1910-ben, a hóba süllyedt vidéki Angliában megszületik

egy kislány, de az orvos elakad a hóban, a baba pedig

meghal, mielőtt levegőt vehetne. Még ugyanezen az
éjszakán a doktor mégis megérkezik, hogy időben
megmentse az újszülöttet, és ezzel megkezdődik Ursula
Todd különleges élete, amelyben tragikus halálai
szerencsés menekülésekkel váltakoznak. De életei vajon
felvértezik-e Ursulát azzal erővel, amellyel megmentheti a
világot? S ha igen, megtenné-e?
Kate Atkinson különleges regényében az idilli
gyermekkortól a huszadik század második feléig ívelő
sorstörténetek megindítóan mutatják be egy önálló nő
életét az angol történelem békés és háborús korszakaiban.
Ám a történelem sose tolakodik az emberi sorsok elé: a
szerző végtelen szeretettel, a tragédiában is ott bujkáló
megértő és feloldó humorral ábrázolja hőseit.
Kate Atkinson e regényéért 2013-ban elnyerte a Costa Book
Awards regényírói díját.
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
 Kate Atkinson
Élet az élet után

Geopen Könyvkiadó
2018
A magyar kiadás alapjául szolgáló mű címe:
Life After Life by Kate Atkinson
Copyright © Kate Costello Ltd., 2018

Hungarian translation © Szűr-Szabó Katalin, 2018

Elissának ajánlom
„Mi lenne, ha egy napon vagy éjszakán egy démon utánad
lopakodna a legmagányosabb magányba, és így szólna hozzád:
»Ezt az életet, amelyet most élsz, és amelyet éltél, még egyszer és
még számtalanszor újra kell élned…« Nem vágnád magad
fogcsikorgatva a földhöz, átkozva a démont, aki így beszélt? Vagy
megéltél már valaha oly feledhetetlen pillanatot, amikor azt
válaszoltad volna neki: »Isten vagy, és sohasem hallottam még
istenibbet ennél!«”
Nietzsche: A vidám tudomány
(Romhányi Török Gábor fordítása)

„Minden változik, semmi sem marad egy helyben.”

Platón: Kratülosz (Szabó Árpád fordítása)

„Mi lenne, ha alkalmunk lenne mindaddig újra meg újra

megismételni, míg végül jól nem csináljuk? Hát nem volna
csodálatos?”

Edward Beresford Todd

 LEGYETEK BÁTOR FÉRFIAK!1

1 Makkabeusok I. könyve (Winston Churchill 1940. május 19-i beszédéből)

 1930. november

Nyirkos, ragacsos, dohányfüstös levegő csapta meg, amikor

belépett a kávéházba. Odakint esett, a bent tartózkodó nők
szőrmebundáján még finom harmatként remegtek a
vízcseppek. Fehér kötényes pincérek serege futkosott
sebesen, és szolgálta ki kávéval, süteménnyel és pletykával a
ráérő idejét töltő Münchnert.
A terem túlsó végében lévő asztalnál ült, a szokásos
csatlósoktól és talpnyalóktól körülvéve. Egy nő is volt velük,
akit még sosem látott, egy dauerolt hajú, platinaszőke,
erősen kifestett teremtés, a külsejéből ítélve színésznő. A
szőke cigarettára gyújtott, amit falloszként tartott a kezében.
Köztudott volt, hogy a férfi a lehetőleg bajor származású,
tartózkodó, életerőtől duzzadó nőket szereti. Isten őrizzen a
sok dirndlitől meg térdzoknitól!
Roskadozott az asztal. Bienenstich, Gugelhupf,
Käsekuchen. A férfi egy szelet Kirschtortét evett. Imádta a
süteményeket. „Nem csoda, hogy olyan, mint a kelt tészta”,
gondolta, csak azon csodálkozott, hogy nem cukorbeteg. A
ruha alatti lágyan visszataszító testet – a nő elképzelése
szerint kelt tésztát – sosem tették ki idegen tekinteteknek.
„Nem egy férfias jelenség”, gondolta a nő. A férfi
elmosolyodott, amikor meglátta, és félig felemelkedve így
szólt:
 – Guten Tag, gnädiges Fräulein – és a mellette lévő székre
mutatott. Az addig ott tanyázó talpnyaló gyorsan felugrott,
és eltűnt a tömegben.
– Unsere Englische Freundin – mondta a férfi a szőkének,
aki lassan kifújta a cigarettafüstöt, és érdeklődés nélkül
méregette, míg végül csak ennyit mondott:
– Guten Tag.
„Berlini”, gondolta a nő.
A táskáját az azt lehúzó teherrel együtt letette a lába
mellé a földre, és Schokoládét rendelt. A férfi ragaszkodott
ahhoz, hogy megkóstolja a Pflaumen Streuselt.
– Es regnet – mondta a nő beszélgetés gyanánt. – Esik.
– Úty fan – helyeselt a férfi erős akcentussal. Nevetett,
tetszett a próbálkozása. Az asztalnál ülők vele nevettek.
– Bravo – dicsérte meg valaki. – Sehr gutes Englisch.
A férfi jó hangulatban volt, derűs mosollyal kocogtatta a
mutatóujja hátával az ajkát, mintha egy fejében szóló
dallamra figyelne.
A Streusel mesés volt.
– Entschuldigung – mormolta a nő, aztán lenyúlt a
táskájába, és kihalászott egy zsebkendőt. Csipkés sarkok,
monogram a zsebkendőn – a kezdőbetűi, UBT amit a
születésnapjára kapott Pammytől. Illedelmesen letörölgette a
Streusel morzsáit a szájáról, aztán ismét lehajolt, hogy
visszategye a zsebkendőt a táskájába, és kivegye az ott
rejtőző súlyos tárgyat. Az apja régi szolgálati revolverét a
Nagy Háborúból, egy Webley Mark V-öt.
Százszor begyakorolt mozdulat. Egy lövés. A gyorsaságon
múlt minden, mégis, miután elővette a revolvert, és a férfi
szívének szegezte, volt egy pillanat, az időben egy lebegő
buborék, amikor mintha minden megállt volna.
– Führer. – A hangja törte meg a varázst. – Für Sie.
Az asztal körül egyszerre rántották ki a pisztolyokat a
tokjukból, egyszerre fogták rá. Egy lélegzetvétel. Egy lövés.
Ursula meghúzta a ravaszt.
Elnyelte a sötétség.
HÓ
 1910. február 11.

Jeges fuvallat, a levegőre kerülő bőrt meglegyintő dermesztő

légáramlat. Előzetes figyelmeztetés nélkül belülről kívülre
kerül, és az ismerős párás, trópusi forróság nincs többé.
Kiszolgáltatva az elemeknek. Egy páncéljától megfosztott
rák, egy héjából kivett dióbél.
Nincs lélegzet. A világ erre szűkül le. Egyetlen lélegzetre.
A kis tüdők, mint a szitakötő szárnyai, nem fúvódnak fel
az idegen világban. Nincs légáram az elszorult torokban.
Ezernyi méh zúgása a fül apró, habos gyöngyében.
Pánik. Egy fuldokló gyermek, egy égből aláhulló madár.

– Dr. Fellowesnak már itt kéne lennie! – nyögött fel Sylvie. –

Miért nem ért még ide? Hova lett? – Veríték nagy
harmatcseppjei a bőrén, a kemény verseny célvonalához
közeledő ló fáradtsága. A hálószobában úgy megrakták a
tüzet, mintha hajókazán volna. A vastag brokátfüggönyt
szorosan összehúzták az ellenség, az éjszaka ellen. Fekete
denevér.
– Az embere biztos elakadt a hóban, assz’nyom. Iszonyú
vad idő tombol kint. Eltorlaszolhatta az utat.
Sylvie és Bridget magukra maradtak a kálváriájukban.
Alice, a felszolgáló szobalány beteg édesanyjánál volt
látogatóban. És Hugh természetesen Isobelt, az
ábrándkergető húgát próbálta fellelni a Paris. Sylvie nem
akarta bevonni Mrs. Glovert, a szakácsnőt, aki úgy horkolt a
padlásszobájában, mint egy szarvasgombát kereső disznó.
Sylvie úgy képzelte, hogy egy gyakorlatot vezető
törzsőrmester stílusában vezényli le az egészet. A baba
korábban érkezett. Sylvie arra számított, hogy a baba később
érkezik, mint a többi esetben. Ám a keresztülhúzott
számítások meg a többi…
– Jaj, assz’nyom! – kiáltott fel hirtelen Bridget. – Teljesen
elkékült szegényke!
– Kislány?
– A zsinór a nyaka köré tekeredett. Szentséges Szűz
Mária, Istennek szent anyja! Megfulladt szegény kis jószág.
– Nem lélegzik? Hadd nézzem. Valamit tennünk kell! Mit
tehetnénk?
– Jaj, Mrs. Todd, assz’nyom, már vége. Meghótt, mielőtt
alkalma lett volna élni. Nagyon, de nagyon sajnálom. Most
már biztosan kisangyal lesz belőle a mennyben. Bárcsak itt
volna Mr. Todd! Jaj, de sajnálom! Ébresszem fel Mrs.
Glovert?

A kis szív. Egy tehetetlen, vadul kalapáló kis szív. Hirtelen

megállt, mint egy égből aláhulló madár. Egyetlen lövés.
Elnyelte a sötétség.
HÓ
 1910. február 11.

– Az isten szerelmére, te lány, ne futkoss már, mint egy

megkergült birka, hanem hozz forró vizet és törölközőket.
Hát ennyire tudatlan vagy? A puszta közepén nőttél fel?
– Bocsánat, uram. – Bridget bocsánatkérően pukedlizett,
mintha dr. Fellowes a királyi család távoli rokona lett volna.
– Kislány, dr. Fellowes? Megnézhetném?
– Igen, Mrs. Todd. Egy bájos, buzgó baba. – Sylvie úgy
érezte, dr. Fellowes nagy igyekezetében mindent tönkretesz
az alliterációval. Jó esetben sem volt a kedélyesség csúcsa.
Kis betegei egészsége – főként érkezésük és távozásuk –
mintha csak az ő bosszantására szolgált volna.
– Meghalhatott volna a nyakára tekeredett zsinórtól.
Éppen időben érkeztem Rókazugba, hogy vágást ejtsek. Szó
szerint – emelte fel a sebészollóját dr. Fellowes, hogy Sylvie
megcsodálhassa. Apró, takaros olló volt, éles hegye felfelé
kunkorodott. – Csitt-csatt – mondta dr. Fellowes. Sylvie a
kimerültsége és a körülmények ellenére is halványan arra
gondolt, hogy hasonló esetekre beszerez egy ilyen ollót. (Még
ha igen csekély volt is az esély, hogy szükség lesz rá.) Vagy
egy jó éles kést tart majd mindig magánál, mint a rablólány a
Hókirálynőben.
– Szerencséje, hogy időben ideértem – büszkélkedett dr.
Fellowes. – Mielőtt még a hó eltorlaszolta volna az utat.
Felhívtam Mrs. Haddockot, a bábaasszonyt, de azt hiszem,
valahol Chalfont St. Peter előtt ragadt.
 – Mrs. Tőkehal?!2 – ráncolta a homlokát Sylvie. Bridget
felkacagott, de rögtön motyogva szabadkozni kezdett. –
Bocsánat, bocsánat, uram. – Sylvie úgy érezte, Bridgettel a
hisztéria határán vannak. Aligha volt meglepő.
– Ostoba ír bugris – morogta dr. Fellowes.
– Bridget csak egy konyhalány, maga is szinte még
gyermek. Hálás vagyok neki. Minden olyan gyorsan történt. –
Sylvie arra gondolt, mennyire szeretne egyedül maradni.
Hogy soha nincs egymaga. – Gondolom, nem árt itt töltenie
az éjszakát, doktor úr – jegyezte meg kelletlenül.
– Igen, azt hiszem, ez elkerülhetetlen – ódzkodott
hasonlóképpen dr. Fellowes.
Sylvie felsóhajtott, és javasolta, hogy töltsön magának
egy kis brandyt a konyhában. Esetleg egyen sonkát
savanyúsággal.
– Bridget majd gondoskodik önről. – Sylvie meg akart
szabadulni tőle. Dr. Fellowes segítette a világra mindhárom –
három! – gyermekét, és Sylvie egyáltalán nem kedvelte az
orvost. Csak egy férjnek szabadna látnia azt, amit ő látott. A
legérzékenyebb és legtitkosabb részeit fogdosta és böködte a
műszereivel. (De szeretné-e, ha inkább egy Mrs. Tőkehal
nevű bába segítené a világra a gyerekeit?) A nők orvosainak
maguknak is nőknek kellene lenniük. De erre kevés az esély.
Dr. Fellowes még hümmögve tovább téblábolt, és
felügyelte a kivörösödött arcú Bridgetet, aki az új jövevényt
fürdette és bugyolálta be. Bridget hét testvére közül a
legidősebb volt, és értett a pólyázáshoz. Tizennégy volt,
Sylvie-nél tíz évvel fiatalabb. Sylvie tizennégy évesen még

2
Haddock – tőkehal.
rövid szoknyát viselt, és odavolt a pónijáért, Tiffinért.
Fogalma sem volt, hogyan születnek a babák, még a
nászéjszakáján is össze volt zavarodva. Lottie, az anyja
célzásokat tett, de kerülte az anatómiai pontosságot.
Felmondása szerint a férj és feleség közötti házastársi
kapcsolatnak rejtélyes módon a hajnalban magasba röppenő
pacsirtához volt köze. Lottie tartózkodó asszony volt,
egyesek akár kórosan álmatagnak is nevezték volna. A férje,
Sylvie édesapja, Llewellyn Beresford a felső tízezer híres
festője volt, de távolról sem volt bohém. Nem tűrte a fedele
alatt a meztelenkedést vagy az illetlen viselkedést. Lefestette
Alexandra királynőt még hercegnő korában. Azt mondta,
nagyon kellemes hölgy volt.
Mayfairben elegáns házban laktak, Tiffint pedig egy Hyde
Park környéki istállóban tartották. Kedvetlenebb
pillanataiban Sylvie azzal vidította fel magát, hogy azt
képzelte: visszatért a napos múltba, csinosan ül Tiffin széles
kis hátán a női nyergében, és vígan kocog egy tiszta, tavaszi
reggelen a ragyogó, virágos fák között a Rotten Row-n.
– Kér egy kis teát és egy finom vajas pirítóst, Mrs. Todd?
– kérdezte Bridget.
– Nagyszerű lenne, Bridget.
Az egyiptomi múmiaként bepólyált babát végre átadták
Sylvie-nek. Finoman megsimogatta a rózsás arcocskát, és így
szólt.
– Szervusz, kicsikém. – Dr. Fellowes elfordult, hogy ne
kelljen végignéznie ezt a szirupos érzelemnyilvánítást. Ha
rajta múlt volna, egy új Spártában nevelt volna fel minden
gyereket.
 – Egy kis hideg vacsora igazán jólesne – jegyezte meg. –
Nincs véletlenül Mrs. Glover pompás zöld paradicsomos
savanyúságából?
 NÉGY ÉVSZAKÁVAL LESZ
TELJES AZ ÉV3

3
John Keats: Az emberi évszakok (N. Kiss Zsuzsa fordítása).
 1910. február 11.

Sylvie-t a függöny résén beeső szemkápráztató napsugár

ébresztette fel; olyan volt, mint egy fényes ezüstkard.
Bágyadtan feküdt a csipkén és kasmíron, amikor Mrs. Glover
belépett, és egy tálcán büszkén hozta a bőséges reggelit.
Csakis egy fontos alkalom csalogathatta ki Mrs. Glovert a
barlangjából ilyen messzire. A tálcán egyetlen félig fagyott
hóvirág lógatta a fejét egy karcsú vázában.
– Jaj, egy hóvirág! – kiáltott fel Sylvie. – Az első virág,
ami kidugta szegény kis fejét a földből! Milyen bátor!
Mrs. Glover, aki nem hitt abban, hogy a virágok bátran
tudnak viselkedni, vagy bármilyen más, dicséretes vagy
egyéb tulajdonságuk lenne, özvegyasszony volt, és még csak
pár hete élt náluk Fox Cornerben. Színre lépése előtt egy
Mary nevű asszony uralta a konyhát, aki sokat lustálkodott
és odaégette a sülteket. Mrs. Glover ezzel szemben inkább
arra hajlott, hogy félig főzze-süsse az ételeket. Sylvie
gyerekkorának jómódú háztartásában a szakácsnőt csak
„Szakácsnődnek szólították, de Mrs. Glover jobban szerette,
ha a nevén szólítják. Ez tette pótolhatatlanná. Sylvie
továbbra is konokul Szakácsnőként gondolt rá.
– Köszönöm, Szakácsnő. – Mrs. Glover lassan pislogott
egyet, mint egy gyík. – Akarom mondani, Mrs. Glover –
javította ki magát Sylvie.
 Mrs. Glover letette a tálcát az ágyra, és széthúzta a
függönyt. A fény egészen kivételes volt, a fekete denevért
legyőzték.
– Milyen ragyogó! – takarta el a szemét Sylvie.
– Rengeteg hó esett – csóválta a fejét csodálkozva vagy
idegenkedéssel Mrs. Glover; nem volt könnyű megállapítani,
mikor mit érzett.
– Hol van dr. Fellowes? – kérdezte Sylvie.
– Sürgős esethez hívták. Egy bika megtaposott egy
gazdát.
– Jaj, de szörnyű!
– Férfiak jöttek át a faluból, és megpróbálták kiásni az
orvos autóját, de végül az én George-om idejött, és elvitte.
– Á! – mondta Sylvie, mintha hirtelen megértett volna
valamit, ami eddig fejtörést okozott neki.
– És még ezt hívják lóerőnek! – horkant fel Mrs. Glover,
aki maga is bikaszerűen festett. – Ide vezet, ha újmódi
gépekre bízzuk magunkat.
– Hm – mormolta Sylvie, akinek nem volt kedve ilyen
rendíthetetlen nézetekkel vitába szállni. Meglepte, hogy dr.
Fellowes anélkül távozott, hogy őt vagy a babát megvizsgálta
volna.
– Benézett kegyedhez. Éppen aludt – mondta Mrs. Glover.
Sylvie-nek néha megfordult a fejében, hogy Mrs. Glover
esetleg olvas a gondolataiban. Belegondolni is szörnyű.
– Előtte megreggelizett – folytatta Mrs. Glover, és a
hangja egyszerre tükrözött helyeslést és helytelenítést. –
Étvágya az van, az egyszer biztos.
– Egy lovat is meg tudnék enni – nevetett Sylvie.
Természetesen nem tudott volna. Tiffin bukkant fel a
gondolataiban. Sylvie felemelte az ezüst evőeszközt, ami
nehéz volt, mint egy fegyver, hogy megküzdjön Mrs. Glover
csípős szószban tálalt sült veséjével. – Pompás! – kiáltott fel
(valóban az lett volna?), de Mrs. Glover már a bölcsőben
fekvő babát vizsgálta. („Dundi, mint egy szopós malac.”)
Sylvie fején átlebbent a gondolat, vajon Mrs. Haddock még
mindig Chalfont St. Peter előtt vesztegel-e.
– Úgy hallom, a baba majdnem meghalt – jegyezte meg
Mrs. Glover.
– Nos… – lehelte Sylvie. Milyen keskeny a határvonal élet
és halál között. Édesapja, az udvari festő egy este némi
finom konyak után megcsúszott egy iszfaháni szőnyegen az
első emeleti lépcsőfordulóban. Másnap reggel holtan leltek
rá a lépcső aljában. Senki sem hallotta, hogy leesett vagy
felkiáltott volna. Éppen csak hozzáfogott Balfour grófjának a
portréjához. Sosem fejezte be. Ami kézenfekvő volt.
Később fény derült arra, hogy jóval pazarlóbban bánt a
pénzzel, mint azt anya s lánya sejtették. Titokban
szerencsejátékos volt, adóslevelek jelezték az útját
városszerte. Váratlan halála esetére nem gondoskodott a
családjáról, és hamarosan hitelezők nyüzsögtek a gyönyörű
mayfairi házban. Amiről kiderült, hogy egy kártyavár. Tiffin
is odalett. És ez összetörte Sylvie szívét; a bánata nagyobb
volt, mint amit apja elvesztése miatt érzett.
„Azt hittem, az egyetlen gyöngéje a női nem” – jegyezte
meg Sylvie anyja, aki egy pillanatra megpihent egy
bőröndön, mintha egy pietàhoz ülne modellt.
Előkelő, jó modorú szegénységbe süllyedtek. Sylvie anyja
sápadt lett és érdektelen. Élervadása alatt, miközben
felemésztette a tüdőbaj, már nem szárnyaltak számára
magasba a pacsirták. A tizenhét éves Sylvie-t egy férfi
mentette meg attól, hogy festőmodell legyen. A postai
ablakon át ismerkedtek meg. Hugh-nak a sikeres
bankvilágban ívelt felfelé a pályája. Mi másban
reménykedhetett volna egy gyönyörű, de nincstelen lány?
Lottie a vártnál kisebb felhajtással szenderült jobblétre,
és Sylvie tizennyolcadik születésnapján Sylvie és Hugh
egybekeltek. („Így, ni – szögezte le Hugh. – Most már sosem
fogod elfelejteni a házassági évfordulónkat.”)
Franciaországban töltötték a nászútjukat, egy tüneményes
deauville-i quinzaine-t, mielőtt Beaconsfield közelében
letelepedtek volna a félig-meddig vidéki boldogságban, a
stílusában halványan Lutyensre emlékeztető házban, ahol
minden megvolt, amire csak az ember vágyhatott: nagy
konyha, szalon, melynek földig érő üvegajtói a kertre nyíltak,
szép nappali és számos hálószoba, hogy megtöltsék
gyermekekkel. A ház hátsó traktusában még egy kis szoba is
volt, amit Hugh dolgozószobaként használhatott. „A
duzzogókuckóm!” – nevetett a férje.
Diszkrét távolságra lévő hasonló házak vették körül őket.
Volt egy rét, egy liget, egy harangvirágos erdő, amin patak
csörgedezett keresztül. A vasútállomás, vagy inkább
megállóhely, révén Hugh egy órán belül a banki íróasztalánál
lehetett.
„Álmos völgy” – nevetett Hugh, amikor lovagiasan
átemelte Sylvie-t a küszöbön. Viszonylag szerény otthon volt
(meg sem közelítette Mayfairt), de azért mégis kissé
meghaladta az anyagi lehetőségeiket. Fiskális
meggondolatlanságuk mindkettejüket meglepte.
– Nevet kellene adnunk a háznak – vetette fel Hugh. –
Babérfa, Fenyves, Szilfa.
– De egyik sincs a kertben – vetette ellen Sylvie. Az
üvegajtónál álltak a frissen megvásárolt házban, és a
gyommal felvert pázsitot nézték. – Kertészt kell szereznünk –
mondta Hugh. A ház visszhangzott az ürességtől. Még nem
kezdték el megtölteni a Voysey szőnyegekkel és a Morris
kelmékkel meg a huszadik századi házak más esztétikai
kényelmével. Sylvie szívesebben lakott volna Liberty’sben,
mint a még nevet sem kapott házastársi otthonban.
– Zöldrét, Szép Kilátás, Napos Mező? – ajánlgatta Hugh,
és átkarolta a felesége derekát.
– Nem.
A névtelen házuk előző tulajdonosa mindent eladott, és
Itáliába költözött.
– Képzeld csak el! – álmodozott Sylvie. Fiatalabb korában
járt ott az apjával a nagy kulturális körutazáson, míg az
anyja Eastbourne-be ment a tüdejét kezeltetni.
– Dugig van olaszokkal – közölte lenézően Hugh.
– Úgy van. Ez benne a vonzó – bontakozott ki a karjából
Sylvie.
– Manzárd? Tanya?
– Hagyd abba, kérlek – esdekelt Sylvie.
Egy róka bukkant elő a bozótból, és átment a gyepen.
– Jaj, nézd csak! – kiáltott fel Sylvie. – Milyen szelídnek
látszik! Biztos hozzászokott, hogy lakatlan a ház.
 – Reménykedjünk, hogy a helyi rókavadász társaság nem
lohol a sarkában – mondta Hugh. – Elég sovány vad.
– Nőstény. Szoptat, látni a csecseit.
Hugh pislogni kezdett a nemrégiben még szűzies felesége
ajkáról elhangzó nyers meghatározástól. (Az ember mindig
feltételez. Mindig reménykedik.)
– Nézd csak – suttogta Sylvie. Két kis rókakölyök ugrott
ki a fűre, és játékosan hemperegni kezdtek. – Milyen
gyönyörű kis jószágok!
– Egyesek kártékony állatoknak neveznék őket.
– Lehet, hogy ők tekintenek minket annak – mondta
Sylvie. – Fox Corner, Rókazug, ez legyen a ház neve! Senki
másnak nincs ilyen nevű háza. És nem ez lenne a lényeg?
– Valóban? – ráncolta a homlokát Hugh. – Kicsit
szeszélyes név, nem? Mint egy tündérmese. A rókazugi ház.
– Egy kis szeszélyesség senkinek sem árt.
– Szigorúan véve lehet egy ház zug? Nem a zugban van?
„Hát ez a házasság”, gondolta Sylvie.

Két kisgyerek kukkantott be óvatosan az ajtórésen.

– Á, itt is vagytok – mosolygott Sylvie. – Maurice, Pamela,
ismerkedjetek meg a kishúgotokkal.
Bizalmatlanul közeledtek a bölcsőhöz és ahhoz, ami
benne volt, mintha nem volnának biztosak benne, mi is az.
Sylvie emlékezett rá, hogy hasonló érzés fogta el, amikor az
apja tölgyből díszesen faragott és bronzékítményes
koporsójához közeledett (aminek árát a Királyi Akadémián
festő kollégái könyörületesen összeadták). Bár lehet, hogy
Mrs. Glovertől tartottak.
– Még egy lány – morogta lehangoltan Maurice. Ötéves
volt, kettővel idősebb Pamelánál, és Hugh távollétében ő
képviselte a férfit a családban.
– Üzleti ügyben utazott el – világosított fel mindenkit
Sylvie, amikor Hugh elment, bár a férje azért kelt át
lóhalálában a Csatornán, hogy kimentse legifjabb, ostoba
húgát egy nős férfi karmai közül, akivel elszökött Párizsba.
Maurice egy ujjal megbökte a baba arcát, aki felébredt, és
ijedten sivalkodni kezdett. Mrs. Glover megcsípte Maurice
fülét, aki sztoikusan viselte el a fájdalmat. Sylvie
megfogadta, hogy amint kicsit megerősödik, most már
tényleg beszél Mrs. Glover fejével.
– Milyen nevet ad neki? – kérdezte Mrs. Glover.
– Ursula – válaszolta Sylvie. – Ursulának hívom majd,
ami kis nőstény mackót jelent.
Mrs. Glover diplomatikusan bólintott. „A középosztály
fütyül a konvenciókra”, gondolta. Mrs. Glover keménykötésű
fia a becsületes George nevet viselte. „Földművest jelent,
görög szó”, mondta a lelkész, amikor megkeresztelte, és
George valóban szántóvetőként dolgozott a közelben lévő
Ettringham Hall-i birtokon, mintha a neve meghatározta
volna a sorsát. Nem mintha Mrs. Glover sokat foglalkozott
volna a sorssal, vagy ami azt illeti, a görögökkel.
– Ideje munkához látnom – jelentette ki Mrs. Glover. –
Ebédre tésztában sült finom ragut készítek. Utána pedig
egyiptomi puding lesz.
Sylvie-nek fogalma sem volt, mi az egyiptomi puding.
Piramist képzelt maga elé.
 – Mindnyájunknak meg kell őriznünk az erőnket –
vélekedett a szakácsnő.
– Való igaz – bólintott Sylvie. – És ez okból most meg kell
etetnem Ursulát! – Bosszantotta láthatatlan felkiáltó jele.
Önmaga számára is megfejthetetlen okokból gyakran
kényszerült Mrs. Gloverrel szemben túlzottan vidám
hangvételre, mintha megpróbálta volna helyrebillenteni a
humor valamiféle természetes egyensúlyát a világban.
Mrs. Glover képtelen volt leplezni a Sylvie sápadt, kék
erekkel beszőtt mellének látványától rajta végigfutó
borzongást. A mell kibuggyant a habosan csipkés neglizséből.
A gyerekeket maga előtt terelve Mrs. Glover gyorsan kifelé
igyekezett a szobából.
– Zabkása – közölte velük komoran.

– Isten szerette volna visszakapni ezt a babát – jegyezte meg

Bridget, amikor a délelőtt folyamán felhozott egy csésze
tűzforró, marhahúsból főzött erőlevest.
– „Megmért a mérlegen és könnyűnek talált”4 – mondta
Sylvie.
– Ezúttal – tette hozzá Bridget.

4
Dániel könyve 5.27.
 1910. május

– Távirat – toppant be váratlanul Hugh a gyerekszobába, és

ezzel lel riasztotta Sylvie-t abból a kellemes szendergésből,
ami erőt vett rajta Ursula szoptatása közben. Sylvie gyorsan
elfedte a mellét.
– Távirat? – kérdezte. – Meghalt valaki? – tette hozzá,
mert Hugh arckifejezése katasztrófát jelzett.
– Wiesbadenből jött.
– Á! Izzynek bizonyára megszületett a kisbabája.
– Ha az a nagyhangú hencegő nem lett volna nős –
füstölgött Hugh –, helyreállíthatta volna a húgom becsületét.
– Becsületes asszony? – merengett Sylvie. – Létezik
egyáltalán ilyen? (Ezt most tényleg hangosan kimondta?!)
Különben is olyan rettenetesen fiatal lenne a házassághoz.
Hugh a homlokát ráncolta, és ettől még jóképűbb lett.
– Csak két évvel fiatalabb, mint te, amikor hozzám jöttél
– jegyezte meg.
– Valahogy mégis idősebbnek tűnik – mormolta Sylvie. –
Minden rendben? A babával is?
Kiderült, hogy mire Hugh utolérte, és Párizsból a
hajóvonathoz vonszolta, Izzie már észrevehetően enceinte5
volt. Adelaide, az anyja kijelentette, hogy jobban örült volna,
ha fehér rabszolgakereskedők rabolták volna el a lányát,
mint hogy ekkora lelkesedéssel veti bele magát a

5
Állapotos.
kicsapongásba. Sylvie egész vonzónak találta a fehér
rabszolgakereskedők gondolatát; elképzelte, hogy egy
sivatagi sejk elrabolja egy arab telivéren, hogy aztán
párnákkal teleszórt díványon, selymekbe és fátylakba
bugyolálva heverésszen naphosszat, édességet majszoljon és
sörbetet kortyolgasson a szökőkutak és vízcsobogás
hangjára. (Bár sejtette, hogy nem így van.) Egy nőkkel teli
hárem rendkívül tetszetős ötletnek tűnt, ami a házastársi
kötelességek megosztását és hasonlókat illette.
A hősiesen viktoriánus gondolkodású Adelaide szó szerint
eltorlaszolta az ajtaját legkisebb lánya gömbölyödő pocakja
előtt, és visszaküldte a Csatornán túlra, hogy külföldön várja
ki szégyene leteltét. Amilyen gyorsan csak lehet, örökbe
adják majd a babát.
– Egy tiszteletre méltó német házaspárnak, akiknek nem
lehet saját gyermekük – jelentette ki Adelaide.
Sylvie megpróbálta elképzelni, milyen lehet lemondani
egy gyermekről. („És soha többé nem hallunk felőle?” –
töprengett. – „Őszintén remélem” – vágta rá Adelaide.) Izzie-
t most elküldték egy svájci végzős leányiskolába, bár minden
jel szerint neki már nem is egy tekintetben bevégeztetett.
– Fiú – lengette Hugh a táviratot, mint egy zászlót. –
Egészséges, eleven stb.

Ursula első tavasza. A bükkfa alatt a babakocsijában fekve

bámulta a zsenge zöld leveleken átsütő és villódzó fényeket,
ahogy a szellő finoman mozgatta az ágakat. Az ágak olyanok
voltak, mint a karok, a levelek, mint a kezek. A fa táncolt a
kedvéért. Hinta-palinta, babuska, a fán vidáman, dúdolta neki
Sylvie.
Volt egy kisz diófám, dalolta selypegve Pamela, és nem
tejmett csak ezüszt muszkátdiót meg ajany köjtét.
A babakocsi felhajló tetejéről egy kis ezüst nyúl lógott, és
forgott a szélben, ezüst szőrén megcsillant a nap. A nyúl
egyenesen ült egy kosárban, és egykor a pici Sylvie
csörgőjének nyelét díszítette. A csörgő, akárcsak Sylvie
gyerekkora, már rég a múlté volt.
Csupasz ágak, rügyek, levelek; a számára ismert világ jött
és ment Ursula szeme előtt. Életében először figyelte meg az
évszakok változását. A csontjaiba befészkelődött téllel
született, de aztán felcsillant a tavasz csípős ígérete,
duzzadni kezdtek a rügyek, amit a nyár tunya forrósága
követett, meg az ősz illatos, fekete földje és gombája. Ursula
mindezt látta a tető szűk keretében, nem beszélve az
évszakok hozta, némileg rendszertelen ékítményekről, a
napról, a felhőkről, a madarakról, a levegőben hangtalan ívet
leíró, véletlenül arra szálló krikettlabdáról, egyszer-kétszer
egy-egy szivárványról és az esőről, ami gyakrabban esett,
mint szerette volna. (Néha csak nehézkesen lehetett
kimenteni az elemek háborgásából.)
Egyszer még a csillagokat és a felkelő holdat is látta –
ami egyszerre volt meglepő és ijesztő, amikor egy őszi estén
kint felejtették a kertben. Bridgetet alaposan leszidták.
Bármilyen idő is volt, a babakocsit kitolták, mert Sylvie az
anyjától, Lottie-tól örökölte a friss levegő iránti mániákus
előszeretetét, aki fiatalkorában kis időt töltött egy svájci
szanatóriumban; takaróba csavarva ült kint egész nap a
teraszon, és tétlenül bámulta az Alpok havas csúcsait.
 A bükk lehullatta a lombját: a feje felett papírvékony,
szállingózó bronz levelek töltötték meg az eget. Egy szilaj
novemberi napon félelmetes alak kukkantott be a
babakocsiba. Maurice grimaszokat vágott Ursulára, és ezt
kántálta:
– Pfuj, pfuj, pfuj aztán egy gallyal megbökdöste a takarót.
– Buta baba – vetette oda, majd levelek puha halma alá
temette. Ursula ismét elszenderedett a friss levéltakarója
alatt, de aztán egy kéz nyakon legyintette Maurice-t, aki
feljajdult, és eltűnt a szeme elől. Az ezüst nyúl megperdült,
és két nagy kéz kiemelte Ursulát.
– Itt is van – mondta Hugh, mintha Ursula elveszett
volna.
– Mint egy téli álmot alvó sündisznó – mondta Hugh
Sylvie-nek.
– Szegény kisöreg – nevetett Sylvie.

Ismét beköszöntött a tél. A már korábban tapasztaltak

alapján ismert rá.
 1914. június

Ursula további kellemetlenség nélkül lépett az ötödik

nyarába. Az anyja megkönnyebbülten látta, hogy a kicsi
ijesztő világrajövetele ellenére – vagy éppen amiatt – Sylvie
kemény életrendje folytán – vagy éppen annak ellenére –
nyugodt természetű gyermekké fejlődött. Ursula nem sokat
törte a fejét, ahogy néha Pamela tette, és keveset sem
gondolkozott, amint az Maurice szokása volt.
Kis harcos, gondolta Sylvie, miközben elnézte Ursulát, aki
Maurice és Pamela sarkában vonult. Milyen kicsinek
látszottak mindhárman, és Sylvie persze tudta, hogy azok is,
néha mégis meglepetésként érte a gyermekei iránti érzései
határtalansága. A legkisebb és legújabb baba, Edward még
egy kis fonott mózeskosár foglya volt, és mellette pihent a
homokban. Még nem tanulta meg, hogy verje fel sírásával a
környéket.
Egy hónapra kivettek egy házat Cornwallban. Hugh az
első héten volt velük, Bridget pedig mindvégig. Bridget és
Sylvie főztek (elég rosszul), mert Sylvie egy hónap
szabadságot adott Mrs. Glovernek, hogy elmehessen
Salfordba az egyik lánytestvéréhez, akinek diftériában
meghalt a fia. Sylvie megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor
az állomás peronjáról látta, hogy Mrs. Glover széles háta
eltűnik az egyik vasúti fülkében.
– Nem kell kikísérned – mondta Hugh.
 – Csak az örömért teszem, hogy lássam elutazni –
válaszolta Sylvie.

Forrón sütött a nap és vad tengeri szél fújt, éjszaka pedig

Sylvie egy idegen, kemény ágyban feküdt háborítatlanul.
Húsos pitét, sült krumplit és almás táskát vettek, és a
sziklának támaszkodva a homokra terített takarón ették meg.
A parti kunyhó bérlésével megoldották azt a mindig kényes
kérdést is, hogy Sylvie mások szeme láttára szoptassa a
babát. A két nő néha levette a bakancsát, és nagy merészen
belógatta a lábát a vízbe, máskor hatalmas árnyékvető alatt
üldögéltek a parton, és olvastak. Sylvie Conradot, Bridget
pedig a Jane Eyre-t, amit Sylvie adott kölcsön, mivel Bridget
elfelejtette magával hozni a szokásos hátborzongató
rémregényeit. Bridget szívvel-lélekkel átadta magát az
olvasásnak, gyakran sikkantott fel elszörnyedve vagy
borzongott az undortól, és a végén az élvezettől. Ezzel
összevetve A titkosügynök száraz olvasmánynak tűnt.
Bridget szárazföldi ember volt, és sokat idegeskedett
azon, hogy mikor van dagály vagy apály; úgy tűnt, képtelen
felfogni az árapály kiszámíthatóságát.
– Mindennap változik egy kicsit – magyarázta türelmesen
Sylvie.
– De mi a csodának? – képedt el Bridget.
– Nos… – Sylvie-nek sejtelme sem volt róla. – Miért is ne?
– zárta le határozottan a témát.
A gyerekek visszafelé tartottak: a strand túlsó végében
halásztak a hálóikkal a kövek között maradt tócsákban.
Pamela és Ursula félúton megálltak, és a víz szélén kezdtek
tocsogni, de Maurice megszaporázta a lépteit, Sylvie felé
rohant, aztán levetette magát a földre; esésével felkavarta a
homokot. Egy kis rákot tartott az ollójánál fogva, és Bridget
felsikított, amikor meglátta.
– Maradt húsos pite? – kérdezte Maurice.
– Viselkedj rendesen, Maurice – dorgálta meg Sylvie.
Ősszel nevelőintézetbe készült a fia, és Sylvie kissé
megkönnyebbült.

– Gyere, ugorjuk át a hullámokat – hívta a húgát Pamela.

Parancsolgató kislány volt, de kedvesen tette, és Ursula
szinte mindig boldogan követte az utasításait, és még ha nem
is volt ínyére, akkor is belement mindenbe.
Egy karika gurult el mellettük a homokon, mintha a szél
hajtaná, és Ursula utána akart szaladni, hogy visszavigye a
tulajdonosának, de Pamela sürgetni kezdte.
– Ne! Gyere inkább, és evezzünk!
Letették a hálóikat, és begyalogoltak a hullámverésbe.
Rejtély, hogy miért volt mindig dermesztően hideg a víz,
bármilyen forrón tűzött is a nap. Szokás szerint sikongattak
és kiabáltak, aztán fogták egymás kezét és várták a
hullámokat. Amikor megjöttek, elkeserítően kicsik voltak:
inkább bodros tarajú kis fodrok. A lányok beljebb
gyalogoltak.
A hullámok most már nem is hullámok voltak, hanem
áradó víz, ami megemelte őket, aztán továbbfolyt mellettük,
megdagadt, aztán magával húzta őket. Valahányszor a víz
megemelkedett, Ursula erősen csimpaszkodott Pamela
kezébe. A víz már a derekáig ért. Pamela még mélyebbre
ment; olyan volt, mint egy hajóorrszobor, ahogy beljebb
gázolt a rajta megtörő hullámokon. A víz most már Ursula
hónaljáig ért, és a kislány kiabálni kezdett, Pamela kezét
rángatta, hogy ne menjen tovább. Pamela visszapillantott rá.
– Vigyázz – intette. – így mindkettőnket felborítasz –
tette hozzá, ezért nem látta a mögötte feltornyosuló
hatalmas hullámot. Egy szívdobbanásnyi idő alatt átcsapott
felettük, és olyan könnyedén szórta szét őket, mintha
falevelek lettek volna.
Ursula érezte, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre húzza
a víz, mintha mérföldekre sodorta volna a nyílt víz felé, és
nem a parton lenne. Apró lába sebesen mozgott a víz alatt,
ahogy megpróbálta elérni a homokos tengerfeneket. Ha fel
tudna állni, és le tudná küzdeni a hullámokat, de már nem
volt alatta homok, amire ráállhatott volna, és fuldokolni
kezdett, páni rémületben csapkodott. Csak idesiet valaki,
Bridget vagy Sylvie, és megmentik! Vagy Pamela… ő hova
lett?
Senki sem jött. És csak a víz volt. Víz és még több víz.
Tehetetlen kis szíve vadul vert, mint egy kismadár, aki
kelepcébe esett a mellkasában. Ezernyi méh zúgott füle
habos gyöngyében. Nincs lélegzet. Egy fuldokló gyermek, egy
égből aláhulló madár.
Elnyelte a sötétség.
HÓ
 1910. február 11.

Bridget elvette a reggelizőtálcát.

– Hagyd itt a hóvirágot – szólt utána Sylvie. – Tedd ide, az
éjjeliszekrényre. – A babát is maga mellett tartotta. Lobogott
a tűz, a hó ablakon át beáradó visszfénye egyszerre volt
vidám és furcsán vészjósló. A hópelyhek a ház falát verték,
nyomták és lassan betemették őket. Mintha burokban lettek
volna. Elképzelte, ahogy Hugh hősiesen ás, hogy hazajusson.
Három napja volt távol, a húgát, Isobelt próbálta felkutatni.
Tegnap (milyen távolinak tűnt már!) távirat érkezett
Párizsból, amiben ez állt: AZ ÜLDÖZÖTT VAD ELBÚJT STOP
TOVÁBB ŰZÖM, bár Hugh nem volt vadászember. Sylvie-nek
választ kellett küldenie, de mit írjon? Valami jelképeset.
Hugh szerette a rejtvényeket. NÉGYEN VOLTUNK STOP
ELMENTÉL, MÉGIS NÉGYEN VAGYUNK (Bridget és Mrs.
Glover nem számított bele Sylvie felsorolásába)? Vagy
valami prózaibbat: MEGSZÜLETETT A BABA STOP MIND JÓL
VAGYUNK STOP. Valóban jól lennének? A baba kis híján
meghalt. Nem kapott levegőt. Mi van, ha emiatt nincs
minden rendben vele? Ma éjjel diadalt arattak a halál felett.
Sylvie fején átfutott, nem próbál-e a halál bosszút állni.
Végül elszenderült, és azt álmodta, hogy új házba
költözött, és a gyerekeit keresi, ismeretlen szobákban
barangol, a nevüket kiabálja, de tudta, hogy örökre nyomuk
veszett, és sosem fogja megtalálni őket. Ijedten riadt fel, és
megkönnyebbülten látta, hogy a baba még mindig mellette
van az ágy széles, fehér hómezején. A baba. Ursula. Sylvie
készen állt a névvel, ami Edward lett volna, ha fia születik. A
névadást fenntartotta magának. Hugh-nak mindegy volt,
hogy hívják a gyerekeket, bár Sylvie úgy érezte, valahol ő is
meghúzná a határt. Mondjuk a Seherezádénál vagy a
Guinevere-nél.
Ursula kinyitotta homályos szemecskéjét, és mintha a
fejét lógató hóvirágra szegezte volna a tekintetét. Aludj csak,
aludj, gyermekem, dúdolta Sylvie. Micsoda nyugalmat
árasztott a ház! És ez milyen megtévesztő volt. Az ember
bármit elveszíthet egy szemvillanás alatt, egy rossz lépés
elég hozzá.
– Mindenáron kerülni kell a sötét gondolatokat – mondta
Ursulának.
HÁBORÚ
 1914. június

Mr. Winton – Archibald – felállította a festőállványát a

homokon, és a kék meg a zöld – berlini kék, kobaltkék,
kékeszöld és olívzöld – vizet idéző tengeri foltjaival tengeri
látképet próbált festeni. Az égre, ami gyakorlatilag
megkülönböztethetetlen volt a lenti hullámoktól, pár
elnagyolt sirályt is pacsmagolt. „Az impresszionisták
stílusában” – jegyezte meg.
Az agglegény Mr. Winton egy tűket gyártó birminghami
gyár vezető beosztású hivatalnoka volt, természeténél fogva
azonban romantikus beállítottságú. Vasárnaponként a
bicikliklub tagjaként olyan messzire igyekezett karikázni
Birmingham füstös levegőjétől, amennyire csak tudott, és a
szabadságát mindig a tenger mellett töltötte, hogy egy héten
át vendégmarasztaló levegőt szívhasson és festőművésznek
képzelje magát.
Megfordult a fejében, hogy alakokat is fest a képre, mert
attól élettel teli és „mozgalmas” lesz, ahogy az esti iskolai
tanára (Mr. Winton esténként festeni tanult) ajánlotta az
alkotásaival kapcsolatban. „Megteszi majd a két kislány a víz
szélén”, gondolta. Jól jött széles karimájú kalapjuk, mert így
nem kellett azzal próbálkoznia, hogy megfesse az arcukat,
aminek technikáját még nem sajátította el tökéletesen.
– Gyere, ugorjuk át a hullámokat – hívta Pamela.
– Ó! – húzódozott Ursula. Pamela kézen fogta, és bevonszolta
a vízbe. – Ne butáskodj! – mondta.
Minél közelebb ért a vízhez, Ursula annál nagyobb
pánikba esett, amíg teljesen hatalmába nem kerítette a
félelem, de Pamela csak nevetve és a vizet fröcskölve
csörtetett előre, és Ursula nem tehetett mást, mint követte.
Igyekezett előhozakodni valamivel – egy kincses térképpel
vagy egy kiskutyát sétáltató férfival –, ami majd visszatereli
nővérét a partra, de már késő volt. Hatalmas hullám
tornyosult fel előttük, a fejük fölé hajlott, majd lecsapott
rájuk, és a vízi világ mélyére taszította őket.

Sylvie riadtan kapta fel a fejét a könyvéből, és egy idegen

férfit pillantott meg, aki a homokon át felé tartott, a hóna
alatt egy-egy kislányával, mintha libákat vagy csirkéket
cipelt volna. A lányokról csepegett a víz és hüppögtek.
– A megengedettnél mélyebbre mentek – magyarázta a
férfi. – De nem esett bajuk.
A megmentőt, egy bizonyos Mr. Wintont, a (vezető
beosztású) hivatalnokot meghívták teára és süteményre a
tengerre néző egyik szállodába.
– Ez a legkevesebb – mondta Sylvie. – Hiszen tönkrement
a cipője.
– Semmiség – szerénykedett Mr. Winton.
– Szó sincs róla – tiltakozott Sylvie. – Nagyon is fontos
dolgot tett.
– Örültök, hogy visszajöttetek? – ragyogott Hugh arca,
amikor a peronon üdvözölte őket.
– És te örülsz-e, hogy visszakaptál minket? – vágott
vissza kissé harciasan Sylvie.
– Meglepetés vár otthon – jelentette be Hugh. Mindenki
tisztában volt vele, hogy Sylvie nem szereti a
meglepetéseket.
– Találjátok ki, mi az – biztatta Hugh.
Új kiskutyára tippeltek, ami távolabb nem is állhatott
volna a vadonatúj Petter motortól, amit Hugh a pincébe
állított be. Mind ledobogtak a meredek kőlépcsőn, és
elkerekedett szemmel bámulták az olajos, lüktető jelenséget,
az üvegakkumulátorok sorait.
– És legyen világosság! – kiáltotta Hugh.
Még hosszú időnek kellett eltelnie, mire úgy tudtak
felkapcsolni egy villanykapcsolót, hogy nem számítottak
arra, hogy felrobbannak. Természetesen csak fényt tudott
termelni. Bridget reménykedett egy porszívóban, amivel
felválthatta volna a Ewbankjét,6 de nem volt hozzá elég a
feszültség.
– Istennek hála – jegyezte meg Sylvie.

6
Szőnyegsöprő.
 1914. július

Sylvie a földig érő, nyitott ablakon át nézte, ahogy Maurice

egy összetákolt teniszhálót állít fel, ami jobbára azzal járt,
hogy egy bunkóval szétvert mindent, ami a szeme elé került.
Sylvie képtelen volt kiismerni a kisfiúkat. Az, hogy
elégedetté tette őket, ha órákon át botokat vagy köveket
dobálhattak, és brutálisan szétrombolhatták az őket
körülvevő törékeny világot, látszólag nem volt kapcsolatban
azzal, hogy milyen férfiakká váltak.
A folyosóról behallatszó harsány csevegés Margaret és
Lily, Sylvie korábbi iskolatársai, most ritkán látott ismerősei
fesztelen érkezését jelentette, akik vidáman felszalagozott
ajándékokat hoztak az újszülöttnek, Edwardnak.
Margaret művész volt, aki harciasan felvállalta, hogy
nincs férjnél, és feltehetően valakinek a szeretője volt, de
Sylvie ezt a botrányos lehetőséget nem említette Hugh-nak.
Lily fabiánus volt, jó társaságbeli szüfrazsett, aki semmit
sem kockáztatott a nézeteiért. Sylvie azokra a nőkre gondolt,
akiket lefognak, miközben csöveket dugnak le a torkukon, és
megnyugtatásnak szánt mozdulattal tette a kezét bájos fehér
nyakára. Lily férje, Cavendish (a név inkább egy szállodához
tartozott és nem egy emberhez) egyszer egy ötórai táncon
kecskeszerű, szivarszagú testével egy oszlophoz szorította
Sylvie-t, és valami olyan felháborító dolgot javasolt, hogy
Sylvie-t még most is forróság öntötte el, ha felidézte
magában.
 – Jaj, ez a friss levegő! – kiáltott fel Lily, amikor Sylvie
kivezette őket a kertbe. – Itt olyan falusias a hangulat! – A
babakocsi fölött úgy turbékoltak, mint a gerlék vagy a
galambok, ez az alsóbbrendű faj, és egyformán csodálták a
babát és Sylvie karcsú alakját.
– Rögtön csöngetek az uzsonnáért – mondta Sylvie, aki
máris kifáradt.

Volt egy kutyájuk, egy nagy, tarkafoltos francia masztiff, akit

Bosunnak hívtak. – Mint Byron kutyáját – tette hozzá Sylvie.
Ursulának fogalma sem volt, ki az a titokzatos Byron, de
szerencsére nem akarta elvinni tőlük a kutyáját. Bosun puha
szőrű, petyhüdt bőre hullámzott Ursula ujjai alatt, és
ürünyaktőillata volt a leheletének, amit Mrs. Glover nagy
undorral kénytelen volt főzni neki. Hugh véleménye szerint
jó, felelősségteljes kutya volt, aki égő épületekből húzta ki az
embereket, és a vízbe fulladástól mentette meg őket.
Pamela szeretett egy régi főkötőt és sálat adni Bosunra,
és azt játszotta, hogy Bosun a kisbabája, bár most egy igazi
babájuk is volt, egy Edward nevű kisfiú, akit mindenki csak
Teddyként emlegetett. Az új baba meglepetésként érte Ursula
anyját.
– Nem is értem, honnan került elő – nevetett Sylvie
csuklásra emlékeztető hangon. A kertben uzsonnázott két
iskolatársnőjével, a „londoni időkből”, akik az újonnan
érkezettet nézték meg. Mindhárman csinos, könnyű ruhát
viseltek, és széles karimájú szalmakalapot, fonott székekben
ültek, teáztak és Mrs. Glover sherrys süteményét majszolták.
Ursula és Bosun illő távolságra ültek a gyepen, és leeső
morzsákban reménykedtek.
Maurice felkötötte a hálót, és nem nagy lelkesedéssel
Pamelát próbálta teniszre oktatni. Ursula nagy odaadással
fejéket font százszorszépekből Bosunnak. Ursulának tömpe,
ügyetlen ujjai voltak, szemben Sylvie-vel, aki egy festő vagy
zongoraművész hosszú, hajlékony ujjaival rendelkezett.
Sylvie játszani szokott a szalonban („Chopint”). Néha
uzsonna után kánont énekeltek, de Ursulának sosem sikerült
időben belépnie. („Micsoda mamlasz!”, zsörtölődött Maurice.
„Gyakorlat teszi a mestert”, vetette ellen Sylvie). Amikor
Sylvie felnyitotta a zongora fedelét, olyan illat volt, mint ami
régi bőröndökből szokott felszállni. Ursulát a nagyanyjára,
Adelaide-re emlékeztette, aki álló nap feketébe öltözve
madeirabort szürcsölgetett.
Az újonnan érkezett betakarva feküdt a nagy bükkfa alatt
az óriási babakocsiban. Egykor mindannyian elfoglalták ezt a
pompás kocsit, de egyikük sem emlékezett rá. A fedeléről egy
kis ezüst nyúl lógott le, és a baba kényelmesen megbújt az
„apácák által hímzett” takaró alatt, bár soha senki nem
magyarázta meg, kik is ezek az apácák, és miért töltik sárga
kiskacsák hímzésével a napjaikat.
– Edward – jegyezte meg az egyik iskolatársnő. – Teddy?
– Ursula és Teddy, a két kis bocsom – mondta Sylvie, és
ismét csuklásszerű kacagását hallatta. Ursula egyáltalán nem
volt biztos abban, hogy medvebocs, inkább kutya szeretett
volna lenni. Hanyatt feküdt, és felbámult az égre. Bosun
hatalmasat sóhajtott, és elnyúlt mellette. A kékséget
hanyagul hasították a fecskék. Ursula hallotta a csészék halk
csörrenését a csészealjakon, a szomszéd Cole-ék kertjében az
Öreg Tom tologatta fűnyíró nyikorgását és zörgését, és
érezte a virágszegély rózsaszín virágainak csípős-édes és a
frissen nyírt fű zöldjének mámorító illatát.
– Á – nyújtotta ki a lábát Sylvie egyik londoni barátnője,
és kivillant kecses, fehér harisnyás bokája. – Hosszú, forró
nyár. Hát nem felséges?
A békességet a hirtelen megcsömörlött Maurice törte
meg, amikor földhöz vágta a teniszütőjét, ami egy
puffanással és egy nyikkanással ugrott arrébb.
– Nem tudom megtanítani! Csak egy lány! – kiabálta, és
becsörtetett a bokrok közé, ahol egy bottal kezdett
csapkodni, bár képzeletben machetével vágott utat magának
a dzsungelben. A nyár végén internátusba készült,
ugyanabba az iskolába, ahova Hugh, előtte pedig az ő apja is
járt. („És így tovább, feltehetően a normann hódításig
visszamenőleg”, jegyezte meg Sylvie.) Hugh szerint ott majd
„embert faragnak” Maurice-ból, bár Ursula úgy érezte, máris
elég emberszerű. Hugh elmesélte, hogy amikor bekerült az
internátusba, minden este álomba sírta magát, mégis
könnyedén tette ki Maurice-t ugyanennek a gyötrelemnek.
Maurice kidüllesztette a mellét, és kijelentette, hogy ő bizony
nem fog sírni.
(„És velünk mi lesz? – aggodalmaskodott Pamela. –
Nekünk is iskolába kell mennünk?”)
– Csak, ha nagyon rosszul viselkedtek – válaszolta
nevetve Hugh.
A kipirult arcú Pamela csípőre vágta ökölbe szorított
kezét, és Maurice távolodó, közönyös hátába ordította:
 – Akkora disznó vagy! – A „disznó” szó valami sokkal
rosszabbnak hangzott a szájából, a disznók ugyanis egész
helyes állatok voltak.
– Pammy – szólt rá szelíden Sylvie. – Úgy beszélsz, mint
egy halaskofa.
Ursula közelebb araszolt a sütemény forrásához.
– Gyere már ide – hívta az egyik nő. – Hadd nézzelek
meg. – Ursula megpróbált elhúzódni, de Sylvie határozottan
helyhez szögezte. – Egész csinos, nem? – kérdezte a barátnő.
– Rád hasonlít, Sylvie.
– A halaknak van kofájuk? – kérdezte Ursula az anyjától,
mire a barátnők bájosan csilingelő nevetésben törtek ki. –
Milyen mulatságos kis teremtés – jegyezte meg egyikük.
– Igen, nagyon mókás – értett egyet Sylvie.

– Igen, nagyon mókás – értett egyet Sylvie.

– A gyerekek rettentő bohókásak, nem? – mélázott Margaret.
„Annál sokkal, de sokkal többek”, gondolta Sylvie, de hogy
értethetné meg az ember az anyaság jelentőségét valakivel,
akinek nincs gyereke? Ebben a társaságban, röpke lánykora
barátnői között, amit a házasság megkönnyebbülése szabott
szűkre, Sylvie kimondottan matrónának érezte magát.
Bridget kijött a tálcával, és kezdte leszedni az uzsonna
maradékát. Bridget reggelente csíkos nyomott kartonruhát
viselt a házimunkához, de délutánonként fekete ruhát vett
fel, fehér mandzsettával, gallérral, hozzáillő fehér köténnyel
és kis fejdísszel. Feljebb lépett a ranglétrán, és kiemelték a
mosogatókonyhából. Alice kilépett a szolgálatukból, mert
férjhez ment, és Sylvie felvett egy bandzsa tizenhárom éves
lányt a faluból, Marjorie-t, hogy a nehezebb munkában
segítsen. („Nem boldogultunk volna kettejükkel? –
érdeklődött szelíden Hugh. – Bridgettel és Mrs. G.-vel? Nem
éppen egy kastélyt kell igazgatni.” – „Két ember nem elég” –
válaszolta Sylvie, és ezzel le is zárta a vitát.)
A kis fehér fejdísz nagy volt Bridgetre, és folyton a
szemébe csúszott, mint egy szemkötő. Miközben visszafelé
tartott a pázsiton át, a fejdísz hirtelen lecsúszott és
elvakította, amitől megbotlott, mint egy kabaréban, de még
sikerült talpon maradnia, és a balesetnek csak két áldozata
lett: az ezüst cukordoboz és a cukorfogó, amik messzire
repültek, és a kockacukrok úgy szóródtak szét, mint a gyep
zöld posztóján a festetlen dobókockák. Maurice féktelenül
röhögött Bridget balszerencséjén, amíg Sylvie rá nem szólt:
– Elég a bolondozásból, Maurice.
Sylvie nézte, ahogy Bosun és Ursula felszedegették az
elszállt kockacukrokat: Bosun a rózsaszín nyelvével szedte
fel őket, és rágás nélkül, sebesen lenyelte, Ursula viszont
lassan, egyenként szopogatta el őket. Sylvie gyanította, hogy
Ursula lesz a kakukktojás a családban. Mivel maga is egyke
volt, gyakran nyugtalanította a saját gyerekei közti testvéri
kapcsolatok bonyolultsága.
– Fel kéne jönnöd Londonba – szólalt meg váratlanul
Margaret. – Maradj pár napig nálam. Olyan remekül
szórakoznánk.
– De itt vannak a gyerekek – vetette ellen Sylvie. – A
baba. Nem hagyhatom magukra őket.
– Miért nem? – kérdezte Lily. – A dadus csak elbír velük
pár napig, nem?
 – De nincs dadusom – válaszolta Sylvie. Lily körülnézett,
mintha azt képzelné, hogy egy dadus bujkál a
hortenziabokrok között. – És nem is akarok – tette hozzá
Sylvie. (Vagy mégis?) Az anyaság az ő felelőssége volt. Az ő
sorsa. Más nem lévén (hiszen mi más lehetett volna?), ez
volt az élete. Anglia jövőjét szorította a keblére. Mással
helyettesíteni, mintha a távolléte majdnem ugyanannyit
jelentene, mint a jelenléte, nem volt félvállról vehető feladat.
– És én szoptatom a babát – hozakodott elő még egy érvvel. A
két nő meglepett képet vágott. Lily önkéntelenül is a mellére
szorította a kezét, mintha támadástól védené.
– Ahogy Isten rendelte – tette hozzá, bár Tiffin elvesztése
óta nem hitt Istenben. Hugh mentette ki ebből a helyzetből,
amikor céltudatos, nagy léptekkel megindult feléjük a
pázsiton.
– Mi folyik itt? – kérdezte nevetve. Felkapta Ursulát, és
játékosan feldobta a levegőbe. Csak akkor hagyta abba,
amikor Ursula fuldokolni kezdett a torkán akadt
kockacukortól. Hugh Sylvie-re mosolygott, és így szólt: – A
barátnőid –, mintha Sylvie megfeledkezett volna róla, kik is
ülnek ott.
– Pénteken este – folytatta Hugh, és visszaállította
Ursulát a fűre – a dolgozó ember munkanapjának vége van,
és hivatalosan a nap is leáldozott a horizont mögött. Van-e
kedvük a bájos hölgyeknek a teáról valami erősebbre áttérni?
Mondjuk, esetleg cukros vízzel kevert ginre? – Hugh-nak
négy húga volt, és fesztelenül érezte magát a női
társaságban. Ennyi már elég is volt, hogy elbűvölje a nőket.
Sylvie tudta, hogy Hugh szándéka a gondoskodás, nem az
udvarlás, de néha megfordult a fejében, hogy nem túlzott-e
ez a népszerűség, és hova vezethet. Vagy már vezetett is.
A Maurice és Pamela közötti feszültséget feloldották.
Sylvie megkérte Bridgetet, hogy húzzon ki egy asztalt a kicsi,
de hasznos teraszra, hogy a gyerekei a szabadban költsék el
az uzsonnát: pirítósra kent heringikrát és formába öntött
rózsaszín zselét, ami éppen csak kezdett megszilárdulni, és
akadálytalanul billegett minden irányba. A látványtól Sylvie-
nek hányingere támadt.
– Bébiétel – jegyezte meg élvezettel Hugh, miközben a
gyerekei étkezését figyelte.
– Ausztria hadat üzent Szerbiának – vetette fel csevegő
modorban Hugh, mire Margaret ennyit válaszolt:
– Micsoda badarság! Tavaly pompás hétvégét töltöttem
Bécsben. Az Imperialban, ismeri?
– Nem különösebben – felelte Hugh.
Sylvie ismerte, de nem szólt semmit.

Az este pókhálószerűen elvékonyodott. Az alkohol ködében

lágyan ringatódzó Sylvie-nek hirtelen eszébe jutott az apja
konyak okozta veszte, és úgy csapta össze a tenyerét, mintha
egy bosszantó kis legyet pusztítana el.
– Ideje lefeküdni, gyerekek! – kiáltotta, és nézte, ahogy
Bridget esetlenül áttolja a nehéz babakocsit a füvön. Sylvie
felsóhajtott, Hugh pedig felsegítette a székből, s amint
kiegyenesedett, még egyszer cuppanós csókot nyomott az
arcára.
Sylvie felnyomta az apró tetőablakot a csecsemő fülledt
szobájában. Ugyan „gyermekszobának” nevezték, de csak egy
kis kaszni volt, amit beszorítottak a csurgó sarkába. Nyáron
levegőtlen volt, télen dermesztőén hideg, így teljességgel
alkalmatlan egy zsenge korú gyermek számára. Hugh-val
egyetértésben Sylvie is úgy vélte, hogy korán el kell kezdeni
a gyerekek edzését, hogy jobban viseljék később a
sorscsapásokat. (A szép mayfairi ház és a szeretett póni,
valamint a mindentudó istenségbe vetett hit elvesztését.)
Sylvie egy bársonyhuzatú, gombos háttámlájú
szoptatószéken ült, és Edwardot etette. „Teddy” – mormolta
szeretetteljesen, ahogy a baba nyeldekelve és fuldokolva
eljutott a jóllakott alvásig. Sylvie kisbabának szerette őket a
legjobban, amikor még fényesek és újak voltak, mint egy
kiscica rózsás tappancsai. De ez a baba különleges volt.
Sylvie megcsókolta a csecsemő pihés fejét.
A langy levegőben szavak szálltak fel hozzá.
– Minden jónak vége szakad egyszer – hallotta Hugh
hangját, miközben a férje bekísérte Lilyt és Margaretet
vacsorázni. – Úgy vélem, a költői beállítottságú Mrs. Glover
lepényhalat sütött, de előtte talán szívesen megnéznék a
Petter-gépemet. – A nők csicseregtek, mint a csacska iskolás
lányok. Valójában azok is voltak.

Ursulát izgatott kiabálás és tapsolás ébresztette fel.

 – Villamosság! – kiabálta Sylvie egyik barátnője. – Milyen
csodálatos!
Ursula Pamelával közös szobában aludt a padlástérben.
Egyforma kis ágyuk volt, köztük egy éjjeliszekrény, az ágyak
előtt rongyszőnyeg. Pamela a feje fölé emelte a karját alvás
közben, és néha felkiáltott, mintha tűvel szúrták volna meg
(a borzalmas Maurice imádott ilyen tréfát űzni). A hálószoba
egyik falának túlsó oldalán Mrs. Glover fújtatott éjszaka,
mint egy gőzmozdony, a másikon Bridget motyogott
álmában. Bosun az ajtajuk előtt aludt, és még álmában is
őket őrizte. Néha halkan vinnyogott, hogy örömében vagy
fájdalmában, nem tudni. A padlástér szintje zsúfolt és
nyugtalan hely volt.
Ursulát később a látogatók zajos távozása még egyszer
felriasztotta. („Az a gyerek természetellenesen könnyű alvó”,
észrevételezte Mrs. Glover, mintha ez javítható jellemhiba
lett volna.) Ursula kimászott az ágyból, és puha léptekkel az
ablakhoz ment. Ha székre állt és kinézett – amit határozottan
megtiltottak nekik –, akkor láthatta Sylvie-t és a barátnőit
lent a gyepen, a leszálló alkonyatban a ruhájuk lebbent, mint
a pilleszárny. Hugh a hátsó kapunál állt, s arra várt, hogy az
ösvényen az állomáshoz kísérje őket.
Bridget néha elsétált a gyerekekkel az állomásra, hogy az
apjukat várják, amikor vonattal hazajön a munkából.
Maurice azt mondta, talán mozdonyvezető lesz, amikor nagy
lesz vagy talán az Antarktiszon felfedező, mint Sir Ernest
Shackleton, aki éppen a nagy expedíciójára készült. Vagy
esetleg csak bankár, mint az apja.
Hugh Londonban dolgozott, ahova ritkán látogattak, és
feszült délutánokat töltöttek a nagyanyjuk hampsteadi
szalonjában, és a veszekedés Maurice és Pamela között Sylvie
„idegeire ment”, így hazafelé a vonaton Sylvie mindig
rosszkedvű volt.
Amikor már mindenki elment, a távolság elnyelte a
hangjukat, Sylvie a pázsiton át a ház felé tartott, mint egy
sötétedő árnyék, amint a fekete denevér kitárja a szárnyait.
Sylvie nem látta, de egy róka kocogott céltudatosan a
nyomában, majd elkanyarodott, és eltűnt a bokrok között.

– Hallottál valamit? – kérdezte Sylvie. A hátát feltámasztva

egy korai Forstert olvasott. – Talán a baba sír?
Hugh oldalra hajtotta a fejét. Sylvie-t egy pillanatra
Bosunra emlékeztette.
– Nem – válaszolta Hugh.
A baba általában végigaludta az éjszakát. Kisangyal volt.
De nem a mennyben. Szerencsére.
– Ő eddig a legjobb – jegyezte meg Hugh.
– Igen. Azt hiszem, meg kellene tartanunk.
– Nem hasonlít rám – mondta Hugh.
– Nem, egyáltalán nem – vágta rá szívélyesen Sylvie.
Hugh nevetett, és szeretettel megcsókolta.
– Jó éjt. Eloltom a lámpámat.
– Én még olvasok egy kicsit.

Néhány nappal később, egy forró délutánon elmentek

megnézni, hogy takarítják be a termést.
 Sylvie és Bridget a mezőkön át sétáltak a lányokkal.
Sylvie egy karfelkötőben vitte a babát, amit Bridget a
kendőjéből alakított ki, és ezt kötötte Sylvie felsőtestére.
– Mint egy ír paraszt – mondta Hugh mulatva. Szombat
lévén kiszabadult a bankvilág lehangoló bezártságából, és
egy nádfonatú sezlonon heverészett a ház hátsó traktusában
lévő teraszon. Úgy tartotta a Krikettezők Wisden-féle
Almanachját, mint egy egyházi énekeskönyvet.
Maurice-nak reggeli után nyoma veszett. Kilencéves fiú
volt, mehetett, amerre tetszett, azzal, akivel a kedve tartotta,
bár jobbára más kilencéves fiúk kizárólagos társaságát
részesítette előnyben. Sylvie-nek fogalma sem volt, mit
művelnek, de Maurice a nap végén mindig tetőtől talpig
mocskosan tért haza valami undorító trófeával, egy üvegben
békákkal vagy kukacokkal, egy döglött madárral, vagy valami
kis állat napszítta koponyájával.
A nap már régen megkezdte meredek kapaszkodását az
égre, mire végre elindultak. Esetlenül cipelték a járásukat
akadályozó babát, piknikeskosarakat, nap ellen védő, széles
karimájú főkötőket és napernyőket. Bosun mellettük ügetett,
mint egy kis póni.
– Istenem, úgy meg vagyunk rakva, mint a menekültek –
sóhajtott fel Sylvie. – Mint mondjuk az Izraelből elkergetett
zsidók.
– Zsidók?! – fintorodott el utálattal Bridget közönséges
arca.
Teddy végigaludta a vándorlásukat a hevenyészett indián
kötőben, miközben kerítésátjárókon másztak át, saras
keréknyomokban botorkáltak, amiket kőkeményre szárított a
nap. Bridget egy szöggel kiszakította a ruháját, és arra
panaszkodott, hogy hólyagosra törte a lábát a cipő. Sylvie-
nek megfordult a fejében, hogy leveti a fűzőjét, és az út
mellett hagyja, és elképzelte, hogy elképedne az, aki
véletlenül ráakad. Hirtelen rátört egy emlék, ami a
tehenekkel teli mezőn, a szemkápráztató napsütésben
teljesen váratlanul érte: az, ahogy Hugh kibontotta a fűzőjét
a nászútjukon a deauville-i szállodájukban, miközben hangok
szűrődtek be a nyitott ablakon át: oldalról sirályok
rikoltozása és egy férfi meg egy nő nyers, pattogó hangú
vitatkozása franciául. Cherbourg-ból hazafelé a hajón Sylvie
már magában hordozta azt a parányi emberkét, akiből
később Maurice lett, bár akkor még sejtelme sem volt róla.
Szerencsére.
– Assz’nyom? – szakította meg a merengését Bridget. –
Mrs. Todd? Ezek nem tehenek!

Megálltak, hogy megcsodálják George Glover szántáshoz

használt lovait, a Sámsonnak és Nelsonnak nevezett
hatalmas lincolnshire-i igáslovakat, akik felhorkantak és a
fejüket rázták, amikor megpillantották az érkezőket. Ursulát
idegessé tették, de Sylvie egy-egy almával kínálta őket, ők
meg finoman, a rózsaszín bársonyos szájukkal vették el a
tenyeréből. Sylvie almásszürkéknek vélte őket, és szebbnek
tartotta, mint az embereket, mire Pamela azt kérdezte:
– Még a gyerekeknél is szebbek? –, amire Sylvie nevetve
így válaszolt: – Főként náluk szebbek!
Ráakadtak George-ra, aki maga is segített a
betakarításban. Amikor megpillantotta őket, nagy léptekkel
átjött a mezőn, hogy üdvözölje őket. „Assz’nyom” – mondta
Sylvie-nek. Levette a sapkáját, és egy nagy piros-fehér
pettyes zsebkendővel letörölte az izzadságot a homlokáról. A
karjára apró pelyvadarabok ragadtak. A napon a pelyva és a
karján a szőrszálak is aranylón csillogtak. „Meleg van” –
jegyezte meg feleslegesen, és a szép kék szemébe hulló
hosszú hajtincs alól Sylvie-re nézett. Sylvie mintha elpirult
volna.
A saját ebédjükön kívül, ami füstölt, sós heringpasztás
szendvicsekből, citromkrémes tekercsből, gyömbérsörből és
köményes süteményből állt, az előző napi tésztába sütött
vagdalt húsos pite maradékát is elhozták, amit Mrs. Glover
George-nak küldött egy kis üveggel a híres vegyes
savanyúságával együtt. A köményes sütemény majdnem
teljesen kiszáradt, mert Bridget elfelejtette visszatenni a
süteményes bádogdobozba, és éjszakára kint maradt a meleg
konyhában. „Nem lepne meg, ha a hangyák tojást raktak
volna bele” – mondta Mrs. Glover, és amikor a süteményre
került a sor, Ursulának ki kellett szedegetnie a magokat,
amikből tenger sok volt. Egyenként ellenőrizte őket, hogy
nem hangyatojást tart-e a kezében.
A mezőn dolgozó munkások félbehagyták a munkát, hogy
az általában kenyérből, sajtból és sörből álló ebédjüket
megegyék. Bridget elvörösödött, és kacarászva adta át a
vagdalt húsos pitét George-nak. Pamela azt mesélte
Ursulának, hogy Maurice szerint Bridget bolondul George-
ért, bár a kislányok úgy gondolták, hogy
Maurice nem igazán mérvadó szívügyekben. A tarló
szélen ették meg az ebédjüket, George fesztelenül
leheveredett melléjük, és hatalmas harapásokkal falta a
vagdalt húsos pitét, Bridget pedig csodálattal bámulta,
mintha egy görög isten volna. Sylvie a babával bajlódott.

Sylvie elvonult, hogy keressen egy félreeső zugot, ahol

megszoptathatja Teddyt. A szép mayfairi házakban felnevelt
lányok rendszerint nem bújtak a sövény mögé, hogy
csecsemőt szoptassanak, ahogy kétségkívül az ír
parasztasszonyok tették. Sylvie kellemesen emlékezett vissza
a cornwalli tengerparton álló kunyhóra. Mire egy megfelelő
búvóhelyet talált egy sövény szélárnyékos oldalán, Teddy
már leüvöltötte a fejét, és apró öklével csépelte a levegőt a
világ igazságtalanságán mérgelődve. Amint Teddy
megnyugodott a mellén, Sylvie véletlenül felpillantott, és
meglátta, ahogy a mező túlsó végén George Glover kilép a
fák közül. Amikor a férfi észrevette, megállt, és bámult rá,
mint egy riadt szarvas. Egy másodpercig nem moccant, de
aztán megérintette a sapkáját, és így szólt:
– Még mindig meleg van, assz’nyom.
– Valóban – hagyta rá pattogó hangon Sylvie, aztán nézte,
ahogy George az ötrudas kapuhoz igyekszik, ami a mező
közepe táján szakította meg a sövényt, és úgy veti át magát
rajta, mint egy vadászló az akadályon.

Biztos távolságból figyelték a nagy arató-cséplő gépet, ahogy

zajosan eszi előre magát a búzatáblában.
 – Delejes, nem? – kérdezte Bridget. Mostanában tanulta
ezt a szót. Sylvie elővette a mutatós kis arany zsebóráját,
amire Pamela rettenetesen vágyott, és megjegyezte:
– Nahát, hogy elszaladt az idő! –, bár az idő nem szaladt
sehova. – Haza kell indulnunk.
Már éppen szedelőzködtek, amikor George Glover
odakiáltott.
– Hé, maguk! –, és feléjük vágtatott a mezőn át. Valamit
hozott a sapkájában. Két kisnyulat.
– Jaj! – szöktek könnyek Pamela szemébe az izgalomtól.
– Nyuszikák – mondta George Glover. – Összebújtak a
mező közepén. Az anyjuknak nyoma veszett. Vigyék csak el
nyugodtan. Egyet-egyet.
Hazafelé menet Pamela vitte mindkét nyuszit a
kötényében, amit olyan büszkén tartott maga elé, mint
Bridget az uzsonnatálcát.

– Lám csak – kiáltott fel Hugh, amikor elcsigázva beléptek a

kertkapun. – Aranyos a bőrötök, megfogott a nap. Mintha
igazi vidéki asszonyok lennétek.
– Inkább vörösek lettünk, mint aranybőrűek – jegyezte
meg szomorkásan Sylvie.
Már dolgozott a kertész. Öreg Tomnak hívták. („Mint egy
macskát – tette hozzá Sylvie. – Mit gondolsz, hívták valaha is
Fiatal Tomnak?”) Heti hat napot dolgozott, felesben náluk és
egy másik háznál. Cole-ék, a szomszédjaik „Mr. Ridgely”-nek
szólították. Öreg Tom nem jelezte, melyik megszólítást
részesíti előnyben. Cole-ék egy Toddékhoz hasonló házban
laktak, és Mr. Cole – akárcsak Hugh – bankár volt.
– Zsidó – magyarázta Sylvie olyan hangon, mint ahogy a
„katolikust” ejtette ki a száján. Mint akit érdekel,
ugyanakkor nyugtalanít ilyen egzotikum.
– Ha jól tudom, nem gyakorolják – vélekedett Hugh. „Min
nem gyakorolnak?”, tűnődött Ursula. Pamelának esténként
vacsora előtt skáláznia kellett a zongorán, a klimpírozását
nem volt kellemes hallgatni.
A legidősebb fia, Simon szerint Mr. Cole egészen más
névvel látta meg a világot, ami az angol nyelv beszélői
számára kimondhatatlannak bizonyult. A középső fiú, Daniel
Maurice barátja volt, mert bár a felnőttek nem barátkoztak,
a gyerekek ismerték egymást. Simon, a „biflázó” (Maurice
szerint) hétfő esténként segített Maurice-nak a
matematikában. Sylvie nem tudta eldönteni, mivel
jutalmazza ezért a kellemetlen feladatért; a fiú zsidó
származása elbizonytalanította. „És ha olyasmit adnék,
amivel megsértem őket? – spekulált. – Ha pénzt adok, esetleg
azt hiszik, a közismert szűkmarkúságukra célzok. Ha meg
édességet adok, esetleg az étkezési előírásaik miatt nem
eheti meg.”
– Nem gyakorolják a vallást – emlékeztette Hugh. – Nem
tartják be.
– Benjamin nagyon figyelmes – közölte Pamela. – Tegnap
talált egy rigófészket. – E szavaknál dühösen meredt
Maurice-ra, aki akkor talált rájuk, amikor a gyönyörű barna
pettyes kék tojásokat csodálták. Kikapta őket a fészekből, és
egy kövön feltörte őket. Remek tréfának gondolta. Pamela
egy kicsi (vagy kisebbnek tekinthető) követ vágott hozzá, és
fejen találta. „Tessék! – mondta. – Neked milyen érzés lenne,
ha feltörnék a tojáshéjadat?” – Maurice fején most egy
csúnya vágás, a halántékán pedig egy horzsolás
éktelenkedett. „Elestem” – válaszolta kurtán, amikor Sylvie
feltette a kérdést, hogy hol szerezte a sérülését. A jelleménél
fogva beárulta volna Pamelát, de akkor kitudódott volna a
bűne, ami idejuttatta, és Sylvie keményen megbüntette volna
a tojások összetöréséért. Az anyja már máskor is rajtakapta
tojáslopáson, és fültövön csapta érte. Sylvie mindig azt
mondta, hogy „nagy tiszteletben kell tartani a természetet”,
nem pedig pusztítani, de a tisztelet sajnálatos módon
hiányzott Maurice természetéből.
– Hegedülni tanul, nem? – kérdezte Sylvie. – Mármint
Simon? A zsidók általában nagyon muzikálisak, nem? Esetleg
kottával is meglephetném vagy valami hasonlóval. – A
reggelizőasztalnál zajlott a judaizmus megsértésének
veszélyeivel kapcsolatos beszélgetés. Hugh mindig kissé
meglepettnek és bizonytalannak tűnt, amikor a gyerekeit
maga mellett látta. Tizenkét éves koráig nem étkezett egy
asztalnál a szüleivel, amíg elég idősnek nem tartották ahhoz,
hogy elhagyja a gyerekszobát. Egy hozzáértő, kemény dadus
uralma alatt végezte a gyerekkorát, ahol a gyerekszoba külön
háztartást jelentett a hampsteadi házon belül. A kis Sylvie
ezzel szemben későn vacsorázott, és miközben Canard a la
Presse-t evett, bizonytalanul trónolt a párnákon, és
elzsongították a lobogó gyertyalángok és az ezüst
evőeszközök csilingelőse, a feje felett pedig elszállt a szülei
beszélgetése. Gyanította, hogy nem volt egészen szokványos
a gyermekkora.
Öreg Tom a feltört földön árkot ásott – mint mondta – a
spárgaültetéshez. Hugh már rég letette a Wisdent, és málnát
szedett egy nagy zománcozott tálba, amiben – Pamela és
Ursula is jól tudták – Maurice még nemrég békaporontyokat
tartott, bár ezt egyikük sem említette. Hugh sört töltött
magának, majd így szólt.
– Megszomjazik az ember a földműveléstől. – Öreg Tom
kivételével mind nevettek.
Mrs. Glover kijött, hogy utasítsa Öreg Tomot, ásson ki
még burgonyát a marharostélyoshoz. Füstölgött, amikor
meglátta a nyuszikat.
– Kevesen vannak egy raguhoz – mondta. Pamela
felsikított, és Hugh-nak egy korttyal kellett megnyugtatnia a
söréből.
Pamela és Ursula fészket csináltak a kert eldugott
sarkában fűből, vattából, és lehullott rózsaszirmokkal
díszítették, majd belehelyezték a nyuszikat. Pamela
altatódalt énekelt nekik – tisztán tudott énekelni –, de
amióta csak George Glover nekik adta a nyuszikat, a kis
állatok aludtak.
– Talán túl kicsik – jegyezte meg Sylvie. „Mire kicsik?”,
tűnődött Ursula, de Sylvie nem árulta el.

A gyepen ültek, tejszínnel és cukorral ették a málnát. Hugh

felnézett a mélykék égre.
 – Hallottátok a dörgést? Érzem a csontjaimban, hogy
hatalmas vihar közeledik. Maga nem érzi, Öreg Tom? –
kérdezte emelt hangon, hogy a zöldségeskertben dolgozó
Öreg Tom meghallja. Hugh úgy vélte, hogy a kertészként
dolgozó öreg biztosan ért az időjáráshoz. Öreg Tom nem
válaszolt semmit, csak folytatta az ásást.
– Süket – jegyezte meg Hugh.

– Nem az – felelte Sylvie, aki a vérpiros, gyönyörű málnát

sűrű karmazsinkrémmé passzírozta, közben váratlanul
George Gloverre gondolt. A föld fia. Erős, szögletes kezével,
gyönyörű almásdereseivel, akik olyanok, mint a hatalmas
hintalovak, ahogy Michelangelo Sixtus-kápolnai Ádámjaként
hever a földön, de nem teremtője keze, hanem egy szelet
disznóhúsos pite után nyúl. (Amikor Sylvie elkísérte az apját,
Llewellynt Itáliába, megdöbbent, hogy a művészeti
alkotásokban milyen sok férfitestet tesznek közszemlére.)
Elképzelte, hogy a kezéből almával eteti George Glovert, és
felnevetett.
– Mi az? – kérdezte Hugh, mire Sylvie így felelt: – Milyen
csinos fiú George Glover!
– Akkor csakis örökbe fogadhatták – jegyezte meg Hugh.

Sylvie éjjel lemondott Forsterről egy kevésbé szellemi

tevékenység, a házastársi ágyban összefonódó, túlhevült
végtagok kedvéért, ami inkább ziháló szarvasbika, mint
szárnyaló pacsirta volt. Nem Hugh sima, inas testére, hanem
George Glover hatalmas, napégette, kentaurra emlékeztető
karjára-lábára gondolt.
– Nagyon… – lihegte a kielégült Hugh, és a hálószoba
mennyezetpárkányát bámulva kereste a megfelelő szót. – …
energikus vagy – fejezte be.
– Biztos a sok friss levegő teszi – mondta Sylvie.

„Aranyló és napsütötte”, gondolta Sylvie, ahogy kellemesen

az álom felé sodródott, de aztán szokatlan módon
Shakespeare jutott az eszébe. Egyként porrá enyész, Hitvány
és hatalmas7 és hirtelen félelem fogta el.
– Végre közeledik a vihar – mondta Hugh. – Eloltsam a
lámpát?
Sylvie-t és Hugh-t a vasárnap reggeli szendergésből a
jajgató Pamela riasztotta fel. Ursulával nagy izgatottan
korán keltek, és kiszaladtak a kertbe, ahol kiderült, hogy a
nyuszik eltűntek, csak egy apró farok, egy piros foltos fehér,
bolyhos pompon maradt utánuk.
– Rókák – közölte némi elégedettséggel Mrs. Glover. –
Mégis, mire számítottak?

7
Shakespeare: Cymbeline (Lator László fordítása).
 1915. január

– Hallotta a legfrissebb híreket? – kérdezte Bridget.

Sylvie felsóhajtott, és letette Hugh levelét. A papírlapok
könnyen morzsolódtak, akárcsak a száraz falevelek. Még
csak pár hónap telt el, amióta a frontra ment, de Sylvie már
nem is emlékezett arra, hogy valaha a felesége volt. Hugh
kapitányi rangban szolgált az „Ox and Bucks”-nál. Tavaly
nyáron még bankár volt. Abszurdnak tűnt az egész.
A levelei vidámak és visszafogottak voltak (az emberek
csodálatosak, fantasztikus jellemek). Az embereit név szerint
is emlegette („Bert”, „Alfred”, „Wilfred”), de az ypres-i csata
óta már egyszerűen csak „emberek” voltak, és Sylvie
eltűnődött, nem halt-e meg Bert, Alfred meg Wilfred. Hugh
sosem említette a halált vagy a haldoklást, és úgy állította
be, mintha egy kiruccanásra vagy egy piknikre mentek volna.
(Szörnyen sok volt az eső a héten. Sár mindenütt. Remélem,
nálatok jobb az idő.)
– Háborúba? Háborúba mész? – kiabálta Sylvie, amikor
Hugh katonának jelentkezett, és belecsapott a felismerés,
hogy eddig sosem kiabált vele. „Talán kellett volna”,
gondolta.
Ha háború lesz, magyarázta Hugh, nem akar később arra
emlékezni, hogy lemaradt róla, és míg a többiek nem
haboztak kiállni a hazájuk becsületének védelméért, ő nem
tett semmit.
– Talán ez az egyetlen kaland, amiben részem lehet.
 – Kaland? – kérdezte Sylvie hitetlenkedve. – És mi lesz a
gyerekeiddel? Mi lesz a feleségeddel?
– De hisz értetek teszem! – hajtogatta Hugh páratlanul
fájdalmas arccal, mint egy meg nem értett Thészeusz. Sylvie
e pillanatban heves gyűlöletet érzett a férje iránt. – Hogy
megvédjem a családi tűzhelyet – erősködött Hugh. –
Mindent, amiben hiszünk.
– Én mégis a kaland szót hallottam – fordított neki hátat
Sylvie.
Mindazonáltal Londonba utazott, hogy elbúcsúztassa
Hugh-t.
A zászlólengető hatalmas tömeg lökdöste őket; úgy
éljeneztek, mintha máris óriási győzelmet arattak volna.
Sylvie-t meglepte a peronon összegyűlt nők elvakult
hazafiassága, hisz nem kellett volna-e a háborúnak
pacifistává tenni minden asszonyt?
Hugh magához szorította, mintha újdonsült szerelmesek
lennének, és csak a legutolsó pillanatban ugrott fel a
vonatra. Az egymáshoz préselt egyenruhás férfiak tömege
azonnal elnyelte. Az ezrede, gondolta Sylvie. Milyen furcsa! A
tömeghez hasonlóan Hugh is kirobbanóan, ostoba módon
vidám volt.
Amikor a vonat lassan kigördült az állomásról, a könnyen
lelkesedő tömeg helyeslőén felüvöltött, és lázasan lengette a
zászlókat, sapkákat és kalapokat dobáltak a levegőbe. Sylvie
csak semmit sem látón meredt a fülkék ablakaira, ahogy
előbb lassan, majd egyre gyorsabban suhantak el előtte, míg
végül egybefolyt minden. Nem látta Hugh-t, és feltételezte,
hogy Hugh sem látja őt.
 A peronon maradt, amikor már mindenki elment, és azt a
pontot nézte a láthatáron, ahol a vonat eltűnt.

Sylvie ledobta a levelet, és felvette helyette a kötőtűit.

– Hallotta a híreket? – erősködött Bridget. Letette az
evőeszközöket az uzsonnaasztalra. Sylvie összevont
szemöldöke alól nézte a kötőtűkön lógó kötést, és azon
tűnődött, kíváncsi-e bármilyen hírre, aminek Bridget a
hozója. Leengedett egy szemet a Maurice-nak készülő, jól
használható, szürke gyapjútrikóról. A házban élő asszonyok
mind túl sok időt töltöttek kötéssel: nyaksálakat, egy- és
ötujjas kesztyűket, zoknikat és sapkákat, mellényeket és
pulóvereket kötöttek, hogy melegen tartsák a férfiakat.
Mrs. Glover esténként a konyhai tűzhely mellett üldögélt,
és hatalmas kesztyűket kötött, amik George igáslovaira is jók
lettek volna, mégsem Sámsonnak és Nelsonnak készültek,
hanem magának George-nak, aki az elsők között jelentkezett,
mesélte büszkén Mrs. Glover, valahányszor alkalom
kínálkozott rá, amitől Sylvie egészen rögeszméssé vált. Még
Marjorie-t, a konyhalányt is magával ragadta a kötési hóbort,
és ebéd után egy konyharuhának tűnő valamin dolgozott, bár
túlzás lett volna ezt kötésnek nevezni. „Több benne a lyuk,
mint az anyag” – hozta meg Mrs. Glover az ítéletet, mielőtt
lekevert neki egy taslit, és visszakergette dolgozni.
Bridget formátlan zoknikat készített – ha megpusztul,
akkor sem tudott volna sarkot kötni –, amiket az új
szerelmének szánt. „Szívét adta” az Ettringham Hallban
szolgáló inasnak, akit Sam Wellingtonnak hívtak. „Az egyszer
már igaz, hogy öreg csizma nem vén csizma”8 – jegyezte meg
napjában többször, és nagyokat hahotázott, mintha akkor
mesélte volna a tréfát először. Bridget érzelgős képeslapokat
küldött neki a frontra, amin angyalok lebegtek olyan
asszonyok feje felett, akik a zseníliaterítős szalonasztal
mellett sírtak. Sylvie célozgatott rá Bridgetnek, hogy
vidámabb leveleket kellene küldenie egy harcoló katonának.
Bridget egy műtermi fotót őrzött Sam Wellingtonról a
szegényesen feldíszített öltözőasztalán. A fotó a főhelyre
került egy régi zománcberakásos hajkefe- és fésűkészlet
mellé, amit Bridget Sylvie-től kapott, amikor a
születésnapjára Hugh egy ezüst neszesszerkészlettel
ajándékozta meg Sylvie-t.
George hasonlóan kötelező fotója ékesítette Mrs. Glover
éjjeliszekrényét. A műtermi háttér előtt egyenruhába
préselve, kényelmetlenül feszengett. A háttér Sylvie-t az
Amalfi-partra emlékeztette, de George-ról már nem jutott
eszébe a Sixtus-kápolna Ádámja. Sylvie az összes katonának
bevonuló férfira gondolt, akik ugyanezen a szertartáson
mentek keresztül, hogy anyjuknak és kedvesüknek emléket
adhassanak, sokukról az egyetlen fényképet, ami valaha is
készült róluk. „Meg is halhat – jegyezte meg Bridget az
udvarlójáról és akkor elfelejtem, hogy nézett ki.” – Sylvie-
nek sok képe volt Hugh-ról. Hugh élete fényképekkel
alaposan dokumentált volt.
Pamela kivételével a gyerekek mind fent voltak az
emeleten. Teddy a kiságyában aludt, vagy talán ébren feküdt
– ki tudja, melyik állapotban volt –, mindenesetre nem

8
A Wellington magas szárú gumicsizma is.
nyűgösködött. Sylvie nem tudta, Maurice és Ursula mit
művelnek, és nem is érdekelte, ami azt jelentette, hogy a
nappaliban nyugalom honolt a mennyezeten olykor felhangzó
gyanús dobajtói és a konyhából felszűrődő fémes
edénycsörömpöléstől eltekintve, amivel Mrs. Glover
valamivel kapcsolatos érzéseit adta a többiek tudtára, s ez
vagy a háború volt, vagy Marjorie hozzá nem értése, vagy
esetleg mindkettő.
Amióta a kontinensen elkezdődtek a harcok, a nappaliban
étkeztek. A régensség korára visszatekintő klasszicista
ebédlőasztalt szertelenül előkelősködőnek tartották a
háborús mértékletesség idején, és inkább a kis szalonasztalt
részesítették előnyben. („Azzal nem nyerjük meg a háborút,
ha nem használjuk az ebédlőasztalt” – vélekedett Mrs.
Glover.)
Sylvie intett Pamelának, aki engedelmesen követte az
anyja néma parancsait, és Bridget nyomában körbejárta az
asztalt, hogy helyes irányba forgassa az evőeszközöket.
Bridget képtelen volt a balt a jobbtól, a lentet a fenttől
megkülönböztetni.
Pamela fakószürke, elképesztő és a gyakorlatban
hasznavehetetlen hosszúságú nyaksálak tömeggyártásával
támogatta az expedíciós erőket. Sylvie-t kellemesen
meglepte, hogy a lánya milyen remekül bírja az
egyformaságot. Jól jön majd ez a képessége az eljövendő
életében. Sylvie elejtett egy szemet, és halkan káromkodott
egyet, ami megdöbbentette Pamelát és Bridgetet.
– Milyen híreket? – kérdezte végül ímmel-ámmal.
– Bombákat dobtak le Norfolkra – közölte Bridget az
információra büszkén.
 – Bombákat? – pillantott fel a kötéséről Sylvie. –
Norfolkra?!
– Zeppelines légitámadás volt – világosította fel Bridget
tekintélyt parancsolóan. – A barbárok már csak ilyenek. Nem
izgatja őket, kit ölnek meg. Velejükig gonoszak, úgy bizony.
Belga kisbabákat esznek!
– Nos… – kapta fel az elejtett szemet Sylvie –, ez talán
némi túlzás.
Pamela tétovázott a süteményesvillával az egyik, a
kanállal a másik kezében, mintha támadást akarna intézni
Mrs. Glover egyik gyomrot megfekvő pudingja ellen.
– Esznek? – szörnyedt el. – Babákat esznek?
– Dehogy – förmedt rá mérgesen Sylvie. – Ne beszélj
butaságot.
Mrs. Glover Bridgetért kiabált a konyha mélyéről, Bridget
pedig rohanva tett eleget a hívásának. Sylvie hallotta, hogy
Bridget aztán felordít a lépcsőn a gyerekeknek. „Tálalva a
vacsora!”
Pamela az életbe belefáradtak sóhajával telepedett le az
asztal mellé. Üveges tekintettel a térítőre meredt.
– Hiányzik a papa – mondta.
– Nekem is, drágám – értett egyet Sylvie. – Ne légy
csacsi, hanem menj szépen, és szólj a többieknek, hogy
mossanak kezet.
Sylvie karácsonykor nagy csomagot állított össze Hugh-
nak: az elkerülhetetlen zoknikat és kesztyűket, Pamela egyik
végtelen sálját és ennek ellensúlyozására egy kétrétegű
kasmírtakarót, amit Sylvie kötött és a kedvenc parfümjével,
a La Rose Jacqueminot-val fel is avatott, hogy Hugh-t az
otthonára emlékeztesse. Sylvie elképzelte, hogy Hugh a
csatamezőn a testére tekeri a takarót, mint egy lovagi tornán
a hölgye kegyeit közszemlére tevő vitéz. A lovagi világ
ábrándja már önmagában vigaszt nyújtott Sylvie-nek, és
szívesebben kapaszkodott bele egy sötétebb lehetőség
időnkénti felvillanása helyett. Egyszer egy szeles hétvégét
töltöttek Broadstairsben, cúgos cipővel, mellénnyel és arcot-
nyakat takaró kötött sapkával védekezve, és hallgatták a
nagy ágyúknak a tenger túlpartjáról odahallatszó dörgését.
A karácsonyi csomagba belekerült még egy mazsolás
sütemény, amit Mrs. Glover sütött, egy bádogdobozban
elformátlanodott mentás fondant (Pamela készítménye),
cigaretta, egy üveg kitűnő malátawhiskey és egy verseskötet
(angol versek, főként pásztorköltemények antológiája, hogy
ne legyen túl megterhelő), valamint kézzel készített
ajándékok a kis Maurice-tól (egy kis balsafa repülőgép),
Ursulától pedig egy rajz, amin kék ég, zöld fű és egy apró,
eltorzult kutyafigura szerepelt. Sylvie segítőkészen a tetejére
írta, hogy „Bosun”. Fogalma sem volt, hogy Hugh megkapta-e
a dobozt, vagy sem.
A karácsony lehangoló volt. Izzie eljött, és sokat beszélt a
semmiről (vagy inkább saját magáról), majd bejelentette,
hogy belépett az Önkéntes Segélykülönítménybe, és az
ünnepek végeztével Franciaországba megy.
– De Izzie – tiltakozott Sylvie –, nem értesz az ápoláshoz,
nem tudsz főzni vagy gépelni, sem más hasznos dolgot
csinálni. – A szavak keményebben szóltak a szájából, mint
szerette volna, de Izzie olyan egy kerge volt! („Egy
locsifecsi”, hangzott Mrs. Glover sommás véleménye.)
– Hát akkor ennyi – mondta Bridget, amikor Izzie
jótettéről értesült. – Nagyböjtre biztos elveszítjük a háborút!
– Izzie egyszer sem említette a kisbabáját. Németországból
fogadták örökbe, és Sylvie úgy sejtette, hogy német
állampolgár lett. Milyen furcsa, hogy alig volt csak fiatalabb
Ursulánál, mégis hivatalosan ellenségnek számított.
Aztán újévkor egyik gyerek a másik után kapta el a
bárányhimlőt. Amint Pamela arcán megjelent az első pötty,
Izzie már vonatra is szállt London felé. Ennyit Florence
Nightingale-ről, mondta Sylvie ingerülten Bridgetnek.

Ügyetlen, kövérkés kis ujjai ellenére Ursula is csatlakozott a

háznép kötési őrületéhez. Karácsonyra kapott egy francia fa
kötőbabát, akit La Reine Solange-nak hívtak, ami Sylvie
szerint „Solange királynőt” jelentett, bár kételkedett abban,
hogy a történelemben valaha is lett volna ilyen nevű
uralkodó. Solange királynőt királyi színekre festették, díszes
sárga koronát viselt, aminek tüskéi a gyapjúfonalat tartották.
Ursula odaadó alattvaló volt, és a szabadidejét – amiből
temérdek volt – hosszú gyapjúkígyók gyártásával töltötte,
amik semmilyen célt nem szolgáltak, csak tányéralátéteket
és teababákat lehetett tekerni belőlük. („Hol lehet a lyuk a
csőrnek és a fogónak?” – töprengett Bridget.)
– Nagyszerű, kicsikém – dicsérte Sylvie, amikor
megvizsgálta a kezében lassan legombolyodó egyik kis
alátétet, ami mintha álmából ébredt volna fel. – Ne feledd, a
gyakorlat teszi a mestert.
– Tálalva a vacsora!
Ursula eleresztette a füle mellett a hívó szót. Ahogy az ágyán
ült, rabul ejtette a fenség, és a nagy figyeléstől összeráncolt
arccal fonalat tekert Solange királynő koronájára. Régi
őzbarna fésűsgyapjú volt, de Sylvie szerint „a szükség
törvényt bont’.
Maurice-nak már iskolába kellett volna járnia, de mind
közül őt támadta meg legjobban a bárányhimlő, és az arca
tele volt kis sebhelyekkel, mintha egy madár összevagdosta
volna a csőrével. „Még pár napot itthon kell maradnod,
fiatalúr” – közölte dr. Fellowes, bár Ursula szerint Maurice
kirobbanó egészségnek örvendett.
Maurice most nyugtalanul le-fel járkált a szobában,
unatkozott, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Az ágy alatt
megtalálta Pamela egyik papucsát, és úgy rugdosta ide-oda,
mint egy futball-labdát. Aztán felkapott egy porcelándíszt,
ami egy krinolinos hölgyet ábrázolt, és amit Pamela nagy
becsben tartott, és olyan magasra hajította a levegőbe, hogy
ijesztő csendüléssel pattant vissza a kanáriüveg
lámpaernyőről. Ursula elejtette a kötését, a kezét
elszörnyedve kapta a szája elé. A krinolinos hölgy véletlenül
puhára esett: Pamela szaténhuzatú, steppelt
pehelypaplanára, ám Maurice közben már felkapta az
eldobott kötőbabát, és futkosni kezdett vele, mintha
repülőgép volna. Ursula figyelte, ahogy szegény Solange
királynő körbe-körbe repül a szobában, a zsigereiből
kitüremkedő gyapjúszál úgy repül mögötte, mint egy zászló.
Ekkor Maurice valami igazán nagy rosszaságot művelt.
Kinyitotta a padlástér ablakát – a kellemetlenül hideg levegő
beáradt –, és kidobta a kis fabábut a barátságtalan éjszakába.
 Ursula azonnal széket húzott az ablakhoz,
felkapaszkodott rá, és kikukucskált. Az ablakból kiáradó
fénytócsában észre is vette Solange királynőt, aki fennakadt
a két tető közötti mélyedés palalemezein.
Maurice, aki közben vad indiánná változott, egyik ágyról
a másikra ugrált, és csatakiáltásokat hallatott. „Tálalva a
vacsora!” – bömbölte a lépcső aljából egyre sürgetőbben
Bridget. Ursula mindkettőt figyelmen kívül hagyta, hősies kis
szíve rémülten kalapált, amikor elszántan kimászott az
ablakon, ami nem volt egyszerű feladat, hogy megmentse az
uralkodónőjét. A jeges palalemezek csúsztak, és Ursula alig
tette ki egyik kis papucsos lábát az ablak alatti lejtős tetőre,
amikor már meg is csúszott. A kötőkirálynő felé nyújtotta a
kezét, és halkan felkiáltott, amikor lábbal előre, szánkó
nélküli szánkózóként elsuhant mellette. Nem volt mellvéd,
ami fékezte volna a zuhanását, semmi sem akadályozta meg,
hogy az éjszaka fekete szárnyai közé ne repüljön. Valamiféle
szélroham, majdnem hogy izgalom ragadta magával, majd a
feneketlen levegőbe katapultált. Aztán semmi.
Elnyelte a sötétség.
HÓ
 1910. február 11.

A zöldparadicsomos vegyes savanyúságnak rikító epeszíne

volt. Dr. Fellowes a konyhaasztalnál ült a bosszantóan
füstölő petróleumlámpa fényénél. A savanyúságot vajas
kenyérre kente, amire egy vastag szelet zsíros sonkát
terített. A saját kamrájában hűsen pihenő füstölt húsos
szalonnára gondolt. Ő maga választotta annak idején a
disznót: rámutatott a farmer előtt, és nem egy élőlényt,
hanem egy anatómialeckét látott benne, hátszínszeletek,
csülkök, pofa, has és főzni való hatalmas füstölt sonkák
összességét. Húst. A babára gondolt, akit a halál torkából
szabadított ki sebészollója egyetlen nyisszantásával. „Az élet
csodája – vetette oda szenvtelenül a faragatlan kis ír
cselédlánynak (Bridgetnek hívnak, uram). – Itt éjszakázom –
fűzte hozzá. – A hó miatt.”
Számos helyen szívesebben aludt volna, mint
Rókazugban. Egyáltalán miért hívják így, töprengett. Miért
dicsőítik egy ilyen ravasz állat tartózkodási helyét? Dr.
Fellowes fiatalkorában vörös kabátjában fessen együtt
vadászott a társasággal. Vajon felhoz-e majd a lány tálcán
teát és pirítóst a szobájába? Elképzelte, hogy a lány forró
vizet önt a kancsóból a lavórba a hálóban lobogó tűz előtt, és
leszappanozza, mint ahogy dr. Fellowes anyja tette
évtizedekkel korábban. Dr. Fellowes konokul hű volt a
feleségéhez, de a gondolatainak nem szabott határt.
 Bridget gyertyával a kezében mutatta felfelé az utat. A
gyertyaláng fellobbant és veszettül reszketett, mialatt az
orvos követte a cselédlány sovány hátsóját a hideg
vendégszobába. A lány meggyújtotta a sajátjáról a vendég
gyertyáját, ami az éjjeliedénynek helyet adó szekrényke
tetején állt, majd egy sietős „Jó éjt, uram” után elnyelte a
folyosó sötét gyomra.
Dr. Fellowes a hideg ágyban feküdt, a savanyúság
kellemetlenül visszabeszélt. „Bárcsak otthon lenne”,
gondolta, Mrs. Fellowes meleg, ernyedt teste mellett. Az
asszonytól a sors megtagadta az eleganciát, és mindig enyhe
sülthagyma-szaga volt. Ami nem volt feltétlenül kellemetlen.
HÁBORÚ
 1915. január 20.

– Megmozdulnál végre? – förmedt rá mérgesen Bridget.

Teddyvel a karjában türelmetlenül állt az ajtóban. –
Hányszor mondjam még: tálalva a vacsora! – Teddy
fészkelődni kezdett Bridget szoros ölelésében. Maurice
fütyült rá, teljesen lekötötték az indián harci táncok
bonyolult mozdulatai. – Az isten szerelmére, azonnal gyere le
az ablakból, Ursula! Egyáltalán miért van nyitva? Dermesztő
hideg van, halálra fogsz fagyni!
Ursula e pillanat előtt éppen ki akarta vetni magát
Solange királynő után az ablakon, hogy kimentse a tető senki
földjéről, amikor valami tétovázásra késztette. Szemernyi kis
kétség, egy meg-bicsakló láb, egy átsuhanó gondolat, hogy a
tető nagyon magasan van, az éjszaka pedig határtalan. Aztán
felbukkant Pamela.
– Mami azt mondja, mossatok kezet vacsora előtt –
jelentette ki, majd a nyomában feltűnt Bridget is. Dühös
csattogással jött fel a lépcsőn, a makacsul hajtogatott
refrénnel:
– Tálalva a vacsora! – és a királyi mentőexpedíció
reménye odaveszett. – Ami meg téged illet, Maurice –
folytatta Bridget –, vadembernél alig vagy több!
– Az is vagyok – vágott vissza Maurice. – Apacs vagyok.
– Tőlem akár a hottentották királya is lehetsz, akkor is
TÁLALVA A VACSORA!
 Maurice még egy dacos csatakiáltást hallatott, majd
zajosan ledübörgött a lépcsőn, Pamela pedig egy ócska
lacrosse-ütőt kötött egy sétabot végére, hogy a tető jeges
mélyéről felvonszolja Solange királynőt.
Vacsorára párolt csirke volt, Teddy pedig főtt tojást evett.
Az étkezések többsége így vagy úgy elkészített csirkéből állt,
miután maguk nevelték az állatokat. Volt egy tyúkóljuk, és
körülötte egy drótkerítéssel elkerített kifutó, ahova még a
háború előtt spárgát szerettek volna ültetni. Öreg Tom már
nem dolgozott, bár Sylvie-nek a fülébe jutott, hogy „Mr.
Ridgely” Cole-éknál, a szomszédjuknál még gondozza a
kertet. Talán tényleg nem szerette, ha „Öreg Tom”-nak
szólítják.
– Ez, ugye, nem a mi csirkénk? – kérdezte Ursula.
– Dehogy, drágám – válaszolta Sylvie.
A csirke rágós volt és inas. Mrs. Glover főztje sokat
romlott, amióta George megsebesült egy gáztámadásban.
Még Franciaországban volt egy tábori kórházban, és amikor
Sylvie érdeklődött Mrs. Glovernél, hogy milyen súlyos a
sérülése, a szakácsnő azt felelte, nem tudja. „Igazán
szörnyű” – jegyezte meg Sylvie. Úgy gondolta, ha távol az
otthonától sebesült fia lenne, bizonyára elindulna
megkeresni. Ápolná és meggyógyítaná szegény fiút. Talán
Maurice-t nem, de Teddyt egészen biztosan. Könnyek csípték
a szemét, amikor a sebesült és tehetetlen Teddyre gondolt.
– Jól vagy, mami? – érdeklődött Pamela.
– De még mennyire – válaszolta Sylvie, aztán kibányászta
a gondolomcsontot a csirke teteméből, és felajánlotta
Ursulának, aki azt mondta, nem tudja, hogy kell kívánni.
 – Nagy általánosságban azt kívánjuk, hogy váljanak
valóra az álmaink – világosította fel Sylvie.
– De nem az én álmaim? – kérdezte riadt arccal Ursula, és
az óriási fűnyíróra gondolt, ami az éjszakában vágtatott a
nyomában, meg az indián törzsre, akik karóhoz kötötték, és
íjakkal, nyilakkal vették körbe.
– Ugye, ez a mi csirkénk? – kérdezte Maurice.
Ursula szerette a csirkéket, a tyúkól meleg szalmáját és
tollait, szeretett a masszív meleg testek alá nyúlni, hogy egy
még melegebb tojást találjon.
Maurice nem tágított.
– Ez Henrietta, nem? Öreg volt már. Ideje volt levágni –
mondta Mrs. Glover.
Ursula a tányérra meresztette a szemét. Henriettát kivált
nagyon szerette. De a rágós fehér hússzelet nem vezette
nyomra.
– Henrietta?! – sikkantott fel Pamela.
– Levágtátok? – firtatta izgatottan Maurice. – Sok vér
volt?
A rókák már sok tyúkot elvittek. Sylvie kijelentette, hogy
elképesztő, mennyire ostobák a tyúkok. Nem ostobábbak sok
embernél, válaszolta Mrs. Glover. A rókák múlt nyáron
Pamela kisnyulát is elragadták. George Glover kettőt
megmentett, és Pamela ragaszkodott hozzá, hogy az övének
fészket készítsen a kertben, de Ursula fellázadt, és bevitte a
házba a nyulát, és a babaházba tette, ahol a nyúl mindent
felborogatott, és apró édesgyökér golyókra hasonlító
ürüléket hagyott maga után. Amikor Bridget megtalálta,
kivitte a melléképületbe, és többé senki sem látta.
 Desszertnek lekváros tekercset ettek sodóval, a dzsem a
nyáron termett málnából készült. A nyár már csak álom volt,
mondta Sylvie.
– Halott baba – vetette be Maurice a rettenetesen nyegle
modorában, amin a bentlakásos iskola csak tovább rontott.
Édességet tömött a szájába, úgy magyarázta: – Az iskolában
így hívjuk a lekváros tekercset.
– Viselkedj, Maurice – figyelmeztette Sylvie. – És ne légy
olyan undorító.
– Halott baba? – kérdezte Ursula, és a kanalát letéve,
elszörnyedve bámult az előtte lévő fogásra.
– A németek eszik őket – jegyezte meg komoran Pamela.
– A pudingot? – értetlenkedett Ursula. Hát nem eszik
mindenki pudingot, még az ellenség is?
– Nem, a babákat – javította ki Pamela. – De csak a
belgákat.

Sylvie a lekváros tekercset bámulta. A dzsem körkörös, vörös

varrata olyan volt, mint a vér. Megborzongott. Ma reggel
nézte, ahogy Mrs. Glover egy seprűnyélen hátrarántva egy
állami hóhér közönyével kitörte szegény, öreg Henrietta
nyakát. „A szükség törvényt bont”, gondolta Sylvie. –
Háborúban állunk – mondta Mrs. Glover. – Nem lehet
finnyáskodni.
Pamela nem tágított a témától.
– Az volt, mami? – erősködött csendesen. – Henrietta
volt?
 – Nem, drágám. Becsületszavamra mondom, hogy nem ő
volt. A hátsó ajtón felhangzó sürgető kopogás véget vetett a
további vitának. Szótlanul ültek és egymásra meredtek,
mintha valami bűn-cselekményen kapták volna rajta őket.
Ursula nem igazán értette, miért.
– Csak rossz hír ne legyen! – sóhajtott fel Sylvie. De az
volt. Pár másodperccel később velőtrázó sikoly hallatszott a
konyhából. Sam Wellington, az öreg csizma, meghalt.
– Ez az iszonyatos háború – mormolta Sylvie.

Pamela Ursulának adta a fakószínű báránygyapjú

gombolyagai egyikének maradékát, Ursula pedig megígérte,
hogy Solange királynő egy kis térítőt készít Pamela
vizespoharának, hálából a megmentéséért.
Amikor este lefeküdtek, a krinolinos hölgyet és Solange
királynőt – az ellenséggel való összecsapás bátor túlélőit –
egymás mellé fektették az éjjeliszekrényre.
FEGYVERSZÜNET
 1918. június

Teddy születésnapja. A rák jegyében született. Titokzatos

jegy, mondta Sylvie, bár az ilyesmit „kitalációnak” tartotta.
– Mert most négy(en) vagy(tok) – mondta Bridget, ami
talán valamiféle tréfa volt.
Sylvie és Mrs. Glover egy kis uzsonnát készítettek, egy
„meglepetést”. Sylvie szerette mindegyik gyerekét –
Maurice-t talán nem annyira –, de Teddyn majomszeretettel
csüggött.
Teddynek sejtelme sem volt, hogy születésnapja lesz,
mert napok óta mindenkinek szigorúan meghagyták, hogy
tartsa titokban. Sylvie nagyon értett hozzá. Azt mondta,
vigyék ki „a születésnapost”, míg ő mindent előkészít.
Pamela siránkozott, hogy neki még sosem volt
meglepetészsúrja, mire Sylvie így válaszolt:
– Már hogy ne lett volna, csak nem emlékszel. – Vajon ez
igaz volt? Pamela a homlokát ráncolta, hogy képtelen
visszaemlékezni. Ursula nem tudta, hogy volt-e valaha is
meglepetészsúrja, vagy egyáltalán bármilyen partija, ami
nem volt meglepetés. A gondolataiban összezavarodott a
múlt, és nem olyan egyenes vonal volt, mint Pamela fejében.
– Gyertek, járjunk egyet – mondta Bridget, mire Sylvie
rávágta:
– Persze, vigyetek csak dzsemet Mrs. Doddsnak, jó? –
Sylvie feltűrt ujjal, kendővel lekötött hajjal előző nap
reggeltől estig Mrs. Glovernek segített dzsemet főzni.
Rézüstökben főzték be a kertben szedett málnát a jegyre
kapott és erre félretett cukorral. – Mintha egy
hadianyaggyárban dolgoznánk – jegyezte meg Sylvie, ahogy a
rotyogó dzsemmel egyik befőttesüveget a másik után töltötte
meg. „Aligha” – motyogta a bajsza alatt Mrs. Glover.
A kertben rekordmennyiségű termés volt; Sylvie
könyveket olvasott a gyümölcstermesztésről, és kijelentette,
hogy most már kész kertész. Mrs. Glover komoran
megjegyezte, hogy a bogyós gyümölcsök könnyűek, várjon
csak, míg a karfiol kerül sorra. A nehéz kerti munkára Sylvie
Clarence Doddsot vette fel, az öreg csizma, Sam Wellington
barátját. A háború előtt Clarence Dodds másodkertész volt a
Kúriában. Sebesülése miatt leszerelték, és most az arca egyik
felén bádogmaszkot viselt, és azt mondta, fűszerüzletben
szeretne dolgozni. Ursula akkor találkozott vele először,
amikor Clarence a sárgarépaágyást készítette elő, és
udvariatlanul kicsit felsikoltott, amikor a férfi megfordult, és
Ursula először pillantotta meg az arcát. Az álarcra egy nagy,
tágra nyílt kék szemet festettek, hogy menjen a valódi
szeméhez.
– A frászt lehet a lovakra hozni vele, igaz? – kérdezte a
férfi, és elmosolyodott. Ursula arra gondolt, bárcsak ne
tenné, mert a száját nem takarta a maszk. Az ajka ráncos volt
és furcsán állt, mintha utólag, a születése után varrták volna
fel az arcára. – A szerencsések egyike vagyok – mondta
Ursulának. – A tüzérségi tűz maga a pokol. – Ursula nem
érezte szerencsének.
A sárgarépák még alig dugták ki tollas tetejüket, amikor
Bridget találkozgatni kezdett Clarence-szel. Mire Sylvie
kezdte kiásni az első King Edwardokat,9 Bridget és Clarence
már jegyesek voltak, és mivel Clarence nem engedhette meg
magának, hogy gyűrűt vegyen, Sylvie adott Bridgetnek egy
széles aranygyűrűt, aminek foglalatában több kő volt, és ami
állítólag már „ezer éve megvolt”, de amit sosem viselt.
– Apróság – tette hozzá –, nem sokat ér –, bár Hugh akkor
vette neki a New Bond Streeten, amikor Pamela született, és
nem fukarkodott a pénzzel, amikor kiválasztotta.
Sam Wellington fényképét a fészerben egy régi faládába
száműzték.
– Nem tarthatom meg – panaszkodott ingerülten Bridget
Mrs. Glovernek –, de nem is dobhatom ki, nem igaz?
– Eltemetheted – vetette fel Mrs. Glover, de Bridgetnek a
hideg futkosott a hátán az ötlet hallatán. – Mint a fekete
mágiában.

Lekvárral megrakva elindultak Mrs. Dodds háza felé. Egy

nagy csokor vörösesbarna szagos bükkönyt is vittek, amely
termesztésére Sylvie kivételesen büszke volt.
– A ’Szenátor’ egyik változata, ha Mrs. Dodds kérdezné –
mondta Bridgetnek.
– Nem fogja – közölte Bridget.
Maurice természetesen nem tartott velük. Reggeli után
elbiciklizett, a hátizsákjában hideg ebédet vitt, és estig eltűnt
a barátaival. Ursula és Pamela nem érdeklődött
különösebben Maurice élete iránt, ahogy Maurice-t is

9
Burgonyafajta.
hidegen hagyta az övék. Teddy egészen más testvér volt:
hűséges és szeretetteljes, és e szerint is dédelgették.
Clarence anyja – Sylvie szerint – még „félfeudális
kapacitásban” a Kúriában dolgozott, és a birtokon volt egy
kis háza, egy szűk, ódon építmény, aminek áporodott víz- és
öregvakolat-szaga volt. A nyirkos mennyezeten lazán csüngő
bőrként hasasodott ki a leváló festék. Bosun egy éve
takonykórban elpusztult, és most egy bourbon rózsa alatt
aludta örök álmát, amit Sylvie külön a sírjára rendelt és
ültetett10 – „Louise Odier rózsának hívják, ha valakit
érdekel” – mondta Sylvie. Most volt egy Trixie nevű új
kutyájuk, egy örökmozgó fekete kuvaszkölyök, akit akár
Bajnak is keresztelhettek volna, mert Sylvie mindig nevetve
így szólt: „Hűha, közeledik már a baj!” – Pamela egyszer
meglátta, hogy Mrs. Glover a kemény fűzős cipős lábával egy
jól irányzott rúgásban részesítette Trixie-t, és Sylvie
kénytelen volt „beszélni a fejével”. Bridget nem hagyta, hogy
Trixie is elkísérje őket Mrs. Doddshoz, mert mint mondta, az
idők végezetéig hallgatna miatta.
– Nem hisz a kutyákban – magyarázta.
– A kutyák nem hit kérdései – válaszolta Sylvie.
Clarence a birtok kapujában várta őket. A Kúria maga
még mérföldekre volt onnét, egy hosszú szilfasor végén. A
Daunt család évszázadok óta élt itt, és néha falusi
ünnepségeken, bazárokon lehetett látni őket, vagy
jelenlétükkel emelték az éves karácsonyi mulatság fényét,
amit a falu nagytermében rendeztek. Saját kápolnájuk volt,
így sosem jártak templomba, bár mostanában már soha nem

10
A „falfesték” és a „takonykór” azonos szó az angolban.
lehetett látni őket, mert egymás után három fiukat
vesztették el a háborúban, és többé-kevésbé visszavonultak a
világtól.
Képtelenek voltak levenni a szemüket Clarence
bádogarcáról („horganyzott réz”, helyesbített). A gyerekek
rettegtek tőle, hogy leveszi a maszkot. Amikor éjszaka
lefekszik, vajon leveszi? „Nem annyira arról van szó, hogy mi
van alatta – hallották egyszer, amikor Bridget Mrs.
Glovernek mondta –, hanem ami nincs.”'
Mrs. Dodds (vagyis „az öreg Dodds anyó”, ahogy Bridget
emlegette, mintha egy gyermekmondókából lépett volna ki)
teát főzött a felnőtteknek, amiről Bridget később úgy beszélt,
hogy „gyönge volt, mint a lábvíz”. Bridget erősen szerette
inni a teát, hogy „megálljon benne a kanál”. Pamelának és
Ursulának fogalmuk sem volt, milyen lehet a lábvíz, de
kellemesen hangzott. Mrs. Dodds a gyerekeknek tejszínes,
teljes tejet adott, amit egy nagy zománcos kannából mert ki,
és még meleg volt; frissen hozták a Kúria tejgazdaságából.
Ursulának megfeküdte a gyomrát. – A falu jótevője –
morogta oda Mrs. Dodds Clarence-nek, amikor átadták neki a
dzsemet és a virágot, mire Clarence rosszallóan megjegyezte:
– De anya! – Mrs. Dodds továbbadta a virágot Bridgetnek, aki
úgy állt továbbra is a csokorral, mint egy menyasszony, mire
Mrs. Dodds odavetette neki: – Tedd már vízbe, te hebehurgya
lány!

– Kértek süteményt? – kérdezte Clarence anyja, és kimért

mindenkinek egy vékony szelet gyom béres mézeskalácsot,
ami olyan nyirkos volt, mint a háza. – Jó gyerekeket látni –
nézte Mrs. Dodds Teddyt, mintha valami ritka állat lenne.
Teddy rendíthetetlen kisfiú volt, akit nem lehetett tejjel és
süteménnyel lekenyerezni. Tejbajsza lett, amit Pamela a
zsebkendőjével törölt le. Ursula gyanította, hogy Mrs. Dodds
nem gondolja komolyan, amit mondott a gyerekekről, sőt úgy
sejtette, hogy e témában Mrs. Gloverrel van egy véleményen.
Természetesen Teddy kivételével. Teddyt mindenki szerette.
Még Maurice is. Időnként.
Mrs. Dodds megvizsgálta a Bridget ujját ékesítő gyűrűt,
és úgy húzta maga felé Bridget ujját, mint egy
gondolomcsontot.
– Rubin és gyémánt – mondta. – Nagyon csicsás.
– Apró kövek – tiltakozott védekezőn Bridget. – Csak egy
apróság.
Az uzsonna után a lányok segítettek Bridgetnek
elmosogatni a piszkos edényeket, aztán kettesben hagyták
Teddyt Mrs. Dodds-szal, hogy egyedül állja a sarat. A
mosogatófülkében egy nagy kőmosogatóban mosogattak el,
amibe csap helyett szivattyúval lehetett vizet venni. Bridget
azt mesélte, hogy „Kilkenny megyében”, amikor még kislány
volt, a kúthoz kellett elgyalogolniuk vízért. Csinosan
elrendezte a szagos bükkönyt egy régi Dundee gyümölcsízes
köcsögben, és a fa szárítóállványon hagyta. Amikor Mrs.
Dodds egyik elnyűtt, vékonyra koptatott (természetesen
nyirkos) konyharuhájával eltörölgették az edényeket,
Clarence megkérdezte, nem akarnak-e átmenni a Hallba,
hogy megnézzék a fallal körbevett kertet.
– Nem kéne folyton visszajárnod oda, fiam – intette az
anyja. – Csak felizgat.
Az egyik falba illesztett régi faajtón át léptek be. Az ajtó
megvetemedett, és Bridget kicsit felsikkantott, amikor
Clarence nekifeszítette a vállát, és belökte. Ursula valami
gyönyörűségesre számított – ameddig a szem ellát, csillogó
szökőkutakra, teraszokra, szobrokra, sétányokra, lugasokra
és virágágyásokra –, de az, amit látott, nem volt több egy
gyommal felvert, bogáncsos és szederrel benőtt mezőnél.
– Az ám, egy dzsungel – jegyezte meg Clarence. – Itt volt
korábban a konyhakert. A háború előtt tizenkét kertész
dolgozott a Hallban. – Csak a falakra felkúszó rózsák virultak
még mindig, és a gyümölcsösben terméstől roskadoztak a
fák. A szilvák megrohadtak az ágakon. Izgatott darazsak
cikáztak mindenütt. – Az idén még nem szedték le – mesélte
Clarence. – A Kúriából három fiú, mind odavesztek ebben az
istenverte háborúban. Gondolom, nem sok kedvük volt
karácsonyi pudingot enni.
– Cö, cö! – szólt rá Bridget. – Vigyázz a szádra.
Volt egy melegház, aminek kitört szinte az összes üvege,
és látszottak a bent elszáradt őszibarack- és sárgabarackfák.
– Istenverte kár – morogta Clarence –, és Bridget megint
cöcögött, majd hozzátette: – Ne a gyerekek előtt –, ahogy
Sylvie szokta. – Minden tönkrement – folytatta Clarence
ügyet sem vetve rá. – Sírni tudnék!
– Végül is visszakérhetnéd az itteni állásodat – javasolta
Bridget. – Biztos, hogy örömmel fogadnának. Végül is ez –
intett bizonytalanul Clarence arca felé – nem akadályozna a
munkában…
 – Nem akarom a régi munkámat – csattant fel nyersen
Clarence. – A múlté már, hogy valami gazdag nemes szolgája
legyek. A kert hiányzik, nem az élet. A kert maga volt a
szépség.
– Nekünk is lehetne egy kis kertünk – vetette fel Bridget.
– Vagy egy telkünk. – Bridget láthatóan sok időt töltött
Clarence felvidításával. Ursula úgy sejtette, hogy a
házasságra gyakorol.
– Tényleg, miért ne lenne? – kérdezte Clarence komoran.
Felkapott egy kis savanyú almát, ami korán lehullott, és
magasba emelt karral, keményen elhajította, mint egy
krikettlabdát. Az alma az üvegháznak csapódott, és kitört
néhány megmaradt üvegtáblát. – Francba! – morogta
Clarence, és Bridget a kezével intett, és odasziszegte: – A
gyerekek!
(„Maga a szépség – idézte elismerően Pamela aznap este,
amikor egy súlyos karbolsavas szappannal és flanel
mosdókesztyűvel az arcukat mosták. – Clarence igazi költő.”)
Ahogy lassan hazafelé baktattak, Ursula még érezte a
szagos bükköny illatát, amit Mrs. Dodds konyhájában
hagytak. „Micsoda kár volt otthagyni náluk, amikor nem is
méltányolták”, gondolta. Ursula addigra már el is felejtette a
születésnapi uzsonnát, és úgy meglepődött, mint Teddy,
amikor beléptek a házba, és az előcsarnokot zászlódíszben
találták, és egy ragyogó arcú, mosolygó Sylvie fogadta őket
egy szépen becsomagolt ajándékdobozzal, ami kétségkívül
egy játék repülőgépet rejtett.
– Meglepetés! – kiáltotta Sylvie.
 1918. november 11.

– Milyen lehangoló évszak – mormolta csak úgy maga elé

Sylvie.
A levelek vastagon borították a gyepet. A nyár ismét csak
álommá vált. Ursula kezdte úgy érezni, mintha minden nyár
csak egy álom lenne. Már az utolsó levelek hullottak a földre,
a nagy bükkfa csupaszon meredezett. A fegyverszünet
ünnepe még levertebbé tette Sylvie-t, mint a háború. („Azok
a szegény fiúk, odavannak örökre. A béke nem hozza vissza
őket.”)
A nagy győzelem miatt szünnapot kaptak az iskolában, és
kiküldték őket játszani a délelőtti szitáló esőbe. Új
szomszédjaik lettek, Shawcross őrnagy és a felesége, Mrs.
Shawcross, és a délelőtt javát azzal töltötték, hogy
magyalsövény résein át igyekeztek megpillantani a
Shawcross lányokat. A környéken nem volt más hozzájuk
hasonló korú lány. Cole-éknak csak fiaik voltak. Nem voltak
olyan bárdolatlanok, mint Maurice, jó modorú fiúk voltak, és
sosem tettek szörnyű dolgokat Pamelával és Ursulával.
– Azt hiszem, bújócskát játszanak – jelentette Pamela a
Shawcross-frontról. Ursula megpróbált átkukucskálni a
sövényen, de egy nekicsapódó magyalág megkarcolta az
arcát. – Velünk egykorúak lehetnek – közölte Pamela. – Még
egy kicsi is van neked, Teddy.
Teddy felvonta a szemöldökét, és csak annyit mondott:
 – Ó! – Teddy szeretett kislányokkal játszani. A kislányok
is szerették Teddyt.
– Jaj, várjatok csak. Van még egy. Szaporodnak – mondta
Pamela.
– Kisebbek vagy nagyobbak? – kérdezte Ursula.
– Kisebb. Még egy lány. Inkább kisbaba. Egy idősebb
cipeli. – Ursulát összezavarta a sok lány matematikai
vonatkozása.
– Öten vannak! – lehelte kifulladva Pamela, aki úgy
látszik, végeredményre jutott. – Öt lány.
Trixie-nek eddigre sikerült átfurakodnia a sövény alján,
és Pameláék hallották az izgatott sikítozást, amit a
megjelenése okozott a magyalsövény túlsó felén.
– Ide hallgassatok – emelte fel a hangját Pamela. –
Visszakaphatnánk a kutyánkat?

Ebédre tésztában sült kolbász volt és „királynő-puding”, egy

dzsemes finom tészta, könnyű tojáshabbal a tetején.
– Hol jártatok? – kérdezte Sylvie. – Ursula, gallyak
vannak a hajadban. Úgy festesz, mint egy pogány.
– Magyal – pontosított Pamela. – A szomszédban jártunk.
Megismerkedtünk a Shawcross lányokkal. Mind az öttel.
– Tudom – mondta Sylvie, és az ujjain kezdett számolni. –
Winnie-vel, Gertie-vel, Millie-vel, Nancyvel és…
– Beatrice-szel – segítette ki Pamela.
– Áthívtak benneteket? – kérdezte Mrs. Glover, az
illendőség kútfője.
– Találtunk egy rést a sövényen – magyarázta Pamela.
 – Ott járnak be azok az istenverte rókák – morogta Mrs.
Glover. – A cserjés felől jönnek – tette hozzá, és Sylvie
homlokráncolással jelezte, hogy nem helyesli Mrs. Glover
nyelvezetét, de nem szólt semmit, mert hivatalosan még
ünnepi volt a hangulat. Sylvie, Bridget és Mrs. Glover még
sherryvel „mondtak pohárköszöntőt a békére”. Se Sylvie-nek,
se Mrs. Glovernek nem volt sok kedve az ünnepléshez. Hugh
és Izzie sem tértek még vissza a frontról, és Sylvie azt
mondta, addig nem hiszi el, hogy Hugh túlélte a háborút,
amíg be nem lép az ajtón. Izzie a háború alatt mentőautót
vezetett, de ezt egyikük sem tudta elképzelni. George Glover
egy Cotswolds-ban lévő otthonban „rehabilitálódott”. Mrs.
Glover odautazott, és meglátogatta, de nem volt hajlandó
beszélni róla, mit talált, csak annyit mondott, hogy George
már nem igazán George többé. „Szerintem egyikük sem az
többé, aki volt” – fűzte hozzá Sylvie. Ursula megpróbálta
elképzelni, hogy már nem Ursula, de a feladat lehetetlensége
szárnyát szegte.
A Női Szárazföldi Hadtesttől két nő váltotta fel George-ot
a farmon. Mindketten lófejű lányok voltak
Northamptonshire-ből, és Sylvie azt mondta, hogy ha tudta
volna, hogy nők is dolgozhatnak Sámsonnál és Nelsonnal, ő
maga jelentkezett volna a munkára. A lányok többször is
átjöttek teázni, és Mrs. Glover viszolyogva nézte sáros
lábszárvédőjüket.

Bridget már felvette a kalapját, amikor Clarence félénken

megjelent a hátsó ajtónál, és köszönést motyogott Sylvie-nek
és Mrs. Glovernek. „A boldog ifjú pár”, ahogy Mrs. Glover a
gratuláció legcsekélyebb jele nélkül emlegette őket, vonattal
Londonba készült, hogy részt vegyenek a győzelmi
ünnepségeken. Bridget megmámorosodott az izgalomtól.
„Biztos, hogy nem akar velünk tartani, Mrs. Glover? Nagy
murira lehet számítani!” – Mrs. Glover a szemét forgatta,
mint egy hasfájós tehén. Az influenzajárvány miatt kerülte a
„tömeget”. Volt egy unokaöccse, aki az utcán esett össze
holtan; reggel még teljesen egészséges volt, „délre már
meghótt”. Sylvie kijelentette, hogy nem szabad megijedni az
influenzától. „Az életnek mennie kell tovább” – mondta.
Miután Bridget és Clarence elindultak az állomásra, Mrs.
Glover és Sylvie a konyhaasztalnál üldögéltek, és ittak még
egy pohár sherryt. „Még hogy nagy muri” – morogta Mrs.
Glover. Mire a sarkában lelkesen loholó Trixie-vel Teddy is
megjelent, és kijelentette, hogy éhen hal, és megkérdezte,
„Nem felejtettünk el ebédelni?”, a királynő-puding tetején
már összeesett a tojáshab, és az egész odaégett. A háború
utolsó áldozata.

Megpróbálták ébren megvárni Bridget-et, de nem sikerült, az

esti mese olvasása közben elaludtak. Pamela Az északi szél
hátában11 varázslatos hatása alatt volt, Ursula pedig a Szél
lengeti a fűzfákat12-on rágta át magát. Különösen Vakondot
szerette. Ursula rejtélyes módon nagyon lassan olvasott és

11
George MacDonald skót meseíró klasszikusa.
12
Kenneth Grahame magyarul is megjelent meséje.
írt („Gyakorlat teszi a mestert, drágám”), és azt szerette
legjobban, ha Pamela olvasott fel neki. Mindketten szerették
a tündérmeséket, és megvolt nekik Andrew Láng összes
könyve, mind a tizenkét szín, amiket Hugh vett meg
születésnapokra és karácsonyokra. „Maga a szépség”,
jegyezte meg Pamela.
Bridget zajos hazatérése felriasztotta Ursulát, aki aztán
felrázta Pamelát is, és mindketten lábujjhegyen leosontak a
földszintre, ahol a vidám Bridget és a józanabb Clarence az
ünnepségek eseményeivel, a „tengernyi emberről” és a király
éltetésében magukat rekedtre ordibálókról szóló leírással
szórakoztatták őket („A királyt akarjuk!”, „A királyt
akarjuk!” – szemléltette lelkesen Bridget), amíg aztán a
király valóban meg nem jelent a Buckingham-palota
erkélyén.
– És a harangok! – tette hozzá Clarence. – Még sosem
hallottam ehhez foghatót. London összes harangja a békét
ünnepelte.
– Maga a szépség – jegyezte meg Pamela.
Bridget elvesztette valahol a kalapját, több hajcsatját és a
blúza legfelső gombját a nagy tülekedésben.
– A lábam is fel tudtam húzni, úgy megtartott a tömeg! –
mesélte boldogan.
– Jesszusom, micsoda zenebona! – jelent meg Sylvie
álmosan és csipkés pongyolájában bájosan, hajfonata nagy,
kirojtosodó kötélre emlékeztetőén verte a hátát. Clarence
elpirult, és lesütötte a szemét. Sylvie kakaót főzött
mindenkinek, és elnézően hallgatta Bridgetet, amíg már az
újdonság ereje, hogy még éjfélkor fent lehetnek, sem tartotta
ébren őket.
 – Holnap vissza a régi kerékvágásba – mondta Clarence,
és merészen egy puszit nyomott Bridget arcára, mielőtt
hazaindult az anyjához. Mindent összevetve a megszokottól
eltérő nap volt.
– Mit gondolsz, Mrs. Glover mérges lesz, hogy nem
ébresztettük fel? – súgta oda Sylvie Pamelának, miközben a
lépcsőn kapaszkodtak felfelé.
– Tombolni fog – mondta Pamela, és úgy nevettek, mint a
cinkosok. Mint két felnőtt nő.

Amikor elaludt, Ursula Clarence-ről és Bridgetről álmodott.

Egy elburjánzott kertben sétáltak, és Bridget kalapját
keresték. Clarence sírt, az ép arcfelén igazi könnyeket, a
másikon festetteket, amik az ablaküvegen megjelenő
műesőcseppekre hasonlítottak.
Amikor Ursula másnap felébredt, lángolt a teste, és
minden porcikája fájt; „olyan, mint a főtt rák”, jelentette ki
Mrs. Glover, akinek Sylvie még kikérte a véleményét. Bridget
is ágynak esett. „Nem csoda”, morogta Mrs. Glover, aki
hatalmas, mégis kevéssé vonzó melle alatt rosszallóan
összefonta a karját. Ursula remélte, hogy Mrs. Glover sosem
fogja dajkálni.
Ursula reszelősen és érdesen kapkodta a levegőt, ami
besűrűsödött a mellkasában. A hangok búgtak és távolodtak,
mint a tenger hangja egy hatalmas kagylóban. Mindent
kellemesen elmosódottan érzékelt. Trixie az ágyon, a lábánál
feküdt, és Pamela felolvasott neki a Piros tündérkönyvből,13
de a szavak értelmetlenül jöttek-mentek. Pamela arca
kiélesedett, aztán elhomályosult. Sylvie jelent meg, és
erőlevest próbált beleerőltetni, de a torkát túl szűknek
érezte, és kiköpte a levest, ami beborította az ágyneműt.
Autó csikorgott kint a murván.
– Ez dr. Fellowes lesz – mondta Sylvie Pamelának, és
sietve felpattant, majd hozzátette: – Maradj Ursula mellett,
Pammy, de ne engedd be ide Teddyt, megértetted?

A ház csendesebb volt a megszokottnál. Amikor Sylvie nem

jött vissza, Pamela így szólt:
– Megyek, megnézem, hol a mami. Mindjárt visszajövök.
– Ursula mormolást és sírást hallott, ami valahonnan a
házból szűrődött fel, de számára egyik sem jelentett semmit.
Furcsa, nyugtalan álomba merült, aztán egyszer csak
megjelent az ágya mellett dr. Fellowes. Sylvie az ágy másik
felén ült, és Ursula kezét fogva azt mondta:
– Liláskék a bőre, mint Bridgeté. – A liláskék szépen
hangzott, mint mondjuk a Liláskék tündérkönyv. Sylvie
hangja különösen zengett, fojtott volt és rémült, mint amikor
meglátta a táviratkihordó fiút a házhoz közeledni, de aztán
kiderült, hogy csak Izzie küldött táviratot Teddy
születésnapjára. („Micsoda meggondolatlanság!” –
zsörtölődött Sylvie.)

13
Andrew Lang mesekönyve.
Ursula nem kapott levegőt, mégis érezte az anyja parfümjét,
és hallotta, hogy gyöngéden a fülébe suttog, mintha egy
nyári napon méhecske döngicsélne. Ursula olyan fáradt volt,
hogy nem tudta nyitva tartani a szemét. Hallotta, hogy Sylvie
szoknyája suhog, amikor feláll, aztán azt, ahogy nyílik az
ablak. „Hogy egy kis levegőt kapj” – mondta Sylvie, és
visszament Ursula mellé. Ropogós krepp blúzához szorította,
amiből keményítő és rózsa biztonságot lehelő illata áradt.
Tábortűz füstje szivárgott be az ablakon át a kis
padlásszobába. Hallotta a lovak patadobogását, majd a szén
zörgését, amikor a szenesember kiürítette a zsákokat a
szeneskamrában. Az élet a megszokott mederben csordogált.
Maga a szépség.
Egyetlen lélegzetvétel. Ennyire volt szüksége. De nem
jött.
Gyorsan szállt le a sötétség. Előbb ellenségként, aztán
barátként.
HÓ
 1910. február 11.

Dr. Fellowest egy nagydarab asszony ébresztette fel, akinek

kazánfűtőhöz illő sonkakarjai voltak. Az ágya melletti
éjjeliszekrényre tette le zörögve a csészét meg a csészealjat,
és szétrántotta a függönyt, bár odakint még sötét volt. Pár
pillanatba telt, míg dr. Fellowes visszaemlékezett, hogy
Rókazugban van, a dermesztőén hideg vendégszobában, és a
félelmetes asszonyság a csészével Toddék szakácsnője. Dr.
Fellowes agya poros archívumában keresgélte az asszony
nevét, amiről tudta, hogy pár órája még könnyen eszébe
jutott.
– Mrs. Glover – mondta az asszony, mintha olvasott volna
a gondolataiban.
– Úgy bizony, a fenséges savanyúságok ismerője. – Olyan
volt, mintha a fejét szalma töltené ki. Kínosan érezte magát,
amikor felvillant előtte, hogy a szerény takaró alatt csak a
meleg alsóruháját viseli. A kandalló sötét és üres volt.
– Szükség van magára – közölte Mrs. Glover. – Baleset
történt.
– Baleset? – visszhangozta dr. Fellowes. – A babával
történt valami?
– Egy gazdát megtaposott egy bika.
FEGYVERSZÜNET
 1918. november 12.

Ursula hirtelen riadt fel. A hálószobában sötét volt, de lentről

zajokat hallott. Ajtó csukódott, kuncogás és csoszogás
hallatszott. Felismerte az éles kotkodácsolást, ami Bridget
jellegzetes nevetése volt, és egy férfi dörgő basszusát.
Bridget és Clarence visszaértek Londonból.
Ursula első gondolata az volt, hogy felkel, felrázza
Pamelát, és lemennek, hogy kifaggassák Bridgetet a nagy
muriról, de valami visszatartotta. Miközben a sötétben
hailgatódzott, valami rettenetes söpört végig rajta, egy
iszonyatos félelem, mintha valami igazán alattomos dolog
készülődne. Ugyanezt érezte, amikor követte a tengerre
Pamelát közvetlenül a háború előtt a cornwalli nyaralásukon.
Egy idegen mentette ki őket. Az eset után Sylvie
megszervezte, hogy mind úszóleckéket vegyenek a városi
uszodában egy volt őrnagytól, aki a búr háborúban harcolt,
és addig ordítozott nekik parancsokat, míg annyira meg nem
ijedtek, hogy nem mertek elmerülni. Sylvie gyakran mesélte
ezt a történetet, mintha valami vicces kaland lett volna (A
hősies Mr. Winton!), amikor Ursula nagyon is jól emlékezett
a rettegésre.
Pamela motyogott valamit álmában, de Ursula
elcsitította. Pamelának nem szabad felébrednie. Nem szabad
lemenniük. Nem szabad Bridgettel találkozniuk. Ursula nem
tudta, hogy ez miért kell, hogy így legyen, hogy honnan jön
ez az iszonyatos félelem, de a fejére húzta a takarót, hogy
elrejtőzzön az elől, ami odakint van. Legalábbis remélte,
hogy odakint van, és nem benne. Arra gondolt, tetteti az
alvást, de perceken belül valóban elaludt.

A konyhában reggeliztek, mert Bridget beteg volt, és ágyban

maradt.
– Aligha meglepő – morogta Mrs. Glover részvétlenül, és
kiosztotta a zabkását. – Nem is merek arra gondolni, mikor
tántorgott haza.
Sylvie jött le egy tálcával, a rajta lévő ételhez hozzá sem
nyúltak.
– Azt hiszem, Bridget tényleg nincs jól, Mrs. Glover –
mondta.
– Sokat ivott – gúnyolódott Mrs. Glover, és úgy törte fel a
tojásokat, mintha büntetné őket. Ursula köhögött, és Sylvie
élesen pillantott rá. – Szerintem ki kellene hívnunk dr.
Fellowest – mondta Sylvie Mrs. Glovernek.
– Bridgethez? – kérdezte Mrs. Glover. – Az a lány
egészséges, mint a makk. Dr. Fellowes kurtán elzavarja, ha
megérzi a leheletén az alkoholt.
– Mrs. Glover! – mondta Sylvie azon a hangon, amit csak
akkor használt, ha halálosan komolyan gondolt valamit, és
azt akarta, hogy odafigyeljenek rá. (Ne járkáljatok össze
mindent sáros lábbal, ne bánjatok rosszul más gyerekekkel,
bármilyen kihívóan is viselkedjenek.) – Én mondom, Bridget
beteg. – Mrs. Glover hirtelen megértette.
 – Vigyázzon, kérem, a gyerekekre – hagyta meg Sylvie. –
Telefonálok dr. Fellowesnak, aztán felmegyek, és Bridget
mellett maradok.
– A gyerekek nem mennek iskolába? – kérdezte Mrs.
Glover.
– Természetesen mennek – sietett közölni Sylvie. – Vagy
talán mégsem. Nem… igen… mennek. Vagy ne? – Egyik
lábáról a másikra állt a konyhaajtóban, ingerültté tette a
határozatképtelenség, miközben Mrs. Glover meglepő
türelemmel várta, hogy döntésre jusson.
– Talán mára mégis itthon tartom őket – jelentette ki
végül Sylvie. – A zsúfolt tanterem miatt meg ilyesmi. – Nagy
levegőt vett, és felnézett a mennyezetre. – De egyelőre tartsa
őket itt lent. – Pamela felvont szemöldöke alól Ursulára
pillantott, mire Ursula is felvonta az övét, bár nem tudta
biztosan, mit próbálnak meg egymás értésére adni. „Főleg az
elszörnyedést afelett, hogy Mrs. Glover gondjaira lesznek
bízva”, gondolta.
A konyhaasztalnál kellett ülniük, hogy Mrs. Glover
„rajtuk tarthassa a szemét”, majd heves tiltakozásuk ellenére
rájuk parancsolt, hogy vegyék elő a tankönyveiket, és
csinálják meg a házi feladatot: Pamelának az összeadást,
Teddynek a betűvetést kellett gyakorolnia (A, mint ablak, B,
mint birka), míg Ursulának a „csapnivaló” kézírásán kellett
javítania. Ursula mélységesen igazságtalannak érezte, hogy
olyan valaki ítélkezik keservesen papírra vetett írása fölött,
aki nehézkes írásával csak bevásárlólistát szokott írni
(birkafaggyú, tűzhelypaszta, ürüborda és Dinneford-féle
égetett magnézium).
 Mrs. Glovert közben szinte teljesen lekötötte a borjúnyelv
lepréselése; eltávolította a porcogót, a csontot, és feltekerte,
mielőtt benyomta volna a nyelvprésbe, és ezt a
tevékenységet ezerszer izgalmasabb volt nézni, mint azt
leírni, hogy Gyorsan lebbenő fuvalmak bosszantották bátor
Jimet vagy Öt bokszoló varázsló ugrott fel sebesen.
– Nem szeretnék olyan iskolába járni, ahol ő tanít –
motyogta az egyenletekkel küszködő Pamela.
A mészáros biciklin érkező kifutófiúja elterelte a
figyelmüket. Veszettül nyomta a csengőt, hogy jelezze,
megjött. Fred Smithnek hívták és tizennégy éves volt; a
lányok és Maurice is végtelenül csodálták. A lányok azzal
jelezték a lángolásukat, hogy „Freddy”-nek szólították,
Maurice pedig bajtársi helyesléssel „Smithy”-nek. Pamela
egyszer kijelentette, hogy Maurice „bukik" Fredre, mire Mrs.
Glover, aki ezt véletlenül meghallotta, egy fém habverővel a
vádlijára csapott, ahogy elment mellette. Pamela nagyon
megsértődött, és fogalma sem volt, miért büntették meg.
Fred Smith különben tiszteletteljesen „Miss”-nek titulálta a
lányokat, Maurice-t meg „Todd úrfinak”, bár egyikük iránt
sem mutatott érdeklődést. Mrs. Glovernek ő volt az „ifjú
Fred”, míg Sylvie-nek a „mészáros kifutófiúja” vagy az a
„kedves kifutófiú”, hogy megkülönböztesse az elődjétől,
Leonard Ashtől, a Mrs. Glover szerint „csúszómászó
csirkefogótól”, akit egyszer rajtakapott, amikor tojásokat
lopott a tyúkólból. Leonard Ash a somme-i csatában esett el,
miután hazudott az életkoráról, amikor katonának
jelentkezett, és Mrs. Glover azt mondta, csak azt kapta, amit
megérdemelt, ami túlzó igazságtételnek tűnt.
 Fred átnyújtotta a fehér papírba csavart csomagot Mrs.
Glovernek.
– A pacal – mondta, aztán a fa csepegtetőtálcára tette egy
nyúl hosszú, puha testét. – Öt napig lógattuk. Egy szépség,
Mrs. Glover – és még a dicséretre legalkalmasabb
pillanatokban is képtelen Mrs. Glover is elismerte a nyúl
kiválóságát azzal, hogy elővette a bádogdobozt, és
megengedte Frednek, hogy kiválassza a legnagyobb
süteményt az általában veszettül őrzött belsejéből.
Mrs. Glover, akinek a nyelve már biztos helyen, a présben
volt, nekifogott a nyúl megnyúzásának, ami elszomorító,
ugyanakkor delejes művelet volt, és a lányok le sem tudták
venni róla a szemüket. Csak amikor szerencsétlen nyúlról
már lefejtették a bundáját, és fényesen, meztelenül feküdt
ott, akkor vették észre, hogy Teddy nincs ott.
– Menj, hívd ide – parancsolta Mrs. Glover Ursulának. –
Aztán mind ihattok egy kis tejet és ehettek egy süteményt,
bár Isten a megmondhatója, hogy semmivel sem
érdemeltétek ki.
Teddy imádott bújócskázni, és amikor nem jött elő a neve
hallatán, Ursula sorban felkereste a titkos búvóhelyeit: a
nappali függönye mögött, az ebédlőasztal alatt, és amikor
nyomát sem lelte, felfelé indult a lépcsőn a hálószobákhoz.
Erőteljes csengetés visszhangzott mögötte a lépcsőn. A
lépcsőfordulóból lenézve látta, hogy Sylvie jelenik meg az
előtérben, és ajtót nyit dr. Fellowesnak. Ursula feltételezte,
hogy az anyja nem varázsütésre bukkant fel, hanem a hátsó
lépcsőn ment le. Dr. Fellowes és Sylvie suttogva heves
diskurzusba merültek feltehetően Bridgetről, de Ursula
egyetlen szót sem tudott elcsípni.
 Teddy nem volt Sylvie szobájában (már régen nem úgy
gondoltak rá, mint a szoba, ami két szülőé). Maurice-éban
sem, ami szép tágas volt ahhoz képest, hogy Maurice több
mint a fél életét az iskolában töltötte. A vendégszobában és a
másik vendégszobában sem, sem pedig Teddy kis hátsó
hálószobájában, amit szinte teljes egészében a vasútja foglalt
el. Nem találta a fürdőszobában, sem az ágyneműs
szekrényben, és nyoma sem volt az ágyak alatt vagy a
szekrényekben vagy a számtalan kisszekrényben, és a
kedvenc trükkjét sem vetette be, hogy mozdulatlanul
feküdjön, mint egy tetem Sylvie nagy dunyhája alatt.
– Sütemény vár lent, Teddy – ajánlotta fel Ursula az üres
szobáknak. Legyen bár igaz vagy sem, a sütemény ígérete
mindig elővarázsolta Teddyt.
Ursula felcaplatott a keskeny, sötét falépcsőn, amin a tető
alatti hálókhoz lehetett feljutni, és amint az első fokra
helyezte a lábát, félelem szorította össze a szívét. Fogalma
sem volt, miért és honnan jött.
– Teddy, Teddy, hol vagy? – Ursula megpróbálta
felemelni a hangját, de csak suttogásra volt képes.
De Teddy nem volt a szobában, amiben Ursula Pamelával
aludt, sem Mrs. Glover régi szobájában. Nem volt a
raktárszobában sem, ami egykor gyerekszoba volt, de most
ide tették be a régi ruhákkal és játékokkal teli dobozokat,
ládákat és bőröndöket. Már csak Bridget szobája volt hátra.
Az ajtó félig nyitva volt, és Ursulának kényszerítenie
kellett magát, hogy elinduljon felé. Nem akarta látni, de
tudta, hogy muszáj.
– Teddy! – A megkönnyebbüléstől, hogy látja, nagy kő
esett le a szívéről. Teddy Bridget ágyán ült, az ölében a
születésnapi repülőgépével. – Mindenhol kerestelek –
mondta Ursula. Trixie az ágy mellett feküdt, és lelkesen
ugrott fel, amikor meglátta Ursulát.
– Azt hittem, Bridget jobban lesz tőle – simogatta Teddy a
repülőgépet. Teddy roppantul hitt a játék vonatok és
repülőgépek gyógyító erejében. (Biztosított mindenkit, hogy
pilóta lesz, ha nagy lesz.) – Bridget alszik szerintem, bár
nyitva a szeme.
Valóban nyitva volt. Tágra nyílva, vakon meredt a
mennyezetre. Vizenyős, kéklő hártya volt a nyugtalanító
szemen, a bőrének szokatlan ibolyakék árnyalata volt. Ursula
„Winsor and Newton” vízfestékkészlete szerint ez volt a
kobaltkék. Látta, hogy Bridget nyelve hegye kilóg a szájából,
és egy pillanatra felrémlett előtte Mrs. Glover, ahogy a
présbe teszi a borjúnyelvet.
Ursula még sosem látott holttestet, de kétséget kizáróan
tudta, hogy Bridget az lett.
– Mássz le az ágyról, Teddy – mondta óvatosan, mintha
az öccse egy bármelyik pillanatban eliramodni kész vadállat
lett volna. Egész testében remegni kezdett. Nem elég, hogy
Bridget meghalt, ami önmagában is elég rossz volt, de valami
ennél is veszélyesebb volt itt. A dísztelen falak, a vaságyon a
vékony jacquard ágytakaró, a tükrös szekrényre kirakott
zománcberakásos kefe- és fésűkészlet, a padlót takaró
szőnyeg hirtelen mind mérhetetlenül fenyegetővé váltak,
mintha nem is azok lennének, amiknek látszottak. Ursula
hallotta Sylvie és dr. Fellowes hangját a lépcsőn. Sylvie
kapkodva, sürgetően beszélt, dr. Fellowes kevésbé
aggodalmasan.
Sylvie belépett, és elakadt a szava.
 – Ó, édes istenem! – kiáltott fel, amikor meglátta őket a
szobában. Lekapta Teddyt az ágyról, aztán a karjánál fogva
kivonszolta Ursulát a folyosóra. Izgatott farkcsóválással
Trixie is utánuk iramodott. – Menjetek a szobátokba –
mondta Sylvie. – Nem, Teddy szobájába menjetek. Vagy
inkább az enyémbe. Most azonnal! – parancsolta őrjöngve,
nem a megszokott Sylvie-modorban. Sylvie visszament
Bridget szobájába, és határozottan becsukta az ajtót. Az
anyjuk és dr. Fellowes között csak halk eszmecserét
hallottak, míg végül Ursula odaszólt Teddynek:
– Gyerünk –, és megfogta a kezét. Teddy szelíden hagyta,
hogy Ursula levezesse a lépcsőn Sylvie szobájába. –
Süteményt mondtál?

– Teddy bőrének olyan a színe, mint Bridgeté – mondta

Sylvie. A gyomra üres lett a rettegéstől. Iudta, mit lát. Ursula
csak sápadt volt, bár lehunyt szemhéja sötétre színeződött, a
bőre pedig különös, beteges fényt kapott.
– Heliotróp cianózis – magyarázta dr. Fellowes, és Teddy
pulzusát számolta. – Látja azokat a mahagóniszínű pettyeket
az arcán? Sajnos, ez a virulensebb fajta.
– Hagyja abba, kérem! – sziszegte Sylvie. – Ne oktasson
ki, mint egy orvostanhallgatót! Az anyjuk vagyok. – E
percben szívből gyűlölte dr. Fellowest. Bridget odafent
feküdt az ágyában, még meleg volt a teste, de halottabb már
nem is lehetett volna. – Az influenza – folytatta
könyörtelenül dr. Fellowes. – A szobalánya tegnap
Londonban elvegyült a tömegben. Tökéletes alkalom volt,
hogy elkapja a fertőzést. Egy szemvillanás alatt elviszi őket.
– De nem ezt – kiáltotta vadul Sylvie, és megragadta
Teddy kezét. – Nem az én gyerekemet. Nem az enyéimet –
nyúlt át fölötte, hogy megsimogassa Ursula tűzforró
homlokát.
Pamela az ajtóban téblábolt. Sylvie elhessegette. Pamela
elsírta magát, de Sylvie-nek most, a halállal farkasszemet
nézve nem volt ideje a könnyekre.
– Valamit csak tehetnék! – mondta dr. Fellowesnak.
– Imádkozhat.
– Micsoda?
Sylvie nem hitt Istenben. A bibliai istenséget lehetetlen,
bosszúálló alaknak tekintette (Tiffin meg a többi), aki nem
volt valóságosabb, mint Zeusz vagy Pán, a nagy isten.
Vasárnaponként azonban kötelességtudóan misére ment, és
nem botránkoztatta meg Hugh-t az eretnek gondolataival. A
szükség törvényt bont, meg hasonlók. De most kétségbeesett
meggyőződéssel, ám hitetlenül imádkozott, és úgy érezte, se
így, se úgy nem ér el vele semmit.
Amikor Teddy orrlyukából világos, véres hab bugyogott
elő, Sylvie olyan hangot hallatott, mint egy megsebzett állat.
Mrs. Glover és Pamela az ajtó túlsó oldalánál hallgatództak,
és ritkán adódó egyetértésben egymás kezébe kapaszkodtak.
Sylvie felkapta Teddyt az ágyról, és erővel magához
szorította. Üvöltött a fájdalomtól.
„Édes istenem – gondolta dr. Fellowes –, ez az asszony
úgy gyászol, mint egy vadember.”
Együtt verítékeztek Sylvie vászon ágyneműjébe csavarodva.
Teddy karját-lábát szétvetve feküdt a párnán. Ursula
magához akarta ölelni, de olyan forró volt, hogy inkább az
egyik bokáját fogta, mintha meg akarná akadályozni, hogy
elfusson. Ursula úgy érezte, mintha a tüdeje tele volna
sodóval, amit sűrűnek, sárgának és édesnek képzelt.
Teddy az este leszállta előtt elment. Ursula azonnal tudta,
amikor meghalt. Érezte a bensőjében. Csak egy szánalmas
nyögést hallott Sylvie-től, aztán valaki kiemelte Teddyt az
ágyból, és bár csak egy kicsi fiú volt, mégis mintha valami
súlyosat vittek volna el Ursula oldala mellől. Egyedül maradt
az ágyban. Hallotta Sylvie fuldokló zokogását, azt a
borzalmas hangot, ami olyan volt, mintha valaki fejszével
lemetszette volna a végtagjait.
A tüdejét megtöltő sodós kulimászból úgy kellett minden
lélegzetet kipréselnie. A világ kezdett elhomályosulni, és
lassan mocorogni kezdett benne valami várakozásteljes
izgalom, mintha karácsony lenne vagy a születésnapja, aztán
a nagy fekete denevér-éjszaka leszállt, és átölelte a
szárnyával. Még egy utolsó lélegzet, aztán vége lett.
Kinyújtotta a kezét Teddy felé, mert elfelejtette, hogy nincs
ott többé.
Elnyelte a sötétség.
HÓ
 1910. február 11.

Syivie gyertyát gyújtott. Téli sötétség, a hálószobái kis

hordozható aranyóra szerint, ami a kandallón állt, hajnali öt
óra. Az angol óra („Jobb, mint a francia” – közölte az anyja) a
szülei egyik nászajándéka volt. Amikor a társasági
portréfestő halála után a hitelezők megjelentek a házukban,
az özvegy elrejtette az órát a szoknyája alá, és bánta, hogy a
krinolin kiment a divatból. Lottie minden negyedórában
ütött, és ezzel elképesztette a hitelezőket, akik szerencsére
akkor már nem voltak a szobában, amikor egész órára ugrott
a mutató.
Az újszülött a bölcsőben aludt. Coleridge szavai jutottak
Syivie eszébe: „Drága gyermekem, ki bölcsőben alszol”.14
Melyik vers is volt ez?
A kandallóban már kialudt a tűz, és csak egyetlen
lángocska táncolt a szénen. A baba nyivákolni kezdett, és
Syivie óvatosan kimászott az ágyból. A szülés brutális volt.
Ha köze lehetett volna az emberi nem megtervezéséhez,
máshogy intézte volna a dolgokat. (Esetleg a fülön át egy
arany napsugár lett volna a fogantatás, és kilenc hónappal
később a meneküléshez egy jól illeszkedő tolóajtó.) Elhagyta
az ágy melegét, és kivette Ursulát a bölcsőből. A hó miatti
tompa csendet hirtelen mintha egy ló halk nyihogása törte
volna meg, és ettől a valószínűtlen hangtól Syivie lelkén kis

14
Samuel Taylor Coleridge: Éjféli fagy (Szabó Lőrinc fordítása).
zizzenéssel átnyilallt a gyönyörűség. Az ablakhoz vitte
Ursulát, és elhúzta az egyik súlyos függönyt, hogy kilásson. A
hótakaró elfedett minden ismerős pontot, a kinti világot
fehérrel vonta be. És odalent fantasztikus látvány tárult a
szeme elé: George Glover nyereg nélkül ülte meg az egyik
igáslovát (Nelsont, ha jól látta). Pompásan festett, akárcsak a
régi idők hősei. Sylvie behúzta a függönyt, és arra gondolt,
hogy valószínűleg az éjszaka megpróbáltatásai zavarták
össze és okozták ezt a hallucinációt.
Visszavitte Ursulát az ágyba, és a baba keresgélni kezdte
a mellbimbóját. Sylvie a szoptatás híve volt, mindegyik
gyerekét szoptatta. Természetellenesnek tartotta az üveget
és a gumicumit, még ha a szoptatástól olykor fejőstehénnek
is érezte magát. A baba lassú volt és ügyetlen, az újdonság
összezavarta. Vajon mikor hozzák a reggelit, töprengett
Sylvie.
FEGYVERSZÜNET
 1918. november 11.

Kedves Bridget! Bezártam az ajtót, a riglit is rátoltam.

Tolvajok járnak a közelben – a „tolvaj”-t „j”-vel vagy „ly”-nal
írják? Ursula addig rágta a ceruza végét, míg szét nem
forgácsolódott. Mivel nem tudott dönteni, kihúzta a
„tolvajokat”, és „rablókat” írt helyette. Rablók járnak a
faluban. Kérlek, töltsd az éjszakát Clarence anyjánál. A
nyomaték kedvéért még hozzáírta: És a fejem is fáj, ne
kopogtass. Aztán aláfirkantotta: Mrs. Todd. Ursula megvárta,
míg nem maradt senki a konyhában, aztán kiment, és a hátsó
ajtóra tűzte az üzenetet.
– Mit művelsz? – kérdezte Mrs. Glover, amikor Ursula
bejött. Ursula összerezzent. Mrs. Glover olyan hangtalanul
járt, mint egy macska.
– Semmit – válaszolta Ursula. – Csak azt néztem,
megjött-e már Bridget.
– Jesszusom, az utolsó vonattal fog megjönni, még órákig
nem várható. Most szedd a lábad, már régen ágyban kéne
lenned. Olyan ez a ház, mint a Liberty Hall.15
Ursula nem tudta, mi a Liberty Hall, de jó lakhelynek
tűnt.

15
Egy mondás szerint a Liberty Hallban mindenki úgy áll fejre, ahogy akar.
Másnap reggel nyoma sem volt Bridgetnek a házban. És ami
még érthetetlenebb, Pamelának sem. Ursula olyan óriási
megköny-nyebbülést érzett, amilyen megmagyarázhatatlan a
páni félelem volt, aminek hatására előző este az üzenetet
írta.
– Múlt éjjel egy buta levélkét találtam az ajtón, valami
kópéságot – jegyezte meg Sylvie. – Bridgetet kizárták.
Hasonlít a kézírásodra, Ursula, esetleg tudsz rá valami
magyarázatot adni?
– Nem – jelentette ki Ursula keményen.
– Elküldtem Pamelát Mrs. Doddshoz, hogy hozza haza
Bridgetet – tette hozzá Sylvie.
– Pamelát?! – visszhangozta elszörnyedve Ursula.
– Igen.
– Pamela Bridgettel van?
– Persze – válaszolta Sylvie. – Mi ütött beléd?
Ursula kirohant a házból. Hallotta, hogy az anyja kiabál
utána, de nem állt meg. Élete nyolc éve alatt még sosem
futott ilyen gyorsan, akkor sem, amikor Maurice
megkergette, hogy két kézzel fájdalmasan megmarkolja a
karját. Mrs. Dodds háza felé szaladt fel az ösvényen, és a
sarat sem kerülgette, így mire megpillantotta maga előtt
Bridgetet és Pamelát, tetőtől talpig felcsapta a ruháját.
– Mi baj? – kérdezte nyugtalanul Pamela. – Apával történt
valami? – Bridget keresztet vetett. Ursula átölelte Pamelát,
és könnyekben tört ki.
– Bármi is az, mondd meg – sürgette Pamela, akire
átterjedt a rettegés.
 – Nem tudom – zokogta Ursula. – Csak annyira aggódtam
miattad.
– Milyen csacsi vagy – mondta szeretetteljesen Pamela, és
megölelte.
– Fáj kicsit a fejem – jegyezte meg Bridget. – Menjünk
vissza a házba.

Hamarosan ismét elnyelte a sötétség.

HÓ
 1910. február 11.

– Csuda, mondja az a Fellowes nevű fickó – mesélte Bridget

Mrs. Glovernek, miközben az új baba megszületésére ittak
pohárköszöntőt a reggeli teázásuk közben. Mrs. Glover
amondó volt, hogy a csodáknak a Bibliában a helyük, nem a
szülés mészárszékén. – Talán megáll háromnál.
– Ugyan miért tenné, amikor olyan szép, egészséges
babái születnek, és elég pénz van a házban, hogy semmiben
se szenvedjenek hiányt?
Mrs. Glover, aki eleresztette Bridget érvét a füle mellett,
felkászálódott az asztaltól.
– Neki kell fognom Mrs. Todd reggelijének. – Előhozta a
kamrából a tejbe áztatott vesét, és kezdte lehántani róla a
zsíros fehér hártyát, mint egy magzatburkot. Bridget a tejre
pillantott, ami pirossal erezett fehér színű volt, és nem
jellemzően felfordult a gyomra.
Dr. Fellowes már megreggelizett – sült szalonnát, véres
hurkát, zsírban sült pirítóst és tojást evett –, majd távozott.
A faluból embereket hívtak, hogy kiássák a kocsiját, de
amikor nem jártak sikerrel, valaki elszaladt George-ért, aki
az orvos megmentésére sietett az egyik nagy igáslova hátán.
Mrs. Glover gondolataiban felmerült Szent György, de ahogy
jött, olyan sietve el is illant, mint túlságosan hóbortos ötlet.
Dr. Fellowest nem minden nehézség nélkül felpakolták Mrs.
Glover fia mögé, és a páros elvonult, nem a földet, hanem a
havat szántva.
 Egy gazdát megtaposott a bika, de még élt. Mrs. Glover
apját, egy tehenészt is egy tehén ölte meg. A fiatal, de bátor,
és Mr. Glovert még nem ismerő Mrs. Glover a fejőpajtában
bukkant rá apja holttestére. Még ma is látta maga előtt a
véres szalmát és a tehén – apja kedvence, Maisie – pofáján a
csodálkozást.
Bridget megmelengette a kezét a teáskancsón, és Mrs.
Glover így szólt.
– Ideje hozzáfognom a veséhez. Keress nekem egy virágot
Mrs. Todd reggeli tálcájára.
– Virágot? – értetlenkedett Bridget, amikor az ablakon át
kinézett a hóba. – Ebben az időben?
FEGYVERSZÜNET
 1918. november 11.

– Ó, Clarence – nyitotta ki a hátsó ajtót Sylvie. – Bridgetet,

sajnos, baleset érte. Megbotlott, és leesett a lépcsőn. Talán
csak a bokája fordult ki, de kétlem, hogy ma el tudna menni
Londonba az ünnepségekre.
Bridget brandyt szürcsölve Mrs. Glover székében ült, egy
nagy, magas, pálcás támlájú karosszékben a tűzhely mellett.
A lábát feltámasztotta egy zsámolyra, és élvezte a meséje
drámaiságát.
– Éppen bejöttem a konyhaajtón, úgy bizony. A mosott
ruhát teregettem kint, bár nem tudom, miért bajlódtam, hisz
megint eleredt az eső, amikor éreztem, hogy valaki meglök a
kezével. Aztán már a földön is feküdtem, szörnyű kínok
közepette. Kis kezet éreztem – tett hozzá. – Mintha egy kis
kísértetgyerek keze lett volna.
– Ne már, Bridget – méltatlankodott Sylvie. – Ebben a
házban nincsenek kísértetek, se gyerek, se más. Láttál
valamit, Ursula? Kint voltál a kertben, nem?
– Ó, az az ostoba lány csak megbotlott – szólalt meg Mrs.
Glover. – Tudja, milyen ügyetlen. Na, különben ezzel vége is
a londoni nagy murinak! – jelentette ki elégedetten.
– Szó sincs róla – makacsolta meg magát Bridget. – Arról
semmi pénzért nem maradnék le. Gyere csak, Clarence.
Nyújtsd a karod. Majd bicegek.
A sötétség meg a többi.
HÓ
 1910. február 11.

– Mielőtt megkérdeznéd, „Ursula” a neve – mondta Mrs.

Glover, és kanállal merte ki a Maurice és Pamela elé tett
tálakba a kását. A gyerekek a konyhai nagy faasztalnál ültek.
– Ursula – ismételte meg Bridget elismerően. – Jó név.
Tetszett asszonyomnak a hóvirág?
FEGYVERSZÜNET
 1918. november IL

Valahogy minden olyan ismerős.

– Déjà vu-nek hívják – magyarázta Sylvie. – Megtéveszt
minket az agyunk, ami egy feltárhatatlan rejtély. – Ursula
biztos volt benne, hogy emlékszik, ahogy a fa alatt feküdt a
babakocsiban. – Lehetetlen – hárította el Sylvie. – Senki sem
emlékezhet semmire ilyen kicsi korából –, de Ursula mégis
fel tudta idézni a leveleket, amik a szélben úgy mozogtak,
mint a nagy zöld kezek, és a kocsi tetejéről lógó ezüstnyulat,
ami az arca előtt forgott és pörgött. – Nagyon élénk a
fantáziád, Ursula – sóhajtott fel Sylvie. Ursula nem tudta,
hogy ez bók-e, vagy sem, de kétségtelenül igaz volt, hogy
gyakran összezavarodott, hogy mi igaz és mi nem. És ott volt
az az iszonyatos félelem, az a vérfagyasztó rémület, ami
folyton ott élt benne. A lelkében tanyázó sötét táj. – Ne
töprengj ilyesmin – fojtotta bele éles hangon a szót Sylvie,
amikor Ursula megpróbálta elmagyarázni. – Derűs
gondolatokkal foglalkozz.
Néha még azt is tudta, mit mond majd valaki, mielőtt
kimondta volna, vagy mielőtt egy hétköznapi esemény
bekövetkezett volna, mondjuk, mielőtt elejtett valaki egy
tálat vagy egy üvegház üvegét bedobták volna egy almával.
Mintha mindez már sokszor megtörtént volna. Szavak és
kifejezések visszhangoztak, idegenek régi ismerősöknek
tűntek.
 – Időről időre mindenki furcsának tetszik – mondta Syl-
vie. – Ne feledd, kedvesem: csak derűs gondolatokat!
Bridget szívesebben hallgatta meg, és kijelentette, hogy
Ursulának „jövőbe látó képessége” van. A világunk és a
következő világ között vannak ajtók, mondta, és egyesek át
tudnak rajtuk menni. Ursula úgy érezte, nem szeretne
közéjük tartozni.
Tavaly karácsonykor, az ajándékosztás reggelén Sylvie
egy szépen becsomagolt, masnis dobozt nyújtott át
Ursulának, amiről nem lehetett sejteni, mi lehet benne, és
azt mondta:
– Boldog karácsonyt, kedvesem – mire Ursula azt felelte:
– Jaj, de jó, étkészlet a babaházba! –, és azonnal bajba
került, hogy titkon előre megnézte az ajándékokat.
– De hát én soha… – bizonygatta makacsul később a
konyhában Bridgetnek, aki kis fehér papírkoronákat próbált
ráügyeskedni a karácsonyi liba combjaira a levágott lábak
helyére. (A libáról Ursulának eszébe jutott egy férfi, vagy
inkább még fiú a faluban, akinek mindkét lába leszakadt
Cambrai-nél.16) – Nem is néztem meg, csak egyszerűen
tudtam!
– Tudom én – bólogatott Bridget. – Hatodik érzéked van.
Mrs. Glover, aki a mazsolás pudinggal birkózott,
helytelenítően horkant fel. Szerinte az öt érzék is több a
kelleténél, nem hogy még eggyel kiegészítsék.

16
Cambrai-nél tankcsata folyt 1917. november 20. – december 7. között.
Délelőtt a kertbe parancsolták őket, nem mehettek be a
házba.
– Ennyit a győzelmi ünnepségekről – jegyezte meg
Pamela, amikor a szitáló eső elől a bükkfa alatt kerestek
menedéket. Csak Trixie érezte jól magát. Imádta a kertet,
főként a számtalan nyúl miatt, akik a rókák érdeklődése
ellenére is élvezték a konyhakert előnyeit. George Glover két
kisnyulat adott Ursulának és Pamelának még a háború előtt.
Ursula rávette Pamelát, hogy a házban kell őket tartaniuk, és
a szobájuk szekrényében rejtették el őket, és addig etették
őket az orvosságosszekrényben talált szemcsepegtetővei,
amíg egy nap elő nem ugrottak, és halálra nem rémítették
Bridgetet.
– Egy fait accompli – hangzott Sylvie véleménye, amikor
elé hozták a nyulakat. – De a házban nem tarthatjátok őket.
Kérjétek meg Öreg Tomot, hogy építsen nekik egy
nyúlketrecet.
A nyulak természetesen régen megszöktek, és boldogan
szaporodtak. Öreg Tom mérget tett ki és csapdákat állított,
nem sok sikerrel. („Istenem – jegyezte meg egyszer Sylvie a
gyepen elégedetten reggeliző nyulak láttán. – Odakint olyan,
mintha Ausztráliában lennénk.”) Maurice, aki az iskolában az
ifjúsági kiképzés keretében lőni tanult, a hosszú nyári
szünidőt azzal töltötte, hogy a szobája ablakából vaktában
lövöldözött a nyulakra Hugh rég nem használt, ódon Westley
Richards-légpuskájával. Pamela olyan dühös volt rá, hogy
Maurice saját viszketőporából (Maurice örökösen tréfás
cikkeket árusító boltokban kujtorgott) tett az ágyába. Persze
rögtön Ursulát hibáztatták, és Pamela kénytelen volt a dolgot
bevallani, még ha Ursula szívesen magára vállalta volna is az
egészet. Pamela ilyen volt: mindig a tisztesség vezérelte.
Hangokat hallottak a szomszéd kertből – új szomszédokat
kaptak, Shawcrossékat, akikkel még nem ismerkedtek meg –,
és Pamela azt mondta:
– Gyerünk, hátha megpillanthatjuk őket. Kíváncsi lennék,
hogy hívják őket.
„Winnie-nek, Gertie-nek, Millie-nek, Nancynek és Bea
babának”, gondolta Ursula, de nem szólt semmit. Már olyan
jól tudott titkot tartani, mint Sylvie.

Bridget két fogsora közé csippentette a kalaptűjét, és

felemelte a karját, hogy megigazítsa a kalapját. A kalapon
egy csokor papíribolya virított, elsősorban a győzelem
örömére. A lépcső tetején állt, és a K-K-Katyt17 dúdolta
magában. Clarence járt a fejében. Amikor majd
összeházasodnak („tavasszal”, mondta Clarence, bár ez nem
is olyan régen, még „karácsony előtt” volt), végleg itt hagyja
Rókazugot. Lesz saját kis háztartása, saját gyerekei.

Sylvie szerint a lépcső nagyon veszélyes hely. Az ember meg

is halhat rajta. Sylvie mindig azt mondta a gyerekeknek,
hogy nem játszhatnak a lépcső tetején.

17
Népszerű első világháborús dal.
 Ursula végigosont a futószőnyegen. Csendben beszívta a
levegőt, aztán két kezét maga elé tartva, mintha egy vonatot
akarna megállítani, Bridget derekának vetette magát. Bridget
hirtelen hátrafordította a fejét, a száját az elszörnyedéstől el
tátotta, és kimeredt a szeme Ursula láttán, majd
összegabalyodó tagokkal repült és bukdácsolt le a lépcsőn.
Ursula csak nagy nehezen érte el, hogy ne guruljon utána.
Gyakorlat teszi a mestert.
– A karja, sajnos, eltört – jelentette ki dr. Fellowes. –
Jókorát eshetett.
– Mindig is kétbalkezes lány volt – hangzott Mrs. Glover
sommás ítélete.
– Valaki lelökött – közölte Bridget. A homlokán nagy
dudor keletkezett. A kalapot az összenyomott ibolyákkal a
kezében tartotta.
– Valaki? – ismételte meg Sylvie. – Ugyan ki? Ki lökne le,
Bridget? – Körülnézett a konyhában állók arcán. – Teddy? –
Teddy a szájához kapta a kezét, mintha nem akarná, hogy
szavak szökjenek ki rajta. Sylvie Pamelához fordult. –
Pamela?
– Én? – kérdezte Pamela, és jámbor felháborodással a
szívére szorította két kezét, mint egy mártír. Sylvie Bridgetre
nézett, aki alig észrevehetően Ursula felé biccentett.
– Ursula? – ráncolta a homlokát Sylvie. Ursula, mint egy
kivégzésre váró szolgálatmegtagadó, kifejezéstelen
tekintettel meredt előre. – Tudsz erről valamit?
Ursula csúnya dolgot művelt: lelökte Bridgetet a lépcsőn.
Bridget meg is halhatott volna, és Ursula akkor most gyilkos
lenne. Ursula csak abban volt biztos, hogy meg kellett tennie.
Hatalmába kerítette a szörnyű rettegés, és muszáj volt
cselekednie.
Kiszaladt a konyhából, és elbújt Teddy egyik titkos
búvóhelyén, a lépcső alatti szekrényben. Kis idő múlva nyílt
az ajtó, és Teddy kúszott be. Leült Ursula mellé a padlóra.
– Szerintem nem is lökted le Bridgetet – mondta, és
meleg kis kezét Ursula markába csúsztatta.
– Köszönöm. De megtettem.
– Akkor is szeretlek.
Talán sosem bújt volna elő a szekrényből, ha ekkor nem
szólal meg a csengő a bejárati ajtónál, és hirtelen nagy
zűrzavar nem támad az előtérben. Teddy kinyitotta az ajtót,
hogy lássa, mi történik. Visszabújt, és jelentette:
– Mami egy férfit csókol meg, és sír. A férfi is sír. –
Ursula is kidugta a fejét, hogy lássa ezt a csodát.
Meglepetten fordult Teddy felé. – Azt hiszem, talán Apa az –
bukott ki belőle.
BÉKE
 1947. február

Ursula óvatosan kelt át az utcán. A burkolat életveszélyes

volt: jégbordák és hasadékok fodrozták és ráncolták. A járda
még az úttestnél is veszélyesebb volt, a csúf, keményen
ledöngölt hó tömbjeivel volt tele, vagy ami még rosszabb, a
környékbeli gyerekek használták bobpályának, nem lévén
jobb dolguk, hiszen iskolai szünetet rendeltek el. „Ó,
istenem, milyen galád lettem”, gondolta Ursula. Az átkozott
háború. Az átkozott béke.
Mire az utcai ajtó zárjába csúsztatta a kulcsát, már
teljesen kimerült. Azelőtt, még a Blitz legszörnyűbb
napjaiban sem tűnt ilyen nehéz feladatnak a bevásárlás. A
metsző szél kimarta az arcbőrét, a lábujjai érzéketlenné
váltak a hidegben. A hőmérséklet hetek óta nem emelkedett
nulla fok fölé; hidegebb volt, mint negyvenegy telén. Ursula
elképzelte, hogy valamikor majd a jövőben felidézi ezt a
jeges dermedtséget, és tudta, hogy sosem lesz képes maga
elé varázsolni. Annyira fizikai volt, hogy az ember már-már
reccsenő csontra, repedő bőrre számított. Tegnap látta, hogy
két férfi egy csatornafedelet próbál meg kiolvasztani egy
lángszórónak tűnő szerszámmal. Talán nincs is jövője az
olvadásnak és a melegnek, talán ez az új jégkorszak kezdete.
Előbb tűz, aztán jég.
„Még szerencse, hogy a háború közömbössé tett a divat
iránt”, gondolta. Belülről kifelé (ebben a sorrendben) a
következőket viselte: egy rövid ujjú, azon egy hosszú ujjú
mellényt, egy hosszú ujjú pulóvert, egy kardigánt, és erre
feszült rá a régi, agyonhordott télikabátja, amit két évvel a
háború előtt vettek újonnan Peter Robinsonnál, nem beszélve
természetesen a szokásos színtelen alsóneműről, a vastag
tweedszoknyáról, a szürke gyapjúharisnyáról, öt- és egyujjas
kesztyűről, sálról, kalapról és az anyja régi szőrmebéléses
csizmájáról. Szánta volna azt a szerencsétlen férfit, akinek
hirtelen eszébe jut megerőszakolni. – „Nem mintha sok esély
lenne rá, mi?” – kérdezte Enid Barker, az egyik titkárnő a
teástermosz vigasza és menedéke mellől. Enid az 1940-es
évek táján lestoppolta magának a bátor londoni nő szerepét,
és azóta is élvezettel alakította. Ursula megrótta magát epés
gondolataiért. Enid rendes nő volt. Elihetetlenül ügyesen
gépelte a táblázatokat, amiknek fortélyát Ursula annak
idején a titkárnőképzőben nem sajátította el rendesen.
Évekkel ezelőtt tanult gépelni és gyorsírni; minden, ami a
háború előtt történt, régmúltnak tűnt (az ő őstörténetének).
Mr. Carver, meglepően ügyesnek bizonyult. A titkárnői iskola
vezetője szerint a gyorsírása olyan jó volt, hogy
elhelyezkedhetett volna az Old Bai-ley-ben bírósági
gyorsíróként. Más élet lett volna, talán jobb is. De persze ezt
sosem lehet így utólag tudni.
A sötét lépcsőn felkaptatott a lakásába. Most éppen
egyedül lakott. Millie az amerikai légierő egyik tisztjéhez
ment feleségül („Hogy én mint háborús feleség? Ki hitte
volna?”), és New York államba költözött. Vékony korom- és
zsírnak tűnő réteg vonta be a lépcsőház falát. Régi épület
volt, ráadásul a Sohóban („a szükség törvényt bont”, csengett
a fülében az anyja hangja). A felette lakó nőnek sok férfi
látogatója volt, és Ursula már hozzászokott a mennyezeten át
lehallatszó ágynyikorgáshoz és különös zajokhoz. De a nő
kellemes lakótárs volt, mindig vidáman üdvözölte, és sosem
mulasztotta el a lépcsőt lesöpörni, ha rákerült a sor.
A ház eleve dickensien nyomorúságos és piszkos volt,
most pedig még elhanyagoltabbnak és utáltabbnak látszott.
Ahogy egész London szánalmasan festett. Szutykos volt és
komor. Emlékezett rá, hogy Miss Woolf azt mondta, szegény,
öreg London sosem lesz újra tiszta. („Minden olyan
rettenetesen ütött-kopott.”) Talán igaza volt.
– Az ember nem is hinné, hogy megnyertük a háborút –
jelentette ki Jimmy, amikor amerikai ruháiban divatosan
feszítve meglátogatta. Fénylett és ragyogott az
ígéretességtől. Ursula készségesen megbocsátotta a
kisöccsének az újvilágbeli lendületét; nehéz háborúja volt. De
nem az volt mindenkinek? „Hosszú és nehéz háború”, ígérte
annak idején Churchill. Milyen igaza volt.
Ursula átmeneti szállásnak tekintette a lakását. Volt
ugyan pénze valami jobbra, de az igazat megvallva nem
érdekelte az egész. Egy szoba volt az egész, a mosogató felett
egy ablak, egy vízmelegítő, a hall végén közös vécé.
Ursulának még most is hiányzott a régi kensingtoni lakás,
amiben Millie-vel lakott. Az 1941. májusi nagy
légitámadáskor bombázták ki őket. Ursula Bessie Smithre
gondolt, aki azt énekelte, mint egy róka rókalyuk nélkül, és
pár hétre még vissza is költözött úgy, hogy nem volt tető a
feje felett. Hideg volt, de Ursula nem bánta a táborozást. A
Bund Deutscher Mádelnél sajátította el az alapokat, bár az
ilyesmit nem tette az ember közhírré azokban a sötét
időkben.
 A szobájánál gyönyörűséges meglepetés várta: Pammy
ajándéka, egy burgonyával, póréhagymával, vöröshagymával,
egy hatalmas, smaragdzöld fodros kellel (maga a szépség!)
teli láda, aminek a tetején hat tojás ült Hugh régi
puhakalapjában, vattafészekben. Csodálatos tojások! Barnák
és pettyesek voltak, olyan értékesek, mint a csiszolatlan
drágakövek, itt-ott még pehelytollak is ragadtak rájuk.
Szeretettel Rókazugból, állt a ládára ragasztott címkén. Olyan
volt, mint egy vöröskeresztes csomag. „Hogy a csudába
került ide?”, töprengett Ursula. Nem jártak a vonatok, és
Pamelát egész biztosan betemette a hó. Még megfej
thetetlenebb volt, hogy miként sikerült a nővérének
előteremtenie ezt a zimankóban szokatlan termést, amikor a
föld keményen állt, mint a vas.18
Amikor kinyitotta az ajtót, egy papírcetlit talált a padlón.
Fel kellett tennie a szemüvegét, hogy elolvassa. Bea
Shawcross írta. Itt jártam, de nem voltál itthon. Majd megint
beugrom. Sok puszi: Bea. Ursula sajnálta, hogy lemaradt Bea
látogatásáról; jobb lett volna vele tölteni a szombat délutánt,
mint az antiutópisztikus West En-den bóklászni. Már a kel
látványa is hihetetlenül felvidította. Aztán a fodros kel –
váratlanul, ahogy az ilyen pillanatokban már megszokott volt
– előbányászta egy csomag emlékét az Argyll Roadon egy
pincében, és Ursula visszazuhant a lehangoltságba.
Mostanában hol lent, hol fent volt. De komolyan, rótta meg
magát, szedd már össze magad, az isten szerelmére.
A szobájában mintha még hidegebb lett volna. Fagyások,
rémes, fájdalmas sebek keletkeztek rajta. Bárcsak lenne

18
Christina Rossetti: Int he Black Midwinter.
fülvédője vagy ar-cot-nyakat védő kötött sapkája, mint azok
a szürke sapkák, amikben Teddy és Jimmy iskolába jártak.
Volt egy sor a „Szent Ágnes-esté”-ben, hogy is szólt? Fagyos
csuklya és páncél alatt.19 A hideg rázta, valahányszor ezt
szavalta. Ursula az egész verset megtanulta az iskolában,
ami az emlékezete számára nagy teljesítmény volt, és mégis,
mi értelme volt, ha egy teljes sort sem képes felidézni?
Hirtelen erős vágy fogta el Sylvie szőrmebundája, az
elhanyagolt nerc után, ami olyan volt, mint egy óriási,
barátságos állat. Pamela örökölte. Sylvie a halált választotta
a német kapituláció napján. Míg a többi asszony ünnepi
uzsonnákhoz kaparta össze az ételt, és Nagy-Britannia utcáin
táncolt, Sylvie lefeküdt az ágyra, amin gyerekkorában Teddy
aludt, és lenyelt egy üveg altatót. Nem hagyott búcsúlevelet,
de a szándéka és az indítéka világos volt a hátrahagyott
család számára. Rendeztek egy tornak szánt borzalmas
uzsonnát Rókazugban. Pamela úgy vélte, az anyjuk tette
gyáva megoldás, de Ursula nem volt ebben biztos. Csodálatra
méltóan egyértelműnek érezte az anyja szándékát. Sylvie a
háború áldozata volt, egy újabb statisztikai adat.
– Tudod, mindig vitatkoztam vele – mesélte Pamela –,
mert azt mondta, a tudomány rosszabbá tette a világot, mert
csak arról szól, hogy a férfiak új gyilkolási módokat találnak
ki. De most felmerül bennem, nem volt-e igaza. – És ez még
persze Hirosima előtt volt.
Ursula meggyújtotta a gázmelegítőt, egy siralmas kis
„Radiant” márkájú tákolmányt, ami mintha a
századfordulóról maradt volna itt, és pénzt dobott a bedobó

19
John Keats költeménye: Károlyi Amy fordítása.
nyílásba. Azt beszélték, hogy lassan elfogynak a pennyk és a
shillingek. Ursula eltűnődött, miért nem olvasztják be a
fegyvereket. Az ágyúkból ekevas lehetne, és így tovább.
Kicsomagolta Pammy ládáját, és mindent kirakott a kis fa
edénycsöpögtetőre. „Mint egy szegény ember csendélete”,
gondolta. A zöldségfélék földesek voltak, de nem sok remény
volt, hogy lemossa őket, mert a csövek befagytak, még a kis
Ascotban is, bár a gáznyomás úgyis olyan alacsony volt, hogy
egyébként sem melegítette volna fel a vizet. Víz, mint a kő.20
A rekesz aljáról egy fél üveg whisky került elő. A jó öreg
Pammy! A gondosság példaképe.
Kevéske vizet mert a vödörből, amiben vizet hozott az
utcai közkútról, mert arra gondolt, megfőzi az egyik tojást,
bár tudta, hogy egy örökkévalóságig kell várnia, mert a
gázégő körül csak leheletnyi kék lángkoszorú égett.
Figyelmeztették a lakosságot, hogy ellenőrizzék a
gáznyomást, mert erősödhet, a gyújtóláng meg addigra
kialudhat.
„Vajon nagyon rossz lehet, ha elgázosítják az embert?”,
tűnődött Ursula. Elgázosítják. Auschwitzra gondolt, és
Treblinkára. Jimmy rohamcsapatban harcolt, és a háború
végén – szerinte kicsit találomra (bár Jimmyvel kapcsolatban
minden kicsit ötletszerű volt) – egy Bergen-Belsent
felszabadító páncéltörő századhoz csatolták. Ursula
ragaszkodott hozzá, hogy az öccse elmesélje, mit tapasztalt
ott. Jimmy nehezen állt kötélnek, és valószínűleg nem
mondta el a legrosszabbat, de ezt muszáj volt tudnia. Az
ember köteles tanúságot tenni. (A fejében szólt Miss Woolf

20
Christina Rossetti: In the Black Midwinter.
hangja: Emlékeznünk kell ezekre az emberekre, amikor már
biztonságban leszünk a jövőben.)
A halottak összeszámlálása Ursulára hárult a háború
alatt, a számok véget nem érő áradata, a London
bombázásakor elpusztultak és a máskor kibombázottak az ő
íróasztalán mentek keresztül, hogy összeállítsa a névsorukat
és feljegyezze őket. Ez önmagában is nyomasztó volt, de a
jelentősebb számok – a hatmillió halott, az ötvenmillió
halott, a lelkek megszámlálhatatlan, végtelen mennyisége – a
felfoghatatlan birodalmába tartoztak.
Ursula tegnap hozott vizet. Ők – kik voltak azok az „ők”?,
a háború hat éve alatt mindenki hozzászokott, hogy kövesse
az „ő” parancsaikat, milyen engedelmes társaság az angolok!
– felállítottak a szomszéd utcában egy közkutat, és a csapról
Ursula megtöltött egy teáskannát meg egy vödröt. A sorban
előtte várakozó asszony páratlanul elegáns volt az irigylésre
méltóan földet seprő ezüstszürke cobolybundájában, mégis
ott várt türelmesen a kemény hidegben a két vödrével. Nem
illett a Sohóba, de ki ismerte a történetét?
A nők a kútnál. Ursula emlékezett, hogy Jézusnak volt egy
különösen heves vitája egy nővel a kútnál. A szamariai
asszonnyal. Akinek persze nem volt neve. Ursulának eszébe
jutott, hogy a nőnek öt férje volt, és most egy olyan férfival
élt, aki nem volt a férje, de a Jakab király Bibliájában21 nem
állt, hogy mi lett az öt férj sorsa. Az asszony talán
megmérgezte a kutat.
Ursula emlékezett, hogy Bridget azt mesélte nekik,
lánykorában Írországban mindennap a kútról hozott vizet.

21
1611-ben angol nyelven kiadott, I. Jakab által szentesített Biblia, amely ma is
sokak számára az egyedüli elfogadott fordítás.
Ennyit a fejlődésről. Milyen gyorsan széthullik a civilizáció
csúfabb alkotóelemeire. Ott vannak a németek, ezek a
rendkívül kulturált és jó modorú emberek, és mégis…
Auschwitz, Treblinka, Bergen-Belsen. Hasonló körülmények
között akár az angolok is lehettek volna, de ez megint
olyasmi, amiről az ember nem beszél. Miss Woolf is hitt
ebben; azt mondta…
– Figyeljen csak – szakította félbe a gondolatmenetét a
cobolybundás asszony. – Nem tudja, miért fagy meg a vizem,
de ez nem? – Tökéletesen artikulálva ejtette a szavakat.
– Nem tudom – válaszolta Ursula. – Semmit sem tudok.
A nő nevetett.
– Higgye el, én is ezt érzem – és Ursula úgy érezte, hogy
ezzel a nővel szívesen összebarátkozna, de aztán a mögötte
álló rászólt:
– Mozogjon már, kedves – és a cobolybundás nagy
nehezen megemelte a vödröket, olyan keménykötésúen, mint
egy falusi lány a háború alatt, és így köszönt el:
– Mennem kell, viszlát.

Ursula bekapcsolta a rádiót. A Harmadik Program adását

bizonyos időtartamra felfüggesztették. Háború az időjárás
ellen. Az embernek szerencséje volt, ha a Hazait vagy a Fényt
tudta fogni, annyi volt az áramkimaradás. Ursula úgy érezte,
zajra van szüksége, az ismerős élet hangjaira. Jimmy
nekiadta a régi lemezjátszóját, mielőtt elment; Ursuláé
Kensingtonban veszett oda, sajnálatos módon a legtöbb
lemezével együtt. Sikerült azonban párat megmentenie, amik
csodával határosan egyben maradtak, és az egyiket most
feltette a lemezjátszóra. „Inkább fekszem holtan és a
síromban.” Ursula felnevetett. „Ez aztán a vidám dal” –
mondta fennhangon. Hallgatta a régi lemez recsegését és
sercegését. Vajon ő is így érzi-e magát?
Az órára pillantott. Sylvie régi kis hordozható
aranyórájára. A temetés után hazahozta. Még csak délután
négy volt. „Ó, egek, milyen keserves lassúsággal telnek a
napok!”, gondolta. A hangok ingerültté tették. Kikapcsolta a
híreket. Ugyan mi értelme?
A délutánt azzal töltötte, hogy az Oxford Streeten és a
Regent Streeten keresgélt, de valójában csak ki akart
szabadulni az albérletnek titulált szerzetesi cellájából. A
boltok félhomályosak és gyászosak voltak. A Swan and
Edgárnál petróleumlámpát lehetett kapni, a Selfridge’sben
gyertyát. Az emberek nyúzott, homályos arca egy Goya-
festményre emlékeztette. Semmit sem lehetett venni vagy
inkább semmit, amit szeretett volna, amit viszont szeretett
volna, egy szőrmeszegélyes, tündéri, melegnek látszó papucs
vérlázítóan drága volt (huszonkét és fél font!). „Milyen
lehangoló”, gondolta. – „Rosszabb, mint a háború alatt volt”
– jegyezte meg Miss Fawcett a munkahelyén. Miss Fawcett
nemsokára otthagyja őket, mert férjhez megy, és
összedobták a pénzt egy meglehetősen érdektelen vázára,
amit nászajándéknak szántak, de Ursula szeretett volna
valami személyesebbet és különlegesebbet, csakhogy nem
tudta, mi lehetne az, és remélte, hogy a West End-i
áruházakban ráakad valamire. De nem akadt rá.
Betért a Lyon’sba, és ivott egy világos színű teát, mint a
lábvíz, mondta volna Bridget. És evett egy praktikus
teasüteményt, ami – megszámolta – mindössze két kemény
mazsolát és egy kis összevakart margarint tartalmazott, és
közben elképzelte, hogy valami meséset eszik, egy szájban
szétomló Cremeschnittét vagy egy szelet dobostortát.
Feltehetően a németeknek sem sok jó jut most sütemények
tekintetében.
Véletlenül félhangosan kicsúszott a száján a
Schwarzwalder Kirschtorte (micsoda rendkívüli név, micsoda
rendkívüli torta!), és a szomszédos asztalok egyikénél
magára vonta egy nagy cukormázas süteménnyel birkózó nő
nemkívánatos figyelmét.
– Menekült, kedves? – kérdezte, és együttérző
hanghordozása meglepte Ursulát.
– Olyasmi – válaszolta Ursula.

Míg arra várt, hogy megfőjön a tojás – a víz még most is csak
langyos volt –, a könyvei között keresgélt, amiket Kensington
után nem pakolt ki. Megtalálta a szép, aranyozott piros
bőrkötéses, de foltos papírú Dantét, amit Izzie-től kapott, a
Donne-t (a kedvencét), az Átokföldjét (egy ritka első kiadást,
amit Izzie-től csent el), egy Shakespeare Összest, a kedvenc
metafizikus költőit és végül a doboz alján az ütött-kopott
iskolai Keats-kötetét, amiben ajánlás volt: Ursula Toddnak
szorgalmas munkájáért. „Sírfeliratnak is megteszi”, gondolta.
Végiglapozta az elfeledett oldalakat, amíg el nem jutott a
Szent Ágnes-esthez.
 Ó, keményen fagyott!
Baglyot nem óvott tolla,
fagyos füvön fázós nyúl bukdosott,
néma tájat akol melengetett.
(Károlyi Amy fordítása)

Hangosan olvasta fel, a szavaktól megborzongott. Valami

melengetőbbet kellene olvasnia, mondjuk Keats méheiről –
Bár nyári sejtje csordultig tele.22 Keatsnek angol földön
kellett volna meghalnia. Nyári délutánon egy angol kertben
elaludnia. Mint Hugh-nak.
Az előző napi Timest olvasta tojásevés közben, amit Mr.
Hobbs-tól kapott a postázóban, amikor Mr. Hobbs kiolvasta;
hűek maradtak ehhez a kis napi szertartásukhoz. Az újság
mostanában zsugorított méretével nevetségesen festett,
mintha a hírek vesztettek volna fontosságukból. Bár talán így
is volt, nem?

Az ablak előtt hó szállingózott, mintha szürke, szappanos

hamu esne. Cole-ék lengyel rokonaira gondolt: Auschwitz
fölé emelkedtek, mint egy vulkáni felhő, és a Földet
körbejárva eltakarták a napot. Még most is gyakori volt az
antiszemitizmus, azok után is, amit az emberek a táborokról
meg a többiről megtudtak. „Zsidó fiú”, hallotta tegnap a
megjegyzést valakire, és amikor Miss Andrews kibújt az alól,
hogy beleadjon Miss Fawcett nászajándékába, Enid Barker

22
Óda az őszhöz (Tóth Árpád fordítása).
tréfát csinált belőle: „Micsoda zsidó”, mondta, mintha ez
lenne a legenyhébb sértés.
Mostanában unalmas hely volt az iroda, ingerlékeny
hangulat uralkodott a hideg és a jó, tápláló étel hiánya miatt.
És a munka is egyhangú volt, a statisztikai adatok vég nélküli
összegyűjtése és változtatása, amiket majd valamilyen
archívumban őriznek, talán azért, gondolta, hogy majd
jövőbeni történészek böngésszék őket. Még mindig
„tisztogattak és rendbe tették a házuk táját”, ahogy Maurice
mondta volna, mintha a háború áldozatai rendetlenséget
okozó vackok lettek volna, amiket félre kell tenni és el kell
felejteni. A polgári védelmet már vagy másfél éve
megszüntették, mégsem tudott a bürokrácia apró-cseprő
részleteitől szabadulni. Isten (vagy a kormány) malmai
valóban nagyon kicsinyesen és lassan őröltek.

A tojás felséges volt, az íze, mintha aznap reggel tojta volna

a tyúk. Ursula talált egy régi képeslapot, amin a Brightoni
Pavilon volt (Crightonnal egynapos kiránduláson vették),
amit sosem küldött el, és erre ráfirkantott egy köszönetét
Pammynek – Mesés volt, mint egy vöröskeresztes csomag! –,
és nekitámasztotta a kandallópárkányon Sylvie órájának,
Teddy fényképe mellé. Teddy és a Halifax
bombázólegénysége egy napsütötte délutánon. Innen-onnan
összeszedett ócska fotelokban üldögéltek. Teddy ölében
Lucky, a kutya büszkén gubbasztott, mint egy kis orrszobor.
Milyen jó lenne, ha Lucky még élne. Még megvolt Teddy hadi
érdemkeresztje, amit a fénykép keretének üvegéhez
támasztott. Volt neki is egy érdemrendje, de ez semmit sem
jelentett Ursulának.
„Holnap beleteszi a délutáni postába a lapot”, gondolta.
Feltehetően csigalassúsággal ér majd oda Rókazugba.
Öt óra. A mosogatóhoz vitte a tányérját, és betette a többi
piszkos edény közé. A sötét égből a szürke hamu mostanra
hóviharrá erősödött, és Ursula behúzta a lenge
kartonfüggönyt, hogy ne kelljen látnia. A függöny
reménytelenül elakadt a dróton, és Ursula felhagyott a
próbálkozással, mielőtt az egészet lerántotta volna. Az ablak
régi volt, rosszul illeszkedett, és dermesztő huzat fújt be a
réseken.
Kimaradt az áram, és Ursula igyekezett kitapogatni a
gyertyát a kandallópárkányon. „Mi jöhet még?”, gondolta.
Fogta a gyertyát, és a whiskysüveggel bebújt az ágyba. A
kabátját sem vette le, csak magára húzta a takarót. Olyan
fáradt volt.
A kis „Radiant” kályhában ijesztően reszketett a láng.
Olyan nagyon rossz lenne? Elmúlni, kín nélkül, ez éjjelen.23
Rosszabb módjai is vannak. Auschwitz, Treblinka. Teddy
Halilaxa, ahogy lángolva zuhan a mélybe. A könnyeket csak
whiskybe lehet fojtani. A jó öreg Pammy! A „Radiant”-ben a
lángok meglibbentek, és elaludtak. A gyújtóláng is kialudt.
Vajon mikor kapcsolják vissza a gázt? Ha a szaga felébreszti,
felkel, és újra meggyújtja. Mégsem halhat meg úgy, mint egy
vackában megfagyott róka. Pammy majd észreveszi a lapot,
és megtudja, hogy méltányolta az ajándékát. Ursula lehunyta

23
John Keats: Óda egy csalogányhoz (Tóth Árpád fordítása).
a szemét. Úgy érezte, mintha ezer éve lenne ébren. Olyan, de
olyan fáradt volt.
A sötétség kezdett leszállni.
HÓ
 1910. február 11.

Meleg, tejes és új; az illata olyan volt Queenie, a macska

számára, mint a szirének éneke. Queenie valójában Mrs.
Gloveré volt, bár a macska elzárkózott attól, hogy bárki
tulajdonának tekintsék. Hatalmas macska volt,
teknősbékapáncélos mintájú bundával, aki Mrs. Gloverrel
érkezett a házhoz egy szövettáskában, és a saját Windsor
székében ütött tanyát, ami a nagy konyhai tűzhely mellett
Mrs. Glover ugyanolyan székének kisebb változata volt. Bár
saját széke volt, ez nem akadályozta meg, hogy a szőrét
otthagyja minden lehetséges ülő- és fekvőfelületen a házban,
köztük az ágyakon is. A macskákért nem különösebben
rajongó Hugh állandóan panaszkodott, hogy annak az
„ocsmány dögnek” sikerül a szőrét az öltönyein hagynia.
A legtöbb macskánál rosszindulatúbb állatnak az volt a
szokása, hogy mint egy harcoló nyúl, megütötte a hozzá
közeledőt. Bridget, aki szintén nem kedvelte a macskákat,
kijelentette, hogy Queenie-t démon szállta meg.
Honnan jön ez a finom illat? Queenie felbaktatott a
lépcsőn, és bement a nagy hálóba. Egy korábban alaposan
megrakott kandalló tüzének parazsa adott kellemes meleget.
„Jó szoba”, gondolta Queenie. Vastag, puha paplan az ágyon,
alvó testek szelíd ritmusa. És meg is volt: egy éppen
macskának megfelelő nagyságú ágyból jött az illat, amit már
bemelegített egy tökéletes, macska nagyságú kis párna.
Queenie dagasztó mozdulatokkal dögönyözni kezdte a puha
húst, az emlékezete visszaszállt kiskorába. Kényelmesebben
helyezkedett el, a boldogság mély basszusa morajlott a
torkában.

Puha testét szurkáló éles tűk űzték el az álmát. A fájdalom

friss, nem szívesen fogadott élmény volt. De aztán váratlanul
betömték a száját, ami tele lett valamivel, és gátolta a
lélegzésben, elzárta előle a levegőt. Minél jobban igyekezett
levegőt venni, annál kevésbé sikerült. Tehetetlenül az ágyhoz
szegezték, és nem jutott levegőhöz. Hullott, egyre csak
hullott, mint egy lelőtt madár.
Queenie már kellemes öntudatlanságba dorombolta
magát, amikor egy éles kiáltás felriasztotta, megragadták és
a szoba másik végébe hajították. Morogva és fújva hátrált ki
az ajtón. Erezte, hogy ezt a harcot elvesztené.

Semmi. A csöpp mellkas ernyedt volt és mozdulatlan. Sylvie

szíve úgy vert a bordái között, mintha valaki ököllel próbálna
magának utat törni. Micsoda veszély! Rettenetes izgalom
söpört végig rajta, mint egy hatalmas hullám.
Ösztönösen a baba arcára szorította a száját, a pici orrát
és száját fogta át, aztán finoman fújt egyet. Majd még egyet.
És még egyet.
És a baba életre kelt. Ilyen egyszerű volt. („Bizonyosan
csak véletlen – jelentette ki dr. Fellowes, amikor beszámolt
erről az orvosi csodáról. – Kizárt, hogy ezzel a módszerrel
bárkit is felélesszen.”)
Bridget az emeleten tett útjáról a konyhába visszatérve –
Sylvie-nek vitt fel marhahúsból főzött erőlevest – hűen
tolmácsolta Mrs. Glovernek:
– Mrs. Todd azt üzeni a szakácsnőnek, azaz magának,
Mrs. Glover, hogy szabaduljon meg a macskától. Még jobb
lenne, ha kicsináltatná.
– Micsoda? – hördült fel Mrs. Glover felháborodva. A
tűzhely mellett, megszokott helyére visszatelepített macska
felemelte a fejét, és vészjóslóan meresztette a szemét
Bridgetre.
– Csak átadom, amit üzent.
– Csak a holttestemen át – közölte Mrs. Glover.

Mrs. Haddock egy pohárka forró rumot szopogatott,

reményei szerint hölgyhöz illő eleganciával. A harmadik
pohárnál tartott, és a bensőjében szétáradó meleg kezdett
kifelé sugározni. Útnak indult, hogy világra segítsen egy
babát, amikor a hó arra kényszerítette, hogy menedéket
keressen a Kék Oroszlán meghitt zugában Chalfont St. Peter
előtt. Nem olyan hely volt, ahova magától bement volna,
legfeljebb, ha a szükség erre kényszerítette, de a kuckóban
tűz lobogott a kandallóban, és a társaság meglepően jókedvű
volt. A réz lószerszámok és kupák csillogtak, és játszott
rajtuk a fény. A benyílóból át lehetett látni a pulton túli
közös ivóba, ahol az ital láthatóan patakokban folyt. Az ivó
igencsak lármás helynek tűnt. Éppen dalra fakadtak az ott
tanyázók, és Mrs. Haddock meglepetten vette észre, hogy a
lábával üti a taktust.
– Látnia kéne, mekkora hó esett – jegyezte meg a
tulajdonos, és áthajolt a pult rézrúddal szegélyezett, széles
felületén. – Napokig be leszünk havazva.
– Napokig?
– Igyék még egy kupica rumot. Ma este egyhamar nem
mén innen sehova.
MINT RÓKA A LYUKBAN
 1923. szeptember

– És most egyáltalán nem látogatod dr. Kelletet? – kérdezte a

zománcozott cigarettatárcája fedelét felpattintva Izzie. A
tárcában rendezetten sorakoztak egymás mellett a Black
Russian cigaretták. – Egy mellbevágós cigaretta? – kínálta
elé tartva a cigaretta-tárcát. Izzie mindenkihez úgy szólt,
mintha vele egykorú lenne. Egyszerre volt vonzó és lusta
megoldás.
– Tizenhárom vagyok – felelte Ursula, ami meglátása
szerint válasz volt mindkét kérdésre.
– Manapság az már felnőttnek számít. És az élet nagyon
rövid tud lenni – tette hozzá Izzie, aztán elővett egy hosszú
elefántcsont és mahagóni szipkát. Bizonytalanul végigsöpört
a tekintete az éttermen, nem akad-e valahol egy pincér, aki
tűzzel kínálná. – Hiányoznak azok a kis felruccanásaid
Londonba, amikor elkísértelek a Harley Streetre, aztán a
Savoyban teáztunk. Ritka élvezet volt mindkettőnknek.
– Egy éve nem jártam dr. Kelletnél – jegyezte meg Ursula.
– Gyógyultnak tekintenek.
– Igazán remek. Ezzel szemben engem a la famille
gyógyíthatatlannak tart. De persze te jeune fille bien élevée24
vagy, és sosem lesz sejtelmed arról, milyen az, ha mások
bűneiért a család bűnbakja vagy.
– Nem is tudom, de van némi sejtésem.

24
Jól nevelt fiatal lány.
 Szombati ebédidő volt, a Simpson’sban ültek.
– Dologtalan hölgyek – jegyezte meg Izzie a szemük előtt
a csontról levágott nagy marhasültszeletek felett. Millie
anyja, Mrs. Shawcross vegetáriánus volt, és Ursula
elképzelte, mennyire elször-nyedne a nagy húscupákok
láttán. Hugh „bohémnek” nevezte Mrs. Shawcrosst
(Robertát), Mrs. Glover csak őrültnek.
Izzie a fiatal pincér elé hajolt, aki odasietett, hogy tüzet
adjon.
– Köszönöm, drágám – mormolta, és egyenesen a fiú
szemébe nézett, amitől az olyan vörös lett, mint a hús Izzie
tányérján. – Le rosbif25 – mondta Izzie Ursulának, és
közönyös legyintéssel zavarta el a pincért. Mindig francia
szavakkal tűzdelte a mondatait. („Töltöttem egy kis időt
Párizsban fiatalabb koromban, de persze a háború…”)
Beszélsz franciául?
– Tanuljuk az iskolában – vonta meg a vállát Ursula. – De
ez nem jelenti azt, hogy beszélek is.
– Bohókás kis jószág vagy, mi? – Izzie mélyen leszívta a
füstöt a szipkájából, aztán (bámulatosan) vörös, cakkosan
ívelt ajkát csücsörítve, mintha trombitálni akarna, kifújt egy
füstoszlopot. A közelben ülő férfiak többsége Izzie felé
fordult, és elbűvölten bámulta. A nagynénje Ursulára
kacsintott. – Lefogadom, hogy az első kifejezés, amit
franciául megtanultál, a déjà vu volt! Szegénykém. Talán a
fejedre ejtettek kiskorodban. Engem biztosan. Gyerünk,
lássunk hozzá, majd’ meghalok az éhségtől, te nem?
Böjtölnöm kéne, de az emberi tűrőképességnek is vannak

25
Marhasült.
határai – jelentette ki Izzie, és lelkesen belevágott a
marhasültbe.
A helyzet javult, mióta a Marylebone peronján Ursulával
találkozott. Izzie akkor sápadt volt, és közölte, hogy „kicsit
émelyeg” az előző éjjel a Jermyn Streeten, egy klubban
töltött „züllött” éjszaka után, amikor is osztrigát evett és
rumot ivott („sosem jó kombináció”). Most az osztrigát
láthatóan feledve úgy evett, mint aki ki van éheztetve, bár
szokás szerint azt állította, hogy „vigyáz az alakjára”. És azt
is mondta, hogy „teljesen legatyásodott”, mégis szórta a
pénzt. „Ugyan mit ér az élet, ha nem szórakozhatunk egy
kicsit?” – kérdezte. („Az élete másról sem szól, ahogy én
látom”, morogta Hugh.)
Izzie azt vallotta, hogy a szórakozás – és a semmitmondó
élvezetek – elengedhetetlenek, hogy megédesítsék azt, hogy
„a dolgozók sorába lépett”, és kénytelen egy írógépet
„verni”, hogy eltartsa magát.
– Istenem, az ember azt hihetné, hogy szenet fejt –
füstölgött Sylvie egy Rókazugban rendezett ritka és
csatározásokkal tarkított családi ebéd után. Izzie távozása
után Sylvie lecsapta a Worcester porcelán
gyümölcsöstányérokat, amiket segített Bridgetnek leszedni,
és így folytatta. – Nem tesz mást, csak tücsköt-bogarat
összehord, és ezt teszi, amióta csak megtanult beszélni.
– Családi örökség – mormolta Hugh, és elrántotta a
Worcestert Sylvie keze ügyéből.
Izzie-nek sikerült állást találnia („Isten tudja, hogyan”,
tette hozzá Hugh): heti rovatja lett egy újságnál, Egy modern
hajadon kalandjai címmel írt arról, mit jelent
„egyedülállónak” lenni.
 – Mindenki tudja, hogy nem jut elég férfi mindenkinek –
tépett le egy falatot a zsemléből Rókazug régensség korabeli
ebédlőasztal-utánzatánál. („Neked nem okoz nehézséget
rájuk találni”, mormolta a bajsza alatt Hugh.) –
Szerencsétlen fiúk mind meghaltak – folytatta Izzie
elengedve a megjegyzést a füle mellett. Alaposan megvajazta
a zsemlét, fittyet hányva a tehén kemény munkájára. – Nincs
mit tenni ellene, ahogy tudunk, tovább kell lépnünk
nélkülük. Egy modern nőnek el kell tartania magát a fedél és
a családi tűzhely nyújtotta támasz nélkül. Meg kell tanulnia,
hogy lehet érzelmileg, anyagilag és ami a legfontosabb,
lelkileg, szellemileg függetlennek lenni. („Marhaság”. Ismét
Hugh megjegyzése.) Nem csupán a férfiak hoztak áldozatot a
Nagy Háborúban. („De ők meghaltak, míg te élsz, ez a nagy
különbség.” – Ez a megjegyzés Sylvie-től érkezett. Fagyosan.)
– Természetesen – értett egyet Izzie, és tekintettel volt
arra, hogy ott áll mellette Mrs. Glover egy levesestálnyi
Barna Windsor-ral. – Az alacsonyabb néposztályok asszonyai
mindig is tisztában voltak vele, mit jelent a munka. – Mrs.
Glover fenyegető pillantást vetett rá, és görcsösebben fogta a
levesmerő kanalat. („Ó, Barna Windsor! Milyen fenséges,
Mrs. Glover. Mit tesz bele, hogy ilyen fantasztikus az íze?
Valóban? Milyen érdekes!) – Természetesen egy osztály
nélküli társadalom felé haladunk – vetette oda Hugh
kedvéért, de ezzel csak megvető horkantást kapott az
engesztelhetetlen Mrs. Glovertől.
– A héten akkor bolsevik vagy? – kérdezte Hugh.
– Mostanában mind azok vagyunk – jegyezte meg
pajkosan Izzie.
– Ráadásul az én asztalomnál! – nevetett Hugh.
 – Micsoda tökkelütött – morogta Sylvie, amikor Izzie
végre elindult az állomásra. – És micsoda vastag smink! Azt
hihetnénk, hogy színpadon van. Bár gondolatban mindig ott
van. Egyszemélyes színházat tart fenn.
– És a haja – bánkódott Hugh. Mondani sem kellett, hogy
Izzie az ismerőseik közül elsőként vágatott magának
bubifrizurát. Hugh határozottan megtiltotta a családja
nőtagjainak, hogy levágassák a hajukat, de amint kiadta az
apai rendeletet, az egyébként nem lázadó szellemű Pamela
bement a városba Winnie Shawcross-szal, és bubisra nyírva
és fodrosítva tértek haza. („Így könnyebb teniszezni”,
hangzott Pamela észszerű magyarázata.) Pamela megtartotta
nehéz fonatait, hogy emléknek vagy trófeának, nem lehetett
tudni. – Lázadás a legénység körében, mi? – kérdezte Hugh.
Mivel egyikük sem volt vitatkozós fajta, a beszélgetés itt
véget is ért. A copfok most Pamela fehérneműs fiókjának
végében voltak. – Sosem lehet tudni, nem lesz-e valami
haszna az életben – jegyezte meg. A családban senki sem
tudta volna megmondani, mire lehetnének jók.
Sylvie Izzie-vel kapcsolatos érzései a hajviseletnél vagy a
sminknél mélyebben gyökereztek. Sosem bocsátotta meg
neki a babát. Most tizenhárom lenne, mint Ursula.
– Egy kis Fritz vagy Hans – mondta. – A gyerekeim vére
folyik az ereiben. De Izzie-t persze nem érdekli más, mint
Izzie.
– Azért nem lehet ennyire sekélyes – próbálta a
védelmébe venni Hugh. – Gondolom, látott szörnyűségeket a
háborúban. – Mintha ő nem.
 Sylvie felvetette a fejét, mintha gyönyörű haja körül
szúnyogok glóriája körözött volna. Valahol irigyelte Izzie
háborúját, még a szörnyűségeket is.
– Attól még ostoba – jegyezte meg, mire Hugh felnevetett.
– Persze hogy az.
Izzie rovata jobbára a saját zűrös magánéletéről vezetett
napló volt, amit itt-ott a sorból kilógó társadalmi
észrevételekkel tűzdelt meg. Előző héten „Mennyire
kurtíthatják meg őket?” volt a téma az „emancipált nő
szoknyahosszának rövidülésével” témájában, de inkább csak
Izzie tippjei szerepeltek benne a rövidebb szoknya alól
kivillanó formás boka eléréséhez. Állj fel háttal és
lábujjhegyen a lépcsőfokra, és engedd le a sarkad a lépcsőfok
széle alá. Pamela egész héten gyakorolta a padlásra felvezető
lépcsőn, de kijelentette, hogy nem lett szebb a bokája.
Hugh – akarata ellenére – elengedhetetlennek érezte,
hogy péntekenként megvegye Izzie újságját, és hazafelé a
vonaton azt olvassa, hogy „figyelemmel kísérje, mit mond”
(aztán pedig az előtér asztalára hajítsa a botrányos
sajtóterméket, ahonnan Pamela elcsenhette). Hugh rettegett
attól, hogy Izzie kitárgyalja, és egyetlen vigasza az volt, hogy
a húga Delphine Fox álnéven írt, aminél „ostobább nevet”
Sylvie még életében nem hallott.
– A Delphine a második keresztneve, amit a keresztanyja
után kapott. A Todd régen rókát jelentett, gondolom, ez
benne a logika. Nem mintha védeném…
– De ez a nevem, ez áll a születési anyakönyvi
kivonatomban – vágott sértett képet Izzie, amikor az ebéd
előtti likőrözés közben nekiestek. – És Delphiből ered,
tudjátok, a jósda meg az orákulum és így tovább. Szerintem
nagyon is illik hozzám. („Most meg már orákulum? – így
Sylvie. – Ha ő jósnő, én Tutanhamon főpapnője vagyok.”)
Izzie Delphine bőrében már nem is egyszer szóba hozta
két unokaöccsét („Iszonyatos zsiványok mindketten!”), de
nevet nem említett.
– Egyelőre – jegyezte meg sötéten Hugh. Izzie kitalált pár
„mulatságos anekdotát” a nyilvánvalóan fiktív
unokaöccsökről. Maurice most tizennyolc volt (Izzie
„szemtelen kis csibészei” kilenc- és tizenegy évesek), és még
mindig bentlakásos iskolába járt, és az elmúlt évek alatt nem
töltött tíz percnél több időt Izzie társaságában. Ami Teddyt
illette, igyekezett kerülni minden olyan helyzetet, ami
anekdotává fajulhat.
– És kik ezek a fiúk? – faggatta Sylvie Mrs. Glover
megleherősen egyedien újragondolt, Véronique módra
készült nyelvhala fölött. Mellette feküdt az összehajtogatott
újság, és a mutatóujjával kocog-tatta meg a lapot, mintha
baktériumokkal lenne átitatva. – Valamiképpen Maurice és
Teddy szolgált mintául?
– És mi van Jimmyvel? – fordult Teddy Izzie-hez. – Miért
nem írsz róla? – kérdezte. Jimmy világoskék, vastag, kötött
pulóverben tört krumplit lapátolt a szájába, és nem sokat
izgatta, hogy országvilág olvashat róla a fennkölt
irodalomban. A béke szülötte volt, a háborúknak véget vető
nagy háborút végső soron Jimmyért vívták. Sylvie ismételten
azt mondta, hogy meglepte, hogy a család új taggal bővült
(„A négy teljes készletnek tűnt” – jegyezte meg). Sylvie
egykor nem tudta, hogy kezdjen a gyerekgyártáshoz, most
azt nem tudta, hogy hagyja abba. („Jimmy egy elkésett
gondolat, azt hiszem” – mondta.)
 – Gondolkodni nem sokat gondolkodtam – jegyezte meg
Hugh. Mindketten nevettek, aztán Sylvie csak annyit
mondott: – Na de, Hugh!
Jimmy születésekor Ursula úgy érezte, még messzebbre
sodródott a család középpontjától, mint egy túlzsúfolt
asztalon felejtett tárgy. Egy kakukktojás, ahogy Sylvie-től
hallotta, amikor Hugh-val beszélgetett. Ursula egy furcsa
kakukktojás. De hogy lehet az ember kakukktojás a saját
fészkében?
– Te vagy az anyám, nem? – kérdezte Sylvie-t, aki
nevetett, és így felelt:
– Vitathatatlanul, kedvesem.
– Egy kakukktojás – mondta dr. Kelletnek.
– Olyannak is kell mindig lennie – felelte a férfi.

– Ne írj a gyerekeimről, Isobel! – fakadt ki hevesen Sylvie.

– De hiszen ezek képzeletbeliek, az isten szerelmére, Sylvie!
– Akkor ne írj a képzeletbeliekről. – Felemelte az
asztalterítőt, és az asztal alá kukkantott. – Mit művelsz a
lábaddal? – förmedt rá zsémbesen Pamelára, aki vele
szemközt ült.
– Körözök a bokámmal – felelte Pamela Sylvie
ingerültsége iránt közömbösen. Pamela az utóbbi időben
vakmerővé vált, ugyanakkor továbbra is józanul viselkedett,
és ez a kombináció mintha csak Sylvie bosszantására szolgált
volna. („Ijesztően hasonlítasz apádra” – mondta Sylvie aznap
reggel Pamelának valami jelentéktelen nézeteltérés kapcsán.
– „És ez miért lenne baj?” – érdeklődött Pamela.) Pamela
letörölte a ragacsos krumplit Jimmy rózsás orcájáról, majd
hozzátette: – Óramutató járásával előbb egy irányban, aztán
ellentétesen. Izzie néni szerint ez a formás boka titka.
– Izzie nem az, akitől bárki józan ember tanácsot fogadna
el. („Hogyan?”, horkant fel Izzie.) – Egyébként fiatal vagy
még a formás bokához.
– Majdnem annyi idős vagyok, mint te, amikor feleségül
mentél a papához – vetette ellen Pamela.
– Nagyszerű! – könnyebbült meg Hugh Mrs. Glover
láttán, aki az ajtónyílásban várta a nagy belépőjét a Riz
impératrice-szel. – Escoffier26 szelleme kergette ma, Mrs.
Glover. – Mrs. Glover akaratlanul is egy pillantást vetett a
háta mögé.

– Jaj, de remek! Kabinet puding.27 A Simpson’snál mindig

bizton számíthat az ember gyerekkori ételekre. Volt
gyerekszobánk. A ház egész felső emeletét elfoglalta.
– Hampsteadben? Nagymama házában?
– Pontosan ott. Én voltam a legkisebb. Mint most Jimmy.
– Iz-zie feje lekókadt, mintha egy eddig feledésbe merült
bánat jutott volna az eszébe. A kalapjára tűzött strucc
együttérzően megremegett. Izzie feléledt, amikor letették a
sodót az ezüst mártásoscsé-szében. – Szóval megszűntek
azok a furcsa érzéseid? A déjà vu és a többi?

26
Auguste Escoffier francia szakács; konyhakönyvek írója.
27
Sodóval tálalt kenyér- vagy piskótapuding szárított gyümölcsökkel.
 – Nekem? – kérdezte Ursula. – Nem szűntek meg. Néha
vannak, de nem olyan gyakran, azt hiszem. Az régebben volt,
de már elmúlt. Bizonyos fokig. – Tényleg így volt? Sosem volt
biztos benne. Az emlékei visszhangok zuhatagának tűntek.
Tudnak-e egyáltalán zuhogni a visszhangok? Lehet, hogy
nem. Dr. Kellet útmutatásait betartva igyekezett (jobbára
sikertelenül) elsajátítani a nyelvi pontosságot. Hiányzott a
csütörtökön vele töltött barátságos órácska (tête à tête,
ahogy az orvos fogalmazott. Még több francia). Tízéves volt,
amikor először vitték el hozzá, és Ursula örült, hogy
kiszabadult Rókazugból, és olyasvalaki társaságát élvezheti,
aki a figyelmét teljes mértékben csak neki szenteli, és senki
másnak. Sylvie vagy gyakrabban Bridget tette fel Ursulát a
vonatra, az utazás végén pedig Izzie várta, bár Sylvie és
Hugh is kételkedtek, hogy Izzie van-e annyira megbízható,
hogy gondoskodjon egy gyerekről.
– Úgy vettem észre, hogy a célszerűség – mondta Izzie
Hugh-nak – általában felülírja az erkölcsöt. Én személy
szerint nem lennék nyugodt, ha lenne egy tízéves gyerekem,
és egyedül utazna a vonaton.
– Van egy tízéves gyereked – helyesbített Hugh. – A kis
német. – Ne próbáljuk meg megkeresni? – kérdezte Sylvie.
– Mintha tűt keresnél a szénakazalban – válaszolta Hugh.
– A barbároknak se szeri, se száma.

– Hiányzol – vallotta be Izzie –, ezért is kérdeztem, fel tudsz-

e jönni egy teljes napra. Őszintén mondom, meglepett, hogy
Sylvie beleegyezett. Mindig is volt egy bizonyos, mondjuk,
froideur28 anyád és köztem. Engem természetesen őrültnek,
rossznak és veszélyes ismeretségnek tartanak. Mindenesetre
úgy gondoltam, hogy bizonyos szempontból kiválasztalak a
nyájból. Egy kicsit önmagámra emlékeztetsz. („Ez most jó
vagy rossz?”, tűnődött Ursula.) Jobban
összemelegedhetnénk, mi a véleményed? Pamela kicsit
unalmas – folytatta Izzie. – A sok tenisz és biciklizés, nem
csoda, hogy olyan vastag a bokája. Très sportive, de akkor is.
Hát még a tudomány! Abban nincs semmi szórakoztató. És a
fiúk… nos, ők fiúk, de te érdekes vagy, Ursula. Ez a sok
különös dolog, ami a fejedben van, hogy ismered a jövőt. A
kis látnok. Lehet, hogy csatlakoznod kellene egy
cigánykaravánhoz, szerezni kellene neked egy
kristálygömböt, tarot-kártyát. A vízbefúlt Föníciai
Tengerész 29 meg hasonlók. Az én jövőmben nem látsz
semmit, ugye?
– Nem.

– Reinkarnáció – mondta neki korábban dr. Kellet. – Hallottál

már róla?
A tízéves Ursula megrázta a fejét. Nagyon kevésről
hallott. Dr. Kelletnek két szép szobája volt a Harley
Streeten.30 Az, amibe Ursulát bevezette, a fal feléig lágyszínű
tölgyfa burkolatú volt, a padlót vörös és kék mintás szőnyeg
fedte, és a szénnel alaposan megrakott kandalló két oldalán

28
Kimértség.
29
Valószínűleg utalás T. S. Eliot: Átokföldje című költeményének egyik alakjára.
30
Az orvosok utcája Londonban.
két nagy bőrfotel állt. Dr. Kellet háromrészes Harris
tweedöltönyt viselt láncos, nagy arany zsebórával.
Szegfűszeg- és pipadohányillata volt, és olyan barátságosnak
tűnt, mint aki mindjárt muffint pirít, vagy felolvas neki egy
különösen érdekes történetet, de csak rámosolygott
Ursulára, és azt mondta:
– Hallom, meg akartad ölni a szobalányotokat? – („Á,
szóval ezért vagyok itt”, gondolta Ursula.)

A pszichiáter teával kínálta, amit a szoba sarkában egy

szamovárnak nevezett edényben főzött.
– Bár nem vagyok orosz, messze nem, Maidstone-ban
születtem, mégis a forradalom előtt jártam Szentpéterváron.
– Izzie-re emlékeztetett: úgy kezelte Ursulát, mint egy
felnőttet, vagy legalábbis ezt a látszatot keltette, de itt vége
is szakadt a hasonlóságnak. A tea fekete volt és keserű, és
csak több púpozott kanál cukorral és a köztük lévő asztalra
kitett Huntley and Palmer-féle keksszel volt élvezhető.
A pszichiáter Bécsben tanult (Hol másutt?), de egyedül
taposta ki magának az utat. Senkit sem tekintett a
mesterének, bár „az ösz-szes mestertől tanult”.
– Az embernek haladnia kell előre. Bele kell fúrnia magát
a gondolataink káoszába. Egyesítenie kell a megosztott Ént. –
Ursulának sejtelme sem volt, hogy miről beszél.
– A szobalányt… Lelökted a lépcsőn? – Igencsak egyenes
kérdésnek hangzott egy olyan ember szájából, aki
előrehaladásról és belefúrásról beszélt.
 – Baleset volt. – Nem „szobalányként” gondolt Bridgetre,
csak úgy, mint Bridget. És különben is ezer éve történt az
egész.
– Édesanyád aggódik miattad.
– Csak azt szeretném, ha boldog lennél, drágám – mondta
Sylvie, miután megbeszélte dr. Kellettel, hogy mikor tudja
Ursulát fogadni.
– Nem lennék boldog? – kérdezte tanácstalanul Ursula.
– Te mit gondolsz?
Ursulának fogalma sem volt. Nem hitte, hogy van egy
mércéje, amin a boldogságot vagy a boldogtalanságot mérni
tudja. Homályos emlékei voltak a diadalmámorról, aztán
arról, hogy a sötétségbe hullik, de ez az árnyak és az álmok
világába tartozott, ami mindig jelen levő, mégis nehezen
megfogható volt.
– Mintha lenne egy másik világ? – kérdezte dr. Kellet.
– Igen. De az ez is.
(„Tudom, hogy nagyon furcsákat beszél, de mégis, egy
pszichiáter? – mondta Hugh Sylvie-nek, és a homlokát
ráncolta. – Csak kicsi. Nem fogyatékos.” – „Persze hogy nem.
Csak helyre kell rakni.”)

– És hókuszpókusz, meg is van, helyre is raktak! Milyen

csodálatos – lelkesedett Izzie. – Fura kis fickó volt az a
lélekdoki, nem? Megpróbálkozzunk a sajtkínálattal? Az a
Stilton úgy fest, mint ami mindjárt lábra áll. Vagy
furikázzunk haza a lakásomra?
– Kidurranok – közölte Ursula.
 – Én is. Akkor hát hazamegyünk. Fizessek én?
– Nekem nincs pénzem. Még csak tizenhárom vagyok –
emlékeztette Ursula.
Kiléptek az étteremből, és Ursula meglepetten látta, hogy
Izzie felsétál a Stranden, és bemászik egy autó ülésére.
Csillogó, nyitott tetejű autó volt, amit elég hányavetin a Coal
Hole előtt állítottak le.
– Kocsid van! – kiáltott fel Ursula.
– Jó, mi? Nincs igazán kifizetve… Ugorj be. Egy Sunbeam,
sportkocsi. Messze jobb, mint mentőautót vezetni. Csodás
ebben az időjárásban. A látványosságok felé kerüljünk, és a
rakparton menjünk végig?
– Igen, kérem.
– Á, a Temze! – mondta Izzie, amikor meglátták a folyót.
– A nimfák sajnálatos módon távoztak. – Mesés késő
szeptemberi délután volt, harsogó, mint egy alma. – London
káprázatos, nem? – kérdezte Izzie. Úgy vezetett, mintha a
Brooklands motorpályán róná a köröket. Egyszerre volt
ijesztő és izgalmas. Ursula abból indult ki, hogy ha Izzie
sértetlenül vezetett a háború idején, akkor valószínűleg a
Victoria rakparton sem esik bántódásuk.
A Westminster hídhoz közeledve lassítaniuk kellett a
tömeg miatt. Az emberek hömpölygése megtört a
munkanélküliek jobbára néma tüntetésén. A tengerentúlon
harcoltam, ez állt az egyik magasba emelt táblán. Egy
másikon meg ez: Éhes vagyok és dolgozni akarok.
– Olyan jámborak – legyintett lekezelően Izzie. – Ebben
az országban sosem lesz forradalom. Még egy biztosan nem.
Egyszer már lecsaptuk egy király fejét, és olyan
lelkifurdalásunk támadt, hogy azóta is próbáljuk a dolgot
helyrehozni. – Egy kopott ruhás ember lépett a kocsihoz, és
valami érthetetlent kiáltott oda Izzie-nek, bár a szándék
félreérthetetlen volt.
– Qu’ils mangent de la brioche31 – mormolta Izzie. – Ugye,
tudod, hogy sosem mondta ezt? Mármint Marié Antoinette? A
történelem egyik sokat rágalmazott figurája. Sose higgy el
mindent, amit valakiről állítanak. Általánosságban
kijelenthetjük, hogy nagy része hazugság lesz, vagy legjobb
esetben is féligazság. – Nehéz volt megállapítani, hogy Izzie
király- vagy köztársaságpárti. – Tulajdonképpen az a legjobb,
hogy ha egyik oldalhoz sem kötődünk túl szorosan.
A Big Ben éppen ünnepélyesen elütötte a három órát,
amikor a Sunbeam átaraszolt a tömegen.
– Si lunga tratta di gente, ch’io non avrei mai creduto che
morte tanta n’avesse disfatta.32 Olvastad már Dantét? Nagyon
jó. – Honnan a csodából tudott Izzie ennyi mindent? – O –
mondta fesztelenül. – Felső lányiskolában tanultam. És a
háború után kis ideig Olaszországban éltem. Meg persze egy
gróf szeretője voltam. Egy elszegényedetté, az ilyesmi de
rigueur33 odaát. Megbotránkoztattalak?
– Nem. – Pedig megbotránkozott. Ursulát nem lepte meg,
hogy froideur van az anyja és Izzie között.

31
Akkor egyenek kalácsot.
32
„Nyomában nagy menet tolongva jár, jár, annyi, hogy sohse hittem földön
járván, hogy annyit eltiport a zord halál már” (Dante: Isteni színjáték. Babits
Mihály fordítása).
33
Szinte kötelező.
– A reinkarnáció a buddhista filozófia lényege – mondogatta
dr. Kellet, és meg-megszívta tajtékpipáját. A dr. Kellettel
folytatott diskurzusokat e tárgy nyomatékosította vagy egy-
egy mozdulattal, a csutorával vagy a gömbölyded fejjel (ami
önmagában is izgalmas volt) vagy az ürítés, megtöltés,
tömés, meggyújtás és a többi elengedhetetlen szertartása
révén. – Hallottál már a buddhizmusról? – Ursula nem
hallott.
– Hány éves vagy?
– Tíz.
– Még mindig elég új. Talán egy másik életre emlékszel. A
Buddha tanítványai természetesen nem hiszik, hogy
ugyanazon emberként, ugyanolyan körülmények között
térünk vissza, ahogy te érzed. Általában továbblépünk, fel
vagy le, néha, gondolom, oldalirányban. A cél a Nirvána.
Úgymond a nem-lét. – Ursulának tízévesen úgy tűnt, mintha
inkább a létnek kellene a célnak lennie. – A legtöbb ősi vallás
a köralakúsághoz ragaszkodott, például a farkába harapó
kígyóhoz meg hasonlókhoz.
– Konfirmáltak – készségeskedett Ursula. – Az anglikán
egyház szerint.
Dr. Kelletet Mrs. Shawcross, a közvetlen szomszédjuk
ajánlotta Sylvie-nek. Kellet nem kevés jó munkát végzett,
bizonygatta az őrnagy, olyanokkal, akiknek a háborúból
hazatérve „segítségre volt szükségük” (halványan kiérezhető
volt a szavaiból, hogy az őrnagynak is szüksége volt
„segítségre”). Ursula olykor összefutott más betegekkel.
Egyszer egy elkeseredett fiatalemberrel, aki csendesen
magában beszélve a várószoba szőnyegére szegezte a
tekintetét, és egy másikkal, aki nyugtalanul dobolt a lábával
valami zenére, amit csak ő hallott. Dr. Kellet asszisztensnője,
Mrs. Duckworth – egy hadiözvegy, aki a háború alatt ápolónő
volt – mindig nagyon kedvesen bánt Ursulával,
mentacukorral kínálta, és a családjáról kérdezgette. Egy nap
egy férfi rontott be a várószobába, bár lentről nem szólt a
csengő. Zavartnak és kissé vadnak tűnt, de addig állt földbe
gyökerezett lábbal a szoba közepén, és meredt Ursulára,
mintha még sosem látott volna gyereket, amíg Mrs.
Duckworth egy székhez nem vezette, le nem ült mellé, és át
nem karolta.
– No, no, Billy, mi a baj? – kérdezte, mint egy kedves
édesanya, mire Billy a mellére hajtotta a fejét, és zokogásban
tört ki.
Ursula sosem tudta elviselni, ha Teddy kisebb korában
sírt. A sírás mintha egy borzalmas űrt támasztott volna
benne, ami mély volt, rettenetes és bánattal teli. Ilyenkor
csak azt szerette volna biztosítani, hogy Teddy soha többé ne
érezze, hogy sírnia kell. A dr. Kellet várószobájában zokogó
férfi is ilyen hatással volt rá. („Ilyen az anyaság minden
áldott nap” – mondta Sylvie.)
Dr. Kellet abban a pillanatban lépett ki a rendelőből.
– Gyere csak, Ursula, Billyvel majd később foglalkozom –
de mire Ursula látogatása véget ért, Billy már nem volt a
várószobában.
– Szegény ember – jegyezte meg szomorúan Mrs.
Duckworth.
– A háború – magyarázta dr. Kellet Ursulának – sok
embert arra kényszerített, hogy… új helyeken keresse az élet
értelmét: a teozófiában, a rózsakeresztesek között, az
antropozófiában, a spiritualizmusban. Mindenki azt szeretné,
ha értelmet találna a veszteségében – mondta. Dr. Kellet
egyik fiát, Guy-t áldozta fel, aki a Royal West Surreysben volt
kapitány, és Arras-nál tűnt el. – Az áldozat eszményébe kell
kapaszkodnunk, Ursula. Ez nemesebb elhivatottságot
jelenthet. – Fényképet is mutatott a fiáról, akit nem
egyenruhában ábrázolt a kép, inkább csak pillanatfelvétel
volt fehér krikettruhában, ahogy büszkén állt az ütője
mögött. – Az országot képviselhette volna – mondta dr.
Kellet szomorúan. – Szeretek úgy gondolni rá, vagyis
mindannyiukra, hogy egy soha véget nem érő meccset
játszanak a mennyországban. Egy kifogástalan júniusi
délutánon, közvetlen a teaszünet előtt.

Nagy kár volt, hogy a fiatalemberek soha nem teázhattak

már. Bosun is a mennyben volt Sam Wellingtonnal, az öreg
csizmával és Clarence Doddszal együtt, akivel bámulatos
gyorsasággal végzett a fegyverszünet utáni napon a
spanyolnátha. Ursula egyiküket sem tudta elképzelni
krikettezés közben.
– Természetesen nem hiszek Istenben – folytatta dr.
Kellet. – De hiszek a mennyországban. Muszáj – tette hozzá
sötéten. Ursula azon törte a fejét, hogy mindez hogy fogja őt
helyre rakni.
– Tudományosabb szempontból – folytatta dr. Kellet –
talán a memóriáért felelős agyi területen lépett fel valami
hiba, egy olyan neurológiai probléma, ami azt a gondolatot
ébreszti benned, hogy megismételsz bizonyos élményeket.
Mintha valami elakadt volna. – Valójában nem hal meg és
születik újjá, magyarázta a pszichiáter, csak azt képzeli.
Ursula nem volt tisztában a különbséggel. Hogy ő akadt
volna el? És ha igen, akkor hol?
– De ugye nem akarjuk, hogy ennek eredményeként
szegény cselédeket ölj meg, igaz?
– De ez olyan régen volt – mondta Ursula. – És nem
mintha azóta bárkivel is végezni akartam volna.
– Lógatja az orrát – mondta Sylvie még az első
találkozásuk alkalmával dr. Kelletnek. Az volt az egyetlen
alkalom, amikor megfordult a Harley Street-i rendelőben
Ursulával, bár nyilvánvaló volt, hogy Ursula nélkül is beszélt
már a pszichiáterrel. Ursula oldalát furdalta a kíváncsiság,
hogy mit mondhattak róla. – És folyton olyan reményvesztett
– folytatta Sylvie. – Megértem, ha egy felnőtt érez így, de…
– Valóban képes rá? – kérdezte dr. Kellet előrehajolva, a
tajtékpipa érdeklődésről árulkodott. – Tényleg megérti?
– Nem én jelentek problémát – húzta legelnézőbb
mosolyára a száját Sylvie.
„Probléma lennék?”, töprengett Ursula. Különben sem
megölni, hanem megmenteni akarta Bridgetet! És ha nem is a
megmentésén fáradozott, akkor feláldozta. Nem azt mondta
dr. Kellet, hogy az áldozat nemesebb elhivatottság?
– A helyedben a hagyományos erkölcsi irányvonalakhoz
ragaszkodnék – mondta a pszichiáter. – A sorsot nem tudod
irányítani. Egy ilyen kislánynak az túl nagy teher lenne. –
Felállt a székéből, és szenet tett a tűzre.
– Vannak buddhista filozófusok, az ún. zen buddhista
ágon, akik azt mondják, hogy néha egy rossz dolog
megtörténtével egy még rosszabbat kerülünk el –
magyarázta dr. Kellet. – Természetesen adódnak olyan
helyzetek, amikor lehetetlen rosszabbat még csak elképzelni
is. – Ursula feltételezte, hogy Guy-ra céloz, aki Arras-nál tűnt
el, és ezzel egy örökkévalóságra lemondott a teáról és az
uborkás szendvicsről.

– Próbáld ki ezt – spriccelt egy permetezővel Izzie Ursula

felé. – Chanel N° 5. Ez most a módi. Mármint Chanel a módi,
a furcsa műparfümjeivel. – Nevetett, mintha mulatságos
tréfát sütött volna el, és újabb láthatatlan felhőt spriccelt
szét a fürdőszobában. Egészen más illat volt, mint azok a
virágillatok, amikkel Sylvie illatosította magát.
Végre megérkeztek Izzie Basil Street-i lakására („Elég
unalmas endroit,34 de közel van a Harrodshoz”). A
fürdőszobát rózsaszín és fekete márvány fedte („Én
terveztem, elragadó, mi?”), és csupa éles vonal és kemény
sarok volt. Ursula bele sem mert gondolni, mi történne, ha
itt elcsúszna és elesne.
A lakásban minden új és fényes volt. Tökéletes ellentéte
volt Rókazugnak, ahol az állóóra lassúnak tűnő tiktakolása
jelezte az idő múlását, és a parketta csillogása évek patináját
tükrözte vissza. A hiányzó ujjú és lecsempült lábfejű
meisseni porcelánszobrok, a véletlenül letört fülű
staffordshire-i fajanszspánielek nem hasonlítottak az Izzie
szobáiban látott bakelit könyvtámaszokra és ónix
hamutartókra. A Basil Streeten minden annyira
vadonatújnak látszott, mintha Ursula egy üzletben lett volna.

34
Hely.
Még a könyvek is: a regényeken, esszéken és versesköteteken
olyan írók és költők nevei szerepeltek, akikről Ursula még
sosem hallott.
– Lépést kell tartani a korral – jelentette ki Izzie.
Ursula szemügyre vette magát a tükörben. Izzie mögé
lépett. Mephistopheles az ő Faustusával.
– Istenem, egész csinos kezdesz lenni – mondta Izzie, és
különféle frizurákba rendezte Ursula haját. – Le kell
vágatnod – döntötte el Izzie. – El kéne jönnöd a coiffeur-
ömhöz.35 Nagyon érti a dolgát. Úgy nézel ki, mint egy
fejőlány, amikor szerintem valójában elbűvölően pajkos is
lehetnél.

Izzie körbetáncolta a hálószobát, és azt énekelte: Szeretnék

úgy shimmizni, mint a nővérem, Kate.
– Tudsz shimmizni? – kérdezte. – Nézd csak, könnyű! –
De nem volt az, és nevetve rogytak le az ágyon lévő
szaténselyem steppelt paplanra. – Jól mulacc, mi? – kérdezte
Izzie megjátszott, fülhasogató londoni mű-Cockney
akcentussal. A hálóban iszonyatos volt a rendetlenség, ruhák
mindenütt, selyem alsószoknyák, krepdesin hálóingek,
selyemharisnyák, fél pár cipők hevertek széthajigáivá. És
mindent finom Coty púderréteg vont be. – Felpróbálhatsz
ruhákat, ha van kedved – biztatta Izzie félvállról. – Bár
hozzám képest kistermetű vagy. Jolie et petite.36 Ursula

35
Fodrászszalon.
36
Csinos és filigrán.
visszautasította, mert attól félt, a ruhák elvarázsolják.
Olyanok voltak, amitől az ember egészen másvalakinek
látszik.
– Mihez kezdjünk? – kérdezte Izzie hirtelen elunva
magát. – Kártyázzunk? Játsszunk bezique37-et? –
Táncléptekkel ment át a nappaliba, és egy nagy, fényes
krómépítményhez sasszézott, ami mintha egy hatalmas
óceánjáró kapitányi hídjának tartozéka lett volna, de ami
valójában egy bár volt. – Kérsz egy italt? – mérte végig
bizonytalanul Ursulát. – Ne is mondd, tudom, tizenhárom
vagy. – Felsóhajtott, cigarettára gyújtott, és az órára
pillantott. – A matinéhoz már késő van, az esti előadáshoz
korán. A Duke of Yorkban az Itt London!-t adják, állítólag
nagyon mulatságos. Megnézhetnénk, és akkor egy későbbi
vonattal mész haza.
Ursula a Royal írógép billentyűit nyomogatta, ami az
ablakhoz tolt íróasztalon állt.
– A szakmám – jegyezte meg Izzie. – Talán
belevehetnélek az e heti cikkembe.
– Tényleg? És mit írnál rólam?
– Nem is tudom, kitalálnék valamit. Az írók ezt teszik. –
Elővett egy lemezt a gramofonszekrényből, és feltette a
lemezjátszóra. – Hallgasd csak. Ilyet még sosem hallottál.
Teljes mértékben igaz volt. Zongorával kezdődött, de nem
olyan volt, mint Chopin vagy Liszt, akiket Sylvie olyan
szépen játszott (és Pamela olyan laposan).

37
Francia kártyajáték két játékossal, a pikéből származhat.
 – Azt hiszem, honky-tonknak38 nevezik. – Egy nő kezdett
el énekelni, a hangja nyers volt és amerikai. Mintha az életét
egy börtönben töltötte volna. – Ida Cox – fűzte hozzá Izzie. –
Néger. Hát nem különleges?
Az volt.
– Arról énekel, milyen nyomorúságos nőnek lenni –
gyújtott rá egy új cigarettára Izzie, és erősen megszívta. –
Bárcsak találna az ember egy őrületesen gazdag férfit, aki
elveszi! Tudtommal a boldogsághoz a legjobb recept a nagy
jövedelem.39 Tudod, ki mondta ezt? Nem? Pedig illene. –
Hirtelen ingerültté vált, mint egy nem teljesen megszelídített
háziállat. Megcsörrent a telefon. – Megmenekültem.
Épp időben – mondta Izzie, és lázasan élénk
beszélgetésbe bonyolódott egy láthatatlan és hallhatatlan
hívó féllel. – Szuper lenne, drágám, akkor fél óra múlva
találkozunk – fejezte be, majd Ursu-lához fordult. –
Elvinnélek kocsival, de a Claridge’sbe megyek, ami a város
túlsó vége Marylebone-hoz képest. Aztán meg egy partin kell
lennem a Lowndes Streeten, így lehetetlen, hogy elkísérjelek
az állomásra. A földalattival menj Marylebone-ig, helyes?
Tudod, hogy kell? A Piccadilly vonalon elmész a Piccadilly
Circus állomásig, ott átszállsz a Bakerloo vonalra, és elmész
Marylebone-ig. Gyere, elkísérlek.
Amikor leértek az utcára, Izzie olyan mélyen szívta be a
levegőt, mintha nemkívánatos bezártságból szabadult volna.
– Ó, az alkonyat! A lila órán.40 Varázslatos, nem? – Puszit
nyomott Ursula arcára. – Remek volt veled, ezt meg kell

38
Pianinón játszott ragtime.
39
Jane Austen: A mansfieldi kastély (Réz Ádám fordítása).
40
T. S. Eliot: Átokföldje (Vas István fordítása).
ismételnünk. Minden rendben lesz? Tont droit41 a Sloane
Streetig, aztán fordulj balra, és ott lesz előtted a
Knightsbridge földalatti állomás. Pá!

– Amor fati42 – mondta dr. Kellet. – Hallottál már róla? – Úgy

hangzott, mintha azt mondta volna: A more fatty.43 Ursula
összezavarodott; ő is, dr. Kellet is inkább soványnak voltak
mondhatók. Nietzsche („egy filozófus”), tette hozzá, erősen
vonzódott ehhez az elvhez. – Egyszerűen elfogadjuk azt, ami
nekünk jut, és se rossznak, se jónak nem tekintjük.
– Werde! Der du bist44 – folytatta dr. Kellet, és
kikocogtatta a pipahamut a kandalló elé, ahonnan Ursula
érzése szerint majd valaki más söpri fel. – Tudod, hogy ez
mit jelent? – Ursula azon töprengett, hogy valójában hány
tízéves kislánnyal találkozott dr. Kellet korábban. – Azt, hogy
az légy, aki vagy – magyarázta dr. Kellet, és dohányszálakat
tömött a tajtékpipába. („A lét a nem-lét előtt”, feltételezte
Ursula.) – Nietzsche ezt Pindaroszból vette át. […] Tudsz
görögül? – Ursula itt már teljesen elvesztette a fonalat. – Azt
jelenti, hogy légy az, aki vagy, miután megtudtad, mi az.
Ursula úgy értette, hogy azt mondja, hogy „Pinnerből”,
Hugh öreg dadusa ugyanis oda vonult vissza, és a főutcán
egy ódon épületben, egy bolt fölött lakott a testvérével. Hugh

41
Egyenesen tovább.
42
„A szükségszerűség szeretete”., „Szeresd a sorsodat” (Friedrich Nietzsche).
43
Egyre kövérkésebb.
44
…nur ein trüler Got – „élet a halálban – bős vendég van”. J. W. Goethe Boldog
vágyakozás (Vas István fordítása).
egy vasárnap délután el is vitte hozzá Ursulát és Teddyt a
pompás Bentley-jén. Mills dadus kissé ijesztő volt (bár Hugh
számára nyilvánvalóan nem), és árgus szemekkel figyelte
Ursula viselkedését, Teddy fülét pedig megvizsgálta, nem
piszkos-e. A nővére kedvesebb volt, bodzavirág-szörppel és
fekete szederlekvárral megkent tejes karamellával kínál-
gatta őket.
– Hogy van Isobel? – kérdezte Mills dadus, és úgy
csücsörítette a száját, mint egy aszalt szilvát. – Izzie az Izzie
– válaszolta Hugh, amit ha gyorsan egymás után
ismételgettél, ahogy később Teddy csinálta, akkor úgy
hangzott, mint egy kis darázsraj. Ursula úgy érezte, hogy
Izzie már régen az lett, aki.
„Valószínűtlennek tűnt, hogy Nietzsche bármit is –
legkevésbé az elképzeléseit – Pinnerből szerezte volna”,
gondolta Ursula.

– Jól érezted magad Izzie-nél? – kérdezte Hugh, amikor az

állomáson felvette Ursulát. Volt valami megnyugtató a
szürke, széles karimájú puhakalapban és hosszú, sötétkék
gyapjúkabátban várakozó Hugh-ban, aki Ursulán a látható
változások jeleit keresgélte. Ursula úgy gondolta, jobb, ha
nem szól arról, hogy egyedül ült földalattira. Ijesztő kaland
volt, mint egy sötét éjszaka az erdőben, de olyan, amit – mint
bármelyik igazi hősnő – túlélt. Ursula vállat vont.
– Simpson’snál ebédeltünk.
– Hm – volt Hugh válasza, mintha megpróbálna értelmet
kihámozni ebből.
 – Egy néger nőt hallgattunk, aki énekelt.
– Simpson’snál? – tépelődött Hugh.
– Izzie gramofonján.
– Hm – mondta megint Hugh. Kinyitotta a kocsi ajtaját
Ursula előtt, aki kényelmesen elhelyezkedett a Bentley
tüneményes bőrszerű ülésén, ami olyan megnyugtató volt,
akárcsak Hugh maga. Sylvie „károsan” fényűzőnek tekintette
a kocsit, ami valóban lélegzetelállítóan drága volt. Sylvie-t a
háború garasoskodóvá tette: a szappanmaradékot
összegyűjtötték és összefőzték a mosáshoz, a lepedőket
kifordították, a kalapokat átalakították. – Ha rajta múlna,
tojáson és csirkehúson élnénk – nevetett Hugh. Sylvie-vel
szemben ő kevésbé volt előrelátó a háború óta, ami „nem
éppen a legjobb tulajdonság egy bankárnál”, vélte Sylvie. –
Carpe diem45 – mondta erre Hugh, mire Sylvie azt felelte: –
Sosem értettél ahhoz, hogy megragadd.
– Izzie-nek autója van – próbálkozott Ursula.
– Tényleg? – kérdezte Hugh. – Biztos nem olyan pompás,
mint ez a bestia – veregette meg szeretettel a műszerfalat.
Amikor elhajtottak az állomásról, halkan megjegyezte. – Nem
szabad megbízni benne.
– Kiben? (Anyában? Az autóban?)
– Izzie-ben.
– Bizonyára igazad van – értett egyet Ursula.
– Milyennek találtad?
– Tudod, milyen. Javíthatatlan. Izzie végtére is Izzie.

45
Ragadd meg a pillanatot.
A házba érve azt tapasztalták, hogy Teddy és Jimmy
nyugodtan dominóznak a nappali szoba asztalán, Pamela
pedig átment a szomszédba Gertie Shawcrosshoz. Winnie
valamivel idősebb volt Pame-lánál és Gertie-nél, és Pamela
egyíormán látogatta mindkettőjüket, ám ritkán voltak együtt
hármasban. Ursula, aki jó barátságban volt Millie-vel, ezt
igen furcsa beosztásnak érezte. Teddy mindegyik Shawcross
lányt kedvelte, de a szívét Nancy apró kezébe tette le.
Sylvie-nek nyoma sem volt. „Nem’tom” – válaszolta Hugh
érdeklődésére kissé közönyösen Bridget.
Mrs. Glover egy egyszerű birkapörköltet hagyott nekik a
tűzhelyen, hogy meleg maradjon. Mrs. Glover már nem
lakott velük, hanem kibérelt egy kis házat a faluban, hogy
ápolhassa George-ot és őket is elláthassa. George szinte
sosem hagyta el a házat. Bridget csak „szegény ördög”-ként
emlegette, és ezt nehezen tudta volna bárki is megcáfolni. Jó
időben (vagy egyáltalán nem olyan jó időben) egy nagy és
ronda tolószékben ült a bejárati ajtó előtt, és figyelte a világ
folyását. Jóképű feje („Egykor olyan volt, mint egy
oroszláné” – jegyezte meg szomorúan Sylvie) a mellére
konyult, és hosszú nyálcsík csörgött a szájából. „Szegény
flótás – mondta Hugh. – Jobban járt volna, ha megölik.”
Néha egyikük-másikuk is elment, amikor Sylvie vagy a
vona-kodóbb Bridget napközben meglátogatta George-ot.
Furcsa volt, hogy otthon keresik fel, miközben George anyja
az ő otthonukban dolgozik rájuk. Sylvie a férfi ölébe terített
pokrócot igazgatta, hozott egy pohár sört, vagy a nyálat
törölte le, ahogy Jimmyvel tette.
 A környékükön más háborús veteránok is éltek. A
bicegésről vagy a hiányzó végtagokról lehetett felismerni
őket. A flandriai mezőkön elveszett, gazdátlan kezek és
lábak… Ursula úgy képzelte, hogy gyökeret eresztenek a
sárban, aztán ég felé szökkennek, és ismét férfiak lesznek,
akiknek serege bosszúszomjasan masírozik. („Ursulának
morbid gondolatai vannak” – hallotta a kislány Sylvie
megjegyzését Hugh-nak. Ursula nagyon rászokott a
hallgatódzásra, mert csak így deríthette ki, mit gondolnak
valóban az emberek. Hugh válaszát nem hallotta, mert
Bridget dühösen rontott be a szobába, ugyanis Hattie,
Queenie egyik leszármazottja, akinek pontosan olyan démoni
jelleme volt, mint az anyjának, ellopta az ebédre szánt
posírozott lazacot.)
Másoknak – mint akivel dr. Kellet várószobájában
találkozott – kevésbé látható sérüléseik voltak. A faluban élt
egy volt katona, Charles Chorley, aki a Buffoknál46 szolgált,
és egy karcolás nélkül megúszta a háborút, hogy aztán 1921
tavaszán egy nap leszúrja az alvó feleségét és három
gyerekét, aztán agyonlője magát egy Mauserrel, amit egy
német katonától vett el, akit Bapaume-nál ölt meg.
(„Borzalmas mocsok – jelentette ki dr. Fellowes. – Ezeknek a
fickóknak arra is tekintettel kéne lenniük, akik feltakarítják
őket.”)
Bridgetnek természetesen megvolt a „maga keresztje”,
miután elvesztette Clarence-t. Izzie-hez hasonlóan
beletörődött a vénlányságba, bár kevésbé mámorosan
választotta a magányt. Mind ott voltak Clarence temetésén,

46
Buffs: Kelet-kenti Királyi Ezred.
még Hugh is. Mrs. Dodds a szokott visszafogottságával
viselkedett, és összerezzent, amikor Sylvie vigasztalón a
karjára tette a kezét, de miután elbaktattak a földben
tátongó gödörtől (nem volt maga a szépség, egyáltalán nem),
Mrs. Dodds azt mondta Ursulának.
– Egy része meghalt a háborúban. A maradék most érte
be – és a szeme sarkához illesztve az ujját felitatott egy kis
fényes nedvességet, amit túlzás lett volna könnycseppnek
nevezni. Ursula nem értette, miért éppen őt tüntette ki Mrs.
Dodds ezzel a bizalmas közléssel. Feltehetően azért, mert ő
állt hozzá legközelebb. Kétségkívül nem várt rá – és nem is
kapott – reakciót.
– Mondhatni ironikus – jegyezte meg Sylvie –, hogy
Clarence túlélte a háborút, és egy betegség végzett vele.
(„Mit tettem volna, ha valamelyikőtök elkapja az
influenzát?” – mondogatta gyakran Sylvie.)
Ursula és Pamela sokat tanakodtak, hogy Clarence-t
vajon a maszkkal együtt vagy anélkül temették-e el. (És ha
nélküle, akkor a maszk most hol lehet?) Úgy érezték, hogy
erről nem faggathatják ki Bridgetet. Bridget keserűen
megjegyezte, hogy az öreg Mrs. Dodds végre
megkaparintotta magának a fiát, és megakadályozta, hogy
egy másik nőé legyen. („Ez talán így egy kicsit nyers
megfogalmazás” – mormolta Hugh.) Clarence fényképe, az,
amit az anyjának készíttetett, mielőtt még megismerte volna
Bridgetet, és elindult volna a végzete felé, Sam Wellington
fényképe mellé került a fészerbe.
– A holtak véget nem érő sora – jegyezte meg mérgesen
Sylvie. – Mindenki el akarja felejteni őket.
– Én feltétlenül – vágta rá Hugh.
Sylvie éppen időben ért haza Mrs. Glover almás charlotte-
jára. A saját almatermésükből készült; a kis gyümölcsösük,
amit Sylvie a háború végén ültetett, termőre fordult. Amikor
Hugh megkérdezte, merre járt, valami homályos választ
adott Gerrards Cross-ról.47 Sylvie asztalhoz ült, majd
kijelentette.
– Nem vagyok különösebben éhes.
Hugh elkapta a pillantását, és a fejével Ursulára
mutatott.
– Izzie – tette hozzá. Páratlanul lényegre törő
kommunikáció.
Ursula részletes inkvizícióra számított, de Sylvie csak
ennyit mondott.
– Ó, te jó ég, egész elfelejtettem, hogy te ma Londonban
jártál. De örömmel látom, hogy egy darabban értél haza.
– Tisztán – közölte élénken Ursula. – Tudod esetleg, ki
mondta ezt? Tudtommal a boldogsághoz a legjobb recept a
nagy jövedelemi – Sylvie műveltsége, Izzie-éhez hasonlóan
széles körű, de hézagos volt, ami Sylvie szerint azt jelentette,
hogy „regényekből merítettem a tudásomat, és nem az
iskolában szereztem”.
– Austen – vágta rá gondolkodás nélkül Sylvie. – A
mansfieldi kastélyban. Mary Crawford szájába adja ezeket a
szavakat, akit természetesen lekicsinylően említ, de az az

47
Buckinghamshire-i kisváros.
érzésem, Jane néni maga is hitt ebben az elképzelésben.
Miért?
– Nem érdekes – rántotta meg a vállát Ursula.
– „… mielőtt Mansfieldbe jöttem, nem is képzeltem volna,
hogy egy falusi lelkész bokrosra s más hasonlókra vágyhat”.48
Csodálatos írás. Mindig is abban a hitben éltem, hogy a
„bokros” valamiféle embert jelent.
– Nekünk van bokrosunk – vetette közbe Hugh, de Sylvie
eleresztette a megjegyzését a füle mellett, és így folytatta
Ursula felé fordulva. – Olvasnod kellene Jane Austent. Éppen
abba a korba értél. – Sylvie egész vidám volt, és a hangulata
ellentétben állt a fénytelen lábasban még az asztalon álló
birkapörkölttel, aminek felszínére kis fehér zsírkarikák
kezdtek rádermedni.
– De tényleg – csattant fel élesen Sylvie. Olyan
változékony volt, mint az időjárás. – Mindenütt csökken a
színvonal, még az ember saját otthonában is. – Hugh
felvonta a szemöldökét, és mielőtt Sylvie-nek alkalma lett
volna Bridgetet szólítani, felállt az asztaltól, és maga vitte ki
a lábast. Marjorie, a kis mindenesük már nem volt olyan
kicsi, és nemrégiben lépett a távozás hímes mezejére, így
Bridget és Mrs. Glover voltak kénytelenek vállalni a család
ellátásának feladatát. („Nem mintha sokat követelnénk –
jegyezte meg Sylvie morcosan, amikor Bridget megemlítette,
hogy a háború vége óta nem emelték a fizetését. – Hálásnak
kellene lennie.”)

48
Réz Ádám fordítása.
Aznap éjjel az ágyban – Pamela és Ursula még mindig együtt
aludtak a tetőtéri szűkös hálószobában (Teddy szerint „mint
rabok egy cellában”) – Pamela megkérdezte:
– Miért nem hívott meg engem is veled együtt, vagy akár
helyetted? – Pamelát ismerve ezt a kérdést nem a
rosszindulat, hanem az őszinte kíváncsiság szülte.
– Engem érdekesnek talál.
– Mrs. Glover Barna Windsorát is annak találja! –
nevetett Pamela.
– Tudom. Nem érzem hízelgésnek.
– Mert csinos vagy és okos – mondta Pamela míg én csak
okos.
– Nem igaz, ezt te is tudod! – mondta Ursula, aki mindig
hevesen védelmezte Pamelát.
– Engem nem érdekel.
– Azt mondta, beleír a cikkébe, ami a jövő héten jelenik
meg, de szerintem nem fog.

Amikor Ursula elmesélte a londoni napját Pamelának,

kihagyott egy jelenetet, aminek a tanúja volt, és amit Izzie
nem vett észre, mert éppen azzal volt elfoglalva, hogy a Coal
Hole49 előtt, az utca közepén visszaforduljon a kocsival. A
Savoyból egy nercbundás nő lépett ki egy elegáns férfi

49
Hagyományos kocsma a Stranden Londonban.
karján. A nő gondtalanul kacagott valamin, amit a férfi
mondott, de aztán elengedte a férfi karját, hogy a redküljéből
elővegye a pénztárcáját, és egy marék aprót dobjon a járdán
ülő volt katona táljába. A katonának hiányoztak a lábai, és
egy összeeszkábált guruló faszerkezeten ült. Ursula a
Marylebone állomás előtt egy hasonló szerkezeten egy másik
lábatlan férfit látott. És minél többet nézelődött a londoni
utcákon, annál több amputáltat vett észre.
A Savoy Court ajtónállója kisietett az utcára, és a lábatlan
katona felé indult, aki a kezével hajtva magát, próbált
eliszkolni a járdán. A nő, aki pénzt adta neki, tiltakozott a
portásnál – Ursula tisztán látta a nő szép és türelmetlen
vonásait –, de aztán az elegáns férfi gyöngéden megfogta a
könyökét, és elvezette a Strandén. A jelenetnek nem a
tartalma, hanem a szereplői voltak érdekesek. Ursula még
sosem látta az elegáns férfit, de a feldúlt nő – teljes
bizonyossággal – Sylvie volt. Ha őt nem is ismerte volna fel,
a nercre biztosan ráismert volna, mert ezt Hugh-tól kapta a
tizedik házassági évfordulójukra. Sylvie elég messze volt
Gerrards Crosstól.
– Ez aztán kényes manőver volt! – kiáltott fel Izzie,
amikor a kocsi végre a kívánt irányba fordult.

Ursula tényleg nem került bele Izzie rovataba a rá következő

héten. Még fiktív alakban sem. A nagynénje inkább arról a
szabadságról írt, amit egy egyedülálló nő élvezhet egy „kis
autó birtokában. „A végtelen utak öröme messze felülmúlja
azt, amikor az ember egy omnibusz foglya, vagy egyedül
gyalogol egy sötét utcán, és a nyomában egy idegen koslat.
Egy Sunbeam kormánya mögül nem kell folyton
hátratekintgetni.”
– Fenyegetően hangzik – mondta Pamela. – Mit gondolsz,
előfordult ilyesmi? Tényleg követte idegen az utcán?
– Gondolom, nem is egyszer.
Izzie nem hívta újra Ursulát, hogy a „kivételes pajtása”
legyen, sőt egészen karácsonyig nem hallottak felőle, amikor
is szenteste – amire hívták, de nem várták – be nem toppant,
és ki nem jelentette, hogy egy „kis zűrbe” cseppent, ami
miatt kénytelen volt elvonulni zárt ajtók mögé Hugh-val a
duzzogósarokba, és egy óra múlva majdhogynem
megzabolázva került elő. Nem hozott ajándékokat, és a
karácsonyi vacsora alatt végig cigarettázott, és kedvetlenül
piszkálta az ételt.
– Éves bevétel húsz font – jegyezte meg Hugh, amikor
Bridget behozta a konyakba áztatott pudingot. – Éves kiadás
húsz font és hat penny egyenlő a nyomorral.
– Jaj, fogd be – mondta Izzie, felpattant és elvonult,
mielőtt Teddy gyufát tarthatott volna a pudinghoz.
– A fenébe – vetette oda Sylvie Ursulának.
– J’étais unpeu dérangée50 – jegyezte meg másnap reggel
magyarázat gyanánt Izzie Ursulának némileg bűnbánóan.
– Butaság volt tőlem – mondta Izzie. – Összegabalyodott
minden.
Az új évben eltűnt a Sunbeam, és a Basil Street-i cím
helyett egy kevésbé higiénikus lakás akadt a Swiss Cottage-

50
Kicsit zavart voltam.
ban (egy más, unalmasabb endroit), de ettől függetlenül Izzie
tagadhatatlanul Izzie maradt.
 1923. december

Jimmy megfázott, így Pammy otthon maradt vele, és ezüstös

tejesüvegkupakokból karácsonyfadíszeket csinált, míg Ursula
és Teddy az ösvényen caplattak, és magyalt kerestek. A
ligetben sok volt a magyal, de az messzebb volt, és olyan
rossz volt az idő, hogy igyekeztek minél kevesebbet kint
tartózkodni. Mrs. Glover, Bridget és Sylvie a konyhába voltak
bezárva, és a karácsonyi főzés délutáni drámáját adták elő.
– Ne szedjetek bogyó nélküli ágakat – utasította őket
Pamela, mielőtt kiléptek a házból. – És ne felejtsetek el
fagyöngyöt is szedni.
Felkészülten vonultak el: vittek magukkal metszőollót,
Sylvie bőr kertészkesztyűiből is két párat, miután a korábbi
karácsonyi gyűjtögető kiruccanásaikon a saját kárukon
tanultak. Az út túlsó végén, a mezőn néztek ki maguknak egy
nagy magyalfát, miután a kertben kezük ügyébe eső
magyalsövényt a háború után egy könnyebben kezelhető
fagyallal váltották fel. A környék szelídítettebb, kertvárosibb
jelleget kezdett ölteni. Sylvie meg is jegyezte, hogy
nemsokára odáig terjeszkedik a falu, hogy házak veszik majd
körbe őket.
– Az embereknek kell valahol élniük – érvelt logikusan
Hugh.
– De nem itt – volt Sylvie válasza.
Kellemetlenül szeles idő volt, ami esőt vágott az arcukba,
és Ursula szívesebben maradt volna a nappali kandallójában
égő tűz mellett, Mrs. Glover mazsolás süteményének az egész
házat belengő illatában. Még a mindenben valami kellemeset
felfedező Teddy is vigasztalhatatlanul, a nyakát a szörnyű
idő miatt behúzva baktatott mellette, mint egy kis
rendíthetetlen templomos lovag a szürke, kötött, arcot-
nyakat fedő sapkájában.
– Rémes – mondta. Csak Trixie élvezte a kirándulást, a
sövények alatt keresgélt, és az árokban ásott, mintha
kincskeresésre küldték volna. Harsány kutya volt, szeretett
hangosan ugatni – az ok mindig csak számára volt
nyilvánvaló –, így amikor messzire eléjük szaladt az
ösvényen, és őrült csaholásba fogott, a két gyerek rá se
hederített.
Mire utolérték, Trixie úgy-ahogy megnyugodott. Ott
őrködött a zsákmánya felett.
– Valami dög – jegyezte meg Teddy. Trixie különösen a
félig elbomlott madarak és nagyobb emlősök kiszáradt
tetemét szerette kiásni. – Valószínűleg egy patkány vagy egy
pocok – mondta Teddy, majd egy ékesszóló „Ó!” szaladt ki a
száján, amikor meglátta, mi is valójában az árokban heverő
lelet.
– Itt maradok – mondta Ursula –, te pedig szaladj vissza a
házba, és hívj ide valakit aztán az öccse törékeny kis alakja
után nézett, ahogy magányosan távolodott tőle az
elhagyatott ösvényen. A korán leszálló téli sötétség elnyelte
Teddyt, és Ursula utánakiabált, hogy várja meg. Ki tudja,
milyen rémület vár rájuk? Teddyre és mindannyiukra.
Az ünnepek alatt nagy volt a kavarodás, hogy mit kezdjenek
a testtel, végül úgy döntöttek, hogy karácsony utánig
Ettringham Hall hűtőkamrájában őrzik.
Dr. Fellowes, aki egy rendőrrel jelent meg, azt mondta,
hogy a gyermek nem természetes halált halt. Nyolc-kilenc
éves forma kislány volt. Már kibújt a maradó elülső foga, bár
a halála előtt kiverték a fogait. Egyetlen kislány eltűnését
sem jelentették, helyben semmi esetre sem, közölte a
rendőrség. Arra gondoltak, talán cigány lehetett, bár Ursula
úgy vélte, a cigányok inkább elrabolják, és nem hátrahagyják
a gyerekeket.
Már majdnem szilveszter volt, mire Lady Daunt
vonakodva lemondott róla. Amikor kivették a holttestet a
hűtőházból, úgy fel volt díszítve, mint egy szent földi
maradványai: virágok és kis emléktárgyak voltak a testén,
megfürdették, a haját megfésülték és masnikat kötöttek bele.
Három fiuk mellett, akiket a Nagy Háborúban áldoztak fel,
Dauntéknak még egy kiskorában elhunyt lányuk is volt, és a
kis holttest őrzése Lady Dauntban felelevenítette a régi
gyászt, és kis időre elvette az eszét. A kislányt a Hall
parkjában akarta eltemetni, de a falubeliek lázadozva súgtak
össze, és ragaszkodtak hozzá, hogy a temetőkertben
helyezzék nyugalomra. „Ne dugják el, mint Lady Daunt házi
kedvencét” – mondta valaki. „Furcsa házi kedvenc”, gondolta
Ursula.
Se az ő, se a gyilkosa személyazonosságára nem derült
soha fény. A rendőrség mindenkit kihallgatott a környéken.
Egyik este Rókazugba is eljöttek, és Pamela meg Ursula
majdnem felakasztották magukat a lépcsőkorlátra, annyira
igyekeztek, hogy hallják, mit beszélnek odalent. A
hallgatódzásból aztán megtudták, hogy a faluból senkit sem
gyanúsítanak, és „rettenetes dolgokat” műveltek a gyerekkel.
Végül az óév utolsó napján temették el, de addig nem,
míg a lelkész meg nem keresztelte, mert a közvélekedés
szerint – bár a lány makacsul rejtegetni akarta a kilétét –
nem temethették el név nélkül. Senki sem tudta, hogy
kötöttek ki végül az „Angéla” névnél, de helyénvalónak
érezték. A temetésen szinte az egész falu ott volt, és sokan
őszintébben siratták meg Angélát, mintha saját húsuk és
vérük lett volna. Inkább szomorúság, mint félelem lengte
körül, és
Pamela meg Ursula gyakran beszélgettek arról, pontosan
miért is tartották minden ismerősüket ártatlannak.
Lady Daunt nem az egyetlen volt, akire különösen hatott
a gyilkosság. Sylvie-t szokatlanul felzaklatta, de inkább
haragudott, mint szomorkodott.
– Nem arról van szó – füstölgött –, hogy megölték, mert
az ég a megmondhatója, ez is elég rettenetes, de hogy
senkinek sem hiányzott.
Teddynek hetekig lidérces álmai voltak, és éjnek idején
bebújt Ursula mellé. Az idők végezetéig ők maradtak, akik
rátaláltak a kislányra, ők voltak, akik egy szilfa halott ágai
között megpillantották a cipő és zokni nélküli, sebesen és
piszkosan kilógó kis lábat és a hideg levéltakaró szemfedele
alatt nyugvó testet.
 1926. február 11.

– Édes tizenhat éves – jegyezte meg Hugh, és szeretettel

megpuszilta. – Boldog születésnapot, kis mackóm. Előtted a
jövő. – Ursula titkon még ma is úgy érezte, hogy a jövője
részben már mögötte van, de megtanulta, hogy ezt ne
hangoztassa. Úgy volt, hogy felmennek Londonba a Berkeley-
be délutáni uzsonnára (negyedévi szünet volt), de Pamela
nemrégiben megrándította a bokáját egy gyephoki-meccsen,
Sylvie pedig mellhártyagyulladásból lábadozott, ami miatt
egy éjszakát a kis falusi kórházban kellett töltenie. (,Anyám
tüdejét örököltem” – és Teddy nagyon mulatságosnak találta,
valahányszor erre a megjegyzésre gondolt.) Jimmy meg
éppen csak túl volt a tü-szős mandulagyulladáson, amivel
gyakran esett ágynak.
– Úgy hullnak, mint a legyek – jelentette ki Mrs. Glover,
aki a tortához keverte habosra cukorral a vajat. – Kíváncsi
vagyok, ki lesz a következő?
– Különben is minek szállodában uzsonnázni? – vonta
meg a vállát Bridget. – Itt is van olyan jó.
– Ha nem jobb – mondta Mrs. Glover. Bár persze se
Bridgetet, se Mrs. Glovert nem hívták meg a Berkeley-be, és
Bridget sosem járt még londoni szállodában, vagy ami azt
illeti, bármilyen szállodában, kivéve akkor, amikor „vagy
ezer éve” Angliába utazása előtt bement a Shelbourne-be,
hogy megcsodálja az előcsarnokot, mielőtt kompra szállt Dún
Laoghaire-ben. Mrs. Glover ezzel szemben – saját elmondása
szerint – „igen jól ismerte” a manchesteri Midland Szállodát,
ahol egyik unokaöccse – akikből a jelek szerint több száz volt
– „nem is egyszer” elvitte őt és a nővérét ebédelni.
A véletlen úgy hozta, hogy a hétvégén otthon volt
Maurice is, bár elfelejtette („Már ha valaha is tudta” –
jegyezte meg Pamela), hogy most van Ursula születésnapja.
Utolsó évét töltötte a Balliol-ban, ahol jogot tanult, és Pamela
szerint „az eddiginél is jobban fennhordta az orrát”. A szülei
sem rajongtak érte.
– Ugye tényleg én vagyok az apja? – hallotta egyszer
Ursula Hugh Sylvie-hez intézett kérdését. – Nem hetyegtél
véletlenül Deauville-ban azzal a végtelenül unalmas, halifaxi
fickóval, akinek malma volt?
– Hogy neked micsoda memóriád van! – nevetett Sylvie.
Pamela tartott annyi szünetet tanulás közben, hogy egy
tündéri lapot készítsen (egy virág découpage-t51 vágott ki
Bridget magazinjaiból), és a – legalábbis Rókazugban – híres
„pöttöm” teasüteményéből is sütött egy tepsivel. Pamela a
girtoni felvételire készült. „Girton-lány leszek! – ragyogott a
szeme. – Képzeljétek csak!” Pamela végezni készült a hatodik
osztályt abban az iskolában, ahova mindketten jártak, Ursula
pedig most kezdte volna. Ursula szerette a klasszika-
filológiát. Sylvie-nek az volt a véleménye, hogy semmi
értelme a görögnek és a latinnak (ő sosem tanult, és nem
érezte hiányát). Ursula viszont kifejezetten vonzódott az
olyan szavakhoz, amik már csak az ókori birodalmak
nekropoliszaiból kelő suttogások voltak. („Ha halottat akarsz

51
Szalvétatechnikával készített, kivágott minta.
mondani – mondta ingerülten Mrs. Glover –, akkor mondj
azt!”)
Millie Shawcrosst is meghívták, és korán, szokott
élénkségével futott be. Az ajándéka egy csomó hajba való
szép bársonyszalag volt, amit a saját pénzén vett a városi
rövidáruboltban. („Most aztán már sosem vágathatod le a
hajad” – mondta Hugh némi elégtétellel Ursulának.)
Maurice elhozta két barátját a hétvégére: Gilbertet és egy
amerikait, Howardot („Szólítsanak csak Howie-nak, más is
így szokott”), akik a vendégszobában akartak aludni egy
ágyban, amitől Sylvie-nek rossz érzése támadt.
– Aludhatnak fejtől-lábtól – vágta rá sietősen. – Vagy az
egyikük egy kinyitható ágyon is a Great Western Railwayjel
(Nagy Nyugati Vasútvonallal) – ahogy Teddy Hornby játék
vonatkészletét nevezték, ami elfoglalta Mrs. Glover egész
régi szobáját a padlástérben. Jimmynek is megengedték,
hogy játsszon vele.
– A pajtásod, mi? – kérdezte Howie Teddytől, és olyan
hevesen borzolta össze Jimmy haját, hogy a kisfiú majdnem
feldőlt. Howie-nak külön varázserőt kölcsönzött a tény, hogy
amerikai, bár inkább Gilbert emlékeztetett egy melankolikus,
kissé egzotikus filmsztárra. A neve – Gilbert Armstrong az
apja (bíró volt a Legfelső Bíróságon) és az iskolája (Stowe)
kifogástalan angol háttérre mutatott, de az anyja egy régi
arisztokrata spanyol család sarja volt. („Cigányok” – vonta le
a következtetést Mrs. Glover, aki többé-kevésbé minden
idegent annak tekintett.)
– Ó, istenem – súgta oda Millie Ursulának –, földre
szálltak az istenek! – Keresztbe tette a kezét a szíve felett, és
szárnyként lebegtette a kezét.
 – Kivéve Maurice-t – válaszolta Ursula. – Kihajították
volna az Olümposzról, mert mindenkinek az idegeire ment
volna.
– „Az istenek elbizakodottsága” – jegyezte meg Millie. –
Micsoda remek regénycím! – Millie természetesen író akart
lenni. Vagy festő, vagy táncosnő, vagy színésznő. Bármi, ha
azzal a figyelem középpontjában lehetett.
– Miről csevegtek, kislányok? – kérdezte Maurice, aki a
bírálatra igen érzékeny, vagy úgy is lehet mondani, hogy
túlérzékeny volt.
– Rólad – vágta rá Ursula. A lányok általában vonzónak
találták Maurice-t, ami szüntelenül meglepte családja
nőnemű tagjait. Szőke haja volt, amit ondoláltatott, és az
evezéstől keménykötésű lett, de lehetetlen volt elsiklani
felette, hogy hiányzik belőle minden sárm. Gilbert ezzel
szemben éppen kezet csókolt Sylvie-nek. („Ó, ezt már aligha
lehet felülmúlni!” – áradozott Millie.) Maurice e szavakkal
mutatta be az anyját:
– Az öreg muterom – mire Gilbert azt felelte:
– Ön túl fiatal, hogy bárki anyja legyen.
– Tudom – volt Sylvie válasza.
(„Élvhajhász alak” – hangzott Hugh ítélete. – „Nőcsábász”
– jelentette ki róla Mrs. Glover.)
A három fiatalember úgy megtöltötte Rókazugot, mintha
a ház hirtelen összezsugorodott volna, és Hugh meg Sylvie
megkönnyebbültek, amikor Maurice felvetette, hogy
„járhatnának egyet a környéken”.
– Jó ötlet – csapott le rögtön az ötletre Sylvie. –
Vezessétek le a fölös energiát. – A három fiú olimpiai
stílusban rohant ki a kertbe (sportosan, és nem
megszentelten), és erőteljesen rugdosni kezdtek egy labdát,
amit Maurice az előcsarnokban álló szekrényben talált. („És
ami az enyém” – mondta Teddy mintegy magában.)
– Tönkreteszik a gyepet – jegyezte meg Hugh, miközben
azt nézte, hogy sáros bakancsuk nyomán fűcsomók
repkednek, és a fiúk huligánokként üvöltöznek.
– Ó! – kiáltott fel Izzie, amikor megérkezett, és az
ablakból meglátta a formás triót. – Mit mondjak, pazar fiúk.
Kaphatok egyet?

– Ajándékokat hoztam – mondta a tetőtől talpig

rókaszőrmébe burkolt Izzie, amely nyilatkozatra semmi
szükség sem volt, mivel drágán becsomagolt, különféle
nagyságú dobozok lógtak rajta – a kedvenc unokahúgomnak.
– Ursula Pamelára pillantott, és szomorkásan megrántotta a
vállát. Pamela a szemét forgatta. Ursula hónapok óta nem
találkozott Izzie-vel; utoljára akkor látta, amikor Hugh-val
felugrottak a Swiss Cottage-ba, és beadtak neki egy láda
zöldséget Rókazug nyárvégi bő terméséből. („Egy tök?! –
ámult el Izzie a láda tartalmát átnézve. – Mi az ördögöt
kezdjek vele?”)
Ez előtt Izzie egy hosszú hétvégére jött hozzájuk, de
Teddyn kívül szinte senkiről sem vett tudomást. Teddyt
hosszú sétákra vitte, és megállás nélkül faggatta.
– Szerintem kiválasztotta a nyájból – mondta Ursula
Pamelának.
– De miért? – kérdezte Pamela. – Hogy megegye?
 Amikor Sylvie – alaposan – kivallatta Teddyt, a kisfiúnak
sejtelme sem volt, miért részesítette Izzie olyan különleges
figyelemben.
– Megkérdezte, mit csinálok, melyik iskolát szeretem,
mivel töltöm a szabadidőmet, mit szeretek enni. A
barátaimra volt kíváncsi. Ilyesmikre.
– Lehet, hogy örökbe akarja fogadni – mondta Hugh
Sylvie-nek. – Vagy el akarja adni. Biztos jó árat kapna érte.
– Ne mondj ilyet! – háborodott fel szenvedélyesen Sylvie.
– Még tréfából sem. – De aztán Izzie olyan gyorsan ejtette
Teddyt, ahogy kiválasztotta, és többé nem is gondoltak az
egész ügyre.

Ursula első kicsomagolt ajándéka egy lemez volt: Bessie

Smithé, amit Izzie arra a gramofonra helyezett, amin Elgart
szoktak hallgatni, és Hugh kedvencét, A mikádót.52
– A St. Louis Blues! – oktatta ki őket Izzie. – Hallgassátok
azt a pisztont! Ursula imádja ezt a zenét. („Tényleg?” –
fordult Hugh Ursulához. – Nem is sejtettem.”) A következő
csomagból egy csodálatos, aranyozott vörös bőrkötéses
Dante-kötet (angol fordításban) került elő, ezt egy csipkés
szaténselyem ágykabát követte a Libertyből, amit „mint
tudod, anyád mértéktelenül szeret”, és amit Sylvie
„túlságosan felnőttesnek” ítélt; „Ursula a vékony flanelt
kedveli”. Egy üveg Shalimart is kapott („Újonnan jött ki vele
a Guerlain, isteni”), amivel kapcsolatban Sylvie hasonló

52
Gilbert és Sullivan operettje.
véleményt nyilvánított. – így beszél egy gyermekasszony –
mondta Izzie.
– Tizennyolc voltam, nem tizenhat – mondta foghegyről
Sylvie. – Egy szép napon nem ártana elbeszélgetnünk arról,
te mit műveltél tizenhat évesen, Isobel.
– Mit? – kérdezte izgatottan Pamela.
– Il n’avait pas d'importance53 – legyintett Izzie. Végül egy
üveg pezsgő is előkerült a bőségszaruból. („Ehhez aztán
végképp túl fiatal!”)
– Tegye csak jégre – adta át az üveget Izzie Bridgetnek.
Az értetlen Hugh dühösen meredt Izzie-re.
– Loptad az egészet?

– Nahát, néger zene! – jegyezte meg Howie, amikor a három

fiú visszajött a kinti sétáról, és besereglettek a szalonba,
tábortűz és valami nehezebben meghatározható illatát hozva
magukkal. („Hím esszencia” – mormolta Izzie, és
beleszimatolt a levegőbe.) Bessie Smith addigra már
harmadszor forgott, és Hugh meg is említette. – Az ember
idővel kezdi megszokni. – Howie valami fura, enyhén barbár
táncot kezdett ropni a zenére, aztán súgott valamit Gilbert
fülébe. Gilbert nevetett – egy kék, noha idegen vérűhöz
képest elég durván és Sylvie összecsapta a két kezét, és így
kiáltott: – Mit szólnának egy kis vajas garnélához? –, majd
átterelte őket az ebédlőbe, amikor is észrevette – túl későn –,
hogy sáros lábnyomokat hagytak szerteszét a házban.

53
Nem érdekes.
 – Nem harcoltak a háborúban – mondta Hugh, mintha ez
megmagyarázná a sáros nyomokat.
– Nem is baj – vélte Sylvie határozottan. – Így édes
mindegy, mennyire alkalmatlan fiatalemberek válnak
belőlük.

– És most – szólalt meg Izzie, amikor a tortát felvágták és

szétosztották – van egy utolsó ajándékom…
– Az isten szerelmére, Izzie! – Hugh nem bírta tovább
visszafojtani az elkeseredését. – Ki fizette ezt az egészet?
Nincs pénzed, az adósságaiddal folyót lehet rekeszteni.
Megesküdtél, hogy megtanulsz gazdálkodni.
– Kérlek! – szólt rá Sylvie. Bármilyen idegenek előtt
rendezett pénzzel kapcsolatos vita (még akár Izzie-t illetően
is) néma elkeseredéssel töltötte el. A lelkén egy sötét árnyék
suhant át. Tiffin volt, tudta bizonyosan.
– Én fizettem – jelentette ki rendkívül előkelően Izzie. –
És ez nem Ursula ajándéka, hanem Teddyé.
– Az enyém? – tért magához a színpad közepére
keveredett Teddy. Éppen azon merengett, milyen isteni
finom a torta, és vajon van-e remény még egy szeletre, és
semmi esetre sem volt kedve a reflektorfénybe kerülni.
– Igen, drága fiam – hagyta helyben Izzie. Teddy
láthatóan elhúzódott Izzie-től és a csomagtól, amit Izzie
letett elé az asztalra. – Gyerünk – biztatta Izzie. – Bontsd
csak fel. Nem robban. (Dehogynem fog.)
Teddy óvatosan lehántotta a drága papírt. Az ajándék
kicsomagolva pontosan az volt, mint aminek még
becsomagolva látszott: egy könyv. Ursula, aki Teddyvel
szemben ült, próbálta a fejjel lefelé látható címet
kisilabizálni. – …kalandjai…
– Augustus kalandjai – olvasta hangosan Teddy. – Irta:
Delphie Fox. („Delphie???” – emelte fel a hangját Hugh.)
– Miért tekintesz mindent „kalandnak”? – kérdezte
ingerülten Sylvie Izzie-től.
– Mert természetesen az élet is egy kaland.
– Szerintem meg inkább állóképességi verseny –
replikázott Sylvie. – Vagy akadályverseny.
– Jaj, istenem, csak nem ilyen rossz – jegyezte meg Hugh.
– És most térjünk vissza Teddy ajándékához.
A borító vastag fedőlapja zöld volt, az írás és a rajzok
arany: egy Teddyvel körülbelül egykorú fiút ábrázoltak, aki
iskolasapkát viselt. Egy csúzli és egy kiskutya, egy satnya
westie terrier volt mellette. A fiú zilált volt, és vad volt az
arckifejezése.
– Ő Augustus – magyarázta Izzie Teddynek. – Mi a
véleményed? Rólad mintáztam.
– Rólam? – szörnyedt el Teddy. – De hiszen nem is így
nézek ki. Még a kutya sem stimmel.

Valami képtelenség.
– Bevigyek valakit a városba? – kérdezte Izzie félvállról.
– Csak nincs újabb kocsid? – nyögött fel Hugh.
– A felhajtó aljában állítottam le – közölte édesen Izzie –,
hogy ne bosszantsalak. – Mind lesereglettek a felhajtón, hogy
megnézzék, Pamela még mindig mankóval nehézkesen
bicegett utánuk.
– „A szegényeket, bénákat, vakokat és sántákat”54 –
mondta Millie-nek, Millie meg nevetett, és rávágta. –
Tudóshoz képest jól ismered a Bibliát.
– Jó, ha az ember ismeri az ellenségét – mondta Pamela.
Hideg volt, és senkinek sem jutott eszébe kabátot venni.
– De az évszakhoz képest enyhe az idő – jegyezte meg
Sylvie. – Nem, mint amikor születtél. Olyan havat még sosem
láttam.
– Tudom – mondta Ursula. A születése napján esett hó a
családi legendáriumba került. Ursula olyan gyakran hallotta
a történetet, hogy úgy hitte, emlékszik is rá.
– Csak egy Austin – vonta meg a vállát Izzie. – Egy
országúti túrakocsi, bár négyajtós, de messze nem olyan
méregdrága, mint egy Bentley. Jaj, dehogy, ez csak egy
tömeggyártású jármű a te passziódhoz képest, Hugh.
– Semmi kétség, hitelre – válaszolta Hugh. – Szó sincs
róla, az utolsó pennyig kifizettem, készpénzben. Kiadóm van,
Hugh, pénzem van. Nem kell többé izgulnod miattam.
Mialatt mindenki a csillogó, cseresznyepiros kocsit
csodálta (vagy Hugh és Sylvie esetében nem csodálta), Millie
megszólalt.
– Mennem kell, táncbemutatóm van ma este. Nagyon
köszönöm a finom uzsonnát, Mrs. Todd.
– Gyere, visszakísérlek – ajánlotta Ursula.
Hazafelé a jól kitaposott rövidebb utat választotta a
kertek alatt, és itt váratlan találkozásban volt része – ez volt

54
Lk 14,13
a meglepő, nem az Austin túrakocsi –, amikor majdnem
felbukott Howie-ban, aki négykézláb keresgélt a bokrok
alatt.
– A labdát keresem – szabadkozott. – A kisöcsédét.
Szerintem ide gurult be a… – Lezöttyent a sarkára, és
tehetetlenül nézett körül a sóskafák és nyári orgonák között.
– A bokrosba – segítette ki Ursula. – Arra törekszünk.
– Mi? – pattant fel Howie egy sima mozdulattal, és
hirtelen fölé tornyosult. Úgy festett, mint akit lebokszoltak, a
szeme alatt még ütésnyom is látszott. Fred Smith, aki
valamikor a hentes kifutófiúja volt, de most már a vasútnál
dolgozott, bokszoló lett. Maurice elvitte pár haverját, hogy
biztassák Fredet egy East End-i amatőr versenyen. A verseny
aztán részeg féktelenkedésbe torkollt. Howie-nak
arcszeszillata volt (mint Hugh-nak), de valami csiszolt és új
is érződött rajta, mint egy új pénzérmén.
– Megtaláltad? – kérdezte Ursula. – A labdát? – A fülében
nyüszítőnek tűnt a hangja. Kettejük közül Gilbertet tartotta a
csinosabbnak, de Howie arányos termetével, egyszerű, egy
nagy állatra emlékeztető erejével szemben ostoba libának
érezte magát.
– Hány éves vagy? – kérdezte Howie.
– Tizenhat. Ma van a születésnapom. Te is ettél a
tortából. – Úgy tűnt, nem csak ő ostoba.
– Hú-i – rikkantott fel a fiú valami értelmetlennek tűnő
hangon (ami – ez nem kerülte el Ursula figyelmét – nagyon
emlékeztetett a saját nevére), bár a hang inkább
csodálkozást jelzett, mintha a tizenhatot betölteni nagy
fegyvertény lenne. – Reszketsz – állapította meg.
– Dermesztő hideg van – szögezte le Ursula.
 – Fel tudlak melegíteni – közölte Howie, és ekkor
bekövetkezett az, ami meglepő volt: a vállánál fogva
magához húzta Ursulát, és ehhez a mozdulathoz kicsit le
kellett hajolnia, és széles száját az övére szorította. A „csók”
túl választékos szó volt arra, amit Howie művelt. Hatalmas,
ököréhez hasonló nyelvét Ursula fogsorának kapurácsához
nyomta, és Ursula döbbenten ébredt rá, hogy Howie azt
várja, hogy szétnyissa a fogait, és beeressze a nyelvet. Ettől
biztos megfullad, gondolta. Akaratlanul is Mrs. Glover
konyhai nyelvprése jutott az eszébe.
Ursula azon tépelődött, mit tegyen, az arcszesztől meg az
oxigénhiánytól már szédülni kezdett, amikor egészen
közelről meghallották Maurice kiabálását:
– Howie! Itt hagyunk, cimbora! – Ursula szája
felszabadult, és Howie – anélkül, hogy egy szót is szólt volna
hozzá – visszaordított. „Jövök!” – de olyan harsányan, hogy
Ursulának belesajdult a füle. Aztán Howie eleresztette, és
átcsörtetett a bokrokon, és magára hagyta a levegő után
kapkodó Ursulát.
Ursula kábultan baktatott vissza a házhoz. Még mindenki
a felhajtón álldogált, és úgy érezte, órák teltek el, holott
valójában csak percek lehettek, mint a legjobb
tündérmesékben. Az ebédlőben Hattie nyalta fel finomkodva
a torta maradékát. Az asztalon heverő Augustus kalandjaira
rákenődött egy kis cukormáz. Ursula szíve még vadul vert
Howie közeledése miatt. Komoly sikernek könyvelte el, hogy
megcsókolták a tizenhatodik születésnapján, éspedig ilyen
nem várt módon. Átjutott a felnőtt nővé válás diadalíve alatt.
Bárcsak inkább Benjamin Cole-lal élte volna át! Úgy tökéletes
lett volna!
 Teddy, a „kölyök” zabosan jelent meg.
– Elvesztették a labdámat!
– Tudom – mondta Ursula.
Teddy kinyitotta a könyvet a címlapon, ahova Izzie
hivalkodó kézírással lefirkantotta: „Unokaöcsémnek,
Teddynek, az én drága Augustusomnak”.
– Micsoda hülyeség! – morogta. Ursula felkapott egy
pohár pezsgőt, a pohár szélén vörös rúzsnyom volt, és a felét
egy gyümölcskocsonyás pohárba öntötte, amit átnyújtott
Teddynek. – Egészségedre! – köszöntötte rá a saját poharát.
Koccintottak, és felhajtották az utolsó cseppig.
– Boldog születésnapot! – mondta Teddy.
 1926. május

A hónap elejére a mankótól megszabadult és ismét teniszező

Pamela megtudta, hogy nem sikerült a felvételije Cambridge-
be.
– Pánikba estem – mesélte. – Olyan kérdéseket láttam,
amiket nem tudtam, ettől szétestem, és elhasaltam. Többet
kellett volna bifláznom vagy meg kellett volna őriznem a
hidegvéremet, át kellett volna gondolnom, és akitor biztos
leküzdöttem volna a nehézségeket.
– Léteznek más egyetemek is – jegyezte meg Sylvie –, ha
nem akarsz annyira kékharisnya lenni. – Bár Sylvie sosem
mondta ki kereken, azon a véleményen volt, hogy az
egyetemi tanulmányoknak a lányok számára semmi
értelmük. – Végtére is a legfontosabb női hivatás az anyaság
és a feleség szerepköre.
– Egy tűzhelynél robotoljak inkább, vagy egy Bunsen-égő
mellett? – kérdezte Pamela.
– Ugyan mit tett a tudomány az emberiségért azon kívül,
hogy egymás legyilkolásának jobb módjait találta ki? –
kérdezte Sylvie.
– Szégyen-gyalázat ez Cambridge-dzsel – morogta Hugh.
– Maurice-nak meglesz a színjelese, pedig egy tökfej. –
Pamela csalódottságának orvoslására vett neki egy Raleigh
női túrabiciklit, és feddy megkérdezte, ő mit kap majd, ha
elbukik egy vizsgán. Hugh nevetett. – Hátrább az agarakkal,
ez Augustus-beszéd!
 – Jaj, ne – szörnyedt el Teddy már a könyv puszta
említésétől. Az Augustus kalandjai mindenki, de főleg Teddy
nagy mérgére, hatalmas siker lett, és Izzie szerint
„elkapkodták a könyvesboltokban”, és eddig már három
utánnyomást ért meg. Izzie már zsebre vághatott egy „zsíros
kis jogdíj csekket”, így átköltözhetett az Ovington Square-re.
Interjút is készített vele egy napilap újságírója, amiben
megemlítette, hogy a „prototípus a bájosan ebadta
unokaöccse”.
– De nem az én nevemen! – kapaszkodott bele Teddy az
utolsó reményébe. Izzie vigaszdíjat is adott, ami egy új
kiskutya volt. Trixie pár hete pusztult el, és Teddy azóta
mély gyászba borult. Az új kutya egy westie volt, akárcsak
Augustus kutyája; nem az a fajta, amit a család választott
volna. Izzie már nevet is adott neki – természetesen Jocknak
hívta,55 és a név ott állt a drága nyakörvére fűzött névtáblán.
Sylvie azt javasolta, hogy nevezzék Pilotnak („Charlotte
Brontë kutyája után” – mondta Ursulának).
– Egy nap anyánkkal már csak a múlt nagy íróinak neve
jelenti majd a lelki közösséget – jegyezte meg Ursula
Pamelának, aki így válaszolt. – Azt hiszem, máris így van.
A kiskutya hallgatott a Jock névre, és nem tartották
helyesnek, ha összezavarják, így Jock maradt, és bosszantó
származása ellenére idővel jobban megszerették, mint addigi
kutyáik bármelyikét.

55
Pacákot jelent.
Egy szombat délelőtt megjelent Maurice, ezúttal Howie-val a
sarkában, de Gilbertnek nyoma sem volt. („Egy
meggondolatlanság miatt eltanácsolták” – hangzott a
magyarázat, de amikor Pamela megkérdezte, miféle
meggondolatlanságról van szó, Sylvie így felelt: „Olyanról,
amiről utóbb nem beszélünk.”)
Utolsó találkozásuk óta Ursula elég gyakran gondolt
Howie-ra. Nem annyira Howie-ra a maga fizikai valójában,
az oxfordi csatos aktatáskára, a puha gallérú ingre vagy a
brillantinos hajára, mint arra, hogy volt annyira gondos,
hogy megpróbálta előkeríteni Teddy elveszett labdáját.
Kedvessége módosította a rendkívüli, ijesztő, háromszoros
másságát: hogy nagy, férfi és amerikai. Kettős érzelmei
ellenére is akaratlanul izgalom fogta el, amikor meglátta,
hogy könnyedén kipattan a nyitott tetejű kocsijából, amit
Rókazug bejárata előtt állított le.
– Szia – köszönt, amikor megpillantotta Ursulát, aki most
döbbent rá, hogy képzeletbeli udvarlója még a nevét sem
tudja.
Sylvie és Bridget villámgyorsan elővarázsoltak egy kanna
kávét meg fánkokat.
– Nem maradunk – mondta Maurice Sylvie-nek. – Hál’
istennek – válaszolta Sylvie. – Nincs elég itthon, hogy két
megtermett fiatalembert jóllakassak.
– Felmegyünk Londonba, hogy segítsünk a sztrájkban –
mesélte Maurice. Hugh meglepetésének adott hangot. Nem is
tudta, mondta, hogy Maurice-t a politikai nézetei a
munkások pártjára állítják, mire Maurice azon képedt el,
hogy az apjának egyáltalán megfordul ilyesmi a fejében.
Busz- és vonatvezetésre jelentkeznek, mondta, vagy bármit
megtesznek, hogy „működjön az ország”.
– Nem is sejtettem, hogy tudsz vonatot vezetni, Maurice –
lepődött meg Teddy, aki hirtelen érdekesnek találta a
bátyját.
– Akkor fűtő leszek – helyesbített ingerülten Maurice. –
Nem lehet olyan nehéz.
– Nem fűtőnek, hanem kazánfűtőnek nevezik – szólalt
meg Pamela –, és nagy mesterségbeli tudást igényel. Kérdezd
csak meg a barátodat, Smithyt.
A megjegyzése – ki tudja, miért – még jobban feldühítette
a bátyját.
– Egy haldokló civilizációt próbáltok támogatni – jegyezte
meg Hugh olyan fesztelenül, mintha az időjárásról csevegne.
– Semmi értelme.
Ursula ennél a pontnál hagyta el a szobát, mert egy
dolgot talált csak unalmasabbnak a politikánál, azt, ha arról
beszélgettek.
És akkor. Meglepő. Megint. Miközben titkon felosont a
hátsó lépcsőn, hogy a tetőtéri szobából lehozzon valamit,
valami ártatlan holmit, egy könyvet, egy zsebkendőt, később
képtelen volt felidézni, hogy mit, majdnem elsodorta Howie,
aki lefelé tartott.
– Mosdót kerestem – mondta a fiatalember.
– Csak egy van – mondta Ursula –, és az nem idefent… de
mielőtt befejezhette volna a mondatot, érezte, hogy
kényelmetlenül a hátsó lépcső elhanyagolt virágos
tapétájának préselik, ami azóta fent volt, hogy a ház
megépült.
 – Csinos lány – jegyezte meg Howie. Mentolos volt a
lehelete. És akkor a nagydarab Howie ismét lökdösni és
taszigálni kezdte. De ezúttal nem a nyelve próbált meg utat
törni a szájába, hanem valami kimondhatatlanul sokkal
intimebb.
Szólni akart, de mielőtt egyetlen hangot is kiadhatott
volna, Howie keze a szájára, jobban mondva a fél arcára
tapadt, Howie pedig elvigyorodott, és azt mondta: „Pszt”,
mintha összeesküdtek volna egy közös játékban. Howie a
szabad kezével Ursula ruhájával babrált, és Ursula tiltakozva
felsikkantott. Aztán Howie döfködni kezdte, mint az ökrök az
Alsó Mezőn a kaput. Ursula küzdött, de Howie kétszer,
háromszor akkora volt, és Ursulának annyi esélye volt, mint
egy egérnek Hattie szájában.
Ursula próbálta megnézni, mit művel, de a fiú olyan
szorosan nekifeszült, hogy Ursula csak a nagy, szögletes állát
és a messzebbről észre sem vehető, enyhe borostáját látta
belőle. Ursula látta már meztelenül a fiútestvéreit, tudta, mi
van a lábuk között – ráncos kis pöcs, egy kis cső –, de annak
semmi köze nem volt a fájdalmas, dugattyú hajtotta
valamihez, ami harci fegyverként beléhatolva döngölte.
Átszakították a testét. A felnőtt nővé érés diadalíve már
egyáltalán nem tűnt győzelminek, sokkal inkább brutálisnak
és teljesen érzéketlennek.
Aztán Howie hatalmasat bömbölt, inkább mint egy ökör,
és nem mint egy oxfordi diák, majd helyrerántotta a
nadrágját, és levigyorgott rá. „Angol lányok – rázta a fejét
nevetve, majd az ujját – szinte helytelenítően – rázni kezdte,
mintha Ursula kezdeményezte volna azt az undorító
ocsmányságot, amin túl voltak, majd még hozzátette: – Ti
tényleg nem semmik vagytok!” – Még egy nevetés, és Howie
már hármasával dobogott is le a lépcsőn, mintha a lefelé
tartó útját éppen csak egy pillanatra szakította volna félbe
különös légyottjuk.
Ursula ott maradt, és a virágos tapétát bámulta. Eddig
sosem tűnt fel neki, hogy a virág a lilaakác, ami a hátsó
veranda feletti boltozatot futotta be. Az, ami történt, lehet az
irodalomban „deflorálásként” emlegetett valami, gondolta. A
regényekben olyan szépnek hangzott.
Amikor fél órával később – sokkal intenzívebb
gondolatokkal és érzelmekkel teli fél órával később, mint ami
egy szombat délelőtt megszokott volt – lement, Sylvie és
Hugh már kötelességtudóan integettek a bejáratból Howie
eltűnő autója után.
– Hála az égnek, hogy nem maradtak – sóhajtott fel
Sylvie. – Nem hiszem, hogy bírtam volna Maurice
handabandázását.
– Idióták – mondta Hugh vidáman. – Minden rendben? –
kérdezte, amikor megpillantotta Ursulát a belépőben.
– Igen. – Bármi más válasz túl szörnyű lett volna.

Ursula könnyebben ki tudta zárni a gondolataiból az esetet,

mint számított rá. Végtére is nem Sylvie maga mondta, hogy
egy meggondolatlanság az, amiről később nem beszélünk?
Ursula elképzelt egy szurokfenyő sarokszekrényt, és az
esetet feltette a legfelső polcra, a kulcsot pedig egy
határozott mozdulattal elfordította a zárban.
 Egy lánynak több esze kell hogy legyen, hogy elkapják
azon a hátsó lépcsőn, vagy a cserjésben, mint egy hősnőt egy
rémregényben, amikért Bridget úgy rajongott. De ki sejtette
volna, hogy a valóság ilyen mocskos és véres? Howie biztos
megérzett benne valamit, valami tisztátalanságot, amiről
Ursula nem tudott. Mielőtt elzárta volna, Ursula még egyszer
újra végigvette magában az esetet, hogy kiderítse,
mennyiben volt ő az oka. Valami rá lehet írva a bőrére, az
arcára, amit egyesek le tudnak olvasni, mások meg nem.
Izzie-nek szemet szúrt. „Gonosz lélek közeleg”56 – és ez ő
volt.
Teltek a nyári napok. Pamelát felvették a leedsi
egyetemre, ahol kémiát akart hallgatni, és azt mondta, örül,
mert az emberek „nyíltabbak” vidéken, és nem olyan
sznobok. Ursula sokat teniszezett Gertie-vel, és Dániel Cole-
lal meg a testvérével, Simonnal versenyeken indultak vegyes
párosban, és sokszor hagyta, hogy Ursula kölcsönkérje a
biciklijét, és hosszú kerekezésre induljon Millie-vel, akivel
sikítottak, amikor a lejtőkön nekieresztették a gépeket.
Ursula néha kényelmes sétákat tett Teddyvel és Jimmyvel a
mezei ösvényeken, Jock meg körbe-körbe rohangált
körülöttük. Se Teddynek, se Jimmynek nem kellett
eltitkolniuk az életüket a nővéreik elől, ahogy Maurice tette.
Pamela és Ursula Londonba is felvitték a fiúkat,
megnézték a Természettudományi Múzeumot, a British
Museumot, Kew-t, egy-egy napot töltöttek ott, de Izzie-nek
sosem jelezték, hogy a városban vannak. Izzie közben
továbbköltözött a Holland Parkba, egy nagyobb házba.

56
William Shakespeare: Macbeth (Szabó Lőrinc fordítása).
(„Művészies endroit” – mondta.) Egyszer a Picca-dillyn
kóboroltak, amikor egy könyvesbolt kirakatában észrevették
egy könyvoszlopot, mellette a szerző – Miss Delphie Fox –
fényképét, amit Mr. Cecil Beaton57 készített. Izzie
filmsztárnak látszott rajta, vagy szépséges társasági
hölgynek. „O, a fenébe” – nyögött fel Teddy, és Pamela, bár
loco parentis58 volt, nem szólt rá, hogy ne káromkodjon.

Újabb ünnepséget tartottak Ettringham Hall területén. A

Daunt család ezer év után elköltözött, miután a kis Angela
meggyilkolását követően Lady Daunt már sosem nyerte
vissza az ép eszét. A birtok egy titokzatos férfi, egy bizonyos
Mr. Lambert tulajdonába került, aki egyesek szerint belga
volt, mások szerint skót, de senki sem beszélgetett vele még
annyit, hogy kiderítse a származását. Az a szóbeszéd is járta,
hogy a háború alatt gazdagodott meg, de akik ismerték,
félénknek írták le, akivel nehezen lehet szóba elegyedni.
Péntek esténként táncmulatságot is rendeztek a faluház
nagytermében, és ezek egyikén a napi koromtól tisztára
sikálva Fred Smith is megjelent, és sorban felkérte Pamelát,
Ursulát és a három legidősebb Shawcross lányt. Gramofon
szólt, nem zenekar játszotta a talpalávalót, és csak régimódi
táncokat táncoltak, nem charlestont vagy „black bottom”-ot,
ezt a vállat és lábat rázó táncot, és jó volt Fred Smith karján
biztonságban körbekeringőzni a termet. Ursula úgy érezte,

57
Híres angol fényképész, később Oscar-díjas látványtervező.
58
Szülő helyettesítője.
kellemes lenne, ha Fred udvarolna neki, bár Sylvie ezt sosem
tűrte volna. („Egy vasutas?!”)
De amint így gondolt Fredre, máris felpattant a
szekrényajtó, és kidőlt belőle az egész visszataszító jelenet,
ami a hátsó lépcsőn zajlott le.
– Csak óvatosan – figyelmeztette Fred. – Kicsit elsápadt,
Miss Todd –, és Ursula kénytelen volt a rosszullétét a
hőségre fogni, és ragaszkodni hozzá, hogy egyedül
levegőzzön kicsit. Az utóbbi időben gyakran émelygett. Sylvie
nyári meghűlésnek tudta be.
Maurice jelesre tette le a várt vizsgát („Az meg hogy
lehet?” – értetlenkedett Pamela), és pár hétre hazajött egy
kis lustálkodásra, mielőtt elhelyezkedett a Lincoln’s Inn
bíróság egyik ügyvédi irodájában, hogy megkezdje
ügyvédbojtári gyakorlatát. Howie kétségkívül hazatért a
„rokonaihoz”, akiknek nyaralójuk volt a Long Island Sound
tengerszorosnál. Maurice megorrolt rá, hogy nem hívta meg
magukhoz.
– Mi történt veled? – kérdezte Maurice egy délután
Ursulát, miközben belevetette magát egy nyugágyba a
pázsiton, és a Punchot olvasta, és Mrs. Glover
narancslekváros tortájából egy egész szeletet tömött be
egyszerre a szájába.
– Hogy érted?
– Asszonyos lettél.
–+ Asszonyos? – Igaz, hogy ijesztő gyorsassággal hízott
bele a nyári ruháiba, még a keze és a lába is feldagadt. –
Babaháj, drágám – nyugtatta meg Sylvie. – Még nekem is
volt. Kevesebb sütemény és több tenisz a gyógymód.
– Borzalmasan festesz – mondta Pamela. – Mi bajod?
 – Fogalmam sincs – mondta Ursula.
És akkor valami igazán rettenetes hasított bele Ursulába,
valami olyan borzalmas, szégyenteljes és jóvátehetetlen, hogy
úgy érezte, a puszta gondolattól valami lángra lobban és égni
kezd benne. Előkereste Sylvie könyvét, a Hogyan tanítsuk
meg kisgyerekeknek és lányoknak a szaporodást? című művet
dr. Beatrice Webbtől, amit
Sylvie elméletileg jól eldugott a hálószobája fiókos
szekrényébe, de sosem zárta be a szekrényt, mert már régen
elvesztette a kulcsot. A szerző a legkevésbé a szaporodással
foglalkozott. Azt tanácsolta, hogy tereljék el a fiatal lányok
figyelmét sok „házi sütésű kenyérrel, tortával, kásával,
pudinggal, és a testrészeikre gyakran locsoljanak hideg
vizet”. Nyilvánvalóan ez a könyv nem sokat segített. Ursu-la
megborzongott, amikor Howie „részeire” gondolt, és hogy
azok hogy jöttek össze az övével egyetlen gusztustalan
egyesülésben. Vajon Sylvie és Hugh is ezt csinálták? El sem
tudta képzelni, hogy az anyja ezt eltűrje.
Belekukkantott Mrs. Shawcross orvosi enciklopédiájába.
Shawcrossék nyaralni mentek Norfolkba, de a szobalány nem
is foglalkozott vele, amikor Ursula megjelent a hátsó ajtónál,
és azt mondta, hogy egy könyvet szeretne megnézni.
Az enciklopédia elmagyarázta a „nemi közösülés”
lefolyását, ami a leírás szerint kizárólag a „házastársi ágy
szeretetteljes együttlétére korlátozódik”, és nem a hátsó
lépcsőre, amikor az ember egy zsebkendőért vagy egy
könyvért indul. Az enciklopédia felsorolta a
következményeit, ha az ember nem szerzi meg a zsebkendőt
vagy a könyvet: a kimaradó havivérzések, az émelygés, a
súlygyarapodás. Az egész a jelek szerint kilenc hónapig tart.
És most már jól benne jártak a júliusban. Nemsokára ismét
magára kell erőltetnie a tengerészkék kötényruháját, és
reggelente Millie-vel el kell érnie az iskolába tartó buszt.
Ursula hosszú, magányos sétákra indult. Millie-vel nem
tudta megosztani a dolgot (és egyébként is megbízhatott
volna benne?), Pamela meg Devonba ment a
cserkészőrjáratával táborozni. Ursula sosem lelkesedett a
cserkészekért, de most már bánta: életrevaló tanáccsal
láthatták volna el, hogy hogyan bánjon el Howie-val. Egy
cserkészlány lehozta volna a zsebkendőt vagy a könyvet, és
senki sem tartóztathatta volna fel az útján.
– Valami baj van, kedvesem? – kérdezte Sylvie, amikor
zoknit stoppoltak együtt. Sylvie csak akkor összpontosított
igazán a gyerekeire, amikor kettesben volt valamelyikkel.
Együtt jellegtelen nyájnak érezte őket, külön-külön egyedi
jelleget öltöttek.
Ursula elképzelte, hogy azt válaszolja: Emlékszel Maurice
barátjára, Howie-ra? Úgy fest, a gyermekét hordom a szívem
alatt. Sylvie-re pillantott, aki derűsen fedte be vetülék- és
láncfonallal egy kis gyapjúfolttá a Teddy zoknijának orrán
támadt lyukat. Nem olyan asszonynak látszott, akinek részeit
(Mrs. Shawcross enciklopédiája szerint kétségkívül a
„vagináját”, de ezt a szót a Todd család fedele alatt soha
senki nem ejtette ki a száján) felszakítják.
– Nincs – válaszolta Ursula. – Jól vagyok. Kiválóan.

Aznap délután lesétált az állomásra, és a peronon leült egy

padra, és azon töprengett, hogy a gyorsvonat elé vesse-e
magát, amikor átszá-guld az állomáson, csakhogy a
következő vonat Londonba ment, és lassan fújtatva állt meg
előtte; a jelenet hétköznapisága láttán majdnem elsírta
magát. Észrevette Fred Smitht, aki olajos kezeslábasban és
szénportól kormos arccal szállt le a fülkéből. Amikor
észrevette Ursulát, odajött hozzá.
– Micsoda véletlen, a vonatját várja?
– Nincs jegyem – válaszolta Ursula.
– Majd én gondoskodom magáról – ígérte Fred. – Elég
tőlem egy biccentés és egy kacsintás, és a kalauz látja, hogy a
barátom. – Fred Smith barátja lenne? Megnyugtató érzés
volt. Bár ha tudna az állapotáról, többé nem lenne a barátja.
Senki sem lenne az.
– Köszönöm, rendben – mondta Ursula. A jegy nélküli
utazás elhanyagolható problémának tűnt.
Nézte, ahogy Fred visszamászik a mozdonya
vezetőfülkéjébe. Az állomásfőnök tempósan végigsétált a
peronon, és olyan véglegességgel vagdosta be a fülkeajtókat,
mintha soha többé nem nyitnák ki. Gőz süvített ki a mozdony
kéményeiből, és Fred Smith kidugta a fejét a fülkéből, és
hátrakiabált.
– Szedje a lábát, Miss Todd, különben lemarad! –, Ursula
pedig engedelmesen felszállt.
Felharsant az állomásfőnök sípjele, egy rövid sípolás,
amit egy hosszú követett, és a vonat lassan kigördült az
állomásról. Ursula a meleg plüsskárpiton ült, és a jövőt
fontolgatta. Eltűnhet a többi bukott nő tömegében, akik a
londoni utcákon „kiáltják, hogy átok, pusztulás, ragály”.59

59
William Shakespeare: II. Richárd (Somlyó György fordítása).
Összegömbölyödhetne egy padon, és reggelre megfagyhatna,
csakhogy nyár közepe volt, és valószínűtlen lenne a
fagyhalál. Vagy begyalogolhatna a Temzébe, és a dagállyal
lassan elsodortatná magát Wapping, majd Rotherhithe és
Greenwich előtt, el egészen Tilburyig, onnan pedig a
tengerre. Milyen értetlenül állna a családja, ha vízbe fúlt
tetemét előcsáklyáznák a mélyből. Elképzelte Sylvie-t, aki a
stoppolás felett a homlokát ráncolná: De hiszen csak sétálni
ment, azt mondta, vadmálnát szed az ösvény mentén.
Ursulának lelkifurdalása támadt, amikor a fehér
porcelántálra gondolt, amit a sövény alatt hagyott, hogy
majd visszafelé úton felszedje. Félig tele volt savanykás kis
bogyókkal, az ujjait pirosra festette a levük.

A délutánt azzal töltötte, hogy bejárta a nagy londoni

parkokat, átsétált a St. Jamesen és a Green Parkon, elment a
Palota előtt, be a Hyde Parkba, majd onnan Kensington
Gardensbe. Bámulatos, milyen messzire tud az ember
gyalogolni Londonban úgy, hogy ne érintse a lába a járdát és
ne menjen át egyetlen úton sem. Persze egy penny sem volt
nála – most jött rá, milyen ostoba hibát követett el –, és még
egy teát sem tudott venni Kensingtonban, és nem volt ott
Fred Smith sem, hogy „gondoskodjon róla”. Kimelegedett,
elfáradt, por lepte be, és olyan szikkadtnak érezte magát,
mint amilyennek a Hyde Park füve látszott.
Vajon bele lehet inni a Serpentine vizébe? Shelley első
felesége itt ölte vízbe magát, de Ursula úgy sejtette, hogy egy
ilyen napon, amikor rengetegen élvezik a napsütést,
lehetetlen lenne elkerülni, hogy egy másik Mr. Winton
beugorjon utána és kimentse.
Természetesen tudta, hova tart. Valahogy lehetetlen volt
elkerülni.

– Szent isten, mi történt veled? – kérdezte Izzie, aki olyan

teátrális mozdulattal tárta ki az ajtót, mintha egy sokkal
érdekesebb látogatót várt volna. – Rémesen nézel ki.
– Egész délután gyalogoltam – válaszolta Ursula. – Nincs
pénzem – tette hozzá. – És azt hiszem, babát várok.
– Akkor jobb, ha bejössz – mondta Izzie.

És most itt ült egy nagy belgraviai ház kényelmetlen székén

egy egykori ebédlőben. A szoba – nem lévén más célja, mint a
várakozás – bizonytalan jellegűnek látszott. A kandalló feletti
flamand csendélet és a Pembroke-asztalon álló, porosnak
tetsző tál krizantém nem árulkodott arról, hogy a ház többi
részében mi folyhat. Nehéz volt összekötni mindezt a Howie-
val megesett utálatos találkozással a hátsó lépcsőn. Ki hitte
volna, hogy ilyen könnyű átsiklani egyik életből a másikba!
Ursula eltűnődött, mit gondolna dr. Kellet a szorult
helyzetéről.
Miután váratlanul beállított a Melbury Roadra, Izzie
lefektette a vendégszobájában, ahol Ursula a fényes
szaténtakaró alatt zokogott, miközben próbált nem figyelni
az Izzie szájából röpködő, valószínűtlennek tetsző
hazugságokra, amiket a folyosón lévő telefonba mondott.
Tudom, persze! Szegény nyuszi, egyszerűen megjelent az
ajtómban… Velem akart lenni… meg akart látogatni, tudod, a
színház, semmi vész… jaj, ne légy már ilyen házsártos,
Hugh… Szerencse, hogy Izzie nem Sylvie-vel beszélt, ő
kurtán elbánt volna vele. A beszélgetés azonban odavezetett,
hogy pár napig ott maradhatott múzeumokra meg ilyesmikre.
Izzie letette a kagylót, és egy tálcával jelent meg a
hálószobában.
– Brandy – közölte. – És vajas pirítós. Sajnos csak ennyit
tudtam hirtelenjében összekaparni. Bolond vagy – sóhajtott
fel. – Tudod, van rá mód, tehetsz ellene, jobb a megelőzés,
mint a gyógymód és a többi. – Ursulának fogalma sem volt,
hogy Izzie miről beszél.
– És meg kell szabadulnod tőle – folytatta Izzie. – Ebben
egyetértünk, igaz? – A kérdésre Ursula szívből jövő „igennel”
válaszolt.

A belgraviai várószobában egy ápolónői uniformist viselő nő

nyitotta ki az ajtót. Az egyenruhát annyira kikeményítették,
hogy megállt volna a földön akkor is, ha az asszony nem
viseli.
– Erre – mondta mereven anélkül, hogy nevén szólította
volna Ursulát. Ursula olyan jámboran követte, mint egy
vágóhídra terelt birka.
Izzie, aki inkább eredményesen intézte a dolgokat, mint
együtt-érzett volna vele, azzal tette ki a kocsiból („Sok
szerencsét!”), hogy „utána” érte jön. Ursulának fogalma sem
volt, mi történik majd Izzie „Sok szerencsét!”-je és a nála
várható „utána” között, de feltételezte, hogy nem lesz
kellemes. Valami förtelmes ízű szirupot kap vagy egy vese
alakú tálban egy rakás nagy pirulát. És bizonyosan egy
alapos fejmosást is az erkölcseivel meg a jellemével
kapcsolatban. Nem sokat izgatta, ha a végén vissza lehet
forgatni az időt. „Vajon mekkora lehet a baba?”, töprengett.
A Shawcrossék enciklopédiájának rövid átnézése nem
szolgált válasszal. Úgy gondolta, elég nehezen jön majd ki, és
kendőbe csavarják, mielőtt bölcsőbe teszik, és szépen
gondoskodnak róla, amíg egy kedves párnak oda nem adják,
akik pontosan úgy vágynak egy babára, amennyire Ur-sula
nem. És akkor felszállhat a hazafelé tartó vonatra,
végigsétálhat a Church Lane-en, és kiveheti a sövény alól a
málnával félig szedett fehér porcelántálat, hogy aztán
hazaérjen Rókazugba, mintha a múzeumokon és ilyesmiken
kívül semmi sem történt volna.

Olyan szoba volt, mint a többi. Redőzött és bojtos függönyök

a magas ablakokon. Úgy festettek, mintha a ház előző
életéből maradtak volna itt, ahogy a márványkandalló is,
amiben most gázláng égett, a kandallópárkányon pedig egy
óra állt, a lapján nagy számokkal. Teljesen összeférhetetlen
volt mindez a zöld linóleummal és a szoba közepén álló
műtőasztallal. Olyan szag volt, mint az iskolai laborban.
Ursula próbálta felfogni, mit keres a kerekes asztalra terített
vászonterítőn sorba rakott, sok csillogó fémműszer. Egy
mészárszékhez jobban illettek volna, mint a kisbabákhoz.
Bölcsőnek nyomát sem látta. Izgatottan verni kezdett a szíve.
Egy Hugh-nál idősebb, hosszú fehér orvosi köpenyt viselő
férfi úgy sietett be a szobába, mintha máshova igyekezne, és
ráparancsolt, hogy feküdjön fel a műtőasztalra, és tegye fel a
lábát a „kengyelbe”.
– Kengyel? – ismételte meg Ursula. Csak nem lesz köze az
egésznek a lovakhoz! Zavarba ejtette az utasítás, amíg a
nővér le nem nyomta az asztalra, és fel nem szíjazta a lábát.
– Műtétem lesz? – tiltakozott Ursula. – De hiszen nem vagyok
beteg! – A nővér egy maszkot nyomott az arcára.
– Számolj tíztől vissza – mondta.
– Miért? – akarta kérdezni Ursula, de a szó még meg sem
formálódott az agyában, amikor már a szoba és benne
minden eltűnt.
Csak arra tért magához, hogy Izzie Austinjában ül, és
kábultan bámul ki a szélvédőn.
– Se perc alatt rendbe jössz – mondta Izzie. – Ne aggódj,
elkábítottak. Kicsit furán érzed majd magad. – Honnan
tudott Izzie olyan sokat erről a visszataszító folyamatról?
Izzie az ágyhoz támogatta, amikor visszaértek a Melbury
Road-ra, és Ursula mélyen aludt a vendégszoba fényes
szaténpaplanja alatt. Már sötét volt kint, amikor Izzie
megjelent egy tálcával.
– Ököruszályleves – közölte vidáman. – Konzervből van. –
Izzie-nek alkoholszaga volt, valami édes és émelyítő illat
csapta meg Ursula orrát, és látszott rajta a kimerültség, amit
a smink és a derűs magatartás sem tudott palástolni. Ursula
arra gondolt, biztos szörnyű terhet jelenthet számára. Nagy
nehezen felült, de az alkohol és az oköruszályleves túl sok
volt, és Ursula a fényes szaténra hányt.
– Jaj, istenem – kapta a kezét a szája elé Izzie. – Nem
vagyok alkalmas az ilyesmire.
– Mi történt a babával? – kérdezte Ursula.
– Tessék?
– Mi lett a babával? – ismételte meg Ursula. – Kedves
embereknek adták?

Éjjel felébredt, és megint hányt, aztán visszazuhant, és

anélkül, hogy feltakarította volna vagy odahívta volna Izzie-
t, tovább aludt. Amikor reggel felébredt, nagyon nagy melege
volt. Túlságosan is forrónak érezte a testét. A szíve hangosan
vert a mellkasában, minden lélegzetvétel erőfeszítésbe
került. Megpróbált felkelni, de rettenetesen szédült, a lába
összecsuklott alatta. Utána már csak homályosan emlékezett
mindenre. Izzie biztos felhívta Hugh-t, mert egyszer csak hűs
tenyeret érzett a verítékező homlokán, és amikor kinyitotta a
szemét, az apja biztatóan mosolygott rá. Hugh még
nagykabátban ült az ágyán. Ursula azt is lehányta.
– Kórházba viszünk – mondta Hugh a hányástól nem
zavartatva. – Egy kis fertőzést kaptál. – A háttérben Izzie
hevesen tiltakozott.
– Fel fognak jelenteni – sziszegte Hugh-nak, aki így
válaszolt:
– Helyes. Remélem, börtönbe zárnak, és elhajítják a
kulcsot. – A karjába emelte Ursulát. – Gyorsabb lesz a
Bentley-vel. – Ursula súlytalannak érezte magát, mintha
ellibegne. Legközelebb egy barlangszerűen nagy
kórteremben tért magához. Sylvie is ott volt, az arca
feszültségről árulkodott és iszonyatos volt. „Hogy tehetted?”
– kérdezte. Ursula örült, amikor leszállt az este, és Sylvie
helyet cserélt Hugh-val.
Hugh volt mellette, amikor eljött a fekete denevér. Az
éjszaka kinyújtotta felé a kezét, és Ursula felemelkedett,
hogy elérje. Megkönnyebbült, csaknem örült, hogy érezte a
túlnani fénylő, áttetsző világ hívását, ahol majd minden
rejtély megoldódik. A sötétség, a bársonybarát körülölelte.
Hó érződött a levegőben; olyan finom volt, mint a hintőpor,
jeges, mint a keleti szél egy baba bőrén, de aztán
visszazuhant az ágyra. Visszautasították a kezét.

A halványzöld kórházi ágytakarón szemkápráztató

fénypászma feküdt. Hugh aludt, az arca ellazult és fáradt
volt. Kitekert helyzetben ült egy széken az ágy mellett. Egyik
lábszárán kicsit felhúzódott a nadrágszár, és Ursula látta
ráncos szürke flórzokniját és az apja sima bőrét a
sípcsontján. Valamikor olyan volt, mint Teddy, és egy nap
Teddy majd olyan lesz, mint ő. A fiú a férfiban, a férfi a
fiúban. A gondolattól sírni támadt kedve.
Hugh kinyitotta a szemét, és amikor meglátta, erőtlenül
elmosolyodott.
– Szervusz, kis mackóm. Isten hozott ismét itt.
 1926. augusztus

A tollat könnyedén kell tartani, oly módon, hogy a gyorsírás

írásjeleit könnyen le lehessen írni. A csukló nem pihenhet a
noteszen vagy a pádon.
Nyomorúságos volt a nyár hátralévő része. Ursula a
gyümölcsösben az almafa alatt ült, és a Pitman-féle gyorsírás
kézikönyvét próbálta olvasni. Úgy döntött, inkább
beiratkozik egy gép- és gyorsírástanfolyamra, ahelyett hogy
visszaülne az iskolapadba. „Képtelen lennék rá – hajtogatta.
– Egyszerűen képtelen.”
Lehetetlen volt elkerülni azt a hidegséget, ami Sylvie-ből
áradt, valahányszor belépett egy szobába, és észrevette, hogy
Ursula is ott van. Bridget és Mrs. Glover nem értették, miért
idegenítette el Sylvie-t a lányától az a „súlyos betegség”,
amit Ursula Londonban kapott, amíg a nagynénjénél
vendégeskedett, amikor az ember az ellenkezőjére számított
volna. Izzie-t természetesen egyszer s mindenkorra
kitiltották a házból. Persona non grata perpetuum. Senki sem
tudta, mi történt, csak Pamela, aki apránként harapófogóval
húzta ki Ursulából az egész történetet.
– De megerőszakolt! – dühöngött Pamela. – Hogy hiheted,
hogy a te hibád?
– De a következmények… – motyogta Ursula.
Sylvie természetesen csakis őt hibáztatta.
– Odadobtad a szüzességed, foltot ejtettél a jellemeden és
az emberek rólad alkotott véleményén.
 – De senki sem tudja!
– Én tudom.
– Úgy beszélsz, mint Bridget könyveinek hősei – jegyezte
meg Hugh Sylvie-nek. „Hugh Bridget könyveit olvassa?”,
merült fel a kérdés Ursulában. Valószínűtlennek tűnt. – Vagy
inkább, mint a saját anyám. („Most rettenetes – vigasztalta
Pamela –, de ez is elmúlik. )
Még Millie-t is becsapta a hazugságaival.
– Ételmérgezés! – kiáltott fel. – Drámaian hangzik. Rémes
volt a kórház? Nancy mesélte, hogyTeddytől úgy tudja,
majdnem meghaltál. Velem biztos nem történik majd semmi
izgalmas.
Egy világ választotta el a halált és a majdnem-meghalást.
Valójában az egész élet. Ursula úgy érezte, semmi hasznát
nem veszi az életnek, amire megmentették.
– Szeretnék elmenni megint dr. Kellethez – mondta
Sylvie-nek.
– Azt hiszem, nyugdíjba vonult – válaszolta közönyösen
az anyja.

Ursulának még mindig hosszú haja volt, elsősorban Hugh

kedvéért, de egyik nap Millie-vel bement Beaconsfieldbe, és
rövidre vágatta. Vezeklésnek szánt cselekedet volt, amitől
mártírnak vagy apácának képzelte magát. Úgy érezte, így éli
majd le a hátralévő életét, a kettő között félúton.
Hugh nem annyira szomorúnak, mint inkább
meglepettnek látszott. Ursula arra gondolt, hogy
Belgraviához képest ez jelentéktelen botrány volt.
 – Uramisten – mondta, amikor Ursula a vacsoraasztalhoz
ült, a cseppet sem étvágygerjesztő à la Russe készült
borjúszelethez. („Olyan, mint a kutya vacsorája” – morogta
Jimmy, bár Jimmy, aki bámulatos étvággyal rendelkezett,
boldogan megette volna Jock vacsoráját is.)
– Teljesen más embernek látszol – jegyezte meg Hugh.
– Az csak jó lehet, nem? – felelte Ursula.
– Nekem tetszett a régi Ursula – vetette közbe leddy.
– Ezzel láthatóan egyedül vagy – mormolta Ursula. Sylvie
olyan hangot hallatott, ami elmaradt egy szó hosszúságától,
és Hugh így szólt Ursulához:
– Várjatok csak, azt hiszem, hogy te…
De sosem derült fény arra, hogy Hugh mit gondolt róla,
mert valaki hangosan bekopogott a bejáraton lévő
kopogtatóval, és az aggodalmas Shawcross őrnagy jelent
meg, és azt kérdezte, náluk van-e Nancy.
– Bocs, hogy félbeszakítom a vacsorájukat – szabadkozott
az ebédlő ajtajában álldogálva.
– Nincs itt – válaszolta Hugh, bár Nancy távolléte
szemmel látható volt.
Shawcross őrnagy összeráncolt szemöldöke alól meredt a
borjúszeletekre a tányérjukon.
– Leveleket ment gyűjteni az ösvényen – magyarázta. –
Az albumába. Tudod, milyen. – Ezt Teddynek, Nancy rokon
lelkének címezte. Nancy imádta a természetet, állandóan
gallyakat és fenyőtobozokat, kagylókat és köveket és
csontokat gyűjtött, mint egy letűnt vallás totemjeit. – Egy
természetközeli gyermek – ahogy Mrs. Shawcross nevezte.
(„Mintha ez jó dolog lenne” – fűzte hozzá Sylvie.)
 – Tölgyleveleket szeretett volna – folytatta Shawcross
őrnagy. – A kertünkben pedig nincsenek tölgyek.
Pár szót váltottak az angol tölgy vesztéről, amit
gondolatokkal teli csend követett. Shawcross őrnagy
megköszörülte a torkát.
– Roberta szerint úgy egy órája mehetett el. Végigjártam
az ösvényt, mindkét irányban, és a nevét kiabáltam. El sem
tudom képzelni, hol lehet. Winnie és Millie is keresik. – Az
őrnagyon látszott, hogy a rosszullét kerülgeti. Sylvie töltött
neki egy pohár vizet, és átnyújtotta.
– Foglaljon helyet – mondta, de az őrnagy nem ült le.
Természetesen Angela jár a fejében, gondolta Ursula.
– Feltehetően valami érdekesre bukkant – próbálta
megnyugtatni Hugh. – Egy madárfészekre vagy egy házi
macskára, akinek kölykei születtek. Tudja, milyen. – Most
már mind egyetértettek, hogy tudják, milyen Nancy.
Shawcross őrnagy felemelt egy kanalat az
ebédlőasztalról, és szórakozottan bámulta.
– Nem ért haza vacsorára.
– Segítek keresni – ugrott fel Teddy. Ő is tudta, milyen
Nancy. Sosem hagyta ki a vacsorát.
– Én is – paskolta meg bátorítóan az őrnagy hátát Hugh,
és otthagyta a borjúszeletet.
– Jöhetek? – kérdezte Ursula.
– Nem – utasította el Sylvie. – És Jimmy sem. Maradjatok
itt. Körülnézünk a kertekben.
Ezúttal nem volt hűtőház. Nancy a kórházi halottasházba
került. Még meleg volt és laza a teste, amikor rátaláltak egy
régi, üres marhaitató vályúba tuszkolva.
– Megerőszakolták – mondta Hugh Sylvie-nek. Ursula,
mint egy kém, téblábolt a szalon ajtaja mögött. – Három
éven belül két kislány, ez már nem lehet véletlen, igaz?
Megfojtották, akárcsak korábban Angelát.
– Egy szörnyeteg él köztünk – hangzott Sylvie véleménye.
Shawcross őrnagy találta meg.
– Istennek hála, hogy most nem szegény Ted akadt rá –
mondta Hugh. – Nem viselte volna el. – Teddy így sem viselte
el. Hetekig szinte meg sem szólalt. Azt mondta, amikor végre
beszélni kezdett, hogy kivágták a lelkét.
– Begyógyulnak a sebek – vigasztalta Sylvie. – Még a
legszörnyűbbek is.
– És szerinted ez igaz? – kérdezte Ursula, a lilaakácos
tapétára, a belgraviai várószobára gondolva, mire Sylvie
ennyit válaszolt.
– Nem mindig. – Nem vette a fáradságot, hogy hazudjon.
Az első éjszakán hallották, ahogy Mrs. Shawcross üvölt.
Később sosem jött helyre az arca, és dr. Fellowes jelentette,
hogy „kisebb agyvérzése” volt.
– Szegény, szerencsétlen asszony – mondta Hugh.
– Sosem tudja, hol vannak a lányok – jegyezte meg Sylvie.
– Hagyja őket csavarogni. Most megfizeti a gondatlansága
árát.
– Jaj, Sylvie – sóhajtott fel szomorúan Hugh. – Mikor
lettél ilyen szívtelen?
Pamela Leedsbe költözött. Hugh vitte fel a Bentley-vel. A
bőröndje túl nagy volt a csomagtartóba, vonattal kellett
odaküldeni.
– Egy tetemet is el lehetne rejteni benne – mondta
Pamela. A női kollégiumba jegyezték elő, és már értesítették
is, hogy egy Barbara nevű macclesfieldi lánnyal lakik majd
együtt egy kis szobában.
– Pontosan, mint otthon – biztatta Teddy. – Csak Ursula
helyett valaki más lesz.
– Ettől egészen más az egész, mint itthon – mondta
Pamela. Hevesen ölelte át Ursulát, mielőtt beszállt a kocsiba,
Hugh mellé.
– Alig várom, hogy elmenjek – vallotta meg Ursulának
utolsó este lefekvés után. – De rossz érzés, hogy itt kell hogy
hagyjalak.

Amikor az őszi negyedévben nem ült vissza az iskolapadba,

senki sem kérdőjelezte meg Ursula döntését. Millie-t úgy
lesújtotta Nancy halála, hogy nemigen törődött semmivel.
Ursula reggelente vonattal utazott High Wycombe-ba,
ahol egy titkárnőképző magániskolába járt. Az „akadémia”
túl cifra név volt a főutcai zöldségesbolt feletti két szobára,
hideg mosogatófülkére és még hidegebb szekrényre, amiben
a vécé volt. Az akadémiát egy Mr. Carver nevű férfi vezette,
akinek az eszperantó és a Pitman-féle gyorsírás volt élete
nagy szenvedélye, amiből az utóbbi hasznosabbnak
bizonyult, mint az első. Ursula kedvelte a gyorsírást, ami
titkos rejtjelhez hasonlított, és merőben új szókincset
jelentett – jelöléseket, kampókat, összetett mássalhangzókat,
különleges összevonásokat, felezéseket és kettőzéseket –,
ami sem a holtak, sem az élők, csak a furcsán restek nyelve
volt. Volt valami zsongító Mr. Carver monoton
intonációjában, ahogy a szavakat sorolta: ismétel, ismétlés,
ismételgetés, ismételgetett, ismételgető, herceg, hercegi,
hercegek, hercegnő, hercegnők…
A tanfolyamra járó lányok mind kedvesek és
barátságosak voltak: bizakodó, gyakorlatias teremtések, akik
sosem feledkeztek meg a gyorsíró füzeteikről, vonalzóikról,
és két különböző színű tintánál mindig többet hordtak
maguknál a táskájukban.
Ha ebédidőben rossz volt az idő, akkor bent maradtak,
megosztották a magukkal hozott hideg ebédet, és az írógépek
sorai között harisnyát stoppoltak. A nyarat kirándulással,
úszással, táborozással töltötték, és Ursula kíváncsi lett volna,
vajon puszta ránézéssel meg tudják-e állapítani, mennyire
más volt az ő nyara. Gyorsírássál a „Belgravia” lett a
történtek kulcsszava. („Abortusz – mondta Pamela. – Illegális
abortusz.” – Pamela sosem kerülte a nyersen őszinte
kifejezéseket, pedig Ursula azt kívánta, bárcsak ne tenné.)
Ursula irigyelte hétköznapi életüket. (Izzie mennyire
megvetné ezért!) Ursula örökre elvesztette minden esélyét a
köznapiságra.
Mi lett volna, ha a vonat elé veti magát, vagy meghal
Belgra-viában, vagy ha egyszerűen kinyitotta volna a
hálószobája ablakát, és fejjel előre kiveti magát rajta?
Tényleg vissza tudott volna-e jönni és újrakezdeni mindent?
Vagy ahogy mindenki hajtogatta, és ahogy neki is hinnie
kellene, mindez csak a fejében volt? És mi van, ha így van?
Hát nem valóságos a fejében lévő is? Ha nincs bizonyítható
valóság? Ha az elmén kívül nincs más? Dr. Kellet – kissé
fáradtan – mesélte, hogy a filozófusok már régen birkóznak
ezzel a problémával, ez volt az egyik első kérdés, amire
választ próbáltak keresni, ezért nem érdemes miatta
gyötörnie magát. De bizonyára azért mindig újra – éppen a
természeténél fogva – megbirkóznak ezzel a dilemmával.
(„Hagyd a gépelést – írta Pamela Leedsből –, és járj
inkább filozófiára az egyetemen, az eszed éppen erre a srófra
jár. Olyan vagy, mint egy terrier egy iszonyatos, rághatatlan
gumicsonttal.”)
Végül nekiindult, hogy megkeresse dr. Kelletet, de a
rendelőjét most egy acélkeretes szemüvegű, dróthajú
asszony foglalta el, aki közölte, hogy dr. Kellet valóban
visszavonult, és kér-e most tőle időpontot. Nem, válaszolta
Ursula. Belgravia óta először járt Londonban, és a Bakerloo
vonalon pánikroham tört rá, amikor a Harley Streetről
visszafelé utazott. Marylebone-nál levegő után kapkodva
kellett kirontania az állomásról. „Jól van, kisasszony?” –
kérdezte az újságos. Ursula azt felelte, hogy igen, igen,
semmi baja, köszöni.

Mr. Carver szerette megérinteni a lányokat („az én

lányaimat”); futólag megérintett egy-egy vállat,
megsimogatott egy boleró szabású angórakardigánt vagy egy
pulóver báránygyapjúját, mintha szeretetre méltó állatok
lennének.
Délelőttönként a nagy Underwoodokon a gépelést
gyakorolták. Mr. Carver néha bekötött szemmel dolgoztatta
őket, mert szerinte csak így lehetett megakadályozni, hogy a
billentyűket nézzék, ami lelassította őket. Ursula a szemére
kötött kendőben úgy érezte magát, mint egy
katonaszökevény a kivégzés előtt. Ilyenkor gyakran hallotta,
hogy Mr. Carver furcsa hangokat hallat, elfojtott sípolás és
nyögés ütötte meg a fülét, de nem mert kikukucskálni a kötés
alól, hogy lássa, mit művel.
Délutánonként került sor a gyorsírásra, a zsibbasztó
diktálási feladatokra, amik a legkülönfélébb üzleti levelekre
terjedtek ki. Tisz-telt-Uram! Az igazgatótanács-tegnapi-
ülésén-előterjesztettem-a-levelét, de-némi-vita-után-
kénytelenek-voltak-elhalasztani-az ügy-vizs-gdla-tát-a-
következő-igazgatótanácsi-megbeszélésig, amire-jövő-
kedden… A levelek tartalma mérhetetlenül unalmas volt, és
szöges ellentéte volt annak a veszett sebességnek, amivel a
tolláik a papírt szántották, amikor próbáltak a diktálással
lépést tartani.
Egyik délután, amikor diktált nekik, Attól-tartunk, hogy-
nem-sok-sikerrel-kecsegtet-azok-igyekezete, akik-ellene-
vannak-a-kinevezés-nek…, Mr. Carver elment Ursula mögött,
és gyengéden megsimította a tarkóját, amit a hosszú haj már
nem védett. Ursula megborzongott. Az asztalon előtte álló
Underwoodja billentyűire szegezte a tekintetét. Van benne
valami, ami ilyen figyelmet ébreszt? Rossz ember lenne?
 1932. június

Pamela fehér brokátot választott magának, sárga szatént a

nyoszolyólányoknak. A sárga kicsit savasnak látszott, ami a
nyoszolyólá-nyoknak májbetegszínt kölcsönzött. Négyen
voltak: Ursula, Winnie Shawcross (akire Gertie ellenében
esett a választás) és Harold két húga. Haroldnak nagy, zajos
családja volt, az Old Kent Roadon laktak, amit Sylvie
„alantasnak” tekintett. A körülményein semmit sem javított,
hogy orvos volt (Sylvie érdekes módon ellenszenvvel
viseltetett az orvosi hivatás iránt).
– Úgy tudtam, a te családod is déclassé volt, nem? –
kérdezte Hugh. Kedvelte a jövendőbeli vejét, „üdítőnek”
találta. Harold anyját, Olive-ot is megkedvelte. – Azt mondja,
amit gondol – jegyezte meg Sylvie-nek –, és azt gondolja,
amit mond. Másoktól eltérően.
– Szép volt a szabásmintakönyvben – mondta Pamela
kétkedve Ursula harmadik és utolsó ruhapróbáján a neasdeni
varrónő (még, hogy éppen ott!) utcafronti szobájában. Az
aszimmetrikus ruhaderék ráfeszült Ursula hasára.
– Felszedett pár kilót a legutóbbi próba óta – jegyezte
meg a varrónő.
– Tényleg?
– Igen – válaszolta Pamela. Ursulának eszébe jutott,
mikor hízott meg utoljára. Belgravia. Ezúttal nem ugyanazon
okból. Egy széken állt, a varrónő a csuklójára tett tűpárnával
körbejárta. – De azért csinos vagy – tette hozzá Pamela.
 – Egész nap ülök, és dolgozom – védekezett Ursula. –
Többet kéne sétálnom. – Könnyebb volt lustálkodni. Egyedül
lakott, bár erről senki sem tudott. Hilda, a lány, akivel
állítólag közösen bérelték a lakást, ami Bayswaterben volt,
egy ház legfelső emeletén, időközben kiköltözött, bár a
lakbér ráeső részét még istennek hála fizette. Hilda
Ealingben lakott egy „igazi kis gyönyörpalotában” egy Ernest
nevű férfival, akitől a felesége nem volt hajlandó elválni, és a
szülei felé úgy tett, mintha még Bayswaterben élné egy
egyedülálló, erényes fiatal nő életét. Ursula arra gondolt,
csupán idő kérdése, hogy Hilda szülei egyszer váratlanul
betoppanjanak, és akkor kénytelen lesz kiagyalni valami
hazugságot vagy akár többet is, hogy megmagyarázza a
lányuk távollétét. Hugh és Sylvie elszörnyedtek volna, ha
megtudják, hogy Ursula egyedül él Londonban.
– Bayswater? – kérdezte Sylvie határozatlanul, amikor
Ursula bejelentette, hogy kiköltözik Rókazugból. – Valóban
muszáj ezt? – Hugh és Sylvie megvizsgálták a lakást, és
Hildát is átvilágították, aki bátran tűrte Sylvie faggatódzását.
Sylvie mégis megmagyarázhatatlan módon úgy érezte, hogy
sem a lakás, sem Hilda nem állja ki a próbát.
Tulajdonképpen „Ealingi Ernest” (ahogy Ursula
gondolatban nevezte) fizette a lakbért („Kitartott nő vagyok”
– nevetett Hilda), de Hilda személyesen hozta el a pénzt
kéthetente, és akkor elvitte a postáját is.
– Kereshetek más lakótársat – ajánlotta fel Ursula, bár
nem örült a kilátásnak.
– Várjunk még – mondta Hilda –, előbb lássuk meg, hogy
alakulnak a dolgok. Annak, ha az ember bűnben él, megvan
az az előnye, hogy bármikor felállhat, és távozhat.
 – Ahogy (Ealingi) Ernest előtt is nyitva áll a lehetőség –
vetette ellen Ursula.
– Én huszonegy vagyok, ő negyvenkettő, hidd el, nem fog
egyhamar továbbállni.
Ursulának nagy kő esett le a szívéről, amikor Hilda
kiköltözött. Ursula végre pongyolában, a hajában
csavarokkal heverészhetett egész este, narancsot és
csokoládét evett, és a rádiót hallgatta. Nem mintha Hilda
tiltakozott volna bármelyik ellen is, sőt kifejezetten szívesen
vette volna, de Sylvie kiskorától belenevelte Ursulába a
mások jelenlétében betartandó illemszabályokat, és ezeken
később sem tudta túltenni magát.
Egyedülléte második hetében döbbent rá, hogy jóformán
nincsenek barátai, és aki volt, azzal sem vette a fáradságot,
hogy tartsa a kapcsolatot. Millie színésznő lett, és egy
vándorszíntársulattal folyton úton volt. Néha lapokat küldött
olyan helyekről, amiket máskülönben valószínűleg sosem
keresett volna fel (Staffordból, Gatesheadből, Granthamből),
és vicces rajzokat készített magáról különböző szerepekben
(„Én, mint Júlia, kész röhej!”). A barátságuk valójában nem
élte túl Nancy halálát. A Shawcross család befelé fordult a
gyásztól, és mire Millie ismét élni kezdte az életét,
felfedezte, hogy Ursula már nem éli az övét. Ursula gyakran
vágyott arra, hogy elmagyarázza Millie-nek a Belgraviát, de
nem akarta kockáztatni, hogy elszakítja a kettejüket
összekötő vékony szálat.
Ursula egy nagy importcégnél dolgozott, és amikor az
irodában hallgatta a lányokat, akik elmesélték, mit csinálnak
és kivel, elcsodálkozott, hogy találkoznak ezekkel az
emberekkel, a Gordonokkal, Charlie-kkal, Dickekkel,
Mildredekkel, Eileenekkel és Verákkal, ezzel a vidám és
nyughatatlan madárrajjal, amivel varietékbe és moziba meg
korcsolyázni, strandra, fürdőkbe jártak, és Epping Forestbe
meg Eastbourne-be kocsikáztak. Ursula semmi ilyet nem
csinált.
Vágyott a magányra, de utálta az egyedüllétet, és erre a
talányra még meg sem próbált megfejtést keresni. A
munkahelyén visszahúzódónak tartották, mintha minden
szempontból idősebb volna náluk, bár erről szó sem volt.
Néha egyik-másik irodai klikk odaszólt neki: „Van kedved
munka után eljönni velünk?” – Kedvességből mondták, de
alamizsnának tűnt, és valószínűleg az is volt. Sosem fogadta
el a meghívásukat. Gyanította, nem is, biztosan tudta, hogy
kibeszélik a háta mögött, nem is undokságból, inkább
kíváncsiságtól hajtva. Úgy érezték, több van a látszat mögött.
Egy sötét ló. És lassú víz partot mos. Csalódottak lennének,
ha kiderülne, hogy nincs több, hogy még a közhelyek is
érdekesebbek, mint az élet, amit él. Semmi mélység, semmi
sötétség (a múltban talán volt, de a jelenben nem). Hacsak az
ivást nem számítjuk ide. Amit biztosan odaszámítottak volna.
A munka robot volt, vég nélküli hajó raklevelek,
vámnyilatkozatok és mérlegszámlák. Az áru maga – rum,
kakaó, cukor – és az egzotikus helyek, ahonnan érkeztek,
furcsa ellentétben voltak az iroda napi egyhangúságával.
„Feltehetően csak egy kis fogaskerék a birodalom nagy
gépezetében”, gondolta. – „Nincs azzal semmi gond – mondta
Maurice, aki maga már nagy kerék volt a
belügyminisztériumban. – A világnak szüksége van
fogaskerekekre.” – Ursula nem akart fogaskerék lenni, de
Belgravia megfosztotta mindentől, ami nagyobb szabású.
 Ursula tisztában volt vele, hogy kezdődött az ivás. Semmi
drámai nem történt, csak egy olyan jelentéktelen, háztartási
ügy, mint egy boeuf bourguignon elkészítése, amivel Pamelát
akarta várni, amikor a nővére pár hónapja egy hétvégét nála
akart tölteni. Pamela még most is egy glasgow-i laborban
dolgozott, és szeretett volna az esküvőre bevásárolni. Harold
sem változtatott még állást, néhány héten belül volt várható,
hogy elfoglalja az új helyét a Royal Londonban.
– Lesz egy jó kis hétvégénk. Csak kettesben – mondta
Pamela.
– Hilda most távol van – hazudott folyékonyan Ursula.
– Hastingsben tölti a hétvégét az anyjánál. – Semmi oka
sem volt, hogy hazudjon a Hildával kialakított egyezségükről
Pamelának, aki az egyetlen volt, akivel mindig őszintén
beszélhetett, de valami mégis visszatartotta.
– Remek – lelkesedett Pamela. – Áthúzom Hilda matracát
a te szobádba, és olyan lesz, mint a régi szép időkben.

– Várod már a házasságot? – kérdezte Ursula, amikor már az

ágyban feküdtek.
– Hát persze, különben minek mennék férjhez? Szeretem
a házasság gondolatát. Van benne valami sima, kerek és
szilárd.
– Mint egy kavicsban? – kérdezte Ursula.
– Egy szimfóniában. Vagy inkább egy duettben.
– Nem jellemző rád, hogy költői légy.
– Tetszik a szüleink élete – mondta egyszerűen Pamela.
 – Komolyan? – Pamela már jó ideje nem tartózkodott
hosszan Hugh és Sylvie társaságában. Talán azt sem tudta,
mi van köztük mostanában. Több disszonancia, mint
harmónia.
– Megismerkedtél valakivel? – kérdezte óvatosan Pamela.
– Nem. Senkivel.
– Még nem – helyesbített Pamela biztató hangon.

A boeuf bourguignonhoz természetesen vörösbor kellett.

Ebédidőben Ursula beugrott a borkereskedőhöz, akinek
boltja mellett nap mint nap elhaladt a citybeli munkahelye
felé menet. Ódon hely volt, a bolt belsejének fája azt a
benyomást keltette, mintha évszázadok óta borban áztatták
volna, és a gyönyörű címkés borok olyan ígéretet hordoztak,
ami túlment a tartalmukon. A borkereskedő kiválasztott
számára egy üveget; egyesek gyengébb bort használnak a
főzéshez, mondta, de a rossz bort csak egyvalamire lehet
használni: ecetnek. Keserű és nyomasztó ember volt.
Csecsemőnek kijáró gyöngéd gondossággal bánt az üveggel,
szeretetteljesen selyempapírba csomagolta, majd átnyújtotta
Ursulának, hogy a fonott kosárba helyezze, ahol délután a
munkahelyén rejtve maradt a bevásárolt áru, nehogy
véletlenül zugivónak tartsák.
A vörösbort a marhahúsnál hamarabb vette meg, és
aznap este arra gondolt, kinyitja az üveget, és iszik egy
pohárral a borból, amit a kereskedő agyondicsért.
Természetesen korábban is ivott már alkoholt, végtére is
nem volt absztinens, de sosem ivott egyedül. Sosem húzta ki
egy drága üveg vörösbor dugóját, és töltött csak magának
(pongyolában, hajcsavarókkal, a gázkályha barátságos
melegénél). Olyan érzés volt, mintha hideg estén egy kád
meleg vízbe lépett volna, a buja, érett bor váratlanul
végtelenül vigasztaló volt. Ez volt Keats Egy kelyhet! –
melyben délszak lángja forr,60 nem? Szokott csüggedtsége
elpárolgott, ezért ivott még egy pohárral. Amikor felállt,
forgott vele a világ. Nevetett magán. „Pityókás” – mondta
csak úgy, senkinek sem címezve, és átfutott a fején, nem
kellene-e egy kutyát szereznie. Legalább szólhatna valakihez.
Egy Jockhoz hasonló kutyus várná vidám optimizmussal
mindennap, és talán ebből rá is átragadna egy kevés. Jock
már eltávozott, az állatorvos szerint szívinfarktusa volt.
„Pedig olyan erős kis szíve volt” – mondta a szintén megtört
szívű Teddy. Egy szomorú tekintetű szalonagár váltotta fel,
aki törékenynek tűnt a kutyaélet viharos
megpróbáltatásaihoz.
Ursula elmosta a poharat, és visszanyomta a parafa dugót
az üvegbe, mielőtt elbotorkált lefeküdni. Még sok maradt a
másnapi marhahúshoz.
Pillanatok alatt elaludt, és csak az ébresztőórára riadt fel,
ami kellemes változatosságot jelentett a szokásos nyugtalan
alvással szemben. …míg iszom, tűnjék a lomha föld.61 Amikor
felébredt, rájött, nem tudna egy kutyáról gondoskodni.
Másnap a munkahelyén a konyhai szárítón várakozó fél
üveg bor gondolata derítette fel, amikor a délután a

60
John Keats: Óda egy csalogányhoz (Tóth Árpád fordítása).
61
John Keats: Óda egy csalogányhoz (Tóth Árpád fordítása).
főkönyvek kitöltésének unalmába fulladt. Hiszen bármikor
vehet még egy üveggel a marhahúshoz.

– Ilyen jó volt? – kérdezte a borkereskedő, amikor két nappal

később ismét megjelent nála.
– Nem, dehogy – nevetett Ursula. – Még meg sem főztem!
Csak eszembe jutott, nem kellene-e valami hasonló finom
bort vennem az étel mellé. – Rádöbbent, hogy nem járhat
vissza ebbe a tüneményes üzletbe, mert annak is van határa,
hogy hány boef bourguignons főzhet valaki.
Pamelának absztinens pásztorpitét sütött, desszertnek
bundás almát sodóval. „Hoztam egy kis ajándékot Skóciából
– mondta Pamela, és elővett egy üveg malátawhiskyt.
Amint kivégezte a malátawhiskyt, Ursula keresett egy
másik borkereskedőt, aki kisebb hódolattal bánt az árujával.
„Boef bourguignonhoz lesz – sietett közölni, bár a kereskedőt
nem érdekelte a fel-használás célja. – Ami azt illeti, mindjárt
kettőt viszek. Sok emberre főzök.” – És pár Guinness a sarki
sörözőből.
– Az öcsémnek – magyarázta. – Váratlanul beugrott. –
Teddy még nem töltötte be a tizennyolcat, és Ursula úgy
sejtette, sosem ivott. Néhány nap múlva megismétlődött.
– Megint az öccse nézett be, kisasszony? – kérdezte a
csapos, és rákacsintott. Ursula elpirult.
A Sohóban egy olasz étteremben, ami mellett „véletlenül
elment”, kérdezősködés nélkül, boldogan eladtak neki pár
üveg Chiantit. „Sherry a hordóból”: az utca végében lévő Co-
opba kan-csóval mehetett, és a hordóból töltötték meg.
(„Anyámnak.”) Rumot a lakásától messzire fekvő kocsmákból
hozott („Apámnak”). Olyan volt, mint egy különböző
alkoholtípusokkal kísérletező tudós, bár tudta, mit szeret
legjobban: azt az első üveg bort, a vérvörös csodát a Helikon
múzsáknak szentelt forrásából. Hosszan tervezte, hogyan
hozathatna egy egész rekesszel („Családi eseményre”).
Zugivó lett. Meghitt és társtalan aktus volt, magányos
elvonultságban. Ha italra gondolt, a szíve félelemtől és
várakozásteljes izgalomtól kezdett zakatolni. Sajnos, a
korlátozó alkoholfogyasztási törvények és a megaláztatástól
való rettegés miatt egy bayswateri fiatal nőnek jelentős
nehézséggel kellett szembesülnie, ha a függőségét ki akarta
elégíteni. A gazdagoknak könnyebb dolguk volt; Izzie-nek
számlája volt valahol, valószínűleg a Harrodsnál, és a
lakására vitték az italt.
A Léthébe, az alvilág folyójába dugta a lábujját, és mielőtt
felocsúdott volna, már fuldoklott. Pár hét alatt vált józan
emberből részegessé. Egyszerre érzett szégyent és fojtotta a
szégyenérzetét alkoholba. Reggelente, amikor felébredt, arra
gondolt: nem, ma nem iszom egy kortyot sem, és délután
egyre nőtt benne a sóvárgás, ahogy elképzelte, amint belép a
lakásába, és a feledés várja haza. Korábban szenzációhaj
hászó leírásokat olvasott a Limehouse negyed
ópiumbarlangjairól, de nem tudta, igazak-e. Az ópium jobban
hangzott, mint a vörösbor, hogy elnyomja a lét fájdalmát.
Izzie biztos tudna ajánlani egy kínai ópiumbarlangot –
dévajul mesélte, hogy már ő is „megütötte párszor a gongot”,
vagyis ópiumot szívott –, de Ursula úgy érezte, nem
kérdezhet tőle ilyesmit. Nem ez lenne a Nirvánához vezető
legjobb út (végül is dr. Kellet tehetséges tanítványának
bizonyult), és egy új Belgravia várná a végén.
Izzie-t néha visszaeresztették a család kebelébe. („Csak
esküvőkre és temetésekre – kötötte ki Sylvie. – Keresztelőkre
nem.”) Meghívták Pamela esküvőjére, de Sylvie hatalmas
megkönnyebbülésére kimentette magát. („A hétvégét
Berlinben töltöm” – mondta.) Ismert valakit, akinek
repülőgépe van (szenzációs!), és azzal vitte oda. Ursula
időnként meglátogatta. Volt egy közös borzalmas emlékük
Belgraviáról, ami örökre összefűzte őket, bár sosem
beszéltek róla.
Izzie nászajándékot küldött maga helyett, egy doboz
ezüst süteményesvillát, amit Pamela mulatságosnak tartott.
– Milyen hétköznapi – jegyezte meg Ursulának. – Izzie
örök meglepetés.
– Mindjárt kész – motyogta a neasdeni varrónő a
szájában tartott gombostűk mellett.
– Meghíztam – állapította meg Ursula, ahogy a tükörben
a pocakjára feszülő sárga szaténselymet nézegette. – Talán
be kellene lépnem az Egészség és Szépség Női Ligájába.

Hazafelé úton színjózanul botlott meg. Pocsék novemberi

este volt Pamela esküvője után néhány hónappal, sötét volt
és esett, és egyszerűen nem látta meg, hogy egy járdakövet
kicsit feljebb nyomott egy fa gyökere. Mindkét keze tele volt
– könyveket hozott a könyvtárból, és ebédidőben kapkodva
bevásárolt –, és ösztönösen inkább az élelmiszert és a
könyveket védte, mint a testi épségét. Arccal zuhant a
kövezetre, az esés teljes erejét az orra fogta fel.
A fájdalomtól elállt a lélegzete, még sosem érzett ehhez
fogható kínt. A földön térdelt, a karjával fogta át magát és a
könyveket, az élelmiszert most már sorsára hagyta a nedves
járdán. Hallotta, hogy nyögdécsel, éles hangon jajong, de
képtelen volt abbahagyni.
– Ó, istenem – hallott egy férfihangot. – Micsoda
szörnyűség! Hadd segítsek. Összevérezte a szép
barackrózsaszín sálját. Ugye, így nevezik, vagy inkább
lazacrózsaszínnek?
– Barack – motyogta Ursula, a fájdalom ellenére is
udvariasan. Sosem figyelt különösebben a nyaka köré tekert
mohairsálra. Úgy látta, sok a vér. Érezte, ahogy az egész arca
feldagad, és az orrában ott volt a vér szaga, egy sűrű,
rozsdához hasonló illat, de a fájdalom csillapult egy kicsit.
A férfi helyes volt, nem valami magas, de hirtelenszőke
haja, kék szeme és a jó formájú járomcsontra feszülő tiszta,
sima bőre volt. Talpra segítette Ursulát. A kezét fogó kéz
száraz és erős volt.
– Derek a nevem. Derek Oliphant.
– Elefánt?
– Oliphant.
Három hónap múlva összeházasodtak.

Derek származási helye Barnet volt, Sylvie szemében éppen

olyan jellegtelen, akárcsak Haroldé. Ursula számára viszont
éppen ez adta a vonzereje lényegét. Történelmet tanított
Blackwoodban, egy kisebb magán-fiúiskolában. („A
nagyratörő boltosok gyerekeinek” – jegyezte meg lekezelően
Sylvie.) Ursulának a Wigmore Hallban rendezett
hangversenyekkel és Primrose Hill-i sétákkal udvarolt.
Hosszú biciklitúrákra mentek, amiknek végén a városszéli
kertvárosok kocsmáiban pihentek meg, Derek egy pohár
édeskés sör, Ursula egy limonádé mellett.
Kiderült, hogy eltört az orra. „Jaj, te szegény!” – írta
Pamela. – „Pedig olyan szép orrod volt!” Derek bevitte egy
kocsmába, mielőtt a kórházba kísérte, hogy lemossa magát.
– Hozok egy brandyt – ajánlotta, amikor Ursula leült.
– Nem, nem – tiltakozott Ursula. – Minden rendben, csak
egy pohár vizet kérek. Nem szoktam alkoholt inni –, jóllehet
éppen előző este itta magát eszméletlenre egy Izzie-től lopott
üveg ginnel a bayswateri szobája padlóján. Izzie-től
lelkifurdalás nélkül csent el bármit, hisz Izzie sokat elvett
tőle. Belgraviát meg a többit.
Ursula olyan hirtelen hagyott fel az ivással, ahogy
belevetette magát. Úgy gondolkodott, hogy volt benne egy űr,
amit Belgraviában kotortak ki belőle. Próbálta az alkohollal
betölteni, de ezt most a Derek iránti érzései eltüntették.
Hogy milyen érzések voltak? Jobbára megkönnyebbülés, hogy
valaki hajlandó gondoskodni róla. Aki semmit sem tud
szégyenteljes múltjáról. „Szerelmes vagyok!”, írta
mámorosan Pamelának. „Hurrá!”, írta vissza a nővére.
– Az emberek néha összetévesztik a hálát a szerelemmel
– jegyezte meg Sylvie.
Derek anyja még Barnetben lakott, de az apja meghalt, és a
húga is.
– Rettenetes baleset volt – mesélte Derek. – Négyéves
korában beleesett a tűzbe. – Sylvie mindig is ragaszkodott a
kályhaellenzőkhöz. Derek is majdnem vízbe fulladt
kiskorában, mesélte Ursulá-nak, amikor Ursula cserében
beszámolt a cornwalli esetről. Ursula úgy érezte, ez egyike
volt azoknak a baleseteknek, amikben szinte teljesen ártatlan
szerepet játszott. Hogy Derekkel mi történt? Hullámok
dagály idején, az evezős csónak felborult, Derek hősiesen
partra úszott. Nem volt szükség egy Mr. Wintonra. –
Megmentettem magam – mondta.
– Akkor mégsem egészen hétköznapi – mondta Hilda, és
cigarettával kínálta Ursulát. Ursula már majdnem elfogadta,
de aztán mégis visszautasította; még nem állt készen egy
újabb függőségre. A csomagolás kellős közepén volt, a
holmiját és az ingóságait rámolta. Alig várta, hogy elhagyja
Bayswatert. Derek Holbornban lakott albérletben, de most
véglegesítette a kettejüknek kinézett ház megvásárlását.
– Mellesleg írtam a háziúrnak – mondta Hilda. –
Közöltem, hogy mindketten kiköltözünk. Említettem már,
hogy Ernie felesége beleegyezett a válásba? – ásított. – És
Ernie feltette a nagy kérdést. Gondoltam, szaván fogom.
Mind a ketten tiszteletre méltó férjes asszonyok leszünk.
Majd meglátogatlak… hol is?
– Wealdstone-ban.
Az anyakönyvi hivatalban rendezett esküvőn – Derek
kívánsága szerint – csak az anyja, Hugh és Sylvie vettek
részt. Pamela meghökkent, hogy nem hívta meg.
– Nem akartunk várni – magyarázta Ursula. – És Derek
nem akart nagy felhajtást.
– És te? – kérdezte Pamela. – Nem ez az esküvő lényege?
Nem, Ursula nem akart felhajtást. Végre tartozik majd
valakihez, biztonságban lesz, csak ez számított. A
menyasszonyság semmit sem jelentett, a feleségi státusz
mindent.
– Egyszerű esküvőre vágytunk – jelentette ki eltökélten.
(„És a jelek szerint olcsóra” – tette hozzá Izzie. És feladott
egy újabb doboz hétköznapi ezüst süteményesvillát.)
– Kellemes fickó – jegyezte meg Hugh a fogadásnak szánt
összejövetelen, ami egy háromfogásos könnyű ebéd volt az
anyakönyvi hivatal közelében lévő étteremben.
– Úgy van – értett egyet Ursula. – Nagyon kellemes.
– De azért furcsán összecsapott az esküvőd, kis mackóm –
folytatta Hugh. – Nem olyan, mint Pammyé, igaz? Arra az
Old Kent Road fele eljött. És szegény Tedet nagyon
kiakasztotta, hogy ma nem hívtátok meg. De az a
legfontosabb, hogy te boldog légy – tette hozzá bátorítóan.
Ursula galambszürke kosztümöt viselt a szertartáson.
Sylvie mellcsokrokat állított össze a virágárusnál vásárolt
melegházi rózsákból.
– Sajnos nem az én rózsáim – mesélte Mrs. Oliphantnek.
– Ha kíváncsi, Gloire des Mousseux.
– Bizonyára nagyon szépek – hangzott Mrs. Oliphant
válasza, ami nem tűnt bóknak.
 – Elsietett házasság, hosszú bánat – mormolta a bajsza
alatt, senkinek sem címezve Sylvie a vőlegényre és a
menyasszonyra sherryvel köszöntött, visszafogott
jókívánságok előtt.
– Te is bánkódtál? – kérdezte Hugh szelíden. Sylvie úgy
tett, mintha nem hallotta volna a kérdését. Most különösen
disszonáns kedvében volt. – Gondolom, a változó kor – súgta
oda a zavart Hugh Ursulának.
– Én is így gondolom – súgta vissza Ursula. Hugh
megszorította a kezét. – Remek lány vagy!

– És Derek tudja, hogy nem vagy érintetlen? – érdeklődött

Sylvie, amikor kettesben maradt Ursulával a női mosdóban.
A kis párnázott zsámolyokon ültek, és újrarúzsozták a
szájukat. Mrs. Oliphant az asztalnál maradt, mert nem viselt
rúzst, amit helyre kellett volna igazítani.
– Érintetlen? – visszhangozta Ursula, és Sylvie-re nézett a
tükörben. Mit jelent ez? Hogy selejtes? Vagy
megrongálódott?
– A szüzességed – magyarázta Sylvie. – Hogy
megfosztottak tőle – tette hozzá türelmetlenül, Ursula
érteden arckifejezését látva. – Cseppet sem ártatlan lány
létedre elképesztően naiv vagy.
Sylvie régen szeretett, gondolta Ursula. És most már nem
szeret.
– Érintetlen – ismételte meg Ursula. Meg sem fordult a
fejében, hogy ezen elgondolkodjon. – Honnan tudná?
– Természetesen a vérből – közölte ingerülten Sylvie.
 Ursula a lilaakácos tapétára gondolt. A virágjától való
megfosztásra. Nem tudta, hogy a kettő között összefüggés
van. Azt hitte, a vér egy sebtől volt, nem a hártya áttörésétől.
– Talán észre sem veszi majd – sóhajtott fel Sylvie. –
Biztosan nem ő lesz az első férj, akit a nászéjszakáján
átejtenek.

– Friss harci festék? – kérdezte Hugh könnyedén, amikor

visszamentek az asztalhoz. Ted örökölte Hugh mosolyát.
Dereknek és Mrs. Oliphantnek egyforma volt a
homlokráncolása. Ursulában felmerült a kérdés, milyen
lehetett vajon Mr. Oliphant. Ritkán emlegették.
– Hiúság, asszony a neved – jegyezte meg Derek
láthatóan megjátszott kedélyességgel. Ursulának feltűnt,
hogy társaságban feszélyezettebben viselkedik, mint
gondolta. Rádöbbent, hogy egy idegenhez megy hozzá.
(„Mindenki idegennel köt házasságot” – mondta erre Hugh.)
– A szó valójában gyarlóság – mondta kedvesen Sylvie. –
Gyarlóság, asszony a neved. A Hamletből.62 Valamiért sokan
helytelenül idézik.
Derek arcán árnyék suhant át, de nevetéssel ütötte el.
– Meghajtok a felsőbbrendű tudása előtt, Mrs. Todd.

62
Arany János fordítása.
A wealdstone-i új házukra a fekvése miatt esett a
választásuk. Viszonylag közel volt az iskolához, ahol Derek
tanított. Hozzájutott egy örökséghez, a ritkán említett apa
befektetéseiből származó „nagyon kis összeghez”. „Jó
állapotban lévő” sorház volt a Masons Ave-nue-n, Tudor-
stílusban kívülről félig fagerendás, ólomüveg lámpás, a
bejárati ajtóban a színes üvegbetét egy kibontott vitorlájú
gályát ábrázolt, bár Wealdstone messzire volt bármilyen
tengertől. A ház modern és összkomfortos volt, a közelben
boltok, orvos, fogorvos és a gyerekeknek park is volt, ahol
játszhattak, vagyis minden, amire egy fiatal feleség (és
Derek szerint „nemsokára, a közeljövőben” egy anya)
vágyhatott.
Ursula elképzelte, ahogy reggelente Derekkel reggelizik,
majd elbúcsúzik tőle, amikor munkába indul, aztán
babakocsiban, majd ülő kocsiban tolja, végül hintáztatja a
gyerekeiket, este megfürdeti, és mesét olvas nekik az
aranyos szobájukban. Esténként Derekkel ülnek majd
csendesen a nappaliban, és a rádiót hallgatják, míg Derek a
könyvén dolgozik, egy iskolai tankönyvön „A Plantage-
netektől a Tudorokig”. („Tyű, de izgalmas!” – jegyezte meg
Hilda.) Wealdstone messze volt Belgraviától. Hála istennek.
A helyiségek, amikben elképzelt házaséletük zajlott, ott
éltek a fantáziájában, míg a nászutat követően haza nem
értek, és ki nem derült, hogy Derek a tudta nélkül vette meg
és bútorozta be a házat.
– Kicsit furcsa, nem gondolod? – kérdezte Pamela.
– Dehogy – bizonygatta Ursula. – Meglepetésnek szánt
ajándék. Ezt kaptam tőle nászajándékba.
 Amikor Derek végre esetlenül átemelte a wealdstone-i
küszöbön (egy vörös kővel kirakott verandán, amit se Sylvie,
se William Morris nem helyeselt volna), Ursula akaratlanul
is némi csalódottságot érzett. A ház jóval gyérebben és
régimódibban bútorozott volt, mint a képzeletében élő, és
egyhangú színtelenség jellemezte, amit Ursula a női kéz
hiányának tulajdonított, ezért meglepődött, amikor Derek
megjegyezte: „Anya segített.” – Viszont hasonló zártság volt
jellemző a barneti házra is, ahol az özvegy, idős Mrs.
Oliphantet megszürkült kopottság vette körül.

Sylvie Deauville-ben volt nászúton, Pamela Svájcban töltötte

egy gyalogtúrával, de Ursula egy esős héttel kezdte
Worthingben.
Hozzáment valakihez („egy kellemes fickóhoz”), és
felébredt egy másik mellett, aki olyan pattanásig felhúzott
volt, mint Sylvie kis hordozható órája.
Jóformán egy csapásra változott meg, mintha a nászút
maga egy átmenet, egy előre látható beavatási rítus lett
volna a féltően gondos udvarlóból a kiábrándult férjbe.
Ursula az időjárást hibáztatta, ami nyomorúságos volt. A
panzióban, ahol megszálltak, a tulajdonosnő elvárta, hogy a
reggeli és az este hatkor felszolgált vacsora közben
eltűnjenek a helyszínről, ezért kávéházakba, a művészeti
galériába és a múzeumba behúzódva, vagy a mólón a viharos
széllel dacolva töltötték a hosszú napokat. Este páros whistet
játszottak más (nem annyira nyomott lelkiállapotú)
vendégekkel, majd visszavonultak hideg hálószobájukba.
Derek nem is egy szempontból rosszul játszott, és szinte
minden osztást elvesztettek. Szándékosan értette félre, ha
Ursula tudatni akarta vele, milyen lapjai vannak.
– Miért hívtál adut? – kérdezte később Ursula, aki
őszintén kíváncsi volt, miközben illedelmesen levetkőztek a
hálószobában. – Azt hiszed, fontos ez az ostobaság? –
kérdezett vissza Derek, és olyan mélységes megvetéssel
nézett rá, hogy Ursula eldöntötte, a jövőben kerül majd
mindenféle kártyajátékot Derekkel.
Ursula megkönnyebbülésére a nászéjszakán nem tűnt fel
a vér vagy annak hiánya. „Úgy érzem, tudnod kell, hogy nem
vagyok tapasztalatlan – közölte Derek fontoskodón, amikor
először ágyba bújtak. – A férjnek kötelessége ismerni a
világot, máskülönben hogy tudná óvni a felesége
tisztaságát?” – Jól hangzó érvnek tűnt Ursula számára, aki
aligha volt abban a helyzetben, hogy ellenérvet hozzon fel.
Derek korán kelt reggel, és kíméletlenül csinálta a
fekvőtámaszokat, mintha egy katonai kiképzőtáborban lenne,
és nem a nász-útján. „Mens sana in corpora sana"63 –
jelentette ki. Jobb, ha nem javítja ki, gondolta Ursula. Derek
büszke volt a latintudására, valamint a pongyola ógörögjére.
Az anyja minden garast az élére rakott, hogy kiváló
műveltséget szerezzen, „semmit sem kínáltak tálcán, ahogy
egyeseknek”. Ursulának jól ment a latin és a görög is, de
jobbnak vélte, ha nem henceg vele. Persze az egy másik
Ursula volt. Akin Belgravia még nem hagyott nyomot.
Derek hitvesi kötelességteljesítése hasonlóan zajlott a
tornagyakorlataihoz, még az arcára kiülő fájdalom és

63
Helyesen: Mens sana in corpore sano – ép testben ép lélek.
erőfeszítés is ugyanolyan volt. A törődés fokából ítélve
Ursula akár a matrac része is lehetett volna. De milyen
összehasonlítási alapja volt Ursulának? Howie? Bárcsak
kikérdezte volna Hildát az ealingi „gyönyörpalotáról”. Izzie
szertelen flörtölésére és a Pamela és Harold közötti meghitt
érzésre gondolt. Mindez szórakozást, ha egyenesen nem
boldogságot sejtetett. „Mit ér az élet, ha nem szórakozhatunk
egy kicsit?”, mondogatta mindig Izzie. Ursula megérezte,
hogy Wealdstone-ban nem sok szórakozás vár rá.

Bármilyen lélekölő is volt a munkája az irodában, mindez

semmi sem volt a házimunka napról napra ismétlődő
robotjához képest. Állandóan mindent le kellett mosni,
sikálni, porolni, fényezni és söpörni, nem beszélve a
vasalásról, a hajtogatásról, a teregetés-ről és a
kiegyenesítésről. Az igazításról. Derek a pontos szögletek és
egyenes vonalak megszállottja volt. A törölközőket,
konyharuhákat, függönyöket és szőnyegeket szünet nélkül
egyenesre kellett igazítani, majd ismét kiegyenesíteni.
(Ahogy nyilvánvalóan Ursulát is.) De ez volt most a dolga, a
házasság munkabeosztása és átszervezése, nem? Bár
Ursulában makacsul fészkelt a gondolat, hogy valamiféle
állandósult próbaidőn van.
Könnyebb volt megadnia magát Derek házirendbe vetett
megingathatatlan hitének, mint szembeszállni vele. („Hely
mindennek, minden a helyén.”) Az edényekről minden foltot
le kellett sikálni, az evőeszközöket ki kellett fényesíteni és
katonás rendben felsorakoztatni a fiókban; a kések úgy
álltak, mint a díszfelvonulásra kivezényelt regruták, a
kanalak egymásba illesztve, takarosan feküdtek egymás
mellett. Derek kijelentette, hogy egy háziasszony köteles a
családi oltárnál a legodaadóbban ájtatoskodni. A „családi
tűzhelyet” kellene imádnia, nem az „oltárt”, gondolta Ursula,
ha azt vette, mennyi időt tölt a tűzterek vagy a bojler
salakjának kikotrásával.
Derek rendkívüli jelentőséget tulajdonított a rendnek.
Gondolkodni sem tud, ha valami nincs a helyén vagy ferdén
áll, mondta. „Rendes ház, tiszta elme.” Ursula rájött, hogy
Derek szereti az aforizmákat. Képtelen volt a
„Plantagenetektől a Tudorokig” című művén dolgozni abban
a felfordulásban, amit Ursula pusztán a szobába való
belépésével teremtett. Szükségük volt arra a jövedelemre,
amit Derek – első – könyvétől reméltek, William Collins
kiadásában, így Derek a ház nyomorúságos ebédlőjét
(asztallal, tálalóval meg a többi bútorral) nevezte ki a
„dolgozószobájának”, ami a ház hátsó részében volt, és
Ursula esténként többnyire nem élvezhette Derek társaságát,
hogy a férje írni tudjon. Kettőnek ugyanolyan kevésből kell
kijönnie, mint egynek, mondta Derek, lám, mégis alig tudják
fizetni a számláikat a háztartásvezetésben tapasztalható
takarékosság hiánya miatt, ezért Ursula legalább békén
hagyhatná, hogy egy kis külön pénzt keressen. És nem,
köszöni szépen, de nincs szüksége arra, hogy Ursula
legépelje a kéziratát.
Ursula korábbi háztartásvezetési szokásai – még a saját
szemében is – hanyagnak és felületesnek tűntek.
Bayswaterben gyakran nem vetette be az ágyát, és nem
mosogatott el. Reggelire beérte vajas kenyérrel, és
amennyire meg tudta ítélni, uzsonnára semmi kivetnivalót
sem talált egy főtt tojásban. A házasság sokkal többet
követelt. A reggelit meg kell főzni, és reggel a megfelelő
időpontban az asztalra adni. Derek nem késhetett el az
iskolából, a reggelijét pedig – zabkása, tojás és pirítós
unalomig ismételt sorát – ünnepélyes (és társtalan)
úrvacsorának tekintette. A hét napjain a tojásokat váltott
sorrendben kellett megfőzni: rántotta, tükörtojás, főtt tojás,
buggyantott tojás és pénteken egy füstölt hering példátlan
izgalma. Derek hétvégenként sült szalonnát, virslit és véres
hurkát szeretett a tojás mellé enni. A tojásokat nem a
boltban kellett venni, hanem egy kis gazdaságban, ahova
Ursulának minden héten el kellett kutyagolnia, mert Derek a
„megtakarítás” jegyében eladta a biciklijeiket, amikor
Wealdstone-ba költöztek.
Az uzsonna egy merőben más gyötrelem volt, mert
Ursulának folyton új ételeken kellett törnie a fejét. Az élet
sertésbordák, marhaszeletek, piték, raguk és sültek véget
nem érő sora volt, nem is szólva a mindennap elvárt és
változatosan elkészített pudingról. Receptkönyvek
rabszolgája vagyok!, írta megjátszott vidámsággal Sylvie-
nek, bár a hangulata messze járt ettől, amikor nap nap után
a nehezen végrehajtható recepteket bújta. Újdonsült tisztelet
támadt benne Mrs. Glover iránt. Mrs. Glovernek
természetesen segítségére volt a nagy konyha, a jelentős
konyhapénz és egy teljes készletnyi háttérié de cuisine
(konyhaeszköz), míg a wealdstone-i konyha felszereltsége
silány volt, és Ursula konyhapénze sosem tartott ki a hét
végéig, amiért mindig megrovást kapott.
 Bayswaterben nem sokat foglalkozott a pénzzel; ha
kevesebb volt, kevesebbet evett, és gyalogolt, nem metrózott.
Ha igazán szüksége volt rá, bármikor Hugh-hoz vagy Izzie-
hez fordulhatott, de most, hogy már férje volt, nem tehette
ezt meg. Derek férfiúi méltóságában érezte volna
megalázottnak magát.
Az örökös feladatok kényszere és megszorítása végül
odavezetett, hogy Ursula úgy érezte, megőrül, ha nem keres
valami időtöltést, amivel könnyít a hosszú napokon. Minden
nap egy teniszpálya mellett ment el, amikor bevásárolni
indult. Csak a magas hálót látta, ami a fapalánk fölé
emelkedett, és az utcára néző fehér, benyomott kavicsos
vakolatú falba vágott zöld ajtót, de kihallatszott a hívogató
nyári puffanás és pendülés, aztán egy nap bekopogott a zöld
ajtón, és megkérdezte, beléphet-e a klubba.
– Csatlakoztam a helyi teniszklubhoz – mesélte Dereknek,
amikor a férje aznap este hazajött.
– Nem kérdeztél meg – volt Derek válasza.
– Nem gondoltam, hogy teniszezel.
– Nem is – válaszolta a férje. – Úgy értettem, hogy nem
kérdeztél meg, hogy beléphetsz-e.
– Nem hittem, hogy engedélyt kell kérnem. – Derek arcán
átsuhant valami, egy árnyék, amit egy pillanatra az
esküvőjükön is látott, amikor Sylvie kijavította a
Shakespeare-idézetét. Ezúttal tovább lehetett látni, és valami
meghatározhatatlan módon megváltoztatta, mintha lelkének
egy része összezsugorodott volna.
– Nos, csatlakozhatok? – kérdezte, mert úgy gondolta,
jobb, ha alázatosan viselkedik, és megőrzi a békességet.
Vajon Pammy feltett-e már ilyen kérdést Haroldnak? És
Harold elvárt-e tőle valaha is ilyen kérdést? Ursula nem volt
biztos benne. Most döbbent rá, hogy semmit sem tud a
házasságról. És Hugh meg Sylvie szövetsége természetesen
továbbra is folyamatos rejtély maradt.
Eltűnődött, vajon Dereknek milyen lehetséges érve lehet
a teniszezés ellen. Láthatóan ő is ezzel birkózott, végül
kelletlenül így szólt:
– Gondolom, eljárhatsz, míg a ház körül minden teendőt
elvégzek – Az uzsonna felénél – párolt báránybordát és tört
krumplit ettek – Derek hirtelen felpattant, felkapta a
tányérját, a szoba másik végébe vágta, és egyetlen szó nélkül
elhagyta a házat. Ursula már lefekvéshez készülődött,
amikor hazajött. Ugyanaz a kellemetlen arckifejezés honolt
az arcán, mint amikor elment, és amikor lefeküdtek, az
odavetett ’jó éjszakát’ majdnem a torkán akadt.
Az éjszaka kellős közepén Ursula arra ébredt, hogy Derek
rámászik, és egyetlen szó nélkül beléhatol. Ursulának
átvillant a fején a lilaakác.
A kellemetlen arckifejezés (amit Ursula csak a
„Nézésként” emlegetett magában) most már rendszeresen
megjelent, és Ursulát magát is meglepte, milyen messzire
képes elmenni, hogy elűzze. De reménytelen volt minden
erőfeszítése: ha egyszer a férje ilyen hangulatba került,
Ursula mondhatott vagy tehetett bármit, az idegeire ment,
sőt ha lehet, a kiengesztelésre tett kísérletei csak rontottak a
helyzeten.
Megbeszélték, hogy meglátogatják Mrs. Oliphantet
Barnetben. Az esküvő óta először. Annak idején beugrottak
hozzá egy teára és száraz fánkra, hogy bejelentsék az
eljegyzésüket, de azóta nem jártak nála.
Mrs. Oliphant fonnyadt sonkás salátával és némi
beszélgetéssel látta vendégül őket. „Ház körüli munkákat”
tartogatott Derek számára, aki szerszámokkal felszerelkezve
eltűnt, és magára hagyta a családja nőtagjait, hogy
mosogassanak el. Amikor végeztek, Ursula megkérdezte: –
Főzzek teát? –, mire Mrs. Oliphant nem különösebben
biztatóan csak ennyit válaszolt. – Ha akarod.
Kínosan üldögéltek a szalonban, és a teát kortyolgatták. A
falon egy bekeretezett fénykép – egy műtermi fotó – lógott
Mrs. Oliphantről és újdonsült férjéről az esküvőjük napján;
századfordulós ünnepi öltözékükben nagyon is prűdnek
látszottak.
– Milyen szép! – jegyezte meg Ursula. – Van esetleg
fényképe Derekről kiskorából? Vagy a húgáról? – tette hozzá,
mert nem érezte helyesnek, hogy pusztán azért zárják ki a
családtörténetből a lányt, mert halott.
– Húgáról? – ráncolta a homlokát Mrs. Oliphant. – Miféle
húgáról?
– Arról, aki meghalt – magyarázta Ursula.
– Meghalt? – kérdezte riadtan Mrs. Oliphant.
– A lányáról – folytatta Ursula. – Aki beleesett a tűzbe –
tette hozzá, de úgy érezte, nevetséges színben tűnik fel,
hiszen egy ilyen eseményt az ember aligha felejt el. Még az is
megfordult a fejében, hogy Mrs. Oliphant kissé együgyű. Az
anyósa is zavarban volt, mintha próbálna visszaemlékezni
egy elfelejtett gyermekre. – Dereken kívül nem volt más
gyermekem.
– Okvetlen meg kell hogy látogasson minket Wealdstone-
ban – mondta Ursula, mintha olyan csipcsup témáról lenne
szó, amit könnyedén át lehet ugrani. – Most, hogy már
berendezkedtünk. Nagyon hálásak vagyunk a pénzért, amit
Mr. Oliphant hagyott.
– Hagyott? Pénzt hagyott?
– Részvényeket. Azt hiszem, a végrendeletében – fűzte
hozzá Ursula. Lehet, hogy Mrs. Oliphant nem vett részt a
hagyatéki eljárásban.
– Végrendeletben? Csak adósság maradt utána, amikor
elment – világosította fel Ursulát, mintha ő lenne
ügyefogyott. – Margate-ben lakik.
„Hány más hazugság és féligazság van még?”, tűnődött
Ursula.
– Derek tényleg majdnem vízbe fulladt fiatalabb korában?
– Vízbe fulladt?
– Kiesett egy evezős csónakból és partra kellett úsznia?
– Hát ezt meg honnan vetted?
– Nos – bukkant fel hirtelen Derek az ajtónyílásban,
amitől mindketten összerezzentek. – Miről pletykáltok?

– Lefogytál – jegyezte meg Pamela.

– Lehetséges. Teniszezem. – Milyen normálisnak hangzott
ettől az élete! Szívósan járt a teniszklubba, mert ez volt az
egyetlen menekülési lehetőség a Masons Avenue-n folyó élete
bezártságából, bár örökös faggatásnak volt kitéve. Amikor
Derek este hazajött, megkérdezte, hogy teniszezett-e aznap,
jóllehet csak heti két délután játszott. Derek a partneréről,
egy fogorvos feleségéről is kérdezgette, akit Phyllisnek
hívtak. A férje láthatóan utálta Phyllist, bár sosem
találkoztak személyesen.
Pamela Finchley-ből utazott fel.
– Kézenfekvő, hogy másképp sosem láttalak volna.
Imádhatod a házasságot! Vagy Wealdstone-t! – nevetett. –
Anya azt mesélte, hogy leráztad. – Az esküvő óta Ursula
mindenkit elutasított; visszaverte Hugh ajánlatait, hogy
beugorhatnának „egy csésze teára”, és eleresztette a füle
mellett Sylvie vasárnapi ebédmeghívásra tett célzásait.
Jimmy a bentlakásos iskolában volt, Teddy első évét töltötte
Oxfordban, de tüneményes, hosszú leveleket írt a nővérének,
és Maurice természetesen senkit sem akart meglátogatni a
családból.
– Biztos nem vesződne azzal, hogy meglátogasson. Tudod,
Wealdstone nem igazán az esete!
Mindketten nevettek. Ursula már majdnem elfelejtette,
milyen érzés nevetni. Erezte, hogy könnyek szöknek a
szemébe, és gyorsan el kellett fordulnia, hogy a tea
kitöltésével foglalatoskodjon.
– Olyan jó látni, Pammy.
– Tudod, hogy bármikor jössz is, mindig szívesen látunk
Finchley-ben. Vezettesd be a telefont, akkor folyton
beszélgethetünk. – Derek költséges fényűzésnek tartotta a
telefont, de Ursula élt a gyanúperrel, hogy csak azt nem
szeretné, ha bárkivel is beszélne. A gyanúját nem önthette
szavakba (kinek tette volna, Phyllisnek? A tejesembernek?),
mert biztos azt hitték volna, hogy megbuggyant. Ursula úgy
várta Pamela látogatását, mint más a vakációt. Hétfőn azt
mondta Dereknek:
– Szerda délután Pamelát várom – mire Derek ennyit
válaszolt: – Valóban? – Közömbösnek tűnt, és Ursulának
nagy kő esett le a szívéről, hogy a kellemetlen kifejezés nem
ült ki a férje arcára.
Amint meguzsonnáztak, Ursula gyorsan leszedett,
elmosogatott, eltörölgetett, és mindent a helyére rakott.
– Ejha! – csodálkozott Pamela. – Mikor lett belőled ilyen
tüsténkedő Hausfrau?
– Rendes ház, tiszta elme.
– A rendszeretetet túlbecsülik – legyintett Pamela. –
Valami gond van? Nagyon lógatod az orrod.
– Csak most vannak a nehéz napok – vonta meg a vállát
Ursula.
– Ó, a csodába. Pár hónapra megszabadulok tőle. Képzeld
csak…
– Babát vársz? Jaj, de csodálatos hír!
– Ugye? Anya megint nagymama lesz. – (Maurice már
hozzálátott a Toddok új nemzedékéhez). – Szerinted örül
majd neki?
– Ki tudja? Manapság olyan kiszámíthatatlan.

– Kellemes volt a nővéred látogatása? – kérdezte Derek,

amikor este hazajött.
– Nagyon is. Gyereket vár.
– Ó!
Másnap reggel a buggyantott tojás „nem ütötte meg a
mértéket”. Még Ursula is elismerte, hogy a Derek reggelijére
elkészített tojás lehangoló látványt nyújt, mintha a pirítósra
kitettek volna meghalni egy beteg medúzát. Derek arcán
sunyi mosoly jelent meg, mintha diadallal töltené el, hogy
hibán kapja rajta. Az új arckifejezés ezerszer rosszabb volt,
mint a régi.
– Szerinted ezt most egyem meg? – szegezte neki a
kérdést Derek. Ursulának több válasz is átfutott az agyán, de
mindet elvetette, mint provokatívat.
– Főzök egy másikat – mondta inkább.
– Álló nap olyan munkát végzek, amit semmire sem
becsülök, csak hogy eltartsalak. Szükségtelen az ostoba kis
kobakodat bármin is törni, nem? Reggeltől estig a lábadat
lógatod, illetve bocsáss meg – mondta szarkasztikusan –, el
is felejtettem, hogy teniszezel, és akkor még tojást sem tudsz
főzni.
Ursula nem sejtette, hogy Derek utálja a munkáját.
Sokszor panaszkodott az alsós harmadikosok viselkedésére,
és szünet nélkül arról beszélt, hogy az igazgató nem
méltányolja, hogy úgy töri magát, ám Ursulának meg sem
fordult a fejében, hogy ki nem állhatja a tanítást. Derek a
könnyeivel küszködött, és Ursula váratlanul, maga számára
is nem várt módon megsajnálta.
– Készítek egy másikat.
– Ne fáradj.
Ursula arra számított, hogy Derek a falhoz vágja a tojást
– azóta, hogy Ursula belépett a teniszklubba, Derek gyakran
vagdosott ételt a földhöz vagy a falhoz de Derek nyitott
tenyérrel teljes erejéből pofon csapta, amitől Ursula
nekiesett a tűzhelynek, majd térdre esett a padlón, mintha
imádkozna. Inkább a fájdalom, mint a pofon lepte meg.
Derek odament hozzá, és megállt fölötte a tányéron
fekvő, szemet sértő tojással. Egy pillanatig Ursula azt hitte, a
fejéhez vágja, de a férje lecsúsztatta a tojást a feje tetejére.
Aztán nagy léptekkel kivonult a konyhából, és Ursula
hallotta, hogy egy perc elteltével csapódik a bejárati ajtó. A
tojás lecsúszott a haján, az arcán a padlóra, ahol csendben,
sárgán szétfröccsent. Ursula feltápászkodott, és egy rongyot
keresett.

Az a reggel elsöpört egy gátat Derekben. Ursula olyan

szabályokat szegett meg, amiknek létezéséről nem is tudott:
túl sok szenet tett a tűzre, túl sok vécépapírt használt,
véletlenül égve hagyta a villanyt. Derek aprólékosan átnézett
minden nyugtát és számlát, minden fillérről elszámoltatta, és
Ursulánál sosem maradt megtakarított pénz.
Derek képes volt végeláthatatlan szónoklatokra a
legjelentéktelenebb dolgokról, és ha egyszer belefogott, nem
bírta abbahagyni. Állandóan dühös volt. Ursula dühítette fel
folyton. Esténként elvárta, hogy akkurátusan beszámoljon a
napjáról. Hány könyvet kölcsönzött a könyvtárból, mit
mondott neki a hentes, becsöngetett-e napközben valaki?
Ursula abbahagyta a teniszt. Így könnyebb volt.
Többet nem ütötte meg, de a férjében a felszín alatt
állandóan forrt az erőszak, a kialudt vulkán, amit Ursula újra
életre keltett. Derek folyton kibillentette a lelki
egyensúlyából, ezért pillanatnyi szünet sem volt, hogy
összezavarodott elméjét kitisztítsa. Derek a puszta létét is
bosszantónak érezte. Lehet-e az életet örökös büntetésként
élni? (Miért is ne, hiszen nem érdemli-e meg?)
Különös betegség kerítette a hatalmába, mintha a
gondolatai ködben úsznának. Feltételezte, hogy mivel
megvetette az ágyát, most így kell aludnia az álmát. Talán ez
dr. Kellet amor fatijának egyik változata. Vajon mit mondana
a pszichiáter a jelenlegi szorult helyzetéről? És ami ennél is
fontosabb, hogyan értékelné Derek sajátos személyiségét?

El kellett mennie az iskolai sportnapra. Nagy esemény volt

ez a Blackwood életében, és a tanárok feleségeit is elvárták
rá. Derek e figyelmeztetéssel adott pénzt egy új kalapra. –
Aztán elegáns légy!
Ursula egy helyi boltba ment, ami nők és gyerekek
számára árult ruházati cikket, és A La Mode-nak hívták (bár
nem az volt). Itt vette a harisnyáit és az alsóneműjét is. Az
esküvője óta nem vett új ruhát. Nem törődött annyira a
külsejével, hogy nyúzza Dereket egy kis pénzért.
Sötét kis bolt volt a többi sötét bolt – egy fodrászszalon,
egy halárus, egy zöldséges és egy postahivatal – között. Nem
volt sem szíve, se gyomra (vagy pénze) bemenni a városba,
egy elegáns londoni nagyáruházba (különben is mit szólna
Derek egy ilyen kiruccanáshoz?). Amikor még a
vízválasztónak tekinthető házassága előtt Londonban
dolgozott, sokat barangolt a Selfridge’sben vagy a Peter
Robinsonban. Ezek az áruházak ma már idegen bolygóknak
tűntek.
A kirakatba kitett holmikat narancsos-sárgás
fényszűrővel, valami vastag celofánnal védték a napsütés
ellen, amit az üvegre ragasztottak, és ami a Lucozade üdítő
üvegének csomagolására emlékeztette, és ami mindent
visszataszítóvá silányított.

Nem volt a legszebb kalap, de megteszi, gondolta Ursula.

Kelletlenül vette szemügyre a tükörképét az üzlet
mennyezetig érő háromrészes tükrében. A szárnyas
oltárképben háromszor rosszabbul festett, mint a
fürdőszobai tükörben (az egyetlenben, amit nem tudott
elkerülni. Nem ismerek már magamra, gondolta. Rossz utat
választott, rossz ajtót nyitott ki, és képtelen volt
visszatalálni).
Megijedt, amikor váratlanul borzalmasan feljajdult. A
teljes reménytelenség nyomorúságos jajgatása szakadt ki
belőle. Az üzlet tulajdonosa előrohant a pult mögül. – Jaj,
kedvesem, ne izgassa fel magát – mondta. – A nehéz napok,
ugye? – A nő leültette, teával és keksszel kínálta, és Ursula
nem talált szavakat, hogy kifejezze a háláját ezért a
keresetlen kedvességért.

Az iskola egy megállóra volt vonattal, aztán még egy rövid

séta következett egy csendes úton. Ursula elvegyült a
Blackwood kapuján beözönlő szülők között. Izgalmas és
kicsit ijesztő volt hirtelen a tolongásban találnia magát. Még
fél éve sem volt férjnél, de máris elfelejtette, milyen érzés
sok ember között lenni.
Még sosem járt az iskolában, és meglepte az egyszerű
vörös téglaépület és a prózai növényszegély, ami szöges
ellentéte volt a Todd család férfi tagjai ódon iskolájának.
Maurice után Teddy és Jimmy is Hugh régi iskolájába járt,
egy lágy tónusú szürke kőből épült és egy oxfordi egyetemi
fakultással vetekedő szépségű intézménybe. („Belül barbár”
– vélekedett Teddy.) Az iskolát környező zöld különösen szép
volt, és még Sylvie is megcsodálta a virágágyakban burjánzó
növényeket. „Romantikusan ültették be” – jegyezte meg.
Derek iskolájából hiányzott a romantika, a fő hangsúly a
sportpályákon volt. A Blackwoodba járó fiúk nem az elméleti
tárgyakban jeleskedtek, legalábbis Derek véleménye szerint,
és végtelen rögbi-és krikettmeccsekkel kötötték le őket. Még
több ép testben ép lélek. Vajon Dereknek ép-e a lelke?
Már késő lett volna kikérdezni a testvéréről és az apjáról,
mert Ursula sejtése szerint felrobbant volna a Krakatau
vulkán. Ugyan miért talál ki valaki ilyesmit? Dr. Kellet
biztosan tudná rá a választ.
Kecskelábú asztalokat állítottak fel az atlétikai pálya
egyik végén, rajtuk frissítő volt a szülőknek és a tanári
karnak. Tea, szendvicsek, száraz Dundee torta ujjnyi vastag
szeletei. Ursula a nagy csapos teáskannánál téblábolt, és
Dereket kereste. A férje azt mondta, nem tud sokat
beszélgetni vele, mert „be kell segítenie”, így amikor Ursula
végre észrevette a pálya túlsó végén, Derek szorgalmasan
cipelt egy csomó nagy karikát, amiknek rendeltetése rejtély
maradt Ursula előtt.
Az asztalok körül csoportosulok láthatóan ismerték
egymást, elsősorban a tanárok feleségei, és Ursula
rádöbbent, hogy jóval több társasági összejövetel lehet
Blackwoodban, mint amit Derek említett.
Pár idősebb tanár, akik talárban denevéreknek látszottak,
egy teázóasztal fele sétált, és Ursula fülét megütötte az
„Oliphant” név. Igyekezett a lehető legészrevétlenebbül
közelebb somfordálni, és úgy tett, mintha a figyelmét lekötné
a rákkrém, ami a szendvicsén volt.
– Az ifjú Oliphant megint bajba került.
– Tényleg?
– Megütött egy fiút, ha jól tudom.
– Az nem akkora vétség. Én is verem őket.
– De ezúttal rosszul sült el. A szülők a rendőrséggel
fenyegetőznek.
– Sosem tudott fegyelmet tartani az osztályban.
Természetesen átkozottul vacak tanár.
A két férfi a tortával megpakolt tányérokkal arrébb
ballagott. Ursula a nyomukban maradt.
– Fülig ül az adósságban.
– Talán a könyvéből befolyik majd valami.
Szívből nevettek, mintha egyikük remek viccet mondott
volna.
– Úgy hallom, ma a felesége is itt lesz.
– Tényleg? Tartsuk nyitva a szemünket. Úgy tudom,
labilis nő. – Ez is jó vicc lehetett. Ursula összerezzent a
gátfutás startját jelző pisztolylövéstől. Hagyta, hadd
baktassanak tovább a tanárok. Elege lett a hallgatódzásból.
 Megpillantotta a felé tartó Dereket, aki most a karikák
helyett esetlenül cipelt egy csomó merev gerelyt. Odakiáltott
néhány fiúnak, hogy segítsenek, és azok engedelmesen
odabaktattak. Amikor elmentek Ursula mellett, az egyik
félhangosan kuncogott:
– Igenis, Mr. Elefánt, jövök már, Mr. Elefánt.
Derek ledobta a gerelyeket, azok zörögve hullottak a
földre.
– Vigyétek a pálya végére, gyerünk már, igyekezzetek –
utasította őket. Odajött Ursulához, és futó csókot lehelt az
arcára. – Szervusz, drágám – mondta. Ursulából kitört a
nevetés. Nem bírta visszafojtani. Hetek óta nem mondott
neki ilyen kedveset, és ezt is csak a közelben álldogáló két
tanárfeleség kedvéért tette.
– Mulatságosnak találsz valamit? – kérdezte Derek, és
kényelmetlenül sokáig fürkészte az arcát. Ursula látta rajta,
hogy belül fortyog a dühtől. Válasz helyett megrázta a fejét.
Attól tartott, hogy hangosan sikoltozni kezd, érezte, hogy az
ő vulkánjában is felfelé bugyog a magma, és kitöréssel
fenyeget. Hisztérikus állapotban lehet, gondolta. Labilis.
– Meg kell néznem a felsősök magasugrását – nézett le rá
a homlokát ráncolva Derek. – Nemsokára megkereslek. – A
szemöldökét ráncolva sétált el.
– Mrs. Oliphant? Ugye, ön Mrs. Oliphant? – A két
tanárfeleség rávetette magát, mint sebesült prédát
kiszimatoló nőstény oroszlánok.
Egyedül utazott haza is, mert Dereknek még az esti
tanulószobában kellett felügyelnie, és az iskolában fog
vacsorázni, mondta. Találomra összedobott egy teából, sült
heringből és hideg krumpliból álló késői uzsonnavacsorát, és
hirtelen erős vágy fogta el egy üveg jófajta vörösbor után. Mi
több, egyiket a másik után hajtotta volna fel, míg halálra
nem issza magát. Bekaparta a heringszálkákat a szemetesbe.
Elmúlni, kín nélkül, ez éjjelen.64 Ennél a nevetséges életnél
minden jobb volt.
Derek közröhej tárgya volt a fiúk és a kollégái szemében.
Mr. Elefánt. El tudta képzelni, ahogy a rakoncátlan alsós
harmadikosok dührohamba lovalják. És a könyve? Mi a
helyzet a könyvével?
Ursula sosem foglalkozott sokat Derek
„dolgozószobájának” tartalmával. És ami azt illeti, a
Plantagenetek vagy a Tudorok iránt sem érzett különösebb
érdeklődést. A férje szigorúan meghagyta, hogy ne mozdítson
el egy papírlapot vagy könyvet sem, amikor az ebédlőben
(még mindig szeretett így gondolni rá) port töröl vagy bútort
fényez, de Ursulát egyébként sem izgatta a dolog, és
pillantásra sem méltatta a munkában lévő nagy művet.
Derek az utóbbi időben lázasan dolgozott, az asztalt
egymásra dobált papírfecnik és rendetlenül lefirkantott
jegyzetek borították. Befejezetlen mondatok és gondolatok:
elég szórakoztató, bár kissé kezdetleges hiedelem… planta
genista, a közönséges rekettyéből származik az Angevin név…
az ördögtől származik, és az ördöghöz tér meg. Nem sok jelét
látta egy kézzelfogható kéziratnak, csak javításokat és

64
John Keats: Óda egy csalogányhoz (Tóth Árpád fordítása).
javítások javításait fedezte fel, ugyanazt a bekezdést újra
meg újra átírva, alkalmanként kisebb javításokkal, véget
nem érő vázlatokkal a Blackwood címerével és mottójával
díszített fedelű vonalas füzetekben (A posse ad esse – „A
lehetőségtől a valóságig”). Nem csoda, hogy nem akarta,
hogy legépelje a kéziratát. Most döbbent rá, hogy egy
Casaubonhoz65 ment hozzá.
Derek egész élete koholmány volt. Hozzá intézett első
szavaitól kezdve (Ó, istenem. Micsoda szörnyűség. Hadd
segítsek) semmi sem volt hiteles. Vajon mit akart tőle? Egy
magánál gyengébbet keresett? Vagy feleséget, anyát a
gyerekeinek, aki elvégez otthon minden házimunkát,
felvállalja a vie quotidienne66 buktatóit a mögöttes káosz
nélkül? Ursula azért ment hozzá, hogy biztonságban legyen
ettől a káosztól. Ursula most értette meg, hogy Derek
ugyanezért vette el. A világon nem akadt két olyan ember,
akik ennyire nem tudtak gondoskodni a másik biztonságáról.
Ursula átkutatta a tálaló fiókjait, és egy levélköteget
talált. A legfelsőn a William Collins és Fiai kiadó cégjelzése
állt. A kiadó „sajnálattal” utasította vissza a könyv ötletét,
ami a „történelemkönyvek már amúgy is túltelített
szegmensét” gazdagítaná. Más tankönyv-kiadóktól is hasonló
elutasítások érkeztek, és ami még rosszabb, volt egy rakás
kifizetetlen számla és fenyegető hangvételű utolsó
felszólítás. Egy igencsak éles hangú levél a ház kifizetésére
felvett kölcsön haladéktalan visszafizetését követelte.

65
Edward Casaubon George Elliott Middlemarch című regényének egyik főhőse,
egy idősödő, nagyképű és eredményt felmutatni képtelen tudós, aki a soha be
nem fejezett „remekművén” dolgozik.
66
Mindennapi élet.
Emlékeztetett azokra a barátságtalan levelekre, amiket neki
diktáltak, hogy aztán legépelje őket a titkárnőképzőben:
„Kedves Uram! Tudomásomra jutott… ”
Hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó. Nagyot dobbant a
szíve. Derek jelent meg az ebédlőajtóban mint színpadon
felbukkanó horrorisztikus betolakodó.
– Mit művelsz? – szegezte neki a kérdést.
Ursula feltartotta a William Collinstól érkezett levelet.
– Velejedig hazug vagy. Miért vettél el? Miért tettél
mindkettőnket ilyen boldogtalanná? – Az arckifejezése. Az a
pillantás. Ursula kiprovokálta, hogy megölje, de nem volt-e
egyszerűbb, mint önkezével véget vetni az életének? Már
semmi sem érdekelte, kiveszett belőle minden küzdőszellem.
Számított az első ütésre, mégis meglepetésként érte,
ahogy Derek ökle keményen az arca közepébe csapódott,
mintha el akarta volna törölni.

Ursula a konyhapadlón aludt vagy talán ájultan feküdt.

Valamivel hat előtt tért magához. Hányingere volt, szédült,
minden porcikája sajgott és hasogatott. A teste mintha
ólomból lett volna. Vágyott egy pohár vízre, de nem merte
kinyitni a csapot, mert félt, hogy felébreszti Dereket. Előbb
egy székbe, majd az asztalba kapaszkodva felállt. Megtalálta
a cipőjét, aztán kióvakodott az előszobába, ahol leakasztotta
a kabátját és egy fejkendőt a fogasról. Derek a kabátzsebében
tartotta a tárcáját. Ursula kivett egy tízshillinges bankjegyet,
ami bőven elég volt a vonatjegyre, aztán a taxira. Már a
megerőltető utazás gondolatától kimerültség fogta el. Nem
volt biztos benne, hogy el tud gyalogolni a Harrow és
Wealdstone állomásig.
Belebújt a kabátjába, a kendőt úgy kötötte fel, hogy
eltakarja az arcát. Nem nézett az előszobai tükörbe.
Elviselhetetlen látvány lett volna. A bejárati ajtót csak
behúzta, hogy a zár kattanása ne ébressze fel a férjét. Ibsen
Nórájára gondolt, aki becsapja maga mögött az ajtót. Nóra
sem adta volna a fejét ilyen színpadias gesztusokra, ha Derek
Oliphanttől próbált volna menekülni.
Élete leghosszabb gyaloglása volt. A szíve olyan gyorsan
vert, hogy azt hitte, felmondja a szolgálatot. Végig azt hitte,
hogy mindjárt hallja Derek lépteit, ahogy futva utoléri, és a
nevét kiabálja. A pénztárnál a szájában összetört, véres
fogain át motyogta, hogy „Euston”. A jegypénztáros csak
rápillantott, aztán gyorsan elkapta a tekintetét, amikor
meglátta, milyen állapotban van. Ursula arra gondolt, talán
még sosem szolgált ki olyan női utast, aki úgy festett, mintha
ökölharcba keveredett volna.
Az aznapi első vonatra még tíz gyötrelmes percet kellett
kivárnia a női mosdóban, de legalább ihatott egy kis vizet, és
lemoshatta az arcára száradt vért.
A kocsiban lehajtott fejjel ült, és a kezével takarta el az
arcát. Az öltönyös, keménykalapos férfiak szándékosan
levegőnek nézték. Amikor a vonat kigördült az állomásról,
megkockáztatott egy pillantást a peronra, és mérhetetlen
megkönnyebbüléssel látta, hogy Dereknek még mindig
nyoma sincs. Ha szerencséje van, még nem tűnt fel neki
Ursula távolléte, és a hálószoba padlón végzi a
fekvőtámaszait, róla meg azt hiszi, a konyhában készíti a
reggelit. Péntek: füstölt heringes nap. A hering még
újságpapírba csomagolva a kamra polcán feküdt. Derek
őrjöngeni fog.
Amikor a eustoni állomáson leszállt, majdnem
összecsuklott alatta a lába. Az emberek nagy ívben
megkerülték, és Ursula aggódott, hogy a taxis nem veszi fel,
de amikor megmutatta a pénzét, beleegyezett, hogy elviszi.
Szótlanul hajtottak át az éjszakai esőben megfürdetett
városon. A házak kövei csillogtak az első napsugaraknál, a
puha, enyhén felhős hajnal rózsaszínek és kékek opálos
fényében ragyogott. Ursula el is felejtette, mennyire szereti
Londont. Jobb lett a kedve. Úgy döntött, tovább él, és most
mindennél jobban vágyott erre.
Az út végén a taxis kisegítette a kocsiból. „Ugye, biztos
benne, kisasszony?” – tekintett fel kétkedve a Melbury
Roadon a nagy vörös téglás házra. Ursula némán bólintott.
Szükségszerűen adódó úti cél volt.
Becsöngetett, és nyílt a bejárati ajtó. Izzie elszörnyedve
kapta a szája elé a kezét, amikor meglátta az arcát.
– Ó, istenem! Mi az ördög történt veled?
– A férjem megpróbált megölni.
– Jobb, ha bejössz – invitálta Izzie.

A sebek nagyon lassan gyógyultak.

– Harctéri sebesülések – jegyezte meg Izzie.
Izzie fogorvosa rendbe hozta a fogait, és egy darabig fel
kellett kötnie a karját. Újból eltört az orra, az arccsontja és
az állkapcsa elrepedt. Selejtes lett, már nem volt sértetlen.
Ugyanakkor azt is érezte, mintha az őt ért megpróbáltatás
megtisztította volna. A múlt már nem nehezedett olyan
iszonyatos súllyal a jelenre. Küldött egy üzenetet Rókazugba,
amiben értesítette a családját, hogy a nyarat a Skót-felföldön
tölti, „Derekkel túrázik”. Meg mert volna esküdni rá, hogy
Derek nem keresi Rókazugban. Valahol biztos a sebeit
nyalogatja. Talán Barnetben. Szerencsére sejtelme sem volt,
hol lakik Izzie.
Izzie meglepően együttérző volt. „Maradj csak, amíg
akarsz – mondta. – Nem árt egy kis változatosság, hiszen
csak egyedül lötyögök a lakásban. És isten a megmondhatója,
van annyi pénzem, hogy eltartsalak. Ne kapkodj – tette
hozzá. – Nem kell siettetned a dolgokat. Az istenért, hisz
csak huszonhárom vagy!” – Ursula nem tudta eldönteni, mi a
meglepőbb: Izzie őszinte vendégszeretete, vagy az, hogy
tudja, hány éves. Belgravia talán Izzie-t is megváltoztatta.
Ursula egy este magában volt, amikor Teddy felbukkant.
– Nehéz megtalálni – mondta az öccse, és hatalmas
öleléssel üdvözölte. Ursula szíve nagyot dobbant az örömtől.
Teddy valahogy mindig valóságosabbnak tűnt másoknál. A
Hall gazdaságában végigdolgozott hosszú nyári hónapok után
barna lett a bőre, és megizmosodott. Nemrégiben jelentette
be, hogy gazdálkodó akar lenni.
– Legalább visszakapom a pénzt, amit az iskoláztatásodra
költöttem – jegyezte meg Sylvie, de mosolygott, mert Teddy
volt a kedvence.
– Mintha az az én pénzem lett volna – tette hozzá Hugh.
(Hugh-nak vajon volt kedvence? Te vagy, azt hiszem, mondta
Pamela.)
– Mi történt az arcoddal? – kérdezte Teddy.
 – Kis baleset. Látnod kellett volna korábban! – nevetett
Ursula.
– Nem vagy a Felföldön – szűrte le Teddy.
– Nem úgy fest, igaz?
– Akkor hát elhagytad?
– Igen.
– Helyes. – Teddy Hugh-hoz hasonlóan nem volt a
hosszadalmas elbeszélések híve. – Hol a könnyelmű
nénikénk?
– Elment könnyelműsködni. Azt hiszem, a Követségi
Klubba. – Izzie pezsgőjével ünnepelték meg Ursula
szabadulását.
– Anya kegyeiből valószínűleg ki fogsz esni – vélte Teddy.
– Egy percig se aggódj, már rég kiestem.

Omlettet sütöttek együtt, hozzá paradicsomsalátát

készítettek, és az ölükbe tett tányérból ették meg, miközben
Ambrose és zenekara szólt a rádióból. Teddy rágyújtott,
amikor befejezték az evést.
– Olyan felnőttes vagy mostanában! – nevetett Ursula.
– Izmokat fejlesztettem – ugráltatta a bicepszét Teddy,
mint egy cirkuszi erőművész. Angol irodalmat hallgatott
Oxfordban, és azt mesélte, megkönnyebbülés, hogy nem kell
gondolkodnia, és a „földet túrhatja”. Verseket is ír, vallotta
be. A földről, nem „érzésekről”. Nancy halála összetörte
Teddy szívét, és ha egy szív megszakad, többé sosem forr
össze tökéletesen, mondta.
 – Jamesien hangzik, mi? – kérdezte szomorkásan. (Ursula
saját magára gondolt.)
A reményvesztett Teddy belül hordozta a sebeit, a szívén
seb támadt, amikor a kis Nancy Shawcrosst kitépték belőle.
– Olyan, mintha belépnél egy szobába, és véget érne az
életed, de mégis folytatódna – mondta Ursulának.
– Azt hiszem, értem. Tényleg – bizonygatta Ursula.
Ursula elszundított, a fejét Teddy vállára ejtve. Még
mindig ólmosan fáradt volt. („Az alvás nagy gyógyító” –
mondta Izzie, amikor mindennap tálcán ágyba vitte neki a
reggelit.)
Teddy végül felsóhajtott, nyújtózott egyet, és így szólt.
– Ideje visszaindulnom Rókazugba. Miben maradjunk,
találkoztunk? Vagy még Brigadoonban67 vagy? – Kivitte a
tányérokat a konyhába. – Míg kitalálod a választ,
elmosogatok.
Amikor megszólalt a csengő, Ursula azt hitte, Izzie ért
haza. Most, hogy Ursula a Melbury Roadon lakott, Izzie nem
sokat törődött a kulcsaival. „Hiszen te mindig itt vagy,
drágám” – mondta, amikor Ursulának fel kell tápászkodnia
hajnali háromkor, hogy beengedje.
De nem Izzie volt, hanem Derek. Ursula úgy meglepődött,
hogy meg sem tudott szólalni. Egyszer s mindenkorra maga
mögött hagyta, és úgy gondolt Derekre, mint aki megszűnt
létezni. Nem volt helye a Holland Parkban, hanem inkább a
képzelet valami sötét zugában.

67
Brigadoon egy Loewe-Lerner-musical címe, ami két amerikai turistáról szól,
akik Skóciában túráznak, és véletlenül rábukkannak egy rejtélyes falura.
Brigadoonra, ami százévenként csak egyszer látható.
 Derek hátracsavarta a karját, és a görnyedt Ursulával az
előszobán át bemasírozott a szalonba. Lepillantott a keleties
stílusban, nehéz fából faragott dohányzóasztalra. Meglátta az
üres pezsgőspoharakat és a nagy ónix hamutartót Teddy
csikkjeivel.
– Ki van itt veled? – sziszegte a dühtől tajtékozva. – Kivel
paráználkodtál?
– Paráználkodtam? – kérdezett vissza a szón meglepődve
Ursula. Milyen bibliai! Teddy lépett be a szobába, lazán a
vállára vetett egy konyharuhát.
– Mi történik itt? – kérdezte, aztán: – Azonnal vedd le
róla a kezed.
– Ő volt az? – kérdezte Derek Ursulát. – Ő az a férfi,
akivel végigkurválkodod Londont? – majd válaszra sem várva
a dohányzóasztalba verte Ursula fejét. Ursula a földre
csúszott. Borzalmas fájdalom hasított a fejébe, és csak
rosszabbodott, ahelyett hogy csökkent volna, mintha satuba
fogták volna, amit folyamatosan szorosabbra húztak. Derek a
feje fölé emelte a nehéz ónix hamutartót, mint egy áldozati
kelyhet, és nem törődött a szőnyegre záporozó csikkekkel.
Ursula tudta, hogy képtelen normálisan gondolkodni, mert
rémülten össze kellett volna húznia magát, de csak az járt az
eszében, hogy az egész olyan, mint a buggyantott tojásos
eset, és milyen ostoba is az élet. Teddy ráordított Derekre,
aki hozzávágta a hamutartót, ahelyett hogy Ursula
koponyáját zúzta volna be vele. Ursula nem látta, hogy
eltalálta-e Teddyt, mert Derek a hajánál fogva felemelte a
fejét, és hozzávágta az asztalhoz. Ursula úgy érezte, mintha
villám lobbant volna a szeme előtt, de a fájdalom csökkenni
kezdett.
 Mozgásra képtelenül zuhant vissza a földre. Olyan
rengeteg vér csörgött a szemébe, hogy alig látott. Amikor
másodszor csapódott a feje az asztalhoz, valami elszakadt,
talán az életösztöne. A furcsa csoszogásból és nyögésekből
összeálló táncból, ami körülötte folyt, tudta, hogy Teddy
Derekkel birkózik. Teddy legalább még talpon volt, és nem
eszméletét vesztve hevert a szőnyegen, de Ursula nem
akarta, hogy verekedjen, azt szerette volna, ha elmenekül,
nehogy baja essen. A halált sem bánta, csak Teddyt ne
fenyegesse veszély. Mondani próbált valamit, de csak
értelmetlen hörgés jött ki a száján. Nagyon fázott és fáradt
volt. Eszébe jutott, hogy Belgravia után a kórházban is így
érezte magát. Akkor Hugh mellette volt, és a kezét szorítva
ebben az életben tartotta.
Még Ambrose-t hallotta a rádióból, Sam Browne „A nap
feltette a kalapját” című dalt énekelte. Vidám dal volt, ami
mellett itt hagyta az életet.
Érte jött a fekete denevér. Ursula nem akart menni. A
feketeség körben közelebb lopódzott. Csendes halál. Olyan
hideg volt! Ma éjjel havazni fog, gondolta, bár még nem is
volt tél. Máris szitálni kezdett a hó, a hideg pelyhek
szappanként olvadtak el a bőrén. Ursula Teddy felé nyújtotta
a kezét, hogy belekapaszkodjon, de ezúttal semmi sem
akadályozta meg, hogy belehulljon a sötét éjszakába.
 1926. február 11.

– Aú! Ezt meg m’ér’ csináltad? – ordított fel Howie, és

megdörzsölte az arcán a helyet, ahol Ursula hölgyhöz nem
méltóan behúzott neki. – Kislányhoz képest piszkosul jó
jobbegyenesed van – tette hozzá majdnem csodálattal. Még
egyszer megpróbálta elkapni, de Ursula olyan ügyesen tért ki
előle, mint egy macska, s közben észrevette Teddy labdáját,
ami egy madárbirs legeldugottabb sarkában lapított. Egy jól
célzott rúgással eltalálta Howie sípcsontját, így elég ideje
maradt, hogy kimentse a labdát a nehezen engedő bokorból.
– Csak egy csókot akartam – méltatlankodott Howie.
Groteszk sértettség csendült ki a hangjából. – Nem akartalak
megerőszakolni vagy ilyesmi. – Az embertelen szó a hűvös
levegőben lebegett. Ursula talán elpirult, el is kellett pirulnia
a szó hallatán, de bizonyos fokig úgy érezte, hogy ura e
kifejezésnek. Megsejtette, hogy a Ho-wie-hoz hasonló fiúk
ilyesmit tesznek az olyan lányokkal, mint ő, Ursula. A lányok,
hát még a tizenhatodik születésnapjukat ünneplők
körültekintően kell hogy átkeljenek egy sötét, elvadult erdőn.
Vagy ez esetben a Rókazug kertjének végében lévő
csalitoson. Howie kicsit szégyenlős arckifejezése
elégedettséggel töltötte el.
– Howie! – hallották Maurice kiabálását. – Itt hagyunk,
cimbora!
– Ideje indulnod – nógatta Ursula. Csekély diadal
újdonsült nőiessége lelett.
– Megtaláltam a labdádat – mondta Ursula Teddynek.
– Óriási – örvendezett Teddy. – Köszönöm. Eszünk még a
születésnapi tortádból?
 1926. augusztus

Il se tenait devant un miroir long, appliqué au mur entre les

deux fenêtres, et contemplait son image de très jeune homme,
ni grand ni petit, le cheveu bleuté comme un plumage de merle
(„…a két ablak között álló tükörben szép arcát nézegette.
Egészen fiatal férfi volt, se nem magas, se nem alacsony, a
haja kékesfeketén villogott, mint a rigó tolla”.)68
Ursula alig bírta nyitva tartani a szemét olvasás közben.
Csodálatosan meleg volt, és az idő mézesen csordogált napról
napra. Nem volt más teendő, mint olvasni és hosszú sétákra
menni abban a hiú reményben, hogy összefut Benjamin Cole-
lal vagy akár bármelyik Cole fiúval, akik mind csinos, sötét
hajú kamaszokká serdültek. „Olasznak is nézhetnék őket” –
jegyezte meg Sylvie. De miért is akarnának másnak látszani,
mint akik?
– Tudod – mondta Sylvie, amikor felfedezte Ursulát az
almafák alatt, a Chéri pedig mellette hevert álmatagon a
meleg füvön –, soha többé nem lesznek ilyen véget nem érő,
lustálkodós napjaid az életben. Azt képzeled most, hogy
lesznek, de tévedsz.
– Hacsak nem leszek hihetetlenül gazdag – vetette ellen
Ursula. – Akkor álló nap lógathatom a lábam.
– Előfordulhat – mondta Sylvie, aki nem szívesen hagyott
fel újabban szokásává vált depressziós látásmódjával. – De a

68
Colette: Chéri – Egy kurtizán szerelme (Kállay Miklós – Tótfalusi Ágnes
fordítása).
nyár ettől még egy nap elmúlik. – Leereszkedett a fűre
Ursula mellé. A bőre szeplős lett a napon végzett kerti
munkától. Sylvie mindig a madarakkal kelt, Ursula viszont
legszívesebben egész nap aludt volna. Sylvie lustán
belelapozott a Colette-be, és így szólt. – Kezdhetnél valamit a
franciáddal.
– Élhetnék Párizsban – vetette fel Ursula.
– Azt azért ne – mondta Sylvie.
– Mit gondolsz, jelentkezzek érettségi után egyetemre?
– Jaj, drágám, mi értelme lenne? Ott nem tanulod meg,
hogy légy jó feleség és anya.
– És ha nem akarok az lenni?
Sylvie felnevetett.
– Badarságot beszélsz, csak hogy provokálj. –
Megsimogatta Ursula arcát. – Mindig fura kis jószág voltál. A
ház előtt terítettünk uzsonnára – emelkedett fel kelletlenül. –
Lesz tea és sütemény. És sajnos, Izzie is.

– Drágám! – kiáltott fel Izzie, amikor meglátta a felé

közeledő Ur-sulát. – Hogy megnőttél, amióta utoljára
láttalak! Nő lettél, és milyen csinos!
– No, nem egészen – ellenkezett Sylvie. – Éppen a
jövőjéről beszélgettünk.
– Valóban? – kérdezte Ursula. – Azt hittem, a
franciatudásomról volt szó. Szeretnék továbbtanulni –
mondta Izzie-nek.
– Milyen komoly vagy – hümmögött Izzie. – Tizenhat
évesen fülig szerelmesnek kellene lenned valami nem hozzád
illő fiúba. „Az is vagyok – gondolta Ursula. – Benjámin Cole-
ba.” Aki feltevése szerint biztos alkalmatlan volt. („Egy
zsidóba?” – szinte hallotta Sylvie hangját. Vagy egy
katolikusba, vagy egy szénbányászba [vagy bárki külföldibe],
egy bolti eladóba, hivatalnokba, inasba, villamosvezetőbe
vagy tanítóba. A hozzá nem illő fiúknak se szeri, se száma
nem volt.)
– Te az voltál? – kíváncsiskodott Ursula.
– Micsoda? – értetlenkedett Izzie.
– Szerelmes voltál tizenhat éves korodban?
– Halálosan.
– És te? – fordul Ursula az anyjához.
– Isten ments! – mondta Sylvie.
– De tizenhét évesen már az kellett hogy legyél – szúrta
közbe Izzie.
– Igazán?
– Természetesen akkor, amikor megismerkedtél Hugh-
val.
– Hát persze.
Izzie Ursulához hajolt, és cinkosan lehalkította a hangját.
– Én elszöktem hazulról, amikor annyi idős voltam, mint
most te.
– Badarság – mondta Sylvie Ursulának. – Nem tett
ilyesmit! Á, itt is van Bridget az uzsonnával! – Sylvie Izzie-
hez fordult. – Van valami különösebb oka a látogatásodnak,
vagy azért jöttél csak, hogy bosszants?
– Erre jártam kocsival, és gondoltam, beugrók. Szerettem
volna megkérdezni valamit.
– Ó, istenem – sóhajtott fel fáradtan Sylvie.
– Törtem a fejemet.
 – Ó, istenem.
– Kérlek, ne hajtogasd ezt folyton, Sylvie.
Ursula teát töltött és tortát szeletelt. Veszekedést sejtett.
Izzie-t egy falat torta átmenetileg elnémította; nem Mrs.
Glover habkönnyű piskótája került az asztalra.
– Mint már említettem – nyelte le nagy nehézséggel –,
sokat törtem a fejemet, és ne mondj semmit, Sylvie. Az
Augustus kalandjai még mindig szédületesen sikeres.
Félévente írok egy könyvet. Kész őrület! És ott a házam
Holland Parknál, pénzem is van, de férjem nincs. És
gyerekem sincs.
– Tényleg? – csodálkozott Sylvie. – Egész biztos vagy
benne? Izzie eleresztette a füle mellett a megjegyzését.
– Senkivel sem oszthatom meg a szerencsémet. Szóval
arra gondoltam, hogy mi lenne, ha örökbe fogadnám Jimmyt?
– Tessék?!

– Elképesztő! – sziszegte oda Sylvie Hugh-nak. Izzie még kint

ült a kertben, és Jimmynek olvasott fel egy befejezetlen
kéziratból, amit hatalmas retiküljéből vett elő. „Augustus a
tengerparton”.
– Miért nem akar engem adoptálni? – kérdezte Teddy. –
Végtére is rólam mintázta Augustust.
– Szeretnéd, ha ezt tenné? – kérdezte zavartan Hugh.
– Jesszusom, dehogy! – mondta Teddy.
– Senkit sem fog magához venni – kelt ki magából Sylvie.
– Menj, és beszélj vele, Hugh.
Ursula almát keresett a konyhában, ahol Mrs. Glover éppen a
borjúhússzeleteket verte ki a klopfolóval.
– Azt képzelem, hogy a németek fejét püfölöm!
– Tényleg?
– Azokét, akik gázt bocsátottak szegény George tüdejére.
– Mi lesz a vacsora? Éhen halok. – Ursula szíve
megkérgesedett szegény George Glover tüdeje iránt;
annyiszor hallott már róla, hogy úgy érezte, önálló életre
kelt, mint Sylvie anyjának tüdeje, mely szerv karakteresebbé
vált, mint a tulajdonosa.
– Borjúszelet lesz à la Russe – válaszolta Mrs. Glover.
Átfordította a szeleteket, és tovább püfölte őket. – De azért
vigyázz, mert az oroszok se sokkal jobbak. – Ursulában
felmerült, vajon Mrs. Glover találkozott-e már más ország
polgárával.
– Egy csomó zsidó él Manchesterben – folytatta Mrs.
Glover.
– Találkozott velük?
– Én? Minek találkoztam volna?
– A zsidók nem feltétlenül külföldiek, nem? A szomszéd
Cole-ék is azok.
– Ne butáskodj – torkolta le Mrs. Glover. – Cole-ék
angolok, akárcsak mi. – Kifogástalan modoruk miatt Mrs.
Glover kedvelte a Colé fiúkat. Ursula úgy sejtette, nem
érdemes tovább vitatkoznia. Vett még egy almát, Mrs. Glover
pedig folytatta a klopfolást.
Ursula a kert félreeső szegletében, egy padon, Sylvie
egyik kedvenc búvóhelyén ette meg az almát. A „borjúszelet
lesz à la Russe” álmosítón lebegett át a tudatában. Aztán
hirtelen felpattant, a szíve hevesen vert a mellkasában, egy
váratlan és ismerős, de rég eltemetett rettegés kelt életre, de
mi okozhatta? Az egész annyira szöges ellentéte volt a
nyugalmas kertnek, az arcát simogató késő délutáni
melegnek, Hatfie-nek, a napsütötte ösvényen magát
tisztogató macskának.
Nem voltak baljós előjelek, amik végzetes bajra utaltak
volna, semmi sem jelezte, hogy a világban nincs minden
rendben, Ursula mégis a bokorba dobta az almacsutkát, és a
kapun keresztül kimenekült az ösvényre, a sarkában fogukat
csattogtatták a régi démonok. Hattie abbahagyta a
tisztálkodást, és megvetően szemlélte a lengő kertkaput.
Talán vasúti katasztrófa történt, és le kell tépnie az
alsószoknyáit, hogy jelezzen a mozdonyvezetőnek, mint a
lányok a Hárman a vasút mentén69 című könyvben Hattie
abbahagyta a tisztálkodást, és megvetően nézte a lengedező
kaput, de nem így történt, mert amikor az állomásra ért, az
öt harmincas londoni vonat éppen lassan gördült a peron
mellett Fred Smith és a mozdonyvezetője biztonságot nyújtó
sáfárkodása mellett.
– Miss Todd! – billentette meg a sapkáját Fred. – Jól érzi
magát? Nyugtalannak látszik.
– Köszönöm kérdését, Fred, minden rendben. – Csak
halálos rettegés állapotában, de azzal mit sem kell törődni.
Fred Smithen nem látszott, hogy valaha is átélte volna a
halálos rettegés érzését.

69
Edith Nesbit ifjúsági regénye.
Továbbra is a leírhatatlan félelem szorításában az ösvényen
sétált haza. Félúton szembejött vele Nancy Shawcross.
– Szia, mit keresel itt? – kérdezte, mire Nancy ennyit
válaszolt.
– Ó, csak a növénygyűjteményembe keresgélek dolgokat.
Már szedtem tölgyleveleket és néhány apró makkot.
Ursulából lassan távozott az iszony.
– Gyere, hazakísérlek.
Amikor a tejgazdaság rétje felé közeledtek, egy férfi
mászott át az ötrudas kapun, és nehézkesen ért földet a
turbolya között. Megbillentette Ursula felé a kalapját, és „Jó
estét, kisasszony’-t motyogott, majd továbbment az állomás
felé. Bicegett, amitől viccesen járt, úgy, mint Charlie Chaplin.
Még egy háborús veterán, gondolta magában Ursula.
– Ki volt az? – kérdezte Nancy.
– Fogalmam sincs – válaszolta Ursula. – Jaj, nézd csak, az
úton fekszik egy döglött bűzös holyva! Kéred?
 HOLNAP GYÖNYÖRŰ NAP70

70
Irving Berlin 1938-ban írt dala, amit Vera Lynn énekelt, és ami reményt
nyújtott a második világháború és a londoni bombázások idején.
 1939. szeptember 2.

– Maurice szerint pár hónap, és vége az egésznek. – Pamela a

pocakja csinos kupolájára tette a tányérját. A kupola alatt
volt a következő babája. Kislányban reménykedett.
– Addig folytatod, míg nem születik lányod? – kérdezte
Ursula.
– A végítélet napjáig! – válaszolta vidáman Pamela. –
Szóval – mit mondjak, nagy meglepetésemre – meghívtak
minket. Surrey-ba vasárnapi ebédre. Maximális felhajtás. A
két elég furcsa gyerekük, Philip és Hazel…
– Talán kétszer láttam őket.
– Annál biztosan többször, csak nem tűntek fel. Maurice
azt mondta, azért hívott át minket, hogy az „unokatestvérek
jobban megismerjék egymást”, de a fiúk nem szerették meg
őket. Philip és Hazel nem tudják, hogy kell játszani. És az
anyjuk a marhasült meg az almás pite szenvedő áldozata.
Edwina Maurice mártírja is. A mártíromság persze illik
hozzá, hiszen vadul keresztény, tekintve, hogy anglikán
vallású.
– Nem bírnám elviselni Maurice-t mint férjet. Nem is
értem, hogy tűri.
– Azt hiszem, hálás neki. Megkapta tőle Surrey-t.
Teniszpályát, barátokat a kabinetben, temérdek marhasültet.
Rengetegszer hívnak vendégeket, a kiválóakat és a
nagyérdeműeket. Sokan elviselnék ezért a szenvedést. Még
Maurice-t is elszenvednék.
 – Edwina keresztényi türelmének nagy próbatétele.
– Általánosságban Harold meggyőződéseinek nagy
próbatétele is. Maurice-szal a népjóléten zörrentek össze,
Edwinával meg az eleve elrendelésen.
– Edwina hisz benne? Úgy tudtam, anglikán.
– Az, de híján van a logikának. Elképesztően ostoba,
Maurice talán ezért vette el. Szerinted miért mondja
Maurice, hogy a háború csak pár hónapig tart? Talán csak
minisztériumi hőzöngés? Mindent elhiszünk, amit mond?
Elhiszünk bármit is, amit mond?
– Úgy általánosságban nem – válaszolta Ursula. – De
Maurice nagykutya a belügyminisztériumban, ami e héttől
Nemzetbiztonsági Hivatal, tehát feltehetően tisztában kell
lennie vele..
– Te is? – kérdezte Pamela.
– Igen, én is. A Légoltalmi Intézkedések Osztálya most
már minisztérium, és igyekszünk valamennyien hozzászokni,
hogy felnőttek vagyunk.
Amikor Ursula tizennyolc évesen befejezte a
tanulmányait, nem ment Párizsba, sőt néhány tanára
buzdítása ellenére Oxbridge-be sem jelentkezett, hogy
bármely nyelvből – élőből vagy holtból – diplomát szerezzen.
Nem ment High Wycombe-nál és egy kis titkárnőképzőnél
messzebb. Vinni akarta valamire, független kenyérkereső
akart lenni ahelyett, hogy egy újabb intézménybe záratná
magát.
 – Az Idő szárnyas fogata71 meg ilyesmi – mondta a
szüleinek.
– Nos, így vagy úgy, de mindannyian visszük valamire –
válaszolta erre Sylvie –, és a végén mind ugyanoda érkezünk.
Nem látom be, mit számít, hogyan jutunk oda.
Ursula ezzel szemben úgy látta, hogy pontosan a
„hogyan”-on van a hangsúly, de semmi értelme nem volt
Sylvie-vel vitatkozni azokon a napokon, amikor
világfájdalmas hangulatban volt.
– Érdekes munkát szerezhetnék – söpörte félre Ursula a
szülei ellenvetéseit. – Egy újság szerkesztőségében vagy egy
könyvkiadónál. – Bohém légkört képzelt el, tweedzakós
nyakkendős férfiakat és előkelően cigarettázó nőket a Royal
írógépeik mellett.
– Mindenesetre gratulálok – mondta Izzie Ursulának a
Dorchesterben elköltött kiváló uzsonna közben, amire
meghívta Pamelával együtt. („Biztos akar valamit” – jegyezte
meg Pamela.)
– És ki akar unalmas vén kékharisnya lenni? – tette fel a
költői kérdést Izzie.
– Én – vágta rá Pamela.
Kiderült, hogy Izzie-nek tényleg van titkolt célja. Az
Augustus olyan sikert ért el, hogy Izzie kiadója „valami
hasonlót” szeretett volna lányok számára is.
– De nem egy csintalan lányról szólót – magyarázta Izzie.
– Az nem felelne meg. Amolyan buzgó, hokikapitány-félét.
Legyen benne egy csomó évődés meg ballépés, de a végén
álljon be a sorba, ne tegyen olyasmit, ami közfelháborodást

71
Utalás Andres Marvell: Vonakodó kedvesemhez című versének egy sorára
(Faludy György fordítása).
okoz. – Pamelához fordult, és mézesmázosan megjegyezte: –
Tehát rád gondoltam, kedvesem.

A titkárnőképzőt Mr. Carver vezette, aki a Pitman-rendszer

és az eszperantó elkötelezett híve volt, és megpróbálta
beköttetni a „lányai” szemét, amikor a vakon gépelést
gyakorolták. Ursula azonban gyanította, hogy a tanár nem
pusztán a képességeiket ellenőrzi, és fellázította Mr. Carver
„lányait”.
– Micsoda lázadó szellem vagy! – mondta csodálattal
egyikük, egy Monica nevű lány.
– Nem hiszem – hárította el magától a dicséretet Ursula.
– Inkább csak józanul gondolkodom.
Így is volt. Józanul kezdett gondolkodni.

Mr. Carver képzőjében Ursula meglepő tehetséget árult el a

gépelés és a gyorsírás terén, bár a férfiak, akiknél
állásinterjúra jelentkezett a belügyminisztériumban, és
akiket aztán soha többé az életben nem látott, kétségkívül
úgy vélték, hogy humán műveltségével nagyobb hasznukra
lesz, ha irattartó szekrények fiókjait húzkodja ki és tolja be,
és véget nem érőn keresgél a sárgásbarna dossziék
sokaságában. Nem éppen az az „érdekes” állás volt, amit
célként kitűzött magának, de lekötötte a figyelmét, és a
következő tíz év alatt lassan, nőkre jellemző
visszafogottsággal kúszott feljebb a szamárlétrán. („Egy szép
napon nő lesz a miniszterelnök – jósolta meg Pamela. – Talán
még a mi életünkben.”) Ursula alatt most már fiatal, kezdő
hivatalnoklányok keresgéltek a sárga borítékok között.
Ursula feltételezte, hogy ez előrehaladásnak tekinthető. 1936
óta dolgozott a Légoltalmi Intézkedések Minisztériumánál.
– Szóval nem jutott a füledbe szóbeszéd? – faggatta
Pamela.
– Egyszerű indián asszony vagyok, mást sem hallok, csak
azt.
– Maurice nem árulhatja el, mit csinál – morogta Pamela.
– Nem beszélhet arról, mi folyik a „megszentelt falak”
között. Szó szerint ezt a kifejezést használta: megszentelt
falak. Az ember azt gondolhatná, hogy a vérével írta alá a
hivatalos titoktartási eskü szövegét, és biztosítékként a lelkét
ajánlotta fel.
– De hiszen ezt mindegyikünktől elvárják – mondta
Ursula, és vett még a tortából. – Nem tudtad, hogy ezt írja
elő az etikett? Személy szerint az a gyanúm, hogy Maurice
csak megszámolja a dolgokat.
– És nagyra van magával. Imádni fogja a háborút: óriási
hatalom és semmi, a személyét fenyegető veszély.
– És sok mindent számolgathat. – Mindketten nevettek.
Ursulának átfutott a fején, hogy milyen vígan vannak ahhoz
képest, hogy egy szörnyű konfliktus küszöbén állnak. Pamela
finchley-i házának kertjében voltak egy szombat délután,
uzsonnára egy nyurga lábú bambuszasztalon terítettek.
Csokoládédarabokkal meghintett mandulatortát ettek, Mrs.
Glover régi receptje szerint, amit egy zsíros ujjnyomokkal
teli papíron kapott meg Pamela. A papír néhol olyan átlátszó
lett, mint egy összefogdosott ablaküveg.
 – Használjuk ki, míg lehet – mondta Pamela –, mert aztán
nem lesz torta. – Egy falatkát adott Heidinek, a Battersea-ből
kimentett visszataszító korcsnak. – Hallottad, hogy az
emberek ezerszám altatják el a házi kedvenceiket?
– Borzalmas.
– Mintha nem családtagok lennének – simogatta meg
Heidi fejét Pamela. – Sokkal aranyosabb, mint a fiúk. És
jobban is viselkedik.
– Milyenek voltak az evakuáltak?
– Piszkosak. – Pamela az állapota ellenére is a délelőtt
nagy részét evakuáltak ügyeinek intézésével töltötte Ealing
Broadwayn, a fiúkra pedig az anyósa, Olive vigyázott.
– Nagyobb hasznodat vennék a háborús erőfeszítéseknél,
mint egy Maurice-hoz hasonlónak – jegyezte meg Ursula. –
Ha tőlem függne, miniszterelnököt csinálnék belőled. Jobb
munkát végeznél, mint Chamberlain.
– Hát ez igaz. – Pamela letette a süteményestányérját, és
felvette a kötését, ami rózsaszín és csipkés volt. – Ha fiú lesz,
majd úgy teszek, mintha lány lenne.
– Te nem utazol el? – kérdezte Ursula. – Ugye nem tartod
Londonban a fiúkat? Lemehetnél Rókazugba. Kétlem, hogy a
németek vennék a fáradságot, és azt az álmos völgyet
bombáznák.
– És lakjak Anyával? Jesszusom, dehogy! Van egy
barátnőm, Jeanette, még az egyetemről, egy lelkész lánya,
nem mintha ez lényeges lenne. Van egy kis háza fent
Yorkshire-ben, Hutton-le-Hole-ban, olyan pici helység, hogy
csak egy pötty a térképen. A nagyanyjától maradt rá.
Felmegy oda a két fiával, és javasolta, hogy én is menjek fel
az én három fiammal. – Pamela gyors egymásutánban adott
életet Nigelnek, Andrew-nak és Christophernek. Nagy
elánnal vetette bele magát az anyaságba. – Heidi is imád
majd odafent futkosni. Irtó kezdetlegesnek tűnik, se villany,
se folyóvíz. Csodás lesz viszont a fiúknak, úgy
csatangolhatnak, mint a vademberek. Finchley-ben nehéz
vadnak lenni.
– Egyeseknek csak sikerül – vélte Ursula.

– Mi van a „férfival”? Az Admiralitásról?

– Néven is nevezheted – söpörte le Ursula a morzsát a
szoknyájáról. – A tátikáknak nincs fülük.
– Manapság nem lehet tudni. Nyilatkozott már valamit?
Ursula már egy éve folytatott viszonyt Crightonnal, a
„férfival az Admiralitásról” (Münchenre tette a kapcsolatuk
kezdetét). Egy minisztérium-közi megbeszélésen
ismerkedtek meg. A férfi tizenöt évvel idősebb volt nála,
magával ragadó, kicsit farkasra emlékeztetőén mohó volt,
amit alig ellensúlyozott a házassága dolgos feleségével
(Mohával) és fészekaljnyi három lányuk (mind
magániskolába jártak).
– Mindegy, mi lesz, nem hagyom el őket – mondta
Ursulának, miután első alkalommal szeretkeztek a váratlan
esetekre fenntartott „búvóhelyén”, egy elég primitív
lakásban.
– De én nem is akarom – nyugtatta meg Ursula, bár a
férfi szándéknyilatkozata jobban vette volna ki magát, ha az
együttlétük előtt hangzik el, és nem befejező aktusként.
 A „búvóhelyet” (Ursula gyanította, hogy Crighton
meghívására nem ő volt az első, aki belülről is látta a lakást)
az Admiralitás biztosította a férfi számára azokra az
éjszakákra, amikor Crighton a városban maradt, és nem
„ruccant vissza” Wargrave-be Moirához és a lányokhoz. A
lakást nem csak ő használhatta, és ha foglalt volt, Crighton
„átvitorlázott” Ursula Argyll Road-i lakására, ahol hosszú
estéket töltöttek Ursula keskeny ágyában (egy tengerész
gyakorlatiasságával állt hozzá a szűk helyekhez) vagy a
kanapén, a „test örömeinek” hódolva, ahogy Crighton
nevezte, mielőtt „visszavonszolta” magát Berkshire-be.
Minden szárazföldi utazás, még a metróban megtett pár
megálló is expedíciós bevetés volt Crighton számára. A lelke
mélyén tengeri medve volt, és boldogabban kormányozott
volna egy szkiffet a London környéki grófságokba, mint hogy
szárazföldön közelítse meg őket. Egyszer egy kis csónakkal
elhajóztak a temzei Monkey Islandre, és a folyóparton
piknikeztek. „Mint egy rendes házaspár” – jegyezte meg a
férfi bocsánatkérően.
– Mi ez, ha nem szerelem? – kérdezte Pamela.
– Csak kedvelem.
– Én is kedvelem a kifutófiút, aki az élelmiszert hozza –
mondta Pamela. – De nem osztom meg vele az ágyam.
– Biztosíthatlak, hogy egy kereskedőnél többet jelent
nekem. – Már majdnem veszekedtek. – És nem egy éretlen
kamasz – folytatta Crighton védelmében. – Igazi férfi,
kompletten kaptam… teljesen készen. Érted?
– Családostul készen – mondta kissé mániákusan Pamela.
Csúfondárosan nézett. – De nem ver gyorsabban a szíved, ha
megpillantod?
 – Talán egy kicsit – engedett nagyvonalúan Ursula, és
próbálta kerülni a további vitát, mert gyanította, hogy sosem
lenne képes elmagyarázni Pamelának a házasságtörés
kórtanát. – Ki hitte volna, hogy a családunkból éppen te
leszel a romantikus alkat?
– Ugyan, dehogy! Szerintem Teddy az – mondta Pamela. –
Csak szeretem azt hinni, főleg most, hogy léteznek a
társadalmunkat ösz-szetartó elemek, hogy ezek között a
házasság is szerepet játszik.
– Az elemekben nincs semmi romantikus.
– Tulajdonképpen csodállak – vallotta be Pamela. –
Önálló vagy. Nem hat rád a csordaszellem. Csak nem
akarom, hogy bántódásod essen.
– Hidd el, azt én sem szeretném. Fegyverszünet?
– Igen – hagyta rá készségesen Pamela. – Olyan unalmas
lenne az életem – nevetett – a frontról érkező pikáns
jelentéseid nélkül! A te szerelmi életedből, vagy hívd, aminek
akarod, nekem is jut egy kis izgalom.
A Monkey Islandre tett kirándulásukban nem volt semmi
pikantéria. Illedelmesen ültek a kockás pokrócon, hideg
csirkét ettek és meleg bort ittak.
– „A Múzsák szent patakja tölt / Rózsás babbal…72 –
mondta Ursula, mire Crighton nevetett. – Nagyon
irodalminak hangzik. Hiányzik belőlem a költészet. Tudnod
kéne.
– Tudom is.
Úgy tűnt, Crightonban mindig több rejlett, mint amit
láttatni engedett. A munkahelyén hallotta, hogy valaki

72
John Keats: Óda egy csalogányhoz (Tóth Árpád fordítása).
egyszer „szfinx”-ként emlegeti, és valóban volt benne valami
zárkózottság, ami fel nem derített mélységre és elhallgatott
titkokra utalt, valami gyerekkori traumára, egy nagyszerű
rögeszmére. „A rejtett énje”, gondolta Ursula, és
meghámozott egy keménytojást, amit összecsavart kis
papírba mártott, amiben só volt. Vajon ki csomagolta be a
pikniket? Crigbton bizonyosan nem… Isten őrizz, hogy Moira
lett volna!
Crightont lelkifurdalás kezdte gyötörni a viszonyuk
tilalmas volta miatt. Azt mondta, hogy Ursula izgalmat
hozott az amúgy egyhangú életébe. Jellicoe-val Jütlandban
járt, „sok mindent” látott, és most „bürokratánál nem több”.
Nem leli a helyét, ismerte be.
– Most vagy szerelmet vallasz nekem – jegyezte meg
Ursula –, vagy közlöd, hogy mindennek vége. – Gyümölcs is
volt, selyempapírba csavart őszibarackok.
– Kényes egyensúly – válaszolta szomorkás mosollyal a
férfi. – Vacillálok. – Ursula nevetett. A szó nem illett
Crightonhoz.
A férfi nekifogott egy történetnek Moiráról, a faluban
töltött mindennapjairól, hogy szüksége van rá, hogy
önkéntes bizottsági munkát végezzen, és Ursula figyelme
elkalandozott. Jobban izgatta a frissen felfedezett Bakewell
torta, amit az Admiralitás mélyén lévő konyhából varázsoltak
elő. („Szépen gondoskodnak rólunk” – büszkélkedett
Crighton. „Mint Maurice-ról is”, gondolta Ursula. A hatalmon
lévő férfiak kiváltságai, amiben a sárgásbarna tengerben
evickélőknek nem lehet részük.)
Ha Ursula idősebb kolléganői neszét vették volna a
viszonyuknak, biztos egymást taposták volna a repülősó
után, kivált, ha azt is tudták volna, hogy akivel Ursula
enyeleg, kicsoda az Admiralitáson belül (Crighton elég magas
rangban volt). Ursula értett, nagyon is jól értett a
titoktartáshoz.
– A diszkrécióval kapcsolatos hírneve megelőzte önt, Miss
Todd – mondta Crighton, amikor bemutatták neki.
– Ó, istenem, de unalmasan hangzik! – válaszolta erre
Ursula.
– Inkább érdekesnek. Jó kém válna önből.

– És hogy van Maurice? Úgy önmagában? – kérdezte Ursula.

– Nagyon jól van „magában”, amennyiben ő önmaga és
sosem fog megváltozni.
– Engem ugyan nem fenyeget, hogy meghívjanak
vasárnapi ebédre Surrey-ba.
– Örülj neki.
– Szinte egyáltalán nem futunk össze. Az ember azt
hihetné, nem is ugyanabban a minisztériumban dolgozunk. A
hatalom levegős folyosóin járkál…
– A megszentelt falak között.
– Úgy van. Én meg egy bunkerben futkosom ide-oda.
– Tényleg? Egy bunkerben?
– Föld felett van. Dél-Kensingtonban, a Geológiai
Múzeum előtt. De ez nem konveniál Maurice-nak, ő jobban
szereti a whitehalli irodáját az irányítóteremnél.
Amikor annak idején Ursula állásra jelentkezett a
belügyminisztériumban, azt hitte, Maurice majd szól érte
egy-két jó szót, de Maurice inkább rokonpártolásról jártatta
a száját, meg arról, hogy hozzá még a protekciózás gyanúja
sem érhet fel.
– Caesar felesége meg ilyesmik – folytatta akkor. – És
gondolom, Maurice e tekintetben Caesarnak látja magát? –
kérdezte Pamela.
– És nem Caesar feleségének? – El ne ültesd ezt a
gondolatot a fejemben! – nevetett Ursula. – Képzeld csak el
nőként Maurice-t!
– Na, de római nőként?! Az jobban illene hozzá. Hogy is
hívták Coriolanus anyját?
– Volumniának.
– Jaj, és tudtam, mit akartam még elmesélni. Maurice
meghívta ebédre egy barátját – mondta Pamela. – Még az
oxfordi időkből. Egy nagydarab amerikai fickót. Emlékszel
rá?
– Hogyne! – Ursula megpróbált visszaemlékezni a nevére.
– Ó, a csudába is, hogy hívták… valami amerikai neve volt.
Meg akart csókolni a tizenhatodik születésnapomon.
– Ó, micsoda disznó! – nevetett Pamela. – Sosem
említetted.
– Nem igazán az volt, amit az ember egy első csóktól
elvárna. Inkább hasonlított iszapbirkózásra – nevetett
Ursula. – Azt hiszem, megsebeztem a büszkeségét. Vagy talán
annál többet is.
– Howie – bökte ki Pamela. – Csakhogy most már
Howard, Howard S. Landsdowne, a harmadik e néven, hogy
nyilvánvalóan a teljes titulusát mondjuk.
– Howie – merengett Ursula. – El is felejtettem. Mivel
foglalkozik mostanában?
 – Diplomáciában csinál valamit. Maurice-nál is jobban
titkolódzik. A követségen Kennedyt valóságosan istenként
tiszteli. Howie szerintem kifejezetten rajong a jó öreg
Adolfért.
– Minden bizonnyal Maurice is ezt tenné, ha nem lenne
annyira külföldi. Egyszer felfedeztem egy feketeinges
találkozón.
– Maurice-t?! Nem lehet! Lehet, hogy kémkedett. Agent
provocateurnek el tudom képzelni. Te meg mit kerestél ott?
– Hát, tudod, ugyanazt, mint Maurice. Kémkedtem. Nem,
dehogy, csak véletlen volt.
– Hány elképesztő meglepetés egy kancsó tea mellé! Van
még más is? Főzzek még egy kancsóval?
Ursula felkacagott.
– Dehogy, ennyi volt.
Pamela felsóhajtott.
– Véres dolog, nem?
– És mi lesz Harolddal?
– Szegény ember, gondolom, kénytelen lesz itt maradni.
Nem hívhatják be a kórházi orvosokat, nem? Szükség lesz
rájuk, ha kibombáznak és gáztámadást intéznek ellenünk.
Márpedig fognak, tudod, ugye?
– Persze – vágta rá félvállról Ursula, mintha az
időjárásról beszélgetnének.
– Rémes gondolat! – sóhajtott fel ismét Pamela. Letette a
kötését, és nyújtózkodott egyet. – Milyen pompás nap van!
Nehéz elhinni, hogy hosszú ideig valószínűleg ez lesz a
legutolsó ilyen átlagos nap.
Úgy volt, hogy Ursula hétfőn kezdi az éves szabadságát.
Egy hétig csak kellemes egynapos kirándulásokat tervezett
Eastbourne-be, Hastingsbe vagy akár távolabb nyugatra,
mint Winchester és Bath, de most, hogy küszöbön állt a
hadüzenet, nem gondolhatott utazásra. A rájuk váró
eseményektől hirtelen fásultság tört rá. A délelőttöt a
kensingtoni High Streeten töltötte a készletei pótlásával:
elemet vett az elemlámpájába, egy új meleg vizes palackot,
gyertyát, gyufát, rengeteg fekete papírt, főtt babos
konzerveket és krumplit, vákuumcsomagolt kávét.
Ruhaneműt is vásárolt: nyolc fontért egy jó gyapjúruhát,
hatért egy zöld bársonykabátot, harisnyát és egy szép pár
barna strapacipőt, ami igen tartósnak látszott. Elégedett volt
önmagával, hogy ellenállt egy sárga alapon kis fekete fecske
mintás krepdesin délutáni ruhának.
– Még csak két éve hordom a téli kabátomat – jegyezte
meg Pamelának. – Ugye kitart a háború végéig?
– Őszintén remélem!
– Olyan borzalmas ez az egész!
– Az – vágott még a tortából Pamela. – Undorító.
Rettenetesen dühít. A háború kész őrület. Vegyél még tortát.
Addig egyél, míg a fiúk Olive-nál vannak. Amint megjönnek,
úgy felfalnak mindent, mint a sáskák. Sejtésem sincs, hogy
boldogulunk majd, ha jegyre adják az élelmet.
– Vidéken lesztek, sok mindent termeszthettek. Tarts
csirkét. Disznót. Meglesztek. – Ursulát elfogta a
boldogtalanság, hogy Pamela elmegy.
– Te is jöhetnél.
– Attól tartok, maradnom kéne.
– Á, itt is van Harold! – mondta Pamela, amikor Harold
megjelent, kezében egy nedves újságpapírba tekert nagy
csokor dáliával. Pamela félig felemelkedett, hogy üdvözölje,
de Harold arcon csókolta, és így szólt:
– Ne állj fel. – Puszit nyomott Ursula arcára is, és
átnyújtotta a feleségének a dáliákat. – Egy lány árulta őket
Whitechapelben egy utcasarkon – mesélte. – Nagyon
pygmalionos volt.73 Azt mondta, az apja telkén szedte őket. –
Crighton egyszer adott rózsát Ursulának, de a virágok hamar
lekonyultak és elhervadtak. Irigyelte Pamelától a robusztus
kiskerti virágokat.
– No, szóval – töltött magának langyos teát a kancsóból
Harold. – Máris evakuáljuk a betegeket, akik már
járóképesek. Holnap egész biztosan bejelentik a hadüzenetet.
Reggel. Bizonyára úgy időzítik, hogy a nemzet kollektiven
térdre ereszkedjen a templomokban, és megszabadításért
könyörögjön.
– Hát igen, a háború mindig olyan keresztényi, nem? –
kérdezte szarkasztikusan Pamela. – Kivált az angoloknál. Sok
barátom van Németországban – fordult Ursulához. – Jó
emberek.
– Tudom.
– Mostantól tekintsük őket ellenségnek?
– Ne izgasd fel magad, Pamela – emlékeztette Harold. –
Mitől van olyan csend? Mit csináltál a búkkal?
– Eladtam őket – élénkült fel Pamela. – Hármat kettő
áráért.
– Itt aludhatnál, Ursula – ajánlotta kedvesen Harold. –
Nem kellene holnap egyedül lenned. Szörnyű nap lesz. Orvosi
rendeletre.

73
Utalás G. B. Shaw hasonló című darabjára.
 – Kösz, de már mást terveztem – válaszolta Ursula.
– Nagyszerű! – vette fel megint a kötését Pamela. – Nem
szabad úgy viselkednünk, mintha vége lenne a világnak.
– Még ha így is van? – kérdezett vissza Ursula. Bárcsak
megvette volna a sárga krepdesinruhát!
 1940. november

A hátán feküdt egy sekély víztócsában, ami eleinte nem

aggasztotta különösebben. A legrosszabb az orrfacsaró bűz
volt. Sokféle alkotóelemet érzett, és egyik sem volt kellemes.
Ursula megpróbálta összetevőire bontani. Ott volt először is
a bűzös (háztartási) gáz, aztán másodikként a csatornaszag,
egy undorítóan áporodott szag, amitől öklendeznie lett volna
kedve. Mindehhez hozzátevődött egy nyirkos, ódon
vakolatból, téglaporból, az emberi lakóhelyek nyomaiból –
tapétából, ruhákból, könyvekből és ennivalóból – adódó
összetett keverék, valamint a robbanóanyag savanykás,
idegen szaga. Röviden egy halott ház esszenciája.
Úgy érezte, mintha egy mély kút alján feküdne. A
ködszerűen lebegő porfátylon keresztül ki tudta venni az
éjszakai égbolt fekete foltját és a hold lenyesett
körömdarabkáját. Eszébe jutott, hogy aznap este már látta a
holdkaréjt, amikor kinézett az ablakon. Nagyon távoli
emléknek tűnt.
Az ablak maga vagy inkább a kerete még ott volt, nagy
messzeségben fölötte, egyáltalán nem ott, ahol lennie kellett
volna. De egészen biztosan az ő ablaka volt, ráismert a
függönyére, ami most elszenesedett rongyként csapkodott a
szélben. A John Lewisnál vette, vastag, anyagában mintás
brokát volt – egykor –, a kiválasztásában Sylvie segített.
Ursula az Argyll Road-i lakást bútorozottan bérelte ki, de
Sylvie „bóvlinak” ítélte a szőnyegeket és a függönyöket, és
kifizette Ursula helyett az újakat, amikor a lánya beköltözött.
Akkoriban Millie felvetette, hogy beköltözik vele
Phillimore Gardensbe. Millie még a szendét játszotta, és
hangoztatta, hogy Júliából átmenet nélkül válik majd a
Dajkává. „Remek szórakozás lesz közös albérletben lakni!” –
lelkendezett, de Ursula nem volt biztos benne, hogy Millie
elképzelése a szórakozásról egybeesik az övével. Millie
ragyogása mellett gyakran érezte magát unalmasnak és józan
életűnek. Egy havasi szürkebegy egy jégmadár társaságában.
És Millie néha egy kicsit túl erős fénnyel lobogott.
Ez közvetlen München után történt, és Ursula már
viszonyt folytatott Crightonnal, így célszerűbbnek tűnt
egyedül lakni. Visszatekintve belátta, hogy sokkal inkább
alkalmazkodott Crighton igényeihez, mint a férfi az övéhez,
mintha Moira és a lányok felülírták volna az ő létezését.
„Gondolj Millie-re – mondta magában. – Gondolj a
függönyökre, ha muszáj, akár Crightonra. Bármire, csak a
jelen szorult helyzetedre ne. Elsősorban a gázra ne.” A
legfontosabbnak az tűnt, hogy elterelje a figyelmét a gázról.
A drapériák megvásárlása után Sylvie és Ursula ötórai
teáztak a John Lewis éttermében. Egy komoran rátermett
pincérnő szolgálta ki őket.
– Mindig úgy örülök – mormolta Sylvie –, hogy nem kell
mássá válnom.
– Nagyon ügyesen vagy önmagad – mondta Ursula, és
érezte, hogy ez nem hangzik feltétlenül bóknak.
– Hosszú éveken át gyakorolhattam.
Nagyon emlékezetes ötórai tea volt, amilyet már nem
lehet a nagyáruházakban kapni. És már a John Lewis is
leomlott; egy fogatlan fekete koponya maradt belőle.
(„Milyen rettenetes”, írta Sylvie, akit ez jobban
megrendített, mint az East End elleni szörnyű
bombatámadások.) Napokon belül ismét működőképessé
tették – villámháborús szellem, mondta mindenki –, de mi
más választásuk lett volna?
Sylvie jó hangulatban volt aznap, és közelebb hozták őket
egy-máshoz a függönyök és az emberek hülyesége, akik azt
hitték, hogy Chamberlain ostoba kis papírfecnije bármit is
jelent.

Nagy volt a csend, és Ursulában felmerült, hogy esetleg

beszakadt a dobhártyája. Hogy került ide? Fel tudta idézni,
hogy kinézett az Argyll Road-i lakás ablakán, azon, ami most
olyan elérhetetlen távolságban volt, és látta a holdkaréjt.
Előtte pedig a kanapén ült, varrogatott, egy blúz gallérját
fordította ki, a rádiót pedig egy rövid-hullámú német adóra
tekerte. Esti némettanfolyamra járt (Ismerd az ellenséged),74
de nehezére esett az adásból bármit is kihámozni az időnként
elhangzó erőszakos főneveken – Luftangriffe, Verluste75 –
kívül. A tudása hiányán elkeseredve elzárta a rádiót, és
feltette Ma Rainey-t a gramofonra. Mielőtt Izzie Amerikába
ment, Ursulára testálta a lemezgyűjteményét, amerikai
bluesénekesnők lenyűgöző archívumát. „Már nem hallgatom
őket – mondta Izzie. – Nagyon passé.76 A jövő valami soigné-

74
Idézet Szun-cétől.
75
Légitámadás, veszteség.
76
Ódivatú.
é”77 – Izzie Holland Park-i házát bezárták, porvédő huzattal
takarták le a bútorokat. Izzie hozzáment feleségül egy híres
színműíróhoz, és nyáron áttették a székhelyüket
Kaliforniába. („Gyáva kutyák mindketten” – vetette oda
Sylvie. – „Hát, nem is tudom – mondta Hugh. – Ha tehetném,
én is szívesen várnám ki a háború végét Hollywoodban.”)
– Érdekes zenét hallgat – mondta Mrs. Appleyard egy nap
Ursulának, amikor elmentek egymás mellett a lépcsőn.
Papírvékony volt a lakásaikat elválasztó fal.
– Bocsásson meg – szabadkozott Ursula, bár nyugodtan
hozzá-tehette volna, hogy Mrs. Appleyard kisbabája egész
nap és éjszaka leordítja a fejét, és hogy ez sokkal zavaróbb. A
baba négy hónaposan koránál nagyobb volt, kövér,
pirospozsgás gyerek, mintha kiszívott volna minden életet
Mrs. Appleyardból.
Mrs. Appleyard, az alvó baba elerőtlenedett, súlyos testét
tartva, akinek feje a vállára hanyatlott, elutasítóan
legyintett.
– Ne izgassa magát, engem ugyan nem zavar. –
Gyászosan kelet-európai volt, Ursula szerint valami
menekült, bár szabatosan beszélt angolul. Mr. Appleyard pár
hónapja tűnt el, talán katonának jelentkezett, de Ursula nem
érdeklődött utána, hiszen a házasság nyilvánvalóan (és jól
hallhatóan) boldogtalan volt. Mrs. Appleyard terhes volt,
amikor a férje elment, és amennyire Ursula meg tudta ítélni
(vagy amennyire hallotta) a férj sosem tért vissza, hogy
megnézze visító csecsemőjét.

77
Elegánsabbé.
 Mrs. Appleyard egykor csinos lehetett, de most napról
napra soványabb és szomorúbb lett, míg azt a benyomást
nem keltette, mintha a hétköznapi élethez már csak a baba
és igényei (nagyon is) kézzelfogható terhe kötné.
Az első emeleten lévő közös fürdőszobájukban mindig ott
állt egy zománcos vödör, amiben a csecsemő büdös pelenkái
áztak, mielőtt Mrs. Appleyard a két égőfejes gázrezsón egy
lábosban kifőzte volna őket. A másik égőfejen rendszerint
egy fazék káposzta volt, és talán a párhuzamos főzésnek
köszönhetően az asszonyt mindig soknapos zöldség és
nedves mosott ruha szaga lengte körül. Ursula ráismert. A
szegénység szaga volt.
A Nesbit kisasszonyok, akik a legfelső emeletre fészkelték
be magukat, sokat nyugtalankodtak Mrs. Appleyard és a baba
miatt, ahogy ez már a vénkisasszonyoknál lenni szokott. A
két Nesbit, Lavinia és Ruth, két csenevész aggszűz a
padlásszobákban laktak („az eszterhéj alatt, mint a fecskék”,
csicseregték). Annyira egyformák voltak, hogy akár ikrek is
lehettek volna, és Ursulának nagy erőfeszítésébe került
megjegyezni, melyik melyik.
Régen visszavonultak már – telefonközpontosok voltak a
Harrod’snál –, és igen takarékosan éltek, az egyetlen
gyengéjük a temérdek bizsu volt, amiket főleg a
Woolworthnél vásároltak az ebédidejükben, még a „munkás
éveikben”. A lakásuknak egészen más illata volt, mint Mrs.
Appleyardénak: levendulakölni és „Mansion House”
bútorfény, az idős hölgyek jellemző illata érződött a
levegőben. Ursula néha bevásárolt a Nesbit kisasszonyoknak
és Mrs. Appleyardnak is. Mrs. Appleyard mindig a pontosan
kiszámolt összeggel (mindennek tudta az árát) és egy
udvarias „köszönöm”-mel várta az ajtóban, de Nesbiték
folyton megpróbálták gyönge teával és áporodott, száraz
teasüteménnyel becsalogatni.
Alattuk a másodikon lakott Mr. Bentley („fura, se hús, se
hal szerzet”, ebben mind egyetértettek), akinek lakásában
(találóan) füstölt tőkehal szaga terjengett, amit tejben főzött
meg vacsorára, mellette pedig a távolságtartó Miss Hartnell
(akinek lakása teljesen szagtalan volt), és aki gondnoknőként
dolgozott a Hyde Park Szállodában, és szigorú teremtés volt,
mintha soha semmi nem érne fel az elvárásaihoz. Ursula úgy
érezte, mintha mindig könnyűnek találtatna.
– Bizonyára csalódott a szerelemben – suttogta a hangját
lehalkítva Ruth Nesbit Ursulának, és madárcsontú kezét a
mellére szorította, mintha a maga törékeny szíve ki akarna
hirtelen ugrani a helyéről, hogy egy alkalmatlan személyt
zárjon magába. A két Nesbit kisasszony mélységes
szentimentalizmussal viszonyult a szerelemhez, mivel sosem
tapasztalták meg a viszontagságait. Miss Hartnell úgy
festett, mint aki inkább okozza, mint elszenvedi a csalódást.
– Nekem is vannak lemezeim – mesélte Mrs. Appleyard
egy összeesküvő komolyságával. – De gramofonom sajna
nincs. – Mrs. Appleyard „sajnáját” egy szétdarabolt
kontinens minden tragédiája nyomasztotta. Majdnem
összerogyott a rá rakott súly alatt.
– Nagyon szívesen látom, ha az enyémen szeretné
lejátszani őket – ajánlotta Ursula, de magában reménykedett,
hogy a leigázott Mrs. Appleyard nem él a lehetőséggel.
Kíváncsi lett volna, milyen zenét hallgat. Kizárt, hogy vidám
muzsika lenne, gondolta.
 – Brahmsot – válaszolta Mrs. Appleyard a ki nem
mondott kérdésre. – És Mahlert. – A baba nyugtalanul
mocorgott, mintha Mahler lehetősége felkavarná.
Valahányszor Ursula a lépcsőn vagy a fordulóban összefutott
Mrs. Appleyarddal, a baba mindig aludt. Ursulának olyan
érzése volt, mintha két csecsemő lenne: egy szünet nélkül
bömbölő a lakásban, egy meg a lakáson kívül, aki el sem kezd
sírni.
– Fogja meg, kérem, egy pillanatra Emilt, míg
megkeresem a kulcsom – kérte Mrs. Appleyard, és válaszra
sem várva Ursula karjába tette az ormótlan babát.
– Emil – motyogta Ursula. Meg sem fordult a fejében,
hogy a babának neve is van. Szokás szerint Emilt északi-
sarki télre öltöztették fel: alaktalanná tették a pelenkák, a
gumibugyi, a kezeslábas és a különféle kötött és
felszalagozott ruhadarab. Ursulának nem volt újdonság egy
kisbabát tartani, hiszen Pamelával Teddyt és Jimmyt is
ugyanolyan lelkesedéssel babusgatták, mint a kiskutyákat,
kismacskákat és nyuszikat, és maga volt a megtestesült
szerető nagynéni Pamela fiai mellett, de Mrs. Appleyard
gyermeke kevésbé volt vonzó. Míg a Todd babáknak édes tej-
és hintőporszaguk volt, és a levegőn szárított ruhácskákból is
friss illat áradt, addig Emilnek kissé érett szaga volt.
Mrs. Appleyard a kulcsait keresve a nagy, ütött-kopott
kézitáskájában kotorászott, ami úgy nézett ki, mintha egy
távoli országból kelt volna át Európán, egy olyan országból,
amiről Ursula nyilvánvalóan semmit sem tudott. Mrs.
Appleyard végül egy hatalmas sóhajtás kíséretében meglelte
a kulcsait a táska mélyén. A küszöb közelségét megérző baba
ficánkolni kezdett Ursula karjában, mintha felkészülne az
átmenetre. Kinyitotta a szemét, és mogorván rámeredt.
– Köszönöm szépen, Miss Todd – mondta Mrs. Appleyard,
és visszavette a babát. – Kellemes volt önnel beszélgetni.
– Ursulának hívnak – mondta Ursula. – Szólítson csak így.
Mrs. Appleyard habozott, mielőtt félénken így szólt:
– Eryka. E-r-y-k-a. – Már egy éve voltak ajtószomszédok,
de ez volt a legbizalmasabb pillanatuk.
Amint becsukódott mögöttük az ajtó, a baba megkezdte
szokott üvöltését. „Lehet, hogy tűvel szurkálja?”, írta
Pamela, aki békés babákat szült.
– Csak kétéves kor után vadulnak el – vallotta meg.
Pamela tavaly karácsony előtt újabb fiút szült.
– Legközelebb nagyobb szerencséd lesz – nyugtatta
Ursula, amikor meglátogatta. Vonattal utazott fel északra,
hogy megnézze az új kis jövevényt. Hosszú és nehézségekkel
teli utazás volt, aminek nagy részét az őr fülkéjében tett
meg, mivel a vonatot zsúfolásig megtöltötték a
kiképzőtáborba igyekvő katonák. Ursulára záporoztak a
szexuális tartalmú célzások, amik eleinte szórakoztatóak, de
a végére fárasztóak lettek. „Nem éppen kifogástalanul szelíd
lovagok voltak” – mesélte Pamelának, amikor végre odaért.
Az út utolsó szakaszára egy szamaras kordé jutott, mintha az
idő visszatért volna egy másik évszázadba, sőt egy másik
országba.
Szegény Pammyt halálra untatta a csalárd háború és az,
hogy egy csomó kisfiúval volt összezárva, mint egy „fiúiskola
felügyelőnője”. Jeanette-ről nem is szólva, aki „lógós”-nak
bizonyult (valamint nyafogósnak és hortyogónak). „Egy
lelkész lányától az ember többet remél – írta Pamela – bár
csak az ég tudja, miért.” Tavasszal szedte a sátorfáját, és
visszatért Finchley-be, de amikor nap mint nap kezdtek
bombázni, a Sylvie-vel való együttéléssel kapcsolatos rossz
előérzetei ellenére a porontyaival „a háború idejére”
átköltözött Rókazugba. Harold, aki most a St. Thomasban
dolgozott, az arcvonalba került. Pár hete találat érte az
ápolónők otthonát, és öten haltak meg. „Az éjszaka maga a
pokol”, jelentette Harold, és Ralph is ugyanezt mondta a
bombatalálatok helyszíneiről.
Ralph! Hát persze! Ursula egész megfeledkezett róla. Ő is
ott volt az Argyll Roadon. Vajon akkor is ott volt, amikor
felrobbant a bomba? Ursula nagy kínnal megpróbálta
elfordítani a fejét, hogy körülnézhessen, hátha meglátja a
romok között. De senki sem volt körülötte. Egyedül volt.
Egyedül, az összetört fagerendák és szilán-kos szarufák
karámjába zárva, miközben lassan leülepedett a por, a
szájára, az orrlyukába, a szemébe hullott. Nem. Ralph már
elment, amikor megszólaltak a szirénák.
Ursulával nem hált már a barátja az Admiralitásról. A
hadüzenet váratlan bűntudatot ébresztett a szeretőjében.
Véget kell vetniük a viszonyuknak, jelentette ki Crighton. A
test csábításai másodlagos fontosságúvá váltak a katonai
tevékenység mellett, mintha Ursula Kleopátra volna, aki a
szerelemért tönkre akarja tenni az ő Antoniusát. Úgy tűnt,
elegendő izgalom van most a világban anélkül is, hogy a
veszélyt valaki egy szerető tartásával növelné.
– Szerető vagyok? – kérdezte Ursula, aki nem gondolt úgy
magára, mint aki skarlát betűt visel. Ez a címke jobban illik
egy kikapósabb nőhöz, nem?
 Megváltozott az egyensúly. Crighton ingadozott, aztán
megingott.
– Rendben van – hagyta rá Ursula derűsen. Mostanra már
gyanította, hogy a talányos felszín alatt nem rejtőzik egy
másféle, ér-dekfeszítőbb Crighton. Végül is nem volt olyan
kiismerhetetlen. Crighton egyszerűen csak Crighton volt:
Moira, a lányok, Jütland. Nem feltétlenül ebben a
sorrendben.
Jóllehet a szakítást ő kezdeményezte, a dolog mégis
lesújtotta. Ursulát nem?
– Nagyon hűvösen fogadod – jegyezte meg.
De sosem volt belé „szerelmes”, magyarázta Ursula.
– És gondolom, azért barátok maradhatunk.
– Sajnos, nem hiszem – válaszolta Crighton, aki
szomorkásan gondolt arra, amit máris a múlt részének
tekintett.
Mindazonáltal Ursula másnap kötelességtudóan
megsiratta a veszteségét. Az, hogy kedvelte, mégsem volt az a
felületes érzés, aminek Pamela tartotta. Amikor felszárította
a könnyeit, hajat mosott, és ágyba bújt egy tányérnyi Bovril
márkájú húspástétomos pirítóssal és egy üveg 1929-es
Château Haut-Brionnal, amit Izzie kiváló borospincéjéből
csent el, és aminek tartalmát Izzie lezserül hátrahagyta.
Ursulánál voltak Izzie kulcsai. „Vegyél csak el bármit, amit
találsz” – mondta Izzie. Es Ursula így is tett.
Kár, hogy már nincs közük egymáshoz Crightonnal,
gondolta Ursula. A háború leegyszerűsítette az
eltévelyedéseket. Az elsötétítésben könnyebb volt titkos
viszonyt folytatni, és a bombázás rombolása, amikor végül
elkezdődött, sok ürügyet szolgáltatott volna Crightonnak,
hogy ne legyen Wargrave-ben Moira és a lányok mellett.
Ursula ehelyett egy teljesen becsületes viszonyba kezdett
a némettanfolyamról egy tanulótársával. A kezdő órák után
(Guten Tag. Mein Name ist Ralph. Ich bin dreizig Jahre alt)
visszamentek a Southampton Rown lévő Kardomah-ba, ami
az utóbbi időben jóformán láthatatlanná vált a homokzsákok
fala mögött. Kiderült, hogy Ralph ugyanabban az épületben
dolgozik, mint ő, a bombatalálatok térképein.
Csak amikor eljöttek az óráról, amit egy harmadik
emeleti levegőtlen teremben tartottak Bloomsburyben,
Ursula akkor vette észre, hogy Ralph biceg. Mielőtt
megkérdezhette volna, Ralph elmesélte, hogy Dunkerque-nél
sebesült meg. Lábon lőtték, míg a vízben arra várt, hogy a
part és a nagyobb hajók között ingázó egyik kisebb csónakba
felvegyék. Egy folkestone-i halász húzta be, akit percekkel
később nyakon lőttek.
– Hát ennyi – mondta. – Többé már nem kell erről
beszélnünk.
– Nem – értett egyet Ursula. – De milyen szörnyű! –
Természetesen nézte a filmhíradókat. „Kihoztuk a legtöbbet
egy rettenetes helyzetből” – jegyezte meg Crighton. Ursula a
Whitehallon futott össze vele nem sokkal a csapatok
evakuálása után. Hiányzik, vallotta be Crighton. („Megint
ingadozik”, gondolta Ursula.) Ursula eltökélten közönyt
színlelt, és azt állította, hogy jelentéseket kell eljuttatnia a
háborús kabinetirodába, miközben sárgásbarna borítékokat
szorított magához mellvértként. Neki is hiányzott Crighton,
de fontosnak érezte, hogy ezt ne mutassa előtte.
 – A háborús kabinettel tartasz összeköttetést? – kérdezte
lenyűgözve Crighton.
– Csak egy másodtitkár helyettese vagyok.
Tulajdonképpen nem is a helyettesé, csak egy hozzám
hasonló „lányé”.
A beszélgetés éppen elég sokáig tartott, határozta el
Ursula. Crighton olyan tekintettel nézte, amitől Ursula
szerette volna, ha magához szorítja.
– Ideje indulnom – vetette oda élénken. – Végtére is
háború folyik!

Ralph bexhilli volt, szelíden kaján, balos, utópista. („Nem

vagyunk-e mind szocialista utópisták?” – kérdezte Pamela.)
Merőben más volt, mint Crighton, aki visszatekintve
túlságosan is erőteljesnek tűnt.
– Egy vörös udvarol neked? – kérdezte Maurice, amikor a
megszentelt falak között véletlenül összefutott Ursulával. –
Lehet, hogy nem vetne rád jó fényt, ha valaki megtudná.
– Nem lehet párttagkönyves kommunistának nevezni –
tiltakozott Ursula.
– Akkor is – kötötte az ebet a karóhoz Maurice. – De
legalább nem árulja el a hadihajók helyzetét intim együttlét
után.
„Ez meg mit jelentsen? Maurice talán tud Crightonról?”,
tűnődött Ursula.
– A magánéleted nem magánjellegű, míg háború folyik –
jelentette ki undorral a bátyja. – Mellesleg miért tanulsz
németül? A megszállást várod? Arra készülsz, hogy tárt
karokkal fogadd az ellenséget?
– Azt hittem, azzal vádolsz, hogy kommunista vagyok, és
nem azzal, hogy fasiszta – fortyant fel Ursula. („Micsoda
hatökör – mondta Pamela. – Tart mindentől, ami rossz fényt
vethet rá. Isten ments persze, hogy védeni akarnám!”)

A kút mélyéről Ursula látta, hogy a lakása és Mrs. Appleyard

lakása közti leheletvékony fal nagy része eltűnt. A
széttöredezett padlódeszkák és a darabokra tört gerendák
között egy vállfán petyhüdten lógó ruhát látott, amit egy
festménysínre akasztottak. A sín Millerek szalonjában volt;
Ursula felismerte a lakást a fakó, túlméretezett rózsás
tapétáról. Aznap este találkozott Lavinia Nesbittel, aki
ugyanezt a ruhát viselte, ami akkor borsólevesszínű volt (és
ugyanilyen petyhüdt). A ruhának most szürke
bombaporárnyalata lett, és egy emelettel lejjebb vándorolt. A
fejétől néhány méternyire észrevette a saját teáskannáját,
egy nagy barna kannát, ami feleslegessé vált Rókazugban. A
fogantyúján lévő vastag spárgáról ismerte fel, amit Mrs.
Glover csavart rá egykor. Minden – köztük jómaga is –
másutt volt, mint kellett volna.
Igen, Ralph is az Argyll Roadon tartózkodott. Ettek –
kenyeret és sajtot –, és megittak mellé egy üveg sört. Aztán
Ursula megfejtette a keresztrejtvényt a tegnapi Telegraphból.
Ursula nemrégiben kénytelen volt szemüveget venni a közeli
munkáiéhoz, ami egy elég csúf darab volt. Csak miután
hazatért vele, jött rá, hogy az egyik Miss Nesbit is ilyet visel.
„Ez a sors vár rá is? – kérdezte magától, ahogy a kandalló
feletti szemüveges tükörképét nézte. – O is aggszűzként
öregszik meg?” „A fiúk és lányok csúfolódásának
céltáblájaként.”78 És lehet-e aggszűz, aki skarlát betűt viselt?
Tegnap rejtélyes módon egy boríték termett az íróasztalán,
míg a St. James’s Parkban bekapott ebédre egy szendvicset. A
nevét Crighton kézírásával pillantotta meg rajta
(Crightonnak meglepően szép dőlt betűs írása volt), és
anélkül, hogy a levelet elolvasta volna, apró fecnikre tépte és
a szemetesbe dobta. Később, amikor a hivatalnoklányok a
teás zsúrasztal köré sereglettek, kihalászta a darabkákat, és
összeillesztette őket.
„Elhagytam valahol az arany cigarettatárcámat. Tudod,
melyikre gondolok, amit apámtól kaptam Jütland után. Nem
találtad meg véletlenül?
A te C.-d"
De Crighton sosem volt az övé, nem? Éppen ellenkezőleg,
Moiráé volt. (Vagy talán az Admiralitásé.) Ursula
visszaszórta a papírdarabkákat a szemetesbe. A
cigarettatárca a retiküljében volt. Pár nappal az után, hogy
Crighton elhagyta, az ágya alatt akadt rá.
– Min gondolkozol? – kérdezte Ralph.
– Hidd el, nem érdekes.
Ralph elnyúlt mellette, a fejét a kanapé karfáján
nyugtatta, zoknis lábát az ölébe tette. Bár úgy tűnt, mintha
aludna, választ motyogott, amikor csak Ursula kérdezett
valamit a keresztrejtvényből.

78
Idézet Jane Austen: Emma című regényéből (Csanak Dóra fordítása).
 – Az igásállatnak nem szabad, csak neki. Mit szólsz
„Jupiterhez”? Szerinted jó?
Tegnap különös dolog történt vele. A földalattin utazott.
Nem szerette a metrót, bár a bombázások előtt mindenhova
biciklivel közlekedett, most nehéz volt a sok üveg- és
kőtörmelék miatt. A Telegraph keresztrejtvényét fejtette, és
próbált megfeledkezni arról, hogy a föld alatt van. Az
emberek többsége nagyobb biztonságban érezte magát
idelent, de Ursula nem szerette a bezártság érzését. Pár
nappal korábban történt egy eset: a metróbejáratra bomba
hullott, a robbanás lehúzódott az alagutakba, az eredmény
pedig rettenetes volt. Ursula nem vette biztosra, hogy
mindez bekerült az újságokba; rossz hatással lett volna a
közhangulatra.
A metrón a mellette ülő férfi egyszer csak előrehajolt –
Ursula pedig hátrahőkölt –, és fejével a félig kitöltött
keresztrejtvényre intve így szólt:
– Ügyesen csinálja. Odaadnám a névjegyemet, ha nincs
ellenére. Nézzen be az irodámba, ha kedve tartja. Okos
lányokat tobor-zok. – „Nyakamat teszem rá”, gondolta
Ursula. A férfi a kalapját megbillentve szállt le a Green
Parknál. A névjegyen egy whitehalli cím volt, de Ursula
eldobta.
Ralph kirázott két szál cigarettát a dobozból, és
mindkettőt meggyújtotta. Az egyiket átnyújtotta Ursulának.
– Okos vagy, igaz?
– Meglehetősen – hagyta rá Ursula. – Ezért dolgozom a
Hírszerzésen, te meg a Térképszobában.
– Okos és vicces, haha!
 Fesztelen bajtársiasság fűzte össze őket, mintha inkább
haverok lennének, mint szeretők. Tisztelték egymás jellemét,
és nem követeltek egymástól sokat. Jól jött, hogy egy helyen
dolgoznak: az irányítóteremben. Sok mindent nem kellett
soha elmagyarázniuk egymásnak.
Ralph a kézfejével megérintette Ursula kézfejét.
– Hogy vagy? – kérdezte.
– Köszönöm, nagyon jól. – Ralph keze még építészkéz volt
– a háború előtti foglalkozása ez volt –, a harc nem tette
tönkre. A Királyi Műszaki Alakulat túlélőjeként biztonságos
távolságban volt a harcoktól, térképeket, fényképeket meg
hasonlókat fürkészett, és nem számított arra, hogy aktív tiszt
lesz, és mocskos, olajos-véres tengervízben gázol majd,
miközben minden oldalról lőnek rá. (Végül is megnyílt, és
beszélt még róla.)
Bár borzalmas dolog a bombázás, mondta, úgy érezte,
valami jó még kisül majd belőle. Reménykedve tekintett a
jövőbe (Hugh-tól és Crightontól eltérően).
– Azok a nyomortanyák – jegyezte meg. – Woolwichet,
Silvertownt, Lambethet és Limehouse-t lerombolják, sorolta,
és a háború után kénytelenek lesznek újjáépíteni. Hatalmas
lehetőség, tette hozzá, hogy tiszta, modern, összkomfortos
otthonokat építsenek, a viktoriánus patkányfészkek helyett
egy csupa üveg, acél és levegő együttest. – Egyfajta San
Gimignanót a jövő számára.
Ursulát nem győzte meg a modernista toronyházak
látomása; ha rajta múlt volna, inkább kertvárosokat,
konyhakerttel megtoldott kényelmes kis házakat épített
volna.
 – Micsoda megveszekedett öreg tory vagy – jegyezte meg
szeretetteljesen Ralph.
Ralph ennek ellenére szerette a régi Londont is (Melyik
építész ne szeretné?), a Wren tervezte templomokat, a
fényűző házakat és az elegáns középületeket, „London
köveit”, ahogy kifejezte. Heti egy-két alkalommal éjszakai
őrséget állt a Szent Pál-székesegyháznál olyan férfiak között,
akik – „ha szükséges” – készek voltak felkapaszkodni a tető
szarufáira, hogy a nagyszerű templomot megvédjék a
gyújtóbombáktól. Az a hely egy tűzcsapda, mondta: ódon
épületfa, ólom mindenütt, lapos tetők, számtalan lépcsőház
és sóiét, elfeledett zugok. Egy hirdetésre jelentkezett, amit a
Brit Építészek Királyi Intézetének folyóiratában tettek közzé.
Építészeket kerestek tűzfigyelőnek, mert ők „kiigazodnak a
terveken meg a hasonlókon”. „Mozgékonynak kell lennünk” –
magyarázta, és Ursula eltűnődött, hogy lehet fürge a
sántításával. Maga előtt látta, ahogy Ralphot a
lépcsőházakban és a sötét, elfeledett zugokban lángtenger
zárja körül. Pajtáskodó tűzőrségnek tűnt: az őrök sakkoztak,
és hosszú filozófiai és vallási témájú beszélgetéseket
folytattak. Ursula úgy vélte, ez nagyon is megfelel Ralphnak.
Pár hete megbabonázva, elszörnyedve nézték végig,
ahogy a Holland House leég. Melbury Roadon voltak éppen, a
borospincét fosztogatták.
– Lakj nyugodtan a házamban – javasolta fesztelenül
Izzie, mielőtt Amerikába indult. – Lehetnél a gondnokom. Itt
biztonságban leszel. Elképzelni sem tudom, hogy a németek
Holland Parkot bombázzák. – Ursulának átfutott a fején,
hogy Izzie túlbecsüli azt, hogy a Luftwaffe mekkora
pontossággal talál célba. Ha olyan nagy a biztonság, Izzie
miért szedi nyakába a lábát és inai el?
– Kösz, de nem – válaszolta. A ház túl nagy és üres volt. A
kulcsot azért elfogadta, és néha beszerzőutakra indult a
házba, hogy hasznos dolgokat keressen. A
konyhaszekrényekben voltak még konzervek, amiket Ursula
végső esetre tartogatott, és persze ott volt a tele borospince.
Elemlámpákkal vizslatták a borosrekeszeket – a villanyt
Izzie az elutazása előtt kikapcsolta –, és Ursula éppen
kihúzott egy kiválónak tűnő Pétrust, és odafordult Ralphhoz:
– Szerinted ez megy a csőben sült krumplihoz és a
löncshúshoz? –, amikor ijesztő robbanás hallatszott, és mivel
azt hitték, hogy a házat érte találat, a pince kemény
kőpadlójára vetették magukat, és a kezükkel takarták el a
fejüket. Ezt Hugh tanácsolta; nemrégiben a Rókazugban tett
látogatásakor sulykolta Ursulába. „Mindig a fejedet védd!” –
Hugh megjárta már a frontot. Ursula néha megfeledkezett
erről. A borosüvegek remegtek és rázkódtak a rekeszekben,
és visszatekintve Ursula attól tartott, hogy a Château Latour-
os és Château d’Yquem-es üvegek, ha megsérültek volna,
micsoda kárt tettek volna bennük, ha az éles üvegszilánkok
lezáporoznának, mint a repeszek.
Kirohantak, és nézték, ahogy Holland House tűzgolyóvá
válik, a lángok mindent felemésztenek, és Ursula arra
gondolt, hogy jaj, istenem, csak ne tűzben haljak meg.
Kérlek, Uram, add, hogy gyors halálom legyen.
Nagyon kedvelte Ralphot. Nem űzte a szerelem, mint
némelyik nőt. Crightonnál a szerelem eszméje üldözte, de
Ralphnál minden nyíltabban zajlott. Ez sem szerelem volt,
inkább olyan érzések, amiket az ember egy kedvenc kutya
iránt táplál (és nem, eszébe sem jutott ezt megemlíteni neki.
Egyesek, sőt nagyon sokan meg sem értették, mennyire
ragaszkodhat valaki egy kutyához).
Ralph újabb cigarettára gyújtott, és Ursula így szólt.
– Harold azt mondja, a dohányzás nagyon káros. Olyan
tüdőket lát műtétkor, amik koszos kéményre hasonlítanak.
– Hát persze hogy nem jó – értett egyet Ralph, és
Ursulának is meggyújtott egyet. – De ártalmas az is, ha a
németek bombákat dobnak le és lőnek rád.
– Nem tűnődsz el rajta néha, mi lenne, ha egy kis dolgot
megváltoztatnának? Mármint a múltban? – kérdezte Ursula.
– Ha mondjuk Hitler születésekor meghalt volna, vagy valaki
elrabolta volna csecsemőkorában és… mondjuk egy kvéker
családban nőtt volna fel, akkor most máshogy állnának a
dolgok.
– Szerinted a kvékerek gyereket rabolnak? – kérdezte
jámboran Ralph.
– Hát, ha tudnák, mi történik majd, akkor talán.
– De senki sem tudja, mi lesz. És egyébként is, kvékerek
ide vagy oda, esetleg ugyanilyen lett volna. Inkább meg kéne
ölni az emberrablás helyett. Képes lennél rá? Hogy
pisztollyal lelőj egy csecsemőt? Vagy ha nem lenne
pisztolyod, akkor puszta kézzel végezni tudnál vele?
Hidegvérrel?
„Ha tudnám, hogy ezzel megmentem Teddyt”, gondolta
Ursula. És persze nemcsak Teddyt, hanem az egész világot.
Teddy aznap jelentkezett a Királyi Légierőhöz, amikor
megtörtént a hadüzenet. Suffolkban egy kis gazdaságban
szerzett tapasztalatot. Oxford után egy évig mezőgazdasági
főiskolára járt, majd országszerte különböző kis
gazdaságokban és kisbirtokokon dolgozott. Mindent ki akar
tanulni, mielőtt beindítja a saját gazdaságát, mondta. („
Gazdálkodó akar lenni?!”— szörnyedt el Sylvie.) Nem akart
olyan idealista, „vissza a természethez” típus lenni, aki fülig
sárosan beteg tehenek és döglött bárányok mellett végzi, és
akinek a termését sem érdemes betakarítani (kétségkívül
ilyen helyen is járt).
Teddy még most is verselt. „Egy versíró gazdálkodó? –
kérdezte Hugh. – Mint Vergilius. Egy új Georgicont várunk el
tőled.” – Ursula kíváncsi lett volna, mit gondol Nancy arról,
hogy egy farmer felesége legyen. Nancy rendkívül okos volt,
Cambridge-ben kutatta a matematika valami misztikus és
zavarba ejtő vonatkozását. („Nekem kínai az egész” –
mondta erről Teddy.) És most váratlanul, hirtelen a
megvalósulás küszöbére került a gyerekkori álma, hogy
pilóta lehessen. E pillanatban biztonságban volt Kanadában a
Birodalmi Kiképzőiskolában, ahol repülni tanult, és a
hazaküldött leveleiben arról írt, milyen sok odaát az
ennivaló, milyen csodálatos az időjárás, amitől Ursulát a
sárga irigység kerülgette. „Bárcsak odaát maradna, és soha
nem esne bántódása”, gondolta.

– Hogy jutottunk el oda, hogy hidegvérrel mészárolunk le

csecsemőket? – kérdezte Ursula Ralphot. – Figyelj csak –
hajtotta a fejét a fal és Emil szirénához hasonló
bömbölésének erősödése és halkulása felé.
Ralph nevetett.
– Ma nem is olyan rossz! Az igazság az, én biztos
megbolondulnék, ha a gyerekeim ilyen zenebonát csapnának!
Ursula fején átfutott, milyen érdekes, hogy azt mondta:
„a gyerekeim”, nem „a gyerekeink”. Furcsa, hogy egyáltalán
megfordul a fejében a gyerek egy olyan időszakban, amikor a
jövő puszta léte is kétséges. Hirtelen felpattant, és így szólt.
– Nemsokára kezdődik a támadás. – A villámháború, a
Blitz kezdetén még ezt mondták volna. – Minden éjszaka csak
nem támadhatnak! –, de most már tudták, hogy igen. „Már
örökké ilyen életre számíthatunk – írta Teddynek –, hogy a
bombák szünet nélkül kínoznak bennünket?” Megszakítás
nélkül ötvenhat éjszaka, és most már lehetetlennek tűnt,
hogy ennek valaha is vége lesz.
– Olyan vagy, mint egy kutya – jegyezte meg Ralph. –
Hatodik érzékkel sejted meg a támadókat.
– Akkor jobb, ha hiszel nekem, és elmész. Vagy lejössz a
kalkuttai fekete lyukba,79 és te is tudod, hogy azt nem bírod.
– A kiterjedt Miller család – Ursula legalább négy
nemzedéket számolt össze – az Argyll Road-i ház földszintjén
és alagsorféleségében lakott, de átjárásuk volt egy harmadik
szintre is, a föld alatti pincébe, amit a ház lakói légópincének
használtak. A hely valóságos labirintus volt, penészes és
visszataszító, tele pókokkal, bogarakkal, és amikor mind

79
Amikor Szirádzsuddaula bengáli návám militarizációellenes tiltakozását
figyelmen kívül hagyták, megtámadta és elfoglalta Fort Williamet, a gyarmati
arisztokrácia tagjainak tucatjait Fort William szűk börtönébe záratta, ahol
másnapra kb. negyvenen megfulladtak. Ez volt a hírhedt „fekete lyuk incidens”.
odalent voltak, főként amikor levonszolták a lépcsőn
Millerék vonakodó kutyáját, egy Billy nevű formátlan
szőrpamacsot, az egész rettenetesen zsúfolt lett.
Természetesen ehhez el kellett viselni Emil sírását és
jajveszékelését, akit úgy adtak kézről kézre a pince
elfoglalói, mint egy nemkívánatos csomagot, hogy
sikertelenül megpróbálják elcsitítani.
Mr. Miller igyekezett „otthonosabbá” tenni a pincét
(amire semmi remény nem volt), és a homokzsákokkal bélelt
falakra kitűzte – ahogy ő nevezte – a „nagy angol művészet”
reprodukcióit. Ezek a színezett rézkarcok – A szénásszekér
John Constable-től, Gainsborough Mr. és Mrs. Andrewsa
(milyen önelégült képet vágtak) és a Buborékok, bár Ursula
szerint ez a legbetegesebb Millais-portré – gyanúsan úgy
festettek, mintha egy drága művészeti albumból csenték
volna el őket. „Kultúra” – bólogatott bölcsen Mr. Miller.
Ursula eltöprengett, hogy ő mit választott volna „nagy angol
művészet” gyanánt. Talán Turnert, a kései munkái
elmosódott, illékony világát. De sejtette, hogy ez nem lenne
Millerek ízlésének megfelelő.

Rávarrta a gallért a blúzára. Kikapcsolta a rádióadás Sturm

und Drangját,80 és inkább Ma Rainey „Yonder comes the
blues”-át hallgatta, ellenszerként a rádióból ömleni kezdő
könnyű érzelmek ellen. És kenyeret meg sajtot evett

80
Németül „vihar és vágy2: a német irodalmi felvilágosodás jelentős
szakaszának, elsősorban az 1770-es években fellépő szellemi mozgalmának az
elnevezése.
Ralphfal, megpróbálta megfejteni a keresztrejtvényt, aztán
sürgetőn egy csók kíséretében kiterelte az ajtón. Miután
Ralph elment, eloltotta a villanyt, félrehúzta az
elsötétítőfüggönyt, hogy még megpillanthassa az Argyll
Roadon végigsétáló Ralphot. Bicegése ellenére (vagy talán
amiatt) Ralph ruganyos léptekkel haladt, mintha arra
számítana, hogy valami érdekessel találkozik. Ursulát
Teddyre emlékeztette.
Ralph tudta, hogy utánanéz, de nem fordult vissza, csak
néma üdvözlésként felemelte a karját, mielőtt elnyelte a
sötétség. Azért volt némi világosság, amit a holdsarló és a
halványan fénylő csillagok adtak, amik úgy néztek ki, mintha
egy marék gyémántport dobtak volna a sötétbe. „ Trónján a
szűz Hold s dús csillagcsokor / Tündéri rajban
körbefürtözné”,81 bár gyanította, hogy Keats a teliholdról írt,
míg az Argyll Road feletti inkább szolgálatteljesítő holdnak
látszott. Ursula – meglehetősen gyenge – költői hangulatban
volt. A háború roppant borzalma készteti az embert arra,
gondolta, hogy keservesen megkísérelje körülírni.
Bridget mindig azt állította, hogy balszerencsét hoz, ha az
ember üvegen át nézi a holdat. Ursula hagyta, hogy az
elsötétítőfüggöny hadd hulljon vissza, majd szorosan
összehúzta.
Ralph nem fordított különösebb figyelmet a biztonságára.
Azt mondta, Dunkerque után védve érzi magát a váratlan
erőszakos halállal szemben. Ursula viszont úgy tartotta, hogy
a háborúban, amikor az embert elképzelhetetlen mennyiségű

81
John Keats Óda egy csalogányhoz (Tóth Árpád fordítása).
váratlan erőszakos halál veszi körül, megváltoznak az
esélyek, és lehetetlen bármivel szemben is védve lenni.
Ahogy ebben biztos volt, elkezdődött a szirénázás, és ezt
hamarosan követték a Hyde Park ágyúi, majd az első bombák
robbanása, a hangból ítélve megint a dokkoknál. Ursulát a
zaj cselekvésre ösztönözte, lekapta az elemlámpáját, ami a
bejárati ajtó mellett lógott egy kampón, mint egy szent
relikvia, és felkapta a könyvét, amit szintén az ajtó mellett
tartott. Ez volt az „óvóhelyi” könyve: Du côte de chez
Swann.82 Most, hogy úgy tűnt, a háborúnak sosem szakad
vége, Ursula úgy határozott, hogy elkezdi Proustot olvasni.
Odafent sivítottak a repülőgépek, aztán hallotta egy
bomba félelmetes suhanását, ahogy lecsap az égből, majd az
iszonyatos puffanást, amikor valahol becsapódott. Néha a
robbanás sokkal közelibbnek hangzott, mint a valóságban.
(Milyen gyorsan szerez az ember valószínűtlen témákban új
tudást!) Keresni kezdte az óvóhelyi ruháját. Az évszakhoz
képest lenge ruhát viselt, és a pincében dermesztő hideg és
nyirkosság volt. Az óvóhelyi ruhát Sylvie vette, amikor nem
sokkal a bombázás kezdete előtt feljött egy napra a városba.
A Piccadillyn sétáltak, és Sylvie észrevett egy hirdetést a
Simpson’s kirakatában, hogy „méretre szabott óvóhelyi
ruhát” árulnak. Ursula elképzelni sem tudta az anyját egy
óvóhelyen, nemhogy egy odavaló ruhában, de nyilvánvalóan
ez az öltözék, sőt egyenruha vonzotta az anyját. „Jó lesz a
tyúkól kiganézásához” – jelentette ki, és mindkettejüknek
vett egyet.

82
Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában című regényének első része: Swann.
 A következő hatalmas robbanás sietségre ösztönözte
Ursulát, aki felhagyott az átokverte ruha keresésével, és
inkább felkapta a Bridget által gyapjúkockákból kötött és
összeállított takarót. („Be akartam csomagolni, hogy
elküldjem a Vöröskeresztnek – írta Bridget gömbölyű betűs,
iskolás-lányos kézírásával –, de aztán úgy gondoltam, neked
nagyobb szükséged van rá.”
„Látod, még a saját családomon belül is menekült
státuszom van” – írta Ursula Pamelának.)
A lépcsőn szembetalálkozott a Nesbit nővérekkel.
– Ó, jaj, Miss Todd, balszerencse vár ránk! – kuncogott
Lavinia. – Tudja, azért, mert keresztezzük egymás útját a
lépcsőn.
Ursula lefelé ment, a Nesbit nővérek felfelé.
– Rossz irányba tartanak – hívta fel a figyelmüket
értelmetlenül.
– Megfeledkeztem a kötésemről – magyarázta Lavinia.
Egy fekete macska formájú zománcberakásos brosst viselt,
amiben a szem helyén egy kis strasszkő csillogott. –
Rugdalódzót köt Mrs. Appleyard babájának – mondta Ruth. –
Olyan hideg van a lakásukban. – Ursula elképzelni sem tudta,
hány kötött holmit húztak arra a szerencsétlen gyerekre,
hogy a végén mégis úgy néz ki, mint egy birka. Bárány ki van
zárva, gondolta. Az Appieyard csecsemőben semmi
bárányszerű nem volt. Vagyis Emilben, emlékeztette magát.
– Azért csak igyekezzenek, jó? – jegyezte meg.
– A házba sok ravasz kalóz / Be néma csendben így lopóz83 –
kiáltott fel Mr. Miller, amikor libasorban lecsődültek a
pincébe. Székek és ideiglenes fekhelyek szedett-vedett
gyűjteménye töltötte meg a nyirkos helyet. Volt két ódon
tábori ágy is, amit Mr. Miller csak-lizott el valahonnan, és
amin – némi rábeszélés után – a Nesbit nővérek nyugtatták
idős csontjaikat. Miután a két hölgy pillanatnyilag nem
tartózkodott lent, Billy, a kutya telepedett fel az egyikre. Volt
még lent egy kis spirituszfőző és egy Aladdin petróleumfőző
is, amiket Ursula rendkívül veszélyesnek tartott egy ilyen
szűk helyen, ahol fentről bombákat dobálnak az emberekre.
(Millerek könnyed derűlátással viszonyultak az
életveszélyhez.)
A lélekszám majdnem teljes volt: Mrs. Appleyard és Emil,
a fura se hús, se hal Mr. Bentley, Miss Hartnell és Milleréit
teljes számban. Mrs. Miller kifejezte aggodalmát a két Miss
Nesbit távolléte miatt, és Mr. Miller felajánlotta, hogy
utánuk megy és megsürgeti őket („átkozott kötés meg
minden”), de ekkor iszonyatos robbanás rázta meg a pincét.
Ursula érezte, hogy remegnek az alapok, ahogy a
lökéshullám továbbterjed alatta a földben. Hugh
utasításának megfelelően levetette magát a padlóra, és a
kezével eltakarta a fejét, de közben magával rántotta a
kisebb Miller fiúk egyikét („Aú, vegye le rólam a kezét!”).
Kényelmetlenül kuporgott a gyerek felett, aki azonban
kimászott alóla.
Síri csend lett.

83
Egy 1917-es népszerű dal, Morse és Sullivan szerzőpárostól, ami szerepelt egy
Gilbert és Sullivan-operettben, A királyné kalózában is (Varró Dániel fordítása).
 – Nem a mi házunk volt – vetette oda a gyerek
foghegyről, és hogy sértett férfihiúságát visszanyerje még
kicsit pózolt is.
Mrs. Appleyard is a padlóra vetette magát, a baba puha
páncélú rákként szorult alá. Mrs. Miller nem a fészekalja
gyereke egyikét szorította magához, hanem a régi Farrah’s
Harrogate karamellás bádogdobozt, amiben a megtakarított
pénzét és a biztosítási kötvényeiket őrizte.
Mr. Bentley – a hangja a szokottnál egy kicsit
magasabban reszketett – feltette a kérdést:
– Minket ért találat? – „Nem – válaszolta magában Ursula
–, ha így lett volna, már halottak lennénk.” Visszaült az egyik
rozoga tonettszékre, amit Mr. Miller hozott le. Érezte a
szívdobogását. Túl erősen is. Remegni kezdett, és
szorosabbra húzta magán Bridget horgolt takaróját.
– Nem, a fiamnak igaza van – hagyta rá Mr. Miller. – Az
Essex Villa felől szólt. – Mr. Miller váltig állította, hogy
tudja, hova esnek a bombák. És meglepő módon, többnyire
igaza volt. Millerek családja járatos volt a háborús szlengben
és szellemben. Mind el tudták sajátítani. „És ki is
nyilvánítjuk, igaz? – kérdezte a levelében Pamela. – Az ember
azt hihetné, a mi kezünkhöz nem tapad vér.”
– Tősgyökeres angolok – jegyezte meg Sylvie Ursulának,
amikor első (és utolsó) találkozásukkor Millerekkel beszélt.
Mrs. Miller lehívta Sylvie-t egy teára, de Sylvie még bosszús
volt Ursula függönyeinek és szőnyegeinek állapota miatt,
amiért Mrs. Millert hibáztatta, mert abba a hitbe ringatta
magát, hogy Mrs. Miller a háztulajdonos, és nem csupán egy
másik bérlő. (Ursula magyarázata süket fülekre talált.)
Sylvie úgy viselkedett, mint egy hercegnő, aki meglátogatja
az egyik bérlője, egy egyszerű paraszt kunyhóját. Ursula arra
gondolt, Mrs. Miller később biztos így szólt Mr. Millerhez:
„Az a nő aztán fennhordja az orrát.”
Odafent már dörgött a szünet nélküli bombázás
zenebonája; hallották a nagy bombák üstdobját, a gránátok
sivítását és a közelben lévő légelhárító üteg puffogását.
Időnként egy bumm és egy puff és egy zutty reszkettette meg
a pince alapjait, ahogy tovább záporoztak a bombák a
városra. Emil, Billy, a kutya és a két legkisebb Miller gyerek
üvöltése kísérte. Mindez teljes disszonanciában, kellemetlen
ellenpontként szolgált a Luftwaffe Donner und Blitzenjéhez84
Rettenetes, véget nem érő vihar. Hátul a Csüggedés, elöl a
Rém.85
– A teringettét, a jó öreg fricc tényleg a frászt hozza ránk
ma este – jegyezte meg Mr. Miller, és nyugodtan
megigazított egy lámpát, pontosan úgy, mintha táboroznának
valahol. Ő kezeskedett a pincében tartózkodók
csapatszellemének ápolásáért. Hugh-hoz hasonlóan túlélte a
lövészárkot, és azt állította, hogy kutyába sem veszi Jerry
fenyegetéseit. Már szép számmal voltak a klubban: Crighton,
Ralph, Mr. Miller, sőt még Hugh is, akik átestek a tűz, sár és
víz tűzkeresztségén, és azt képzelték, hogy ilyesmi egyszer
az életben fordul csak elő.
– Miben sántikál a vén fricc, he? – fordult megnyugtatóan
az egyik kisebb, rémültebb gyerekhez. – Nem hagyja, hogy
szépre aludjam magam? – A németek kivétel nélkül mindig
Fritz és Jerry, Ottó, Hermann, Hans személyében jöttek el

84
Mennydörgés és villámlás, egy Strauss-keringő címe is.
85
John Donne: Szent szonettek I. (Vas István fordítása).
Mr. Millerért, és néha maga Adolf volt négy mérföldnyire az
égben, hogy ledobja a nagy liatóerejű robbanótöltetét.
Mrs. Miller (Dolly), a (férjétől eltérően) a tapasztalat
remény felett aratott győzelmének megtestesülése, teából,
kakaóból, kekszből és margarinnal megkent kenyérből álló
„frissítőt” osztott szét. Millerek, ez a nagyvonalú
erkölcsökkel megáldott család sosem szűkölködött
élelmiszerjegyekben. Ezt Reneenek, a legidősebb lányuknak
köszönhették, akinek „összeköttetései” voltak. Renee
tizennyolc volt, minden szempontból fejlett teremtés, aki
könnyű erkölcsűnek tűnt. Miss Hartnell kijelentette, hogy
szerinte Renee nem állja ki a próbát, bár nem volt ellenére,
hogy osztozzon az élelemben, amit hazahozott. Ursulának az
volt a benyomása, hogy az egyik kisebb Miller gyerek
valójában Renee és nem Mrs. Miller gyermeke, akit igencsak
gyakorlatiasan a család keblére öleltek.
Renee „összeköttetései” kétes természetűek voltak;
Ursula pár hete megpillantotta a Charing Cross Hotel első
emeleti kávéházának társalgójában, ahogy kényesen gint
szürcsölt egy kicsípett és gazdagnak tűnő ember
társaságában, akiről lerítt, hogy „feketéző”.
– Ez aztán a mocskos figura! – nevetett Jimmy. Jimmy, a
kisbaba, aki a minden háborúk befejezését szolgáló háború
végének megünneplésekor fogant, most egy újabb háborúban
készült harcolni. Pár napos eltávozást kapott a
kiképzőtáborból, és a Charing Cross Szállodában keresett
menedéket, míg a Strandén eltakarítottak egy fel nem
robbant bombát. Hallották a tengerészeti ágyúkat, amiket
Vauxhall és Waterloo között teherkocsikon állítottak fel, de a
bombázók más célpontokat kerestek, és úgy tűnt,
odébbálltak. – Abbahagyják valaha is? – kérdezte Jimmy.
– Kétségtelenül nem.
– Nagyobb a biztonság a seregben – nevetett Jimmy.
Közkatonának jelentkezett, bár a hadseregben tiszti
kinevezést ajánlottak fel neki. A srácok között akart
szolgálni, mondta. („De tisztek is kellenek, nem? –
értetlenkedett Hugh. – Jobb, ha olyan vezeti őket, akinek van
egy kis esze.”)
Jimmy tapasztalatszerzésre vágyott. író akar lenni,
mondta, és egy háborúnál mi lehet jobb, hogy átélje az
emberi állapot magasságait és mélységeit?
– Író?! – kiáltott fel Sylvie. – Félek, a gonosz tündér keze
ringatta a bölcsőjét. – Ursulának megfordult a fejében, hogy
talán Izzie-re céloz.
Csodálatos volt a Jimmyvel töltött idő. Jimmy fess volt a
tábori egyenruhájában, és mindenhova beengedték, ahova
csak mentek: a Dean Street-i és Archer Street-i merész
találkozóhelyekre, az Orange Streeten a Bœuf sur le Toit-ba,
ami aztán igencsak félvilági hely volt (ha nem is kifejezetten
veszélyes). Olyan helyeken fordultak meg, ami
elgondolkodtatta Ursulát Jimmyvel kapcsolatban. Az
emberiség állapotának felderítése érdekében, mondta az
öccse. Nagyon berúgtak, kicsit ostobán viselkedtek, de az
egész kikapcsolódást jelentett a Millerék pincéjében átvészelt
lapulás után. – ígérd meg, hogy nem halsz meg – kérlelte
Ursula, ahogy vak párkénr tántorogtak végig a Haymarketen,
és azt hallgatták, hogy a bombák hogy törlik ki a létből
London egy másik részét.
– Igyekszem – mondta Jimmy.
Ursula fázott. A víztől, amiben feküdt, még jobban áthűlt.
Mozognia kellene, gondolta. De vajon képes-e rá?
Nyilvánvalóan nem. Mióta fekszik itt? Tíz perce? Tíz éve? Az
idő megszűnt létezni. Minden megszűnt. Csak a szagok
borzalmas egyvelege maradt. A pincében volt, ebben biztos
volt, mert látta a Buborékokat; valami csoda folytán még
mindig ott volt egy homokzsákra ragasztva a feje közelében.
Egy ilyen közhelyes reprodukciót bámulva fog meghalni?
Azután a közhely is szívesebben fogadottnak tűnt, amikor
egy hátborzongató látomás tűnt fel mellette. A szürke arcban
fekete szemű, vadul meredező hajú kísértet ragadta meg
görcsösen.
– Nem látta a babámat? – kérdezte a szellem. Ursulának
beletelt pár pillanatba, hogy rájöjjön, ez nem kísértet, hanem
Mrs. Appleyard, akinek bombaportól piszkos arcára csíkokat
festettek a könnyek és a vér. – Látta a babámat? – kérdezte
ismét.
– Nem – suttogta Ursula a fentről hulló mocsoktól
kiszáradt szájjal. Lehunyta a szemét, és mire megint
kinyitotta, Mrs. Appleyard már eltűnt. Esetleg csak képzelte,
talán lázálmai vannak, gondolta. Vagy esetleg tényleg Mrs.
Appleyard szellemét látta, és mindketten valami magányos
pokol tornácán ragadtak.
A tekintete újra megakadt Lavinia Nesbit ruháján, ami
Millerek képsínén lógott. De a ruha mégsem Lavinia Nesbité
volt. Egy ruhának nincsen karja. Nem ruhaujja, hanem karja.
Ami kézben végződik. A ruhán megcsillant valami: a
holdsarló megvillant egy macskaszemen. Millerek képsínén
maga Lavinia Nesbit fej és láb nélküli teste lógott. Olyan
abszurdnak tűnt, hogy Ursulából bugyborékoló nevetés akart
feltörni. De nem jutott el a felszínre, mert valami – egy
gerenda vagy a fal egy szakasza – megmozdult, és hintőpor-
finomságú vakolat záporozott rá. A szíve összevissza vert a
mellkasában, fájó volt, egy időzített bomba, ami bármelyik
pillanatban felrobbanhat.
Most először fogta el a pánik. Senki sem jön, hogy
segítsen rajta. Mrs. Appleyard tébolyult kísértete semmi
esetre sem. Itt fog meghalni egyedül az Argyll Road
pincéjében, csupán a Buborékok és a fejetlen Lavinia Nesbit
társaságában. Ha Hugh itt lenne, vagy Teddy, vagy Jimmy,
vagy akár Pamela, ők küzdenének azért, hogy kihozzák
innen, hogy megmentsék. Nekik fontos lenne. De itt senkinek
sem volt elég fontos. Hallotta, hogy úgy nyávog, mint egy
sebesült macska. Mennyire sajnálta magát! Mintha valaki
más lenne.

Mrs. Miller így szólt:

– Szerintem valamennyiünkre ráférne egy finom kakaó, mi a
véleményük? – Mr. Miller megint a Nesbit nővérek miatt
idegeskedett, és a pince bezártságától megcsömörlött Ursula
azt mondta:
– Megyek, megkeresem őket – és éppen felállt a rozoga
ebédlőszékről, amikor a sivítás és a fújás egy nagy hatóerejű
robbanótöltettel ellátott bomba érkezését jelezte. Hatalmas
mennydörgés hallatszott, egy irdatlan reccsenés, ahogy a
pokol falai hirtelen megnyíltak, és kieresztették az összes
démont, és akkor egy iszonyú szívást és nyomást érzett,
mintha a belsejét, a tüdejét, a szívét és a gyomrát, de még a
szemgolyóit is kiszívták volna a testéből. Köszöntve a végső,
örök napot, örvendj.86 Hát ez az, gondolta Ursula. Így halok
meg.

Egy hang törte meg a csendet, szinte a füle mellett. Férfihang

volt. – Lássuk csak, kisasszony, hogy tudjuk innen kiszedni,
helyes? – Ursula látta a férfi maszatos, izzadt arcát, mintha
alagutat ásott volna hozzá. (Ursula feltételezte, hogy így is
volt.) Meglepetten állapította meg, hogy ismeri. Az egyik
helybeli légoltalmi parancsnokuk volt. Új ember.
– Hogy hívják, kisasszony? Meg tudja a nevét mondani? –
Ursula a nevét motyogta, de tudta, hogy nem érthető. –
Urry? – kérdezgette a férfi. – Mit is mondott? Mary? Susie?
Ursula nem akart Susie-ként meghalni. De számított-e
most ez?
– Bébi – motyogta a parancsnoknak.
– Bébi? – csattant fel éles hangon a férfi. – Kisbabája
van? – Kicsit hátrált, majd odakiáltott valakinek, akit Ursula
nem látott. Más hangokat is hallott, és rádöbbent, hogy
sokan vannak. Mintha ebben szeretné megerősíteni, a
parancsnok így szólt. – Mind azért vagyunk itt, hogy
kimentsük innen. A gázszerelők elzárták a főcsapot, és egy
szempillantás alatt kiszedjük. Ne aggódjon. És most meséljen

86
John Donne: La Corona (Ferencz Győző fordítása).
a kisbabájáról, Susie. A karjában tartotta? Kicsike még? –
Ursula Emilre gondolt, aki olyan nehéz volt, mint egy bomba
(ki foghatta, amikor elhallgatott a zene, és felrobbant a
ház?), és meg akart szólalni, de ehelyett megint csak a
nyávogását hallotta.
Valami nyikorgott és recsegett a feje fölött, és a
parancsnok megragadta a kezét.
– Semmi baj, itt vagyok – és Ursula kimondhatatlanul
hálás volt neki és mindazoknak, akik azért küszködtek, hogy
kimentsék. Hugh is milyen hálás lenne. Az apja gondolatától
elsírta magát, és a parancsnok így szólt. – No, no, Susie,
minden rendben van, hamarosan kiemeljük innét, egy
pillanat az egész. Hozok magának egy finom teát. Mit szól
hozzá? Nekem is jólesne.

Mintha hó hullott volna, a bőrén apró jeges tűszúrásokat

érzett.
– Olyan hideg van – motyogta.
– Ne aggódjon, szélsebesen kivesszük innen, majd
meglátja – mondta a parancsnok. Keservesen kibújt a
kabátjából, és betakarta vele Ursulát. Nem volt hely egy ilyen
nagyvonalú manőverhez, és meglökött közben valamit,
amitől törmelék hullott mindkettőjükre.
– Ó! – mondta a parancsnoknak, mert hirtelen heves
hányinger tört rá, de az érzés azonnal el is múlt, és
nyugodtabb lett. Most porral, hamuval és a holtak
forgácsaival elkeveredő levelek hullottak rá, és hirtelen
ostyaszerű bükklevelek takarója borította be. A leveleknek
gomba- és tábortűzillata volt, és valami édeset is érzett. Mrs.
Glover mézeskalácsának illatát. Mennyivel kellemesebb,
mint a csatorna és a gáz bűze.
– Gyerünk, kislány – mondta a parancsnok. – Gyerünk,
Susie, el ne aludjon itt nekem. – Szorosabban markolta a
kezét, és Ursula tekintete megállapodott valamin, ami
csillogott és forgott a napsütésben. Egy házi nyúl volt? Nem,
egy mezei nyúl. Egy ezüst mezei nyúl, ami lassan forgott a
szeme előtt. Egészen megbűvölte. Még sosem látott ilyen
szépet.

Lerepült a tetőről az éjszakába. Egy kukoricamezőn volt, a

nap perzselőn sütött le rá. Málnát szedett az erdei ösvény
mellett. Bújócskát játszott Teddyvel. Bohókás kis jószág vagy,
mondta valaki. Biztos nem a parancsnok, ugye? Aztán
szállingózni kezdett a hó. Az éjszakai égbolt már nem felette
volt, hanem mindenfelől körbevette mint egy meleg sötét
tenger.
Kilebegett az elsötétítésbe. Próbált valamit mondani a
parancsnoknak. Köszönöm. De már nem számított. Semmi
sem számított. Leszállt a sötétség.
HOLNAP GYÖNYÖRŰ NAP
 1939. szeptember 2.

– Ne izgasd fel magad, Pamela – emlékeztette Harold. – Mitől

van olyan csend? Mit csináltál a fiúkkal?
– Eladtam őket – élénkült fel Pamela. – Hármat kettő
áráért.
– Itt aludhatnál, Ursula – ajánlotta kedvesen Harold. –
Nem kellene holnap egyedül lenned. Szörnyű nap lesz. Orvosi
rendeletre.
– Kösz, de már mást terveztem – válaszolta Ursula.

Felpróbálta a sárga krepdesinruhát, amit aznap vett a

Kensington High Streeten egy háború előestéjén tartott
bevásárló körúton. A krepdesinen minta is volt: repkedő,
apró, fekete fecskék. Csodálta az anyagot, és magát is, vagy
amit magából látott az öltözőasztal tükrében, mert fel kellett
állnia az ágyára, hogy deréktól lefelé is megnézhesse magát.
Bár az Argyll Road papírvékony falain át átszűrődött
hozzá Mrs. Appleyard veszekedése angolul egy férfival,
feltehetően a titokzatos Mr. Appleyarddal, aki a nappal és az
éjszaka legkülönbözőbb pillanataiban jött-ment, nyomon
követhető időbeosztás nélkül. Ursula csak egyszer találkozott
vele személyesen a lépcsőn. A férfi rosszkedvűen rábámult,
és anélkül, hogy üdvözölte volna, továbbsietett.
 Nagydarab, pirospozsgás, kissé disznószerű ember volt.
Ursula hentespult mögött tudta volna elképzelni, vagy ahogy
sörfőzdékben zsákot cipel, bár a két Miss Nesbit szerint
biztosítási ügynök volt.
Vele ellentétben Mrs. Appleyard vékony, színtelen
teremtés volt, és amikor a férje nem volt otthon, Ursula
hallotta, hogy gyászosan énekelget egy olyan nyelven, amit
nem tudott azonosítani. A hangzása alapján kelet-európai
nyelv lehetett. „Milyen hasznos lenne Mr. Carver
eszperantója!”, gondolta. (Már persze, ha mindenki
beszélné!) És kivált manapság, amikor olyan rengeteg
menekült özönlik Londonba! („Cseh – tájékoztatták végül a
Nesbit kisasszonyok. – Korábban nem tudtuk, hol van
Csehszlovákia, igaz? Bárcsak még most se tudnánk!”) Ursula
feltételezte, hogy Mrs. Appleyard is valamiféle menekült, aki
egy angol úriember karjaiban keresett menedéket, de
helyette a kötekedő Mr. Appleyardot találta. Ursula arra
gondolt, hogy ha valaha meghallaná, hogy Mr. Appleyard
meg is üti a feleségét, akkor kénytelen lenne bekopogni
hozzájuk, és valahogy megállítani, bár hogy erre hogyan
kerítene sort, arról fogalma sem volt.
A szomszédban teljes hangerővel folyt már a vita, majd
határozott lezárásként csapódott Appleyardék ajtaja, és
csend lett. Mr. Appleyard, a harsány távozások és belépők
nagymestere ledübörgött a lépcsőn, és a nyomában
trágárságok röpködtek a nőkről és a külföldiekről. Mindkettő
illett az elnyomott Mrs. Appleyardra.
A falakon átszűrődő megkeseredett elégedetlenség a még
gyomorforgatóbb főtt káposztaszaggal vegyítve végtelenül
lehangoló volt. Ursula szentimentálisnak és romantikusnak
képzelte a menekülteket, alak a kultúrájuk miatt menekültek
el, és nem biztosítási ügynökök sértegetett feleségének, ami
nevetségesen tisztességtelen volt a részéről.
Lelépett az ágyról, és kicsit körbefordult a tükör előtt.
Megállapította, hogy jól áll neki a ruha, megőrizte az alakját,
annak ellenére, hogy mindjárt betölti a harmincat. Vajon
később úgy kiterebélyesedik derékban, mint Sylvie? Egyre
kisebb volt a valószínűsége, hogy gyerekei lesznek. Eszébe
jutott, amikor Pamela kisbabáit fogta a kezében, és persze
emlékezett Jimmyre és Teddyre is, milyen elsöprő szeretetet
és rémületet érzett, a védelmezés kétségbeesett vágyát.
Mennyivel lennének erősebbek ezek az érzések, ha a saját
gyermekét tartaná a karjában? Talán nem is bírná elviselni.
Sylvie a John Lewisban az uzsonna közben megkérdezte:
– Sosem vágysz rá, hogy fészket rakj?
– Mint a tyúkjaid?
– „Karrierista nő” – jegyezte meg Sylvie, mintha ennek a
két szónak nem lenne helye egyazon mondatban. – Vénlány –
tette hozzá elmerengve. Ursula azon töprengett, miért töri
magát annyira az anyja, hogy kihozza a sodrából. – Talán
sosem mész férjhez – szögezte le Sylvie mintegy
következtetésként, mintha Ursula élete jóformán véget ért
volna.
– És az olyan rossz lenne? „A férjezetten lány” – szúrta a
villáját egy cukormázas süteménybe. – Jane Austennak
megfelelt.
A fején keresztül kibújt a ruhából, majd alsószoknyában,
harisnyás lábbal áttipegett a kis konyhafülkébe, vizet
engedett egy pohárba, majd elővadászott egy krémmel töltött
teasüteményt. Börtönkoszt, gondolta. Jó gyakorlás az
elkövetkezendőkre. A reggeli pirítósa óta nem evett mást,
mint Pamela tortáját. Remélte, hogy legalább aznap este
Crighton meghívja egy kiadós vacsorára. Crighton arra kérte,
hogy a Savoyban találkozzon vele. Ritkán volt találkájuk
nyilvánosan, és Ursula eltűnődött, nem lesz-e dráma vagy
talán a háború elég dráma, és Crighton erről akar majd
beszélni vele.
Tudta, hogy másnap bejelentik a hadüzenetet, bár adta a
tudatlant Pamela előtt. Crighton sok mindent elmesélt neki,
amit nem kellett volna azon az alapon, hogy „mindketten
aláírták a Hivatalos Titoktartási Törvényt”. (Ezzel szemben
Ursula jóformán semmit sem mesélt el neki.) Crighton az
utóbbi időben megint ingadozott, és Ursula egyáltalán nem
volt biztos benne, hogy melyik oldalra billen, és még azt sem
tudta, ő melyik oldalra szeretné, ha billenne.
Egy italra hívta, a meghívás egy admiralitási jegyzékben,
rejtélyes módon az alatt érkezett, míg egy pillanatra elhagyta
az irodát. Ursu-lában nem először merült fel a kérdés, hogy
ki hozhatja ezeket a levélkéket, amik úgy jelennek meg az
asztalán, mintha tündérek csempészték volna oda őket. A
részlegednél ideje könyvvizsgálatot tartani. Crighton szerette
a rejtjeleket. Ursula csak reménykedni tudott, hogy a
tengerészet kódolásai nem olyan kezdetlegesek, mint
Crightonéi.
Miss Fawcett, az egyik hivatalnoksegéd, észrevette a
szem előtt heverő levélkét, és rémülten pillantott rá.
 – Szent ég – mondta. – Ez igaz? Tényleg ideje?
– Valakinek fura a humora – hárította el a kérdést Ursula,
és elkeserítette, hogy érezte, elpirul. Volt valami nem
Crightonra jellemző ezekben a pikáns (ha nem kifejezetten
mocskos), bár látszólag ártatlannak tűnő üzenetekben. Úgy
sejtem, hiány mutatkozik a ceruzák terén. Vagy: Sikerült
feltölteni a tintatartókat? Ursula azt kívánta, bárcsak
Crighton megtanulná a Pitmant, vagy több diszkréció
szorulna bele. Vagy ami még jobb: végleg felhagyna ezzel.
Amikor egy portás bekísérte a Savoyba, Crighton már a
hatalmas előcsarnokban várta, és ahelyett, hogy felvezette
volna az Amerikai Bárba, a lépcsőn felterelte egy második
emeleti lakosztályba. Az ágy uralta a szobát, óriási volt, tele
párnákkal. „Á, szóval ezért vagyunk itt”, gondolta Ursula.
A krepdesint alkalmatlannak tartotta erre az alkalomra,
és három szép alkalmi ruhája közül a királykék szatént vette
fel, amit most megbánt, mivel Crighton – ha a viselkedéséből
indult ki – hamarosan leveszi róla, ahelyett hogy meghívná
egy pazar vacsorára.
Crighton szerette levetkőztetni, szerette nézni. „Olyan
vagy, mint egy Renoir” – mondta, bár nem sokat tudott a
művészetről. Még szerencse, hogy Renoir, és nem Rubens
vagy ne adj isten, egy Picasso. Crighton megajándékozta
azzal a nagyszerű érzéssel, hogy kevés kritikával vagy
egyáltalán semmilyennel tekintsen önmagára meztelenül.
Moira kétségkívül földig érő flanelben alvó és sötétben
szeretkezős feleség lehetett. Ursula néha eltűnődött, hogy
Crighton nem túlozza-e el a felesége robusztus kiállását.
Egyszer-kétszer meg is fordult a fejében, hogy kiutazik
Wargrave-bc, hogy megnézze magának a méltatlanul kezelt
asszonyt, és a végére járjon, hogy valóban olyan lompos és
nevetséges jelenség-e. A gond csak az volt természetesen a
hús-vér Moirával (aki Ursula képzeletében inkább rubensi
volt, és nem renoiri), hogy Ursulának nehezebb lett volna
egy valóságos személyt megcsalni, mint egy talányt.
(„De hiszen valóságos – értetlenkedett Pamela. – Ez egy
megtévesztő érv.”
„Igen, ezzel tisztában vagyok.” – Ezt később mondta,
Hugh hatvanadik születésnapján, tavasszal, egy
meglehetősen nyűgös eseményen.)
A lakosztályból pompás kilátás nyílt a folyóra a Waterloo
hídtól a parlamentig és a Big Benig, ami a tolakodó
alkonyatban árnyékba borult. („Az ibolyakék alkonyi óra.”)
Éppen csak ki tudta venni Kleopátra Tűjét, az eget bökdöső
sötét ujjat. Megszűnt London fényeinek csillogása-ragyogása.
Már megkezdődött az elsötétítés.
– Foglalt volt a búvóhely? Kiléptünk a nyílt terepre? –
kérdezte az ablaknál állva Ursula, miközben Crighton
kinyitott egy pezsgősüveget, ami a gyöngyöző oldalú kis
vödörben várakozott. – Ünneplünk?
– Búcsút mondunk – lépett oda hozzá Crighton, és
átnyújtotta neki az egyik poharat.
– Búcsút? – zavarodott össze Ursula. – Egy drága
szállodába hoztál, és pezsgővel kényeztetsz, hogy véget vess
a kapcsolatunknak?
– Búcsút mondunk a békének – helyesbített Crighton. – A
ma ismert világnak. – Az ablak, és London, és az alkonyi
dicsőség felé emelte a poharát. – A vég kezdetére – tette
hozzá komoran. – Elhagytam Moirát – fűzte még hozzá,
mintegy utólagos gondolatként, mintha valami semmiség
lenne. Ursula elképedt.
– És a lányok? – (Csak a biztonság kedvéért, gondolta.)
– Őket is, mindet. Az élet túl értékes, hogy boldogtalanok
legyünk. – Ursulának átfutott a fején, hogy vajon hányán
mondják most ugyanezt Londonban ezen az estén. Talán
kevésbé egészséges körülmények között. És persze mások is
lesznek, akik ugyanezeket a szavakat mondják majd, hogy
ragaszkodjanak ahhoz, amijük már van, és ne hajítsák el egy
szeszélynek engedve.
Ursulára váratlanul, meglepetésszerűen rátört a pánik.
– Nem akarok feleségül menni hozzád. – Nem sejtette,
milyen erős benne az érzés, amíg a szavak ki nem buktak a
száján.
– Én sem akarlak elvenni – válaszolta Crighton, és Ursula
visszás módon csalódottságot érzett.
– Kibéreltem egy lakást az Egerton Gardensben – mondta
a férfi. – Gondoltam, esetleg odaköltözhetnél hozzám.
– Hogy együtt éljünk? Bűnben, Knightsbridge-ben?
– Ha szeretnéd.
– Te aztán arcátlan vagy! – jegyezte meg Ursula. – És mi
lesz a karriereddel?
A férfi elutasító hangot hallatott. Ursula megértette, hogy
ő és nem a háború lesz az új Jütlandja.
– Igent mondasz? Ursula?
Ursula az üvegen át a Temzét nézte. A folyó most már
majdnem láthatatlan volt.
– Pohárköszöntőt kellene innunk – javasolta. – Hogy is
mondják ezt a tengerészetnél? „Szeretőkre és feleségekre,
adja ég, hogy sose találkozzanak”? – Crighton poharához
koccintotta a sajátját, majd így szólt: – Éhen halok.
Vacsorázunk?
 1940. április

Lent az utcán egy kocsi dudálása törte meg Knightsbridge

vasárnap délelőtti csendjét. Ursulának hiányzott a
harangkongás. Milyen sok egyszerű dolog volt, amit a háború
előtt készpénznek vett! Bárcsak visszaforgathatná az idő
kerekét, és igazán értékelhetné őket!
– Minek a duda, amikor kifogástalanul működő
ajtócsengőnk van? – kérdezte Crighton, és kinézett az
ablakon. – Megjött – mondta ha Maurice egy háromrészes
öltönyben feszítő fiatalember, aki úgy pöffeszkedik, mint egy
karácsonyi vörösbegy.
– Rá vall. – Bár Ursula nem tekintette Maurice-t
„fiatalnak”, sosem gondolt rá így, de feltételezte, hogy
Crighton annak látja.
Hugh hatvanadik születésnapja volt, és Maurice
fintorogva beleegyezett, hogy elviszi kocsival a húgát
Rókazugba az ünnepségre. (Nem feltétlenül kellemes)
újdonság lesz Maurice-szal egy kocsiban összezárva utazni.
Ritkán voltak kettesben.
– Van benzine? – vonta fel csodálkozva a szemöldökét
Crighton, de inkább kijelentésnek, mint kérdésnek hangzott.
– Sofőrje van – toldotta meg Ursula. – Tudtam, hogy
Maurice a legtöbbet préseli ki a háborúból. „Milyen
háborúból?” – kérdezte volna Pamela. Mindössze hat kisfiú
és Jeanette társaságában élt Yorkshire-ben a „világtól
elzárva”. Jeanette-ről nemcsak az derült ki, hogy nyavalygós,
de az is, hogy – elég fainéante.87 „Egy lelkész lányától az
ember többet remél. Olyan lusta! Egész nap csak a fiai meg a
sajátjaim után futkosok. Torkig vagyok ezzel az evakuációs
bolondsággal. Szerintem hamarosan visszajövünk.”
– Aligha jelenhetne meg otthon úgy, hogy nem hozott el
kocsival – mondta Ursula. – Maurice nem akar olyannak
mutatkozni, aki illetlenül viselkedik, még a saját családja
előtt sem. Vigyáznia kell a hírnevére. A családja egyébként is
ott lakik, és ma este visszafuvarozza őket Londonba. –
Maurice a húsvéti ünnepekre leküldte Edwinát és a
gyerekeket Rókazugba. Ursulában felmerült, tud-e netán
valamit a háborúról, amit a nyilvánosság nem? Vajon a
húsvéti ünnepek a szokásosnál is kockázatosabb időszak?
Sok mindennek kell lennie, amit Maurice tudhat, de mások
nem, de a húsvét incidens nélkül lezajlott, és Ursula
feltételezte, hogy a gyerekek csak meglátogatták a
nagyszüleiket. Philip és Hazel nem voltak túl vállalkozó
szellemű gyerekek, és Ursulában felmerült a gondolat, vajon
hogy jönnek ki Sylvie szilajabb evakuáltjaival. – Hazafelé
Edwinával és a gyerekekkel nagy lesz a zsúfoltság, a sofőrről
nem is beszélve, mégis ha minden kötél szakad meg ilyesmi.
Újra dudáltak lentről. Ursula elvből eleresztette a füle
mellett. Milyen gonoszkodó elégtétel lenne a teljes
tengerészeti díszben pompázó, kitüntetésekkel teleaggatott,
aranysújtásos Crighton társaságában lemenni, aki sok
tekintetben Maurice felett állt rangban.
– Velem tarthatnál – ajánlotta fel Ursula. – Egyszerűen
nem említjük Moirát. És a lányokat.

87
Henye.
 – Az az otthonod?
– Hogyan?
– Azt mondtad: „nem jelenhetne meg otthon”. Nem ez az?
Az otthonod?
– Dehogynem – mondta Ursula. Maurice türelmetlenül
sétált fel s alá a járdán, Ursula pedig megkocogtatta az
ablaküveget, hogy felkeltse a figyelmét, aztán feltartotta a
mutatóujját, és némán formálta a szavakat: „egy perc”.
Maurice a homlokát ráncolta. – Csak egy szókép – fordult
ismét Crighton felé. – A szülői házat az ember mindig az
„otthonaként” emlegeti.
– Valóban? Én nem.
Nem, gondolta Ursula. Valóban nem teszi. Crighton
számára Wargrave volt az „otthon”, bár talán csak
gondolatban. És természetesen igaza volt, Ursula nem
tekintette otthonának az Egerton Gardenst. A lakás egy pont
volt az időben, egy, a háború miatt megszakított újabb utazás
ideiglenes megállóhelye.
– Megvitathatjuk, ha szeretnéd – mondta Ursula
nyájasan. – Csak tudod… Maurice úgy masíroz le-fel, mint
egy kis ólomkatona.
Crighton nevetett. Sosem kereste a vitát.
– Szívesen veled mennék, és megismerkednék a
szüléiddel, de a Citadellába megyek. – Az Admiralitás egy
földalatti erődöt épített, a Citadellát a Lovastestőrségi
Dísztéren, és Crighton oda készült áttelepíteni az irodáját.
– Viszlát később – mondta Ursula. – Már vár a hintóm, és
Maurice a földet kaparja.
– Gyűrű – emlékeztette Crighton.
 – Ó, hát persze, majdnem elfelejtettem – kiáltott fel
Ursula. A látszat kedvéért a munkahelyén kívül karikagyűrűt
kezdett viselni. – Kereskedők meg hasonlók. – Nem akarta,
hogy a tejet kiszállító fiú, a hetente kétszer házhoz jövő
takarítónő azt gondolja, hogy tiltott kapcsolatot folytat. (Ő is
meglepődött a váratlan szégyenlősségén.)
– Képzelheted, hány kérdés lenne, ha ezt meglátnák! –
húzta le a gyűrűt, amit aztán a hallban, az asztalon hagyott.
Crighton csókot lehelt az arcára.
– Érezd jól magad.
– Nincs rá garancia – válaszolta.

– Még mindig nem fogtál magadnak férfit? – kérdezte Izzie

Ursulától. – Hány unokád is van? – fordult Sylvie-hez. – Hét,
nyolc?
– Hat. De talán már te is nagymama vagy, Izzie.
– Micsoda? – kiáltott fel Maurice. – Az meg hogy lehet?
– A lényeg az – mondta Izzie könnyedén –, hogy ez leveszi
Ursuláról a nyomást, hogy unokát gyártson?
– Gyártson? – Az aszpikban rezgő lazac a villán megállt a
levegőben.
– Úgy látszik, pártában maradtál – jegyezte meg Maurice.
– Tessék? – A villa visszatért a tányérra.
– Mindig csak koszorúslány…
– Egyszer voltam – pontosított Ursula. – Egyetlenegyszer,
Pamela esküvőjén.
– Megeszem, ha neked nem kell – csente el Jimmy a
lazacot.
 – Megettem volna.
– Annál rosszabb – folytatta Maurice. – Már
nyoszolyólánynak sem kér fel senki, kivéve a testvéred. –
Kuncogott. Inkább iskolás fiúnak tűnt, mint felnőtt férfinak.
Ursulát dühítette, hogy messze ülnek egymástól, nem tudott
az asztal alatt belerúgni.
– Vigyázz a szádra, Maurice – mormolta Edwina.
Hányszor okozhat csalódást egy nap mint férj, tűnődött
Ursula. A házasság ellen szóló érvek között Maurice létezése
a legerősebb, gondolta. Edwinát természetesen kibillentette
a lelki egyensúlyából a sofőr, akiről kiderült, hogy
kifejezetten vonzó, egyenruhás, a Katonai Szállító
Szolgálatnál dolgozó nő. Sylvie azzal hozta zavarba a lányt
(akit egyébként Pennynek hívtak, de ezt mindenki azon
nyomban elfelejtette), hogy üljön velük asztalhoz, bár a lány
szívesebben maradt volna a kocsiban vagy töltötte volna az
időt Bridgettel a konyhában. Az asztal zsúfoltabb végére
szorult az evakuáltak közé, és Edwina mindvégig fagyosan
méregette, míg Maurice szándékosan levegőnek nézte.
Ursula megpróbált ennek jelentőséget tulajdonítani. Bárcsak
Pamela is itt lenne, gondolta, ő kiválóan olvas másokban, bár
talán még nem olyan jól, mint Izzie. („Á, értem már. Szóval
Maurice rossz kisfiú volt. De szemrevaló teremtés. Az
egyenruhás nőknek egyetlen férfi sem tud ellenállni.”)
Philip és Hazel passzívan ültek a szüleik között. Sylvie
sosem kedvelte különösebben Maurice gyerekeit, viszont úgy
tűnt, kedveli az evakuáltjait, Barryt és Bobbyt („a két szorgos
méhecskémet”), akik e pillanatban a régensség korabeli
asztal alatt kúsztak-másztak, és mániákusan kacagtak.
 – Nagy csínytevők – jegyezte meg elnézően Sylvie. Az
evakuáltakat – ahogy mindenki hívta őket, mintha teljes
mértékben a státusuk határozná meg őket – Bridget és Sylvie
tisztára és látszólag ártatlanra sikálta, de semmi sem
palástolhatta pajkos természetüket. („Micsoda két kis
szörnyeteg” – borzongott meg Izzie.) Ursula is kedvelte őket,
a kis Miller gyerekeket juttatták az eszébe. Ha kutyák lettek
volna, biztos állandóan csóválták volna a farkukat.
Sylvie-nek két igazi kiskutyája is volt, két örökmozgó
fekete labrador, akik testvérek voltak. Hectornak és
Hamishnek hívták őket, de kollektiven és megkülönböztetés
nélkül csak „kutyákként” emlegették őket. A kutyák és az
evakuáltak jelentősen hozzájárultak Rókazug friss keletű
kopottságához. Sylvie látszatra jobban beletörődött ebbe a
háborúba, mint az előzőbe. Hugh éppen ellenkezőleg.
„Rákényszerítették”, hogy kiképezze a polgárőrséget, és ma
délelőtt tanította meg a helybeli „hölgyeket” a vasárnapi
mise után a kengyelszivattyú használatára.
– És ezt szabad vasárnap? – kérdezte Edwina. – Tudom,
hogy Isten a mi oldalunkon áll, de akkor is… – Befejezetlenül
hagyta a mondatot, mert annak ellenére, hogy „istenfélő
keresztény” volt – ami Pamela szerint azt jelentette, hogy
keményen odasózott a gyerekeire, és reggelire megetette
velük, amit vacsoránál meghagytak – képtelen volt teológiai
állásfoglalásra.
– De mennyire, hogy szabad – válaszolta Maurice. – A
polgári védelem megszervezésében játszott szerepemben…
– Nem tekintem magam „pártában maradtnak”, ahogy
olyan figyelmesen megjegyezted – szakította félbe Ursula
ingerülten. Megint átsuhant rajta a vágy, bárcsak maga
mellett tudhatná Crighton kitüntetéses, paszományos
jelenlétét. Mennyire elszörnyedne Edwina Egerton
Gardensben! („És hogy van az admirális?” – kérdezte később
Izzie a kertben félhangosan, mint egy összeesküvő, mert ő
természetesen tudott róla. Izzie mindenről tudott, és amiről
nem, azt könnyedén kinyomozta. Ursulához hasonlóan volt
érzéke a kémkedéshez. – „Nem admirális – helyesbített
Ursula. – De köszönöm, jól van.”)
– Egyedül is jól boldogulsz – mondta Teddy Ursulának. –
De te, saját fényszemed rabja88 meg ilyesmik. – Teddy hitt a
költészetben, mintha pusztán azzal, hogy Shakespeare-től
idéz, feloldhatná egy helyzet feszültségét. Ursula arra
gondolt, hogy a szonett, amiből Teddy idézett, az önzésről
szól, de ezt magában tartotta, mert Teddy kedvesen értette,
szemben mindenki mással, aki rögeszmésen foglalkozott a
férjezetlen állapotával.
– Az isten szerelmére, még csak harminc! – kiáltott fel
Izzie, aki ismét beleártotta magát a dologba. („Bárcsak mind
hallgatnának!”, kívánta Ursula.) – Végtére is negyven is
elmúltam, amikor férjhez mentem – ütötte a vasat Izzie.
– Tényleg, ő hol van? – nézett körül Sylvie a régensség
korát idéző asztalon, aminek mindkét toldalékát felnyitották,
hogy valamennyien elférjenek körülötte. Elképedést színlelt
(ami mesterkéltnek tűnt). – Mintha nem látnám itt…
Izzie ezt az alkalmat választotta, hogy felbukkanjon
(„Szokás szerint természetesen úgy, hogy meg sem hívtuk” –
volt Sylvie megjegyzése), hogy gratuláljon Hugh hat

88
William Shakespeare: I. szonett (Szabó Lőrinc fordítása).
évtizedéhez („Határkő”). Hugh többi lánytestvére
„túlságosan megerőltetőnek” tekintette az utat Rókazugba.
– Micsoda viperafészek! – jegyezte meg később Izzie
Ursulának. Lehet, hogy Izzie volt a legkisebb, de sosem a
kedvenc. – Hugh mindig is olyan jó volt hozzájuk.
– Mindenkihez az volt – mondta Ursula, és meglepetten,
sőt riadtan érezte, hogy könny szökik a szemébe az apja
becsületes jellemére gondolva.
– Jaj, ne – nyújtott oda Izzie egy habos csipkedarabkát,
amit zsebkendő gyanánt használt. – Még engem is
megríkatsz. – Valószínűtlennek tűnt. Még sosem fordult elő.
Izzie megragadta az alkalmat, hogy bejelentse
küszöbönálló távozását Kaliforniába. Állást ajánlottak a
férjének, a híres drámaírónak; forgatókönyveket készült írni
Hollywoodban.
– Minden európai odamegy.
– Most már európai vagy? – kérdezte Hugh.
– Nem azok vagyunk mind?

Pamela kivételével, aki számára az utazás valóban

túlságosan megerőltető lett volna, az egész család összegyűlt.
Jimmynek sikerült fondorlattal pár nap eltávozást kicsalnia,
Teddy pedig elhozta Nancyt, aki érkezésekor lefegyverzően
megölelte Hugh-t, és így szólt:
– Boldog születésnapot, Mr. Todd – majd átnyújtott egy
ajándékot, amit csinosan a Shawcross házból elcsent régi
tapétába csomagoltak. A szegényházi gondnok volt. – Első
kiadás – magyarázta Nancy. – Ted azt mesélte, hogy szereti
Trollope-ot. (A családnak erről fogalma sem volt.)
– A jó öreg Ted – nyomott egy puszit Hugh Nancy arcára.
– Micsoda édes kis barátnőd van – mondta Teddynek. –
Mikor teszed fel a kérdést?
– Ó! – pirult el Nancy, és nevetve hozzátette. – Még bőven
van rá idő.
– Remélem is – fűzte hozzá a komor Sylvie. Teddy már
végzett az előkészítő pilótaiskolában („Szárnyai vannak –
lelkendezett Nancy. – Mint egy angyalnak!”), és arra várt,
hogy elhajózzon Kanadába, és igazi pilóta váljon belőle.
Amint ott megszerzi a képesítését, visszatér ide, és belép egy
hadműveleti kiképzőegységbe.
Nagyobb esélye van arra, hogy egy HKE-ben hal meg,
„mint hogy ténylegesen bevessék egy bombázón”, mondta. És
ez igaz volt. Ursula ismert egy lányt a légügyi
minisztériumban (mindenütt ismert egyet, ahogy mindenki
más is). Együtt ették a szendvicsüket a St. James Parkban, és
a Hivatalos Titoktartási Törvény sújtó keze ellenére borúsan
statisztikai adatokat cseréltek.
– Nagyon megnyugtattál – mondta Sylvie.
– Aú! – kiáltott fel az egyik evakuált az asztal alatt. – Egy
szarházi most rúgott meg! – Mind ösztönösen Maurice-ra
néztek. Ursula szoknyája alatt valami hideg és nedves
kúszott fel. Őszintén remélte, hogy az egyik kutya, és nem az
egyik evakuált orra. Jimmy – elég erősen – belecsípett a
karjába.
– Tényleg folytatják, mi?
 A szegény KSzSz-es lány, akit a kutyákhoz és az
evakuáltakhoz hasonlóan a státuszával határoztak meg,
olyan arcot vágott, mintha mindjárt elsírná magát.
– Figyelj csak, jól vagy? – kérdezte Nancy, aki
mindenkinek szívén viselte a sorsát.
– Egyke – közölte Maurice tárgyilagosan. – Nem fogja fel
a családi élet örömeit. – A KSzSz-es lány családi hátterének
ismerete különösképpen felpaprikázta Edwinát, aki a vaj
kenő kést úgy markolta a kezében, mintha minden jel szerint
rá akarna támadni valakire, Maurice-ra vagy a KSzSz-es
lányra, vagy bárkire, aki késközeiben van. Ursula azon
tűnődött, mekkora sérülést lehet okozni egy kenőkéssel.
Éppen elég nagyot, gondolta.
Nancy felpattant az asztaltól, és így szólt a lányhoz.
– Gyere csak, járjunk egyet, olyan gyönyörű idő van! Az
erdőben már kibújtak a harangvirágok, ha van kedved kicsit
sétálni. – Belekarolt a lányba, és kis híján kirángatta a
szobából. Ursulának megfordult a fejében, hogy utánuk
szalad.
– „A házasság előtti széptevés olyan, mint egy végtelenül
szellemes prológus a rendkívül unalmas darab előtt” –
mondta Izzie, mintha félbe sem szakították volna őket. –
Valakinek a mondása.
– Congreve-é – vetette oda Sylvie. – Mi az ördög köze van
ennek bármihez?
– Csak úgy mondtam – felelte Izzie.
– Hát persze, hiszen egy drámaíró felesége vagy –
gúnyolódott Sylvie. – Akivel sosem találkozunk.
– Az utazás más-más mindenki számára – jegyezte meg
Izzie.
 – Ugyan már, kímélj meg minket az ostoba
filozofálásodtól – torkolta le Sylvie.
– A házasság számomra a szabadságról szól – magyarázta
Izzie. – Számodra pedig a fogság kellemetlenségeiről.
– Mi a csodáról beszélsz? – fortyant fel Sylvie. (Az asztal
körül ülők osztoztak a zavarodottságában.) – Ostobaságokat
hordasz össze.
– Egyébként milyen életet éltél volna? – folytatta Izzie
meggondolatlanul (vagy könyörtelenül, kinek-kinek
nézőpontja szerint). – Véletlenül emlékszem rá, hogy
tizenhét voltál, nehéz anyagi helyzetben, egy halott, csődbe
ment festő lányaként. Csak az ég a megmondhatója, mi lett
volna veled, ha Hugh nem jelenik meg a színen, és nem ment
meg.
– Semmire sem emlékszel, akkoriban még óvodás voltál.
– Aligha. Én természetesen…
– Jaj, fogjátok már be – förmedt rájuk fáradtan Hugh.
Bridget oldotta fel a feszültséget (Rókazugban ez volt a
címszerepe, amióta már nem volt Mrs. Glover), amikor egy
tálon behozta a sült kacsát.
– Kacsa a la suprise – mondta Jimmy, mert természetesen
mind csirkére számítottak.

Nancy és a KSzSz-es lány („Penny” – emlékeztetett mindenkit

Nancy) időben jöttek vissza, hogy még kapjanak a
felmelegített sültből.
– Szerencséd van – mondta Teddy Nancynek, amikor
átnyújtotta a tányérját. – Szegény madáron nem maradt hús.
 – Egy kacsán olyan kevés ehető hús van – gyújtott rá egy
cigarettára Izzie. – Két embernek is alig elég. Nem is értem,
mire gondoltál.
– Arra, hogy háború van – vágott vissza Sylvie.
– Ha tudtam volna, hogy kacsát tervezel – folytatta Izzie
–, kerestem volna valami kevésbé nagyvonalút. Ismerek
valakit, aki bármit be tud szerezni.
– Efelől semmi kétségem – mondta Sylvie.
Jimmy felajánlotta Ursulának a gondolomcsontot, és
mindketten fennhangon és hangsúlyosan Hugh-nak kívántak
boldog születésnapot.
A torta megérkezésével beköszöntött a közkegyelem. Az
ötletes édesség természetesen főleg tojásból állt. Bridget
hozta az asztalhoz. Nem volt érzéke ahhoz, hogy ünnepivé
tegye az alkalmat, így különösebb hűhó nélkül lecsapta Hugh
elé. Hugh kényszerítette, hogy foglaljon helyet az asztalnál. –
A helyedben nem tenném – hallotta Ursula a KSzSz-es lány
halk megjegyzését.
– Maga is családtag, Bridget – mondta Hugh. „A
családban senki sem robotolt úgy napkeltétől napestig, mint
Bridget”, gondolta Ursula. Mrs. Glover nyugdíjba vonult, és
az egyik nővéréhez költözött. Ezt a lépést George hirtelen, de
nem meglepetésszerű halála váltotta ki.
Hugh teleszívta a tüdejét, hogy színpadiasan elfújja a
tortára jelképesen tűzött gyertyát, amikor nagy felfordulás
hallatszott a haliból. Az egyik evakuált kiment, hogy
megnézze, mi az, és ezzel a hírrel tért vissza:
– Egy nő meg egy rakás istenverte kölyök!
– Milyen volt? – kérdezte Crighton, amikor Ursula végül
hazaért.
– Pammy hazajött, azt hiszem, véglegesen – mesélte
Ursula, aki úgy döntött, a pozitívumot emeli ki. – Teljesen
kivan. Vonattal utazott három kisfiúval meg egy
csecsemővel, el tudod ezt képzelni? Órákig zötyögött.
– Kész rémálom – értett egyet Crighton érzéssel.
(Pammy! – kiáltott fel Hugh. Látszott, hogy nagyon örül.
– Boldog születésnapot, Apa – mondta Pamela. –
Ajándékot sajnos nem hoztunk, csak magunkat.
– Több mint elég – ragyogott Hugh arca.)
– És a bőröndök. Meg a kutya. Pamela egyszerűen
rendíthetetlen. Ezzel szemben az én hazautam egészen
másféle lidércnyomás volt. Maurice, Edwina, a sótlan
gyerekeik és a sofőr. Akiről kiderült, hogy egy bájos KSzSz-es
lány.
– Te jó ég – kiáltott fel Crighton. – Hogy csinálja
Maurice? Hónapok óta próbálok becserkészni egy
haditengerésznőt!
Ursula nevetett, és a konyhában téblábolt, ahol Crighton
kakaót főzött mindkettejüknek. Míg az ágyban megitták,
Ursula a nap eseményeiről szóló, kissé kiszínezett
elbeszéléssel szórakoztatta Crightont (kötelességének érezte,
hogy mulattassa). Végül is mi különbözteti meg őket egy
házaspártól, tette fel a kérdést magának. Talán a háború.
Talán az sem.
– Jelentkeznem kellene szolgálatra – tűnődött a KSzSz-es
lányra gondolva. – Hogy „kivegyem a részemet a háborús
erőfeszítésekből”, ahogy mondani szokták. Bepiszkoljam a
kezem. Mindennap bátor cselekedeteket végrehajtó
emberekről olvasok, és az én kezem nagyon tiszta marad.
– Te már kiveszed a részed – mondta Crighton.
– Amennyiben? Támogatom a haditengerészetet?
Crighton nevetett, átfordult, és a karjába szorította
Ursulát. A nyakába temette az arcát, és ahogy ott feküdt
Crighton karjában, Ursulának hirtelen olyan érzése támadt,
hogy lehet, hogy boldog. Vagy a gondolat milyenségét
meghatározva legalábbis olyan boldog, amennyire ebben az
életben lehetséges.
Az „otthon” – ahogy a Londonba tartó gyötrelmes úton
belenyilallt a felismerés – nem Egerton Gardens volt, még
csak nem is Rókazug. Az otthon egy eszmény volt, ami –
akárcsak Árkádia – elveszett a múltban.
Máris a „Hugh hatvanadik születésnapja” címkével
ruházta fel ezt a napot. A családi események katalógusában
egy újabb bekezdés. Később, amikor világossá vált számára,
hogy ez volt az utolsó alkalom, amikor mind együtt voltak,
arra vágyott, bárcsak jobban odafigyelt volna.

Reggel arra ébredt, hogy Crighton behozza a teáját és a

pirítósát. Inkább a hadiflottának, mint Wargrave-nek
köszönhette a férfi háziasságát.
– Köszönöm – hálálkodott, és az előző naptól még mindig
kimerültén próbálta magát ülő helyzetbe tornázni.
– Attól tartok, rossz hírem van – húzta el a férfi a
függönyt.
 Ursula Teddyre és Jimmyre gondolt, bár tudta, hogy ezen
a reggelen még biztonságban betakaródzva fekszenek az
ágyukban Rókazugban a gyerekkori szobájukban, ami egykor
Maurice-é volt.
– Mi az? – kérdezte.
– Norvégia elesett.
– Szegény Norvégia – jegyezte meg Ursula, és
belekortyolt a forró teába.
 1940. november

Pamela egy csomag babaruhát küldött, amiket Gerald már

kinőtt, és Ursulának rögtön Mrs. Appleyard jutott az eszébe.
Talán nem is gondolt volna rá, mert nem ápolta a kapcsolatot
az Argyll Road lakóival, amióta beköltözött az Egerton
Gardensbe. Ursula bánta, hogy így alakult, mert kedvelte a
Nesbit nővéreket, és gyakran tűnődött, vajon hogy bírják a
szünet nélküli bombázást. De aztán pár hete véletlenül
összefutott Renee Millerrel.
Ursula Jimmyvel „bement a városba”, ahogy Jimmy
fogalmazott, aki pár nap eltávozást kapott a fővárosban. Egy
fel nem robbant bombának (FNRB) köszönhetően a Charing
Cross Hotelben ragadtak – Ursula néha úgy gondolta, a fel
nem robbantak bosszantóbbak a felrobbantaknál –, és az első
emeleti kávézóban találtak menedéket.
– Egy agyonrúzsozott, villogó fogú, kurvás lány ül ott, aki
mintha ismerne – jegyezte meg Jimmy.
– Szent isten, ez Renee Miller! – mondta Ursula, amikor a
tekintete megállapodott a lelkesen integető Reneen. – És ki a
csoda az a társaságában? Úgy fest, mint egy gengszter.
Renee úgy ömlengett, mintha egy másik életben a legjobb
barátnők lettek volna Ursulával („Élénk teremtés” – nevetett
Jimmy, miután elszabadultak), és ragaszkodott hozzá, hogy
üljenek át hozzá és „Nicky”-hez egy italra. Nicky már nem
repesett úgy az ötletért, de azért kezet rázott velük, és intett
a pincérnek.
 Renee részletesen elmesélte, mi folyik az Argyll Roadon,
bár alig változott valami, amióta Ursula egy éve átköltözött
az Egerton Roadra, azt leszámítva, hogy Mr. Appleyard
bevonult katonának, és a feleségének fia született.
– Kisfiú – mondta Renee. – Csúf kis jószág. – Jimmyből
kirobbant a nevetés. – Szeretem, ha egy lány nevén nevezi a
dolgokat – mondta. Nickyt bosszantotta a fess Jimmy, főleg
azok után, hogy Renee felhajtott egy újabb pohárka
felvizezett gint, és (látszólag majdhogynem hivatásosan)
flörtölni kezdett Ursula öccsével.
Ursula hallotta, hogy valaki azt állítja, hogy a fel nem
robbant bombát hatástalanították, és amikor Renee azt
javasolta: „Rendelj még egy kört, Nicky” – és Nicky dühös
képet vágott, Ursula úgy érezte, okosabb lenne más vizekre
evezni. Nicky nem hagyta, hogy fizessenek; úgy tűnt, mintha
ez elvi kérdés lenne nála. Ursula nem akart a lekötelezettje
lenni egy ilyen kaliberű embernek. Renee megölelte Ursulát,
arcon csókolta, és így szólt:
– Látogasd meg a drága kis öregeket, boldoggá tennéd
őket – és Ursula megígérte, hogy elmegy.
– Te jó ég, azt hittem, elevenen felfal – jegyezte meg
Jimmy, miközben a törmeléket kerülgették a Henrietta
Streeten.

Beváltotta a Reneenek tett ígéretét, amire Gerald kinőtt

ruhái ösztönözték. Nem sokkal hat után ért az Argyll Roadra;
ez egyszer korán jött el a munkahelyéről. Végül is nem
kellett egyenruhát öltenie, mivel a munka és a bombák
között alig maradt szusszanásnyi idő, hogy egyen és
kikapcsolódjon.
– A munkád ettől még haditevékenység – hangsúlyozta
Crighton –, és azt hittem, így is sok mindennel kell
megbirkóznod. Hogy működik mostanában a Némileg
Homályos Rendeltetésű Minisztérium?
– Ó, hát tudod. Sok a tennivaló. – Rengeteg információt
kellett feljegyezni. Mindenegyes eset – hogy milyen típusú
bomba volt, mekkora kárt okozott, hányán haltak vagy
sebesültek meg (a számok borzalmasan nőttek) – az ő
kezükön ment át.
Néha kinyitott egy barna dossziét, és általa csak
„nyersanyagnak” nevezett feljegyzéseket talált:
légóparancsnokok által gépelt vagy olykor kézzel írt
jelentéseket, amik alapján aztán legépelték a
jegyzőkönyveket –, és elgondolkodott, milyen lehet a fronton
dolgozni, mert a Blitz az, nem? Néha bombatalálatokról
készült térképek is a kezébe kerültek, egyszer egy olyan is,
amit Ralph rajzolt. A hátoldalra ceruzával halványan,
majdnem kivehetetlenül kanyarította oda a nevét. Ralphfal
barátok voltak – némettanfolyamon ismerkedtek meg –, bár
Ralph világosan a tudtára adta, hogy barátságnál többet
szeretne. „A másik férfi az életedben” – ahogy Crighton
nevezte derűsen.
– Milyen kedves – mondta Mrs. Appleyard, amikor Ursula
megjelent a gyerekruhákkal az ajtaja előtt. – Fáradjon be,
kérem.
Ursula kelletlenül lépett be. A korábbi főttkáposzta-szag
most a csecsemővel járó gyomorforgató szagokkal
elegyedett. Sajnálatos módon Renee lesújtó véleménye Mrs.
Appleyard kisbabájának kelleméről – vagy annak hiányáról –
igaznak bizonyult. Valóban „csúf kis jószág” volt.
– Emil – nyújtotta át Mrs. Appleyard a babát Ursulának.
Ursula a gumibugyin át is érezte a nedves pelenkát.
Majdnem azonnal visszaadta a gyereket.
– Emil? – Kényszeredett vidámsággal grimaszt vágott és
vigyorgott rá. A gyerek vadul meredt rá, az apai
felmenőjéhez kétség sem fért.
Mrs. Appleyard teával kínálta, de Ursula kimentette
magát, és felmenekült a Nesbit nővérek madárfészkébe.
Szokás szerint nyájasan fogadták. Kellemes lehet az
embernek a nővérével élnie, gondolta Ursula. Ő is szívesen
leélte volna az életét Pamelával.
Ruth megragadta Ursula ujját az egyik gallyszerű ujjával.
– Férjhez ment! Milyen nagyszerű! – Ó, a pokolba,
gondolta Ursula. Elfelejtette levenni a karikagyűrűt.
– Nos… – habozott, majd a nehézségeket látva végül
szerényen ennyit mondott: – Igen, azt hiszem. – Mindketten
diadalmas gratulációban részesítették, mintha valami
látványos eredményt ért volna el.
– Milyen kár, hogy nincs eljegyzési gyűrűje – sajnálkozott
Lavinia.
Ursula el is felejtette, mennyire szeretik a bizsut, és már
bánta, hogy nem hozott valamit. Volt egy doboznyi csillogó
köves övcsatja és klipsze, amiket Izzie-től kapott, és amikről
tudta, hogy nagyon örülnének nekik.
Lavinia egy fekete macska formájú zománcbrosst viselt. A
macska szeme egy meg-megvillanó strassz volt. Ruth a
madármellére egy nehéz topázkarbunkulust tűzött. Úgy tűnt,
mintha földre rántaná súlytalan testét.
 – Olyanok vagyunk, mint a szarkák – nevetett Ruth. –
Imádjuk a csillogó apróságokat.
Feltették a teavizet, és boldogan sürögtek-forogtak, hogy
előkerítsenek valamit, amivel megetethetik – sörélesztős
vagy dzsemes pirítóst –, amikor a sziréna megkezdte pokoli
ricsaját. Ursula kinézett az ablakon. Még nyoma sem volt a
támadóknak, de egy reflektor már a sötét eget pásztázta. A
gyönyörű újhold fénysarlót vágott ki a sötétségből.
– Jöjjön csak le, kedvesem, Millerék pincéjébe – unszolta
meglepő élénkséggel Lavinia. – Minden este új kaland – tette
hozzá Ruth, mialatt rengeteg mindent összekapkodtak:
kendőket, poharakat, könyveket és stoppolnivalót. – Az
elemlámpa, az elemlámpa, el ne felejtsd az elemlámpát! –
kántálta vígan Lavinia.
Amikor leértek a földszintre, pár utcával arrébb egy
bomba puffanása hallatszott.
– Jaj, ne, elfelejtettem a kötésemet! – kiáltotta Lavinia.
– Máris visszamegyünk, kedves – készségeskedett Ruth,
Ursula pedig így szólt. – Nem. Menedékbe kell húzódniuk.
– Harisnyát kötök Mrs. Appleyard kisbabájának –
magyarázta Lavinia, mintha ez elég ok lenne az élete
kockáztatására.
– Ne aggódjon miattunk, kedvesem – nyugtatta meg Ruth.
– Visszaérünk, mielőtt észrevenné, hogy elmentünk!
– Az isten szerelmére, ha nagyon ragaszkodnak hozzá,
lemegyek – ígérte Ursula, de a két idős hölgy már vonszolta
is fel öreg csontjait a lépcsőn, Mr. Miller pedig ügybuzgón
nógatta lefelé a pincébe.
 – Renee, Dolly, mindenki! Nézzétek csak, ki csatlakozik a
régi barátaihoz! – jelentette be a pincében tartózkodóknak,
mintha Ursula egy varietészám lenne.
Ursula el is felejtette, hányan vannak Millerék, hogy Mrs.
Hartnell milyen kimért tud lenni, és Mr. Bentley milyen
elképesztően furcsa. Ami Reneet illette, úgy viselkedett, mint
aki teljesen elfelejtette előző találkozásuk lelkesült
hangulatát, és csak ennyit jegyzett meg.
– Ó, ’stenem, még valaki, aki elszívja a levegőt ebben a
nyomasztó lyukban! – Renee kelletlenül hintáztatta a sírós
Emilt. És igaza volt: nyomasztó egy lyukban voltak. Egerton
Gardensben egy higiénikus alagsorban kereshettek védelmet,
bár Ursula (és Crighton, ha ott tartózkodott) gyakran inkább
kockáztatott, és a saját ágyában maradt.
Ursulának eszébe jutott a karikagyűrű, és átfutott a fején,
mennyire értetlen lenne Hugh és Sylvie, ha egy
bombatámadásnál meghalna, és meglátnák az ujján. Vajon
Crighton eljönne a temetésére, és magyarázatot adna? Nem
húzhatta le, mert ebben a pillanatban Renee a kezébe nyomta
Emilt, mielőtt egy hatalmas robbanás rázta meg a házat.
– A teringettét, a jó öreg fricc tényleg a frászt hozza ránk
ma este – jegyezte meg derűsen Mr. Miller.

Úgy látszik, Susie a neve. Nem tudta. Nem emlékezett

semmire. Egy férfi szólongatta a sötétségből. – Gyerünk,
Susie, el ne aludjon itt nekem – meg azt is mondta: – Mit
szólna egy finom teához, Susie, amint kijutunk innen? –
Fuldoklott a hamutól és a portól. Úgy érezte, mintha valami
végérvényesen szétszakadt volna benne. Megrepedt.
Aranyserleg volt. – Egészen jamesi,89 nem? – hallotta Teddy
hangját. (Tényleg ezt mondta?) Ursula egy hatalmas fa volt.
(Milyen különös!) Nagyon fázott. A férfi fogta a kezét, és
megszorította. – Gyerünk, Susie, el ne aludjon itt nekem. –
De nem bírt ébren maradni, a puha sötétség az álom, a
végtelen szunnyadás ígéretével csalogatta, és szelíden
hullani kezdett a hó, amíg teljesen betakarta, és minden
elsötétült.

89
Utalás Henry James Az aranyserleg című regényére, amelyben a drága
nászajándék, mint a boldogság szimbóluma, darabokra törik.
HOLNAP GYÖNYÖRŰ NAP
 1940. szeptember

Hiányzott Crighton, sokkal jobban, mint azt akár

önmagának, akár Pamelának bevallotta. A hadüzenet
kihirdetése előtti estén a férfi kivett egy szobát a Savoyban,
Ursula pedig felvette az elegáns királykék szaténruháját,
hogy aztán Crighton kijelentse, hogy véget kellene vetniük a
viszonyuknak („búcsút kell mondaniuk”).
– Átkozottul véres lesz – jelentette ki Crighton, de hogy
ezt a háborúra vagy kettejükre értette, Ursula nem tudta
megmondani.
A búcsújuk ellenére vagy talán éppen ezért lefeküdtek
egymással, és Crighton sokáig sorolta, mennyire hiányolja
majd „ezt a testet”, a „bőröd íveit”, „ezt a csinos arcot”, és
így tovább, amíg Ursulának elege nem lett, és bele nem
fojtotta a szót.
– Te akarsz ebből kimászni, nem én.
Kíváncsi lett volna, hogy Moirával is így szeretkezik-e – a
távolságtartás és a szenvedély egyenlő mértékű elegyével –,
de ez egyike volt azoknak a kérdéseknek, amiket az ember
nem tesz fel, hátha a férfi az igazat válaszolja. Ugyan mit
számít, Moira most úgyis visszakapja. Használt árucikk, de
attól még az övé.
Másnap reggel a szobában reggeliztek, aztán
meghallgatták Chamberlain beszédét. Rádió is volt a
lakosztályban. Nem sokkal később felsivított a sziréna, de
furcsa módon egyikük sem esett pánikba. Az egész olyan
valószerűtlennek tűnt.
– Gondolom, próbamenet – vélte Crighton. Ursula arra
gondolt, hogy mostantól minden próbamenet lesz.
Távoztak a szállodából, és a rakparton elsétáltak a
Westminster hídig, ahol légoltalmisok fújták a sípjaikat, és
azt kiabálták, hogy a riasztásnak vége. Mások „Légiriadó
lefújva” táblákkal a hátukon bicikliztek arra.
– Te jó ég, féltem magunkat, mi lesz, ha csak ennyire
vagyunk képesek légitámadások esetén – jegyezte meg
Crighton. A híd mentén és mindenütt homokzsákokat raktak
fel, és Ursula arra gondolt, még szerencse, hogy olyan sok
homok van a világon. Próbált felidézni egy sort A Rozmár és
az Ácsból:90 „Ha hét évig hét söprűvel söpörné hét cseléd”, de
addigra már a Whitehallra értek, és Crighton megzavarta a
gondolatait: megfogta a két kezét, és így szólt: „Mennem
kell, drágám’’ – és egy pillanatig olcsó, szentimentális
filmsztárnak hangzott. Ursula úgy döntött, apácaként éli le a
háborút. Sokkal könnyebb lesz úgy.
Utánanézett, ahogy a férfi végigmegy a Whitehallon, és
hirtelen rettenetesen magányosnak érezte magát. Lehet,
hogy mégis visszamegy Finchley-be, gondolta.

90
Lewis Carroll: Alice Csodaországban című regényéből (Tótfalusi István
fordítása).
 1940. november

A fal túloldaláról Emil panaszos sírását és Mrs. Appleyard

megnyugtató intelmeit hallotta. A saját nyelvén, Ursula
érzése szerint az anyanyelvén altatódalt kezdett énekelni
neki. Mérhetetlenül szomorú dal volt, és Ursula megfogadta,
hogy ha valaha gyermeke születne (ami elég
valószínűtlennek tűnt most, hogy megfogadta, apácaként fog
élni), nem énekel mást, mint vidám dzsigget és nótákat.
Magányos volt. Egy meleg, vigasztaló testet szeretett
volna maga mellett tudni, egy kutya is jobb lett volna, mint
egy ilyen estén egyedül lenni. Egy élő, lélegző jelenlétre
vágyott.
Félrehúzta az elsötétítőfüggönyt. A bombázóknak még
nyomuk sem volt, csak egyetlenegy reflektorfény fúródott a
sötétségbe. Újhold világított az égen. Shelley-nél
Fáradtságtól sápatag, de Ben Jonsonnál Királynő és vadásznő,
szűzies és ragyogó. Ursula olyan közönyösnek látta, amibe
hirtelen beleborzongott.
A sziréna megszólalása előtt mindig volt egy másodperc,
amikor Ursulában tudatosult egy még meg sem hallott hang.
Olyan volt, mint egy visszhang, vagy inkább egy visszhang
ellentéte. A visszhang később jött, de volt egy szó arra, ami
előtte volt?
Hallotta odafent a repülő vinnyogását, és a lezuhanó első
bombák puffanásait, és már vissza akarta engedni a
függönyt, hogy leszaladjon a pincébe, amikor egy szemközti
ajtónyílásban észrevett egy ott lapuló kutyát… mintha csak a
gondolata hívta volna életre.
Még ilyen távolról is érezte az állat rettegését. Egy
másodpercig tétovázott, aztán arra gondolt, ó, a fenébe is, és
levágtatott a lépcsőn.
A lépcsőn szembetalálkozott a Nesbit nővérekkel. – Ó, jaj,
Miss Todd, balszerencse vár ránk! – kuncogott Ruth. – Tudja,
azért, mert keresztezzük egymás útját a lépcsőn.
Ursula lefelé ment, a Nesbit nővérek felfelé.
– Rossz irányba tartanak – hívta fel a figyelmüket
értelmetlenül.
– Megfeledkeztem a kötésemről – magyarázta Lavinia.
Egy fekete macska formájú zománcberakásos brosst viselt,
amiben a szem helyén egy kis strasszkő csillogott. –
Rugdalódzót köt Mrs. Apple-yard babájának – mondta Ruth.
– Olyan hideg van a lakásukban.

Pokoli zaj volt az utcán. Hallotta a gyújtóbombákat, ahogy

egy közeli tetőn kattognak lefelé, mintha egy hatalmas
szeneskannát ürítenének ki. Az ég fénybe borult. Egy csillár
formájú világítórakéta hullott alá, oly kecsesen, mint egy
tűzijáték, és mindent bevilágított a földön.
Odafent egy bombázókötelék zúgott el, mialatt átrohant
az utcán a kutyához. Meghatározhatatlan jellegű, nyüszítő és
egész testében remegő terrier volt. Abban a pillanatban,
amikor megragadta, rettenetes suhogást hallott, és rögtön
tudta, hogy most vége, mindkettőjüknek vége. Kolosszális
moraj, majd a Blitz során hallott legnagyobb dörej
következett. Hát ez az, gondolta, így halok meg.
Ütést érzett a homlokán, talán egy tégla volt vagy
ilyesmi, de nem vesztette el az eszméletét. Hurrikánhoz
hasonló légnyomás ütötte le a lábáról. Borzalmas fájdalom
robbant a fülében, és csak éles sípolást, fütyülést hallott, és
tudta, hogy beszakadt a dobhártyája. Törmelék záporozott
rá, megvágta és a bőrébe fúródott. A robbanás egymást
követő hullámokban érkezett, és dübörgő, csikorgó remegést
érzett a teste alatt.
Ha távolról jött a hang, egy robbanásnak általában
azonnal vége volt, de benne lenni olyan érzés volt, mintha
sosem akarna vége szakadni, mintha állandóan változna a
jellege, alakulna menet közben, és nem lehetett tudni, hogy
lesz vége, az embernek hogy lesz vége. Ursula félig ült, félig
feküdt a földön, és próbált belekapaszkodni valamibe, de a
kutyát nem engedhette el (ki tudja, miért, e körül forgott
minden gondolata), és érezte, hogy a légnyomás lassan
továbbfújja a földön.
Apránként csökkent a nyomás, de még most is hullott rá a
törmelék és por, és a széllökésnek még volt ereje. Aztán
valami fejbe vágta, és minden elsötétült előtte.

Arra tért magához, hogy a kutya nyalja az arcát. Nehezen

fogta fel, mi történt, de kis idő elteltével rájött, hogy az
ajtónyílás, ahol megragadta a kutyát, már nem létezik. Az
ajtót és vele együtt őket is benyomta a robbanás, és most egy
ház folyosóján feküdtek a törmelék alatt. Mögöttük a lépcső
volt, amit törött téglák és széthasadt fa borított, és ami már
nem vezetett sehova, mert a felső emeletek eltűntek.
Még mindig kábultan ülő helyzetbe tornázta magát.
Zúgott és tompa volt a feje, de úgy tűnt, semmije sem tört el,
és vért sem talált magán, bár bizonyára vágások és
horzsolások borították a testét. A kutya – bár nagyon csendes
volt – szintén nem tűnt sérültnek. – Mázlinak kell elnevezni –
mondta neki, de alig jött ki hang a torkán, annyira fullasztó
volt a por a levegőben. Óvatosan feltápászkodott, és a
folyosón kiment az utcára.
A háza is eltűnt, amerre csak nézett, füstölgő
romhalmazok és csontvázszerű falak voltak. A levágott
körömre emlékeztető hold még a porfátylon át is elég fényt
adott, hogy látni lehessen a borzalmat. Ha nem futott volna
át a túloldalra, hogy megmentse a kutyát, most ő is szénné
égve feküdne Millerék pincéjében. Vajon mind meghaltak?
Nesbiték, Mrs. Appleyard és Emil? Mr. Bentley? Az egész
Miller család?
Kibotorkált az utcára, ahol két tűzoltó egy locsolócsövet
csévélt le. Miközben egy tűzcsapra erősítették, egyikük
észrevette és odakiabált:
– Jól van, kisasszony? – Furcsa, de pontosan úgy nézett
ki, mint Fred Smith. – Vigyázat, dől a fal! – ordította ekkor a
másik tűzoltó.
Így is volt. Az egész fal lassan, hihetetlenül elnyújtva,
mintha egy álomban történne, egy láthatatlan tengely
mentén úgy, hogy egyetlen tégla sem hullott közben ki,
feléjük dőlt, mintha kecsesen meghajolna, és egy darabban
lehullott, magával hozva a sötétséget.
 1926. augusztus

Als er das Zimmer verlassen hatte wusst, was sie aus dieser
Erscheinung machen solle… („Amikor a szobából kilépett,
nem tudták, mire véljék ezt a jelenetet.. .”)91
Méhek zümmögték a nyári délután altatódalát, és az
almafák árnyékában Ursula álmosan tette le az O. márkinét.
Félig csukott szeme résén át figyelte a tőle pár méterre
elégedetten füvet rágcsáló kis nyulat. Az állat vagy nem vette
észre, vagy nagyon merész volt. Maurice már biztos lelőtte
volna. A bátyja hazajött a diplomázás után, mielőtt
megkezdte ügyvédi gyakorlatát, és a vakációt mélységes és
hangos unatkozással töltötte. („Bármikor szerezhetne nyári
állást – fejtette ki Hugh. – Nem szokatlan, hogy életerős
fiatalemberek dolgoznak.”)
Maurice annyira unta magát, hogy belement, hogy
megtanítja Ursulát lőni, sőt még abba is beleegyezett, hogy
régi üvegekre és konzervekre célozzanak a vadon állatai
helyett, akiket folyton leterített: nyulakat, rókákat, borzokat,
galambokat, fácánokat, sőt egyszer még egy kis őzet is,
amiért sem Pamela, sem Ursula nem tudott neki
megbocsátani. Amíg élettelen tárgyakról volt szó, Ursula még
élvezte is a dolgot. Hugh öreg hosszú csövű puskáját
használta, de Maurice-nak egy pompás Purley-je volt, amit a
huszonegyedik születésnapjára kapott a nagyanyjától.

91
Heinrich von Kleist: Ó, márkiné (Kászonyi Ágota fordítása).
Adelaide már évekkel ezelőtt beharangozta a saját halálát, de
„sosem váltotta be az ígéretét”, mondta Sylvie.
Hampsteadben éldegélt, mint egy „hatalmas pók”, jegyezte
meg Izzie az à la Russe borjúszelet felett megborzongva, bár
az is lehet, hogy a borzongást a borjúszelet váltotta ki. Mrs.
Glover repertoárjának nem a legjobb fogása volt.
Az igazán kevés dolog között, amiben Sylvie és Izzie
egyeztek, a Hugh anyja iránti ellenszenv az egyik fő helyen
állt.
– A te anyád is – hívta fel Hugh Izzie figyelmét, mire Izzie
ezt válaszolta:
– Á, dehogy, engem az út szélén talált. Gyakran
emlegette. Olyan csintalan voltam, hogy még a cigányok sem
tartottak rám igényt.
Hugh eljött megnézni, hogy lő célba Maurice és Ursula.
– Nahát, kis mackóm, igazi Annie Oakley92 vagy!

– Tudod, soha többé nem lesznek ilyen véget nem érő,

lustálkodós napjaid az életben. Azt képzeled most, hogy
lesznek, de tévedsz – mondta Sylvie. Hirtelen bukkant fel, és
Ursula rögtön teljesen megébredt.
– Hacsak nem leszek hihetetlenül gazdag – vetette ellen
Ursula. – Akkor álló nap lógathatom a lábam.
– Előfordulhat, de a nyár ettől még egy nap elmúlik. –
Leereszkedett a fűre Ursula mellé, és felvette a Kleistet. –
Egy öngyilkos hajlamú romantikus – jegyezte meg lenézően.

92
Profi amerikai mesterlövész.
– Tényleg modern nyelvekre akarsz jelentkezni? Apád szerint
a latin hasznosabb lenne.
– Hogy lenne az? Senki sem beszéli – érvelt logikusan
Ursula. Ez a vitájuk finoman folyt egész nyáron. Ursula a feje
fölé nyújtotta a karját. – Párizsban töltök majd egy évet, és
csak franciául beszélek. Az ott biztosan hasznos lesz.
– Párizs – vonta meg a vállát Sylvie. – Túl sokra tartják.
– Akkor Berlinben.
– Németországban zavaros a helyzet.
– Akkor Bécsben.
– Zsúfolt.
– És Brüsszel? – vetette fel Ursula. – Abban tényleg nem
lehet kifogást találni.
Igaz is volt, Sylvie tényleg nem tudott semmit sem
felhozni ellene, és az európai nagykörútjuk váratlanul
félbeszakadt.
– Mindenképp az egyetem után – folytatta Ursula. – És
addig még sok év van, szükségtelen aggódnod.
– Az egyetemen nem tanítanak meg arra, hogy légy jó
feleség és anya.
– És ha nem akarok az lenni?
Sylvie felnevetett. – Badarságot beszélsz, csak hogy
provokálj. – Megsimogatta Ursula arcát. – Mindig fura kis
jószág voltál. A ház előtt terítettünk uzsonnára – emelkedett
fel kelletlenül. – Lesz tea és sütemény. És sajnos, Izzie is.

Vacsora előtt Ursula az ösvényen ballagott, Jock pedig

boldogan kocogott előtte. (Bámulatosan jó kedélyű kutya
volt, szinte felfoghatatlannak tűnt, hogy Izzie ilyen remekül
választott.) Olyasféle nyári este volt, amikor Ursula szívesen
volt egyedül. „Ó – mondta Izzie. – Abban a korban vagy,
amikor egy lány eleped a fenséges után.” Ursula nem értette
pontosan, mire céloz („Senki sem biztos abban soha, hogy
gondolja” – mondta erre Sylvie), de úgy érezte, kicsit
megérti. A csillámló levegőben valami különös, valami
fenyegető közelség érződött, amitől Ursula mellkasa telten
feszült, mintha dagadna a szíve. Egyfajta magas szentség
volt; Ursula egyszerűen nem talált rá jobb kifejezést. Talán a
jövő az, gondolta, ahogy egyre közeledik.
Tizenhat volt, mindennek a küszöbén állt. Már túl volt az
első csókján is: Maurice eléggé ijesztő amerikai barátja
csókolta meg, ráadásul a születésnapján. – Csak egyetlen
csók – mondta neki Ursula, mielőtt ellökte, nehogy
túlságosan elszemtelenedjen. A fiú megbotlott a saját jókora
lábában, és belezuhant a madárbirsbe, ami kínos volt és
feltétlenül megalázó. Ursula elmesélte Millie-nek, aki
harsányan nevetett. De azért egy csók, mégiscsak csók,
mondta.

Kisétált az állomásig, ahol odaköszönt Fred Smithnek, aki

lekapta előtte a vasutaskalapját, mintha Ursula már felnőtt
lenne.
A fenyegető közelség továbbra is fennállt, sőt kissé
távolodott, mialatt nézte, ahogy a vonat pöfékelve elindul
London felé. Visszasétált, és útközben találkozott Nancyvel,
aki a növénygyűjteményébe gyűjtött ezt-azt, és békés
egyetértésben mentek tovább, míg be nem érte őket a
biciklijén Benjámin Colé, aki megállt, és leszállt.
– Hazakísérhetem önöket, hölgyeim? – kérdezte úgy,
ahogy Hugh tette volna, amin Nancy jót kuncogott.
Ursula örült, hogy a délutáni forróságtól már eleve
kipirult, mert most érezte, hogy elpirul. Lekapott egy kis
turbolyát a sövénykerítésről, és (nem sok eredménnyel)
legyezte magát. Végül nem is tévedett akkorát a közelséget
illetően.
Benjamin („Szólítsatok csak Bennek, mostanában a
szüleim hívnak csak Benjaminnak”) Shawcrossék
kertkapujáig kísérte őket, ahol így szólt:
– Akkor hát viszlát – majd ismét biciklire pattant, hogy
visszakarikázzon a hazavezető rövid úton.
– Ó! – mondta Nancy, aki Ursula érdekében érzett
csalódást. – Azt hittem, esetleg hazakísér, hogy kettesben
legyen veled.
– Ilyen nyilvánvaló volt? – kérdezte Ursula elfancsalodva.
– Hát eléggé. De nem érdekes. – Nancy megpaskolta a
karját, mintha ő lenne négy évvel idősebb, és nem Ursula. –
Késésben vagyok – mondta aztán. – Nem akarok lemaradni a
vacsoráról – és zsákmányolt kincseivel szökdécselve
megindult a házuk felé, miközben trallalázott. Nancy valóban
olyan lány volt, aki trallalázik. Ursula azt kívánta, bárcsak ő
is ilyen lány lenne. Indulni készült, mert úgy sejtette, talán ő
is elkésik a vacsoráról, de ekkor meghallotta, hogy valaki
vadul csenget a biciklicsengőjével, ami Benjámin (Ben!) Colé
érkezését jelezte.
– El is felejtettem mondani… – lihegte –, hogy jövő héten
partit rendezünk… szombaton délután… Anya mondta, hogy
hívjalak meg. Dan születésnapja lesz, és Anya szeretné, ha
lányokkal törnénk meg a fiúk dominanciáját, azt hiszem, ezt
a kifejezést használta. Esetleg rád és Millie-re gondolt.
Nancy még kicsi, nem?
– De igen – értett egyet gyorsan Ursula. – De én szívesen
eljövök. Ahogy bizonyára Millie is. Kösz.
A közelség visszatért a világba.
Nézte, ahogy Ben elkarikázik, és közben fütyörészik.
Amikor ismét megfordult, majdnem nekiütközött egy
férfinak, aki mintha a semmiből bukkant volna elő, és ott
téblábolt, rá várva. Megbillentette a kalapját, és „Jó estét,
kisasszony”-t motyogott. Durva külsejű férfi volt, és Ursula
egy lépést hátrált.
– Mondja meg, merre visz az út az állomásra, kisasszony
– folytatta a férfi, és Ursula az ösvényre mutatva válaszolt.
– Arra.
– Megmutatná, kérem, az utat, kisasszony? – ment hozzá
megint közelebb a férfi.
– Nem – vágta rá Ursula. – Bocs, de nem. – A férfi
hirtelen kinyújtotta a kezét, és megragadta Ursula felső
karját. Ursulának sikerült kiszabadulnia a szorításából, és
futva elmenekült. Vissza sem mert nézni, míg az ajtajukhoz
nem ért.
– Jól vagy, kis mackóm? – kérdezte Hugh, amikor Ursula
beugrott a verandára. – Úgy látom, kifulladtál.
– Nem, jól vagyok, tényleg. – „Hugh aggódna, ha a
férfiról mesélne”, gondolta.
– Borjúszelet à la Russe – tett le Mrs. Glover egy nagy fehér
porcelántálat az asztalra. – Csak azért mondom, mert amikor
múltkor ezt főztem, valaki megjegyezte, hogy halvány
fogalma sincs, mi lehet.
– Cole-ék partit rendeznek, és meghívták Millie-t és
engem – mondta Ursula Sylvie-nek.
– Remek – válaszolta Sylvie szórakozottan, mert a
figyelmét elvonta a fehér porcelántál tartalma, aminek javát
később egy kevésbé kifinomult ízlésű (Mrs. Glover
szavajárásával egy kevésbé „válogatós”) westie-vel etettek
meg.

A parti csalódás volt. Elkeserítő összejövetel volt, vég nélküli

kitalálósdikkal (amikben mondani sem kell, hogy Millie
elemében volt), és kérdezz-felelekekkel, amikre Ursula mind
tudta a választ, de a kutya sem hallotta meg, mert a versengő
Cole fiúk és barátaik elképesztő gyorsasággal előzték meg.
Ursula láthatatlannak érezte magát, és Benjaminnál (aki már
egyáltalán nem tűnt Bennek) egyetlen meghitt pillanatot
töltött, amikor a fiú megkérdezte, kér-e gyümölcssalátát,
aztán elment, és elfelejtett hozni. Nem volt tánc, csak
rengeteg ennivaló, és Ursula abban lelt vigaszt, hogy a
desszertek bámulatos választékából csipegetett. Az ételt
ellenőrző Mrs. Cole meg is jegyezte: „Istenem, micsoda kis
egyszálbélű jószág vagy, akkor mégis hova kerül ez a sok
étel?”
 „Egyszálbélű jószág”, gondolta Ursula, amikor
elkeseredetten baktatott haza. Olyan, akit észre sem vesz
senki.
– Kaptál tortát? – kérdezte Teddy izgatottan, amikor
belépett az ajtón.
– Rengeteget – válaszolta Ursula. A teraszon ültek le, és
megfelezték a nagy szelet születésnapi tortát, amit
távozásakor Mrs. Cole kiosztott. Jock is igazságosan részesült
belőle. Amikor egy nagy kutya ügetett ki az alkonyi gyepre,
Ursula odahajított neki egy darabot, de az állat a húsevők
megvetésével fordult el tőle.
AZ ÚJRAKEZDÉS FÖLDJE
 1933. augusztus

– Er kommt! Er kommt! – ujjongott az egyik lány.

– Jön végre? – pillantott Ursula Klarára.
– Úgy látszik. Hála az égnek! Mielőtt még éhen halunk és
megpusztulunk az unalomtól.
Egyszerre mulattatta és zavarta őket a fiatalabb lányok
bizarr hőskultusza. Hosszú ideje álldogáltak az útszélen a
délutáni forróságban, se inni-, se ennivalójuk nem volt, csak
az a tej, amit két lány hozott sajtárban egy közeli
gazdaságból. Néhány lány hírét vette, hogy a Führer ma a
hegyi nyaralójába érkezik, és már órák óta türelmesen
várakoztak. Néhányan lepihentek a füves útszélre, de senki
sem volt hajlandó feladni anélkül, hogy ne pillantaná meg a
Führert.
A Berchtesgadenbe vezető meredek, kanyargós úton
messzebbről éljenzés hallatszott, és most mind talpra
ugrottak. Egy nagy fekete autó suhant el mellettük, és
néhány lány sikított izgalmában, de „ő” nem ült az autóban.
Egy pompás fekete, nyitott Mercedes következett, a
motorháztetőn egy horogkeresztes kis lobogó csapkodott a
szélben. Lassabban haladt, mint az első autó, és ebben
tényleg ott volt a Reich új kancellárja.
A Führer a tisztelgés kurtább változatában
szerencséltette őket: a kezét furcsán és mereven hátracsapta,
úgy tűnt, mintha a markát a füle mögé illesztené, hogy
jobban hallja őket, ahogy kiabálnak.
 Az Ursula mellett álló Hilde egyszerűen csak egy „Ó!”-t
kiáltott; vallásos eksztázissal ejtette ki a száján. Aztán az
egész olyan gyorsan, ahogy elkezdődött, véget is ért. Hanne
keresztbe tette a kezét a mellén, mint egy szorulásos apáca.
– Beteljesült az életem – nevetett.
– A fényképein jobban néz ki – mormolta Klara.
A lányok valamennyien feldobottak voltak, már reggel óta
nagy volt az izgalom, és most a Gruppenführerinjük.
(Adelheid, egy szőke amazon, egy bámulatosan hozzáértő
tizennyolc éves lány) parancsára sietve osztagba
rendeződtek, és énekelve elindultak vissza az ifjúsági
szállóra, (állandóan énekelnek – írta Ursula Millie-nek. –
Nekem ez egy kicsit túl lustig.93 Úgy érzem, mintha egy
túlzottan víg népopera kórusában szerepelnék.”)
A repertoár változatos volt: népdalok, helyes kis szerelmi
dalocskák és lelkesítő, meglehetősen vérszomjas, hazafias
himnuszok vérbe áztatott zászlókról, valamint tábortűz mellé
való kötelezően egyhangú dalok. Főként a Schunkelnt, az
összefogódzva dalra ringatódzást szerették. Amikor
rábeszélték Ursulát, hogy énekeljen, az „Auld Lang Syne”-t, a
Gyertyafény-keringőt énekelte, mert ahhoz tökéletesen illett
a Schunkeln.
Hilde és Hanne Klara húgai voltak, a BDM, a Bund
Deutscher Mädel, a Hitlerjugend női megfelelőjének
elkötelezett hívei. („Ha Jotnak hívjuk őket” – mondta Hilde,
és Hannával kacarászni kezdtek az egyenruhás csinos fiúk
gondolatára.)

93
Vidám.
 A Brenner családhoz érkezése előtt Ursula sem a
Hitlerjugendről, sem a BDM-ről nem hallott még, de a két hét
ott tartózkodása óta Hilde és Hanne másról sem beszéltek. –
Egészséges időtöltés – vélte az anyjuk, Frau Brenner. „A
fiatalok közti békét és megértést hirdeti. Hogy ne legyen
több háború. És távol tartja a lányokat a fiúktól.” – Klara
Ursulához hasonlóan nemrég diplomázott – az Akademie-n
képzőművészetet tanult –, és közömbösen viszonyult a húgai
rögeszméjéhez, de felajánlotta, hogy a gardedámjuk lesz a
Bergwanderungjuk, a nyári táborozásuk alatt, amikor a bajor
hegyekben egyik Jugendherbergétől a másikhoz kirándulnak.
„Ugye, velünk tartasz? – kérdezte Klara Ursulát. – Biztos jól
mulatunk, és látjuk a vidéket. Máskülönben a városban
ragadsz Mutti és Vati mellett.”
„Olyasmi, mint a lányok cserkészmozgalma” – írta Ursula
Pamelának.
„Nem egészen” – írta vissza Pamela.

Ursula nem akart sok időt tölteni Münchenben. Németország

csak kitérő volt az életében, az Európában töltött,
kalandokkal teli évének egyik állomása. „A Nagy Körutamnak
tekintem – mondta Millie-nek –, de sajnos, kicsit
másodosztályú lesz, nem olyan »nagyszabású«.” – A terv az
volt, hogy Bolognát járja be Róma vagy Firenze helyett,
Münchent Berlin helyett és Nancyt Párizs helyett (Nancy
Shawcross jót szórakozott ezen a választásán). Azokat a
városokat szemelte ki, ahol az egyetemi oktatói olyan rendes
családokat ismertek, akiknél megszállhatott. Tanításból
akarta fenntartani magát, bár Hugit ragaszkodott hozzá,
hogy rendszeresen támogassa egy szerény összeggel. Hugh
megkönnyebbült, hogy „vidéken” akarja tölteni az idejét,
„ahol összességében jobb modorúak az emberek”. („Vagyis
unalmasabbak” – mondta Ursula Millie-nek.) Hugh kereken
megvétózta Párizst; a várostól határozottan idegenkedett, és
Nancynek sem örült különösebben, ami pedig még mindig
rendíthetetlenül francia volt. („Mert Franciaországban van”
– emlékeztette Ursula.) Hugh azt mondta, eleget látott
Európából a Nagy Háború alatt, és nem érti, mi az a nagy
felhajtás körülötte.
Sylvie fenntartásai ellenére Ursula modern nyelveket
hallgatott az egyetemen: franciát és németet és egy kis olaszt
is (nagyon keveset). Nemrégiben diplomázott, és mivel nem
volt jobb ötlete, felvételizett, és fel is vették egy tanárképző
kurzusra. A tanulmányai megkezdését egy évvel
elhalasztotta, mert mint mondta, szerette volna „látni a
világot”, mielőtt egy életre „megállapodik” a tábla mellett.
Mindenesetre ez volt az érve, ezt vonultatta fel az árgus
szülői tekintetek előtt, valójában abban reménykedett, hogy
a külföldön töltött év alatt történik valami, ami miatt soha
nem kell elkezdenie a tanulmányait. Hogy az a „valami” mi
lesz, arról fogalma sem volt. („Talán a szerelem” – mondta
sóvárogva Millie.) Tulajdonképpen bármi lehetett, ami révén
nem végzi megkeseredett vénkisasszonyként egy
lánygimnáziumban, nem tengeti a napjait idegen igék
ragozásával, és a ruhájáról nem száll korpaként a krétapor.
(A képet saját tanárnői alapján rajzolta meg.) A választását
közvetlen környezete sem fogadta kitörő lelkesedéssel.
– Tanárnő akarsz lenni? – szörnyedt el Sylvie.
 – Én mondom, ha feljebb tudta volna vonni a
szemöldökét, már kirobbant volna a világűrbe! – mesélte
Ursula Millie-nek.
– De ezt most komolyan mondod? Tanítani akarsz? –
firtatta Millie.
– Miért teszi fel mindenki, akit csak ismerek, ilyen
hangon ezt a kérdést? – kérdezte ingerülten Ursula. –
Ennyire nyilvánvalóan alkalmatlan vagyok erre a hivatásra?
– Igen.
Millie elvégzett egy tanfolyamot a londoni
színiakadémián, és most Windsorban játszott egy állandó
színtársulatban másodrangú közönségkedvencekben és
melodrámákban. „Várom, hogy felfedezzenek” – vágta magát
teátrális pózba. („Mindenki vár valamire”, gondolta Ursula.)
„Jobb, ha nem várunk, hanem cselekszünk” – jegyezte meg
Izzie. („Könnyen beszél”, gondolta Ursula.)
Millie és Ursula fonott székekben üldögéltek Rókazug
gyepén, és reménykedtek, hogy előjönnek játszani a rókák.
Egy rókaanya és a kölykei látogatták a kertet. Sylvie
maradékkal édesgette oda őket, és a rókaanya már félig-
meddig megszelídült: bátran leült a pázsit közepén, mint egy
vacsorájára váró kutya, miközben a júniusra már nyúlánk,
hosszú lábú kölykei körülötte civakodtak és bukfenceztek.
– Hát akkor mit tegyek? – kérdezte Ursula tehetetlenül
(reményvesztetten). Bridget jelent meg a tálcával, rajta
teával és süteménnyel, és letette a kettejük közti asztalra. –
Tanuljak gyors- és gépírni, és helyezkedjek el a
közigazgatásban? Az is elég lehangolónak tűnik. Arra célzok,
hogy mi mást tehet egy nő, aki nem akar a szülői házból
átmenet nélkül, egyenesen a férje házába kerülni.
 – Egy tanult nő – helyesbített Millie.
– Egy tanult nő – értett egyet Ursula.
Bridget valami érthetetlent motyogott, és Ursula
odaszólt.
– Köszönöm, Bridget.
(„Bejártad Európát – mondta Ursula vádlón Sylvie-nek. –
Fiatalkorodban.” „De nem egyedül, hanem apám
kíséretében” – vetette ellen Sylvie, mégis meglepő módon
hatással volt rá az összekapásuk, és végül Sylvie az utazást
pártolta, szemben Hugh ellenvetéseivel.)
Mielőtt Németországba indult, Izzie elvitte bevásárolni.
Selyem alsóneműt és sálakat, csipkével szegett szép
zsebkendőket, „egy igazán strapabíró cipőt”, két kalapot és
egy új retikült vett neki. „Ne áruld el anyádnak” – kötötte a
lelkére.

Úgy volt, hogy Münchenben a Brenner családnál lakik. Anya,

apa és három lány (Klara, Hildegard és Hannelore), valamint
egy fiú, Helmut, aki bentlakásos iskolában volt. A szülők és a
lányok az Elizabethstrassén laktak egy lakásban. Hugh
addigra már kiterjedt levelezést folytatott Herr Brennerrel,
hogy felmérje, mennyire alkalmas vendéglátónak. „Szörnyű
csalódás leszek – mesélte Ursula Millie-nek. – Herr Brenner
az előkészületek alapján a Messiásra számít.” – Herr Brenner
a Deutsche Akademie-n tanított, és megszervezte, hogy
Ursula kezdőknek adjon angolórákat, ezenkívül kieszközölte,
hogy bemutathassa olyanoknak, akik magánórákat szerettek
volna venni. Akkor mesélte el mindezt, amikor a
pályaudvaron fogadta. Ursula lehangolt volt, még nem élte
bele magát a tanításba, kimerült volt a hosszú és kifejezetten
fárasztó zötykölődés után. A párizsi Gare de l’Estről a
Schnellzug minden volt, csak gyors nem. A fülkében rajta
kívül mások mellett egy olyan férfi ült, aki felváltva
szivarozott és tömött magába egy egész rúd szalámit, Ursulát
pedig mindkettő elképesztette. („És Párizsból nem láttam
mást, csak egy állomásperont”, írta Millie-nek.)
A szalámievő férfi követte a folyosóra, amikor a női vécé
keresésére indult. Azt hitte, hogy a férfi a büfékocsiba tart,
de amikor a vécéfülkéhez ért, nagy riadalmára a férfi
megpróbált benyomakodni utána. A férfi mondott is valamit,
amit Ursula nem értett, bár a jelentése erkölcstelennek
hangzott (a szivar és a szalámi különös előzménynek tűnt). –
Lass mich in Ruhe – Hagyj békén, vetette oda Ursula
keményen, de a férfi csak tovább lökdöste, Ursula meg
igyekezett továbbra is kitaszigálni. Gyanította, hogy egy
külső szemlélő számára komikusnak tűnhet a birkózásuk,
noha inkább udvarias volt, mint erőszakos. „Bárcsak lenne
valaki a folyosón, akitől segítséget kérhetne”, gondolta.
Elképzelni sem tudta, mit tenne vele a férfi az apró
vécéhelyiségben. (Később nem értette, miért nem sikoltott.
Milyen ostoba volt!)
Két tiszt „mentette ki” szorult helyzetéből, akik a
semmiből bukkantak elő, és elegánsan festettek ezüstjelzéses
fekete egyenruhájukban. Határozottan megragadták a férfit,
és szigorúan leteremtették, bár Ursula a szavak felét nem
értette, majd lovagiasan kerestek Ursulának egy másik
fülkét, ahol csak nők voltak, és amiről Ursula korábban nem
tudott. Amikor a tisztek elmentek, az útitársnői másról sem
tudtak beszélni, mint hogy milyen csinosak az SS-tisztek.
(„Schutzstajfel94 – mormolta csodálattal az egyik nő. – Nem,
mint azok a barna ruhás fajankók!”)
A vonat késve érkezett a müncheni pályaudvarra. Valami
incidens történt, világosította fel Herr Brenner. Kiesett egy
férfi a vonatból.
– Milyen borzalmas! – szörnyülködött Ursula.

Noha nyár volt, hűvös időre érkezett, és zuhogott az eső. A

komor légkör nem javított azon, amikor megérkezett
Brennerék hatalmas lakásába, ahol estére nem gyújtottak
lámpát, és az eső úgy verte a csipkefüggönyös ablakokat,
mintha be akarta volna törni.
Ursula és Herr Brenner együtt vonszolták fel a lépcsőn
Ursula nehéz kofferjét, ami elég bohózatba illő volt. „Csak
akad valaki, aki a segítségükre lehetne”, gondolta Ursula
ingerülten. Hugh biztos felvett volna egy „embert” – vagy
kettőt –, és nem várta volna el, hogy egyedül kínlódjon.
Ursula a vonaton látott SS-tisztekre gondolt, ők biztos
ügyesen és udvariasan cipelték volna a bőröndjét.
A család nőtagjai nem voltak otthon.
– Ó, még nem értek vissza – jelentette ki Herr Brenner
közömbösen. – Vásárolni mentek, azt hiszem.
A lakást zsúfolásig megtöltötték a nehéz bútorok, kopott
szőnyegek és levelekben gazdag szobanövények, amitől a

94
Védelmi osztag.
szobák dzsungelnek néztek ki. Ursula megborzongott, az
évszakhoz képest barátságtalanul hideg volt.
Beevickéltek a bőrönddel abba a szobába, amit neki
szántak.
– Anyám szobája volt – mondta Herr Brenner. – Ez az ő
bútora. Sajnos, tavaly meghalt.
Úgy nézte az ágyat, egy hatalmas, gótikus bútordarabot,
ami olyan benyomást keltett, mintha kifejezetten arra
készítették volna, hogy lidérces álmokat keltsen a benne
fekvőben, amiből nyilvánvaló lett, hogy az idősebb Frau
Brenner elmúlása e tollal töltött paplan alatt következett be.
Az ágy uralta a szobát, és Ursula hirtelen ideges lett. A
szalámit evő férfival történtek a vonaton még zavarba ejtően
élénken éltek az emlékezetében, és már megint egyedül volt
egy vadidegennel egy idegen országban. Eszébe jutottak
Bridget baljós történetei a leánykereskedelemről.
Nagy kő esett le a szívéről, amikor mindketten
meghallották a bejárati ajtó nyitását, és az előszobában a
nagy lármát.
– Á, megjöttek! – ragyogott fel Herr Brenner arca az
örömtől.
A lányok átázva, nevetve és csomagokat cipelve
özönlöttek és botorkáltak be a lakásba.
– Nézzétek, ki érkezett meg! – folytatta Herr Brenner, és
ezzel hatalmas izgalmat ébresztett a két kisebb lányban.
(Hildéhez és Hannéhez foghatóan izgulékony lányokkal
Ursula még sosem találkozott.)
– Hát megérkeztél! – fogta meg hideg, nedves kezével
Ursula kezét Klara. – Herzlich willkommen in Deutschland!
 Miközben a fiatalabb lányok egyfolytában karattyoltak,
Klara gyorsan körbejárt a lakásban, felgyújtotta a lámpákat,
és a lakás hirtelen átalakult: a szőnyegek kopottak, de
gazdag mintázatúak voltak, a régi bútorok ragyogtak a
politúrtól, a növények hideg dzsungeléból tetszetős,
páfrányos filagória lett. Herr Brenner begyújtott egy nagy,
fehér Kachelofenbe95 a nappaliban („olyan, mint egy nagy,
meleg állat a szobában”, írta Ursula Pamelának), és
megnyugtatta Ursulát, hogy holnapra visszatér a megszokott,
meleg és napfényes időjárás.
Sebesen megterítettek egy hímzett terítővel, és asztalra
került a vacsora: tálon sajt, szalámi, szeletelt kolbász és
olyan fekete kenyér, aminek az illata Mrs. Glover
máktortájára emlékeztetett, valamint egy finom
gyümölcsleves, ami egymagában megerősítette abban, hogy
idegen földön van. („Hideg gyümölcsleves – rémüldözött a
Pamelának írt levélben. – Mit szólna ehhez Mrs. Glover!”)
Herr Brenner halott anyjának szobája is kellemesebbnek
tűnt most már. Az ágy puha és csábító volt, az ágyneműt
kézzel készített horgolás díszítette, az éjjeliszekrényen álló
lámpának meleg fényű rózsás üvegbúrája volt. Valaki –
Ursula feltételezte, hogy Klara – egy kis margarétacsokrot
tett vázában az öltözőasztalára. Ursula rosszul volt a
fáradtságtól, mire bemászott az ágyba (ami olyan magas
volt, hogy csak egy kis zsámolyról lehetett felkapaszkodni
rá), és boldogan álomtalan, mély alvásba merült, amit nem
zavart meg az előző lakó szelleme.

95
Cserépkályha.
– De természetesen vakációznod is kell – bizonygatta Frau
Brenner másnap reggel az étkezésnél (ami furcsa módon a
vacsorára emlékeztetett). Klarának „semmi dolga sem volt”.
Befejezte a festőtanfolyamát, és fogalma sem volt, mihez
kezdjen utána. Szívesen repült volna ki a családi fészekből,
hogy „festő legyen”, de „Németországban most nincs
felesleges pénz, amit művészetre kőkénének”, morgolódott.
Kiara néhány munkáját – nagy, rikító absztrakt vásznakat,
amik éles ellentétben álltak kedves és mértéktartó
természetével – a szobájában tartotta.
– Lehet, hogy tanítanom kell – mondta elkeseredetten.
– A halálnál is rosszabb sors – értett egyet Ursula.
Klara időnként fényképeket keretezett a
Schellingstrassén egy fényképészműteremben. Frau Brenner
egyik ismerősének a lánya dolgozott ott, és ő ajánlotta be.
Klara és a lány, Eva együtt jártak óvodába. „De a keretezést
aligha lehet művészetnek tekinteni, nem?” – kérdezte Klara.
A fényképész, Hoffmann az új kancellár „házi fotósa” volt,
„szóval jól ismerem a vonásait”, mesélte Klara.
Brenneréknek sem volt sok pénzük (Ursula feltételezte,
hogy ezért adták ki neki a szobát), és mindenki, akit Klara
ismert, szegény volt, de 1933-ban mindenütt mindenki az
volt. Klara az anyagiak hiánya ellenére elhatározta, hogy a
legtöbbet kell hogy kihozzák abból, ami még a nyárból
maradt. A Carlton Teaházba vagy a Hofgarten melletti Café
Heckbe jártak, és Pfannkuchent96 ettek meg csokoládét ittak,

96
Palacsinta.
amíg bele nem fájdult a hasuk. Órákig sétáltak az Englischer
Gartenben, aztán sört ittak és fagylaltot ettek, az arcukat
rózsásra pirította a nap. Csónakáztak és úsztak is Helmut,
Kiara fivérének a barátaival, a Walterek, Wernerek, Kurtok,
Heinzek és Gerhardok végeláthatatlan körforgásától kísérve.
Helmut egyébként Potsdamban volt kadét, Jungmann egy
újfajta katonai iskolában, amit a Führer alapított.
– Ég a lelkesedéstől a Pártért – mondta angolul Klara.
Egész jól beszélt angolul, és örömmel gyakorolt Ursulával.
– A partikért – javította ki Ursula. – Úgy mondják, hogy
„ég a lelkesedéstől a partikért”.
Klara nevetett, és a fejét rázta.
– Nem, nem, a Pártért, a nácikért. Nem tudtad, hogy a
múlt hónap óta már nem engedélyeznek más pártot?
„Amikor Hitler hatalomra került – írta tudálékosan
Pamela –, megszavaztatta azt a törvényt, amit
Németországban Gesetz zur Behebung der Not von Volk und
Reichnek hívnak, amit valahogy úgy lehet lefordítani: »A nép
és a Reich nyomorúságát helyrehozó törvény«. Cifra név a
demokrácia megdöntésére.”
Ursula naivan írt vissza: „De a demokrácia helyreáll
majd, ahogy eddig is mindig. Ennek is vége lesz.”
„Segítség nélkül aligha”, válaszolta Pamela.
Pamela sokat zsörtölődött Németország miatt, és Ursula
könnyedén megfeledkezett róla, amikor hosszú, meleg
délutánokat napozott végig a Walterekkel, Wernerekkel,
Kunokkal, Heinzekkel és Gerhardokkal, és lustán heverészett
a közösségi medence vagy a folyó partján. Ursulát zavarba
hozta, hogy rövid sortjaikban és meghökkentően kurta
úszónadrágjaikban a fiúk csaknem meztelenek voltak.
Felfedezte, hogy általában a németeknek nincs ellenére, hogy
levetkőzzenek mások előtt.
Klara ismert egy másik, intellektuálisabb társaságot is: a
művészeti iskolában szerzett barátait, akik jobban szerették
a sötét, füstös kávéházakat vagy saját kopott lakásaikat.
Ittak, rengeteget dohányoztak és a művészetről meg a
politikáról beszélgettek. („Szóval nagyjából e két
embercsoport révén teljes körű műveltséget szerzek!”, írta
Millie-nek.) Klara művészbarátai toprongyos, másként
gondolkodó népség volt, akik mind utálták Münchent, ami
szerintük a „kispolgári provincializmus fellegvára” volt, és
folyton azt emlegették, hogy majd Berlinbe költöznek. Ursula
észrevette, hogy sokat mondják, mit tesznek majd, de
valójában semmit sem csináltak.
Klarát egy másfajta tehetetlenség kötötte gúzsba. Az élete
„megrekedt”, titokban szerelmes volt az egyik professzorába,
a művészeti iskolában tanító szobrászba, de a férfi családi
nyaraláson volt a Fekete-erdőben. (Klara kelletlenül elárulta,
hogy a „család” tulajdonképpen a felesége és a két gyereke.
Klara azt állította, hogy arra vár, hogy az élete megoldódjon.
„Még több hazugság”, gondolta Ursula. Bár nem az ő dolga
volt megítélni.)
Ursula még természetesen szűz volt, „érintetlen”, ahogy
Sylvie mondta volna. Nem erkölcsi megfontolásból,
egyszerűen csak azért, mert még nem találkozott senkivel,
akit eléggé kedvelt volna.
– Nem kell szeretned! – nevetett Klara.
– Igaz, de én mégis így akarom. – Ursula a szerelem
helyett mágnesként vonzotta a visszataszító figurákat – a
vonaton a szalámist, a férfit az ösvényükön –, és aggasztotta,
nem találnak-e benne valamit, aminek létezéséről még ő
maga sem tud. Merevnek, angolosnak érezte magát Klara és
a művészbarátai vagy a távol lévő Helmut kollégái mellett.
Hanne és Hilde rávették Klárát és Ursulát, hogy kísérjék
el őket a helyi sportstadionban rendezett eseményre. Ursula
abban a tévhitben volt, hogy hangversenyről van szó, de
valójában a Hitlerjugend tömeggyűlése volt. Frau Brenner
optimizmusa ellenére a BDM semmivel sem csökkentette a
két lány fiúk iránti érdeklődését.
Ursula szemében ezek a kirobbanóan életerős, egészséges
fiúk mind egyformák voltak, de Hilde és Hanne sok időt
töltöttek izgatott mutogatással ugyanazokra a Walterekre,
Wernerekre, Kurtok-ra, Heinzekre és Gerhardokra, akik egy
szál semmiben henyéltek a medence mellett. Amikor pedig
makulátlan egyenruhában feszítettek (ismét csak rövid
sortban), ádáz és becsületes cserkészeknek látszottak.
A gyűlésen sok menetelés és éneklés volt, amihez egy
rezesbanda szolgáltatta a zenét, és több szónok is beszélt,
akik a Führerre jellemző dagályos stílusban próbáltak szólni
(de nem jártak sikerrel), aztán mindenki felugrott, és
elénekelte a Deutschland über Allest. Mivel Ursula nem
ismerte a szöveget, Haydn csodálatos dallamára halkan a
„Dicsőséges Dolgokat Mondanak Rólad”-ot énekelte (ezt a
zsoltárt gyakran énekelték az iskolai gyűléseken). Amikor az
éneklés befejeződött, mindenki „Sieg Heil!”-t ordított, és a
karját lendítette, és Ursula meglepődve tapasztalta, hogy ő is
így tesz. Klara harsányan nevetett rajta, de Ursula látta,
hogy ő is ezt teszi. „Így tartom helyesnek – vonta meg a
vállát hanyagul. – Nem akarom, hogy hazafelé menet rám
támadjanak.”
Köszöni, de Ursula nem akart a meleg és poros Münchenben
maradni Mutti és Vati Brennerrel, így Klara átnézte a
szekrényét, és talált egy, a kívánalmaknak megfelelő
sötétkék szoknyát és fehér blúzt, és a csapatvezető, Adelheid
egy felesleges keki tábori dzsekit adott, amit a fonott bőr
szerecsenfej-csomón áthúzott háromszögletű kendő
egészített ki. Ursula igen fessnek tartotta magát. Csak azt
sajnálta, hogy sosem volt cserkész, bár volt egy olyan sejtése,
hogy ez az egész az egyenruhánál azért többről szól.
A BDM felső korhatára tizennyolc volt, így se Ursula, se
Klara nem csatlakozhatott volna, mert Hanne szerint „öreg
hölgyek”, alte Damen voltak. Ursula úgy gondolta, hogy
szükségtelen kísérniük a csapatot, mivel Adelheid kiválóan
terelte a nyáját. Adelheid a szoborszerű alakjával és északi
szőke copfjaival akár egy fiatal Freyának97 is elment volna,
aki Fólkvangrból98 érkezett látogatóba. Tökéletes
propaganda volt. Tizennyolc évesen már kinőtt a BDM-ből,
de utána mihez kezd?
– Természetesen belépek a Nemzetiszocialista Női
Ligába! – válaszolta. Formás keblére tűzve már egy kis ezüst
horogkeresztet, a tagság jelét viselte.
Vonattal mentek, a hátizsákjukat feltették a
csomagtartóba, és estére értek egy osztrák határ menti kis
faluba. Az állomásról menetoszlopban (természetesen

97
Istennő a skandináv mitológiában.
98
A hadak mezeje.
énekelve) masíroztak a Jugendherbergebe. Az emberek meg-
megálltak, és elismerően tapsoltak.
A hálóterem, amit kijelöltek számukra, emeletes ágyakkal
volt tele, amiknek többségét már más lányok foglalták el, és
szardíniaként kellett bepréselniük magukat. Klara és Ursula
végül a földre fektetett matracok mellett döntöttek.
Az ebédlőben kaptak vacsorát. Kecskelábú, hosszú
asztalok mellett ültek, és a már megszokott éteknek számító
levest és sajtos Knäckerbrotot99 ettek. Reggelire fekete
kenyér, sajt, valamint dzsem, tea és kávé volt. A friss, tiszta
hegyi levegőn megjött az étvágyuk, és mindent felfaltak,
amit eléjük tettek.
A falu és a környéke idilli volt, még egy kis kastély is állt
ott, amit felkereshettek. Hideg és nyirkos volt, tele
páncélokkal, zászlókkal és a címerpajzsokkal. „Nem lehetett
itt kényelmes az élet”, gondolta Ursula.
Hosszú sétákat tettek a tó partján vagy az erdőben, aztán
felkéredzkedtek a gazdaságok teherautóira és szénás
szekereire, hogy visszajussanak a szállásukra. Egyik nap
végigmentek a folyóparton egy pompás vízesésig. Klara
magával vitte a vázlatfüzetét, és szénnel odavetett gyors,
eleven vonalaival készült rajzai szebbek voltak, mint a
festményei. „Á! – sóhajtott fel. – Milyen gemütlich!100
Barátságos kis skiccek. A barátaim majd nevetnek.” – A falu
egy álmos kis hely volt, az ablakpárkány ládáiban muskátli
virított. A folyónál egy fogadó is volt, ahol sört ittak, és
annyi borjúhúst ettek nokedli-vel, hogy a végén úgy érezték,
kipukkadnak. Ursula sosem említette a Sylvie-nek írt

99
Kétszersült.
100
Kedélyesek.
leveleiben a sört, az anyja nem értette volna meg, hogy ez itt
mennyire mindennapos. És még ha meg is értette volna,
akkor sem helyeselte volna.
Úgy volt, hogy másnap továbbmennek, és pár napig
„sátorban” alszanak majd, egy nagy leánytáborban. Ursula
sajnálta, hogy elhagyják a falut.
Az utolsó estéjükön vásárt rendeztek, a mezőgazdasági
bemutató és egy szüreti mulatság keverékét, aminek nagy
része érthetetlen volt Ursula számára. („Számomra is az –
nyugtatta meg Kiara. – Ne feledd, városi lány vagyok.) A nők
helyi népviseletben voltak, és különféle virágkoszorús
állatokat vonultattak fel egy mezőn, aztán díjakat osztottak
ki. Megint csak horogkeresztes zászlók ékesítették a mezőt.
Folyt a sör, egy zenekar játszott. A mező közepén egy fából
ácsolt nagy dobogót állítottak fel, amin néhány
Lederhosent101 viselő fiú harmonikakíséret mellett
tapsolással, dobogással és a combjukat verve Schuhplatten,
egy helyi népi táncot adott elő.
Klara kigúnyolta őket, de Ursula nagyon ügyesnek
tartotta a fiúkat, sőt arra gondolt, szívesen élne egy alpesi
faluban. („Mint Heidi”, írta Pamelának. Mostanában
kevesebbet írt a nővérének, akit annyira kétségbe ejtett az új
Németország. Pamela a távolból a lelkiismerete hangja volt,
de a messze élőknek könnyű a lelkiismeretükre hallgatni.)
A harmonikás visszatért a zenekarba, és az emberek
táncolni kezdtek. Ursulát elképesztően félénk parasztfiúk
sora vezette fel a dobogóra, akik furcsán bumfordi ugrálása a
táncparketten a Schuhplüttler különös háromnegyedes

101
Bőrnadrág.
ütemére emlékeztette Ursulát. A sör és a tánc hatására
szédülni kezdett, így semmit sem értett, amikor
Klara megjelent, és kézen fogva vonszolt maga után egy
nagyon jóképű férfit, aki láthatóan nem volt helybeli.
– Nézd csak, kit találtam!
– Kit? – kérdezte Ursula.
– Nem mást, mint az unokatestvérem
félunokatestvérének édes unokatestvérét vagy valami
hasonlót – kiáltotta vidáman Kiara. – Hadd mutassam be
Jürgen Fuchsot.
– Csak félkuzin – mosolygott a férfi.
– Nagyon örülök a találkozásnak – mondta Ursula. A férfi
kezet csókolt, és összecsapta a bokáját, amiről Ursulának a
Hamupipőke királyfija jutott az eszébe.
– A porosz vérem – nevetett a férfi és a Brennerek is.
– Nincs bennünk egy csepp sem – tiltakozott Klara.
Gyönyörű mosolya volt, egyszerre derűs és elgondolkodó,
és hihetetlenül kék szeme. Kétségkívül jóvágású volt, kicsit
úgy, mint Benjamin Cole, csak Benjamin a sötét-negatív
ellentéte volt Jürgen Fuchs világos-pozitívjának.
Egy Todd102 és egy Fuchs, két róka, egy pár. A sors
avatkozott volna bele az életébe? Dr. Kellet értékelte volna az
egybeesést.

„Olyan szép férfi!”, áradozott Millie-nek a megismerkedésük

után. Eszébe jutottak a ponyvaregényekben használt rémes

102
Jelentése: hím róka.
kifejezések: megdobbant a szíve, elállt a lélegzete. Esős,
tétlen délutánokon elég könyvet olvasott Bridget
könyvtárából, hogy ismerje őket.
„Szerelem első látásra”, írta megrészegülten Millie-nek.
De az érzései persze nem az „igazi” szeretetet tükrözték
(amit egyszer majd egy gyermek iránt érez), hanem a mámor
hamis nagyszerűségét. „Folie à deux”103 – írta vissza Millie.
„Milyen élvezetes!”
„Jó neked”, írta Pamela.
„A házasságnak egy tartósabb szerelemre kell épülnie”,
intette Sylvie.
„Gondolok rád, oly távol lévő kicsi mackóm!”, írta az
apja.
Amikor leszállt az este, fáklyásmenet haladt át a falun,
aztán tűzijátékot lőttek fel a kis kastély lőréses oromzatáról.
Nagyon érdekfeszítő volt.
– Wunderschön, nicht war? – kérdezte Adelheid. Az arca
ragyogott a fáklyák fényében.
Igen, értett egyet Ursula. Valóban csodaszép.

103
Indukált pszichózis.
 1939. augusztus

Der Zauberberg. A varázshegy.

– Aaw. Sie ist so niedlich104 – Csatt, csatt, csatt. Eva imádta a
Rolleifle-xét. És Friedát. Olyan aranyos, mondta. A Berghof
egyik hatalmas, az alpesi napsütésben ragyogó teraszán
voltak, és várták, hogy kihozzák az ebédet. Sokkal
kellemesebb volt idekint enni, al fresco,105 mint bent a nagy,
komor ebédlőben, aminek óriási ablakaiból csak a hegyekre
nyílt kilátás. A diktátorok mindent grandiózusan szerettek,
még a tájat is. Bitte lächeln! Nagy mosolyt kérek. Frieda
engedelmeskedett. Engedelmes gyermek volt.
Eva rávette Friedát, hogy vegye le a tartós, kézzel
darázsolt angol ruháját (Bourne and Hollingsworth, Sylvie és
Hugh vették Frieda születésnapjára), és öltözzön át bajor
népviseletbe: kötényes dirndlibe, fehér térdharisnyával.
Ursula angol szemében (úgy érezte, hogy napról napra
angolabb lesz) a ruha olybá tűnt, mintha Frieda egy iskolai
darabban lépne fel vagy egy jelmezbálra lenne hivatalos.
Ursula iskolájában (térben és időben milyen távolinak tűnt!)
egyszer előadták A hamelni patkányfogót, és Ursula játszotta
a falusi kislányt. Akkor hasonló jelmezt viselt, mint most
Frieda.
Millie volt a patkánykirály. Bravúrosan játszott. „A
Shawcross lányok állandóan a figyelem középpontjában

104
Olyan kedves.
105
A szabadban.
akarnak lenni, nem?” – jegyezte meg Sylvie. Millie sokban
emlékeztetett Evára. A nyugtalan, üres vidámságban, aminek
tüzér állandóan táplálni kellett. De hisz Eva is színésznő volt,
aki élete legnagyobb szerepét játszotta, sőt az élete maga
volt a szerep. Nem volt különbség.
Frieda, az édes kis Frieda csak ötéves volt, kék szemű,
szőke varkocsa még kurta. Az ideérkezésükkor még sápadt és
fakó bőrét rózsásra és aranylóra barnította az alpesi
napsütés. Amikor a Führer meglátta a kislányt, Ursula a férfi
kék szemében, ami olyan jeges volt, mint lent a Königsee,
meglátta a fanatikus villanást. Tudta, hogy a Tausendjähriges
Reich106 jövőjét látta maga előtt, ahogy Mädchen Mädchen
után sorjázik. („Nem rád hasonlít, ugye?” – kérdezte Eva
rosszindulat nélkül. Nem volt benne rosszindulat.)
Gyerekkorában – Ursula mostanában kényszeresen tért
vissza életének ehhez a szakaszához – jogtalanságot
szenvedett királylányokról olvasott tündérmeséket, akik
kéjsóvár apjuktól és féltékeny mostohájuktól úgy menekültek
meg, hogy szép arcukat dióolajjal kenték be, hamut dörgöltek
a hajukba, hogy álcázzák magukat, hogy úgy nézzenek ki,
mint egy cigány, egy kívülálló, egy menekülő. Ursula
kíváncsi volt, hogy lehet dióolajhoz jutni. Nem hangzott
olyasminek, amiért az ember egyszerűen betér a boltba és
megveszi. És már nem is volt biztonságos barna bőrű
idegenként járkálni, ha életben akart valaki maradni itt az
Obersalzbergen – a Varázshegyen –, a látszatkirályságban, a
„Berg”-en, a Hegyen, ahogy a kiválasztottak meghittségével
emlegették.

106
Az ezeréves birodalom.
 Mi az ördögöt keres itt, tette fel magának a kérdést
Ursula, és mikor távozhat végre? Frieda már jól volt, a
felépülése lassan befejeződött. Ursula elhatározta, hogy ma
szól Evának. Hiszen nem foglyok. Elmehetnek, amikor csak
akarnak.

Eva rágyújtott egy cigarettára. A Führer távol volt, cincogott

az egér. A Führer nem szerette, ha dohányzik, iszik vagy
kifesti magát. Ursula csodálta Eva dacos kis
megnyilvánulásait. Amióta Ursula két hete megérkezett a
Berghofra Friedával, a Führer kétszer jött ide és távozott, és
mindkét alkalom fokozott drámaisággal zajlott le Eva és
mindenki más számára. Ursula már régen megállapította,
hogy a Reich csupa pantomim és látványosság, „egy
félkegyelmű meséje, zengő tombolás”107 – írta Pamelának. „De
sajnos semmi értelme sincs.”
Eva nógatására Frieda körbeforgott és kacagott. Ursula
szívének forró közepe volt, mindennek, amit Ursula gondolt
vagy tett, annak a jobbik fele. Hajlandó lett volna késpengén
táncolni élete végéig, ha ezzel megvédheti a lányát. Vagy a
pokol tüzén égni. A legmélyebb tengerbe fulladni, ha ezzel a
felszínre segítheti. (Számtalan szélsőséges lehetőséget
gondolt végig. Jobb felkészülni.) Fogalma sem volt (és Sylvie
sem adta jelét), hogy az anyai szeretet ilyen lelket perzselőn,
fájdalmasan fizikai érzés.

107
William Shakespeare: Macbeth V. felv., V. szín (Szabó Lőrinc fordítása).
 – De még mennyire, hogy az – mondta Pamela, mintha a
világon a legtermészetesebb dolog lenne. – Anyafarkast
csinál belőlünk. – Ursula nem tekintette magát annak.
Végtére is medve volt.
A Bergen igazi nőstény farkasok ólálkodtak – Magda,
Emmy, Margarete, Gerda –, a párt vezető funkcionáriusainak
porontyokat produkáló asszonyai, akik mind egy kis saját
hatalomért lökdösődtek, és kisbabák végtelen sorát hozták
világra termékeny méhükből a Reich és a Führer számára.
Ezek a nőstény farkasok veszélyes, ragadozó állatok voltak,
és gyűlölték Evát – az „ostoba tehenet , die blöde Kuh-t –, aki
így vagy úgy, de valahogy föléjük kerekedett.
Bizonyosan bármit megadtak volna, hogy a dicsőséges
vezér párja legyenek a jelentéktelen Eva helyett. Egy ilyen
formátumú emberhez nem illene inkább egy Brünhilde, vagy
legalább egy Magda vagy Leni? Vagy talán maga a Valkűr, a
„Mitford asszony”, das Fräulein Mitford,108 ahogy Eva
emlegette. A Führer csodálta Angliát, főként az arisztokrata,
birodalmi Angliát, bár Ursula kételkedett, hogy ez a csodálat
megakadályozná abban, hogy elpusztítsa, ha eljön az ideje.
Eva utálta a Valkűröket, akikkel versengenie kellett a
Führer figyelméért. Legerősebb érzéseit a félelem szülte.
Legmélyebb ellenszenvét Bormann-nak, a Berg éminence
grise-ének109 tartotta fenn. Ő kezelte a pénzügyeket, ő
vásárolta a Führer nevében Eva ajándékait, és utalta ki a
pénzt a sok szőrmebundára és Ferragamo cipőre, miközben

108
Unity Valkyrie Mitford (1914. augusztus 8. – 1948. május 28.) arisztokrata
származású brit nő volt, aki több éven keresztül Adolf Hitler és az NSDAP belső
köreinek volt a tagja.
109
Szürke eminenciásnak.
finoman mindig emlékeztette Evát, hogy csak egy kurtizán.
Ursula kíváncsi lett volna, honnan származnak a
szőrmebundák, hiszen a Berlinben látott szűcsök többsége
zsidó volt.
Mennyire szúrhatta a nőstény farkasok szemét, hogy a
Führer társa egy eladólány! Eva azt mesélte, hogy amikor
megismerkedett a Führerrel, akkor még a Hoffmann-féle
Photohausban dolgozott, és „Herr Wolf”-nak szólította a
férfit.
– Az Adolf nemes farkast jelent németül – mondta. Hitler
mennyire szeretheti ezt, gondolta Ursula. Senki szájából nem
hallotta soha a férfi keresztnevét. (Eva vajon Mein Führernek
szólítja az ágyban is? Elképzelhetőnek tűnt.) – És tudod, mi a
kedvenc dala? – nevetett Eva. – „Ki fél a gonosz, nagy
farkastól?”
– A Három kismalac című Disney-filmből? – csodálkozott
Ursula.
– Úgy bizony!
„Alig várom, hogy ezt elmeséljem Pamelának”, gondolta
Ursula.

– És most egyet a Muttival – mondta Eva. – Fogd a karodba.

Sehr schön! Mosolyogjatok! – Ursula figyelte, ahogy Eva
jókedvűen követte a Führert a fényképezőgépével, hogy
olyan képet készítsen, ahol a férfi nem fordítja el az arcát,
vagy nem húzza a szemébe komikusan a kalapját, mint egy
magát ügyetlenül álcázó kém. A Führer utálta, ha
fényképezik, és jobban szerette a hízelgő műtermi
megvilágítást vagy a hősiesebb pózokat, mint a
pillanatfelvételeket, amiket Eva szeretett róla készíteni. Eva
ezzel szemben szerette, ha fényképezik. Nemcsak
fényképeken akart szerepelni, hanem filmekben is. „Ein film”
– mondta. Hollywoodba megy („egy nap”), és önmagát
játssza, „az élettörténetemet”. (Eva számára a kamera
valahogy mindent valóságossá tett.) A Führer kétségkívül
megígérte. A Führer persze sok mindent megígért. Így jutott
el oda, ahol most volt.
Eva megigazította a Rolleiflex blendéjét. Ursula örült,
hogy nem hozta el a régi Kodakját. Biztos nem vette volna fel
ezzel a géppel a versenyt. „Majd készíttetek neked
másolatokat – mondta Eva. – Elküldheted Angliába a
szüleidnek. Nagyon mutatós a háttérben a hegyekkel. És
most nagy mosolyt kérek! Jetzt lach doch mal richtig.”110 Az
itt készült összes képnek a hegyvidéki panoráma volt a
háttere. És minden másnak is. Ursula eleinte gyönyörűnek
látta, de most már kezdte nyomasztónak érezni a
fenségességét. A hatalmas, jeges sziklaormok és a zubogó
vízesések, a végtelen fenyőerdők, természet és mítosz
egyesült a kifinomult germán lélek megteremtéséért. Ursula
úgy látta, hogy a papírra vetett német romantika
nagyszabású és misztikus volt, az angol romantika, a tavi
költők szelídnek tűntek mellette. És az angol lélek, ha
tanyázott is bárhol, az bizonyosan egy nyúlszívű hátsó kert
volt, egy tenyérnyi zöld pázsit, egy rózsaágy, egy sor futóbab.
Haza kellene térnie. Nem Berlinbe, a Savignyplatzra,
hanem Angliába. Rókazugba.

110
És most mosolyogj még egyszer!
 Eva felültette Friedát a mellvédre, de Ursula rögtön
lekapta onnét. „Fél a magasban” – magyarázta. Eva folyton
ezen a mellvéden heverészett, dacolva a veszéllyel, vagy
kutyákat és gyerekeket vezetett rajta. Szédítő magasságban
voltak, a mélység Berchtesgaden és a Königsee felé
folytatódott. Ursula valahol sajnálta a kis Berchtesgadent az
ablakokba kitett, ládákban virító, ártatlan, vidám
muskátlikkal és a tó felé lejtő rétekkel. Régnek tűnt, hogy 33-
ban itt járt Klarával. Klara professzora elvált a feleségétől, és
elvette Klarát. Két gyermekük volt.
– Idefent éltek a Nibelungok – mesélte Eva Friedának, és
körbemutatott az őket körülvevő csúcsokon. – És démonok,
boszorkányok meg gonosz kutyák is.
– Gonosz kutyák?! – visszhangozta bizonytalanul Frieda.
Már így is megrémítette Eva két bosszantó skót terrierje,
Negus és Stasi, nem kellett tovább ijesztgetni törpékkel és
démonokkal.
„És azt is hallottam – gondolta Ursula –, hogy
Charlemagne111 az Untersbergben rejtőzött el, és egy
barlangban alszik, ott várja, hogy felébresszék a jó és rossz
végső csatájához.” Kíváncsi volt, mikor kerül rá sor. Talán
hamarosan.

– És még egyet! – kiáltotta Eva. – Nagy mosolyt! – A

Rolleiflex lencséjén megvillanó napsugár kérlelhetetlenül
égette a szemüket. Evának filmfelvevője is volt, a drága

111
Nagy Károly francia király.
ajándék az ő Mr. Wolfjától származott, és Ursula arra
gondolt, talán hálásnak kellene lennie, hogy nem színes
mozgófilmen örökíti meg őket az utókor számára. Ursula
elképzelte, hogy a jövőben majd valaki egyszer végiglapozza
Eva (számtalan) albumát, és eltűnődik, ki lehet Ursula. Talán
összetévesztik majd Eva testvérével, Gretllel, vagy a
barátnőjével, Hertával, a történelem lábjegyzeteivel.
Egy napon persze mindez – még a hegyek is, hiszen a
sziklák jövője a homok volt – eltűnik ugyanabban a
történelmi süllyesztőben. Az emberek többsége átvergődik
valahogy az eseményeken, és csak visszatekintve döbben rá a
jelentőségükre. A Führer más, ő tudatosan alakítja a jövő
számára a történelmet. Ilyenre csak egy igazi önimádó képes.
És Speer épületeket tervez Berlinbe, hogy jól fessenek, ha
mostantól számítva ezer év múlva romokban hevernek. Ez az
ő ajándéka a Führernek. (Hogy valaki ilyen távlatokban
gondolkozzon! Ursula óráról órára élt – az anyaság újabb
következménye! –, és a jövő éppúgy rejtély maradt, mint a
múlt.)
Egyedül Speer bánt kedvesen Evával, ezért Ursula sem
ítélte meg olyan szigorúan, mint amit esetleg megérdemelt.
És ő volt az egyetlen olyan reménybeli teuton lovag, aki
jóképű volt, nem sánta vagy zömök varangyos béka vagy egy
kövér disznó, vagy ami valamiért ennél is rosszabb volt, nem
hasonlított egy alacsony beosztású bürokratára. („És
valamennyien egyenruhában feszítenek! – írta Ursula
Pammynek. – De ez mind csak színjáték. Mintha a Zendai
fogoly lapjain élnénk.112 Az üres zagyválás nagymesterei.”

112
Anthony Hope regénye.
Bárcsak itt lenne vele Pammy, és együtt szednék ízekre a
Führer és csatlósai jellemét! Pammy biztos arra a
következtetésre jutna, hogy valamennyien sarlatánok, akik
szájából sugárban ömlenek a kegyes frázisok.)
Jürgen a magánéletben „rettenetesen” selejtesnek
tartotta őket, a nyilvánosság előtt azonban úgy viselkedett,
mint a Reich bármely hű szolgája. Lippenbekenntnis.113 (A
szükség törvényt bont, mondta volna Sylvie.) így jut előre az
ember, bizonygatta Jürgen. Ursula úgy érezte, e tekintetben
hasonlít Maurice-ra, aki azt állította, hogy az ember
kénytelen ostobákkal és szamarakkal együttműködni, hogy
építse a karrierjét. Természetesen Maurice is ügyvéd volt.
Mostanában egészen magas beosztásban dolgozott a
belügyminisztériumban. Ha háború lesz, vajon gondot jelent
ez? A német állam-polgárság – oly kelletlenül felöltőn –
páncélzata elég lesz-e, hogy megvédje őt, Ursulát? (Ha
háború lesz! Tényleg elviseli-e, hogy a La Manche csatorna e
partján legyen?)
Jürgen ügyvéd volt. Ha jogi pályán akart dolgozni, be
kellett lépnie a pártba, nem volt más választása.
Lippenbekenntnis. Berlinben, az igazságügyi
minisztériumban dolgozott. Akkor, amikor megkérte a kezét
(a „viharos udvarlást követően”, írta Ursula Sylvie-nek),
éppen csak hogy megszűnt kommunista lenni.
Jürgen mostanra elfordult balos politikai nézeteitől, és
megingathatatlanul kiállt amellett, amit addig elértek: az
országban megindult a munka, helyreállt a teljes
foglalkoztatottság, lett étel, egészségügy, önbecsülés. Üj

113
Képmutatás.
munkahelyek, utak, gyárak, új remény, hogyan máshogy
érték volna ezt el? De mindez egy hisztérikus mű-vallás és
egy dühödt álmessiás révén sikerült. „Mindennek meg kell
fizetni az árát” – mondta Jürgen. De talán nem ilyen magas
árat. (De tényleg, hogy érték ezt el?, töprengett gyakran
Ursula. Jobbára félelemmel és ügyes színpadi rendezéssel. De
honnan lett pénz és munkahely? Lehet, hogy a zászló- és
egyenruhagyártásból, amiből annyit kellett előállítani, ami
megmentette volna a legtöbb gazdaságot. „A gazdaság
egyébként is kezd talpra állni – írta Pamela –, a náciknak
meg jól jött a véletlen egybeesés, és rögtön lecsaptak rá.”)
Igen, mondta Jürgen, az elején volt erőszak, de ez csak egy
hirtelen roham, egy hullám volt, a Sturmabteilung114
kieresztette a gőzt. Most már minden és mindenki sokkal
racionálisabb.
Áprilisban elmentek a Führer ötvenedik születésnapját
ünneplő berlini parádéra. Jürgennek a vendégek nagy
lelátóján kijelölt helyre szóltak a jegyei. „Feltételezem, nagy
megtiszteltetés” – mondta a férje. Mit tett vajon, hogy ezt
kiérdemelje?, tűnődött Ursula. (Vajon örül-e neki? Néha
nehezen tudott kiigazodni a férjén.) Az 1936-os olimpiára
nem tudott jegyet szerezni, most azonban itt voltak, és a
Reich elitjének társaságát élvezték. Jürgen mostanában egyre
elfoglal tabb volt. „Az ügyvédek sosem alszanak” – jegyezte
meg. (Ursula mégis úgy látta, hogy készek végigaludni az
Ezeréves Birodalmat.)
A parádénak nem akart vége szakadni. Goebbels
látványosságszervezésének eddigi legnagyszabásúbb

114
Rohamosztag.
eseménye volt. Harcias zene, majd a Luftwaffe által
bemutatott kezdőszám, egy lenyűgöző, zajos légi bemutató a
Keleti-Nyugati Tengely mentén, aztán a Brandenburgi kapu
felett; a kötelékben repülő géprajok egyik hulláma követte a
másikat. Még több „zengő tombolás”.
– Heinkelek és Messerschmittek – magyarázta Jürgen.
Honnan tudta? A fiúk mind ismerik a repülőgépeket,
válaszolta a férje.
Ezt követték az előttük elvonuló ezredek, díszlépésben
masírozó katonák látszólag véget nem érő sora. Ursulát a
lábukat magasba lendítő Tiller lányokra115 emlékeztette.
– Stechschritt116 – mondta. – Ki a csoda találta ezt ki?
– Természetesen a poroszok – nevetett Jürgen.
Ursula elővett egy tábla csokoládét, letört egy darabot, és
megkínálta Jürgent. A férje úgy ráncolta a homlokát és rázta
a fejét, mintha Ursula tiszteletlenséget mutatott volna az
összegyűlt katonai hatalom iránt. Ursula evett még egy
falatot. Dacos kis gesztus.
A férje közelebb hajolt, hogy Ursula hallja – fülsiketítő
hangorkán vette körül őket –, és így szólt: „Ha mást nem is, a
precizitásukat csodálnod kellene.” így is volt. Csodálta is.
Valóban kivételes volt. Szinte gépies tökéletesség, mintha
minden ezred minden egyes tagja teljesen azonos lenne a
másikkal, mintha gyártósoron létrehozott robotok lennének.
Volt valami nem emberi benne, de a hadseregnek nem is az a
célja, hogy emberi legyen, nem? („Minden olyan férfias volt”,
jelentette a levelében Pamelának.) Az angol hadsereg vajon
képes lenne-e ilyen mértékű gépies kiképzésre? A szovjetek

115
Angol revügörlök a XIX. század végén.
116
Díszlépés.
talán igen, de az angolok valahogy nem voltak ennyire
elkötelezettek.
Frieda már elaludt az ölében, pedig még éppen csak
elkezdődött. Hitler végig tisztelgett, a karját mereven maga
elé nyújtotta (onnan, ahol ültek, csak a karját láthatta: úgy
meredt előre, mint egy piszkavas). A hatalom kétségkívül
különleges állóképességet kívánt. Ha nekem lenne az
ötvenedik születésnapom, gondolta Ursula, a Temze partján
szeretném tölteni, Brayben vagy Henley-ben vagy más
hasonló helyen, nagyon angolos pikniket szerveznénk egy
termosz teával, kolbászos tekerccsel, tojásos és zsázsás
szendviccsel, aprósüteménnyel és fánkkal. Az egész családja
jelen volt a képen, de vajon Jürgen része volt-e ennek az
idillnek? Nem lógna ki belőle, ahogy evezős flanelöltönyben a
füvön heverészik, és a krikettről beszélget Hugh-val. Hugh és
Jürgen ismerték egymást, és jól kijöttek egymással. Ursuláék
1935-ben jártak Rókazugban. „Rendes fickónak látszik” –
jegyezte meg Hugh, bár amikor tudomására jutott, hogy
Ursula felvette a német állampolgárságot, már nem
lelkesedett annyira a vejéért. Ursula ma már tudta, hogy
rettenetes hibát követett el. „Az utólagos bölcsesség
csodálatos dolog – mondta egyszer Klara. – Ha mindannyian
időben lennénk okosak, nem lenne történelem, amit
lejegyezhetnének.”
Angliában kellett volna maradnia. Nem lett volna szabad
eljönnie Rókazugból, a mezőről, a kis cserjésből, a
harangvirágos erdőben csörgedező pataktól.
Kezdett továbbgördülni a háborús gépezet.
– Most jönnek a tankok – mondta angolul Jürgen, ahogy
előbb a Panzerek jelentek meg a teherautók platóján. Jól
beszélt angolul, egy évig tanult Oxfordban (innen ismerte a
krikettet). Aztán következtek az önjáró Panzerek, az
oldalkocsis motorkerékpárok, a páncélozott járművek, majd
elegánsan ügetett a lovasság (ezzel kivált elnyerték a
közönség csodálatát, Ursula fel is ébresztette Friedát, hogy
lássa a lovakat), majd a tüzérség következett a köny-nyű
harcmezei ágyúktól a masszív légelhárító ütegekig és a
hatalmas ágyúkig.
– K-3-asok – jegyezte meg Jürgen elismerően, mintha ez
fontos lenne Ursula számára.
A parádé egy Ursula számára felfoghatatlan
rendszeretetről és a geometria előszeretetéről árulkodott.
Ebben és a színpadiasságában nem is különbözött más
parádéktól és díszfelvonulásoktól, csakhogy a fegyverarzenál
elképesztő volt. Az ország állig felfegyverkezett! Ursulának
erről fogalma sem volt. Nem csoda, hogy mindenkinek jutott
állás! („Maurice azt mondja, hogy a gazdaság
megmentéséhez háborúra van szükség”, írta Pamela. És
minek a fegyver, ha nem a háborúhoz?)
– A hadsereg felfegyverzése jót tett a lelkünknek –
magyarázta Jürgen. – Helyreállította a hazánkba vetett
büszkeségünket. Amikor 1918-ban megadták magukat a
tábornokok… – Ursula már oda sem figyelt. Túl sokszor
hallotta ezt az érvelést. „Ők kezdték a legutolsó háborút –
írta bosszúsan a nővérének. – És őszintén szólva az ember
azt hihetné, rajtuk kívül senkinek sem voltak később
nehézségei, senki más nem volt szegény, éhes, senki más
nem gyászolt.” Frieda ismét felébredt, és nyűgös lett. Ursula
csokoládét adott neki. Egyébként Ursula is rosszkedvű volt.
Kettesben megették a tábla csokoládét.
 A finálé kifejezetten meghatóra sikerült. Az ezredekben a
tömegesen magasra emelt zászlók hosszú sorait és széleit
mintha vonalzóval igazították volna hajszálpontosan
egyenesre, és ekkor egyszerre hajtották földig a zászlókat a
Führer tiszteletére. A tömeg őrjöngött.
– Hogy tetszett? – kérdezte Jürgen, miközben lassan
araszolva kifelé igyekeztek a lelátóról.
– Pompás volt – válaszolta Ursula. – Igazán nagyszerű! –
Érezte, ahogy a kezdődő fejgörcs a halántéka felé kúszik.

Hetekkel ezelőtt Frieda betegsége hőemelkedéssel kezdődött.

– Rosszul érzem magam – panaszkodott a kislány. Amikor
Ursula megtapogatta a homlokát, nyirkosnak érezte.
– Nem kell óvodába menned – mondta Ursula. – Maradj
ma itthon velem.
– Nyári meghűlés. – Jürgen csak ennyit mondott, amikor
hazajött. Frieda mindig is gyenge tüdejű gyermek volt
(„Anyámra üt” – mondta komoran Ursula), és már
hozzászoktak a szipogós megfázásokhoz és a torokfájáshoz,
de Frieda meghűlése gyorsan rosszabbodott, a gyerek
belázasodott és apatikus lett. A bőre valósággal sütött.
– Hűtse le – javasolt az orvos, és Ursula hideg, nedves
ruhát tett a homlokára, és meséket olvasott fel, de
bármennyire is próbálkozott, Friedának nem volt ereje, hogy
érdeklődést mutasson. Aztán félrebeszélt, az orvos
meghallgatta szörcsögő tüdejét, és így szólt. – Bronchitis,
eltart egy darabig, míg elmúlik.
 Aznap éjjel Frieda állapota hirtelen és rettenetesen
rosszabbra fordult. A majdnem élettelen kis testet takarókba
bugyolálták, és a legközelebbi, egyébként katolikus kórházba
rohantak vele. Tüdőgyulladást állapítottak meg.
– Nagyon beteg a kislányuk – mondta az orvos, mintha
ezért valahogyan őket kellene hibáztatni.
Ursula nem mozdult Frieda ágya mellől, fogta kis kezét,
hogy ezen a világon tartsa. „Bárcsak átvállalhatnám tőle” –
suttogta Jürgen a keményített, hófehér lepedőn túlról, amivel
még Friedát ehhez a világhoz kötötték. A kórteremben
apácák lebegtek tova hatalmas, bonyolult fityuláikban, mint
a spanyol gályák. Egy szórakozott pillanatában, amikor a
figyelmét nem Frieda kötötte le, Ursula azon merengett,
vajon mennyi idejükbe telik reggelente feltenni ezt a különös
tákolmányt? Ursula biztos volt abban, hogy képtelen lenne rá
valaha is úgy, hogy ne rontsa el. A fejfátyol önmagában elég
volt, hogy elriassza az apácaságtól.
Akaraterővel életben próbálták tartani Friedát, és életben
is maradt. Triumpb des Willens. Az akaraterő diadala. A
sápadt és gyönge kislánynak fel kellett épülnie, és amikor
egyik este Ursula hazaért a kórházból, egy levelet talált, amit
személyesen kézbesítettek.
– Evától jött – mondta Jürgennek, és megmutatta a
levelet, amikor a férje hazaért a munkából.
– Ki az az Eva? – kérdezte Jürgen.

– Mosolyogj! – Csatt, csatt, csatt. Bármi, ami szórakoztatja

Evát, gondolta Ursula. De nem bánta. Evától nagyon kedves
volt a meghívás, hogy Frieda jó hegyi levegőt lélegezzen be,
friss zöldséget, tojást és tejet kapjon a Gutshoftól, a Berghof
alatti lejtőkön lévő mintafarmról.
– Királyi parancs? – kérdezte Jürgen. – Megtagadhatod?
Nemet akarsz mondani? Remélem, nem! És talán jót tesz
majd a fejfájásaidnak is. – Ursula mostanában fedezte fel,
hogy minél magasabbra kapaszkodott Jürgen a ranglétrán,
annál egyoldalúbbak lettek a beszélgetéseik. A férje
állításokat fogalmazott meg, kérdéseket tett fel, válaszolt is
rájuk, majd levonta a következtetést anélkül, hogy ebbe akár
egyszer is belevonta volna őt. (Talán ez jellemző az
ügyvédekre.) Még csak tudatában sem volt annak, hogy ezt
teszi.
– A vén kecskének mégis van nő az életében? Ki sejtette
volna? Te tudtad? Nem, mert akkor biztos említetted volna.
És ha belegondolunk, hogy ismered! Ez csak jót jelenthet
számunkra, nem? Hogy ilyen közel kerülünk a trónhoz. Ez
csak jó lehet a karrierem szempontjából, ami egyébként nem
más, mint mi. Liebling – biggyesztette oda félvállról.
Ursula szerint a trón közelsége veszélyes hely.
– Nem ismerem Evat, sosem találkoztam vele –
védekezett Ursula. – Frau Brenner ismeri, illetve az anyját,
Frau Braunt. Klara is dolgozott néha Evával együtt
Hoffmann-nál. Egy óvodába jártak.
– Lenyűgöző! – mondta Jürgen. – Három könnyed lépéssel
a Kaffeeklatschból117 a hatalom belső köreibe. Fräulein Braun
vajon tudja, hogy az egykori óvodai barátnője, Klara egy
zsidóhoz ment feleségül? – Ursulát az lepte meg, ahogy a

117
Traccsparti.
szót mondta. Jude. Még sosem hallotta azelőtt tőle ilyen
gúnyosan és lekezelően. Mintha kést döftek volna a szívébe.
– Fogalmam sincs – válaszolta. – Nem tartozom a
Kaffeeklatschhoz, ahogy te nevezed.

A Führer úgy betöltötte Eva életét, hogy amikor nem volt ott,
Eva üres edény volt csupán. Eva késő esténként a telefont
őrizte, amikor a szeretője távol volt, és ingerülten a fülét
hegyezte, mint egy kutya, hogy elérjen hozzá a gazdája
hangja.
És olyan kevés tennivaló akadt idefent! Egy idő múlva az
erdei túrák vagy a (dermesztően hideg) Königseeben való
úszkálás is inkább elbágyasztotta, mint felpezsdítette. Nem
lehetett vég nélkül mezei virágokat szedni vagy a teraszon
napozni anélkül, hogy az ember ne bolondulna meg. A Bergen
tengernyi nörsz és dadus volt, akik lekötötték Friedát, és
Ursulának lassanként ugyanannyi szabadideje támadt, mint
Evának. Buta módon csak egy könyvet csomagolt be, de ez
legalább hosszú volt: Thomas Manntól A varázshegy. Nem
tudta, hogy tiltólistán van. Egy Wehrmacht-tiszt meglátta,
amikor olvasta, és így szólt: „Maga nagyon vakmerő! A tiltott
könyveik listáján szerepel.” – Ursula abból, ahogy azt
mondta, hogy „könyveik”, sejtette, hogy nem vállal
azonosságot velük. Különben is mi lehet a legrosszabb, amit
tehetnek vele? Elveszik tőle a könyvet, és bedobják a konyhai
tűzhelybe?
A Wehrmacht-tiszt kedves volt. Elmesélte, hogy skót a
nagymamája, és sok boldog vakációt töltött a „Felföldön”.
 Im Grunde hat es eine merkwürdige Bewandtnis mit
diesem Sicheinleben an fremdem Orte, dieser – sei es auch –
mühseligen Anpassung und Umgewöhnung…, olvasta, és
nehézkesen és meglehetősen rosszul lefordította: „Van
valami különös abban, ahogy egy új helyen berendezkedünk,
a fáradságos alkalmazkodásban és meg-
barátkozásban..Milyen igaz, gondolta. Mann kemény dió volt.
Szívesebben vett volna Bridget gótikus románcaiból egy
doboznyit. És azok biztos nem verboten.118

A hegyi levegő (és Thomas Mann) nem tett jót a

fejfájásainak. Ha lehet, még rosszabbra fordultak. Már a
puszta szótól – Kopfschmerzen – belenyilallt a fejébe. „Nem
találok semmi bajt – mondta a kórházban az orvos. –
Bizonyára az idegei okozzák.” – Veronált írt fel.
Evának sem volt olyan intellektusa, amiből erőt
meríthetett volna, de a Berg sem volt egy értelmiségi
udvartartás. Az egyetlen, akit gondolkodónak lehetett
nevezni, Speer volt. Nem mintha Eva gondolkodástól mentes
életet élt volna. Ursula úgy sejtette, hogy ettől távol állt, és
érezhető volt a nagy Lebenslust119 alatt a depresszió és a
neurózis, de a szeretőjében egy férfi nem a szorongást
keresi.
Ursula feltételezte, hogy egy sikeres élettárs (bár jómaga
sosem volt sem sikeres, sem sikertelen szerető) vigaszt és
könnyebbséget kell hogy nyújtson, kényelmes párnát, amin a

118
Tiltott.
119
Életkedv.
fáradt fej megpihenhet. Gemütlichkeitet, meghittséget. Eva
barátságos volt, lényegtelen dolgokról csevegett, nem próbált
meg eszes vagy sziporkázó lenni. A befolyásos férfiaknak
simulékony nőkre volt szükségük, az otthon négy fala között
nem vágytak intellektuális arénára. („A tulajdon férjem
szájából hallottam ezt, akkor hát igaznak kell lennie!”, írta
Ursula Pamelának. Jürgen nem magára vonatkoztatva
értette, ő nem volt befolyásos ember. „Még nem” – nevetett.)
A politikai világ csak abban a tekintetben érintette, hogy
imádata tárgyát elvette Evától. Durván eldugták a nagyvilág
szeme elől, nem kapott hivatalos státuszt; hűséges volt, mint
egy kutya, de egy kutyánál kisebb elismertségben részesült.
A hierarchiában Blondi magasabban volt, mint Eva. Eva
legnagyobb bánata az volt, hogy nem találkozhatott a
Windsor házaspárral, amikor Berghofba látogattak.
Ursula elítélően hallgatta.
– Hiszen az a nő náci! – jegyezte meg végig sem gondolva
a kijelentését. („Azt hiszem, jobban meg kéne fontolnom, mit
mondok!”, írta Pamelának.) Eva csak ennyit válaszolt:
– Hát persze hogy az – mintha a világon a Hitler-imádat
lenne a legtermészetesebb dolog Anglia egykori és többé
trónra nem kerülő királya hitvesénél.
A Führert úgy állították be, mint aki az önmegtartóztatás
fennkölt, magányos útját járja; nem nősülhet meg, mert
Németország az arája. Feláldozta magát az ország sorsának
oltárán, vagy legalábbis ez volt a dolog lényege, mert Ursula
ezen a ponton diszkréten majdnem elbóbiskolt. (A férje egyik
végtelenbe nyúló vacsora utáni monológja alatt hangzott el.)
„Mint a mi szűz királynőnk”, gondolta Ursula, de hangosan
nem mondta ki, mert sejtette, hogy a Führer nem szeretné,
ha asszonyhoz hasonlítanák, még egy királyi szívvel és
gyomorral rendelkező arisztokratához sem. Ursulának annak
idején volt az iskolában egy történelemtanára, aki szívesen
idézett I. Erzsébettől. Ne árulj el titkokat olyanoknak, akiknek
hűségéről és titoktartásáról előbb nem bizonyosodtál meg.

Eva boldogabb lett volna Münchenben, abban a kispolgári

házban, amit a Führer vett neki, és ahol normális társasági
életet élhetett volna. Itt, az aranyketrecében kénytelen volt
önmagát szórakoztatni, képes újságokat olvasgatott, és
alaposan kitárgyalta a filmsztárok legfrissebb hajviseletét és
szerelmi életét (mintha Ursula ebben a témában járatos lett
volna), és egyik öltözéket a másik után mutatta be, mint egy
átváltozó művész. Ursula többször is járt a hálószobájában,
egy csinos, nőies budoárban, aminek berendezése merőben
más volt, mint a Berghof többi nyomasztó helyiségének. A
hálót csak a Führer portréja rontotta el, ami a főhelyen
függött a falon. A hőse képe. A Führer nem akasztotta ki
viszonzásul a szeretője képét a saját szobáiban. Nem Eva
arca mosolygott le rá a falról, hanem bálványozott hőse,
Nagy Frigyes szigorú, kihívó arca. Friedrich der Grosse.
(„Mindig félrehallom, »Grosse« helyett »grocer«-t120”,
írta Pamelának. A fűszeresek nagy általánosságban nem
voltak háborús uszítok és hódítók.) Mi volt a Führer számára
a nagyság előszobája? Eva vállat vont. Nem tudta. „Mindig is
politikus volt. Annak született.” – Nem, tiltakozott magában

120
Fűszeres.
Ursula. Csecsemőnek született, mint mindenki más. Aztán
ezt az életet választotta.
A Führer hálószobájába, amibe Eva fürdőszobáján át
lehetett átjutni, tilos volt belépni. Ursula azonban látta,
ahogy a Führer alszik, bár nem a szent és sérthetetlen
hálószobájában, hanem a Berghof teraszának meleg, ebéd
utáni napsütésében. A nagy harcos szája lése-majesté121
lefittyedt. Sebezhetőnek tűnt, de a Bergen nem voltak
merénylők. Sok fegyver volt, könnyen fel lehetett volna
kapni egy Lugert, és fejbe lőni, vagy a szívébe ereszteni egy
golyót. De akkor mi lenne vele? És ami még rosszabb, mi
történne Friedával?
Eva a Führer mellett ült, és szeretetteljesen figyelte, mint
egy gyereket. Amikor aludt, nem tartozott senkihez, csak
hozzá.
Eva alapvetően kedves fiatal nő volt. Nem ítélhetünk meg
valakit a férfi alapján, akivel hál. (Vagy mégis?)
Evának csodás, izmos alakja volt, amit Ursula
kifejezetten irigyelt. Egészséges, sportos lány volt, úszó,
síelő, korcsolyázó, táncos, tornász, aki imádott a szabadban
lenni, imádta a mozgást. Mégis kullancsként tapadt egy
nemtörődöm, középkorú férfira, egy szó szerinti értelemben
is éjjeli bagolyra, aki dél előtt sosem kelt fel (és aki mégis
képes volt ebéd után szundítani), aki nem dohányzott, nem
ivott, nem táncolt és minden másban is mértékletes volt,
akinek spártai szokásai voltak, bár nem a lendület
tekintetében. Egy olyan férfihoz kötötte magát, aki sosem
vetkőzött le jobban, mint a Lederhosenig (bőrnadrágjáig, ami

121
Felségsértően.
a nem bajor tekintet számára komikusan taszító látvány
volt), és akinek bűzös lehelete már első találkozásukkor
undorral töltötte el Ursulát, és aki úgy kapkodta be a
tablettákat, mint kacsa a nokedlit a „felfúvódására”. („Azt
hallom, fingik – figyelmeztette Jürgen. – A sok zöldségtől
lehet.) Vigyázott a méltóságára, és mint olyan, mégsem volt
hiú. („Csak nagyzási hóbortban szenved”, írta Ursula
Pamelának.)

Sofőr vezette autót küldtek értük, és amikor Berghofba értek,

maga a Führer üdvözölte őket, a széles lépcsősornál, ahol
előkelőségeket, köztük tavaly Chamberlaint is fogadta.
Amikor Chamberlain visszatért Angliába, azt nyilatkozta,
hogy „most már tudom, mi jár Herr Hitler fejében”. Ursula
kétségbe vonta, hogy ezt bárki is tudná. Még Eva sem.
Elsősorban nem Éva.
– Nagyon szívesen látjuk, gnädiges Frau – mondta Hitler.
– Maradjon csak, amíg a liebe Kleine jobban nem lesz.
„Szereti a nőket, a gyerekeket, a kutyákat, tényleg mi
hibát találsz benne?” – kérdezte levelében Pamela. „Kár,
hogy egy diktátor, aki nem tiszteli sem a törvényt, sem a
megszokott emberiességet.” Pamelának az egyetemi éveiből
volt jó néhány barátja Németországban, sokan közülük
zsidók voltak. A harsány fiúkkal (gyakorlatilag három
hasonlóval) tele volt a háza (a csendes kis Frieda megszólalni
sem merne Finchley-ben), és most írta, hogy megint terhes,
„és drukkolok, hogy lány legyen”. Ursulának hiányzott
Pammy.
 Pamela nem bírná ezt a rendszert. Erkölcsi felháborodása
túl nagy lenne, hogy csendben maradjon. Képtelen lenne
féket tenni a nyelvére (ahogy Ursula tette) (szájkosarat
viselni, amit régen veszekedős nőkre tettek). S az is cselédje,
ki csak vár s mereng.122 Ez vajon az erkölcsre is vonatkozik?
„Ezzel védekezhetnék?”, kérdezte magától Ursula. Jobb lenne
tévesen idézni Edmund Burke-öt, mint Miltont. A gonosz
diadalához csak annyi kell, hogy a jó asszonyok tétlenek
maradjanak.123
Az érkezésük utáni napon gyermekzsúrt rendeztek, mert
valakinek születésnapja volt, egy kis Goebbelsnek vagy
Bormann-nak, Ursula már nem emlékezett pontosan, olyan
sokan és olyan egyformák voltak. A Führer születésnapi
díszfelvonulásán az ezredek sorfalai jutottak róluk az eszébe.
Tisztára sikálva, pallérozottan kaptak Wolf bácsitól egy-egy
nekik szóló intelmet, mielőtt nekiláthattak a hosszú asztalra
kitett tortának. Szegény édesszájú Friedának (aki
kétségtelenül az anyjára ütött e tekintetben) már majdnem
lecsukódott a szeme a fáradtságtól, és képtelen volt enni
belőle. A Berghofban mindig volt sütemény: mákos
Streusel,124 fahéjas szilva Tortes, krémmel töltött leveles
tészta, csokoládétorta – a Schwarzwälder Kirschtorte125 –
hatalmas kupolái, és Ursula sokat törte a fejét, ki eszi meg
ezeket. Ő mindenesetre igyekezett teljesíteni a maximumot.
Ha egy Evával töltött nap unalmasan telt, az semmi volt
ahhoz képest, amikor a Führer is jelen volt. Végeláthatatlan

122
John Milton: A vak szonettje (Tóth Árpád fordítása).
123
Az eredeti idézetben asszonyok helyett férfiak szerepelnek.
124
Morzsás pite.
125
Fekete-erdő torta.
órákat töltöttek a Díszteremben vacsora után, ebben a
hatalmas, ronda teremben, ahol gramofont hallgattak vagy
filmeket néztek (néha egyszerre mindkettőt). Természetesen
a Führer választotta ki, hogy mit. Ha zenéről volt szó, a
Fledermaus126 és a Die lustige Witwe127 voltak a kedvencei. Az
első estén Ursula úgy érezte, nehéz lenne elfelejteni
Bormann, Himmler, Goebbels (és ádáz hitveseik) késpenge-
élességű kígyómosolyát (feltehetően a még több színlelés
jegyében), miközben a Die lustige Witwét hallgatták. Ursula
az egyetemen látta A víg özvegy diákelőadását. Jó
barátságban volt azzal a lánnyal, aki Hannát, a főszerepet
játszotta. Álmában sem gondolta volna, hogy amikor majd
legközelebb hallja a „Vilja, ó, Vilja, te szép és csodás”-t,
németül éneklik majd, és ilyen különös társaságban. Az
előadás 1931-ben volt. Ursula nem látta előre a maga sorsát,
nemhogy Európáét.
A Díszteremben szinte minden este vetítettek filmeket.
Megjött a mozigépész, az egyik falat borító nagy gobelint
géppel felcsavarták, mint egy rolót, és mögötte láthatóvá vált
egy vetítővászon. Utána végig kellett ülniük valami szörnyű
romantikus giccset vagy egy amerikai kalandfilmet, esetleg
egy hegyi filmet. Ursula így látta a King Kongot, A hindu
lándzsást és a Szólít a hegyet. Az első estén a Der heilige
Berget vetítették (még több hegy, még több Leni128). A Führer
legkedvesebb filmje, mesélte bizalmasan Eva, a Hófehérke
volt. Vajon melyik szereplővel azonosul, tűnődött Ursula: a
gonosz boszorkánnyal vagy a törpékkel? Hófehérkével biztos

126
A denevér.
127
A víg özvegy.
128
Utalás Leni Riefensthal filmrendezőnőre, Hitler nagy kedvencére.
nem? Bizonyosan a királyfival, döntött végül. (Vajon volt-e
neve, vajon szokott-e egyáltalán nevük lenni, vagy elég
egyszerűen a rang?) A királyfi, aki felébreszti az alvó lányt,
ahogy a Führer felébresztette Németországot. De nem
csókkal.
Frieda születésekor Klara a Schneewittchen und die sieben
Zwerge, a Hófehérke és a hét törpe gyönyörű kiadását
ajándékozta a kislánynak, amit Franz Jüttner illusztrált.
Klara professzorát a művészeti iskolában már régen
eltiltották a tanítástól. 1935-ben már azt tervezték, hogy
elhagyják az országot, aztán 1936-ban is felmerült ez a
kérdés. A Kristallnacht, a Kristályéjszaka után Pamela
közvetlenül Klarának írt, bár személyesen sosem találkoztak,
és felajánlotta, hogy otthont nyújt nekik Finchley-ben. De a
tehetetlenség, ez az átkozott késztetés, hogy várjanak…,
aztán a professzort egy razzia során elkapták, és keletre
vitték, a hatóságok szerint azért, hogy gyárban dolgozzon. „A
gyönyörű szobrászkeze” – szomorkodott Klara.
(„Tulajdonképpen nem is gyárak”, írta Pamela.)
Ursula emlékezett rá, hogy gyerekkorában lelkesen
olvasott tündérmeséket. Vakon bízott, nem annyira a boldog
befejezésben, mint inkább abban, hogy a világban győz az
igazság. Gyanította, hogy a die Bruder Grimm átejtették.
Speiglein, Spieglein, an der Wand / Wer ist die Schönste im
ganzen Land? (Tükröm, tükröm, mondd meg nékem / Ki a
legszebb a vidéken?). Az egyszer biztos, hogy nem ez a
társaság, gondolta Ursula, amikor körülnézett a
Díszteremben a Bergen töltött első kimerítő estéjén.
A Führer jobban szerette az operettet, mint az operát, a
rajzfilmeket a magasröptű kultúránál. Ursula nézte, ahogy
Eva kezét fogja, és magában dúdolja Lehárt, és
megdöbbentette, milyen hétköznapinak (sőt nevetségesnek)
látszik. Inkább Mickey Mouse volt, mint Siegfried. Sylvie
kurtán elintézte volna. Izzie is keményen elbánt volna vele.
És Mrs. Glover… ő vajon hogy állt volna hozzá? Ursulának ez
volt az új játéka: azt próbálta kitalálni, hogy az általa ismert
emberek hogy bánnának el a náci oligarchákkal. Úgy döntött,
hogy Mrs. Glover valószínűleg alaposan helybenhagyta volna
őket a húsklopfolójával. (És Bridget? Minden bizonnyal
tudomást sem vett volna róla.)
Amikor vége lett a filmnek, a Führer (órákon át)
részletesen kifejtette a véleményét a kedvenc témáiról: a
német művészetről és építészetről (úgy érezte, egy építész
veszett el benne), a Blut und Bodenről129 (a föld, mindig a
föld), a magányosan járt magasztos ösvényről (ismét a
farkas). Németország megmentője volt, és megmenti majd
szegény Németországot, a Schneewittchenjét,130 akár akarja,
akár sem. Vég nélkül zsolozsmázott a német művészetről és
zenéről, Wagnerről, a Die Meistersingerről,131 említette a
librettóból a kedvenc sorát, Wacbt auf, es nahet gen den Tag,
„Ébredj, felvirradt a nap” („mindjárt fel is kel a nap, ha még
sokáig beszélsz”, gondolta Ursula). Majd visszakanyarodott a
végzethez, hogy a sorsa összefonódik a Volkéval, a népével.
Heimat,132 Boden,133 győzelem vagy bukás. („Miféle
győzelem? – töprengett Ursula. – Ki ellen?”) Aztán

129
Vér és Föld.
130
Hófehérke.
131
A mesterdalnok.
132
Szülőföld.
133
Föld.
elhangzott valami Nagy Frigyesről, amit nem értett egészen,
a római építészetről, végül a Vaterlandról, a honról. („Az
oroszoknál anyaföld volt, vajon ebből mire lehet
következtetni?”, gondolta Ursula. Mi volt az angolok
számára? Feltételezte, hogy csak „Anglia”. A legrosszabb
esetben Blake „Jeruzsálem-e.134) Aztán megint vissza a
végzethez és a Tausendjährigeshez.135 Olyan végtelenbe
nyúlóan, hogy a vacsoránál tompa fájásként kezdődő fejfájás
mostanra már töviskoszorú lett. „Jaj, hallgasson már,
Herr Hitler!” – képzelte el, hogy Hugh rászólna, és
hirtelen olyan honvágy fogta el, hogy majdnem elsírta
magát.
Haza akart menni. Rókazugba.
Akárcsak a királyi udvarokban a király és az udvaroncok,
ők sem állhatták fel addig, míg el nem bocsátották őket, amíg
az uralkodó úgy nem döntött, hogy felmegy a hálótermébe.
Ursula egyszer látta, hogy Eva megjátszott ásítással fordul
felé, mintha azt akarná mondani: „Elég ebből, Wolfi” –
(tisztában volt vele, hogy a képzelete szörnyen megtréfálja,
ami a jelen körülmények között megbocsátható volt). Aztán
végül, nagy sokára, istennek hála Hitler megmozdult, és a
kimerült kompánia nagy zörgéssel talpra kászálódott.

A nők különösen rajongtak a Führerért. Ezerszám

árasztották el levelekkel, tortát sütöttek neki, díszpárnákra

134
Utalás a vers egyik sorára: „…Anglia ősi, zöld földjét.” (Kántás Balázs
fordítása).
135
Ezeréves birodalom.
és más párnákra horogkeresztet hímeztek, és Hanne meg
Hilde BDM-csapatához hasonlóan az Obersalzbergig
sorakoztak az út mentén, hogy egy mámoros pillanatig
láthassák a nagy fekete Mercedesében. Sok nő azt kiabálta
felé, hogy szeretne gyereket szülni neki. „De mit látnak
benne?” – értetlenkedett Sylvie. Ursula elvitte az anyját egy
díszfelvonulásra, a Berlinben tartott véget nem érő,
zászlólengető, lobogócipelő események egyikére, mert Sylvie
szerette volna „a saját szememmel látni, mi ez a cécó”.
(Mennyire angol dolog volt Sylvie-nél, hogy a Harmadik
Birodalmat „cécóvá” degradálta.)
Az utca vörös, fekete és fehér erdő volt.
– Nagyon rikítóak a színeik – jelentette ki Sylvie, mintha
azon morfondírozna, hogy felkéri a nemzetiszocialistákat,
hogy rendezzék be a nappaliját.
A Führer közeledtére a tömeg izgalma Sieg Heilek és Heil
Hitlerek veszett őrjöngésévé fajult.
– Én lennék az egyetlen, akit ez hidegen hagy? – kérdezte
Syl-vie. – Szerinted mi ez? Valami tömeghisztéria?
– Tudom, hogy olyan, mint a császár új ruhája –
válaszolta Ursula. – Csakis mi látjuk a meztelen embert.
– Egy bohóc! – jelentette ki lekezelően Sylvie.
– Pszt! – szólt rá Ursula. – Angolul ugyanúgy hangzott,
mint németül, és Ursula nem akarta, hogy felhergeljék a
körülöttük állókat. – Tedd fel a karod – kérte az anyját.
– Én?! – kérdezte a brit asszonyok e felháborodott éke.
– Igen. Te.
Sylvie vonakodva engedelmeskedett. Ursula úgy érezte,
halála pillanatáig emlékezni fog a látványra, ahogy az anyja
náci karlendítésre emeli a karját. Később persze arra
gondolt, hogy ez még 1934-ben történt, amikor a
lelkiismerete még nem zsugorodott össze, és azt sem vette
észre, mi van készülőben. Talán elvakította a szerelem, vagy
csak a sötét butaság. (Pamela mindent látott, nem
homályosította el semmi a szemét.)
Sylvie azért utazott Németországba, hogy szemügyre
vegye Ursula váratlanul támadt férjét. Ursula eltöprengett
rajta, vajon mit készült az anyja tenni, ha Jürgent nem
találta volna alkalmasnak? Elkábítja és elrabolja Ursulát és
felvonszolja a Schnellzugra?136 Akkor még Münchenben éltek,
Jürgen még nem dolgozott a berlini igazságügyi
minisztériumban, nem költöztek még a Savignyplatzra, és
még nem voltak Frieda szülei, bár Ursulát már elnehezítette
a terhesség.
– Ki hitte volna, hogy anya leszel – jegyezte meg Sylvie,
mintha erre igazán nem számított volna. – És egy német
anyja – tette hozzá elgondolkodva.
– Egy kisbabáé – helyesbített Ursula.

– Jó elszabadulni – mondta Sylvie. „De mitől?”, tette fel

magában a kérdést Ursula.
Klara egy nap velük ebédelt, majd utána így szólt: ,Anyád
igazán sikkes.” Ursula sosem tekintette az anyját elegánsnak,
de feltételezte, hogy Kiara anyjával, Frau Brennerrel

136
Gyorsvonat.
összehasonlítva, aki puha volt, mint a kelt tészta vagy egy
vekni Kartoffelbrot,137 Sylvie egy divathölgynek látszott.
Ebédről jövet Sylvie azt mondta, szeretne benézni az
Oberpollingerbe, hogy ajándékot vegyen Hugh-nak. Amikor a
nagyáruházhoz értek, a kirakatokon zsidóellenes jelszavakat
láttak. „Istenem, hogy piszkolhatták így be?” – kérdezte
Sylvie. Az áruház ugyan nyitva volt, de két SA-egyenruhás,
vigyorgó bugris téblábolt az ajtó előtt, hogy elvegye az
emberek kedvét a vásárlástól. Sylvie-ét azonban nem tudták:
határozott léptekkel ment el a barnaingesek mellett, Ursula
pedig kelletlenül követte az ajtón át a vastag szőnyeggel
borított lépcsőhöz. Az egyenruhák láttán karikírozva vonta
meg a vállát, és szégyenlősen mormolta: ,A hölgy angol.”
Akkor arra gondolt, hogy Sylvie-nek fogalma sem volt,
milyen Németországban élni, de visszatekintve úgy érezte,
hogy az anyja nagyon is jól tudta.

– Á, itt is az ebéd! – kiáltotta Eva. Letette a fényképezőgépet,

és kézen fogta Friedát. Az asztalhoz vezette, és felültette a
székre, amire még egy párnát tett, mielőtt telepakolta a
kislány tányérját étellel. Csirke, sült burgonya és saláta,
mind a Gutshofból. Milyen jól táplálkoztak itt! Frieda
desszertje Milchreis, tejberizs volt, a tejet frissen fejték
aznap reggel a Gutshof teheneiből. (Ursula egy kevésbé
gyerekes Käsekuchent138 kapott, Eva pedig elszívott egy
cigarettát.) Ursulának eszébe jutott Mrs. Glover

137
Burgonyás kenyér.
138
Túrótorta.
rizspudingja, a ropogós barna héj alatt rejtőző krémes,
ragacsos sárga finomság. Érezte a szerecsendió illatát, bár
tudta, hogy nem tettek Frieda ételébe. Nem emlékezett a
szerecsendió német nevére, és úgy érezte, nehéz lenne
körülírnia Evának. A Berghofból csak az étel hiányzik majd,
gondolta Ursula, így nem árt, ha élvezi, míg lehet. Vett még
egyszer a Käsekuchenből.
Kisebb hadseregnyi, a Berghofot ellátó, személyzet
szolgálta ki őket. A Berg egy alpesi nyaralóhely és egy
katonai kiképzőtábor különös kombinációja volt. Valójában
kisváros volt, ahol akadt iskola, posta, színház, egy nagy SS-
laktanya, lövölde, tekepálya, Wehrmacht-kórház és még sok
más, jószerivel minden, a templomot kivéve. Számos
jóvágású, fiatal Wehrmacht-tiszt is, akik sokkal hozzáillőbb
udvarlók lettek volna Eva számára.
Ebéd után felsétáltak a Teehaushoz, a Mooslahner Kopfra.
Eva csaholó, fürge kutyái mellettük szaladtak. (Bárcsak
legalább egyikük lebukfencezne a mellvédről vagy a
kilátóról!) Ursula feje megfájdult, és örömmel vetette bele
magát az egyik zöld virágmintás vászonhuzattal bevont
fotelbe, amit különösen szemet bán tónak tartott. Teát
hoztak nekik a konyhából – és persze süteményt és Ursula
két szem kodeint is bekapott a teájával. „Szerintem Frieda
elég jól van ahhoz, hogy hazamenjünk” – jegyezte meg.

Ursula olyan korán bújt ágyba, amilyen korán csak lehetett.

A Friedával közös vendégszoba hűs vászonlepedői közé
csusszant be, de túl fáradt volt, hogy álom jöjjön a szemére,
és még hajnali kettőkor is ébren volt, ezért felgyújtotta az
éjjeliszekrényen álló lámpát – Frieda a gyerekek mély álmát
aludta, csak akkor ébredt fel, ha beteg volt –, és ő inkább
tollat, papírt vett elő, és levelet írt Pamelának.
Természetesen egyik levelet sem adta postára. Nem
lehetett benne teljesen biztos, hogy nem olvassa-e valaki.
Egyszerűen lehetetlen volt biztosra menni, ez volt a
legborzasztóbb (mások számára még sokkal borzasztóbb).
Azt kívánta most, bárcsak ne kánikula lenne, mert ilyenkor a
Kachelofenbe139 nem gyújtottak be, hideg volt. Ha nem így
lett volna, könnyen elégethette volna a levelezését. Még
biztonságosabb lett volna, ha le sem ír semmit. Többé már
nem lehetett kifejezésre juttatni az őszinte gondolatokat. Az
egy igazság, Az egy, akárhogy számítjuk is. Miből van ez?
Szeget szeggel?140 De az igazság talán rejtve marad az idők
végezetéig. És amikor felvirrad a nap, temérdek számvetésre
kerül majd sor.
Ursula haza akart menni. Rókazugba. Már májusban ezt
tervezte, de Frieda megbetegedett. Mindent megszervezett,
becsomagolta a bőröndjeiket, és visszacsúsztatta őket az ágy
alá, ahol rendszerint üresen tárolták őket, így Jürgennek nem
volt oka beléjük nézni. Ursula megvette a vonatjegyeket, a
kompátkelésre szólókat is, és nem szólt senkinek, még
Kiarának sem. Nem akarta kivenni az útleveleiket – Friedáé
az 1935-ös útjuk idejéből még szerencsére érvényes volt – a
nagy sündisznótüskés dobozból, amiben minden iratukat
tartották. Jóformán naponta ellenőrizte, hogy ott vannak-e,
de az indulásuk előtti nap benézett a dobozba, és nem találta

139
Cserépkályha.
140
William Shakespeare: Szeget szeggel (Mészöly Dezső fordítása).
őket. Azt hitte, elnézett valamit, átlapozta a születési és
halálozási és házasságkötési iratokat, a biztosításokat és
garancialeveleket, valamint Jürgen végrendeletét (elvégre
ügyvéd volt), az összes dokumentumot, csak azt nem találta,
amire szüksége volt. Növekvő félelemmel borított ki mindent
a szőnyegre, és vizsgált át mindent egyenként. Újra meg
újra. Nem voltak meg az útlevelek, csak Jürgené.
Kétségbeesetten kutatott át minden fiókot a házban, minden
cipősdobozt, bekukkantott a szekrényekbe, polcokra, a
díványpárnák mögé és a matracok alá. Semmi.
Együtt vacsoráztak, ahogy máskor is. Ursula alig bírt
nyelni.
– Rosszul érzed magad? – kérdezte Jürgen féltő
gondoskodással.
– Nem – válaszolta Ursula elvékonyodó hangon. Mit
mondhatna? Jürgen tudta, persze hogy tudta.
– Gondoltam, elmehetnénk üdülni – vetette fel a férje. –
Syltre.
– Syltre?
– Igen. Oda nem kell útlevél. – Vajon mosolygott? Igen?
Aztán Frieda megbetegedett, és már nem számított más.

– Er kommt! – újságolta boldogan másnap a reggelinél Eva. A

Führer érkezik.
– Mikor? Most?
– Nem. Ma délután.
 – Milyen kár! Akkor már nem leszünk itt – sajnálkozott
Ursula. „Hála az égnek”, gondolta. – De okvetlen tolmácsold,
kérem, a köszönetünket.

A Platterhof garázsában álló fekete Mercedes-flotta egyik

kocsijával vitték őket haza. Ugyanaz a sofőr, aki a Berghofba
szállította őket. Németország másnap lerohanta
Lengyelországot.
 1945. április

Hónapok óta éltek a pincében, mint a patkányok. Amikor az

angolok nappal, az amerikaiak éjjel bombáztak, nem volt
más választás. A savignyplatzi ház alatti pince nyirkos volt és
undorító, egy kis petróleumlámpa világította meg, a dolgukat
egy vödörbe végezték, mégis jobb volt, mint a városszerte
található bunkerek. Egy napközbeni légitámadás az
Állatkertnél érte őket Friedával, és az Állatkerti állomás
légvédelmi tornyában kerestek menedéket. Több ezren
zsúfolódtak össze (mintha kanárik lennének), egy gyertyával
mérték, mennyi odabent a levegő. Valaki elmagyarázta, hogy
ha a gyertyaláng kialszik, mindenkinek ki kell mennie a
szabadba, még akkor is, ha bombáznak. Közel ahhoz a
helyhez, ahol a falhoz szorulva álltak, egy férfi és egy nő
ölelkeztek (finomabb kifejezés arra, mit csináltak), és
távozáskor át kellett lépniük egy öregemberen, aki a támadás
alatt halt meg. A legrosszabb, ami még ennél is szörnyűbb
volt, hogy a légópince egyben hatalmas védőerőd volt, és egy
irdatlan légvédelmi üteg is volt benne. Az óriási ágyúk egész
idő alatt a tetőn dübörögtek, és a légópincét mindannyiszor
megrázta, amikor visszarúgtak. Ursula reménykedett, hogy
ennél pokolibb dolgot nem kell megélnie.
Hatalmas robbanás rázta meg az épületet, a bomba az
állatkert közelében csapódott be. Érezte, ahogy a légnyomás
magához szívja, majd ellöki a testét, és félt, hogy Frieda
tüdeje szétszakad. Aztán túl lettek rajta. Többen is hánytak,
bár nem volt hova, csak a saját, vagy ami még rosszabb,
mások lábára. Ursula megfogadta, hogy nem menekül többé
légvédelmi toronyba. Inkább az utcán hal meg gyorsan,
Friedával együtt. Mostanában gyakran gondolt erre. Egy
gyors, tiszta halálra, Friedával a karjában.
Talán éppen Teddy van odafent, ő szór le rájuk bombákat.
Remélte, hogy így van, mert ez azt jelentené, hogy életben
van. Egy nap kopogtak az ajtón – akkor még volt ajtajuk –,
mielőtt az angolok 1943 novemberében elkezdték a
kíméletlen bombázást. Amikor Ursula ajtót nyitott, egy
sovány, tizenöt-tizenhat éves forma fiú állt kint.
Kétségbeesettnek látszott, és Ursula arra gondolt, esetleg
búvóhelyet keres, de a gyerek egy borítékot csúsztatott a
kezébe, és eltűnt, mielőtt Ursula megszólalhatott volna.
A boríték gyűrött és piszkos volt. A neve és a címe állt
rajta, és Ursula sírva fakadt, amikor felismerte Pamela
kézírását. A több héttel korábban keltezett levélben, a
papírvékony kék lapokon a nővére a családja életének
eseményeiről számolt be: Jimmy katona lett, Sylvie a jó
oldalon harcol a hazai fronton („új fegyverrel: csirkékkel!”).
Pamela jól volt, Rókazugban lakott, most a négy fiával, Teddy
a Királyi Légierőnél szolgált, hadi érdemkereszttel
kitüntetett repülőőrnagy lett. Tüneményes, hosszú levél volt,
és az egyik oldal alján, mintegy utóiratként állt: „A rossz hírt
a végére hagytam.” Hugh meghalt. „1940 őszén, békésen.
Szívrohamban.” Ursula azt kívánta, bárcsak ne kapta volna
meg a levelet, bárcsak élőként gondolhatna Hugh-ra,
Teddyre és Jimmyre pedig nem harcoló katonaként, hanem
olyanokként, akik egy szénbányában vagy a polgári
védelemben várják ki a háború végét.
 „Állandóan rád gondolok”, mondta Pamela. Nem
vádaskodott, nem volt „Én megmondtam!”, se „Miért nem
jöttél haza, amikor még megtehetted?”. Ursula
természetesen megpróbálta, de túl későn. Egy nappal azután,
hogy Németország hadat üzent Lengyelországnak, Ursula
átment a városon, és kötelességtudóan tette, amit egy
küszöbönálló háború esetén tenni kell: készletet szerzett be
elemekből, elemlámpákból, gyertyákból, konzerveket
vásárolt és elsötétítőfüggönyöket, a Wertheim Áruházban
ruhát Friedának, egy és két számmal nagyobbat, ha a háború
elhúzódna. Saját magának semmit sem vett, elment a meleg
kabátok és csizmák, harisnyák és csinos ruhák mellett, amit
már keservesen bánt.
Hallotta Chamberlaint a BBC adásában, a végzetes
szavakat – Most háborúban állunk Németországgal –, és
órákig dermedten ült. Próbálta felhívni Pamelát, de a vonal
foglalt volt. Estefelé (Jürgen egész nap a minisztériumban
volt) hirtelen életre kelt, mint egy ébredő Hófehérke. El kell
mennie, vissza kell térnie Angliába, akár van útlevele, akár
nincs. Sebtében bedobált mindenfélét a bőröndbe, és
feltuszkolta Friedát az állomásra tartó villamosra. Ha
valahogy fel tudna jutni egy vonatra, már minden rendben
lesz. De az állomáson egy hivatalnoktól megtudta, hogy nem
járnak a vonatok. Lezárták a határokat. „Nem tudta, hogy
háborúban állunk?” – kérdezte.
A Wilhelmstrassén lévő angol nagykövetségre futott,
szegény Friedát a kezénél fogva húzta maga után. Német
polgárok voltak, de a követségi személyzet irgalmára bízza
magát. Biztos tudnak valamit tenni, hisz végül is még angol
volt. Addigra már sötétedett, a kapukat lelakatolták, és az
épület ablakai sötéten ásítottak.
– Elmentek – mondta egy járókelő. – Lemaradt róluk.
– Elmentek?
– Igen. Vissza Angliába.
Ursula kénytelen volt a tenyerét a szájára szorítani, hogy
a lelke mélyéről feltörő üvöltést elfojtsa. Hogy lehetett ilyen
ostoba? Miért nem látta előre, mi következik? Az ostoba
akkor veszi észre a veszélyt, amikor az már elmúlt. Ezt is I.
Erzsébet mondta.

Pamela levelének megérkezése után két napig hol sírt, hol

magába roskadt. Jürgen együttérző volt, igazi kávét hozott,
és Ursula nem kérdezte, hol szerezte. Bármennyire csodával
határos is volt, egy finom kávé aligha mulasztotta el az apja
iránt érzett gyászt, a bánatot, amit saját magáért és
Friedáért érzett. És mindenki másért. Jürgen ’44-ben halt
meg egy amerikai légitámadásban. Ursula szégyellte, hogy
annyira megkönnyebbült a halálhír hallatán, kivált azért,
mert az apja halála nagyon feldúlta Friedát. Szerette az
apját, az is őt, amit cseppnyi áldásként megmenthetett az
egész sajnálatos házasságukból.
Frieda megbetegedett. Az arca olyan nyúzott és
holtsápadt lett, mint a mostanában az utcán látott embereké,
de neki a tüdeje tele volt váladékkal, és rettenetes
köhögésrohamok rázták, amiknek mintha sosem akart volna
vége szakadni. Amikor Ursula a lánya mellére szorította a
fülét, úgy érezte, mintha egy tenger hullámain hánykolódó,
emelkedő-süllyedő, nyikorgó gályát hallgatna. Bárcsak
meleget adó tűz mellé ültethetné, forró kakaót itathatna
vele, marhahúslevest, gombócot, sárgarépát adhatna! Vajon
a Bergen még mindig jól esznek? Egyáltalán van-e ott még
valaki?

A bérház még állt a pince felett, bár az utcai falat szinte

teljesen lerombolta egy bomba. Olykor felmentek még, hogy
hasznos holmikat keresgéljenek. A fosztogatástól a
törmelékkel borított lépcsőn való feljutás leküzdhetetlen
nehézsége mentette meg. Rongyokkal párnadarabokat
kötöttek a térdükre Friedával, és Jürgen vastag bőrkesztyűit
húzták fel, így másztak át idétlen majmokként a köveken és a
téglákon.
A lakásból egyvalami hiányzott, pedig ez volt a
legfontosabb: az ennivaló. Tegnap három órát álltak sorba
kenyérért. Amikor megették, mintha nem is lett volna benne
liszt, bár nehéz volt megállapítani, hogy miből készült;
cementporból és gipszből? Mindenesetre ilyen íze volt.
Ursulának eszébe jutott Rogerson, a pék odahaza a faluban,
hogy a sülő kenyér illata hogy áradt ki az utcára, és a pék
kirakata tele volt ragacsos barna mázzal bevont puha,
gyönyörűséges, fehér cipókkal, vagy Rókazug konyhája Mrs.
Glover kenyérsütő napjain, hogy milyen volt a nagy barna
„egészséges” vekni, amihez Sylvie ragaszkodott, a
piskótákról, gyümölcstortákról és bucikról nem is beszélve.
Elképzelte, hogy eszik egy szelet, vastagon megvajazott
meleg, barna kenyeret a Rókazugban málnából vagy
ribizliből főzött dzsemmel (örökösen ételek emlékével
kínozta magát). A kenyérért álló sorban mondta valaki, hogy
már tej sem lesz.
Fräulein Färber és a testvére, Frau Meyer, akik együtt
laktak a padlásszobákban, de most már csak ritkán hagyták
el a pincét, ma reggel két krumplit és egy darabka főtt
kolbászt adtak át Frieda számára, „tisztességből”, mint
mondták. Aus Anstand. A szintén a pincében lakó Herr
Richter elmondta Ursulának, hogy a testvérek úgy döntöttek,
nem esznek többé. („Könnyű megtenni, ha nincs ennivaló”,
gondolta Ursula.) Elegük van, mondták. Nem bírnak
szembenézni azzal, mi lesz, ha odaérnek az oroszok.
Azt beszélték, hogy keleten az emberek már kénytelenek
füvet enni. Milyen szerencsések, gondolta Ursula. Berlinben
már fű sem volt, csak egy büszke és gyönyörű város
megfeketedett, vázszerű romjai. Vajon London is így néz ki?
Valószínűtlennek tűnt, mégis könnyen megeshetett. Speer
ezer évvel hamarabb teremtette meg nemes romjait.
Tegnap az ehetetlen kenyér, tegnapelőtt két félig nyers
krumpli. Ursulának ennyi volt a gyomrában. Minden mást,
mármint azt a keveset, ami adódott, Friedával etetett meg.
De mi lesz Friedaval, ha ő meghal? Nem hagyhatja egyedül
ebben az iszonyatos világban!
Miután az angolok lebombázták az Állatkertet, Ursula es
Frieda elmentek, hátha akad ehető állat, de sokan értek oda
előttük. (Otthon is előfordulna ez? Hogy a londoniak elhullott
állatokat vigyenek el a Regent’s Park-i állatkertből? Miért
ne?)
Időnként még láttak Berlinben nem honos madarakat,
amik a lehetetlennel dacolva életben maradtak, egyszer meg
egy meghunyászkodó, rühes állatot, amit kutyának néztek,
de aztán rájöttek, hogy egy farkas. Frieda haza akarta vinni a
pincébe, hogy megszelídítse. Ursula elképzelni sem tudta,
mit szólna ehhez idős szomszédasszonyuk, Frau Jaeger.
A lakásuk olyan volt, mint egy babaház, tárva-nyitva állt
a nagyvilág előtt, a családi életük legmeghittebb részletei
közszemlére voltak kitéve: ágyak és díványok, képek a
falakon, még a robbanást csodával határos módon átvészelő
egy-két dísztárgy is. Már régen elvittek mindent, ami igazán
hasznos volt, de még maradt pár ruha, néhány könyv, és
éppen tegnap talált a törött edények alatt egy rejtett
gyertyakészletet. Reménykedett, hogy becserélheti
orvosságra Frieda számára. A fürdőszobában még megvolt a
vécé, és néha, ki tudja, hogyan, víz is volt. Egyikük a másik
elé állt, és egy ócska lepedővel takarta el, nehogy lássák.
Ennyire fontos volt még most is a szemérmesség?
Ursula úgy döntött, hogy visszaköltöznek. Fiideg volt a
lakásban, de legalább nem volt bűzös a levegő, és úgy vélte,
hogy mindent összevetve jobb lesz fent Friedának. Voltak
még takaróik és paplanjaik, amikbe beburkolódzhattak, és a
padlóra letett matracon egymáshoz bújtak az ebédlőasztalból
és a székekből emelt barikád mögött. Ursula gondolatai
folyton elkalandoztak, az étkezésekre gondolt, amiket ennél
az asztalnál ettek, álmai tele voltak hússal, disznó- és
marhahússal, roston, zsírban és sütőben sült vastag
szeletekkel.
A lakás a másodikon volt, és ez, valamint a félig elzárt
lépcső majd eltántorítja az oroszokat, bár közszemlére
lesznek téve, mint babák a babaházban. Egy nő meg egy
kislány, akire könnyű lecsapni. Frieda nemsokára betölti a
tizenegyet, és ha csak a tizede igaz a szóbeszédnek, ami
keletről terjedt, akkor a kora nem menti meg az oroszoktól.
Frau Jaeger idegesen ismételgette, hogy a szovjetek útját
Berlinig nemi erőszak és gyilkolás kíséri. Már nem volt
rádióadás, csak a híresztelések és olykor egy vékonyka
hírlevél. Frau Jaeger szájából szüntelenül a „Nemmersdorf”
szó csendült fel („Vérengzés!”) „Jaj, fogja már be!” –
torkollta le a minap Ursula. Ráadásul angolul fakadt ki, amit
az asszony természetesen nem értett, bár a
barátságtalanságot kiérezte belőle. Frau Jaeger láthatóan
meghökkent azon, hogy az ellenség nyelvén szólnak hozzá, és
Ursula megsajnálta, hiszen csak egy idős hölgy, gondolta.
A kelet napról napra közelebb ért. A nyugati front iránti
érdeklődés már régen kihunyt, már csak a keleti front volt
aggasztó. Az ágyúk távoli dörgését szünet nélküli bömbölés
váltotta fel. Nem volt, aki megmenthette volna őket. Egy
nyolcvanezres német hadsereg állt szemben másfél millió
szovjet katonával, és a német katonák többsége gyerek és
öregember volt. Még az is megeshet, hogy szegény öreg Frau
Jaegert is behívják, hogy seprűnyéllel űzze el az ellenséget.
Már csak napok vagy órák kérdése, hogy megpillantsák az
első oroszokat.
Híre ment, hogy Hitler meghalt. „Nem elég hamar” –
jegyezte meg Herr Richter. Ursula visszaemlékezett rá,
ahogy Hitler nyugágyban aludt a Berg teraszán. Egy óra
hosszat dúlt-fúlt a színpadon. És mit ért el vele? Egy
Armageddont.141 Európa halálát.

141
Megiddó hegyének neve, ahol a Jelenések könyve szerint lezajlik Jó és Rossz
végső küzdelme, azaz a világ vége.
 Kijavította magát: maga az élet volt, ami miatt
Shakespeare dúlt-fúlt. Az élet csak egy tűnő árny, csak egy /
Szegény ripacs, aki egy óra hosszat / Dúl-fúl, s elnémul.142
Valamennyien tűnő árnyak voltak Berlinben. Az élet egykor
olyan sokat jelentett, most nem volt nála olcsóbb árucikk.
Egy futó gondolat erejéig Evára is visszaemlékezett, hogy
mindig közömbösen viszonyult az öngyilkossághoz. Vajon
követte a vezérét a pokolba?
Frieda most már nagyon rosszul volt: rázta a hideg, lázas
volt és állandó fejfájásra panaszkodott. Ha nem lett volna
beteg, talán csatlakozhattak volna az oroszok elől nyugatra
tartó menekültek tömegéhez, de egy ilyen utat semmiképpen
sem élt volna túl.
„Elegem van, mami” – suttogta, rettenetes
visszhangjaként a padláslakásban lakó nővéreknek.
Ursula magára hagyta, és az utcát borító törmeléken
keservesen átevickélve a patikushoz sietett. Néha
holttesteket látott, de már nem érzett semmit a halottak
iránt. Ajtónyílásokba húzódott, amikor túl közelről
hallatszottak a lövések, aztán a következő utcasarokra futott.
A gyógyszerész nyitva volt, de nem volt orvossága, még a
becses gyertyáit és a pénzét is visszautasította. Leverten tért
vissza.
Míg távol volt Friedától, egyre azért aggódott, nehogy
történjen vele valami a távollétében, és megfogadta, hogy
többé nem mozdul mellőle. Kétutcányira egy orosz tankot
látott. Őt is megijesztette a látvány, akkor Frieda mennyire
megrémülhetett! Szünet nélkül szóltak a tüzérségi ágyúk.

142
William Shakespeare: Macbeth V. felvonás, V. szín.
Magával ragadta az érzés, hogy itt a világ vége. Ha pedig így
van, Friedának a karjaiban kell meghalnia, nem egyedül. De
most kinek a karjában hal meg? Az apja nyújtotta
biztonságra gondolt, és kicsordultak a könnyei.
Mire felkapaszkodott a törmelékkel borított lépcsőn, már
halálosan kimerült volt. Frieda hol magához tért, hol
visszasüllyedt a delíriumba, és Ursula lefeküdt mellé a
padlóra tett matracra. A lánya nyirkos haját simogatta, és
halkan mesélt neki egy másik világról. Beszélt a
harangvirágokról, amik tavasszal az erdőben nyílnak
Rókazugban, a kis cserjés mögötti mezőn növő virágokról, a
lenről és a szarkalábról, a boglárkáról, a pipacsról, az égő
szerelemről és a margarétáról. Elmesélte, hogy nyáron az
angol pázsitról milyen illat száll fel, ha frissen nyírják a
füvet, milyen illata van Sylvie rózsáinak vagy a
gyümölcsösben milyen az íze a savanykás-édes almáknak.
Beszélt az ösvény melletti tölgyfákról, a temetőben növő
tiszafákról és Rókazugban a bükkökről. Nem hagyta ki a
rókákat, a nyuszikat, a fácánokat, a mezei nyulakat, a
teheneket és a hatalmas igáslovakat. Elmondta, milyen,
amikor a nap barátságos sugaraiban fürdenek a búzatáblák
és a zöld mezők. Milyen a fekete rigó tiszta, csengő dala, a
pacsirta lírai éneke, az erdei galamb lágy turbékolása, a
sötétben a bagoly huhogása. „Vedd be – tette a kapszulát
Frieda szájába. – A patikustól kaptam, ettől elalszol majd.”
Elmondta Friedának, hogy hajlandó lenne késpengén
táncolni, hogy megvédje, a pokol tüzén égne, hogy
megmentse, és a legmélyebb tengerbe fulladna, ha ezzel a
felszínre segíthetné, és most megteszi érte ezt is, a
legnehezebb dolgot a világon.
 Átölelte a lányát, megcsókolta, a fülébe suttogva mesélt
arról, hogy Teddy milyen volt kiskorában, milyen volt a
meglepetés zsúr-ja, hogy Pamela milyen okos volt, Maurice
meg milyen idegesítő, és Jirnmy milyen mulatságos volt
gyerekkorában. Elmondta, hogy tiktakolt az óra a hallban,
hogy zörgette a szél a kéményfedőt, és szenteste hogy raktak
öl fákból nagy tüzet a kandallóban, és hogy akasztották ki a
harisnyákat a kandallópárkányra, másnap pedig sült libát
ettek és karácsonyi mazsolás pudingot, és jövő karácsonykor
ők is ezt fogják tenni. „Most már minden rendben lesz” –
mondta neki Ursula.
Amikor biztos volt benne, hogy Frieda elaludt, fogta a kis
üvegkapszulát, amit a patikustól kapott, gyöngéden Frieda
szájába tette, és összeszorította finom állkapcsát. A kapszula
alig hallható reccsenéssel tört össze. Donne Szent
szonettjeinek egy sora jutott az eszébe, amikor ráharapott a
saját kis üvegfiolájára. Egymásba futunk a halál meg én, s a
gyönyöreim már mind tegnapok.143 Szorosan ölelte Friedát, és
hamarosan beburkolta őket a fekete denevér bársonyos
szárnya, és ez az élet valószerűtlenné vált és elillant.
Még sosem választotta a halált az élettel szemben, és
most, amikor távozott belőle, tudta, hogy valami megrepedt
és eltört, és megváltozott a dolgok rendje. Azután a sötétség
eltörölte a gondolatait.

143
John Donne: Szent szonettek I. (Vas István fordítása).
 HOSSZÚ, NEHÉZ HÁBORÚ144

144
Winston Churchill 1941. december 26-i beszédéből.
 1940. szeptember

„Nézzétek, merre folyik Krisztus vére az égbolton át’’145 –

mondta a közelben egy hang. Az „égbolton”, nem az
„égbolton át”, gondolta Ursula. Keleten a hamis hajnal fénye
nagy tüzet jelzett. A Hyde Park-i zárótűz dörgött és fel-
felvillant, a házhoz közelibb légvédelmi ágyúk is teljes erőből
hozzájárultak a kakofóniához, gránátok sivítottak, mint a
tűzijáték petárdák, és pattogtak, ahogy magasan fent
felrobbantak. És ehhez a bombázók össze nem hangolt
motorjainak borzalmas, lüktető zúgása adta az aláfestő
zenét. Ettől a hangtól mindig felkavarodott a gyomra.
Egy ejtőernyőre kötött akna ereszkedett le kecsesen, és
egy kosárból gyújtóbombák szóródtak szét zörögve az út
maradványain, hogy lángvirágokká pattanjanak szét. Egy
légóparancsnok – Ursula nem bírta kivenni az arcát – kézi
tűzoltó szivattyúval szaladt oda a bombákhoz. Ha nincs a zaj,
gyönyörű éjszakai látvány tárult volna Ursula elé, de a zaj
iszonyatos volt, a brutális disszonancia úgy hangzott, mintha
valaki kitárta volna a pokol kapuit, hogy kieressze a
kárhozottak üvöltését.
„Itt is pokol van, most is ott vagyok”146 – szólalt meg
ismét a hang, mintha olvasott volna a gondolataiban. Olyan
koromsötét volt, hogy alig látta a hang tulajdonosát, bár

145
Christopher Marlowe: Doktor Faustus.
146
Christopher Marlowe: Doktor Faustus tragikus históriája (András T. László
fordítása).
kétséget kizáróan tudta, hogy Mr. Durkin az, az egyik
légóparancsnok az állomásukról. Nyugdíjas tanár volt, és
szeretett idézni (vagy tévesen idézni). A hang – vagy Mr.
Durkin – mondott még valamit, ami talán még a Doktor
Faustusból volt, de a szavakat elnyelte a pár utcával arrébb
földre zuhanó bomba hatalmas puffanása.
Megrázkódott a föld, és egy másik hang (az illető a
kupacon dolgozott), felordított: „Vigyázat!” – Ursula hallotta,
hogy valami elmozdul, a hang zörgő és hegyoldalon lefelé
görgő morénára emlékeztette, egy lavina előhírnökére.
Törmelék volt, nem kavics. És halom volt, nem hegy. A
halmot képező törmelék egy ház maradványa volt, vagy
inkább több házé, amiket összeőröltek és zúztak, és fél órája
még otthonok voltak, de most már csak tégla, törött födém és
padlódeszka, bútor, kép, szőnyeg, ágynemű, könyv, edény,
linóleum, üveg pokoli összevisszasága. És embereké. Életek
bedarált részecskéi, amik már soha többé nem állnak össze
egésszé.
A görgeteg lassan kis patakká vékonyodott, végül megállt,
a lavinát sikerült megállítani, és ugyanaz a hang felordított.
„Rendben! Folytassák!” Holdtalan éjszaka volt, a nehéz
fizikai munkát végző mentőcsapat álcázott elemlámpái adtak
csak némi fényt, mintha kísérteties lidércfények mozognának
a halmon. Az irdatlan, alattomos sötétség másik oka a vastag
füst- és porfelhő volt, ami gusztustalan fátyolszövetként
lebegett a levegőben. A bűz szokás szerint gyomorforgató
volt. Nemcsak a világítógáz és a robbanótöltetek szaga úszott
körülöttük, hanem az abnormális szag is, ami akkor
keletkezik, amikor egy épületet porrá zúznak. Képtelen volt
szabadulni ettől a szagtól. Egy régi selyemsálat kötött a szája
és az orra elé, mint egy bandita, de a por és a bűz így is
beszivárgott a tüdejébe. A halál és az enyészet állandóan
leülepedett a bőrére, a hajába, az orrlyukába, a tüdejébe
kúszott, a körme alá került. A teste részévé vált.
Nemrégen sötétkék, nem valami hízelgő szabású
egyenruhát osztottak ki közöttük. Ursula addig a légoltalmi
ruháját hordta, amit Sylvie divatújdonságként vett neki a
Simpson’snál nem sokkal a háború kitörése előtt. Hugit régi
bőrövével egészítette ki, amire a „szerszámait” fűzte:
elemlámpát, gázmaszkot, elsősegélycsomagot és noteszt.
Egyik zsebében egy zsebkés és egy zsebkendő, a másikban
vastag bőrkesztyű és ajakrúzs volt. „Milyen jó ötlet!” –
kiáltott fel Miss Woolf, amikor megpillantotta a zsebkést.
Tudomásul kell venni, hogy a rengeteg szabály ellenére is
menet közben jöttek rá sok mindenre, gondolta Ursula.
Mr. Durkin, mert valóban ő volt az, előbukkant a
félhomályból és a ködszerű füstből. Elemlámpával a
noteszére világított, a gyönge fény alig világította meg a
papírt.
– Sokan laknak ebben az utcában – jegyezte meg a nevek
és házszámok listáját nézve, amiknek már semmi közük nem
volt a körülöttük lévő romboláshoz. – Wilsonék az egyes
szám alatt laknak – folytatta Mr. Durkin, mintha
valamiképpen segítségükre lett volna, ha a legelején kezdik.
– Nincs többé egyes szám – igazította helyre Ursula. –
Egyáltalán nincsenek számok. – Az utca felismerhetetlen
volt, eltöröltek róla minden ismerős dolgot. Még fényes
nappal is felismerhetetlen lett volna. Már nem volt utca, csak
egy „halom”, egy sírhant, ami hat vagy talán még több méter
magas volt, az oldalához pallókat és létrákat támasztottak,
hogy a nehéz munkát végző mentőcsapat felkúszhasson rá.
Volt valami kezdetleges abban az emberi láncban, amit
alkottak: fentről lefelé, kosarakban adogatták egymásnak a
törmeléket. Akár a piramisokat építő – vagy ez esetben kiásó
– rabszolgák is lehettek volna. Ursulának hirtelen a Regent’s
Park-i állatkertben régen élő levélmetsző hangyák jutottak az
eszébe: a rovarok kötelességtudóan cipelték kis terhüket.
Vajon a hangyákat is evakuálták a többi állattal együtt, vagy
egyszerűen szabadon engedték őket a parkban? Trópusi
rovarok voltak, így talán nem élték volna túl a Regent’s Park
éghajlatának zordságát. Ott nézte meg Millie-t ’38 nyarán a
Szentivánéji álom szabadtéri előadásában.
– Miss Todd?
– Jaj, bocsánat, Mr. Durkin, elkalandoztak a gondolataim.
– Mostanában gyakran megesett: ilyen iszonyatos helyeken
volt, és egyszer csak észrevette, hogy egy múltbeli kellemes
pillanatot idéz fel. Keskeny fénycsíkok a sötétségben.
Óvatosan igyekeztek a kupac felé. Mr. Durkin átadta
Ursulának az utca lakóinak névsorát, és besegített a kosarak
adogatásába. Nem ásott senki, csak kézzel takarították el a
törmeléket, mint az óvatos régészek. „Kényes idefent a
helyzet” – jegyezte meg Ursulának a mentőcsapat egyik tagja
a kupac aljának közelében. Megtisztítottak egy aknát, ami a
kupac közepén húzódott (akkor inkább vulkán, mint halom,
gondolta Ursula). A nehéz fizikai munkát végző csapatban
jobbára építőmunkások dolgoztak – kőművesek, munkások és
hasonlók –, és Ursula eltöprengett, nem találják-e furcsának,
hogy lerombolt épületeken mászkálnak, mintha az idő
visszafelé haladna. Igaz, ezek gyakorlatias, találékony férfiak
voltak, akik nem hajlottak az ilyen szárnyaló fantáziára valló
gondolkodásra.
Néha valaki csendet kért – lehetetlennek tűnt, miközben
a fejük felett folytatódott a légitámadás –, de ilyenkor mégis
megállt a munka, és a halom tetején lévők bentről az élet
jelei után füleltek. Reménytelennek látszott, mégis volt egy
dolog, amire megtanította őket a Blitz: hogy a
legvalószínűtlenebb körülmények között is maradtak életben
(vagy haltak meg) emberek.
Ursula a homályban a halványkék fényeket kereste, amik
a becsapódási helyet kijelölő tiszt állását jelezték, és
helyettük Miss Woolfot pillantotta meg, aki a
téglacserepeken át céltudatosan felé tartott.
– Bajban vannak – mondta Miss Woolf tárgyilagosan,
amikor odaért hozzá. – Egy vékonyka kell.
– Vékonyka? – ismételte meg Ursula. A szónak valamilyen
oknál fogva nem volt értelme.
Ursula Csehszlovákia ’39. márciusi lerohanása után lépett
be a Légoltalmi Parancsnokság kötelékébe, amikor rászakadt
a szörnyű felismerés, hogy Európa sorsa meg van pecsételve.
(„Micsoda komor Kasszandra vagy!” – jegyezte meg Sylvie,
de Ursula a belügyminisztérium Légoltalmi Parancsnokságán
dolgozott, és előre látta a jövőt.) A furcsa háború különös
alkonyzónájában a légoltalmi parancsnokok létét nevetséges
túlzásnak tartották, de Maurice szerint most „London
védelmének motorját” jelentették.
Vegyes társaságban dolgozott. Miss Woolf, a nyugdíjas
kórházi főnővér volt a csoportvezető. Vékony volt és egyenes
tartású, mint egy karó, acélszürke haját takaros kontyba
csavarta, és tekintélyt parancsoló viselkedése
természetesnek tűnt. A helyettese, a már említett Mr. Durkin
volt, hozzájuk tartozott még Mr. Simms, aki a Költségvetési
Minisztériumban dolgozott, és a bankigazgató Mr. Palmer. Az
utóbbi kettő az előző háborúban is harcolt, és öregek voltak
már ahhoz, hogy most behívják őket (Mr. Durkin
„egészségügyi okból” kapott felmentést, mondta
védekezőén). Aztán ott volt még Mr. Armitage, az
operaénekes, és mivel az operában már nem énekelhetett, a
„la donna è mobile” és a „Largo al factotum”147 áriákkal
szórakoztatta őket.
– Csak a legnépszerűbbekkel – vallotta meg Ursulának. –
A többség nem vágyik komolyabbra.
– Én az öreg Al Bowllyra148 esküszöm – jelentette ki Mr.
Bullock. Mr. Bullock (John), akire illett a neve,149 Miss Woolf
szavaival élve „kissé kétes” figura volt. Keménykötésű volt,
versenyszerűen birkózott, súlyt emelt a helyi
tornacsarnokban, és számos kevéssé higiénikus éjszakai
mulató törzsvendége volt. Elbűvölő „táncosnőket” is ismert.
Néhányan az óvóhelyre is „beugrottak” hozzá, és Miss Woolf
úgy hessegette el őket, mint a csirkéket. („Még hogy
táncosnők!” – mondta.)
És végül ott volt még Herr Zimmermann („Szólítsanak
csak Gabinak” – mondta mindig, de senki sem tette), aki egy
zenekarban hegedült Berlinben. A „menekültünk”, ahogy
emlegették (Sylvie-nek is voltak evakuáltjai, akiket szintén a
helyzetük szerint emlegettek). ’35-ben „lépett le” a zenekar

147
Rossini: A sevillai borbély Figaro áriájából (Lássátok bennem a legremekebb
borbélyt).
148
Mozambiki-angol dzsesszénekes.
149
Magyarul: ökör, tulok.
egyik turnéjáról. Miss Woolf, aki a Menekültügyi
Bizottságból ismerte, semmitől sem riadt vissza, hogy Herr
Zimmermannt és a hegedűjét megmentse az internálástól,
vagy ami még rosszabb, hogy az Atlanti-óceán halálos vizein
túlra zsuppolják vissza. Valamennyien Miss Woolf példáját
követték, és sosem hívták Misternek, csak „Herr”-nek. Ursula
tudta, hogy Miss Woolf azért hívja így, hogy otthonosabbá
tegye számára Londont, de ettől csak még idegenszerűbbnek
tűnt neki.
Miss Woolf a Német Zsidóság Brit Központi
Alapítványánál végzett munkája során ismerte meg Herr
Zimmermannt (jó hosszú neve van, sajnos). Ursula nem
tudta kideríteni, hogy Miss Woolf befolyásos személy-e, vagy
csak lepereg róla minden elutasítás. Talán mindkettő igaz
volt rá.
– Művelt népség vagyunk, mi? – jegyezte meg Mr. Bullock
szarkasztikusán. – Harc helyett igazán rendezhetnénk
műsorokat. („Mr. Bullockban nagy érzelmek lakoznak” –
mondta Miss Woolf Ursulának. „És nagy piás – gondolta
Ursula. – Mindenben nagy, nem csinál semmit kicsiben.”)
Miss Woolf (aki maga is metodista volt) a metodisták kis
termét rekvirálta el parancsnoki állásuknak, és tábori
ágyakkal, egy kis kályhával (és teafőző edényekkel),
valamint támlás és kárpitozott székekkel, fotelokkal
rendezték be. Némelyik légóparancsnoksághoz képest
kifejezetten fényűző volt.
Mr. Bullock egy este egy zöld filccel borított
kártyaasztallal jelent meg, és Miss Woolf kijelentette, hogy
szeret bridzselni. Franciaország eleste és az első szeptemberi
légitámadások közti pillanatnyi nyugalomban mindenkit
megtanított pókerezni. „Szeret csalni a kártyában” – jegyezte
meg Mr. Simms, aki Mr. Palmerrel több shillinget is veszített
Mr. Bullockkal szemben. Ezzel szemben Miss Woolf két font
nyerésben volt, amikor megkezdődött a Blitz. Mr. Bullock
derűsen adott hangot a csodálkozásának, hogy a
metodistáknak szabad kártyázni. Miss Woolf a nyereményből
vett egy dartstáblát, hogy – mint mondta – Mr. Bullocknak ne
legyen oka panaszra. Egy nap, amikor a terem sarkában
eltakarítottak egy csomó egymásra hányt dobozt, előkerült
egy zongora, ami mindvégig ott rejtőzködött, és kiderült,
hogy Miss Woolf, aki sok mindenben bizonyult
tehetségesnek, zongorázni is jól tud. Bár szívesebben játszott
Chopint és Lisztet, nem tiltakozott, hogy – Mr. Bullock
szavaival élve – „elklimpírozzon” pár dalt, amit mind
ismertek és vele énekeltek.
Homokzsákokkal erősítették meg a parancsnokságukat,
bár egyikük sem hitte, hogy találat esetén a zsákok védelmet
nyújtanak. Ursulától eltekintve, aki igencsak észszerűnek
tartotta az óvintézkedéseket, valamennyien egyetértettek
Mr. Bullockkal, hogy „ha nekünk szánták, nincs mit
tennünk”; az efféle buddhista szenvtelenséget dr. Kellet
biztos csodálta volna. Még nyáron látta a The Timesban a
gyászjelentését. Ursula örült, hogy dr. Kellet lemaradt egy
újabb háborúról. Bizonyára arra emlékeztette volna, milyen
hiábavaló, hogy Guy mindent elveszített Arras-nál.
Miss Woolfot leszámítva, aki fizetést kapott és teljes
munkaidőben dolgozott, és nagyon komolyan vette a
kötelességeit, mind részmunkaidős önkéntesek voltak. Miss
Woolf szigorú gyakorlásnak vetette alá őket, és gondoskodott
arról, hogy részt vegyenek a kiképzésen: a gáztámadás elleni
eljárásokon, a gyújtóbombák eloltásán vagy azon, hogy kell
bemenni egy égő házba, hogy kell feltenni az embereket a
hordágyra, sínbe tenni, végtagokat bekötözni. Kikérdezte
őket a kézikönyvekből, amiket elolvastatott velük, és
megtanultatta, hogy kell felcímkézni a testeket – élőket és
holtakat –, hogy aztán a pontos információval egyetemben
csomagként adhassák fel őket a kórházba vagy a
halottasházba. A szabadban is több gyakorlatot hajtottak
végre, ahol egy próbariadóra is sor került. („Színészkedés” –
gúnyolódott Mr. Bullock, aki képtelen volt beleélni magát a
dologba.) Ursula kétszer játszotta a sérültet, egyszer egy
törött lábat, másodszor teljes eszméletvesztést kellett
produkálnia. Megint máskor a „másik oldalt” személyesítette
meg, és légoltalmisként Mr. Armitage-et kellett ellátnia, aki
egy hisztérikus rohamban szenvedőt alakított. Ursula úgy
vélte, a színpadi tapasztalatai segítették, hogy ilyen ijesztően
valósághű alakítást nyújtson. A gyakorlat végén nehezen
lehetett rávenni, hogy kiessen a szerepéből.
A körzetükben ismerniük kellett az épületek lakóit,
tudniuk kellett, van-e saját óvóhelyük vagy nyilvános
óvóhelyre kell átmenniük, vagy olyan fatalisták, hogy nem
veszik erre a fáradságot. Tudniuk kellett, ha valaki elment
vagy elköltözött, megházasodott, gyereke született vagy
meghalt. Tisztában kellett lenniük azzal, hol vannak a
tűzcsapok, zsákutcák, keskeny sikátorok, pincék,
pihenőhelyek.
„Járőrözni és figyelni!”, ez volt Miss Woolf mottója.
Éjfélig járőröztek párban, amikor is rendszerint volt egy kis
nyugalom, majd ha nem hullott bomba a körzetükben,
udvariasan vitatkoztak arról, ki feküdjön le a tábori ágyra.
Ha azonban az „utcáikon” légitámadás volt, akkor
természetesen Miss Woolf kifejezésével élve mindenkit a
kézi oltókészülékek mellé rendeltek. Néha Miss Woolf
lakásából „járőröztek”, aki a másodikon lakott, és a nagy
sarokablakából kiváló kilátás nyílt.
Miss Woolf külön tartott elsősegély-gyakorlatokat is.
Nemcsak kórházi főnővér volt, hanem az utolsó háborúban
tábori kórházat is vezetett, és elmagyarázta nekik
(„Bizonyára méltányolják, uraim, önök, akik aktív szolgálatot
teljesítettek abban a rettenetes konfliktusban”), hogy a
háborús sebesülések egészen mások, mint a békeidőben
látott szokványos balesetek.
– Sokkal felkavaróbbak – mondta. – Szörnyű látványra
kell felkészülnünk.
Természetesen még Miss Woolf sem tudta elképzelni,
milyen fájdalmas civileket látni harctéren küzdő katonák
helyett, vagy amikor felismerhetetlen testrészeket
lapátolnak, esetleg egy-egy kisgyerek szívfájdítóan apró
végtagjait emelik ki a törmelék közül.
– Nem fordulhatunk el – kötötte a lelkére Miss Woolf. –
Folytatnunk kell a munkánkat, és tanúbizonyságot kell
tennünk. – „Vajon ez mit jelent?”, tűnődött Ursula. – Azt –
mondta Miss Woolf –, hogy emlékeznünk kell rájuk, amikor
már biztonságban vagyunk a jövőben.
– És ha mi halunk meg?
– Akkor másoknak kell ránk emlékezniük.
Az első komoly esemény, ahova kivonultak, egy nagy ház
volt egy sorházas utca közepén, amit telibe találtak. A többi
sorház nem sérült, mintha a Luftwaffe külön kipécézte volna
magának a ház lakóit: két családot, köztük nagyszülőket,
gyerekeket és két karon ülőt is. Mind túlélték a robbanást,
mert a pincében kerestek menedéket, de a víz- és csatorna-
fővezeték is eltört, és mielőtt elzárhatták volna bármelyiket
is, a pincében mindenki megfulladt a borzalmas iszapban.
Az egyik asszonynak sikerült foggal-körömmel
kikapaszkodnia, és egy pincefalba csimpaszkodott. Egy résen
át látták, és Miss Woolf meg Mr. Armitage Hugh bőrszíját
markolták, míg Ursula a pince romjai felett lengett.
Lenyújtotta a kezét az asszonynak, és egy pillanatig azt hitte,
hogy tényleg sikerül megragadnia, de aztán az asszony
egyszerűen eltűnt a pincét betöltő zavaros, bűzös lében.
Amikor végül megérkezett a tűzoltókocsi, hogy
kiszivattyúzzák a pincét, tizenöt holttestet hoztak ki, ezekből
hét gyermeké volt. A ház előtt fektették le őket, mintha
száradni tennék ki. Miss Woolf elrendelte, hogy amint csak
lehet, terítsék le őket szemfedéllel, és vigyék őket egy fal
mögé, amíg a halottszállítót várják. „Az ilyen látvány
demoralizálja az embereket” – jelentette ki. Ursula már ez
előtt viszontlátta a vacsoráját. Szinte minden eset után
hányt. Mr. Armitage és Mr. Palmer is, Mr. Simms pedig
előtte. Csak Miss Woolfnak és Mr. Bullocknak volt elég erős a
gyomra a halálhoz.
Ursula később próbálta elűzni az emlékezetéből a
kisbabák képét vagy a szegény asszony arcán tükröződő
rémületet, miközben hiába igyekezett elérni Ursula kezét (és
még valami más is látszott rajta: a hitetlenkedés talán, hogy
ez megtörténhet).
– Gondoljanak arra, hogy most már békében vannak –
tanácsolta később Miss Woolf keményen, és tűzforró,
agyoncukrozott teát osztott szét. – Túl vannak ezen, csak egy
kicsit korábban mentek el. – Mire Mr. Durkin így szólt:
– Elmentek mind a fény világába – és Ursula gondolatban
kijavította: Mind a fény világába tűntek.150 Ursula nem volt
meggyőződve róla, hogy a halottak bárhova is mennek, csak
egy fekete és végtelen ürességbe.
– Remélem, én nem szarral borítva halok meg – jegyezte
meg prózaibban Mr. Bullock.
Ursula úgy érezte, sosem teszi túl magát azon az első
rettenetes eseten, de azóta sok más szörnyűség szorította
háttérbe, és már alig gondolt rá.

– Bajban vannak – közölte Miss Woolf tárgyilagosan. – Egy

vékonyka kellene.
– Vékonyka? – ismételte meg Ursula.
– Az – erősítette meg türelmesen Miss Woolf.
– Másszak be oda? – nézett fel elszörnyedve Ursula a
vulkán csúcsára. Nem volt biztos abban, hogy van benne
annyi tettrekészség, hogy leereszkedjen a pokol gyomrába.
– Nem, nem oda – rázta a fejét Miss Woolf. – Jöjjön
velem.
– Esni kezdett, elég erősen, és Ursula nehezen
botladozott Miss Woolf nyomában a felszaggatott és
hepehupás földön, amit a legkülönbözőbb akadályok
nehezítettek. A lámpája semmit sem ért. Beakadt a lába egy

150
Henry Vaughan angol költő (1621-1695) verse.
biciklikerékbe, és átfutott a fején a kérdés, vajon ült-e valaki
a biciklin, amikor leesett a bomba.
– Ide – mutatott Miss Woolf egy másik halmot, ami
ugyanolyan nagy volt, mint az előző. Egy másik utcán voltak
vagy ugyanazon? Ursula teljesen elvesztette a tájékozódási
képességét. Hány domb volt itt? A fején lidérces kép futott
át: az egyetlen törmelékkupaccá rombolt Londoné.
Ez a halom nem vulkán volt. A mentőcsapat oldalról egy
vízszintes aknán keresztül hatolt bele. Ezúttal
erőteljesebben, csákányokkal és lapátokkal estek neki.
– A dombban egy lyukféleség van – magyarázta Miss
Woolf, és megfogta Ursula kezét, mintha vonakodó gyerek
lenne, és így kellene vezetni. Ursula nyomát sem látta
bejáratnak. – Azt hiszem, biztonságos, de át kell furakodnia.
– Egy alagút?
– Nem, csak egy lyuk. A túloldalon mélység van, és azt
hisszük, van lent valaki. Nem nagy mélység – tette hozzá
bátorítóan. – Nem egy alagút – ismételte meg. – Másszon
fejjel előre. – A mentőcsapat abbahagyta a csákányozást, és
kissé türelmetlenül várta Ursulát.
Le kellett vennie a sisakját, hogy a lámpáját nehézkesen
maga elé tartva befurakodhasson a lyukba. Miss Woolf
állítása ellenére is alagútra számított, de szinte azonnal egy
barlangszerű tért látott maga előtt. Mintha egy vízmosta
katlanba jutott volna. Megköny-nyebbült, amikor négy
láthatatlan kéz megragadta Hugh régi bőrövét.
Körbevilágított a lámpával, hogy lásson valamit. Bármit.
– Halló? – kiabálta, miközben a fényt lefelé irányította. A
mélységet kicsavart gázcsövek és gyufaszállá aprított fa
rácsozata zárta el. A kaotikus szövevény közepén látható
nyílásra koncentrált, és próbálta kivenni, mi van a rácson
túli homályban. Egy férfi felfelé fordított sápadt és
kísérteties arcát pillantotta meg, ahogy látomásként
rajzolódott ki a sötétségben, mint egy kút mélyének foglya.
Nem volt biztos benne, de talán test is csatlakozott a fejhez.
– Halló? – szólongatta ismét, mintha a férfi válaszolni
tudna, bár most már azt is látta, hogy a feje egy része
hiányzik.
– Talált valakit? – kérdezte reménykedve Miss Woolf,
amikor Ursula kihátrált a lyukból.
– Egy halottat.
– Könnyen ki lehet húzni?
– Nem.

Az eső, ha lehet, még dögletesebbé tett mindent, a vörös

téglapor nyálkás kulimásszá vált. Az adott körülmények
között pár órányi robotolás, és valamennyiüket ez borítja
tetőtől talpig. Olyan undorító volt, hogy inkább nem is
foglalkoztak vele.
Kevés volt a mentőautó, a Cromwell Roadon
összetorlódott a forgalom egy baleset miatt, és feltartotta az
orvost és a nővért, akiknek ide kellett volna jönniük, így Miss
Woolf külön elsősegély-tanfolyamának most jó hasznát vette.
Ursula sínbe tett egy törött kart, bekötött egy fejsebet,
foltkötést tett egy szemre, és szorítókötést Mr. Simms
bokájára, ami az egyenetlen talajon fordult ki. Felcímkézett
két eszméletét vesztett túlélőt (fejsérülések, törött
combcsont, törött kulcscsont, törött bordák és valószínűleg
egy megrepedt medencecsont) és több halottat (ez könnyebb
volt, egyszerűen csak halottak voltak), aztán még egyszer
végignézte őket, hátha fordítva címkézte fel őket, és a
halottakat küldi a kórházba, az élőket meg a halottasházba.
Több túlélőt elirányított a pihenőhelyre, és a gyalogolni tudó
sebesülteket az elsősegélyhelyre, aminek vezetését Miss
Woolf látta el.
– Kerítse elő, kérem, Anthonyt, ha tudja – mondta Miss
Woolf, amikor meglátta Ursulát. – Hozasson ide egy tábori
konyhát. – Ursula ezzel a paranccsal küldte el Tonyt, akit
csak Miss Woolf hívott Anthonynak. Tizenhárom éves fiú
volt, kiscserkész és polgári védelmi küldönc, aki a biciklijén
száguldozott a törmelékkel és üveggel felszórt utcákon.
Ursula arra gondolt, ha az ő gyereke lenne, minél távolabb
küldené ettől a rémálomtól, és nem dobná bele a mély vízbe.
De a gyerek halálosan élvezte minden percét.
Miután beszélt Tonyval, Ursula ismét visszament a
lyukhoz, mert valaki azt hitte, hangot hallott, de a sápadt,
halott férfi olyan csendes volt, mint korábban.
– Megint csak helló! – szólt le neki. Úgy látta, mintha Mr.
McColl lenne a szomszéd utcából. Talán látogatóban volt
valakinél. Milyen balszerencse! Ursula holtfáradt volt,
majdhogynem irigyelte a férfit örök nyugalmáért.
Mire előmászott a lyukból, megérkezett a tábori konyha.
Kiöblítette a száját egy kis teával, és kiköpte a téglaport.
– Lefogadom, hogy valódi úri hölgy volt! – nevetett Mr.
Palmer.
– Vérig vagyok sértve! – válaszolta Ursula, és nevetett. A
törmelékhegyen még folyt a munka, de látható eredmény
nélkül. Lassan vége lett az éjszakának, és Miss Woolf
meghagyta, hogy menjen vissza az állomáshelyükre, és
pihenjen. A törmelékhegyen valaki kötelet kért, hogy valakit
leeresszenek vagy felhúzzanak, gondolta Ursula, vagy
mindkettőt. („Talán egy nőt, úgy hiszik – jegyezte meg Mr.
Durkin.)
Ursula az ereje végére ért, a lábait is alig bírta rakni. A
törmeléket nagy nehezen kerülgetve talán tíz métert
mehetett, amikor valaki megmarkolta a karját, és olyan
erősen hátrarántotta, hogy majdnem felbukott, ha ugyanaz
az illető nem fogja erősen a karját, és nem tartja meg a
talpán.
– Vigyázzon, Miss Todd – dörmögte egy hang.
– Mr. Bullock! – A férfi a parancsnoki állás négy fala
között ijesztően hatott rá, mert olyan megtámadhatatlannak
tűnt, de idekint, ezen az estéli helyen ártalmatlannak érezte.
– Mi az? – kérdezte. – Nagyon fáradt vagyok.
A férfi a lábuk elé világított.
– Látja?
– Nem látok semmit.
– Mert nincs is itt semmi. – Ursula a szemét erőltette.
Egy hatalmas kráter, feneketlen mélység tátongott előttük. –
Hat, vagy akár nyolc méter mély is lehet – mondta Mr.
Bullock. – Maga pedig majdnem belesétált.
Visszakísérte Ursulát az állomáshelyükre.
– Túlságosan kimerült – mondta. Egész úton fogta a
karját, Ursula érezte a szorításán az izmai erejét.
Ursula a szállásukon lerogyott a tábori ágyra, és inkább
elvesztette az eszméletét, mint elaludt. Hatkor, a légiriadó
lefújásakor ébredt csak. Úgy érezte, mintha napokig aludt
volna, pedig csak három óra volt.
 Mr. Palmer is ott volt, a teafőzéssel bíbelődött. Ursula
elképzelte otthon, papucsban, pipával, ahogy újságot olvas.
Abszurdnak tűnt, hogy itt van.
– Tessék – nyújtott át neki egy bögrét. – Haza kellene
mennie, kedvesem – tette hozzá. – Már elállt az eső. – Mintha
az eső és nem a Luftwaffe miatt lett volna nehéz éjszakája.

Nem ment egyenesen haza, hanem a kupachoz, hogy lássa,

hogy haladnak a mentéssel. Nappal más képet mutatott, csak
a halom formája tetszett furcsán ismerősnek. Emlékeztette
valamire, de ha agyonütik, akkor sem tudta volna
megmondani, mire.
Iszonyatos pusztítás képe tárult elé, többé-kevésbé az
egész utca eltűnt, de a halmon, az eredeti kupacon még most
is serény munka folyt. „Jó téma lett volna egy háborús
képeket festő művésznek”, gondolta Ursula. Címnek A
halmon ásókat javasolta volna. Bea Shawcross festőiskolába
járt, a háború kitörésekor végzett. Vajon háborús témákat
választott, tűnődött Ursula, vagy inkább igyekezett túllépni
rajtuk?
Körültekintően kapaszkodott fel a domb lábánál. A
mentőcsapat egyik tagja lenyújtotta a kezét, hogy felsegítse.
Bár már váltás volt, Ursula úgy látta, mégis a régi csapat
dolgozik. Megértette őket. Nehéz volt egy incidens helyét
elhagyni, az ott lévők úgy érezték, mintha az övék lenne.
Hirtelen nagy izgalom támadt a vulkán krátere körül; az
éjszakai óvatos, fáradságos robotolás meghozta a
gyümölcsét. Egy asszonyt húztak fel a hóna alá hurkolt
kötélnél fogva (ebben nem volt semmi óvatoskodás).
Kirántották a keskeny nyíláson, aztán kézről kézre adták,
míg le nem ért a halom aljára.
Ursula látta, hogy az asszony csaknem fekete a piszoktól,
és hol magánál van, hol nem. Összetört, de élt, bár éppen
csak hogy. Betették a törmelékdomb aljában türelmesen
várakozó mentőautóba.
Ursula is leereszkedett. A földön egy lepedővel letakart
holttest várt a halottaskocsira. Ursula felemelte a lepedőt az
arcról, és ráismert az előző éjszakai sápadt férfira.
Világosnál már azt is megállapította, hogy tényleg Mr.
McColl az a tízes szám alól.
– Jó napot – köszönt neki újra. Lassan régi barátok
lesznek. Miss Woolf azt mondta volna, hogy címkézze fel, de
amikor Ursula a noteszát kereste, rájött, hogy elvesztette, és
nincs mire írnia. A zsebében kotorászva rábukkant a rúzsára.
A szükség törvényt bont, hallotta a fülében Sylvie hangját.
Arra gondolt, hogy Mr. McColl homlokára ír, de ezt
méltatlannak érezte (vajon a halálnál is méltatlanabb?), így
kibontotta a férfi karját, egy zsebkendőre köpött és
letisztította, mintha egy kisfiút tisztogatna. A rúzzsal a férfi
karjára írta a nevét és a címét. Vérvörös volt, amit igazán
helyzethez illőnek érzett.
– Viszlát – mondta. – Azt hiszem, nem találkozunk többé.

Az előző éjszakán látott hatalmas krátert megkerülve

pillantotta meg Miss Woolfot, aki a romokból előkotort
ebédlőasztalnál ült, mintha egy irodában volna, és
utasításokat osztott az embereknek, mit tegyenek. Elmondta,
hol találnak ételt és menedéket, hogy szerezzenek ruhát és
élelmiszerjegyeket, és így tovább. Még most is vidám volt,
bár ki tudja, mikor aludt utoljára. Kétségkívül végtelenül
szívós asszony volt. Ursula nagyon megkedvelte, jobban
tisztelte mindenkinél, kivéve talán Hugh-t.
Egy nagy óvóhely lakói álltak sorban Miss Woolf előtt,
sokan még most bújtak elő, és úgy pislogtak a világosban,
mint az éjszakai állatok. Most fedezték fel, hogy nincs többé
otthonuk, ahova hazamehetnek. „Az óvóhely más helyen, más
utcában van”, gondolta Ursula. Pár percbe telt, hogy
betájolja magát, és rádöbbenjen, egész éjjel egy másik
utcában képzelte magát.
– Kiemelték azt az asszonyt – mondta Miss Woolfnak.
– Él?
– Éppen csak hogy.

Amikor visszaért a Phillimore Gardensbe, Millie már fent

volt és éppen öltözködött.
– Jól menni a nap?151 – kérdezte Millie. – Van tea a
kancsóban.
– Hát, tudod, milyen. – Ursula felvette a csészét. A tea
langyos volt. Vállat vont. – Elég borzalmas. Már ennyi az idő?
Munkába kell indulnom.

151
Utalás egy 1942-es angol, propaganda jellegű filmre, amiben német
ejtőernyősök foglalnak el egy angol falut.
Másnap meglepődött, amikor Miss Woolf egyik naplója
került a kezébe. Jól olvasható, főnővéri írásával álltak benne
a bejegyzések. Néha egy-egy barnássárga dosszié
kacattárnak bizonyult, és Ursula sosem tudta, hogy kerülnek
az asztalára ezek a dolgok. 0.50: Előzetes incidens. Jelentés.
Helyzetjelentés. Áldozatok: 55 kórházba került, 30 halott, 3
eltűnt. Hét házat földig romboltak, körülbelül 120-an fedél
nélkül maradtak. 2 GyR (gyorsreagálású) csapat, 2
mentőkocsi, 2 HRP (veszélyes mentési szakember), 2 LRP
(alacsony kockázatú mentésben részt vevő szakember), egy
kutya még ment, munka folytatódik.
Ursula nem látott kutyát. A Londonban aznap éjjel történt
esetek egyike volt csupán. Felkapott egy maréknyi iratot, és
így szólt.
– Miss Fawcett, legyen szíves átvezetni ezeket. – Alig
várta a teával és tízóraival megpakolt zsúrkocsit.

Kint ebédeltek a teraszon. Krumpli- és tojássalátát, retket,

fejes salátát, paradicsomot, még egy uborkát is.
– Mindet anyánk hófehér kacsója termesztette – mondta
Pamela. Ursula régen nem evett ilyen sok finomságot. – És
azt hiszem, egy almatortával fejezzük be – tette hozzá.
Egyedül voltak az asztalnál. Sylvie bement, hogy ajtót
nyisson, mert csengettek, és Hugh még nem jött vissza. Egy
fel nem robbant bombát ment megvizsgálni, ami állítólag a
falu túlsó végében egy szántóföldre esett.
 A fiúk a szabad ég alatt, a gyepen elterülve bivalyragut és
egybefőtt kukoricás babot ettek (ami a valóságban konzerv
vagdalt marhahúsos szendvics és keménytojás volt).
Felállítottak egy dohos öreg vigvamot, amit a fészerből ástak
elő, és törvényen kívüli cowboyost és indiánosdit játszottak,
amíg meg nem érkezett a gulyáságyú (vagyis Bridget a
tálcával).
Pamela fiai voltak a cowboyok, és az evakuáltak boldogan
játszották az apacsokat.
– Jobban illik a természetükhöz – mondta Pamela.
Kartonpapírból és ráragasztott tollakból fejdíszeket csinált
nekik, a fiainak pedig be kellett érniük Hugh nyakba kötött
zsebkendőivel. A nagy izgalomtól a két labrador úgy
futkosott, mint a bolond, míg Gerald, Pamela kutyája, aki
még csak tíz hónapos volt, Heidi mellett aludt a világról
megfeledkezve. Heidi higgadt természetű volt, nem vett részt
ilyen bolondozásban.
– Úgy látszik, valamiféle jelképes indián asszonynak
tekintik – jegyezte meg Pamela. – Legalább csendben
maradnak miatta. Kész csoda. Jó, hogy ilyen csodás
vénasszonyok nyara van.
– Hat fiú egy fedél alatt – folytatta. – Hála az égnek, hogy
elkezdődött a tanítás. A fiúk sosem fáradnak el, állandóan le
kell kötni őket. Gondolom, csak futó látogatásra jöttél?
– Sajna.
Egy értékes szombatot áldozott fel, hogy lássa Pammyt és
a fiúkat. Pamelát kimerültnek találta, de Sylvie-t
felvillanyozta a háború. Valószínűtlenül elszánt oszlopa lett a
NOSZ-nek (Női Önkéntes Szolgálatnak).
 – Meglepett. Nem különösebben rajong más nőkért –
mondta Pamela.
Sylvie-nek már egy egész tyúksereglete lett, és a
tojástermelést is felhozta a háborús szintre.
– Szegényeket arra kényszeríti, hogy éjjel-nappal tojjanak
– mesélte Pamela. – Anya mintha egy fegyvergyárat vezetne.
– Ursula nem értette, hogy lehet rávenni a tyúkokat a
túlmunkára. – Rábeszéli őket. Valóságos tyúkanyó!
Ursula nem mesélte, hogy járt egy olyan helyszínen is,
ahol a házat találat érte, de a lakók a hátsó kertben csirkéket
tartottak egy összeeszkábált tyúkólban, és amikor odaértek,
a légnyomás lekopasztotta a tyúkokról az összes tollat, pedig
majdnem mind életben maradtak. „Konyhakészek” – nevetett
Mr. Bullock érzéketlenül. Ursula látott embereket, akikről a
ruhát fújta le a robbanás szele, vagy fákat, amiken nyáron
nem maradt levél, de erről sem számolt be. Nem szólt arról,
hogy eltört csövekből kifolyó szennyvízben gázolt, arról még
kevésbé, hogy valaki belefulladt ugyanebbe. És azt sem
mesélte el, milyen borzalmas érzés, ha valakinek a mellére
teszi a kezét, és az valahogy belesüpped az illetőbe (mármint
egy halottba, és feltételezte, hogy az ember még örülhet is,
hogy az illető meghalt).
Vajon Harold elmeséli Pamelának, miket lát? Ursula nem
kérdezte meg, még a téma említése sem tűnt helyénvalónak
egy ilyen kellemes napon. Ursula a katonákra gondolt, akik
hazatértek a legutóbbi háborúból, és sosem beszéltek arról,
amit a lövészárkokban láttak. Mr. Simmsre, Mr. Palmerre és
persze a saját apjára.
Sylvie tojástermelése a vidéki feketepiac gerincét alkotta.
A faluban egyébként senki sem szűkölködött különösebben.
 – Cserekereskedelem folyik – árulta el Pamela. – És
nekem elhiheted, csereberélnek is. Biztos most is ezt teszi az
ajtóban.
– Itt legalább elég nagy biztonságban vagytok – mondta
Ursula. De valóban így volt-e? A fel nem robbant bombára
gondolt, amit Hugh elment megnézni. Vagy előző héten egy
másik bomba a Hall gazdaságában az egyik mezőre zuhant,
és darabokra szaggatta az ott legelő teheneket.
– Sokan esznek azóta marhahúst errefelé, és szépen
hallgatnak róla – mondta Pamela. – Boldogan kijelenthetem,
hogy köztük mi is. – Sylvie abba a hitbe ringatta magát, hogy
ez a „szörnyű esemény” a londoni szenvedéssel azonos
szintre emelte őket. Közben már visszajött, és rágyújtott egy
cigarettára, nem az evést fejezte be. Ursula megette, amit a
tányérján hagyott, Pamela meg kivette Sylvie egyik
cigarettáját a dobozból, és rágyújtott.
Bridget jött ki, és kezdte leszedni az asztalt, Ursula pedig
felugrott.
– Nem, nem, majd én megcsinálom. – Pamela és Sylvie az
asztalnál maradtak, szótlanul cigarettáztak, és a vigvam
védelmét figyelték, amit az evakuáltak csapata támadott.
Ursula úgy érezte, hogy nem bánnak vele igazságosan. Sylvie
és Pamela is úgy beszéltek, mintha nehéz lenne itt az életük,
pedig ő az, aki egész nap dolgozik, és éjszaka többnyire
járőrözik, ahol a legborzalmasabb dolgokat kénytelen
végignézni. Tegnap is egy olyan helyszínen mentettek, ahol
valakit megpróbáltak kiszabadítani, miközben vér csöpögött
a fejükre egy felettük lévő hálószobában fekvő testből, amit
nem bírtak elérni, mert egy hatalmas padlásablak törött
üvege térdig érő magasságban borította a lépcsőt.
 – Gondolkodom rajta, hogy visszamegyek Írországba –
vallotta be Bridget öblögetés közben. – Sosem éreztem
magam otthon ebben az országban.
– Én sem – értett egyet Ursula.

Az almatorta egyszerűen csak almakompót volt, mert Sylvie

nem volt hajlandó odaadni a száraz kenyeret a pudinghoz,
amikor nagyobb hasznát vette a tyúkok etetésében.
Rókazugban semmi sem ment veszendőbe. A maradékot is ők
kapták („Disznót akar beszerezni” – kesergett Hugh), a
csontokból erőlevest főztek, majd a főtt csontot is
felhasználták, és minden konzervdobozt és üveget
megtöltöttek, ha már nem volt benne dzsem, csatni, bab vagy
paradicsom. A házban lévő könyveket összekötötték, és
elvitték a postára, hogy a katonai szolgálatnak küldjék.
– Idehaza már mind olvastuk, minek tartanánk meg őket?
– kérdezte Sylvie.
Hugh hazajött, és Bridget morogva kivitt neki egy
tányért.
– Ó! – mondta udvariasan Sylvie. – Maga itt lakik? Kérem,
üljön ide közénk!
– Jaj, Sylvie, néha olyan gyerekes tudsz lenni! – csattant
fel Hugh élesebben, mint máskor.
– Ha így van, a házasság tett azzá – replikázott Sylvie.
– Emlékszem, egyszer azt mondtad, egy nő számára nincs
nemesebb hivatás a házasságnál – mondta Hugh.
– Tényleg? Nagyon a házasságunk elején lehetett.
 Pamela felvont szemöldöke alól Ursulára nézett, és
Ursula eltöprengett, mióta veszekednek nyíltan a szülei? A
bombáról akarta faggatni az apját, de aztán Pamela erőltetett
vidámsággal azt kérdezte:
– Hogy van Millie? – hogy témát váltson.
– Jól – válaszolta Ursula. – Nem sok vizet zavar, könnyű
vele együtt lakni. Bár alig látom Phillimore Gardensben.
Belépett az ENSA-ba.152 Egy társulat tagja, gyárakba járnak,
és ebédidőben a munkásokat szórakoztatják.
– Szegény ördögök! – nevetett Hugh.
– Shakespeare-rel? – kérdezte kétkedve Sylvie.
– Szerintem manapság már mindennel foglalkozik.
Énekel is, vígjátékban is szerepel. Érted? – De Sylvie-n nem
látszott, hogy értené.
– Van egy udvarlóm – bökte ki Ursula, és ezzel mindenkit,
még önmagát is meglepte. Ezzel aztán alaposan feldobta a
beszélgetést. De több esze is lehetett volna.

Ralphnak hívták. Holbornban lakott, új barát volt, egy

„haver”, akivel a németórákon ismerkedett meg. A háború
előtt építész volt, és Ursula úgy sejtette, utána is az lesz. Már
persze, ha akkor még bárki is életben lesz. (Vajon Londont is
eltörölhetik úgy, mint Knosszoszt vagy Pompejit?
Valószínűleg a krétaiak és a rómaiak is azt hajtogatták a
katasztrófa pillanatában: „Túléljük!”) Ralphnak rengeteg

152
Német Szórakoztatóipari Társaság.
ötlete volt a nyomornegyedek újjáépítéséhez, toronyházakat
akart felhúzni a helyükre.
– Egy várost szeretnék az embereknek – mondta –, ami a
régi poraiból emelkedne ki, mint egy főnix. A velejéig
modern lenne.
– Micsoda tekintélyrombolónak hangzik! – jegyezte meg
Pamela.
– Nem olyan nosztalgikus, mint mi.
– Azok lennénk? Nosztalgikusak?
– Igen – válaszolta Ursula. – A nosztalgia olyasmire
alapoz, ami sosem létezett. Egy Árkádiát képzelünk a múltba,
Ralph viszont a jövőben látja. Természetesen egyik sem
valóságos.
– Felhősapkás tornyok?
– Olyasmi.
– De kedveled?
– Igen.
– És ti már… érted, ugye?
– Hát ez meg miféle kérdés? – nevetett fel Ursula. (Sylvie
már megint az ajtóhoz ment, Hugh pedig törökülésben ült a
gyepen, és Futó Bika törzsfőnököt játszotta.)
– Helyénvaló kérdés.
Ami azt illeti, még nem feküdtek le egymással. Talán, ha
Ralph szenvedélyesebb lenne… Ursula Crightonra gondolt.
– Egyébként sincs idő a…
– Szexre? – segítette ki Pamela.
– Udvarlást akartam mondani, de igen, a szexre. – Sylvie
visszajött, és próbálta különválasztani a gyepen a harcban
álló klikkeket. Az evakuáltak nagyon sportszerűtlen
ellenségek voltak. Hugh-t egy régi szárítókötéllel kötötték
gúzsba. „Segítség!” – formálta némán a könyörgését
Ursulának, de úgy vigyorgott, mint egy gyerek. Jó volt
boldognak látni.
A háború előtt Ralph (vagy esetleg Ursula) udvarlása
táncban, moziba járásban, kettesben eltöltött meghitt
vacsorákban folyt volna, de most többnyire bombatalálatok
helyszínén randevúztak, mint az ókori romokat látogató
turisták. A tizenegyes emeletes busz tetejéről a kilátás – mint
felfedezték – különösen alkalmas volt erre.
Mindez talán inkább a jellemük furcsaságából, mint a
háborúból adódott. Végtére is más párok tartották magukat
az udvarlás megszokott formaságaihoz.
Felkeresték a British Museumban a Duveen Galleryt, a
National Gallery mellett a Hammondsot, a Banken a
hatalmas krátert, ami olyan nagy volt, hogy ideiglenes hidat
építettek fölé. A John Lewis nagyáruházát, ami még füstölt,
amikor odaértek, a kirakatokból kiesett megfeketedett
próbababák szerteszét hevertek a járdán, a ruhájuk leszakadt
róluk.
– Szerinted vámpírok vagyunk? – kérdezte Ralph, mire
Ursula így válaszolt.
– Nem, tanúk. – Arra gondolt, hogy majd egyszer
lefekszik vele. Nem igazán szólt ellene semmi.
Bridget jött ki teával és süteménnyel, és Pamela felállt.
– Ideje kiszabadítanom Apát.

– Igyál egy kortyot – kínálta Hugh, és a metszett üvegből

öblös pohárba töltötte a malátawhiskyt. Az üveget a duzzogó
kuckóban tartotta. – Csakis itt van nyugalmam. Kutyák és
evakuáltak szigorúan kitiltva. Tudod, aggódom miattad –
tette hozzá.
– Én is aggódom magam miatt.
– Véres?
– Iszonyatosan. De azt hiszem, így helyes. Helyénvaló'
dolgot cselekszünk.
– Igazságos háborút vívunk? Tudod, Cole-ék családjának
nagy része még Európában van. Mr. Colé rettenetes dolgokat
mesélt, hogy mit művelnek a zsidókkal. Azt hiszem, idehaza
nem nagyon akarnak tudni erről. Mellesleg – emelte fel a
poharát, és próbált vidámabb hangot megütni – fenékig!
Igyunk a végére.

Sötét volt, amikor Ursula hazaindult, és Hugh elkísérte az

ösvényen az állomásra.
– Sajnos, nincs benzin. Hamarabb el kellett volna
indulnod – tette hozzá szomorkásán. Egy vaskos elemlámpát
hozott magával, és senki sem szólt rá, hogy oltsa el. – Kizárt,
hogy ezzel idevezetnék egy Heinkelt – jegyezte meg. Ursula
elmesélte, hogy a mentőcsapatok tagjai szinte babonás
félelemmel tekintenek a lámpákra, még egy légitámadás
kellős közepén is, amikor égő házak, gyújtóbombák és
világítórakéták veszik körül őket. Mintha egy kis elemlámpa
fénye ilyenkor jelentene valamit.
– Ismertem egy fickót a lövészárokban – mondta Hugh. –
Gyufát gyújtott, és mit tesz isten, egy német orvlövész
szétlőtte a fejét. Rendes srác volt – tűnődött el. –
Rogersonnak hívták, ahogy a faluban a péket. Nem rokona.
– Sosem beszélsz róla – mondta Ursula.
– Most beszélek – vágta rá Hugh. – Szolgáljon tanulságul,
hogy húzd le a fejed a mellvéd mögé, a lámpád fényét pedig
takard el.
– Tudom, hogy nem komolyan mondod. A szíved mélyén
máshogy érzel.
– Nem én. Inkább legyél gyáva, mint halott, kicsi
mackóm. Teddy meg Jimmy is.
– Ezt sem mondod komolyan.
– Dehogynem. Meg is jöttünk, de olyan sötét van, hogy az
ember simán elmegy az állomás mellett, és meg sem látja.
Kétlem, hogy a vonatod időben jönne, már ha egyáltalán
ideér. Nézd csak, itt van Fred. Jó estét, Fred.
– Mr. Todd, Miss Todd. Tudniuk kell, hogy ma este ez az
utolsó vonat. – Fred fűtőből már régen mozdonyvezetővé
lépett elő.
– Hiszen ez nem is vonat – derült Ursula. Csak egy
mozdony volt, kocsikat nem kapcsoltak mögé.
Fred a peron végébe pillantott, ahol a kocsiknak kellett
volna lenniük, mintha elfelejtette volna, hogy hiányoznak.
– Nos, hát, amikor legutóbb láttam őket, a Waterloo
Bridge-ről lógtak le. De ez hosszú történet – tette hozzá.
Láthatóan nem volt kedve részletekbe menni. Ursula nem
értette, hogy lehet itt a mozdony a vasúti kocsik nélkül, de
Fred komor arcot vágott.
– Akkor ma este nem jutok haza – állapította meg Ursula.
– Vissza kell vinnem ezt a mozdonyt a városba, és fel is
fűtöttem, meg itt van fűtőnek az öreg Willie, szóval, ha
hajlandó felkapaszkodni a dobogóra, Miss Todd, akkor
visszavihetjük.
– Komolyan? – csodálkozott Ursula.
– Nem olyan tiszta, mint a kárpitozott ülés, de velünk
tart?
– De mennyire!
A mozdony indulásra készen állt, ezért gyorsan megölelte
Hugh-t.
– Viszlát nemsokára – köszönt el, és a lépcsőn
felkapaszkodott a platformra, ahol letelepedett a fűtő
keskeny padjára.
– Ugye, vigyázol magadra, kicsi mackóm? – kérdezte
Hugh. – Mármint Londonban? – Fel kellett emelnie a hangját,
hogy túlkiabálja a gőz sziszegését. – Ígérd meg.
– Megígérem! – kiabált vissza Ursula. – Viszlát
hamarosan!
Megfordult, hogy még egyszer lássa az apját a sötét
peronon, ahogy a mozdony lassan kipöfögött az állomásról.
Hirtelen belenyilallt a lelkifurdalás, mert vacsora után
lármás bújócskát játszott a fiúkkal. Inkább el kellett volna
indulnia még világosban, ahogy Hugh tanácsolta. Hugh-nak
most sötétben, magányosan kell visszamennie az ösvényen.
(Eszébe jutott oly sok évvel korábban szegény kis Angéla.)
Hugh-t hamar elnyelte a sötétség és a füst.
– Hát ez tényleg izgalmas! – mondta Frednek. Meg sem
fordult a fejében, hogy soha többé nem látja az apját.
Izgalmas volt, ez igaz, de rémisztő is. A mozdony egy nagy
vasszörny volt, bömbölve fúrta magát a sötétségbe, a gép
nyers ereje kelt életre. Rázkódott és hintázott, mintha
megpróbálta volna kirázni Ursulát a mozdony
vezetőfülkéjéből. Korábban sosem foglalkozott azzal, mi
zajlik a mozdonyban. Ha egyáltalán gondolt rá, viszonylag
nyugodt helynek képzelte, ahol a vezető éberen figyeli a
síneket, a fűtő pedig vidáman lapátolja a szenet. Itt azonban
megállás nélkül folyt a munka, a fűtő és a vezető állandóan
fokokról és nyomásról tanácskoztak, eszeveszett lapátolás
vagy a fűtőtér hirtelen lezárása váltották egymást a szünet
nélküli, szörnyű zajban, a tűztér szinte elviselhetetlen
forróságában, a füstcsatornákból áradó fekete koromban,
amitől nem óvták meg a fémlapok, amiket azért helyeztek
fel, hogy a fény ne áradjon ki a vezetőfülkéből. És olyan
forróság volt! „Forróbb, mint a pokolban” – mondta Fred.
A háborús sebességkorlátozás ellenére legalább kétszer
olyan gyorsan mentek, mint amit Ursula a vasúti kocsikban
megszokott („a kárpitozott ülésen”, emlékeztette magát, és
arra gondolt, nem szabad elfelejtenie, hogy elmondja
Teddynek, aki bár most pilóta volt, még mindig táplálta
magában a vágyat, hogy mozdonyt vezessen) .

London felé tartva keleten tüzeket láttak, és az ágyúk távoli

moraját is hallották, de ahogy a rendező pályaudvar és a
mozdonyszín felé közeledtek, váratlanul kísérteties csend
támadt. Lassítottak, és megálltak, és szerencsére hirtelen
minden olyan békés lett.
 Fred lesegítette a fülkéből.
– Tessék, assz’nyom – mondta. – Otthon, édes otthon.
Vagyis sajna, nem egészen. – Váratlanul kétkedés csendült ki
a hangjából. – Hazakísérném, de be kell állítanom a helyére
ezt a mozdonyt. Hazatalál innen? – A semmi közepén voltak,
csak síneket, váltókat és a mozdonyok föléjük tornyosuló
árnyékát látták. – Marylebone-nál ledobtak egy bombát. A
King’s Cross mögött vagyunk – folytatta Fred a
gondolataiban olvasva. – Nem olyan rossz, mint hinné. –
Bekapcsolta a leggyengébb fényű lámpát, ami úgy
egylábnyira világított eléjük. – Óvatosnak kell lennünk –
magyarázta. – Elsődleges célpontok vagyunk.
– A legnagyobb rendben lesz minden – bizonygatta Ursula
lelkesebben, mint ahogy érezte. – Ne is törődjön velem, és
köszönök mindent. Jó éjt, Fred. – Elszántan indult neki, és
azonnal meg is botlott egy sínben. Fájdalmasan felkiáltott,
amikor beverte a térdét a sínpár éles köveibe.
– Itt vagyok, Miss Todd – segítette fel Fred. – Nem fog
eligazodni a sötétben. Jöjjön, elkísérem a kapuig. – Karon
fogta, és elindultak, Fred útközben terelte, és pontosan úgy
festettek, mintha vasárnapi sétára indultak volna a
rakparton. Ursulának eszébe jutott, hogy fiatalabb korában
szerelmes volt Fredbe, és úgy vélte, ez most sem esne
nehezére.
Hatalmas fakapuhoz értek. Fred kinyitott egy kisebb ajtót
a kapuban.
– Azt hiszem, tudom már, hol vagyok – mondta Ursula.
Fogalma sem volt róla, de nem akart további
kellemetlenséget okozni Frednek. – Még egyszer köszönöm,
talán legközelebb, ha lent leszek Rókazugban, esetleg megint
összefutunk.
– Kétlem. Holnap kezdek az ÖTSz153-nél. A sok öreg fickó,
mint Willie, majd vezetik a vonatokat.
– Remek! – mondta Ursula, de arra gondolt, milyen
veszélyes a tűzoltás.

Ez volt a legsötétebb elsötétítés. Az arca elé tett kézzel

gyalogolt, és végül nekiment egy nőnek, aki elmondta, hol
van. Úgy fél mérföldet mentek együtt. Pár perccel az után,
hogy magára maradt, lépteket hallott a háta mögött, és
megszólalt. „Itt vagyok”, hogy a léptekhez tartozó ne jöjjön
neki. Férfi volt, a sötétben csak egy árny, aki a Hyde Parkig
tartott vele. A háború előtt elképzelhetetlen lett volna egy
vadidegenbe belekarolni, főként nem egy férfiba, de most az
égből fenyegető veszély sokkal nagyobb volt, mint bármi
más, ami ebből a különös bizalmasságból fakadhatott volna.

Érzése szerint hajnalra járhatott, mire visszaért a Phillimore

Gar-densbe, de éppen csak éjfél volt. A szépen kiöltözött
Millie akkor ért haza valami esti szórakozásból.
– Te jó ég! – kiáltott fel, amikor meglátta Ursulát. – Mi
történt veled? Bombatámadás?

153
Önkéntes Tűzoltó Század.
 Ursula a tükörbe pillantott, és látta, hogy csupa korom és
szénpor.
– Ijesztően nézek ki.
– Úgy festesz, mint egy szénbányász – jegyezte meg
Millie.
– Inkább, mint egy mozdonyvezető – mondta Ursula, és
sebesen elhadarta az este eseményeit.
– Ó! – kiáltott fel Millie. – Fred Smith, a mészáros
kifutófiúja. Csinos fiú volt.
– Azt hiszem, ma is az. Hoztam tojást Rókazugból. –
Elővette a kartondobozt, amit Sylvie a táskájából adott. A
tojásokat szalma közé csomagolta, de most – talán a
mozdonyon való rázkódástól, vagy attól, amikor elesett a
színben – megrepedtek és eltörtek.
Másnap azért tudtak sütni egy omlettet a megmentett
maradékból.
– Isteni – lelkendezett Millie. – Gyakrabban is
hazajárhatnál.
 1940. október

– Mozgalmas az esténk – mondta Miss Woolf. Felséges

eufemizmus volt. Teljes erővel folyt a légitámadás, az égen
bombázók zúgtak, és olykor megcsillantak, ha a reflektorok
csóvájába kerültek. Nagy hatóerejű bombáit villantak és
bömböltek, a hatalmas ütegek durrogtak és pufogtak és
ropogtak. A szokásos égzengés. Gránátok fütyültek, visítottak
és sziporkáztak, mint a csillagok, mielőtt kioltották magukat.
Szilánkok kopogtak a földön. (Pár napja Mr. Simms
unokatestvérét a Hyde Park-i légvédelmi üteg srapneljei
ölték meg. „Nagy szégyen, ha az emberrel a sajátjai végeznek
– jegyezte meg Mr. Palmer. – Olyan értelmetlen akkor az
egész.”) Holborn fölött az égre felkúszó vörösség
olajbombára utalt. Ralph Holbornban lakott, de Ursula úgy
gondolta, egy ilyen éjszakán biztos a Szent Pálnál van.
– Olyan, mint egy festmény, nem? – kérdezte Miss Woolf.
– Az apokalipszisről talán – válaszolta Ursula. A fekete
éjszaka háttere előtt a tüzek színek széles skáláján –
skarlátvörösen, aranylón, narancssárgán, indigókéken és
fakósárgán – kezdtek égni. Olykor élénkzöldek és -kékek
reppentek a magasba, ahol valami vegyi anyag kapott lángra.
Narancsszín lángok csaptak fel, és sűrű fekete füst
gomolygott ki egy raktárépületből.
– Az ember így egészen más perspektívából látja, nem? –
merengett Miss Woolf. Valóban így volt. Egyszerre volt
nagyszabású és rettenetes a mocsokban végzett csekélynek
tűnő fáradozásukhoz viszonyítva.
– Büszkévé tesz – szólalt meg csendesen Mr. Simms. –
Mármint az, hogy így küzdünk. Teljesen egyedül.
– Még ha esélytelennek tűnik is – sóhajtott fel Miss
Woolf.
Elláttak egészen a Temzéig. A léggömbzár úgy pettyezte
az égboltot, mintha vak bálnák bukdácsolnának egy
számukra idegen elemben. A Shell-Mex ház tetején voltak. Az
épületben most a költségvetési minisztérium kapott helyet,
ahol Mr. Simms dolgozott, és meghívta Ursulát és Miss
Woolfot, hogy „nézzék meg fentről a kilátást”.
– Látványos, nem? Vad, ugyanakkor furcsán pompás –
mondta Mr. Simms, mintha a Tóvidék lápjainak egyik
dombján lennének, és nem a Strand egyik épületének tetején
egy légitámadás közben.
– Hát, hogy pompás-e, nem tudom – mondta Miss Woolf.
– Egyik éjjel Churchill jött fel ide – mesélte Mr. Simms. –
Kiváló innen a kilátás. Megigézte a látvány.
Amikor később kettesben maradtak Ursulával, Miss
Woolf így szólt.
– Az volt a benyomásom, hogy Mr. Simms egyszerű
hivatalnok a minisztériumban, és egy jámbor lélek, de magas
beosztásúnak kell lennie, ha Churchill társaságában volt fent
a tetőn. (Az egyik szolgálatban lévő tűzfigyelő a tetőn olyan
tisztelettel köszönt jó estét Mr. Simmsnek, amit Maurice
iránt szoktak mutatni, de Mr. Simms esetében nem olyan
kelletlenül.) – Jámbor ember – tette hozzá Miss Woolf. –
Szeretem, ha ilyen valaki. – „Én meg azt, ha valaki vakmerő”,
gondolta Ursula.
– Nem akármilyen parádé – vélte Miss Woolf.
– Ugye? – lelkesedett Mr. Simms. Ursula azért feltételezte,
hogy mind tisztában vannak vele, milyen furcsa csodálattal
adózni a „parádénak”, amikor a saját bőrükön tapasztalják
meg, mit jelent mindez a földön.
– Mintha az istenek egy kivételesen zajos estélyt adnának
– vélekedett Mr. Simms.
– Amire nem szeretném, ha meghívnának – mondta Miss
Woolf.
Az ismerősen suhogó hang hallatán mind fedezékbe
menekültek, de a bombák távolabb robbantak, és bár
hallották a robbanások düb-dübjét, nem látták, hogy mit
találtak el. Ursula nagyon furcsának érezte, hogy a fejük
felett német bombázók repülnek, amiket alapvetően
Teddyhez hasonló férfiak vezetnek. Nem gonosz emberek,
csak teszik, amit megkíván tőlük a hazájuk. Maga a háború
gonosz, nem az emberek. Bár Hitler esetében kivételt tenne,
gondolta. – De mennyire – erősítette meg Miss Woolf. – Az az
ember teljesen őrült!
Meglepődtek, amikor abban a pillanatban egy kosárnyi
gyújtóbomba zuhant le, és hangos tartalmát szétgurította a
minisztérium tetején. A bombák ropogtak és szikráztak, két
tűzfigyelő rögtön oda is rohant a tűzoltó készülékkel, de Miss
Woolf felkapott egy vödör homokot, és megelőzte őket. („Vén
tyúk létére igen gyors” – jellemezte kritikus helyzetben Miss
Woolfot Mr. Bullock.)
– És ha ez lenne a világ utolsó éjszakája?154 – szólalt meg egy
ismerős hang.
– Á, Mr. Durkin, végre sikerült csatlakoznia hozzánk! –
mondta Mr. Simms nyájasan. – Nem tartóztatták fel az
ajtóban?
– Nem, nem, az ott őrködő tudta, hogy ide várnak –
biztosította Mr. Durkin önnön fontossága tudatában.
– Maradt valaki is az állomáshelyünkön? – mormolta Miss
Woolf csak úgy, maga elé.
Ursula hirtelen kényszert érzett, hogy kijavítsa Mr.
Durkint.
– És ha e mostani lenne a világ utolsó éjszakája? –
mondta. – Nem gondolja, hogy a mostani szó teljesen
megváltoztatja a sor jelentését? Olyan, mintha valahogy a
dolgok sűrűjében lennénk, ami igaz is, és nem pusztán egy
elméleti koncepciót fontolgatnánk. Ez az, most rögtön a vég,
nincs több bizonytalankodás.
– Te jó ég, ekkora felhajtás egyetlen kis szó miatt! –
fortyant fel Mr. Durkin. – Nyilvánvalóan elviselem a
helyreigazítást. – Ursula úgy gondolta, hogy egy kis szó
nagyon sokat jelenthet. Ha volt költő, aki kínosan ügyelt a
szavakra, az Donne volt. Donne-nak, aki egykor a Szent Pál
főesperese volt, a székesegyház alagsorának szégyenteljes
nyughelye jutott, ám halálában éppen ezért nem esett
áldozatul a Nagy Londoni Tűzvésznek. Vajon ezt is átvészeli
majd? Wellington síremléke túl súlyos volt, hogy

154
John Donne: What if this present were the worlds last night? című verse.
elmozdítsák, így egyszerűen befalazták. Ralph körbevezette,
ő ott teljesített éjszakai figyelőszolgálatot. Mindent tudott a
katedrálisról, amit tudni lehetett. Nem az a tekintélyromboló
volt, akinek Pamela vélte.
Amikor kiléptek a napsütötte délutánba, odafordult
hozzá:
– Megpróbálunk valahol egy csésze teát inni? – kérdezte,
mire Ursula így felelt: – Nem. Menjünk vissza a holborni
lakásodra, és feküdjünk le egymással. – Így is tettek, és
Ursula borzalmasan érezte magát, mert folyton Crightonon
járt az esze, miközben Ralph megpróbált udvariasan
hozzáidomulni a testéhez. Ralph később kínban volt, mintha
már nem tudná, hogy viselkedjen vele szemben. – Ugyanaz
vagyok, aki azelőtt voltam – mondta Ursula –, mielőtt ezt
csináltuk – mire Ralph így válaszolt: – Én nem vagyok biztos
benne, hogy ugyanaz maradtam. – Jaj, istenem, vélte Ursula,
biztos szűz még, de Ralph csak nevetett, nem, nem, nem az,
vagyis nem az volt, csak éppen olyan nagyon szereti, és most
„nem is tudom… emelkedettnek érzem magam”.
– Emelkedettnek? – kérdezte Millie. – Nekem ez
szentimentális sületlenségnek hangzik. Piedesztálra emel, és
uram, irgalmazz neki, amikor rájön, hogy téged is csak
ugyanabból a fából faragtak.
– Kösz.
– Mi ez: képzavar vagy inkább egy szellemes kép? – Millie
persze mindig is…
– Miss Todd?
– Bocsánat. Másutt jártak a gondolataim.
 – Vissza kellene térnünk a körzetünkbe – javasolta Miss
Woolf. – Különös, hogy az ember milyen biztonságban érzi
magát idefent.
– Pedig biztos nem vagyunk biztonságban – mondta
Ursula. Igaza volt, mert pár nappal később a Shell-Mex házat
súlyos bombatalálat érte.

Miss Woolf lakásáról őrködtek. A nagy sarokablaknál ültek,

teáztak, kekszet ettek, és hétköznapi asszonyok is lehettek
volna, akik egymás társaságában töltik az estét, ha nincs
közben a zárótűz kongó mennydörgése. Megtudta, hogy Miss
Woolf keresztneve Dorcas (sosem szerette ezt a nevet), és a
vőlegénye, Richard a Nagy Háborúban halt meg.
– Még ma is így nevezem – mondta Miss Woolf –, ez a
háború mégis nagyobb. De ezúttal remélem, hogy az igazság
a mi oldalunkon áll. – Miss Woolf hitt a háborúban, de a
vallásos hite kezdett „szétfoszlani” a bombázások kezdete
óta. – Mégis kapaszkodnunk kell abba, ami jó és igaz.
Csakhogy az egész olyan véletlenszerű. Kételkedni kezdünk
az isteni tervben meg ilyesmi.
– Inkább zűrzavar, mint terv – jegyezte meg Ursula.
– Szegény németek. Kétlem, hogy közülük sokan a háború
pártján állnának, persze ilyesmit nem szabad a Mr.
Bullockhoz hasonlók füle hallatára kiejteni a szánkon. De ha
mi vesztettük volna el a Nagy Háborút, és egy hatalmas
adósság terhe nyomna, miközben összeomlik a
világgazdaság, akitor talán mi is egykönnyen lángra
lobbantható ország lennénk, amihez csak egy szikra kell,
vagy egy Mosley,155 vagy egy hozzá hasonló szörnyű ember.
Kér még teát, kedvesem?
– Tudom – bólogatott Ursula –, de akkor is megpróbálnak
megölni minket! –, és mintha csak demonstrálni akarná e
tényt, már hallották is a feléjük tartó bomba suhogását és
sivítását, és bámulatos gyorsasággal vetették magukat egy
dívány mögé. Valószínűtlennek tűnt, hogy az megvédené
őket, mégis két éjszakával korábban szinte sértetlenül húztak
ki egy asszonyt egy jóformán összedőlt ház pamlaga alól.
A robbanás megrázta Miss Woolf öltözőasztalán a tehenet
formázó staffordshire-i porcelán tejszínkiöntőket, de
mindketten egyetértettek abban, hogy a robbanás a
körzetükön kívül történt. Az utóbbi időben már kiválóan
kezdtek érteni a bombákhoz.
Mind a ketten nagyon levertek voltak, mert meghalt Mr.
Palmer, a bankigazgató, amikor egy mentés helyszínén
felrobbant egy időzített bomba. A bomba továbbrepítette, és
félig egy vaságy kerete alá temetve találtak rá. Elvesztette a
szemüvegét, de viszonylag sértetlennek látszott.
– Tapintható a pulzus? – kérdezte Miss Woolf. Ursula
nem értette, miért őt kérdezi, amikor Miss Woolf sokkal
rátermettebben ki tudta tapintani a pulzust, de aztán rájött,
hogy Miss Woolf kifordult önmagából. – Más a helyzet, ha
ismerünk valakit – simogatta gyengéden Mr. Palmer
homlokát. – Vajon hova lett a szemüvege? így nem
emlékeztet önmagára, ugye?
Ursula nem talált pulzust.

155
Sir Oswald Mosley, brit politikus, a Brit Fasiszta Unió nevű párt vezetője az
1930-as években.
 – Elvisszük innét? – kérdezte. Benyúlt a férfi hóna alá,
Miss Woolf pedig megragadta a bokájánál fogva, és Mr.
Palmer teste úgy vált ketté, mint egy karácsonyi pukkanó
bonbon.

– Öntök még forró vizet a kancsóba – ajánlotta Miss Woolf.

Ursula történeteket mesélt Teddy és Jimmy kiskorából, hogy
felvidítsa Miss Woolfot. Maurice-ról nem ejtett szót. Miss
Woolf nagyon szerette a gyerekeket, az életben egyetlen
nagy bánata volt, hogy nem születtek gyerekei. – Ha Richard
életben maradt volna, akkor talán…, de az ember nem élhet a
múltban, csak a jövőbe nézhet. Ami elmúlt, azt már nem
lehet visszahozni. Mit is mondott Hérak-leitosz? „Nem lehet
kétszer ugyanabba a folyóba lépni?”
– Többé-kevésbé. Talán pontosabb lenne úgy, hogy
„Kétszer is beleléphetünk ugyanabba a folyóba, de a víz
mindig új lesz”.
– Maga olyan sziporkázó elméjű fiatal nő! – áradozott
Miss Woolf. – Kérem, ne tékozolja el az életét! Már ha
életben marad.
Ursula pár hete találkozott Jimmyvel. Kétnapos
eltávozásra érkezett Londonba, és a kensingtoni lakásuk
díványán aludt.
– A kisöcséd nagyon jóképű fiatalember lett – mondta
Millie. Millie hajlamos volt minden férfit így vagy úgy
csinosnak találni. Azt javasolta, rúgjanak ki este a hámból.
Jimmy készségesen beleegyezett. Sokáig volt bezárva.
 – Ideje egy kis szórakozásnak – mondta. Jimmy mindig jól
tudott mulatni. Az este azonban majdnem el sem kezdődött,
mert a Strandén volt egy fel nem robbant bomba, és
bemenekültek a Charing Cross Szállodába.
– Mi az? – kérdezte Millie Ursulától, amikor leültek.
– Mi a mi?
– Olyan fura arcot vágsz, mint amikor igyekszel
visszaemlékezni valamire.
– Vagy elfelejtesz valamit – jegyezte meg Jimmy.
– Nem gondoltam semmire – mondta Ursula. Semmiség
volt, csak valami meglebbentett, megbirizgált egy emléket.
Badarság volt – ahogy máskor is –, a kamrapolcon egy sós,
füstölt hering, egy zöld linóleumpadlós szoba, egy régimódi
karika, ahogy hangtalanul továbbgurul. Ködös pillanatok,
amikbe lehetetlen belekapaszkodni.
Ursula kiment a női mosdóba, ahol egy lány hangosan és
maszatosan sírt. Erősen ki volt sminkelve, a megfolyt
szempillafesték csíkokat festett az arcára. Ursula már
korábban felfigyelt rá: egy idősebb férfi társaságában ivott,
aki Millie szerint „elég kétes” figura volt. A lány közelről
sokkal fiatalabbnak látszott. Ursula segített neki
megigazítani a sminkjét, és felitatni a könnyeit, de nem
firtatta, miért sír.
– Nicky miatt – mondta el a lány önként. – Rohadt alak. A
te fiúd nagyon édes, nem lenne kedvetek négyesben elmenni
valahova? Be tudlak vinni benneteket a Ritzbe, a Rivoli
bárba, ismerem az egyik ajtónállót.
– Hát – kezdte Ursula kétkedve –, a fiatalember
tulajdonképpen az öcsém, és nem hiszem, hogy…
 A lány belevágta a könyökét Ursula oldalába, és
felnevetett.
– Csak vicceltem. Ti ketten a másik lánnyal maximálisan
lekötitek, nem? – Cigarettával kínálta Ursulát, aki
visszautasította. A lánynak aranytárcája volt, ami értékesnek
tűnt. – Ajándék – mondta a lány, amikor észrevette Ursula
pillantását. Becsattintotta, és odamutatta neki. A tárcán egy
finoman vésett hadihajót lehetett látni, alatta egyetlen szót:
Jütland. Ha újra kinyitná, Ursula biztosra vette, hogy a fedél
belső oldalán az összefonódó ,A” – Alexander – és „C” –
Crighton – betűket találná. Ursula ösztönösen felé nyújtotta
a kezét, de a lány elkapta előle. – Mellesleg ideje
visszamennem. Már tökéletesen jól vagyok. Rendes lánynak
látszol – fűzte még hozzá, mintha Ursula jellemével
kapcsolatban kétségek merültek volna fel. Kezet nyújtott. –
Különben Reneenek hívnak, ha megint egymásba botlanánk,
bár kétlem, hogy ugyanazokban az endroif-okban
mozognánk, ahogy mondani szokták. – A francia kiejtése
kifogástalan volt; milyen furcsa, futott át Ursula fején.
Megrázta a felé nyújtott kezet – kemény és forró volt, mintha
a lánynak láza volna –, és így szólt.
– Örvendek. Ursulának hívnak.
A lány – Renee – még egy utolsó elismerő pillantást vetett
rá a tükörben.
– Akkor hát au revoir – mondta, és távozott.
Amikor Ursula visszament az elegáns kávézóba, Renee
levegőnek nézte.
– Milyen különös lány – mondta Millie-nek.
– Egész este majd’ elnyelt a szemével – szúrta közbe
Jimrny.
 – Mindenesetre rossz utcában kereskedik, nem, drágám?
– kérdezte Millie, és nevetséges színpadiassággal rezegtette a
szempilláját.
– Hely – javította ki Ursula. – Rossz helyen kereskedik.

Hármasban, vidáman mentek el inni egy rakás furcsa

ivóhelyre, amiket Jimmy ismert. Még Millie is, aki sokat
tapasztalt törzsvendég volt az éjszakai életben,
meglepetésének adott hangot, hogy milyen csehókba estek
be.
– Jesszus – nyögött fel Millie, amikor kijöttek egy Orange
Street-i klubból, és dülöngélve elindultak. – Ez nagyon más
volt.
– Furcsa endroit – nevetett Ursula. Jól becsípett. Olyan
izzie-s szó volt, hogy bizarr volt a Renee nevű lány ajkáról
hallani.
– Ígérd meg, hogy nem halsz meg – mondta Ursula
Jimmynek, miközben vakon hazafelé botorkáltak.
– Igyekszem.
 1940. október

– Minden ember, aki anyától született, szegény a napokban.

De jóllakik gonddal. Mint virág kinyílik, azután elhervad,
eltűnik, mint az árnyék, nincsen maradása.156
Szemerkélt az eső. Ursula úgy érezte, elő kellene vennie a
zsebkendőjét, hogy letörölje a koporsó nedves fedelét. A
kiásott sír túlsó oldalán Pamela és Bridget, mint két mankó,
tartották talpon Sylvie-t, akit annyira lesújtott a gyász, hogy
alig bírt állni. Ursula úgy érezte, hogy az anyja kebléből
feltörő minden zokogásnál megkeményedik és elszorul a
szíve. Sylvie feleslegesen kíméletlenül bánt az utolsó
hónapban Hugh-val, és a mostani hatalmas szenvedés
színészkedésnek látszott.
– Túl keményen ítéled meg – mondta Pamela. – Senki sem
érti, mi zajlik egy házasságban. Minden házaspár más és
más.
Jimmy, akit egy hete hajóztak be Észak-Afrika felé,
képtelen volt a temetés miatt soron kívüli szabadságot
kikönyörögni, de Teddy az utolsó pillanatban befutott.
Ragyogóan fess volt az új egyenruhájában (frissen tért haza
Kanadából, ahol letette a pilótavizsgát) („Mint egy angyal,
olyan” – áradozott Bridget), és Lincolnshire-ben
állomásozott. Nancyvel átölelték egymást a sírbatétel
közben. Nancy ködösen fogalmazott a munkájával

156
Jób könyve 14,1-2.
kapcsolatban („Lényegében hivatali”), és Ursula ráismert a
Hivatalos Titoktartási Törvény működésének porhintésére.
A templom zsúfolásig megtelt, Hugh-t szinte az egész falu
elkísérte utolsó útjára, mégis volt valami furcsa a
temetésben, mintha a díszvendég nem tudott volna eljönni.
Ahogy nem is tudott. Hugh nem szeretett volna felhajtást.
„Csak tegyetek ki a szeméttel, nem bánom” – mondta neki
egyszer.
A szokásos istentisztelet volt – visszaemlékezések és
közhelyek –, amelyet jókora adag anglikán dogmával
fűszereztek, bár Ursulát meglepte, hogy a lelkész milyen jól
ismerte Hugh-t. Shawcross őrnagy végtelenül meghatóan a
Nyolc Boldogságból olvasott fel, és Nancy „Mr. Todd kedvenc
verseinek egyikét” szavalta, ami meglepte Hugh családjának
nőtagjait; fogalmuk sem volt, hogy Hugh szerette a
költészetet. Nancynek kellemes beszédhangja volt
(ellentétben Millie-ével, ami túlságosan is színészkedő volt).
– Robert Louis Stevenson – mondta Nancy. – Talán illik
ezekhez az embert próbáló időkhöz:

Viharverten, sebtől sajgón, bűn-mocsokban, elnyomott,

Gyertek hozzám, dolgozók, mind, gyertek s nyugalmat adok.
Már ne félj, ó kétkedő szív, már ne sírj, szem, könnyező!
Ím, megváltód hangját hallod; a reggel dalolva jő.
 Itt ma küzdesz és csatázol, bűnben szenvedsz, sírodig;
Atyám csendes házában majd leteheted terheid.
Várj egy percet, súlytól sújtott; fáradt kéz, szem, könnyező!
Szabadítód lába, ímhol; a szabadság perce jő.157

(„Tulajdonképpen szamárság – súgta oda Pamela –, de

vigasztaló szamárság.”)

– Úgy érzem, mintha valami szörnyűség megtörténtére

várnék – mormolta Izzie a sír mellett –, aztán rájövök, hogy
már megtörtént.
Izzie pár nappal Hugh halála előtt tért haza Kaliforniából.
Csodálatra méltóan egy kimerítő Pan Am-járaton repült New
Yorkból Lisszabonba, majd onnan a BOAC-vel158 Bristolba.
– Az ablakból két német vadászrepülőt láttam – mesélte.
– Esküszöm, az volt az érzésem, hogy ránk támadnak.
Mint bevallotta, úgy döntött, nem helyénvaló, ha angol
nőként narancsligetekben várja ki a háború végét. A
lótuszevés nem az ő világa volt, mondta (bár Ursula szerint
pontosan ez volt az ő világa). Férjéhez, a híres drámaíróhoz
hasonlóan ő is azt várta, hogy forgatókönyvírásra kérje fel a
filmipar, ehelyett egyetlen felkérést kapott egy „ostoba”
kosztümös drámára, amit leállítottak, mielőtt még
megvalósulhatott volna. Ursulának az volt a benyomása,
hogy Izzie forgatókönyve nem ütötte meg a kellő mértéket

157
Robert Louis Stevenson: Viharverten, sebtől sajgón (Mesterházi Mónika
fordítása).
158
1940-ben alapított és a második világháború alatt végig üzemelő brit
légitársaság.
(„túl szellemes volt”). Folytatta viszont az Augustusi:
megírta az Augustus háborúba megyei, az Augustus és a
roncsból mentett kincset és a többit. Izzie elmesélte, hogy az
sem javított a helyzeten, hogy a híres drámaírót hollywoodi
sztárocskák zsongták körül, és a férje olyan léha volt, hogy jó
szórakozásnak találta.
– Tulajdonképpen egymásra untunk – vallotta be Izzie. –
Végül minden párnál előfordul, az ilyesmi elkerülhetetlen.
Izzie talált rá Hugh-ra.
– A nyugágyban feküdt a kertben. – A fonott kerti bútor
már régen szétrohadt, és egy egyszerű nyugágy váltotta fel.
Hugh-t bosszantotta az összecsukható fa és vászon nyugágy
megjelenése. Jobban szeretett volna egy fonott pamlagot
Szent Mihály lovának. Ursula gondolatai számtalan ilyen
következetlenséget dobtak fel. Könnyebb ezekkel bajlódni,
gondolta, mint szembesülni a ténnyel, hogy Hugh meghalt.
– Azt hittem, alszik a kertben – mondta Sylvie. – Ezért
nem zavartam. Az orvos szerint szívroham volt.
– Olyan békésnek látszott – mesélte Izzie Ursulának. –
Mintha nem bánná, hogy elmegy.
Ursula úgy érezte, Hugh nagyon is bánta, de ez egyiküket
sem vigasztalta.
Keveset beszélgetett az anyjával. Sylvie mintha mindig fél
lábbal távozni készült volna.
– Nem tudok nyugton maradni – mondta. Hugh régi
kardigánját viselte. – Fázom – magyarázta. – Úgy fázom! –
ismételte, mintha sokkot kapott volna. Miss Woolf tudta
volna, mihez kezdjen Sylvie-vel. Valószínűleg forró, édes teát
itatott volna vele, és kedves szavakkal nyugtatta volna, de se
Ursula, se Izzie nem akart egyikkel sem szolgálni. Ursula
gyanította, hogy bosszúnak tűnik, de a saját fájdalmukkal is
meg kellett birkózniuk.
– Itt maradok vele egy ideig – ajánlotta fel Izzie. Ursula
halva született ötletnek tartotta, és még az is felmerült
benne, hogy Izzie nem csak a bombák elkerülése érdekében
döntött-e így.
– Akkor szerezzen magának egy élelmiszerjegykönyvet –
javasolta Bridget. – Ki fog enni a vagyonunkból. – Bridgetet
nagyon megviselte Hugh halála. Ursula rajtakapta, hogy a
kamrában sír. – Nagyon sajnálom – mondta, mintha
Bridgetet érte volna veszteség, és nem őt. Bridget hevesen
megdörzsölte a kötényével a szemét. – Fel kell szolgálnom az
uzsonnát – mondta.
Ursula még két napig maradt, és amíg ott volt, segített
Bridget-nek átválogatni Hugh holmiját. („Képtelen vagyok rá
– hajtogatta Sylvie. – Egyszerűen képtelen.” – „Ahogy én is”
– mondta Izzie. – „Maradunk mi ketten” – fordult Bridget
Ursulához.) Hugh ruhái olyan valóságosak voltak, hogy
elképzelhetetlen volt, hogy a férfi, aki viselte őket, eltűnt.
Ursula kivett egy öltönyt a szekrényből, és maga elé tartotta.
Ha Bridget nem vette volna el tőle, és nem mondja, hogy „Jó
öltöny, valaki még hálás lesz érte”, Ursula bemászott volna a
szekrénybe, és lemondott volna az életről. Hála istennek,
Bridget már tudott uralkodni az érzésein. Sok érv szólt a
tragédia esetén mutatott lelkierő mellett. Ursula apja
bizonyára helyeselte volna.
Barna papírba csomagolták Hugh ruháit, zsineggel
átkötötték, és a tejesember feltette a taligájára, hogy elvigye
a Női Önkéntes Szolgálathoz.
 Izzie-t a gyász kiszolgáltatottá tette. A házban
mindenhova követte Ursulát, és próbálta az emlékezetéből
megidézni Hugh-t. Ursula gyanította, hogy valamennyien ezt
teszik, annyira lehetetlen volt felfogni, hogy örökre elment,
hogy mind, köztük elsősorban Izzie a semmiből próbálták
előteremteni.
– Nem emlékszem, mit mondott utoljára – kesergett Izzie.
– És ami azt illeti, arra sem, hogy én mit válaszoltam.
– Úgysem számít – mondta elgyötörtén Ursula. Kinek a
gyásza volt mélyebb, a lányáé vagy a húgáé? De aztán
Teddyre gondolt.
Ursula megpróbált visszaemlékezni, ő mit mondott
utoljára az apjának. Egy félvállról odavetett „Viszlát”-ot. A
végső irónia.
– Sosem tudjuk, mikor lesz az utolsó alkalom – jegyezte
meg még az ő fülének is semmitmondóan Izzie-nek. Addigra
már olyan sok mindenki szomorúságát látta, hogy eltompult.
Kivéve azt a pillanatot, amikor maga elé tartotta az apja
öltönyét (amit képtelen módon a „szekrény-pillanatnak”
nevezett el magában), Hugh halálát elraktározta egy csendes
helyre, ahonnan később előhívhatta, és eltöprenghetett rajta.
Talán akkor, amikor már mindenki kifogyott a szóból.
– És az a helyzet… – kezdte megint Izzie.
– Ne, kérlek – esengett Ursula. – Borzalmasan fáj a fejem.

Ursula éppen a tojásokat szedte össze a tojófészkekből,

amikor Izzie lassan beténfergett a tyúkólba. A tyúkok
nyugtalanul kotkodácsoltak, mintha hiányolták volna Sylvie,
a Tyúkanyó figyelmét.
– Az a helyzet – fogott hozzá újra –, hogy szeretnék neked
elmondani valamit.
– Igen? – mondta Ursula szórakozottan, mert egy
különösen mélázó kotlóstyúk elvonta a figyelmét.
– Született egy kisbabám.
– Micsoda?
– Anya vagyok – mondta Izzie, mintha képtelen lenne
ellenállni a drámai hatás vonzerejének.
– Kaliforniában szültél?
– Dehogy! – nevetett Izzie. – Évekkel ezelőtt történt. Még
én is szinte gyerek voltam. Tizenhat éves. Németországban
hoztam világra, mert kegyvesztetten külföldre zsuppoltak.
Képzelheted. Kisfiú volt.
– Németországban? És örökbe fogadták?
– Igen. Vagy inkább örökbe adták. Hugh gondoskodott
mindenről, így biztos, hogy nagyon rendes családot talált
neki. De akkor is a boldog jövendő zálogává tette, nem?
Akkoriban szegény Hugh olyan volt, mint egy kőszikla, Anya
hallani sem akart a dologról. De éppen ez az, Hugh-nak
tudnia kellett a családnevét, hogy hol élnek, ilyesmi. – A
tyúkok most már óriási ribilliót csináltak.
– Menjünk innen – javasolta Ursula.
Izzie belekarolt.
– Mindig is úgy véltem – mondta Izzie, és körbe-körbe
sétáltak a kertben hogy egy nap megkérdezem Hugh-t, mit
csinált a babával, és talán megpróbálom megkeresni. A
fiamat – tette hozzá. Úgy próbálta ki a szót, mintha először
ejtené ki a száján. Patakzani kezdtek a könnyei. Ezúttal a
szívéből fakadtak az érzések. – És most, hogy Hugh már
nincs többé, sosem fogom megtalálni a babámat! Persze, már
nem baba, veled egykorú.
– Velem? – Ursula igyekezett felfogni a dolgot.
– Igen. De most ő az ellenség. Lehet, hogy fent van az
égen… – Gépiesen tekintettek fel a kék őszi égboltra, ahol
most se barát, se ellenség nem volt – vagy a seregben harcol.
Akár meg is halhatott, vagy meg fog, ha ez az átkozott
háború tovább folyik. – Izzie most már leplezetlenül
zokogott. – Az isten szerelmére, még az is megeshet, hogy
zsidóként nevelték fel! Hugh nem volt antiszemita, éppen
ellenkezőleg, nagyon jó barátságban volt a
szomszédotokkal… hogy is hívják?
– Mr. Cole-lal.
– Ugye tudod, mit tesznek a zsidókkal Németországban?
– Jaj, istenem – bukkant fel váratlanul Sylvie, mint egy
gonosz tündér. – Mi ez a nagy felhajtás?
– Gyere vissza velem Londonba – mondta Ursula Izzie-
nek. A Luftwaffe bombáival egyszerűbben megbirkózhat,
mint Sylvie-vel.
 1940. november

Miss Woolf egy kis zongoraestet tartott nekik.

– Némi Beethoven – mondta. – Nem vagyok egy Myra
Hess,159 de gondoltam, kellemes lenne. – Mindkét dologban
igaza volt. Mr. Armitage, az operaénekes megkérdezte,
kísérné-e zongorán, ha elénekli a Figaro házasságából a „Non
più andrai” című áriát, és Miss Woolf, aki ezen az estén a
szokottnál is készségesebb volt, azt mondta, szívesen
megpróbálja. Pezsdítő előadás volt (Miss Woolf megítélése
szerint „nem vártan férfias”), és senki sem tiltakozott,
amikor Mr. Bullock (nem meglepően) és Mr. Simms (nagy
meglepetésre) egy elég sikamlós verzióval álltak elő.
– Hiszen ezt ismerem! – kiáltott fel Stella, ami igaz volt a
dallamra, de nem a szövegre, így lelkesen énekelte velük,
hogy „dam-di-dam, dam-di-dam, dam-di-dam” és így tovább.
A létszámuk nemrégiben két légoltalmissal egészült ki. Az
első, Mr. Emslie fűszeres volt, és egy másik
parancsnokságról jött át, amikor ki bombázták a házából, az
üzletéből és a parancsnokságából. O is – akárcsak előtte Mr.
Simms és Mr. Palmer – az előző háború veteránja volt. A
másik újonc szokatlanabb háttérrel rendelkezett. Stella Mr.
Bullock egyik „táncosnője” volt, és (készségesen) bevallotta,
hogy „sztriptízművész”, mire Mr. Armitage csak ennyit
mondott:

159
Ünnepelt angol zongoraművész. A háború alatt a National Galleryben adott
koncerteket.
 – Itt mi mind művészek vagyunk, drágám.
– Micsoda istenverte köcsög – morogta Mr. Bullock. – Be
kéne sorozni a seregbe, az majd helyretenné.
– Kétlem – mondta erre Miss Woolf. (És ez felvetette a
kérdést, hogy a robusztus Mr. Bullockot miért nem hívták be
katonai szolgálatra.) – Szóval van egy zsidrákunk, egy buzink
és egy lotyónk. Trágár varietéviccnek hangzik – vonta le a
következtetést Mr. Bullock.
– Az intolerancia juttatott minket ebbe a válságos
helyzetbe – rótta meg szelíden Miss Woolf. Mr. Palmer halála
óta valamennyien tagadhatatlanul sértődékenyek lettek.
„Jobban tennék, ha a haragjukat eltennék a békeidőkre”,
gondolta Ursula. Természetesen nemcsak Mr. Palmer halála
volt ebben bűnös, hanem az alváshiány és a kíméletlen
éjszakai légitámadások is. Meddig bírják még ezt a németek
fenntartani? Örökké?
– És nem is tudom – mondta neki csendesen Miss Woolf
teafőzés közben –, az általános tisztátalanság-érzet, mintha
az ember már sosem lenne többé tiszta, és szegény London is
olyan mocskos. Borzasztó kopott lett minden, nem?
Ezért is jelentett megkönnyebbülést, hogy a rögtönzött
kis esti hangversenyük kedélyesen zajlott, s mindenki
láthatóan jobb hangulatban volt, mint az utóbbi időben.
Mr. Armitage az „O mio babbino caro”160 zongorakíséret
nélküli és szenvedélyes előadásával folytatta a Figaróját
(„Milyen sokoldalú! – jegyezte meg Miss Woolf. – Abban a
hitben voltam eddig, hogy ez női ária”), és mind lelkesen
megtapsolták. Utána Herr Zimmermann, a menekültjük

160
Puccini: Gianni Schicchi című operájából egy szopránária.
kijelentette, hogy nagy megtiszteltetésnek érezné, ha
játszhatna nekik valamit.
– Utána levetkőzöl, kedvesem? – kérdezte Mr. Bullock
Stellától, aki cinkosan Ursulára kacsintott, és így válaszolt. –
Ha akarod. („Bolsi nőkkel vagyok körülvéve” – panaszkodott
gyakran Mr. Bullock).
– Itt a hegedűje? – kérdezte aggodalmasan Miss Woolf
Herr Zimmermannt. – Biztonságban van? – Herr
Zimmermann még sosem hozta magával a parancsnokságra a
hangszerét. Miss Woolf elmondta, hogy nagyon értékes, nem
pusztán anyagi szempontból, hanem mert Herr Zimmermann
az egész családját hátrahagyta Németországban, és a hegedű
maradt csak a korábbi életéből. Miss Woolf azt is hozzátette,
hogy „szívfacsaró” késő éjszakai „beszélgetést” folytatott
Herr Zimmermann-nal a németországi helyzetről. – Tudja,
borzalmas állapotok vannak odaát.
– Tudom – mondta Ursula.
– Valóban? – kérdezte Miss Woolf, akinek feltámadt az
érdeklődése. – Barátai vannak ott?
– Nincsenek – válaszolta Ursula. – Nincs senkim. De az
ember néha egyszerűen tudja, nem?
Herr Zimmermann elővette a hegedűjét.
– Elnézést kérek, mert nem vagyok szólista – majd szinte
bocsánatkérően bejelentette: – Bach, g-moll szonáta.
– Milyen különös – súgta Miss Woolf Ursula fülébe –,
hogy milyen sok német zenét hallgatunk. A kivételes szépség
felülmúl mindent. A háború után talán mindenkit
meggyógyít. Gondoljon csak a Kórus szimfóniára:161 Alle
Menschen werden Brüder.
Ursula nem válaszolt, mert Herr Zimmermann felemelte
a vonóját, hogy hegedülni kezdjen, és áhítatos csend lett,
mintha egy hangversenyteremben volnának, és nem egy
omladozó légoltalmi bázison. A csendet részben az előadás
színvonala váltotta ki („Fenséges” – dicsérte később Miss
Woolf. – „Igazán gyönyörű” – mondta Stella), részben a Herr
Zimmermann menekültstátusza iránti tisztelet, de a zene
hagyott mindenkinek annyi szabadságot, hogy mélyen a
gondolataiba merülhessen. Ursula Hugh halálán, vagyis
inkább az apja hiányán, mint a halálán merengett. Csak két
hét telt el azóta, és még mindig az újbóli találkozást várta.
Ezeket a gondolatokat elhessegette egy távoli időpontra, de a
jövő most hirtelen rászakadt. Megkönnyebbült, hogy nem
hozza zavarba a sírás, viszont rettenetes melankóliába
zuhant. Miss Woolf – mintha csak megérezte volna az
érzelmeit – odanyúlt, és határozottan megragadta a kezét.
Ursula érezte, hogy Miss Woolf vibrál az érzésektől.
Amikor befejeződött a darab, egy pillanatig igazi,
mélységes csend volt, mintha a világ lélegzete elakadt volna,
majd dicséret és taps helyett a csendet vörös riasztás –
„bombázók húszpercnyire” – verte fel. Ursulának furcsa
érzése volt, hogy a riasztás a saját ötös körzetbeli
irányítóterméből érkezik. A távgépírós lányok küldték.
– Gyerünk hát – állt fel Mr. Simms, és nehéz szívvel
sóhajtott fel. – Menjünk ki. – Mire kiértek, már fogták is a
piros riasztást. Ha szerencséjük van, gondolta Ursula,

161
Ludwig van Beethoven 9-ik szimfóniája.
tizenkét percük maradt, hogy légópincékbe tereljék az
embereket a szirénával a hátuk mögött.
Ursula sosem szerette a közös óvóhelyeket. Volt valami
az egymáshoz szoruló testekben, a bezártság érzésében,
amitől kirázta a hideg. Jelen voltak egy kivételesen
hátborzongató esetnél, amikor a körzetükben egy
ejtőernyővel ledobott akna telibe talált egy óvóhelyet. Ursula
úgy érezte, inkább hal meg a szabadban, mint beszorulva.
Mint róka a lyukban.

Gyönyörű este volt. Az éjszaka fekete függönyét csak a

félhold és a csillagai csapata törte át. Romeo Júliának szóló
dicsőítése jutott az eszébe: Úgy tündököl a barna éjjel arcán,
/ Mint drágagyöngy a szerecsen fülén.162 Gyászos hangulata
miatt – egyesek, köztük jómaga így is mondhatták volna –
Ursula költői, sőt túlzottan költői hangulatban volt. Nem volt
már Mr. Durkin, hogy pontatlanul idézzen. A múltkori eset
alatt szívrohamot kapott. Már gyógyulófélben volt, „Istennek
hála” mondta Miss Woolf, aki szakított rá időt, hogy
meglátogassa a kórházban, Ursulának viszont nem volt
bűntudata, hogy nem tette. Hugh meghalt, Mr. Durkin nem,
és Ursula szívében nem maradt sok hely az együttérzésnek.
Mr. Durkin helyét, mint Miss Woolf helyetteséét, Mr. Simms
vette át.
A háború fülhasogató hangjai felharsantak. A légelhárítás
lövései, a támadók repülőinek az a monoton, egyenetlen

162
William Shakespeare: Romeo és Júlia (Mészöly Dezső fordítása).
robaja, amitől Ursulának hányingere lett. Az ágyúdörgés, a
fényujjaikkal az eget böködő reflektorok, a rettegés
visszafogott várakozása hamarosan elrontottak minden
költői ihletet.
Mire a helyszínre értek, már mindenki ott volt. A gázosok
és a vizesek, a tűzszerészek, a nehéz munkát végző
mentőcsapat, a könnyebb munkára beosztottak, a mentők a
hordággyal, a halottszállító kocsi (ami nappal a pék
szállítókocsija volt). Az utat egy KTSz, a kisegítő tűzoltó
szolgálat egyik csapatának összegubancolódott tűzoltótömlői
borították, mint egy szőnyeg, miközben az utca egyik oldalán
javában égett egy ház, amiből szikrák és égő zsarátnokok
pattogtak. Ursula egy villanásnyira mintha megpillantotta
volna Fred Smitht, ahogy az arcát megvilágították egy percre
a lángok, de aztán arra a következtetésre jutott, hogy csak
képzelte az egészet.
A mentőcsapat az elemlámpáival és lámpásaival a szokott
óvatossággal látott munkához, bár a tűz a hátuk mögött
lobogott. Mégis az utolsó emberig mindegyiküknek égő
cigaretta lógott a szája sarkából, jóllehet a gázosok még nem
zárták el a gázt, és a tűzszerészek jelenléte arra utalt, hogy
bármelyik pillanatban felrobbanhat egy bomba. A lehetséges
katasztrófa küszöbén mindenki hetykén csak az éppen előtte
álló feladatra összpontosított (a szükség törvényt bont).
Mások meg talán (Ursula töprengett, vajon magát is ide
sorolja-e) egyszerűen fütyültek már mindenre.
Kellemetlen érzés bujkált benne, talán egy megérzés,
hogy aznap éjjel nem mennek jól a dolgok.
– A Bach miatt – vigasztalta Miss Woolf. – Felkavarja a
lelket.
 Kiderült, hogy az utca két körzet határán feküdt, és a
mentést vezető tiszt két légoltalmi parancsnokkal
vitatkozott, akik mindketten magukénak tekintették. Miss
Woolf nem bonyolódott bele a kis összetűzésbe, mivel
tisztázódott, hogy nem is az ő körzetük, de kétségkívül olyan
nagy szerencsétlenség történt, hogy a csapatuknak is be
kellett segítenie, és hozzá kellett látniuk, nem törődve azzal,
ki mit mond.
– Törvényenkívüliek – jelentette ki elismerően Mr.
Bullock.
– Aligha – volt Miss Woolf válasza.
Az utcának azon a felén, ami nem égett, hatalmas volt a
rombolás, és azonnal megcsapta az orrukat a téglapor és a
puskapor csípős-nyers szaga. Ursula próbálta maga elé
képzelni Rókazugban a cserjés mögötti mezőt. Len és kerti
szarkaláb, pipacs, égő szerelem és réti margaréta. A frissen
nyírt fű és a nyári eső üde illatára gondolt. Ezzel az új
elterelő taktikával vette fel a harcot a robbanások
embertelen bűzeivel. („És beválik?” – érdeklődött Mr.
Emslie. „Nem nagyon” – felelte Ursula.)
– Régebben anyám kölnijét idéztem fel – mesélte Miss
Woolf. – „Áprilisi ibolya” volt a neve. De most sajnos, amikor
megpróbálok visszaemlékezni anyámra, csak a bombák
jutnak az eszembe.
Ursula megkínálta Mr. Emslie-t egy mentolos cukorkával.
– Ez segít valamennyire – biztatta.
Minél közelebb értek a helyszínhez, annál
borzalmasabbnak tűnt (Ursula tapasztalatai szerint az
ellenkezője ritkán volt igaz).
 Először is az iszonyatos kép fogadta őket: szétszórtan
heverő megcsonkított testek, a többség csak végtagok nélküli
torzó, mint a szabók által használt próbababák, a ruhákat
lefújta róluk a légnyomás. Ursulát a John Lewis bomba után
az Oxford Streeten Ralphfal látott kirakati babákra
emlékeztették. Egy mentős, akinek eddig még nem sikerült
életben maradt sebesülteket találnia, a törmelékből kilógó
végtagokat, karokat és lábakat szedegette fel. Olyan
benyomást keltett, mintha valamikor később össze akarná
rakni a halottakat. Vajon elvégzi-e bárki is, töprengett
Ursula. Összeillesztik-e a halottasházakban a darabokat,
mintha egy hátborzongató kirakós játék lenne? Persze voltak,
akik már túl voltak az újjáteremtés lehetőségén: a
mentőcsapatból ketten összegereblyézték a húscsomókat,
majd kosarakba lapátolták, egy másik, kemény sörtéjű
kefével súrolt le valamit a házfalról.
Ursula elgondolkodott rajta, vajon ismerte-e az
áldozatokat. A Phillimore Gardens-beli lakásuk csak pár
utcányira volt innen. Talán elment reggelente néhányuk
mellett, amikor dolgozni indult, vagy váltott velük pár szót a
fűszeresnél vagy a hentesnél.
– Úgy fest, sok az eltűnt – mondta Miss Woolf. Beszélt a
mentésirányító tiszttel, aki hálás volt, hogy akad egy józan
gondolkodású légóparancsnok. – Szívesen hallják, hogy már
nem vagyunk törvényenkívüliek.
A kefével sikáló férfi fölött egy emelettel (bár emelet már
nem volt), egy ruha lógott vállfán egy képsínről. Ursulát
sokszor jobban megindították a hétköznapi élet apró
emlékeztetői – a tűzhelyen egy teáskanna, egy vacsorához
terített asztal, aminél többé már nem fognak enni –, mint az
őket körülvevő nagyobb nyomorúság és pusztítás. Amikor
azonban jobban megnézte a ruhát, rájött, hogy a nő még
most is viseli, a légnyomás letépte a fejét és a lábát, de a
karját nem. A nagy hatóerejű robbanótöltetek szeszélyessége
nem szűnt meg meglepetéssel szolgálni. A nő mintha valami
módon eggyé vált volna a fallal. A tűz olyan hevesen égett,
hogy Ursula kivehette a ruhára tűzött kis brosst: egy fekete
macska volt, strassz-szemmel.
A lába alatt megindult a törmelék, ahogy a ház hátsó
falához igyekezett. Az omladékban egy nő ült feltámasztva,
karját-lábát szétvetette, mint egy rongybaba. Olyan látványt
nyújtott, mintha feldobták volna a levegőbe, és találomra
esett volna vissza. Valószínűleg így is történt. Ursula próbált
kiabálni a hordágyas férfinak, de a fejük felett ismét elhúzott
egy bombázó kötelék, és a zajtól senki sem hallotta a
hangját.
A nő szürke volt a portól, így szinte lehetetlen volt
megállapítani, hány éves. Borzalmas égési seb volt a kezén.
Ursula az elsősegélytáskájában a Burnol tubus után
kotorászott, és egy kis kenőcsöt kent a sebre, bár sejtelme
sem volt, miért teszi, a nő ugyanis olyan állapotban volt,
amin a Burnol már nem sokat javított. Bárcsak lenne nála
víz, gondolta Ursula. Fájdalmas volt látni, mennyire
kiszáradt a nő szája. Az asszony hirtelen felnyitotta sötét
szemét, a pillái fakók voltak és összeálltak a portól, és
próbált valamit mondani, de a hangja olyan rekedt volt a
portól, hogy Ursula alig értette. Vajon külföldi volt?
– Mi az? – kérdezte Ursula. Olyan érzése volt, hogy az
asszony már a halál küszöbén van.
 – Baba – mondta hirtelen reszelős hangon a nő. – Hol a
kisbabám?
– Kisbaba? – visszhangozta Ursula, és körülnézett. Nem
látta nyomát babának. Bárhol lehetett a romok alatt.
– A neve – mondta a nő kivehetetlen torokhangon.
Iszonyatos erőfeszítésébe került érthetően beszélni. – A neve
Emil.
– Emil?
A nő alig észrevehetően bólintott, mintha már képtelen
lenne beszélni. Ursula ismét körülnézett, hátha látja a babát.
Amikor visszafordult a nőhöz, hogy megkérdezze, mekkora a
baba, a nő feje ernyedten lebukott, és amikor Ursula
kitapogatta a pulzusát, már nem érzett semmit.
Otthagyta az asszonyt, hogy megkeresse az élőket.

– Legyen szíves odavinni Mr. Emslie-nek ezt a

morfiumtablettát – kérte Miss Woolf. Mindketten hallották,
ahogy egy asszony úgy sikoltozik és átkozódik, mint egy
matróz. – A hölgynek lesz, aki akkora zajt csap – tette hozzá
Miss Woolf. Tapasztalataik szerint minél nagyobb ricsajt
csapott valaki, annál kisebb volt a valószínűsége, hogy
meghal. Ez a bizonyos sebesült olyannak hangzott, mint aki
készül egymaga kiverekedni magát a ház romjai alól, és
körbeszaladni a Kensington Gardenst.
Mr. Emslie a ház pincéjében volt, és a mentőcsapatból két
férfi leengedte Ursulát, át kellett kúsznia a tartógerendák és
téglák barikádján. Tisztában volt vele, hogy egy egész ház
nyugszik veszélyesen ezen a barikádon. Mr. Emslie-t
hasmánt találta egy nő mellett, aki deréktól lefelé teljesen a
ház romjai alá szorult, de eszméletén volt, és a fájdalmai
ellenére is tiszta volt a tudata.
– Hamarosan kiszedjük innen. Hozok magának egy finom
teát. Mit szól hozzá? Nekem is jólesne. És meg is jött Miss
Todd, és hozott magának valamit a fájdalomra – folytatta Mr.
Emslie megnyugtatóan. Ursula odaadta neki az apró
morfiumtablettát. Mr. Emslie nagyon értett a dologhoz,
nehezen lehetett fűszereskötényben elképzelni, ahogy a
cukrot méri ki vagy vajat formáz.
A pince egyik falát homokzsákokkal erősítették meg, de a
homok nagyja a robbanástól kifolyt, és Ursula egy pillanatnyi
hallucinálás közben a tengerparton képzelte magát, nem
tudta, pontosan hol, mellette az erős szélben egy karika
gurult el, a levegőben sirályok vijjogtak, aztán ugyanolyan
gyorsan ismét a pincében találta magát. A kialvatlanság
pokoli hatása, gondolta.
– Basszus, éppen ideje volt – mondta a nő, és mohón a
tabletta után kapott. – Az ember azt hihetné, hogy ötórai
teán vannak. – Ursula most vette észre, hogy a nő fiatal, és
furcsán ismerősnek tetszett. A táskáját markolta, egy nagy
fekete retikült, mintha az tartaná fenn a szarufák
tengerében. – Van valamelyiküknek egy cigije? – A hely
szűkössége miatt Mr. Emslie nagy keservesen előhalászott
egy összegyűrt csomag Playerst, majd még nehezebben
előhúzott egy doboz gyufát. A fiatal nő nyugtalanul dobolt a
bőrtáskán. – Csak nyugodtan, ne kapkodjon – mondta
szarkasztikusán.
 – Bocsánat – mondta, miután mélyen leszívta a füstöt. –
Megviseli az idegeket, ha az ember ilyen endroit-ban
kénytelen tartózkodni.
– Renee? – döbbent meg Ursula.
– Mi köze hozzá? – váltott át a nő korábbi bárdolatlan
modorára.
– Pár hete találkoztunk a Charing Cross Szálloda
mosdójában.
– Összetéveszt valakivel – közölte erőltetetten a nő. –
Mindig ez történik. Olyan az arcom.
Még egyszer mélyen leszívta a füstöt, aztán lassan,
kivételes élvezettel kifújta.
– Van még ilyen kis tablettája? – kérdezte. – Jó pénzt
kapna érte a feketepiacon. – Kábultnak tűnt – Ursula úgy
sejtette, hogy hatni kezd a morfium de aztán kihullott a
cigaretta az ujjai közül, és fennakadt a szeme. Görcsösen
rángatózni kezdett. Mr. Emslie megfogta a kezét.
Ursula, aki Mr. Emslie-re pillantott, ekkor vette észre
Millais Buborékok című képének színes reprodukcióját, ami
Mr. Emslie mögött egy ragasztószalagon lógott az egyik
homokzsákon. Utálta ezt a képet, az összes preraffaelita
festőt a bágyadt, elkábítottnak tűnő asszonyaikkal. Aligha ez
a megfelelő idő és hely a művészetkritikához, gondolta.
Közönyössé vált a halál iránt. Lágy lelke megkeményedett.
(Még szerencse, gondolta.) Tűzben edzett acélkarddá vált. És
ismét másutt találta magát, az idő vibrálása elrepítette.
Lefelé ment egy lépcsőn, virágzott a lilaakác, kirepült egy
ablakon.
Mr. Emslie bátorítóan beszélt Reneehez.
 – Gyerünk, Susie, itt ne hagyjon minket. Szélsebesen
kihúzzuk innen, majd meglátja. A fiúk mind ezért törik
magukat. És a lányok is – tette hozzá Ursula kedvéért. Renee
már nem vonaglott, de most ijesztően reszketni kezdett, és
Mr. Emslie most már sürgetően biztatta.
– Gyerünk, Susie, gyerünk már, kislány, el ne aludjon
nekem, így ni, jó kislány.
– Renee a neve – mondta Ursula –, még ha tagadja is.
– Mindet Susie-nak szólítom – mondta halkan Mr. Emslie.
– Volt egy kislányom, akit így hívtak. Kicsi vót még, amikor
elvitte a torokgyík.
Renee még utoljára görcsösen összerándult, aztán
kihunyt az élet a félig nyitott szemében.
– Vége – mondta szomorúan Mr. Emslie. – Valószínűleg
belső sérülései voltak. – Takaros fűszeres írásával lejegyezte
egy címkére, hogy „Argyll Road”, és a lány ujjára kötötte.
Ursula kifejtette a táskát Renee nehezen engedő ujjai közül,
és kirázta a tartalmát. – A személyi igazolványa – emelte fel,
hogy Mr. Emslie is lássa. Kétségbevonhatatlanul a „Renee
Miller” név állt rajta. Mr. Emslie a nevet is ráírta a címkére.
Mialatt Mr. Emslie hozzáfogott a bonyolult manőverhez,
hogy megforduljon, és megpróbáljon kikúszni a pincéből,
Ursula felvette az arany cigarettatárcát, ami egy
púderkompakttal meg egy rúzzsal meg néhány kotonnal meg
isten tudja, még mivel együtt Renee retiküljének tartalmát
képezte, kiesett. Biztos volt benne, hogy nem a lányé volt,
hanem lopott holmi. Nehezen tudta Reneet és Crightont egy
szobában, nemhogy egy ágyban elképzelni. A háború valóban
furcsa embereket sodor egymáshoz, gondolta. Crighton egy
szállodában vagy egy még kevésbé higiénikus endroit-ban
szedhette fel. Vajon hol tanult Renee franciául? Bizonyára
csak pár szót tudott. Mindenesetre nem Crightontól, aki úgy
tartotta, az angol éppen elég a világ feletti uralomhoz.
A zsebébe csúsztatta a cigarettatárcát és a személyi
igazolványt.

A törmelékkupac megcsúszott, amikor rák módjára kifelé

evickéltek a pincéből, és majd’ meghaltak a rémülettől (már
nem kísérleteztek, hogy megforduljanak). Örökkévalóságnak
tűnő ideig mozdulatlanul, macska módjára
összegömbölyödve vártak, levegőt is alig mertek venni.
Amikor úgy érezték, hogy már biztonságos mozogni,
rádöbbentek, hogy az elmozdulás miatt a barikád
áthatolhatatlanná vált, és kénytelenek voltak egy másik,
nyakatekertebb kiutat keresni. Négykézláb kúsztak az épület
összetört padozatán.
– Tönkreteszi a hátamat ez a móka – morogta mögötte
Mr. Emslie.
– Nekem meg a térdemet – mondta Ursula. Elcsigázott
szívóssággal haladtak előre. Ursula egy vajas pirítós
gondolatával vidította fel magát, bár Phillimore Gardensben
kifogyott a vaj, és hacsak Miibe ki nem mozdult otthonról,
hogy sorba álljon (ami nem volt valószínű), kenyerük sem
volt.
A pince véget nem érő labirintusnak bizonyult, és
Ursulában lassan derengeni kezdett, hogy odafent miért
tartanak sokakat eltűntként nyilván: titokban idelent
rejtőznek. A ház lakói nyilvánvalóan óvóhelynek használták a
pincét. A halottak – férfiak, nők, gyerekek, sőt még egy kutya
is – úgy néztek ki, mintha ott hántolták volna el őket, ahol
porgubóban ültek, és inkább szobroknak vagy őskori
leleteknek látszottak. Ursulát a látvány Pompejire vagy
Herculaneumra emlékeztette. Ursula mindkét helyen járt, a
kissé fellengzősen európai „Nagy Körútjának” nevezett
utazása alatt. Bolognában lakott, ahol összebarátkozott egy
amerikai lánnyal, Kathyvel, egy lelkes teremtéssel, és együtt
indultak a röpke megállásokkal tarkított útjukra Velencébe,
Firenzébe, Rómába, Nápolyba, mielőtt Ursula a külföldön
töltött éve utolsó állomására, Nancybe nem utazott.
Nápolyban – a város őszintén megvallva halálra rémítette
őket – egy szószátyár privát idegenvezetőt fogadtak, és
életük leghosszabb napján eltökélten caplattak végig a Római
Birodalom elveszett városainak száraz, poros romjai között,
a kíméletlenül tűző déli nap alatt.
– A mindenül – nyögte Kathy, amikor az elhagyott
Herculaneumban botorkáltak. – Bárcsak senki se vette volna
a fáradságot, hogy kiássa őket. – A barátságuk rövid időre
fellobbant, és éppen olyan gyorsan ki is hunyt, amikor
Ursula Nancybe utazott.
„Kiterjesztettem a szárnyaimat, és repülni tanultam”, írta
Pamelának, miután elhagyta Münchent és a házigazdáit,
Brenneréket. „Tapasztalt nagyvilági nő lettem”, bár szárnyát
próbálgató madárkánál nem volt több. Ha ez az év
megtanította valamire, akkor ez az volt, hogy miután
magántanulók sorát viselte el, rájött, hogy egyvalamit nem
akar: tanítani.
Visszatértekor – a közszolgálat felé kacsintgatva – a
tanítás helyett elvégzett egy gyors- és gépírási gyorsított
tanfolyamot High Wycombe-ban, amit egy bizonyos Mr.
Carver tartott, akit később nyilvános magamutogatásért
tartóztattak le. („Egy kukacvillantó?” – görbült le undorral
Maurice szája, mire Hugh rákiabált, hogy takarodjon a
szobából, és soha többé ne merjen így beszélni a fedele alatt.
„Infantilis – mondta, amikor Maurice nagy ajtócsapkodással
kivonult a kertbe. – Valóban alkalmas lenne a házasságra?”
Maurice azzal a hírrel érkezett haza ugyanis, hogy
bejelentette: eljegyzett egy Edwina nevű lányt, egy püspök
legidősebb lányát. „Jesszusom! – szörnyülködött Sylvie. –
Térdet kell hajtanunk?” „Ne légy nevetséges” – mondta
Maurice, mire Hugh így szólt: „Hogy mersz ilyen hangon
beszélni édesanyáddal?” – Minden tekintetben rettenetesen
rossz hangulatú látogatás volt.)
Mr. Carver nem volt olyan rossz ember. Lelkesedett az
eszperantóért, ami akkoriban esztelen különcségnek
számított, de Ursula mostanában gyakran gondolt rá, hogy jó
lenne egy olyan egyetemes nyelv, amilyen egykor a latin volt.
De mennyire, a közös nyelv nagyszerű ötlet, mondta Miss
Woolf, de teljesen utópisztikus. Mint minden jó ötlet, fűzte
hozzá szomorúan.
Ursula szűzként vágott neki az európai körútnak, de már
nem így tért haza. És ezt Olaszországnak köszönhette. („Ha
valaki Itáliában sem talál szeretőt, akkor hol?” – kérdezte
Millie.) A fiú, Gianni filológiai doktorátusra készült a
Bolognai Egyetemen, és komolyabb, megfontoltabb volt, mint
amire Ursula egy olasztól számított. (Bridget romantikus
regényeiben az olaszok mindig magával ragadó, de
megbízhatatlan férfiak voltak.) Gianni figyelmes
ünnepélyességet kölcsönzött a szüzessége elvesztésének, és a
beavatási szertartás ettől kevésbé volt kínos és kellemetlen,
mint amennyire Ursula tartott tőle.
– Te jó ég, de merész vagy! – mondta Kathy. Ursulát
bizonyos szempontból Pamelára emlékeztette, másokból
viszont egyáltalán nem. Darwin higgadt tagadását illetően
például semmiképpen sem. Kathy, aki baptista volt, a
jövendőbeli férjének tartogatta magát, de pár hónappal az
után, hogy visszatért Chicagóba, az anyja megírta Ursulának,
hogy Kathy meghalt egy csónakbalesetben. Bizonyára átnézte
a lánya noteszát, és sorban írt mindenkinek. „Milyen
borzalmas munka”, gondolta Ursula. Amikor Hugh meghalt,
csak betették az értesítést a The Timesba. Szegény Kathy a
semminek tartogatta magát. A sír privát szállás, ahol kevés
alkalmat kínál a szeretkezés.163
– Miss Todd?
– Bocsásson meg, Mr. Emslie. Olyan, mintha kriptában
lennénk, ami tele van ódon halottakkal.
– Igen, és szeretnék is mielőbb kikerülni innen, mielőtt
én is csatlakozom hozzájuk.
Ursula térde belenyomódott valami puhába és
ruganyosba, miközben óvatosan kúszott előre, és amikor
visszahőkölt, beverte a fejét egy törött szarufába, amitől por
záporozott rájuk.
– Nem esett baja? – kérdezte Mr. Emslie.
– Nem.
– Meg kell állnunk valami miatt?
– Várjon csak. – Ursula egyszer már állt holttesten, és
ebből ráismert a süppedős, húsra emlékeztető sajátosságára.

163
Andrew Marvell: Vonakodó kedvesemhez (Faludy György fordítása).
Érezte, hogy meg kellene vizsgálnia, de isten látta lelkét,
nem fűlött hozzá a foga. Levilágított a poros ruhacsomagra, a
rongyokra – horgolásra, szalagokra, gyapjúkötésre –, ami
részben beleágyazódott a földbe. Akár egy varrókosár
tartalma is lehetett volna. De persze nem az volt. Ursula
felhajtott egy réteg kötött holmit, aztán még egyet, mintha
egy rosszul beburkolt csomagot bontott volna ki vagy egy
nagy, feszes káposztafej leveleit hántotta volna le. Végül az
összepréselt tömegből egy sértetlen kis kéz került elő, mint
egy apró csillag, és Ursula úgy sejtette, rátalált Emilre. Jobb
is, hogy meghalt az anyja, gondolta, mint hogy erről
tudomást szerezzen.
– Csak óvatosan, Mr. Emslie – szólt hátra a válla fölött. –
Itt egy kisbaba van, próbálja meg kikerülni.

– Jól vannak? – kérdezte Miss Woolf, amikor végül

vakondokként napvilágra kerültek. Az utca túloldalán már
majdnem kialudt a tűz, az utca borongós volt a sötéttől, a
koromtól és a mocsoktól. – Hányat találtak?
– Elég sokat – felelte Ursula.
– Könnyen kiemelhetők?
– Nehéz megmondani. – Átnyújtotta Renee személyi
igazolványát. – Egy csecsemő is van lent. Sajnos, nagyon
csúnya eset.
– Van tea – mondta Miss Woolf. – Menjen, és igyon.
Mialatt a tábori konyhához igyekezett Mr. Emslie-vel,
megdöbbenve látta, hogy távolabb egy kutya kuporog az
egyik kapualjban.
– Mindjárt jövök – mondta Mr. Emslie-nek. – Kérem,
töltsön nekem is. Két cukorral iszom.
Apró, jellegtelen terrier volt, sírt és reszketett a
félelemtől. A kapualj mögött a ház majdnem teljesen eltűnt,
és Ursula azon töprengett, vajon itt volt-e a kutya otthona, és
az állat valamiféle biztonságot vagy védelmet vár tőle, vagy
csak nem tudja, hova mehetne. Amikor Ursula a közelébe ért,
az állat továbbszaladt, és Ursula kergetni kezdte. Nyavalyás
kutya, gondolta. Végül utolérte, felkapta, és a karjába
szorította, mielőtt a kutya megint elfuthatott volna. Az állat
egész testében remegett. Ursula magához ölelte,
megnyugtatóan beszélt hozzá, kicsit úgy, mint Mr. Emslie
Reneehez. Az arcát a kutya bundájára fektette (az állat
undorítóan koszos volt, de Ursula is). Olyan kicsi és
gyámoltalan volt. „A betlehemi gyermekmészárlás” – mondta
a minap Miss Woolf, amikor megtudták, hogy az East Enden
egy iskolát telibe talált egy bomba. De hát nem ártatlan-e
mindenki? (Vagy nem bűnös-e?) „Az a pojáca Hitler egészen
biztosan nem – mondta Hugh, amikor utoljára beszélgettek.
– Mindennek ő az oka, az egész nyomorult háború.” Hát már
tényleg soha többé nem látja az apját? Kiszakadt belőle a
zokogás, és a kutya félelmében vagy együttérzésből
vinnyogni kezdett, hogy melyikből, nehéz lett volna
megállapítani. (A Todd családban nem volt senki, talán az
egy Maurice kivételével, aki ne tulajdonított volna emberi
érzéseket a kutyáknak.)
 Abban a pillanatban iszonyatos robaj hallatszott
mögöttük, a kutya igyekezett ismét elinalni, és Ursula
kénytelen volt erősebben fogni. Amikor megfordult, látta,
hogy az égő ház oromfala jóformán egy darabban dől le, és a
téglák gyilkosan potyognak a Női Önkéntes Szolgálat tábori
konyhájára.

A Női Önkéntesektől ketten haltak meg, rajtuk kívül Mr.

Emslie, és Tony is, a küldöncük, aki arra száguldott a
biciklijén, de sajnos nem elég gyorsan. Miss Woolf a
fájdalommal nem törődve letérdelt az éles, törött téglára, és
megfogta a kezét. Ursula mellé kuporodott.
– Jaj, Anthony! – kiáltott fel Miss Woolf. Képtelen volt
többet mondani. A haja kiszabadult szokásos feszes kis
kontyából, ami vadságot kölcsönzött a külsejének; olyan volt,
mint egy drámai hősnő. Tony nem volt eszméletén – szörnyű
fejsebet kapott, erővel kellett kivonszolniuk a falomlás alól –,
és Ursula úgy érezte, valami biztatót kellene mondaniuk,
nem szabadna hagyniuk, hogy megtudja, mennyire el vannak
keseredve. Eszébe jutott, hogy Tony kiscserkész, és a
szabadban töltött idő örömeiről kezdett mesélni neki, hogy
milyen sátrat verni egy mezőn, hallani a közelben csörgedező
patakot, gallyakat gyűjteni a tűzrakáshoz, figyelni, ahogy
reggel felszáll a köd, miközben reggelit főznek a szabadban.
– Milyen sok szórakozásban lesz részed, amint vége a
háborúnak! – mondta.
– És édesanyád milyen boldog lesz, amikor ma este
hazaérsz! – tette hozzá Miss Woolf, belemenve a színjátékba.
A szájára szorította a kezét, hogy elfojtsa a zokogását. Tony
nem mutatta, hogy hallja őket, és nézték, ahogy holtsápadt
lesz, a bőre színe, akár a felvizezett tejé. Bevégeztetett.
– Jaj, istenem! – zokogott fel Miss Woolf. – Nem bírom
elviselni!
– Pedig el kell viselnünk – törölte le a kézfejével Ursula a
taknyát, könnyeit és a kormot, és arra gondolt, hogy más
esetben bizonyosan felcserélődtek volna a szerepek ebben a
párbeszédben.

– Istenverte hatökrök! – dühöngött Fred Smith. – Mi az

ördögnek tették a konyhát oda? Közvetlenül az oromfal
mellé?
– Nem sejtették – mondta Ursula.
– Hát tudniuk kellett volna.
– Valakinek meg kellett volna mondania nekik, a fenébe
is! – vesztette el az önuralmát hirtelen Ursula. – Mondjuk
egy istenverte tűzoltónak!
Hajnalodott, hallották, hogy lefújják a légiriadót.
– Mintha láttam volna korábban is – próbált Ursula
békülékeny hangot megütni. – De aztán azt gondoltam, csak
képzelődöm. – Tudta, hogy Fred azért dühös, mert
meghaltak, nem azért, mert ostobaságot csináltak.
Úgy érezte, mintha egy álomban lenne, eltávolodott a
valóságtól.
– Engem sem sok választ el a haláltól – jelentette ki. –
Aludnom kell, mielőtt megbolondulok. A sarkon túl lakom –
tette hozzá. – Még szerencse, hogy nem a lakásunk kapott
találatot. És az is, hogy a kutya után szaladtam. – Az egyik
mentőstől kapott egy darabka kötelet, amit a kutya nyakába
köthetett, a másik végét pedig egy földből kiálló fadarabhoz
csomózta. Eszébe jutott a hordágyas férfi, aki a kezeket,
lábakat szedte össze. – A körülmények megkövetelik, hogy
így nevezzem, Luckynak, Mázlinak bár ez elég elcsépelt név.
Ő mentett meg. Én is ott ittam volna a teámat, ha nem
szaladok utána.
– Istenverte bolondok – hajtogatta a fiú. –
Hazakísérhetem?
– Örülnék neki –, de nem a Phillimore Gardens felé
indult, a „sarkon túlra”, hanem fáradtan, egymás kezét fogva
baktattak, mint a gyerekek a Kensington High Streeten,
mellettük a kutya. Az utca most hajnalban majdnem kihalt
volt, a figyelmüket pusztán egy lángoló gázvezeték terelte el.
Ursula tudta, hova tartanak. Valahogy elkerülhetetlen
volt.

Izzie hálószobájában az ágy mellett egy bekeretezett kép

volt. Az Augustus kalandjainak, egyik eredeti illusztrációja,
egy skicc, ami a szemtelen kisfiút és a kutyáját ábrázolta.
Karikatúra felé hajlott az iskolai sapkával, Augustus taknyos
orrával és a kissé idióta külsejű westie-vel, aki nyomokban
sem hasonlított az igazi Jockra.
A kép faséban volt azzal, ahogy Ursula Izzie szobájára
emlékezett, mielőtt ideiglenesen lezárták: a nőies budoárral,
ami csupa elefántcsontfehér csipke, halvány szaténselyem
volt, tele metszett üvegekkel és zománcozott hajkefékkel. A
tüneményes Aubusson szőnyeget szorosan felcsavarták, és
egy vastag kötéllel összekötve a fal mellé tolták. Az egyik
falat régebben egy jelentéktelenebb impresszionista festő
alkotása díszítette, amit Izzie – Ursula sejtése szerint – nem
annyira a művész szeretete, mint inkább amiatt választott,
mert illett a berendezéshez. Vajon Augustus azért van-e itt,
kérdezte magától Ursula, hogy emlékeztesse Izzie-t a
sikerére? Az impresszionistát elcsomagolták valami
biztonságos helyre, de az illusztrációról megfeledkeztek,
vagy Izzie-t talán már hidegen hagyta. Bármi volt is az oka, a
rajzot védő üvegen egy nagy repedés húzódott keresztben
egyik saroktól a másikig. Ursulának eszébe jutott az éjszaka,
amikor Ralphfal a borospincében jártak, az éjszaka, amikor
Holland House-t lebombázták. Talán akkor repedt meg az
üveg.
Izzie észszerűen úgy döntött, hogy nem marad
Rókazugban a „gyászoló özveggyel”, ahogy Sylvie-t
emlegette, mert „csak marakodni fogunk”, hanem meglépett
Cornwallba, egy sziklaszirtre épült házba („olyan, mint
Manderley,164 hihetetlenül vad és romantikus, bár
szerencsére Mrs. Danvers nem lakik benne”), és nekifogott
az Augustus kalandjai képregény változatának
„termeléséhez” egy népszerű napilap számára. Mennyivel
érdekesebb lenne, gondolta Ursula, ha hagyná felnőni az
Augustusát, ahogy Teddy is felnőtt.
A vastag bársonyfüggönyön egy elmaszatolt, évszakhoz
nem illő nap sugarai próbáltak nagy nehezen behatolni.
Csavargó Nap, te vén bolond, mért kell neked ablakon,

164
Daphne du Maurier népszerű regénye és a belőle készült Hitchock-film
színhelye.
udvaron át ránk csördítened?,165 gondolta. Ha visszamehetne
az időben, és a történelemből választhatna szeretőt, Donne
mellett döntene. Nem Keats mellett, akinek idő előtti halála
beárnyékolna mindent. Persze ez a gond az időutazással – a
lehetetlenségét leszámítva –, hogy az ember Kasszandra
lehet, és az események előre tudásával a gyászos végzet
hangulatát kelti. Fárasztóan irgalmatlan, de csak egy út
nyílik: előre.
Odakint madárcsicsergést hallott, bár még csak
november volt. A Blitz valószínűleg a madarakat is úgy
zavarta össze, ahogy az embereket. Mit tehet velük a sok
robbanás? Bizonyára sokat elpusztít, gondolta. Szegény kis
szívük feladja a harcot a sokk miatt, vagy a légnyomás
szétfeszíti kis tüdejüket. Úgy hullnak le az égből, mint a
súlytalan kövek.
– Elgondolkodott – jegyezte meg Fred Smith. Egyik karját
a feje alá téve feküdt és cigarettázott.
– Maga meg szokatlanul otthonosan érzi magát – mondta
Ursula.
– Úgy is van – mosolyodott el a fiú. Előrehajolva átkarolta
Ursula derekát, és megcsókolta a tarkóját. Koszosak voltak,
mintha egész éjjel egy szénbányában dolgoztak volna. Ursula
emlékezett, milyen szénporosak voltak, amikor azon az
éjszakán a mozdony platformján utaztak. Akkor látta utoljára
Hugh-t.
A Melbury Roadon nem volt meleg víz, sőt semmilyen víz
sem, se villany, mindent elzártak, amíg Izzie távol volt. A
sötétben bekúsztak Izzie csupasz matracára, a porvédő huzat

165
John Donne: A nap felkel (Jékely Zoltán fordítása).
alá, és halálhoz hasonló álomba merültek. Pár órával később
egyszerre ébredtek, és szeretkeztek. Olyan szerelem vagy
őszintén szólva inkább erős vágy volt, amit katasztrófák
túlélőinek – vagy katasztrófákra számító embereknek – kell
megélniük: mentes minden gátlástól, olykor állatias, mégis
gyöngéd és szeretetteljes. És mindvégig érezhető volt benne
a melankólia dallama. Herr Zimmermann Bach-szonátához
hasonlóan felkavarta a lelkét, elszakította az agyát és a
testét. Próbált felidézni Marvelltől még egy sort, talán a
„Test és lélek párbeszédéből”?,166 valamit a láb kötiről, a
megbilincselt kézről meg csontokról, de nem bírta
előbányászni az emlékezetéből. Érdesnek és kíméletlennek
tűnt, amikor annyi selymes bőr és puha hús volt ebben a
(minden tekintetben) elhagyott ágyban.
– Donne-ra gondoltam – vallotta be. – Tudja… Csavargó
Nap, te vén bolond. – „Nagy valószínűséggel nem tudja”,
gondolta.
– Ja? – válaszolta közömbösen a fiú. Valójában
közömbösnél is rosszabbul.
A pincében látott porszürke kísértetek és az, ahogy
rátérdelt a babára, váratlanul tört rá. Egy másodpercig
másutt volt, nem az Argyll Road-i pincében, se Izzie Holland
parki hálószobájában, hanem egy különös átmeneti
állapotban. Zuhant, egyre csak zuhant…
– Kér cigarettát? – kérdezte Fred Smith. Az első csikkről
rágyújtott egy új szálra, és átnyújtotta neki. Ursula elvette.
– Nem szoktam dohányozni – mondta.

166
Vas István fordítása.
 – Én sem szoktam idegen nőket felszedni, és sznob
házakban megkúrni.
– Milyen lawrence-i. És nem vagyok idegen, csaknem
gyerekkorunk óta ismerjük egymást.
– De nem így.
– Remélem is. – Ursula máris kezdte megutálni. –
Fogalmam sincs, mennyi az idő. De reggelire kiváló borral
kínálhatom.
Fred az órájára pillantott.
– Lekéstük a reggelit. Délután három van.
A kutya benyomta az orrával az ajtót, a körmei kopogtak
a csupasz fapadlón. Felugrott az ágyra, és áthatóan Ursulára
függesztette a tekintetét.
– Szegényke – sajnálkozott Ursula. – Biztos majd’ éhen
hal.

– Fred Smith! És milyen volt? Mondd már!

– Kiábrándító.
– Milyen szempontból? Az ágyban?
– Jesszus, dehogy, nem arról van szó. Én soha… szóval ilyet.
Azt hittem, romantikusnak képzeltem. Nem is ez a megfelelő
szó. Buta szó. Talán inkább „érzelemgazdagnak”.
– Átszellemültnek?
– Igen, ez az. Átszellemültséget kerestem.
– Az szerintem inkább rád jellemző, nem fordítva.
Szegény, jó Frednek ezt nehéz lenne teljesíteni.
– Alkottam róla egy eszményt – magyarázta Ursula –, de
ez nem ő volt. Talán szerelemre vágytam.
 – És helyette átkozottul jó szexben volt részed. O, te
szegény!
– Igazad van, igazságtalanság lenne elvárni. Istenem,
borzalmas sznobként viselkedtem vele. Donne-t idéztem.
Szerinted is az vagyok?
– Rémes sznob vagy. És bűzlesz – mondta vidáman Millie.
– Cigaretta, szex, bombák, és még ki tudja, mi más.
Engedjek fürdővizet?
– Kérlek. Isteni lenne.
– És ha már itt tartasz, fürdesd meg azt a nyamvadt
kutyát is a vizedben. Iszonyú büdös. De nagyon cukker –
mondta (ügyetlenül) az amerikai akcentust imitálva.
Ursula felsóhajtott, és nyújtózkodott.
– Tudod, tényleg, de komolyan elegem van a
bombázásból!
– Sajnos, a háborúnak nem lesz egyhamar vége –
válaszolta Millie.
 1941. május

Millie-nek igaza volt. A háború egyre csak folyt. A

rettenetesen kemény téli hidegben aztán az év végén szörnyű
légitámadás érte a Cityt. Ralph segített megmenteni a Szent
Pált a tűztök Az a sok tüneményes Wren-templom!167 Az
utolsó Nagy Londoni Tűzvész pusztítása miatt épültek, és
most megsemmisültek.
Egyébként olyasmivel töltötték az idejüket, amivel a
hozzájuk hasonlók. Moziba jártak, táncoltak, a National
Gallery ebédidei hangversenyeit látogatták. Ettek, ittak és
szeretkeztek. Nem „kurták”. Az nem volt Ralph stílusa.
„Nagyon lawrence-i”168 – mondta hűvösen Fred Smithnek –,
ha jól sejtette, Frednek fogalma sem volt, miről beszél, de a
durva kifejezés nagyon bántotta. Hallotta a bombatalálatok
helyszínein, a nehéz munkát végző mentőcsapat
szókincsének lényeges eleme volt, de nem vele
összefüggésben. Próbálta a fürdőszobai tükörben látott
képmásának mondani, de szégyenletesnek érezte.

– Hol a pokolban jutottál hozzá? – kérdezte a férfi.

167
Sir Christopher Wren volt a székesegyház és sok más londoni templom
főépítésze.
168
D. H. Lawrence a XX. század egyik legjelentősebb angol írója, aki többek
között szokatlan szerelmi regényeivel tabukat döntött.
Ursula még nem látta ilyen döbbentnek. Crighton a
tenyerében méregette a súlyos arany cigarettatárcát.
– Azt hittem, örökre elveszett.
– Tényleg szeretnéd tudni?
– Hát persze – mondta Crighton. – Miért vagy ilyen
titokzatos?
– Jelent valamit a Renee Miller név?
Crighton elgondolkodva a homlokát ráncolta, aztán
megrázta a fejét.
– Sajnos, nem. Kellene?
– Biztos fizettél neki a szexért. Vagy meghívtad
vacsorázni. Vagy csak elszórakoztattad.
– Ó, az a Renee Miller! – nevetett a férfi. Néhány
szívdobbanásnyi csend után így szólt. – Nem, a név nem
jelent semmit. És különben sem hiszem, hogy valaha is
fizettem nőnek szexért.
– A tengerészetnél szolgálsz – emlékeztette Ursula.
– Akkor régen, nagyon régen nem fizetek már érte.
Mindenesetre köszönöm – mondta. – A cigarettatárca sokat
jelent nekem. Apám…
– Adta Jütland után. Emlékszem.
– Untatlak tán?
– Nem. Ugorjunk el valahova. A rejtekhelyre? Mit szólnál
egy kúráshoz?
A férfi harsányan nevetett.
– Ha akarod.
Crighton azt mondta, hogy újabban kevésbé törődik „a
problémákkal”, amikbe beletartozott Moira és a lányok is,
ezért folytatták titkos viszonyukat, bár most már nem
bujkáltak annyira. Crighton annyira más volt, mint Ralph,
hogy Ursula nem is érezte hűtlenségnek. („Milyen
fondorlatos érv!” – jegyezte meg Millie.) Amúgy is ritkán
találkozott Ralphfal, és úgy tűnt, lassan kihűl a kapcsolatuk.

Teddy felolvasta a Kenotáfiumra vésett feliratot.

– „A dicsőséges holtaknak”. Szerinted is azok? Dicsőségesek?
– kérdezte Ursulát.
– Halottnak biztos halottak – felelte a nővére. – De a
„dicsőséges”-t a mi kedvünkért tették hozzá, hogy jobban
érezzük magunkat.
– A holtak nemigen törődnek bármivel is – mondta Teddy.
– Amikor az ember halott, akkor halott. Azt hiszem,
semmi sincs utána, te mit gondolsz?
– A háború előtt még másként gondolkodtam – mondta
Ursula. – Mielőtt még olyan sok holttestet láttam. De most
csak hulladéknak látszanak, amit kidobtak – tette hozzá.
(Eszébe jutott, amit Hugh mondott: „Csak tegyetek ki a
szeméttel.”) – Nem tűnnek olyannak, mint akiknek elszállt a
lelkűk.
– Valószínűleg Angliáért halok meg – jegyezte meg Teddy.
– És nagy az esély, hogy te is. Elegendő ok ez?
– Gondolom. Apa azt mondta, hogy jobban szeretné, ha
életben maradnánk, és jobb, ha élők, és nem halottak és
hősök vagyunk. Szerintem nem gondolta komolyan, nem volt
rá jellemző, hogy kibújjon a felelősség alól. A faluban mit
írtak a háborús emlékműre? A holnapotokért áldoztuk a
mánkat. Ezt teszitek most ti, mindent feláldoztok. De ez
valahogy nincs rendjén.
 Ursula arra gondolt, inkább halna meg Rókazugért, mint
„Angliáért”. A rétért és a cserjésért meg a patakért, a
harangvirágos erdőben csörgedező patakért. Végül is ez
Anglia, nem? E boldog birtok.169
– Honleány vagyok – vallotta be Ursula. – Engem is
meglep, bár nem tudom, miért. Mi is áll Edith Cavell170
szobrán, ami a St. Martin-templomnál áll?
– A hazajisdg nem elég – segítette ki Teddy.
– Te is így gondolod? – kérdezte Ursula. – Szerintem több
mint elég. – Nevetett, és kart karba öltve sétáltak végig a
Whitehallon. A bombák nagy pusztítást végeztek. Ursula
megmutatta Teddynek, hol a kormányzati háborús
irányítóterem. – Ismerek egy lányt, aki odabent dolgozik.
Mondhatni egy szekrényben alszik. Nem bírom a bunkereket,
pincéket és alagsorokat.
– Sokat aggódom miattad – mondta Teddy.
– Én meg miattad – kontrázott Ursula. – És az aggodalom
egyikünkön sem segít. – Úgy beszélt, mint Miss Woolf.
Teddy („Todd repülőtiszt”) elvégezte Lincolnshire-ben a
hadműveleti kiképzést (Whitley-ken repült), és egy-két héten
belül kellett csatlakoznia a nehézbombázói kiképzőegységhez
Yorkshire-ben, hogy megtanuljon repülni az új Halifaxokon,
és elkezdje az első rendes bevetési szolgálatát.
Az első bevetési ügyeletes szolgálatukat csak a bombázók
legénységének fele élte túl, mesélte egy lány a légügyi
minisztériumtól.

169
William Shakespeare: II. Richárd (Somlyó György fordítása).
170
Ápolónőként az első világháborúban szövetséges katonák százait mentette
meg. A németek kivégezték.
 („Nem ugyanez az arány, valahányszor felszállnak? –
kérdezte Ursula. – Nem ezek az esélyek?” „A bombázók
legénységének esetében nem” – válaszolta a
minisztériumban dolgozó lány.)
Ebéd után Teddy visszakísérte az irodába. Ursula egy
hosszú órát volt távol. Az irodában nem volt olyan hektikus a
munka.
Elegáns helyre akartak beülni, de egy brit étterem lett a
vége, ahol marhasültet ettek, aztán szilvás lepényt sodóval. A
szilva persze konzervből volt. Mégis nagy élvezettel ették.
– Az a sok név – nézett fel Teddy a Kenotáfiumra. – A sok
élet. És most megint. Valami baj van az emberi fajjal. Aláás
mindent, amiben hinni szeretnénk. Nem gondolod?
– Nincs értelme töprengeni – jelentette ki Ursula
szaporán. – Élned kell az életed. – („Tényleg kezd Miss
Woolffá válni”, gondolta.) – Végtére is csak ez az egy van,
meg kell próbálnunk a legtöbbet kihozni belőle. Tökéletes
ugyan sosem lesz, de legalább igyekszünk. (Az átváltozás
befejeződött.)
– És ha lehetőségünk adódna, hogy újra meg újra leéljük,
amíg végre nem sikerül tökéletesen? – faggatta Teddy. – Hát
nem lenne csodálatos?
– Kimerítő lenne. Szívesen idézném neked Nietzschét, de
biztos hátba vágnál érte.
– Nagy valószínűséggel – mondta Teddy barátságosan. –
Náci, nem?
– Nem egészen. Írsz még verseket, Teddy?
– Már nem találom a szavakat. Minden, amit érzek,
szublimálásnak tűnik. Hogy a háborúhoz szép szavakat
keressek. Nincs hozzá szívem.
 – A sötét, dobogó, véres szív?
– Talán neked kellene verset írnod – nevetett Teddy.

Míg Teddy Londonban volt, Ursula nem járőrözött, Miss

Woolf nem osztotta be szolgálatra. A légitámadások is
szórványosabbak lettek. Márciusban és áprilisban szörnyű
támadások érték őket, és a borzalmat fokozta, hogy volt egy
lélegzetvételnyi szünet, amikor nem bombáztak.
– Furcsa – jegyezte meg Miss Woolf –, de olyan
pattanásig feszültek az ember idegei, amikor szünet nélkül
támadnak, hogy majdnem könnyebb elviselni.
Ursula szolgálati helyén kifejezetten nyugalom volt.
– Hitlert most jobban érdekli a Balkán – vélekedett Miss
Woolf.
– Oroszországot támadja meg – mondta jól értésükén
Crighton. Millie megint a társulatával turnézott, és maguk
voltak a kensingtoni lakásban.
– De hiszen az őrültség lenne!
– Mégis mire számítottál? Az az ember őrült. – Crighton
felsóhajtott. – Ne beszéljünk a háborúról. – Az Admiralitás
whiskyjét itták, és römiztek, mint egy idős házaspár.
Teddy az Exhibition Roadig, az irodájáig kísérte.
– A háborús irányítótermedet fennkölt épületnek
képzeltem, galériával meg oszlopokkal, nem egy bunkernek.
– Az oszlopcsarnok Maurice-nak jutott.
Amint beért, lecsapott rá Ivy Jones, az egyik telexgépkezelő
lány.
– Sötét ló maga, Miss Todd, hogy eltitkolta előlünk azt a
káprázatos férfit! – és Ursula arra gondolt, ez a vége, ha az
ember túl barátságos a személyzettel.
– Rohannom kell – mondta. – A napi helyzetjelentés nem
vár.
A „lányai”, Miss Fawcett és a hozzá hasonlók iktatták,
egybevetették és elküldték neki a sárgásbarna dossziékat,
hogy napi, heti vagy néha óránkénti összefoglalókat
írhasson. Sosem volt vége: napi összesítés, kárösszesítés,
helyzetjelentés. Aztán az egészet le kellett gépelni, másik
sárgásbarna dossziéba lefűzni, és Ursulának aláírva ki kellett
léptetni őket, mielőtt a dossziék továbbkerültek volna
olyasvalakihez, mint Maurice.
– Fogaskerekek vagyunk csak egy nagy gépezetben, nem?
– mondta neki Miss Fawcett, mire Ursula így válaszolt. – Ne
feledje, hogy fogaskerék nélkül gépezet sincs.

Teddy elvitte valahova egy italra. Meleg este volt, a fák

virágban; egy pillanatra úgy tetszett, mintha véget ért volna
a háború.
Teddy nem akart a repülésről beszélni, vagy a háborúról,
még Nancyről sem. Vajon ő hol lehetett? Nyilvánvalóan
olyasmit csinált, amiről nem beszélhetett. Mintha már senki
sem akart volna semmiről sem beszélni.
 – Akkor beszélgessünk Apáról – javasolta Teddy, így hát
róla beszélgettek, és olyan volt, mintha Hugh végre abban a
búcsúztatásban részesült volna, amit megérdemelt.
Teddy másnap reggel szállt fel a vonatra, hogy Rókazugba
utazzon, ahol pár napot akart tölteni.
– Magaddal vinnél még egy evakuáltat? – kérdezte
Ursula, és átadta Mázlit. Mázli egész nap a lakásban volt,
míg Ursula dolgozott, de amikor éjszaka szolgálatban volt,
gyakran magával vitte a szolgálati helyére, és a többiek
kabalának tekintették. Még Mr. Bullock is, aki pedig nem
látszott kutyabarátnak, mégis maradékot és csontokat hozott
neki. Volt, amikor a kutya jobban evett, mint Ursula. London
ezzel együtt háborús időkben nem megfelelő hely egy kutya
számára, mondta Teddynek. – A zaj nagyon megijeszti.
– Tetszik nekem ez a kutya – simogatta meg Teddy az
állat fejét. – Nyílt és becsületes képe van.
Ursula lement Marylebone-ba, hogy elbúcsúztassa őket.
Teddy a hóna alá csapta a kiskutyát, és édesen, ugyanakkor
ironikusan szalutált neki, aztán felszállt a vonatra. Ursulát
majdnem olyan szomorúság fogta el, hogy el kell válnia a
kutyától, mint amit Teddyvel kapcsolatban érzett.

Túlzottan optimisták voltak. Májusban egy iszonyatos

légitámadást kaptak.
Találat érte a Phillimore Gardens-i házukat is.
Szerencsére se Ursula, se Millie nem voltak otthon, de a tető
és a felső emelet megsemmisült. Ursula azonban egyszerűen
visszaköltözött, és egy darabig ott táborozott a házban. Jó idő
volt, és valami nyakatekert módon még élvezte is. Még volt
víz, villany viszont nem, és a munkahelyén kölcsönkapott
valakitől egy régi sátrat, így vászon alatt aludt. Utoljára
Bajorországban aludt sátorban, amikor elkísérte a Brenner
lányokat a hegyekben tett nyári BDM-expedíciójukra, és egy
sátorban aludt Klarával, a legidősebbel. Nagyon
megkedvelték egymást, de a háború kitörése óta nem hallott
róla.
Crighton derűlátóan fogadta az al fresco
lakásviszonyokat, „mintha a fedélzeten aludna, az Indiai-
óceánon, a csillagok alatt”. Ursulába belehasított az irigység,
hiszen még Párizsba sem jutott el. Az ismeretlen világ szélét
a München-Bologna-Nancy-tengely jelentette számára. A
barátnőjével, Hilaryvel, aki a szekrényben aludt az
irányítóteremben, azt tervezték, hogy átbicikliznek
Franciaországon, de aztán a háború közbeszólt. Mindenki a
kis „felséges szigeten”171 ragadt. Ha túl sokat törték rajta a
fejüket, könnyen elfoghatta őket a klausztrofóbia.
Amikor Millie visszajött az ENSA turnéjáról, kijelentette,
hogy Ursula teljesen megőrült, és ragaszkodott hozzá, hogy
másik lakást keressenek, így egy kopott kis lakásba költöztek
Lexham Gardensbe, amiről Ursula azonnal tudta, hogy sosem
fogja megszeretni. („Ha akarod, együtt lakhatnánk, te meg
én – vetette fel Crighton. – Egy kis lakás Knightsbridge-ben?”
– Ursula habozott.)
De persze nem ez volt a legrosszabb. Az említett
légitámadáskor telibe találta egy bomba az állomáshelyüket,
és Herr Zimmermann és Mr. Simms is meghalt.

171
William Shakespeare: II. Richárd (Somlyó György fordítása).
 Herr Zimmermann temetésén egy menekültekből álló
vonósnégyes Beethovent játszott. Miss Woolftól eltérően
Ursula úgy gondolta, egy nagy zeneszerző műveinél többre
lenne szükség a sebeik begyógyításához. „Hallottam őket
játszani a háború előtt a Wigmore Hallban – súgta oda Miss
Woolf. – Kiválóak.”
A temetés után Ursula megkereste Fred Smitht a tűzoltó-
parancsnokságon, és kivettek egy szobát egy förtelmes kis
szállóban a Paddington állomás környékén. Később, szex
után, ami ugyanolyan elsöprő erejű volt, mint előzőleg, az
érkező és kigördülő vonatok zakatolására aludtak el. Biztos
hiányzik neki, gondolta Ursula.
Amikor felébredtek, Fred így szólt.
– Bocsásson meg, hogy olyan marha voltam, amikor
legutóbb együtt voltunk. – Elment, és két bögre teával jött
vissza. Ursula úgy gondolta, a kedvességével biztos levett
valakit a lábáról a szállodában, mert nem tűnt olyan helynek,
ahol konyha van, nemhogy szobaszerviz. Fredből természetes
báj áradt, akárcsak Teddyből, ami egyenes jellemükből
fakadt. Jimmy varázsa más volt, talán csalfább.
Felültek az ágyban, teát ittak és cigarettáztak. Ursula
Donne versére gondolt, „Az ereklyé”-re, egyik kedvencére –
Szőke hajból font karpántot a csontok / Közt: békén hagy
azonmód, / Mondván, itt szerelmesek fekszenek172 –, de
visszafogta magát, és nem szavalta el, tekintettel arra, hogy
legutóbb milyen rosszul jött ki a dolog. Milyen furcsa lenne,
gondolta, ha a szállodát találat érné; senki sem tudná,
kicsodák, nem értenék, mit keresnek itt együtt, összefonódva

172
John Donne: Az ereklye (Ferencz Győző fordítása).
egy ágyban, ami a sírjuk lett. Az Argyll Road óta nagyon
beteges gondolatai támadtak. Más esetekhez képest eltérő
módon hatott rá. Milyen feliratot szeretne a fejfájára,
merengett lustán. „Ursula Beresford Todd, végsőkig
rendíthetetlen”.
– Tudja, mi magával a gond, Miss Todd? – kérdezte Fred
Smith, és elnyomta a csikkjét. Megfogta Ursula kezét,
belecsókolt a tenyerébe, és Ursula azt gondolta, meg kell
ragadni ezt a pillanatot, mert olyan édes!
– Nem. Micsoda? – kérdezte, de sosem tudta meg, mert
felsivított a sziréna, és Fred felkiáltott. – Bazmeg, bazmeg,
bazmeg, szolgálatban kéne lennem! –, azzal magára kapkodta
a ruháját, sietve megcsókolta, és kivágtatott a szobából.
Ursula sosem látta többé.

Ursula a belügyi biztonsági háborús feljegyzést olvasta május

11-e rettenetes kora reggeli perceiben…
Jelentés ideje: 00.45. Jelentés formája: távgépíró. Bejövő
vagy kimenő: bejövő. Tárgy: South West India kikötői iroda,
N. H. (nagy hatóerejű) bomba rombolta le. És találat érte a
Westminster Abbey-t, a Parlamentet, De Gaulle
főhadiszállását, a Pénzverdét, a törvényszéki palotát. St.
Clement Dane’st a két szemével látta: úgy égett a Strandén,
mint egy hatalmas kéménytűz. Nem beszélve a hátköznapi
emberekről, akik fontos mindennapjaikat élték Bermondsey-
ben, Islingtonban, Southwarkban. A felsorolásnak se vége, se
hossza nem volt. Miss Fawcett zökkentette ki belőle.
– Üzenete érkezett, Miss Todd – és átnyújtott egy papírt.
 Egy lány, aki ismert egy lányt a tűzoltóságnál, a Kisegítő
Tűzoltói Szolgálat jelentésének egyik másolatát küldte el, egy
levélke kíséretében. „Ha jól tudom, a barátja volt.
Részvétem…”
Frederick Smith tűzoltó, egy leomló fal temette maga alá,
amikor Earls Courtban dolgozott egy tűzesetnél.
Istenverte bolond, gondolta Ursula. Istenverte, istenverte
bolond.
 1943. november

Maurice hozta a hírt. Akkor érkezett, amikor a tízóraival

betolták a zsúrkocsit. – Válthatnánk pár szót?
– Kérsz teát? – kérdezte Ursula az asztaltól felállva. –
Biztos jut neked is a miénkből, ami bizonyára jóval alatta
marad az irodádban felszolgált Orange Pekoe-nak,
Darjeelingnek és ki tudja, még minek. És a teasüteményünk
sem érhet fel a tieitekhez. – A kiszolgáló hölgy a közelben
téblábolt. Nem hatotta meg a szópárbaj a magasabb
régiókból érkezett betolakodóval.
– Nem, nem, köszönöm nem kérek teát. – Maurice
meglepően udvarias és visszafogott volt. Ursula már
korábban felfigyelt rá, hogy Maurice szinte mindig elfojtott
dühtől fuldoklott (milyen furcsa ilyen állapotban leélni egy
életet!), és bizonyos szempontból ezzel Hitlerre emlékeztette
(hallotta hírét, hogy Maurice üvöltözik a titkárnőkkel.
„Milyen igazságtalan vagy! – mondta Pamela. – De
megnevettetsz!”).
Maurice sosem piszkolta be a kezét. Sosem járt
bombatámadások helyszínén, nem vált szét a kezei között
senki, mint egy karácsonyi pukkanó bonbon, nem térdelt egy
foltos ruha- és húsbatyura, ami nemrég még kisbaba volt.
Mi a csodát keres itt? Megint a szerelmi életével
kapcsolatban akarja kioktatni? Meg sem fordult a fejében,
hogy azért jött, hogy elmondja:
 – Ne haragudj, hogy ezt kell elmondanom (mintha ez egy
hivatalos bejelentés lenne), de Ted beadta.
– Micsoda? – Ursula képtelen volt kihámozni a mondat
értelmét. Mit adott be? – Nem értem, mit mondasz, Maurice.
– Tedről van szó – mondta a bátyja. – Ted gépe lezuhant.
Teddy biztonságban volt! A szolgálati ideje „lejárt”, és
most egy hadműveleti kiképzőegységnél tanított. Hadi
érdemkereszttel kitüntetett repülőőrnagy volt (Ursula,
Nancy és Sylvie büszkeségtől dagadó kebellel mentek el a
Palotába). Aztán kérvényezte, hogy visszatérhessen egy
harcoló alakulathoz. („Úgy éreztem, muszáj ezt tennem.”) A
lány, akit Ursula a légügyi minisztériumban ismert – Anne
volt a neve – azt mondta, hogy a második szolgálati
időszakot negyvenfőnyi repülőgép-legénységből egy ember
éli túl.
– Ursula! – szólt rá Maurice. – Érted, mit mondok?
Elvesztettük.
– Akkor majd megtaláljuk.
– Nem. Hivatalosan „bevetés közben eltűnt”-nek
nyilvánították.
– Akkor nem halott! – mondta Ursula. – Hol történt?
– Berlin fölött, néhány éjszakával ezelőtt.
– Kiugrott és fogságba esett – mondta Ursula, mintha
megmásíthatatlan tényt közölne.
– Sajnos, nem – mondta Maurice. – Lángolt a gépe,
amikor lezuhant. Senki sem ugrott ki belőle.
– Ezt meg honnan tudod ilyen biztosan?
– Látták. Egy szemtanú. Egy pilótatársa.
– Ki? Ki volt, aki látta?
– Nem tudom. – Maurice kezdte elveszteni a türelmét.
 – Nem – ismételte meg Ursula. Aztán megint csak nem.
Felgyorsult a szívverése, és kiszáradt a szája. Elhomályosult
a világ a szeme előtt, pettyekre esett szét, mint egy
pointillista festmény. Az ájulás szélén állt.
– Jól vagy? – hallotta Maurice hangját. Jól vagyok?,
kérdezte magától. Jól vagyok? Hogy lehetnék jól?
Maurice hangja messziről jött. Hallotta, ahogy egy
lányért kiabál. Széket hoztak, elfutottak egy pohár vízért.
– Tessék, Miss Todd – mondta a lány. – Hajtsa le a fejét. –
A lány Miss Fawcett volt, egy kedves teremtés.
– Köszönöm, Miss Fawcett – motyogta.
– Anya is rosszul fogadta – jegyezte meg Maurice, mintha
elgondolkodtatná a gyász. Sosem szerette úgy Teddyt, ahogy
a család többi tagja.
– Nos – veregette meg Ursula vállát, Ursula próbálta
rezzenetlenül tűrni. – Ideje visszamennem az irodámba.
Találkozunk majd Rókazugban – vetette oda mintegy
mellékesen, mintha a beszélgetés legkellemetlenebb részén
túlesve üdítőbb csevegéssel folytathatták volna.
– Miért?
– Mit miért?
Ursula kihúzta magát. A kezében tartott pohár
megremegett.
– Miért találkozunk Rókazugban? – Érezte, hogy Miss
Fawcett még féltő gondoskodással a közelben téblábol.
– Nos, a család össze szokott gyűlni ilyen alkalmakkor.
Végtére is nem lesz temetés.
– Nem?
– Persze hogy nem. Nincs holttest – mondta. Megvonta
vajon a vállát? Igen? Ursula remegett, úgy érezte, talán
mégis elájul. Bárcsak átölelné valaki, gondolta. De nem
Maurice. Miss Fawcett kivette a poharat a kezéből. –
Természetesen leviszlek kocsival – mondta Maurice. Anya
nagyon feldúltnak hangzott – tette hozzá.
Telefonon értesítette? Milyen irtózatos, gondolta
zsibbadtan. Bár végül is mindegy, hogy közlik a hírt. De
mégis az, hogy Maurice a háromrészes hajszálcsíkos
öltönyében, az íróasztalának dőlve, és most a körmeit
vizsgálgatva arra várjon, hogy azt mondja, minden rendben,
jól van és elmehet…
– Jól vagyok. Elmehetsz.
Miss Fawcett forró, édes teát hozott.
– Nagyon sajnálom, Miss Todd. Hazakísérjem?
– Nagyon kedves öntől, de megleszek. Legyen szíves
idehozni a kabátomat.

A markában gyűrögette az egyenruhája sapkáját.

Idegesítették, már a puszta jelenlétükkel is. Roy Holt sört
ivott egy gödröcskés, nagy üvegkorsóból, de akkora
kortyokkal, mintha nagyon szomjas lenne. Teddy barátja, a
halála szemtanúja volt. A „pilótatársa”. Ursula legutóbb ’42
nyarán járt itt, Teddyt látogatta, a sörkertben üldögéltek,
sonkás szendvicset ettek savanyított tojással.
Roy Holt sheffieldi volt, ahol a levegő még Yorkshire-hez
tartozott, de nem volt olyan jó. Az anyja és a nővére az 1940.
decemberi borzalmas bombázások idején halt meg, és Roy
azt mondta, nem nyugszik, amíg egyenesen Hitler fejére nem
dob egy bombát.
 – Nagyszerű! – dicsérte Izzie. Ursula felfigyelt rá, hogy
sajátosan viselkedik a fiatalemberekkel szemben, egyszerre
anyáskodón és kacéran (régebben csak kokettált). Zavaró
volt látni.
Amint meghallotta a hírt, Izzie azon nyomban otthagyta
Cornwallt, és Londonba utazott, aztán elrekvirált egy autót,
és egy „férfitól, akit a kormányzatnál ismert”, szerzett egy
maréknyi benzinjegyet, és levitte Ursulát Rókazugba, majd
onnan továbbautóztak Teddy légibázisára. („Vonattal sosem
jutnál oda, annál feldúltabb vagy” – jelentette ki Izzie. „A
férfi, akit ismert” általában szépítő kifejezés volt az egykori
szeretőire. „Mit tett azért, hogy ezt megkapja?” – kérdezte a
bárdolatlan benzinkutas, amikor teletöltötték a tankot a
kútjának az északra vezető út mellett. – „Egy rendkívül
fontos emberrel feküdtem le” – válaszolta édesen Izzie.)
Ursula Hugit temetése óta nem találkozott Izzie-vel,
amikor a megdöbbentő vallomást tette, hogy van egy
gyermeke, és Ursula úgy gondolta, hogy talán ismét
szóbahozza a témát a Yorkshire-be vezető úton (kínos lett
volna), mivel Izzie olyan zaklatott volt, és nem tudott mással
beszélni erről, de amikor azt mondta:
– Szeretnél még beszélni a kisbabádról?
Izzie így válaszolt:
– Ja, arról! – mintha valami triviális dologról lenne szó. –
Felejtsd el, hogy bármit is mondtam, csak túlérzékeny
voltam. Megállhatnánk valahol egy uzsonnára, szívesen
bekapnék egy töltött fánkot, te nem?
Igen, összegyűltek Rókazugban, és nem, nem volt „holttest”.
Addigra Teddy és a legénysége státusza „bevetés közben
eltűnt’-ből „eltűnt, feltehetően meghalt”-ra változott.
Maurice szerint nem volt remény, nem szabad arra
gondolniuk, hogy még van.
– Remény mindig van – vágta rá Sylvie.
– Nincs – mondta Ursula. – Néha tényleg nincs. – A
kisbabára gondolt, Emilre. Hogy nézhet ki Teddy?
Megfeketedett, elszenesedett és összezsugorodott, mint egy
ókori fadarab? Talán nem maradt semmi, nem volt
„holttest”. Elég, elég, hagyd abba. Nagy levegőt vett. Gondolj
rá mint kisgyerekre, aki a repülőivel és a vonatjaival játszott.
De ez még rosszabb volt. Sokkal rosszabb.
– Nem meglepő – mondta komoran Nancy. Kint ültek a
teraszon. A kelleténél többet hajtottak fel Hugh jóféle
malátawhisky-jéből. Furcsa volt a whiskyjét inni, amikor ő
már nem volt többé. A duzzogó kuckóban az íróasztalon álló
metszett üvegben tartotta, és Ursula most ivott belőle
először úgy, hogy nem az apja töltött neki. („Kérsz egy
kortyot ebből a finomságból, kicsi mackóm?”)
– Olyan sokszor szállt fel – mondta Nancy. – Rosszak
voltak az esélyei.
– Tudom.
– Számításba vette – folytatta Nancy. – Sőt bele is
nyugodott. Ahogy a többi pilóta is, muszáj nekik. Tudom, túl
derűsen hangzik, amit mondok – jegyezte meg csendesen –,
de a szívem kettéhasadt. Annyira szerettem! Annyira
szeretem. Nem tudom, miért használok múlt időt. A szerelem
nem hal meg a szeretett személlyel. Most még annál is
jobban szeretem, mert olyan rettenetesen sajnálom. Sosem
fog megnősülni, nem születnek gyerekei, nem lesz az a
csodálatos élete, ami születésétől fogva előjoga volt. Nem
ezért – intett körbe, jelezve Rókazugot, a középosztályt, nagy
általánosságban Angliát –, hanem mert olyan jó ember volt.
Egészséges és igaz, mint a makk – nevetett. – Tudom,
butaság. De azt is, hogy te vagy az egyetlen, aki megérti. És
nem tudok sírni, nem is akarok. A könnyeim sosem fejeznék
ki ezt a veszteséget.
Teddy egyszer megjegyezte, hogy Nancy sosem akar
beszélni, most viszont mást sem akart. Ursula alig szólalt
meg, csak folyamatosan sírt. Egy óra sem telt el úgy, hogy ne
indultak volna meg ismét megállíthatatlanul a könnyei. A
szeme még most is duzzadt volt és fájt. Crighton végtelenül
jó volt hozzá, a karjában ringatta, csitítgatta, egyik csésze
teát a másik után főzte, Ursula érzése szerint az
Admiralitástól elcsent tealevélből. Nem kábította elkoptatott
frázisokkal, nem hitegette, hogy minden rendbe jön, az idő
majd begyógyítja a sebeit, Teddy már jobb helyen van.
Semmi ilyen badarságot nem mondott. Miss Woolf is
csodálatosan viselkedett. Eljött, Crighton mellett ült, egyszer
sem kérdezte, ki ez az ember, csak fogta Ursula kezét,
simogatta a haját, és hagyta, hogy vigasztalhatatlan gyerek
legyen.
De most már ennek is vége, gondolta a whiskyt felhajtva.
Most már semmi sincs. A semmi végtelen, színtelen tája,
ameddig csak az elme láthatára húzódott. Hátul a Csüggedés,
elöl a Rém.173
– Megteszel nekem valamit? – kérdezte Nancy.

173
John Donne: Szent Szonettek I. (Vas István fordítása).
 – Hát persze. Bármit.
– Kiderítenéd, hogy maradt-e egy fikarcnyi remény, hogy
életben van? Biztos van rá esély, akármilyen pici is, hogy
esetleg hadifogságba esett. Úgy tudtam, esetleg ismersz
valakit a légügyi minisztériumban…
– Hát… ismerek egy lányt…
– Vagy talán Maurice ismer valakit, valakit, akinek… a
véleménye döntő lehet. – Felállt, kicsit dülöngélt a whiskytől.
– Mennem kell.

– Találkoztunk már – mondta Roy Holt Ursulának.

– Igen. Tavaly felutaztam ide – erősítette meg Ursula. – Itt
aludtam a Fehér Szarvasban, ahol kiadnak szobákat, de ezt
gondolom, tudja. Ez a maguk „kocsmája”, nem? Mármint a
repülőszemélyzeté.
– Emlékszem, az italmérésben ittunk mind – mondta Roy
Holt.
– Igen. Vidám este volt.
Maurice-tól persze nem kapott segítséget, de Crighton
megpróbálta, csakhogy a történet mindig ugyanaz volt.
Teddy lezuhant a lángoló géppel, senki sem ugrott ki belőle.
– Maga látta utoljára – mondta Ursula.
– Nem gondolok rá – vallotta meg Roy Holt. – Ted jó srác
volt, de folyton ez történik. Nem jönnek vissza. A vacsoránál
ott vannak, de a reggelinél már nem. Az ember egy percig
gyászolja őket, aztán nem gondol rájuk többet. Ismeri a
statisztikát?
– Ami azt illeti, igen.
 A fiú vállat vont.
– Nem tudom, talán a háború után. Nem tudom, mit
szeretnének tudni.
– Csak azt – mondta gyöngéden Izzie –, hogy nem
menekült meg. Hogy halott. Rendkívüli körülmények között
voltak, ellenséges támadás közepette, talán nem is látta,
hogy zajlott le az egész szomorú dráma.
– Higgye el, meghalt – bizonygatta Roy Holt. – Az egész
legénység. A gép az elejétől a végéig lángolt. A többségük
altkor már valószínűleg nem élt. A gépeink közel voltak, még
alakzatban repültünk, láttam Tedet. Megfordult, és rám
nézett.
– Magára nézett?! – kiáltott fel Ursula. Teddy az élete
utolsó pillanataiban, amikor már tudta, hogy meg fog halni.
Mire gondolhatott: a rétre, a cserjésre, a harangvirágos
erdőben csörgedező patakra? Vagy a lángokra, amik mindjárt
felemésztik, és egy újabb mártírt csinálnak belőle Angliáért?
Izzie megfogta a kezét.
– Nyugalom – figyelmeztette.
– Csak az izgatott, hogy mielőbb otthagyjam őket. A
göbzije irányíthatatlanná vált, és nem akartam, hogy a
szerencsétlen flótás nekünk ütközzön – rántott egyet a
vállán. Egyszerre látszott hihetetlenül fiatalnak és
hihetetlenül öregnek. – Éljék tovább az életüket – jegyezte
meg kissé nyersen, majd lágyabban folytatta. – Elhoztam a
kutyát. Gondoltam, vissza akarják kapni.
Mázli Ursula lábánál aludt. Őrjöngött a boldogságtól,
amikor meglátta. Teddy nem hagyta Rókazugban, hanem
magával vitte északra, a bázisára. „Mit tehettem volna vele,
ilyen névvel és renoméval?”, írta. Küldött a legénységéről is
egy képet, valamennyien ócska fotelokban hevertek, Mázli
pedig büszkén, feszes tartással trónolt Teddy ölében.
– De ő a szerencseállatuk – tiltakozott Ursula. – Nem
hoznak ezzel balszerencsét magukra? Hogy másnak adják?
– Amióta Ted nincs, úgyis csak balszerencse kísér minket
– mondta morózusan Roy Holt. – Ted kutyája volt – tette
hozzá kedvesebben. – Ahogy mondani szokták, hűséges volt
hozzá az utolsó pillanatig. Piszkosul sóvárog utána, ezért
kéne elvinniük. A fiúk nem bírják, hogy ott ténfereg a
repülőtéren, és arra vár, hogy Ted visszatérjen. Arra
emlékezteti őket, hogy legközelebb rajtuk a sor.

– Nem bírom elviselni – mondta Izzie-nek, amikor

elhajtottak. Eszébe jutott, hogy Miss Woolf is ezt mondta,
amikor Tony meghalt. Mégis mennyit kellene az embernek
kibírnia? A kutya elégedetten gubbasztott az ölében. Talán
érezte benne valahogy Teddyt. Vagy Ursula mindenesetre
szívesen gondolt erre.
– Mi mást tehetnénk? – kérdezte Izzie.
Például megölheti magát, gondolta Ursula. Meg is tette
volna, de hogy hagyhatná itt a kutyát?
– Képtelenség lenne? – kérdezte Pamelától.
– Nem, dehogy. Teddy után csak a kutya maradt.
– Néha úgy érzem, ő Teddy.
– Ez viszont tényleg képtelenség.
Rókazugban a gyepen ültek úgy két héttel a német
kapituláció után. („Most jön a neheze” – jegyezte meg
Pamela.) Nem ünnepeltek. Sylvie azzal jelezte a nap
fontosságát, hogy halálos adag altatót vett be.
– Valójában önzés – mondta Pamela. – Hiszen mi is a
gyerekei vagyunk.
Sylvie a maga utánozhatatlan módján fogadta el az
igazságot: lefeküdt Teddy gyerekkori ágyára, beszedett egy
egész üveg altatót, és Hugh whiskyjének maradékával
öblítette le. A szoba régen Jimmyé is volt, de ő alig számított
Sylvie-nek. Most Pamela két fia aludt itt, és Teddy régi
vonatjával játszottak, amit Mrs. Glover régi
padlásszobájában állítottak fel.
Pamela, Harold és a fiaik Rókazugban laktak. Mindenki
nagy meglepetésére Bridget beváltotta az ígéretét, és
visszament Írországba. Sylvie, aki utolsó leheletéig
titokzatos maradt, a késleltetett hatású bomba saját
változatát hagyta hátra. Amikor felolvasták a végrendeletét,
kiderült, hogy hagyott egy kis pénzt – értékpapírokat,
részvényeket meg hasonlókat, Hugh végül is nem hiába volt
bankár –, amit egyenlően osztott szét a gyerekei között, és
Pamela örökölte Rókazugot.
– De miért én? – töprengett Pamela. – Nem voltam a
kedvence, nem jobban, mint más.
– Egyikünk sem volt a kedvence – mondta Ursula. –
Teddyt kivéve. Ha Teddy életben marad, biztos ráhagyja.
– Ha Teddy életben maradt volna, Sylvie sem lenne
halott.
Maurice tombolt dühében, Jimmy még nem tért haza a
háborúból, és amikor hazaért, akkor sem érdekelte
különösebben. Ursulát azért bántotta a semmibevétel (enyhe
kifejezés egy komoly árulásra), mégis Pamelát tartotta a
tökéletes választásnak arra, hogy Rókazugban lakjon, és
örült, hogy a ház az ő gondnoksága alá kerül, amit Pamela el
akart adni, és elosztani a befolyó összeget, de Harold –
Ursula legnagyobb meglepetésére – lebeszélte róla (pedig
Pamelát nehéz volt bármiről is lebeszélni). Harold mindig is
utálta Maurice-t, a politikai nézetei és a jelleme miatt is, és
Ursula gyanította, hogy ezzel akarja büntetni a sógorát…
nos, azért, hogy ő Maurice. Az egész nagyon forsteri174 volt,
és könnyen a szívére vehette volna, de Ursula úgy döntött,
nem teszi.
A ház berendezését is el kellett osztani. Jimmy nem kért
semmit; máris lefoglalta a jegyét New Yorkba, és megvolt az
állása is egy reklámügynökségnél, amit – Izzie-t ismételve –
egy „férfinak” köszönhetett, akit „ismert”. Ezzel szemben
Maurice úgy határozott, hogy nem támadja meg a
végrendeletet („Bár biztos én győznék” – jelentette ki), és
küldött egy költöztető teherautót, és gyakorlatilag kifosztotta
a házat. Azt, amit elvitt, sosem látták viszont a saját
házában, ezért úgy sejtették, hogy kicsinyes bosszúból
(legalább annyira abból, mint más indokból) mindent
eladott. Pamela megsiratta Sylvie szép szőnyegeit,
dísztárgyait, a régensség korabeli ebédlő-asztalt, néhány
gyönyörű Anna királynő stílusú széket és a haliból az
állóórát. „A tárgyakat, amik között felnőttünk” – mondta, de
ez láthatóan lecsillapította Maurice-t, és elejét vette, hogy
kitörjön a totális háború.
Ursula elvitte Sylvie kis hordozható óráját.

174
E. M. Forster, jelentős angol regényíró, a XX. század eleji angol társadalom
különbségeit, képmutatását, családi problémáit boncolgatta.
 – Nem kérek mást – mondta. – Csak azt, hogy néha
szívesen fogadjatok itt.
– Tudod, hogy így lesz – nyugtatta meg Pamela.
 1947. február

Mesés volt, mint egy vöröskeresztes csomag!, írta, és a

Brightoni Pavilont ábrázoló régi képeslapot Sylvie órájának
támasztotta, Teddy fényképe mellé. Holnap beteszi a lapot a
délutáni postába. Feltehetően persze csigalassússággal ér
majd Rókazugba.
Öt óra. A mosogatóhoz vitte a tányérját, és betette a többi
piszkos edény közé. A sötét égből a szürke hamu mostanra
hóviharrá erősödött, és Ursula behúzta a lenge
kartonfüggönyt, hogy ne kelljen látnia. A függöny
reménytelenül elakadt a dróton, és Ursula felhagyott a
próbálkozással, mielőtt az egészet lerántotta volna. Az ablak
régi volt, rosszul illeszkedett, és dermesztő huzat fújt be a
réseken.
Kimaradt az áram, és Ursula igyekezett kitapogatni a
gyertyát a kandallópárkányon. Mi jöhet még?, gondolta.
Fogta a gyertyát, és a whiskysüveggel bebújt az ágyba. A
kabátját sem vette le, csak magára húzta a takarót. Olyan
fáradt volt. Az éhség és a hideg mélységes letargiába
taszította.
A kis „Radiant” kályhában ijesztően reszketett a láng.
Olyan nagyon rossz lenne? Elmúlni, kín nélkül, ez éjjelen.175
Rosszabb módjai is vannak. Auschwitz, Treblinka. Teddy
Halifaxja, ahogy lángolva zuhan a mélybe. A könnyeket csak

175
John Keats: Óda egy csalogányhoz (Tóth Árpád fordítása).
whiskybe lehet fojtani. Jó öreg Pammy! A „Radiant”-ben a
lángok meglibbentek, és elaludtak. A gyújtóláng is kialudt.
Vajon mikor kapcsolják vissza a gázt? Ha a szaga felébreszti,
felkel, és újra meggyújtja. Mégsem halhat meg úgy, mint egy
vackában megfagyott róka. Pammy majd észreveszi a lapot,
és tudja, hogy méltányolta az ajándékát. Ursula lehunyta a
szemét. Úgy érezte, mintha ezer éve lenne ébren. Olyan, de
olyan fáradt volt.
A sötétség kezdett alászállni.

Hirtelen riadt fel. Nappal van? Égett a villany, de sötét volt.

Azt álmodta, hogy egy pincében rekedt. Kikászálódott az
ágyból, de még részeg volt. Rádöbbent, hogy a rádió
ébresztette fel. Visszakapcsolták a villanyt, és éppen a
hajózási előrejelzést olvasták fel.
Ursula pénzt dobált a készülékbe, és a kis „Radiant”
ismét bekapcsolt. Mégsem gázosította el magát, gondolta.
 1967. június

A BBC tudósítója szerint jordániai erők lőtték ma reggel Tel-

Avivot, most pedig Jeruzsálemet támadják. A tudósító egy
utcában állt, feltehetően Jeruzsálemben, Ursula nem nagyon
figyelt oda, a háttérben tüzérségi tűz hallatszott, de túl
messze volt, hogy veszélyes lett volna rá nézve, mégis a
hamis katonai öltözetre emlékeztető ruházata, és a tudósítás
izgatott, mégis ünnepélyes stílusa az újságíró alig hihető
hősiességét sugallta.
Benjamin Cole most az izraeli parlament képviselője volt.
A háború végén a Zsidó Brigádban harcolt, aztán
Palesztinában belépett a Stern-csoportba, hogy a zsidó
államért harcoljon. Olyan becsületes fiú volt, hogy nehezen
lehetett elképzelni, mint terroristát.
A háború alatt egyszer együtt beültek valahova egy italra,
de feszélyezett volt a találkájuk. Ursula lánykori romantikus
késztetései már rég semmivé foszlottak, míg a fiatalember
iránta, mint a női nem képviselője iránt tanúsított relatív
közönye teljesen megváltozott. Ursula alig itta meg
(felvizezett) ginjét egy kis citrommal, amikor Benjamin
felvetette, hogy menjenek el „valahova”.
Ursula felháborodott.
– Olyan könnyű nőcskének látszom? – kérdezte később
Millie-től.
– Miért is ne tennéd? – vonta meg a vállát Millie. –
Holnap a fejünkre eshet egy bomba. Carpe diem és hasonlók.
 – Mindenki ezzel az ürüggyel mentegeti a kihágásait –
morogta Ursula. – Ha az emberek hinnének az örök
kárhozatban, talán nem ragadnák meg olyan lelkesen az
alkalmat. – Pocsék napja volt az irodában. Az egyik irattáros
lányt értesítették, hogy az udvarlója hajója elsüllyedt, mire
hisztérikus rohamot kapott, és a rengeteg sárgásbarna
dosszié tengerében elveszett egy fontos irat, ami nagy, bár
másféle aggodalmat váltott ki, így hát nem ragadta meg az
alkalmat Benjamin Cole-lal, bár a fiatalember sürgetően
kapacitálta.
– Mindig is úgy éreztem, van köztünk valami, te nem? –
kérdezte.
– Sajnos, már késő – szedte össze a kabátját, táskáját
Ursula. – Keress meg majd legközelebb. – Dr. Kelletre
gondolt és a reinkarnációval kapcsolatos elméleteire, és
elgondolkodott, milyen alakban szeretne visszatérni.
Gyönyörű nagy faként, aminek leveleit szellő simogatja.

A BBC-n a Downing Street következett. Valaki vagy éppen

egy másik lemondott. Az irodában hallott ilyen-olyan
pletykát, de nem vette a fáradságot, hogy meghallgassa.
Az ölében tartott tálcáról ette a vacsoráját, meleg
olvasztott sajtos pirítóst. Általában így evett esténként.
Nevetséges erőfeszítésnek tartotta, hogy megterítsen,
kitegye a zöldséggel megrakott tálat, tálalátétet és a többi
tartozékot egy fő számára. És aztán hogyan legyen? Egyen
némán vagy egy könyv fölé görnyedve? Egyesek a tévé előtti
vacsorázásban a civilizáció végének kezdetét látták. (Az,
hogy olyan erőteljesen a védelmébe vette őket, vajon azt
jelenti-e, hogy hasonlóan gondolkozik?) Az ilyen ember
kétségkívül nem egyedül él. És a civilizáció vége már régen
elkezdődött. Talán Szarajevóban, legutóbb meg
Sztálingrádnál. Persze akadt olyan is, aki szerint a
Paradicsomban kezdődött a vég.
És különben mi olyan rossz a tévénézésben? Nem lehet
minden este színházba vagy moziba (vagy ha már ott
tartunk, kocsmába) menni. És amikor az ember egyedül él, a
falak között csak a macskájával beszélget, ami elég egyoldalú
társalgás. A kutyák mások, de Mázli óta nem volt kutyája.
Mázli 1949 nyarán, az állatorvos szerint végelgyengülésben
halt meg. Ursula mindig is fiatal kutyának tartotta.
Rókazugban temették el, és Pamela vett egy sötétvörös
rózsatövet, és a sírjára ültette fejfának. A rókazugi kert
valóságos kutyatemető volt. Ahova csak léptek, egy
rózsabokor volt, ami alatt egy kutya pihent, bár csak Pamela
emlékezett arra, melyik kutya hol alussza örök álmát.
Egyébként mi mást csinálhatna tévézés helyett? (Nem
akarta befejezni a vitát, még ha csak magával szemben érvelt
is.) Kirakós játék? Jaj, ne már! Persze olvasni is lehetne, de
egy fárasztó hivatali nap, üzenetek, emlékeztetők, napirendi
pontok után az ember nem mindig fárasztja a szemét még
több szóval. Természetesen jó a rádió, a lemezhallgatás is,
mégis bizonyos fokig szolipszizmus176 (Igen, túl sokat

176
A lételméleti szolipszizmus annyit jelent, hogy tulajdonképpen csak én magam
vagyok, rajtam kívül senki és semmi nincs. Minden létező csak a tudatom
terméke. Az objektív világ, beleértve a többi embert is, csak az egyén tudatában
létezik.
tiltakozik.) A tévé esetében legalább nem kell gondolkodni.
Nem is olyan rossz.
A megszokottnál később vacsorázott, mert a saját
nyugdíjas búcsúztatóján vett részt, ami ahhoz hasonlított,
amikor az ember a saját temetésén van jelen, azzal a
kivétellel, hogy az előbbiről még el lehet jönni. Szerény
rendezvény volt, csak pár ital egy helyi kocsmában, de
kellemesen sikerült, és megkönnyebbült, hogy hamar véget
ért (míg mások esetleg úgy érezhették, hogy csúnyán
kibabráltak velük). Péntekig még nem volt végleges a
nyugdíjazása, de úgy gondolta, könnyebb az
alkalmazottaknak, ha hét közben lezavarják az egészet.
Biztos nem szívesen mondanának le emiatt a péntek
estéjükről.
Az összejövetel előtt az irodában megajándékozták egy
hordozható órával, amibe belevésették, hogy: Hálából Ursula
Toddnak hosszú évek állhatatos munkájáért. „Uramatyám,
micsoda unalmas sírfelirat”, gondolta Ursula. Hagyományos
ajándék volt, és nem volt szíve azt mondani, hogy már van
ilyen órája, ami ráadásul sokkal jobb is. Kapott még két (jó
helyre szóló) jegyet a Promsra,177 Beethoven kilencedik
szimfóniájának az előadására, ami figyelmes ajándék volt;
gyanította, hogy az ötlet a titkárnőjétől, Jacqueline
Robertstől származott.
– Segített kikövezni az utat a közszolgálatban dolgozó
nők számára a magasabb pozíciókhoz – mondta csendesen
Jacqueline, és átnyújtott Ursulának egy pohár Dubonnet-t,
mostanában a kedvenc italát. „Azért sajnos, nem olyan

177
Nyári komolyzenei fesztivál.
magas beosztásokba – gondolta Ursula. – És nem vezetőnek.
Az még ma is a világ Maurice-ainak dukál.”
– Egészségére! – mondta Ursula, és koccintott Jacqueline-
nel, aki portóit ivott citrommal. Ursula nem ivott sokat, néha
egy Dubonnet-t, hétvégén egy jófajta vörösbort, nem úgy,
mint Izzie, aki még mindig a Melbury Roadon lévő házban
lakott, és úgy kószált a rengeteg szobában, mint egy
alkoholista Miss Havisham.178 Ursula szombat reggelenként
bevásárolt neki és meglátogatta, de amit vett, az rendszerint
a szemétbe került. Augustus kalandjait már senki sem
olvasta. Teddy biztos örült volna ennek, de Ursula sajnálta,
mintha Teddy egy újabb darabkájáról feledkezett volna meg
a világ.
– Valószínűleg kapsz egy plecsnit is most, hogy nyugdíjba
mész – mondta Maurice. – A Brit Birodalom Rendjét vagy
valami hasonlót. – Maurice-t a legutóbbi kitüntetés-
osztogatáskor lovaggá ütötték. („Te jó ég, hova jut a világ?” –
kiáltott fel Pamela.) Maurice mindegyik családtagjának
küldött egy bekeretezett fényképet magáról, ahogy meghajol
a királynő kardja előtt a Buckingham-palota báltermében. –
Ezt az arrogáns alakot! – nevetett Harold.
A kilencedik szimfóniát Miss Woolffal lett volna tökéletes
meghallgatni az Albert Hallban. Ott látta utoljára ’44-ben,
Henry Wood hetvenötödik születésnapi koncertjén. Pár
hónappal később halt meg, az Aldwych elleni
rakétatámadásban. Anne, a légügyi minisztériumban dolgozó
lány is abban a támadásban halt meg. A kolléganőivel
napozott, és az otthonról hozott ebédjüket ették a

178
Charles Dickens: Szép remények című regényének egyik szereplője.
minisztérium tetején. Régen volt. És mintha tegnap lett
volna.
Azt beszélték meg, hogy ebédidőben a St. James’s
Parkban találkoznak. A légügyi minisztériumos lány – Anne –
azt mondta, mesélni szeretne neki valamit, és Ursulában
rögtön felvetődött a kérdés, nincs-e valami információja
Teddyről. Talán megtalálták a gép roncsát vagy Teddy testét.
Régóta beletörődött, hogy Teddy örökre odavan, hiszen
mostanra már hírét vették volna, ha hadifogságba esett
volna, vagy sikerült Svédországba menekülnie.
A sors azonban az utolsó pillanatban közbeszólt Mr.
Bullock alakjában, aki előző este bekopogott a lakása ajtaján
(honnan tudta a címét?), hogy arra kérje, kísérje el a
bíróságra, és kezeskedjen a feddhetetlen jelleme felől.
Valami feketepiaci csalás miatt került a bíróság elé, ami
egyáltalán nem volt meglepő. Miss Woolf után Ursula
szerepelt másodikként a listáján, de Miss Woolfot körzeti
légóparancsnoknak nevezték ki, és kétszázötvenezer ember
biztonságát óvta, akik mind fontosabbak voltak a szemében,
mint Mr. Bullock, akinek feketepiaci „kalandjai” végül a férfi
ellen hangolták. A régi állomáshelyén az ismerős légoltalmi
önkéntesek közül már senki sem volt ott ’44-ben.
Ijedten döbbent rá, hogy Mr. Bullockot az Old Bailey-be
citálták, mert azt hitte, csak valami jelentéktelen vétségről
van szó, ami miatt rendőrbíróság elé kell állnia. Hiába várt
egész délelőtt, hogy beszólítsák, és amikor a bíróság
ebédszünetet tartott, akkor hallott egy tompa robajt, de
fogalma sem volt, hogy ez az Aldwychet leromboló rakéta.
Mondani sem kell, hogy Mr. Bullockot minden vádpontban
ártatlannak találták.
Crighton elkísérte Miss Woolf temetésére. Rendíthetetlenül
mellette állt, de végül Wargrave-ben maradt.
– Testük békében nyugszik, de nevük örökké él – dörögte a
lelkipásztor, mintha a gyülekezet süket lett volna (Prédikátor
44,14179). Ursula nem hitte, hogy ez így van. Mert ki
emlékszik majd Emilre és Reneere? Vagy szegény kis Tonyra,
Fred Smithre? És magára Miss Woolfra. Ursula máris
elfelejtette a halottak többségének nevét. És ki emlékszik
arra a sok pilótára, arra a rengeteg elveszett életre. Teddy a
halálakor a repülőhadteste parancsnoka volt, és még csak
huszonkilenc éves. A legfiatalabb hadtestparancsnok
huszonkettő volt. A fiúk számára felgyorsult az idő, akárcsak
Keats számára.
Elénekelték az „Előre, keresztény katonák!”-at, és
Crightonnak kellemes baritonja volt, amit Ursula sosem
hallott korábban. Biztos volt benne, hogy Miss Woolf
szívesebben hallgatta volna Beethovent mint az Egyház
lelkesítő harci énekét.
Miss Woolf azt remélte, hogy Beethoven begyógyítja majd
a háború utáni világ sebeit, de a Jeruzsálemre szegezett
tábori ágyúk láthatóan végső győzelmet arattak optimizmusa
felett. Ursula most volt annyi idős, mint Miss Woolf az utolsó
háború kitörésekor. Ursula akkor öregnek gondolta.
– Most mi vagyunk öregek – mondta Pamelának.

179
Csak a Biblia Jakab király változatában van meg.
 – Csak a magad nevében beszélj. És még nem is vagy
hatvan. Az még nem öreg.
– Annak érzem.
Amint felnőttek a gyerekei, és nem volt már szükségük
Pamela állandó felügyeletére, hasznos munkát végző
asszonnyá vált. (Ursula ezt nem kritikusan értette, éppen
ellenkezőleg.) Békebíró lett, majd végül főbékebíró,
jótékonysági egyesületek igazgatóságában tevékenykedett, és
tavaly független képviselőként bejutott a helyi
önkormányzatba. Azután ott volt a ház (bár alkalmazott egy
„asszonyt, aki megcsinált mindent”) és a hatalmas kert
rendben tartása. 1948-ban, amikor létrehozták az Országos
Egészségügyi Szolgálatot, Harold átvette dr. Fellowes régi
praxisát. A falu köréjük nőtt, egyre több ház épült. Eltűnt a
rét, a cserjés is, Ettringham Hall ház körüli gazdaságából a
földek nagyját eladták egy építési vállalkozónak. A Hall maga
üresen állt, és eléggé elhanyagolt volt. (Azt beszélték, hogy
szállodává alakítják át.) Beeching kimondta a kis
vasútállomás halálos ítéletét, és két hónappal ezelőtt be is
zárták, jóllehet Pamela vezetésével hősies kampányt
folytattak, hogy megőrizzék.
– De azért még mindig olyan szép itt – mondta. –
Ötpercnyi sétával az érintetlen vidéken vagy. És az erdőhöz
sem nyúltak. Egyelőre.
Sarah. Sarah-t viszi el magával a Promsra. Pamela
kitartásának gyümölcse, egy kislány 1949-ben született.
Ősztől Cambridge-be készült, természettudományokat akart
hallgatni, okos lány volt, sokoldalú, akárcsak az anyja.
Ursula nagyon szerette. Az, hogy nagynéni lehetett,
befoltozta a szívén a Teddy elvesztésével támadt lyukat.
Mostanában sokszor eszébe jutott, hogy ha lett volna
gyereke… Az évek során voltak viszonyai, semmi túlságosan
felkavaró (természetesen az ő hibája volt, főként az
„elköteleződés” hiánya), de sosem esett teherbe, nem lett
anya és feleség, és csak akkor, amikor már késő volt és soha
nem következhetett be, akkor döbbent rá, hogy mit veszített.
Pamela élete akkor is folytatódik, amikor már nem él, a
leszármazottai úgy terülnek szét a világban, mint egy folyó
deltavidéke, de amikor Ursula meghal, egyszerűen csak
megszűnik létezni. Mint egy kiapadó patak.

Virágokat is kapott, valószínűleg szintén Jacqueline-nek

köszönhetően. Hála istennek, kibírták a kocsmai estét. A
gyönyörű rózsaszín liliomok most a tálalót ékesítették,
illatuk bejárta a szobát. A nappali nyugati fekvésű volt, és
késő délután kapott napot. Odakint még világos volt, a közös
kert fái friss tavaszi levélpompájukban tündököltek. Nagyon
szép lakás volt a Brompton Oratory180 közelében, és a Sylvie-
től rámaradó összes pénzét a megvételére költötte. Volt egy
kis konyhája és fürdőszobája, mind a kettő modern, bár ami
a lakás berendezését illette, Ursula kerülte a modernt. A
háború után egyszerű és ízléses antik bútorokat vásárolt,
amikor azok senkinek sem kellettek. Halványzöld
padlószőnyeget fektettek le mindenütt, és a függönyök
ugyanolyanok voltak, mint az ülőgarnitúra huzata, egy dús
virágos Morris szövet, a kevésbé zavaros, finomabb minták

180
Katolikus templom London Knightbridge kerületében.
egyike. Halvány citromsárgára festette a falakat, amitől a
helyiségek még esős napokon is világosak és levegősek
lettek. Volt pár meisseni és Worcester porcelánja,
bonbonostálak és egy étkészlet, amiket szintén olcsón vett a
háború után, és mindig volt otthon virág is, ezt Jacqueline is
tudta.
Az egyetlen rikító szín egy Staffordshire rókapár volt, két
szemkápráztatóan narancssárga jószág, amiknek szájából
döglött nyulak lógtak ki. A Portobello Roadon vette őket
jóformán fillérekért, még évekkel ezelőtt. Rókazugot
juttatták az eszébe.
– Szeretek idejárni – mondta Sarah. – Olyan szép
holmijaid vannak, és mindig olyan rend és tisztaság van,
nem úgy, mint otthon.
– Könnyű, ha az ember egyedül él – mondta Ursula, de
azért hízelgett neki a megjegyzés. Végrendeletet kellene
írnia, az e világi javait rá kellene hagynia valakire. Szerette
volna Sarah-ra hagyni a lakást, de Sylvie halálakor a
Rókazug miatti családi összeomlás emléke tétovázásra
késztette. Szabad-e nyílt részrehajlást mutatnia?
Valószínűleg nem. Egyenlően kellene elosztania a vagyonát a
hét unokahúga és unokaöccse között, még azokról is
gondoskodva, akiket nem kedvel, vagy akiket sosem lát.
Jimmy természetesen sosem nősült meg, nem születtek
gyerekei. Most Kaliforniában él.
– Ugye tudod, hogy homoszexuális? – szegezte neki a
kérdést Pamela. – Mindig is ilyen hajlamai voltak. –
Felvilágosítás volt, nem elítélés, mégis volt a szavaiban némi
enyhe perverzió és egy leheletnyi önelégültség, mintha ő
jobban magáévá tudná tenni a liberális nézeteket. Ursula
kíváncsi volt, vajon tud-e Geraldról és az ö „hajlamairól”.
– Jimmy az csak Jimmy – mondta.

Amikor egy hete ebédről jött vissza, a The Timest találta az

íróasztalán. Szépen összehajtogatták, így csak a
gyászjelentések látszottak. Crighton fényképe még azelőttről
ábrázolta egyenruhában, amikor Ursula még nem ismerte. El
is felejtette, hogy a férfi milyen jóképű volt. Hosszú volt a
nekrológ, Jütlandot is megemlítették benne. Megtudta, hogy
a felesége, Moira már „előtte elhalálozott”, hogy többszörös
nagyapa volt és lelkes golfjátékos. Ursula nem értette, mikor
támadt ez a lelkesedése, hiszen mindig is utálta a golfot. És
ki az ördög hagyta a The Timest az asztalán? Ursulának
sejtelme sem volt, és arra gondolt, most már soha nem is
fogja megtudni. A viszonyuk idején volt egy időszak, amikor
Crighton levélkéket hagyott az asztalán, elég trágár kis
szerelmes leveleket, amik mintegy varázsütésre jelentek
meg. Talán ugyanaz a láthatatlan kéz tette sok évvel később
a The Timest is az asztalra.
– Meghalt a férfi az Admiralitásról – mesélte Pamelának.
– Persze végül mindenki meghal.
– Ez aztán az elcsépelt közhely! – nevetett Pamela.
– Nem! Úgy értettem, hogy mindenki meghal, akit az
ember valaha ismert, köztük mi magunk is.
– Továbbra is közhely.
– „Amor fati” – mondta Ursula. – Nietzsche folyton
emlegette. Én meg nem értettem, azt hittem, azt jelenti: A
more fatty (kövérkésebb)! Emlékszel, hogy jártam egy
pszichiáterhez? Dr. Kellethez? A szíve mélyén filozófus volt.
– A sors szeretete?
– Elfogadást jelent. Bármi történik is veled, akár jó, akár
rossz, fogadd el. Gondolom, a halál is ezek közé tartozik.
– Úgy hangzik, mint a buddhizmus. Mondtam már, hogy
Chris Indiába készül? Valami kolostorba, vagy ahogy nevezi,
lelkigyakorlatos házba. Oxford óta nehezen találja a helyét.
Kétségkívül „hippi” lett. – Ursula nagyon elnézőnek találta
Pamelát a harmadik fiával kapcsolatban. A maga részéről
libabőrös lett mindig tőle. Próbált felemelőbb kifejezést
keresni, de nem talált. Christopher mindig mereven bámulta,
az ajkán jelentőségteljes mosoly játszott, mintha
intellektuálisan és spirituálisan is felette állna, amikor
egyszerűen szociálisan alkalmatlan volt.
Kezdett rosszul lenni a liliomok illatától, bármilyen
kellemes is volt, amikor vízbe tette őket. Levegőtlen lett a
szoba. Szellőztetnie kellene, gondolta. Felállt, hogy kivigye a
tányérját a konyhába, és abban a pillanatban pokoli fejfájás
hasított a jobb halántékába. Újra le kellett ülnie, hogy
megvárja, amíg elmúlik. Hetek óta gyötörték ezek a
fejfájások. Előbb erős fájdalom, aztán zúgó, ködös fej. Vagy
néha egy borzalmas, sima, lüktető fejfájás. Előbb arra
gondolt, talán a vérnyomásával van baj, de egy csomó
vizsgálatot követően a kórházi verdikt „neuralgia”
(idegzsába) volt. „Nagy valószínűséggel.” Erős
fájdalomcsillapítót írtak fel, és azt mondták, amint nyugdíjba
megy, jobban lesz. „Lesz ideje pihenni, lazábban venni a
dolgokat” – mondta az orvos az időseknek fenntartott
jellegzetes hanghordozásával.
 A fájdalom elmúlt, és Ursula óvatosan felállt.
Mégis mihez kezd majd az idejével? Számba vette a
lehetőséget, hogy vidékre költözik egy kis házba, részt vesz a
falu életében, esetleg valahol Pamela közelében. St. Mary
Meadre gondolt vagy Miss Read Fairacre-jére.181 Vagy írjon
regényt? Azzal lefoglalná magát. És vehetne egy kutyát,
annak itt lenne az ideje. Pamelának golden retrieverjei
voltak, egyik a másik után, végtelen sorban, és Ursula
számára egymástól megkülönböztethetetlen ül.
Elmosogatta a kevés mosatlant, és arra gondolt, hogy
korán lefekszik, főz egy Ovaltine-t, és olvas az ágyban. Green
Szerepjátszók című regényét olvasta éppen. Lehet, hogy
tényleg többet kellene pihennie, de az utóbbi időben félt
elaludni. Olyan élénk álmok gyötörték, hogy néha alig bírta
elhinni, hogy nem valóságosak. Mostanában többször is azt
képzelte, hogy valami különös dolog történik vele, amikor
nyilvánvalóan és logikusan szó sem lehetett ilyesmiről. És
zuhant. Mindig lezuhant álmában, vagy egy lépcsőn, vagy egy
szikláról. Kellemetlen élmény volt. Talán ez a demencia első
jele? A vég kezdete. A kezdet vége.
A hálószobája ablakából látta a nagy kitelt holdtányért.
Keats „szűz Holdja”, „ül már az éj szelíd / Trónján.182
Visszatért a fejfájása. Vizet engedett a csapból, és lenyelt két
fájdalomcsillapítót.

181
Dora Jesie Saint (1913-2012), írói álneve Read. Ő maga tanár volt.
Kétsorozatnyi kedves regénye két kitalált vidéki városkában játszódik. Az egyik
Fairacre.
182
John Keats Óda egy csalogányhoz (Tóth Árpád fordítása).
– De ha Hitler meghalt volna, mielőtt kancellár lett, azzal
megakadályozható lett volna az arabok és az izraeliek közötti
konfliktus is, nem? – Véget ért a Hatnapos Háború, ahogy
nevezték, az izraeliek döntő győzelmet arattak. – Értem én –
bizonygatta Ursula –, hogy miért akarnak a zsidók önálló
államot, és miért akarják minden erejükből megvédeni –
folytatta –, és mindig is rokonszenvvel viseltettem a cionista
ügy iránt, már a háború előtt is, ugyanakkor azt is
megértem, miért vannak úgy megsértve az arab államok. De
ha Hitler képtelen lett volna véghez vinni a holokausztot…
– Mert meghalt volna?
– Igen. Akkor legjobb esetben is gyenge támogatást
kapott volna a zsidó állam…
– A történelem „mi lett volna há”-k sora – mondta Nigel,
Pamela elsőszülött fia, Ursula kedvenc unokaöccse, aki Hugh
régi egyetemén, a Brasenose College-ban tanított
történelmet. Ursula meghívta ebédre a Fortnumba.183
– Olyan jó intelligens beszélgetést folytatni valakivel –
mondta Ursula. – Dél-Franciaországban nyaraltam a
barátnőmmel, Millie Shawcross-szal, ismered? Nem? Nem
mintha még most is így hívnák, elhasznált több férjet,
mindegyik gazdagabb volt, mint az előző.
Millie, a hadifeleség, amint tehette, lélekszakadva rohant
haza Amerikából, a férje családja „kovbojok”-ból állt, ahogy
mesélte. Visszatért a „világot jelentő deszkákra”, és több
katasztrofális kapcsolatot követően fogta csak meg az isten

183
Fortnum and Mason nagyáruház étterme.
lábát egy olajcég adóelkerülés miatt száműzetésbe
kényszerülő sarja képében.
– Monacóban él. Sejtelmem sem volt, milyen hihetetlenül
apró! Millie szörnyű ostoba mostanában. Jártatom a számat,
nem?
– Szó sincs róla. Töltsek vizet?
– Az egyedül élő emberek hajlamosak sokat fecsegni.
Korlátozás nélkül élünk, verbálisan mindenesetre.
Nigel elmosolyodott. Komoly szemüveget viselt, és
Harold kedves mosolya ragyogta be az arcát. Amikor levette
a szemüvegét, hogy megtörölje a szalvétával, nagyon
fiatalnak látszott.
– Olyan fiatalnak látszol – jegyezte meg Ursula. –
Természetesen az is vagy. Hibbant öreg nagynéninek
hangzom?
– Istenem, dehogy! – tiltakozott Nigel. – Nálad okosabb
embert alig ismerek.
Ursula megvajazott egy zsemlét, és boldogsággal töltötte
el a bók.
– Egyszer hallottam, hogy az utólagos bölcsesség
csodálatos dolog, és nélküle nem lenne történelem.
– Valószínűleg igaza volt az illetőnek.
– Gondolj csak bele, mennyire másként alakultak volna a
dolgok – folytatta makacsul Ursula. – Nem lett volna
vasfüggöny, és Oroszország sem zabálta volna fel Kelet-
Európát.
– Felzabálta?
– Színtiszta mohóságból. És az amerikaiak sem lábaltak
volna ki olyan gyorsan a nagy gazdasági válságból a
hadigazdaság nélkül, következésképpen nem szereztek volna
akkora befolyást a háború utáni világban…
– És elképesztően sokan még ma is élnének.
– Kétségkívül. És Európa egész kulturális arculata más
lenne a zsidók miatt. Gondolj csak arra a sok hontalan
emberre, akik egyik országból a másikba vándorolnak. És
Nagy-Britannia még ma is birodalom volna, vagy legalábbis
nem vesztettük volna el a birodalmat olyan hebehurgyán.
Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a gyarmatosítás
helyes dolog. És nem mentünk volna csődbe, és nem éltünk
volna át olyan szörnyű időket, míg pénzügyileg és lelkileg
talpra álltunk. És nem lenne Közös Piac…
– Ami egyébként nem enged be minket.
– Gondolj bele, milyen erős lenne Európa! De talán
Göring és Himmler közbelépett volna. És minden ugyanúgy
történt volna.
– Meglehet. De a náciké egy jelentéktelen pártocska volt
addig, míg hatalomra nem kerültek. Valamennyien fanatikus
pszichopaták voltak, de egyikben sem volt meg Hitler
karizmája.
– Tudom – bólintott Ursula. – Hihetetlenül karizmatikus
volt. A karizmát úgy emlegetik, mintha jó dolog lenne, de
valójában valami igézet, a szó régi értelmében, amikor
bűbájt bocsátunk valakire, érted? Sütött a szeméből,
rendkívül parancsoló tekintete volt. Ha belenéztél, úgy
érezted, azt kockáztatod, hogy hinni fogsz neki…
– Te találkoztál vele? – döbbent meg Nigel.
– Nos… Nem egészen. Kérsz desszertet, kedvesem?
Július volt, pokolbeli forróság, ahogy a Fortnumból hazafelé
sétált a Piccadillyn. Még a színek is szinte perzseltek.
Manapság minden sziporkázott. Mindenki ragyogóan fiatal
volt. Az irodában a lányok szoknyája kurta függönydrapéria
volt. A fiatalok mostanában hatalmas lelkesedéssel fordultak
önmaguk felé, mintha feltalálták volna a jövőt. Ez volt az a
nemzedék, amiért a háborút vívták, és most úgy sekélyesen
vágták oda a „béke” szót, mintha egy reklámszlogen lenne.
Nem élték át a háborút. („Mekkora szerencse – csengett a
fülében Sylvie hangja –, akármennyire elmaradnak is majd
az várakozásoktól.”) Churchill szavaival a kezükbe adták a
jogcímet a szabadságra. Hogy ezek után mit kezdenek vele,
már rájuk tartozik, gondolta Ursula. (Fontoskodó
vénasszonynak hangzik. Azzá vált, akiről mindig azt hitte,
hogy sosem lesz.)

Arra gondolt, a parkokon sétál haza, és átment az úton a

Green Parkba. Vasárnaponként mindig a parkokban sétált, de
most, hogy nyugdíjas lett, minden nap vasárnap volt.
Továbbment, elhagyta a Palotát, és belépett a Hyde Parkba. A
Serpentine mellett egy kioszkban vett egy fagylaltot, és úgy
döntött, kibérel egy nyugágyat. Rettenetesen elcsigázott volt,
az ebéd teljesen kiszívta az erejét.
Biztos elszundított, a sok étel tehette. A tó csónakokkal
volt tele, az emberek pedáloztak, nevettek, tréfálkoztak. O,
az áldóját, megint érezte a fejfájást, és nem volt nála
fájdalomcsillapító. Esetleg leinthetne egy taxit a Carriage
Drive-on, a fájdalommal sosem bírna ebben a hőségben
hazagyalogolni. De aztán a fájdalom csökkent, nem
erősödött, ami általában nem volt jellemző a fejfájásaira.
Megint lehunyta a szemét, a nap még mindig forrón és
fényesen sütött. Csodálatosan lustának érezte magát.
Furcsa volt emberektől körülvéve aludni. Sebezhetőbbnek
kellett volna éreznie magát, de inkább megnyugtatta. Hogy is
írta Tennessee Williams? Az idegenek kedvességei Millie
hattyúdala volt a színpadon, a haldokló hattyú utolsó
leheletével játszotta el egy 1955-ös bathi előadásban Blanche
DuBois-t.184
Hagyta, hogy a park zsongása és zümmögése elandalítsa.
Az élet nem a valamivé válásról, hanem a levésről szól, nem?
Dr. Kellet helyeselte volna ezt a gondolatot. És minden
tiszavirág-életű, illékony, mégis örök, gondolta álmosan.
Valahol ugatott egy kutya. Sírt egy gyerek. A gyerek az övé,
érezte a karjában lepkesúlyát. Csodálatos érzés volt.
Álmodott. Egy réten volt – len és kerti szarkaláb, pipacs, égő
szerelem és réti margaréta és az évszakhoz nem illő hóvirág.
Az álomvilág furcsaságai, gondolta, és a fülét megütötte
Sylvie hordozható kis órájának csilingelése, ahogy elütötte az
éjfélt. Valaki énekelt, egy gyermek, a kis cérnahang tisztán
énekelt, Volt egy kis diófám és nem termett semmit.
Muskatnuss, a szerecsendió német megfelelője. Idejét sem
tudta, mióta próbálta felidézni ezt a szót, és most hirtelen
kipattant az emlékezetéből.
Most egy kertben volt. Hallotta, ahogy a csészék finoman
a csészealjhoz koccannak, a fűnyíró nyikorgását és zörgését,

184
A vágy villamosa főszereplője.
érezte a szegfű fűszeresen édes illatát. Egy férfi felemelte,
feldobta a levegőbe, és kockacukrok gurultak szét a füvön.
Volt egy másik világ, de ez is volt. Engedélyezett magának
egy kis kuncogást, bár az volt a véleménye, hogy azok, akik
mások előtt magukban nevetgélnek, feltehetően őrültek.
A nyári meleg ellenére is hullani kezdett a hó, ami végül
is előfordul az álmokban. Kezdte betakarni az arcát, ami
ebben a melegben finoman hűs volt. Aztán zuhant, zuhant a
koromfekete és mély sötétségbe…
De megint hullott a hó, fehér volt és hívogató, a fény éles
kardként szúrta át a súlyos függönyt, és felemelték, puha
karban ringatták.
– Ursulának hívom majd – mondta Sylvie. – Mit gondolsz?
– Tetszik – válaszolta Hugh. A nagy arc a szeme elé
úszott. Jól ápolt bajusz és pofaszakáll, kedves zöld szem. –
Isten hozott, kicsi mackóm.
 A KEZDET VÉGE185

185
Winston Churchill 1942. november 10-i beszédéből.
– Isten hozott, kicsi mackóm. – Az apja. Tőle örökölte a
szemét. Ahogy a hagyomány megkívánta, Hugh le-fel járkált
a Voysey futószőnyegen a felső folyosón, mivel kizárták a
belső szentélyből. Bizonytalan volt az ajtó mögött zajló
események részletei felől, és végtelen hálát érzett, hogy nem
várják el tőle, hogy a gyermekszülés mibenlétével
közelebbről is megismerkedjen. Sylvie sikolyai kínzást, ha
nem is kifejezetten mészárszéket sugalltak. „A nők
páratlanul bátrak”, gondolta Hugh. Egyik cigarettáról a
másikra gyújtott, hogy elűzze a férfiatlan émelygést.
Dr. Fellowes szenvtelen basszusa megnyugtatóan hatott
rá, de ezt sajnos ellenpontozta a konyhalány hisztérikus
szájjártatása. Hol van Mrs. Glover? A szakácsnő ilyen
pillanatokban általában nagy segítséget jelentett.
Gyermekkora hampsteadi otthonában kritikus helyzetben a
szakácsnő mindig megőrizte a higgadtságát.
Egyszer csak nagy lett a zűrzavar, ami vagy nagy
győzelmet, vagy nagy kudarcot jelentett a hálószoba
túloldalán dúló csatában. Hugh tartózkodott attól, hogy
bemenjen, ha nem hívják, márpedig nem tették. Dr. Fellowes
végül kicsapta a szülőszoba ajtaját.
– Szép, kis eleven kislánya született – jelentette be. –
Majdnem meghalt – tette hozzá, mintha csak most jutott
volna az eszébe.
Hála istennek, gondolta Hugh, hogy sikerült visszajutnia
Rókazugba, mielőtt a hó miatt járhatatlanná váltak az utak. A
húgát – a macskát, aki egész éjjel a háztetőn mászkált – is
visszacipelte a csatornán át, amiről a kezén egy fájdalmas
harapásnyom is tanúskodott. Hugh eltöprengett, kitől
örökölte a húga a vadságát. Mills dadustól és a hampsteadi
gyerekszobából bizonyosan nem.
Izzie még most is a hamis jegygyűrűt viselte, a párizsi
szállodában a szeretőjével töltött szégyenteljes hét emlékét,
bár Hugh nem tartotta valószínűnek, hogy a franciák, ez az
erkölcstelen népség sokat törődne az ilyen finomságokkal.
Izzie rövid szoknyában és egy kis szalma zsirárdikalapban
szökött el Franciaországba (Hugh anyja részletes leírást
adott, mintha Izzie bűnöző lenne), és egy Worth márkájú
ruhában tért vissza (amit többször el is ismételt Hugh-nak,
mintha ezzel le akarta volna nyűgözni). A napnál is
világosabb volt, hogy a gazember már a szökésük előtt jóval
visszaélt a helyzetével, mert a ruha erősen ráfeszült Izzie
alakjára.
Végül sikerült a szökött húgát fellelnie a st-germaini
Hôtel d’Alsace-ban, – Hugh becslése szerint – egy romlott
endroit-ban, Oscar Wilde halálának egykori helyszínén, ami
mindent elmondott a helyről, amit csak tudni kellett róla.
Igazán visszatetsző tusakodásra került sor nemcsak Izzie-
vel, hanem azzal a modortalan fráterrel is, akinek karjából
Izzie-t ki kellett tépnie, majd a rugdosó és sikítozó húgát
levonszolta a mutatós, kétajtós Renault taxiba; a sofőrnek
fizetett, hogy várja meg őket a szálloda előtt. Hugh azon
morfondírozott, hogy jó lenne autót venni. Vajon a
fizetéséből megengedhet magának egyet? Meg tud tanulni
vezetni? Mennyire lehet nehéz?
Egész jól elkészített, rózsaszín báránysültet ettek az
átkelő hajón, és Izzie pezsgőt követelt, amit Hugh nem
tagadott meg tőle, mivel annyira kimerítette az egész
szöktetési ügy, hogy nem volt ereje egy újabb veszekedésbe
bonyolódni. Nagy kísértést érzett, hogy Izzie-t belehajítsa a
korlát fölött a Csatorna sötétszürke vizébe.
Calais-ből táviratozott az anyjának, Adelaide-nek,
értesítette Izzie balszerencséjéről, mert úgy okoskodott,
jobb, ha az anyja felkészül, mielőtt a legfiatalabb lányát
megpillantja, akinek állapota ország-világ számára
egyértelmű lesz.
A hajón a vacsorázó társaság házaspárnak nézte őket, és
kedves bókokkal halmozták el Izzie-t közelgő anyasága okán.
Hugh úgy döntött, jobb, ha meghagyja őket ebben a hitükben,
bármily visszataszító volt is, inkább minthogy e vadidegenek
rájöjjenek az igazságra. Így hát akarata ellenére részesévé
vált egy abszurd színjátéknak az átkelés idejére, ami alatt
kénytelen volt megtagadni valódi feleségét és gyerekeit, és
úgy tenni, mintha Izzie a gyermeklány felesége volna.
Tulajdonképpen az a gazember lett, aki egy gyermekkorból
éppen csak kilépett lányt csábított el (talán meg is
feledkezve arról, hogy tulajdon felesége is tizenhét volt,
amikor megkérte a kezét).
Izzie természetesen ujjongva vetette bele magát ebbe a
szemfényvesztésbe, és úgy állt bosszút Hugh-n, hogy a lehető
legkínosabb helyzetbe hozta, mon cher marinak szólította, és
más rendkívül bosszantó kedveskedésekkel halmozta el.
– Milyen bájos fiatal felesége van! – vihogott egy belga
férfi, miközben Hugh a fedélzeten levegőzött, és elszívott egy
ebéd utáni cigarettát. – Épp csak kikerült a pólyából, és
nemsokára maga is anya lesz. De így a legjobb: fiatalon
megszerezni őket, aztán a kedvünkre alakítani!
 – Bámulatos az angolsága, uram – dobta Hugh a csikket a
tengerbe, azzal otthagyta a férfit. Más behúzott volna neki.
Ha rákényszerül, gondolta, harcolni fog a hazájáért, de
bolond lenne verekedésbe bonyolódni a felelőtlen húga sárba
tiport tisztességéért. (Bár kétségtelenül kellemes lenne egy
nőt a pontos elképzelései szerint formálni, mint a Jermyn
Street-i szabójánál mérték után készült öltönyeit.)
Nehezen kereste meg a pontos szavakat az anyjának
küldött távirathoz, de végül ennél maradt: DÉLRE
HAMPSTEADBEN LESZEK STOP ISOBEL VELEM VAN STOP
GYEREKET VÁR. A puszta tényekre szorítkozó üzenet volt, és
talán költenie kellett volna az enyhítő határozószókra,
köztük a „sajnálatosan”-ra. A távirat (sajnálatosan) a kívánt
hatás helyett az ellenkezőjét érte el, és amikor Doverben
partra szálltak, már ott várta Hugh-t a válasz. SEMMILYEN
KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT NE HOZD A HÁZAMBA STOP, és ez
az utoljára leírt STOP a bizonyosság ólomsúlyát hordozta,
amit nem lehetett megváltoztatni. Hugh tehát törhette a
fejét, hogy mit kezdjen Izzie-vel. A látszat ellenére Izzie még
gyerek volt, csak tizenhat éves, nem tehette ki az utcára.
Hugh már alig várta, hogy hazaérjen Rókazugba, így magával
vitte a húgát is.
Amikor végre éjfélkor hazaértek – úgy be voltak havazva,
mint a hóemberek –, az izgatott Bridget nyitott ajtót.
– Jaj, ne, reméltem, hogy az orvos jött meg, úgy éljek! –
Kiderült, hogy megkezdődött a szülés, úton volt a harmadik
gyermeke. Vagyis a kislánya, pillantott le szeretettel az
aprócska, ráncos arcra. Hugh szerette a kisbabákat.
– De mit kezdjünk vele? – idegeskedett Sylvie. – Nem szülhet
a fedelem alatt!
– A fedelünk alatt.
– Le kell mondania róla.
– A gyerek a családunkhoz tartozik – mondta Hugh. –
Ugyanaz a vér folyik az ereiben, mint a gyerekeimében.
– A gyerekeinkében.
– Majd azt mondjuk, hogy örökbe fogadtuk – találta ki
Hugh. – Egy árva rokon. Senki sem fog kérdezősködni, igaz?
Végül a baba valóban Rókazug fedele alatt jött a világra.
Kisfiú volt, és Sylvie, amint megpillantotta, rájött, hogy nem
tud tőle olyan könnyen megválni.
– Bűbájos kis baba! – lelkendezett. Minden gyereket
bűbájosnak talált.
A terhessége végéig Izzie nem hagyhatta el a kertet.
Fogolyként tartják, mondta, mint „Monte Cristo grófját”.
Amint megszületett, Hugh-éknak adta a babát, és nem
mutatott iránta nagyobb érdeklődést, mintha az egész ügy –
a terhesség, a bezártság – csak egy idegesítő feladat lett
volna, amire rákényszerítették, és most – miután elvégezte
az alku ráeső részét – végre szabadon elmehet. Két hétig
feküdt az ágyban – az elégedetlen Bridgettel szolgáltatta ki
magát –, majd felültették a Hampsteadbe tartó vonatra,
ahonnan Lausanne-ba küldték egy bentlakásos leányiskolába.
Hugh-nak igaza volt, senki sem kérdezősködött a hirtelen
felbukkanó pluszgyerek felől. Mrs. Glovert és Bridgetet
megeskették, hogy nem szólnak senkinek, a keserű pirulát
Hugh egy kis készpénzzel édesítette meg (Sylvie nem tudott
róla). Hugh ismerte a pénz értékét, nemhiába volt bankár.
Dr. Fellowestól elvárható volt a hivatásával járó diszkréció.
Legalábbis ebben reménykedtek.
– Roland – mondta Sylvie. – Mindig is szerettem ezt a
nevet. Roland-ének. Francia lovag volt.
– Gondolom, csatában halt meg? – kérdezte Hugh.
– Ahogy a lovagok többsége, nem?

Az ezüst nyúl forgott, fénylett és csillámlott a szeme előtt. A

bükkfa levelei táncoltak a szélben, a kert rügyezett, virágba
borult, gyümölcsöt hozott, mindez Ursula közreműködése
nélkül. Aludj csak, aludj, gyermekem, énekelte Sylvie.
Lezuhan a baba, bölcsöstül, mindenestül. Ursulát nem
riasztotta el a fenyegetés, és folytatta kicsi, de halált
megvető utazását társa, Roland oldalán.
Roland jóindulatú fiúcska volt, és Sylvie-nek időbe telt,
hogy észrevegye, hogy „nincs teljesen helyén az esze”, ahogy
egy este Hugh-nak megjegyezte, amikor a férje a bankban
töltött nehéz nap után hazaért. Hugh tudta, hogy nincs
értelme a pénzügyi gondjait megosztani Sylvie-vel, néha
mégis elképzelte, hogy egy olyan feleséghez jön haza a
munkából, aki érdeklődéssel hallgatja, amit a főkönyvekről,
mérlegszámlákról, a tea emelkedő áráról és a gyapjú
bizonytalan piaci helyzetéről mond. Egy kívánalmakhoz
„idomított” asszonyhoz, és nem ehhez a gyönyörű, okos és
kissé akaratos teremtéshez, akit feleségül vett.
Elzárkózott a duzzogó kuckóban, egy nagy adag
malátawhisky-vel és egy kis szivarral ült az íróasztalánál, és
reménykedett, hogy békében hagyják. De hiába. Sylvie
besuhogott, leült vele szemben, mint egy kölcsönért
folyamodó ügyfél, és így szólt:
– Azt hiszem, Izzie gyermeke együgyű. – Eddig mindig
Roland volt, de most, amikor a látszat szerint fogyatékos lett,
rögtön visszavedlett Izzie gyermekévé.
Hugh elvetette Sylvie véleményét, de ahogy telt az idő,
tagadhatatlan volt, hogy Roland nem fejlődött a többiekhez
hasonlóan. Lassan tanult, és hiányzott belőle a gyerekek
természetes kíváncsisága a világ iránt. Ha az ember a
kandalló elé ültette egy vászonra nyomott képeskönyvvel
vagy fakockákkal, akkor még fél óra múlva is ott találta,
ahogy elégedetten bámult a tűzbe (amit kitűnően elzártak a
gyerekek elől), vagy ott ült mellette Queenie, a macska, aki
magát tisztogatta (és akit kevésbé zártak el a gyerekek elől,
és aki hajlamos volt a rosszindulatra). Rolandot bármilyen
egyszerű feladattal megbízhatták, és a napját jobbára azzal
töltötte, hogy szívesen elfutott és visszahozott valamit a
lányoknak vagy Bridgetnek, sőt még Mrs. Glover is
elküldhette, hogy hozzon egy zacskó cukrot a kamrából vagy
egy fakanalat a köcsögből. Nem tűnt valószínűnek, hogy
Hugh régi iskolájába jár majd, vagy arra az egyetemre, ahol
Hugh tanult, és Hugh ettől csak még jobban szerette.
– Talán kellene szereznünk neki egy kutyát – vetette fel. –
Egy kutya mindig a legjobbat hozza ki egy gyerekből. –
Megérkezett a házhoz Bosun, egy nagy, barátságos állat,
akinek a vérében volt, hogy tereljen és védelmezzen, és aki
azonnal felfogta, hogy valami fontosat bíztak rá.
Hugh arra gondolt, hogy a fiú legalább béketűrő, nem
úgy, mint az a nyavalyás anyja vagy Hugh két idősebb
gyereke, akik folyton veszekedtek. Ursula természetesen
elütött mindenkitől. Éber volt, mintha kis zöld szemén át –
ami egyszerre volt mindkettőjüké – próbálta volna beinni a
világot. Nyugtalanító teremtés volt.

Mr. Winton a tengerrel szemben állította fel a festőállványát.

Elégedett volt azzal, amit addig festett, a kékekkel, zöldekkel
és fehérekkel – és maszatos barnákkal –, amik a cornwalli
tengerpartot jellemezték. Több, a homokon arra sétáló is
megállt, hogy megnézze a képet, de dicséretet hiába remélt.
Fehér vitorlájú jachtok kis flottája súrolta a láthatárt. Mr.
Winton valami versenyt sejtett. Kínai fehéret vitt fel
foltokban a képe horizontjára, aztán egy lépést hátrált, hogy
megcsodálja az eredményt. Mr. Winton jachtokat látott,
mások fehér festékpacákat. Kellemes ellentétet alkotnának
azzal, ha pár alakot festene a partra. A két kislány, akik
olyan elmerülten homokvárat építettek, tökéletesen
megfelelnének ennek a célnak. A vászonra meredt, és közben
az ecset végét rágcsálta. Hogy lehetne a legjobban
kivitelezni?

Ursula javasolta a homokvárat. A világ legcsodálatosabb

homokvárát építik fel, mondta Pamelának. A homokcitadella
képét, a vizesárkokat, tornyokat és pártázatokat olyan
élénken képzelte maga elé, hogy szinte látta a fejfátylas
középkori hölgyeket, ahogy a lovukon elvágtató lovagoknak
integetnek, akik a felvonóhídon hagyták el a várat (a
felvonóhídhoz majd még keresni kell egy darab uszadék fát).
Bár még csak a kemény földmunkánál tartottak – a kettős
várárkot ásták, ami végül majd megtelik tengervízzel, ha jön
a dagály, hogy megvédje a fejfátylas hölgyeket a heves
ostromtól (vagyis elkerülhetetlen módon Maurice-tól).
Elküldték Rolandot, a mindig készséges kegyeltjüket, hogy
keressen a parton színes kavicsokat és egy mindennél
lényegesebb felvonóhidat.
Sylvie-től és Bridgettől távolabb voltak a parton, a két nő
belefeledkezett a könyvébe, a nemrég született baba, Edward
– Teddy – egy ernyő védelmében a homokra leterített
takarón aludt. Maurice a sziklás parton megrekedt tócsákban
kotorászott a strand legvégén. Társakat, durva helyi fiúkat
talált, akikkel úszni járt meg a sziklákon mászkált. Maurice
szemében mindegy volt, kivel játszik, csak fiú legyen. Még
nem tanulta meg, hogy kiejtés és társadalmi helyzet szerint
rangsorolja őket.
Maurice elpusztíthatatlan volt, miatta soha senki nem
aggódott, a legkevésbé az anyja.
Bosunt sajnos otthon hagyták, Cole-ékra bízták.
Ahogy a hagyomány diktálta, az árokból kiásott földet
felhalmozták középen egy nagy kupacba, hogy a tervezett
erődítményt majd abból építsék meg. A mostanra az
erőfeszítéstől kimelegedett és ragacsos kislányok egy lépést
hátrálva szemügyre vették az alaktalan halmot. Pamelát
most már komolyabb kétségek gyötörték a tornyokat és a
pártázatot illetően, a fejfátylas hölgyek még
valószínűtlenebbnek tűntek. A halom valamire emlékeztette
Ursulát, de mire? Valami ismerősre, mégis elmosódottra és
meghatározhatatlanra, ami formánál alig volt több a fejében.
Hajlamos volt ilyen érzésekre, mintha vonakodva egy
emléket rángatna ki a búvóhelyéről. Feltételezte, hogy ezzel
mindenki így van.
Aztán ezt az érzést egy félelem váltotta fel, egy izgalom
árnya is, ami hasonlított ahhoz, mint amikor vihar közeledik
vagy a tenger felől köd kúszik a part felé. Minden rejthet
kockázatot, a felhők, a hullámok, a láthatáron a kis jachtok, a
festőállványnál dolgozó férfi. Határozott kocogással indult
meg, hogy a félelmeit Sylvie-hez vigye, és az anyja eloszlassa
őket.
Sylvie szerint Ursula különleges gyerek volt, tele
aggasztó képzetekkel. Állandóan Ursula szorongó kérdéseire
kellett válaszolnia: Mit teszünk, ha felgyullad a házunk?
Baleset éri a vonatunkat? Kiárad a folyó? A félelmek
eloszlatására Sylvie megtanulta, hogy a gyakorlatias válasz a
legjobb, jobb, mintha valószínűtlenként legyintene rájuk.
(Természetesen összeszedjük a holminkat, szívem, és
felmászunk a tetőre, míg a víz vissza nem húzódik.)
Pamela közben sztoikusan tovább ásta az árkot. Mr.
Winton teljesen belefeledkezett a Pamela széles karimájú
kalapjához szükséges aprólékos ecsetkezelésbe. Micsoda
remek véletlen, hogy ez a két kislány éppen a kompozíciója
kellős közepén kezdett homokvárat építeni! Az ásók, ezt a
nevet adja majd a képnek. Vagy A homokásók.
Sylvie elbóbiskolt A titkosügynök186 fölött, és
bosszantotta, hogy Ursula felébresztette.

186
Joseph Conrad regénye.
 – Mi az? – csattant fel. Végignézett a parton, és látta,
hogy Pamela szorgosan ás, a távolból hallott kiabálás és vad
hujjogás pedig Maurice-ra utalt.
– Hol van Roland? – kérdezte.
Joseph Conrad regénye.
– Roland? – Ursula körülnézett, hogy észreveszi-e
készséges rabszolgájukat, de nem látta sehol. – Felvonóhidat
keres.
– Sylvie már talpra ugrott, és rémülten vizslatta a partot.
– Mit?
– Felvonóhidat – ismételte meg Ursula.

Arra a következtetésre jutottak, hogy Roland biztos felfigyelt

egy fadarabra a tengerben, és engedelmesen begyalogolt,
hogy megszerezze. Nem volt tisztában a veszéllyel, és persze
úszni sem tudott. Ha Bosun a parton figyelt volna, a
veszéllyel nem törődve kutyaúszással bevetette volna magát
a vízbe, és kihúzta volna a kisfiút. Mivel ő nem volt ott,
Archibald Winton, birminghami amatőr akvarellfestő, ahogy a
helyi lap nevezte, igyekezett kimenteni a gyereket (a
négyéves Roland Toddot, aki vakáción volt a családjával).
Elhajította az ecsetjét, beúszott a tengerbe, és kirántotta a
gyereket a vízből, de sajna, eredménytelenül. Az újságcikket
gondosan kivágták, és félretették, hogy majd
büszkélkedhessenek vele Birminghamben. Három hasáb
erejéig Mr. Winton hős és művész lett. Elképzelte, ahogy
szerényen megjegyzi: „Á, semmiség volt” – és természetesen
az is volt, hisz senkit sem sikerült megmentenie.
 Ursula nézte, ahogy Mr. Winton Roland ernyedt kis
testével a karjában a partra gázol. Pamela és Ursula azt hitte,
apály lesz, de közben dagály volt, a tengervíz már feltöltötte
a várárkot, és a homokkupacot nyaldosta, amit nemsokára
teljesen eltöröl. A szél egy magányos karikát görgetett el
mellettük. Ursula a tengert bámulta, miközben a háta mögött
idegenek próbálták felváltva újjáéleszteni Rolandot. Pamela
odament hozzá, és megfogták egymás kezét. A hullámok
kezdték elérni őket, már bokáig vízben álltak. Ha nem csak a
homokvárra figyeltek volna, gondolta Ursula. Pedig milyen jó
ötletnek tűnt.

– Részvétem a fia miatt, Mrs. Todd, asszonyom – motyogta

George Glover, és megérintette nem létező sapkáját. Sylvie
kirándulást szervezett, hogy megnézzék a termés
betakarítását. Ki kell hogy rántsák magukat eltompult
gyászukból, jelentette ki. Roland vízbe fúlása után
természetesen levert hangulatban telt a nyár. Roland a
távollétében fontosabb lett, mint életében.
– A fiad?! – mormolta Izzie, amikor otthagyták George-ot,
aki folytatta a munkát. Elegáns gyászruhában érkezett meg
Roland temetésére, és Roland kis koporsója felett zokogott. –
Fiam, fiam…
– Az én fiam volt! – fakadt ki szenvedélyesen Sylvie. – Azt
ne merd mondani, hogy a tiéd volt! – bár lelkifurdalástól
eltelve tisztában volt vele, hogy kevésbé siratta meg, mintha
az egyik vér szerinti gyerekéért tette volna. De így
természetes, nem? Mindenki igényt tartott rá most, hogy
meghalt. (Mrs. Glover és Bridget is kismértékben a
magukénak vallották volna, ha valaki meghallgatta őket.)
Hugh-t lesújtotta a „kissrác” elvesztése, de tudta, hogy a
családja kedvéért úgy kell viselkednie, ahogy máskor.
Sylvie bosszúságára Izzie sokáig maradt. Húszéves volt,
otthon „ragadt”, várt a még ismeretlen férjre, aki kimenti
Adelaide „karmai” közül. Roland nevét nem volt szabad
kiejteni Hampsteadben, és Adelaide most „áldásnak” nevezte
a halálát. Hugh sajnálta a húgát, Sylvie pedig minden percét
arra áldozta, hogy egy partiképes földbirtokost találjon Izzie-
nek, akinek van elég birkatürelme Izzie elviseléséhez.

A nyomasztó hőségben mezőkön vágtak át, kerítésátjárókon

másztak keresztül, patakokban gázoltak. Sylvie kendővel
kötötte magára a babát. Nehéz teher volt, bár talán nem
annyira, mint a piknikes-kosár, amit Bridget cipelt. Bosun
kötelességtudóan kocogott mellettük, nem az a fajta kutya
volt, aki előreszalad, inkább a sort zárta. Még most sem
értette, hova lett Roland, és igyekezett, hogy ne veszítsen el
még másvalakit is. Izzie lemaradozott, az idilli kirándulás
kezdetén még esetleg létező lelkesedése régen alábbhagyott.
Bosun tőle telhetőén próbálta noszogatni.
Lehangoló gyaloglás volt, a végén rájuk váró piknik sem
javított a hangulaton, mert kiderült, hogy Bridget elfelejtette
becsomagolni a szendvicseket.
– Hogy az ördögben sikerült ez? – fortyant fel mérgesen
Sylvie. Kénytelenek voltak megenni a vagdalt húsos pitét,
amit Mrs. Glover George-nak szánt. („Az isten szerelmére, el
ne árulja neki!" – figyelmeztette Sylvie.) Pamelát
megkarmolta egy szedercserje, Ursula beleesett egy
csalánosba. Még az általában boldog Teddy is szenvedett a
melegtől és nyűgösködött.

George két kis nyulat hozott, hogy nézzék meg, aztán azt
kérdezte a lányoktól:
– Szeretnétek hazavinni őket? – mire Sylvie felcsattant. –
Köszönjük, de nem, George. Vagy elpusztulnak, vagy
szaporodnak, egyik sem lesz kellemes befejezés. – Pamela
odavolt, és csak akkor nyugodott meg, amikor kiscicát
ígértek neki. (Pamela meglepetésére az ígéretet be is
tartották, és a Kúria gazdaságából kapott egy kismacskát.
Egy héttel később a macska rohamot kapott, és elpusztult.
Nagy temetést rendeztek neki. „El vagyok átkozva – mondta
Pamela rá nem jellemző érzelgősséggel.)
– Nagyon jóképű az a földműves, nem? – jegyezte meg
lzzie.
– Ne! – mondta Sylvie. – Eszedbe ne jusson. Semmilyen
körülmények között sem.
– Fogalmam sincs, mire célzol – válaszolta lzzie.
Délutánra sem enyhült a forróság, és végül kénytelenek
voltak ugyanolyan hőségben útnak indulni hazafelé, mint
amiben odafelé gyalogoltak. Pamela, aki már boldogtalan
volt a nyulak miatt, tüskébe lépett, Ursulának arcába
csapódott egy ág. Teddy sírt, lzzie átkozódott, Sylvie tüzet
okádott, és Bridget kijelentette, hogy ha nem lenne bűn,
belefojtaná magát a következő patakba.
 – Nahát, de jól néztek ki! – fogadta őket mosolyogva
Hugh, amikor bebotorkáltak az ajtón. – Gyönyörűen
megkapott benneteket a nap!
– Csak ezt ne, kérlek – nyomakodott el mellette Sylvie. –
Lefekszem fent.

– Ma este biztos vihar lesz – jósolta meg Hugh, és így is volt.

Ursula, aki nem aludt mélyen, felébredt rá. Felkelt, és halk
kis léptekkel odament a tetőablakhoz, és felállt egy székre,
hogy kilásson.
A távolban úgy morajlott az ég, mintha ágyú dörögne. A
baljósan lilás, felhőktől dagadó eget hirtelen kettéhasította
egy ágas-bogas villám. Egy pillanatra megvilágított egy, a
gyepen valami apróbb zsákmány fölött kushadó rókát,
mintha egy fényképész vakuja villant volna.
Ursula elfelejtett számolni, és a szinte a feje fölött
dörrenő mennydörgés meglepetésként érte.
„Ilyen lehet a háború is”, gondolta.

Ursula azonnal a lényegre tért. A konyhaasztalnál hagymát

vágó Bridgetnek már amúgy is csorogtak a könnyei. A kislány
letelepedett mellé, és így szólt:
– Ma bent jártam a faluban.
– Á – mondta a dolog iránt közömbös Bridget.
– Cukorkát vettem – folytatta Ursula. – A cukorkaboltban.
 – Komolyan? – kérdezte Bridget. – Cukorkát a
cukorkaboltban? Ki hitte volna. – A bolt sok mást is árult, de
azok a legkevésbé sem érdekelték a rókazugi gyerekeket.
– Clarence is ott volt.
– Clarence? – kérdezte Bridget. A szerelme neve hallatán
abbahagyta a hagymaaprítást.
– Cukorkát vett – mesélte tovább Ursula, majd a
hitelesség kedvéért hozzátette: – Mentolos selyemcukrot. –
Aztán megkérdezte: – Ismered Molly Lestert?
– Persze – mondta óvatosan Bridget. – A boltban dolgozik.
– Clarence megcsókolta.
Bridget késsel a kezében felállt a székből.
– Megcsókolta? Ugyan miért csókolta volna meg Clarence
Molly Lestert?
– Molly is pontosan ezt mondta! Azt kérdezte: „Miért
csókolsz meg, Clarence Dodds, amikor mindenki tudja, hogy
annak a szobalánynak a vőlegénye vagy, aki Rókazugban
dolgozik?”
Bridget melodrámákon és filléres ponyvaregényeken
nevelődött. Számított rá, hogy most következik a
kinyilatkoztatás.
És Ursula nem okozott csalódást.
– Clarence erre azt mondta: „Ja, Bridgetre célzol! Nem
jelent nekem semmit. Csúnya lány, az orránál fogva
vezetem.” – Ursula, a koraérett olvasó már jól ismerte
Bridget regényeit és a szerelmi diskurzusokat.
Bridget velőtrázó sikollyal ejtette el a kést. ír átkok
repkedtek a levegőben.
– Csirkefogó! – ordította Bridget.
– Aljas gazember! – helyeselt Ursula.
 Az eljegyzési gyűrűt, a kis köves ékszert („mütyürt”)
Bridget visszaadta Sylvie-nek. Clarence fogadkozását, hogy ő
hűséges maradt, eleresztette a füle mellett.

– Felmehetne Mrs. Gloverrel Londonba. Tudja, a győzelmi

ünnepségekre – mondta Sylvie Bridgetnek. – Későn is
indulnak vonatok.
Mrs. Glover azt válaszolta, hogy az influenza miatt a
főváros közelébe sem akar menni, Bridget pedig azt, hogy
reméli, hogy Clarence elmegy, lehetőleg Molly Lesterrel, és
mindketten elkapják a spanyolnáthát, és meghalnak.

Molly Lester, aki soha egy árva szót sem beszélt Clarence-
szel azon kívül, hogy „Jó reggelt, uram, mivel szolgálhatok?”,
egy kis utcabálra ment el a faluban, de Clarence néhány
cimborájával valóban felutazott Londonba, és tényleg
meghalt.
– De legalább senkit sem löktek le a lépcsőn – bukott ki
Ursula száján.
– Ezt meg mire érted? – kérdezte zavartan Sylvie.
– Nem tudom – és tényleg nem tudta.
Nem volt nyugta önmaga miatt. Folyton azt álmodta,
hogy repül és zuhan. Néha, amikor felállt egy székre a
hálószobájuk ablakánál, kényszert érzett, hogy kimásszon a
tetőre, és levesse magát. Nem zuhanna nagy puffanással a
földre, és nem loccsanna szét, mint egy túlérett alma, hanem
valami megfogná. („De vajon mi?”, töprengett.) Uralkodott
magán, és nem próbálta ki az elméletét, szemben Pamela
szegény kis krinolinos hölgyével, akit egyszer télen
vacsoraidőben az unatkozó Maurice gonoszul kidobott
ugyanezen az ablakon.
Úgy történt, hogy amikor hallotta Maurice közeledését a
folyosón – harsány indián üvöltések jelezték a jöttét –,
Ursula sietve elrejtette a kötőbabáját, Solange királynőt a
párnája alá, ahol biztos rejtekben is maradt, míg a
balszerencsés krinolinos hölgy kiszállt az ablakon, és a
tetőcserepeken darabokra tört.
– Csak azt akartam látni, mi történik! – nyafogta később
Maurice Sylvie-nek.
– Hát most tudod – válaszolta az anyja, akit Pamela
hisztérikus reakciója az esetre a kelleténél jobban megviselt.
– Háború folyik – magyarázta a lányának. – Rosszabb dolgok
is vannak, mint egy törött dísztárgy. – De Pamela számára ez
volt a legrosszabb.
Ha Ursula átengedte volna Maurice-nak a kis kötőbabát,
ami törhetetlen fából készült, akkor a krinolinos hölgy
megmenekült volna.
Bosun, aki nemsokára takonykórban elhunyt, aznap éjjel
az orrával benyomta a hálószobájuk ajtaját, együttérzéssel
Pamela takarójára tette súlyos mancsát, majd egy nyögéssel
elengedte magát, és álomba merült a két kislány ágya közti
szőnyegen.
Sylvie, aki másnap már a gyerekei iránti szívtelenségéért
ostorozta magát, szerzett egy újabb kiscicát a Hall
gazdaságából. Mindig rengeteg cicájuk volt, és a környéken a
macskák fizetőeszköznek számítottak, ha egy szülő
érzelmileg megbánt valamit, vagy így teljesítette be az
ígéretét, kárpótlásul egy elvesztett babáért vagy egy letett
vizsga jutalmaként.
Bár Bosun mindent elkövetett, hogy gyámkodó tekintetét
le ne vegye a cicáról, szegény egy hete volt csak náluk,
amikor Maurice rálépett a Cole fiúkkal játszott heves
katonásdi közben. Sylvie gyorsan felkapta a kis testet, és
odaadta Bridgetnek, hogy vigye onnan, és haláltusája a
kulisszák mögött fejeződjön be.
– Véletlen volt! – visította Maurice. – Nem is tudtam,
hogy az az ostoba állat ott van! – Sylvie pofon vágta, mire
Maurice elbőgte magát. Ursulát felkavarta, hogy ilyen
feldúltnak látja a bátyját, hisz tényleg nem volt szándékos, és
próbálta megvigasztalni, amivel még jobban feldühítette
Maurice-t, Pamela meg persze a civilizált viselkedésről
teljesen megfeledkezve kivetkőzött magából, és próbálta
kitépni Maurice haját. A Cole fiúk már az elején elpucoltak
haza, ahol természetes állapot volt a nyugalom.
Néha nehezebb volt megváltoztatni a múltat, mint a
jövőt.

– Fejfájás – mondta Sylvie.

– Pszichiáter vagyok – világosította fel dr. Kellet. – Nem
neurológus.
– És álmok. Rémálmok – dobta be a csalit Sylvie.
Ursula számára volt valami megnyugtató a szobában. A
tölgyfa burkolat, a lobogó tűz, a vörös és kék mintás vastag
szőnyeg, a bőr karosszékek, még az idegenszerű teáskanna
is… valahogy ismerősnek tűnt.
– Álmok? – kérdezte dr. Kellet kellően felpiszkált
érdeklődéssel.
– Igen – válaszolta Sylvie. – És alvajárás.
– Komolyan? – riadt meg Ursula.
– És folyton déjà vu-je van – sorolta Sylvie némi undorral
ejtve a kifejezést.
– Valóban? – Dr. Kellet egy díszesen faragott
tajtékpipáért nyúlt, és a kandallórácshoz ütögetve kiverte
belőle a hamut. A turbán alakú pipa olyan ismerős volt, mint
egy házi kedvenc.
– Ó! – kiáltott fel Ursula. – Hiszen itt már jártam!
– Na, látja! – mondta Sylvie diadalmasan.
– Hm… – mondta elgondolkodva dr. Kellet. Ursulához
fordult, és egyenesen neki címezte a szavait: – Hallottál már
a reinkarnációról?
– De még mennyire! – mondta lelkesen Ursula.
– Egészen biztosan nem – torkollta le Sylvie. – Az valami
katolikus dogma? Mi az? – kérdezte, mert elvonta a figyelmét
az idegenszerű teáskanna.
– Egy szamovár Oroszországból – válaszolta dr. Kellet –,
bár nem vagyok orosz, messze nem, Maidstone-ban
születtem, mégis a forradalom előtt jártam Szentpéterváron.
– Aztán így szólt Ursulához: – Van kedved rajzolni valamit? –
Sylvie-től pedig megkérdezte. – Tölthetek teát? – miközben
Sylvie még megvetően meredt a szamovárra. Sylvie
udvariasan elutasította, mert nem bízott olyan teában, ami
nem egy porcelán teáskancsóból származik.
 Ursula befejezte a rajzot, és átnyújtotta dr. Kelletnek,
hogy mondjon róla véleményt.
– Mi ez? – hajolt át a válla felett Sylvie. – Gyűrű vagy
karika? Korona?
– Nem – felelte dr. Kellet. – Egy farkába harapó kígyó –
bólintott helyeslően, majd elmagyarázta Sylvie-nek. – A
világegyetem köralakúságát jelképezi. Az idő egy
elmeszülemény, valójában minden áramlik, nincs múlt vagy
jelen, csak most van.
– Milyen gnomikus!187 – közölte kimérten Sylvie.
Dr. Kellet összeérintette az ujjhegyeit, és ráfektette az
állát.
– Szerintem nagyon jól kijövünk majd – mondta
Ursulának. – Kérsz kekszet?

Ursula csak egyet nem értett. Hiányzott a kisasztalról a fehér

krikettruhás Guy fényképe, aki Arras-nál tűnt el. Anélkül,
hogy belegondolt volna – hiszen olyan kérdés volt, ami sok
más kérdést vetett fel – dr. Kellethez fordult:
– Hova lett Guy fényképe? – mire dr. Kellet azt kérdezte:
– Ki az a Guy?
Úgy tűnt, még az idő ingatagságára sem lehet biztosan
számítani.

187
Bölcs.
– Csak egy Austin – vonta meg a vállát Izzie. – Egy országúti
túrakocsi, bár négyajtós, de messze nem olyan méregdrága,
mint egy Bentley. Jaj, dehogy, ez csak egy tömeggyártású
jármű a te passziódhoz képest, Hugh.
– Semmi kétség, hitelre – válaszolta Hugh. – Szó sincs
róla, az utolsó pennyig kifizettem, készpénzben. Kiadóm van,
Hugh, pénzem van. Nem kell többé izgulnod miattam.
Mialatt mindenki a csillogó, cseresznyepiros kocsit
csodálta, Millie megszólalt.
– Mennem kell, táncbemutatóm van ma este. Nagyon
köszönöm a finom uzsonnát, Mrs. Todd.
– Gyere, visszakísérlek – ajánlotta Ursula.
Hazafelé nem a jól kitaposott rövidebb utat választotta a
kertek alatt, hanem a hosszabb utat, és sikerült elugrania
Izzie gyorsító kocsija elől. Izzie búcsúzásul hanyagul
odaintett neki.
– Ki volt az? – kérdezte Benjamin Cole, aki egy sövénynek
szaladt a biciklijével, hogy az Austin el ne gázolja. Ursula
szíve megdobbant és kihagyott és reszketni kezdett, amikor
meglátta. A szerelme tárgya! Azért került ekkorát, mert azt
remélte, esetleg „véletlenül” összefut Benjamin Cole-lal,
amire ugyan nem sok esély volt. És most mégis itt állt előtte!
Mekkora szerencse!

– Elvesztették a labdámat. – Teddy vigasztalhatatlan volt,

amikor Ursula visszament az ebédlőbe.
– Tudom – mondta Ursula. – Majd később megkeressük.
 – Nahát! Kipirultál és felhevültél! – jegyezte meg az
öccse.
– Történt valami?
Történt-e bármi, gondolta Ursula? Hogy történt-e valami?
Csak annyi, hogy a világon a legcsinosabb fiú megcsókolt,
ráadásul a tizenhatodik születésnapomon! Benjamin
hazakísérte, és egyszer csak összeért a kezük, és elpirultak
(csupa költészet!), és Benjamin azt mondta:
– Tudod, igazán kedvellek, Ursula –, majd ott helyben, a
kapujukban (ahol bárki megláthatta őket) a falhoz
támasztotta a biciklijét, és magához húzta. És aztán az a
csók! Édes volt, lassú és sokkal csodálatosabb, mint amire
számított, bár határozottan… felhevült tőle. Benjamin is.
Kissé megrendülve húzódtak el egymástól.
– A csudába! – mondta Benjamin. – Még sosem csókoltam
meg lányt. Fogalmam sem volt, hogy ez ilyen… izgalmas. –
Úgy rázta a fejét, mint egy kutya; mintha szókincse
szegényessége meglepte volna.
Történjék vele az életben bármi, ez lesz élete legjobb
pillanata, gondolta Ursula. Valószínűleg tovább csókolództak
volna, de abban a pillanatban befordult a bekötőútjukra az
ószeres kocsija, és az érthetetlen szirénasivítás Oóószereees
félbeszakította bimbózó románcukat.
– Semmi sem történt – mondta Teddynek. – Elbúcsúztam
Izzie-től. Nem láttad a kocsiját. Tetszett volna.
Teddy megrántotta a vállát, és lesöpörte az Augustus
kalandjait a padlóra.
– Micsoda ócska szemét – morogta.
Ursula felvett egy pezsgővel félig tele poharat, aminek
piros rúzs volt a szélén, aztán a pezsgő felét egy
gyümölcskocsonyás pohárba töltötte, és Teddy kezébe
nyomta.
– Egészségedre – mondta. Koccintottak, és felhajtották az
utolsó cseppig.
– Boldog születésnapot! – köszöntötte Teddy.

Mily furcsa itt az életem!

Pöttyanó almák közt fejem,
a buja szőlőfürtös ág
szájamra csordítja borát188

– Mit olvasol? – kérdezte gyanakodva Sylvie.

– Marvellt.
Sylvie elvette tőle a könyvet, és belemélyedt a versekbe.
– Meglehetősen buja – vonta le a következtetést.
– Buja… ez miféle kritika? – nevetett Ursula, és
beleharapott egy almába.
– Ne légy ilyen koravén! – sóhajtott fel Sylvie. – Nem áll
jól egy lánynak. Mihez kezdesz, ha a szünet után elkezdődik
a tanítás? Latint tanulsz? Vagy görögöt? Nem angol
irodalmat? Nem látom értelmét.
– Nem látod értelmét az angol irodalomnak?
– A tanulmányozásának nem. Azt csak olvassuk. – Ismét
felsóhajtott. Nyomokban sem hasonlított rá egyik lánya sem.
Sylvie egy pillanatra visszaröppent a múltba, a ragyogó
londoni ég alatt beszívta az esőben felfrissült tavaszi virágok
illatát, hallotta Tiffin lószerszámának megnyugtató
csörgését-zörgését.

188
Andrew Marvell: A kert (Károlyi Amy fordítása).
 – Lehet, hogy a modern nyelveket veszem fel. Nem tudom
még. Nem vagyok biztos benne. Még nem dolgoztam ki a
tervet.
– Tervet?

Elhallgattak. A róka közönyösen beballagott a csendbe.

Maurice állandóan megpróbálta lelőni. Vagy nem volt olyan
jó lövész, mint ahogy magáról szerette volna hinni, vagy a
nőstény róka okosabb volt nála. Ursula és Sylvie ez utóbbi
felé hajlott.
– Olyan csinos jószág – jegyezte meg Sylvie. – És olyan
pompás, dús farka van. – A róka leült, mint egy vacsorájára
váró kutya, és egy pillanatra sem vette le a tekintetét Sylvie-
ről. – Nincs nálam semmi – fordította fel üres tenyerét
Sylvie, hogy bizonyítsa a kijelentését. Ursula óvatos
alsódobással odahajította az állatnak az almacsutkáját, hogy
ne riassza meg, és a nőstény róka elügetett érte, esetlenül
felvette a szájába, aztán sarkon fordult, és eltűnt. – Mindent
megeszik – jegyezte meg Sylvie. – Mint Jimmy.
Maurice bukkant fel. Mindketten összerezzentek. Maurice
a karjára fektetve hozta új Purdeyjét,189 és izgatottan
kérdezte:
– Az az istenverte róka volt?
– Ne beszélj csúnyán, Maurice – szidta meg Sylvie.
Maurice hazajött a diplomázás után, mielőtt megkezdte
volna ügyvédi gyakorlatát, és idegesítően unta magát. Sylvie

189
Sörétes puska.
felvetette, hogy dolgozzon a Kúria gazdaságában, ott mindig
kerestek idénymunkásokat.
– Mint egy paraszt a földeken? – háborodott fel Maurice.
– Ezért kaptam ilyen költséges oktatást? („Tényleg, miért is
iskoláztattuk ilyen sok pénzért?” – kérdezte Hugh.)
– Taníts meg lőni! – ugrott fel Ursula, és lesöpörte a
szoknyáját. – Gyere már! Használhatnám apa régi puskáját!
Maurice vállat vont.
– Nem bánom, de a lányok nem tudnak lőni, ez köztudott.
– A lányok teljesen hasznavehetetlenek – helyeselt
Ursula. – Semmihez sem értenek.
– Te most gúnyolódsz?
– Én?!

– Kezdőhöz képest egész tűrhető – ismerte be kelletlenül

Maurice. A cserjés melletti fal tetejéről lövöldözték le az
üvegeket, és Ursula sokkal többször talált célba, mint
Maurice. – Biztos, hogy még sosem próbáltad?
– Mit is mondhatnék? Gyorsan tanulok.
Maurice hirtelen a faltól a cserjés széle felé fordította a
puskáját, és mielőtt Ursula látta volna, mire céloz, meghúzta
a ravaszt, és megsemmisített valamit.
– Végül csak elkaptam a rohadt kis semmirekellőt! –
kiáltott fel diadalittasan.
Ursula futásnak eredt, de mielőtt odaért volna, már látta
a vörösesbarna bundát. A nőstény róka gyönyörű farkának
fehér vége még megrezzent, aztán Sylvie rókája nem volt
többé.
 Ursula a teraszon találta az anyját, egy képes újságot
lapozgatott.
– Maurice lelőtte a rókát – jelentette. Sylvie hátrahajtotta
a fejét a fonott nyugágyban, és lemondóan lehunyta a
szemét.
– Valamikor be kellett következnie – mondta. Kinyitotta a
szemét. Könnyek csillogtak benne. Ursula most látta először
sírni az anyját. – Egy nap még kitagadom – jelentette ki
Sylvie, és a kegyetlen bosszúvágy gondolata felszárította a
könnyeit.
Pamela jött ki a teraszra, és kérdőn felvont szemöldöke
alól Ursulára pillantott.
– Maurice lelőtte a rókát.
– Remélem, te meg őt – mondta Pamela. És komolyan is
gondolta.
– Elmegyek apa elé az állomásra – jegyezte meg Ursula,
amikor Pamela bement.

De nem Hugh elé ment. A születésnapja óta titokban

rendszeresen találkozgatott Benjamin Cole-lal, vagy ahogy
most hívta, Bennel. A réten, az erdőben, az ösvényen. (Bárhol
a szabadban. – „Szerencse, hogy az időjárás kedvez a
smacizásotoknak” – jelentette ki Millie bohócos vigyorral és
jelentőségteljesen fel-le rángatott szemöldökkel.)
Ursula felfedezte, micsoda remek hazudozó. (Bár nem
tudta-e mindig is?) Hozzak valamit a boltból? vagy Szedek
egy kis málnát az út mentén. Tényleg szörnyűség lenne, ha az
emberek tudomást szereznének róla?
 – Az anyád megöletne – mondta Ben. („Egy zsidóval???” –
hallotta magában Sylvie hangját.)
– Az én családom is – mondta Ben. – Túl fiatalok vagyunk.
– Mint Romeo és Júlia. „Gonosz csillagzat szülöttei”190
meg ilyesmi.
– Csakhogy mi nem halunk meg a szerelemért – jegyezte
meg Ben.
– Rossz lenne a szerelembe belehalni? – merengett
Ursula.
– Igen.
Nagyon „felforrósodtak” köztük a dolgok, matató kezek
és sok nyögdécselés (Ben részéről). Azt mondta, fél, hogy
már nem tudja magát „sokáig visszatartani”, de Ursula nem
értette, pontosan mitől is kell visszafognia magát. A
szerelem nem éppen azt jelenti, hogy nem fogják vissza
magukat semmiben? Ursula házasságra számított. Vajon be
kell-e térnie? „Zsidó nővé” kell-e válnia?

Kisétáltak a rétre, ahol egymást átölelve feküdtek. Ursula

nagyon romantikusnak találta, a komócsint leszámítva, ami
csiklandozta és a réti margarétát, amitől tüsszögött. Arról
nem beszélve, hogy Ben úgy intézte, hogy hirtelen
ráhengeredett, és Ursula úgy érezte, mintha földdel teli
koporsóban lenne. Benre görcsös rángás jött rá, amit Ursula
szívszélhűdéses halálnak vélt, és Ben haját simogatta,
mintha beteg lenne, majd aggodalmasan megkérdezte:

190
Mészöly Dezső fordítása.
 – Minden rendben?
– Bocs – szabadkozott Ben. – Nem akartam ezt csinálni.
(De mit?)
– Mennem kell – mondta Ursula. Felálltak, lesöpörték
egymás ruhájáról a füvet és a virágokat, aztán hazasétáltak.
Ursula azon törte a fejét, hogy lekéste-e Hugh vonatját.
Ben az órájára pillantott, majd így szólt:
– Már régen otthon vannak. (Hugh és Mr. Cole ugyanazon
a vonaton utaztak haza Londonból.) A rét szélén átmásztak a
kerítésátjárón a mezőre, ahol a tehenek szoktak legelni, és
amit az ösvény szegélyezett. A tehenek még nem jöttek
vissza a fejésből.
Ben lesegítette az átjáró lépcsőjéről, és megint
csókolództak. Amikor kibontakoztak az ölelésből, észrevettek
egy férfit, aki a cserjés felőli oldalról igyekezett át a réten.
Az ösvény felé indult – kopottas alak volt, talán egy csavargó
–, és olyan gyorsan bicegett, ahogy csak bírt. Körülnézett, és
amikor meglátta őket, még gyorsabban szedte a lábát.
Megbotlott egy fűcsomóban, de hamar talpra kecmergett, és
ismét a kapu felé sántikált.
– Gyanús alak – nevetett Ben. – Miben sántikálhat?

– Már asztalon a vacsora, sokat késtél – jegyezte meg Sylvie.

– Hol voltál? Mrs. Glover megint azt a borzalmas a la Russe
borjúszeletet készítette.
– Maurice lelőtte a rókát? – Teddy arcára kiült a leplezetlen
csalódottság.
És ebben a mederben folyt tovább a rosszkedvű vita,
amibe az asztal körül ülők mind beleszóltak, s mindezt egy
döglött róka miatt, gondolta Hugh. Kedve lett volna azt
mondani, hogy kártékonyak, de nem akarta tovább tüzelni az
amúgy is elszabadult érzelmeket, amiket az eset kiváltott.
– Kérem, ne az asztalnál vitassátok ezt meg, enélkül is
nehéz ezt az ételt megemészteni. – De az sem fékezte meg
őket. Hugh próbálta elereszteni a füle mellett, és
kínkeservesen magába erőltetni a borjúszeletet (vajon Mrs.
Glover meg szokta ezt kóstolni?). Megkönnyebbült, amikor
kopogtatást hallott.
– Á, Shawcross őrnagy! Jöjjön csak be – tessékelte be az
őrnagyot Hugh.
– Ó, bocsánat, hogy félbeszakítom a vacsorájukat –
álldogált zavartan az őrnagy. – Szerettem volna
megkérdezni, hogy Teddy nem látta-e Nancyt.
– Nancyt? – kérdezte Teddy.
– Igen – bólintott Shawcross őrnagy. – Sehol sem találjuk.

Nem találkoztak többé a cserjésben vagy az ösvényen vagy a

réten. Hugh szigorú kijárási tilalmat rendelt el, miután
Nancy holttestét megtalálták, és Ursulát meg Bent amúgy is
lelkifurdalással vegyes elszörnyedés kerítette hatalmába. Ha
akkor mentek volna haza, amikor kellett volna, ha akár csak
öt perccel előbb sétálnak át a mezőn, és nem húzzák még az
időt, talán megmenthették volna. Nancy azonban akkor már
halott volt, a kaszáló felső sarkában lévő marhaitató
vályúban feküdt a teste. És valóban a Romeo és Júliához
hasonlóan halállal végződött a történet. Nancy vált a
szerelmük áldozatává.
– Borzalmas – mondta Pamela. – De nem te vagy érte a
felelős, akkor meg miért viselkedsz úgy, mintha az lennél?
Mert az volt. Most már tudta.
Valami széthasadt, összetört, a felhőktől terhes eget
sokágú villám szakította ketté.

Az októberi félévi szünetben Izzie-hez ment pár napra. South

Kensingtonban, a „Russian Tea Room”-ban üldögéltek.
– Rémesen jobboldali törzsközönsége van – osztotta meg
vele Izzie –, de valami fenséges palacsintákat sütnek. – Volt
egy szamovár is. (A szamovár borította ki, mert dr. Kelletet
idézte fel? Ha így történt, elég abszurd volt.) Befejezték az
uzsonnát, majd Izzie odaszólt: – Várj egy kicsit, kimegyek a
mosdóba. Kérd a számlát, légy szíves.
Ursula türelmesen várta, hogy visszajöjjön, amikor
váratlanul rászakadt a rettegés, de olyan gyorsan, mint egy
zsákmányára lecsapó sólyom. A valami ismeretlentől való
várakozásteljes félelem, ami iszonyatosan fenyegető volt. A
csészealjakon megkoccanó teáskanalak diszkrét világában
jött el érte. Felállt, és közben feldöntötte a székét. Szédült, és
ködfátyol ereszkedett a szeme elé. Mint a bombarobbanás
utáni porfelhő, gondolta, pedig még sosem látott ilyet.
Felszakította a fátylat, kirontott a Tea Roomból a
Harrington Roadra. Futásnak eredt, és meg sem állt,
átrohant a Brompton Roadra, majd vakon Egerton
Gardensbe.
Járt már itt. Sosem járt itt korábban.
Valami mindig láthatatlan maradt, éppen csak a sarkon
túl, valami, amit sosem tudott utolérni, vagy ami öt próbálta
meg utolérni. Egyszerre volt vadász és űzött vad. Mint a
róka. Egyre csak rohant, aztán megbotlott valamiben, és
egyenesen az orrára zuhant. Iszonyatos volt a fájdalom.
Mindent elborított a vér. Ült a járdán, és zokogott a
borzalmas fájdalomtól. Fogalma sem volt, hogy jár-e valaki
az utcán, de ekkor a háta mögött meghallott egy férfihangot.
– Ó, istenem! Micsoda szörnyűség! Hadd segítsek.
Összevérezte a szép türkizkék sálját. Ugye, így nevezik, vagy
inkább akvamarinnak? A nevem Derek, Derek Oliphant.
Ismerte ezt a hangot. Nem ismerte ezt a hangot. A múlt
mintha belecsorgott volna a jelenbe, mintha valahol
meghibásodott volna. Vagy a jövő ömlött bele a múltba? Akár
így, akár úgy, az egész lidérces volt, mintha a sötét belső tája
kézzelfoghatóvá vált volna. A belső lett a külső. Az egyszer
biztos volt, hogy kizökkent az idő.191
Talpra kászálódott, de nem mert körülnézni. Az
elviselhetetlen fájdalomra ügyet sem vetve rohant tovább.
Belgraviában volt, mire végül teljesen elfogyott az ereje. Itt
is, gondolta. Itt is járt már. Még sosem járt erre azelőtt.
Feladom, gondolta. Bármi is az, az övé vagyok. Térdre
rogyott a kemény kövezeten, aztán összegömbölyödött az
oldalán. Róka lyuk nélkül.

191
Utalás William Shakespeare Hamlet-monológjára (Arany János fordításában).
Elájulhatott, mert amikor kinyitotta a szemét, egy fehérre
festett szobában az ágyban feküdt. A szobának nagy ablaka
volt, kint egy vadgesztenyefát látott, ami még nem
hullajtottá el a leveleit. Elfordította a fejét, és meglátta dr.
Kelletet.
– Eltörted az orrod – mondta dr. Kellet. – Azt hittük,
megtámadott valaki.
– Nem – tiltakozott Ursula. – Elestem.
– Egy lelkész talált rád. Taxival vitt be a St. George
Kórházba.
– De maga mit keres itt?
– Apád keresett meg – felelte dr. Kellet. – Nem tudta,
kihez fordulhatna.
– Nem értem…
– Amikor megérkeztél a St. George-ba, egyfolytában csak
sikoltoztál. Azt hitték, valami szörnyűség történt veled.
– Ez nem a St. George, ugye?
– Nem – válaszolta kedvesen dr. Kellet. – Magánklinika.
Nyugalom, jó étel és a többi. Szép parkja van. Mindig is úgy
gondoltam, segít egy szép kert, nem?

– Az idő nem körkörös – magyarázta Ursula dr. Kelletnek

inkább olyan, mint egy… újra teleírt pergamen.
– Ó, istenem. Nyugtalanítóan hangzik.
– És az emlékek néha a jövőben vannak.
 – Öreg lélek vagy. Nem lehet könnyű – ismerte el a
pszichiáter. – De még előtted az élet. Élned kell az életedet. –
Nem Ursula orvosa, mondta, már visszavonult a praxisából,
csak látogatóba jött.
A szanatóriumban úgy érezte magát, mintha enyhe
lefolyású tüdőbaja lenne. Napközben a napsütötte teraszon
üldögélt, falta a könyveket, a személyzet ételt-italt hozott.
Sétált a kertben, udvariasan társalgott az orvosokkal és
pszichiáterekkel, és a betegtársaival beszélgetett (legalábbis
azokkal, akik az ő emeletén voltak. Az igazán őrülteket a
tetőtérben tartották, mint Mrs. Rochestert.192). Friss virág
díszítette a szobáját, egy tálban alma volt. Egy vagyonba
kerülhet, hogy itt fekszik, gondolta.
– Nagyon drága lehet – jegyezte meg Hugh-nak, amikor
az apja meglátogatta, amit gyakran megtett.
– Izzie állja a számlát – nyugtatta meg Hugh. –
Ragaszkodott hozzá.

Dr. Kellet elgondolkodva szívta a tajtékpipáját. A teraszon

ültek. Ursula arra gondolt, boldogan leélné itt a hátralévő
életét. Olyan nagyszerű volt, hogy itt egyáltalán nem
támasztanak igényeket vele szemben.
– Lehet prófétáló tehetségem, ismerhetem az összes
titkokat, és mind a tudományokat… – mondta dr. Kellet.

192
Charlotte Brontë Jane Eyre című regényének őrült nőalakja.
 – …hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha caritas nincs
bennem, mit sem érek.193
– A caritas természetesen a szeretetet jelenti. De ezt
bizonyára tudod.
– Bennem van emberszeretet – mondta Ursula. – Miért
idézzük a Korintusiakat? Azt hittem, maga buddhista.
– íó, én semmit sem érek – mondta dr. Kellet. – És
természetesen mindent – fűzte hozzá, Ursula véleménye
szerint elég tömören.
– A kérdés az: benned van-e elég?
– Miből elég? – kérdezte Ursula. A beszélgetés kezdett
érthetetlenné válni számára, de dr. Kellet a tajtékpipa
működésével volt elfoglalva, és nem válaszolt. Megzavarta
őket az uzsonna.
– Kiváló csokoládétortát sütnek itt – dicsérte dr. Kellet.

– Jobban vagy, kicsi mackóm? – kérdezte Hugh, amikor

gyöngéden besegítette a kocsiba. A Bentley-vel jött érte.
– Igen – válaszolta Ursula. – Teljes mértékben.
– Helyes. Akkor indulás haza. A ház nem a régi nélküled.

Értékes időt veszített, de végre körvonalazódik benne a terv,

gondolta a sötétben, a rókazugi ágyában ébren fekve. A
tervben természetesen szerepel majd a hó, efelől nem is volt

193
Vö. Korintusiaknak írt 1. levél 13,2.
kétsége. És az ezüst nyúl, a táncoló zöld levelek. És így
tovább. Németet tanul, nem klasszika-filológiát, később
persze megtanul gyors- és gépírni, és mellékesen talán
eszperantóul is, ha az utópiára mégis sor kerülne. Belép egy
helyi lövészegyletbe, és jelentkezik valahova irodai munkára,
dolgozik egy ideig, félrerakja a pénzt, semmi nehézbe nem
fog bele. Nem akarja magára felhívni a figyelmet,
megfogadja apja tanácsát, amit Hugh még nem is adott neki,
behúzza a nyakát, és a véka alá rejti a világosságát,194 azután
amikor készen áll, mert már eleget összeszedett, amin
elélhet, miközben beásta magát a Fenevad szívének mélyébe,
végre kitépheti onnan a fekete daganatot, ami napról napra
egyre nagyobbra nő.
És akkor egy nap végigsétálhat majd az Amalienstrassén,
és megállhat a Photo Hoftmann kirakata előtt,
megbámulhatja a Kodakokat, Leicákat és Voigtländereket, és
benyithat a boltba, aminek ajtaja felett a kis harang
csilingelőse jelzi a pult mögött dolgozó lánynak az érkezését,
és a lány valószínűleg Guten Tag, gnädiges Fräuleinnal vagy
talán Grüss Gottal üdvözli majd, mert 1930-ban járunk,
amikor az emberek még Grüss Gottal és Tschüss-szel, nem
pedig végeláthatatlan Heil Hitlerekkel és nevetséges harci
tisztelgéssel köszönnek.
És Ursula majd odanyújtja a régi kocka alakú Brownie-
ját, és azt mondja:
– Képtelen vagyok továbbtekerni a filmet – mire az élénk,
tizenhét éves Eva Braun azt feleli: – Máris megnézem
magának.

194
Utalás Máté evangéliumára.
A keblét dagasztotta az egész végtelenül megszentelt volta.
Fenyegető közelség vette körül. Harcos volt és villogó
lándzsa (Habakuk), az éjszaka sötétjében megcsillanó kard, a
sötétségen áthatoló fény lándzsája. Ezúttal nem követ el
hibát.
Amikor már mindenki aludt, és csend volt a házban,
Ursula felkelt, és felmászott a kis padlásszoba nyitott
ablakához állított székre.
Eljött az idő, gondolta. Valahol egy óra együttérzésből
ütött. Teddyre gondolt és Miss Woolfra, Rolandra és a kis
Angélára, Nancyre és Sylvie-re. Dr. Kelletre és Pindaroszra.
Légy az, aki vagy, miután kiderítetted, mi az. Most már
tudta, hogy micsoda. Ursula Beresford Todd. Tanú.
Kitárta a karját a fekete denevér felé, és egymás felé
repültek, rég elveszett lelkekként ölelkeztek össze a
levegőben. Ez a szeretet, gondolta Ursula. És ennek
gyakorlása teszi tökéletessé a mestert.
LEGYETEK BÁTOR FÉRFIAK!
 1930. december

Ursula mindent tudott Eváról. Tudta, mennyire szereti a

divatot, mennyire szereti kifesteni magát, és él-hal a
pletykálkodásért. Tudta, hogy jól korcsolyázik, síel és imád
táncolni. Így aztán Ursula hosszan ácsorgott vele az
Oberpollingerben a drága ruháknál, mielőtt beültek volna
egy kávéházba kávézni és tortát enni, vagy elkísérte az
Englischer Gartenbe egy fagylaltra, és ültek, nézték a
gyerekeket a körhintán. A korcsolyapályára is elment Evával
és a testvérével, Gretllel. Meghívták Braunékhoz vacsorázni.
„Nagyon kedves lány az angol barátnőd” – mondta Frau
Braun Evának.
Ursula elmesélte, hogy szeretné csiszolni a német
tudását, mielőtt otthon megállapodik egy tanítónői állásban.
Eva az ötletre unottan ásított.
Eva szerette, ha fényképezik, és Ursula számtalan
fényképet készített róla a Brownie bokszgépével, aztán
esténként albumokba ragasztották a képeket, és
megcsodálták, hogy Eva milyen pózokba vágta magát.
„Filmekben kellene játszanod” – mondta Ursula Evának, aki
ezt nevetségesen hízelgőnek érezte. Ursula bemagolt
mindent a hollywoodi, angol és német hírességekről, ismerte
a legújabb dalokat és táncokat. Idősebb lány volt, aki egy
kezdő csitri iránt érdeklődött. A szárnyai alá vette Evát, és
Eva odavolt az új nagyvilági barátnőjéért.
 Ursula tudott róla, hogy Eva belehabarodott egy
„idősebb” férfiba, akire szerelmes pillantásokat vetett,
mindenhova követte, éttermekbe és kávéházakba, egy
sarokban üldögélt, miközben a férfi megfeledkezett róla és
politikáról vitatkozott. Eva kezdte magával vinni ezekre az
összejövetelekre. Végtére is Ursula a legjobb barátnője volt.
És Eva csak egyre vágyott: hogy Hitler közelében legyen. És
Ursula is csak ezt akarta.
Ursula tudott a Bergről és a bunkerről. És tulajdonképpen
óriási szívességet tett ennek a frivol lánynak, amikor
befurakodott az életébe.
Aztán ahogy megszokták, hogy Eva mindig körülöttük
lebzsel, úgy vált megszokottá Eva kis angol barátnője is.
Kedves volt, lány, egy senki. Olyan mindennapos jelenséggé
vált, hogy senki sem lepődött meg, amikor egyedül is
megjelent, és csodálattal mosolygott fel a majdani nagy
emberre. A férfi félvállról vette a tömjénezést. „Micsoda
nagyszerű dolog lehet – gondolta Ursula –, ha valakiben
ekkora az önbizalom.”
De istenemre, milyen unalmas volt! Mennyi tartalmatlan
locsogás folyt a Café Heck vagy az Osteria Bavaria
asztalainál, úgy szállt a fejek fölé, mint a kemence füstje.
Ebből a nézőpontból nehezen tűnt hihetőnek, hogy pár év
múlva Hitler elpusztítja a világot.

Az évszakhoz képest hidegebb idő volt. Múlt éjjel szitált a hó,

beterítette vékony leplével Münchent. Olyan volt, mint Mrs.
Glover mazsolás süteményén a ráhintett porcukor. A
Marienplatzon már állt egy nagy karácsonyfa, a fenyőtűk és
sült gesztenye finom illata szállt a levegőben. Münchent az
ünnepi dísz tündérmesébe illőbbnek mutatta, mint amit
Anglia valaha is remélhetett.
A fagyos levegő felélénkítette, és felemelően határozott
léptekkel ment a kávéház felé. Alig várta, hogy egy forró,
sűrű tejszínhabos Schokoladét igyon.
A kávéházban füstös és kellemetlen volt a levegő a kinti
sziporkázó hideg után. A nők szőrmét viseltek, és Ursula is
szerette volna, ha nála van Sylvie nercbundája. Az anyja
sosem viselte, és mostanában állandóan naftalinban
tartották a szekrényben.
A férfi a terem túlsó végében ült egy asztalnál,
tanítványai szokásos körében. Undok társaság, gondolta, és
nevetett magában.
– Ah. Unsere Englische Freundin – mondta a férfi, amikor
megpillantotta. – Guten Tag, gnädiges Fräulein. – Egy
ujjmozdulattal elzavarta a szemközti székből zöldfülű
ministránsát, és Ursula leült a megüresedett helyre. A férfi
ingerültnek látszott.
Es schneit, mondta Ursula. – Havazik. – A férfi kinézett az
ablakon, mintha eddig észre sem vette volna, milyen idő van.
Palatschinkent evett. Finomnak látszott, de amikor a pincér
előzékenyen odasietett, Ursula Schwarzwälder Kirschtortét
rendelt a forró csokoládéjához. Mennyei volt.
– Entschuldigung. – A fiatal nő lenyúlt a táskájába, és
kihalászott egy zsebkendőt. Csipkés sarkok, monogram – a
kezdőbetűi, UBT, Ursula Beresford Todd –, amit a
születésnapjára kapott Pammytől. Illedelmesen letörölgette a
Streusel morzsáit a szájáról, aztán ismét lehajolt, hogy
visszategye a zsebkendőt a táskájába, és kivegye az ott
rejtőző súlyos tárgyat. Az apja régi szolgálati revolverét a
Nagy Háborúból, egy Webley Mark V-öt. Megkeményítette
hősies szívét. – Wacht auf.195 – mondta Ursula csendesen. A
szavai felkeltették a Führer figyelmét, mire Ursula így
folytatta: – Es nahet gen dem Tag.196
Százszor begyakorolt mozdulat. Egy lövés. A gyorsaságon
múlt minden, mégis, miután elővette a revolvert, és a férfi
szívének szegezte, volt egy pillanat, az időben egy lebegő
buborék, amikor mintha minden megállt volna.
– Führer. – A hangja törte meg a varázst. – Für Sie.
Az asztal körül egyszerre rántották ki a pisztolyokat a
tokjukból, egyszerre fogták rá. Egy lélegzetvétel. Egy lövés.
Ursula meghúzta a ravaszt.
Elnyelte a sötétség.

195
Ébresztő!
196
Felvirradt a nap. Richard Wagner kórusműve.
HÓ
 1910. február 11.

Kopp, kopp, kopp. A hálószobája ajtaján felhangzó kopogás

beleszövődött Bridget álmába. Otthon volt, Kilkenny
megyében, és szegény apjának szelleme verte az ajtót, mert
próbált visszatérni a családjához. Kopp, kopp, kopp! Bridget
könnyes szemmel riadt fel. Kopp, kopp, kopp. Tényleg
kopogott valaki.
– Bridget? Bridget! – Mrs. Todd sürgető suttogása
hallatszott kintről. Bridget keresztet vetett, az éjszaka
sötétjében egyetlen hír sem volt soha jó. Mr. Toddot baleset
érte tán Párizsban? Vagy Maurice és Pamela betegedtek meg?
Kimászott az ágyból a kis padlásszoba dermesztő hidegébe.
Hó illatát érezte a levegőben. Ajtót nyitott, és meglátta a
majdnem hétrét görnyedő Mrs. Toddot, aki kipattanó rügyre
hasonlított.
– Hamarabb jön a baba – mondta az asszonya. – Tudsz
segíteni?
– Én? – sikkantott fel Bridget. Még csak tizennégy volt, de
már sokat tudott a kisbabákról, aminek java része nem volt
jó. Végignézte az anyja halálát, aki a gyerekszülésbe halt
bele, de ezt sosem mesélte el Mrs. Toddnak. És biztosan most
sem ez volt a megfelelő pillanat. Lesegítette Sylvie-t a
lépcsőn a saját szobájába.
– Nincs értelme üzenni dr. Fellowesnak – mondta Sylvie.
– Sosem vergődne át ezen a havon.
 – Szűz Mária, Istennek szent Anyja – kiáltott fel Bridget,
amikor Sylvie négykézlábra esett, mint egy állat, és
felnyögött.
– Jön a baba – mondta Sylvie. – Eljött az idő.
Bridget rávette, hogy másszon vissza az ágyba, és
megkezdődött a hosszú, magányos éjszakai vajúdásuk.

– Jaj, asszonyom! – kiáltott fel hirtelen Bridget. – Kék a baba,

úgy éljek!
– Kislány?
– A köldökzsinór a nyaka köré tekeredett. Jézusom és a
szentek minden seregei! Megfulladt szegény kicsike,
megfojtotta a zsinór!
– Tennünk kell valamit, Bridget. Mit csináljunk?
– Jaj, Mrs. Todd, ez bizony meghalt, mielőtt még
lehetősége lett volna élni.
– Az nem lehet. – Sylvie ülő helyzetbe tornázta magát a
véres lepedők fehér-vörös csataterén. A baba még a zsinóron
lógott. Míg Bridget gyászosan jajongott, Sylvie felrántotta az
éjjeliszekrényt, és vadul keresgélni kezdett benne.
– Jaj, Mrs. Todd! – kesergett Bridget. – Feküdjön vissza,
már nincs mit tenni. Bárcsak itt lenne Mr. Todd, Isten engem
úgy segéljen!
– Pszt – szólt rá Sylvie, és feltartotta a kincsét, egy
sebészollót, amin megcsillant a lámpafény. – Felkészültnek
kell lenni – mormolta. – Tartsa a babát a lámpához, hogy
lássak. Gyorsan, Bridget! Nincs veszteni való időnk.
Nyissz, nyissz.
Gyakorlat teszi a mestert.
 A TÁGAS, NAPSÜTÖTTE FELFÖLD197

197
Winston Churchill 1940. június 18-i „Ez volt a legdicsőbb órájuk” címen ismert
beszédéből.
 1945. május

A Glasshouse Streeten egy kocsma sarokasztalánál ültek. A

Piccadillyn tette ki őket egy amerikai őrmester, aki megállt
nekik, amikor meglátta őket Doverben az út szélén stoppolni.
Korábban Le Havre-ban furakodtak fel egy amerikai
csapatszállító hajóra, mert nem akartak két napot várni,
hogy felkerüljenek egy repülőre. Lehet, hogy valójában
engedély nélküli eltávozáson voltak, de erre mindketten
fütyültek.
A Piccadilly óta ez volt a harmadik kocsma, és
egyetértettek, hogy holtrészegek, de képesek még jobban
lerészegedni. Szombat este volt, a hely zsúfolásig megtelt.
Mivel egyenruhát viseltek, egy fillért sem kellett fizetniük.
Ha a győzelem eufóriáját nem is, de a megkönnyebbülését
még lehetett érezni a levegőben.
– Koccintsunk a visszatérésre! – emelte fel a poharát Vic.
– Egészségünkre – mondta Teddy. – Igyunk a jövőre!
’43 novemberében lőtték le, és keletre, a Stalag Luft VI-
ra 198 vitték. Nem volt rossz abban az értelemben, hogy
rosszabb is lehetett volna, oroszként is odakerülhetett volna.
Az oroszokkal úgy bántak, mint az állatokkal. De aztán
február elején, éjnek idején a megszokott Raus! Raus!-szal
zavarták fel őket a priccseikről, és az előretörő oroszok elől
menetelésre kényszerítették a foglyokat nyugat felé. A sors

198
Német hadifogolytábor Memellandban (ma Litvániában).
különösen kegyetlen fintora volt, hiszen egykét nap, és
felszabadították volna őket. Heteken át, az éhhalálra
elegendő fejadagokkal masíroztak a borzalmas, többnyire
mínusz húszfokos hidegben.
Vic hetyke kis tiszthelyettes volt, egy a Ruhr-vidék felett
lelőtt Lancaster navigátora. „A háború furcsa barátságokat
produkál”, gondolta Teddy. Menetelés közben tartották
egymásban a lelket. Egész biztosan a bajtársi kapcsolatuk
mentette meg az életüket, meg az időnként megszerzett
vöröskeresztes csomag.
Teddyt Berlin felett lőtték le, és csak az utolsó
pillanatban tudott kiszabadulni a pilótafülkéből. Próbálta
egyenesben tartani a gépet, hogy a legénységnek esélye
legyen kiugrani. Egy kapitány utolsóként hagyja el a süllyedő
hajót, amikor már nincs rajta kívül senki a fedélzeten.
Ugyanez áll egy bombázóra is.
A Halifax teljes terjedelmében égett, és Teddy
beletörődött, hogy eljött számára a vég. Valahogy
könnyebbnek érezte magát, a keble dagadt, és hirtelen úgy
érezte, minden rendben lesz, hogy a halál, ha majd eljön
érte, gondoskodik róla. De az nem jött el, mert az ausztrál
rádiósa bemászott az orrba, Teddy hátára csatolta az
ejtőernyőjét, és ráordított: „Kifelé, ostoba fajankó!” Teddy
nem látta többé, ahogy a legénység többi tagját sem, se élve,
se holtan. Az utolsó pillanatban ugrott lei, az ernyője még
szinte ki sem nyílt, amikor már a földre zuhant, és
szerencséje volt, hogy csak a bokáját és a csuklóját törte el.
Kórházba vitték, a helyi Gestapo ott tartóztatta le a
kórteremben a halhatatlan szavakkal: „A maga számára
véget ért a háború” – amivel jóformán minden hadifogságba
eső pilótát üdvözöltek.
Kötelességtudóan kitöltötte az elfogatási kártyáját, és
várta otthonról a leveleket, de semmi sem érkezett. Két évig
nem kapott rá választ, hogy a Vöröskereszt felvette-e a
hadifoglyok listájára, és otthon vajon tudják-e, hogy él.
Valahol Hamburg környékén gyalogoltak az úton, amikor
véget ért a háború. Vic mélységes élvezettel fordult az
őrökbe)
– Ach, so, mein Freund, für sie dér Krieg ist zu ende.

– Na, szóval, Ted, elérted a barátnődet? – kérdezte Vic,

amikor Teddy visszajött. A bárpultnál kiszolgáló
tulajdonosnőt hízelegte körül, hogy használhassa a telefont.
– El én! – nevetett Teddy. – Úgy tűnik, halottnak hittek!
Nem biztos, hogy felfogta, hogy velem beszél.
Fél órával és pár itallal később Vic megszólalt:
– Figyusz csak, Ted, az arcán szétterülő mosolyból azt
mondanám, hogy az a nő, aki most lépett be az ajtón, talán
hozzád tartozik!
– Nancy – dörmögte csöndesen maga elé Teddy.
– Szeretlek – formálta némán a szót Nancy a zsivajon át.
– Jaj, és hozott nekem is egy kis barátnőt, milyen
figyelmes! – lelkesedett Vic, mire Teddy felnevetett. –
Vigyázz a szádra, a nővéremről beszélsz!
Nancy olyan erősen markolta a kezét, hogy fájt, de a
fájdalom mit sem jelentett. Itt volt, valóban itt, egy londoni
kocsma asztalánál ült, egy korsó angol sört ivott. Teljes
életnagyságban. Nancy furcsa kis fuldokló hangot hallatott,
és Ursula visszafojtotta a torkából feltörő kiáltást. Olyanok
voltak, mint a feltámadás láttán elnémuló két Mária.
Aztán Teddy észrevette őket, és boldogan elvigyorodott.
Felugrott, és majdnem feldöntötte az asztalon lévő
poharakat. Nancy átnyomakodott a tömegen, és átölelte
Teddyt, de Ursula ott maradt a helyén, mert hirtelen elfogta
a szorongás, hogy ha megmoccan, mindez eltűnik, az egész
boldog jelenet apró darabokra hullik a szeme előtt. De aztán
arra gondolt, hogy nem, ez maga a valóság, ez igaz, és
felszabadultan nevetett fel, amikor Teddy csak annyi időre
eresztette el Nancyt, hogy vigyázzba vágja magát, és szépen
tisztelegjen a nővérének.
Odakiabált neki valamit a kocsma másik végéből, de a szó
elveszett a hangzavarban. Ursula úgy sejtette, hogy
köszönömöt mond, de lehet, hogy tévedett.
HÓ
 1910. február 11.

Mrs. Haddock egy pohárka forró rumot szopogatott,

reményei szerint hölgyhöz illő eleganciával. A harmadik
pohárnál tartott, és a bensőjében szétáradó meleg kezdett
kifelé sugározni. Útnak indult, hogy világra segítsen egy
babát, amikor a hó arra kényszerítette, hogy menedéket
keressen a Kék Oroszlán meghitt zugában Chalfont St. Peter
előtt. Nem olyan hely volt, ahova magától bement volna,
legfeljebb, ha a szükség erre kényszerítette, de a kuckóban
tűz lobogott a kandallóban, és a társaság meglepően jókedvű
volt. A réz lószerszámok és kupák csillogtak és játszott rajtuk
a fény. A benyílóból át lehetett látni a pulton túli közös
ivóba, ahol az ital láthatóan patakokban folyt. Az ivó
igencsak lármás helynek tűnt. Éppen dalra fakadtak az ott
tanyázók, és Mrs. Haddock meglepetten vette észre, hogy a
lábával üti a taktust.
– Látnia kéne, mekkora hó esett – jegyezte meg a
tulajdonos, és áthajolt a pult rézrúddal szegélyezett, széles
felületén. – Napokig be leszünk havazva.
– Napokig?
– Igyék még egy kupica rumot. Ma este egyhamar nem
mén innen sehova.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A következőknek szeretnék köszönetet mondani:

Andrew Janesnek (Kew-i Országos Archívum)
Dr. Juliet Gardinernek
M. Keech alezredesnek, a Brit Birodalmi Érdemérem
kitüntetettjének, Katonai Jelzőszolgálat
Dr. Pertti Ahonennek (Edinburgh-i Egyetem Történelem
Tanszék)
Frederike Arnoldnak
Annette Webernek
Valamint az ügynökömnek, Peter Strausnak és Larry
Finlaynek, Marianne Velmansnak, Alison Barrow-nak
és a Transworld kiadónál mindenki másnak, valamint
Camilla Ferriernek és mindenkinek a Marsh
Ügynökségnél.

A könyv megírásával kapcsolatos további információkat

(köztük az életrajzomat is) elolvashatják a honlapomon:
www.kateatkinson.co.uk.
Kate Atkinson első regényével, a Fénykép ezüstkeretben című
könyvével, amely szintén a Geopen Kiadónál jelent meg
magyarul, elnyerte az Év Whitbread (ma már Costa)
könyvdíját, és azóta is a kritikusok által nemzetközileg is
elismert szerző. 2011-ben jelölték a királynő születésnapi
kitüntetési listáján a Brit Birodalom Rendjének tagjai sorába.
Kiadja a Geopen Könyvkiadó, 2018
Felelős kiadó: Babucs Eva
Felelős szerkesztő: Katona Terézia
Borító: Váradi Gábor
Nyomdai előkészítés: Formula Stúdió

ISBN 978-615-5724-30-5

www.geopen.hu
Geopen a Facebookon

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató