A becsület nem szégyen

Királyhegyi Pál
K.u.K. Kiadó (2017)

Címke: Ponyva, humor

Ponyvattt humorttt
Királyhegyi Pál sok füzetes regényt írt. Elsősorban amerikai
élményei adták a témát: a húszas-harmincas évek gengsztervilága,
és persze Hollywood, a filmipar városa. A kis nagy ember kalandos
történeteket mesél – olykor péhowardi humorral, szórakoztatóan,
élvezetesen.
Egyetlen olyan kisregény van a gyűjteményben, amelyik később, az
ötvenes évek második felében íródott: A ház közbeszól. E
mulatságos, kicsit „szocialista” Rómeó és Júlia-történet igazi
királyhegyis humorral mesél két családról, akik egy macska miatt
összevesztek és azóta nem állnak szóba egymással. Ám a fiatalok
egymásba szeretnek, s bimbózó szerelmüket az ellenségeskedő
szülők annyira szeretnék megakadályozni, hogy e nemtelen cél
érdekében még egymással is összefognak.
A kötet nyolc szórakoztató Királyhegyi-ponyvát tartalmaz.
 Királyhegyi Pál
A BECSÜLET NEM SZÉGYEN
Nyolc füzetes regény
 Tartalom
AZ ÍGÉRETEK FÖLDJE
A LEJTŐN – FELFELÉ
A GENGSZTEREK
NEM NŐNEK AZ ÉGIG
A BECSÜLET NEM SZÉGYEN
MINDEN A PÉNZ?
MAUD COURTNEY MESTERSÉGE
CHICAGO KIRÁLYA
A HÁZ KÖZBESZÓL
KIRÁLYHEGYI FÜZETES REGÉNYEIHEZ
 AZ ÍGÉRETEK FÖLDJE
Első fejezet
Joan szédülten hallgatta az alacsony, kopasz ember szavait; a
szűnni nem akaró tapsok még jobban megrészegítették,
legszívesebben sírni szeretett volna határtalan örömében, de csálén
mosolygott. Egyszerűen nem hitte el, hiába fordította le magának,
hiába magyarázta, hogy ez nem álom, hanem valóság, ezek itt,
körülötte valódi, húsból és vérből való emberek, mindenki őt nézi a
vakító reflektorfényben, igenis, neki tapsolnak, mert megnyerte
Kansas város szépségversenyét, amelyet a helybeli hatalmas
napilap, a Kansas Star rendezett.
„Fennállása” óta, az elmúlt tizennyolc esztendőben gyakran fordult
elő, hogy férfiak, sőt nők is dicsérték mézszínű haját, kék szemét,
ragyogó alakját, sugárzó fiatalságát, udvaroltak is neki sokan, de
azok olyan semmitmondó, szétfolyó, értelmetlen dolgok voltak, míg
itt ez, ami most történt vele, kézzelfogható valóság.
Komoly, felnőtt emberek, bírók, ügyvédek, újságírók hivatalosan
elismerték, hogy Joan Bondy, született Kansas Cityben, 1921. június
hetedikén, a Fox Realty Company nagy jövő előtt álló
gépírókisasszonya a legszebb lány az egész városban.
A szépségverseny nem volt egyszerű formaság, és nemcsak
erkölcsi győzelmet jelentett, hanem kétszáz dollár készpénzt és egy
repülőjegyet is Hollywoodba.
Ahogy ott állt a dobogón, a reflektorfényben, a fotográfusok
pergőtüzében, kezében a kétszáz dolláros csekkel és a jeggyel,
Joan már nem is volt kansasi lakos többé. Lélekben már ott volt
Hollywoodban, az álomvárosban, amiről annyit hallott, annyit
olvasott és ahová vágyódott, mióta emlékezni tudott.
Van-e szebb dolog a világon, mint híres és ünnepelt világsztárnak
lenni, akinek hajáról verseket írnak a költők, akiről a legjobb
szappanokat és arckrémeket nevezik el az élelmes gyárosok, akinek
minden szavát fürge újságírók jegyzik, akinek véleményét kikérik
minden érdekes és fontos dologban?
Nem is lehet igaz, hogy mindez éppen vele, Joan Bondyval történt,
mégis, most már itt hever lábai előtt az egész világ, csak a kezét kell
kinyújtania érte. Milyen szép tud lenni néha az élet!
 Még akkor sem volt egészen magánál amikor elbúcsúzott szüleitől,
kollégáitól és beszállt a repülőgépbe, amely Hollywood felé vitte a
boldogságtól szédült kis Joant.
Alig volt ideje félni a gépben, ami olyan volt, mint valami nagy, jól
kipárnázott autóbusz, amely simán, zökkenő nélkül siklik a végtelen
felé, amikor máris leszállt a gép. Amint Joan lába újra a biztos földön
állt, már tudta, hogy az a föld más, mint Kansas City uralma, ez itt
már a szent város, Los Angeles, vagyis Hollywood.
Kevés holmit hozott magával az útra Joan, és külön kis táskában
tartotta a Kansas Star lap példányait, amelyekben fényképes, nagy
riport volt az új szépségkirálynőről, vagyis róla.
A repülőtér mellett taxik tömege várta az utasokat. Joan beült egy
hatalmas taxiba, és odaszólt a sofőrnek:
Warner Brothers Stúdió.
A sofőr nem lepődött meg, nem illetődött meg a címtől, hanem
maradék bagóját a jobb pofájából áttolta a bal pofájába, és
elindította a kocsit.
Joan szíve úgy dobogott, hogy egészen a torkában érezte, és a
száguldó kocsi ablakából bámulta lelkesen a csodálatos képet.
Hollywood! Virággal leöntött hegyoldalak, káprázatosan szép, soha
nem látott növények, pálmák, mimózák, csodapaloták, amikről
kiderült, hogy telekügynökségek irodái, egy háromemeletes kemény,
barna kalap, amiről kiderült, hogy vendéglő, furcsa madarak és
hollywoodi, valódi, élő emberek és száguldó autók között szaladt a
kocsi, aztán hirtelen megállt egy egyemeletes épület előtt.
Megérkeztek a Warner Brothers Stúdió elé. Egy dollár és huszonöt
centbe került az út. Joannak a kétszáz dolláron kívül még száz dollár
megtakarított pénze volt, a papától is kapott nyolcvanat, ami
összesen majdnem négyszáz dollárt jelentett, nem számítva az ujján
csillogó gyűrűt, ami testvérek között is megért ötven dollárt.
Joan Krőzusnak érezte magát. Azt hitte, hogy ennyi pénz soha az
életben nem fogyhat el, különösen akkor, ha jól gazdálkodik az
ember. Ruháit majd utánaküldik, ha már biztos, hogy itt marad. De
lehetséges az, hogy innen valaki el akarjon menni? Minek? Hova?
Kihez? Hiszen itt van a hegy és itt van a tenger - és itt van a pénz és
minden, amiért megszületni érdemes volt. Mit kereshet még valaki
valaha Kansas Cityben, ami unalmas, mint a halál, vagy a világ
bármely más táján? Joan, ahogy kiszállt a szikrázó napsütésben a
taxiból, hirtelen határtalan szánalmat érzett minden ember iránt,
akinek másutt kell élni és nem jöhet ide, a világ legszebb városába.
A Warner Brothers Stúdióval szemben háromemeletes szállodát
pillantott meg. Az épület homlokzatán ez a felirat díszelgett:
HOTEL EDEN
Szálloda. Nem valami gazdaságos megoldás. Mégis befordult a
szálloda kapuján, és az udvarias, simára fésült, fiatal hivatalnok
felpattant a ketrecében:
– Parancsol, Miss?
– Szobát szeretnék.
A fiatalember szemügyre vette a lányt, azután a kis kézitáskát
nézte meg. Nem nagy lelkesedéssel mondta:
– Egy dollár egy napra. Előre kell fizetni. Minden szobában van
fürdő.
– Megnézhetem?
– Természetesen - udvariaskodott az alkalmazott. Mindjárt a
földszinten, a fogadóketrectől jobbra kinyitott egy szobát, és
előreengedte Joant. – Azt hiszem, ez megfelelne. Gusztusos, tiszta,
telefonnal. Csak egy dollár egy napra. Százalék, adó, mindennel
együtt. Természetesen a telefonhasználatért külön számítunk. Tíz
cent egy hívás a szobából, de van bedobós telefon a hallban, az
csak öt cent.
Joan megnézte a szobát, ami akkora volt, hogy aludni és két lépést
járkálni is lehetett benne. Megnézte a parányi fürdőszobát, ami
hozzá volt ragasztva a szobához, és döntött:
– Azt hiszem, ez megfelel nekem. Mennyi időre kell kifizetni előre?
– Hát, tulajdonképpen csak egy napra. De azt ajánlanám, Miss, jó
lenne talán egy hétre előre kifizetni, mert akkor legalább egyelőre
nincs gondja a lakásra. Az embernek Hollywoodban hamar elfogy a
pénze.
Joan letette kis táskáját, kifizette a hét dollárt, megfürdött, aztán
megnézte az óráját. Még csak déli tizenkét óra volt. Hirtelen
nyomasztó egyedüllét szakadt rá, megértette, hogy ebben az idegen
városban nincsen senkije, még beszélni sem tud mással, legfeljebb
ezzel a sima fejű szállodással. Máris honvágyat érzett Kansas City
ismerős házai, utcái, lunch roomjai után, és szerette volna
elmondani első benyomásait az édesanyjának.
Ez a rossz érzés azonban hamar elmúlt, és tisztán, frissen,
ragyogva, mint ahogy az egy szépségkirálynőhöz ülik, kisétált a
Hollywood-Boulevardra.
A sarkon, a Bank of Hollywood előtt megtorpant. Bement, és egész
vagyonát – háromszázhatvan dollárt – elhelyezte csekkszámlára. A
maradék készpénzt megtartotta, apróbb kiadásokra.
Önfeledten bámulta az ismeretlen várost és nagyot dobbant a
szíve, amikor elment mellette egy erősen kifestett férfi, aki kalóznak
volt öltözve, halálfejes csákóval a fején, kezében Camel cigaretta
füstölgött, és éppen azt mondta a mellette levő, rongyokba öltözött,
ugyancsak valószínűtlenül kifestett lánynak:
– Disznóság. Warnerék nem fizetik meg a túlórát. Pedig benne van
a kollektív szerződésben.
A kifestett lány sóhajtott:
– Tudom. De ha panaszkodik az ember, akkor könnyen
feketelistára kerül és akár ki is vándorolhat Hollywoodból. Nagyon
kell vigyázni.
Joan megértette, hogy színészek voltak, akik napi gondjaikról
beszéltek. E percben úgy irigyelte őket, hogy a szíve majd
meghasadt. Életét adta volna érte, ha legalább egyetlen napra
bejuthatott volna a stúdióba - akár ingyen is, akár statisztának,
akárminek, csak ott lenni a bűvös reflektorok között és egy levegőt
szívni a világsztárokkal. De hol van még ettől!
Joan hirtelen felsikított, és jeges rémület zsibbasztotta el. Valami
nagy, fekete madár repült felé, hegyes csőrével belevágott az
arcába, és szárnyával szabályosan pofon vágta, aztán elrepült.
– Segítség, végem van! - sikította Joan, és hirtelen fekete lett előtte
a világ. Pedig még életében egyszer sem ájult el.
De nem esett le a földre, csak megtámaszkodott, máris két, izmos
kart érzett a dereka körül, és ezt hallotta:
– Na, kedves kislány, nem kell megijedni, semmi az egész. Ez a
„mocking bird”, az idegesítő madár, hollywoodi specialitás. Jön,
pofoz, megy. Aztán szaladhatunk utána. Még szerencse, hogy a
szemének nem történt semmi baja.
 Joan nem tudott szólni. A rémület még ott bujkált tagjaiban. Nem
volt gyáva, de ez a váratlan támadás nagyon megrémítette. Mik
fognak még történni vele ebben az ismeretlen városban, ahol a
madarak is másképpen viselkednek, mint Kansas Cityben?
Az ismeretlen tovább beszélt:
– Talán jó lenne egy kis kávé meg egy szendvics erre az ijedtségre.
Vagy lehet, hogy nem is a madártól ijedt meg, hanem éhes? Mikor
evett utoljára?
Joan most már kinyitotta a szemét, szégyellte gyengeségét, és
mosolyogni próbált:
– Hol vagyok?
– A Henry előtt. Éppen jó helyen akart elájulni.
Joan megnézte a férfit, aki most elengedte a derekát. Két méter
magas, vállas, szőke óriás volt, kemény, fiatal, napbarnított arccal.
Mr. Bolygó kedves, szürke szeme fürkészve nézte a lányt.
Overallt viselt, de mit jelent ez a munkásruha Hollywoodban? Joan
nem emlékezett arra, hogy valaha is látta volna az arcát a
moziújságokban, mégis olyan volt, mint valami híres filmszínész.
Lehet, hogy az is. Olyan véletlen, mint amilyet már számtalanszor
látott különböző filmekben, amik biztosan az életből voltak ellesve.
Miért ne történhetne meg vele, hogy beleszeret egy szép, fiatal,
moziszínész vagy vezérigazgató milliomos, hiszen majdnem minden
jobb filmben ez történik? Igazi álruhás herceg. És a hangja milyen
kellemes, magabiztos, értelmes, megnyugtató!
Joan nem az a lány volt, aki utcai ismeretségeket szokott kötni, de
ez nem volt egyszerű ismeretség, mert az a nagy, fekete, pofozó
madár talán maga a sors volt, és biztosan úgy volt megírva a Nagy
Könyvben, hogy Joan ilyen körülmények között találkozzék ezzel az
álruhás herceggel. A lány habozott, kicsit tanácstalanul nézett körül,
maradni is akart, de menni is szeretett volna. Az álruhás herceg
megszólalt:
– Nyugodtan rám bízhatja magát, kisasszony. Ha nincs pénze,
legyen a vendégem kávéra és szendvicsre. Tizenöt centtel több már
nem fog tönkretenni. - Nevetett. Egészséges fehér fogai voltak.
– Van pénzem, köszönöm. De bemehetünk. Ez hát az a híres
Henry? Erről már sokat hallottam. Igaz, hogy Chapliné a vendéglő?
 – Csak részben. Ő a csendestárs. Henry a tulajdonos, ez a vastag
szemöldökű, kövér, itt, a kasszában. Minden Chaplin-filmben ő a
rossz ember, aki meg akarja verni Chaplint. Charlie-nak ez a
kabalája. Úgy látom, nem nagyon ismerős errefelé. Honnan jött?
Leültek az egyik asztalhoz. Joan ham and eggset rendelt, hadd
lássa ez a fiú, hogy van pénze. Nem szerette, ha kis senkinek nézik.
– Kansas Cityből. Joan Bondynak hívnak.
– Örvendek. Én Bill Grant vagyok. Miért jött ide?
Jom elővette kis táskáját, és kicsomagolta a Kansas Star híres
számát. Szótlanul letette a férfi elé.
– Ezért.
Bill figyelmesen elolvasta a Joanról szóló cikket:
– Hát, ez nagy marhaság volt. És most mit akar csinálni?
– Színésznő leszek.
Bill megvakarta a fejét:
– Szóval maga is csak olyan szédült kis liba, mint a többiek.
Bocsánat, nem akartam megsérteni. Én tizenöt éve vagyok
Hollywoodban, hát már láttam egyet s mást. Ezek a szerencsétlen
lányok, akik megnyernek valami szépségversenyt valami istenverte
faluban, mindjárt idejönnek, és azt hiszik, hogy öt perc alatt
meghódítják a világot. Annyi itt a szép lány, mint a szemét.
Idejönnek, aztán kapnak néhány pofont, elköltik a kis pénzüket, és
még szerencse, ha itt kötnek ki, a Henrynél, vagy más rendes
munkánál, de a legtöbbjük elzüllik, és soha nem mer többé
visszamenni a falujába. Kinevetnék a rokonok meg ismerősök,
akiknek megígérte, hogy lángbetűkkel fogják a nevét viszontlátni a
Broadwayn. Sokan esnek össze az éhségtől a Boulevardon. Először
azt hittem, maga is azok közé tartozik.
Joan nyugodtan kavargatta kávéját a ham and eggs után.
– Minden pálya nehéz. Harcolni kell. Én mindenre el vagyok
készülve. Ingyen nem adnak semmit. Nem félek Hollywoodtól.
Bill szomorúan nézte Joant, aki meghatóan fiatal és szép volt,
amint kigyulladt arccal, lelkesen nézett szembe a férfivel:
– Ezek a szép pincérlányok itt, a Henryben mind nyertek valami
szépségversenyt, és ezek is sztárok akartak lenni, örülök, hogy
maga, kis Joan, ilyen erős és bízik magában.
A lánynak hirtelen elállt a szívverése:
 – Halló, Rita - mondta Bill nyugodtan az egyik álomszép nőnek, aki
ellibegett az asztalok között.
A nő kedves mosollyal köszönt vissza az overallos Billnek. Joannak
felakadt a szeme:
– Csak nem Rita Hayworth volt ez a nő?
– Csak igen. Együtt dolgozunk.
Joan szíve vad dobogásba kezdett:
– Maga mit dolgozik?
– Elektrikus vagyok. Itt juicernek hívják. Szép mesterség az enyém.
És állandó. Hetvenöt dollárt keresek minden héten. Sok sztárt láttam
születni és meghalni, csak én vagyok örökkévaló, mert hencegés
nélkül mondhatom: értem a mesterségemet. Ha nem tudná, kislány,
az elektromosság a legszebb dolog a világon. Rágyújt?
– Nem, köszönöm, nem dohányzom - mondta Joan, és úgy érezte,
hogy az égből pottyant a földre. Egy közönséges munkás. Igaz, hogy
szakmunkás és hetvenötöt keres, mégis csak munkás, és nem
színész vagy producer, vagy valaki. Biztosan Rita Hayworth is csak
úgy köszönt neki vissza, mint ahogy az ember visszaköszön a
cselédjének is. Borzalom. Ilyen szerencsétlenség!
Bill fürkészve nézte a lányt, aki egyre jobban tetszett neki:
– Wallace Beery elefántmosó volt, Clark Gable gázleolvasó, én is
ismerek itt elég sztárt meg rendezőt, lehettem volna bit-man,
százszor is, ha akartam volna. Hívtak sokszor, de én utálom ezt a
mesterséget. Nem komoly dolog.
– Mi az a bit-man? - érdeklődött Joan.
– Jobbfajta statiszta. Epizódszínész. Van, aki száz dollárt is kap
egy szerepért naponta. Aztán van olyan is, aki egyszer játszik egy
hétig, aztán hónapokig nem kap szerepet. Nem nekem való.
– És hogy lehet bejutni a stúdióba? Legalább statisztálni szeretnék.
Életemet adnám egy statisztálásért, Bill.
– Nagy ár lenne ilyen kis örömért. Hát, hivatalosan sehogy. Mert
van a Central Casting Office, ott kell jelentkezni a statisztajelöltnek.
De most éppen nem lehet jelentkezni sem, mert százezer
statisztával van több, mint amennyi kell. De ha ilyen olcsó az élete,
elég jóban vagyok Jack Taffyvel. Ő a segédrendező. Most valami
látványos, nagy film készül. Magyar rendező a főnök, bizonyos
Charles Vidor. Rita Hayworth a sztár. Megpróbálom behozni. De ha
sikerül, enyém az élete. Olcsóbban nem adom.
Bill nagyot nevetett saját viccén, és felállt.
– Vissza kell mennem a munkába. Lejárt az időm. Hol lakik?
– Hotel Eden.
– Drága dolog. Hagyja ott a szállodát, mert akkor hamar elfogy a
pénze. Főzni tud?
– Kicsit.
– Akkor majd belejön. Vegyen ki egy kis bungalót, ahol konyha is
van. Az Eden szállodától két percnyire van a Gordon Street, a
Farmerek háta mögött. Ott láttam kiadó bungalókat. Húsz-huszonöt
dollár a házbér egy hónapra. Próbálja ki. Kényelmesebb egy
lánynak, mint a szálloda. Én most, mindjárt beszélek Jackkel, és
aztán este beszólok magáért, hogy mit végeztem, jó?
– Jaj, Bill, igazán nem is tudom, hogyan köszönjem meg a
kedvességét, hiszen nem is ismerjük egymást.
– Nono. Még ne köszönjön semmit. Majd később. Még nem történt
semmi. Én nem ígértem semmit, csak azt mondtam, megpróbálom.
Tudja, nem tőlem függ. De még az ígéreteknek se higgyen, mert
Hollywood az ígéretek városa. Mindenki mindent megígér, aztán
senki sem tartja be a szavát. Csak vigyázzon magára. Már látom,
sok bajom lesz a tizennyolc évével.
– Honnan tudja, hogy annyi vagyok?
– Benne volt az újságban. Meg aztán nem is igen látszik még
annyinak sem, Joan. Good bye.
Joan ottmaradt, de lángolt az idegességtől, alig tudott ülve maradni.
Pedig át akarta gondolni ezt az egész valószínűtlen találkozást ezzel
az elektrikussal. Szimpatikus embernek látszik. Talán jó tenne máris
hazamenni, hátha előbb lesz ott, mint estefelé. Á, nevetséges,
hiszen nem hagyhatja ott a munkáját. Meg éppen az előbb hallott
túlórázásról beszélni. Talán csak késő éjjel jöhet. Talán nem is jön.
Valószínűleg nem is lesz semmi az egészből.
Az egyik pincérlány zavarta meg:
– Bocsánat, kisasszony, ugyebár csak mostanában érkezett
Hollywoodba?
Joan elnevette magát:
– Miért? Meglátszik rajtam?
 – Hogy őszinte legyek, igen. Úgy néz itt mindent, mintha csodát
látna. Az az úr ott, a sarokban, az a magas, szemüveges szeretne
magával beszélni.
Joan hidegen mondta:
– Azt az urat nem ismerem.
– Mindegy, ő a Warren és Englender ügynökség főnöke. Rengeteg
nagy sztár van nála szerződésben. Minden nap itt ebédel.
Joan elszédült. Hát igaz? Hát van ez, amiről csak a mesében hall
az ember? Már az első napon észreveszi őt, a kis senkit egy Warren
és Englender? Gondolkozás nélkül odatámolygott az asztalhoz:
– Hívatni tetszett? – dadogta, és csak későn jutott eszébe, hogy a
szép pincérlánynak is mondani kellett volna valamit.
Az idegen végigmérte Joant.
– Igen, Warren vagyok, a Warren és Englender cég főnöke. Híres
vagyok arról, hogy jó szemem van. Maga nagyon szép lány.
Magából itt lesz valami. Ezt én mondom, az öreg Warren. Az én
szememet nem lehet megcsalni. Itt a névjegyem. Holnap délben
jöjjön fel az irodámba. Leszerződtetem három évre. A viszontlátásra.
Joan nem is tudta, mondott-e valamit, csak szorongatta kezében a
névjegyet, mint gyerekek álmukban a talált pénzt, hogy ébredéskor
meglegyen. Még keringett egy ideig a Henry körül, aztán sétált, de
nem találta a helyét. Nem is tudta, merre jár. Csak akkor tért
magához, amikor valami földöntúlian jó illatot érzett. Körülnézett.
Amerre a szem ellátott, virágzó narancsfák ontották illatukat a
mozdulatlan melegben. Minden fa mellett kis vaskályha állott,
aminek értelmét nem látta Joan. Csak nem fáznak a fák ebben a
melegben? Nem tudta, hol van. Intett egy arra haladó taxinak, és
bemondta a Hotel Eden címét. Huszonöt percig tartott az út. Ki tudja,
milyen régóta gyalogolt már, és észre sem vette az idő múlását.
Bement földszinti kis szobájába, kicsit rendbe szedte magát, de
fojtogatta a parányi hely, és kiült a hallba. Várta Billt, és csendesen
imádkozott magában, hogy csak most az egyszer jöjjön el a fiú, nem
baj, ha nem sikerül statisztálni a Rita Hayworth-filmben, hiszen
holnapra már szerződése lesz Warren és Englenderéknél, és aztán
előtte az élet, a pénz, a karrier és minden.
Pontosan hat órakor megérkezett Bill. Mosolygott. Most még
magasabbnak látszott civil ruhájában, mint délben az overallban.
 Joan nem tudott uralkodni magán, elébe rohant:
– Bill! Bill! Holnap írom alá a szerződésemet!
És elmesélte a fiúnak az egész, valószínűtlen találkozást. Bill egyre
komorabb arccal hallgatta:
– Azt a gazembert valakinek agyon kellene verni.
– Miért?
– Egyike a legaljasabb embereknek Hollywoodban. Mindig ő az
első, aki megszimatolja az új jövevényeket, akikkel senki nem áll
szóba. Az a trükkje, hogy mindenkit leszerződtet, írót, színészt,
rendezőt, akárkit. Aláírat velük egy szerződést, melyben az áldozat
kötelezi magát arra, hogy három évig mindenkori jövedelmének húsz
százalékát neki adja. Az újonnan érkezett megszédül a szép
irodától, a hatalmas nyomtatványtól, boldogan fizet ki Warrennek
huszonöt-ötven, dollárt, amiért foglalkozik vele, és passz. Ezzel
Warrenék lezárják az ügyet. Egy lépést sem tesznek az áldozat
érdekében. Ha az illető vár Warrenre, éhen hal vagy elmenekül
innen, akkor is megkereste kockázat nélkül az első huszonöt-ötven
dollárt. Ha szerez magának valamilyen állást, akkor fizetheti
Warrenéket. A világért alá ne írjon semmit.
Joan sírva fakadt. Érezte, hogy ez a valószínű magyarázata a
szemüveges ember kedvességének. Hogy kell vigyázni az
embernek! Bill nevetett:
– No, kislány, délben még hencegett, hogy harcos, hogy kemény,
hogy nem fél Hollywoodtól, és már ettől a rongy Warrentől is sírva
fakad? Hogy akar itt boldogulni, ha már ettől a kis bajtól is megijed?
Meg sem kérdezi, mit intéztem az érdekében?
Joan könnyei pillanatok alatt felszáradtak:
– Úristen, csak nem?
– Csak igen. Nem olyan nagy dolog. Sok ember kell Vidornak az új
filmhez. Megint egy gépírólány-vezérigazgató történetet gyártanak,
hogy elbolondítsák az ilyen kislányok fejét, Joan. Sok gyári
munkásnő kell, hát ez az undok Taffy kiadta a maga céduláját.
Tessék. Pont hétkor kell ott lennie. Ha egy percet késik, már másnak
állítják ki a belépőjét. Rengeteg éhes ember áll mindig a gyár kapuja
előtt, akik arra számítanak, hogy a sok közül egy beteg lesz vagy
elkésik, és akkor rájuk kerülhet a sor.
 A rendezőnek inteni kell, és egy helyett százat is kaphat. Pontos
legyen, kislány. Ennivalót vehet a gyár lunch roomjában. Nagyon jól
főznek. Én is ott dolgozom. Majd meglátogatom magát.
Joan nem is tudta, mit csinál. Alig értette meg, hogy be akarták
csapni, máris itt van a kezében ez a varázscédula, amivel köteles
bemenni a filmstúdióba és dolgozhat. Pénzt fog keresni. Mégis csak
szép az élet. Titokban azért elhatározta, hogy alkalmilag felkeresi
Warrenéket, hátha vele másképpen fognak beszélni, mint a
többiekkel.
Bill aznap este elvitte Joant a Grauman’s-Chinese moziba, ahol az
előcsarnokban gipszbe öntve láthatók a híres sztárok kéz- és
lábnyomai. Joan áhítattal nézte ezeket a szent ereklyéket, és nem is
tudott a filmre figyelni. – Hiszen az én életem a legszebb film –
gondolta magában, és azt sem bánta, hogy Bill hatalmas mancsával
átfogta vékony kis kezét.
Mozi után Bill, a Toad In The Hole nevű vendéglőbe vitte Joant
vacsorázni, ahol egy dollár volt a remek, háromfogásos menü.
– Ha akarja, reggel eljöhetek magáért és beviszem a stúdióba.
A lány nevetett:
– Ha nem tudná, pontosan három másodpercnyire lakom a
munkahelyemtől.
– Dehogy is lakik. Nézze meg a céduláját. A felvételek Warnerék
Fox Hills-i stúdiójában lesznek. Eltart két óráig is, amire odaér, mert
az autóbuszjáratok megbízhatatlanok, és legjobb esetben
félóránként közlekednek. Háromszor kell átszállni. Az én kis
kocsimmal kiérünk ötven perc alatt, ha nem kapunk útközben
defektet. Legjobb lenne fél hatkor indulni a biztonság kedvéért.
– Bill, maga igazán egy földre szállt angyal. Nem tudom, mit
kezdenék itt maga nélkül.
Még nem válaszolt a kérdésemre.
– Hát persze, hogy várom. Fél hatkor. Teljes díszben.
Bill pontos volt, mint az i betű. Joan beugrott Bill Chevrolet
kocsijába, és megindultak, útközben az egyik csárdánál kávét ittak
és fánkot ettek hozzá.
Fél hétkor érkeztek a stúdió elé. Bill felmutatta az igazolványát a
kaput őrző revolveres rendőrnek, Joan is elővette a varázscéduláját,
és mély lélegzetet vett a stúdió levegőjéből. Soha ilyen boldognak
nem érezte magát.
Egy feltűnően csinos, barna, jó alakú lány hét óra előtt öt perccel
érkezett a hét órai hívásra, és le akarta pecsételtetni a behívóját, de
Taffy, a segédrendező leintette:
– Elkéstél. Megtarthatod a behívódat.
És máris intett egy másik lánynak, aki izgatottan állt a rács előtt:
– Bejöhetsz, Ruth. Itt a kártyád.
A magas, barna azonban nem hagyta annyiban a dolgot:
– Disznóság! Aljasság! Nem tűröm, hogy idebolondítsanak, hiába!
Nem késtem el! Még nincs hét óra! Igazságot akarok!
Taffy, a segédrendező dühösen rohant ki a méltatlankodó lányhoz:
– Itt én vagyok a főnök - handabandázott piszkos, csontos ujjaival a
lány orra előtt, akinek alig ért fel a válláig - , és itt az történik, amit én
akarok! Elkéstél és pont. Nincs mese!
A statiszták érdeklődve nézték a jelenetet. Mindenki utálta Taffyt,
ezt a patkányarcú, rekedt hangú, piszkos kis embert, aki hatalmi
tébolyban szenvedett. A szóváltás egyre ingerültebb lett, végül is a
lány tehetetlen dühében felemelte a kezét, és villámgyorsan, kétszer
pofon vágta Taffyt.
Joan boldogan látta a pofont, ami éppen az utolsó pillanatban
csattant el, mert már-már oda akart rohanni, hogy ő maga
avatkozzék bele a vitába. Bill arca elsötétült.
– Szegény lány. Soha az életben nem dolgozhat többé
Hollywoodon.
– Ugyan – harciaskodott Joan –, azért, mert felpofozta ezt a ronda
alakot?
– Azért. Ha nem tudná, Joan, Hollywoodon katonai fegyelem van,
és aki a főnök parancsát nem teljesíti vagy szembeszáll vele, az
feketelistára kerül, mert a főnökök meg vannak szervezve. Aki
egyszer rákerül a feketelistára, az jobb, ha kivándorol vagy főbe lövi
magát, mert ebben a városban munkát nem kaphat. Ennek a
lánynak örökre vége. Pedig nagyon tehetséges volt, és nagy jövőt
jósoltak neki. Nagyon rendes ember. Ismerem. Gyerünk innen. Ezen
már nem lehet segíteni.
Pontosan hét órakor a statisztákat beterelték egy hatalmas
helyiségbe, a „make up room”-ba, ahol szakemberek kifestettek
mindenkit. Nyolc órakor megkezdődött a munka. Az embereket a
fáradhatatlan Taffy állandó őrjöngések és szidások közepette terelte
egyik helyről a másikra. Joanra egész nap nem került sor. Soha nem
állt a felvevőgép előtt, mégis olyan fáradtnak érezte magát délben,
mint akit agyonvertek és aztán még összetörtek mozsárban.
A munkások és statiszták külön helyen kaptak enni, a főnökök
részére fenntartott terembe nem mehettek be. Joan Rita Hayworthot
csak egy pillanatra látta, amint kiszállt hatalmas autójából, mondott
valamit a rendezőnek és visszavonult az öltözőjébe.
Bill bemutatta Joant egy statiszta barátjának, valami Kurt
nevezetűnek, aki Svájcból került ide és kitűnően beszélt angolul.
Kurt megígérte Billnek, hogy pártfogásába veszi a lányt. Ez a Kurt
majdnem olyan magas volt, mint Bill, csak szélesebbnek és
erősebbnek látszott.
– Öt éve vagyok Hollywoodban. Sokat koplaltam, harcoltam, de
engem nem lehet megverni. Rendező akarok lenni. Csodálatosan
szép filmeket fogok csinálni valóságos, élő emberekről, a munkáról,
az élet értelméről, a harcról, amit meg kell nyerni, mert a mi
kezünkben van a hatalom, és mert mi vagyunk az erősebbek.
– Ki az a „mi?” – érdeklődött Joan.
– Mi, kommunista munkások és értelmiségiek.
– Maga kommunista?
– Mi lehetnék más itt, a kapitalizmus hazájában? Maga is hozzánk
tartozik, Joan, mert Bill is a mi emberünk, és maga az ő barátja,
nem?
– Igen - mondta Joan bizonytalanul, de szíve legmélyén nem
tetszett neki ez a beszéd, bár a fiú szimpatikus volt, meggyőződés
ragyogott sötétbarna szemében, és olyan volt, mint aki állandóan
negyvenfokos lázban ég. Irtózatosan erős motor hajtotta, és Joan
nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy akármit is akar ez a
kemény, határozott, fiatal férfi, biztosan minden sikerülni fog neki,
mert erős és tudja, mit fog csinálni.
– Hát azért beszélek magával nyíltan. El fogjuk söpörni ezeket a
hazug, szentimentális, szirupos történeteket, amikben most mi is
statisztálunk, a jó lelkű, bár gyönyörű szép vezérigazgatóról és a
szende, szűzies, de szegény, ám becsületes gépírólányról, akit a
vezér feltétlenül elvesz feleségül. Baromság! Csak arra valók ezek a
történetek, hogy elbolondítsák a tömegeket, hogy a szegény,
kiuzsorázott gépírólány, a néző is higgyen abban, hogy majd érte is
eljön a mesebeli vezérigazgató-milliomos.
– De a tömeg szeret szórakozni, Kurt – próbált vitatkozni Joan, mire
Kurt a rendező mögött álló ötven körüli, magas, sötét arcú férfire
mutatott:
– Odanézzen, Joan. Ott van az élet. Látja azt a sötét arcú, szúrós
szemű embert ott? Az Mr. Blank. Egy igazi vezérigazgató. Eleinte,
fiatal korában gengszter volt, most fél Kalifornia az övé, de
megmaradt gengszternek, bár sok filmgyárban van érdekeltsége.
Minden percben egyre több a pénze, de jaj annak, aki az útjába
kerül.
– Hát, egy ilyen pénzembernek keménynek kell lennie, Kurt. Nem
szabad elítélni valakit azért, mert gazdag, ha egyszer maga szerezte
a vagyonát.
– Nem tudja, mit csinált ez az ember? Az egyik szeretőjét, Bessy
Durant, a híres színésznőt elcsábította Mason Gilbert, a komikus. A
rossz nyelvek szerint azonban inkább a nő csábította el a férfit, de
ez mindegy. Az igazság az, hogy a komikusnak fogalma sem volt
arról, hogy a hölgy Mr. Blank tulajdona. A nőt állandóan Blank kémei
vették körül, és jelentették az esetet a főnöknek, aki erre kiheréltette
a csábítót.
Joan elszörnyedt.
– De Kurt, az istenért, hogy mondhat ilyet?
– Ez történt. Itt, a stúdióban mindenki tudja.
– De nem vagyunk a kőkorszakban. Hogyan képzeli, hogy ez ma,
Amerikában előfordulhatott?
– Megmondom, pontosan hogyan. Ötvenezer dollárért. Ennyit
kapott az orvos, aki a műtétet csinálta. Fényes nappal, a Hollywood
Boulevardon lefogták a színészt, betuszkolták egy autóba, viccesen,
mintha csak valami jó tréfáról lenne szó – ne felejtse el, hogy
komikus színész az illető, akin nevetni szeretnek az emberek –, ő
sem nagyon tiltakozott, mert azokat, akik lefogták, ismerte a
stúdióból. Elrabolták, szabályosan elaltatták, megoperálták.
– No, de ezt bünteti a törvény. Feljelentheti ezt a Mr. Blanket a
rendőrségen.
Kurt keserűen nevetett:
 – Feljelentheti, ha megőrült volna. Ki mer Blankkel szembeszállni?
Különben is, ha nem tudná, ő ebben a városban a polgármester meg
a rendőrfőnök egy személyben. Mindenki az ő szolgálatában áll. Ki
hisz a színésznek? Blank itt élet és halál ura. Kegyosztó. Mindenki
boldog, ha a kedvében járhat.
Joan megborzadt:
– Rémeseket beszél maga, Kurt.
– Csak az igazat mondom. Csak meg akarom mutatni magának,
hogy néz ki egy valóságos vezérigazgató.
Ebben a pillanatban Rita Hayworth jelent meg a rendező mögött.
Alázatosan üdvözölte Mr. Blanket, aki szórakozottan köszönt vissza.
A sztár nyomában megjelent egy középkorú, csinos arcú nő,
ceruzával és blokkal a kezében.
– Látja ezt az öreg, kövér nőt? Ez Puebla Pearson. Szintén
nagyhatalom Hollywoodban. Újságírónő. A Dodds lapszindikátust
látja el hollywoodi pletykákkal. Egyetlen sorából élet, siker, pénz
vagy bukás és halál fakad. A sztárok úgy félnek tőle, mint a tűztől.
Joan semmi érdekeset nem tudott felfedezni a kövér, hervadó
nőben:
– És hogy csinálta a karrierjét?
– Vezérigazgató-gépírólány történet ez is. Hallott már Dorothy
Ponsról, nem?
– Persze. Sokat olvastam róla. A filmjeit is nagyon szeretem.
Mindig ő volt az eszményképem. Olyan édes, egyszerű, finom.
Csupa jóság a filmen.
Kurt cigarettára gyújtott:
– Az lehetséges. De a magánéletben az újságszindikátus
elnökének a szeretője. Három gyerekük van. A férfi imádja, már tíz
éve. Milliókat költ rá. Hét háza van csak Hollywoodban. Dodds
csinált belőle sztárt. Már hét éve annak, hogy egy Bayton nevű
rendezőre kezdett féltékenykedni. Nyomoztatott, mert gyanús jelek
voltak, de nem tudott meg semmit. Egyszer váratlanul érkezett New
Yorkból, és ott találta a rendezőt a nőnél. A verandán ültek és
ebédeltek. Semmi különös. Dudds azonban hirtelen megunta a
gyanakvást, és hatszor belelőtt a rendezőbe, aki a helyszínen
meghalt. Aztán felhívta a rendőrséget. Megállapították, hogy a
rendező öngyilkos lett. Kissé furcsa volt, hogy valaki hatszor magára
tudjon lőni, de ilyen apróságokon nem érdemes fennakadni, ha
Doddsról van szó, akinek könnyű keze és rengeteg pénze van.
– De hiszen maga erről az újságírónőről akart beszélni, nem?
– Most tartok ott. Az egyetlen szemtanúja a gyilkosságnak ez a nő
volt, aki éppen fehérneműket varrt a sztárnak. Dodds nem akarta,
hogy zsarolják, és ezért odament a varrónőhöz:
– Maga nem látott semmit, nem hallott semmit. Mennyit akar?
– Semmit, Mr. Dodds. Csak egy állást szeretnék a szindikátusnál.
– Milyen állást?
– Mozirovat-vezető szerettem volna lenni mindig, uram.
– Rendben van. Mennyi fizetést akar?
– Heti ezret.
– Megalkudtak, és a csodálatos a dologban, hogy a milliomos
vezérigazgató még ezen az üzleten is keresett, mert a varrónő
váratlanul nagyszerűen bevált. Új, friss hangot ütött meg, nem
nagyképűsködött, hanem úgy írt kritikát, mint ahogy a közönség
egymás között beszél valamilyen darabról. Felkapták. Népszerű lett.
Joan ámuldozott:
– És miért nem lehetett ezt az embert bíróság elé állítani?
– Joan, drága, látszik, hogy maga túlságosan fiatal. Azt képzeli,
hogy akad Amerikában és különösen Hollywoodban esküdtszék,
amelyik el meri ítélni Mr. Doddsot egy ilyen piszlicsáré dolog miatt,
mint a gyilkosság? Hát hol él maga?
A lány kiegyenesedett:
– Hollywoodon. És akármi lesz is, mégiscsak nagy sztár leszek,
mert így akarom. Akadályok, nehézségek mindenütt vannak. De
ezért és csak ezért érdemes harcolni. A sikerért. A karrierért. Ez az
élet. Ez minden, Kurt. A maguk harca nem az enyém.
Kurt nevetett.
– Nem? Hát maga kicsoda? Proletár, mint mi. És magát is
eltapossák a vezérigazgatók, maga édes, bolond kis gépírólány.
Eltapossák, ha nem tart velünk. Hiába tehetséges, az itt nem
szempont. Vagy van egy hatalmasság, aki maga mögé áll és
megindítja a reklámgépezetet, és akkor minden sikerül, vagy nincs,
és akkor elvérzik itt. Ha ők akarják, akkor akárkiből vagy akármiből,
egy kis kutyából is sztárt tudnak csinálni… vagy egy lóból. A
rendszert kell megváltoztatni, Joan, nem az embereket.
 Este hétkor volt vége a munkának, és Joan boldog volt, mert
másnapra is kapott behívót. Az aznapi munkáért megkapta a
pénztárnál a hét dollár ötven centet. Első kereset az álomgyárban!
Munka után olyan álmos volt, csak arra emlékezett vissza, hogy
beszállt Bill Chevroletjébe. Abban a pillanatban Bill széles mellére
dőlve elaludt.
Amikor megérkeztek a Hotel Eden elé, Bill kiszállt és kiemelte a
lányt:
– Nézze, kis Joan, én még úgyszólván alig ismerem magát, és
máris úgy érzem, hogy… hogy ugyanis… mert… azt hiszem, hogy
ha akarja, holnap reggel beszólok magáért.
Joan legszívesebben átölelte és megcsókolta volna a férfit, de erőt
vett magán. Csak maradjanak jó barátok, mégis csak egy egyszerű
elektrikus ez a Bill, az embernek vigyázni kell. Karriert kell csinálni.
– Nagyon kedves magától, Bill. Várni fogom. Good bye.
Percek múlva már aludt, és reggel vidáman ébredt.
Második fejezet
Joan állandóan halasztotta a lakáskeresést, és így ott maradt a
Hotel Edenben. Hat hónapja volt már Hollywoodban, és Bill-lel való
barátsága elmélyült, de valahányszor a fiú egy bizalmasabb
mozdulatot tett vagy Joan szépségéről beszélt, a lány mindig valami
tréfával ütötte el a dolgot.
Pedig ez a hat hónap keserves idő volt. Joan mániákusa lett a
karriernek, űzte, kergette magát, pedig ez a harc nem kislánynak
való háború volt.
A pénze hamarosan elfogyott, és otthonról szégyellt kérni, meg
aztán jól tudta, hogy arra a néhány dollárra, amit az apja keres,
otthon is szükség van.
Az első siker után hosszú szünet következett. Két hétig dolgozott
egyfolytában napi hét ötvenért, aztán nem történt semmi. Hiába
szaladgált, erőlködött, hiába jelent meg minden reggel a stúdiók
casting office-aiban. Hiába mosolygott csábosan a
segédrendezőkre, majdnem mindegyik megígérte, hogy mihelyt lesz
valami, azonnal értesítik, majdnem mindegyik elhívta ebédelni,
táncolni, „good bye kiss”-t, búcsúzóul csókot kértek tőle, a legtöbben
erőszakoskodtak és sértődötten távoztak, de újabb állást nem tudott
kapni.
 Két héttel ezelőtt már azon a ponton volt, hogy ír haza útiköltségért
és itthagy mindent, de az utolsó pillanatban Bill megint szerzett egy
állást, ami két napig tartott és majdnem Joan életébe került.
Egy orosz filmben statisztált, abban a jelenetben, amikor a cár
kozákjai maguk előtt hajtják az embereket, nehogy valaki
merényletet követhessen el ellene. A realisztikus filmjeiről híres
Dalton rendezte a filmet, a lovak valódiak voltak, az emberek is, a
rohanás is, sok statiszta megsebesült, öten meghaltak, de a jelenet
fényesen sikerült. Joant is hajszál híján elgázolta az egyik, száguldó
ló. Szerencsére Bill ott volt a közelben, az utolsó pillanatban
megállította a lovat és megmentette Joant. A jelenet elromlott, Taffy
nagy botrányt rendezett:
– Nem szabad hülyéskedni felvétel közben! – rikácsolta furcsa,
rekedt hangján, de nagyobb baj nem történt, csak Taffy szögezte le,
hogy ilyen ügyetlen lányt, aki „csak bajt csinál” többé nem
foglalkoztathat.
Közben, a kínos tétlenség hónapjai alatt, Joan megpróbált
harisnyát árulni, de ezzel az iparral sem volt nagy sikere.
Belépett ügynöknek a Real Silk harisnyacéghez; a kijelölt területen,
házról házra kellett ajánlania a gyár kitűnő gyártmányait.
Minden reggel pontban nyolc órakor benn kellett lennie az
irodában, ahol a kerületi főnök lelkesítő beszédet intézett az
ügynökökhöz:
– Mindenkinek kell harisnya. Olyan ember nincs, aki ne hordana
harisnyát. Jobb harisnya pedig, mint a mienk, nincs a földön, tehát
mindenkinek Real Silk harisnyában kell járnia. Ha azt mondja valaki,
hogy jelenleg el van látva, nem szabad annyiban hagyni a dolgot. A
jó ügynök ilyenkor kezd dolgozni. „Nem hoztam harisnyát
magammal, uram vagy asszonyom, én nem árulok semmit, csak
rendelést veszek fel. Az ön rendelése után elkészíti a gyár a
harisnyákat, és ön kapja meg a kereskedő kikapcsolásával,
egyenesen a mi gyárunkból. Nekünk nincs üzletünk, nem fizetünk
magas házbéreket, tehát olcsóbban tudunk jobb árut adni, mint bárki
más. Ha nincs pénze, az sem baj, mert én csak egy dollárt veszek
fel előlegként, a többit ön a postásnak fizeti, aki leszállítja majd a
gyárból a fogyasztóhoz.”
 Ez a lelkesítő beszéd egy óráig tartott, mindennap, aztán Real Silk
dalokat kellett énekelni, mint valami hazafias ünnepélyen. Fél órai
ének után a lelkes ügynökök hada ellepte a várost, és elárasztotta
az embereket Real Silk harisnyával.
Joan bekopogott az első bungaló ajtaján, de egy mérges asszony
elzavarta, mielőtt még szóhoz juthatott volna.
De nem csüggedt, kellett a pénz. A második helyen egy rosszképű,
középkorú férfi nagyon barátságosan fogadta:
– Üljön le, édesem. Hagyja abba ezt a trükköt a harisnyákkal,
hiszen nincsen ebben a kis táskájában semmi. De annyi baj legyen.
Velem lehet okosan is beszélni.
Megpróbálta átölelni Joant, aki sikítva, rémülten menekült ki az
utcára. Aznapra befejezte a harisnyaárusítást.
A következő napon váratlanul már az első helyen eladott egy tucat
harisnyát egy kedves családnál. Ez fellelkesítette, de másnap már
megint nagyon kis eredménnyel operált.
Két hétig kényszerítette magát a harisnyaüzletre, mert olyan
szépen sütött a nap Hollywoodban, és nem akart olyan foglalkozást
vállalni, ami nem mozi, és mégis zárt helyen kell csinálni.
Már-már kezdte megszokni a harisnyaüzletét, amikor megint
otthagyott mindent, mert dr. Nolan, akit Kurt révén ismert meg,
megint szerzett neki egy kétnapos statisztálást. Most már nem is
annyira a statisztálásnak örült, mert kezdett elfáradni az „ígéretek
földjétől” hanem inkább annak, hogy a „job”-ot dr. Nolan szerezte.
Ez a dr. Nolan gyerekarcú, harminchat éves orvos volt, komoly
tudós, aki nem látszott többnek húszévesnél. Olyan „fiúember” volt,
nem férfi, az a fajta, aki hatvanéves korában fehér hajjal is úgy hat,
mintha valami vásott gyerek parókát tett volna a fejére.
Dr. Nolan is kommunista volt, bár teljesen ellentéte a mindig
negyven fokos lázban égő Kurtnak. Halk szavú, csendes ember volt
ez az orvos, úgy beszélt Joannal, mintha még mindig hétéves lett
volna:
– Édes kislányom, maga még nagyon fiatal, és még nagyon sokat
kell tanulnia ahhoz, hogy megértse a bonyolult összefüggéseket, az
erőket, amik a világot kormányozzák. Nem kell politikusnak lennie,
hogy megértse, milyen kiáltó igazságtalanságok vannak ebben a
gyönyörű országban. Gondolkozott már azon, mi értelme van annak,
hogy a Fordoknak, Rockefellereknek, Gouldoknak, Morganeknek
miért vannak milliárdjaik, amíg a nagy tömegek ki vannak
szolgáltatva a tőke kényének-kedvének? Szép dolog az, ha valaki jó
üzletember, ami a legnagyobb rang Amerikában… De azért, mert
valaki ügyesen tudja kizsákmányolni embertársai munkaerejét, és
azért, mert az ő kezében vannak a termelőeszközök, nem követett el
semmi olyat, amiért megérdemelné ezt az indokolatlan hatalmat és
azt a pénzhegyet, amit még a dédunokája sem tud elkölteni, és mi a
bűne a munkásnak, hogy azért, mert tud és akar dolgozni, egész
életében csak koldus lehet és eldobják, ha megöregszik? A szívem
meghasad, ha látom, hogy itt egyszerű munkások festik a hajukat,
és mindent elkövetnek, hogy hatvan évesen fiatalosnak látsszanak,
mert az öreg munkás nem kell senkinek.
Joan inkább érezte, mint értette Nolan doktor szavai mögött az
igazságot, de veleszületett és belenevelt konzervativizmusa és
Amerika-rajongása mégis tiltakozott:
– Nincs igaza, kedves doktor. Az életnek ez a törvénye. Az erős
megeszi a gyengét. Éppen maga magyarázta nekem múltkor, hogy a
természetben is mindenki mindenkit megeszik. Az oroszlán abból él,
hogy az őz meghal, mert ő nem állatnak, hanem ebédnek nézi. És
az oroszlán csak akkor élhet, ha az őzet megeszi. Így van
megszerkesztve a világ. Maguk azt akarják, hogy mindenki őz vagy
oroszlán legyen. Ez természetellenes. Minden ember más, és
sohasem lesz az, hogy mindenki egyenlő legyen.
Nolan doktor mosolyogva nézte a felhevült szép, fiatal lányt:
– Azt mi nem akarjuk. Azt senki sem akarja. Csak azt akarjuk, és el
fogjuk érni, hogy minden embernek egyforma esélyei legyenek. Azt
akarjuk, hogy aki tehetséges és többet tud termelni, az jobban éljen,
mint az, aki nem csinál semmit. Most pedig az van, hogy a Fordok
gyerekei már csecsemőkorukban milliomosok, és egész életükben
mások dolgoznak azért, hogy ők henyélhessenek. Mi azt akarjuk,
hogy a munkavezetőnek több fizetése legyen, mint a tanulatlan
munkásnak, még sokkal többet kapjon a munkájáért, mint egy
napszámos.
Joan ámultan hallgatta Nolan doktort, és ezek után a beszélgetések
után mindig úgy érezte magát, mintha valami nagy dolog történt
volna vele, mintha okosabb, „valakibb” ember lett volna a
beszélgetések hatása alatt.
Anélkül, hogy észrevette volna, más szemmel kezdte nézni a
hollywoodi életet, távlata támadt, meglátta azt, hogy ebben a
gigantikus álomgyárban minden és mindenki a tőkések, a bankárok,
a Wall Street érdekeit szolgálja, és akit nem tudnak felhasználni, az
meghal. Kezdte megérteni, miért fontos a hollywoodi tőkének, hogy
mindig legyenek éhes, munkára vágyó tömegek a rács előtt. Kezdte
megérteni, hogy csak így lehet megfélemlíteni, rabszolgasorba
kényszeríteni azokat, akik a rácson belül dolgoznak, mert látják a
maguk kicsiségét, látják, hogy ha pisszenni mernek, kinn, az éhesek
már türelmetlenül várják, mikor kerül rájuk a sor.
De Joan kemény fából volt faragva, és nem akarta feladni a harcot.
Látta, hogyan születnek a semmiből karrierek, emlékezett még
Pollyra, a kis, szőke statisztalányra, aki annak köszönhette karrierjét,
hogy a stúdióban, az ebédszünetben szivarozott a rendező előtt,
akinek persze feltűnt a szivarozó szép, szőke lány, felfigyelt rá és
leszerződtette.
Ugyancsak Joan szeme előtt született Stromberg, a világhírű
rendező is, aki hét évig élt káprázatos nyomorban a világ legszebb
városában, éhezve és fázva a narancsvirágok és mimózafák között.
Akármihez nyúlt, semmi sem sikerült neki. Elhatározta, hogy
öngyilkos lesz, mert már nem bírta tovább a reménytelen rohanást a
karrier után.
Öngyilkossága előtt még egy kétségbeesett kísérletre határozta el
magát. A Universal stúdió bejáratához közel, észrevétlenül
felmászott egy fára, mert pontosan tudta, mikor hagyja el a gyár
területét a vezérigazgató, gyönyörű, nyitott autójában. Amikor a
kocsi a vezérigazgatóval a fa alá gördült, Stromberg beugrott a
kocsiba. A vezér majdnem szívszélhűdést kapott az ijedségtől, mert
azt hitte, hogy az elszánt, magas, erős férfi meg akarja ölni:
– Ne féljen, Mr. Burton - kezdte Stromberg -, nem akarom bántani
magát, de nagyon fontos ügyben szeretnék beszélni önnel.
– Akkor jöjjön az irodámba, munkaidő alatt.
– Már ezerszer próbáltam bejutni, de nincsenek pártfogóim, és
képtelen vagyok a titkárok és titkárnők hadállásait áttörni.
 – Jó. Mit akar? – enyhült meg a vezér, amikor már látta, hogy
legfeljebb ártalmatlan őrülttel és nem banditával van dolga.
– Van egy filmszüzsém, amit egy mondatban el tudok mondani.
– Na, ezt szeretem – ragyogott fel Burton, akinek az volt a
rögeszméje, hogy csak az a jó filmmese, amit egy mondatban el
lehet mondani. – Tessék, hallgatom.
Stromberg nagy lélegzetet vett:
– Fiatal, tehetséges orvos szanatóriumot nyit, kizárólag
reménytelen szerelemben szenvedők részére. Kész. Ennyi a mag.
A filmvezér most jobban szemügyre vette az ismeretlent:
– Kitűnő. Megveszem a mesét Mennyit kér érte?
– Semmit.
– Megőrült? Nem látszik valami gazdagnak.
– Egy centem sincs. Hét éve nyomorgok ebben az istenverte
fészekben.
– Hát, akkor?
– Én akarom rendezni a filmet.
A filmvezér szivarra gyújtott:
– Aha. És én ebbe a kísérletbe fektessem bele a pénzemet? És mi
van, ha kiderül, hogy nem tud rendezni?
– Tudok. Én többet kockáztatok. Az egész életemet.
– Az nem sok. Hiszen saját bevallása szerint nincs egy centje sem.
A maga élete nekem nem ér meg egymillió dollárt.
– Nekem sem. De elképzelheti, mennyire bízom ebben a dologban,
ha pénz helyett a sikert választom és a későbbi sok pénzt, a mostani
biztos, kevés helyett.
A vezérigazgatónak kezdett tetszeni ez az ember:
– Jöjjön fel hozzám. Velem vacsorázhat. Beszélgessünk.
Az autó begördült a filmvezér gyönyörű, Beverly Hills-i palotájába,
ahol húsz, állig felfegyverzett testőr őrizte Burtont és szeme fényét,
húszéves fiát és örökösét.
A feketekávénál Burton megadta magát:
– Megpróbálom ezt a hülyeséget, hogy egy drága filmet magával
fogok rendeztetni. A kockázat nem olyan nagy, mert majd a legjobb
sztárjaim fognak játszani a filmben, amit így előre el tudok adni a
mozisoknak.
A rendező megcsóválta a fejét:
 – Erről szó sem lehet. A filmnek két főszereplője lesz. Az egyiket
James Nortonnak, a másikat Phillys Stuntnak hívják.
Ezeket a neveket most hallom először.
– Tudom. De még sokszor fogja hallani. Világsztárok lesznek. Ma
még csak statiszták, én is csak onnan ismerem őket, hogy sokszor
statisztáltam velük együtt. De zseni mind a kettő. Valakik. Szépek.
Fiatalok. Tehetségesek. Csak nincs összeköttetésük. Nem tudnak
könyökölni. Majd én verekszem helyettük.
Hosszú vita után végre Burton leszögezte:
– Hát, legyen. Nem bánom. Elvesztettem már kártyán is annyi
pénzt, amibe ez a film kerülni fog. Legfeljebb adok maga mellé egy
supervizort, aki naponta jelenti majd nekem, halad-e a film.
Szerződést nem kap. De mától kezdve adok száz dollár heti fizetést
megélhetésre, amit levonok a százalékából.
– Milyen százalékból?
– A film jövedelmének ötven százaléka a magáé lesz. Együtt
sírunk, együtt nevetünk. Rendben van?
– Oké - mondta Stromberg, és megcsinálta a filmet, aminek
káprázatos sikere lett, Strombergből pedig a legkeresettebb
filmrendezők egyike Hollywoodon.
Ilyen történetekkel tartotta magában a lelkesedést Joan. Csak nem
kell csüggedni. Aki igazán akar és tud akarni valamit, az nem bukhat
el.
Munka után a lány holtfáradtan ért haza. Bill egyre hevesebben
ostromolta, és Joan már csak bágyadtan tudott védekezni. Nagyon
megszerette ezt a becsületes, rendes, okos, józan fiatalembert, aki
az egyetlen kézzelfogható valóságot jelentette számára ebben az
álomvárosban.
De ott még nem tartott, hogy feladja a harcot. Akármilyen kínosan
kellett is harcolni, szenvedni, megalázkodni, reménykedni, meghalni
és újraszületni ebben a hollywoodi tébolydában, mégiscsak volt a
harcban valami vad báj, valami határtalan izgalom, amitől
gyorsabban vert a szíve, szaporábban szedte a levegőt, mert óriási
volt a tét: hatalom, boldogság, pénz, karrier. Ezért - úgy érezte -
semmilyen ár nem elég nagy, ha van hite valakinek önmagában.
Joan látta maga előtt Bill kedves, baráti arcát, a szemét, ahogy
ránézett gyengéden, szerelmesen, érezte kezét a vállán, ahogy
besegítette kis Chevrolet kocsijába - elmosolyodott és elaludt.
Arra ébredt, hogy valaki becsukta az ajtót a szomszéd szobában.
Már régóta szeretett volna elköltözködni a szállodából, ahol lakott, és
a szűk, fojtogató szállodai cella helyett kibérelni egy kis bungalót, de
mindig halasztotta a költözködést. Titokban arra gondolt, hogy majd
csak akkor „véglegesíti” magát Hollywoodban, ha már lesz egy jó kis
szerződése, nem olyan Warren és Englender-féle, hanem valódi
szerződés, ami biztos, jó életet jelent.
Különösen idegesítették a szálloda papírvékony falai, amiken
áthallatszott minden kis nesz, a rádióról nem is beszélve, ami egyik
vagy másik szomszédos szobában állandóan szólt és zűrzavarossá
tette az életét. Most is arra ébredt, hogy valaki becsukta a
szomszédos szoba ajtaját. Már majdnem újra álomba merült, amikor
egy ismerős hang ütötte meg a fülét:
– Édesem, drágám, te szépség, csakhogy egyedül vagyunk.
Azonnal megismerte Taffy segédrendező undok, jellegzetesen
rekedt hangját. Megint Taffy beszélt:
– Na, ne legyél ilyen félénk, életem, hát igazán egy cseppet sem
szeretsz? Pedig tudod, hogy én egyenes ember vagyok, amit
egyszer kimondtam, az szentírás. Ha azt mondom, hogy megkapod
az állást a stúdióban, arra mérget vehetsz. Nem szoktam hazudni.
Hatalmas vagyok. Azt teszem, amit akarok. A rendező úrról tudok
egyet s mást. A kezemben van a disznó. Persze, kedvesnek kell
lenned hozzám, másképpen én sem tehetek semmit. Kéz kezet mos.
Na, nem szabad. Ne lökd el a kezem. Ez nagyon csúnya mozdulat
volt. Pedig te milyen szép vagy. Tudd meg, hogy még soha, senki
ennyire nem tetszett nekem, mint te. Pedig képzelheted, mennyi
alkalmam van mindenfélére a stúdióban, ahol tőlem függ minden.
Mindenki a kedvemet keresi, de én rájuk sem nézek. Pedig hogy
meresztgetik a szemüket, hogy szeretnék, ha észrevenném
valamelyiket, mindent megtennének, amit csak akarok, de utálom és
megvetem őket. Nekem nem kell senki, csak te kellesz.
Joant fizikai rosszullét környékezte. A koromsötét hollywoodi
éjszakában azon tűnődött, ki lehet az a szerencsétlen lány, aki
elhatározta magát arra, hogy pont ennek a féregnek adja oda
magát? Biztosan ismeri. Biztosan látta már statisztálni valamelyik
filmben. Biztosan úgy jött ide, tele reménységgel, fiatalon, lelkesen,
mint ő maga, és most riadtan és fuldokolva az undortól ott fekszik
egy olcsó szállodai ágyon, kiszolgáltatva magát ennek a nőies, lágy,
vizes kezű, rossz fogú patkánynak. Úgy látszik, nem statisztálásról
van szó, hanem állásról. Biztosan elfáradt szegény lány ebben a
förtelmes hajszában, kifulladt, nem bírja az iramot és most valami
állandó elfoglaltságot keres. Talán „stock girl” szeretne lenni. Az neki
sem lenne rossz. Stock girl.
Akinek állandó szerződése van, és hetenként kapja a
harmincdolláros fizetést, akár statisztál, akár nem! Kevesebbet
keres, mint egy napszámban fizetett statiszta, de az állása biztos.
Minden stúdióban van néhány ilyen irigyelt kegyeltje a sorsnak,
akiknek nem kell harcolni a Central Casting Office-szal és undok,
basáskodó segédrendezőkkel, hanem minden áldott héten
megkapják a megélhetéshez szükséges összeget.
Most újra felfigyelt. Megint Taffy undok, rekedt hangját hallotta:
– Na, ne legyél ilyen gyerek. Akkor itt nem boldogulsz, édesem, ha
ilyen merev vagy. Okosnak kell lenni, én nem vagyok az az ember,
aki ma ennek, holnap annak hazudik. Ha én megszeretek valakit,
akkor ki is tartok mellette. Te még fiatal vagy és tapasztalatlan,
kisgyerek vagy, akire vigyázni kell, majd én fogom a kezedet, na, ne
fordulj el, drágám, add ide a szádat, milyen friss a bőröd, milyen
édes vagy, na, add ide a kezedet, ne félj, nem harapok, hiszen
szeretlek. Jó. Ha harcolsz, hát én nem fogok veled verekedni, hogy
berohanjanak a vendégek meg a portás. Nem akarok botrányt. Elég
okos vagy ahhoz, hogy tudd, miért hívtalak ide. Ha nem akarsz, hát
szólj, én el is mehetek. Nem hagyom magam kinevetni. Kapsz
valamit, ami neked fontos, adsz valamit, ami nekem kell. Ilyen az
élet. Ingyen nem ad senki semmit. Nem te vagy az első, aki így
csinált karriert Hollywoodban. Én tudok kedves és jó lenni, de
rettenetes vagyok, ha megharagítanak. Egy szavamba kerül, még
annyiba sem, csak egy mozdulatomba, és felírlak a feketelistára.
Akkor aztán el vagy vágva mindentől. Soha ebben az életben
Hollywoodban nem kaphatsz egynapi munkát sem. Na, kis szívem,
legyen eszed! Hiszen csak tréfáltam. Ugye, szeretsz egy kicsikét?
Na, mondd ki, nem szólsz egy szót sem, csak nézel rám rémülten,
mintha meg akarnálak enni. Na, szólj már valamit, mondd, hogy
szeretsz, mondd… ha nem igaz, akkor is, csak hallani akarom, na,
életem, mondd már.
– Szeretlek - mondta Taffynak egy másik férfihang, és Joan a másik
szobában majdnem felordított a borzalomtól. Hiszen ez még
rosszabb, mint ahogy elképzelte. Taffy, a disznó Taffy, a nőies,
perverz segédrendező tönkreteszi ezt az ismeretlen, szerencsétlen,
éhes, karrier- és csodaváró fiút, aki nem is tudja pontosan, miről van
szó.
Joan gyomra émelygett az undortól, és most már képtelen volt
elaludni. Nagy sokára megint beszélgetést hallott, Taffy unottan,
álmosan, rekedten mondta:
– Na, csak gyere be, fiam, holnap kilenckor. Majd meglátom.
– Ugye, Mr. Taffy, biztosan megkapom az állást? Mindig kellékes
szerettem volna lenni - mondta bátortalanul az ismeretlen fiú.
Taffy ingerülten felcsattant:
– Hát isten vagyok én? Biztos! Még a halál se biztos erre, mifelénk.
Természetesen én megpróbálom. Ha Taffy azt mondja, hogy
megpróbálja, az több, mint ha más megígéri. Na, menj fiacskám,
mert nagyon álmos vagyok, és holnap korán kell felkelni.
Majd megint a bátortalan, ismeretlen hang:
– Good night, Mr. Taffy.
Teljes csend. Csak Taffy horkolása hallatszott.
Joan még sokáig nem tudott elaludni. Arra gondolt, hogy meg
kellene ölni a szomszéd szobában horkoló segédrendezőt. Nagy
szenzáció lenne Hollywoodban.
Meg kellene ölni álmában, mint egy kártékony rovart, mint egy
veszett patkányt. Igaz, hogy neki nem tett semmi rosszat, de el
kellene némítani a többiek kedvéért, akiknek tönkretette az életét.
Milyen könnyű lenne! Soha nem tudná meg senki. Csak ezt a kis
szekrényt kellene félretolni, ami itt áll, az ajtó előtt. Az ajtó nyitva
van. Tegnap legalábbis nyitva volt. Ha bemenne hozzá egy hegyes
tőrrel, megkeresné a szívét, leszúrná. Semmi az egész. Biztosan
nem lennének lelkiismeret-furdalásai. Őt, Joant, nem gyanúsítaná
senki. A rendőrség először is a motivációra gondol. Kinek mi haszna
volt a gyilkosságból? Ő alig ismeri. Semmi baja nem volt vele. Az
első hollywoodi statisztálást elsősorban Billnek, de másodsorban
Taffy-nek köszönheti. Ezért nem öltek meg senkit.
 Joan azon kapta rajta magát, hogy játszik ezzel a gondolattal. Talán
jobb lenne előbb felkelteni. Szemébe vágni, hogy aljas, utolsó
gazember, akinek nincs helye az emberek között. Undok féreg.
Kiélvezni a rémületét. Lekötözni álmában, hogy ne tudjon
megmozdulni, betömni a száját és leszúrni. Jó mélyen beleszúrni a
tőrt, aztán megforgatni az undok, fekete szívében, és megvárni,
amíg meghal. De szép lenne!
Joan csak hajnal felé tudott elaludni, és reggelre kelve nagy
lármára, sürgés-forgásra ébredt. Idegen férfihangok, nehéz léptek,
pattogó vezényszavak. Gyorsan magára kapott valamit, és ki akart
menni a szobából, de még az ajtóig sem ért el, amikor erélyesen
kopogtak:
– A törvény nevében! Nyissa ki az ajtót.
Joan a félelemtől reszketve engedelmeskedett.
Rendőrök nyomultak be a szobába. Két, mérhetetlenül magas
rendőr mögött meredt rá egy alacsony, középkorú, civil úr.
Szivarozott.
– Üljön le, kisasszony. Néhány kérdést szeretnék intézni magához.
– Tessék. Miről van szó?
– Itt én kérdezek. Hány órakor jött haza éjjel?
– Kérem, itt mindenki tudja, hiszen a kulcsomat a portástól szoktam
megkapni és…
– Ha szabad kérnem, csak a kérdéseimre válaszoljon.
– Azt hiszem, tizenegy óra lehetett, de a portás…
– Szóval tizenegykor. Ismerte Jack Taffy segédrendezőt?
– Igen. Tőle kaptam az első szerepemet Hollywoodban.
– Csak a kérdéseimre válaszoljon, ha szabad még egyszer
megkérnem. Szóval ismerte?
– Igen. Miért? Mi történt vele?
– Semmi különös. Csak az éjjel, pontosan az önnel szomszédos
szobában meggyilkolták.
Joan felsikított:
– Hihetetlen!
– Miért volna hihetetlen. Én egyébről sem hallok, csak
gyilkosságról. Ha szabadna érdeklődnöm, milyen viszonyban volt
kisasszony az áldozattal?
 – Én? Viszonyban? Ismertem. Néha adott egy-két napi munkát.
Ennyi az egész.
– Értem. És szerette kisasszony az elhunytat?
– Gyűlöltem! - tört ki Joan. - Aljas, sötét gazember volt.
A lány rémülten vette észre, hogy a civil úr jelentőségteljesen néz
össze az egyik rendőrrel.
– Gyűlölte. És miért, ha szabad érdeklődnöm? Milyen fokú volt ez a
gyűlölet, kisasszony? Meg tudta volna ölni?
Joan kezdte megérteni, hogy őt gyanúsítják. Nevetséges. Hallott
ugyan homályosan olyan eseteket, hogy beteg idegzetű emberek
gyilkolnak anélkül, hogy tudnának róla, de biztos volt önmagában.
Pontosan emlékezett az elmúlt éjszakára. Hiszen semmiféle
szerszáma nem volt, amivel leszúrhatta volna ezt a nyomorultat,
csak meg akarta ölni. A szándékot azonban nem bünteti a törvény,
mert akkor mindannyian gyilkosok volnánk.
Joan nagy lélegzetet vett, aztán nyugalmat erőszakolt magára.
– Uram, ha ön engem gyanúsít a gyilkossággal, akkor csak az
idejét pocsékolja. Én gyűlöltem Taffyt, mert undok disznó volt, de
sohasem tudtam volna leszúrni.
A detektív diadalmasan nézett a lányra.
– Hát, eddig még nem gyanúsítottam, csak tanúként akartam
kihallgatni, de most már, vegye tudomásul, hogy gyanúsított, és a
törvény szerint kötelességem figyelmeztetni arra, gondolja meg, mit
mond, mert minden szavát maga ellen fogom felhasználni. Elszólta
magát. Legjobb, ha mindent bevall. Honnan tudja, hogy leszúrták az
áldozatot, amikor én csak annyit mondtam, hogy meggyilkolták.
Agyon is lőhették, meg is fojthatták, megmérgezhették, a gyilkosok
nagyon találékonyak. Én egy szót sem szóltam arról, hogy milyen
módon végzett az áldozattal a gyilkos. Maga mondta, hogy
leszúrták. Meg tudná ezt magyarázni?
– Véletlenül mondtam. Ez nem bizonyíték. Szeretnék beszélni az
ügyvédemmel. Ehhez jogom van.
– Még nem mondtam, hogy le van tartóztatva.
– De mondta, hogy gyanúsított vagyok. Beszélni akarok az
ügyvédemmel.
– Ki az ügyvédje?
– Szabad telefonálnom?
 – Tessék. De csak a mi jelenlétünkben.
– Akkor azonnal felhívom - mondta Joan nyugodtan, de érezte,
hogy közel van az ájuláshoz. Ebben a sorsdöntő pillanatban az is
eszébe jutott, hogy ha a szobájából telefonál, akkor tíz centet
számítanak a hívásért, és még az sem valószínű, hogy a szobáját ki
tudja fizetni. Ügyvédje nem volt, nem is ismert senkit, de Billt kell
értesítenie. Itt már csak Bill segíthet, bár az is lehet, hogy ő is elhiszi,
hogy gyilkos, és majd hallani sem akar róla. Akkor is meg kell
próbálni, hiszen pénze sincs, és csak Bill van a világon, aki talán tud
segíteni.
Tárcsázott, és mérhetetlenül hosszú idő telt el, amíg meghallotta
Bill hangját a telefonban:
– Bill, darling, nagy bajban vagyok. Gyere azonnal. Ügyvédet is
hozz magaddal. Ártatlan vagyok, és gyilkossággal gyanúsítanak.
– Honnan beszélsz?
– Hazulról.
– Mondd el részletesen, mi történt!
– Nem beszélhetek hosszan. Rendőrök vannak körülöttem.
– All right, darling. Bízzál bennem. Ne félj.
Joan letette a kagylót Most már erősebbnek érezte magát. Bill vele
van. Nem hagyja el. Nem ijedt meg. Férfi. Szereti. Jaj, Bill! Hogyan
lehet ebből a szörnyűségből megmenekülni? Csak még egyszer
szabad ember lehetne! De ezen most nem ért rá hosszan tűnődni,
mert a detektív egyre újabb kérdésekkel bombázta:
– Szóval tagadja, hogy maga szúrta Taffyt?
– Én nem szúrtam le senkit.
– Helyes. Miért hazudna? Hiszen csak az életéről van szó -
szellemeskedett a detektív.
A rendőrök nevettek.
– Nem hallott valami különös zajt a szomszéd szobában?
Joan hosszan tűnődött ezen a kérdésen. Kötelessége
megmondani, amit hallott, mert annak alapján valószínű, hogy el
tudják fogni, ha nem is a gyilkost, de legalább azt a fiút, aki utoljára
látta életben Taffyt. Ámbár biztos, hogy ő volt a gyilkos. Meg kellett
ölni azt a nyomorultat. Hiszen mielőtt elment a fiú, az igazi áldozat,
Taffy nyersen beszélt vele, és majdnem kimondta, hogy hiába volt
minden, nem fogja megkapni az állást. Pedig azt mondta szegény,
hogy mindig kellékes szeretett volna lenni. Ezen a nyomon elindulva
nem lesz nehéz a fiút megtalálni, aki azt hiszi, hogy az utolsó
beszélgetést nem hallotta senki. De ott van a portás, aki kiadta a
szobát. A portásnak biztosan nincsenek szempontjai. Meg van
ijedve. Személyleírást tud adni a fiúról. Igaz, hogy az talán nem lesz
elég.
Lélekben, ha egészen igazságos akar lenni önmagához, be kell
vallani, hogy ő szívesen meggyilkolta volna Taffyt. Tehát nem fog a
gyilkos ellen vallani.
– Nem. Nem hallottam semmit. Egész nap dolgoztam, hazajöttem,
álmos voltam, lefeküdtem, elaludtam, és most, hajnalban ébredtem
fel, amikor maguk bejöttek a szobámba.
– Különös. Ha nem tudná, a falak papírvékonyak, és az egyik
szobából könnyen át lehet menni a másikba. Csak ezt a kis, könnyű
szekrényt kell félre mozdítani.
– Nem különös. Tudom, hogy vékonyak, de már megszoktam azt,
hogy mindig zaj van a másik szobában. Azt hiszem, csendben már
nem is tudnék elaludni.
A portás azt mondta, lehet, hogy volt valaki látogatója az
áldozatnak, de nem biztos. Taffy a portás vallomása szerint egyedül
vette ki a szobát, még kora délután, és magával vitte a kulcsot. Azt
mondta a portásnak, lehet, hogy keresni fogja valaki, üzleti ügyben.
De nem kereste senki. A portás, mint mindig, most is aludt a
karosszékében, a szokott helyén, és arra sem akart emlékezni,
mikor jött haza az áldozat. Ha volt látogatója, akkor lehet reménye
arra, hogy megmenekül, mert ki tudjuk nyomozni, ki volt az illető.
Valószínűleg hölgy. Az egész dolog olyan, mintha azért vette volna ki
Taffy ezt a szállodai szobát, hogy valakivel titokban találkozzék.
Biztosan egy hölggyel. Üzleti ügyeket nem szoktak éjjel
lebonyolítani. Erőltesse meg egy kicsit a memóriáját. Talán
emlékszik valamire, aminek nem is tulajdonít jelentőséget. Nekünk
minden kis apróság döntő lehet.
Joan megrázta a fejét:
– Aludtam. Lehet, hogy volt valaki nála, lehet, hogy nem volt, én
aludtam, mint a tej. Nem hallottam semmit.
Az ajtó hirtelen, kopogás nélkül kicsapódott. Bill robbant be rajta,
mögötte egy fehér hajú, elegáns úr. Joan hirtelen ott volt Bill
karjaiban:
– Ártatlan vagyok, Bill! Esküszöm!
– Tudom, életem, ne félj. Ügyvédet hoztam. Mr. C. L. Sills – mutatta
be az ismeretlent a lánynak, aki néhány szóval elmondatta magának
a tényállást, bólintott, aztán megkérdezte:
– Szabadna tudnom, milyen stádiumban van a nyomozás?
– A kisasszony alaposan gyanúsítható azzal, hogy bosszúból vagy
eddig még ki nem derített ok miatt meggyilkolta Jack Taffy
filmrendezőt.
– Helyes – bólintott újra az ügyvéd unottan.
Joant megbilincselték és beültették a szálloda előtt várakozó
Cadillacbe. A lány még hallotta, amint Bill megszólalt:
– Légy erős, életem. Nem lesz semmi baj.
Joant újra és újra kihallgatták. Aztán beengedték hozzá az
ügyvédet:
– Nekem mindent elmondhat, Miss. Én a maga érdekeit
képviselem. Nem szabad hazudnia. Elhiszem, hogy ártatlan, de azt
nem hiszem, hogy ha a szomszéd szobában gyilkosság történt,
abból maga ne hallott volna semmit. Lehet, hogy tudja, ki az igazi
gyilkos, és azt védi. Ez nem helyes, ölni nem szabad. Az igazság ki
fog derülni. Ha tárgyalásra kerül a sor, biztos, hogy fel fogják
menteni. Nincs a kezükben semmi bizonyíték. Da a hallgatásával
gyanússá teszi magát. Az is gyanús, hogy tudta, hogyan ölték meg
Taffyt, holott a logika szerint nem tudhatta, hacsak nem látta vagy ha
nem saját maga ölte meg. Ez pedig ki van zárva.
– Miért volna kizárva? - érdeklődött Joan.
Az ügyvédet semmi sem tudta kizökkenteni nyugalmából:
– Azért, mert az áldozat mellett megtalálták a tőrt, amivel megölték.
A fegyver csupa vér volt A halott is nagy vértócsában feküdt. A
gyilkos feltétlenül beszennyezte magát az áldozat vérével, de nem
mosakodott meg a szobában, hanem azonnal elmenekült. Véresen.
A maga szobáját átkutatták. A vérnyomokat nem lehet
maradéktalanul eltüntetni. Emlékszik arra, hogy letartóztatása után
azonnal megmanikűrözték a rendőrségen?
– Igen. Nevettem rajta.
– Pedig az nagyon komoly dolog volt. Senki sem tud úgy
megmosakodni, hogy mikroszkóppal és egyéb műszerekkel meg ne
lehessen állapítani, hogy emberi vér volt a körme alatt, sőt azt is
meg tudják állapítani kinek a vére. A maga ártatlansága tehát
biztosan ki fog derülni.
– Akkor miért nem engednek szabadon?
– Mert gyanús. Mert hallgat. Lehet, hogy csak tudott a
gyilkosságról. Lehet, hogy maga volt a felbujtó. Mindenesetre a
rendőrségnek az a véleménye, hogy ha nem is ölte meg Taffyt,
valami köze mégis csak lehet a gyilkossághoz. Legjobb lenne, ha
nekem elmondana mindent.
Joan érezte, hogy beszélnie kell. Nem lenne értelme annak, hogy
védjen egy ismeretlen gyilkost. Más a szándék és más a tett. Mégis
képtelen volt elmondani az igazat.
– Nem tudok semmi többet. Aludtam. Nem védek senkit. Nem
vagyok felbujtó. Nem tudom, ki ölte meg Taffyt, legfeljebb annyiban
vagyok bűnös, hogy örülök a halálának. Kártékony féreg volt
szegény.
Az ügyvéd természetesen mindent elmesélt Billnek, akit nem
engedtek a gyanúsított közelébe. Elkeseredetten sóhajtott:
– Nekem mindent elmondana. Mennyi baj van a nőkkel! És mennyi
bajom lesz még nekem ezzel a konok kis tündérrel. De megéri. Az
élet: baj. Joan: az életem. Aki nem tudja a bajt elviselni, annyi,
mintha meghalt volna.
– Úgy beszél, mint egy filozófus - jegyezte meg az ügyvéd.
– Nem. Csak mint egy szerelmes.
– Szerelemre most nincs idő, uram. A lány komoly bajba kerülhet,
ostoba konoksága miatt.
Bill szíve elszorult:
– Mondja, ügyvéd úr, lehetséges az, hogy mégis Joan a gyilkos?
– Teljesen lehetetlen. De az biztos, hogy valamit elhallgat a hatóság
elől és előlem is.
Bill elrohant és visszament a filmgyárba. Eszébe jutott valami.
Jelentéktelen dolog volt, de nyomnak látszott, amin el lehet indulni.
Abban biztos volt, hogy Joannak nincsen senkije rajta kívül. Arról
tehát szó sem lehet, hogy a szerelmese miatt hallgat.
A stúdióban éppen ebédszünet volt. Bill egyenesen a kelléktárba
ment, és odaszólt egy vékony, hosszú hajú, szőke fiatalembernek:
– Joe, gyere csak. Beszélnem kell veled.
 A fiú egész testében remegett. Cigarettát vett elő, a szájába tette,
aztán gyufát gyújtott, eloltotta, eldobta a cigarettát, és bevette a
kialudt gyufát a szájába. Nem szelelt. Idegesnek látszott. Bill bevitte
egy üres sarokba:
– Joe, nagy baj van. Joan mindent hallott. És megismerte a
hangodat a Hotel Edenben.
A fiú fehér lett, mint a fal. Felpattant, mintha rugóra járna:
– Hazudsz! Joan nem is ismer. Sohasem hallotta a hangomat.
– Szóval te voltál. Miért ölted meg Taffyt?
– Mert becsapott! Kinevetett. Csak kisegítő munkás vagyok, és azt
mondta, hogy kellékest csinál belőlem! A saját tőrével szúrtam le a
disznót!
– Legjobb, ha most eljösz velem a rendőrségre, Joe.
– Soha! Nem hagyom magam felakasztani! - rikácsolta a gyilkos, és
menekülni akart.
Bill szelíden leütötte, és beemelte kis autójába, mint egy gyereket.
A rendőrségen kihallgatták, és mindent bevallott. Joan szabad volt
megint, és Bill szorosan ölelte magához, mikor elhagyták a
rendőrség épületét:
– Miért voltál ilyen konok, életem? Miért nem mondtad el azt a
beszélgetést, amit hallottál a szomszéd szobából?
– Mert én akartam megölni Taffyt, Bill. Én tulajdonképpen gyilkos
vagyok. Csak nem volt fegyverem, és nem volt bátorságom hozzá.
De te honnan tudtad előkeríteni azt a szegény fiút, amikor maga a
rendőrség is hiába nyomozott?
Bill nevetett:
– Mert szeretlek.
– Az nem kifogás. Én is szeretlek, mégsem tudtam, ki volt a gyilkos.
– De én hallottam, amikor a gyilkosság napján Taffy feltűnően
kedvesen beszélgetett vele. Mindig tudtam, hogy beteges hajlamú
ember. Mindenki tudta róla a gyárban. Röhögtek rajta, hogy
beleesett Joe-ba. Ennyi volt az egész. A többi szóra sem érdemes.
Vaktölténynyel lőttem, és a gyerek azonnal elárulta magát.
– Te édes! Zseni vagy! Mondd, fel fogják akasztani ezt a fiút Taffy
miatt?
– Nem hinném. Túl fiatal, és ez az első gyilkossága. Lehet, hogy
önvédelem volt. A te ügyvéded fogja képviselni. Vagyis a mi
ügyvédünk. Csak az volt csúnya tőle, hogy nem jelentkezett, amikor
tudta, hogy téged gyanúsítanak.
– Biztosan félt, hogy bajba kerülhet - nevetett Joan.
– Te lány, azt hiszem, holnapra tudok szerezni neked három napot
a Paramountnál.
– Elengedem. Egész Hollywoodot elengedem. Mondd, Bill, te
Kansas Cityben is jó elektrikus lennél?
– Azt hiszem. De Hollywoodot nem tudnám itt hagyni Kansas
Cityért.
– És ha megkérném a kezedet és lemondanék a világhírről egy
egyszerű munkás kedvéért, akit imádnék?
– Akkor sem mennék Kansas Citybe. Mindig New Yorkba szerettem
volna menni. Híres város.
– Legyen New York. Nekem sok szavam nem lehet, mert a feleség
köteles követni a férjét a poklok fenekére is.
Bill átölelte Joant, aki rémülten tolta el magától:
– Mondd, Bill, nem félsz te tőlem?
– Miért félnék?
– Mert én tulajdonképpen gyilkos vagyok.
– Az nem olyan biztos. Lehet, hogy előbb én öllek meg téged, ha
nem megyünk azonnal vacsorázni. Ma nem is ebédeltem.
Indulhatunk?
– Egy feltétellel.
– Feltétel nélkül.
– Csókolj meg!
 A LEJTŐN – FELFELÉ
Első fejezet
Nehéz elküldeni az erőszakos úriembert, de nem tanácsos
Nagyon hideg, tipikusan chicagói december volt. Nagy pelyhekben
hullt a hó, és olyan erős, hideg szél fújt, hogy komoly vállalkozásnak
számított egy tízperces séta a Michigan Boulevardon.
Az Akron Garage Company központi irodájában Mary Brown,
Clifton vezérigazgató úr titkárnője vágyakozva nézett ki a havas,
szürke délelőtti utcára. Floridára gondolt meg Kaliforniára, ahol
ilyenkor szikrázik a nap és gondtalan gazdagok fürödnek a langyos
tengerben. Elérhetetlen álom! Florida messze van, és Mary csak a
Colliers képeiről ismerte Miami Beachet. Heti huszonöt dollár
fizetésből nem telik előkelő telelésre, legfeljebb csak arra, hogy Mr.
Clifton repülőjegy- és egyéb utazási gondjait intézze.
A főnök Floridába készült. Két nap múlva indul, hogy
megszabaduljon a chicagói tél „borzalmaitól”. Mary Brown elővette
kis pudriéját, és a megszokott mozdulattal maga elé tette. A kecses
kis ötcentes rúzsrudacskával megigazította szép száját, és
szórakozottan nézte magát a tükörben.
Mary szép volt és boldogtalan. Tudta magáról, hogy csinosabb,
mint az amerikai lányok, akik vele együtt dolgoztak a LOOP
felhőkarcolójában, a férfi kollégák is lelkesebben udvaroltak neki,
mint a többi lánynak, de sajnos a Mr. Clifton-szerű gazdag férfiak
mégsem voltak hajlandók észrevenni.
Ám, ha mégis észrevették, abban sem volt köszönet. Mr. Clifton
például két nappal ezelőtt is kijelentette:
– Miss Brown, én elfoglalt üzletember vagyok. Nincs időm
udvarlásra. Ha kedvesebb lenne hozzám, felemelném heti tíz
dollárral a fizetését. Nem vagyok erőszakos, ez az ajánlatom,
gondolja meg, és ha döntött, értesítsen. Nekem nem nagy dolog a
szerelem, első az üzlet, és sok időm nincs ezzel a dologgal
foglalkozni. De heti tíz dollár többletet megér.
Mary Brown sírni szeretett volna, amikor Clifton lenyalt fejére és
hegyes pocakjára gondolt. Nem valami nagy gavallér, és nem valami
forró szerelmi vallomás. Úgy látszik, hogy a vezérigazgató-
gépírólány romantika már csak a szirupos filmekben található. És a
hollywoodi álomgyárakban Mr. Clifton nem játszhatna
vezérigazgatót, aki szerelmes a gyönyörű, de talpig tisztességes
gépírólányba.
– Az isten verje meg Mr. Cliftont - sóhajtott Mary, és felnézett
tükréből.
Látogató érkezett, aki Mr. Cliftont kereste. A lány alaposan
szemügyre vette az újonnan jött férfit. Huszonhárom-huszonnégy
éves, erős, középtermetű, fekete hajú, égő szemű fiatalember volt,
aki sürgősen beszélni óhajtott Mr. Cliftonnal.
– Milyen ügyben? - kérdezte unottan Mary, látva a férfi kopott
ruháját és félretaposott cipősarkát. Nem látszott valami fontos
személyiségnek.
– Saját ügyében és érdekében helyes lenne, ha szentelne nekem
néhány percet a főnöke, kedves kisasszony.
Mary egy pillanat alatt rájött, hogy a fiatalember Clifton
szemszögéből nézve teljesen reménytelen. El kellene küldeni.
Biztosan állást akar, de Mr. Cliftonnak nincs szüksége senkire.
Már éppen ki akarta mondani a sablonos mondatot, hogy sajnálja,
de Mr. Clifton ma senkit sem fogad, mert nagyon el van foglalva,
amikor eszébe jutott, hogy nem kell olyan okosnak lenni heti
huszonöt dollárért. És inkább ezt mondta:
– Azonnal megnézem, uram. Kit jelenthetek be?
Az idegen benyúlt szivarzsebébe, és félig agyonnyomott
cigarettavégek, idegen névjegyek és ceruzavégek közül előkotorta
névjegyét, melyen ez a szöveg fontoskodott:
AL CAPONE
PRESIDENT AL CAPONE
PROTECTING ASSOCIATION
A leány mosolyogva nézett fel a fekete férfira. Nem ilyennek képzeli
az ember egy vállalat elnökét. És a furcsa üzleti kártyán nem volt
cím, ami meglehetősen ritka.
Clifton felvette a szemüvegét, aztán rosszkedvűen mondta a
leánynak:
– Küldje el. Nincs szükségem védelemre.
– De még lehet, Mr. Clifton – szólt közbe az idegen, aki Mary után
benyomult a szobába, és kínálás nélkül leült Clifton íróasztala elé.
 – Nézze, Mr. Clifton. Üzletemberek vagyunk. Ennél jobb
tőkebefektetésről álmodni sem lehet. Önnek csak itt, a szomszéd
garázsban háromezer kocsija van. Gondolt már arra, mi történnék,
ha esetleg ezeknek az idegen autóknak, amiket önre bíztak, valami
bajuk támadna? Ön a felelős, és rengeteg pénzébe kerülne a hecc.
Ön fizet nekem, illetve cégemnek potom öt dollárt hetenként. Ezért a
vállalatom garantálja, hogy a kocsiknak semmi bajuk nem lesz. Mit
szól az ajánlatomhoz?
Clifton elvesztette hidegvérét:
– Menjen a pokolba, Mr. Nemtudomhogyhívják, nem érdekel sem
ön, sem a vállalata! Ön ne védjen meg sem engem, sem a kocsimat.
A fekete hajú fiatalember felállt, és ijesztően villant a szeme, amikor
csendesen, kellemes hangon mondta:
– Nagyon sajnálom, Mr. Clifton, de félek, hogy ön is megbánja,
hogy ilyen fegyelmezetlenül viselkedett. Még hallani fog rólam, de
nem lesz köszönet benne. Good bye, Sir.
Mary kikísérte a hívatlan vendéget, és rámosolygott:
– Nagyon örülök, hogy nem ijedt meg ettől a kínos alaktól, Mr.
Capone. Mr. Clifton nagyon kellemetlen tud lenni néha. És rosszul
fizeti az alkalmazottait a disznó.
– Ne féljen, Miss, nem sokáig fog Clifton rabságában sínylődni.
Nem vagyok jövendőmondó, de magának nem ebben a csúnya
városban a helye. Hamarosan Miamiban fog fürödni a tengerben.
Élvezni fogja az élet örömeit, ahogy az egy ilyen gyönyörű, fiatal
leányhoz illik. Bye.
Mary ámultan nézett az idegen után. Hogy lehet az, hogy ez a
rosszul öltözködő, olasz képű ember eltalálta legtitkosabb
gondolatait? Nem rokonszenves figura, de annyi biztos, hogy
Cliftonnak jól megmondta a véleményét. Ideje, hogy valaki egyszer
már őszintén beszéljen ezzel a beképzelt, lenyalt fejű alakkal. Nem
is az, amit mondott, hanem ahogyan mondta, az félelmetes volt.
Öt perc múlva Mary elfelejtette az egész incidenst, csak arra
emlékezett, hogy búcsúzóul az idegen odasúgta neki:
– Holnap este héttől tízig a Childs vendéglőben leszek, ha esetleg
találkozni szeretne velem. De minden este megtalálhat a 14 Cottage
Grove Avenue-n, a borbélyüzletben.
 Ostobaság. Mary nem engedhette meg magának, hogy egy ilyen
ágrólszakadt idegennel szóba álljon. Elég jól beszélt angolul, de
biztos, hogy nem valódi amerikai. Mary papája fontos pozíciót töltött
be a Ku-Klux-Klan nevű amerikai titkos társaságnál, és Maryt is
abban a szellemben nevelte, hogy minden rendes amerikai leánynak
kötelessége gyűlölni a négereket, a bevándorlottakat, a zsidókat és
a katolikusokat.
Mary nem volt politikus lélek, kicsit ködös volt neki az egész, és
nem tudta helyeselni a négerek lincselését, tollban és kátrányban
való éjszakai meghengergetés és félig agyonveretés után való
kiseprűzését annak, akit a papája és a Klan tagjai nem találtak
százszázalékos amerikainak, de szíve legmélyén büszke volt arra,
hogy ő és családja valódi, hamisítatlan amerikai, mert a nagyszülők
még a Mayflowerrel jöttek be Amerikába, és a családban más nem
volt, csak protestáns. Jó érzés volt heti huszonöt dolláros fizetés és
cliftoni bajok mellett lenézni mindenkit, aki nem valódi amerikai.
Marynek később ezer dolga akadt, az egész kis epizódot Al
Caponéval estére teljesen elfelejtette. Nagyon boldog volt, mert
először és kivételesen apja megengedte neki, hogy felvegye a Klan
kámzsáját és elkísérje édesapját Harvaybe, egy büntető expedícióra.
Este tízkor indultak a kis faluba, ami alig negyedórányira volt
Chicagótól. A kocsi fűtve volt, és így Mary nem érezte a dermesztő
hideget, csak a kaland izgalma hevítette.
A kis falu határában találkoztak a Klan többi tagjával, akik szintén
kámzsát és csuklyát viseltek. Nagyon izgalmas volt, mert csak a
szemek világítottak és az imbolygó fáklyafény.
Negyven kocsiban, összesen hatvanan voltak a Klan tagjai, akik
megindultak egy szegényes kis farm felé. Az autóban még megtudta
Mary, hogy a tiszta fehér faluba két néger család költözött be, és
azért mennek, hogy azokat onnét kifüstöljék.
Még nem volt tizenegy óra, amikor megérkeztek a kis, egyszobás
ház elé. A falu már téli álmát aludta. Mary izgatottságában nem
érezte a hideget; hősnek, hatalmasnak és nagy hazafinak érezte
magát. Csodálattal nézett fel kámzsás apjára és a többiekre, akik
éjjel-nappal őrködnek Amerika felett. Majdnem sírt a
meghatottságtól, bár még nem tudta, mi fog következni.
 Az egyik kámzsás alak megzörgette az ajtót, benn nem mozdult
semmi. Most már erélyesebben verték a rozoga ajtót, amit
hamarosan kiemeltek sarkaiból, és benyomultak a házba. Percek
múlva kicipelték a kámzsások a ház lakóit, egy reszkető, öreg
négert, ijedt kis feleségével és két serdülő gyermeket. A gyerekek
már nagyocskák lehettek, de a lobogó fáklyafényben Mary nem tudta
volna korukat megállapítani.
Az öreg néger mocskos hálóingében letérdelt a hóra a kámzsások
előtt:
– Drága uraim, ne bántsanak, én békeszerető ember vagyok, nem
vétettem senkinek. Vettem itt egy kis földet, harminc évig
kuporgattam, hogy meglegyen a pénz. Kegyelem, uraim, ne
bántsanak!
A kámzsások rá sem hederítettek a néger siralmaira, hanem
odatámasztották egy fához, pillanatok alatt megkötözték az egész
családot, és az egyik kámzsás alak egy imbolygó fáklyafény
világánál felolvasott egy írást:
Téged, James Johnson, piszkos néger, és szennyes családodat mi,
a Ku-Klux-Klan, az amerikai nép nevében ezennel megbélyegzünk
és kiverünk ebből a faluból, mert betolakodtál, piszkos néger létedre,
a fehér emberek közé. Tűzkereszt testvér vegye elő a tollat és a
kátrányt.
A rövid felolvasás után az egyik kámzsás kezében megvillant a
korbács, és lesújtott a vacogó négerre.
A kámzsák alól pillanatok alatt előkerültek a korbácsok, és
zuhogtak az ütések a néger család testén. A hálóingek hamarosan
cafatokban lógtak rajtuk.
Az öreg néger nem szólt semmit, hangtalanul tűrte a verést.
Felesége és a két gyerek visított, de az egyre zuhogó korbácsütések
hatására lassankint elhallgattak. Kiderült, hogy a négereknek is piros
a vérük, mert a hó körös-körül pirosra volt festve a korbácsütések
nyomán.
Amikor a néger család már mozdulni, kiabálni, vinnyogni sem
tudott, erős kezek letépték róluk a véres rongyokat, bekenték
meztelen testüket kátránnyal, és csirketollban meghempergették
őket.
 Amikor ezzel elkészültek, izmos karok megragadták a néger
családot, és magukkal cipelték a falu határáig. Vigyáztak azonban
arra, hogy a négerek be ne vérezzék a szép kocsikat, ezért csak az
összekötözött karjuknál fogva húzták a testeket az autó után.
A határban még egyszer összeverték az eszméletlen, félig
agyonvert embereket, aztán otthagyták őket vérbe fagyva, az
országúton.
Az autók elrobogtak, és a kámzsás férfiak elégedetten
hazahajtottak aggódó családjukhoz.
Mary émelygést érzett és szédült, amikor az apjával hazafelé
száguldottak:
– Nagyon érdekes volt, papa – mondta a lány, de szíve legmélyén
csodálkozott és undorodott. Igaz, hogy csak piszkos négerek voltak,
de szerinte elég lett volna csak kátrányban és tollban
meghengergetni a disznókat. De ilyen szörnyű verés után,
meztelenül, abban a hidegben! Reggelre biztosan megfagynak. De
hát ez a piszkos négerek sorsa. Miért nem születtek fehér
amerikainak? A csirkét sem sajnálja senki, pedig elvágják a nyakát,
de hiszen azért csirke – hessegette el magától Mary a rossz
gondolatokat, és közelebb simult hatalmas apjához, aki íme, még
éjjel is vigyáz Amerika tisztaságára és biztonságára.
*
Másnap reggel Mr. Cliftonnak nagyon rossz kedve volt. Egymás
után érkeztek a jelentések, hogy a szomszédos házban lévő
garázsába valaki az éjjel betört, és nem vitt el semmit. Csak
porcukrot öntött a rábízott autók hűtőjébe, amitől tönkrement az
egész szerkezet.
A kár mérhetetlen.
Clifton tombolt a méregtől. Kinek állhatott érdekében, hogy ennyi
gyönyörű kocsit így tönkretegyen.
Délben, mikor őrjöngése tetőfokra hágott, irodai asztalánál
megszólalt a telefon:
– Itt az Al Capone Védőegyesület elnöke beszél. Hallottam, milyen
kellemetlenség érte az éjjel. Ha azt akarja, hogy ilyesmi többé ne
fordulhasson elő, lépjen velem érintkezésbe. Bye - mondta egy
ismerős hang a másik készüléknél, és letette a kagylót.
Mr. Clifton őrjöngött a méregtől. Behívatta Maryt:
 – Mindent értek. Az a gazember csinálta ezt, aki tegnap itt volt, és
akit természetesen kirúgtam. Inkább adtam volna neki öt dollárt, mint
hogy ilyen borzalmas kárt okozzon nekem az a gonosztevő.
– Fel kell jelenteni a rendőrségen, Mr. Clifton.
– Tanácsokkal el vagyok látva! Fel kellene jelenteni! Könnyű azt
mondani! Megindul a nyomozás, és nem derül ki semmi. Ilyesmit
lehetetlen bebizonyítani! Csak rengeteg újabb költség és bosszúság
járna vele. Inkább kerítse elő nekem azt a gazembert, fizetek neki
rongyos öt dollárt, és hagyjon békén. Már eddig is iszonyú károm
van. Nem szabad megtudni az autótulajdonosoknak, hogy nálam a
kocsijuk nincsen biztonságban.
Clifton izgalmában és bosszúságában kettéharapta a szivarját, ami
nem szelelt, és mialatt gyufát keresett, a leharapott részt lenyelte. A
szivar nagyon keserű volt, Clifton köpködött és átkozódott:
– Kerítse elő nekem azt a gazembert, Mary! A föld alól is! Száz
dollárt adnék annak, aki idehozná azt a disznó banditát!
– Oké, főnök úr, én megszerzem! Legalábbis megpróbálom
előkeríteni. Megkapom a százas csekket?
– Megkapja, Mary, de megvallom, egyáltalában nem bízom
magában.
Mary még aznap este megtalálta Al Caponét a megadott címen, a
Childs vendéglőben, és reggel kilencre Capone csendesen és
szerényen újra megjelent Clifton előtt:
– Hívatni méltóztatott?
– Az isten verje meg magát! Tudja, milyen kárt okozott nekem?
– Igen. Hallottam, hogy kellemetlensége volt, Mr. Clifton.
– Becsukathatnám magát, de nem teszem. Megkapja a heti öt
dollárt.
– Helyes. De ha szabadna megjegyeznem, most már tíz dollárba
kerül a védelem, mert exponált üzletről van szó. És kiadásaim is
voltak.
Clifton őrjöngött, kiabált, de fizetett.
Másnap, elhalasztva floridai telelését - Mr. Clifton elment az
Autósok Klubjába, és klubtársainak hosszan és részletesen
elmesélte kínos kalandját ezzel az Al Caponéval. Barátai
elszörnyedve és enyhe részvéttel hallgatták. Nem szerették
túlságosan a pöffeszkedő Cliftont, és egyébként is, mindenki
meglepően hamar bele tud nyugodni a más ember bajába, sőt még
halálába is.
Azonban annál nagyobb volt az autósok megrökönyödése, amikor
Al Capone a következő hetekben egyenkint jelentkezett náluk is,
Clifton esetén okulva, mindegyik habozás nélkül megfizette a heti öt
dollárt – egy ember kivételével.
Ez az egy kivétel Mr. Fulton volt, akit mint veszedelmes
forradalmárt emlegettek a szakmában, mert gyűlölte Henry Fordot,
és azt hirdette, hogy az alkalmazottaknak több fizetést kell adni,
hogy nagyobb lelkesedéssel dolgozzanak. A maga módján
igazságos ember volt, és amikor Al Capone jelentkezett nála, így
fogadta:
– Magáról már hallottam, maga sötét gengszter. Vegye tudomásul,
hogy én nem fizetek. Inkább elköltök egymillió dollárt ügyvédekre,
mint hogy egy centet is adjak egy közönséges zsarolónak.
– Ahogy gondolja, Mr. Fulton. De figyelmeztetem, hogy nem
egészséges ujjat húzni velem.
Fulton felpattant:
– Azonnal takarodjék innen, aljas betörő! Engem akar
megfélemlíteni? Vegye tudomásul, hogy nem fizetek és feljelentem
magát a rendőrségen zsarolásért! Majd még hallani fog rólam!
Az öreg Fulton aznap este, a klubban diadalmasan mesélte el Al
Capone látogatásának történetét. Társai tisztelettel és irigységgel
hallgatták.
Másnap reggel Fulton nem jelentkezett az irodájában. Csak késő
délután találták meg szétlőtt, összedrótozott holttestét a
csatornában. Az esetnek híre ment, és amikor Al Capone
jelentkezett a legnagyobb chicagói mosodában, a Lincoln Laundry
Companyban és kérte a szokásos heti öt dollárt, udvariasan
fogadták, és boldogan kötötték meg vele a szerződést.
Al Capone ekkor már nem dolgozott egyedül. A heti öt dollárok
szép jövedelmet jelentettek, és már nem személyesen ment el
üzletszerzési útjára.
Három embert szerződtetett, heti kétszáz dollár fizetéssel, akik
ezért a rengeteg pénzért életre-halálra képviselték érdekeit.
Kemények, kegyetlenek és erőszakosak voltak. A „személyzet”
főnöke egy Dillinger nevezetű fiatalember volt, aki vallásos metodista
papi családból származott, és sok hónapi nyomor, állástalanság és
elkeseredés után csatlakozott Al Caponéhoz.
Ez a Dillinger művelt, okos, elszánt és kegyetlen ember volt, akinek
nem voltak idegei.
Amikor az egyik nagy chicagói mosodás megtagadta az
engedelmességet, Capone kiadta a parancsot:
– A csatornába vele.
Dillinger szerényen megkockáztatta:
– Nehogy, félreértsük egymást, Al, a szavad nekem parancs, csak
arra gondoltam, okosabb lenne életben hagyni az üzletfeleket. Ne
legyen nálunk a halál a legkisebb büntetés. Legyen dorgálás is, hogy
ideje legyen észbe kapni az üzletfélnek, és csak akkor „vigyük el
kocsikázni” ha a szép szó már nem használ.
Capone arca elkomorodott:
– Mit értesz te szép szó alatt?
– Bízd rám a dolgot. Huszonnégy óra alatt fizetni fog.
Capone elmosolyodott.
– Jó. Kíváncsi vagyok, milyen leleményes vagy.
– Semmi az egész - szerénykedett Dillinger. - Csak egyszerű üzleti
fogásról van szó.
Dillinger még aznap éjjel betört a mosodába két társával együtt,
gondosan leöntötték mésszel a kimosott és a mosás alatt levő
ruhákat, aztán eltávoztak.
Másnap az üzletfél kötélnek állt és fizetett. Capone nevetett:
– Igazad volt, öregem. Én mindig hallgatok az okos szóra.
Capone nagyon szerette Dillingert. Ez a „racket” ahogy ott nevezték
az ilyesfajta, caponei foglalkozásokat, nagyon szépen jövedelmezett,
de Capone többre vágyott. Dillingerben – úgy érezte – megtalálta azt
a munkatársat, akit keresett.
– Ide figyelj, öregem. Szépen keresünk ezzel a védő üzlettel, de
úgyszólván nincs semmi dolog vele. A megrémült palik maguktól
fizetnek, sőt újabban már be se várják, amíg jelentkezünk, a
nagyobb üzletek maguk jönnek, hogy vegyük fel őket üzletfeleink
sorába. Unalmas ez az egész. Én többre vágyom. Engem ez a
polgári jómód sohasem tudott lelkesíteni.
Dillinger feszülten figyelt.
– Mire gondolsz, Al?
 – Pálinkára. Ebben van a nagy pénz. Itt van ez a hülye törvény,
mely megtiltja felnőtt embereknek az ivást. Az emberek inni akarnak,
és mi házhoz fogjuk szállítani nekik az italt. Az első lépés a gyártás.
– Honnan veszünk munkásokat?
– Az a legkevesebb. A munkásokat jól meg kell fizetni. Nagy a
kockázat, nagy a kereset. Ez csak egyszerű, nem? Az egészet
viszont megfizeti a pali, aki szomjas.
– Óriási ötlet, Al - lelkesedett Dillinger. - Azonnal hozzá kellene
látni.
– Téged bízlak meg a gyár megszervezésével. Én elutazom
Floridába, mert ott nagy terveim vannak. Nem szeretem ezt a
chicagói hideget.
Dillinger bólintott.
Egy napon Al Capone ragyogó eleganciával öltözve beállított első
sikerének színhelyére. Mary azzal a borzongó undorral fogadta,
ahogy minden idegenre gondolt.
– Azt hiszem, kislány, emlékszik még rám – kezdte Al Capone. –
Sokat gondoltam magára. Az üzletem nagyszerűen működik.
Pontosan egy esztendeje kezdtem meg a chicagói üzletemberek
védelmét. Amikor először találkoztunk, azt mondtam magának, hogy
az ilyen szép lánynak sok mindenre van szüksége. Tudom, hogy
Clifton egy aljas uzsorás, aki kizsákmányolja magát. Csak nem akar
elhervadni bben a penészes irodában?
– Nem tudom, mire céloz, Mr. Capone - mondta a lány hidegen, és
arra gondolt, jó lenne ezt a piszkos idegent is kátrányban és tollban
meghengergetni, hadd tanulja meg tisztelni az igazi amerikaiakat.
– Arra célzok, hogy felvenném titkárnőnek. Ma indulok Floridába
üzleti ügyben. A fizetése heti száz dollár lenne és külön jutalmak. Azt
hiszem, értelmesen beszélek.
– Nagyon kérem, Mr. Capone, azonnal hagyja el a helyiséget, mert
máskülönben rendőrrel vezettetem ki innen.
Al meghajolt.
– Bocsánat, hogy zavartam, kedves Mary.
Aznap este, amikor Mary hazafelé indult az irodából, két ismeretlen,
feltűnően elegánsan öltözött fiatal férfi állta el az útját. Mindkettőjük
kezében revolver feketéllett:
 – Detektívek vagyunk. Kerüljön minden feltűnést, és jöjjön velünk -
mondta az egyik, aki művelt, valódi amerikainak látszott.
– Uraim, biztosítom önöket, hogy csak tévedésről lehet szó –
motyogta rémülten a lány, és egy pillanatra borzadva gondolt az
agyonvert, véres négerekre az országúton. Talán rájöttek valamire,
és amiatt akarnak kellemetlenkedni neki? Hiszen ő nem csinált
semmit. Egy ujjal sem nyúlt azokhoz a piszkosokhoz. Csak nem
fognak emiatt zaklatni egy amerikai lányt? Nem tudott jobbat
kitalálni, mint engedelmeskedni a revolveres detektíveknek, akik
betuszkolták egy hatalmas Cadillacbe, és elrobogtak vele.
Mary valami émelyítő, édeskés szagot érzett, aztán elvesztette
eszméletét.
Pazar kényelemmel berendezett lakásban tért magához. A
„detektív” mosolyogva hajolt föléje:
– Na, végre! Azt hiszem, már jobban érzi magát, Miss? Kicsit
elszédült. De most már semmi baj.
– Hol vagyok? - próbált érdeklődni Mary.
– Jó emberek között - hangzott egy ismerős hang a háta mögött, és
Mary rémülten ismerte meg Capone nevetését.
Felugrott.
– Aljasság! Erőszakkal hoztak ide! Ezért börtönbe juttatom az
egész társaságot! Azonnal engedjenek ki!
Most még egy férfi lépett a szobába.
– Ide figyeljen, Miss. Ők ketten úriemberek, de én durva fickó
vagyok. És van egy furcsa tulajdonságom. Nem szeretem a
pofázást. Különös, nem? – kérdezte, és egy hirtelen mozdulattal,
kifordított tenyérrel Mary szájára ütött, aki a meglepetéstől azt sem
tudta, mit csináljon. Az ütés nagyon erős volt, és nyomában
kiserkedt a vér. Mary sírva fakadt, és védelmet keresve nézett a
másik két férfira, akik szótlanul álltak körülötte. A verekedő folytatta:
– Tanuld meg, kislányom, hogy itt a főnök szava szent. Vita nincs.
Mary rádöbbent, hogy egy igazi amerikai nővel ilyet nem lehet
csinálni. Elővette zsebkendőjét, hogy megtörülje vérző száját, és
dobbantott:
– Nem tűröm ezt a hangot! Ezért még a székben fog elégni, piszkos
idegen! – sikoltotta Mary, mire Capone és Dillinger elhagyta a
szobát.
 A harmadik férfi, aki meglepően hasonlított egy gorillához, közelebb
ment a lányhoz.
– Ide figyelj, te ostoba szoknya. Én vagyok a „Sebhelyes Fred”.
Szelíd vagyok, mint a bárány, de ha megharagítanak, akkor
ilyeneket csinálok - magyarázta, és öklével a lány arcába vágott,
akivel erre forogni kezdett a világ, és minden elhomályosult
körülötte.
Capone parancsára ezután Mary három napig nem kapott enni.
Egy falatot sem. Evés helyett a „gorilla” minden este összeverte.
Az első nap volt a legrosszabb. Mary szédelgett az éhségtől, és
kibírhatatlannak tűnő fájdalmai voltak. A második napon már nem
kívánta az ételt, csak meghalni szeretett volna. Most tudta meg
először életében, mit jelent az, teljesen kiszolgáltatva lenni
valakinek.
Könnyűnek és légiesnek érezte magát, a szája cserepes volt, a
torka fájt, és a gyomrában néha éles fájdalmat érzett.
A harmadik napon már nem volt magánál. Látomásai voltak.
Ételhegyeket látott, leveseket, zsíros húsokat, tésztákat,
süteményeket, aztán időnként szerénységi rohamai támadtak, csak
egy falat kenyeret szeretett volna, egy tojást, egy pohár hideg tejet
vagy bármit.
Este a gorillaember behozott egy pohár hideg tejet, vajat, dzsemet
és kétszersültet.
Mary életében még nem volt olyan boldog, mint amikor ott volt
előtte az étel. Arra kényszerítette magát, hogy ne kapjon be
egyszerre mindent, hanem lassan, kiélvezve minden falatot és
minden kortyot, engedje át magát az evés gyönyörűségének.
Másnap reggelig nem szólt hozzá senki. Reggel nyolckor a gorilla
behozta a reggelit, ami sült sonkából, tojásból, grapefruitból,
zabkásából és kávéból állt. Mary boldog volt.
Caponét csak délben látta egy pillanatra.
– Kislány - mondta Al vidáman -, repülünk Floridába. Már mindent
megvettem az útra.
Mary már nem tudott harcolni. Minden harci kedve megszűnt,
amikor ránézett Caponéra, mert érezte, hogy itt nem segít semmi;
vagy alárendeli magát a férfi akaratának, vagy meghal.
 Habozás nélkül megírta apjának a következő levelet, amit Dillinger
diktált:
„Drága Apukám!
Ne haragudj a te szerelmes kisleányodra, de végleg otthagytam a
Clifton-irodát, és megszöktem azzal a férfival, akit szeretek. Sajnos,
te soha nem egyeztél volna bele ebbe a házasságba, mert az illető -
alig merem leírni - idegen. Nem valódi amerikai, és tudom, hogy te
gyűlölöd az idegeneket.
Ha válaszolsz nekem és meg tudsz bocsátani, akkor még hallani
fogsz rólam. Most elutazunk, és majd megírom a címemet.
Ne haragudj a te kisleányodra, de sajnos a szerelem erősebb volt
nálam. Az ember tudjon szépen veszteni.
Sokszor csókol a te kisleányod:
Mary”
Al Capone Maryt a legelőkelőbb floridai szállodába vitte, és a
gyönyörű, kétágyas szobában, aminek külön fogadószobája is volt, a
lány előkelőnek és gazdagnak érezte magát.
Egyszerűen feladta a harcot. Caponét egy pillanatig sem szerette,
félt tőle, és amikor szerelmesen közeledett hozzá, akkor volt a
legborzalmasabb. Úgy vetette rá magát a lányra, mint az oroszlán,
amikor szét akarja tépni prédáját. A lány félelme mulattatta a
banditát, és amikor vágyát kielégítette, többé rá sem nézett Maryre,
szaladgált, intézkedett, telefonált, ítélt, büntetett, egyszóval „üzleti
ügyeit” intézte, és a lányt úgy tekintette, mint a törülközőjét vagy
töltőtollat, vagy más használati tárgyát.
Egy délután, mikor egyedül voltak a szállodai szobában, Capone
valami fehér port tartott a kezében, és gondosan vizsgálta.
– Mi az? – érdeklődött Mary.
Capone elmosolyodott. Ilyenkor volt a legfélelmesebb.
– Ez a „boldogság pora” Kóstold meg. Szippants belőle, és boldog
leszel.
Mary nem hitte el, hogy a hófehér, jelentéktelennek látszó por
valami örömöt okozhatna bárkinek, de engedelmeskedett.
A hatás csodálatos volt. Percek múlva hatalmába kerítette Mary
egész valóját valami eddig még soha nem érzett jó érzés. Mintha
nem is lett volna teste. Úgy érezte, hogy ha akarna, repülni is tudna,
minden segédeszköz nélkül. Azonfelül hatalmasnak, erősnek és
okosnak érezte magát, királynőnek, aki felül van mindenen és
mindenkin, egyetlen szavától, egyetlen mozdulatától országok sorsa
függ.
Szép volt az élet, soha el nem képzelhetően szép, és soha nem
hitte volna, hogy ilyen örömet tudjon okozni az embernek a saját
teste.
Úgy látszik, ez a csodálatos por valóságban a boldogság pora.
Csak órák múlva jelentkezett a reakció, amikor visszájára fordult
minden, és Mary csalódottnak, kifosztottnak érezte magát.
De ekkor új adag kokaint kapott Caponétól, aki soha nem élvezte a
kábítószert, mert mint mondta, neki tiszta fejre van szüksége.
*
Capone kezdte kiterjeszteni hatalmát a nyilvánosházakra is. Ahogy
gyarapodott a pénze, úgy nőtt a hatalma, és már nem látott
lehetetlent maga előtt. Amihez nyúlt, arannyá vált a kezében.
Csak Floridában tizenkét házat bérelt ki, amelyeket
nyilvánosházakká alakított át. Pazarul berendezte, minden
kényelemmel ellátta ezeket a kéjtanyákat, és megindult a vadászat
az „áru” után.
Capone emberei mindenütt ott voltak, ahol fiatal lányok
megfordultak. Amerika minden városában tűntek el olyan lányok,
akik este elmentek a lovagjukkal mulatni, és többé soha nem tértek
vissza.
Persze ez a „lányszöktetés” nem ment mindig simán, de sem Al
Capone, sem emberei nem voltak válogatósak az eszközeikben.
Pittsburghben a Blue Mous mulatóban szórakozott Ethel Gray, egy
feltűnően szép, fiatal szőke lány vőlegényével, James Kayvel,
amikor egy ismeretlen ember megszólította a lányt és ráparancsolt,
hogy feltűnés nélkül kövesse. A lány méltatlankodott, a lovag pedig a
sok beszéd helyett leütötte a tolakodó ismeretlent. Ekkor egy újabb
férfi bukkant fel a láthatáron, és hatszor belelőtt a lány lovagjába, aki
a helyszínen meghalt.
A pánikban, ami a lövöldözés folyamán támadt, a gengszterek
magukkal vitték a lányt, akit elkábítottak és a szokásos Capone-
recept szerint tartottak fogságban.
Mint mindenki, ő is megtört a veréstől és az éhezéstől, és amikor
megkapta az első adag „boldogságport” már engedelmes
rabszolgája lett a Capone-féle bűnszövetkezetnek, és szó nélkül
tűrte, hogy elhelyezzék az egyik, jól jövedelmező nyilvánosházban.
Al Capone, aki fáradhatatlan volt új ötletekben, kitalálta, hogy „áru”
van elég, mert Amerika elég népes, és vevő is akad tömérdek, tehát
nyilvánosházaiban bevezette a huszonnégy órás rendszert.
Egy ilyen, éjjel-nappal nyitva tartott bordélyházba került Mary is,
akinek napi nyolc óra volt a munkaideje.
A vendég, aki megjelent ebben a csókgyárban, jövendőbeli párját
nem is látta, csak egy „brass checket”, vagyis rézszámot kapott.
Ezzel a számmal sorba kellett állnia az ajtó előtt, amin ugyanolyan
szám volt, és ahol már türelmetlenül vártak a csókéhes férfiak.
A nő már előkészítve feküdt benn, a szobában, és futószalagon
szolgálta ki a vevőket. Pénzt nem kapott, csak heti fizetést, aminek
nagy részét „boldogságporra” költötte. A kokaint is az Al Capone-
társaság szállította az áldozatnak.
Mary már csak a kokainnak élt. Nem is érezte mámorában, hogy mi
történik vele, csak arra várt, hogy megkapja újabb kokainadagját.
Már régen túl volt azon, hogy keseregjen az igazságtalanságon, ami
történt vele, undorérzéke is nullára zsugorodott. Semmi más nem
érdekelte, csak a kokain. Ha megkapta az egyre növekvő napi
adagját, boldog volt.
Még azt sem tudta, hogy ha hamarosan elfonnyad és nem kel el a
legolcsóbb, kétdolláros Capone-féle örömtanyán sem, akkor kikerül
az utcára, és valamelyik csatornában vagy közkórházban fogja
befejezni életét.
Al Capone nem volt szentimentális ember.
Második fejezet
Rossz pénz is elvész, ha agyonlövik
Capone gazdagságával hatalma is egyre nőtt: – Minden a pénz –
magyarázta hű alvezérének, Dillingernek, aki lelkes tisztelője volt a
sokszoros rablógyilkosnak –, és sok pénzt nem lehet rózsavízzel
megkeresni. Jelenleg a legnagyobb üzlet a pálinka. Mindenki
szomjas, és inni akar. Ezt nem lehet törvénnyel szabályozni. Mától
kezdve a gyárainkban ötven százalékban faszeszt fogunk tenni a
whiskysüvegekbe. Dillinger elsápadt.
– Helyes. De a faszesztől a vevők megvakulnak vagy meghalnak.
Nem tudom, okos politika-e kiirtani vagy megvakítani a vevőket? A
vak, vagyis megvakított ember már meggondolja, mielőtt újra pénzt
ad pálinkáért.
– Ostoba vagy, fiam. Most nem erről van szó, hanem arról, hogy
sürgősen tizenöt millió dollárt kell szereznem, és ez a
legegyenesebb út. Mit számít az a háborúban, ha néhány millió
ember meghal minden ok nélkül? Ha megvan a tizenöt millió plusz,
amit úgy szerzek meg, hogy faszeszt árulok, ami lényegesen
olcsóbb, akkor békét kötök az ivókkal, és megy minden a régiben.
– Előre is engedelmeskedem minden parancsodnak, Al, csak nem
értem, minek kell ilyen gyorsan az a rengeteg pénz. Hiszen az
üzemek kitűnően jövedelmeznek. A haszon óriási.
Al nagyot szippantott finom Havanna szivarjából.
– Ez igaz. De van egy kedvenc gondolatom. Los Angelesben, a
tengerparton megvettem egy tizenöt kilométer hosszúságú
tengerparti részletet. Ott akarom felépíteni a főhadiszállásomat,
gépfegyverfészkekkel, betonerődökkel, kézigránátokkal és titkos
kijárásokkal felszerelve. Az építészem azt mondta, hogy a költsége
ennek, amit akarok, körülbelül tizenöt millió dollár. Valóságos
modern lovagvár lesz ez a hely. ilyesmit Amerikában még nem
csinált senki. Éjjel-nappal fognak dolgozni a munkások a felépítésén.
Nagy dolog lesz, öregem – mondta Al ábrándozva, és majdnem
könnyezett a meghatottságtól.
– Még ma elrendelem, hogy gyárainkban megkezdjék a faszesz
gyártását és palackozását – felelte Dillinger.
Al elmosolyodott:
– Van még valami, amiről senkinek sem szóltam. Tomasco bandája
nagyon erős, és veszélyezteti a New York-i árusítást. Tizennégyen
vannak a vezérek, és a bandának kétszáz tagja van, akik
természetesen nem számítanak.
– Harcolni fogunk - mondta Dillinger határozottan.
– Az lehetséges. Nekem van egy tervem, ami azt hiszem, sikerülni
fog. Legelőször is üzend meg Tomascónak, hogy ki akarok békülni
velük. Nagyon sok emberemet lőtték agyon. Nem győzöm az
utánpótlást.
Dillinger felállt.
– Azonnal intézkedni fogok.
 Dillinger elindított valamit, aminek az lett a vége, hogy Tomasco és
tizennégy alvezére elment a béketárgyalásra. Megbeszélték, hogy
szeptember tizennegyedikén, délután hatkor fognak összeülni a 14th
Street és Fourth Avenue-sarkán lévő üres garázsban, ami a
Tomasco-banda főhadiszállása volt.
Pontosan a megbeszélt időben rendőrökkel zsúfolt riadóautók
zárták körül a garázs épületét. A banda tizennégy vezére már benn
volta helyiségben, amikor a rendőrtiszt betörette a kaput embereivel,
és felszólította a banda tagjait, hogy adják meg magukat.
Tomasco és társai a rendőrök szeme közé nevettek:
– Azt hiszitek, ostobák, hogy jó fogást csináltatok. Bevihettek
minket, de holnap reggelre már mindannyian szabadlábon leszünk.
Olyan igaz ez, minthogy Pietro Tomasco a nevem.
A banda tagjai hangosan nevettek, amikor átadták fegyvereiket a
rendőröknek:
– Nem érdemes harcolni veletek, hiszen holnapra már el is felejtjük
ezt az egész hülyeséget. Biztosan valami kis alhadnagy egyéni
akciója az egész, aki nem tudja, hogy Tomascóval nem egészséges
ujjat húzni.
Tomascónak és embereinek igazuk volt. Abban az időben a
gengszterek már olyan erősek voltak, hogy számukra a rendőrség
gyakorlatilag nem is létezett. Mindenkit meg tudtak vesztegetni, saját
embereiket ültették be a fontosabb pozíciókba, és ha razzia készült
ellenük vagy valamelyik titkos pálinkamérés ellen, ami a
fennhatóságuk alatt állt, mindig előre értesítették őket a rendőrség
emberei, aminek az lett a következménye, hogy a razziázó „száraz
detektívek” nem találtak semmit.
Ha egy-egy gengsztert mégis elfogtak bármilyen címen, még vád
alá sem lehetett helyezni, mert minden gengszternek
megdönthetetlen alibije volt a szóban forgó ügyben, és a tanúk vagy
maguktól visszavonultak, vagy megtalálták összedrótozott, szétlőtt
holttestüket a csatornában.
Ha valamilyen csoda folytán egy gengszter gyilkossági vagy egyéb
ügye mégis esküdtszék elé került, akkor sem volt semmi veszély.
Mert az esküdtszék vagy kimondta bűnösségét a bizonyítékok
alapján, és akkor másnap a tizenkét esküdt összedrótozott és
szétlőtt holttestét feltétlenül megtalálták a csatornában, vagy ismerve
előre a biztos halált, az esküdtek halálra rémülten felmentették a
gyilkost, aki tagja volt valamelyik nagyobb bandának.
Ezért nevetett Tomasco, és ezért mulattak társai is, amikor látták,
hogy a tapasztalatlan rendőrök le akarják őket tartóztatni. Csak
akkor lettek egy kicsit idegesek, amikor a rendőrök falhoz állították
őket és valamire vártak.
Dermedt csend volt.
A Tomasco-banda gyanakodva és idegesen nézett szembe a
rendőrök revolvereivel, amikor hirtelen nyílt az ajtó, és megérkezett
kis kézi gépfegyverrel felszerelve Al Capone és alvezére, a legendás
Dillinger.
Mindketten rendőrtiszti egyenruhában voltak. Al Capone a
gépfegyvere mögül a következőket mondta:
– Ostoba fajankók vagytok. Beleestetek a csapdába. Tudtam, hogy
a rendőruniformisnak nem tudtok ellenállni. Most meghaltok
valamennyien, mert zavarni mertétek köreimet. Aki vallásos,
imádkozhat. Egy perc múlva tüzet nyitok.
A gengszterek felordítottak és rá akartak rohanni Al Caponéra, de
erre már nem volt idő. Megszólaltak a revolverek, és Capone
nyugodtan nyitott tüzet kézi gépfegyverével. Az emberek egymás
után hanyatlottak a garázs kövére. Patakokban folyt a vér.
Az egész mészárlás nem tartott öt percig sem. Amikor Capone
intett, az emberek abbahagyták a lövöldözést, és a vezér maga
győződött meg arról, hogy mindenki meghalt-e az ellenséges
bandából. Néha egy-egy mozgó alaknak a fejébe lőtt, aztán intett, és
a „rendőrök” elhagyták a csatateret.
Capone boldog mosollyal mondta Dillingernek:
– Ezeket jól elintéztük. Az egész nem került többe, mint néhány
uniformisba, amiknek még hasznukat vehetjük a jövőben is. Most
már egész New York minden „speakeasy”-je (titkos pálinkamérése)
csak tőlem vásárolhatja a pálinkát.
Azonban a banditavezér ez egyszer tévedett.
A nagy mészárlásban nem mindenki pusztult el. Legs Diamond, az
alvilág legveszélyesebb banditája tizenhat gépfegyvergolyót kapott,
és életben maradt. Egyetlen halálos sérülése sem volt, és amikor az
emberei a vérengzés után kezdtek beszállingózni a főhadiszállásra,
rémülten láttak mozogni egy tizenhat sebből vérző „halottat”.
 Azonnal kezelésbe vették Legs Diamondot, aki halálos bosszút
esküdött, és megfogadta, hogy ha felgyógyul, csak azért fog élni,
hogy Caponét kiirtsa a világból.
Legs Diamond az alvilágban példátlanul magas, félmillió dolláros
vérdíjat tűzött ki Capone fejére. Bandája tagjainak is kiadta a
parancsot, hogy „élve vagy halva” de lehetőleg halva elő kell
teremteni Caponét.
De Capone hamarosan megtudta, hogy világcsodájára Legs
Diamond túlélte a vérfürdőt. Tudta azt is, hogy félmillió dollár vérdíjat
tűztek ki a fejére, ami kissé nyugtalanította. Attól félt, hogy a saját
bandájában is akadhat áruló, aki félmillió dollárért nem riad vissza
attól, hogy magát a Nagy Főnököt átsegítse az örökkévalóságba.
De más bajok is voltak.
A Gorilláról, aki eddig legmegbízhatóbb embere volt Dillinger után,
aggasztó hírek érkeztek. Ez a feltűnően csúnya gengszter
beleszeretett egy kis táncosnőbe, aki esténként a Zokogó Majomhoz
címzett alvilági lokálban volt itatólány.
A Gorilla protekciójára előlépett, karriert csinált, és vékony
gyerekhangon szentimentális dalokat énekelt síró anyákról és rossz
fiúkról, akik megjárták, mert nem fogadtak szót a mamájuknak.
Capone atyai aggodalommal hangjában mondta Dillingernek:
– Te, ezzel a Gorillával baj van. Halálosan beleesett ebbe a
szoknyába.
Dillingert nem nagyon érdekelte Gorilla szerelme:
–Az ő baja. Majd megunja. Engem nem érdekel. Jelentéktelen,
szőke kis nő. Amellett tehetségtelen is.
Capone azonban más véleményen volt.
– Nem olyan egyszerű a dolog. Értsd meg, nem arról van szó, hogy
elszórakozik a szoknyával, ami rendben lenne. Az sem érdekel, ha
néha ad neki valamit. De itt komoly a dolog. Gorilla feleségül akarja
venni a nőt. Sóhajtozik. Virágot küld. Nem figyel a konferenciákon.
Az ilyen, szerelmes embert nem használhatom semmire.
Megbízhatatlan lesz. Fecsegni fog. Mindent elmond a nőnek, és
akkor elvesztünk. Azt is hallottam, hogy a lány meg akarja téríteni.
Állítólag egyszer már templomban is volt. Ez a vég.
Dillingert nem érdekelte a téma. - Majd bemutatjuk egy másik
lánynak. Nem érdekes.
 – Nagyon érdekes. És fontos. Attól félek, hogy el kellene vinni
kocsikázni a Gorillát. Veszélyes lehet számunkra.
Dillinger, aki oda se figyelt egy kis gyilkosságra, és aki már
számtalan esetben vitt „kocsikázni” embereket, most megborzadt.
– Ez parancs?
– Igen Ez parancs.
– Mikor?
– Még ma este.
– Én vigyem el?
– Igen. Vedd magadhoz óvatosságból Félszemű Joe-t és Borzast.
Igazán fáj a szívem, de úgy látom, nem tehetek mást.
Aznap este Gorilla nagyon boldog volt. Részeg volt, pedig nem ivott
egy korty alkoholt sem, csak nézte Joant, amint vékony kis
gyermekhangján elénekelte a dalt a rossz fiúról, aki teljesen elzüllött,
kivégezték a villamosszékben, mert gyerekkorában megütötte az
anyját. De amikor felkerült a mennyországba, már várta őt a megvert
mama, és megbocsátott rossz fiának.
Gorilla sírt, és úgy érezte, hogy nincs az az ár, ami megközelítené
Joan értékét. Joan megígérte neki, hogy a felesége lesz, de azzal a
feltétellel, ha otthagyja a „rossz társaságot” és jó útra tér.
Gorilla minden megígért, és a mennyországban érezte magát, ha
arra gondolt, hogy ez a gyönyörű lány szereti őt és egy életen át
együtt lehet vele, nyíltan, ország-világ előtt, mint valóságos
feleségével. Már forgatta agyában a mondatokat, amiket el kell
mondania neki, aki biztosan megérti őt, és belátja, hogy Joan
mindennél és mindenkinél fontosabb. Igaz, hogy a gengtől nem lehet
megszabadulni, az is igaz, hogy ő, a Gorilla sokat tud, sok olyasmit,
amivel villamosszékbe juttathatja Alt, de a Nagy Főnök bízik benne,
és tudja, hogy őt nyugodtan el lehet engedni, nem fog bajt csinálni.
Joan száma befejeződött, amikor feltűnt Dillinger szikár alakja a
ulatóhely ajtajában. Gorilla észrevette, és örült, hogy most egyszer
mindenkorra végez előbbi életével és jó útra tér, ahogy Joan kívánja.
Dillinger intett Gorillának, aki biccentett és felállt. Biztosan valami
sürgős munkáról van szó. Ezt még elintézi, aztán megkezdi az új,
tisztességes életet Joannal.
Amikor Gorilla és Dillinger kiértek a lokálból, még két férfi bukkant
elő, és Gorilla hátában érezte a revolver csövét. Nem értette, mi
történt, de nem félt, mert észrevette, hogy a mellette haladó Dillinger
egykedvű arccal nézi a dolgot.
A négy férfi beszállt a várakozó Cadillacbe.
Az autó nagy sebességgel megindult, és Dillinger maga vette el
Gorilla revolverét. A gengszter elsápadt:
– Itt valami tévedés történt. Esküszöm, hogy nem csináltam
semmit. Csak nem „kocsikázni” visztek?
A gengszterek nem válaszoltak. Az autó egyre fokozódó
sebességgel rohant az éjszakában. Newark felé robogtak. Kiértek a
sötét országútra.
Dillinger odaszólt Gorillának:
– Mondd, Gorilla, nagyon szereted Joant?
– Semmi közöd hozzá. Igenis, szeretem és feleségül fogom venni.
Nem tudom, miféle hülyeség ez, hogy engem itt elraboltatok, de
annyit mondhatok, hogy ezért fizetni fogtok. Azonnal vigyetek el
Alhoz. Mindent el fogok mondani neki. Aljasság így bánni az
emberrel!
Dillinger komoran hallgatott. Gorillát kiverte a hideg verejték.
Iszonyúan félt. Látta magát, amint szétlőtt fejjel fekszik az árokban,
és éppen most, amikor Joannal minden rendben van, amikor új
életet kezdhetne. Hiszen még csak huszonhat éves. Van elég pénze,
ha akarja, hát soha többé nem kell dolgoznia. Alig ismert a saját
hangjára, amikor őrjöngve kérdezte:
– Mit vétettem?! Mit akartok tőlem? Követelem, hogy vezessetek
Alhoz! Beszélni akarok vele!
Dillinger szomorúan mondta:
– Sajnálom, öregem, de elkéstél. Al parancsára meg kell halnod.
Nincs kegyelem!
– De miért? Hiszen én mindig hűségesen dolgoztam neki,
gyilkoltam érte, vakon teljesítettem minden parancsát. Mit akar
tőlem? Nem igaz, hazudtok! Ez csalás, árulás történt! - rikácsolta, és
rá akarta vetni magát Dillingerre, aki meg sem mozdult, ki sem vette
revolverét, csak úgy, zsebből kiürítette a tölténytárát. A golyók
Gorilla testébe fúródtak.
A Cadillac megállt.
A három gengszter kiemelte Gorilla holttestét a kocsiból, de túlzott
óvatosságból Borzas még háromszor a halott fejébe lőtt.
 – Nem szeretem a véletleneket – mondta Dillinger felé fordulva
bocsánatkérően.
A holttestet kirabolták, a zsebekből kivettek mindent, amiből meg
lehetett volna állapítani Gorilla személyazonosságát, bedobták az
árokba, és a gyilkosság után Dillinger jelentette Al Caponénak:
– Az ítéletet végrehajtottam. Gorilla nincs többé.
Al szomorúan lehajtotta fejét.
– Kár érte. Jó emberem volt. Nem szenvedett sokat?
– Nem hinném - mondta Dillinger.
Al arca megkeményedett.
– Szegény Gorilla. Nem lehetett rajta segíteni. Azt a lányt, azt a
Joant pedig vigyétek el a Madison Avenue-n lévő házamba. És
gondoskodni kell még három lányról. Egy megszökött, kettő
öngyilkos lett. A negyedik pedig megbetegedett. Kórházba küldtük,
de már teljesen készen van. Soha többé nem lehet használni, pedig
nagyon csinos, fiatal lány volt. Rossz szövet. Úgy látszik, nem bírta a
strapát.
Dillinger rosszkedvűnek látta Alt, és megpróbálta felvidítani:
– Mi van az építkezéssel?
Capone szeme felragyogott. A Los Angeles-i erődöt, a nagy
építkezést tartotta élete főművének.
– Az építkezés hamarosan befejeződik. Éjjel-nappal dolgoznak rajta
az emberek. Csodálatos hely lesz ez, ha meghalok, csodájára fog
járni az egész világ. Büszkén mondhatom, hogy vagyok valaki a
szakmában, és igazán csináltam egyet-mást. Eddig - mondta oktató
hangon alvezérének - az volt a baj, hogy a banditák magányosan
vagy esetleg egy társukkal dolgoztak együtt, és szembetalálták
magukat az egész állami szervezettel. Természetes, hogy már a
startnál halálra voltak ítélve. Én találtam ki azt, hogy fel kell építeni a
rendőrség szervezete ellen egy másik szervezetet, ami legalább
olyan erős legyen, mint az ellenségé. - Azonkívül pedig én voltam az
első, aki bebizonyítottam, hogy rendőrnek lenni nem különb
bármilyen más foglalkozásnál. Fizetésért dolgoznak. Ma van az a
nap, amikor büszkén mondhatom, hogy minden, megvesztegethető
chicagói rendőr kétszer annyi fizetést kap tőlem, mint a várostól.
Persze ezt a pénzt csak addig húzza, amíg rendőr, ha kidobják,
természetesen, nem maradhat nálam többé. Na, sokat fecsegek ma.
Menj, fiam, és intézd el Joant.
Dillinger bólintott, és elhagyta Al fejedelmi lakosztályát.
Gondolataiba mélyedve ült be gyönyörű Cadillacjébe, és
egyenesen a mulatóba hajtott, ahol Joan még mindig gyanútlanul
énekelt, nem tudva, hogy a Gorilla teste már ott fekszik, szétlőve az
árokban.
Dillinger elfoglalta helyét az egyik páholyban. Nem szívesen vállalta
ezt a piszkos munkát, mert a maga módján szerette Gorillát, és
egyre nőtt benne a félelem és a gyűlölet a pöffeszkedő, kegyetlen Al
Capone ellen.
Elismerte, hogy Capone valóságos zseni volt a maga szakmájában,
„nemzeti hős” volt Amerikában, az újságok naponta az első oldalon
közölték fényképét, állandóan cikkek jelentek meg róla, mindenki
tudta, hogy ő Amerika „első számú közellensége” de a hatóság
teljesen tehetetlen volt vele szemben. Túlságosan hatalmas volt,
nem mertek hozzányúlni, és sohasem lehetett tudni, melyik bíró
vagy szenátor kap tőle állandó fizetést.
Dillinger tudta, hogy ha ujjat húz a főnökkel, akkor saját halálos
ítéletét írja alá. Pedig sokkal különbnek tartotta önmagát, mert
egyetemet végzett, jó családból származott, valódi amerikai volt, míg
Capone erőszakos, műveletlen és vérszomjas vadállat volt csupán,
akinek idegen létére minden sikerült, amihez hozzányúlt.
Dillingert Joan vékony gyerekhangja ébresztette fel gondolataiból.
Amikor vége volt a számának, a bandita intett a pincérnek.
– Küldje Joant az asztalomhoz - mondta, és hanyagul odadobott
egy tízdollárost a hajlongó pincérnek.
Joan remegett, amikor vékony kis tüllruhájában a szám után
odalépett Dillinger asztalához, aki mindjárt a tárgyra tért.
– Joan, Gorillát szerencsétlenség érte.
–Meghalt? - kérdezte a lány minden izgalom nélkül.
Dillinger bólintott.
– Szeretted?
Joan szeme szikrázott.
– Gyűlöltem, és féltem tőle. Örülök, hogy meghalt. Ha életben
marad, tönkretette volna az életemet.
– El akart venni feleségül.
 – Tudom. Mit értem volna vele? Állandó rettegésben élni egy
banditával, aki durva és erőszakos. Nem lenne értelme, ha
elhitetném veled, hogy most bánatos vagyok. Újra szabadon vehetek
lélegzetet.
Dillinger nézte a lányt, akinél szebbet már sokat látott, de ahogy
beszélt, felhevülten az izgalomtól, ahogy festetlen, mézszínű haját
néha megigazította nevetségesen gyenge, vékony kis ujjaival, ahogy
nézett Dillingerre, várva felmentését, a bandita valami érthetetlen
izgalmat érzett. Kezdte megérteni, miért volt olyan nagy hatással
Joan Gorillára.
Volt valami ebben a lányban, valami plusz, ami megkülönböztette a
többiektől. És megrázóan szépnek találta Dillinger. Könnyű szédülést
érzett, és arra gondolt, hogy minden egyéb céltalan – a gyilkosság, a
hajsza a még több pénz után, nem fontos semmi, csak az, hogy
Joant egyszer a karjaiban tarthassa. Ezért érdemes volt
megszületnie. Megrázta fejét, mintha a rossz gondolatokat akarná
elhessegetni. Eszébe jutott küldetése. Tudta, hogy Caponéval ujjat
húzni reménytelen.
– Ide figyelj, Joan – kezdte, és észrevette, hogy egészen idegenül
cseng a hangja. – Én azért jöttem, hogy elvigyelek a Madison
Avenue-ra.
– Mi az? – csillant fel Joan szeme.
– Al egyik háza. Ott jó dolgod lesz, ha tisztességesen viseled
magad.
– Nyilvánosházba akarsz elvinni, ringyónak?
Dillinger bólintott.
– Ez a parancs.
Joan nem válaszolt. Dillinger rémülten látta, hogy a lány arca
hamuszürkévé változik és könnyei hangtalanul potyognak. Nagy
sokára megszólalt:
– Én nem megyek veled, ha akármit csinálsz, akkor sem.
– Nézd, Joan, jobb, ha nem ellenkezel. Tudod milyen Al. Ő nem
ismer tréfát. Az ő parancsait teljesíteni kell. Ha nem
engedelmeskedsz, akkor kényszeríteni fog. Jobb, ha jól viseled
magad.
Dillinger mondta az ezerszer elmondott szöveget, de hangjából
hiányzott az erő. Tudta, hogy nincs kegyelem, és lelki szemeivel
látta, hogyan verik, hogyan éheztetik Joant, amíg elgyengül és végül
megkapja a „boldogságport” ami aztán teljes rabszolgává teszi.
Látta, hogy könyörög sírva és térden állva a lány, aki most még
fiatal, egészséges és erős, egy csipetnyi kokainért, látta a férfiakat,
amint idegesen, hosszú sorban állnak Joan szobájának ajtaja előtt,
és felszisszent a fájdalomtól.
Ijedten nézte önmagát. Mi köze neki ehhez a lányhoz, aki miatt
Gorillának meg kellett halni? Miért ideges pont most, amikor már
annyiszor intézte el ugyanezt a feladatot a főnök legnagyobb
megelégedésére? Mi történt vele? Érezte emelkedni magában –
mintha valami megfogható tárgy lenne – a tehetetlen gyűlöletet
Capone és szánalmat Joan iránt. A lány most megszólalt:
– Én azt soha nem tudnám megtenni. Inkább meghalok.
Dillinger legyintett.
– Á, mind azt mondjátok, de amikor jön a verés, az éhezés és por…
Dillinger inkább érezte, mint látta, hogy a lány revolvert vett el és
önmaga felé fordította a fegyvert. Mielőtt azonban meghúzhatta
volna a ravaszt, Dillinger ökle előrelendült és pontosan állon találta
Joant, akinek erőtlen kezéből kihullott a fegyver. Elájult.
A bandita élesztgette, vízzel öntözte, pálinkát erőszakolt a szájába,
míg végre Joan kinyitotta szemét, ami tele volt könnyel.
Dillinger úgy sajnálta, hogy majd megszakadt a szíve. Utálta magát,
és nem tudta megérteni, mi történhetett vele. Miért érdekes az, hogy
a rengeteg lány között Joan is „dolgozik”? - korholta magát, de az a
zűrzavaros, nyomasztó érzés, ami hatalmába kerítette, csak nem
akart elmúlni.
– Gyerünk innen - mondta a férfi, és Joan engedelmesen követte.
Beültek a kocsiba. Joan nem sírt. Csak mereven, halálra váltan
nézett maga elé. Nagy sokára mondta:
– Miért nem engedtél meghalni? Akkor nem lett volna semmi bajod.
Arról nem tehetsz, ha az áru agyonlövi magát. Állandóan úgysem
tudtok őrizni. Én látszólag belemegyek mindenbe, engedelmes, jó
kislány leszek, de az első férfit, aki közeledni mer hozzám,
megülöm, és öngyilkos leszek. Meglátod, hogy velem nem fogtok
boldogulni.
Dillinger nagy lélegzetet vett.
– Én szeretnélek megmenteni téged, Joan.
 Amikor kimondta, rémülten nézett a mondat után, de a világ minden
szenvedéséért kártolta a lány arca, ami túlvilági fényben ragyogott.
– Megmenteni? Hogyan?
Igen. Ez volt a nagy kérdés. Al könyörtelen. Nem ismer kegyelmet.
Biztosan azt fogja hinni, hogy ő is beleszeretett ebbe a lányba, mint
Gorilla, és akkor… a megbízhatatlan gengszternek halál a
büntetése.
Dillinger egyre erősebben adagolta a benzint, az autó egyre
nagyobb sebességgel robogott. A bandita már nem is tudta, hol
járnak, csak hajtott, egyre gyorsabban. Aztán hosszú, céltalan
rohanás után hirtelen megállt és a lányhoz fordult.
– Nem tudom, mi van velem, Joan. Harmincéves vagyok, és ilyesmi
még sohasem fordult elő velem. Nem tudlak elvinni a Madison
Avenue-ra. E pillanatban már én is halálra vagyok ítélve, mert
megtagadtam Al parancsát.
Joan átölelte a banditát és szájon csókolta.
– De nem te fogsz meghalni, hanem ő, az a fekete, kegyetlen
gazember, Al Capone! Mi élni és győzni fogunk! Mi ketten erősebbek
vagyunk, mint bárki más. Ne félj. Én veled vagyok. Ő csak a még
több pénzért harcol, és a bosszú fűti, mi pedig csak most lettünk
emberek.
Dillinger úgy érezte, hogy ilyen okos és erős még nem volt soha.
– Már tudom, mit fogok csinálni, Joan. Harcolni fogunk, nem adjuk
meg magunkat.
Harmadik fejezet
Ha egy férfi igazán szeret egy nőt – abba már sokan belehaltak
Dillinger először is biztonságba helyezte Joant. Mr. és Mrs. John
Smith néven kibérelt egy szerény, kétszobás lakást, bútorokkal
együtt, és hat hónapra előre kifizette a házbért. Arról, hogy Joan
visszamenjen a mulatóba, már szó sem lehetett. Százezer dollár
készpénzt adott a lánynak arra az esetre, ha valami váratlan, vagyis
inkább előrelátható kellemetlenség történik vele. Időt kellett nyerni
mindenáron, mert Al gyorsan szeretett intézkedni.
Dillinger elrobogott a Michigan Boulevardon levő háromemeletes
nyilvánosházba, ami szintén Al tulajdona volt. Onnan kiemelt egy
lányt, és elvitte a Madison Avenue-i házba, Joan helyett. Ezután
elment Alhoz, és jelentette:
 – A lányt leszállítottam. Nem ellenkezett, nem volt vele semmi baj.
Al bólintott, nem volt valami nagy eset, természetesnek találta, és
nem érdekelték a részletek. Mással volt elfoglalva. Testőrei között
trónolt, és öntelten mondta Dillingernek:
– Mindent elkövettem, hogy megvédjem magam. Ez a tizenkét,
válogatott lövész vigyáz minden lépésemre. Az autóm golyóálló
üvegből készült, és én magam is állandón két, töltött revolverrel
járok. A cég érdeke, hogy a főnöknek ne eshessen bántódása. Az
embereimet nem lehet megvesztegetni, mert ötszáz dollárt kapnak
hetenként, jól élnek, és meg vannak elégedve velem. Igaz, fiúk?
A testőrök lelkes „igennel” feleltek.
Dillinger azonnal munkához látott. Tudta, hogy árulása nem
maradhat soká titokban. Minden embert ismert a bandában, tudta, ki
engedelmes rabszolga, ki nagyravágyó, ki szereti a főnököt és ki az,
aki gyűlöli, de fél tőle.
Egyenkint megkörnyékezte őket. Először a Borzast kereste fel, és
azzal az ürüggyel, hogy fontos beszélni valója van vele, elvitte
kocsikázni. Amikor kinn jártak az országúton, Dillinger, szemét le
nem véve a kormányról, megkezdte a harcot.
– Azt a parancsot kaptam Altól, hogy „vigyelek téged kocsikázni”
Borzas megmarkolta a revolverét.
– Hazudsz. Akkor nem egyedül jöttél volna. És különben is, nem
csináltam semmit.
Dillinger elmosolyodott.
– Tedd el az ágyúdat, és ne félj, te bolond. Eszem ágában sincs,
hogy lelőjelek.
– Hát akkor? Ugratni akarsz?
– Az igaz, hogy Altól ezt a parancsot kaptam, de nem vagyok
hajlandó minden szeszélyét teljesíteni ennek az őrültnek.
Mindenkitől fél, és mindenkiben ellenséget lát. Gorillát is nagyon
sajnáltam, de engedelmeskedtünk neki. Most te vagy soron. De
téged nem hagyhatlak, mert holnap talán én következem. Új bandát
alapítok. Azt akarom, hogy velem tarts és hagyjuk magára azt a
ronda vérszopót.
Borzas hallgatott. Erősen gondolkozott. Nem könnyű dolog ujjat
húzni Caponéval, de hát itt van Dillinger, aki a legbizalmasabb
embere. Az igaz, hogy Gorillát nem minden ok nélkül küldte a
másvilágra. Szerelmes volt. Borzas titokban helyeselte Al ítéletét,
mert teljesen érhetetlen és megbocsáthatatlan bűnnek látta azt, ha
egy felnőtt, látszólag épeszű ember megőrül és beleszeret valakibe,
aki pont olyan lány, mint a többi. Szeme van, szája van, lába, teljes
női felszerelése. Hát aztán? Mi a különbség? Ő maga is szeret
elszórakozni lányokkal, helyeselte, hogy a világon vannak, de az volt
a meggyőződése, hogy nem kell nagy ügyet csinálni egy bizonyos
lányból, akit ostobaság a többiek fölé emelni.
Viszont Dillingerben vakon megbízott. Titokban jobban imponált
neki, mint a műveletlen, durva és kegyetlen Al, aki ellen izzó
gyűlöletet érzett e percben, mert őt is halálra ítélte, minden ok nélkül.
Tisztában volt azzal, hogy az ő foglalkozása mellett az ember nem
él sokáig, de ez a váratlan halálos ítélet mégis meghökkentette.
Elhatározta, hogy Dillinger mellé áll.
– Én veled vagyok, és magammal hozom a Félszeműt és a Nagy
Ágyút is.
Dillinger bólintott. Legszívesebben ujjongott volna. Úgy érezte,
hogy nemcsak Alt, de az egész világot is le tudná győzni Joan
kedvéért.
A harc maga is izgatta, bár nagyon jól tudta, hogy a játék
veszélyes, minden percben hiba csúszhat a számításba, és akkor őt
viszik el „kocsikázni” utolsó útjára.
A legnagyobb titokban és gyorsasággal folytatta a szervezkedést.
Mire Al Capone feleszmélt, bandájának tekintélyes része máris
Dillinger főnöksége alatt dolgozott. Megkezdte a pálinkaárusítást is
Capone területén.
A vevők nagyon jól tudták, hogy nekik nem kell félni. Ők attól vették
az árut, aki hozta, fizettek rendesen, de az már nem az ő dolguk volt,
hogy melyik banda hogyan szerezte meg a címeket. A gang-
gyilkosságok mindig a címekért, vagyis a vevőkért és az áruért
történtek, de a vevőknek sohasem támadt kellemetlenségük.
Mindkét félnek az volt az érdeke, hogy a vevő, vagyis a titkos
pálinkamérés tulajdonosa életben maradjon.
Dillinger megtanulta Caponétól, hogy válságos helyzetben gyorsan
kell intézkedni.
Ő volt az egyetlen, aki tudott a banditafőnök titkos szenvedélyéről,
Tonyról. Ez a Tony tulajdonosa volt egy egyszerű kis vendéglőnek a
Michigan Boulevard elején. Olcsó, piszkos kis hely, ahova Capone
még akkor járt, amikor nagyon szegény volt, és ma is hitt abban,
hogy valódi T-bone steaket csak Tonynál lehet kapni.
Ha csak tehette, délután két órakor megállította páncélautóját a
vendéglő közelében, és „inkognitóban” betért egy jó ebédre meg
sörre.
Erre a tényre alapította Dillinger egyszerű haditervét. Azzal
tisztában volt, hogy árulása óta kettőjüknek kicsi lett a világ és az
egyiknek meg kell halni. Szerette volna, ha ez az egyik nem ő maga
lett volna.
Nem akart semmit a véletlenre bízni. Caponénak több legális üzlete
volt, de természetesen olyan aprósággal, mint az adófizetés, nem
sokat törődött. Pedig az adó nem városi, hanem állami ügy volt, és
Capone csak a városi főnököket tudta megvesztegetni, mert annyi
pénze még neki sem volt, hogy egész Amerikát elárassza.
Dillinger magához vette tíz, legmegbízhatóbb emberét, két
páncélos Cadillacbe ültette őket, és háromnegyed kettőkor lassan
elindultak Tony vendéglője felé.
Már útközben látták Capone lehorgonyzott hatalmas, fekete
páncélkocsiját, amit fegyveres banditák őriztek.
Amikor megérkeztek Tony vendéglője elé, figyelmeztetés nélkül, két
gépfegyverből tüzet nyitottak. A járókelők ijedten rebbentek szét a
világ négy tája felé, Capone és emberei revolverből viszonozták a
tüzelést.
Az egyik bátor és kokainnal telített gengszter felállt és közeledni
próbált, hogy hatásosabban lőhesse az ellenséget, de Dillingerék
gépfegyvere pillanatok alatt szitává lőtte.
Capone maga egy márványasztal mögé bújt, és onnan lőtt az
ellenségre.
De a harc egyenlőtlen volt, mert a gépfegyverek jobban működtek,
mint a revolverek, és Capone mellett csak három testőre teljesített
szolgálatot, akik közül kettő mindjárt a harc elején elvérzett.
A főnök, az öreg Tony is meghalt, bár haláláig azt sem tudta, milyen
csatában is vett részt tulajdonképpen. A kis helyiségben mindenki
meghalt vagy halálosan megsebesült Capone kivételével, aki
csodálatos módon életben maradt, mert rendőrautók közeledtek,
nagy szirénázással, és Dillingeréknek menekülni kellett. Még egy
utolsó sorozatot adtak le a két gépfegyverből, aztán szélsebesen
eltűntek.
Dillinger boldogan és győztesen ment vissza a főhadiszállásra.
Biztosra vette, hogy a főnök is meghalt az ütközetben.
De Capone csak könnyebben sebesült meg, és az érkező
rendőröknek csak ennyit mondott:
– Úgy látszik, valaki megtámadott, de fogalmam sincs, ki lehetett az
illető.
Pedig akkor már nagyon jól tudta, hogy Dillinger hadüzenete volt ez
a halálos lövöldözés. Mosolygott magában, amikor visszament
testőreihez.
– Ez az ostoba nem tudja, hogy engem nem érhet az áruló golyója,
mert sebezhetetlen vagyok. De hamarosan elmegyünk, fiúk, egy kis
tűzijátékot nézni.
A testőrök égtek a harci vágytól, de Capone leintette őket.
– Csak nyugalom. Az ellenséget akkor kell megtámadni, amikor
nem is álmodik róla. A meglepetés fél győzelem. Dillinger már halott,
csak ő még nem tudja.
De amikor hazaért főúrian berendezett lakosztályába, kellemetlen
meglepetésben volt része. Szövetségi detektívek vártak rá a kapu
előtt.
– Parancsunk van az ön letartóztatására, Mr. Al Capone.
– Miért? Talán mert éppen az előbb akartak meggyilkolni?
Mondhatom, siralmas a közbiztonság Chicagóban.
A testőrök lövésre kész fegyverekkel várták a főnök intését. De
Capone csak nevetett.
– Ha szabad érdeklődnöm, miért akarnak letartóztatni az urak?
– Adócsalás miatt - mondta az egyik detektív. Capone hangosan,
tele szájjal nevetett, miközben zsebkendőjével igyekezett elállítani a
vérzést. A vállát horzsolta egy gépfegyvergolyó. Testőrei vele
nevettek.
Ez igazán váratlan fordulat volt és a lehető legnevetségesebb
valami, amit a testőrök fiatal, gonosz életükben valaha hallottak. Még
szép, hogy a főnök gyilkosságai és milliós jövedelmei után nem
fizetett adót. Az egyik szellemes testőr megkockáztatta:
– Biztos, hogy nem azért akarják letartóztatni Mr. Caponét, mert
tűzcsap mellé állította le a kocsiját?
 A banditák egyre jobban mulattak. A detektívek viszont
megbilincselték Caponét, és a várakozó autóba tuszkolták. Capone
még akkor is nevetett, amikor az autó elindult vele a börtön felé.
Nem akart ellenkezni a szövetségi, állami detektívekkel, akik
Amerikát képviselték, mert Capone híres volt arról, hogy semmiféle
bűncselekményt nem lehetett rábizonyítani.
Nagyon jól tudta, hogy másnap már kihozza az ügyvédje, aki
bármilyen magas összeget lefizet biztosítékul, és aztán majd
megindul a szokott játék. Tárgyalás, esküdtek, bírák
megvesztegetése, és Capone hamarosan újra szabadlábra kerül,
hogy folytassa gyilkos harcát a tisztességes emberek társadalma
ellen.
Capone mindent tudott és mindent látott előre. Az egész
letartóztatását jelentéktelen „üzemi balesetnek” tekintette, aminek
nem lehetnek következményei.
Csak egyet felejtett el.
Akkor már Roosevelt volt az elnök Amerikában.
Roosevelt pedig gyűlölte a gengsztereket, akik államot alkottak az
államban, és könyörtelen harcot hirdetett ellenük. És az Amerikai
Egyesült Államok elnöke személyesen vette kezébe az Al Capone-
ügyet.
A tényállás világos volt. A gyilkosságokat és egyéb
bűncselekményeket nem lehetett rábizonyítani a gengszterek
vezérére, de az kétségtelen volt, hogy nevetségesen kevés adót
fizetett milliós jövedelmei után.
Nem használt semmi mesterkedés, hiába jöttek az ügyvédek, és
hiába volt bármi, a szövetséges bíróság megfellebbezhetetlenül
tizenkét évi börtönre ítélte Al Caponét, aki, mielőtt becsukódott
mögötte a börtönajtó, a következőket mondta az újságíróknak:
– Ne higgyék, hogy legyőztek. Nem is akartam harcolni komolyan
az ítélet ellen, mert elfáradtam. Abbahagyni nem tudtam a pályát,
mert akkor saját embereim öltek volna meg. Dillinger árulása is
érzékenyen érintett. Mindenfelől az életemre törtek. Páncélautón
jártam, és süllyeszthető páncélkoporsóban aludtam néhány órát.
Nem volt sem éjjelem, sem nappalom. A győzelmet és a vagyont
nem adják ingyen. Elfáradtam. Szívesen vonulok be a börtönbe, ahol
legalább nyugalmam lesz. Remélem, ott nem törnek az életemre.
Előre megmondom, hogy legfeljebb egy évig leszek bezárva, addig
magamhoz térek, az ellenségeim el fogják pusztítani egymást, és
megint az leszek, aki voltam.
Al Capone tévedett. A lebukott vezérrel nem törődött senki.
Bizalmatlan volt mindenkihez, természetes, hogy tisztességes ember
nem kerülhetett a közelébe, és akik meglátogatták a börtönben, csak
azt szerették volna kivenni belőle, hol tartja a kincseit, hogy
elrabolhassák.
Amerika első számú közellensége felvette a csíkos fegyencruhát,
és éppen úgy törte a követ, mint a többi fegyenc az Alcatrazban.
Múltak az évek, és lassankint új szenzációk támadtak, a legendás
gangfőnökről már nem beszélt senki. Még előfordult, hogy néha egy-
egy újságíró meglátogatta a börtönben, hogy színes riportot írjon
róla, de idővel már ez sem érdekelt senkit.
Caponét elhagyták a barátai, mert senki sem bízott abban, hogy az
elkényeztetett gengsztervezér kibírja a börtönt és élve kikerülhet a
fegyházból. Tíz év múlva meghalt paralízisben, amit az egyik
nyilvánosházában szerzett.
Amerika közvéleménye megnyugodott és tapsolt az ítéletnek.
Dillinger boldog volt, és nagy buzgalommal kezdett hozzá, hogy ott
folytassa, ahol Capone abbahagyta.
Óriási örömünnepet rendeztek, amikor Caponét elítélték, és
Dillinger elhalmozta Joant minden földi jóval. Tehette. Ömlött hozzá
a pénz, és Roosevelt hiába szüntette meg az italtilalmat, addigra
már Dillinger rengeteg törvényes üzletnek volt társtulajdonosa.
A nyilvánosházakat is feloszlatta, mert utálta ezt az üzletet, amit
volt főnöke alapított. Csak egy fájdalma volt, egy valamit nem tudott
elérni sem pénzzel, sem erőszakkal: Joant.
Pedig a lány vele lakott, keleti kényelemmel berendezett lakásában
a Broadwayn, a legnagyobb felhőkarcoló tetején. Elárasztotta a nőt
mindennel, amit csak nőnek adni lehet, mégis látta, tudta, hogy Joan
nem boldog.
A lány hidegsége pedig a tébolyig fokozta Dillinger szenvedélyét,
aki sokszor kifakadt:
– Hát mi bajod van, Joan, te lányok legszebbike, hiszen imádlak és
lesem a gondolataidat. Miért vagy szomorú? Caponét eltettem az
útból, mindenkit legyőztem, csak azt nem tudom elérni, hogy te
szeress.
Joan szomorúan mosolygott.
– Nézd, nem érdemes erről beszélni, drágám, hiszen itt vagyok, a
tied vagyok, azt csinálhatsz velem, amit akarsz. Nem tudom
elfelejteni, hogy neked köszönhetem az életemet, hogy te mentettél
meg attól a sorstól, ami rosszabb, mint a halál.
– Igen - mondta Dillinger ingerülten -, tudom, hogy hálás vagy, de
azt is tudom, hogy nem szeretsz.
– Nem téged nem szeretlek, hanem, akármilyen furcsán hangzik is,
hiszen elfogadtam tőled mindent, mert nem volt más választásom,
én a szívem legmélyén tisztességes ember vagyok. Nem szeretem a
gyilkosokat, nem tehetek róla.
– Ugyan, szívem, ne mondj ilyen bolondokat, hiszen mindenki
gyilkos. Az életnek törvényei vannak. Az oroszlán megeszi az őzet,
mert éhes. A nagy trösztök megeszik a kisembereket, mert még
többet akarnak. Ford megölte maga körül a kiskereskedőket.
Mindenki gengszter. Csak én egyszerűbben és tisztességesebben
csinálom. Nem én találtam ki, de úgy van berendezve az élet, hogy
másnak meg kell halnia azért, hogy én élhessek. Ez a természet
törvénye. Vagy azt akarod, hogy menjek el kishivatalnoknak
valamelyik bankba, amikor van hatalmam ahhoz, hogy kiraboljam és
megszerezzem az egész bankot? Bolond vagy te, kis Joan, de
nagyon szeretlek.
– Nincs igazad. Azt akarom, hogy ha szeretsz, akkor hagyd abba
ezt a szörnyű mesterséget. Nem tudok egy gyilkost szeretni. Nem
vagyok boldog abból a pénzből, amihez vér tapad és más embere
szenvedése.
– Értsd meg, hogy az én üzletemet nem lehet abbahagyni. Ha
megáll a verkli, akkor meghalok. Ha nem támadok állandóan, akko
leterítenek. Az embereimről mindent tudok. Ők is rólam. Nem
tehetem meg velük, hogy egy lány miatt otthagyjam őket. Nélkülem
végük lenne.
– Azt szeretném, ha végük lenne. Ne egy lány miatt hagyd ott,
hanem magad miatt. Te tanult és művelt ember vagy, nem lelheted
kedvedet ezekben a borzalmakban. És ennek a pályának nem lehet
jó vége. Téged is meg fognak találni majd szétlőtt fejjel, véresen a
csatornában, mint a többieket. Menekülj, amíg nem késő.
Tízszer és százszor hangzottak el ilyen és ehhez hasonló
beszélgetések Dillinger és Joan között, míg végre a vezér döntött:
– Joan! Minden úgy lesz, ahogy akarod. Találtam egy orvost, aki
teljesen meg tudja változtatni az arcomat, és azt ígérte, hogy még az
ujjlenyomatom sem lesz a régi, mert valamilyen vegyszerrel azt is
meg tudja változtatni. Így fogok kilépni ebből az életből. Az emberek
nem fogják keresni Dillingert, azt hiszik, hogy meghaltam valahol.
Úgyis ég a talaj a lábam alatt. Egész Amerika szűk lett nekem.
Mindenütt a nyomomban vannak Roosevelt emberei, ezek az
átkozott G-manek.
A lány arca felragyogott.
– Meglátod, még tisztességes ember lehet belőled. Menj el az
orvoshoz, s csináltasd meg az operációt. Én várni foglak.
– Jó. Előre figyelmeztetlek, hogy annyira meg fogok változni, hogy
még te sem fogsz megismerni. Az orvos azt ígérte, hogy még az
alakom sem lesz a régi. De nehogy valami baj legyen, én mégis
csak én leszek, és ha találkozunk, onnan fogsz rám ismerni, hogy
ezt fogom ondani köszönés helyett: „Szeretlek, Joan.” Ezt rajtad
kívül senki sem fogja tudni.
– Szamárság. Én megismerlek akármilyen alakban is, és veled
megyek az orvoshoz. Vigyázok rád, amíg te nem tudsz magadra
vigyázni.
Joan könnyei folytak, amikor Dillinger magához ölelte és
megcsókolta.
Az orvos úgy átváltoztatta Dillingert, hogy a szülőanyja sem ismert
volna rá új alakjában. Most már nyugodtan és biztonságban élhetett
az emberek között.
Joan arcáról azonban még mindig nem múlt el a fájdalmas mosoly.
Dillinger örömtől ragyogva mesélte neki:
– Most gazdagok vagyunk, és nem kell csinálnunk semmit.
Nyugodtan és biztonságban élhetünk az emberi kor legvégső
határáig. Egy ember volt, aki elárulhatott volna. Az orvos, aki az
operációt végezte. De megöltem. Esküszöm, Joan drágám, hogy ez
volt az utolsó gyilkosságom. Ezentúl jó kisfiú leszek.
 A lány arca megkeményedett, de mosolyt erőszakolt magára, és
megcsókolta Dillinger idegenné operált arcát.
Másnapra megbeszélték, hogy este moziba mennek. Dillingernek
Edward G. Robinson volt a kedvence. A kis cézár című
gengszterfilmet játszották a Capitolban, és Dillinger már előre
megváltotta jegyeket.
Joan megígérte, hogy a mozi előtt fogja várni Dillingert este
nyolckor, mert előbb még apróbb bevásárlásai vannak. Amikor a
lány magára maradt, felhívta a G-manek főhadiszállását.
– Mr. Hooverrel szeretnék beszélni. Itt Joan beszél, Dillinger
menyasszonya. Sajnos Amerika első számú közellensége
javíthatatlan. Megölte az orvost, aki teljesen megváltoztatta a
külsejét. Nem fogják megismerni. De én ott leszek mellette, és
mézszínű hajamba orchideát tűzök. Engem meg fognak ismerni.
Hófehér ruhában leszek, és két szál piros rózsa lesz a kezemben.
Az a férfi, aki mellettem lesz, amikor kijövünk a moziból, az Dillinger,
akit keresnek. Good bye, Mr. Hoover. Amerikát meg kell védeni a
gyilkosoktól.
Tíz órakor volt vége az előadásnak. Joan izgatottan sietett ki a
moziból, és szorongatta kezében a két rózsát. Már messziről
meglátta a detektíveket.
– Egy pillanatra, szívem. Benn felejtettem a táskámat – mondta
Joan, és elsietett.
A G-manek közelebb jöttek és géppisztolyaikból figyelmeztetés
nélkül tüzet nyitottak Dillingerre. Hetvenkét lövés érte Capone
utódját, akinek halott, mozdulatlan arcára valami kérdő, csodálkozó
mosoly kövesedett…
 A GENGSZTEREK
NEM NŐNEK AZ ÉGIG
Első fejezet
Jim Lery nem fél, csak megszökik
Jim Lery, a híres amerikai „G-man” mosolyogva, teljes két méter
magasságában állt meg főnöke előtt.
– Várom a parancsot, ezredes úr.
– Idefigyeljen, Jim. Most nem parancsot kap, hanem kérni
szeretném valamire.
– Parancsára, ezredes úr!
– Üljön le és figyeljen. Nehezebb dologról van szó, mint ami
változatos és sikeres banditairtási karrierjében valaha is előfordult.
Arra szeretném kérni, hogy tűnjön el.
Jim kedves, mosolygós arca elborult.
– Úgy értsem, hogy el vagyok bocsátva?
Az ezredes nevetett.
– Ellenkezőleg. A testületnek nincs oka panaszra, Jim. Kitűnő
embereink vannak, és elértük azt, hogy a banditák ma már úgy
félnek a G-mantől, mint ahogy azelőtt a tisztességes emberek féltek
a banditáktól. Maga bravúros munkával, halált megvető bátorsággal
és ügyességgel teljesen kiirtotta a Kék Bandát. A bandavezér,
Douglas McLean, ez a mindenre elszánt rablógyilkos, Amerika első
számú közellensége nincs többé, bandája tagjai részben meghaltak,
részben megszöktek. Maga ezért külön elnöki dicséretben és
fizetésemelésben részesült.
– Nagyon köszönöm. De ha szabad megkérdeznem, akkor miért
tűnjek el? Miért ne dolgozhatnék tovább?
– Nézze, Jim. Maga is nagyon jól tudja, hogy Douglas McLeannek
legjobb barátja Legs Thompson volt. Ez a Thompson ma is
szabadlábon jár, fogalmunk sincs, e pillanatban hol lehet, mit csinál,
csak annyit tudunk, hogy százezer dollár vérdíjat tűzött ki a maga
fejére a Kék Banda kiirtása miatt.
Jim nevetett.
– Ez új. Ezt még én sem tudtam. Hát, ez igazán nagyon megtisztelő
rám nézve.
Az ezredes komoly maradt.
 – Nem szabad lebecsülni a veszedelmet, Jim. Úgy tudom, hogy ez
a veszélyes patkány New Yorkban rendezte be főhadiszállását. Én
megtettem a szükséges intézkedéseket, de egyáltalában nem
vagyok biztos a gyors győzelemben. Ez már a hatodik „biztos tipp”
és eddig még mindig kicsúszott a kezünkből ez a kegyetlen gyilkos.
A testület nem engedheti meg magának, hogy elveszítse magát,
Jim. Arra kérem, pihenjen egy kicsit a babérjain. Alaposan
rászolgált. Százezer dollár sok pénz, és a mi munkánkban nagyon
könnyen beleszaladhat az ember egy golyóba. Erre most semmi
szükség. Nyár van. Menjen el valahova fizetett szabadságra.
Valószínű, hogy hat hét alatt ártalmatlanná tudjuk tenni Thompsont
és bandáját. Akkor újra tiszta lesz a levegő, maga felbukkan és
folytatja dicsőséges munkáját. Ha Roosevelt élne, aki életre hívta a
G-man intézményét, büszke lenne magára.
– Ezredes úr, ezt én parancsnak veszem, és hat hétig nem járok be
a hivatalba. Bár, ha szabadna megjegyeznem, a magam részéről
gyávaságnak tartom azt, hogy egy ilyen piszkos patkány elől
megfutamodjunk.
– Nem olyan egyszerű ez a dolog, Jim. Félek, hogy a szabadság
nem lesz elegendő. Figyelhetik. Követhetik. Nem akarom, hogy
valami baja történjék addig, míg Thompson életben van.
– Akkor nem értem az egészet. Mi egyebet tehetnék, mint hogy
szabadságra megyek és lustálkodom hat hétig? Menjek el az aggok
menhelyébe? Vagy a nyomorék gyerekek otthonába?
– Azt akarom, Jim, hogy maga, aki a legtehetségesebb átváltozó-
művész, olyan alakban hagyja el az épületet, hogy a gengszterek ne
ismerjenek magára.
– Értem. Akkor hát, azt hiszem, azt fogom csinálni, aminek szegény
édesanyám nagyon örülne, ha élne. Pap leszek. Rozoga, öreg,
ájtatos, fehér hajú pap. És van egy kishúgom Oklahomában. Az elég
messze van. Egy Lincoln nevű falutól húsz mérföldnyire van egy kis
földje meg kunyhója. Ott aztán igazán nem fog gyanakodni rám a
Thompson-banda, és legalább újra láthatom a kishúgomat, aki
huszonegy éves, és már két éve nem találkoztunk.
– Nagyon helyes - az ezredes arca felragyogott. - A címét
mindenesetre hagyja nálam, és ha tiszta a levegő, értesíteni fogom.
Még csak arra kérem, hogy pihenjen, nyaraljon, ne foglalkozzék
semmivel, csak süttesse magát a remek oklahomai nappal és
barátkozzék a cowboyokkal.
– De az ellen csak nincs az ezredes úrnak kifogása, ha a kis
coltomat magammal viszem.
– Természetesen a pisztolyát elviheti. De nagyon kérem, hogy csak
nyulakra lövöldözzön ezen a nyáron, és ne banditákra. Ez a Lincoln
kedves, csendes kis falunak hangzik. Szeretném, ha kellemes
pihenése lenne. A viszontlátásra!
Jim rosszkedve eltűnt, amikor arra gondolt, hogy újra láthatja
Madge-et, kishúgát, akit a kötelességteljesítés miatt az utóbbi időben
nagyon elhanyagolt. Oklahomában született, és boldog volt, hogy
újra láthatja gyerekkori emlékeit. Újra lovagolhat a ranchon, amit
annyira szeretett, és ami valamikor özvegy édesanyjának
büszkesége volt.
– Aljasság tőlem - gondolta, amíg bement a ruhatárba, hogy
megfelelő ruhát válasszon magának –, hogy egyetlen kishúgomat
ennyire elhanyagoltam az utóbbi időben. No, most majd bepótolom a
mulasztottakat. Nem is írok neki előre. Madge mindig szerette a
meglepetéseket.
Amikor Jim elhagyta a washingtoni G-man-főhadiszállást, abban a
rozzant, öreg, fehér hajú papban, akivé változott, senki sem ismerte
volna fel a rettegett G-mant. Még maga Jim sem hitt a szemének,
amikor a nagy utcai tükrökben megpillantotta képmását.
Csak a zsebében lapuló, csőre töltött, hűséges coltja emlékeztette
őt valódi foglalkozására.
Washingtonban ájtatos arccal váltotta meg a repülőjegyet, és
amikor az egyik alkalmazott tréfásan megkérdezte tőle, nem fél-e a
repülőúttól, Jim szemforgató arccal mondta:
– Mindannyian Isten kezében vagyunk. Legyen meg az ő szent
akarata.
A repülőgép simán ereszkedett le az oklahomai repülőtérre. Jim
elszundikált, és csak a zökkenőre ébredt fel. Már éppen káromkodni
akart, hogy legszebb álmából így felkeltették, amikor még idejében
észbe kapott, és lenyelte a paphoz nem méltó beszédet.
Lincolnban az első garázsban kibérelt egy haldokló Ford kocsit, és
boldogan döcögött az ismerős úton Madge háza felé.
 Este tíz óra volt, mire megközelítette a kis házat, ahol Madge lakott
kedves, öreg, néger szolgájával, Jefferson bácsival, aki
emberemlékezet óta a család szolgálatában állt, és még Jimet is
sokszor lovagoltatta a térdén.
Jim azt akarta, hogy a meglepetés teljes legyen, ezért az öreg
Fordot a háztól messze leállította, és gyalog indult hazafelé.
Szíve gyorsabban dobogott, amikor meglátta az ismerős kis házat,
és úgy lopódzott tovább, mint valami tolvaj. Már előre mulatott azon,
hogy fog örülni Madge, ha ennyi idő után újra megölelhetik egymást.
A kerítés előtt két ló volt kikötve. Úgy látszik, Madge-nél vendégség
van, pedig falun korán szoktak lefeküdni az emberek.
Jim megkerülte a főkaput, és a hátsó kisajtó felé indult. A vékony
kis ajtó, ami inkább csak szúnyogháló volt, nem volt bezárva, és Jim
hangtalanul indult Madge szobája felé.
Útközben azonban megtorpant. A nagy szobából fény szivárgott a
sötét kis szobába, és Jim kemény, durva férfihangot hallott:
– …nincs értelme a huzavonának. Ha nem adja el azt a rongy kis
birtokot, akkor majd gondoskodni fogok arról, hogy elmenjen a kedve
az élettől errefelé. Tudja nagyon jól, hogy amit Mr. Gordon a fejébe
vesz, azt meg is szokta csinálni. Nem kívánja ingyen. De ellenkezést
nem tűr. Ezt vegye tudomásul.
Most Madge vékony, édes csilingelő gyerekhangja hallatszott:
– Nem engedem magam terrorizálni. Az egész környék Mr.
Gordoné. Minden cowboy neki dolgozik. Minden marha az övé. Nem
látom be, miért fáj a foga az én szegény kis néhány acre földemre.
Én itt születtem, és itt is akarok meghalni. Senki sem kényszeríthet
engem arra, hogy eladjam a birtokomat.
Durva röhögés volt a válasz s egy csattanás. Madge felsikított. Jim
elsápadt. Úgy látszik, a húgát megütötték.
Gyorsan és zajtalanul a főkapu felé szaladt, aztán meghúzta a
csengőt. Várt.
Néhány pillanat múlva Madge felhevülten, könnyes szemmel jött
ajtóhoz. Jim elváltozott hangon, kenetteljesen mondta:
– Dicsértessék a Jézus Krisztus. Eltévedtem, kislányom, idegen
vagyok ezen a környéken. Ha lenne olyan kedves, és egy korty italt
adna meg egy falatot, nagyon megköszönném.
Madge zavartan motyogta:
 – Most vendégeim vannak, tiszteletes uram, és…
De Jim már indult a ház felé.
– Adjunk abból, amit Isten adott.
Madge még mondani akart valamit, de Jim máris bent volt a
házban, s farkasszemet nézett a két idegennel, akiknek kezében
revolver volt.
– Dicsértessék… - köszönt Jim, és alaposan szemügyre vette a
látogatókat. Hatalmas, rossz arcú cowboyok voltak az idegenek, akik
gúnyos röhögéssel néztek a papra.
– Hát ezt a maskurát meg mi fújta ide? - szellemeskedett a
agyobbik, és mindketten hatalmasakat röhögtek a tréfán.
– Csak egy korty italt és egy falás ételt szeretnék, gyermekeim,
mert eltévedtem – mondta Jim reszkető hangon.
Az egyik cowboy rászólt Madge-re:
– Adjon neki egy kis vizet meg kenyeret, aztán menjen a fenébe. Ez
is jókor tolta ide a pofáját.
Jim ájtatosan emelte fel a kezét.
– Nem szabad ilyen hangon beszélni Isten felkent szolgájával,
gyermekem - mondta feddően.
– Fogd be a pofádat, vén szemforgató. Zabálj és pusztulj. Ha nem
tudnád, erre, mifelénk nem nagyon kedveljük a szoknyás férfiakat.
– Nem szeretem ezt a mocskos hangot, édes fiam - mondta Jim,
majd Madge-hez fordult: – Tehetek valamit az érdekedben, édes
lányom? Nem látszol boldognak. Aki arcát Isten felé fordítja, az
boldog, mert övé lesz a mennyek országa.
– Nem hinném, hogy segíthetne nekem, tiszteletes úr, pedig szép
lenne, ha Isten csodát tenne, és megszabadítana ezektől a
gazemberektől - fejezte be a mondatot villámló szemekkel Madge.
Az egyik bandita közelebb lépett a lányhoz, és megragadta a vállát.
– Fogd be a szád a szoknyás ember előtt, te lány, és ne fecsegj,
mert kaphatsz még egyet.
Jim szelíden magához ölelte a remegő lányt.
– Ez a lány az én védelmem alatt áll, édes gyermekeim, és aki
kezet emel rá, annak velem gyűlik meg a baja.
A cowboyok hangosan felröhögtek.
– Mi az, te még fenyegetőzni mersz?
 – Te vén majom, hát nem félsz, hogy úgy váglak szájon, hogy
elveszted a szoknyádat, mi?
Jim fejét az ég felé fordította.
– Ha az Úr velem van, nem félek senkitől.
– Ne ellenkezzék velük, mert agyonverik, tiszteletes úr! Ezek
gyilkosok! - súgta oda Jimnek a lány, aki érezte, hogy a szíve
gyorsabb dobogásba kezd.
Most az alacsonyabb óriás reccsent Jimre:
– Tanuld meg, hogy itt egy úr van, Mr. Gordon, és az velünk van!
És hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, csak úgy, tréfásan,
kifordított tenyérrel belevágott Jim arcába. Madge felsikított. Jim
elsápadt.
– Uram, segítsd meg a te szolgádat - mondta kenetteljesen, és
minden erejét beleadva az ütésbe, állon vágta az egyik cowboyt, aki
egyetlen szó nélkül összeesett. Mielőtt még a másik magához tért
volna a csodálkozástól, máris, egy pillanat töredéke alatt belerúgott
a lábába; amikor lehajolt a fájdalomtól, egy híres Jim-féle horogütést
kapott és majdnem abban a szempillantásban egy másikat a
gyomrába. Ezzel az egyoldalú verekedés már be is fejeződött. A két
ember, akik egy perccel előbb még hangoskodtak, most némán és
eszméletlenül feküdtek a földön, mint a letaglózott barmok.
Madge tágra nyitotta szemét, és rémülten nézett az öreg papra, aki
most megszólalt rendes hangján:
– Kishúgom, Madge, hát nem ismersz meg?
Madge szeméből hullottak a könnyek.
– Hát ki ismerne meg téged ebben a maskarában, Jimmy?
A testvérek átölelték egymást.
– Úgy látszik, jókor érkeztem - nevetett Jim, miközben szakavatott,
gyors mozdulatokkal kötözte össze a két, leütött embert, felpeckelte
a szájukat, és aztán az ölébe vette Madge-et.
– Öljem meg őket, szívem?
– Jaj, Jimmy, azt nem szabad, az gyilkosság. Akkor felakasztanak.
– Nekem szabad. Nekem mindent szabad, szívecském - nevetett
Jim -, de azt hiszem, előbb beszélgetni kellene velük. Miről van szó
tulajdonképpen? Miért bántottak téged ezek a haramiák?
Madge szép kis arca elsötétült.
 – Éppen ez a legszörnyűbb az egészben. Fogalmam sincs róla, mit
akarnak tőlem.
– Na, valami fogalmad csak van? Ok nélkül nem törnek rá az
emberre Oklahomában sem.
– Jaj, Jimmykém, Oklahoma nincs többé.
– Miért? Meghalt? - mosolygott Jim.
– Igenis meghalt. Legalábbis amióta ez a Gordon ideköltözött, nincs
nyugta az embereknek a környéken. Irtózatosan gazdag. Rengeteg
földje és marhája van, de ellopja a környékbeli farmerek állatait is.
Minden cowboy, aki nála dolgozik, valóságos gonosztevő. Ilyesmi
még nem fordult elő a mi környékünkön.
– Ezt értem. De mit akarnak tőled, szívem?
Az egyik leütött ember megmozdult. Jim újra fejbe vágta, mert nem
szerette, ha zavarják a beszélgetésben. A fejbe ütött ember
elcsendesedett. Madge megrémült.
– Jaj, Jimmy, megölöd őket!
– Ne félj, szívem, csak mondd tovább. Mit akarnak tőled?
– A birtokot. Tisztességes árat kínálnak érte. Az igazság az, hogy
talán többet is, mint amennyit megér. De én nem akarom eladni.
Nagyon szeretem ezt a kis házat, Jim.
Jim elgondolkozott.
– Többet kínálnak érte, mint amennyi megér? Miért?
–Nem tudom. Talán Mr. Gordont idegesíti a szomszédságom.
– Milyen ember ez a Gordon?
– Gonosz.
– Azt látom. De milyen a külseje? Öreg? Fiatal? Kicsi? Magas?
– Nem tudom. Még sohasem láttam. De mindenki retteg tőle a
környéken. Ő itt a törvény. Ő parancsol, és aki nem
engedelmeskedik neki, az meghal.
– Te sem haltál meg, szívem. Ne túlozzuk el a dolgokat.
– Nem túlzok, Jim. Engem is megfenyegettek. Gordon azt hiszi,
hogy én csak egy gyenge lány vagyok, engem nem érdemes
megölni. Csak a birtokot akarja, és biztos abban, hogy ki tud
szekírozni innen. De a marháim nagy részét már elhajtotta. Már csak
két tehenem maradt. Felgyújtotta a kukoricámat, és minden módon
kellemetlenkedik. Az embereim nem mernek dolgozni, mert Gordon
megparancsolta, hogy menjenek más környékre. Egy fiatal cowboy,
szegény Ben Drew kijelentette, hogy nem megy el és ott dolgozik,
ahol akar. Meggyilkolták.
– Borzalmas. És a seriff?
– A régi seriffet lemondatták. Bosworth, az új seriff Gordon ember
Teljesen tehetetlenek vagyunk. Mindenki menekül a környékről vagy
engedelmeskedik. Gordon gazdag, hatalmas és kegyetlen. Azt
hiszem, a végén el kell adnom a farmot, mert meggyilkolnak engem
is, mint szegény Bent. De te hogy kerülsz ide ilyen váratlanul,
Jimmy?
– Pihenni jöttem. Szabadságon vagyok. De miért nem írtad meg
nekem, hogy ilyen állapotok vannak itt, a régi házban?
– Nem akartalak felizgatni, Jimmy, és tudtam, hogy senki sem tud
rajtam segíteni úgysem. Nem szeretek panaszkodni.
– De Madge drágám, te nem tudod, hogy én G-man vagyok és nem
is a legutolsó a társaságban?
– Tudom, hogy G-man vagy, Jimmy, csak azt nem tudom, hogy mi
az a G-man tulajdonképpen. Olyan rendőrféle, ugye?
– Olyasmi. A G-man az amerikai kormány „törvényes banditája”.
Roosevelt elnök találta ki az intézményt, hogy a banditáktól
megszabadítsa az országot. A banditákat azelőtt az esküdtszék
mindig felmentette, ha ugyan tárgyalásig jutott a dolog.
– De miért mentették fel őket, ha bűnösök voltak?
– Mert féltek a bosszútól, azért. Ha néha egyet-egyet nagy nehezen
elítéltek, akkor másnap a tizenkét esküdt összedrótozott holttestét
feltétlenül megtalálták a csatornában. Szétlőtték a fejüket, így
terrorizálták a terhelő tanúkat és az esküdteket. Erre megalakult a G-
man szervezet. Roosevelt főleg egyetemet végzett és csakis erős,
kisportolt fiatalembereket vett be a társulatba, akiket nagyszerűen
megfizetett. Ezzel elérte, hogy nem lehetett őket megvesztegetni.
Ezek a G-manek aztán befurakodtak a bandákba, megölték a
főnököket és az alvezéreket. A G-mannek, szívem, nem kell
elszámolni a holttestekről. Dillingert, Amerika volt első számú
közellenségét nem lehetett soha a bíróság elé állítani. Hiába fogták
el, másnap kiszabadult, mert nem volt ellene tanú. Erre G-manek
megvárták a mozi előtt, ahol éppen szórakozott, és szó nélkül
szitává lőtték. Csak azt kellett jelenteni, hogy Dillinger nincs többé.
– Óriási, Jimmy! És te is ilyen G-man vagy?
 – Én is. Sokan vagyunk. Többen, mint a banditák. Mert a
tisztességes emberek mindig, mindenütt többségben vannak.
– És most ezeket itt meg akarod ölni?
– Nem. Szeretnék inkább beszélgetni velük. Hol van Jeff?
– Aggódom miatta. Bement a városba vásárolni, és már régen
itthon kellene lennie. Adja Isten, hogy ne történjék semmi baja.
– Madge, drágám - mutatott Jim a földön fekvő cowboyokra –,
ezeket életre kellene kelteni. Másképpen nem tudok beszélgetni
velük. Csak öntözd ezeket a virágokat, amíg feltámadnak. Kicsit le
vannak hervadva. A hideg víz majd magukhoz téríti őket.
Madge szorgalmasan öntözte a cowboyokat, közben Jim odament
a telefonhoz. Felhívott egy számot, és misztikus dolgokat mondott
telefonba. Madge az egészből csak a saját címét értette.
A sok víztől a banditák életre keltek. Az első szavuk káromkodás
volt.
– Az Isten verje meg! Mi volt itt, földrengés? Ki kötözött meg
bennünket? Hol vagyunk, a fészkes fene egye meg, hiszen mozdulni
sem tudok!
A pap szelíd arca hajolt föléjük.
– Isten erőt adott nekem, barátaim. Erős várunk nekünk az Isten.
A nagyobbik cowboy dühösen rikácsolta:
– Ha azonnal le nem veszed ezeket a köteleket, hát hamarosan
személyesen is megláthatod a főnöködet, te aljas patkány, te!
Jim odaszólt a húgának:
– Egyedül szeretnék beszélni ezzel az úrral, ha szabadna
kérnem…
Madge szótlanul kiment a szobából.
A „pap” oldani kezdte az egyik bandita kötelékeit, aki alig várta,
hogy a keze szabad legyen, máris fojtogatni kezdte Jimet, aki
szelíden leszedte magáról a cowboy kezét, és olyat csavart rajta,
hogy az fájdalmában felordított. A cowboy megrémült. Ilyen erős
öreget még nem látott. Amikor a cowboy már nyújtóztatni kezdte
meggémberedett tagjait, Jim kedvesen rámosolygott.
– Most pedig beszélj, édes fiam, válaszolj minden kérdésemre,
mert különben Isten segítségével nagyon megverlek.
– Egyszer sikerült csodát tenned, te pap, de másodszor már nemj
fog sikerülni - mondta a cowboy, azzal hátsó zsebéhez kapott,
előrántotta revolverét, amelyből a ravasz pap már előzőleg kiszedte
a golyókat, és Jimre sütötte a fegyvert.
A pap szemrebbenés nélkül nézett farkasszemet a banditával, aki
kétségbeesetten rángatta a ravaszt, de a fegyver állandóan
csütörtököt mondott.
Ekkor a cowboy átkozódva felemelte az üres revolvert, és le akart
vele sújtani Jim galambősz fejére, de az ütés nem talált, ellenben a
G-man egy ügyes fogással hátracsavarta a cowboy karját, és térdre
kényszerítette.
– Miért akarjátok megvenni ezt a viskót? – érdeklődött.
– Semmi közöd hozzá, te pokolfajzat! – sziszegte a cowboy.
Jim szépen lefektette a földre, és lassan, módszeresen pofozni
kezdte anélkül, hogy szólt volna hozzá. Tíz percig verte megszakítás
nélkül, akkor megszólalt:
– Ja, ha már éppen erről van szó, miért akartátok mindenáron
megvenni ezt a viskót?
A cowboy nem bírta a verést.
– Gordon megtudta, hogy itt fogják felépíteni a vasútvonalat, ezen a
birtokon, és akkor a föld meg fogja érni a százszorosát. Ezért.
Jim még egyszer, udvariasságból szájon vágta a banditát, aztán
tűnődve kérdezte:
– És ki az a Gordon?
– A gazdánk, aki meg fog ölni engem, ha megtudja, hogy elárultam.
– Ne félj, erre már nem lesz alkalma. Isten útjai kifürkészhetetlenek.
A cowboy minden ízében remegett. Nem értette a csodát, fel nem
tudta fogni, hogy lehet ennyi erő és ügyesség egy ilyen vén papban.
A pap még megkockáztatta:
– Mondd, édes fiam, melyik börtönből ismerlek én téged?
– A Sing-Singből. Ott ültem tíz esztendőt teljesen ártatlanul.
– És Gordon, a gazdád tudja, hogy ártatlanul szenvedtél,
gyermekem?
– Hogy tudja-e? Ő szabadított ki. Az én gazdám hatalmas és erős.
Biztos, hogy meg fog gyilkolni, ha megtudja, hogy fecsegtem. Nem
az az ember, aki meg szokott bocsátani az árulóknak. Most már nem
is merek visszamenni hozzá.
– Ne félj, édes fiam. Most újra jól összekötözlek, és hamarosan
kapsz kísérőket, akik vigyázni fognak rád az úton. Nem lesz semmi
bántódásod.
A bandita megadóan hajtotta le a fejét. Érezte, hogy ezzel a pappal
reménytelen harcolni.
Három órával később egy hatalmas Cadillac állt meg a kis farm
előtt, és Jim szívélyesen üdvözölte azt a két fiatal, jóképű óriást, akik
beléptek a házba.
Máris felnyalábolták a férfiakat, és belökték a kocsiba, az ülés alá.
– Nem akarunk feltűnést az úton - mondták, és elrobogtak.
Jim kedvesen magához ölelte Madge-et.
– Most már tudom, miről van szól. Azt hiszem, veszedelmes
társulattal állunk szemben. El fogjuk adni az ősi kis házat meg a
földet, szívem.
– Megőrültél, Jim? Inkább meghalok.
– És én magam fogom felajánlani Gordonnak az egészet.
– Jim, ezt nem gondolod komolyan! Én belehalok, ha innen el kell
mennem.
– Dehogyis fogsz te elmenni, Madge drágám. Azt hiszem, ha jól
látom a jövőt, ez a Gordon fog elmenni új vadászmezőkre, és te itt
maradsz.
– De hiszen azt mondtad, hogy el akarod adni neki a birtokot, nem?
– El is adom. De, ha nem tudnád, életveszélyes fenyegetéssel
kikényszerített szerződésnek nincs érvénye.
– Értem. És hogyan akarod te neki eladni a birtokot?
– Elmegyek hozzá cowboynak. Belülről kell egy várat felrobbantani,
édes kishúgom.
Második fejezet
Jim munkát kap, és ebbe sokan belehalnak
Az ősz pap búcsút mondott kishúgának. – Ne félj semmit, szívem,
még hallani fogsz rólam.
Felült rozoga kis Fordjára, és eltűnt a környékről. Benn, a városban
hamarosan megszabadult a papi ruhától, és átalakult. Délceg, fiatal
cowboy lett belőle, de úgy megváltoztatta külsejét, hogy még a
ishúga sem ismerte volna fel benne sem az ősz papot, sem a
testvéét. Ez a színészi és átváltozóképessége mindig nagy
segítségére volt unkájában.
Igaz, hogy a G-man túlzott óvatosságnak tartotta a meglehetősen
felesleges vörös hajat és a forradásos arcot, de nem akart
szembeszállni a főnök parancsával, aki szigorú pihenést rendelt
neki, és még szigorúbban megparancsolta, hogy amíg Legs
Thompsont kézre nem kerítik, addig ne mutatkozzék saját alakjában.
Jim első dolga volt lovat szerezni, aztán mint munkát kereső,
vándorló cowboy belovagolt a faluba. Régi énjéből csak hűséges
coltját tartotta meg, és - óvatosság nem boszorkányság - egy apró,
de hatásos kis belga automata pisztoly volt elrejtve a ruhájában.
Gordon háza valóságos kis palota volt, és a bejáratnál két fegyveres,
rossz arcú cowboy őrködött. Jim megszólította az egyiket:
– Szegény cowboy vagyok, Tom Patrick a nevem. Munkát keresek.
Szeretnék a főnökkel beszélni.
A cowboy nevetett.
– Mit gondolsz, te szerencsétlen féreg, hogy a főnökhöz csak úgy
be lehet menni minden sehonnainak? Jelenleg az a parancs, hogy új
owboyt nem veszünk fel. Takarodj.
– De én igazán nagyon szeretnék dolgozni. Kell a pénz.
– Elég volt a fecsegésből. Ha én azt mondom valakinek, hogy
takarodj, akkor az annyit jelent, hogy pusztulj innen, te szemét –
mondta az egyik őrt álló, és csak úgy, kedvtelésből, hogy szavainak
nagyobb nyomatékot adjon, a szeme közé vágott Jimnek, aki
azonnal elterült és szűkölve, mint a megvert kutya, feltápászkodott,
majd lehajtott fejjel indult a lovához.
– Gyáva kukac! – kiabált utána a rossz arcú óriás, aztán napirendre
tért az ügy felett.
Jimnek esze ágában sem volt verekedni ezzel a hústömeggel.
Csak annyit akart elérni, hogy hivatalosan igazolni tudja: nem
engedték be a főnökhöz.
A kudarc után bánatosan felült lovára és elvágtatott. De nem
lovagolt messzire. Mihelyt eltakarták a fák, azonnal kikötötte lovát,
és megkerülve az őröket, visszalopódzott.
Óvatosan haladt a hátsó bejárat felé, ahol már csak egy fegyveres
cowboy őrködött. Cigarettát vett elő a zsebéből, és halkan
dünnyögte:
– Adhatnál egy kis tüzet, öregem.
– Menj a pokolba - mondta az őr, és meglökte Jimet, hogy
továbbhaladásra késztesse, de Jim hirtelen teljes fordulatot vett, és
minden erejét beleadva az ütésbe, állon vágta az őrt, aki hangtalanul
összeesett. Ekkor átlépett rajta, és óvatosan haladt felfelé a vastag
szőnyeggel borított lépcsőkön. Körülnézett a házban. Ez a Gordon
nem lehet valami közönséges farmer. Már a cowboyok is gyanúsak
voltak Jim szemében; inkább banditáknak, mint tehénpásztoroknak
látszottak, de a lakás olyan fényűzéssel volt berendezve, amire Jim
nem is számított.
Értékes olajfestmények, süppedő szőnyegek, arany- és
ezüsttárgyak, nehéz bársonyfüggönyök, ólomkristály vázák
meglehetősen ritkák az ilyen farmerházakban. Az sem volt szokás
Oklahomában, hogy a tulajdonost fegyveres cowboyokkal
őriztessék.
Jim hangtalanul, lábujjhegyen ment fel az emeletre. Lassan,
óvatosan fordította el az első szoba kilincsét. Az ajtó kinyílt. A
szobában nem volt senki.
Megállt. Hallgatódzott, ami nem úri dolog, de néha hasznosnak
bizonyulhat.
Hangfoszlányok ütötték meg a fülét. Valaki valami mentegetődzés-
félét dadogott.
– De főnök, értse meg, hogy mindent megpróbáltunk. Nem megy.
Nagyon makacs az a lány. Nem akarja eladni azt a nyavalyás kis
házát. Szentimentális, ostoba liba.
– És mi van Joe-val és Jackkel? Még mindig nem jöttek vissza!
Menj ki te magad Freddel együtt, és hozzátok ide azt a lányt. Majd
én kivallatom, és megtudom tőle, mi történt a két legjobb
emberemmel.
Jim úgy érezte, hogy eleget hallott. Be akart menni az ajtón, de a
zár nem engedett.
A következő pillanatban azonban az ajtó kinyílt, és Jim egy
hatalmas revolvercsővel nézett farkasszemet.
– Fel a kezeket! Mit keresel itt, és hogy kerültél ide? - kérdezte az,
akivel a főnök az előbb beszélgetett.
Jim unottal elfordult a revolvercsőtől, rákacsintott a főnökre, és
villámgyors mozdulattal gyomorszájon vágta a revolveres cowboyt,
aki azonnal összeesett, mint eddig mindenki, akit Jim ilyen pontosan
eltalált.
A hatalmas zuhanás után Jim mosolyogva lépett a főnök elé,
akiben azonnal felismerte a rettegett bandavezért, Legs Thompsont.
Most már mindent értett. Ez hát az a híres új farmer, aki ura és
parancsolója az egész környéknek! Titokban áldotta a főnök eszét,
aki megtiltotta, hogy saját alakjában mutatkozzék, amíg Thompson
forgalomban van.
– Nem kell félni tőlem, nagyfőnök. Munkát keresek. Ostoba
embereid elutasítottak.
– De hogy tudtál ide bejutni? – csodálkozott Thompson, akinek
tetszett a cowboy mozdulata, ahogy unottan elfordult a töltött
revolvertől. Pedig ha a revolver agyát „Pig, the killer” szokta tartani,
gyakran megesett, hogy hamar elsült és örökre elnémult az, akivel a
Gyilkos Dign éppen vitatkozott.
– Nehézségekkel - válaszolta Jim. - Két emberedet kellett leütnöm,
amíg végre megértették, hogy dolgozni szeretnék.
A leütött ember megmozdult, mire Jim könnyedén lehajolt és kivette
a fegyvert a kezéből, majd szórakozottan zsebre vágta.
A főnök tele szájjal nevetett, hogy csak úgy harsogott a szoba a
kacagástól. Egyre jobban tetszett neki Jim.
– Aztán mennyiért dolgoznál nekem, ha felvennélek?
– Hát, a heti húszast megkövetelném eleinte.
– Hogyhogy eleinte? Nálam senki sem kap többet tizenötnél egy
héten.
– Azt elhiszem. Mert senkikkel dolgoztatsz. Szép kis őreid vannak.
Meg aztán hallgatóztam is, mielőtt bejöttem volna, mert ez rossz
szokásom még gyerekkoromból maradt rám. Imádok hallgatózni.
– És mit hallottál?
– Valami lányról, aki valamit nem akar. Jó kis társaságod van,
mondhatom. Akiket eddig láttam, mind olyan csúnyák, hogy
valamirevaló nőszemély még a közelébe sem engedheti. Ilyenekkel
akarsz te csatát nyerni nők ellen? Bízd rám azt a szoknyát, és
garantálom, hogy huszonnégy óra alatt a kezedben lesz az a vacak,
amit akarsz, akármi legyen is az.
– Nem látszol szájhősnek, fiam – mondta a gengszter. – Elmondom
neked, miről van szó, és ha megszerzed az írást, felveszlek heti
harminccal.
Jim tűnődött egy pillanatig, aztán így szólt:
– Jobb szeretném, ha most még nem beszélnénk a pénzről. Mondd
meg pontosan, miről van szó, és ha megszereztem, akkor majd
tárgyalhatunk tovább. Máris indulok. De szeretném, ha kikísérnél,
mert sajnálnám útközben agyonverni az embereidet.
A leütött alvezér időközben teljesen magához tért és üvölteni
kezdett:
– Ebből a szobából ugyan élve nem mégy ki, piszok kutya! Orvul
leütöttél és elszedted a revolveremet. Ha van benned bátorság,
akkor tedd le a puskádat és vedd le a kabátodat. Belapítom egy
kicsit azt a szép kis orrodat, aztán mehetsz, ha tudsz.
Jim szelíden nézett a dühöngőre, aztán a főnökhöz fordult:
– Beszéld le a verekedésről, főnököm. Nem lenne értelme, hogy
egymásra pazaroljuk az erőnket. Meg aztán sajnálnám is elrontani
az arcát szegénynek.
Jim alig tudta befejezni a mondatot, a bandita máris rárohant, és az
első ütés elől Jim alig tudta elkapni a fejét.
Aztán már az első pillanattól kezdve a harc végéig Jim volt a
helyzet ura. Eleinte csak játszott ellenfelével, aki egyetlen,
valamirevaló ütést sem tudott elhelyezni Jim arcán vagy testén. Jim
a testület legjobb hivatásos bokszolója volt, tehát nem vette
komolyan ezt a dühös amatőrt.
A G-man takarékosan bánt ellenfelével, hogy el ne fogyjon. Eleinte
csak idegesítő, kis ütéseket mért szájára, szemére, orrára, aztán
következetesen kitartott a jobb szeme mellett, és azt verte, amíg a
szemhéja felszakadt. Talán tíz perce folyt a verekedés, amikor
Jimnek eszébe jutott, hogy még sok a dolga, és hirtelen megunta az
egészet. Cselezett, és egy villámgyors horoggal leterítette ellenfelét,
aki véresen, nyöszörögve összeomlott. Jim teljesen sértetlenül került
ki a harcból, és frissebbnek látszott, mint valaha.
A főnök elégedetten vigyorgott.
– Jó munka volt. Ha a fejedet is olyan jól tudod használni, mint az
öklödet, akkor az én emberem vagy máris. Mindjárt elmondom, miről
van szó.
A főnök lelkesen magyarázta Jimnek, hogy mindent el kell követnie,
pénzzel, furfanggal, rábeszéléssel kell rávennie azt a „buta libát”
hogy adja el a birtokát, mert Gordon kétszer annyit fizet érte, mint
amennyit ér. Aztán még hozzátette:
– Azt akarom, hogy te is megértsd, miről van szó. Egyszerűen
idegesít, hogy a közvetlen szomszédságomban egy ilyen vacak kis
birtok legyen. Utálom, ha belelátnak a gyomromba. Ennyi az egész.
Jim bólintott.
– Engem nem érdekelnek a részletek, főnök, csak a parancs. Hogy
te mit miért csinálsz, az nem az én dolgom. Nekem csak mondd meg
mi a teendő, és én megcsinálom. Már megyek is.
– Várjál, lemegyek veled, nehogy széttépd az egész
személyzetemet.
Jim arra gondolt, hogy most nagyszerű alkalom lenne szétlőni a
gengszter fejét, mert egy ilyen, sokszoros gyilkossal szemben, aki
ezer halálra is megérett, nem kötelező a „fair play”, de korainak
tartotta a dolgot. Szeretett volna jobban belenézni „Gordon” úr
kártyáiba. Tapasztalatból tudta, hogy nem mindig az a főnök, aki
annak látszik. Könnyen lehetséges, hogy a híres gengszter csak
sakkfigura az előtérben, és az igazi főnök a háttérből irányítja a
banda működését.
Ha a bandita tudta volna, mire gondol ez a mosoíygó, izmos, fiatal
cowboy, Jim percei meg lettek volna számlálva, de a bandafőnök
nem volt gondolatolvasó.
Amikor leértek a főkapuhoz, a főnök magához intette a két őrt.
– Ismeritek ezt az embert?
Az őrök fegyverükhöz kaptak, de a főnök leintette őket.
– Hagyjuk a tűzijátékot. Ez az ember velünk dolgozik.
A banditák ámultan nézték a főnököt.
– De hiszen te nem tudod, hogy mi…
– Tudom. Nem engedtétek be. Bejött. Ezért még számolunk. Most
erre nincs idő. Mondd, fiam - fordult most Jimhez -, kit akarsz
magaddal vinni erre a kirándulásra?
– Senkit. Egyedül szeretek a lányokhoz járni - mondta Jim hetykén,
és füttyentett a lovának, amely engedelmesen szaladt hozzá, mint
egy hű kutya.
– Tudd meg, mi lett a két, eltűnt emberemmel!
– Oké, főnök. Bízzál bennem - mondta a G-man, és ellovagolt húga
kis háza felé.
Madge megrémült, amikor az idegen cowboy elváltozott hang így
szólt:
– Add elő, lányom, azt a gaz bátyádat. Mindent tudunk. Vége a
játéknak.
 A lány rémült arcát látva Jim hangosan felnevetett. Erről a
jellegzetes nevetésről Madge azonnal felismerte a testvérét. Jim
megfogta a lány vállát.
– Figyelj rám, Madge. Halálosan éhes vagyok. Ez egy. Felvettek a
Gordon bandájába. Ez kettő. Végre találtam vevőt a házadra és a
birtokra Mr. Gordon személyében. Ez három.
– Remek újságok, Jimmy. De mondd, nem lesz ebből baj?
– Lehet, de majd elsimítom. Az öreg Jimmy mindent elsimít.
– Te, Jimmykém, én nagyon félek. Te még nem ismered ezt a
Gordont. Ez egy közönséges gazember. Erőszakos és kegyetlen.
Mindenki fél tőle. Meglátod, nem fog simán menni a dolog.
– Te nem tudod, darling. Gordon tulajdonképpen nincs is.
– Megint tréfálni akarsz, mikor látod, milyen ideges vagyok.
– A lehető legkomolyabban beszélek. Gordon nem más, mint a
leghíresebb amerikai gengszter, Legs Thompson. Minden G-man őt
hajszolja New Yorkban, és senki nem gondolt arra, hogy közben ő itt
üdül, ebben az isten háta mögötti faluban, mint közutálatnak
örvendő, milliomos földbirtokos. Óriási fogás lesz. A nagyfőnök ki fog
ugrani a bőréből örömében.
– Az lehet, de azt már te nem fogod megérni - hallatszott egy
ismerős hang a hátuk mögött, és amikor Jim megfordult, revolvercső
irányult egyenesen a szívének.
A revolvert Gordon összevert alvezére tartotta. Az egyik szeme
teljesen bedagadt Jim ütéseitől.
– Ütött az utolsó órád, te aljas spicli. A főnök nem gyanakodott, de
az én eszemen nem lehet túljárni. Előbb itt voltam, mint te, és
vártalak. Vége a játéknak!
Jim előrelépett, mire a bandita kétszer egymás után elsütötte
revolverét. A golyók pontosan Jim szívét érték. A bandita egy
pillanatig dermedten állt, füstölgő revolverrel a kezében, de a
következő másodpercben Jim már kirúgta kezéből a fegyvert, ami
nagyot koppanva esett a földre.
A bandita minden erejét összeszedte és beleadta egyetlen
gyomorszájütésbe, amit Jim nem tudott idejében kivédeni.
Összecsuklott a fájdalomtól, és a földre esett. A bandita nem
folytatta a verekedést, hanem a fegyveréhez rohant. Jim még a
földről lőtt. Golyója pontosan a bandita szeme közé fúródott. Madge
felsikoltott.
– Jaj, Jimmy, megőrültem! Saját szememmel láttam, hogy az a
gyilkos rád lőtt, és utána te még verekedni kezdtél. Mi történt?
– Semmi különös, angyalom. Minden G-man köteles szolgálatban
páncélinget viselni. Remélem, nem akarod, hogy megsértsem a
szabályokat? Ha a fejemre célzott volna, már nem lennék itt. Csak
akkor nyugodtam meg, mikor biztos voltam benne, hogy szíven akar
találni. Kénytelen voltam lelőni, mert életveszélyben voltam. Nem
bírom a fejlövést.
– Úristen, ez meghalt! - rémült meg Madge újra, amikor meglátta a
mozdulatlan testet.
– Én is azt hiszem, Madge. Ne törődj vele. Majd én elintézem a
temetkezési részét a dolognak. Te csak írd alá a szerződést, amit
Gordon kért, a többi az én dolgom.
– Félek, hogy bajba kerülünk. Látod, milyen erőszakos emberek
ezek? Nem tudom megérteni, hogyan tudta megközelíteni a házat és
hogyan tudott itt észrevétlenül elbújni ez az ember?
– Nem is fontos. Ez volt a szakmája, szívem. Nem nagy dolog.
Amíg Madge aláírta az adásvételi szerződést és átvette a Gordon
által előre kiállított húszezer dolláros csekket, addig Jim
szórakozottan nézte a halottat.
Halkan füttyentet. Nagy csomó pénz volt a halott zsebében. Jim
megszámolta a bankjegyeket. Ötvenezer dollár. Szép, kerek összeg.
Tovább kutatott. Talált egy szerződést, amit Gordon a szomszéd
birtok gazdájával kötött, és amelyben Gordon kötelezte magát arra,
hogy ha a cowboyok három napon belül nem veszik fel újra a
munkát, abban az esetben Gordon tartozik sztrájktörőket hozatni és
erőszakkal is biztosítani a munka zavartalan menetét.
Jim a talált holmikat zsebre tette, és megfürdött. Fürdés közben
támadtak a legjobb gondolatai.
Most is eszébe jutott valami. Fürdés után durva törülközővel jól
megszárította magát, aztán gondosan felöltözött. A rozoga Fordot
fogta be a ló helyett, bedobta az ülésre a halottat, és harsány –
Viszontlátásra! – kiáltással elkocogott.
Egyenesen a főhadiszállásra hajtott. Megállította a kocsit és
odaszólt az őröknek:
 – Sebesültet hoztam. Segítsetek.
A nehéz testet az őrök becipelték a házba, Jim az alatt kiugrott a
kocsiból, előrement és odaszólt az egyik cowboynak:
– Jelentsd a főnöködnek, hogy azonnal beszélnem kell vele.
Pillanatok múlva lihegve érkezett Gordon.
– Mi történt ezzel az emberrel?
Jim cigarettára gyújtott.
– Agyonlövődött.
– Azt látom. De ki lőtte le?
– Én.
– Megőrültél? A legfontosabb emberem volt. Valóságos jobb
kezem. Mindenhez értett szegény. Miért ölted meg?
– Mert ostoba volt. Megelőzött és féltékeny volt rám. Megszereztem
attól a vacak lánytól az aláírást. Átadtam neki a kitöltött csekket a
vételár fejében, és akkor előugrott ez – ujjával a halott felé bökött
Jim –, és követelte, hogy adjam át neki a szerződést. Egyrészt
dühös volt rám a verésért, amire pedig tulajdonképpen egyenesen
felkért, másrészt érdemeket akart szerezni a főnök előtt. Én átadtam
volna neki azt a rongy szerződést, legyen boldog vele, de láttam
rajta, hogy mindenképpen ki akar készíteni, nehogy pofázzak.
A főnök szeme gyanakodva villant.
– És miből láttad, hogy meg akart ölni?
– Hát, nem kellett nagy ész hozzá, hogy kitaláljam. Amikor
másodszor lőtt rám, már gyanakodni kezdtem. Én csak egyszer
lőttem, de az alapos lövés volt. Mindjárt meghalt. Ostoba fráter volt.
A főnök gyors házi nyomozást indított, de minden Jim története
mellett bizonyított. Kiderült, hogy két golyó hiányzott a fegyveréből,
tehát dulakodásnak kellett lenni. Jim nem lőhette agyon lesből a
társukat, mert hiszen pont a szeme közé fúródott a halálos golyó.
A vizsgálat eredményeképpen a főnök kihirdette az ítéletet:
– Megérdemelte, amit kapott.
– Pedig ezekről még nem is beszéltem - mondta Jimmy, és
egyenkint elővette a halottnál talált tárgyakat.
A főnököt legjobban az ötvenezer dollár bosszantotta.
– Még tegnap kért tőlem húsz dollárt azzal, hogy teljesen le van
törve. És közben ötven lepedő volt a zsebében. A gazember! Már
nem bízhat az ember senkiben! Örülök, Jimmy fiam, hogy megölted
ezt a kártékony férget, aki parancsom ellenére utánad sompolygott,
hogy dicséretet kapjon olyan dologért, ami nem az ő érdeme volt.
Ássátok el, fiúk – zárta le a főnök a gyilkossági ügyet, majd
hozzátette Jimhez fordulva: – Volna kedved beállni hozzám
alvezérnek? És mielőtt válaszolnál, még azt is szeretném tudni,
mivel vetted rá azt a konok lányt, hogy adja le végre a birtokát.
– Egyszerre csak egy kérdésre tudok felelni. Máris úgy tekinthetsz,
mintha alvezéred lennék. Hogy hogyan szereztem meg a lány
aláírását, az maradjon az én titkom. Annyit mondhatok, hogy nem
erőszakoskodtam vele, mint a többiek, akik nem mentek vele
semmire. Néha nem árt, ha az eszét is használja az ember.
Az egyik bandita, akiben Jim felismerte azt az embert, akit a hátsó
bejáratnál leütött, előrelépett és a főnök elé állt.
– Mr. Gordon, én nem szoktam belebeszélni a nagyok dolgába, de
félek, hogy csalódni fogsz ebben az emberben. Nem tudok róla
semmit, csak egyszerre itt volt, elég jó verekedő, de hátha spicli?
Nem kellene mindjárt ennyire megbízni benne.
A főnök arca elsötétült.
– Nem szeretem, ha belebeszélnek a dolgomba! Ki parancsol itt?
Te vagy én? Ez az ember egy nap alatt többet tett értünk, mint húsz
másik egy esztendő alatt. Éppen eléggé bebizonyította, hogy
érdemes a bizalomra. Azonkívül is a kezemben van, ha ellenünk
akar fordulni, hiszen gyilkosság miatt villamosszékbe kerülhet, ha
akarom. De nem akarom. Végeztünk. Elmehettek. Te, Jim, gyere
velem a szobámba. Veled még lesz egy kis beszélnivalóm.
Jim követte a főnököt. Kicsit ideges volt, mert Gordonnál az ember
sohasem tudta, mit forgat a fejében. De Jim bízott magában.
Benn, a szobában Gordon gondosan lezárta az ajtókat, aztán
megkínálta Jimet cigarettával. A G-man szótlanul rágyújtott és várt.
A főnök benyúlt a zsebébe, és leszámolt Jim kezébe ötszáz dollárt.
– Ezt tedd el. Megszolgáltad. Nem vagyok kicsinyes. Remekül
megszerezted azt a kis birtokot, amire úgy fájt a fogam.
– Majd elfelejtettem. A lánynak megígértem a te nevedben, hogy
két hétig még megmaradhat. Addig eltart, amíg szerez magának egy
másik házat valahol.
– Nagyon helyes. De figyelj ide, fiam, most másról van szó. Látom,
ügyes és használható ember vagy. Teljesen megbízom benned.
Ismerős vagy ezen a környéken?
– Meglehetősen.
– A szomszéd birtokon, ami az én védnökségem alatt áll, sztrájk
van. Nem szeretem, ha ezek a bugris parasztok ugrálnak. A
földbirtokos pontosan megadta a fizetésüket, de aztán elvárja, hogy
kussoljanak. Igaz?
– Természetesen. Miért? Nem kussolnak?
– Nem. Azt mondják, hogy heti tizenöt dollárból nem tudnak
megélni. Rövidebb munkaidőt és több fizetést akarnak. Mi lesz a
világból, ha tétlenül nézzük ezt az erkölcstelenséget?
– Mi a teendő? - érdeklődött Jim tárgyilagosan.
– Tíz bevált, elszánt, ügyes embert adok melléd. Lementek a
birtokra, mintha ti lennétek az újonnan szerződtetett cowboyok. Rá
kell bírni a cowboyokat arra, hogy vegyék fel újra a munkát a régi
fizetésért. Meg kell magyarázni nekik, hogy a sztrájk aljasság.
Közben persze ne sajnáljátok az öklötöket, se a puskaport. Valami
William Bush a sztrájkolók vezére. Nagyszájú kommunista. Ne
sajnáljátok tőle a golyót. A nagyszájú vezetőket el kell némítani. A
sztrájkot le kell törni. Ha egyszer engedünk, akkor sohasem lesz
vége a követeléseknek. Megértetted?
– Tökéletesen. Mikor induljunk?
– Holnap hajnalban. Behívom az embereket. Bemutatlak nekik.
Gordon felvette a kagylót, és mondott valamit a telefonba. Percek
múlva jelentették neki, hogy a tíz ember megérkezett. Lenn, a nagy
szobában gyülekeztek. Gordon bemutatta Jimet.
– Ő a főnökötök. Neki tartoztok engedelmeskedni. Pofázás nincs.
Holnap hajnalban indultok. A részleteket majd megtudjátok tőle.
Elmehettek.
Jim végignézett a társaságon. Sok ismerős gengszter volt köztük,
de akadtak ismeretlenek is. Jim legszívesebben agyonlőtte volna az
egész társaságot. De valami motoszkált a fejében. Lehetetlennek
tartotta, hogy Gordon legyen az igazi főnök a bandában. Az ilyen
Gordon-szerű emberek nem szoktak munkabérrel, sztrájkkal meg
hasonló dolgokkal törődni.
A G-man szerette a tiszta dolgokat. Mielőtt elindultak, óvatosan
megkörnyékezte Gordont.
 – Ide figyelj, főnök, én tudom, hogyan kell engedelmeskedni,
szeretem tisztességesen elintézni azt, amit magamra vállaltam, de
ha nem veszed rossz néven, valamit nem értek ebben az ügyben.
Gordon rosszkedvűnek látszott.
– Nem baj. Csináld, amit mondtam.
– Az természetes. Csak azt szeretném tudni, kinek a birtokára
megyünk ezt a sztrájkot letörni? Úgy értem, hogy mi érdekünk az
nekünk, hogy egy vadidegen földbirtokos bajait intézzük?
– Hallottál már Oklahoma kormányzójáról, fiam?
– Fél füllel. Nem vagyok politikus. Állítólag valami erőszakos alak,
aki nem sokat törődik az alkotmánnyal, és emiatt utálják.
– Inkább talán azt mondanám, hogy félnek tőle.
– Jó. De mi közünk nekünk hozzá?
– Sok. Az ő birtokáról van szó.
– Nem értem. Hiszen ha a kormányzó akarja, akkor hivatalosan
letörheti a sztrájkot. Vannak rendőrei, nem?
– Ez magasabb politika. Te ehhez nem értesz, fiam. Csak azt vedd
tudomásul, hogy erre, mifelénk nem egészséges a kérdezősködés.
És azt is tudd meg, hogy Dalton, a kormányzó még nekem is
parancsol.
– Oké - mondta unottan Jim, de alig tudta fékezni örömét. Hát
mégis igaza volt! Most már semmi kétség! Dalton, a kormányzó áll
Gordon, alias Legs Thompson mögött. Azért nem lett eddig semmi
baja. Micsoda fogás lesz ez, úristen! Erre nem gondolt senki!
Jim homályosan emlékezett a két évvel ezelőtti nagy,
kormányzóválasztási botrányra. Nyíltan beszélték, hogy a
kormányzó úr a gengszterek segítségével, törvénytelenül került
uralomra. Első intézkedése az volt, hogy letörte a rendőrsztrájkot.
Kijelentette, hogy rendőr nem sztrájkolhat, és aki azonnal nem áll
szolgálatba, az már nem rendőr többé. Azonnali hatállyal, minden
jog elvesztésével kiközösíti a rendőrség kötelékéből. Ugyanakkor új
rendőröket soroztatott. Huszonnégy óra alatt vége volt a
rendőrsztrájknak. Ez hát az a híres kormányzó, Gordon barátja. A
birtokán éhbérért dolgoztatja a cowboyokat, de nyíltan nem mer
fellépni ellenük. Fél a „recall”-tól, ami annyit jelent, hogy a szavazók
visszahívhatják, vagyis leszavazhatják a kormányzót, ha nem úgy
dolgozik, ahogy a polgároknak tetszik. Már volt egyszer, egy évvel
ezelőtt ilyen „recall”-akció, de a kormányzónak a leghangosabbakat
sikerült leszerelni. Kettő közülük meghalt, állítólag ételmérgezésben.
Jim eleget tudott, csak még nem volt elegendő bizonyíték a
kezében.
– Végre egy nyugodt, csendes vakáció - mondta magában, amikor
gyilkosai élén elindult a szomszédos birtokra, hogy a munkások
kedvét egyszer s mindenkorra elvegye attól, hogy emberi béreket
követeljenek.
Néhány órai lovaglás után Jim tábort ütött, és rövid beszédet
intézett a gyilkosokhoz:
– Barátaim! Ismerlek benneteket, és tudom, hogy nem szeretitek a
sok beszédet. Először lőttök, és aztán figyeltek csak az érvekre.
Nekem pedig más terveim vannak. Azt akarom, hogy mint békés
cowboyok vonuljunk be a birtokra, és csak akkor kezdődjék a
lövöldözés, ha a tervem meghiúsul. Éppen ezért mindenki szedje ki
revolveréből a golyókat, és tegye le maga elé. Én összegyűjtöm,
elteszem, és mindenki csak akkor kap muníciót, ha én jónak látom.
Megértettétek?
A beszédnek nem volt nagy sikere. Halk morgás volt a válasz, mire
Jim kihívóan nézett körül a gyülekezeten. Volt a gyilkosok között egy
Princ nevű bandita, akiről Jim tudta, hogy Gordon azért küldte el,
hogy kémkedjen ellene, és ha valami gyanúsat vesz észre, azonnal
jelentse Gordonnak. Ez a Princ most sötét arccal nyúlt a revolvere
felé, le nem véve a szemét Jimről, aki azonnal átlátta a veszélyt, és
háromszor egymás után lőtt. Princ felbukott, kezében a revolverrel,
és nem mozdult többé.
– Van még valakinek valami hozzászólása? - érdeklődött Jim
könnyed társalgási stílusban, de választ nem kapott. Az volt a
szerencséje, hogy erről a Princről társai is tudták, hogy besúgó, és
undok természete miatt is utálták. Kötekedő, kellemetlen ember volt,
akinek a kezében hamar eldördült a fegyver. Senki sem sajnálta
Princet, és mindenki helyeselte Jim gyors és hatásos beavatkozását.
A golyókat Jim gondosan eltette, egy-egy gyanús alakot átkutatott,
mert nem szeretette a meglepetéseket.
Amikor megérkeztek a birtokra, a cowboyok éppen gyűlést tartottak
Oklahoma szabad ege alatt.
 Jim halkan kiadta a parancsot, hogy észrevétlenül kell
megközelíteni a sztrájktanyát, és nem szabad lövöldözést kezdeni,
csak akkor, ha ő megadja a jelt.
A sztrájktörők körülvették a sztrájkoló munkásokat. A munkások
vezére, egy hatalmas, jóképű, szőke, fiatal cowboy tartott éppen
beszédet:
– Fiúk! A drágaság napról napra fokozódik. A bérünk heti tizenöt
dollár. Még az öregek sem kapnak többet, és aki negyvenéves, azt
azonnal elbocsátja a főnök, mert szerinte öreg ember nem elég fürge
erre a pályára. Ezt az állapotot nem tűrjük tovább. Minden más
munkásnak szakszervezete van, ahol megvédik a munkások
érdekeit a kizsákmányolók ellen. Csak mi, cowboyok vagyunk
teljesen kiszolgáltatva a gazdáknak. Munkaidő nincs, mert állandóan
lovon kell ülni, dolgozni kell a farmon és vigyázni kell a marhákra.
Pásztorok vagyunk és nem rabszolgák. Tudjuk, hogy a kormányzó
hallani sem akar arról, hogy heti húsz dollár fizetést kapjunk és a
munkaidőt leszállítsa napi tíz órára. Azt is hallottuk, hogy
sztrájktörőket akar hozatni a tanyára. Ígérjük neki, hogy méltó
fogadtatásra fognak találni. Értsétek meg, hogy a harc
megkezdődött, és csak mi lehetünk a nyertesek, mert vesztenivalónk
nincs.
Dörgő éljenzés volt a válasz a beszédre. A cowboyok elővették
revolvereiket, és tetszésük jeléül szitává lőtték az eget.
Jim intett társainak, hogy maradjanak csendben, ő maga pedig
előrelépett és így szólt:
– Cowboyok! Én, mint a kormányzó megbízottja, tárgyalni jöttem
hozzátok. Engedjétek meg, hogy vezéretekkel négyszemközt
beszélhessek, és ő majd közölni fogja veletek az eredményt.
Most a vezér szólt újra az emberekhez, és kijelentette, hogy
hajlandó meghallgatni az idegent, akit a kormányzó küldött.
– Addig maradjatok csendben és bízzatok bennem.
Jim félrevonult William Bushsal, és halkan beszélni kezdtek.
Harmadik fejezet
A kormányzó terve jó. A gyanú öl, de Jim is szorgalmas
Gordon Jim távozása után azonnal felhívta a kormányzót, és
elmondta neki, hogy nyilvánosságra lehet hozni a vasútvonal tervét,
mert elhárult az utolsó akadály, megszerezte azt a ranchot is, ahol a
vonat keresztülmegy, és az állam most már tőle mint tulajdonostól
veheti meg.
Gordon lelkesen mesélte el a részleteket, különösen kidomborítva
Jim érdemeit.
– Őt küldtem ki a sztrájk letörésére is. Biztos vagyok benne, hogy
meg fogja fékezni a lázadó cowboyokat.
A kormányzó nem osztotta Gordon örömét.
Félek, hogy valami hatalmas marhaságot csináltál. Nem tetszik
nekem, hogy ennek az új cowboynak, akit senki sem ismer, minden
ilyen könnyen sikerül. Valami nem lesz ott rendben. Úgy látom, hogy
az új fiú nagyon szorgalmasan lövi agyon a tanúkat.
– Biztosítlak, hogy rémeket látsz. Ha megismernéd az új
alvezéremet, magad is belátnád, hogy ezúttal megcsalt az ösztönöd.
– Most nincs idő vitatkozni. Azonnal küldj két, megbízható embert,
esetleg hármat a lányhoz, és vigyétek el hozzád. Én maga is
azonnal indulok, és úgy érzem, hogy a lány tud valamit, amit jó lenne
nekünk is tudni. Majd én kivallatom. Nagyon jól tudok kérdezősködni.
– All right, főnök. Azonnal intézkedem.
Gordon tűnődött, és akárhogyan nézte a dolgokat, ostobaságnak
tartotta a kormányzó aggodalmait. De azt is tudja, hogy a főnökkel
ellenkezni nem egészséges, legalábbis annyi biztos, hogy eddig
még mindenki belehalt, aki megpróbálta.
Beszólította három, legmegbízhatóbb emberét.
– Fiúk. Azonnal elmentek a tanyára ahhoz a lányhoz, és
idehozzátok. Nem szabad erőszakoskodni. Azt akarom, hogy élve és
sértetlenül kerüljön hozzám. Megértettétek?
A „fiúk” bólintottak. Úgy tudták ugyan, hogy „az a lány” már eladta a
birtokát, de nem szerettek kérdezősködni.
Madge már mosolygott, amikor meglátta a három idegen lovat a
háza előtt. Azt hitte, hogy megint Jimmy látogatta meg, valamelyik
álruhájában. Elhatározta, hogy akármi történik, nem fog megijedni.
Mégis, amikor belépett a házba és a felfeszített ajtó mögött ott várta
a három, rossz arcú bandita, biztos volt abban, hogy ezek között
nem fogja Jimet megtalálni.
– Hogy mertek betörni a házamba, disznók?! - méltatlankodott
Madge, de a banditák hamarosan elhallgattatták.
 – A főnök meghívott téged, kislány, szerény hajlékába. Az ilyen
meghívást nem illik visszautasítani. Hajlandó vagy jószántadból
velünk jönni, vagy parancsolod, hogy erőszakot alkalmazzunk?
– Miről van szó? - tért ki Madge az egyenes válasz elől.
– Azt mi sem tudjuk. A parancs az, hogy csevegni óhajt veled a
főnök.
– Ha ennyire szeretne látni a gazdátok, elárulhatom, hogy én is
kíváncsi vagyok rá. Elég bajt okozott nekem eddig is. Legalább
megmondhatom neki a véleményemet.
– Ez az okos beszéd! - bólintott az egyik bandita, miközben
szórakozottan játszott hatalmas revolverével.
– Ha megengeditek, átöltözöm. Egy pillanat alatt készen vagyok.
– Megengedjük, de ha meg akarnál lógni, kislány, akkor pórul
járhatsz.
– Nekem ugyan nincs félnivalóm a ti undok gazdátoktól – mondta
Madge, és átment a kisszobába.
Jimmel megbeszélték, hogy ha valami váratlan baj történne, akkor
Madge üzenet helyett fel fogja dönteni a tintásüveget, és abból Jim
meg fogja tudni, hogy valami nincsen rendben.
Madge csak azért ragaszkodott az átöltözéshez, hogy a másik
szobában levő tintásüveget feldönthesse. A mai újságot gondosan
odatette a feldöntött tintásüveg mellé, hogy ebből Jim
megállapíthassa eltűnésének napját, ha nem engednék vissza. Ezek
elintézése után gyorsan ruhát váltott, és odaszólt a banditáknak:
– Indulhatunk.
A három férfi lóra pattant, közrefogták a lányt, aki mintha egy
surranó férfialakot látott volna a ház körül settenkedni, ami
megnyugtatta. Talán tanúja is lesz elrablásának.
Amikor a cowboyok Madge-dzsel együtt megérkeztek a
főhadiszállásra, a vezér magához hívatta a lányt, aki dacosan,
felemelt fejjel nézett szembe Gordonnal.
– Szóval te vagy az a híres gazember, aki már annyi bajt okozott
nekem? Szeretném tudni, hogy most mit akarsz? Hát nem a te
megbízottadnak adtam el a házamat meg a kis birtokomat, amire
annyira fájt a fogad? Mi kell még?
Gordonnak nagyon tetszett a haragos, fiatal lány. Elővette
legkedvesebb mosolyát. Nagyon csúnya szokott lenni ilyenkor.
 – Én igazán nem akarok semmit. De egy másik úriember szeretne
veled beszélni.
Madge szíve nagyot dobbant. Jimmy! Biztosan Jimmy lesz az, aki:
őt ilyen ravaszul idehozatta.
Hamarosan belátta, hogy végzetesen tévedett.
Végre megérkezett egy ismeretlen úriember, akiről Madge-nek
mégis az volt a véleménye, mintha már látta volna valahol. Magas,
izmos, ősz hajú, ötven körüli, kék szemű, jóságos arcú férfi volt az
idegen, aki azonnal a tárgyra tért.
– Ide figyeljen, kisasszony. Nem akarom eltitkolni azt, hogy halálos
veszélyben van. Csak egy dolog mentheti meg. Ha elmondja
őszintén és részletesen, ki az az ember, akinek rábeszélésre aláírta
a házról és a birtokról szóló szerződést? Mi késztette arra, hogy
annak az embernek egy szavára megtegye azt, amit előzőleg sem
kérésre, sem fenyegetésre nem volt hajlandó megtenni?
Madge rémült gyorsasággal gondolkozott. Most már tudta, hol látta
ezt az arcot azelőtt. A választási plakátokon! Persze! Hihetetlen,
hogy nem ismerte meg azonnal! A kormányzó! De mit kereshet a
kormányzó ebben a bűnbarlangban? Lehet, hogy Jimmy nem G-
man? Lehet, hogy a testvére becsapta őt? Nem, az lehetetlen. Ha
százszor kormányzó is ez az ember, Jimmyt nem árulhatja el.
– Nem értem a kérdést, uram. Honnan tudjam én, hogy ki az az
ember, aki rábeszélt a szerződés aláírására, amikor őt Mr. Gordon
küldte hozzám? Hiszen átadta nekem a Gordon aláírású csekket,
amit azonnal beváltottam a bankban. A csekk valódi volt, tehát akkor
az ember is valódi. Mit akarnak még tudni?
– Miért harcolt annyit az eladás ellen, amikor egy idegen egy
szavára meggondolta magát?
– Még nem hallott arról a bizonyos egyetlen vízcseppről, amitől
kicsordul a pohár? Nekem halálra keserítették az életemet, mert
nem akartam eladni a ranchomat. Végre meguntam a kínzásokat, és
eladtam. Most mit akarnak?
Gordon jelentőségteljesen nézett a kormányzóra, jelezve, hogy őt a
legnagyobb mértékben kielégíti ez a magyarázat. A főnök azonban
nem elégedett meg ennyivel. Gyanakvó természet volt, és ez az
egész ügy túlságosan egyszerűnek látszott. Hosszan a lány
szemébe nézett, mintha ki akarná találni a gondolatait. Akkor aztán
lassan megszólalt:
– Sétáljon, kisasszony.
Madge sírni kezdett és nem mozdult. Most értette csak meg, hogy
menthetetlenül elveszett, mert gengszterek közé került, akik nem
ismernek kegyelmet. Csak gengszterek alkalmazták ezt a vallatási
módot, hogy sétáltatták az áldozatot, akinek fel és alá kellett járkálni
egy szobában, és addig meg nem állhatott, amíg nem beszélt.
Egyszerű, de hatásos módszer volt, és a legtöbb esetben használt.
Ha megállt, kényszerítették arra, hogy továbbmenjen, ha összeesett,
felmosták és járnia kellett tovább.
A kormányzó ráordított a rémült lányra:
– Sétáljon!
Madge lassan megindult. Négy lépés oda, négy vissza. Már egy fél
óra alatt úgy érezte, hogy képtelen tovább járni, de amikor meglátta
a kormányzó szemében a gyűlölet és rémület lángját, és látta maga
körül a komor, zord gengszterarcokat, megértette, hogy olyan
csapdába került, ahonnan lehetetlen kikerülni. Mégis elhatározta,
hogy akármi történik is vele, Jimmyt el nem árulja. Tudta, hogy csak
az az egyetlen mód az életben maradásra, ha nem mondja meg az
igazat. Ha a titkát kiveszik belőle, akkor Jimmynek is vége van, és őt
is biztosan megölik.
Így még talán, nagy kínzások árán menekülhet. Úgy érezte, nincs
semmi bizonyítékuk, mert másképpen mondtak volna valami tényt is,
nemcsak magát a puszta gyanút közölték volna vele.
Madge járkált, fel és le, fel és le, és már az őrület környékezte, nem
érezte a lábait, hanem csak ment fel és le, mintha valami láthatatlan
erő kényszerítette volna, hogy egy pillanatra se álljon meg. A tüdeje
fájt, a háta szúrt, a vállában is elviselhetetlennek látszó fájdalmat
érzett, és egyre hallotta a kormányzó fenyegető hangját:
– Sétálni! Sétálni!
Madge egyszerre azt érezte, hogy nem megy tovább, és a lábai
kiszaladtak alóla. Összeesett. De hamarosan magához térítették, és
most még nehezebb volt elkezdeni a járást. De mennie kellett, mert
a banditák ott álltak körülötte. Rémülten, vacogva rakosgatta a lábát,
amit már régen nem érzett, és imádkozott magában, hogy unják már
meg, lőjék már agyon, mert megőrül, ha ez a kín még sokáig tart.
 – Sétálni! Sétálni! - hangzott a parancsszó újra és újra.
Jim és William, a cowboyok vezére leültek a fűben. Jim halkan és
óvatosan mondta:
– Ide figyelj, William. Én nem vagyok a kormányzó embere, hanem
G-man. Itt az igazolványom. A kormányzó közönséges gonosztevő.
A Legs Thompson-banda igazi vezére. Gordon, aki ideküldött
minket, nem más, mint maga Thompson. Tíz emberrel jöttem ide,
sztrájktörőkkel, akik közül egyet lelőttem, mert Gordon besúgója volt.
Azért küldte, hogy vigyázzon rám. Az embereim fegyvereiből
elszedtem a golyókat. Nem akarom, hogy közületek bárki is
megsebesüljön. Ezeket az embereket le kell fogni és össze kell
kötözni. Két embert itt hagyunk, azok fogják őrizni őket, amíg én
értük küldök. William levegő után kapkodott.
– Várj, ne beszélj olyan gyorsan, nem tudlak követni.
– Hát nagyon figyelj.
– Hányan vagytok itt, a sztrájkgyűlésen?
– Lehetünk vagy kétszázan.
– Helyes. Ti velem jöttök, és segíteni fogtok lefegyverezni a
Gordon-bandát. Ha Gordont elfogjuk, ő majd elég terhelő
bizonyítékot fog szolgáltatni a kormányzó ellen. Akkor ti
megszabadultok ettől a vérszopó diktátortól, Oklahoma fellélegzik,
jön egy demokratikus, rendes kormányzó, a birtokot átveszi a régi
tulajdonosa, akitől ez a gengszter erőszakkal szerezte meg, és
megkapjátok a jogos követeléseteket. Garantálom. Én magam.
– Ki az az én?
– Én vagyok a tisztességes emberek Amerikája. Bízhatsz bennem.
– Rendben van. Azt hiszem, jó, ha mögéd állunk valamennyien.
Hányan vannak a banditák a Gordon-farmon?
– Talán negyvenen-ötvenen lehetnek a házban és a ház körül.
Hacsak valami váratlan fordulat nem történik, győzni fogunk.
Jim előhívta embereit, akik enyhe nyugtalansággal másztak ki a
bokrok sűrűjéből.
– Ezek a banditák akarták letörni a sztrájkot! - hangzott Jim hangja.
– Kötözzétek meg őket!
A banditák ösztönszerű mozdulattal kaptak revolvereikhez, de csak
későn eszméltek rá arra, hogy Jim még idejekorán elkobozta a
muníciójukat.
 – Árulás! - üvöltötték, de már késő volt. William parancsára a
cowboyok rávetették magukat a banditákra, és lasszóikkal gúzsba
kötötték őket.
A foglyok őrizetére otthagytak két embert, a többiek lovaikra kaptak,
és mint a megelevenedett bosszúállás indultak Gordon
főhadiszállására.
Jim éles szeme észrevette, hogy az egyik cowboy véresre veri a
lovát és ellenkező irányban igyekszik lovagolni.
– Lassíts! - üvöltötte Jim, ám amikor látta, hogy a cowboy még
gyorsabb vágtatásra ösztönzi tajtékzó lovát, gyorsan tüzelt, és a
cowboy lefordult a lováról.
Jim volt az első, aki a helyszínre ért. William szorosan ott lovagolt
mögötte.
A meglőtt ember éktelenül káromkodott. Csak a vállát találta Jim
golyója.
William rávetette magát a sebesültre.
– Ki vagy, és miért akartál megszökni?
– Árulók és gazemberek vagytok. A kormányzó ki fog benneteket
végeztetni.
Jim gyors, ügyes mozdulatokkal kikutatta a sebesült zsebeit.
Hamarosan megtalálta a kormányzó titkosrendőrségének
igazolványát. Most már mindent tudott.
– Emberek! Áruló volt köztetek! Ez a nyomorult a kormányzó
spiclije. Befurakodott közétek, hogy mindenről értesítse a
kormányzót, aki közönséges gonosztevő. Mi legyen az áruló sorsa?
Izmos kezek ragadták meg az árulót, és felakasztották a
legközelebbi fára. Aztán a kapálódzó embert szitává lőtték.
Amikor Madge kis házához közeledtek, Jim megállította a
lovasokat. Már messziről látta, hogy a kis ház ajtaját kifeszítették.
Berohant. Kétségbeesetten kiabálta Madge nevét. De csak a
visszhang válaszolt. Beszaladt a kisszobába, ahol azonnal meglátta
a kidöntött tintatartót.
– A húgomat elrabolták. Gyerünk, fiúk!
Néhány percnyire Gordon házától megálltok - magyarázta Jim a
haditervet Williamnak. - Lehetséges, hogy Gordon még nem tud
semmit. Ezzel szemben áll az, hogy a húgomat elrabolták. Talán
gyanakszik és Madge-ből vallomást akar kivenni. Minden hamarosan
kiderül. Én egyedül megyek be a házba, és ti az első lövésre
megrohanjátok a rablóbarlangot. Harcoljatok ököllel, de ha
szükséges, ne sajnáljátok a golyót. Minden halott bandita tiszta
haszon. Kár az adófizetők pénzét az ő tárgyalásukra pocsékolni.
Csak egy nagyon fontos. Gordont élve kell kézre keríteni, mert
biztos, hogy ő tud döntő bizonyítékokat szolgáltatni a kormányzó
ellen. Szervusztok, fiúk. Csendben maradjatok, szeretném, ha
sikerülne a rajtaütés.
Jim látszólag gondtalanul állította meg lovát Gordon háza előtt. Az
őrt álló két bandita beengedte.
Jim a nagyszobából hangos sikoltozást hallott. Megismerte Madge
hangját.
– Hagyjatok, ne kínozzatok tovább! Nem tudok semmit! Nem tudok
semmit!
Jim megdermedt. Minden önuralmára szüksége volt, hogy be ne
rohanjon és szét ne lője Gordon fejét. De erőt vett magán, és lassan,
unott arccal lépett be a kínzókamrába.
Első tekintete Madge-re esett. A lány halálra kínzottan, véresen,
félig eszméletlenül feküdt a földön. Ruhája több helyen el volt
szakadva. Szájából szivárgott a vér.
Jim aztán a szobában levő férfiakra nézett. Meghökkent, amikor
megismerte a kormányzót. Mellette ült Gordon zavartan, kócos
hajjal, mögöttük két bandita. Jim szólalt meg először.
– A sztrájkot letörtem. Gyáva kukacok azok, nem cowboyok.
Megkezdték a munkát. William, a sztrájkvezér a vita hevében agyon-
lövődött.
Gordon felugrott és a kormányzó felé fordult:
– Látod, hogy rossz nyomon jártál. A fiú visszajött. Valóságos zseni
ez a gyerek! Mindent rá lehet bízni!
Madge kicsit magához tért.
– Aljas gazember! Ő vette meg a birtokomat, és most miatta
kínoznak halálra. Őt kérdezzétek! Verjétek agyon! Ő csapott be
benneteket! Ki tudja, miket hazudott, és közben megvette a
birtokomat! Aláíratta velem a szerződést, és azt mondta, hogy Mr.
Gordon megbízottja!
Gordon diadalmasan mosolygott a kormányzóra.
 Jim szíve összeszorult. Madge így akarta tudomására adni, hogy
nem árulta el. Szegény lány. Nagyon megkínozták ezek a
gazemberek, de most már hamarosan megfizetnek érte.
A kormányzó nem szólt semmit, csak mereven nézte Jimet, aki a
szúrós tekintet alatt kicsit elfordította a fejét.
– Ismersz engem, fiam? – szólalt meg végre a kormányzó.
Jim mosolygott.
– Nem. Nem ismerem az urat.
– De én ismerlek téged. Sok szépet hallottam rólad – mondta
lágyan a kormányzó, és egészen közelről nézte Jim arcát, aztán egy
hirtelen mozdulattal letépte Jim fejéről vörös parókáját, és a
parókával: a kezében folytatta a beszédet anélkül, hogy a hangját
felemelte volna.
– Kitűnő munka. Ötszáz dollárba kerül. Csak hivatásos színészek
számára készül. Közvetlen közelről is úgy hat, mintha valódi haj
lenne. Én azonban megismertem, mert ismerem ezt az embert, aki
hordja. Valóságos zseni. A leghíresebb amerikai G-man. Százezer
dollár vérdíjat tűztem ki a fejére, Gordon. És egyszerűen besétál
hozzád ez a zseni, aki nem más, mint Jim Lery, a Kék Banda
gyilkosa.
A következő pillanatban már mindenkinek kezében megcsillant a
revolver, csak Jimmy nem mozdult. Hidegen nézett a kormányzóra.
– Eltalálta, kormányzó úr. Én vagyok Jim Lery, a híres G-man.
– Ne lőj, Gordon - intett a kormányzó. - Ez a tehetséges fiatalember
azt hiszem, hamarosan meghal, de előbb még szeretném, ha felelne
néhány kérdésemre. Vegyétek el a revolverét.
A két bandita hátulról vetette magát Jimre, aki nem ellenkezett.
Csak mosolygott. A kormányzó cigarettával és hellyel kínálta Jimet.
Madge felsírt a földön. Vele nem törődött senki.
– Szeretném, ha valaki gondját viselné ennek a szegény lánynak,
akit énmiattam kínoztak.
A kormányzó legyintett.
– Annak a lánynak már minden mindegy. Élve már, sajnos, innen
nem szabadulhat. Túl sokat látott és hallott. Ne törődj vele, Jimmy
fiam. Egészen másról van szó. Fegyvertelen vagy. Mi e percben
negyvenen vagyunk a házban, állig felfegyverkezve. Mindenki
elbukik egyszer. Te, fiam, túlságosan vakmerő voltál, és ráfizettél. De
még nem biztos. Volna egy ajánlatom számodra. Láthatod, hogy
bármelyik pillanatban megölhetlek, csak egy mozdulatomba kerül, és
már hideg és halott vagy, Jimmy fiam. De én jó ember vagyok. Azt
szeretném, ha életben maradnál. Azt szeretném, ha élnél az emberi
kor legvégső határáig. Gazdagon. Boldogan.
– A másvilágon? – érdeklődött Jimmy.
– Nem. Ezen a világon. Pontosabban: a mi világunkban. Te
befurakodtál közénk, és úgy viselkedtél, mintha a mi emberünk
lennél. De nemcsak nekem voltál gyanús, hanem annak a
barátunknak is, akit agyonlőttél. Veszedelmes ellenség vagy. Nem
szoktam lebecsülni az ellenségeimet. Én felajánlom neked a
szabadulást és az életet, Jim.
– És mi az ára a szabadságnak?
– Úgyszólván semmi. Csak az, hogy állj be közénk és dolgozz a mi
oldalunkon. Itt a pénz és itt a hatalom. Én kormányzója vagyok
Oklahomának, azt jól tudod, és az is maradok. Különösen, ha olyan
tehetséges és okos munkatársaim lesznek, mint te vagy, Jim.
– Szóval csak azt akarja, hogy bandita legyek, mint maguk?
– Félek, Jimmy, hogy nincs más választásod. Én a józan eszedre
apellálok. Fordítsd meg a szerepedet, és sokkal jobban jársz. Legyél
látszólag G-man, és közben dolgozz nekünk. Egy G-man nagy
hasznunkra lehet. Mi gazdagon megfizetünk, és lassankint te is meg
fogod érteni, hogy „tisztesség” és „becsület” csak szavak a hülyék
számára. Minden a pénz. Hatalom, dicsőség, boldogság. Én
gazdaggá teszlek, Jim. Mi a válaszod?
– Ide figyeljen, kormányzó úr. A legokosabban tenné, ha szépen,
csendesen megadná magát és nem ellenkeznék. Kétszáz
emberemmel körülzárattam ezt a házat. Kétszáz válogatott,
mindenre elszánt ember kezében vannak. Vége a játszmának.
Egyszer mindenkinek el kell bukni. Ez a válaszom.
Gordon rémülten felugrott és az ajtó felé indult, de a kormányzó
megállította.
– Te ostoba, gyáva vénasszony! Hát nem látod, hogy hazudik!
Elképzeled, hogy kétszáz embere van, és egyedül jön be az
oroszlánbarlangba? Félek, hogy ma még nagyon kemény. De én
nem adom fel olyan könnyen a harcot. Szeretném, ha velünk
dolgoznál, Jimmy. Majd néhány napra a puhítóba teszlek, és talán
meggondolod magad. Ez a blöfföd is ügyes volt. Látod, Gordon már.
majdnem beugrott neked.
– Nem volt blöff, kormányzó úr. Tegyen egy próbát, ha nem hisz
nekem. Lőjön egyet a levegőbe, és meglátja, mi fog történni!
A kormányzó fölényesen mosolygott.
– Látod, fiam, ez tetszik nekem benned. Még az utolsó pillanatban
sem veszted el a fejedet. Mindenki más az én helyemben nem
merné elsütni a pisztolyát, mert arra gondolna, hátha éppen ez a jel,
amire nem létező embereid megtámadnak bennünket. De én más
vagyok, mint a többi – fejezte be beszédét a kormányzó-gengszter,
és a levegőbe lőtt.
A következő pillanatban, mint a fergeteg zúdult előre a kétszáz
cowboy. Minden oldalról megrohanták a házat. Nagy lövöldözés
kezdődött.
A banditák fejvesztetten menekültek. Akik elrohantak, azokat
pillanatok alatt leszedték lovaikról a cowboyok golyói. Voltak, akik
felvették a harcot, és elbarikádozták magukat a házban.
Jim egy pillanatra sem vette le szemét Madge-ről és a
kormányzóról. A G-man volt az egyetlen a szobában, akit nem ért
váratlanul a cowboyok rohama. Nyugodtan benyúlt zsebébe, ahol a
tartalék kis belga pisztolya volt elrejtve, gondosan célzott, és
Gordonra lőtt, aki véresen esett össze. Jim tudta, hogy nem lehetett
halálos a lövés, mert csak a jobb vállára célzott.
A menekülő két banditával nem törődött, csak arra figyelt, hogy a
húgának ne történjék baja. Villámgyorsan elszedte a lelőtt Gordon
revolverét, és a saját kis belga pisztolyát Madge kezébe nyomta.
Mire felnézett, a kormányzó már nem volt sehol.
Kinn még javában tombolt a csata. Jim halk káromkodásba kezdett,
de Madge megállította.
– Én láttam, Jimmy… Ott… arra tűnt el… – mutatott a lány a
kandalló felé, ahol nem volt kijárás. – Mondom, hogy arra, Jimmy,
menj oda és öld meg azt a gazembert, mert nagyon megkínzott.
Jim odalépett a kandallóhoz, és hamarosan észrevette, hogy egy
felvonószerű szerkezet van benne elrejtve. Sok időt vesztett el, amíg
rátalált a gombra, amitől a rejtett lift megindult lefelé. Jim görcsösen
szorongatta kezében Gordon revolverét, mialatt a lift ismeretlen
helyen megállt vele.
 Teljes sötétségbe jutott. Habozott. Nem mert világosságot gyújtani,
mert valószínűnek tartotta, hogy a kormányzó csak erre vár, és
akkor a megvilágított alakot könnyű a sötétben lelőni. Viszont a
sötét, ismeretlen helyen tapogatódzni is reménytelennek látszott.
Amilyen messze csak lehetett, egészen oldalt tartotta a kezét, és
meggyújtotta töltőtoll alakú tolvajlámpáját, ami vékony fénycsíkot fúrt
a koromsötétségbe. Várt. Nem történt semmi. Körülnézett,
tájékozódni próbált az alagútban. Hamarosan megtalálta a kijáratot.
Óvatosan, lépésben haladt előre, míg végre kiért a szabad levegőre.
Hunyorgott a hirtelen fényözöntől. Talán tízlépésnyire, egy elhagyott
ösvényen megtalálja a kormányzót. A kormányzó úr ereje minden
megfeszítésével rohant. Jimnek nem okozott nagyobb fáradságot
utolérni a gyanútlan embert, aki nem is gondolt arra, hogy Jimmy
ilyen hamar megoldja a titkos felvonó nyitját. Jim élve akarta elfogni
a gazfickót. Már messziről rávetette magát a kormányzó két lábára,
és magával rántotta. Az ötvenéves ember meglepően erős, ügyes és
elszánt volt. Rúgott, harapott, karmolt, egyáltalában nem tartotta be
a játékszabályokat. Tudta, hogy az életéért harcol.
Ekkor Jim egy hirtelen mozdulatánál valami megreccsent, a
kormányzó pedig elbődült, mint egy halálra sebzett állat. Jim eltörte
a karját. Nem tudott harcolni tovább.
Túlzott óvatosságból Jim meg akarta bilincselni az értékes foglyot,
de látta, hogy a férfi arca ijesztően megváltozik. Hörögni kezdett,
rángatódzott, majd pillanatok alatt mozdulatlanul elnyúlt a szitává lőtt
oklahomai ég alatt. Megmérgezte magát - mint a későbbi vizsgálat
megállapította, ciánnal, ami a leggyorsabban ölő méreg.
Madge hamarosan kiheverte fáradalmait. Gordon élve került a
villamosszékbe.
Jim megtartotta a cowboyoknak tett ígéretét: az új tulajdonostól
harc nélkül megkapták a teljes, jó ellátáson kívül a heti húsz
dollárjukat; öregkori életbiztosítást is kiverekedett nekik Jim.
Csak Jim főnöke Washingtonban, a hatalmas G-manek ura
zsörtölődött:
– Nohát, Jim, jó ötlet volt az a kis vakáció Oklahomában. Többet
dolgoztál a pihenésed hat hete alatt, mint tíz más tisztességes
ember egy életen át. Ha így folytatod, fel kell oszlatni a G-man
intézményt, mert nem marad gengszter Amerikában. De nem baj.
Nem kell takarékoskodni velük, Jimmy fiam.
 A BECSÜLET NEM SZÉGYEN
Első fejezet
James Hall eloltotta a nagy csillárt, csak az íróasztalnál égő kis
lámpa tompa fénye világított bágyadtan a hatalmas
könyvtárteremben. Fáradtan dőlt hátra a kényelmes karosszékben,
nagyot sóhajtott, azután elhatározta magát. Elővette revolverét. Félt.
Igaz, hogy csak egy mozdulat, és egyszeriben vége szakad minden
bajának, de olyan nehéz meghúzni a fegyver ravaszát, ha az ember
öt perccel ezelőtt még milliomos volt és összesen huszonhat éves.
Még egyszer átgondolta a dolgokat. Fülében még zúgtak néhai
apja jogtanácsosának szavai: „Igen. Teljesen tönkrementél, fiam…
Hamarosan sor kerül ennek a palotának az árverésére is… Adjon az
ég elég erőt, hogy elviselhesd ezt a csapást… Fiatal vagy… előtted
az élet… A tőzsde szeszélyes, édes fiam…”
James fiatal életében a pénzről csak annyit tudott, hogy mióta a
világra született, mindig rengeteg volt belőle. Vagyonát három éve,
mióta apja meghalt, Kenneth Harlan ügyvéd kezelte, és mindig annyi
pénzt adott neki, amennyit csak akart. És most hirtelen vége
mindennek. Azt mondta Kenneth, hogy ezen a napon nem ő az
egyetlen milliomos, akiből hirtelen koldus lett, de ez sovány vigasz
volt.
Ilyenkor csak egyetlen férfias dolgot lehet csinálni. Itt a revolver,
csak meg kell húzni a ravaszt. Olga, a menyasszonya nem nagyon
fog sírni utána. Ha megtudja, hogy tönkrement, úgyis biztos, hogy
azonnal otthagyja. Olga nem szereti a szegénységet.
Hihetetlen, hogy milyen nehéz megrántani a ravaszt, pedig nincs
más választása. A vendégek elmentek, egyedül van otthon;
Ralphfal, a legjobb barátjával jó lett volna még megbeszélni a
dolgokat, de sajnos Ralph állandóan részeg. Hát, csak mulassanak
jól. Ralph kísérte el Olgát a Silver Slipper nevű mulatóba, és azt
ígérte, hogy ő is hamarosan utánuk megy. De nem ebben az
életben. A szívére nyomta a revolver csövét. Eloltotta a kislámpát is,
teljes sötétség borult a szobára. Egy mozdulat, és… de ebben a
pillanatban furcsa kis neszt hallott. Leengedte a fegyvert, és figyelt.
A nesz az ablak felől jött. Mintha valaki óvatosan feszegetné az
ablakot. Igen. Most az ablak kinyilt és egy férfi mászik be,
hangtalanul lehuppan a földre, és vár. Tolvaj lámpájának fénye
végigszalad a bútorokon, a férfi előbbre jön, eloltja a lámpáját,
azután meggyújtja újra, a fénycsík felszalad a díványra, onnan a
karosszékre villan, és megállapodik James arcán. A fiú idegesen
hunyorog a fényben. A meglepett betörő revolvert ránt:
– Kezeket fel!
James behunyja a szemét. Most jön a halál. Ez mégis
kényelmesebb, mint az öngyilkosság. Csak ne fájjon. Mozdulatlanul
vár a dörrenésre. De nem történik semmi, csak a betörő hangját
hallja újra.
– Kezeket fel, mert lövök!
A fiú nem mozdul, a betörő gyanút fog és közelebb megy.
– Mi az, süket maga? Nem látja, hogy revolver van a kezemben és
lövök, ha akarok?
James keserűen felnevet, nem válaszol. A betörő ingerülten
mondja:
– Hallja, ne röhögjön, mert úgy keresztüllövöm, mint egy kutyát!
– Sok a beszéd. Lőjön!
A betörő ijedten hátrál.
– Hogyan? Micsoda? Én lőjek?
– Ne vitatkozzunk! Azonnal lőjön, mert értesítem a rendőrséget! Mit
bámul ilyen bután? Lőjön és takarodjék!
– Micsoda hang ez? Akkor lövök, ha akarok! Nézze meg az ember!
James felugrik és fenyegetőién a betörő felé indul.
– Elég volt! Lőjön, mielőtt felpofozom! Ne idegesítsen!
James felgyújtja a csillárt, és figyelmesen nézi a betörőt, aki nyílt
arcú, kövér, ötven körüli ember, és ijedten hátrál.
– Na… na… meg akar ütni egy védtelen, beteg, öregembert?
– Védtelen? Revolverrel a kezében?
– Nincs ez megtöltve, kérem.
– Hogyan? Maga töltetlen revolverrel jár betörni? Micsoda
hanyagság!
– Nem vagyok én gyilkos.
– Hát micsoda?
– Betörő.
– Akkor is meg kell tölteni.
 – Lehet, hogy önnek igaza van, de a feleségem mindig kiszedi a
golyókat.
– Az nem kifogás. Itt az én revolverem. Lőjön ezzel.
– Maga meg akar halni?
– Igen.
– Szóval, agyonlövésről van szó?
– Arról.
– Aha… - mondja a betörő, kicsit hátrál, és megcélozza a fiút, mire
James megrázkódik és lehajtja a fejét. A betörő rászól: - Ne hajtsa
le, kérem, a fejét. Arra célzok.
– Lőjön a szívembe.
– Ne tanítson, kérem. A szív az bizonytalan. Könnyen elcsúszik a
golyó. Nyissa ki a száját!
– Minek?
– Nevetséges. Bele akarok lőni.
– A számba?
– Igen. Az biztos. Nyissa ki a száját! Nem akarok fogakat találni,
hanem az agyat.
– Várjon csak… Hogyhogy fogakat?
– Csend. Mondja szépen, hogy ááá.
– Izé… Megálljon. Maradjunk csak a szívnél.
– Nem mindegy magának?
– Nem. Idegesít, hogy a számba akar lőni.
–De uram, én csak a javát akarom. Értse meg, így szétroncsoljuk
az agyat, és az rögtöni halál.
– Elég. Azt nem engedem!
– De miért? - firtatta a betörő.
– Ne vitatkozzunk! Nem engedem, és kész.
– És ha én ragaszkodom hozzá?
– Akkor tegye le a revolvert, és menjen a fenébe.
A betörő tűnődve néz Jamesre.
– Nézze, maga erős, egészséges… á, maga hülye! Mit
magyarázzak én magának? Aki ilyen hülye, az haljon meg! Itt van a
revolvere!
Leteszi a fegyvert az íróasztalra, és kibontja a hátizsákját, amibe
dúdolva kezd rakosgatni mindent, ami a keze ügyébe kerül. James
egy ideig nézi, azután megszólal.
 – Mi az, maga most itt lopni akar?
– Hát, uram, én ezért jöttem.
– Azonnal rakjon ki mindent!
– Bocsánat… félek, hogy ön nincs tisztában a halál fogalmával…
Minek egy halottnak ébresztőóra? Na, nem fontos, értéktelen, csak
éppen a kezembe került.
– Szóval ön azt képzeli, hogy én meghalok?
– Uram, én nem képzelődöm, én ezt alapul veszem. Önnek
könnyű, ön meghal. De képzelje bele magát az én helyzetembe. Mit
mondok a feleségemnek, ha üres kézzel megyek haza? Ugye erre
nem gondolt? Azonfelül pedig én nem kívánom ingyen. Én ezért
megdolgoztam!
– Hogyhogy megdolgozott?
– Hát, uram, jöjjön le velem a parkba… hat helyen átfűrészeltem a
kerti kiskaput. Kiskapu? Tömör vasból van.
James felhördül:
– A kerti kiskaput? Reneszánsz vasmunka. Velencéből hozattam.
És ezt maga átfűrészelte?
– Miért? Ezt is magával akarja vinni a sírba?
James gondolkozott. Valahogy szimpatikus volt neki ez a betörő, és
alapjában véve igaza van. Ahogy visszanézett az életére, eddig nem
sokat törődött a szegény emberekkel. Talán nem így kellene
gyakorolni a jótékonyságot, de hiszen már minden mindegy. Lopjon,
ha akar. Úgysem az övé már itt semmi. A betörő szorgalmasan
dolgozott. James tűrte, hogy az egyik képet is levegye a falról.
Alaposan megvizsgálta. Úgy látszik, műértő. Csak akkor hördült fel,
amikor néhai édesapja aranyóráját akarta ellopni.
– Azt azonnal tegye vissza a fiókba!
–Kérem, csak semmi izgalom! Nem fogunk ilyen csekélységen
összeveszni. Nem is olyan értékes, csak az van benne, hogy
megtetszett nekem.
– Tegye le!
– Hogyan? Nem bízik bennem? Ez fáj. Bocsánat, hogy
megsértettem, kedves betörő úr!
– Nem kell gúnyolódni. Én lopni lopok, de hazudni nem szoktam.
Ha én azt mondom, hogy nem viszem el az órát, akkor nem viszem
el. És ha azt mondom, hogy elviszem, akkor el is viszem – mondta
sértődötten a betörő, és egy gyakorlott mozdulattal zsebre tette az
órát anélkül, hogy James észrevette volna.
James siettette a betörőt, aki csendesen mondta:
– Megyek. Csak azt mondja meg nekem, mi a kedvenc virága?
– Mit érdekli az magát?
– Maga olyan kedves volt hozzám. Van egy lányom… Jószívű,
édes angyal. Szólok neki, hogy vigyen pár szál virágot a maga
sírjára.
–Mondja, maga szándékosan idegesít engem ezekkel a dolgokkal?
– Milyen dolgokkal?
– Halálos ágy, sír, koszorú…
– Koszorúról nem is beszéltem. Különben is, nem az én ötletem
volt ez a… sőt. Ha érdekli a véleményem, ezt a legnagyobb
marhaságnak tartom.
– Hát mit csináljak?
– Nézzen szembe az élettel.
– Miből? Hiszen nem maradt semmim. Magának könnyű, de mit
csináljak én? Dolgozzam? Semmihez sem értek. Legfeljebb betörő
lehetnék, mint maga.
– Betörő? Hallja, fiam, milliomos az lehet minden szamár, de
betörőnek születni kell… Magából soha… ámbár… gazdag barátai
vannak… bejáratos a házukba… jó megjelenése van…
– Miért mondja ezeket nekem?
– Én embert csinálok magából!
– Ugyan, kérem!
– Persze, csak fokról fokra. Azzal kezdjük, hogy maga az utcán áll
és fütyül.
– Hogyhogy fütyülök?
– Ha veszély van. Ne haragudjék, de nem mindenki olyan marha,
mint maga, hogy hagyja magát kirabolni. Hallja ezt a füttyöt? A
segédem. Nyugtalankodik. Különben igen buta ember. Szívesebben
venném helyette magát. Szerencséje van.
– Maga megőrült. Én, aki egész életemben…
A betörő egy mozdulattal megállította. Már ott volt az ablaknál, jobb
kezében tartotta a hátizsákját.
– Stop. Nem vitatkozom. Erre nincs idő. De kérdezze meg az
orvosát, a betörés sokkal egészségesebb, mint az öngyilkosság.
Egyébként itt a névjegyem, ha mégis meggondolná magát. De
mennem kell, mert ez a barom ott, kinn halálra fütyüli magát. A
viszont látásra! És ne sajnálja tőlem azt az órát, amit így, fecsegés
közben elloptam magától.
– Miért mondja ezt?
– Imádom az őszinteségemet. Pá! - mondta a betörő, és kimászott
az ablakon, leereszkedett a tűzlétrán és eltűnt az éjszakában.
James szórakozottan megnézte a fiókot, és észrevette, hogy a
betörő mégis ellopta az órát. A revolvert is magával vitte, úgyhogy az
öngyilkosságot is el kell halasztania. Már arra gondolt, hogy a betörő
után rohan, amikor csengettek az ajtón, és az inas beengedte Olgát,
a menyasszonyát és Ralphot, a barátját, aki mint mindig, most is
részeg volt. Olga ingerültnek látszott.
– Nahát, szívecském, ezt igazán nem lehet csinálni! Megszöksz a
társaságtól! Nem tudtam elképzelni, hova tűntél. Azt mondtad, hogy
utánunk fogsz jönni! Meg kellett kérnem Ralphot, hogy kísérjen
vissza hozzád. Pedig nagyon részeg.
Ralph közelebb tántorgott Jameshez, és panaszosan mondta:
– Hogy én mit szenvedtem ezzel a nővel! Semmi tartása nincs! Ha
elestem, velem esett. Négykézláb nem tud egy lépést sem tenni. És
a lépcső! Mondtam, hogy a lépcsőn úgy kell feljönni, mint a kígyó
szokott… Egy has… egy lépcső… egy has… egy lépcső… Gyenge
a hasa, nem bírja a lépcsőt.
Olga idegesen szólt Ralphra:
– Maga csak hallgasson! Ha tudtam volna, hogy ilyen részeg!
– Én, részeg? - dadogta Ralph. - Ki mentette meg az életét? Mikor
jöttek a gázlámpák hosszú sorban… És én elrántottam… És akkor
megbillent a ház… nekem kellett visszatolni… Én az összes házat
megigazítottam egymagam…
– Jól van. Szép munka volt – nyugtatta meg Olga. – Üljön le.
Mint a kígyó?
– Igen, csak üljön már le. – Aztán jameshez fordult: – Mi az? Valami
bajod van? Rossz színben vagy.
– Tönkrementem. Koldus vagyok.
– Ugyan, szívem, hogy neked milyen dolgaid vannak. – Olga egyre
fokozódó ingerültséggel hallgatta James történetét. – De drágám,
hogy lehet úgy tönkremenni, hogy az embernek egy centje se
maradjon? Majd én beszélek azzal a Kennethtel, micsoda kínos
dolgaid vannak, borzasztó. De most rohannom kell, mert megfájdult
a fejem ettől a kellemetlenségtől. Majd holnap felhívlak. Szervusz,
szívem.
James egyedül maradt Ralphfal, aki közben elaludt a székben.
Nem tudta elviselni, hogy egyedül legyen. Felkeltette Ralphot, vízzel
locsolta, erős feketével itatta, mire kicsit kijózanodott. Elmondott neki
mindent. Ralph álmos és dühös volt.
– Te tisztára megőrültél! Vagy részeg vagy. Hogy lehet egy idegen
embernek odaadni mindent? És a kis Rembrandtodat is elvitte?
Feljelentést teszünk a rendőrségen, és vissza fogsz kapni mindent.
Tudsz megbízható személyleírást adni róla?
– Itt hagyta a névjegyét. Nesze.
– Úgy látszik, ő is bolond volt, nemcsak te. Hát, gyerünk oda
azonnal, és mindent visszaszerzünk tőle!
James tűnődik, aztán még egyszer megnézi a névjegyet.
– Azt hiszem, igazad van. Te feküdj le, majd én magam megyek.
Lehet, hogy nincs is ilyen ember New Yorkban.
Második fejezet
James beugrott a kocsijába, és elhajtott a névjegyen megadott
címre:
GORDON DIXON
magánzó
86 EAST 92ND STREET, N. Y.
A magányosan álló házat hamar megtalálta, de amikor hosszú
csengetésre kinyílt az ajtó, azonnal tudta, hogy csak rossz helyen
járhat. Mert aki az ajtót kinyitotta, nem lehetett földi leány. Olyan
szép volt és olyan szőke, és olyan kék szemű, mintha álmodott
volna. Sokáig tartott, amíg ki tudta nyögni:
– Bocsánat, kedves kisasszony… de rossz helyen járok… én
ugyanis Gordon Dixon urat keresném, de…
– Itt lakik. Én a lánya vagyok. Az lehetetlen.
– Mit óhajt, kérem? - érdeklődött a lány, és bevezette a szobába a
fiatalembert, aki egyik ámulásból a másikba esett. A szoba polgári
izléssel és eleganciával volt bebútorozva, a sarokban Steinway
zongora állt feketén, a falon házi áldás lógott, az asztalnál pedig egy
erélyes arcú, középkorú hölgy ült és kötött. James bátortalanul
közeledett.
– Bocsánat. James Hall vagyok. Dixon urat keresem. Ezt a
névjegyet kaptam tőle. Beszélhetnék vele?
A középkorú hölgy felnézett a kötéséről.
– Még nincs itthon. De minden percben megjöhet. Mivel
szolgálatok? Beszélhet nyugodtan. Előttem nincsenek titkai.
– Félek, hogy fájdalmat kell okoznom önöknek…
– Az istenért!
– Csak nem történt valami baja az uramnak?
– Nem, nem, dehogy. Dehogy történt. Mi baja történhetett volna?
– Hát akkor miről van szó?
– Olyan a dolog természete, hogy talán inkább személyesen
mondanám el a kedves férjének. Majd máskor eljövök.
– Gwen, mit szólsz ehhez? - nézett lányára a középkorú hölgy. A
Gwennek nevezett tündér közelebb lépett a fiúhoz.
– Szeretném, ha nem hagyna itt most bennünket ebben a
bizonytalanságban. A papa minden percben jöhet. Várja meg.
Tessék helyet foglalni.
James megköszönte, és leült. Kínosan múltak a percek. Az
asszony kötött, a lány odaült a zongorához, és egy ujjal vert valami
ismerős dallamot.
A középkorú nő barátságtalanul tért vissza a kötéséhez.
James megkockáztatta:
– Szép idő van.
– Tessék? – érdeklődött az anya.
– Úgy gondolom, hogy szép időnk van.
– Honnan veszi ezt? Esik.
– Igazán, nem is vettem észre. Az előbb még nem esett.
– Zuhog! - idegeskedett a hölgy. - És milyen szél van! És ezt maga
szép időnek nevezi?
James ránézett Gwenre, aki mosolygott.
– No hiszen, nem ragaszkodom hozzá. Nem is érdekel az időjárás,
csak így akartam a beszélgetést elindítani.
– Rosszul indította - mondta sziszegve a kínos hölgy.
Szerencsére ebben a pillanatban megérkezett a betörő,
megcsókolta feleségét és lányát, aztán széles mosollyal indult a
vendég üdvözlésére.
– Na, ennek örülök! Isten hozta! Szóval meggondolta magát!
– Igen. Meggondoltam.
– Bravó! Szóval új életet akar kezdeni.
– Nem. A régit szeretném folytatni.
– Hogy érti ezt? - érdeklődött a betörő, miközben felvette
kényelmes házikabátját.
– Nézze, szeretnék magával négyszemközt beszélni. Nem akarom
a felesége és a lánya előtt kínos helyzetbe hozni.
A feleség felállt. Nagyon magas volt.
– Úgy? Most már követelem, hogy beszéljen!
James hallgatott, és arra gondolt, hogy hazamegy, hagyja az egész
dolgot. De ebben a pillanatban bejött a szobalány, és tálcán,
kicsomagolva behozta a dolgokat, amik nemrégen még James
lakását díszítették. Dermedten nézte. A Rembrandt is köztük volt. A
betörő ragaszodott ahhoz, hogy nyíltan beszéljenek. Hangsúlyozta,
hogy neki a családja előtt nincsenek titkai. Amikor Gwen is sürgette,
hogy beszéljen, James szégyenlősen mutatott a tálcára.
– Ezekhez a tárgyakhoz nekem is van valami közöm.
Gwen szeme megrebbent.
– Együtt lopta a papával?
– Kisasszony, én nem szoktam lopni.
– A tippet adta? Vagy falazott?
James dühösen hárította el magától a gyanúsítást.
– Dehogy, kérem.
Gwen felragyogott.
– Ennek örülök. Már attól féltem, hogy osztozni kell magával.
James dermedten nézett a tündérre. Nem, ez lehetetlen, itt valami
végzetes, hatalmas tévedés lesz. Az nem lehet, hogy ez a leány
ezzel az angyalarccal, ezzel az ártatlan szemmel a világ
legtermészetesebb dolgának tartja azt, hogy az apja betörő.
Biztosan nem értette, szegény Gwen, hogy miről van szó.
– Kedves kisasszony! Ezeket a tárgyakat az ön kedves édesapja
tőlem tulajdonította el.
– A maga beleegyezésével - mondta mosolyogva a betörő.
James lovagias pózba vágta magát.
– Természetesen!
 Gwen elámult.
– A maga beleegyezésével? Ilyet még nem is hallottam!
– Ugyanis azt hittem, hogy ezekre a tárgyakra nekem már nem lesz
szükségem, mert…
– …mert meg akart halni – fejezte be a mondatot a betörő, és
hangjában enyhe megrovás rezgett.
Gwen végignézte a fiút.
– Meg akart halni? Egy ilyen erős, kedves, okos fiatalember? Miért?
James zavartan elfordult.
– Ez nem tartozik ide.
– Szegény – sajnálkozott Gwen, és úgy nézett Jamesre, hogy a fiú
szeretett volna letérdelni előtte és megcsókolni a szoknyáját.
Ehelyett fegyelmezetten mondta:
– De meggondoltam magamat. Mert az az ötletem támadt, hogy
visszakérjem az… ellopott holmit.
Gwen szeme szikrázott.
– És hogy képzeli ezt? Csak úgy, egyszerűen visszakérni, amit más
keserves munkával ellopott?
James agya kezdett elborulni. Ilyen szép lány nincs is a világon.
– Bocsánatot kérek… Lehet, hogy furcsának tűnik… de olyan
anyagi helyzetbe jutottam…
Gwen hangja élesen csattant.
– Ez nem kifogás. Erős, egészséges fiatalember. Magáé az egész
világ.
James alig hallotta, mit mondott Gwen, csak a száját nézte, amivel
mondta. Most hirtelen odarohant egy rossz arcú férfi, és fél szájjal
odasziszegte Gwennek:
– Jack telefonált a tisztítóintézetből! Öt perc múlva itt lesznek a
szennyesért.
James dermedten hallgatta ezt a lehetetlenséget. Ki telefonált? És
milyen szennyesért jönnek éjszaka idején? És miért lett mindenki
egyszerre olyan izgatott? Gwen James kezébe nyomta a tálcát, és a
betörő gyorsan mondta:
– Most menjen el! Nincs idő!
Ő maga a feleségével együtt berohant a másik szobába, és James
egyedül maradt a lánnyal, aki egyre sürgetőbben küldte, de James
még nem végzett. Letette a tálcát.
 – Kedves kisasszony – dadogta –, én igazán zavarban vagyok.
Nem így képzeltem. Ha meg akarna tartani valamit emlékül, esetleg
az egészet…
Gwen erélyes mozdulattal elvágta a beszédet.
– Nem kell semmi. Úgyis visszakérné. Sőt. Ráadást is adok. Itt van
ez a két aranyszelence. Ezeket is vigye. Ajándék.
– De ezek nem az enyémek! Ha azonban azt akarja, hogy
megkeressük a jogos tulajdonosát, hát nagyon boldog lennék…
Kedves Gwen…
A lány türelmetlenül közbeszólt:
– Mit akar még? Menjen!
– Nem megyek. Nem tudom ezt nézni.
Gwen csodálkozva nézett a férfira, mintha most látná először.
– Mit?
James cigarettát vett elő, szórakozottan zsebre dugta a két
aranyszelencét, amik kiálltak a zsebéből, aztán a cigarettát
morzsolni kezdte a kezében.
– Maga, aki ilyen szép, kedves és okos, gyönyörűen zongorázik…
Édes, ártatlan arca van. A szeme olyan üde és tiszta…
– Ez hosszú és unalmas.
James kitört:
– Hogy élhet maga így?
– Miért? Hogy élhetnék másképp?
– Becsületesen.
A lány idegesen legyintett.
– A becsület tág fogalom, és nekem nincs időm vitatkozni. Menjen
el innen!
James sértődötten indulni készült, az előbbi rossz arcú férfi megint
berohant, kopogtatás nélkül, súgott valamit Gwennek, aztán eltűnt.
James valami köszönésfélét mormolt, és már az ajtónál volt, amikor
Gwen eléje állt. Nagyon izgatottnak látszott.
– Maradjon.
– Miért?
A lány nem válaszolt. Tűnődni látszott, a fiúra rá sem nézett. Leült a
díványra.
– Üljön ide mellém és udvaroljon nekem.
– Hogyan?
 De Gwen már felugrott, és mást gondolt.
– Nem. Jobb lesz, ha a zongorához megyünk. Én halkan játszani
fogok, és maga átszellemülten hallgatja.
– Én?
Gwen hangjában nem volt semmi melegség.
– Most ne kérdezzen semmit, és ne lepődjék meg semmin, mert
mindjárt itt lesznek a detektívek, és elfogják magát, mert lopott
dolgok vannak a tálcán.
– Az én dolgaim.
– Igen. És a két aranyszelence a Morton-féle betörésből.
– Szóval, azért adta vissza olyan hirtelen, hogy…
– Nem. Csak azt akartam, hogy itt ne találják. Elég baj ez.
– Miért baj? Ezt csak igazán nem lesz nehéz megmagyarázni.
– Nem. Ha bennünket akar bajba keverni.
James hangjában rémült aggodalom bujkált.
– Magukat? Magát?
A lány lázasan gondolkozott.
– Ide figyeljen. Maga már nem tud elmenekülni, mert elfogják. Tehát
itt kell maradnia. Maga a vőlegényem. Érti? Ezért van itt ilyen késő
éjszaka.
James már biztos volt abban, hogy álmodik.
– És mit csinálok itt?
Gwen leplezetlen rosszindulattal nézett a férfira.
– Szeret! Hallgatja a zenémet, és simogatja a hajamat. Ilyen ostoba
frátert már régen nem láttam. A rendőrségnek nem szabad
megtudni, hogy a tárgyak innen valók. Le fogja tagadni.
James már nem is volt ezen a földön.
– Le fogom tagadni – suttogta.
Gwen halkan zongorázni kezdett és fojtott ingerültséggel szólt
Jamesre:
– Öleljen át egy kicsit! Másképpen hogyan akar szétrebbenni? Még
mondott valamit Gwen, de James már nem tudott figyelni, mert az
ajtó felcsapódott, és két detektív lépett be. Az egyik, akit társa
felügyelő úrnak szólított, köszönés nélkül Jamesre támadt:
– Maga a lakás bérlője?
– Nem, kérem.
– Kicsoda maga?
 – A vőlegényem - mondta Gwen, és édesen mosolygott Jamesre.
A felügyelő most Gwenhez fordult.
– És maga kicsoda?
–A menyasszony… Illetve, a lakás az édesapámé. Kit keresnek?
– Itthon van az apja?
– Hogyne. Alszik. Felkeltsem? – érdeklődött édesen, és indult az
ajtó felé.
A detektív rámordult:
– Maradjon a helyén. Dick, hozza ki! – adta ki a parancsot a
detektívnek, aki vele jött.
– Mit jelentsen ez? – csicseregte Gwen, de a felügyelő leintette.
James felcsattant:
– Hogy mer ilyen hangon beszélni a menyasszonyommal?
A felügyelő nem válaszolt, hanem Gwen szüleit nézte, akik
ásítozva, pizsamában zsörtölődtek az ajtóban.
– Mi az, kérem? Betörnek a lakásomba? Kizavarnak az ágyamból?
– Szóval maga a lakás bérlője! – szögezte le a tényállást a
felügyelő, nem is figyelve a panaszra.
– Igen, de nem értem.
Gwen közbeszólt:
– Itt ülünk békésen a vőlegényemmel, amikor…
A felügyelő felcsattant és rákiáltott Gwenre:
– Fogja be a száját! Nem kérdezte senki!
James nem bírta elviselni, hogy valaki Gwennel így merjen
beszélni. Kiegyenesedett, és haragtól reszketve mondta:
– No, most aztán már elég volt! Most már láthatják azt, hogy…
ugye?
– Mit láthatunk?
– Úgy értem – magyarázta James –, hogy elég volt ebből. Tessék
azonnal elhagyni a házat!
A felügyelő gúnyosan mosolygott.
– Nem kell idegeskedni. Csak nyugalom. Itt tisztázni kell még
bizonyos dolgokat. Hogy hívják magát?
– William Parker – mondta helyette Gwen villámgyorsan, mert nem
bízott abban, hogy James ki tud találni hirtelen egy nevet.
A felügyelő leintette a lányt.
– Kisasszony, ha még egyszer közbeszól, meggyűlik velem a baja.
 James nem bírta, ha Gwent bántotta valaki.
–Ilyen szemtelenséget – indignálódott –, a menyasszonyomat…
A felügyelő türelmetlenül közbevágott:
– Tudja magát igazolni?
James dacosan nézett szembe a detektívvel, és a zsebébe nyúlt.
– Igen – mondta határozottan, de aztán eszébe jutott, hogy ő most
William Parker, és a félig kihúzott iratokat visszadugta a zsebébe.
Lemondóan mondta: – Nem. Nem tudom magam igazolni.
– És mik azok a papírok? – firtatta a detektív James zsebére
mutatva.
James egészen megzavarodott.
– Ezek nem papírok – mondta kissé határozatlanul.
– Hanem? – húzta fel a szemöldökét a felügyelő.
– Illetve, papírnak papírok… Ezek egy barátom iratai… Véletlenül
nálam felejtette. Tudniillik a dolog úgy történt… Nagyon könnyű
megmagyarázni, mindjárt el is mondom. Tegnap reggel…
A felügyelő intett.
– Köszönöm, elég. Tessék helyet foglalni.
– Kérem, nekem dolgom van. El kell mennem!
– Nyugodj meg, drágám! – csitította Gwen, amitől a fiú majdnem
megnyugodott.
A felügyelő most Dixonhoz fordult, és a lopott holmikkal megrakott
tálcát a betörő elé tette.
– Hogy kerültek ezek a dolgok a maga lakásába?
– Nem tudom.
– Nem is látta őket soha?
– Nem. Soha.
A felügyelő bólintott, majd Gwenhez fordult:
– Maga sem?
– Én sem – suttogta a lány.
A felügyelő most már ingerültebb hangon mondta a betörő
felegéhez fordulva:
– De maga csak látta?
– Miért pont én láttam volna, amikor senki sem látta? – mondta
asszony, és dühösen ásított.
A felügyelő jelentős pillantást vetett a detektívre.
 – Érdekes. Itt senki sem tud semmit. – Azután szigorúan fordult
Gwen szüleihez: – Öltözzenek fel, kérem. Mindnyájan velünk jönnek.
Gwen halk sírásba kezdett.
– Papa!
– Légy erős, kislányom! – mondta a betörő, és sóhajtott.
James szenvedett, és elhatározta, hogy ezt most már végképp nem
tűri tovább.
– Kérem, ezeket a dolgokat én hoztam ide… A palotámból,
ajándékba. Nevetséges, hogy ezért a menyasszonyomat és a
családját is gyanúba fogják!
A felügyelő gúnyosan mosolygott.
– Szóval magának palotája van? És az tele van ilyen
műkincsekkel?
James kihúzta magát. Most már biztos volt a dolgában.
– Nagyon könnyű meggyőződni róla. Fifth Avenue, Hall-palota. A
nevem James Hall. Itt vannak az irataim!
A felügyelő gondosan tanulmányozta az iratokat, azután
megszólalt:
– Érdekes. Ha jól emlékszem, a menyasszonya azt mondta az
előbb, hogy magát William Parkernek hívják.
A betörő gyorsan megjegyezte:
– Nekünk így mutatkozott be.
A felügyelő Jamesre nézett.
– Ez igaz?
– Igaz.
– Szóval maga James Hall. Ezek a tárgyak a palotájából valók,
ajándékba hozta ide?
James megint kezdte jól érezni magát.
– Igen.
Ekkor a felügyelő kiemelte a két aranyszelencét James zsebéből,
és csendesen kérdezte:
– Ez a két szelence is a magáé?
– Nem… Ezek a Morton-féle betörésből valók, azaz…, illetve
ajándékba kaptam őket.
– Kitől?
– Muszáj erre válaszolni?
A felügyelő intett társának.
 – Nem muszáj.
Gwen anyja szenvedő hangon mondta:
– Hogyan, maga ilyeneket csinál velünk? Álnéven mutatkozik be,
és lopott dolgokat hoz ajándékba az én leányomnak? Megáll az
ember esze! Csirkefogó! Vigyék innen rögtön!
James már éppen mondani akart valamit, amikor Gwen előrelépett
és megcsókolta James száját, miközben könnyes szemmel mondta:
– William, én szeretlek. Ne félj, ártatlanságod ki fog derülni. Ki
fogsz szabadulni… várni foglak - suttogta, és újra megcsókolta
James arcát. Ez volt James életének legboldogabb pillanata, holott a
detektívek megbilincselték és közrefogták. James még homályosan
hallotta, amint Gwen anyja megjegyezte:
– Hogy ilyesmi fordulhasson elő az én házamban!
De ezzel már nem törődött, hanem megdicsőülve követte a
detektíveket.
Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, Gwen újra felsírt, de Dixon
szelíden intett a leánynak:
– Elég. Elmentek már.
– Tudom – mondta Gwen, és tovább sírt.
Harmadik fejezet
Két héttel később James Hall hű inasa, Steve kíséretében, kissé
idegesen nyitott be a Félszemű bagoly rossz hírű kocsma ajtaján. A
kis helyiségben égette a szemét a füst, rossz arcú emberek
mulatoztak, és egy hiányosan öltözött leány énekelt valami megható
nótát egy leányról, aki meghalt, mert szeretett nagyon, de nem
bölcsen.
A díjbirkózó termetű pincér előzékenyen mutatott helyet az előkelő
vendégeknek, akik whiskyt rendeltek és nézték a műsort. Steve, a
hű inas irtózva súgta oda gazdájának:
– Borzalmas ez! Önnek nem volt elég a kétheti börtön? Tovább
akarja folytatni ezt a dolgot? Olyan fontos ez a leány? A börtönből
egyenesen ide kellett jönni, hogy egy ilyen szörnyű helyen egy ilyen
szörnyű alakkal találkozzék?
James sóhajtott.
– Big Bill nagyon derék fiú.
– Vigyázzon, uram, egy ilyen gazember mindenre képe.
 – Én jobban ismerem, hiszen cellatársam volt. Éjszakákon át
beszélgettem vele.
– Arról a leányról. Akit minden gazember ismer. Szép dolog. Ha ezt
a boldogult Hall úr látná! Minden bajt ő csinált… Az a gonosz
teremtés.
–Bolond vagy, Steve. Gonosz? Mindennap virágot és cigarettát
küldött be nekem a börtönbe.
– Úgy? És ez magának elég?
James mosolygott.
– Nem elég. Éppen azért akarok vele találkozni.
Vártak, ittak, James egyre idegesebb lett, de komor arca felderült,
mikor meglátta Ralphot, aki azonban megint részeg volt, és a
részegek határtalan jókedvével veregette meg barátja hátát.
– Halló, öregem! Á, Steve, öreg börtöntöltelék! Maga is itt van? És
mindenki szabadlábon?
Az inas igyekezett megőrizni finomságát.
– Köszönöm, hogy a gazdám érdekében fáradozni tetszett.
Ralph ködös szemmel nézett barátjára.
– Ez természetes. Csak nem hagyom a barátomat megpenészedni
a börtönben. Hiszen nekem köszönheti, hogy odakerült, mert én
értesítettem a rendőrséget, hogy hová menjenek. Csak nem
mondtam, sajnos, részleteket.
James megállította a szóáradatot.
– Miért nem vártál a fogházirodában, ahogy megbeszéltük?
– Ott voltam. Csak elkéstem. Felszaladtam Olgáért, hogy őt is
elvigyem. Volt egy költői gondolatom: hogy ott várjon téged a börtön
kapujában, virággal a kezében.
James szívébe belehasított a rémület.
– És magaddal vitted?
– Sajnos nem. Azt mondta, börtönbe nem megy.
– Hála istennek!
– Várjál! Mikor megkaptam az üzenetedet, hogy itt vagy, még egy
kísérletet tettem. Telefonáltam neki, hogy jöjjön ide, de azt mondta,
hogy lebujba nem megy. Erre érte mentem, erőszakkal benyomta a
kocsimba, és elhoztam. Nem akart bejönni. Rémes jelenetem volt
vele az utcán. De miután felpofozott, egy kicsit megnyugodott. Ralph
kis szünetet tartott, megitta az asztalon levő két, nagy pohár hiskyt,
aztán folytatta: – Ja, visszaadta a gyűrűdet. És kijelentette, hogy
hallani sem akar rólad. Légy erős, öregem. Én azt hiszem, ez a nő
nem szeret téged igazán.
Hamarosan megérkezett Big Bill, aki még ebben a riasztó
társaságban is ijesztően hatott hatalmas vállaival és koffer nagyságú
kezeivel, kedvenc köszöntési módja volt, hogy gyengéden hátba
vágta barátait, aztán csodálkozott, hogy az ily módon üdvözöltek
fuldokoltak és percekig nem kaptak levegőt. Újabb italokat rendeltek,
aztán Big Bill beszámolt küldetéséről.
– Hát, kérlek, beszéltem Babyvel. Még tegnap este. Már nem
laknak ott. Dicsért téged, hogy kedves fiú vagy. Hát, ami azt illeti, ha
az apját akkor lekapcsolják, nem ússza meg öt éven alul.
James türelmetlenül közbeszólt:
– Ne az apjáról beszélj, hanem a lányról. Mit mondott?
Big Bill ivott, aztán csodálkozva nézett Jamesre.
– Mondtam már. Dicsért téged. És mondtam, hogy találkozni akarsz
vele, de nem jön el. Nézd, fiam, adok neked egy jó tippet. Mondj le
erről a nőről. Nem nekünk való.
– De mit mondott, miért nem jön?
– Arra már nem emlékszem. Nézze - mondtam neki -, ha nem jön,
nem jön, és passz. Te nagy szolgálatot tettél Babynek, és még ő
pimaszkodik? Én tudom, mi a becsület! Mondtam is neki, hogy a te
nevedben fütyülök a pofájára!
– Ezt mondtad neki? Ezekkel a szavakkal?
– Hát, lehet, hogy nem voltam ilyen finom, de dühös voltam.
James kétségbeesetten nézett Ralphra, aki mosolygott.
– Nem értem. Hát fontos ez az egész?
De ebben a pillanatban megjelent az ajtóban Gwen, és egyenesen
James asztalához tartott. A férfi átszellemülten nézte, mert ilyen
csinosnak még sohasem látta.
– Itt vagyok – mondta Gwen, és elpirult.
James boldogan szorongatta a lány kezét.
– Hát eljött mégis?
– Mégis eljöttem.
– De hiszen azt üzente, hogy nem fog eljönni.
– Igen. Azt üzentem - mondta Gwen, de a szeme ragyogott, és
látszott rajta, hogy lelkesen nézi Jamest, és nem figyel arra, amit
mond. Az általános bemutatkozás után Gwen leült, és James
zavarában újra megkérdezte:
– Miért üzente azt, hogy nem jön el?
– Mert nem lett volna értelme.
– Én mindent megtettem magáért, és maga nem tudott ennyit
megtenni értem?
Big Bill képtelen volt tovább türtőztetni magát, és akkorát vágott az
asztalra, hogy megrepedt.
– Az istenfáját! Hát, hiszen eljött, itt van! Minek erről annyit
beszélni! Gyerünk kockázni, gyerekek, és hagyjuk magukra a
betegeket!
Gwen és James észre sem vették, hogy Bill elhurcolta barátját és
inasát, csak egymásra figyeltek.
– Hát, most itt vagyok. Mit akar tőlem?
James megköszörülte a torkát, de a hangja nagyon rekedten
kongott.
– Látni akartam.
– Miért?
– Istenem… furcsa kérdés.
–Nem furcsa. Felnőtt emberek vagyunk. Beszéljünk világosan.
Tetszem magának?
– Igen.
Gwen most nagyon tárgyilagosnak akart látszani.
– Férfi maga? Elbírja az őszinteséget?
– Igen.
– Én még ártatlan vagyok.
– Miért mondja ezt?
– Nem vagyok kapható kalandokra.
– Honnan veszi, hogy erre gondoltam?
– Honnan veszem? Hát mi az, amit férfi nőtől akarhat? Kaland vagy
házasság. A kalandról már megmondtam a véleményemet, és
remélem, arról álmodni sem akar, hogy a felesége legyek. Tehát
fölösles minden további szó. Végeztünk, isten vele.
Gwen felállt és indulni akart, de James megállította.
– Egy pillanatra, ha szabad kérem! Én ugyan nem kértem meg a
kezét, de ha már visszautasít, legalább mondja meg, miért?
Gwen hangjában megvetés csengett.
 – De hát kicsoda maga? Benősülhet maga egy olyan családba,
mint a miénk? Át tudja maga venni a papa üzemét?
– A papának üzeme van?
– A legnagyobb üzem a világon! Minden házban vannak fiókjaink!
Minden bankban vannak betétjeink, csak ki kell venni!
– Maga ezt üzemnek nevezi? Hiszen ez lopás!
– Minden üzem lopás. A kereskedelmet és a földművelést nem ítéli
el? Csak minket? Mert mi őszinték vagyunk?
– Honnan szedte ezeket a szörnyűségeket?
– Szörnyűség? Nyitott szemmel kell járni a világban! Minden
megmozdulásunk lopás. Magáé a levegő, amit beszív? Magáé a
tojás, amit megeszik? Mert maga nem lopta el a tyúktól, csak
orgazda? Mit kezdjek egy ilyen férfival, aki tele van ostoba
előítéletekkel és gyávasággal?
James megfogta Gwen kezét, ami ott hevert az asztalon.
– Nézze, kislány, maga olyan kedvesen és naivan mondja el ezeket
a velőtrázó bárgyúságokat, hogy nevetnem kellene rajta, ha nem
lenne olyan szomorú a dolog. De maga nem is tehet róla. Ilyen
környezetben nevelkedett. Még szerencse, hogy találkoztunk. Én
meg fogom magát menteni!
Gwen szánakozóan mosolygott, és kihúzta a kezét.
– Megmenteni? Engem? Mitől? Hiszen boldog vagyok. Úgy élek,
mint hal a vízben. És erre jön maga, és ki akarja menteni a halat a
vízből, nehogy megfulladjon!
– Ezek gyerekes ostobaságok. Mert van tisztesség és van becsület.
Vagy milyen férfiről álmodik maga, fehér leányszobájában?
Besurranó tolvajról? Banditáról? Börtöntöltelékről?
A lány szeme felragyogott, és melegen mondta:
– Nem. Egy férfiról, aki bátor, okos, tehetséges, megbízható, erős
és nem valami hitvány alak.
– És engem hitvány alaknak tart?
– Nem. Sőt. Én őszinte vagyok. Bevallom, hogy maga tetszik
nekem.
– De ez reménytelen, mert mi két, külön fajhoz tartozunk. Maga
nem tudja, hogy félni jó. Nem tudja, hogy élet nincs kockázat nélkül,
nem tudja, hogy unalmas és rossz nyugodtan, simán, félelem nélkül
élni, maga nem tudja, hogy az élet: harc. Maga nem tud semmit.
 James ingerülten legyintett.
– Ez őrültség. Rögeszme. Azért, mert valaki nem lop, még lehet
tisztességes ember.
Gwen felállt az asztaltól.
– Nem vitatkozom. Most már úgyis mennem kell. Dolgom van.
– Micsoda dolog? Csak nem betörni megy? Nem engedem.
Megakadályozom. Utánamegyek.
Gwen kedvesen, majdnem szerelmesen mosolygott.
– Ne tegye. A barátaim véresre vernék. És ez fájna nekem.
–Fájna? Csodálom. Hát van magában érzés, nőiesség,
gyengédség?
– Ha a fajtámbeli volna, már régen nem lenne oka ezt kérdezni.
– Hogy érti ezt?
–Ne higgye, hogy túlságosan sokra becsülöm az ártatlanságomat.
– Miért mondja ezt? Meg akar őrjíteni?
Gwen lehajtotta a fejét.
– Szeretném, de nem szabad. Maga nem közülünk való.
James gúnyosan, fájdalmasan elmosolyodott.
– Igazán sajnálom, hogy nem vagyok betörő!
Ekkor váratlan dolog történt. Gwen közelebb lépett Jameshez,
átölelte és hosszan, lelkesen megcsókolta a száját. A lebujban.
Mindenki előtt.
– Hát legyen - tette még hozzá, és kisuhant James életéből. De
csak telefonálni ment és jelezte, hogy mindjárt visszajön.
Jamesnek ragyogó ötlete támadt. Tudta magáról, hogy halálosan
szereti ezt a lányt, és két dolgot határozott el. Először is meg fogja
javítani. Másodszor pedig be fog törni a kedvéért. Természetesen
veszélytelen betörés lesz, mert a saját palotáját fogja kirabolni, de
látszólag mindenben igazat fog adni ennek a tündéri őrültnek, aki
betörés nélkül nem tudja elképzelni az életet. Tervét elmondta
Ralphnak és Steve-nek, akik eleinte ellenkeztek, de aztán belátták,
hogy James-szel már nem lehet okosan beszélni. Gwen ujjongott.
A betörés részleteinek megbeszélésére nagy sétákat tett kettesben
Gwennel, és egyre jobban érezte, hogy nem tudna a lány nélkül élni.
Álomszerű boldogságban múltak a napok. James kapott néhány
ezer dollárt Kennethtől, jogtanácsosától, aki megkérte arra, hogy
egyelőre lakjon szállodában, amíg ő a dolgokat lebonyolítja. A
palotát valószínűleg el kell árverezni, de ő megpróbálja menteni, ami
menthető.
Egy alkalommal, amikor New York külvárosában, Bronx felé
sétáltak, James már kezdett reménykedni abban, hogy az álbetörés
nélkül megússza a dolgot, mert Gwen kijelentette, az apja tud a
betörési tervről, és nem egyezik bele. James boldogan mondta:
– Értem. Tehát visszatáncol. És még maga vádolt engem
gyávasággal?
– Nem táncolok vissza. Magával megyek. Pedig tudja, milyen
nehéz dolog ez? Azt mondta a papa, hogy ha még egyszer
találkozom magával, és ha részt veszek a betörésben, soha többé
be nem tehetem a lábam a házába. Nem bízik magában.
– Ez csak üres fenyegetés. Szülők ilyesmit nem mondanak
komolyan.
– Ők nem a szüleim.
Jamesnek hirtelen elállt a lélegzete.
– Nem a szülei?
– Nem. Csak ők neveltek.
– Most már sok mindent értek! Szegény, szegény kis Gwen! Ilyen
emberek házába került! Képzelem, milyen gyermekkora lehetett!
– Gyönyörű! Nekem minden szabad volt. Annyi cukrot lophattam,
amennyi belém fért! A papa megtanított arra, hogyan kell a
fűszerestől gyümölcsöt és csokoládét lopni. Kilencéves koromban
már olyan ügyes voltam, hogy karácsonykor az egész család
számára magam loptam az ajándékokat, de komolyabb dolgot eddig
még nem bíztak rám, csak tanítottak.
James egy pillanatra kiesett szerepéből, és elragadta a hév.
– Na, ennek örülök. Majd én rávezetem a helyes útra. Más
környezetbe viszem. Meglátja, milyen más érzés felemelt fejjel járni
az emberek között. Becsületesnek lenni, jónak lenni, embernek lenni
és nem félni senkitől!
Gwen szomorúan búcsúzni akart.
– Úgy látszik, magát nem lehet megjavítani. A papának igaza van.
James érezte, hogy hibát csinált, és megpróbált javítani.
– Dehogy van igaza a papának! De látja, mit tesz a rossz nevelés.
Szegény, boldogult édesapám nagyon primitív ember volt. Egyszer
loptam csak életemben. Egy almát. Órákig szomorkodott miatta.
Sírva csókolt és simogatott, és azt mondta: „Ne tedd ezt többé,
fiam!” Ő rontotta el így az életemet. Ő volt rám ilyen káros hatással.
Rossz apa volt. Gwen tiltakozva emelte fel a kezét.
– Ilyet nem szabad mondani egy apáról, bármit is tett. Lehet, hogy
jót akart. A maga módján.
– Ugyan, kérem. A maga apja talán képes lett volna ilyesmire?
Gwen felnézett a csillagos égre.
– Nem tudom. Én nem ismertem az édesapámat. Csak annyit tudok
róla, hogy nagyon szép, szelíd, félénk és gyámoltalan teremtés volt.
Jó volt. Nem tudott élni.
James már egy ideje észrevette, hogy gyanús füttyök és riasztó
árnyak járnak előttük a langyos éjszakában, de nem törődött a
dologgal. Hirtelen azonban, mintha a földből bújtak volna elő, két,
rossz arcú ember állta el az útjukat.
– Fel a kezekkel! - mondta az egyik, és James látta, hogy még
három férfi áll mögöttük. Felemelte a kezeit, és alig várta, hogy túl
legyenek a rabláson, mert folytatni akarta Gwennel az izgalmas
beszélgetést. Nagyobb érték nem volt nála, csak negyven dollár
készpénz és egy gyűrű. Vigyék. Nem fontos. Gyakorlott ujjak
tapogatták a zsebeit, nem törődött velük. Csak akkor figyelt fel,
amikor az egyik rossz arcú, sebhelyes ember Gwen kezéből kitépte
a kis táskáját, és miután nem talált benne semmit, dühösen,
káromkodva a lány arcába vágta.
James elvesztette a fejét. Nem érdekelte a feléje irányzott revolver,
hanem dühtől őrjöngve vetette rá magát a banditára. Szerencsére
kisgyerek kora óta kitűnő bokszoló volt, és a horogütései híresek
voltak az egyetemen. Ennek köszönhető, hogy a rabló az első
ütéstől kis nyöszörgéssel összeesett. De a másik rabló nem lőtt,
hanem rávetette magát, és hullottak az ütések jobbról, balról. James
nem is érezte Csak ütött, minden erejét és ügyességét összeszedve,
és elégtétellel látta, hogy már hárman fekszenek a földön hörögve.
Éppen a negyedikre, a revolveres emberre került sor, akinek kezéből
már kiverte a fegyvert és egy holtbiztos gyomorütéssel akarta
elhallgattatni, amikor Gwen megszólalt:
–Peter, Joe, Frank, Alex, hagyjátok abba. Elég volt. Elmehettek.
A rablók lassan feltápászkodtak és elpárologtak. Kettőt úgy kellett
vonszolni. James csodálkozva nézett Gwenre, aki mosolygott.
 – Ezek a papa emberei voltak, James. Tudni akartuk, hogyan
viselkedne egy válságos helyzetben. Nagyon ügyesen verekedett.
Büszke vagyok magára. Jó trükk volt mindjárt feltartani a kezét, és
akkor ütni, amikor ők már azt hitték, hogy biztonságban vannak.
Negyedik fejezet
Kenneth, a jogtanácsos és Olga, James volt menyasszonya
gyanútlanul ült James palotájának könyvtárszobájában, és az
öregedő jogtanácsos kigyúlva nézte a lányt.
– Olga, drága, maga nem akar engem meghallgatni.
Olga unottan forgatott egy divatlapot.
– Hallgatom.
– Tudja, hogy én mit tettem magáért?
– Tudom. Vagyont szerzett.
– Az nem kifejezés!
– Nem. Mert lopott, csalt és sikkasztott, maga kis huncut.
– Bocsánat. James egy szerencsétlen spekuláció áldozata. A
részvények ára lezuhant.
Olga szórakozottan bólintott.
– Az igaz. De maga sohasem vette meg azokat a részvényeket.
– Óvatosságból. És ami a fő, James ezt nem tudja. Ő
szabályszerűen ment tönkre. Én mindent elkövettem, hogy ami
menthető, megmentsem.
– A saját számára.
– Természetesen. Én törvényesen megvettem a palotát az
árverésen. Igaz, hogy kiforgattam Jamest a vagyonából, de az vesse
rám az első követ, aki nem szeret szép palotában lakni. És maga,
drága Olga, megoszt velem mindent, és a feleségem lesz.
Leoltották a villanyt és bementek a hálószobába.
James nem tudta, hogy Kenneth vette meg a palotáját, és ma
éjszakára szervezte meg a betörést, Gwennel. Steve és Big Bill is
velük tartott. Ralph is velük akart jönni, de részeg volt, mint
rendesen, és így Big Bill megtiltotta neki, hogy eljöjjön. James
óvatosan, kötéllétrán mászott be a saját lakásába, besegítette
Gwent is. Big Bill és Steve a másik ablakon jöttek. Bill a szakember
fölényével kezdte összeszedni a holmikat, amikor hirtelen felkattant
a csillár, és Big Bill a revolveréhez kapott, de csak Ralph állt a
szobában, dülöngélve. James odarohant hozzá.
 – Te hogy kerültél ide?
Ralph a szája elé tette az ujját.
– Psszt! Titokban vagyok itt. A pótkeréken ültem. Titokban
felkapaszkodtam.
– Az lehetetlen! A mi autónkra nem kapaszkodhattál fel!
– Nem is. Külön autót béreltem erre a célra. Hátul kapaszkodtam,
mint a fürj. A sofőr odaerősített, de kétszer leestem.
– És ki ült az autóban?
– Senki.
– Akkor miért nem ültél be?
Ralph gondterhesen végigsimított a homlokán, és csuklott.
– Érdekes. Az a marha sofőr is azt kérdezte. Hogyhogy beülni?
Hát, akkor senki sem látta volna, hogy titokban jövök!
James nem tudott nevetni.
– És hogy jöttél be a kapun?
– Álarcban! Ide nézz - dadogta, és egy fekete selyemálarcot húzott
elő a zsebéből.
James megpróbált Ralph lelkére beszélni.
– Rémes. Részegen idejössz, álarcban! Tudod, milyen feltűnő ez?
– Nekem mondod? Már a rendőrnek is feltűnt.
– Milyen rendőrnek?
– Ismered. Olyan magas… szép ember. Észrevett. Pedig hogy
vigyáztam. A sarkon elküldtem a taxit, és hason csúszva jöttem a
kapuig.
– Borzalmas. És mit szólt a rendőr?
– Nem hitte el. Mondtam neki: „Öregem, itt olyan betörés lesz, mint
a fürj.” Azt mondja, nem igaz. Mondom: „becsületszavamra” Ez
történt. Nem hitte el. Na, munkára fel, lopjunk, mert múlik az idő!
A becsület nem szégyen James megfogta Ralph karját.
– Te most, azonnal menj el innen! Legalább eltereled a rendőr
figyelmét a házról.
– Már eltereltem. Könyörgök, figyelj! Háttal jöttem be, hogy
félrevezessem. Mert ha majd a nyomotokat vizsgálja, azt fogja hinni,
szegény barom, hogy elmentem. Nosza, munkára fel!
James nagy nehezen rábeszélte Ralphot, hogy menjen be a
hálószobába és feküdjön le. Bill gyanakodva nézte Jamest, de az
megnyugtatta.
 – Ne féljen semmit. Az az ötödik szoba. Ismerem a terepet, mint a
tenyeremet. A villany égve marad, mert ha most eloltjuk, az gyanút
kelt. Maguk dolgoznak, én meg Gwennel kiállok az erkélyre, és
csókolódzni fogunk. Ha a rendőr felnéz, látja, hogy szerelmespár
vagyunk, és álmában sem gondol arra, hogy itt betörés van.
– A fene a srófos eszét! - mondta Bill fejcsóválva, mialatt egy ügyes
mozdulattal elvágta a telefonzsinórt.
Steve és Bill lementek a földszintre körülnézni, hogy alapos munkát
végezzenek. James Gwennel kiment az erkélyre csókolódzni. James
kicsit szégyellte magát, hogy ilyen trükkel került abba a helyzetbe,
hogy megcsókolhassa Gwent, de most már nem törődött semmivel,
mert érezte, hogy a lány visszacsókolta, tehát nem lehet baj.
Néhány perc múlva azonban kijött Kenneth pizsamában, kezében
revolverrel, mögötte a részeg Ralph. Kenneth meglátva a szétdúlt
lakást, azonnal felvette a kagylót, és telefonálni kezdett, bár meglátta
a közelgő Big Billt. Kenneth kicsit szorongva mondta bele a
készülékbe:
– Rendőrség! Azonnal vonuljanak ki, Fifth Avenue nyolc, betörés.
Riadóautó jöjjön, amilyen gyorsan csak lehet.
Bill közben szórakozottan játszott az elvágott telefonzsinórral, és
mézédesen mondta:
– Nem zavarta a telefonálásban, hogy ez itt el volt vágva? – De
Kennethnek már nem volt ideje válaszolni, mert Bill villámgyorsan
gumibotot rántott és leütötte a jogtanácsost, aztán szakszerűen
megkötözte, száját felpeckelte, és belökte a dívány alá.
Ebben a pillanatban csengettek a kapun. Gwen rémülten mondta:
– Gyerekek, meneküljünk. A ház előtt álló rendőr csengetett. Úgy
látszik, gyanút fogott és körül akar nézni.
James igyekezett megnyugtatni a lányt.
– Ne félj, drága. Ne veszítsük el a fejünket. Majd én kiadom magam
házigazdának, és Steve lesz az inasom. Majd ő körülvezeti előbb a
földszinten, csak nyugodtan nyissuk ki neki az ajtót.
– Nem kellene ajtót nyitni - vágott közbe Bill.
De James leintette.
– Az még gyanúsabbá teszi a dolgot, küíönben sincs bezárva a
kapu, mert Ralph is ott jött be. Nem kell megijedni. Amikor a rendőr
bejön, mindenki foglalkozzék valamivel, mintha a vendégeim
lennétek. Csináljunk egy kis rendet.
Gwen helyeselt.
– Remek ötlet. Big Bill sakkozni fog Ralphfal. Itt a sakk.
Bill savanyú arcot vágott.
– Fenét remek. Én nem tudok sakkozni – mondta kelletlenül, de
belátta, hogy így talán meg lehet menteni a helyzetet. James
megcsavarta a rádió gombját, és halk tánczene hallatszott.
Steve körülvezette a rendőrt a földszinten, és mire felért a
könyvtárba, a szobában rend volt, Ralph sakkozott Bill-lel, James
pedig összefonódva táncolt Gwennel. James könnyedén mondta a
rendőrnek:
– Na, végignézett a földszinten? Nem talált betörőt?
– Nem. De annyi bizonyos, hogy a kertben gyanús alakokat láttam
ólálkodni. A kerti kiskapu rácsa át van fűrészelve.
James igyekezett megtartani a könnyed hangot.
– Ó, az még a múltkori betörésből származik.
A rendőr csodálkozott.
– A múltkor már betörtek?
James mosolyogva nézett a rendőrre, de nem válaszolt. A mosoly
azonban ajkára fagyott, amikor észrevette, hogy a rendőr a földön
megtalálta Bill gumibotját, amit elfelejtett zsebre tenni. Mintha valami
gyanúsat látna a dívány alatt is. De nem szól, csak odaáll a
sakkozók háta mögé.
– Sakkoznak az urak? - érdeklődik udvariasan. Ralph bólint és
rászól Billre: – Kegyed lép, Mister Bill.
Bill kétségbeesetten nézi az értelmetlen sakkfigurákat, majd a
rendőrre néz, hogy az tud-e sakkozni. Lépni nem mer, mert az
gyanút kelthet.
– Passz – mondja szorongva.
A rendőr mosolyog.
– Tréfálni tetszik?
– Kicsit vicces ember a barátom, de fog ő lépni - mondja Ralph, és
belerúg az asztal alatt Bill lábába, aki egyre jobban kínlódik. James
látja a vergődést, és meg akarja menteni a helyzetet, ezért erélyesen
fordul a rendőrhöz.
 – Kérem, én James Hall vagyok. Ez az én házam. Tessék felhívni a
kerületi rendőrfőnököt, ő majd igazolni fog. Úgy látszik, maga új
ember ezen a környéken. Ide is jön a rendőrfőnök, ha kell, mert
barátom. Jack Norton. Ismeri?
– Ismerem.
James ideges mozdulatot tesz.
– Na. Nem csináltunk semmit.
– Lehet innen telefonálni, kérem?
– Hogyne. Lehet - mondja James, de máris megbánta, mert a
rendőr észreveszi, hogy a zsinór el van vágva.
– No, nem baj - mondja erőltetett mosollyal, hiszen az utcáról is
telefonálhatok -, és boldog, hogy kikerült a házból, ahol gyanús
dolgok történnek, és ő egyedül van.
Bill vár egy percig, aztán kiugrik az ablakon, Gwen is menekülni
akar, de James megállítja.
– Nem, szívem. Ha most menekülünk, belerohanunk a rendőr
karjaiba. Nem kell félni.
Gwen sírni kezd, és átöleli Jamest.
– Istenem, én hoztalak ilyen bajba, és szeretlek.
– Nem lesz semmi baj, szívem - mondja james, és úgy érzi, hogy
ez életének legszebb napja.
Néhány perc múlva kívülről lövöldözés hallatszik. Úgy látszik, már
megérkeztek a rendőrök és Billt kergetik. A lövöldözésre Olga
kirohan a hálószobából, és rémülten találja szembe magát
Jamesszel.
– Mi az, mi történik itt? Mi ez a lövöldözés?
– A rendőrség! - mondja James, és nem érti, hogy kerül ide hirtelen
Olga, aki a rendőrség szótól elsápad, és összetörve mondja:
– Tudtam, hogy ez lesz a vége! És Kenneth megszökött és itt
hagyott engem! De James, esküszöm, hogy én nem tudtam az ő
gazságairól! Csak ma este mondta el nekem, hogy nem vett
részvényeket és nem mentél tönkre, hanem ő tette el a pénzt…
Mielőtt James válaszolhatna, a leütött Kenneth nyöszörgésére
lesznek figyelmesek, aki még mindig ott fekszik összekötözve a
dívány alatt. James kihúzza a félig eszméletlen embert, és ámulva
kérdezi Olgától:
– Hát ő hogy került ide?
 – Itt lakik. Megvette a házat - adja meg a felvilágosítást Olga, és
sírva nézi a berohanó rendőröket. Elöl, kivont revolverrel jön Sills
felügyelő, mögötte két detektív.
– Fel a kezekkel! - vezényel a detektív.
A felügyelő barátságosan üdvözli Jamest, aki régi barátja.
– Hello, James!
– Hello, Fred! Milyen szerencse, hogy te jöttél.
– A hölgyek kicsodák?
– Az egyik a menyasszonyom.
Olga boldogan mondja a könnyein keresztül.
– Az én vagyok.
De James kijavítja.
– Nem. A menyasszonyom a másik.
A felügyelő körülnéz a szobában.
– Szóval a másik a bandából való? Fogják meg.
Olga rémülten mondja:
– James, esküszöm, minden gazságot Kenneth csinált, egyedül.
– Ne bántsátok őt - mondja James -, a hölgy ártatlan. Ismerősöm.
Kenneth közben magához tért és dühösen mondja:
– Tiltakozom! Ez az én házam! Hozzám törtek be!
A felügyelő nevet.
– Neked peched van, öregem, mert régóta ismerem James Hallt, és
tudom, hogy ez az ő háza.
James dühösen mondja a felügyelőnek, Kennethre mutatva:
– Ez a piszkos gazember mindenemet ellopta!
Kenneth felemeli a kezét.
– Tiltakozom! A törvény is mellettem van!
Ekkor az egyik detektív előrelép, és jobban megnézi magának
Kenneth arcát, aztán a felügyelőre néz, és diadalmasan mondja:
– Felügyelő úr! Ez az ember régi ismerősöm! Jack Brady, alias
Kenneth, alias Brown. Hét évvel ezelőtt én fogtam el, de megszökött
a börtönből, és mint metodista pap szerepelt. Sikkasztás… csalás…
okirathamisítás. A bal karjára egy horgony van tetoválva - fejezi be, s
felhúzva Kenneth karján a kabátot, diadalmasan mutatja a horgonyt.
Nem lehet tévedés.
Mialatt Kenneth kezén kattan a Billncs, James megkérdezi a
felügyelőt:
 – Mondd, elfogtatok valakit?
– Sajnos nem. Megszöktek a disznók, de a végén úgyis elfogjuk
őket. Mindent el fogunk követni…
James kedvesen mosolygott a felügyelőre.
– Ne fáradj, öregem. Ugyanis csak egy barátomról lehet szó, aki
segített nekem Kennethet leleplezni.
– Az más. Akkor rendben van, bár nem egészen értem. De ha te
nem teszel panaszt…
A detektív is gyanakodva szimatol a szobában, és odaszól a
felügyelőnek:
– Felügyelő úr, kérem, vannak itt dolgok, amiket nem egészen
értek… ugyanis…
De a felügyelő megállítja.
– Ne törődjék semmivel. Én mindent értek. Elmehetnek.
A felügyelő intézkedésére elvezetik Kennethet, és Olgával nem
törődik senki. Bemegy a másik szobába, nem is búcsúzik senkitől.
A felügyelő is indulni akar, amikor James átöleli Gwent, és
mosolyogva kérdezi:
– Fred, mit szólsz a menyasszonyomhoz?
A felügyelő udvariasan mondja:
– Fred Sills vagyok. Bocsánat, de nagyon ismerősnek látszik
nekem, Miss… Mintha már találkoztunk volna…
Gwen derülten, nyugodtan, felszabadultan néz a felügyelő
szemébe.
– Nem. Csak úgy volt, illetve majdnem úgy volt, hogy gyakran
találkozhattunk volna.
A felügyelő zavartan mondja:
– Bocsánat, ezt nem értem. De mindenesetre gratulálok.
James azonban firtatja ezt az érthetetlen dolgot, és nyomatékosan
kérdezi Gwentől, nem törődve a felügyelővel.
– Mondd, szívem, és most már nincs úgy, hogy esetleg majd
találkozol vele?
Gwen egészen odasimul a vőlegényéhez, és halkan mondja:
– Már nincs úgy, mert szeretlek, és ilyenkor félni nem jó, édes, de
te ezt nem érted. Aztán még hozzátette: – Csak egy dologra kérlek,
James. Te, mint látom, gazdag vagy, könnyen megteheted.
Költözzünk el ebből a városból, mert itt sok az ismerősöm, és a
nevelőszüleim… szégyellném magam előttük… nem akarom, hogy
megtudják, mi lett belőlem.
 MINDEN A PÉNZ?
Peter Morgan félt, pedig pontosan kiszámított mindent. Lehetetlen,
hogy hiba csússzon számításaiba. A többiekkel – gondolta – az a
baj, hogy ostoba, műveletlen emberek, akik csak ölnek vagy
rabolnak, de terv, gondolkozás, előkészítés nélkül, aztán
csodálkoznak, ha börtönbe vagy villamosszékbe kerülnek.
Vele nem történhetik baj. Peter Morgan mérnök volt és fiatal, izmos,
értelmes ember. Huszonnyolc éves korában került a New York-i
Shulers Iron Workshöz, és eleinte azt hitte, hogy mint tehetséges
mérnök, szép karriert fog befutni a vállalatnál.
A fiatal Shulers azonban, aki a vasművek igazgatója volt, mindenbe
belebeszélt, de semmihez sem értett, csak a papája pénzét tudta
nagyszerűen elkölteni. Egykorúak voltak, és Peter egyre fokozódó
ingerültséggel figyelte a kettőjük élete között tátongó különbséget.
Morgannak negyvenöt dollár fizetése volt a gyárnál, és ezért a
pénzért reggeltől estig kellett verejtékezve dolgozni, míg a fiatal
Shulersnek megszámlálhatatlan milliói voltak, nagyszerű női, autói
és magánrepülőgépe. A telet Floridában töltötte, a birtokán, mert
nem szeretett fázni. Morgan, akinek apja a Shulers-gyárban halt
meg, egy üzemi baleset következtében, rengeteget fázott már
gyermekkorában, és olthatatlan szomjúságot érzett a gazdag
emberek ragyogó élete után. A gyár mostani tulajdonosában apja
gyilkosát látta, bár Shulers még kisgyerek volt, amikor a
szerencsétlenség történt. Morgan minden logika ellenére is hitt
abban, hogy Shulers miatt kellett anyjának fiatalon elpusztulnia és ő
maga is a gyár bűne miatt nyomorogta át az ifjúságát.
Peter filozófiája az volt, hogy az életben más különbség nincs, csak
annyi, hogy az egyik embernek van pénze, a másiknak pedig
nincsen. Pénz – van. Rengeteg pénz van, csak meg kell szerezni.
Nem adják ingyen, hát meg kell érte verekedni. Vállalni kell a
kockázatot, de a PÉNZ minden kockázatot megér, mert szegényen
nem érdemes élni, vélte mély meggyőződéssel. Minden a pénz,
ismételgette egyre magában a rögeszméjét, és nem vette észre,
hogy a gyárban dolgozó szegény munkások sokkal boldogabbak,
mint az ezer gonddal, millió problémával vesződő Shulers, aki
délután hatkor nem tehette le a szerszámot, mint a többiek a
gyárban, hanem éjjel-nappal gondokkal birkózott. Morgan
fanatikusan hitt abban, hogy egyedül a pénz az az olaj, ami simává,
gördülékennyé, fejletté tudja tenni az életet.
Eleinte komolyan és őszintén karriert akart csinálni a gyárban. De
fiatal volt, mohó és türelmetlen. A heti negyvenöt dollár pedig
átkozottan kevésnek bizonyult. Már harmadik hónapja dolgozott a
gyárban, keményen, elszántan, és hitt abban, hogy előbb-utóbb
kiharcolja a karriert, a pénzt, a sok-sok pénzt és a boldogságot.
Már a jó sínen volt, amikor két, jelentéktelen apróság teljesen
megváltoztatta az életét.
Az egyik az volt, hogy véletlenül egymás mellé kerültek a gyár
vendéglőjében Peter Morgan és a gyár legöregebb mérnöke,
Thomas Drake. Az öreg mérnök kopott ruhában járt, és festette a
haját, hogy fiatalabbnak hasson a gyárban, ahol nem szerették az
öreg embereket. A kopott, elnyűtt, szegény öregben, akinek felesége
és négy gyereke volt, Peter rémülten látta meg a saját jövőjét, és
megborzadt a képtől.
Szombaton, a fizetés napján Drake elvitte Petert a Ryan-féle
kockabarlangba. Peternek tetszett a hely, megszédült a hatalmas
összegektől, amelyek pillanatok alatt cseréltek gazdát, és egy
könnyelmű mozdulattal az egész heti keresetét, negyvenöt dollárt
rátette a „hard four”-ra, ami annyit jelentett, mint később megtudta,
hogy négyszeres pénzt kap az, aki két kettest dob a kockával. De
Peter ezt csak akkor tudta meg, amikor a játékvezető unottan
leszámolt neki száznyolcvan dollárt. Várt egy ideig, csak nézte a
játékot, nézte a játékosokat, akik kidülledt szemmel, halálos
rémülettel figyelték a kocka fordulását, és el akart menni. Hiszen
azzal ment be a kockabarlangba, hogy úgyis ott fogja hagyni a
fizetését, de a mulatság és az izgalom megéri a pénzt.
Egy rongyos ruhájú, kócos ember kétezer dollárt húzott ki remegő
kézzel, és Peter megtorpant. Eszébe jutott a babona a kezdő játékos
szerencséjéről, és ötven dollárt tett fel hirtelen. Magában
elhatározta, hogyha ezt elveszíti, akkor is nyereségben lesz még és
hazamehet. Ha megnyeri, akkor is abbahagyja a játékot.
Az ötven dollár elúszott, de ekkor már Peter nem volt a maga ura.
Mintha nem is az ő keze lett volna, mintha nem is az ő mozdulata lett
volna az a gesztus, amivel feltette megmaradt százharminc dollárját,
és várt. Elmúlt egy végtelennek tetsző másodperc, amíg a következő
játékos megrázta a kemény bőrtokban levő kockákat, aztán kiöntötte
az asztalra. Peter homlokát kiverte a verejték, és nem mert a
kockákra nézni. Nyert. Ezúttal hatszoros pénzt, hétszáznyolcvan
dollárt dobott feléje a játékmester, aki éppen úgy unatkozott, mint
azelőtt.
Most már óvatosabban játszott Peter, és csak egy ötvendollárost
tett az asztalra. Nyert, és átkozta magát gyávaságáért. Csak
kétszeres pénzt kapott, és a százast az asztalon hagyta. Vesztett.
Az alkalmazott éppen olyan unottan seperte be a százast, mint
amilyen arccal fizette ki az előbb a nyereséget.
Nem zsetonnal játszottak, hanem készpénzzel, ezüstdollárokkal és
bankóval, ami még fokozta a játék izgalmát, mert a tét nem
értéktelen tárgy volt, hanem valódi, lüktető pénz. Peter még egy
ideig váltakozó szerencsével játszott, de a nagyobb téteket
megnyerte és csak néhány húsz- és ötvendollárost vesztett, érezte,
hogy sokat nyert, de nem akarta megszámolni még a pénzét, hanem
játszott tovább.
Amikor egy százdolláros tétjére ezer dollárt kapott kézhez,
kifurakodott az álló játékosok gyűrűjéből, és egy sarokban
megszámolta a pénzét. Háromezer-hétszázhetven dollárja volt.
A pénzt három, különböző zsebében helyezte el, és bár a
kockaasztal mágneses erővel húzta vissza, bár az agyában ott
motoszkált egyre a mondat, hogy „bátraké a szerencse”, mégis volt
annyi ereje, hogy kivonszolja magát a teremből.
Amikor kiért az utcára, nevetni, sikítani szeretett volna, ujjongani és
táncolni a boldogságtól. Áldotta Drake-et, aki gazdaggá tette, de akit
a játék izgalmában elvesztett valahogy, aztán meg elfelejtette
keresni. De ezzel most nem törődött. Felváltva nyúlkált a három
zsebébe, érezni akarta a pénzt, és félt, hogy mindjárt felébred, és
csak álmodta az egészet.
Azonnal elhatározta, hogy új lakást vesz ki, utálta az egyszobás,
összkomfortos kis odúját, amiben jóformán még megfordulni sem
lehet rendesen. Legalább két rendes szoba-konyha és fürdőszoba
az, ami kell az embernek. Ha ez a nyereség csak két nappal előbb
történik - gondolta enyhe borzongással -, akkor Lucy nem hagyta
volna el,
 Lucy. Ez volt a második apróság, ami megváltoztatta Peter életét.
Lucyt sohasem szerette, de kedves volt, csinos, és áradt belőle az a
már-már emberfeletti tisztaság, ami az amerikai lányok sajátja. Lucy
nem volt rendkívüli nő. Nem volt különvéleménye az életről, úgy
gondolkozott, mint a többi ötvenmillió amerikai lány, aki szépnek,
fontosnak és nőnek tartja magát. Megismerkedtek véletlenül, egy
közös barátjuk mutatta be őket egymásnak, aztán gyakrabban
találkoztak. Aztán Lucy odaköltözött a mérnök lakására, és
abbahagyta az irodát, ahol már három éve dolgozott. Peter fizetése
azonban nagyon kevésnek bizonyult kettejük számára, és a férfi már
terhesnek érezte a kapcsolatot, amikor feltűnt a láthatáron Donald.
Ez a Donald csinos fiatalember volt, tőzsdeügynökséggel
foglalkozott, és vadonatúj Cadillac kocsija volt. A Cadillac mellett
még szégyenkezni sem lehetett Peter rozoga kis Fordjával. Eleinte
ártatlan ismeretségnek nevezte a dolgot Lucy, és amikor Peter egy
rosszkedvű pillanatban kikérte magának az egész Donaldot és
eltiltotta a lányt a Cadillactől, Lucy egykedvűen vallotta be, hogy már
régóta szeretője Donaldnak, csak udvariasságból nem akart szólni
eddig, bár Donald erre többször felkérte.
Peter nem szerette Lucyt, mégis fájt a Donald-ügy a Cadillackel,
mégis csúnya jelenet támadt, és csúnya szavakat dobtak egymás
felé. Lucy csomagolt, és beköltözött Donaldhoz. A seb nem tudott
sokáig fájni, néhány nap múlva Peter inkább megkönnyebbülést
érzett, mint fájdalmat. Lucy nem hiányzott, inkább örült annak, hogy
reggelenként nem találta meg a fésűben a lány sűrű, fekete haját.
De egy tanulságot mégis leszűrt a Lucy-ügyből: Donald nem azért
tudta elvenni tőle a lányt, mert csinos volt vagy mert minden
különösebb ok nélkül Lucy jobban szerette volna a tőzsdeügynököt,
hanem azért, mert Cadillac kocsija volt és több volt a pénze, mint
Peternek.
Lucy elvesztéséből csak annyi maradt meg, hogy jobb kocsit kell
venni és sok pénzt kell szerezni, mindenáron.
Néhány napig elkerülte a kockabarlangot és örült a pénznek. Ruhát
csináltatott, nyakkendőket vett és új, szebb lakást bérelt, mégis
huszonöt perc alatt beröpítette munkahelyére reggelenként a
földalatti.
 Aztán megint eszébe jutott a kockabarlang. Milyen egyszerű volt az
egész. Alig fél óra alatt „keresett” háromezer-hétszázhuszonöt
dollárt. Ez igen. Ez nem robot, nem lassú takarékosság, a
szegénység ezer, lealázó mellékízével, hanem valódi, sűrített élet.
Legközelebb már nyugodtabb volt, csak ötszáz dollárt vett
magához, és egy szisztémafélét is kieszelt. Feltette egyszerre az
ötszáz dollárt, megnyerte, és ezer dollárt kapott kézhez. Ezután
azonnal elment a kockabarlangból. Egy mozdulat és egy pillanat volt
az egész.
A titok nagyon egyszerű. Okosan, mértékletesen kell játszani.
Vigyázni kell, hogy ne boruljon el az ember agya, és ha az első
ötszáz dollár elúszott, nem kell üldözni a szerencsét. Ha aznap nem
sikerül a dolog, nem olyan nagy eset, másnapra behozhatja az
ember a veszteséget.
Szorgalmasan játszott tovább, és egyre újabb és újabb
szisztémákat dolgozott ki. Sokallta az ötszáz dollárt egy tétre, inkább
felaprózta a téteket, és megjátszott nagyobb lehetőségeket, mert a
dupla pénzt nevetségesnek találta, amikor kis szerencsével
négyszeres, sőt tizenhatszoros pénzt is lehetett nyerni.
A gyárban már nem akart karriert csinálni, nem dolgozott azzal a
lelkesedéssel, mint eleinte, mert a heti negyvenöt dollárokon, amiért
annyit kellett dolgoznia, csak kacagni tudott. A lelkesedés hiánya
meglátszott a munkáján, mert igaz, hogy dolgozott, de új terveken,
csalhatatlan szisztémákon törte a fejét, és a gyár ügyeivel nem
törődött.
Három hét alatt minden pénzét elvesztette. Valamit azért keresett
az üzleten, mert jobb lakása volt, ruhákat csináltatott és jobban élt,
többet költött e három hét alatt, mint azelőtt egy esztendőben.
Amikor az utolsó tízdollárosa is elúszott a kockán, elhatározta, hogy
soha az életben nem lép be a kockabarlang kapuján és újra dolgozni
fog. Belátta, hogy délibábra épített. Megutálta azt az eszeveszett
pénzforgást, ami csak látszólagos volt, mert a pénz mindig valami
csodálatos módon visszakerült a bankba. Valami láthatatlan mágnes
húzta magához az ezüst- és papírpénzeket, és minden ottmaradt a
kockahelyen.
Ez a seb tovább fájt, mint Lucy elvesztése. Sajgott és égett, nem
tudott másra gondolni, csak a pénzt látta, ami már az övé lett volna,
ha nem kockáztatja könnyelműen újra és újra.
Elhatározta, hogy sürgősen el fogja felejteni az egész, ostoba
kalandot és kettőzött erővel fog dolgozni. Lehetetlen, hogy észre ne
vegyék, hogy ő különb, mint a többi, emelni fogják a fizetését, meg
fogják becsülni, és talán még nem lesz nagyon öreg, amikor el fog
jutni a gazdagságig.
Reggel kilenc órakor hívatta a főnök:
– Mr. Morgan, az utóbbi időben egyre több panasz érkezett ön
ellen, én arra gondoltam, hogy fiatal ember, talán valami átmeneti
nehézségről lesz szó, ami elmúlik és minden mehet tovább a régi
úton. Amiben reménykedtem, az nem következett be. Ön már régóta
nem szolgálta meg a fizetését. Kivételesen kiutalom kétheti
járandóságát, bár ezt sem érdemelné. A csekket megkapja a
pénztárnál. Sajnálom. Elmehet, kérem.
Peter arca elsötétült:
– Ezt nem teheti meg velem, igazgató úr! Gondoljon az apámra,
akit ez a gyár ölt meg…
– Kérem, ne szemtelenkedjék, mert…
– Mert? Mit csinálhat még velem mást, mint hogy elküld a gyárból?
Egyébként… hiszen nem is várhattam mást öntől. Azok után, hogy
énvelem ebben a gyárban egész idő alatt…
Az igazgató felugrott:
–Most aztán takarodjék, de azonnal! Ki akartam utalni önnek kétheti
fizetését, ami nem járna, és amit most visszavonok. Azonnal hagyja
el a szobámat, mert a szolgával dobatom ki!
– Ezt még megkeserüli! - kiáltotta elfehéredve Peter, és kirohant a
főnök szobájából, reszketve a tehetetlen gyűlölettől. Legszívesebben
felrobbantotta volna az egész gyárat.
Órákig kószált az utcákon anélkül, hogy tudta volna, merre járt.
Terveket szőtt, gondolkozott, és ahogy múltak a percek, egyre
tisztábban kezdett kialakulni benne egy terv, ami siker esetén
hosszú ideig gondtalan életet jelenthet. Siker esetén. De miért ne
sikerülne a dolog, ha egy okos ember elgondolása után egy ügyes
fiatalember hajtja végre a dolgot.
Peter tudta, hogy a munkásokat minden szombaton fizetik.
Készpénzzel. Tudta, hogy a „payroll”, a fizetések összege kitesz
negyven-ötvenezer dollárt, de mostanában több is lehet, mert sok új
munkást vettek fel. Azt is tudta Peter, hogy a heti fizetést a bank
szokta összeállítani, és a pénzt, minden egyes munkás fizetését
beteszik egy borítékba, a gyár pedig már a kész, pénzzel bélelt
borítékokat kapja meg, amelyekben pontosan, dollárra s centre
kiszámítva vannak a munkások járandóságai. Minden pénteken
délután fegyveres küldönc, páncélos autón hozza a gyár „payroll”-ját,
és az igazgató gondosan elhelyezi a pénzes borítékokat a széfben,
külön a többi pénztől, egy kis acélkazettában. Hat óra után csak a
portás és az éjjeli őr tartózkodik az épületben. Tizenkettőkor a portás
is hazamegy, és csak az öreg éjjeli őr, Freddy bácsi járja az
emeleteket. Freddy bácsival nem lesz nehéz elbánni, a széf ócska
darab, azt egy szakembernek a megfelelő szerszámokkal könnyű
munka lehet feltörni. Ha sikerül Fredd bácsit ártalmatlanná tenni,
nyugodtan dolgozhat a széf kinyitása nem fogja zavarni senki.
A zsákmányt könnyen lehet értékesíteni, a pénzt nyugodtan
költheti, mert kizárólag kis bankjegyekből áll a munkások fizetése, és
Peterre nem fog gyanakodni senki. A kazettát el kell rejteni, és csak
kevés pénzt fog kivenni belőle, annyit, amennyi az élethez feltétlenül
szükséges, és állást keres, mintha nem történt volna semmi. A
rendőrség persze nyomozni fog, de hamarosan holtpontra jut a
nyomozás, és az egész rablást el fogják felejteni.
Nem lehet baj, hiszen jól ismeri a gyárat, és ki gondolna arra, hogy
egy mérnök rabolta el a pénzt?
Elhatározta, hogy még három napig gondolkozni fog a részleteken,
aztán, amikor a terv már teljesen hibátlan, amikor már halálbiztos,
hogy sikerülni fog a dolog, akkor fogja végrehajtani. Három nap
múlva éppen péntek lesz. Peter nem volt babonás, és a pénteket is
éppen olyan napnak tartotta, mint a hét többi napját.
Izgatottan szőtte terveit, de akárhonnan nézte a dolgot,
tökéletesnek találta. Nem szabad évekig nyomorogni, ostoba
főnökök szeszélyeit tűrni, amikor egy kis merészséggel, kis
okossággal egyszerre nagy pénzhez juthat az ember. Legalább is
ezt gondolta.
Elérkezett a várva várt nap. Pénteken este Peter túlzott
óvatosságból beöltözött az előre megvásárolt munkásruhába, mert
még arra is gondolt, hogy az éjjel teljesen néptelen külvárosban, a
gyár környékén, ha mégis meglátja valaki, feltűnhet abban a
szokatlan órában egy jól öltözött ember. De egy gyári munkás, aki
éjfél felé részegen megy haza, nem okozhat feltűnést.
Amikor az órájára pillantott és látta, hogy éjfél felé jár az idő,
majdnem nyugodt volt. A kockabarlangban izgatottabb volt, mint
most, közvetlenül a rablás előtt.
Felvette a gondosan bepiszkított munkásruhát, derekára szíjazta a
szerszámokat, és a lépcsőházban gondosan körülnézett, nem látja-e
meg valaki. Jobb azt vallani baj esetén, hogy a rablás idején otthon
volt, aludt, nem tud semmiről semmit. Arról gondoskodott, hogy a
ház lakói közül többen is lássák hazamenni tizenegy óra előtt. A
második emeleten lakó bankhivatalnokkal még néhány szót is
váltott, jelezve, hogy szép az idő, de Peter még hozzátette, fáradtan
végigsimítva a homlokát:
– Nem érzem jól magam. Alig várom, hogy ágyba kerüljek.
A lépcsőház teljesen kihalt volt, hiszen ha közlekedett volna valaki
ebben a késői órákban, az illető csak liften ment volna, és Peter
gondsan kikerülte a liftet, nehogy a liftesfiú árulója lehessen.
Gyorsan, nesztelenül, falhoz lapulva suhant le a lépcsőn, kis
kulcsával kinyitotta, majd gondosan újra bezárta a kaput.
Körülnézett. Nem látott senkit. Gyorsan befordult a sarkon, és
lassan, gondtalannak látszó, tétova léptekkel ment a földalatti-
állomás felé. Az állomás előtt újságot vásárolt. Jó, ha újság van az
embernél, nem árt, ha belemélyed, így teljesen eltakarja az arcát az
esetleg mégis felbukkanó ismerős előtt. A taxi halálos lehet, mert a
sofőr emlékezhetik egy utasra, akit a gyár környékére vitt. A
földalattin nem érheti baj. A kocsiban nagyon sokan voltak, mint
ahogy New Yorkban a nap vagy éjszaka minden órájában zsúfoltan
közlekednek a földalatti villamos kocsijai. A gyár előtt egy állomással
előbb szállt ki, és az út többi részét gyalog tette meg. Egyik
zsebében ólmosbot volt, a másikban – minden eshetőségre készen
– meghúzódott egy kitűnő revolver, amit már régebben vásárolt egy
barátjától.
A környék félhomályba burkolózott. Peter elment a portásfülke előtt,
és megnyugodva látta, hogy a fülke sötét. Tehát csak Freddyvel lesz
dolga. Alapjában véve könnyelműség, hogy ilyen gyatrán őrzik a
gyárat, de – gondolta elégedetten – ez is csak egy része a fiatal
főnök ostobaságának. Igaz, hogy riasztócsengő van felszerelve a
széfre, de minden gyerek meg tudja találni a vezetéket, amelyet
könnyű elvágni.
Peter pillanatok alatt átmászott a gyár vaskerítésén, és zajtalanul
ért földet. Fülelt. Semmi nesz nem hallatszott. Benézett a gyár
hatalmas üvegablakain, és látta Freddy bácsi lámpájának tompa
fényét felvillanni a gyár különböző pontjain. Az öreg most járja körül
az épületet. A fényről könnyű lesz rátalálni.
Peter óvatosan indult előre. Erősnek, nyugodtnak, rugalmasnak
érezte magát, és egyáltalában nem félt. Az öreg éjjeliőr nem lehet
valami nagy akadály vele szemben, aki fiatal, erős, elszánt és
alaposan fel van fegyverkezve.
A magával hozott gittel zajtalanul nyomta be a gyár egyik földszinti
üvegablakát, és a következő pillanatban benn volt az ismerős
épületben. Meglepően nehéz volt a sötétben megtalálni a lépcsőket,
de sikerült ez is. Freddy bácsi éppen az első emeletről jött lefelé,
kezében a kis kézilámpával. Peter minden izmát megfeszítve a
korlát mögött várt, nehogy az öreg lámpájának fénye az arcába
világíthasson. Freddy bácsi halkan fütyörészett, és egy kicsit
bizonytalanul botorkált lefelé a lépcsőkön. Úgy látszik, munka előtt
ivott néhány kortyot
Peter mérnöki pontossággal számított ki minden mozdulatot, nem
bízott semmit a véletlenre. Amikor Freddy bácsi az utolsó
lépcsőfokról lelépett, erősen megmarkolta a rövid kis ólmosbotot, és
irtózatos erővel sújtott le az öreg ember tarkójára. Az éjjeliőr
hangtalanul összerogyott. Peter tűnődött egy pillanatig, arra gondolt,
hogy összekötözze és betömje-e a száját az öregnek, de végül is
úgy döntött, hogy ennek nem lenne értelme, csak értékes perceket
vesztegetne el vele. Valami reccsent, amikor a bot lesújtott, nem
valószínű, hogy az öreg egyhamar magához térjen. Csak meg ne
haljon, mert az már gyilkosság lenne. Megborzongott. Kesztyűs
kezével kivette a lámpát az őr kezéből, átlépett rajta, és gyors, biztos
léptekkel indult fel az első emeletre. Egy kicsit büszke volt magára,
hogy még ez a lámpadolog is eszébe jutott. Ha esetleg valaki
figyelné a gyárat, feltűnne, hogy nem látja Freddy bácsi lámpáját
imbolyogni az üvegablakú épületben.
Az első emeleten Peter nyugodtan, de halálos biztonsággal kezdte
fúrni az öreg széfet. Munka közben hirtelen eszébe jutott a leütött
Freddy bácsi, lerohant a lépcsőn, mert arra gondolt, hogy kicsit
tovább tart a széf megfúrása, mint eredetileg gondolta volna.
Lehet, hogy az öreg időközben magához tér és telefonál a
rendőrségre. Amikor a lámpa fénye rávetődött az öregember
mozdulatlan testére, kissé megnyugodott, mégis közelebb ment, és
megvizsgálta Freddy bácsit. A vizsgálat eredménye kielégítette. Az
öregember igazán eszméletlen volt, az ütés talán erősebbre is
sikerült, mint eredetileg tervezte. Nincs semmi baj, de arra büszke
volt, hogy eszébe jutott az a lehetőség, hogy a leütött ember esetleg
magához térhet, mielőtt befejezi a munkát. Kettőzött erővel
dolgozott, és ujjongott magában, amikor hosszú erőfeszítés után a
széf engedett. De megint volt egy rossz pillanata. Arra gondolt, hogy
talán azóta megváltoztatták a szokásokat, és csekkben fizetik az
alkalmazottakat. Ebben az esetben minden erőfeszítése hiábavaló
lett volna. Lassan nyitotta ki a páncélszekrényt, és boldogan látta,
hogy a vaskazetta ott van a szokott helyén.
Nyugalomra intette magát, de a szíve eszeveszetten dobogott.
Eredetileg a kis kazettát magával akarta vinni, de most jobb ötlete
támadt. Minek vesződni a kazetta elrejtésével, amikor pillanatok alatt
fel lehet feszíteni és a pénzt be lehet gyömöszölni a
betörőszerszámos táskájába? A szerszámokra ebben az életben
már nem lesz szüksége, azt ugyan megtalálhatja a rendőrség, azon
ujjlenyomatot semmiféle eljárással nem fognak találni.
A kazetta felfeszítése meglepően könnyen sikerült. Két, ügyes
mozdulat, és már kattant a zár, és Peter felragyogott, amikor
meglátta a névvel ellátott, sárga kis borítékokat. E pillanatban már
gazdag ember. Vége a filléres gondoknak, vége a karrier utáni
reménytelen hajszának, gondolta, amikor gyömöszölte részben a
zsebeibe, részben a szerszámos bőrtáskába a pénzzel bélelt
borítékokat.
Bal kezében szorongatta a pénzes táskát, egy utolsó pillantást
vetett művére, ellenőrizve, hogy hibátlanul dolgozott, jobb kezébe
fogta revolverét, és lámpa nélkül indult le a lépcsőn. Minden
lépcsőfok keservesen nyikorgott, és Peter Morgan hirtelen
megtorpant.
A félhomályt fénysugár szakította meg, és egy rendőrlámpa fénye
hullott az arcába, mint valami váratlan pofoncsapás.
 Egy pillanatra megállt ereiben a vér, mert a fény mögött egy
egyenruhás rendőr körvonalai bontakoztak ki.
– Állj, mert lövök! – kiáltotta a rendőr, de a következő pillanatban
már Peter revolvere elsült és a rendőr véresen hátrabukott. Peter
átugorva a lépcsőfokokat, szágultott a kijárat, a szabadság felé. Még
volt annyi lélekjelenléte, hogy a revolvert zsebre dugta, és rohant
előre.
De a távolból már felhangzott a riadóautó vérfagyasztó
szirénabúgása, mint valami vadállat halálordítása.
Peter homlokát kiverte a verejték. Elérte a vaskerítést, és olyan
fürgén, hogy önmagát is meglepte, átmászott a kerítésen és leugrott
a járdára. Rémülten körülnézett. A rendőrségi autó szirénázása
egyre közelebbről hangzott, Peter szaladt, ahogy a lábai bírták, és a
pénzzel telt táskát el nem dobta volna a világért sem.
Meg kell menekülni. Mindenáron. A riadóautó szirénázása már a
dobhártyáját szaggatta, amikor beugrott egy vénülő faházba, és
gondolkozás nélkül felszáguldott a lépcsőn. Újra elővette revolverét.
A háromemeletnyi utat egy pillanat alatt tette meg.
Az egyik ajtón találomra kopogtatott, az ajtó kinyílt, és egy szőke
lány kócos feje jelent meg az ajtónyílásban.
Peter benyomta az ajtót, belülről bezárta kulccsal, aztán körülnézett
a szegényes szobában.
A ház külvárosi, szegényszagú „boarding house” volt, ahol a
környék munkásai, munkásnői laktak.
– Magát üldözik? - kérdezte a lány, az utca felé intve fejével.
– Igen - mondta Peter, és nem tette el revolverét
A szirénabúgás megszűnt. Rendőrök és detektívek lepték el a gyár
környékét, és a munkásházak ablakai kinyíltak, hogy részt vegyenek
a szokatlan látványban.
Peter rekedten mondta:
– Rengeteg pénz van ebben a táskában. Rejtsen el, üldöznek.
Gazdaggá teszem.
Zihálva, szaggatottan beszélt. A szemében rémület bujkált A
lánynak tetszett a csinos, magas fiatalember, és megsajnálta.
Világéletében azokat sajnálta, akiket üldöztek. Fiatal életében
nemegy tragédiát látott már, és a rendőröket ellenségének érezte.
Neki is állandóan baja volt velük. Határozott:
 - Nem kell a pénze. Elbújtatom. Vesse le gyorsan a kabátját és az
ingét.
Peter már nem tudott gondolkozni. Az események jobban igénybe
vették az idegeit, mint gondolta volna. A lába is megtagadta a
szolgálatot. Remegett alatta, és érezte, hogy reménytelen a további
rohanás, hiszen a környék tele van rendőrrel és detektíwel.
Valószínűleg a lelőtt rendőr előbb telefonált segítségért, hiszen nem
tudhatta, hányan vannak a rablók, akik leütötték az éjjeliőrt. Igen, az
őrrel, Freddy bácsival az a dolog - villant át az agyán -, az hiba volt.
El kellett volna rejteni valahová azt az embert. De most már késő,
ezen nem érdemes rágódni. Levetette a kabátját, az ingét, és ott állt
meztelen felsőtesttel a lány előtt, aki intett neki, hogy a cipőjét,
harisnyáit is vegye le. A ruhadarabokat gondos rendetlenséggel
szórta szét a szobában a lány, befektette a fiút a kemény, keskeny
ágyba, aztán körülnézett, keresett valamit. Néhány lépést tett az
ablak felé, megtalálta a rumosüveget, ami félig tele volt. Gondosan,
bőven meglocsolta a rummal a férfi száját, még az arcára is került
valami a szeszből, aztán odaszólt a fiúnak, amíg betakarta:
– Maga most alszik.
Peter a takaró alatt szorongatta a pénzzel telt táskát, egy
mozdulattal maga alá gyűrte és nadrágzsebében megmarkolta a
revolverét. Elhatározta, hogy olcsón nem adja az életét. Inkább lőjék
agyon a detektívek, mint hogy a szégyenletes tárgyaláson részt
vegyen, aztán hosszú, soha véget nem érő, évekig tartó börtön,
nem, nem, akkor már százszor inkább a gyors halál. De védekezni
fog.
A lány szomorúan nézte, amint Peter behunyta a szemét. A
földszinten zaj hallatszott, lábak dobogása, férfiak kemény
vezényszavakat dobtak egymáshoz, a lány óvatosan kinyitotta az
ajtót, és lepillantott a lépcsőházba. Rendőrökkel és detektívekkel telt
meg a ház.
Minden szobába bekopogtak. A lány rémült sajnálkozással nézte az
ágyon lecsukott szemmel fekvő fiatalembert. Nagyon kevés
valószínűség van a megmenekülésére. Lehetetlen, hogy éppen ide
be ne nézzenek. Betette az ajtót, és ráfordította a kulcsot. Saját
szíve dobogását hallotta. Néhány perc múlva gumibottal kopogtak az
ajtón. A lány könnyű, rongyos kis pongyolában volt, és álmos
hangon szólt ki a rendőröknek:
– Ki az?
– Rendőrség – hallatszott a kemény válasz. A lány kinyitotta és
sarkáig kitárta az ajtót. Zsörtölődő, ingerült hangon mondta: – Na,
éppen ideje, hogy elvigyék már ezt a ronda, részeges férjemet, aki
egész nap itt döglik az ágyon. Hordágyat hoztak? Mert ezt
szépszerével innen ugyan nem lehet kimozdítani. Vigyék emberek,
csak vissza ne engedjék többé hozzám ezt a disznót.
Kicsit remegett a hangja az izgalomtól, de a rendőrök és a
detektívek, akik percek alatt ellepték és megtöltötték a kis szobát,
azt hitték, hogy jogos felháborodásában dühöng az asszony.
Közben azonban az egyik detektív Peter fölé hajolt. Undorodva
fordította el a fejét. Az emberből ömlött a rumszag.
A másik detektív a lány felé fordult:
– Egy rablót üldözünk, aki megölt egy rendőrt. Nem látott semmit?
Nem jött errefelé valaki? Látták belépni a házba, és ez az utolsó
szoba.
A lány szembenézett a detektívvel:
– Bánom is én a maguk rablójukat? Ezt a disznót vigyék el innen,
ettől szabadítsanak meg, minden keresetemet elissza ez a
nyomorult, és nekem még kenyérre sem telik. Mit bánom én a rablót,
mit bánom én, ha minden rendőrt agyonlőnek, megvan nekem a
magam baja.
A rendőr szánakozva nézte a rongyos pongyolába burkolt fiatal
teremtést:
– Mi nem vihetünk el senkit, csak parancsra. Tessék feljelentést
tenni ellene a rendőrségen, ha veri magát vagy elissza a keresetét.
A törvény meg fogja magát védeni, de nekünk most más dolgunk
van.
A lány dühösen nézett a detektívekre:
– Hát menjenek a dolgukra! Ki hívta magukat ide késő éjszaka,
hogy felzavarják az embert a nagy szirénázásukkal? Nézze meg az
ember!
Két detektív még alaposan körülnézett, revolvereiket maguk elé
tartották, és úgy figyeltek minden irányba, de nem láttak semmi
gyanúsat.
 A rendőr rosszkedvűen nézte az ágyban alvó embert, megfogta a
takarót, hogy lerántsa róla, hátha van a takaró alatt valaki, akit
rejtegetnek, de aztán látta, hogy ebben a kis ágyban alig férne el
észrevétlenül még egy férfi, és abbahagyta a mozdulatot. Ez
mentette meg az életét, mert Peter a zsebében erősen szorongatta a
revolverét, és úgy fordította, hogy azonnal lőhessen anélkül, hogy
előbb ki kellene venni a fegyvert a zsebéből.
A rendőrök örültek, hogy kikerülhettek a szobából és nem hallották
tovább a szóáradatot. Néhány bocsánatkérő szót mormogtak, aztán
rohantak tovább, hogy elfogják a rablót, aki egy társukat lelőtte.
A lány morogva csukta be utánuk az ajtót. Peter felnyitotta a
szemét, amikor hallotta kattanni a kulcsot a zárban, mondani akart
valamit, de a lány rémülten tapasztotta kezét a szájára, és intett a
másik kezével, jelezve, hogy az egyik detektív esetleg hallgatódzhat
az ajtó előtt. Peter megértette a némajátékot, bólintott, és a lány még
egy ideig folytatta a rosszkedvű zsörtölődést:
– Mit vétettem én, istenem, hogy ilyen részeges disznóval vertél
meg engem? Mi az én bűnöm, hogy egy ilyen szeméttel kell együtt
élnem… - hadarta monoton hangon, és közben halkan kinyitotta az
ajtót, kilépett a folyosóra, és lenézett a lépcsőházba.
Elmentek. Biztos, hogy elmentek, nem maradt itt belőlük egy sem.
Visszament a szobába, abbahagyta az átkozódást, de még mindig
csendet intett az ágyban fekvő férfi felé. Lélegzet-visszafojtva vártak
a csendben, a lány kinézett az ablakon, és látta, hogy távolodnak el
az üldözők egyre messzebb a háztól.
Peter kiugrott az ágyból, és húzni kezdte a harisnyáját.
A lány csendesen mondta:
– Hova készül, Mister? Most fokozottabb éberséggel figyelik a
környéket. Valószínűleg elzárták ezt a részt a várostól, és azzal a
táskával nem lesz könnyű hazavergődni.
Peter belátta, hogy a lánynak igaza van. Kinyitotta a táskát, és
kimarkolt belőle egy csomag pénzt:
– Nem akarok hálátlan lenni. Istenien viselkedett, Miss… Hogy
hívják?
– Pamilia vagyok, és tartsa meg a pénzét.
– Ne legyen nevetséges, Pamilia. Ez jár magának. Megmentette az
életemet. Nem kívánhatom ingyen.
 A lány sokáig nem válaszolt. Fürkészve nézte az ismeretlen
embert. Elmosolyodott:
– Hát, az éltét még nem mentettem meg. Minden pillanatban
elfoghatják. Az a pénz, ami ott van, a táskában, nem biztos, hogy
használható. Lehet, hogy meg van jelölve, és amikor fel akarom
váltani, lefognak a pénzzel együtt. Így ki vagyok téve annak, hogy
pár évet is a nyakamba sóznak azért, mert segítettem magán.
Peter tudta, hogy a pénz nem lehet megjelölve, hiszen a munkások
fizetését rabolta el, de egyelőre még nem akarta felvilágosítani a
lányt:
–Ha pénzt nem akar, akkor miért segített rajtam? Nagyszerűen
játszotta meg a zsörtölődő feleséget, de ne akarja elhitetni velem,
hogy teljesen önzetlenül mentett meg a börtöntől egy vadidegen
embert!
– Én nem akarok elhitetni magával semmit. Megsajnáltam.
Üldözték. Ilyet még nem hallott? Nem szeretem a rendőröket.
Engem is birizgálnak.
– Miért? Mi a foglalkozása? Miből él?
A lány keserűen felnevetett:
– Az én foglalkozásom nem olyan, amit hangosan ki lehet mondani.
De még abból sem tudok megélni. Talán, ha szép ruháim lennének!
De akkor is csak utálnám a mesterségemet.
– Hány éves maga, Pamilia?
– Tizennyolc… leszek. Miért?
– Csak. Érdekel - tűnődött Peter és alaposan szemügyre vette a
lányt. Az üldözők zaja már nem hallatszott, és ebben a látszólagos
nyugalomban volt alkalma megnézni megmentőjét, akit eddig még
észre sem vett.
Pamilia szőke haja még ebben a förtelmes szobában is ragyogott,
világított, és még a meztelen villanykörte kemény fényében is puhán
csillogott. Az olcsó anyagból készült, rongyos pongyola alatt fiatal,
rugalmas melle, mint álruhás milliomos, szerénykedett. Lába
feltűnően szép volt, és ezt a szépséget még az elhasznált
posztópapucsok sem tudták elrontani. Peter arra gondolt, hogy ha
ezt a kis Pamiliát kiöltöztetné valaki, nem járna vele rosszul.
– Mosakodjék meg, rumszagú – mondta a lány, és Peter
engedelmesen bement a fürdőszobába. Az izgalom kicsit
elcsendesedett, pillanatnyilag úgy látszott, nem volt semmi veszély.
Bár az is lehet, hogy a rendőrség visszajön, ha másutt
eredménytelen a keresés. Pamiliát gyönyörűnek találta. Nem volt
senkije, és a pénzt kettesben jobban lehet élvezni. Befejezte a
mosakodást, megtörülközött a foszladozó, elhasznált, de tiszta
törülközővel, és kilépett a szobába:
– Eszembe jutott valami, Pamilia. – A lány cigarettára gyújtott. Várt.
– Arra gondoltam, hogy maga igazán nagy szolgálatot tett nekem,
magam sem tudom, miért. Ha a detektívek elcsíptek volna, biztos,
hogy maga sem úszta volna meg a dolgot szárazon.
– Igaz, hogy megölt egy rendőrt?
– Nem tudom. Kiraboltam a „payrollt” ebben a gyárban. Rálőttem
egy rendőrre. Önvédelemből. Lehet, hogy életben maradt. Úgy
láttam, hogy csak a vállát érte a golyó. Nem volt választásom.
– Csak kérdeztem. Nem kell védekezni. Még nem vagyunk a
tárgyaláson.
– Csak mondom. Nem vagyok gyilkos. Mérnök voltam a gyárban.
És maga?
– Nem szeretem, ha kikérdeznek. A szüleim meghaltak tizennégy
éves koromban, és azóta magam élek, ahogy tudok. Nem valami
gyönyörű az életem.
A férfi megfogta Pamilia kezét. Meglepően kis keze volt a lánynak.
– Gyerünk innen, Pamilia. A pénz nincs megjelölve, csupa apró
címletek. Gazdagok vagyunk. Nekem nincs senkim. Gyerünk innen
azonnal. A rendőrök visszajöhetnek.
A lány szótlanul cigarettázott, és alaposan szemügyre vette a fiút,
aki kezdte rosszul érezni magát a fürkésző tekintet alatt. Hosszú
szünet után mondta:
– Az nem lenne jó, ha én most elmenekülnék. Pénzem sincs, és a
háziasszony holnapig adott haladékot.
Peter izgatottan közbevágott:
– Értse meg, hogy ez nem veszélyes pénz. Adok annyit, amennyit
csak akar.
– De nem kell. Az jó, ha holnap kidob a háziasszony. Magáról itt
nem tud senki. Engem kidobnak a lakásomból, az nem kelthet
gyanút, de ha fizetek, akkor a háziasszony nem fogja tudni
megérteni, honnan szereztem egyszerre négy hétre való bért.
 – Milyen okos maga, Pamilia! - lelkesedett a fiú.
A lány keserűen mosolygott:
– Igen. Maga is nagyon okos. Mind a ketten nagyon okosak
vagyunk. De az élet csúnya, és… idefigyeljen. Maga menjen haza.
Ha nem fogják el, holnap reggel találkozunk a Pennsylvania állomás
vendéglőjében. Itt is maradhatna reggelig, de az még veszélyesebb.
– Jó, elmegyek. De mindenesetre adok magának pénzt.
– Nem kell a pénze. Majd holnap.
Peter ingerülten mondta:
– Hát milyen nyelven magyarázzam meg magának, hogy ez nem
veszélyes pénz? A borítékokat elégetjük mindjárt, itt, a tűzben. Még
van benne parázs. Majd én felélesztem.
Peter a lány segítségével szorgalmasan szedte ki a pénzt a
borítékból, a dollárokat, az ötven- és huszonöt centeseket, és a
borítékok hamar elégtek. Munka közben a lány megjegyezte:
– Nem attól félek, hogy a pénz meg van jelölve. Lehet, hogy
holnapra meggondolja magát. Vigye el a pénzét. Nem pénzért
tettem, mondtam már. Ne legyen hálás nekem.
Órákig égették a borítékokat, mielőtt elment, Peter nagy nehezen
rátukmált a lányra száz dollárt apró bankókban és ezüstben:
– Hátha otthon elfognak. Bántana, ha pénz nélkül maradna.
– Jó, elfogadom, nem is tudom, miért lettem egyszerre olyan
kényes – vonta fel a vállát Pamilia, és óvatosan kiengedte Petert az
ajtón, aki, mihelyt kiért az utcára, megint érezte az üldözött ember
izgatott szívdobogását.
Baj nélkül elért a földalatti villamos állomásáig, és egész úton
hazafelé a lány óvatos, édes arcát látta maga előtt, amint lassan
kinyitotta a szobája ajtaját. Jóformán el sem búcsúztak, csak
megállapodtak abban, hogy másnap délben a vasútállomáson
találkoznak. Azt sem beszélték meg, hova akarnak menni. De az
nem is fontos.
Peter minden baj nélkül ért haza, és biztos volt abban, hogy nem
látta meg senki, amikor beleillesztette a kapukulcsot a zárba. Megint
nem használta a liftet, gyalog ment fel a lakásába, megint óvatosan
nyitotta a bejáratot, és határtalan megkönnyebbülést érzett, amikor a
szörnyű kaland után épségben újra otthon volt és magára zárhatta
az ajtót. Biztos, hogy nem követték, biztos, hogy nem tud senki
semmit, csak Pamilia, de ő sem tudja a lakása címét. Nem lehet baj.
Úgy látszik, mégis megúszta a dolgot, bár voltak pillanatok, amikor
úgy tűnt, hogy mindennek vége.
Gondosan beállította a vekkert tízre, kiszámította, hogy még
hatórányi alvási ideje van. Nagyon nehezen tudott elaludni, folyton
Pamilia ijedt arcát látta maga előtt, aztán újra és újra átélte a
jelenetet, amikor a rendőrség betört a szobába. Borzalmas volt. De
milyen nagyszerűen viselkedett az a lány! Igazán olyan volt, mint
valami színésznő, és milyen szép a rongyaiban is. Csak keserű és
szomorú, és kiábrándult mindenből. Nagyon megtaposhatta az élet.
Úristen, csak ott legyen a Pennsylvania állomáson! Irtózatos lenne
egyedül utazni és értelmetlen főleg.
Nagy nehezen elaludt. Kínos álmai voltak, és hirtelen vészes
csengetésre ébredt. Nagy ívben ugrott ki az ágyból, és behunyt
szemmel a revolverét kereste. De csak a vekker csengette fel, nem
volt semmi baj. Pillanatok alatt eszébe jutott minden, és titokban
átkozta magát, hogy a pénzt nem rejtette el. Most itt volt a
bőrtáskában. Ha keresték volna, ha házkutatást tartottak volna éjjel,
illetve hajnalban, jaj rossz még csak gondolni is rá! Az ember nem
lehet eléggé óvatos.
Hideg vízzel locsolta az arcát, hogy felébredjen, és az első tudatos
gondolata, reggeli előtt, Pamilia volt.
Hosszú tűnődés után úgy döntött, hogy a papírpénz egy részét
elhelyezi a zsebeiben, egy részét pedig benne hagyja a
bőrtáskában. Elvégre ezt a táskát nem ismeri senki.
A házbér ki volt fizetve még egy hónapra előre, azután pedig ki
tudja, mi lesz. Kis bőröndjébe becsomagolt apróságokat az útra, és
egy ruhát is vitt magával. A többi nem fontos, hiszen vehet majd új
dolgokat az úton. Nem valószínű, hogy elutazása feltűnjék valakinek,
hiszen állása nem volt, nem hiányzik sehonnan, és a házbért az
ügynöknek kell majd fizetni, ha lejárt.
A hideg víz ellenére fáradtnak érezte magát, és hirtelen, eleven
fájdalomként hasított bele a rémület: Pamilia nem fog vele találkozni.
Megelégszik a száz dollárral, és nem akarja vállalni a további
kockázatot.
Talán nem kellett volna neki pénzt adni. De nem, azt nem lehetett
elviselni, hogy az a lány olyan szegény, és arra is számítani kellett,
hogy őt útközben elfogják. A pénz nagy része akkor megvan, és azt
is mondhatta volna, hogy száz dollárt elvesztett valahol, menekülés
közben.
Háromnegyed kilenckor elment hazulról. Sétált egy ideig céltalanul,
aztán taxiba ült és elhajtatott a Fourth Avenue és Harmincadik utca
sarkára, a Pennsylvania állomás közelébe. Ott kifizette a kocsit, és
gyalog tette meg a rövid kis utat a vasútállomásig.
Bement a vasúti vendéglőbe, és reggelit rendelt, de úgy ült, hogy a
kijáratot szemmel tudja tartani. Háromnegyed tíz felé olyan
türelmetlen lett, hogy üvölteni szeretett volna. Fizikai fájdalmat
okozott a bizonytalanság, hogy Pamilia nem fog eljönni. Mohón
cigarettázott, és várt. Biztos, hogy nem jön el, mert másképpen már
itt lett volna. Nem így jön az, aki jönni akar, nem az utolsó
pillanatban. Tíz óra lett, és a lánynak még semmi nyoma sem volt.
Peter elhatározta, hogy még vár egy fél órát, esetleg egy órát, aztán,
nem törődve semmivel, ő maga megy el a lány lakására. Biztosan
valami baja történt.
Negyed tizenegykor érkezett meg a lány. Peter felugrott és elébe
sietett, nehogy drága percek vesszenek kárba céltalan kereséssel.
Pamilia bágyadtan mosolygott, de rajta is meglátszott, hogy rosszul
aludhatott az éjszaka:
– Nincs nálam semmi. Nagy muri volt a háziasszonyommal. Majd
megszakadt a szívem, úgy szerettem volna fizetni neki, nagyon
rendes asszony, de féltem, hogy gyanús lesz a hirtelen támadt
gazdagságom. Még egy hetet akart adni szegény, alig tudtam
összeveszni vele, nem akart kidobni.
Peter észre sem vette, hogy egész idő alatt erősen szorította
Pamilia kezét, mintha attól félne, hogy hirtelen eltűnik a semmibe az
egész lány.
Leültek a sarokba, és Peter reggelit rendelt a lánynak:
– Hová menjünk, kislány?
– Váltson két jegyet Denverig. Az Amerika közepe, onnan majd
megyünk tovább.
– Hová?
– Én mindig Kaliforniába szerettem volna menni. Ott olyan jó meleg
van. Tulajdonképpen falusi lány vagyok.
 Peternek nem volt lelki ereje ahhoz, hogy egyedül vegye meg a
jegyeket Denverig, inkább várt, amíg a lány befejezte a reggelijét,
elszívott egy cigarettát, és együtt mentek megváltani a jegyeket.
Peter egy külön fülkét vett kettőjüknek, és vásárolt az American
Express Companynál tízezer dollárért utazási csekkeket a lány
nevére:
– Ez lesz a hozománya, én fizetek mindent az úton, a csekkeket
csak őrizze meg, arra az esetre… – Nem fejezte be a mondatot.
Mindketten értették, miről van szó.
Tizenkettőkor indult a vonat Denver felé, és addig Peter
hullámokban félt. Néha egész nyugodt volt, mintha nem is
emlékezett volna a furcsa nászút előzményeire, néha meg páni
félelem borította el, minden emberben detektívet sejtett, és biztos
volt abban, hogy letartóztatják, mielőtt a denveri vonatra
felülhetnének. Peter megvásárolt minden újságot, de nem nézett
bele. Félt, hogy elárulná magát és arra várt, hogy a vonat baj nélkül
elinduljon. Akkor majd lesz alkalom olvasni.
Tizenkettő előtt néhány perccel elfoglalták a fülkéjüket, és a vonat
hamarosan elindult, minden baj nélkül. Peter rávetette magát az
újságokra. A lapok nagy cikkekben számoltak be a vakmerő
rablótámadásról. Kiderült, hogy ötvenhétezer dollár a hiány, az
éjjeliőr nem emlékezett semmire, csak hirtelen hatalmas ütést érzett
a fején, aztán már csak a kórházban tért magához.
A rendőr, aki a környéken teljesít szolgálatot - mint a lapokból
kiderült -, minden este be szokott menni Freddy bácsihoz, megnézni,
hogy minden rendben van-e. Amikor meglátta a leütött éjjeliőrt,
azonnal értesítette a központot, és ő maga elindult, hogy elfogja a
rablókat. Támadójáról elég jó személyleírást adott, bár az arcát nem
láthatta jól a sötétben. Egyébként a rendőr sebe súlyos, de túl van a
veszélyen.
A nyomozás nagy apparátussal megindult, és máris letartóztattak
két, gyanúsan viselkedő embert a környéken, akik mind a ketten
rovott múltúak, és néhány hónappal ezelőtt a gyár alkalmazottai
voltak. A detektívek szerint csak a helyzettel ismerős ember
követhette el a rablást. A letartóztatott két munkásnál egyelőre nem
találták meg a rablott pénzt, de ellentmondásokba keveredtek, és
alibijük is hiányos. Kihallgatásuk folyik, de a rendőrség más nyomon
is folytatja a vizsgálatot, mert az a véleménye alakult ki, hogy a
rablást csak többen követhették el.
A sebesült rendőr úgy emlékezik, mintha többeket hallott volna
beszélgetni az emeleten, de csak egy banditával találkozott, aki
azonnal tüzelt, és így elveszítette eszméletét.
Peter egyenkint adta oda Pamiliának a lapokat, és hosszú ideig
nem szóltak egy szót sem. A vonat ismeretlen tájak előtt robogott el
és Peter gondolataiba mélyedt. Úgy látszik, közvetlen veszély nincs.
Valószínűleg nem is igaz, hogy új nyomok alapján tovább folyik a
nyomozás. A rendőrség biztosra veszi, hogy az igazi tetteseket
fogták el, a többi csak a közönség megtévesztése miatt íródott. Két
munkás, mind a ketten rovott múltúak, és mind a ketten a gyárban
dolgoztak azelőtt. Előbb-utóbb ki fog derülni az ártatlanságuk, de az
sem lehetetlen, hogy közvetett bizonyítékok alapján elítélik őket.
Konokságnak fogják tartani azt, hogy nem akarják megmondani a
rablott pénz rejtekhelyét. Ha elítélik őket – tűnődött Peter –, akkor
nincs semmi baj, akkor megússza ingyen a dolgot, leszámítva a
meneküléssel töltött szörnyű órákat.
Pamilia szomorúan mondta az újságok elolvasása után:
– Lehet, hogy ezeket fogják elítélni.
– Mit csináljak? Jelentkezzek önként? Sajnáljam őket? Ez az élet
törvénye, nem az enyém. Erősnek és könyörtelennek kell lenni. Az
erősebb megeszi a gyengét. Mindig ez volt a törvény, az igazi
törvény, amióta emberek élnek a földön.
Pamilia nem válaszolt. Kinézett az ablakon. Veszett iramban
rohantak szembe a telefonpóznák.
Hirtelen kopogtak az ajtón. Peter megmarkolta a revolverét. Mégis
felfedeztek bennünket, mindennek vége – gondolta, és a szeme
megkeményedett. A lány nyugodtan felállt és kinyitotta az ajtót.
Széles mosolygással a kalauz állt a fülke előtt, és a jegyeket kérte,
Peter felderült, és lelkiismeretesen válaszolt a kalauznak az
időjárással kapcsolatos kérdéseire. Aztán egy ötdollárost csúsztatott
a kezébe:
– Nem akarjuk, hogy sokat zavarjanak – mondta, és a kalauz
megértően nézett Pamiliára, aki elpirult.
Peter átkozta magát gyengeségéért. Hogy megijedt, és mindjárt
halálra gondolt a kalauz miatt. Nézzünk szembe tárgyilagosan
tényekkel. Komoly veszély jelen pillanatban nincs. Nyom nincs,
homályos gyanú sem merült fel ellene. Mit fél akkor ahelyett, hogy
felvidítaná Pamiliát? Erőltetetten nevetett:
– Az idegeim kicsit ugrálósak ma, mert nem sokat aludtam az
éjszaka.
– Értem - mondta Pamilia, és hátradőlt az ülésen.
Peter átkarolta és meg akarta csókolni, de a lány szelíden
elhárította magától:
– Most még nem lenne értelme. Azt hiszi, kötelessége hogy
megcsókoljon? Várjon. Hátha eljön az idő, amikor mindketten igazán
akarjuk egymást.
Peter visszaült a helyére, és nem válaszolt. Bosszankodott. Úgy
beszél ez a lány, mint valami prédikátor. No, de várhatja, amíg újra
kezdi az ostromot. Így megszégyeníteni az embert. Nevetséges.
Három napig tartott az út Chicagóig. Ellentétben eredeti tervükkel,
Peter elhatározta, hogy Chicagóban kiszállnak, több okból:
– Nem fog ártani, ha egy kicsit sétálunk a háromnapos út után, és
Chicago nagy város, ahol könnyen elbújhat az ember. Meg aztán
szeretnék is venni magamnak mindenfélét. Csak nem akar egy szál
ruhában megérkezni Kaliforniába?
Pamilia mindenbe belegyezett, és gyerekes örömmel választotta ki
az új, készen vett, de igen kitűnő ruhákat, fehérneműket, cipőket és
minden egyebet, ami az útra kell.
Az előkelő Grand Hotelben vettek ki szobát, ahol tizennégy dollárt
fizettek naponta. Külön szobában laktak, mert a szálloda nagyon
vigyázott hírnevére, és csak házasságlevél ellenében lehetett közös
lakosztályt kapni, és ha Peter meglátogatta a lányt, a szabályok
értelmében hétinchnyire nyitva kellett hagyni a külső ajtót.
Két nap múlt el majdnem zavartalan örömben, csak Peter érzett
néha valami nyomasztó fájást a gyomrában, amikor az ügyre és a
két munkásra gondolt, akiket még mindig nem engedtek el a
rendőrségtől.
A harmadik napon Peter megfogta Pamilia kezét:
– Azt hiszem, kislány, nem kockáztat semmit, ha kiváltjuk a
házassági szerződést. Feltűnő, hogy együtt utazunk, állandóan
együtt vagyunk, és alapjában véve semmi közünk egymáshoz.
Egyszerűbb lenne, és kevesebb feltűnést okozna, ha elvenném
feleségül.
Pamilia helyeselte a dolgot. Így történt, hogy a City Hallban
megházasodtak, és előkelő bőröndjeikkel felszerelve továbbutaztak
Kalifornia felé. Peter azonban nem helyeselte a vonatot. Még
Chicagóban vettek készpénzért egy vadonatúj Cadillac kocsit, és
azon mentek Los Angeles felé.
A Cadillacnek, ami régi vágya volt Peternek, nem örült annyira, mint
ahogy azt előre elképzelte. A vonaton való utazás
biztonságosabbnak látszott, mert az autójukkal minden pillanatban
rendőrbe botlottak, és ilyenkor mindig vad rémület szorította össze
Peter szívét.
Az is megtörtént a tükörsima beton országúton, hogy Peter
önfeledten hajtott, elgondolkozva és a megengedettnél nagyobb
sebességgel. Hangosan felsikoltott, amikor a kocsi tükörablakában
észrevette, hogy motorbiciklis rendőr követi. Megint arra gondolt,
hogy kinyomoztak mindent, a tagadás hiábavaló. Percekig tartott,
amíg nagy nehezen megértette, hogy csak gyorshajtás miatt akarják
megbüntetni:
– Kedves őrmester úr, nászutasok vagyunk – mosolygott Pamilia a
rendőrre –, itt a házasságlevelünk, még meleg rajta a pecsét. Az én
kis uram nem lesz mindig ilyen szórakozott, engedje el az egyszer a
büntetést, látom, maga rendes ember, nem olyan vérszomjas, mint a
többiek.
A rendőrre hatott Pamilia szépsége, a kedves mosoly, és vállat
vont:
– Hát, még az egyszer elmehetnek, de a kollégám már nem fog
ilyen kesztyűs kézzel bánni magukkal – mondta a rendőr, és
elrobogott.
Peter nem győzött csodálkozni Pamilián. Milyen kedves és könnyed
hangon beszélt a rendőrrel! Talán azért, mert nem volt bűntudata.
Elvégre ő maga nem csinált semmit, csak férjhez ment egy, igen,
mondjuk ki a szót – gonosztevőhöz.
Pamilia elbűvölően szép volt, ízléses új ruhájában, ahogy kalap
nélkül, kis mosollyal dőlt hátra az ülésen és élvezte a rohanást.
Az autó gyorsaságának erős széláramlatában hozzásimult formás
testéhez a vékony ruha, és Peter kemény kézzel szorította a
kormányt, hogy ellenálljon a vágynak, ne tépje le a selymet és ne
szántsa végig szájával ezt a földöntúli beteljesülést ígérő testet. Mert
tudta, hogy ezzel a lánnyal szemben sosem fog tenni egy követelő
mozdulatot sem, még csak arra sem fogja kérni, hogy
megcsókolhassa.
Az asszony a veszély elmúltával közelebb húzódott Peterhez,
kedvesen mondta:
– Tulajdonképpen örülök annak, hogy elvett feleségül.
Peter szíve megdobbant, és arcát elöntötte a vér. Lehet, hogy
Pamilia is szereti őt, de akkor miért tiltakozott ott, a vonatban, mikor
meg akarta csókolni? Igyekezett közömbös hangon válaszolni:
– Igen? Miért?
– Mert, ha valami baj történik, a feleség nem köteles a férje ellen
vallani.
– Hagyjuk ezt. Folyton a bajról beszél. Ha már elfelejtettem egy
pillanatra, hogy menekülünk, hogy hazugság ez a Cadillac, hogy
nem igazi a pénz a zsebemben, hogy minden pillanatban
elfoghatnak, akkor maga azonnal eszembe juttatja. Szeretném, ha
elfelejtené. Hiszen most már, emberi számítás szerint, megúsztuk az
egészet. A két munkást elfogták, valószínűleg elítélik őket, mert a
rendőrség nem szívesen vallja be, ha baklövést csinált, és akkor a
nyomozást megszüntetik. Ítélet után nincs nyomozás.
A lány elhúzódott tőle:
– Igen. Arra a két munkásra én is sokat gondolok. Szegények.
Borzalmas lenne, ha elítélnék őket, hiszen ártatlanok.
Peter fejében vadul kalapált egy ér, és olyan ingerültség fogta el,
hogy legszívesebben megfojtotta volna a lányt:
– Mit törődik maga két, vadidegen munkással? Fontos az? Hiszen
nem is ismeri őket. Ha azokat nem fogták volna el, akkor talán haza
sem érhettem volna a detektívektől. Valószínűleg azért volt olyan
sima az utam azon az éjszakán, mert akkor már két gyanúsítottat
elfogtak és velem nem törődtek. Különben is tökéletes alibim van.
Bennünket nem érhet baj.
Nem beszéltek többet a dologról, de sokat gondoltak rá. Az autó
zajtalanul repült az országúton, csinos kis útszéli csárdák előtt
megálltak egy harapásra, benzint vettek fel, és mentek tovább,
Kalifornia felé.
 A kisvárosokat kerülték, mert ott a sheriffek minden idegenben
bűnöst szimatolnak, így csak a nagyobb városokban kötöttek ki
hosszabb ideig, és a legjobb szállodákban pihentek meg éjszakára.
Közös szobában laktak, de úgy éltek egymás mellett, mint testvérek.
Az első elutasítás után Peter nem mert még egyszer kísérletezni.
Tulajdonképpen az élet szép volt, úgy érezték, hogy az élet minden
szépsége az övék. Peter egyre jobban megszerette a lányt, érezte,
hogy a lány karjában feloldódna vagy legalább is megkönnyebbülne
az a feszültség, amelyben él, és úgy látszott, hogy Pamilia előtt sem
közömbös ez az ember, aki ilyen drámai körülmények között
cseppent bele az életébe. Mégis volt közöttük valami fal, valami
megfoghatatlan zavar, feketeség, mindkettőjükben ott élt valami
nyomasztó félelem, rossz előérzetük volt, nem beszéltek erről, de
tudták, hogy erről hallgattak mindketten.
A másnap reggeli lapokat gondosan áttanulmányozták, és nagy
nehezen, a huszonhetedik oldal alján megtalálták a hírt, ami
mindkettőjüket legjobban érdekelte.
A két, letartóztatott munkást szabadon engedték és a nyomozást
folytatják. Már fel is merült alapos gyanú valaki ellen, akinek nevét, a
nyomozás érdekében titokban kell tartani.
Megtalálták azt a golyót, ami megsebesítette a rendőrt, és a golyó
alapján hamarosan kézre fog kerülni a revolver tulajdonosa.
Peter csüggedten ejtette ölébe az újságot, és nem mert a lányra
nézni. Úgy látszik, az ügy soha nem fog nyomtalanul elmúlni, és
meg fogja mérgezni az egész életét. Peter már régen tudta, már
régen be merte vallani önmagának is, hogy szereti Pamiliát, a
múltjára való tekintet nélkül, és szebbnek, jobbnak, tisztábbnak
tartja, mint bárkit a világon. Gondolatban már igazi feleségnek
tekinti, bár a lány érthetetlen módon tartózkodó vele, a törvényes és
igazi férjével szemben. A tartózkodás ellenére is folyton érzi, hogy
jelent valamit a lány életében, hiszen már az első perctől kezdve
saját pénze van, bármikor otthagyhatta volna, ha akarta volna, és
abba sem kellett belemennie, hogy a forma és a könnyebb
menekülés kedvéért elvegye feleségül. Ha csak pénzt akart volna,
amire nem volt semmi bizonyíték, azt már megkapta régen, és
mehetett volna szabadon, nyugodtan, ahová akar. Őt biztosan nem
kereste a rendőrség.
 Az új nyom is aggasztotta Petert. A revolvert egy barátjától vette,
aki szintén ott dolgozott a gyárban. Ha igaz a hír, a barátot nem lesz
nehéz kinyomozni, és a barát biztosan el fogja árulni, hogy a
fegyvert kinek adta el. Igaz ugyan, hogy az újsághír csak hazugság
lehet. Mert a kilőtt revolvergolyóból legfeljebb csak azt állapíthatják
meg, hogy milyen fegyverből eredt, de a revolvert nem találhatták
meg, hiszen most is ott van a zsebében.
– Pamilia, a revolver, az a revolver, most is nálam van.
– Borzalmas - rémüldözött a lány. - Meg kell szabadulni a
fegyvertől. Legjobb lesz, ha bedobjuk a folyóba. A víz alatt nem fogja
senki sem keresni.
Peter átgondolta a tervet, nem akart hibát elkövetni, aztán belátta,
hogy ez a legokosabb, amit tehet. A folyó mellett megállította a
kocsit, kiszedte a tölténytárt a fegyverből, és bedobta a vízbe.
Azonnal elmerült. Aztán a fegyvert is utánadobta, és amikor a
revolver eltűnt a habokban, megnyugodott. Most már nem lehet
semmi baj.
Hirtelen jó kedve támadt, és énekelve hajtotta tovább a kocsit.
Elhatározta, hogy ezek után most már Pamiliával is dűlőre fog jutni.
Nevetséges, hogy úgy éljenek egymás mellett, mint az idegenek,
amikor tulajdonképpen házastársak.
Eszébe jutott a múltkori megszégyenítés, amikor a lány elhárította
magától, és most óvatosan kezdte:
– Kislány, én azt hiszem, szeretem magát, és különben is a
feleségem. Várjon, ne szóljon közbe, tudom, mit akar mondani. A
házasságot maga nem ismeri el, tudom, hogy kényszerítő
körülmények hatása alatt jött létre, de az, hogy közben szabályosan
beleszerettem magába, kicsit mégis törvényessé teszi az ügyet Az
az indítványom, hogy ha szerény személyem terhes magának, hát
elválhatnak az útjaink. Nem akarok erőszakoskodni, de nem hiszem,
hogy ezt az életet sokáig bírnám a saját feleségemmel.
Elhallgatott és várt. Úgy érezte, sikerült megütnie azt a könnyed,
mégis érzelmes hangot, amit akart. Pamilia sokáig hallgatott. Peter
csak az útra összpontosította minden figyelmét. Végre megszólalt az
asszony:
– Nézze, Peter, jaj, de nehéz erről beszélni, de essünk túl rajta. Én
szeretem magát, azt hiszem, szerettem az első perctől kezdve,
amikor rémülten, revolveresen bejött a szobámba. Sajnáltam,
üldözték, szerettem, nem tudom, az ember saját magát is olyan
nehezen tudja kiismerni. Elhagyhattam volna ezerszer is, tudja jól,
de nem tudtam, mert szeretem. De ez olyan borzalmas. Ez az
egész. Ez az állandó rémület, ami szünet nélkül bennünk bujkál,
akár beszélünk róla, akár nem, ez a tébolyító rettegés a megzörrenő
falevéltől is, ez elviselhetetlen. Nem merem szeretni magát, mert
minden pillanatban kiderülhet valami kis jelentéktelen hiba, valami,
amire nem gondoltunk, akkor elfogják, és akkor vége mindennek.
Nem tudom megcsókolni ezzel az észbontó szorongással a
szívemben, értse meg, Peter, itt valami szörnyű nagy baj van. Ha
akarja, megkezdhetjük a házasletet. Holnap érkezünk Los
Angelesbe, amiről annyit álmodoztam, aminek azonban most már
nem tudok örülni, mert mindent megöl a félelem. Még szerelmes
sem lehet az ember, ha folyton rettegnie kell, hogy éjszaka
detektívek törik fel az ajtaját. A boldogságot nem lehet kierőszakolni;
úgy látszik, csak kiérdemelni lehet.
Peter felzaklatott lélekkel, elgondolkozva hajtott tovább. Lehet,
hogy Pamilia még nagyon fiatal, de biztos, hogy igaza van. Ezt az
állandó bujkálást, ezt az állandó rémületet nem lehet kibírni.
Cadillac után vágyódott, de ilyen nőért még vágyódni sem mert,
mert nem ért fel a fantáziája ilyen nőig, mint aki most a felesége, de
itt terpeszkedik közöttük az átok, ami nem engedi, hogy megölelje.
Mindjárt elérkeznek Los Angelesbe, a narancs, és mimózafák
országába, ahol télen-nyáron meleg van és madarakkal vannak tele
a fák, ahol édesen, kedvesen süt a nap, de az se jó, Kaliforniában
dideregni kell, ha az embernek egy ilyen szörnyű titok van a szívébe
– Mit csináljunk, Pamilia? Félek, hogy magának van igaza.
Az asszony, először, mióta ismerték egymást, átkarolta fél kézzel
Peter vállát, és megcsókolta az arcát. Ez volt a válasz. De Peter
megértette:
– Rendben van, Pamilia. Értem. Jelentkezni fogok önként a
rendőrségen. Látom, hogy valami végzetes hiba csúszott a
számításomba. Rossz mérnök vagyok. Önmagammal nem
számoltam, csak arra vigyáztam, hogy az alibim kifogástalan legyen.
Pamilia sírt.
 – Los Angelesben a Hotel El Doradóban szálltak meg, és hosszan
megbeszélték a dolgokat. Pamilia vette kezébe az ügyek vezetését:
– Jelentkezni kell a rendőrségen, Peter. Itt nincs más megoldás.
Meg fogják büntetni. Megérdemli. A boldogságot nem szabad
elrabolni. Azért harcolni kell. Elmegyünk egy itteni, jó ügyvédhez, és
vele megbeszéljük a részleteket. Neki el kell mondani mindent. –
Peter helyeselt, de Pamilia még nem fejezte be: – Csak egy
kikötésem van. Örülök, hogy magától értette meg, hogy ez így nem
mehet tovább, mert mindketten belepusztulunk. Most pedig én
mondom, hogy várjon két napig. Két nap alatt biztos, hogy nem lesz
semmi baj. Az a két nap a mienk lesz. Szívja teli a tüdejét ezzel a
földöntúli kaliforniai levegővel, hogy aztán szép emlékei legyenek.
Én kérem magától ezt a két napot.
Peter szeme megtelt könnyel, és szótlanul magához szorította
feleségét.
A két nap két perc alatt telt el. Egy pillanatra sem engedték el
egymás kezét, először ismeretségük kezdete óta. Majdnem
boldogok voltak. A nyomasztó rémület elmúlt attól az elhatározástól,
hogy Peter önként fog jelentkezni a rendőrségen.
A harmadik nap vasárnapra esett, így tehát csak hétfőn reggel
mentek el a híres Barness és Donovan ügyvédi irodába, ahol a
főnökkel akartak beszélni.
Mr. Jones Barness ötvenéves, alacsony, kopasz, szemüveges
ember volt, aki figyelmesen hallgatta végig Peter történetét. Pamilia
egyre fogta férje kezét, és reménykedve nézett az ügyvédre, aki
egyszer sem szólt közbe, csak a végén kérdezte meg:
– Mennyi van meg a rablott pénzből?
– Alig hiányzik pár száz dollár és az ügyvédi költség.
Természetesen a Cadillacet is visszaadnám.
– Majd én érintkezésbe lépek a gyárral, addig maga menjen haza,
és ne csináljon semmit, amíg nem értesítem.
Az ügyvéd kétezer dollárt kért a védelemért, és kifejtette, hogy ha a
gyár kárának nagy része megtérül, s ha a bűnös önként jelentkezik,
ezek a dolgok enyhítő körülmények. A gyár nem vonhatja vissza a
feljelentést, mert a rablás hivatalból üldözendő, de ő mindent el fog
követni, ami módjában áll, bízzanak benne.
 Három nap telt el. Peter és Pamilia könnyűnek érezték magukat és
nyugodtak voltak. Minden percet kiélveztek most már, hogy elmúlt a
gyötrő bizonytalanság:
– Ne félj, szívem – mondta az asszony –, én várni foglak, és az idő
a börtönben majd csak elmúlik valahogy. Jobb így, meglátod, még
azt is meg lehet szokni, hogy nem látjuk egymást. De a börtönben
meglátogathatlak.
A negyedik napon az ügyvéd telefonált. Közölte velük, hogy sikerült
érintkezésbe lépnie a gyár vezetőségével. Arra kérték, hogy a
megmaradt pénzt adja át az ügyvédnek. Nem detektív, hanem a
gyár ügyvédje fog értük jönni, mert az ő érdekük, hogy az ügy hamar
befejeződjék, de ha Kalifornia államban fognák el, akkor New York
államnak kiadatási eljárást kellene indítani, ami költséges és
hosszadalmas. A gyár igazgatója személyesen ígérte meg telefonon,
hogy mindent el fog követni, hogy a büntetés lehetőleg enyhe
legyen.
Az ügyvéd abba is belement, hogy vonat helyett a Cadillac kocsin
hajtsanak el New Yorkig. Az úton nem történt semmi baj,
megérkeztek New Yorkba, ahol a gyár igazgatója átadta az önként
jelentkező Petert a detektíveknek.
Peter már beletörődött a büntetésbe, nem is a börtöntől félt, hanem
Pamilia jövője miatt aggódott, de a fiatal Shulers állást adott az
asszonynak a gyárban, és külön megígérte Peternek, hogy szemmel
fogja tartani fiatal feleségét.
Hamarosan kitűzték a tárgyalást és tekintettel Peter Morgan
büntetlen előéletére és az enyhítő körülményekre, háromtól öt évig
terjedhető fegyházra ítélték.
Az ügyvéd megmagyarázta, hogy ez annyit jelent, hogy két év
eltelte után, jó magaviselet esetén feltételesen szabadlábra lehet
helyezni, ha a kegyelmi tanács így döntene.
Peter Morgan a börtön kapujában még egyszer megcsókolta
Pamiliát, aki nem sírt, de olyan erővel szorította férjét, hogy a
börtönőrök alig tudták őket szétválasztani.
Amikor egyedül maradt cellájában az első napon, majdnem boldog
volt. Más embernek érezte magát, aki kigyógyult rögeszméjéből, és
irtózattal gondolt a régi magára, aki revolverrel a kezében rabolni
indult. Úgy érezte, hogy egy életre meggyógyult, megértette, hogy
nem a pénz hajszolása, hanem a szabadság, az emberek becsülése
és egyetlen asszony szerelme az, amiért a világra jöttünk, amiért élni
érdemes.
Észre sem vette, hogy gondolkozás közben könnyei hullottak a
durva matracra, és ezek a könnyek már a tisztulás könnyei voltak. A
régi Peter Morgan nem tudott sírni. Most sírt, siratta saját határtalan
ostobaságát, ami minden ok nélkül, egy rögeszme miatt ide juttatta.
Sokáig nem tudott elaludni, aztán újra meg újra látta maga előtt
Pamilia arcát, és arra gondolt, hogy két hét múlva talán újra látni
fogja. Lassan megnyugodott, és könnyei felszáradtak. Elaludt, de
álmában is, minden percben tudta, hogy börtönben van és csak évek
múlva fogja újra meglátni a napot, ami mindenkire egyforma
melegséggel, szeretettel tud sütni.
 MAUD COURTNEY MESTERSÉGE
Első fejezet
amelyből kiderül, hogy nem minden csinos elárusítólányt vesz el a
vezérigazgató feleségül
– Tessék talán ebből az anyagból, asszonyom – mondta Maud a
kövér, hervadt asszonynak, aki türelmetlenül turkált a selymek,
bársonyok között.
A vevő ingerülten legyintett:
– Nem ilyet szeretnék – mondta idegesen, és undorral vette kezébe
a selymet, amit Maud ajánlott.
Az elárusítólány elővette legszebb mosolyát, és csendes, behízelgő
hangon igyekezett meggyőzni az elégedetlen vevőjelöltet.
– Asszonyom, ilyen szép anyagot nem talál sehol. Könnyű,
rugalmas, gyönyörű. Az ára majdnem nevetséges. Ez csak ma van,
mert holnapra újra csak a régi áron vásárolhat.
A vevő hangja felcsattant:
– Ugyan hagyjuk ezeket a dajkameséket. Mindig becsapják az
embert. Tudom én nagyon jól, hogy magát azért fizetik, hogy
segítsen a főnökeinek csalni.
Maud mézédesen mosolygott. Sohasem felejtette el az üzlet
törvényét, amit naponta ezerszer is elmondott neki közvetlen főnöke,
az osztályvezető: „A vevőnek mindig igaza van.”
– Asszonyom, én csak a kötelességemet teljesítem. Én csak
egyszerű elárusítónő vagyok. Az árakat nem én szabom meg.
– Ne feleseljen, inkább mutasson valami vacakot, amit elvihetek.
Szégyen, gyalázat, hogy egy ilyen nagy üzletben ilyen rossz modorú
lányokat alkalmaznak.
Maud homlokát kiverte a verejték, és a rémület összeszorította a
szívét. Tudta, hogy ha ez a rosszindulatú vevő panaszkodni fog rá,
azonnal kidobják az üzletből.
Maud hat hónapja dolgozott a világhírű Bimmel áruházban, heti
tizenöt dollárért. Öt dollárt fizetett egy hétre szegényes bútorozott
szobájáért az East Side-on, a Hoth Streeten. Ott lakott a kopott
bútorok között édesanyjával, akit mindenekfelett szeretett, és akit
már három esztendeje, mióta az apja meghalt, ő tartott el.
 Mrs. Courtney özvegysége óta betegeskedett. Szívbaja miatt
semmiféle munkára nem volt alkalmas. A két nő imádta egymást, és
Maud most bénultan gondolt arra, mi lesz velük, ha elveszti ezt a
biztos heti tizenöt dollárt, amiből, ha nehezen, küszködve is, de
valahogyan meg lehetett élni.
– Mondja, kisasszony, nem figyel? Azt mondtam, ezt kérem
becsomagolni! - riasztotta fel Maudot a vevő ingerült hangja, amitől
az elárusítólány újra gépiesen mosolygott.
– Természetesen, bocsánat, asszonyom, már csomagolom is, csak
arra gondoltam, nincs-e valami jobb minőség lenn, a raktárban.
– Nem érdekel, ezt kérem.
– Parancsára, asszonyom – mondta Maud, és ügyes kezekkel
hajtogatta, majd becsomagolta az árut, kiállította a négy dollár
negyvenről a csekket, és átadta a vevőnek. – Köszönöm szépen.
Arra van a pénztár, asszonyom.
– Látom. Nem vagyok vak, és nem vagyok vidéki – háborodott fel
most már utoljára a kövér hölgy, és méltóságteljesen elrobogott.
Maud megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor odalépett hozzá a
„floorman”, aki közvetlen főnöke volt.
– Magából, kisasszony, sohasem lesz jó eladó. Nem tud bánni a
vevőkkel. Ezerszer megmondtam, hogy nem szabad vitatkozni.
Mindent rájuk kell hagyni. Aki fizet, annak van igaza. Ne felejtse el,
hogy maga tulajdonképpen a vevőtől kapja a fizetését.
– Igenis, uram – mondta Maud, de hosszú fecsegésre,
védekezésre nem volt idő, mert máris új vevő lépett a pulthoz.
Fiatalember volt, jó alakú, úgynevezett szépfiú, gondosan lenyalt
ébenfekete hajjal és villogó szemmel.
– Valami ajándékot szeretnék venni valakinek, de nem nagyon
értek a selymekhez.
– Ezt ajánlhatom, uram – nyúlt Maud a kezéhez legközelebb levő
véghez, és újra gépiesen mosolygott.
A fiatalember szórakozottan bólintott.
– Igen. Azt hiszem, ez megfelel. Csomagoljon be, amennyit akar.
Nem érdekelnek a selymek. Ide figyeljen, kisasszony. Mikor végez
az üzletben? Van egy remek Cadillacem, zárás után elmehetnénk
valahová.
 Maud megrémült. Ezektől a fiatalemberektől még jobban félt, mint a
kellemetlen vevőktől, mert szemtelenek voltak, és megsértődtek, ha
nem volt hajlandó randevúra menni velük.
Újra mosolyogni próbált.
– Sajnos, a vőlegényem nagyon féltékeny. Minden este megvár az
üzlet előtt, és nem szereti, ha más férfiak udvarolnak nekem.
– Ugyan, ne legyen ilyen ódivatú, kisasszony. Unalmas lehet
mindennap ugyanazzal a vőlegénnyel szaladgálni. Jöjjön velem,
meglátja, jól fogunk mulatni. Nem vagyok kicsinyes.
– Igazán nagyon kedves, de nem tehetem. Becsomagolhatom ezt a
maradékot? Nagyon olcsó és kitűnő minőség.
– Csomagolja vagy ne csomagolja. Szeretném, ha ma este együtt
lehetnénk. Ha nem jön, akkor botrányt csinálok, kiabálni kezdek,
hogy goromba a vevőkkel, és ki fogják innen dobni.
Maud arcáról eltűnt a mosoly.
– Zsarolni akar?
– Mi az, hogy akarok? Ez már maga a zsarolás. Ne higgye, hogy
félek a botránytól. Nekem nincsen vesztenivalóm. Na? Jön vagy
nem jön?
– A kisasszony nem megy – szólalt meg közvetlen mellettük egy
határozott férfihang.
Maud észre sem vette, hogy az idegen az utolsó öt percben figyelte
a beszélgetésüket.
A lenyalt fejű fiatalember dühösen fordult az ismeretlenhez.
– Maga kicsoda? És minek ártja bele magát idegen emberek
dolgába?
A széles vállú, negyven körüli férfi fölényesen nézett a
fiatalemberre.
– Hogy én ki vagyok, az pillanatnyilag nem fontos. Lehet, hogy a
mesebeli herceg, aki védelmére siet az ártatlanságnak. Lehet, hogy
pont az ellenkezője. De maga, fiam, egy aljas, tolakodó fráter.
Közönséges zsaroló. Én a maga helyében már itt se lennék.
Takarodjék.
Az idegen férfi mindezt halkan és kedvesen mondta.
Egyetlenegyszer sem emelte fel a hangját, amit a fiatalember
félreértett.
 – Egy percet adok magának, hogy elkotródjék innen. Ha nem megy,
akkor vinni fogják.
Az ismeretlen férfi bólintott, és egy villámgyors mozdulattal állon
vágta a lenyalt fejűt, aki reccsenve omlott össze, mint egy feldöntött
zsák.
A „floorman” rémülten sietett a helyszínre, és kétségbeesetten
élesztgette az eszméletlen fiatalembert. Amikor az áldozat magához
tért, már nagy csődület volt körülötte. Feltápászkodott. Az álláról
vékony vércsík csörgedezett a mellére, bepiszkítva vakítóan fehér
ingét.
– Ez a gazember leütött valamivel – rikácsolta, és teljes erejével az
ismeretlen férfi arcába sújtott, aki könnyed mozdulattal kerülte ki az
ütést – az emberek amerikai szokás szerint nem avatkoztak a
verekedésbe, csak körülállták a feleket, vigyázva arra, hogy
szabálytalanság ne történjék –, majd a következő pillanatban
védhetetlenül gyomron találta ellenfelét, aki ettől az ütéstől
összecsuklott, de mielőtt végleg eleshetett volna, az idegen túlzott
óvatosságból újra állon vágta még estében, amitől hátrabukott és
elcsendesedett.
Maud dermedten nézte a harcot, és nem győzött csodálkozni. Az
idegen férfi egy fél fejjel alacsonyabb volt ellenfelénél, aki sokkal
fiatalabbnak és erősebbnek látszott.
– Köszönöm. Igazán nagyon kedves volt – fordult ismeretlen
lovagja felé Maud, de szíve legmélyén már tudta, hogy a
szabadítónak köszönheti majd azt is, ha menthetetlenül kidobják
állásából.
A „floorman” felháborodástól remegve sziszegte Maud felé:
– Szégyellheti magát. Ilyen botrány a mi üzletünkben! Ez még a
lapokban is benne lesz, és a vevők kerülni fogják a helyiséget. Azt
hiszem, ezek után nem is gondol arra, hogy megmaradjon cégünk
kötelékében.
– De Mr. Samson, én igazán nem tehetek semmiről. Ezt az urat ma
láttam először. Legyen szíve. Csak nem akar engem ezért elküldeni?
– Itt van ez a cédula. A mai fizetését még megkapja, de nem kell itt
maradnia az üzletben. Máris mehet. Szép dolog, mondhatom, így
hálálja meg a cég jóságát! Szégyellheti magát.
Az idegen férfi megint közbevetette magát.
 – Uram, azt hiszem, észrevehette, hogy a kisasszony az én
védnökségem alatt áll. Beszéljen vele tisztességes hangon, mert
velem gyűlik meg a baja.
– De kicsoda ön, uram, és hogy mer a cég belügyeibe avatkozni?
– Én nem vagyok híve a verekedésnek, de be kell vallanom, hogy
néha megnyugtatja az embert. Parancsolja, kisasszony, hogy
megverjem ezt az urat?
A „floorman” mosolygott. Több mint két fejjel tornyosult az idegen
feje felett. Harmincéves volt és kitűnő bokszoló. Kedve lett volna
illemre tanítani ezt az izgága idegent, de nem mert az üzletben
megverni egy esetleges vevőt.
Maud már tudta, hogy holnap új állás után nézhet, de nem törődött
semmivel, felgyülemlett benne mindaz a sok megaláztatás,
keserűség, amit a „floorman” miatt kellett lenyelnie, és önkéntelenül
kimondta:
– Nagyon szeretném.
A főnök kérdőn, kihívóan nézett az idegenre. A fiatalember, akit az
előbb leütött, még nem tért magához. Az idegen kedvesen
mosolygott és bólintott.
A „floorman” – szemét egy pillanatra sem véve le ellenfeléről –
lassú mozdulattal vette le kabátját. Ez a mozdulat Amerika minden
sarkában verekedést jelent.
Maud ismeretlen lovagja nem mozdult. Várt. Intett a főnöknek, hogy
kezdheti. A „floorman” a gyakorlott bokszoló biztonságával lesújtott,
de a nagy lendület kárba veszett, mert ütése csak az üres levegőt
fúrta keresztül, míg ellenfele ökle, mint valami megelevenedett
gőzkalapács, pontosan a bal szeme alatt találta.
A főnök megtántorodott, de nem esett el. Egy ügyes mozdulattal
szíven találta ellenfelét. Ez volt a főnök specialitása. A szívütés.
Eddig még mindig sikerült. Most is megingott az ellenfél, de nem
esett el. Egy ideig bágyadtan védekezett, úgy látszott, nem bírja
sokáig. Hirtelen azonban mintha csak játszott volna eddig,
megelevenedett, és védhetetlen csapások zápora érte a főnök
szemét, száját, orrát, gyomrát. Az ütések gyorsak voltak, erősek és
ellenállhatatlanok. A főnök csak reflexszerűen hadonászott a
levegőben, mint egy levágott fejű csirke. A melle nehezen zihált,
hirtelen úgy látta, hogy ellenfelének arca teljesen védtelen, minden
erejét megfeszítve lendült az ökle, de az ütés megint csak a levegőt
érte, míg ő maga beleszaladt egy roppant horogütésbe. Egy kicsit a
levegőbe emelkedett, majd nagy robajjal esett a hátára.
Az emberek éljeneztek, az idegen szerényen mosolygott, és
zsebkendőjével véres száját törülgette.
Maud boldogan itta be az isteni látványt. Még egyszer megnézte
porrá vert főnökét a földön, amint az porosan, piszkosan, véresen
feküdt. A másik, a zsaroló fiatalember most kezdett magához térni.
A lány elindult a pénztár felé. Az idegen belekarolt, és a kijáratnál
megállította.
– Hagyja azt a pár centet, kár a fáradságért. Jöjjön velem, majd én
kárpótolni fogom.
Most, hogy bekövetkezett a tragédia, most, hogy Maud végleg
elveszítette állását, fájdalom és düh helyett csak valami különös
nyugalmat és felszabadulást érzett. Teljesen hatalmába kerítette az
a „bánomisénmileszvelem” érzés, ami gyakori válságos időkben.
Az idegen természetes mozdulattal segítette be a lányt nem
messze az áruháztól veszteglő autójába, és amikor a kocsit
elindította, odaszólt Maudnak:
– Nem fontos, csak azt hiszem, ideje megmondani, Lucky Bill-nek
neveznek a barátaim.
– Maud Courtney vagyok.
– Tudom.
– Érdekes. Tudtommal ma találkoztunk először.
– Tudtával igen. De titokban már hetek óta figyelem. Mindent tudok
magáról. A beteg mamáját is. Ismerem a szobát, ahol lakik, a
szokásait, azt is tudom, hogy hetenként kétszer, mielőtt hazamegy
vacsorázni, mindig megáll a Nedicks stand előtt, és ötcentes
narancslét iszik. Tízcentesre már nem telik abból a tizenöt dollárból,
amit keresett.
Maud nem tudott szóhoz jutni a csodálkozástól, csak kapkodott
levegő után. Lucky Bill folytatta:
– Engedje meg, hogy a végén kezdjem. Ne várjon tőlem valami
hazug, romantikus történetet, hogy meglátni magát és megszeretni
egy pillanat műve volt, meg hogy nősülni szándékozom és egy
szegény, de becsületes lányt akarok boldogítani, és végre magában
megtaláltam az illetőt. Egészen mást terveim vannak magával.
 – Micsoda?
Az autó a Central Park körül száguldott.
– Volna kedve heti ötszázat keresni?
– Kérem, azonnal állítsa meg a kocsit. Ki akarok szállni.
– Ne tegye. Nem akarom eladni senkinek, egyszerű állást kínálok,
olyat, amire biztosan tudom, hogy alkalmas.
– Kit kell megölnöm?
– Senkit. A munka egyáltalában nem veszélyes. Vagy, mondjuk
úgy, hogy nem olyan veszélyes, mint elárusítólánynak lenni. Csak
kis ügyesség kell hozzá.
– Állítsa meg a kocsit. Bizalmatlan természet vagyok.
Bill lassan fékezett. Rágyújtott egy Camelre, mélyen leszívta a
füstöt, és fürkészve nézte a lányt.
– Ne féljen tőlem, Miss Courtney. Semmi bántódása nem lesz.
Semmi törvénytelen dolgot nem kívánok magától. Egyébként
detektív vagyok, és meglehetősen ismerem a törvényeket.
– Detektív?
– Igen. Mit csodálkozik ezen? Nem lehet mindenki elárusítólány.
Magándetektív-irodám van. A megbízóim gazdag emberek. Heti
ötszázért én éppen úgy kizsákmányolom magát, mint előbbi
munkaadója tizenötért.
– Megmondja végre, hogy mit kell csinálnom, vagy kiszállok a
kocsiból! Nem hiszem, hogy van olyan tisztességes kenyérkereset
New Yorkban, amiért ötszázat fizetne nekem valaki.
– Pedig van. Mégpedig teljesen legális. Azt tudja, hogy New York
állam törvényei szerint csak akkor lehet elválasztani a
házastársakat, ha az egyik fél hűtlenségen éri a másikat. Más válóok
ebben az államban nincs.
– Én még lány vagyok. Ez nem érdekel. Nem erről van szó.
– De, csakis erről.
– Nem értem.
– Mert mindig közbeszól. Nem könnyű válóokot szerezni. A feleség
jó hírneve érdekében nem szívesen hajlandó összezárni magát egy
fiatalemberrel csak azért, hogy elválasszák a férjétől. A nők szeretik,
ha a válást a férj hibájából mondják ki.
– Természetesen. Másképpen nem kapnak tartásdíjat.
 – Na, látja - nevetett a férfi -, már kezdi érteni, hol itt az üzlet.
Képzelje el, hogy egy gazdag férj válni akar, mert más nőt akar
elvenni. A feleség is hajlandó a válásra, de nincs válóok. Eddig érti?
– Értem.
– Maga lesz a válóok.
– Én?
– Maga. Veszi a kis táskáját, megkapja tőlem a klienst, bemennek
egy előkelő szállodába, ott beírják magukat a könyvbe mint férj és
feleség. Egy óra múlva érkezem én a feleséggel meg két tanúval.
Maga úgy intézi a dolgot, hogy addigra már ágyban legyen a férjjel.
Az ajtót véletlenül nyitva felejti. Mi megérkezünk, maga ott fekszik
festői hálóingben a pizsamára vetkőzött férjjel. Mi benyitunk, maga
zavartan dadog, mi mindent láttunk, megesküszünk a bíróság előtt,
hogy láttuk azt, amit láttunk, és kész a válás. Erről van szó.
Maud elgondolkozott.
– És miért engem szemelt ki erre a szerepre?
– Nyugodjék meg. Nem maga az egyetlen. New York nagy falu.
Tizenkét lánnyal dolgozom. De az én üzletemben nagyon kell
vigyázni a munkatársak megválasztásában.
– Miért? Ez nem látszik nehéz testi munkának.
– Pedig nagyon nehéz. Csak teljesen megbízható nőt
használhatok. Csinosnak kell lennie, hogy hihető legyen a történet.
Okosnak kell lennie, hogy kivágja magát, ha valami váratlan fordulat
következik. Tisztességesnek kell lennie, mert könnyen
megvesztegethetik. Tartózkodónak kell lennie, vigyázni kell a cég jó
hírére, mert az én üzletem szigorúan erkölcsös üzem. Én csak
rajtakapást szállítok, és nem vagyok lánykereskedő. A
lánykereskedést, ha nem tudná, szigorúan bünteti a törvény. Ha
bebizonyítják rólam, hogy pénzért nőt szállítottam és nem válóokot,
húszévi fegyházon alul meg nem úszom. Ezért örültem úgy annak,
hogy olyan határozottan visszautasította annak a kikent-kifent
ficsúrnak az ajánlatát. Láttam, hogy magát sem zsarolni, sem
megvesztegetni nem lehet. Azonfelül azt is tudom, hogy nagyon
szereti a beteg édesanyját. Tudom, hogy maga az egyetlen
támasza, tehát nem fog megkockáztatni egy kis börtönt azért, hogy
növelje a keresetét. Megértettük egymást?
 Maud nem válaszolt. Olyan hirtelenül történt az egész, hogy
elszédült a lehetőségektől. Heti ötszáz dollár! Aránylag tisztességes
kereset. Elvégre a kliens válni akar, és ez az ostoba törvény csak ezt
az egyetlen válóokot ismeri. Tulajdonképpen missziót teljesítene
ezzel a munkával. És a mama! Megforrósodott a szíve, ha arra
gondolt, mit jelentene a mamának heti ötszáz dollár kereset.
Orvosokat, gyógyszert, jó levegőt, szép lakást, kényelmet,
életmeghosszabbítást, boldogságot, mindent. Ez nem is lehet igaz.
Bill észrevette, hogy Maud tűnődik.
– Nézze, Miss Courtney, nem kell azonnal válaszolni az
ajánlatomra. Ha akarja, adhatok tízpercnyi gondolkozási időt.
– Nem kell. Máris döntöttem. Megkezdhetjük a munkát, akár
azonnal is.
A férfi a csekkfüzete után nyúlt, és kiállított egy ötszáz dolláros
csekket.
– Tessék. Az első heti keresete.
Maud könnyei majdnem tönkretették a csekket.
– Mikor kezdhetek dolgozni?
– Ma este pontosan hétkor legyen az irodámban. Itt a névjegyem. A
többit bízza rám. Hazavigyem?
– Nem. A mama megijedne, ha munkaidőben meglátna. Vigyen el a
bankjához, főnök úr. Szeretném beváltani ezt a csekket.
A férfi elmosolyodott.
– Oké! Nem baj, ha bizalmatlan. Elvégre maga ma látott először. Én
bízom magában, mert ismerem. Váltsa be a csekket, és pontosan
hétkor várom. Figyelmeztetem, hogy nálam egyperces késés
azonnali elbocsátást von maga után. Pontosnak kell lenni.
– Igenis, főnök úr!
Maud még akkor sem hitte el, mi történt vele, amikor már régen
beváltotta a csekket, és a rengeteg pénzzel telt olcsó kis táskáját két
kézzel szorongatva ült a Capitol moziban és nézte a filmet.
Néha kinyitotta a táskáját, mert érezni akarta a zizegő száz- és
tízdollárosokat. Félt, hogy fel fog ébredni és álmodta az egészet.
Második fejezet
amelyből kiderül, hogy a pénznek van szaga, és néha robban
Maud kanalanként adta be otthon a jó hírt: – Olyan magántitkárféle
leszek az új helyemen, mamuska drága, elég szép fizetéssel.
 – Nem kellett volna otthagyni a régi, biztos állásodat, édes
kislányom. Tudod, hogy mindig csak rosszabb következik, jobb soha
– mondta a mama, aki nem tartozott a könnyen lelkesedő emberek
közé.
Maud megcsókolta a mamát, és boldogan nevetett.
Kis lámpaláza volt, amikor pontosan, mint az i betű, megjelent új
munkahelyén. A főnök röviden megadta az utasítást:
– Pontban kilenc órakor megáll egy taxival a Ciro Restaurant előtt.
Vár. Én magam fogom átadni a férjet, aki el akar válni. Elviszi a Park
Hotelbe. Ott beírja a vendégkönyvbe ezt a nevet: Mr. és Mrs. William
Cane. Felmennek a 120-as szobába, amit már lefoglaltattam.
Vigyázzon, kérem, szeretem, ha a dolgok pontosan összevágnak.
Ott levetkőzteti a „férjét” majd maga is levetkőzik. Itt vannak ebben a
kis táskában a dolgai. Selyem hálóing és a többi kellék. Ezeket
felveszi és a férfi mellé fekszik. Vár. Én magam fogok jönni,
idegenekkel. A feleség sikoltozni fog, maga bűnbánóan és zavartan
hallgat. Aztán, amikor a rajtakapás megtörtént, mi megyünk. Maga
marad. Felöltözik, becsomagolja a kellékeket és hazamegy. Ez az
ügy, ez a mai, különösen szívemen fekszik. Lehet, hogy nehézségek
lesznek. Legyen okos, és álljon mindig készenlétben. A lényeg: mi
mindig, mindenben kiszolgáljuk a vevőt. Ugyanúgy, mint az
áruházban. Csak a fizetése lényegesen nagyobb, és a munka, azt
hiszem, kellemesebb. Elmehet, kérem.
Maud kicsit elszédült a szózuhatagtól, de igyekezett értelmesen
figyelni.
Kilenc óra előtt néhány perccel megállt a taxija a Ciro vendéglő
előtt. Pont kilenckor meglátta a főnököt, aki másodmagával
támogatott egy magas, sovány, szőke fiatalembert. A főnök intett
Maudnak:
– Ügyesen, asszonyom. Itt a férje. Kicsit elázott – mondta nevetve,
és a holtrészeg fiatalembert begyömöszölték az autóba.
Az „asszonyom” a sofőr miatt volt. A főnök mindenre gondolt. Maud
egyre növekvő undorral nézte a csinos, de az eszméletlenségig
részeg fiatalembert, aki összevissza mormogott.
– Szeretlek, Márta, csak téged, ne félj… azt hiszem, leitattak… ki
lehet ez a nő? Nem ismerem magát… Maga kicsoda? Mi van itt ma?
 A leány nem válaszolt. Undorodott. Erre nem számított, hogy ilyen
részeg alakokkal lesz dolga. Annyi tisztesség igazán lehetett volna
ebben az elkényeztetett szépfiúban, hogy legalább ezen az estén
józan maradjon. Na, mindegy. A pénznek jelenleg undorító
alkoholszaga volt. Nem valami kellemes dolog ezzel a részeg állattal
lefeküdni egy ágyba. De a pénzért szenvedni kell. Sokat adnak,
megéri. Megérkeztek a szálloda elé.
Amikor Maud az utasításhoz híven kitöltötte a vendégkönyv adatait,
hirtelen eszébe jutott valami, és kezdte magát rosszul érezni.
Honnan tudta az okos főnök előre, hogy neki, Maudnak kell majd
kitöltenie a szálloda vendégkönyvét, és még azt is megmondta előre,
aminek akkor nem tulajdonított különösebb fontosságot, bár
megütötte a fülét, hogy a férfit neki kell levetkőztetni. Miért? Honnan
tudhatta a főnök előre, hogy a kliens, aki válni akar, holtrészeg
állapotban óhajtja rajtakapatni magát?
A liftesfiú, aki felvitte őket az előre lefoglalt és kifizetett szobába,
udvariasan és megértően támogatta a részeg fiatalembert.
Maud fenn, a szobában erős feketekávét rendelt, saját kezűleg,
mosdatta hideg vízzel a férfit, hogy egy kicsit magához térjen. Igaz,
hogy a kijózanítás nem volt az utasítások között, de Maud mindig
undorodott a részeg emberektől.
Különben is, a kijózanítási eljárás nem valami sokat használt. A
kliens, Mr. Cane alaposan elázott. A lány csak nagy nehézségek
árán tudta levetkőztetni, mert a részeg ember, akárhogy magyarázta
is neki Maud a helyzetet, nem akarta megérteni, hogy neki le kell
vetkőznie.
– Ha nem vetkőzik le, Mr. Cane, sohasem fog tudni elválni becses
feleségétől.
– De én nem akarok elválni. Én szeretem Mártát. Csak őt szeretem.
Imádom. Nem értem, miért hoztak engem ide? Márta, darling, hol
vagy? Kicsoda maga? – fordult agresszíven Maudhoz.
– Én vagyok a dalai láma. Csak nyugalom, Mr. Cane. Ne kiabáljon,
mert botrány lesz, és nem fog tudni elválni.
– De én nem akarok elválni, mert imádom Mártát. Mit beszél itt
összevissza?
Maud oda sem figyelt. Részeg. Nagy nehezen a „bell boy”
segítségével levetkőztette és ágyba tette az idegent. Aztán ő maga
is levetkőzött, és felvette a hódító hálóinget, a kelléket, és várt.
A részeg nyugtalankodott. Maud már kezdett félni tőle, mert a fiú –
nem lehetett több huszonegy-huszonkét évesnél – mindenáron el
akart menni.
– Én nem akarok magával együtt aludni, kisasszony. Nem is
ismerem magát. Nem akarom, hogy Márta megtudjon valamit.
Maud visszanyomta a részeget az ágyba.
– Legyen már esze, a fene egye meg az ilyen ostoba frátereket,
akik többet isznak, mint amennyi jó nekik. Ha nem marad nyugodtan,
sohasem fog megszabadulni a feleségétől.
A részeg sírva fakadt.
– Én imádom a feleségemet. Én nem akarok megszabadulni tőle.
Magát biztosan a papa bérelte fel. Ez megint a papának valamelyik
aljassága lesz.
Maud kezdte érteni a helyzetet.
– Hát maga nem akar elválni Mártától?
– Mondom, hogy imádom. A papa mindenáron azt akarja, hogy
elváljunk, mert Márta szegény. A papa gazdag. Miért kell
mindenkinek gazdag lányt elvenni? Nekem nem kell a papa átkozott
pénze. A papa mindenkit becsap, attól gazdag. Én meg Mártát
szeretem. A papa senkit sem szeret. Csak a pénzt. Magát biztosan a
papa bérelte fel. A papa mindenkit felbérel, mert gazdag.
Maud háromszor is megnézte, nyitva felejtette-e rendesen az ajtót,
nehogy a főnöknek komolyan be kelljen törni a szobába. Igyekezett
pontosan engedelmeskedni az utasításoknak, de óvatosságból és
unaloműzésből a haját is elborzolta egy kicsit. A fiú olyan állapotban
volt, hogy nem kellett borzolni rajta semmit. Még az arca is kócos
volt.
Talán egy órát tölthettek el így, édes kettesben, amikor erélyesen
kopogtak az ajtón.
– Jaj, nem szabad, ki az? - sikította Maud, mire elsőnek maga a
nagyfőnök nyomult be a szobába, mögötte egy ötven körüli, bulldog
külsejű férfi. Vele együtt nyomult be két nő. Az egyik, a riadt szemű,
könnyes és fiatal, nem lehetett több tizenhét évesnél. A mellette álló
nő jól konzervált negyvenes volt, és amikor benyomultak a szobába,
egyszerre beszéltek mind a négyen, vagyis öten, mert a részeg férfi
mintha kijózanodott volna, amikor a feleségét meglátta, így kiáltott:
 – Márta, darling, jó, hogy itt vagy. Leitattak. Én nem tudom, mit
akarnak tőlem.
– Aljas gazember! - sipította a negyvenes nő. – Nem szégyelli
magát! Fiatal férj létére itt fekszik részegen egy ringyóval!
– Te részeg disznó – bömbölte a bulldogképű. – Az én fiam egy
ilyen utolsó szeméttel az ágyban! Förtelmes! És megint ittál!
– De papa, én nem ittam. Leitattak. Higgyél nekem. Ezt a nőt most
látom először.
Megint az idősebb nő vette át a szót.
– Egy ilyen senkihez adtam én az egyetlen lányomat! Milyen
szégyen! Két hónapi házasság után megcsalja egy ilyen szeméttel!
Maud bűnbánóan nézett maga elé. A fiú felsírt.
– Mama, esküszöm, hogy ezt a nőt most látom először! Higgyetek
nekem!
– Ahhoz képest, hogy először látod, már elég jóban vagytok –
mondta a fiatal nő remegő szájjal, fuldokolva a sírástól.
Maud észrevette, hogy a bulldogképű férfi és a lány anyja
megértően összenéztek.
A fiatal feleség odarohant Maudhoz, felemelte a kezét, hogy pofon
vágja, de a lány szelíden lefogta és egy váratlan mozdulattal
magához ölelte.
Kimondhatatlanul sajnálta ezt a fiatal teremtést, akiben láthatólag
egy világ omlott össze. A helyzet tiszta volt. A gazdag apa bérelte fel
Lucky Billt erre a piszkos munkára. A papa biztosan a lány anyját is
pénzelte, hogy az asszony is segítsen elválasztani fiát a feleségétől,
a vak is láthatta, hogy a fiatalok halálosan szerették egymást. Maud
gondolatban búcsút intett a nagyszerű állásnak, amikor különös
dolog történt.
A részeg ember, mintha kijózanodott volna, valahonnan revolvert
rántott elő, és Maudra célzott. A másodperc ezredrésze alatt,
egyetlen ugrással ott termett Lucky Bill, irtózatos ütéssel állon vágta
a fiút, a revolver elsült, de csak akkor, amikor a szörnyű ütéstől a fiú
hátraesett. A golyó a mennyezetbe fúródott.
A fiatalasszony újra sírásba kezdett, Maud tartotta, hogy össze ne
essen. Egy pillanatra mindenki megdermedt, várták, hogy a zajra a
személyzet berohanjon, de nem történt semmi. Úgy látszik, nem
hallották a lövést, vagy ha mégis, pezsgősüveg pukkanására
gyanakodtak.
Bill tért először magához. A revolvert zsebre vágta, és a fiút
lefektette az ágyra.
A papa is odarohant. Márta is elfelejtkezett mindenről, és ráborult
férjére, mintha meghalt volna.
– Hogy tehettél ilyet velem, életem, szerelmem!
Maud vizes borogatást hozott és lemosta a vért a fiúról, aki lassan
kezdett magához térni.
– Hol vagyok? Mi történt? - mormogta. Amikor Márta látta hogy
férje életben maradt, újra sírni kezdett, és Maudhoz fordult:
– Tulajdonképpen nem is szabadna haragudnom magára.
Bocsásson meg, hogy elvesztettem a fejemet. Mindennek csak a
férjem az oka. És én, ostoba, nem hittem el, amikor az anyám azt
mondta, hogy itt fekszik, ebben a szállodában egy olyan nővel!
Minden férfi disznó.
Maud kihasználta a pillanatnyi csendet.
– Ide figyeljen, asszonyom. A férje ártatlan. Higgyen nekem.
Leitatták, és ide hozták, amikor nem is tudott magáról. Még
részeségében is arról beszélt, mennyire szereti a feleségét. El akart
innen menni. Engem azért fizetnek, hogy elválasszak házastársakat,
akik el is akarnak válni. Csalásról nem volt szó. Nekem az állásomba
kerül az, hogy megmondtam magának az igazat, de nem nézhetem,
hogy ok nélkül tönkretegye az életét. Úgy látom, hogy itt csak egy
bűnös van, és az a kedves apósa.
A bulldogképű ember üvölteni kezdett:
– Engem becsaptak! Mindent elrontottak! Kérem vissza a
pénzemet!
Bill felemelte a kezét.
– Tessék holnap befáradni az irodámba, uram, és mindent
elintézünk. Ne csináljunk botrányt.
Márta hirtelen mindent megértett.
– Maga gyilkos! – mondta az apósának, és mielőtt meg lehetett
volna akadályozni, kétszer pofon vágta a dühöngő férfit.
A mama kirohant a szobából. A bulldogképű utána.
Márta a férjéhez szaladt, és hisztérikusan sírva, ölelte, csókolta.
 – Te drága, te életem, tudtam, hogy szeretsz! El akartak rabolni
tőlem! El akartak választani, de nem adlak!
– Óh, Márta, darling, szeretlek - nyögte az ifjú férj.
A fiatalok egymásra hullva susogtak, becézték egymást, és olyan
boldogok voltak, hogy nem lehetett elhinni. Lucky Bill odalépett
Maudhoz.
– A maga jószívűsége nekem e pillanatban tízezer dolláromba
került.
– Tudom a kötelességemet. Megint ki vagyok rúgva. Az ötszáz
dollárból alig hiányzik valami. Még ma visszaadom. A többit majd
megadom később. Igazán nagyon sajnálom, hogy csalódott bennem,
uram.
– Talán megengedné, hogy előbb felmondjak magának, Miss
Courtney. Már megint fejjel akar a falnak menni. Csak tisztességes
emberekkel ne legyen dolga a szegény magándetektívnek! Szó
sincs arról, hogy elengedjem. Igaz, hogy tízezer dolláromba került,
de az az érzésem, hogy megérte. Sajnos be kell látnom, hogy
magának volt igaza, mert én azt ígértem, hogy olyanokat kell
segíteni elválni, akik amúgy is válni akarnak. Ez egy ritka szép eset
lett volna. De az én hibám volt az, ami történt. A szívéről
megfeledkeztem. A jövőben óvatosabb leszek, ígérem, hogy csak
olyan eseteket fog kapni, ahol legalább a férj válni akar, a feleségről
nem is beszélve. Bocsásson meg, és legyen holnap délelőtt tízkor az
irodámban.
Maud szeme könnyes volt.
– Köszönöm, főnök úr. Igyekezni fogok legközelebb
eredményesebben dolgozni.
– Oké! Holnap látom magát. Bye.
Maud öltözködni kezdett. A fiatalokról teljesen megfeledkezett.
Boldog volt, hogy nem kellett aljasságot elkövetnie és az állását is
megtarthatta. Néha nagyon szép tud lenni az élet.
Már majdnem elkészült, épp a kellékeket rakta be kis táskájába,
amikor Márta mint a kilőtt ágyúgolyó, úgy rohant feléje. Maud
védekezésre emelte a kezét, de erre nem volt szükség, mert Márta
átölelte és megcsókolta.
– Drágám, bocsáss meg! Az életünket mentetted meg! Fogadd el
ezt a csekélységet. Ez pillanatnyilag minden vagyonom.
 Maud tiltakozni akart, de Márta kétszáz dollárt gyömöszölt bele a
táskájába.
– Ha bármikor, bármiben segítségedre lehetünk, csak hívj fel
minket. Itt a férjem névjegye.
Maud hazament az izgalmas „munka” után, és holtfáradtan, de
boldogan került ágyba. Énekelni szeretett volna, úgy örült az
állásának, ami megmaradt, és a kirúgás helyett kapott kétszáz
dollárnak.
Három napig nem történt semmi, de a negyedik napon új munkát
kapott a főnöktől.
– Ezúttal vigyáztam, és ígérem, hogy nem lesz semmi komplikáció.
Mr. Joseph Hershey-nek hívják új kliensünket. Válni akar. Nagyon
gazdag ember, bár nem rokona a híres csokoládégyárosnak.
Felesége is sürgősen férjhez akar menni egy nála húsz évvel
fiatalabb emberhez. Hershey úr így olcsón fog szabadulni
őnagyságától, aki hervadó, kellemetlen hölgy. Hershey úr sem
kellemes ember. A rossz nyelv szerint valamikor, fiatalabb éveiben
gengszter volt. De ez nem fontos. Legyen ügyes és okos. Kilenckor
este bemutatom magukat a 49. utcai Childs Cafeteriában. Én majd
diszkréten távozom. Maguk elmennek a Central Hotelbe, a szokásos
móka, aláírás, szoba, vetkőzés, majd mi, a feleséggel és két tanúval
megjelenünk váratlanul, pontosan tizenegy órakor. Ne felejtse el a
kellékeit, és főleg ne felejtse el nyitva hagyni az ajtót. Ez minden.
Maud bólintott, és elhatározta magában, hogy lesz, ami lesz, most
van az első alkalom arra, hogy meghálálja Bill jóságát és kiérdemelje
bizalmát. Nem fog vele szégyent vallani.
Amikor a cafeteriában a főnök bemutatta neki Mr. Hershey-t, Maud
szíve elszorult az undortól. Eddig csak arról hallott, hogy „meglátni
és megszeretni egy pillanat műve volt”, de arról még nem tudott,
hogy ilyen mérhetetlenül meg lehet utálni egy vadidegen embert
pillanatok alatt.
Pedig Mr. Hershey magas, jól táplált, kopaszodó, csinosnak
mondható, ötven körüli, kínos eleganciával öltözködő férfi volt.
Udvariasan szólt néhány közömbös szót Maudhoz, nem mondott
semmi kellemetlent, mégis minden szaván, minden mozdulatán,
ahogy nőiesen, nyelvével gyakran megnedvesítette alsó ajkát, ahogy
percenkint a zsebében lévő fésűért nyúlt, hogy gyér haját
elrendezze, ahogy a kávét szürcsölte, egyszóval akármit csinált vagy
mondott, abban határtalan gőg és elbizakodottság volt: valami
csodálatos és érthetetlen szerelem önmaga iránt. Minden mondatát
„én”-nel kezdte, és gyakran fokozta.
– Én… engem… nekem… hozzám… bennem még nem csalódott
senki. Ha én mondok valamit, akkor azt bárki elhiheti. És én
mondom – fordult oktatólag Billhez –, hogy a nőket nem szabad
emberszámba venni. Más a nő, és megint más a férfi. Én legalább
mindig azt mondom, hogy csecsebecse, játékszer, amit nem kell
komolyan venni. Gyerekeknek a kisvasút meg a forgó, felnőttnek a
nő. Kellemesen el lehet szórakozni velük egy ideig, aztán kész. Én a
magam részéről jobban szeretem a férfitársaságot.
– Tökéletesen igaza van, uram - mondta Bill unottan, és úgy, ahogy
ígérte, diszkréten távozott.
Nyomasztó volt egyedül maradni ezzel az emberrel.
– Tudja, hogy maga azért nem is olyan csúnya - kezdte esetlen
udvarlását Mr. Hershey, és Maud igyekezett rövid „igen, uram”- és
„nem, uram”-okkal válaszolni.
Maud szíve elszorult, amikor vetkőzni kezdett a fürdőszobában és
kicsomagolta a kellékeit. Már hálóingben volt, de hosszan pepecselt
magán, tűnődött, míg végre előkerült. Mérhetetlenül hosszúnak tűnt
az idő, ami még hátra volt a rajtakapásig.
– Egészen csinos hálóingben - nevetett a férfi, és csettintett.
– Köszönöm a bókot.
– Nézze, én úgy értem, hogy ezt tulajdonképpen… nekem ugyanis
nem szokásom, hogy én bókokat mondjak, különösen, nem veszi
rossz néven, ha kimondom, de nem akarom ezzel megsérteni… egy
hivatásos nőnek… ugyebár én nem udvarolhatok.
– Nem is kértem erre – igyekezett Maud megmaradni a közömbös
vonalon, és az órájára nézett.
– Még nagyon korán van. Nézze, kisasszony, én elég jómódú
ember vagyok. Nem riadnék vissza attól, hogy külön honoráljam, ha
egy kissé kellemesebben elszórakoztatna.
– Erről nem volt szó - mondta a lány idegesen.
– Most van - szögezte le Mr. Hershey, és a lány után nyúlt. Maud
undorral elhúzódott.
– Hagyjuk ezt, uram.
 – Bocsásson meg, hercegnő, ha megsértettem. Ide figyelj, te
szajha, ne merj elhúzódni tőlem, hanem legyél megtisztelve, hogy
megkívántalak. Megkapod a százasodat, és kész. Nem szeretem a
cirkuszt és a dajkameséket. Feküdj ide mellém, te kis csacsi.
Maud gyomra émelygett az undortól és a pomádészagtól, ami
Hershey gyér hajából áradt.
– Hagyjon békét. Nem kell a pénze. Nem vagyok szajha, de ha az
lennék, akkor is inkább éhen halnék, mint hogy megengedjem, hogy
egy ilyen undorító féreg a testemhez nyúljon, Mr. Hershey.
A férfi arca bíborvörös lett. Aztán ijesztően fehér. Felemelkedett,
látszott rajta, hogy haldoklik a méregtől, de Maud nem akart harcolni.
Hirtelen mozdulattal beszaladt a fürdőszobába, és magára zárta az
ajtót.
– Még korán van - hallotta Maud a férfi hangját a fürdőszobaajtón
keresztül, aztán mintha revolver dördült volna, igen, biztos, hogy ez
lövés hangja volt, egyszer, kétszer, háromszor, aztán egy nagy test
tompa puffanása és csend.
Maud dermedten hallgatott a fürdőszobában. Sok idő elmúlt, amíg
mozdulni mert, de még mindig nem merte rászánni magát arra, hogy
kinyissa az ajtót.
Újabb jeges rémülethullám borította el. Erélyesen, keményen
kopogott valaki az ajtón. Biztosan a gyilkos, gondolta a lány, és nem
felelt, csak amikor egy kemény, határozott, idegen férfihang
ismételten mondta:
– A törvény nevében, nyissa ki vagy betörjük az ajtót - akkor szólalt
meg.
– Hátha nem is detektív van kinn? Félek.
Maud most megismerte a portás hangját.
– Asszonyom, a detektív urak vannak itt. Tessék kijönni. Maud
kilépett az ajtón, és első pillantása a földön fekvő Hershey-re esett.
A szőnyeg körülötte tele volt vérrel. Maga Hershey arccal
előrebukott, a bal lábát természetellenes helyzetben tartotta maga
alatt.
A szobában két rendőr meg két civil ruhás férfi és a portás
szorgoskodott. Valaki lefényképezte a holttestet. Az egyik detektív a
lányhoz fordult.
– Ön a meggyilkolt Mr. Hershey özvegye?
 – Nem, kérem. Az nem én vagyok.
A detektív összenézett társával.
– Érdekes. Hiszen az áldozatot kikutattuk. Kétségtelen, hogy Mr.
Hershey-nek hívták. És a portás azt vallja, hogy a vendégkönyvben
az a bejegyzés szerepel, hogy Mr. és Mrs. Hershey.
– Tudom. De én Maud Courtney vagyok.
– Milyen viszonyban volt az áldozattal?
– Semmilyenben. Utáltam.
Most lecsapott a másik detektív, aki eddig figyelmesen hallgatott.
– Azért ölte meg, mert utálta?
–Én nem öltem meg. Erőszakoskodni akart velem, mire
bemenekültem a fürdőszobába. Akkor még élt. Aztán lövést
hallottam. Aztán valaki azt mondta, hogy a törvény nevében jöjjek ki.
Kijöttem. Mást nem tudok.
A detektív felnevetett.
– Sohasem szerettem a dajkameséket, de ilyen naiv történetet még
senki sem próbált nekem beadni. Bejön egy szállodába valakivel
mint feleség, levetkőzik hálóingre, befekszik a férfi ágyába, aztán
agyonlövi, és azzal védekezik, hogy erőszakoskodott vele az
áldozat. Hát miért jött ide? Mire gondolt, hogy Hershey énekleckét
akar venni magától pizsamában, egy szállodai szobában?
– Mr. Hershey-vel üzleti természetű beszélgetésem volt.
– Hálóingben. Értem. Telkeket akart neki eladni?
Most megint a másik detektív vette át a szót.
– Tulajdonképpen mi a foglalkozása, Miss Courtney, ha jól értettem
a nevét?
– Az én foglalkozásomat nehéz lenne egy szóval megjelölni.
– Én azt hiszem, ismerem azt a szót, de egy hölgy jelenlétében
nem illik kimondani.
– Legjobb, ha mindent elmond – vette át a szót a másik –, mert
valószínűleg kénytelenek leszünk letartóztatni előre megfontolt
gyilkosság miatt. Előre figyelmeztetem a törvény nevében, hogy
fontoljon meg minden szót, amit kimond, mert vallomását maga ellen
fogjuk felhasználni.
– Mindent megfontoltam. Ártatlan vagyok. Nem én öltem meg ezt
az embert.
 Az egyik detektív intett a másiknak, mire a szoba egyik sarkába
vonultak és halk suttogásba kezdtek. Maud rémülten figyelte, miről
beszélnek, de egy szófoszlányt sem tudott meghallani.
Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón. A detektívek intettek
Maudnak, hogy ne válaszoljon. A kopogás erélyesebb lett, majd
Lucky Bill vezetésével két férfi és egy izgatottan viselkedő, hervadó
nő nyomult be a szobába.
– Hershey-t meggyilkolták! - sikította Maud a főnöke felé, aki egy
pillanat alatt átlátta Maud szorult helyzetét.
– Maga ölte meg?
– Nem, főnök úr, nem én voltam. De azt hiszem, engem
gyanúsítanak.
– A kisasszony le van tartóztatva - nézett Lucky Billre az egyik
detektív. – És ön, ha szabadna érdeklődnöm, kicsoda?
Lucky Bill szó nélkül átnyújtotta névjegyét, amin az irodájának
helye, lakása és telefonszáma is szerepelt.
– A kolléga úr szintén detektív?
– Igen, az vagyok. És Miss Courtney az alkalmazottam. Bizonyos
megbízása volt, bizonyos ügyben.
– Ahá - bólintott az idősebb detektív, és lassan szivarra gyújtott. –
Ez eléggé diplomatikus válasz volt, de azt hiszem, majd részleteznie
kell a hölgy szerepét később, mert attól félek, hogy alaposan
gyanúsítható egyrészt a gyilkossággal, másrészt azzal, hogy a tett
elkövetése után meg akart szökni.
– Ez nem igaz - szögezte le Maud. – Hiszen bezártam magam a
fürdőszobába, amikor a detektívek megérkeztek.
– Én is azt hiszem, hogy csak az utolsó pillanatban zárhatta
magára az ajtót, amikor már látta, hogy a szökés reménytelen.
Odament az ajtóhoz, de a folyosóra vezető, és nem a
fürdőszobaajtóhoz, el akart tűnni, amikor lépéseket hallott, és tudta,
hogy már késő, nem lehet menekülni. Csak ekkor rohant a
fürdőszobába, és csak akkor zárta magára az ajtót. Igaz ez, Miss
Courtney?
– Nem igaz.
Lucky Bill mosolyogva érdeklődött.
– Ha szabad tudnom, honnan méltóztatik ezeket olyan biztosra
venni, ha Miss Courtney tagadja a szökési kísérletet és csak ő,
egyedül volt a szobában a meggyilkolttal?
A detektív füstfelhőbe burkolta magát.
– Nagyon egyszerű a megfejtés, kedves kollégám. Amikor mi
megérkeztünk, vagyis, amikor a személyzet berohant a lövések
zajára, az ajtót nem nyitotta ki senki. És mégsem kellett betörni.
– Nyitva volt, nagyon helyesen - mondta Bill.
– Honnan tudja? - érdeklődött a szivaros.
– Kitaláltam. Detektív vagyok. Most csak annyit mondhatok, hogy
kár Miss Courtney-vel fáradni, mert ő semmi esetre sem lehet a
gyilkos. Kirabolták az áldozatot?
– Nem. Pénze, tárcája, értékes karórája, minden értéktárgya benne
volt a zsebében. És még valami, ami teljesen érthetetlen.
Hetvenhétezer dollár készpénzt találtunk nála.
– Oh, az aljas gazember! - sikította magánkívül az özvegy, és
elájult.
– Kicsit későn kezdi sajnálni kedves neje az elhunytat – mondta Bill
szárazon, és látszólag oda sem figyelt a detektívekre, akik
igyekeztek pálinkával magához téríteni az özvegyet. –
Gondolkozzanak, uraim, mielőtt valami jóvátehetetlen ostobaságot
csinálnak. Mi érdeke lehetett Miss Courtney-nek megölni az
elhunytat, ha nem vett el tőle semmit? Márpedig az biztos, hogy nem
rabolta ki, mert egyrészt tudtunkkal a meggyilkoltnak nem hiányzik
semmije, másrészt pedig az is biztos, hogy a lány, azaz jelenleg a
gyanúsított nem mehetett ki a szobából a gyilkosság elkövetése
után, egészen mostanáig. Ha valami rejtett értéke volt még az
elhunytnak, akkor Miss Courtney-nél úgyis megtaláljuk, hiszen a
letartóztatás után nem kerülheti el a teljes motozást. De még külön
házkutatást is tarthatunk a szobában, biztos, hogy akkor sem fogunk
akadni semmire. Nincs valami tárgyi bizonyíték? Bűnjel?
– Csak ezt találtuk – mondta rosszkedvűen a szivarozó detektív, és
átadott Billnek valami színes selyemfoszlányt. Bill hosszan és
figyelmesen nézte a rongydarabot, mint egy detektív. Aztán bólintott.
– Igen. Én azt hiszem, tudom, ki a gyilkos, és azt is tudom, miért
ölték meg szegény Hershey-t.
– Ölték? Honnan tudja, hogy ketten voltak? – kapta fel a fejét az
özvegy, aki közben magához tért az ájulásból.
Bill csendesen, de határozottan mondta:
 – Nem voltak ketten, asszonyom. A férjét ön ölte meg egyedül.
Az asszony elsápadt, felugrott a díványról, és magából kikelve
rikácsolta:
– Gazember! Honnan veszi ezt a piszkos gyanúsítást? Kikérem
magamnak! Ezért még felelni fog a rendőrségen!
Bill most a detektívekhez fordult, és diadalmasan emelte fel a kis
rongydarabot.
– Itt van a perdöntő bizonyíték. Ez a kis rongydarab. Tessék
megnézni, uraim. Pontosan beleillik őnagysága ernyőjébe. Onnan
szakadt ki, amikor a gyilkosság után elrohant innen, hogy velem
találkozzék. Kár tagadni, asszonyom, mert a gyilkosság óta nagyon
kevés idő telt el, alibit nem tud igazolni, és a rendőrségi
laboratóriumban játszi könnyedséggel meg tudunk állapítani két
dolgot. Az egyik az, hogy Miss Courtney ujjain nincsenek
lőpornyomok, míg őnagysága kesztyűjén – mert kesztyűben
dolgozott, mégpedig abban, amit most is a kezén visel – vannak.
Bill szavai alatt az asszony láthatóan megöregedett. Mély lélegzetet
vett, aztán így szólt:
– Látom, hogy elvesztem. Talán mellettem szól, ha elmondom,
miért öltem meg azt a gazembert, aki valamikor a férjem volt. Írják,
uraim, a jegyzőkönyvet, azt hiszem, ilyenkor az a szokás, aláírom,
nem tagadok semmit. Már nem is érdekel semmi.
A férjem aljas gazember volt. Már házasságunk első hetében
megcsalt egy utcalánnyal, egy közönséges, festett hajú ronggyal.
Elhanyagolt, nem törődött velem, és a végtelenségig fukar volt. Azt
hittem, hogy életfogytiglani házasságra vagyok ítélve vele, amikor
megismerkedtem valakivel, akinek nevét nem akarom belekeverni
ebbe a szennyes ügybe. Szerettük egymást, bár a férfi jóval
fiatalabb volt, mint én. Tudta, hogy nekem nincs vagyonom, de nem
érdekelte semmi, csak az, hogy elváljak a férjemtől. El akart venni
feleségül. Férjem eleinte hallani sem akart a válásról, csak akkor,
amikor aláíratott velem egy kötelezvényt, hogy lemondok minden
tartásdíjról és elfogadom egy összegben azt a húszezer dollárt, amit
végkielégítésül ad nekem. Én aláírtam, és amikor kértem tőle a
pénzt, kinevetett és kijelentette, hogy egy vörös centet sem fogok
kapni tőle soha, különben is vegyem tudomásul, hogy nincs is
semmi készpénze, minden vagyona a vállalatában fekszik, és onnan
egy dollárt sem lehet kivenni. Ezért sikítottam, amikor megtudtam,
hogy annyi pénz volt a zsebében. Ki tudja, mire kellett neki az a
rengeteg készpénz? Lehet, hogy szökni akart, de most már mindegy.
Ki tudja, milyen bűnök terhelik a lelkiismeretét ennek a
szörnyetegnek! Amikor megtudtam Billtől, hogy ma este kell
rajtakapnom férjemet a válás, vagyis a válóok miatt, elhatároztam,
hogy megölöm. Tudtam, hogy a megbeszélés értelmében nyitva lesz
az ajtó, már jó előre ideértem, elbújtam, és láttam, amint bementek
együtt a szobába. Kinn, a szoba előtt hallgatóztam. Vártam egy
kedvező pillanatra. Eredetileg úgy képzeltem, hogy nem együtt fog
érkezni a válóokkal, de aztán már nem akartam elmenni. Hallottam,
amikor férjem erőszakoskodott a lánnyal, aki elutasította. Hallottam,
amikor bemenekült előle a fürdőszobába. Lassan benyitottam, és
férjem csodálkozva nézett rám. Aztán nevetett. Én nem szóltam
semmit, nem akartam, hogy a fürdőszobában levő nő hallja a
hangomat, ami árulóm lehetett volna, hiszen tudtam, hogy
hamarosan hivatalosan is találkozni fogunk, amikor el kell majd
játszanunk a rajtakapási komédiát. A revolverem csőre volt töltve.
Előreléptem, nehogy célt tévesszek, és lőttem. Azt hiszem,
háromszor lőhettem. Amikor láttam, hogy véresen összeesik,
megnyugodva távoztam. Alig tűntem el a folyosó kanyarulatánál,
máris láttam, amint az egyik bell boy az ajtó felé rohan. Tudtam,
hogy a következő percben már felfedezik a gyilkosságot.
Még sikerült beugranom a liftbe, még idejében leértem, és
elrohantam Lucky Billhez, aki már várt rám. Nagyon boldog voltam,
mert azt hittem, engem senki sem fog gyanúsítani. Az az istenverte
ernyőm beleakadhatott valamibe, amikor előreléptem, de akkor nem
vettem észre. Csak akkor értettem meg a kis selyemdarab
jelentőségét, amikor Bill megkérdezte, nem maradt-e valami bűnjel a
szobában. Akkor már tudtam, hogy el vagyok veszve. Több
mondanivalóm nincs. Legfeljebb még csak annyi, hogy nem bántam
meg, amit tettem. Férjem kártékony, aljas gonosztevő volt. Ki kellett
irtani.
A detektív figyelmesen hallgatta.
– Hol van a revolver, amivel a gyilkosságot elkövette?
Az asszony kis táskájába nyúlt és előkotorta.
 – Tessék. Ez volt az. Nem mertem eldobni, féltem, hogy megtalálják
és árulóm lehet. Arra gondoltam, hogy majd otthon, a kertben
később elásom. A fegyvert saját nevemre vettem. Van
fegyverviselési engedélyem is.
Maud boldogan ugrott Bill nyakába, és szenvedélyesen
megcsókolta.
– Főnök úr, bocsánat, hogy így elragadott a hév, de azt hiszem, ön
a legnagyobb nyomozózseni, akit valaha ismertem. Villámnyomozás
volt. Én már éreztem, amint visznek a villamosszék felé, amikor jött
maga, mint szabadító angyal. Nem is merek hinni a fülemnek.
Igazán szabad vagyok, vagy még le vagyok tartóztatva?
A szivaros detektív kivette a szivart a szájából, amire még nem volt
példa, és udvariasan meghajolt.
– Kedves kisasszony, engedje meg, hogy mindketten bocsánatot
kérjünk öntől. Sajnálom a történteket, de a látszat igazán
megtévesztően egyértelmű volt.
– Ó, nem tesz semmit. Nagyon érdekes embernek tartottam
magamat néhány percig, mint kegyetlen rablógyilkos.
– Rablásról nem is volt szó - mosolygott Bill.
– Ne hasogassunk szőrszálakat, én ezerszer köszönöm, főnök úr!
A megbilincselt asszony sóhajtott.
– Azt hiszem, indulhatunk. Vagy megengedik, hogy telefonáljak az
ügyvédemnek?
– Majd én beszélek vele. Mi a száma? – kérdezte a fiatalabb
detektív, aki felhívta a gyilkos nő ügyvédjét, de csak a letartóztatott
új címét közölte vele telefonon, aztán vitték a rendőrségre.
– Köszönöm a szíves közreműködését, kedves kollégám – mondta
az idősebb detektív Billnek, amikor elhagyták a szállodai szobát és
elszállították a holttestet.
Amikor Bill és Maud egyedül maradt, a lány hosszú sírásba kezdett.
Bill nevetve vigasztalta.
– Eddig bátran viselkedett, és most sír, amikor már minden baj
elmúlt?
– Hogyne sírnék, amikor csak most értettem meg, milyen
veszélyben voltam. Ha nem jön maga a mérhetetlen eszével, és az a
nő nem felejti itt azt a rongyot, akkor villamosszékbe kerültem volna.
 – Hol volt maga még attól! Ne felejtse el, drágám, hogy be kell
bizonyítani, hogy a vádlott bűnös. Nem végzik ki az embert olyan
könnyen, különösen vonatkozik ez olyan csinos kislányokra, mint
maga.
– Mi akar ez lenni? Udvarolni akar nekem?
– Na, nem egészen, csak arra gondoltam, hogy erre az ijedségre
illenék elmenni valahova egy korty italra. Én juttattam magát ilyen
kínos helyzetbe, hát illő, hogy valamivel kárpótoljam is.
Maud szeme felragyogott.
– Részemről mehetünk. Már itt sem vagyunk.
– És mondja, kedves Maud, azt a csókot, amit adott az előbb,
ország-világ előtt, amikor kiderítettem az ártatlanságát, minek
vegyem?
– Annak, aminek szántam. Örömnek és hálának.
– Nem sok. Na, mehetünk. Azt hiszem, mára elég volt egy
gyilkosság. De Maud, maga igazán azok közé a nők közé tartozik,
akikkel mindig történik valami.
–Lehetséges, Bill, de annyit mondhatok, hogy ez a foglalkozás,
amit jelenleg űzök, nem látszik valami csendes, nyugdíjas
közhivatalnak, azt mondhatom.
Holott Maud ekkor még nem is sejthette, mi vár rá a Ciróban, ahova
indultak.
Harmadik fejezet
amelyből kiderül, hogy mindenütt jó, de legjobb a szabadság
A Ciróban Maud és Lucky ittak egy kicsit a késői vacsorához, Bill
egyre hevesebben udvarolt alkalmazottjának, majd leszögezte:
– Nézze, Maud, én nagyon elfoglalt ember vagyok, és nem is
tartom magam egészen tisztességesnek. Öreg is vagyok magához,
de azt hiszem, szeretem és elvenném feleségül. Mit szól hozzá?
– Vigyázni kell az ilyen könnyelmű kijelentésekre, mert a házassági
ígéret megszegését szigorúan bünteti a törvény – nevetett a lány.
– Nem hajlandó komolyan beszélni velem?
– Nem lenne értelme. Én hálás vagyok magának, kedvesnek,
szimpatikusnak tartom, de hamiskártyázás lenne az, ha a felesége
lennék. Azt hiszem, a házassághoz több kell.
– Nézze, Maud, én gazdag ember vagyok.
 –Éppen maga mondta, hogy engem nem lehet megvesztegetni.
Maradjunk ebben. Én szeretném, ha banálisan hangzik is, ha jó
barátok lennénk ezután is. Akarja?
– Hát, nem akarom, de azt hiszem, nincs választásom. Majd
igyekezni fogok férfiasan viselni a csapást. Ide figyeljen, Maud, ez a
fiatalember mindjárt itt lesz. Engem keres.
– Kicsoda?
– Egy kliensem. Válni akar. Ide rendeltem. Nem valami gazdag
ember, művezető egy gyárban. Inkább szívességből foglalkozom
vele. Undok felesége van. Legyen kedves hozzá. Maga lesz a
válóok. Már itt is van.
– Ray Baxter vagyok – mondta a fiú, és Maud szíve elszorult.
Hirtelen melege lett, aztán úgy érezte, hogy kihűlt a teste. Sohasem
hitte volna, hogy férfi ilyen kellemes hatással lehet rá, holott most
látta először.
Ray Baxter is megbűvölve nézte Maudot, aki megmondta a teljes
nevét. Néhány szót váltott Bill-lel, és amikor megtudta, hogy Maud
lesz a válóok, lelkesen mondta:
– Ha nem haragszol, Bill, szeretnék a kisasszonnyal néhány percig
négyszemközt beszélni – és válaszra sem várva, máris egy üres
páholy felé tuszkolta Maudot. A lány boldogan engedelmesedett.
– Mi a kedvenc virága? - érdeklődött Ray.
– Mimóza..
– Kedvenc írója?
– Somerset Maugham.
– Szereti a zenét?
– Chopin-rajongó vagyok.
– Wagner?
– Nem tud lelkesíteni. Német zene. Inkább a jazz. Bocsánat.
– Én is szeretem. Mióta dolgozik ebben a szakmában?
– Egy héttel ezelőtt még elárusítólány voltam. Itt jobban fizetnek.
– Asszony?
– Lány vagyok. Már a bemutatkozásnál említettem.
– Vőlegénye van?
– Nincs. De minden pillanatban lehet.
– Hogyhogy lehet?
– Huszonegy éves vagyok. Ilyenkor előfordul az ilyesmi.
 – Családja?
– Csak özvegy édesanyám van. Beteg. És magának?
– Csak egy öreg nagynéném van, de őt is elengedném, mert
nagyon fukar. Nála lakom. De ez nem fontos. Tudja maga, Maud, az
a villámnő?
– Nem tudom.
– Villámnő az, akit meglát az ember, és azonnal beleszeret.
– A villámot senki sem szereti. Legfeljebb egy másik villám.
– Én vagyok a másik villám, Maud.
– Ez úgy hangzik, mint egy szerelmi vallomás.
–Érdekes. Annak is szántam. De ne higgye, hogy megőrültem, csak
annyi bajom volt az utóbbi időben, semmi sem lenne csoda.
– Miért? Lehetetlennek tartja, hogy normális embernek tetszeni
tudjak?
– Teljesen meg akar őrjíteni?
– Hiszen azt mondta az előbb, hogy az már megtörtént.
– Igaza van. Rendeljünk valamit? Nem éhes? Vagy szomjas? Vagy
valami?
– Nem, köszönöm, semmi sem kell.
– Jó, akkor rendelek mindenfélét magának. Halló, pincér, hozzon
mindenfélét, majd választunk. Kicsit ideges vagyok, csak nem látszik
rajtam.
– Kérdezhetek valamit?
– Még kérdezi? Hát nem látja, hogy csak azóta élek, mióta bejöttem
ide és megláttam magát? Azt hiszem, először a hangjába lettem
szerelmes, de ez nem is fontos. Nézze, most ne figyeljen ide, Maud,
csak beszélek, pedig higgye el, nem vagyok gyerek, hiszen
feleségem is van, azért válok, és már regényeket is olvastam. Úgy
értem, hogy mindig nevetnem kellett azon, ha két ember találkozott
és máris beleszeretett egymásba, vagyis fordítva. Ebben sohasem
hittem. Nem tudtam, mi a szerelem. Én munkásember vagyok. Nincs
időm. Nem tudtam semmit. Édes kis egycsaládos faházat fogok
építeni magának, és ott fogunk lakni. Ilyen vállalatnál dolgozom.
Mondja, megkértem már a kezét? Néha szórakozott vagyok. Most
például miről beszélek? Csak kérdezem.
Maud nevezett.
– Maga nagyon tetszik nekem, Ray. Megmondom őszintén.
 – Hát akkor miért ne jöhetne hozzám feleségül? Nem hallott még
boldogtalan házasságról?
– Ezzel akar biztatni?
– Persze. Hiszen értelmesen beszélek. Hogyan születik egy
boldogtalan házasság? Megismerkedés, hosszú udvarlás, szerelem,
házasság. Aztán kiderül, hogy tévedés volt, és beköszönt a
boldogtalanság. Nézze, Maud, rövid leszek, férfiak vagyunk, vagyis
én az vagyok. Holnap maga lesz a válóokom, elválok, elveszem.
Egyszerű, nem? Ez mindösszesen két hét. Esetleg három. Aztán
imádni fogom, és mint férj, figyelmes udvarlója leszek. Elhalmozom
virággal, mert imádni fogom. Mimóza a kedvenc virága, látja, tudok
én mindent, milyen kár, hogy ma még nős vagyok! Szörnyű ez a
hosszú várakozás.
– Hosszú? Hiszen alig pár perce ismerem.
– Mondja, Maud, itt volt egy úr az előbb? Vagy Bill-lel beszéltem
– Most nincs itt senki.
– Akkor lehet, hogy elment. Maga látta?
– Én nem emlékszem. Lehet, hogy volt itt valaki. Bill biztosan volt,
mert azt tudom, hogy együtt jöttünk.
– Én, azt hiszem, kicsit részeg vagyok, Maud.
– Az könnyen lehetséges.
– Pedig nem ittam semmit.
– Én sem - mondta Maud, és a csók alatt lehunyta a szemét, csak
azt nem értette, miért csókolta vissza.
–Biztosan álmodunk – mondta Ray szárazon, majd hozzátette:
Milyen kár, hogy az életben nem fordulhat elő ilyesmi. Nagy baj, ha
maga nincs is.
– De vannak irataim.
– Igen. Iratai mindenkinek lehetnek. Az nem jelent semmit.
– Kár.
– Tudja, hogy én már börtönben is voltam?
– Igen. Börtönben mindenki lehet.
– Ezért imádom magát. Mindenre tud válaszolni.
– Nem szóltam semmit.
– Igaza van. Minek a sok beszéd? Boldog vagyok.
Maud nem ismert magára, mintha kicserélték volna. Eddig józan
volt, okos, most teljesen elborult az agya, és alig várta a másnap
estét, amikor találkoznia kellett Rayjel.
A taxiban, amikor a szálloda felé mentek, didergett, pedig rekkenő
meleg volt tulajdonképpen.
Bementek a szobába és levetkőztek. Befeküdtek az ágyba. Az
egész minden, a csók édessége olyan valószínűtlen volt, hogy nem
lehetett elhinni.
Ray beszélt, de Maud agya már nem tudta felfogni a szavak
értelmét, csak hallgatta a fiú hangjának zenéjét, és lehunyta a
szemét.
Amikor Bill és a „megcsalt” feleség benyomultak a szobába, Maud
fel sem nézett, mert Ray éppen átölelte és azt mondta:
– Ez volt az utolsó ügyed, Maud. Most voltál először és utoljára
igazi válóok. Válás után én feleségül veszlek, és nem lesz
szükségünk erre a rabszolgaságra. Szabad ember leszel, Maud, és
ez a legnagyobb dolog a világon.
– Én mindig szabad voltam, Ray.
– Nem voltál szabad, csak nem vetted észre. Rabszolga voltál az
áruházban, félned kellett, vigyázni kellett, később is rabszolga voltál,
megint csak félni kellett és vigyázni kellett, undok dolgokat kellett
csinálni, pénzért. Most nem kell. Most kezdődik az életed.
Mintha Bill hangját hallotta volna a ködön át.
– Bocsánat, hogy zavartuk. A jelekből ítélve azt hiszem, Maud,
hogy érdemes volt engem kikosarazni.
Aztán Ray mondta.
– Igen. Várni kell. És harcolni kell a boldogságért és a
szabadságért. Érdemes volt várni és érdemes harcolni, Maud. A
szabadság az minden.
– Értem. És akkor te mi vagy?
– Én vagyok a szabadság, Maud, szívem.
– Jó. Akkor én vagyok Ray Baxter. Vagyis én leszek Mrs. Ray
Baxter.
 CHICAGO KIRÁLYA
Első fejezet
– Mr. Dillingert kéreti az igazgató úr! – mondta halkan az
egyenruhás irodagyerek, és a hangsúlyból következtetve Dillinger
mérnök úr tudta, hogy a beszélgetésből nem sok öröm fakadhat.
– Nagyon dühös az öreg? – firtatta a mérnök, aki fiatal, izmos, jó
arcú férfi volt.
Az irodafiú bólintott:
– Mérgesnek látszott.
Dillinger halkan kopogott, és belépett az igazgató irodájába. Carter,
a Studebaker Autó Corporation ügyvezető igazgatója fennállása óta
még soha nem volt jókedvű. Középtermetű, középkorú, haragos
ember volt, abból a fajtából, aki először dühös, és csak aztán néz
körül, hogy okot találjon a bosszankodásra. Talán ezért, talán más
okból is, de alantasai kivétel nélkül utálták az igazgatót, aki, úgy
látszik, jól érezte magát ebben a gyűlölettengerben, ami körülvette.
– Hát, ez már mégis csak sok – kezdte Carter. – Sohasem tartottam
valami nagyra a képességeit, Mr. Dillinger, de ha még egyszer a
legcsekélyebb hibát észreveszem, másnap már nem kell bejönnie.
Ma is öt percet késett, tegnap is késett, és a munkája nem ér egy
centet sem. Talán szerelmes, és a hölgy nem osztja érzelmeit?
Mondja meg, és akkor talán ki tudok eszközölni néhány hetes
szabadságot magának, amíg a dolog lezajlik. De ez így nem mehet
tovább! Mi lenne a gyárból, ha csupa ilyen semmirekellő
mérnökökkel lennénk körülvéve? A tervrajz, amit benyújtott, a hülyék
intézetébe való! Ne felejtse el, kérem, hogy itt mi azért gyűltünk
össze, hogy automobilokat gyártsunk, és lehetőleg olyanokat,
amelyek mennek is!
Az igazgató elhallgatott, hogy lélegzetet vegyen, a fiatal mérnök ezt
a szünetet felhasználta, hogy mentegetőddzék:
– Bocsánat, igazgató úr, majd átnézem a tervet, lehet, hogy valami
hiba csúszott be a számításomba.
Dillinger minden önuralmát összeszedve beszélt, és pillantása a
gépírónőre esett, aki igyekezett elmerülni munkájában. Úgy tett,
mintha nem is hallotta volna a mérnök megszégyenítését.
Az igazgató megenyhült:
 – Elmehet! De újra figyelmeztetem, hogy szedje össze magát és
dolgozzék rendesen, különben kidobom. Most mehet!
Dillinger elmosolyodott. Félelmesen tudott mosolyogni. Az igazgató
meglepetten nézett a mérnökre:
– Mi az? Süket is? Nem hallotta, hogy elmehet?
Dillinger még mindig mosolygott:
– Megyek, csak még egy pillanatra, ha megengedi, igazgató úr!
Ezzel közelebb lépett Carterhez, bal kezével megsimogatta az
igazgató arcát, gyengéden kicsit hátranyomta a fejét, és a következő
pillanatban jobb öklével állon vágta. Az igazgató összeesett a
rettenetes ütéstől, estében magával rántotta az írógépet, a
tervezeteket, a vízzel telt hamutartót. Az írógépnek nem történt
semmi baja, mert az igazgató mellére esett, de Carter szeme
lecsukódott, és a szájából vékony csíkban szivárgott a vér.
Mindez olyan gyorsan és váratlanul történt, hogy a gépírónő még
sikítani is elfelejtett, és csak akkor tért magához, amikor a mérnök
már kinn volt az ajtón. A sarokban lévő jeges vizes tartályból
megtöltötte a papírpoharat, és lassan locsolgatni kezdte az igazgató
szederjes arcát, amíg végre a tizedik pohár után az arca rángatózni
kezdett és kába tekintettel megpróbált felülni.
Dillinger pedig fogta a kalapját, és nyugodtan, fütyörészve elhagyta
a gyár területét.
Amúgy is torkig volt South Benddel, a gyárral, az igazgatóval,
gépészmérnöki állásával, és elhatározta, hogy kis Fordján lekocog
Chicagóba és ott új életet kezd.
Halálosan unta a szegénységet, a naponta megismétlődő
megaláztatásokat, elviselhetetlen volt számára a gondolat, hogy
valaki parancsolni merjen neki.
Nagy tervei voltak, és volt még hetven dollár készpénze is. Két óra
alatt kényelmesen behajtott Chicagóba, szobát bérelt a Strand
Hotelben, és a nap hátralevő részét azzal töltötte, hogy járta a
várost, gondosan kiírt címeket a telefonkönyvből és száz névjegyet
csináltatott.
Másnap reggel fél tízkor beállított az Acme Garage Companyhoz,
és a főnökkel kívánt beszélni. A titkárnő kérdésére csak ennyit
válaszolt:
 – Mondja meg neki, kedves kisasszony, hogy az ügy sürgős, és
saját érdekében kérem, szenteljen nekem öt percet.
A főnök csóválta a fejét, de beengedte az ismeretlen fiatalembert,
aki szerényen egy névjegyet tett az asztalára. A névjegyen ez állt:
DILLINGER PROTECTIVE ASSOCIATION
Joseph P. Dillinger President
A főnök ásítást próbált elfojtani:
– Mi ez?
Dillinger szerényen, csendesen mondja:
– Ez az én vállalatom. Hetenként öt dollárt kell az ön vállalatának
fizetnie, és abban az esetben garantálom, hogy az önre bízott
kocsiknak nem lesz semmi bajuk.
A főnök arca kipirult:
– Hogyhogy semmi bajuk? Uram, az én garázsomban állandóan
két-háromszáz idegen kocsi áll. Nálam még soha, semmi baj nem
volt, és nem is lesz. Nincs szükségem az ön védelmére.
– Ahogy gondolja, uram – mondta csendesen Dillinger, és
udvariasan elbúcsúzott a főnöktől.
Még aznap éjjel belopódzott a garázsba, leütötte az éjjeliőrt, és
porcukrot szórt az autókba. Mint gépészmérnök, tudta, hogy az autó
nem képes a cukrot megemészteni és felmondja a szolgálatot.
Amikor a cukrozást megtette és pár szakszerű, ügyes mozdulattal
tönkretette a parkolóházban levő kocsikat, akkor, mint aki dolgát jól
végezte, elégedetten távozott.
Másnap az Acme Garage főnöke észrevette a borzalmas kárt,
ordított, jajveszékelt, de akkor már nem lehetett a dolgon segíteni.
Este a klubjában a kollégáinak elmondta a történetet, panaszkodott,
káromkodott, de részvétet nem kapott senkitől.
Két nappal később Dillinger beállított a Lincoln Garage
tulajdonosához, aki már hallott a Dillinger Protective Associationról,
ismerte a cukrozott autók történetét és fizetett.
Ahol megtagadták a fizetést, ott másnapra irtózatos rombolások
történtek a garázsban, híre ment a Dillinger Associationnak, és a
garázstulajdonosok zöme inkább megfizette a heti öt dollárt,
mintsem hogy vállalja autói elpusztítását.
Két hónap múlva Dillingernek annyi lett a dolga, hogy kénytelen volt
társ után nézni. Ezt a társat meg is találta egy Butcher (Mészáros)
nevű, harmincéves úrban, aki hideg volt, elszánt, kemény és New
Yorkból szökött át valami gyilkossági ügy miatt Chicagóba. Tetszett
neki az új főnök, tetszett neki az új üzletág, és hamarosan még két
taggal szaporodott a vállalat.
Második fejezet
Alig hat hónap alatt Dillinger vállalata virágzó üzletté fejlődött.
Majdnem minden chicagói garázstulajdonos az adófizetője volt.
Lassanként áttért a mosodásokra is. Akik nem voltak hajlandók
fizetni, azok keservesen megbánták könnyelműségüket, mert éjjel
ismeretlen tettesek behatoltak a mosodába és mésszel lelocsolták a
fehérneműt, összerombolták a gépeket.
Minden esetben feljelentést tettek a rendőrségen, de a nyomozás
mindig negatív eredménnyel zárult. Dillingernek megdönthetetlen
alibije volt, bűntársait pedig nem ismerte a rendőrség. Dillinger
kiterjesztette üzletét az építkezési vállalkozókra is. Kinyomozta, hogy
egy-egy felhőkarcolónak bizonyos, előre meghatározott időre kell
elkészülnie, ellenkező esetben a vállalkozó horribilis bánatpénzt
köteles fizetni a tulajdonosnak az elmaradt házbér fejében.
Dillinger jelentkezett a vállalkozónál, és biztosította, hogy
kétszázezer dollár ellenében garantálni tudja a felhőkarcoló
határidőre való felépítésének „lehetőségét”.
Ha a vállalkozó fizetett, nem történt semmi baj, ha megtagadta a
fizetést, akkor szakemberek félholtra verték a munkásait, vízzel
locsolták a cementzsákokat, egyszóval mindent elkövettek az
építkezés lassítása érdekében.
Dillinger egyre gyarapodott pénzben és hírnévben egyaránt.
Szervezőzseni volt, becstelen és remek matematikus.
A rendőrség azért erős, mert meg van szervezve. A magános,
ostoba rablónak vagy gyilkosnak nincs esélye a győzelemre. A
rendőrség ellen egy jobban fizetett, elsőrendű emberekből álló
szervezetet kell létesíteni, és akkor mi leszünk az erősebbek –
magyarázta Butchernek, az alvezérnek, aki ámultan hallgatta.
Dillinger bandájába bejutni karriernek számított az alvilágban, mert
nála heti ötszáz dollár volt a minimális fizetés, és majdnem teljes
büntetlenséget jelentett az, ha valaki hozzá tartozott. Mindenki tudta,
hogy a főnök úgy vigyáz minden egyes emberére, mintha a gyerekei
volnának, és nem engedi, hogy bajuk essék.
 A rendőrség legfeljebb odáig tudott eljutni, hogy letartóztattak egy-
egy gengsztert, de elítélni nem lehetett az illetőt, mert Dillingernek
voltak a legjobb ügyvédei, és az esküdtek meg voltak félemlítve.
Eleinte még akadt esküdtszék, amely kimondta a „bűnös”-t az
elfogott banditára, de Dillinger erre azt csinálta, hogy a tárgyalást
követő napon mind a tizenkét esküdtet szilánkokra lőve,
összedrótozva találták meg a csatornában.
Minden sikerült neki, amihez nyúlt, gazdag volt és hatalmas, nem
félt semmitől és senkitől. Hamarosan legendák kerültek forgalomba
róla, az újságok naponta első oldalon hozták nyilatkozatait,
valóságos nemzeti hős lett, szent és sérthetetlen.
A Michigan Boulevardon lakott, saját palotájában, testőrsége volt
válogatott lövészekből, és arra is jutott ideje, hogy hetenként kétszer,
kedden és pénteken délután háromtól ötig fogadóórákat tartson,
amikor fogadta az embereket, akik bajban voltak.
Mindenféle bajjal lehetett hozzá fordulni, és ha Dillinger császár
kegyeibe fogadta az illetőt, akkor nyert ügye volt, de az is előfordult,
hogy nem tetszett neki a szóbanforgó ügy, és ebben az esetben az
illető élete nem sokat ért.
Félmillió dollárt ért a könyvtára, és legszívesebben a könyvtár
szobában tartózkodott. Nagyon szerette a könyveket, és Dickens
volt a kedvence.
Harmadik fejezet
Havas, szeles chicagói délután volt. Dillinger a könyvtárszobában
feküdt a díványon, puha selyempárnák közt, és olvasott. De nem
tudott a könyvre koncentrálni, mert Butch jelentéseire gondolt.
Nyugtalan volt, egyik cigarettáról a másikra gyújtott, aztán
csengetett.
– Hatalmas, jó arcú, villogó szemű fiatalember lépett a szobába:
– Küldd ide Butchert - mondta, és rá se nézett az emberére.
Néhány perc múlva megjelent Butcher, ő is izgatottnak látszott:
– Legs (Hosszúlábú) Diamond bandája napról napra erősödik –
mondotta. – Azt hiszem, ki kellene békülni vele. Egyre jobban
beszivárog a területünkre, és olcsóbban adja a pálinkát. A
„speakeasy”-k tulajdonosait nem lehet bántani, mert tehetetlenek
Legs ellen, és segítséget kérnek. Ők ugyanolyan eszközökkel
dolgoznak, mint mi, és ha mindkettőnktől kell venni nekik, akkor
tönkremennek.
– Hány emberből áll a banda? - kérdezte Dillinger.
– Ma még csak tizenöten vannak, de elszánt, ügyes emberek. Ha
így folytatja, akkor hamarosan többen lesznek.
– Hol van a főhadiszállásuk?
– A Lincoln Avenue-n, a Schulz-garázsban. Csak kívülről garázs,
belül remek szobák és búvóhelyek vannak.
Csend volt a jól fűtött, kényelmes szobában. Dillinger gondolkozott:
– Azt mondtad, hogy Legs be akar társulni hozzánk?
– Igen. Üzenetet küldött, hogy ma este tízkor az egész banda
együtt lesz, és tárgyalni szeretnének velünk.
Dillinger elmosolyodott. Butch ismerte ezt a mosolyt, és félt tőle.
A főnök kinyitott egy hatalmas ruhásszekrényt, melyben
rendőruniformisok voltak. Butch meglepetten nézte a vadonatúj
rendőrruhákat.
– Mi ez? Nem értem.
– Hívd be a fiúkat. A legjobbakat. Összesen húszan leszünk.
Beöltözünk ezekbe a ruhákba. Két kocsi álljon a ház előtt kilenc óra
ötvenkor. Két gépfegyvert viszünk magunkkal.
Pontban kilenc óra ötvenkor nagy szirénázással megindult két
emberekkel megrakott, hatalmas Buick kocsi a Schulz-garázs felé.
Dillinger rendőrtiszti egyenruhában vezette a különítményt A garázs
előtt leszálltak, leadták a megbeszélt jelet, a garázsajtó kinyílt, a
„rendőrök” bevonultak, leállították a gépfegyvereket, és
megindították a golyózáport. A meglepett banditáknak még arra sem
volt idejük, hogy a revolvereiket használják. Megrémültek a
rendőruniformisoktól, pánik tört ki, és a gépfegyverek közben
kattogtak kíméletlenül. Néhány perc múlva ott feküdt a szétlőtt
ellenséges banda a garázs padlóján. Egyetlen ember sem menekült.
Dillinger személyesen vizsgálta meg a holttesteket, aztán indulást
vezényelt, a banditák felugrottak a két kocsiba, és elhajtottak.
Dillinger elégedetten mosolygott. Ezt az ügyet elintézte. Alapos
munkát végzett, bár távolléte miatt mégis megmenekült a haláltól kis,
tizennyolc éves Betty Diamond, a bandafőnök húga. Talán, ha
Dillinger tudta volna, akkor sem törődött volna a dologgal. De nem
tudta, és ennek később kínos következményei mutatkoztak.
 Betty a szüleire nem is emlékezett, mert alig négyéves volt, amikor
már a bátyja nevelte, gondozta, eltartotta – a bátyja, akitől mindenki
rettegett a környéken. Betty volt az egyetlen, aki az erős, durva fiút
meg tudta fékezni. A testvérek imádták egymást, és rossz hajlamán
kívül Legs főleg azért választotta a banditapályát, hogy húgának
mindene meglegyen. Becézte, dédelgette Bettyt a bátyja, aki
tizenkét évvel volt idősebb kishúgánál, és apja helyett apja volt.
Betty két hónappal a vérengzés előtt rávette bátyját arra, hogy
lemondjon a rangjáról és végleg abbahagyja a banditapályát. Legs
megnyugtatta:
– Csak ezt a társulási ügyet elintézem Dillingerrel. Akkor én csak
mint csendestárs szerepelek még egy ideig. Hamarosan elég
pénzünk lesz valami törvényes üzlethez, és elköltözünk Kaliforniába,
ahol örökké süt a nap, és új életet kezdünk.
Az utolsó napon Legs jókedvű volt, megölelte a kishúgát, és
randevút beszéltek meg este tizenegy utánra az egyik chicagói
vendéglőben. Bettynek rossz előérzete volt, tíz óra után néhány
perccel már elindult a garázsba, hogy beszéljen a bátyjával. Alig
néhány perccel a tömeges kivégzés után érkezett. Kopogott a
garázs ajtaján, többször egymásután leadta a megbeszélt titkos
jelet, de választ nem kapott. Dörömbölni kezdett, majd lenyomta a
kilincset. Legnagyobb meglepetésére az ajtó nyitva volt. Bement, és
rémülettől kitágult szemmel nézte a gépfegyverrel összelőtt
halottakat. Azonnal meglátta a bátyját, amint a földön feküdt,
megüvegesedett szemmel.
Betty nem sírt és nem ájult el. Kemény fából volt faragva, és a
látvány is túlságosan borzalmas volt ahhoz, hogy az első pillanatban
el lehessen hinni, meg lehessen érteni. Csak állt és nézte bátyja
holttestét, mint a bánat megkövesedett szobra. Azonnal tudta, hogy
a bandát Dillinger irtotta ki, mert tudott az esti megbeszélésről.
Leemelte a telefonkagylót, aztán észrevette, hogy a telefon is
megsebesült, nem működött. Elment a garázsból, és bár tudta, hogy
reménytelen, mégis értesítette a rendőrséget a mészárlásról. A
nevét nem mondta meg, csak kérte az ügyeletest, hogy küldjék ki a
járőrt a garázsba, ahol már csak meggyilkolt embereket fognak
találni. Ezzel letette a kagylót.
 Órákig sétált a széles, fagyos chicagói utcákon, nem érezte a hideg
marását, gondolkozott, és megfogadta magában, hogy addig nem
nyugszik, amíg meg nem bosszulta bátyja gyilkosát. Ettől kezdve
életét ennek a célnak szentelte. Bár Legs arra tanította Bettyt, hogy
gyűlölni kell a rendőröket és mindenkit, aki velük összeköttetésben
áll, a lány a banditákat gyűlölte inkább, akiket közelről látott, és tudta
róluk, hogy milyen aljasak, kapzsiak, kegyetlenek, és mindenekfölött
gyűlölte azt a Dillingert, bátyja hidegvérű gyilkosát.
Másnap reggel elutazott Washingtonba.
A bátyja sokat beszélt neki Hooverről, a G-manek (Goverment
men) főnökéről, aki Roosevelt elnök utasítására megszervezte a
gengszterek kiirtását. Eleinte nem sok sikerrel működött a szervezet,
bár az elgondolás zseniális volt. A banditákat lehetetlen volt
törvényesen kiirtani, tehát Hoover önként jelentkező fiatal,
egészséges, erős, törvénytisztelő amerikaiakból olyan testületet
szervezett, amely a törvény mellett állt, de banditaeszközökkel
dolgozott. Ezeket hívták G-maneknek.
Betty egyenesen Hoover irodájába ment. A Nagyfőnökhöz, ahogy
Hoovert a munkatársai becézték. Könnyű volt bejutni a lánynak, mert
a titkárnőjének csak annyit mondott, hogy Legs Diamond húga
szeretne beszélni vele. Hoover el volt készülve arra, hogy a lány
összeveszett a szeretőjével, és most adatokat hoz valamelyik
gengszter ellen.
Betty hamarosan elmondta jövetele célját:
– G-man szeretnék lenni.
Hoover nevetett:
– Kislányokat nem szívesen alkalmazunk, kedves kisasszony. Ez
nem női foglalkozás. Sajnálom.
De Bettyt nem lehetett olyan könnyen elküldeni:
– Nézze, Mr. Hoover, én nem vagyok kislány. A bátyám – mint
tudja, elszánt, gazdag bandita volt, közellenség, mint a többi. De
nekem ő volt a mindenem, ő nevelt, megtanított célba lőni,
megtanított arra, hogy semmitől és senkitől ne ijedjek meg. Ismerem
a banditákat és az eszközeiket. Az életemet nem féltem, mert csak
egy célom van ebben az életben: Dillingert, bátyám gyilkosát el
akarom pusztítani. Próbáljon ki. Fizetést nem kérek, maradt pár ezer
dollárom, csak az a kérésem, hogy bízzon meg engem Dillinger
kiirtásával. Tudom, hogy ez nem lesz könnyű dolog, azért kérem a
segítségét. Azt hiszem, a végén meg leszünk elégedve egymással.
Hoover jó emberismerő volt. Nézte a lányt, aki elbűvölően szép
volt, ahogy ott állt előtte kipirult arccal, visszafojtott gyűlölettel.
– A mi szervezetünkben nincsenek szabályok, kedves Miss
Diamond. Minden eszköz jó a patkányok elpusztítására. Azt hiszem,
nem fogom megbánni a dolgot. Csengetett: – Kéretem Mr. Start –
mondta, és várt. Néhány perc múlva belépett a szobába egy
mosolygó arcú, két méter magas, széles vállú, szőke fiatalember.
Hoover bemutatta Start Bettynek: – Mr. Star egyike a legjobb
embereinknek, ő a mi Dillinger-szakértőnk. Elraboltak egy Simpson
nevű bankárt, és a szálak Dillingerhez vezettek. Azt hiszem, jó lesz,
ha megbeszélik a haditervet.
Star bevezette Bettyt az irodájába. A lányra első pillanattól kezdve
nagy hatással volt a fiatalember. Valami hihetetlen nyugalom,
biztonság és tisztaság áradt egész lényéből. Olyan atmoszférát
tudott teremteni maga körül, hogy Bettynek az volt az érzése, mintha
már évek óta ismerte volna. Star cigarettára gyújtott, de Bettyt nem
kínálta meg:
– Nem lesz könnyű a dolog. Dillinger utálja a nőket, és fél tőlük.
Nem fogja a közelébe engedni. Ha a bandájából valaki gyanúsan
viselkedik, sóhajtozik, virágot küld valakinek, egyszóval, ha Dillinger
úgy látja, hogy az illető beleszeretett valakibe, könyörtelenül
megöleti. Nem bízik a szerelmes férfiakban. De ez az egész pálya
nem valami könnyű. Félelmetes patkányokkal van dolgunk. A G-
manek között a leggyakoribb betegség a hősi halál, én lebeszélném
magát az egész dologról. Dillinger már tulajdonképpen halott. Fejébe
szállt a dicsőség, imádja a veszélyt, és halálbiztos, hogy egyszer
kitöri a nyakát. Kár lenne magáért, de én nem azért vagyok itt, hogy
lebeszéljem, hanem azért, hogy megbeszéljük a részleteket.
Negyedik fejezet
Dillinger a Simpson-ügy iratait tanulmányozta. Alapos ember volt,
és amikor elrabolta a bankárt, kiküldte legjobb embereit, hogy
nyomozzák ki a bankár életét, múltját, jelenét, üzleteit, barátait,
családi körülményeit, mindent. Tudni akarta, mennyi pénze van az
áldozatnak, hogy aszerint szabhassa meg a váltságdíjat.
 A bankár nehéz eset volt. Dillinger rosszkedvűen mondta Butch-nak
és a többieknek, akik körülötte voltak:
– Ennek a piszok Simpsonnak szerintem legalább hatmillió dollárja
van. Elszánt, aljas csirkefogó. Nős ember, de a feleségéhez zsarolás
útján jutott. Itt van a nő fényképe. Nagyon szép fiatalasszony, az
apja valami piszkos ügybe keveredett, és a bankár kényszerítette a
nőt, hogy hozzá menjen feleségül. Nem hinném, hogy az asszony
egy centet is áldozna azért, hogy viszontláthassa az urát. Azonkívül
Mrs. Simpson, mint látom, szerelmes ebbe a fiatalemberbe, aki
Simpson alkalmazottja. Ez komplikálja a helyzetet. A fiúról csak jót
hallottam. Imádja az asszonyt, de Simpsontól fél. Ki fog ezért fizetni?
– Ő maga – mondta Butch.
– Igen, de hogyan? Készpénz nincs nála, és az iratokból nem derül
ki, hol tartja a pénzét. Úgy látom, eldugta valahol, és meg akart
szökni. A kezdőtőkéjét is özvegyek és árvák kifosztásából szerezte.
– Hogyhogy? - érdeklődött Butch.
– Egy biztosító intézetnél dolgozott, és ha meghalt valaki, elment az
özvegyhez vagy az árvához, elhitette velük, hogy a társaság csődbe
jutott, és nem kapnak egy centet sem. Aztán elmagyarázta, hogy ő
még az ő részüket ki tudná menteni, de azt nem teheti ingyen. A
pénz nagy részét így magának tartotta meg, és az áldozatok alig
kaptak valamit.
Butch fel volt háborodva:
– A disznó!
Dillinger tűnődött egy ideig, aztán csendesen mondta:
– Hozzátok ide!
Hamarosan hozták a bankárt. Ötven körüli, hatalmas szál férfi volt,
nagyon rossz állapotban. A szeme alatt fekete karika, egy
ökölcsapás nyoma, a gallérja letépve, az arca ütésektől
eléktelenítve, de a szeme villogott:
– Ezért keservesen meg fogtok lakolni, disznók! Ilyet mertek
csinálni egy törvénytisztelő polgárral! Ezt megkeserülitek!
– Butch, kérd fel az urat, hogy fogja be a száját – mondta Dillinger,
mire Butch úgy vágta szájon, hogy a hatalmas ember összeesett, és
a szájából vér szivárgott. Megvárták, míg magához tér,
feltápászkodott újra, mire Dillinger szemrehányóan mondta neki:
 – Csak akkor beszélj, fiam, ha kérdezlek. De akkor aztán beszélj,
mert megjárod.
A bankár zsebkendőjével próbálta elállítani a vérzést, és nem
válaszolt. Dillinger folytatta:
– Hát, kérlek szépen, a fiúkkal úgy állapodtunk meg, hogy egymillió
dollárért elengedünk. Érdekelne, szeretném megtudni, hol tartod a
pénzedet?
Simpson nem válaszolt. Dillinger mosolyogva mondta:
– Na, most indulj el szépen, és csak akkor állj meg, ha erre
felkérlek.
Ez Dillinger találmánya volt. „A séta.” Nagyon büszke volt rá. A
bankár elindult a gengszterek között, és már egy fél óra múlva
elfáradt, de nem engedték leülni, hanem járkálni kellett neki a
szobában, amíg össze nem esett a fáradtságtól. Akkor felmosták, és
folytatnia kellett a sétát. Dillinger egykedvűen cigarettázott, és egy
Ben Hecht-könyvet olvasott. A többiek figyelték az áldozatot, aki
kimeredt szemmel, a lábait vonszolva sétált, de nem szólt egy szót
sem.
A főnöknek egyszerre csak eszébe jutott valami, és elmosolyodott.
– Gyerekek – fordult a banda vezéreihez –, volna egy ötletem.
Láttátok, hogy ez a féreg, itt egy utolsó fráter, nem szereti senki,
nem sír utána senki, vagyonát csúnya módon szerezte, és még
velünk is pimaszkodni mert. Én azt ajánlanám, hogy ne is vegyük el
a piszkos pénzét, nem vagyunk rászorulva. Fred és Mack elviszik
kocsikázni és szétlövik a fejét. A rendőrség csodálkozni fog, mert
biztosra veszik, hogy váltságdíjat fognak kérni érte, és szerintem
kitűnő tréfa lenne. Mit szóltok hozzá?
A vezérek tapasztalatból tudták, hogy a főnökkel nem tanácsos
ellenkezni, őket személy szerint nem érintette az ügy, mert a banda
minden tagja heti fizetést kapott Dillingertől. A fizetésüket pontos
megkapták, tekintet nélkül az üzletmenetre. Az ő dolguk csak az volt,
hogy pontosan végrehajtsák a főnök parancsait. Nevettek.
Bólintottak.
– Hát, fiúk, Fred és Mack, hallottátok, mit mondott a főnök!
Vigyétek! – mondta Butch.
A bankár ravaszul nézett Dillingerre. Azt hitte, ez valami trükk,
biztosan a puhítási akció egy része, de amikor a két bandita közre
fogta, fehér lett az arca, remegni kezdett a lába, és letérdelt Dillinger
elé:
– Megmondom, hol a pénzem. Hatmillió dollárom van egy tagban.
Mindent megmondok. Kegyelmezz az életemnek! Nem akarok
meghalni. Könyörgöm, engedj szabadon! Mindenem a tiéd!
Dillinger mosolygott. Intett a hóhérainak, akik elhurcolták és
végrehajtották a parancsot, bár a bankár még az úton is próbált
alkudozni hóhéraival, akik nem is figyeltek a nyöszörgésére. Ők
tudták, hogy a főnökkel nem lehet ellenkezni.
A főnök elküldte embereit, elégedetten dőlt hátra kényelmes
karosszékében, és folytatta a Ben Hecht-könyvet. Úgy érezte magát,
mint a jó cserkész, aki megtette azt, ami tőle tellett.
Másnap a fogadóóráján jelentkezett egy szegényesen öltözött
fiatalember:
– Uram! Írtam egy regényt. Az a címe, hogy Húszezer év a Sing
Singben. Nagyon jó könyv, de nem találok rá kiadót.
Dillinger összeránkolta a homlokát:
– Na, és?
– Tudom, hogy önnek van a legszebb könyvtára Chicagóban.
Tudom, hogy szereti a jó könyveket. Gondoltam, vannak
összeköttetései, és ha jónak találja a könyvet, talán szólna valahol
az érdekemben.
Dillinger a fiatalember kezében levő vaskos kéziratcsomóra nézett:
– Kicsit szokatlan ügy. De elolvasom, tegye le. Jöjjön vissza két hét
múlva. De ha rossz a könyv, nem ajánlom, hogy visszatérjen.
– Két hét múlva itt leszek – mondta az író, és elment.
A következő ügyfél egy fiatal pár volt A lány beszélt:
– Tanácsért jöttünk, Mr. Dillinger. Szeretjük egymást, és Fred – itt a
fiúra nézett – el akar venni feleségül. De van neki egy Ida nénije, aki
gonosz és rettentően gazdag. Azt akarja, hogy Fred gazdag lányt
vegyen el feleségül. Engem gyűlöl, és Fredet üldözi. Mihelyt valami
állást kap és dolgozni kezd, Ida néni megjelenik, aztán Fredet
kidobják az állásából.
– Hogyhogy kidobják? - érdeklődött Dillinger.
– Vagy lebeszéli a főnököt, vagy megvesztegeti. Vagy azt is
megcsinálta, ha másképpen nem ment, hogy megvette az egész
vállalatot, csak hogy kidobhassa a vőlegényemet. Fred már arra is
gondolt, hogy elmegy rendőrnek vagy detektívnek, az egész
rendőrséget mégsem veheti meg Ida néni, de én lebeszéltem.
Csúnya foglalkozás. Gondoltam, inkább idejövünk tanácsot kérni.
Dillinger gondolkozott:
– Biztos, hogy ez az Ida néni csak egy undok öregasszony, és
nincs más kifogása a házasság ellen, csak az, hogy maga szegény?
– Biztos - mondta Fred határozottan.
– Azt tudják, ugye, hogy nekem nem tanácsos hazudni?
– Tudjuk – felelték kórusban a fiatalok.
– Hány éves az Ida néni?
– Hatvankettő.
– Hagyják itt a teljes nevét és a címét, majd megnézem, mit tehetek
az érdekükben.
– És jöjjünk vissza, ha lesz valami eredmény? – firtatta a lány.
Dillinger mosolygott:
– Nem hinném, hogy erre szükség lenne - mondta diplomatikusan.
A fiatalok boldogan elmentek. Dillinger behívatta Butchot:
– Te, itt járt nálam egy nagyon rokonszenves fiatal pár.
Elhatároztam, hogy boldoggá teszem őket. Itt van ez a cím. Ez
valami nagynéni, aki élt hatvankét évet. Ez zavarja és idegesíti
szegényeket. Szólj a fiúknak, hogy vigyék el kocsikázni, és mondd
meg nekik, hogy mielőtt a hullát belelökik a folyóba, ne felejtsenek el
súlyt kötni rá. Nem szeretem, ha úszkálnak a nagynénik a vízen.
A bandita a segítésnek ezt a módját természetesnek találta. Az
emberélet annyira nem számított nála, hogy akkor is gyilkoltatott, ha
neki magának nem is volt haszna a dologból.
Butch bólintott. A fiatalok sorsa el volt intézve. Dillinger lapozni
kezdett a kéziratban, amit a fiatal író hozott. Egyre nagyobb
izgalommal olvasott. A testőre jelentette, hogy valami fiatal lány akar
vele beszélni, kiüzent, hogy jöjjön máskor, és parancsot adott, hogy
ma már semmivel ne zavarják, mert pihenni akar.
A könyvet nem tudta letenni, annyira tetszett neki. A címét
remeknek találta. Húszezer év a Sing Singben. Tehetséges
fiatalember. Megérdemli, hogy támogassák.
Másnap délelőtt személyesen ment el a Doubleday Doran nevű
híres chicagói kiadóhoz. Amikor beküldte névjegyét a főnöknek, a
kiadóvállalat igazgatója rémülettől fehér arccal fogadta:
 – Parancsoljon helyet foglalni, Mr. Dillinger. Igazán boldog vagyok,
hogy megtisztelni kegyeskedett. Miben állhatok rendelkezésére?
Dillinger halkan, szerényen mondta:
– Itt van ez a kézirat. Egy fiatal író hozta hozzám. A neve rajta van
a címlapon. Nagyon jó könyv. Úgy gondoltam, hogy ki lehetne adni.
Az igazgató megkönnyebbülten fellélegzett. Gondolatban már az
egész vagyonát odaadta Dillingernek, csak az életét szerette volna
megmenteni valahogy. Ragyogott:
– Kérem, a legnagyobb örömmel! Mikorra parancsolja, hogy
megjelenjék a könyv?
– De szeretném, ha előbb elolvasná. Azt hiszem, tetszeni fog.
Szeretném, ha tetszene.
– Ó, kérem! Én tökéletesen megbízom az ön ízlésében, Mr.
Dillinger. Vegye úgy, mintha a könyv már megjelent volna. Még ma
intézkedni fogok, hogy a legközelebbi előzetes hirdetéseinkben is
szerepeljen. Parancsol tehát valami előleget? Ezer dollárt szoktunk
adni első regényért, de ha parancsolja, hát eltekinthetünk az elvtől,
hiszen…
Dillinger egy mozdulattal megállította a szóáradatot:
– Lekötelezne, ha a szerződést és a csekket elküldené az írónak,
én a magam részéről nem reflektálok semmire, csak jóindulatába
akartam ajánlani a könyvet és a szerzőt…
Az igazgató hajlongva kísérte ki magas vendégét, és még órák
múlva is remegett az izgalomtól. Ő maga adta fel a szerződést és a
csekket ajánlott levélben, és értesítette a szerzőt, hogy amilyen
hamar lehet, jöjjön fel az irodába a kiadás részleteit megbeszélni.
Ötödik fejezet
– Egy fiatal lány van itt – jelentette másnap Dillingernek a testőre.
A vezér rosszkedvűen nézett fel a könyvből, amit olvasott:
– Ma nincs fogadónap. Mit akar?
– Már többször volt itt. Nem akar elmenni. Azt mondja, nagyon
fontos.
– Kinek?
– Nem tudom.
– Kérdezd meg tőle, milyen ügyben akar beszélni velem.
Néhány pillanat múlva jelentette a testőr:
– Azt mondta, Dillinger-ügyben. De azonnal.
 – Vezesd be.
Betty Diamond belépett a szobába. Dillinger, aki nem szerette a
nőket, kénytelen volt felfigyelni erre a ragyogó jelenségre. De
leplezte csodálkozását, bár nem értette, mit akarhat tőle ez a
gyönyörű, fiatal lány, aki be mer jönni teljesen egyedül a
barlangjába. Csak a szeme szögletéből nézett a lányra:
– Miről van szó?
Betty egy mozdulatot tett a testőr felé:
– Bizalmas. Csak kettőnkre tartozik.
– Menjen ki – mondta Dillinger a testőrnek, és figyelt.
Betty elhelyezkedett az egyik kényelmes karosszékben, rágyújtott,
mélyen leszívta a füstöt, aztán csendesen mondta:
– Én mostantól kezdve itt fogok dolgozni, Mr. Dillinger.
A vezér elmosolyodott:
– Ó, és milyen minőségben, ha szabad érdeklődnöm?
– Amilyen minőségben itt dolgozni lehet. Minden munkát vállalok.
– Képesítése?
–Tizenhárom éves koromban kerültem először javítóintézetbe.
Tizenöt éves koromban megszöktem. Két embert megöltem
revolverrel. Az egyiket rám bizonyították, de sok volt az enyhítő
körülmény, és fiatal voltam. Egy évet kaptam, leültem. A másik
ügyben felmentettek. Jelenleg bankrablásban való bűnrészesség
miatt köröznek. Itt vannak az irataim.
Dillinger a szakértő nyugalmával futotta át az „iratokat”. Azonnal
látta, hogy mind valódi, a rendőrségi fénykép is a rövid szöveggel,
ami felsorolja a lány jelenlegi bűnlajstromát, és ötezer dollár jutalmat
kínál annak, aki Betty Thompson, alias Palmilla Webbs, alias Lucy
Paterson nyomára vezeti a rendőrséget. Tűnődve cigarettára gyújtott
a bandavezér, füstfelhőbe burkolta magát, aztán megszólalt:
– Látom, eddig is elég ügyesen operált. Megvolt nélkülem is. Miért
akar pont nálam dolgozni?
A lány összehúzott szemmel nézett Dillingerre:
– A Legs Diamond-banda miatt - mondta csendesen.
– Ezt nem értem! Miről beszél itt összevissza?
– Szép munka volt. Tetszett nekem. Ezért határoztam el magam,
hogy én is tagja leszek a gengnek. Zseniális ötlet volt a rendőrségi
uniformis. Erre nem számítottak – nevetett a lány.
 –Nekem semmi közöm a Legs-bandához.
Betty agyonnyomta a cigarettáját:
– Mi az? Fél tőlem? Detektívnek néz?
– Nem, szamárság, de… nem szeretek nőkkel dolgozni. Nem
szívesen küldöm el. Sokat tud. Kinn veszélyesebb lehet, de azt
hiszem, meggondolná magát, mielőtt bárkinek is említést tenne erről
a nevetséges gyanújáról. Menjen el, kérem.
– Nem szabadul meg ilyen könnyen, Mr. Dillinger. Legalább adjon
alkalmat, hogy bebizonyíthassam, mit tudok. Ez a körözés is
idegesítő. Maga mellett biztonságban érezném magam. Meguntam
az egyedüli munkát, és nem szeretem az alkalmi partnereket. Nem
ismerem a félelmet, és kitűnő céllövő vagyok.
Dillinger figyelmesen nézte a lányt. Döntött: – Menjen el, kérem,
kedves Miss… nem is tudom, melyik néven szólítsam, én csak
férfiakkal dolgozom.
– Ostoba előítélet!
Dillinger megnyomta a csengőt. A testőr hangtalanul lépett a
szobába, és kérdőn nézett a főnökre:
– Vezesd ki a kisasszonyt!
– Félek, hogy egy ember kevés lesz - mondta Betty, mire a
hatalmas testőr közelebb lépett és egy mozdulatot tett, hogy a lányt
erőszakkal kivezesse.
Ami ezután történt, azt alig lehetett szemmel követni. Betty keze
látszólag minden erőfeszítés nélkül kettőt mozdult, és az óriás
nyöszörögve összeesett. Betty hálásan gondolt e pillanatban
mesterére, Starra, aki ezekre a kitűnő dzsúdzsucufogásokra
megtanította.
A megcsúfolt bandita feltápászkodott, és előrántotta revolverét.
Dillinger eléje állott:
– Elmehetsz - mondta, és a testőr nyögve, káromkodva ment ki a
szobából.
A főnök aztán Bettyhez fordult:
– Jöjjön velem - mondta hidegen, és egy Vénusz-szobrot
elmozdított a helyéről. Sötét üreget látott maga előtt Betty, aztán
pillanatnyi gondolkodás nélkül követte a férfit a homályból
kibontakozó csigalépcső felé. Eindultak a rejtett folyosón. Dillinger
villanylámpája mutatta az utat. Néhány perc múlva leértek a pincébe,
ami egyben fegyverraktár is volt. A férfi töltött revolvert adott a lány
kezébe:
– Hát, most bebizonyíthatja, mit tud.
A lány mosolygott magában. Azt hitte, hogy az első fordulót
megnyerte. Mozgó célpontokra kellett lőnie. Dillinger kezelte a
vetítőgépet, ami villanyszerkezettel volt összekötve. Itt
gyakorlatoztak a banda tagjai. A célpontok álló, majd lassan mozgó,
aztán gyorsan rohanó alakok voltak, különböző pózokban. Betty
fegyvere fáradhatatlanul kattogott, és sohasem hibázta el a célt.
A férfi elégedetten nézte. Elállította a filmet, felkattintotta a villanyt,
és gyönyörködve nézte a lányt, akinek arcát pirosra festette az
izgalom és a diadal. Mosolyogva nézett a banditára:
– Nem fél tőlem? Gondolja el, magányos, csinos fiatalember egy
állig felfegyverzett mesterlövésszel bezárva egy pincébe! Veszélyes
helyzet, mi?
Dillingernek egyre jobban tetszett a lány, már alig tudta önmaga
előtt is leplezni:
– Én nem félek semmitől, kislány. Még magától sem, pedig elég
veszedelmesnek látszik.
– Van magánál fegyver? – firtatta Betty ingerkedve.
– Nincs – hazudta a vezér, és Betty nagyon jól tudta, hogy hazudik.
Megkockáztatta:
– Hát, akkor szégyellheti magát!
– Miért?
–Könnyelmű ember. Lejön velem ide, revolvert ad a kezembe.
Hátha ellenség vagyok, aki megfogadtam, hogy elpusztítom. Hátha
detektív vagyok, nőnek maszkírozva. Csak egy mozdulat – és ezzel
már a banditára szegezte a revolvert –, csak meg kell húzni a
ravaszt, és Dillinger, a hatalmas nincs többé.
A lány évődve nézett a banditára, de közben nagyon jól látta a
lőréseket a falakon, és tudta, hogy a rések mögött szemek figyelik és
revolverek vannak rá irányítva. Betty tudta, hogy a vezért állandóan
őrzik a testőrei.
Dillinger mosolyogva vette ki a lány kezéből a töltött revolvert,
hátrált egy pár lépést, aztán csendesen mondta, ugyanazon az
enyelgő hangon:
 – És ha én azt mondanám, hogy mindent tudok és olvasok a
gondolataiban, és én húznám meg a fegyver ravaszát, hogy a kis
Bettyről ne halljon soha, senki ebben az életben?
Betty tudta, hogy Dillinger csak ugratja és nem tud semmit. Azt is
tudta, hogy nála egy gyilkosság nem számít, de nyugodtan nézett
szembe a revolverrel:
– Ha nem bízik bennem, hát húzza meg a ravaszt.
Dillinger újra megmozdult, és a revolver eldördült. Betty szempillája
sem rezdült. Dillinger nevetett:
– Bátor kislány. Ezt szeretem. Ugye, nem vette észre, amikor
kicseréltem a revolverét az enyémmel, amelyben vaktöltény volt.
Azért léptem hátra, mert közelről a vaktöltény is sebet ejthet.
Megállta a próbát, kislány. Fel van véve.
Dillinger még magának sem merte bevallani, mennyire tetszik neki
a lány. Igaz, hogy elve volt az, hogy nővel nem szabad komolyan
szóba állni, de Betty rendkívüli nő volt, és a nagyfőnök elhitette
magával, hogy a lánynak nagy hasznát tudja venni a „köz”
érdekében.
Formálisan is bejelentette alvezéreinek, hogy a lány teljes jogú
tagja lett a társulatnak, és ezentúl úgy kell kezelni, mintha férfi lenne.
Butch volt az egyetlen, aki rosszallta a dolgot, és amikor
négyszemközt volt a főnökkel, meg is mondta neki:
– Te vagy a főnök, és te tudod, mit csinálsz. De ha érdekel a
véleményem, hát, megmondom őszintén, hogy én nem szeretem a
szoknyát a bandában. Ahol nő felüti a fejét, ott előbb-utóbb baj
támad, és nem is tudjuk, kicsoda-micsoda, mit akar?
– Hülye vagy – mondta rosszkedvűen Dillinger –, csak bízzátok rám
magatokat. A lányt üldözik, láttam a rendőrségi fényképet, díj van
kitűzve a fejére, és én jó emberismerő vagyok. De ha tévednék, az
első gyanús mozdulatra átküldjük a másvilágra. Csak nem fogunk
egy szoknyától megijedni.
Az események eleinte Dillingert igazolták. A lány hamarosan a
legügyesebb és a legelszántabb tagja lett a bandának. Két hónap
múlva fizetésemelést kapott. Eleinte Dillinger titokban figyeltette, de
a lánynak nem volt egy elhibázott lépése, egyetlen gyanús
mozdulata sem. Lassankint felügyelet nélkül dolgozhatott, és még
Butch is megenyhült, amikor látta, hogy a lány szemrebbenés nélkül
lőtt agyon egy banditát, aki áruló volt, és akit Dillinger halálra ítélt.
– Úgy látszik, mégis rendes lány ez a kis Betty - mondta a főnöknek
Butch, amikor hazatértek a „kocsikázásról”.
Butch azonban titokban mégis ellenezte a lány működését, de nem
mert ellenkezni a főnökkel, mert látták, hogy Dillinger ebben az egy
dologban nem ismer tréfát. Ha csak egy szóval is kritizálni merte
valaki Bettyt, a főnök szemeiben gonosz fény gyulladt ki, és
Dillingerrel nem volt egészséges dolog ellenkezni.
Azonkívül mindenki kénytelen volt elismerni, hogy a banda
szempontjából jó, ha van egy ilyen, mindenre elszánt lány a
társulatban, aki szép, mint egy angyal, és olyan hidegvérrel gyilkol,
mint egy hóhér. Dillingernek nagyon tetszett a lány, és féltette, nem
is küldte már veszélyesebb vállalkozásokra, inkább beavatta a
dolgaiba, és a tanácsát kérte ki. Ilyenkor a főnök még Butch
szolgálataira sem reflektált, holott ő volt a hivatalos helyettese a
főnöknek, és rossz szemmel nézte Betty meggyarapodását.
Féltékeny volt erre a fantasztikus lányra, aki idecsöppent a semmiből
és megbabonázta s főnököt, aki eddig nőre rá sem nézett.
Hatodik fejezet
Betty nem akart gyanút kelteni, és vigyázott minden mozdulatára.
Ezer alkalma lett volna agyonlőni a vezért, ám előbb bizonyítékot
akart szerezni, perdöntő bizonyítékokat, mert nemcsak Dillingert,
hanem a bandát is ártalmatlanná akarta tenni.
Érezte, hogy nyeregben van, és tudta, hogy Dillinger beleszeretett.
Ennek örült, bár hideg elszántsággal gyűlölte ezt a szörnyeteget,
bátyja és annyi más ember gyilkosát, de a szerelem vakká teszi még
a Dillingereket is, és a szerelmes ember könnyebben árulja el a
titkokat. Bettynek az is kezére játszott, hogy Dillinger imádott játszani
a veszéllyel. A lány már rengeteg adatot gyűjtött, és lassankint
elérkezettnek látta az időt a cselekvésre, amikor közbejött valami,
amire nem számított.
Aznap Dillinger nem volt a főhadiszálláson, egyedül ült a
könyvtárban, amikor Butch izgatottan berobogott:
– Betty, jöjjön azonnal! A főnök várja. Vegye magához a revolverét
Szüksége lesz rá.
 Betty bólintott, és gondolkozás nélkül követte az alvezért. A kocsi
ott állt a ház előtt, Butch beugrott, és szótlanul megindultak.
Elhagyták a várost, és South Bend felé száguldott az autó, amikor
Butch megszólalt:
– Meg van töltve a revolvere?
Betty bólintott.
– Mutassa! - mondta Butch, és egy kézzel hajtott tovább.
Betty átadta a fegyverét Butchnak, aki belenézett a tölténytárba,
bólintott, szórakozottan zsebre vágta a revolvert, és hajtott tovább.
A lány gyanakodva figyelte, nem tetszett neki a dolog, de nem
merte gyanússá tenni magát azzal, hogy visszakéri a fegyverét. Várt.
A kocsi teljesen elhagyott, ismeretlen vidéken robogott tovább.
Végre Betty nem bírta idegekkel:
– Miről van szó? – kérdezte, és nem remegett a hangja.
Butch ásított:
– Áruló van köztünk.
– Kicsoda?
– A múlt heti bankrablásnál négy emberünket elfogták, kettőt
agyonlőttek. Gyanakodni kezdtem. A tervről az embereken kívül nem
tudott más, csak a főnök, maga meg én.
Betty homlokát kiverte a hideg verejték. A lába zsibbadni kezdett,
őrültség volt átadni a revolverét ennek a banditának, de most már
késő. Megkeményítette magát:
– Mit akar ezzel mondani?
– Csak azt - felelte Butch nyugodtan, és megállította a kocsit –,
hogy a főnök nem lehet árulója saját magának, én tudom, hogy egy
léleknek nem szóltam a dologról, tehát maradna maga.
– Őrültség. Miért árultam volna el a bandát? Magam ellen csak nem
dolgozom.
Butch más hangba csapott át:
– Hagyd abba ezt a hülyeséget, fiam. Kár minden szóért. Nyomozni
kezdtem, és mindent tudok. Félóra múlva itt lesz Jack és Mike, majd
ők elküldenek egy jobb világba, de én előbb szeretnék kiszedni
belőled néhány dolgot.
Betty jeges nyugalmat érzett:
– Azonnal menjünk a főnökhöz. Ebben az ügyben csak ő lehet bíró.
Butch nevetett:
 – A főnök, szegény, még nem tud semmit. Bevallom, féltem neki
megmondani. Beléd van bolondulva. Vele még elbánhattál volna, de
velem nehezen. Neki csak utólag fogok jelentést tenni a dologról.
–Rendben van. Majd meglátod, mit szól ehhez a hülyeségedhez
Jack és Mike. Ők nem fognak engem megölni.
– Nyugodj bele, kishúgom, hogy a zsebemben vannak a
bizonyítékok. Tudom, hogy a fiúk egyenesen a rendőrök karjaiba
futottak, tudom, hogy a körözés link, bár maga a rendőrség
hamisította, tudom, hogy te a G-manekket tartasz. Vége a
komédiának. Csak azt mondd meg, ha fájdalom nélkül óhajtasz
távozni az életből, hogy mi volt az utolsó jelentésed, mennyit árultál
el a dolgainkból, és ki tud még rólunk. Kivel dolgoztál együtt?
Minden G-mannek van egy partnere. Ki a tiéd, és mikorra van
találkozód vele? Ha szépen nem mondod meg vagy ha félre akarsz
vezetni, hát ismerd meg a módszereimet.
– Jó. Nem vitatkozom veled. Látom, hogy vége mindennek. Okos
voltál, nyertél - mondta Betty, és figyelmesen nézett egy kis kocsi
felé, amely utolérte őket és megállt mellettük. Kis Ford volt, árukkal
megrakva. Magányos fiatalember vezette a kocsit, együgyű arcú,
kockás ruhás, szemüveges, tipikus ügynök, aki, úgy látszik, csak
kérdezni akart valamit, mert nem tett úgy, mintha ki akarna szállni.
Eddig Butch kocsija mögött jöhetett, valószínűleg nagy távolságból
követte őket, mert nem vették észre.
Butch halkan, mosolyogva súgta oda Bettynek:
– Az első gyanús mozdulatra keresztüllőlek.
A fiatalember dadogott:
– Ké … ké… rem, meee … rrre juuu… tok South Bbbbendbe? Bo…
bo…bocsánat.
Butch alig tudta ingerültségét leplezni, amikor néhány szóval
megmondta az utat, de az ügynök nagyothallott, ordítani kellett vele.
Butch behajolt a kocsi ablakán, és úgy üvöltötte a felvilágosítást, alig
várta, hogy lerázza ezt a hülye ügynököt, aki dadog és süket, és árut
akar eladni. Amikor behajolt a kocsiba, az ügynök irtózatos erővel
vágta állon Butchot, aki az ütéstől a kocsi tetejébe vágta a fejét és
hátraesett. A következő pillanatban az ügynök kiugrott a kocsiból, és
teljes erejéből gyomron vágta a tántorgó gengsztert aki
összecsuklott, de kirántotta a revolverét, és lőtt. A fájdalomtól
azonban nem tudott jól célozni, és az is zavarta, hogy Betty egyik
kezével a jobb fülét kezdte tépni meglepően erőteljesen, másik
kezével pedig visszavette tőle saját, elkobzott revolverét. Butch most
a revolver agyával sújtott a támadójára, akit mellén ért a fejének
szánt ütés. Egy villámgyors, ügyes mozdulattal az ügynök kicsavarta
a revolvert Butch kezéből, és ugyanakkor a jobb térde óriási erővel
szaladt a bandita gyomrának. Butch fejjel előrelendült, és
beleharapott az ügynök nyakába, mint egy tigris.
Butch nagyon erős volt és híres verekedő, de érezte, hogy ebben a
dadogó ügynökben most az egyszer emberére akadt. Az ügynök
együgyű arca verekedés közben megváltozott, és szemüveg nélkül
is pontosan eltalálta az állát, olyan erővel, mint egy gőzkalapács. A
harapásra szörnyű rúgással válaszolt, ami nagyon érzékeny ponton
találta Butchot, kezdett elsötétedni előtte a világ, fél térdre
ereszkedett, de ez sem használt, mert az ügynök nehéz, szöges
cipőjével belerúgott az arcába, egyszer, kétszer, és mert Butch még
mindig mozogni látszott, az ökölcsapások pörölyszerűen, egymás
után hullottak ugyanarra a fájdalmas pontra, ahol a rúgás helye még
sajgott. Butch elvesztette az eszméletét.
– Ó, Mr. Star, az életemet mentette meg - mondta Betty lelkesen,
mialatt a detektív megbilincselte az eszméletlen, összevert banditát.
A férfi legyintett:
– El kell őt vinni erről a helyről. Ugorjon be a másik kocsiba,
amelyen jött, vegye maga mellé ezt is - mondta, és bedobta Butchot
az autóba –, és hajtson South Bend felé. Én majd követni fogom.
– Igaza van. A társai mindjárt itt lesznek.
– Én is úgy gondoltam. Mehetünk.
Betty rákapcsolt, és Star nyomon követte. Fél óra múlva megállt a
két kocsi. Star beült Betty mellé tanácskozni. A lány szeme könnyes
volt:
– De honnan tudta, mi történt? Úristen, ha kicsit később érkezik,
már csak a holttestemet találta volna.
Mintha kicsit remegett volna a férfi hangja:
– De kedves Miss… Betty, hát én állandóan a közelében voltam, és
amikor elindultak Butchcsal, kettesben, éreztem, hogy nincs valami
rendben. Megtudott valamit ez az izé? – bökött Butch felé, aki még
mindig eszméletlenül, véresen feküdt az autóban, úgy látszott, nincs
már benne élet.
– Megtudott mindent. Csak azt akarta még tudni, hogy kivel
dolgozom együtt…
– És a nagyfőnök?
– Dillinger állítólag még nem tud semmit. De mit csinálunk vele?
– Ó, igen. Nem hinném, hogy komoly baja történt volna. Majd én
magamhoz veszem, és csak akkor áruljuk el, hol van, amikor
lefüleltük az egész bandát. Tulajdonképpen minket Dillinger úr
érdekel.
– De mit mondok Dillingernek, hol van Butch? A fiúk tudják, hogy
együtt mentünk el.
A detektív szótlanul átkutatta a bandita zsebeit. Star
meglepetésében füttyentett, amikor olvasni kezdte az egyik darab
papirost:
– Ejnye, ezt az írást ismerem. Kollégánk. Úgy látszik, miköztünk is
akadt áruló. No, ezt majd én elintézem.
Hosszan tanácskoztak, végül is Betty visszatért a banda kocsiján a
főhadiszállásra, Star pedig „magához vette” Butchot, és elhajtott.
Amikor Betty megérkezett, Dillinger már várt rá. Nem tudta leplezni
örömét, amikor a lányt megpillantotta. Elébe sietett, és megfogta a
kezét:
– Mi történt? Hol van Butch?
Betty cigarettát halászott elő kis tárcájából, gondosan meggyújtotta,
aztán egyenesen Dillinger szeme közé nézett:
– Kínos eset. Nem is tudom, hogyan mondjam el, de azt hiszem,
mégis meg kell mondanom, mert esetleg félreérthetné, ha hallgatok.
– Beszéljen! - mondta a vezér és erős kezével megszorította a lány
karját.
– Hát, az történt, hogy Butch lihegve mondta, fontos ügy van és
magához kell rohannunk. Erre én beugrottam mellé a kocsiba, és
nem kérdeztem semmit. Iszonyú gyorsan hajtott a South Bend felé
vezető országúton, aztán hirtelen, minden átmenet nélkül
megállította az autót, és meg akart csókolni. Birkóztunk, ő
valósággal őrjöngött, és azt mondta, hogy szerelmes belém. Én
halálra voltam rémülve, sajnáltam Butchot, aki olyan használható
ember, és megkértem, hogy hagyjon magamra. Úgy látszott,
magához tért, én megígértem, hogy gondolkozni fogok a dolgon.
Nagy nehezen leráztam, bevittem Lincolnba, ahol kocsit bérelt, és
hagyta, hogy magam hajtsak haza. Azt mondta, majd később ő is
hazamegy, csak kiszellőzteti egy kicsit a fejét. Hát, ez történt.
Nagyon kínos nekem, mert félek, hogy így el kell mennem a
bandából, pedig…
Dillinger sápadt arccal, összeszűkült szemmel hallgatott, de amikor
eddig ért a lány, ingerülten legyintett:
– Maga marad, Betty, de Butchot majd én elintézem. A disznó! Ezt
merte tenni. Félek, hogy ezek után nem mer jelentkezni nálam. De
én majd ellátom a baját! Ilyen szemtelenség!
Betty alig tudta megnyugtatni a dühöngő banditát:
– Ne vegye annyira a szívére a dolgot. Lehet, hogy csak elvesztette
a fejét egy pillanatra. Majd magához tér, és minden úgy lesz, mint
azelőtt.
Dillinger arca elsötétült:
– Nemcsak erről van szó. De eltűnt tízezer dollár, ami a Bank of
Michigan-féle bankrablásból való. Ez „meleg pénz”. A bankjegyek
számai minden újságban benne voltak még két nappal ezelőtt.
Azonfelül Butchnál más fontos bizonyítékok is vannak, akasztófára
juttathatja az egész bandát!
(Illinois államban akasztás van, nem villamosszék.)
Betty ujjongott magában. Ha Butch nem akarja őt megölni ma,
akkor Dillinger vele, Bettyvel végzett volna, mert a bankjegyeket és a
többi bizonyítékot ő szerezte meg és adta át Starnak. Betty nem
gondolt arra, hogy Dillinger ilyen hamar észreveszi a pénz és a többi
bizonyíték eltűnését. Ha Butch – hála Star közbelépésének – nem
keveredett volna gyanúba, akkor Dillinger őt, Bettyt leplezné le.
A vezér, mint mindig, ha veszélyes volt a helyzet, elemében volt.
Behívatta az alvezéreket:
– Fiúk – kezdte nyugodtan – valószínűnek tartom, hogy Butch
elárult bennünket. Tűnjetek el innen két hónapra. Én is elmegyek.
Jobb, ha nem tudunk egymásról addig semmit. De pontosan két
hónap múlva, szerdán találkozunk a belvárosban, a „Fekete holló”
mulatóban, este tízkor. Ha valami közbejönne, a félszemű Joe-nál
üzenet lesz a számotokra ugyanott. Itt van kéthavi fizetésetek.
Elmehettek.
 Dillinger kinyitotta a széfet, rengeteg készpénzt vett magához, és
intett Bettynek:
– Mehetünk.
Nem az ismert kocsin mentek, hanem Dillinger intett egy taxinak, és
bemondott egy címet. Tíz perc múlva kiszálltak, új taxiba ültek, és
Dillinger bemondott egy másik címet. Megint kiszálltak, és egy ideig
gyalogoltak. Dillinger gondolataiba mélyedt, és nem beszélt. A lány
szótlanul követte egészen a repülőtérig. Ott beszálltak a főnök
magánrepülőgépébe, amelyet ő maga vezetett. A lány nem
kérdezte, hová mennek. Három óra múlva minden baj nélkül
megérkeztek New Yorkba. Ott taxiba ültek, a sofőrnek Dillinger
bemondott egy címet, Betty nem hallotta, megérkeztek, majd
autóbuszon mentek egy ideig, leszálltak, gyalogoltak. Megérkeztek a
Madison Avenue-ra, egy kis villa elé.
A villa egyenletes épület volt. Dillinger kulcsot vett elő, kinyitotta a
kiskaput, és beléptek.
Embernek nyoma sem volt az egyszerűen bútorozott házban.
Dillinger vacsoráért telefonált, jó kedvű volt, nevetgélt, fecsegett
mindenféléről. Betty alig tudott néhány falatot lenyelni, és rémülten
gondolt arra, hogy Star ezzel a komplikált utazással teljesen
elvesztette a nyomát, hacsak nem tudja egy óvatlan pillanatban
értesíteni. Dillingertől nem nagyon félt, de ha a férfi megtudná
valahogy, hogy ő kicsoda, mégiscsak megölné. Várt.
Vacsora után Dillinger cigarettával kínálta a lányt, rágyújtott és
beszélni kezdett:
– Azt hiszem, Betty, drága, felesleges is mondanom, hiszen maga
okos lány, biztosan kitalálta: szeretem magát.
Betty dermedten figyelt. Erre nem számított. Most teljesen ki van
szolgáltatva a férfinak, egyedül vannak egy ismeretlen házban.
Lázasan gondolkozott, hogyan lehetne ebből a helyzetből élve
kimenekülni. Nevetni próbált:
– Persze, hogy tudom. Ha nem szeretne, nem vett volna fel a
bandába. Butchot is szerette. Mike-ot is. Joe-t is.
Dillinger idegesen legyintett:
– Hagyjuk a mókát, Betty. Itt nem a bandáról van szó. Én szerelmes
vagyok magába. Ezen már nem lehet segíteni. Nem hittem volna,
hogy velem ilyesmi megtörténhetik, kemény voltam, utáltam a
szerelmes embereket, sőt kivégeztettem azt is, aki csak gyanúba
keveredett, hogy egy lány miatt elvesztette a fejét. Igazam volt, mert
a szerelmes ember nem való erre a pályára. Ide hideg fej kell,
elszántság. A puhaság halálos. De hát beleestem. Lehet, hogy ezért,
lehet, hogy nem emiatt, de meguntam ezt az egész bújócskát a
halállal. Nagyon gazdag vagyok, Betty. Féltem magát. Előbb-utóbb
mindenki belehal ebbe az üzletbe. Butch árulása pontot tett a banda
élete után. Én nem fogok két hónap múlva megjelenni azon a
találkozón, és üzenni sem fogok a félszemű Joe-val.
– Hogyan? Hiszen akkor a banda fogja megölni. Ismeri a törvényt.
Nekünk nem lehet nyugalomba vonulni. Hiszen akkor a bandának
nem lenne egy nyugodt perce. Ha megtudják, hogy elhagyta őket, a
világ végére is maga után mennének és megölnék.
Dillinger nevetett:
– Azt bízza rám. Túljárok én az ő eszükön. Engem csak az érdekel,
hogy maga velem van-e.
– Nem látok még világosan – próbált Betty kitérni az egyenes
válasz elől.
– Hát, idefigyeljen, Betty! Elmondok magának mindent, lássa, hogy
megbízom magában. Leteszem az életemet a kezébe. Ha elárul,
akkor én úgysem akarok tovább élni, ha megmarad mellettem, mi
leszünk a legboldogabb emberpár a földön.
– Ezt leánykérésnek vehetem? - mosolygott Betty.
– Igen. Annak szántam. Nagyon kérem, hagyjuk most a humort,
komoly dolgokról akarok beszélni magával, Betty. Higgye el, hogy ez
az élet nem magának való. Nincs is értelme, mert rengeteg pénzem
van különböző rejtekhelyeken, és úgy élhetünk életünk végéig, mint
az istenek.
– Félek, hogy megőrült. Hiszen magát mindenki ismeri, a fényképe
majdnem naponta benne volt minden újságban, a banda tagjainak
pedig nem is kell fénykép, emlékeznek magára anélkül is. Ha Butch
áruló, akkor elfogják és vége mindennek. Ha a banda találja meg,
akkor is vége. Nincs kiút.
Dillinger szeme furcsa lázban égett:
– De hiszen éppen erről van szó. Nem fog engem megismerni
senki. Na, Betty, drága, ne nézzen így rám, ne féljen, nem őrültem
meg. Van egy orvos barátom, aki feltétlen hívem, nekem köszönheti
az életét, én tettem gazdaggá, és ő tudja, hogy egy szavammal
börtönbe juttathatom. Ez a barátom: zseni. Orvos. Sebész. Ez meg
fog engem operálni, az arcomat teljesen elváltoztatja, az ujjamra új
bőrt tesz úgy, hogy az ujjlenyomatom sem fog egyezni azzal, ami ott
van a rendőrségen. Fekete hajam szőke lesz és ritka, addig ki nem
mozdulok a házból, amíg húsz kilót nem fogytam. A bajuszomat
leborotválom, az egyik lábamra sántítani fogok. Az arcom egy kicsit
himlőhelyes lesz.
Betty ámulva hallgatta:
– Zseniális terv. Így persze, ha ez a dolog sikerül, akkor nyugodtan
visszavonulhat. Mindenki azt fogja hinni, hogy Dillinger meghalt.
A bandita ragyogott:
– Mit szól hozzá, Betty?
A lány tapsolt:
– De mi lesz velem? Engem köröznek.
Dillinger mosolygott:
– Én leszek a kísérleti nyúl. Ha az operáció sikerül, akkor maga
lesz a következő. Azt hiszem, nőnél könnyebb a dolog. Befestheti a
haját, más frizurát csináltathat, és majd a többire nézve tanácsot
kérünk dr. Gardentől. Maga nélkül nem akarok élni, de azt sem
akarom, hogy nagyon megváltozzon ez a tündéri arc. A haja színét
is imádom, de azt hiszem, mégsem maradhat meg eredeti
szőkeségében.
Betty mindenbe belement.
Dillinger odatelefonálta az orvost, aki rossz arcú, hajlott hátú,
szemüveges ember volt. Hadarva beszélt, és állandóan pislogott.
Vállalta az operációt, de a tervbe nem avatott be senkit. Eleinte
asszisztenst sem hozott magával, Betty segített neki a műtétnél.
Előbb főpróbát tartottak, Betty adogatta az orvosnak a műszereket,
és amikor az orvos kijelentette, hogy Betty tudja csinálni a dolgot,
megtörtént a műtét.
Amikor az orvos levette a kötéseket, egy teljesen ismeretlen ember
arca nézett rá. Dillinger nem volt többé.
Múltak a hetek. Dillinger egyre jókedvűbb lett, vallásos
pontossággal tartotta be a fogyókúrát úgy, hogy két hónap múlva
Dillinger önmagára sem ismert rá többé abban a sovány,
himlőhelyes, ritka hajú, szőke emberben, akivé vedlett.
 Betty végezte a bevásárlásokat vörösre festett hajjal és valami
gumiból készült két kis labdával, amit a hátsó fogai mögé tett, és
amitől teljesen megváltozott az arca.
Óvatosan járkált az utcán. Amikor meggyőződött arról, hogy senki
sem követi, nyilvános telefonfülkéből hívta fel Start, és beszámolt
neki mindenről.
– Hogy van Butch? - érdeklődött Betty.
– Egyelőre még kórházban fekszik, gondos felügyelet alatt. Nagyon
megviselte az a verekedés, de nem lehet belőle semmit sem kivenni,
pedig váltott embereik vallatják, és nem bánnak vele valami
kíméletesen. Állandóan ügyvédet kér, de arra még ráértünk. Bízik
Dillingerben, hogy ki fogja valahogy szabadítani. Vigyázzon magára,
Betty, drága. Nem szeretem, hogy veszélyben van.
Betty nevetett:
– Igazán nincs semmi veszély. A banda elszéledt Chicagóban, de
szerdán össze lehet majd fogdosni őket a „Fekete holló”-ban, ők
biztosan ott lesznek, csak Dillingerre várnak hiába.
Két hónap alatt Dillinger egyszer sem ment ki az utcára. Amikor
már kiheverte az operáció fáradalmait, egy nap azt mondta Bettynek:
– Azt hiszem, ma már kimozdulhatunk, én magam sem ismernék
magamra. Elmúlt minden veszély.
Betty jókedvűen bólintott:
– Én sem félek. Még a gumi arcbetétemet sem fogom viselni.
Dillinger elkomolyodott:
– Arról szó sem lehet. Nem merem megkockáztatni, hogy téged
valaki felismerjen. Abból még következtetnének arra, hogy én ki
vagyok. Féltelek, Bettykém. Ne is próbálj ellenkezni.
A lány attól félt, hogy Star nem fogja felismerni más hajjal és azzal
a kísérteties gumibetéttel a szájában, ami annyira megváltoztatta,
hogy néha, ha tükörbe nézett, hirtelen nem vette észre, hogy a saját
képmása néz rá vissza.
De nem akart ellenkezni Dillingerrel.
Megbeszélték, hogy csak este mennek ki az utcára. Betty hozott
ebédet, és közben értesítette Start:
– Este tízkor moziba megyünk. A Strand moziban adják a Public
Enemyt. Azt a filmet, amely Dillingerről készült. Oda fogom elvinni.
Ha esetleg a leírás után nem ismeri meg Dillingert, ne tévessze meg
az én vörös hajam és az ismeretlen arcom sem. Nagy, vörös rózsa
lesz a mellemen, és fehér selyemruhában leszek.
Este nyolc óra volt, amikor Betty, Dillingerbe karolva elhagyta a
Madison Avenue-i búvóhelyet. Félt. De jókedvet mutatott, és még
néhány pohár bort is megivott az olasz vendéglőben, ahol
vacsoráztak. Dillinger viccelődött, nevetett, boldog volt. Betty a
bátyjára gondolt, és szikrázott a bosszúvágytól.
Akármennyire meresztgette a szemét, sem a vendéglőben, sem
később, amikor kimentek az utcára, nem tudta felfedezni Start.
Odafordult Dillingerhez.
– Most pedig moziba megyünk. A Strandben megy egy film, ami
állítólag magáról készült. Azt megnézzük.
Dillinger szeme felragyogott:
– Kitűnő ötlet.
A film nagyon tetszett a banditának, és nevetve mondta Bettynek:
– Csúnya vége lett ennek a szegény embernek, de hát az életben
minden másképpen van, mint a filmen. – Arra célzott, hogy a film
hősét menekülés közben agyonlövik a rendőrök.
– Utálom a tömeget! – mondta Betty, és hátramaradt, hagyták az
embereket elhömpölyögni maguk mellett. Tizenkét óra öt perc volt.
Lassan sétáltak a kis mellékutcából a Broadway felé. Betty meglátta
Start. Még három G-men volt mellette. Amikor egészen közel voltak
egymáshoz, Betty odébblépett, mintha a haját akarná megigazítani.
Star kezében könnyű kézi gépfegyver volt, a többi három revolvert
rántott. A detektívek minden figyelmeztetés nélkül megindították a
tüzelést. A bandita arcába lőttek revolvereikkel. Star a melle
irányába indította meg a kézi gépfegyvert. Pillanatok alatt élettelenül
hevert a földön Dillinger szétlőtt teste.
Betty ájultan esett össze. Star karjaiban tért magához:
– Dillinger nincs többé – mondta Star keményen, aztán szelídebben
tette hozzá: – Tulajdonképpen örülök, hogy elájult, bár az első
pillanatban megijedtem, hogy magának is baja történt.
– Mi öröm van abban, hogy elájultam?
– Csak örültem, mert ebből láttam, hogy mégsem olyan kemény a
szíve, és nem kell félnem a konkurenciától.
– Nem kell félnie. Én nem akarok G-man lenni. Még G-girl sem.
Csak a bátyám gyilkosát akartam elpusztítani. De miért ölték meg
mindjárt? Hiszen elég bizonyíték van a kezünkben, hogy akasztófára
juttathattuk volna őt is, meg a bandáját.
– Féltünk a Habeas Corpustól.
– Az mi?
– Bebizonyíthatta volna, hogy ő nem azonos Dillingerrel. Minek a
vita? Így egyszerűbb volt. És az államnak sok pénzt takarítottunk
meg. De kedves Miss G-man, alias Betty, maga igazán nagyszerűen
viselkedett. Tudja, hogy sokszor volt közel a halálhoz?
– Tudom. De győztem.
– Igen, győzött. De a győzelem nem teljes.
– Nem értem. Hiszen Dillinger halott, és a bandája is kézre kerül
hamarosan.
Star mosolygott:
– Ez igaz. De ezt a győzelmet meg kellene valahogy ünnepelnünk.
Úgy értem, hogy illene holnap együtt vacsoráznunk valahol,
kettesben, ahol elbeszélgethetnénk mindenféle gyilkosságmentes
dolgokról.
– Ez udvarlás akar lenni? – nevetett Betty.
– Dehogy! Vacsora.
– Az más. Akkor találkozunk a „Silver Slipper”-ben holnap este
nyolckor.
– És ha udvarlás akarna lenni? – firtatta a detektív.
– Akkor is vacsorázhatunk – felelte Betty csendesen.
 A HÁZ KÖZBESZÓL
Első fejezet
Budán, a Repcze u. 6. számú vénülő, egyemeletes házban élt
szomorúan és reménytelenül a csinos, fiatal Czibulka Róbert, aki
geológusnak készült, és már csak három féléve volt hátra az
egyetemen.
Róbert sóhajtott. Ezt gyakran megtette napjában többször is, mert
halálosan és reménytelenül szerelmes volt. Szerelme tárgya, a
tizennyolc esztendős Zeller Judit elérhetetlen messzeségben
lebegett valahol a végtelenben, pedig közvetlen szomszédok voltak.
A szerelem reménytelen volt, és még csak arról sem lehetett szó,
hogy beszélhessenek egymással, mert a két család, a Czibulka és a
Zeller család engesztelhetetlenül gyűlölte egymást.
A gyűlölet oka Napóleon volt. Czibulka, Róbert édesapja, valamikor
régen, még a háború alatt, légóparancsnok volt, és Zeller Judit apja
le akarta hozni a pincébe Napóleont, egy kedves, fiatal macskát, a
família kedvencét.
– Állatokat nem tűrök az óvóhelyen! – ordította Czibulka, és a vita
során úgy belerúgott Napóleonba, hogy a macska bánatában világgá
ment és azóta sem került elő. Azóta a két család tagjai meghaltak
egymás számára. Még a nevüket sem volt szabad kimondani a
családfők jelenlétében.
Róbert ezerszer elátkozta magát, és nem tudta megérteni, mi a
titka annak, hogy a földkerekségen élő kétezer millió ember közül ő
pont ebbe a Juditba szeretett bele.
Sóhajtott, és eszébe jutott, hogy apja szigorúan megparancsolta, el
ne felejtsen tejet hozni a tejboltból. Szomorúan fogta tehát a
tejesüveget, lement, megvette a liter tejet, és rohant haza, hogy
tanuljon tovább. Ahogy gyanútlanul rohant, óvatosan fogva kezében
a tejjel töltött üveget, pont szembe rohant vele – ki tudja, milyen
ügyben – Judit. Összeütköztek, az üveg összetört, és a tej kiömlött a
földre. Judit bűnbánóan nézte az üveg romjait.
– Bocsásson meg, kérem!
Róbert, eszméletlenül a gyönyörűségtől, csak nézte Juditot, aki
arcába hulló sok szőke hajával, nagy, kék szemével és rémült
arcával olyan szép volt, mint senki más. Róbert gépiesen mondta:
 – Nincs mit, igazán.
– De hiszen kiömlött a tej.
Róbert fölényesen legyintett.
– Nem baj. Úgyis megittuk volna.
– Nagyon helyes. Egészséges ital.
–Nagyon egészséges. Igaza van, de még be sem mutatkoztam. A
váratlan öröm megzavart. Czibulka Róbert vagyok. Geológus leszek.
Bocsásson meg.
Judit elpirult.
– Nincs mit.
– Ez végtelenül kedves magától, Juditka, ha szabad így neveznem.
– Hát ismer? – érdeklődött a lány.
– Futólag. Látásból. Már tizenöt éve.
– Persze, mert szomszédok vagyunk.
– Szabad valamit kérdeznem, Juditka?
– Tessék.
– Juditka, maga még nem látott engem soha?
– Néha láttam. Gyerekkorom óta mindennap. Sokszor.
– Ennek örülök.
– Én is.
– Mondhatok valamit?
– Mondjon.
– Mit mondjak?
– Valamit - suttogta a lány.
– Jó, de előbb kérdezni szeretnék.
– Kérdezzen, Róbert.
– Kérdezek. Mondja, Juditka, hisz maga a halálos, soha el nem
múló szerelemben? Úgy értem, abban, hogy az ember szeret valakit,
és azzal az illetővel, mondjuk, egy lánnyal, szívesen együtt lenne
egy-két életen át?
– Miért kérdezi ezt, Róbert?
– Csak. Semmi. És Juditka, csak egy dolgot szeretnék kérdezni,
illetve tudni. Mi a kedvenc virága? Szereti a természetet? Ki a
kedvenc írója? Milyen a férfiideálja? Szereti-e a hófödte
hegycsúcsokat? Vagy inkább az Alföldet, mint Petőfi? A komoly
zenét szereti vagy a könnyűt? Szeret sakkozni, vagy csak
szamárságnak tartja? Szokott cigarettázni, és mindig csak egy fajtát
szív, mint én a Kossuthot, vagy mindegy, csak cigaretta legyen?
Nem tudok magáról semmit. Mit olvas szívesebben: verset vagy
prózát?
Judit kicsit lehunyta a szemét.
– Igen – mondta.
Róbert mély lélegzetet vett.
– Érdekes, én is ilyen vagyok. Még egyet szeretnék kérdezni.
– Kérdezzen, Róbert.
– Inkább mondok valamit. Én egy időben halálosan szerelmes
voltam magába. Most már megmondhatom.
– Mikor?
– Mindig.
Judit bólintott.
– Olyan egyedül élek. Nincs senkim. Csak a papáék, a kollégáim a
fodrászüzletben, ahol manikűrözni szoktam, meg Manci, a barátnőm,
a patikusék lánya, tudja, aki itt lakik, a házban. Kicsit hebehurgya
lány, én mindent elmondok neki, mert szeretem. Soha nem történik
velem semmi.
Róbert kicsit közelebb ment a lányhoz.
– Hát, akkor most elmondok magának valamit, de szeretném, ha
köztünk maradna.
– Tudok hallgatni.
–Akkor megmondom. Elemeznem kellett egy bizonyos földréteget.
Érdekli?
– Én imádom a földréteget, Róbert.
– Hát, akkor tudja meg, hogy azt a bizonyos földréteget Juditnak
neveztem el magamban. Judit-réteg.
– Ez kedves volt magától. Ez jólesett, Róbert. Köszönöm.
– Nincs mit.
– Milyen szerény. Ugye maga okos fiú, Róbert? Róbert előhalászott
a zsebéből egy Kossuthot, meggyújtott egy szál gyufát, a cigarettát
eldobta, az égő gyufát elfújta, majd a gyufaszálat a szájába vette és
szívni próbálta. Aztán a gyufát is eldobta. Nem szelelt.
– Igen. Okos vagyok. Tudom, mit akar mondani. Nem lenne
értelme. A szüleink gyűlölik egymást, mint a Rómeó és Júlia.
A lány szeme mintha könnyes lett volna.
– Igen. A papa Kuhinkát szereti.
 – Ki az a Kuhinka?
–Egy jampec. Állítólag valami világhírű futballista. Válogatott. És
amióta megtudta, hogy nyertem a lottón ötvenezer forintot, fejébe
vette, hogy elvesz feleségül. A papa rajong érte. De én nem
szeretem, és, tudja, ez nagyon nehéz, mert a papát szeretem, és a
papának magas vérnyomása van, és nem szabad vele ellenkezni.
– Nézze, én szeretem magát, Judit, már úgy értem, hogy magát
szeretem.
– Én is úgy értettem. De ez reménytelen.
– Sajnos, mi nem szerethetjük egymást, Judit – mondta Róbert, és
mert most már egészen közel voltak egymáshoz, megcsókolta a
lányt, aki átadta magát a csóknak, és két csók között Judit
szomorúan mondta:
– A családi gyűlölet miatt mi nem is beszélhetünk egymással.
Róbert átölelte a lányt ott, a lépcsőházban, és lelkesen magyarázta:
– Tudja, Juditka, vannak emberek, akik megismerik egymást,
szerelmesek lesznek, egymáséi lesznek, és ez így megy reggeltől
estig, egész hátralevő életükben. Nekünk a lemondás jutott. Judit
egy pillanatra kibújt Róbert ölelő karjaiból.
– Látja, Róbert, ezt szeretem magában, hogy ilyen.
– Milyen?
– Nem tudom – mondta Judit suttogva.
Róbert elbűvölten csókolta meg újra.
– Milyen okos!
Ebben a pillanatban előtántorgott az udvarról Rigó bácsi, a
házmester, aki, mint mindig, most is részeg volt, és egyenesen
odament Róberthez.
– Nézze, Klokocskáné, megmondtam már százszor, hogy ne
rázzuk a rongyot az utcára. Azért, mert Elvira, a nejem nincs itt, én
még itt vagyok. Megyek is.
Róbert szédülten nézett a házmesterre, akit különben szeretett és
sajnált, mert felesége, Elvira időnkint megszökött tőle, és ilyenkor
Rigó bácsi mindig bánatos volt. Most azonban pont a legrosszabbkor
jött.
– Menjen csak, Rigó bácsi. Megint teljesen részeg. Láthatja, hogy
én nem vagyok a Klokocskáné.
A házmester üveges szemmel meredt maga elé.
 – Nézze, Klokocskáné… én szigorú ember vagyok…
megkövetelem, hogy oda rázza a rongyot, ahova akarja. Ne felejtse
el, mit mondtam, mert én már elfelejtettem. Ennyivel tartozom
Elvirámnak.
A házmester eltántorgott, és a fiatalok megint magukra maradtak.
Judit szerette volna visszavarázsolni az előbbi hangulatot.
– Ne törődjék vele. Részeg. Na, mindegy. Mennem kell. Nem
szeretném, ha meglátna valaki. Még beárulhatnának a papának.
Róbert sóhajtott.
– Igaza van, Juditka. Az én apám is tud kellemetlen lenni. Igaza
van, ha elmegy. A mi szerelmünk úgyis reménytelen, hiszen
szeretjük egymást.
Judit szeme megtelt könnyel.
– Napóleon tönkretette az életünket.
–Egy macska miatt nem lehetünk boldogok – mondta Róbert, és
még egyszer szenvedélyesen átölelte Juditot, megcsókolta, amiből
nem lett volna baj, de a sors különös rendelése folytán éppen a csók
alatt érkezett meg az idősebb Czibulka, aki csak nézte a fiát, és nem
hitt a szemének. Elfordult a borzalmas látványtól, hátha csak délibáb
volt az egész, aztán újra odanézett, és a csók még mindig tartott. A
szíven szúrt apa torkából hörgő hang tört fel:
– Róbert, te gazember!
A szerelmesek szétrebbentek, és rémülten nézték az őrjöngő apát,
aki felrohant a lépcsőn, és ujjával fia orra előtt hadonászva üvöltötte:
– Hát, ezt kellett megérnem! Ezt tetted velem, az apáddal! Czibulka
létedre csókolózol egy Zellerrel! Megöltél, fiam, meggyilkoltál,
elsüllyedek a szégyentől – ordította a papa olyan hangon, hogy az
egész ház kiszaladt. – Mit tegyek? Mit tegyek? – töprengett az
idősebb Czibulka, miközben teljes erejével pofon vágta a fiát az
egész ház szeme láttára, Juditról nem is beszélve, aki csak állt
remegve, fehéren, és sírt.
Róbert kihúzta magát, már amennyire a körülmények engedték, és
halkan mondta:
– Papa, ezt kikérem magamnak! Felnőtt embert nem lehet
felpofozni a menyasszonya előtt! Ilyen nincs!
De a papát nem lehetett megnyugtatni. Még hangosabb lett.
 – Még feleselsz az apáddal, te csirkefogó? Majd adok én neked
menyasszonyt! Hát ezért hoztalak a világra? Oda a Czibulka család
becsülete! Még jó, hogy szegény anyád ezt nem érte meg! Belehalt
volna a bánatába! Ezt a szégyent! Egy Zellerrel adtad össze magad!
– De papa! - tiltakozott Róbert reménytelenül, mert a papával nem
lehetett bírni. Mindig ilyen volt, ha a becsületéről volt szó.
– Nem vagyok az apád! Kitagadlak, letagadlak, megtagadlak! Nem
ismerlek többé! Nekünk nincs közünk egymáshoz!
Most már Róbert is felemelte a hangját:
– Apám, vedd tudomásul, hogy ha agyonütsz is, Judit a
menyasszonyom, mert szeretem! Feleségül veszem!
– Nem veszed el! Látni sem akarlak többé! Mars be a lakásba! –
üvöltötte a papa, és cibálta a lakás felé Róbertet, aki a túlerő ellen
nem tudott védekezni, csak az utolsó pillanatban, mielőtt az őrjöngő
apa belökte a lakás ajtaján, volt annyi ideje, hogy odaszóljon
Juditnak:
– Bocsásson meg, Judit, a papa ma ideges – aztán bezárult
mögötte az ajtó.
De az idősebb Czibulka ezzel nem elégedett meg, hanem
odarohant Zellerék ajtaja elé a szomszédba, és ököllel verte az ajtót.
– De megálljon csak ez a banda! Ezeket is elintézem! Nyissák ki,
mert beverem a fejüket – hörögte a férfi, mit sem törődve a mellette
kétségbeesetten sírdogáló Judittal.
Az ajtót, ingujjra vetkőzve, maga Zeller nyitotta ki, aki nem tudta
türtőztetni magát, amikor halálos ellenségét meglátta a lánya mellett.
– Takarodjék innen, maga gyilkos! Ne üvöltsön – ordította. – Fogja
be a száját, légóparancsnok úr! Elmúltak azok az idők, amikor maga
még üvölthetett!
– Maga mer pofázni, akinek a nagynénje Amerikában van?
– Semmi köze hozzá! Kanadában van, nem Amerikában! Piszok
rágalmazó!
Zellerné, aki eddig izgatottan hallgatózott férje háta mögött, most
előrenyomult.
– Gyere be, szívem. Ne izgasd magad ezzel az alakkal. Gondolj a
vérnyomásodra.
Zeller dühösen rázta le magáról az asszonyt.
 – Nem gondolok semmire! Hagyj békét! Menj be a lakásba, ez
férfiak dolga. Maga pedig takarodjék innen! Pusztuljon az én
tisztességes házam elől!
– Tisztességes! Jókor mondja! Talán nem tudja, hogy a lánya
állandóan itt csókolózik a lépcsőházban?!
– Hogy merészeli az én szent lányomat sértegetni? És mi köze
hozzá? Ott csókolózik a vőlegényével, ahol jólesik neki!
– Megőrült? Vőlegénye?! Az én fiam?!
– Kit érdekel a maga szerencsétlen ütődött fia?
– A lányát! Ne alakoskodjék! A fiammal csókolózik az egész világ
előtt! Elcsábította a fiamat!
Judit szembenézett az apjával.
– Róbert a vőlegényem, papa. Szeretem. Szeretjük egymást.
Zeller felhördült, mint akit szíven találtak.
– Egy Czibulkát? Soha!
Judit úgy érezte, hogy Róbertért most már szembeszáll az egész
világgal.
– Vedd tudomásul, papa, hogy vagy Róberté leszek, vagy
kolostorba vonulok, és ott leszek az övé.
Czibulka diadalmasan hadonászott Zeller orra alatt, igaz, hogy csak
egy ujjal.
– Na! Most tagadja le, ha meri. Be akarja hálózni a fiamat!
– Inkább agyonverem ezt a gyereket, mint hogy a maga fiának
adjam, aki egy aljas hozományvadász!
– Nevetnem kell – üvöltötte Czibulka –, még hogy
hozományvadász! Koldusok!
Zeller papa erre a szóra szívéhez kapott.
– Végem van!
Judit támogatni akarta, de az apja elzavarta maga mellől. Czibulka
átkozódva visszavonult a lakásába, a mama vette pártfogásba férjét,
és szemrehányóan mondogatta:
– Látod, látod, mindig csak a veszekedés! Nem gondolsz soha a
vérnyomásodra.
Második fejezet
Czibulka napokig nem beszélt a fiával. Ilyesmi nem fordult elő vele,
amióta a gyerek megszületett. A hivatalban, ahol anyagbeszerző
volt, képtelen volt az anyagra gondolni, amit be kellett volna
szerezni, nem tudott másra gondolni, csak a szégyenre, amit fia
zúdított a nyakába. Itt tenni kell valamit. Múltak a napok, de nem
jutott eszébe semmi.
Végre, az eset után négy nappal, egy ötlete támadt. Levelet írt
Zellernek. Ezt:
„Zeller úr! Hallgasson rám, és ne dobja el olvasatlanul levelemet.
Veszekedéssel nem megyünk semmire. Tartsunk össze. Közös
érdekünk, hogy mindenáron megakadályozzuk gyermekeink
boldogságát.
Ezt az ügyet meg kell beszélni. Nekem máris eszembe jutott
valami. Egyelőre figyeltetem őket egy megbízható emberemmel.
Jövő kedden szeretnék magával beszélni, a legnagyobb titokban.
Legyen kedden ötkor a Negro eszpresszóban. Nem fogunk egymás
mellé ülni, tekintettel a köztünk fennálló gyűlöletre, hanem
egymásnak háttal, hátha valaki meglátna minket, ami borzalmas
lenne. Erre a levelemre ne is válaszoljon, hanem mihelyt elolvasta,
égesse el. Legyen pontos. Életről és halálról van szó.
Cz.
A levelet gondosan megcímezte, és az altiszttel küldte el Zeller
hivatalába.
– Megvárja, amíg elolvassa, és azonnal hozza a választ.
Az altiszt egy óra múlva visszatért. Egy levelet hozott. Czibulka
izgatottan bontotta fel a borítékot, és mohón olvasta a levelet,
amelyben csak ennyi volt:
„Ott leszek. Z.”
A megbeszélt napon Czibulka izgatottan sietett az eszpresszóba.
Nem volt ilyen nyugtalan akkor sem, amikor boldogult feleségéve
ment az első randevúra. Teljes negyven perccel érkezett öt óra előtt.
Zeller már várta.
Czibulka elővette erre a célra előkészített újságját, és anélkül, hogy
üdvözölte volna Zellert, helyet foglalt. Háttal Zellernek. Szerencsére
pillanatnyilag nem voltak sokan az eszpresszóban. Czibulka
kinyitotta az újságot, és úgy tett, mintha olvasna, de félig
hátrafordult, és odasziszegte Zellernek:
– Borzalmas.
Zeller is látszólag az újságba mélyedt, de Czibulkához beszélt.
– Nekem mondja? Én is nyomoztattam utánuk.
 – Rémes. Mindennap találkoznak. Két hete megszakítás nélkül
csókolóznak.
– Maga nem tud semmit. Kinn voltak a szigeten. A romok között.
– Tudom. Ott is csókolóztak.
– Mindenütt csókolóznak. És fogják egymás kezét.
– Villamoson, moziban, sőt a nyílt utcán is. Képzelje, az én fiam a
maga szörnyszülött lányával!
– Nana…
– Csak mondom. Vigyázzon! Mintha jönne valaki.
– Idegen. Kétségbe vagyok esve. Úgy látszik, ezek szeretik egy
mást.
Zeller lapozott egyet az újságban.
– Ebbe belehalok.
– Én is. Össze kell tartanunk. Közös érdek. Ha nem vigyázunk, ki
vagyunk téve annak, hogy az én tudós fiam elveszi a maga senki
lányát.
– Nana…
– Csak mondom.
– Igaza van. Nézzünk szembe a tényekkel! Az én hülye lányom még
képes eldobni a világhírű Kuhinkát egy tökfejű diákért, akiből soha
nem lesz semmi.
Czibulka forrt a méregtől.
– Tökfejű? Hülye! Egy egyetemi hallgató, aki meg akar nősülni csak
azért, hogy tönkretegye az életemet.
– És az enyémet. A piszok! Bocsánat. Nem úgy értettem.
– Mondja csak nyugodtan. Én magával érzek.
– Mert ne haragudjék, de Kuhinka csak egy van. Más lány boldog
lenne, hogy ilyen apja van. Hihetetlen, hogy egy fiatal lány ilyen
ostoba legyen! Csak nem akarom izgatni magam… Tudja, a
vérnyomásom…
– Tudom. Normális.
– Honnan tudja?
– Érdeklődtem. De ez nem tartozik ide.
– Hát, akkor bevallom. Zseniális ötlet volt. Így tartom sakkban a
családom. A papát, vagyis engem, nem szabad izgatni. De ez a lány
nem törődik semmivel, csak megy a saját, buta feje után.
 Czibulka hirtelen megunta ezt a kínos beszélgetést. Már fájt a
nyaka, annyit forgolódott, tehát hirtelen letette az újságot, és átült
Zellerhez.
– Van egy ötletem.
– Nekem is - mondta Zeller, és aztán még hosszan tanácskoztak.
Ettől kezdve mindennap találkoztak a szokott helyen, és mindennap
megvitatták a fejleményeket. A helyzet egyre aggasztóbb lett.
Cselekedni kellett.
Róbert már nem is ezen a földön élt. Azon kapta magát, hogy
verseket kezdett írni, és ezek a versek mind Juditról szóltak.
Komolyan hitt abban, hogy ilyen szerelem még nem volt ezen a
földön, és ezen nem is tudott csodálkozni. Elvégre az is kétségtelen,
hogy ilyen lány sem élt még ezen a világon, mint Judit. Azért a
tanulás is elég jól haladt, mert meg akarta mutatni Juditnak, hogy ő
világhírű geológus lesz, akire áhítattal és csodálattal fog nézni a
földkerekség minden népe.
Kuhinkát már ismerte látásból. Lenyalt fejű, érdektelen ember volt,
és tudta, hogy a lánynak néha muszáj szóba állni vele a papa
kedvéért, akinek magas a vérnyomása, de egyébként nem számít.
Senki sem számít, csak Judit.
Ezen a tragikus napon (éppen szerda volt) Róbert már egy fél órája
keringett a lépcsőházban, hogy ha csak egy pillanatra is, de
megláthassa Juditot. Végre, hosszú várakozás után, kinyílt Zellerék
ajtaja. De nem Judit lépett ki rajta, hanem Kuhinka. Háttal, mint a
rák. És lassan. Róbert a lépcsőházi rejtekhelyről jól látott mindent,
bár kissé sötét volt a lépcsőházban. Kuhinka jött kifelé, háttal, és egy
kezet szorongatott. És megcsókolta ezt a kezet többször, és beszélt.
– De, drága Juditka, én liberális ember vagyok. Ami a szívemen, az
a számon. Dehogyis haragszom azért a buta kis diákflörtért.
Csacskaság. Csak nem képzeli, hogy én komolyan odafigyelek egy
ilyen kis tacskóra? Csak az a fontos, hogy mi szeretjük egymást,
Juditom, és én a magáé leszek, vagyis hogy maga az enyém lesz,
ami ugyanaz. A többi mellékes, Juditkám. Aki szeret, az megbocsát.
Hiszen maga, drága Judit, olyan fiatal. Gyerek még. Én vagyok a
felnőtt, a te kis vőlegényed, te aranyvirág, te drága, te mindenem…
Róbert nem hitt a fülének. És a szemének sem. Judit hangiát nem
hallotta, de mintha valaki fojtottan kacarászott volna. Nem, az
lehetetlen! Judit kinevette volna őt, a tacskót, akit nem kell komolyan
venni? Hát csak játék volt az egész? Judit őt csak ugratta volna?
Nem nem, ez lehetetlen! De az ajtó még mindig nyitva, és ez a
förtelem, ez a Kuhinka még mindig csókolgat egy kezet. Judit kezét.
Hát miért nem rántja el, miért nem vág bele az arcába az a lány,
ilyen vérnyomása nem lehet egy apának, vagyis nincs az a
vérnyomás, amiért ezt el lehet tűrni!
Róbert nem bírta tovább. Érezte, hogy azonnal sírni kezd, mint egy
lány, itt, a lépcsőházban. Berohant a lakásba, ledobta magát
díványra, és keservesen zokogni kezdett.
Amikor Róbert mögött becsukódott az ajtó, Zeller papa nevetve
nézett a csukott ajtó felé, és megveregette Kuhinka vállát.
– Jól van, fiam, remekül beszéltél. Agyoncsókoltad a kezemet.
A két férfi összenevetett. Kuhinka elhárította magától a dicsőséget.
– Nem az én érdemem. A te ötleted volt kolosszális. Én csak
végrehajtottam, amit mondtál.
Zeller elgondolkozott.
– Azt hiszem, sikerült a dolog. Úgy rohant, mintha üldöznék. Most
eszi a penész.
– Igen, papa, ez a része rendben van, de meg kell mondanom, hogy
Judit, a kis menyasszonyom kissé tartózkodóan viselkedik velem
szemben.
Zeller papa fenyegetően kihúzta magát.
– Hogyhogy tartózkodóan?
– Hát, mielőtt bezárkózott volna a szobájába, még a fejemhez vágta
azt a szép, nagy, világoskék vázát, amit azért vettem neki, hogy
lássa, milyen kedves vagyok.
– Miért nem ugrottál félre, fiam?
– Félreugrottam, papa. Mégis eltalált.
– Hát, ilyenek a mai lányok, fiam. De föl a fejjel, szeret ő téged
azért, a maga módján.
– Elég ügyesen leplezi. Nem akarja, hogy elbízzam magam.
Kuhinka éppen el akart köszönni Zeller papától, amikor belépett a
csendes budai házba egy csinos, fiatal nő. A nő feldúltnak látszott és
sírt. Kisgyermek volt a karján. A gyerek is sírt. A fiatal nő tétován
nézett körül a lépcsőházban, aztán elkezdett kiabálni:
– Házmester! Hol van a házmester?
 A kiabálásra Rigó bácsi előtántorgott a házmesterlakásból, és
ingerültnek látszott. Nekitámadt a nőnek.
– Micsoda disznóság? Kicsoda maga? Mit sír egy idegen házban?
Már inni sem hagyják az embert? Amióta Elvirám elhagyott, minden
rend felborult itt. Mit akar?
A csinos fiatal nő azonban nem hagyta magát.
– Gyermekem apját keresem!
Sírt és kiabált egyszerre. A házmester leintette.
– Keresse. De ne kiabáljon. Itt én vagyok az apa, vagyis az úr.
Beszéljen, de fogja be a száját, ha velem beszél. Megértette?
A nő egyre idegesebb lett.
– De igenis kiabálok! Hadd tudja meg az egész világ! Hol lakik az a
gazember?
A házmester türelmetlen mozdulatot tett.
– Itt annyi gazember lakik… Melyiket keresi?
Az idegen nő felnézett az égre, és a kelleténél sokkal hangosabban
mondta:
– Én életem megrontóját, árva gyermekem apját, Czibulka Róbert
egyetemi hallgatót keresem.
A lármára kicsődültek a ház lakói. Érdeklődve nézik a lányt. Lassan
megjelenik a patikus és felesége, Klokocska, a hatalmas hentes,
kijön Czibulka papa, Judit és Róbert is. A lakók csak hallgatnak,
először Czibulka papa találja fel magát, és bátran a nő elé áll.
– Kicsoda maga? És mit akar az én fiamtól?
– Hol van az a gazember? – kérdezi vészjóslóan az idegen nő.
Róbert csak nézi a lányt, aztán zavartan előlép.
– Én vagyok Czibulka Róbert. És én…
De Róbert nem tudja tovább folytatni, mert a lány megint kiabálni
kezd:
– Szégyelld magad! Megcsaltál. Hazudtál! Tönkretettél! Mindent
tudok! Tudom, miért voltál olyan furcsa mostanában! Tudom, miért
nem értél rá úgy, mint azelőtt, miért volt egyszerre annyi
tanulnivalód!
Róbert úgy érzi magát, mintha valami lidérces álmot álmodna, és
várja, hogy végre felébredjen. Nem érti, ki ez a nő és mit akarhat
tőle. Biztos abban, hogy soha életében nem látta.
– Nem értem. Hiszen én nem ismerem önt.
 Az idegen nő erre új sírásba kezd.
– Nem ismersz? Ezt mered mondani? Hát a gyermekünket talán a
gólya hozta? Megőrülök! Hát lehet egy férfi ilyen aljas? Tegnap még
örök hűséget esküdtél, és ma már nem akarsz megismerni?
Eddig Judit csak vérző szívvel hallgatott, de most nem bírta tovább
és felsírt.
– Tegnap, amikor…
Többet nem lehetett hallani, mert megint az ismeretlen nő hangja
csattant fel:
– És a kis Pistikét sem ismered? Hát apa vagy te?
Róbert rémülten nézte a síró nőt.
– Én nem vagyok apa. Nem értem az egészet.
Most Judit Róbert elé áll.
– De én már mindent értek.
Az ismeretlen nő most még biztosabb a dolgában, és farkasszemet
néz Róberttel.
– Én is értek most már mindent! Már nem kellünk neked, se én, se a
kis, ártatlan Pistike, mert neked már csak az ötvenezer forint kell! Te
hozományvadász!
Judit mond valamit, de nem hallani a szavát, mert most már többen
beszélnek egyszerre. A zsivajból kihallatszik idősebb Czibulka
mennydörgő hangja:
– Ezt kellett megérnem! Így viselkedjék egy Czibulka! Apa az én
fiam, ezt a szégyent! Én sohasem voltam apa, én nem erre
neveltelek! Ilyen botrányt! Kisül a szemem a világ előtt! Szegény
anyád, ha ezt megérte volna!
A fiatal anya lenyelte könnyeit, kiegyenesedett, aztán most már
csendsebben így szólt:
– Hát, jó. Nem ismersz minket. Rendben van. Nem csinálok
botrányt. Ezek után már nem akarok tőled semmit. Ígérem neked,
hogy sem engem, sem ezt a gyereket nem fogod látni többet soha!
Te csirkefogó! Hazugság volt minden szavad. Becéztél, azt mondtad,
hogy én vagyok a mindened, és közben más után futottál.
Az idegen nő már indulni készült, úgy látszott, hogy ezzel lezárul a
kínos ügy, amikor Judit előrelépett és megállította a nőt a gyerekkel.
– Csak egyet szeretnék még tudni. Magáról is nevezett el
földréteget?
 – Micsodát? - ámuldozott az idegen nő, de Judit most már a végére
akart járni a dolognak.
– Nézze, kisasszony, ne szépítsünk semmit. Nekem már minden
mindegy. Öntsünk tiszta vizet a pohárba. Elnevezett magáról is egy
földréteget, igen vagy nem?
Az ismeretlen nő keserűen felnevetett.
– Rólam? Hármat - mondta, és elrohant. A gyerekkel együtt. Judit
megsemmisülten nézett Róbertre.
– Köszönöm. Rólam csak egyet. Hát, akkor csak tartsa meg
magának a Judit-réteget, nekem nem kell!
Róbert agyát elöntötte a vér. Ez a megpróbáltatás már sok volt
neki.
– Tudom! Magának csak a Kuhinka kell! Aki csókolgatja a kezét!
Maga a Kuhinka menyasszonya!
Judit szeme égett, és gyűlölettel nézett Róbertre. Meg tudta volna
ölni ebben a pillanatban.
– Az vagyok! Érti? Igenis az vagyok - hörögte, és ökölbe szorított
kézzel, undortól fuldokolva megcsókolta Kuhinkát, aki már régen ott
állt mellette. Kuhinka megdicsőülten mondta:
– Drágám! Én nem fogom elhagyni soha!
Róbert őrjöngve a dühtől és a féltékenységtől, nem törődve
senkivel, odakiabálja az egész ház előtt Juditnak:
– Még maga mer beszélni? Maga kétszínű kígyó!
– Lehet, hogy kígyó vagyok - mondja Judit méltóságteljesen és
remegő szájjal -, de nekem nincsen gyermekem senkitől, akit
otthagytam.
Róbert beszélni akar, mondani szeretne valamit, de nem tud szólni.
Összetörten, lehajtott fejjel, mint vert sereg, bemegy a lakásba.
Harmadik fejezet
Juditra nagyon szomorú napok következtek. Manci, a patikus lánya
volt ezekben a zord időkben egyetlen vigasza, de nem használt
semmit. Igyekezett másra gondolni, igyekezett moziba, színházba
járni, de akárhova ment, akármit csinált, mindenről csak a hűtlen
Róbert jutott az eszébe.
Manci rendszerint megvárta záráskor az üzletben, és együtt jöttek
hazafelé. Barátnője igyekezett felvidítani.
– Gyere fel hozzánk. Főzök kávét. Új kávéfőzőnk van. Remek.
 Judit szeme tele lett könnyel.
– Most nincs kedvem.
– Valami bajod van?
– Semmi - mondta Judit, és sírt.
– Még mindig azt a geológust siratod? - érdeklődött Manci.
– Az az ember számomra meghalt. Te ezt nem érted, Manci. Én már
nem akarok élni. Lehet, hogy valamikor nevetni fogok az egészen,
de addig meghalok.
Judit égő szemmel nézett maga elé. Csak félig figyelt Mancira.
Annyira telítve volt a bánatával, hogy nem tudott másra gondolni
sem. Észre sem vette, hogy közben hazaértek. Manci csak mesélt,
mesélt, elmondta, hogy a házmester, a Rigó bácsi most boldog, mert
Elvira megint hazatért hozzá, és most már nem megy el többé soha.
Manci látta, hogy Judit nem nagyon figyel rá, de nem adta fel a
harcot. Elvégre egy barátnőnek kötelességei is vannak.
– Szamárság az egész. Te mindent mellre szívsz. Nem kell olyan
nagy kázust csinálni a dologból. Te csak azt látod az egészből, hogy
gyereke van.
Judit felsírt.
–Hazudott nekem. Törvénytelen gyereke van!
Manci elmosolyodott.
– Anyunak igaza van. Te még gyerek vagy.
– Én? Hiszen egykorúak vagyunk.
Manci fölényesen legyintett.
– Ide figyelj, apu nagyon okos, nem véletlen, hogy patikus, és ő
szokta mondani, hogy az öregség nem korhoz kötött ipar. Vannak
hatvanéves gyerekek is. Hazudott, megcsalt – szamárságok.
Nekünk, asszonyoknak, az a kötelességünk, hogy megbocsássunk.
Na, gyere fel hozzánk, ne legyél olyan makacs.
Judit ott állt már a lakásuk előtt, amikor előtántorgott Rigó bácsi, és
odament Judithoz.
– Úgy van, Klokocskáné, legjobb az egyenes út. Hazudni kell. És
meg kell bocsátani, azért gyűltünk össze. Haraggal nem megyünk
semmire. Én már megbocsátottam. Higgye el, Klokocskáné, jó lélek
az én Elvirám, néha hűséges is, csak még gyerek. Könnyelmű.
Manci meg a házmester már régen elmentek, Judit csak állt az
ajtójuk előtt, és semmi kedve nem volt hazamenni. Várt, maga sem
tudta, mire, amikor hirtelen feltűnt a kapuban Róbert. Rossz színben
volt. Lefogyott. Pálinkásüveg volt a kezében. Amikor meglátta
Juditot, felcsillant a szeme.
– Judit!
Judit mozdulatlanul meredt Róbertre, mintha nem élő ember lett
volna, hanem csak a szelleme. Nem szólt semmit, de Róbert
folytatta:
– Zeller kisasszony!
Judit érezte, hogy a keze jéghideg, pedig nyár volt kinn a világban.
Saját hangjára sem ismert rá, pedig ő volt az, aki megszólalt.
– Mit óhajt? Tudtommal nekünk nincs semmi beszélnivalón
egymással.
Róbert szomorúan lehajtotta fejét. Nem tudott Juditra nézni.
– Nincs. És ebben az életben már nem is lehet. És éppen ezért
mondani szeretnék valamit.
– Az más. Mit óhajt?
Róbert arca megviseltnek látszott. Szeme fénytelen volt, hangja
fakó.
– Nézze – kezdte bizonytalanul –, én már napok óta lesem magát a
kapuból, mint egy betörő. És miért? Mert gratulálni akarok magának
a házasságához, Zeller kisasszony! Ez a szokás, nem? A
menyasszony fogadja a gratulációkat, nem? És boldog.
Judit minden erejét összeszedte, hogy ne sírjon. Csak most ne,
majd aztán később, otthon lehet, amennyit csak akar.
– Köszönöm. Én is gratulálok.
– Ugyan mihez?
– A gyerekeihez! - mondta Judit élesen.
Róbert felkapta a fejét, és rekedten felelte:
– Csak egy van, és az sem az enyém, tehát ezt visszautasítom!
Judit hangja remegett.
– Mindegy. A mi útjaink örökre elváltak, Czibulka. És én most
megyek haza, a lakásunkba. Csak valamit szeretnék még mondani.
Miért hazudta azt nekem, hogy földréteget nevezett el rólam? Judit-
réget…
– Szóval nem hisz nekem?
Judit most már nem tudta visszatartani a könnyeit, de nem is
törődött vele.
 – Nem. Hazudott. Három földréteget nevezett el arról… arról az
illetőről, aztán elhagyta…
Róbert agya teljesen elborult. Kiabálni kezdett.
– Maga mer beszélni hazugságról? Azt mondta nekem, hogy szeret,
és közben egy ismeretlen futballistát csókolgat, szemérmetlenül a
lépcsőházban! Merje tagadni, amikor a saját szememmel láttam!
– Hazudik! Maga nem láthatott semmi!
Róbert a megőrüléshez érezte magát közel. Igaz, hogy ivott is,
enyhe zsongást érzett fejében, és nem törődött semmivel.
– Vegye tudomásul, hogy tisztességes lány ilyet a lépcsőházban
nem tesz! Maga mer vádolni engem, aki szerelmet hazudott, és
közben csak kacagott rajtam, mint a macska szokott az egérrel? Hát,
igen! Hát vegye tudomásul, hogy én is hazudtam! Gyerekeim vannak
itt is, ott is, mindenütt, rengeteg gyerekem van, mert minden lányt
elcsábítottam, aki csak utamba került, és el is veszem őket
feleségül, mert gyűlölöm őket, mert álnok, kétszínű kígyók mind,
mint maga! Gyűlölöm magát is, mert hazugság, kétszínű, álnok
hazugság az is, hogy sok-sok boldogságot az ifjú párnak. Mert csak
rosszat kívánok nekik, vagyis csakis annak a sima, nyálkás, undok
futballistának, a szeretőjének, annak a féregnek azt kívánom, ha
éppen tudni óhajtja, hogy száradjon le a lába, mind a kettő, és ne
tudjon többé rúgni sehová!
Judit igyekezett nyugodtan beszélni, de ez sehogy sem sikerült
neki.
– Értem, Róbert. Most megláttam a maga igazi arcát. Örülök, hogy
megismertem. A papának volt igaza. Minden Czibulka gazember!
– Ezt aztán kikérem magamnak! Ne sértegesse az apámat!
– Hagyjuk a papáját, szép alak ő is. De maga sértegette a
vőlegényemet. Nem érdemli meg, hogy szóba álljak magával. Most
hazamegyek, és térden állva fogok bocsánatot kérni szegény, jó
édesapámtól, mert szomorúságot okoztam neki. Ha szeretném, ha
imádnám, ha meghalnék magáért, akkor is… akkor is csak azt
mondanám, hogy ebben az életben látni sem akarom, soha, soha,
soha! – és berohant a lakásba.
A ház lakói már az első szavaknál lassan szállingóztak ki a
lépcsőházba, és figyelték a jelenetet. A kintornás, aki nagyon
szerette Róbertet, egyetlen barátja volt a házban, lassan odament az
összetört fiúhoz és a vállára tette a kezét.
– Hogy van?
Róbert csak nézett üveges szemmel a lány után, és gépiesen
mondta:
– Köszönöm, jól. – Majd még hozzátette: – Végem van. A kintornás
fájdalmasan elmosolyodott.
– Ismerem ezt az érzést. Az ember szenved. Higgye el, ez a szép.
– Micsoda?
– A reménytelen szerelem.
– Maga szerint is reménytelen?
A kintornás bólintott.
– A mi dolgunk reménytelen. A sors keze, ha szabad magam ilyen
durván kifejeznem.
Róbert kitört.
– Legalább maga higgyen nekem! Én azt a nőt a gyerekkel soha
sem láttam, nem is ismerem.
– De a gyerek a magáé, nem?
– A gyerek? Nem, nem! Dehogyis. Nem értem az egészet. Nem
hisz nekem?
A kintornás gyanakodva nézett Róbert szemébe.
– Ha akarja, én hiszek magának. De ez nem fontos. Sakk-matt.
Mert akkor még mindig ott a Kuhinka. Futballista. Ezek a
legveszedelmesebbek, mert gazdagok.
Róbert szeme könnyes lett.
Igaza van. Sírni tudnék, ha eszembe jut. Mindegy. Hát, ezért iszom.
Este, amikor lefekszem, leiszom magam, hogy aludni tudjak. Nem
baj. Az egyetemről is ki fognak rúgni. Nem tudok odafigyelni. Semmi
sem fontos.
Negyedik fejezet
Elvira döntött. Véglegesen elhatározta magát arra, hogy
visszamegy a bádogoshoz. Már mindenkit megbízott a házban
azzal, hogy vigasztalják szegény férjét, de ő maga nem merte
megmondani Rigónak a rossz hírt. Úgyis megtudja, ha már nem lesz
itt, rossz hírt ráér az ember későn is tudomásul venni. De azért
aggódott a férje miatt.
 – Meglátod, Rigó, rossz vége lesz ennek a sok italnak. Miért ne
hagyod abba az ivást? Le kellene róla szoknod.
Rigó részegen hunyorgott.
– Már leszoktam, Elvirám. Megmondom őszintén, amióta megint
visszajöttél, már nem ízlik annyira. Bánatra jobban csúszik, hiába.
Ez már így van.
Elvira elmosolyodott, mert azért szíve legmélyén szerette a férjét.
– Hát, ha nem ízlik, akkor minek iszol?
– Elvirám, részeg vagy? Hát, ha nem iszok, akkor honnan tudjam
hogy nem ízlik?
Ebben a percben érkezett meg Kuhinka, elegánsan, mosolygósan
és magabiztosan. Róbert, aki folyton Zellerék ajtaját leste, nem tudta
kikerülni. Kuhinka meg úgy tett, mintha örülne a találkozásnak.
Elővette legbűvösebb mosolyát.
– Á, nagyon örülök, hogy látom, kedves izé… geológus úr…
Róbert torkát a sírás fojtogatta.
– Én is örvendek.
Kuhinka boldogan nézte az összetört fiatalembert, és fontoskodva
mondta:
– Megyek a kis menyasszonyomhoz, Juditkámhoz. Édes.
Makrancos. Imádni való. Férfiak vagyunk. Nem akarok ebből
pletykát: meghal értem. Imád. Vad. Kis vadóc. Ideje, hogy
megszelídítsék és bekössék azt a szép kis fejét. De lehetek őszinte,
Czibulka úr? Róbert keze ökölbe szorult.
– Nem - mondta ellenségesen.
Kuhinka csengetett Zellerek ajtaján, és vidáman fecsegett közben
Róberttel. Judit kinyitotta az ajtót, meglátta Róbertet, és erre
ahelyett, hogy beengedte volna Kuhinkát, inkább ő lépett ki a
lépcsőházba, és rosszkedvűen nézett a ragyogó Kuhinkára.
– Á, maga az?
Kuhinka rajongva nézett fel Juditra.
– Végtelenül csókolom a kezeit, drága kis menyasszonyom!
Judit gyűlölettől égő szemmel nézett Róbertre, mialatt mondta:
– Jó napot, kedves vőlegényem.
Kuhinka egyre lelkesebben beszélt:
– Drága Juditkám, van egy jó hírem. Már néztem bútorokat.
 Judit csak nézi Róbertet, aki képtelen elmenni a lány közeléből, bár
tudja, hogy ebből jó nem származhat. Megborzong, amikor
meghallja a lány hangját.
– Ennek szívből örvendek.
Kuhinka nevet.
– Én nem. Mondhatom, drága kis szívem, nem olcsók.
Judit már nem tudja, mit beszél, csak Róbertet nézi.
– Nem. Azt nem lehet mondani.
Kuhinka csacsog.
– Azt az ötvenezret majd én beosztom. Az a férfi dolga. Persze,
azért berendezkedünk, de csak fokról fokra. Én mindig azt szoktam
mondani, hogy csak addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér.
Helyesli, szívem? Nem dobálhatjuk a pénzt. Először csak a
legfontosabbakat vesszük meg. Nem akarok pénz nélkül maradni.
Már ki is számítottam. Kell két ágy. Igaz? Én modern ember vagyok.
Bejártam néhányszor a világot, és azt tartom, hogy a házastársak
csak aludjanak külön ágyban. Nemde?
Judit örömmel látja, hogy Róbert szenved.
– Nem. De – mondja, és oda se figyel Kuhinkára, csak Róbertet
figyeli, és rémülten állapítja meg magában, hogy úgy szereti a fiút,
hogy azt már nem lehet fokozni.
Róbert még egy ideig hallgatja ezt a borzalmas és meglehetősen
egyoldalú beszélgetést, aztán kitör, és indulatosan vágja Judit
szemébe:
– Az ilyesmit nem a lépcsőházban szokták megtárgyalni! - aztán
elrohan, hogy ne halljon és ne lásson semmit.
Kuhinka Róbert után néz, válaszolni akar neki valami fölényeset,
valami olyasmit, hogy nincs rászorulva arra, hogy egy gyerek
kioktassa, de aztán vállat von, és inkább Judittal foglalkozik.
– Ennek az elmebeteg fiatalembernek tulajdonképpen igaza van,
Juditka. Bemehetünk a lakásba.
Róbert eltűnésével Juditban minden összeomlik. Egyszerre
kristálytisztán érzi, hogy nincs értelme az egész életnek. Róbert
elment, úgyszólván elment az életéből, és talán lehet Róbert nélkül
élni, hiszen annyian élnek nélküle, de nem érdemes. Itt már csak a
halál segíthet átmenetileg. Kuhinka még beszél, de Judit már nem
figyel oda, mert eszébe jutott valami. Meglátja a patikust, aki az
egyik lakóval, a hatalmas hentessel beszélget.
– Nézze, Juditka, én voltam a művelt Nyugaton, és mindenütt az a
szokás, hogy ha én jövök, vagyis ha a vőlegény jön, akkor maga,
vagyis a menyasszony bevezeti a lakásába.
A patikus az óráját nézi, Judit a patikust, és azt mondja:
– Később visszajöhet, és később majd be is vezetem a lakásba, de
most menjen, mert dolgom van.
Kuhinka őrjöng, de igyekszik nyugodtnak látszani.
– Furcsán viselkedik, drága kis menyasszonyom - mondja
ingerülten, aztán vállat von és otthagyja a lányt, akinek szeszélyei
már régóta idegesítik, de aztán férfiasan eszébe jut az ötvenezer, és
megnyugszik.
Judit már csak a patikust látja, és odaszalad hozzá, mielőtt eltűnne
a láthatáron.
– Jó napot, Bakó bácsi.
– Szervusz, kislányom. Rossz színben vagy.
– Pedig igazán semmi bajom.
A patikus fürkészve nézi a lányt, akin látszik, hogy nagy bajban
van.
– Bakó bácsi mindig olyan kedves, és kérni szeretnék valamit, de ne
tessék félreérteni. Igazán nem nekem lesz, de valami jó, erős mérget
szeretnék.
– Mérget? – ámuldozik a patikus.
– Gyorsan ölőt.
– Minek neked a méreg, kislányom?
– Mondtam, hogy nem nekem lesz, hanem nekem… nekünk…
ugyanis nálunk nagyon elszaporodtak az egerek meg a patkányok…
– Elszaporodtak? – kérdezi a patikus gyanakodva.
– Igen – hazudik a lány tovább –, tetszik tudni, milyenek ezek a
rágcsálók.
A patikus most már mindent ért.
– De miért vagy olyan izgatott, kislányom?
Judit most már sírni kezd a részvétteljes hangra, mert nagyon
sajnálja magát, és igyekszik meggyőzni a patikust.
– Nem vagyok izgatott, de, tetszik tudni, bosszantja az embert az a
sok kis egér. Csúnyák.
 – Érdekes. Hát a papa és a mama nem vették észre azt a sok
egeret meg patkányt?
Judit nagy lélegzetet vesz.
– Még egyelőre nem vették észre. Meglepetésnek szántam. Hát
ezért kell sürgősen a méreg.
– Gyorsan ölő?
–Az. Megkaphatom? – kérdezi Judit, és reszket az idegességtől. A
patikus fürkészve nézi a lányt, aztán bólint.
– Természetesen.
– Igazán nagyon köszönöm - hálálkodik Judit. - Szívesen
megfizetem. Tessék csak nagyon sokat kérni érte, Bakó bácsi, mert
nekem már minden mindegy…
A lány érzi, hogy elszólta magát, de mentő gondolata támad.
– Úgy értem, hogy az ár nekem nem számít, hiszen sok pénzem
van, tetszik tudni, hogy a lottón nyertem.
A patikus úgy tesz, mintha az egészet természetesnek találná.
– Nem fog sokba kerülni, kislányom. Majd összekotyvasztok valami
jó, gyorsan ölőt, már tudom is, mit, hogy ne szenvedjenek azok a
szegény kis patkányok.
– És mikor kaphatom meg a dolgot? - türelmetlenkedik a lány.
– Hamar. Látom, hogy sürgős. Csak arra kérlek, nagyon vigyázz rá,
kislányom, ne hagyd kinn heverni, mert abból a méregből, amit
csinálok, már két-három csepp halálos.
– Az a szép. Olyan kell nekem, ami halálos.
– Jó. Majd ha elkészítem, bekopogok hozzád, mintha Manci üzent
volna valamit, és közben a kezedbe csúsztatom a kis üveget, hogy a
papa észre ne vegye.
– Csak a papa meg ne lássa. Meglepetésnek szánom.
– Értem. Nagyon meg lesznek majd lepve.
A lány szeme megint megtelt könnyel.
– Igazán nagy szívességet tetszett tenni nekem ezzel, Bakó bácsi.
– Ugyan. Csak a kötelességemet teljesítettem. Nekem is jó, ha nem
szaporodnak el a házban ezek a férgek.
– Milyen férgek? Ja, igen, a patkányok… Milyen vicces, hogy
féregnek tetszett nevezni…
A patikus jóságosan mondja:
 – Nahát, akkor rendben vagyunk. Csak menj haza, kislányom, és én
hozom a mérget.
A patikust nagyon megdöbbentette a dolog. Egy pillanatig sem volt
kétsége afelől, hogy a szerencsétlen kislány, lányának legjobb
barátnője öngyilkos akar lenni. Azt is tudta, miért, hiszen az egész
ház részletesen és sokszor megtárgyalta már Judit és Róbert
kátyúba került szerelmi ügyét. De arra nem gondolt, hogy ilyen
súlyos a dolog. Azt is tudta, hogy Róbert iszik, de biztosra vette,
hogy a fiatalok hamarosan kiheverik ezt a csapást, hiszen azért
fiatalok.
Elhatározta, hogy nem hagyja annyiban a dolgot. Ha nem az ő
ügye ez, akkor kié? A két apa mindent elkövet, hogy tönkretegye a
gyerekek életét. Az ember él egy házban, akkor az ott élő emberek
ügye az ő ügye is. Ha a szomszédban lövöldöznek, akkor nem
mondhatja az ember, hogy ez nem rá tartozik, ez a szomszéd dolga.
Ez a lány meg akar halni azért, mert szerelmes a Czibulka gyerekbe.
Isten tudja, mit lát ebben a gyerekben, de ez már a lány dolga. Az is
biztos, hogy Róbert is szereti a lányt. Ki kellene nyomozni a rejtélyt.
Ki lehetett az az idegen nő a gyerekkel, aki elrontotta a dolgot, és
miért nem tudja az az ostoba Czibulka gyerek elintézni az egészet a
lánnyal, amikor a vak is látja, hogy ezek ketten szeretik egymást?
Ahogy így tűnődött a lépcsőházban, egyszerre csak szembe jött
vele Bachmann úr, az első emelet kettőből.
Bachmann urat senki sem szerette a házban, és Bachmann úr
senkit sem szeretett az egész világon. A patikust sem szerette, mert
ő állandóan rosszkedvű volt, a patikus meg szeretett tréfálni, akkor
Bachmann néha elnevette magát, és ezzel a patikus elrontotta a
rosszkedvét. Most is dühös volt, amikor a patikus megállította.
– Jó, hogy jön, Bachmann úr.
– Mi lehet azon jó? Biztosan megint valami baj van.
A patikus arca elsötétedet.
– Az. Nagy baj van.
– Mindig velem van bajuk. Ezért utálom az embereket.
– Most nem magáról van szó.
– Hát akkor, szíves engedelmével, megyek. Engem nem érdekel
senki.
– Értse meg, emberéletről van szó.
 – Én nem vagyok orvos.
A patikus keménykötésű ember volt, és nem szerette, ha
ellenkeznek vele. A hangja felcsattant.
– Ide figyeljen, azt teszi, amit mondok. Most maga becsönget
Czibulkáékhoz és Zellerékhez. Megértette?
– Nem csöngetek be. Utálom a lármát.
– És megmondja nekik, hogy kolomppróba lesz. Mondja meg nekik,
hogy ne jöjjenek ki, mert csak a kolomp hangját kell kipróbálni.
Bachmann megvetően legyintett.
– Micsoda baromi rendeletek vannak! Erre van pénz…
A patikus egyre erélyesebb lett.
– Ez az én rendeletem. Nem akarom, hogy a kolomp hangjára ők is
kijöjjenek a lépcsőházba. Ezt megmondja nekik, de maga kijön a
lépcsőházba. Magának is szerepe lesz.
Bachmann keserűen mosolygott, de kezdett kíváncsi lenni.
– Nem vagyok színész. Miről van szó?
– Majd megtudja. Egyelőre csinálja azt, amit mondtam. Bachmann
elindult, hogy végrehajtsa a parancsot. Nem volt rossz ember,
tetszelgett magának az embergyűlölő szerepében, de a légynek sem
tudott volna ártani.
A patikus elhatározta, hogy megszólaltatja a kolompot és
lakógyűlést hív össze Czibulka és Zellerék tudta nélkül. A lakógyűlés
célja: megmenteni a szerelmeseket.
Ötödik fejezet
A kis, budai házban kevés volt a lakó, de majdnem mindannyian
utálták egymást. A patikus tudta ezt, de azt is tudta, hogy mindenki
szeretettel és részvéttel nézi a szerelmesek vergődését. Juditot és
Róbertet mindenki szerette, és biztosra vette, hogy segítségére
lesznek abban, hogy kibogozzák a rejtélyt és a szerelmesek
egymáséi legyenek.
A kolomp hangjára lassan szállingózni kezdtek a lakók.
Az egyik lakó a házmester után érdeklődött, hogy megtudja, mi a
célja a lakógyűlésnek, amikor Elvira megérkezett az udvarba.
– A házmester én vagyok. Mi történik itt? Ki mert kolompolni?
Bakó bátran a házmesterné elé állott.
– Én húztam meg a kolompot. Lakógyűlés lesz.
Elvira nem adta fel könnyen a harcot, és támadóan mondta:
 – Talán maga itt a házmester?
– Nem. Lakó vagyok.
– Azt álmodtam, hogy kolompoltak – szólalt meg Rigó bácsi
váratlanul.
Elvira most a férjére támadt:
– Amíg te részegeskedsz, az egyik lakó a mi tudtunk nélkül
lakógyűlést hívott össze! Erre még nem volt példa!
Rigó bácsi felragyogott.
– Helyes! Felemeljük a kapupénzt! Térjünk a tárgyra!
Bakó felemelte a kezét, és csendet intett.
– Csend legyen! Úgy látom, itt vagyunk mindannyian, tehát
elmondom, miről van szó, és miért hívtam össze ezt a lakógyűlést.
Két fiatalember lakik velünk ebben a házban. Mindannyian tudjuk,
kikről van szó. Ezek ketten szeretik egymást.
Klokocskáné, a hatalmas hentes felesége közbeszólt:
– Ez nem ránk tartozik.
De a patikust most már nem lehetett megállítani.
– Hát kire tartozik? Judit meg akar halni. Az előbb valami átlátszó
kifogással gyorsan ölő mérget kért tőlem. Mérget akar inni!
Rigó bácsi hangja felharsant:
– Ezt kikérem magamnak! Az ital nem méreg! Aki inni akar, hagyni
kell. Senkinek a belügyeibe nem szabad beavatkozni!
Elvira nagyon szerette Juditot, és dühösen sziszegte férje felé:
– Hallgass, Rigó, mert széttaposlak.
Rigó elcsendesedett, mire a patikus folytatta:
– A Czibulka gyerek meg iszik, holott azelőtt soha ezt nem tette. Ki
fogják dobni az egyetemről, ha ez így megy tovább.
Rigó bácsi vidáman szólt közbe:
– Annyi baj legyen! Én sohasem jártam egyetemre, mégis itt tartok!
Elvira egy tekintettel elhallgattatta a férjét, úgyhogy a patikus
folytathatta a beszédét.
– Szerintem ezeket a dolgokat nem nézhetjük tétlenül. Tennünk kell
valamit, mert mint ennek a háznak a lakói, felelősséggel tartozunk
két fiatal ember életéért.
Klokocska, a hatalmas hentes jelentkezett szólásra. Szentimentális
volt, mint a nagyon erős emberek általában, és őszintén szeretett
volna segíteni a fiatalokon.
 – Szabad valamit mondanom? - érdeklődött.
– Tessék - adta meg az engedélyt Bakó.
– Mit tegyünk? Én kész vagyok segíteni.
A patikus megköszörülte a torkát.
– Megmondom, mi a teendő. Természetesen a mérget nem
adhatom oda Juditnak.
Bachmann azt tanácsolta, hogy a patikus adjon oda Juditnak egy
halálfejes üveget, amin feltűnően ott legyen a jelzés, hogy méreg, de
az üvegbe valami ártalmatlan folyadékot öntsön.
– Helyes - mondta Bakó. – Majd valami ártalmatlan altatót teszek az
üvegbe. Ha mind megissza, az sem baj, legfeljebb aludni fog.
Elvira csak most tért magához, most értette meg, miről volt szó
tulajdonképpen, és felsóhajtott:
– Szegénykém! Meg akar halni egy férfi miatt! Megáll az ész!
A patikus megjegyezte, hogy ez még nem megoldás, mert a baj
gyökerét kell kiirtani. Elvégre nem lehet egy lányt állandóan altatni.
Manci azt javasolta, hogy Juditot meg kell vigasztalni. Ezt
legkönnyebben úgy lehet elérni, ha új ruhát és cipőt kap. Olyan lány
még nem született, aki új ruhában lett volna öngyilkos. Később aztán
majd kialakul a helyzet.
A patikus leintette a lányát.
– Ostobaságokat beszélsz, Mancikám. Itt egészen másról van szó.
Ki kell nyomozni, hogyan történhetett az a híres Kuhinka-féle
kézcsók, ami a bajokat elindította, és főleg azt kell kinyomozni, ki
lehetett az az ismeretlen lány a gyerekkel.
A hentes felesége megszólalt:
– Azt nem kell kinyomozni. Tudjuk.
Minden szem a hentesnére irányult, aki folytatta:
– Tudjuk, hogy a gyerek a Czibulka gyerek gyereke.
– Éppen ez az, amit nem hiszek – mondta a patikus, mint az ügyek
intézője. – A vak is látja, hogy ezek a gyerekek szeretik egymást. Ki
kell őket békíteni.
A hentes keze ökölbe szorult. Akkora keze volt, mint egy koffer.
– Igen. Ha kell, erőszakkal! Fel kell őket pofozni! Attól majd észbe
kapnak!
– Az erőszak nem erő, Klokocska - mondta a patikus.
Bachmann egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte az eseményeket.
 – Ki kell nyomozni a tényállást. Szerintem először is ki kellene
hallgatni a fiatalokat.
Most megszólalt a kintornás, szerényen, de határozottan.
– Én már kihallgattam Róbert urat. A gyerek nem az övé, az
kétségtelen. És az ismeretlen lányt ő is akkor látta először. Az is
kétségtelen. És halálosan szereti Judit kisasszonyt. Az is
kétségtelen. És senki mást nem szeret. Tehát alapjában véve
nincsen semmi baj.
Elvira leintette a kintornást.
– Nagy baj van. Itt csak én tudok segíteni.
A patikus Elvirához fordult.
–Hallgasson ide, Elvira. Maga mindenkit ismer itt, a környéken.
– Sértegetni akar?
– Nem úgy értettem. Mindannyian tanúi voltunk annak a botránynak,
amit az az ismeretlen nő rendezett a lépcsőházban. Talán maga
megismerné az illetőt, aki az egész bajt okozta.
Elvira bólintott.
– Megismerném én, ezer közül is. Nekem olyan fejem van, hogy ha
én egyszer látok valakit, soha el nem felejtem.
– Én is ilyen vagyok - mondta a házmester. - Egyszer látok valakit,
nyomban elfelejtem. Másodszor már rá se nézek.
A patikus nem is figyelt a házmesterre. Parancsokat osztogatott:
– Elvira! Maga előkeríti azt a lányt a gyerekkel! A föld alól is!
Klokocska! Maga megkeresi Kuhinkát, és kipofozza belőle az
igazságot!
Klokocska a patikusra nézett.
– Az előbb azt mondta, hogy nem kell az erőszak.
– Természetesen. De vannak bizonyos esetek, amikor az erőszak
hasznos.
– És ha megpofoztam? - nyugodott bele a hentes az erőszakba.
– Nem kell mindjárt megpofozni. Kényszerítse arra, vallja be,
hogyan történt az a kínos kézcsók-jelenet.
– Értem. Meddig verjem?
– Csak amíg bevallja.
A házmester felrikoltott:
–Kuhinkát agyon kell verni! Akkor majd beszélni fog! Ismerem az
ilyeneket!
 A patikus most Bachmannhoz fordult.
– Maga beszéljen Czibulkával. Próbálja meggyőzni őt arról, hogy a
fiatalok élete forog veszélyben. A fiát el fogja veszíteni. Iszik. El fog
zülleni teljesen. Neki is segíteni kell. Oktalan gyűlölettel nem
megyünk semmire. Ezt meg kell értetni vele.
– Verjem? - érdeklődött Bachmann sötéten.
De a hentes megsértődött.
– Az az én dolgom.
Bakó közbelépett.
– Ne verje. Czibulka nagyon erős. - Majd a feleségéhez fordult. - Te,
fiacskám, beszélni fogsz Zellerrel. Magyarázd meg neki, hogy a
szerelem erősebb, mint a gyűlölet. Neki is segíteni kell. És te,
Mancikám, ide figyelj! Te igyekezni fogsz Róbert bizalmába férkőzni.
Tudja, hogy te vagy Judit egyetlen barátnője. Veled bizalmas lesz.
És most maga jön, Dobay. Maga kintornás.
– Hát, terjesztem a kultúrát. Ezzel csak kötelességemet teljesítem.
– Maga segít a titokzatos ismeretlen nő kinyomozásában. Úgyis
zenél a szomszédos udvarokban. Kérdezősködni fog. Mindent el fog
követni, hogy előteremtse azt a nőt. Ez mindennél fontosabb. Maguk
dolgoznak, mindenki azt csinálja, amit mondtam, én pedig a
patikában várom a jelentéseket. Judit meg fogja kapni a mérget,
vagyis az altatót. Lakótársaim! Köszönöm a kedvességüket, és
felelősségem tudatában kijelentem, hogy ha az egész ház összefog,
akkor a Repcze utca hatot – ahogy Kossuth Lajos mondotta egy más
ügyben annak idején – a poklok kapui sem dönthetik meg!
A lakók beszélgetve, az eseményeket tárgyalva elszéledtek. Elvira
odament a kintornáshoz.
– Ide figyeljen. Amit a bádogosról mondtam, az tárgytalan. Ne
mondjon semmit Rigónak.
A kintornás megremegett.
– Hogy értsem ezt, Elvirácska?
– Maradok. A Repcze utca hatnak szüksége van rám. Érzem, hogy
nem hagyhatom el a házat, Juditot, Rigót és – magát sem, Lajos.
A kintornás nem hitt a fülének.
– És a bádogos?
Elvira bánatosan nézett el a férfi feje fölött.
 – Nős ember. Mindenkinek olyan felesége van, amilyent
megérdemel – mondta Elvira, és váratlanul sírva fakadt.
A kintornás úgy érezte, hogy mindjárt megszakad a szíve.
– Miért sír, Elvirácska?
– Sajnálom azt a vacak bádogost. Hiába vár rám szegény. Nem baj.
Majd csak megeszi a fene valahogy – fejezte be nőiesen.
Hatodik fejezet
A patikus elégedetten dolgozott. Elkészítette az altatót, az üvegen
egy kilométerre látszott, hogy méreg van benne. Nagyon boldog volt,
hogy összehívta a lakógyűlést, mert biztos volt a győzelemben. Az
igazság előbb-utóbb mindig kiderül – gondolta, aztán megnyomta a
csengőt Zellerék lakásának ajtaján. Zellerné nyitott ajtót.
– Mi jót hozott, patikus úr? Tessék befáradni.
– Tulajdonképpen Juditot keresem, a kislányom megbízott, hogy
adjak neki át valamit. Vagyis, hogy egy üzenetet kell átadnom Manci
nevében a boldog kis menyasszonynak. Hol van Judit?
Zellerné bevezette a patikust a lakásba, és sírt.
– Nana – mondta a patikus kedveskedve –, az örömanya sír?
Zellerné új sírásba kezdett, aztán lezuhant egy székbe.
– Nézze, Bakó úr, magának megmondhatom, hiszen a patikus nem
ember – már úgy értem, hogy a patikus olyan, mint az orvosi
titoktartás –, csak egészen más, Judit nem boldog. Emészti magát.
Nem tudom, mi van vele. Titok az a lány.
A patikus élesen figyelt, és erőltetetten nevetett.
– Á, biztosan szerelmes. Akkor ilyen furcsák a menyasszony lányok.
Zellerné lecsapott.
– Igen. Szerelmes. De nem a futballistába. Képzelje: utálja
Kuhinkát, de a férjem szereti. És ő olyan okos. Tudja, nem szabad
izgatni, és nem szabad ellenkezni vele.
A patikus megértően bólintott.
– Tudom, a vérnyomása. Az egész ország tudja.
Zellerné nagyon izgatott volt, és tombolt benne a közlési vágy, örült,
hogy végre elmondhatja szíve bánatát valakinek, aki mégiscsak
patikus és köteles őt megérteni.
– Igen. Magas. Olyan, mint a bomba. Ha ellenkeznek vele, mindjárt
kiabál. És az én édes kislányom csak senyved.
A patikus kényelmetlenül érezte magát.
 – Nem egészen értem, asszonyom.
– Pedig egyszerű. Judit Róbertet szereti, a férjem Kuhinkát. Ennyi
az egész. És innen van a baj.
A patikus ravaszul nézett az asszonyra. Már kezdte érteni a dolgot.
– Egyre jobban nem értem. Ha ez így van, akkor miért búcsúzott
Judit Kuhinkától olyan melegen a lépcsőházban? Róbert is látta,
amikor csókolóztak az ajtó előtt.
Zellerné legyintett.
– Á, mondom, hogy a férjem, ahhoz képest, hogy milyen magas a
vérnyomása, ravasz, mint a bomba. Nem Judit kísérte ki Kuhinkát,
hanem a férjem. Csak Róbertet akarták összeveszíteni Judittal.
Tudja, milyen a mai fiatalság? Olyan, mint a bomba. Mindjárt
megsértődik.
A patikus szeme felcsillant.
– Szóval a férjével csókolózott Kuhinka?
– De nehéz feje van, nem hiába patikus. A sok tanulás. Csak a
férjem kezét csókolgatta Kuhinka. A fene a gusztusát. És becézte.
Mert azt akarja, hogy futballistáné legyen a lánya. Ő jót akar. Tudja,
ma egy futballista olyan, mint egy főherceg békében. Talpig nejlon
meg csupa külföldi. No, de nem akarok pletykázni. A férjem
eldicsekedett nekem a csuda nagy eszével, és megtiltotta, hogy
másnak elmondjam. Ezért jobb is, ha nem beszélek. Legjobb
ilyenkor a hallgatás, nem?
– Természetesen. És mondja, azt az idegen lányt a gyerekkel, azt is
a férje találta ki?
Zellerné felállt.
– Nem. A világért sem. Olyat ő nem tesz. Az az öreg Czibulka ötlete
volt. Valami színésznő. Tudja, milyenek ezek a színésznők? Mint a
bomba. Ma ezzel, holnap azzal. No, de küldöm Juditot. Tudok én
mindent, csak nem beszélek róla. Hallgatni kell tudni. De amit
mondtam, egy szót sem. Nem szeretem a pletykát.
A patikus tombolni szeretett volna örömében, de fékezte magát.
– Asszonyom, én olyan vagyok, mint a bomba. Tudok hallgatni,
amíg fel nem robbanok.
Zellerné elpirult, mert nem egészen értette a dolgot, csak hallotta,
hogy a bomba-dolgot átvette a patikus.
 – Ez kedves volt magától. – Bekiabált a másik szobába: – Judit!
Kislányom, gyere ki, itt van a patikus úr! Hozott neked valamit,
aminek örülni fogsz.
Judit rémülten rohant be a szobába, és az első alkalmas
pillanatban odasúgta Bakónak:
– Csak nem szólt anyunak arról az izéről?
– Hogy képzeled, kislányom? Egy szót sem. Úgy beszéltük meg,
hogy meglepetés lesz, nem?
Judit sápadtan és félszegen mosolygott a könnyein keresztül.
– Köszönöm, igazán nagyon köszönöm – susogta, amikor átvette a
halálfejes üveget, és patetikusan a szívéhez szorította. – Mivel
tartozom?
A patikus nevetett.
– Semmi. Apró ajándékok erősítik a barátságot. Segíteni kell az
embereken. A lányom barátnőjének igazán tartozom ennyivel. Csak
egy szívességre kérlek, kislányom.
– Máris megígérem, hogy megteszem – mondta Judit, és az ajtóra
nézett, amely mögött egy perccel előbb eltűnt a mamája, akit soha
többé nem fog látni.
– Csak arra kérlek, Juditka, vigyázva használd, mert súlyos méreg,
emberre is nagyon veszélyes, és nekem tulajdonképpen nem lett
volna szabad recept nélkül kiadnom. Érted?
Judit megrémült.
– Nagyon súlyos?
– Gyorsan ölő - mondta a patikus könnyedén, és körülnézett a
lakásban, de titokban a lányt figyelte.
Judit igyekezett könnyed társalgási hangot megütni.
– És meddig tart, amíg beáll az a dolog?
A patikus ásított.
– A halál?
Judit megremegett. Ez kicsit erős volt. – Az.
A patikus hivatalos arcot vágott.
– Két-három perc, semmiség az egész, nem fognak szenvedni a
férgek.
– És azalatt nagyon kínos érzés?
– Eleinte - mondta a patikus, és rágyújtott, de Judit még mindig
nyugtalannak látszott.
 – Hogyhogy eleinte?
– Hát, amíg elvesztik az eszméletüket. Aztán már megy minden,
mint a vaj.
– Tudniillik nem tudom nézni a szenvedést.
A patikus mélyet szippantott a Kossuthjából.
– Ugyan, semmiség az egész. Nem kell odafigyelni. Kis
szalonnadarabokra kell cseppenteni ebből a gyorsan ölő méregből
egy-két cseppet, elszórjuk a darabkákat a lakásban, és kész. Nem
kell odanézni, amikor a férgek eszik.
A patikus elköszönt, és elégedetten ment haza.
Most már majdnem megoldódott a rejtély, csak így még nem
tökéletes. Így csak fecsegés van, és nincs tényállás. Azt az idegen
lányt elő kell keríteni a föld alól is. Legrosszabb esetben
megfenyegetik Czibulkát, aki majd be fogja vallani, honnan vette a
nőt a gyerekkel, és szembesíteni kell a feleket. És akkor még mindig
ott van Kuhinka. Kétségtelen, hogy Zeller papa belebolondult a
futballistába, és még mindig az a helyzet, hogy a két család
gyűlölete nem csökkent.
A ház többi lakója sem maradt tétlen.
A kintornás ment udvarról udvarra, mint a lepke, de az ismeretlen
lánynak nyoma sem volt.
A hatalmas hentes meg egyre Kuhinkát leste, és elnevette magát
örömében, amikor Kuhinka talpig elegánsan éppen akkor fordult be
a kapun. Egyenesen odalépett a futballistához.
– Kuhinka úr, jöjjön velem, itt lakom az első emelet kettőben. Fontos
dologról van szó.
Kuhinka gyanútlanul követte a hentest, aki udvariasan előreengedte
Kuhinkát, betessékelte a szobába. Egyedül voltak. A hentes hirtelen
megrémült. Elfelejtette, hogy mit kell kérdeznie Kuhinkától. Kínos
szünet volt, töprengett, de nem jutott eszébe semmi. Mindig rossz
volt a memóriája. Ránézett Kuhinka lenyalt fejére, eszébe jutott,
hogy tulajdonképpen minden baj azért van, mert Zeller papa ezt a
ronda jampecet szereti. Indulatos ember volt, már nem is törődött a
megbízásával, amit ilyen reménytelenül elfelejtett, hanem felemelte
borzalmas tenyerét, és kétszer egymásután pofon vágta Kuhinkát.
– Még fel is pofozlak, ha be nem vallasz mindent, te gazember! –
ordította, és újra felemelte a kezét.
 Kuhinka nyöszörgött:
– Kérem, ezt kikérem magamnak! – mondta minden meggyőződés
nélkül, mert a túlméretezett pofonok miatt elszédült, és az
erőviszonyok olyanok voltak, hogy a hentest reménytelennek látszott
visszaütni.
Klokocska mellénél fogva, egy kézzel felemelte Kuhinkát a
levegőbe, és megrázta kegyetlenül.
– Azt mondtam, hogy most mindent be kell vallanod, mert széttöröm
a fejedet!
Kuhinka összetette a két kezét.
– Ne bántson, uram, inkább mindent elmondok őszintén, de nem
akarok ebből pletykát.
Klokocskát elöntötte egy boldogsághullám. Igaz, hogy elfelejtette,
mit kellett volna kérdeznie, de nem baj, mert Kuhinka tudja, mi a
bűne, és most vallani fog.
– Hát, kérem – kezdte –, bevallom, hogy soha életemben nem
voltam futballista, csak annak adtam ki magam, mert láttam, hogy
Zeller úr mennyire szereti a futballistákat.
– Tovább - mondta Klokocska, és vasmarkával továbbra is
szorongatta Kuhinkát, mert homályosan úgy érezte, hogy nem erről
volt szó.
– Nejlonharisnyákat árulok meg hasonlókat, és ebből élek.
Ez sem érdekelte különösképpen Klokocskát.
– Tovább!
– Nézze uram, ön is volt férfi, a lány csinos, és ötvenezer forint az
én kezemben milliókat ér. Annyi üzleti ötletem van, hogy a végén
gazdaggá tehetem az egész családot. Mire megtudják, hogy nem
voltam futballista, már nem szólhatnak semmit, mert addigra a
Zellerék is gazdagok lesznek. Nekem vannak a leggazdagabb
üzletfeleim a városban.
Kuhinka elhallgatott. Izzadt. De Klokocska vérszemet kapott.
– Tovább!
– Nincs tovább! - suttogta Kuhinka.
A hentes szorítása erősödött, és Kuhinka attól félt, hogy
összemorzsolja.
– De hát mit akar még tudni tulajdonképpen? – hörögte.
 – Arról az illetőről beszélj, mert megfojtlak – mondta a hentes
kitérően, és most már tudta, hogy sohasem fog eszébe jutni, mi is
volt tulajdonképpen az ő feladata.
Ekkor meglepő dolog történt. Kuhinka váratlan erőfeszítéssel
kiszabadította magát a pillanatnyilag elernyedt vasmarokból, és
magából kikelve mondta:
– Abban a dologban ártatlan vagyok! Esküszöm, hogy az Czibulka
papa ötlete volt. Ő szerződtette a lányt, én csak később tudtam meg
az egészet.
– Hogyhogy később? - érdeklődött a hentes, hogy Kuhinkát további
vallomásra késztesse, de érezte, hogy most jutottak el a
legfontosabb pontig. Kuhinka nem szerette a verést.
– Igenis, később. Tessék megkérdezni Czibulka urat vagy magát Lili
kisasszonyt.
– Ki az a Lili kisasszony? - kérdezte vészjósló hangon Klokocska.
Kuhinka most már beszélt, mert látta, hogy minden elveszett.
– Perényi Lili kisasszony. Színinövendék. Lakik Perec köz 2. Itt,
mindjárt a Repcze utca sarkán.
A hentes most már nem is akart többet tudni. Belekarolt Kuhinkába,
és mint egy győzelmi zászlót, hurcolta magával a patikushoz.
Éppen becsukódott mögöttük az ajtó, amikor velőtrázó sikoltástól
lett hangos a lépcsőház.
– Meghalt! Vége van! Megölte magát! Egyetlen lányom, mindenem!
– üvöltötte haját tépve Zellerné, és járkált a gangon, mintha megőrült
volna.
– Maga csak tartsa itt Kuhinka urat, mindjárt jövök – mondta a
patikus, és lement Zellernéhez, akit alig lehetett megnyugtatni, mert
nem figyelt semmire, csak egyre a saját szövegét kiabálta, nem
törődve azzal, hogy felveri az egész házat.
– Tudtam, hogy ez lesz a vége! Itt az üres üveg! Megitta mind!
Megmérgezte magát, és fehér, mint a halál. És nem mozdul, hiába
szólítom, mit tegyek, mit tegyek…?
Az öreg Czibulka is sápadtan hallgatta Zellerné jajveszékelését, és
kiverte a verejték. Róbert részegen feküdt otthon, és nem tudott
semmiről.
A patikus erőszakkal berángatta Zellernét a lakásba.
– Hallgasson! Én adtam neki a mérget!
 – Gyilkos! És én hogy bíztam magában!
– Értse meg, ártalmatlan altató volt az üvegben. Kap egy kis
koffeint, és mindjárt magához tér.
Mindenki ott volt a patikus lakásán. Czibulkáék is, Róbert még
mindig dagadt szemmel meredt maga elé, és nem értett az egészből
semmit. Az öreg Czibulka remegett.
Ott volt Perényi Lili kisasszony is, de gyerek nélkül.
Judit sápadt volt, de teljesen eszméleténél, csak időnként ásított,
bár ez nem illett az ünnepélyes jelenethez.
Judit öngyilkossági kísérletének híre pillanatok alatt elterjedt az
egész környéken. A hentes könnyeit törölgette, mert hiába volt
ártatlan altató az üvegben, Judit ezt nem tudta, és megitta az
egészet, holott tudta, hogy csak néhány csepp kell belőle. Nagyon
meg akart halni.
A patikus, mint a vésztörvényszék elnöke, vezette a tárgyalást.
– Perényi Lili kisasszony, álljon elő! – mondta.
A csinos, fiatal nő, aki gyerekkel a karján a nagy jelenetet rendezte
a lépcsőházban, kipirultan nézett szembe a patikussal.
– Perényi kisasszony, mi az ön foglalkozása?
– Színinövendék vagyok.
– Mondja el a saját szavaival, mi volt az előzménye annak, hogy ön
itt botrányt csinált a lépcsőházban.
– Száz forint - mondta a lány.
Judit szeméből kiszaladt az álom. A patikus megrázta a fejét.
– Ezt lesz szíves megmagyarázni.
– Nagyon szívesen. Czibulka úr felkeresett engem, és azt mondta,
hogy valami fogadásról van szó, aztán azt mondta, meg akar tréfálni
valakit és az én segítségemet kéri. Kérdezte, tudok-e szerezni
valahonnan egy csecsemőt. Mondtam, hogy tudok, mert mindenütt
vannak gyerekek a szomszédban. Száz forint fellépti díjat ígért, és
én vállaltam a szerepet. De annyit mondhatok, fogalmam sem volt
arról, hogy ezzel ártok valakinek.
A patikus Czibulkára nézett, aki nagyon kényelmetlenül érezte
magát.
– Nekem kötelességem volt, hogy megakadályozzam a gyerekek
boldogságát, már úgy értem, nem volt választásom, mert a fiam
teljesen beleőrült a Zeller lányba.
 Judit felhördült:
– Tehát akkor nem igaz a földréteg sem? Magáról nem nevezett el
Róbert, vagyis Czibulka úr földréteget?
– Én a fiatalurat akkor láttam életemben először, amikor bejöttem
ebbe a házba.
– Köszönöm. Azt hiszem, ezt a kérdést tisztáztuk. Van valakinek
valami kérdése a tanúhoz?
Róbert előrelépett.
– Én köszönöm magának, kisasszony, hogy megmentette az
életemet.
– Szóra sem érdemes - szerénykedett a lány.
A patikus újra felemelkedett.
– Kuhinka, lépjen előre!
Kuhinka előrelépett, de semmi örömet nem érzett.
– Kérem, én mindenben ártatlan vagyok. Zeller úr találta ki azt, hogy
csókolgassam a kezét az ajtóban, mert tudtuk, hogy Róbert, vagyis
Czibulka Róbert mindig leskelődik Judit ajtaja előtt.
– Mert szeretem! - mondta Róbert, de most nem figyelt rá senki,
csak Judit szeme lángolt fel, és szíve kezdett hevesebben dobogni.
– Én is szeretem Róbertet - mondta Judit, nem törődve apja
vérnyomásával.
A patikus most a lakókhoz fordult.
– Azt már tisztáztuk, hogy Kuhinka nevű válogatott játékos
Magyarországon nincs, de ettől eltekintve Kuhinka sohasem volt
futballista, hanem nejlonügynök.
– Gazember! Ezt még megkeserülöd! - hörögte Zeller papa.
A patikus azonban leintette.
– Szégyellheti magát, Zeller úr! Oktalan és ostoba gyűlöletével
majdnem halálba kergette egyetlen lányát.
– Végem van! Meg akart halni miattam! - nyögte Róbert.
Bakó csendet intett.
– Most már mindent tisztáztunk, csak egyet nem értek.
Róberttel nem lehetett bírni.
– Én mindent értek! Judit engem szeret! Mindig csak engem
szeretett, és én elveszem feleségül, ha belehalok, akkor is!
A patikus megvárta, míg Róbert lecsillapodik, aztán újra megszólalt:
 – Hogyan tudtak maguk, ketten, Zeller úr és Czibulka úr, terveket
szőni, végrehajtani, amikor gyűlölték egymást és nem is beszéltek
egymással?
– Kibékültünk, átmenetileg, a szent cél érdekében.
– Hát, akkor tulajdonképpen a két család között fennálló gyűlölet
már csak a múlté, nem?
– Részemről olyan boldog vagyok, hogy a kislányom él, hogy én
nem haragszom senkire – mondta Zeller.
– Sohasem tudtam volna megbocsátani magamnak, ha Juditnak
valami baja történt volna – mondta az öreg Czibulka.
– Ezt köszönöm neked, papa, és én részemről megbocsátok, mert a
gyűlöletnek nincsen semmi értelme – mondta Róbert, és átölelte az
apját, aki ezt mondta:
– Hidd el, fiacskám, hogy én csak jót akartam. Elvégre azért vagyok
az apád, hogy vigyázzak rád és ne engedjem, hogy valami
oktalanságot kövess el.
Az esküvőn megjelent az egész Repcze utca 6. Judit remegve
tapadt vadonatúj férjéhez, és Róbert szégyenlősen, de határozottan
ölelte át a lány vállát. Látszott rajtuk, hogy baltával sem lehetne őket
szétválasztani.
 KIRÁLYHEGYI FÜZETES REGÉNYEIHEZ
A magas irodalom tudorai, elemzői megvető ajkbiggyesztéssel,
lekicsinylően nyilatkoznak az olyan „vackokról”, amilyenek a füzetes
regények voltak.
Talán azért, mert míg a magas irodalom két-háromezer példányban
jut el az olvasóhoz (tisztelet a valamiért egyszer csak felkapott
nagyon kevés kivételnek), addig az olcsó ponyvák ötven-, sőt olykor
százezres példányban keltek el.
Ma is léteznek Romána, Júlia és még ki tudja, milyen című
füzetsorozatok, ezeket elsősorban nők olvassák villamoson, metrón,
nyaraláskor a nyugszéken, a strandon. Erre valók – voltak – a
korábbiak is. Negyedórás kikapcsolódás, géppapír egynegyede
méretben, 64 oldalon. Inkább a sajtótörténethez, semmint az
irodalomtörténethez van köze.
Magyarországon valaha nagy népszerűséggel futottak ezek a
füzetes regénykék. Jellemzően hétvége tájékán, újságárusok
standjain lehetett megvásárolni a Világvárosi Regények
folyamatosan megjelenő füzeteit, a háború utáni években a Forintos
Regényeket (képzeljék, ahogy a neve is mutatja, pontosan 1 forintba
kerültek, azaz két gombóc fagyi árába). Az 56-os forradalom után
újra megpróbálkoztak az ilyesféle ponyvák kiadásával, sokáig
hétvégére vásárolhattuk a Vasárnapi Regények darabjait. A
rendszerváltás után is indult ilyen sorozat, de akkor már 13 forintos
regények lett a címe (igaz, akkor már a gombóc fagyi is 2 forintba
került).
Már csak azért sem szabad lebecsülni ezt az olcsó ponyvát, mert a
mindig is szerényen kereső íróknak némi jövedelmet nyújtott, no
meg ujjgyakorlatot jelentett a későbbi, testesebb és jelentékenyebb
művekhez.
Néha álnéven, néha saját nevével vállalva olyan írók alkottak
hatvannégy oldalasakat, mint Lestyán Sándor, Erdődy János, Fehér
Klára (Gyilkosság a Cápa öbölben), Rejtő Jenő, Thury Zsuzsa, Ákos
Miklós, Gergely Márta, Fedor Ágnes vagy éppen Örkény István
(Nehéz napok), Kellér Andor (Negyven hotelszoba) – hogy csak
néhányat említsünk.
Királyhegyi, amikor először hazajött Amerikából, sok füzetes
ponyvát írt. Elsősorban amerikai élményei adták a témát füzetes
regényeihez: a húszas-harmincas évek gengszervilága, és persze
Hollywood, a filmipar városa. A kis nagy ember kalandos
történeteket mesél – olykor péhowardi humorral. Al Capone, Dillinger
a hősei a legtöbb történetnek, sőt, némelyik füzet ugyanazt mondja
másképpen. Nem egyenlő színvonalúak, de mindenképpen
szórakoztatóak, élvezetesek.
Egyetlen olyan kisregény van ebben a gyűjteményben, amelyik
később, az ötvenes évek második felében íródott: A ház közbeszól.
E mulatságos, kicsit „szocialista” Rómeó és Júlia-történet igazi
királyhegyis humorral mesél két családról, amelyik egy macska miatt
összeveszett és azóta nem áll szóba egymással. Ám a fiatalok
egymásba szeretnek, s bimbózó szerelmüket az ellenségeskedő
szülők annyira szeretnék megakadályozni, hogy e nemtelen cél
érdekében még egymással is összefognak.
A kötet nyolc szórakoztató Királyhegyi-ponyvát tartalmaz.