Isabel Allende: Retrato en Sepia

2000 © Isabel Allende,

Hungarian translation: Latorre Ágnes

2002

Isabel Allende

Elmosódó önarckép

Carmen Balcellsnek és Ramón Huidobrónak, a két Oroszlánnak, akik egy napon születtek,
és mindörökké élnek.

Ezért kell visszatérnem

sok eljövendő helyre,
hogy magammal találkozzak
és vizsgálódjam szüntelen,
míg egyetlen tanúm a hold,
hogy ujjongó füttyszóval
tapossak köveken, rögökön,
míg egyetlen dolgom a létezés
és egyetlen családom az út.

Pablo Neruda
A világ vége (a szél)
 Első rész
1862-1880

1880-ban jöttem világra egy őszi, keddi napon, anyai nagy-szüleimnél, San
Franciscóban. Míg anyám a faépület útvesztőjében zihált, hegyként domborodó
hassal, rettenthetetlen szívvel és majd' megszakadó csontokkal, hogy utat nyisson
nekem, lent az utcán a kínai negyed szilaj lármája lüktetett, színültig telve a különös
ételek ragaszkodó aromájával, a kántáló nyelvjárások harsány áradatával és a
méhkasként nyüzsgő, soha nem fogyó embertömeggel. Hajnalban születtem, de
Chinatownban az órák nem tisztelik a szabályokat: ilyenkor nyit a piac, ilyenkor
kezdenek zörögni a kordék, és ilyenkor vonítanak fel a kutyák a ketreceikben, a
szakács késére várva. Csak életem későbbi szakaszában tudtam meg születésem
pontos részleteit, de jobb így, mintha sohasem tudtam volna meg, hiszen e részletek
akár örökre is elveszhettek volna a felejtés útvesztőiben. Oly sok titok lappang a
családomban, hogy talán nem is lesz időm mindet felfedni: az igazság tünékeny, és
szüntelenül mossák a záporok. Anyai nagyszüleim meghatottan fogadtak, bár egyes
szemtanúk szerint csúnyácska csecsemő voltam; rögtön anyám mellére tettek, ott
kucorodtam össze arra a néhány percre, amelyet vele tölthettem. Aztán Lucky
bácsikám az arcomra lehelt, hogy átadja a szerencséjét. A szándék nemes volt, és a
módszer tökéletes, mert – legalábbis életem első harminc esztendejében – jól ment a
sorom. De várjunk még, ne szaladjunk annyira előre! Hosszú történet ez, amely
sokkal korábban kezdődött, mint hogy én megszülettem volna, és ha az
elbeszéléséhez türelem kell, még nagyobb türelem kell a végighallgatásához. Ha
menet közben elvesztem a fonalat, nem kell megijedni, pár oldal múlva egész
biztosan megkerül. De mert valahol mégis el kell kezdenem, az 1862-es évet
választom, és az első jelenet szóljon, mondjuk, egy szokatlan méretű bútordarabról.
Paulina del Valle nyoszolyáját Firenzében csináltatták, egy évvel Viktor Emánuel
megkoronázása után, amikor az új olasz királyság még Garibaldi ágyúitól zengett;
több darabban szelte át az Atlanti-óceánt egy genovai hajón, majd egy véres sztrájk
közepette partot ért New Yorkban, és végül átrakodták egy gőzösre, amelynek
tulajdonosai apai nagyszüleim voltak: Rodríguez de Santa Cruzék, egy Amerikában
élő chilei házaspár. John Sommersre, a kapitányra hárult a feladat, hogy átvegye az
itáliai jelzésű dobozokat, amelyeken egyetlen szó állt: sellők. A szép szál angol
tengerész, akiről csak egy szakadozott kép maradt, no meg egy fura irományokkal
teli bőrláda, amelyet elkoptattak a véget nem érő tengeri utazások, a dédapám volt;
ezt derítettem ki nem is olyan régen, amikor a homály hosszú évei után végre
felsejlett előttem a múltam. Én nem ismertem John Sommers kapitányt, aki az anyai
nagyanyámnak, Eliza Sommersnek volt az apja, de örököltem tőle némi
vándorhajlamot. Ennek a tengeri embernek, akinek lényébe ivódott a horizontok
végtelensége és a só, neki jutott a feladat, hogy a firenzei nyoszolyát hajója
rakterében átvigye az amerikai földrész túloldalára. Előbb ki kellett kerülnie a jenki
blokádot és a konföderalisták támadásait, majd az Atlanti-óceán déli széléhez jutva,
és átevickélve a Magellán-szoros csalárd vizein, a Csendes-óceánra érve, és útba
ejtve számos dél-amerikai kikötőt, az egykori aranybánya, Kalifornia felé fordította
hajója orrát. Pontos utasítást kapott, hogyan bontsa ki a ládákat San Francisco
kikötőjében, és hogyan ellenőrizze a fedélzetről az asztalost, aki úgy rakta össze a
darabokat, mint egy fejtörő játék részeit, gondosan ügyelve a faragott mintára; aztán
fel kellett rá helyeznie a matracot és a rubinszínű ágyterítőt, majd egy kocsira kellett
raknia a vázat, és lassú menetben a városközpontba kellett vitetnie. A kocsisnak
kétszer kellett megkerülnie a Union teret, majd ugyancsak kétszer kellett
megfordulnia hangos csengettyűzéssel a nagyapám szeretőjének erkélye alatt,
mielőtt letehette volna az ágyat rendeltetési helyén, Paulina del Valle házában. Ezt a
hőstettet pedig az amerikai polgárháború kellős közepén kellett végrehajtani, amikor
az ország déli részén egymást öldökölték a jenkik és a konföderalisták, és senkinek
nem volt kedve sem a tréfákhoz, sem a csengettyűzéshez. John Sommers sűrű
káromkodások közepette adta ki utasításait, mert a hajózás hónapjai során ez a
bútordarab testesítette meg mindazt, amit legjobban gyűlölt a munkájában:
kenyéradó gazdájának, Paulina del Valle asszonynak a szeszélyeit. Amikor már a
kocsin volt az ágy, a kapitány nagyot sóhajtott, és szent esküt tett, hogy ez volt az
utolsó parancs, amit teljesített, mert tizenkét éve ugráltatta az asszony, és most betelt
a pohár. Az ágy ma is megvan, színes fából összeácsolt súlyos őslény, melynek
támláján Neptunusz isten trónol kifaragva a habzó hullámok és a tengeri lények
között, miközben a lábánál delfinek és szirének játszanak. Pár óra leforgása alatt
egész San Francisco megcsodálhatta az olimposzi nyoszolyát, de nagyapám
szeretője, akinek kedvéért az egész színjátékot rendezték, nem mutatkozott, amíg a
kocsi csengettyűzve jött-ment az ablaka alatt.
– Nem tartott sokáig a diadal – vallotta be Paulina évek múltán, amikor le
akartam fotografálni az ágyat, és kíváncsi lettem a történetére. – A tréfa visszaütött
rám. Azt hittem, Felicianót teszem nevetségessé, de rajtam nevetett mindenki.
Félreismertem az embereket. Ki hitte volna, hogy olyan képmutatóak? Abban az
időben hemzsegtek San Franciscóban a korrupt politikusok, a banditák és a
rosszéletű nők.
– Biztos nem vették jó néven ezt a merészséget – vetettem fel.
– Nem, bizony. A nőktől mindig azt várják el, hogy vigyázzanak a férjük jó hírére,
bármilyen hitvány alak is.
– A te férjed nem volt hitvány – tiltakoztam.
– Nem, de sok butaságot csinált. Végül is nem bánkódom a híres-nevezetes ágy
miatt, negyven évig aludtam rajta.
– És mit csinált a férjed, amikor lelepleződött?
– Leszidott, hogy amíg az ország elvérzik a polgárháborúban, én olyan bútorokat
vásárolok, mint egy római császár. És persze mindent letagadott. Normális ember
nem vallja be a hűtlenségét, még akkor sem, ha az ágyban csípik fülön.
– Ezt a személyes tapasztalat mondatja veled?
– Bár úgy volna, Aurora! – vágta rá Paulina del Valle.
Az első fotográfián, amit még tizenhárom évesen készítettem, Paulina a legendás
nyoszolyán ül, hímzett szaténpárnákra támaszkodva, csipkés hálóingben, és fél kiló
ékszerrel felcicomázva. Sokszor láttam már ebben a pózban, és így szerettem volna
felravatalozni is, amikor meghalt, de ő azt akarta, hogy a karmelita nővérek
nyomorúságos ruhájában temessék el, és még hosszú évekig misézzenek a lelki
üdvéért. „Túl sok botrányt csináltam, ideje, hogy meghajtsam a fejem”, mondogatta,
amikor élete végén téli melankóliába süppedt. A halál közeledtén megrettent. Az
ágyat a pincébe száműzte, és helyére egy fatákolmányt tétetett, lósörény matraccal,
hogy annyi pazarlás után fényűzés nélkül halhasson meg, hátha Szent Péter tiszta
lapot nyit neki a bűnök nagy könyvében, mondta. De félelem ide, megbánás oda, a
többi tulajdonáról nem mondott le, és az utolsó percig kézben tartotta akkorra már
jócskán megfogyatkozott pénzügyi birodalmát. Ifjúsága zabolátlanságából nem sok
maradt az utolsó időkre, még a gúny is eltünedezett belőle, de nagyanyám
megalkotta saját legendáját, amelyen már semmiféle lósörény matrac vagy
apácaruha nem változtathatott. Egyik dicsőséges emléke éppen ez a firenzei
nyoszolya volt, amelyet puszta szeszélyből hurcoltatott végig San Francisco főutcáin,
csak hogy a férjét bosszantsa vele. A család abban az időben a Cross nevet viselte,
mert egyetlen amerikai sem lett volna képes kiejteni a hangzatos Rodríguez de Santa
Cruz y del Valle szavakat, pedig kár volt értük, hiszen csak az eredeti változatnak
van olyan patinás, inkvizíciós hangulata. Éppen akkor költöztek át a Nob Hill
negyedbe, ahol egy észveszejtő kastélyt emeltek, a város egyik legfényűzőbb
épületét, amely több rivalizáló építészt is az őrületbe kergetett, és egymás után
kellett elbocsátani őket. A családot, Feliciano állításával ellentétben, nem az 1849-es
aranyláz tette gazdaggá, hanem Paulina asszony csodálatos üzleti érzéke, amely azt
súgta neki, hogy szállítson friss árut Chiléből Kaliforniába, antarktiszi jégbe
ágyazva. Abban a zűrzavaros időszakban egy szem barack egy uncia aranyat ért, és
Paulina ügyesen kihasználta a helyzetet. A vállalkozás olyan sikeres lett, hogy a
család végül egy egész flottát működtetett Valparaíso és San Francisco között; a
hajók az első évben üresen tértek vissza, de aztán kaliforniai lisztet vittek, és ezzel
több chilei birtokost is tönkretettek, köztük Paulina apját, a félelmetes Agustín del
Vallét, akinek a búzája a raktárban kukacosodott meg, mert nem tudott versenyre
kelni a hófehér jenki liszttel. Végül aztán a papa mája is megkukacosodott mérgében.
Az aranyláz után ezrével tértek vissza a kalandorok a szülőföldjükre, szegényebben,
mint ahogy elindultak, mert a testük és a lelkük is ráment az álomra. De Paulina és
Feliciano meggazdagodott. Annak ellenére, hogy spanyol akcentusuk szinte
áthatolhatatlan akadályt emelt eléjük, a San Franciscó-i társadalom legfelsőbb
köreibe emelkedtek. „Kaliforniában mindenki újgazdag és alacsony származású,
bezzeg a mi családfánk a keresztes háborúkig vezethető vissza”, nyökögte Paulina
akkoriban, mielőtt még feladta volna a küzdelmet, és visszatért volna Chilébe. De
nem a nemesi címek, és nem is a bankszámlák nyitották meg előttük a kapukat,
hanem Feliciano megnyerő személyisége: barátai a város legbefolyásosabb emberei
közül kerültek ki. Feleségét már nehezebben fogadta be a társaság, mert kevély volt,
csúnyán beszélt, és tiszteletlenül, tolakodóan viselkedett. Mondjuk meg kereken:
Paulina először mindig olyan borzongással vegyes csodálatot váltott ki az
emberekből, mint egy iguána, és csak az vehette észre, hogy szíve is van, aki jobban
megismerte. 1862-ben vitte bele férjét a transzkontinentális vasúti kereskedelembe,
amely végképp gazdaggá tette őket. Sejtelmem sincs, honnan vette ez az asszony az
üzleti érzékét. Szűk látókörű és fantáziátlan chilei földbirtokosoktól származott, és
az apai ház falai között nevelkedett Valparaísóban, a rózsafüzért imádkozva és
hímezgetve, mert az apja úgy vélte, hogy a tudatlanság a nők és a szegények
alázatának sarokköve. Éppen hogy csak megtanult számolni és írni, életében nem
olvasott el egy könyvet, és az ujjait használta az összeadáshoz – kivonással nem
foglalkozott –, de amihez csak hozzáért, arannyá változott. Csak a semmirekellő fiai
és rokonai tehetnek róla, hogy nem császárnői pompával halt meg. Akkoriban épült
a vasút, amely összekötötte az Egyesült Államok keleti és nyugati partját. Miközben
mindenki a két vasúttársaság részvényeibe fektette a pénzét, és fogadásokat kötött,
hogy melyik rakja le gyorsabban a síneket, Paulina ügyet sem vetett a buta
versengésre, hanem kiterített egy térképet az ebédlőasztalra, és földrajztudósi
türelemmel tanulmányozta az épülő vasút irányát, meg azt, hogy hol van bőségesen
víz. Jóval azelőtt, hogy a rongyos kínai munkások beverték volna az utolsó szöget
Promotoryban, összekötve a síneket, és hogy az első lokomotív végigzakatolt volna a
kontinensen, vulkáni füstfelhőt eregetve és hajótörést idéző zajokat keltve, Paulina
rábeszélte a férjét, hogy vegyen földet azokon a helyeken, amelyeket a térképen
piros tintával jelölt meg.
– Ott fognak városokat alapítani, mert ott van víz. És nekünk mindenütt lesz
telephelyünk – mondta.
– Nagyon sok pénzbe kerül – kiáltott fel Feliciano rémülten.
– Vegyél fel kölcsönt, arra valók a bankok. Miért is tennénk kockára a saját
pénzünket, ha a máséval is megtehetjük? – folyamodott Paulina az ilyen esetekben
szokásos válaszához.
Ezzel foglalatoskodtak éppen, bankokkal tárgyaltak, és földeket vásároltak fel
szerte az országban, amikor kirobbant a házasságtörési botrány. A hölgy egy
Amanda Lowell nevű skót színésznő volt, akit kívánatosnak, fehér húsúnak,
spenótzöld szeműnek, és a közelebbi ismerősök barackízűnek írtak le. Rosszul, de
szenvedélyesen táncolt és énekelt igénytelen komédiákban és a gazdagok
magánrendezvényein. Volt egy hosszú, kövér és szelíd, ámde borzalmas kinézetű
panamai kígyója, amely az egzotikus táncok közben a testére tekeredett, és sohasem
bántott senkit, leszámítva egy szerencsétlen estét, amikor Amanda egy tollas
diadémban lépett fel: a kígyó ekkor papagájnak nézte az ékszert, megpróbálta
elkapni, és kis híján megfojtotta gazdáját. Amanda Lowell nem csupán egy
„megrontott galambocska” volt Kalifornia éjszakai életében, hanem luxuskurtizán,
akinek a kegyeit nem annyira pénzzel, inkább jó modorral és stílusosan illett
elnyerni. Kitartóinak jóvoltából megvolt mindene, és bőven futotta neki arra is, hogy
tehetségtelen színészek garmadáját karolja fel. Arra ítéltetett, hogy szegényen haljon
meg, mert annyit költött, mint egy birodalom, és mindenét elajándékozta. Amikor
fiatal volt, kihívó tartásával és vörös hajkoronájával leállította az utcán a forgalmat,
de sorsát megpecsételte a botrányokhoz való vonzódása: egyetlen dühkitöréssel
képes volt sárba tiporni egy jól csengő nevet és egy családot. Felicianót tűzbe hozta a
kockázat, és kalózlelkét a veszélyes játék lehetősége éppen annyira megbabonázta,
mint Lowell pompázatos feneke. A városközpontba költöztette a nőt, de sohasem
mutatkozott vele nyilvánosan, mert jól ismerte a felesége természetét, aki egy
féltékenységi rohamában az összes öltönyét és nadrágját felszabdalta, majd
kihajította az irodája elé. Ez halálos döfés volt egy olyan elegáns úriembernek, mint
Feliciano, aki egyenesen Londonból, Albert herceg szabójától hozatta a ruháit.
San Franciscóban, a férfiak városában mindig a feleség tudta meg utoljára, ha a
férj félrelépett, de most ráadásul maga Lowell terjesztette a pletykát. Amint kitartója
hátat fordított, rovátkákat húzott az ágya oszlopaira, minden szerető után egyet.
Vérbeli gyűjtő volt: a férfiak nem kimagasló érdemeik miatt izgatták, hanem a
rovátkák száma miatt, mert túl akarta szárnyalni az elbűvölő és legendás Lola
Montezt, az ír kurtizánt, aki annak idején úgy libegett végig San Franciscón, mint az
aranyláz lehelete. Lowell rovátkáinak híre szájról szájra járt, és a férfiak egymással
versengve próbáltak bejutni a szobájába, nemcsak a szépsége miatt, amelyet már
sokan ismertek közülük a szó bibliai értelmében, hanem azért is, hogy a város egyik
legfontosabb emberének szeretőjével fekhessenek le. Paulina del Valle fülébe csak
akkor jutott el a hír, amikor már az egész várost megjárta.
– Az a legmegalázóbb az egészben, hogy az a szuka felszarvaz téged, és mindenki
arról beszél, hogy én egy fatökű alak felesége vagyok! – rivallt rá férjére az ilyen
alkalmakra tartogatott alpári szavakkal.
Feliciano Rodríguez de Santa Cruz, aki semmit sem tudott Amanda Lowell
gyűjtőszenvedélyéről, mélységesen megundorodott. Eszébe sem jutott volna, hogy a
barátai, az ismerősei és mások, akiknek számtalan szívességet tett, ily módon űznek
gúnyt belőle a háta mögött. De a szeretőjére nem haragudott, mert régen
beletörődött a gyengébb nem szeszélyeibe és abba, hogy a nők, bár kedves
teremtések, nincs erkölcsi tartásuk, és bármikor kísértésbe eshetnek. Az ő elemük a
föld, a televény, a vér és a testi funkciók, míg a férfiaké a hősiesség, a nagy
eszmények és – még ha az ő esetében nem is – a szentség. Ahogy tudott, védekezett
a feleségével szemben, és egy rövid szünetet kihasználva azt is a fejéhez vágta, hogy
bereteszeli a szobája ajtaját. Hogy gondolhatta ezek után, hogy egy ilyen férfi, mint
ő, megtartóztatja magát? Mindenről Paulina tehet, tette hozzá, mert visszautasította.
A retesz valóban ott volt az ajtón, Paulina lemondott a bujálkodásról, de nem azért,
mert nem kívánta, mondta nekem negyven évvel később, hanem mert szégyellte
magát. Undorodott, amikor a tükörbe nézett, és ebből arra következtetett, hogy
minden férfi így érezne, ha meztelenül látná. Jól emlékezett arra a pillanatra, amikor
rádöbbent, hogy a teste az ellenségévé vált. Néhány éve, amikor Feliciano egy
hosszú üzleti útról hazaért Chilébe, derékon kapta, és a szokásos jókedvével fel
akarta emelni, hogy az ágyba vigye, de nem sikerült neki.
– A nemjóját, Paulina! Kő van a bugyidban? – nevetett.
– Nem kő az, hanem háj – sóhajtott az asszony bánatosan.
– Hadd lássam!
– Még mit nem! Mostantól csak éjszaka, sötétben jöhetsz be a szobámba.
Így aztán ők ketten, akik valaha olyan szemérmetlenül szerették egymást,
hozzászoktak egy időre, hogy sötétben ölelkezzenek. Paulina makacsul ellenállt férje
könyörgésének és dührohamainak, bár Feliciano sohasem törődött bele, hogy
pokróchegyek alatt találja őt a szoba sötétjében, és miközben misszionáriusi
hevülettel öleli át, az asszony lefogja a kezét, nehogy megérinthesse a zsírpárnáit. A
húzd meg-ereszd meg játék kimerítette őket, és az idegeik pattanásig feszültek. A
költözés aztán jó alkalmat adott Paulinának, hogy a Nob Hill-i kastély másik
végében szállásolja el férjét, és a saját ajtaját elreteszelje. Az undor, amelyet Önnön
teste iráni érzett, nagyobb volt, mint a férje iránti vágya. Nyaka eltűnt a dupla toka
alatt, mellei és a hasa egyetlen püspöki domborulattá álltak össze, lábai csak néhány
percre tartották meg a súlyát, és sem felöltözni, sem cipőt fűzni nem tudott már
egyedül, de elmaradhatatlan selyemruhái és ragyogó ékszerei most is fenséges
pompát kölcsönöztek neki. Leginkább az izzadó hónalja aggasztotta, és gyakran
kérdezte tőlem suttogva, hogy nincs-e rossz szaga, de én sohasem éreztem rajta
semmit, csak a kölnivíz és a hintőpor illatát. Dacolva az akkori hiedelemmel,
miszerint a víz és a szappan tönkreteszi a tüdőt, nagyanyám órákig áztatta magát a
zománcozott vas fürdőkádban, és ott újra olyan könnyűnek érezhette a testét, mint
lánykorában. Akkor szeretett bele Felicianóba, amikor az még törekvő fiatalember
volt, több észak-chilei ezüstbánya tulajdonosa. Szerelmével magára haragította apját,
Agustín del Vallét, aki úgy szerepel a chilei történelemkönyvekben, mint egy kicsiny
és kicsinyes ultrakonzervatív párt alapítója, amely több mint húsz éve megszűnt, de
időről időre mégis feltámad hamvaiból, mint egy tollát vesztett, satnya főnixmadár.
És most ugyanez a szerelem tartotta vissza Paulinát attól, hogy férjét beengedje a
hálószobájába, pedig abban a korban volt, amikor jobban vágyott az ölelésre, mint
valaha. Tőle eltérően Feliciano szépen öregedett. Haja deres volt, de ő megmaradt a
régi nagydarab, vidám, szenvedélyes és léha embernek. Paulina imádta a
közönségességét és azt a gondolatot, hogy ércesen zengő családi nevei mögött
szefárdi zsidó felmenők rejteznek, hímzett monogramos selyemingei alatt pedig egy
alpári tetoválás, amelyet Feliciano a kikötőben, egy görbe este során szedett össze.
Vágyott rá, hogy újra hallja a malacságokat, amelyeket a férfi még akkor sugdosott a
fülébe, amikor lámpafénynél hancúroztak az ágyon, és bármit megadott volna, hogy
még egyszer úgy alhasson, hogy feje a kék sárkányon nyugszik, amelyet
kitörölhetetlen tintával véstek Feliciano vallanak bőrébe. Nem hitte, hogy férje is
ugyanezt kívánja, pedig Feliciano szemében ő mindörökre az a tűzrőlpattant
menyasszony maradt, akivel ifjúkorában megszökött; az egyetlen nő, akit rettegett és
csodált. És most az jut az eszembe, hogy ez a házaspár mindvégig szerette egymást,
bár orkánerejű veszekedéseikbe a ház összes lakója beleremegett. Öleléseik, amelyek
valaha boldoggá tették őket, csatákká lényegültek át, amelyek hosszú
fegyverszünetekhez és olyan emlékezetes bosszúkhoz vezettek, mint a firenzei ágy;
de nem volt olyan sértés, amely tönkretette volna a kapcsolatukat, és egészen az
utolsó pillanatig, amikor Felicianót végzetes agyvérzés érte, összekötötte őket a
tréfás emberek irigylésre méltó cinkossága.

Amikor John Sommers kapitány meggyőződött róla, hogy a mitikus nyoszolya

már a kocsin van, és a kocsis felfogta az utasításokat, gyalog indult el Chinatown
felé, ahogy azt minden San Franciscó-i látogatásakor megtette. Most azonban hamar
kifulladt, és már a második saroknál bérkocsit fogadott. Nehézkesen felszállt,
megadta a címet, és zihálva hátradőlt az ülésen. Már egy éve észlelte magán a
tüneteket, de az utóbbi hetekben felerősödtek; alig tudott megállni a lábán, és az
agyára olyan sűrű köd telepedett, hogy szüntelenül küzdenie kellett, nehogy átadja
magát a kísértésnek, és belesüppedjen lelke vattás közönyébe. Rose, a húga volt az
első, aki észrevette, hogy valami baj van, pedig akkor még semmi fájdalmat nem
érzett. Mosolyogva gondolt rá: Rose volt a legközelebbi és legdrágább
hozzátartozója, az egyetlen biztos pont vándoréletében, akit sokkal valóságosabban
szeretett, mint Elizát, a lányát vagy bármelyik kikötői nőt, akit kalandozásai során a
karjaiba zárt.
Rose Sommers Chilében töltötte az ifjúságát, másik bátyjával, Jeremyvel, de
amikor Jeremy meghalt, visszaköltözött Angliába, hogy odahaza öregedhessen meg.
Londonban lakott egy kis házacskában, nem messze a színházaktól és az Operától,
egy nem túl elegáns negyedben, ahol végre kedvére élhetett. Minthogy már nem ő
volt Jeremy pedáns házvezetőnője, szabad utat engedhetett különc természetének.
Dekadens színésznőnek öltözve teázott a Savoyban, orosz hercegnőnek öltözve
sétáltatta a kutyáját, koldusokkal és utcai zenészekkel barátkozott, csecsebecsékre és
jótékonykodásra költötte a pénzét. „Semmi sem szabadít fel jobban, mint az
öregség”, számolgatta boldogan a ráncait. „Nem az öregség, húgocskám, hanem a
pénz, amit a könyveiddel kerestél”, felelte John Sommers. A tisztességben megőszült
vénkisasszony ugyanis szép vagyont gyűjtött össze pornográf könyvek írásával. És
az a legmulatságosabb az egészben, gondolta a kapitány, hogy Rose, akinek már
nem kell rejtőzködnie, mint korábban tette Jeremy árnyékában, éppen most hagyott
fel a buja történetekkel, és nyergelt át a romantikus regényekre, amelyeket szédítő
tempóban ír, szokatlan sikerrel. Nem volt angol anyanyelvű nő, magát Viktória
királynőt is beleértve, aki ne olvasott volna legalább egy történetet Lady Rose
Sommerstől. Pedig a megtisztelő cím csak azt a helyzetet törvényesítette, amelyet
Rose már amúgy is kivívott magának. Ha Viktória királynő sejtette volna, hogy
kedvenc szerzője, akit személyesen ruházott fel a Lady címmel, már kisebb
könyvtárnyi illetlen irományt alkotott az Ismeretlen Lady név alatt, bizonyára elájul.
A kapitány a pornográf könyveket élvezetesnek, a szerelmes regényeket azonban
csapnivalónak tartotta. Éveken át adta ki és terjesztette a tiltott történeteket,
amelyeket Rose a másik bátyja orra előtt írogatott, miközben Jeremy meg volt
győződve arról, hogy húga erényes hölgy, akinek egyetlen célja, hogy az ő életét
kényelmessé tegye. „Vigyázz magadra, John, nem hagyhatsz magamra ebben a
világban. Egyre soványabb vagy, és furcsa a szagod”, mondogatta neki naponta
Rose, amikor a kapitány nála vendégeskedett Londonban. A könyörtelen változás
azóta egyre inkább egy gyíkhoz tette hasonlatossá a kapitányt.
Tao Csien éppen kivette az akupunktúrás tűket egy betege karjából és füléből,
amikor az asszisztense bejelentette az apósát. A csung-ji óvatosan belehelyezte az
aranytűket a tiszta alkoholba, egy lavórban megmosta a kezét, felvette a kabátját,
majd kiment a vendég elé, és közben egyre azon töprengett, hogy Eliza miért nem
szólt neki előre az apja érkezéséről. Sommers kapitány minden látogatása
eseményszámba ment. A család türelmetlenül várta őt, főleg a gyerekek, akik nem
tudtak betelni a különleges ajándékokkal, és megbabonázva hallgatták az óriás
termetű nagyapa meséit a tengeri szörnyekről és a maláj kalózokról. A magas és
nagydarab kapitány, akinek bőrét a földgolyó összes tengerének sója cserzette
barnára, a bozontos szakállú, zengő hangú nagyapa, akinek mégis olyan ártatlan kék
szeme volt, mint egy csecsemőnek; egyszóval John Sommers mindig lenyűgöző
látványt nyújtott az egyenruhájában, ám az az ember, aki most leült Tao Csien
rendelőjének egyik karosszékébe, úgy összetöpörödött, hogy alig lehetett ráismerni.
A kínai doktor tiszteletteljes meghajlással köszöntötte, mert sohasem hagyott fel
ezzel a régi szokással. Még ifjúkorában ismerte meg a kapitányt, amikor szakácsként
dolgozott a hajóján. „Te engem úrnak szólítasz, világos, kínai?”, parancsolt rá John
Sommers, amikor először állt szóba vele. Akkor még mindkettőnknek fekete haja
volt, gondolta Tao Csien, és szíve összeszorult a közelgő halál gondolatára. Az angol
nagy nehezen felállt, kezet nyújott neki, és futólag magához ölelte. A csung-ji
észrevette, hogy most már ő a magasabb és az erősebb kettejük közül.
– Eliza tudott róla, hogy ma érkezik, uram? – kérdezte.
– Nem. Négyszemközt kell magával beszélnem, Tao. Meg fogok halni.
A csung-ji ezt már akkor tudta, amikor meglátta őt. Szó nélkül a rendelőbe
vezette, segített neki levetkőzni, és lefektette az ágyra. Apósa mezítelen teste
szánalmas látványt nyújtott: vastag, száraz, rezes színű bőr, sárga körmök, véreres
szemek, felpüffedt has. Tao először meghallgatta a tüdejét, aztán a pulzusát
vizsgálta meg a csuklóján, a nyakán és a bokáján, és végül megbizonyosodott arról,
amit már úgyis tudott.
– Tönkrement a mája uram. Még mindig iszik?
– Nem várhatja el tőlem, hogy felhagyjak egy egész élet szokásával, Tao. Maga
szerint el lehet viselni a tengerészéletet úgy, hogy hébe-hóba le ne csússzon egy
kortyocska?
Tao Csien elmosolyodott. Az angol fél üveg gint ivott meg egy átlagos napon, és
egy egészet, ha valami bánata vagy ünnepelnivalója volt, mindazonáltal nem
látszott, hogy megártana neki, még a szagát sem lehetett érezni rajta, mert az erős és
olcsó dohány teljesen átitatta a ruháját és a leheletét.
– Különben is késő volna bánkódni rajta, nem? – tette hozzá a kapitány.
– Tovább élhetne, és javulhatna az állapota, ha nem inna többet. Miért nem pihen
egy kicsit? Költözzön hozzánk egy időre, Eliza és én a gondját viseljük, amíg felépül
– javasolta a doktor, a szemébe sem nézve, nehogy a másik észrevegye a könnyeit.
Mint oly sokszor az orvosi munkája során, most sem tudott úrrá lenni a
tehetetlenség érzésén, amely akkor kerítette hatalmába, amikor rádöbbent, hogy
milyen csekélyek a tudomány eszközei, és milyen határtalan az emberi szenvedés.
– Csak nem képzeli, hogy önként adom magam Eliza kezére, hogy eltiltson az
italtól? Mennyi időm van még hátra, Tao? –kérdezte John Sommers.
– Nem tudom biztosan. Konzultálnom kéne egy másik orvossal.
– Csak a maga véleményére adok. Amióta fájdalom nélkül kihúzta a zápfogamat
félúton Indonézia és Afrika között, egyetlen nyomorult orvos sem nyúlt hozzám.
Mikor is volt az?
– Ügy tizenöt éve. Köszönöm a bizalmát, uram.
– Csak tizenöt éve? Miért van az az érzésem, hogy egész életünkben ismertük
egymást?
 – Talán egy előző életünkben találkoztunk.
– Én félek a reinkarnációtól, Tao. Képzelje el, mi lesz, ha muzulmánként születek
újjá! Tud róla, hogy azok a szerencsétlenek nem ihatnak alkoholt?
– Biztosan ez a karmájuk. Minden újratestesülésnél azt a kérdést kell
megoldanunk, amit az előzőben elmulasztottunk – tréfálkozott Tao.
– Akkor már inkább a keresztény pokol, az kíméletesebb. No mindegy, Elizának
egy szót se – zárta le a témát John Sommers, miközben felöltözött, és a gombjaival
küszködött, amelyek sehogy sem akartak remegő ujjai közé akadni. – Lehet, hogy ez
az utolsó látogatásom. Eliza és a gyerekek megérdemlik, hogy egy vidám és
egészséges ember emlékét őrizzék. Nyugodtan távozom, mert tudom, hogy senki
sem tudna úgy vigyázni a lányomra, mint maga.
– Senki sem szeretheti úgy, mint én.
– Ha már nem leszek, gondoskodnia kell a húgomról is. Ugye tudja, hogy Rose az
anyja helyett anyja volt Elizának?
– Ne féljen, Rose mindig számíthat Elizára és rám – felelte Tao.
– No és a halál… úgy értem… gyorsan jön majd, és méltó lesz hozzám? Honnan
tudom meg, hogy közel a vég?
– Onnan, hogy vért hány, uram – mondta a csung-ji szomorúan.
Ez három hét múlva következett be, a Csendes-óceán közepén, a kapitányi kabin
magányában. John Sommers nagy nehezen feltápászkodott, eltakarította a hányás
nyomait, kiöblítette a száját, tisztára cserélte összevérzett ingét, pipára gyújtott, és a
hajó elejére ballagott. Fölült a hajó orrára, és még egy utolsó pillantást vetett az ég
fekete bársonyán szikrázó csillagokra. Néhány tengerész messziről nézte, és
sapkájával a kezében várt. Amikor elfogyott a pipából a dohány, John Sommers
kapitány átvetette lábát a rúdon, és hangtalanul a hullámok közé zuhant.

Severo del Valle akkor ismerte meg Lynn Sommerst, amikor 1872-ben apjával
Kaliforniába utazott Chiléből, hogy meglátogassa nagynénjét, Paulinát, és a férjét,
akikről a család legzaftosabb pletykái szóltak. Severo néhányszor már látta Paulinát,
amikor egyszer-kétszer feltűnt Valparaísóban, de amíg nem ismerte az asszonyság
észak-amerikai környezetét, nem érthette meg a család keresztényi
türelmetlenséggel áthatott sopánkodásait. Miután messze került Chile vallásos és
maradi légkörétől, a lebénult Agustín nagypapa tolószékétől, Emilia nagymama
gyászos csipkéitől és lenolajos beöntéseitől, no meg az irigy és ájtatoskodó
rokonságtól, Paulina végre kiteljesíthette amazoni természetét. Az első utazás
alkalmával Severo del Valle még túl fiatal volt ahhoz, hogy felmérje híres-nevezetes
rokonai hatalmát és vagyonát, de arra akkor is felfigyelt, hogy micsoda különbség
van köztük és a Del Valle klán többi tagja között. Csak amikor évek múltán
visszatért, döbbent rá, hogy Felicianóék San Francisco egyik leggazdagabb
családjának számítanak, és ott van a helyük az ezüstmágnások, a vasúttulajdonosok,
a bankárok és a vezető szállítmányozók között. Mégis ezen az első utazáson történt,
hogy a nagynéni színes nyoszolyájának lábánál ülve, amíg Paulina a soron
következő üzleti háború terveit szövögette, a tizenöt éves Severo eldöntötte saját
jövőjét.
 – Ügyvédnek kéne menned, hogy a törvény minden eszközével segíts tönkretenni
a vetélytársaimat – tanácsolta Paulina két harapás tejszínes sütemény között.
– Igen, nénikém. Agustín papa is azt mondja, hogy minden jó családnak szüksége
van egy ügyvédre, egy orvosra és egy püspökre – felelte az unokaöccse.
– És egy okos fej is kell az üzlethez.
– A papa szerint az üzlet nem méltó egy nemesemberhez.
– Mondd meg neki, hogy a kutyabőrből nem lehet megélni, nyugodtan
feldughatja a seggébe.
A fiú ezt a csúnya kifejezést eddig még csak a kocsisuktól, egy tenerifei börtönből
megszökött madriditól hallotta, aki érthetetlen okokból Istent is különös
cselekedetekre buzdította néha.
– Ne finnyáskodj, öcsém, nézd meg, mekkora segge van mindenkinek ebben a
családban! – visított fel nevetve Paulina, amikor meglátta Severo elszörnyedt képét.
Még aznap délután elvitte magával Eliza Sommers cukrászdájába. San Francisco
már akkor elkápráztatta Severót, amikor megpillantotta a hajóról: a fényekben fürdő
város fákkal beültetett zöldellő dombok ölén pompázott, amelyek hullámozva
ereszkedtek bele a csendes vizű öbölbe. Messziről szigorú, spanyolos településnek
látszott párhuzamos és átlós utcáival, de közelről már megmutatkozott benne a
rendezetlenség bája. A fiú, aki hozzászokott szülővárosa, Valparaíso álmatag
hangulatához, megdöbbent a változatos stílusú házak összevisszaságán, amelyben a
szegénység és a fényűzés olyan kiszámíthatatlanul keveredett, mintha lóhalálában
építették volna a várost. Még egy legyekkel borított lótetemet is látott egy elegáns
hangszerbolt előtt, ahol hegedűket és pianínókat árultak. A lovak és kocsik
hangzavarában vegyes tömeg tülekedett: észak- és dél-amerikaiak, franciák, írek,
olaszok, németek, és hébe-hóba egy-két indián meg felszabadított, de továbbra is
kisemmizett és elnyomott néger rabszolga. Tettek egy kerülőt Chinatown felé, és egy
pillanat alatt a sárgák földjén találták magukat, ahogy akkoriban a kínaiakat
nevezték. A kocsis az ostorával tartotta távol a tömeget, miközben a Union térre
hajtotta a fiákert. Megállt egy viktoriánus épület előtt, amely az itt mindenfelé
látható párkányokkal, domborművekkel és rozettákkal díszített házakhoz képest
szerénynek tűnt.
– Ez itt Sommers asszony teázója, egyedülálló a maga nemében – közölte Paulina.
– Kávét bárhol ihatsz, de ha egy jó csésze teára vágysz, ide kell jönnöd. A jenkik a
függetlenségi háború kezdete óta utálják ezt a nemes italt, mert a felkelők Bostonban
elégették az angolok teáját.
– De annak már száz éve, nem?
– Ebből is láthatod, Severo, milyen ostobaságokhoz vezethet a hazaszeretet.
Paulina azonban nem a tea miatt látogatta oly gyakran a szalont, hanem Eliza
Sommers híres süteményei miatt, amelyek finom cukor- és vaníliaillattal töltötték be
az egész helyiséget. Az épület, amelyet Angliából hoztak még San Francisco
hőskorában, és használati utasítás alapján szereltek össze, mint égy babaházat, két
szintből állt, a tetején pedig torony magasodott, mint egy falusi templomon. A
földszinten két szobával egészítették ki az ebédlőt, több görbe lábú szék és öt fehér
terítős kerek asztalka állt benne. Az emeleten bonbont árultak, amelyet kézzel
gyártottak a legjobb belga csokoládéból, de mandulás marcipánt és chilei
süteményeket is lehetett kapni, Paulina del Valle kedvenceit. Két hosszú copfos
mexikói pincérnő szolgált fel; fehér kötényükben és keményített főkötőjükben szinte
gondolatátvitel útján követték a törékeny Eliza Sommers utasításait, aki mintha nem
is létezett volna Paulina lehengerlő jelenlétében. Az övek és a habos ruhaujjak
divatja az előbbinek kedvezett, ám többszörösen kihangsúlyozta az utóbbi termetét,
ráadásul Paulina del Valle nem fukarkodott a fátylakkal, a rojtokkal, a pomponokkal
és a pliszírozással. Aznap méhkirálynő jelmezben érkezett, tetőtől talpig sárgába és
feketébe öltözve, tollas kalapban és csíkos mellényben. Rendkívül csíkosban.
Elfoglalta az egész szalont, beszívta az összes levegőt, minden mozdulatára
megcsörrentek a csészék, és megnyikordultak a fából ácsolt falak. Amikor a
pincérnők meglátták, menten szaladtak kicserélni az egyik finom nádszéket egy
masszívabb bútordarabra, amelyben a dáma kényelmesen elhelyezkedett. Lassan
mozgott, mert meggyőződése volt, hogy semmi sem csúfítja el úgy az embert, mint a
sietség, és tartózkodott az öregasszonyos hangoktól is, ezért sohasem zihált,
köhögött, nyögött vagy sóhajtott fáradtan mások jelenlétében, még ha kis híján
belehalt is a lábfájásba. „Nem akarom, hogy kövér hangom legyen”, mondogatta, és
naponta mézes citromlével gargarizált, hogy megőrizze hangja vékonyságát. Eliza
Sommers, aki kis termetű és szálegyenes volt, mint egy kivont kard, sötétkék
szoknyát viselt, világoszöld blúzát összegombolta a csuklóján és a nyakán, és egy
diszkrét gyöngysor volt az egyetlen ékszere. Kimondottan fiatalos benyomást
keltett. Spanyolsága egy kissé berozsdásodott már a kevés használattól, az angolt
brit akcentussal beszélte, és akár egy mondaton belül is váltogatta egymással a két
nyelvet, csakúgy, mint vendége. Paulina del Vallét vagyona és arisztokrata
származása magasan Eliza fölé emelte. Tudvalevő, hogy csak a túlságosan férfias
nők dolgoznak kedvtelésből, de Paulina tudta, hogy Eliza már nem tartozik ahhoz a
környezethez, amelyben odahaza nevelkedett, és nem a szeszély, hanem a szükség
kényszeríti munkára. Arról is hallott, hogy egy kínaival él, de közismerten kihívó
tapintatlansága ez esetben nem volt elég ahhoz, hogy rákérdezzen.
– Eliza Sommers asszony és én Chilében ismerkedtünk össze 1840-ben. Ő
nyolcéves volt akkor, én tizenhat, de most már egykorúak vagyunk – magyarázta
Paulina az unokaöccsének.
Miközben az alkalmazottak felszolgálták a teát, Eliza Sommers derűsen hallgatta
Paulina szűnni nem akaró csacsogását, amelyet csak egy-egy újabb falat
bekebelezése szakított félbe. De Severo hamarosan megfeledkezett róluk, mert a
másik asztalnál észrevett egy gyönyörű kislányt, aki bélyegeket ragasztott egy
albumba a gázlámpák fényénél, és arcát aranycsillámokkal világította meg az
ablaküvegek derengése. Lynn Sommers volt az, Eliza lánya, akinek szépsége már
akkor, tizenkét éves korában is olyan különleges volt, hogy több helybéli fotográfus
modellnek használta: Lynn arca képeslapokat, matricákat és naptárakat díszített,
amelyeken angyalkák pengették a lantot, és kacér nimfák futkároztak a papírmasé
erdőben. Severo még abban a korban volt, amikor a fiúk legfeljebb valami
viszolyogtató rejtélyt látnak a lányokban, mégsem tudott ellenállni a varázsnak;
odaállt Lynn mellé, és tátott szájjal bámulta, miközben maga sem tudta, miért,
összeszorult a szíve, és kedve lett volna sírni. A révületből Eliza Sommers rázta fel,
amikor csokoládéhoz hívta őket. A kislány rá sem nézett a fiúra, úgy csukta be az
albumot, és mintha nem is látná őt, könnyedén, légiesen felállt. Egyetlen szó nélkül,
szemlesütve ült le a csokoládéjához, és megadóan viselte Severo tiszteletlen
bámészkodását, mert jól tudta, hogy nem mindennapi külseje elválasztja a többi
halandótól. Úgy viselte a szépségét, mint valami testi hibát, és abban reménykedett,
hogy idővel majdcsak kinövi.
Severo néhány hét múlva hajóra szállt, és apjával együtt visszaindult Chilébe. De
emlékezetében magával vitte Kalifornia végtelen tájait, és a szívében,
kitörölhetetlenül, Lynn Sommers képét.

Severo del Valle csak évek múltán látta viszont Lynnt. 1876-ban költözött vissza
nagynénjéhez Kaliforniába, ám Lynn-nel csupán 1879 telén, egy szerdai napon vette
fel a kapcsolatot, amikor már mindkettőjük számára késő volt. Második San
Franciscó-i útján a fiatalember elérte végleges magasságát, de még mindig csontos
volt, sápadt és félszeg, és olyan kényelmetlenül érezte magát a bőrében, mintha túl
sok könyöke és térde volna. Mire aztán három év múlva, gombóccal a torkában,
Lynn elé állt, már igencsak megférfiasodott: arcán kiütköztek a spanyol ősök nemes
vonásai, teste hajlékony lett, mint egy andalúz torreádoré, és a viselkedése komoly,
mintha papneveldébe járna. Sok minden megváltozott az életében, mióta először
látta Lynnt. A hallgatag kislány képe, akinek álmos nyugalma pihenő macskára
emlékeztette, végigkísérte a kamaszkor nehéz évein és a gyász fájdalmán. Imádott
édesapja fiatalon meghalt Chilében, anyját pedig annyira zavarba ejtette a serdülő
fiú, hogy gyorsan elküldte egy bentlakásos katolikus gimnáziumba, Santiagóba.
Onnan azonban nemsokára hazaküldték egy szigorú levél kíséretében, amelyben
valami olyasmi állt, hogy egyetlen rothadt gyümölcs is megronthatja az egész
termést. Az alázatos anya ekkor térden csúszva elzarándokolt egy csodatévő
barlangba, ahol a leleményes Szűz a fülébe súgta a megoldást: küldje a fiút
katonának, és bízza egy őrmesterre a dolgot. Severo egy éven át masírozott a
seregben, tűrte a katonaság szigorát és ostobaságát, végül pedig tartalékos tisztként
szerelt le azzal a szilárd elhatározással, hogy laktanyának többé a közelébe sem
megy. Amint kilépett az utcára, visszatért a régi barátságokhoz és a különös
csínytevésekhez. De ehhez már a rokonságnak is volt egy-két szava. A családi tanács
Agustín papa spártai ebédlőjében ült össze, természetesen a fiú és édesanyja
távollétében, mert az ő véleményük úgysem számított az asztalnál. Harmincöt éve a
borotvált fejű, gyémántdiadémos Paulina del Valle ugyanebben az ebédlőben szállt
szembe a család férfi tagjaival, hogy hozzámehessen választottjához, Feliciano
Rodríguez de Santa Cruzhoz. Most itt sorakoztatták fel a nagypapának a
vádpontokat Severo ellen: nem gyón és nem áldoz, léha alakokkal cselleng,
feketelistás könyveket találtak nála, egyszóval minden valószínűség szerint
behálózták a szabadkőművesek, vagy ami még rosszabb, a liberálisok. Chile
akkoriban a kibékíthetetlen ideológiai viták színtere volt, és minél több
bársonyszéket szereztek a liberálisok a kormányban, annál inkább nőtt az
ultrakonzervatívok haragja, akik – mint a Del Valle család is – messiási hévvel
igyekeztek érvényesíteni akaratukat akár kiátkozások és puskagolyók árán is, hogy
legyőzzék a szabadkőműveseket és az antiklerikálisokat, és egyszer s mindenkorra
végezzenek a liberálisokkal. A Del Valle család nem tűrte, hogy saját vérük lázadjon
fel ellenük. Az, hogy a fiút az Egyesült Államokba küldjék, Agustín papa ötlete volt:
„Majd a jenkik kigyógyítják a hőzöngésből”, jósolta. Ki sem kérték Severo
véleményét, úgy pakolták fel egy Kaliforniába induló hajóra. Gyászruhát adtak rá,
zsebébe dugták az elhunyt édesapa aranyóráját, szerény csomagjába pedig a
nagyméretű, töviskoszorús Krisztus mellé egy Felicianónak és Paulinának szóló
levelet is tettek.
Severo csak a rend kedvéért tiltakozott, mert az utazás valójában beleillett a
terveibe. Egyedül az fájt neki, hogy el kell búcsúznia egy Nívea nevű lánytól, akit a
várakozások szerint valamikor majd feleségül kellett vennie, mert így diktálta a
chilei oligarchia régi szokása: az unokatestvér-házasság. A fiú úgy érezte, megfullad
Chilében. Dogmák és előítéletek vasmarkában nevelődött, ám a santiagói
kollégiumban más fiatalokkal is találkozott, ami megindította képzeletét, és hazafias
lelkesedéssel töltötte el. Addig azt hitte, hogy csak két társadalmi osztály létezik
Chilében, az övé és a szegényeké, s e kettőt a hivatalnokok szürke és
meghatározhatatlan rétege – Agustín papa kifejezésével a „tucatchileieké” –
választja el. A laktanyában aztán rádöbbent, milyen jelentéktelen a jómódú fehér
bőrűek osztálya, amelyhez ő maga is tartozik, és milyen elsöprő többségben vannak
a szegény meszticek. Santiagóban észre kellett vennie az erős és nagyra törő
középosztályt, amelynek nemcsak jó neveltetése volt, hanem politikai ambíciói is; ez
alkotta az ország valódi gerincét, ide tartoztak a háborúból vagy a nyomortól
menekülő bevándorlók, a tudósok, a tanárok, a filozófusok, a könyvkiadók, a
forradalmi gondolkodású emberek. Új barátainak szónoklatai lenyűgözték, mint az
első szerelem. Meg akarta váltani Chilét, kiforgatni a sarkaiból, megtisztítani.
Meggyőződésévé vált, hogy a konzervatívok – kivéve a saját családját, amely
szerinte nem volt gonosz, csak tévedésben élt – a Sátán szolgái, már feltéve, ha a
Sátán több, mint a hagymázas képzelet szüleménye, és elhatározta, hogy amint
önálló lesz, politizálni fog. Tudta, hogy ez még beletelik néhány évbe, ezért úgy
fogta fel a kaliforniai utazást, mint egy szippantást a friss levegőből: most majd
megfigyelheti az észak-amerikaiak irigylésre méltó demokráciáját, tanulhat belőle, és
azt olvashat, amit akar, katolikus cenzúra nélkül, nyomon követve az új kor
vívmányait. Míg a világ többi részén királyságok dőltek meg, új államok születtek,
egész földrészeket gyarmatosítottak és csodálatos dolgokat találtak fel, a chilei
parlamentben arról folyt a vita, hogy szabad-e megszentelt temetőbe temetni a
házasságtörőket. Agustín papa előtt tilos volt szóba hozni Darwin elméletét, amely
forradalmasította az emberi ismereteket, ezzel szemben egy egész délutánt is el
lehetett tölteni nála a szentek és a vértanúk valószínűtlen csodatételeinek
taglalásával. A másik érv az utazás mellett a kis Lynn Sommers emléke volt, amely
nyomasztó állhatatossággal tört át Nívea iránti érzelmein, bár ezt Severo még a szíve
legmélyén sem vallotta be magának.
Severo del Valle nem tudta, mikor és hogyan vetődött fel a házasság gondolata
Níveával; talán nem is ők ketten határozták el, hanem a család, de egyikük sem
tiltakozott a sors ellen, mert gyermekkoruktól fogva ismerték és szerették egymást.
Nívea egy olyan rokoni ághoz tartozott, amely csak addig volt jómódú, ameddig az
apa élt, de a halála után elszegényedett. Egy gazdag nagybácsi, aki később fontos
szerepet játszott a háborúban, don Jósé Francisco Vergara segített felnevelni a
gyerekeket. „Nincs nagyobb szegénység, mint a lecsúszottaké, mert nekik úgy kell
tenniük, mintha még megvolna, ami már elveszett”, vallotta be Nívea az
unokabátyjának a hirtelen éleselméjűség egyik pillanatában, amely olyan jellemző
volt rá. Négy évvel fiatalabb volt Severónál, de sokkal érettebben gondolkodott; ő
tartotta kézben a gyermekkori barátságot, és ő intézte úgy, hogy szerelmi kapcsolat
legyen belőle, amely már javában tartott, amikor a fiú elutazott az Egyesült
Államokba. A hatalmas házakban, ahol életük zajlott, épp elég megfelelő zugot
találtak a szerelemhez. Az unokatestvérek a sötétben tapogatózva és a kutyakölykök
ügyetlenségével fedezték fel testük titkait. Kíváncsian simogatták egymást, és vették
tudomásul a különbségeiket, nem is értve, miért van az egyiküknek olyasmi, ami a
másiknak nincs, miközben szégyenérzet és bűntudat gyötörte őket, és egy szót sem
szóltak, mert amit nem mondtak ki, az olyan volt, mintha meg sem történt volna, és
így nem volt olyan nagy vétek. Sietve és ijedten ismerkedtek egymással, jól tudva,
hogy ezeket a játékokat még gyónáskor sem vallhatják be, még akkor sem, ha a
pokolra jutnak érte. Közben árgus szemek fürkészték őket. Az öreg cselédek, akik
már a születésüknél jelen voltak, védelmükbe vették ártatlan szerelmüket, de
pártában maradt nagynénjeik minden lépésüket vigyázták: semmi sem maradhatott
titokban szigorú szemük előtt, amelynek az volt az egyetlen feladata, hogy számon
tartsa a családi élet minden eseményét, fonnyadó nyelvük pedig kibeszélte a
titkokat, és ellentéteket gerjesztett, bár kizárólag a családon belül. Semmi sem
juthatott ki a ház falain. Mindenkinek az volt az első számú kötelessége, hogy
vigyázzon a család becsületére és jó hírnevére. Nívea későn érett, tizenöt éves korára
még kislányos maradt a teste, és ártatlan az arca. Semmi sem utalt erős jellemére,
hisz alacsony volt, kövérkés, egyetlen emlékezetes ismertetőjele a nagy, sötét szeme,
és senki nem figyelt fel rá, amíg meg nem szólalt. A nővéreivel ellentétben, akik
ájtatos olvasmányokkal próbálták elnyerni a mennyek országát, ő azokat a cikkeket
és könyveket olvasgatta titokban, amelyeket unokatestvére, Severo nyújtott át neki
lopva az asztal alatt, vagy a klasszikus olvasmányokat, amelyeket nagybácsikájától,
Jósé Francisco Vergarától kapott. Nívea már akkor előállt a női egyenjogúság
ötletével, mikor még senki sem beszélt erről a környezetében. Amikor először
megemlítette egy családi ebédnél, a házigazda, don Agustín del Valle
elszörnyülködött. „Mikor szavazhatnak már Chilében is a nők meg a szegények?”,
kérdezte Nívea váratlanul, megfeledkezve arról a szabályról, hogy gyerekek nem
szólalhatnak meg a felnőttek engedélye nélkül. Del Valle, a vén pátriárka úgy az
asztalra csapott öklével, hogy táncolni kezdtek a poharak, és azonnal gyónni küldte
a kislányt. Nívea zokszó nélkül teljesítette a pap által rárótt penitenciát, de azt írta a
naplójába szokásos szenvedélyével, hogy addig nem nyugszik, amíg ki nem vívja a
női szavazójogot, még ha ezért ki is tagadják a családból. Szerencsére kiváló
tanítónője akadt Maria Escapulario nővér személyében, akinek oroszlánszív rejtezett
az apácaruhája alatt, és idejekorán észrevette Nívea tehetségét. A kislány, aki
minden tudást mohón szívott magába, olyan kérdéseket tett fel, amelyek addig
magának a nővérnek a fejében sem fordultak meg, s ráadásul majd' kicsattant az
egészségtől a borzalmas egyenruha alatt, kárpótlást nyújtott neki egész oktatói
pályájáért. Őérte egyedül érdemes volt évekig tanítania a gazdag, ámde csekély
ésszel megáldott leányokat. Maria Escapulario nővér annyira szerette Níveát, hogy
rendszeresen megszegte miatta az iskola házirendjét, amelyet kimondottan abból a
célból állítottak össze, hogy engedelmességre nevelje a növendékeket.
Beszélgetéseiken a főnökasszony és az iskola lelki vezetője is megbotránkozott
volna.
– Amikor annyi idős voltam, mint te, csak két választásom volt: férjhez menni
vagy kolostorba vonulni – mondta Maria Escapulario nővér.
– És miért a másodikat választotta, anyám?
– Mert az több szabadságot nyújt. Krisztus kegyes férj…
– A nőknek semmi reményük nincs. Gyereket szülni és engedelmeskedni, csak
ennyi jut nekik – sóhajtott Nívea.
– Nem kell, hogy mindig így legyen. Te megváltoztathatod a dolgokat – felelte az
apáca.
– Én egyedül?
– Egyedül nem, de több olyan jó eszű kislány van, mint te. Képzeld, azt olvastam
az egyik újságban, hogy a nők már orvosnak is mehetnek.
– Hol?
– Angliában.
– Az nagyon messze van.
– Ez igaz, de ha ott meg tudják tenni, akkor Chilében is lehetséges lesz egyszer.
Ne csüggedj, Nívea.
– A gyóntatóatyám szerint sokat gondolkozom és keveset imádkozom, anyám.
– Isten azért adott fejet, hogy használd, de ne feledd: a lázadás útja tele van
veszélyekkel és fájdalommal, és nagy bátorság kell ahhoz, hogy végigjárd. Nem árt,
ha a Gondviseléstől is segítséget kérsz… – tanácsolta Maria Escapulario nővér.
Nívea elhatározása olyan erős volt, hogy megígérte naplójának: lemond a
házasságról, és egész életét a női egyenjogúságért folytatott harcnak szenteli. Nem is
sejtette, hogy fölösleges az áldozat, mert szerelemből fog hozzámenni egy olyan
férfihoz, aki osztja politikai nézeteit.
Severo tettetett bosszúsággal szállt fel a hajóra, nehogy a rokonok megsejtsék,
milyen nagy örömmel hagyja el Chilét, és esetleg meggondolják magukat; egyúttal
eltökélte magát, hogy a legteljesebb mértékig kihasználja az alkalmat. Lopott csókkal
búcsúzott el Níveától, miután megígérte neki, hogy a családi cenzúrát
megkerülendő, egy barátja útján fog könyveket küldeni, és minden héten postára ad
egy levelet. Nívea beletörődött az egy év távollétbe, és nem tudta, hogy a fiú addig
akar az Egyesült Államokban maradni, amíg csak lehet. Severo nem akarta ezzel
tovább nehezíteni a búcsút, majd levélben elmagyarázza, határozta el. Hiszen
amúgy is fiatalok még a házassághoz. Nézte a lányt, amint a kikötőben áll a család
körében, és erőltetett mosollyal integet az iskolai egyenruhában, olívazöld kalappal a
fején. „Nem sír és nem panaszkodik, ezért szeretem most és mindörökké”, kiáltotta
hangosan a szélbe, és megfogadta, hogy vasakarattal fog ellenállni szíve léhaságának
és a világ kísértéseinek. „Szentséges Szűzanyám, hozd vissza épen és egészségesen”,
imádkozott Nívea az ajkát harapdálva, a szerelem rabságában, és már nem is
emlékezett szüzességi fogadalmára, amelynek addig kell tartania, amíg be nem
váltja politikai terveit.

A fiatalember Valparaísótól Panamáig forgatta a kezében Agustín papa levelét, és

egyre furdalta oldalát a kíváncsiság, de nem merte kinyitni, mert tűzzel-vassal
nevelték bele, hogy úriember nem néz bele más levelébe, ahogy a más pénzéhez sem
nyúl. De a kíváncsiság felülkerekedett a becsületességen – elvégre is a saját sorsáról
volt szó, mentegetőzött Severo –, és borotvakésével vigyázva feltörte a pecsétet,
majd egy teáskanna gőze fölé tartotta a borítékot, és aprólékos műgonddal
felnyitotta. Így értesült arról, hogy egy észak-amerikai katonaiskola is szerepel a
nagypapa tervei között. Milyen kár, írta Agustín papa, hogy Chile egyik szomszédos
országgal sem áll háborúban, mert akkor az unokája fegyverrel a kézben válhatna
férfivá, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Severo a tengerbe dobta a levelet, írt
egy másikat a saját szája íze szerint, beletette a borítékba, és olvadt lakkot kent a
törött pecsétre. A San Franciscó-i kikötőben Paulina néni várta két inassal és a talpig
elegáns Williams főlakájjal. Paulina egy hatalmas kalapkölteményben pompázott, és
annyi fátylat fújdogált rajta a szél, hogy ha nem lett volna olyan terebélyes
asszonyság, menten felemelkedett volna a levegőbe. Amikor meglátta unokaöccsét,
ahogy a feszülettel egyensúlyozva lekászálódik a hajóról, harsány hahotára fakadt,
majd szoprán énekesnőhöz méltó keblére ölelte a fiút, és szinte belefojtotta a
gardéniaparfümbe.
– Először is félre ezzel a szörnyűséggel – mutatott a feszületre. – És a ruhádat is el
kell égetni, errefelé senki sem hord ilyesmit – tette hozzá.
– Ez az öltöny az apámé volt – felelte Severo szomorúan.
– Meg is látszik. Úgy nézel ki benne, mint egy sírásó – mondta Paulina, de
mindjárt eszébe jutott, hogy a fiú nemrég veszítette el az apját. – Bocsáss meg
Severo, nem akartalak megbántani. Apád volt a legkedvesebb testvérem, az egyetlen
a családban, akivel beszélgetni lehetett.
– Átszabták rám néhány ruháját, hogy ne vesszenek kárba – csuklott el Severo
hangja.
– Rosszul kezdtem. Meg tudsz bocsátani?
– Semmi baj, nénikém.
A fiatalember az első adandó alkalommal átnyújtotta nagynénjének Agustín papa
hamis levelét. De Paulina csak egy futó pillantásra méltatta.
– Mi volt a másikban? – kérdezte.
Severo vöröslő füllel próbálta tagadni tettét, de Paulina nem hagyott időt, hogy
belebonyolódjon a hazugságokba.
– Én is ezt tettem volna, fiam. Nem azért kérdezem, mit írt az apám, hogy
hallgassak rá, hanem azért, hogy válaszolhassak neki.
– Katonaiskolába akar küldeni, vagy a háborúba, ha van errefelé olyasmi.
– Elkéstél, már túl vagyunk rajta. Most az indiánokat mészárolják, ha esetleg
érdekel. Az indiánok nem védekeznek rosszul, épp most ölték meg Custer
tábornokot és a wyomingi Hetedik Lovasezred kétszáz katonáját. Másról sem
beszélnek errefelé. Azt mondják, egy Zápor az Arcon nevű indián – csuda költői neve
van, nem igaz? – megesküdött, hogy bosszút áll Custer tábornok testvérén, és most a
csatában kitépte a szívét, és megette. No, akarsz-e még katona lenni? – kuncogott
Paulina del Valle.
– Sohasem akartam katona lenni, az egész Agustín papa ötlete volt.
– A hamisított levélben az áll, hogy ügyvédnek szán téged. Látom, megfogadtad a
tanácsomat, amit évekkel ezelőtt adtam. Ezt már szeretem, fiam. Itt ugyan egész
mások a törvények, mint Chilében, de ez nem számít. Ügyvéd leszel. Kalifornia
legjobb irodájában gyakornokoskodhatsz, erről kezeskedem – ígérte Paulina.
– Egész életemre lekötelez, nénikém – hálálkodott Severo.
– Hát persze. Remélem is, hogy így van, mert az élet hosszú, és sohasem
tudhatom, mikor kell szívességet kérnem tőled.
– Rám mindig számíthat, nénikém.
Paulina del Valle másnap megjelent Severóval az ügyvédei irodájában, akik több
mint huszonöt éve dolgoztak neki busás jutalékért, és kerek perec kijelentette, hogy
az unokaöccse jövő hétfőtől náluk tanulja a szakma fortélyait. Nem utasíthatták
vissza. Paulina a saját házában szállásolta el a fiatalembert egy napfényes, második
emeleti szobában, vett neki egy jó lovat, havi apanázst utalt ki számára, angoltanárt
fogadott mellé, és bevezette a társaságba, mert úgy vélte, semmi sem fontosabb a
kapcsolatoknál.
– Két dolgot várok el tőled: lojalitást és jókedvet.
– Azt nem akarja, hogy tanuljak?
– Arról már magadnak kell gondoskodnod, fiam. Nem rám tartozik, hogy mit
kezdesz az életeddel.
De az elkövetkezendő hónapokban Severo mégis azt tapasztalta, hogy Paulina
nyomon követi fejlődését az ügyvédi irodában, számon tartja barátait, könyvelést
vezet a kiadásairól, és már akkor tud a lépéseiről, amikor még meg sem tette őket.
Rejtély volt, honnan tud annyi mindent, hacsak nem Williams főlakáj segítette egy
egész kémhálózattal. Williams vezényelte az alkalmazottak hadseregét, amely
hallgatag árnyak sokaságaként teljesítette parancsait; a személyzet külön épületben
lakott a ház parkjának végében, és csak akkor szólhattak a család tagjaihoz, ha
hívatták őket. Még a főlakájhoz sem fordulhattak közvetlenül, csak a házvezetőnőn
keresztül. Severo nem nagyon értette ezt a rendet, Chilében sokkal egyszerűbben
mentek a dolgok. Még a legmegveszekedettebb földesurak, mint a nagyapja, akik
igazán keményen bántak a cselédséggel, még ők is figyelembe vették a
szükségleteiket, és a család részének tekintették őket. Severo nem látta, hogy bárkit
is elbocsátottak volna a háztól, a cselédek süldőlány-korukban kezdték a szolgálatot,
és csak a haláluk napján fejezték be. De a Nob Hill-i kastély egészen más volt, mint a
kolostorszerű chilei udvarházak, amelyekben Severo az ifjúkorát töltötte, vastag
téglafalaikkal, gyászos kovácsoltvas kapuikkal és a csupasz falakhoz tolt néhány
bútorral. Paulina néni házában lehetetlen lett volna leltárba venni az ingóságokat a
színezüst fürdőszobakilincsektől és kulcsoktól kezdve a porcelánbaba-
gyűjteményekig, a lakkozott orosz dobozkákig, a kínai elefántcsontig és sok más
egyéb tárgyig, amely a művészet vagy a kapzsiság divatját követte. Feliciano
Rodríguez de Santa Cruz azért vásárolt, hogy elkápráztassa vendégeit, de nem volt
olyan műveletlen barbár, mint egyes dúsgazdag barátai, akik a könyveket kilóra
vették, a festményeket meg úgy, hogy a színük harmonizáljon a karosszékekével.
Ami Paulinát illeti, ő nem ragaszkodott a kincsekhez; egész életében csak egy bútort
rendelt, az ágyát, és annak sem a szépérzék vagy a felvágás volt az oka. Őt semmi
más nem érdekelte, csak a pénz, a maga egyszerűségében; abban akarta próbára
tenni magát, hogy ravaszsággal szerzi meg, kitartóan halmozza fel, és bölcsen fekteti
be. Nem törődött vele, hogy a férje mi mindent vesz és mit hova tesz, ennek
eredménye pedig egy hivalkodó ház lett, amelyben maguk a lakók is idegenül
érezték magukat. A festmények óriásiak, a keretek súlyosak, a témák erőltetettek
voltak – Nagy Sándor meghódítja Perzsiát –, de volt több száz kisebb kép is, amelyeket
téma szerint csoportosítottak, és ezek adtak nevet a helyiségeknek: vadászterem,
tengerészszalon, akvarellszoba. A függönyök súlyos bársonyból készültek
nyomasztóan nagy rojtokkal, a velencei tükrök a végtelenségig sokszorozták a
márványoszlopokat, a magas sévres-i korsókat, a bronzszobrokat meg a virágoktól
és gyümölcsöktől roskadozó tálakat. A házhoz egy kétszintes könyvtár is tartozott,
továbbá két zeneterem kényes olasz hangszerekkel, bár a családban senki sem tudott
rajtuk játszani, és Paulina migrént kapott a zenétől. Minden sarokban arany
monogramos ezüst köpőcsésze állt, mert ebben a határvárosban nyugodtan lehetett
nyilvánosan köpni. Felicianónak a keleti szárnyban voltak a szobái, feleségének
ugyanazon az emeleten, de a ház másik végén. A köztük lévő széles folyosón
sorakoztak a gyerekek és a vendégek szobái, mindegyik üresen, kivéve Severóét és
Matíasét, a nagyfiúét, az egyetlen gyerekét, aki még mindig a szülői házban lakott.
Severo del Valle hozzászokott a kényelmetlenséghez és a hideghez – Chilében úgy
vélték, ez a jó egészség záloga –, így most hetekbe telt neki megbarátkozni a matrac
fojtogató ölelésével, a tollal bélelt párnával, a kályhák örök nyarával és azzal a
hétköznapi meglepetéssel, hogy a fürdőszobában kinyitja a csapot, és máris folyik
belőle a forró víz. Nagyapjánál a vécék büdös bódék voltak a kert végében, és a
mosdóvíz a téli reggeleken belefagyott a lavórba.

A délután gyakran találta együtt az ifjú unokaöcsöt a különleges nagynénivel a

mitikus nyoszolyán. Míg Paulina a lepedők között trónolt számviteli könyvei és
süteményei között, Severo a sellő és a delfin között ült az ágy lábánál, így vitatták
meg a család és az üzlet dolgait. Paulina csak Severo előtt tárulkozott ki ilyen
őszintén; mások nem nagyon juthattak be magánlakosztályába, de unokaöccsével
neglizsében is kényelmesen érezte magát. Severo annyi örömöt adott neki, mint
egyik édesgyermeke sem. A két kisebb fiú az örökösök léha életét élte, jelképes
állásuk volt a dinasztia két vállalatának igazgatóságában, Londonban és Bostonban.
Matiasnak, az elsőszülöttnek jutott volna a feladat, hogy a Rodríguez de Santa Cruz
y del Valle család feje legyen, de nem fűlt hozzá a foga; esze ágában sem volt dolgos
szülei nyomdokaiba lépni, részt venni az üzleteikben, és fiúgyermekeket nemzeni,
akik továbbviszik a család nevét, inkább művészetté fejlesztette az agglegényélet
élvezetét. „Ostoba piperkőc”, jellemezte egyszer Paulina Severo előtt, de amikor
látta, milyen jól megérti egymást a két fiatalember, mindent megtett születő
barátságuk erősítéséért. „Anyám semmit nem tesz véletlenül, biztos azt akarja, hogy
megments a zülléstől”, viccelődött Matías. Severo nem vállalta a feladatot, hogy jó
útra térítse unokabátyját, inkább hasonlítani szeretett volna hozzá, mert mellette túl
komolynak és mélabúsnak érezte magát. Matíasban minden lenyűgözte őt:
kifogástalan stílusa jeges iróniája és a könnyedség, amellyel számolatlanul szórta a
pénzt.
– Szeretnélek bevonni a vállalkozásaimba. Anyagias és közönséges
társadalomban élünk, amely nem sokra becsüli a nőket. Itt csak a vagyon és a
kapcsolatok számítanak, ezért van szükségem rád: te leszel a szemem és a fülem –
közölte Paulina az unokaöccsével néhány hónappal az érkezése után.
– Nem értek az üzlethez.
– De én igen. Nem azt kérem, hogy gondolkozz, az az én dolgom. Te csak
csöndben leszel, figyelsz, hallgatsz, és mindent elmesélsz nekem. Utána meg azt
teszed, amit kérek, anélkül hogy sokat kérdezgetnél, világos?
– Csak azt ne kérje, hogy csaljak – felelte önérzetesen Severo.
– Szóval már hallottál rólam egy-két pletykát… Nézd, fiam, a törvényeket azért
találták ki, hogy az erősek uralkodhassanak a gyengék felett, akik sokkal többen
vannak. Nekem nem kötelességem, hogy tiszteljem őket. Megbízható ügyvédre van
szükségem, hogy azt tehessem, amit akarok, anélkül, hogy bajba keverednék.
– De remélem, tisztességes módon… – figyelmeztette Severo.
–Jaj, fiam! így nem jutunk semmire. Semmi sem fenyegeti a tisztességedet, ha nem
esel túlzásokba – mondta Paulina.
Ezzel éppen olyan szoros szövetséget kötöttek, mint amilyen a vérségi
kapcsolatuk volt. Paulina, aki különösebb várakozások nélkül fogadta a fiút, mert
azt hitte, hogy csak azért küldték el Chiléből, mert semmirekellő alak, kellemesen
csalódott okos és mélyen érző unokaöccsében. Severo néhány év alatt olyan
folyékonyan megtanult angolul, ahogy senki más a családban, úgy megismerte
nagynénje vállalkozásait, mint a tenyerét, kétszer szelte át az Egyesült Államokat
vonaton – egy ízben mexikói banditák támadtak rá –, és eközben még arra is volt
ideje, hogy ügyvéd váljon belőle. Hetente írta a leveleket unokatestvérének,
Níveának, aki, ahogy teltek az évek, egyre inkább értelmiségi nőnek, nem pedig
romantikus lánynak tartotta magát. Nívea a családról és a chilei politikáról írt neki, ő
pedig a szüfrazsettek európai és észak-amerikai sikereiről szóló könyveket vett és
újságcikkeket vágott ki. Azt a hírt, hogy az Egyesült Államok kongresszusában
beterjesztették a női választójogról szóló törvényjavaslatot, mindketten örömmel
fogadták, bár abban is egyetértettek, hogy Chilében őrültség volna az ilyesmi.
„Minek olvasok és tanulok annyit, ha egy nő életében úgy sincs helye a közéleti
szerepnek? Anyám azt mondja, pártában maradok, mert elriasztom a fiúkat, és ha
férjhez akarok menni, inkább csinosítsam ki magam, és fogjam be a szám. A
családom örvendezik a fivéreim elméjének minden halovány csillanásán – és azért
mondom, hogy halovány, mert te is tudod, milyen buták –, de ha én mondok
valamit, azt mindjárt hencegésnek veszik. Csak Jósé Francisco bácsi fogad el engem,
mert nekem nyugodtan beszélhet a vesszőparipáiról: a tudományról, a
csillagászatról és a politikáról, bár a véleményemre ő sem kíváncsi. El sem képzeled,
mennyire irigylem az olyan férfiakat, mint te, akiknek az egész világ a színpaduk”,
írta a lány. A szerelem csak pár sort kapott Nívea leveleiben, Severónál pedig alig
néhány szót, mintha hallgatólagos egyezményt kötöttek volna, hogy elfelejtik a
sietős ölelkezéseket a ház sötét zugaiban. Nívea évente kétszer küldött magáról
fényképet, hogy a fiú lássa, miképpen cseperedik nővé, de Severo, bár megígérte,
sohasem viszonozta ezt, mint ahogy azt sem írta meg soha, hogy karácsonyra
megint nem megy haza. Bármelyik hajadon, aki Níveánál jobban iparkodik a
férjfogásban, már rég körülnézett volna, hogy valóságosabb vőlegényt találjon
magának, de ő egy percig sem kételkedett abban, hogy Severo del Valle lesz a férje.
Olyan biztos volt ebben, hogy nem aggasztotta túlzottan az évekig húzódó távollét,
és akár az idők végezetéig is várt volna. Severo pedig úgy őrizte magában
unokatestvére emlékét, mint minden jóságnak, nemességnek és tisztaságnak a
jelképét.

Matías külseje nem cáfolt rá anyja véleményére, miszerint ő csupán egy ostoba
piperkőc, de valójában egyáltalán nem volt ostoba. Meglátogatta Európa összes
nagyobb múzeumát, jártas volt a művészetekben, minden klasszikus költőt fejből
idézett, és ő volt az egyetlen, aki használta a családi könyvtárat. Kifejlesztette saját
stílusát, a bohém és a dandy keverékét, amelyben az első a gyakori éjszakázást, a
második a választékos öltözködést jelentette. Ő volt a legjobb parti egész San
Franciscóban, de megrögzött agglegénynek tartotta magát, és még a legnagyobb
ellenségével is szívesebben csevegett, semhogy a legvonzóbb szeretőjével
randevúzzon. A nőkhöz csak a szaporodás művelete kötötte, amelyről úgy gondolta,
merő abszurdum. Ha a természet kikövetelte a magáét, inkább egy hivatásos
örömlányhoz fordult, akikből volt kéznél bőven. A férfimulatsághoz
elválaszthatatlanul hozzátartozott a brandy a kocsmában és az ezt követő
bordélyházi kiruccanás; több, mint negyedmillió prostituált volt az országban,
akiknek nagy része San Franciscóban dolgozott, Chinatown nyomorúságos sing-song
girl-jeitől kezdve egészen a déli államokbeli finom hölgyekig, akiket a polgárháború
sodort az éjszakai életbe. Az ifjú örökös nem szenvedhette a női gyengeségeket, de
annál elnézőbb volt cimborái vaskos tréfáival szemben, és ez a türelem éppoly
jellemző volt rá, mint Egyiptomból hozatott vékony, fekete cigarettái vagy különös
érdeklődése az irodalmi és valóságos bűntények iránt. Szülei Nob Hill-i kastélyában
lakott, de volt egy luxuslakása a városközpontban is, melynek tágas padlásterét
garconniére-nek nevezte: itt festegetett hébe-hóba, de sokkal gyakrabban rendezett
mulatságokat. Jól érezte magát a bohémvilágban, a szegény ördögökkel, akik egyik
napról a másikra éltek, beletörődve a megváltoztathatatlan szegénységbe: költőkkel,
újságírókkal, fotográfusokkal, reménybeli írókkal és művészekkel, akiknek nem volt
családjuk, és folyton valami betegséggel küszködtek, köhögtek és beszélgettek,
hitelekből éltek, és nem nézték az órát, mert az időt nem nekik találták ki. Ezek a
vidám cimborák gyakran összenevettek a chilei arisztokrata háta mögött az
öltözékén és a modorán, de elviselték őt, mert tőle mindig kérhettek néhány dollárt,
egy korty whiskyt, vagy egy nyugodt sarkot a padlásszobában, ahol eltölthettek egy
mámoros éjszakát.
– Észrevetted, hogy Matías úgy viselkedik, mint egy homokos? – kérdezte Paulina
a férjét.
– Hogy mondhatsz ekkora marhaságot a saját fiadról? Se az én családomban, se a
tiédben nem fordult elő ilyesmi – fortyant fel Feliciano.
– Láttál már olyan normális férfit, aki a sála színét a tapétáéhoz igazítja? –
dohogott Paulina.
– A fenébe is! Te vagy az anyja, miért nem keresel neki menyasszonyt?
Harmincéves a gyerek, és még mindig egyedül él. Jobban tennéd, ha sürgősen
kerítenél neki valakit, mielőtt alkoholista lenne, vagy tüdőbajos, esetleg még
rosszabb – figyelmeztette Feliciano, nem is sejtve, hogy már elkéstek ezzel a diszkrét
mentési kísérlettel.
Egy nyári estén, amelyen a San Franciscóra jellemző csípős szél fújdogált,
Williams, a libériás főlakáj kopogott Severo del Valle szobájának ajtaján.
– Bocsásson meg a zavarásért, uram – suttogta finom torokköszörülés után,
kesztyűs kezében egy háromágú gyertyatartót szorongatva.
– Mi a baj, Williams? – kérdezte Severo ijedten, mert ebben a házban még senki
nem ébresztette fel az éjszaka közepén.
– Attól tartok, történt egy kis kellemetlenség. Matías úrfiról lenne szó – közölte
Williams azzal a Kaliforniában ismeretlen, jellegzetes brit udvariassággal, amely
inkább gúnyos, mint tiszteletteljes benyomást keltett.
Elmondta, hogy ezen a késői órán levél jött egy kétes hírű dámától, bizonyos
Amanda Lowell-től, akit az úrfi gyakran látogat, és „egészen más körökbe” tartozik.
Severo elolvasta az üzenetet a gyertyák fényénél: mindössze három sorból állt, és
azonnali segítséget kért Matíasnak.
– Szólni kell a nagynénéméknek, Matías biztos balesetet szenvedett – rémüldözött
Severo del Valle.
– Ha megtekintené a címet, uram: Chinatown közepén van. Kívánatosabbnak
tartanám, hogy az úr és az asszonyság ne értesüljön erről – vélekedett a főlakáj.
– Nocsak! Nem hittem volna, hogy magának titkai vannak Paulina néném előtt.
– Igyekszem megkímélni a kellemetlenségektől, uram.
– Akkor most mit javasol?
– Ha nem túl nagy kérés, öltözzön fel, vegye magához a fegyverét, és jöjjön velem.
Williams felébresztette az egyik istállófiút, hogy állítson elő egy kocsit, de mivel a
lehető legnagyobb titokban akarta tartani az ügyet, ő maga vette kézbe a gyeplőt, és
habozás nélkül a kínai negyed felé vette az útját. Sötét sikátorokon keresztül
zötyögtek, csak a lovak ösztönében bízva, mert a szél minduntalan elfújta a kocsin a
lámpákat, és Severónak az az érzése támadt, hogy a főlakáj nem először járja be ezt
az utat. Nemsokára leszálltak a kocsiról, és gyalog indultak el egy átjárón, majd egy
sötét udvarba értek, ahol valami furcsa, édeskés szag terjengett, mintha mogyorót
pörköltek volna. Senkivel sem találkoztak, csak a szél fújt, és gyér fény szűrődött ki a
földszinti ablakok redőnyeinek résein. Williams gyertyát gyújtott, még egyszer
elolvasta a címet a cédulán, aztán minden teketóriázás nélkül belökte az egyik ajtót.
Severo követte, fegyverrel a kezében. Egy kicsiny, levegőtlen szobában találták
magukat, amely tiszta volt és rendes, de alig lehetett benne lélegezni az ópium fojtó
szagától. A középen álló asztalt fafülkék vették körül a falak mentén, egyik a
másikon, mint egy hajó priccsei, gyékénnyel letakarva, és egy lyukas fadarab volt
rajtuk párna gyanánt. Kínaiak könyököltek bennük, némelyikben kettő, előttük
pedig kis tálcák sorakoztak, amelyeken egy-egy égő lámpa és valami fekete
masszával teli doboz állt. Nagyon késő volt már, a legtöbb embert hatalmába
kerítette a kábítószer: ernyedten feküdtek, álomképeik között bolyongva, és csak
ketten vagy hárman voltak képesek belemártani a fémpálcát az ópiumba,
megmelegíteni a lámpánál, megtölteni a pipa gyűszűnyi fejét, és felszívni a füstöt a
bambuszcsövön.
– Istenem! – suttogta Severo, aki már hallott erről, de sohasem látta a saját
szemével.
– Jobb, mint az alkohol, ha megjegyezhetem – mondta Williams. – Nem vezet
erőszakhoz, és senki másnak nem árt, csak annak, aki szívja. Nézze meg, mennyivel
nyugodtabb és tisztább ez a hely, mint bármelyik kocsma.
Odasántikált hozzájuk egy tunikába és bő gyapjúnadrágba öltözött kínai. Vöröslő
szemei alig látszottak ki arca mély ráncai közül, bajsza hervatag és szürke volt,
csakúgy, mint a vékony varkocs, amely a vállára lógott. Minden körme, kivéve a
hüvelyk- és a mutatóujján, olyan hosszú volt, hogy felpöndörödött, mint egy ősi
páncélos állat farka; a szája akár egy sötét verem, maradék fogait megfestette a
dohány és az ópium. A sánta öregember kínaiul szólt az újonnan érkezettekhez,
mire a főlakáj, Severo legnagyobb megrökönyödésére, ugyanezen a nyelven
vakkantott vissza párat. Hosszú szünet következett, miközben senki sem mozdult. A
kínai állta Williams pillantását, mintha a szándékait mérlegelné, aztán kinyújtotta a
kezét, Williams néhány dollárt tett bele, ő a tunikája alá rejtette, majd felvett egy
gyertyát, és intett nekik, hogy kövessék. Átmentek egy másik szobába, aztán egy
harmadikba és egy negyedikbe, amelyek szinte teljesen ugyanolyanok voltak, mint
az első, végigballagtak egy kanyargós folyosón, aztán egy rövid lépcsőn lejutottak
egy másik folyosóra. Vezetőjük értésükre adta, hogy várniuk kell, és néhány
örökkévalóságnak tűnő percre eltűnt. Severo verejtékezett, mindvégig a felhúzott
pisztoly ravaszán tartotta az ujját, feszülten figyelt, de egy szót sem mert szólni.
Végre megint megjelent az öreg, egy labirintuson keresztül elvezette őket egy zárt
ajtóig, amelyet érthetetlen figyelemmel bámult egy darabig, mint aki egy térképet
próbál megfejteni, és amikor Williams még néhány dollárt adott neki, kinyitotta. A
szoba, amelybe beléptek, még kisebb és sötétebb volt, mint az előzőek; sűrűbben
terjengett benne a füst, mert már az utca szintje alatt volt, és egyáltalán nem
szellőzött, de egyébként nem különbözött a többitől. A priccseken öt fehér amerikai
feküdt, az egyikük egy érett, de még mindig elragadó nő, akinek vörös hajzuhataga
úgy terült szét, mint valami botrányos lepel. Ruházatukból ítélve mindannyian
jómódúak voltak. Ugyanabban a boldog révületben osztoztak, kivéve az egyiküket,
aki hanyatt feküdt, alig lélegzett, inge gyűrötten lógott rajta, karját széttárta, falfehér
volt az arca, és a szeme kifordult, ő volt az: Matías Rodríguez de Santa Cruz.
– Jöjjön, uram, segítsen – parancsolt rá Williams Severo del Valléra.
 Nagy nehezen felemelték az eszméletlen férfit, s a hóna alatt tartva húzták végig a
döngölt padlón, mintegy keresztre feszítve, lógó fejjel, ernyedt testtel, lábával a
porban. Visszafelé is megtették a hosszú utat a folyosókon keresztül, egymás után
hagyták maguk mögött a fullasztó szobákat, míg végül újra kijutottak a szabad
levegőre, az este végtelen tisztaságába, ahol szomjasan és szédülve nagyot
szippanthattak a levegőből. Betuszkolták Matíast a kocsiba, és Williams egyenesen a
gargonniére-hez hajtott, Severo nagy meglepetésére, aki azt hitte, Paulina főlakája
nem tud ennek a szobának a létezéséről. De még inkább meglepődött, amikor
Williams elővett egy kulcsot, kinyitotta a ház kapuját, majd odafent egy másik
kulccsal a padlásszobába is bejutott.
– Máskor is megmentette már az unokatestvéremet, igaz, Williams?
– Mondjuk úgy, hogy nem ez lesz az utolsó alkalom – felelte a főlakáj.
Matíast egy ágyra fektették a sarokban, egy japán paraván mögé, ahol Severo
nedves kendőkkel borogatta, és rázogatta, hogy visszatérjen a mennyországból,
ahová jutott, miközben Williams elment a család orvosáért, de előbb még leszögezte,
hogy Paulináékat erről sem tanácsos értesíteni.
– De Matías akár meg is halhat! – kiáltott fel Severo, még mindig reszketve.
– Ha bekövetkezik, természetesen szólni kell az úrnak és az úrnőnek – ismerte el
udvariasan Williams.
Matías öt napig görcsökben rángatózott, mert a méreg átjárta az egész testét.
Williams egy ápolót vitt fel a padlásszobába, hogy vigyázzon rá, és közben arra is
gondja volt, hogy távolléte ne keltsen feltűnést a házban. Ez a közjáték különös
kapcsolatot teremtett Severo és Williams között, afféle csendes cinkosságot, amely
sohasem nyilvánult meg mozdulatokban vagy szavakban. Ha kevésbé zárkózott
emberről lett volna szó, Severo azt hihette volna, hogy összebarátkoztak, vagy
legalábbis megkedvelték egymást, de a tartózkodás áthatolhatatlan falat vont az
angol főlakáj köré. Severo figyelni kezdte őt. Williams ugyanazzal a hűvös és
kifogástalan udvariassággal irányította a személyzetet, mint ahogy gazdáihoz
fordult, ezen alapult a tekintélye. Semmi sem kerülte el figyelmét, sem az ezüst
evőeszközök tisztasága, sem a hatalmas ház bármely lakójának titkai. Korát vagy
származását lehetetlen volt megállapítani, mintha mindörökre a negyvenes éveiben
maradt volna, és brit akcentusán kívül semmi sem utalt a múltjára. Napjában
harmincszor váltotta fehér kesztyűit, fekete vászonöltönye mindig olyan volt,
mintha frissen vasalták volna, hófehér ingét, amely a legnemesebb holland szövetből
készült, alaposan kikeményítették, és a cipője tükörfényesen csillogott. Leheletét
mentacukorral frissítette, és kölnivizet használt, de mindezt oly diszkréten tette,
hogy Severo csak akkor érezte meg rajta a menta- és levendulaillatot, amikor az
ópiumbarlangban felemelték az eszméletlen Matíast, és véletlenül egymáshoz értek.
Akkor vette észre azt is, hogy a főlakáj zsakettje alatt kőkemény izmok, nyakán
vastag inak feszülnek, és hogy ereje és hajlékonysága sehogy sem illik össze a
lecsúszott angol lord tökéletesen elsajátított viselkedésével.

Severo és Matías, a két unokatestvér csak az előkelő arcvonásokban és a sport

meg az irodalom szeretetében hasonlított egymásra, minden más tekintetben
letagadhatták volna rokonságukat: amilyen előkelő, bátor és naiv volt az egyik,
olyan cinikus, érzéketlen és szabados a másik; de ellentétes jellemük és
korkülönbségük ellenére jó barátok lettek. Matías vívásra próbálta tanítani Severót,
de az nem volt elég elegáns és gyors ehhez a művészethez; be akarta vezetni San
Francisco gyönyöreibe, ám Severóval nem lehetett jókat mulatni, mert állva elaludt,
miután napi tizennégy órát dolgozott az ügyvédi irodában, és a fennmaradó időben
olvasott vagy tanult. Meztelenül úszkáltak a kastély úszómedencéjében, és
birkózásban mérték össze az erejüket. Várakozva körbetáncolták egymást, aztán
lendületet vettek az ugráshoz, végül pedig összecsaptak, egymásba fonódva
hemperegtek és gurultak, egészen addig, amíg az egyik felül nem kerekedett és két
vállra nem fektette a másikat. Csorgott róluk a verejték, felhevülten ziháltak. Severo
zavartan lökte el magától unokatestvérét, mintha a birkózás valami leplezett ölelés
lett volna. Könyvekről beszélgettek, és a klasszikusok sorait elemezték. Matías
imádta a költészetet, és amikor kettesben voltak, fejből idézte a verseket,
amelyeknek szépsége könnyekig meghatotta. Severo ilyenkor is zavarba jött, mert
Matías érzelmeinek túláradását férfiatlan őszinteségnek tartotta. Ő a tudományos
felfedezések és a kalandos utazások bűvöletében élt, de ezeknek érdekességéről
hiába próbálta volna meggyőzni Matíast, mert az egyetlen fajta híradás, amely
megtörni látszott unokatestvérén a közöny páncélját, a helyi bűncselekményekről
szólt. Matíast különös, whiskysüvegekre alapozott kapcsolat fűzte Jacob
Freemonthoz, egy bogaras, vén újságíróhoz, aki mindig pénzszűkében volt, és
osztotta a bűntények iránti beteges érdeklődését. Freemontnak sikerült hébe-hóba
elhelyeznie egy tudósítást a lapok bűnügyi rovatában, de tekintélye már évekkel
azelőtt megkopott, amikor az aranyláz idején kitalálta a képzeletbeli mexikói
bandita, Joaquín Murieta legendáját. Cikkei nyomán mitológiai hős keletkezett, aki
feltüzelte a fehéreket a latin-amerikaiak ellen. A hatóságok, hogy megnyugtassák a
kedélyeket, vérdíjat ajánlottak fel egy bizonyos Harry Love kapitánynak Murieta
kézre kerítéséért. A kapitány, miután három hónap alatt egész Kaliforniát bejárta a
bandita nyomában, radikális megoldáshoz folyamodott: rajtaütött hét mexikóin,
megölte őket, és egy levágott fejjel meg egy kézzel tért vissza. A maradványokat
senki sem tudta azonosítani, de Love hőstette megnyugtatta a fehéreket. A gyászos
trófeák még mindig ki voltak állítva a múzeumban, bár a közvélemény azóta már
rég egyetértésre jutott abban, hogy Joaquín Murieta otromba szemfényvesztés volt,
amelyért úgy általában a sajtó felelős, egészen konkrétan pedig Jacob Freemont. Ez
és még sok más eset, amelyben az újságíró csalóka tolla kiszínezte az igazságot,
nagyotmondó hírébe keverte őt, és bezárta előtte az ajtókat. Matías a bűnügyi
tudósítóval fenntartott különös kapcsolatának köszönhette, hogy megnézhette a
gyilkosságok áldozatait, mielőtt elvitték őket a tetthelyről, és jelen lehetett a
boncolásokon a halottasházban, ami ámulattal vegyes borzongással töltötte el. Az
iszonytól megrészegülve tért vissza ezekről a kiruccanásokról, amelyeket a bűn
alvilágában tett, és azonnal a török fürdőbe menekült, ahol órákig izzadta ki
magából a bőrére ragadt halálszagot, majd bezárkózott a garconniére-jébe, és
borzalmas jeleneteket festett darabokra szabdalt emberekről.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte Severo, amikor először látta a pokoli hangulatú
képeket.
– Téged nem nyűgöz le a halál gondolata? A gyilkosság nagyszerű kaland, az
öngyilkosság gyakorlatias megoldás. Mindkét gondolattal kacérkodom. Szerinted
nem érdemli meg némely ember, hogy megöljék? Ami meg engem illet, kedves
öcsém, eszem ágában sincs vén trotliként meghalni, inkább úgy tennék pontot az
életem végére, ahogy a ruháimat választom ki, gondos felkészülés után, ezért
tanulmányozom a bűntényeket.
– Bolond vagy, és tehetséged sincs – állapította meg Severo.
– A művészethez nem kell tehetség, elég, ha merészek vagyunk. Hallottál már az
impresszionistákról?
– Nem, de ha ilyesmiket festenek azok a szegény ördögök, nem jósolok nekik
nagy jövőt. Miért nem keresel valami kellemesebb témát? Mondjuk, egy csinos lányt.
Matías felkacagott, és közölte, hogy szerdán egy igazán csinos lány lesz a
padlásszoba vendége, sőt még ennél is több: azt mondják, ő San Francisco szépe.
Modellről van szó, akit a barátai egymással versengve próbálnak megörökíteni
agyagban, vásznon vagy éppen fotográfián, azzal a reménnyel, hogy az ágyukba is
becsalogathatják. Fogadásokat kötöttek, hogy ki szerzi meg először, de eddig még a
kezét sem foghatta meg senki.
– Van egy csúnya fogyatékossága: a jó erkölcs. Ő az egyetlen szűz lány
Kaliforniában, pedig ezen könnyű lenne segíteni. Nem akarod megismerni?
Így történt, hogy Severo del Valle viszontlátta Lynn Som-merst. Addig a napig
csak titokban vett róla képeslapokat a szuvenírboltokban, és úgy rejtegette őket jogi
könyvei lapjai között, mint valami szégyellni való kincset. Sokszor sétálgatott a
Union téri teaszalon körül, hogy messziről láthassa őt, és rendszeresen kikérdezte
róla a kocsist, aki naponta szállította a süteményeket Paulina asszonynak, de ahhoz
már nem volt mersze, hogy Eliza Sommers elé álljon, és engedélyt kérjen lánya
meglátogatására. Minden előre megtervezett lépés visszavonhatatlanul azt jelentette
volna, hogy elárulja Níveát, élete egyetlen drága menyasszonyát, de véletlenül
összeakadni a lánnyal, az egészen más lenne, gondolta, mert az a sors szeszélye
volna, amit senki sem vethet a szemére. Sose gondolta, hogy erre a találkozásra
Matías műtermében kerül sor, olyan furcsa körülmények között.

Lynn Sommers az emberfajták keveredésének szerencsés eredménye volt.

Igazából Lin Csiennek kellett volna hívni, de szülei angolosították a gyerekeik nevét,
és anyjuk után a Sommers vezetéknevet viselték, hogy könnyebben
beilleszkedhessenek az amerikai társadalomba, amely úgy bánt a kínaiakkal, mint a
kutyákkal. A nagyfiú az Ebanizer nevet kapta, apja egyik régi barátjának tiszteletére,
de mindenki Luckynak, azaz Szerencsésnek hívta, mert Chinatown még nem látott
senkit, akit ennyire a tenyerén hordott volna a sors. A kislányt, aki hat évvel később
született, apja első felesége után nevezték el, aki már régen Hongkong földjében
nyugodott: Linnek hívták, de az anyakönyvbe az angolos Lynn helyesírással került.
Tao Csien első felesége, akiről elnevezték, törékeny teremtés volt, apró lábait
gyolcsba kötözték, férje imádta őt, de hamar elvitte a betegség. Eliza Sommers
megtanult együtt élni Lin hűséges emlékével, és végül már családtagnak tekintette
őt, láthatatlan védelmezőnek, aki otthona jólétén őrködik. Húsz évvel azelőtt,
amikor észrevette, hogy megint várandós, Linhez könyörgött, hogy segítsen
kihordani a gyermeket, mert többször is elvetélt már, és nem volt valószínű, hogy
fáradt teste meg tudja tartani a magzatot. Ezt mondta Tao Csiennek is, aki
azonkívül, hogy elvitte Kalifornia legjobb nyugati specialistáihoz, mindig latba
vetette ilyenkor a kínai csung-ji összes tudományát.
– Most egy egészséges kislányunk lesz – mondta Eliza.
– Honnan tudod? – kérdezte a férje.
– Onnan, hogy erre kértem Lint.
Eliza szentül hitte, hogy a terhesség hónapjaiban Tao első felesége vigyázott rá, ő
adott neki erőt, hogy világra hozza lányát, aztán pedig, mint egy jó tündér, ő hajolt a
bölcső fölé, hogy megáldja a gyermeket a szépség adományával. – Linnek fogják
hívni – jelentette be az anya, amikor kimerülten a karjába vette lányát, de Tao Csien
megijedt: nem jó jel, ha a kislány egy fiatalon elhalt nő nevét kapja. Végül úgy
döntöttek, túljárnak a balsors eszén, és megváltoztatják a helyesírást. – Ugyanúgy
kell kiejteni, és csak ez számít – jelentette ki Eliza.
Lynn Sommers, aki anyai részről angol és chilei volt, apjától a magas termetű
észak-kínaiak génjeit örökölte. Tao Csien nagyapja szegény orvosságos ember volt,
aki minden fiának örökül hagyta a szellemi és testi bajokat gyógyító füvek és
ráolvasások ismeretét. Tao Csien, a nemzetség utolsó tagja, azzal gazdagította az
apai örökséget, hogy tanítványul szegődött egy kantoni mester mellé, majd egész
élete során tanulta nemcsak a hagyományos kínai orvoslást, hanem a nyugati
orvostudomány módszereit is. Kikezdhetetlen hírnevet vívott ki magának San
Franciscóban, amerikai orvosok konzultáltak vele, és mindenféle bőrszínű betegek
látogatták, ám kórházban nem dolgozhatott, és csak a kínai negyedben rendelt. Vett
egy nagy házat, annak az emeletén lakott, és a földszinten nyitotta meg klinikáját.
Orvosi hírneve védelmet nyújtott számára, így senki sem zavarta meg a
küzdelemben, amit a sing-song girl-ök megmentéséért folytatott; így hívták
Chinatownban a leánykereskedelem szomorú áldozatait, a serdületlen
gyereklányokat. Tao Csien arra vállalkozott, hogy amennyit csak lehet, kijuttat
közülük a bordélyházakból. A tung-ok – a kínai közösség életét felügyelő és védelmi
pénzt szedő bandák – jól tudták, hogy Tao csak azért vásárolja fel a
gyermekprostituáltakat, hogy új életet biztosítson számukra messze Kaliforniától.
Többször is megfenyegették, de sohasem bántalmazták, mert előbb-utóbb
bármelyiküknek szüksége lehetett a híres csung-ji segítségére. Úgy gondolták, hogy
amíg Tao Csien nem fordul az amerikai hatóságokhoz, és feltűnés nélkül,
hangyaszorgalommal, egyenként menti ki a lánykákat, nyugodtan megtűrhetik,
mert nem rontja a jövedelmező üzletet. Csak egyvalaki látott közellenséget Tao
Csienben: Ah-Tuj, San Francisco legsikeresebb madámja, aki több szalonban is
kínálta az ázsiai kamaszlányok bájait. Ő egyedül több száz kislányt hozatott a
városba évente, a kellőképpen lefizetett amerikai hivatalnokok orra előtt. Ah-Tuj
gyűlölte Tao Csient, és ahogy többször is elmondta, inkább meghalt volna, semhogy
orvosi segítséget kérjen tőle. Csak egyszer tette meg, amikor nagyon kínozta a
köhögés, de akkor szavak nélkül is megértették mindketten, hogy örökre halálos
ellenségek maradnak. Minden sing-song girl, akit Tao Csien megmentett, tüske volt
Ah-Tuj körme alatt, még ha nem is tőle szöktette meg. Az asszony is, csakúgy, mint
az orvos, elvi kérdést látott a dologban.

Tao Csien rendszeresen fölkelt még pirkadat előtt, kiment a kertbe, és

harcművészeti gyakorlatokat végzett, hogy edzésben tartsa testét, és megtisztítsa
elméjét. Fél órára meditációba merült, aztán meggyújtotta a tüzet a teáskanna alatt.
Feleségét egy csókkal és egy csésze zöld teával ébresztette, amelyet Eliza az ágyban
szürcsölt el. Megszentelt pillanat volt ez mindkettőjüknek: a közösen elfogyasztott
tea zárta le az éjszakát, amelyet szorosan összefonódva töltöttek. Az, ami a
hálószoba zárt ajtaja mögött történt, az egész napi fáradságért kárpótolta őket.
Szerelmük gyöngéd barátsággal kezdődött, amely finoman szövődött az akadályok
útvesztőjében, kezdve az angol nyelvű beszélgetések buktatóival, a kulturális és faji
előítéleteken át, egészen a korkülönbségig. Több mint három évig éltek és dolgoztak
együtt, egy fedél alatt, míg végre át merték lépni a köztük lévő láthatatlan határt. De
Elizának előbb még több ezer mérföldet kellett vándorolnia, körbenjárva egy
végeérhetetlen úton, egy elképzelt szerelmes nyomában, aki minduntalan
szertefoszlott az ujjai között, akár egy árnyék, míg lassan tovatűnt a múltja és az
ártatlansága, végül pedig a legendás Joaquín Murieta alkoholban konzervált feje
előtt szembenézett önnön szenvedélyével, és rádöbbent, hogy Tao Csien mellett a
helye. De a csung-ji ezt már jóval előbb tudta, és az érett szerelem hallgatag
kitartásával várta őt.
Azon az éjjelen, amikor Eliza rászánta magát, hogy megtegye a nyolcméteres utat
a folyosón, amely a hálószobáját elválasztotta a férfiétól, örökre megváltozott az
életük, mintha fejszével, gyökerestül vágták volna ki a múltat. Ama forró éjszaka
után sem módjuk, sem kedvük nem volt a visszaforduláshoz, és csak egyetlen cél
lebegett előttük: hogy kialakítsák kettőjük helyét egy olyan világban, amely nem tűri
a vegyes házasságot. Eliza mezítláb, hálóingben érkezett, és a sötétben tapogatózva
lökte be Tao Csien ajtaját, mint aki biztos benne, hogy nincs kulcsra zárva. Tudta,
hogy a férfi is ugyanúgy kívánja őt, de minden bizonyossága ellenére megijedt
döntése véglegességétől. Sokat habozott, mielőtt megtette ezt a lépést: a csung-ji volt
a védelmezője, az apja, a fivére, a legjobb barátja és az egyetlen hozzátartozója ezen
az idegen földön. Félt, hogy mindent elveszít, ha a szeretőjévé válik, de már ott állt a
küszöbön, és a vágy, hogy megérintse őt, minden józan érvnél erősebbnek bizonyult.
Belépett a szobába, és az asztalon pislákoló gyertya fényében látta, hogy a férfi
tunikában és pamutnadrágban, törökülésben ül az ágyon, úgy vár rá. Eliza nem
gondolta végig, vajon hány éjszakát tölthetett így Tao, a lépteit figyelve a folyosón,
mert úgy megrettent saját merészségétől, hogy beleborzongott a félelembe, a vágyba.
De Tao Csien nem hagyott időt, hogy meghátráljon. Odament hozzá, kitárta a karját,
és Eliza máris vakon borult a mellére, arcát a bőréhez szorította, és belélegezte a férfi
ismerős szagát, a sós tenger illatát, miközben a tunikájába kapaszkodott, hogy össze
ne rogyjon, és magyarázkodások özönét zúdította rá, ami összekeveredett Tao
kínaiul elsuttogott szerelmes szavaival. Érezte, hogy Tao a karjába veszi, felemeli a
földről, és gyengéden az ágyra fekteti, nyakát megcsapta a férfi lehelete, és érezte
karjának erejét, de egyszer csak elhatalmasodott rajta a gyengeség, és bűnbánóan,
ijedten reszketni kezdett.
Amióta a felesége meghalt Hongkongban, Tao Csien csak a fizetett örömlányok
sietős ölelésében talált vigaszt néha. Több mint hat éve nem érzett szerelmet
szeretkezés közben, és most vigyáznia kellett, nehogy elragadja a gerjedelem.
Képzeletben annyiszor végigjárta már Eliza testét, és olyan jól ismerte, hogy most
mintha térképpel a fejében barangolta volna be a szelíd lankákat és dombokat. Eliza
azt hitte, egy chilei fiatalember karjaiban ismerte meg a szerelmet, ám Tao Csien
közelsége ráébresztette, mennyire tévedett. A szenvedély, amely tizenhat évesen
kerítette hatalmába, és amelynek nyomában sokszor az élete kockáztatásával
beutazta a fél világot, csalóka ábránd volt, és most egyenesen érthetetlennek látszott;
mintha magába a szerelembe szeretett volna bele, és azért érte volna be a hitvány
morzsákkal, amelyeket egy olyan férfi vetett oda neki, akinek fontosabb volt, hogy
elmenjen, mint hogy vele maradjon. Négy évig kereste őt, és meg volt győződve
róla, hogy a fiatal álmodozó, akit Chilében ismert meg, egy Joaquín Murieta nevű
mesebeli banditává lényegült át Kaliforniában. Tao Csien ez idő alatt végig a kínaiak
közmondásos türelmével várt rá, és tudta, hogy Eliza előbb-utóbb átlépi a köztük
lévő küszöböt. Akkor is vele volt, amikor közszemlére tették Joaquín Murieta fejét a
gringók szórakoztatására és a latin-amerikaiak elrettentésére. Azt hitte, a lány nem
fogja kibírni a visszataszító trófea látványát, de Eliza odaállt az üveg elé, amelyben
az állítólagos bűnöző maradványai voltak, rezzenéstelen arccal nézte egy darabig,
mint egy fej savanyú káposztát, és végül megbizonyosodott, hogy nem ő az, akit
éveken keresztül keresett. De igazából mindegy is volt már, mert a hosszú úton,
amelyet a reménytelen szerelem nyomában megtett, talált valamit, ami éppolyan
drága volt neki, mint a szerelem: a szabadságot. –Most már szabad vagyok – csak
ennyit mondott a fej láttán. És Tao Csien tudta, hogy a lány végre megszabadult a
régi szerető emlékétől, hogy nem számít neki többé: él-e még vagy meghalt,
miközben aranyat ásott a Sierra Nevada lábánál, mert bárhogy legyen is, nem fogja
keresni soha többé, és ha a férfi újra felbukkan, képes lesz a maga valóságában látni
őt. Tao Csien kézen fogta Elizát, és elhagyták a nyomasztó kiállítást. Odakint mélyet
szippantottak a friss levegőből, és nyugodt léptekkel indultak el életük újabb fejezete
felé.
Az az éjszaka, amelyen Eliza belépett Tao Csien szobájába, egészen más volt, mint
azok, amelyeket Chilében töltött, első szerelmének titkos és elsietett ölelései
közepette. Most felfedezett néhányat a gyönyör számtalan lehetősége közül, és
megmerült egy olyan szerelem mélységeiben, amely egész hátralevő életében az
egyetlen maradt. Tao Csien végtelen nyugalommal szabadította meg a felgyülemlett
félelmektől és a fölösleges emlékektől, fáradhatatlan kitartással simogatta, amíg
elmúlt a remegése, és végül a lány kinyitotta a szemét, ellazult bölcs ujjai alatt,
hullámzott, kinyílt, és felragyogott. Tao hallotta, hogy sóhajt, a nevén szólítja és
esedezik; látta, amint verejtékezve elpilled, átadja magát neki, és maradéktalanul
befogadja őt; és a végén már egyikük sem tudta, hol vannak és kicsodák, hogy hol
kezdődik a férfi, és hol végződik a nő. Tao Csien átvezette Elizát a gyönyör túlsó
partjára, abba a rejtélyes dimenzióba, ahol a szerelem eggyé válik a halállal. Érezték,
hogy szellemük kitágul, hogy eltűnik a vágy és az emlékezet, hogy végre
ráhagyatkozhatnak az egyedüli, végtelen világosságra. Úgy ölelkeztek össze abban a
különös térben, mint akik felismerik egymást, mert talán már az előző életeikben is
együtt voltak, és az eljövendő életeikben is együtt lesznek, vélekedett Tao. Ők az
örök szeretők, lelkendezett, az a karmájuk, hogy folyton keressék és megtalálják
egymást, de Eliza csak nevetett: ugyan már, nem olyan lírai dolog ez, pusztán
közönséges kéjvágy, hisz ő már jó pár éve odavan azért, hogy Taóé lehessen, és
reméli, Taóban sem lohad le a kedv, mert ezután ez lesz élete legfőbb feladata.
Végighemperegték az egész éjszakát és a rá következő nap nagy részét, amíg az
éhség és a szomjúság rá nem kényszerítette őket, hogy boldogságtól ittasan
kibotorkáljanak a szobából, végig egymás kezébe kapaszkodva, nehogy fel kelljen
ébredniük, és esetleg rádöbbenjenek, hogy csupán egy érzékcsalódás áldozatai
voltak.
A szenvedély, amelyben attól az éjszakától fogva egyesültek, és amelyet féltő
gonddal tápláltak, a sorscsapások elkerülhetetlen pillanataiban is megtartotta és
védelmezte őket. Idővel a féktelen vágy gyöngédségben és nevetésben oldódott fel,
már nem tanulmányozták a szerelmeskedés kétszázhuszonkét módozatát, hisz
három-négy is épp elég volt belőle, és arra sem volt szükségük, hogy kölcsönösen
meglepjék egymást. Minél jobban ismerték egymást, annál inkább összetartoztak.
Első szerelmes éjszakájuk óta mindig szorosan összefonódva aludtak, ugyanazt a
levegőt lélegezték be, és ugyanazt álmodták, de nem volt könnyű az életük, mert
csaknem harminc évet éltek le egy olyan világban, ahol nem volt hely egy efféle
párnak. Az évek során a törékeny fehér nő és a magas kínai férfi megszokott látvány
lett Chinatownban, de sohasem fogadták el őket teljesen. Megtanulták, hogy
nyilvános helyen ne érjenek egymáshoz, a színházban ne üljenek egymás mellé, és
az utcán több lépés távolságban haladjanak. Bizonyos éttermekbe és szállodákba
nem léphettek be együtt, és amikor Angliába utaztak Eliza mostohaanyjához, Rose
Sommershez, Tao pedig előadásokat tartott az akupunktúráról a Hobbs Klinikán,
nem vehettek jegyet az első osztályra a hajón, sőt a kabinjukat sem oszthatták meg,
bár éjszakánként Eliza átlopózott Taóhoz, hogy vele aludhasson. Csendben
házasodtak össze a buddhista szertartás szerint, de ez Amerikában érvénytelennek
számított. Luckyt és Lynnt az apa által elismert törvénytelen gyermekekként
jegyezték be az anyakönyvbe. Tao Csien csak hosszadalmas ügyintézés és
megvesztegetések sora után nyerte el az amerikai állampolgárságot: egyike volt azon
keveseknek, akik mentesültek Kalifornia egyik kirekesztő határozata, a Kínaiak
Kizárási Törvénye alól. Feltétel nélkül csodálta és hűen szolgálta választott hazáját,
többek között a polgárháborúban is, amikor átkelt az egész földrészen, és négy évig
önkéntesként segédkezett a jenki orvosoknak, ám mindvégig idegennek érezte
magát, és még ha az egész életét hajlandó volt is Amerikában tölteni, azt szerette
volna, ha Hongkongban temetik el.

Eliza Sommers és Tao Csien családja egy tágas és kényelmes házban lakott, amely
masszívabb és jobb minőségű volt, mint Chinatown többi épülete. A környékükön
főleg a kantoni nyelvjárást beszélték, és az ételtől az újságokig minden kínai volt.
Több utcányira onnan épült fel a latin-amerikai negyed, a La Misión, ahol Eliza
Sommers gyakran sétálgatott, hogy spanyolul beszélhessen, de életét mégis a jenkik
között élte a Union tér közelében, ahol elegáns teaszalonja állt. A süteményekkel
Eliza kezdetektől fogva hozzájárult a családi kasszához, mert Tao Csien
jövedelmének nagy része a házon kívül kötött ki. Amit nem a szegény, betegség
vagy szerencsétlenség sújtotta kínai kulik megsegítésére fordított, az a
rabszolgalányok titkos megmentését szolgálta. A gyermekek kiszabadítása a
gyalázatos körülmények közül Tao Csien szent küldetésévé vált; Eliza ezt már
kezdettől fogva tudta, és úgy fogadta el, mint férje fontos jellemvonását, és azon
tulajdonságai egyikét, amelyekért szeretni érdemes. Azért kezdett bele a
süteményárusításba, hogy ne kelljen pénzért nyaggatnia az urát, anyagi
függetlenségre volt szüksége, hogy gyermekeinek a legjobb amerikai neveltetést
biztosíthassa, mert azt akarta, hogy teljesen beilleszkedjenek az Egyesült Államokba,
és ne kelljen szenvedniük a latin-amerikaiakat és a kínaiakat sújtó korlátozásoktól.
Lynn esetében ez sikerült is, de Luckynál füstbe ment a terv, mert a fiú büszke volt
származására, és eszébe sem jutott elhagyni Chinatownt.
Lynn imádta az apját – nem is lehetett nem szeretni azt a nagy tudású és jóságos
embert –, de szégyellte a bőre színét. A kislány nagyon fiatalon megtanulta, hogy a
kínaiakat csak a negyeden belül tűrik meg, és minden más helyről kinézik őket. A
fehér suhancoknak az volt a kedvenc időtöltésük, hogy kővel dobálták a sárgákat,
vagy félholtra verték őket, és levágták a varkocsukat. Anyjához hasonlóan Lynn is
félig Chinatownban, félig az Egyesült Államokban élt: mindketten csak angolul
beszéltek, hajviseletük és öltözködésük az amerikai divatot követte, de odahaza
felvették a tunikát és a selyemnadrágot. Lynn nem sokban hasonlított az apjára –
talán csak hosszúkás csontjait és keleties vágású szemét örökölte tőle –, de anyjára
még kevésbé emlékeztetett, így aztán senki sem tudta, honnan származik kivételes
szépsége. Őt sohasem engedték az utcára játszani, mint a bátyját, mert
Chinatownban a tehetős családok nőtagjai teljes elszigeteltségben éltek. Amikor
Lynn nagy ritkán mégis sétálni indult, apja kezébe kapaszkodott, és a földre
szegezte tekintetét, nehogy felingerelje a szinte csak férfiakból álló tömeget.
Mindketten feltűnőek voltak, a lány a szépsége miatt, az apja azért, mert úgy
öltözött, mint egy jenki. Tao Csien már évekkel azelőtt megvált hagyományos kínai
varkocsától, haját brillantinnal hátrasimítva hordta, és kifogástalan fekete öltönyt,
keményített gallérú inget meg cilindert viselt. Chinatownon kívül Lynn éppoly
szabad volt, mint bármelyik fehér bőrű lány. Presbiteriánus iskolába járt, ahol
elsajátította a kereszténység alapjait, és apja buddhista gyakorlataival ötvözve őket
arra a következtetésrejutott, hogy Krisztus Buddha reinkarnációja. Egyedül járt
bevásárolni, zongoraórára és az osztálytársaihoz, délutánonként pedig beült
édesanyja teaszalonjába, ahol megírta a házi feladatot, és elolvasta a szerelmes
regényeket, amelyeket tíz centért vett magának, vagy Londonból kapott a
nagyanyjától. Eliza Sommers hiába próbálta bevonni a főzésbe vagy bármilyen
házimunkába: a kislány szemmel láthatóan nem hétköznapi feladatokra született.
Ahogy cseperedett, Lynn megőrizte idegenszerű angyalarcát, de a teste izgató
módon domborodni kezdett. Evek óta különösebb következmények nélkül jelentek
meg a városban a fényképei, de minden megváltozott, amikor tizenöt éves korára
kialakult végleges alakja, és észrevette, milyen döbbenetes hatást gyakorol a
férfiakra. Anyját úgy megijesztette ez a végzetes erő,
hogy minden eszközzel megpróbálta visszafogni Lynn csábítási ösztönét: a
szerénység erkölcsét nevelte belé, és úgy tanította járni, mint egy katonát, hogy ne
mozogjon a válla és a csípeje. De mindhiába: a férfiak korra, bőrszínre és társadalmi
rangra való tekintet nélkül egytől egyig utánafordultak, hogy megcsodálják. Amikor
Lynn rájött, micsoda előnyök származnak a szépségéből, már nem kesergett miatta,
mint kislánykorában, hanem elhatározta, hogy egy időre modellnek áll, aztán úgyis
jön érte a mesebeli herceg, és elvezeti a hitvesi boldogsághoz. Amíg gyerek volt, a
szülei ártatlan játéknak tekintették a hintázó tündérlányokat ábrázoló fotókat, de
abban már óriási veszélyt láttak, hogy Lynn a fotográfusok előtt mutogassa hirtelen
kivirágzott nőiességét. „A modellkedés nem tisztességes lánynak való, egyenesen a
kárhozatba vezet”, jelentette ki Eliza Sommers szomorúan, mert tudta, hogy úgysem
beszélheti le lányát az álmairól, és szépsége csapdájától sem mentheti meg.
Aggodalmát Tao Csiennel osztotta meg a szerelmeskedés utáni tökéletes boldogság
egyik pillanatában, de a férfi csak annyit mondott, hogy mindenkinek megvan a
maga karmája, és nem lehet beavatkozni mások sorsába, legfeljebb a magunkénak az
irányát változtathatjuk meg néha. Ám Eliza nem törődött bele, hogy felkészületlenül
érje a végzet. Mindig elkísérte Lynnt a fotográfusokhoz, féltékenyen őrizte lánya
tisztességét – szó sem lehetett fedetlen lábakról a művészi hatás ürügyén –, és most,
hogy Lynn betöltötte a tizenkilencedik évét, ébersége megkétszereződött.
– Egy festő legyeskedik Lynn körül. Azt akarja, hogy Salo-méhez álljon neki
modellt – közölte egy nap a férjével.
– Kihez? – pillantott fel futólag Tao Csien az orvosi enciklopédiából.
– A hétfátyol-táncos Saloméhez, Tao. Miért nem olvasod a Bibliát?
– Ha bibliai a téma, nem lehet rossz – felelte a férje szórakozottan.
– Tudod, milyen volt a divat Keresztelő Szent János idejében? Ha nem vigyázok,
csupasz keblekkel festik le a lányodat!
– Akkor vigyázz rá – ölelte át felesége derekát Tao mosolyogva, és leültette az
ölében levő könyvre. Aztán figyelmeztette, hogy ne ijedjen meg saját csalóka
képzeletétől.
– Jaj, Tao! Mihez kezdünk Lynn-nel?
– Semmihez. Majd férjhez megy, és unokákat szül nekünk.
– De hát még gyerek!
– Kínában már vénlánynak számítana.
– Amerikában vagyunk, és Lynn férje nem kínai lesz – jelentette ki Eliza.
– Miért? Talán nem tetszenek a kínaiak? – csúfolódott a csung-ji.
– Ezen a világon nincs még egy olyan ember, mint te, de szerintem Lynn fehér
emberhez fog férjhez menni.
– Úgy tudom, az amerikaiak csapnivaló szeretők.
– Lehet, hogy volna mit tanulniuk tőled – pirult el Eliza, és orrát férje nyakához
dörgölte.
Lynn testszínű selyemtrikót viselt a fátylak alatt, amikor Saloméhez modellt állt,
és anyja egy pillanatra sem vette le róla a szemét, de még Eliza Sommers acélos
akarata is megingott, amikor az ő lányát érte a megtiszteltetés, hogy a Köztársaság
szobrának modellje legyen, amelyet a Union tér közepére szántak. A hónapokig
tartó pénzgyűjtés során mindenki adott, amennyit tudott: a diákok néhány centet, az
özvegyek pár dollárt, a dúsgazdag üzletemberek pedig, mint Feliciano Rodríguez de
Santa Cruz, bőkezű csekkeket. Az újságok minden reggel közzétették az előző napi
végösszeget, míg végül összegyűlt a kellő summa, hogy megrendelhessék a nagy
művet egy szobrásztól, akit Philadelphiából hívattak kimondottan erre a nemes
célra. A város legelőkelőbb családjai vetélkedtek a bálokon és a táncmulatságokon,
hogy a művész az ő lányukat válassza ki a szoborhoz: mindenki tudta, hogy a
Köztársaság modellje egyben San Francisco jelképe is lesz, és a lányok kivétel nélkül
erre a dicsőségre pályáztak. A szobrász, aki modern ember volt, és merész elveket
vallott, hetekig kereste az eszményi lányt, de egyik sem felelt meg neki. Kijelentette,
hogy a feltörekvő amerikai nemzetet, amelynek erejét a minden égtájról idesereglett
bátor bevándorlók adják, kevert fajú nőalakkal kívánja ábrázolni. A terv pénzügyi
támogatói és a városatyák megrettentek; a fehér bőrű lakosságtól távol állt a
gondolat, hogy bármely más náció teljesen emberi tulajdonságokkal rendelkezhet, és
nem tudták elképzelni, hogy egy mulatt nő magasodjon a város fölé a Union tér
közepére állított obeliszken, ahogy azt a művész tervezte. Kalifornia a művészet
élvonalában van, vélekedtek az újságok, de ami sok, az sok. A szobrász már
majdnem beadta a derekát, és egy dán származású lányt nézett ki modellnek,
amikor úgy hozta a sors, hogy besétált Eliza Sommers teaszalonjába, rendelt egy
csokoládés éclaire-t, és meglátta Lynnt. Ő volt az, akit annyit keresett: magas, nemes
tartású, tökéletes csontozatú lány, aki nemcsak egy hercegkisasszony eleganciájával
és kifogástalan vonásaival büszkélkedhetett, hanem azzal az egzotikus bájjal is, amit
a művész úgy szeretett volna megtalálni. Ez több volt, mint harmónia: Lynnben
utánozhatatlanul keveredett Kelet és Nyugat, érzékiség és ártatlanság, erő és
törékenység, ami valósággal megbabonázta a szobrászt. Amikor közölte az anyával,
hogy Lynnre esett a választása, azt hitte, az egyszerű cukrászfamília hatalmas
megtiszteltetésnek fogja venni a felkérést, de ehelyett szilárd ellenállásba ütközött.
Eliza Sommersnek elege volt abból, hogy naphosszat ücsörögjön a fotográfusok
műtermeiben lánya erényei felett őrködve, miközben a művészeknek nincs egyéb
dolguk, mint lenyomni egy gombot a masinájukon. Még a gondolat is
elcsüggesztette, hogy mostantól ehhez az emberkéhez járjanak, aki több méter
magas bronzszobrot tervez, ám Lynnt lázba hozta a lehetőség, hogy ő lehet a
Köztársaság jelképe, és anyjának nem volt szíve eltiltani tőle. A szobrász csak nagy
nehezen tudta meggyőzni Elizát, hogy ebben az esetben egy rövid tunika lenne a
legmegfelelőbb öltözék a lányának, mert Eliza semmi összefüggést nem látott az
észak-amerikai köztársaság és a régi görögök viselete között, de a végén
megegyeztek abban, hogy Lynn meztelen karral és lábbal fog pózolni, bár a kebleit
nem kell felfednie.

Lynn gondolatai messze jártak az anyai aggodalomtól, mert teljesen belemerült a

szerelmes álmodozásba. Nyugtalanító megjelenésén kívül semmi különös nem volt
benne, az átlagos fiatal lányok életét élte, verseket másolt rózsaszín füzetekbe, és
porcelánbabákat gyújött. Álmatag viselkedése nem elegancia volt, hanem tunyaság,
melankóliája nem rejtély, hanem üresség. „Hagyjátok csak Lynnt, amíg én élek,
semmiben nem fog hiányt szenvedni”, ígérte Lucky többször is, mert egyedül ő vette
észre, milyen buta a húgocskája.
Lucky több évvel idősebb volt Lynn-nél, és ízig-vérig kínai. Leszámítva a ritka
alkalmakat, amikor hivatalos ügyben kellett eljárnia, vagy fényképezkedni ment, bő
inget és gatyát viselt övvel, és hozzá fatalpú cipőt, bár a fejébe cowboykalapot
nyomott. Semmi nem volt benne apja méltóságából, anyja bájából vagy húga
szépségéből: alacsony volt, kurta lábú, kockafejű és zöldes bőrű, mégis vonzerőt
gyakorolt az emberekre, mert ellenállhatatlanul nevetett, és optimizmusa
mindenkire átragadt, hiszen hitt benne, hogy ő a szerencse fia. Ővele semmi rossz
nem történhet, gondolta, mert a boldogság, csakúgy, mint a vagyon, születésénél
fogva jár neki. Kilencévesen fedezte fel ezt a kiváltságot, amikor a többi gyerekkel
fan-fan-t játszott az utcán. Hazatérve mindjárt bejelentette, hogy Lucky lesz a neve,
nem Ebanizer, és attól fogva csak arra hallgatott. A jó szerencse mindenhová
követte, nyert az összes létező szerencsejátékon, és bár nagyszájú és merész volt,
sose gyűlt meg a baja sem a tung-okkal, sem az amerikai hatóságokkal. Még az ír
rendőröket is lefegyverezte a kedvességével, és míg a cimboráit jól elagyabugyálták
egy-egy csíny után, őt egy vicc vagy egy bűvésztrükk fejében elengedték, hiszen sok
mutatványt elő tudott adni ördöngös kezével. Tao Csien nem nézte jó szemmel
egyetlen fia könnyelműségét, és átkozta a szerencsét, amelynek révén Lucky
elkerülte a közönséges földi halandók erőfeszítéseit. Nem boldogságot kívánt neki,
hanem lelki javakat. Aggasztotta, hogy úgy suhan át az életen, mint egy gondtalan
madár, mert ez megronthatta a karmáját. Az ő hite szerint a lélek az együttérzés és a
szenvedés által jut az égbe, miután nemes és kegyes szívvel legyőzte az akadályokat,
ám ha Lucky útja mindig sima, hogy lesz képes meghaladni önmagát? Tao Csien
félt, hogy fia legközelebb csúszómászóként születik újjá. Azt szerette volna, ha
Lucky, akinek mint elsőszülöttnek, kötelessége volt öregkorában a gondját viselni, és
a halála után őrizni az emlékét, a család orvosdoktori hagyományát is folytatja, mi
több, arról álmodott, hogy ő lesz az első diplomás kínai-amerikai orvos; ám Lucky
irtózott a büdös orvosságoktól és az akupunktúrás tűktől, semmi sem undorította
jobban, mint a más emberek betegsége, és sehogy sem értette, miféle gyönyörűséget
találhat az apja egy begyulladt hólyag vagy egy fekélyekkel borított arc
megszemlélésében. Mielőtt tizenhat éves korában az utca életét kezdte volna élni,
segédkeznie kellett apjának a rendelőben, ahol Tao a gyógyszerek nevét és
felhasználásuk módját sulykolta belé, és igyekezett megtanítani neki a
pulzusdiagnózist, az életerő kiegyensúlyozását meg a testnedvek
megkülönböztetését, azaz olyan fennkölt dolgokat, amelyek Luckynak az egyik
fülén bementek, a másikon ki, de legalább nem borzasztották el annyira, mint a
nyugati medicina tudományos szövegei, amelyeket apja oly előszeretettel
tanulmányozott. A bőr nélküli, ámde alsónadrágos testek, amelyeknek izmai,
csontjai és erei csupaszon virítottak, éppen úgy rettegésben tartották, mint a
legszörnyűbb részletességgel leírt sebészeti beavatkozások. Mindig talált valami
ürügyet, hogy meglógjon a rendelőből, de akkor sohasem hagyta cserben apját,
amikor valamelyik szerencsétlen sing-song girl-t kellett elrejteni a házban. Ez a titkos
és veszélyes feladat már a kedvére való volt. Senki sem tudta nála ügyesebben
átcsempészni a halálosan legyengült kislányokat a tung-ok orra előtt, aztán kivinni
őket a kínai negyedből, amikor erőre kaptak egy kicsit, és senki sem volt nála
leleményesebb, amikor útnak kellett indítani őket a szabadság négy égtája felé. De
Luckyt nem a könyörület vezette ebben, mint Tao Csient, hanem a veszély állandó
kísértése és az a lehetőség, hogy nap mint nap próbára teheti szerencséjét.
Mielőtt Lynn Sommers betöltötte volna tizenkilencedik évét, már sok kérőt
kikosarazott, és hozzászokott a bókokhoz, de királynői közönnyel fogadta őket, mert
hódolói között senki sem hasonlított az általa elképzelt mesebeli herceghez, senki
sem suttogta neki azokat a szavakat, amelyeket nagymamája, Rose Sommers írt a
könyveibe, és mindegyiket közönségesnek találta, méltatlannak a szerelmére. Csak
akkor hitte úgy, hogy megtalálta a neki rendelt magasztos sorsot, amikor
megismerte az egyetlen olyan férfit, aki rá sem hederített: Matías Rodríguez de Santa
Cruzt. Néha messziről látta őt az utcán, vagy Paulina del Valle kocsiján, de nem
szóltak egymáshoz: Matías jóval idősebb volt nála, olyan körökben forgott, ahova
neki nem volt bejárása, és csak a Köztársaság szobrának volt köszönhető, hogy
egyáltalán találkoztak.
A politikusok és a szobor pénzügyi támogatói azzal az ürüggyel gyűltek össze
rendszeresen a műteremben, hogy ellenőrzik a költséges munkát. A szobrász
szerette a hízelgést és a könnyű életet, így miközben dolgozott, és látszólag elmerült
a minta kimunkálásában, amelyről később a bronzmásolat készült, élvezte a nyers
férfitársaságot, no meg a pezsgőt, a friss osztrigát és a jóféle szivarokat, amelyekkel
vendégei kínálták. Lynn Sommers egy emelvényen egyensúlyozott lábujjhegyen,
felemelt karral, és olyan pózban, amelyet képtelenség volt pár percnél tovább
kitartani; a tetőablak alatt állt, amelyen beszűrődött a természetes fény, az egyik
kezében babérkoszorút, a másikban egy pergament tartott az amerikai
alkotmánnyal, és könnyű, fodros tunikája, amely az egyik válláról a térdéig lógott,
pontosan annyit fedett fel a testéből, amennyit eltakart. San Franciscóban nagy
keletje volt akkoriban a női aktnak: minden kocsma falán ott lógtak a telt idomú
odaliszkokat ábrázoló festmények, a csupasz fenekű kurtizánok fotói és a
gipszfreskók, amelyeken fáradhatatlan szatírok kergették a nimfákat; ezért egy
anyaszült meztelen modell jóval kisebb feltűnést keltett volna, mint ez a lány, aki
nem volt hajlandó levetni a ruháját, és mindvégig az édesanyja szigorú őrizete alatt
maradt. Eliza Sommers sötét öltözékben, mereven ült egy széken az emelvény
mellett, ahol a lánya állt, és nem vette le róla a szemét, hiába próbálták elvonni a
figyelmét osztrigával és pezsgővel. Ezeket a vén kujonokat a kéjvágy hozta a
műterembe, nem a művészetpártolás, látta világosan Eliza. Kitiltani őket nem állt
módjában, de arra legalább ügyelni tudott, hogy Lynn ne fogadja el a meghívásaikat,
és lehetőség szerint se a tréfáikon ne nevessen, se a szemtelen kérdéseikre ne
válaszoljon. – Semmit sem adnak ingyen a világon. Drágán meg kéne fizetned ezeket
a csecsebecséket – mondta, amikor megtiltotta lányának, hogy elfogadjon egy
ajándékot, és Lynn duzzogni kezdett. A Köztársaság-szobor modelljének lenni
unalmas feladat volt, és egy örökkévalóságnak tűnt. Lynn reszketett a hidegtől, és
begörcsölt a lába. Január eleje volt, a sarkokba helyezett kályhák nem melegítették
fel kellőképpen a magas, huzatos műtermet. A szobrász kabátban dolgozott, őrjítő
lassúsággal, és néha tönkretette az előző napi munkáját, mintha nem volna
határozott elképzelése, pedig a falakon már több száz vázlat sorakozott a
Köztársaság-szoborról.
Feliciano Rodríguez de Santa Cruz és fia, Matías, egy baljós keddi napon érkezett.
A mágnásnak fülébe jutott az egzotikus modell híre, és még azelőtt meg akarta
ismerni, hogy a szobrot felállítanák a téren. Ha Lynn nevét megírják az újságok,
elérhetetlen préda lesz, gondolta, már ha egyáltalán sikerül felavatni a műemléket.
Mert amilyen lassan haladt a munka, még az is megtörténhetett, hogy az ellentábor
megnyeri a harcot, mielőtt a szobrot bronzba öntik, és akkor az egész terv kútba esik,
mert sokan görbe szemmel nézték az igyekezetet, hogy egy színes bőrű nővel
azonosítsák a köztársaságot. Feliciano még mindig a régi pernahajder volt, akit nem
hagyott nyugodni az új hódítás lehetősége, ezért sietett olyan gyorsan a műterembe.
Hatvanéves elmúlt, a lány még nem töltötte be a húszat, de ő ezt nem tartotta
leküzdhetetlen akadálynak: úgy gondolta, igen kevés dolog van, amit pénzen ne
lehetne megvenni. Egy szempillantás alatt felmérte a helyzetet, amikor meglátta
Lynnt az emelvényen: fiatal volt, védtelen, és egész testében reszketett a kihívó
tunika alatt, miközben a műterem tele volt kiéhezett hímekkel, akik alig várták, hogy
rávethessék magukat. Mégsem a részvét vagy a rivális hiénák jelenléte riasztotta
vissza a csábítás kezdeti tervétől, hanem Eliza Sommers. Feliciano azonnal
felismerte, pedig csak néhányszor látta. Nem gondolta volna, hogy a modell, akiről
annyit hallott, épp felesége barátnőjének a lánya.
Lynn Sommers csak fél óra múlva vette észre Matíast, amikor a szobrász véget
vetett a munkának, és ő leléphetett a dobogóról, félretéve a babérkoszorút meg a
pergament. Anyja kendőt terített a vállára, egy csésze csokoládét adott neki, majd a
paraván mögé vezette, ahol fel kellett öltöznie. Matías az ablaknál állt,
elgondolkozva bámult ki rajta; ő volt az egyetlen, akinek a szeme nem tapadt ebben
a pillanatban a lányra. De Lynn azonnal észrevette férfias szépségét, fiatalságát és
azt, hogy jó családból származik: drága ruhát viselt, büszke volt a tartása, barna haja
ápolt rendezetlenséggel hullott a homlokába, és gyűrűt viselt mindkét tökéletes
formájú kezének kisujján. Lynn meglepődött, hogy ez a férfi nem törődik vele, és
szándékosan megbotlott, hogy felhívja magára a figyelmét. Több kéz is utánanyúlt,
hogy megtartsa, kivéve az ablakban álló dandyét, aki alig méltatta egy közönyös
pillantásra, mintha a lány a bútorzat része volna. És akkor Lynn képzelete szárnyalni
kezdett. Minden észérv nélkül, amelyre támaszkodhatott volna, eltökélte magában,
hogy a lányregények éveken át ezt a gavallért ígérték neki, hogy ez az a sors,
amelyre rátalált. Amikor a paraván mögött átöltözött, mellbimbói olyan kemények
voltak, mint két kavics.
Matías nem tettette a közönyt, ő valóban nem figyelt a lányra, de hát nem is a
bujaság miatt tévedt a műterembe, hanem azért, mert pénzügyekről kellett beszélnie
apjával, és nem talált rá ennél jobb alkalmat. Rosszul állt a szénája, és azonnal
szüksége volt egy csekkre, hogy kifizethesse játékadósságát egy chinatowni
lebujban. Apja már figyelmeztette, hogy többé nem pénzeli a szórakozásait, így ha
nem élet-halál kérdése lett volna a dolog, ahogy a hitelezők nagyon is világossá
tették számára, Matías inkább az anyjától könyörögte volna ki apránként a pénzt. De
most a sárgák nem voltak hajlandók várni, és Matías helyesen arra következtetett,
hogy a szobrásznál tett látogatás jókedvre deríti az apját, és így sikeresebben
megkörnyékezheti. Csak napok múltán, egy görbe estén tudta meg bohém
cimboráitól, hogy a műteremben Lynn Sommersszel, az évad legkívánatosabb
lányával találkozott. Nem is tudta mindjárt felidézni az arcát, és komolyan
elgondolkozott, vajon felismerné-e az utcán, ha találkoznának. Amikor barátai
fogadásokat kötöttek, hogy ki csábítja el először a lányt, mintha mindegy volna, ő is
belement, aztán szokásos fennhéjázásával közölte, hogy három lépésben fogja
megtenni. Először úgy rendezi, hogy Lynn felmenjen hozzá a garconniére-be,
méghozzá egyedül, hogy a többieknek is bemutathassa, másodszor ráveszi, hogy
meztelenül álljon modellt, harmadszor pedig a magáévá teszi, és mindezt egyetlen
hónap leforgása alatt. Amikor unokaöccsét, Severo del Vallét meghívta, hogy szerda
délután bemutassa neki San Francisco szépét, épp a fogadás első részét készült
teljesíteni. Mi sem volt könnyebb, mint titokban magához intenie Lynnt anyja
teaszalonjának ablakából, megvárni a sarkon, amíg a lány valami ürüggyel kiszökik,
aztán néhány utcahosszat sétálni vele, és olyan bókokkal ostromolni, amelyek
minden tapasztaltabb nőt mosolyra fakasztottak volna, végül pedig meghívni a
műterembe, kikötve, hogy egyedül menjen. Csalódást is érzett utána, mert azt hitte,
nehezebb lesz. A szerdai randevú előtt nem kellett különösebb erőfeszítést tennie a
csábításért, elég volt néhány álmatag pillantás, egy futó puszi az arcra, pár jól bevált
mondat elsuttogása a fülbe, és a lány máris lefegyverezve állt előtte, remegve és
szerelemre készen. Matías szánalmasnak tartotta az önátadás és a szenvedés
nőstényi vágyát, ezt utálta legjobban a nőkben, és ezért érezte magát olyan jól
Amanda Lowell társaságában, aki hasonlóképpen lenézte az érzelmeket, hogy a
vágyat istenítse. Lynn hipnotikus állapotba került, mint a kisegér, akit megigéz a
kobra pillantása. Végre méltó címzettet talált a szerelmes levelek cikornyás
művészetének és a hervatag leányokkal meg nyalka úrfiakkal díszített
képeslapoknak. Nem is sejtette, hogy Matías minden levelét megmutatja a
barátainak. Csak Severo del Valle nem kért belőlük. Nem tudta ugyan, hogy Lynn
Sommers küldte őket, de undorral töltötte el a gondolat, hogy gúnyt űznek egy
ártatlan lány szerelméből. – Úgy látom, te még mindig úriember vagy, öcskös, de ne
félj, ez is könnyen gyógyul, mint a szüzesség – mondta neki Matías.

Severo del Valle elment hát azon az emlékezetes szerda délutánon az

unokabátyjához, hogy megismerje, ahogy Matías ígérte, San Francisco szépét, de
mindjárt látta, hogy nem ő az egyedüli vendég. Legalább fél tucat cimbora ivott és
dohányzott a padlásszobában, köztük a vörös hajú nő, akit néhány éve látott pár
pillanatra, amikor Williams segítségével kimentette Matíast az ópiumbarlangból. Jól
tudta, kiről van szó, mert Matías már beszélt róla, és ezt a nevet mindenki ismerte a
könnyűvérű színielőadások meg az éjszaka világában. Ő volt az, Amanda Lowell,
Matías szívbéli barátnéja, akivel még mindig jókat kacagott a botrányon, amelyet a
kurtizán akkor okozott, amikor Feliciano de Santa Cruz szeretője volt. Matías
megígérte Amandának, hogy ha a szülei meghalnak, neki ajándékozza a Neptunusz-
ágyat, amelyet Paulina del Valle hozatott Firenzéből, hogy megalázza őt. A
szépasszonyban már nem sok maradt a régi ambíciókból, az érett korba lépve
belátta, milyen hitvány és unalmas a legtöbb férfi, de Matíast annak ellenére
őszintén kedvelte, hogy annyi mindenben különböztek. Ezen a szerdai napon
félrevonult, és egy heverőn kortyolgatta a pezsgőjét, mert tudta, hogy most az
egyszer nem ő lesz az est fénypontja. Azért hívták meg, hogy ne Lynn legyen az
egyedüli nő annyi férfi között, mert akkor esetleg megijedne és elfutna.
Néhány perc múlva kopogtattak, és a küszöbön ott állt a Köztársaság-szobor híres
modellje, nehéz gyapjúköpenybe burkolózva, a fején kapucnival. Amikor levette a
köpenyt, szűzies arc tárult fel előttük, középen elválasztott fekete hajjal, amelyet a
lány egyszerű kontyba fésült hátul. Severo del Valle úgy érezte, mindjárt kiugrik a
szíve, a vér az arcába tolult, és úgy dübörgött a halántékában, mint egy harci dob.
Eszébe sem jutott volna, hogy az unokabátyja épp Lynn Sommers elcsábítására
kötött fogadást. Egy hang sem jött ki a torkán, köszönni sem tudott a lánynak, mint a
többiek, inkább a sarokba húzódott, és ott maradt egészen addig, amíg Lynn
látogatása tartott, nem vette le róla a szemét, és a szorongástól földbe gyökerezett a
lába. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy mire megy ki a cimborák fogadása. Lynn
Sommers olybá tűnt fel előtte, mint az áldozati kőhöz vezetett bárány, aki nem sejti,
milyen sors vár rá. A lába szárán húzódott fel benne a forró gyűlölet Matías és
cinkosai iránt, s ez összekeveredett a Lynn iránt érzett konok haraggal. Nem értette,
hogyhogy nem veszi észre a lány, mi folyik körülötte, hogyhogy nem látja a csapdát
a kétértelmű bókok mögött, a pezsgőspohár mögött, amelyet mindig újratöltöttek, és
a gyönyörű piros rózsa mögött, amelyet Matías a hajába tűzött, hisz olyan előre
látható és közönséges volt az egész, hogy már hányingert keltett. „Menthetetlenül
buta lehet”, gondolta, éppúgy undorodva a lánytól, mint a többiektől, de mégis
hatalmába kerítette az elkerülhetetlen szerelem, amelynek kicsírázását éveken
keresztül várta, és most láss csodát: egy pillanat alatt virágba borult.
– Jól érzed magad, öcskös? – nyújtott felé egy poharat gúnyolódva Matías.
Severo nem tudott válaszolni, és el kellett fordulnia, nehogy az unokabátyja
észrevegye arcán a gyilkos indulatot, ám Matías kitalálta, mit érez, és újabb csínyt
eszelt ki. Amikor Lynn Sommers bejelentette, hogy mennie kell, és megígérte, hogy a
jövő héten újra jön, és akkor majd a „művészek” fényképezőgépe elé áll, Matías
Severót kérte meg, hogy kísérje haza. Severo del Valle így maradt egyedül azzal a
nővel, aki képes volt elhalványítani benne Nívea hűséges szerelmének emlékét.
Olyan felindultan tette meg Lynn-nel azt a rövid útszakaszt, amely Matías műtermét
elválasztotta Eliza Sommers teaszalonjától, hogy még egy könnyed beszélgetést sem
tudott kezdeményezni. Tudta, hogy elkésett a fogadás leleplezésével, mert Lynn
ugyanazzal a végzetes zavarodottsággal szereti Matíast, mint ő Lynnt. Nem hinne
neki, megsértődne, és ha elmagyarázná, hogy Matías játékszernek tekinti, akkor is a
vágóhídra menne, mert elvakítja a szerelem. A kínos csendet a lány törte meg,
amikor megkérdezte, ő-e az a chilei unokaöcs, akiről Matías mesélt neki. Severo így
értette meg, hogy Lynn semmire sem emlékszik az első találkozásukból, amikor
évekkel azelőtt bélyegeket ragasztott egy albumba az ablaküvegek fényénél. Nem
sejti, hogy azóta is az első szerelem konokságával szereti őt, és arra sem figyelt fel,
hogy milyen gyakran őgyeleg a szalon körül, és hogy többször is szembetalálkozott
vele az utcán. Egyszerűen átnézett rajta. Amikor elbúcsúztak, Severo átadta a
névjegyét, meghajolva kezet csókolt, és eldadogta, hogy ha a lánynak bármiben
szüksége van rá, habozás nélkül szóljon neki. Attól a naptól fogva kerülte Matíast, és
a tanulásba meg a munkába menekült, nehogy Lynn Sommersre és a szégyenletes
fogadásra kelljen gondolnia. Amikor a következő szerdán unokabátyja meghívta a
második ülésre, amelyen a lánynak le kellett vetkőznie, kikérte magának. Hetekig
egy sort sem tudott írni Níveának, és arra sem volt képes, hogy elolvassa a leveleit,
amelyeket bűntudattól gyötörve, kibontatlanul tett el. Szennyesnek érezte magát,
mintha ő maga is részt venne Lynn Sommers meggyalázásának aljas virtusában.
Matías Rodríguez de Santa Cruz könnyedén megnyerte a fogadást, de cinizmusa
megrendült időközben, és akaratlanul is belegabalyodott abba, amitől a legjobban
félt a világon: egy érzelmi szövevénybe. Nem szeretett bele a szépséges Lynn
Sommersbe, de mélységesen meghatotta az a feltétlen szerelem és ártatlanság,
amellyel a lány odaadta magát neki. Lynn teljes bizalommal hullott az ölébe,
mindenre hajlandóan, nem mérlegelve sem a férfi szándékait, sem a
következményeket. Matías akkor döbbent rá, milyen végtelen hatalma van fölötte,
amikor meztelenül látta a padlásszobában. Lynn zavarában elvörösödve takarta el
szemérmét és a melleit, miközben körülvették Matías cimborái, akik úgy tettek,
mintha fényképeznék, de közben cseppet sem leplezték állatias izgalmukat, amelyet
a szívtelen játék keltett bennük. Lynn teste nem homokóra alakú volt, mint az akkori
szépségideál, nem volt hatalmas csípeje és keble, amelyet darázsderék választott el
egymástól; vékony alakja inkább lágyan hullámzott, lábai hosszúak voltak, és kerek
mellein sötéten rajzolódtak ki a mellbimbók. Bőre színe a nyári gyümölcsöket idézte,
sima fekete haja a háta közepéig ért. Matías úgy gyönyörködött benne, mint a
műtárgyakban, amelyeket gyűjtött, remek darabnak tartotta, de elégedetten
állapította meg, hogy semmi vonzalmat nem érez iránta. Nem is gondolt a lányra,
csak a barátai előtt akart hencegni, és kegyetlenségét akarta bizonyítani, amikor
megkérte, hogy vegye el a kezét a teste elől. Lynn pár pillanatra visszanézett rá, de
aztán lassan engedelmeskedett, miközben az arcán végigcsordultak a szégyen
könnyei. A váratlan zokogástól jeges csend ereszkedett a szobára, a férfiak
félrenéztek, és hosszú ideig a fényképezőgéppel a kezükben vártak, nem tudva,
mitévők legyenek. Végül Matías, aki életében először elszégyellte magát, egy
kabáttal betakarta Lynnt, és a karjába vette. „Eriggyetek innen, befejeztük mára”,
parancsolt rá a vendégeire, akik zavartan hazaindultak, egyik a másik után.
Amikor kettesben maradt a lánnyal, a térdére ültette és ringatni kezdte, mint egy
gyermeket, gondolatban bocsánatot kért tőle, de nem volt képes szavakba önteni,
Lynn meg csak sírt csendesen. Végül a paraván mögé vezette az ágyhoz, mellé
feküdt, és úgy ölelte át, mint egy testvér, a fejét cirógatta, a homlokát csókolta,
miközben egy ismeretlen és legyőzhetetlen érzés kerítette hatalmába, amelyet nem
tudott néven nevezni. Nem kívánta a lányt, csak védelmezni akarta, és érintetlenül
visszaadni az ártatlanságát, de végül mégsem tudott ellenállni Lynn valószínűtlenül
puha bőrének, a testére omló eleven hajkoronának és az almaillatának. Úgy
meglepte a szűzies test feltétel nélküli odaadása, amikor kezének egyetlen érintésére
kinyílt, hogy egyszer csak azon vette észre magát, hogy végigcsókolja, olyan
vággyal, amilyet egyetlen nő iránt sem érzett soha, nyelvével végigjárja a száját, a
fülét és minden hajlatát, leteperi és belehatol a leküzdhetetlen szenvedély
örvényében, aztán könyörtelenül, vakon és vadul hágja meg, míg végül pusztító
kéjjel belélövelli magját. Egyetlen röpke pillanatra mindketten egy másik
dimenzióban találták magukat, testben és lélekben pőrén, védtelenül. Matías előtt az
együttlét olyan formája sejlett fel, amelyet addig elkerült, bár nem is tudott a
létezéséről; átlépte a végső határt, és akaratától megfosztva a másik oldalon tért
magához. Több szeretője volt már, mint ahányra emlékezni érdemes, férfiak és nők
egyaránt, de sohasem vesztette el így az önuralmát, a cinizmusát, a távolságtartását,
önnön érinthetetlen egyéniségének tudatát, hogy feloldódjon egy másik emberi
lényben. Ebben az ölelésben valahogy ő is elvesztette a szüzességét. Az utazás a
másodperc törtrészéig tartott, de ez is elég volt, hogy megijedjen tőle, és amint
kimerülten magához tért, elrejtőzött megszokott gúnyos viselkedése mögé. Amikor
Lynn kinyitotta a szemét, Matías már nem az a férfi volt, akivel szeretkezett, de a
lány nem volt elég tapasztalt, hogy észrevegye. Fájdalommal, véresen és boldogan
adta át magát a szerelem illúziójának, miközben Matías, bár még mindig a karjában
tartotta, lélekben messze járt. Így maradtak, amíg odakint be nem sötétedett, és a
lánynak eszébe nem jutott, hogy haza kell mennie az anyjához. Matías segített neki
felöltözni, és elkísérte a teaszalonhoz. – Várj rám, holnap is eljövök ugyanebben az
időben – suttogta Lynn a búcsúzkodásnál.

Severo del Valle csak három hónappal később tudta meg, mi történt ezen a napon,
és mi lett a folytatása. 1879 áprilisában Chile hadat üzent két szomszédjának,
Perunak és Bolíviának a területszerzés, a salétromlelőhelyek és a gőg okán. Kitört a
csendes-óceáni háború. Amint a hír eljutott San Franciscóba, Severo bejelentette
Paulinának és Felicianónak, hogy elmegy harcolni.
– Nem arról volt szó, hogy sose mész többé laktanyába? – emlékeztette a
nagynénje.
– Ez egészen más, most a hazám van veszélyben.
– Nem is vagy katona.
– Tartalékos őrmester vagyok – jelentette ki Severo.
– Mire visszaérnél Chilébe, vége lesz a háborúnak. Nézzük meg, mit írnak az
újságok, és hogy vélekedik a család. Ne siesd el – tanácsolta Paulina.
– Ez a kötelességem – felelte Severo, és a nagyapjára, Agustín del Valléra gondolt,
a pátriárkára, aki nemrég halt meg egy csimpánz termetére zsugorodva, de mit sem
veszítve régi komisz természetéből.
– Neked itt van dolgod, nálam. A háború fellendíti az üzletet. Itt az ideje, hogy
cukorspekulációba kezdjünk – mondta Paulina.
– Cukorspekulációba?
– A három ország közül egyik sem cukortermelő, márpedig válságos időkben
több édesség fogy – jelentette ki a nagynéni.
 – Honnan tudja ezt, nénikém?
– A saját tapasztalatomból, fiam.
Severo mégis összepakolta a bőröndjeit, de terveivel ellentétben nem azzal a
hajóval indult el délre, amely néhány nap múlva felszedte a horgonyt, hanem csak
október végén. Azon az estén nagynénje közölte, hogy különös látogatókat vár, és
Severónak jelen kell lennie, mert Feliciano üzleti útra ment, és ebben az ügyben
szükség lehet a jogi tanácsra. Este hét órakor Williams, azzal a hűvös modorral,
amellyel az alacsonyabb társadalmi helyzetű látogatókkal szemben viseltetett,
bekísért egy magas, őszes hajú kínait, aki komoly, fekete ruhát viselt, és egy fiatalos,
ártatlan külsejű nőt, aki azonban éppolyan büszke volt, mint maga Williams. Tao
Csien és Eliza Sommers a vadállatok termében állt, amelyet azokról az
oroszlánokról, elefántokról és egyéb afrikai állatokról neveztek el, amelyek körös-
körül tekintettek le rájuk a falakon lógó aranyozott képkeretekből. Paulina gyakran
látogatta Elizát a cukrászdában, de sehol másutt nem találkoztak, mert két külön
világban éltek. Ezt a sárgát sem ismerte Paulina, aki Elizába karolt, pedig csak a férje
vagy a szeretője lehetett. Nevetségesnek érezte magát negyvenöt szobás kastélyában,
fekete selyemruhájában és gyémánt ékszereivel a szerény pár előtt, akik olyan
egyszerűen és távolságtartóan köszöntötték. Azonnal feltűnt neki, hogy Matías
zavart főhajtással fogadja őket, nem nyújt kezet, és végig egy jakaranda íróasztal
mögött marad, távol tartva magát a csoporttól, látszólag belemerülve a pipája
tisztításába. Severo de Vallénak kétsége sem volt afelől, hogy mi járatban vannak
Lynn Sommers szülei, és legszívesebben több ezer mérföldre lett volna onnan. A
kíváncsi és feszülten figyelő Paulina italt kínált a vendégeknek, majd intett
Williamsnek, hogy menjen ki, és zárja be az ajtókat. – Mit tehetek önökért? –
kérdezte aztán. Tao Csien nyugodt hangon elmagyarázta, hogy lánya, Lynn
gyermeket vár, és mivel a szégyenért Matías a felelős, elvárja az egyetlen lehetséges
elégtételt. Del Valle asszonyságnak életében először torkán akadt a szó. Csak ült és
tátogott, mint egy partra vetett bálna, s hosszú idő után is csak valami krákogást
tudott kicsiholni magából.
– Semmi közöm ezekhez az emberekhez, anyám. Nem ismerem őket, fogalmam
sincs, miről beszélnek – közölte Matías a jakaranda íróasztal mögül, kezében a
faragott elefántcsont pipával.
– Lynn mindent elmondott – vágott közbe Eliza elcsukló hangon, de könnyek
nélkül, és felpattant a fotelből.
– Ha pénzt akarnak… – kezdett bele Matías, de anyja gyilkos pillantása
belefojtotta a szót.
– Kérem, bocsássanak meg – fordult Paulina Tao Csienhez és Eliza Sommershez. –
A fiam éppúgy meg van lepődve, mint én. Biztos vagyok benne, hogy méltóképpen
el tudjuk rendezni ezt az ügyet…
– Lynn természetesen férjhez akar menni. Azt mondta, szeretik egymást – állt fel
most már Tao Csien is. Matías kurta nevetéssel válaszolt, amely inkább
kutyaugatásra emlékeztetett.
– Maguk tisztességesnek látszanak – mondta Matías. – De a lányuk nem az,
bármelyik barátom tanúsíthatja. Nem tudom, melyikük lelkén szárad a dolog, de
nekem semmi közöm hozzá.
Eliza Sommers arcából kifutott a vér, olyan fehér lett, mint a fal, és majdnem
összeesett. Tao Csien megragadta a karját, és úgy támogatta el az ajtóig, mint egy
nyomorékot. Severo del Valle azt hitte, mindjárt belehal a félelembe és a szégyenbe,
mintha egyedül ő tehetne a dologról. Gyorsan az ajtóhoz sietett, kinyitotta a
látogatók előtt, és egészen a kapuig kísérte őket, ahol bérkocsi várt rájuk. Nem tudta,
mit is mondhatna. Amikor visszaért a szalonba, még hallotta a veszekedés végét.
– Nem tűröm, hogy zabigyerekekkel szórd tele a várost! – kiáltott Paulina.
– Kinek az érdekeit véded, anyám? Kinek hiszel, a saját fiadnak vagy egy
cukrásznőnek és egy kínainak? – vágta be az ajtót maga mögött Matías.
Severo del Valle még aznap este nekitámadt az unokabátyjának. Épp eleget tudott
ahhoz, hogy kitalálja, mi történt, és könyörtelen vallatással akarta megtörni őt, de
erre nem volt szükség, mert Matías rögtön kiterítette a lapjait. Olyan helyzetbe
került, amelyért nem vállalhatja a felelősséget, mondta; Lynn Sommers a
szerelmével üldözte, és tálcán kínálta fel magát, pedig neki esze ágában sem volt
elcsábítani, hisz a fogadás is csak kutyakomédia volt. Két hónapja próbálja lerázni
magáról a lányt, anélkül hogy kárt tenne benne, fél, hogy Lynn őrültséget csinál,
mert hisztérikus fajta, és még képes lenne a vízbe ölni magát szerelmi bánatában.
Elismerte, hogy Lynn még gyerek, hogy még szűz volt, amikor az övé lett, és hogy
csak a negédes versikék jártak a fejében, de a testiségről mit sem tudott, ám többször
is elismételte, hogy nem tartozik neki semmivel, mert nem beszélt neki szerelemről,
házasságról meg végképp nem. Az ilyen lányok mindig bajt hoznak az ember fejére,
tette hozzá, ezért kerüli őket messziről. Nem gondolta volna, hogy ez a röpke
találkozás Lynn-nel ilyen csúnyán végződik. Többször is együtt voltak, ismerte be,
és ő mindig mondta, hogy ecetes mustárral mossa ki magát utána, ám nem sejtette,
hogy a lány ilyen csodálatosan termékeny. Akárhogy legyen is, hajlandó
hozzájárulni a gyermek felneveléséhez, hiszen a pénz a legkevesebb, de arról hallani
sem akar, hogy a nevére vegye, végtére is semmi sem bizonyítja, hogy az övé. – Nem
nősülök se most, se máskor, Severo. Vagy talán ismersz valakit, aki nálam jobban
irtózik a polgári élettől? – zárta le a beszélgetést.
Egy hét múlva Severo del Valle megjelent Tao Csien klinikáján, miután
számtalanszor végiggondolta a kényes feladatot, amellyel unokabátyja bízta meg. A
csung-ji kikísérte aznapi utolsó betegét, majd négyszemközt beszélt Severóval a
földszinti váróteremben. Közömbösen hallgatta végig a fiatalember ajánlatát.
– A lányomnak nincs szüksége pénzre, azt a szüleitől is megkapja – mondta a
legkisebb érzelemnyilvánítás nélkül. – De mindenesetre köszönöm a segítségét, Del
Valle úr.
– Hogy van Sommers kisasszony? – kérdezte Severo, megsemmisülve az orvos
méltóságos fellépésétől.
– A lányom még mindig azt hiszi, hogy félreértés történt. Biztos benne, hogy
Rodríguez de Santa Cruz úr hamarosan megkéri a kezét, éspedig nem kötelességből,
hanem szerelemből.
– Csien úr, én bármit megtennék, hogy megváltoztassam a helyzetet. De az az
igazság, hogy az unokabátyám sokat betegeskedik, és nem nősülhet meg. Végtelenül
sajnálom… – suttogta Severo del Valle.
– Mi még jobban sajnáljuk. Az ön unokabátyjának Lynn csak játék volt, de Lynn
számára ő az élet – mondta szelíden Tao Csien.
– Szeretnék magyarázatot adni a lányának, Csien úr. Bemehetek hozzá?
– Meg kell kérdeznem Lynnt. Pillanatnyilag senkit sem akar látni, de ha
meggondolja magát, értesítem önt – felelte a csung-ji, és kikísérte a kapuhoz.
Severo del Valle három hétig várt, de nem kapott hírt Lynn felől, aztán nem bírta
tovább, és elment a teaszalonba könyörögni Eliza Sommersnek, hogy engedje
beszélni vele. Azt hitte, szilárd ellenállásba ütközik, de a vanília- és cukorfelhőbe
burkolt asszony ugyanazzal a nyugalommal fogadta, mint a múltkor Tao Csien.
Eliza eleinte önmagát vádolta a történtekért: óvatlan volt, nem tudta megvédeni a
lányát, és Lynn most elrontotta miatta az életét. Férje karjában zokogott, egészen
addig, amíg Tao eszébe nem juttatta, hogy tizenhat évesen ő is hasonló helyzetbe
került: ugyanazt a mérhetetlen szerelmet érezte valaki iránt, aki elhagyta, ugyanúgy
gyermeket várt és rettegett; de Lynn legalább nincs egyedül, neki nem kell
elmenekülnie otthonról és a fél világot bejárnia egy hajó fedélzetén egy
semmirekellő alak nyomában. Lynn a szüleihez fordult, és ők szerencsésnek
mondhatják magukat, hogy segíthetnek neki, így mondta Tao Csien. Kínában vagy
Chilében nem volna remény, a társadalom sohasem bocsátana meg a lányuknak, de
Kalifornia hagyomány nélküli földjén mindenki otthon érezheti magát. A csung-ji
összehívta kis családját, és elmagyarázta, hogy a kisbaba égi ajándék, akit örömmel
kell várni; a könnyek csak megrontják a karmát, ártanak az anyaméhben fejlődő
magzatnak, és bizonytalan életre kárhoztatják. Ezt a kisfiút vagy kislányt boldogan
fogadják; nagybátyja, Lucky és ő maga, a nagyapa méltó helyettesítői lesznek a
hiányzó apának. Ami meg Lynn reménytelen szerelmét illeti, nos, azt is
végiggondolják, ha eljön az ideje. Tao olyan lelkesen készült a nagypapaságra, hogy
Eliza elszégyellte magát kicsinyes aggodalmáért, letörölte a könnyeit, és nem
ostorozta többé magát. Ha Tao Csiennek fontosabb az együttérzés a lányával, mint a
család becsülete, akkor neki is követnie kell ebben; az lesz a feladata, hogy megvédje
Lynnt, és ezen kívül semmi sem számít. Ezt mondta el kedvesen Severo del Vallénak
azon a napon, a teaszalonban. Azt ugyan nem értette, miért akar a chilei annyira
beszélni a lányával, de közbenjárt az érdekében, és Lynn végül beleegyezett. A lány
alig emlékezett a fiatalemberre, de azzal a reménnyel fogadta, hogy hátha Matíastól
hoz üzenetet.
A következő hónapokban Severo del Valle látogatásai rendszeressé váltak Tao
Csienéknél. Mindig estefelé érkezett, amikor végzett a munkájával, lovát megkötötte
a kapuban, egyik kezében a kalapját tartotta, a másikban valami ajándékot hozott,
így Lynn szobája lassanként megtelt babaruhákkal és játékokkal. Tao Csien
megtanította Severót madzsongozni, és a két nő társaságában órákig tologatták a
gyönyörű márványfigurákat. Lucky nem vett részt a játékban, mert időpazarlásnak
tartotta, ha nem lehet pénzt nyerni vele, Tao Csien azonban kizárólag családi körben
játszott, mert ifjúkorában fogadalmat tett, hogy többé nem játszik pénzben, és biztos
volt benne, hogy valami tragédia történik, ha megszegi az ígéretét. A család annyira
hozzászokott Severo jelenlétéhez, hogy amikor késett, zavartan néztek az órájukra,
hogy jól jár-e. Eliza Sommers arra használta Severo látogatásait, hogy felelevenítse
spanyolságát, és chilei emlékeket idézzen, hisz már több mint harminc éve nem járt
abban a távoli országban, amelyet még mindig a hazájának tekintett. A legapróbb
részletekig megbeszélték a háborút és a politikai helyzetet: több évtizedes
konzervatív uralom után most a liberálisok nyerték meg a választásokat, és a harc,
amely az egyház hatalmának megtöréséért és a reformokért folyt, minden egyes
chilei családot megosztott. A férfiak többsége, bármilyen katolikus volt is,
modernizálni akarta az országot, ám a nők, akik sokkal vallásosabbak voltak,
szembefordultak apáikkal és férjeikkel az egyház védelmében. Ahogy Nívea írta
leveleiben, bármilyen liberális volt is a kormány, a szegények sorsa mit sem
változott, és azt is hozzátette, hogy mint mindig, most is a felsőbb osztálybeli nők és
a klérus tagjai mozgatják a hatalom szálait. Az egyház és az állam szétválasztása
kétségkívül nagy lépés előre, írta a lány a Del Valle klán háta mögött, hisz ők nem
tűrték az ilyen elveket, de mégis ugyanazok a családok uralják az országot.
„Alapítsunk új pártot, Severo, amely az igazságért és az egyenlőségért küzd”, kérte a
Maria Escapularió-val folytatott titkos beszélgetések lelkesítő hatása alatt.
A kontinens déli részén tovább folyt és egyre kegyetlenebbé vált a csendes-óceáni
háború. A chilei csapatok megkezdték hadjáratukat az északi sivatagban, amely
éppoly kihalt és terméketlen volt, mint egy holdbéli táj, és ez szinte lehetetlenné tette
a hadsereg ellátását. A katonákat csak tengeri úton lehetett eljuttatni a hadszíntérre,
de a perui csapatok mindent megtettek, hogy ezt megakadályozzák. Severo del Valle
úgy vélte, hogy a háború a chilei hadseregnek kedvez, hiszen szervezettsége és
elszántsága törhetetlennek látszik. És nemcsak a fegyverzet és a jellem határozza
meg a háború végkimenetelét, magyarázta Eliza Sommersnek, hanem annak a
maroknyi hősnek a példája is, akik lángra lobbantották a nemzet lelkét.
– Szerintem a háború már májusban eldőlt, asszonyom, abban a tengeri csatában,
amelyet az iquiquei kikötőnél vívtak. Egy ütött-kopott chilei fregatt szállt szembe a
perui túlerővel. A chilei parancsnok Arturo Prat volt, egy fiatal, mélyen vallásos és
meglehetősen félénk kapitány, aki nem vett részt a katonák szokásos mulatozásában
és heccelődéseiben, sőt olyan visszahúzódó volt, hogy felettesei kétségbe vonták a
bátorságát. De azon a napon mégis hős vált belőle, és minden chileinek
megdobogtatta a szívét.
Eliza tudta, miről van szó, olvasta a londoni Times egy régebbi számában, ahol
úgy írták le az esetet, mint „a világtörténelem egyik legdicsőségesebb csatáját,
melyben egy régi fahajó, amelyet csak az imádság tartott egyben, három és fél órán
át küzdött egy szárazföldi üteggel és egy erős csatahajóval, de nem adta meg
magát”. A perui hajó, amelyet Miguel Grau tengernagy, az ország hőse vezetett,
teljes sebességgel nekirontott a chilei fregattnak, és orrával felnyársalta azt; Prat
kapitány ezt a pillanatot használta fel, hogy egyik emberével átugorjon az ellenséges
hajó fedélzetére. Pár percen belül mindkettőjüket lelőtték, és holtan estek össze. A
második ütközésnél még többen indultak a kapitányuk után, őket is lelőtték, és
végül a legénység háromnegyede esett el, mielőtt a fregatt elsüllyedt volna. Ez az
elvakult hazafiasság bátorságot öntött a chileiekbe, ellenségeiket pedig olyan
ámulatba ejtette, hogy Grau tengernagy elképedésében többször is elismételte:
„Milyen vakmerően küzdenek ezek a chileiek!”
– Grau igazi lovag. Eltette Prat kardját és egyenruháját, és személyesen adta át az
özvegynek – mesélte Severo, hozzátéve, hogy az iqiquei csata után az lett Chilében a
szent jelszó, hogy „győzni vagy meghalni”, mint ama bátor katonák.
– No és maga, Severo, nem megy el a háborúba? – kérdezte Eliza.
– De igen, nemsokára – felelte szégyenkezve a fiú, mert maga sem tudta, miért
halogatja olyan sokáig hazafias kötelességét. Lynn szépen gömbölyödött, de semmit
sem vesztett szépségéből és bájából. Már nem hordta az utcai ruháit, amelyeket
kihízott, inkább egész napját a Chinatownban vásárolt vidám selyemtunikákban
töltötte. Alig lépett ki a házból, hiába unszolta az apja, hogy sétáljon minél többet.
Severo del Valle néha elvitte kocsival a Presidio parkba, vagy a tengerpartra, ahol
egy kendőre telepedtek uzsonnázni és olvasni: a fiú a napilapokat és a jogi
könyveket, a lány meg a szerelmes regényeket, amelyekben ugyan már nem hitt, de
még mindig menedéket talált bennük. Severo egyik napról a másikra élt, a
Csienéknél tett látogatások töltötték ki az egész szabadidejét, és semmi mást nem
akart, csak Lynnt látni. Már nem írt Níveának. Többször is kézbe vette a tollat, hogy
megvallja neki: mást szeret, de minden levelét összetépte, mielőtt elküldte volna,
mert nem tudta, milyen szavakkal szakíthatna menyasszonyával anélkül, hogy
halálosan megsértené. És Lynn sem adott semmiféle biztató jelet, amelyből kiindulva
Severo elképzelhette volna közös jövőjüket. Matíasról nem beszéltek, ahogy Matías
sem hozta szóba a lányt, bár a kérdés mindig a levegőben lógott. Severo óvakodott
attól, hogy nagynénje házában megemlítse új keletű barátságát Csienékkel, és azt
hitte, senki sem tud róla, kivéve a kimért Williams főlakájt, akinek nem kellett
elmondani, mert ugyanúgy tudomást szerzett erről is, mint bármi másról, ami a
kastélyban történt. Severo már két hónapja későn járt haza, és arcára szinte ráfagyott
a bamba mosoly, amikor Williams egyszer felvezette a padlásra, és az olajlámpa
fényénél megmutatott neki egy lepedőkbe burkolt csomagot. Amikor Severo
kibontotta, egy csillogó bölcsőt pillantott meg.
– Abból az ezüstből készült, amely Del Valle úrék chilei bányáiból származik.
Ebben aludt a család minden gyermeke. Vigye el, ha óhajtja – ennyit mondott a
főlakáj.
Paulina del Valle nem tette be többé a lábát a teaszalonba. Annyira szégyellte
magát, hogy nem volt képes összeragasztani hosszú barátságát Eliza Sommersszel,
amely darabokra tört. Annyi év után le kellett mondania kedvenc chilei
süteményeiről, és be kellett érnie szakácsa francia édességeivel. Lehengerlő
lelkiereje, amely mindig hasznára vált, ha akadályokat kellett leküzdenie vagy a
céljait akarta elérni, most ellene fordult: tehetetlenségre kárhoztatva szenvedett a
türelmetlenségtől, és a szíve majd' kiugrott a helyéből. – Belepusztulok az
idegességbe, Williams – panaszolta, életében először esve a nyafogós asszony
szerepébe. Hiába nyugtatgatta magát azzal, hogy csapodár férjével és mihaszna
fiaival mi sem lenne természetesebb, mint ha szekérderéknyi törvénytelen utóda
lenne elszórva mindenfelé, így aggodalomra semmi ok; azoknak a feltételezett
fattyaknak nem volt se arcuk, se nevük, ez meg itt volt az orra előtt. Ha legalább
nem Lynn Sommers lenne az anyja! Nem tudta kiverni a fejéből Elizát és a kínait,
akinek a nevére sem emlékezett; ha erre a talpig becsületes párra gondolt, amint a
szalonban állnak, minduntalan elszomorodott. Matías elcsábította a lányt, ezt
semmilyen logikus vagy szokványos érvelés nem vonhatta kétségbe, hisz az ösztöne
már az első pillanatban megsúgta neki. Fia tiltakozása és cinikus megjegyzései a lány
erkölcsével kapcsolatban csak megerősítették a bizonyosságot. A gyermek, akit Lynn
a szíve alatt hordott, zavaros érzelmek viharát szabadította el Paulina lelkében:
egyrészt engesztelhetetlen haragot érzett Matías iránt, másrészt addig ismeretlen
gyöngédséggel szerette első unokáját. Amint Feliciano hazaérkezett, elmesélte neki,
mi történt.
– Ilyesmi bármikor megtörténhet, Paulina, nem kell tragédiát csinálni belőle.
Kaliforniában minden második gyerek törvénytelen. Fő, hogy elkerüljük a botrányt,
és kiálljunk Matías mellett. Az első a család – vélekedett Feliciano.
– Ez a gyerek a családhoz tartozik – vágott vissza Paulina.
– Még meg sem született, és máris bevonod a családba? Jól ismerem én azt a Lynn
Sommerst! Láttam, amint félmeztelenül állt modellt egy szobrász műtermében.
Tudod, milyen sok férfi vette körül? Bármelyikük a szeretője lehet, nem érted?
– Te vagy az, aki nem ért semmit, Feliciano.
– Olyan zsarolási ügy lehet ebből, hogy arról kódulunk. Megtiltom, hogy
kapcsolatba lépj azokkal az emberekkel, és ha ők jönnek ide, teszek róla, hogy
megbánják – jelentette ki a férfi ellentmondást nem tűrő hangon.
Attól a naptól fogva Paulina nem hozta szóba a dolgot férjének és fiának, de mivel
képtelen volt magában tartani az érzelmeit, megnyílt a hűséges Williams előtt. A
főlakájnak megvolt az a jó tulajdonsága, hogy végighallgatta, és nem nyilvánított
véleményt, még akkor sem, ha kérte. Ha segíthetne Lynn Sommersnek, jobban
érezné magát, gondolta Paulina, de ez egyszer nem használt a nagy vagyon.
Matías is sokat szenvedett azokban a hónapokban, de nemcsak a Lynn körüli
botrány feküdte meg a gyomrát, hanem az ízületei is egyre jobban fájtak: nem tudott
vívni, és a többi sportról is le kellett mondania. Reggelente olyan kínzó fájdalmakkal
ébredt, hogy azon gondolkodott, nem jött-e el a pillanat, hogy végezzen magával,
hiszen ezt már azóta tervezgette, hogy megtudta a betegsége nevét, de amikor
felkelt, mindig jobban érezte magát, és egyszeriben visszatért az életkedve. A
csuklója és a térde megdagadt, remegett a keze, és az ópium többé nem csupán
szórakozás volt számára a kínai negyedben, hanem létszükséglet. Amanda Lowell
volt az, a régi jó barát és Matías egyetlen bizalmasa, aki megmutatta neki a
morfiuminjekció előnyeit: sokkal hatásosabb, tisztább és elegánsabb, mint az
ópiumpipa, ráadásul már egy kicsinyke adagtól is azonnal megszűnik a szorongás,
és átadja helyét a zavartalan békének. A születendő fattyú botránya végérvényesen
aláásta Matías lelki egészségét, és a fiatalember nyár közepén váratlanul bejelentette,
hogy néhány napon belül Európába utazik, hátha a levegőváltozás, az itáliai
termálfürdők és az angol orvosok enyhíteni tudják a fájdalmait. Azt már nem tette
hozzá, hogy New York-ban újra találkozik Amandával, hogy együtt folytassák a
kalandokat. A vörös hajú skót nő nevét tilos volt kiejteni a családban, mert
Felicianónak emésztési gondokat, Paulinának dührohamot okozott. De Matías sietős
útjának hátterében nemcsak a betegség és a Lynn Sommerstől való eltávolodás
vágya állt, hanem újabb kártyaadósságok is, ahogy ez nem sokkal az indulása után
kiderült: gyanús külsejű kínaiak jelentek meg Feliciano irodájában, és a legnagyobb
udvariassággal közölték vele, hogy vagy kamatostul kifizeti a fia adósságát, vagy
valami rendkívül sajnálatos dolog fog történni becses családjának egyik tagjával.
Feliciano minden válasz helyett kirúgta a kínaiakat az irodából, és Jacob Freemontért
küldetett, mert az újságíró járatos volt az alvilág dolgaiban. Freemont együtt érzőn
végighallgatta, hisz jó barátja volt Matíasnak, és mindjárt el is kísérte Felicianót a
rendőrfőnökhöz, egy kétes hírű ausztrálhoz, aki a lekötelezettje volt, és megkérte,
hogy intézze el az ügyet a maga módján. – Ezt csak fizetéssel lehet elintézni – felelte
a rendőrfőnök, és elmagyarázta, hogy Chinatown tung-jaival senki sem húz ujjat. Ő
már látott olyan holttestet, amelyet hosszában felvágtak, és a zsigereit gondosan a
mellette lévő dobozba pakolták. Ez persze a sárgák közötti leszámolás volt; a
fehérekkel szemben megőrzik a baleset látszatát. Vagy talán nem figyeltek még fel,
hányan haltak meg furcsa tűzesetekben, sötét utcán lovak patái alatt, az öböl csendes
vizébe fulladva, vagy éppen téglák miatt, amelyek megmagyarázhatatlan módon
hullottak le épülő házak tetejéről? Feliciano de Santa Cruz fizetett.
Amikor Severo del Valle elmondta Lynn Sommersnek, hogy Matías Európába
utazott, és a közeljövőben nem is szándékozik hazatérni, a lány sírva fakadt, és hiába
adott neki nyugtatókat Tao Csien, öt napon át zokogott, amíg az anyja le nem kevert
neki két nagy pofont, és rá nem ébresztette a valóságra. Butaságot csinált, most már
nincs mit tenni, viselnie kell a következményeket: már nem kislány, hamarosan
anyává válik, és hálásnak kell lennie, hogy a családja mellette áll, mert mások az ő
helyében egykettőre az utcán találják magukat, erkölcstelen módon kell
megkeresniük a kenyerüket, a fattyaik meg árvaházban végzik. Itt az ideje, hogy
Lynn beletörődjön: a szeretője köddé vált, ő lesz a gyerek anyja és apja egy
személyben, és fel kell nőnie, mert a családnak elege van a szeszélyeiből; húsz éve
készen kap mindent, de ne higgye, hogy egész életét az ágyban töltheti pityeregve;
törölje meg az orrát, és öltözzön fel, mert sétálni mennek, és ezután mindig így lesz,
napjában kétszer, akár esik, akár fúj, hallotta? Igen, Lynn figyelmesen végighallgatta
az egészet, a meglepetéstől tágra nyílt szemmel és égő arccal az egyetlen pár
pofontól, amelyet életében kapott. Csendben felöltözött és engedelmeskedett. Egy
pillanat alatt megjött az esze, és hihetetlen nyugalommal törődött bele a sorsába:
többé nem nyafogott, bevette Tao Csien orvosságait, kiadós sétákat tett az anyjával,
és még arra is képes volt, hogy tiszta szívből nevessen, amikor kiderült, hogy a
Köztársaság szobrának terve oda lett a francba, ahogy azt a bátyja, Lucky mesélte, és
nem csupán azért, mert már nem volt hozzá modell, hanem azért is, mert a maestro
Brazíliába szökött a pénzzel.
Augusztus végén Severo del Valle összeszedte a bátorságát, és megvallotta az
érzelmeit Lynn Sommersnek. Addigra a lány már olyan ormótlannak érezte magát,
mint egy elefánt, és nem ismerte fel saját testét a tükörben, de Severo szebbnek látta,
mint valaha. Éppen egy sétából értek haza, amikor a fiú elővette a zsebkendőjét,
hogy letörölje vele Lynn homlokát és nyakát, de nem tudta befejezni a mozdulatot.
Azon kapta magát, hogy a lány fölé hajol, erősen megfogja a vállát, és a nyílt utcán
szájon csókolja. Feleségül kérte, de Lynn nemes egyszerűséggel a tudtára adta, hogy
sohasem fog mást szeretni, csak Matías Rodríguez de Santa Cruzt.
– Nem azt kérem, hogy szeressen, Lynn, az én szerelmem mindkettőnknek elég
lesz – felelte Severo azon az ünnepélyes hangon, ahogy mindig szólt a lányhoz. – A
gyereknek apa kell. Adjon lehetőséget, hogy a védelmezőjük legyek, és megígérem,
hogy előbb-utóbb méltó leszek a szerelmére.
– Apám azt mondja, hogy Kínában a jegyespárok nem ismerik egymást, és a
szerelem később alakul ki köztük, de én biztos vagyok benne, hogy velem ez nem
történhet meg. Nagyon sajnálom – mondta a lány.
– Nem kell velem élnie, Lynn. Amint megszületik a gyermeke, elutazom Chilébe.
A hazám háborúban áll, és én épp eleget halogattam a kötelességemet.
– És ha nem jön vissza a háborúból?
– Legalább lesz neve a gyereknek, és övé lesz az apai örökségem is. Igaz, nem
nagy örökség, de a neveltetésére elég lesz. És ön, kedves Lynn, tiszteletre méltó
asszony lehet.
Severo még aznap este megírta Níveának a levelet, amelyhez korábban nem
tudott hozzákezdeni. Négy mondatban közölte a tényeket, minden köntörfalazás és
mentegetőzés nélkül, mert tudta, hogy Nívea semmi mást nem fogadna el tőle. Még
bocsánatot sem mert kérni az elfecsérelt szerelemért és időért, amit a négyévnyi
levéljegyesség jelentett a lány számára, mert ezek a kicsinyes dolgok méltatlanok
lettek volna unokahúga nemes szívéhez. Hívatott egy inast, hogy másnap adja
postára a levelet, aztán fáradtan az ágyra vetette magát, amúgy ruhástul. Hosszú
ideje most zuhant először álom nélküli alvásba. Egy hónap múlva Severo del Valle
és Lynn Sommers rövid szertartás keretében összeházasodott a lány családjának és
Williamsnek a jelenlétében, mert a főlakáj volt az egyetlen, akit Severo meghívott
otthonról. Tudta, hogy Williams mindenről beszámol Paulinának, és úgy döntött,
megvárja, amíg nagynénje kérdezősködni kezd. Nem jelentette be senkinek az
esküvőt, mert Lynn a legteljesebb diszkrécióra kérte, amíg meg nem születik a
gyerek, és ő vissza nem nyeri rendes kinézetét: nagyon restellte már hatalmas
pocakját és foltos arcát. Az esküvő estéjén Severo búcsúcsókot nyomott ifjú felesége
homlokára, és mint mindig, most is visszavonult agglegényszobájába.
Még azon a héten újabb tengeri ütközetre került sor a Csendes-óceán vizein, és a
chileiek két ellenséges páncéloshajót legyőztek. Miguel Grau, a perui tengernagy, aki
hónapokkal azelőtt visszaadta Prat kapitány kardját az özvegynek, ugyanolyan
hősiesen halt meg, mint akkor az ellenfele. Perut óriási veszteség érte, mert miután a
tenger kicsúszott az ellenőrzése alól, megszűnt a kapcsolat a hadseregei között, és
egységei darabokra hullottak. A chileiek átvették a hatalmat a tenger fölött,
eljuttatták csapataikat az északi kulcspozíciókba, és terv szerint haladtak előre az
ellenséges területen, amíg el nem foglalták Limát. Severo del Valle ugyanolyan
lelkesen követte az eseményeket, mint minden honfitársa az Egyesült Államokban,
de Lynn iránti szerelme felülmúlta hazafiasságát, és utazása egyre csak halasztódott.
Október második hétfőjének hajnalán Lynn arra ébredt, hogy nedves a hálóinge,
és rémülten felsikított, mert azt hitte, bepisilt. – Nem jó jel, túl hamar elment a
magzatvíz – mondta Tao Csien a feleségének, de lánya előtt csak mosolygott, és
nyugalmat tettetett. Tíz óra múlva, amikor a fájások még mindig csak alig érződtek,
és a család elfáradt a madzsong-játékban, amellyel megpróbálták elterelni Lynn
figyelmét, Tao Csien a gyógyfüvekhez folyamodott. A kismama gúnyosan
tréfálkozott: ezek volnának hát azok a félelmetes szülési fájások, amelyekre oly
gondosan felkészítették? Hiszen sokkal enyhébbek, mint a kínai ételek okozta
hascsikarás. Sokkal inkább unatkozott, mint szenvedett, és éhes is volt már, de apja
csak a vizet és a gyógyteákat engedélyezte, miközben az akupunktúra módszerével
próbálta meggyorsítani a szülést. A gyógyfüvek és az aranytűk végül megtették a
várva várt hatást, és amikor Severo del Valle alkonyatkor szokás szerint
megérkezett, az aggódó Luckyt az ajtóban találta, a ház pedig beleremegett Lynn
sikolyaiba, miközben egy kínai bábaasszony kiáltozva, rongyokkal meg
vizeskancsókkal rohangált fel s alá. Tao Csien elfogadta a bábaasszony szolgálatait,
mert ezen a téren tapasztaltabb volt, mint ő, de azt már nem engedte meg neki, hogy
ráüljön Lynnre és ököllel ütögesse a hasát. Severo del Valle a nappaliban maradt, és
a falhoz simulva igyekezett észrevétlen maradni. Lynn minden sikolya a lelkébe
hatolt, szeretett volna olyan messze rohanni, amilyen messze csak lehet, de nem
tudott megmozdulni, és egy hang se jött ki a torkán. Egyszer csak megpillantotta
Tao Csient, aki most is nyugodt volt, és a szokásos, kifogástalan öltözékét viselte.
– Itt maradhatok? Nem zavarok? Miben segíthetek? – dadogta Severo, az
izzadságot törölgetve a nyakáról.
– Nem zavar, de nem is segíthet, Lynn-nek egyedül kell megszülnie a gyereket.
De Eliza nagyon aggódik, és jó lenne, ha volna mellette valaki.
Eliza Sommers már megtapasztalta a szülés nehézségeit, és mint minden nő, ő is
tudta, hogy ez a halál előszobája. Ismerte a gyötrelmes és titokzatos utat, amelynek
során a test megnyílik a másik élet előtt; emlékezett a pillanatra, amikor egyre
gyorsulva gurulni kezd a lejtőn, öntudatlanul lihegve és nyomva, emlékezett a
félelemre, a szenvedésre és a mérhetetlen meglepetésre, amikor a gyermek kiszakad
a testből és világra jön. Tao Csien minden tudományával is később vette észre, mint
ő, hogy Lynn-nel valami nagy baj van. A kínai gyógyászat eszközei erős görcsöket
keltettek, de a gyerek fekvése rossz volt, és az anya csontjai elálltak az útját.
Fájdalmas és nehéz szülés lesz, mondta Tao Csien, de a lánya erős; minden azon
múlik, hogy meg tudja-e őrizni a nyugalmát, és nem merül-e ki túlságosan, mert
ebben a versenyben az állóképesség dönt, nem a gyorsaság. Az egyik
lélegzetvételnyi szünetben Eliza Sommers, aki ugyanolyan fáradt volt, mint Lynn,
kiment a szobából, és a folyosón találkozott Severóval. Intett neki, mire a fiatalember
zavartan követte a kis szobáig, ahol az oltár volt, és ahova nem lépett be addig.
Odabent egy alacsony asztalkán egyszerű kereszt állt, és Kuan-jinnek, az együttérzés
istennőjének szobrocskája, a kettő között pedig egy kezdetleges tintarajz egy zöld
tunikás nőről, akinek a fülén két szál virág volt. Severo egy pár égő gyertyát is látott
az asztalkán, és tálkákat, amelyekbe vizet, rizsszemeket és virágszirmokat tettek.
Eliza letérdelt az oltár elé egy narancssárga selyempárnára, és arra kérte Krisztust,
Buddhát meg az első feleség, Lin szellemét, hogy segítsenek lányának a szülésben.
Severo néhány lépéssel hátrébb gondolkozás nélkül mormolta a gyermekkorában
tanult katolikus imákat. Így maradtak jó ideig, egyesülve a Lynn iránt érzett
aggodalomban és szeretetben, aztán Tao Csien kihívta a feleségét, hogy segítsen,
mert elküldte a háztól a bábát, és saját kezűleg akarta megfordítani és kivenni a
gyereket. Severo és Lucky a ház ajtajában cigarettára gyújtott, miközben körülöttük
Chinatown lassan ébredezni kezdett.
Kedden hajnalban megszületett a kisbaba. Az anyja verejtékben fürödve és
reszketve erőlködött, hogy világra hozza, de már nem kiáltozott, csak nagyokat
nyögött, és követte apja vezényszavait. Végül összeszorította a fogát,
belekapaszkodott az ágy rácsába, és rettenetes elszántsággal nyomni kezdett, amíg
elő nem bukkant egy fekete hajcsomó. Tao Csien megfogta a kis fejet, és gyengéd
határozottsággal húzni kezdte, amíg meg nem jelentek a vállacskák, aztán
megfordította a baba testét, és egyetlen gyors mozdulattal kirántotta, míg a másik
kezével letépte a nyakára tekeredett lilás köldökzsinórt. Eliza Sommers átvette a
picinyke véres testet, egy kislánykát, akinek az arca lelapult, és kék volt a bőre. Amíg
Tao Csien elvágta a köldökzsinórt, és hozzálátott a szülés második részének
levezetéséhez, a nagymama egy szivaccsal letörölgette az unokáját, és addig
paskolta a hátát, amíg lélegezni nem kezdett. Mihelyt meghallotta a sírást, amellyel a
csöppség a világba kapcsolódott, és látta, hogy a színe is egészségessé válik, rátette
Lynn hasára. A kimerült édesanya felkönyökölt, hogy jobban lássa, és bár a teste
még mindig lüktetett, a mellére emelte, megcsókolta, és valami keverék nyelven
üdvözölte őt, ami angol, spanyol, kínai és kitalált szavakból állt. Egy óra múlva Eliza
behívta Severót és Luckyt, hogy ők is megismerjék a kislányt. A baba akkor már
békésen aludt a Rodríguez de Santa Cruz család ezüstbölcsőjében, sárga
selyemrékliben és piros sapkában, amelytől olyan lett, mint egy kis manó. Lynn
sápadtan és nyugodtan pihent a tiszta lepedőkön, Tao Csien pedig mellette ült, és a
pulzusát vizsgálta.
– Mi lesz a neve? – kérdezte Severo del Valle meghatottan.
– Ezt Lynn és maga döntik el – mondta Eliza. –Én?
– Hát nem maga az apja? – kérdezte Tao Csien huncutul kacsintva.
– Aurora lesz, mert hajnalban született – suttogta Lynn csukott szemmel.
– Kínaiul Laj-ming, vagyis hajnal – mondta Tao Csien.
– Isten hozott a világban, Laj-ming, Aurora del Valle… – mosolygott Severo, és
homlokon csókolta a kislányt. Biztos volt benne, hogy ez élete legboldogabb napja,
és a kínai manócskának öltöztetett ráncos baba valóban a saját gyermeke, akiben a
tulajdon vére csordogál. Lucky a karjába vette az unokahúgát, és arcába fújta a
leheletét, amelyben dohány és szójaszósz aromája keveredett.
– Mit csinálsz? – kiáltott fel a nagymama, és megpróbálta kitépni a kislányt Lucky
kezéből.
– Rálehelem a szerencsémet. Mi egyebet adhatnék én Laj-mingnek? – nevetett a
nagybácsi.
Vacsoraidőben, amikor Severo del Valle megérkezett a Nob Hill-i kastélyba a
hírrel, hogy már egy hete feleségül vette Lynn Sommerst, és most megszületett a
kislányuk is, a házigazdái úgy megrökönyödtek, mintha egy döglött kutyát dobott
volna az étkezőasztal közepére.
– És közben mindenki Matíast okolta! Mindig tudtam, hogy nem ő az apa, de sose
gondoltam volna, hogy te vagy az – üvöltötte el magát Feliciano, amikor magához
tért a meglepetésből.
– Nem én vagyok az apja, de a nevemre vettem. A kislányt Aurora del Vallénak
hívják – közölte Severo.
– Micsoda hallatlan szemtelenség! Elárultál minket azok után, hogy úgy
fogadtunk, mint a saját fiunkat! – mennydörögte a nagybácsi.
– Nem árultam el senkit. Szerelemből házasodtam.
– Nem úgy volt, hogy az a nő Matíast szereti?
– Azt a nőt Lynn-nek hívják, a feleségem, és elvárom, hogy adja meg neki a kellő
tiszteletet – mondta ridegen Severo, és felállt a székből.
– Bolond vagy, Severo, egy tökkelütött idióta! – rivallt rá Feliciano, és döngő
léptekkel kiviharzott az ebédlőből.
A mindig kifürkészhetetlen Williams, aki éppen akkor lépett be, hogy a desszert
felszolgálását ellenőrizze, nem tudta magába folytani a cinkosság futó mosolyát,
mielőtt tapintatosan visszavonult volna. Paulina hitetlenül hallgatta Severo
beszámolóját arról, hogy pár napon belül elindul a chilei háborúba, Lynn pedig a
kínai negyedben marad a szüleivel, ha pedig minden jól megy, hamarosan visszatér
hozzájuk, és ellátja a férj és a családapa kötelességeit.
– Ülj le, fiam, beszéljük meg ezt a dolgot. Ugye Matías a gyerek apja?
– Ezt tőle kérdezze, nénikém.
– Szóval igen. Azért nősültél meg, hogy elvidd helyette a balhét. A fiam egy
hóhányó, te meg egy javíthatatlan álmodozó vagy… Képes volnál elrontani az
életedet egy romantikus hőstett miatt! – kiáltott fel Paulina.
– Téved, nénikém. Nem rontottam el az életemet, épp ellenkezőleg: azt hiszem, ez
az egyetlen lehetőségem a boldogságra.
– Egy olyan nővel, aki mást szeret? Egy olyan gyerekkel, aki nem a tiéd?
– Az idő majd mindent helyrehoz. Ha visszatérek a háborúból, Lynn megtanul
szeretni engem, és a kislány is elhiszi, hogy én vagyok az apja.
– Matías előbb visszatérhet, mint te – mondta Paulina.
– Ez nem változtat semmin.
– Elég füttyentenie egyet, és Lynn a világ végére is követi.
– Vállalni kell a kockázatot – felelte Severo.
– Elment az eszed, fiam. Azok az emberek nem a mi köreinkhez tartoznak –
jelentette ki a nagynéni.
– Soha nem ismertem még náluk tisztességesebb családot – mondta Severo.
– Látom, semmit sem tanultál mellettem. Ebben a világban csak az viszi valamire,
aki előbb gondolkodik, aztán cselekszik. Szépreményű ügyvéd vagy, Chile egyik
legrégebbi családjának a nevét viseled. Azt hiszed, a társaság befogadja a
feleségedet? És az unokahúgod, Nívea, talán nem vár rád azóta is? – kérdezte
Paulina.
– Annak már vége – mondta Severo.
– Jól van, Severo, úgy látom, végleg elástad magad, de késő bánat, ebgondolat.
Tegyük helyre a dolgokat, amennyire lehetséges. A pénz és a társadalmi helyzet itt
is, Chilében is nagyon fontos. Én megpróbálok segíteni, hiszen mégiscsak a
nagymamája vagyok a kislánynak… mi is a neve?
 – Aurora, de a nagyszülei Laj-mingnek hívják.
– A családi neve Del Valle, ezért kötelességem segíteni rajta, ha már Matías kibújt
a felelősség alól ebben a sajnálatos ügyben.
– Nem lesz rá szükség, nénikém. Intézkedtem, hogy Lynn megkapja az
örökségemet.
– A pénzből sohasem elég. Ugye láthatom az unokámat?
– Megkérdezzük Lynnt és a szüleit – ígérte Severo del Valle. Még az ebédlőben
voltak, amikor Williams sürgős üzenetet hozott, hogy Lynn-nél belső vérzés lépett
fel, veszélyben az élete, és Severónak azonnal vissza kell mennie a kínai negyedbe.
Severo mindjárt el is rohant. Amikor odaért Csienékhez, a kis család Lynn
ágyánál várakozott olyan csendben, mintha tragikus festményhez állnának modellt.
Egy pillanatra feléledt benne a vak remény, hiszen minden olyan tiszta és rendes
volt a szobában, és semmi sem emlékeztetett a szülésre, eltűntek a piszkos rongyok
és a vér szaga is, de aztán meglátta Tao, Eliza és Lucky fájdalmas arcát. Hirtelen
megritkult körülötte a levegő, Severo mélyeket lélegzett, és fuldokolni kezdett,
mintha hegytetőn állna. Reszketve az ágyhoz lépett, és meglátta Lynnt, amint a
mellén keresztbe tett kézzel fekszik, csukott szemmel, finom arcvonásokkal, mint
egy fenséges, hamuszínű alabástromszobor. Megfogta a kezét, amely jéghideg volt
és kemény, fölébe hajolt, és észrevette hogy már alig piheg, hogy az ajka meg az ujjai
szederjesek, és egy véget nem érő csókot lehelt a kezére, amelyet a bánattól
megtörve a könnyeivel nedvesített meg. Lynn még nagy nehezen kimondta Matías
nevét, aztán párat sóhajtott, és olyan könnyedén távozott, mint ahogy egész életében
lebegett a világ felett. A halál titkát tökéletes csend fogadta, és egy felmérhetetlen
hosszúságú percig mindenki mozdulatlanul várt, amíg Lynn szelleme felemelkedett.
Severo úgy érezte, hogy egy elnyújtott jajkiáltás száll fel a földről és fut rajta
keresztül a talpától a torkáig, de a száját már nem hagyta el. A sikoly belül terjedt
szét, átjárta a testét, és végül a koponyájában tört ki, mint egy hangtalan robbanás.
Ott maradt Lynn ágya mellett, némán szólongatta őt, és nem tudta elhinni, hogy a
sors éppen most ragadta el tőle a nőt, akiről éveken át álmodott, most, amikor már
azt hitte, az övé lehet. Egy örökkévalóság telt el, amíg valaki megfogta a vállát, és
Severo észrevette Tao Csien kezét. Hallotta, hogy az orvos mintha azt suttogná,
„nyugodjon meg”, látta maga előtt Elizát és Luckyt, akik összeborulva zokogtak, és
egy pillanat alatt megértette, hogy semmi keresnivalója nincs a gyászoló család
körében. Akkor eszébe jutott a kislány. Mint egy részeg, úgy botladozott el a
bölcsőig, a karjába vette Aurorát, odavitte az ágyhoz, és Lynn arcához tartotta, hogy
a gyermek búcsút vegyen az édesanyjától. Aztán leült, az ölébe vette a kislányt, és
vigasztalanul ringatni kezdte.
Amikor Paulina del Valle értesült Lynn Sommers haláláról, először ujjongani
kezdett, sőt egy örömkiáltás is elhagyta az ajkát, csak aztán sújtotta földig a szégyen,
hogy ilyen hitvány érzelmekre is képes. Mindig arra vágyott, hogy kislánya legyen.
Már az első terhessége közben is arról álmodott, hogy lesz egy lánya, aki az ő nevét
viseli, Paulinának hívják, és a legjobb barátnője meg a leghűségesebb társa lesz egy
személyben. Mindhárom fia születésekor csalódott, de most, hogy nagymamakorba
lépett, egyszeriben az ölébe hullott az ajándék: egy kisunoka, akit a lányaként
nevelhet, akinek a szeretet és a pénz révén minden lehetőséget megadhat, és aki
majd mellette lesz, ha megöregszik. Ráadásul most Lynn Sommers is eltűnt a képből,
és Paulina jogot formálhatott a gyerekre Matías nevében. Éppen egy csésze
csokoládéval és három krémessel ünnepelte a váratlan és szerencsés fordulatot,
amikor Williams eszébe juttatta, hogy a kislány apja a törvény szerint Severo del
Valle, így egyedül ő dönthet a sorsáról. Annál jobb, vonta le a következtetést
Paulina, hiszen az unokaöccse helyben van, míg Matíast hazahozni Európából és
meggyőzni arról, hogy visszakövetelheti a lányát, igencsak hosszadalmas feladat
lenne. Csak azzal nem számolt, hogy Severo mit szól a tervhez.
– A törvény előtt te vagy az apja, akár holnap is idehozhatod – mondta Paulina.
– Nem hozom ide. Lynn szülei vigyáznak rá, amíg a háborúban leszek; ők akarják
nevelni, és én egyetértek ezzel – felelte Severo olyan határozott hangon, amilyet a
nagynénje még sohasem hallott tőle.
– Megőrültél? Nem hagyhatjuk az unokámat Eliza Sommers-nél és annál a
kínainál! – kiáltott fel Paulina.
– Miért nem? Ők a nagyszülei.
– Azt akarod, hogy a kínai negyedben nőjön fel? Mi jó neveltetést biztosíthatunk
neki, lehetőségeket, kényelmet és egy köztiszteletben álló nevet. Ők nem adhatnak
semmi hasonlót.
– De szeretni fogják – vágott vissza Severo.
– Én is! Emlékezz rá, mennyi mindennel tartozol nekem. Itt a lehetőség, hogy
megháláld a segítségemet, és tegyél valamit azért a kislányért.
– Sajnálom, nénikém, de ezt a kérdést már eldöntöttük. Aurora az anyai
nagyszüleinél marad.
Paulina del Vallén kitört élete megszámlálhatatlan dührohamainak egyike. Nem
fért a fejébe, hogy az unokaöccse, akire úgy számított, mint feltétlen szövetségesére,
és akit már a saját fiának tekintett, ilyen aljas módon elárulhatja őt. Annyit
ordítozott, káromkodott, magyarázkodott és fuldokolt hiába, hogy Williams
kénytelen volt orvost hívni, az pedig beadta neki a termetének megfelelő
nyugtatóadagot, és a hölgy jó időre álomba szenderült. Amikor harminc óra múlva
felébredt, az unokaöccse már a Chilébe tartó gőzhajó fedélzetén volt. Feliciano és a
hűséges Williams közös erővel meggyőzték Paulinát, hogy nem érdemes erőszakhoz
folyamodnia, mert bármilyen korrupt is a San Franciscó-i igazságszolgáltatás, olyan
joghézag nincs, amely lehetővé tenné a gyermek elrablását az anyai nagyszüleitől, ha
az apa írásban bízta rájuk. Arról is lebeszélték, hogy a jól bevált szokás szerint pénzt
ajánljon a kislányért, mert ez a terv is ellene fordulhat, és nagyon rosszul sülhet el.
Az egyetlen járható út a diplomatikus viselkedés, amíg Severo del Valle vissza nem
tér, és akkor majd megállapodhatnak valamiben, mondták, de Paulina nem értett a
szép szóból, és két nap múlva megjelent Eliza Sommers teaszalonjában egy olyan
ajánlattal, amit meggyőződése szerint a másik nagymama nem utasíthatott vissza.
Eliza gyászruhában fogadta, egyre siratta a lányát, de az arcát beragyogta a vigasz,
amelyet a mellette alvó kisunoka nyújtott. Amikor Paulina meglátta az ablaknál a
bölcsőt, amelyben egykor saját gyermekeit ringatta, megtántorodott, ám azonnal
eszébe jutott, hogy Williams az ő engedélyével adta oda Severónak, és az ajkába
harapott, mert mégsem azért volt ott, hogy holmi bölcsőért küzdjön, bármilyen
értékes is, hanem azért, hogy az unokájáról tárgyaljon. „Nem az győz, akinek igaza
van, hanem aki jobban tud alkudni”, mondogatta mindig. És most nemcsak abban
volt biztos, hogy az ő oldalán áll az igazság, hanem abban is, hogy az alkudozás
művészetében nem múlja fölül senki.
Eliza kivette a babát a bölcsőből, és átnyújtotta Paulinának. Az asszonyság
megfogta a kicsiny csomagot, amely olyan könnyű volt, mint egy üres rongyköteg,
és azt hitte, a szíve mindjárt kiugrik a helyéből a teljesen új érzéstől, amely áthatotta.
–Istenem, Istenem – ismételgette, megrettenve az ismeretlen gyengeségtől, amelytől
megremegett a térde, és zokogás tört fel a keblében. Leült egy fotelba az unokájával,
aki szinte elveszett óriási ölében, és ringatni kezdte, miközben Eliza Sommers
kihozatta a teát és a régi jó süteményeket; ugyanilyeneket szolgált fel neki akkor is,
amikor Paulina a cukrászda leghűségesebb vendége volt. Del Valle asszonyság
néhány perc alatt magához tért az elérzékenyülésből, és készenlétbe helyezte
nehéztüzérségét. Először is részvétét fejezte ki Lynn halála miatt, majd beismerte,
hogy csakis az ő Matías fia lehet Aurora apja, hiszen elég ránézni a kislányra, és
máris kiderül, hogy szakasztott Rodríguez de Santa Cruz y del Valle. Nagyon
sajnálja, mondta, hogy Matías egészségügyi okok miatt Európába utazott, és még
nem tud a kislányért jönni. De kinyilvánította, hogy ő szívesen magával vinné az
unokáját, mivel Eliza sokat dolgozik, kevés az ideje és még kevesebb a pénze, ezért
minden bizonnyal képtelen lenne megadni Aurorának azt az életszínvonalat,
amelyet a kislány a Nob Hill-i házban élvezhet. Olyan hangon közölte ezt, mint aki
szívességet tesz, de közben alig tudta leplezni, hogy gombóc van a torkában, és
remeg a keze. Eliza Sommers azt felelte, hogy köszöni a nagylelkű ajánlatot, ám
biztos benne, hogy Tao Csien és ők gondját tudják viselni Laj-mingnek, ahogy azt
Lynn kérte tőlük a halálos ágyán. Paulina természetesen mindig szívesen látott
vendég lesz a kislány életében.
– Nem szeretnénk bonyodalmakat Laj-ming apját illetően – tette hozzá Eliza
Sommers. – Ahogy ön és a fia néhány hónapja a tudtunkra adták, Matías úrnak
semmi köze nem volt a lányomhoz. Bizonyára ön is emlékszik, hogy a fia
kijelentette: bármelyik barátja az apja lehet a gyereknek.
– A vita hevében sok minden kicsúszik az ember száján, Eliza. Matías nem tudta,
mit beszél… – dadogta Paulina.
– A fia igazat mondott, Paulina, és erre az is bizonyíték, hogy Lynn Severo del
Valle úrhoz ment feleségül. Az unokám nincs vérségi kapcsolatban önnel, de még
egyszer mondom: akkor látogatja meg, amikor akarja. Minél többen szeretik őt,
annál jobb.
A következő félórában a két asszony úgy feszült egymásnak, mint a gladiátorok,
mindkettő a saját stílusában. Paulina del Valle a hízelgésről a zaklatásra váltott, a
könyörgésről a megvesztegetés kétségbeesett kísérletére, amikor pedig rájött, hogy
minden hiába, fenyegetőzni kezdett, ám a másik nagymama egy jottányit sem
engedett az álláspontjából, és csak annyit tett, hogy a kislányt finoman visszafektette
a bölcsőbe. Paulina nem tudta, mikor futotta el a pulykaméreg, mikor vesztette el az
önuralmát, és mikor kezdett el fejhangon visítozni, hogy majd meglátja Eliza
Sommers, kik azok a Rodríguez de Santa Cruzék, mekkora hatalmuk van ebben a
városban, és hogy milyen könnyen tönkre tudják tenni a nevetséges cukrászdáját a
kínai szeretőjével együtt, mert senkinek sem ajánlatos ujjat húzni Paulina del
Valléval, és előbb-utóbb úgyis elveszi tőlük a kislányt, Eliza biztos lehet benne, mert
olyan ember még nem született, aki őt bármiben megakadályozhatta volna.
Lesöpörte az asztalról a finom porceláncsészéket és a chilei süteményeket, amelyek
áttetsző cukorfelhőben puffantak a földre, és olyan fújtatással rohant ki a szalonból,
mint egy felbőszült bika. De amikor már a kocsiban ült, és a vér a halántékában
lüktetett, a szíve pedig vadul kalapált a fűzőbe passzírozott zsírrétegek alatt,
szaggatottan zokogni kezdett, ahogy sohasem zokogott azóta, amióta bereteszelte a
szobáját, és egyedül maradt az olimposzi nyoszolyán. Ahogy akkor, most is csődöt
mondott a legjobb fegyvere, az a képessége, hogy úgy alkudjon, mint egy arab
kereskedő, pedig élete más területein ez hozta meg neki a legtöbb sikert. Most túl
sokat akart, és mindent elveszített.
 Második rész
1880-1896

Van egy fénykép rólam, amely úgy három- vagy négyéves koromban
készülhetett, az egyetlen, amely abból az időszakból megmaradt, átvészelve a sors
viszontagságait és Paulina del Valle abbéli szándékát, hogy eltörölje származásom
emlékét. Kopott kartondarab egy útikeretben, afféle régi, bársonnyal bevont
fémtokban, ami a múlt században még divat volt, de ma már senki sem használja. A
képen egy kicsinyke lány látható, akit kínai menyasszonynak öltöztettek, hosszú,
hímzett szaténtunikát és eltérő színű nadrágot visel; könnyű cipőcskéjének fehér
nemeztalpa van, és vékony falemez védi, sötét haját a méretéhez képest túl magas
kontyba tették, amelyet két vastag tű – talán arany, talán ezüst – tart össze, egy kis
virágkoszorúval összefűzve. A kislány legyezőt tart a kezében, és talán nevet, de
vonásait alig lehet kivenni, mert az arca telihold, és csak két sötét folt a szeme.
Mögötte egy papírsárkány busa feje rajzolódik ki, és a tűzijáték fénylő csillagai. A
kép San Franciscóban készült, a kínai újév ünnepén. Nem emlékszem arra a
pillanatra, és nem ismerem fel a kislányt sem, aki ezen az egyetlen képen látható.
De az anyám, Lynn Sommers több képen is felbukkan, amelyeket kitartásomnak
és jó kapcsolataimnak köszönhetően visszaköveteltem a feledéstől. Pár éve San
Franciscóba utaztam, hogy megismerjem Lucky bácsikámat, és ha már ott voltam,
több régi könyvesboltot és fotóműtermet is felkerestem, hogy megtaláljam azokat a
naptárakat és képeslapokat, amelyekhez anyám modellt állt. Még ma is kapok
belőlük néhányat, ha Lucky bácsikám kezébe kerülnek. Anyám nagyon szép volt,
csak ennyit mondhatok róla, mert ezeken a képeken sem ismerem fel. Persze nem
emlékezhetek rá, mert meghalt, amikor születtem, de a lány, aki a naptárakon van,
teljesen idegen, semmi közöm hozzá, nem vagyok képes az anyámnak tekinteni,
csupán fény és árnyék egy papiroson. Az sem látszik rajta, hogy a bácsikám húga,
hisz Lucky egy kurta lábú, nagy fejű és közönséges kinézetű kínai, bár nagyon
jóravaló ember. Én inkább az apámhoz hasonlítok, spanyol típus vagyok, és sajnos
csak nagyon keveset örököltem drága nagyapám, Tao Csien alkatából. Ha ez a
nagyapa nem volna életem legtisztább és legmaradandóbb emléke, az első szerelem,
amely miatt minden általam ismert férfi kudarcot vallott, mert nem bizonyult
méltónak hozzá, nem is hinném el, hogy kínai vér csörgedezik az ereimben. Tao
Csien velem él mindörökre. Ma is látom magas, délceg alakját, mindig kifogástalan
öltözékét, szürke haját, kerek szemüvegét és mandulavágású szemének jóságos
pillantását. Emlékeimben mindig mosolyog, és néha azt is hallom, hogy kínaiul
énekel nekem. Velem van, elkísér, vezérel, hisz Eliza mama is megmondta, hogy így
lesz a halála után. Van egy daguerrotipia a nagyszüleimről, még fiatal korukban,
mielőtt összeházasodtak volna: Eliza egy magas támlájú széken ül, Tao Csien
mögötte áll, mindketten az akkori amerikai divat szerinti ruhát viselnek, és
szórakozott, riadt pillantással néznek a lencsébe. Ez a kép, amelyet végre
visszaszereztem, az éjjeliszekrényemen áll: minden este ezt látom utoljára, mielőtt
eloltanám a lámpát, de bárcsak gyerekkoromban is velem lett volna, amikor olyan
nagy szükségem volt az anyai nagyszüleimre.
Amióta az eszemet tudom, mindig ugyanaz a rémálom gyötör. Egy visszatérő
álom képei kínoznak órákon keresztül, és árnyat vetnek az egész napomra meg a
lelkemre. Mindig ugyanazok a képek: egy ismeretlen és idegen város kihalt utcáin
bolyongok, valakinek a kezét fogom, de az arcát sohasem tudom kivenni, csak a
lábát látom, és csillogó cipője orrát. Hirtelen fekete pizsamás gyerekek vesznek
körül, és vad táncot járnak. Az utcaköveket fekete folt önti el, talán vér, miközben a
gyerekek egyre fenyegetőbben és feltartóztathatatlanul közelítenek ahhoz az
emberhez, aki a kezemet fogja. Körbefognak, lökdösnek, ráncigálnak, és
elválasztanak egymástól; az ismerős kéz után kapkodok, de már csak a levegőt
markolászom. Némán sikoltok, hangtalanul a földre rogyok, és felriadok, miközben
a szívem hevesen kalapál. Van, hogy napokig csak hallgatok az álom emlékének
hatása alatt, megpróbálok lehatolni a rejtélyek rétegei alá, amelyek beborítják, hátha
találok valami részletet, ami addig elkerülte a figyelmemet, és megadhatja a kulcsot
az álom jelentéséhez. Ezeken a napokon hidegrázás bujkál a testemben, és az elmém
mintha belefagyna egy téli tájba. Ugyanilyen bénult állapotban töltöttem az első
heteimet Paulina del Valle házában. Ötéves voltam, amikor elvittek a Nob Hill-i
kastélyba, és senki sem vette a fáradságot, hogy megmagyarázza, miért változik meg
ilyen gyökeresen az életem, hova lettek a nagyszüleim, Eliza és Tao, és ki az az
agyonékszerezett, hatalmas asszonyság, aki egy trónusról tekint le rám könnybe
lábadt szemmel. Gyorsan bebújtam egy asztal alá, és ott reszkettem, mint egy
elnáspángolt kutya, így mesélték később. Akkoriban Williams volt Rodríguez de
Santa Cruzék főlakája – bármennyire nehéz is ezt elképzelni róla –, és neki jutott
eszébe másnap, hogy egy zsinórra kötött tálcán tegyék elém az ételt; aztán apránként
továbbhúzogatták, így csalogattak ki a rejtekhelyemről, amikor már nem bírtam az
éhséget, de valahányszor a rémálomból ébredtem fel, mindig visszabújtam az asztal
alá. Egy évig éltem így, aztán eljöttünk Chilébe, és azok az izgalmak, amelyeket az
utazás meg a Santiagóba való beköltözés jelentett, véget vetettek a mániámnak.
A rémálom fekete-fehér némafilm, sosem változik, és mintha örökké tartana. Azt
hiszem, már elég sokat tudok ahhoz, hogy megfejtsem a jelentését, de mégis tovább
kínoz. Az álmaim különböztetnek meg a többi embertől, miattuk hasonlítok azokra,
akik egy veleszületett betegség vagy testi hiba folytán csak állandó erőfeszítés árán
élhetnek normális életet. De míg az ő bélyegük jól látszik, az enyém rejtve van, bár
nagyon is létezik; olyan, mint az epilepsziás rohamok, amelyek hirtelen törnek az
emberre, aztán hosszan tartó zavarodottságot okoznak. Esténként félve fekszem le,
mert nem tudhatom, mi történik álmomban, és hogyan ébredek. Sokféle módszert
kipróbáltam már az éjszakai démonok ellen, az ópiumcseppes narancslikőrtől a
hipnotikus transzig és egyéb ördöngösségekig, de semmi sem hozott nyugodt álmot,
csak az együttlét. Mind a mai napig az az egyetlen biztos módszer, ha álmomban
átölelek valakit. Férjhez kéne mennem, ahogy mindenki mondogatja, de egyszer már
megtettem, és borzasztó volt, így hát nem kísértem tovább a sorsot. Harmincévesen,
férj nélkül szinte már szörnyetegnek számítok, a barátnőim sajnálkozva néznek rám,
bár néhányan irigyelnek a függetlenségemért. Nem vagyok egyedül, van egy titkos
szerelmem, de hozzá semmiféle törvényes kötelék nem fűz, és ez mindenütt
botrányt keltene, de főleg itt, ahol élnünk adatott. Nem vagyok sem hajadon, sem
özvegy, sem elvált, a „különélő asszonyok” kategóriába tartozom, mint minden
szerencsétlen nő, aki szívesebben választja a nyilvános megszégyenülést, mint hogy
olyan férfival éljen, akit nem szeret. Hogy is lehetne ez másképp Chilében, ahol a
házasság megbonthatatlan és örök? Bizonyos rendkívüli hajnalokon, amikor
szeretőm teste és az enyém verejtékben fürödve és a közös álmoktól még ernyedten
fekszik egymás mellett a teljes gyöngédség félig öntudatlan állapotában, elfog a
kísértés, és tervezgetni kezdjük, hogy összeházasodunk és elutazunk, például az
Egyesült Államokba, ahol sokkal több a mozgástér, és senki sem ismer bennünket, és
úgy élhetünk együtt, mint bármelyik pár, de aztán felébreszt minket az ablakon
betűző nap, és nem térünk vissza a dologra, mert mindketten tudjuk, hogy sehol
másutt nem élhetünk, csak itt: a földrengések rázta Chilében, ahol rengeteg az
emberi gyarlóság, de vannak kopár vulkánok meg hófödte hegycsúcsok, réges-régi
tavak, amelyek smaragdokat rejtenek, habzó folyók és illatos erdők; ebben az
országban, amely keskeny, mint egy szalag, és a lakói szegények, de mégis
ártatlanok, pedig már sok és sokféle gaztettet elkövettek ellenük. Szeretőm nem
tudna elmenni innen, és én sem unok rá, hogy szüntelenül fényképezzem a tájat.
Szeretnék gyerekeket, de már beletörődtem, hogy sohasem leszek anya; mégsem
érzem meddőnek magam, mert más tekintetben nagyon is termékeny vagyok. Nívea
del Valle azt mondja, hogy az ember értékét nem a szaporodási képessége határozza
meg, bár ez az ő szájából mulatságosan hangzik, hisz több mint egy tucat gyereket
hozott a világra. Mégsem érdemes itt a soha meg nem születő gyerekeimről vagy a
kedvesemről beszélni, mert csak azok az események a fontosak, amelyek azzá tettek,
aki vagyok. Tisztában vagyok vele, hogy emlékeim lejegyzése szükségszerűen
mások elárulásához vezet. „Ne feledd, hogy a családi szennyest otthon mossák”,
figyelmeztet Severo del Valle, akit, mint mindannyiunkat, ebben a szellemben
neveltek. „írj őszintén, és ne bánd, mit gondolnak mások, mert bármit írsz is,
gyűlölni fognak érte”, tanácsolja ezzel szemben Nívea. Folytassuk hát.
Ha már úgysem tudok leszámolni a rémálmaimmal, legalább megpróbálok
hasznot húzni belőlük. Észrevettem, hogy a gyötrelmes éjszakák után hipnotikus és
érzékeny állapotba kerülök, ami ideális az alkotáshoz. Legjobb képeimet ezeken a
napokon készítettem, amikor csak arra vágytam, hogy bebújjak az asztal alá, mint az
első időkben Paulina mamánál. Abban is biztos vagyok, hogy a fekete pizsamás
gyerekekről szóló álmok vezettek el oda, hogy egyáltalán fényképezni kezdjek.
Amikor Severo del Valle fényképezőgépet ajándékozott nekem, az jutott eszembe
először, hogy ha sikerülne megörökítenem a démonokat, egyszeriben végeznék is
velük. Tizenhárom évesen többször is megpróbáltam. Rafinált szerkezeteket
eszkábáltam össze kerekekből és madzagokból, hogy álmomban elsüthessem a
gépet, de végül be kellett látnom, hogy a gonosz lényekben nem tesznek kárt a
technika vívmányai. Amikor egy látszólag közönséges tárgyat vagy testet tüzetesebb
vizsgálat alá vetünk, megszentelődik. A fényképezőgép olyan titkokat is feltár,
amelyeket a szem és az agy nem vesz észre, mert minden tovatűnik, ha nem kerül a
lencse elé. A fényképezés a figyelem gyakorlata, de az eredmény már a szerencsén
múlik, és a több ezer negatív között, amelyek megtöltik műtermem dobozait, alig
van egy-két emlékezetes darab. Lucky Csien bácsikám bizton csalódna, ha
megtudná, hogy szerencselehelete mily csekély hatást gyakorolt a munkámra. A
fényképezőgép egyszerű szerkezet, a legügyetlenebb ember is kezelheti; az igazi
feladat abban áll, hogy megalkossuk vele a valóság és a szépség ama keverékét,
amelyet művészetnek nevezünk. A művészi alkotás mindenekelőtt spirituális
tevékenység. Az igazságot és a szépséget keresem az áttetsző őszi levélben, a
tengerparton heverő kagyló tökéletes alakjában, egy női hát hajlatában, a korhadt
fatörzs rajzolatában és a valóság megannyi illanó formájában. Amikor a
sötétkamrában dolgozom valamelyik képpel, néha megjelenik egy ember lelke, egy
esemény hangulata, egy tárgy életenergiája, és ilyenkor úgy elönti szívemet a hála,
hogy nem tehetek mást: sírva fakadok. Ez az élmény a hivatásom célja és értelme.

Severo del Vallénak többhetes hajóút állt a rendelkezésére, hogy elsirassa Lynn
Sommerst, és végiggondolja hátralevő életét. Felelősnek érezte magát Auroráért,
ezért mielőtt elindult volna, végrendelkezett, hogy szerény apai öröksége és
megtakarításai a halála esetén azonnal a kislányhoz jussanak. A kamatokat addig is
minden hónapban átutaltatta Csienéknek. Severo tudta, hogy Lynn szülei jobban
gondoskodhatnak a kislányról, mint bárki más, és azt is sejtette, hogy Paulina néni,
bármennyire szeretné is, nem fogja tőlük erőszakkal elvenni, mert férje nem hagyja,
hogy az ügy közbotránnyá dagadjon.
A hajó orrán ülve és a végtelen vizekre meredve Severo rádöbbent, hogy sohasem
fogja kiheverni Lynn elvesztését. Nem akart élni nélküle. Semmi jobbat nem
kínálhatott neki a jövő, mint azt, hogy eleshet a háborúban, egyetlen vágya volt,
hogy minél előbb meghaljon. Lynn iránti szerelme és segítő szándéka hónapokig
kitöltötte az idejét és a gondolatait, ezért halogatta a visszatérést, miközben a vele
egykorú chileiek tömegesen tódultak a sorozóirodákba. A hajó fedélzetén több olyan
ifjú is volt, akik hozzá hasonlóan a hadseregbe igyekeztek – a bevonulás becsületbeli
ügy volt –, és Severo most velük együtt elemezgette a telegráfon érkező háborús
híreket. A Kaliforniában töltött négy év alatt teljesen elszakadt a hazájától, így a
háborús részvétel csak a sorsába való beletörődést jelentette, és nem fűtötte
semmiféle harci kedv; de ahogy a hajó dél felé közelített, fokozatosan átragadt rá a
többiek lelkesedése. Újra eltökélte magában, hogy Chile szolgálatába áll, ahogy
diákéveiben szerette volna, amikor társaival politizált a kávéházakban.
Eszébe jutott, hogy régi barátai talán már hónapok óta harcoltak, amikor ő San
Franciscóban sietett a munkából Lynn Sommers családjához a napi madzsong-patira.
Milyen mentsége lehet erre a gyávaságra a családja és a barátai előtt? Töprengései
közepette gyakran rátört Nívea emléke is. Unokahúga biztos nem értené meg, miért
nem sietett hamarabb a haza védelmére, hiszen Severo biztos volt benne, hogy ha
Nívea férfi lenne, ő ment volna először a frontra. Még szerencse, hogy a lány előtt
nem kell magyarázkodnia, mert előbb halt volna meg az ellenség puskagolyóitól,
mint hogy vele találkozzon. Szégyenteljes viselkedése után nagyobb bátorságra lett
volna szüksége ahhoz, hogy Nívea elé álljon, mint hogy szembenézzen a
legvérszomjasabb ellenséggel. A hajó őrjítő lassúsággal vánszorgott, ebben az
iramban csak a háború végére fog hazaérni, számolgatta kétségbeesve Severo.
Abban biztos volt, hogy ők fognak győzni, pedig az ellenség számbeli fölényben
volt, és a gőgös chilei vezérkar alkalmatlannak bizonyult a feladatra. A hadsereg
főparancsnoka és a tengernagy két komisz vénember volt, akik még a legalapvetőbb
stratégiában sem tudtak megegyezni egymással, de a chileiek katonai fegyelme
erősebb volt, mint a peruiaké és a bolíviaiaké. „Lynn-nek meg kellett halnia, hogy
végre visszatérjek Chilébe, és teljesítsem hazafias kötelességemet, micsoda féreg
vagyok”, dohogott magában Severo szégyenkezve.
Valparaíso kikötője vakító decemberi napfényben fürdött, amikor a gőzös
kikötött. Amikor perui és chilei felségvizekre léptek, mindkét ország manőverező
hadihajói felbukkantak a távolban, de az utasok valójában nem érzékelték a háborús
helyzetet mindaddig, amíg a kikötőbe nem értek. Valparaíso egészen más volt, mint
amire Severo emlékezett. A városban hadiállapot uralkodott, fegyveres csapatok
várták, hogy továbbszállítsák őket, chilei zászló lengett az épületeken, és míg a
hadihajók körül csónakok és vontatóhajók garmadája nyüzsgött, utasszállító hajót
alig lehetett látni. Severo megírta az anyjának, hogy melyik napon érkezik, de nem
számított rá, hogy kijön elé a kikötőbe, mert az idős asszony egy-két éve Santiagóban
élt a kisebb gyerekeivel, és az utazás túl megerőltető lett volna számára. Épp ezért
nem kutatott a mólón ismerős arcok után, mint a többi utas. Fogta a bőröndjét, pénzt
adott egy matróznak, hogy utánavigye a ládáit, és miközben leszállt a hajóról, teli
tüdővel belélegezte szülővárosának sós levegőjét. Amikor a szárazföldre lépett, úgy
botladozott, mint egy részeg, mert az utazás hetei alatt hozzászokott a tenger
szakadatlan hullámzásához, és most alig tudott a talajon járni. Odafüttyentett egy
hordárt, hogy segítsen cipelni a csomagokat, és bérkocsi után nézett, amely majd
Emilia nagymama házához viszi őt, mert ott akarta tölteni azt a pár napot, amíg be
nem vonul a hadseregbe. De akkor valaki megfogta a karját. Meglepetten
hátrafordult, és szembetalálta magát azzal az arccal, amelynek látására a legkevésbé
vágyott: Níveáéval. Beletelt néhány pillanatba, amíg felismerte, és magához tért a
meghökkenésből. A lányból, akitől négy éve elbúcsúzott, ismeretlen hölgy lett, még
mindig alacsony termetű, de sokkal vékonyabb és formásabb. Csak okos és
figyelmes arckifejezése maradt a régi. Kék taftból készült nyári ruhát viselt, és
szalmakalapot, amelyet széles organdiszalaggal kötött meg az álla alatt, ez foglalta
keretbe finom vonalú ovális arcocskáját és élénk, huncut fekete szemét. Egyedül jött.
Severo még köszönni sem tudott neki, tátott szájjal bámulta, amíg magához nem tért,
aztán zavartan kibökte a kérdést, hogy vajon Nívea megkapta-e az utolsó levelét,
amelyben megírta a házasságát Lynn Sommersszel. Minthogy azóta nem küldött
levelet, azt hitte, a lány semmit sem tud Lynn haláláról és Aurora születéséről,
vagyis arról, hogy özvegyember és apa lett anélkül, hogy férj lehetett volna.
– Ezt majd megbeszéljük, egyelőre hadd vegyelek a gondjaimba. Már vár ránk a
kocsi – szakította félbe az unokahúga.
Miután felpakolták a ládákat, Nívea arra kérte a kocsist, hogy lassan vigye őket
végig a tengerparti sétányon, mert így elegendő idejük marad beszélni, amíg haza
nem érnek, ahol a család vár rájuk.
– Alávaló módon viselkedtem veled, Nívea. Csak annyit hozhatok fel a
mentségemre, hogy sohasem akartalak megbántani – suttogta Severo, de nem mert a
lány szemébe nézni.
– Megvallom, haragudtam rád, el kellett harapnom a nyelvem, hogy ne
átkozzalak meg, de már vége. Azt hiszem, többet szenvedtél, mint én. Hidd el,
őszintén sajnálom, ami a feleségeddel történt.
– Honnan tudsz róla?
– Táviratot kaptam, amelyet egy bizonyos Williams írt alá. Severo del Valle
először felfortyant a főlakáj vakmerőségén, hogy ilyen tapintatlanul beavatkozott a
magánéletébe, de a következő pillanatban már hálával gondolt rá, mert a távirat
megmentette őt a kínos magyarázkodástól.
– Nem kérem, hogy bocsáss meg, Nívea, csak azt kérem, hogy próbálj elfelejteni.
Te igazán megérdemelnéd, hogy boldog légy…
– Ki mondta neked, hogy a boldogságra vágyom? Ez volna az utolsó szó, amellyel
le akarnám írni a jövőmet. Én azt szeretném, ha az életem érdekes, kalandos, egyedi
és szenvedélyes lenne, vagy bármilyen, de semmiképp sem boldog.
– Jaj, húgocskám, szinte csodálatos, hogy te milyen keveset változtál! De akárhogy
is, én néhány nap múlva Peruba indulok a hadsereggel, és hidd el, szeretnék
bakaruhában meghalni, mert az életemnek már semmi értelme.
– És a lányod?
– Szóval Willams minden részletről beszámolt. Azt is megírta, hogy nem én
vagyok az igazi apa? – kérdezte Severo.
– Miért, ki az?
– Mindegy. Törvény szerint az én lányom. A nagyszülei vigyáznak rá, és én
intézkedtem róla, hogy elegendő pénz legyen a felnevelésére.
– Hogy hívják?
– Aurorának.
– Aurora del Valle… szép név. Próbálj meg élve visszajönni a háborúból, Severo,
mert ha majd összeházasodunk, ez a pici lány lesz az első gyermekünk – pirult el
Nívea.
– Hogy mondtad?
– Egész életemben téged vártalak, meg se kottyan, ha várok még egy kicsit.
Egyáltalán nem sietős a dolgom, sok mindent el kell még intéznem, mielőtt férjhez
megyek. Nagy munkában vagyok.
– Munkában? Miért? – botránkozott meg Severo, mert sem az ő családjában, sem
más előkelő famíliában nem hallott olyan nőről, aki dolgozna.
– Tanulnom kell. Jósé Francisco bácsikám rám bízta a könyvtára rendezését, és
most azt olvashatok, amit akarok. Emlékszel még rá?
– Csak homályosan. Nem ő az, aki elvett egy gazdag örökösnőt, és most kastélya
van Vina del Marban?
– De igen, anyám rokona. Nem ismerek nála okosabb és kedvesebb embert,
ráadásul igen jóképű, bár veled azért nem versenyezhet – nevetett a lány.
– Ne csúfolódj! – szólt rá Severo.
– Szép volt a feleséged? – kérdezte Nívea.
– Nagyon.
 – Túl kell jutnod a gyászon, Severo. Talán a háború segíteni fog. Azt mondják, a
nagyon szép nőket nem lehet elfelejteni, de talán majd megtanulsz élni nélküle, még
ha nem felejted is el. Imádkozni fogok, hogy szeress bele újra valakibe, lehetőség
szerint belém… – suttogta a lány a fiú kezét fogva.
Akkor Severo del Valle mellkasába elviselhetetlen fájdalom hatolt, mintha
lándzsát szúrtak volna a bordái közé, és először halkan sírdogálni kezdett, majd az
egész teste belerázkódott a zokogásba, miközben egyre csak Lynn nevét hüppögte,
Lynn, Lynn és ezerszer is Lynn. Nívea a keblére vonta, átölelte vékony karjaival, és
vigasztalóan paskolta a hátát, mint egy kisgyereknek.

A csendes-óceáni háború a tengeren kezdődött, de most szárazföldön

folytatódott, ember ember elleni küzdelemmel, amelyet kivont szuronyokkal és
görbe késekkel vívtak a világ legszárazabb és legkietlenebb sivatagaiban: ezek ma
már Chile északi részét képezik, de a háború előtt Peruhoz és Bolíviához tartoztak. A
perui és bolíviai hadsereg nem készült fel az összecsapásra. Katonáik létszáma
csekély volt, fegyverzetük ócska, és az ellátás annyira akadozott, hogy némely csatát
és ütközetet az ivóvíz hiánya döntött el, vagy az, hogy a puskagolyós ládákat szállító
szekerek kerekei belesüppedtek a homokba. Chile terjeszkedni akart, gazdasága jól
működött, Dél-Amerika legjobb tengeri flottája és egy több mint hetvenezer fős
hadsereg állt a rendelkezésére. Úgy néztek fel rá, mint civilizált országra az alpári
diktátorok, az állandósult korrupció és a véres forradalmak földjén; a szomszédos
államok irigyelték a chilei jellem és az intézmények szilárdságát, iskolái és
egyetemei vonzották a külföldi tanárokat és diákokat. Az angol, német és spanyol
bevándorlók hatása bizonyos fokig enyhítette a tüzes déli vérmérsékletet. A
hadseregben poroszos fegyelem uralkodott, és békeidőre nem emlékezett senki, mert
a csendes-óceáni háború előtt fegyverrel védték az országot az indiánoktól az
úgynevezett határzónánál: odáig terjedt a civilizáció, annál délebbre már a
bizonytalan indián terület húzódott, ahova egész mostanáig csak a jezsuita
misszionáriusok merészkedtek be. A félelmetes araukán harcosok, akik
lankadatlanul küzdöttek a spanyol hódítás óta, nem rettentek meg a puskagolyóktól
és a legszörnyűbb kegyetlenkedésektől, de az alkohol szép sorjában térdre
kényszerítette őket. A chilei katonák velük szemben fejlesztették tökélyre a
vérengzés módszereit. A peruiak és a bolíviaiak csakhamar megtanultak félni a
bestiális chileiektől, akik még a hadifoglyokat és a sebesülteket is képesek voltak
lemészárolni. Annyi gyűlölet és félelem sarjadt a chileiek léptei nyomán, hogy
nemzetközi méretű felháborodás tört ki, és egymást követték a diplomáciai
bonyodalmak és tiltakozások, az ellenséges katonák pedig eltökélték magukat, hogy
az utolsó csepp vérükig harcolnak, mert a fegyverletételnek semmi értelme. A perui
és bolíviai csapatok egy maroknyi tisztből, néhány hadosztálynyi rosszul felszerelt
sorkatonából és rengeteg, kényszertoborzással összefogdosott indiánból álltak, akik
alig tudták, miért harcolnak, és az első adandó alkalommal megszöktek. A chilei
seregben a civilek voltak többségben, akik ugyanolyan rettenthetetlenül küzdöttek,
mint a katonák, hazafias szenvedély fűtötte őket, és eszük ágában sem volt megadni
magukat. A körülmények legtöbbször pokoliak voltak. A sivatagban menetelő
katonák, sós porfelhőt vertek fel maguk körül, gyötörte őket a szomjúság, a
combjukig ért a homok, tűzött a fejükre a forró nap, és meggörnyedtek a hátizsák
meg a muníció súlya alatt, miközben elkeseredetten markolták a fegyvert. A himlő, a
tífusz és a váltóláz egymás után szedte áldozatait, a katonai kórházakban több volt a
beteg, mint a sebesült. Amikor Severo del Valle bevonult, a chilei csapatok éppen
Antofagastát – Bolívia utolsó tengerparti tartományát – foglalták el, és a Peruhoz
tartozó Tarapacát, Aricát és Tacnát. 1880 nyarán, a sivatagi hadjárat kellős közepén
agyvérzésben meghalt a hadügyi és tengerészeti miniszter, és ez pánikot keltett a
kormányban. Az elnök végül egy civilt nevezett ki a helyére, Jósé Francisco
Vergarát, Nívea nagybátyját, aki fáradhatatlan utazó és a könyvek nagy barátja volt:
neki kellett negyvenhat évesen kivonni a kardot, és a hadjárat élére állnia. Vergara
az elsők között volt, akik szóvá tették, hogy miközben Chile észak felé terjeszkedik,
Argentína suttyomban elfoglalja tőle Dél-Patagóniát, de ügyet sem vetettek rá, mert
úgy vélték, az a föld fabatkát sem ér. Nagy tudású, kifogástalan modorú és jó
memóriájú ember volt, minden érdekelte a botanikától a költészetig, nem lehetett
megvesztegetni, és híján volt minden politikai ambíciónak. Ugyanazzal a nyugodt
aprólékossággal tervezte meg a hadműveleteket, mint az üzleti ügyeit. A
katonatisztek nem bíztak benne, de csodák csodájára mégis elvezette a chilei
csapatokat Limáig. Igaza volt az unokahúgának, Níveának, amikor azt mondta: „A
háború túl komoly dolog ahhoz, hogy katonákra bízzák.” A mondat kikerült a
családból, és beépült azon tömör népi bölcsességek közé, amelyek egy ország
történelmi anekdotakincsét alkotják.
Az év végén a chileiek a végső támadásra készültek Lima ellen. Severo del Valle
tizenegy hónapja harcolt már, mocsokban, vérben és a legszörnyűbb
kegyetlenkedések közepette. Ez idő alatt Lynn Sommers emléke szertefoszlott, már
nem róla álmodott, hanem azoknak a bajtársaknak a megcsonkított holttestéről,
akikkel előző nap együtt vacsorázott. A háború nagyobbrészt menetelésből és
idegtépő várakozásból állt; az ütközetek szinte kellemes színfoltnak számítottak a
folytonos masírozás és a várakozás unalmában. Amikor csak leülhetett elszívni egy
cigarettát, Severo mindig írt egypár sort Níveának abban a baráti hangnemben,
amelyet általában használt vele. A szerelmet sohasem hozta szóba, de lassanként
ráébredt, hogy Nívea lesz az egyetlen nő az életében, mert Lynn Sommers csak egy
hosszú ábránd volt. Unokahúga rendszeresen írt neki, bár nem minden levele ért
célba; a családról mesélt, meg a város életéről, ritka találkozásairól Jósé Francisco
bácsival, és a könyvekről, amelyeket a miniszter ajánlott neki. Beszámolt arról a
megrendítő lelki változásról is, amely eltávolította őt néhány, számára pogánynak
tetsző katolikus szertartástól, és arra indította, hogy egy inkább filozofikus, mint
dogmatikus kereszténység gyökereit kutassa. Aggasztotta, hogy Severo belemerül
egy közönséges és kegyetlen világba, hogy elvesztheti a kapcsolatot a saját lelkével,
és a végén még valami ismeretlen lénnyé változik. Nem bírta elviselni a gondolatot,
hogy Severónak gyilkolnia kell. Megpróbálta kiverni a fejéből, de nem tudta nem
hallani a történeteket, amelyek kardélre hányt katonákról, lefejezett holttestekről,
meggyalázott asszonyokról és szuronnyal átdöfött gyerekekről szóltak. Vajon Severo
is részt vesz ezekben a rémtettekben? Vajon aki végignézi az ilyesmit, képes utána
visszatérni a békés életbe, hogy példás férj és családapa legyen? És vajon ő, Nívea
szeretheti-e továbbra is, mindennek ellenére? Severo del Valle ugyanezen töprengett,
miközben az ezrede a támadásra készült, néhány kilométerre Peru fővárosától.
December végére a chilei hadsereg harcra készen állt egy Limától délre fekvő
völgyben. Alaposan felkészültek, nagy létszámú hadsereggel, öszvérekkel, lovakkal,
munícióval, élelemmel és vízzel, több vitorlás hajóval a csapatok szállítására, négy,
hatszáz ágyas mozgó kórházzal, és két, kórházzá átalakított vöröskeresztes hajóval.
Az egyik parancsnok gyalog érkezett, és hiánytalan létszámban hozta el seregét,
miután végtelen mocsarakon és hegyeken kelt át; olyan volt, mint egy pekingi
császár az ezerötszáz kínai katona élén, akik a feleségüket, a gyerekeiket és az
állataikat is magukkal hozták. Amikor Severo del Valle meglátta őket, azt hitte, a
képzelete játszik vele: mintha egész Chinatown felkerekedett volna San
Franciscóból, hogy vele együtt pusztuljon el a háborúban. A rikító öltözékű
parancsnok útközben sorozta be a kínai bevándorlókat, akik szinte rabszolgasorban
sínylődtek, és miután két tűz közé kerültek, és egyik fél iránt sem éreztek hűséget,
végül is a chileieket választották. Miközben a keresztények misét tartottak az
ütközet előtt, a kínaiak megszervezték saját szertartásukat, aztán a káplánok
mindenkit meglocsoltak szenteltvízzel. „Mint a cirkuszban”, írta aznap Severo
Níveának, nem sejtve, hogy ez lesz az utolsó levele. A hadszíntéren ott volt Vergara
miniszter is, aki reggel hattól serénykedett a tűző napon egészen késő éjszakáig, a
katonákat buzdította, és irányította a több ezer ember, állat, ágyú és a muníció
elhelyezését.
A peruiak két védelmi vonalat állítottak fel pár kilométerre a várostól, a támadók
számára nehezen megközelíthető helyeken. A meredek és homokos hegyeken
erődítmények, sáncok, ágyúk és lövészárkok követték egymást, és homokzsákok
védelmezték őket a golyóktól. A talajba taposóaknákat ástak. A két védvonalat
egymással és Lima városával vasútvonal kötötte össze, amelyen a csapatokat, a
sebesülteket és a muníciót szállították. Severo del Valle és bajtársai már az 1881.
január közepén kezdődő támadás előtt tudták, hogy a győzelem – ha egyáltalán
kivívják – nagyon sok emberéletet fog követelni.

Azon a januári délutánon felsorakoztak a csapatok, hogy bevegyék Peru

fővárosát. Miután megebédeltek és szétszedték a tábort, a katonák elégették a
fabódékat, amelyekben laktak, és három csoportra oszlottak, hogy
meglepetésszerűen támadhassanak a sűrű köd védelmében. Csendben haladtak
előre, hátukon a súlyos munícióval és a fegyverekkel, hogy „szemtől szemben, chilei
módra” támadhassanak, mert így határoztak a tábornokok, tudva, hogy nincs
hatékonyabb fegyver, mint az erőszaktól megittasult katonák vakmerősége és
kegyetlensége. Severo del Valle látta, hogy a többiek kulacsokat adnak körbe a
puskapor és a pálinka gyilkos keverékével, amely lángra lobbantja a beleket, és
rettenthetetlen bátorságot kölcsönöz a katonáknak. Egyszer megkóstolta, de aztán
két napig hányt és kínlódott a fejfájással, ezért most úgy döntött, hogy inkább
józanul indul a csatába. A csendes menetelés és a pampa feketesége a röpke pihenők
ellenére is végtelennek látszott. Éjfél után aztán megállt a hatalmas sereg, és egyórás
pihenőt tartott. A tervek szerint még pirkadat előtt meg kellett ostromolniuk egy
Lima melletti halászfalut, de az ellentmondó parancsok és a tisztek tanácstalansága
keresztülhúzta a számításokat. Az előőrsről alig lehetett tudni valamit, pedig már
valószínűleg harcban állt, így a sereg, bármennyire kimerült is, azonnal
továbbindult. Severo követte társai példáját: levette a hátizsákot, a pokrócot és a
többi felszerelést, kivonta a szuronyát, és vaktában futásnak eredt, miközben teli
tüdőből kiabált, mint egy vadállat, mert most már nem az volt a feladat, hogy
meglepjék az ellenséget, hanem az, hogy ráijesszenek. A peruiak bevárták őket, és
amint lőtávolba kerültek, golyózáport zúdítottak rájuk. A köd elkeveredett a füsttel
és a porral, áthatolhatatlan függönyt vont az égre, és a levegő rémülettel telt meg,
amint a kürtök harcra buzdítottak, mindenünnen kiáltozás és fegyvercsörgés
hallatszott, sebesültek jajgattak, lovak nyerítettek, ágyúk dörögtek. A talaj el volt
aknásítva, de a chileiek mégis előretörtek, szüntelenül kiáltozva a vérszomjas jelszót:
„Szúrd és vágd!” Severo del Valle látta, amint két bajtársát darabokra tépi egy akna,
amelyre alig néhány méterrel odébb ráléptek. De nem ért rá töprengeni, hogy a
következő robbanás őt érheti, nem volt idő semmire, mert az első lovasok már
odaértek az ellenséges lövészárkokhoz, és beugrottak, foguk között a görbe késsel,
kivont szuronnyal a kézben, hogy vért ontsanak, öljenek és meghaljanak. A
megmaradt peruiak visszavonultak, és a támadók a hegyeknek indultak, a lejtőkön
maradt védekezők ellen. Severo del Valle önkívületi állapotba került, és egyszer
azon vette észre magát, hogy a kardjával szétszabdal egy embert, majd közvetlen
közelről tarkón lőtt valakit, aki menekülőben volt. A düh és a rettegés annyira úrrá
lett rajta, hogy ő is vadállattá vált, mint a többiek. Véres egyenruhája cafatokban
lógott rajta, zubbonya ujjához emberi bél ragadt, rekedtre üvöltötte és káromkodta
magát, félelme és egyénisége szertefoszlott, és nem maradt belőle egyéb, mint egy
gyilkológép, amely számolatlanul osztogatta az ütéseket, és csak az volt a célja, hogy
feljusson a hegy tetejére.
Reggel hétkor, kétórás harc után felvonták az első chilei zászlót az egyik hegyre,
és a kimerülten földre rogyó Severo látta, hogy a perui katonák fejvesztve
menekülnek, majd egy birtok udvarán összegyűlnek, és szembetalálják magukat a
chilei lovasrohammal. Perceken belül elszabadult a pokol. Severo del Valle futva
közeledett, és látta a kardok villogását, hallotta a lövéseket és a jajkiáltásokat. De
mire odaért, az ellenség már ismét menekült a chilei csapatok elől. Ekkor
meghallotta a parancsnokát, aki felszólította, hogy gyűjtse össze a különítményét, és
támadja meg a falut. A lélegzetvételnyi szünet, amíg rendezték soraikat, neki is
alkalmat adott, hogy kifújja magát; arccal a földre zuhant, zihált és reszketett,
miközben egyre szorította a fegyverét. Arra gondolt, hogy a falu megtámadása
őrültség, mert az ő csapata egyedül nem birkózhat meg az ellenséges katonák
sokaságával, akik bevették magukat az épületekbe, és házról házra kell küzdeni
ellenük, de nem az volt a feladata, hogy gondolkozzon, hanem az, hogy teljesítse a
felettese parancsát, és füstölgő romhalmazzá változtassa a perui falut. Néhány perc
múlva már a bajtársai élén haladt, miközben mindenfelé golyók fütyültek
körülöttük. Két oszlopban vonultak be a faluba, a főutca két oldalán. A helybéliek
többsége futva menekült, amikor meghallották a kiáltást, hogy „jönnek a chileiek!”,
de akik ott maradtak, minden eszközzel védekezni kezdtek, a konyhakésektől a
forró olajig, amelyet kondérszámra zúdítottak ki az erkélyekről. Severo
különítménye azt a parancsot kapta, hogy házról házra tisztítsa meg a falut, de ez
nem volt könnyű, mert a tetőkön, a fákon, az ablakokban és a küszöbökön
mindenütt perui katonák várták őket. Severo torka kiszáradt, égett a szeme, és nem
látott tovább egy méternél; a füsttel és porral telt levegőt nem lehetett belélegezni, a
zűrzavarban senki sem tudta, mit tegyen, és mindenki az előtte haladót utánozta.
Severo hirtelen golyózáporba került, és megértette, hogy nem haladhat tovább,
fedezéket kell keresnie. Puskatussal belökte a legközelebbi ajtót, kivont szuronnyal
betört a házba, de semmit sem látott, mert a vakító napfényből egy félhomályos
helyiségbe jutott. Időre volt szüksége, hogy megtöltse fegyverét, de nem találta a
töltényeket, és egyszer csak megbénította egy vérfagyasztó kiáltás, majd
kirajzolódott előtte egy alak, amely elé ugrott a sarokból, baltát suhogtatva. Még
sikerült a karját a feje elé rántania, és hátraugrott. A balta belevágódott a bal lábába,
és a földhöz szegezte. Severo del Valle nem tudta, mit csinál, csak az ösztönére
hallgatott. Egész testével megtolta a puskáját, és a villogó szuronnyal hasba szúrta a
támadót, majd embertelen erővel a magasba emelte. Arcába fröccsent a vér. Akkor
vette észre, hogy az ellenfele egy fiatal lány. Már hosszában felnyílt a teste, és térdre
rogyva tartotta a beleit, amelyek lassan kifolytak a padlóra. Tekintetük egy végtelen
pillanatra összetalálkozott, és az örök csendben meglepve kérdezték önmaguktól és
egymástól, hogy kik is ők, miért ütköztek össze, miért mocskosak a vértől, és miért
kell meghalniuk. Severo a karjába zárta volna a lányt, de nem tudott megmozdulni,
és most először a lábába hasított az elviselhetetlen fájdalom, amely tűznyelvként
kúszott fel egészen a szívéig. Ekkor egy másik chilei katona rontott a házba, egy
pillantással felmérte a helyzetet, és közvetlen közelről a nőre lőtt, pedig az már úgyis
halott volt, aztán fogta a baltát, és egy szörnyű rántással kiszabadította Severót. –
Jöjjön hadnagy, sietnünk kell, a tüzérség mindjárt lőni fog – kiáltotta, de Severo
lábából zubogott a vér, az ájulás környékezte, és bár néhány pillanatra magához tért,
agyára újból ráborult a sötétség. A katona a szájához tartotta a kulacsát, belédiktált
egy korty pálinkát, aztán térd alatt elszorította a sebét egy kendővel, a hátára vette,
és kivonszolta a házból. Odakint mások is a segítségére siettek, és negyven perc
múlva, amikor a chilei tüzérség ágyúgolyói már javában záporoztak a falura,
mindenütt csak romokat és elgörbült vasakat hagyva a békés település helyén,
Severo a kórház udvarán feküdt, több száz megcsonkított holttest és több ezer
sebesült között, akik pocsolyákban, legyek felhőjében szenvedtek, és várták a halált
vagy a csodás megmenekülést. A fájdalom és a félelem eltompította az agyát, néha
jótékony ájultságba merült, és amikor magához tért, látta, hogy az ég elsötétül
fölötte. A perzselő forróságot felváltotta a caman-chaca nedves hidege, és sűrű
ködtakaróba vonta az éjszakát. Tiszta pillanataiban Severo felidézte a
gyermekkorában tanult imádságokat, és a gyors halálért esedezett, miközben Nívea
képe lebegett előtte, mint egy angyalé, aki mintha föléhajolt volna, és megtartotta
volna, mintha kendővel nedvesítette volna homlokát, és közben szerelmes szavakat
suttogott. Amikor hangtalanul egy pohár vizet kért, Nívea nevét mondogatta.
Lima ostroma este hatkor ért véget. A következő napokban, amikor
összeszámlálták a halottakat és a sebesülteket, arra jutottak, hogy az összecsapásban
mindkét sereg elveszítette katonáinak húsz százalékát. De az elfertőződött sebek
még ennél is több emberrel végeztek a csata után. A hadikórházakat egy
iskolaépületben és a közelben felállított sátrakban rendezték be. A szél több
kilométerre sodorta a döghús bűzét. A kimerült orvosok és ápolók a lehetőségeikhez
mérten ellátták a betegeket, de a chilei seregben több mint kétezer-ötszáz sebesült
volt, és legalább hétezerrel számoltak a perui csapatok túlélői közül. A sebesültek a
folyosókon és az udvarban hevertek a földön, a sorukra várva. Először a
legsúlyosabbakat látták el, márpedig Severo del Valle bármennyire legyengült,
kivérzett és elcsüggedt, még nem haldoklott, ezért az ápolók folyton elősoroltak
valakit. Az a bajtársa vágta le késével a lábáról a csizmát, aki a vállán vitte el a
kórházig, és ő vette le róla a vértől ázó inget is, hogy kötést készítsen belőle a lábára,
mert nem volt kéznél sem kötszer, sem orvosság, sem fertőtlenítőszer, sem ópium,
sem kloroform; a csata zűrzavarában minden elfogyott vagy elkeveredett. – Lazítsa
meg néha a kötést, hogy el ne üszkösödjön a lába – tanácsolta a katona Severónak.
Aztán mielőtt elbúcsúzott volna, jó szerencsét kívánt, és nekiajándékozta a
legféltettebb kincseit, egy csomag cigarettát, meg a kulacsát a maradék pálinkával.
Severo del Valle nem tudta, mennyi időt töltött az udvaron, talán egy napot, vagy
kettőt. Mire végül bevitték az orvoshoz, eszméletét vesztette és kiszáradt, de amikor
megmozdították, azonnal felüvöltött az éles fájdalomtól. – Legyen erős, hadnagy, a
java még hátravan – mondta az egyik ápoló. Severo egy nagy teremben találta
magát, amelynek padlóját homok borította, de két közkatona vödörszámra hordta
hozzá a tiszta homokot, hogy felitassák a vért, aztán ugyanazokban a vödrökben
kivitték az amputált végtagokat, és odakint egy roppant máglyára dobták, amelynek
füstje az egész völgyet betöltötte az égett hús szagával. A szerencsétlen sebesülteket
négy, fémlapokkal borított faasztalon operálták, amelyek alatt vödrök sorakoztak
pirosas vízzel; azokban öblítették ki a szivacsokat, amelyekkel a vérzést
csillapították, és a kötésnek használt tépett rongyokat, de minden piszkos volt, tele
homokkal és fűrészporral. Az oldalsó asztalra rettenetes kínzóeszközöket raktak ki –
fogókat, ollókat, fűrészeket és tűket –, és mindegyik foltos volt a száraz vértől. A
termet betöltötte a betegek jajgatása és az oszladozó hús, a hányás, a széklet
fojtogató bűze. Az orvos, egy balkáni bevándorló, a tapasztalt sebészek szigorával,
biztonságával és gyorsaságával dolgozott. Kétnapos borostája volt, a szeme
bevérzett a fáradtságtól, vastag bőrkötényét belepte a friss vér. Levette Severo
lábáról a hevenyészett kötést, meglazította az érnyomót, és azonnal látta, hogy a seb
már elfertőződött, és le kell vágnia a végtagot. Azokban a napokban már több ilyen
műtétet végezhetett, mert a szeme sem rebbent.
– Van magánál pálinka, katona? – kérdezte erős idegen akcentussal.
– Vizet… – nyögte Severo kiszáradt nyelvvel.
– Utána majd kap vizet. De most inkább egy lórúgásra van szüksége, és nekünk
már egy csepp pálinkánk sincs – felelte az orvos.
Severo a kulacsra mutatott. Az orvos három nagy kortyot itatott vele, miközben
elmondta, hogy nincs más érzéstelenítő, aztán a maradék pálinkával
megnedvesítette a rongyokat, és fertőtlenítette az eszközeit. Odaintette a segédjeit,
akik kétfelől az asztalhoz álltak, és lefogták a beteget. Ez lesz az igazság pillanata,
jutott Severo eszébe, és Níveát próbálta maga elé képzelni, nehogy annak a lánynak
az emlékével haljon meg, akit szuronyával felnyársalt. Közben egy ápoló újabb
érnyomót helyezett a sebre, és a combnál erősen megfogta Severo lábát. Az orvos
egy szikével a húsba vágott, húsz centiméterrel a térd alatt, és gyakorlott
mozdulattal körülvágta a lábszárcsontokat. Severo del Valle üvöltött a fájdalomtól,
és elvesztette az eszméletét, de a segédek nem engedték el, hanem még erősebben
szorították az asztalhoz, az orvos pedig hátrahúzta a bőrt és az izmokat az ujjával,
majd felfedte a csontokat, és három pontos fűrészvágással átvágta őket. Az ápoló
kihúzta a csonkból az ereket, az orvos hihetetlen ügyességgel összekötötte őket,
aztán elengedte az érnyomót, hússal és bőrrel fedte az elvágott csontot, és
összevarrta. Ezután gyorsan bekötözték Severót, és a terem egyik sarkába vitték,
helyet adva a következő betegnek, aki jajgatva került a sebész asztalára. Az egész
műtét nem tartott tovább hat percnél.
A következő napokban a chilei csapatok bevonultak Limába. A hazai sajtóban
megjelent hivatalos közlemények rendezett akcióról számoltak be, ám a limaiak
mészárlásra emlékeznek, amelyhez hozzáadódott a vereséget szenvedett perui
katonák romboló dühe, akik úgy érezték, elárulták őket a tisztjeik. A polgári
lakosság egy része elmenekült a városból, a gazdag családok a kikötőben álló
hajókon, a konzulátusokon és egy olyan partszakaszon húzódtak meg, amelyet
külföldi hadihajók védtek, és ahol a diplomáciai testületek sátrakban szállásolták el a
menekülteket, semleges zászlók alatt. Azok a polgárok, akik a városban maradtak,
hogy megvédjék az otthonukat és a tulajdonukat, sohasem felejtették el a pálinkától
és erőszaktól megittasult katonák rémtetteit. Kifosztották és felégették a házakat,
meggyalázták, ütlegelték, legyilkolták, aki az útjukba került, az asszonyokat, a
gyerekeket és az aggastyánokat sem kímélve. Végül a perui csapatok egy része
letette a fegyvert, és megadta magát, de sok katona szétszéledt, és a hegyekben
húzódott meg. Két nap múlva Andrés Cáceres perui tábornok is elhagyta az elfoglalt
várost; fél lábon bicegett, a feleségére és néhány hűséges tisztjére támaszkodva, amíg
végül eltűntek a kanyargó hegyi ösvényeken. A tábornok fogadalmat tett, hogy az
utolsó leheletéig harcolni fog.

Callao kikötőjében a perui hajóskapitányok leparancsolták legénységüket a

fedélzetről, meggyújtották a puskaporos hordókat, és elsüllyesztették az egész
flottát. Severo del Valle ezekre a robbanásokra ébredt, és egy sarokban találta magát
az orvosi terem mocskos padlóján, több más katona között, akik hozzá hasonlóan
amputáción estek át. Valaki ráterített egy pokrócot, és egy kulacs vizet tett mellé,
Severo érte nyúlt, de annyira remegett a keze, hogy nem tudta lecsavarni a tetejét. A
melléhez szorította a kulacsot, és egyre nyöszörgött, amíg végre egy arra járó
ápolónő kinyitotta, és odaemelte cserepes ajkához. Severo egy hajtásra kiitta az
egészet, aztán a lány tanácsára, aki hónapokig harcolt a férfiakkal vállvetve, és
ugyanúgy értett a betegápoláshoz, mint az orvosok, egy marék dohányt tömött a
szájába, és mohón rágni kezdte, hogy enyhítse az operációs sokk okozta görcsöket. –
Meghalni könnyű, a túlélőknek sokkal nehezebb, galambom. Ha nem vigyázol,
lopva visz el a halál – mondta a lány. – Félek – próbálta kinyögni Severo, és az
ápolónő, még ha nem értette is, mit mond, megérezte a rettegését. Leakasztott a
nyakából egy ezüstmedaliont, és a férfi kezébe tette. – Majd a Szűzanya vigyáz rád –
suttogta, aztán lehajolt, és futó csókot lehelt az ajkára, mielőtt továbbindult volna.
Severo még sokáig érezte a lány ajkának érintését, és a medaliont szorongatta a
kezében. Egész testében reszketett, vacogott a foga, magas láza volt; hol elaludt, hol
felébredt, de valahányszor visszanyerte az öntudatát, újból letaglózta a fájdalom.
Néhány óra múlva visszajött hozzá a barna copfos ápolónő, és vizes rongyokat
adott, hogy letörölje magáról az izzadságot és az alvadt vért. Egy pléhtálkát is
hozott, amelyben kukoricakása, száraz kenyér meg egy bögre langyos és sötét
cikóriakávé volt, de Severo hozzá sem nyúlt, mert erőtlen volt, és a hányinger
kerülgette. Inkább a fejére húzta a takarót, átadta magát a szenvedésnek és a
reménytelenségnek, és addig nyöszörgött és sírt, mint egy kisgyerek, amíg újra el
nem aludt. – Sok vért vesztettél, fiam, ha nem eszel, meghalsz – ébresztette fel a
káplán, aki azért jött, hogy lelki vigaszt nyújtson a sebesülteknek, és feladja az utolsó
kenetet a haldoklóknak. Severónak akkor eszébe jutott, hogy meghalni jött a
háborúba. Ez volt a célja, amikor elvesztette Lynn Sommerst, de most, hogy a halál
keselyűként körözött fölötte, és csak arra várt, hogy bármely pillanatban
lecsaphasson, visszatért belé az életösztön. Az életben maradás vágya erősebb volt
benne, mint az égető kín, amely a lábából sugárzott ki az összes porcikájába; erősebb
volt, mint a szorongás, a bizonytalanság és a félelem. Rádöbbent, hogy nem akarja
eldobni az életét, sőt ellenkezőleg: mindent megadna, hogy itt maradhasson ezen a
világon, bármilyen állapotban és körülmények között, sántán, nyomorékon,
mindegy, csak ne kelljen elmennie. Mint minden katona, ő is tudta, hogy tíz
amputált betegből csak egy marad életben a vérveszteség és az üszkösödés miatt,
ezért nem volt mit tenni, az ember csak a szerencséjében bízhatott. De feltette
magában, hogy ő lesz az az egy. Eszébe jutott, hogy angyali unokahúga, Nívea
épkézláb embert érdemel, nem rokkantat; nem akart emberi roncsként a szeme elé
kerülni, nem viselte volna el a sajnálatát. Ám valahányszor lehunyta a szemét, és
meglátta maga előtt a lányt, akinek arcát nem árnyékolta be a háború kegyetlensége
és a világ sötétsége, Níveát, aki fölé hajolva nézett rá okos, fekete szemével és huncut
mosolyával, úgy elolvadt a büszkesége, mint só a vízben. Biztos volt benne, hogy
unokahúga fél lábbal is majdnem úgy szeretné, mint régen. A kanalat elgémberedett
ujjai közé fogta, megpróbált úrrá lenni remegésén, kényszerítette magát, hogy
kinyissa a száját, és lenyelt egy falatot az undorító kukoricakásából, amely már
jéghideg volt, és ellepték a legyek.

A győztes chilei csapatok 1881 januárjában vonultak be Limába, és onnan

próbálták kierőszakolni a békét, egész Peru térdre kényszerítésével. Amikor
lecsendesedett az első hetek barbár zűrzavara, az elbizakodott győztesek egy tízezer
fős különítményt hagytak Limában, hogy ellenőrizze az elfoglalt területeket, és mint
kik jól végezték dolgukat, hazamentek learatni a babérokat, nagyvonalúan
megfeledkezve a rengeteg perui katonáról, akik a hegyekbe menekültek, és ott
készülődtek a további harcra. A chileiek elsöprő győzelme után a tábornokaiknak
eszükbe sem jutott volna, hogy a peruiak három hosszú évig fognak küzdeni
ellenük. A konok ellenállás lelke a legendás Cáceres tábornok volt, aki csodával
határos módon menekült meg a haláltól, és súlyosan megsebesülve jutott el a
hegyekbe, lángra lobbantotta a bátorság szikráját a kísértetkatonák és erőszakkal
besorozott indiánok rongyos seregében, majd megindította a kíméletlen rajtaütések
és összecsapások gerillaháborúját. Cáceres katonái lerongyolódott egyenruhában,
néhányan mezítláb, éhezve és reményvesztetten harcoltak, fegyverzetük késekből,
lándzsákból, furkósbotokból és néhány rozsdás puskából állt, ám megvolt az az
előnyük, hogy ismerték a terepet.
Keresve sem találhattak volna alkalmasabb hadszínteret, ahol szembeszállhatnak
a fegyelmezett és jól felfegyverzett sereggel, amelynek az ellátmánya néha
akadozott, hiszen azokra a meredek hegyekre csak a kondorkeselyű juthatott fel. A
katonák elrejtőztek a havas hegycsúcsokon, a barlangokban és mélyedésekben, a
magas gleccsereknél, ahol a levegő olyan ritka és a magány olyan végtelen, hogy
csak ők, a hegyi emberek viselhették el. A chileiek füle vérben ázott, ájultan estek
össze az oxigénhiány miatt, vagy éppen megfagytak az Andok jeges szurdokaiban.
Alig tudták felküszködni magukat a hegyi ösvényeken, nem bírta a szívük, bezzeg a
fennsík indiánjai úgy törtek előre, mint a lámák, a saját súlyuknak megfelelő
málnával a hátukon, csupán a sasok keserű húsával táplálkozva, és gombóccá gyúrt
kokalevelekkel a szájukban. Három évig tartott a könyörtelen háború, amelyben
hadifoglyokat nem ejtettek, de több ezer volt a halott. A perui csapatok csak egyetlen
szemtől szembeni csatát nyertek meg, egy stratégiai szempontból értéktelen faluban,
amelyet hetvenhét chilei katona védett, köztük néhány tífuszos. A védőknek
mindössze száz puskagolyójuk volt fejenként, de egész éjjel olyan vakmerően
küzdöttek a több száz katona és indián ellen, hogy azon a vigasztalan hajnalon,
amikor már csak három lövészük maradt, a perui tisztek könyörögve kérték, hogy
tegyék le a fegyvert, mert aljasságnak tartották volna megölni őket. A chileiek
azonban nem adták meg magukat, tovább harcoltak, és szuronnyal a kézben,
hazájuk nevét kiáltva haltak meg. Három nő is volt velük, akiket az indián csőcselék
a vérben ázó tér közepére hurcolt, megerőszakolt és feldarabolt. Az egyikük az előző
éjjel hozta világra gyermekét a templomban, miközben a férje odakint harcolt; az
újszülöttet is megölték. A holttesteket megcsonkították, felvágták a hasukat,
kibelezték őket, és ahogy azt Santiagóban mesélték, nyárson megsütötték és
megették a húsukat. Ez a vérfürdő nem volt egyedi eset, a gerillaháborúban mindkét
oldalon a tetőfokára hágott a kegyetlenkedés. A végső fegyverletételre és a
békeszerződés aláírására 1883 októberében került sor, miután Cáceres csapatai
megnyerték az utolsó ütközetet, egy késekkel és szuronyokkal megvívott véres
csatát, amely után több mint ezer halott maradt. Chile három tartományt vett el
Perutól. Bolívia elvesztette egyetlen tengeri kijáratát, és arra kényszerült, hogy
határozatlan időre letegye a fegyvert, majd húsz év múlva végleges békeszerződést
kössön.
„Severo del Vallét és több ezer sebesült bajtársát hajóval vitték vissza Chilébe. A
kezdetleges katonai kórházakban sokan meghaltak az üszkösödéstől, tífuszban és
vérhasban, de neki sikerült felépülnie, mert Nívea, amint megtudta, mi történt,
megkereste nagybátyját, és addig járt a nyakára, amíg a miniszter ki nem derítette,
hol van Severo, és a kórházból, ahol csak egy szám volt a szörnyű körülmények
között tengődő sebesültek tömegében, az első transzporttal átküldette Valparaísóba.
A nagybácsi különleges engedélyt adott Níveának, hogy beléphessen a kikötő
katonai részlegébe, és segítségül mellé rendelt egy hadnagyot. Amikor Severo del
Vallét hordágyon levitték a hajóról, unokahúga nem ismert rá: húsz kilót fogyott,
ellepte a kosz, többhetes szakállával egy megsárgult, torzonborz holttestre
emlékeztetett, és olyan rémült, távolba révedő pillantása volt, mint egy őrültnek.
Nívea ugyanazzal a törhetetlen akarattal tette túl magát az első ijedségen, amely
élete más pillanataiban is a segítségére volt. – Szia bátyó, végre itt vagy! – kiáltotta
vidáman, és Severo azt sem tudta, mit feleljen. A viszontlátás óriási
megkönnyebbüléssel töltötte el, és kezével eltakarta az arcát, nehogy a lány meglássa
a könnyeit. A hadnagy intézkedett a továbbutazásukról, és a parancsnak
megfelelően egyenesen a Vina del Mar-i kastélyba vitette őket, ahol a miniszter
felesége már előkészített egy lakosztályt. – A férjem azt mondta, hogy addig
maradsz itt, amíg nem tudsz járni – mondta az asszony. A Vergara család orvosa a
tudomány minden eszközével megpróbálta talpra állítani Severót, de amikor a seb
még egy hónap múltán sem hegedt be, és a beteget továbbra is gyötörték a
lázrohamok, Nívea rádöbbent, hogy unokafivérének a lelke betegedett bele a háború
borzalmaiba, és mivel ezekre a kínokra a szerelem az egyetlen orvosság, radikális
módszerhez folyamodott.
– Engedélyt kérek a szüleimtől, hogy hozzád mehessek – jelentette be Severónak.
– A halálomon vagyok, Nívea – sóhajtotta a férfi.
– Persze, Severo, jó kifogás! A haldoklás sohasem volt akadálya a házasságnak.
– Úgy akarsz megözvegyülni, hogy nem is voltál feleség? Nem akarom, hogy
veled is az történjen, mint velem, amikor elvesztettem Lynnt.
– Nem leszek özvegy, mert nem halsz meg. Megtennéd, hogy szépen feleségül
kérsz, bátyó? Mondd például azt, hogy én vagyok az életed értelme, az angyalod, a
múzsád vagy valami ilyesmi. Találj már ki valamit, na! Mondd, hogy nem tudsz
nélkülem élni, mert ez azért tényleg igaz, nem? Hogy őszinte legyek, nem vagyok
elbűvölve attól, hogy csak én látom romantikusnak ezt a kapcsolatot.
– Elment az eszed, Nívea. Nem is vagyok épkézláb férfi, csak egy szánalmas
hadirokkant.
– Valami másod is hiányzik a lábadon kívül? – rémüldözött az unokahúga.
– Miért, az nem elég?
– Ha a többi a helyén van, alig vesztettél valamit, Severo – nevetett Nívea.
– Akkor gyere hozzám feleségül, légy szíves – suttogta Severo mély
megkönnyebbüléssel, de nem volt ereje, hogy megölelje a lányt, bár a torkát
elszorította a sírás.
– Ne sírj, bátyó, inkább csókolj meg; ehhez nincs szükséged lábra – mondta Nívea,
és pontosan azzal a mozdulattal hajolt az ágy fölé, amelyet Severo oly sokszor látott
lázálmában.
Három nap múlva összeházasodtak egy rövid szertartás keretében, amelyet a
miniszteri rezidencia egyik szép szalonjában tartottak meg, mindkét család
részvételével. A körülményekre való tekintettel szűk családi körben rendezték meg
az esküvőt, de még így is kilencvennégyre rúgott a vendégek száma. Severo sápadt
volt és sovány, frizurája Byront idézte, arcát megborotválta, és ünneplőruhát viselt:
keményített gallérú inget aranygombokkal és selyem nyakkendővel. Tolószékben
ült. Nívea számára nem volt idő sem menyasszonyi ruhát, sem kelengyét készíteni,
de lánytestvérei és unokanővérei két bőröndöt telepakoltak az otthoni ruhákkal,
amelyeket éveken át hímeztek a saját kelengyéjükhöz. Az ara fehér szaténruhában
állt az oltár elé, és egy gyöngyös-gyémántos diadém volt a fején, amelyet nagybátyja
feleségétől kapott kölcsön. Az esküvői fényképen is látni, milyen boldogan
mosolyog Nívea a férje tolószékének oldalán. Este családi vacsora volt, de Severo del
Valle nem vett részt rajta, mert a mozgalmas nap kifárasztotta. Amikor a vendégek
elköszöntek, a nagynénje átvezette Níveát a neki előkészített hálószobába. –
Sajnálom, hogy ilyen nászéjszakád lesz… – dadogta elpirulva. – Sose bánja, néni,
majd megvigasztal a rózsafüzér – felelte a fiatalasszony. Megvárta, amíg a ház
lecsendesedik, és amikor már biztos volt benne, hogy semmi sem mozdul, csak a
tenger sós lehelete jár a kerti fák között, felkelt, és hálóingben futotta végig az idegen
kastély hosszú folyosóit, egészen Severo hálószobájáig. Az apáca, akit azért
rendeltek oda, hogy a beteg álmát vigyázza, szétvetett lábbal aludt, mint a bunda.
Severo azonban ébren várta Níveát. A lány a szájához tette ujját, úgy intette csendre,
aztán eloltotta a gázlámpákat, és bebújt mellé az ágyba.
Níveát az apácák nevelték, és régimódi családból származott, ahol sohasem
kerültek szóba a testi működések, pláne a szaporodási funkciók, de húszéves volt,
szívében lobogott a szenvedély, és a memóriája sem hagyta cserben. Jól emlékezett a
titkos játékokra, amelyeket unokafivérével játszott a sötét zugokban, Severo testének
alakjára, a mindig kielégítetlen vágy sóvárgására és a bűn csábítására. Akkoriban
megbénította őket a szemérem és a bűntudat, és minden alkalommal reszketve,
kimerülten és lángoló arccal rebbentek szét. De a távollét évei alatt a lánynak épp
elég ideje volt végiggondolni minden pillanatot, amelyet Severóval töltött, és a
gyermekkori kíváncsiságot komoly szerelemmé alakította át. Ezenkívül alaposan
áttanulmányozhatta Jósé Francisco Vergara könyvtárát is, márpedig a nagybácsi
szabadelvű és modern gondolkozású ember volt, aki nem tűrte, hogy bármi módon
is korlátozzák intellektuális érdeklődését, a vallásos cenzúrát pedig kimondottan
rühellte. Nívea a tudományos, művészeti és háborús könyvek osztályozása közben
véletlenül kinyitott egy titkos rekeszt, és ott tekintélyes gyűjteményt talált olyan
regényekből, amelyet az egyház feketelistára tett, továbbá erotikus szövegekből,
amelyek között vicces japán és kínai rajzok is voltak párokról, akiknek égnek meredt
a lábuk, és anatómiailag képtelen pózokat mutattak be, de még egy remetét is
megihlettek volna, hát még Níveát, akinek igen élénk volt a fantáziája. A
legtanulságosabb szövegek forrását az Ismeretlen Lady nevű írónő buja könyveiben
lelte meg, amelyeket nagyon rosszul fordítottak le angolból spanyolra; egyenként
csempészte ki a regényeket a táskájában, és miután vigyázva végiglapozta, a
legnagyobb műgonddal helyezte vissza őket a helyükre, bár fölösleges volt az
óvatosság, mert nagybátyja a háborúban volt, és a kastélyban rajta kívül senki sem
lépett be a könyvtárba. Nívea a könyvek útmutatásai szerint fedezte fel saját testét,
kitanulva az emberiség legősibb művészetének alapjait, és szépen felkészült arra a
napra, amikor majd gyakorlatba kell átültetnie az elméletet. Természetesen tudta,
hogy szörnyű bűnt követ el, hiszen a gyönyör mindig vétek, de nem szívesen vitatta
volna meg a témát a gyóntatójával, mert úgy vélte, hogy az élvezet, amelyben most
és a jövőben részesül, megéri a pokol kockázatát. Azért mégiscsak imádkozott, hogy
a halál ne váratlanul lepje meg, és mielőtt kilehelné a lelkét, legyen ideje meggyónni
az élvezetet, amelyet a könyvek olvasása okoz. De sohasem hitte volna, hogy épp ez
a magányos szórakozás fogja hozzásegíteni ahhoz, hogy visszaadja az életet a
férfinak, akit szeret, ráadásul úgy, hogy három méterre vannak egy alvó apácától. A
Severóval töltött első éjszaka után Nívea mindig adott az apácának egy csésze forró
csokoládét és kekszet, amikor esti búcsút vett a férjétől, és visszaindult a saját
szobájába. A csokoládéban annyi valeriána volt, hogy egy tevét is leterített volna.
Severo del Valle nem nézte volna ki tiszta szívű unokahúgából, hogy ilyen sok
különleges ötlete van. A sebesülés, amely lüktetve fájt, a láz és a gyengeség passzív
szerepre kényszerítette, de hiányzó erejét bőven pótolta Nívea
kezdeményezőkészsége és tudása. Severónak sejtelme sem volt arról, hogy efféle
akrobatamutatványok is léteznek, keresztényinek meg végképp nem nevezte volna
őket, de ez nem akadályozta meg abban, hogy teljes mértékig átadja magát nekik.
Ha nem ismerte volna gyermekkorától Níveát, azt hihette volna, hogy unokahúga
egy török szerájban nevelődött, de bármennyire kíváncsi is volt e szűz leány
változatos kurtizánfortélyainak eredetére, mégiscsak volt benne annyi bölcsesség,
hogy ne kérdezzen rá. Inkább engedelmesen követte Níveát az érzéki utazáson, már
amennyire a teste engedte, és lelkének utolsó rejtett zugát is feltárta közben. Az ifjú
házasok fáradhatatlanul kutatták egymást a lepedők alatt a tiszteletre méltó
hadügyminiszter könyvtárának tiltott szerzői alapján, és a saját módszereik alapján
is, amelyekre egyrészt a vágy és a szerelem sarkallta, másrészt a kötésekbe burkolt
lábcsonk és a fotelben hortyogó apáca kárhoztatta őket. Reggelente arra ébredtek,
hogy egymás karjában lüktetnek, a szájuk összeforr és egyszerre lélegeznek, de
amint felderengett az ablakban az első hajnalpír, Nívea árnyékként suhant vissza a
saját szobájába. A régi játékok valóságos maratoni bujálkodásokká lényegültek át:
csillapíthatatlan vággyal simogatták, csókolták, nyalogatták és járták át egymást
minden lehetséges módon, de teljes sötétségben és a legnagyobb csendben,
visszafojtva a sóhajokat és kétségbeesetten harapva a párnát, nehogy kitörjön
belőlük az ujjongó gyönyör, amely egyre-másra a megdicsőülés csúcsaira emelte
őket azokon a túlságosan rövid éjszakákon. Mert repült az idő: amint Nívea
szellemalakja kirajzolódott a szobában, és bebújt Severo mellé az ágyba, már meg is
virradt. Egyikük sem hunyta le a szemét, oly drága volt az áldott találkozások
minden másodperce. Másnap a férfi délig aludt, mint egy csecsemő, de Nívea korán
kelt, és egy alvajáró bódultságával végezte napi teendőit. Esténként Severo a
teraszon pihent tolószékében, és a tengerbe bukó napkorongban gyönyörködött, míg
felesége térítőket hímzett mellette, és el-elszundikált. Mások előtt úgy viselkedtek,
mint két testvér, nem értek egymáshoz, és szinte össze sem néztek, de körülöttük
vibrált a levegő a vágytól. Egész nap a perceket számolták, és önkívülettel határos
kitartással várták, mikor bújhatnak újra össze az ágyban. Amit éjszakánként
csináltak, megbotránkoztatta volna az orvost, a két családot és az egész előkelő
társaságot, nem is beszélve az apácáról. A rokonok és barátok egyre magasztalták
Nívea önfeláldozását, aki tiszta, katolikus leányként egy plátói szerelemre ítéltetett,
nemkülönben pedig Severo lelkierejét, aki a haza védelmében vesztette el a lábát és
tette tönkre az életét. A rossz nyelvek szerint nemcsak a lábát hagyta ott a harctéren,
hanem férfiúi képességeit is. Szegénykék, súgtak össze a vénasszonyok sűrű
sóhajtozások közepette, nem is sejtve, milyen vígan mulat éjjelente a csintalan
házaspár. Egy héttel azután, hogy először csokoládézták álomba az apácát, és
szerelmeskedtek egyiptomi módra, az amputálás nyoma behegedt, és a lázrohamok
sem jelentkeztek többet. Severo del Valle két hónapon belül bottal járt, és egyre
többet emlegette a falábat, miközben Nívea sűrűn vonult vissza hányni a miniszteri
kastély huszonhárom vécéjének valamelyikébe. Amikor már nem volt más
választásuk, mint beszámolni a családnak Nívea állapotáról, olyan nagy meglepetést
keltettek, hogy a rokonok azt beszélték: a terhesség isteni csoda műve. Persze
kétségkívül az apáca rökönyödött meg leginkább, de Severo és Nívea végig
gyanította, hogy a szent életű asszonynak a tetemes adag valeriána ellenére is elég
alkalma volt a tapasztalatszerzésre, és csak színlelte az alvást, nehogy kimaradjon a
leselkedés öröméből. Az egyetlen, aki el tudta képzelni, hogy miképpen sikerült
összehozniuk a gyereket, és őszinte kacajjal ünnepelte az ifjú pár merészségét, maga
Vergara miniszter volt. Amikor Severo megtette az első lépéseket a falábával, és
Nívea pocakját már nem lehetett elrejteni, ő segített nekik átköltözni egy másik
házba, és munkát is adott Severo del Vallénak. „A hazának és a liberális pártnak
ilyen bátor emberekre van szüksége”, mondta a derék miniszter, pedig az igazi
dicséretet Nívea érdemelte volna.

Nem ismertem a nagyapámat, Feliciano Rodríguez de Santa Cruzt, mert

hónapokkal azelőtt meghalt, hogy engem a házukba vittek volna. Agyvérzést kapott,
amikor az asztalfőn ült egy lakomán, amelyet a Nob Hill-i kastélyban rendeztek, és a
torkán akadt a szarvashús meg a francia vörösbor. A vendégek felsegítették egy
díványra, de akkor már haldoklott, gyönyörű, arab hercegre emlékeztető fejét
Paulina del Valle ölébe hajtotta, és a felesége azzal próbálta tartani benne a lelket,
hogy: „Ne halj már meg, Feliciano, egy özvegyasszonyt nem hívnak meg sehova…
Lélegezz már, hé! Ha lélegzel, megígérem, hogy még ma leveszem a reteszt a
szobám ajtajáról.” Úgy tartja a fáma, hogy Felicianónak még sikerült elmosolyodnia,
mielőtt a szíve felmondta volna a szolgálatot. Számtalan képünk van erről a
robusztus és vidám chilei férfiról; könnyű őt elképzelni élőben, mert sohasem vett fel
mesterséges pózt a festő vagy a fotográfus előtt, hanem olyan volt, mintha
természetes mozdulat közben kapták volna el. Nevetés közben kivillantotta
cápafogsorát, széles gesztusokkal kísérte a beszédét, és olyan magabiztos
kevélységgel járt-kelt, mint egy kalóz. Amikor meghalt, Paulina del Valle
összeomlott, és mély búskomorságában nem tudott elmenni sem a temetésre, sem a
számtalan megemlékezésre, amelyet a városban tartottak. Mivel mindhárom fia
távol volt, Williams főlakájra és az ügyvédekre hárult a feladat, hogy elintézzék a
formaságokat. A két kisebbik fiú néhány hét múlva hazautazott, de Matías egészségi
állapotára hivatkozva Németországot járta, és nem sietett vissza, hogy anyja mellett
legyen. Paulina életében először elvesztette incselkedő kedvét, étvágyát és
érdeklődését a számviteli könyvek iránt, nem ment ki az utcára, és napokig fel sem
kelt az ágyból. Senki előtt nem mutatkozott ebben az állapotban, csak szobalányai és
Williams szereztek tudomást mély gyászáról, de a főlakáj úgy tett, mintha észre sem
venné, és tisztes távolságból várta, hogy segítsen, ha kell. Paulina egy délutánon
véletlenül megtorpant az óriási aranykeretes tükör előtt, amely a fürdőszobája falát
ékesítette, és rádöbbent, mivé változott: kövér és ápolatlan boszorkánnyá, akinek
kicsiny teknősbékafején őszes hajcsimbókok meredeztek. Felsikított ijedtében. Nincs
az a férfi a világon, Felicianót is beleértve, aki megérdemelné ezt az áldozatot,
állapította meg. Leért a kút fenekére, ideje volt, hogy lábával nagyot dobbantson és a
felszínre rugaszkodjon. Csengetett a szobalányoknak, hogy készítsék elő a fürdőjét,
és hívatta a fodrászt. Attól a naptól fogva vasakarattal gyűrte le a gyászt, és ehhez a
süteményhegyeket meg a hosszas fürdőzéseket hívta segítségül. Mindennap késő
estig terpeszkedett édességgel teli szájjal a kádban, és elérte, hogy nem sírt többet.
Karácsonykor jelentős súlytöbblettel és kifogástalan külsővel lépett elő magányából,
és amikor látta, hogy nélküle is zavartalanul ment előre a világ, és senkinek sem
hiányzott, még inkább elhatározta, hogy talpra áll. Őt senki nem söpörheti félre,
tökélte el magában, hatvanéves múlt, de még további harmincat fog megélni, akár
úgy is, hogy pokollá teszi mások életét. Néhány hónapig gyászruhában járt, ez volt a
legkevesebb, amit megkívánt a Feliciano iránti kegyelet, de Paulina tudta, hogy férje
nem szívesen látná őt egy görög tragédia özvegyasszonyaként, aki egész hátralevő
életére fekete rongyokba bújik. Az új évre betervezett magának egy
pasztellszínekből álló ruhatárat és egy európai kéjutazást. Mindig szeretett volna
eljutni Egyiptomba, de Felicianónak az volt a véleménye, hogy abban a homokkal és
múmiákkal teli országban háromezer éve történt az utolsó érdekes dolog. Most,
hogy már egyedül volt, Paulina valóra válthatta az álmot. De csakhamar észre kellett
vennie, hogy miután megváltozott a társadalmi helyzete, a San Franciscó-i társaság
mélységesen lenézi őt. Az összes pénze sem volt elég, hogy megbocsássák neki dél-
amerikai származását és azt, hogy egy szakácsnő kiejtésével beszél angolul. A tréfás
jóslat beteljesült: sehova sem hívták meg, nem ő volt a díszvendég a fogadásokon,
nem kérték fel, hogy kórházat adjon át vagy emlékművet avasson fel, neve eltűnt a
társasági rovatból, és alig köszöntek rá az Operában. Kizárták maguk közül.
Mindennek tetejébe az üzletet is nehéz volt folytatnia, mert férje halála után nem
volt, aki képviselje őt a banki tranzakciókban. Miután részletes számadást végzett a
helyzetéről, megállapította, hogy fiai gyorsabban szórják a pénzt, mint ahogy ő
megkeresi, fűnek-fának tartozik, ráadásul Feliciano közvetlenül a halála előtt rossz
befektetéseket csinált, anélkül hogy kikérte volna a véleményét. Nem volt már olyan
gazdag, ahogy képzelte, de távol állt tőle, hogy elcsüggedjen. Meghagyta
Williamsnek, hogy egy lakberendezővel újíttassa fel a szalonjait, fogadjon
mesterszakácsot, aki egy sor lakomát állít össze az újév köszöntésére, kerítsen egy
utazási ügynököt, akivel megbeszélheti az egyiptomi utat, és hozasson szabót, hogy
elkészítse az új ruháit. Ezzel foglalatoskodott: katasztrófaelhárító intézkedésekkel
küzdötte le az özvegység ijedelmét, amikor házában megjelent egy puplinruhás,
csipkesapkás és lakkcipős kislány, akit egy gyászba öltözött asszony vezetett. Eliza
Sommers volt az, és unokája, Aurora, akiket Paulina del Valle öt éve látott utoljára.
– Elhoztam a kislányt, Paulina, ahogy kérte – mondta szomorúan Eliza.
– Szent isten, mi történt? – kiáltott fel Paulina del Valle meglepve.
– Meghalt a férjem.
– Szóval mindketten megözvegyültünk… – suttogta maga elé Paulina.
Eliza Sommers elmondta, hogy nem tud vigyázni a kislányra, mert Kínába kell
vinnie Tao Csien holttestét, ahogy megígérte neki. Paulina del Valle behívatta
Williamst, és megkérte, hogy amíg beszélnek, vigye ki a kislányt a kertbe, és
mutassa meg neki a pávákat.
– Mikor jön vissza, Eliza? – kérdezte Paulina.
– Nagyon sokáig elhúzódhat az út.
– Nem szeretnék összebarátkozni a kislánnyal, hogy aztán néhány hónap múlva
visszaadjam. Megszakadna a szívem.
– Ígérem, hogy nem kell megtennie, Paulina. Ön sokkal jobb jövőt biztosíthat az
unokámnak, mint én. Nem tartozom sehova. Tao nélkül nincs értelme, hogy a kínai
negyedben éljek, az amerikaiak között sincs maradásom, Chilébe sem mehetek.
Mindenütt idegen vagyok, de Laj-mingnek gyökerek kellenek, jó család és rendes
neveltetés. Ezt valójában Severo del Vallénak, a törvényes apának kéne elintéznie, de
ő messze van, és már megszülettek a saját gyerekei. Úgy gondoltam, hogy mivel ön
mindig magának szerette volna a kislányt…
– Nagyon jól tette, Eliza! – szakította félbe Paulina.
Az asszonyság végighallgatta, milyen tragédia történt Eliza Sommersszel, és
alaposan kikérdezte az Aurorára vonatkozó részleteket is, kezdve azzal, hogy miféle
szerepet játszott a dologban Severo del Valle. Nem tudni, hogyan, de lassan
elpárolgott a mérge meg a büszkesége, és meghatottan ölelte át az asszonyt, akit pár
perce még a legnagyobb ellenségének tartott: hálás volt azért a bámulatra méltó
nagylelkűségért, amellyel Eliza átangedte neki az unokáját. Megesküdött, hogy igazi
jó nagymamája lesz a kislánynak, bár biztos nem lesz hozzá annyira méltó, mint
Eliza és Tao, de egész hátralevő életét annak szenteli, hogy vigyázzon Aurorára, és
boldoggá tegye. Mától fogva nincs ennél fontosabb feladata a világon.
– Laj-ming okos kislány. Nemsokára megkérdezi, ki az apja. Mostanáig azt hitte,
hogy az apja, a nagyapja, a legjobb barátja és Isten egy és ugyanaz a személy: Tao
Csien – mondta Eliza.
– Mit mondjak, ha megkérdezi?
– Az igazságot. Mindig azt a legkönnyebb megérteni – tanácsolta Eliza.
– Hogy vér szerint Matías az apja, de a törvény szerint Severo del Valle?
– Miért ne? És azt is mondja meg neki, hogy az anyja Lynn Sommers volt, egy
jólelkű és gyönyörűszép nő – tette hozzá Eliza halk, elcsukló hangon.
A két nagymama ott helyben megállapodott, hogy ha meg akarják óvni a kislányt
a további zavaros gondolatoktól, örökre el kell szakítani őt az anyai nagyszülőktől,
és nem szabad hagyni, hogy Aurora kapcsolatba kerüljön akár a kínai nyelvvel, akár
a múltjával. Ötéves korában az ember még nem gondolkodó lény; idővel a kis Laj-
ming elfelejti származását és a megrázó eseményeket. Eliza Sommers megígérte,
hogy semmi módon nem keresi többé a kapcsolatot az unokájával, Paulina del Valle
pedig, hogy úgy fogja szeretni Aurorát, mint a saját kislányát, akire annyira vágyott
hiába. Futó öleléssel búcsúztak el, és Eliza a személyzeti ajtón távozott, hogy az
unokája ne lássa elmenni.

Szívből sajnálom, hogy ez a két jó asszony, Eliza Sommers és Paulina del Valle
úgy határoztak a sorsom felől, hogy engem teljesen kihagytak a döntésből. Paulina
mama ugyanazzal az egetverő önbizalommal, amellyel tizennyolc évesen, kopaszra
nyírt fejjel megszökött a kolostorból, hogy a kedveséé legyen, majd huszonnyolc
évesen vagyont halmozott fel őskori jégtömböket fuvarozva a tengeren, most
elhatározta, hogy kitörli emlékezetemből a múltat. És ha a sors nem vesz váratlan
fordulatot, az utolsó pillanatban keresztülhúzva nagyanyám számításait, sikerült is
volna neki. Híven őrzöm róla az első benyomásaimat. Emlékszem, amint belépek a
dombtetőn álló kastélyba, végighaladok a kerteken, amelyekben tavacskák tükre
csillog, és gondosan lenyírt bokrok sorakoznak, látom a márványlépcsőt, melynek
két oldalán életnagyságú bronzoroszlánok állnak, a sötét, kettős szárnyú fakaput és
a hatalmas előcsarnokot, amelyet megvilágít a tetőn csillogó hatalmas kupola színes
ablakainak fénye. Sohasem voltam még ilyen helyen, és legalább annyira féltem,
mint amennyire csodálkoztam. Kisvártatva egy aranytrónus előtt találtam magam,
ahol Paulina del Valle ült, mint egy királynő. Sokszor láttam később ugyanebben a
trónszékben, ezért nem nehéz elképzelnem, milyen volt az első napon: ékszerek
tömkelege borította, és annyi selyem volt rajta, hogy függönyt lehetett volna varrni
belőle. Az egész világ eltörpült mellette. Gyönyörű hanga volt, természetes
eleganciája, és hófehér, egyenletes fogsora, amely porcelánból készült, és egy
technikus kezét dicsérte. Akkoriban már biztos őszült a haja, de ugyanolyan
gesztenyebarnára festette, mint ifjúkorában, és olyan rafinált módon egészítette ki a
vendéghajakkal, hogy kontya valóságos toronynak látszott. Sohasem láttam még
olyan fenséges teremtményt. Paulina asszony méretében és stílusában is tökéletesen
illett lakhelyéhez. Most, hogy végre tudom, mi történt azokban a napokban, amelyek
megelőzték találkozásunkat, világos előttem, hogy igazságtalan volna csupán
félelmetes nagyanyámat okolnom a riadalmamért; amikor az ő házába kerültem,
már benne volt a poggyászomban a félelem, csakúgy, mint a kis bőrönd és a kínai
baba, amelyekbe kétségbeesetten kapaszkodtam. Williams végigvezetett a kerten,
leültetett egy üresen kongó ebédlőben egy fagylaltkehely elé, aztán bevitt az
akvarellterembe, ahol azt hittem, Eliza nagyanyám fog várni rám, de ehelyett
Paulina del Vallét találtam ott, aki óvatosan közelített hozzám, mintha kerge
macskát akarna megfogni, aztán azt mondta, hogy nagyon szeret, és hogy ezután
ebben a nagy házban fogok élni, sok babám lesz, meg pónilovam és hintóm.
– És én vagyok a nagymamád – tette hozzá.
– Hol az igazi nagymamám? – kérdeztem az elmondásuk szerint.
– Én vagyok az igazi nagymamád, Aurora. A másik hosszú útra ment – felelte
Paulina.
Akkor futásnak eredtem, végigszaladtam a kupolás előcsarnokon, eltévedtem a
könyvtárban, aztán az ebédlőben találtam magam, és az asztal alá bújtam, ahol a
zavarodottságtól elnémulva összekucorodtam. Roppant nagy asztal volt az, zöld
márványlappal és kariatidákat mintázó faragott lábakkal: nem lehetett
megmozdítani. Mindjárt odaért Paulina del Valle, Williams és néhány cseléd,
megpróbáltak kicsalogatni, de amint hozzám értek, úgy siklottam ki a kezeik közül,
mint egy angolna. „Hagyja csak, asszonyom, majd kijön magától”, javasolta
Williams, de miután órák teltek el, és én még mindig makacsul kitartottam az asztal
alatt, hoztak egy újabb adag fagylaltot, egy párnát és egy takarót. „Majd ha elalszik,
kivesszük”, mondta Paulina del Valle, de én nem aludtam el, hanem magam alá
pisiltem, jól tudva, hogy csúnya dolgot teszek, de hát túl ijedt voltam ahhoz, hogy
mosdót keressek. Akkor is az asztal alatt maradtam, amikor Paulina megvacsorázott;
rejtekhelyemről jól láttam elefántlábait, piciny szaténcipellőit, amelyekre ráomlottak
a vastag háj gyűrűk, és láttam a felszolgáló inasok fekete nadrágját is. Paulina
emberfeletti erőfeszítéssel lehajolt néha, és rám kacsintott, de én válaszul a térdem
mögé rejtettem az arcomat. Halálosan kimerültem, farkaséhes voltam, és vécére is
kellett mennem, de büszkeségem nem volt kisebb Paulináénál, ezért nem adtam meg
egykönnyen magam. Aztán Williams bekúszott az asztal alá egy tálcával, amelyen a
harmadik fagylaltkehely mellett keksz is volt, meg egy nagy szelet csokoládétorta.
Megvártam, amíg Williams eltűnik, és amikor már biztonságban éreztem magam,
nekiláttam volna az evésnek, de minél jobban nyújtóztam a tálcáért, annál
messzebbre került, mert a főlakáj továbbhúzta egy madzaggal. Mire végül sikerült
lekapnom egy kekszet, már kint voltam a rejtekhelyről, de rajtam kívül senki sem
maradt az ebédlőben, ezért nyugodtan bekebelezhettem zsákmányomat, és
visszamenekülhettem az asztal alá, amikor zajt hallottam. Ugyanez ismétlődött
néhány óra múlva, amikor megvirradt, de a mozgó tálca nyomában most már
egészen az ajtóig jutottam, ahol Paulina del Valle várt rám egy sárga szőrű
kiskutyával, és mindjárt a kezembe is adta.
– Tessék, Aurora, ő a tiéd. Ez a kutyus is egyedül van, és nagyon fél – mondta.
– Engem Laj-mingnek hívnak.
– A neved Aurora del Valle – felelte határozottan Paulina.
– Hol van a vécé? – suttogtam keresztbe tett lábbal.
Hát így kezdődött a kapcsolatom ezzel a monumentális nagyanyával, akit a sors
az utamba vezérelt. A sajátja mellett lévő szobát adta nekem, és megengedte, hogy a
kiskutyával aludjak, akit a színe után Karamellának neveztem el. Éjfélkor a fekete
pizsamás gyerekek rémálmával ébredtem, és hanyatt-homlok rohantam át Paulina
del Valle legendás nyoszolyájába, mint azelőtt minden hajnalban a nagyapám mellé,
hogy kényeztessen. Hozzászoktam, hogy Tao Csien erős karjai zárnak magukba,
semmi sem tudott úgy megnyugtatni, mint az ő tengerillata és édes kínai
duruzsolása, amelyet félálomban mormolt el. Nem tudhattam, hogy jól nevelt
gyerek nem lép a felnőttek hálószobájába, arról nem is beszélve, hogy az ágyukba
másszon, én a közvetlen kapcsolat légkörében nevelkedtem, anyai nagyszüleim
csókjainak tengerében, szüntelen ringatózva karjaikban, nem ismerve más
vigasztalást vagy nyugalmat, mint az ölelést. Paulina del Valle megbotránkozva
taszított el magától, mire én elnyújtottan sírni kezdtem, a szegény kiskutyával
együtt, és valószínűleg olyan szánalmas látványt nyújtottunk mind a ketten, hogy
nagyanyám végül magához intett bennünket. Az ágyába ugrottam, és a fejem
búbjáig felhúztam a takarót. Azt hiszem, mindjárt álomba is merültem,
mindenesetre arra ébredtem reggel, hogy odabújok Paulina hatalmas, gardéniaillatú
kebléhez, és a lábamhoz dörgölőzik a kiskutya. Az első dolgom az volt abban a
delfinekkel és sellőkkel ékesített firenzei ágyban, hogy megkérdezzem, hol vannak a
nagyszüleim, Eliza és Tao. Keresni kezdtem őket az egész házban és a parkban,
aztán leültem a kapu elé, és vártam, hogy értem jöjjenek. Így ment ez az egész héten,
hiába halmozott el Paulina játékokkal, sétákkal és kényeztetéssel. Szombaton aztán
megszöktem. Sohasem voltam még egyedül az utcán, és nem tudtam, hol vagyok, de
az ösztönöm azt súgta, hogy lefelé kell mennem a hegyről, így jutottam el San
Francisco központjáig, ahol órákig bolyongtam rémülten, míg végül meg nem láttam
néhány kínait, akik mosni való ruhát vittek egy kordén, és tisztes távolból követni
kezdtem őket, mert Lucky bácsira hasonlítottak. Chinatown felé mentek – ott volt a
város összes mosodája –, és amint beléptem az ismerős negyedbe, biztonságban
éreztem magam, bár nem tudtam az utcák nevét, és azt sem, hogy merre laknak a
nagyszüleim. Amúgy is visszahúzódó kislány voltam, most meg nagyon féltem,
ezért nem kértem segítséget senkitől, csak vaktában kóboroltam, követve az
ételszagot, a kínai nyelv dallamát és a megannyi boltocska fényeit, amelyeket
annyiszor láttam régen, amikor Tao Csien kezét fogva jártam a környéket. Egyszer
csak úrrá lett rajtam a fáradtság, és egy régi épület ajtajában lefeküdtem aludni. Arra
ébredtem, hogy egy vénasszony ráncigál, és dörmög hozzám. Homloka közepén
szénnel pingált vékony szemöldök volt, amitől úgy nézett ki, mint egy maskara.
Felsikoltottam, de már nem tudtam kitépni magam a kezéből, olyan erősen szorított.
A levegőbe emelt – én dühösen rúgkapáltam –, és egy nyomorúságos odúba vitt,
majd rám zárta az ajtót. Orrfacsaró bűz terjengett odabent, rosszul lettem a félémtől
és az éhségtől, hányni kezdtem. Fogalmam sem volt, hol vagyok. Amint
összeszedtem magam a rosszullét után, torkom szakadtából hívni kezdtem a
nagyapámat, mire visszajött a banya, és úgy felpofozott, hogy elállt a lélegzetem,
mert engem még sohasem vert meg senki. Azt hiszem, inkább meglepetést éreztem,
mint fájdalmat. Az öregasszony kantoni nyelvjárásban rám förmedt, hogy ha nem
fogom be a szám, megver egy bambuszbottal, aztán levetkőztetett, tetőtől talpig
átvizsgált, tüzetesen megnézte a számat, a fülemet és a lábam közét, aztán tiszta
ruhát adott rám, és elvitte a piszkosat. Ismét egyedül maradtam a szobácskában,
amely lassan sötétbe borult, ahogy az egyetlen szellőzőnyílásban homályosulni
kezdett a fény.
A félelem a mai napig sem múlt el bennem, huszonöt év telt el, de még mindig
végigfut a hátamon a hideg, ha azokra a végeérhetetlen órákra gondolok. Akkoriban
sohasem láttak egyedül kislányt Chinatown utcáin, a családok szigorúan őrizték
őket, mert minden óvatlan pillanatban eltűnhettek a gyermekprostitúció feneketlen
poklában. Én még kicsi voltam ehhez, de gyakran előfordult, hogy ilyen kislányokat
raboltak el vagy vásároltak meg, hogy zsenge koruktól ráneveljék őket a
legvisszataszítóbb perverziókra. A vénasszony csak akkor jött vissza, amikor már
teljesen sötét volt, de most egy fiatalabb férfi is volt vele. Egy lámpa fényénél
megvizsgáltak, aztán hevesen vitatkozni kezdtek kantoni nyelven, amit ismertem
ugyan, de most alig értettem, mert halálosan fáradt voltam, és féltem. De mintha
többször is kivettem volna a szövegből a nagyapám, Tao Csien nevét. Kimentek, és
megint egyedül maradtam, reszketve a hidegtől és a félelemtől. Amikor ismét kinyílt
az ajtó, elvakított a lámpa fénye, a saját nevemet hallottam kínaiul, Laj-ming, és
felismertem Lucky bácsikám összetéveszthetetlen hangját. A karjába vett, de én már
nem tudtam semmiről, úgy elaléltam a megkönnyebbüléstől. Nem is emlékszem
sem a kocsiutazásra, sem arra a pillanatra, amikor újra a Nob Hill-i kastélyban
találtam magam, Paulina mama előtt. Arra sem emlékszem, mi történt a következő
hetekben, mert bárányhimlővel ágynak estem; nagyon zavaros idők voltak azok, tele
változással és ellentmondással.
Most, hogy végre elvarrhatom múltam szabadon lógó szálait, egészen biztosan
állíthatom, hogy Lucky bácsikám szerencséje mentette meg az életemet. A
vénasszony, aki elrabolt az utcáról, a helyi tung képviselőjéhez fordult, hiszen a kínai
negyedben semmi sem történhetett a bandák tudta és beleegyezése nélkül. Az egész
kínai közösség a tung-ok fennhatósága alatt állt. Zárt és szigorú szervezetek voltak
ezek, hűséget és dézsmát követeltek tagjaiktól, ennek fejében pedig védelmet
nyújtottak, munkalehetőségeket, meg azt az ígéretet, hogy ha amerikai földön hal
meg a védencük, visszaviszik a holttestét Kínába. A férfi sokszor látott már engem a
nagyapám kezét fogva, és szerencsés véletlen folytán ugyanahhoz a tung-hoz
tartozott, amelyhez Tao Csien. Ő hívta oda a bácsikámat. Lucky először arra
gondolt, hazavisz magával, hogy ifjú felesége viselje gondomat, akit Kínából rendelt
katalógus alapján, de aztán mindjárt eszébe jutott, hogy tiszteletben kell tartania a
szülei akaratát. Eliza nagyanyám, miután Paulina del Valle gondjaira bízott, elment
Hongkongba eltemetni a férjét. Tao Csien és ő mindig úgy gondolták, hogy San
Francisco kínai negyede túl szűk lenne nekem, mert az én hazám az egész Egyesült
Államok. Lucky Csien ugyan nem értett egyet ezzel a gondolattal, de nem szegült
szembe szülei akaratával, és miután kifizette elrablóimnak a kialkudott összeget,
visszavitt Paulina del Valle kastélyába. Csak húsz évvel később láttam viszont,
amikor felkerestem, és tisztáztam vele múltam hiányzó részleteit.

Apai nagyszüleim büszke famíliája harminchat évig élt San Franciscóban, de alig
hagytak nyomot maguk után. Megpróbáltam felkutatni az emléküket. A Nob Hill-i
kastély ma szálloda, senki sem tudja, kik voltak az eredeti tulajdonosok. Amikor a
könyvtárban a régi újságokat lapozgattam, többször találkoztam a család nevével a
társasági rovatban, és rábukkantam a Köztársaság-szobor történetére és anyám
nevére is. Ezenkívül találtam egy rövid híradást Tao Csien nagyapám haláláról, egy
ékesszóló nekrológot egy bizonyos Jacob Freemont tollából, és az Orvosi Társaság
részvétnyilvánítását, amelyben megköszönik Tao Csiennek, hogy a hagyományos
kínai gyógyászattal hozzájárult a nyugati orvostudományhoz. Nem akármilyen
dicsőség volt ez, mert akkoriban Chinatown lakosságát észre sem vették, és a
kínaiak az amerikai közvélemény tudta nélkül születtek, éltek és haltak. De Tao
Csien hírneve átlépte Chinatown, sőt Kalifornia határait, és még Angliáig is eljutott,
ahol nagyapám több előadást tartott az akupunktúráról. Ha nem volnának ezek az
írásos bizonyítékok, történetem legtöbb szereplőjét már rég elsodorták volna a
csalóka emlékezet szelei.
Az, hogy Chinatownba szöktem anyai nagyszüleim nyomában, még jobban
megerősítette Paulina del Valle alakuló elhatározását, hogy visszatér Chilébe.
Nagyanyám belátta, hogy sem a pompázatos estélyek, sem a többi fényűzés nem
fogja őt visszaemelni abba a társadalmi helyzetbe, amelyet férje mellett élvezett.
Öregedett már, és egyedül volt, távol a fiaitól, a rokonaitól, az anyanyelvétől és a
szülőhazájától. A pénze már nem volt elég ahhoz, hogy fenntartsa megszokott
életvitelét a negyvenöt szobás kastélyban, ám Chilében még mindig dúsgazdagnak
számított, mert ott minden olcsóbb volt. És mindennek tetejébe az ölébe pottyant ez
a furcsa kis unoka is, akit teljesen el kellett szakítani kínai múltjától, ha chilei
úrikisasszonyt akart nevelni belőle. Paulina gondolni sem akart arra, hogy esetleg
újra megszökhetek, ezért felfogadott egy angol nevelőnőt, aki éjjel-nappal vigyázott
rám. Lemondta az egyiptomi utat és az újévi lakomákat is, de a ruhatára
összeállítását megsürgette, és módszeresen megosztotta a vagyonát az Egyesült
Államok és Anglia között. Chilébe csak annyi pénzt utalt át, amennyi az
átköltözéshez kellett, mert zavarosnak találta a politikai helyzetet. Hosszú békülő
levelet írt unokaöccsének, Severo del Vallénak, amelyben elmondta, mi történt Tao
Csiennel, és azt is, hogy Eliza rábízta a kislányt, ezenkívül részletesen taglalta,
milyen előnyök származnak abból, ha továbbra is ő neveli az unokáját. Severo del
Valle belátta, hogy igaza van, és elfogadta az ajánlatot, hiszen neki úgyis volt már
két gyermeke, és a felesége a harmadikat várta, de törvényes gyámnak nem nevezte
ki Paulinát, bárhogy is szerette volna.
Paulina del Valle ügyvédei segítettek rendbe tenni a pénzügyeket és eladni a
kastélyt, Williams főlakáj pedig kézbe vette a gyakorlati teendőket, amelyekkel a
család délre költözése járt. Becsomagoltatta az asszonyság minden tulajdonát, mert
Paulina semmit nem adott el, nehogy a rossz nyelvek azt mondják, a szükség vitte
rá. Úgy tervezték, hogy a nagyanyám, én, az angol nevelőnő és a legközelibb
alkalmazottak egy utasszállító hajón elutazunk Chilébe, aztán Williams utánunk
küldi a poggyászt, és szabadon dönt az életéről a mesés csekkel a zsebében, amelyet
angol fontban kap, hálából a hűséges szolgálatért. Az utazás lebonyolítása lett volna
Williams utolsó megbízatása, de egy héttel azelőtt, hogy Paulina elindult volna,
engedélyt kért, hogy négyszemközt beszélhessen vele.
– Bocsásson meg, asszonyom, de megkérdezhetném, miért veszítettem el a
bizalmát?
– Miről beszél, Williams? Tudja, milyen sokra tartom, és milyen hálás vagyok
magának.
– Mégsem kíván magával vinni Chilébe…
– No de az isten szerelmére! Ez eszembe sem jutott! Mihez kezdhetne Chilében
egy angol főlakáj? Senki sem tart olyat. Mindkettőnket kinevetnének. Megnézte már
a térképet? Chile nagyon messze van, senki sem beszél ott angolul, kész gyötrelem
lenne az élete. Nincs jogom ahhoz, hogy ilyen áldozatot várjak el magától, Williams.
– Engedelmével, asszonyom, az öntől való elválás jóval nagyobb áldozat lenne
nekem.
Paulina del Valle szeme kikerekedett a meglepetéstől, úgy bámult az
alkalmazottjára. Most vette először észre, hogy Williams több, mint egy fekete
frakkba és fehér kesztyűbe bújt gépezet. Egy ötvenes férfi állt előtte, akinek széles
válla, megnyerő arca, rőt hajkoronája és átható pillantása volt; a keze durva, mint
egy rakodómunkásé, és a fogait sárgára festette a nikotin, bár Paulina sohasem látta
dohányozni vagy bagót köpni. Mérhetetlen hosszú ideig hallgattak, az asszonyság
fürkészőn tekintett a főlakájra, az meg rezzenéstelen arccal állta a pillantását.
– Asszonyom, nem kerülték el a figyelmemet azok a nehézségek, amelyeket az
özvegység okozott önnek – mondta végül Williams a szokásos, visszafogott
modorában.
– Gúnyolódik? – mosolyodott el Paulina.
– Mi sem állna távolabb tőlem, asszonyom.
– Aha – köszörülte meg a torkát Paulina, a hosszú szünet után, amely a főlakáj
válaszát követte.
– Most nyilván azon gondolkozik, miért mondtam ezt – szólalt meg Williams.
– Mondjuk úgy, hogy felkeltette a kíváncsiságomat.
– Az jutott eszembe, hogy ha nem mehetek Chilébe az ön főlakájaként, talán nem
lenne olyan rossz ötlet, ha úgy próbálnám meg, mint a férje.
Paulina del Valle azt hitte, megnyílik alatta a föld, és ő székestül, mindenestül
zuhanni kezd a mélybe. Az első gondolata az volt, hogy ennek az embernek
megzakkant valami az agyában, más magyarázatot nem nagyon lehetett találni az
ötletére, de amikor szemügyre vette Williams méltóságos és nyugodt arcát, lenyelte
a szitkokat, amelyek a nyelvére tolultak.
– Engedje meg, asszonyom, hogy megvilágítsam az álláspontomat – folytatta a
főlakáj. – Természetesen nem áll szándékomban érzelmi téren is gyakorolni a
házastársi kötelességeket. A vagyonát sem kívánom megszerezni, biztonságban
tudhatja, és ez irányban megteheti a megfelelő jogi lépéseket. Az ön mellett betöltött
szerepem kizárólag az eddigiekre korlátozódna: mindenben segítek önnek, amiben
lehetséges, a legnagyobb diszkrécióval. Feltételezem, hogy egy egyedülálló hölgy
Chilében is sok kellemetlenséggel szembesül, éppúgy, mint a világ többi részén.
Boldog lennék, ha kiállhatnék ön mellett.
– És ön mit nyerne ezzel az egyezséggel? – kérdezte Paulina, nehezen leplezve a
gúnyos felhangot.
– Egyfelől tiszteletet. Másfelől, mit is tagadjam, amióta tervbe vette, hogy elutazik,
félek, hogy nem látom többé. A fél életemet ön mellett éltem le, túlságosan is
hozzászoktam.
Paulina egy újabb örökkévalóságig elnémult, és alaposan végiggondolta főlakája
nem mindennapi ajánlatát. Úgy, ahogy megfogalmazta, jó üzletnek látszott,
amelyből mindkettőjüknek haszna származik: Williams olyan magas színvonalon
élhet, ahogy másképp nem lenne módjában, ő maga pedig, ha jól megnézi, egy igen
előkelő kinézetű emberrel mutatkozhat. Williams első látásra tőrőlmetszett brit
arisztokratának látszik. Paulina elképzelte chilei rokonainak megnyúlt képét meg a
nővéreit, amint elemészti őket a sárga irigység, és menten felkacagott.
– Ön legalább tíz évvel és harminc kilóval elmarad mögöttem. Nem fél, hogy
kinevetik? – kérdezte, a nevetéstől rázkódva.
 – Én nem. Es asszonyom nem fél olyasvalakivel mutatkozni, mint én?
– Semmitől sem félek ebben az életben, és imádok polgárt pukkasztani. Mi a
keresztneve, Williams?
– Frederick.
– Frederick Williams… Szép név, és felettébb arisztokratikus.
– Sajnálatos, hogy ez az egyetlen arisztokratikus vonásom – mosolygott Williams.
Így történt, hogy egy hét múlva Paulina del Valle frissen felavatott férjével,
fodrászával, a nevelőnővel, két szobalánnyal, egy inassal és velem fölszállt a New
York-i vonatra, ott pedig egy Európába tartó utasszállító hajón foglaltunk helyet a
csomagjainkkal együtt. Karamellát is magunkkal vittük, aki abban a fejlődési
szakaszban volt, amikor a kiskutyák mindennel üzekedni akarnak, ami az útjukba
kerül, és ez alkalommal nagyanyám rókaprém stólája keltette fel a figyelmét. A
stólán egész rókafarkak lógtak körbe-körbe, és Karamella, aki értetlenül állt megadó
viselkedésük előtt, amellyel szerelmes közeledését fogadták, bánatában szétcincálta
őket. Paulina del Valle tombolt mérgében, és majdnem a vízbe dobta a kutyát a
stólával együtt, de én úgy megrettentem ettől, hogy végül mindkét áldozat ép bőrrel
úszta meg a dolgot. Nagyanyám egy három kajütből álló lakosztályt foglalt el, míg
Williams egy ugyanakkorát a folyosó másik végén. Paulina azzal szórakoztatta
magát, hogy egész nap evett, minden eseményhez átöltözött, számtant tanított
nekem, hogy később rám bízhassa a könyvvitelt, és a család történetét mesélte, hogy
tudjam, honnan származom, de az apám személyéről egy szót sem ejtett, mintha
szűznemzéssel csöppentem volna a Del Valle klánba. Ha apámról és anyámról
kérdeztem, csak annyit mondott, hogy meghaltak, de ez nem számít, mert egy olyan
nagymamával, mint ő, mindenem megvan. Frederick Williams eközben bridzselt és
angol lapokat olvasott, mint a többi úriember az első osztályon. Pofaszakállt
növesztett, és hullámos szakállt, amelynek a hegyét brillantinnal kente be, hogy
méltóságteljesebbnek hasson, ezenkívül gyakran rágyújtott a pipára és a kubai
szivarokra is. Töredelmesen megvallotta Paulinának, hogy megrögzött dohányos, és
főlakáji hivatásában az volt a legnehezebb, hogy mások előtt tartózkodnia kellett
káros szenvedélyétől, de most végre nyugodtan élvezheti a dohányt, és sutba
vághatja a mentacukorkákat, amelyeket nagy tételben vásárolt, és mostanra már
kilyukasztották a gyomrát. Azokban az időkben a jól szituált úriemberek nagy
pocakkal és dupla tokával feszítettek, így Williams vékony, kisportolt alakja
feltűnést keltett a társaságban, de pallérozott modora sokkal meggyőzőbb volt, mint
nagyanyám fellépése. Esténként, mielőtt együtt lementek volna a bálterembe,
beköszöntek a kajütbe, ahol én és a nevelőnő aludtunk. Feledhetetlen látványt
nyújtottak ők ketten: Paulina, akit fodrásza fésült be és sminkelt ki, estélyi ruhájában
és ékszerektől csillogón, mint egy túlsúlyos bálvány, és mellette Williams, az elegáns
herceg. Néha bekukucskáltam a bálterembe, és ámulva figyeltem őket: Frederick
Williams olyan biztos kézzel vezette Paulina del Vallét a táncparketten, mint aki már
hozzászokott a nehéz bálák mozgatásához.

Egy év múlva érkeztünk meg Chilébe, amikor nagyanyám halódó üzletébe új

életet lehelt a cukorspekuláció, amelyet még a csendes-óceáni háború alatt eszelt ki.
Elmélete helyesnek bizonyult: az emberek rossz időkben valóban több édességet
fogyasztanak. Érkezésünk egybeesett a csodálatos Sarah Bernhardt színházi
fellépésével, amelyben leghíresebb szerepét, a kaméliás hölgyet adta elő. A
színésznő nálunk nem hatotta meg úgy a közönséget, mint a művelt világ egyéb
részein, mert az álszent chilei társadalom elutasította a tüdőbajos kurtizánt, és
természetesnek tartotta, hogy a „mit mondanak majd az emberek” jegyében
feláldozza magát a szeretőjéért; nem is értették, mire föl annyi hűhó és hervadt
kamélia emiatt. A díva meg volt győződve arról, hogy Chile a súlyos szellemi
fogyatékosok országa, és ebben a véleményében Paulina del Valle is osztozott.
Nagyanyám több európai várost bejárt kíséretével, bár az egyiptomi álmot nem
valósította meg, mert nem hitte, hogy van olyan teve, amely elbírná az ő súlyát,
márpedig akkor gyalog kellett volna végiglátogatnia a piramisokat a lávaforróságú
nap alatt. 1886-ban hatéves voltam, a kínai, az angol és a spanyol nyelv zagyva
keverékét beszéltem, de már ismertem a négy számtani alapműveletet, és
boszorkányos gyorsasággal váltottam át a francia frankot angol fontra, az angol
fontot német márkára vagy olasz lírára. Már nem sírtam minduntalan Tao papáért és
Eliza mamáért, de a megmagyarázhatatlan rémálmok továbbra is gyötörtek. Fekete
üresség volt az emlékeimben, amely sohasem távozott; mindig fenyegetett, nem
tudtam leírni, mert nem ismertem, és rettegtem tőle, főleg sötétben, vagy ha tömegbe
kerültem. Nem tudtam elviselni, ha emberek vettek körül, olyankor mindig
őrjöngeni kezdtem, és csak Paulina mama medveölelése nyugtatott meg.
Hozzászoktam, hogy az ő ágyába menekülök, ha felriadok éjjel, így fejlődött ki
köztünk az a meghitt kapcsolat, amely – biztos vagyok benne – megmentett az
őrülettől és a félelemtől, amelybe egyébként belezuhantam volna. És mert vigaszt
kellett nyújtania nekem, Paulina del Valle csendben megváltozott, bár ez
mindenkinek elkerülte a figyelmét, kivéve Frederick Williamst. Nagyanyám
türelmesebb és kedvesebb lett, még fogyott is valamennyit, annyit szaladgált
utánam, és olyan sok dolga volt, hogy megfeledkezett a süteményevésről. Azt
hiszem, rajongott értem. Ezt minden álszerénység nélkül mondhatom, hisz Paulina
mama oly sok tanújelét adta ennek: segített, hogy az akkori körülményekhez képest
a legteljesebb szabadságban nevelkedjek, felkeltette a kíváncsiságomat, és
megmutatta nekem a világot. Nem tűrte sem az érzelgősséget, sem a nyavalygást,
„csak előre nézünk”, volt a jelszava. Gyakran megtréfált, néha otromba módon,
amíg meg nem tanultam, hogy vennem kell a lapot, és ez jellemző lett a
kapcsolatunkra. Egyszer egy gyíkot találtam az udvaron, amelyet összelapított egy
kocsikerék, és régóta lehetett már a tűző napon, mert egészen megkövesedett, és
ráfagyott az arcára a kétségbeesés. Felvettem és megőriztem, nem is tudva, minek,
aztán eszembe jutott a tökéletes megoldás. Éppen az íróasztalomnál ültem és a
számtanleckét írtam, amikor nagyanyám szórakozottan belépett a szobába; akkor
heves köhögést színleltem, mire Paulina odajött hozzám, és megveregette a hátamat.
Kétrét görnyedtem, a kezembe temettem az arcom, és a szerencsétlen asszony szeme
láttára a szoknyámra köptem a gyíkot. Paulina mama úgy megijedt a szörnyeteg
láttán, amely látszólag a tüdőmből jött fel, hogy lehuppant a földre, de aztán velem
együtt kacagott, és eltette a gyíkot emlékbe egy könyv lapjai közé. Nehéz megérteni,
hogy ez az erős asszonyság miért félt elmesélni az igazságot a múltamról. De talán
azért, mert hiába szállt szembe a konvenciókkal, sohasem tudta leküzdeni
osztályának előítéleteit. Meg akart védeni tőlük, ezért tartotta titokban előttem kínai
gyerekszobámat, anyám alacsony társadalmi rangját és azt, hogy valójában
törvénytelen gyermek vagyok. Ezenkívül semmi mást nem vethetek csodálatra
méltó nagyanyám szemére.
Európában megismertem Matías Rodríguez de Santa Cruz y del Vallét. Paulina
megszegte az egyezségét Eliza Sommersszel, és nem mondta meg az igazat: ahelyett,
hogy az apámként mutatta volna be őt, azt mondta, hogy Matías a bácsikám, hiszen
minden chilei gyereknek sok bácsikája van, a megfelelő korú rokonok és ismerősök
automatikusan beleesnek ebbe a kategóriába, és én a derék Williamst is Frederick
bácsinak szólítottam. Csak jóval később tudtam meg, hogy Matías az apám, amikor
hazatért Chilébe meghalni, és ő maga mondta el. A megjelenése nem tett rám
különösebb hatást: sovány volt, sápadt és jóképű, amikor ült, fiatalnak látszott, de
éveket öregedett, amikor megpróbált mozogni. Bottal járt, és mindenhová elkísérte
egy inas, aki kinyitotta előtte az ajtókat, segített neki felvenni a kabátját,
meggyújtotta a szivarjait, és a kezébe adta az asztalán mindig ott lévő pohár vizet,
mert Matías már nem tudta kinyújtani érte a karját. Paulina mama azt mondta, hogy
bácsikámnak ízületi gyulladása van, ami fájdalmas betegség, és az ember törékeny
lesz tőle, mint az üveg, ezért nagyon vigyázzak, ha a közelébe megyek. Nagyanyám
úgy halt meg évekkel később, hogy sose tudta meg: Matías betegsége nem ízületi
gyulladás volt, hanem szifilisz.
A Del Valle család halálra rémült, amikor Paulina megérkezett Santiagóba.
Buenos Airesből indulva, szárazföldön vágtunk át Argentínán, egy valóságos
szafarival, hiszen velünk volt az egész Európából hozott poggyászunk, és még az a
tizenegy bőrönd is, amelyet Buenos Airesben vásároltunk tele. Kocsival mentünk,
amelyet öszvérek hada kísért, és fegyveres őrök vigyáztak ránk Frederick bácsi
parancsnoksága alatt, mert a határ mindkét oldalán sok volt a bandita, de sajnos
nem támadtak ránk, ezért úgy kellett megérkeznünk Chilébe, hogy semmi
mesélnivalónk nem volt az Andok átszeléséről. Útközben búcsút vettünk a
nevelőnőtől, aki beleszeretett egy argentin férfiba, és ott maradt vele, aztán
eltemettünk egy cselédlányt, akivel tífusz végzett, ám Frederick bácsi gondoskodott
róla, hogy zarándokutunk minden állomásán rendelkezésre álljon a megfelelő
személyzet.
Paulina Santiagóba, a fővárosba akart költözni, mert az Egyesült Államokban
töltött évek után nem érte be Valparaíso kicsiny kikötővárosával, ahol született.
Egyébként is megszokta már, hogy távol él a rokonságtól, és az a lehetőség, hogy
mindennap találkozhat velük, akár a többi szerencsétlen, családos chilei, rémülettel
töltötte el. De Santiagóban sem volt nyugta tőlük, mert sok nővére volt, akik
úgynevezett „rendes emberekhez” mentek férjhez, vagyis a felső tízezer tagjaihoz,
akiket, gondolom, azért hívtak így, mert mindenki mást „rendetlennek” tartottak.
Unokaöccse, Severo del Valle, aki szintén a fővárosban élt, azonnal tiszteletét tette
nálunk a feleségével, amint megérkeztünk. A velük való első találkozásomról sokkal
tisztább emlékeket őrzök, mint apámról, amikor Európában megismertem, mert
nagyanyámék olyan feltűnő nyájassággal fogadták őket, hogy az már ijesztő volt. A
legérdekesebbnek azt tartottam, hogy Severo a sántasága és a botja ellenére is
mesekönyvből kilépett királyfinak látszott – alig láttam nála vonzóbb férfit –,
Níveának pedig hatalmas pocakja volt. Azokban az időkben a gyermekszülés nem
számított elegáns dolognak, a nagypolgári családokban a várandós asszonyok
otthon maradtak, de Nívea meg sem próbálta titkolni állapotát, sőt közszemlére
tette, és nem érdekelte, milyen megrökönyödést okoz másoknak. Az emberek az
utcán megpróbálták nem észrevenni, mintha testi hibája lenne, vagy meztelenül
járna. Én sem láttam még soha ilyet, és amikor megkérdeztem, mi baja a néninek,
Paulina mama azt mondta, hogy szegényke lenyelt egy görögdinnyét. Daliás férje
mellett Nívea szürke egérnek látszott, de elég volt vele néhány szót váltani, hogy
kedvessége és kirobbanó életereje rabul ejtse az embert.
Santiago szép város volt egy termékeny völgyben, magas hegyek övezték,
amelyek nyáron barnásak voltak, télen hó lepte őket; nyugodt, álmos hangulatot
árasztott, és a virágoskertek illata elkeveredett benne a lócitromszaggal. Mindennek
volt valami franciás bája, az ősrégi fáknak, a tereknek, a mór kutaknak, a kapuknak,
az átjáróknak, az elegáns nőknek, a drága üzleteknek, ahol Európa és a Kelet
luxuscikkeit árusították, a fasoroknak és a sétányoknak, ahol a gazdagok
felvonultatták hintóikat és nemes lovaikat. Az utcákon árusok kínálták a
nyomorúságos portékát, amit kosárban vittek, falkában futkároztak a kóbor kutyák,
és minden háztetőn galambok meg verebek fészkeltek. A templomok harangjai
rendre hírül adták az órák múlását, kivéve sziesztaidőben, amikor az utcák
kiürültek, és mindenki pihent. Santiago előkelő település volt, ellentétben San
Franciscóval, az összetéveszthetetlenül kozmopolita és tarka határvárossal. Paulina
del Valle az Ejército Libertador úton vett házat, a legfelkapottabb környéken, az
Alameda de las Delicias közelében, ahol minden tavasszal végigvonult a
köztársasági elnök napóleoni hintója tollbokrétás lovakkal és díszőrséggel a Parque
del Martén tartott katonai díszszemlére. A házat nem lehetett egy napon említeni a
San Franciscó-i kastéllyal, de Santiagóban még így is vérlázító gazdagságra vallott. A
fővárosi társaságot mégsem a rongyrázás és a tapintatlanság bosszantotta leginkább
Paulinában, hanem a pedigrés férj, akit a rossz nyelvek szerint megvásárolt
magának, és a hatalmas nyoszolya a mitológiai tengerlényekkel, amelyen az idős
házaspár ki tudja, milyen bűnös szenvedélyeknek hódolt. Williamsnek nemesi
címeket és tisztességtelen szándékokat tulajdonítottak, mert mi is indított volna egy
ilyen finom és jóképű angol lordot arra, hogy feleségül vegyen egy közismerten
rossz természetű asszonyt, aki ráadásul évekkel idősebb nála. Csak valami lecsúszott
gróf lehetett, vagy kalandor, aki ki akarja fosztani Paulinát, hogy aztán otthagyja.
Lelkük mélyén mindannyian erre a fordulatra vágytak, hátha a csalódás megtépázza
nagyanyám büszkeségét, de a férjétől senki sem fordult el, mert nem tagadhatták
meg tőle a hagyományos chilei vendégszeretetet. Frederick Williams különben is
mindenkinek a szívébe lopta magát kiváló modorával, gyakorlatias életfelfogásával
és királypártiságával; azzal a nézettel, hogy minden társadalmi probléma hátterében
a fegyelmezetlenség és a tiszteletlenség áll. Ez az ember, aki évekig másokat szolgált
ki, egyre gyakrabban hangoztatta jelszavát: „Mindenkit a maga helyére, és helyet
mindenkinek.” Amikor Paulina férje lett, ugyanolyan nemes egyszerűséggel bújt
bele az arisztokrata szerepébe, mint korábban a főlakájéba, és ahogy addig sohasem
próbált közeledni a felsőbb körökhöz, most úgy kerülte az alsóbbakat, mert szerinte
kizárólag az osztályok elkülönítése vethet gátat a zűrzavarnak és a
közönségességnek. A szenvedélyes és barbár Del Valle családban Williams rémületet
és csodálatot keltett eltúlzott udvariasságával és rendíthetetlen nyugalmával, melyet
még főlakájként fejlesztett ki az évek során. Csak négy szót tudott spanyolul, ám
kényszerű hallgatása mögött bölcsességet, büszkeséget és titkot sejtettek. Az
egyetlen, aki leleplezhette volna a brit főnemest, Severo del Valle volt, de nem tette
meg, mert nagyra becsülte az egykori alkalmazottat, és csodálta nagynénjét is, aki az
egész világot lóvá téve páváskodott előkelő férje oldalán.
Paulina mama sebtében jótékonysági akciókba kezdett, hogy elejét vegye az
irigységnek és a rosszindulatnak, amelyet óriási vagyona gerjesztett. Ebben nagy
tapasztalata volt, mert élete első éveit Chilében töltötte, ahol a tehetősebbeknek
kötelességük volt megsegíteni a szegényeket. Minél több áldozatot hoztak a
gazdagok a nélkülözőkért, minél több kórházat, menedékhelyet, árvaházat és
nyomortelepet kerestek fel, annál több babért arathattak le a közvélemény előtt,
ezért mindenfelé bőkezűen osztogatták az alamizsnát. Ha valaki elmulasztotta ezt a
kötelességét, annyi görbe pillantásban és papi fenyegetésben volt része, hogy még
Paulina del Valle sem úszta volna meg a bűntudat és a kárhoztatás veszélye nélkül.
Nagyanyám engem is hozzászoktatott a jószolgálati feladatokhoz, de megvallom,
mindig zavarban voltam, amikor behajtattunk egy nyomornegyedbe az élelemmel
megrakott pompás hintón, és két lakáj osztotta szét az adományokat a
rongyosoknak, akik mély alázattal köszönték meg a segítséget, ám szemükben ott
villogott a vad gyűlölet.
Nagyanyámnak otthon kellett nevelnie engem, mert minden vallásos
intézményből megszöktem, ahova beiratott. A Del Valle família többször is
meggyőzte őt arról, hogy az internátus az egyetlen lehetőség arra, hogy normális
gyerek váljon belőlem; úgy vélték, gyerektársaságra van szükségem, hogy
leküzdjem beteges félénkségemet, és csak az apácák kemény keze nevelhet alázatra.
„Félrenevelted ezt a kis teremtést, Paulina, szörnyeteget csinálsz belőle”,
mondogatták egyre, míg végül ő is elhitte azt, ami nyilvánvaló volt. Karamella
velem aludt az ágyban, azt ettem és olvastam, ami jólesett, egész álló nap
belemerültem a képzeletem játékaiba, és senki sem vette a fáradságot, hogy
fegyelmezni próbáljon, úgyhogy akár boldognak is nevezhettem a gyerekkoromat.
Az internátust ellenben ki nem állhattam. Utáltam a bajszos apácákat és a
diáklányok rengetegét, a fekete pizsamás gyerekekre emlékeztettek abból a
szorongással teli rémálmomból, nem tűrtem a házirend szigorát és unalmát, a rideg,
koloniális zárdákat. Nem tudom, hányszor ismétlődött ugyanaz a jelenet: Paulina
del Valle fehér csipkébe öltöztetett, fenyegető hangon elkántálta a teendőimet, aztán
a szó szoros értelmében a levegőbe emelt, és úgy repített el az internátusba, ahol egy
kövér novícia gondjaira bízott a bőröndjeimmel együtt, majd olyan sietősen távozott,
ahogy csak óriási termete engedte, miközben egyre furdalta a lelkiismeret. Azokat az
iskolákat gazdag leányoknak szánták, az alázat és a csúnyaság uralkodott bennük, és
végső céljuk az volt, hogy némi ismeretet nyújtsanak a világról – hisz nem lehettünk
teljesen ostobák, a műveltség látszatának megvolt az értéke a házasodási piacon –,
de annyit már nem tudhattunk, hogy kérdéseket is feltegyünk. A közjó érdekében
megtörték az egyéni akaratot, jó katolikussá, áldozatkész anyává és engedelmes
feleséggé neveltek bennünket. Az apácák a test megzabolázásával kezdték, amely a
hiúság és más bűnök melegágya; nem engedtek nevetni, futni, sem szabad levegőn
játszani. Csak egyszer fürödhettünk havonta, hosszú köpeny alatt, nehogy felfedjük
szemérmünket a mindenütt jelen lévő Isten előtt. Komolyan gondolták, hogy a jó
neveltetésért vérrel-verejtékkel kell megküzdenünk, ezért a szigor elengedhetetlen
volt. Féltünk az Istentől, féltünk az ördögtől, féltünk a felnőttektől, a körmöstől, amit
az ujjunkra mértek, a tövisektől, amelyekre büntetésből térdepeltettek, féltünk a saját
gondolatainktól és vágyainktól, és mindenekelőtt féltünk magától a félelemtől. Soha
egyetlen szóval sem dicsértek meg bennünket, nehogy elbízzuk magunkat, ellenben
nem fukarkodtak a fenyítéssel, hogy edződjön a jellemünk. Társnőim e vastag falak
között nőttek fel: copfjukat olyan erősen megkötötték, hogy a fejbőrükön néha
kiserkent a vér, és a kezük kisebesedett az örök hidegben. Még a legokosabbja is
belebolondulhatott abba, hogy nyaranta egész más világba kerül, hisz otthon úgy
kényeztették őket, mint a hercegkisasszonyokat. Én azonban nem bírtam elviselni
ezt. Egy adandó alkalommal összebarátkoztam a kertésszel, és az ő segítségével
másztam át a kerítésen, úgy szöktem haza. Nem is tudom, hogy jutottam el egyedül
az Ejército Libertador útra, ahol Karamella majd' feldöntött örömében, Paulina del
Valle viszont kis híján szívszélhűdést kapott a csupa kosz ruhámtól és megdagadt
kezemtől. Néhány hétig otthon voltam, aztán nagyanyám a rokonság nyomására
megismételte a kísérletet. Másodszor egy egész éjszakát töltöttem elrejtőzve a
zárdakerti bokrok között, és arra gondoltam, hogy most megfagyok és éhen halok.
Már láttam magam előtt az apácák és a rokonaim arcát, amint megtalálják a
holttestemet, és sírva fakadtam az önsajnálattól, hogy milyen szegény kis vértanú
vagyok, és milyen korán kell meghalnom. Másnap az internátus értesítette Paulina
del Vallét az eltűnésemről, és nagyanyám jött is sebbel-lobbal, magyarázatot
követelve. Miközben őt és Frederick Williamst egy piros arcú novícia a
főnökasszony irodájába vezette, én gyorsan kirohantam a bokrok közül, és a kocsis
tudta nélkül felszálltam az udvaron álló kocsiba, ahol elbújtam az ülés alatt.
Frederick Williams, a kocsis és a főnökasszony együttes erővel segítették fel a
kocsira nagyanyámat, aki egyre csak azt hajtogatta, hogy ha nem kerülök elő minél
előbb, mindannyian megemlegetik, ki az a Paulina del Valle. De mielőtt hazaértünk,
kikukucskáltam a rejtekhelyemről, és nagyanyám azonnal megfeledkezett a
könnyeiről, nyakon csípett, és lekevert egy akkora pofont, hogy néhány utcán
keresztül zúgott a fülem, de végül Frederick Williams lecsillapította. Ám a
fegyelmezés nem volt erős oldala Paulinának, így amikor megtudta, hogy egy álló
napja nem ettem, és a szabad ég alatt töltöttem az éjszakát, csókokkal halmozott el,
és mindjárt fagylaltozni vitt. A harmadik intézmény, ahova be akart íratni, kerek
perec visszautasított, mert amikor az igazgatónő elbeszélgetett velem, közöltem,
hogy már láttam az ördögöt, és bizony, zöld patája volt.
Nagyanyám végül megadta magát. Severo del Valle az értésére adta, hogy
fölösleges tovább kínoznia engem, hisz amire szükségem van, azt otthon,
magántanároktól is megtanulhatom. Gyerekkoromon angol, francia és német
nevelőnők hada vonult végig, de hamar kedvüket szegte Chile szennyezett ivóvize
és Paulina del Valle komisz természete, így szegény asszonyok krónikus
hasmenéssel és rossz emlékeket őrizve menekültek vissza szülőhazájukba. Sokáig
csak úgy nevelődtem, ahogy a fű nő, de aztán belépett az életembe egy rendkívüli
chilei tanítónő, Matildé Pineda, aki megtanított szinte mindenre, amit most tudok,
kivéve a gyakorlatiasságot, mert azzal ő is hadilábon állt. Lelkes pedagógus volt, tele
nemes eszményekkel, filozofikus verseket írt, amelyeket sehol sem tudott publikálni,
állandóan szomjazott a tudásra, és a túl okos emberek türelmetlenségével fogadta
mások gyarlóságait. A lustaságot nem szenvedhette, az ő jelenlétében nem lehetett
kiejteni a „képtelen vagyok rá” szavakat. Nagyanyám azért fogadta fel, mert
agnosztikusnak, szocialistának és a női egyenjogúság élharcosának vallotta magát, s
e három tulajdonság elég volt, hogy ne alkalmazzák egyetlen iskolában sem. –
Kíváncsi vagyok, sikerül-e szembeszállnia a családom konzervatív és patriarchális
képmutatásával – mondta neki Paulina del Valle az első beszélgetésen, Frederick
Williams és Severo del Valle jelenlétében, mert ők voltak az egyedüliek, akik
értékelték Pineda kisasszony tehetségét. Mindenki más biztos volt benne, hogy csak
tovább fogja táplálni a szörnyeteget, amely már amúgy is a lelkemen élősködik.
Paulina nővérei azonnal ráütötték a „felforgató” bélyeget, és óva intették
nagyanyámat az alsóbb osztálybeli perszónától, aki „a rendes emberek közé
furakodik”. Ám Williams, a legarisztokratikusabb ember, akit valaha is ismertem,
mindjárt megkedvelte őt. A tanítónő hetente hatszor, óramű pontossággal érkezett
reggel hétkor a nagyanyám házába, ahol keményített fehér csipkeruhában, tiszta
körömmel és frissen fésült copffal vártam rá. Egy kis étkezőszobában
megreggeliztünk, elbeszélgettünk a legfontosabb sajtóhírekről, aztán Pineda
kisasszony megtartotta az óráit, délután pedig múzeumba mentünk, vagy a Siglo de
Oro könyvesboltba vásárolni, ahol megteáztunk a tulajdonossal, Pedro Tey úrral,
aztán művészekkel találkoztunk, kirándulást tettünk a természetbe, kémiai
kísérleteket végeztünk, meséket olvastunk, verseket írtunk, vagy kartonból kivágott
figurákkal színházi előadásokat rendeztünk. Pineda kisasszony volt az, aki
nagyanyámnak egy hölgyklub megalapítását javasolta: ott megszervezhetnék a
jótékonykodást, de nem úgy, hogy használt ruhát meg ételmaradékot osztogatnak a
szegények között, hanem úgy, hogy pénzalapot hoznak létre, amely úgy működik,
mint egy bank; kölcsönöket nyújt a nőknek, akik üzleti vállalkozásba akarnak
kezdeni, és így baromfit nevelhetnek, varrhatnak, moshatják a mások szennyesét,
esetleg szállítást vállalhatnak, egyszóval kiemelkedhetnek a teljes nyomorból,
amelyben a gyermekeikkel tengődnek. A férfiak itt nem jönnek számításba, mondta
Pineda kisasszony, mert ők úgyis elinnák a kölcsönt, egyébként meg a kormány
szociális programmal támogatja őket, miközben a nőkkel és a gyerekekkel nem
törődik senki. – Az embereknek nem adomány kell, hanem az, hogy tisztességesen
kereshessék meg a kenyerüket – mondta a tanítónő. Paulina del Valle azonnal
megértette, mire gondol, és ugyanazzal a lelkesedéssel vágott bele a tervbe, mint
bármelyik vállalkozásába, amelytől pénzt remélt. –Egyik kezemmel megkaparintom,
amit lehet, a másikkal meg szétosztom; így két legyet ütök egy csapásra, mert jól
szórakozom, és még a mennyországba is bejutok – kacagott az én bohókás
nagyanyám. A kezdeti tervet továbbfejlesztve nemcsak a Hölgyklubot alapította
meg, amelyet szokásos vehemenciájával vezetett, állandó félelemben tartva a többi
tagot, hanem iskolákat és körorvosokat is támogatott, valamint megszervezett egy
olyan rendszert, amely összegyűjtötte a piacon és a pékségekben megmaradt jó
minőségű árut, majd kiosztotta az árvaházak és az idősotthonok között.
Amikor Nívea látogatóba jött hozzánk, mindig nagy pocakkal és sok kicsi
gyerekkel, akiket egy-egy dajka gondjaira bízott, Matildé Pineda kisasszony
otthagyott a táblánál, és míg a cselédek megteáztatták a gyereksereget, ők ketten
terveket szövögettek egy igazságosabb és kegyesebb társadalomról. Bár Nívea sem
időben, sem pénzben nem bővelkedett, ő volt a legifjabb és a legtettrekészebb tagja
nagyanyám klubjának. Pineda kisasszony és én néha elkísértük régi tanítónőjéhez,
María Escapulario nővérhez, aki egy idős apácáknak fenntartott otthont vezetett.
Már nem engedték, hogy nevelői hivatását gyakorolja, mert a gyülekezet úgy
határozott, hogy haladó nézetei nem valók a diáklányoknak, és a szenilis öregecskék
között kisebb kárt okoz, mint ha ifjú lelkeket mételyezne meg. María Escapulario
nővér egy piciny cellában lakott az öreg épületben, ám volt egy vadregényes parkjuk
is, ahol mindig nagy örömmel fogadott minket, és élvezte a művelt társalgást, amely
abból az intézményből sajnálatosan hiányzott. Elvittük neki a könyveket, amelyeket
kért, és amelyeket a poros Siglo de Oro könyvesboltban szereztünk be. Kekszet is
vittünk, vagy tortát a teához, amelyet egy paraffinfőzőn készített el, és csorba
csészékben hozott ki. Télen behúzódtunk a cellába: az apáca ráült az egyetlen székre,
ami ott volt, Nívea és Matilde Pineda kisasszony az ágyat foglalták el, én meg a
földre kuporodtam. De ha jó idő volt, inkább a csodálatos parkban sétálgattunk a
százéves fák, a jázminok, a rózsák, a kaméliák és megannyi más virág között,
amelyeknek illata egészen elbódított. Figyelmesen hallgattam a beszélgetést, bár
nem hiszem, hogy sokat értettem belőle, de azóta sem hallottam olyan lelkesítő
szavakat. A három nő végigtárgyalta az apró-cseprő titkokat, nagyokat nevettek, és
mindent szóba hoztak, kivéve a vallást, mert tiszteletben tartották Matilde Pineda
kisasszony nézetét, aki szerint Istent csak a férfiak találták ki, hogy uralkodhassanak
más férfiak és főleg a nők fölött. María Escapulario nővér és Nívea katolikusok
voltak, de egyikük sem látszott fanatikusnak, ellentétben a legtöbb emberrel, akivel
akkoriban találkoztam. Az Egyesült Államokban senki sem beszélt a vallásról, de
Chilében állandó téma volt. Nagyanyám és Frederick bácsi néha elvitt misére, hogy
az emberek lássanak minket, mert még a gazdag és merész Paulina del Valle sem
engedhette meg magának, hogy ne járjon templomba. Sem a család, sem a társaság
nem bocsátotta volna meg neki.
– Te katolikus vagy, nagymama? – kérdeztem tőle, valahányszor a mise miatt le
kellett mondanom egy sétáról vagy egy érdekes könyvről.
– Szerinted lehet valaki Chilében nem katolikus? – felelte mindig.
– Pineda kisasszony nem jár misére.
– Meg is látszik szegénykémen. Ha misére járna, még iskolaigazgató is lehetne
belőle, amilyen okos…
 Frederick Williams minden várakozás ellenére jól beilleszkedett a Del Valle
családba és Chilébe. Talán vasból volt a gyomra, mert ő volt az egyetlen, akinek nem
férgesedtek meg a belei az ivóvíztől, és aki több húsos táskát is megehetett anélkül,
hogy hascsikarást kapott volna. Severo del Vallén és Jósé Francisco Vergarán kívül
nem ismertünk olyan chileit, aki tudott volna angolul, és hiába élt népes brit kolónia
Valparaíso kikötőjében, a művelt emberek második nyelve a francia volt, ezért
Williams kénytelen-kelletlen megtanult spanyolul. Pineda kisasszony nyelvóráinak
köszönhetően pár hónap alatt képessé vált arra, hogy nem túl szépen, de hatásosan
gagyogva nagy nehezen kifejezze magát, az újságot is el tudta olvasni, és
bekapcsolódott az Unión Klub társasági életébe, ahol gyakran bridzselt Patrick
Egannel, az amerikai nagykövettel. Williamset nagyanyám protezsálta be a klubba,
megszellőztetve arisztokrata származását és azt, hogy nem áll távol a brit királyi
családtól. Állítását senki sem ellenőrizhette, mert a függetlenség kivívása után
eltörölték a nemesi címeket, és különben is csak rá kellett nézni Williamsre, hogy
higgyenek neki. Az Unión Klub tagjai nem lehettek mások, mint az „ismert családok
tagjai” és „rendes urak” – nők nem léphették át a küszöböt –, ha tehát fény derült
volna Frederick Williams valódi kilétére, e tisztes férfiak közül sokan a világból is
kiszaladtak volna szégyenükben, hogy így megtréfálta őket az egykori kaliforniai
inas, a klub legudvariasabb, legműveltebb, legelegánsabb tagja, a legjobb
bridzsjátékos és az egyik leggazdagabb úr a városban. Williams figyelemmel kísérte
az üzleti életet, hogy tanácsokkal láthassa el Paulinát, és lelkesen politizált, hiszen ez
kötelező társalgási téma volt. Megrögzött konzervatívnak tartotta magát, mint szinte
mindenki a családunkban, és sajnálta, hogy Chilében nincs királyság, mint Nagy-
Britanniában, mert a demokráciát közönségesnek és hatástalannak ítélte. Szokásos
vasárnapi ebédeinken Williams gyakran vitatkozott Severóval és Níveával, akik
egyedül voltak liberálisok a családban. A nézeteik eltérőek voltak, de mindhárman
tisztelték egymást, és azt hiszem, titokban jót mulattak a Del Vallék primitív törzsén.
Azon ritka alkalmakkor, amikor Jósé Francisco Vergara vendégeskedett nálunk,
Frederick Williams, bár angolul is beszélhetett volna vele, tisztes távolságban maradt
tőle, mert a miniszter volt az egyetlen, aki megfélemlítette intellektuális fölényével,
és aki valószínűleg azonnal észrevette volna, hogy az angol lord származását
illetően hiba van a kréta körül. Gondolom, sokan kérdezgették, ki vagyok én, és
Paulina miért fogadott örökbe, de ezt a témát sohasem említették előttem. A
vasárnapi családi ebédeken körülbelül húsz unokatestvér gyűlt össze minden
korosztályból, és egyik sem kérdezett a szüleim felől, mert a közös vezetéknév elég
volt nekik, hogy elfogadjanak.

Nagyanyám nehezebben szokta meg Chilét, mint a férje, bár vezetékneve és

vagyona minden kaput megnyitott előtte. Úgy érezte, megfullad környezetének
álszent kicsinyeskedésétől, és visszasírta a régi szabadságot, nem hiába élt harminc
évig Kaliforniában, de amint beköltözött a házába, ő lett a santiagói társaság lelke.
Stílusosan és érzékkel csinált mindent, jól tudva, hogy Chilében mennyire gyűlölik a
gazdagokat, főleg ha túl magasan hordják az orrukat. Szó sem lehetett libériás
lakájokról; szolid cselédeket alkalmazott, akik fekete ruhát és fehér kötényt viseltek,
nem szórta a pénzt császári lakomákra, hanem visszafogott, családias ünnepeket
tartott, nehogy azt mondják rá, hogy úgy kapaszkodott fel az uborkafára. De persze
nem mondott le a fenséges hintókról és a lovakról, meg a Városi Színházban
fenntartott páholyáról sem, amelynek büféhelyiségében fagylalttal és pezsgővel
kínálta a vendégeket. Kora és kilói ellenére Paulina del Valle diktálta a divatot, mert
Európából jött, és feltételezték róla, hogy ismeri a legújabb módit és fejleményeket. A
szigorú és visszafogott chilei társaságban ő lett a külföldi hatások közvetítője:
azokban a körökben senki sem beszélt rajta kívül angolul, New Yorkból és Párizsból
rendelte a divatlapokat és a könyveket, egyenesen Londonból hozatta a
ruhaanyagot, a cipőt és a kalapokat, nyilvánosan pöfékelte az egyiptomi
cigarettákat, akár a fia, Matías. Lelkesen vásárolta a műtárgyakat, és olyan ételekkel
várta a vendégeit, amilyeneket még senki sem látott, mert még a legrátartibb
családok is csak azt ették, amit annak idején a spanyol hódítók elvadult kapitányai:
levest, főzeléket, sült húst, babot és nehéz koloniális desszerteket. Amikor a
nagyanyámnál először szolgáltak fel foie gras-t és francia importsajtokat, csak azok az
urak voltak képesek megenni, akik már jártak Franciaországban. Az egyik hölgy
öklendezni kezdett a camembert és a Port-Salut szagától, és úgy rohant az
illemhelyre, mint akit puskából lőttek ki. Paulina mama házában gyakran gyűltek
össze a mindkét nembéli fiatal művészek és írók, hogy az osztálytársadalom
szokványos keretei között bemutassák műveiket. Ha a törekvő fiatal nem volt fehér
bőrű, és nem ismerték a nevét, óriási tehetségre volt szüksége, hogy elfogadtassa
magát, és ebben a tekintetben Paulina sem különbözött a felsőbb körök többi
tagjától. Santiagóban az irodalmi szalonok kávéházakban és klubokban működtek,
és csak férfiak járhattak oda, mert az általános vélekedés szerint a nők kezébe jobban
illik a fakanál, mint a toll. Amikor nagyanyám néhány művésznőt is meghívott,
szalonja olyan újdonsággá nőtte ki magát, amelyben a tiltott gyümölcs vonzereje is
benne rejlett.
Az Ejército Libertador úti házban megváltozott az életem. Tao Csien halála óta
először éreztem biztonságban magam, végre olyan helyen laktam, ami nem mozog
és nem változik, ami olyan, akár egy erőd, és mélyen belegyökerezik a szilárd
talajba. Meghódítottam az egész épületet, egyetlen útvonalat sem hagytam ki,
minden zugot átvizsgáltam, még a padlást is, ahol órákig figyeltem a galambokat, és
bementem a cselédszobákba, ahova különben a lábamat sem tehettem volna be. Az
óriási ház két utcára nyílt, és két bejárata volt: a főbejárat az Ejército Libertador úton,
és a személyzeti bejárat a hátsó utcán. Több tucat terem, szoba, kert, terasz, beugró,
padlásszoba és lépcső volt benne. Vörös szalon, kék szalon, arany szalon, amelyeket
csak ünnepi alkalmakkor nyitottunk ki, káprázatos kristálygaléria, ahol a család élte
mindennapi életét, kínai virágcserepek, páfrányok és madárkalitkák között. A nagy
ebédlőben pompei freskó futott körbe a négy falon, vitrinek sorakoztak porcelán- és
ezüsttárgyakkal, könnycseppmintás kristálycsillár lógott a plafonról, és az ablak
előtt egy mozaikkal kirakott mór kút ontotta szüntelenül a vizet.
Amikor nagyanyám lemondott róla, hogy iskolába küldjön, és Pineda kisasszony
órái megszokottá váltak, nagyon boldog lettem. Kiváló tanítónőm, valahányszor
kérdeztem valamit, egyszerű válaszadás helyett végigvezetett a megoldáshoz vezető
úton. Megtanított rendezni a gondolataimat, kutatni, olvasni, figyelni, többféle
megoldást keresni, új szemmel látni a régi kérdéseket, logikusan vitatkozni.
Legfőképpen pedig azt tanította meg, hogy ne higgyek vakon, hanem kételkedjek, és
még azt is kérdőjelezzem meg, ami megdönthetetlen igazságnak látszik, például a
férfiak, bizonyos fajok vagy osztályok felsőbbrendűségét. Ez az ötlet nagyon
szokatlan volt abban a patriarchális országban, ahol sohasem beszéltek az
indiánokról, és elég volt egy fokkal lejjebb csúszni a ranglétrán, hogy örökre eltűnjön
valaki a kollektív emlékezetből. Pineda kisasszony volt az első értelmiségi nő, akivel
találkoztam. Nívea minden okossága és műveltsége ellenére sem vetekedhetett vele:
nénikémet különleges érzékenysége és nagylelkűsége emelte ki környezetéből, fél
évszázaddal megelőzte a korát, de sohasem próbált értelmiséginek látszani, még
nagyanyám híres irodalmi szalonjában sem, ahol feltűnést keltett gyújtó hangú
feminista szónoklataival és teológiai kétségeivel. Pineda kisasszony külseje
jellegzetesen chilei volt, spanyol és indián keverék, amely alacsony, széles csípejű
nőket eredményez, sötét hajjal és sötét szemmel, magas pofacsonttal és olyan
nehézkes járással, mintha a földbe szögezték volna őket. Gondolkodása nem illett
sem a korhoz, sem a körülményeihez: egyszerű déli családból származott, apja a
vasútnál dolgozott, és a nyolc testvér közül csak ő tudta befejezni a tanulmányait.
Tanítványa és barátnője volt Pedro Teynek, a Siglo de Oro könyvesbolt katalán
tulajdonosának, akinek zord külseje érző szívet takart: ő ajánlott neki olvasmányokat
és kölcsönzött vagy ajándékozott könyveket, mert Matildének nem lett volna pénze
a vásárlásra. Valahányszor eszmét cseréltek, bármilyen jelentéktelen témáról volt is
szó, Tey ellentmondott a tanárnőmnek. Egyszer például azt hallottam tőle, hogy a
dél-amerikaiak elfajzott népség, amely hajlamos a tékozlásra, a dorbézolásra és a
lustaságra, de elég volt Pineda kisasszony bólintása, hogy máris színt váltson, és
hozzátegye, hogy még mindig jobbak, mint honfitársai, a katalánok, akik mindig
mogorvák, és bármilyen csekélység miatt ölre mennek. Ez a két ember semmiben
sem tudott egyezségre jutni, mégis jól megvoltak egymással. Pedro Tey legalább
húsz évvel volt idősebb Pineda kisasszonynál, de amikor beszélgetni kezdtek,
elmosódott köztük a korkülönbség, mert a férfi megifjodott a lelkesedéstől, a
tanítónő pedig egyszerre érettebbnek és tekintélyesebbnek látszott.
Severo és Nívea del Vallénak tíz év alatt hat gyereke lett, és nem is álltak meg
tizenötig. Húsz-egynéhány éve ismerem Níveát, és mindig úgy láttam, hogy
csecsemő volt a karjában; termékenysége akár átok is lehetett volna, ha nem szerette
volna annyira a gyerekeket. – Mit nem adnék, ha ön tanítaná a gyerekeimet –
sóhajtott Nívea, valahányszor Matildé Pineda kisasszonnyal találkozott. – Nagyon
sokan vannak, Nívea asszony, és Aurora kitölti minden időmet – szabadkozott a
tanítónőm. Severo köztiszteletben álló ügyvéd lett, a társadalom egyik legifjabb
oszlopa, és a liberális párt közismert tagja. Sok tekintetben nem értett egyet az
ugyancsak liberális elnök politikájával, és mivel képtelen volt leplezni
ellenvéleményét, nem ajánlottak neki bársonyszéket. Meggyőződése csakhamar egy
külön frakció megalakítására vezette, amely a polgárháború kitörésekor átállt az
ellenzékhez, csakúgy, mint Matildé Pineda és a Siglo de Oro tulajdonosa is. Severo
bácsi megkülönböztetett a körülötte rajzó tucatnyi unokatestvértől, keresztlányának
nevezett, elmondta, hogy ő adta nekem a Del Valle nevet, ám ha megkérdeztem,
hogy ismeri-e az igazi apámat, mindig kitérően választolt: – Vegyük úgy, mintha én
lennék az – mondta. Nagyanyám migrént kapott a témától, ha pedig Níveához
fordultam, Severóhoz küldött. Ördögi körbe kerültem.
– Nagymama, képtelen vagyok ennyi titok között élni – mondtam egyszer Paulina
del Valiénak.
– Miért? Mindig azokból lesznek a legtalálékonyabb emberek, akiknek elbaltázták
a gyerekkorát – felelte.
– Ha nem őrülnek bele… – vetettem fel.
– A Del Valle családban nincsenek bolondok, Aurora, csak néhány csodabogár,
mint minden valamirevaló családban – nyugtatott meg.
Matildé Pineda kisasszony eskü alatt vallotta, hogy nem ismeri a származásomat,
és hozzátette, hogy aggodalomra semmi ok: az életben úgysem az számít, hogy
honnan jövünk, hanem hogy merre megyünk. De azért amikor Mendel génelméletét
tanította, el kellett ismernie, hogy nem haszontalan dolog felkutatni az őseinket.
Mert mi van, ha egy dühöngő őrült volt az apám, aki szűz lányokat fejezett le?

A forradalom azon a napon tört ki, amikor nagylány lettem. Arra ébredtem, hogy
a hálóingemen valami csokoládészerű folt van, és szégyenkezve zárkóztam be a
fürdőszobába mosakodni, de csakhamar észrevettem, hogy nem kaki az a lábam
között, ahogy gondoltam, hanem vér. Rémülten szaladtam a nagyanyámhoz, hogy
elsírjam, mi történt, de most az egyszer nem találtam a császárnői nyoszolyán, ami
szokatlan volt tőle, hiszen mindig délben kelt fel. Lefutottam a lépcsőn, Karamella a
sarkamban csaholt, riadt vadlóként rontottam az irodába, és beleütköztem Severo és
Paulina del Valléba: bácsikám úti ruhában volt, nagyanyám pedig abban a lila
atlaszselyem köpenyben, amely úgy állt rajta, mint püspökön a nagyhéti miseruha.
– Meg fogok halni! – ugrottam a nyakába.
– Nem jó időpontot választottál – felelte szárazon a nagyanyám.
Az emberek már évek óta panaszkodtak a kormányra, és hónapok óta hallottuk,
hogy Balmaceda elnök diktátor akar lenni, felrúgva az alkotmány ötvenhét évét. Ezt
az alkotmányt az arisztokrácia fogalmazta meg, hogy mindörökre uralmon
maradhasson, így széles hatókört biztosított a végrehajtó hatalomnak: ha olyasvalaki
került hatalomra, aki ellenkező elveket vallott, a felsőbb osztályok fellázadtak ellene.
Az intelligens és haladó gondolkozású Balmaceda igazából nem kormányzott
rosszul. Egyik elődje sem támogatta olyan következetesen az oktatást, védelmezte a
chilei salétromot a külföldi vállalatoktól, építtetett annyi kórházat és
közlétesítményt, többek között vasutat, mint ő, bár szó, ami szó, nem mindig fejezte
be azt, amit elkezdett. Chile szárazföldi és tengeri nagyhatalommá nőtt, gazdasága
virágzott, pénze a legstabilabb volt Latin-Amerikában. De az arisztokrácia nem
bocsátotta meg Balmacedának, hogy felemelte a középosztályt, és megpróbált arra
támaszkodni, és a papság is ellene fordult, miután elválasztotta az egyházat az
államtól, a templomi esküvő helyébe a polgári házasságot helyezte, és törvényben
engedélyezte, hogy a temetőkben mindenféle világnézetű halottakat eltemessenek.
Azelőtt csak nagy bonyodalmak árán lehetett megadni a végtisztességet a nem
katolikusoknak, az ateistáknak és az öngyilkosoknak, sőt a holttestek nem ritkán a
szakadékokban vagy a tengerben végezték. A nőket ezek az intézkedések
eltávolították az elnöktől, és bár politikai hatalmuk nem volt, a családokban mégis
ők uralkodtak, óriási befolyást gyakorolva ezzel. A támogatás ellenére a
középosztály is elfordult Balmacedától, aki gőgösen fogadta ezt, mert mint minden
akkori földbirtokos, ő is hozzászokott a parancsoláshoz és az engedelmességhez.
Családjának óriási földjei voltak, egy egész tartomány, saját vasúttal, állomásokkal,
falvakkal és több száz paraszttal, az elnök férfirokonai pedig nem álltak jóságos
gazda hírében, inkább faragatlan zsarnokok voltak, akik puskát tartottak a párnájuk
alatt, és vak engedelmességet követeltek a jobbágyaiktól. Talán ezért próbálta
Balmaceda úgy kormányozni az országot, mint a saját birtokát. Magas, jó kiállású,
férfias ember volt, világos homlokkal és nemes viselkedéssel, regényes szerelemből
született, lóháton nevelkedett, egyik kezében lovaglóostort, a másikban pisztolyt
tartott. Papneveldébe járt, de nem fűlt a foga a reverendához, mert szenvedélyes és
hiú volt. Olyan gyakran változtatta a frizuráját, a szakállát és a pofaszakállát, hogy
Piperkőcnek hívták, állandó beszédtéma volt a túlzottan elegáns ruhatára, amelyet
Londonból hozatott. Jókat nevettek fennkölt szónoklatain és Chilének tett féltékeny
szerelmi vallomásain; azt mondták, annyira azonosul a hazával, hogy nem is tudja
elképzelni más irányítása alatt, és állítólag azt is mondta egyszer, hogy „az enyém
lesz, senki másé”. A kormányzás évei elszigetelték Balmacedát, és a végén
kiütközött rajta a mániás depresszió, de még a legnagyobb ellenségei is makulátlan
tisztességű államférfinak tartották, mint szinte minden chilei elnököt, akik a többi
latin-amerikai népvezérrel ellentétben szegényebben távoztak a hatalomból, mint
ahogy érkeztek. Balmacedának látomása volt a jövőről, nagy nemzetet akart
létrehozni, de korszakhatáron élt, és egy olyan pártot képviselt, amelynek a túl
hosszú hatalomgyakorlás után leáldozott a napja. Chile és a világ megváltozott, és a
liberális rendszert átjárta a korrupció. Az elnökök kijelölték az utódukat, a civil és
katonai hatóságok csaltak a választásokon; mindig a kormányzó párt nyert, és ennek
a szó szoros értelmében a nyers erő volt az oka: még a halottak és a távol lévők is
szavaztak a hivatalos jelöltre, a voksokat megvásárolták, a kételkedőket
megfélemlítették. Az elnök szembeszállt a konzervatívok hajthatatlan ellenzékével, a
másként gondolkozó liberálisokkal, az egész egyházzal, a sajtó nagy részével. Ezért
most először a közélet minden rétege összefogott a nagy ügy érdekében: hogy
megbuktassák a kormányt. A Plaza de Armason mindennap tüntetők gyülekeztek,
és lovas rendőrség oszlatta szét őket, az elnököt az utolsó országos körútján
kardcsapásokkal kellett megvédeniük a katonáknak a dühöngő tömegtől, amely
kifütyülte, és rothadt zöldségekkel dobálta meg. Balmaceda fittyet hányt az
elégedetlenkedésre, mintha nem is érdekelné, hogy az ország zűrzavarba süllyed.
Severo del Valle és Matildé Pineda kisasszony azt mondta, az emberek nyolcvan
százaléka gyűlöli a kormányt, és az elnök jobban tenné, ha lemondana, mert a
feszültség immár elviselhetetlen, és bármely pillanatban kirobbanhat, mint egy
vulkán. Ez következett be 1891-ben, azon a januári reggelen, amikor a
haditengerészet fellázadt, és a kongresszus menesztette az elnököt.
– Rettenetes megtorlások következnek – hallottam Severo del Vallét. – Északra
megyek harcolni. Kérem, vigyázzon Níveára és a gyerekekre, mert én most hosszú
ideig nem leszek rá képes…
Az egyik lábadat már elvesztetted a háborúban, Severo, ha a másikat is levágják,
olyan leszel, mint egy törpe.
– Nincs más választásom, Santiagóban is megölnének.
– Hagyd a melodrámát, nem vagyunk az operában.
Ám Severo del Valle többet tudott, mint a nagynénje, és ez be is igazolódott
néhány nap múlva, amikor elszabadult a terror. Az elnök feloszlatta a kongresszust,
diktátorrá nyilvánította magát, és egy Joaquín Godoy nevű emberre bízta a
rendcsinálást. A betegesen szadista Godoy abban hitt, hogy „a gazdagokat azért kell
megbüntetni, mert gazdagok, a szegényeket azért, mert szegények, a papokat meg
mind egy szálig fel kell koncolni”. A hadsereg hűséges maradt a kormányhoz, így
amikor a fegyveres erők két szárnya összecsapott egymással, a forradalomból véres
polgárháború lett. Godoy a tábornokok szilárd támogatásával bebörtönzött minden
ellenzéki képviselőt, akit csak tudott. Az állampolgári jogokkal nem törődve házakat
romboltak le, és módszeresen kínozták az embereket, miközben az elnök
bezárkózott a palotájába, és bár undorodott az aljas módszerektől, szentül hitte,
hogy másképpen nem győzheti le politikai ellenfeleit. „Nem szeretnék tudni ezekről
az intézkedésekről”, hallották tőle többször is. Abban az utcában, ahol a Siglo de Oro
könyvesbolt állt, éjjel-nappal hallatszott a megkorbácsolt foglyok jajgatása, aludni
sem lehetett. A gyerekek előtt persze nem beszéltek erről, de én mégis mindent
tudtam, mert ismertem a ház összes zegét-zugát, és azzal töltöttem az időmet, hogy
kihallgattam a felnőttek beszélgetéseit, mert úgyse lehetett mást csinálni azokban a
hónapokban. Miközben odakint dúlt a háború, mi a házban egy fényűző kolostor
elzárt életét éltük. Paulina mama befogadta Níveát és gyermekseregét a dajkákkal és
a nevelőnőkkel együtt, és a házat jól lereteszelte, abban bízva, hogy senki sem meri
megtámadni egy brit állampolgár feleségét, aki olyan magas társadalmi rangban
van, mint ő. Frederick Williams a biztonság kedvéért egy angol zászlót is kitűzött a
tetőre, és megzsírozta a fegyvereit.
Severo del Valle éppen időben indult el északra harcolni, mert másnap
lerombolták a házát, és ha otthon találják, a politikai rendőrség börtönébe hurcolták
volna, ahol gazdagokat és szegényeket egyaránt megkínoztak. Nívea éppúgy
támogatta a liberális rendszert, mint Severo, de mégis szembeszegült a hatalommal,
amikor az elnök tisztességtelen eszközökkel, a kongresszus megkerülésével akarta
hatalomra juttatni az utódját. A forradalom hónapjaiban Níveának, aki egy ikerpárt
hordott a szíve alatt, és hat gyermeket nevelt, arra is maradt ideje és energiája, hogy
ellenzéki tevékenységet folytasson, ami, ha fény derül rá, akár az életébe is
kerülhetett volna. Az egész dolog Paulina mama háta mögött zajlott, hiszen ő
keményen ránk parancsolt, hogy húzzuk össze magunkat, és ne keltsük fel a
hatóságok figyelmét, ám Williams előtt nem maradhatott titokban. Matildé Pineda
kisasszony pontosan az ellentéte volt Frederick Williamsnek, éppolyan szocialista,
mint amennyire a férfi királypárti, mégis összekötötte őket a kormány iránti
engesztelhetetlen gyűlölet. Az egyik hátsó szobában, ahova nagyanyám soha nem
lépett be, Pedro Tey segítségével felállítottak egy kis nyomdagépet, azzal készítették
a kormányellenes röplapokat és plakátokat, amelyeket aztán Matildé Pineda
kisasszony a kendője alatt csempészett ki, és házról házra járva terjesztett. Meg
kellett esküdnöm, hogy egy szót se szólok senkinek arról, amit a szobában látok, és
engedelmeskedtem, mert a titok izgalmas játéknak tűnt, bár sejtelmem sem volt a
családra leselkedő veszélyről. A polgárháború végén megértettem, hogy a veszély
valóságos volt, mert Paulina del Valle társadalmi helyzete ellenére senki sem volt
biztonságban a titkosrendőrségtől. Nagyanyám háza nem szentély volt, ahogy azt
elképzeltük, hiába volt Paulina vagyonos özvegy, kapcsolatai és neve nem
menthették volna meg házát a lerombolástól és őt magát a börtöntől. Csak az volt a
szerencsénk, hogy azokban a hónapokban nagy volt a felfordulás, a lakosság
túlnyomó része a kormány ellen fordult, és nem lehetett mindenkit szemmel tartani.
Még a rendőrség soraiban is akadtak olyanok, akik a forradalmat támogatták, és
ahelyett, hogy bebörtönözték volna az embereket, segítettek nekik megszökni.
Minden házban, ahova Pineda kisasszony bekopogtatott a röplapjaival, tárt karokkal
fogadták.
Severo és rokonai most az egyszer azonos oldalon találták magukat, mert a
forradalom idején a konzervatívok összefogtak a liberálisok egy részével. A Del
Valle család többi tagja a birtokokra menekült, a lehető legmesszebbre Santiagótól, a
fiatalabb férfiak pedig északra vonultak, és csatlakoztak az önkéntesekhez, akik a
lázadó tengerészeket támogatták. A kormányhű hadsereg pár nap alatt szét akarta
verni a lázadó polgárokat, de váratlan ellenállásba ütközött. A forradalmárok
hadosztálya északra vonult, ahol az ország legnagyobb jövedelmi forrásai, a
salétrombányák voltak, és itt csapott össze a reguláris csapatokkal. Az első ütközetet
a kormányhoz hű hadsereg nyerte meg, a csata után pedig ugyanúgy lemészárolták
a sebesülteket és a hadifoglyokat, mint tíz évvel azelőtt, a csendes-óceáni háborúban.
A vérfürdő úgy felháborította a forradalmárokat, hogy amikor ismét összeütközött a
két sereg, megsemmisítő csapást mértek az ellenségre. És most rajtuk volt a sor,
hogy legyilkolják a veszteseket. Március közepére a kongresszisták, ahogy a felkelők
nevezték magukat, öt tartományt foglaltak el, és kormányzó juntát alakítottak, míg
délen Balmaceda elnök egyre több támogatót veszített. Ami az északi seregből
megmaradt, visszavonult délre, és csatlakozott az ottani erőkhöz; tizenötezer ember
vágott át gyalog az Andok hegyláncain, eljutottak Bolíviába, majd Argentínába,
aztán visszafelé is átkeltek a hegyeken, és Santiagóba értek. Halálosan fáradtan,
szakállasán és rongyosan jelentek meg a fővárosban, miután több ezer kilométert
tettek meg a könyörtelen, hegyes-völgyes tájon, ahol pokoli hőség váltakozott az
örök téllel, a fennsíkon lámát és vikunyát, a pampán tököt és övesállatot, a
magasabb hegycsúcsokon madarat ettek. Otthon aztán hősöknek kijáró ünnepléssel
fogadták őket. Ilyen nagyszerű hadjáratot a rettegett spanyolok réges-régi hódításai
óta nem látott a világ, de nem mindenki vett részt az ünneplésben, mert az ellenzék
létszáma úgy nőtt eközben, mint egy feltartóztathatatlan lavina. A házunk kapuin
továbbra is ott voltak a reteszek, nagyanyám megtiltotta, hogy akár csak az orrunkat
is kidugjuk az utcára, de én nem tudtam ellenállni a kíváncsiságnak, és felmásztam a
tetőre, hogy lássam a felvonulást.
A letartóztatások, a fosztogatások, a házkutatások minden ellenzékit félelemben
tartottak, nem volt olyan család, amely ne szakadt volna szét, nem volt senki, aki
szabadon mert volna szólni. A hadseregbe razziákkal toborozták a fiatalokat,
váratlanul jelentek meg a temetéseken, az esküvőkön, a szántóföldeken és a
gyárakban, letartóztatták a harcképes férfiakat, és erőszakkal elhurcolták őket.
Munkáskéz hiányában megbénult az ipar és a mezőgazdaság. A katonai befolyás
elviselhetetlenné vált, az elnök is belátta, hogy meg kell fékezni, de mire rászánta
magát, már késő volt, mert az egyenruhásoknak a fejébe szállt a dicsőség, és attól
lehetett tartani, hogy katonai diktatúrát vezetnek be, ami százszor rettenetesebb lett
volna, mint Godoy titkosrendőrségének önkényuralma. „A legveszélyesebb dolog a
büntetlenség hatalma”, juttatta eszünkbe Nívea. Amikor megkérdeztem Matildé
Pineda kisasszonyt, hogy mi a különbség a kormánypártiak és a forradalmárok
között, azt mondta, hogy mindketten a törvényességért küzdenek, nagyanyám
azonban azt felelte, hogy teljesen mindegy, mert egytől egyig akasztani való
gazemberek.

A terror akkor kopogtatott be a kapunkon, amikor a pribékek letartóztatták Pedro

Teyt, és elvitték Godoy rettenetes börtönébe. Okkal feltételezték, hogy ő áll a
politikai röplapok mögött, amelyek elárasztották a várost. Egy júniusi estén, amikor
az ilyenkor szokásos csüggesztő eső szemerkélt, és szeszélyes szélrohamok keltek,
éppen az étkezőben ültünk és vacsoráztunk, amikor kivágódott az ajtó, és minden
bejelentés nélkül Matildé Pineda kisasszony rontott be zaklatottan, sápadtan, elázott
kendőben.
– Mi történt? – kérdezte a nagyanyám, a tanítónő udvariatlanságán
méltatlankodva.
Pineda kisasszony kertelés nélkül ránk zúdította, hogy Godoy csőcseléke
lerombolta a Siglo de Oro könyvesboltot, megverték azokat, akiket ott találtak, és
egy lezárt kocsiban magukkal vitték Pedro Teyt. Nagyanyám kővé meredten ült,
felemelt villával a kezében. Szeretett volna egyéb magyarázatot is kapni a tanítónő
botrányos megjelenésére, mert Tey urat alig ismerte, és nem értette, miért nem tűr
halasztást a hír. Sejtelme sem volt arról, hogy a könyvárus szinte naponta járt be a
házába a hátsó ajtón keresztül, és az ő fedele alatt sokszorosította a röplapokat az
illegális nyomdagépen. Nívea, Williams és Pineda kisasszony azonban jól tudta,
milyen következményekkel jár, ha a balszerencsés Tey urat vallomásra késztetik, és
Godoy módszerei nem hagytak kétséget afelől, hogy erre előbb-utóbb sor kerül.
Láttam, hogy milyen kétségbeesett pillantásokat váltanak egymással ők hárman, és
bár nem értettem, milyen fontos dologról van szó, sejtettem az okát.
– A gép miatt van, amit a hátsó szobában dugtunk el? – kérdeztem.
– Milyen gép? – kiáltott fel a nagyanyám.
– Semmilyen – mondtam rögtön, mert eszembe jutott, hogy titkot kell tartanom.
De Paulina del Valle nem hagyta, hogy folytassam: fülön csípett, és tőle szokatlan
erővel rázott meg.
– Azt kérdeztem, milyen gép, te átkozott kis taknyos! – bömbölte.
– Hagyja azt a kislányt, Paulina! Neki semmi köze hozzá. Egy nyomdagépről van
szó… – mondta Frederick Williams.
 – Nyomdagép? Az én házamban? – ordított a nagyanyám.
– Attól tartok, igen – suttogta Nívea.
– A patvarba! Most mit csinálunk? – A matróna visszarogyott a székbe, fejét a két
keze közé szorította, és egyre csak azt motyogta maga elé, hogy a saját családja
elárulta őt, de most drágán megfizetünk az ostobaságunkért, mert egytől egyig
bolondok vagyunk, lám, ő tárt karokkal fogadta Níveát, és tessék, mivel hálálta meg,
Frederick meg talán nem tudott róla, hogy az életükkel játszunk, de ez nem
Kalifornia és nem is Anglia, mikor fogja már fel, hogy Chilében másképp mennek a
dolgok, és Pineda kisasszonyt sem akarja látni többet, úgyhogy mostantól megtiltja
neki, hogy belépjen a házába, vagy akár csak hozzá is szóljon az unokájához.
Frederick Williams kocsit kéretett, és bejelentette, hogy „megoldja a problémát”,
de ez nem nyugtatta meg a nagyanyámat, sőt még jobban megijesztette. Matildé
Pineda kisasszony búcsút intett nekem, elment, és csak évek múlva láttam viszont.
Williams egyenesen az amerikai követségre indult, ahol barátját és bridzspartnerét,
Mr. Patrick Egont kereste, aki éppen munkavacsorán vett részt a diplomáciai testület
többi tagjával. Egon a kormányt támogatta, de meggyőződéses demokrata volt, mint
minden jenki, és irtózott Godoy módszereitől. Négyszemközt meghallgatta
Frederick Willi-amst, és azonnal kiharcolta, hogy beszélhessen a belügyminiszterrel,
az pedig még azon az estén fogadta, ám értésére adta, hogy nem áll módjában
közbenjárni a fogoly érdekében. De megbeszélt egy találkozót az elnökkel másnap
reggelre. Az volt a leghosszabb éjszaka, amelyet nagyanyám házában átéltünk. Senki
sem feküdt le aludni. Én a hall egyik sarkába húzódtam Karamellával, mindenki
más fel s alá rohangászott: a cselédek és az alkalmazottak bőröndökkel és ládákkal, a
dajkák és a nevelőnők Nívea gyerekeivel a karjukban, a szakácsnők az ételes
kosarakkal. Még nagyanyám kedvenc madarait is felpakolták kalitkástul valamelyik
kocsira. Williams a kertész segítségével, aki megbízható ember volt, szétszedte a
nyomdagépet, darabjait elásta a harmadik udvarban, és elégetett minden
kompromittáló papírt. Hajnalban a család minden kocsija készen állt, hogy négy
felfegyverzett lovas kíséretében elhagyjuk Santiagót. A személyzet többi tagja a
legközelebbi templomba menekült, aztán visszaküldték értük néhány kocsit.
Frederick Williams nem akart velünk jönni.
– Én tehetek mindenről, itt kell maradnom, hogy vigyázzak a házra – mondta.
– A maga élete sokkal többet ér, mint ez a ház, vagy bármi, amim van. Kérem,
jöjjön velünk – kérlelte Paulina del Valle.
– Úgyse mernek bántani, brit állampolgár vagyok.
– Ne legyen naiv, Frederick. Ezekben az időkben senki sincs biztonságban.
De nem tudta meggyőzni. Williams két puszit nyomott az arcomra, sokáig
szorongatta nagyanyám kezét, aztán elbúcsúzott Níveától, aki úgy kapkodott levegő
után, mint a partra vetett hal, talán a félelemtől vagy csak a terhesség miatt. Amikor
elindultunk, a hajnalpír még épphogy csak derengeni kezdett a havas hegycsúcsok
fölött, elállt az eső, és kitisztult az ég, de a csípős szél befújt a kocsi repedésein.
Nagyanyám beleültetett terebélyes ölébe, és jó szorosan bebugyolált a rókaprémbe,
amelynek lecsüngő farkait annak idején még Karamella cincálta szét a vágy hevében.
Paulina összeszorította a száját dühében és félelmében, de azért nem feledkezett meg
az uzsonnás kosarakról, és amint Santiagóból kiérve délnek fordultunk, mindjárt ki
is nyitotta őket, hogy azonmód nekilássunk a sült csirkéknek, a tojásnak, a
réteseknek, a sajtoknak, a kenyérnek, a bornak és a mandulatejnek, amelyek az
utazás végéig kitartottak.
A Del Valle rokonok, akik már a januári felkelés elején vidékre menekültek,
örömmel fogadtak minket, mert megszakítottuk a hét hónapnyi reménytelen
unalmat, és híreket is hoztunk. A hírek rosszak voltak ugyan, de ez még mindig jobb
volt, mint nem tudni róluk. Végre találkoztam az unokatestvéreimmel, és azok a
napok, amelyek annyi feszültséget okoztak a felnőtteknek, nekünk, gyerekeknek
könnyed vakációvá szelídültek: degeszre tömtük a bendőnket frissen fejt tejjel, sajttal
és a nyárról maradt befőttekkel, lovagoltunk, sárban lubickoltunk az esőben,
játszottunk az istállókban és a manzárdszobákban, színházi előadásokat rendeztünk,
és alakítottunk egy énekkart, amely elég siralmasra sikerült, mert egyikünknek sem
volt hallása. A házba nyárfákkal szegélyezett kanyargós út vezetett egy vadon termő
völgyből, ahol alig hagyott nyomot az ekevas, és a legelők üresen álltak. Néha a
szemünkbe tűnt egy-egy sor száraz és szúette karó, amelyeket nagyanyám
szőlőtőkéknek nevezett. Ha paraszt jött szembe az úton, levette a szalmakalapját, és
földre szegezett szemmel, egy halk „alászolgájával” köszöntötte a gazdákat.
Nagyanyám fáradtan és rosszkedvűen érkezett meg vidékre, de néhány nap múlva
kinyitotta az esernyőjét, és Karamellával a nyomában nagy kíváncsian bejárta a
környéket. Láttam, amint szemügyre veszi a göcsörtös szőlőtőkéket, és mintákat
vesz a földből, amelyeket aztán titokzatos zsákocskákba gyűjt. Az U alakú ház
téglából épült, és cserépteteje volt; súlyos és szilárd benyomást keltett, és noha
minden eleganciát nélkülözött, falaiból a régi történetek mesés hangulata áradt.
Nyáron valóságos édenkertté változott a táj, a fák édes gyümölcsöktől roskadoztak,
virágillat szállt, mindent betöltött a madárcsivitelés és a szorgos méhek zümmögése,
de a tél olyan volt, mint egy morcos öreg hölgy, a folyton szemerkélő eső és a felhős
egek miatt. A nap nagyon korán kezdődött, és alkonyatkor lett vége, amikor
visszahúzódtunk a gyertyákkal és halvány petróleumlámpákkal megvilágított
félhomályos termekbe. Hideg volt, de mi körülültük a kerek asztalokat, amelyeket
vastag vászon borított, és az alattuk lévő parázstartóknál melegítettük a lábunkat.
Forralt bort ittunk, amit csak sok cukorral, narancsszeletekkel és fahéjjal lehetett
elfogyasztani, bár rokonaink családi fogyasztásra termesztették, de nagyanyám
szerint nem volt emberi gyomornak való, inkább festékhígítónak kellett volna
használni. Minden valamirevaló birtokon termesztettek szőlőt, és a saját borukat
itták, jobbat-rosszabbat, de ez különösen savanyú volt. A famennyezet kazettáiban
pókok szőtték keszekusza hálóikat, és kedvükre futkározhattak az egerek, mert a
ház macskái nem tudtak olyan magasra felmászni. A falak, amelyeket fehérre
meszeltek vagy indigókékre festettek, csupaszon ásítottak, de mindenfelé
szentszobrok és feszületek álltak. A bejárathoz egy bábut helyeztek, amelynek fából
volt a feje, a keze és a lába, és emberi hajat viselt: ez volt a Szűz Mária, amelyet
mindig friss virág díszített, gyertyák égtek mellette, és mindig keresztet kellett
vetnünk előtte, mert enélkül se bemenni, se kimenni nem lehetett. Hetente egyszer
átöltöztették – egész ruhatára volt reneszánsz holmikból –, a körmenetekre
felékszerezték, és egy kopott hermelinköpenyt borítottak rá. Naponta négyszer
ettünk, hosszú szertartások keretében, amelyek még be sem fejeződtek, már jött a
következő, így Paulina mama csak akkor állt fel az asztaltól, ha aludni ment, vagy a
kápolnába. Reggel hétkor misére és áldozni mentünk Teodoro Rieco atyához, aki a
Del Valle család házában lakott. Öreg pap volt már, de rendelkezett a türelem
erényével, Júdás árulásán kívül nem ismert megbocsáthatatlan bűnt, és szerinte még
a rettenetes Godoy is vigaszt találhat egyszer az Úr kebelén. „Azt már nem, atyám,
ha Godoy bocsánatot nyer, akkor inkább a pokolra megyek Júdással és az összes
gyerekemmel együtt”, tiltakozott Nívea. Napnyugta után közös imára gyűltek össze
a család tagjai, a gyerekek, a háziszolgák és a béresek. Mindenki égő gyertyát tartott
a kezében, úgy sétáltunk át sorban az egyszerű kápolnáig, amely a ház déli
szárnyánál volt. Megszerettem ezeket a napi rituálékat, amelyek keretbe foglalták a
kalendáriumot, az évszakokat és az egész életet, szívesen rendezgettem az oltáron a
virágokat, és törölgettem az áldoztatókelyheket. A szent szavakat a költészetben
találtam meg:

Ó, Istenem, sóvárogni utánad

Nem ösztökél, hogy az eget Ígérted,
Nem is a pokol rettegése késztet
Életemet megbánni, hogyha bántlak.

Te ösztökélsz, Uram, és az, ha látlak

Kereszten megcsúfolva függni téged,
És az, hogy megsebzett testedre nézek,
S hogy prédája vagy kínnak és halálnak.

Végül szeretni ösztökél szerelmed,

Még ha az ég nem is vár ott a végén,
S ha nincs is pokol, szívem félni gerjed.

Adnod se kell, anélkül is szeretlek,

Mert hogyha mit remélek, nem remélném,
Ügy keresnélek, ahogy most kereslek

Azt hiszem, még nagyanyám kérges szívében is meglágyult valami, mert a

birtokon töltött időszak után egyre közelebb került a valláshoz, és már nem csak
azért járt templomba, hogy lássák az emberek. Leszokott arról, hogy egyre-másra
szidja a papokat, és amikor visszamentünk Santiagóba, építtetett egy színes üvegű
szép kápolnát az Ejército Libertador úti házban, ahol a maga módján imádkozhatott.
A katolicizmus kényelmetlen volt neki, átszabta hát a saját igényei szerint. Az esti
ima után visszatértünk gyertyáinkkal a nagyterembe egy tejeskávéra, aztán a nők
kötöttek vagy hímeztek, mi, gyerekek pedig reszketve hallgattuk a felnőttek
rémtörténeteit. Semmi sem töltött el akkora félelemmel, mint az imbuncse, a
varázslószellem, az indián mitológia gonosz teremtményéi Azt mondták, az
indiánok újszülötteket rabolnak el, és szellemmé változtatják őket: bevarrják a
szemüket és a feneküket, barlangokban nevelik, vérrel táplálják őket, eltörik a
lábukat, hátrafordítják a fejüket, a kezüket pedig a hátuk bőre alá dugják, így
tesznek szert mindenféle természetfeletti erőkre. Annyira féltünk, hogy az imbuncse
martalékai leszünk, hogy sötétedés után az orrunkat sem mertük kidugni a házból,
én pedig a takaró alá dugtam a fejem, és hajmeresztő rémálmokat láttam. – Milyen
hiszékeny vagy te, Aurora! A varázslószellem nem létezik. Azt hiszed, van olyan
gyerek, aki túlélné ezeket a kínokat? – próbált nagyanyám észérvekkel meggyőzni,
de nem volt olyan magyarázat, ami megszüntette volna a rettegésemet.

Minthogy Nívea az egész életét várandósán töltötte, nem törődött a naptárral, és

csak abból tudta a szülés közeledtét, hogy gyakrabban kellett használnia az
éjjeliedényt. Amikor két egymást követő éjszakán is tizenháromszor ment ki, a
reggelinél bejelentette, hogy ideje orvost hívni, és valóban még aznap elkezdődtek a
fájások. De orvos nem volt arrafelé, ezért valaki azt tanácsolta, hogy hívják el a
legközelebbi falu bábaasszonyát, arról pedig kiderült, hogy egy festő ecsetjére
kívánkozó meica, kortalan mapucse asszony, akin minden barna, a bőre, a varkocsai,
sőt a ruhája is, amelyet növényi színekkel festettek meg. Lovon jött egy zsákkal,
amelyben gyógynövények, olajok és szirupok voltak, pokrócba burkolózott, amit a
mellénél kötött meg egy koloniális érmékből készült hatalmas ezüst brosstűvel. A
nénikéim visszahőköltek, mert a meica mintha a legsűrűbb araukán vadonból lépett
volna elő, de Nívea a bizalmatlanság minden jele nélkül fogadta, és nem félt a
várható eseményektől sem, mert már hatszor szült. Az asszony alig beszélt
spanyolul, de szemmel láthatóan értette a dolgát, és amikor levette a pokrócot, azt is
láttuk, hogy tiszta. A hagyomány szerint a vajúdó asszony szobájába nem léphettek
be azok, akik nem szültek, így a fiatal lányok a gyerekekkel együtt a ház másik
felébe mentek, a férfiak pedig a biliárdteremben játszottak, ittak és dohányoztak.
Níveát a nagyszobába vitték a bábaasszonnyal együtt, míg az idősebb nők egymást
váltva imádkoztak és segédkeztek. Két fekete tyúkot tettek oda főni, abból készült a
sűrű leves, amely szülés előtt és után erőt adott az anyának, és borágót is forraltak
arra az esetre, ha fuldoklás vagy szívzavarok lépnének fel. A kíváncsiságom
erősebbnek bizonyult a nagyanyámnál, aki azzal fenyegetett, hogy el fog verni, ha
meglátja, hogy Nívea körül lábatlankodok, ezért a hátsó szobákban bújtam el, onnan
leselkedtem. Láttam a cselédeket, akik fehér lepedőkkel és meleg vizes meg
almaecetes mosdótálakkal tüsténkedtek – az ecet a hasmasszírozáshoz kellett –, és
pokrócokat hoztak, meg szenet a parázstartóba, mert semmitől sem féltek jobban,
mint a jeges hastól vagy a szülés közbeni kihűléstől. Egy pillanatra sem szűnt a
beszélgetés és a kacarászás, mintha nem is szorongást és szenvedést rejtett volna az
az ajtó, hanem egy csoport ünneplő asszonyt. Rejtekhelyemről semmit se láttam, és a
sötét folyosók kísérteties párájától a hideg futkározott a hátamon, ezért hamar
ráuntam az egészre, és inkább játszani mentem az unokatestvéreimmel, de este,
amikor a család ismét összegyűlt a kápolnában, visszatértem. Addigra elültek a
hangok, és tisztán hallatszottak Nívea nyögései, az imádkozás moraja meg az eső
dobolása a tetőcserepeken. Elrejtőztem a folyosó egyik beugrójában, és reszkettem a
félelemtől, mert biztos voltam benne, hogy az indiánok bármikor elrabolhatják
Nívea kisbabáját… és mi van, ha a meica is afféle boszorkány, aki varázslószellemet
csinál az újszülöttekből? Hogyhogy Nívea nem gondolt erre a borzalmas
lehetőségre? Már éppen futásnak eredtem volna, vissza a kápolnába, ahol fény volt
és emberek, amikor kijött valamiért egy asszony, félig nyitva felejtette az ajtót, és
elém tárult, ami a szobában történt. Senki sem vett észre, mert a folyosóra árnyék
borult, míg odabent fényt árasztott a két faggyúlámpa meg a gyertyák, amelyekből a
szoba minden részébe tettek. A sarkokban álló három parázstartó sokkal
melegebben tartotta a szobát, mint amilyen a ház többi helyisége volt, és a fazékban
fövő eukaliptuszlevelek friss erdei illattal töltötték meg a levegőt. Nívea rövid
hálóingben, vastag gyapjúmellényben és zokniban guggolt egy pokróc fölött, és két
vastag kötelet markolt, amelyek a mennyezet gerendáiról lógtak. Hátul a meica
támasztotta a testét, miközben ismeretlen nyelven mormolt valamit. A szülő nő
kidomborodó, kék erekkel behálózott hasa olyan volt a gyertyák pislákoló fényénél,
mint valami szörnyűség, ami nem is a testhez tartozik, és amiben nincsen semmi
emberi. Nívea verejtékben fürödve erőlködött, haja a homlokába ragadt, lila karikás
szemét lehunyta, az ajka megdagadt. Az egyik nénikém térden állva imádkozott egy
asztalka mellett, amelyre a vajúdó nők védőszentjének, Szent Ramón Nonatónak a
szobrocskáját állították: ő volt az egyetlen olyan szent, aki nem a szokványos módon
született, hanem kivágták az anyja hasából. A másik nénikém az indián asszony
mellett állt egy meleg vizes lavórral és egy halom tiszta ronggyal a kezében. Rövid
szünet következett: Nívea beszívta a levegőt, és a meica odaállt elé, hogy súlyos
kezével megmasszírozza a hasát, mintha a gyereket akarná eligazítani ott belül. A
pokrócra ekkor véres folyadék csordult. A meica rongyot tapasztott Níveára, ami
azonnal átázott, és a következő, meg az azután következő is. –Áldjon meg, áldjon
meg, áldjon meg – suttogta az indián asszony most már a mi nyelvünkön. Nívea
megragadta a köteleket, és olyan erővel nyomott, hogy szinte megszakadtak a
nyakán az inak és a halántékán az erek. Tompa nyögés tört fel belőle, aztán
megjelent a lába között valami, amit a meica gyöngéden megfogott, és megtartott egy
pillanatra, amíg Nívea ismét belélegzett, újra nyomni kezdett, és végre világra jött a
gyerek. Azt hittem, menten elájulok a félelemtől és az undortól. Botladozva hátrálni
kezdtem a hosszú, baljós folyosón.
Egy órával később, amikor a cselédek összeszedték a piszkos rongyokat és
minden mást, amit a szülésnél felhasználtak, hogy elégethessék, mert hitük szerint
ezzel lehet elejét venni a vérzéseknek, a meica pedig becsomagolta a méhlepényt és a
köldökzsinórt, mert az itteni szokás szerint mindezt egy fügefa alá kell temetni, a
család összegyűlt az ebédlőben, körbevették Teodoro Riesco atyát, és hálát adtak
Istennek az ikerpár születéséért, a két fiúért, akik a pap szavaival élve mindig
tisztességgel fogják viselni a Del Valle nevet. Az ikrek szorosan be voltak bugyolálva
a gyapjútakaróba, fejüket kötött sapkácska védte. Két nénikém tartotta őket a
karjában, amíg a család többi tagja sorban elébük járult, homlokon csókolta őket, és
elsuttogta: „Isten tartson meg”, nehogy véletlenül szemmel verje őket valaki. Én nem
tudtam úgy köszönteni az unokaöccseimet, mint a többiek, mert undok férgeknek
láttam őket: Nívea kékes hasának képe, amint véres kupacokként lökte ki őket
magából, előttem maradt mindörökre.
Augusztus második hetében meglátogatott bennünket Frederick Williams,
szokásos eleganciájával és olyan nyugodtan, mintha a veszély, hogy a
titkosrendőrség kezére kerülhetünk, csak valami kollektív hallucináció lett volna.
Nagyanyám úgy fogadta a férjét, mint egy menyasszony, csillogó szemmel és
izgalomtól kipirult orcával. Kinyújtotta felé a kezét, amelyet Williams nem pusztán
tiszteletből csókolt meg, én pedig életemben először vettem észre, hogy ezt a párt
olyan érzés fűzi össze, amely nagyon hasonlít a szerelemhez. Paulina akkor már
lehetett vagy hatvanöt éves, abban a korban volt, amikor a nőket öregasszonnyá
sorvasztja a gyász és az élet viszontagságai, ő mégis legyőzhetetlennek látszott.
Továbbra is festett hajjal járt, úgy kacérkodott, ahogy egyik hölgy se merészelt volna
az ő köreiben, vendéghajakkal pompázott, terebélyes termete ellenére a régi
hiúságával öltözködött, és olyan finoman sminkelte magát, hogy mindenki
természetesnek vélte pillái feketeségét és orcái pírját. Frederick Williams szemmel
láthatóan fiatalabb volt nála, és a nők nagyon vonzónak találták: amerre járt,
legyezőket lengettek, és kendőket ejtettek a földre. De sohasem láttam, hogy
viszonozta volna az érdeklődésüket, míg a feleségéért szemmel láthatóan rajongott.
Sokszor eltöprengtem, hogy Frederick Williams és Paulina del Valle kapcsolata csak
érdekházasság volt-e, plátói barátság, ahogy mindenki gondolta, vagy valamiféle
vonzalom is kialakult köztük. Megszerették egymást? Ez már örökre rejtély marad,
mert Williams sohasem hozta szóba a témát, nagyanyám pedig, aki élete végén
képes volt a legféltettebb titkait is megosztani velem, ezt a választ magával vitte a
sírba.
Frederick azt a hírt hozta, hogy az elnök személyes közbenjárására
kiszabadították Pedro Teyt a börtönből, mielőtt Godoy kicsikarta volna belőle a
vallomást, így visszatérhettünk a santiagói házba, hiszen családunk neve nem került
rá a rendőrség listájára. Kilenc évvel később, amikor Paulina mama meghalt, és
viszontláttam Matilde Pineda kisasszonyt és Pedro Teyt, megtudtam tőlük a
részleteket, amelyektől a jó Frederick Williams megkímélt minket. Miután a
pribékek lerombolták a könyvesboltot, megverték az alkalmazottakat, és máglyát
raktak a sok száz könyvből, elvitték a katalánt a nyomasztó börtönbe, ahol a
szokásos bánásmódnak vetették alá. A kínzás végén Tey elvesztette az eszméletét,
de egy szót sem tudtak kiszedni belőle, ezért leöntötték egy dézsa ürülékkel, és egy
székhez kötözték, ott töltötte az éjszaka hátralevő részét. Másnap, amikor újra a
kínzói elé vezették, megérkezett az amerikai nagykövet, Patrick Egon az elnök
megbízottjával, és követelte a fogoly szabadon bocsátását. A katonák elengedték
Teyt, de előtte még a lelkére kötötték, hogy senkinek egy árva szót se szóljon a
történtekről, különben kivégzőosztag elé állítják. Vérben és mocsokban ázva vitték el
a diplomata kocsijáig, ahol Frederick Williams és egy orvos várta, majd pedig az
Egyesült Államok nagykövetségére mentek, amely menekültként fogadta be. Egy
hónap múlva a kormány megbukott, és Pedro Tey úgy hagyta el a követséget, hogy
helyére a lemondatott elnök családja költözött be, ugyancsak menekültként. A
katalán hónapokig feküdt betegen, amíg be nem gyógyultak az ostor ütötte sebek,
mozgatni tudta a vállcsontjait, és újra kezdhette a könyvüzletet. Az elszenvedett
kegyetlenségek nem törték meg, eszébe sem jutott, hogy visszamenjen Katalóniába,
és mindig ellenzékben maradt, bárki került is kormányra. Amikor sok-sok év múltán
megköszöntem neki a sok szenvedést, amit magára vállalt a családomért, azt felelte,
hogy nem értünk tette, hanem Matildé Pineda kisasszonyért.
Paulina mama a forradalom végéig vidéken akart maradni, de Frederick Williams
meggyőzte, hogy a polgárháború még évekig eltarthat, és nem lenne bölcs feladni
santiagói helyzetünket. Valójában úgy vélte, hogy a birtok a nyomorgó parasztokkal,
a véget nem érő sziesztákkal, a trágyával és legyekkel teli istállókkal sokkal
sanyarúbb sorsot jelent, mint a börtön.
– Az Egyesült Államokban négy évig tartott a polgárháború, lehet, hogy itt is így
lesz – mondta.
– Négy évig? Addigra egyetlen chilei sem marad életben. Severo öcsém azt
mondja, hogy néhány hónap alatt tízezren haltak meg a csatatéren, és több mint
ezren az orvtámadások miatt – felelte nagyanyám.
Nívea még nem heverte ki az ikerszülést, de mindenáron vissza akart jönni
velünk Santiagóba, és addig kötötte az ebet a karóhoz, amíg Paulina meg nem
engedte neki. Nagyanyám kezdetben nem szólt Níveához a nyomdagép miatt, de
amikor meglátta az ikreket, mindent megbocsátott. Nemsokára tehát ismét az úton
zötykölődtünk, vissza a fővárosba, ugyanazokkal a csomagokkal, amelyeket
hetekkel azelőtt felpakoltunk, bár most két kisbabával gazdagabban, és két madárral
szegényebben, mert azok belepusztultak az utazás viszontagságaiba. Több kosár
útravalót is vittünk, meg egy kancsót Nívea vérszegénység elleni kotyvalékával, egy
undorító folyadékkal, amely óborból és friss borjúvérből állt. Nívea már hónapok óta
nem tudott a férjéről, és ahogy egy gyenge pillanatában elárulta, lassanként erőt vett
rajta a csüggedés. Sohasem kételkedett benne, hogy Severo del Valle épen és
egészségesen tér vissza a háborúból, hiszen tisztán látta előre a saját sorsát. Ahogy
mindig tudta, hogy feleségül fog menni Severóhoz, még akkor is, amikor az
bejelentette neki, hogy mást vett el San Franciscóban, úgy tudta azt is, hogy együtt
fognak meghalni egy balesetben. Oly sokszor hallottuk ezt tőle, hogy a mondat már
családi szállóigévé vált. Nívea mégsem akart a rokonoknál maradni, mert félt, hogy
a férje nehezebben tud kapcsolatba lépni vele, a forradalom zűrzavarában ugyanis
gyakran elkallódtak a levelek, főleg vidéken.
Amióta elkezdődött a szerelme Severóval, és bebizonyosodott hihetetlen
termékenysége, nénikém megértette: ha tartja magát az úrihölgyhöz méltó
viselkedési szokásokhoz, azaz minden terhességnél és szülésénél bezárkózik, akkor
az egész életét a házban töltheti. Ezért elhatározta, hogy nem csinál titkot az
anyaságból, és az előkelő társaság legnagyobb megrökönyödésére úgy illegette
hetyke pocakját, mint egy szemérmetlen parasztasszony, aztán minden
hókuszpókusz nélkül szült, és csak három napig nyomta az ágyat – nem negyvenig,
ahogy az orvos előírta –, utána pedig mindenhová eljárt, még a szüfrazsett-
találkozókra is, a gyerekek és a dadák kíséretében. A dadák kamasz lányok voltak,
akik vidékről szegődtek a házhoz, és életük végéig szolgálniuk kellett, hacsak nem
maradtak teherben, vagy mentek férjhez, ami azonban nagyon valószínűtlen volt.
Ezek az alázatos hajadonok a házban nőttek fel, ott hervadtak el, és ott is haltak meg;
koszos és ablaktalan szobákban aludtak, az urak ételmaradékait ették, és imádták a
gyerekeket, akiknek nevelése az osztályrészük lett, főleg a kisfiúkat, amikor pedig a
leánygyermekek férjhez mentek, követték őket a hozomány részeként, hogy a
második nemzedéket is kiszolgálják. Tizenegy éves koromban, azokban az időkben,
amikor az anyasággal kapcsolatos dolgok még tabunak számítottak, a Níveával való
együttélés megtanított mindarra, amiről a környezetemben lévő lányoknak
sejtelmük sem lehetett. Vidéken, ha az állatok párosodtak vagy ellettek, a
kislányokat beküldték a házba, és rájuk zárták az ajtót, mert általános nézet volt,
hogy a testi dolgok látványa megbolygatja az érzékeny lelket, és perverz ötleteket
ültet el az agyban. Ez igaz is volt, mert az a buja jelenet, amelynek akaratlanul is
szemtanúja lettem az unokatestvéreim birtokán, amikor egy vad mén meghágott egy
kancát, ma is felforralja a véremet. Most, 1910-ben, amikor a Níveát és engem
elválasztó húsz év elolvadt, és már nem annyira az unokahúga vagyok, mint a
barátnője, megtudtam, hogy az évente egymásra következő szülések sohasem
jelentettek számára komoly akadályt: akár terhes volt, akár nem, folytatta ledér
hancúrozásait a férjével. Amikor az egyik bizalmas beszélgetésünkkor
megkérdeztem, miért lett annyi gyereke – tizenöt, akik közül tizenegy maradt
életben –, azt felelte, hogy nem tudta megakadályozni. A francia hölgyek egyetlen
fortélya sem segített. A kimerüléstől csak rettenthetetlen fizikai ereje és könnyed
szíve mentette meg, amely nem hagyta, hogy érzelmi bonyodalmakba keveredjen. A
gyerekeket ugyanazzal a módszerrel nevelte, ahogy a háztartást is ellátta: kiadta a
munkát. Amint megszült, szorosan elkötötte a mellét, és egy dajkára bízta a
csöppséget, ezért volt majdnem annyi dajka a házban, mint gyerek. Nívea könnyen
szült, egészséges volt, és nem csüggött a gyerekein, így mindvégig meg tudta őrizni
bensőséges kapcsolatát Severóval: nem is lehet csodálkozni szenvedélyes
szerelmükön. Nénikém elmesélte, hogy a feketelistás könyvek, amelyeket alaposan
áttanulmányozott don Francisco Vergara könyvtárában, bevezették őt a szerelem
fantasztikus lehetőségeibe, köztük azokba a nyugodtabb módozatokba is, amelyeket
az akrobatikus pózokban korlátozott szeretőknek találtak ki. Mindketten ebbe a
kategóriába tartoztak, mert Severo féllábú volt, Níveának pedig az idő legnagyobb
részében kidomborodott a pocakja. Ma sem tudom, melyek a kedvenc szerelmi
pózai ennek a párnak, de úgy képzelem, hogy még mindig azokat a pillanatokat
élvezik legjobban, amikor sötétben játszanak egymással, zajt sem ütve, mintha a
szobában egy apáca küszködne a valerianas csokoládé kábulatával és a vággyal,
hogy bűnbe eshessen.

A forradalomról érkező híreket szigorúan cenzúrázta a kormány, mégis mindent

tudni lehetett, még mielőtt megtörtént volna. Az összeesküvés sem maradt előttünk
titokban, mert az egyik unokabátyám lopva megjelent a házban egy béressel, aki a
szolgája és a testőre volt egyben. Vacsora után hosszú időre bezárkózott Frederick
Williamsszel és nagyanyámmal a dolgozószobába, ahol én a sarokba húzódva
tettettem az olvasást, miközben egyetlen szó sem kerülte el a figyelmemet.
Unokabátyám nyurga szőke fiú volt, határozott és kedves, a szeme és a göndör haja
akár egy kisasszonyé; a birtokon nevelkedett, és jól értett a lovak betöréséhez,
ennyire emlékszem belőle. Elmondta, hogy néhány fiatal, köztük ő is, hidakat akar
robbantani a kormány zaklatására.
– Kitől származik ez a zseniális ötlet? Van valami vezetőtök? – kérdezte gúnyosan
a nagyanyám.
– Még nincs, de majd megválasztjuk a gyűlésen.
– Hányan vagytok, fiam?
– Most úgy száz körül, de nem tudom, hányan jönnek el. Nem mindenki tudja,
miért hívtuk őket, csak ott akarjuk megmondani. Biztonsági okokból, ugye érti?
– Értem. Mindenki olyan úrifiú, mint te? – kérdezte Paulina egyre idegesebben.
– Vannak iparosok, munkások, parasztok is. Meg néhány barátom.
– Milyen fegyvereitek vannak? – kérdezte Frederick Williams.
– Kardok, kések, és azt hiszem, lesz néhány puska. Persze puskaport is
szereznünk kell valahonnan.
– Ilyen őrültségről még nem hallottam – tört ki Paulina.
Williams és ő megpróbálta lebeszélni az unokatestvéremet, de az csak tettetett
türelemmel hallgatta, mert nyilvánvaló volt, hogy már meghozta a döntését, és nem
kíván rajta változtatni. Amikor elment, bőrzsákjában magával vitte Frederick
Williams puskagyűjteményének néhány darabját. Két nap múlva megtudtuk, mihez
vezetett az összeesküvés Santiagótól néhány kilométerre. A lázadók napközben egy
tehenészlakban húzták meg magukat, és azt hitték, biztonságban vannak. Órákon át
vitatkoztak, amikor azonban belátták, hogy kevés a fegyverük, és a tervük is silány,
úgy döntöttek, hogy elhalasztják: majd vidáman eltöltik az éjszakát, és másnap
szétszélednek. Nem is sejtették, hogy valaki feljelentette őket. Hajnali négykor
kilencven kormánypárti lovas és negyven közkatona ütött rajtuk olyan gyorsan és
pontosan, hogy védekezni sem maradt idejük, és megadták magukat abban a
hiszemben, hogy semmi bántódásuk nem lehet, hisz nem követtek el semmit, hacsak
azt nem, hogy engedély nélkül gyülekeztek. De a különítmény parancsnoka
elvesztette a fejét, és a pillanat hevében, a dühtől elvakulva előráncigálta az egyik
foglyot, akit agyonlőttek és szuronyokkal szabdaltak szét. Utána nyolc másikat is
kiválasztott, azokat hátulról lőtte le, és addig folyt az ütlegelés meg az öldöklés,
amíg reggelre tizenhat megcsonkított holttest hevert a földön. A parancsnok
kinyittatta a birtok borospincéit, aztán az alkoholtól és a becstelenségtől felajzott
csapat elé lökte a parasztasszonyokat. A házat felgyújtották, és olyan bestiálisán
megkínozták az intézőt, hogy ültő helyében kellett kivégezniük. Közben egyre folyt
az üzenetváltás Santiagóval, de a várakozás nem csillapította le a katonákat, hanem
inkább még jobban feltüzelte őket. Másnap, több órával a mészárlás után
megérkezett az írásos parancs egy tábornok saját kezű aláírásával: „Azonnal
kivégezni mindet.” Megtették. A holttesteket öt szekérre rakták, és egy tömegsírba
temették volna, de akkora volt a tiltakozás, hogy végül kiadták őket a családoknak.
Alkonyatkor meghozták az unokabátyám holttestét, miután a nagyanyám minden
társasági összeköttetését latba vetve visszakövetelte. A véres pokrócba csavart
tetemet titokban helyezték el az egyik szobában, és úgy-ahogy rendbe tették, mielőtt
az anyja és a nővérei megnézhették volna. A lépcsőről kukucskálva láttam, hogy jön
egy fekete szalonkabátos úriember egy bőrönddel, és bezárkózik a holttesttel, a
szobalányok pedig azt sutyorogták, hogy ez egy balzsamozó mester, aki púderrel,
töltőanyaggal és tűvel-cérnával el tudja tüntetni a lövésnyomokat. Frederick
Williams és a nagyanyám ravatalozóvá alakították az arany szalont egy sebtiben
felállított oltárral és sárga gyertyákkal, amelyeket magas kandeláberekre tettek.
Amikor hajnalban megérkeztek a családtagokat és barátokat szállító kocsik, a ház
már tele volt virággal, és az unokabátyám tisztán, szép ruhában, az erőszakos halál
minden jele nélkül feküdt gyönyörű szép, ezüst szélű kaobafa koporsójában.
Miközben a tetőtől talpig feketébe öltözött asszonyok két sor széken ülve zokogtak
és imádkoztak, a férfiak az arany szalonban tervezgették a bosszút, a felszolgálók
pedig úgy jártak körbe a szendvicsekkel, mint egy fogadáson, mi, gyászruhás
gyerekek lövöldözőst játszottunk, és pukkadoztunk a nevetéstől. Az unokabátyámat
és a társait három napig siratták az otthonukban, és közben mindvégig zúgtak értük
a harangok. A hatóságok nem mertek beavatkozni. A szigorú cenzúra ellenére az
egész ország megtudta, mi történt, a hír szárnyakon járt, és a döbbenet éppúgy
megrázta a kormánypártiakat, mint a forradalom híveit. Az elnök nem volt kíváncsi
a részletekre, és a felelősséget is elhárította, csakúgy, mint korábban a többi katona
vagy a véreskezű Godoy bűntetteivel kapcsolatban.
– Kegyetlenül lemészárolták őket, mint a vadállatok. De mi mást is várhatnánk
egy ilyen barbár országtól? – jelentette ki Nívea inkább dühösen, mint szomorúan, és
hosszú magyarázatba fogott arról, hogy már öt háborúnk volt az elmúlt száz évben,
és bár mi, chileiek többnyire ártalmatlannak látszunk, egyenesen gyávának tartanak
minket, és valósággal gügyögve használjuk a kicsinyítő képzőket (amikor egy
poharacska vizecskét kérünk például), mégis kibújik belőlünk a szörnyeteg,
valahányszor erre alkalom adódik. Csak az értheti meg az erőszakra való
hajlamunkat, aki tudja, honnan jöttünk, mondta Nívea; tudni kell, hogy a
legharciasabb és legkegyetlenebb spanyol hódítóktól származunk, akik képesek
voltak elmasírozni egészen Chiléig, a sivatagi naptól izzó vörössé forrósodott
páncélban, megküzdve a természet legnagyobb akadályaival. Itt aztán elkeveredtek
az araukán indiánokkal, akik ugyanolyan vadak voltak, mint ők, ezért lett ez az
egyetlen törzs az egész kontinensen, amelyet nem lehetett leigázni. Az indiánok
megették a foglyaikat, és főnökeik, a tokik olyan rituális maszkokat használtak,
amelyeket a spanyolok kiszárított bőréből készítettek, lehetőleg a szakállasokéból és
a bajszosokéból, mert ez náluk ismeretlen volt; így álltak bosszút a fehéreken, akiket
élve elégettek, karóba húztak, levágták a karjukat, és kinyomták a szemüket. – Elég
volt! Megtiltom, hogy ilyen szörnyűségekről beszélj az unokám előtt – szakította
félbe a nagyanyám.

Az összeesküvő fiatalok lemészárlása kirobbantotta azokat a csatákat, amelyek

végül lezárták a polgárháborút. A következő napokban a forradalmárok egy
kilencezer katonából álló csapatot tettek hajóra a tengeri tüzérség segítségével, aztán
teljes sebességgel Valparaísóba siettek, látszólagos rendezetlenségben, mint egy hun
horda, de a káosz mögött mégiscsak világos terv volt, mert egykettőre elbántak az
ellenséggel. A kormánycsapatokban tíz katona közül három elesett, a forradalmár
hadsereg viszont elfoglalta Valparaísót, és onnan tört előre előbb Santiago, majd az
ország többi része felé. Az elnök eközben az irodájából, telegráffal és telefonon
irányította a háborút, de a neki küldött jelentések hamisak voltak, és parancsai
elvesztek a rádióhullámok zavarában, mert a telefonközpontban szinte csak
forradalmárok ültek. Az elnök vacsora közben értesült a vereségről. Nyugodtan
befejezte az evést, majd az amerikai követségre küldte a családját, hogy menedéket
kérjenek, ő maga pedig felvette a kabátját, a kalapját és a sálját, és egy barátja
kíséretében elballagott az argentin követségre, amely csak néhány saroknyira volt az
elnöki palotától. Ugyanott egy ellenzéki képviselő bújt meg addig, és kis híján
összeütköztek az ajtóban, amikor az egyikük lesújtva belépett, a másik meg
győzedelmesen távozott. Az üldözőből egy csapásra üldözött lett.
Amikor a forradalmárok bevonultak a fővárosba, ugyanaz a tömeg, amely pár
hónappal azelőtt a kormánycsapatokat üdvözölte, most őket éljenezte. A santiagóiak
néhány óra alatt piros karszalagokkal özönlöttek ki az utcára, a legtöbbjük
ünnepelni, mások azért, hogy megmeneküljenek az eszüket vesztett katonák és a
csőcselék haragjától. Az új hatóságok ugyan felhívást intéztek a néphez, hogy
működjön közre a rend és a béke helyreállításában, de ezt a tömeg a maga módján
értelmezte. Bandák verődtek össze egy-egy főnök vezetése alatt, és átfésülték a
várost a kifosztandó házak jegyzékével, amelyhez térképük is volt a pontos hellyel
és címmel. Később azt beszélték, hogy ezeket a listákat rosszindulatú és
bosszúvágyó hölgyek állították össze a legmagasabb társasági körökből. Lehetséges,
de én tudom, hogy Paulina del Valle és Nívea, bármennyire gyűlölte is a bukott
kormányt, nem lett volna képes ilyen aljasságra. Ellenkezőleg: a házban bújtattak
néhány üldözött családot, amíg lecsillapodtak a kedélyek, és visszatért a forradalom
előtti idők unott tespedése, amelyet már annyira visszasírtunk. Santiago kifosztása
módszeres és messziről nézve bizonyos értelemben szórakoztató művelet volt. A
bandák élén, amelyeket finomkodva „bizottságoknak” neveztek el, ott menetelt a
vezető egy csengettyűvel, és utasításokat adott: „innen rabolhattok, gyerekek, de
össze ne törjetek valamit”, „innen kihozzátok a papírokat, aztán felgyújtjátok a
házat”, „innen azt visztek el, amit akartok, és nyugodtan szétdúlhattok mindent”. A
„bizottság” tisztelettudóan végrehajtotta a parancsokat: ha a lakók a házban voltak,
udvariasan üdvözölték őket, aztán vidám csetepatéval kifosztották a házat, mint a
vásott kölykök. Feltépték az íróasztalokat, kirámolták a bizalmas papírokat és
dokumentumokat, amelyeket átadtak a főnöknek, aztán baltával szétverték a
bútorokat, ami megtetszett nekik, azt elvitték, paraffinnal végiglocsolták a falakat, és
felgyújtották a házat. A legyőzött Balmaceda elnök az argentin követségen,
szobájában ülve, jól hallotta az utcai összecsapások zaját. Megírta politikai
végrendeletét, majd attól rettegve, hogy a családjával fizettetik meg a gyűlölet árát,
golyót röpített a halántékába. A szobalány látta életben utoljára, amikor bevitte a
vacsoráját. Másnap reggel nyolckor megtalálták az elnököt az ágyán fekve,
kifogástalan öltözékben, fejét a véres párnára hajtva. A lövés azonnal vértanúvá tette
őt, és az elkövetkező években a szabadság és a demokrácia jelképe lett, olyannyira,
hogy még a legelszántabb ellenségei is tisztelték. Ahogy nagyanyám mondta: Chile
memóriazavarban szenved. A forradalom néhány hónapja alatt több chilei halt meg,
mint a csendes-óceáni háború négy évében.
 A nagy felfordulás közepette megjelent a házban Severo del Valle, rongyosan,
szakállasán, a feleségét keresve, akit már január óta nem látott. Nem is akart hinni a
szemének, amikor kiderült, hogy kettővel több gyereke van, mert a forradalom
zűrzavarában, mielőtt elment volna, Nívea elfelejtette megmondani neki, hogy
áldott állapotban van. Az ikrek szépen fejlődtek, néhány hét alatt emberformájuk
lett, és már nem is voltak olyan ráncos, kék giliszták, mint mikor megszülettek.
Nívea a férje nyakába ugrott, és életemben először tanúja lehettem egy hosszú, szájra
adott csóknak. Nagyanyám zavarba jött, és megpróbálta elterelni a figyelmemet, de
nem sikerült neki, így még ma is emlékszem, mennyire felkavart az a csók: onnan
számítom kamaszkorom kezdetét, amely földrengésszerű változásokat hozott.
Néhány hónap alatt idegenné váltam; nem is ismertem fel azt a zárkózott lányt, aki
lett belőlem, úgy éreztem, be vagyok zárva egy lázadó és követelőző testbe, amely
nőttön-nőtt, keményedett, szenvedett és lüktetett. Olyan volt, mintha csak az
ágyékom kiterjedése volnék, azé a barlangé, amelyet úgy képzeltem el, mint egy
véres üreget, ahol mindenféle nedvek érlelődnek, és rettenetes, idegen növényzet
burjánzik. Sehogy sem ment ki a fejemből Nívea látványa, amint leguggolva szül,
kidudorodó köldökkel koronázott hatalmas hasával, és két vékony karjával,
amelyekkel a mennyezetről lógó kötelekbe kapaszkodik. Gyakran minden ok nélkül
elsírtam magam, visszafojthatatlan dühroham jött rám, vagy olyan fáradtan
ébredtem, hogy nem tudtam felkelni. A fekete pizsamás gyerekekről szóló álmok
élénkebbé és gyakoribbá váltak, de egy gyengéd, tengerillatú férfi is megjelent néha,
aki a karjába vett, és ilyenkor a párnát ölelve ébredtem, kétségbeesetten kívánva,
hogy valaki úgy csókoljon meg, ahogy Severo del Valle a feleségét. Kívülről
megperzselődött a bőröm, belülről jéggé fagytam, sem az olvasáshoz, sem a
tanuláshoz nem volt türelmem, kiszaladtam a kertbe, és néha úgy futkároztam
körbe-körbe, mint egy őrült, hogy kitomboljam magamból a sikítás vágyát. Ruhástul
trappoltam a tavacskában, liliomokon tapostam, és elijesztettem a vörös halacskákat,
nagyanyám büszkeségeit. Hamar felfedeztem testem érzékeny pontjait, titokban
simogattam magam, és nem értettem, miért nyugtat meg annyira az, amit mások
bűnnek tartanak. Meg fogok őrülni, mint oly sok fiatal lány, aki hisztériásán végezte,
állapítottam meg rémülten, de nagyanyámnak nem mertem beszélni róla. Mert
Paulina del Valle is változóban volt: míg az én testem kivirágzott, az övé szikkadni
kezdett a rejtélyes bajoktól, amelyekről nem szólt senkinek, még az orvosának sem,
tartva magát a nézetéhez, hogy a vénülés kordában tartható, ha az ember kihúzza
magát, és nem nyavalyog öregasszonyosan. Kövér teste elnehezült, lába visszeres
lett, sajogtak a csontjai, levegőért kapkodott, és elcsöppent a vizelete, de én erre csak
az apró jelekből következtettem, mert ő a legnagyobb titokban tartotta. Matildé
Pineda kisasszony sokat segített volna nekem a kamaszkor átvészelésében, de
miután nagyanyám elküldte, köddé vált. Nívea is elment a férjével, a gyerekeivel és
a nevelőnőivel, ugyanolyan gondtalanul és vidáman, ahogy érkezett, hatalmas űrt
hagyva maga után. Túl sok volt a szoba és túl kevés a zaj; Nívea és a gyerekek nélkül
nagyanyám háza olyan lett, mint egy mauzóleum.
Mivel Santiago parádék, ünnepségek, táncmulatságok és lakomák végeérhetetlen
sorával ünnepelte a kormány bukását, nagyanyám sem maradt el a sorban. Újra
megnyitotta háza kapuját, és megpróbálta feleleveníteni a társasági élet meg a
szalonok hagyományát, de a nyomasztó légkört még a csodálatos szeptemberi
tavasz sem tudta elfeledtetni. A több ezer halott, az árulások és a fosztogatások
emléke egyaránt megmaradt a győzők és a legyőzöttek lelkében. Szégyelltük
magunkat, hogy a polgárháború vérfürdőbe torkollott.

Furcsa szakasza volt ez az életemnek, megváltoztatta a testemet, kiterjesztette a

lelkemet, és komolyan feltettem magamnak a kérdést, hogy ki vagyok én és honnan
származom. Ennek kiváltó oka az volt, hogy megérkezett Matías Rodríguez de Santa
Cruz, az apám, bár még nem tudtam, hogy ő az. Úgy fogadtam, mint azt a Matías
bácsit, akit évekkel azelőtt Európában ismertem meg. Már akkor is törékenynek
láttam, de most már fel sem ismertem, mert tolószékében olyan szánalmas volt, mint
egy éhező madárka. Egy szépséges, érett és gazdag nő hozta el, akinek tejfehér volt a
bőre, és egyszerű, mustárszínű puplinruhát viselt, meg egy kifakult sálat a vállán;
legszembeötlőbb vonása azonban a rakoncátlan, kócos, göndör, szürke hajkorona
volt, amelyet vékony szalaggal kötött meg a tarkóján. Úgy nézett ki, mint egy
száműzött skandináv királynő, és könnyedén el lehetett képzelni egy jégtáblák közt
lavírozó viking bárkán.
Paulina del Valle sürgönyt kapott, hogy a legnagyobb fia hamarosan partra száll
Valparaísóban, és azon nyomban intézkedett, hogy a kikötőbe utazzon velem,
Frederick bácsival és a szokásos kíséretével. Egy különvagonban indultunk útnak,
amelyet a vasúttársaság angol igazgatója bocsátott a rendelkezésünkre. Belül fényes
faburkolat borította, amelyet csiszolt bronzkeretbe foglaltak, az ülések bársonya
bikavérszínű volt, a két egyenruhás alkalmazott pedig úgy szolgált ki minket, mint
egy királyi családot. Egy tengerparti hotelben szálltunk meg, és vártuk a másnap
érkező hajót. Úgy vonultunk ki a kikötőbe, mint egy esküvői menet, ezt bízvást
állíthatom, mert van egy fotográfiám, amely nem sokkal a hajó érkezte előtt készült.
Paulina del Valle világos selyemruhát visel sok szalaggal és igazgyöngy
nyakláncokkal, hatalmas, széles karimájú kalap pompázik a fején, tollakkal
megtűzdelve, amelyek a homlokába hullanak, és egy nyitott napernyővel védi
magát a fénytől. Férje, Frederick Williams, feketében van, a fején cilinder, a kezében
bot; az én ruhám meg csupa fehér, és a fejemen organdiszalag van, mintha egy
születésnapi csomag volnék. Amikor leeresztették a hajólépcsőt, a kapitány
személyesen hívott fel minket a fedélzetre, és szertartásosan elvezetett Matías
Rodríguez de Santa Cruz kabinjához.
Nagyanyám arra számított legkevésbé, hogy éppen Amanda Lowellbe ütközik
bele. Majd' belehalt a kellemetlen meglepetésbe: régi vetélytársnőjének látványa
sokkal jobban felkavarta, mint fiának kétségbeejtő állapota. Én akkor még nem
tudtam annyit, hogy megérthettem volna nagyanyám viselkedését, ezért azt hittem,
a melegtől lett rosszul. A halvérű Frederick Williamsnek az arcizma sem rándult,
amikor meglátta Lowellt. Kurtán, de kedvesen üdvözölte, aztán sietve leültette
nagyanyámat egy fotelbe, és egy pohár vizet adott neki, Matías pedig szinte
vidáman figyelte a jelenetet.
– Mit keres itt ez a nő? – dadogta Paulina, amikor végre levegőhöz jutott.
 – Ha jól sejtem, családi beszélgetés várható, kimegyek levegőzni – mondta a
viking királynő, és sértetlen méltósággal kivonult a fedélzetre.
– Lowell kisasszony a barátnőm, úgy is mondhatnám, hogy az egyetlen barátnőm.
Egészen idáig elkísért, nélküle nem lettem volna képes erre az útra. Ő akarta, hogy
jöjjek vissza Chilébe, mert szerinte jobb, ha családi körben halok meg, mint
Párizsban egy kórházi ágyon – mondta Matías tört spanyolsággal, és furcsa francia-
angol akcentussal.
Paulina del Valle akkor nézte meg először a fiát, és rádöbbent, hogy már csak egy
kígyóbőrrel borított csontváz maradt belőle. Üveges szeme mélyen besüppedt az
üregébe, az arca meg annyira beesett, hogy kirajzolódtak a fogak körvonalai. Matías
egy fotelban ült, párnákra támaszkodva, lábára sálat terített. Zavart és szomorú
öregember benyomását keltette, jóllehet alig negyvenéves volt.
– Te jó isten, Matías, mi történt veled? – szörnyülködött nagyanyám.
– Bármi történt is, nem gyógyítható. Most már talán megérti, hogy jó okom volt a
hazatérésre.
– De ez a nő…
– Tudom, mi dolga volt Amanda Lowellnek az apámmal, de az harminc éve
történt a világ másik végén. Nem lehetne elfelejteni az egészet? Mindannyian
elértünk abba a korba, amikor kihajíthatjuk a szükségtelen érzelmeinket, és csak
azokat kell megtartanunk, amelyek segítenek élni. Például az egymás iránti
türelmet, anyám. Lowell kisasszony lekötelezett engem, több mint tizenöt éve a
társam…
– A társad? Hogy értsem ezt?
– Ahogy mondom: a társam. Nem az ápolónőm, nem a feleségem, és már nem is a
szeretőm. Elkísér az utazásaimon, az életben, és most, ahogy anyám is látja, a
halálban.
– Ne beszélj így! Nem fogsz meghalni, fiam, megadunk neked mindent, amire
szükséged van, hamarosan felépülsz… – ígérte Paulina del Valle, de elcsuklott a
hangja, és nem tudta folytatni.
Három évtized múlt el, amióta Feliciano Rodríguez de Santa Cruz félrelépett
Amanda Lowell-lel, és nagyanyám csak néhányszor, messziről látta a nőt, de
azonnal felismerte. Nem hiába aludt minden éjjel a Firenzéből rendelt grandiózus
nyo-szolyán, ez minden pillanatban eszébe juttatta a haragot, amelyet férje
botrányhős szeretője iránt érzett. Most, hogy Amanda felbukkant előtte öregen és
minden büszkeség nélkül, és már semmiben sem hasonlított a tüzes kancára, aki
annak idején leállította San Francisco forgalmát, ahogy fenekét riszálva végigvonult
az utcán, Paulina nem a valóságot látta, hanem a veszélyes vetélytársnőt. A gyűlölet
egészen addig mélyen szunnyadt benne, várva, hogy egyszer kitörjön, de a fia
szavait hallva hiába kereste szíve zugaiban, sehol sem találta. Meglelte azonban az
anyai ösztönt, amely bár sohasem volt fontos dolog az életében, most mégis úrrá lett
rajta, és a teljes, elsöprő együttérzés formáját öltötte. Ez az együttérzés nemcsak a
haldokló fiúra terjedt ki, hanem az asszonyra is, aki éveken át Matías társa volt,
hűségesen szerette, vigyázott rá a sorscsapások közepette és a betegségben, most
pedig végigutazta vele a fél világot, hogy halála előtt elhozza ide. Paulina del Valle
csak ült a karosszékben, a fiára meredve, miközben a könnyek csöndesen
végigperegtek az arcán. Hirtelen kicsiny, törékeny öregasszony lett, én pedig
vigasztalóan paskolgattam a hátát, bár semmit sem értettem abból, ami történt.
Frederick Williams minden bizonnyal nagyon jól ismerte nagyanyámat, mert
diszkréten kiment, megkereste Amanda Lowellt, és visszavezette a kajütbe.
– Bocsásson meg, Lowell kisasszony – suttogta oda neki nagyanyám a fotelből.
– Ön bocsásson meg, asszonyom – lépett közelebb Amanda félénken, és megállt
Paulina del Valle előtt.
Megfogták egymás kezét, az egyik ülve, a másik állva, mindkettőjük szeme
könnyben ázott; a pillanat örökkévalóságnak tetszett számomra, de aztán láttam,
hogy nagyanyám válla megremeg, és végül észrevettem, hogy kuncog magában. A
másik nő is mosolygott, először a szája elé téve a kezét, aztán látva, hogy a
vetélytársa is nevet, vidám kacajra fakadt, amely összecsengett a nagyanyáméval, és
néhány pillanat alatt mindketten meggörnyedtek a nevetéstől, kölcsönösen
megfertőzve egymást a féktelen, hisztérikus jókedvvel, tiszta nevetéssel törölve el a
fölösleges féltékenység korlátait, a darabokra tört neheztelést, a férj hűtlenségét és a
többi gyalázatos emléket.

Az Ejército Libertador úti ház sokaknak adott menedéket a forradalom zavaros

éveiben, de semmi sem volt olyan bonyolult és felkavaró a számomra, mint amikor
apám megérkezett, hogy itt várja a halált. A polgárháború után nyugodtabbá vált a
politikai helyzet, és véget értek a liberális kormányok uralmának hosszú évei. A
forradalmárok kivívták a reformokat, amelyekért annyi vér folyt: míg azelőtt a
kormány a megvesztegetések és a megfélemlítés útján, a polgári és katonai
hatóságok támogatásával juttatta hatalomhoz a jelöltjét, most a földbirtokosok, a
papok és a pártok között oszlott meg ez a szerep. Ez a rendszer jóval igazságosabb
volt, mert a felek kiegyenlítették egymást, és nem folytak el közpénzek a
korrupcióra. Ezt nevezték választási szabadságnak. A forradalmárok egy Nagy-
Britanniáéhoz hasonló parlamentáris rendszert is bevezettek, bár ez nem tartott
sokáig. – Mi vagyunk Amerika angoljai – mondta egyszer nagyanyám, de Nívea
azzal vágott vissza, hogy inkább az angolok a chileiek Európában. Mindenesetre a
parlamentáris kísérlet nem maradhatott fenn sokáig a földbirtokos kiskirályok
hazájában: a miniszterek olyan gyorsan váltották egymást, hogy azt már nem
lehetett követni, és a végén senkit sem érdekelt a családban a politikai vitustánc,
kivéve Níveát, aki a női választójog mellett kardoskodva gyakran láncolta magát a
Kongresszus kerítéséhez, két-három nem kevésbé lelkes hölggyel együtt, és ezzel
kiváltotta a járókelők derültségét, a rendőrség haragját, no meg a férjek
szégyenkezését.
– Amikor a nők is választójogot kapnak, következtésen használják fel. Elég erőnk
lesz, hogy megbillentsük a hatalmi mérleget, és megváltoztassuk ezt az országot –
mondogatta.
– Tévedsz, Nívea. A nők úgy fognak szavazni, ahogy a férjük vagy a pap kívánja,
mert sokkal butábbak, mint képzeled. Különben meg vagyunk páran, akik a
háttérből irányítunk, hisz az előző kormányt is mi buktattuk meg. Nekem nem kell
szavaznom, hogy azt csináljam, amit akarok – felelte nagyanyám.
– Persze, mert nénikémnek vagyona van, és jó neveltetést kapott. Hányan vannak
még ilyenek? Ki kell harcolnunk a választójogot, az az első dolgunk.
– Te teljesen elvesztetted a fejed, Nívea.
– Azt azért egyelőre még nem, nénikém.
Az egyik első emeleti szalont átalakították hálószobává, ott helyezték el az
apámat, mert nem tudott felmenni a lépcsőn, és egy szobalányt rendeltek mellé, aki
éjjel-nappal követte, mint az árnyéka. A család orvosa költői diagnózist állapított
meg, amely szerint Matíasnak „makacs vérzavarodása” van, legalábbis így mondta a
nagyanyámnak, mert nem akarta, hogy megtudja az igazat. De azt hiszem, Paulina
del Vallén kívül mindenki más jól tudta, hogy Matías nemi betegségben szenved.
Már a végső stádiumban volt, semmiféle borogatás, tapasz vagy szublimát nem
segített rajta; ez volt a betegségnek az a szakasza, amelyet mindenképpen el akart
kerülni, de mégis végig kellett csinálnia, mert nem volt mersze az öngyilkossághoz,
amit éveken át tervezett. Alig tudott már mozogni a csontjaiba hasító fájdalom miatt,
járni sem volt képes, és a gondolkozás elcsüggesztette. Néhány napra teljesen
elmerült a rémálmaiban, nem is tért magához teljesen, és érthetetlen történeteket
mormolt maga elé, de voltak világos pillanatai is, amikor a morfium csillapította a
szorongását, és képes volt nevetni és emlékezni. Akkor hívott oda engem, hogy üljek
le mellé. Az egész napot egy karosszékben töltötte az ablak előtt, és a kertet nézte,
párnáira támaszkodva, a könyvei, az újságai meg az orvosságos tálcái között. A
szobalány nem messze tőle kötögetett, és leste minden szavát; hallgatag és mogorva
volt, mint egy ellenség, de ő volt az egyetlen emberi lény, akit Matías megtűrt maga
mellett, mert nem sajnálattal kezelte. Nagyanyám mindent megtett, hogy a fiát
vidám hangulat vegye körül, sárga függönyöket és tapétát rakatott fel, az asztalokon
frissen vágott virágok illatoztak, és egy vonósnégyest is szerződtetett, amely hetente
többször eljátszotta Matías kedvenc dallamait, ám semmi sem leplezhette el az
orvosságszagot és azt a tényt, hogy a szobában valaki élve rothad el. Kezdetben
undorodtam az élő holttesttől, de amikor leküzdöttem az ijedségemet, és
nagyanyám is kénysze-rített rá, egyre többször látogattam meg Matíast, és az életem
attól fogva megváltozott. Matías Rodríguez de Santa Cruz akkor költözött hozzánk,
amikor serdülőkorba léptem, és megadta azt, amire legnagyobb szükségem volt: az
emlékezést. Egyik világos pillanatában, amikor a kábítószer vigaszt nyújtott neki,
elmondta, hogy ő az apám, és a bejelentés olyan hétköznapi volt, hogy meg sem
lepődtem.
– Lynn Sommers, az édesanyád, a legszebb nő volt, akit valaha láttam. Örülök,
hogy nem örökölted a szépségét – mondta.
– Miért, Matías bácsi?
– Ne nevezz bácsinak, Aurora. Az apád vagyok. A szépség átok is lehet, mert a
legaljasabb szenvedélyeket kelti fel a férfiakban. Az a nő, aki túl szép, nem
menekülhet a vágy elől, amelyet felgerjeszt.
– Biztos, hogy maga az apám?
– Biztos.
– Nahát! Én azt hittem, hogy Severo bácsi az apám.
 – Neki kellett volna lennie, mert ő sokkal jobb ember, mint én. Édesanyád is ilyen
férjet érdemelt. Én világéletemben léhűtő alak voltam, ezért lett belőlem ilyen
madárijesztő. De Severo mindenképpen többet mesélhet az anyádról, mint én –
mondta.
– Anyám szerette Matías bácsit?
– Igen, de én nem tudtam mit kezdeni ezzel a szerelemmel, és elmenekültem.
Kicsi vagy még, kislányom, hogy is érthetnéd… Elég ha annyit tudsz, hogy
édesanyád csodálatos nő volt, akinek nem kellett volna olyan fiatalon meghalnia.
Egyetértettem vele, jobb lett volna, ha megismerhetem az anyámat, de mégis
sokkal kíváncsibb voltam gyermekkorom többi szereplőjére, akik olyanok voltak,
mint az álmok, vagy a homályos emlékek, amelyeket nem lehet meghatározni.
Apámmal folytatott beszélgetéseimben lassan körvonalazódni kezdett Tao Csien
nagyapám alakja, akivel Matías csak egyszer találkozott. De elég volt csak egyszer
kiejtenie a teljes nevét, és elmondania, hogy egy magas és jóvágású kínai volt,
emlékeim folyama máris megeredt, cseppről cseppre, akár az eső. Amint nevet
kapott ez a láthatatlan jelenlét, amely minden pillanatban elkísért, nagyapám a
képzelet szüleményéből ugyanolyan valóságos kísértetté vált, mint egy hús-vér
ember. Végtelen megkönnyebbülést éreztem, amikor kiderült, hogy az a puha,
tengerszagú férfi, akit elképzeltem magamnak, nemcsak létezett, hanem szeretett is,
és ha váratlanul eltűnt, az nem azért volt, mert el akart hagyni.
– Úgy tudom, Tao Csien meghalt – közölte az apám.
– Hogyan halt meg?
– Azt hiszem, baleset érte, de nem vagyok benne biztos.
– És mi történt a nagyanyámmal, Eliza Sommersszel?
– Kínába ment. Úgy érezte, jobb lesz neked, ha az én családom nevel fel, és nem is
tévedett. Anyám mindig egy kislányra vágyott, és sokkal több szeretetet adott
neked, mint a testvéreimnek vagy nekem – mondta.
– Mit jelent az, hogy Laj-ming?
– Fogalmam sincs. Miért?
– Mert néha mintha ezt a szót hallanám…
Matías csontjait elsorvasztotta a betegség, fáradékony volt, és alig tudtam
kiszedni belőle a válaszokat; egyre-másra végeérhetetetlen csapongásokba
keveredett, amelyeknek semmi közük nem volt a kérdéseimhez, de apránként mégis
felfejtettem a múltam részleteit, lépésről lépésre, mindig a nagyanyám háta mögött,
aki hálás volt gyakori beteglátogatásaimért, mert neki nem volt hozzá lelkiereje. Bár
naponta többször is bement a fia szobájába, csak egy sietős csókot nyomott a
homlokára, és már ki is botorkált, könnyekkel a szemében. Soha nem kérdezte meg,
miről beszélünk, és én persze nem mondtam meg neki. Severo és Nívea del Valle
előtt sem mertem megemlíteni a dolgot, mert féltem, hogy ha kikottyantok valamit,
vége szakad az apámmal folytatott beszélgetéseimnek. Anélkül, hogy bármiféle
egyezséget kötöttünk volna, tudtuk, hogy beszélgetéseinket titokban kell tartani, és
ez különös cinkosságot teremtett köztünk. Azt nem mondhatom, hogy
megszerettem az apámat, nem volt rá időm, de együttlétünk néhány rövid
hónapjában valódi kinccsel ajándékozott meg, amikor történetem részleteiről, és
főleg Lynn Sommersről mesélt. Többször is elismételte, hogy ereimben a Del Vallék
törvényes vére csörgedezik, ez, úgy látszik, nagyon fontos volt neki. Később
megtudtam Frederick Williamstől, aki a ház minden lakójára erős befolyást
gyakorolt, hogy apám néhány bankszámlától és részvénytől eltekintve a családi
örökség egész ráeső részét rám hagyta, kiábrándítva ezzel a papot, aki némi egyházi
támogatás reményében naponta látogatott el hozzá. A pap, aki mogorva ember volt,
és a szentség illatába burkolózott – mert már évek óta nem fürdött, és nem vett tiszta
reverendát –, híres volt vallási türelmetlenségéről és arról a tehetségéről, hogy addig
járt a gazdag haldoklók nyakára, amíg meg nem győzte őket, hogy vagyonukat
jótékony célra kell hagyományozniuk. A tehetős családok valóságos rémülettel
fogadták, mert a halál hírnöke volt, mégsem merték becsapni előtte az ajtót. Amikor
apám érezte, hogy közeleg a vég, odahívatta magához Severo del Vallét, akivel
egyébként nem volt beszélő viszonyban, és egyezséget kötöttek rólam. Hozattak egy
közjegyzőt, és az ő jelenlétében aláírtak egy papírt, amely szerint Severo lemond az
apaságról, Matías Rodríguez de Santa Cruz pedig a nevére vesz. Így védett meg az
öccseitől, Paulina másik két fiától, akik kilenc évvel később, amikor nagyanyám
meghalt, mindenre rátették a kezüket, amire csak lehetett.

Nagyanyám babonás szeretettel csüggött Amanda Lowellen, mert hitt benne,

hogy amíg ő nálunk van, Matías nem halhat meg. Paulina nem tárulkozott ki senki
előtt, legfeljebb énelőttem; úgy vélte, az emberek többsége menthetetlenül ostoba, és
ezt nem is rejtette véka alá, így pedig nemigen tudott barátokat szerezni, de a skót
kurtizán megolvasztotta a páncélt, amellyel körülbástyázta magát. Nem is lehetett
elképzelni két nőt, aki ennyire különbözött volna egymástól: Lowell nem vágyott
semmire, egyik napról a másikra élt, ragaszkodás és félelem nélkül, szabadon. Nem
félt a szegénységtől, a magánytól és az öregségtől, minden változást derűs lélekkel
fogadott, mert az életet vidám utazásnak tartotta, amely mindenképpen az
öregséghez és a halálhoz vezet, ezért nem érdemes vagyont gyűjteni, hisz úgyis
meztelenül fekszünk a sírba. Maga mögött hagyta az érzéki ifjú leányt, aki annyi
szerelmet hintett el San Franciscóban, és hol volt már az a szépség, aki meghódította
Párizst… csak egy ötvenes éveiben járó asszony maradt a helyükön, aki nem
kacérkodott, de nem is érzett megbánást. Nagyanyám nem tudott betelni Lowell
történeteivel, amelyek a múltról és az általa ismert híres emberekről szóltak, imádta
lapozgatni az újságkivágásokat és a fényképeket, amelyeken a fiatal és elragadó
kalandornő testére egy csörgőkígyó tekeredett. – Tengeribetegségben halt meg
szegényke, a kígyókat nagyon megviseli az utazás – sajnálkozott Amanda.
Világpolgár viselkedésével és vonzerejével, amellyel akarata ellenére is maga mögé
utasította a nálánál sokkal fiatalabb és szebb nőket, ő lett nagyanyám szalonjának a
lelke. Borzalmas spanyolságával és skót akcentusú francia beszédével felüdítette a
hangulatot. Nem volt olyan téma, amelyhez hozzá ne tudott volna szólni, könyv,
amit ne olvasott volna, fontos európai város, amelyben ne fordult volna meg. Apám,
aki szerette őt, és sok mindennel tartozott neki, dilettánsnak nevezte, mert
mindenről tudott egy kicsit, de semmiről sem eleget, ám épp elég fantáziája volt,
hogy kipótolja a hiányzó ismereteket és tapasztalatokat. Amanda Lowell nem ismert
elegánsabb várost Párizsnál és rátartibb társaságot a franciánál; az volt az egyetlen
környezet, ahol a rettenetesen otromba szocializmusnak a legcsekélyebb esélye sem
volt a győzelemre. Ebben Paulina del Valle is teljesen egyetértett vele. A két asszony
felfedezte, hogy nemcsak ugyanazokon a tréfákon nevetnek, beleértve a mitikus
nyoszolyát is, hanem szinte minden alapvető dolgot illetően megegyezik a
véleményük. Egyik nap, amikor a márványasztalkánál teáztak a galéria
kovácsoltvasból és üvegből készült falai között, mindketten sajnálkozva sóhajtottak
fel, hogy miért is nem ismerték egymást előbb. Mert Feliciano ide, Matías oda,
nagyon jó barátnők lehettek volna, szögezték le. Paulina mindent megtett, hogy
nálunk tartsa Amandát, ajándékokkal halmozta el, és úgy mutatta be a társaságban,
mint egy királynőt, de a fenséges madárka képtelen volt fogságban élni. Még néhány
hónapig nálunk maradt, de végül négyszemközt megvallotta nagyanyámnak, hogy
nincs szíve végignézni Matías haldoklását, másrészt meg, hogy őszinte legyen,
vidékies városnak tartja Santiagót, bár az arisztokrácia fényűzése és pompája
kétségkívül emlékeztet az európai nemesség életmódjára. Amanda unatkozott, neki
Párizsban volt a helye, ahol élete legszebb éveit töltötte. Nagyanyám egy bállal
szerette volna elbúcsúztatni, olyan bállal, amely bevonul Santiago történelmébe, és
ahol a társaság színe-java képviselteti magát, mert ugyan ki merné visszautasítani
ezt az invitálást, akármennyi szóbeszéd járja is a vendég homályos múltjáról, de
Amanda Lowell eszébe juttatta, hogy Matías mostani állapota mellett ízetlen ötlet
volna estélyt rendezni, és különben sincs mit felvennie az alkalomra. Paulina erre a
legjobb szívvel ajánlotta fel neki a ruháit, nem is sejtve, mennyire sérti Lowellt a
feltételezés, hogy kettőjüknek ugyanolyan méreteik lehetnek.
Három héttel Amanda Lowell távozása után az apám mellé rendelt szobalány
segítségért kiáltott. Azonnal hívták az orvost, és a ház egy csapásra megtelt
emberekkel; egymás után sorakoztak fel a nagyanyám barátai, a kormánytagok, a
rokonok, számtalan pap és apáca, beleértve a lompos örökségvadász tisztelendőt is,
aki most Paulina körül legyeskedett, hátha a fia elvesztése fölötti fájdalom
hamarosan jobblétre szenderíti nagyanyámat. Paulinának azonban esze ágában sem
volt itthagyni az árnyékvilágot; régóta beletörődött a fia sorsába, és azt hiszem,
megkönnyebbülten fogadta a szomorú véget, mert a lassú haldoklás látványa sokkal
elviselhetetlenebb volt számára, mint a temetés. Nekem nem engedték meg, hogy
bemenjek az apámhoz, mert úgy vélték, a szenvedése nem kislányoknak való
látvány, és én már épp elég szörnyűséget éltem át a polgárháború idején, meg
amikor meggyilkolták az unokatestvéremet; de Frederick Williams jóvoltából mégis
elbúcsúzhattam tőle, mert egy óvatlan pillanatban kinyitotta előttem az ajtót, amikor
senki nem volt a közelben. Kézen fogott és odavezetett az ágyhoz, amelyben Matías
Rodríguez de Santa Cruz feküdt. Szinte semmi sem maradt már belőle, csak egy
köteg áttetsző csont, a hímzett párnák és lepedők rejtekében. Még lélegzett, de a
lelke más dimenziókban lebegett. – Isten veled, papa – mondtam neki. Akkor hívtam
először így. Még két napig haldoklott, és harmadnap meghalt, szánalmasan, mint
egy kiscsirke.

Tizenhárom éves voltam, amikor Severo del Valle egy újfajta fényképezőgéppel
ajándékozott meg, amely nem lemezekkel, hanem papírral működött, és az első
ilyen szállítmánnyal jött Chilébe. Apám nemrég halt meg, és annyit szenvedtem a
rémálmoktól, hogy esténként nem akartam ágyba bújni. Inkább afféle eltévedt
kísértetként járkáltam fel-alá a házban, Karamellával a sarkamban, aki világéletében
buta és lomha kutya volt, míg végül Paulina mamának megesett rajtunk a szíve, és
befogadott hatalmas, aranyozott nyoszolyájába. Az ágy felét ő maga töltötte be
terebélyes, puha, jó illatú testével, míg én a másik sarokban húzódtam meg az
ijedtségtől reszketve, Karamellával a lábamnál. – Mit fogok csinálni veletek? –
sóhajtotta nagyanyám félálomban. De ez csak költői kérdés volt, mert sem a
kutyának, sem nekem nem volt jövőm, és a családban az az általános nézet
uralkodott, hogy „rosszul fogom végezni”. Chile első női orvosa addigra már
megkapta a diplomáját, és egyre több nő tanult egyetemeken. Níveának erről az
jutott eszébe, hogy én is beülhetnék az iskolapadba, már csak azért is, hogy
szembeszegüljek a családdal és a társadalommal, de nyilvánvaló volt, hogy a tanulás
nem nekem való. Akkor jelent meg Severo del Valle a fényképezőgéppel, és letette a
szoknyám szélére. Egy szép Kodak volt, amelynek minden részletét gondosan
kidolgozták az utolsó csavarig; elegáns, finom, tökéletes gép, művészéknek tervezve.
Még ma is használom, nincs semmi baja. A velem egykorú lányok közül egynek sem
volt ilyen játékszere. Tisztelettudóan felvettem, és elnézegettem egy darabig, mert
nem tudtam, hogy működik. – Kíváncsi vagyok, le tudod-e fényképezni a lidérceidet
– tréfálkozott Severo del Valle, nem is sejtve, hogy hónapokig ez lesz az egyetlen
vágyam, és hogy addig mesterkedem majd rémálmaim szétoszlatásán, amíg bele
nem szeretek a nagyvilágba. Nagyanyám elvitt a Plaza de Armasra, don Jüan Ribero
műtermébe, aki Santiago legjobb fényképésze volt: látszólag goromba pokróc, de
valójában nagylelkű és mélyérzésű ember.
– Elhoztam az unokámat, hogy a tanítványa legyen – mondta a nagyanyám, és
egy csekket helyezett a fotográfus asztalára, miközben én az egyik kezemmel a
ruhájába kapaszkodtam, a másikkal meg átöleltem a csillogó-villogó masinát.
Jüan Ribero, aki egy fejjel alacsonyabb volt nagyanyámnál, és feleakkora volt a
súlya, feltolta az orrára a szemüvegét, gondosan elolvasta a csekken díszelgő
összeget, aztán visszaadta, és mélységes megvetéssel mérte végig vendégét.
– A pénz nem számít…
– Állapítsa meg ön az árat – mondta nagyanyám bizonytalanul.
– Ez nem pénz, hanem tehetség kérdése, asszonyom – vezette ki a mester Paulinát
az ajtóhoz.
Ekkor alkalmam nyílt körülnézni a helyiségben. A falakat beborították a
fotográfus képei: több száz, különböző életkorú ember portréja. Ribero volt az
arisztokrácia kedvence, a lapok társasági rovatának fényképésze, de akik a műterem
faláról tekintettek le rám, mégsem parókás úriemberek vagy szépreményű fiatal
hölgyek voltak, hanem indiánok, bányászok, halászok, mosónők, szegény gyerekek,
öregek és rengeteg olyan nő, mint akiket nagyanyám segített a Hölgyklub
kölcsöneivel. Ott volt az egész ország sokarcú és szenvedő portréja. A fényképeken
látható arcok mélyen megráztak, mindegyiknek szerettem volna megismerni a
történetét, a szívem összeszorult, mintha megütöttek volna, és ellenállhatatlan
vágyat éreztem, hogy elsírjam magam, de visszafojtottam az érzelmeimet, és
feltartott fejjel követtem nagyanyámat. Paulina a kocsiban vigasztalni próbált: ne
féljek, mondta, majd találunk valaki mást, aki megtanít kezelni a gépet, épp elég
fotográfus van a városban, és különben is, mit képzel magáról az az ágrólszakadt
senkiházi, hogy ilyen pökhendien mer beszélni Paulina del Vallével. Egyre csak
pörölt tovább, de én már nem hallottam, mert eldöntöttem, hogy kizárólag Jüan
Ribero lehet a mesterem. Másnap reggel elmentem otthonról, még mielőtt
nagyanyám felkelt volna, szóltam a kocsisnak, hogy vigyen el a műteremhez, és
kiálltam az utcára, készen arra, hogy akár örökké is várjak. Jüan Ribero tizenegy óra
körül érkezett, és amikor meglátott az ajtaja előtt, rám parancsolt, hogy menjek haza.
Nagyon félénk voltam – ma is az vagyok –, és nagyon büszke; nem szoktam hozzá a
kérleléshez, mert amióta megszülettem, úgy kényeztettek, mint egy
királykisasszonyt. Úgy látszik, komolyan eltökéltem magam, mert nem mozdultam
a kapu elől. Néhány óra múlva kijött a mester, dühös pillantást vetett rám, és elment.
Aztán visszatért az ebédjéből, és még mindig ott talált, a fényképezőgépemmel
együtt, amit szorosan magamhoz öleltem. – No nem bánom – mondta halkan,
megadóan. – De figyelmeztetem, kislány, hogy nem fogok kivételezni magával. Szó
nélkül engedelmeskedik, és gyorsan tanul, megértette? – Csak bólintani tudtam,
mert egy hang sem jött ki a torkomon. Nagyanyám, a vérbeli tárgyalópartner,
hajlandó volt elfogadni fotózási szenvedélyemet, feltéve, ha ugyanannyi időt
szentelek a fiúgimnáziumok hagyományos tantárgyainak, a latint és a teológiát sem
kivéve, mert szerinte nem az ész hiányzik belőlem, hanem a fegyelem.
– Miért nem irat állami iskolába? – kérdeztem, mert fellelkesített a szóbeszéd,
hogy nagynénjeim legnagyobb riadalmára már bevezették a világi leányoktatást.
– Azt más osztályoknak találták ki, soha nem engedném meg neked – felelte
nagyanyám határozottan.
Így hát ismét egymásnak adták a kilincset a tanítók a házban, köztük nem kevés
pap, akik hajlandók voltak oktatni engem, nagyanyám bőkezű egyházi
támogatásának fejében. Szerencsém volt, mert általában elnézőek voltak, és nem
várták el tőlem, hogy annyit tanuljak, mint egy fiú. Bezzeg Jüan Ribero sokkal többet
követelt tőlem: az volt a meggyőződése, hogy egy nőnek ezerszer több erőfeszítést
kell tennie, ha művészként vagy értelmiségiként akar érvényesülni, ő tanított meg
mindenre, amit a fotózásról tudok, a lencse kiválasztásától az előhívás bonyolult
műveletéig; rajta kívül nem is volt más mesterem. Mire két év múlva elhagytam a
műtermét, barátok lettünk. Ma már hetvennégy éves, régóta nem dolgozik, mert
megvakult, de továbbra is vigyázza tétova lépteimet, és segít. Jelszava a komolyság.
Szenvedélyesen szereti az életet, és vaksága ellenére tovább szemléli a világot.
Valamiféle spirituális látást fejlesztett ki magában. Más vakokhoz felolvasni járnak,
őhozzá azért, hogy beszámoljanak a világról. Tanítványai, barátai és gyermekei
naponta látogatják, egymás után írják le neki, mit láttak: egy tájat, egy jelenetet, egy
arcot, egy fényhatást. Nagyon figyelmesen kell megnézniük mindent, ha állni
akarják Jüan Ribero kimerítő kérdezősködését; az életük megváltozik, és nem
járkálhatnak többé a világban a régi nemtörődömséggel, mert a mester szemével kell
látniuk. Én is gyakran elmegyek hozzá. A Monjitas utcai műterem örök
félhomályában ül az ablakhoz húzott karosszékben, macskájával az ölében, és
mindig kedvesen, örök bölcsességgel fogad. Rendszeresen beszámolok neki a
fotográfia technikai fejlődéséről, részletesen leírok minden képet, amelyet a New
Yorkból és Párizsból rendelt könyveimben látok, megosztom vele a kétségeimet. Így
mindenről értesül, ami a szakmában történik, lelkesedik a különböző irányzatokért
és elméletekért, név szerint ismeri Európa és az Egyesült Államok kiemelkedő
művészeit. A mesterkélt pózokat világéletében elutasította, csakúgy, mint a
műteremben gondosan elrendezett jeleneteket és a több negatív egymásra
helyezéséből keletkező csalóka illúziókat, amelyek pár éve annyira divatosak voltak.
Ő csak abban a fényképezésben hisz, ami személyes vallomás lehet: világnézet,
amely mindenképpen őszinte, és a technikát a valóság megragadására, nem pedig az
eltorzítására használja. Amikor abba a korszakomba léptem, amikor kislányokat
fényképeztem hatalmas üvegtartályokban, olyan megvetéssel kérdezte, minek
csinálok ilyet, hogy nem is mentem tovább ezen az úton, de amikor leírtam azt a
portrét, amit egy nyomorúságos cirkusz meztelen artistáiról készítettem, azonnal
érdeklődni kezdett. Több fotográfiát is készítettem erről a családról az ütött-kopott
kocsi előtt, amely az utazóeszközük és a lakásuk volt egyben, amikor kiszállt a
kocsiból egy négy-öt éves kislány, anyaszült meztelenül. Akkor jutott eszembe, hogy
a többieket is megkérem, vetkőzzenek le. Minden további nélkül megtették, és
ugyanazzal az elmélyült figyelemmel álltak modellt, ahogy felöltözve tették. Ez lett
az egyik legjobb fényképem, egyike azon keveseknek, amelyekkel díjakat nyertem.
Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a személyekhez jobban vonzódom, mint a
tárgyakhoz vagy a tájakhoz. Amikor arckép készül, kapcsolat létesül a modellel,
amely még ha rövid időre szól is, kötelék. A kép nemcsak a felszínt tárja fel, hanem a
modell és a fotós között áramló érzelmeket is. Jüan Riberónak tetszettek a képeim,
amelyek egészen mások voltak, mint az övéi. – Maga beleéli magát a modelljei
helyzetébe, Aurora, és érteni próbálja őket, ahelyett hogy uralkodni akarna fölöttük;
ezért tudja megjeleníteni a saját lelkét – mondogatta. Biztatott, hogy lépjek ki a
műterem falai közül az utcára, és minél többfelé jussak el a fényképezőgépemmel,
nyitott szemmel járjak, győzzem le a félénkségemet, és bátran közelítsem meg az
embereket. Észrevettem, hogy általában kedvesen fogadnak, és komolyan veszik a
feladatot, pedig még kislány voltam: a fényképezőgép tiszteletet és bizalmat
ébresztett, az emberek megnyíltak előttem, és átadták magukat. Fiatalságom sok
mindenben megakadályozott, és csak jóval később kezdtem el utazgatni az
országban; akkor jutottam el a bányákba, a sztrájkokra, a kórházakba, a szegények
viskóiba, a nyomorúságos iskolákba, a filléres öregotthonokba, ahol a nyugdíjasok
tengődtek, a vidéki tájakra és a halászfalvakba. – A fotózás nyelve a fény, a világ
lelke. De nincs fény árnyék nélkül, mint ahogy fájdalom nélkül sincs boldogság –
mondta Jüan Ribero tizenhét évvel ezelőtt, azon az első órán, amelyet a Plaza de
Armas-i műteremben adott. Soha nem felejtettem el. De nem vágok a történet elébe.
Hiszen lépésről lépésre, szóról szóra kell elmesélnem mindent, ahogy a dolgok
egymásra következtek.

Miközben engem elragadott a fotózás szenvedélye, és egyre inkább felkavartak a

testemben zajló különös változások, Paulina mama sem ült tétlenül a babérjain,
hanem kereskedői vénájához méltóan újabb üzleteken törte a fejét. Így könnyebben
túl tudta tenni magát Matías halálán, és új eltökéltséggel állt talpra abban az
életkorban, amikor mások már fél lábbal a sírban vannak. Megifjodott, a szemében új
fény csillogott, léptei felgyorsultak, hamarosan szögre akasztotta a gyászruhát, és
férjét Európába küldte egy titkos megbízatással. A hűséges Frederick Williams hét
hónapig volt távol, aztán rengeteg ajándékot hozott Paulinának és nekem, magának
pedig jóféle dohányt, hisz ez volt az egyetlen általunk ismert szenvedélye.
Csomagjában ezenkívül több ezer darab, arasznyi hosszú száraz kóró lapult, amely
látszólag nem volt jó semmire, de kiderült, hogy bordói szőlőtövek, és nagyanyám
azért hozatta őket, hogy chilei földbe ültesse, és aztán jó bora legyen. – Versenyre
kelünk a francia borokkal – mondta a férjének, mielőtt az még útnak indult volna.
Frederick Williams hiába érvelt, hogy a franciáknak több száz év előnyük van, és az
ottani viszonyok paradicsomiak, Chilével ellentétben, ahol az éghajlat és a politikai
helyzet egyaránt kiszámíthatatlan; és azt is hiába mondta, hogy egy ilyen nagyra
törő terven több évig kéne dolgozni.
– Egyikünk sincs már abban a korban, hogy kivárhassuk a kísérlet eredményét –
sóhajtott.
– Ilyen gondolkozással semmire sem jutunk, Frederick. Tudja, hány nemzedék
mesterembereire volt szükség, hogy felépüljön egy katedrális?
– Mi közünk nekünk a katedrálisokhoz, Paulina? Bármely pillanatban eljöhet
értünk a kaszás.
– Nem élhetnénk a tudomány és a technika évszázadában, ha minden feltaláló a
saját halandóságán keseregne. Dinasztiát akarok alapítani, és az a célom, hogy a Del
Valle név fennmaradjon, még akkor is, ha csak azoknak az iszákosoknak az üvegein
lesz olvasható, akik megveszik a boromat – vágott vissza a nagyanyám.
Így aztán az angol szomorúan elhajózott Franciaország felé, Paulina del Valle
pedig lerakta a vállalkozás chilei alapjait. Az első chilei szőlőtőkéket a gyarmatosítás
idején ültették a misszionáriusok, és elég jó bor lett belőle, sőt olyan jó, hogy
Spanyolországban be is tiltották, nehogy versenyre keljen az anyaország italaival. A
függetlenség kivívása után kiterjedt a bortermelés. A minőségi bor bevezetése
nemcsak Paulinának jutott eszébe, de amíg a többi vállalkozó kényelmi okokból
Santiago környékén vett birtokot, hogy ne kelljen egy napnál többet utaznia, ő
messzebbre merészkedett, mert olcsóbb volt a föld, és ráadásul jobb is. Nagy
titokban elemzéseket végeztetett a talajról, meg a víz- és szélviszonyokról, kezdve
azokon a birtokokon, amelyek a Del Valle család tulajdonában voltak. Bagóért vett
hatalmas területeket, mert a kutyának sem kellettek, hisz csak az eső öntözte őket.
De a legzamatosabb szőlő, amely a legtestesebb és legízletesebb bort adja, csak köves
talajon él meg igazán; a növény az anyai szív makacsságával győzi le az
akadályokat, hogy mélyre hatoljon gyökereivel, és minden vízcseppet magába
szívjon, ezért sűrűsödnek össze az ízek a szőlőszemben, magyarázta nagyanyám.
– A szőlőtőke olyan, mint az ember, Aurora: minél rosszabb körülmények közé
kerül, annál jobb gyümölcsöt terem. Kár, hogy csak most fedeztem fel ezt az
igazságot, mert ha előbb tudtam volna, szigorúbban nevelem a fiaimat és téged.
 – Velem megpróbálta, nagymama.
– Nagyon elkényeztettelek. Jobb lett volna, ha az apácákhoz küldlek.
– Hogy hímezni és imádkozni tanuljak? Matildé Pineda kisasszony...
– Megtiltom, hogy még egyszer a szádra vedd a nevét!
– Jól van, nagymama, de most legalább a fényképezést megtanulom. Ezzel
eltarthatom majd magam.
– Hogy juthat eszedbe ilyen butaság? – kiáltott fel Paulina del Valle. – Az én
unokámnak nem kell dolgoznia a megélhetésért. Amit Ribero tanít neked, az csak
időtöltés, de nem jövő egy Del Valle számára. Nem azért jöttél a világra, hogy utcai
fotográfus legyél, hanem azért, hogy férjhez menj egy hozzád illő fiatalemberhez, és
egészséges gyerekeket szülj neki.
– Nagyanyám sokkal többet tett ennél.
– Hozzámentem Felicianóhoz, három fiam lett tőle, és egy unokám. A többi csak
ráadás.
– Hogy őszinte legyek, nem úgy látszik.
Frederick Williams Franciaországban megbízott egy szakértőt, hogy jöjjön el
Chilébe, és adjon gyakorlati útmutatót. A hipochonder emberke biciklin járta be
nagyanyám földjeit, szája és orra előtt kendővel, mert azt hitte, hogy a tehénlepény
és a chilei por szaga tüdőrákot okoz, ám szőlészeti ismeretei felől semmi kétségünk
nem lehetett. A parasztok megkövülten bámulták a városias ruhájú úriembert, amint
velocipédjén kerülgeti a köveket, és néha meg-megáll, hogy megszaglássza a földet,
mint egy vadászkutya. Mivel egy szót sem értettek a Moliére nyelvén előadott
szónoklatokból, nagyanyám személyesen követte a francia biciklijét heteken
keresztül, szalmakalapban és papucsban, hogy lefordíthassa szavait. Paulina
figyelmét az keltette fel először, hogy nem minden növény egyforma, hanem
legalább három különböző fajta keveredik. A francia elmagyarázta neki, hogy az
egyik előbb érik, mint a másik, ezért ha a rossz idő tönkreteszi a kényesebbjét, a
többi szőlő még mindig teremhet. Azt is megerősítette, hogy az üzletet csak évek
múlva lehet beindítani, mert a jó szőlő leszüretelésén kívül az is időbe kerül, amíg jó
bort csinálnak belőle, aztán pedig be kell vezetni a külföldi piacokon, ahol
Franciaország, Itália és Spanyolország boraival kell versenyezni. Paulina mindent
megtanult, amit a mester tudott, és amikor már biztos volt a dolgában, szépen
hazaküldte. Rendesen kifáradt addigra, és megértette, hogy a vállalkozást át kell
adnia egy fiatalabb és fürgébb embernek, olyannak, mint Severo del Valle, a kedvenc
unokaöccse, akiben megbízik. – Ha még több gyereket akarsz, sok pénzre lesz
szükséged, hogy eltartsd őket. Ügyvédként nincs rá esélyed, hacsak nem lopsz
kétszer annyit, mint a többiek, de a borból meggazdagodhatsz – csábítgatta. Severo
és Nívea del Vallénak abban az évben angyalkája született, ahogy az emberek
mondogatták, egy tündérszép kislány, Rosa volt a neve. Níveának az volt a
véleménye, hogy az addigi gyerekeik csak stílusgyakorlatok voltak, mielőtt ez a
tökéletes teremtés világra jött. Isten talán most meg van elégedve, és nem küld nekik
több gyermekáldást, gondolta, hisz már úgyis van egy egész regiment. Severo a
francia borüzletet bolondságnak tartotta, de már megtanulta tisztelni nagynénje
megérzéseit, és úgy vélte, érdemes megpróbálni. Nem is tudta, hogy a szőlő
mennyire megváltoztatja az életét néhány hónap alatt. Amint nagyanyám
meggyőződött róla, hogy Severo del Valle ugyanúgy lelkesedik a bortermelésért,
mint ő, elhatározta, hogy beveszi társnak az üzletbe, ráhagyja a szőlőt, ő pedig
Williams-szel és velem Európába megy, mert tizenhat éves koromra illő, hogy
világot lássak, és összeállítsam a kelengyémet.
– Nem szeretnék férjhez menni, nagymama – mondtam.
– Most még nincs is itt az ideje, de húszéves korod előtt meg kell tenned,
különben pártában maradsz – felelte ellentmondást nem tűrőn.
Az utazás valódi okát azonban nem mondta meg senkinek. Beteg volt, és azt
remélte, hogy Angliában meg tudják operálni. Európában a sebészet sokat fejlődött
az érzéstelenítés és a fertőtlenítés felfedezése óta. Paulina az utóbbi hónapokban
elvesztette az étvágyát, és életében először minden nehezebb lakoma után
hányingert és hascsikarást érzett. Már nem evett húst, megmaradt a puhább
ételeknél, a cukrozott kásáknál, a leveseknél és persze a süteményeknél, amelyekről
továbbra sem mondott le, pedig igencsak megfeküdték a gyomrát. Sokat hallott egy
híres klinikáról, ahol Európa leghíresebb orvosai dolgoztak – egy bizonyos Ebanizer
Hobbs alapította, aki már tíz éve halott volt –, így amint véget ért a tél, és az Andok
hegyláncai újra átjárhatók lettek, elindultunk Buenos Airesbe, és ott felszálltunk a
Londonba tartó hajóra. Mint mindig, most is magunkkal vittük az alkalmazottak
seregét, egy tonna poggyászt és a fegyveres őröket, hogy megvédjenek a banditáktól,
akik az elhagyatott tájakon leselkedtek. De Karamella, a kutyám, nem jöhetett
velünk, mert fájt a lába. Feledhetetlen volt, ahogy átkeltünk a hegyeken a kocsikkal,
a lovakkal és az öszvérekkel, ahogy a szakadékok között bandukoltunk, amelyek
óriási szájakként tátogtak ránk, és bármikor elnyelhettek. Az ösvény végtelen,
keskeny kígyóként ereszkedett alá Amerika gerincoszlopán, a baljós ormok között.
A köves tájon viharvert bokrok nőttek, amelyeket vékony hegyi erek tápláltak. Víz
bőviben volt, vízesések, patakok és olvadt hó formájában, így az egyetlen hang, amit
az állatok patájának csattogásán kívül hallottunk, a vízcsobogás volt. De amint
megálltunk, rettenetes csönd telepedett ránk, mint egy nehéz lepel, és megértettük,
hogy betolakodók vagyunk a hegyek tökéletes magányában. Nagyanyám
szédüléssel és fejfájással küszködött, amióta megindultunk felfelé, csak a saját
vasakarata és Frederick Williams erős karja tartotta meg, aki mindent megtett, hogy
segítsen neki. Paulina nehéz útikabátot viselt, bőrkesztyűt és kalapot, amelyen fátyol
is volt, mert soha egyetlen napsugár, még a legbágyadtabb sem érhetett a bőréhez,
hisz ráncok nélkül akart a sírba menni. Én szinte önkívületbe estem. Ezt az utat már
megtettük egyszer, amikor Chilébe érkeztünk, de akkor még kicsi voltam ahhoz,
hogy csodálni tudjam a természet fenségét. Az állatok lépésről lépésre haladtak előre
a meredélyek és a magas sziklafalak között, amelyeket a szél simított le, és az idő
csiszolt. A levegő ritka volt, mint egy lenge fátyol, és a türkiz színű eget néha egy
kondorkeselyű szelte át, amely szépséges szárnyaival a táj mindenható urának
érezhette magát. Amikor lement a nap, a világ teljesen megváltozott; a rideg és
magasztos természet szomorkás békéje átadta a helyét a mértani árnyaknak,
amelyek fenyegetően imbolyogtak körülöttünk, bekerítettek és elborítottak. Elég lett
volna egy rossz lépés, és az öszvérek máris lezuhantak volna velünk együtt a
szakadékok mélyére, de a vezetőnk jól számította ki a távolságot, és az éjszaka már
egy szerény kis fakunyhóban talált minket, amelyet az utazók menedékéül építettek.
Lemálházták az állatokat, mi pedig elhelyezkedtünk a báránybőrből és pokrócokból
kialakított fekhelyeken, a kátránnyal átitatott fadarabok fényénél, bár nem is kellett
volna világítani, mert a hegyek ormai fölött, az ég mélységes mély kupoláján ott
ragyogott a hold, akár egy mennyei fáklya. Befűtöttük a kunyhót, és vizet forraltunk
a matéteához, aztán körbeadtuk a zöld és keserű fűből készült főzetet, mindannyian
ugyanabból az edényből kortyolgatva. A tea visszaadta nagyanyám életkedvét, és az
arca is kipirult; mindjárt hozatta a kosarakat, és elhelyezkedett közöttük, mint egy
piaci kofa, hogy szétoszthassa az ennivalót. Előkerültek a pálinkás és
pezsgősüvegek, a finom vidéki sajtok, a hazai disznótoros maradékai, a fehér
szalvétába csomagolt kenyerek és sütemények, de én láttam, hogy Paulina mama
nagyon keveset eszik, és meg sem kóstolja az alkoholt. Eközben a férfiak, akik
ügyesen bántak a késsel, levágtak egy-két kecskét, amelyet az öszvérek mellett
magunkkal hoztunk, megnyúzták őket, és a húst két karó közé kifeszítve hozzáláttak
a sütéshez. Nem tudom, hogy lett vége az éjszakának, mert halálhoz hasonló mély
álomba merültem, és nem is ébredtem fel egészen hajnalig, amikor már a tábortűz
parazsát élesztgették a kávéfőzéshez, és eltakarították a kecskék maradványait.
Mielőtt továbbindultunk volna, letettünk egy kis tűzifát, egy zsák babot és néhány
üveg italt a következő utazóknak.
 Harmadik rész
1896-1910

A Hobbs Klinikát Ebanizer Hobbs, a híres sebész alapította a saját házában, a

Kensington negyed közepén. Az épület elegáns és méltóságos volt, több válaszfalát
lebontották, ablakait beépítették, és csempével borították, míg végül egészen
elképesztő látványt nem nyert. Jelenléte a jó nevű utcában annyira zavarta a
szomszédokat, hogy Hobbs követői könnyedén felvásárolhatták a mellette lévő
házakat, és kibővíthették a klinikát, de mivel az Edward-kori homlokzatokat
megtartották, az épület semmiben sem különbözött a többitől, amelyek teljesen
egyformák voltak. Belül valóságos útvesztőt alkottak a szobák, a lépcsők, a folyosók
és a sehova sem néző ablakok. A város régebbi kórházaival ellentétben itt nem volt
bikaviadal-arénára emlékeztető nagy műtő, amelynek padlóját homokkal vagy
fűrészporral szórták be, és amelyet körbefogott a nézőknek épített galéria. Kisebb
termeket különítettek el, és a falakat, a mennyezetet meg a padlót kerámialapokkal
és fémlemezekkel borították. A burkolatot naponta mosták lúggal és szappannal,
mert a néhai Hobbs doktor az elsők között volt, akik elfogadták Koch elméletét a
betegségek terjedéséről, és bevezették Lister fertőtlenítési módszerét, amelyet a
legtöbb orvos gőgből vagy lustaságból elutasított. Nem volt könnyű megváltoztatni
a régi szokásokat, mert a bonyolult és körülményes higiénés szabályok lelassították a
műtéti beavatkozást, pedig a jó sebész egyik legfőbb tulajdonságának a gyorsaság
számított, így ugyanis kisebb volt a sokk és a túl nagy vérveszteség veszélye.
Ebanizer Hobbs kollégáinak többsége úgy tartotta, hogy a fertőzések spontán
módon keletkeznek a beteg testében, de ő megértette, hogy a baktériumok kívül
vannak: az orvos kezén, a földön, az eszközökön és a levegőben, ezért fenolt
permetezett nemcsak a sebekre, de a műtő levegőjébe is. A beteg annyi fenolt
lélegzett be, hogy a bőre kifekélyesedett, és idő előtt meghalt veseelégtelenségben, ez
pedig arról győzte meg Hobbs ellenfeleit, hogy ki kell tartaniuk elavult nézeteik
mellett. Hobbs tanítványai azonban vizsgálatokat végeztek, és megállapították, hogy
a baktériumok nem lebegnek szabadon a levegőben, láthatatlan ragadozó
madarakként várva, hogy lecsaphassanak, hanem a piszkos felületeken gyűlnek
össze. A fertőzést tehát a közvetlen érintés okozza, így az a legfontosabb, hogy
alaposan megtisztítsák az eszközöket és steril kötéseket használjanak, a sebészeknek
pedig nemcsak a kézmosásra kell ügyelniük, hanem arra is, hogy amikor csak lehet,
gumikesztyűt húzzanak. De nem olyan durva kesztyű volt ez, mint amilyet a
kórboncnokok használtak a holttestek felnyitásánál, vagy a munkások, amikor vegyi
anyagokkal dolgoztak, hanem egy kimondottan finom holmi, amely olyan puha
volt, mint az emberi bőr, és az Egyesült Államokban gyártották. Romantikus történet
fűződött hozzá: egy orvos, aki szerelmes lett egy ápolónőbe, és meg akarta védeni a
fertőtlenítőszerek okozta ekcémától, rendelt néhány ilyen kesztyűt, és nemsokára
már a sebészek is ezt használták a műtétekhez. Paulina del Valle azokban a
tudományos lapokban olvasott minderről, amelyeket Jósé Francisco Vergara
kölcsönzött neki. Don Jósé akkor már súlyos szívbetegségben szenvedett, és
visszavonult a kastélyába Vina del Marba, ám továbbra is lelkesen tanulmányozta a
világ dolgait. Nagyanyám nemcsak kiválasztotta a legjobb orvost, hogy az műtse
meg, hanem már hónapokkal az utazás előtt kapcsolatba lépett vele, és Baltimore-ból
több párat rendelt a híres gumikesztyűkből, aztán jól becsomagolta őket, és elrejtette
a bőröndben az alsóneműi közé.
Paulina del Valle Franciaországba küldte Frederick Williamst, hogy mindent
tudjon meg a boroshordók alapanyagáról és a sajttermelésről, mert a chilei
teheneknek semmi okuk nincs arra, hogy ne adjanak olyan finom tejet, mint a
franciák, hisz azok is csak ugyanolyan balga jószágok, mint ők. Miközben átszeltük
az Andok hegyláncait, és később az Atlanti-óceánt, közelebbről is megfigyelhettem
nagyanyámat, és észrevettem, hogy halványodóban van az egyik alapvető
tulajdonsága, ami nem az akarat, nem az ész és nem is a kapzsiság, hanem az
erőszak. Paulina gyengéd és finomkodó lett, néha pedig már annyira elkalandozott,
hogy képes volt végigparádézni a hajó fedélzetén talpig muszlinban és
felékszerezve, de a műfogsora nélkül. Nyilvánvaló volt, hogy rosszul aludt, mert a
szeme alatt lila karikák éktelenkedtek, és mindig álmos volt. Sokat fogyott, és a húsa
petyhüdten lógott, amikor levette a fűzőt. Mindig maga mellett akart tartani, „hogy
ne kacérkodjak a matrózokkal”, de ez csak kegyetlen tréfa volt, mert akkoriban
olyan félénk voltam, hogy még a legártatlanabb férfipillantásra is elvörösödtem,
mint a főtt rák. Paulina del Valle igazából azért ragaszkodott a jelenlétemhez, mert
gyengének érezte magát, és úgy vélte, ha együtt vagyunk, elkerüli a halál. A
fájdalmairól nem beszélt, sőt inkább azt mondta, hogy eltölt néhány napot
Londonban, aztán Franciaországba megy a hordók és a sajtok ügyében, de én már
kezdettől fogva sejtettem, hogy más tervei vannak, és ez be is bizonyosodott, amint
megérkeztünk Angliába. Paulina mama azonnal diplomáciai műveletekbe kezdett,
hogy rávegye Frederick Williamst, utazzon egyedül tovább: mi majd utánamegyünk,
csak előbb bevásárolunk. Nem tudom, hogy Frederick Williams úgy ment-e
Franciaországba, hogy sejtelme sem volt a felesége betegségéről, vagy kitalálta,
miről van szó, de megértette Paulina szemérmességet, és nem firtatta; mindenesetre
elhelyezett minket a Hotel Savoyban, és amikor már biztos volt benne, hogy
mindenünk megvan, kelletlenül átszelte a La Manche-csatornát.
Nagyanyám nem akarta, hogy tanúi legyenek a gyengélkedésének, és
különösképp Williams előtt titkolta. Ez is része volt a hozzá fűződő kacér
viszonyának, amely csak a házasságkötéskor kezdődött, mert amíg Williams a
főlakája volt, eszébe sem jutott ilyesmi. Akkoriban nem szégyellte előtte jellemének
legtaszítóbb vonásait, és bármilyen öltözékben fogadni tudta, de most már minden
tekintetben el akarta bűvölni. Nagyon fontos volt számára ez az őszi románc, nem
akarta, hogy a betegség aláássa hiúságának szilárd építményét, ezért távolította el a
férjét, és engem is elküldött volna, ha nem állok a sarkamra. Nem volt könnyű
kiharcolnom, hogy elkísérhessem az orvosi vizsgálatokra, de nagyanyám végül
megadta magát az elszántságomnak és önnön gyengeségének. Nagyon levert volt,
szinte nyelni sem tudott, de nem látszott, hogy félne, bár néha elsütött egy-két tréfát
a pokol kellemetlenségeiről és a mennyország unalmáról. A Hobbs Klinika már a
kapuban bizalmat ébresztett, az előcsarnok falain könyvekkel megrakott polcok
futottak körbe, és olajfestmények ábrázolták a sebészeket, akik valaha ott dolgoztak.
Egy kifogástalan megjelenésű idős hölgy fogadott minket, majd az orvos irodájába
kísért, amely barátságos kis terem volt: a vastag fahasábokkal megrakott
kandallóban vidáman pattogott a tűz, és az elegáns angol bútorokat barna bőrhuzat
takarta. Gerald Suffolk doktor megjelenése éppolyan hatásos volt, mint amilyen
nagy a hírneve. Pirospozsgás germán arcát vastag sebhely szelte át, de nem
csúfította el, inkább feledhetetlenné tette. Íróasztalán ott voltak a nagyanyám által
küldött levelek, a chilei orvosok szakvéleményei és a gumikesztyűkkel teli csomag,
amelyet Paulina mama aznap reggel küldetett át egy futárral. Nemsokára
megtudtuk, hogy intézkedése fölösleges volt, mert a Hobbs Klinikán már három éve
ilyen kesztyűket használtak. Suffolk úgy üdvözölt minket, mintha csak udvariassági
látogatáson volnánk, és kardamommal ízesített török kávéval kínált. Behívta
nagyanyámat a szomszéd szobába, és miután megvizsgálta, egy nagy könyvet
lapozgatva várta, hogy a páciens is kijöjjön. Amikor Paulina mama megjelent az
ajtóban, a sebész megerősítette a chilei orvosok előzetes diagnózisát: vastagbélrákja
van. Azt is hozzátette, hogy magas kora miatt kockázatos a műtét, és még kísérleti
stádiumban van, de ő kifejlesztett egy tökéletes terápiát ezekre az esetekre, és a világ
minden részéből hozzá jönnek az orvosok, hogy megtanulják. Mindezt olyan nagy
önbizalommal mondta el, hogy mesterem, Jüan Ribero jutott az eszembe, aki szerint
az ékesszólás a tudatlanság bizonyítéka, és az okos ember szerény, mert tudja,
milyen keveset tud. Nagyanyám arra kérte az orvost, hogy részletesen magyarázza
el, mit fog művelni vele, és Suffolk igencsak meglepődött, mert ahhoz volt szokva,
hogy a betegek áldozati bárányokként fekszenek a kése alá, és nem kérdőjelezik meg
a tekintélyét. De felhasználta az alkalmat, hogy azon nyomban kiselőadást tartson,
inkább arra törekedve, hogy elkápráztasson a mesterfogásaival, semhogy a
szerencsétlen páciens jobban érezze magát. Szervek és belek szövevényét rajzolta fel,
amelyek leginkább egy őrült gépezethez hasonlítottak, elmondta, hol található a
daganat, és hogy milyen módszerrel szeretné eltávolítani, a varratokat is beleértve,
ami Paulina del Vallét hidegen hagyta, de én rosszul lettem tőle, és ki kellett
szaladnom az irodából. Leültem az olajfestmények közé a hallba, és csendben
imádkozni kezdtem. Igazából jobban féltettem magamat, mint nagyanyámat, mert
rettegtem a gondolattól, hogy egyedül maradhatok a világban. Ezen keseregtem, az
árvaság lehetőségén, amikor egy férfi haladt el előttem, és észrevehette, milyen
sápadt vagyok, mert megállt. – Valami baj van, kislány? – kérdezte spanyolul, chilei
akcentussal. Meglepetten nemet intettem, de nem mertem a szemébe nézni, bár
oldalról mégis vethettem rá egy pillantást, mert megállapítottam, hogy fiatal,
szakálltalan, kiáll a pofacsontja, erős állkapcsa van, és a szeme ferde vágású.
Dzsingisz kán rajzához hasonlított a történelemkönyvemben, bár nem nézett ki
olyan vadnak. Mézszínű volt a haja, a szeme és a bőre is, de a hangja egyáltalán nem
tűnt negédesnek, amikor elmondta, hogy ő is chilei, mint mi, és doktor Suffolknak
fog asszisztálni az operációnál.
– Del Valle asszony jó kezekben van – mondta minden szerénység nélkül.
– Mi lenne, ha nem műtenék meg? – kérdeztem dadogva, mert mindig dadogok,
ha ideges vagyok.
– Tovább nőne a daganat. De ne féljen, kislány, a sebészet sokat fejlődött, és a
nagymamája jól tette, hogy minket választott – felelte.
Szerettem volna megtudni, mit keres egy chilei Londonban, és miért néz ki úgy,
mint egy tatár – minden további nélkül rá lehetett képzelni a bőrkaftánt és a kezébe a
lándzsát –, de zavartan elhallgattam. London, a klinika, az orvosok és nagyanyám
szenvedése túl sok volt ahhoz, hogy egyedül nézzek szembe vele, és nem értettem
Paulina del Valle szemérmes titkolózását a betegségével kapcsolatban, nem értettem,
miért küldte el Frederick Williamst a Csatorna másik oldalára éppen most, amikor a
legnagyobb szükségünk van rá. Dzsingisz kán leereszkedően megpaskolta a kezem,
és magamra hagyott.

Baljós előérzeteim ellenére nagyanyám túlélte a műtétet, és az első hét után,

amikor újra meg újra felszökött a láza, stabilizálódott az állapota, és már szilárd
táplálékot is magához vehetett. Nem mozdultam mellőle, kivéve, amikor egy napra
hazamentem a szállodába megfürödni és átöltözni, mert az érzéstelenítők, a
gyógyszerek és a fertőtlenítők szaga nyúlós masszaként ivódott a bőrömbe.
Többször is elaludtam a széken ülve a betegágynál. Nagyanyám kategorikus tiltása
ellenére a műtét napján sürgönyöztem Frederick Williamsnek, és ő harminc órán
belül Londonba érkezett. Láttam, hogy veszti el közmondásos nyugalmát az ágy
mellett, ahol fájdalomcsillapítóktól kábult felesége feküdt: Paulina minden
levegővételnél felnyögött, fejére mindössze négy hajszál tapadt, és fogatlan volt,
akár egy összeaszott anyóka. Williams letérdelt mellé, homlokát ernyedt kezére
tette, és egyre a nevét suttogta, amikor pedig felkelt, csupa könny volt a szeme.
Nagyanyám, aki úgy tartotta, hogy az ifjúság nem életkor, hanem lelkiállapot, és
hogy minden embernek olyan az egészsége, amilyet megérdemel, a kórházi ágyon
teljesen legyengült. Ez az asszony, akinek életvágya ugyanolyan nagy volt, mint az
étvágya, befordult a fal felé, teljesen közömbös lett a környezete iránt, és elmerült
saját világában. Hatalmas akaraterejét, energiáját, kíváncsiságát, kalandvágyát és
még a kapzsiságát is felemésztette a testi szenvedés.
Azokban a napokban sokszor láttam Dzsingisz kánt, mert ő ellenőrizte a beteg
állapotát, és ahogy várható volt, sokkal könnyebben meg lehetett közelíteni, mint a
híres-nevezetes Suffolk doktort, vagy a klinika szigorú betegápolóit. Nagyanyám
aggódó kérdéseire nem ködös vigasztalással, hanem ésszerű magyarázatokkal felelt,
és ő volt az egyetlen, aki a bánatát is igyekezett enyhíteni, míg a többi orvost csak a
seb állapota meg a láz érdekelte, és meg sem hallották a beteg panaszait. Mégis mit
vár, hogy ne fájjon neki? Jobb lenne, ha befogná a száját, és hálás lenne, hogy
megmentették az életét, gondolták, de a fiatal chilei orvos nem sajnálta tőle a
morfiumot, mert szerinte a hosszas szenvedés megtöri a beteg fizikai és lelki
ellenállását, lassítva vagy éppen megakadályozva a gyógyulást, így mondta
Williamsnek. Megtudtuk, hogy Ivan Radovicnak hívják, orvoscsaládból származik,
az apja a Balkánról vándorolt ki Chilébe az ötvenes évek végén, feleségül vett egy
chilei tanítónőt északon, és három fia született, akik közül ketten továbbvitték az
orvosi hivatást. Ivan elmondta, hogy az apja tífuszban halt meg a csendes-óceáni
háború alatt, ahol három évig sebészként szolgált, így az anyjának egyedül kellett
felnevelnie a gyerekeket. Én eközben úgy figyelhettem a klinika személyzetét, ahogy
kedvem tartotta, és kihallgathattam a nem nekem szánt beszélgetéseket, mert doktor
Radovicon kívül mindenki levegőnek nézett. Már a tizenhatodik évemben jártam, de
a hajamat még mindig masnival fogtam össze, és a nagyanyám által kiválasztott
ruhákat viseltem, ő pedig nevetséges kislány-holmikban járatott, hogy a lehető
legtovább tartson a gyermekkorom. Először akkor vettem fel koromhoz illő ruhát,
amikor Frederick Williams nagyanyám engedélye nélkül elvitt a Whiteney
áruházba, és mindent megvett nekem, amit akartam. A szállodába visszaérve
kontyban volt a hajam, és kisasszonynak öltöztem, így Paulina mama nem is ismert
fel, de ez már hetekkel később történt. Nagyanyám olyan erős lehetett, mint egy
bivaly, hiszen felnyitották a hasát, egy narancs nagyságú daganatot operáltak ki
belőle, aztán összevarrták, mint egy cipőt, néhány hónap alatt mégis szépen felépült.
Az egész szörnyűséges kalandból csupán egy varrat maradt a hasán, amely egy
kalózkapitánynak is becsületére vált volna, no meg persze a kielégíthetetlen élet- és
ételvágy. Amint bot nélkül is járni tudott, elindultunk Franciaországba. Suffolk
doktor diétáját teljes egészében elvetette, mert ahogy mondta, nem azért jött el a
világ seggéből egészen Párizsig, hogy bébipapit egyen. A sajtkészítés és a francia
konyhaművészet tanulmányozásának ürügyén minden csemegét megkóstolt, amit
Franciahon nyújtani tudott.
Amint beköltöztünk a kis szállodai szobába, amelyet Williams a Boulevard
Hausmannon foglalt le nekünk, kapcsolatba léptünk a páratlan Amanda Lowell-lel,
aki továbbra is a száműzött viking királynő életét élte. Párizsban elemében érezhette
magát: egy szegényes, de otthonos padlásszobában lakott, amelynek kicsiny
ablakaiból jól látszottak a szomszéd háztetőkön üldögélő galambok és a város
azúrkék ege. Meggyőződhettünk róla, hogy a bohéméletről és a híres művészek
barátságáról szóló történetei helytállóak: Amanda vezetett be minket Cézanne,
Sisley, Degas, Monet és mások műtermeibe, megtanított értékelni a képeket, hiszen a
mi szemünknek szokatlan volt az impresszionizmus, de hamarosan rajongókká
váltunk. Nagyanyám szép gyűjteményt vásárolt össze, és nem kis derültséget keltett
vele, amikor kiakasztotta a chilei ház falaira: Van Gogh örvénylő egei és Lautrec
hervadó kurtizánjai nem arattak sikert, és mindenki azt hitte, hogy valaki jól
becsapta szegény buta Paulina del Vallét. Amanda Lowell hamar észrevette, hogy
egy percre sem válok meg a fényképezőgépemtől, és órákat töltök a szálloda egyik
sötét szobájába zárkózva, ezért felajánlotta, hogy bemutat Párizs leghíresebb
fotográfusának. Ő is azon a véleményen volt, mint Jüan Ribero, hogy a fotográfia
nem versenyezhet a festészettel, mert egészen más művészeti ág: míg a festő
értelmezi a valóságot, a fotográfus megragadja. A festészetben minden kitaláció, a
fényképezés azonban a valóságból és a művész érzékenységéből áll össze. Ribero
megtiltotta a szentimentális vagy magamutogató trükköket, nem állíthattam be a
tárgyakat és a személyeket úgy, hogy festményeknek látsszanak, ellensége volt a
mesterséges kompozíciónak, és a negatívokkal sem játszadozhattam felelőtlenül.
Lenézte a fényhatásokat és az elmosódó foltokat, őszinte és egyszerű képeket akart
látni, amelyek azonban a legapróbb részletekig kivehetőek. – Ha festményhatást
akar elérni, fessen, Aurora. De ha az igazságot keresi, tanuljon meg bánni a
fényképezőgéppel – mondogatta mindig. Amanda Lowell sohasem kezelt
gyerekként, és már ismeretségünk elején komolyan vett. Őt is lenyűgözte a
fényképezés, amelyet még senki nem tartott művészetnek, és sokak számára csak
egy volt az új évszázad megannyi ledér hóbortja közül. – Engem már túlzottan
elnyűtt az élet ahhoz, hogy fotográfiát tanuljak, de neked még friss a szemed. Jól
látod a világot, és másokat is arra késztetsz, hogy a te szemeddel lássák. A jó
fényképnek története van, feltár egy helyszínt, egy eseményt, egy lelkiállapotot,
sokkal nagyobb ereje van, mint többoldalnyi leírásnak – mondta. Nagyanyám
azonban csak kamaszos szeszélynek tartotta a szenvedélyemet, és inkább azon
iparkodott, hogy felkészítsen a házasságra, és összeállítsa a kelengyémet. Beíratott
egy leányiskolába, ahol naponta gyakorolhattam, hogy kell elegánsan le- és felmenni
a lépcsőn, összehajtogatni a szalvétákat egy estélyen, összeállítani az étrendet a
különböző alkalmakra, társasjátékokat szervezni és virágot kötni, mert Paulina
mama szerint ezen fortélyokban rejlik a sikeres házasélet titka. Imádott vásárolni, és
egész délutánokat töltöttünk a butikokban mindenféle göncök között, pedig én jobb
szerettem volna a fényképezőgépemmel járni Párizs utcáit.

Nem is tudom, hogy telt el az az esztendő. Amikor Paulina del Valle szemmel
láthatóan felépült a betegségéből, Frederick Williams pedig a boroshordók avatott
szakértőjévé vált, ezenkívül a legbüdösebb sajttól a leglyukacsosabbig mindegyikkel
barátságba került, megismertük Diego Domínguezt a chilei követség bálján, amelyet
szeptember 18-án, a függetlenség napján rendeztek. Előzőleg órákig ültem a fodrász
székében, aki tornyot épített a fejemre fürtökből és gyöngyökkel ékesített fonatokból,
valóságos hőstettet hajtva végre ezzel, mert az én hajam mindig is olyan rakoncátlan
volt, mint a ló sörénye. Aztán egy habos ruhakölteményt adtak rám
üvegcsillámokkal, amelyek később a bálon leperegtek, és szikrázó szemcsékkel
borították el a követség padlóját. – Ha az apád most láthatna – sikkantott fel
nagyanyám, amikor kész lettem. Ő tetőtől talpig mályvaszínbe öltözött, mert az volt
a kedvence, és a nyakában botrányos, rózsaszín gyöngysor lógott. Kétes árnyalatú
kaobaszínű vendéghaj díszelgett a fején, a műfogsora vakító fehéren csillogott, és
egy agátszegélyű fekete bársonyköpeny pompázott a hátán, amely leért egészen a
földig. A bálra Frederick Williams karján libegett be, míg engem a chilei flotta egyik
tengerésze vezetett, aki udvariassági látogatáson volt Franciaországban. Már nem
emlékszem annak az andoki fiatalembernek az arcára és a nevére, de tudom, hogy
mindenáron meg akart tanítani a navigációs eszközök használatára. Óriási
megkönnyebbülést éreztem tehát, amikor Diego Domínguez odalépett a
nagyanyámhoz, felsorolta az összes vezetéknevét, és megkérdezte, táncolhat-e
velem. Igazából nem Diego Domíngueznek hívták, de e lapokon megváltoztattam a
nevét, mert mindennek, ami őt és a családját érinti, titokban kell maradnia. Elég
annyi, hogy valóságos személy, és a története is valóságos, de már megbocsátottam
neki. Paulina del Valle szeme felcsillant, amikor meglátta, mert végre egy
elfogadható férjjelölt bukkant fel a színen, aki jó nevű és minden bizonnyal gazdag
családból származik, ráadásul a modorát és a külsejét sem érheti kifogás.
Nagyanyám bólintott, mire Diego felém nyújtotta a kezét, és kifutottunk a tengerre.
Az első keringő után Domínguez úr elkérte a táncrendemet, és saját kezűleg töltötte
ki az egészet, egy tollvonással húzva ki belőle a tudálékos tengerész és a többi jelölt
nevét. Csak akkor vettem jobban szemügyre, és be kellett látnom, hogy igen jóképű
fiatalemberrel van dolgom, aki kicsattan az erőtől és az egészségtől, kellemes arcú,
kék szemű és férfias. Mintha kényelmetlenül érezte volna magát a frakkban, de azért
magabiztosan mozgott jól táncolt, illetve nálam mindenképpen jobban, mert én ma
is két ballábas vagyok, a leányiskola egyéves intenzív gyakorlatai ellenére, akkor
pedig még a félszegség is növelte az ügyetlenségemet. Azon az estén lángra gyulladt
bennem az első, bolond szerelem minden szenvedélye. Diego Domínguez biztos
kézzel vezetett a táncparketten, és közben állhatatosan nézett, szinte teljes csöndben,
mert társalgási próbálkozásai minduntalan zátonyra futottak az én kurtán odavetett
válaszaimon. Félénkségem kínszenvedés volt, képtelen voltam állni a pillantását, és
nem tudtam hova nézni: ahogy a lehelete végigsimította az arcomat, megremegett a
lábam, és úgy emlékszem, kétségbeesetten küzdöttem, nehogy kiszaladjak a
teremből, és elrejtőzzek egy asztal alatt. Kétségkívül szánalmasan viselkedtem, de a
boldogtalan fiúnak ki kellett tartania mellettem, ha már elkövette azt a merészséget,
hogy teleírta a táncrendemet. Egyszer meg is mondtam neki, hogy nem kell velem
táncolnia, ha nem akar. Csak egy kacajjal válaszolt, akkor nevette el magát először
aznap este, és megkérdezte, hány éves vagyok. Én még soha nem voltam egy férfi
karjában, soha nem éreztem férfikéz súlyát a derekam hajlatán. Egyik kezem a vállán
nyugodott, a másikat ő tartotta kesztyűs kezében, de nem tudtam olyan kecses lenni,
ahogy azt a tánctanárnőm előírta, mert Diego erősen szorított magához. Egyszer-
kétszer megálltunk, akkor pezsgővel kínált, amit nem mertem visszautasítani, és
ennek előre látható következménye az lett, hogy egyre többször léptem a lábára tánc
közben. Amikor vége lett a bálnak, és a chilei követ pohárköszöntőt mondott távoli
hazánkra és a szép Franciahonra, Diego Domínguez mögém állt, olyan közel,
amennyire a szoknyám csak engedte, és azt suttogta a fülembe, hogy elragadó
vagyok, vagy valami hasonlót.
Az elkövetkező napokban Paulina del Valle végigjárta a barátainkat, és kertelés
nélkül kikérdezte őket Diego Domínguez családjáról és felmenőiről. Csak ezután
engedte meg, hogy hódolóm elvigyen lovagolni a Champs-Élysées-re, míg ő és
Frederick Williams a nyomunkban maradtak, és kocsijukból tisztes távolságból
figyeltek minket. Utána négyesben leültünk egy cukrászda napernyője alá, fagylaltot
ettünk, morzsákat szórtunk a kacsáknak, és megbeszéltük, hogy még azon a héten
elmegyünk az Operába. Addig-addig sétáltunk és fagylaltozgattunk, míg végül
október lett. Diegót az apja küldte Európába, hogy ő se maradjon ki a gazdag chilei
fiatalemberek előírásos kalandjából, amelynek során kirúghattak a hámból. Miután
kötelező jelleggel bejárt több várost, néhány múzeumot meg székesegyházat, és
megmerült az éjszakai élet csínytevéseiben, amelyektől egy életre meg kellett
csömörlenie, de mindörökre felvághatott velük a cimborái előtt, azt várták tőle, hogy
térjen vissza Chilébe, komolyodjon meg, dolgozzon, válasszon feleséget, és alapítson
családot. Severo del Valléhoz képest, akibe kislány koromtól szerelmes voltam,
csúnyának látszott, Matilde Pineda kisasszonnyal összehasonlítva pedig buta volt,
de én nem voltam abban a helyzetben, hogy ilyesmiken gondolkozzak. Szent
meggyőződésem volt, hogy rátaláltam az igazira, és alig akartam elhinni a
csodálatos tényt, hogy Diego is énirántam érdeklődik. Frederick Williams azt
hangoztatta, hogy nem bölcs dolog megállapodni az első udvarlónál, fiatal vagyok
még, és épp elég kérőm lesz, hogy nyugodtan válogassak közülük, de nagyanyám
szerint ennél a fiúnál jobbat nem kínálhat a vőlegénypiac, még akkor sem, ha sajnos
földbirtokos, és vidéken él, távol a fővárostól.
– Hajóval is, vonattal is leküzdhető a távolság – mondta.
– Ne siessünk annyira, Domínguez úr még semmi olyan szándékról nem
nyilatkozott, amit nagyanyám elképzel – feleltem a fülem tövéig elpirulva.
– Jobban teszi, ha mielőbb megteszi, különben kénytelen leszek rákérdezni.
– Ne! – kiáltottam rémülten.
– Az én unokámmal senki sem játszadozhat. Nincs veszteni való időnk. Ha a
fiatalembernek nem komolyak a szándékai, most azonnal el kell tűnnie a színről.
– De Paulina mama, hova az a nagy sietség? Hiszen még csak most ismertük meg
egymást…
– Tudod, hány éves vagyok, Aurora? Hetvenhat. Kevesen élnek ilyen sokáig.
Mielőtt meghalok, férjhez kell adnom téged.
– Nagyanyám sosem halhat meg.
– Ez csak a látszat, kislányom – felelte.
Nem tudom, hogy Paulina mama valóban színvallásra kényszerítette-e Diego
Domínguezt, ahogy tervezte, vagy hódolóm értette meg a finom célzásokat, és saját
önszántából tette meg a döntő lépést. Mindenesetre ma már, hogy bizonyos
távolságból és kellő humorral tekinthetek vissza az eseményekre, jól tudom, hogy
Diego soha nem szeretett, csak hízelgett neki az én feltétel nélküli rajongásom, és
okosan mérlegelte a házasságból fakadó előnyöket is. Talán vonzódott hozzám,
hiszen mindketten fiatalok és szabadok voltunk, talán reménykedett, hogy idővel
megszeret, de az is lehet, hogy egyszerűen csak kényelemből és józan
meggondolásból kért feleségül. Mert nemcsak ő volt jó parti, hanem én is: apám
gondoskodott róla, hogy tekintélyes jövedelmem legyen, és várható volt, hogy
nagyanyámtól is csinos vagyont öröklök. Bármi volt is Diego indítéka, megkérte a
kezem, és gyémántgyűrűt húzott az ujjamra. A veszély nyilvánvaló lehetett
mindenkinek, akinek volt szeme a látásra, kivéve nagyanyámat, mert ő rettegett a
gondolattól, hogy magamra kell hagynia, és engem, mert őrülten szerelmes voltam;
de Frederick bácsi már az elején megmondta, hogy Diego Domínguez nem való
hozzám. Mivel azonban az utóbbi két évben legszívesebben senkit sem engedett
volna a közelembe, rá se hederítettünk, és az apai féltékenységnek tudtuk be a
dolgot. – Az az érzésem, hogy a fiatalember meglehetősen hűvös természetű –
állapította meg többször is, de nagyanyám letorkolta, mert szerinte az nem
hűvösség, hanem tisztelet, a tökéletes chilei úriemberek jellemző tulajdonsága.
Paulina del Vallén úrrá lett a vásárlási láz. A nagy sietségben ki sem bontottuk
mindegyik csomagot, így amikor Santiagóban belenéztünk a bőröndökbe, kiderült,
hogy a legtöbb holmiból kettő van, és a ruhák fele nem jó rám. Amikor nagyanyám
megtudta, hogy Diego Domíngueznek vissza kell mennie Chilébe, megbeszélték,
hogy mi is ugyanarra a gőzösre váltunk jegyet, mert ahogy mondták, így több időnk
lesz megismerni egymást. Frederick Williams kelletlenül fogadta a hírt, és mindent
megtett, hogy meghiúsítsa a tervet, de a világ minden fortélya sem volt elég, hogy
kiverje Paulina fejéből azt, ami egyszer oda bekerült, márpedig most az a cél lebegett
nagyanyám előtt, hogy férjhez adja az unokáját. Az utazásból alig emlékszem
valamire, csak egy ködfelhő lebeg előttem, amely a fedélzeten tett sétákból, labda- és
kártyajátékokból, koktélpartikból és táncokból áll össze; aztán megérkeztünk Buenos
Airesbe, és ott elváltunk egymástól, mert Diego tenyészbikákat vett, és az Andokon
keresztül terelte el őket egészen a birtokáig. Nagyon kevés alkalmunk volt, hogy
magunkra maradjunk és négyszemközt beszéljünk, ezért csak a leglényegesebb
dolgokat tudtam meg múltjának huszonhárom évéről és a családjáról; ami az ízlését,
a világnézetét és a céljait illeti, sötétben tapogatóztam. Nagyanyám elmondta neki,
hogy apámat, Matías Rodríguez de Santa Cruzt nemrég temettük, az anyám pedig
egy amerikai nő volt, akit nem ismertünk, mert a születésemkor meghalt; és végül is
ez volt az igazság. De Diego nem is akart ennél többet tudni, ahogy kedvenc
időtöltésem, a fényképezés sem érdekelte, és amikor kijelentettem, hogy nem akarok
lemondani erről a szenvedélyről, csak annyit mondott, hogy semmi kifogása ellene,
hiszen a húga akvarelleket fest, a sógornője pedig hímezni szokott. Még a hosszú
tengeri út sem volt elég, hogy igazán megismerjük egymást, de egyre inkább
belegabalyodtunk nagyanyám erős pókhálójába, amelyet a legjobb szándékkal szőtt
körénk.
Az óceánjáró fedélzetén nem sok fényképeznivaló akadt, hacsak a dámák
öltözékét vagy az ebédlőasztalok virágkölteményeit nem tekintjük annak, ezért
gyakran lejártam a fedélközbe portrékat készíteni, és még többet fotografáltam a
hajó gyomrában, ahol a legolcsóbb helyek voltak. Ott zsúfolódtak össze a
kivándorlók, akik Amerikába indultak szerencsét próbálni: oroszok, németek,
olaszok, zsidók, akiknek alig volt pénz a zsebében, de a szívük túlcsordult a
reménytől. Végig az volt a benyomásom, hogy ők a kényelmetlenségek és a
szegénység ellenére is jobban érzik magukat, mint az első osztály utasai, hiszen ott
minden olyan kimért, szertartásos és unalmas. A kivándorlók között könnyen
alakultak a barátságok: a férfiak kártyáztak vagy dominóztak, a nők összegyűltek
elmesélni egymásnak az életüket, a gyerekek horgászbotot faragtak vagy
bújócskáztak. Esténként előkerültek a gitárok, a harmonikák, a furulyák és a
hegedűk, és már el is kezdődött a vidám mulatság, szólt az ének, ropták a táncot,
folyt a sör. Senkit sem zavart, hogy ott vagyok, nem kérdezősködtek, és pár nap alatt
befogadtak, így annyit fényképezhettem őket, amennyit csak akartam. A hajón nem
tudtam előhívni a képeket, de már előre osztályoztam őket. A fedélközbe tett egyik
ilyen kiruccanásomkor beleütköztem a legutolsó emberbe, akire számítottam volna.
– Dzsingisz kán! – kiáltottam fel.
– Azt hiszem, összetéveszt valakivel, kisasszony…
– Bocsásson meg, doktor Radovic – kaptam észbe, és teljesen ostobának éreztem
magam.
– Ismerjük egymást? – kérdezte csodálkozva.
– Nem emlékszik rám? Paulina del Valle unokája vagyok.
 – Aurora? Nahát, sose gondoltam volna, hogy maga az. Mennyire megváltozott!
De még mennyire, hogy megváltoztam! Dr. Radovic másfél éve látott utoljára,
kislányruhában, most pedig egy hölgy állt előtte, akinek a nyakában fényképezőgép
lógott, és jegygyűrű ragyogott az ujján. A hajóúton kezdődött el az a barátság, amely
később megváltoztatta az életemet. Ivan Radovic sebészorvos másodosztályon
utazott, így nem jöhetett fel az első osztályra meghívó nélkül, én azonban bármikor
lemehettem hozzá, és ezt gyakran meg is tettem. Ugyanazzal a lelkesedéssel mesélt a
munkájáról, ahogy én a fényképezésről, de hiába látta, hogyan dolgozom, nem
mutathattam meg neki munkám eredményét, mert a képek a bőröndök mélyén
lapultak, bár megígértem, hogy Santiagóban megnézheti őket. Erre aztán mégsem
került sor, mert restelltem volna csupáncsak ezért odahívatni; úgy éreztem, nincs
jogom a hiúságommal zaklatni, amikor ő emberi életeket ment. Amikor nagyanyám
megtudta, hogy dr. Radovic a fedélzeten van, azonnal meghívta egy teára a
lakosztályunk teraszán. – Magával a tengeren is biztonságban érzem magam, doktor
úr. Ha még egy narancs nő a hasamban, csak feljön, és kivágja nekem egy
konyhakéssel – nevetett. Az első meghívást több másik is követte, és tea után mindig
lejátszottunk egy-két kártyapartit. Ivan Radovic elmondta, hogy nem praktizál
többet a Hobbs Klinikán, mert Chilében fog dolgozni egy kórházban.
– Miért nem nyit magánklinikát? – kérdezte nagyanyám, aki egészen megkedvelte
az orvost.
– Ahhoz pénz kell, és jó kapcsolatok, nekem pedig egyik sincs, Del Valle asszony.
– Én hajlandó volnék befektetni, ha önnek is megfelel.
– Semmiképp sem engedném, hogy…
– Nem magáért tenném, hanem azért, mert jó befektetés – vágott közbe a
nagyanyám. – Mindenki megbetegszik, a gyógyítás jó üzlet.
– Szerintem a gyógyítás nem üzlet, hanem segítség, amihez mindenkinek joga
van. Nekem mint orvosnak kötelességem, hogy másokat szolgáljak, és szeretném, ha
az egészség egy szép napon minden chilei számára elérhetővé válna.
– Maga szocialista? – kérdezte nagyanyám undorodó fintorral, mert Matilde
Pineda kisasszony árulása óta nem bízott ebben az eszmében.
– Orvos vagyok, Del Valle asszony. Semmi mást nem akarok, csak gyógyítani.

1898 decemberének végén értünk vissza Chilébe, és láttuk, hogy az ország teljes
válságba süllyedt. A gazdag földbirtokosoktól a falusi tanítókig és a
salétrombányászokig mindenki elégedetlen volt a sorsával és a kormány
teljesítményével. A chileiek egyrészt beletörődtek, hogy olyan jellemhibáik vannak,
mint az iszákosság, a lustaság és a lopás, másrészt a társadalmi problémák, a
mindent átszövő bürokrácia, a munkanélküliség, az igazságszolgáltatás visszásságai
és a szegénység, amely éles ellentétben állt a gazdagok arcátlan pazarlásával,
északtól délig egyre növekvő, konok haragot szült. Jól emlékeztünk, hogy mielőtt
elindultunk Európába, Santiago még nem volt olyan piszkos, mint most; nem volt
benne annyi koldus és csótányoktól hemzsegő bérkaszárnya, és nem halt meg annyi
csecsemő. A sajtó arról számolt be, hogy a főváros halálozási rátája Kalkuttáéval
egyezik meg. Az Ejército Libertador úti házat a személyzeten kívül néhány távoli és
szegény rokon gondjára bíztuk, hiszen ezek hozzátartoznak minden jómódú chilei
családhoz. Amikor megérkeztünk, a rokonok már több mint két éve uralták a házat,
és nem mondhatni, hogy örömmel fogadtak minket, Karamella, a kutyám pedig
olyan öreg volt, hogy fel sem ismert. A kertet benőtte a gaz, a mór szökőkutak
kiszáradtak, a termekben temetőszag terjengett, a konyhák olyanok voltak, mint a
disznóól, az ágyak alá odapiszkítottak az egerek, de Paulina del Vallénak semmi
sem szegte a kedvét, mert azért jött, hogy megszervezze az évszázad esküvőjét, és
ebben semmi sem akadályozhatta meg, sem az ő hajlott kora, sem Santiago fülledt
hősége, sem az én visszahúzódó természetem. A házat még a nyári hónapokban
rendbe kellett hozni, mert akkor mindenki a tengerpartra vagy vidékre menekült a
városból, és ősszel kezdetét vette a társasági élet. Az esküvőt szeptemberre, a tavasz
kezdetére tűztük ki, a szerelem és a nemzeti ünnep hónapjára, amely mellesleg a
Diegóval való megismerkedésem első évfordulója is volt. Frederick Williams
leszerződtetett egy seregnyi kőművest, asztalost, kertészt és szobalányt, akik
hozzáfogtak a romhalmaz kicsinosításához, de mindezt a Chilében megszokott
munkatempóval tették, azaz nem túl gyorsan. A nyár poros, rekkenő hőséggel
köszöntött be, barackillat szállt, az utcai árusok hangosan kínálták az érett
gyümölcsöt. Aki tehette, nyaralni ment vidékre vagy a tengerpartra, és a főváros
szinte teljesen kihalt. Egy napon látogatóba jött Severo del Valle több zsák
zöldséggel, gyümölcskosarakkal és jó hírekkel a szőlőtermesztésről, én pedig
megállapítottam, hogy barnára sült bőrével, megizmosodva még vonzóbb, mint
régen. Tátott szájjal bámult rám, el sem hitte, hogy én vagyok az a kislány, akitől két
éve elbúcsúzott, megpörgetett, mint egy búgócsigát, hogy minden szögből láthasson,
és végül azt a kegyes ítéletet hozta, hogy édesanyámra emlékeztetek. Nagyanyám
rosszallóan fogadta ezt a megjegyzést, mert az ő jelenlétében nem illett megemlíteni
a múltamat; számára az életem ötéves koromban kezdődött, amikor átléptem a San
Franciscó-i kastély küszöbét, és ami azelőtt volt, nem létezett. Nívea a birtokon
maradt a gyerekekkel, mert épp mostanra várta a következő csemetét, és túlságosan
elnehezült a teste ahhoz, hogy Santiagóba jöjjön. A termés jónak ígérkezik az idén, a
fehér szőlőt márciusban, a vöröset áprilisban fogják leszüretelni, mondta Severo del
Valle, és hozzátette, hogy van néhány vörös szőlőtő, amely egészen eltér a többitől,
bár együtt nő velük; sokkal kényesebbek, könnyen rothadnak, és későn érnek. Ezért
aztán hiába adnak kiváló gyümölcsöt, mégis ki akarja gyomlálni őket, mert túl sok
gond van velük. De erre Paulina del Valle felkapta a fejét, és a szemében kigyúlt az a
kapzsi fény, amely általában mindig egy jövedelmező üzlet kezdetét jelentette.
– Ültesd külön őket, már az ősz elején. Vigyázz rájuk, és jövőre egy különleges
bort csinálunk belőlük – tanácsolta.
– Ugyan miért babrálnánk ezzel? – kérdezte Severo.
– Ha ez a szőlő később érik, biztos nemesebb és cukrosabb. És akkor a bor is jobb
lesz belőle.
– Mi termeljük az ország egyik legjobb borát, Paulina néni.
– Légy szíves, öcskös, tedd meg a kedvemért… – kérlelte nagyanyám azon a
negédes hangon, amellyel mindig bevezette kategorikus parancsait.
Níveával csak az esküvőm napján találkoztam, amikor újszülött gyermekével a
karján megérkezett, és gyorsan elsuttogta a fülembe azokat az alapvető tanácsokat,
amelyeket minden menyecskének tudnia kell a nászútja előtt, de amelyekről addig
mégsem beszélt nekem senki. Annak ellenére, hogy még szűz voltam, egyre
többször ragadott el a megnevezhetetlen, ösztönös szenvedély: éjjel-nappal Diego
járt az eszemben, és az álomképeim nem voltak mindig erényesek. Kívántam őt, bár
nem tudtam pontosan, miért. Szerettem volna, ha a karjába vesz és megcsókol,
ahogy azt már megtette néhányszor, szerettem volna meztelenül látni. Soha nem
láttam még meztelen férfit, és a kíváncsiságtól, bevallom, nem jött a szememre álom.
De ez volt minden, amit tudtam, a többit homály fedte. Egyedül Nívea
világosíthatott fel leplezetlen őszinteségével, ám arra csak jó pár év múlva került sor,
miután barátságunk az idők során kellőképpen elmélyült, hogy nevetéstől
fuldokolva bevezessen házaséletének titkaiba, és részletesen leírja a Jósé Francisco
Vergara könyveiből tanult testtartásokat. Addigra már rég elvesztettem az
ártatlanságomat, de mégis járatlan voltam az erotikában, mint szinte minden nő és a
férfiak többsége, ahogy Nívea mondogatta. – A bácsikám könyvei nélkül nem is
vettem volna észre, hogy az ördögbe lett tizenöt gyerekem – tréfálkozott. Tanácsai,
amelyektől minden nénikémnek égnek állt volna a haja, sokat segítettek nekem a
második szerelemben, de az elsőben semmi hasznukat nem vettem volna.
Három hosszú hónapig négy szobában összezsúfolódva laktunk az Ejército
Libertador úti házban, és majd' meghaltunk a hőségtől. Szerencsére nem
unatkoztam, mert nagyanyám ismét belevetette magát a jótékonykodásba, annak
ellenére, hogy a Hölgyklub többi tagja nyaralni volt. Nagyanyám távollétében
meglazult a fegyelem, ezért most ismét neki kellett kézbe vennie a kötelező
együttérzés ügyét; újra elkezdtük látogatni a betegeket, az özvegyeket és a
fogyatékosokat, ételt osztottunk, és kölcsönöket nyújtottunk a szegény sorban élő
asszonyoknak. A kölcsönzés ötlete, amelyet még az újságokban is kigúnyoltak, mert
senki sem gondolta volna, hogy a kedvezményezettek valaha is visszafizetik a pénzt,
olyan jónak bizonyult, hogy a végén maga a kormány másolta le. Az asszonyok
nemcsak a havi részleteket törlesztették gondosan, hanem egymást is támogatták,
így ha valamelyikük nem tudott fizetni, a többiek megtették helyette. Paulina del
Vallénak egy szép napon eszébe jutott, hogy kamatra kéne adnia a kölcsönt, mert
akkor üzletté alakíthatja a jótékonykodást, de azonnal lebeszéltem róla. –Mindennek
van határa, még a kapzsiságnak is – korholtam. Közben szenvedélyes leveleket
váltottam Diego Domínguezzel, és szüntelenül figyeltem a postát. Lassan
észrevettem, hogy levélben azt is ki tudom fejezni, amit szemtől szemben nem
merek, mert az írott szó felszabadít. Néha azon kaptam magam, hogy szerelmes
verseket olvasgatok a regények helyett, amelyek addig annyira tetszettek, és
alázattal be kellett látnom, hogy ha egy rég halott költő a földgolyó másik oldalán
olyan pontosan le tudja írni az érzelemeimet, akkor semmi különleges nincs a
szerelmemben. Semmi nincs, amit én találtam volna ki, mert ez mindenkinél
ugyanúgy zajlik. Elképzeltem a jegyesemet, amint végiglovagol a birtokán, mint egy
széles vállú, legendás hős, nemesen, határozottan és elegánsan, és arra gondoltam,
milyen nagy biztonságban lennék ennek a délceg fiatalembernek a karjában: ő
megadhatja nekem a boldogságot, a védelmet, a gyerekeket, az örök szerelmet.
Vatta-cukrosan édes jövőt képzeltem el, amelyben véget nem érő ölelésben fogunk
lebegni mi ketten. Milyen illata volt a férfinak, akit szerettem? Földillata, mint az
erdőknek, ahonnan származott, finom kenyérillata, vagy talán tengerillata, mint
annak a tünékeny álomnak, amely gyermekkorom óta rendszeresen meglátogatott?
A vágy, hogy megszagolhassam Diegót, hirtelen tört rám, mint a szomjúság, és
levélben könyörögtem neki, hogy küldjön egy zsebkendőt, amivel a nyakát törölte
meg, vagy akár egy mosatlan inget. Vőlegényem e szenvedélyes levelekre a vidéki
élet visszafogott leírásával válaszolt – tehenek, búza, szőlő, színtiszta nyári ég –, és a
család életéről tudósított. Mondanom sem kell, hogy sem inget, sem zsebkendőt nem
küldött soha. A levelei végén mindig biztosított afelől, hogy mennyire szeret, és
milyen boldogok leszünk a cserepes téglaház hűvösében, amelyet az apja építtet
nekünk a birtokon; ugyanolyan ház lesz az is, mint amilyet a bátyja, Eduardo kapott,
amikor elvette Susanát, és amilyet Adela, a húga fog kapni, ha férjhez megy.
Domínguezék nemzedékek óta együtt éltek, mert, ahogy mondták, a Krisztus iránti
szeretet, a testvéri összetartás, a szülők tisztelete és a kemény munka a család szilárd
alapja.
De bármennyi levelet írtam is, és bármennyit sóhajtoztam a versek fölött, még
mindig bőven maradt szabadidőm, ezért visszatértem Jüan Ribero műtermébe; sokat
jártam a várost a fényképezőgépemmel, és éjszakánként előhívtam a képeket a
sötétkamrában, amit én magam alakítottam ki. A platinanyomattal próbálkoztam
éppen, azzal az új technikával, amely különlegesen szép képeket eredményez. Az
eljárás egyszerű, bár elég drága, nagyanyám azonban állta a költségeket. Ha a képet
platinaoldattal festjük át, finoman áttűnő árnyalatok keletkeznek, fényesek,
világosak, teltek, mintha örökre szólnának. Tíz év telt el azóta, de ma is azok a képek
a legérdekesebbek a gyűjteményemben. Valahányszor rájuk nézek, az emlékek
ugyanolyan élesen rajzolódnak ki előttem, mint amilyenek azok a platinával átfestett
árnyalatok. Látom Paulina mamát, Severót, Níveát, a barátaimat és a rokonaimat, sőt
az önarcképeken az akkori énem is felbukkan, közvetlenül az életemet eldöntő
események előtt.
Mire felvirradt március második keddje, a ház ünneplőbe öltözött. Bevezették a
gázt és a telefont, liftet építettek nagyanyámnak, a falakon New York-i faliképek, a
bútorokon élénk színű szövetek pompáztak, a parkettát felcsiszolták, az ezüstöt
kifényezték, az ablakok ragyogtak, és a termekben kiállították az impresszionista
gyűjteményt. Felsorakozott az új személyzet is: egyenruhás inasok egy argentin
főlakáj irányítása alatt, akit Paulina del Valle a Hotel Crillónból csábított el a fizetése
kétszereséért.
– Meg fognak szólni, nagymama. Itt senkinek sincs főlakája, ez rongyrázás –
figyelmeztettem.
– Nem számít. Eszem ágában sincs fapapucsos indián asszonyokkal vesződni,
akik összehajazzák a levest, és hozzávágják a tányért az asztalhoz – felelte, azzal a
szilárd elhatározással, hogy elkápráztatja a fővárosi társaságot, különös tekintettel
Diego Domínguez családjára.
Így aztán az új személyzet csatlakozott a régi cselédekhez, akik már évek óta a
háznál voltak, és természetesen nem lehetett őket elbocsátani. Olyan sok
alkalmazottunk volt már, hogy tétlenül ődöngtek a házban, egymás sarkára léptek,
és véget nem érő pletykákba meg piszkálódásokba bonyolódtak, ezért végül
Frederick Williamsnek kellett ráncba szedni őket, mert az argentinnak fogalma sem
volt, hogy kezdjen hozzá. Williams lépése kisebb felzúdulást keltett, hisz ki látott
még olyat, hogy a ház ura lealacsonyodjon a személyzet szintjére, de tökéletesen
elvégezte a feladatot, mert valamire mégiscsak jó volt a sokéves főlakáji gyakorlat.
Mindazonáltal nem hiszem, hogy Diego Domínguez és családja, az első vendégeink,
értékelni tudták volna a kiszolgálás eleganciáját; inkább megszeppentek a nagy
fényűzés láttán. Régi déli földbirtokos család voltak ők, de a legtöbb chilei
földbirtokossal ellentétben, akik csak néhány hónapot töltöttek vidéken, és az év
többi részében a fővárosban vagy Európában élték fel jövedelmüket, ők a birtokon
születtek, ott éltek, és ott is haltak meg. Hagyományaik megingathatatlanok voltak:
katolicizmus és egyszerűség, amelyre még az árnyéka sem vetülhetett a nagyanyám
által bevezetett finomkodásnak, hiszen azt dekadensnek és keresztényietlennek
tartották volna. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy mindannyian kék szeműek,
kivéve Susanát, Diego sógornőjét, aki melankolikus barna szépségével mintha egy
spanyol festményről lépett volna le. Domínguezéket az asztalnál zavarba hozta az
evőeszközök sokasága meg a hat pohár, nem kóstolták meg a narancsos kacsát, és
megijedtek, amikor felszolgálták a lángoló desz-szertet. Amikor Diego anyja, Elvira
asszony meglátta a libériás inasokat, megkérdezte, miért van nálunk annyi katona.
Az impresszionista képek előtt kővé meredtek, azt hitték, én festettem azokat a
mázolmányokat, és nagyanyám csak szórakozottságból rakta ki őket a falra, de a
zongorát és a hárfát szívesen hallgatták a kis házikoncerten, amelyet a zeneteremben
adtunk. A társalgás egy ideig lankadtan döcögött, de aztán szóba kerültek a
tenyészbikák és az állatállomány szaporítása, ez pedig különösen érdekelte Paulina
del Vallét, mert szemmel láthatóan Domínguezékre akarta alapozni a sajtgyártást, ha
már úgyis annyi tehenük van. Ha bármi kétségem lett volna a jövőbeli életemmel
kapcsolatban, amelyet a birtokon, a vőlegényem dinasztiájával kell töltenem, ez a
látogatás végérvényesen eloszlatta. Megszerettem ezeket a tősgyökeres vidéki
embereket, mind jóságosak és őszinték voltak, a férfiasan előzékeny legidősebb
fivértől a titokzatos sógornőn keresztül a bájosan csevegő kishúgocskáig, és hosszú
napokat töltöttek utazással, csak hogy megismerjenek. A legnagyobb
természetességgel fogadtak be, pedig biztos vagyok benne, hogy meghökkentette
őket az életstílusunk, de egyetlen megjegyzést sem tettek, hisz képtelenek lettek
volna bármiféle hátsó gondolatra. Mivel Diego engem választott, családtagnak
tekintettek, és ez épp elég volt nekik. Egyszerűségük megnyugtatott, pedig ritkán
engedek fel idegenek társaságában, és csakhamar azon kaptam magam, hogy
mindegyikükkel külön beszélgetek, hol az európai utazásomról, hol a
fényképezésről. – Mutassa a képeit, Aurora kedves – kérte Elvira asszony, de amikor
teljesítettem a kérését, nem tudta leplezni a csalódását. Semmi kétség, sokkal
szívderítőbb látványra számított, mint a sztrájkoló munkások, a bérkaszárnyák, a
csatornában játszadozó gyerekek, a vérbe fojtott zendülések, a bordélyházak meg a
törődött arcú bevándorlók, akik egy hajó gyomrában üldögélnek az utazóládájukon.
– No de, kislányom, miért nem csinál szép képeket? Miért jár ezekre a borzalmas
helyekre? Olyan sok gyönyörű táj van Chilében… – suttogta a széplelkű asszonyság.
Szerettem volna elmondani neki, hogy engem nem a szép dolgok érdekelnek, hanem
ezek az emberi arcok, amelyeket a munka és a szenvedés gyűrt össze, de éreztem,
hogy nem ez a megfelelő pillanat. Lesz még rá idő, hogy anyósom és a családja
megismerjen.
– Miért mutattad meg neki azokat a képeket? A Domínguez család régimódi
família, semmi értelme, hogy rájuk ijessz a modern elveiddel – zsörtölődött Paulina
del Valle, amikor elmentek.
– Nem gondolja, nagyanyám, hogy épp eléggé megijedtek a fényűzésünktől meg
az impresszionista képeinktől? És különben is: Diegónak és a családjának tudnia
kell, milyen nő vagyok – feleltem.
– Te még csak kislány vagy, nem nő. Majd megváltozol, ha gyerekeid lesznek,
jobban teszed, ha beilleszkedsz a férjed környezetébe.
– Én mindig ugyanaz maradok, és nem mondok le a fotózásról. Ez nem olyan
időtöltés, mint Diego húgának az akvarelljei vagy a sógornője hímzései. A fotózás az
életem.
– Ahogy gondolod; először mindenesetre menj férjhez, aztán tégy úgy, ahogy
jónak látod – mondta a nagyanyám.
De a terveinkkel ellentétben nem vártuk meg a szeptembert, hanem már április
közepén összeházasodtunk. Elvira Domínguez asszonyt enyhe szívszélhűdés érte, és
egy héttel később, amikor már felépült annyira, hogy egyedül tegyen meg egy-két
lépést, kijelentette, hogy szeretne engem Diego feleségeként látni, mielőtt jobblétre
szenderülne. A család egyetértett, mert máskülönben az asszonyság halála után el
kellett volna halasztani az esküvőt a gyászév miatt. Nagyanyám kénytelen volt
felgyorsítani az előkészületeket, és lemondani a megálmodott királyi szertartásról,
nekem pedig nagy kő esett le a szívemről, mert nyomasztott a gondolat, hogy fél
Santiago szeme láttára vonuljak be a katedrálisba Frederick Williams vagy Severo
del Valle oldalán, fehér muszlinhegyek alatt, ahogy nagyanyám tervezte.

Mit is mondhatnék az első szerelmes együttlétemről Diego Domínguezzel? Csak

nagyon keveset, mert az emlékek mindig fekete-fehérek, és ami szürke, az kihull a
rostán. Talán nem is volt olyan keserves, mint ahogy emlékszem rá, de az árnyalatok
odavesztek, és csak a kudarccal vegyes harag érzése maradt meg. Az Ejército
Libertador úti házban megtartottuk a lakodalmat, aztán egy szállodában töltöttük a
nászéjszakát, és másnap két hétre Buenos Airesbe indultunk, azért csak oda, mert
Elvira asszony állapota nem tette lehetővé, hogy messzebbre menjünk. Amikor
elbúcsúztam nagyanyámtól, megértettem, hogy életem egy korszaka örökre lezárult.
Ahogy átöleltem, nemcsak arra döbbentem rá, hogy mennyire szeretem őt, hanem
arra is, hogy mennyire összetöpörödött: lógott rajta a ruha, és fél fejjel alacsonyabb
volt nálam. Az volt az érzésem, hogy már nem sokáig él, olyan kicsi és törékeny volt,
egy remegő hangú, remegő térdű öregasszony. Szinte semmi sem maradt a
félelmetes matrónából, aki több mint hetven éven át igazgatta a családja sorsát
rettenthetetlenül, mindig a saját belátása szerint. Frederick Williams úgy festett
mellette, mint a fia, rajta ugyanis nem fogott az idő, mintha magasan állt volna a
földi halandók szenvedései fölött. A derék Frederick bácsi még az esküvő előtt egy
nappal is azért könyörgött a nagyanyám háta mögött, hogy ne menjek férjhez, ha
nem vagyok biztos a dolgomban, de én egyre csak azt hajtogattam, hogy soha
semmiben nem voltam ennyire biztos. Diego Domínguez iránti szerelmem
kétségbevonhatatlan volt. Ahogy közelgett az esküvő napja, úgy nőtt a
türelmetlenségem. Meztelenül nézegettem magam a tükörben, vagy felpróbáltam a
nagyanyám által Párizsban vett lenge csipke hálóingeket, amelyek alig takartak
valamit, és azon töprengtem, tetszem-e Diegónak. A nyakamon lévő anyajegy és a
sötét mellbimbók szörnyűséges hibáknak látszottak. Vajon ő is úgy kíván engem,
mint én őt? Ennek ki kellett derülnie aznap éjjel a szállodában. Fáradtak voltunk,
sokat ettünk, ő egy kicsit felöntött a garatra, bennem is volt már három pohár
pezsgő. A szállodába lépve közönyt tettettünk, de a rizsszemek, amelyek a
ruhánkról végigpotyogtak a földön, elárulták, hogy nászutasok vagyunk. Annyira
szégyelltem magam, hogy egyedül maradok Diegóval, miközben valaki odakint
talán elképzeli, amint szerelmeskedünk, hogy rosszul lettem, és bezárkóztam a
fürdőszobába, és addig maradtam ott, amíg türelmetlen férjem finoman be nem
kopogtatott, hogy élek-e még. Diego bevezetett a szobába, megszabadított a rafinált
kalapkölteménytől, kibontotta a kontyomat, levette rólam az antilopbőr kiskabátot,
kigombolta a blúzom millió gyöngyház gombocskáját, és végül lerántotta a
szoknyámat meg az alsószoknyáimat, úgyhogy csak a vékony batisztkombiné
maradt rajtam a fűző alatt. Ahogy levetkőztetett, úgy párologtam el, mint a víz,
felolvadtam, csontvázzá és levegővé apadtam. Diego szájon csókolt, de nem úgy,
ahogy annyiszor elképzeltem az előző hónapokban, hanem erőszakosan és sietősen,
a csók egyre követelőzőbbé vált, és a keze már a kombinémat rángatta, én pedig
egyre próbáltam magamra visszahúzni, mert rettegtem attól, hogy meztelenül láthat.
A mohó simogatás és a test, amely az enyémhez tapadt, sarokba szorított, és a
félelemtől már úgy reszkettem, mint aki fázik. Diego bosszúsan kérdezte, mi bajom
van, és rám parancsolt, hogy maradjak nyugton, de látva, hogy ez csak tovább ront a
helyzeten, visszafogta magát, és azt mondta, ne féljek, ő majd vigyázni fog. Elfújta a
lámpát, és valahogy sikerült odavezetnie az ágyhoz, de a többi nagyon gyorsan
lezajlott. Nem segítettem neki semmiben. Mereven feküdtem, mint egy révületbe
esett tyúk, és bárhogy próbáltam is, nem tudtam felidézni Nívea tanácsait. Diego
egyszer csak belém mártotta a kardját, én meg visszatartottam a feltörő sikolyt, és
mintha vér ízét éreztem volna a számban. A csalódás a legtisztább emlékem arról az
éjszakáról. Ez lenne az a szenvedély, amelyért úgy odavannak a költők? Diego azzal
vigasztalt, hogy az első alkalom mindig ilyen, de majd idővel közelebb kerülünk
egymáshoz, és minden rendbe jön. Aztán testvéri csókot nyomott a homlokomra,
szó nélkül befordult a fal felé, és már aludt is édesen, mint egy csecsemő, miközben
én egész éjjel virrasztottam, rongyot szorítottam a lábam közé, és a testem is, lelkem
is sajgott a fájdalomtól. Túl tapasztalatlan voltam ahhoz, hogy megértsem
csalódásom okát, kielégülésről nem is hallottam, de már ismertem a saját testemet, és
tudtam, hogy valahol ott rejlik benne az elementáris szenvedély, amely képes romba
dönteni egy egész életet. Diego már megtalálta, ez nyilvánvaló volt, de én nem
éreztem semmit, csak a szorongást. Úgy éreztem, áldozatul estem egy biológiai
igazságtalanságnak: a férfiaknak könnyű a szeretkezés, akár erőszakkal is
kikényszeríthetik, míg nekünk, nőknek nem telik benne örömünk, és a
következményei is súlyosak. Lehetséges, hogy Isten nemcsak a fájdalmas szüléssel
büntet minket, hanem azzal is, hogy nem élvezhetjük a szerelmet?
Amikor Diego másnap reggel felébredt, én már réges-rég felöltöztem.
Elhatároztam, hogy hazamegyek, és nagyanyám biztonságot nyújtó karjaiban
keresek menedéket, de miután hosszan sétálgattam a friss levegőn, a belváros utcáin,
amelyek ilyenkor, vasárnap reggel szinte mindig teljesen üresek, megnyugodtam.
Még mindig égett a lábam köze, és egyre ott éreztem Diegót, de a mérgem
fokozatosan elpárolgott, és már tudtam, hogy érett nőként fogok szembenézni a
sorsommal, nem úgy, mint egy elkényeztetett kislány. Tisztában voltam vele, hogy
tizenkilenc évig mindent tálcán kínált nekem az élet, és megértettem, hogy ennek a
korszaknak vége. Tegnap óta férjes asszony vagyok, mondogattam magamnak a
könnyeimet nyeldekelve, most már éretten kell gondolkoznom és cselekednem.
Egyedül én vagyok felelős a sorsomért. A férjem nem fogja selyempapírba
csomagolva átnyújtani az örök boldogságot, nekem kell azt okosan és kitartóan,
napról napra felépítenem. Szerencsére szerelmes voltam belé, és elhittem, amit ígért,
hogy csak idő és megszokás kérdése, és minden rendbe fog jönni köztünk. Szegény
Diego, gondoltam, biztos ő is olyan nagyot csalódott, mint én. Még épp időben
értem vissza a szállodába, hogy becsomagoljam a bőröndöket, és elinduljunk a
nászutunkra.

A Caleufú birtok Chile legszebb vidékén terül el, az ősvadon, a tűzhányók, a

tavak és a folyók érintetlen paradicsomában, és azóta a Domínguez családé, amióta a
gyarmatosító spanyol hidalgók felosztották egymás között a meghódított földeket. A
család úgy gyarapította tovább vagyonát, hogy néhány üveg pálinkáért felvásárolta
a környező földeket az indiánoktól, míg végül az övék lett a környék egyik
leggazdagabban termő területe. A földet sohasem osztották meg, hagyomány szerint
mindent a legnagyobb fiú örökölt, de neki kötelessége volt munkával vagy egyéb
módon támogatni az öccseit, hozományt adni a húgainak, és gondját viselni a
béreseknek. Apósom, don Sebastián Domínguez olyan ember volt, aki mindig
teljesítette, amit elvártak tőle, és ezért nyugodt lelkiismerettel öregedett,
megköszönve mindazt, amit az élettől kapott, legfőképpen feleségének, Elvira
asszonynak a szerelmét. Ifjúkorában nagy széltoló volt, ahogy ő maga mondogatta
nevetve, és ezt a birtokon élő kék szemű parasztok serege is bizonyította, de Elvira
asszony szelíd, de mégis biztos kézzel betörte őt, anélkül, hogy észrevette volna.
Végül jóságos pátriárka vált belőle; a béresek minden gondjukkal-bajukkal hozzá
fordultak, mert a két fiú, Eduardo és Diego sokkal szigorúbb volt nála, Elvira
asszony pedig nem szólt bele semmibe, ami a házon kívül történt. Don Sebastián
olyan türelmesen bánt a béresekkel, mintha csak ütődött gyerekekről lenne szó, de a
saját fiaival szemben kérlelhetetlen szigort gyakorolt. – Kitüntetett helyzetben
vagyunk, de a felelősségünk is jóval nagyobb. Számunkra nincs bocsánat és nincs
mentség, teljesítenünk kell Isten parancsát, és támogatnunk kell a ránk bízottakat,
mert mindezt számon kérik rajtunk az égben – mondogatta. Ötven felé járhatott, de
fiatalabbnak látszott, mert nagyon egészségesen élt, naphosszat lóháton járta a
birtokot, reggelente ő kelt fel először, este ő feküdt le utoljára, jelen volt a cséplésnél,
a lovak betörésénél, segédkezett a billogozásban és a miskárolásban. Reggelente
felkelés után felhajtott egy csésze sűrű kávét, hat kanál cukorral és egy kis
konyakkal, és ez elég erőt adott neki a munkákhoz egészen délután kettőig, amikor
családjával együtt elfogyasztott egy négyfogásos ebédet háromféle desszerttel, és
bőségesen meglocsolta vörösborral. Nem laktunk sokan a hatalmas udvarházban,
mert apósomék legnagyobb bánata az volt, hogy csak három gyermekük született.
Isten akarta így, mondogatták. Vacsoraidőben mindannyian összegyűltünk, mert
bárhova szólított is napközben a kötelesség, este az asztal mellől senki sem
hiányozhatott. Eduardo és Susana a saját külön házában élt a három gyerekkel,
kétszáz méterre az udvarháztól, de ott csak a reggelit készítették el maguknak, mert
a többi étkezésre átjöttek apósomékhoz. Mivel Diego esküvőjét előbbre kellett hozni,
a mi házunk még nem készült el, ezért az udvarház egyik szárnyába költöztünk be.
Don Sebastián az asztalfőre ült egy díszesebb és magasabb székbe, vele szemben
Elvira asszony foglalt helyet, kétoldalt pedig mi sorakoztunk, a fiúk a feleségükkel,
két özvegy nagynéni, néhány unokatestvér vagy távolabbi rokon, és egy nagymama,
aki olyan öreg volt már, hogy cuclisüvegből kellett táplálni; no meg persze a
vendégek, akik nem hiányozhattak soha. Az asztalra a biztonság kedvéért mindig
több terítéket tettek, mert gyakran váratlanul toppantak be az ismerősök, és akár
hetekig is ott maradhattak. Mindig szívesen látták őket, mert a birtok magányában a
vendégek jelentették az egyetlen változatosságot. Tőlünk délebbre, az indiánok
vidékén még gazdálkodott néhány chilei család, köztük német telepesek, akik nélkül
a terület megmaradt volna ősvadonnak. A Domínguez família birtokait lóháton is
csak több nap alatt lehetett bejárni, hisz egészen az argentin határig értek. Minden
este imádkoztunk, az év múlását a vallási ünnepek jelezték, amelyeket pontosan
betartottunk, és nagy örömmel vártunk. Apósomék hamar észrevették, hogy
katolikus neveltetésem meglehetősen hiányos, de ezzel kapcsolatban sohasem voltak
nézeteltéréseink, mert én mindig tisztelettel fordultam a hitük felé, ők pedig nem
próbálták azt rám erőltetni. Elvira asszony úgy tanította, hogy a hit isteni adomány:
„Isten a neveden szólít, és kiválaszt”, mondta. Ez adott nekem felmentést előttük:
Isten még nem szólított a nevemen, de ha ilyen mélyen vallásos család körébe
vezérelt, akkor valószínűleg hamarosan megteszi. Egyébként meg olyan lelkesen
segítettem Elvira asszony jótékonykodását a béresek között, hogy ez kárpótolta őt
vallási közömbösségemért; úgy vélte, eredendően együtt érző vagyok, vagyis
jóravaló lélek, és mit sem sejtett arról, hogy tapasztalataimat nagyanyám
Hölgyklubjában szereztem, érdeklődésem pedig abból a prózai vágyból fakadt, hogy
meg akartam ismerni a földműveseket, és le akartam fényképezni őket. Don
Sebastiánon, Eduárdon és Diegón kívül, akik bentlakásos fiúkollégiumban
nevelkedtek, és megtették a kötelező tanulmányutat Európába, senki sem sejtette
arrafelé, hogy milyen hatalmas a világ. A regényeket nem látták szívesen a házban,
mert don Sebastiánnak nem volt kedve a cenzúrázáshoz, és inkább úgy vette elejét
annak, hogy az egyház feketelistáján szereplő könyv kerüljön a kezünkbe, hogy
mindet betiltotta. Az újságok olyan nagy késéssel érkeztek, hogy már nem hírek
voltak bennük, hanem történelem. Elvira asszony az imádságoskönyveit olvasta,
Diego húgának, Adelának volt néhány verseskötete, útikönyve és életrajza,
amelyeket újra és újra elővett. Később észrevettem, hogy valahonnan detektívhistó-
riákat is szerzett, de leszedte a borítójukat, és olyan könyvekét ragasztotta a
helyükbe, amelyeket apósom engedélyezett.
Amikor Santiagóból megérkeztek a ládáim és a bőröndjeim, és előkerült belőlük a
több száz könyv, Elvira asszony a szokásos kedvességével arra kért, hogy ne
mutogassam őket a család többi tagja előtt. Nívea és nagyanyám hetente küldte az
olvasnivalókat, én pedig gondosan elrejtettem őket a szobámban. Apósomék nem
tiltakoztak ellene, gondolom, abban bíztak, hogy ha gyerekeket szülök, véget ér a
különcködésem, mert akkor már nem lesz annyi szabadidőm, hisz így van ez
Susanával is, akinek három gyönyörű gyereke van, valódi rosszcsont mindahány. A
fényképezést azonban zokszó nélkül elfogadták: sejtették, hogy ebben az egyben
hajthatatlan vagyok, és bár sohasem érdekelte őket a munkám, rendelkezésemre
bocsátottak egy kis szobát a ház végében, ahol felszerelhettem a fotólaboromat.
Én a városban nevelkedtem, nagyanyám kényelmes és kozmopolita
környezetében, ahol sokkal szabadabban éltem, mint bármelyik chilei lány akkor és
most, hisz bár elmúlt a huszadik század második évtizede, mégsem történt errefelé
olyan sok változás a lányok életében. Amikor a Domínguez családhoz költöztem, a
feje tetejére fordult körülöttem a világ, bár ők mindent megtettek, hogy a kedvembe
járjanak. Nagyon előzékenyek voltak, így hamar a szívembe zártam őket; szeretetük
kárpótolt Diego zárkózott és gyakran mogorva természetéért, aki mások előtt úgy
bánt velem, mint a húgával, és ha kettesben maradtunk, alig szólt hozzám.
Beilleszkedésem első hetei érdekesen zajlottak. Don Sebastián adott egy szép, fekete
kancát, amelynek csillag volt a homlokán, Diego pedig megkérte az egyik intézőjét,
hogy vezessen körbe a birtokon, és mutassa be a béreseket meg a szomszédokat,
akik kilométerekre laktak egymástól, így minden látogatás három-négy napig
tartott. Aztán magamra hagyott. A férjem, a bátyja és az apja vadászni járt vagy a
munkálatokat ellenőrizték, és gyakran hosszú napokra tábort vertek a birtok
valamely távolabbi részén. Nehezen viseltem az udvarház unalmas életét, amely
abból állt, hogy szünet nélkül babusgattuk Susana gyerekeit, süteményt sütöttünk,
befőttet tettünk el, takarítottunk, szellőztettünk, varrtunk és kötögettünk; amikor
tehát befejeztem a munkámat az iskolában vagy az éléskamrában, azonnal
felhúztam Diego nadrágját, és kilovagoltam. Anyósom figyelmeztetett, hogy ne
férfimódra üljem meg a lovat, mert különben „női bajaim lesznek”, de sohasem
tudtam meg, mit takar ez a diplomatikus kifejezés, és azon a sziklás, göröngyös tájon
különben sem lehetett oldalvást ülve lovagolni, mert az ember az első botlásnál
kitörte volna a nyakát. A táj olyan lélegzetelállítóan szép volt, hogy az út minden
kanyarulatában elámultam rajta. Addig barangoltam hegynek föl és völgynek le,
amíg eljutottam egy sűrű erdőig, amely valóságos édenkertnek látszott: csupa fenyő,
babér, fahéjfa, mirtusz és ezredéves araukária; a Domínguez család ezeket az értékes
fákat dolgozta fel a fűrésztelepem. Megrészegültem a párás vadon illatától, a vörös
föld, a növényi nedvek és a gyökerek érzéki aromájától; a nyugalomtól, amely a
hallgatag, zöld óriások ölén honolt; az erdő titokzatos suttogásától; a láthatatlan
források muzsikájától; a levegő táncától az ágak között; a gyökerek és a rovarok
neszezésétől; a madarak csivitelésétől. A csapások a fűrésztelepre vezettek, és ott
véget is értek. Utána már nekem kellett utat vágnom magamnak az erdőben, lovam
ösztönében bízva, amelynek patái sűrű, illatos, olajszínű sárba süppedtek, mintha
növényi vérben tapodott volna. A fény vékony sugarakban szűrődött át a fák
roppant kupoláján, de voltak sötét zugok, ahonnan lángoló szemű pumák lestek
rám. A puska ugyan nálam volt a nyereghez kötve, de hirtelen veszély esetén nem
tudtam volna hasznát venni, és különben sem lőttem még vele soha.
Lefényképeztem az erdőt, a fekete homokú tavakat, a sebes folyókat, a daloló
kavicsokat és a méltóságteljes vulkánokat, amelyek úgy terpeszkedtek a látóhatáron,
mint hamutornyok, bennük alvó sárkányokkal. Lefényképeztem a birtokon élő
béreseket, aztán elvittem nekik a fotókat, de zavarba jöttek tőle, mert nem tudták,
mit kezdjenek a kéretlen ajándékkal. Én megilletődve néztem az arcukat, amelyet a
szabad levegő és a szegénység keményített meg, de ők nem tetszettek maguknak a
rongyaikban és a bánatukkal, inkább kiszínezett, vasárnapi ruhás képre vágytak,
amelyen ők is tiszták és jól fésültek, és a gyerekeik arca sem maszatos.
Vasárnap nem dolgoztunk, hanem misét tartottunk – ha éppen nálunk volt a pap
–, vagy misszióba mentünk a béresekhez, megtéríteni őket a keresztény hitre. Az
ajándékaink és a makacsságunk állhatatosan küzdött a katolikus szentek köré
szövődött indián hiedelmekkel. Én nem vettem részt a szertartásokban, de örültem,
hogy a missziók során megismerkedhetek a parasztemberekkel. Sokan közülük
tisztavérű indiánok voltak, akik még mindig használták a saját ősi nyelvük szavait,
és híven őrizték hagyományaikat, de meszticekkel is találkoztunk, akik
mindannyian alázatosan és félénken viselkedtek, kivéve amikor ittak, mert olyankor
kötekedőkké és duhajokká váltak. Az alkohol keserű balzsama néhány órára
elfeledtette velük a hétköznapok földi terheit, miközben gonosz patkányként rágta
őket belülről. A gazda keményen büntette az italozást és a fegyveres garázdaságot,
csakúgy, mint az engedély nélküli favágást, vagy azt, ha a béresek kiengedték az
állataikat a számukra kijelölt területről. A lopásért és az engedetlenségért botozás
járt, de don Sebastián viszolygott a testi fenyítéstől, ahogy eltörölte az első éjszaka
jogát is, azt a régi gyarmati szokást, amely szerint a földesúr elvehette a
parasztlányok szüzességét, mielőtt azok férjhez mentek volna. Don Sebastián
ifjúkorában maga is élt ezzel a joggal, de miután Elvira asszony a birtokra költözött,
vége lett a nagy szabadságnak. Attól fogva tilos volt látogatni a környező falvak
bordélyházait, és a gazda arra biztatta fiait, hogy minél hamarabb nősüljenek meg,
mert így nem esnek kísértésbe. Eduardo és Susana hat éve keltek egybe, amikor
mindketten húszévesek voltak, a tizenhét éves Diegónak pedig egy távoli rokont
jelöltek ki menyasszonyul, de a lány a tóba fulladt, mielőtt az eljegyzést megtartották
volna. Eduardo, az idősebb fiú jobb kedélyű volt Diegónál, szeretett viccelődni és
énekelni, jól ismerte a vidék régi históriáit, szívesen beszélgetett, de a hallgatáshoz is
értett. Fülig szerelmes volt Susanába, felragyogott a szeme, valahányszor meglátta,
és mindig türelemmel viselte a szeszélyeit. Susanát igen gyakran fejfájás gyötörte,
búskomorságba esett, bezárkózott a szobájába, és nem evett; olyankor semmi szín
alatt nem lehetett megzavarni, de amint elmúlt a gyengélkedése, ismét mosolygósan,
elragadóan és sugárzóan lépett elő, mint aki teljesen kicserélődött. Észrevettem,
hogy egyedül alszik, és sem a férje, sem a gyerekei nem léphetnek be hívatlanul a
szobájába, amelynek ajtaja mindig zárva volt. A család hozzászokott Susana
migrénjéhez és búskomorsági rohamaihoz, de elzárkózását majdhogynem sértésnek
vették, mint ahogy ázt is furcsállták, hogy nem járhatnak be szabadon az én
szobácskámba, ahol előhívtam a fényképeimet; hiába magyaráztam nekik hosszan,
mennyi kárt tehet a negatívjaimban egy vékony kis fénysugár. Caleufún nem voltak
kulcsra zárható ajtók és szobák, kivéve a borospincéket és az irodát, ahol a
pénzesládát őrizték. A ház körül előfordultak apró-cseprő lopások, de don Sebastián
nagyvonalúan szemet hunyt a legtöbbje fölött. – Az indiánok együgyű emberek,
nem gonoszságból vagy szükségből lopnak, hanem mert így szokták meg – mondta,
de a béresek valójában sokkal többet nélkülöztek, mint gondolta. A parasztok
szabad bérlők voltak, de már nemzedékek óta ezen a vidéken éltek, és eszükbe sem
jutott, hogy jobban is lehetne élni, vagy hogy elmehetnek. A legtöbbjük nem érte
meg az öregkort. Sok gyerek meghalt bélfertőzésben, patkányharapástól vagy
tüdőgyulladásban, a nők a szülésben vagy a kimerültségtől, a férfiak balesetben,
sebfertőzéstől vagy alkoholmérgezésben. A legközelebbi kórház a németeké volt, és
egy messze földön híres bajor orvos dolgozott benne, de ő csak nagy baj esetén
vállalkozott az utazásra; a kisebb panaszokat a természet titkos kincseivel
gyógyították, imádsággal és az indián orvosságos asszonyok, a meicá-k
tudományával, akik mindenkinél jobban ismerték a helyi növények gyógyító erejét.
Május végén minden szigorával ránk szakadt a tél, esőfüggöny áztatta a tájat,
akár egy türelmes mosónő, és hamar sötétedett, ezért már délután négykor be kellett
fejeznünk a munkát, és az esték olyan hosszúak lettek, mint az örökkévalóság. Már
nem lovagolhattam ki, és nem fényképezhettem kedvemre a birtok szegényeit. A
sártengerré dagadt utak elzártak bennünket a külvilágtól, így a látogatók is
elmaradtak. Jobb híján azzal múlattam az időmet, hogy a sötétkamrában
kísérleteztem az előhívás legkülönbözőbb módszereivel, és a családot fényképeztem.
Lassan ráébredtem, hogy minden létező dolog összefügg egymással, hogy pontos
rendszerbe illenek, és ami első látásra a véletlenek zűrzavarának látszik, a lencse
vigyázó szeme előtt feltárja tökéletes szimmetriáját. Semmi sem esetleges, semmi
sem mellékes. Ahogy az erdő növényeinek látszólagos zűrzavara mögött is az okok
és okozatok szigorú törvénye bújik meg, mert minden fára madarak százai jutnak,
minden madárra rovarok százai, és minden rovarra szerves parányok milliói, úgy a
mezőn dolgozó paraszt és a télen házába visszahúzódó család is egy roppant freskó
nélkülözhetetlen része. A lényeg gyakran észrevétlen marad, mert a szem nem látja
meg, csak a szív, de a lencsének néha sikerül feltárni egy-egy megnyilvánulását.
Ribero mester is erre törekedett a művészetével, és ezt igyekezett megtanítani
nekem: meghaladni a puszta tényközlést, és eljutni a lényegig, a valóság legbelsőbb
lelkéig. A fényképeken kirajzolódó leheletfinom összefüggések mélyen
megrendítettek, és további kísérletezésre ösztönöztek. A téli bezártságban egyre
növekedett a kíváncsiságom: minél fojtogatóbbá és álmosabbá vált a környezet a
vastag falak között, annál nyugtalanabbul csapongtak a gondolataim. Megszállottan
eredtem a házban lévő tárgyak és a lakók titkai nyomába. Friss szemmel tekintettem
a családra, mintha most látnám őket először, és semmit sem vettem természetesnek.
Hagytam, hogy a megérzéseim vezessenek, és félretettem az előítéleteket, mert Jüan
Ribero azt tanította, hogy csak azt látjuk, amit látni akarunk, nekem pedig azt kell
megmutatnom, amit még senki sem látott. Domínguezék először erőltetett mosollyal
álltak modellt, de aztán hozzászoktak diszkrét jelenlétemhez, és amikor már észre
sem vették a gépet, végre úgy fényképezhettem le őket, amilyenek a valóságban
voltak. Amikor az eső végleg elsodorta a virágokat és a faleveleket, a ház, nehéz
bútoraival és tágas tereivel végleg bezárkózott, mi pedig különös házi őrizetben
maradtunk. Alvajárókként botorkáltunk a gyertyákkal megvilágított szobákban, és
egyre kerülgettük a jeges fuvallatokat, miközben a faszerkezetek özvegyasszony
módjára nyöszörögtek, halkan neszeztek az egerek fürge lábai, és mindent áthatott a
mocsár, a vizes tetőcserép meg a penészes ruha szaga. A cselédek begyújtottak a
parázstartókba és a kandallókba, egyre-másra hordták nekünk a meleg vizes
palackokat, a pokrócokat és a gőzölgő csokoládét, de a hosszú telet nem lehetett
kijátszani. Akkor adtam meg magam véglegesen a magánynak.
Diego olyan volt, mint egy kísértet. Hiába próbálok felidézni bármilyen közös
pillanatot, férjemet csak színpadi figuraként látom magam előtt, akinek nincs hangja,
és széles árok választja el tőlem. Emlékezetemben és a fotógyűjteményben, amelyet
arról a télről őrzök, sok kép maradt meg róla, amint a földeken vagy a házban
dolgozik, mindig távol, mindig idegenként, mindig másokkal törődve, és sohasem
velem. Nem tudtam közel kerülni hozzá, mert néma szakadék tátongott köztünk, és
hiába szerettem volna beszélgetést kezdeményezni vele, vagy az érzelmeit firtatni,
próbálkozásaim rendre kudarcot vallottak, olyan vastag páncélba burkolózott. Azt
mondta, már mindent tudunk egymásról, hisz szerelemből házasodtunk össze, miért
is kéne tovább boncolgatni azt, ami magától értetődik. Kezdetben bántott a
szótlansága, de aztán láttam, hogy mindenkivel így viselkedik, kivéve az
unokaöccseit, akik között feloldódott és kedvessé vált. Talán ő is ugyanúgy vágyott
gyerekre, mint én, de minden hónapban csalatkoznunk kellett. Persze erről sem
beszéltünk, mert a testi szerelem dolgait szeméremmel kezeltük. Korábban
megpróbáltam elmondani neki, mennyire szeretném, ha hozzám érne, de ő azonnal
visszarettent, mert szerinte egy tisztességes nő nem érez ilyen vágyat, az pedig még
botrányosabb, ha beszél róla. Diego tartózkodása, az én szemérmem és mindkettőnk
büszkesége csakhamar áthatolhatatlan várfalat emelt közénk. Hiába adtam volna
meg bármit, hogy megbeszélhessem valakivel, ami a hálószoba zárt ajtaja mögött
történik, anyósom olyan éteri lény volt, mint egy angyal, Susanával pedig nem
lettünk igazi barátnők. Adela alig töltötte be a tizenhatot, Nívea pedig túl messze
volt, és írásban nem mertem megfogalmazni a gondjaimat. Diego és én továbbra is
szerelmeskedtünk – ha már valahogy meg kell nevezni a dolgot –, de az mindig
olyan volt, mint az első éjszakán. Az együttélés nem hozott közelebb egymáshoz, és
ez csak nekem fájt, férjemet egy cseppet sem zavarta. Nem veszekedtünk, sőt inkább
kimért udvariassággal viseltettünk egymás iránt, bár én százszor inkább
választottam volna a nyílt háborút, mint azt a nyomasztó csendet. Diego a lehető
legkevesebb időt töltötte kettesben velem; esténként addig húzta a kártyapartikat,
amíg a fáradtság úrrá nem lett rajtam, és le nem feküdtem aludni, reggelente pedig a
kakasokkal kelt, és még vasárnap is, amikor mindenki tovább maradt ágyban, talált
valami ürügyet, hogy hamar elmehessen. Én bezzeg lestem a hangulata legapróbb
rezdüléseit, mindenben a kedvében jártam, igyekeztem magamhoz édesgetni és
kényelmessé tenni az életét, majd' kiugrott a szívem, ha meghallottam a hangját
vagy a lépteit. Nem teltem be a látványával, hisz olyan szép volt, mint a mesehősök;
az ágyban kitapogattam erős és széles hátát, vigyázva, hogy fel ne ébredjen,
beletúrtam dús, göndör hajába, és lopva végigsimítottam a nyakát meg a combjait.
Amikor hazajött a földekről, élvezettel szívtam be az illatát, amelyben az izzadság, a
föld és a ló szaga keveredett, és miután megfürdött, megrészegültem az angol
szappan aromájától. Érezni akartam férfias illatát, ezért a ruhái közé temettem az
arcomat, ha már a testéhez nem simulhattam. Az idő és az utóbbi évek szabadsága
olyan távlatokat ad nekem, amelyekből már értem, mennyire megaláztam magam
puszta szerelemből. Mindenről lemondtam, az egyéniségemről és a céljaimról is,
csak hogy egy olyan édenkertről álmodozzak, ami nem az enyém.
A hosszú és tétlen téli hónapok alatt a család a legkülönbözőbb leleményes
módszereket találta ki, hogy elűzze az unalmat. Mindnyájuknak jó zenei hallása volt,
több hangszeren játszottak, így délutánonként házikoncerteket rögtönöztünk.
Susana egy kopott bársonytunikába burkolózott, török turbánt tett a fejére, feketével
húzta ki a szemét, és rekedt, cigányos hangon énekelt. Elvira asszony és Adela
varrni tanította a nőket, és továbbra is lelkesen szervezte az iskolát, bár télidőben
csak a legközelebb lakó parasztok gyerekei vállalkoztak a viszontagságos útra.
Mindennap elimádkoztuk a téli rózsafüzért, amelyen szívesen részt vett az udvarház
apraja-nagyja, mert utána csokoládét és süteményt szolgáltak fel. Susanának az az
ötlete támadt, hogy színielőadást rendez a századforduló tiszteletére, így aztán
heteket töltöttünk azzal, hogy szöveget írtunk, betanultuk a szerepeket, felállítottuk
a színpadot az egyik csűrben, álarcokat varrtunk, és próbáltunk. A darab témája
természetesen egy közérthető allegória volt a múlt tévelygéseiről és
viszontagságairól, amelyeket elsöpör a tudomány forgószele és a huszadik század
technikai fejlődése. A színházon kívül céllövészeti és szókirakó versenyt is
rendeztünk, meg mindenféle bajnokságot a sakktól kezdve a bábkészítésig, sőt egész
falvakat építettünk fel gyufaszálból, de még mindig bőven maradt szabadidőnk.
Adelát bevontam a fotózás rejtelmeibe, ő lett az asszisztensem a sötétkamrában, és
titokban könyveket is cserélgettünk, így Santiagóból kapott könyveimért sógornőm
odaadta a krimiket, amelyeket olyan nagy szenvedéllyel olvasott. Hamarosan igazi
detektív vált belőlem, mert általában már a nyolcvanadik oldal előtt kitaláltam, ki a
gyilkos. De sajnos csak nagyon kevés könyvünk volt, és hiába próbáltunk lassabban
olvasni, hamar végeztünk mindegyikkel; azt kezdtük hát játszani, hogy
megváltoztatjuk a történetet, vagy mi magunk találunk ki bonyolult bűntényeket,
amelyeket a másiknak kell megoldania. –Mit sutyorogtok annyit? – kérdezte az
anyósom egyre-másra. –Semmit mama, csak gyilkosságokat tervezünk – felelte
Adela a szokásos ártatlan mosolyával. És Elvira asszony jókat nevetett, mert nem
sejtette, hogy lánya a színtiszta igazságot mondta.
A hagyomány szerint don Sebastián halála után Eduardóra, az elsőszülöttre szállt
volna a birtok, de ő egyezséget kötött az öccsével, hogy együtt fogják intézni az
ügyeket. Szerettem a sógoromat, mert jólelkű és kedélyes volt; gyakran megviccelt,
vagy apró-cseprő ajándékokat hozott, áttetsző agátot a folyó medréből, nyakláncot a
mapucse rezervátumból, vadvirágot az erdőből, vagy divatlapot a faluból; így
próbálta ellensúlyozni a testvére közönyét, amely már az egész család előtt
nyilvánvaló volt. Sokszor kézen fogott, és aggódva kérdezte, jól érzem-e magam,
nem kell-e valami, hiányzik-e a nagyanyám, és nem unatkozom-e a Caleufú
birtokon. Susana ezzel szemben mindvégig megőrizte egy arab hercegnő hűvös
nyugalmát, ami leginkább a lustasághoz hasonlított, és többnyire tudomást sem vett
rólam; ráadásul megvolt az a tiszteletlen szokása, hogy egyik pillanatról a másikra
faképnél hagyott, miközben éppen beszéltem hozzá. Telt idomú, aranybőrű szépség
volt, nagy, árnyas szemmel, de nem hiszem, hogy tudatában lett volna önnön
vonzerejének. Senki nem csodálhatta meg a családon kívül, így különösebben nem
adott magára, előfordult, hogy meg sem fésülködött, és az egész napot köntösben
töltötte, báránybőr papucsban, álmosan és szomorúan. Máskor azonban igazán
elragadó volt, olyan, mint egy királynő, hosszú sötét haját teknőspáncél fésűkkel
fogta kontyba, és egy aranyfüzérrel, amely tökéletesen kiemelte nyaka körvonalát.
Amikor jókedvében volt, szívesen állt modellt nekem, sőt egyszer a vacsoránál arra
kért, hogy meztelenül fotózzam. Kihívó ajánlata úgy robbant abban a konzervatív
családban, mint egy hordó puskapor: Elvira asszony kis híján újabb szívrohamot
kapott, a dühös Diego pedig felpattant az asztaltól, és majdnem felborította a széket.
Ha Eduardo nem üti el tréfával a dolgot, családi dráma lett volna belőle. A
Domínguez testvérek közül Adela volt a legkevésbé vonzó, mert nyúlarca volt, és
kék szeme alig látszott ki a szeplők közül, de kétségkívül ő volt a
legrokonszenvesebb. Vidámsága sohasem változott: olyan biztosak lehettünk benne,
mint abban, hogy minden reggel felkel a nap. Jelenléte még a legsötétebb téli estéket
is felvidította, amikor kísértetiesen fütyült a szél a cserepek között, és már eluntuk a
kártyázást a gyertyafénynél. Don Sebastián imádta Adelát, mindent megadott neki,
és félig tréfásan, félig komolyan arra kérte, maradjon pártában, hogy öregségére a
gondját viselhesse.
Mire vége lett a télnek, a béresek között két gyerek és egy öregember halt meg
tüdőgyulladásban, és eltemettük azt a nagyanyót is, aki velünk élt a házban; a
számítások szerint több mint száz évet élhetett, hiszen akkor volt az első áldozása,
amikor Chile kikiáltotta a függetlenségét, azaz 1810-ben. A halottakat szerény
külsőségek között temették el Caleufú temetőjében, amelyet a záporok sártengerré
változtattak. Nem is állt el az eső egészen szeptemberig, amikor mindenütt
beköszöntött a tavasz, és végre kimehettünk az udvarra, hogy kiszellőztessük a
bepállott ruhákat és matracokat. Elvira asszony a téli hónapokat a sáljába
burkolózva töltötte, az ágya és a karosszéke között, egyre inkább legyengülve.
Minden hónapban egyszer diszkréten megkérdezte, hogy mi újság, és mivel semmi
jó hírem nem volt, egyre többet imádkozott azért, hogy Diego és én unokákkal
ajándékozzuk meg. Bármilyen hosszúak voltak is a téli éjszakák, a házasságunk
semmit nem javult. A férjem és én némán találkoztunk egymással a sötétben, mintha
ellenségek volnánk, és én ugyanúgy csalódtam és szorongtam utána, mint az első
éjszakán. Úgy látszott, csak akkor ölelkezünk, ha én kezdeményezem, de talán
tévedtem, és nem is ez volt az igazság. Amikor kitavaszodott, ismét visszatértem
magányos barangolásaimhoz az erdőben és a vulkánoknál, mert amikor azokat a
végtelen tájakat jártam lovam hátán, lecsendesedett bennem a szerelmi éhség meg a
fáradtság, a nyereg pedig úgy feltörte az ülepemet, hogy elfelejtettem minden
visszafojtott vágyat. Mire esténként hazaértem, annyira beleivódott a bőrömbe az
erdő nedvessége és a ló szaga, hogy forró fürdőt kellett vennem, és órákig áztattam a
testemet a narancslevéllel illatosított vízben. – Vigyázz, kislányom, a lovaglás és a
forró víz nem tesz jót a méhnek, meddő leszel tőle – figyelmeztetett aggódva az
anyósom. Elvira asszony egyszerű teremtés volt, jóságos és szolgálatkész, akinek
szelíd kék szemében ott tükröződött az egész lelke; ilyen édesanyáról álmodoztam
mindig. Hosszú órákat töltöttem el vele, míg ő az unokáknak kötögetett, és újra meg
újra elmesélte a birtok életének apró epizódjait, én pedig szomorúan hallgattam,
mert tudtam, hogy már nem sokáig lesz köztünk. Addigra már sejtettem, hogy a
házasságomon semmit nem fog javítani a gyerek, de szerettem volna felajánlani
Elvira asszonynak, mint egy ajándékot. Ha arra gondoltam, milyen lesz az életem
nélküle a birtokon, összeszorult a szívem.
Véget ért az évszázad, és a chileiek egymással versengve csatlakoztak Európa és
Észak-Amerika ipari fejlődéséhez, ám Domínguezék, sok más konzervatív családhoz
hasonlóan, félelemmel tekintettek a régi szokások eltűnésére és a külföld
majmolására. – Ezek csak az ördög incselkedései – morogta don Sebastián,
valahányszor a rég lejárt újságokban műszaki újdonságokról olvasott. A világ sorsa
csak az idősebb fiút érdekelte, Diego magába zárkózott, Susanának folyton fájt a feje,
Adela pedig még nem lépett ki a kamaszkorból. Noha a birtok az isten háta mögött
volt, a fejlődés híre hozzánk is eljutott, és tudomást kellett vennünk a változásokról.
A fővároson valóságos sportőrület lett úrrá, divatba jött a szabadtéri játék és a séta,
pedig ezek az időtöltések jobban illettek a különc angolokhoz, mint Kasztília és León
hidalgóinak elkényelmesedett leszármazottaihoz. A franciás kultúra és művészet
friss fuvallata felélénkítette a légkört, és a német gépek nehéz csikorgása véget vetett
Chile hosszú, gyarmati szendergésének. Egyre több teret követelt magának a
feltörekvő, művelt középosztály, amely úgy akart élni, mint a gazdagok. A
társadalmi forrongás, amely sztrájkokkal, tüntetésekkel, munkanélküliséggel és a
kivont szablyás lovas rendőrség rohamaival rengette meg az ország alapjait, csupán
távoli morajlás volt, és nem zavarta meg Caleufú megszokott életét; noha a birtokon
továbbra is úgy éltünk, mint a dédszülők, akik száz éve ugyanezekben az ágyakban
aludtak, a huszadik század hozzánk is beköszöntött.

Paulina mama állapota nagyon leromlott, írta Frederick Williams és Nívea a

leveleiben, lassan felőrölte egészségét az öregség megannyi keserve, és felkészült a
halálra. A család akkor döbbent rá, hogy mennyire megöregedett, amikor Severo del
Valle elvitte neki az első néhány üveg bort abból a bizonyos későn érő szőlőből.
Kiderült, hogy carmenerének hívják, selymes és érzéki vörösbor, nagyon kevés
csersav van benne, és a legjobb francia borokkal vetekszik. Vina Pauliná-nuk,
„Paulina szőlejének” keresztelték el; ez lett az egyetlen termék, amely hírnevet és
pénzt hozott. Nagyanyám boldogan belekortyolt, de csak annyit mondott: – Milyen
kár, hogy én már nem élvezhetem, és mások fogják meginni – és nem is említette
többet. Nem tört ki örömkiáltásban, és elmaradtak a kevély kijelentések is,
amelyeket akkor szokott tenni, amikor üzleti sikereket aratott; féktelen életének vége
felé egyre jellemzőbb lett rá a szerénység. Gyengeségének legvilágosabb jele az volt,
hogy mindennap ott sündörgött körülötte a jól ismert, szakadozott reverendájú pap,
aki a haldoklókból igyekezett kicsalni a pénzt. Nem tudom, hogy saját
elhatározásból tette-e, vagy a halálmadár csuhás javaslatára, de Paulina mama egy
szép napon a pince mélyére száműzte a nevezetes firenzei nyoszolyát, amelyen a fél
életét töltötte, és a helyébe egy katonai ágyat állíttatott, lószőr matraccal. Én pedig
ebben olyan riasztójelet láttam, hogy amint felszáradt a sár az utakról, bejelentettem
a férjemnek, hogy Santiagóba kell utaznom a nagyanyámhoz. Ellenkezésre
számítottam, de Diego a legnagyobb meglepetésemre huszonnégy órán belül
elintézte, hogy kocsin a kikötőbe vigyenek, ahonnan hajóval mehetek tovább
Valparaísóba, majd vonattal a fővárosig. Adela égett a vágytól, hogy velem jöjjön, és
addig-addig dörgölőzött az apjához, addig rágta a fülét, rángatta a szakállát, és
könyörgött neki, amíg don Sebastián kötélnek nem állt, bár Elvira asszony, Eduardo
és Diego egyáltalán nem helyeselte a dolgot. Nem is kellett magyarázkodniuk, jól
tudtam én, hogy nagyanyám környezetével van bajuk, amit a látogatásukkor
megismertek, és attól tartanak, hogy nem vagyok elég érett a kicsi lány
megóvásához. De végül mégiscsak együtt indultunk el Santiagóba, egy német
házaspár társaságában, akik ugyanarra a gőzösre váltottak jegyet. Mindkettőnk
nyakában egy Jézus Szíve-skapuláré lógott, amelynek minden bajtól meg kellett
védenie minket, ámen, fűzőnk alatt pénzes tarsoly lapult, kiokosítottak, hogy ne
álljunk szóba idegenekkel, és annyi csomaggal szereltek fel, ami egy világ körüli útra
is elég lett volna.
Adela és én csodálatos hónapokat töltöttünk volna Santiagóban, ha nagyanyám
nem lett volna beteg. Paulina mama tettetett örömmel fogadott minket, sétákat és
színházi estéket tervezett, meg egy vonatkirándulást Vina del Marba, a friss tengeri
levegőre, de az utolsó pillanatban Frederick Williamset rendelte mellénk, és otthon
maradt. Ugyanez történt akkor is, amikor kocsival kilátogattunk Severo és Nívea del
Valléhoz a szőlőbe, ahol már készült az első exportszállítmány. Nagyanyám a Vina
Pauliná-t túlzottan spanyolos névnek tartotta, és valami franciásabb márkanevet
szeretett volna bevezetni az Egyesült Államokban, mert úgy vélte, ott senki sem ért a
borokhoz, de Severo nem volt hajlandó efféle csalásra. Nívea kontyába ősz hajszálak
vegyültek, és mintha egy kicsit meghízott volna, de fürgesége, szókimondása és
huncutsága a régi volt, a kisebb gyerekek pedig most is ott futkároztak körülötte. –
Úgy érzem, hamarosan a változás korába lépek, és már nem kell félnünk a
terhességtől, ha szerelmeskedünk – súgta a fülembe, nem sejtve, hogy jó pár év
múlva világra hozza Clarát, a látnokot, aki a népes és tarkabarka Del Valle klán
legfurcsább teremtménye lett. A kis Rosa, akinek szépségéről annyi szóbeszéd járta,
ötéves volt. Kár, hogy a fotográfián nem látszik a színe, mert olyan, mint egy tengeri
sellő a sárga szemével és patinás, bronzszínű zöld hajával. Már akkor is angyali lény
volt, korához képest egy kissé visszamaradt, aki úgy lebegett a világ fölött, mint egy
látomás. – Honnan jöhetett? Biztos a Szentlélek ajándéka – tréfálkozott az anyja. Ez a
gyönyörű kislány volt Nívea vigasza, miután két fiúgyermeke meghalt
torokgyíkban, és egy harmadik már régóta tüdőbajban szenvedett. Próbáltam
beszélni vele róla – azt mondják, a gyermek elvesztése a legnagyobb szenvedés –, de
ő mindig másra terelte a szót. Csak annyit mondott, hogy a nőknek évszázadok óta a
szülés meg a gyermekük eltemetése a legnagyobb fajdalom, és ez alól ő sem kivétel.
– Nagyon öntelt lennék, ha azt hinném, hogy Isten ennyi gyerekkel áld meg, és
ráadásul még mindegyik túl is él engem – tette hozzá.
Paulina del Valle már az árnyéka sem volt önmagának, nem érdekelte az üzlet és
az evés, járni is alig tudott, nem bírta a térde, de élesebb volt az esze, mint valaha.
Az éjjeliszekrényén orvosságosüvegek sorakoztak, és három apáca váltotta egymást
az ágya mellett. Tudta, hogy nem lesz már sok alkalmunk a találkozásra, ezért
életében először hajlandó volt válaszolni a kérdéseimre. Végiglapoztuk a
fotóalbumokat, és ő egyenként elmesélte a képeket; a Firenzéből rendelt nyoszolya
történetét, a rivalizálást Amanda Lowell-lel, ami az évek távlatából egyre inkább
nevetségesnek látszott, az apám viselt dolgait, és Severo del Valle szerepét az
életemben, de attól mereven elzárkózott, hogy a kínai negyedről és az anyai
nagyszüleimről beszéljen. Csak annyit mondott, hogy az anyám egy világszép
amerikai modell volt. Egyszer-kétszer, amikor leszállt az este, leültünk a
kristálygalériába Severo és Nívea del Valléval. Severo bácsi a San Franciscó-i évekről
meg a háborúról mesélt, Nívea pedig eszembejuttatta, mi történt a forradalom alatt,
amikor még csak tizenegy éves voltam. Nagyanyám nem panaszkodott, de Frederick
bácsi elmondta, hogy nagyon fáj a gyomra, és reggelente csak óriási erőfeszítések
árán tud felöltözni. Továbbra is vallotta, hogy az ember annyi éves, amennyinek
látszik, és ennek megfelelően gondosan festette a fején árválkodó néhány hajszálat,
de már nem csillogtatta királynői ékszereit, mint régen, mert „alig maradt belőlük”,
ahogy a férje súgta titokzatosan. A ház ugyanolyan elhanyagolt lett, mint az úrnője,
a hiányzó képek helyén sápadt foltok ásítoztak, megfogyatkoztak a bútorok és a
szőnyegek, a galéria trópusi növényzete poros és penészes szövevénnyé száradt, a
madarak hallgattak a kalitkákban. Amit Frederick bácsi írt a leveleiben a katonai
ágyról, igaznak bizonyult. Paulina világéletében a ház legnagyobb szobáját foglalta
el, és mitikus nyoszolyája pápai trónusként emelkedett középen: onnan igazgatta
birodalmát. A délelőttöket a lepedők között töltötte, körülvéve a színes
vízialakokkal, amelyeket negyven éve faragott a firenzei mester; a könyvelését
tanulmányozta, leveleket diktált, és új üzleteket agyalt ki. A lepedők alatt eltűnt a
kövérsége, és átadta helyét a törékenység és a szépség illúziójának. Mivel számtalan
fényképet készítettem már nagyanyámról azon az aranyozott ágyon, most
elhatároztam, hogy a nyomorúságos katonapriccsen is lefotózom, öreges sáljában és
kopott hálóingében. Ő azonban hevesen tiltakozott. Észrevettem, hogy szobájából
eltűntek a selyemmel bevont francia bútorok, az elefántcsont berakásos nagy rózsafa
asztal, amelyet Indiából hoztak, a szőnyegek meg a festmények, és az egyetlen dísz,
ami megmaradt, egy óriási feszület volt. – Az egyháznak ajándékozza a bútorait és
az ékszereit – magyarázta Frederick Williams, mire gyorsan eldöntöttük, hogy az
apácák helyébe ápolónőket hozatunk, és akár erőnek erejével is megakadályozzuk,
hogy a világvégét prédikáló pap még egyszer betegye a lábát a házba, mert amellett,
hogy egyre több holmit vitt el, fokozódó rémületet keltett maga körül. Ivan Radovic,
az egyetlen orvos, akiben Paulina del Valle megbízott, mélységesen egyetértett a
szándékunkkal. Jó volt újra találkozni ezzel a régi baráttal – hisz ahogy mondta, az
igaz barátság kiállja az idő, a távollét és a hallgatás próbáját – és nevetve megvallani
neki, hogy az emlékeimben mindig Dzsingisz kánnak öltözve él. –Ezt teszi a szláv
pofacsont – felelte vidáman. Még most is volt benne valami tatáros, de a
szegénykórházban eltöltött idő és a betegekkel való kapcsolat meglágyította a
vonásait, ezenkívül Chilében nem látszott olyan idegenszerűnek, mint Angliában;
akár egy araukán főnöknek is beillett volna, aki egy kicsit magasabb és ápoltabb a
többinél. Radovic halk szavú ember volt, aki még Adela szüntelen csacsogását is
türelmesen hallgatta, úgyhogy kis sógornőm menten belészeretett, és ugyanazokkal
a praktikákkal próbálta megnyerni a szívét, mint otthon az édesapjáét. Nagy
bánatára az orvos mindvégig csak egy ártatlan és kedves kislányt látott benne,
semmi mást. Adela kétségbeejtő műveletlensége éppúgy nem zavarta, mint az
égbekiáltó sutaságok, amelyeket egyre-másra elkövetett, sőt talán még szórakoztatta
is, de az ártatlan kacérkodásba bizony nemegyszer belepirult. Radovic doktor olyan
megnyerő egyéniség volt, hogy én még azokról a dolgokról is szívesen beszéltem
vele, amelyekről másokkal nem mertem, mert féltem, hogy unalmasnak fogják
találni; ilyen volt a fényképezés is. Őt ez nagyon érdekelte, mert Európában és az
Egyesült Államokban már az orvostudomány is régóta alkalmazta a fotózást,
megkért hát, hogy tanítsam meg neki a fényképezőgép kezelését, hogy
megörökíthesse az operációit és a betegek külső tüneteit, aztán pedig
felhasználhassa az óráin és az előadásain. Ezzel az ürüggyel mentünk el Jüan Ribero
mesterhez, de a műtermét zárva találtuk, és egy cédulán az állt, hogy a helyiség
eladó. A szomszédos fodrászüzlet tulajdonosa elmondta, hogy a fényképész már
nem dolgozik, mert mindkét szemén hályog van, de megadta a címét, és így mégis
megtaláltuk. Jüan Ribero a Monjitas utcában lakott, amely valaha elegáns
környéknek számított, de mára már megkopott, és kísérteties hangulatot árasztott. A
házvezetőnő több szobán is végigvezetett, amelyeknek falait a padlótól a
mennyezetig Ribero képei borították, majd elértünk egy terembe, ahol régi kaobafa
bútorok és ütött-kopott plüssfotelek voltak. A lámpák nem égtek, így várnunk kellett
egy kicsit, amíg a szemünk hozzászokott a félhomályhoz; csak akkor vettük észre a
mestert, aki egy macskával az ölében ült az ablak mellett, ahonnan még beszűrődött
az este utolsó lankadó fénye. Ribero felállt, és olyan határozott léptekkel jött oda
hozzánk, hogy semmi sem utalt a vakságára.
– Del Valle kisasszony! Vagyis bocsásson meg, most már Domínguez asszonyhoz
van szerencsém, ugye? – nyújtotta felém mindkét kezét.
– Aurora vagyok, mester, ugyanaz, mint régen – feleltem, és átöleltem. Aztán
bemutattam neki a doktort, és elmondtam, hogy orvosi célokra akarja felhasználni a
fényképezést.
– Én már nem taníthatok magának semmit, barátom. Az ég azzal büntetett, ami a
legjobban fáj: elvette a látásomat. Gondolja csak végig, milyen nevetséges egy vak
fotós!
– Semmit sem lát, mester? – kérdeztem rémülten.
 – A szememmel már semmit, de ugyanúgy figyelem a világot, mint eddig.
Meséljen magáról, Aurora, nagyon megváltozott? Hogy néz ki most? A legtisztább
kép, amit őrzök, egy tizenhárom éves kislányé, aki olyan makacsul lecövekelt az
ajtóm elé, mint egy öszvér.
– Most is ugyanolyan vagyok mester: félénk, buta és önfejű.
– Nem, nem… arról beszéljen, hogy milyen a frizurája, és milyen színű ruhát vett
ma fel.
– A hölgy könnyű, fehér ruhát visel, az ujján csipkeszegéllyel, nem tudom, milyen
anyagból van, mert ahhoz nem értek, de az öve ugyanolyan sárga, mint a kalapján a
szalag. Nagyon csinos, nekem elhiheti – mondta Radovic.
– Könyörgök, doktor úr, ne hozzon szégyenbe – szakítottam félbe.
– És most elpirult az arca… – tette hozzá a doktor, mire mindketten felnevettek.
A mester megrázott egy csengettyűt, és a házvezetőnő behozta a kávét. Nagyon
kellemes órát töltöttünk együtt, megvitattuk a külföldön használatos új módszereket
és fényképezőgépeket, meg a tudományos fotózás fejlődését, és kiderült, hogy Juan
Ribero minden újdonságról alaposan tájékozódik.
– Aurorában megvan az az összeszedettség, figyelem és türelem, amelyre egy
művésznek szüksége van. És azt hiszem, egy jó orvosnak is, ugye? Kérje meg, hogy
mutassa meg a képeit, doktor úr, mert nagyon szerény, és csak akkor hajlandó rá, ha
noszogatják – tanácsolta a mester Radovicnak, amikor elbúcsúztunk.
Néhány nap múlva alkalom is nyílt rá. Nagyanyám szörnyű gyomorgörccsel
ébredt, amin a szokásos fájdalomcsillapítók sem segítettek, ezért felhívtuk
Radovicot, aki azonnal kijött, és beadott neki egy erős laudanumkészítményt. Amíg
Paulina mama a szobájában pihent, a doktor odakint elmondta, hogy újabb rákos
daganata van, de nagyanyám már túl idős a műtéthez, nem bírná az altatást, és így
most már csak abban segíthet, hogy enyhíti a haldoklás fájdalmait. Tudni akartam,
mennyi ideje van még hátra, de ezt nem lehetett pontosan megállapítani, mert
nagyanyám szervezete a hajlott kor ellenére is nagyon szívós volt, és a daganat
lassan nőtt. – Készüljön fel, Aurora, hogy néhány hónapon belül a végső stádiumba
juthat – mondta az orvos. Kicsordultak a könnyeim. Paulina del Valle volt az
egyetlen támaszom, nélküle a teljes bizonytalanság várt rám, és az a tény, hogy
éppen Diego a férjem, nem csökkentette, inkább növelte a kétségbeesésemet.
Radovic odaadta a zsebkendőjét, és rám se nézett, annyira zavarba jött a sírásomtól.
Meg kellett ígérnie, hogy még időben értesít, mert fel akarok jönni vidékről, és
nagyanyámmal akarom tölteni az utolsó perceit. A laudanum gyorsan hatott, és
Paulina mama megnyugodott; amikor pedig elaludt, kikísértem Ivan Radovicot az
ajtóhoz. Akkor kérdezte meg, hogy nem maradhatna-e még egy kicsit, mert van egy
szabad órája, és odakint tombol a hőség. Adela lepihent ebéd után, Frederick
Williams a klubjába ment úszni, és az Ejército Libertador úti ház olyan volt, mint egy
hatalmas, mozdulatlan hajó. Megkínáltam az orvost egy pohár mandulatejjel, aztán
beültünk a páfrányokkal és madárketrecekkel telezsúfolt galériába.
– Fütyüljön, Radovic doktor – kértem.
– Fütyüljek? Minek?
– Az indiánok füttyel idézik meg a szelet. Ránk férne egy kis hűs szellő ebben a
kánikulában.
– Miért nem hozza ide a fotóit, amíg én fütyülök? Szeretném megnézni őket –
mondta.
Több dobozt is kivittem neki, és mellé ültem elmagyarázni a munkamódszeremet.
Először néhány európai képet mutattam meg – amikor azokat készítettem, jobban
érdekelt a forma, mint a tartalom –, aztán a santiagói platinanyomatok következtek,
majd a birtok indiánjai és béresei, végül a Domínguez család. Radovic ugyanolyan
figyelmesen vette szemügyre a fotókat, ahogy beteg nagyanyámat vizsgálta, és néha
feltett egy-egy kérdést. Diego családjánál hosszan időzött.
– Ki ez a gyönyörű nő? – kérdezte.
– Susana. A sógorom, Eduardo felesége.
– Akkor hát ez lehet Eduardo, igaz? – mutatott rá Diegóra.
– Nem, ez Diego. Miből gondolja, hogy ő Susana férje?
– Nem is tudom, az volt az érzésem…
Aznap este kiterítettem a fényképeket a földön, és órákig nézegettem őket.
Nagyon későn feküdtem le, és úrrá lett rajtam a szorongás.

Nemsokára búcsút kellett vennem nagyanyámtól, mert ideje volt visszatérnünk a

Caleufú birtokra. A verőfényes santiagói decemberben sokat javult Paulina del Valle
állapota – a tél az ő számára is hosszú és magányos volt –, és megígérte, hogy
szilveszter után kijön hozzánk Frederick Wilhams-szel, ahelyett hogy a tengerpartra
menne, mint minden santiagói, aki megengedheti magának. Olyan jól érezte magát,
hogy kijött velünk vonattal Valparaísóba, ahol Adela és én felszálltunk a délnek
tartó hajóra. Még karácsony előtt visszatértünk a birtokra, hisz nem hiányozhattunk
az ünnepről, amelyet Domínguezék a legfontosabbnak tartottak az évben. Elvira
asszony már hónapokkal előbb összeállította az ajándékcsomagokat a parasztoknak:
a gyerekek magunk készítette ruhát és játékot kaptak, a férfiak és a nők városban
vásárolt szövetet, fonalat és szerszámokat. Karácsonykor állatokat, liszteszsákokat,
krumplit és chancacá-t, fekete cukrot osztogattak, meg babot, kukoricát, charqui-t,
azaz szárított húst, matéfüvet, sót és birsalmasajtot, amelyet hatalmas réztálakban
főztek a szabad ég alatt felállított tűzhelyeken. A béresek mind a négy égtáj felől
eljöttek hozzánk, köztük olyanok is, akik napokig utaztak a családjukkal az ünnepre.
Teheneket és kecskéket vágtak, krumplit és friss kukoricát sütöttek, nagy fazekakban
kavargatták a babot. Nekem jutott a feladat, hogy virágokkal és fenyőágakkal
díszítsem fel az udvarban álló hosszú asztalokat, és kikészítsem a kancsókat a
cukros-vizes borral, ami túl híg volt ahhoz, hogy a felnőttek berúgjanak tőle, és még
a gyerekek is megihatták egy kis pirított liszttel. Jött egy pap, aki két-három napig
nálunk maradt, gyerekeket keresztelt, meggyóntatta a bűnösöket, összeadta az
együtt élő párokat, és megfeddte a házasságtörőket. A szentestén egy szabad téren
felállított oltárnál tartottuk meg az éjféli misét, mert a birtok kicsi kápolnájában nem
fértünk volna el annyian, hajnalban pedig a bőséges reggeli után, ami tejeskávéból,
kalácsból, tejszínhabból, lekvárból és gyümölcsökből állt, vidám körmeneten
hordozták körbe az Istengyermeket, hogy mindenki megcsókolhassa agyaglábait.
Don Sebastián ezután kiválasztotta a legszilárdabb erkölcsű családot a béresek
közül, és rájuk bízta a szobrot. Az üvegtartóban álló kicsiny szobor egy éven
keresztül, egészen a következő karácsonyig maradt a parasztok viskójában,
kitüntetett helyen, áldást hozva rájuk. Amíg ott volt, semmi baj nem történhetett.
Don Sebastián ügyelt rá, hogy egyszer minden család lehetőséget kapjon az ereklye
őrzésére. Abban az évben ráadásul bemutattuk a huszadik század kezdetéről szóló
allegorikus előadásunkat is, amelyben a család minden tagja részt vett, kivéve Elvira
asszonyt, aki gyengélkedett, és Diegót, aki inkább a színpad felszerelésével, a
lámpákkal és a festett függönyökkel foglalatoskodott. A duzzogva távozó óév
borongós szerepét a jó kedélyű Don Sebastiánra osztottuk, míg az újesztendő Susana
egyik pici gyereke lett.
Az ingyenlakomára sok vándorló indián is betért a birtokra. Nagyon szegények
voltak – elvesztették a földjüket, és a kormányprogramok nem számoltak velük –, de
túl büszkék voltak ahhoz, hogy üres kézzel jöjjenek. A köpenyük alatt néhány almát
hoztak, amelyeket izzadsággal és piszokkal lepve nyújtottak át, egy döglött nyulat,
amelynek már szaga volt, és egy muchi-val telt tököt; ez a szeszes ital úgy készült,
hogy alaposan megrágtak egy lilás színű gyümölcsöt, és nyállal megkeverve
beleköpték a fazékba, ahol megerjedt. Az öreg kacika jött a sor elején, három
feleségével és a kutyáival, mögötte a törzs húszegynéhány tagja. A férfiak, akik
elszántan markolták a dárdájukat, a négy évszázadnyi kiszolgáltatottság és vereség
ellenére sem látszottak békésnek. Az asszonyok sem mutatták a félénkség jeleit,
ugyanolyan függetlenek és erősek voltak, mint a férfiak, és ez az egyenlőség
bizonyára fellelkesítette volna Níveát. Szertartásosan, a saját nyelvükön
köszöntötték Don Sebastiánt és a fiait, akiket a testvérüknek szólítottak, a
Domínguez család pedig szívesen látta őket a lakomán, de rajtuk tartották a
szemüket, mert az első óvatlan pillanatban elcsentek volna valamit. Apósom mindig
azt mondogatta, hogy az indiánok nem tudják, mi a magántulajdon, mert
közösségben élnek, és mindent megosztanak egymással, de Diego bizton állította,
hogy csak a mások holmiját veszik el ilyen nemes egyszerűséggel, a sajátjukat
féltékenyen őrzik. Don Sebastián attól félt, hogy berúgnak, és tombolni kezdenek,
ezért felajánlott nekik egy hordó pálinkát, amit csak akkor nyithatnak fel, ha már
elmentek a birtokról. Az indiánok körben ülve ettek, ittak, ugyanazt a pipát szívták
mindahányan, és hosszú beszédeket tartottak, amelyeket senki nem hallgatott meg,
de nem vegyültek a birtok lakóival, bár a gyerekek együtt fogócskáztak. Az ünnep
alkalmat adott nekem, hogy kedvemre fotózzam őket, és összebarátkoztam az
asszonyaikkal, abban a reményben, hogy később felkereshetem a tó másik partján a
táborukat, amelyet erre a nyárra ütöttek fel. Amikor a legelők kimerültek, vagy
maguk az indiánok untak rá a tájra, kihúzták a földből a sátorcölöpöket,
felgöngyölték a ponyvát, és új területek után néztek. Ha egy kis időt tölthetnék
velük, gondoltam, talán hozzászoknának a fényképezőgéphez. Szerettem volna
megörökíteni a hétköznapjaikat, de az ötlet elborzasztotta az apósomékat, mert a
vidéken mindenféle rémtörténet járta az indián törzsek borzalmas szokásairól,
amelyeken alig hagyott nyomot a misszionáriusok állhatatos munkája.
Paulina mama, ígérete ellenére, nem látogatott el hozzánk azon a nyáron. A vonat
és a hajó ellen nem volt kifogása, de attól nagyon félt, hogy napokig kell
zötykölődnie ökrös szekéren a kikötőtől a birtokig. Hetente érkező levelei jelentették
az összes kapcsolatomat a külvilággal, és ahogy telt az idő, úgy nőtt bennem a
honvágy. Megváltoztam, zárkózóttabb lettem, szótlanabb, mint régen, és úgy
vonszoltam magam után a csalódásomat, mint egy nehéz menyasszonyi fátylat. A
magány közelebb hozott az anyósomhoz, ahhoz a halk szavú és tapintatos
asszonyhoz, aki teljes mértékben a férjétől függött, nem voltak saját gondolatai, és a
minimális erőfeszítést is képtelen lett volna megtenni az életben maradásért, de
végtelen jósága pótolta benne a leleményesség hiányát. Visszafojtott dührohamaim
mindig szertefoszlottak az ő jelenlétében, mert Elvira asszony el tudta oszlatni
fojtogató szorongásomat.
A nyári hónapokban mindannyiunkat lefoglalt az aratás, az állatok ellése és a
befőzés; a nap csak este kilenckor nyugodott le, és az idő végtelennek látszott.
Elkészült a ház is, amelyet apósom épített Diegónak és nekem; szépen, szilárdan és
frissen kifestve állt, négy oldalán a cseréppel fedett folyosóval, friss agyagtól, zöld
faágaktól és bazsalikomtól illatozva, amelyeket a béresek tettek a falak tövébe, hogy
elűzzék a balsorsot és az átkokat. Diego szülei adtak nekünk néhány bútort azok
közül, amelyek már nemzedékek óta a család birtokában voltak, a többit a férjem
vette a faluban, anélkül hogy kikérte volna a véleményemet. A széles ágy helyett,
amelyben addig aludtunk, két bronz fekhelyet hozatott, és közéjük állított egy
asztalt. Ebéd után a családtagok visszavonultak a szobáikba, ahol délután öt óráig
kötelezően pihenniük kellett, mert úgy tartották, hogy a meleg renyhévé teszi az
emésztést. Diego ilyenkor a függőágyba telepedett az eresz alá, elszívott egy szivart,
aztán úszni ment a folyóra, de csak egyedül, mert amikor egyszer-kétszer
megkértem, hogy vigyen magával, annyira zokon vette, hogy nem is tértem rá vissza
többet. Mivel tehát a délutáni pihenőt nem osztottuk meg egymással a
hálószobában, és a nappali alváshoz nem tudtam hozzászoktatni magam, olvasással
vagy a fényképeim előhívásával ütöttem agyon az időt. Diego semmit sem kért, és
semmit sem kérdezett, alig mutatott valami jól nevelt érdeklődést a munkám vagy
az érzelmeim iránt, sohasem zavarták a változó hangulataim, a zárkózott
hallgatásom, sőt még a rémálmaim sem, amelyek újult erővel, egyre gyakrabban
tértek vissza. Napok teltek el anélkül, hogy szóltunk volna egymáshoz, de ő mintha
észre sem vette volna. Úgy zárkóztam be a hallgatásba, mint egy páncélba,
számoltam az órákat, hogy vajon meddig bírom így, de végül mindig engedtem,
mert engem sokkal jobban nyomasztott a csend, mint a férjemet. Korábban, amikor
még egy ágyban aludtunk, alvást tettetve közelebb húzódtam hozzá, a hátához
simultam, és a lábához kulcsoltam a lábamat, így próbáltam áthidalni a szakadékot,
amely egyre szélesebbre nőtt köztünk. Nem élvezetet kerestem azokban a furcsa
ölelésekben, hisz sejtelmem sem volt az élvezetről, hanem csak vigaszt és együttlétet.
Néhány órára abba az ábrándba ringattam magam, hogy Diego ismét az enyém, de
mire megvirradt, minden ugyanolyan lett, mint régen. Miután pedig átköltöztünk az
új házba, még ennek a nyomorúságos kapcsolatnak is vége szakadt, mert a két ágy
közötti távolság nagyobb és veszélyesebb volt, mint a folyó kavargó vize. Néha,
amikor sikítva ébredtem fel a fekete pizsamás gyerekek rémálmából, Diego
mégiscsak felkelt, odajött hozzám, és szorosan átölelt, amíg meg nem nyugodtam:
talán csak ilyenkor találkoztunk össze természetes módon ő meg én. Diegót
aggasztották a rémálmaim, attól félt, hogy az őrületbe kergetnek, ezért hozott egy
üveg ópiumot, és néha beadott néhány cseppet, narancslikőrben feloldva, hogy
szebbeket álmodjak. Leszámítva azokat a teendőket, amelyekben a családdal együtt
vettünk részt, nagyon keveset voltunk együtt. Diego néha elment kirándulni, és
egészen az argentin Patagóniáig jutott a Kordillerákon keresztül, vagy vásárolni
ment a faluba, de az is előfordult, hogy minden magyarázat nélkül eltűnt két-három
napra, és én kétségek közt vergődtem, mindenféle baleseteket képzelve el, miközben
Eduardo azzal nyugtatgatott, hogy az öccse mindig ilyen magányos farkas volt, aki a
természet ölén nevelkedett, és hozzászokott a csendhez, mert már gyerekkorában is
szüksége volt a szabad terekre, ő igazi csavargó lélek, aki ha nem ennek a családnak
a szigorú légkörében nőtt volna fel, most talán tengerész lenne. Már egy éve voltunk
házasok, és mélységesen csalódtam magamban, mert nem csupán arra voltam
képtelen, hogy gyermeket szüljek a férjemnek, de az érdeklődését sem keltettem fel,
a szerelméről nem is beszélve, tehát nem is voltam igazi nő. Arra gondoltam, hogy
csupán azért választott engem, mert házasulandó korban volt, és a szülei kötelezték
rá, hogy keressen menyasszonyt; valószínűleg én lehettem az első és talán az
egyetlen hajadon, aki az útjába akadt. Diego nem szeretett engem. Jól tudtam ezt
már az első pillanattól fogva, de az első szerelem és a tizenkilenc év gőgje
meggyőzött, hogy ez nem leküzdhetetlen akadály, és hogy kellő makacssággal, a
szépségemmel meg kacérságommal képes leszek meghódítani őt, ahogy az a
lányregényekben meg van írva. Most azonban tudni akartam, mi a hiba bennem,
ezért hosszú órákig fényképeztem magam, sokszor egy nagy tükör előtt, amelyet
átvittem a műhelyembe, máskor egyszerűen a gép elé állva. Több száz képet
készítettem így, némelyiket ruhában, másokat meztelenül, és minden szögből
megvizsgáltam magam, de semmit nem találtam, csak az alkonyi szomorúságot.
Karosszékében ülve a nagybeteg Elvira asszony minden részletre kiterjedően
megfigyelhette a család életét, így azt is észrevette, milyen hosszú időkre tűnik el
Diego, és milyen kétségbeesett vagyok; nem kellett hát sokat gondolkoznia, hogy
levonja a következtetéseket. Nyíltan persze nem léphetett fel, ebben megakadályozta
a tapintatossága és az a chilei szokás, hogy érzelmekről beszélni nem szabad, de
azokban az órákban, amelyeket kettesben töltöttünk, egyre közelebb kerültünk
egymáshoz, és már olyanok lettünk, mint anya és leánya. Óvatosan és apránként
tárta fel előttem első házaséveinek nehézségeit. Nagyon fiatalon ment férjhez, és
csak öt év múlva hozta világra az első gyermekét, miután több vetélése is volt,
amelyek testben és lélekben is meggyötörték. Sebastián Domínguez abban az időben
még túlságosan éretlen és felelőtlen volt a házassághoz, könnyen haragra gerjedt,
iszákos volt és nagy kujon, bár Elvira asszony nem ezt a szót használta, hisz talán
nem is tudta, mit jelent. A fiatal feleség azokban az időkben nagyon egyedül érezte
magát, a családja messze volt, és eltöltötte a félelem, hogy házassága nem más, mint
egy óriási tévedés, amelyből csak a halál szabadíthatja meg. – De Isten meghallgatta
az imáimat, megszületett Eduardo, és Sebastián egyik napról a másikra
megváltozott; nincs is nála jobb férj és jobb apa, több mint harminc éve vagyunk
együtt, és mindennap köszönetet mondok az égnek a boldogságunkért. Imádkozz,
kislányom, az majd rajtad is segít – tanácsolta. Imádkoztam, de nyilván nem elég
beleéléssel és türelemmel, mert semmi sem változott.
A gyanú már hónapokkal előbb megfogant bennem, de félresöpörtem, mert
undorodtam magamtól, és csak akkor nézhettem volna szembe a gyanakvásommal,
ha elfogadom, hogy valami gonosz van a szívemben. Többször is elismételtem
magamnak, hogy az ilyen feltételezések az ördögtől származnak, mert gyökeret
vernek, és halált hozó daganatként növekednek az agyamban, ezért könyörtelenül
küzdenem kell ellenük, de a bennem ébredező düh erősebbnek bizonyult, mint a jó
szándékaim. Minden azokkal a fotókkal kezdődött, amelyeket megmutattam Ivan
Radovicnak. Ami puszta szemmel nem volt látható – mert ahogy Jüan Ribero
mondta, csak azt látjuk meg, amit látni akarunk –, feketén-fehéren kirajzolódott a
papíron. Megnyilvánult a test, a mozdulatok és a pillantások félreérthetetlen nyelve.
Az első gyanús jelek után egyre többször folyamodtam a gépemhez. Azzal az
ürüggyel, hogy családi albumot állítok össze Elvira asszonynak, lépten-nyomon
pillanatképeket készítettem a családról, aztán műhelyem magányában előhívtam
őket, és beteges figyelemmel végigtanulmányoztam. Így csakhamar szert tettem az
apró bizonyítékok nyomorúságos gyűjteményére, amelyek közül némelyik olyan
leheletfinom volt, hogy csak én vettem észre, mert már megmételyezte a lelkemet a
kétségbeesés. Arcom előtt a fényképezőgéppel, amely láthatatlanná tett, mint egy
maskara, nyugodtan fókuszálhattam az engem érdeklő látványra, de ugyanakkor a
jéghideg távolságtartást is megőrizhettem. Április vége felé, amikor alábbhagyott a
meleg, a vulkánok tetejénél kirajzolódott a felhőkoszorú, és az egész természet
felkészült az őszre, a fényképeken előtűnő jelek már magukért beszéltek, és én
hozzákezdtem a gyűlöletes feladathoz: leselkedni indultam Diego után, mint
bármely féltékeny feleség. Amikor végre felfogtam, hogy mi is az a harapófogó,
amely elszorítja a torkomat, és hozzárendeltem a szótárban található nevet, azt
hittem, elnyel a mocsár. Féltékenység. Aki nem érezte soha, nem tudhatja, mennyire
fáj, és el sem képzelheti, milyen őrültségeket követnek el a nevében. Életem haminc
esztendejében csak akkor egyszer szenvedtem tőle, de olyan mély sebet égetett
belém, hogy a hegek megmaradtak, és remélem, sohasem múlnak el, mert így
mindig emlékeztetni fognak arra, aminek nem szabad megismétlődnie. Diego nem
volt az enyém – soha, senki nem lehet egy másik emberé –, és az, hogy a felesége
voltam, nem adott nekem jogot sem hozzá, sem az érzelmeihez. A szerelem szabad
szerződés, amely egy villámcsapással kezdődik, és ugyanígy véget is érhet. Ezer
veszély leselkedik rá, és ha a szerelmesek megvédik, életben maradhat, úgy nőhet,
mint egy fa, árnyékot és gyümölcsöt adhat, de ez csak akkor történik meg, ha
mindkét fél úgy akarja. Diego ebben sohasem vett részt, így a kapcsolatunk már a
kezdetektől fogva kudarcra volt ítélve. Ma már megértem őt, de akkor vak voltam,
először a dühtől, aztán a vigasztalanságtól.
Ahogy órával a kezemben figyelni kezdtem Diegót, lassan észrevettem, hogy
távollétei nem esnek egybe a magyarázataival. Amikor állítólag Eduardóval
vadászott, órákkal előbb vagy később ért haza, mint a bátyja; amikor a család többi
férfi tagja a fűrésztelepen volt, vagy a marhákat billogozta, ő egyszer csak megjelent
az udvarban, és ha később megemlítettem ezt a vacsoránál, kiderült, hogy nem is
volt velük egész nap; máskor, ha a faluba ment vásárolni, előfordult, hogy üres
kézzel jött haza, mert állítólag nem kapta meg, amit keresett, még ha olyan egyszerű
holmiról volt is szó, mint egy fűrész vagy egy balta. A család sokszor volt együtt, de
ő ilyenkor mindig kitért a beszélgetés elől, és inkább kártyapartit szervezett, vagy
megkérte Susanát, hogy énekeljen. Ha Susanára rájött a fejfájás, Diego igen hamar
elunta magát, és vállán a puskával felkapott a lovára. Ezekre az utakra nem
követhettem, mert észrevett volna, és a családban is felébredt volna a gyanú, de ha a
ház körül volt, úgy figyeltem, hogy minden idegszálam megfeszült. Így vettem
észre, hogy néha felkel az éjszaka közepén, és nem a konyhába megy harapni
valamit, ahogy korábban gondoltam, hanem felöltözik, kioson az udvarba, és csak
egy-két óra múlva jön vissza a legnagyobb csendben. A sötétben könnyebb volt
követni, mint nappal, amikor több tucat szempár szegeződött ránk, csak arra kellett
ügyelnem, hogy a vacsorához ne igyak bort, és visszautasítsam az ópiumcseppeket,
mert különben elaludtam volna. Az egyik májusi éjszakán megint észrevettem, hogy
kilopózik az ágyból, és az olajlámpa halvány fényénél, amely mindig ott égett a
feszület alatt, felhúzza a nadrágot meg a csizmát, aztán inget, kabátot vesz, és
kimegy. Vártam néhány pillanatig, gyorsan felpattantam, és követni kezdtem,
miközben majd' kiugrott a szívem. Nem tudtam pontosan kivenni őt a sötét házban,
de amikor kiért az udvarra, a körvonala élesen kirajzolódott a hold fényében, amely
néhány pillanatra kibukkant a felhők mögül. Amúgy borús volt az éjszaka, és
amikor a felhők ismét eltakarták a holdat, ránk szakadt a sötétség. Kutyaugatást
hallottam, és eszembe jutott, hogy ha odafutnak hozzám, lelepleződöm, de nem
jöttek, és rájöttem, hogy Diego már korábban megkötötte őket. A férjem megkerülte
az egész házat, aztán gyorsan az egyik istálló felé indult, ahol a család hátaslovai
voltak, amelyeket soha nem használtak munkához. Kinyitotta a reteszt, és belépett.
Türelmesen vártam egy szilvafa árnyékában, pár méterre az istállótól; mezítláb
voltam, és csak egy vékony hálóing védett meg a széltől, de nem mertem
továbbmenni, mert biztos voltam benne, hogy Diego mindjárt kilovagol, és akkor
nem tudom majd követni. Telt-múlt az idő, semmi sem történt, és úgy éreztem, hogy
már nagyon régóta állok ott. Akkor hirtelen fényt láttam kiszűrődni a nyitott ajtó
egyik résén, talán gyertya vagy egy kisebb lámpa fényét. Vacogtak a fogaim, és
reszkettem a félelemtől meg a hidegtől. Már majdnem feladtam a küzdelmet és
visszamentem aludni, amikor észrevettem egy másik alakot, aki a keleti oldalról
közelített az istállóhoz – egész biztos, hogy nem a nagy udvarház felől –, és miután
belépett, betette maga mögött az ajtót. Csaknem negyed óra hosszat vártam, mielőtt
elhatároztam magam, és nagy nehezen megtettem néhány lépést az elgémberedett
lábaimmal, bár mozdulni is alig tudtam. Rettegve közelítettem az istállóhoz, nem
tudtam, mit fog szólni Diego, ha észreveszi, hogy kémkedek utána, de képtelen
voltam visszafordulni. Óvatosan beljebb toltam az ajtót, ami ki is nyílt, mert a retesz
kívül volt, nem lehetett belülről bezárni, és a keskeny nyíláson besurrantam, mint
egy tolvaj. Odabent sötét volt, de hátul mégiscsak pislákolt valami fény, afelé
közelítettem lábujjhegyen, szinte levegőt sem véve, bár fölösleges volt annyira
vigyáznom, mert a szalma elnyelte a lépteim zaját, és néhány ló ébren volt, hallottam
a mocorgásukat meg a fújtatásukat a jászolban.
 A lámpa egy gerendáról lógott le, és lágyan himbálózott a palánkok között befújó
szellőben. Annak a lámpának a tompa fényében láttam meg őket. Pokrócokat
terítettek egy szalmakupacra, mintegy fészket alakítva ki benne, ott feküdt hanyatt a
nő, vastag kabátban, amelyet már kigombolt, és ami alatt nem volt semmi. Kezét-
lábát kitárta, oldalra hajtotta a fejét, fekete haja az arcába omlott, és a bőre úgy
csillogott a lámpa narancsszínű fényében, mint a pácolt fa. Diego, akinek a testét alig
takarta az ing, előtte térdelt, és nyalogatta a lába közét. Susana kitárulkozása olyan
határtalan volt, és Diego mozdulatait úgy áthatotta a visszafojtott szenvedély, hogy
egy pillanat alatt megértettem, milyen kevés közöm van mindehhez. Én valójában
nem is léteztem, ahogy Eduardo, a három gyerek, és senki sem, csak ők ketten, akik
végzetesen szerették egymást. Engem a férjem sohasem érintett meg így. Egyértelmű
volt, hogy ez már százezerszer lezajlott köztük, mert évek óta szerették egymást, és
az is világossá vált előttem, hogy Diego csak azért vett feleségül, hogy egy törvényes
házasság mögé rejthesse a kapcsolatukat. A gyötrelmes kirakójáték darabkái egy
csapásra összeálltak, megértettem a férjem közönyét irántam, a távolléteit, amelyek
mindig egybeestek Susana migrénjeivel, feszült viszonyát a bátyjával, tartózkodó
modorát, amellyel a család többi tagjával szemben viseltetett, és az igyekezetét, hogy
mindig a szerelme közelében maradhasson, hogy megérinthesse, a lábával a lábát, a
kezével a könyökét vagy a vállát, és néha, mintegy véletlenül a háta hajlatát vagy a
nyakát, ahogy azt félreérthetetlenül feltárták a fényképek. Eszembe jutott, mennyire
rajong Diego a gyerekekért, és elgondolkoztam, hogy talán nem is az unokaöccse,
hanem a saját három fia az a három gyerek, akinek ugyanolyan kék a szeme, mint
minden Domíngueznek. Mozdulatlanul álltam, majd' megvett az isten hidege,
miközben ők nagy élvezettel tovább szeretkeztek, hosszan ízlelgetve minden érintést
és minden sóhajt, ráérősen, mintha az egész élet előttük állna. Nem is olyanok
voltak, mint két szerető egy sietős, titkos találkán, hanem mint egy ifjú házaspár a
nászút második hetében, amikor még a kezdeti lánggal lobog a szenvedély, de már
megszületett a bizalom és a testek kölcsönös ismeretsége. Én mégsem kerültem soha
ilyen közel a férjemhez, sőt még a legmerészebb vágyálmaimban sem tudtam
hasonlót elképzelni. Diego nyelve bejárta Susana combját, elkalandozott egészen a
bokájáig, aztán újra felfelé vette útját, hosszan időzött a szemérménél, majd ismét a
combját ízlelgette, miközben a keze a csípőjét simogatta, aztán felkapaszkodott a nő
kerek és telt melléig, azt markolászta hosszan, eljátszadozva a mellbimbókkal,
amelyek duzzadtan meredtek fölfelé, akár az érett szőlőszemek. Susana puha és
finom teste remegve hullámzott, lubickolt, mint hal a vízben, a fejét jobbra-balra
vetette a vágy kétségbeesésében, a haja mindig az arcába hullt, az ajka hosszú
nyögésre nyílt. Keze egyre Diegót kereste, hogy végigvezesse teste gyönyörű
vidékein, míg végül a férfi nyelve elérte, hogy felsikoltson az élvezettől. Susana háta
ívben hajlott meg a gyönyörtől, amely villámcsapásként járta át, és rekedt kiáltást
hallatott, amelyet Diego úgy fojtott el, hogy a száját a szájára tapasztotta. Aztán a
karjába vette Susanát, és ringatni kezdte, úgy simogatta, mint egy macskát, titkos
szavakat suttogott a fülébe, és mindezt olyan gyengédséggel és óvatossággal tette,
amit én soha nem tudtam volna elképzelni tőle. Aztán Susana felült a szalmában,
levetette a kabátját, és csókolgatni kezdte Diegót, először a homlokát, majd a
szemhéját, a halántékát, nagyon sokáig az ajkait, nyelve játékosan fedezte fel
magának a férfi fülét, az ádámcsutkáját, végigsimította a nyakát, fogai a
mellbimbóját harapdálták, ujjai beletúrtak a szőrzetébe. Most Diego adta át magát
teljesen a simogatásoknak, hasra feküdt a pokrócon, miközben Susana meglovagolta
őt, a tarkóját és a haját harapdálta, játékosan végigcsókolta a vállait, lejutott a
fenekéig, mindvégig szagolgatva és ízlelgetve a férfi testét, vékony nyálcsíkot
hagyva maga után. Akkor Diego megfordult, és Susana bekebelezte lüktető és
ágaskodó hímtagját, mert csak adni és kapni akart szüntelenül, a legvégső
összetartozás orgiájában, míg végül a férfi már nem bírta tovább, rávetette magát, és
belehalok, úgy fetrengtek a szalmában, mint a halálos ellenségek, és már
szétválaszthatatlanul összekeveredtek a kezek, a lábak, a csókok, a nyögések, a
sóhajok meg a szerelmes szavak, amelyekhez hasonlót még sohasem hallottam.
Utána forró ölelésben szenderedtek el, a pokrócok és Susana kabátja alatt, mint két
ártatlan gyerek. Csendben hátrálni kezdtem, és visszaindultam a házba, miközben
az éjszaka jeges szele örökre beköltözött a lelkembe.

Szakadék nyílt meg előttem, úgy éreztem, mindjárt beleszédülök, elfogott a

kísértés, hogy leugorjak és eltűnjek a félelem és a szenvedés mélységeiben. Diego
hűtlensége és a jövőtől való félelem elszakított a földtől, vigasztalanul és céltalanul
lebegtem, de a kezdeti harag nem tartott sokáig, csak a halál meg az örök gyász
érzése maradt meg. Én az életemet adtam Diegónak, bízva benne, hogy ha a férjem
lesz, vigyázni fog rám, és komolyan vettem az esküvői szertartás szavait is, hogy
csak a halál választhat el minket egymástól. Nem volt menekvés. Az istállóban látott
jelenet kész tényként állította elém a régóta sejtett igazságot, amit egészen addig
nem akartam elhinni. Első elkeseredésemben futni akartam, egészen a nagy házig, és
ott az udvar közepére állva üvölteni, mint egy elmeháborodott, felébresztve az egész
családot, a béreseket és a kutyákat, hogy ők is tanúi legyenek a vérfertőző
házasságtörésnek. De a félénkség felülkerekedett a kétségbeesésen, és csendben,
óvatosan visszavonszoltam magam Diegóval közös hálószobánkba, majd reszketve
az ágyra rogytam, és hagytam, hogy az arcomon végigcsorogjanak a könnyek,
eláztatva a hálóingemet és a mellemet. A következő percekben vagy órákban
végiggondolhattam a történteket, és lassan beletörődtem a tehetetlenségembe. Nem
futó kalandról volt szó; Susanát és Diegót egy sokat próbált szerelem fűzte össze,
amely minden kockázatot vállalt, és feltartóztathatatlan, forró lávafolyamként
sodorta magával az akadályokat. Eduardo és én nem számítottunk, félresöpörhető,
szánalmas rovarok voltunk a szerelmi kaland e roppant örvényében. Meg kell
mondanom a sógoromnak, ha senki másnak nem is, döntöttem el, de amikor
végiggondoltam, milyen végzetes csapást jelentene ez a vallomás a jámbor Eduardo
életében, rádöbbentem, hogy nincs hozzá erőm. Eduardónak magának kell rájönnie
egyszer, vagy ha szerencséje van, nem fog rájönni soha. De az is lehet, hogy
ugyanúgy sejti, mint én, csak nem jár utána, mert nem akarja felborítani az ábránd
törékeny egyensúlyát; végtére is gondolnia kell a három gyerekre, saját szerelmére
Susana iránt, és a Domínguez család sérthetetlen kötelékére.
Valamikor az éjszaka folyamán, nem sokkal pirkadat előtt, visszaért Diego. Az
olajlámpa fényében meglátott, amint az ágyon ülök, ráz a zokogás, és képtelen
vagyok megszólalni, ezért azt hitte, megint rémálmaim voltak. Leült mellém, és
magához akart ölelni, ahogy mindig szokta, de én ösztönösen visszahúzódtam, és
olyan szörnyűséges harag tükröződhetett az arcomon, hogy azonnal letett a
szándékáról. Addig néztük egymást, ő meglepetten, én gyűlölködve, amíg az
igazság oda nem telepedett a két ágy közé, mint egy rettenetes, legyőzhetetlen
sárkány.
– És most mi lesz? – böktem ki nagy nehezen.
Diego nem tagadott semmit, és nem mentegetőzött, de acélos, kihívó tekintete
elárulta, hogy bármi áron képes lenne megvédeni szerelmét, akár úgy is, hogy megöl
engem. És akkor a büszkeségből, jólneveltségből és tapintatból emelt gát, amely
csalódásom hónapjai alatt visszatartotta dühömet, egyszeriben darabokra tört szét,
és csendes szemrehányásaim véget nem érő szitkozódássá dagadtak. Diego
türelmesen végighallgatott, és nem szakított félbe, de minden szavamra odafigyelt.
Rázúdítottam minden vádat, ami csak eszembe jutott, aztán mégis könyörögni
kezdtem, hogy gondolja újra a házasságunkat, mert én hajlandó vagyok mindent
megbocsátani és elfelejteni, csak menjünk el innen messzire, ahol senki sem ismer, és
kezdjünk új életet. Amikor kifogytam a szavakból és a könnyekből, már világos
nappal volt. Diego leküzdötte az ágyaink között lévő távolságot, mellém ült,
megfogta a kezem, és nyugodtan, komolyan elmagyarázta, hogy már évek óta
szereti Susanát, és ez a szerelem a legfontosabb az életében, fontosabb, mint a jó hír,
a család és a saját lelki üdve; a nyugalmam érdekében megígérheti ugyan, hogy
elválik tőle, de ez hamis ígéret volna.
Hozzátette, hogy ezt már akkor is megpróbálta, amikor Európába utazott, és fél
évre elbúcsúzott Susanától, de mindhiába. Hisz még feleségül is vett engem, hátha
ezzel széttépheti a szörnyű köteléket, amely a sógornőjéhez fűzi, de a házasság,
ahelyett hogy segített volna neki eltávolodni tőle, megkönnyítette a kapcsolatukat,
mert enyhítette Eduardo és a család gyanakvását. Mégis jobban érzi magát most,
hogy rájöttem az igazságra, mert fájt neki, hogy megcsal; semmit nem vethet a
szememre, mondta, hisz mindig jó felesége voltam, és sajnálja, hogy nem szerethet
úgy, ahogy megérdemlem. Minden éjjel nyomorultul érezte magát, amikor elszökött
éjszaka, hogy Susanával lehessen, és most megkönnyebbült, hogy nem kell hazudnia
többet. Végre tisztázódott a helyzetünk.
– És Eduardo, ő talán nem számít? – kérdeztem.
– Ami köztük van, az csak rá és Susanára tartozik. Nekünk a mi dolgunkról kell
döntenünk.
– Te már eldöntötted, Diego. Nekem itt semmi keresnivalóm, hazamegyek –
mondtam.
– Most már ez az otthonod, férj és feleség vagyunk. Amit Isten összekötött, ember
szét nem választhatja.
– Kettőnk közül te voltál az, aki megszegte a törvényeket – vágtam vissza.
– Élhetnénk úgy, mint két testvér. Én mindent megadok neked, mindig tisztelni
foglak, védelmet és szabadságot nyújtok, hogy tovább foglalkozz a fényképeiddel,
vagy azzal, amivel akarsz. Csak annyit kérek, hogy ne csinálj botrányt.
 – Te már nem kérhetsz tőlem semmit, Diego.
– Nem magam miatt kérem. Én férfiember vagyok, nem félek a
következményektől. De légy tekintettel az anyámra, ő nem tudná elviselni…
Így aztán Elvira asszony kedvéért maradtam. Nem tudom, hogy voltam képes
felöltözni, hideg vizet paskolni az arcomra, megfésülködni, kávét inni és kimenni a
házból a napi teendőim után. Nem tudom, hogy nézhettem Susana szemébe az
ebédnél, és milyen magyarázatot adtam apósoméknak a dagadt szememre. Az a nap
volt a legnehezebb, megalázva és kábultan ténferegtem, és bármit kérdeztek tőlem,
kis híján elsírtam magam. Éjszaka belázasodtam, és minden csontom sajgott, de
reggelre lecsillapodtam, és felnyergeltem a lovamat, majd elindultam a hegyek felé.
Nemsokára eleredt az eső, de én tovább vágtattam, amíg a szegény pára már nem
bírta tovább, akkor aztán leszálltam, gyalog törtem utat a bokrok közt, a sárban, a
fák között, megcsúsztam, feltápászkodtam, teli torokból üvöltöttem, és csuromvíz
lettem. A nedves poncsó olyan nehéz volt, hogy a földre terítettem, és
továbbmentem a hidegtől vacogva, miközben a bensőm úgy égett, mint a tűz.
Alkonyatkor értem haza, berekedve és lázasan, megittam egy forró teát, és ágyba
bújtam. A többire alig emlékszem, mert a következő hetekben élet és halál között
lebegtem, és nem tudtam többé a házasságom tragédiájára gondolni. A mezítláb,
félmeztelenül töltött éjszaka az istállóban, aztán az eszelős lovaglás az esőben
tüdőgyulladáshoz vezetett, amibe majdnem belehaltam. Szekéren vittek el a német
kórházba, ahol egy szőke copfos germán ápolónő viselte gondomat, és a puszta
kitartásával megmentette az életemet. A csodálatra méltó walkür asszony úgy tudott
felemelni erős favágókarjaival, mint egy csecsemőt, és arra is képes volt, hogy egy
dajka türelmével, kiskanállal diktálja belém a tyúkhúslevest.
Július elején, amikor már végérvényesen beköszöntött a tél, és a táj egy merő
lucsokká változott – örvénylő folyók, áradások, sártengerek, víz és még több víz –,
Diego néhány béressel eljött értem a kórházba, és visszavitt Caleufúra, pokrócokba
és állatbőrökbe bugyolálva, mint egy csomagot. A szekéren felütöttek egy viaszos
ponyvasátrat, abba állították az ágyamat, és egy parázstartót a nedvesség ellen. A
hosszú utat hazafelé úgy tettük meg, hogy én a takarók alatt izzadtam a kocsin,
Diego pedig mellettem lovagolt. A kerekek többször is elakadtak, és az ökrök nem
tudták kirántani a szekeret; ilyenkor aztán fatáblákat kellett rakni a sárra, és meg
kellett tolni. Diego és én egész idő alatt egy szót sem váltottunk. A birtokon Elvira
asszony a boldogságtól sírva szaladt ki elém, és izgatottan sürgette a cselédeket,
hogy iparkodjanak a parázstartókkal, a meleg vizes palackokkal meg a
borjúvérlevessel, mert hamar vissza kell nyernem az arcszínemet és az életkedvemet.
Annyit imádkozott értem, mondta, hogy Isten végül megkönyörült rajtunk. Azzal az
ürüggyel, hogy még gyengélkedem, megkértem, hadd aludjak a nagy házban, és
Elvira asszony átadta nekem az övé mellett lévő szobát. Életemben először
érezhettem az anyai gondoskodást. Paulina mama, aki annyira szeretett, és oly sokat
tett értem, nem volt híve a látványos érzelemnyilvánításnak, bár a szíve mélyén
jóságos volt. Azt mondogatta, hogy a gyengédség, ami a szeretet és a részvét furcsa
keveréke, és minden kalendáriumban megcsodálható a bölcső fölé hajoló anyák
odaadásában, csak akkor helyénvaló, ha védtelen állatok, mondjuk, ma született
macskák felé irányul, de emberi lények között badarság. Kettőnk kapcsolatában
mindig volt egy csipetnyi gúny és szemtelenség, nem nagyon érintettük meg
egymást, kivéve, amikor gyerekkoromban egy ágyban aludtunk, és általában
bizonyos távolságtartás volt köztünk, ami mind a kettőnknek megfelelt. Vele csak
akkor folyamodtam egy kis tréfás kedveskedéshez, ha ki akartam kényszeríteni
valamit, és mindig sikerrel jártam, mert híres-nevezetes nagyanyám meglepően
könnyen engedett, nem mintha gyenge jellem lett volna, hanem mert el akart
menekülni az érzelemnyilvánítás elől. Elvira asszony tiszta szívét vérig sértette
volna az a csúfolódó hangnem, amit Paulina mama és én használtunk.
Alaptermészete a nyájasság volt, gyakran tartogatta két keze közt a kezem,
megpuszilt, átölelt, szívesen fésülgette a hajam, személyesen készítette el a
tőkehalból és velőből álló erősítő koktélt, kicserélte a köhögés elleni
kámforborogatást a mellemen, és eukaliptuszolajjal masszírozott, majd meleg
takarókba bugyolált, hogy kiizzadjam a lázat. Ügyelt rá, hogy rendesen egyek és
pihenjek, esténként beadta az ópium-cseppeket, és addig imádkozott az ágyam
mellett, amíg el nem aludtam. Reggelente megkérdezte, nem álmodtam-e rosszat, és
ha úgy volt, részletesen elmeséltette az álmot, mert azt mondta, hogy a félelem
elmúlik, ha beszélünk róla. Annak ellenére, hogy nagyon beteg volt már, erőt
gyűjtött, nem is tudom, honnan, hogy ápolhasson és velem legyen, miközben én
elesettebbnek tettettem magam, mint amilyen voltam, csak hogy minél tovább
tartson ez az idilli együttlét az anyósommal. – Gyógyulj meg gyorsan, kislányom, a
férjednek szüksége van rád – mondogatta aggódva, pedig Diego többször is
megerősítette, hogy milyen jót tenne nekem, ha tél végéig a nagy házban maradnék.
Azok a hetek, amelyeket anyósomnál töltöttem a tüdőgyulladásból lábadozva,
különös élménnyel ajándékoztak meg. Elvira asszony olyan kedvességgel és
aggodalommal vett körül, amilyet Diegótól soha nem várhattam. Szelíd, feltétel
nélküli szeretete olyan volt, mint valami balzsam, amely lassan kigyógyított a
halálvágyból és a férjem iránti gyűlöletből. Képessé tett arra, hogy megértsem Diego
és Susana érzelmeit csakúgy, mint a történtek kivédhetetlen végzetszerűségét,
hiszen szenvedélyük mélyről fakadó, földrengésszerű vonzalom volt, amely
ellenállhatatlanul magával ragadta őket. Elképzeltem, milyen sokáig küzdhettek
ellene, mielőtt átadták volna magukat neki, milyen sok tabut kellett ledönteniük,
hogy együtt lehessenek, és milyen szörnyű lehet számukra még most is az a
mindennapos gyötrelem, hogy testvéri kapcsolatot kell tettetniük a világ előtt,
miközben elemészti őket a vágy. Már nem töprengtem rajta, hogy miért nem
képesek túllépni a saját önző kéjvágyukon, és észrevenni, micsoda
szerencsétlenségbe sodorják a legközelebbi hozzátartozóikat, mert át tudtam élni
kínlódásukat. Hisz nemrég még én is őrülten szerelmes voltam Diegóba, hogyne
értettem volna meg Susanát? Vajon hasonló körülmények között én is ugyanúgy
viselkedtem volna? Talán nem, de nem tudhattam biztosan. És bár a kudarc érzése
megmaradt bennem, el tudtam engedni a gyűlöletet, és megfelelő távolságba
helyezkedve beleképzelhettem magam a tragédia többi szereplőjének a helyébe:
jobban sajnáltam Eduárdot, mint saját magamat, mert három gyereke volt, és
szerette a feleségét, így sokkal jobban megszenvedhette a hűtlenségi drámát, mint
én. A sógorom érdekében is hallgatnom kellett tehát, de a titok már nem nyomta úgy
a lelkemet, mint a malomkő, mert Elvira asszony drága keze feloldotta bennem a
Diegótól való félelmet. A tisztelet és a szeretet mellett, amit a megismerkedésünk óta
éreztem, most már végtelenül hálás is voltam az anyósomnak, és úgy ragaszkodtam
hozzá, mint egy kiskutya; szükségem volt rá, a hangjára, a homlokomra nyomott
csókjaira. Kötelességemnek éreztem, hogy megvédjem a családban készülődő
tragédiától, és kész voltam a birtokon maradni, titkolva a visszautasított feleség
megaláztatását, mert ha Elvira asszony megtudja az igazságot, belehal a szégyenbe
és a fájdalomba. Az ő élete a család volt, mindent megtett volna, hogy a ház falai
között élő emberek ne szenvedjenek szükséget, semmi más nem létezett számára.
Abban egyeztem meg Diegóval, hogy amíg Elvira asszony él, eljátszom a
szerepemet, aztán szabad leszek, ő elenged a birtoktól, és nem keres többé. Bele kell
törődnöm a külön élő asszony sokak szemében gyalázatos szerepébe, és soha többé
nem mehetek férjhez, de legalább nem kell olyasvalakivel élnem, akit nem szeretek.

Szeptember közepén, amikor már semmi okom nem volt rá, hogy az apósomék
házában maradjak, és lassan vissza kellett költöznöm Diegóhoz, sürgöny jött Ivan
Radovictól. Az orvos néhány sorban tudtomra adta, hogy vissza kell mennem
Santiagóba, mert a nagyanyám haldoklik. Már hónapok óta számítottam erre a hírre,
de amikor megtudtam, lesújtott a meglepetés és a bánat. Az én nagyanyám
halhatatlan volt. Nem is tudtam olyan kicsi, kopasz öregasszonyként elképzelni,
mint amilyen mostanára lett, csak a régi, parókás, falánk és ravasz amazont láttam
magam előtt. Elvira asszony átölelt, és azzal vigasztalt, hogy nem vagyok egyedül,
már új családom van, Caleufú az otthonom, és ő majd ugyanúgy fog vigyázni rám és
védelmezni, mint Paulina del Valle. Segített becsomagolni a két bőröndömet, újból a
nyakamba akasztotta a Jézus Szent Szíve skapulárét, és ellátott ezernyi intő
tanáccsal, mert az ő számára Santiago a züllés melegágya volt, az utazás pedig
veszélyes kaland. Az évnek abban a szakaszában jártunk, amikor újból sok lett a
munka a fűrésztelepen, és ez jó ürügyet adott Diegónak ahhoz, hogy anyja minden
könyörgése ellenére se jöjjön el velem a fővárosba. A kikötőbe Eduardo kísért ki. A
birtok udvarházának kapujában búcsút intett nekem az egész család: Diego, az
anyósom, az apósom, Adela, Susana, a gyerekek és néhány béres. Nem tudtam, hogy
akkor látom őket utoljára.
Mielőtt elindultam volna, körülnéztem a fotólaborban, ahova nem tettem be a
lábam az istállói jelenet baljós éjszakája óta.
Észrevettem, hogy valaki elvitte a Diegót és Susanát ábrázoló képeket, de mivel
valószínűleg nem értett az előhíváshoz, otthagyta a negatívokat. Semmi szükségem
nem volt ezekre a szánalmas bizonyítékokra: elégettem őket. Az indiánokat, a
béreseket és a család többi tagját ábrázoló képeket eltettem, mert nem tudtam,
mennyi időre leszek távol, és féltem, hogy tönkremennek. Eduardóval lovon
mentünk ki a kikötőbe, a bőröndöket egy szamár hátára kötöztük, és egy-két
fogadónál megálltunk enni és pihenni. A sógorom, ez a nagydarab, mackós ember az
anyja szelídséget és szinte gyermeki naivitását örökölte. Utunk során sokat
beszélgettünk, ahogy soha azelőtt. Eduardo megvallotta, hogy már gyerekkorától
fogva verseket ír, mert „hogy is lehetne másképp, ha az embert ilyen sok szépség
veszi körül?”, és körbemutatott az erdőkön és a patakokon. Elmondta, hogy sehova
sem vágyik, nem érdeklik a messzi tájak, mint Diegót, ő jól érzi magát Caleufún.
Amikor ifjúkorában Európába utazott, elveszettnek és mélységesen boldogtalannak
érezte magát, mert sehol másutt nem tudna élni, mint otthon. Isten kegyes volt
hozzá, hogy a földi paradicsomban születhetett. A kikötőben testvéri öleléssel
búcsúztunk el, és a fülébe súgtam: – Vigyázzon rád mindig az Isten, Eduardo. – Egy
kicsit zavarba jött ezektől az ünnepélyes szavaktól.
Frederick Williams az állomáson várt, és kocsin vitt haza az Ejército Libertador úti
házba. Meglepte, hogy annyira lesoványodtam, de a betegségről adott
magyarázatom nem nyugtatta meg, egyre csak figyelt a szeme sarkából, és Diegóról
kérdezősködött, hogy boldog vagyok-e vele, milyen a férjem családja, és
hozzászoktam-e a vidéki élethez. Nagyanyám palotája, amely az elegáns negyed
dísze volt, mostanra ugyanúgy megöregedett, mint az úrnője. A zsalugáterek sok
helyütt lógtak a sarokvasakról, a falak megfakultak, és az elhanyagolt kertet meg
sem érintette a tavasz, továbbra is elmerült a csüggeteg télben. Az épületben még
kétségbeejtőbb volt a pusztulás, az egykor fényes szalonok szinte üresen álltak,
eltűntek a bútorok, a szőnyegek és a képek, és egy sem maradt a híres
impresszionista festményekből, amelyek pár éve annyi botrányt keltettek. Frederick
bácsi elmondta, hogy nagyanyám a halálra készülve csaknem minden vagyonát az
egyháznak adományozta. – De azt hiszem, Aurora, a pénzéhez nem nyúlt, mert
minden fillért számon tart, és a könyvelését a párna alatt őrzi – kacsintott rám
cinkosán. Paulina del Valle, aki annak idején csak azért járt templomba, hogy lássák,
és sohasem szenvedhette a kéregető papok meg a sóvárgó apácák méhraját, amely
egyre a család körül zümmögött, a végrendeletében tekintélyes összeget hagyott a
katolikus egyházra. Vérbeli üzletasszonyként úgy döntött, hogy a halálban
megvásárolja azt, aminek az életben nem vette hasznát. Williams, aki mindenkinél
jobban ismerte nagyanyámat, és szerintem majdnem annyira szerette is, mint én, az
irigykedők minden jóslata ellenére sem forgatta ki a vagyonából, hogy öregkorára
elhagyja, hanem éveken keresztül védte a család érdekeit, méltó férje volt
Paulinának, és az utolsó percig mellette maradt, értem pedig még ennél is többre
volt hajlandó, ahogy az a következő években kiderült. Paulina mama tudata
elhomályosult, a fájdalomcsillapítók végig ott tartották abban a régióban, ahol már
nincsenek vágyak és emlékek. Azokban a hónapokban csonttá és bőrré aszott, egy
falat sem ment le a torkán, és tejjel táplálták egy gumicsövön keresztül, amelyet az
orrába vezettek. Már csak néhány őszes hajcsomó volt a fején, és nagy, fekete szeme
két pontocskává szűkült a ráncok tengerében. Amikor lehajoltam megcsókolni, nem
ismert fel, és elfordult, de a keze egyre a férjéé után kapkodott a levegőben, és
amikor Williams megfogta, az arcán elömlött a béke.
– Nem szenved, Aurora, sok morfiumot adunk neki – mondta Frederick bácsi.
– Értesítette a fiait?
– Igen, két hónapja sürgönyöztem nekik, de nem válaszoltak. Attól tartok, nem
érnek ide, mert már nagyon kevés időnk van – felelte zaklatottan.
Igaza volt: Paulina del Valle másnap csendben elment. Csak a férje, Radovic
doktor, Severo, Nívea és én voltunk mellette; a fiai sokkal később jöttek az
ügyvédekkel, hogy megharcoljanak az örökségért, amelyet senki sem vitatott el
tőlük. Az orvos levette a csövet Paulina mamáról, Williams pedig kesztyűt húzott a
kezére, mert jéghideg volt. Ajkai elkékültek, az arca elsápadt, egyre halkabban
lélegzett, egyre nyugodtabban, és végül elhallgatott. Radovic megfogta a csuklóját,
eltelt egy perc, talán kettő, és akkor bejelentette, hogy meghalt. Édes nyugalom
lengte be a szobát, valami rejtélyes dolog történt, talán nagyanyám szelleme vált el a
testétől, és eltévedt madárként körözött felettünk, hogy búcsút vegyen. Halála
mélyen megrendített, és visszahozta az ismerős vigasztalanságot, amit nem tudtam
sem megnevezni, sem megmagyarázni, csak sok-sok évvel később, amikor a múltam
titkára fény derült, és megértettem, milyen mély nyomot hagyott bennem Tao Csien
nagyapám halála. A seb végig bennem volt, de most a régi, égő fájdalommal szakadt
fel. Az árvaság érzése, amelyet nagyanyám hagyott maga után, ugyanolyan kínzó
volt, mint amikor Tao Csien ötéves koromban eltűnt az életemből. Azt hiszem,
gyerekkorom régi fájdalmai – egyik veszteség a másik után –, amelyek éveken át
elfeledve szunnyadtak az emlékezet legmélyebb zugaiban, felemelték fenyegető
Gorgó-fejüket, hogy elnyeljenek: anyám meghalt, amikor születtem, apámat nem
érdekeltem, anyai nagyanyám szó nélkül odaadott Paulina del Vallénak, de ami a
legjobban fájt: Tao Csien, akit a legjobban szerettem, egyik pillanatról a másikra
eltűnt.
Kilenc év telt el az óta a szeptemberi nap óta, amikor Paulina del Valle itt hagyott
minket, és a tragédia a többihez hasonlóan elhalványult, így most már nyugodt
szívvel idézhetem vissza csodálatos nagyanyámat. Nem nyelte el az örök halál
végtelen feketesége, ahogy azt kezdetben képzeltem, egy része itt maradt, és elkísér,
Tao Csiennel együtt. Ez a két, egymástól annyira eltérő szellem most is segít nekem,
egyrészt az élet gyakorlatias dolgaiban, másrészt a szívügyekben, de amikor
nagyanyám kilehelte a lelkét a katonapriccsen, ahol az utolsó éveit töltötte, nem
hittem, hogy vissza fog jönni, és a fájdalom lesújtott. Ha képes volnék kifejezni az
érzelmeimet, talán kevesebbet szenvednék, de minden bennem marad, mint egy
roppant jégtömb, és évek is eltelhetnek, amíg olvadni kezd. Nem sírtam, amikor
Paulina mama elment. A szoba csendje szervezési hibának látszott, mert aki olyan
életet élt, mint Paulina del Valle, annak énekkel, zenekarral illett volna távozni, mint
az operában, de ő csendben halt meg, így egész életében ez lett az egyetlen
tapintatos dolog, amit csinált. A férfiak kimentek a szobából, aztán Nívea és én
vigyázva felöltöztettük nagyanyámat az utolsó útjára. A karmelita apácaruhát adtuk
rá, amely egy éve lógott a szekrényében, de nem tudtunk ellenállni a kísértésnek, és
alárejtettük Paulina mama legfinomabb, mályvaszínű francia kombinéját is. Amikor
megemeltük a testét, észrevettem, milyen könnyű lett, szinte csak a csontváza és a
bőre maradt meg. Csendben megköszöntem neki mindazt, amit értem tett, olyan
kedves szavakkal, amelyeket sose mertem volna kiejteni a jelenlétében,
megcsókoltam szép kezét, teknősbékaszemhéját, nemes homlokát, és bocsánatot
kértem gyermekkori csínytevéseimért, azért, hogy olyan későn jöttem elbúcsúzni, a
száraz gyíkért, amellyel ráijesztettem, és még megannyi buta tréfáért, amelyet el
kellett viselnie, miközben Nívea kihasználta az alkalmat, hogy lopva elsirassa halott
gyermekeit. Miután felöltöztettük nagyanyámat, gardéniaparfümöt permeteztünk
rá, kihúztuk a függönyöket, és ablakot nyitottunk, hadd jöjjön be a tavasz, ahogy
neki is tetszett volna. Nem voltak siratóasz-szonyok, fekete rongyok, letakart tükrök,
Paulina del Vallét, aki gátlástalan császárnőként élte le az egész életét, szeptemberi
napfénnyel kellett elbúcsúztatni. Így gondolta Williams is, mert személyesen ment el
a piacra, és a kocsit friss virággal rakta tele, hogy feldíszíthessük a házat.
Amikor megérkeztek a rokonok és a barátok, mind feketébe öltözve és
zsebkendővel a kezükben, felháborodtak, mert sosem láttak még napfényes
ravatalozást, esküvői csokrokkal és siránkozás nélkül. Méltatlankodva mentek el
aztán, és annyi év eltelte után még mindig van köztük,, aki ujjal mutogat rám, mert
azt hiszi, örültem Paulina del Valle halálának, és meg akartam kaparintani a
vagyonát. Pedig semmit sem örököltem, erre gondjuk volt a fiainak és az
ügyvédeknek, de nem is volt rá szükségem, mert apám eleget hagyott rám ahhoz,
hogy meg tudjak élni, a többit meg előteremtem a munkámmal. Akármennyi jó
tanácsot és leckét kaptam is nagyanyámtól, nem tudtam kifejleszteni magamban az
üzleti érzéket, így aztán sosem leszek gazdag, hála istennek. Frederick Williams sem
hadakozott az ügyvédekkel, mert a pénz sokkal kevésbé érdekelte, mint az, amit
már évek óta beszéltek róla a rossz nyelvek. Felesége különben is sokat fizetett neki
életében, és ő előrelátóan mindet félretette. Paulina mama fiai nem tudták
bebizonyítani, hogy anyjuk házassága az egykori főlakájjal törvénytelen volt, így
kénytelenek voltak békén hagyni Frederick bácsit, a szőlőt sem vehették el, mert az
Severo del Valle nevén volt, ezért a papokra uszították az ügyvédeiket, hátha vissza
tudják szerezni, amit a csuhások a pokollal fenyegetőzve kicsikartak a szegény
betegből, de eddig még senki sem nyert pert a katolikus egyház ellen, amelyet, mint
tudjuk, maga a Jóisten pártfogol. De azért így is szép summára tettek szert, és máig
is abból él a két fiú, a rokonaik meg az ügyvédek.
Azokban a szomorú hetekben csak az adott okot némi örömre, hogy ismét
felbukkant az életünkben Matildé Pineda kisasszony. Az újságból értesült a
halálhírről, és minden bátorságát összeszedte, hogy újból eljöjjön a házba, ahonnan
elküldték a forradalom idején. Egy csokor virággal érkezett, a könyvárus Pedro Tey
kíséretében. Az elmúlt években érettebb nő vált belőle, így hirtelenjében fel sem
ismertem, de Pedro Tey még mindig a régi kopasz emberke volt, vastag, sátáni
szemöldökkel és izzó pillantással.
Miután lezajlott a temetés, a misék, a nagyanyám által kért kilencórai imák meg
az alamizsnaosztás, és leülepedett a díszes gyásszertartás pora, végre egyedül
maradtunk Frederick Williamsszel az üres konyhában. Leültünk az üvegfalú
galériában, és csendben szomorkodtunk nagyanyám halálán, mert egyikünk sem tud
nagyokat sírni, aztán visszaidéztük Paulina mama nagystílű életét és némely
kicsinyes gyarlóságát.
– Mihez kezd most, Frederick bácsi? – kérdeztem.
– Az magától függ, Aurora.
– Tőlem?
– Nem kerülte el a figyelmemet, hogy valami baj történt, kislányom – mondta, a
maga jellegzetes stílusában érzékeltetve a kérdést.
 – Beteg voltam, és a nagyanyám halála mélyen érintett. Ez minden, Higgye el,
hogy nem történt semmi más.
– Fájlalom, hogy ennyire alábecsül, Aurora. Nagyon butának kéne lennem, vagy
kevésbé kéne szeretnem magát, hogy ne vegyem észre, milyen lelkiállapotban van.
Mondja el, mi a baj, hadd segítsek.
– Rajtam senki sem segíthet, Frederick bácsi.
– Tegyünk egy próbát… – kérte.
És akkor megértettem, hogy senki más nincs a világon, akiben megbízhatnék, és
Frederick Williams már bebizonyította, hogy nagyszerű tanácsadó, ráadásul ő az
egyetlen ember a családban, akinek józan esze is van. Nyugodtan elmesélhetem neki
a tragédiámat. Figyelmesen végighallgatott, egyetlenegyszer sem szakított félbe.
– Hosszú az élet, Aurora. Most mindent sötéten lát, de az idő begyógyítja a
sebeket, és szinte mindent eltöröl. Ez az időszak olyan, mintha egy alagútban
tapogatózna, azt hiszi, nincs kiút, de én megígérem, hogy van. Fel a fejjel, kislány.
– Mi lesz velem, Frederick bácsi?
– Talál majd más szerelmet, talán gyerekei is lesznek, vagy maga lesz a legjobb
fotográfus az országban – mondta.
– Annyira összezavarodtam, és olyan magányos vagyok!
– Nincs egyedül, Aurora, én itt vagyok magának, és mindig itt maradok, amíg
szüksége lesz rám.
Meggyőzött, hogy nem kell visszamennem a férjemhez a birtokra, mert ezer okot
találhatok, amelyekkel évekig késleltethetem a dolgot, én pedig biztos voltam benne,
hogy Diego nem fog sürgetni, mert neki az a jó, ha minél távolabb vagyok. Ami a
drága Elvira asszonyt illeti, nem maradt más választás, mint gyakori levelekkel
vigasztalni őt, és időt nyerni, mert az anyósom szíve gyengélkedett, és az orvosok
szerint nem sok volt neki hátra. Frederick bácsi biztosított afelől, hogy nem sietős
neki elhagyni Chilét, és én vagyok az egyetlen hozzátartozója, akit úgy szeret, mint a
lányát vagy az unokáját.
– Senkije nincs Angliában? – kérdeztem.
– Senkim.
– Tudja, milyen történetek keringenek a származásáról? Azt mondják, hogy
lecsúszott nemes, és ezt a nagyanyám sohasem cáfolta meg.
– Mi sem áll távolabb az igazságtól, Aurora! – kiáltott fel nevetve.
– Azt akarja mondani, hogy sehol sem rejteget kutyabőrt? –nevettem én is.
– Nézzen ide, kislány – felelte.
Levette a kabátját, kigombolta az ingét, felhúzta a trikóját, és megmutatta a hátát.
Borzalmas sebhelyek szabdalták keresztülkasul.
– Korbácsnyomok. Százat kaptam dohánylopásért egy ausztrál fegyenctelepen. Öt
évig ültem ott, mielőtt elszöktem volna egy balsafa tutajon. Egy kínai kalózhajó vett
fel a nyílt tengeren, és befogtak rabszolgának, de amint a parthoz közeledtünk,
onnan is meglógtam. Így jutottam el szép lassan Kaliforniáig. Az egyetlen nemesi
vonásom a brit akcentus, amelyet egy igazi lordtól tanultam el, az első
munkaadómtól Kaliforniában. Ő vezetett be a főlakájság rejtelmeibe. Paulina del
Valle 1870-ben szerződtetett, azóta mindig mellette voltam.
 – Nagyanyám is ismerte a történetét, Frederick bácsi? – kérdeztem, amikor
felocsúdtam a meglepetéstől, és ismét jött hang a torkomon.
– Természetesen. Paulinát rendkívül mulattatta, hogy az emberek arisztokratának
néznek egy elítéltet.
– Miért ítélték el?
– Tizenöt éves koromban elkötöttem egy lovat. Felakasztottak volna, de
szerencsém volt, mert megváltoztatták az ítéletet, és Ausztráliába vittek. Ne féljen,
Aurora, azóta egyetlen fillért sem loptam el életemben, a korbácsütések
kigyógyítottak a bűnből, csak a dohányról nem tudtam leszokni – nevetett.
Így aztán együtt maradtunk. Paulina del Valle fiai eladták az Ejército Libertador
úti palotát, amely most leányiskola, és elárverezték az összes berendezést, ami még
maradt benne. A mitikus nyoszolyát az utolsó pillanatban mentettem ki az örökösök
karmai közül; darabokban rejtettem el annak a közkórháznak a pincéjében, ahol Ivan
Radovic dolgozott, és ott is maradt addig, amíg az ügyvédek bele nem fáradtak
abba, hogy minden követ felforgassanak nagyanyám vagyona után. Frederick
Williams és én vettünk egy tanyát a város szélén, a hegy felé félúton: tizenkét hektár
földünk lett, rezgő nyárfákkal körülvéve, illatozó jázminokkal egy iszapos folyó
partján, ahol mindenféle növény megterem. Williams kutyákat és lovakat tenyészt,
krikettet és egyéb, angolosan unalmas játékokat játszik, nekem pedig ott van a téli
szállásom. A ház elég régi már, de megvan a maga varázsa, és épp elég helyet ad a
fotólaboromnak meg a híres-nevezetes firenzei nyoszolyának, amely sokszínű
tengeri lényeivel ott magasodik a szobám közepén. Abban alszom, Paulina mama
vigyázó szellemének védelme alatt, aki mindig időben érkezik, és seprűjével
szétcsap rémálmaim pizsamás gyerekei között. Santiago valószínűleg a Központi
pályaudvar felé növekszik majd, és mi nyugodtan élhetünk tovább a birtokon, a
nyárfák és a hegyek békés idilljében.

Minthogy Lucky bácsikám a születésem után rám lehelte a szerencséjét,

nagyanyám és apám pedig bőkezűen gondoskodott rólam, elmondhatom, hogy jól
élek. Megengedhetem magamnak, hogy azt tegyem, amit akarok, bármikor
nekivághatok Chile hegy-völgyeinek, fényképezőgépemmel a nyakamban, és ezt
gyakran meg is tettem az utóbbi nyolc-kilenc évben. Az emberek összesúgnak a
hátam mögött, ez elkerülhetetlen; sok rokonom és ismerősöm elfordult tőlem, és ha
találkozunk, úgy tesznek, mintha nem ismernénk egymást, mert nem tudják
elfogadni, hogy egy nő elhagyja a férjét. De ez az értetlenség nem veszi el az álmom:
nem kell mindenkinek tetszenem, csak azoknak, akik fontosak nekem, és ők
nincsenek sokan. A Diego Domínguezzel átélt félresikerült kalandnak mindörökre
vissza kellett volna riasztania az elsietett és lángoló kapcsolatoktól, de nem így lett.
Persze néhány hónapig szárnyaszegetten jártam, és a teljes kudarc érzésével
vonszoltam magamat napról napra, mintha kijátszottam volna az utolsó kártyámat,
és mindent elvesztettem volna. Tény és való, hogy házas vagyok, és még sincs
férjem, ez pedig lehetetlenné teszi, hogy „rendbe tegyem az életem”, ahogy a
nénikéim mondják, de ez a különleges helyzet óriási szabadságot ad. Egy évvel
azután, hogy elhagytam Diegót, újra szerelmes lettem, ami azt jelenti, hogy kemény
a bőröm, és gyorsan hegednek a sebeim. A második szerelem nem afféle gyengéd
barátság volt, amely idővel kipróbált vonzalommá alakul, inkább kirobbanó
szenvedély, amely mindkettőnket meglepett, és véletlenül még jól is végződött…
legalábbis eddig jól ment, mert hogy mit hoz a jövő, azt nem tudhatom. Egy téli
napon történt, amikor zöld és makacs eső hull, villámok csapkodnak, és nyomott a
hangulat. Paulina del Valle fiai meg az ügyvédek újra visszatértek végeérhetetlen
okirataikkal, amelyekből mindegyiknek három másolata volt tizenegy bélyeggel, én
pedig elolvasás nélkül aláírtam őket. Frederick Williams és én már elköltöztünk az
Ejército Libertador útról, de még szállodában laktunk, mert nem készültek el a
mostani házunk felújításával. Frederick bácsi az utcán összetalálkozott Ivan Radovic
doktorral, akit már jó ideje nem láttunk, és megbeszélték, hogy hármasban
elmegyünk egy spanyol zenés darabra, amelyet egész Dél-Amerikában bemutattak,
de az előadás napján Frederick bácsi náthával ágynak esett, én meg a szálloda
halljában találtam magam, amint fagyott kézzel és fájó lábbal várakozom, mert szorít
a csizma. Az ablaküvegeken valóságos vízesés zúdult végig, és a szél vadul rázta
odakint a fákat, nem akaródzott kimenni, és egy pillanatra megirigyeltem Frederick
bácsi nátháját, amely lehetővé teszi számára, hogy egy jó könyv meg egy csésze
csokoládé társaságában bebújjon az ágyba, de amikor Ivan Radovic megjelent,
elfeledkeztem a rossz időről. A doktor kabátja csuromvíz volt, és amikor rám
mosolygott, észrevettem hogy sokkal csinosabb, mint ahogy az emlékeimben élt.
Összenéztünk, és olyan volt, mintha először látnánk egymást, én legalábbis
figyelmesen szemügyre vettem őt, és tetszett a látvány. Sokáig meg sem szólaltunk,
de a csend, amely minden más helyzetben kínos lett volna, most párbeszédnek is
beillett. Ivan rám segítette a köpenyemet, és lassan a kapu felé indultunk, miközben
le sem vettük a szemünket egymásról. Egyikünk sem szeretett volna kimenni a
szakadó esőbe, de elválni sem akartunk. Akkor odalépett hozzánk egy portás,
esernyőt hozott, és felajánlotta, hogy kikísér a kapu előtt álló kocsihoz. Szó nélkül
kimentünk, kétségek között. Nem kaptam semmiféle hirtelen érzelmi
kinyilatkoztatást, nem kerített hatalmába a rendkívüli előérzet, hogy rokon lelkek
vagyunk, nem láttam magam előtt egy regényes szerelem kezdetét, semmi ilyesmi,
csak azt vettem észre, hogy bolondul ver a szívem, alig kapok levegőt, és
ellenállhatatlanul vágyom rá, hogy megérinthessem ezt a férfit. Attól tartok, az én
részemről semmiféle lelkiség nem volt abban a találkozásban, csak a testi vágy, bár
akkor még nagyon tapasztalatlan voltam, és a szótáramban nem találtam megfelelő
kifejezést erre az érzésre. De legkevésbé a szavak számítanak: az a fontos, hogy a
zsigeri gerjedelem felülkerekedett a félénkségemen, és a kocsi rejtekében, ahol nem
volt menekvés, a két kezem közé fogtam Ivan arcát, és habozás nélkül szájon
csókoltam, kétszer is, ahogy évekkel azelőtt láttam Níveától és Severo del Vallétól,
vadul és mohón. Egyszerű és kivédhetetlen lépés volt. Nem részletezem, mi történt
ezután, mert könnyű elképzelni, és ha Ivan elolvasná ezt a könyvet, rettentő
veszekedés lenne belőle. Mert meg kell mondani, a veszekedéseink is éppolyan
emlékezetesek, mint amilyen szenvedélyesek a béküléseink; szerelmünk nem
nyugodt és édeskés, csak az szolgál a javára, hogy nagyon kitartó. Az akadályok
nem riasztják vissza, inkább felerősítik. A házassághoz józan ész kell, ami
mindkettőnkből hiányzik, de mivel nem vagyunk házasok, könnyebben tudjuk
szeretni egymást, szabadon foglalkozhatunk a szakmánkkal, megvan a személyes
terünk, és amikor már kis híján szétrobbanunk, mindig elválhatunk néhány napra,
hogy csak akkor jöjjünk össze ismét, amikor már nagyon hiányoznak a csókok. Ivan
Radovic mellett megtanultam a sarkamra állni. Ha rájönnék, hogy megcsal – azt ne
adja az isten –, ahogy az Diego Domínguezzel történt, nem zokognám betegre
magam, mint akkor, hanem a legkisebb lelkifurdalás nélkül megölném.
Nem, nem beszélek a szeretőmmel töltött meghitt pillanatokról, de volt egy eset,
amit nem hallgathatok el, mert az emlékezethez van köze, és ezt a könyvet az
emlékekről írom. A rémálmaim vak utazások, amelyeket a tudat mélyrétegei alá, a
legrégebbi emlékeim sötét barlangjaiba teszek. A fotózás és az írás segítségével
próbálom megragadni a pillanatokat, mielőtt szertefoszlanának, szeretném a
helyükre tenni az emlékeket, hogy értelmet nyerjen az életem. Ivan és én már
hónapok óta együtt voltunk, és hozzászoktunk diszkrét találkozásainkhoz, Frederick
bácsinak köszönhetően, aki a kezdetektől fogva pártolta kapcsolatunkat. Ivan egy
északi városban tartott orvosi előadást, én meg elkísértem azzal az ürüggyel, hogy
lefényképezem a salétrombányákat, ahol igen mostohák a munkakörülmények. Az
angol vállalkozók nem tárgyaltak a bányászokkal, és egyre fenyegetőbbé vált a
légkör, amelyből évekkel később lázadás robbant ki. Amikor az történt, 1907-ben,
véletlenül megint arra jártam, és az én fényképeim jelentik az egyetlen
megcáfolhatatlan bizonyítékot az iquiquei mészárlásra, a kormány cenzúrája
ugyanis eltörölte a történelemből a kétezer halottat, akiket a téren láttam. De az már
egy másik történet, és nincs helye ezeken a lapokon. Amikor először voltam
Iquiquében Ivannal, egy amolyan röpke kis nászúton, nem sejtettem, milyen
tragédiának leszek tanúja évekkel később. Külön jelentkeztünk be a szállodába, és
este, amikor már mindketten kész voltunk a munkánkkal, bejött a szobába, ahol egy
üveg Vina Pauliná-val vártam rá. Addig a kapcsolatunk csak testi kaland volt, érzéki
utazás, ami sokat jelentett számomra, mert csak így tudtam magam túltenni azon a
megaláztatáson, hogy Diegónak nem kellek, és csak így jöhettem rá, hogy nincs
okom a félelemre, mert teljes értékű nő vagyok. Minden együttlétem Ivan
Radoviccsal növelte az önbizalmamat, segített leküzdeni a félénkségemet és a
szégyent, de nem vettem észre, hogy ez a csodálatos kapcsolat egy nagy szerelem
kezdete. Azon az éjszakán a jó bortól és a nap fáradalmaitól kimerülve ölelkeztünk,
ráérősen, mint két bölcs öreg, akik már kilencszázszor szeretkeztek, és sem
meglepni, sem kiábrándítani nem tudják egymást. Mi volt akkor olyan különleges az
egészben? Gondolom, semmi, kivéve az Ivannal szerzett boldog tapasztalatok
mennyiségét, amelyek akkor érték el a kritikus tömeget, és végre ledöntötték
bennem az utolsó védvonalat. Amikor szeretőm erős karjában visszatértem a
gyönyör eksztázisából, újra meg újra belerázkódtam a zokogásba, amíg teljesen
elragadott a visszafojtott sírás örvénye. Sírtam és sírtam, magamról megfeledkezve,
önkívületben, olyan biztonságban érezve magam Ivan karjaiban, ahogy emlékeim
szerint még soha. Átszakadt bennem a gát, és a régi fájdalom úgy zúdult át rajta,
mint az olvadt hó. Ivan nem kérdezett, és nem próbált vigasztalni, csak szorosan a
mellére vont, és hagyta, hogy elsírjam az utolsó könnyemet is, amikor pedig
magyarázkodni kezdtem volna, egy hosszú csókkal lepecsételte az ajkamat. Abban a
pillanatban nem is tudtam volna mit mondani, ki kellett volna találnom valamit, de
most már biztos vagyok benne – mert többször is megtörtént –, hogy amikor teljes
biztonságban éreztem magam, rejtve és védve, visszatértek az életem első öt évének
emlékei, amelyeket Paulina mama és mindenki más a titkok leplével fedett el.
Először egy villám fényében Tao Csien nagyapám képét pillantottam meg, aki
kínaiul mormolta a nevemet: Laj-ming. Rövid kis villanás volt, de olyan fényes, mint
a hold. Aztán ébren éltem át a visszatérő rémálmot, amely egész életemen át
kísértett, és megértettem, hogy közvetlen kapcsolat van imádott nagyapám és a
fekete pizsamás ördögök között. A kéz, amely álmomban elenged, Tao Csien keze. A
férfi, aki ernyedten a földre hull, Tao Csien. A vér, amely feltartóztathatatlanul
szétterjed az utca kövén, Tao Csien vére.

Valamivel több mint két éve éltem hivatalosan Frederick Williamsszel, de egyre
szorosabban kötődve Ivan Radovichoz, aki nélkül már nem tudtam elképzelni a
jövőmet, amikor anyai nagyanyám, Eliza Sommers visszatért az életembe.
Ugyanolyan volt, mint régen, cukor- és vaníliaillat lengte körül, nem fogott rajta sem
a nélkülözés, sem a felejtés. Amint megláttam, felismertem, noha tizenhét év telt el
azóta, hogy otthagyott Paulina del Valle házában, és közben nem láttam róla
fényképet, sőt még a nevét is alig ejtették ki a jelenlétemben. De az arca ott maradt
az emlékeim szövevényében, és olyan keveset változott, hogy amikor megjelent az
ajtómban, bőrönddel a kezében, úgy éreztem, mintha csak az előző nap búcsúztunk
volna el, és csak álmodtam volna a további éveket. Az egyetlen meglepetést az
jelentette, hogy alacsonyabb volt, mint az emlékeimben, de ennek oka a saját
termetem lehetett, mert amikor utoljára találkoztunk, még ötéves kislány voltam, és
felfelé néztem rá. Most is feszes volt a tartása, mint egy admirálisé, fiatalos arcát a
régi szigorú frizura fogta keretbe, bár hajába már ősz tincsek vegyültek. Még a
nyakában is ugyanaz a gyöngysor csillogott, mint régen, és amelyről már tudom,
hogy éjszakára sem veszi le. Severo del Valle kísérte el hozzám, aki mindvégig
kapcsolatban állt vele, bár sohasem beszélt róla, mert nagyanyám nem adott rá
engedélyt. Eliza Sommers megesküdött Paulina del Vallénak, hogy sohasem keres
kapcsolatot az unokájával, és hű is maradt ígéretéhez, egészen a másik nagymama
haláláig. De amikor Severo értesítette Paulina mama haláláról, azonnal becsomagolta
a bőröndjeit, lelakatolta a házát, ahogy azt oly sokszor tette, és felült a Chilébe tartó
hajóra. Amikor 1885-ben San Franciscóban megözvegyült, Kínába zarándokolt a
férje bebalzsamozott holttestével, hogy Hongkongban temethesse el. Tao Csien az
élete javát Kaliforniában élte le, és azon kevés kínai bevándorló közé tartozott, akik
amerikai állampolgárságot kaptak, de mindig fenntartotta a kívánságát, hogy ha
meghal, kínai földön temessék el, mert így a lelke nem fog árván bolyongani a
mindenségben, a mennyek kapuját keresve. De hiába volt minden óvintézkedés:
tudom, hogy feledhetetlen nagyapám, Tao Csien szelleme még mindig itt lebeg a
világban, különben nem érezném őt most is magam körül. Ez nem képzelgés, Eliza
nagyanyám többször is bizonyította, amikor a tenger sós szagáról beszélt, és a
hangról, amely egyre csak a mágikus szót suttogja: a kínai nevemet.
 – Szervusz, Laj-ming – üdvözölt ez a rendkívüli asszony, amikor meglátott.
– Oj-poa! – kiáltottam.
Nem ejtettem ki ezt a szót – az anyai nagyanya nevét kantoni nyelvjárásban –
egészen a régi idők óta, amikor velük laktam egy akupunktúrás klinika emeletén a
San Franciscó-i kínai negyedben. Mégsem felejtettem el. Eliza mama a vállamra tette
a kezét, tetőtől talpig szemügyre vett, aztán bólintott, és átölelt.
– Örülök, hogy nem vagy olyan szép, mint az anyád – jelentette ki.
– Apám is ugyanezt mondta.
– Magas vagy, mint Tao. És Severótól tudom, hogy az eszét is örökölted.
A mi családunkban teázni szokás, ha a helyzet kínosra fordul, és én, aki szinte
mindig gátlásos vagyok, a tea felszolgálásával leplezem a zavaromat. A forró ital
megnyugtatja az idegeimet. Akkor szinte leküzdhetetlen vágy fogott el, hogy
derékon kapjam nagyanyámat, és keringőzzek vele, aztán hagyjam feltörni az
emlékeket, és mindent elmeséljek neki, a szemrehányásokat sem hallgatva el,
amelyeket évekig tartogattam magamban – de nem lehetett. Eliza Sommers nem az a
nő, aki bizalmas vallomásokra késztet, méltósága inkább megijeszt, és heteknek
kellett eltelnie, amíg végre felszabadultan beszélgethettünk. Szerencsére a tea, no
meg Severo del Valle és Frederick Williams jelenléte, aki afrikai felfedezőnek öltözve
épp akkor tért vissza a birtok körül tett sétából, enyhítette a feszültséget. Amikor
Frederick bácsi feltette a szemüvegét, és meglátta Eliza Sommerst, észrevehetően
megváltozott a viselkedése: kidüllesztette a mellét, megemelte a hangját, és
felborzolta a tollait. Csodálata megkétszereződött, amikor meglátta a matricákkal
teleragasztott bőröndöket és utazóládákat, és megtudta, hogy az apró termetű
asszonyság azon kevés utazók egyike, akik valaha is eljutottak Tibetbe.
Nem tudom, hogy az én oj-poá-m csak azért jött-e Chilébe, hogy megismerjen
engem – azt hiszem, jobban érdekelte a lehetőség, hogy továbbutazhat a Déli-sark
felé, ahova még egyetlen nő sem jutott el –, de bárhogy legyen is, a látogatása döntő
jelentőségű volt. Nélküle még most is ködfelhők borítanák az életemet, és nem
írhatnám meg a visszaemlékezésemet. Anyai nagyanyám adta kezembe az utolsó
darabkákat, amelyek hiányoztak életem kirakójátékából: elmesélte, milyen volt az
anyám, hogyan jöttem a világra, és végleg tisztázta a rémálmaimat is. Később ő
kísért el San Franciscóba, hogy bemutassa Lucky bácsikámat, a gazdag kínai
kereskedőt, aki kövér volt, kurta lábú és nyájas; és vele kutattuk fel azokat az
iratokat, amelyek pontosan leírják a történetemet. Eliza Sommers és Severo del Valle
kapcsolata olyan mély, mint a titkok, amelyeket éveken át megosztottak egymással.
Nagyanyám Severót tekinti az igazi apámnak, mert ő volt az, aki szerette a lányát, és
feleségül vette. Matías Rodríguez de Santa Cruz csupán annyi szerepet játszott az
ügyben, hogy véletlenül a rendelkezésünkre bocsátotta a génjeit.
– A nemzőapád nem számít, Laj-ming, azt bárki meg tudja csinálni. Severo volt,
aki a nevére vett, és felelősséget vállalt érted – mondta.
– Akkor Paulina del Valle volt az anyám és az apám, mert az ő nevét viselem, és ő
gondoskodott rólam. A többiek úgy suhantak át a gyerekkoromon, mint az
üstökösök, csak egy vékony csóvát hagytak maguk után – vágtam vissza.
– Paulina előtt én és Tao neveltünk téged, Laj-ming – juttatta eszembe Eliza
mama, és igaza volt, mert anyai nagyszüleim olyan mély hatást tettek rám, hogy
harminc év után is magamban hordozom gyengéd jelenlétüket, és tudom, hogy ez
így marad egész hátralevő életemben.
Eliza Sommers egy másik dimenzióban él Tao Csiennel, akinek halála szomorú
incidens volt, de nem akadályozta meg abban, hogy úgy szeresse, mint mindig. Eliza
nagyanyám azok közé tartozik, akik egyetlen óriási szerelemre ítéltettek, és
szerintem senki más nem fér már bele özvegyi szívébe. Miután eltemette férjét
Kínában, az első feleség, Lin mellett, és elvégezte a buddhista szertartásokat, ahogy
Tao kívánta, szabaddá vált. Visszatérhetett volna San Franciscóba, hogy a fiával,
Luckyval és ifjú feleségével éljen, akit Lucky katalógus alapján rendelt Sanghajból,
de a gondolat, hogy rettegett és tisztelt anyóssá váljon, egyet jelentett az öregséggel.
Nem érezte magányosnak magát, és a jövőtől sem félt, mert Tao Csien védő szelleme
mindig elkíséri, sőt most sokkal inkább együtt vannak, mint régen, mert egyetlen
pillanatra sem válnak el. Eliza hozzászokott, hogy halkan beszélgessen a férjével,
nehogy az emberek őrültnek nézzék, és éjszakánként az ágy bal oldalára húzódik,
szokásuk szerint átengedve a jobb oldalt Taónak. Amikor megözvegyült, ismét
felébredt benne a kalandvágy, amely tizenhat évesen arra késztette, hogy elhagyja
Chilét egy Kalifornia felé tartó vitorlás hajó gyomrában. Eszébe jutott az eksztázis
pillanata, amikor tizennyolc évesen, az aranyláz tetőfokán, lova nyerítésére és az
első hajnali napsugárra ébredt egy végtelenül zord és magányos vidéken. Azon a
hajnalon fedezte fel a szabadság féktelen mámorát. Egyedül töltötte az éjszakát a fák
alatt, ezer veszély közepette: kegyetlen rablók, vad indiánok, viperák, medvék és
más vadállatok fenyegették, de mégis az volt az első alkalom az életében, hogy nem
félt. Fűzőbe szorítva nevelkedett, teste, lelke és képzelete korlátokba ütközött, saját
gondolataitól is megijedt néha, de ez a kaland felszabadította. Meg kellett találnia
magában az erőt, amely talán mindig benne volt, de addig nem tudott róla, mert
nem használta. Kislány volt még, amikor elhagyta a családi fészket, egy köddé vált
szerető nyomában, gyermekével a szíve alatt bújt meg a hajón, Kaliforniába érkezett,
férfiruhába öltözött, és feltette magában, hogy mindenhová követi kedvesét, bár
nincsen más fegyvere, mint a szerelem kétségbeesett lángolása. Talpon maradt
egyedül a férfiak földjén, ahol a kapzsiság és az erőszak az úr, egyre bátrabbá vált, és
megszerette a függetlenséget. Később sem felejtette el soha a kaland bűvöletét.
Szerelemből harminc évet élt le Tao Csien szerény feleségeként, cukrász volt és anya,
elvégezte minden feladatát, nem is látott Chinatown határán túlra, de a mag, amely
a nomádévek során a lelkébe hullt, mindvégig ép maradt, és csak a kellő alkalomra
várt, hogy szárba szökkenjen. Amikor eltűnt életéből az egyetlen biztos pont, Tao
Csien, ismét biztos irány nélkül kellett hajóznia. „Igazából mindig csavargó voltam,
most is céltalanul akarok barangolni”, írta egyik levelében a fiának. Előbb azonban
teljesítenie kellett a John Sommers kapitánynak tett ígéretét, hogy nem hagyja
magára az öregedő Rose nénit. Hongkongból Angliába ment az idős hölgyhöz, aki
annak idején az édesanyjaként nevelte; ez volt a legkevesebb, amivel tartozott neki.
Rose Sommers már hetvenéves elmúlt, és egyre többet betegeskedett, de nem
hagyott fel az egy kaptafara készült szerelmes regények írásával, és ő lett a
leghíresebb angol nyelvű romantikus regényírónő. A kíváncsiskodók messze földről
zarándokoltak el Londonba, hogy megleshessék törékeny alakját, amint kutyát
sétáltat a parkban, és azt beszélték, hogy Viktória királynő özvegységét is az ő
habkönnyű szerelmes regényei édesítették meg. Rose Sommersnek már gyakran
kihagyott a pulzusa, és egyre nehezebben tudta kézbe fogni a tollat, ezért nagy
vigasz volt számára, hogy megérkezett Eliza, akit a lányaként szeretett. Attól fogva
neki diktálta a regényeit, később pedig, amikor elhomályosult a gondolkodása, Eliza
úgy tett, mintha jegyzetelne, de valójában ő írta a könyveket, amiből azonban sem a
kiadók, sem az olvasók nem vettek észre semmit, mert a jól bevált receptet követte.
Rose Sommers halála után Eliza ott maradt a bohémnegyed kis házikójában –
időközben felment az ára, mert a környék divatba jött –, és ő örökölte a pénzt, amit
nevelőanyja a szerelmes regények írásával keresett. Első dolga az volt, hogy
felkereste Luckyt San Franciscóban, és megismerte a gyerekeit, akiket azonban
csúnyának és unalmasnak talált, aztán útra kelt a legkülönösebb tájak felé, betöltve
végre csavargó álmait. Olyan utazó volt ő, aki azokra a helyekre vágyik, ahonnan
mindenki más menekül. Semmi sem okozott neki nagyobb örömet, mint a bőröndjei,
amelyeken a Föld legismeretlenebb országainak matricái díszelegtek, semmi sem
töltötte el nagyobb büszkeséggel, mint a váltóláz, vagy valamely ismeretlen bogár
csípése. Évekig járta a világot a nagy utazóládákkal, de végül mindig visszatért a
londoni házikóba, ahol Severo del Valle levelei várták, meg a rólam szóló hírek.
Amikor megtudta, hogy Paulina del Valle már nincs ezen a világon, elhatározta,
hogy visszajön Chilébe, a szülőhazájába, amelyre több mint fél évszázadon át nem
gondolt, hogy itt találkozhasson az unokájával.
A gőzhajón megtett út során Eliza mama talán visszaemlékezett élete első tizenhat
évére, amelyet ebben a karcsú és tágas országban töltött; a gyermekkorára egy
jóságos indián asszony és a szépséges Miss Rose oltalmában; biztonságos és nyugodt
életére, amelynek a titokzatos kedves megjelenése vetett véget, a szeretőé, aki
teherbe ejtette, majd elhagyta a kaliforniai arany kedvéért, és soha többé nem
hallatott magáról. Eliza mama hisz a kanna törvényében, így biztos benne, hogy csak
azért tette meg azt a hosszú utat, hogy találkozhasson Tao Csiennel, akit minden
újra testesülésében szeretnie kell. – Milyen keresztényieden elgondolás – jegyezte
meg Frederick Williams, amikor megpróbáltam elmagyarázni neki, miért nincs
senkire szüksége a nagyanyámnak.
Eliza mama egy ütött-kopott bőröndöt hozott ajándékba, és sötét szemével
cinkosán kacsintott, amikor átadta. Az Ismeretlen Lady által jegyzett megsárgult
kéziratok voltak benne. Rose Sommers ifjúkorában írta azokat a buja könyveket, bár
a titkot féltékenyen őrizte a család. Figyelmesen végigolvastam őket, csupán az
okulás kedvéért, Ivan Radovic legnagyobb örömére. E szórakoztató olvasmányok –
hogy is juthatott ilyesmi az eszébe egy viktoriánus vénkisasszonynak – és Nívea del
Valle bizalmas tanácsai segítettek leküzdeni a félénkségemet, ami eleinte
áthághatatlan akadálynak látszott köztem és Ivan között. Azon a viharos napon,
amikor színházba indultunk, de sosem értünk oda, én voltam ugyan, aki
megcsókolta a kocsiban, mielőtt szegénykém észbe kapott volna, de ott mindjárt
véget is ért a merészségem, és aztán értékes perceket pazaroltunk arra, hogy az én
bizonytalanságom és az ő gátlásai között vergődtünk, mert ahogy mondta, „nem
akar hírbe hozni”. Alig tudtam megértetni vele, hogy az én jó híremnek már akkor
vége volt, amikor ő még meg sem jelent a színen, és ez így is marad, mert soha nem
fogok visszatérni a férjemhez, ahogy a munkámról és a függetlenségemről sem
mondok le soha, ezt pedig mifelénk igen rossz szemmel nézik. Miután Diego úgy
megalázott engem, azt hittem, senki sem kívánhat meg, és nem is szerethet belém;
testi dolgokban való járatlanságomhoz kisebbrendűségi érzés társult, csúnyának és
alkalmatlannak éreztem magam, a legkevésbé sem nőiesnek; ráadásul mélységesen
szégyelltem a testemet és a szenvedélyt, amelyet Ivan ébresztett bennem. Rose
Sommers, a távoli dédanya, akit sohasem ismertem, csodálatos ajándékot adott,
amikor megismertette velem a szerelmeskedés játékos szabadságát. Ivan túlságosan
is komolyan veszi a dolgokat, szláv vérmérséklete a tragédiára hajlik, ezért néha
úrrá lesz rajta a teljes kétségbeesés, hogy nem élhetünk együtt, amíg a férjem meg
nem hal, addigra pedig már nagyon öregek leszünk. De valahányszor a fellegek
elborítják a lelkét, mindig előveszem az Ismeretlen Lady kéziratait, mert azokban
egyre újabb fortélyokat fedezek fel az örömszerzéshez, vagy legalább ahhoz, hogy
megnevettessem páromat. Miközben azon voltam, hogy együttléteinket
szórakoztatóvá tegyem, levetkőztem a szemérmemet, és olyan biztos lettem
magamban, mint még soha. Nem érzem magam csábítónak, olyan nagy változást
nem hoztak a kéziratok, de most már legalább nem félek kezdeményezni, és új
utakra vezetni Ivant, aki máskülönben a szokás rabjává válna. Sokat vesztenénk, ha
régi házasok módjára szerelmeskednénk, amikor nem is vagyunk férj és feleség.
Nagy előnye a vadházasságnak, hogy vigyáznunk kell a szerelmünkre, mert minden
összejátszik ellenünk. Újra és újra meg kell erősítenünk, hogy együtt akarunk
maradni, és ez friss életet visz a kapcsolatunkba.

Nagyanyám, Eliza Sommers ezt a történetet mesélte el nekem. Tao Csien nem
bocsátotta meg magának Lynn halálát. Hiába mondta neki többször a felesége és
Lucky, hogy az ember nem változtathatja meg a sors akaratát, és ő mint csung-ji
megtett mindent, amit lehetett, de az akkori orvostudomány nem tudta sem
megelőzni, sem megszüntetni a vérzést, amely annyi nő halálát okozta a szülés
közben. Tao Csien úgy érezte, mintha egészen addig körben járt volna, és most
visszatért volna abba az állapotba, amelyben harminc éve volt Hongkongban,
miután első felesége, Lin kislányt szült. Lin is vérezni kezdett, és Tao
kétségbeesetten próbálta megmenteni, bármit felajánlva az égnek, csak hogy életben
maradjon. A kislány pár perc múlva meghalt, és ő szentül hitte, hogy ez váltja meg a
felesége életét. Soha nem gondolta volna, hogy évekkel később, a világ másik végén,
újból fizetnie kell, most már Lynn életével.
– Ne mondja ezt, apám – csattant fel Lucky. – Nem lehet az egyik élettel
megváltani a másikat, az ilyen babonák nem méltók egy intelligens, kulturált
emberhez. A húgom halálának semmi köze sem apámhoz, sem az első feleségéhez.
Mindig történnek ilyen tragédiák.
– Mit ér a sok év tanulás és tapasztalat, ha nem tudtam megmenteni? – sóhajtott
Tao Csien.
– Több millió nő hal meg gyermekágyban. Apám mindent megtett Lynnért…
 Eliza Sommerst éppúgy lesújtotta egyetlen lánya halála, mint a férjét, de
ezenkívül őrá hárult a felelősség, hogy gondját viselje a kis árvának. Olyan kimerült
volt már, hogy néha állva elaludt, míg Tao Csien le sem hunyta a szemét éjszaka, és
hajnalig meditált, vagy éppen nyugtalanul forgolódott, és lopva zokogott. Már
napok óta nem szerelmeskedtek, és amilyen gyászos volt a hangulat a házban, nem
is lehetett számítani rá, hogy a közeljövőben megteszik. Egy héttel Lynn halála után
Elizának csak egyetlen megoldás jutott az eszébe: Tao Csien karjába tette a
kisunokát, és közölte vele, hogy nem képes gondozni, húszegynéhány évig nevelte
Luckyt és Lynnt, akár egy rabszolga, most már nincs ereje ahhoz, hogy mindent
újrakezdjen a kis Laj-minggel. Tao Csien egyszeriben azon kapta magát, hogy egy
anya nélkül maradt kisleányra vigyáz, akit félóránként kell etetnie vizes tejjel a
cuclisüvegből, mert alig tud nyelni, és szüntelenül ringatnia kell, mert éjjel-nappal
hasfájás gyötri. A csöppség még csak nem is volt szép: apró volt és ráncos, a bőre
sárga, arcvonásait eltorzította a nehéz szülés, a fején egyetlen hajszál sem nőtt, de
miután huszonnégy óráig vigyázott rá, Tao Csien már nem ijedt meg tőle. Miután
huszonnégy napig a vállán lógó batyuban vitte, cuclisüvegből táplálta, és vele aludt,
elkezdte szépnek látni. És miután huszonnégy hónapig anyja helyett anyja volt,
valósággal szerelmes lett a kisunokájába, és megesküdött volna, hogy még Lynn-nél
is szebb lesz, bár ez minden alapot nélkülözött. A leányka ugyan már nem holmi
gilisztácska volt, mint mikor megszületett, de azért a legkisebb mértékben sem
hasonlított az anyjára. Tao Csien napirendje, amely addig csak a betegek ellátására
és a feleségével töltött meghitt pillanatokra korlátozódott, egészen megváltozott. Az
egész élete Laj-ming körül forgott, a követelőző kislány körül, aki a végletekig
ragaszkodott hozzá, akinek mesélni kellett, álomba énekelni, etetni, sétáltatni,
megvenni neki az amerikai és kínai üzletek legszebb ruhácskáit, és mindenkinek
bemutatni az utcán, mert senki sem látott még ilyen helyre kislányt, ahogy azt a
nagyapja a szeretet elfogultságával gondolta. Biztos volt benne, hogy az unokája
lángész, amit azzal bizonyított, hogy kínaiul és angolul beszélt hozzá, s mivel ehhez
még hozzájárult a nagymama spanyolsága is, óriási zűrzavar lett belőle. Laj-ming
éppoly fogékony volt Tao Csien tanításaira, mint bármely kétéves kislány, de
nagyapja a magasabb értelem perdöntő bizonyítékát látta minden helyesre sikerült
válaszában. Már csak délutánonként rendelt, hogy a délelőttöt az unokájával
tölthesse, és mindig új trükkökre tanította őt, mint egy tapasztalt vén majom. Egyre
kelletlenebbül engedte el a kislányt délutánonként Eliza teaszalonjába, mert fejébe
vette, hogy már gyerekkorától be kell vezetnie őt az orvoslás rejtelmeibe.
– Az én családomban hat nemzedéken át öröklődött a csung-ji tudománya; Laj-
ming lesz a hetedik, mert neked nincs hozzá tehetséged – közölte Tao Csien a fiával.
– Azt hittem, csak férfiak lehetnek orvosok – csodálkozott Lucky.
– Az régen volt. Laj-ming lesz az első női csung-ji a történelemben – felelte erre az
orvos.
De Eliza Sommers nem hagyta, hogy Tao már ilyen fiatalon az orvostudománnyal
tömje az unokája fejét; később épp elég idő lesz erre, most inkább arra kell figyelni,
hogy a kislányt mindennap eltávolítsák néhány órára Chinatownból. Ebben az
egyben nem volt vita a nagyszülők között: Laj-mingnek a fehér emberek világában a
helye, mert ott sokkal több esélye lesz a felemelkedésre, mint a kínaiak között. A
kislányból szerencsére hiányoztak az ázsiai vonások, olyan spanyolos lett a külseje,
mint apja családjának. Az a lehetőség, hogy Severo del Valle esetleg visszajön és
fogadott lányát magával viszi Chilébe, elfogadhatatlan volt, így nem is hozták szóba;
remélték, hogy a fiatalember tartja magát a megegyezésükhöz, hisz oly sokszor
bebizonyosodott már, milyen tisztességes. Nem is nyúltak a pénzhez, amelyet
Severo a kislánynak különített el, inkább a bankszámlán hagyták, a későbbi
neveltetésére. Eliza három-négy havonta rövid levelet küldött Severónak, amelyben
beszámolt „a védencéről”, ahogy nevezte, mert világossá akarta tenni előtte, hogy
nem ismeri el apai jogait. Egy évig semmi válasz nem érkezett, a fiatalember annyira
belemerült a gyászba és a háborúba, de később már ő is írt néha. Paulina del Vallét
nem látták többet, mert soha nem tért vissza a teaszalonba, hogy beváltsa az ígéretét,
elvegye tőlük a kislányt, és tönkretegye az életüket.
Így telt el öt békés esztendő a Csien-házban, míg aztán feltartóztathatatlanul
kibontakoztak a végzetes események. Két asszony látogatásával kezdődött az egész.
Presbiteriánus missziós nővéreknek mondták magukat, és négyszemközt akartak
beszélni Tao Csiennel. A csung-ji a rendelőjében fogadta őket, mert azt hitte, orvosi
segítségre van szükségük, hisz mi másért toppant volna be két fehér nő a házba.
Testvéreknek látszottak, fiatalok, magasak és rózsás arcúak voltak, világos szemük
az öböl vizére emlékeztetett, és mindketten azzal a feltűnő önbizalommal
viselkedtek, ami együtt jár a vallási ügybuzgósággal. A keresztnevükön
mutatkoztak be, Donaldina és Martha, hosszas magyarázatba kezdtek arról, hogy a
presbiteriánus misszió mostanáig a legnagyobb titokban és óvatossággal működött
Chinatownban, mert nem akarták megsérteni a buddhista érzelmeket, de most új
tagokkal bővültek, akik elszántan igyekeznek ezen a környéken is meghonosítani a
keresztény erkölcs alapszabályait, mert, ahogy mondták, „ez nem kínai terület,
hanem amerikai, és a törvényt meg a tisztességet itt sem szabad megsérteni”. Sokat
hallottak a sing-song girl-ökről, ám a leánykereskedelem részleteit cinkos csend
övezte. A misszionáriusnők tudták, hogy az amerikai hatóságokat megvesztegetik,
és ezért hunynak szemet a gyalázatos üzelmek fölött. Valaki azt tanácsolta, keressék
fel Tao Csient, mert ő az egyetlen ember, akinek elég mersze van elmondani nekik az
igazat, és még segíthet is. Szorgalmas munkájában, amelynek során megannyi
szerencsétlen kamasz lányt mentett meg, csak néhány kvéker barátja csendes
segítségére számíthatott, akik elvitték a szökevényeket Kaliforniából, és segítettek
nekik új életet kezdeni, messze a kínai bűnbandáktól és a kerítőktől. Tao Csien
vásárolta meg a titkos árveréseken azokat a lányokat, akikre elég pénze volt, és ő
vette védelmébe azokat is, akik túlságosan legyengültek ahhoz, hogy a
bordélyházakban dolgozzanak. Testüket gyógyítani, lelküket vigasztalni próbálta,
de nem mindig sikerült neki, és sokan az ő házában haltak meg. Két, mindig zsúfolt
szobában rejtette el a sing-song girl-öket, de érezte hogy amint Kalifornia kínai
népessége növekszik, a rabszolgalányok helyzete egyre rosszabb lesz, és ő csak
nagyon keveset tehet értük. A két misszionáriusnőt a Gondviselés küldte, mögöttük
állt az erős presbiteriánus egyház, és fehérek voltak: mozgósíthatták a sajtót, a
közvéleményt és az amerikai hatóságokat, hogy számolják fel a szégyenletes
leánykereskedelmet. Tao Csien ezért részletesen elmondta nekik, miképpen
vásárolják meg vagy rabolják el a kislányokat Kínában, mennyire lebecsüli a kínai
gondolkodásmód a lánygyermeket, milyen gyakran lehet újszülött lányokat találni
kutakba fulladva, az út szélén, vagy patkányok és kutyák martalékául esve. A
családok nem akarták megtartani leánygyermeiket, ezért az emberkereskedők
néhány fillérért hozzájuk jutottak, aztán Amerikába vitték őket, ahol több ezer
dollárt kereshettek rajtuk. Nagy ládákban szállították őket a hajók fedélközében,
mint az állatokat, és amelyikük túlélte a kiszáradást meg a kolerát, hamis házassági
papírokkal lépett be az Egyesült Államokba. A bevándorlási tisztviselők számára
mindannyian menyasszonyok voltak, úgy látszott, sem zsenge koruk, sem
kétségbeejtő állapotuk, sem riadt tekintetük nem ébreszt gyanút senkiben. A
kislányokkal nem törődött senki. Bármi történt velük, az a sárgák dolga volt, a
fehéreket nem érintette. Tao Csien elmagyarázta Donaldinának és Martnának, hogy
a sing-song girl-ök legfeljebb három-négy évet élhettek, miután elkezdték a
„munkát”: naponta akár harminc férfit is fogadtak, és belehaltak a nemi
betegségekbe, a tüdőgyulladásba, az éhezésbe és a bántalmazásba. Egy kínai
prostituált, aki megérte a húsz évet, ritkaságszámba ment. Senki sem törődött az
életükkel, de mivel törvényes iratokkal léptek be az országba, el kellett számolni a
halálukkal, ha netán valaki érdeklődne irántuk, bármilyen valószínűtlen volt is.
Sokan közülük megőrültek. Olcsók voltak, egy szempillantás alatt pótolni lehetett
őket, senki sem költött az egészségükre vagy a fenntartásukra. Tao Csien elmondta a
misszionáriusnőknek, hogy körülbelül hány rabszolgalány lehet Chinatownban,
mikor tartják az árveréseket, és hol vannak a bordélyházak, a
legnyomorúságosabbtól kezdve, ahol a lányokkal ketrecbe zárt állatokként bántak, a
legfényűzőbbekig, amelyeket Ah-Tuj, a friss hús legnagyobb amerikai importőre
vezetett. Ah-Tuj tizenegy éves lányokat vett Kínában, akiket az Amerikába tartó út
alatt átengedett a matrózoknak, így mire megérkeztek, már tudták mondani, hogy
„előre kell fizetni”, és az aranyat is megkülönböztették a bronztól, nem lehetett
hamis pénzzel becsapni őket. Ah-Tuj rabszolgái a legszebbek közül kerültek ki, és
nagyobb szerencséjük volt, mint a többieknek, akiket állatok módjára árvereztek el,
és a legaljasabb embereket kellett kiszolgálniuk a vendég óhaja szerint, akár a
legkegyetlenebb, legmegalázóbb módon is. Sokan egészen elvadultak, úgy
viselkedtek, akár az állatok, lánccal kellett az ágyhoz kötni őket, és folyton tele
voltak kábítószerrel. Tao Csien megadta a három-négy leggazdagabb és
legbefolyásosabb kínai kereskedő nevét, köztük a saját fiáét, Luckyét is, akik
segíthettek a misszionáriusnőknek, mert egyedül ők ítélték el a leánykereskedelmet.
Donaldina és Martha reszkető kézzel és könnyben ázó szemmel jegyezte fel, amit az
orvos – mondott, aztán megköszönték, és mielőtt elbúcsúztak volna, megkérdezték,
számíthatnak-e Tao Csienre, ha eljön a tettek ideje.
– Megteszem, amit lehet – felelte a csung-ji.
– Mi is, Csien úr. A presbiteriánus misszió nem nyugszik, amíg véget nem vet
ennek az eltévelyedésnek, és meg nem menti azokat a szerencsétlen lányokat, még
ha baltával kell is betörnünk a bűntanyák kapuit – ígérték.
Amikor Lucky Csien megtudta, mit tett az apja, rossz előérzet kerítette hatalmába.
Sokkal jobban ismerte a kínai negyedet, mint Tao, és tudta, hogy olyan
meggondolatlanságot követett el, amelyet nem lehet jóvátenni. Az éles eszű,
könnyen barátkozó Lucky a kínai közösség minden rétegében otthonosan mozgott;
évek óta busás üzleteket kötött, és emellett szerény, de biztos jövedelemre tett szert a
fan-tan játékból. Fiatal kora ellenére mindenki szerette és tisztelte őt, a tung-okat is
beleértve, amelyek sohasem zaklatták. Évekig segített az apjának a singsong girl-ök
mentésében, azzal a hallgatólagos megegyezéssel, hogy nem ártja magát nagyobb
ügyekbe, mert jól tudta, hogy a kínai negyedben a titoktartás a hosszú élet titka, és
az aranyszabály szerint fehérekkel – a rettegett fan-kuj-okkal – nem szabad szóba
állni, mert mindent a kínai közösségen belül kell elintézni, különösképpen a
bűnügyeket. Előbb-utóbb kitudódik, hogy az apja beszélt a misszionáriusnőkkel, és
hogy azok értesítették az amerikai hatóságokat. Ennél jobban nem is lehetne kihívni
a sorsot, és Lucky félt, hogy az összes szerencséje sem lesz elég a család
megvédésére. Ezt mondta el Tao Csiennek, és ez igazolódott be 1885 októberében,
amikor betöltöttem az ötödik évemet.

Nagyapám sorsa azon a keddi napon pecsételődött meg, amikor a két fiatal
misszionáriusnő három tagbaszakadt ír rendőr és Jacob Freemont bűnügyi újságíró
kíséretében fényes nappal megjelent a kínai negyedben. Az utcán megállt az élet, és
valóságos tömeg verődött össze a fan-kuj-ok küldöttsége körül, amely oly szokatlan
volt Chinatownban. A fehérek határozott léptekkel egy viskóhoz mentek, amelynek
keskeny, rácsos ajtaja mögött felsejlett a sing-song girl-ök rizsporral és kárminnal
kifestett arca, amint vékonyka hangjukon kínálták magukat és fedetlen
kutyamelleiket. Amikor a kislányok meglátták az fan-kuj-okat, riadtan
hátraszaladtak, és a helyükön megjelent egy dühös vénasszony, aki válogatott kínai
szitkokat szórt a látogatókra. Donaldina intett egyet, mire az egyik rendőr kezében
balta jelent meg, és a tömeg legnagyobb rémületére betörte a kaput. Azután
mindannyian bementek a keskeny résen, kiáltozások, futkározás és angol nyelvű
parancsszavak hallatszottak, majd negyed óra múlva ismét megjelentek hat rémült
kislánnyal, a toporzékoló vénasszonnyal, akit az egyik rendőr húzott maga után, és
három lehajtott fejű férfival, akikre pisztolyt szegeztek. Az utcán kitört a ribillió,
néhány bámészkodó fenyegetően a fehérek felé indult, de azonnal megtorpantak,
amikor a rendőrök a levegőbe lőttek. A fan-kuj-ok felpakolták a kislányokat és a
foglyokat a rendőrségi kocsira, aztán a lovak közé csaptak. A nap hátralevő részében
egész Chinatown erről beszélt. A rendőrség addig még soha nem avatkozott bele a
negyed életébe, hacsak nem olyan ügyben, amely közvetlenül érintette a fehéreket.
Az amerikai hatóságok igen türelmesen kezelték, ahogy ők nevezték, „a sárgák
szokásait”, senkit sem érdekeltek az ópiumbarlangok, a játéktermek, és még kevésbé
a rabszolgalányok, akiket ugyanúgy a sárgák nevetséges perverziójának tekintettek,
mint a szójaszószban főtt kutyahúst. Tao Csien volt az egyetlen, aki nem lepődött
meg a történteken, sőt inkább elégedettnek látszott. A tiszteletre méltó csung-ji-t kis
híján meglincselték az egyik tung verőlegényei, amikor kedvenc éttermében ebédelt
az unokájával, de akkor dörgő hangon, hogy az utcán is jól hallják, kijelentette,
mennyire örül annak, hogy a városi hatóságok végre állást foglalnak a sing-song girl-
ök ügyében. A törzsvendégek többsége meg volt győződve, hogy a férfiközösségben
a rabszolgalányok nélkülözhetetlen fogyasztási cikkek, de mégis Tao Csien
segítségére siettek, mert ő volt a környék legtekintélyesebb orvosa. Ha az étterem
tulajdonosa nem lép közbe, kitört volna a verekedés. Tao Csien felháborodva
távozott, egyik kezében a kislány kezét, a másikban a papírba csomagolt ebédet
tartva.
A bordélyházi jelenet talán nem is járt volna súlyosabb következményekkel, ha
két nappal később nem ismétlődik meg egy másik utcában. Megint ugyanazok a
misszionáriusnők, megint Jacob Freemont, és megint ugyanaz a három ír rendőr
jelent meg, de most már négy másik rendőrt is hoztak erősítésnek, és két hatalmas
szelindeket, amelyek vadul rángatták a láncot. A razzia nyolc percig tartott.
Donaldina és Martha ezúttal tizenhét kislányt, két kerítőnőt, néhány banditát és több
kuncsaftot vett őrizetbe, akik kifelé jövet alig tudták felhúzni a nadrágjukat. Annak a
híre, hogy mire határozta el magát a presbiteriánus misszió és a fan-kuj hatóság,
futótűzként terjedt Chinatownban, és eljutott a rabszolgalányok nyomorúságos
börtöncelláiba is. Rövidke életükben először csillant fel előttük a remény. Hiába
fenyegették őket veréssel, ha fellázadnak, hiába meséltek nekik elrettentő
történeteket a fehér ördögökről, akik elviszik őket, és kiszívják a vérüket, a kislányok
attól fogva mindent megtettek, hogy a misszionáriusnők halljanak felőlük, és ahogy
múltak a hetek, egyre szaporodtak a razziák meg az újságcikkek is. Jacob Freemont
vitriolos tolla most az egyszer igaz ügy szolgálatába állt; ékesszóló kampányt
folytatott a kis rabszolgalányokért, akik oly szörnyű sorsra jutnak San Francisco
szívében, és ezzel felrázta az amerikai polgárok lelkiismeretét. Az öreg újságíró
nemsokára meghalt, így nem érhette meg cikkei igazi sikerét, ám Donaldina és
Martha learatta a lelkes misszió gyümölcseit. Tizennyolc év múlva, az egyik San
Franciscó-i utamon én is megismertem őket. Ma is rózsás a bőrük, tekintetükben
ugyanaz a messiási elhivatottság tükröződik, és rendületlenül járják naponta
Chinatown utcáit, de ma már nem hívják őket átkozott fan-kuj-oknak, és nem
köpdösik le őket. Új nevet kaptak a kínaiaktól – lo-mo, azaz szerető anya –, és mélyen
meghajolnak előttük. Több ezer gyermeket mentettek meg, és véget vetettek a
gyalázatos leánykereskedelemnek, bár nem szüntethették meg a prostitúció minden
formáját. Tao Csien nagyapám büszke lenne rájuk.
November második szerdáján Tao Csien szokás szerint elment az unokájáért, Laj-
mingért a felesége Union téri teaszalonjába. A kislány Eliza mamával töltötte a
délutánokat, amíg a csung-ji megvizsgálta az utolsó betegét a rendelőben, és érte
ment. Csak hét sarokra volt onnan a házuk, de Tao Csien ilyenkor mindig bejárta
Chinatown két főutcáját, ahol abban az időben gyújtották meg a lampionokat, és az
emberek a munkából hazafelé menet bevásároltak a vacsorához. Kézen fogva vitte
unokáját végig a piacon, ahol az óceán másik oldaláról hozott egzotikus gyümölcsök
pompáztak, sorban lógtak a kacsák a kampókról, és volt mindenféle gomba, rovar,
kagyló, belsőség meg növény, amit sehol másutt nem lehetett kapni. Minthogy a
családban senkinek sem volt ideje főzni, Tao Csien figyelmesen összeválogatta a
vacsorához való ételeket, de szinte mindig ugyanazokat, mert Laj-ming ízlése igen
kényes volt. Nagyapja ugyan minden ételt végigkóstoltatott vele, amelyet az utcai
árusok kínáltak, de általában mégis a chau-mein-nél és a sertésbordánál maradtak.
Azon a napon Tao Csien új öltönyt avatott be, amelyet a város legjobb kínai szabója
készített; nála csak a legelőkelőbb polgárok dolgoztattak. Tao már évek óta az
amerikai divat szerint öltözött, de amióta megkapta az állampolgárságot, különösen
adott magára, így nyilvánítva ki tiszteletét a befogadó ország iránt. Nagyon
elegánsan állt rajta a tökéletes szabású sötét öltöny, a vasalt ing és a nyakkendő, az
angol szövetkabát, a cilinder és az elefántcsontszínű sevróbőr kesztyű. A kis Laj-
ming ruházata egészen elütött nagyapja nyugatias eleganciájától: buggyos nadrág és
rikító sárga-kék színű, bélelt selyemkabátka volt rajta, mindkettő olyan vastag, hogy
a kislány csak mackós ügyetlenséggel tudott benne járni, a haját szoros varkocsba
kötötték, a fején hongkongi hímzéses fekete sapka volt. Mindketten feltűnést
keltettek a tarka sokaságban, amely szinte csak férfiakból állt, és ahol csak jellegzetes
kínai nadrágokat és fekete tunikákat lehetett látni, mintha a kínaiak egyenruhát
viseltek volna. Az emberek meg-megálltak az utcán, hogy üdvözöljék a csung-ji-t,
mert ha nem a betegei voltak, legalább látásból és névről ismerték; az árusok
ajándékokkal halmozták el a kisunokát, hogy elnyerjék a nagyapa kegyeit, hol egy
világító skarabeuszbogarat adtak faketrecben, hol egy papírlegyezőt, hol édességet.
Estefelé Chinatown mindig ünnepi hangulatot árasztott, hangosan vitatkoztak az
emberek, alkudoztak, kínálták a portékájukat; sült húsok, hal és szemét szaga
terjengett, mert a hulladékot az utca közepére szórták. A nagyapa és az unokája
bejárta a helyeket, ahol vásárolni szoktak, szóba elegyedtek az emberekkel, akik
madzsongot játszottak a járdán, betértek a füvesember sátrába, ahol a csung-ji átvette
a Sanghajból rendelt gyógyfüveket, és megálltak egy percre egy játékteremnél, hogy
az ajtóból egy pillantást vessenek a fan-tan-asztalokra, mert Tao Csien imádta a
fogadásokat, bár kerülte őket, mint a bűnt. Lucky bácsi boltjában megittak egy
csésze zöld teát, végignézték a legutóbbi régiség- és bútorszállítmányt, majd pedig
elbúcsúztak, és már indultak is hazafelé, ráérős léptekkel. Hirtelen egy fiú termett
előttük, és izgatottan kérte az orvost, hogy siessen vele, mert baleset történt: egy ló
megtaposott egy férfit, aki most vért köp. Tao Csien futásnak eredt, egy pillanatra
sem engedte el a leányka kezét, befordult egy szűk utcácskába, aztán egy másikba,
és egy harmadikba, át- meg átszelte a kínai negyed zűrzavaros sikátorait, míg végül
egy zsákutcában találta magát, amelyet csak alig világítottak meg egy-egy ablakban
a lampionok, mint néhány valószerűtlen szentjánosbogár. A fiú eltűnt. Tao Csien
megértette, hogy csapdába esett, menekülni akart, de már késő volt. A sötétből
botokkal felfegyverzett alakok bukkantak elő, és körülvették. A csung-ji fiatal
korában tanult harcművészetet, mindig ott lapult egy kés a kabátja alatt az övében,
de most nem védekezhetett, mert a kezébe kapaszkodott a kislány. Még volt néhány
perce, hogy megkérdezze, kik ők és mit akarnak, aztán Ah-Tuj nevét hallotta,
miközben a fekete ruhás férfiak, akiknek az arcát kendő fedte, körbetáncolták, és a
hátába kapta az első ütést. Laj-minget hátrahúzták, megpróbált a nagyapjába
kapaszkodni, de a drága kéz elengedte. Látta, hogy csapnak le a husángok a
nagyapja testére, látta, hogy csordul ki fejéből a vér, látta, hogy esik a földre, és hogy
ütlegelik tovább, amíg már csak egy véres kupac marad belőle az utca kövén.
– Amikor Taót hazahozták egy szedett-vedett hordágyon, és megláttam, mit tettek
vele, valami ezer darabra törött bennem, mint egy üvegpohár, és örökre kihalt
belőlem a szeretet. Sosem lettem többé ugyanaz, mint régen. Fontos vagy nekem,
Laj-ming, ahogy Lucky is, meg Lucky gyerekei is, és Miss Rose is fontos volt, de
szeretni csak Taót tudom. Mióta elvesztettem őt, semmi sem számít nekem igazán,
minden újabb nap, amit eltöltök, csak rövidíti a hosszú várakozást, amelynek a
végén újra találkozom vele – vallotta meg nekem Eliza Sommers. Hozzátette, hogy
nagyon sajnált engem, mert ötévesen kellett végignéznem annak a halálát, akit a
legjobban szerettem, de hitt benne, hogy az idő begyógyítja a sebet. Úgy gondolta,
hogy ha Paulina del Valle nevel tovább, messze Chinatowntól, el fogom felejteni Tao
Csient. Nem sejtette, hogy a zsákutcai jelenet örökre megmarad a rémálmaimban, és
azt sem, hogy nagyapám illata, hangja és kezének bársonyos érintése ébren is elkísér.
Tao Csien még élt, amikor felesége a karjába vette. Tizennyolc óra múlva
magához tért, és néhány nap múlva beszélni is tudott. Eliza Sommers két amerikai
orvost hívott ki hozzá, akik korábban sokszor kérték ki a kínai csung-ji tanácsait.
Szomorúan vizsgálták meg: Tao Csiennek eltört a gerince, és még ha túl is élte volna
a merényletet, a fél teste egész biztosan lebénul. A tudomány már nem segíthet rajta,
mondták. Kimosták a sebeit, helyre rakták a csontjait, amennyire lehetett,
összevarrták a fejsebét, és erős fájdalomcsillapítókat adtak be neki. Eközben a
kisunoka, akiről mindenki elfeledkezett, egy sarokba húzódott nagyapja ágya
mellett, halkan szólongatta – oj-kua, oj-kua –, és nem értette, miért nem válaszol,
miért nem mehet közelebb hozzá, miért nem alhat hozzábújva, a karjaiban, mint
mindig. Eliza Sommers ugyanazzal a türelemmel adta be a betegnek a
fájdalomcsillapítókat, mint ahogy a levest diktálta belé egy tölcsérrel. Nem adta át
magát a kétségbeesésnek, napokig virrasztott a férje mellett, nyugodtan és könny
nélkül, amíg Tao beszélni tudott hozzá dagadt ajkaival és töredezett fogaival. A
csung-ji tudta, hogy így nem tud, és nem is akar tovább élni, megkérte hát Elizát,
hogy ne adjon neki enni többet. Elmélyült szerelmük és a teljes bizalom, amelyet a
harminc év együttélés alakított ki bennük, képessé tette őket arra, hogy kitalálják
egymás gondolatát: nem volt szükség szavakra. Még ha Elizát elfogta is a kísértés,
hogy könyörögjön a férjének, éljen tovább rokkantként az ágyhoz kötve, csak ne
hagyja őt el, magába fojtotta ezt a kívánságot, mert túlságosan szerette Taót ahhoz,
hogy ilyen áldozatot kérjen tőle. Tao Csiennek pedig nem kellett magyarázkodni,
úgyis tudta: felesége mindent meg fog tenni, hogy segítsen neki méltósággal
meghalni, hisz ő is ugyanezt tenné, ha a dolgok másképpen alakultak volna. Arra
gondolt, hogy már nem érdemes kérnie, vigye a holttestét Kínába, mert nem tartotta
igazán fontosnak, és nem akart ezzel még egy terhet rakni Eliza vállára, ám az
asszony ezt mindenképpen elhatározta. Egyiküknek sem volt ereje, hogy
nyilvánvaló dolgokról vitatkozzon. Eliza csak annyit mondott, hogy nem képes
végignézni, amíg Tao éhen és szomjan hal, hisz ez napokig vagy talán hetekig
tartana, és ő nem hagyná, hogy ilyen sokáig szenvedjen. Tao Csien akkor elmondta,
mit tegyen. Megkérte, hogy menjen el a rendelőbe, és hozzon át egy kék üveget az
egyik szobából. Eliza a kapcsolatuk első éveiben sokat segített neki a
gyógyszerekkel, és mostanában is megtette, ha nem volt kéznél asszisztens; el tudta
olvasni a kínai jeleket a recepteken, és be tudta adni az injekciókat. Lucky bement az
apjához áldást kérni, de azon nyomban ki is jött a szobából, a zokogástól rázkódva. –
Sem neked, sem Laj-mingnek nem kell félnie, én nem hagylak el titeket, mindig a
közelben leszek, hogy segítsek rajtatok, semmi rossz nem történhet veletek –
suttogta Tao Csien. Eliza a karjába vette az unokáját, és odatartotta a nagyapjához,
hogy elbúcsúzzon tőle. A kislány először összerázkódott a felpüffedt arc láttán, de
aztán észrevette, hogy a fekete szempár most is a régi szeretettel néz rá, és felismerte
őt. Akkor belekapaszkodott Tao vállába, és addig csókolta, szólongatta
elkeseredetten, addig mosta forró könnyeivel az arcát, amíg el nem szakították tőle,
ki nem vitték, és le nem ültették Lucky bácsi ölébe. Eliza Sommers visszatért a
szobába, ahol valaha olyan boldog volt a férjével, és halkan becsukta az ajtót maga
mögött.
– Mi történt akkor, oj-poa? – kérdeztem.
– Azt tettem, amit tennem kellett, Laj-ming. Azonnal Tao mellé feküdtem, és
hosszan megcsókoltam. Az utolsó lehelete velem maradt…
 Epilógus
Ha nem volna Eliza mama, aki oly messziről jött el, hogy bevilágítson múltam
legsötétebb zugaiba, és nem gyűlt volna össze ez a sok ezer fénykép a házamban,
hogy mesélhetném el ezt a történetet? A képzeletemmel kéne megalkotnom, csupán
néhány idegen élet foszladozó fonalából és néhány ábrándos emlékemből. Az
emlékezet kitaláció. Kiválasztja azt, ami a legfényesebb és a legsötétebb, nem vesz
tudomást a szégyellnivalóról, így szövögetjük mindannyian életünk széles
szőnyegét. Én a fényképekkel és az írott szóval próbálom kétségbeesetten legyőzni
életem múlékonyságát, megragadni a pillanatokat, mielőtt tovatűnnek, tisztázni
múltam kétségeit. Minden pillanatot tovafúj a szél, és máris múlttá lényegül, a
valóság röpke és cseppfolyós, nem más, mint puszta vágy. Én a fényképekkel és a
teleírt lapokkal tartom életben az emlékeimet; ezekkel kapaszkodom az igazságba,
amely nem maradandó, de mégiscsak igazság; ezek bizonyítják, hogy az események
valóban megtörténtek, és a szereplők valóban jelen voltak az életemben. Az ő
segítségükkel támaszthatom fel édesanyámat, aki meghalt, amikor születtem, két
harcos nagyanyámat, bölcs kínai nagyapámat, nyomorult apámat, és még oly sok
más láncszemét e kevert és tüzes vérű nagy családnak. Azért írok, hogy feloldjam
gyermekkorom régi titkait, megtaláljam igazi önmagam, és megalkossam saját
legendámat. Hiszen semmi más nem lehet teljesen a miénk, csak az emlékezet, amit
magunknak szövünk. Mindenki maga választja történetének tónusait, én
legszívesebben egy platinanyomat maradandó világossága mellett döntenék, de
sorsomnak nincsenek ilyen éles kontúrjai. Homályos árnyalatok, fátyolos titkok,
bizonytalanságok között élek, így sorsom krónikája inkább olyan, mint egy szépiával
festett, elmosódó önarckép.
 Európa Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó Osztovits Levente igazgató
Tördelte a Kopj Bt.
A kötetet az eredeti borító jelhasználásával Fábián István tervezte Nyomta a Szekszárdi
Nyomda
Felelős vezető Vadász József igazgató
Készült Szekszárdon, 2002-ben
Felelős szerkesztő M. Nagy Miklós
www.europakiado.hu
Műszaki vezető Fábián Istvá
Készült 24,1 (A/5) ív terjedelembe
ISBN 963 07 1250 7