony – bólintott Dwayne, s lassan átment az ágy másik oldalára, hogy
a lapokra vetülhessen a kandalló ropogó fénye, s gúnyos hangon elkezdte
olvasni a sorokat. – …egy olyan világban, ahol a félelmek képesek elvakítani
a szeretet melengető fényét, csak az olyan emberi tettek menthetik meg a
holnapot, melyeket ma még egy szinte mindenható tündér is megirigyelne…
ezt a baromságot, Lisa drága! Szerintem nem kár ezekért az elhibázott
gondolatokért, mint ahogy nem kár érted sem.
Azzal a férfi habozás nélkül a kandalló tüzére vetette a lapokat. Lisa
elborzadva nézte, ahogy a könyve pillanatok alatt a lángok martalékává válik.
A regény, melybe beleadta szívét-lelkét, akárcsak Nathalie nevelésébe,
szertefoszlott. Már zokogni sem tudott. Túl sok volt mindez egyszerre, hogy
eljusson az agyáig, mi is történik itt vele ma este. Lisa nem is érzékelte, amint
kiront a szobából, felrántja az írószoba ajtaját, bekapcsolja a számítógépét.
Csak akkor tisztult ki elméje, amikor megkereste a Túlparton nevű mappát,
megnyitotta, s a képernyő szemrehányó ürességgel meredt vissza rá. Minden
anyag, minden dokumentum eltűnt.
– Ugye most már belátod, hogy semmi keresnivalód itt? – kérdezte az
ajtófélfának támaszkodó Dwayne.
Lisa az asztalnál görnyedve felpillantott rá. Egy pillanatra eszébe jutott
Roy, vajon mit tenne ő ebben a helyzetben? Lisa fájdalmat akart okozni ennek
a beteg agyú és torzult lelkű embernek, fájdalmat, mely, ha csak egy kicsit is,
de megközelíti azt, amit ő érez. Keze megmarkolta az asztalon álló
számítógépet. Jól tudta, mennyibe kerül egy ilyen gép, és hogy alig van belőle
pár a világon, s már-már a földhöz vágta a gépet. De mégsem tette. Mint
ahogy évekkel korábban, amikor elhagyta a szüleit, nem állt rajtuk bosszút
semmilyen károkozással, így most is meg tudta állni, hogy lesüllyedjen egy
olyan szintre, ami elől ismét menekülnie kell. Ellépett az asztaltól, s
elhatározta, akárhová is megy innen, jobb helyre viszi Nathalie-t, mint ez a
mocsokfészek. Az ajtóhoz érve egy pillanatra farkasszemet nézett a férfival,
akinek arroganciától csillogó tekintete maga volt a feneketlen mélység.
Amikor Lisa a hálószobájuk ajtajához ért, csak remélni tudta, hogy kislánya
az egészből semmit nem hallott, s továbbra is nyugodt álmát alussza,
miközben a világ darabokra hullik körülötte. Nathalie az ágyában feküdt,
oldalra fordulva, szőke haja egészen eltakarta arcát, melyet szinte mennyei
fényekkel simogatott a sarokban álló lámpa. Dwayne ide már nem követte,
szerencsére. Ha a lánya közelébe menne ez a patkány, Lisa nem állná meg,
hogy ne essen neki. Letérdelt Nathalie ágyához. Cirógatni kezdte az arcát, a
haját, ujjhegyeivel simogatta lassan, mintha csak megpróbálná róla lemosni
mindazt a piszkot, mely az ő hibájából beborította.
– Sajnálom… sajnálom, hogy nem vagyok… – Lisa a könnyeivel
küzdött, miközben halkan suttogott neki –, hogy nem vagyok olyan
anyukád… akit megérdemelsz… De hidd el… hidd el, hogy nagyon szeretlek,
kicsikém! És Bocsásd meg nekem, amiért ilyen helyzetbe hoztalak…
Lisa tudta, hogy sietniük kell, ezért gyorsan a szekrényéhez ment, halkan
kinyitotta az ajtaját, a törülközőt ledobta magáról és felvett egy farmert, pólót
és egy sportcipőt. Gyorsan kerített egy táskát is, amibe annyi ruhájukat rakta,
amennyit csak tudott. Egy másik táska is előkerült, ebbe Nathalie minden
játékát és csecsebecséjét pakolta, amit csak el tudott érni, valamint a saját
iratait, és a pénztárcáját a benne lévő pár száz dollárral. Remélte, hogy
Dwayne nem fogja elkérni tőle a pénzt. De tudta, hogy ez szinte semmire nem
elég. Néhány perc alatt az egész életét sikerült belegyűrnie két táskába,
miközben rettegett attól, ami előttük állt. Amikor behúzta a cipzárt a
táskákon, Nathalie nyögdécselve felébredt a zajra.
– Anyu, mit csinálsz? – kérdezte álmosan, apró ökleivel a szemét
dörzsölgetve.
– Szia, prücsök – Lisa igyekezett mosolyfélét erőltetni magára, hogy
megnyugtassa őt. – Most mi… elutazunk egy időre.
– Elutazunk? – nézett rá gyanakvóan a kicsi. – Hová? És ilyen későn?
– Szülinapod van, manócska – Lisa megcsikizte a hasát. – Csak nem
hiszed, hogy elárulom a meglepidet!
– Juuj! Ez is ajándék?
– Az bizony! – Lisa gyorsan magához ölelte őt, mert már nem volt ereje
visszatartani a könnyeit. Fogait összeszorítva hagyta, hogy a maró könnyek
kibuggyanjanak a szeméből és Nathalie hátára hulljanak.
– Anyu, te sírsz? – kérdezte aggódva a kicsi, s nyomban kibontakozott az
ölelésből, hogy megnézze magának anyukája arcát. Lisa a könnyeit törölgetve
pillantott rá.
– Igen… igen, de csak mert annyira szeretlek!
– Én is téged, anyuci! – Nathalie egyik ujjával megtörölte Lisa arcát.
– De most már sietnünk kell, kincsem! Gyere gyorsan, segítek felöltözni.
Dwayne akkor nyitotta rájuk az ajtót, amikor már mindketten
menetkészek voltak. Lisa a vállán és egyik kezében vitte a két táskát, a
másikban Nathalie apró kezét fogta.
 – Na, kész vagytok?
– Kész – válaszolt Lisa, s próbált olyan hangon szólni hozzá, mint
általában, de érezte, hogy a düh és félelem rekedté teszi; fojtogatja.
– Akkor már csak egy dolog van hátra – mondta Dwayne, miközben az
óriás-delfin plüsst kínálta a kislány felé. Nathalie azonban elhúzódott, Lisa
lába mögé bújt és onnan figyelt az ijesztő emberre, s torz ajándékára. – Hát,
ha nem, hát nem.
Dwayne azzal elhajította a plüssfigurát és intett nekik, hogy kövessék.
Ahogy a hallba vezető lépcsőn baktattak lefelé, Lisa egy olyan rabnak érezte
magát, akit egyik börtönből egy másikba szállítanak át. Hogy lehettem
ennyire ostoba, ennyire naiv és ennyire felelőtlen? – záporoztak felé az
önmarcangoló kérdések, de tudta, hogy nincs megfelelő válasz. Mindent
elrontott, amit ember elronthat, s csalánért imádkozott, hogy legyen ereje
mindent helyrehozni, amit helyre lehet. Ahogy kiléptek a bejárati ajtón a hús
éjszakába, majd a főkapu vaskos cédrustömege bevágódott mögöttük, tudta,
hogy nincs választása. Lenézett Nathalie-ra, majd leguggolt hozzá. Nem
tudott mit mondani neki, nem akart hazudni, sem olyat mondani, amitől
megint elbőgi magát. Halványan elmosolyodott, s egy hosszú percig csak
nézett Nathalie hatalmas, tiszta szemébe. Megcsókolta a homlokát, mintha
egy ígéretet tenne, minden rendben lesy, drága angyalkám! Majd kézen fogva,
lassan elindultak lefelé az úton, az éjszakában fenyegetően pulzáló Los
Angeles felé. A nagy semmibe.
 2.

Cheryl Howell szemére azon az estén nehezen jött álom. Párszor

megpróbálkozott az elalvással, de koromsötét hálószobájában mégsem tudta
kikapcsolni folyton-folyvást halkan és monotonon duruzsoló elméjét. A
gondolatai állandóan az otthon körül forogtak, ugyanis jött néhány új beteg,
akik sok gondot okoztak mostanában. Az egyikük egy fiatalember volt,
Marcus, aki huszonévesen egész hátralévő életére megnyomorodott egy
tragikus baleset következtében, s állapotát nem hogy nehezen tűrte, de
mindenkire gyűlölettel tekintett. Leginkább saját magára. Az ápolók és
gondozók szinte rettegtek bemenni a szobájába ellátni a szükségleteit. A
másik problémás új lakó egy idősebb, hetven körüli nő volt, Mrs. Ludlow, aki
megtébolyodott a férje elvesztésébe, s mivel gyermekük sosem született,
rokonai nem éltek, így egymaga maradt a világon Gyakran kapott
dührohamot, s olyan ékesszóló káromkodásokkal verte fel az otthon meghitt
csendjét, hogy sok régi motoros bentlakó panaszkodott rá, míg a fiatalabb
ápolók egyszerűen kinevették. És Cheryl Lisára is sokat gondolt. Vajon mi
lehet most vele, hol lehet, boldog vajon és a kis Nathalie még mindig az az
apró tündér, aki volt? Kérdések, melyekre remélte, egyszer majd megkapja a
választ. Hiányzott neki Lisa, mintha csak a lánya hagyta volna magára, de
nem haragudott rá. Tudta, hogy a lány egy rossz döntést hozott, s egyre
mélyebbre süllyedt abban az ingoványban, melynek létezéséről nem volt
hajlandó tudomást venni. Azonban bízott benne, hogy előbb-utóbb belátja,
mekkorát tévedett, mennyire rossz útra tévedt, s akkor visszatér nem csak az
otthonba, de régi önmagához is, ami fontosabb volt mindennél. Mivel
esélytelennek ítélte, hogy elaludjon, átsétált szerény, mégis otthonos
nappalijába. Felkapcsolt egy éjjeli lámpát, s bár hálóköntös volt rajta, magára
csavart még egy pokrócot. A dohányzóasztalon hevert néhány rejtvényújság,
melyek közül már kettőt elejétől a végéig rekordidő alatt megfejtett, így a
harmadikért nyúlt.
A ceruzája unottan és idegesen egyensúlyozott a füzet felett, majd Cheryl
egy határozott mozdulattal mindkettőt visszadobta az asztalra. Be kellett
látnia, ma éjszaka valami más módot kell találnia, hogy kusza gondolatait
békésebb mederbe terelje. Bekapcsolta a televíziót, s pár csatorna átugrása
után örömmel konstatálta, hogy egy régi kedvencét, A máltai sólyom című
filmet tűzték műsorra, melyben Humphrey Bogart magándetektívként
keveredik izgalmas kalandokba San Franciscóban. Egyszer csak, épp egy
izgalmas jelenet kellős közepén, Cheryl kopogtatásra lett figyelmes.
Megdöbbent, mert nem emlékezett arra, hogy ennél a résznél kopogtattak
volna az ajtón. Ennyire öregednék? – morfondírozott a nő. Ekkor újra
kopogtak, mire rögvest lekapcsolta a televíziót, a pokrócot nyűgösen a
kanapéra hajította, s óvatosan az ajtóhoz lépett. A kukucskálón kikémlelve
azonnal felismerte Lisa elgyötört arcát, amint reménykedve mered az ajtóra,
majd lepillant a mellette ácsorgó Nathalie-ra.
– Oh, Istenem, Istenem… – sóhajtott fel Cheryl, s nyomban kinyitotta az
ajtót. Lisa szeme felcsillant, amint megpillantotta régen látott kedves barátját,
de a tekintete mély fájdalomról és kimerültségről is árulkodott. Cheryl
megdöbbenve nézett rajtuk végig egy pillanatra, Lisa és kislánya mellett két
dugig tömött táska hevert, Nathalie mindig ragyogó arca most valamivel
szürkébb és elcsigázottabb volt, de nyomban felderült, amint meglátta
Cherylt. Lisa egy halvány mosolyt erőltetett az arcára, haja ziláltan lógott a
szemébe, látszott rajta, valami súlyos dolog történt.
– Szia, Cheryl – szólalt meg halkan a lány.
– Gyertek be gyorsan, ne ácsorogjatok ott kint! – Cheryl úgy terelte őket
a kis előszobába, majd a nappaliba, mintha elkóborolt bárányai tértek volna
haza. – Üljetek le, Lisa te pedig bugyoláld be alaposan ezt a kis angyalt, meg
ne fázzon nekem! Hozok teát és egy kis harapnivalót, biztos éhesek lehettek.
– Köszönjük, Cheryl, de ne fáradj vele – mondta Lisa, s a kanapé melletti
fotelba zuhant, ölébe fektette Nathalie-t, akit nyomban be is takart a kanapéra
hajított pokróccal.
– Ti csak várjatok itt, azonnal jövök – Cheryl kedvesen mosolygott, mint
mindig, bár redői aggodalomról árulkodtak. Lisa olyan kimerültnek érezte
magát, mint még soha. Fizikailag, mentálisan és lelkileg a teljesítőképessége
határára ért. Miután Cheryl elsietett a konyha felé, a lány még jobban
bevackolta magát a fotelba, s észrevette, hogy Nathalie máris alszik. Édes
kincsem… – sóhajtott magában Lisa, s megsimogatta. Saját hibái, tévelygései
és felelőtlensége sötét kontúrjait festette gyermeke ártatlan vonásaira.
Valósággal küzdenie kellett, hogy ne aludjon el. Cheryl mindössze néhány
percet volt távol, de ez is egy örökkévalóságnak tűnt, szemhéjai makacsul,
újra meg újra lecsukódtak. Amikor egy-egy pillanatra mégis behunyta a
szemét, lázasan égő retinája mögött az éjszaka szürreális képei öltöttek testet,
Dwayne házát elhagyva sokáig gyalogoltak az utcán, míg találtak egy taxit. A
sofőrnek azt mondta, csak hajtson dél felé, miközben azon rágódott, mihez
kezdjenek most. Tudta, hogy Cheryl az egyetlen esélye, de nem mert hozzá
eljönni azok után, hogy barátságuk megroppant. Végül a sofőrnek mégis
megadta a nő Buena Park-beli címét. Arra eszmélt fel, hogy Cheryl a
dohányzóasztalra helyez egy tányér süteményt és két bögre forrón gőzölgő
teát.
 – A süti még tegnapról maradt meg – suttogta a nő, nehogy felébressze
Nathalie-t –, meggyes. A teával pedig óvatosan, mert még meleg.
– Köszönöm, Cheryl – Lisa már nem írta tartani magát. Könnyei
potyogtak, úgy érezte, most – közel egy év után – végre szabadon sírhat,
önmaga lehet ebben a nyomorult pillanatban. Csak sírt. Nem mert az ölében
alvó kislányára nézni, szégyellte magát előtte, s az egész világ előtt.
– Nyugodj meg, Lisa, most már biztos helyen vagytok, itt maradtok –
Cheryl magához ölelte őt, mintha a saját gyermeke volna. Elképzelte, milyen
lehet, ha valaki anyuka, ha az Isten megajándékozza a gyermekáldás
csodájával, azzal, amivel őt nem tette gazdagabbá. – Van egy kis
vendégszobám, lefektetem Nathalie-t, te csak maradj itt.
Lisa még csak tiltakozni sem tudott, s nem is akart. Amilyen kimerültnek
érezte magát, biztos volt benne, hogy nem lenne ereje Nathalie-t felemelni és
óvatosan bevinni a szobába. Cheryl gyengéden felemelte a kicsit a pokróccal
együtt, s úgy vitte be őt a másik helyiségig, mint egy föld felett lebegő angyal.
Néhány perccel később visszatért.
– Észre sem vette a kincsem, hogy lefektettem. Úgy alszik, mint a bunda.
– Nem tudok elég hálás lenni neked… – törölgette a könnyeit Lisa.
– Történt, ami történt – Cheryl elé tolta a tányér süteményt –én nem
haragszom rád azért, mert más életet kezdtél. Mindig is olyan voltál nekem,
mintha a lányom lennél, Nathy pedig az unokám.
– Hogy lehettem ennyire ostoba… – sóhajtott Lisa, miközben egy
süteményért nyúlt, de csak félbetörte, nem harapott bele. – Ennyire vak.
Ennyire… önző. Mert önző voltam, Cheryl! Egy anya nem engedheti meg
magának, hogy önmagát helyezze a középpontba, és én mégis ezt tettem.
Szégyellem bevallani, de ez történt. Mint szülő… megbuktam. Nem
érdemlem meg, hogy olyan gyermekem legyen, mint Nathy, ő pedig jobbat
érdemel nálam…
– Nézd, Lisa – Cheryl a kanapé szélére ült, hogy minél közelebb legyen a
fotelban tépelődő lányhoz –, nekem nem volt olyan szerencsém az életben,
hogy felnevelhettem volna egy gyermeket, ezt el kellett fogadnom. De az
otthonban emberi sorsok és tragédiák garmadájával találkoztam az évek
során. És én mondom neked, nincs áldottabb és nehezebb feladat, mint egy
anya élete. Természetes, hogy követsz el hibákat. Nem lehet úgy leélni egy
életet és jó anyának lenni, hogy időnként nem nyúlsz mellé!
– Időnként… – Lisa a kezei közé temette az arcát. – Nem tudok számára
biztonságos körülményeket teremteni… Mindig elcseszek valamit! Én
egyszerűen nem vagyok anya típus.
 Cheryl megfogta a lány kezét, megvárta, amíg Lisa rápillant.
– Nem tudok elképzelni nálad jobb anyát! A sajátomra emlékeztetsz.
Szegénykém már évekkel ezelőtt eltávozott. Kemény, erős és céltudatos
asszony volt, de mintha csak azért lett volna ilyen, hogy a belül lévő
hihetetlen gyengédséget megvédelmezze a világ ártó szándékaitól.
Világéletében keményen dolgozott, hogy nekem meg legyen mindenem, és
nem egyszer meglestem őt titokban, amikor sírt, szenvedett, hogy nem tud jó
anyám lenni. És én nem mentem oda hozzá, hogy megvigasztaljam. Nem
tudom, miért. Csak álltam a szobája ajtajában, míg ő az ágyon ült görnyedten,
nekem háttal… és csak néztem, ahogy sír. A halálos ágyán mondtam el neki
ezeket, és gyűlöltem magam, amiért ennyit vártam erre. És ő azt mondta,
mindig érezte, hogy ott vagyok a küszöbön, de nem mert megfordulni,
mindennél jobban vágyott az ölelésemre, de nem mert odajönni hozzám.
Néha annyira félünk szedetni…
Cheryl egy percre megállt, hogy elmorzsolja a könnyeit, s talán magában
ismét bocsánatot kért édesanyjától.
– Emberek vagyunk, Lisa. Az érzelmeink olykor az egekig emelnek,
máskor a földbe döngölnek. A benned lévő fajdalom és szenvedés a
bizonyítéka annak, mennyire szereted a kislányodat. Hidd el, Nathalie ezt érzi
és tudja, tisztában van vele, mit teszel meg érte nap mint nap te vagy az anyja.
Az egyetlen ember az életében, akihez igazán mélyen kötődik. Hoztál pár
rossz döntést az utóbbi időben, hisz emberből vagy, de így tanulsz, így
erősödsz. És ne hidd, hogy ezzel ártasz Nathalie-nak! Igazából feláldozod
magad őérte.
– Bármit megteszek érte – mondta határozottan Lisa. – Annyira akarom,
hogy már fáj…
– Lisa. Amikor most lefektettem őt, betakargattam, tudod, mit láttam az
arcán?
– Mit?
– Amiért minden anya imádkozik egy életen át. Nyugalmat. Békés álmot.
Nathalie nem szenvedett, nem sérült, Lisa, értesz engem? Gyönyörű,
egészséges, csodálatos teremtés! Azért békés az álma, mert tudja, hogy az
anyukája itt van mellette és vigyáz rá, szereti őt, megvédi mindentől. Idézd fel
magadban Nathy arcát, ahogy minden este látod, ez az apró pillanat jelenti
azt, hogy jó anya vagy!
Lisa szeméből patakokban folytak a könnyek. A könnyek, melyek a
lassan oldódó fájdalom cseppjei voltak, s a könnyek, melyek a megnyugvás
békéjétől ragyogtak. Cheryl tökéletes lelki húrokat pendített meg nála, s Lisa
olyan ajándékot kapott tőle, amire egész életében vágyott. Anyai szeretetet.
Egy pillanat alatt ők hárman egy családdá kovácsolódtak össze
elszakíthatatlanul, valahol mélyen összekötve egymással. Lisa nem tudott mit
mondani, csak Cheryl nyakába borult, érezni akarta a törődést és védelmet.
Percek teltek el, mire Lisa képes volt annyira lehiggadni, hogy Cheryl
kérésére elrágcsált egy süteményt, majd egy kis teát is kortyolt hozzá. Aztán
elmesélte az elmúlt időszak eseményeit, minden emlékét, amit a felkavarodott
érzelmek örvényében meglátott, egészen Dwayne utolsó aljas tettéig. Hogyan
zsarolta meg, kényszerítette szexre, és hogy volt képes a könyvét elpusztítani,
kidobni őket az éjszaka közepén. Cheryl megrökönyödve hallgatta a
történetet, mert korábban fogalma sem volt róla, milyen ember Dwayne
Benneth. Hajnalt fél három volt, mire Lisa elmondott mindent, ami a szívét
nyomta, amiről senkinek nem beszélhetett majd egy éven át. Cheryl nem
csodálta, hogy szegény lány idegileg és lelkileg ennyire kimerült az elmúlt
időktől, korábban az anyagi problémák, az állandó nélkülözés és kétségbeesés
gyötörte, később egy beteg lelkületű férfi befolyása mérgezte meg. Cheryl
tudta, ha nem lenne Nathalie, Lisa összeroppant volna a teher alatt. Mielőtt
nyugovóra tértek volna, megbeszélték, hogy minden visszatér a régi
kerékvágásba, Lisa visszamegy az otthonba, de előtte még pihen egy kicsit és
minden percét Nathalie-ra áldozza. Cheryl azt is kikötötte, hogy Lisa álljon
neki újra megírni a regényét. Nem adhatja fel! És volt még egy kérése, hozza
rendbe a barátságát Karennel.
Amikor Lisa kimerülten betámolygott a hálószobába, melyet Cheryl
felkínált nekik, úgy érezte, ereje utolsó cseppjeit használja fel arra, ahogy
levetkőzzék és bebújjon Nathalie mellé. Bármilyen fáradt is volt, hosszú
perceken át nézte őt. A spaletták közt beszüremlő lágy, krétás holdsugár
megvilágította a kicsi arcát, s Lisa meglátta azt, amiről Cheryl beszélt. A
békét, a nyugodt álmot. Nincs olyan szenvedés, amiért ne kárpótolna ez a
pillanat, drága kincsem – suttogta Lisa, s apró puszit adott a kicsi orrára,
megcirógatta a karját, majd még szorosabbra húzta kettejükre a takarót. Úgy
ölelte őt, mintha ígéretet tenne neki: innentől minden sokkal jobb lesz! És
Lisa tudta, hogy minden kín és gyötrelem ellenére, valami soha el nem
hamvadó erő van benne, ami mindig ráparancsol, kelj fel a padlóról! s ez az
erő Nathalie minden szívdobbanásából táplálkozott.
 3.

A buszmegálló mellé ültetett két királynőpálma úgy hajlongott a

későnyári meleg szellőkben, mintha csak bátorítanák Lisát, menjen már be az
épületbe, nincs mitől tartania. De a lány egyelőre egy tapodtat sem bírt
mozdulni, a szíve a torkában dobogott, s a kellemes meleget egyszerre érezte
perzselő forróságnak és jéghideg szélnek. Az órájára pillantott. Még volt
nagyjából negyed órája a találkozóig, és természetesen nem akart késni egy
másodpercet sem élete eddigi legfontosabb megbeszéléséről. Ám
bármennyire is húzott a szíve az épület hófehéren magasodó tömegéhez,
rettegett attól, hogy elutasítják. Másfél órás utazást követően a taxi alig tíz
perce tette ki őt itt az épület előtt, s ezt a pillanatot az elmúlt hónapokban
annyiszor elképzelte, átélte magában, de nem hitte, hogy ennyire szép és
egyszerre gyötrő lesz. Egy perc és bemegyek, most már nem húzom tovább az
időt, jöjjön, aminek jönnie kell – fújta ki idegesen a belé szorult levegőt is.
Abban a pillanatban leperegtek előtte az elmúlt hónapok eseményei, mint
amikor egy mérföldkőhöz érve az embert elfogja az érzés, milyen úton jutott
el idáig.
Augusztus vége volt, néhány napja ünnepelte a 26. születésnapját.
Boldognak és sikeresnek érezte magát, mert biztonságban nevelhette
Nathalie-t, mert minden nap megmártózhatott a kislánya vidám mosolyában,
és mert azzal foglalkozhatott, arai fontos számára. Miután február elején
Cherylhez leöltöztek, a lány még néhány napig nem dolgozott, Cheryl
kérésére, de Lisa nem tudott tétlenül ülni. Egy héttel később már újra a La
Habra Szociális Otthon ismerős és szeretett atmoszférájában dolgozott. Sok
ismerős bentlakó üdvözölte őt boldogan, több ápoló és gondozó is szorosan
magához ölelte, mintha csak elveszettnek hitt rokonuk tért volna haza. Való
igaz, az otthon egy nagy család volt, és Lisa most értette meg igazán, mit
jelent a család, a kötelék, az egymáshoz tartozás és egymásra utaltság.
Mérhetetlenül boldog volt, amiért újra láthatja régi barátait, ismét
gondoskodhat róluk, ám szomorúan hallotta, hogy Esthel azóta elhunyt. S bár
nem volt köztük szoros kapcsolat, de megsiratta őt, mert tudta, úgy távozott
az életből, hogy az örök félelem és bizonytalanság árnyékában élt.
Természetesen Lisa magával vitte Nathalie-t is, ők ketten új életet vittek a
falak közé, mely már nagyon hiányzott mindenkinek, Cheryl pedig túláradó
örömmel vette tudomásul, hogy a problémás új bentlakók, a gyűlölködő
Marcus és a folyton káromkodó és dühös Mrs. Ludlow napról napra
nyugodtabbá váltak a kis jövevénynek köszönhetően. Sőt, leggyakrabban ők
keresték fel a hatalmas szalonban plüsseivel játszó Nathalie-t, leheveredtek
mellé és csöndesen szóba elegyedtek vele. Lisa csodálattal nézte ezt a
folyamatot és újabb ékes bizonyítékát látta annak, hogy a gyermeki szeretet,
őszinteség és ártatlanság minden lelket megtisztít. Lisa egy darabig nem
tudott az írásra gondolni. Le kellett csillapodnia, le kellett ülepednie
mindannak, ami velük történt. Nyugalomra volt szüksége, a mindennapok
monoton, ám mégis békés megszokására. De közben állandóan elő-
előkandikált egy-egy gondolatfoszlány, melyek nem hagyták tétlenül írói
fantáziáját. Ha elfogadjuk és megértjük, hogy minden ránk zúduló rosszban
van egy cseppnyi áldás, akkor képesek lehetünk arra, hogy ne csupán
tanuljunk az esetből, de többek legyünk általa. Talán az élet próbára tett, vagy
üzenni akar valamit… – töprengett Lisa, újból és újból felidézve magában a
gyötrelmes pillanatot, amikor Dwayne a kandallóba hajította a könyvét.
Rájött, hogy ennek hatására egy még komolyabb és még mélyebb, még szebb
és sokkal megindítóbb történetet tud írni, mint a tűzre vetett regénye. így
született meg öt hónap megfeszíttet munkájával az Enis című alkotás. Óriási
feladat volt megírni ezt a regényt, de ezek a napok gyönyörűséggel teltek el.
Suhantak a percek, az órák, s csak úgy kattogott Cheryl régi írógépe, melyet
némi renoválás után írás készre sikerült alakítani. Lisa egyfajta terápiaként is
használta az írást. Minden fájdalmát, felismerését, szégyenérzetét és
megbánását papírra vetette, és mindezt önzetlenül, őszintén, olyan nyitott
szívvel, mely reményei szerint képes lesz a leendő olvasókat megríkatni és
ezáltal felszabadítani. Cheryl minden nap kérlelte, hadd olvashasson bele a
készülő műbe, szinte nagyobb lázban égett, mint maga az alkotó, s ez
meghatotta Lisát.
A regény alaptémája megmaradt, tündérek és más mitikus lények
népesítenek be egy birodalmat, mely a folyó túlpartján fekszik, ahová az
emberek nem mernek, és nem akarnak átlátni. A történet Enisről szól, aki Lisa
tündérként való megtestesülése volt, számos hibával, sérüléssel,
tapasztalatokkal, s igyekszik megmenteni az emberek világát, a világot, mely
Nathalie fantáziájában létezett, természetesen Dwayne is szerepet kapott –
egy gonosz manó fórmajában, aki fondorlatos mágiájával igyekszik elhódítani
Emist. Lelki megtisztulásának eredményeképpen rászánta magát, hogy
felhívja Karent, s mindent megtegyen azért, hogy barátságukat a régi mederbe
terelje. Karen először le akarta tenni a telefont, elfoglaltságra hivatkozva, de
Lisa nem hagyta magát, s kérlelte, legalább pár szót váltsanak. A pár szó
aztán egy két órás beszélgetéssé nőtte ki magát, mely során Lisa nem csupán
megbánást tanúsított, de megnyugtatta Karent azt illetően, hogy sikerült
túllendülnie azon a veszélyesen ostoba időszakon, mely Dwaynehez kötötte.
Mindenről beszámolt neki, ami az utóbbi időkben történt, s Karen a tőle
megszokott impulzussal fogadta Lisát. Bevallotta, gyakran megsiratta őt és
barátságukat, mert mindig olyan volt neki, mintha a testvére lett volna. Lisa
ezt követően még nagyobb elszántsággal vetette magát az írásba, úgy érezte,
élete kezd végre szépen elrendeződni. Amikor az utolsó sorokat írta le, érezte,
hogy szemét a megtisztulás könnyei lepik el. Még átolvasta a kész művet,
majd Cheryl kezébe adta. A nő két nap alatt kiolvasta a könyvet.
– Erre nincsenek szavak, Lisám… ez valami egészen elképesztő,
gyönyörű, nem térek magamhoz! – áradozott Cheryl.
Lisának eszébe jutott valami, helyesebben valaki, hogy könyve kiadóra
találjon. Deborah McKenzie ismert írónő volt, aki mély lelkiséget és humort,
sem nélkülöző történeteivel meghódította nem csupán az amerikai, hanem a
nemzetközi könyvpiacot is. Igazi sztár volt az írók között a hatvan éves nő, s
rendszeres előadásaival a publikum nagy kedvence. Lisa elhatározta,
valahogy kideríti, miként tudná elküldeni neki a könyvét. Némi nyomozás,
utánajárás végeredménye egy floridai cím lett, egy bizonyos Fort Lauderdale-
i óriási könyvesbolt, ahol Deborah hamarosan író-olvasó találkozót tart,
lévén, hogy ő maga is a városban él. Mivel Lisának nem volt pénze
repülőjegyre és bármennyire is szeretett volna találkozni egyik kedvenc
írójával, nem akarta magára hagyni több napra a kislányát, ezért postán küldte
el könyve kinyomtatott példányát, s mellé egy levelet az írónőnek. Június 2-
án adta fel a csomagot, s attól a naptól kezdve türelmetlenül, idegesen
várakozott, mikor csörren meg végre a telefon. Nem kellett sokat várni.
Mindössze két hét telt el, amikor egy kora esti órában megszólalt a
nappali telefonja. A vonal túlsó végén Deborah volt. Lisa alig hitte cl, hogy
vele beszélhet, óriási megtiszteltetésnek vette, ám amikor az írónő lenyűgözve
beszélt a regényéről. Lisa nem győzött hálálkodni a kedves szavakért, s vagy
egy órán át beszélgettek, nem csupán a könyvről, hanem magáról az írásról,
gondolatokról és nehézségekről. A lányt teljesen felvillanyozta és feltöltötte
mindaz, amit a nőtől hallott, s Deborah felajánlotta, hogy pár mondatos
ajánlót ír az Enishez. Június végéig Lisa összesen mintegy húsz kiadónak
küldte el a regényét, természetesen mindegyik mellé csatolva Deborah
McKenzie ajánlását. Hetekig semmi válasz nem érkezett. Lisa egyre
idegesebb lett, ám Cheryl folyton biztatta, legyen türelemmel, Isten malmai
lassan, de biztosan őrölnek. Aztán egyszer csak, mintha megtört volna a jég,
egy nap alatt hat kiadó is telefonált, ebből azonban öt visszautasította az
Enist. Deborah McKenzie ajánlás ide, ajánlás oda, a könyv tetszetős, de vagy
nem illik a kiadó profiljába, vagy nem tudnak most erre energiát, időt és pénzt
áldozni. Az a kiadó, mely érdeklődött az Enis iránt, viszont olyan feltéteket
szabott, melyek visszatetszőek voltak a lány számára. Lisa kétségbeesett. Írói
jövője kezdett szépen lassan darabokra hullani előtte. Mígnem egy augusztusi
napon, nem sokkal a születésnapja előtt, ismét megcsörrent a telefon. Eve
Hardy vagyok a Packard House Kiadó főszerkesztője – szólalt meg egy
kedves hang a kagylóban. – Lisa Millnert keresem.
 – Én volnék az.
– Nagyszerű, azért telefonálok, mert elolvastam a regényét, kétszer is.
Szeretnem, ha valamelyik nap befáradna hozzánk az irodába.
– Ezt most komolyan mondja? – hökkent meg Lisa.
– Természetescn – Eve a vonal túlsó vegén kedvesen elmosolyodott. –
Szépen összerakott, jól megírt könyv, és hát egy Deborah McKenzie ajánlás
azért nem semmi. Szóval, melyik nap lenne alkalmas önnek? A jövő hét eleje,
mondjuk… kedd tíz óra megfelel?
– Tökéletes! – vágta rá Lisa.
– Rendben, várjuk szeretettel! – Eve ezzel lerakta a kagylót, mintha csak
udvariasan teret adott volna Lisának, hogy ússzon a boldogságbaji. A lány
csak ült csöndben a kanapén, még akkor sem szólalt meg, amikor Cheryl
kérdezte, ki telefonált. A nő rossz hírre számított, meri Lisa arckifejezése
hitetlenséget tükrözött.
– Mi történt, Lisa, mi a baj? – kérdezte aggódva Cheryl, s nyomban leült
mellé.
– Baj? – Lisa arca ekkor felderüli – Eve Hardy telefonált a Packard
House-tól. Azt hiszem, ki akarják adni a könyvemet…
Amikor most, kedden az épület előtt rostokolt, az izgalma a tetőfokára
hágott, s ezzel együtt a bizonytalansága is. Vajon tényleg ki akarják adni,
vagy csak kíváncsiak az íróra? És ha kiadják, milyen feltételeket szabnak,
nem akarj ik esetleg átverni? Össze volt zavarodva, és csak az tudott erőt
önteni bele, amikor felidézte Cheryl boldog mosolyát és Nathalie szavait:
anyuci, te egy tündér vagy! Lisa ismét rápillantott az órájára, még volt hét
perce. Nem húzhatta tovább az időt. Egy széles, üvegesett ajtón át lépett be
Lisa a magas hallba, ahol a recepcióstól megérdeklődte, hol találja a Packard
House irodáját. A pult mögött álló férfi udvariasan útbaigazította, s néhány
pete múlva Lisa rábukkant a keresett irodára.
A lakkozott diófa ajtón réz betűkkel volt feltüntetve a kiadó neve,
mellette egy színes, díszes lógó kacsintott a látogatókra. A lány igyekezett
ráparancsolni hevesen lüktető szívére, s önkéntelenül is eszébe jutott a
Flamingó, amikor minden fellépés előtt elfogta a lámpaláz. De ez most más,
egészen más, egy új élet küszöbén állok, mit szerencsétlenkedek már… –
gondolta magában, majd határozottan bekopogott az ajtón. Egy pillanattal
később bájos mosolyú, idősödő nő nyitott ajtót, aki kíváncsian tekintett rá
nagy szemüvege mögül.
– Szép jó napot, miben segíthetek?
 – Üdvözlöm, Lisa Millner vagyok, Ms. Hardyhoz jöttem.
– Ah, igen! – csillant fel a szeme a nőnek. – Már vártuk magát, jöjjön-
jöjjön, foglaljon helyet.
Az iroda tágas, barátságos helyiség volt szőnyegekkel, hófehér falakkal
és fekete bőt ülőgarnitúrával, valamint nem kevés virággal.
Ebben a pillanatban kinyílt Eve Hardy irodájának ajtaja, s egy inget,
farmert viselő férfi lépett ki fajta, majd nyomban utána jött egy feltűnően
csinos, fiatalos szőke nő. A harmincöt éves Eve egy elegáns bézs nadrágot
viselt, hozzá hófehér blúzt vett fel, s ilyen formában olyan volt, mint egy
finom tartozéka az irodának, Hosszú, szőke haja mézszínnel omlott vállalta,
zöld szeme élénken és vidáman ragyogott.
– Akkor abban maradunk, hogy két héten belül elkészültök a harmincezer
puhatáblás verzióval – szólt Eve lágy, de ellentmondást nem tűrő hangon a
férfihoz –, és négyezer keménytáblással, ami pedig a hamarosan érkező
Stuart-sorozat legújabb példányát illeti, arról három nap múlva kész
borítótervet kaptok és nekiáll-hattok annak is. Rendben, Pete?
– Rendben – nyújtotta a kezét Pete –, csúcsra járatjuk a masinákat!
– Helyes! – viszonozta mosolyogva a kézfogást Eve. – És köszönöm.
– Minden jót a hölgyeknek! – búcsúzott a férfi, s amint kilépett az ajtón, a
szőke főszerkesztő nyomban Lisához fordult.
– Miss Millner?
– Igen, én vagyok és köszönöm, hogy fogad! – Lili próbált uralkodni
magán.
– Eve Hardy, köszönöm, hogy eljött. – Nem iszik valamit?
– Nem, köszönöm.
– Ez esetben, kérem, kövessen.
Eve Hardy irodája a visszafogott elegancia és letisztultság megtestesítője
lehetett volna kifinomult és szolid bútoraival, üveglapokkal fedett hatalmas
könyvespolcával és fekete csillogó íróasztalával, ha a falon nem díszelgett
volna egy pár Walt Disney-rajz és -karikatúra, melyek színes foltjai talán arra
szolgáltak, hogy egy pillanat alatt jó kedvre derítsék a látogatót.
– Gyerekkori szenvedély – jegyezte meg a nő széles mosollyal, majd
hellyel kínálta Lisát egy kis kör alakú asztal mellett, ahol kötetlenül és
kényelmesen lehetett beszélgetni. – Nos, szólíthatom Lisának?
 – Igen, köszönöm – l.isa egy darabig idegesen fészkelődött a fotelban,
sehogy nem tudott úgy elhelyezkedni, hogy el tudjon lazulni ebben a
helyzetben.
– Akkor először is arra vagyok kíváncsi, miért ír könyvet egy ilyen fiatal
lány? Honnan jött az ötlet, hogy pont erről írjál egy regényt?
– Nos… úgy éreztem, egy olyan regényt kell alkotnom – kezdte Lisa
hadarni a begyakorolt, szöveget, melyet jól átrágott magában már vagy
ezerszer, hogy kedvező benyomást tegyen –, ami az olvasók lelkét érinti meg,
egy példaértékű és a maga nemében domináns, ám mégis elesett, gyámoltalan
karakterrel a középpontban. A regényem fő gerince, mondhatni váza, egy
olyan cselekményszál, amely…
Ám a lány hirtelen elhallgatott, elfelejtette, mit is szeretne mondani.
Kínos pillanat állt be, csönd, melyben úgy érezte, ennyi volt, itt a vége. Olyan
szerencsétlen, hogy még a saját könyvéről sem tud értelmesen, összeszedetten
nyilatkozni. Eve bátorító mosollyal nézett rá, s tekintete azt tükrözte, semmi
szükség erre a színjátékra, betanult szövegre, magadról mesélj! Lisa vett egy
mély levegőt, majd megcsóválta a fejét és grimaszolt egyet.
– Elnézést… én csak, annyira szeretnék megfelelni itt és most. Neked.
Szimpatikus akarok lenni, megnyerő, intelligens és frappáns… de az igazat
megvallva nagyon tartottam ettől a megbeszéléstől.
– Semmi gond, Lisa. Csak nyugodtan mondd, amit szeretnél. Itt nincs jó
vagy rossz válasz, csak te vagy, a könyved és én. Szóval hallgatlak.
Az elkövetkező majd háromnegyed órában Lisa felvázolta Eve előtt élete
meghatározó eseményeit, beszélt neki a szüleivel való konfliktusairól, a
táncos múltjáról, a megerőszakolásáról és arról, hogy ennek révén hatalmas
áldásban lehet része minden nap, Nathalie személyében. Elmesélte, milyen
boldogsággal tölti el a munkája az otthonban és milyen ostoba volt, amikor
Dwayne Benneth uralma alá hajtotta magát és a kislányát. És természetesen
azt is említette, hogy Dwayne elégette az első könyvét, mellyel annyit
dolgozott. Őszintén mert beszélni az érzéseiről, a gondolatairól, nem csak
azért, mert ez Enis elolvasása után Eve már nagyjából képet kaphatott az író
lelkületéről, hanem azért is, mert a nő olyan hatással volt rá, akár csak Karen
vagy Cheryl. Való igaz, hamar megkedvelték egymást. Eve hol
megrökönyödve, hol meghatódva hallgatta a lány történetét, melynek végére
csodálkozva pillantott rá.
– Nem szoktam ujjongani egyik író előtt sem, mert józan ésszel kell
kezelni minden könyvkiadást, de a te könyved különleges. Érezhető rajta,
hogy ez az egész az író útja. Imádtam minden sorát.
 – Nagyon köszönöm! – mondta Lisa elpirulva.
– Azt hadd kérdezzem meg, van más kiadó, amelyik érdeklődik a
könyved iránt? Megjegyzem, szokatlan, hogy nem egy ügynök segítségét
kérted a kiadás lebonyolításában, ez elég rendhagyó módja az ügyintézésnek.
Az ügynök ugyanis több kiadóval összehangoltan tud tárgyalni és egy aukciós
napon lehet licitálni a könyvedre. Anyagilag sokkal jobban jártál volna, ha így
csinálod.
– Ó, értem… – sóhajtott Lisa –, hát, sajnos ehhez én nem értek. Én csak
írni szeretnék. És nincs más érdeklődő egyelőre.
– Nagyjából hány kiadót kerestél fel?
– Több mint egy tucatot.
– És gondolom, sok elutasítást kaptál.
– Hát igen…
– Értem – Eve megköszörülte a torkát, jelezvén, hogy most már komolyra
fordul a szó – Ami pedig Deborah McKenzie ajánlását illeti, leellenőriztem a
forrást és minden rendben, hiteles. Nem mintha, nem bíznék benned, de
tudod, milyen az üzlet.
– Igen.
– Őszinte leszek veled, Lisa. Ki akarom adni a könyvedet, még idén –
amint ezeket a szavakat a nő kimondta, Lisa szíve hatalmasat dobbant a
gyönyörűségtől. – Most szinte már ősz van, pillanatok múlva nyakunkon a
karácsony, az emberek megőrülnek, vásárlási láz… ismered ezt. Most
számtalan új könyvünk van, nyáron nagyon sok érkezett, vannak köztük
regénysorozatok, a Smart-sorozat, ez nagyon népszerű. A nyomda, mellyel
kapcsolatban állunk, teljes kapacitással pörög, tehát gyorsan kell lépni, hogy
ha azt akarjuk, hogy a karácsonyi vásárlási lázba beférjen egy Deborah
McKenzie ajánlotta gyönyörű regény. Okos húzás volt az ajánlását
begyűjteni!
– Köszönöm! – Lisa nem igazán tudott mit mondani az elhangzottakra.
Úgy érezte, mintha kirántották volna a lába alól a talajt, s a helyébe puha
felhőt raktak volna, mely méterekkel a föld fölé emeli. Majdnem megcsípte
magát, nem álmodik-e.
– Nem vagyunk nagy kiadó, Lisa. Igazából labdába sem rúghatunk
például egy menő New York-i, vagy atlantai kiadóval szentben, ezért aztán
okosan kell levadászni a könyveket. Taktikus és gyakran idegőrlő játék ez. Én
vagyok a Packard House-nál a többségi tulajdonos, és egyben a főszerkesztő
is, így ha én azt mondom valamire, hogy kiadjuk, akkor az úgy is lesz. De
mindenképp konzultálnom kell még erről a társtulajdonossal is, Mrs.
Gonzalesszel.
– Értem.
– Tízezer dollárt tudok jelenleg felajánlani a könyvedért. Ez nem túl sok,
tudom, de ismeretlen író vagy és bármennyire is bízom a regényedben, azért
óvatosnak kell lennem.
– Hogy mennyit? – kerekedett el Lisa szeme. Alig akart hinni a fülének. –
Tízezer dollárt ér a könyvem?
– Reméljük, hogy ennél azért sokkal többet – nevetett Eve –, hiszen
hasznot akarunk látni belőle. De ennél többet jelenleg nem áll módomban
felajánlani. Nem kell most itt helyben döntened, menj haza, gondold át
alaposan. De figyelmeztetlek, gyorsan egyezségre kell jutnunk, ha együtt
akarunk dolgozni, mert éppen jókor került a kezembe a könyved!
– Megértettem és nagyon köszönöm, Eve! Őszintén szólva, most nagyon
megnyugodtam.
– Látszik rajtad – mosolygott a nő, s úgy nézett rá, mintha csak a vidám
kishúgát látná. Elbúcsúztak egymástól és megállapodtak abban, hogy Lisa
még a héten felhívja őt, hogyan döntött. Ám amikor a lány kiért az épület elé,
már tudta, hogy rá fog bólintani az ajánlatra. Tízezer dollár! És ez nem számít
soknak? Alig merte elhinni: írónő lett belőle. Valóra váltotta gyermekkori
álmát. Megírt egy könyvet, amire le is csapott egy kiadó, boltokban fogják
árulni az alkotását, emberek ezrei, százezrei ismerhetik meg a nevét,
gondolatait, lelkének titkos rezdüléseit. Leírhatatlan érzések hullámoztak
benne, s csak arra vágyott, hogy immár új emberként álljon Nathalie, Cheryl
és Karen elé. Lisa Millner, íróként. Boldog emberként, egy álmait és
gyermeke vágyait beteljesítő anyaként. Gyorsan leintett egy taxit, mely az
épület előtti járdánál parkolt, s amint beült megadta a címet. Belenézett a
pénztárcájába, egy gyors fejszámolás után rájött, éppen hogy elég pénz van
nála a hazaútra, s nevetett. Nevetett, míg ki nem csordult a könnye.

 6. fejezet

AMIÉRT ÉLNI ÉRDEMES

„Mert nem az tesz boldoggá, amit birtokolsz,
hanem aminek tiszta szívből örülni tudsz.”

Louis de Saint-Marché

1.

A rideg Csendes-óceán hullámai óriási, széles tömegekben ostromolták Palos

Verdes kies, sziklás partjait. A messzeségben lustán emelkedő napkorong
fehérarany ragyogással festette meg a hullámok taraját. A kora reggeli órák
békéje ömlött szét az öbölben, mely önzetlenül a keblére ölelte a
napsugarakat, az óceán fodrait, s mindenkit, aki a párttá látogatott. Fent, ahol
a sziklák ellaposodtak, s teret adtak az építkezésnek, szőlőfürtszerűen nőttek
ki a földből egymás mellett a házak. A majd hetven méter magasra
tornyozódó dombtetőn, egy futballpálya méretű telken, megkapó szépségű,
ám egyáltalán nem hivalkodó otthon szemlélte a végtelen panoráma
fényjátékát. Az útról nézve magas, sűrű sövényfal határolta a telket, melynek
tetejére pálmák zöld levelei borultak. A kétszintes ház toszkán stílusban épült.
Mindenütt virágok kavalkádját lehetett megcsodálni, rózsabokrok, magnólia
fák és azáleák sorjáztak, az örökzöldek és datolyapálmák árnyékában apró
liliomok fehérlettek. Olyan volt ez az otthon, mint egy apró pont a
nagyvilágban, ahol az ember megpihenhet egy pillanatra – élete végéig. Akár
egy megkapó, bájosan elegáns olasz villa valahol a toszkán lankákon.
Mindenütt széles, magas ablakok sorakoztak, melyek a belső tér megnyugtató
világába vezették be a napfényt. A kertben egy széles, szabálytalan alakú
medence terpeszkedett, ami egészen a szikla széléig ért, így a medence
képezte a kert határát.
Csönd és nyugalom. Megkapó és elringató béke. Lisa minden reggel hat
órakor kelt, napját rendszeresen úszással indította,, s amíg Nathalie az emeleti
hálószobájában aludt, ő gyönyörködött mindabban, amivel az élet
megajándékozta. Minden pillanatért hálát adott az életnek. Még a
legrosszabbnak is, mert jól tudta, ezek nélkül nem lehetne ma az, aki. Ám
mégis néha annyira hihetetlennek tűnt, hogy mindazt elérte, amiről annyit
álmodozott. Szinte napra pontosan tizenöt év telt el azóta, hogy az Enis című
regénye kiadóra lelt, s a boltokba került. Ám azt még nem is merte remélni,
hogy az olvasók ennyire fogják szeretni az írását. Eve Hardy a lehetőségeihez
képest komoly reklámkampányt szervezett az könyvének, s ennek révén pár
hét alatt elkapkodták a boltokba került húszezer példány. Az olvasók imádták
a művet, nem győzték dicsérni a fiatal írónő tehetségét, helyenként fellelhető
sziporkázó humorát és a lehetetlen mélységet árasztó történetet. A publikum
kezdett felfigyelni rá, s mind azt kérdezték: ki ez a Lisa Millner, s hol volt
eddig? Lisát letaglózta mindaz, amit róla és a könyvéről nyilatkoztak az
olvasók – s valójában legalább egy évbe telt, mire sikerült feldolgoznia, hogy
kezd ismertté válni és a tehetsége révén képes megérinteni az emberek lelkét.
Még tizenöt év után is az Enis sikere töretlen, s több mint tízmillió példány
kelt el belőle, csak az Államokban. Lisa egyedi stílusa, s az, ahogy a mondái,
mitológiai világ titokzatosságát képes vegyíteni a tapinthatóan emberi
jellemvonásokkal és élethelyzetekkel, kiemelkedően sikeres íróvá tettek.
Egészen mostanáig huszonkét regényt írt, s ezek közül hét szerepelt első
helyen a rangos New York Times bestseller listáján. Bár folyton hívták más
kiadók, hogy szerződjön velük, ő hűségesen kitartott Eve Hardy és a Packard
House mellett, mely Lisának köszönhetően fajsúlyos kiadóvá nőtte ki magát.
Másfél évvel azután, hogy az Enis megjelent, s hatalmas példányszámban
elkelt, Lisa ki tudott bérelni egy La Habra emelkedő lankáira épült kis házat,
melyet egy év bérlés után meg is vásárolt. A főbérlő megtiszteltetésnek vette,
hogy egy ismert írónő lakik náluk, így baráti árat határozott meg az eladás
során, ami Lisa szerint túlzás volt, ezért a normál piaci árat fizette inkább a
házért.
Ez volt az első igazi otthonuk. Fáradhatatlanul és nagy gonddal valóságos
édenkertet varázsolt maguk köréi a kórnyék egyik legszebb háza lett az övék.
Valamivel több, mint tíz évet éltek La Habraban, Nathalie ott kezdett
óvodába, majd iskolába járni. Lisa legnagyobb örömére a kislánya könnyen
barátkozott, hamar egész kis raj nyüzsgött a házuk teraszán, amikor Nathalie
áthívta az iskolatársait, akikkel természetesen jöttek a szülők is. Igazi
kertvárosi életet élő, boldog kis család lettek ők kettecskén. Lisa kérve kérte
Cherylt, hogy költözzön hozzájuk, de a nő ezt kedvesen visszautasította,
mondván minden emléke a lakásához köti. Viszont, bár kissé távol laktak
egymástól, hetente találkoztak, lementek az óceán partra, játszottak a szépen
fejlődő Nathalie-val, s élvezték az élet mindennapos örömeit. Lisa évente
maximum két könyvet irt, s amíg nem végzett kutatómunkát az íráshoz és
teljesen szabad volt, néhány hónapot minden évben az otthonban dolgozott,
mert nem tudott elszakadni a rászorulóktól, akik a családjává fejlődtek az
évek alatt. Az ő tiszteletükre, s az eltávozó barátok emlékére írta meg a
Viharos estéken című regényét, mely majdnem egy teljes hónapon át volt a
New York Times sikerlistájának első helyén, s mely annyira megihlette a
hollywoodi producereket és rendezőket, hogy filmet forgattak belőle.
Kétségtelen volt, hogy Lisa felért a csúcsra. Ám óriási hangsúlyt fektetett
arra, hogy mindig mértékletes maradjon, alázatos és szerény.
A hírnév és elismerés természetesen hozta a velejáró rosszat is, pénzsóvár
érdekemberek egész seregét, akik mind akartak egy falatot a roskadásig
megrakott asztalról. Lisának hatalmas önuralomra és lelki erőre volt szüksége
ahhoz, hogy ne őrüljön bele ebbe a képtelen helyzetbe, mely minden korábbi
képzeletét túlszárnyalta.
Sejtette, hogy a népszerűséggel ez együtt jár majd, de újra és újra
megdöbbent azon, mire képesek egyesek, ha a pénz csábító illatát
kiszimatolják. De pechükre Lisa erős és határozott jellemmé formálódott, akit
nem lehetett sem palira venni, sem megnyerni mindenféle mézes-mázos
ajánlatokkal.
Legnagyobb csalódása egy Stanley Woodrow nevű férfi volt, akivel a
Viharos estéken forgatásán ismerkedett meg. Stanley a producer törtető és
exhibicionista unokaöccse volt, s mellékszerepet kapott a filmben. Hosszasan
és kitartóan udvarolt Lisának, akit kezdetben hidegén hagyott a jóképű,
sármos és vagány férfi közeledése, de lassan kezdett megtörni az ellenállása, s
elfogadott végül egy randevú meghívást. Néhány hónapig úgy tűnt,
formálódik köztük valami, de Stanley ostoba módon saját magát buktatta le a
türelmetlenségével, ugyanis minden erejével azon volt, hogy Lisa vagyonából
részesüljön, s ezért a legszámítóbb, legundorítóbb húzásokkal és
hazugságokkal állt elő. Ez az eset csak még mélyebbre temette Lisában azt a
hitet, hogy valaha is találni fog egy normális férfit. A magány évek alatt
lassan kemény kéreggé nőtt benne, s elfogadta, hogy egyedül Nathalie lesz
társa egész életében. Néha úgy érezte magát, akár Diogenész, aki nappal
lámpást gyújtva igaz embereket keresett. Lámpásának fénye egy maréknyi
emberre vetült, s ők, valamint Cheryl és az otthon lakói, dolgozói jelentették a
kiterjesztett családot Nathalie mellett. Hálás volt minden velük töltött
pillanatért. És természetesen Karenért. Végtelen szeretetet érzett iránta, mert
ő volt az egyetlen, aki tűzön-vízen keresztülment érte, s még ha barátságuk el
is kopott egy időre a Dwayne-időszakban, újult erővel, felfrissülve léptek
tovább egy szebb jövő felé. Az elmúlt nyarat a francia Riviéra mesés,
balzsamos levegőjű vidékén töltötték Karennel, Matt-tel és három
gyermekükkel, akik közül a két kamasz fiú felváltva udvarolt Nathalie-nak,
mialatt a bérelt hajóval lassan csorogtak Marseille-től keletre, végig a part
mentén. Karen végül egy sikeresen működő és közkedvelt kis éttermet nyitott,
amit szívvel-lélekkel vezetett, míg férje, Matt továbbra is a tudománynak
szentelte életét.
Lisa az elmúlt tizenöt évben annyi élménnyel, tapasztalattal és csodálatos
pillanattal gazdagodott, mely két életre is elég lett volna. Nehéz volt
megtalálni a mindennapokban azt a finom egyensúlyt, melyre mindannyian
vágyunk, emberként, szülőként, útját keresőként és járóként, időnként voltak
ballépései, de mindig visszatért arra az ösvényre, mely neki rendeltetett. A
titka egyszerű volt, mert hallgatni a szívére. És a szíve ezt súgta neki: légy
hálás mindazért, amid van, csak kövesd a hangom a sötétben, szeresd magad
úgy, mint mindenki mást, és akkor minden rendben lesz. Lisa tudta, hogy
valamennyi emberben él ez az apró hang, akár egy szélben megpendített húr,
de csak kevesen hallják meg és még kevesebben merik követni.
Élete másik kihívása az volt, hogy Nathalie-nak átadja mindazt, ami
benne megfogalmazódott. De szerencséjére nem volt túl nehéz dolga.
Nathalie olyan lánnyá, majd villámgyorsan olyan nővé érett, akire minden
anyuka büszke lenne. Korán érő típus volt, óriási szívvel és hasizom szaggató
humorral, amik révén bárkit le tudott venni a lábáról és közel férkőzni a
lelkéhez. Valójában óriási tehetsége volt az emberi lélekhez, s Lisa tudta,
hogy segítenie kell őt abban, hogy ezt az adottságát egész hátralévő életében
kamatoztatni tudja, nem csak a saját boldogsága érdekében. Mivel Nathalie
életének csak néhány korai évében tapasztalt nélkülözést, s ezeket mára már
fel sem tudta idézni magában, így úgy nőtt fel, hogy az anyagi gondok
ismeretlen fogalommá zsugorodtak. Lisa nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy
lánya mégse váljon egy elkényeztetett csitrivé, mint oly sok vagyonos szülő
gyermeke. Mindemellett Lisa több tízmillió dollárt fordított jótékonyságra. A
vagyonának majdnem felét visszaadta az embereknek, akik megtisztelték őt
azzal, hogy megvásárolták a könyveit. Úgy érezte, ez így helyes, egyfajta
körforgást akart létrehozni, mellyel minden jobba válik.
Utólag belegondolva sokban hálás lehet Dwayne-nek, amiért befogadta őt
magához és ezzel megnyitott előtte egy világot, mert most már tudta, mitől
kell tartózkodnia. Egyik nap úgy döntött, nekiül és igyekszik pontosan
kiszámolni, mennyi pénzt költött rá anno a férfi. Végül az összeget egy
borítékba tette, s egy üzenetet mellékelt hozzá: „nem maradok az adósod”.
Aztán egyik délelőtt elkocsikázott Dwayne házához – remélte, még ott lakik a
férfi –, s bedobta a borítékot a postaládába. Ezzel is sikerült egy kicsit
könnyítenie a lelkén, végleg minden szálat elvágva, ami ehhez az emberhez
kötötte. Egy gyorsvonat sebességével robogott el lelki szemei előtt az elmúlt
évek minden pillanata. Ahogy az ember öregszik, úgy ébred rá, milyen
gyorsan rohan – az idő, s csak arra érdemes időt szánni, ami a lelkünket
felüdíti, mások életét könnyebbé teszi. Mert egy napon már nem kelünk fel
többet az ágyból, s elszámolni az életünkkel csak a mi felelősségünk lesz.
Gondolataiból a biológiai órája ébresztette fel, rájött, ideje kimászni a
medencéből, reggelit csinálni Nathalie-nak és magának – elkezdeni egy újabb
szép napot. Mivel szombat volt, ezért nem számított arra, hogy a lánya
nyolcnál előbb kikászálódik majd az ágyból, így ráérősen úszott vissza a
medence házhoz közelebbi, lépcsős kialakítású végéhez. Ahogy kilépett a
medencéből, rögtön törülközőt tekert magára, mert kissé csípősnek érezte az
időt a felmelegített víz után Negyvenegy évesen még mindig szentet
gyönyörködtető szépség volt, tíz évet is letagadhatott volna. Fiatalos, üde
lelke olyan bájos kisugárzással vette körül, mely minden férfit lenyűgözött.
A medencét egy kőlapokból rendezetlenül kirakott ösvény kötötte össze a
nappali előtti terasszal, melyre lépcső vezetett a kert felől. A teraszt ölelő
növénytobzódás éke volt az a gigantikus bougainvillea bokor, melyet méhek
és pillangók raja keresett fel táplálékszerzés céljából. Lisa a szélesre tárt
üvegezett ajtón át belépett a nappaliba, s majdnem belebotlott Buckba, aki a
szőnyegen elnyúlva szunyókált. Buck egy hatalmas testű, szép, jól nevelt kan
németjuhász volt, akit akkor vettek magukhoz egy menhelyről, amikor
felépítették az óceánparti házukat. Előtte már volt másik kutyájuk is, egy
Roxy névre hallgató golden retriever szuka, de szegény szomorú véget ért.
Egyik éjjel kiszökött a nyitva felejtett kapun, s pár utcával arrébb elgázolta őt
egy furgon. Buck esetében azonban nem kellett attól tartani, hogy el fog
kóborolni éjszakánként, mert még egy ilyen lustálkodásra hajlamos német
juhászt nem hordott a hátán a Föld. Az ilyen típusú kutyák rajonganak a
mozgásért, a feladatokért, s hajlamosak depresszióra, ha nem kapnak elég
adrenalin ingert. Buck azonban inkább olyan volt, mint egy német juhász
bundába bújt lajhár. Vagy talán csak arról volt szó, hogy átvette gazdái
csöndes, nyugodt életritmusát, s hálából, hogy befogadták, olyannyira
belesimult a nyugalomba, hogy az már arcpirító volt. Természetesen a kutyát
magukkal vitték mindenhova, akár nyaralásról, akár kisebb utazásról,
kikapcsolódásról volt szó. Ilyenkor aztán fél gőzzel előbújt Buckból a
fajtájára jellemző energikusság, s nyomban kis felfedező utakra indult az
ismeretlenben, sőt még frizbizni és labdázni is hajlandó volt.
– Fúj, Bucky, hogy neked épp a legjobb helyen kell nyelvet lógatni! –
Lisa megpaskolta a kutya hasát, mire az nagy kegyesen kinyitotta a szemét,
de inkább átfordult a másik oldalára és mancsát a fejére rakta. – Micsoda egy
lustaság vagy te! De pont ilyennek szeretünk. Legalább sok energiád marad
öreg korodra.
Lisa átvágott a nappalin, s egy kis boltív alatt belépett a konyhába, ahol
legnagyobb meglepetésére Nathalie-t pillantotta meg. A lány elmélyültem
kavargatott egy tál müzlit. Nathalie ha lehet, még gyönyörűbb volt, mint az
anyja, Lisa szemében legalábbis ez egészen biztosan így volt. Amint
cseperedett, úgy veszítette el évről évre szőke hajának szikrázó aranyszínét, s
mostanra szőkésbarna fürtök keretezték bájos, vidám arcát. Valamivel
magasabb volt Lisánál, de le sem tagadhatta volna, hogy tőle örökölte
szerencsés alkatát, vonzó kisugárzását és elbűvölő mosolyát. Mindössze egy
szál bugyit és egy fehér pólót viselt.
– Nahát, te meg hogyhogy ébren vagy, kicsim? – Lisa puszit adott neki és
megsimogatta a karját, de a lány a felnőttségére büszke kamasz
távolságtartásával húzódott félre.
– Nem tudtam aludni – vonta meg a vállát Nathalie –, kicsit stresszel ez a
rohadt vizsga.
– Ne beszéljen csúnyán egy ilyen szép, fiatal lány. Lisa banánt és mangót
válogatott, hogy egy ízletes turmixot készítsen, mint minden reggel, az úszás
után.
– Mindegy… – sóhajtott a lány elengedve a füle mellett anyja
megjegyzését –, majd lesz valahogy, csak legyek már túl ezen az egészen.
– Te mindig az én okos kislányom leszel, ebben biztos lehetsz – nevetett
Lisa.
– Fél éven belül 18 leszek nem vagyok már kislány – válaszolt
öntudatosan Nathalie, s a müzlis tálát a kezébe véve a reggeliző asztalhoz ült.
Lisa követte, s leült vele szemben.
Nathalie elmosolyodott. Kettejük közt olyan mély kapcsolat alakult ki,
hogy egy pillanat alatt képesek voltak egymást megnyugtatni. Néha napján
pedig felidegesíteni, leginkább a lázongó és heves kamasz időszakban. Anyja
nem követelte meg tőle, hogy jó tanuló legyen és sorra hozza haza az
ötösöket, sokkal inkább arra koncentrált, hogy Nathalie találjon valamit az
életben, ami érdekli, ami élete álmává érik benne, s ami motiválja és hajtóerőt
jelent szá mára. Döntse csak el, milyen életet akar élni, és a saját elvárásainak
akarjon megfelelni, de bárhogy is dönt, Lisa támogatni fogja őt. A módszer
remekül bevált, főleg, ha hozzávesszük, hogy Nathalie már fiatalon rendkívül
okos és talpra esett volt, hatalmas önbizalommal és még nagyobb
makacssággal rendelkezett, s ezen erényeit csak felerősítette az. évek során
anyja állandó biztatása és odaadása.
Lisának hamarosan készülődnie kellett, ugyanis Santa Monicába volt
hivatalos egy író-olvasó találkozóra a legújabb regénye megjelenése
alkalmából, melynek az Utolsó nyár címet adta. A publikum már azelőtt
imádta a történetet, mielőtt egy sort is olvastak volna belőle, így Lisa nagy
tömegre számított ezen a napon.
– Mikor jössz haza? – érdeklődött Nathalie.
– Valamire készülsz, kicsim? – Lisa a hall tükrében még egyszer
megnézte magát, megigazította a haját, elsimította ruháját. – Ugye egy
viszonylag épen maradt házba térek majd haza?
– Csak átjön Steffany és Chloe. Csajos napot tartunk. Semmi érdekes…
– Aha, értem – Lisa mélyen a szemébe nézett. – És fiúk nem jönnek?
– Neeem, dehogyis! – tiltakozott hevesen a lány, ezzel el is árulva magát,
majd némileg zavartan nevetgélni kezdett. – Csajos nap, semmi extra. Ne
aggódj már, anyu!
– Egy anyának jár az aggódás – Lisa megpuszilta őt, Nathalie megölelte a
nyakát, akárcsak kiskorában –, egyszer majd megérted.
– Aztán ügyesen a dedikáláson!
Lisa kilépett az ajtón, a parkoló kockakövein ott várt rá ezüst Mercedes
terepjárója. Egyáltalán nem hozták lázba az autók, de biztonságos, kényelmes
modellt akart, így erre a típusra esett a választása. Amint kihajtott a széles
fakapun, Lisa még integetett a bejárati ajtóban álló lányának, majd kigördülve
a burjánzó növényekkel és gyönyörű házakkal övezett Paseo del Marra,
elindult Santa Monica felé. Az alig negyven perces úton, mely során áthajtott
Redondo Beachen és Inglewoodon, folyton a lányán járt az esze. Általában a
dedikálások és találkozók előtt elfogta az izgatottság, hiszen óriási örömként
élte meg, hogy találkozhat azokkal, akik szeretettel tekintenek rá és
munkásságára. De bármennyire is pezsgett benne a vágy, hogy újra lássa az
olvasóit, nem tudta kiverni fejéből Nathalie-t, s a vele kapcsolatos
aggodalmait. Ahogy nőtt, úgy érett meg benne egyre jobban a kíváncsiság,
hogy más gyerekeknek miért van apukájuk, és neki miért nincs? Lisa egy
ideig kerülte ezt a témát, próbálta halogatni a dolgot, de tudta, előbb-utóbb
kénytelen lesz őszintén mindent elmondani a lányának. S ettől rettegett. Félt
attól, hogy Nathalie torzszülöttnek tartja magát, ha kiderül, hogy apja
valójában egy nemi erőszakra hajlamos férfi volt. Lisa még azt sem mondta el
a lányának, hogy egykor táncosként kereste meg a mindennapi betevőt egy
lebujban. Így azt a mesét találta ki, hogy a főiskoláról kibukott, mert teherbe
esett egyik osztálytársától, aki rögtön el is hagyta az államot, amint a fülébe
jutott ennek híre. Thomasnak nevezte a nem létező apát, s bárminemű kérdést
hárított, mely Nathalie apjára vonatkozott. S hogy miért nincsenek
nagyszülők, hova lett Lisa anyja és apja, arra újabb hazugságot talált ki.
Autóbalesetben elveszítette őket nem sokkal a teherbe esése után, így az
egész élete romokba dőlt, kénytelen volt a La Habra Szociális Otthonban
dolgozni, s innen a történetet már jól ismerte a kislány.
Lisa szégyellte, hogy hazudik a lányának a múlttal kapcsolatban, szörnyű
bűnként élt meg minden egyes szót, mellyel hazugságot csepegtet Nathalie
ártatlan kis lelkébe. S ennek meg is lett a maga következménye. A lány
tizenegy éves koráig rendszeresen bepisilt. Nem tudta érzelmileg megfelelően
feldolgozni azt, hogy az apja őmiatta hagyta el az anyját. Vétkesnek érezte
magát, mintha ártott volna az anyjának, aki mindig mindent megtett érte
akkoriban. Lisa sokat sírt és csak nagy nehezen tudta titkolni ezt a lánya előtt.
Azt gondolta, ebből nem lehet jól kijönni, mert ha Nathalie megtudja az
igazságot, szenvedni fog miatta, ugyanakkor így is kínlódik a hazugságok
miatt. Odáig fajult a dolog, hogy Nathalie-t gyermekpszichológushoz kellett
vinni. A doktor azonban, bölcsen átlátva a helyzet komolyságát, többet
beszélgetett Lisával, mert tudta, itt már csak az őszinteség segíthet. A terápiás
foglalkozás után hazaérve – ekkor még La Habraban laktak –, Lisa rászánta
magát élete legnehezebb beszélgetésére. Nehezen találta a megfelelő
szavakat, hogy kislányát ne zavarja össze, s a legkevesebb kár érje törékeny
lelkét. De szépen sorjában mindent elmondott önmagáról, az életének eddig
ismeretlen részéből. Őszintén és könnyekkel telve mesélt a szüleiről, akik
sosem szerették, állandó közönyben kellett felnőnie, ezért elhatározta, ha
egyszer- gyermeke lesz, ő ilyet nem tapasztalhat meg soha. És mennyire
bánta, hogy minden igyekezete ellenére mégis fájdalmat okozott Nathalie-
nak. Töredelmesen beismerte, hazudott azért, hogy megvédje őt az igazság
fájdalmától, s nem látta előre, milyen következményei lesznek mindennek.
Mesélt a Flamingóról, Royról és Mr. Crawfordról, és kénytelen volt
Samuelről is beszélni. Ez volt a legnehezebb rész. Hogyan magyarázzam el
egy tizenegy éves kislánynak, mit jelent a nemi erőszak és mit okoz ez egy nő
lelkében? – tépelődött hosszasan. Végül is sikerült olyan formában tálalnia a
történteket, hogy Nathalie megértse, nagyjából mi történt az anyukájával,
milyen kínt élt meg. S Lisa azt is elmondta, hogy először nem akarta őt
megtartani, mert félt, rettenetesen félt attól, hogy nem lesz jó anya, és így
csak még jobban gyötörték azok a pillanatok az életében, amikor Nathalie-nak
rosszat okozott. Amikor befejezte a történetet, zokogásban tört ki. Kezei közé
temette arcát a szégyen miatt, az okozott és elszenvedett fájdalmak, valamint
az újra feltépett sebek miatt.
Nathalie egész idő alatt mereven nézte őt, egy szót sem szólt. Nem
lehetett tudni mi játszódik le a fejében, s a lelke vajon tovább sérült, avagy
megnyugodott az igazságtól. Lisa egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a
kislánya megérinti a haját. Majd megsimítja a kezét, lassan, gyengéden,
mintha csak gyógyítani akarná. Aztán az arcát Lisa arcához szorította. Nem
szóltak egy szót sem. Hosszú percekig ölelték egymást olyan szorosan, mint
még soha és azóta sem. Ott és akkor valami örökre megváltozott kettejük
közt, minden sokkal jobb lett. Kapcsolatuk még inkább elmélyült, mert a
kislány végre megértette, ki is ő valójában a világ forgatagában, s ki ez a
csodálatos lény, akit édesanyjának szánt a sors. Nem tudott haragot érezni
Lisa iránt, mert bár kislány volt még, de pontosan értette és átérezte, mit tett
érte az anyja, hogy biztonságban és boldogságban nőhessen fel. Attól kezdve
mintha elvágták volna, egyik napról a másikra megszűntek az éjszakai
bepisilések. Kettejük lelke még szorosabban összeforrt, s a lakótelepi
biciklizések, a közös mosogatások, az iskolába tartó séta, de még a játék utáni
rendrakás és a bevásárlás is több nevetéssel telt.
Lisában ekkoriban fogalmazódott meg, mi is az a boldogság: a boldogság
egyetlen pillanat, egy érintés, egy szó, egy mosoly, egy szempillantás. A
boldogságot nem megtalálni kell, hanem felismerni, hogy képesen vagyunk
boldogok lenni, bármilyen nehézségek közt is vezet az utunk. Meg kell találni
minden nap egy apró pillanatot, ami a miénk, s azé, akivel megosztjuk. És
Lisa mérhetetlenül boldog volt minden nap, amikor látta a lányát mosolyogni,
nevetni, vidáman futni – és túl gyorsan felnőni. S most, amikor éppen
dedikálásra sietett, ismét végigperegtek lelkében ezek az emlékek, mintha
kiszórták volna egy fotóalbum tartalmát a földre. Tudta, hogy előbb-utóbb
eljön a nap, amikor Nathalie többé már nem lesz kislány, hanem nővé válik.
Nővé, aki felismeri bájait, testének vonzerejét, érdeklődését a fiúk iránt.
Rettegett ettől a naptól. Ismerve, mire képesek a férfiak, legszívesebben
elzárta volna Nathalie-t egy magas toronyszobába, mint a romantikus
lovagregényekben, s soha egyetlen férfit sem engedett volna a közelébe. Ha
rossz anya lett volna, bizonyára meg is tette volna ezt.
De át kellett élnie minden szülő egyik legnehezebb döntését, el kellett
engednie őt egy kicsit, hagyni kellett, hogy élje a maga életét. Ez a nap túl
hamar jött el… egyik percben még egy csillogó szemű kislány, a másikban
már egy tükör előtt pózoló, sminkelő és ruhákat próbálgató vadóc tini, aki
csak úgy a móka kedvéért feketére festette a haját, és egyik nap a fél arcát
beborító hennafestéssel tért haza. Lisa azt hitte, mentem szörnyet hal, ahogy
meglátta. De Nathalie megnyugtatta, ő továbbra is ugyanaz a lány marad, aki
volt, csak ilyen ez a kamasz kor. Keresi az útját, és gyakran azt is félrelöki az
útból, aki szeretettel közeledik felé. Szerencsére a vadóc korszak viszonylag
hamar és komolyabb problémák nélkül elmúlt, ám a fiúk zsongása aggasztotta
Lisát. Nathalie arcpirító bujasággal használta ki és élvezte testi adottságait,
imádta bolondítani a fiúkat, akik majd megőrültek érte. Egyszer aztán Lisa
rászánta magát egy komoly beszélgetésre, melyre előbb-utóbb sort kellett
keríteni s nem a legkellemesebb téma, a szexuális felvilágosítás. Nathalie
hellyel-közzel jól tűrte a beszélgetést nagyjából fél percig, aztán visítva
kirohant a szobájából. Barátnőivel már mindent alaposan kitárgyaltak, anyja
előtt ezekről a dolgokról beszélni maga volt a pokol. Lisa nem forszírozta
tovább a dolgot, a saját világába gubózott kamaszlánya nem ellökni akarta őt,
hanem egyszerűen önmaga lenni, s a legnagyobb segítség, amit egy szülő
ilyenkor adhat, az elfogadás és támogatás. Nathalie-nak mindössze egy fiúja
volt eddig, s Lisa mindig árgus szemekkel vizslatta Scott-tot, a kedves, ám
kissé hóbortos külsejű szörfös fiút. A románc nem tartott sokáig, de annyi
értelme volt, hogy Nathalie belekóstolt ebbe az új élethelyzetbe. Mindent
összevetve, Nathalie csodálatos ifjú hölggyé vált az évek során, aki külső
szépségével megragadta a tekinteteket, belső varázsával pedig magához
láncolta az arra érdemes embereket. Nem csoda hát, hogy rengeteg barátja
volt, s nem kevés irigykedő. Lisa iszonyú büszke volt rá! Bizsergett attól a
szeretettől, melyet e csodálatos teremtmény iránt érzett, aki megtisztelte
azzal, hogy a lánya lett. És mialatt beért Santa Monicába, tudta, hogy odahaza
Nathalie éppen két lány és ki tudja, hány fiú társaságában beszélget,
szórakozik, élvezi a könnyed hétvégét. Istenem, add, hogy csak ennyi legyen!
– gondolta magában Lisa, ahogy leparkolt a Westfield Century City
épületegyüttes mélygarázsában.
Egy órával később, miután egy hosszas megbeszélése volt Eve Hardyval
a következő könyveket illetően, már a hatalmas, kétszintes könyvesboltban
berendezett pulpitusnál ült, szemben vele vagy száz lelkes olvasója foglalt
helyet, s egyre csak áramlottak az emberek, hogy lássák az imádott írónőt és
meggyőződjenek róla, valóban olyan szép-e, mint ahogy a könyvei hátoldalán
mosolyog rájuk. A csöndben és mosolyogva figyelő hallgatóság reakciójából
ítélve nagyon is elégedettek voltak az összképpel. Miután egy rövid interjú
zajlott le Lisa és az eseményt szervező elegáns, középkorú úr, Mr. Bailey
közt, a hallgatóságon volt a sor, hogy faggassák egy kicsit kedvenc írójukat.
– Mi az, ami leginkább motiválja az írásban? – a kérdés egy fiatalabb
nőtől érkezett. – Mi okoz benne örömet?
– Az élet írja a legszebb, legemberibb regényeket – válaszolt Lisa. – Egy
író, szerintem, azon igyekszik egész munkássága során, hogy magát az életet
vesse papírra. Minden történetemmel el akarom vinni az olvasóimat egy
utazásra, mindig az élet egy-egy újabb vetületét megmutatva nekik, felszínre
hozva valamit, ami a mélyben rejlik. Sokszor feltették már nekem ezt a
kérdést, és a legegyszerűbb és mégis legátfogóbb válaszom az, mert szeretem,
és örömmel igyekszem a könyveimmel szépséget vinni mások életébe. Ha
csak egy apró pillanat erejéig is.
A publikum meghatva figyelt, de csakhamar érkezett az újabb kérdés,
ezúttal egy pocakos, idősebb úrtól, aki feszengve ült a jobb szélen.
– Mivel foglalkozna, ha nem yró lenne? Mit csinálna szívesen?
 – Évekig dolgoztam egy szociális otthonban, még manapság is, ha időm
engedi, szívesen töltöm ott az időm. Ha nem lennének írói ambícióim,
biztosan az egész életem egy otthonban töltenem, mint gondozó. Szeretek
emberek közt lenni, főleg olyan emberek társaságát élvezem, akiknek
szükségük van a szeretetre, törődésre, odafigyelésre.
– Igaz, hogy azelőtt táncos volt egy hátban? – hangzott a kérdés egy
bőrdzsekis fiatalembertől, aki a hátsó sorok egyikében állt zsebre tett kézzel.
A tömeg fele fordult és megvető pillantásokat vetettek rá, morgolódás indult
meg köztük.
– Igen, igaz – válaszolt élesen Lisa, hogy lehalkítsa a zúgolódást. Egy-két
kósza pletyka az évek alatt szárnyra kapott a Flamingó-val kapcsolatban, de
még nem fordult elő, hogy ilyen nyíltan neki szegezték volna a kérdést. Ám
Lisa nem háborodott fel, nem is bántódott meg ettől, higgadtan folytatta
tovább. – Bizonyára vannak, akik előítélettel néznek most rám, mert
huszonkét évesen képes voltam egy színpadon vetkőzni néhány dollárért. De
tudják, ha nem csináltam volna ezt, akkor ma nem lenne egy csodálatos
lányom. Ha nem csináltam volna ezt, akkor nem tudok megmártózni évek
alatt abban a piszokban, mely hozzásegített számtalan felismeréshez. Nem
vagyok büszke arra az időre, de elfogadom és felvállalom, hogy az is én
voltam egykor. És tudják, ha belegondolok, tulajdonképpen még örülök is
azoknak az időknek. Bár akkor nem hittem, hogy valaha is kimondom ezt a
mondatot. Tudják, minden nehézségből képesek vagyunk talpra állni, minden
kihívás erősíthet bennünket, bölcsebbek, érettebbek lehetünk. Meg kell
tanulni vállalni a feladatot, szembenézni a veszedelmekkel és megtalálni azt
az apró bölcsességet, azt az okot, amiért ez az egész történt velünk. Hiszem,
hogy ez a boldogság útja.
A hallgatóság egyöntetűen elmosolyodott, és páran megtapsolták. A
bőrdzsekis férfit nem lehetett látni, már el is hagyta a helyiséget. Lisa már
számtalan hasonló eseményen részt vett, rutinos volt, ám mindig mélyen
megérintette, amit kapott az emberektől. Perceken belül megindult a sor,
mindenki a kezében szorongatta az Utolsó nyár egy-egy példányát, s lelkesen
nyújtották át Lisának, aki készségesen írta alá a könyveket, mindenkinek
megköszönte, hogy eljött és megvásárolta a könyvet, többször összeölelkezett
a rajongókkal, s nem kevés közös fotó is készült. Amikor a sor szinte teljesen
leapadt, s már csak pár ember volt hátra, az utolsók közt Lisa észrevett egy
szürke inget és farmert viselő, negyven év körüli férfit, aki lassan araszolt
egyre közelebb, ahogy k¡fogyott előtte a sor. A férfi pillantása egyből
megragadta a tekintetét. Pár pillanatig képtelen volt levenni róla a szemét, s
érezte, elpirul. Az elé tett könyvet észre sem verte, csak amikor az előtte álló
nő udvariasan megköszörülte a torkát.
 – Bocsánat már alá is írom – zökkent vissza Lisa, ám ahogy dedikálta a
könyvet, lassan felpillantott a férfira. Az rámosolygott, de csak éppen,
kedvesen, szerényen. Az emberek egyre csak fogytak, és Lisa érezte, hogy
egyre feszültebb a férfi közeledésétől. Mígnem felpillantva meglátott egy
szürke inget, mely elegánsan feszült egy sportos alkatra, és ahogy feljebb
nézett, egy kedves arc tekintett iá. Most vette csak észre, hogy egy régi
sebhely éktelenkedik jobb szemétől egészen az álláig, ám ezzel együtt Lisa
megállapította, hogy a férfi kifejezetten kellemes jelenség. Napbarnított arcát
enyhe borosta keretezte, sötétbarna haja kissé göndörödött, egész megjelenése
maga volt a nyugalom, a magabiztosság és valami elképesztő
karizmatikusság. Nem hitte, hogy valaha is ilyen jelzővel fog illetni valakit,
de mintha mindig is ismerte volna. Hosszú pillanatokig meredtek egymásra,
Lisa elmerült az idegen zöldes-barnás szemének kissé szomorkás, mégis
életteli ragyogásában.
– Richard Torres vagyok – nyújtott kezet a férfi.
– Lisa Millner – fogta meg bódultan az erős, finom kezet és azon kapta
magát, mindig is arra vágyott, hogy egy ilyen kéz érintse. Nem, nem egy ilyen
kéz – ez a kéz!
– Igen, tudom – nevetett Richard –, láttam kint a plakátot.
– És… ööö… látom, nincs magánál könyv.
– Ezt úgy érti, valamilyen bűnt követtem el? Ez egyfajta jegy, kupon
önhöz, kedves művésznő? – a férfi mosolya elárulta, hogy csak ugratja Lisát.
– Jaj, nem úgy értettem, hanem ez egy dedikálás ugyebár, és mindenki
hozza a könyveket, én meg aláírom… – Lisa úgy érezte, kész hülyét csinál
magából. Hebeg-habog, össze-vissza beszél, és közben csak arra tud
gondolni, ki ez a Richard Torres, miért toppant ilyen váratlanul az életébe és
miért érzi magát annyira feszülten. Csakhamar minden kérdésére megkapta a
választ. Jóval gyorsabban, mint azt gondolta volna. Eddig biztos volt benne,
hogy a Samuel-incidens után soha többé nem tud megbízni a férfiakban, s ezt
csak megerősítette a Dwayne-nel és Stanley-vel történt kellemetlen affér.
Ám Richard valahogy más volt. Olyan aura lengte körül, amibe jó volt
belépni, bele kapaszkodni és csak élvezni a pillanat varázslatos intimitását. A
dedikálás után beültek egy kávéra, süteményre, s Lisa ellenállása és a
férfiakkal szembeni bizalmatlansága úgy zúzódott porrá Richard elképesztő
karakterén, mint sodródó uszadékfa a sziklás parton. Mint kiderült, Richard
Torres egy országszerte ismert motivációs tréner, aki szerte az Államok
nagyvárosaiban tart előadásokat, lelki tréningeket, mi több, számtalan sikeres
könyv szerzője. Lisa megdöbbent, hogy még sosem hallotta a nevét, s a férfi
tréfásan megjegyezte, hogy ezen ő is őszintén meglepődött. Hihetetlenül sok
ponton kapcsolódtak össze. Richard árvaházban nőtt fel, a szülei lemondtak
róla, mert fiatalok és felelőtlenek voltak. A férfi egész életét arra áldozta,
hogy megtalálja őket, s nyomozásának eredménye két elhagyatott sírkő lett,
melyek egy kopár temetőben árválkodtak. Richard egész gyermekkorát
intézetekben, nevelő otthonokban élte, nem csoda, hogy a legmélyebb
magányt tapasztalta meg. Elzüllött fiatal volt, aki lopott, rabolt, csalt és
minden csínyben benne volt. Fiatalkorúak börtönében is töltött vagy egy évet,
ott szerezte azt a heget, melyet egész hátralévő életében viselnie kell az arcán.
A beavatási rítus maradványa – jegyezte meg szomorkás mosollyal, ahogy az
arcát csúfító sebhelyet végigsimította. De Lisa gyönyörűnek látta ezt az arcot.
Richard történetét már milliók ismerték meg, aminek révén óriási motiváló
erővel bírt, s bár nem volt magas, termetes férfi, mégis elképesztő karizmája
és lendületessége miatt a legnagyobb színpadokat is kitöltötte. A férfi őszintén
és nyíltan beszélt magáról, Lisa minden kérdésére intelligensen és gyakran
öniróniával válaszolt. Minden percben meg tudta nevettetni a nőt, s másfél óra
után már biztosan tudták, hogy nem akarják elengedni egymást.
Richard bevallotta, hogy éppen a napokban lesz itt előadása, s csak
bóklászott az áruházban, amikor meglátta a Lisáról kirakott plakátot. Belépett
a könyvesboltba és lélegzetvisszafojtva csodálta a nőt, teljesen letaglózta
mindaz, amit érzett abban a pillanatban, amikor először a szemébe nézett.
Mintha a spanyol armada kincsét találtam volna meg – mondta tréfásan, ám
halálosan komolyan. A kora délután néhány óráját az óceánparton töltötték,
fagylaltot ettek, a padon ülve nézték a fiatalok gördeszkás mutatványait, majd
sétálgatva szemlélték, ahogy a családok sirályokat etetnek a mólóról.
Lisa úgy érezte magát, mintha egy puha, éteri felhő felkapta volna a
földről, s oda suhanhat a szárnyán, ahol a legjobb neki. Bizsergett minden
porcikája és az egész világ hirtelen teljesen megváltozott. Azt hitte, az elmúlt
tizenöt év során mindent átélt, mindent látott már, de tévedett. Szerelmes még
sosem volt. És úgy tűnt, bármennyire is bizarr ez az egész és elméje makacsul
tiltakozik a szíve ellen – egy röpke pillanat alatt beleszeretett Richard
Torresbe.
 2.

Olívia Wyatt éppen az autó belső visszapillantó tükrében igazította meg a

sminkjét, amikor rájött, hogy elkésett. Hozod a formád, jól van – örvendezett
magának, majd az anyósülésről felmarkolta a táskáját és egy vaskos mappát.
Igyekezett épségben kikászálódni az apró, levelibéka-zöld Toyotából.
Körülnézett nincs-e életveszélyt jelentő szemeteskocsi, vagy gördeszkás
suhanc az utcán, aztán elindult Lisáék házának irányába. A fehér alapon piros
pöttyös ruhát viselő, alacsony, negyven év körüli nő maga volt a megtestesült
stílus és vidámság, Aki az utca végéről meglátta, már tudta, hogy ez az
energikus kis szőkeség olyan, mint egy forgószél. Csípőjét vadul riszálva
haladt a ház vaskos tölgyfa kapuja felé, ahol némi keresgélés után ráakadt a
csengő gombjára. Egyik kezéből a másikba tette át a mappát, majd rájött,
hogy ez így mégsem lesz jó, visszacserélte az egészet, s közben majdnem
mindent elejtett. Megnyomta a csengőt aztán várt.
– Lisa Millner háza – szólalt meg a kedvesen búgó hang a készülékből.
– Olívia Wyatt vagyok és elhoztam magammal mindent, amire csak
szükségünk lehet – válaszolt kedélyesen a nő.
– Máris nyitom a kaput!
– Köszi!
Olíviáról első ránézésre senki nem mondta volna meg, hogy az ország
egyik legfelkapottabb esküvőszervezője. Sokkal inkább tűnt egy bohém
festőnek. Ám amint megtudták, mivel is foglalkozik, a teljes döbbenet ült ki
az arcokra, mivel lehetetlennek tartották, hogy ez a kis cuki nő, aki képtelen
időben bárhová is odaérni, ráadásul még némi koordinációbeli hiányosságai is
vannak, képes megszervezni egy esküvőt. A bírálóinak és kétkedőinek
ilyenkor mindig azt mondta, nem a kezemmel szervezem meg az esküvőket,
hanem a szívemmel. És ezzel pontot tett a kérdés végére. Az Isten arra a
sorsra rendelte, hogy az emberek életének egyik leggyönyörűbb napját
mennyei szintre emelje. Amikor belépett a szélesre táruló kapun a
pompázatosán zöldellő előkertbe, s a susogó pálmák árnyékában araszolt a
ház felé, rájött, akár autóval is behajthatott volna. De hát ő már csak ilyen
szeleburdi volt.
Lisa és Richard immár hetedik hónapja voltak egy pár, mikor úgy
döntöttek, összekötik az életüket. A kezdetekkor Nathalie rendkívül
ellenséges volt a férfival szemben, undokul és pimaszul viselkedett, mert úgy
érezte, egy vadidegen furakodik be az életükbe, mindent a feje tetejére állít, s
elveszi tőle az anyját. Lisa könyörgött neki, legyen nyitottabb és lássa,
mennyire boldog Richard mellett. Nathalie próbált elfogadóbb lenni, de így is
sok időbe telt, mire megbékélt a helyzettel. Richard is igyekezett megtalálni a
közös hangot, azonban az anya-lánya kapcsolatot tiszteletben tartotta, nem
szólt bele kettőjük dolgába, inkább azon volt, hogy minél jobban bizonyítsa
Nathalie előtt, hogy az anyját a világ minden kincsénél többre tartja. Az első
nagy áttörésre akkor került sor, amikor közös filmnézéssé sikerült
összeverbuválni a családot és a barátokat, s megnézték Richard egyik kedvenc
filmjét, A sebhelyes arcút. Nathalie ekkor nyitott először a férfi felé, s
elismerte, valóban elég jó humora van, már majdnem olyan sziporkázó, mint
a sajátja. Lassan aztán nem csak elfogadta Richard jelenlétét, de kezdte
megkedvelni. Leginkább azért, mert a férfi mellett az anyja hihetetlenül
boldog volt. Mintha mindig is érzett volna valami belső feszültséget Lisában,
mintha állandó fulladás gyötörné, melytől nem tud elég mely levegőt venni és
felszabadultan lélegezni. Richard mellett mindez teljesen megváltozott.
Richard úgy gondolta, nem csupán Lisa kezét kéri meg, de ezzel egyúttal
engedélyt is kér Nathalie-tól, hogy az életük részévé válhasson, így olyan
eseményt választott, amikor az egész kis család együtt volt, beleértve az
örökké padlóhoz tapadt Buckot is. Mivel már Nathalie születésnapja előtt
Richard hozzájuk költözött, így a jeles nap alkalmával felajánlotta, hogy ő
fogja elkészíteni a vacsorát. Hetekig készült az alkalomra, mert a főzéshez
éppen annyira értett, mint az űrhajózáshoz. Különleges, számára nehezen
elkészíthető ételt választott ki, hogy lenyűgözze őket, elsősorban
természetesen Lisát, s csodák csodája, meglepően jól sikerült a vacsora. A
legnagyobb nyugalomban és harmóniában ültek a lassan lenyugvó nap utolsó
fényeit szemlélve, meggyújtottak néhány fáklyát, melyek lobogó lángja örök
táncot lejtett az óceáni szellővel. Amikor aztán elérkezettnek látta az időt,
felszolgálta a desszertet, egy hatalmas tál aranygaluskát, bőségesen
meglocsolva édes vaníliaöntettel. Lisa nem is sejtette, hogy egy percen belül
teljesen megváltozik az élete. Richard az aranygaluska tálalása után
megkocogtatta a poharát, s szólni kívánt.
– Halljuk-halljuk! – lelkendezett leendő felesége és nevelt lánya.
– Először is azt szeretném megkérdezni, ízlett-e a vacsora? Mert ha
gondoljátok, hozok görcsoldót és széntablettát.
– Ne bolondozz már – nevetett Lisa –, Isteni volt!
– Tényleg jól sikerült, Rich, nyugi! – toldotta meg Nathalie és elismerése
jeléül megpaskolta a férfi vállát.
– Alávetem magam a nép óhajának, elfogadom, köszönöm! – vigyorgott a
férfi túlfűtött hangulatban. – De volna itt még valami. Ami fontos és
szeretném elmondani.
 – Nővé operáltatod magad? – élcelődött vele játékosan Nathalie.
– Jaj, Nathy, ne rondíts bele! – szólt Lisa. – folytasd csak, Richard!
– Az elmúlt hét hónap csodálatos volt számomra – kezdte a férfi a
szövegét, melyet már a tükör előtt tucatszor elmondott magának. – Sosem volt
családom. Mindig amolyan számkivetett különcnek éreztem magam, aki
keresi a helyét a világban. Az egyik otthonom azon emberek szívében van,
akiknek tudok segíteni az előadásokon, a könyveimmel… de a másik, az igazi
otthonom itt van, veletek, lányok. Nem tudom eléggé megköszönni nektek
mindazt az időt és figyelmet, amit tőletek kapok.
– Hozzak egy zsepit? – poénkodott ismét Nathalie, de valójában nagyon
is megérintette az, amit a férfi mondott.
– Nathalie – folytatta Richard –, szeretem a humorodat és köszönöm,
hogy elfogadtál édesanyád mellett. Tudom, nem volt könnyű döntés és elég
rázósan indult a kapcsolatunk, de mára barátok lettünk. Sosem leszek – nem
is lehetek – az apád, és nem is próbálok az lenni. De olyan ember leszek, aki
nagyon szereti édesanyádat, és akihez mindig őszintén és nyitottan
fordulhatsz.
– Köszönöm – mosolygott a lány, aki ezúttal mellőzött minden humort.
– Ami téged illet, írónő – vigyorgott Richard, majd nyomban meg is
komolyodott, csupán a szeme ragyogott tovább tisztán és szerelmesen. – Nem
hittem volna, hogy valaha részem lehet abban a csodában, amiről sokan úgy
tartják, csak a mesékben és romantikus filmekben létezik. Az első pillanattól
kezdve szerelmes vagyok beléd. Minden nap, amikor meglátlak, újat és újra
beléd szeretek. Mintha csak azért aludnék el este, hogy reggel ismét átéljem
ezt a nagyszerű pillanatot. Minden, ami te vagy, az nekem az egész világ.
Minden, ami te vagy, egykor legmerészebb álmom volt. Köszönöm!
Köszönöm neked, hogy minden nap ilyen szeretettel és őszintén valóra váltod
az álmomat!
– Édes Istenem… – mondta halkan Lisa, s nyomban a férfi nyakába
borult. Halkan, csöndesen ringatták egymást egy percig, mialatt Nathalie
elfátyolosodott szemmel, Buck pedig nyelvét lógatva nézte őket.
– És van itt még valami… – mondta Richard, miután kibontakoztak az
ölelésből. – Szeretném, ha most kettőnk álma is valóra válna. Ha te is akarod.
Richard elővett egy apró, bíbor színű dobozkát, s lassan az asztalra
csúsztatta. A kis tárgy láttán Lisa szíve vidám lüktetésbe kezdett, mintha már
hallaná az esküvői orgona nótáját.
– Oh, Istenem… óh, Uramisten! – sóhajtozott Lisa.
 A férfi lassan kinyitotta a dobozkát, melyben egy csodálatos fehérarany
gyűrű köszöntötte Lisát. Úgy érezte, az egész élete, minden eddig megélt
öröme és bánata ehhez a pillanathoz tartott.
Nem tudta szavakba önteni érzéseit, mintha a túláradó boldogság
egyszerre okozott volna légszomj-görcsöt és óriási extázist. Bár még fel sem
tette azt a bizonyos kérdést Richard, Lisa reszkető ajkakkal mondott igent és
úgy a nyakába ugrott, hogy kis híján együtt borultak fel a székkel, magukkal
sodorva az asztalterítőt és mindent, ami rajta volt.
Most, alig egy héttel a vacsora után, amikor megérkezett a híres és
enyhén szólva bohókás esküvőszervező, Olívia Wyatt, Lisa próbált
felkészülni élete egyik legmeghatározóbb és legcsodásabb napjára. Olívia
elámult a ház harmóniáján, és máris tudta, hogy megrendelője számára
milyen legyen az ideális szertartás. Bár ismerte Lisa Millner nevét, mindez
idáig nem olvasott tőle egyetlen könyvet sem, ám amikor felkérte a neves
írónő, hogy szervezze meg az esküvőjét, nyomban nekiállt az olvasásnak.
Nem csupán azért, mert kíváncsi volt, mégis milyen íróról van szó, hanem
szakmai szemmel elemezte a könyvet, keresve a sorok közt Lisa lelkét. Két
nap alatt kiolvasta a regényt, s elkönyvelte magában, Lisa Millner
eszeveszettül tehetséges szerző, aki lelket melengető őszinteséggel és néhol
csupasz egyszerűséggel ejti rabul az olvasók szívét. Olívia biztos volt benne,
hogy szimpatikusak lesznek egymásnak, s amikor fél órával később a kert
bólogató pálmainak árnyékában beszélték át az esküvő minden részletét., úgy
érezte, mintha régről ismert barátnője esküvőjét szervezné meg.
Mindenképpen szolid, egyszerű esküvőt szeretnénk Richarddal – mondta
Lisa. – Kerüljük a nagy felhajtást, már csak a sajtó miatt is. Nem szeretnénk,
ha újságírók hada lepné el a szertartást.
– Ezt megértem, Lisa – bólintott Olívia. Találkozásuk első percében már
össze is tegeződtek. – És megmondom őszintén, olyan embernek ismertelek
meg téged, akinek jobban is áll egy meghittebb, csendesebb esküvő. Nem az
egyszerű a jó szó ide, hanem az intim.
– Intim, igen, igazad van!
– És mi lenne, ha itt tartanánk? – szólt közbe Nathalie.
– Ez mondjuk nem rossz ötlet – Olívia beírt pár szót a noteszébe.
– Jó ötlet! – simogatta meg Lisa a lánya hátát. – Hely bőven van, úgyse
hívunk meg több száz főt, és hát ez elég intimnek mondható. Itt az
otthonunkban.
– Akkor itt legyen? – kérdezte az esküvőszervezők gyöngye, tollát a
notesz felett egyensúlyozva.
 – Itt bizony! – hangzott az egyhangú döntés Lisaéktól.
– Rendben – bólintott Olívia, majd tekintetét körbe hordozta a kerten –, ki
kell majd vágni onnan és onnan azt a három fát, meg feltúrni az ágyasokat, de
nem gond. Megoldjuk.
– Micsoda? – döbbent meg Lisa.
– Csak viccelek – nevetett Olívia. – Bízhattok bennem, olyan esküvő lesz
itt, ami a legjobb nektek. Sok szervezést igényel és még rengeteg mindent át
kell beszélnünk. Nem is gondolnátok, menynyi munkával és idegességgel jár
egy esküvő előkészítése, de rám bízhatjátok magatokat.
Aznap este, amikor Richard hazaért Montecitóból, a vacsora mellett
beszéltek át minden apró részletet Lisával és Nathalie-val. Lisát lenyűgözte az
az élénk, már-már gyermeki kíváncsiság, ahogy a férfi lelkesen és
sziporkázva érdeklődött minden iránt, beleértve a szalvéták mintáját és a
virágcsokrok átmérőjét. Lisa ezen az estén érezte a legbiztosabban, hogy az
élete végre révbe ért. Annyi megpróbáltatás és szenvedés után végre
megpihenhet egy férfi oltalmában.
Az esküvő napja Lisa számára a második legfontosabb dátum lett
Nathalie születésének napja mellett. Egy olyan nap, melyről már régen
lemondott, álmodni sem mert róla, mert tudta, ezzel csak a lelkét marcangolja,
s inkább csöndben elfogadta a magány rideg ölelését. Ám az élet újból és
újból megtanította arra, hogy merjen hinni az álmaiban, önmagában. Az
egykor lelkileg darabokra tört kislány, aki később egy lebuj mocskában
mutogatta magát, majd lélekmarcangoló kihívásokba ütközött Nathalie
fogantatásától kezdve, most házának emeleti hálószobájában készülődött
férjhez menni. Ha valaki húsz évvel ezelőtt azt mondta volna neki, hogy ezen
a napon esküvője lesz és a saját gyönyörű, boldog és egészséges lánya fogja
ráadni a fátylat, kinevette volna az illetőt. De a csodák és álmok valóra válnak
azok számára, akik fáradhatatlanul keresik őket! Kora délután volt, s Lisa
szíve majd kiugrott, a szobában csupán Nathalie és Cheryl voltak vele, s
igyekeztek nyugtatni őt, hogy minden rendben lesz, Olívia Wyatt lenyűgöző
munkát végzett. A sziporkázó esküvőszervezővel azóta mély kapcsolat alakult
ki, s nemcsak mint ceremóniamester és koordinátor volt jelen az ünnepségen,
de mint barát is.
– Ne mozogj már, anyu! – szólt Nathalie, amikor a csipkés fátylat
próbálta a helyére rakni.
– Jó-jó, nem mozgok… – sóhajtott Lisa és tekintetét a mennyezet
rusztikus gerendáira függesztette.
 – Add csak ide, Nathy, majd én megcsinálom – Cheryl pár pillanat alatt
biztonságosan rögzítette a fátylat, majd megszemlélte művét. – Istenem,
Lisám… nincs rá szó, mennyire csodaszép vagy! El fogom bőgni magam, már
előre tudom.
– Tényleg nagyon csini vagy, anyuci! – kacsintott Nathalie. – Nincs miért
izgulnod, minden simán fog menni.
– Tudom-tudom… de akkor is… ha majd eljön ez a nap, te is magad alá
fogsz csinálni! – nevetett Lisa.
– Igyekszem türtőztetni majd magam.
– Na, jól van, lányaim – mondta Cheryl –, szólok a többieknek, hogy
elkészültél. Indulhat a buli!
Amikor Lisa és Nathalie kettesben maradtak a hálószobában, egy darabig
csak csöndben nézték egymást. Próbálták elhinni, hogy ez tényleg velük
történik meg. – Anyu – szólalt meg Nathalie.
– Igen, kicsim?
– Tudod, nem egyszer mondtam már, hogy szeretlek…
– Igen, Nathy – mosolygott Lisa és megsimogatta lánya arcát.
– Szóval csak azt akarom mondani, hogy sosem voltam még ennyire
büszke arra, hogy te vagy az anyám. Kívánni sem tudnék jobbat. Jól tudom,
min mentél keresztül értem és magadért… és csalt azt szeretném mondani,
hogy megérdemled ezt a mai napot. Megérdemelsz minden szépet és jót, amit
csak kapsz! És örülök, hogy éppen Richardot adta neked az élet. Vigyázni fog
rád, tudom.
– Édes egyetlenem… – Lisa magához ölelte a lányát és nem érdekelte,
hogy a szemfestéke elkenődik, csak hagyta, hogy az örömkönnyei eláztassák
mindkettőjüket.
– Most hozhatjuk rendbe a hajad, a sminked… – nyögött fel Nathalie,
majd elnevette magát.
– Annyi baj legyen! – mosolygott Lisa. – És tudnod kell, kicsikém, hogy
nem lennék ma itt, ha te nem vagy. Nem is tudod, hányszor mentetted meg az
életem! Nem tudom elmondani, mennyire szeretem az én okos és gyönyörű
kislányomat.
– Te pedig életet adtál nekem, úgyhogy kvittek vagyunk – nevetett
Nathalie, majd puszit adott Lisa arcára. – Nagyon szeretlek! A
nagylányodként, hangsúlyozom, a nagylányodként!
 Alig tíz perccel később Lisa és Nathalie megjelentek a nappali teraszra
nyíló, elhúzott üvegajtóinál, ahol a hófehér függönyöket rózsafüzérrel
tartották a helyükön, s egy levendula színű, hosszú szőnyeg vezetett egészen
az oltárig. Ebben a pillanatban, Olívia Wyatt intésére, az orgona lágy
hullámzással dalra fakadt, s Lisa, oldalán lányával, lassan elindult az oltár
felé. A levendulaszőnyeg mindkét oldalán vagy ötven ember izgatott és
boldog pillantással figyelte a gyönyörű arát és lányát. Köztük volt
természetesen Karen és Matt, valamint fiaik, akik tátott szájjal nézték az igéző
szépségű Nathalie-t. Karen halkan szipogott és legszívesebben odarohant
volna barátnőjéhez, felkapta volna és beugrott volna vele a medencébe.
Kimondhatatlanul büszke volt rá, és amióta csak ismerte Lisát, tudta, hogy ez
a nap bekövetkezik. Akárhogy is alakult anno a barátságuk, tudta, hogy
egyszer majd itt fog ülni ezen a fehér széken. A vendégek közt ott ült
természetesen Eve Hardy is. Néhányan el tudtak jönni az otthon dolgozói és
lakói közül, akik nélkül Lisa számára nem lett volna teljes ez a nap. És ott
tornyosult a sorok közt, mindenki legnagyobb döbbenetére, Lisa egykori
főnöke, a Flamingó császára, Roy Chapman is. A hatvan év körüli férfi mit
sem változott az évek során, legalábbis külsőleg. Ugyanaz a félelmetes
méretű mackó volt, mint annak előtte, ezerszínű hawaii ingére azonban most
sikerült zakót vennie, de pink lencsés napszemüvegétől a világért sem vált
volna meg. És ami végképp kiverte a biztosítékot, Roy mellett ott ült felesége,
a néhány évvel fiatalabb, állandóan mosolygó japán nő, Emiko is. Kalandos
megismerkedésük és életük összefonódása megérdemelt volna egy külön
regényt Lisa alkotásai közt, s az, hogy ez a két, látszólag teljesen különböző
ember ennyire összeillett, csak újabb bizonyíték volt arra, hogy az élet
szövetét elképesztő fonalakból szövik az égi kezek.
Lisa lassan haladt előre, s közben élete eddig megélt pillanatai zakatoltak
át rajta. Minden gyötrelme és boldogsága ott hullámzott a szívében, s azt
kívánta, bárcsak látnák most a szülei. Bárcsak látnák, hogy minden szenvedés
ellenére az egyetlen gyermekükből boldog ember lett. Bárcsak látnák, és ez
talán segítene nekik megváltozni. Lisa évekkel korábban kísérletet tett arra,
hogy felkeresse őket, ám semmire nem jutott. Egykori házuk helyére egy új
ház épült, boldog kis család lakott benne, legalábbis annak tűntek.
Senki nem tudott a szüleiről semmilyen információval szolgálni, s ez
nagyobb fájdalommal sújtotta Lisát, mint azt valaha is gondolta volna. De
ezen a napon nem szabad a rosszra gondolni, azt valahol a levendulaszőnyeg
partján kell hagyni, s csak suhanni tovább a férfihez, aki az oltár előtt vár rá.
Richard fekete esküvői öltönyt viselt, s olyan mellényt, valamint nyakkendőt,
mely színben harmonizál Lisa menyasszonyi ruhájával. Végtelen mosollyal
tekintett a nőre, akinél biztonságban volt a szíve…
 A ceremónia tökéletesen sikerült, Olívia Wyatt legnagyobb örömére. Az
egész olyan volt, mintha csak egy romantikus film forgatásának záró
epizódját vették volna fel. A háttérben szikrázó napsütés, az alant hullámzó
óceán békéje, a virágok és pálmák garmadája, mind-mind egy utazásra kísérte
a két szerelmest. Miután a csokor elrepült, s éppen Roy ölében landolt,
mindenki nagyot kacagott a férfin, majd a vendégsereg Lisa és Richard,
valamint Nathalie vezetésével átsétált a kert másik végébe, ahol egy hatalmas,
hófehér sátor alatt asztalok és székek erdeje várta őket, valamint egy csillogó
táncparkett.
Ám a nap még bőven tartogatott meglepetéseket. Kint az utcán egy autó
parkolt le, s egy férfi szállt ki a járműből. Először mintha nem is akart volna a
ház felé menni, de aztán megemberelte magát, és a csengőre helyezte görcsös
ujját. Olívia Wyatt nem örült neki, hogy épp ilyenkor, mikor a mulatság a
tetőpontjára hágott, alkalmatlankodik valaki. Lisa megkérte, legyen szíves és
nézze meg, ki áll a kapuban. Olívia intézkedett, ám amikor Lisa meglátta az
idősödő férfit, hátratántorodott. Nem akart hinni a szemének. Ez az arc, ez a
szempár… annyi fájdalmat társított ehhez az emberhez, s most mégis olyan
mély szánalmat érzett iránta. Egy hosszú percig csak meredtek egymásra,
Lisa levegőt is alig mert venni. Hirtelen minden sötét emlék ellepte, ami a
múltját jelentette, s újra egy elveszett kislány volt.
– Szervusz, Lisa – törte meg a csendet a férfi, és lassan a nő felé lépett.
Kezeit tördelte, alig mert rápillantani.
– Apa… – nyögte ki a szót Lisa, talán életében most először. S nem is
kérdés reszketett a hangjában, mintha azt próbálná eldönteni, egy jelenést lát-
e avagy a valóságot, hanem a teljes döbbenet és elszörnyedés járta át, hogy ez
az ember újra felbukkant az életében.
– Én most inkább magatokra hagylak titeket – mondta halkan Olívia,
majd Lisa apjára pillantott –, de azért itt leszek a közelben.
Russel Warden megvárta, míg az esküvőszervező eltűnik egy vaskos
törzsű pálma mögött, majd még közelebb lépett a lányához, de aztán
megtorpant.
– Mit… mit keresel itt? – kérdezte Lisa, s igyekezett lecsillapítani magát.
Nem tört fel benne düh, haragos indulat, hogy újra előtte áll lelke egykori
kínzója. Megdöbbentette, hogy közönyt sem érez iránta, hanem valódi
érdeklődést, vajon ki ez az ember valójában?
– Én csak… én… – nyögte halkan a férfi. Egy megtört, kopaszodó,
szürke hajú és szürke arcú emberke lett az egykori kemény és közönyös
férfiból. Lisa képtelen volt haraggal nézni rá, odalépett hozzá és megfogta a
könyökét. Ez az érintés, ez az egyetlen pillanat Russel számára többet
jelentett mindennél.
– Ne ücsörögjünk itt. Üljünk le ide.
Kettesben, apa és lánya helyet foglaltak két egymással szemközti
székben, s kettejük közt nem csupán egy kis antik asztalka volt, hanem egy
egész világ fájdalma és megbánása. Russel hosszan nézett lányára, s kereste a
szavakat, melyek a lelkét szaggatták.
– Meseszép vagy… annyira szép… – mondta halkan a férfi.
– Hogy kerülsz ide? – kérdezte ismét Lisa. Apja ráncai mély fájdalomról
és kínról tanúskodtak. Érezte, hogy az elmúlt hosszú évek komolyan
meggyötörhették őt.
– Hallottuk, hogy esküvőd lesz. Ismert ember lettél – Lisa alig hitt a
fülének, mintha büszkeség csengését vélte felfedezni apja szavai mögött. –
Akkor tudtuk meg, hogy író lettél, amikor egyik nap Portlandben láttam rólad
egy plakátot. Lisa Millner írónő. Nem csodálkoztam, hogy nevet változtattál.
Évek teltek el, amióta nem láttalak… borzalmas évek… De egyből
felismertelek. Nem tudtam eldönteni, mit éreztem a kép láttán. Nem mertem
szólni anyádnak erről, mert nagyon felzaklatta volna. Így egyedül mentem el
a dedikálásodra, Lisa.
– De hisz ez már hat évvel ezelőtt történt – ráncolta össze a homlokát
Lisa. – Az Új szelek jönnek című könyvem dedikálása volt akkor.
– Mindegyik könyved megvettem. Egy külön polc van odahaza, csak a te
könyveidnek – Russel szeme megtelt könnyel, reszketeg ujjaival törölgette. –
Végül is elmondtam anyádnak, hogy láttalak és hogy író lett belőled. Csak
nézett maga elé… ez volt a második depressziójának a kezdete. Hónapokig
nem volt önmaga. Azt hiszem, meg akart halni szégyenében. Szégyellte, hogy
sosem tudott olyan lenni hozzád, mint amit mindig is megérdemeltél volna, és
nem adott neked támaszt és bátorítást, hogy az legyél, akivé válni tudsz.
Russel hosszú szünetet tartott, mialatt folyton könnyeit törölgette,
pulóverét gyűrögette. Lisa nem tudott mit mondani, csak várta a folytatást.
– Azon a reggelen, amikor elhagytál minket, bevallom… megnyugodtunk
anyáddal. Istenem, borzalmas ezt kimondani! De ahogy elmúlt az öröm,
éreztük, valami örökre megváltozott az életünkben. Anyád kemény asszony,
de láttam, hogy valami marja belül. Azt hiszem lassan tudatosult benne, hogy
tönkretett téged…
Lisa nem bírta tovább, eleredtek a könnyei.
 – Nem is tudtál róla, de párszor láttunk téged. Egyszer, emlékszem, hogy
a buszra szálltál fel a kislányoddal. Nagyon fáradtnak tűntél. De mégis
valahogy… boldog voltál. Ekkor jöttünk rá, hogy számodra megszűntünk
létezni és egyre fokozódott bennünk a vágy, hogy eléd álljunk… De nem
mertük megtenni. Így elköltöztünk Portlandbe. Elmenekültünk!
Elmenekültünk a felelősség elől, a szeretet elől. Előled. Nem telt el nap, hogy
ne sirattuk volna meg azt, amit veled tettünk, hogy ne vertük volna fejünket a
falba, amiért egy ilyen ajándékot ostobán és aljas módon elpocsékoltunk!
Russel egy darabig nem mert a lánya szemébe nézni, inkább a szőnyeg
mintáira csüggesztette szomorú tekintetét.
– Anyád súlyos rákkal küzd – folytatta a férfi. – Azt hiszem, az a
hatalmas gyötrelem marja szét a testét, amit a sorsod felett érzett fájdalma
táplál. Nem hiszem, hogy sok ideje lenne már hátra. Ezért is vagyok ma itt,
Lisa. Jól tudom, hogy amit tettünk, amit ellened elkövettünk, az
megbocsáthatatlan. Nem is várok tőled bocsánatot, semmit se. De anyád kért
meg rá, hogy jöjjek ma el hozzád… hátha… hátha rá tudlak venni, hogy
látogasd meg őt, mielőtt meghal. De tudom, hogy ez túl nagy kérés. Sőt, nincs
jogunk kérni tőled semmii.
Russel megmarkolta a szék karfáját, s feltápászkodott.
– Elnézést, hogy megzavartam az esküvődet, Lisa… kitalálok egyedül is
– mondta a férfi, majd lassan elindult a kapu felé. Lisa úgy nézett utána, mint
egy kísértette a múltból, egy lidércre, aki valami bizarr oknál fogva éppen
élete legboldogabb napján jött vissza kísérteni őt a múlt fojtogató árnyaival.
Érezte, biztosan tudta, hogy apja nem hazudik. Hatalmas szomorúságot és
megbánást látott a szemében, most látta őt igazán. Egy perc alatt jobban
megismerte apját, mint korábban évek alatt, s ez felzaklatta, tudta, nem
szabad hagynia, hogy kilépjen az életéből, ezért a férfi után sietett. Lisa
gyöngéden megérintette a vállát, görnyedt hátát és megvárta, míg Russel a
szemébe néz.
– Én már évekkel ezelőtt megbocsátottam nektek mindent, apa. Egy
cseppnyi harag sincs a szívemben irántatok.
– Nem tudom elmondani, mennyire bánt, hogy nem volt igazi apád
sosem… – a férfi zokogni kezdett, s lerogyott a földre. Lisa letérdelt mellé és
átölelte a vállát. Még az otthonban sem látott soha ennyire gyötrelmes arcot,
mint most.
– Nagyon szeretném… – sóhajtott Lisa, s letörölte apja könnyeit –, ha
lenne végre egy apám. És Nathalie-nak nagypapája.
– Nathalie? – kérdezte fátyolosán a férfi.
 – Szeretnéd látni?
– Nem. Vagyis, nem tudom.
– Én nem érzek haragot irántad, apa. Nathalie végképp nem, erről
biztosíthatlak.
Néhány perccel később, amikor Russel a nappali foteljában ülve
felkészült a találkozásra, Lisa a vendégek között találta meg a lányát. Nathalie
épp Karen egyik fiával beszélgetett, aki nem győzött bókolni a szépségnek.
– Na, végre, anyu! – csattant fel a lány. – hol voltál eddig? A vendégek
hiányoltak, nem beszélve Richardról és rólam!
– Gyere velem, Nathy, kérlek – Lisa komoly tekintete több volt, mint
meggyőző, hogy a lány szófogadóan kövesse anyját. Nathalie egész végig,
amint az ünneplő és gratuláló vendégek seregén átvágtak, folyamatosan
kérdésekkel bombázta anyját, de Lisa idegesítő némaságba burkolózott. A
nappaliba érve aztán a lány kezdte kapiskálni, miről lehet szó. A töpörödött
öregember látványa sokkolta őt. Nem kellett mondania Lisának, hogy ki ül
ott, a lány már tudta.
– Ő az?
– Igen, kincsem – szorította meg a kezét Lisa bátorítóan. – Ő a nagyapád.
Russel felkelt a fotelből és bizonytalanul Nathalie felé lépett, fájdalmasan
elmosolyodott, könnyes tekintetét egyetlen unokájára emelte. Elámult, milyen
gyönyörű és sugárzó ez a lány. Döbbent csodálattal nézte anyát és lányát, akik
túlélték mindazt, amit Russel és felesége okozott.
– Szia, Nathalie – Russel esetlenül nyújtotta a kezét, majd inkább
visszahúzta.
Nathalie nem tudott megszólalni, fogalma sem volt, mit mondjon a
nagyapjának, akit most lát életében először, s aki minden igyekezetével azon
volt, hogy lelkileg megnyomorítsa Lisát. Nem volt benne harag, inkább
zaklatottság és félelem. Féltette anyját azért, hogy most ez az alak
felbukkanva a semmiből ismét árthat neki.
– Tizenhat évvel ezelőtt láttalak életemben először – szólalt meg Russel
rezignáltan. – Azóta várok a pillanatra, hogy újra lássalak. És nem telt el nap,
hogy ne jutottál volna eszembe…
– Hát… nekem nem hiányoztál – válaszolt Nathalie.
– Szívem – szólt rá Lisa –, kérlek, adj időt neki.
– Tizenhat év elég lesz? – nézett szúrósan előbb nagyapja, majd
édesanyja szemébe a lány, aztán visszaszaladt a kertbe. Russel szomorúan
nézett utána, de el kellett viselnie ezt a csapást. Megérdemlem – sóhajtotta
magában.
– Ez az egész még nagyon új neki, ahogy nekem is – mondta Lisa. – És
kamasz. Idő kell neki, amíg feldolgozza, mi történik körülötte, de rendben
lesz, ismerem. Majd beszélek vele, ezt nagyon alaposan át kell beszélnünk.
– Ne erőltesd rá, Lisa. Ha nem akarja, akkor nem akarja. El kell fogadni.
Anyáddal rengeteg fájdalmat éltünk át az évek során, hogy bűnhődjünk azért,
amit veled tettünk. Nathalie közönyösségét is megérdemeljük.
– Nem közönyös, apa – Lisa halványan elmosolyodott –, hanem fél. Félt
engem, hogy megint bántani fogtok.
Russel gyötrődve behunyta a szemét, ám Lisa megérintette a vállát, mire
szembe nézett a lányával.
– De én tudom, hogy nem fogtok bántani. Nem tudtok már bántani.
– És nem is akarunk, Lisa. Könyörgöm, hidd el!
– Nézd, fel kell nekem is dolgoznom ezt az egészet, ami most történt. De
annyit mondhatok, hogy nagyon szeretném, ha valahogy rendeződnének a
dolgok köztünk. És szeretném látni anyát is. Majd. De erre most még nem
állok készen. Ugye, megérted?
– Igen, megértelek – bólintott Russel és megengedett magának egy
halovány mosolyt. A remény mosolyt. A férfi néhány perccel később elhagyta
a házat, búcsúzásképpen nem ölelték egymást, csupán pillantásuk volt egy-
egy apró ígéret, apa és lánya közt. Az esküvő után a friss házasok Dominikára
mentek kéthetes nászútra, de Lisa tudta, hogy amint hazaérnek, meg kell
látogatnia az anyját. Egyszerre vágyott a találkozóra, s rettegett tőle. Vajon
mit lát majd az anyja szemében? Vajon képes lesz leülni az ágya szélére és
úgy szólni hozzá, ahogy még sosem? Valóban képes lesz megbocsátani neki?
A mézeshetek olyan sebesen suhantak el, mintha csak szélfútta virágszirmok
lettek volna a karibi szélben, s amikor Lisa felocsúdott, már a repülőgépen ült
Portland felé. Russel nem tudta nem észrevenni lánya kínlódását, s félve, de
megérintette a nő kezét.
– Minden rendben lesz – mondta halkan a férfi. – Most már rendbe jön
minden, Lisa.
– Én ebben sajnos nem vagyok olyan biztos… – sóhajtott a nő.
– Neki sem könnyű, ahogy neked sem – bólintott Russel. – De
megváltozott, hidd el! Ez a… betegség mintha kiölte volna belőle mindazt,
ami…
– Ami belőlem majdnem kiölte a szeretetet – fejezte be a mondatot Lisa.
 – Igen – bólintott szomorúan a férfi.
– Nézd, apu. Én már megbocsátottam neked. Neked egyébként könnyebb
is volt. A megbocsátás egy hosszú folyamat, de én eldöntöttem, hogy anyának
is meg akarok végre bocsátani mindent. Eddig azt hittem, hogy már túl
vagyok ezen… de az elmúlt napokban rá kellett döbbennem, hogy nagyon fáj.
Sebek vannak bennem és eléggé össze vagyok zavarodva.
– Mindkettőtöknek időre van most szüksége, Lisa – nézett mélyen a
szemébe a Russel.
– Igen. De anyának ki tudja, mennyi van még…
Néhány órával később, amikor a taxiból kiszálltak a portlandi kórház
előtt, Lisának a fülében csengett apja szava: megváltozott, hidd el! A nőnek a
torkában dobogott a szíve, s azt hitte, menten összeesik az idegességtől.
Eszébe jutott az a hajnal, amikor hazaérve a Flamingóból felébresztette
anyját, s egymástól pár méterre állva méregették egymást. Sütött anyja
szeméből a gyűlölet, utálat és irigység. Próbált valami megnyugtatóra
gondolni, de csak az a rideg szempár villant fel előtte, s az a néhány szó,
mellyel a legjobban megsebesítette őt, bár meg se szültelek volna, csak a baj
van veled, haszontalan ribanc vagy, mikor takarodsz már el? Lisának minden
erejére szüksége volt, hogy ne rohanjon el. A percek egyszerre vánszorogtak,
s száguldottak, amióta apja halkan benyitott a szobába, hogy felkészítse Lisa
anyját mindarra, ami most következik. Lisa behunyta a szemét, s eszébe jutott
az a kis imádság, amit mindig elmormolt magában a Flamingó függönye
mögött várakozva. Adj erőt, hogy képes legyek megbocsátani – suttogta
halkan. Hirtelen a szoba ajtaja kinyílt, s az apja bújt elő.
– Azt hiszem, felkészült – próbált mosolyogni Russel –, már amennyire
fel lehet erre készülni.
– Értem, vagyis rendben – Lisa meglepődött, mennyi levegő szorult belé,
s ahogy kifújta magából, a szíve még gyorsabban kezeiért verni.
– Ne félj, Lisa – apja bátorítóan megérintette a vállát, majd megsimogatta
gyengéden. – Minden rendben lesz.
– Sosem féltem még így… – Lisa egy pillantást vetett az apjára, majd
lassan kitárta a résnyire nyitva hagyott ajtót, és belépett a betegszobába. Nem
az a látvány fogadta, mint amire számítom. Bár fogalma sem volt, mire
számítson, de erre egészen biztosan nem volt felkészülve. Egy mosoly, egy
rendkívül fájdalmas, könyörgő, s mégis valahol boldog mosoly. Ez volt az
első, amit meglátott, s mintha ez az egész szobát kitöltötte volna. Egy idegen
asszony feküdt az ágyban, de valahogy mégis ismerős volt. A paplanra
fektetett ráncos kéz, a könnyes szürkéskék szempár, a ráncos, kínoktól gyötört
arc, s a párnán szétterülő, megfésült őszes haj. Az anyja. Bármennyi fájdalom,
keserűség és szenvedés rekedt meg e két ember közt, Lisának eleredt a
könnye, amint meglátta őt. Ő az anyám – gondolta magában. Lisa halkan
betette maga mögött az ajtót, de egy tapodtat sem mert mozdulni, bár szíve
szerint leült volna az ágy mellé helyezett székre, hogy igazán mélyen
belenézhessen ebbe a szempárba. Táskáját két kezével maga előtt szorongatta,
mintha ez lehetne az egyetlen védőfal köztük. Anyja, Linda úgy mosolygott
rá, mintha egy angyalt látott volna, aki a szent megváltást hozta el neki.
Hosszan végigmérte őt, a tekintete elégedettséget és nyugalmat tükrözött. Egy
perc is eltelt, mire megtörte a kínossá váló csendet.
– Köszönöm, hogy eljöttél – mondta halkan. A hangja olyan volt, mint
egy lassan elhaló szél a völgy mélyén. A szobában folyton pittyegő műszerek
zajára csak ekkor figyelt fel Lisa, s hirtelen most látta meg a szobát magát,
mintha anyja mosolya és egész valója addig az egész világot megszűntette
volna maga körül. A szoba, mintha csak békés átmenetre készítené fel az
ágyban fekvőt, hófehér, steril és valahol megnyugtató volt. Csupán az ablakon
túl dühöngő vihar, s az üvegen széthasadó esőcseppek kopogása nem illett
oda.
– Igazából – sóhajtott Lisa, s egy lépést közelebb ment az ágyhoz –,
amikor apa megkeresett és sok mindent elmondott… tudtam, hogy el kell
jönnöm hozzád.
– Milyen szép hangod van – suttogta az asszony. – Már nem tudtam
felidézni. Örülök, hogy hallhatom.
– Hallhattad volna gyakrabban is, ha… – Lisa hirtelen befejezte a
mondatot, mert érezte, ebből csak vádaskodás lenne, aminek viszont nem
szabad, hogy helye legyen köztük. Most már nem. Inkább lesütötte pilláit. –
Bocsánat.
– Nincs miért bocsánatot kérned. Minden dühöd és szidalmad jócskán
megérdemlem, ahogy a betegségemet is. Ha a halálomat kívánod, meg tudom
érteni. Hamarosan teljesülhet a kívánságod.
– Ne mondj ilyeneket! – Lisa még két lépést közelített felé, szinte
karnyújtásnyi távolságban volt tőle. – Az anyám vagy, hogy kívánhatnám a
halálodat?
– Nem, Lisa. Én sosem voltam az anyád. És meg sem próbáltam az lenni
– az asszony mély levegőt vett, de nyomban köhögés rázta meg beteg testét.
Lisa odalépett mellé és a kezét a vállára helyezte. Az anyja, miután elmúlt a
roham, folytatta. – Mindenért… téged okoltalak. Mindig csak téged. Féltem…
az anyád lenni. Féltem a felelősségtől.
 Lisa csendben hallgatta őt. Talán életében most érintette meg őt először
igazán, csak fogta a vállát és érezte, hogy a feszültség lassan oldódik belőle.
– Miután elmentél azon a reggelen, boldog voltam. És csak utólag
értettem, milyen nyomorúságos volt ez az egész. Később jöttem rá, mit
veszítettem azzal, hogy nem mertelek szeretni. És amikor úgy éreztem, hogy
kellesz nekem, nem mertem eléd állni, mert rettegtem a haragodtól. Évek alatt
jutottam el idáig, mert túl makacs és ostoba voltam, hogy belássam, mekkorát
hibáztam – az asszony arca eltorzult ekkor. – Hibázni? Az nem hiba volt, amit
ellened elkövettem, hanem a legaljasabb tett, amit egy szülő tehet a
gyermekével. Nincs jogom a bocsánatodat kérni mindazért, amit veled tettem,
és amit nem tettem meg, de kellett volna… nem érdemlek szánalmat és
megbocsátást, tudom jól Csak még utoljára… még egyszer látni akartalak,
mielőtt meghalok. És elmondani, hogy szívből sajnálom, hogy anya nélkül
nőttél fel…
Az asszony szemét könnyek lepték el, elfordította a lejét és halkan,
siralmasan zokogni kezdett. Lisát érzelmek és emlékek szívszaggató áradása
öntötte cl, úgy érezte, menten összeesik. Le kellett ülnie az ágy melletti székre
és egy kis ideig csak nézte az ágyban fekvő, sírástól reszkető, beteg öreg
testet. Lisa a fehér paplanra vetítette minden borzalmas emlékét, az első
pofont, melyet sok másik követett, a megalázó megjegyzéseket, amikkel az
anyja illette őt, a számtalan szidást és ordibálást, melyekkel évek alatt
romhalmazzá változott egy gyermeki lélek. Újra a fülében csengtek a
kíméletlen szavak és lelkét tépték a megalázások. A múlt kitörölhetetlen
képkockái… De Lisa csak egyet akart.
Hogy amikor anyjára néz, ne ezeket lássa, hanem őt magát. Végre őt
láthassa, most ahogy itt van előtte. Kinyújtotta hát felé a kezét. Antikor Linda
kezére simultak a lánya ujjai és gyengéden megszorította a gyermeki kéz az
övét, az asszony megfordult. A két fájdalomtól áztatott tekintet találkozásában
benne volt egy egész élet, a legteljesebb remény. És a megbocsátás. Lisa
rámosolygott édesanyjára és másik kezével letörölte a könnyeket az idős,
meggyötört arcról.
– Tudod, anya… – szólt hozzá, ahogy még sosem ezelőtt –, egyszer
megszidtam Nathalie-t, mert nagyon fáradt voltam… és… ő csak játszani
akart. Szomorúan elvonult a szobájába, de alig pár perccel később
visszajött… és szó nélkül megölelt. Amikor bocsánatot kértem tőle a
kirohanásomért, csak ennyit mondott: te vagy az anyu, nélküled én sem
lennék, hogyan haragudhatnék rád…
– Nathalie – ismételte halkan a nevet Linda –, milyen gyönyörű név!
 – Tudok róla képet mutatni – Lisa a táskájába nyúlt a telefonjáért és
gyorsan előkeresett néhány képet a lányáról. Linda nyirkos kezébe vette a
telefont és Lisa segített neki képeket nézegetni. Szinte csak vidám fotók
voltak Nathalie-ról, némelyiken azonban úgy tűnt, mintha komolyan
töprengene az élet nagy dolgain. Linda lenyűgözve nézte a képernyőn
megjelenő unokáját és nem győzte törölgetni a könnyeit. Lisa egészen közel
bújt az édesanyjához, hogy mutathassa neki a képeket, s közben egyre
gyakrabban a szemét nézte. Egyszerre látott az íriszében mérhetetlen
gyötrelmet és megindító boldogságot.
Lisa úgy érezte, most életében először, hogy képes szeretni azt, aki a
világra hozta őt. És ez olyan volt számára, mintha sok évtizedes kóborlás után
végre hazatérne.
– Annyira csodaszép lányod van, édes istenem… – csuklott el Linda
hangja, ahogy egy képet hosszasan szemlélt, amin Nathalie az óceánparton ül,
kezét a forró homokba fúrja, szemét behunyja és élvezi a melengető
napsugarakat.
– Ő most már a te csodaszép unokád, anya – Lisa egy gyengéd csókot
lehelt anyja verítékben ázó homlokára. – Csak egy kis idő kell neki, amíg
feldolgozza ezt az egészet. De hidd el., nem haragszik rád, sem apára. Én
megbocsátottam nektek mindenért, anyu, vele sem lesz gond.
– Köszönöm Lisa – az asszony hálával telve pillantott rá. –Nem tudok
eléggé hálás lenni azért, amit értem tettél.
– Van egy mód rá – mosolygott bátorítóan Lisa.
– Mire gondolsz?
– Meg akartál halni a múlt fájdalmai miatt. De most élned kell a jövő
boldogságáért Ez volt a legfontosabb lecke, amire megtanítottál, akaratlanul
is. Nem lennék ma az, aki vagyok, ha te nem lettél volna az, aki voltál. Értesz
engem, anya?
– Azt hiszem, igen – Linda halványan, fáradtan elmosolyodott. – Meg
akarlak ismerni, ahogy korábban nem volt bátorságom. Meg akarom ismerni
az unokámat és a férjedet. Mindent tudni akarok rólad és az életedről.
Miattatok akarok élni! És meg fogok gyógyulni, ha addig élek is.
Lisa lassan hozzásimult az anyjához, s boldogok voltak, most először
kettesben, hogy arcuk egymáshoz ér, hogy könnyeik közös utat találtak, s
csak szorították egymás kezét, mint anya és lánya. Odakint, az üvegen
szétcsapódó esőfüggönyön túl, fenn a magasban már kezdtek oszladozni a
felhők. Mint az életben a nehézségek, ők is elvégezték a feladatukat, s
innentől már hagyták, hogy az éltető napsugarak bevilágítsanak a kórházi
ablakon.
 UTÓSZÓ

2015 tavasza volt, s kerti grillpartit tartottak, ahol a szűkebb és tágabb család
egyaránt részt vett. Lisa kis híján a terasz köveire ejtette a félszáraz pezsgővel
teli poharakat, amikor megbotlott a mindig a legjobb helyen elterülő
Buckban. Ám az utolsó pillanatban anyja, Linda megfogta a kezét.
Összemosolyogtak. Van az úgy, hogy egy pillantásban, egy mosolyban benne
van az ember egész lelke, múltja, jelene és jövője, minden fájdalma és
reménye. S Lisa mindig ilyennek látta édesanyját, amikor találkoztak és végre
valahára képesek voltak őszintén beszélgetni, egymásra mosolyogni. Hosszú
utat tettek meg, amíg az elmúlt években eljutottak idáig, s mindketten tudták,
anyja felépülése a rákból éppen ennek az útnak volt köszönhető. Lisa
megmentette anyja életét, ám erre nem lett volna képes, ha Nathalie nem
menti meg az ő életét. Az élet gyakran a fájdalomban mutatja meg, milyen
leírhatatlanul gyönyörű is tud lenni…
A nap lassan magához ölelte a lustán hullámzó óceán fodrait, s ők csak
ültek a terasz nyugalmában, és élvezték a szemkápráztató panorámát. Russel
és Linda csöndben összebújva, kissé hátrébb ücsörögve nézték az alábukó
napkorongot, de tekintetük folyton Lisára és Nathalie-ra kalandozott. Volt egy
lányuk, aki megbocsátott nekik, és volt egy csodálatos unokájuk, aki lassan,
de mégis elfogadta, végül pedig megszerette őket. Nem kívántak többet az
élettől, mint ezt a percet. Richard óvón ölelte magához Lisát, akibe, úgy
érezte, minden nap újra és újra beleszeret, már évek óta. Hálát adott az
életnek azért, hogy egy emberöltőnyi árvaság után végül egy elárvult szív
nyugalmában lelhetett igazi otthonra. S Lisa? Ő volt az egyetlen, aki nem
nézte a naplementét. Nathalie ragyogó kék szemében merült el, akár a nap az
óceánban. Hogy miért volt hálás Lisa? Sok minden volt a listán, de kétség
kívül első helyen szerepelt az a pillanat, amikor huszonnégy évvel korábban
először látta meg őt. S hogy Nathalie miért volt hálás az életben?
Azt muszáj volt megosztania édesanyjával. Megérintette Lisa kezét, s
pillantásával arra kérte, hogy egy kicsit vonuljanak félre, szeretne mondani
neki valamit.
– Elnézést mindenkitől – mondta Lisa –, azonnal jövünk.
– El ne tűnjetek, kedveseim – mondta mosolyogva Linda. Amióta Lisa és
Nathalie végtelen szeretetében megpihentetett, egyetlen alkalmat sem
mulasztott el, hogy ne mutassa ki imádatát.
 – Dehogy tűnünk, nagyi – nevetett Nathalie, majd megfogva Lisa kezét
megkerülték a terasz tövébe ültetett, királynőpálmát. A kert azon végébe
mentek, ahol egy csokorban nőttek a cikászok, páfrányok, fenyők és ciprusok,
mellettük pedig egy hatalmas lombú pálma ágaskodott, óvó tekintetét rajtuk
tartva. Egy fából ácsolt, kissé nyikorgó hintaágy állt itt, erre telepedtek le.
– Szóval? Miről akartál velem beszélni, kicsim?
– Hu… – mosolygott Nathalie izgatottan –, hát hogy is kezdjem? Tudod,
azt akartam, hogy te legyél az első, aki tudja, anyu.
– Figyelek.
– Azt hiszem, inkább megmutatom, hogy miről van szó – Nathalie a
nadrágja zsebébe nyúlt, s egy kis fehér pálcikát vett elő. Amikor megmutatta
Lisának, a nő a szívéhez kapott.
– Igen, anyu. Igen! – kiáltotta Nathalie Széles mosollyal és arzénre
megtelt könnyel.
– Édes istenem! Kincsem… – Lisa a kezébe vette a terhességi tesztet és
csodálattal szemlélte. Legutóbb akkor volt ilyen a kezében, amikor egy part
menti étterem mellékhelyiségében a földön kuporgott.
– Kisbabám lesz – mondta Nathalie átszellemülten, immár minden
porcikájával átérezve, amit egykor Lisa érzett. – Anyuka leszek… istenem,
alig hiszem el!
– Nem jutok szóhoz – nézett döbbenten Lisa hol a tesztre, hol a lányára.
Érezte, hogy valami olyan érzelem kezd bizseregni és életre kelni benne, amit
korábban el sem tudott képzelni.
– Én is így vagyok vele, anyu – nevetett Nathalie. – És most már tudom,
pontosan tudom, mit éreztél akkor régen.
– Hihetetlenül büszke vagyok rád, édes kincsem! – Lisa zokogva a lánya
nyakába borult és csak ölelte őt, szorosan, mintha soha nem akarná, hogy ez a
pillanat véget érjen. De véget kell érnie, látnia kell, ahogy Nathalie-ban egy
élet fejlődik, fogja majd a kezét a szülés extázisa alatt, s nézi majd, ahogy
Nathalie anyaként boldoggá teszi a babáját. – Gratulálok, kicsim, drága
Nathym! Te leszel a legjobb anyuka, akit valaha a hátán hordott a Föld!
– Köszönöm, anyu – Nathalie letörölte előbb a saját könnyeit, majd
Lisaét is. – De tudod, nálad nem lehetek jobb. Most értem csak igazán, mit
jelent a lányodnak lenni. Mit jelent tudni, hogy bármit képes vagy megtenni a
gyermekedért. Nélküled nincs semmi, anyu. Az egész világ te vagy nekem.
Minden erőmmel azon leszek, hogy olyan legyek, mint te!
– Te már most olyan vagy, angyalom. Annyira, de annyira szeretlek!
 – Én is téged, anyu – Nathalie megcsókolta Lisa homlokát és a vállába
fúrta a fejét, ahogy régen. Majd, mintha csak a lelke finom rezgése lett volna,
melyet egyik szív küld titkosan a másiknak, halkan suttogta édesanyjának a
szavakat. – Köszönöm, hogy megtanítottál rá, hogyan kell szeretni…