Jo Walton - Farthing

A képzelet mesterei
SOROZATSZERKESZTŐ: Kleinheincz Csilla

A SOROZAT EDDIG MEGJELENT KÖTETEI:

Fritz Leiber: Éjasszonyok

Gene Wolfe: A kínvallató árnya (Új Nap könyve I.)
Kelly Link: Különb dolgok is
Dan Simmons: Káli dala
Christopher Priest: A tökéletes trükk
Gene Wolfe: A Békéltető ereklyéje (Új Nap könyve II.)
Geoff Ryman: Levegő
Particia McKillip: Boszorkányerdő
Gene Wolfe: A lictor kardja (Új Nap könyve III.)
Jo Walton: Farthing
1949 - de nem a mi 1949-ünk - egy nyári hétvégéjén a
felső tízezerbe tartozó „Farthingi Kör" tagjai, akik
nyolc évvel korábban megbuktatták Churchillt és
kialkudták a békét Hitlerrel, egy vidéki nyaralóban
gyűlnek össze. Lucy a csoport két tagjának lánya;
családi kapcsolatai megsínylették, hogy egy londoni
zsidóhoz ment feleségül. Ezért igencsak meglepődik,
amikor ő és férje, David is meghívást kap. Egy éjjel
megölik a kör egyik tagját, és amikor a hatóságok
megindítják a nyomozást, Lucy számára nyilvánvalóvá
válik: csak azért kaptak meghívást, hogy a gyilkosságot
Davidre kenhessék. Ám akárkinek a fejében is született
meg a konspiráció gondolata, nem számíthatott rá, hogy
a Scotland Yard olyan nyomozót küld az eset
kivizsgálására, akinek jó oka van szimpatizálni a
számkivetettekkel... Miközben a csapda bezárul Lucy és
David körül, lassan meglátják a kiutat - egy
veszedelmekkel teli ösvényt az elsötétülő világban.
A Farthing több alternatív történelmi regénynél, és több
szalonkriminél - egy lebilincselő történet az egyre
terjedő sötétségről és azokról az emberekről, akik
megpróbálnak ellenállást tanúsítani.
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

JO WALTON: FARTHING

A Tor book

Published by Tom Doherty Associates, Inc., 2006

FORDÍTÓ: Novák Gábor

SZERKESZTŐ: Kleinheincz Csilla
KORREKTÚRA: Dobos Attila
BORÍTÓGRAFIKA: Lőrinczy Judit
SOROZAT- ÉS BORÍTÓTERV: Csigás Gábor

Farthing © 2006
2006 by Jo Walton

Első kiadás © Delta Vision Kft., 2008

Magyar fordítás © Novák Gábor, 2008

Borítógrafika © Lőrinczy Judit, 2008

Minden jog fenntartva

ISBN 978 963 9890 00 8

ISSN 1787-6176
Kiadja a Delta Vision Kft.
Felelős kiadó: Terenyei Róbert
Nyomdai előkészítés: Ádám Krisztina, Kovács Mária
Nyomta a NestPress Kft. Budapesten
Felelős vezető: Fekete Iván
Előszó

A képzelet mesterei sorozat indulása óta a fantasztikus

irodalom széles spektrumát járta be a legendáktól a
horroron át az evilági sci-fi élesen kirajzolódó jövőképéig,
mégis mindegyik könyv azonos volt abban, hogy a fantázia
eszközeivel mondott el valamit világunkról és a benne élő
emberekről - hiszen az irodalom, és így a fantasztikum
nemes feladata is ez: őszinte vagy torz tükröt mutatni
nekünk.
A uchronia vagy más néven alternatív történelem a
legtisztább tükrök egyike: olyan világot ábrázol, amely akár
a miénk is lehetne, ha valamikor a múltban nem ágazott
volna el históriánk és döntéseinknek vagy a véletlennek
köszönhetően nem vettünk volna más irányt. A központi
kérdés: „Mi történt volna, ha a történelem másként alakul?"
A második világháborúval és a náci Németországgal
foglalkozó alternatív történelmi regényeknek hagyománya
van - híres példái Robert Harris Führer-napja vagy Harry
Turtledove művei. Jo Walton Nebula-, Quill, John W.
Campbell és Sidewise-díjra jelölt könyve a klasszikus
angol krimi álcájában mutat be egy szokásos gyilkosságon
túlmutató bűnügyet és egy nagyon is valóságos Angliát,
amely könnyen megvalósulhatott volna a mienk helyett.
Noha a regényt olvasva mindvégig tudjuk, hogy bár a
határok elmosódnak, mindez fikció, az általa ábrázolt világ
épp eléggé hiteles ahhoz, hogy elgondolkodjunk: valóban
olyan távol álltunk-e attól, hogy a regény valósága a
miénkké váljon, s hogy elmúlt-e a veszélye annak, hogy
mindez megismétlődjön?
A Farthing szellemes krimi és lényegre törő politikai
állásfoglalás is egyben, amelynek üzenete éppúgy igaz ma,
mint ötven éve vagy akár száz esztendő múlva.

A sorozatszerkesztő
Szól ez a regény mindenkinek, aki valaha a történelem
bármelyik szörnyűségét tanulmányozta, és átélte a
borzongás derűs elégedettségét, miközben pontosan tudta,
mi fog történni; mintha egy felboncolt sárkányt
tanulmányozott volna az asztalon, hogy aztán megfordulva
szembetalálja magát a sárkány modern kori rokonaival,
akik ott állnak egészen közel, elevenen, támadásra készen.
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Itt kell kifejeznem legmélyebb hálámat az angol krimi

halott szerzőinek, különösen Josephine Teynek és Dorothy
L. Sayersnek, valamint az élők mesterének, Peter
Dickinsonnak.
A történet nagyrészt a különféle politikai helyzetek körül
keringő gondolataimból, valamint afeletti elmélkedésemből
született, hogy Josephine Tey vajon milyen időszakba
képzelhette el a Brat Ferrart. Sarak Monette lenyűgöző és
tanulságos értekezései Dorothy Sayersről, Nicole Sudberg
megjegyzései a homoszexualitásról, a kinyilatkoztatások
Dickinson Some Death Before Dying-jában és Sumner
Locke Elliot The Man Who Got Away-ében mind-mind
segítettek kikristályosítani a bennem kavargó gondolatokat.
Szeretném megköszönni Patrick Nielsen Haydennek, hogy
el akarta olvasni ezt a könyvet, Emmet O'Briennek és Mary
Lace-nek a megszívlelendő tanácsokat a regény írása
közben, valamint Sarah Monette-nek, Rivka Waldnak, Tom
Womacknek, Adrian Turtle-nek, Kate Nepreunak, Jennifer
Arnottnak, David Dyer-Bennetnek és Chad Orzelnek a
hasznos megjegyzéseket a mű elkészültét követően.
1.

Az egész akkor kezdődött, amikor David dühöngve

berontott a kertből. Éppen Farthingban voltunk, anya egyik
rémes politikai összejövetelén. Ha tudtunk volna valami
kiutat, egészen biztosan máshová megyünk, anya azonban
hajthatatlan volt, így hát ott álltunk gyermekkori
hálószobámban - melyet oly boldogan hagytam magam
mögött, amikor hozzámentem Davidhez -, ő a reggeli
öltözékében, én pedig egy könnyű, térdig érő bézs Chanel
ruhában.
Belépett, és már ömlött is belőle a szó:
- Lady Thirkie úgy gondolja, ki kéne rúgnod engem!
Először észre sem vettem, mennyire felhúzta magát,
mivel éppen azzal voltam elfoglalva, hogy a gyöngyeim
összekuszálása nélkül megpróbáljam a fejem tetejére
tornyozni a hajam. Igazság szerint ha a hajam nem áll ellen
olyan makacsul, valószínűleg semmi nem történik, mivel
én is kint lettem volna a gyepen Daviddel, és Angela soha
nem vetemedik ilyen pimaszságra. Mindenesetre az első
pillanatokban mókásnak találtam a dolgot, és kitört belőlem
a kacagás.
 - Kedvesem, egy férjet nem lehet csak úgy kirúgni, nem
gondolod? Azt válásnak hívják. Mit tettél, ami miatt
Angela Thirkie úgy véli, hogy el kellene válnom tőled?
- Lady Thirkie a jelek szerint összetévesztett egy
alkalmazottal! - dühöngött David, és odaállt a hátam mögé.
Így már megpillanthattam őt a tükörben, és amikor
megláttam, természetesen azonnal rájöttem, hogy ő maga a
legkevésbé sem tartja mulatságosnak a helyzetet, és hogy
nem lett volna szabad nevetnem, sőt a nevetés az adott
körülmények közt valószínűleg a legrosszabb volt, amit
tehettem - legalábbis anélkül, hogy megmutattam volna
Davidnek a helyzet humoros oldalát.
- Angela Thirkie egy ostoba tökfej. Már évek óta csak
nevetünk rajta - mondtam, és ez teljesen igaz is volt,
azonban hajszálnyit sem segített, mivel David
természetesen nem nevetett rajta évek óta, hiszen nem is
volt itt évekig, hogy nevethessen rajta, vagyis ismét csak
rámutattam a kettőnk közti különbségre, ráadásul pont
azután, hogy az a gyengeelméjű Angela néhány
másodperccel korábban már felhívta a figyelmét erre.
A tükörben meglehetősen komornak tűnt, ezért
megfordultam, hátha úgy valamivel jobban fest. Mindkét
kezemmel a hajamat tartottam, mert végre kezdett
megfelelően beállni.
- Úgy gondolta, nem kellene kiszolgálnom magam a
koktélokból, és azt mondta, javasolni fogja anyádnak, hogy
rúgjon ki. - Mosolygott, de látszott rajta, hogy egyáltalán
nincs jó kedvében. - Szerintem ebben a göncben leginkább
egy pincérre hasonlítok.
- Ugyan már, drágám, csodásan festesz! - próbáltam
csillapítani automatikusan, és még csak nem is túloztam. -
Angela egy félkegyelmű, komolyan! Még nem mutattuk be
neked?
- Dehogynem, az egyik eljegyzési bálon, azután az
esküvőn is. - David mosolya még ridegebbé vált. - Ám nem
kétséges, hogy azóta is ugyanolyannak lát minket.
- Ó, drágám! - Önkéntelenül is felé nyúltam, magára
hagyva hajtincseimet, mert erre nem lehetett mit mondani.
Igaza volt, és ezt mindketten tudtuk. - Azonnal
visszamegyek veled, és jól rendreutasítjuk.
- Nem bánnám - David megfogta a kezem és lenézett
rám -, csak az a baj, hogy rossz fényt vetne rád. Sokkal
kényelmesebb helyzetben volnál, ha egy magadfajtához
mész feleségül.
Természetesen igaza volt, valóban sokkal kényelmesebb,
ha olyan emberek vesznek körül, akik pontosan ugyanúgy
gondolkodnak, mint te, mivel hasonló körülmények között
nevelkedtek, és ugyanazokon a dolgokon nevetnek. Ez
azonban csupán beteges kényelemérzet, és csak addig tart,
amíg rá nem jössz, hogy a neveltetésen és a származáson
kívül semmi közös sincs bennetek.
- Az emberek nem kényelemből házasodnak - feleltem,
majd ahogy az a bizalmasaim körében lenni szokott,
hagytam szabadon áramlani a gondolataimat. - Kivéve talán
anyát. Ez sok mindent megmagyarázna a házasságával
kapcsolatban. - A számhoz kaptam a kezem, hogy
elnyomjak egy rémült kuncogást, és ugyanakkor
megpróbáltam elkapni a távolodó gondolatfüzért. Régi
nevelőnőm, Abby tanított meg erre a módszerre. Segített az
elszólásoknál, legalábbis ha időben kapcsoltam, ám anya
számtalanszor megdorgált, amiért a kelleténél többször
tartom a kezem a szám előtt.
 - Biztos vagy benne, hogy nem éppen az ellenkező okból
jöttél hozzám? - kérdezte David, ügyet sem vetve a
közjátékra. - Hogy engem felhasználva kiélvezhesd az
olyan emberek rendreutasítását, mint Lady Thirkie?
- Ez nevetséges. - Visszafordultam a tükör felé, és
számos sikertelen próbálkozás után ezúttal sikerült egyetlen
gyors mozdulattal megfognom a hajam és a gyöngyöket.
Rámosolyogtam tükörképemre és a hátam mögött álló
Davidre.
Volt némi igazság abban, amit mondott, de csak nagyon
távoli igazság, és sem nekünk, sem a házasságunknak nem
tett volna jót, ha azon rágódunk. Apa szembesített ezzel
még azon az éjszakán, amikor beleegyezett a
házasságkötésünkbe. David azt hitte, apa folyamatosan
akadályokat fog emelni elénk, valójában azonban csak ezen
az egy nehéz beszélgetésen kellett túlesni, azután fejet
hajtott, és befogadta Davidet a családba. Valójában anya
okozta a nagyobb nehézségeket, de erre számítottam is.
Apa behívatott a londoni irodájába, és mindenkinek
szólt, hogy ne zavarjanak minket. Egyszerre éreztem
magam nagyon fontos személyiségnek és tízéves
gyereknek, akit sarokba állítottak, amiért nem végezte el a
házimunkáját. Folyamatosan emlékeztetnem kellett magam
rá, hogy felnőtt, fiatal nő vagyok. Ott ültem a látogatók
számára előkészített bőrfotelben, táskámat a térdemen
gyűrögetve, ő pedig tizennyolcadik századi íróasztala
mögül néhány pillanatig csak nézett rám. Nem
köntörfalazott, nem törődött olyan nevetséges dolgokkal,
mint ital, cigaretta vagy kényelem.
- Biztos vagyok benne, hogy tudod, miről akarok veled
beszélni, Luce - kezdte.
Bólintottam.
- Davidről - feleltem. - Szeretem őt, apa, és hozzá akarok
menni.
- David Kahn - mormolta apa, mintha a szavak rossz ízt
hagytak volna a szájában.
Mondani szerettem volna valami ostobaságot David
védelmében, apa azonban felemelte a kezét.
- Tudom, mit akarsz mondani, inkább tartsd meg
magadnak. Angliában született, háborús hős, a családja
pedig nagyon gazdag. Visszavághatnék azzal, hogy a
kontinensen nevelkedett, zsidó, és nem tartozik közénk.
- Csak annyit akartam mondani, hogy szeretjük egymást
- mondtam, összekaparva méltóságom maradékát. Anyával
ellentétben, aki valójában csupán némi kellemetlenséget
tudott volna okozni, apának megvoltak az eszközei arra,
hogy megtorpedózza a tervünket. Bár már huszonhárom
éves voltam, és Hugh halálával én örököltem volna
mindent Farthingon és a címen kívül, csak annyi pénzzel
rendelkeztem, amennyit apától kaptam, és David sem volt
jobb helyzetben. Ugyan gazdag családból származott,
mégsem rendelkezett akkora összeg felett, amiből ketten
megélhettünk volna. Családja semmivel sem fogadott el
jobban engem, mint az enyém őt. Ez kezdetben meglepett,
később azonban már nem csodálkoztam rajta. Valódi kis
Rómeó és Júlia történet kerekedhetett volna ki belőle, ha
apámnak nem jön meg a józan esze, és nem áll mellém.
- Furcsa, de amikor látlak titeket együtt, és hallom,
hogyan beszélsz az ifjú Davidhez, nincs okom kételkedni -
bólintott apa. - Mindössze azt szeretném tudni, hogy vajon
ennyi elég-e. A szerelem csodálatos dolog, de igencsak
törékeny virággá válhat, amikor fagyos szelek fújnak,
márpedig előre látom, milyen hideg szelek közelednek
felétek.
- Addig nincs baj, amíg te nem vagy egyike ezeknek a
szeleknek, apa. - Összeszorítottam a térdem és kihúztam
magam, hogy minél felnőttebbnek és józanabbnak tűnjek.
Apa nevetett.
- Ötéves korod óta mindig így ülsz, amikor valamivel
hatni akarsz rám. - Hirtelen előrehajolt, hangja komollyá
vált. - Átgondoltad, mit jelent Mrs. Kahnnak lenni? Olyan
nevet birtoklunk, melynek megszerzéséért mi magunk
semmit nem tettünk, csupán Eversley őseinktől örököltük,
akik viszont megdolgoztak érte. Ez a név ajtókat nyit meg
előttünk. Te most arra készülsz, hogy mindezt feladd, és
Mrs. Kahnná válj...
- A Kahn azt jelenti, hogy David ősei már papok voltak
Izraelben, amikor mi még kék festékkel mázoltuk be
magunkat - idéztem (vagy inkább félreidéztem) Disraelit.
Apa elmosolyodott.
- Jelenleg azonban azt jelenti, hogy az emberek itt,
Angliában számos ajtót be fognak csukni az orrotok előtt.
- Azokon az ajtókon nem is akarok bemenni - vágtam rá.
Apa erre felvonta a szemöldökét.
- Jól átgondoltam mindent - mondtam, mert így is volt,
legalábbis azt hittem, mindent átgondoltam. - Emlékszel,
amikor Billy Cheriton mindenhová elvonszolt? - Billy
Hampshire grófjának legfiatalabb fia, és mellesleg anya
egyik legrosszabb ötlete volt. A gróf történetesen anyám
egyik legjobb barátnőjét vette feleségül. Egész életünkben
jól ismertük egymást Billyvel, ugyanazokra az óvodai
rendezvényekre jártunk, majd később ugyanazokra az
iskolai partikra, anya pedig a fejébe vette, hogy az isten is
egymásnak teremtett minket.
Apa bólintott. Ő sem tartotta sokra Billyt.
- Egyszer elmentünk egy cheltenhami versenyre, mert
Tibsnek futott ott egy lova, és Billy lengette a családi
zászlót. Hozzánk hasonló, kedves emberek vettek körül
minket, és a ló természetesen veszített.
- Tibs Cheritonnak sosem volt érzéke a lovakhoz - szólt
közbe apa. - Bocsánat, folytasd csak.
- Szóval megpróbáltuk koktélba fojtani a bánatunkat, és
hirtelen annyira unatkozni kezdtem, hogy legszívesebben
sikoltottam volna. Nem csak Cheltenhamet és a tömeget
untam, hanem az egész felhajtást, az egész rituálét. Tibs és
egy másik fiú a lótenyésztésről beszélgettek, és arra
gondoltam, hogy velünk is ugyanez a helyzet, a kancákkal
és a csődörökkel, a fiatal angol köznemesekkel, akik
létrehozzák a következő generáció angol köznemeseit, és
akkor el sem tudtam volna képzelni unalmasabb dolgot,
mint hozzámenni Billyhez, Tibshez vagy bárkihez abból a
kacarászó tömegből. - Igazság szerint Tibset akkor sem
választottam volna, ha ő az utolsó férfi a Földön, mivel
biztos voltam benne, hogy athéni, és ezt szerintem anya is
tudta, különben Billy helyett őt szemelte volna ki
számomra. - Egyszerűen nem akartam. Bemutattak
mindenkinek, bevezettek az előkelő körökbe, és mielőtt
találkoztam volna Daviddel, pontosan tudtam, hogy én nem
ezt akarom.
Apa ekkor tette fel a kérdést:
- Biztosan nem csak azért mész hozzá Davidhez, hogy
elmenekülj ez elől? Hogy sokkold Billyt, és az összes többi
Billyt valamivel, amit ők biztosan nem fognak helyeselni?
Mert ha így van, az nem szép dolog Daviddel szemben, és a
vicces része hamar el fog múlni, hamarabb, mint
gondolnád.
Alaposan átgondoltam a kérdést, és valóban ráleltem a
szemernyi igazságra, a vágyra, hogy feladjak mindent és
borsot törjek az orruk alá valakivel, aki saját nevetséges
mércéik szerint teljességgel elfogadhatatlan. Attól tartok,
anya is nagyban hozzájárult ennek az érzésnek a
felerősítéséhez, miközben éppen az ellenkezőjét szerette
volna elérni.
- Azt hiszem, ez is benne van, apa - ismertem el. -
Viszont valóban szeretem Davidet, és annyi közös dolog
van bennünk, aminek semmi köze a családi háttérhez és a
neveltetéshez, hogy az sokkal többet jelent számomra.
- Biztosított róla, hogy nem akar téged áttéríteni.
- Ő maga sem túlzottan vallásos.
- Viszont azt mondta, a vallását sem szándékozik feladni.
- Apa a homlokát ráncolta.
- Miért tenné? - kérdeztem. - Az nem egyszerűen vallás,
hanem kultúra is. Ő ugyan nem túl vallásos, de nem fog
szégyenkezni a kultúrája, a származása miatt, márpedig az
áttéréssel pontosan ezt fejezné ki. Egyébként sem számít...
akik gyűlölik a zsidókat, azok az áttért zsidókat is gyűlölik.
Azt mondják, a zsidó gyerekek az anyjuk vallását követik,
tehát ezzel sincs gond.
- Mint ahogy bizonyára az sem számít, hogy az emberek
ezentúl úgy fognak emlegetni, mint „az a Mrs. Kahn, aki
korábban Lucy Eversley volt." - Hangjával a társaságbeli
hölgyeket imitálta, vagy inkább anyát a legundokabb
formájában.
 Nem mondom, hogy nem érintett érzékenyen, ám az apró
fullánk a fájdalom mellett arra is rádöbbentett, hogy
valójában mennyire jelentéktelen ez az egész ahhoz képest,
hogy szeretem Davidet. Megráztam a fejem.
- Még mindig jobb, mint nem hozzámenni Davidhez -
jelentettem ki határozottan.
- Tudod, Németországban... - kezdte volna apa.
- Csakhogy mi nem Németországban vagyunk. Háborút
vívtunk - te és David mindketten harcoltatok -, hogy
gondoskodjunk róla, a Harmadik Birodalom határai ne
nyúljanak túl a Csatornán. Németország ebbe nem szólhat
bele.
- Még Angliában is rengeteg problémába fogtok ütközni,
amihez a párod már hozzászokhatott, te viszont még nem -
figyelmeztetett apa. - Olyan apróságok, mint hogy nem
engednek be egy klubba, és fontosabb dolgok is, például a
földvásárlási tilalom. És mindez továbbszáll a
gyermekeitekre. Ha a lányaitok felnőnek, a Kahn névvel
nem vezetik be őket a társasági életbe, és nem mutatják be
befolyásos embereknek.
- Annál jobb nekik - feleltem, bár ez azért engem is
megrázott kissé.
- Váratlan döfések és sértések, melyekre nem számítasz -
tette hozzá apa.
Jól látta a jövőt, én azonban nagyrészt nem törődtem
ezekkel a támadásokkal, vagy jót mulattam rajtuk,
miközben szegény David képtelen volt túltenni magát az
ilyesmiken, ahogy ez a legutóbbi eset is bizonyította a
féleszű Angela Thirkie-vel, aki végtelen ostobaságában úgy
vélte, ilyen arccal és bőrszínnel valaki csakis szolgáló lehet.
Talán David könnyebben megbirkózott volna a látványos
megvetéssel, mint ezzel a fajta lekezelő semmibevevéssel.
Óvatosan elengedtem a hajam, és amikor a helyén
maradt, hátrafordultam Davidhez.
- Miattad akartam hozzád menni feleségül, és soha nem
törődtem ezeknek az embereknek a véleményével, ezt te is
tudhatnád.
Egy pillanatig még őrizte fájdalmas arckifejezését, aztán
elmosolyodott, megölelt, és egy időre megint minden
rendben volt.
Kézen fogott és kivezetett a kertbe, ahol időközben már
beindult anya borzalmas partija.
Miközben odakint sétálgattunk, arra gondoltam, hogy
valóban rengeteg közös pont van bennünk Daviddel:
könyvek, zene, és még a gondolkodásmód is.
Természetesen nem az általános gondolkodásmódról
beszélek, hiszen én meglehetősen szétszórt vagyok, és nem
is túl éles elme, miközben David elképesztően okos. Ám
bizonyos dolgokkal kapcsolatban időről időre hasonló
következtetésre jutunk, pedig teljesen máshonnan indulunk
ki és eltérő logikát alkalmazunk. David sohasem untat, és
sosem kelti bennem azt az érzetet, amit más ismerős, okos
emberek: hogy kilométerekkel maguk mögött hagytak.
Szinte bármiről tudunk beszélgetni, kivéve persze
kapcsolatunk bonyolultabb aspektusairól. Ahogy David is
mondta, bizonyos dolgokat jobb a tudatalattiban hagyni.
Még egyszer megszorítottam a kezét, csak mert
szerettem, ő pedig lenézett rám, és ezúttal nem voltunk egy
hullámhosszon: azt hitte, valamit jelezni akarok. Ezért
inkább csókra nyújtottam a szám, és így leckéztettük meg
az ostoba, érzéketlen Angela Thirkie-t, Anglia
legunalmasabb emberének feleségét, akiről mindenki tudta,
hogy nem is őt akarta elvenni, hanem a testvérét. Úgy
csókolóztunk a gyepen, akár a friss jegyesek, holott nyolc
teljes hónapja házasok voltunk, és már rég a
tiszteletreméltó házasemberek megállapodott életét kellett
volna élnünk.
Míndenesetre amikor meghallottam, hogy Sir James
Thirkie-t meggyilkolták, rögtön eszembe jutott Angela
Thirkie, aki aznap délután faragatlanul viselkedett
Daviddel, és az első, ami átfutott az agyamon az volt - bár
szerencsére sikerült elkapnom a gondolatszerelvényt,
mielőtt kijutott volna az alagútból, hogy szavakká alakuljon
-, hogy ezt bizony megérdemelte.
2.

Peter Anthony Carmichael felügyelő valahonnan

emlékezett rá, hogy Farthing egy vidéki udvarház
Hampshire-ben, a gyilkosság előtt azonban csak politikai
kontextusban hallott róla. „Farthingi Kör" - az újságok csak
így emlegették az egymással laza összeköttetésben álló
értelmiségiek, politikusok, katonák, nemesek, üzletemberek
csoportosulását, akik békét hoztak Anglia számára. Ez
azonban nem Chamberlain ingatag békéje volt, hanem a
„dicső béke", melyet a németek ellen vívott háborúban
kialakított patthelyzetet követően sikerült nyélbe ütni. A
felügyelő - akkor még fiatal hadnagyként - az utolsók
között hagyta el Dunkerque-et. Óvatos örömmel fogadta a
békét, bár akkoriban titokban szimpatikusnak találta az
öreg, hibbant Churchill háborús retorikáját, és nem hitte,
hogy meg lehet bízni Hitlerben.
- Ez a farthingi béke negyed pennyt sem ér - zihálta, és
az újságok címlapján egy negyedpennyst¹ {¹ farthing =
negyedpennys} emelt gúnyosan a magasba.
Az idő azonban bizonyította a Farthingi Kör igazát.
Anglia nem vált eggyé a kontinenssel, az öreg Adolf pedig
elismerte a szigetország függetlenségét, és nem táplált
ambíciókat a Csatorna túlsó oldalán. Kilenc év elegendőnek
bizonyult a farthingi béke feltételeinek tesztelésére, és
bebizonyosodott, hogy Anglia és a Reich jó barátságban
élhetnek egymás mellett. A Farthingi Kör tehát
létjogosultságot nyert, és a hatalom központjában maradt.
Ám a Farthing-birtokon most gyilkosság történt, ezért
Farthing jelentősége ismét megváltozott a felügyelő
számára, így a kora májusi vasárnap reggel a zöld,
gyönyörű és nagyon békés Anglia útjain találta
Carmichaelt.
Carmichael Lancashire-ből érkezett - nem a
pamutfonodáiról és munkanélküliségéről elhíresült déli
Lancashire-ből, hanem a mocsaras északi felföldekről. Apja
egy düledező házban élt, amely nem volt sokkal jobb
állapotban, mint a bérlők farmépületei, és meg kellett
küzdenie azért, hogy állami iskolába küldhesse fiait.
Carmichael iskolája annyira jelentéktelen intézmény volt,
hogy azóta meg is szűnt, és nem hiányzott senkinek,
különösen nem neki. Megfogadta, hogy ha valaha lesznek
fiai - amiben egyre inkább kételkedett -, akkor nem fogja
őket valami hasonló pöcegödörbe küldeni, hogy ott
éhezzenek és szenvedjenek. Azonban ez a végzettség és a
dunkerque-i tapasztalatok elegendőnek bizonyultak a
Scotland Yardhoz, és most, huszonkilenc éves korára már
felügyelőként dolgozhatott, jó fizetéssel és előmeneteli
lehetőségekkel. Mások nem jártak ilyen jól a háború utáni
szűkös években. Valamivel jobb iskolát végzett bátyja,
Matthew északon élt, és apjuknak segített a juhok mellett.
A civilizációval csak havonta egyszer találkozott, amikor
bement Lancasterbe a bankba és az ügyvédhez, esetleg
megállt ebédelni a King's Headnél. Ez bizony nem volt
valami sok, és Carmichael időnként elmerengett rajta,
mennyire szerencsés, hogy bátyja szánalmas sorsához
képest az élet jó dolgait élvezheti.
 Mindenesetre maradt benne annyi az északi emberből,
hogy ne bízzon a vidéki Hampshire-ben, amely mindent
megtett azért, hogy elcsábítsa őt. A szülőhelyére jellemző
mocsaraknál jóval sűrűbben és vastagabbra növő fák dús
lombozata hűsítő árnyékot kínált, a törzsek között az általa
valaha látott legsűrűbb harangvirág-szőnyegekből áradó
illat beszivárgott az autóba, miközben áthajtott közöttük. A
nap a Lancashire-ben ritkán látható, mélykék égbolton
ragyogott, a távolban felszántott, bevetett mezők húzódtak,
a szénát már kazlakba tornyozták, a fű zöldellt, a madarak
énekeltek. És ha mindez nem lett volna elég, az út néhány
kilométerenként apró faluhoz ért - templommal, kocsmával,
postahivatallal, zsúptetős házakkal és éppen csak annyi
egyéni jelleggel, hogy meg lehessen különböztetni az előző
településtől. Az egyikben egy udvarház volt, a másikban
apró tavacska, a harmadikban zöld terület a falu közepén,
esetleg egy öreg tölgyfa, alatta üldögélő öregemberekkel,
mintha csak a falu bölcseinek tudását készülnének
továbbadni.
Carmichael sóhajtott.
- Mi a baj, uram? - A rendőrségi Bentley volánjánál ülő
Royston őrmester gyors pillantást vetett felettesére. - Nem
tetszik a vasárnapi szolgálat?
- Nem különösebben - felelte Carmichael. - Nem mintha
bármit is terveztem volna mára, így akár dolgozhatok is, ha
a Yardnak szüksége van rám, és legalább lesz egy
szabadnapom jövő héten, amikor a boltok is nyitva vannak.
A vidék nyomaszt kissé.
Újabb kis faluhoz értek. Ebben egy csinos lány
Aylesbury kacsákat etetett az egyik ház mellett.
 - A városhoz képest kissé lanyha itt az élet - jegyezte
meg Royston, miközben visszakanyarodott a végtelen
mezők és csalitok közé.
- Nem arról van szó. - Carmichael, hirtelen ráébredt, mi a
baj. - Valahogy olyan jól táplált és önelégült az egész,
mintha túlságosan hosszú ideig élt volna gazdag földön és
meleg nyárban. Csak alszik itt a napsütésben. Kéne valami,
ami megrázza és felébreszti, mondjuk egy éhínség, járvány,
invázió vagy hasonló.
Royston lassított egy újabb falu előtt. A templom mögül
előbukkant a kellemetlen emlékeztető a kis híján
bekövetkezett invázióra: egy Anderson-bunker, melynél
most gyerekek játszottak. Az őrmester nem szólt semmit,
de Carmichael érezte az arcát elöntő szégyenpírt. Nem a
németekről beszélt - semmi nem állt távolabb tőle -,
gondolatban inkább sok száz évnyi messzeségben
kalandozott, amikor még vikingek és kalózok fosztogatták
ezeket a lusta, önelégült parasztokat.
- Magam sem vagyok oda a harangvirágokért - mondta
Royston. - Ha már mindenáron ezen az úton kell
autóznunk, jobban szerettem volna néhány héttel korábban,
a kankalinszezonban. A kankalin színe csodálatos,
felvidítja az embert.
- Én egy kissé lágynak találom - felelte Carmichael. -
Harangvirágok viszont odafent északon is vannak. Nem
gondoltam volna, hogy érdeklik a virágok, őrmester. Azt
hittem, maga szigorúan városi ember.
- Igaz, hogy én magam Londonban születtem és
nevelkedtem, anyám családja azonban vidéken élt.
- Errefelé?
 - Kentben. Van egy nagynéném, aki itt él; a családtagok
meg szokták látogatni húsvétkor és komlószedéskor.
Kölyökkoromban mindig húsvétkor láttuk a kankalinokat.
Innen keletre, de gondolom, Lancashire szemszögéből az
még ugyanennek a vidéknek számít
A felügyelő nevetett.
- Ennyi év alatt mit sem sejtettem arról, hogy van egy
kenti nagynénje, Royston. Jól titkolta.
Útelágazáshoz érkeztek. Royston lelassított, hogy
elolvassa a kis útjelző táblákat.
- Farthing Greenbe, Upper Farthingba vagy Farthing St.
Marybe akarunk menni? - érdeklődött.
- Castle Farthingba. - Carmichael eredménytelenül
tanulmányozta jegyzeteit és a térképet. Talált egy helyet a
nem túl sokat mondó FARTHINGOK felirattal. - Induljon
Farthing St. Mary felé - döntött végül.
- Értettem, uram.
Carmichael ismerte a vezetés első számú szabályát:
dönteni kell, jól vagy rosszul, de habozás nélkül. Lehet,
hogy a rossz utat választotta, és ezzel vég nélküli
bolyongásra kárhoztatta magukat az alig feltérképezett
hampshire-i vidéken, de legalább hozott valamilyen
döntést.
A szerencse ezúttal neki kedvezett. A következő tábla
egyik ágán a FARTHING CASTLE felirat állt, és a
sövénykerítéssel szegélyezett dűlőút a falu ligetes
központjánál, egy körforgalomban ért véget. Volt ott egy
templom - nagyobb, mint az eddigiek -, egy kocsma, az
Eversley Arms fogadó, egy házsor, valamint egy magas fal
két kovácsoltvas kapuval, rajtuk cikornyás FARTHING
felirattal, mintha másík Farthing nem is létezne, és valóban,
Hampshire e kis szegletén kívül, ahol az emberek biztosan
meg tudták különböztetni egyik Farthingot a másiktól, nem
is létezett. A név alatt ott díszelgett a mindenütt jelen lévő
vörösbegy, a negyedpennys érme hátoldali ábrája, a
Farthingi Kör politikai szimbóluma. Carmichael
meglepetten jött rá, hogy a kapu antik mivoltát figyelembe
véve legalább százéves lehetett, vagy még több is - ez a
vörösbegy már jóval a „Kör" létrejötte előtt itt lehetett, és
kétségtelenül az egész terv ősalakja volt.
A kapu zárva volt. A murvát feltúró keréknyomok
alapján ez ritkán lehetett így.
- Valószínűleg a helyi rendőrség zárta be, hogy távol
tartsák a háztól a sajtót és a kíváncsiskodókat - mutatott
Carmichael a nyomokra.
- Kíváncsiskodók? Itt? - Az ízig-vérig londoni Royston
elvetette a lehetőséget. - Egyébként nem ártott volna egy
bobbyt hagyni a kapunál. - Hangsúlyával rosszallását
fejezte ki a távol lévő közrendőr miatt. - Megnézzem, hogy
nyitva van-e, uram?
- Tegye azt, őrmester - bólintott Carmichael. Ha fiatal
tisztként maga próbálta volna meg, elveszti alárendeltje
tiszteletét. Inkább hátradőlt, és figyelte a murván átvágó
Roystont.
A motor leállításával a madárdal még hangosabbá vált.
Egy közeli, láthatatlan feketerigó vég nélkül ismételte: „Ide
nézz, ide nézz, ez mind az enyém!" Más, párjukat kereső,
fészküket építő vagy a területüket védő madarak
válaszoltak neki. Egy pillanatra elhallgattak, amikor
Royston megrángatta a kaput, azután újrakezdték, ügyet
sem vetve az őket körülvevő világra, mintha csak
pletykálkodnának. Az őrmester a fejét rázva indult vissza
az autóhoz.
Carmichael kidugta a fejét a nyitott ablakon.
- Adjunk nekik egy kis csengőszót, aztán meglátjuk, mi
történik - mondta. Royston elvigyorodott, Carmichael pedig
áthajolt a vezetőülésre és gyors köszöntést dobolt a dudán:
„Pa-pa-pa-paaaarp!"
Az egyedüli reakció a helyi madárvilág újbóli
elnémulása volt, és Carmichael már éppen újra
próbálkozott volna, amikor az egyik közeli házból egy
középkorú nő sietett elő kezét a kötényébe törölgetve.
- Maguk biztosan a rendőrök - állapította meg. -
Elnézést, nem hallottam az érkezésüket, éppen ebédet
készítettem. - Mintha csak a szavait akarná megerősíteni, a
templomi óra mutatója elérte a tizenkettest, és a harang
delet ütött. Annyira közel volt hozzájuk, hogy a ricsaj
mellett lehetetlenné vált a beszélgetés.
- Nem hangos ez egy kicsit? - kérdezte Royston, amikor
végre elvette a kezét a füléről.
- Mi már hozzászoktunk - legyintett a nő. - Hangosnak
kell lennie, hogy a házban is hallani lehessen. - Állával a
kapu felé intett.
- Maga a kapuőr? - kérdezte Carmichael.
A nő meglepetten pislogott.
- Nem, és nem is a felesége, mert apám halála óta nincs
itt rendes kapuőr. A kapu többnyire nyitva áll, mondtam is
reggel Jemnek, hogy nem is emlékszem, mikor láttam
utoljára becsukva.
Ez alátámasztotta Carmichael megfigyelését.
Bólintott.
- Még éjszakára sem szokták becsukni?
 - Nem, egészen mostanáig soha. Talán mióta az apám
meghalt, vagyis az öreg király halálának évétől.
Úgy volt tehát, ahogy Carmichael gondolta. Bárki
felmehetett autóval a házig. A murva megőrizte a
nyomokat. A helyi rendőrség reggel valószínűleg behajtott,
de talán még így is találhatnak valamit. Kiszállt az autóból,
és odaállt Royston mellé.
- Ha nem a kapuőr, akkor ki maga? - kérdezte a nőt.
- Betty. Betty Jordan. A férjem, Jem szerelőként
dolgozik a nagy házban.
- Szerelőként? - vonta fel a szemöldökét Royston.
- Karbantartja az autóikat - felelte a nő.
- És magának van kulcsa a kapuhoz? - kérdezte
Carmichael.
- Igen, és a winchesteri rendőr szólt, hogy jönni fognak,
és engedjem be magukat. - Azzal meglóbált egy nagy
vaskulcsot, melyen ugyanolyan vörösbegy véset díszelgett,
mint a kapun. - A londoni rendőrségtől jöttek, ugye? -
Hallgatásukat igenlő válaszként értékelte, és már folytatta
is: - Hát nem borzasztó, hogy az anarchisták a saját
ágyában gyilkolták meg szegény Jamest?
- És ha belegondolok, milyen könnyen meg lehetett
volna akadályozni, ha zárva tartják a kaput - morogta
Carmichael, és elvette a kulcsot az ellenállást nem tanúsító
ujjak közül. - Most bezárom magunk mögött a kaput, és
később visszajuttatom a kulcsot. Ki kell hallgatnunk önt és
a családját... a férje otthon alszik?
- Jem? - kérdezett vissza a nő, mintha lenne egy másik
férje is. A felügyelő elmosolyodott a gondolatra, hogy egy
bigámista is pontosan ezt kérdezné. - Igen... igen, odabent
pihen.
 - Látott bármiféle, anarchistákra utaló jelet tegnap este?
Esetleg idegen autókat?
- Nos... igen. - Betty izgatottan gyűrögette kötényét. -
Többet is. De összejövetel volt a házban, az emberek
egyfolytában jöttek-mentek. Ki tudná megmondani,
melyikük ki lehetett? Lehet, hogy a fele terrorista meg
bérgyilkos volt, akkor sem tudnánk.
Carmichael gyomra összeszorult a rá váró munka
gondolatára.
- Egy összejövetel? - ismételte.
- Bizony - bólogatott a nő. - Délután kerti parti, este
pedig vacsora és tánc. A hétvégi vendégek egy része csak a
rendezvényre érkezett. Így szokott lenni, amikor Lady
Margaret partit ad.
- Hányan lehettek? - kérdezte Carmichael.
Betty a fejét rázta.
- Nem tudnám megmondani. Talán nem olyan sokan,
mint máskor.
- Hallott autókat érkezni azután is, hogy lefeküdt? - tette
fel a következő kérdést Royston. - A fényszórójuk biztosan
megvilágította a hálószobájuk mennyezetét.
- Ó, igen, többet is - jelentette ki határozottan az asszony.
Carmichael tapasztaltabb volt a vidéki szokásokat illetően,
mint az őrmester.
- Mikor került ágyba?
- Negyed kilenckor. Meg kell hagyni, a nagy órának van
egy előnye, az ember mindig pontosan tudja, mennyi az
idő.
A felügyelő kénytelen volt egyetérteni. Összenézett
Roystonnal, és alig láthatóan megrázta a fejét. Nem látta
értelmét tovább faggatni a nőt.
 - Nos, visszaengedjük magát a vacsorájához - bocsátotta
el végül. Betty távozott, de néhányszor még visszanézett,
miközben Carmichael kinyitotta a kaput.
- Gyalogolunk vagy behajtunk, uram? - érdeklődött
Royston.
- Mielőtt szóba került volna a cirkusz, gyalogolni
akartam, hátha találunk nyomokat. Így viszont azt hiszem,
akár autóval is mehetünk.
- Talán így is látunk valamit - mondta az őrmester.
- Van valami megérzése? - kérdezte Carmichael.
Royston a megérzéseiről volt híres, vagy inkább hírhedt.
Néha hasznosnak bizonyultak, leggyakrabban azonban
csupán az időt pazarolták velük.
- Talán nem kellene, hogy legyen, uram - felelte Royston
félszegen, miközben bezárta az autót és zsebre vágta a
kulcsot.
- Állíthat bármit a megérzésekről, hogy jók vagy rosszak,
hogy követné őket vagy sem, de egyvalamit nem mondhat:
hogy nem kellene létezniük. - Carmichael fülhasogató
csikorgás kíséretében kitárta a kaput; a benti park egyik
szilfájáról felrebbentek a varjak.
- Önnek is szokott lenni, uram? - kíváncsiskodott Royston.
- Alkalmanként, őrmester - ismerte el a felügyelő. - Az
én alapszabályom a megérzésekkel kapcsolatban, hogy ha
arra ösztökélnek, hogy még többet dolgozzak, mint például
most is, akkor követem őket. Ha a munka megspórolására
vagy sietségre buzdítanak, figyelmen kívül hagyom mindet.
Ha van egy ügy tizenhat nyommal, és egyik sem tűnik
jelentősebbnek a többinél, ezért úgy dönt, hogy
ábécésorrendben vizsgálja meg őket, akkor egy megérzés
talán azt jelenti, hogy az agya egy hátsó szeglete próbálja a
megfelelő irányba terelni a figyelmét.
A murvás út két lejtős, fákkal beültetett mező között
kanyargott felfelé. A kavicsokon látszott, hogy Betty igazat
mondott - rengeteg autó haladt itt keresztül, méghozzá nem
is olyan régen. Még ki lehetett venni a winchesteri
rendőrautó friss nyomát, a többi azonban olyan kusza és
zavaros volt, hogy lehetetlen lett volna megkülönböztetni
őket egymástól. Időnként lábnyomok is feltűntek, köztük
egy különösen nagy cipőlenyomat, amelyik felfelé és lefelé
is vezetett.
- A winchesteri bobby? - találgatott Carmichael,
miközben Royston figyelmesen szemügyre vette a nyomot.
- Nem, hacsak nem a Savile Row-ban vásárol -
egyenesedett fel az őrmester. - Harmincöt centi,
arisztokratikus mintázat. Valószínűleg maga Lord Eversley.
Nem hinném, hogy a többi vendég ilyen messzire lejönne.
- Láttam fényképeket, és ha jól emlékszem, Eversley
nem valami nagydarab ember - tűnődött Carmichael. - A
meggyilkolt fickó viszont, az a Thirkie, valóságos óriás.
- Akkor talán az ő nyomai - vonta meg a vállát Royston.
- Akkor sem nagy segítség, mivel aki hagyta, nyilvánvalóan
még élt.
- Micsoda pocsék meló - jegyezte meg Carmichael
felfelé kaptatva. - Arisztokraták, politikusok meg hasonlók.
- Azért gondolták úgy a helyiek, hogy nekünk kell
szólniuk - mutatott rá az őrmester. - Mit gondol, valóban
politikai gyilkosság volt, és terroristák követték el, ahogy
Mrs. Nem-Én-Vagyok-A-Kapuőr állította?
Carmichael felnézett a házra, amely ebben a pillanatban
bukkant fel előttük. Ha egykor kastély is lehetett, mára már
nem volt az, csak egy kellemes benyomást keltő,
tizenhetedik századi udvarház meleg, vörös téglákkal és
szürke palával. Barátságosnak és békésnek tűnt, talán mert
a függőlegesen osztott ablakok a napsütésben csillogva
mosoly benyomását keltették.
- Nem - válaszolt Royston kérdésére. - A gyilkosságok
csak ezerből egy esetben politikai vagy anarchista
bűncselekmények. A gyilkosságok mocskos kis ügyek
olyan emberek között, akik jól ismerik egymást, tízből
kilenc esetben személyes indíttatásúak, és a tizedik is azért
következik be, mert valaki a legrosszabb pillanatban veszíti
el az önuralmát... crime passionel, ahogy a franciák
mondják. Kétlem, hogy ez az eset bármiben is különbözne
a többitől, eltekintve az előkelő környezettől.
Royston is a házat nézte, vagy talán az előtte parkoló fél
tucat autót.
- Ez egy megérzés, uram?
- Nem, őrmester, ez nem megérzés - felelte Carmichael. -
Ez csupán a tapasztalat sugallata.
3.

Átolvastam, amit eddig írtam, és teljesen reménytelen,

nem? Mindenhol csak én vagyok. Mindent elborítok, akár a
június, ahogy Abby szokta mondani, bár fizikailag
egyáltalán nem vagyok olyan, sokkal inkább zárkózott,
amolyan első bálozó típus. Az agyam azonban kitárulkozik.
Talán vissza kéne mennem a kezdetekhez és elmesélnem,
hogyan találkoztam Daviddel és mit mondott apa,
mégpedig pontosan idézve és időrendi sorrendben, mert apa
szavai fontos részét képezik a történetnek, és talán már
akkor le kellett volna írnom mindent arról, hogy a
gyerekeink nem mehetnek Etonbe, hanem Marlborough-ba
vagy Winchesterbe kell járniuk, ahová az igazi zsidó
gyerekek is. Jellemző apára, hogy a még nem is létező
gyerekeinkről beszélt, miközben anya egyfolytában azon
sopánkodott, hogy soha nem utazhatunk majd a
kontinensre... nem mintha nem fájt volna, hogy soha többé
nem láthatom Párizst vagy a Rivierát.
Ennek ellenére azt hiszem, tovább vánszorgok előre,
leírok mindent úgy, ahogy történt, nem nézek hátra, és a
végén kihasítok belőle néhány nagyobb részt, amelyek nem
vezetnek sehová, vagy alaposabban körbejárom őket, ha ez
látszik megfelelőbbnek. Mert ha most belekezdek abba,
hogyan találkoztam Daviddel, soha nem jutok el a
gyilkosságig. És ha megpróbálok finom és fegyelmezett
lenni, ugyanaz történik, mint a régi naplóimmal, melyeknek
szilárd elhatározással láttam neki, hogy aztán január 2-át
követően egyetlen szót se írjak többé beléjük.
Szóval, visszatérve ahhoz a bizonyos vasárnap
reggelhez, gyermekkori ágyamban ébredtem, mellettem
összegömbölyödve David. A madarak hihetetlen ricsajt
csaptak odakint; az ember erről Londonban hajlamos
megfeledkezni. Pontosan pirkadat volt, és májusban a
hajnal félelmetesen korán hasad, én azonban teljesen
felébredtem, és már nem látszott valószínűnek, hogy
visszaaludjak. Egy darabig hallgatóztam, és a madárdalon
keresztül meghallottam az óra hangját. Háromnegyedet
ütött, valószínűleg háromnegyed hatot.
Korán volt még, de elég hétvégét töltöttem Farthingban
ahhoz, hogy tudjam, csak akkor jutok meleg vízhez, ha
gyors vagyok, ezért kiugrottam az ágyból és lementem a
földszintre, hogy elfoglaljam az egyik fürdőszobát és hajat
mossak. Vasárnap reggel mindig megmosom a hajam - nem
vezeklésként vagy ilyesmi, hiszen egy ilyen hajkorona
viselése már önmagában is vezeklés, egyszerűen csak
minden héten túl kellett lennem rajta, és mivel kijelöltem a
vasárnapot, sosem felejtem el. Törülközőkbe bugyolálva
léptem ki a fürdőből - csodálatosan puha, smaragdzöld
törülközőink voltak, nászajándékba kaptuk őket a kedves és
gyakorlatias Millicent nagynénitől.
Visszafelé tartottam a szobába, hogy felébresszem
Davidet és megkérdezzem, akar-e fürdeni, mielőtt a horda
megszállja a vizesblokkot, esetleg volna-e kedve
szeretkezni (most, hogy az előző éjszakai üdítő szeretkezés
után csodálatosan tisztára varázsoltam magam), amikor
nem mást pillantottam meg a folyosón, mint anyát.
Döbbenten torpantam meg, talán még a szám is tátva
maradt. Anyának ugyanis abszolút semmi oka nem volt a
mi szintünkön tartózkodni, mivel itt csak a gyerekszobák és
a vendégszobák kaptak helyet, ráadásul még alig pirkadt.
Ha háromnegyed hat után mentem be a fürdőbe, akkor még
hét óra sem lehetett. Sokáig mostam a hajamat és egyéb
testrészeimet, de annyira azért nem sokáig. Más emberek, a
nagy hétvégi összejövetelek más vendéglátói lehet, hogy
felkelnek hétkor, és a vendégszobák környékén lődörögnek.
Anya soha. Neki erre a célra ott volt Sukey vagy Mrs.
Simons, és ha létezett dolog, amiben anya hitt, akkor az a
feladatok átruházása volt. Soha nem kelt fel tíz előtt, és
soha nem jelent meg délig. Nem emlékszem, hogy
életemben láttam volna őt délelőtt tizenegy előtt, kivéve, ha
egész éjjel ébren volt.
- Jó reggelt, Lucy! - köszönt felszegett állal. Fel volt
öltözve, de nem a tegnap esti ruhába. Szolid, vasárnap
reggeli, templomba való öltözéket viselt, sok pasztellel és
gyönggyel. Ám volt valami különös a kinézetében, ami
gondolkodásra késztetett - igazság szerint abban a
pillanatban, ott a folyosón meg voltam győződve róla, hogy
apa orra előtt kalandba keveredett valamelyik vendéggel.
- Jó reggelt, anya! - feleltem, de már el is vonult
mellettem a lépcső irányába, akár egy csatába induló, régi
hadihajó.
A következő jelentősebb epizód a korai reggeli volt,
melyről Daviddel együtt egy kicsit elkéstünk. Mrs. Collins
vasárnap reggel mindig korábban terít azoknak, akik
szeretnének templomba menni. David természetesen nem
szeretett volna, de azért lejött velem, és elmajszolt némi
pirítóst a tea mellé. Otthagytam, hadd beszélgessen Tibs
Cheritonnal a geológiáról. David azzal a csodálatos
képességgel született, hogy a társaságában még a
legunalmasabb emberek is érdekessé váltak. Az lehetett a
módszere, hogy valódi érdeklődést mutatott irántuk és az
iránt, ami őket érdekelte, és ők cserébe ragyogni kezdtek.
Tibset egész életemben ismertem, és kétlem, hogy a
kötelező udvariassági formulákon kívül valaha is váltottunk
három szónál többet, David azonban, aki tudomásom
szerint a reggeli előtt még soha nem beszélt vele, képes volt
minden figyelmével rákoncentrálni és megtalálni azt a
titkos szenvedélyt, amelyik ilyen kitárulkozásra késztette
Tibset.
Farthingban a templomba járás kötelező program,
legalábbis karácsonykor, Tibs azonban úgy döntött, a
reggeli áldozatnál sokkal érdekfeszítőbb Daviddel
beszélgetni, ezért azt mondta, majd csak a reggeli
zsolozsmára megy el. Én is ravasznak éreztem magam,
egyrészt mert a reggeli áldozat csak fele olyan hosszú, mint
a zsolozsma, másodszor mert így nem kellett zsoltárt
énekelnem, mivel azt gyűlöltem, harmadszor pedig mert
tudtam, hogy anya szokása szerint a zsolozsmára fog
menni. Természetesen ez utóbbiban tévedtem; miközben a
folyosón a kalapomat igazgattam, a kesztyűjét húzva,
kezében imakönyvvel megjelent a lépcsőn.
- Templomba mész, anya? - kérdeztem, és a szívem
lesüllyedt valahová a cipőm magasságába, mert nagyom
vágytam egy kis csendes sétára Óra Farthingig, és most
nagyon úgy tűnt, hogy megkapom anyám társaságát nem
csak az odaútra, de az istentiszteletre is.
- Természetesen, kedvesem - felelte. - Senki más nem jön?
- David nem, Tibs pedig megvárja a zsolozsmát.
 - A többiek még nem keltek fel? Micsoda pogány
népséget invitáltunk a házunkba! Talán ők is lemetszhetnék
a fütykösük végét, és áttérhetnének zsidó hitre.
- Na de anya! - szisszentem fel. Ő is tudta magáról,
mennyire lehetetlenül viselkedik, de szinte sportot űzött a
faragatlanságból és érzéketlenségből. Minden kétséget
kizáróan tisztában volt vele, hogy ezzel bánt engem és
megsérti Davidet. Hiszen nem volt bolond. Viszont nem is
azért mondta, hogy megsértsen vele, ahogy ezt sokan
mások tették volna. Azért mondta, mert mondani akarta, és
nem törődött azzal, hogy mennyire esik ez rosszul nekem -
a különbség körülbelül ahhoz hasonló, mint amikor valaki
megcéloz egy pisztollyal, vagy oda sem nézve kilő egyet az
ablakon. Időnként elgondolkodtam rajta, hogy vajon anyám
is szenved-e ugyanolyan elszabadult
gondolatszerelvényektől, mint én, de sosem mertem neki
ilyesmire célozgatni.
Közben apa is lejött, és szorosan mögötte Angela
Thirkie, majd Sir Thomas és Lady Manningham, akiket
szinte alig ismertem. A templomi harang megkondult.
Hatchard, aki természetesen mindvégig a közelben
tartózkodott, és végighallgatta, ahogy anya a zsidókat
gyalázza előttem, mélyen meghajolt, és kinyitotta nekünk
az ajtót.
Odakint az egyik sofőr - új embernek tűnt, a távozásom
után kerülhetett ide -, egy napbarnított bőrű, mosolygó férfi
kinyitotta a Bentley ajtaját Mrs. Richardson, a szakács, és
két római katolikus szolgálólány előtt, akik a Farthing
Green-i St. Gilesben fognak részt venni az istentiszteleten.
A többi szolgáló - a baptista Hatchard kivételével, aki az
esti istentiszteletre látogat el az imaháznak nevezett kék
pajtába Upper Farthingban - türelmesen várta, hogy
kövessen minket a templomhoz. Egy átlagos, csendes
hétvégén gyalog mentek volna, ez nem is kétséges.
Emlékszem, amikor gyerekkoromban lementünk apával a
reggeli áldozatra, és a szolgálók jóval utánunk érkeztek
meg. Valamikor a háború folyamán - ami egybeesett
leánykollégiumi éveimmel, így nem érzékelhettem a
változást - a templomba járás sokkal formálisabb
szertartássá vált.
Azt hiszem, azelőtt az élet is sokkal csendesebb volt;
azóta mintha majdnem minden hétvégét Farthingban
töltöttünk volna, és csak úgy özönlöttek a vendégek.
Az istentisztelet tradicionális, nagyon angol és nagyon
bájos volt, egy lelkésszel, egy ministránssal, és azokkal a
szavakkal, melyeket az emberek már Jakab király, VIII.
Henrik vagy egy másik uralkodó ideje óta használtak - attól
függően, ki írta az imakönyvet. (Jakab király lehetett,
hiszen egy olyan pocsék férj, mint VIII. Henrik biztosan
képtelen lett volna papírra vetni azokat a szép, hangzatos
szavakat.) Csodálatos nap volt, talán ezt még nem is
említettem, az ablakokat kitárták, és mindent betöltött a
harangvirágok bódító illata, bár az oltárra helyezett virágok
szertartásos tompasággal hevertek a helyükön. Eszembe
jutott, hogy egy alkalommal, amikor anya lett volna a
soros, de el kellett utaznia St. Tropez-ba, én díszítettem fel
az oltárt egy nyalábra való tulipánnal és nárcisszal, és ez a
kellemes élmény annyira elzsongított, hogy még az óra
hangjára sem figyeltem fel, bár azt érzékeltem, hogy Lady
Manningham összerezzent, amikor elütötte a
háromnegyedet.
 Az istentisztelet után megbocsátó hangulatba kerültem,
anyával szemben is, még ha ő nem is volt képes hasonlóra
az én irányomban. David szerint azért haragudott rám, mert
lány voltam, különösen szegény Hugh halála után, én
azonban úgy vélem, hogy bár valóban jobban szeretett
volna egy „tartalék" fiúörököst, megbocsátotta volna a
lányságomat, ha a megfelelő fajta lány vagyok. Olyan, aki
ugyanazokkal a dolgokkal törődik, mint ő. Mindig úgy bánt
velem, mint valami ruhával, amely egy túl hosszú és egy túl
rövid ujjal került ki a boltból, és ráadásul még a
derékszalagja sem jó. Amikor rám nézett, mintha azt
mondta volna: „Vajon teljes kudarc, vagy ki lehet még
hozni belőle valamit?" Akkor, a gyilkosság napján még
inkább úgy tűnt, mintha totális kudarcnak tekintene. És
mégis, azért voltam ott azon a hétvégén, mert ő
ragaszkodott hozzá, félresöpört minden kifogást.
Máskülönben Daviddel Londonban töltöttünk volna egy
sokkal kellemesebb hétvégét. Myrával ellátogattunk volna
St. Timothy templomába, hogy aztán hazaérve
felébresszem Davidet, ahogy egy héttel korábban is tettem.
Annyira mélyen belemerültem saját mindennapi életem
kellemes pillanatainak felidézésébe, hogy már félúton
jártunk visszafelé a házhoz, mire egyáltalán elkezdtem
figyelmet szentelni a többieknek is. Apa Angela Thirkie-vel
sétált, a vidékről beszélgettek. Anya Sir Thomasszal
társalgott a szolgálók jelentette problémákról. Így nekem
maradt Lady Manningham, akit alig ismertem. Viszonylag
fiatal nő volt, jóval fiatalabb a férjénél, és olyan félénken
nézett rám, mintha beszélgetni szeretne, de nem tudja,
hogyan kezdjen bele.
- Szép napunk van - szólaltam meg meglehetősen
fantáziátlanul.
- Igen, csodálatos, és ez a vidék is elragadó - felelte.
- A kerteket Nash tervezte. - Könnyedén
visszazökkentem a ,,ház lányának" szerepébe. - Az ő tervei
szerint gondozzuk őket. Van néhány igen érdekes vázlatunk
a család fiatal hölgyeitől, nem sokkal az ültetés után
készítették őket. A fák akkoriban természetesen még csak
csemeték voltak. Néha különösnek tartom, hogy olyannak
látjuk őket, amilyennek Nash szánta, amikor még csak
elképzelni tudta a kerteket teljes pompájukban.
- Különös. - Az észrevétel szemlátomást meglepte. -
Milyen hosszú árnyékot vetnek cselekedeteink. Szoktak
még fákat ültetni?
- Ha valamelyik meghal vagy kidől, apám mindig ültet
egy új csemetét. Amikor Hugh és én gyerekek voltunk,
makkokat ültettünk, több százat minden évben. Ez volt a
különprogramunk, és mindig azt képzeltük, hogy a
leszármazottaink ámulnak majd a tölgyerdőnkön.
Hugh azonban meghalt, az én elméleti leszármazottaim
pedig nem lesznek Eversleyk, és nem is itt fognak felnőni.
Ez ugyanolyan igaz volt gyermekkoromban, mint most, és
nem befolyásolta, hogy kihez megyek feleségül. Apa halála
után a birtok és a cím Alfred nagybácsira fog szállni, bár a
pénz nagy részét én kapom, a férfi Eversley utódhoz nem
kötődő földekkel együtt.
- Tom és én egy meglehetősen kis házban élünk - árulta
el Lady Manníngham. - Nem rendelkezünk ehhez hasonló
családi ingatlanokkal. Tom saját maga alapozta meg a
szerencséjét.
 - Vagyis az egyik legjobb fajta ember - vágtam rá
gondolkodás nélkül.
- Az iparnak tett szolgálataiért cserébe kinevezték
baronetté - folytatta némiképp felbátorodva. - Először kissé
ostobának éreztem ezt az egészet, mármint hogy Mrs.
helyett Lady leszek, itt azonban már egészen más fényben
látok mindent. Úgy értem, az embereket azért emelik
nemesi rangra, mert szolgálatot tesznek a hazájuknak; csak
az a kérdés, mit és hogyan cselekednek, nem?
- Azt hiszem, az egyik ősömből ezért lett nemes, mert
valami elmondhatatlant tett VII. Henriknek - mondtam
őszintén, ám azonnal megbántam, amikor láttam, hogyan
próbálja palástolni döbbenetét. - De komolyra fordítva a
szót, önök most ültetik a makkokat az utódaiknak.
A hasára szorította a kezét, ahogy az állapotos nők
szokták, és az a bizonyos jellegzetes pillantás sem maradt
el. Felvontam a szemöldököm, mire az ajkához emelte az
ujját és bólintott. Elmosolyodtam. Sokkal kedvesebb
teremtésnek tűnt, mint azok az emberek, akiket anya
általában meg szokott hívni, bár az invitálás gyaníthatóan
Sir Thomasnak szólt, Lady Manningham pedig csak az ő
feleségeként jött el.
Elfordította a fejét, láthatóan valami más társalgási témát
keresett. Bármennyire is örültem - mert örültem - annak,
hogy teherbe esett, ugyanakkor irigységet is éreztem, mert
jelen pillanatban én is pontosan ugyanerre vágytam.
Rendben, David azt mondta, hogy jó, hogy egy kicsit csak
magunk vagyunk, és hogy rengeteg időnk van még, és
persze igaza is volt, ám én azonnal szerettem volna családot
alapítani, és igazán nem tehettem az időnkénti
ingerültségemről, amiért az az ostoba természet nem
hajlandó együttműködni.
- Tehát maga továbbra is jár templomba - szólalt meg
ismét Lady Manningham.
- Igen. - Ez volt az egyetlen lehetséges válasz, ha nem
akartam hosszas beszélgetésbe kezdeni olyan dolgokról,
melyekhez semmi köze, mint például David vallási
érzületének hiánya, illetve az én át nem térésem a zsidó
hitre. Ha tudott volna bármit is a vallásról, már előző nap
megállapíthatta volna, hogy nem tértem át, hiszen fedetlen
fővel mutatkoztam be. Ma reggel természetesen viseltem
kalapot, de csak a templomlátogatás miatt, és nem takartam
el a hajam, ahogy egy zsidó nő tette volna. Azonban
szemlátomást fogalma sem volt a vallási alapvetésekről.
Igazság szerint gyakrabban jártam templomba, mint akkor
tettem volna, ha nem megyek hozzá Davidhez. Farthingban
természetesen rendszeresen jártam, mint mindenki a
vidéken. Ám mostanában már Londonban is programommá
vált, pedig korábban igencsak lazán vettem ezt a
kötelezettséget. Valahogy sokkal fontosabbnak tűnt
rámutatni kereszténységemre, aminek nem is igazán voltam
tudatában a Daviddel való találkozásom előtt. Nem azért,
hogy számára hangsúlyozzam a kontrasztot, inkább hogy a
többi ember előtt nyilvánvaló legyen.
Eléggé lefoglalt ez a rövid beszélgetés, így nem is
figyeltem a többiekre - és ha figyeltem is volna, csak annyit
hallok, hogy anya a szolgálókra panaszkodik; ismertem már
jól a főbb témáit. Aztán Angela felemelte a hangját, és
idézni kezdte Browning „Ó, Angliában lenni"-jét. Tudom,
hogy a rendes címe „Otthoni gondolatok", vagy valami
hasonló, de mindenki csak így ismeri. Szavalásába elegáns
íveket, remegtetést és drámai szüneteket csempészett,
egyszóval mindent, amit Abby megtanított nekem gyűlölni,
és be sem fejezte, amíg fel nem értünk a házhoz - sőt, még
azután is folytatta. Nem tette könnyebbé a helyzetet, hogy
mindaz, amiért Browning rajongott, körbevett minket,
ráadásul májust jegyeztünk, vagyis Browning tévedett, bár
ezt nem tartottam igazán meglepőnek, tekintve hogy a
verset Olaszországban, Görögországban vagy valahol
másutt írta, és a feleségének hiányzott a spánieljük. Abby
mesélte, hogy külföldre szöktek, de nekem valahogy csak a
spániel maradt meg az egész történetből. Még most is
magam elé tudom képzelni, ahogy kifejező szemével
bámul, valahogy úgy, mint Angela Thirkie, csak sokkal
megbocsátóbban.
Mark a teraszon várakozott, szemlátomást nem volt
valami jó színben. Cigarettát szívott, ami különösnek tűnt
közvetlenül reggeli után. Amikor meglátott minket,
felemelte az egyik kezét, Angela azonban nem hagyta abba
a szavalást, ezért csak toporgott nyomorultul, és többször is
megpróbált közbeszólni, sajnos eredménytelenül. Mark
Normanby Angela sógora volt, Daphne nevű nővérét vette
el, ezért valószínűleg úgy gondolta, nem igazán kell
törődnie a férfival, bár Mark félelmetesen magas
kormánypozíciót foglalt el, emellett hihetetlenül eszes és
jóképű volt a maga távolságtartó módján. Anya
nyugtalannak tűnt, és azt hittem, mindjárt ő is idéz egy
mondatot: „Mary elég ideig szórakoztatott minket", ahogy
nekem is tette régen, amikor megunta a szavalásom, de
Istennek hála, Angela végül magától is abbahagyta.
 - Jó reggelt, Mark! - köszönt anya, és már vonult is volna
be mellette az ajtón, de Mark felemelt keze megtorpanásra
késztette.
- Történt valami... kellemetlenség - közölte Angela
sógora. - Itt vártam, hogy azonnal értesíthesselek titeket,
amint visszaértek a templomból.
- Kellemetlenség? - Anya elegáns szemöldöke egészen a
haja vonaláig emelkedett, és úgy tagolta a szót, mintha az
két teljesen különböző részből állna. Szétbontotta, akár egy
narancs szeleteit.
- Történt egy baleset... vagy valami hasonló. Sajnálatos
esemény.
- Miről van szó? - kérdezte apa. - És kivel történt? -
Kitalálta, hogy az egyik vendégről lehet szó. Akárcsak én.
- Jamesszel - nézett Mark Angelára.
- James beteg? - Angela teljesen természetes kérdést tett
fel, a hangja mégis természetellenesnek hatott. Egy olyan
ember hangja volt, aki most ismeri fel, hogy bolondot
csinált magából a szavalásával, miközben a férjével történt
valami, amit Mark Normanby „sajnálatos eseményként"
értékelt.
- Nem, nem beteg... igazság szerint nagyon úgy tűnik,
hogy meghalt. - Ekkor támadt az a tisztességtelen
gondolatom, miközben Angela elájult, és bizonyára a földre
zuhant volna, ha apa egy elegáns mozdulattal nem kapja el.
4.

Az ajtót egy roppant előkelő komornyik nyitotta ki.

- Ha jól sejtem, a Scotland Yard. - Kérdőn biccentette
oldalra a fejét.
Carmichael átadta neki a névkártyáját. A komornyik feje
még egy hajszálnyival megbillent.
- Mr. Yately kérte, hogy azonnal szóljak neki, amint
megérkeznek. - Carmichael kérdő tekintetét látva
hozzátette: - Mr. Yately a Winchesterből kirendelt
rendőrnyomozó.
- Nagyszerű, akkor vezessen minket ehhez a Mr.
Yatelyhez - mondta Carmichael.
A szolgáló kitárta az ajtót, és beengedte őket a fényűző,
faburkolatú folyosóra. Minden irányban faajtók nyíltak, az
emeletre csigalépcső vezetett. A sárgaréz ajtókilincsek
vakítóan csillogtak. Közvetlenül a bejárati ajtó felett egy
ablak is helyet kapott, a napsugarak egy nyakfodros
hölgyet, és egy szintén nyakfodros, kistestű kutyát
ábrázoló, régi képre estek a falon.
Valamiféle mágikus mechanizmussal, amit csak a
szolgálók ismerhetnek, a főkomornyik odahívott magához
egy másik alkalmazottat.
- Mutassa meg a rendőr uraknak a kék hálószoba
tálalóját - adta ki az utasítást. Carmichaelnek tetszett a
„rendőr urak" kifejezés kétértelműsége. Farthingban
mindenből sugárzott a gazdagság és a kiváltságosság, és
gondosan ügyeltek az osztálykülönbségek fenntartására. És
akkor becsörtet ő a rendőrbakancsában, hogy összezavarja
a pontos vonalak mentén lefektetett hierarchikus
szabályokat. Más körülmények között itt csak a köznemesi
osztály legalacsonyabb rangú képviselőjeként fogadták
volna el, Roystont pedig a személyzeti bejáróhoz küldik,
bárhol is legyen az... ezt egyébként majd ki kell derítenie,
hiszen fontos lehet.
A szolgáló meghajolt, tett egy lépést a lépcső irányában,
és kérdőn nézett Carmichaelre. A felügyelő gyors pillantást
váltott Roystonnal, majd engedelmesen követte a férfit. A
főkomornyik eltűnt a kép alatti ajtó mögött. Carmichael
arra tippelt, hogy az lehet az alkalmazottak szállása.
Szereznie kell egy alaprajzot, vagy rajzoltatnia egyet. Erre
a feladatra valószínűleg kiválóan megfelel majd a helyi
rendőrség.
- Hol vannak a háziak? - kérdezte Royston a szolgálót.
Az inas egy pillanatra mintha felháborodott volna, aztán
valószínűleg eszébe jutott, hogy csak egy rendőrrel beszél.
- A méltóságos asszony a szobájában pihen. -
Carmichael már el is könyvelte a férfit helyi lakosnak.
Tájszólása csak egy kicsit volt gördülékenyebb, mint
Bettynek a kapunál. - Őméltósága a könyvtárban időzik a
vendégek egy részével. A többi vendég a társalgóban
várakozik. Miss Lucy... akarom mondani Mrs. Kahn és
Mrs. Normanby Miss Dorset szobájában ápolják Lady
Thirkie-t, aki hisztérikus rohamot kapott. Miss Dorset a
konyhában beszélgetett a személyzettel, amikor legutoljára
láttam, uram.
- És ki ez a Miss Dorset? - tette fel az újabb kérdést
Royston.
 - Miss Dorset a méltóságos asszony unokatestvére,
titkára és társalkodónője - hangzott a felelet.
Nem túl irigylésre méltó rokoni kapcsolat, jegyezte meg
magában Carmichael, de egy titkár-társalkodónőnek nem
kellene a személyzettel beszélgetnie, még akkor sem, ha a
családhoz tartozik. A felügyelőt azonban sokkal jobban
érdekelte Mrs. Kahn, mert a név hallatán eszébe jutott az
előző ősz egyik kisebb botránya, amelyikről a helyi újságok
is tudósítottak. „Egy zsidó szakította le az angol rózsát!" -
hirdette a Daily Express szalagcíme, és még a Telegraph is
feltette a halk kérdést: „Vajon engedik, hogy
arisztokratáink lányai összeszűrjék a levet az európai
zsidóság legaljával?" Igen, most már a név is eszébe jutott:
Lucy Eversley. Fotókat is közöltek róla; nem különösebben
szép lány, de nagyon eltökélt - annak is kellett lennie, hogy
otthagyja ezt a szülői házat és hozzámenjen egy zsidóhoz.
Csoda, hogy egyáltalán meghívták ide hétvégére.
- Mr. Kahn itt van? - kérdezte.
- A könyvtárban találja - jött a válasz.
Carmichael elraktározta az adatot későbbi megfontolásra.
Kétségtelen, hogy bármelyik zsidónak elég oka volt
gyűlölni az öreg Thirkie-t. Miközben felfelé lépkedtek,
végigfuttatta ujjait a fal faburkolatán. A felület sima volt,
akár a selyem, rendszeresen fényesíthették. A lépcsőt
sötétkék gyapjúszövettel takarták le, és a széleken
vasalással rögzítették.
- Hány fős a személyzet? - faggatózott tovább.
- Pontosan nem tudom megmondani, uram. - Felértek a
lépcső tetejére, a korlát makkot formázó fadíszben ért
véget. - Itt van a házhoz tartozó személyzet, továbbá azok a
szolgák, akiket a nagyságos úr és a nagyságos asszony
hoztak magukkal Londonból, valamint a vendégek emberei.
- Hány fős az állandó személyzet? - pontosította a
kérdést Royston.
- Tizenkettő. - A szolgáló habozás nélkül válaszolt, és
nekivágott a következő emeletnek. - Mrs. Simons, a
házvezetőnőnk, hét szolgálólány, Mrs. Smollett, a
szakács... jelenleg természetesen csak szakácssegéd, mivel
Mrs. Richardson is itt van, valamint két konyhalány és
jómagam.
- Tehát a főkomornyik és a szakács Londonból érkeztek?
- Carmichaelt érdekelte a felső osztálybeliek életének ez a
szelete.
- Igen, uram, még a család előtt. És a konyhai személyzet
egy része is, akárcsak a család személyes szolgálói.
- Vagyis még egy tucatnyi ember? - kérdezte Royston.
- Nem tudom pontosan, hányan vannak itt jelen
pillanatban - mondta a szolgáló sokkal bizalmaskodóbban. -
Körülbelül annyian lehetünk, de az utóbbi két napban kész
a fejetlenség odalent. Azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy
lány.
- Rosszabb, mint egy átlagos hétvégi összejövetel? -
firtatta Carmichael.
- Sokkal rosszabb... általában jóval korábban fel tudunk
készülni.
Érdekes, gondolta Carmichael, ennek később érdemes
lesz utánajárni.
- Azt hittem, hét szobalánynál és hét felmosórongynál
többre van szükség egy ekkora hely rendben tartásához -
jegyezte meg Royston a következő lépcsőfordulónál.
Ezúttal nem mentek még feljebb; az alkalmazott elindult
előttük a folyosón.
- Nagyon keményen dolgoznak, uram, és természetesen
van néhány lányunk a faluból is, akik szükség esetén
elvégzik a keményebb munkát. Talán említésre érdemes
még az istállót és a kertet rendben tartó személyzet, de ők
nem itt laknak. Csak nem gondolják... úgy értem, ugye nem
a személyzet valamelyik tagját gyanúsítják, uram?
- Csak most értünk ide, egyelőre nem gyanúsítunk senkit.
- Carmichaelt mulattatták a Scotland Yardnak tulajdonított
természetfeletti felderítési képességek. - Egyszerűen csak
szeretnénk tisztában lenni a helyzettel.
- Értem, uram. - Az inas megállt az egyik ajtó előtt.
- Mi is a neve? - Royston előszedte a jegyzetfüzetét.
- Jeffrey, uram.
Royston körkörös mozdulatot tett a kezével a levegőben.
Jeffrey a homlokát ráncolta, nem tudta biztosan, mit akar
tőle az őrmester.
- Jeffrey Akármi, mint mondjuk Jeffrey bíró, vagy
esetleg Valamilyen Jeffrey?
Carmichael kis híján elnevette magát. Royston egyik
meglepetést okozta a másik után. Nem gondolta volna,
hogy akár csak Jeffrey bíró nevét ismeri.
- Jeffrey Bartholomew Pickens - mondta Jeffrey kissé
sértődötten. Royston gondosan leírta a nevet.
- Tudni fogom, ha szükségem lesz magára.
- Igenis, uram. - Jeffrey halkan kopogtatott.
Az ajtót egy egyenruhás bobby tárta szélesre.
- Két úriember a Scotland Yardtól - jelentette be Jeffrey,
hangja most hűen imitálta a lenti dölyfös főkomornyikét.
 - Helyes, helyes, jöjjenek csak! - hallatszott egy hang a
szoba belsejéből. A szolgáló és a bobby félrehúzódtak,
Carmichael pedig az őrmester kíséretében belépett a
helyiségbe.
A holttest egy keskeny ágyon szétterülve hevert az apró
szoba túlsó végében. Nyilvánvalóan leszúrták, erre utalt a
mellét borító élénkpiros vér, és a testéből kiálló kés nyele.
Valami határozottan nem volt rendben vele. Carmichael a
szemöldökét összevonva tett felé egy lépést, ám ekkor ott
termett előtte Yately, a köpcös kis winchesteri nyomozó.
Ragaszkodott hozzá, hogy bemutassa a bobbyt, aki az
Izzard név boldog birtokosának mondhatta magát, valamint
a Green névre hallgató, sovány törvényszéki orvost.
- Ronda ügy - csóválta a fejét Yately. - Nem
mozdítottam meg és nem nyúltam semmihez, bár a háziak
hozzányúltak, mielőtt ideértem. Megpróbálták kideríteni,
hogy él-e még, meg hasonlók. Azonnal láttam, hogy ez az
ügy a Scotland Yardra tartozik, és késlekedés nélkül hívtam
magukat. Jó időt futottak Londonból. Örülök, hogy itt
vannak... ha alaposan körülnéztek, tovább is léphetünk.
- Maga mikor érkezett meg? - kérdezte Carmichael.
- A holttestet kilenc előtt találták meg - felelte Yately. -
Azonnal telefonáltak nekünk, és kilenc negyvenre
ideértünk. Utána hívtam a Scotland Yardot.
- Mi tízkor indultunk, és délben voltunk a kapunál -
mondta Royston. Hallották az óra hangját, melyet
elviselhetővé tompított a jelentős távolság. - Most negyed
lehet.
- A halál időpontja? - tért a lényegre Carmichael.
 - Könnyebb lesz megmondani, miután Green rendesen
megvizsgálta - válaszolt a helyi felügyelő. - Túl sok
szutyok van rajta, így elég nehéz megállapítani.
- A vérre gondol? - kérdezte Royston.
- Ó, megtévesztette, ígaz? Kis híján engem is. Nézze
csak meg közelebbről. Ez nem vér, legalábbis nem valódi
vér.
Carmichael átvágott a szobán és megállt a holttest felett;
nem ért hozzá, csak közelről megvizsgálta. Az elhunyt
magas, középkorú férfi volt, láthatóan adott az ápoltságára.
Tisztára borotvált arca feltűnően vörösnek tűnt.
Lobbanékony természet, mondta volna rá Carmichael,
amennyiben még él. A szeme nyitva volt, és mintha
kidülledt volna a rémülettől. Nehéz vászonból varrt, régi
stílusú hálóruhát viselt. Mellén szétkenődött a vörös anyag,
és pontosan a közepén ott volt a kés, amely egy hatágú,
sárga csillaggal díszített kék textildarabot szegezett a
bordáihoz. A vörös valami nem vér volt, de nem is festék.
Carmichael megszaglászta, próbálta elkülöníteni az idegen
anyag és a friss hulla kipárolgásának szagát. Ismerősnek
találta, de nem tudta meghatározni. A seb körül nem talált
valódi vért, ami arra utalt, hogy a halál beállta után ejtették.
Különös.
- Ajakrúzs! - döbbent rá Royston. - Nem a tubusos,
hanem a felkenhető fajta.
- Van tippje a halál okára, felügyelő? - kérdezte Yately.
- Egyértelműen fulladás - felelte Carmichael unottan.
Nem akart belemenni ebbe a játékba.
- Igen - bólintott csalódottan Yately. - Átengedjük a
terepet Greennek?
- Itt? - Carmichael meglepődött.
 - Nem, nem itt. Itt nem sok mindent tudok tenni.
Visszaviszem Winchesterbe, ott alaposan
megvizsgálhatom.
- Pontosan ebben a helyzetben találtak rá? - kérdezte
Carmichael.
- Mi már így láttuk, ahogy most maga, és Green
megvizsgálta a végtagokat a hullamerevség
megállapításához, de egyébként nem mozdítottuk meg.
Hogy az érkezésünk előtt mi történt, azt nem tudom
megmondani.
- Ki találta meg a testet? A felesége?
Yately a jegyzetfüzetét lapozgatta.
- A felesége éppen templomban volt. A sógora talált rá,
azért jött, hogy megkérdezze, lemegy-e reggelizni.
- Nem a szolgálója? - nézett fel meglepetten Carmichael.
- Úgy tűnik, nem hozott magával személyi szolgát.
- Soha nem szokott, vagy csak most?
Yately megvonta a vállát.
- Nem kérdeztem. Mindenesetre Mr. Normanby tudta,
hogy nincs komornyikja, aki felébressze, ezért útközben
lefelé benézett.
- A felesége nem itt aludt? - Költői kérdés, hiszen
elegendő hely sem lett volna. Ez volt az öltözőszoba,
mindössze egy keskeny ágyat helyeztek el benne.
Carmichael meglepőnek találta, hogy Thirkie ebben a
helyiségben aludt, ahol egyetlen fekhely is csak szűkösen
fért el.
- A szomszédos szobában - felelte Yately. - Sir James a
jelek szerint sokkal később tért nyugovóra, mint Lady
Thirkie, és inkább itt aludt, mint hogy felébressze a
feleségét.
- Kitől származik ez az információ?
- A sógortól, Normanbytől. Egyedül vele beszéltem. Sir
Jamesszel együtt jött fel a lépcsőn, és éjjel egy óra körül jó
éjszakát kívánt neki. Azt mondta, addig biliárdoztak.
- Maga szerint ő tette?
- Ő? - hökkent meg Yately. - Mr. Normanby? De hiszen
ő parlamenti képviselő! - Carmichael pontosan tudta, hogy
az ilyen hozzáállás miatt van szükség vidéken a Scotland
Yardra ahelyett, hogy a helyiekre bíznák az ügyet. A
közönséges bűnözők ellen nagyszerűen megállták a
helyüket, de begyökeresedett és feltétlen tiszteletük a
felettük állók irányában tökéletesen alkalmatlanná tette
őket az ehhez hasonló esetekben. - Miért tette volna?
Nyilvánvaló, hogy valami anarchista volt a tettes.
- Ez itt arra utal, hogy politikai gyilkosság történt, uram.
- Royston megérintette a sárga csillagot ábrázoló,
négyszögletű textildarabot.
- Vagy mintha valaki el akarná hitetni velünk, hogy
politikai gyílkosság történt - vélekedett Carmichael. - Ez
persze nem jelenti azt, hogy nem politikai gyilkosság volt,
de könnyen lehet, hogy nem az a fajta, mint aminek látszik.
De lehetett akár személyes természetű is. Ez itt... -
megérintette a csillag mellett az anyagot, ahogy Royston is
tette - nem bizonyít, de nem is zár ki semmit. Bizonyíték,
de nem úgy, ahogy ön gondolja. Azon töprengek, mennyire
lehet nehéz az ilyesmit beszerezni.
- A kontinensen minden zsidónak adnak hasonlót, uram -
mondta a bobby. - Állandóan viselniük kell, hogy tudják,
hol a helyük, így egyetlen pillantással bárki azonosíthatja
őket.
 - Azt én is tudom - morogta Carmichael. Yately széttárta
a karját, mintha azt mondaná, ő nem felel beosztottja
ostobaságáért. - Csakhogy az ottani zsidóknak szükségük
van ezekre, Angliában pedig nincsenek használatban, ezért
szeretném megtudni, mennyire könnyű idejuttatni.
Olyasvalakit keresünk, aki járt a kontinensen és onnan
hozta, vagy egyszerűen meg lehet vásárolni az országban?
A csillag eredeti darab a kontinensről, vagy csak egy
másolat? Jó az anyaga és minőségi munkának tűnik, nem
úgy mint a rúzs, ezért gondolom, hogy eredeti lehet. És ha
eredeti, talán le lehet nyomozni. Royston, nézzen utána!
- Igen, uram. - Royston feljegyezte a füzetébe.
- A tőrnek is. Ritka, keleti fajta. Ha lehetséges, vegyenek
róla ujjlenyomatot.
- Már azonosítottuk - szólt közbe Yately. - Normanby
szerint az elhunyté volt. Úgy tűnik, amolyan egzotikus
zsebkésként használta. Volt valami tokja is, egy hüvelyféle.
- És magával hozta ide? - vonta fel a szemöldökét Royston.
- Ezek szerint... - Yately ismét széttárta a karját, ezúttal
„az emberek kiszámíthatatlanok" kifejezéssel.
Elérkezett a parancsnokság átvételének ideje. Carmichael
összeszedte gondolatait, és munkához látott.
- Green, magáé a terep. Vigye el a testet Winchesterbe,
és küldjön vissza egy bobbyt az autóval! Izzard, fogja ezt a
kulcsot, és menjen le a kapuhoz! A maga dolga lesz a
rendőrség ki- és beengedése, a ki- és belépések feljegyzése,
és a nem rendőrségi forgalom megakadályozása.
- Értettem, uram - nyugtázta a parancsot Izzard
közönyösen, és elcsörtetett.
- Csak egy rendőrt hozott? - kérdezte Carmichael
Yatelyt.
- Vasárnap volt, uram - mentegetőzött a helyi nyomozó.
Carmichael egy pillanatig merőn nézte a férfit, aztán
megadóan sóhajtott. Vidéken a vasárnap általában azt
jelentette, hogy minden leáll, és nem szeretett volna olyan
körülményeket kialakítani, hogy lehetetlen legyen együtt
dolgozni a másik rendőrrel.
- Szerencse, hogy hozott magával orvost - mondta végül.
- Jó gondolat volt.
Yately elmosolyodott.
- Ám attól tartok, emberek híján kénytelen lesz ön is egy
kis kulimunkát végezni, felügyelő. Szerezze meg nekem a
ház alaprajzát! A házigazdáknak biztosan van egy, de ha
mégsem, kérje meg a Jeffrey nevű szolgálót, hogy vezesse
körbe, és rajzoljon egyet nekem. Ezenkívül kérnék egy
listát a vendégekről és a személyzetről.
- Csak az éjszakai vendégekről, vagy mindenkiről, aki
tegnap itt járt?
Carmichaelnek eszébe jutott, mit mondott Betty a nagy
forgalomról.
- Az a halál beálltának idejétől függ - felelte. - Egyelőre
elég lesz azokról, akik itt aludtak. Tudjuk, hogy Thirkie
sokáig fent maradt, talán tovább, mint bárki más. Ne
hallgasson ki senkit, csak készítsen egy listát! Roystonnal
most átvizsgáljuk ezt és a szomszédos szobát, hátha
találunk valamit.
- Azonnal, uram. - Yately a csengővel jelzett Jeffreynek.
Carmichael lenézett a holttest elvörösödött, dühös arcára.
- Látni szeretném a végrendeletét, hogy tudjam, kik az
örökösök. A Yard elkérheti a másolatot az ügyvédtől. És az
ellenségeiről is tudni akarok.
 - A politikai ellenségekről, uram? - kérdezte Royston
lázasan jegyzetelve.
- Azokról is - bólintott a felügyelő. - Ha beszélek a
Yarddal, megkérem őket, hogy küldjenek egy összefoglalót
a politikai pályafutásáról, különös tekintettel az
ellenségeire. Azt is tudnom kell, hogy min dolgozott
Thirkie mostanában, milyen törvényhozási programot
támogatott vagy hirdetett, ami a halálával esetleg zátonyra
futhat. Ha politikai üggyel van dolgunk, akkor bizonyára
jelentősége van, hogy miért pont itt és most végeztek vele
ahelyett, hogy egy évvel korábban vagy később tették volna
el láb alól.
- Mintha azt mondta volna, hogy maga szerint nem
politikai gyilkosság volt - vágott közbe Yately.
- Ez nem jelenti azt, hogy figyelmen kívül hagyhatom a
politikai szempontokat - felelte Carmichael. - És azt is
mondtam, hogy talán nem az a fajta politikai gyilkosság,
mint aminek látszik, és talán egy másik politikai játszma
része.
Yately széles, vidékies arcán zavar tükröződött. Carmichael
visszanézett a tetemre, és azt kívánta - akárcsak az összes
többi gyilkossági ügy esetében -, bárcsak rá tudná venni a
halottat, hogy válaszoljon a legégetőbb kérdésekre. „Az
élet közepén a halálban élünk'', mondja az imakönyv, és itt,
egy vidéki ház szívében, amely ugyanolyan ismerős lehetett
számára, mint a saját otthona, barátokkal és vélhetően
ellenségekkel körülvéve, Thirkie eltávozott egy minden
számítás szerint mozgalmas és érdekes életből, és
belehullott a halál bénult, tompa csendjébe. Thirkie sosem
fog több kérdésre válaszolni, sem a parlamentben, sem a
hálószobájában, így Carmichael kérdéseire mások fognak
felelni, vagy megválaszolatlanok maradnak. A halál Isten
legelképesztőbb baklövése, gondolta a felügyelő a
holttestet fürkészve, immár sokadik alkalommal.
5.

Apa Sukey szobájába cipelte Angelát. Az volt a

leglogikusabb hely, mivel sajátja nem jöhetett szóba, és így
mindössze egy lépcsőn kellett levinni. Én ott maradtam a
nyomukban, de anya, Mark és Manninghamék útközben
lemaradoztak.
Kinyitottam az ajtót, és apa letette Angelát az ágyra.
Sukey szobájában szokás szerint tökéletes rend uralkodott,
a tálalóasztal csipkéjén gyűrődés sem látszott, imakönyvét
és apró aranykeresztjét már előkészítette a zsolozsmához.
Én harminc perc alatt képes vagyok fenekestől felfordítani
egy szobát, Sukey azonban itt élt harminc éve anélkül,
hogy egy letörölni való porszemet vagy egy ottfelejtett
kendőt hagyott volna maga után.
Angela eszméletlenül terült el az ágyon, ennél ájultabb
már nem is lehetett volna. Egyértelmű volt, hogy nem
tetteti. Apa ingerülten nézett le rá.
- Menj, keresd meg Daphnét! - mondta nekem.
- Jó ötlet - bólintottam, és már indultam is. Felforgattam
utána az egész házat, és végül a könyvtárban találtam rá.
Arca zöldes árnyalatúra sápadt, és konyakkal ízesített teát
kortyolgatott. Legalábbis a mellette lévő tálalókocsin ott
állt a konyakosüveg, ő pedig teáscsészét tartott az egyik
kezében. A másikban meggyújtott cigaretta füstölt, két
korty között nagyokat slukkolt belőle. - Angela elájult -
közöltem. - Tudnál foglalkozni vele egy kicsit?
- Én? - kérdezte Daphne, mintha nem is azt kértem volna
tőle, hogy gondoskodjon a testvéréről, hanem hogy mássza
meg az Eiffel-tornyot.
- Hallottál Jamesről? - kérdeztem a biztonság kedvéért.
- Hogy hallottam-e? - kacagott fel különös hangon....
Kedvesem én találtam meg.
- Hol volt? - kérdezősködtem tovább. Elvettem tőle a
teáscsészét, főként mert annyira remegett a keze, hogy attól
féltem, bármelyik pillanatban elejtheti, márpedig ez anya
féltett Spode-készletéhez tartozott a dorseti dédanyámtól,
amely azóta anyáról lányra szállt. Bár anya egyértelművé
tette számomra, hogy nem vagyok alkalmas az öröklésére,
sem a Ringhiliére és a többi anya-lány holmira, nem
akartam végigszenvedni egy esetleges hajtépést csak azért,
mert tétlenül álltam és hagytam, hogy az egyik darab
szétcsattanjon a könyvtár padlóján. Mielőtt letettem az
asztalra, beleszagoltam. Gondolom, eredetileg lehetett
benne némi tea, különben Daphne inkább egy üvegpoharat
választott volna csésze helyett, mostanra azonban már
szinte tiszta konyaknak tűnt.
Daphne kifújta a füstöt.
- Az öltözőhelyiségben. Valami átkozott zsidó ledöfte,
csupa vér volt, hideg és halott, és te most azt mondod
nekem, hogy Angela elájult, és gondoskodnom kellene róla,
mert ő a gyászoló özvegy. Igazából mindig is fütyült
Jamesre, viszont csak ő csinálhatott belőle Lady Thirkie-t,
de ő valójában sosem törődött a húgommal, legfeljebb csak
azért érdekelte, mert ő állt a legközelebb hozzám.
 - Igen, ő a gyászoló özvegy, és jobb lesz, ha összeszeded
magad, amennyiben nem az a célod, hogy lehulljon a lepel,
és nem akarsz mindenkit megszégyeníteni a nevetséges
szennyesed kiteregetésével! - Talán nem lettem volna ilyen
durva, ha nem mondja, hogy ,,valami átkozott zsidó", de
jobban átgondolva valóban ez volt a véleményem. Érdekes,
nagyon sok mindent elítélek anyámnál, és ezek közül az
egyik a túlzott keménysége, ám most, válsághelyzetben én
is pontosan ugyanúgy cselekedtem: közöltem Daphnéval,
hogy szedje össze magát, és rejtse el, amit el kell rejteni. A
„lehull a lepel" anyára vallott, sosem gondoltam volna,
hogy valaha én is ki fogom mondani, de biztos vagyok
benne, hogy akkor és ott ez csúszott ki a számon. Úgy
értem, ide azt írom le, amit emlékeim szerint én mondtam
vagy mások mondtak, kivéve néhány dermesztően
jelentőségteljes dolgot, melyekre szóról szóra emlékszem.
Eszembe jutott, hogy talán sokkal jobban fel tudom idézni
mások mondatait, mivel azokra általában figyelek, míg
saját mondandómnak csak a tartalma marad meg bennem.
Abban azonban egészen biztos vagyok, hogy szegény
Daphnénak ezt mondtam. Szerintem akkor föl sem merült
bennem, hogy olyan vagyok, mint anya, egyszerűen csak
haragudtam Daphnéra az ostobasága miatt. Az járt a
fejemben, hogy úgy használja a „zsidó" szót, mintha azt
mondaná, „anarchista,", „gyilkos" vagy „fattyú" - akkor
még semmit nem tudtam a csillagról meg a többiről.
- Igazad van. - Felkapta a csészét, és egyetlen korttyal
eltüntette a maradék konyakot. - Ő a gyászoló özvegy, én
vagyok a kötelességtudó nővér, Mark az én hűséges férjem,
másnak nincs jelentősége. Elnézést, és köszönöm.
 A különös az egészben az volt, hogy komolyan is
gondolta - vagyis köszönetet mondott nekem, amiért
szemét voltam vele. Sosem ismertem valami jól Daphnét.
Angela néhány évvel idősebb volt nálam, de még az én
korosztályomba tartozott. Daphne hat-hét évvel korábban
született, nagyjából Hugh-val lehetett egyidős, vagyis tíz
évvel járt előttem. Elég idős volt ahhoz, hogy egyike
legyen a „nagyoknak", amikor még gyerekek voltunk.
Aztán még iskoláskoromban bevezették a társaságba, és
hamarosan férjhez is ment. Angela két évvel előttem került
bemutatásra. Daphnéról csak annyit tudtam, hogy bár a
nővérek nagyon hasonlítottak egymásra, a természet
szeszélye folytán neki jutott mindkettejük esze, ezért
Angela csak egy mestermű amatőr másolatának tűnt nővére
mellett, Daphne kinézetéhez ugyanis megfelelő mértékű
élénkség is társult.
Daphne aznap reggel galambszürke szoknyát és blézert
viselt rubinvörös pulóverrel, ékszerek nélkül. A
pulóveréhez tökéletesen passzoló, vörös csatos retikül volt
nála. Elnyomta a cigarettáját a hamutálban, majd előszedett
a táskájából egy arany púdertartót, és bepúderezte az arcát.
Fintorogva szemügyre vette magát az apró tükörben, azután
hangos csattanással összecsukta a tokot, és nagyot
sóhajtott.
- Mutasd meg, hol kell odaadó nővérkét játszanom! -
szólított fel.
Követett engem vissza Sukey szobájához. Apa jól láthatóan
megkönnyebbült, amikor meglátott minket. Angela még
nem tért magához.
- Ez nagyon kedves tőled - mondta apa Daphnénak.
Komoly sokkot kapott.
 - Szegény Angela. - Daphne most már teljesen ura volt
önmagának, egy külső szemlélő csak az őszinte aggodalmat
láthatta rajta. - Itt hagylak vele, lazítsd meg a fűzőjét, vagy
amit ilyenkor kel - hebegte apa. Én csak a szemem
forgattam. Biztosan tudta hogy a fűző meglazítása csupán
viktoriánus maszlag, de jobban belegondolva az ilyesfajta
ájulás is az, így talán mégis meg lehetett érteni. - Csengess,
ha szükséged van valamire. - Azzal kimenekült a szobából.
Így kezdődött a délután, melynek hamisítatlan, véres
borzalmaival azóta sem vetekedhet semmi. Daphne
hamarosan sort kerített a szükséges mértékű fűzőlazításra.
Az ablakpárkányon üldögélve, folyamatos dohányzással
ütötte el az időt. Nem használt szipkát, egyik cigarettát a
másik csonkjával gyújtotta meg, és telehamuzta Sukey
makulátlan párnáit. Alig-alig szólt hozzám, csak akkor
élénkült fel valamelyest, amikor egy rendőrautó állt a ház
elé, ám amint távozni akartam, könyörögve kért, hogy
maradjak.
Nem emlékszem, hogy az izgatottságon és a zavaron
kívül mit éreztem még. Sir James semmit nem jelentett
számomra. Sosem ismertem túl jól. Nekem ő mindig „Sir"
James volt, sosem gondoltam rá csak simán Jamesként,
ahogy egy barát esetében tettem volna. Mielőtt bevezettek a
társaságba, csupán egyike volt apa unalmas barátainak;
elvégre tizenöt évvel volt idősebb nálam. Még
iskoláskoromból halványan emlékszem a Daphnéval
kapcsolatos botrányra. Daphné akkoriban vett részt az első
társasági összejövetelen, tizenhét-tizennyolc éves lehetett,
míg James már elég idős volt ahhoz, hogy elkezdje
felépíteni politikai karrierjét. Egy Olivia nevű nőt vett
feleségül, aki bizonytalan emlékeim szerint szintén a
politikai pályán mozgott, és elképesztő kalapokat viselt.
Anya szövetségesei közé tartozott, de sosem lett belőle
közeli barát. Sem felesége halála előtt, sem azután nem
igazán foglalkoztunk Sir Jamesszel. A Daphne-botrány
valami olyan erkölcstelen, bűnös dolog volt, amiről az
emberek sokáig szoktak sugdolózni. Emlékszem,
megkérdeztem az akkor még csak tizenhat éves Hugh-t,
igaz-e, amit Angela mondott nekem, nevezetesen hogy
Daphne is szereti Jamest, és hogy szerinte ez az egész nem
olyan-e, mint egy Rómeó és Júlia történet. A drága Hugh
jeges vizet zúdított romantikus képzelgésemre, és
elmagyarázta nekem a „házasságtörés" szó jelentését.
- Néha „Parisznak" is nevezik, és megpróbálnak úgy
tenni, mintha ez valami nagyon finom és romantikus dolog
volna - magyarázta Hugh -, én azonban mocskosnak és
visszataszítónak tartom, és valami olyan helyre való, mint...
mint... Bognor! - Bognor Regis egy borzalmas kisváros
volt, melynek lakói nagyon nagyra tartották magukat.
Régen divatos szórakozóhelyként működött, mára azonban
lehetetlenül vulgárissá vált. Mindenki olyan helyként
ismerte, ahol az emberek bűnös hétvégéiket töltik.
Számunkra attól a naptól kezdve a házasságtörés mindig
„Bognor" volt.
Mindenesetre Daphne amilyen gyorsan csak lehetett,
hozzáment az első jelentkezőhöz, egy bizonyos Mark
Normanby nevű nagyon okos, nagyon jóképű, ám
akkoriban még viszonylag ismeretlen fiatal politikushoz.
Aztán a háború elvitte Olivia Thirkie-t, egyike volt az első
veszteségeknek. Bevallom, amikor megtudtam a hírt, az
első gondolatom az volt, hogy Daphne és Sir James
számára ez már túl késő, és azonnal a számra szorítottam a
kezem, hogy megállítsam a szerelvényt, de a többiek persze
azt hitték, ennyire felizgattam magam, mivel jól ismertem
őt. Még egy kis iskolai hiányzást is engedélyeztek, mert
mégiscsak ismertem valakit, akit bomba ölt meg, aztán
később ez olyan mindennapos eseménnyé vált, hogy már az
számított meglepőnek, ha valakinek nincs ilyen ismerőse.
Voltak lányok, akik a szüleiket és a testvéreiket veszítették
el - Angelának például mindkét szülője meghalt, anyja egy
bombatámadásban, apja pedig Dunkerque-nél. Mire Hugh
1941 tavaszán szintén elesett, már semmi különös nem volt
egy testvér elvesztésében, így ironikus módon sokkal
nagyobb együttérzést és figyelmességet kaptam az alig-alig
ismert Olivia Thirkie, mint istenített bátyám halálakor.
Aztán a háború után Sir James nagyon közel került a
szüleimhez, különösen anyához. Megjelent az összes
partin, és gyakran egész éjjel maradt, ami Olivia halála
előtt nem volt jellemző. Természetesen részt vettek a
békeszerződés kidolgozásában és az egész Farthingi Kör
dologban, amit kezdetben csak nagy humbugnak tartottam,
mivel csupán apa és anya ismerősei kaptak helyet benne,
miközben az újságok időnként megírták, hogy olyasvalaki
is a Kör tagja, akit a szüleim különösképpen utáltak.
Mindenesetre sikerült létrehozniuk egy koherens politikát a
béke első éveire. A terv magját anya, apa, Sir James és
Mark Normanby dolgozták ki, rníg mint például Dud
nagybácsi a holdudvart alkották.
Azokban az években nem igazán tartózkodtam itthon,
mivel iskolába kellett járnom, és valahányszor Farthingba
látogattam, azokon a dolgokon siránkoztam, amiket
korábban Hugh társaságában csináltam, továbbá őt
hiányoltam, és általában rettenetesen nyomorultul éreztem
magam. Ha szenteltem is némi figyelmet valamelyiküknek,
az inkább Mark volt, akibe voltaképpen beleestem, és nem
Sir James, akit végtelenül unalmasnak tartottam - persze a
maga módján jó ember volt, de akkor is hiányzott belőle a
szikra. Aztán tizenhét éves koromban eltöltöttem Abbyvel
néhány hónapot Svájcban, majd következett a
bemutatásom, és Sir James hirtelen a társaságom, valamint
anya baráti körének tagjává vált. Öt évvel Olivia halálát
követően feleségül vette Angelát, amint a lány betöltötte a
huszonegyedik életévét. Angela mindenkinek azt mondta,
hogy már korábban is megkérte volna a kezét, ám gyámja,
egy öreg, szigorú nagybácsi nem adta meg az engedélyt a
régi Daphne-ügy miatt.
A legviccesebb az volt, hogy mindenki azt gondolta, Sir
James azért veszi el Angelát, mert Daphnét nem szerezheti
meg, miközben tudomásom szerint senkinek a fejében sem
fordult meg, hogy Daphne már az övé. A régi botrány
szóba sem került többé Daphne házassága után, amíg aznap
reggel be nem vallotta nekem a viszonyukat.
Megdöbbentem, bár semmi okom nem lett volna rá. Hugh-
nak igaza volt. A házasságtörés mocskos dolog, a
legkevésbé Sem romantikus. Bognor.
Megpróbáltam sajnálatot érezni Sir James halála miatt.
Megpróbáltam felidézni magamban azt, amit a templomban
éreztem, amikor még az egész világot szerettem.
Akármilyen elszántan is próbálkoztam, nem sikerült.
Egyetlen olyan alkalom sem jutott eszembe, amikor Sir
James kedves volt hozzám, vagy egyáltalán tudomásul
vette a jelenlétemet, kivéve amikor kioktatott arról, hogy
mennyire nem helyénvaló keverni a vérem egy alsóbbrendű
fajéval. Közöltem vele, hogy nincs joga így beszélni
hozzám, és valóban nem volt. Hasonló kioktatásban
részesültem anyától is, de azt már soknak találtam, hogy a
barátai is ezt szajkózzák. Hangsúlyozta, hogy ha rajta
múlik, a zsidók és a nem zsidók közötti házasságot
törvénytelenné nyilvánítják, mire én azt feleltem, hogy
szerencsére nem rajta múlik. Egy ilyen törvényt senki nem
tudna keresztülvinni az angol parlamenten, történjék
akármi a kontinensen.
Alig egy óra múltán - ami hosszúságban a Lyell által
emlegetett geológiai korokra emlékeztetett - Angela
mocorogni kezdett. Természetesen felpattantunk és
odasiettünk hozzá. Felébredt, megpillantott minket és
sikoltozni kezdett. Azonnal csengettem, és kértem egy erős
teát.
- Egy erős teát, asszonyom? - kérdezte Jeffrey
hökkenten, és hagyta, hogy londoni szolgálóhoz méltatlan
módon látszódjon rajta a meglepődés.
Rávigyorogtam.
- Egy nagyon erős indiai teát, sok tejjel és cukorral.
- Remek választás, hölgyem - helyeselt Jeffrey. - A
legjobb szer sokkra.
Bólintottam, ő pedig meghajolt, és sietett teljesíteni a
kérésem. Bizonyára hallotta Angela hisztériáját, de egyéb
megjegyzést nem tett. Vannak szolgálók, akik akármennyi
ideje is szolgálnak, mindig idegenek maradnak és vannak,
akik egy idő után családtaggá válnak. Jeffrey határozottan
ez utóbbiak közé tartozott.
A háború alatt szoktam rá a teára, amikor fejadagokban
mérték a cukrot, és a drága portékát nem pazarolták
kislányokra. Mire újra elérhetővé vált, megtanultam
szeretni a teát gyengén, tej és cukor nélkül. David ízlése
ebben egyezett az enyémmel; azt mondt, a kontinensen így
isszák az ízesített vagy kínai teákat. Otthon ipari
mennyiségű Lady Greyt fogyasztottunk el a fehér alapon
fehér Shelley teáskészletből, melyet együtt választottunk ki.
Ám sokkra - márpedig senki nem tagadhatta, hogy Angela
sokkot kapott - semmi nem volt jobb hatással, mint egy
erős indiai tea.
Amikor Jeffrey visszatért a tálcával, láttam, hogy
gondosan elrendezett rajta mindent. Hozott egy ezüst
teáskannát, egy ezüst edényt forró vízzel, egy kisebb ezüst
tejescsuprot, egy nagy ezüst cukortartót, három
porceláncsészét és -csészealjat - nem a Spode készletből,
hanem egy egyszerű Royal Albertből -, valamint a
könyvtárban hagyott nyitott konyakosüveget. Odább toltam
az imakönyvet, és az egészet letettem Sukey
öltözőasztalára.
- Hol van Miss Dorset? - kérdeztem Jeffreyt. - Szüksége
van a szobájára?
- A méltóságos asszony mellett - felelte Jeffrey. - Azt
üzeni, nyugodtan helyezzék magukat kényelembe.
- Nagyon kedves tőle - mondtam. Jeffrey meghajolt és
távozott.
Sikerült belediktálnom Angelába néhány csésze teát. A
konyakot visszautasította. Folyamatosan sírt, szinte
üvöltött, és elkeseredetten kapaszkodott belém. Kissé
eltúlzottnak éreztem a viselkedését. Oda akart menni a férje
holttestéhez, amit nem tartottam jó ötletnek. Istennek hála,
Daphne nem árulta el, hogy már látta. Az ágy szélén ült
egyenes háttal, és teát kortyolgatott.
 - Biztosan nem kérsz egy kis konyakot? - kérdeztem
Angelát egy újabb csésze tea kitöltése közben. -
Megnyugtat.
Igazság szerint rejtett céljaim voltak az alkohollal.
Reménykedtem benne, hogy újra kiüti magát, és mire
felébred, már valaki másnak fog az agyára menni. Még
mindig nem volt bennem túl sok együttérzés.
- Az állapotom nem engedi meg. - Angela pontosan úgy
szorította a hasára a kezét, mint korábban Lady
Manningham.
Ismét átcsapott rajtam az irigység hulláma, és most első
alkalommal egy kis sajnálkozás is szegény baba miatt. Elég
baj a kicsinek az apátlanság is, de hogy valaki apátlan
legyen, és mellette egy olyan idióta nőszemély legyen az
anyja, mint Angela Thirkie, az nagyon nagy
igazságtalanságnak tűnt.
- Ezt csak kitaláltad! - Daphne felpattant, és egy lépést
hátrált. Olyan arcot vágott, mintha valaki gyomron ütötte
volna. Meglepetten néztem rá.
- Miért tenném? - kérdezte Angela a hasát simogatva. -
Elvégre már négy éve próbálkozunk. Decemberben
kisbabám születik, és csak az hoz egy kis nyugalmat ebben
a rettenetes helyzetben, hogy James is tudott róla, mielőtt
meghalt.
Mindezt szinte ugyanazzal a hangsúllyal mondta, ahogy
korábban Browningot idézte, mintha csak betanult szöveget
mondana fel. Jelen körülmények között nem igazán tudtam
gratulálni neki a terhességéhez. Daphnéra pillantottam, aki
a húgára meredt, és hirtelen nagyon öregnek látszott.
- Ó, tudom, hogy nem örülsz neki. - Angela beleszürcsölt
a teájába, és a csésze pereme felett a nővérére nézett. Nem
sokkal korábban még görcsösen kapaszkodott belém, most
azonban teljes mértékben figyelmen kívül hagyott, mintha
Daphnén kívül nem is lenne más a szobában. - Mindig is
magadnak akartad Jamest, és sosem született gyermeked.
Ha erre vágysz, érdemesebb lett volna olyan emberhez
férjhez menned, aki képes megajándékozni vele, nem pedig
egy Mark-féle erkölcstelen buzeránshoz!
Mindkét kezem a szám elé kaptam, hogy útját álljam a
kitörni készülő gondolatoknak a nővérekről, Bognorról, a
macedónokról, Sir Jamesről, Markról, sőt még a
terhességről is. Valószínűleg az sem számított volna, ha
nem teszem. Szerintem mindkettejük számára láthatatlanná
váltam. Ide-oda cikázott közöttük a tekintetem, ahogy
meredten nézték egymást. Angela diadalmasnak tűnt, míg
Daphne megsemmisültnek - akár két istennő szobra egy
zseniális szobrász keze alól, aki meg akarta mutatni, hogy a
Győzelem és a Vereség ugyanazt az arcot viselik.
6.

A helyiségek nem szolgáltak semmi érdekességgel. Egy

egyszerű hálószoba és öltöző, láthatóan vendégek számára
berendezve. A hálószoba padlójára szőnyeget terítettek, a
széleinél kilátszott a fényezett fapadló. A kandallót
megrakták, de a tűz nem égett. Az ablak arrafelé nézett,
amerről Carmichaelék érkeztek.
A ház bejárati oldala - jegyezte meg Royston.
- Nem mintha ez bármit is jelentene - legyintett
Carmichael. - Azon gondolkodom, hol a fürdőszoba és
hányan osztoznak rajta.
- Erről Jeffreyt kell megkérdeznie.
Az öltözőszoba szőnyege tökéletesen illeszkedett ugyan,
de nem volt annyira jó minőségű. A kandalló is hiányzott,
csupán egy kis gázkályhára futotta.
- Elég hideg lehet itt télen - állapította meg az őrmester.
Ha a helyiségek valaha kékek is voltak, ez az állapot már
nem állt fenn, legfeljebb a háziak képzeletében. A
hálószobát levendulaszínre, az öltözőt krémszínűre
festették.
Sir James és Lady Thirkie láthatóan csak annyi ruhát,
tisztálkodó holmit és egyéb csecsebecsét hoztak, amennyi
egy vidéki hétvégéhez szükséges, semmi többet. Félórás
kutakodás után Royston felvont szemöldökkel
Carmichaelre nézett, és megrázta a fejét.
- Semmí érdekes - mondta a felügyelő.
- Gondolta, hogy találunk valamit? - kérdezte Royston.
 - Nos, annyit legalább tudunk, hogy ennek a különalvós
dolognak semmi köze a kései lefekvéshez. A férfi
piperekészlete itt van, a nőé ott. Nem lennék meglepve, ha
odahaza is külön hálóban aludnának.
- Nem várhatja el ezektől az emberektől, hogy
megosszák egymással a hajkeféjüket. - Royston éppen letett
egy kiváló minőségű, ezüsttel díszített, A. T. monogrammal
ellátott fésűt.
- Nem is várom - sóhajtott Carmichael. - Azt hiszem,
először Lady Thirkie-vel beszélgetek el. Az esetek ötven
százalékában a hitves a gyilkos.
- Az elég nagy arány ahhoz, hogy óvatossággal kezelje a
párját, nem igaz? - vigyorgott az őrmester. - Azt hiszem, rá
fog jönni uram, hogy bár a szabálya igaz lehet az East
Enden vagy Lanceshire-ben, ez esetben kivétellel lesz
dolgunk. Számomra nagyon politikai szaga van.
- A rúzs ma már politikának számít? - firtatta Carmichael.
- Hármat is végigszaglásztam Lady Thirkie pipereasztalán -
mondta Royston. - Mindegyik a felkenhető fajta, nem az
ecsetelős. Egy piros, egy rózsaszín és egy nagyon sötét
vörös. Nem olyan a szaguk, mint a hullán lévőnek.
- Gondolom, azt azonnal felismerte, mivel sokkal
ismerősebb illat volt. - Carmichael a pipereasztalhoz sétált,
és maga is ellenőrizte a rúzsokat. Kettő közülük hasonló, A.
T. monogrammal ellátott arany-ezüst henger volt, a
harmadik pedig kék, arany sávval. - Olcsó, bárhol kapható
ajakrúzs, ez viszont két Chanel és egy Dior.
- Gondolja, csak ezért vásárolták? - kérdezte Royston. -
Egy férfi, aki nem ismeri a márkákat?
- Vagy akinek nem volt jobbra szüksége a kis
színházához. Nem azért használta, hogy bárki is vérnek
nézze; Farthing vörösbegyét akarta szimbolizálni vele. Ez
kissé meglepő. Egyszerre mutat előre eltervezett akcióra és
improvizálásra, pedig általában vagy az egyikről, vagy a
másikról van szó. Biztosan előre kigondolták a tervet, a
csillagot és a rúzst, de nem hoztak magukkal semmit,
amivel a csillagot rögzíthették volna. Így maradt a halott
zsebkése.
- Talán hoztak magukkal valamit, aztán meglátták a kést,
és gondolták, hogy az sokkal jobban megfelel a célnak, így
a saját eszközüket magukkal vitték - találgatott Royston.
- Ez beleillene a képbe. Az elképzelés tehát az, hogy
mindent hoztak magukkal. Az ajakrúzst bárki megveheti,
de egy alacsonyabb osztályba tartozó nőnek is biztosan
van. A csillag már nehezebb ügy, de gondolom, bármelyik
zsidónak lehet, aki a kontinensről jött át. Meg kell
vizsgálnunk, hogy a vendégek vagy a személyzet tagjai
között vannak-e zsidók.
- Mr. Kahn - emlékeztette Royston.
- Nagyon alaposan ellenőriznünk kell - bólintott
Carmichael -, de szinte mintha szándékosan akarnák őt
gyanúba keverni, hacsak nem olyan ostoba, hogy a tett után
ilyen nyilvánvaló nyomokat hagyjon.
- Ki ismerheti a zsidók észjárását? - vonta meg a vállát
Royston. - Talán hirtelen felindulásból tette.
- Bárki elveszítheti a fejét, de elkövetni egy előre
megfontolt és kitervelt gyilkosságot éjjel egy óra és a
reggeli ideje között? - Carmichael a fejét csóválta. Lehúzta
a sötétkék kupakot, elcsavarta a Dior alját, és gondosan
szemügyre vette a tokból kiemelkedő, szinte még
megkezdetlen rúzst. - Nem használja gyakran. Furcsa
árnyalat, talán egy bizonyos ruhához illik. - Ellenőrizte a
másik két rúzst is, ezek régebbiek és használtabbak voltak.
- A holttesten lévő rúzs árnyalata nagyon közel állt a
vérvöröshöz - tűnődött Royston. - Ez sokkal valószínűbbé
teszi, hogy direkt ebből a célból hozták ide. Esetleg
érdeklődhetnénk a drogériákban.
- És a megye minden Woolworth-jában - tette hozzá
Carmichael borúsan. - Nem valami ritka árnyalat, mint ez a
Dior itt. A nők fele vérvörösre pingálja az ajkát.
- Gondolja, hogy egy nő képes lett volna rá? - kérdezte
Royston.
- Úgy értem, fizikailag. A fojtogatás nem kimondottan a
nők gyilkolási módszere.
- A boncolás után többet fogunk tudni - válaszolt
Carmichael. - Talán képes lehetett. Ha a fickó aludt, vagy
megbízott a gyilkosában és közel engedte magához. És ha
jobban belegondolunk, sokkal valószínűbb, hogy egy nő
sétált be a hálószobájába, mint egy férfi... akár a felesége,
akár más. Szép darab ember volt, de már nem fiatal, és nem
tűnt különösebben erősnek vagy kisportoltnak sem. Sok
olyan nő van, aki képes megszorongatni a nyakát. Hogy
lelkileg képesek lennének-e rá, az már más kérdés.
Kétségtelen, hogy nem lenne mindennapi eset.
- Ha aludt, valóban könnyű, vagy legalábbis könnyebb
volt megfojtani - mondta Royston. - Például egy párnával.
- Szeretnék találkozni Lady Thirkie-vel, egyrészt hogy
lássam, mennyire erős, másrészt pedig hogy megtudjam,
hogyan viszonyult a férjéhez.
- A lakáj szerint hisztériás rohamot kapott - emlékeztette
felettesét az őrmester.
 - Igen, és Miss Dorset szobájában helyezték el - idézte
fel az információt Carmichael. - Azt hiszem, szólok
Jeffreynek, hogy vezessen oda. Beszélni akarok vele,
mielőtt még összeszedi magát.
- Én is jöjjek, uram? - Royston tétova kérdésére
Carmichael felnevetett.
- Nem, ezúttal megmenekül a sikoltozó nő
kikérdezésének feladata alól. Hívja fel a Yardot, és
kérdezze meg, amiket lediktáltam! Aztán kerítse elő
Yatelyt és nézze meg, hol tart a vendégek listájának
összeírása! Aztán elkezdheti a személyzet kihallgatását, de
előtte keressen fel, hátha közben kitalálok magának valami
más feladatot!
- Igenis, uram.
Miss Dorset szobája a ház másik végében volt, az alsó
szinten. Jeffrey kötelességtudóan bejelentette:
- Carmichael felügyelő a Scotland Yardtól.
Carmichael határozottan belépett, kíváncsian várta, hogy
érkezése milyen hatást vált ki a bent tartózkodókból. A
levegőtlen szobában, melynek berendezése első pillantásra
kizárólag csipkékből és szalagokból állt, mindössze hárman
tartózkodtak, mindannyian nők. A felügyelő
elgondolkodott rajta, hogy vajon ezt nevezhetik-e
budoárnak, vagy a távol lévő Miss Dorset pusztán ennyire
vonzódik a csipkéhez és a fodrokhoz. A nők közül kettő
sötét hajú volt, a harmadik világosszőke. Az egyik sötét
hajú a csipkés-fodros ágyon ült, a másik egy vastagon
párnázott, csipkeszegélyes ülőkén az ablakmélyedésben,
melyet redőzött függönyök szegélyeztek. Meredten bámult
kifelé az ablakon, és dohányzott. Bármelyikük lehetett az
özvegy, illetve a nővére. Arcukon közömbösség
tükröződött, jelen pillanatban egyiken sem látszott
hisztéria. Az ágyon ülő testvér csipkés, zöld ruhát viselt, a
másik szürkébe öltözött.
A szőke nő egy kisebb, rózsaszín fodrokkal díszített
kosárszékben ült. Ő volt az egyetlen, aki azonnal reagált a
bejelentésre. Talpra ugrott és szembefordult a belépő
Carmichaellel. Világító, kék szeméhez enyhén kipirult arc,
rózsaszínre rúzsozott ajak és olyan arckifejezés társult, ami
arról árulkodott, hogy örömmel fogad bármiféle
figyelemelterelést. Meglehetősen egyszerű ruhája
nélkülözött bármiféle csipkét, hímzést vagy fodrot, ami
ebben a helyiségben szinte már férfias jelenségnek tűnt.
Carmichael az újságban látott fotók alapján azonosította
Lucy Kahnt, és most, hogy személyesen is szemügyre
vehette, elgondolkodott rajta, vajon mi vihette rá, hogy
odadobja magát egy zsidónak? Egy zsidónak, aki talán
gyilkosságra is képes. A szerelem megmagyarázhatatlan,
ahogy a mondás tartja.
- Mrs. Kahn? - szólalt meg a férfi. - Elnézést az
alkalmatlankodásért, de reméltem, hogy válthatok néhány
szót Lady Thirkie-vel.
- Ó, természetesen - felelte sietve Mrs. Kahn. - Ő Lady
Thirkie, ő pedig Mrs. Normanby. - Először az ágyon,
azután az ablak előtt ülő nő felé intett. Aztán az ágyhoz
lépett, és megérintette az özvegy vállát. - Angela? Itt egy
nyomozó, beszélni szeretne veled. - Carmichael meglepve
vette észre, hogy Angela Thirkie sír. Hogy nem figyelt fel
első pillantásra a szeméből előszivárgó és az arcán
végigcsorgó könnycseppekre? Vagy csak most kezdett el
sírni?
 - Azért jött, hogy elvigye a férjemet? - kérdezte a
szipogó nő. - Tudja, még nem is láttam.
Carmichael nagyot nyelt. A holttest eddig sem nyújtott
szép látványt, és Green doki ügyködése csak tovább ront a
helyzeten. Egyébként is, a halott már útban van Winchester
felé.
- Nem hiszem, hogy... - kezdte volna, de Mrs. Kahn
gyorsan magához ragadta az irányítást:
- Biztos vagy benne, hogy okos döntés lenne ez a te
állapotodban, Angela? - kérdezte. - Azt hallottam, a
születendő gyermekre is kihat, ha az anyja a terhesség alatt
valami borzalmas dolgot lát. Ezt biztosan nem szeretnéd.
- Nem. - Lady Thirkie-t láthatóan érzékenyen érintette az
új információ. - Nem, igazad van. De hogyan azonosítják,
ha nem nézhetem meg?
- A halott személyazonossága felől nincsenek kétségek -
mondta Carmichael halkan, ellátva Lady Thirkie-t az
információval, amire már számított. - Az arcát az egész
ország ismeri ezerkilencszáznegyven óta.
- Persze - suttogta Lady Thirkie. - Ez eszembe sem jutott.
- Biztosan csak akkor van szükség a holttest
azonosítására, ha valami szokatlan helyen bukkan fel -
szólalt meg váratlanul Mrs. Kahn apró kacaj kíséretében. -
Úgy értem, Sir Jamesre a saját ágyában bukkantak rá, ez
nem is kérdéses... - Kezét a szája elé kapva elhallgatott.
Az ablaknál ülő nő, a halott sógornője most első
alkalommal fordult feléjük. Ruhája felett fodros, vörös
ingblúzt viselt.
- Nem hinném, hogy bármi kétség is lehetne afelől, hogy
James a halott - szólalt meg gyászos hangon.
 - Nem, valóban nincs kétség - felelte Carmichael. -
Mindenesetre Mr. Normanby elvégezte a hivatalos
azonosítást, Így semmi szükség rá, hogy további fájdalmat
okozzunk önöknek.
- Mark? - horkantott Mrs. Normanby, s visszafordult az
ablak felé.
- Úgy tudom, Mr. Normanby találta meg a testet. -
Carmichael úgy érezte, elmulasztott valamit a szoba
keresztáramlataiból.
- De... - kezdte Mrs. Kahn, és ismét a szájára tapasztotta
a kezét. Carmichael türelmesen várt. - Nem tudtam, hogy ő
talált rá - mondta a nő sután néhány pillanatnyi hallgatás
után. - Csak annyit mondott, hogy Sir James meghalt. Nem
derült ki, hogy látta is a holttestet.
- Látta és azonosította - jegyezte meg Mrs. Normanby
komoran. - A jó Mark; milyen kedves tőle, hogy levette ezt
a terhet a gyengébb nem válláról.
- Ó, Daphne, hallgass már! - szólt rá Mrs. Kahn
leplezetlen ingerültséggel.
- Ki ölte meg? - kérdezte Lady Thirkie. A felügyelő látta,
hogy még mindig sír.
- Még nem tudjuk, de minden erőnkkel azon leszünk,
hogy kiderítsük - felelte Carmichael, ahogy hasonló
szituációkban már sok más alkalommal.
- És ha megtalálják, ugye felakasztják őket, bárkik is
legyenek? - kérdezte a nő különös élvezettel. Carmichael
fején átsuhant, hogy talán megőrült, nem úgy, ahogy az
emberek a gyász hatására rövid időre elveszítik az eszüket,
hanem valóban, maradandóan. Lehet, hogy ő és a nővére is
őrültek, valami örökletes kórban szenvednek - de ha ez a
helyzet, miért vette volna feleségül őket két, sikeres pálya
előtt álló politikus? Igaz, hogy örökösnők, de egy férfi
biztosan nem akarja beszennyezni a gyermekeit. Vajon ha
valóban őrült, képes lett volna megölni a férjét? A
felügyelő a nagy, széles kezekre nézett. Ha Angela használt
is rúzst, már rég lekopott róla.
- Nyugodj meg, Angela - csillapította Mrs. Kahn.
- Hol volt a gyilkosság időpontjában? - tette fel a kérdést
Carmichael.
Lady Thirkie halkan felnyögött.
- Hogy én? Mikor történt egyáltalán a gyilkosság?
- Valamikor éjjel egy óra és reggel kilenc között -
tájékoztatta a felügyelő.
- Hát... aludtam... aztán felkeltem és elmentem
templomba, a reggeli áldozásra.
- Mikor van a reggeli áldozás?
- Nyolc harminckor - felelte Mrs. Kahn, amikor látta
Lady Thirkie bizonytalanságát.
- A szobalányom ébresztett - tette hozzá Angela. -
Felkeltett és közölte, hogy mennünk kell, ezért felöltöztem
és lesétáltam a földszintre. A lépcsőn találkoztam Lord
Eversleyvel.
- Ez körülbelül nyolc tizenötkor lehetett - mondta Mrs.
Kahn. - Én az előszobában voltam anyámmal, amikor Lady
Thirkie és az apám lejöttek.
- Az összes vendég elment templomba? - kérdezte
Carmichael.
- A reggeli áldozásra csak kevesen jöttek el - felelte Mrs.
Kahn. - A többiek jobban szeretik a zsolozsmát, fél
tizenkettőkor.
Tehát a ház korántsem volt olyan üres, mint korábban
gondolta. Milyen kár.
Visszafordult Lady Thirkie-hez.
- Tehát éjjel egytől majdnem nyolc óra tizenötig a kék
szobában aludt, utána pedig elment templomba?
- Igen...
- Nem hallott semmi szokatlant, akár éjjel, akár ma reggel?
Kellett egy kis idő, hogy a kérdés jelentősége mindenkiben
tudatosuljon. Carmichael látta a felismerést, amikor néhány
másodperccel a kérdés elhangzása után a nő összerezzent.
- Azt akarja mondani, hogy ott volt? Az öltözőszobában?
Ott történt? - kérdezte egyre magasabb hangon. Mégis,
mire számított, hol lesz a férje a hajnali órákban, gondolta a
felügyelő. - Úgy érti, ott voltam a szomszéd szobában,
amikor a gyilkos bejött? Ott aludtam, miközben az
anarchista megölte Jamest? Istenem, akár velem is
végezhetett volna! - Hangos zokogásban tört ki, szinte már
bömbölt.
- Nagyon sajnálom, hogy ezzel kell zaklatnom önt, Lady
Thirkie, de kérem, értse meg, hogy a legapróbb nyom,
bármi, amit találok, sokat segíthet nekem, ha meg akarom
találni a férje gyilkosát.
- Nem hallottam semmit - szipogta a nő.
Mrs. Kahn fáradtan átkarolta a vállát. Mrs. Normanby
nem mozdult az ablak mellől, csak megfordult és
Carmichaelre nézett.
- Azt hiszem, most el kellene mennie - mondta. - A többi
kérdését később is felteheti. A húgom túlságosan zaklatott
ahhoz, hogy a segítségére legyen.
- Rendben. - Carmichael egyáltalán nem bánta, hogy
végre maga mögött hagyhatja a szoba feszült légkörét és a
sírást. Még akart beszélni mindhárom nővel, vagy
legalábbis szeretett volna információkat tőlük, de nem
feltétlenül most azonnal. Kilépett a folyosóra, és vett
néhány mély lélegzetet. És most? Két lehetőség azonnal
adta magát: az istálló vagy a fegyvertár - a férfiak
kizárólagos birtokai, ahol biztosan megszabadulhatna egy
időre a nők sírásától és a nők nyelvétől. Magában
felnevetett, és elindult megkeresni Roystont.
7.

Végre megérkezett Sukey, és tétován kopogtatott saját

ajtaján. A délután elképzelhetetlenül lassan vánszorgott. A
nővérek néha epés megjegyzéseket tettek, néha viszont
levegőnek tekintették egymást. Meglátogatott minket egy
igen kedves, valószínűleg athéni beállítottságú felügyelő a
Scotland Yardtól. Angela majdnem ugyanúgy kétségbeesett
attól, hogy Sir Jamest az öltözőszobában ölték meg, mint
egyáltalán a halálától, de most legalább nem ájult el.
Megkönnyebbülten nyitottam ajtót Sukeynak. Olyan éhes
voltam, hogy szőröstül-bőröstül képes lettem volna
megenni egy egész lovat. Talán még a nyerget is.
Ott állt Sukey egy olyan öltözékben, melyet Hugh egy
alkalommal igen udvariatlanul csak „tűpárna ruhának"
nevezett - csipkével szegélyezett bársonyban.
- Nemsokára át kell öltöznöm vacsorához - suttogta
bocsánatkérően. - Ha volna rá mód, lábujjhegyen
beosonnék és összeszednék néhány holmit. Ígérem, nem
fogok zavarni.
Kiléptem a folyosóra, és becsuktam magam mögött az ajtót.
- Én is szeretnék vacsorázni - mondtam.
- Felküldetem tálcákon - ígérte Sukey. - Ha jól sejtem,
Angela nem jön le.
- Nem, biztosan nem, de én sem maradok itt vele.
Szerintem Daphne sem. Hidd el nekem, Sukey, Daphne
most a lehető legrosszabb személy Angela mellett.
 Sukey összevonta a szemöldökét, és végigsimított
bársony ruhaujján - biztos vagyok benne, hogy nem volt
tudatában a mozdulatnak, mert egy alkalommal már
hallottam panaszkodni őt az anyag megmagyarázhatatlan
kibolyhosodása miatt. Sukey bizonyos szempontból olyan,
mint egy macska, egy nyűgös kismacska, mondjuk egy
burmai vagy sziámi fajta, és ez a simogatás mindig is egy
mosakodó macskára emlékeztetett. Szereti, ha minden a
helyén van, szereti a bársonyt, a csipkét és a bojtokat, de
ezzel együtt kiváló szervező. Teljes mértékben anya
elkötelezettje, elvégre unokatestvérek, és már kislány koruk
óta együtt vannak. Bár Sukey hivatalos titulusa „titkár-
társalkodónő", a „társalkodónőt" csak azért tették hozzá,
hogy mindenki lássa, nem holmi alkalmazottról, hanem
igazi nemes hölgyről van szó, aki iszonyatos mennyiségű
szervezői munkát végez anyának, a ház körül és politikai
téren egyaránt. Ő gondoskodik róla, hogy anya mindig a
megfelelő helyre koncentráljon. Sukey felügyel mindent, ő
simítja el az akadályokat, hogy anya gond nélkül
suhanhasson célja felé. Olyanok ők, akár egy hattyú: anya a
víz feletti rész, amelyik elegánsan, erőfeszítés nélkül siklik
előre, Sukey pedig a víz alatti, amelyik megállás nélkül
mozgásban van és tempózik. Tudom, hogy anya semmire
sem menne nélküle, sőt ezt anya is tudja. A tizedét sem
fizeti meg annak, amennyit Sukey valójában ér, de erre
nem is lenne képes. Az odaadást nem lehet megvásárolni.
- Akkor ki lenne jó? - kérdezte Sukey. - Szívesen
maradnék, de rengeteg elintéznivalóm van. Te nem tudsz itt
lenni mellette? - Az esdeklő hang ellenére határozottan
ráztam a fejem.
 - Itt voltam egész nap, és a hísztériás roham határán
állok. Esetleg Lady Manningham?
Sukey oldalra billentette a fejét, akár egy macska.
- Megkérdezhetem - mondta végül. - Biztos vagy benne,
hogy Daphne nem...
- Egyfolytában azzal gyötrik egymást, hogy kit szeretett
jobban Sir James - vágtam közbe. Most már semmi értelme
nem lett volna bármit is titkolni Sukey elől, bár ez azt
jelentette, hogy az információ anyánál fog kikötni. - Úgy
tűnik, Daphne bement Sir James öltözőszobájába, és
megtalálta a holttestet, ami számomra egyet jelent
Bognorral.
- Ó, teremtőm! - sóhajtott aggódva Sukey. - Igazad lehet.
Menj, öltözz át, én addig megkérem Kitty Manninghamet,
hogy maradjon Angelával. Talán felhívhatnánk dr.
Grahamet, hogy jöjjön át és vessen rá egy pillantást.
- Jó ötlet - helyeseltem. - Azt mondta, decemberben
szülni fog, és erről Sir James is tudott.
- Istenem! - mormolta Sukey. - Szegény teremtés! -
Azonnal tudtam, hogy a gyermekre gondol, és kis híján
felnevettem, mivel nekem is ez volt az első reakcióm.
Megveregette a karomat és távozott, hogy előkerítse
Lady Manninghamet. Amilyen gyorsan csak tudtam, a
szobámba siettem átöltözni, mert tisztában voltam vele,
anyának még egy gyilkosság sem elég hozzá, hogy a
vacsoraasztalnál elfogadható viseletnek tekintse a
napközbeni öltözéket.
David már felöltözve várt rám a szobában.
Megcsókoltam, lekapkodtam magamról és a földre szórtam
ruháimat, majd felráncigáltam a gondosan előkészített
öltözéket. Történetesen a Worth kollekció egyik bíbor
darabja volt. Nem is igazán bíbor, inkább levendulaszín
bíbor levélmintázattal, és csak a felvétele után jutott
eszembe, hogy ez egy földig érő modell, vagyis fel kellene
tűznöm a hajam. Nagyjából kilencven tűvel sikerült
rögzítenem, mert nemrég mostam meg, és egyszerűen nem
akart megállni. Amikor belenéztem a tükörbe, eszembe
jutott az előző nap, és ismét Davidre pillantottam a vállam
felett. Engem figyelt mosolyogva, de a mosoly mögött
láttam, hogy egy cseppet sem boldog.
Előszedtem az ékszerdobozomból az ametiszt
nyakláncomat. Egy egyszerű ametisztkő volt aranyláncon,
hozzá ametiszt fülbevalók - nagyon szerettem őket, ez volt
az első ajándékom Davidtől az eljegyzésünk után. Nem volt
születésnapom vagy hasonló, csak egy teljesen átlagos nap
a Grosvenor Square-en, anya zsarnoksága alatt. Esett az
eső, a sűrű londoni eső, amely sokkal mocskosabb és
nedvesebb, mint vidéken. Nem is vártam Davidet, csak úgy
beugrott, és amikor megláttam, mintha a nap kelt volna fel.
Odaadta nekem ezt a kis dobozt, én kíváncsian kinyitottam,
és ezt találtam benne. Minden alkalommal, amikor
felrakom vagy megérintem, előjönnek az emlékek. Igazából
a Worth ruhát is azért vettem, hogy passzoljon hozzájuk.
- Összekapcsolod? - kérdeztem, majd amikor David
teljesítette a kérésem, és nem vette el a kezét a nyakamról,
megfordultam és átöleltem.
- Mi baj van? - Fogalmam sem lehetett róla, mi a probléma,
mivel reggeli óta nem találkoztunk, azután pedig az egész
napot a templomban, illetve Sukey szobájába bezárva
töltöttem, megpróbálva nyélbe ütni valamiféle egyezséget
Angela és Daphne között.
- Csak a szokásos - felelte David. - Esetleg még annyi,
hogy anyád és a vendégek egy része mintha engem vádolna
a gyilkossággal - tette hozzá mintegy mellékesen, mintha
ez valami abszurd gondolat volna, mint ahogy
természetesen az is volt, ám korántsem vette olyan
könnyedén, mint ahogy azt a leírt szavak tükrözik. David
valójában kivételesen érzékeny mindenfajta megaláztatásra,
de a legtöbbször ezt sikerül elrejtenie az emberek elől
azzal, hogy rinocéroszbőrűnek tetteti magát.
Közönségességre csak kevés ember vetemedett, bár
néhányan, mint például anya, így is túlságosan sűrűn tették.
Amikor ilyesmi történt, az mindig mélyen érintette
Davidet, de sosem tette szóvá, mert éppen zsidó származása
miatt neki sokkal angolabbnak kellett lennie az angoloknál
- szerinte sokkal jobban kell viselnie az ilyen csapásokat,
mint bárki másnak.
Természetesen reagáltam, vissza sem tudtam volna
tartani. Dühös voltam anyára és a többiekre, bárkik is
legyenek azok, amiért ilyen ostobák, előítéletesek és
elmondhatatlanul gonoszak, amiért azt hiszik, hogy csak
mert David zsidó, valószínűleg gyilkos is. Ha nem
ismertem volna Davidet, talán alapvetően jó embereknek
tartom őket, egy-két furcsasággal, és sosem tudom meg,
mennyire romlottak. David elhúzta előlem a függönyt, és
ezt sosem fogom bánni, mert ki akar egy olyan világban
élni, amelyik egy apró kis virágoskertből áll, körbevéve
bűzlő trágyadombokkal, ameddig a szem ellát? Nem csak
ezek az emberek léteznek a világon, hiába hiszik ők maguk,
hogy így van.
Talán meglepő lehet, hogy az egész napot Angelával és
Daphnéval töltöttem, szinte kizárólag a gyilkosságról
beszélgetve, kisebb kitérőkkel Bognor és Athén, vagyis a
házasságtörés és a homoszexualitás felé, anélkül, hogy
egyszer is elgondolkodtam volna azon, hogy ki lehetett az
elkövető. Pedig hallottam azt is, amikor Angela kissé
hisztérikusan megkérdezte a felügyelőt, ám nem
kapcsoltam össze azokat a tényeket, hogy ha Farthingben
gyilkosság történt, akkor kell lennie itt egy gyilkosnak is.
Mindenki más előttem járt, és azt hiszem, ez szörnyű nagy
butaság volt részemről, de állandóan az élő és a halott Sir
James, Angela és Daphne körül jártak a gondolataim, de
hogy ki ölhette meg és miért, az eszembe sem jutott.
- Odamentek hozzád és a szemedbe vágták? - kérdeztem.
- Nem, csak célozgattak a maguk kifinomult módján -
felelte David. - Úgy tettem, mintha meg sem hallottam
volna.
(„Az angol képmutatás - fejtette ki egy alkalommal
David, három üveg bor után - csodálatos dolog. Azok az
emberek, akik gyűlölnek és megvetnek, és akik a Reich
területén szó nélkül munkatáborba zárnának vagy
kivégeztetnének, Angliában úgy tesznek, mintha egyáltalán
nem is néznének le." És komolyan gondolta - mármint azt,
hogy ez mennyire csodálatos.)
- Vacsora után menjünk haza - javasoltam. Megtehettük,
mert autóval jöttünk, így nem volt más dolgunk, mint
beugrani a kis, kétüléses Hiltonunkba, és hazahajtani
Londonba, senkitől és semmitől nem zavartatva magunkat.
Legkésőbb éjfélre otthon lehetnénk. Maga a gondolat is
hatalmas megkönnyebbülést okozott; nemcsak az otthon
melege miatt, hanem azért is, mert magunk mögött
hagyhatjuk Farthingot és az itt történteket. Nem kellett
maradnunk, megtettem a kötelességem, amivel anyának
tartoztam. Ha rajtam múlt volna, egyáltalán el sem jövök,
hiába makacskodik. David érezte úgy, hogy ha anyának
annyira fontos a jelenlétünk, akkor inkább
engedelmeskedjünk neki. Továbbra sem tudtam, miért
ragaszkodott hozzánk. David azt hitte, ez valamiféle
békeajánlat, ezért hív minket olyan határozottan, ám én
ennél jobban ismertem anyát. Mindenesetre ha mégis
olajágnak szánta, akkor ez egy nagyon vékony, tépett
levelű, termés nélküli gallyacska volt.
- Semmit sem szeretnék jobban - mondta David
csókolnivalóan vágyódó arckifejezéssel -, de a rendőrség
mindenkit megkért, hogy egy darabig ne hagyjuk el a
birtokot. Lezárták a kapukat, és mindegyikhez egy rendőrt
rendeltek.
Adtam neki egy, gyors csókot, aztán az ablakhoz léptem és
kidugtam a fejem. Természetesen nem láttam egyik kaput
sem, nem is ezért tettem. Mindössze ki kellett egy kicsit
szellőztetnem a fejem a friss levegőn, mert hirtelen bezárva
éreztem magam. Farthingban egy kicsit mindig ez volt az
érzésem. Ez nem klausztrofóbia, legalábbis nem teljesen az.
Részben inkább anya és a machinációi - mintha ismét az ő
hatalma alatt állnék -, részben pedig az a fizikai tény, hogy
Farthing olyan mélyen van a vidék belsejében, hogy nehéz
tőle elszakadni még akkor is, ha London innen mindössze
kétórányi autóút. Ezért ragaszkodtam hozzá, hogy autóval
jöjjünk, holott vonattal is könnyedén eljuthattunk volna
Farthing Junctionbe, ahová kijöttek volna értünk, akárcsak
a vendégek többségéért. Ám hiába tettünk meg minden
óvintézkedést, hiába hoztuk magunkkal a Hiltont, most
mégis csapdába kerültünk, a távozás lehetetlenné vált.
Szörnyűséges szorító nyomást éreztem a mellemben, mint
tizennégy éves koromban, amikor Hugh meghalt, és a
szüleim egyszerre minden felelősséget rám terheltek, s az,
akár egy hatalmas szikla, kis híján összelapított. Mélyeket
lélegeztem az ablakban, de még a völgy harangvirágaitól és
liliomaitól illatozó májusi levegő sem segített sokat.
Megszólalt a vacsorára hívó gong - éppen ideje volt.
Valamelyest kizökkentett borongós hangulatomból.
Megfogtam David karját és hagytam, hogy levezessen,
amitől máris sokkal jobban éreztem magam. Amíg a kezem
a karján pihent, tudtam, hogy egybetartozunk, hogy
számíthatunk egymásra, még ha egy időre csapdába ejtett
és körül is zárt minket az ellenség.
Anya és Sukey a folyosón álltak. Sukey valahogy talált
időt az átöltözésre; tipikusnak mondható, csipkés szegélyű
ruháinak egyikét viselte, és mellé főkötőt. Sukey lehetett az
utolsó nő Angliában, aki főkötőt hordott. Ezek szerint
sikerült kipaterolnia Angelát és Daphnét a szobájából.
- Azt hallottam, igazi úriember - jegyezte meg lefelé menet.
- A rendőrök sosem úriemberek - jelentette ki
ellentmondást nem tűrően anya.
- Ő rendőrfelügyelő - mondta Sukey. - Arra gondoltam,
talán hasznos lenne jobban megismerni.
- Bizonyos szempontból talán tényleg hasznos, de még
egy rendőrfőnökkel sem ülnék le egy asztalhoz vacsorázni -
felelte anya apró vállrándítással.
- Az apja földbirtokos Lancashire-ben - jegyezte meg
Sukey. - Láttam a Ki kicsodában.
A Lancashire-ből kikövetkeztettem, hogy Carmichael
felügyelőről beszélgetnek, akinek a hangjában fel lehetett
fedezni egy kis északi akcentust. Gördülékeny volt és sima,
akár a patakban lekoptatott kavicsok, melyek közül az
egyik néha nekiütközött valaminek és újból durvává vált, és
ki lehetett hallani a nem tökéletesen legömbölyített kavics
hangját. Nekem tetszett, de biztos voltam benne, hogy anya
gyűlölné.
Nem szóltam semmit azon kívül, hogy „jó estét", és ott
hagytam őket, hadd vitatkozzanak tovább. Szokás szerint
anya győzhetett, mert sem Carmichael, sem más rendőr
nem jelent meg a vacsoránál. Igazság szerint meglehetősen
kis számban gyűltünk össze - kizárólag az éjszakai
vendégeket láttam. Isten tudja, mit mondhattak a többi
meghívottnak, de az is lehet, hogy a kapuknál álló rendőrök
szó nélkül elküldték őket.
Érdekes kis társaság volt, Sukeynek bizonyára
rémálmokat okozott az ültetési rend. Nem csoda, hogy
szerette volna meghívni a rendőrt. Négy házaspár:
Normanbyék, Francise-ék, anya és apa, valamint David és
én; aztán Dud nagybácsi és Tibs, továbbá az özvegy Eddie,
a fia és a lánya; és ott volt még Sir Thomas Manningham a
felesége nélkül - ő Angelára vigyázott. Sukey is odaült
közénk, amit rendszerint csak akkor tett, ha nem akarta,
hogy páratlanul legyünk az asztalnál, de még így is elég
sutára sikeredett az ültetés.
Tibs és Mark közé kerültem, David pedig majdnem az
asztal másik végénél ült, Sukey és Eddie között.
Természetesen mindenki csak a gyilkosságról beszélt, és
a szolgálók még csak nem is próbáltak úgy tenni, mintha
nem hallgatóznának. Tibs másik oldalán Daphne
folyamatosan ivott, de szerencsére semmi olyasmit nem
tett, amivel lejáratta volna magát.
Az első fogás tökéletesen elkészített vízitormaleves volt
meleg, barna zsemlékkel. Társaloghattam volna Tibsszel,
de inkább csak rávigyorogtam, és nekiláttam az ételnek. Ő
azonban valószínűleg nagyon szeretett volna beszélgetni
valakivel. Láthatóan sokkhatásként érte annak az embernek
a halála, akit ő az ország egyik megmentőjének tekintett, és
akire politikai értelemben felnézett. Tibs valójában nem
nagyon foglalkozott politikával, legalábbis nem jobban,
mint Dud nagybácsi. Időnként úgy tűnt számomra, mintha
hagynák, hogy anya rájuk erőltesse a nézeteit. Magam elé
tudtam képzelni Dud nagybácsit, amint azt hajtogatja, hogy
anya egy herceg lánya és egy vikomt felesége, ezért
biztosan igaza van az újrafegyverkezéssel, a Hitlerrel kötött
békével vagy más komplikált politikai üggyel
kapcsolatban. Tibs meglepetést okozott nekem azzal, hogy
figyelemmel követte Sir James tevékenységét - nem csak a
békekötést, hiszen azzal mindenki tisztában volt, hanem az
általa támogatott iskoláztatási törvényt is. És még egyszer
meglepett, amikor közölte, hogy szerinte terroristák
követték el a gyilkosságot
- Hogyan jutottak be a házba? - kérdeztem az utolsó
kanálnyi leves eltüntetése után.
- Valószínűleg még kora este, vendégnek álcázva, aztán
elrejtőztek és vártak. Ezek az anarchisták mindig álcázzák
magukat - mondta. - De az is lehet, hogy az ablakon
másztak be és ki, kötelek segítségével. - Ez az elképzelés
láthatóan fellelkesítette. - Hugh és én egyszer bemásztunk
az Allinghambe.
- Az Allingham gótikus épület - jegyeztem meg. - Tele
van kiszögelléssel, könnyen megmászható. Ellentétben
Farthinggel.
Tibs kissé mintha elszontyolodott volna.
- Talán mászókampót használtak - dobta fel az újabb
ötletet.
- Egyébként is, miért akarták volna megölni az
anarchisták? - kérdeztem. A szolgálók már hozták a halat,
ami azt jelentette, hogy a továbbiakban Markkal kell
beszélgetnem, de egyelőre még nem értek oda hozzánk.
- Az anarchisták mindig zűrt akarnak okozni, és a
fontosabb politikusok megölésével ezt el is érik. Sokan azt
beszélik, ő vezette volna a pártot és a megyei kampányt a
következő választáson. De az is lehet, hogy egyszerűen
csak szeretnek embereket ölni. Hallottál már az indiai
thugokról?
Hallottam, de nem tartottam fontosnak őket. Jeffreytől
megkaptam a tányéromat, ezért kénytelen voltam Mark felé
fordulni, aki a továbbiakban a holttest megtalálásával
kapcsolatos hazugságaival untatott. Tudtam, hogy
hazugságok, ahogy ő is tudta, de nem mondhattam meg
neki, hogy tudom, ami meglehetősen kínossá tette az egész
helyzetet. Megpróbáltam témát váltani, nem sok sikerrel.
Általában szerettem Markkal beszélgetni, mert szórakoztató
volt és gyakran megnevettetett, de ezúttal nem így történt.
Leírta nekem a holttestet, így tudtam meg, hogy Sir Jamest
szíven döfték, és hogy egy kontinensről való zsidócsillagot
hagytak a mellén.
Davidre néztem, aki csendesen majszolta a spárgáját, és
közben Sukeyval beszélgetett. Anya vádaskodását légből
kapottnak és előítéletesnek véltem, de akkor még nem
tudtam a csillagról. Most először futott át az agyamon,
hogy talán valóban Davidet gyanúsíthatják a gyilkossággal,
esetleg még a rendőrség is. Ő erre biztosan rájött, hiszen
korábban hallotta a részleteket. Mégis ott ült teljes
nyugalomban, és amikor megérezte a tekintetem, felnézett
és rám mosolygott. Meg akartam védeni, átkarolni és
megóvni minden sérüléstől, vagy egy kastély falai mögé
zárni, ahol senki nem férhet hozzá. Ehelyett elhoztam ide,
ahol lazacot és hollandi mártást kell ennie az ellenségei
körében ülve.
Anya szokás szerint az asztalfőn ült, Sir Thomas
Manninghammel beszélgetett elmélyülten. Hirtelen azt
kívántam, hogy Tibs képzeletbeli terrorista gyilkosa, aki
azért jött közénk, hogy ledöfjön egy neves politikust,
bárcsak inkább őt ölte volna meg.
8.

Rájuk esteledett, mielőtt egyáltalán eszükbe juthatott volna,

hogy távozzanak Farthingból. Jeffrey közreműködésével
szereztek egy kis helyiséget, amely általában Lord Eversley
egyik dolgozószobájaként funkcionált. El volt látva
telefonnal és a kihallgatásokhoz jól használható íróasztallal.
Carmichael azonnal megszállta az asztal mögötti
kényelmes karosszéket. Sikerült megszervezniük, hogy
mindenkivel lefolytassanak legalább egy előzetes
beszélgetést. A szolgálók ízletes vacsorát hoztak, sőt még a
kapunál őrködő Izzardról is gondoskodtak. Amikor Yately
végül megérkezett jelentést tenni, Carmichael közölte vele,
hogy aznapra nagyjából végeztek is.
- Tud ajánlani valami szállást Winchesterben? - kérdezte
Carmichael. - Nincs sok értelme visszamenni a városba,
hogy aztán holnap reggel újra idejöjjünk.
Yately elmosolyodott.
- Az Eversley Arms Castle Farthingben nagyon
kényelmes, és ahogy hallottam, jó az étel is, és tiszták a
szobák.
- Royston megborzongott.
- A helyiek csak Óra Farthingnek hívják a falut -
emlékeztette felettesét.
Carmichael elnevette magát.
- Azt hiszem, Winchester valamivel csendesebb.
 - Akkor ott van a George, vagy a King's Head - javasolta
Yately. - Vagy a Station Hotel Farthing Junctionben. Éppen
a vasútállomásnál.
- Megpróbáljuk - döntött Carmichael. - Royston, kérjen
útmutatást Farthing Junctionbe Jeffreytől! Magyaráztasson
el vele mindent érhetően, azután hozza fel az autót a
kaputól! - A térkép ugyan jelölte a vasútvonalat, de nem
nagyon akart a jelölésekre hagyatkozni, különösen nem
sötétben.
- Amint visszaértek, küldök egy embert Izzard
felváltására - mondta Yately.
- Nagyszerű! Gondoskodjon róla, hogy a nap
huszonnégy órájában álljon valaki a kapunál. - Carmichael
ásítva nyújtózkodott. - Talán hatórás váltásoknak lenne
leginkább értelme.
- Nem lesz könnyű mindenkit itt tartani - figyelmeztette
Yately. - Néhányan már szóltak is, hogy szeretnének
távozni.
- Kik? - kérdezte Carmichael.
- Mrs. Kahn, Sir Thomas Manningham, Hampshire
grófja - sorolta Yately. - Azt mondtam nekik, hogy
egyelőre mindenkinek maradnia kell, de holnap
hazamehetnek.
- Hampshire grófja talán igen, de Mrs. Kahnban már nem
vagyok ennyire biztos.
- Ó, úgy véli netán, hogy Kahn a tettes?
- Korai lenne ilyesmit kijelenteni - felelte óvatosan a
felügyelő. - Jelen pillanatban nem gyanakszom senkire,
megpróbálok nyitott maradni minden lehetőségre. Ha Kahn
tette, benne lehetett a felesége is. A nőnél ugyan nem látok
semmiféle motivációt, de a nők kiszámíthatatlanok, ő pedig
szereti Kahnt. Kahn jelenleg a gyanúsítottak listáján
szerepel, de egyelőre nem látok semmiféle meggyőző
bizonyítékot semmire.
- Bizonyos emberek könnyebben mozognak éjfél körül a
vidéki udvarházakban, mint mások - mondta Yately.
- Éjfél után történt, egy órakor még élve látták -
dünnyögte szórakozottan Carmichael. - Nagyon érdekelne
Green jelentése; ha lehet, hozza magával holnap reggel.
- Sok kérdésre választ kaphatunk - értett egyet Yately. -
Ám a gyilkosság időpontját így is tudjuk: egy és kilenc
között követték el.
- Az is egyértelműnek tűnik, hogy egy óra után senki
nem jött be odakintről - tette hozzá Carmichael.
Yately vonakodó sóhajjal vált meg a titokzatos,
rejtőzködő anarchista ötletétől.
- Royston őrmester meggyőződött róla, hogy a hálószoba
ablaka elérhetetlen. Az alsó ablakok valamelyikén
bejöhettek volna, de csak ha nyomokat hagynak maguk
után. Azok azonban nincsenek - ismerte el gyászosan.
Carmichael az alaprajz egyik pontjára mutatott.
- A szolgálók a manzárdszobákban tartózkodtak, és nem
jöhettek le úgy, hogy ne haladjanak el Mrs. Simons vagy
Mr. Hatchard mellett, akiknek a szobái a női és férfi
szolgálók részlegének végén helyezkedik el. Az ajtók zárva
voltak, a kulcsokat ők őrizték. Ezzel ki is zárhatjuk a
személyzetet, kivéve, ha a házvezetőnő vagy a
főkomornyik a tettes, esetleg bűntárs. Így maradnak a
vendégek és a családtagok, valamint Miss Dorset,
bármennyire is kiemelten kezeljük.
- Akkor Mr. Kahn a tettes - jelentette ki Yately.
Carmichael meghallotta a rendőrségi Bentley motorjának
brummogását és a kerekek csikorgását a murván. - A
tizenöt ember közül egyedül neki volt motivációja.
- Nem túl jó motiváció - ingatta a fejét Carmichael. -
Nem köthetjük máshoz, csak a vallásához. Zsidó, márpedig
Thirkie gyűlölte a zsidókat, és közreműködött a
békekötésben Hitlerrel. Gondolja, képtelen volt visszafogni
a gyűlöletét, miközben feleségül vette Lord Eversley
lányát? És így megölni valakit, otthagyni rajta a csillagot
meglehetősen nagy ostobaság, Kahn pedig egyáltalán nem
ostoba ember, hacsak nem tévedek. Váltottam vele néhány
szót. Holnap alaposabban is kikérdezem, de nyitott vagyok
más lehetőségekre is.
Royston visszatért.
- Megtudtam mindent, uram, az autó készen áll - jelentette.
- Nagyszerű! - Carmichael felállt.
- Én is indulok. - Yately kinyitotta az ajtót. - Én nem
ismerem a maga nyitottságát, csak a sajátomat, de ha Kahn
motivációja nem túl jó, akkor a többieknek egyenesen nincs
is.
- Cui bono? - Carmichael az ajtó felé indult. - Holnap ezt
is tudni fogjuk, amikor a kezünkben lesz a végrendelete.
Kértem anyagot a többi vendégről is - bármit, ami
megtalálható a Yardnál -, hátha előbukkan valami
motiváció. Talán mégis Hampshire grófja tette.
Yately nem nevetett. Sőt, mintha egy kicsit meg is sértődött
volna.
- Mindenki tudja, hogy őméltóságát semmi nem érdekli a
vadászaton és a lovakon kívül - közölte, mintha ez
egyértelműen bizonyítaná a nemes ártatlanságát.
Carmichael nevetve csapott a vállára, miközben elment
mellette.
Hatchard, a főkomornyik kinyitotta a bejárati ajtót. Lady
Eversley ebben a pillanatban lépett ki az egyik szobából.
- Óh... - Csak ennyit szólt.
- A rendőr urak távoznak, úrnőm - tájékoztatta a
főkomornyik.
- Végeztek is, felügyelő? - érdeklődött a nő. - Ennyi volt az
egész? Holnaptól normálisan jöhet-mehet mindenki?
- Attól tartok, nem, Lady Eversley - felelte Carmichael. -
Éjszakára tartunk egy kis szünetet, de reggel visszajövünk,
és addig maradunk, amíg el nem kapjuk a gyilkost.
- Istenem, hát persze, éjszaka nem dolgozhatnak! Nos, a
holnapi nap rendben, de keddre mindenképpen Londonban
kell lennem - Elmosolyodott, és ez a mosoly egy
gyermekkorában az Andersen Hókirálynőjében látott
illusztrációra emlékeztette Carmichaelt. Azon vette észre
magát, hogy egy napon belül már másodszor áhítozik egy
invázió után - lehet az akár a Harmadik Birodalom
inváziója is, melyet éppen a Farthingi Kör hárított el. Nem
kedvelte Hitlert - valójában gyanította, hogy sokkal
kevésbé kedveli őt, mint Lady Eversley -, de Hitler
rohamcsapatai talán képesek lettek volna felrázni
valamelyest a nagyságos asszonyt, és rákényszeríteni, hogy
átgondolja a prioritásokat.
- Egy embert meggyilkoltak. - Úgy döntött, jéggel
viszonozza a jeget. - Nem tudom megmondani, meddig fog
tartani a vizsgálat.
- Mindannyiunkat szörnyen megrázott, ami Sir Jamesszel
történt - próbált bizalmaskodni az asszony. - Remélem,
nem tűnök türelmetlennek és érzéketlennek, de kedden lesz
egy nagyon fontos szavazás, és bizonyára Sir James sem
kívánná, hogy a férjem hiányozzon róla.
 - Megteszem, ami tőlem telik, de jelenleg nem ígérhetek
semmit - mondta Carmichael.
- Köszönöm - felelte a nő negédes mosollyal, és már el is
tűnt az ajtó mögött, ahonnan érkezett.
- Ribanc - mormolta Royston a bajusza alatt, amikor
kiléptek a murvára.
- Nem nyűgözte le a kedvessége? - kérdezte Carmichael,
miután becsukta maga után a Bentley ajtaját. - Meg kell
vallanom, engem sem. Egy nagy hatalmú ribanc. Egy első
osztályú, díjnyertes, százszázalékos ribanc, a fajtiszta dél-
angliai fajtából.
- Arra számítottam, sokkal jobban felzaklatja a barátja
halála - jegyezte meg Royston a kapu felé indulva. Yately
követte őket, fényszórója elvakította a hátrapillantó
Carmichaelt.
- Ha egyáltalán a barátja volt.
- Miért hívta volna meg a birtokára több napra, ha nem is
volt a barátja? - kérdezte az őrmester.
- Sir James talán azt hitte, hogy a barátja - találgatott
Carmichael.
Royston ezen elrágódott egy darabig a néma csendben,
miközben elhajtottak a kapuban posztoló Izzard mellett, és
nekivágtak a keskeny hampshire-i dűlőutaknak.
- Komolyan úgy gondolja, ő tette? - tette fel a kérdést
néhány kilométer után.
- Nyitva hagyom a lehetőséget - felelte Carmichael
kimérten.
A Station Hotelt leginkább talán az „igénytelen" jelzővel
lehetett jellemezni. Carmichaelnek nem igazán volt alkalma
körülnézni, amíg másnap reggel fel nem kelt. Egy ideig
még mozdulatlanul lustálkodott ágyának kényelmében, és a
szemközti falon díszelgő szöveget vizsgálta. „A mi jó, azt
megtartsátok!" Nem emlékezett rá, hogy a Biblia melyik
részéből való az idézet, amit meglepőnek talált, hiszen az
iskolában rengeteg részt meg kellett tanulnia. Ez volt a
megszokott büntetés - részletek bebiflázása a Bibliából -, és
bár nem sok értelmét találta, a feje megtelt idézetekkel.
Úgy tűnt, ez az egy valamiképpen kimaradt.
„A mi jó, azt megtartsátok!" - mi az ördögöt jelenthet ez?
Kapaszkodj bele valamibe, ami tetszik, és tartsd, amilyen
erősen csak tudod? Íme egy hitvallás a világban élő
Eversleyk és Thirkie-k számára. Carmichael magában
elismerte, hogy éppúgy nem tetszik neki Farthing belseje,
mint ahogy az azt körülvevő vidék sem. Lady Eversley
erősen kapaszkodott abba, ami az övé, ez nem is kétséges,
és tökéletes lekezeléssel gondoskodott róla, hogy senki más
ne férhessen hozzá. A felügyelő nem gondolta, hogy ő ölte
meg Thirkie-t. Hiányzott az indok, ráadásul a keze is apró
volt és finom. Green jelentése egyértelműen fogja
bizonyítani az érintettségét vagy az ártatlanságát.
Mindazonáltal szerette volna, ha a nő a gyilkos, mert
megelégedésére szolgált volna, ha fellógatják. Vajon
vikomtesszeket is szoktak akasztani? Vagy ilyen esetben
inkább a kardot választják, mint Boleyn Anna esetében?
Hogyan viselkedne a vesztőhelyen? Nem kétséges, az
utolsó pillanatig mereven összehúzná az ajkát, megtartaná
azt, amit jónak tart, amíg végleg ki nem csúszik a kezéből.
I. Jakab volt, aki még azután is beszélt, hogy levágták a
fejét? Megtartsátok, sóhajtott Carmichael. A szöveg talán
intés arra nézve, hogy ragaszkodjanak a jóhoz és az
igazhoz. Ez sokkal inkább illett Jézus szájába.
 Carmichael felkelt, hideg vízzel megmosakodott, és
lement reggelizni. Legnagyobb meglepetésére az étel
ehetőnek bizonyult - friss tojás, megszórva sajttal és
sonkával, mellé vastag pirítós. Ráadásként a The Times -
kétségtelenül frissen érkezett Londonból a
tejszállítmánnyal együtt -, benne vezércikként a Thirkie-
gyilkossággal, a második oldalon pedig egy cikkel arról,
hogy Kurszk ismét gazdát cserélt. Carmichael nem igazán
tudta, de nem is nagyon érdekelte, hogy a nácik vagy a
szovjetek szerezték-e meg újra a várost. Nem kétséges,
hogy reggelre a sajtó elözönli Farthingot. Szerencse, hogy
rendőrt állítottak a kapuhoz.
Royston csatlakozott, és a hotelt vezető hölgy neki is
kihozott egy tányért. Hamarosan egy kancsó teát is eléjük
tett. Carmichael, aki gyengén szerette a teát, letette az
újságot és töltött magának.
- Tea? - kérdezte.
- Ha nem bánja, uram, még várnék vele kicsit. Jól aludt?
- Igen, de cinikusan ébredtem. A maga szobájában is van
felirat?
- Felirat? - Royston meglepettnek tűnt.
- Egy hímzett bibliai idézet a falon.
- Ó, igen. - Royston levette a teáskanna tetejét, és
megkavargatta az italt. - A legrandább kék és vörös
gyapjúból. „Nézz le rám, ó, Uram!", azzal a különbséggel,
hogy hiányoznak az ékezetek és a vesszők, így mintha
valami holt nyelven írt könyörgést olvasnék. - Teát öntött
magának, és tejet adott hozzá.
Carmichael nevetett.
 - A The Times szerint a Scotland Yard jól halad a
nyomozással, és várhatóan nemsokára sor kerül a
letartóztatásra.
- Melyik ügyben? - kérdezte meglepetten Royston.
- Ebben az ügyben.
- Hogy jutottak erre a következtetésre?
- Ez a vasárnap nekik is mozgalmas lehetett. Erős a
gyanúm, hogy valaki elmondta nekik. Lehetett Betty a
kaputól, bár nem hiszem, hogy rendelkezne ezzel az
információval. Talán valaki a házból, valószínűleg Lady
Eversley személyesen. Szereti a publicitást.
Mindketten tudták, hogy nem a Yardnál beszéltek.
- Nos, örökké nem tarthattuk titokban - mondta Royston
higgadtan. Egy darab sonkát tett a szájába, és lassan rágni
kezdett.
Carmichael meggyőződött róla, hogy a tulajdonosnő
hallótávolságon kívül van.
- Szólnunk kell valakinek Londonban, hogy kutassa át
Kahnék lakását. Nem hiszem, hogy sok mindent találunk,
de azért érdekelne, mi kerül elő. Azt hiszem, erre a lépésre
jelen pillanatban minden okunk megvan.
- Új bizonyíték került elő az éjszaka folyamán? -
érdeklődött Royston.
- Nem, őrmester, csupán aludni akartam rá egyet. Amint
visszaértünk, telefonáljon és intézkedjen. - Carmichael
bekapta az utolsó falat pirítóst, és leöblítette teával. Saját
kis londoni lakásában az embere, Jack minden bizonnyal
kihasználta az időt az alvásra. Jack régen Carmichael
tisztiszolgája volt, és aki már szolgált a hadseregben,
mindig kihasználja az alkalmat, ha lehetőség nyílik a késői
kelésre. Ha Carmichael otthon tartózkodna, Jack panasz
nélkül felkelne akár hajnalban is, ha kell, reggelit készítene
neki és felszolgálna egy tökéletes Yunnan teát a japán
teáskészletben. Most azonban Jack alhatott, Carmichaelnek
pedig Ceylon teát kellett kortyolgatnia, ami csak azért
maradt iható, mert idejében töltött magának. Nos, ő
választotta magának ezt a hivatást, és senki sem mondta,
hogy az élet igazságos.
- Készen áll, őrmester?
Royston ledöntötte teája maradékát, és neheztelő pillantást
vetett felettesére.
- Már indulhatunk is, uram.
Eseménytelen útjuk volt Farthingig. Nem fogadta őket
olyan tökéletes idő, mint előző nap; a kék ég végtelenjét itt-
ott felhőfodrok tarkították. Az úton is nagyobb volt a
forgalom - egy traktor, néhány parasztszekér, időnként egy
autó. Ahogy közeledtek céljukhoz, egyre gyakoribbá váltak
a gépkocsik, és a faluba vezető út mentén már egymást
érték a parkoló járművek.
A sajtó, gondolta Carmichael. Hosszú lesz ez a mai nap.
Vagy az is lehet, hogy az emberek sokkal jobban törődnek
Thirkie-vel, mint azt gondolta. A kapuban álló rendőr
helytelenítő homlokráncolással figyelte közeledésüket.
- Senki nem léphet a birtok területére - közölte olyan
hangsúllyal, mint aki már túl sokszor mondta el ugyanezt a
reggel folyamán.
Az óra kilencet ütött, és Carmichael megvárta, hogy
elüljön a zaj, mielőtt megszólalt:
- Scotland Yard. - Megmutatta az igazolványát. A bobby
gondosan ellenőrizte, majd visszaadta és kinyitotta a kaput.
Az újságírók ezt látván odasereglettek kérdezősködni és
fényképezni, ám Carmichael rájuk sem hederített.
 - A délelőtt folyamán sajtótájékoztatót tartok - szólt oda
a rendőrnek. - Ezt megmondhatja nekik. - Természetesen
kidobott idő, de jelen körülmények között elkerülhetetlen.
Majd Yatelyvel megíratja, ám neki magának kell
felolvasnia.
- Köszönöm, uram - biccentett a rendőr.
- Yately felügyelő megérkezett már? - kérdezte Carmichael.
- Még nem, uram, de bármelyik pillanatban várható.
Ez a rendőr legalább éberebb volt, mint szegény Izzard.
- Ha megérkezik, azonnal küldje fel. További jó munkát,
közrendőr! Sajnálom, hogy itt kell unatkoznia.
Megpróbálok küldeni valami frissítőt.
- Azt nagyon megköszönném, uram - hálálkodott a poszt,
és feszesen tisztelgett az elhaladó autónak. A mozdulatot
több riporter is lefényképezte.
- Úgy látom, hétfőnként a jobb rendőrök dolgoznak -
jegyezte meg Carmichael, miközben felfelé kapaszkodtak a
bekötőúton.
- Szegény ördög, és még kilenc óra sincs. - Royston
ügyesen beparkolt a ház elé.
A főkomornyik nyitott nekik ajtót.
- Jó reggelt, Hatchard! Kaptam üzenetet? - érdeklődött
fesztelenül Carmichael.
- Ha jól tudom, a postáját az irodájába vitték, uram. -
Hatchard mintha kissé megütközött volna azon, hogy
alsóbbrendű lények kényelmével és ellátásával kell
törődnie.
- Köszönöm - morogta a felügyelő.
Amikor már a kis irodában voltak, a csukott ajtó mögött,
Roystonhoz fordult.
- Ha Yately ideér, ő hallgassa ki először Hatchardot.
 - Csak nem gondolja, hogy ő volt a tettes? Tegnap
beszéltem vele, és minden rutinszerűen ment.
- Egy pillanatig sem hiszem, de ettől még lehetséges,
hogy ő volt, ezért Yately még egyszer végigmegy a
vallomásán. Ő talán jobban viseli, ha magas lóról beszélnek
vele.
Royston nevetett. Carmichael kézbe vette a postáját, egy
Londonból érkezett levelet. A Yard ismét alapos volt.
- Maga telefonáljon és szervezze meg Kahnék lakásának
átkutatását, én addig átnézem ezt. - Carmichael letelepedett
az íróasztal mögötti székbe.
- Úgy néz ki, mint egy gyerek a karácsonyfa alatt -
jegyezte meg az őrmester, és maga elé húzta a telefont. -
Szólhatna, ha talál valami érdekeset. Mire számít?
- Információra - mosolyodott el a felügyelő. - Még nem
tudom, milyenre, de jelen pillanatban nagyon híján
vagyunk a szilárd tényeknek. Ha végzett a telefonnal,
hallgassa ki a személyzet többi tagját, akik eddig
kimaradtak! Alaposnak kell lennünk. Ha nem is voltak
benne, talán láthattak valakit.
- Igenis, uram - bólintott Royston, de Carmichael addigra
már belemélyedt a levél tartalmába.
9.

David és én aznap éjjel összebújva, egymást átkarolva

feküdtünk, de nem szeretkeztünk. Nem éreztük szükségét,
egyikünk sem - ez is azon dolgok közé tartozott, melyekről
mindig ugyanúgy gondolkodtunk. Féltem, és szerintem ő is,
de nem beszéltünk róla, csak feküdtünk az ágyon és késő
éjszakáig öleltük egymást. Ilyesmiről nem jó sötétben
beszélgetni.
Másnap, hétfőn nem keltem fel olyan korán. Az átkozott
madarak ébresztettek, kiénekelték a lelküket hajnalok
hajnalán, én azonban a fejemre húztam a takarót, és újra
álomba szenderültem. Félig-meddig magamhoz tértem,
amikor David kimászott az ágyból. Mire én is felkeltem, ő
már megmosakodott és megborotválkozott, sőt félig fel is
öltözött. Anya szerint borzalmasan kispolgári dolog egy
szobában öltözködni a feleséggel. Azt mondja, a
szénbányászok és hasonló emberek tesznek így, mert
túlságosan kicsi a házuk. Én imádom nézni, amikor David
vetkőzik és öltözik; annyira csodálatos a teste, hogy
minden állapotában szeretem. Aznap reggel az ágyban
fekve figyeltem, ahogy köznapi öltözéket ölt. Észrevette,
hogy ébren vagyok, és leült az ágy szélére, hogy
megcsókoljon.
 - Ne kelj fel, csak ha nagyon akarsz - mondta. - Nyolc
óra van. Én is csak azért öltöztem fel, mert a rendőrség
biztosan még egyszer ki akar hallgatni.
Előző este, vacsora után mindkettőnkkel beszéltek.
Először Daviddel egy örökkévalóságnak tűnő ideig, azután
velem, sokkal rövidebben. Megkérdezték, hol tartózkodtam
egy és kilenc óra között, és azt is, kiket láttam. Elmondtam
nekik, hogy ágyban voltam Daviddel, és igen, közös
ágyban, és igen, tudtam volna róla, ha távozik, mert én
aludtam kívül, és az ágy nem valami nagy. Ezt nevezik
háromnegyedes ágynak: százhúsz centi széles, éppen elég
két embernek, ha nagyon szeretik egymást. Amikor ezt
mondtam Carmichael felügyelő olyan pillantással nézett
rám, ahogy a csacskaságokat beszélő fiatal házasokra
szokás, de a másik felügyelő, a Winchesterből érkezett
Yately mintha megsértődött volna. Nem tudtam
megállapítani, hogy egyszerűen csak prűd, vagy gyűlöli a
zsidókat. Elmeséltem nekik, hogy lementem fürdeni és
találkoztam anyával, ám ez szemlátomást nem nagyon
érdekelte őket. Arról egy szót sem szóltam, mennyire
furcsának találtam, hogy olyan korán ébren látom, azt
viszont nem felejtettem el a tudtukra adni, hogy anya
hálószobája egy emelettel lejjebb van. Aztán felsoroltam,
kik jöttek el a templomba, amit gondosan le is jegyeztek
maguknak, az időpontokkal együtt.
- Van még valami, amit nem kérdeztek meg tőled? -
Felültem és a hajkefém után nyúltam.
- Nem hiszem. - David szórakozottan simogatta a karom
belső felét, de ettől az érintéstől kirázott a hideg. - Igazából
nincs is mit kérdezniük. A kérdéses időpontban aludtam,
azután veled és Tibsszel reggeliztem. A legtöbb kérdésük
teljesen másra vonatkozott. Azt hiszem, engem tartanak az
első számú gyanúsítottnak. A csillag miatt, gondolom.
- Ez nevetséges! - háborodtam fel. - Szerinted komoly
bajba kerültél, drágám?
Rám mosolygott, és láttam, hogy meg akar nyugtatni, én
azonban megszorítottam a kezét és éreztettem vele, hogy az
igazat akarom hallani. A testünk nagyon jól tudott
beszélgetni a másikéval, ez a fajta kommunikáció néha még
jobban is működött, mint az elménké.
- Lehetséges - felelte végül. - Nem tettem semmi rosszat,
de ezt nagyon nehéz lesz bizonyítanom. Mintha valaki
egyértelműen engem akart volna bajba keverni.
- Szerinted anya tudott valamit, és azért hívott ide
minket, hogy te legyél a gyanúsított? - kérdeztem szinte
suttogva. Az éjszaka folyamán is ezen gondolkodtam.
- Ez azt jelentené, tudott róla, hogy Sir Jamest meg fogják
ölni - vonta le a logikus következtetést David. - Tisztában
vagyok vele, hogy időnként természetfeletti hatalmat
tulajdonítasz anyádnak, de erről honnan tudhatott volna?
Hacsak nem ő maga tette, de nehezen tudnám elképzelni,
amint ledöfi az egyik barátját.
- Mert nem ismered elég régóta őt. Meg aztán Sir James
nem barát volt, csak szövetséges. De igazad van, az ő
módszere inkább a hátba szúrás.
- Az angol rendőrség csodálatos - idézte David, de
komolyan is gondolta. - Valószínűleg hamarosan elkapják a
valódi tettest, és akkor már csak nevetünk a mostani
aggodalmunkon. Abban reménykedem, hogy gyorsan
lezárják az ügyet, mielőtt még túl sok kellemetlenség érne
minket.
 - Én is - helyeseltem buzgón. Megcsókoltam, és közben
leejtettem a hajkefémet.
Ő felvette, de mielőtt visszaadta volna, végigfuttatta
ujjait a hátulján.
- L. R. E. - olvasta fel a monogramot. Az „R" a rémes
középső nevemet jelölte: Rowena. Apa választotta, az
Ivanhoe alapján. - Vennünk kéne neked egy újat.
- Ez az egyetlen holmim, amin a régi monogramom van -
mondtam. - Hugh-tól kaptam.
- Ebben az esetben ne válj meg tőle. - Azonnal
megértette, miről van szó.
- Ezért tartottam meg. - Elvettem tőle, és végighúztam a
hajamon.
- Szerinted Hugh kiállna? - kérdezte. - Úgy értem,
melletted és mellettem. Ha élne.
- Te voltál a legjobb barátja - feleltem meglepetten.
Mindig is tudtam, hogy Hugh az én oldalamon állna a
családi háborúkban, még akkor is, ha ő örökölne mindent.
- Igen, de... ez olyan klisés. Hagyni, hogy feleségül
vegyem a húgát. A családnak soha nem mutatott be.
- A nekem írott leveleiben beszélt rólad. - A hajamból
eltűnt az összes csomó, de a tincsek most úgy lógtak le az
arcom mellett, mint egy vademberé. Kicsusszantam az
ágyból, és az öltözőasztalra helyezett hajtűimért nyúltam. -
Onnan tudtam, ki vagy, amikor találkoztunk. Azt mondta,
megmentetted az életét.
- Nem jobban, mint ő az enyémet - legyintett David. - Száz
és száz alkalommal, míg legutoljára már nem tehettem érte
semmit, csak figyeltem, ahogy lezuhan egy Salisbury
melletti mezőn. Az egy másik élet volt. Mindannyian
biztosak voltunk benne, hogy meghalunk, ugyanakkor
különös módon sebezhetetlennek éreztük magunkat.
Olyanok voltunk, akár a testvérek - nem számított a
bőrszín, a vallás, még a gyűlölet sem. A kiképzés alatt
találkoztam valakivel, aki azt mondta, a zsidóknak nem
szabadna repülőt vezetniük, meg hogy, ha Hitler nem
gyűlölne minket, biztosan őt támogatnánk. Kimentünk az
épület elé, és negyven percen keresztül ütöttük egymást,
amíg már nem tudtunk lábra állni. Mellesleg ebből lehet
megállapítani, hogy mindketten angolok vagyunk. A
kontinensen élők mocskosan harcoltak volna, és öt perc
alatt lerendezik a dolgot. De az angliai csatában, amikor a
Heinkelek rátapadtak a farkára, lebuktam és rájuk csaptam,
hogy magam után csaljam őket, mert tudtam, hogy ő is
megtenné értem - és meg is tette egy másik alkalommal.
Olyan sokszor mentettük meg egymás életét, hogy egy idő
után már nem is számoltuk, és még mindig nem kedveltük
a másikat. Ám a gyűlölet eltűnt. A gyűlöletet az
ellenségnek tartogattuk, és a gyűlöletet felváltotta egyfajta
szeretet, egy különös, szimpátia nélküli szeretet. A
családokon belül lehet ilyesmit megfigyelni.
Nem szóltam semmit, még akkor sem, amikor
elhallgatott, mert David szinte soha nem beszélt a
háborúról, én pedig hallani akartam, és attól féltem, hogy
ha közbekérdezek, újra bezárkózik. Megreguláztam a
tincseimet, és öltözni kezdtem.
- Ezzel csak azt akarom mondani bármilyen jóban is
voltunk Hugh-val 1940-ben, az még nem jelenti, hogy
szerette volna, ha feleségül jössz hozzám.
- Dehogynem - mondtam. - Legalábbis közvetetten. Azt
mondta nekem, hogy ha elég idős leszek a házassághoz,
szeretné, ha találnék magamnak egy ugyanilyen
megbízható, becsületes, kedves embert. Emlékszem a
szavakra, annyiszor olvastam. Ez volt az utolsó levele,
mielőtt meghalt.
David szemébe könnyek gyűltek.
- Megmutatnád nekem? - kérte.
- Londonban van - mondtam, de ez nem volt igazi válasz.
Leültem az ágyra, és megütögettem magam mellett a
lepedőt, jelezve, hogy telepedjen mellém. A probléma az
volt, hogy olyasvalamit kellett elmondanom, amit szavak
nélkül is értettünk, és amiről az emberek általában nem
beszélnek - kivéve Hugh és én. Ezenkívül Hugh-val
kidolgoztuk ehhez saját kis nyelvezetünket, mivel más
emberek beszélgetései a témáról borzalmasnak tűntek.
Hugh hat és fél évvel volt idősebb nálam, és némelyik lány-
fiú testvérpárnál ez hatalmas szakadék, szinte elidegeníti
őket. Mi azonban mindig is közel álltunk egymáshoz. Az
első emlékem, hogy Hugh kezébe kapaszkodva totyogok,
körülbelül kétévesen - ő nyolc lehetett. Mindenről szabadon
beszélgettünk, mert akkoriban még túl fiatal voltam, hogy
felfogjam, miért nem értik vagy helyeslik ezt más emberek.
Abban sem voltam biztos, David elfogadja-e, hogy ennyi
mindent tudok, ezért is nem beszéltünk róla korábban - és
persze fel sem merült a téma, legalábbis nem így, nem
ennyire emocionálisan. Átkaroltam a derekát.
- Szívesen megmutatom, kedves, de ha elolvasod azt a
levelet, látni fogod, hogy Hugh és én olyan dolgokról is
beszélgettünk, amit az emberek általában nem osztanak
meg a lánytestvérükkel.
David izmai megfeszültek.
- Tehát tudtál róla? - kérdezte.
 - Tudtam, és egyáltalán nem zavart. - Úgy döntöttem,
bármilyen furcsán is hangozzék, a csúf kifejezések helyett a
sajátjainkat fogom használni. - Hugh tisztában volt vele,
hogy te is olyan vagy, mint ő... nem athéni, inkább
macedón.
Meglepő módon ez nevetésre késztette Davidet.
- Tudom, hogy ha teljesen érthetetlen dolgokat gagyogsz,
akkor valami fontos dolgot mondasz, de mi az ördögöt akar
ez jelenteni?
- Nagy Sándor macedón volt - magyaráztam. - Szerette
Héphaisztoszt, de kétszer házasodott, és született egy fia.
Platón athéni volt, és úgy vélte, szerelemnek csak a fiúk
között szabadna szövődnie. Aztán ott vannak a rómaiak,
akik szerint ez csupán férfi és nő között lehetséges, és
időnként mélyen lenéznek mindent, ami görög. Hugh úgy
vélte, a legtöbb férfi magát rómainak tettető macedón, és
csak nagyon kevés valódi római vagy athéni létezik. Ha te
athéni lennél, nem akartál volna engem.
- Hihetetlen vagy - ingatta a fejét David. - Mindvégig
tudtad, és soha nem említetted?
- Az emberek általában nem szeretnek beszélni róla.
Egyszer kis híján a szívbajt hoztam Eddie Cheritonra,
amikor megkérdeztem tőle, hogy Tibs athéni-e.
- Én elmondhatom neked, hogy Tibs olyan athéni,
mint Periklész - világosított fel David. Leplezetlen
elképedéssel nézett rám. - Tehát mindvégig tudtál róla,
hogy Hugh és én szeretők voltunk, és azt gondoltad, nem
nagy ügy?
- Tudtam, hogy nagy ügy - feleltem. - Tudtam, hogy
szerelmes vagy... mondom, Hugh írt nekem rólad. Írt a
beszélgetéseitekről, a férfiszeretetről, ami akkor alakul ki,
amikor megmentitek egymás életét, a századon belüli
szoros baráti kötetlékekről, és az egymás iránt érzett
különleges szerelmetekről. Visszaírtam neki, hogy ez
valami olyasmi lehet, mint a thébai szent sereg, de nem
hiszem, hogy valaha is megkapta azt a levelet.
- A halála reggelén kapta meg. - David arcán már
csorogtak a könnyek. - Ott volt a repülősdzsekije zsebében,
amikor lelőtték. A századnál mindig reggelinél kaptuk meg
a postát, és aznap reggel olyan örömmel olvasta, hogy
néhányan ugratni kezdték, azt hitték, a kedvesétől érkezett.
Közölte, hogy nem, a húga írta, de aztán megszólalt a riadó,
és kirohantunk a gépeinkhez.
Nekem is eleredtek a könnyeim; mindketten sírtunk.
Nyolc év múlt el, de mintha csak az imént történt volna. El
tudtam képzelni szegény Hugh-t, amint a dzsekije belső
zsebébe dugja a levelet, és abban a tudatban hal meg, hogy
szent seregként gondolok rájuk.
- De hogyan voltál képes feleségül jönni hozzám, és egy
szót sem szólni arról, hogy tudod? - kérdezte David kis idő
elteltével.
- Te sem említetted soha - feleltem. - Hugh pedig meghalt,
jóval azelőtt, hogy mi találkoztunk. Ha élt volna, minden
másképp alakul. Azt hiszem, egy kicsit féltékeny voltam,
amiért előttem mást is szerettél, de sokat segített, hogy
Hugh volt az, akit én is szerettem, és nem valami nő.
Tudom, hogy nem hazudsz, amikor azt mondod, én vagyok
az első nő, akit szeretsz.
- Bárcsak Hugh elárulta volna, hogy elmondta neked -
sóhajtott David. - Viszont azt hiszem, akkor nem mertem
volna beszélni veled.
 - Azon a borzalmas hangversenyen. - Egymásra
mosolyogva emlékeztünk.
Jótékonysági hangverseny volt, a háború alatt
lebombázott Iondoni házak újjáépítésére gyűjtötték a pénzt.
Fogalmam sincs, miért jutott eszükbe hirtelen 1947-ben,
amikor a házak 1940-ben omlottak össze... de lehet, hogy
végig ezt tették, csak korábban nem figyeltem fel rá. David
az anyjával jött el, mert az apja rendszeres véradóként
állandóan kapott általa hasznavehetetlennek ítélt jegyeket, a
felesége azonban szívesen használta fel őket. Én Billyvel
mentem, mert Eddie előadott, a koncert első felében ő volt
a csellista. Iszonyatos nyekergést csaptak - csodáltam
volna, ha ezt hallván bárki is adakozik. Ám nem
menekülhettünk el a szünetben, mert utána még volt egy
duettje. Ráadásul zsúrt is tartottak, kecskelábú asztalokat
állítottak fel, és limonádét meg süteményt árusítottak
tízszeres áron, ám mindezt a jó ügy érdekében.
Rettenetesen unatkoztam, és ki voltam száradva.
Odaküldtem Billyt az egyik asztalhoz, hogy szerezzen
nekem innivalót, és a frissítő mellett magával hozta
Davidet is.
Unatkoztam, unatkoztam, unatkoztam, és egyszer csak
valami megváltozott. Tetszett, amit láttam. Igen,
nyilvánvalóan zsidó volt, ugyanakkor gyönyörű is, a maga
komoran jóképű módján. Azonnal tudtam, ki ő, amikor
meghallottam a nevét.
- David Kahn repülő hadnagy? - kérdeztem.
- Többé már nem. - David lefegyverző mosolyt villantott
rám. - Ön pedig Hugh Eversley kishúga?
Megbeszéltünk egy randevút, bár természetesen nem így
neveztük. Ragaszkodtam hozzá, hogy keressen meg és
beszéljen nekem Hugh-ról, és amikor azt felelte, hogy nem
fog egy fiatal hölgyet hívogatni, meghívtam anya
következő heti partijára. Billy megbotránkozott. Amikor
David távozott, hogy vigyen egy limonádét az anyjának,
belesziszegett a fülembe:
- Nem tudtad, hogy a fickó zsidó? Nem is lenne szabad
ismerned, Lucy!
- Úgy látom, te is ismered - mutattam rá.
- Nekem üzleti ügyem van vele, az bárkinek lehet.
Társadalmilag nem ismerem!
- Te mutattad be nekem, vagyis ismered társadalmilag -
gonoszkodtam. - Emellett a RAF-ban szolgált Hugh-val.
Szerintem ostobaság olyan társadalmi
megkülönböztetéseket tenni, amelyek kizárnak valakit, aki
az életét tette kockára a hazáért.
Billyt nem győzhettem meg, de élveztem a döbbenetét.
Apa azzal vádolt, hogy felhasználom Davidet a család és az
ellen a világ ellen, amelyikbe belekényszerítettek.
Kezdetben félig-meddig valóban ez volt a célom; másrészt
beszélgetni szerettem volna vele Hugh-ról. Nem szerettem
bele Davidbe addig az összejövetelig, amelyiken valóban
módunk volt társalogni, bár ő azt állítja, első pillantásra
szerelmes lett már a koncerten, amikor meglátott a többiek
között.
- Tudod, hogy illegális - rángatott vissza David a jelenbe.
- Micsoda? Ó, macedónnak lenni? Igen, tudom. Idióta
törvény, sosem emelnek vádat.
- Néha igen. Akkor teszik, ha valakit el akarnak kapni
valami más miatt. A törvényekkel irányítják az embereket,
azok segítségével gondoskodnak róla, hogy mindenki azt
tegye, amit a társadalom megkíván. Tibset sosem fogják
elítélni, holott nem is titkolja, hogy az istállófiúkkal alszik.
Billy megnősül, és ő vagy a fia örökli a címet. Ha nem
volna Billy, ha kényszeríteniük kellene Tibset, hogy
megnősüljön és nemzzen egy fiút, akkor a törvényekkel
fenyegetőznének... azt mondanák: „Ezért börtönbe
csukathatunk!"
- Nem mondom el senkinek - ígértem
megnyugtatásképpen, hiszen erre volt szüksége. - Eddig
sem szóltam róla másoknak.
- Ez olyasvalami, amit egy férfinak nagyon mélyen
titkolnia kell, ha vannak ellenségei - mondta David.
-Márpedig a zsidóknak vannak.
Erről eszembe jutott valami.
- Mit is mondtál, Mark Normanby macedón vagy athéni?
- Házas ember - felelte David. - Macedón.
- Gyermekük viszont nincs. Én is mindig így gondoltam,
mert igazság szerint elég vonzónak találtam. Csak eszembe
jutott, mit mondott tegnap Angela, és hogyan reagált
Daphne.
- Angela azzal vádolta Markot, hogy athéni?
-hitetlenkedett David. - Ilyesmikről beszélnek a nők
egymás közt?
- Általában nem, de ők szándékosan gonoszkodtak
egymással. Valószínűleg csak női rosszindulatról van szó.
Éppen hozzáfogtam volna, hogy elmeséljem a
történteket, amikor kopogtattak az ajtón.
Jeffrey állt odakint.
- Bocsánat a zavarásért, hölgyem, Yately felügyelő
szeretne néhány szót váltani Mr. Kahnnal.
- Rögtön lent lesz - feleltem.
 Erősen átöleltem Davidet, megigazgattam a
nyakkendőjét, és útjára bocsátottam. Úgy éreztem, mintha a
Colosseum küzdőterére küldeném, az oroszlánok közé.
10.

Legfelül Stebbings őrmester, a Yard flegmatikus

ügyeletesének üzenete fogadta: „Maga aztán előkelő
társaságba keveredett! Ha jól emlékszem, mindig is ilyen
munka után áhítozott. A kevésbé ismert vendégek
némelyikéről nincs anyagunk, róluk délelőtt megpróbálunk
összeszedni valamit, és átküldjük. Úgy gondoltam, jobb, ha
ezt elküldöm még az esti postával. Ha tehetünk még
valamit, csak szóljon."
Carmichael sorban átnézte a dokumentumokat. Elég lesz
az induláshoz, határozottan elég lesz. Már túl volt az iratok
felén, amikor megpillantott egy vastag, szokatlanul
hosszúnak tűnő hivatalos iratot. Kihúzta a paksamétából.
- Sir James Martin Thirkie, Thirkie baronetjének
végrendelete - olvasta hangosan. - Gillibrand és Stubbs
ügyvédi iroda. - A dokumentum az ügyvédi iroda másolata
volt. Ismerte a Gillibrand és Stubbsot, az iroda úgy
működött, mintha még mindig 1810 volna. Meglepte, hogy
egyáltalán hajlandóak voltak elvállalni egy egyszerű
baronet végrendeletét.
Az okmány tartalma meglepte. Közvetlenül Sir James
házasságkötése után írták, 1945. augusztus 6-ai dátum
szerepelt rajta. A Thirkie-k ősi yorkshire-i otthona, a walesi
határnál fekvő Monmouthshire-ben lévő Campion Hall, a
knightsbridge-i Thirkie udvarház, valamint néhány másik
ingatlan (részletesen felsorolva), továbbá tízezer font
kivételével az összes vagyona „Oliver Sinclair Thirkie
századost illeti, elérhetőség: Whites Club, St. James
Street." Tízezer font jár „Angela Thirkie-nek, kivéve, ha
örökösnek ad életet - ahogy az a házassági
szerződésünkben szerepel." Amennyiben örökös születik,
minden vagyon őt illeti, és Angela lesz a gyámja
nagykorúságáig. A házassági szerződést is gondosan
részletezték, így Carmichael láthatta, hogy ,,Angela,
született Dittany" a házasságkötéskor lemondott minden
tulajdonáról, melyet visszakap a tízezer fonttal együtt,
amennyiben megözvegyül. Ha a házasság más okból
bomlik fel... Carmichael átfutotta a rendelkezéseket - válás
kezdeményezése esetén a nő semmit nem kap.
Végeredményben semmi szokatlan, eltekintve az örökösről
szóló résztől. Lady Thirkie most biztos nagyon
reménykedik abban, hogy fia születik. A felügyelő
eltöprengett, vajon hajlandó lenne-e kicserélni fiúra, ha
mégis lány lenne, ahogy állítólag valamelyik francia
királynő is tette.
Ezzel el is dőlt a kérdés, hogy ki profitálhatott Thirkie
halálából. Ha fia születik, akkor a felesége; ha nem, akkor a
felesége és ez a bizonyos rokon, a százados. Carmichael
feljegyezte magának, hogy utána kell néznie Thirkie
századosnak. Eltöprengett, vajon Sir Jamesnek
szándékában állt-e megváltoztatni a végakaratát. Mert ha a
gyermek lány lesz, akkor nincstelenné válik. Most, hogy
Lady Thirkie terhes, biztosan eszébe jutott
valamelyiküknek. „Ha meghalsz, és lányunk születik,
semmit nem fog kapni", mondhatta Lady Thirkie. Mit
válaszolt erre Sir James? „Istenemre, igazad van! El kell
mennem az ügyvédekhez!" Vagy nem is érdekelte a dolog?
Nem volt sem öreg, sem beteg, hogy aggódnia kelljen a
halál miatt.
Carmichael most egy szépen gépelt oldalt vett a kezébe,
ez volt a Scotland Yard jelentése Sir James Martin Thirkie
baronetről.
- Született 1909. június 19-én, Thirkie, West Yorkshire.
Ha élne, hat hét múlva töltené be a negyvenet.
Carmichael nem hitte volna, hogy ilyen fiatal. A holttest
látványa és a férfi társadalmi pozíciója alapján öt-tíz évvel
idősebbnek gondolta.
- Szülők: Sir Robert Martin Thirkie baronet, 1880-1917;
Lady Letitia Harriet Thirkie, lánynevén Francis, 1885-...
Az apát megölték a lövészárokban, az anya még él, bár
már benne lehet a korban. Gyors fejszámolást végzett.
Hatvannégy. Biztosan olvasta az újságban a hírt, ha még
nem szólt neki senki. Szörnyű megrázkódtatás lehet.
- Egy testvér, Matthew Thirkie, elhunyt, 1907-39.
Az idősebb testvért a második világháború elején ölték
meg. Thirkie százados minden valószínűség szerint Sir
Robert bátyjának a fia.
- Első házasság, 1932., Lady Olivia Jane Larkin, 1914-40.
Utód nincs.
Nem éppen szerencsés család.
- Második házasság, 1945., Angela Mary Dittany,
1924-... Utód nincs.
Angela pontosan tíz évvel fiatalabb az első feleségnél, és
tizenöttel Sir Jamesnél. Az „utód nincs" nem helyes: az
utód már útban.
- Iskolák: St. Crispin előkészítő iskola, 1916-22; Eton,
1922-28; Magdalene főiskola, Cambridge, 1928-31.
 Körülbelül erre számított. Szegény ördögöt hétéves
korában iskolába küldték, és egy évvel később meghalt az
apja.
- Végzettség: a természettudományok baccalaureusa,
1931-ben másodosztályú kitüntetéssel tette le a legfelsőbb
matematika vizsgákat, bölcsészdoktorátus (Cambridge)
1935-ben. Az evezősváloatott tagja.
Matematika, hm? Szokatlan választás ezzel a háttérrel.
Talán veleszületett tehetség? De másodosztály, nem első.
És kollégiumi evezősválogatottság?
- Monmouthshire konzervatív képviselőjévé választották
az 1932-es időközi választásokon.
Természetesen amíg a bátyja élt, képes volt beküzdeni
magát az alsóházba.
- Az 1935-ös általános választáson újraválasztották.
Chamberlain nemzeti kormányában egészségügyi
miniszterhelyettes, később külügyminiszter-helyettes. 1939
novemberében, bátyja halálát követően bekerül a Lordok
Házába, ahol külügyi szóvivő lesz Chamberlain, majd
Churchill kormányában. 1941 májusában megbízzák a
Hess-tárgyalások vezetésével, és elmegy Hess-szel
Berlinbe, majd június 1-én visszatér a háborúnak véget vető
békefeltételekkel. Az 1942-es „győzelmi" választások után
külügyminiszter lesz, és ebben a minőségben szolgál az
1946-os választásokig. 1946-47-ben, a Charlton
kormányzat alatt az ellenzéki kormánylista
külügyminisztere. Az 1947-es választások óta oktatásügyi
miniszter.
Igen, igen. Carmichael átfutotta a mondatokat. Mindezt
tudta.
 - Legközelebbi politikai kapcsolatai a „Farthingi Kör"
tagjai, Lord és Lady Eversley, Hampshire grófja, Mark
Normanby képviselő. Politikai ellenség: Sir Winston
Churchill, aki beszédeiben gyakran nevezi őt árulónak.
Thirkie kapcsolata Edennel és saját pártjának más
vezetőivel időnként meglehetősen viharos, de többnyire
szívélyes. Thirkie-t széles körben tisztelik becsületessége
és megvesztegethetetlensége miatt.
Churchill nem ölhette meg. Ő nem volt itt.
- Sir James Thirkie-t általában gyűlölték a zsidók és más
európai menekültek, mert nem tetszett nekik a béke, melyet
többek között neki tulajdonítottak.
Igen, nagyszerű, és a melle bekenése vörösre a jól ismert
farthingi vörösbegy elleni támadás volt, ráadásul még ott
van a csillag is. De miért pont most?
- Jelenlegi politikai program: Thirkie két
törvénytervezetet is támogatott a Házban. Az egyik a
felsőoktatási törvény, amelyik várhatóan a mostani
ülésszakban ment volna át, és korlátozta volna az
előkészítő és általános iskolákban végzettek felsőoktatását.
A második a vidéki területeken az iskolaelhagyási kort
tizenegy évre csökkentő törvény, melyet jelenleg a Lordok
Házának bizottsága tárgyal.
Egyik sem olyasmi, ami arra bátorítaná az anarchistákat,
hogy bemásszanak a hálószobád ablakán és megöljenek
miatta. Carmichael felsóhajtott.
- Mindenki arra számított, hogy a küszöbön álló
kormányátalakításnál a Farthingi Kör tagjai, köztük Thirkie
még fontosabb kormányzati pozícióba kerül. Thirkie-t a
belügyi vagy külügyi tárca élére várták.
 Ebből talán ki lehet indulni. Ki kapja meg a munkát, ha
nem ő? Carmichael letette a paksamétát és megmasszírozta
a halántékát. Bal keze mellett észrevett egy csésze hideg
kávét, és belekortyolt a nem túl bizalomgerjesztő
folyadékba.
Ki a következő? Kahn? Nem, maradjunk a politikánál
még egy kicsit. Mark Normanby. Külügyminiszter,
rengeteg utazás, különösen Európába, de az elmúlt évben
Amerikába is. Thirkie-vel együtt járt Etonba, majd később
Cambridge-be, bár keresztény neveltetést kapott. Jogot
tanult, és eltöltött némi időt a bírósági termek ügyvédi
padján, mielőtt 1935-ben politikai pályára lépett. Akkor
még egy fokkal Thirkie mögött járt, de mostanra
megelőzte. Az átalakításkor kancellárnak jelölték, és
miniszterelnöki álmokat is dédelgetett. Thirkie ebben nem
reménykedhetett, nem jobban, mint Lord Eversley.
Vezethették saját pártjukat, de az országot nem; nekik a
Lordok Háza jutott. A legmagasabb pozíciókba, a
miniszterelnöki és a pénzügyminiszteri hivatalokba mindig
azok kerültek, akiket megválasztottak. Ez volt az egyik
előny, amit Anglia nyújtott a közembereknek.
Ha fordítva történt volna, készséggel elhiszi, hogy
Thirkie ölte meg Normanbyt féltékenységből, még akkor is,
ha a sógora volt. Ám minden arra utal, hogy jó viszonyban
voltak, hiszen együtt mentek fel az emeletre, és reggel
Normanby akarta ébreszteni. Egy testvérpár tagjait vették
feleségül. Talán lehetett valami szexuális elem is ebben a
barátságban? Talán. Nem ártana beszélni Normanbyvel,
hátha sikerül ráéreznie valamire. Normanby 1936-ban vette
el Daphne Alice Dittanyt, a lány akkor pont tizennyolc éves
volt - Carmichaelben felvetődött a kérdés, vajon mikor
szokott rá a nő a arra, hogy az ablakon kibámulva
dohányozzon. Tizennégy év alatt nem született gyerekük.
Valami itt nem volt rendben. Ám ha így is van, annak nincs
feltétlenül köze a gyilkossághoz. Kivéve, ha valami
olyasmiről van szó, amivel Thirkie zsarolhatta Normanbyt,
és ezért Normanby végzett vele. Ha nem a házastárs a
tettes, akkor a gyilkosságok ötven százalékát megzsaroltak
követik el a zsarolóik ellen. A zsarolás veszélyes szakma.
Daphnéról nem érkezett jelentés, az Angeláról szóló
pedig meglehetősen szűkszavú volt, nem tartalmazott
lényegi információt. Lord Eversleyé négy oldalból állt, a
felügyelő éppen azt bogarászta, amikor kinyílt az ajtó, és
frissen vasalt egyenruhájában belépett Yately felügyelő, aki
szemlátomást nagyon elégedett volt önmagával.
- Megvan a jelentés - közölte.
- Bármi meglepő? - érdeklődött Carmichael.
- Ó, akad. - Yately mosolya kiszélesedett. - Szóval azt
mondta, megfojtották?
- Arra céloz, hogy mégsem? - Le nem szúrhatták, mivel az
arca feldagadt, és vért sem látott sehol. Aztán eszébe jutott
a megoldás. - Szénmonoxid-mérgezés?
Yately önelégültsége mintha megrendült volna.
- Igen.
- Volt gázkályha a szobában, de nem hittem volna, hogy
az ajtók légmentesen zárnak.
- Van egy pontosan illeszkedő szőnyeg, amelyik alájuk
csúszik. - Yately sokatmondóan tárta szét a karját.
- Talán öngyilkosság történt.
- De a rúzs... és a csillag! - tiltakozott a helyi felügyelő. -
Talán a politikai ellenfeleit akarta kellemetlen helyzetbe
hozni azzal, hogy megöli magát.
 - De miért akart volna öngyilkos lenni? - Yately
láthatóan összezavarodott.
- Az okokat nem ismerem. És elfelejtette megemlíteni
azt a dolgot, ami ténylegesen kizárja az öngyilkosságot: a
kést. Az ember kimaszkírozhatja magát, hogy ezzel
keresztbe tegyen az ellenségeinek, de ha már meghalt,
nehezen döfheti magába saját kését.
- Ez igaz...
- Kivéve, ha valaki segít neki.
- Most tréfál velem, uram? - fortyant fel Yately.
- Csupán nyitott maradok minden lehetőségre - felelte
Carmichael komolyan. - Green jelentése tartalmazza a halál
időpontját?
- Azt írja, korán történt. - Yately zavartnak tűnt. -
Igazából ha nem tudnánk, hogy egy órakor életben volt,
Green még korábbra tenné a halál beálltát, tíz vagy
tizenegy órára. A lényeg, hogy valamivel azután
történhetett, hogy lefeküdt aludni és biztosan nem reggel,
amikor az emberek felkeltek és templomba mentek.
Carmichael ezt örömmel hallotta. Végre volt egy
határozott időpontja, és ezzel kizárhatott jó néhány
lehetőséget. Jóformán kompenzálta őt az elgázosítás miatt,
amely visszahozta a gyanúsítottak közé a fojtogatás miatt
korábban kizárt nőket.
- Valaki nézze meg, mennyire huzatos a szoba - adta ki az
utasítást. - És kérdezzék meg Normanbyt, érzett-e
gázszagot, amikor belépett... elképzelni sem tudom, hogy
ha érzett valamit, miért nem említette korábban.
- Amikor én odaértem, már semmit nem éreztem -
mondta Yately. - Az ablakot kinyitották, de ha annyi gáz
volt a szobában, hogy végezzen egy emberrel, valamit csak
észrevettem volna.
- Nézzék meg a gázkályhát is. Talán meg lehet állapítani,
mikor használták utoljára, vagy hogy nyitva felejtették-e.
- Szerintem valahol máshol gázosították el, és utána
cipelték a szobájába.
- Elég nagy termetű ember volt - kételkedett Carmichael.
- Ennek ellenére lehetséges. Ám ezzel azt kockáztatták,
hogy valaki meglátja őket, akár még azon a kései órán is.
És miért tették volna, ha akár ott is hagyhatják?
- Az attól függ, hol volt eredetileg.
- Valakinek le kell ellenőriznie a ház összes
gázkészülékét. - Carmichael feljegyzett magának valamit.
- Szép kis munka lesz - vélekedett Yately.
- A maga feladata... mármint gondoskodni róla, hogy el
legyen végezve. - Carmichaelnek semmi kedve nem volt
engedni, hogy Yately a maga módján intézze az ügyeket. -
És nézzék meg az összes autót is.
- Az autókat?
- A szénmonoxid-mérgezés egyik leggyakoribb módja,
ha zárt garázsban járatjuk a motort. Az emberek gyakran
így ölik meg magukat.
- De az egyszerű baleset. - Yately az ajkát harapdálta,
szemmel láthatóan csak egy hajszál választotta el attól,
hogy vakarni kezdje a fejét.
- Említette, hogy elmozdíthatták a testet. Lehetett baleset
vagy öngyilkosság, amit valaki más megpróbált a saját
céljaira felhasználni. Vagy akár gyilkosság is, ha már itt
tartunk.
- Úgy érti, valaki esetleg megölte, aztán valaki más
elvitte és összekente?
- Lehetséges - bólintott Carmichael. - Nézzék át az autókat!
Szerintem találunk rá bizonyítékot, hogy a szobai
gázkályhával tették, de nem árt, ha megvizsgáljuk a többi
lehetőséget is. - Yately már távozni készült, amikor
Carmichaelnek eszébe jutott még valami. - Ki kell adnunk
egy sajtónyilatkozatot. Nekem kell lemennem elmondani,
egy ehhez hasonló esetben ezt a Scotland Yardtól várják el.
Viszont maga megírhatná. Mondja el nekik, amit tudunk.
- Amit tudunk? Mindent?
- Nem, csak amit tudniuk kell. Hogy Sir Jamest
ismeretlen személy vagy személyek megölték, és hogy
folyik a nyomozás. - Carmichael újra sóhajtott. - Hagyja
csak, majd én elintézem.
- Köszönöm, uram. - Yatelyn látszott a
megkönnyebbülés. Carmichael visszafordult a papírjaihoz,
aztán újra felnézett a távozó Yatelyre.
- Tudja, ha megmozdították a testet, akár a gyilkos, akár
a bűntársa, az semmissé teszi a halál időpontjának
meghatározásából származó előnyünket. Továbbra is
ismernünk kell a házban tartózkodók mozgását, egészen a
holttest felfedezéséig.
- Értem, uram. - Yately gyorsan távozott, mielőtt
Carmichael még több munkát a nyakába sózott volna.
Carmichael gondolkodott rajta, hogy hozzávág valamit
az ajtóhoz, de nem talált erre alkalmas tárgyat. Inkább
folytatta az olvasást.
Kiderült, hogy Sir Thomas Manningham saját erejéből
lett gyáriparos, és csak nemrég kapta a baroneti címet. Ipari
érdekeltségei voltak, valamint gyárai Angliában,
Franciaországban és Németországban. Gyakran vett részt
üzleti úton. Felesége, Catherine Barbara egy vidéki lelkész
lánya volt. Carmichael nem igazán értette, mit keresnek itt,
és miért kérték fel őket, hogy maradjanak egész hétvégére.
Talán a Farthingi Kör udvarolni akar nekik. Hiszen a
Körben voltak más gyártulajdonosok és iparmágnások is.
Párt a párton belül, nem igazi demokratikus szerveződés.
Sir Thomas Manningham semmiféle politikai hatalommal
nem rendelkezett, pénzzel viszont igen, és volt valami, amit
a pénzéből nem vehetett meg - például a sztrájkok és a
szakszervezetek ellen szóló törvényeket.
Dudley, Hampshire grófja a Kör stabil tagjának számított,
de a politikai ötletek nem az ő fejéből pattantak ki. Lady
Eversley első unokatestvéreként mindig alkalmazkodott
Lord Eversleyhez. Özvegyember volt három felnőtt, ám
még egyedülálló gyermekkel - Lord Timothy és Lady
Edwina szintén a házban tartózkodtak, Lord William
viszont nem. Lord Timothy versenylovakat tenyésztett.
Parlamenti képviselői helyet szerzett, és nyilvánvalóan úgy
szavazott, ahogy az apja mondta neki. Lady Edwina
nemrég bontotta fel eljegyzését Stirling hercegével.
Carmichael sokszor látta a képét az újságokban. Hampshire
grófja nagyon gazdag ember volt, a pénzét főként
földekben és szénben tartotta, személyes érdeke nem
fűződött Thirkie halálához.
Akárhogy is erőltette az agyát, Carmichael képtelen volt
akár egyetlen indokot találni, amiért a három ember közül
valamelyik el akarhatta takarítani Thirkie-t az útból.
Kihallgatja őket, hátha láttak vagy hallottak valamit, de ha
haza akarnak menni, a mai napon el kell őket engednie.
Ugyanez igaz Sir Thomas és Lady Manninghamre, bár meg
fogja kérni őket, hogy tartsák a kapcsolatot a rendőrséggel,
hátha még egyszer beszélni akar velük.
 Újra kézbe vette Lady Eversley vastag aktáját, majd
visszatette az asztalra. Maga elé húzott egy üres papírlapot,
és előszedte a töltőtollát. „1949. május 7., Sajtónyilatkozat"
- írta le a címet. Kortyolt még egyet a jéghideg kávéból, és
a lehető legérthetőbben és legtömörebben írni kezdett.
11.

Az étkező üres volt, amikor odaértem, bár a jelek szerint

néhányan már reggeliztek. Az asztalon ott hevert a The
Times egyik friss példánya. Fogalmam sem volt, miképp
juthatott be a házba, talán az egyik rendőr hozta. A
szalagcím Sir James halálhírét üvöltötte világgá, alatta egy
képet láttam Farthingról, és egy másikat Sir Jamesről -
fotóstúdióban készülhetett, nem túl régen. A rendőrség
állítólag már őrizetbe is vett valakit, ami egy pillanatra
megfagyasztotta az ereimben a vért, amíg eszembe nem
jutott, hogy az újságok mindig mindent kitalálnak.
Elképesztő, mit össze nem hordtak a házasságomról. Fel is
hagytam az olvasásukkal, amikor arról tudósítottak, hogy
gyermeket várok.
Csengettem, teát és főtt tojást rendeltem. Közben
átlapoztam az újságot. Találtam benne egy gyászjelentést,
sokkal visszafogottabbat és barátságosabbat, mint
amilyenre az ember a The Timestól számítana. A Telegraph
még ennél is hízelgőbb lehet. Ezt futottam át, mert ez volt
előttem. Elidőztem Sir James tetteinél és annál, amit a béke
„csodájának" neveztek:

1941 májusában a háború nem nyújtott kedvező

kilátásokat Nagy-Britannia számára. Birodalmunk egyedül,
szövetségesek nélkül maradt. A Luftwaffe és a RAF halálos
párbajt vívott a fejünk felett. Francia, belga, holland,
lengyel és dán szövetségeseinket leigázták. Kísérleteink,
hogy Norvégiában és Görögországban mérjünk vereséget a
Harmadík Birodalomra, kudarcot vallottak. Oroszország
szövetséget kötött a németekkel, az egyre inkább
elszigetelődéspárti Egyesült Államok pedig csak jelképes
segítséget adott. Megpróbáltunk felkészülni a rettegve várt
invázióra. És ebben a sötét időszakban a Führer tétova
ajánlatot tett nekünk. Hess békejavaslattal repült Nagy-
Britanniába, melynek lényege az volt, hogy mindkét fél
megtarthatja mindazt, amit megszerzett. Churchill még a
javaslat megfontolását is elvetette, a józan ész képviselői
azonban diadalmaskodtak, és az ifjú Sir James Thirkie-t
Berlinbe küldték tárgyalni. Ő volt a kézenfekvő választás,
hiszen nagy politikai jövő előtt állt, és mindenki elismerte
becsületességét. Az egész ország visszafojtott lélegzettel
várakozott, amikor abbamaradt a bombázás. Aztán
visszatért Thirkie, és bejelentette a „dicső békét". Nem csak
azt kaptuk meg, ami már a miénk volt, de Hitler átengedte
az észak-afrikai francia gyarmatok feletti felügyeletet,
miközben ő - miután biztosította a szárnyát - végre
hozzáláthatott ahhoz, amire született: keletre fordult és
szembeszállt a bolsevik fenyegetéssel. Ez volt Thirkie
diadalmas pillanata, és a nemzet öröme kétévnyi
háborúskodás után versenyre kelhetett a trafalgari vagy
mafekingi diadal utáni boldogsággal.

Emlékeztem az ünneplésre. Iskolában voltam, tombolt a

nyár, közeledett a szünidő, és éppen az egész éves anyagból
írtunk dolgozatot. Gyűlöltem a dolgozatokat. Ott ültem a
vizsgahelyiségben, és dolgozatot írtam az armadáról...
szokás szerint jórészt rögtönöztem, mert a részletekre nem
emlékeztem. A nap pont rásütött a padomra, ezért a
kezemmel árnyékoltam le a papíromat. Egy méhecske
valahogy bejutott a terembe, és az ablaktáblánál döngicsélt
vég nélkül, de képtelen volt megtalálni az utat a felső
részhez, ahol kimenekülhetett volna. A hang a távoli
bombázók zúgására emlékeztetett. Az álmosító melegben
és a zümmögésben megütötte a fülem egy másik, sokkalta
élesebb hang, és egy pillanatra azt hittem, egy vadászgép
eredt a bombázó után, bár a bombázó csak egy méh volt, és
a szirénák sem szóltak, tehát nem lehetett légiriadó. Tovább
írtam, és közben azon gondolkodtam, hogy egy légitámadás
esetén hagyják-e, hogy levigyük magunkkal a papírokat az
óvóhelyre, vagy hogy később fejezzük be a dolgozatot.
Szinte már reménykedtem benne, hogy a hang támadást
jelezzen, bár a nappali bombázások nagyon ritkák voltak. A
zaj egyre közelebb ért, és végre felismertem. Éljenzés volt.
A felügyelő tanárnő felállt, a terem hátuljába sétált, majd
kilépett a folyosóra, hogy váltson néhány szót valakivel.
Aztán visszasietett a helyiség elejébe. Még mindig
hallottam az éljenzést, a lányok értetlenül néztek össze.
A tanárnő kipirult arccal mosolygott.
- Lányok - szólalt meg -, béke van! Sir James Thirkie-nek
sikerült! Győzelem! A háborúnak vége!
Mindannyian éljeneztünk, néhányan még a papírjaikat is
feldobták a levegőbe. Aznap éjjel letéptük az ablakokról az
elsötétítéshez használt anyagokat, és hatalmas tábortüzet
raktunk belőlük. Többé senkinek a testvére, anyja, apja
nem fog meghalni. Énekeltünk. Boldog voltam, kivéve
amikor Hugh-ra gondoltam. Akkor borongva
gondolkodtam el azon, vajon mire volt jó ez az egész, mink
van most, ami nem volt 1939 szeptemberében, miért
vettünk részt egyáltalán ebben a háborúban.
 Lizzie hozta a tojásomat, hozzá kenyeret és vajat - éppen
ahogy szeretem -, valamint egy kancsó teát.
- Elkényeztetsz - mosolyogtam rá.
- Mrs. Smollett tudja, mit szeret - felelte.
- Ó, szóval ma reggel Mrs. Smollett a főnök. Ezért
vagyok kedvezményezett.
Lizzie nevetett. A szolgálók szintén két táborra
szakadtak az esküvőm miatt. Mrs. Smollett, akinek a valódi
neve Szmolokiewitsz volt, vagy valami hasonló, és
Európából menekült, természetesen az én pártomat fogta.
Lizzie is a régi barátaim közé tartozott; ő azért támogatott,
mert hitt a szerelemben.
- Mrs. Richardson még nem kelt fel - mondta. - A reggeli
elkészítését a farthingi személyzetre hagyta.
- Ezt örömmel hallom - mondtam. Az anyával utazó
„londoni", és a család hollététől függetlenül állandóan
Hampshire-ben tartózkodó ,,farthingi" személyzet között
hosszú időre visszanyúló rivalizálás folyt. Mrs. Richardson,
anya éppen aktuális szállashelyének főszakácsa azok közé
tartozott, akik mélységes helytelenítéssel tekintettek
házasságkötésemre.
Belekortyoltam a teámba, és lenéztem a szemcsés,
számtalan alkalommal leközölt képre, melyen Sir James a
békeszerződést lengetve lesétál a kutter fedélzetéről. Apát
is fel lehetett ismerni az egyik sarokban. Még gyermek
voltam, amikor éljenezve üdvözöltem a harcok és a
nélkülözés végét. Ők viszont felnőttként nagyon is jól
tudták, mit tesznek. Igen, eltelt nyolc év, és Hitler még
mindig az oroszokkal csatározott; talán ez lett volna a mi
sorsunk is, a vég nélküli háború, miközben egyre
fásultabbakká és szegényebbekké válunk. Vagy talán itt is
lezajlott volna egy bolsevik forradalom. Tudtam, hogy apa
nagyon félt ettől a lehetőségtől - hiszen még a háború alatt
is voltak sztrájkok és követelőzések. De akár győzhettünk
is volna, felszabadítva egész Európát, ahogy a napóleoni
háborúk végén is tettük, és olyan békét kötöttünk volna,
mint a bécsi, nem pedig mint a versailles-i. David
legalábbis ezt mondta. Sosem gondoltam erre, amíg nem
találkoztam vele.
Apa lépett be az étkezőbe.
- Hogy érzed magad, Luce? - kérdezte, és csengetett a
szolgálóknak.
- Klausztrofóbiásan - feleltem.
Megjelent Lizzie.
- Hozzon nekem pirítóst és kolbászt, bacont, véres hurkát
és sült krumplit! - adta le a rendelését apa.
- Igenis, uram. Még valamit önnek, Mrs. Kahn?
- Csak egy kis forró vizet a teához, Lizzie. - Túlságosan
erősre sikerült.
- Mindössze ennyi? - nézett rám apa helytelenítően. -
Egy tojás, kenyér és vaj? Ettől nem fogsz megerősödni.
Hozzon Miss Lucynek egy szelet sült szalonnát, Lizzie.
Egy darab szalonnát még meg tudsz enni, Lucy.
- Köszönöm, Lizzie, nem kérek szalonnát - mondtam.
- Hé, csak nem dobod be a kulcsot? - kérdezte apa.
Lizzie udvariasan térdet hajtott, és gyorsan kimenekült a
tűzvonalból.
- Nem, és amint tegnap este, a vacsoránál láthattad,
Daviddel együtt nagyon jót ettünk a sült malacból és az
almaszószból. Egyszerűen csak nem nagyon kívánom a
szalonnát ma reggel.
- Rendben van. Sajnálom, Kisnyúl. - Így becézett már
kiskorom óta. - És mi miatt érzed magad bezárva? A sajtó
vagy a rendőrség?
- Hogy jön ide a sajtó.
- Óra Farthing tele van újságírókkal. A rendőrség szerint
ha valamelyikünk megpróbálna távozni, azonnal
megrohannák.
Lizzie visszatért egy kancsó forró vízzel, valamint apa
üveg és króm francia teáskannájával. Letette őket úgy,
hogy könnyen elérhessük, majd távozott.
- Olvastam a The Timest - böktem az újságra. - Azt
hiszem, a sajtó a szükséges rossz.
Töltöttem magamnak még egy csésze teát. Egy ujjnyi
tea, a többi víz - kitűnő, majdnem mint az igazi.
- Ha akarjuk, lakatot tehetünk a szájukra - legyintett apa.
- Például ha nemzetbiztonsági ügyről van szó. Azért
megpróbáljuk nem túl gyakran alkalmazni ezt a trükköt. Ha
történik valami ehhez hasonló eset, az az ő nagy napjuk. -
Felkapta az újságot, és elolvasott néhány sort. - „Egy
géniusz tragikus elvesztése." Micsoda ostobaság! James
sosem volt géniusz, csupán jó eszű, és kiválóan átlátta a
feladatokat.
- Meggyőzte Hitlert, hogy kössön békét velünk, és
támadja meg Oroszországot - mutattam rá.
- Hitler alig várta, hogy háborúzhasson az oroszokkal. -
Apa lenyomta a kávéskanna pumpáját. - Valószínűleg
megtette volna akkor is, ha előbb nem köt békét velünk.
Még a The Times is elismeri, hogy Hess kezdeményezte a
tárgyalásokat.
Ismét Lizzie tűnt fel egy lefedett tányérral.
 - Bocsánatát kérem, uram, de nincs véres hurkánk. Mrs.
Smollett kifogyott belőle, és nem mehetünk le a faluba.
Apa ingerülten dobta le az újságot.
- Jól van, rendben. Adja csak ide, amink van.
- Mrs. Smollett küldött önnek még kolbászt és két szelet
szalonnát. - Lizzie letette a tányért.
Mark és Daphne ebben a pillanatban léptek be. Daphne
erősen kisminkelte magát, Mark pedig jóképűnek és
érinthetetlennek tűnt, mint mindig.
- Bacont, rántottát és kávét - szólt oda fesztelenül Lizzie-
nek.
- Én ugyanazt eszem, mint Lord Eversley - tette hozzá
Daphne, és helyet foglalt mellettem. - Van tea?
- Azonnal hozom, asszonyom. - Lizzie elsietett.
- Elfogyott az az átkozott véres hurka! - mérgelődött apa.
- Mintha sokkal jobban zavarna, mint szegény James
halála - jegyezte meg Mark.
- Szegény James - gúnyolódott apa. - Már látom, hogy ő
lesz az új mártírunk. Nagy kár, hogy nem most vannak a
választások; a szimpátiaszavazatokkal biztosan mi
nyernénk. Egyébként is, mi az ördögöt kerestél a
hálószobájában, Mark? Csak nem megint a kis trükkjeidről
van szó?
Mark Daphnéra pillantott, aki a szemközti falon lévő,
meglehetősen félelmetes képet bámulta. Állítólag egy korai
holland volt valakinek az iskolájából; az ijesztően sötét kép
ezüstösen csillogó döglött halakat ábrázolt egy asztalon.
Anya gyűlölte, és mivel sosem reggelizett, idetette, hogy
megfélemlítsen vele másokat. Én már hozzászoktam, de
többször tanúja voltam, hogy a látogatóknak elmegy tőle az
étvágyuk. Mark aztán rám nézett, majd vissza apára, aki
úgy döfte át villájával az egyik kolbászdarabot, mintha
esküdt ellensége volna.
Ha Mark nem bízott meg bennem, én sem szívesen
mondtam volna el, hogy tudom, Daphne találta meg a
holttestet. Mivel már befejeztem az evést, felálltam.
- Már mész is, Luce? - nézett fel apa a tányérjáról. - Mit
szólnál egy kis lovagláshoz egy óra múlva? A birtokot
jobb, ha nem hagyjuk el, de gyakorlásképpen felmehetnénk
az erdőbe és a tóhoz. Semmi értelme itt tartani a lovakat, ha
csak unatkoznak.
Csodálatos ötlet volt, egyből felvidítottaa napomat.
Hónapok óta nem lovagoltam - Londonban semmi örömöt
nem jelentett a lovaglás, fel és le sétálni a soron, miközben
mindenki figyel. Sokkal inkább tűnt lóbemutatónak, mint
valódi lovaglásnak. Apa már csak ilyen. Mogorvának és
önteltnek tűnik, aztán hirtelen ráérez, hogy mit kellene
tenni, és már elő is áll a javaslatával.
- Nagyszerű - örvendeztem, és apa elégedetten mosolygott.
Felszaladtam a szobámba átöltözni.
Nem hoztam magammal lovaglóruhát, de tudtam, hogy a
szekrény hátuljában kell lennie egy régi, fekete
lovaglónadrágnak, hacsak Mrs. Simons ki nem dobta.
Szerencsére nem tette. Ott lógott a többi ruhadarab között,
amelyeket nem vittem magammal, amikor férjhez mentem:
a halványlila kosztümkabát a foltos zsebbel, a rémes
aranylamé ruha, melyhez anya ragaszkodott a
bemutatásomkor, a túlságosan nagy barna bőrdzseki,
melyet fürdőköpenyként használtam telente, amikor a
fürdőszobába siettem. Kis küszködéssel magamra
rángattam a nadrágot. Londonban felszedtem néhány kilót.
Krémszínű pulóvert és tweedszövet kabátot vettem hozzá.
Azért hoztam magammal ezt, mert a tweed mindig illik a
vidékhez, és fogalmam sem volt anya szándékairól.
Lementem az istállóba megkérni Harryt, hogy nyergelje
fel Manzikert és Trafalgart. Üdvözöltem a lovakat, a
többségük régi barátom volt. Megtaláltam apa új
szerzeményét, a Clover nevű kis tenyészkancát, valamint a
kifutóban egy csikót, Issust Valley Forge-ból. Harry azt
mondta, Dunkerque a neve.
- Idén nem volt túl sok időm a lovakra - mondta apa,
amikor csatlakozott hozzám. - Hiányzott a segítséged az
istállóban.
- Nekem is hiányoztak a lovak - ismertem el.
- Elvihetnéd Mannyt - mondta. Harry kivezette a lovakat,
én pedig fellendültem Manny széles hátára. -
Tulajdonképpen a tiéd, te lovagoltad évekig.
Megveregettem az állat nyakát.
- Nagy a kísértés, de nem tudnám hol tartani, és gyűlöli
az idegen istállókat. Egyébként meg te is tudod, hogy
Londonban nem szoktam lovagolni.
- Ha majd Daviddel vidékre költöztök, belevághatnátok a
tenyésztésbe.
- Majd egyszer. - Tudtam, hogy David szereti Londont és
a munkáját. Volt egy kis bankja, melyet részben a családja
pénzéből, részben az enyémből alapított, amit magammal
vittem a házasságba. A pénzintézet kisebb összegeket
kölcsönzött szegény embereknek, akik valamilyen
vállalkozást akartak alapítani, vagy bővíteni a már
meglévőt. Sok ügyfele zsidó volt, közülük is sok nő, és
vidéken, ahol az emberek egyébként többnyire csak
segélyből éltek volna, egyre szaporodtak az apró
vegyesboltok, utazó ezermesterek és építővállalatok, mert
David hitt az elméletében, és nem habozott tenni is érte.
Nem szeretett hiányozni, még egy-két napra sem. Nem
hittem, hogy valaha is vidéken akar majd élni.
Harry megkérdezte apát, hogy kéri-e a vadászpuskáját.
- Nem, a madarakhoz most nem tudok hozzáférni -
felelte apa. - Esetleg lőhetnék egy nyulat, de abban mi a
sport? Meg aztán Mrs. Richardson úgysem kegyeskedne
feltálalni, nem igaz? - Ezen mindannyian nevettünk.
- Én nagyon szeretem a nyúlpörköltet - jegyezte meg Harry.
- Akárcsak én - bólintott apa. - És a málnaszószos
nyúlsültet is.
- Mrs. Smollett csodásan el tudja készíteni - folytatta a
célozgatást az istállófiú.
Apa elvette tőle a puskát, és keresztbe fektette maga előtt a
nyeregben.
- Csak a te kedvedért - sóhajtotta.
Lépésben haladtunk, amíg ki nem értünk a mezőre. Aztán
ügetésbe váltottunk, majd könnyű vágtába, végül tempós
galoppba. Mannynek határozottan szüksége volt egy kis
testmozgásra, alig várta már, hogy száguldhasson, és
Trafalgar kiváló versenytársnak bizonyult. Ha
továbbmentünk volna, átlépünk Adamsék birtokára, ezért
apa ráfordult az erdőbe vezető útra, ahol ismét
lelassítottunk.
A lovak a kis vágtázás után most már nyugodtabban
lépegettek, így tudtunk egymással beszélgetni.
- A rendőrség valóban megteheti, hogy bezár minket
saját birtokunkra? - kérdeztem.
- Igen és nem - morogta apa. - Megkérhetnek, hogy
maradjunk, mi pedig engedelmeskedni fogunk, mert nem
akarjuk akadályozni az igazságszolgáltatást. Ha nagyon
menni akarnánk, nem tartóztathatnának fel, csak ha
őrizetbe vesznek. Anyád azt mondja, ha holnap sem
engednek el minket, akkor lehajt a kapuhoz és közli velük,
hogy ha akarják, tartóztassák le a sajtó és ország-világ
szeme előtt. Természetesen ezt nem fogják megtenni.
Nem, nem tartóztatják le anyát, sem Mark Normanbyt,
hiába tett úgy, mintha ő talalta volna meg a holttestet,
miközben Daphne sokkal közelebb került a törvény
megsértéséhez, mint én valaha. Davidet viszont talán
letartóztatnák, ha távozni próbálna. Hiszen azzal apropót
szolgáltatna nekik. Senki nem tiltakozna, legkevésbé a
sajtó, hiszen ők szították leginkább a zsidók elleni
gyűlöletet. Reménykedtem, hogy hamarosan megtalálják a
valódi gyilkost.
Az erdő csodálatos volt, mindenhol harangvirágok
nyíltak, a fák pedig most tündököltek a legszebb
lombjukban - mintha frissen mosták volna az összes
levelet. A nap bújócskát játszott a felhők között, és minden
alkalommal, amikor előbukkant, a táj új fénnyel izzott fel,
így sosem lehetett megunni. A fák alatt páfrányok
nyújtóztak, az volt az érzésem, hogy mindjárt beleakadok
valamelyikbe. Hihetetlen mennyiségű vibrálóan zöld moha
nőtt mindenhol, ahol volt egy kis árnyék és nedvesség. Apa
undorodva csóválta a fejét, de én gyönyörűnek találtam. A
tó mellett bukkantunk ki az erdőből, itt megint
vágtázhattunk egy kicsit. Láttunk néhány vadnyulat, de
túlságosan messze voltak ahhoz, hogy rájuk lehessen lőni,
az örvösgalambok pedig búgva jelezték, hogy - Hugh
megfogalmazása szerint - szeretnének visszatérni a nekik
megfelelő stílusú épületekbe: - Ro-ko-kó! Ro-ko-kó!
Lovaglás közben társalogtunk.
 - Normanby egy szamár, a felesége meg még rosszabb -
jegyezte meg apa. - Gondolom, ezzel te is tisztában vagy.
- Nem vagyok benne biztos, hogy kitart a házasságuk. -
Inkább a harangvirágokat és a fákat néztem, mint őt.
Valószínűleg azt akarta kipuhatolni, vajon tudomásom van-
e róla, hogy Daphne találta meg a holttestet, én azonban
nem szándékoztam belemenni a játékba.
- Ki fog tartani, ha az a szánalmas segg miniszterelnök
akar lenni - horkantotta apa. - A válás mocskos szó a
politikában. Nagyon fontos, hogy jó képet mutasson kifelé.
- Élhetnének külön is - vetettem fel.
- Ó, igen, élhetnének.
Lovagoltunk tovább, nem beszéltünk semmi lényegesről,
aztán egy nagy kört megtéve visszatértünk az erdőbe, és
hazafelé indultunk.
Manny jóval előttem megérezte. Talán valami olyasmi
lehetett, ami sokkal többet mond egy ló, mint egy ember
számára. Felkapta a fejét és nyerített. Odafordultam
apához, hogy felhívjam a figyelmét a ló izgatottságára,
amikor valami fütyülve elzúgott közöttünk, és élesen
belecsípett az arcomba. Meg mernék esküdni rá, hogy a
hangot csak utána hallottam.
- Az átkozott, eltalált! - hördült fel apa, aztán nagyot
üvöltött. - Gyerünk, Lucy! - És ha esetleg nem hallottam
volna a felszólítást, rácsapott Manny tomporára. Hátasom
úgy száguldott le a domboldalon, mintha a lóverseny
célegyenesében volna. Megpróbáltam visszanézni, de nem
láttam semmit. Valami csorgott lefelé a nyakamon.
- Apa! - kiáltottam. Újra hallottam azt a fütyülő hangot,
azután egy vadászpuska ismerős dörejét.
Sikerült megzaboláznom Mannyt, és újra nekivágtam az
emelkedőnek, ami tulajdonképpen elég nagy őrültség volt
részemről. David is azt mondta később. Meg azt is, hogy az
emberek gyakran cselekednek így harcban, vagyis nincs
semmi gond. Nem gondoltam át - valójában időm sem volt
rá, hogy bármire is gondoljak. Trafalgar közeledett felénk.
Apa összegörnyedve, ernyedten ült a hátán, akár egy zsák
répa.
- Jól vagy, Kisnyúl? - kérdezte.
- Hogy én? - Meglepődtem a kérdésen. - Persze hogy jól.
És te?
- Eltalált, golyót eresztett a karomba. De elkaptam. Most
pedig kiderítjük, mi folyik itt.
- Elkaptad? - visszhangoztam.
Az egyik rendőr sietett oda, és megfogta Manny fejét.
- Mi történt? - érdeklődött.
- A lányomat és engem megtámadott egy terrorista -
felelte apa. - Megvédtem magam a puskámmal.
- Egy terrorista? - kérdeztem.
- Biztosan eltalálta? - nézett rá a rendőr.
- Ó, igen, biztosan - bólintott apa. - Meghalt.
12.

Royston éppen akkor nyitott rá Carmichaelre, amikor a

felügyelő végzett Lord Eversley anyagával.
- Volna itt néhány dolog, uram - mondta az őrmester.
Carmichael letette az aktát. Tudta, hogy Royston -
Yatelyvel ellentétben - nem zavarná őt felesleges
dolgokkal.
- Jelentések a cipőméretekről - kezdte Royston. - A murván
mindkét irányban látható nyomok egyértelműen Kahnhoz
tartoznak. Rákérdeztem és azt mondta, vasárnap reggel
lesétált a faluba. Amikor érdeklődtem, mi dolga volt ott, azt
felelte, hogy csak levegőzni akart.
Carmichael elnevette magát.
- Mi olyan vicces? - lepődött meg Royston.
- Szerintem csak a rokonságtól menekült. Van még valami
a nyomokról?
- Semmi.
- Rendben, körülbelül erre számíthattunk. Más?
- Kétszer kellett telefonálnom a Yardra Kahnék lakása
miatt. Első alkalommal nem találtam senkit, aki megadhatta
volna a felhatalmazást. Túlságosan korán volt.
- Milyen meglepő - fintorodott el a felügyelő.
- Másodszorra sikerült mindent elrendeznem, és beszéltem
Blayne-nel, aki a csillagon dolgozik.
Carmichael felélénkült.
- Igen?
- Belföldön is hozzá lehet jutni a menekültektől, de azok
általában elég viharvert állapotban vannak, nem úgy, mint a
miénk. Ezzel együtt mindenképpen a kontinensről kellett,
hogy érkezzen. A Birodalomban tömegesen gyártják és
adják el őket, nem egyénileg osztják ki vagy ilyesmi.
Azonban mindegyik rendelkezik sorszámmal, és a
zsidóknak a megvásárlásukhoz élelmiszerjegyet kell
költeniük.
- Royston vigyorgott.
- Ön ezt mókásnak tartja, őrmester?
- Hogy a jegyekből kell megvásárolniuk saját csillagjukat?
Igen, uram. Maga nem?
Carmichael a fejét rázta.
- Azt hiszem, ez nagyon fekete humor.
- Nos, a mi szempontunkból szerencse, hogy így van,
mert le tudjuk nyomozni a vásárlást és kideríthetjük,
pontosan honnan származik. A sorozatszám alapján a
szakértőnk megállapította, hogy ezt a darabot múlt évben
adták el Franciaországban. Vagyis a Gestapo helyett az
ottani csendőrséggel kell konzultálnunk.
Sir Thomas járt Franciaországban, akárcsak Normanby...
valamint az elhunyt. Az ő kése volt - lehet, hogy az ő
csillaga is? De milyen megfontolásból vásárolt volna
ilyesmit? Ajándékként? Mintaként?
- Mondja meg nekik, hogy nyomozzanak tovább!
Hivatkozzon rám, és lépjenek kapcsolatba a csendőrséggel!
- Értettem, uram.
- Ugye nem feltétlenül volt zsidó a vásárló? - kérdezte
Carmichael. - Úgy értem, vannak azonosító okmányaik...
vajon fel kell mutatniuk, amikor átadják a pénzt és az
élelmiszerjegyet?
 - Utánanézek - ígérte Royston. - Bár nem tudom, ki
másnak kellene ilyen; akinél meglátják, azt rögtön zsidónak
hiszik. Állandóan viselniük kell, uram. Ha e nélkül kapják
el őket, nagy bajba kerülnek.
- Esetleg a kémeknek - sugallta Carmichael. - Vagy az
ajándéktárgyak gyűjtőinek. Valaki ezt valamiért megvette,
és valaki rátűzte Sir Jamesre. Nem feltétlenül ugyanaz a
személy, de sokat segíthetne, ha megtudnánk, ki volt a
vásárló.
- Megpróbálom kideríteni, uram.
- Ó, értesítette valaki az idősebb Lady Thirkie-t a fia
haláláról?
- A család biztosan megtette - felelte Royston.
- Angela Thirkie tegnap nagyon össze volt törve. Hogy érzi
magát ma?
- Lent volt reggelizni.
- Derítse ki, mi van vele, és tudassa velem. És azt is,
hogy szóltak-e Thirkie anyjának. Tudom, hogy nem a mi
feladatunk, de valakinek ezt is el kell végeznie.
- Gyakrabban kapom feladatul, mint szeretném - morogta
Royston. - Utánanézek. Bár ha olvassa a The Timest, ma
reggel óta tudja.
- Szegény asszony, nem ez a legjobb módja, hogy a fia
haláláról értesüljön - csóválta a fejét Carmichael.
- Igen, uram. - Royston a kilincsre tette a kezét.
- És küldessen valakivel teát - szólt utána a felügyelő.
Újra felemelte az Eversley-aktát. Lord Eversley már
olyan régóta szerepelt a politika színpadán, oly sokszor
került hatalomra és vesztette el azt, hogy az anyagát olvasni
olyan érzés volt, mintha Carmichael az utolsó harminc év
politikai összefoglalóját tekintené át. A politika sosem
tartozott a kedvenc témái közé. A tények csak
megerősítették azt, amit már eddig is tudott: a Farthingi
Kör egy külön csoport volt a konzervatív párton belül, a
háború alatt kikerültek a pikszisből, aztán diadalmasan
tértek vissza a hatalomba, amikor Thirkie partra szállt a
békeszerződéssel. Az utóbbi néhány évben, Eden
kormányzása alatt ismét elhalványultak kissé, a perifériára
kerültek, de abban reménykedtek, hogy újra
visszatérhetnek. Ám hogy mindennek mi köze lehet Thirkie
halálához, azt a felügyelő nem tudta volna megmondani.
Gyorsan átolvasta a Richard Francis képviselőről és
feleségéről szóló jelentést. Előző este már találkozott velük.
Clarinda Francis, lánynevén Darlington csaknem
ugyanakkora szuka volt, mint Lady Eversley, Francis
azonban elbűvölő úriembernek bizonyult. Carmichael első
látásra megkedvelte. Ők is a Farthingi Kör tagjai voltak, a
férfi kormányzati pozíciót foglalt el. Carmichael egyre
gyorsabban futotta át a sorokat. Sokan várták, hogy a
következő kormányátalakításkor feljebb kerül. Ambiciózus,
ugyanakkor jólelkű embernek ismerték. Ambiciózus, igen,
ez nagyon valószínű. Melyik politikus nem az?
Amennyire meg tudta állapítani, egyiküknek sem
származott előnye Thirkie halálából. Sőt, valójában
mindannyian rengeteg presztízst veszítettek abból, amit
Thirkie hozott nekik a béke megteremtésével és
megkérdőjelezhetetlen becsületességével. Francisék aktáját
is odalökte az elolvasott kupacra, Hampshire anyagának
tetejére.
Kopogtattak az ajtón, és egy szobalány lépett be,
kezében egy teástálcával. Carmichael elégedetlenül vette
szemügyre a kínálatot.
- Tudna hozni egy kancsó forró vizet? - kérdezte.
- Kínai teát szeretne, uram?
- Igen, azt szeretnék, köszönöm - mondta Carmichael. -
Mi a neve?
- Lizzie, uram. Az az igazság, hogy Miss Lucy, úgy
értem Mrs. Kahn, és Mr. Kahn is a kínai teát szeretik,
nagyon forró vízzel, ezért tartunk is a konyhában. Mrs.
Smollett úgy gondolta, a rendőrök mindig erős ceylonit
isznak, sok cukorral és tejjel.
- Általában így is van, Lizzie, én azonban kivételt
képezek - mosolygott rá Carmichael. Szegény lány, egész
nap csak a tálcákkal rohangál, Lady Eversley folyamatosan
gyötri, és még azt is ki kell találnia, ki milyen teát szeret. -
Szerintem vigye ezt a tálcát Yately felügyelőnek, ő
biztosan örülni fog neki, és ha van egy kis ideje, hozzon
nekem friss kínai teát.
Lizzie gyors térdhajtás után eltűnt a tálcával. Az
Eversleyk kétségkívül kiváló személyzetet alkalmaztak.
Carmichael szentelt egy röpke gondolatot a Londonban
henyélő Jacknek, azután kézbe vette a következő,
mindössze egy lapból álló jelentést.
- Lady Eversley, Margaret Violet Elizabeth, született
1900. november 4-én, Dorset néven, Wessey House,
London, szülők: Dorset kilencedik hercege és hercegnéje,
mindketten meghaltak.
Ha egy herceg lánya, akkor nem inkább Lady
Margaretnek kellene lennie Lady Eversley helyett? A
herceg magasabb rang, mint a vikomt, nem? Nem mintha
számított volna, hiszen mindkettő csak névleges cím.
- Testvérek, Peter Alan, 1904-..., Dorset tizedik hercege.
Milicent Florence, 1906-... Férjhez ment 1918-ban, Lord
Charles Caspian Eversley képviselőhöz. Gyermekek: Hugh
Caspian, 1919-1940, Lucy Rowena, 1926-... Magántanuló.
Megfordította a papírlapot, de nem volt rajta több
szöveg. Lady Eversley politikai karrierje nem szerepelt
semmiféle statisztikában, hiszen a megszerzett és elvesztett
pozíciókat, a megnyert és elbukott választásokat, a
befolyást mind férjének, öccsének, barátainak, pénzének
köszönhette. A hivatalos iratokban mindössze annyi
szerepelt, hogy Lady Eversley megszületett, férjhez ment
és született két gyereke.
Az ajtó ismét kinyílt; Carmichael felnézett, a teát hozó
Lizzie-re számított, helyette azonban az izgatott Yately
érkezett.
- Igaza volt! - közölte minden bevezető nélkül. -
Amennyire meg tudtuk állapítani, a kék öltözőszoba
gázkályháját január óta nem kapcsolták be. A gázcsapokat
alig tudtam megmozdítani. De Thirkie autója... zárt autó, és
a csomagtartóban találtunk egy hosszú gumicsövet, amit a
kipufogóra csatlakoztatva be lehet vezetni az utastérbe a
füstöt.
- Egyre kevésbé tűnik úgy, hogy baleset történt -
jegyezte meg Carmichael.
- Nem, biztosan nem az.
- Hogyan venne rá egy megtermett, egészséges embert,
hogy üljön be az autójába, hogy aztán elgázosítsa? -
kérdezte a felügyelő.
- Először leütném? - találgatott Yately.
Vagyis háromszor öli meg: leüti, elgázosítja, aztán
ledöfi.
- A ledöfés közelebbi vizsgálat után egy gyereket sem
tévesztett volna meg - védekezett Yately.
 - Van arra utaló jel, hogy az elgázosítása előtt leütötték?
- kérdezte Carmichael.
- Nem, bár Dr. Green ezt nem is kereste.
Carmichael legszívesebben felcsattant volna, hogy az
orvosnak figyelnie kell minden szokatlan jelre.
- Akkor talán szóljon neki, hogy nézze meg még egyszer
- javasolta ehelyett szelíden. - Közben el szeretnék
beszélgetni Normanbyvel.
- Már kihallgattam Mr. Normanbyt - mondta Yately.
Carmichael felvonta a szemöldökét, de nem szólt egy
szót sem - az iskolában a tanár ezt a technikát néma porig
alázásnak nevezte. Carmichael sokat gyakorolta a tükör
előtt, és mindig igen hatásosnak tartotta.
- Itt szeretné? - hunyászkodott meg Yately.
- Felkelt már?
- Befejezte a reggelijét.
- Akkor küldje ide!
Yately távozásakor megérkezett Lizzie. A helyi
felügyelő régimódi udvariassággal tartotta neki az ajtót.
- Elnézést a késlekedésért, csak sok munkánk volt a
reggelivel, és friss vizet kellett forralnom - mentegetőzött a
szolgálólány. Letette a tálcát a felügyelő elé. Egy kis tálkán
citromszeletek sorakoztak, egy külön tányérra pedig
teasüteményeket halmoztak.
- Köszönöm, Lizzie - mondta Carmichael őszinte
hálával. - Ki reggelizik most?
- Mrs. Francis, Hampshire grófja, Lady Thirkie és Miss
Dorset - sorolta Lizzie pillanatnyi gondolkodás után.
- Lady Eversley már reggelizett?
 - Ó, nem, de soha nem is szokott. Azt mondja, a reggeli
kihagyása miatt olyan karcsú. - Lizzie a férfira vigyorgott,
majd távozott.
A nagy, virágos csésze tökéletesen harmonizált a
kancsóval, a tej- és a cukortartóval, valamint a citromos
tálkával. Carmichaelt néha elképesztette az ilyen típusú
luxus létezése a másik, általa sokkal jobban ismert világgal
párhuzamosan, ahol sok embernek enni is alig jut. Saját
japán teáskészlete csaknem egy teljes havi bérébe került.
Belerakott egy szelet citromot a csészébe, és lassan
kitöltötte a teát. Még be sem fejezte a műveletet, amikor
Jeffrey kopogtatott.
- Felügyelő úr, Mr. Normanby - jelentette be az érkezőt.
- Köszönöm, Jeffrey.
A belépő Mark Normanbyről sugárzott, hogy minden
körülmények között parancsoláshoz szokott. Valamivel
alacsonyabb volt, mint amilyennek Carmichael a fényképek
alapján gondolta. Ráadásul amint betöltötte jelenlétével a
helyiséget, a felügyelőnek kétsége sem lehetett a férfi
szexuális orientációja felől. Normanby meleg volt, semmi
kétség. Ez persze nem jelentette, hogy ő és Thirkie
készültek valamire, viszont talán megmagyarázta, miért
volt a szobájában. Nos, rendben. Carmichael kezdett némi
szimpátiát érezni az ablakon kibámuló feleség iránt.
- Jó reggelt, Mr. Normanby! - Kezet ráztak. Carmichael
megvárta, hogy Normanby helyet foglaljon. -
Megkínálhatom teával? Csengetek egy másik csészéért.
- Köszönöm nem, felügyelő. Éppen most fejeztem be a
reggelit - felelte Normanby elbűvölő mosollyal. - Yately
felügyelővel már beszéltem.
 - Sajnos a mi szakmánkban elkerülhetetlen, hogy
időnként meg kelljen ismételni a kérdéseket - mondta
Carmichael.
Normanby együtt érzően bólintott.
- Nem irigylem a munkáját, felügyelő. Nos, mit szeretne
tudni?
- Jól tudom, hogy ön találta meg a testet?
- Igen. Bementem megnézni, hogy James elkészült-e a
reggelihez. Tudtam, hogy nincs vele a szolgája, említette
előző éjjel, ezért nyitottam rá.
- Nem is kopogtatott?
- Kopogtattam, de nem jött válasz, ezért kinyitottam az
ajtót, hogy megnézzem, odabent van-e.
Carmichael egy szavát sem hitte. Az egész olyan
könnyedén jött belőle, és nem azért, mert már számtalan
alkalommal elmesélte. Hazudik, ebben biztos volt.
Normanby lenne a gyilkos? Lehetséges ez? Miért? Vagy ő
és a halott szeretők voltak, Normanby csupán egy találkára
sietett, és teljesen ártatlan? Erre nem tudta a választ.
- Tehát bement, és mit látott?
- James az ágyon feküdt, vér borította a mellét, és egy
kés állt ki belőle.
Ez nem annak az embernek a zavara, aki halva találja a
szeretőjét, állapította meg Carmichael. A beszámolóban
volt valami távolságtartás, mintha egy meg sem történt
eseményt mesélne el. Vajon kinek próbál falazni? Vagy ő
tette? Kedves, barátságos, kissé furcsa férfi, de ez még nem
jelenti, hogy nem ő a gyilkos.
- Ezt az ajtóból látta, vagy beljebb ment a szobába? -
kérdezte. Normanbynek ezen el kellett gondolkodnia.
 - Az ajtóból láttam a testet és a vért; aztán közelebb
mentem, és megpillantottam a kést - felelte végül.
- Látott mást is?
Azt az átkozott zsidócsillagot, ha erre gondol, felszúrva
rá, mint valami rohadt névjegyet!
Ez elég őszintének hangzott. Biztosan járt a szobában.
Újra átvették a történteket, miközben Carmichael a teáját
kortyolgatta.
- Menjünk vissza az előző éjszakához! - mondta. -
Pontosan tudja, mikor kísérte el Sir Jamest a szobájához?
- Nem, egészen pontosan nem. - Normanby a homlokát
ráncolta. - Éjfél után lehetett. Még a biliárdszobában
voltunk, amikor hallottam, hogy a falu órája elüti az éjfélt.
- Volt még önökkel valaki?
- Nem, egyedül mentünk fel.
- Úgy értem, a biliárdszobában. Aki esetleg tudhatja,
mikor távoztak pontosan.
- Nem emlékszem - felelt Normanby szinte már duzzogva.
Carmichael hitetlenkedve nézett rá.
- Nem emlékszik?
- Az emberek jöttek-mentek. Nem emlékszem, hogy
volt-e ott még valaki.
- Mennyi ideig játszottak?
- Nem tudom. Egy órát, talán valamivel többet. Miért
fontos ez?
Normanby most már láthatóan feszengett.
- Mert az orvos a halál időpontját nem sokkal az utánra
tette, hogy ön elvált Sir James Thirkie-től, tehát ha
megtudjuk, mikor volt az pontosan, közelebb kerülhetünk a
gyilkos személyéhez.
Normanby megvonta a vállát.
- Sajnálom, ebben nem segíthetek. Szerintem egy óra körül
lehetett.
- Akkor egyelőre ennyi lett volna - mondta Carmichael. -
Később talán még lesznek kérdéseim.
- Ha tehetem, segítek. - Normanby felállt, újra kezet
rázott a felügyelővel, aztán jelentőségteljesen a
teáscsészére nézett. - Látom, tej helyett citrommal issza -
jegyezte meg mosolyogva.
- Igen. - Carmichael viszonozta a mosolyt.
- Etonban erre azt mondtuk, a lányok isszák így. -
Normanby még mindig mosolygott.
- Nem jártam Etonba. - A felügyelő is makacsul
ragaszkodott a mosolyához.
- Ó, tudom, felügyelő - bólintott Normanby. - Ez csak
egy butaság, amit az emberek mondanak, és csak azért
jegyeztem meg, mert én így iszom. - Szándékolt
negédességgel újra elmosolyodott, majd távozott.
Nos, gondolta Carmichael, tudsz valamit rólam, és én is
tudok valamit rólad, de közelebb visz ez engem annak
kiderítéséhez, hogy miben hazudtál és miben mondtál
igazat? Megfélemlítésnek vagy hízelgésnek szántad?
Megrázta a fejét, és készített néhány feljegyzést.
„Biliárdszoba megvizsgálása, az összes vendég kikérdezése
a biliárdról. A lefekvési időpontok meghatározása." Egy
pillanatig nézte a szavakat, majd hozzáírta: „Megkérdezni
Lizzie-t Normanby teájáról." Biztosan tudni fogja.
Már az utolsó papíroknál tartott, amikor odakintről
meghallotta a lövéseket.
13.

Az egész támadás percek alatt lejátszódott; az utána

következő zűrzavar mintha örökké tartott volna. Vissza
akartam menni, megnézni a halott anarchistát, de persze
nem engedtek, amire nagyszerű indokot szolgáltatott
sebesülésem. A golyó elhúzott a fejem mellett, és felsértette
a bőröm. A nedves dolog az arcomon természetesen vér
volt. A fejseb akkor is nagyon vérzik, ha nem súlyos -
emlékszem, ezt Abby mondta nekem.
- Vigyék be a házba! - adta ki az utasítást apa
ellentmondást nem tűrően. A Scotland Yard őrmestere a
kezét nyújtotta, hogy segítsen leszállni a lóról. Apa
Trafalgar hátán, a rendőrök gyalogosan vágtak neki újra az
emelkedőnek. Lecsusszantam Manny nyergéből, bár
butaságnak éreztem - lovagolva sokkal gyorsabban
visszaértem volna. Éppen csak a kerítés túloldalán voltunk.
Elengedtem a kantárszárat, hagytam Mannyt odébb
poroszkálni; most, hogy Trafalgar távozott, valószínűleg
nem fog messzire elcsatangolni. A lábam remegett kissé.
Sokkal jobban tettem volna, ha ülve maradok.
Az őrmester előhúzott a zsebéből egy vakítóan tiszta,
valódi hófehér zsebkendőt. Szinte féltem összepiszkolni.
- Ne mozduljon, kisasszony - mondta.
Megtörölgette az arcomat, leitatott róla egy kis vért,
amitől a seb még jobban csípett, mint előtte. Nem is tudom,
mikor kezdtem érezni. Az biztos, hogy először fel sem tűnt.
Már felfigyeltem rá, mielőtt az őrmester ügyködni kezdett
vele, de akkor még nem fájt igazán, most viszont mintha
egy méh csípett volna meg.
- Csak egy karcolás - mondta az őrmester, én pedig
felnevettem, mert a hősök a különféle történetekben mindig
ezt mondják a legborzalmasabb sebesülésekre is. Karcolás,
esetleg nem ért csontot... amivel egyet is értettem, hiszen az
arcbőrömben viszonylag kevés a csont. Egy pillanatig úgy
nézett rám, mintha bediliztem volna, aztán ő is elnevette
magát.
- Akkor inkább úgy mondom, csak súrolta - helyesbített. -
Nagy szerencséje volt. Puskagolyó. Ha néhány centivel
odébb megy, átfúrja a fejét.
- Vagy apáét - tettem hozzá komoran. - Szerintem ő volt
a célpont. Engem senki nem akar megölni.
- Ezt nem tudhatom - felelte az őrmester. - Szerintem
emiatt most ne aggódjon. A miértek és hogyanok nem
számítanak, nézzük először a gyakorlati dolgokat. Ki kell
mosnia a sebet, aztán szólunk egy orvosnak, hátha tud
valamit tenni, hogy ne maradjon meg a forradás, és utána
elkezdhet gondolkodni rajta, mit akart és kire célzott a
merénylő. Már ha egyáltalán gondolkodni akar rajta, mert
addigra talán jobb lesz, ha inkább megpróbál elfeledkezni
róla, amennyiben nyugodtan akar aludni.
- Azt hiszem, szeretnék - feleltem. - Csak jelen
pillanatban megöl a kíváncsiság.
- Jelen pillanatban el kell intéznie néhány dolgot, és nem
lesz ideje ezen gondolkodni - biztosított a rendőr. -
Kimosni a sebét. Kivizsgáltatni magát orvossal, amint
megérkezik. Egy ilyen csinos arcra nem illik az a forradás.
 A forradás nem érdekelt, de a mosakodás jó ötletnek
tűnt. Nem szerettem volna, ha a seb elfertőződik.
Megkaptam a már összekoszolt zsebkendőt.
- Hazudhatnám mindenkinek, hogy párbajban szereztem.
- Összegyűrtem és az arcomhoz nyomtam a kendőt.
- Ifjú hölgyek nem szoktak párbajozni, kisasszony. -
Töprengve nézett rám. - Egyébként is, egy párbajtőrrel nem
ott sebeznék meg. Egy késsel talán... nem mintha ifjú
hölgyek gyakran késpárbajoznának. Tán azt akarja
mondani nekik, hogy kalózkodással keresi a kenyerét?
- Anne Bonney nő volt, és kalóz - mutattam rá. - És még
valaki, Mary... valami Mary. Kalózok voltak a Karib-
tengeren, nem kalózfeleségek, hanem maguk is kalózok.
Anne Bonney egyenesen kalózkapitány.
Az őrmester leplezetlen kételkedéssel nézett rám, pedig
igazam volt, Isten engem úgy segéljen, és ha valaki nem
hiszi, járjon utána. Abbytől kaptam egy könyvet tizedik
születésnapomra, abban olvastam.
- Fogja meg a lovát! - Mindössze ennyit mondott.
Odamentem Mannyhez, aki nem kódorgott messzire, de
nem akart jönni. Lóherét legelészett, ami nem tesz jót neki,
és valószínűleg felfújja, ha túl sokat eszik belőle. Úgy
kellett elrángatnom onnan. Mindig is foglalkoztatott, miért
nem képesek a lovak vigyázni magukra. Kész csoda, hogy
volt idejük domesztikálódni és emberfüggővé válni még a
kihalásuk előtt. Ha lett volna bennük egy kis önfenntartó
ösztön, biztosan nem vágtatnának a csatába - nem mintha
bárki is ezt tenné, mióta szegény lengyelek '39-ben
megpróbálkoztak vele, hogy aztán a tankok eltapossák
őket. Igaz, Mannynek előfordultak lovassági paripák az
ősei között - egyenes ági leszármazottja volt az Agincourt
nevű lónak, akinek dédapa lovagolt a hátán a csatába az
indiai felkelés idején és Sind meghódításakor. Talán a jóval
békésebb ősöktől származó lovakban még fellelhető a
túlélési ösztön.
- Ha gondolja, visszaviszem az istállóba, kisasszony -
ajánlotta fel bizonytalanul az őrmester, és úgy nézett
Mannyre, mintha elefánt volna.
- Majd inkább én. Engem jobban ismer, és az az
érzésem, maga nem igazán kedveli a lovakat.
Nevetett.
- Ahonnan én jövök, ott nem sok van belőlük, kisasszony.
- És honnan jön? - kérdeztem. Most már egymás mellett
sétáltunk, Mannyt a kantárszáránál fogva vezettem.
- Camden Town, London.
- Nos, ott valóban nincs sok ló - bólintottam. Ismertem
Camden Townt, legalábbis jártam már ott. A főváros egyik
szegényebb negyede volt, nagyon megszenvedte a
bombázásokat. David néhány héttel korábban említette,
pénzt kölcsönzött egy ottani családnak, hogy újjáépíthessék
a boltjukat. Természetesen ezt nem említettem meg az
őrmesternek. Üzleti titok volt, David is csak bizalmasan
árulta el. Pedig szívesen elmondtam volna, ha tehetem.
- A rendőrségnél megtanítottak volna lovagolni, ha
kérem, de sosem kértem. Nem nagyon érdekelnek a lovak;
hatalmas dögök, alig várják, hogy eltapossák az embert.
Egyébként is, szerintem mára feleslegessé váltak, ezért
inkább jogosítványt szereztem.
Elnevettem magam.
- Az autózás is szép dolog, és igaza van, a lovak
manapság már főként szórakozásra valók. Manny azonban
nagyon szelíd jószág. A rendőrlovakat nem ismerem...
tömegoszlatásnál használják őket, igaz? Vagyis nem
hiszem, hogy előny lenne a túlzott szelídség.
- Én soha nem foglalkoztam ilyesmivel. Miután letelt a
tanulóidőm a talpasoknál, egyenesen a Yardra mentem,
kisasszony.
- A nevem Lucy - mutatkoztam be, mert nem akartam,
hogy kisasszonynak hívjon, miközben ilyen barátian
elbeszélgetünk; valahogy nem éreztem helyénvalónak.
Ráadásul nem is volt helyes, hiszen férjezett nőként az
„asszonyom" megszólítás illetett volna.
- Royston őrmester, Mrs. Kahn. - Ezzel kizökkentett, és a
szépen induló társalgás visszatért a merev hivatalosság
keretei közé. Sikerült megzavarnia azzal, hogy ismerte a
nevem, hogy tudta, ki vagyok, miközben folyamatosan
kisasszonynak szólított. A szolgálók némelyike, akik évek
óta ismertek, még mindig kisasszonynak vagy Miss
Lucynek szólítottak, de ezt betudtam a megszokásnak.
Royston őrmester esetében azonban szó sem lehetett
megszokásról, és továbbra sem kezelt úgy, mintha házas
lennék. Ez valahogy hamis színben tüntette fel korábbi
barátságosságát, amikor kalózokról és lovakról
beszélgettünk.
- Jöjjön - mondta, miután én csak álltam némán, egyik
kezemben a zsebkendőjével, a másikban Manny
gyeplőjével. - Tényleg ideje volna bemennie, Mrs. Kahn.
Nem tudhatjuk, hogy a terrorista, akit az apja lelőtt,
egyedül volt-e.
Ez korábban eszembe sem jutott, de igaza volt, az erdő
akár hemzseghetett a bérgyilkosoktól. Ezzel a gondolattal a
fejemben sétáltam tovább, és különlegesen sebezhetőnek
éreztem a hátam. Úgy éreztem, egyenesen kell tartanom a
gerincem, biztos ami biztos. Őszintén megkönnyebbültem,
amikor befordultunk a sarkon az istálló előtti udvarra.
Bevezettem Mannyt. Harry futva jött elém és átvette
tőlem a lovat, miközben azon sopánkodott, milyen
rettenetesek ezek a merénylők, és mekkora szerencse, hogy
apa magával vitte a puskát. Valóban az volt, ezen el is
gondolkodtam. Voltaképpen azért éltük túl, mert Harry
vadnyulat akart enni.
Royston őrmester eltűnt valamerre, valószínűleg
visszament a dombra, hogy megnézze a halott terroristát;
minden bizonnyal majd' belepusztult, hogy ott lehessen,
miközben rám fecsérelte az idejét. Bementem a házba.
Mindenki odagyűlt a hallba, mintha egy hódító hőst
ünnepelnének, ami nevetésre ingerelt. Azt hiszem, egy
kissé hisztérikus hangulatba kerültem. Anyát nem láttam,
de mindenki mást igen, még Angelát is, és a szolgálók
többségét. David odarohant hozzám és megölelt.
Szemlátomást sokkal jobban megviselte a karcolásom, mint
engem. Ijesztően sápadtnak tűnt.
- Meg is ölhettek volna! - hajtogatta vég nélkül. - Ó,
Lucy drágám, meg is ölhettek volna!
Azt hiszem, ezután sokkot kaptam, ami korábban még
sosem történt velem. Talán amiatt, amit David mondott,
vagy mert legbelül éreztem, hogy ismét biztonságban
vagyok. Behúzódtunk a könyvtárba, csak mi ketten, és
Jeffrey hozott nekünk teát, amit boldogan fogyasztottam el.
Azt sem jegyeztem meg, hogy kínai vagy indiai. Utána
Sukey levitt a földszinti fürdőbe. Most pillantottam meg
először az arcomat a tükörben, és tökéletesen ijesztőnek
találtam. Szerencsére a nagyja csak rászáradt vér volt, ami
azonnal lejött, amint Sukey ostrom alá vette meleg vízzel és
egy gyapjúkendővel. A kéreg alól előbukkantak a
karmolásra emlékeztető nyomok. Úgy festettem, akár egy
kalóz, vagy még inkább, mint egy gengszter szajhája.
Sukey beecsetelte fertőtlenítővel a sebet, amitől sokkal
jobban csípett és lüktetett, mint addig bármikor.
Könyörtelenül folytatta a kezelést. Ellenálltam minden arra
vonatkozó kérésének, hogy menjek fel az emeletre és
feküdjek le pihenni. Nem láttam be, mire lett volna jó. Az
orvost már kihívta apa karja miatt, és tiltakozásom ellenére
ragaszkodott hozzá, hogy engem is megnézzen. Nem az a
fajta seb volt, amin néhány öltés segített volna. Sukey csak
gézlapot tett rá, és jól leragasztotta.
Nemsokára visszatértek a rendőrök; számítottam rá, ezért
is nem akartam lefeküdni. Tudtam, hogy beszélni
szeretnének velem. Velük együtt érkezett az orvos is,
azonnal felvitte apát megvizsgálni. Egy rendőrautó is jött,
valószínűleg a hulla elszállítása miatt.
Elveszetten tébláboltam, vártam, hogy a rendőrök sort
kerítsenek rám, és hagytam Davidet tüsténkedni
körülöttem, amikor anya lépett be a könyvtárba. Szokásos,
vidéken használatos tweedszövet ruhát viselt, ám még így
is egy csatahajóra hasonlított, amelyik besiklik egy idegen
kikötőbe, hogy bejelentse a brit korona igényét a városra.
Helyet foglalt Portia szobra alatt, és olyan gondossággal
rendezgette a szoknyáját, mintha a padlót akarná
felsöpörni.
- Mr. Kahn - szólalt meg -, megköszönném, ha magunkra
hagyna minket egy percre a lányommal.
Megragadtam David kezét.
- Bármit is akarsz mondani, a férjem is hallhatja.
 - Muszáj ilyen csökönyösnek lenned? - kérdezte, mintha
még mindig tizenkét éves volnék.
David távozott volna, én azonban makacsul
kapaszkodtam belé, és nem engedtem. Azt hiszem, végül
csak azért maradt, mert megsebesültem. Nem csupán azért
szerettem volna magam mellett tudni, mert megnyugtatott a
jelenléte, hanem mert tudtam, hogy anyám tanúk előtt
kíméletesebben beszél. David egyszer azt mondta, szerinte
túlságosan félek anyától, és ez ad neki hatalmat fölöttem, és
hogy ha egyszer a sarkamra állnák, meghátrálna - bár
amikor valóban a sarkamra álltam és hozzámentem
Davidhez, egy centit sem hátrált meg. Soha. Apa vette rá,
hogy eljöjjön az esküvőnkre, de fél órával előtte is azzal
fenyegetőzött, hogy gyászruhát ölt.
- Nem szeretném zavarni önöket, Mrs. Eversley, de Lucy
ragaszkodik hozzá, hogy maradjak - mondta David.
- Rendben, egyébként sem számít. Ha már itt van, Mr.
Kahn, megragadnám a lehetőséget, hogy megkérjem,
mondjon beszédet egy jótékonysági banketten Londonban,
június 16-án. A vacsorán igazgatók és üzletemberek
vesznek részt, és szeretnénk fellépni a szakszervezetek és a
bolsevizmus fenyegetése ellen. Szeretném, ha rávilágítana a
pénzügyi szempontokra.
- A bolsevizmus ellen boldogan, amennyiben ez alatt a
Szovjetuniót érti - felelte David apró bólintással. -
Elmondhatom nekik, hogy a kollektivizált gazdaság és az
emberi természet nem fér meg egymás mellett, sőt néhány
pénzügyi részletet is elmagyarázhatok nekik ezzel
kapcsolatban. Azonban a szakszervezetekben üzleti
szempontból semmi rosszat nem tapasztalok, és nem látom
be, hogy a munkások miért ne foghatnának össze a
munkakörülményeik jobbítása érdekében ugyanúgy, ahogy
az acélgyárosok is teszik. A munka a dolgozók tőkéje,
Lady Eversley.
- De nincs joguk megtagadni a munkát és megbénítani az
ipart - érvelt anya.
- Ezen az alapon azt is mondhatná, hogy a
gyártulajdonosnak nincs joga bezárni a gyárát, és ezreket az
utcára küldeni - vágta rá David.
Anya a homlokát ráncolta, szemmel láthatóan nem volt
válasza David világos érvelésére.
- Nos, ez esetben talán maradjon a bolsevik témánál, és
hagyja ki a szakszervezeteket - javasolta.
- Ezer örömmel, Lady Eversley. - David felém vetett
pillantásával mintha azt mondta volna: Látod, mondtam én
neked, hogy anyád végül belenyugszik a házasságunkba! A
fogamat csikorgattam.
- Lucy - fordult hozzám anyám -, ha beszélsz a
rendőrökkel a merénylőről, erről a kétszeres gyilkosról, aki
úgy hallottam - itt Davidre pillantott -, tagkönyvvel
rendelkező bolsevik, ami csak egy fokkal jobb a diverzáns
elemnél, mindenképpen hangsúlyozd ki: apád
önvédelemből lőtt. Ebben a kérdésben nagyon fontos, hogy
egységesen lépjünk fel. Ha egyáltalán felmerül a gyanú,
hogy apádnak nem kellett volna lőnie, nehéz helyzetbe
kerülhetünk. A rendőrök nem feltétlenül úriemberek, és
néha szükségét érzik, hogy hatalmat gyakoroljanak az
előkelőbbek felett. Egy pillanatig sem hiszem, hogy
bármelyik bíróság képes lenne ítéletet hozni apád ellen, de
inkább tegyünk róla, hogy erre ne is kerülhessen sor.
- Igazából nem is láttam, mi történt - mondtam. - Annyit
tudok, hogy ő lőtt először. - Az arcomhoz emeltem a
kezem. - És apát is eltalálta. Kétlem, hogy bárki
megkérdőjelezné az önvédelmet.
- Igen, pontosan ezt kell mondanod - bólintott anya. -
Szerintem Mr. Carmichael hamarosan beszélni akar veled;
Dr. Chivers még mindig a golyót próbálja kipiszkálni apád
karjából.
Hűvös helyesléssel rám mosolygott - az évek során ez
volt a maximum, amit kaptam tőle -, és kivonult a
könyvtárból.
Eszembe jutott, amit apa mondott korábban az
igazságszolgáltatás félrevezetéséről. Valóban önvédelem
volt, de anyát ez nem érdekelte. Azzal sem törődött volna,
ha apa meggyilkol egy ártatlan mezei munkást; a lényeg,
hogy ne kerüljön sor perre éppen akkor, amikor esély
kínálkozik rá, hogy apa jobb kormányzati pozícióba
kerüljön.
- Egy bolsevik bérgyilkos. - David szinte már
elégedettnek tűnt. - A rendőrség így legalább nem fog
tovább gyanakodni rám. És mint látod, anyád is kezdi
hasznosnak találni, hogy van egy bankár a családban.
Tudtam, hogy így lesz.
Mielőtt bármit mondhattam volna, kinyílt az ajtó, és
megjelent Jeffrey.
- Ha volna egy kis ideje, Mrs. Kahn, Carmichael
felügyelő szeretne beszélni önnel a kis irodában - közölte.
Megöleltem Davidet és indultam vallomást tenni, sokkal
rosszabb hangulatban, mint ha anya nem jött volna be
figyelmeztetni, hogy a megfelelő dolgot mondjam.
14.

A kellemetlen közjáték a merénylővel felbőszítette

Carmichaelt. Az egésznek semmi értelme nem volt; nem
illett bele abba a képbe, melyet oly gondosan felvázolt
magában. Ha puskát is hozott magával, miért gázosította el
Thirkie-t? És hogyan jutott be a házba? Lehetett idebent
egy bűntársa? Érthetetlen. Mintha a kirakós helyére rakott
darabkái úgy összekeveredtek volna, hogy amit eddig az ég
egy szeletének vélt, arról kiderült, hogy a bálna szemének
egy része. A bonyolult eseteknél ez megesett, de
Carmichael érezte, hogy valami itt nincs rendben; valami,
amit nem tudott meghatározni, de ami miatt úgy érezte,
hogy az egész ügy csak egy ravaszul kigondolt trükk.
Lord Eversley a lován ült, a sövény pereme mögül nézte
a halottat. Yately a holttest fölé hajolt, a merénylőt
tanulmányozta. Carmichael valamivel távolabb állt,
ahonnan szemmel tarthatta Yatelyt és kiszúrhatott bármit,
ami addig elkerülte a figyelmét. A kaptatástól lihegő Izzard
is lehajolt, eltakarva a rálátást mindenki más elől.
Royston akkor ért oda, amikor Yately előhúzta a vérrel
szennyezett igazolványt a halott zsebéből. Egy sarló és egy
kalapács volt rajta, valamint a név: Michael Patrick Guerin,
1769830.
- Úgy tűnik, ezúttal tévedett - mormolta az őrmester
Carmichael fülébe.
Carmichael éles oldalpillantást vetett rá, mire Royston
meghúzta magát. A felügyelőt nem az ugratás zavarta.
Valóban úgy tűnt, hogy tévedett. Egyszerűen csak nem
érezte, mintha ettől minden rendben volna.
- Egy bolsevik, istenemre! - hajolt előre Lord Eversley,
hogy egy pillantást vessen az igazolványra. - Még soha
nem kaptam puskavégre egyet sem.
A „puskavégre kapni" kifejezés bántotta Carmichael
fülét, mert olyan környezetbe helyezte a halott embert,
mintha csak egy kilövésre váró állat volna. Carmichael
gyakran találkozott olyan rendőrökkel és
háztulajdonosokkal, akik önvédelemből lelőttek egy rablót.
Megfigyelte, általában több eszük van annál, semhogy
kérkedjenek vele; rendszerint döbbent hallgatást vagy
heves védekezést váltott ki belőlük az eset. Lord Eversley
könnyű sebe ellenére rezzenetlenül ült a lován, legfeljebb
mintha némi elégedettség és kíváncsiság érződött volna
rajta.
A halott fiatal ember volt, Carmichael huszonegynéhány
évesnek saccolta - már amennyire a fej nagy részének
hiányában meg tudta állapítani. A sötét földön és a zöld
gabonacsírákon hevert, oda zuhant, amikor a lövedék
eltalálta. A golyó a feje oldalsó részén hatolt be, vagyis
minden valószínűség szerint a sövény mellett futhatott a
találat pillanatában. A puskája is ott feküdt kinyújtott karja
mellett. Meghalt, és magával vitte a titkait is.
- Izzard - szólt oda a rendőrnek Carmichael -, tíz percig
kövesse a sövényt, és ha bármit talál, jelentse!
- Igenis, uram. - Izzard már el is indult a dombról lefelé.
- A sövény birtokom és Adam földje között húzódik,
amíg el nem éri az utat - mondta Lord Eversley.
- Köszönöm - felelte kurtán a felügyelő.
A ház ura Roystonra sandított.
- Mi van a lányommal?
- Mrs. Kahn épségben visszatért a házba.
- Helyes. Nem sérült meg súlyosan?
- Csak egy karcolás. - Royston valamiért elmosolyodott.
- Már kihívták az orvost, hogy megvizsgálja, és önt is,
uram.
Lord Eversley csak horkantott. Carmichaelnek el kellett
ismernie a nemes fizikai bátorságát. Nem volt benne biztos,
hogy ő is képes lenne puskagolyó okozta sebbel, lovon
ülve, higgadtan cseverészni egy hulláról. Az újságok
előszeretettel nevezték a briteket „buldog népségnek", és
kétségtelenül volt valami buldogszerű Lord Eversleyben...
csúf és taszító, ugyanakkor megkérdőjelezhetetlenül bátor
és állhatatos.
- Ír - ütögette meg az igazolványt Yately.
Lehetséges, gondolta Carmichael a holttestre nézve, de
inkább londoni vagy liverpooli ír, mint valódi mocsárlakó.
Tiszta, ám gyűrött ruházata városi öltözék volt, a cipője
pedig egyértelműen brit. Bár az íreket a világon bárhol meg
lehetett találni, ahol kialakult egy kis balhé, a
köztársaságban manapság nem sok esélyt hagytak a
Kominternnek.
Yately megnézett egy másik zsebet is, ahonnan előkerült
a személyazonossági kártya.
- Ez itt Alan Brown névre szól - állapította meg.
- Álnevet használt - vonta le a következtetést Lord
Eversley.
- Ha ír volt és kommunista, nem sok mindent tehetett az
országban jó hamis iratok nélkül - mondta Yately.
- És ezek jó hamis iratok? - kérdezte Carmichael. Elvette
és a fény felé tartotta a kártyát. Az okmány szerint Brown
1925-ben született, vagyis huszonnégy éves volt.
Runcornban látta meg a napvilágot, egy visszataszító ipari
kisvárosban Liverpool mellett. Talán érdemes lesz
érdeklődni az ottani rendőrségnél. Bethnal Greenben,
London East End kerületének egyik szegényebb
negyedében lakott. Az igazolványt első pillantásra
valódinak nézte, ami azt jelentette, hogy hivatalosan adták
ki valakinek, aki már megalapozta magának a hamis
személyazonosságot. A címet mindenesetre nem árt majd
megnézni.
- Fénykép is van - emelte fel a fotót Yately. Lord
Eversley előrébb hajolt, hogy megnézze, ezért Carmichael
csak egy pillantást vetett rá, mielőtt átadta volna neki.
Szokványos tengerparti fotó volt egy fiatal, meglehetősen
csinos nőről. A felügyelő a ruházata és a hajviselete alapján
szolgálónak, esetleg bolti dolgozónak tippelte. Lord
Eversley halk mordulással adta vissza a képet, és
Carmichael megfordította, hogy elolvassa a rikító, géppel
írott szöveget, a fotóstúdió nevét: Burton és Fia, Promenád,
Leigh-on-Sea. Leigh Southend divatos negyede volt, elég
közel Londonhoz, hogy vonattal egy nap alatt meg lehessen
járni.
- Hát ez meg mi? - kérdezte Yately hirtelen támadt
izgalommal, és kihúzott valamit a holttest kabátjának külső
zsebéből.
Carmichael kis híján felnevetett, amikor felismerte a
félmaroknyi puskalőszert és egy fél tábla Fry's csokoládét.
A másik zsebből előkerült egy darab madzag, két egyfontos
bankó és körülbelül öt schilling apró - ez jóval több pénz
volt, mint amire Carmichael egy hasonló öltözékű embernél
számított volna. Elvette az egyik érmét, egy fényes réz
negyedpennyst, megfordította, és szemügyre vette a
vörösbegyet a hátoldalán. Ez volt a brit karakter másik
jellemzője: ha az arisztokraták buldogok, akkor a
szegények vörösbegyek, akik vidáman ugrálnak abban a
reményben, hogy mindig találnak valami használhatót.
Sosem ijednek meg a téltől, inkább jó képet vágnak hozzá
slampos barna öltözékükben, élénken virító foltjukkal.
Mégis magas rangú, felsőházbeli politikusok egy csoportja
választotta szimbólumául.
- Az érme kapta a nevét a házról, vagy fordítva? -
kérdezte Lord Eversleyt, miközben zsebre vágta a pénzt.
- Hm? Fordítva. - A nemest szemmel láthatóan
váratlanul érte a kérdés. - Az egyik ősöm pokolian sok
pénzt kölcsönzött VII. Henriknek, aki cserébe ezt a birtokot
adta neki... mármint az egész vidéket, amit ma
Farthingoknak neveznek, és mindössze évi negyed pennyt
kellett érte fizetnie a koronának. Azóta is ez a bérleti díj, és
nem szeretek késni vele. - Zihálva nevetett. - Negyed penny
akkor sem ért sokkal többet, mint most. VII. Henrik talán
vehetett rajta egy egész kenyeret, VI. György viszont nem
hiszem, hogy egy szeletnél többet kapna érte.
Izzard vörös arccal, hevesen gesztikulálva érkezett vissza.
- Találtam egy motorkerékpárt! - lihegte, amikor
hallótávolságba ért. - A sövény alatt, az út mellett!
Guerin/Brown néhány perc alatt elérhette volna, és
bőven eltűnik, mire megindul utána a keresés.
- A sajtó is ott van, uram - fejezte be Izzard a jelentését. -
Mármint az úton.
- Az egy közút - horkantotta Lord Eversley látható
ingerültséggel.
 Carmichael hátranézett, és meglátott egy fekete Bentleyt
felfelé kúszni a dombon - bizonyára az orvosé lehet -,
mögötte pedig ugyanazt a rendőrségi furgont, amelyik
elvitte Thirkie testét. Óvatosan felemelte a puskát, és
meggyőződött róla, hogy nincs megtöltve.
- Royston, gondoskodjon a motorról, és közölje a sajtótól
összegyűlt úriemberekkel, hogy a Scotland Yard két órakor
nyilatkozatot tesz közzé a főkapunál! Izzard, segítsen
Yately felügyelőnek a holttestnél! Ha befejezték az
átkutatását, vigyék vissza Winchesterbe boncolásra. Lord
Eversley, megérkezett a doktor, vissza kellene mennünk a
házba. Ha megkapta az ellátást, szeretnék önnel beszélni.
- Ő rám lőtt, én rálőttem. Nekem szerencsém volt, neki
nem, ennyi az egész.
Carmichael egészen biztos volt benne, hogy a férfi ezt
fogja szajkózni, részletek nélkül. Ám bármilyen nyersnek
és buldogszerűnek is tűnt, biztosan nem volt ostoba. Egy
ostoba ember nem lenne képes több céget vezetni, és úgy
kormányozni az országot, mint Lord Eversley. Carmichael
figyelte a nemest az istálló felé lovagolni, miközben
követte őt vissza a házhoz. Nem ostoba, bár a külseje ezt
mutatja. Milyen kár, hogy agyonlőtte a merénylőt.
Eszébe jutott, hogy a motorkerékpár a lehető legjobb
menekülőeszköz ezeken a kis vidéki utakon; gyorsabban
lehet vele menni, mint bármilyen autóval. Guerin/Brown a
lövés után gyorsan el akart tűnni. Hogyan rejtette volna el a
puskát? Egyáltalán, hogyan hozta ide? Talán meg kell
kérdezni valakit, aki látta. Így legalább megkérhetné a
sajtót, hogy tegyen valamit, és még ki is sülhet belőle
valami pozitív eredmény.
 A szobából, melyet már kezdett a saját irodájának érezni,
azonnal kért egy hívást a Yardra. Sikerült is hamar
megkapnia a központot. A rendőrségi prioritás és a
csúcsidőszakon kívüli próbálkozás miatt olyan könnyedén
beszélgetett Londonnal, mintha egy központon lettek volna.
- Van egy újabb halottunk - közölte.
- Rossz hír - kommentálta Stebbings őrmester. - Ki az?
- Egy puskás férfi, aki rálőtt Lord Eversleyre és Mrs.
Kahnra.
- Milyen kedves. - Az őrmester hangja nem árult el
meglepetést.
- Lord Eversley agyonlőtte.
- Egyértelmű önvédelem? - kérdezte Stebbings.
- Amilyen egyértelmű csak lehet. A fickónak puskája
volt, Lord Eversley és Mrs. Kahn is megsebesültek, Lord
Eversley pedig egyetlen lövéssel végzett vele. Nem hiszem,
hogy érdemes lenne firtatni.
- És a támadó?
- Szeretném, ha utánanézne két névnek. Az egyik
Michael Patrick Guerin, az 1769830. számú bolsevik
igazolvány tulajdonosa. A másik Alan Brown, Bethnal
Green, Sisal Villas 23. Brown jogosítványában az áll, hogy
Runcornban született 1925-ben; esetleg megnézhetné az
ottani rendőrségnél is. Volt nála egy fénykép is egy fiatal
nőről. Átküldöm magának, talán sikerül azonosítani.
- Rögtön nekilátok és értesítem, ha találok valamit -
biztosította Stebbings. - G-U-E-R-I-N?
- Úgy van.
- Nézzem meg a Gárdánál is?
- Talán érdemes érdeklődni náluk, de nem várok sokat tőle
- mondta Carmichael. - Van itt egy puska is. Nézzen utána,
hogy Brownnak volt-e rá engedélye... vagy bárki másnak
az adott címen.
- Miféle puska? - érdeklődött az őrmester.
- Egy tökéletesen átlagos Lee-Enfield - felelte a
felügyelő, és gyors pillantást vetett az íróasztal mögötti
sarokba támasztott fegyverre. Észrevett valami szokatlant,
és kézbe vette a puskát, hogy alaposabban megvizsgálja. -
Várjon... te jó Isten, ez nem az! Olyannak tűnik, de
valójában egy .22-es!
- Egy játék puska? - Stebbings most mintha meghökkent
volna.
- Azt hiszem, egy .22-essel is meg lehet ölni valakit, de
nem kell hozzá engedély.
- Ehhez nem. - Carmichael visszatette a puskát. - Attól ez
még önvédelem. Ha valakire rálőnek, nem áll meg
érdeklődni a fegyver kalibere iránt. Mindenesetre érdekes
választás.
- Talán csak ehhez tudott hozzájutni - találgatott
Stebbings.
- Ilyet akárhol lehet venni, a kölykök is használják.
- Olyat, amelyik valódi puskára hasonlít?
- Igen, bárhol. Valójában igen népszerű a bűnözők
körében, akik meg akarnak fenyegetni valakit, de nem
szeretnének túl sok energiát fektetni egy komoly fegyver
beszerzésébe. Leggyakrabban azonban kölyköknél látni,
akik egy valódi puskára hasonlító fegyvert szeretnének.
- Akkor is furcsa választás egy merénylőnek. Hiányzik
belőle az átütőerő. Vadázspuska is kapható bárhol. -
Carmichael sóhajtott. - Mindegy, nézzen utána mindennek.
Winchesterből elküldik a holttest ujjlenyomatait. -
Feljegyezte magának, hogy szólnia kell róla Yatelynek. -
Érkezett valami számomra, amíg odakint voltam?
- Még dolgozunk rajta. Leghamarabb ma este
látogathatjuk meg Kahnék lakását.
- Valószínűleg egyelőre nincs is nagy jelentősége -
nyugtatta meg Carmichael.
- Maga szerint Thirkie-t is a bolsi lövész ölte meg?
Carmichael habozott, a londoni vonal halkan zúgott a
fülében, ahogy a szél átfújt a telefonkábelek között.
- Nem - mondta végül. - Lehetséges, ám ha ő tette,
fogalmam sincs róla, miért alkalmazta azt a módszert.
Egyszerűen nem illik a képbe. Ezzel az egész üggyel nincs
rendben valami.
- Nos, lenne itt még valami - kapott észbe Stebbings. -
Apróság, de sosem lehet tudni. Kérdezte, hogy a listáján
lévő emberek benne vannak-e a bűnügyi nyilvántartásban,
és mi azt feleltük, hogy nem. Ez igaz is, ám az egyikük ott
lehetett volna, ha nem törlik az ügyét. Azért emlékszem rá,
mert én is részt vettem az ügyben. Mark Normanby
képviselő is azok között volt, akiket letartóztattunk és
behoztunk, amikor a városi rendőrség azt a nagy
tisztogatást végezte a Charing Cross állomáson, emlékszik?
- Ó, igen. - Hogyne emlékezett volna. A hírhedt Charing
Cross metróállomás a fiatalokra vágyó férfiak
vadászterülete volt, és sok olyan fiatal fordult meg ott a
szegénynegyedekből, akik hajlandóak voltak odaadni
magukat ezeknek a férfiaknak némi pénzért, vagy akár
megverni és kirabolni őket, ha úgy vélték, kockázat nélkül
megtehetík. Az áldozatok ezekben az esetekben sosem
panaszkodtak. Nem akarták elmesélni, miért hívták meg az
otthonukba ezeket a kölyköket. A rendőrség gyakran
végzett razziát az állomáson anélkül, hogy túlzottan
megzavarta volna a forgalmat. Aztán két évvel ezelőtt a
városi rendőrök megszállták az aluljárót, lezárták az összes
kijáratot, és több száz embert vettek őrizetbe. Az állomáson
néhány hétre helyreállt a rend. Aztán természetesen minden
visszatért a régi kerékvágásba; először azok jelentek meg,
akik elkeseredettségükben hajlandóak voltak vállalni a
kockázatot, aztán mind többen és többen, ahogy elkezdték
mind nagyobb biztonságban érezni magukat.
Azért emlékezett különösen élesen a rajtaütésre, mert
annak kapcsán szólalkozott össze Jackkel, aki az akcióban
a homoszexualitás elleni törvények kibontakozását látta.
Carmichael azzal érvelt, hogy a fiatalokra vadászó férfiakat
ő nem tekinti embertársainak. A kölykök még csak nem is
homoszexuálisak. Azt hallotta, a férfiak némelyike még
szereti is, ha nem azok, és ha gyűlölik, amit tesznek. Éppen
ezért ő inkább a prostitúció elleni harc részének tekintette a
tisztogatást. Úgy vélte, semmi értelme szolidaritást vállalni
azokkal az emberekkel, akik ily módon használnak ki
másokat. Végül kibékültek, de Jack előbb még lerendőrözte
őt. Elvégre az is volt.
- Egy befolyásos szodomita, aki meg tud mozgatni
néhány szálat - mondta Carmichael.
- Pontosan - helyeselt Stebbings. - Nem szeretem látni,
amikor így bolonddá teszik az igazságszolgáltatást.
- Egy törvény a gazdagoknak, egy a szegényeknek -
állapította meg a felügyelő.
- A fiú nem követett el mást, mint hogy túlságosan
szegény volt, és belement valami gusztustalanságba, mégis
öt év munkatábort kapott - mondta az őrmester.
 Carmichael elgondolkodott azon, vajon Normanby is
azok közé tartozott-e, akik kedvelték, ha a fiúk nem
szerették, amit műveltek velük. Könnyen el tudta képzelni
róla, hogy a hatalom ugyanolyan izgalomba hozta, mint a
szex. Felkavarodott a gyomra.
- Köszönöm, hogy szólt róla, őrmester.
Nem mintha bármi köze is volna az ügyéhez. Így
biztosan nem, hogy egy bolsevik lövész is belekeveredett.
- Akkor miért nem lőtte le Thirkie-t is? - töprengett
hangosan Carmichael. - Valami itt egyáltalán nem teszik
nekem. Valami bűzlik.
- Megérzés, uram? - érdeklődött Stebbings.
- Nem, nem hinném - felelte Carmichael mogorván. -
Nagyra értékelném, ha a lehető leghamarabb átküldene
minden információt Guerinről vagy Brownról. És küldjön
valakit Bethnal Greenbe azonnal, nézzen utána Brownnak
és az ismerőseinek! Vizsgálják meg a londoni bolsevikokat
is, tudják meg, miért akarhatják a Farthingi Kör tagjainak
halálát. Ó, és azt is derítsék ki, hogy van-e valami
nyugtalanság mostanában a bolsevikoknál, az orosz
követségen vagy valahol.
- Mit fog mondani a sajtónak? - kérdezte Stebbings. -
Folyamatosan csörögnek a telefonok.
- Kettőkor sajtótájékoztatót tartok, addig lesz időm
beszélni Mrs. Kahnnal és Lord Eversleyvel. El kell
mondanom nekik az igazat, legalábbis ami Guerint/Brownt
illeti. Néhányan biztosan hallották a lövéseket, és még az is
lehet, hogy valaki látta a merénylőt motorkerékpáron,
puskával.
- Sok szerencsét! - köszönt el az őrmester. - És ne
hagyja, hogy lelője valami bolsevik!
- Köszönöm, nem fogom.
Carmichael letette a nehéz, fekete távbeszélőt, és
csengetett.
- Teát kérek, kínait - adta le a rendelést a megjelenő
Jeffreynek. - És kérdezze meg Mrs. Kahnt, volna-e ideje
egy kis beszélgetésre.
15.

Carmichael felügyelő kinyitotta nekem az ajtót, és

bevezetett apa apró hátsó irodájába, melyet az elmúlt napok
során gyakorlatilag birtokba vett. Az asztalon papírok
hevertek szétszórva, ami apánál sosem történhetett volna
meg; borzalmasan pedáns volt, mappákat és kapcsokat
használt mindenhez, és azonnal elrakta az iratokat, amint
végzett velük. A felügyelő ezzel szemben kisebb tornyokat
alakított ki, és mindenhová jegyzeteket firkantott.
Csengetett, és amikor megérkezett Lizzie, kért tőle egy
kancsó kínai teát.
- Csak miattam nem kell - mondtam, bár igazán
meglepett a figyelmesség. - Egyszer az indiait is meg
tudom inni.
- A felügyelő is kínait iszik, asszonyom - nézett rám
Lizzie.
- Igazán? - Nem olyan embernek tűnt, akit egyáltalán
érdekel a teája.
- Annyira szokatlan? - kérdezte Carmichael felügyelő, és
Lizzie-hez fordult. - Csak mi ketten vagyunk egész
Farthingban, akik ezt isszuk?
- Igen, uram. Vagyis ott van még Mr. Kahn is, de
mindenki más az erős teát kedveli, vagy kávét iszik.
- Barbárok - mormolta a felügyelő a homlokát ráncolva,
és tett egy jelet az egyik jegyzete mellé.
 - Azt szeretném mondani, asszonyom, a magam és a
személyzet többi tagja nevében, hogy nagyon örülünk,
hogy jól van - hadarta Lizzie.
- Ez nagyon kedves, és valóban nincs semmi bajom. Az
egész inkább csak felkavart, a sérülésem nem komoly. Csak
egy... egy karcolás.
Lizzie elsietett a teáért. Már láttam előre, hogy a nap
végére úszni fogok benne, de jó szándékból ugráltak körül.
- Nos, akkor talán mesélje el pontosan a történteket, Mrs.
Kahn - tért a lényegre Carmichael felügyelő.
- Nem tudom, igazából én nem is láttam semmit, csak a
lovam.
- Sajnos őt nem tudjuk kihallgatni - mondta a felügyelő
apró mosollyal. - Egyébként honnan tudja, hogy ő látta?
- Megtorpant és hátravetette a fejét, mintha meghallott
volna valamit. Aztán a következő, amire emlékszem, hogy
egy golyó elfütyül kettőnk között.
- Közel lovagoltak egymáshoz?
- Igen, elég közel, talán másfél-kétméternyire, esetleg
valamivel közelebb. Nem tudom pontosan. Aztán jött a
golyó, vagy kettő is, mert mintha csak azután hallottam
volna a hangot, hogy az első eltalált. - Elhallgattam. -
Bocsánat, azt hiszem, összevissza beszélek. Apa
megmutatta önnek, hol történt?
- Igen, Lord Eversley volt olyan kedves és megmutatta.
A lovak nyomát is elég tisztán ki lehetett venni. Tehát
legalább egy lövést hallott, a golyó eltalálta az arcát, azután
vágtatni kezdett a ház felé? - Amikor kiejtette, hogy „Lord
Eversley", hirtelen nagyon lancasterinek tűnt.
 - Apa rám kiáltott, hogy meneküljek, én viszont meg sem
mozdultam, mire rácsapott egy nagyot Mannyre, és ő
levágtázott a dombról.
- Manny a lova?
- A Manzikert becézése - feleltem nevetve. - Az egy
csata volt, de ne kérdezze, ki vívta és mikor. Gyakorlatilag
az összes lovunk csatákról kapta a nevét. Én egy Hastings
nevű pónin tanultam meg lovagolni.
- Manzikert 1050-ben volt Anatóliában, görögök a
törökök ellen. - Sikerült meglepnie, mert sosem hittem
volna, hogy egy magafajta ember ismeri a csatákat.
Egészében véve furcsa férfi volt. - Bocsánat. Tehát az apja
rácsapott a lovára, az pedig elszaladt önnel. Mit tett ekkor
az apja?
- Nem mondta el?
- Elmondta, de most az szeretném tudni, ön mit látott. -
A felügyelő egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét.
Ez volt az a pont, ahol anya szerint nagyon
egyértelműnek kellett lennem, és akár hazudnom is lehetett,
ha ezzel kihúzom apát a csávából, amibe egy terrorista
megölésével kerülhet. Úgy döntöttem, a teljes igazságot
mondom, egy szóval sem többet.
- Nem láttam semmit, sajnálom. Manny vágtatott, én
pedig próbáltam visszaszerezni az irányítást fölötte. Apa
mögöttem volt, nem láttam őt, és azt sem, hogy mit tesz,
amíg újra meg nem fordultam, addigra viszont már ő is
felém jött, golyóval a karjában.
- Hallott újabb lövéseket? - Újra az a vizslató tekintet.
- Igen, a vadászpuska hangjára határozottan emlékszem.
Azt hiszem, a másik puskát is hallottam.
 - Már akkor is tudta, hogy puskáról van szó? - kérdezte
nyomatékosan.
- Nem, akkor még nem. Az őrmester mondta utólag.
Carmichael ingerültnek tűnt.
- Összesen hány puskalövést hallott?
Kopogtak, Lizzie érkezett a teáskészlettel. Töltöttem és
megkérdeztem a felügyelőt, kér-e tejet és citromot. A tálca
tele volt rakva díszes tálkákkal és csészékkel - Lizzie anya
legdrágább Spode készletét hozta. Anya biztosan
szívrohamot kapott volna, ha megtudja, hogy egy rendőrre
pazarolják, még ha olyan különleges rendőrre is, mint
Carmichael felügyelő. Nem mintha anya felfigyelt volna
egyedi jellegzetességeire - nem hatotta volna meg, ha tudja,
hogy egy rendőr kínai teát iszik és ismeri a csatákat; sőt, ha
a megérzésem nem csal, inkább még ridegebbé vált volna
tőle.
Teánkkal a kezünkben újra elhelyezkedtünk, és
megismételte a kérdést:
- Hány puskalövés volt, Mrs. Kahn?
- Biztosan hallottam egyet, miután a golyó súrolta az
arcomat - feleltem. - Aztán hallottam egy másikat is,
amikor lefelé száguldottam a dombról, közvetlenül a
vadászpuska dörrenése előtt. Ez minden, amire meg tudok
esküdni.
- De lehetett több is előtte, illetve miközben lefelé
vágtatott?
- Akár az egész monsi csata is lejátszódhatott odafent -
mondtam bizonytalanul. - Nem láttam semmit, és Mannyt
sem tudtam megfordítani. Azt hittem, megölték apát.
 - Ez teljesen logikus, mivel a merénylőnél puska volt, az
apjánál pedig csak vadászfegyver. Mint tudja, a puska
lőtávja sokkal nagyobb.
- Tudom. Valóban elég hihetetlennek tűnik, hogy apának
sikerült puskavégre kapnia.
A felügyelő egy pillanatig némán méregetett. Talán
gondolatban feljegyzett valamit.
- Nos, nagy szerencséje volt - bólintott végül. - Az apja
mindig visz magával fegyvert, amikor sétára indul a
birtokán?
- Az az évszaktól függ. Ősszel szinte mindig, és télen is.
Most viszont egyik madárra sincs szezon. Mindössze
vadnyulat lehet lőni, ami nem számít igazán sportnak. Ma
csak azért vitt magával fegyvert, mert Harry ragaszkodott
hozzá.
- Harry ragaszkodott hozzá. - Carmichael felírt valamit egy
lapra.
- Harry, az istállóból.
- Tudom, kicsoda Harry, Mrs. Kahn. Ön és az apja
valóban nagyon szerencsések voltak. Valószínűleg az
életüket köszönhetik Harry makacskodásának.
- Nekem is eszembe jutott - mondtam. - Ez amolyan
patkószeg dolog, nem?
- Azt hiszem. - Azonnal vette a lapot, ahogy számítottam
rá. Ez egy régi versike arról, hogy egy egész csata eldőlhet
egyetlen patkószeg hiánya miatt. Hugh megkedvelte és
állandóan idézte. Betéve tudta már kiskorában, amikor én
még csecsemő voltam. - Ki javasolta, hogy ma reggel
menjenek lovagolni?
- Apa. Tudja, megemlítettem neki, hogy feszült vagyok
és nyugtalan, mert itt kell maradnunk és nem mehetünk
haza, mire ő javasolta, hogy lovagoljunk egyet. Azt
mondta, nem lesz semmi baj, ha nem hagyjuk el a birtokot.
Nem is tettük, nagyon ügyeltünk rá, hogy Farthing határain
belül maradjunk.
- Vagyis nem tudhatta, hogy maga ott lesz - állapította
meg a felügyelő. - Mármint a merénylő. Tehát nem előre
tervelték ki, és nem szóltak a szolgálóknak, hogy bárki
megtudhassa tőlük?
- Nem, a pillanat szülte ötlet volt - feleltem. - Apa akkor
vetette fel, amikor végeztem a reggelivel. Felmentem
átöltözni, és az istállóban találkoztunk. Egy óra sem
telhetett el.
- Ki reggelizett még önökkel, amikor ezt megbeszélték?
- Normanbyék. - Ismét jegyzetelt, tollának hegye sercegett
a papíron.
- Szolgálók nem voltak a helyiségben?
- Nem... Lizzie ki-be járkált, de szinte biztos vagyok
benne, hogy akkor éppen nem volt ott.
- Vagyis nem maradt idő semmiféle konspirációra -
dünnyögte Carmichael szinte csak magának. - Tehát a
merénylő nem akkor ment oda, hanem régóta
várakozhatott.
- Gondolom, várta, hogy valaki arra jöjjön - mondtam. -
Csakhogy ez nem túl valószínű, nem gondolja?
- Tegnap például senki nem ment arra - bólintott a
felügyelő.
- Lehet, hogy már akkor is ott volt. Biztosan felkészült a
hosszú várakozásra.
- Sikerült már kideríteniük valamit erről a... hogy is
nevezte... betolakodóról? - kíváncsiskodtam. - Remélem,
nem baj, hogy kérdezősködöm. Ki volt ez egyáltalán?
 - Többet tudnánk, ha élve maradt volna. - Ismét a
homlokát ráncolta, és összeérintette ujjhegyeit. - Alaposabb
vizsgálat nélkül egyelőre annyit sejthetünk, hogy bolsevik
ügynök.
- Egy orosz ügynök? - Hihetetlennek tűnt, mintha egy
kétpennys újságból vették volna, hasonlóan ahhoz, mint
amikor az őrmester közölte, hogy a sebem „csak egy
karcolás". Az egész olyan abszurdnak tűnt, bár kétségtelen,
hogy az oroszoknak semmi okuk nem volt kedvelni Sir
Jamest azután, hogy rájuk uszította Hitlert, vagy akár apát,
amiért rávette őt erre a lépésre.
- Vagy az, vagy pedig valaki éppen ezt szeretné elhitetni
velünk. - Carmichael felügyelő arca kiismerhetetlen maszk
maradt. - Lehet, hogy csak egy színjátékról van szó, bár
hogy kinek szól, és miként vették rá a merénylőt az
együttműködésre, az egyelőre rejtély.
- És ez a bolsevik ölte meg Sir Jamest is? - kérdeztem.
- Egy pillanatig sem hiszem. - Carmichael felügyelő arca
most olyan volt, mint egy festmény. Egyáltalán nem nézett
rám. Ki lehetett volna állítani a Temze védőgátjára, mint az
„Eltökéltség" bronzszobrát.
- Akkor miért éppen most történt? Nem gyanús ez az
egybeesés?
- Az lenne, ha volna egybeesés. Csakhogy amint Sir
James halálhíre megjelent az újságokban, az oroszok úgy
gondolhatták, hogy nyílt vadászidény kezdődött a Farthingi
Kör tagjaira.
Elborzadtam a gondolatra.
A felügyelő hirtelen mintha rájött volna, hogy valakivel
beszélget.
 - Bocsánatát kérem, Mrs. Kahn, igazán nem akartam
megijeszteni. Csupán arról van szó, hogy nem látom ennek
az egész ügynek az értelmét. Ön patkószegeket említett, az
én munkám pedig a patkószegek megtalálása, azután a
patkóé, a lóé és a lovasé, hogy összeálljon a kép, ha érti,
mire gondolok. Ezúttal megvan az összes darab, valamint
egy nagyon is egyértelmű kép, amibe beleillenek, viszont
bűzlik az egész. Olyan, mint egy bűvésztrükk.
Kettéfűrészelik a nőt, most látják, most nem látják. Itt is
ugyanaz történik, és úgy érzem, az orromnál fogva
próbálnak vezetni valamilyen végkövetkeztetés felé, ami
egyszerűen nem állja meg a helyét.
- De ki akarná az orránál fogva vezetni? - kérdeztem,
miközben az járt a fejemben, hogy biztosan anya az, az
orrnál fogva vezetés világbajnoka. Vajon mit mondott
volna nekem, ha David nincs ott? Végeztem a teámmal, és
az asztalra tettem az üres csészét.
- Ha tudnám, akkor meglenne Sir James gyilkosa is -
mondta, kizökkentve a gondolataimból.
- Azt hiszi, David volt az, a bolsevikokkal karöltve -
bukott ki belőlem. Gyorsan a szám elé kaptam a kezem, de
már elkéstem.
- Nem így van - ellenkezett. - Én a Scotland Yard
nyomozója vagyok, nem érdekel a politika. Nyitott vagyok
mindenre. Egyelőre nem zárom ki, hogy a férje tette, de
jelen pillanatban sokkal valószínűbbnek tartom, hogy
valaki azt akarja, rá gyanakodjak.
- Én tudom, hogy nem ő volt - jelentettem ki
határozottan. - Azt is tudom, hogy nem hisz nekem, de
egész éjjel velem volt, egy óránál jóval korábban is.
Tudom, most azt gondolja, mindenképpen ezt mondanám,
csakhogy ez az igazság, felügyelő, és nagyon szeretném, ha
hinne nekem!
Csak nézett rám szótlanul. A kirohanásom közben
valamikor talpra ugrottam, hogy miért, azt magam sem
tudom, mindenesetre még ostobábban éreztem volna
magam, ha visszaülök, ezért inkább állva maradtam, és
megpróbáltam görcsösen kapaszkodni méltóságom
maradékába.
- Hiszek önnek, Mrs. Kahn - mondta végül. - Legalábbis
elhiszem, hogy hisz abban, amit mond, és nem próbálja
védeni a férjét, vagy takargatni bármit az üggyel
kapcsolatban. Ez nem azt jelenti, hogy igazat mond, de
szerintem nem hazudik. És ha már itt tartunk,
megnyugtatom: egyáltalán nem gondolom, hogy Mr. Kahn
a tettes. Mit nyert volna vele? Bosszút, mert Sir James
Thirkie kihúzott minket a zsidók háborújából? Talán az
olcsó magazinok tele vannak olyan emberekkel, akik
ilyesmiért gyilkolnának, a való életben azonban ez nem így
működik. - Tétovázva elhallgatott, én pedig visszaültem. -
Szokott nézni rajzfilmeket?
Bólintottam.
- Miki egeret, Donald kacsát és hasonlókat? Moziban
láttam őket.
- Igen... nos, mintha valaki azt akarná, hogy derítsek fel
egy egyszerű rajzfilmtörténetet, azt a fajtát, aminek a
rajzfilmben van értelme, a való életben azonban semmi,
ahol az emberek nem megrajzolt egerek és nyulak, akik
miután lecsapkodták és szétlapították egymást egy üllővel,
nyugodtan elsétálnak és újra felfújják magukat. Engem
főként az foglalkoztat, hogy ki áll a háttérben, mit vár ettől
az egésztől, és még hány ártatlan embert fog szétlapítani.
 Anya, jutott eszembe újra; ő nyugodt lelkiismerettel
takarítana el engem és Davidet. Aztán eszembe jutott a
merénylő, és tudtam, hogy ez nonszensz. Anya nem venne
részt semmi ilyesmiben.
- Elfeledkezett a bolsevik merénylőről - emlékeztettem. -
Ő valódi, nem valami színes rajzfilmből lépett ki.
- Valódi és halott, és jóval több kérdést idéz fel, mint
amennyit megválaszol - bólintott a felügyelő. - Köszönöm,
Mrs. Kahn, nagyon sokat segített.
16.

Carmichael egyedül ült a szobában, és az ablakon keresztül

a hatalmas, kék hortenziabokrokat bámulta. Az anyja
imádta volna a növényt. Az ő hortenziái mindig csak sáros
rózsaszínné színeződtek, ezek viszont lenyűgözően, szinte
vakítóan kékek voltak. Valószínűleg az arisztokrácia egyik
titka, melyet megtagadnak az olyan egyszerű emberektől,
mint az ő anyja. Vajon mennyire lenne vele leereszkedő
Lord Eversley, ha valaha találkoznának? Megrázta a fejét.
A hortenziáknak semmi közük az ügyhöz, mint ahogy az
anyjának sem, szegény asszonynak. Túlságosan sokáig volt
ide bezárva, ennyi az egész. Esetleg elmehetne sétálni... és
kockáztassa, hogy egy másik merénylő lelövi? Vagy
szólhatna Roystonnak, és visszamehetnének vacsorázni a
Station Hotelbe. Netán egyenesen Londonba. Bármit is
derítenek ki Guerin/Brownról, az ott lesz, nem itt. Itt már
nem maradt semmi. Farthing megőrzi saját kis titkait.
Beszélt a sajtónak a bolsevik merénylőről, aki rálőtt Lord
Eversleyre, és látta, hogy az ajkukat nyalogatják a
szenzációs hírre. Nem sok kétség lehetett afelől, hogy ő
ölte meg Thirkie-t is. El kellene engednie mindenkit,
hagyni, hogy egy kis friss levegő töltse meg a házat. Yately
is ezt javasolta, amikor a nap végén visszatért
Winchesterbe. Carmichael azonban még mindig itt ült,
makacsul, mert nem érezte jól magát. Ha ez is a híres
megérzés, akkor követnie kell.
Royston kopogott, és válaszra sem várva belépett az ajtón.
- Megtaláltuk a rúzst, uram.
- Oroszországból importálták, jól sejtem, őrmester?
Royston zavartan vonta össze a szemöldökét.
- Uram?
- Jól vagyok, őrmester, csak tréfáltam.
Royston furcsa pillantást vetett rá.
- A Molly nevű szolgálólányé - jelentette. - Az ön
listáján Mary Cameron néven szerepel, uram. Azt mondja,
péntek este lopták el a szobájából. Szombat reggel vette
észre, hogy hiányzik, és említette is néhány másik
szolgálónak, de utána teljesen elfeledkezett róla a nagy
felfordulásban. Ma jutott eszébe. Azt hiszem, ma van a
szabadnapja, és szeretett volna a legjobb formájában
kimenni Farthing Green csillogó-villogó fényei közé.
Megemlítette Lizzie-nek a lopást, amikor kölcsönkérte az ő
rúzsát, és Lizzie-nek volt annyi esze, hogy hozzám
forduljon.
- Okos lány ez a Lizzie - állapította meg Carmichael, és
elgondolkodva megérintette üres teáscsészéjét. Nagyon
vékony, fehér porcelán volt, az oldalát halovány,
aranyszínű virágok díszítették. - Korábban beszélt már
Mollyval?
- Yately felügyelő kihallgatta - felelte Royston
kifejezéstelen arccal.
- Ó! - Carmichael diplomatikusan csak ennyit mondott. -
És a rúzsnyom egyezett?
- Woolworths, Winchester; ára hat penny, Carmine
fantázianevű vörös árnyalat, ecsettel kell felhordani -
olvasta a jegyzetfüzetéből Royston. - Itt az ecset. -
Felmutatott egy kicsi, zöld nyelű sminkecsetet, melyen
ugyanolyan vörös foltok virítottak, mint milyenek
Carmichael emlékezete szerint Thirkie hálóruhájának
mellén. Elvette Roystontól és a fény felé tartotta.
- Igen, ez lesz az - mondta. - Szép munka, őrmester.
Nagyon szép. Molly biztos benne, hogy pénteken tűnt el,
nem szombaton vagy vasárnap?
- Teljesen biztos, sőt Lizzie is.
- Nos, ezt az előrelépést meg kell ünnepelni - jelentette
ki Carmichael. - Éjszakára visszamegyünk a Station
Hotelbe. Nincs rá túl sok esély, hogy a Yard holnap reggel
előtt előálljon bármi használhatóval.
- Értem, uram. Azt kell mondanom, egy kicsit sem
sajnálom, hogy itt hagyhatom ezt a helyet.
- Nem is gondolná, hogy az emberek rendszerint sorba
állnak egy meghívásért ebbe a házba - mutatott rá a
felügyelő. - Lehet, hogy általában remek itt a hangulat, csak
a halálesetek árnyékolják be.
Kifelé menet ezúttal nem találkoztak Lady Eversleyvel.
A család és a vendégek vacsoráztak. Carmichael
tájékoztatta a főkomornyikot, hogy távoznak, és majd csak
kora reggel térnek vissza.
- Rendben, uram - mondta a főkomornyik síri hangon, és
kiengedte őket a házból.
Alkonyodott; az ég alja szinte lila volt, a levegő lehűlt.
Royston kinyitotta az autó ajtaját.
- Ön szerint esni fog, uram? - kérdezte Carmichaeltől,
amikor észrevette, hogy a felügyelő vesz néhány mély
lélegzetet.
- Miért lopnának ajakrúzst egy szolgálótól? - tette fel
Carmichael a költői kérdést; képtelen volt az elméjét is
olyan könnyen elszakítani a tetthelytől, mint a testét.
 - Mire volt jó egyáltalán ez a sok bűvészkedés?
-kontrázott rá Royston, miközben mindketten beültek.
- Igen, ez itt a kérdés. Könnyedén lelőhették volna. Jó
esélyük volt a sikerre, hiszen senki nem számított rá. Miért
gázosították el és maszkírozták ki? - A motor életre
duruzsolta magát, és a Bentley pillanatokon belül
nekivágott a hosszú útnak. A szilfasor hatalmas, nyílt
boltívként borult föléjük, a lombok sötéten rajzolódtak ki
az alkonyati ég előtt. Keleten éppen előbukkant a Vénusz.
- Biztosan hangsúlyossá akarták tenni a gyilkosságot. -
Royston a kapu előtt lefékezett, és megvárta, hogy az ott
posztoló rendőr szabaddá tegye az utat.
- De miért? - Carmichael érezte, hogy ökölbe szorul a
keze; kinyitotta az ujjait. - Ennek semmi értelme. Semmi!
- Jó éjt, uram! - szólt be az ablakon a bobby. Carmichael
figyelmét nem kerülte el, hogy még mindig lődörög két
magányos újságíró a bejárat közelében. Elgondolkodott,
vajon melyik lap emberei lehetnek, és hogy ostobák-e, vagy
inkább optimisták. Felkapták a fejüket, amikor a rendőrségi
autó elhúzott mellettük, de kísérletet sem tettek a
megállítására.
- Lehet, hogy értelmetlen - felelt Royston, miközben
áthajtottak a falun. - Talán csak ki akarták nyilatkoztatni,
hogy itt jártak, hogy van hatalmuk, és hogy félni kell tőlük.
Ha egyszerűen csak lelövik, ezt nem érhették volna el, de
azzal, hogy beosonnak valakinek a házába, gúnyt űznek az
ottaniakból, vörösbegynek maszkírozzák az egyiküket, és
ott hagyják a névjegyüket, talán úgy gondolták, sikerül
elérniük, hogy az emberek rettegjenek.
Carmichael ezen elgondolkodott, mialatt maguk mögött
hagytak egy sötét cserjést, és beértek a gabonatáblák közé.
- Maga megijedne, őrmester?
- Talán igen, ha egy ismerősöm halna meg - hangzott a
felelet.
- Akkor kit akartak megfélemlíteni? Lord Eversleyt?
Normanbyt?
Az őrmester a fejét csóválta.
- Nem tudom. Ha valakit lelőnek, az is ijesztő, de más
módon. Biztosan érti, mire gondolok.
- Igen, valahogy tisztább módszer. Férfiasabb. Különös
dolog ez, mivel a halott az halott. - Keresztülvágtak az
egyik Farthingon. A kocsma ajtajából aranyló fény ömlött
az utcára, amikor egy kövér, ám csinos nő kilépett, és egy
pillanatra megállt az ajtónyílásban, hogy hátraszóljon
valamit a társainak. Az arckifejezése alapján valami
humorosat, gondolta Carmichael, és irigyelte a nő barátait a
vidám este miatt.
- Teljesen más érzést kelt, ha valakit saját ágyában ölnek
meg, mint ha lovaglás közben lelövik - vélekedett Royston.
Carmichael gondolatai eddig sem távolodtak el
túlságosan a tárgytól, ám most azonnal visszatértek hozzá.
- De ha a bolsevikok gyilkolták meg Thirkie-t, hogyan
tették? Megállapítottuk, hogy a házba nem juthattak be.
- Kellett lennie odabent egy cinkosnak - vonta le a
következtetést Royston.
- És maga kire tennél a voksát? - kérdezte Carmichael.
- Esetleg Kahn? - találgatott az őrmester. Carmichael
összevonta a szemöldökét. - Vagy van ott egy zsidó
szakács, egy régi menekült, aki Smollettre változtatta az
eredeti barbár nevét. Az állandó személyzet tagja,
könnyedén ellophatta a rúzst. Még Mrs. Simonson is
átjuthatott, vagy az is lehetséges, hogy összejátszott vele.
 Az autó kerekei a vasúti átjáróban megdöccentek a
síneken, és már ott is voltak a Station Hotelnél. Carmichael
szinte észre sem vette.
- Maga szerint ő nyitotta ki az ajtót a bolsevikoknak? Hol
van Mr. Smollett? Talán még mindig Lengyelországban?
Esetleg azt mondták, bántani fogják, ha a felesége nem
teszi azt, amit mondanak, vagy megígérték, hogy kiengedik
Angliába, ha követi az utasításaikat.
- Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán létezett
valaha egy Mr. Smollett - mutatott rá Royston, és kínyitotta
az ajtót. - A személyzet magasabb beosztású női tagjait
gyakran csak udvariasságból szólítják Mrs-nek.
- Mindenesetre nem zárhatjuk ki, hogy hátrahagyta a
családját. - Carmichaelnek tetszett az ötlet. Kilépett az
autóból és fölnézett. Most sokkal több csillagot látott, jóval
többet, mint Londonban bármikor. Vidéki csillagok,
akárcsak Lancashire-ben, bár a táj és az emberek sokban
különböztek.
- Bármilyen családtag alkalmas rá, hogy megzsarolják és
engedelmességre kényszerítsék - mondta Royston.
- Ez azonban még nem oldja meg a problémánkat:
hogyan ültethette be Thirkie-t saját autójába, hogy aztán az
ablakon keresztül bevezesse a kipufogógázt? - Carmichael
bezárta az autót, és londoni elővigyázatossággal ellenőrizte,
hogy az ablakok szorosan fel vannak-e húzva.
- Tegyük fel, hogy öngyilkos lett - találgatott Royston a
hotel bejárata felé menet. - Megölte magát az autóban, a nő
rátalált és arra gondolt: itt ez a fattyú, aki megakadályozta,
hogy Nagy-Britannia felszabadítsa az európai zsidókat,
mielőtt Hitler elbánna velük, és most meghalt. Miért ne
szégyeníteném meg most, rátűzve saját csillagomat... nem,
ez nem jó. Rátűzve egy máshonnan szerzett csillagot,
vörösre festve a mellét, és befektetve saját ágyába.
A szálló tulajdonosa gyakorlott mosollyal jött eléjük,
amint beléptek az ajtón.
- Uraim, hozhatok egy kis vacsorát?
- Mi a kínálat? - érdeklődött Carmichael.
- Mit szólnának egy kis steakhez és tojáshoz?
- Nekem megfelel, uram - mondta Royston.
- Akkor kettőt kérnénk az étkezőbe - bólintott
Carmichael. - És két korsóval a legjobb söréből.
Bementek a helyiségbe, ahol reggeliztek, és helyet
foglaltak ugyanannál az asztalnál. Szinte már otthon
érezték magukat. Csupán egyetlen férfi ült az egyik
sarokban, kolbászt evett és közben könyvet olvasott; őt
nem számolva teljesen üres volt az ebédlő.
Carmichael halkan beszélt, hogy az idegen ne hallja a
szavait.
- Ez szép elképzelés, de elfeledkezett róla, hogy a nőnek
még előző éjjel el kellett lopnia a rúzst, ami viszont
feltételezi az előre megfontoltságot. És képes lett volna
felcipelni a testet az emeletre? Ne feledje, ebben semmiféle
bolsevik nem lehetett a segítségére. Egyébként milyen idős
is?
- Ötven körül, de jó erőben van. - Royston összeszorított
szájjal grimaszolt. - Le merném fogadni, hogy képes rá.
Elvégre szakács, állandóan krumpliszsákokat meg
hasonlókat emelget. És ami a legszebb, ha elkapták volna,
nyugodtan mondhatja, hogy csak kiment vizet inni,
levegőzni vagy valami hasonló, ott bukkant rá a holttestre,
és be akarta hozni. Ám mivel nem kapták rajta, nyugodtan
véghezvihette a kis tervét.
 - Ez bárkivel működhetne, aki elsőként talált rá a
holttestre - mutatott rá Carmichael. Egy felszolgálólány
kihozta a sörüket. A régi stílusú, rózsaszín porcelánkorsó
oldalára kiült a pára, tetején vastagon állt a hab. - Vagyis
bárkivel, aki meg szerette volna alázni. - Kahn jutott
eszébe. Nem hitte, hogy Kahn ölte meg, de vajon képes lett
volna rá? Belekortyolt a sörébe.
- De miért ölte volna meg magát Thirkie? - tette fel a
kérdést Royston. - És ha így is tett, miért pont a megfelelő
személy talált volna rá, hogy ízléstelen játékot űzzön a
holttesttel? És a bolsevikok miért pont a rákövetkező napon
jelentek meg a játék puskájukkal? - Jó nagyot húzott a
sörből, és elégedetten csettintett.
- Igen, miért ölné meg magát egy olyan ember, mint
Thirkie? - töprengett Carmichael is. - Az egész nemzet
elismeri, a pályafutása a megfelelő vágányon halad, van
egy csinosnak mondható felesége, a gyerek már úton, és ne
feledkezzünk meg messze földön tisztelt feddhetetlen
jelleméről sem.
- A nyilvánosság - vágta rá azonnal az őrmester. - Talán
kipattanóban volt valami botrány, és mindent elveszíthetett
volna. Jobb egy halott oroszlán, mint egy élő sakál.
- Igen. - Carmichael letette a korsóját. - Talán erről lehet
szó. De milyen botrány? - Homoszexualitás? Vajon
Normanby megfenyegette, hogy lebuktatja, esetleg valami
hatalmi játszma részeként? Mi van, ha Thirkie nem is volt
homoszexuális, csak a két házassága között akadt egy kis
futó kalandja Normanbyvel? Egyfajta tapasztalatszerzés,
amit Normanby folytatni akart, ő azonban most már boldog
házasságban élt és várta az utódot. Tehát Normanby
megfenyegette, hogy ha nem megy bele, akkor kitálal, és
azt mondta, másnap reggel meglátogatja a szobájában...
igen, ez elég lehet hozzá, hogy egy megkérdőjelezhetetlen
erkölcsű embert öngyilkosságba hajszoljon.
A tulajdonosnő sietett be két tányérral, rajtuk steak, sült
burgonya, tükörtojás, gomba és hagyma. A tányérok szélén
ott sorakoztak az egészséges étkezés felé tett engedmények
finomkodó képviselői: egy salátalevél, egy vékony szelet
uborka, egy negyed paradicsom, megszórva némi
mustárfűvel és zsázsával.
- Vajon megeszi ezt valaki? - mutatott a zöldségekre
Carmichael.
- Én még sosem próbálkoztam vele - ismerte el Royston
hússal és krumplival teli szájjal.
- Én sem, és kétlem, hogy száz emberből akár csak egy
kísérletezne. És mégis, a szakácsok Anglia összes
fogadójában gondosan elrendezgetik a tányéron, és étkezés
után ugyanolyan gondossággal belekaparják a szemetesbe.
Valamiért mégis azt képzelik, hogy az embereknek
szüksége van rá. Bodmintól Skegnessig ugyanezt a
szánalmas salátautánzatot szolgálták fel nekem.
Royston a fejét rázta.
- Nem számol a nőkkel, uram.
A steak finom volt, Carmichael számára ugyan egy kicsit
túlsütött, de tapasztalatból tudta, hogy érdemes elfogadnia
azt a steaket, amelyiket a helyiek már megtanultak
elkészíteni, semmint hogy megpróbálja beavatni őket a
„félig sült" fogalmának rejtelmeibe.
- Ha öngyilkos lett - folytatta halkan az elmélkedést
Carmichael -, ha kiment éjjel az autójához és megölte
magát, ki találhatta meg a legnagyobb eséllyel a testet egy
óra és... mondjuk nyolc között, amikor a katolikusok
elmentek misére?
- Egy pillanat, uram, és mi van a hullamerevséggel? Ha
valaki későn talál rá, nem okozott volna gondot a
szállítása?
- Jó meglátás, őrmester. A hullamerevség bizony trükkös
dolog. Akkor mondjuk úgy, hogy rögtön a halála után, még
a merevség beállta előtt, vagy reggel, az elmúlását
követően. Tehát, ki botolhatott bele?
- Sokkal valószínűbb a reggel, mint az éjszaka -
vélekedett Royston. - Úgy értem, egy óra után bárki fent
lehetett, de a ház be volt zárva.
- Thirkie kiment megölni magát. - Carmichael egy
gombát tűzött a villájára. - Nyitva hagyhatta maga után az
ajtót.
- Akkor a tréfamesterünknek be kellett zárnia maga után,
mert Hatchard reggel minden ajtót zárva talált.
- Mikor is volt az? - kérdezte Carmichael.
Royston elővette a zsebéből a jegyzetfüzetét, lapozott
néhányat, tartott egy steakharapásnyi szünetet, aztán
folytatta a lapozást. Carmichael várakozás közben szintén
evett, de nem is figyelt az ízekre.
- Hat tizenötkor - mondta végül Royston.
- Tehát miután az ajtót hat tizenötkor kinyitották, ki
lődöröghetett az autók környékén?
Royston bizonytalannak tűnt.
- Akárki lehetett, de az biztos, hogy nem tűnik túl
életszerűnek.
- Mindenki mozgásáról tudunk abban az időpontban?
- Igen, de a legtöbben jóval később keltek fel. - Royston
folytatta a lapozgatást. - Lord Timothy Cheriton korán kelt,
Mr. és Mrs. Kahn, valamint gyakorlatilag az összes
szolgáló hat és hét között.
- Mi van Normanbyvel?
- Ő közvetlenül azelőtt ébredt, hogy megtalálta a
holttestet. A vallomása és a feleségéé összhangban vannak.
- Egy hálószobában alszanak? - lepődött meg
Carmichael.
- Azt mondják, igen, de két egymás melletti szobájuk
van, akárcsak Thirkie-éknek.
- Azt hiszem, holnap beszélek Mrs. Normanbyvel. -
Carmichael újra ivott a söréből. - Maga szerint falaz a
férjének?
- Nem hiszem, hogy túlzottan kedvelnék egymást, uram,
viszont nem kétlem, hogy ha szükségesnek ítéli, megteszi. -
Royston lenyelte a falatot. - Valószínűleg mindannyian így
vannak vele... összetartanak, fedezik egymást. Nem a
szolgálók, csak a nemesek. Legalábbis nekem ez az
érzésem - nem mintha bármit is takargatniuk kellene, csak
arra célzok, hogy szükség esetén megtennék. Ahogy
néznek rám... egyik sem úgy működik együtt, ahogy az
ember elvárná. Úgy kezelnek, mintha a szolgálójuk lennék.
Nem a köz szolgája, aki az embereknek felel, hanem
sajátjuk, aki az ő parancsaik szerint végzi a munkáját.
- Lord Eversley ma délután pontosan így viselkedett -
bólintott Carmichael.
- Lord Eversley, Lord Hampshire, Mr. Normanby, Lady
Eversley, az egész kompánia. Még Lady Thirkie is.
- És Kahn?
- Ő más volt, de nem hiszem, hogy mindent elmondott.
- Kedvelem Mrs. Kahnt - jelentette ki Carmichael.
Royston kíváncsian nézett rá, de a felügyelő a fejét rázta. -
Nem is tudom. Gondolja, hogy mindannyian takargatnak
valamit? Valamit, amit tudnunk kellene?
- Fogalmam sincs - felelte Royston boldogtalanul. - Nem
tudnám megmondani. Csak egy megérzés, hogy ha
takargatni akarnának valamit, akkor képesek lennének rá.
- Nos, ez nagyon érdekes, őrmester. És köszönöm, hogy
megosztotta velem. Tudom, mennyire nehéz pontosan
meghatározni ezt a benyomást, néha mégis nagyon hasznos
lehet.
- Az a baj, uram, hogy most már mindegyik
elméletünkbe bele kell foglalni a bolsevikokat, és nem
tudom elképzelni, hogy bármelyiküknek is köze lenne a
bolsikhoz.
- Én még a bolsevikokról sem tudok valami sokat -
mondta Carmichael. - Holnap kapunk egy jelentést a
Yardról, addig azonban a legjobb, amit tehetünk, hogy
élvezzük a vacsorát, és a rendelkezésünkre álló tényekkel
térünk nyugovóra.
17.

A hétfő esti vacsora még az előző napinál is hitványabbra

sikeredett. Előtte szinte rá se bírtam nézni magamra a
tükörben. Nem a karcolás, inkább a testem miatt. Korábban
mindig azt mondogattam, hogy átlagos első bálozós
kinézetem van, és ez igaz volt az arcomra is, amely
pontosan úgy festett, mint valamelyik Eversley ősömé, aki
csak azért úszta meg a máglyát Erzsébet királyné idejében,
mert aznap éppen esett az eső. A család többi tagja
felhagyott a katolikus hittel, amikor kiment a divatból, ő
azonban mindvégig kitartott a Towerben. A
fegyverszobában van róla egy kép, és az arca felső része
kiköpött olyan, mint az enyém. Hugh ezért időnként
eretneknek nevezett, és még anya is azt vágta a fejemhez
egy alkalommal - amikor összeveszett velem, mert hozzá
akartam menni Davidhez -, hogy az ő felháborító példáját
követem. Ám a testem egy cseppet sem hasonlított az
övére, már amennyire meg tudtam állapítani - ugyanis az
Erzsébet korabeli ruha nem sok mindent mutatott belőle.
Az alakom a kölyökkori kövérség után a középkorú
testesség felé tendált, és a vízilóvá válás elleni küzdelem az
életem állandó részét képezte, akárcsak Dorset nagyi
esetében. Nem érzem tisztességesnek, hogy ezek a gének
átugrották szálfakóró termetű anyámat, és egyenesen rám
telepedtek. A csípőm állandó kihívást jelentett számomra.
Aznap öltözködés közben még azzal sem vigasztalhattam
magam, hogy legalább az arcommal minden rendben van.
Egyszerre küzdöttem a hajammal és a testemmel, és
tisztában voltam vele, hogy rémesen nézek ki. David
általában azon a véleményen volt, hogy üdítően ívelt
vagyok, és olyan vékony, amilyen csak egy egészséges nő
lehet, és amikor ezt mondta, sikerült felderítenie még akkor
is, ha előtte éppen rám tört a kétségbeesés a hátsóm miatt.
Aznap este azonban ő is búskomoran ült, szinte észre sem
vette rosszkedvem. Biztos volt benne, hogy a rendőrség
szerint összejátszott a merénylővel, ráadásul bűntudatot is
érzett, amiért valamilyen mágikus úton nem tudott
megvédeni engem a golyótól. Mintha azt gondolta volna,
hogy ha nem zsidó, és nem áll gyanú alatt, és emiatt nem
kell beszélnie a rendőrökkel, akkor mellettem lehetett
volna, hogy a lövedék elé vesse magát. Értelmetlen lett
volna megmagyarázni neki, hogy feláldozta volna az életét,
csak hogy megmentsen engem egy karcolástól. Szegény
drágám meg akarta tenni ezt a gesztust, vagy legalábbis úgy
érezte.
Ismét a bézsszínű Chanelt vettem fel, melyet már a
szombati partin is viseltem, de nem volt nálam több olyan
ruha, ami ne lett volna rajtam valamikor; úgy készültünk,
hogy vasárnap hazamegyünk. Néhány alsóneműt oda
kellett adnom Mollynak mosásra, különben már az is
elfogyott volna. David szokása szerint divatosan és
elegánsan - valamint összetéveszthetetlen zsidóságával -
vonult le a vacsorához, én viszont rémesen néztem ki. Volt
rólunk egyszer egy kép a Heraldban, természetesen sebhely
nélkül, ahol leginkább egy szörnyetegre hasonlítottam, ő
pedig csodálatos volt, mint mindig. És a kép aláírása:
„Vajon a pozíciójáért vette feleségül?" Biztos vagyok
benne, hogy aki rápillantott a fotóra és nem ismerte
Davidet, az egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy így
történt. Akkor megfogadtam, hogy kevesebbet eszem és le
fogok fogyni, és sikerült is időnként megszabadulnom egy-
két kilótól; David ilyenkor azt mondta, hogy lapos vagyok,
akár egy deszka, és sovány, mint anya. Aztán amikor nem
figyelek oda, a kilók szép lassan visszakúsznak. Ez
egyáltalán nem tisztességes tőlük, de nincs mit tennem.
Amikor leültünk az asztal mellé, mindenki vacsorához
öltözve, a gyertyák fényében csillogó ékszerekkel, akkor
döbbentem rá, mennyire abszurd ez az egész helyzet.
Összegyűltünk enni, de nemcsak egyszerűen enni, hanem
hogy bizonyos fogásokat fogyasszunk előre meghatározott
sorrendben. Anyát valószínűleg sokkal jobban
megbotránkoztatná, ha húst ennénk a hal előtt, vagy francia
módra pikáns falatokat a leves előtt, mint hogy egy
terrorista megtámadott engem és apát. Az ültetési rend
szerint foglaltunk helyet, úgy ettünk és beszélgettünk,
ahogy a konvenciók diktálták, és olyan mesterséges volt az
egész jelenet, mint azok a mázas esküvői sütemények a
cukrászatok kirakatában. Szívesebben fogyasztottam volna
el egy nagy tányér levest és egy szelet kenyeret a
szobámban.
Dud nagybácsi és Sir Thomas között ültem; egyikük sem
tartozott a világ legjobb beszélgetőpartnerei közé. Sir
Thomas megpróbált velem a rézgyártás gazdasági oldaláról
társalogni. Én többnyire csendben ültem, és az általános
csevejt hallgattam.
Angela is lejött vacsorázni, a terhesség korai
szakaszában járó nők némelyikére jellemző öntelt,
ugyanakkor ártatlan arckifejezéssel. Fekete ruhát viselt,
amit magával hozhatott, bár a fekete nem az ő színe volt, és
hozzá a híres Thirkie Fallt, egy viktoriánus gyémánt
nyakéket. Természetesen családi örökség volt. Emlékszem,
láttam Olivián néhány évvel korábban, de soha nem
gondoltam volna, hogy egyszer Angela is viselni fogja. A
legtöbben előző reggel óta most látták őt először, és igen
elegánsan fogadta a részvétnyilvánításokat. Velem szemben
ült, David és apa között, így minden szavát jól hallottam.
Apa karját parittyakötésbe tették - ez volt az egyedüli
jele annak, hogy lövöldözés történt, nem számítva persze a
ragtapaszt, amit a doktor tett az arcomra. Kissé fáradtnak
tűnt, ami lehetett a fájdalomtól, vagy éppen attól a szertől,
amit az orvos fájdalom ellen adott neki. Moseli borát sem
itta - észrevettem, a pohár még majdnem tele volt, amikor
Jeffrey elvitte, hogy kicserélje egy bordeaux-ival. Azon
kaptam magam, hogy az életkorán tűnődöm. Harcolt az
első világháborúban, majd a másodikban, vagyis már közel
járt a hatvanhoz. Mindig is fiatalabbnak tűnt a koránál.
Apa másik oldalán Daphne ült. Borzalmasan festett,
mintha egész nap bőgött volna, ami valószínűleg így is
történhetett - reggeli óta nem láttam. Belém hasított a
felismerés, hogy miközben az emberek részvétet
nyilvánítanak Angelának és azt hajtogatják, mennyire
hiányzik nekik Sir James, valószínűleg Daphne az egyetlen,
akinek valóban hiányzik, és aki tényleg szomorú. Abban
sem voltam biztos, hogy Angela szerette-e valaha a férjét.
Mert Daphne egészen biztosan szerette. Láttam, hogy Mark
is Daphnét figyeli, és magában mosolyog, mintha élvezné
felesége zaklatottságát, amit lelketlenségnek találtam még
akkor is, ha a neje és Sir James szeretők voltak.
 - Nem mintha nem élvezném a vendégszereteteteket -
szólt át az asztalon Dud nagybácsi apának -, de már nagyon
szeretnék hazamenni a rózsáimhoz.
- Én pedig Londonba - tette hozzá anya a másik oldalról.
- Holnap fontos szavazás lesz.
- Eredetileg úgy terveztem, hogy ma bemegyek veled
Londonba, holnap szavazunk, aztán holnap este hazaérek -
nyűgösködött Dud nagybácsi.
- Holnap mindannyian elmegyünk Londonba szavazni,
és ha nem bánod a hosszú utazást, estére már a rózsáiddal
lehetsz - mondta apa. - Beszéltem a winchesteri
főfelügyelővel és Penn-Barkisszal a Scotland Yardtól.
Akármit is mond Carmichael felügyelő, holnap tíz órakor
mindannyian szabadon távozhatunk. Lehet, hogy
Carmichael közvetlenül reggeli után még beszélni akar
néhányunkkal, utána azonban el kell engednie.
Az asztal körül egy pillanat alatt felszabadultabbá vált a
légkör, mindössze Daphne őrizte meg búskomorságát.
Davidre pillantottam, ő pedig rám mosolygott. Ugyanarra
gondolt, mire én: milyen nagyszerű lesz ismét otthon!
Odahaza, a mi kedves kis lakásunkban, saját holminkkal és
szolgálóinkkal! Megszabadulunk a búval bélelt Farthingtól
és anyától!
- Szép munka volt, Charles - bólogatott elégedetten Dud
nagybácsi.
- Tehát te is jössz szavazni? - kérdezte anya.
- Természetesen - felelte nagybátyám. - Akárcsak Tibs.
A Daphne másik oldalán ülő Tibs, aki eddig elszántan
próbált beszélgetésbe elegyedni szomszédjával, a neve
említésére felkapta a fejét.
- Mi van velem?
 - Holnap te is jössz Londonba, és szavazol a
képviselőházban - tájékoztatta anya.
- Ó, hát persze. Fontos szavazás lesz a pártvezetőről,
nem? Semmi pénzért nem hagynám ki, Margaret nagynéni,
hiszen ha nem is reménykedhetem jobb pozícióban az
átalakítás után, tudom, hogy sosem bocsátanád meg, ha
nem lennék ott.
Anya csak egy jeges mosollyal válaszolt.
Annyira megörültem, hogy végre hazamehetünk, hogy el
is feledkeztem a túlsúly elleni legújabb lázadásomról, és az
utolsó morzsáit is megettem Mrs. Richardson mennyei
lekváros tekercsének és tejsodójának.
Vacsora után az emberek azt tették, amit a vidéki
hétvégéken ilyenkor szokás: négyfős csoportokra válva
bridzselni indultak a szalonba. Tibs és David a biliárdterem
felé távoztak. Mivel a legcsekélyebb érdeklődést sem
voltam hajlandó tanúsítani a bridzs iránt, elhatároztam,
hogy aludni térek, ám Eddie Cheriton feltartott.
- Szeretnék olvasni - mondta. - Billy mindig azt mondja,
te sokat tudsz a könyvekről; gyere, ajánlj nekem valamit! -
Azzal szinte bevonszolt a könyvtárba.
Nem igaz, hogy sokat tudnék a könyvekről, bár Billy
Cheritonnál biztosan tájékozottabb vagyok. Billy
valószínűleg azért mondta ezt rólam, mert időnként látott
olvasni. Billy számára még Georgette Heyer és Dorothy
Sayers is magas irodalomnak számított. Ám mindig is
szerettem a farthingi könyvtárat. Ott tanultam meg olvasni,
Hugh tanított egy hatalmas, régi, bőrkötéses könyvből,
amelyik tele volt tündéreket ábrázoló rajzokkal. Csodálatos
hely volt, a könyvek illatával, a bőrkötésekkel, és ahogy a
sorozatok és a klasszikusok keveredtek azokkal a
művekkel, melyeket apa Waterlooban vásárolt, hogy legyen
mit olvasnia a vonaton, így teljesen különböző könyvek
sorakoztak egymás szomszédságában. David egyszer
megtalálta James Burnhamtól a Menedzserek forradalmát
Machiavelli Hercege és Lord Byron összegyűjtött
költeményei között.
- Milyen könyv érdekel? - kérdeztem Eddie-t.
Amennyire én tudtam, kottán kívül még soha semmit nem
olvasott.
- Igazából nem érdekelnek a könyvek, kedvesem. -
Meggyújtott egy cigarettát, és betette a szipkájába. - Csak
meg akartam kérdezni, van-e elképzelésed róla, hogy kinek
a gyerekét hordozza Angela Thirkie.
- Daphnénak és nekem azt mondta, Sir Jamesét - feleltem
hamisítatlan és viktoriánus döbbenettel. Egy Bognor
gyermek mindig is a legrosszabb hatást tette rám.
- Nos, ehhez most már ragaszkodni is fog. - Ujjait
végigfuttatta a Shakespeare szobor orrán. - Két hete viszont
megkérdezte Marion Stepneyt, hogy tudja-e, hová
fordulhat, ha el akar hajtani egy magzatot, és biztosan nem
tett volna így, ha a férje gyermekét hordozza. Marion azt
mondta, Angelától tudja, hogy külön szobában alszanak, és
ő nem hazudna nekem.
- Marion valószínűleg csak spekulált - mondtam, bár ezt
én magam sem hittem. Marion kissé ostobácska volt, de
közel ült a tűzhöz, és eleven teremtésként ismerték.
Pontosan az a személy, akit Angela felkereshet, ha
információt akar az abortuszról.
- Biztosan nem. Bizalmasan árulta el, én pedig egy
léleknek sem szóltam róla. Gondoltam, esetleg te tudsz
valamit, mert tegnap az egész napot mellette töltötted. - A
zongorán álló hamutartó felett leverte a parazsat a
cigarettájáról.
- Semmit nem mondott, ami kételkedésre adott volna
okot. És te is jobban teszed, ha nem terjeszted a történetet.
- Ó, teljesen nyilvánvaló, hogy az a bolsevik ölte meg, és
nem Angela - vonta meg a vállát Eddie. - Nem tudom
elképzelni Angelát, ahogy ledöfi őt. Te igen? Egyáltalán
nem az ő stílusa. - Sóhajtott, és az ujja köré tekerte egy
hajtincsét. - Biztos voltam benne, hogy te tudod a választ.
Őt nem kérdezhetem meg, Daphne pedig teljesen
használhatatlan, úgy jár-kel itt, mint Ofélia.
- Szegény Daphne.
- Igen, most kereshet magának másik szeretőt - jegyezte
meg érzéketlenül Eddie.
- Mindvégig viszonya volt Sir Jamesszel? - kérdeztem.
- Szinte mióta bemutatták. - Eddie kifújta a füstöt. -
Meglep, hogy te tudtál róla; még alig kerültél ki a
bölcsőből, amikor kezdődött. Hozzáment Markhoz, és ezzel
helyet biztosított neki az alkuban. Ha Mark halt volna meg,
amikor Sir James még szabadon nősülhetett, mindenképpen
gyanakodni kezdek. Csakhogy nem történt vele semmi, és
akármennyire is tudott Daphne dolgairól, nem volt hajlandó
kezdeményezni a válást. Egyetlen politikus sem tette volna.
Sir James így feleségül vette Angelát. Minden politikusnak
kell egy feleség, aki az ő ügyét szolgálja; hogy kivel bújik
ágyba, az a legkevésbé sem számít. Ezért váltam el
Rextől... láttam, hogy nem engem akar, hanem egy politikai
partnert. És ha már politikai partnernek kell lennem, inkább
leszek apádé, aki sokkal jobb politikus, mint amilyen
szegény Rex valaha is lesz. Én szerelemből akarok
házasodni, vagy legalábbis jóval nagyobb előnyökért, mint
amit Rex nyújtani tudott volna.
- Régen tudtam Daphnéról és Sir Jamesről, de nem
gondoltam volna, hogy azóta is zajlik - mondtam. -
Mennyire volt köztudott?
- Nem annyira. - Eddie elgondolkodva rágyújtott egy
újabb cigarettára. - Azt hiszem, volt idő, amikor
szüneteltették a dolgot, amikor James feleségül vette
Angelát, de aztán folytatták onnan, ahol abbahagyták.
Nagyon titkolóztak, és Daphnéval sosem voltunk
különösebben jó barátnők. Annyira azért nem volt titok ez a
kapcsolat, mint Angeláé. Vajon ki lehetett?
- Ha megtudok valamit, szólok - ígértem, bár nem
gondoltam komolyan. Eddie Cheritonban nem volt semmi
rosszindulat, de éppenséggel jó sem. Azon paraziták és
időfecsérlők egyikének tartottam, akikkel nem tudtam mit
kezdeni. A nyelve fel volt függesztve középen, és mindkét
irányban buzgón dolgozott.
- Nos, néznem kell valami könyvet, különben a többiek
gyanút fognak - mondta, azzal találomra levett egy kötetet a
polcról, és lefújta róla a port. - Istenek és harcosok, Lady
Gregorytól. Mi lehet ez? Ó, csak nem valami ossziáni
dolog?
- Olyasmi - bólintottam. - Egyébként fogalmam sincs,
miből gondolod, hogy a ház összes könyvét olvastam.
- Azt akarod mondani, Billy szavára nem lehet adni? -
Nevetve csapta a könyvet a hóna alá. - Igazad volt, hogy
nem mentél hozzá feleségül. Félkegyelmű, akár a belterjes
nemesség legnagyobb része. Bár neked sem kellett volna
annyira elhajolni az ellenkező oldalra. - Újra felnevetett, és
kivonult a teremből.
 Egy ideig még ott álltam a könyvtárban a fogaim
csikorgatva, aztán átmentem a biliárdszobába, ahol Mark
úri eleganciával, egy oszlopnak támaszkodva várta, hogy
David és Tibs befejezzék a játszmájukat. Titokban
szemügyre vettem. Vajon valóban athéni, és nem törődött
vele, hogy a felesége az utóbbi tizenöt évben viszonyt
folytatott valaki mással? Vagy megvetette érte? Mintha
elégedetten figyelte volna Daphne boldogtalanságát. És ha
megvetette a feleségét, vajon gyűlölte Thirkie-t annyira,
hogy szövetkezzen a bolsevikokkal és elintézze a
meggyilkolását? Nevetett Tibs egyik suta tréfáján, én pedig
elvetettem az ötletet, mégsem tudtam teljesen kiűzni a
gondolataim közül. Mindig is kedveltem Markot.
Figyeltem, ahogy David löki a golyókat és közben
tréfálkozik a maga nagyon férfias, angol módján, melyről
tudtam, hogy nem a természetes viselkedése, csak akkor
ölti magára, amikor hasonló emberek társaságába kerül.
Azt hitte, ettől jobban elfogadják, én pedig nem akartam
mondani neki, hogy bármit is tesz, a legkevésbé sem
számít. Vannak valódi barátaink, gondoltam; semmi
értelme az időnket fecsérelni ezekre az emberekre. Tibs ha
csak egy hajszállal is, de győzött, és most ő játszott
Markkal. Daviddel felmentünk a szobába, és közben
mindvégig az járt a fejemben, hogy holnap elmegyünk
innen, végre elszökünk, visszatérünk saját életünkbe, és ha
rajtam múlik, soha többé nem gondolunk az itt történtekre.
Szeretkeztünk. És amikor Daviddel együtt a csúcsra
értünk, tudtam. Azon az apró helyen mélyen bennem,
annak a csodálatos, borzongató izgalomnak a
középpontjában, amit én mindig egy vörös virág szívének
képzeltem el, melynek reszkető, rózsaszín sziromszegélyei
kinyúlnak belőlem, két mag megtalálta egymást, és
magzattá forrtak össze. Mozdulatlanul, Davidet ölelve
feküdtem, jobban szerettem őt, mint valaha, és egyszeriben
megértettem, miért tűnnek a terhes nők mindig annyira
önelégültnek.
18.

Carmichael korán ébredt a hímzett figyelmeztetés alatt: „A

mi jó, azt megtartsátok!" A friss tojások arra utaltak, hogy
tartanak baromfikat a háznál, de miért kell egy tébolyult
kakasnak az egész világot felébresztenie hajnalok hajnalán?
A hangzavarhoz 6:35-kor csatlakozott a Londonból
Southamptonba tartó vonat fütyülése. A felügyelő kivárt tíz
percet, aztán megrázta a csengőt és teát, forró vizet és friss
újságokat kért az álmos szolgálólánytól. Minden meg is
érkezett. Töltött magának egy csészével a jellegtelen ízű
teából, és visszafeküdt az ágyba, hogy feltöltekezzen a
londoni sajtó üdítő híreiből.
A The Times vezető híre a bolsevik támadás volt Lord
Eversley és Mrs. Kahn ellen, szinte szó szerint idézve
Carmichael sajtóközleményét. A cikk írója felvetette, hogy
ha több pénzt juttatnának a haditengerészetnek, azzal elejét
vehetnék a hasonló eseteknek. A címlapon megemlítették,
hogy a negyedik oldalon, a külföldi hírekben tájékoztatják
az olvasókat a sztálingrádi védők éhezéséről és az egyre
jobban terjedő kannibalizmusról, valamint az újabb
sanghaji japán mészárlásról. Carmichael elképedt, hogy
Sztálingrádban maradt még valaki, aki éhezhetne,
Sanghajban pedig akit le lehet mészárolni, illetve hogy a
The Times szerint egyáltalán érdekelnek valakit az
áldozatok ezen a csodálatos májusi reggelen. Megvetően
hajította félre a lapot.
 A Telegraph a bolsevik fenyegetésről írt, és
egyértelműnek vette, hogy a Lord Eversleyt megtámadó
férfi végzett Sir James Thirkie-vel. „Az angolok nem
fogják engedni, hogy politikájukat a szovjet Oroszország
zsoldjában álló fegyveres anarchisták befolyásolják!" A
képekkel már találkozott a személyes aktákban: Lord és
Lady Eversley egy gyár megnyitóján egy évvel korábban,
Lucy Kahn az esküvőjén. Egészen odáig mentek, hogy
dicshimnuszt zengjenek Lord Eversley ragyogó lövészi
képességeiről és a rendőrség hatékonyságáról. A Telegraph
gyakran dicsérte a rendőrség hatékonyságát, kivéve amikor
egy olyan rendőr vérét követelte, akit nem talált eléggé
hatékonynak. A külföldi hírek egynapos lemaradásban
voltak a The Timesszal szemben: Kurszk állítólag újra
gazdát cserélt.
A Manchester Guardian szintén hosszan idézte
Carmichaelt. Még képet is mutatott róla, amelyik egy
nappal korábban, Farthing kapuja előtt készült. A cikk
felhívta a képviselőház figyelmét arra, hogy az esti
szavazáson ne befolyásolja őket a Farthingi Kör iránt érzett
részvétük. Carmichael ezt kétszer is elolvasta, aztán anélkül
csukta be az újságot, hogy egyetlen pillantásnál többet
szentelt volna a vezető külföldi hírnek: „Hitler
munkatáborai: valóban hatékonyak?"
A gondolataiba merülve sétált le reggelizni, és a Daily
Heraldot olvasó Roystont már ott találta az asztalnál.
- Korán felkelt - jegyezte meg a felügyelő.
- Az az átkozott szárnyas képtelen volt elhallgatni -
morogta Royston. - Gyűlölöm a vidéket, de maga csak
védje nyugodtan. Ma visszamegyünk Londonba, uram?
- Azt hiszem. Van valami újság?
 - Lord Eversley lelőtt egy bolsevikot, a nemzet örvend.
A rendőrség keresi azokat a szemtanúkat, akik láttak egy
motorkerékpáros férfit - foglalta össze az őrmester.
- És külföldön? - Carmichael leült, és csengetett a
reggelijéért.
- Külföldön? - Royston gyanakodva sandított rá. - A
japán császár meglátogatja Lindbergh elnököt San
Franciscóban, hogy tárgyalásokat folytassanak az Egyesült
Államok és az Ázsiai Gazdasági Érdekszféra között. Ó, és
persze Kurszk megint gazdát cserélt.
- Visszaállította a bizodalmam az újságokban, őrmester -
mondta Carmichael, miközben a hotel vezetője letette elé a
reggelit. - Kezdtem azt hinni, hogy a külföldi hírek nem
fedik át egymást.
- Miért akarta tudni? - Royston óvatosan bökdösött egy
darab kolbászt.
- Azon töprengtem, hogy ennek az első látásra a brit
belpolitikához kötődő ügynek hátha mégis több köze van
valamelyik másik ország, például a Szovjetunió vagy a náci
Németország politikájához. Ez az elmélet azonban meg lett
cáfolva, legalábbis ha az ember elhiszi, hogy a nagyszerű
brit lapok mindenről tájékoztatják.
- A többi újságban volt valami érdekes?
- A Telegraph sürgeti a nemzetet és a konzervatívokat,
hogy álljanak határozottan a Farthingi Kör mögé, a
Manchester Guardian pedig arra kéri őket, ne hallgassanak
természetes együttérzésükre, nehogy a Farthingi Kör túl
sok hatalomhoz jusson.
- Már most is túl sok átkozott hatalom összpontosul a
kezükben - dünnyögte Royston, miközben pirítósát
beletunkolta a tojás sárgájába.
 A második nap reggelén egy kövér boríték várta
Carmichaelt farthingi irodája asztalán.
- Nézzen utána a biliárdszobának! - adta ki az utasítást
Roystonnak. - Maga végezze el, ne engedje át Yatelynek...
ha egyáltalán idetolja ma a képét. Tudja meg, ki emlékszik
vissza Normanby és Thirkie játszmájára, és azt is, hogy
mennyi lehetett az idő.
Kinyitotta a borítékot. Mielőtt egy futó pillantásnál
többet vethetett volna a legfelső jelentésre a bolsevik
aktivitásról, megcsörrent a telefon.
- Hívás Londonból Carmichael felügyelőnek, rendőrségi
prioritás - közölte az operátor. Carmichael a nagy, ormótlan
beszélőt a füle és a válla közé szorítva várakozott,
miközben tollal a kezében a jelentést olvasta, hogy szükség
esetén jegyzeteket tudjon készíteni. Úgy tűnt, a szovjetek, a
bolsevikok, a kommunisták és a trockisták mostanában nem
nagyon mozgolódtak, legalábbis a rendőrségi források
szerint, és pletykák sem terjengtek készülődő támadásokról
vagy merényletekről.
- Maga az, Carmichael? - vakkantotta egy hang a vonal
túlsó végén.
- Igen uram. - Összeszoruló gyomorral rakta le a
jelentést. Penn-Barkis rendőrfőnök csak akkor telefonál
személyesen, ha rossz hírt akar közölni, vagy bele
szándékozik avatkozni a nyomozásba.
- Nagyon magas helyről panaszkodtak, hogy maga
mindenkit bezárva tart Farthingban. Nem ijedtem meg, de
azt mondtam nekik, hogy legfeljebb délelőtt tízig tartja ott
őket, azután mindenki szabadon mehet, akit nem
tartóztatott le. És tekintve a jelenlévők listáját, jobban teszi,
ha nem viszi túlzásba a lelkesedést az őrizetbe vételekkel.
Nincs ott már semmi keresnivalója, jöjjön vissza
Londonba!
- Igenis, uram. - Carmichael gondosan leírta a
jegyzetfüzetébe: „Egyetlen törvény létezik szegény és
gazdag számára, amelyik megakadályozza mindkettőt
abban, hogy kenyeret lopjon és a híd alatt aludjon."
- Már nekik is szóltak - folytatta Penn-Barkis. - Ha még
el akar intézni néhány kihallgatást, tegye.
- Igenis, uram - ismételte a felügyelő, és bekeretezte a
mondatot.
- Nézzen be hozzám, ha visszaért a Yardra!
- Értettem, uram. Ez minden?
- Nem. Stebbings őrmester akar magával néhány szót
váltani a tegnapi támadásról. Átadom neki.
- Köszönöm, uram - felelte automatikusan, miközben
kacskaringós motívumokat rajzolt a keret szélére, és a
benne lévő szavakon töprengett. Ha egy gyilkossággal
gyanúsított gyári munkásnak vagy bányásznak mondta
volna, hogy maradjon otthon, mert ki akarja hallgatni, senki
nem szólt volna egy halk szót sem.
- Itt Stebbings - szólt bele az őrmester.
- Itt pedig Carmichael. Mit tud mondani? Esetleg valamit
Brownról? - Tollával az asztalt kocogtatta.
- Brownnak, vagy Guerinnek nincs aktája nálunk,
legalábbis nem ezen a néven. Senki nem ismeri. Minden
anyagot elküldtem önnek. Körülnéztünk Bethnal Greenben,
és kiderült, hogy valóban lakott ott egy ilyen nevű férfi.
Egyedül élt, így egyelőre nem jutottunk előre.
- Rendben. - Carmichael besatírozta a téglalap sarkait.
- Igazából azt akartam mondani, uram, hogy találtunk
egy kapcsolatot a másik fickóval.
 - Miféle másik fickóval?
- Kahnnal, uram. Múlt éjjel meglátogattuk a lakását, és a
kérése szerint alapos keresést végeztünk. Senki nem fogja
látni, hogy ott jártunk, de felforgattunk mindent.
- Igen, értem, de mit találtak? - Carmichael ledobta a
tollát, amely tintapacákat hagyva maga után végiggurult az
asztalon.
- Kompromittáló leveleket az egyik illegális zsidó
mozgalom egy tagjától, aki forradalmi akciókra és
gyilkosság elkövetésére buzdítja őt - mondta Stebbings,
mintha csak az időjárásról társalogna. - Nem említették
külön a mi ügyünket, de arra kérték, hogy próbálja
összehozni Sir James Thirkie-t, Lord Eversleyt, Lord
Timothy Cheritont és Mr. Normanbyt, majd robbantsa fel
őket.
- Zsaroló levelek voltak? - kérdezte Carmichael. -
Fenyegetőztek benne, esetleg azt írták, „ha nem teszed
meg, felfedünk valamit veled kapcsolatban"? Vagy csak
bátorították, hogy tegye meg?
- Az utóbbi - felelte Stebbings. - A levelek alapján úgy
tűnik, ellenállt, de tartotta velük a kapcsolatot, és pénzt is
küldött nekik. A levélváltásnak ugyan csak az egyik fele
van meg, de ebben többször is megköszönik a pénzt, és
mellette hangsúlyozzák, hogy ez nem elég, lépnie is kell
valamit a fasiszta család ellen, amelyikbe beházasodott.
Tehát Kahn. Végig rossz nyomon járt. Kahn volt az.
Tökéletesen félrevezette őt. Kahn és az illegális zsidó
csoportja. Guerin viszont nem zsidó volt, hanem bolsevik,
és a bolsevikok majdnem úgy gyűlölték a zsidókat, mint a
nácik.
- A leveleket aláírták?
 - A Chaim név szerepel rajtuk, bár nem tudom, hogyan
kell mondani. - Stebbings „cséjm"-nek ejtette. - C-H-A-I-
M.
- Mindegyiken? - Carmichael megmentette a tollat, és
felírta a nevet.
- Mindegyiken. Ráadásul ugyanaz a kézírás. Cím nincs
rajtuk, csak dátum.
- Mikoriak?
- Az utóbbi nyolc hónapban írták őket, Kahn a nősülését
követően körülbelül akkor költözött ide. Ha vannak
korábbiak is, azokat nem találtuk meg. A legújabb múlt
kedden, május harmadikán íródott.
- Tehát május harmadikán arra próbálták rávenni, hogy
egy bombával robbantsa fel a Farthingi Kört - tűnődött
Carmichael, és ismét elkapta a „kettéfűrészelt nő" érzés. -
És szombat este megöli csak Thirkie-t, gázzal? Átlagosan
milyen időközönként érkeztek a levelek?
- Négy-hat hetente - hangzott a válasz.
- Nagyon köszönöm, őrmester. Gondolom, fogalma sincs
róla, ki lehet ez a személy.
- Sajnálom, uram, de nincs. Ellenőriztem a nevet, de nem
találtunk semmit, ráadásul azt sem tudjuk, hogy kereszt-
vagy családnév.
- Ismert bolsevik kapcsolatok?
- Nincsenek, uram. - Stebbings mintha sajnálkozott
volna.
- A levél alapján az író bolseviknak tűnik?
- Én inkább pont az ellenkezőjét mondanám. Több
alkalommal is említi, hogy Sztálin ugyanolyan rossz, mint
Hitler. Sokat ír az emberek kicsempészéséről a Harmadik
Birodalomból. Azt állítja, Sztálin is másolja Hitler
módszereit, és nemsokára Oroszországból is kell majd
menekülteket csempészni.
- Egy zsidó illegális csoport - mormolta Carmichael. -
Ismerünk egyáltalán ilyeneket?
- Egyet vagy kettőt, ezeket most ellenőrizni is fogjuk.
Többnyire azért küzdenek, hogy zsidó államot hozzanak
létre Palesztinában.
- Ez még nem illegális - mutatott rá a felügyelő. -
Tökéletesen érthető, hogy az emberek ezt akarják.
Miniszterelnökként Balfour is erre törekedett.
- Erről ön többet tud nálam, uram - mondta Stebbings. -
Én olyan emberekről beszélek, akik kimennek Palesztinába
vasútvonalakat robbantani, katonákat ölni és
terrorcselekményeket elkövetni.
- Ó, ha jól látom, ez figyelemelterelés. A tartalom
alapján azon gondolkodom, hogy a levelek jöhettek-e a
kontinensről. Borítékban voltak? Angliából vagy a
Csatorna túloldaláról érkeztek?
- Borítékot nem találtunk, így nem tudom megmondani -
felelte az őrmester. - Olcsó noteszlapra írták, de nem tűnik
külföldinek. Esetleg önnek is meg kéne néznie, uram.
Elküldjem?
- Azt hiszem, nemsokára Londonban leszek, egyelőre
tartsa őket ott. Majd jelentkezem, őrmester, és még egyszer
köszönöm.
- Még valami - szólalt meg sietve Stebbings. - Könnyen
elképzelhető, hogy Kahn szodomita. Mrs. Kahnnál
találtunk néhány levelet a bátyjától, aki együtt szolgált
Kahnnal a Királyi Légierőnél. Az örök szerelmükről beszél,
Dávidról és Jonatánról, meg mindenfélét a görögökről.
 - Valószínűleg csak butaság és fiús fecsegés - mondta
Carmichael. - Azt mondja, Mrs. Kahn bátyjától?
- Igen, minden tele van a leveleivel - felelte Stebbings
komoran.
- Nos, ennek nem sok köze lehet az ügyünkhöz, mivel
Mrs. Kahn testvére 1940-ben meghalt. Tegyen mindent az
asztalomra, ha lesz időm, átnézem.
- Viszlát később, uram! - Stebbings bontotta a vonalat.
Carmichael megfordította a tollat, majd megtörölte az
ujjait a zsebkendőjével. Szemügyre vette a jegyzeteit, de
nem állt össze a kép. Kahn bármennyire is zsidó,
bármennyire is hajlott a homoszexualitás felé fiatalkorában,
gazdag ember volt már a házassága előtt, és gazdag
bankárcsaládból is származott. Van egy zsidó forradalmár
barátja, akinek időnként pénzt is küld, aki zsidókat
csempész ki a Birodalomból, és aki erőszakos
cselekményekre buzdítja őt. Vajon ez elég hozzá, hogy
letartóztassa Sir James Thirkie meggyilkolásáért? Biztosan
nem. Ugyanakkor kockáztathatja, hogy elengedi, miközben
olyan levelek vannak a birtokában, melyek arra biztatják,
hogy ha módja és lehetősége van rá, öljön meg egy embert,
akit meg is ölt valaki? Ha letartóztatja, Kahnt felakasztják.
A sajtó elítélné, mielőtt egyáltalán sor kerülne a
tárgyalásra, a vádat képviselő ügyész pedig Carmichael
vékonyka bizonyítékát sugárút szélességűre nagyítaná.
Aztán Kahnt kivégeznék, és ha nem volt bűnös, a valódi
tettes nevetne a markába. Kahn azonban megtehette.
Esetleg úgy döntött, nem bántja saját feleségének
rokonságát, inkább a zsidó háborút megállító Thirkie-vel
elégíti ki barátja vérszomját.
 A csengő gombja után nyúlt, hogy megkérje Jeffreyt,
küldje be Kahnt. Elbizonytalanodott. Stebbings azt mondta,
nem bolsevikok, éppen ellenkezőleg. Guerin/Brownnál
bolsevik igazolványt találtak. Ha ez politikai tett volt, akkor
mindenképpen a bolsevikok keze van benne.
Guerin/Brownnak nem feltétlenül volt köze a Thirkie
gyilkossághoz, de ezt ő maga sem hitte. Carmichael a
szeméhez szorította ökölbe zárt kezét; úgy érezte, mintha
minden a feje tetejére állt volna. Csengetett és várt. Közben
elolvasta a bolsevikokról készült jelentést. Egyetlen szóval
sem említették benne a zsidókat.
Jeffrey kopogtatott.
- Csengetett, uram?
- Kérem, szóljon Mr. Kahnnak, hogy szeretnék beszélni
vele. És küldessen nekünk kínai teát, ha nem terhelem túl a
konyhát ebben a napszakban.
- Igenis, uram - bólintott Jeffrey. - Igaz, hogy reggeli
után mindenki távozhat? A londoni szolgálók között ez a
hír járja.
- Igen, a legtöbben elmehetnek - mondta Carmichael. -
Nincs oka, hogy még tovább itt tartsunk mindenkit.
Jeffrey távozott, Carmichael pedig letette a bolsevik
jelentést - egyébként is, miért van ilyen sok antagonisztikus
töredékcsoportjuk? A legtöbb ember kitűnően megvan egy
nélkül is. Alatta egy rövid jelentés következett Alan Brown,
Bethnal Green, Sisal Villas 23. alatti lakosról. 1935. február
25-én született, munkanélküli, utolsó munkahely:
Mottrams. Foglalkozása: lakatos. A munkahely
elhagyásának oka: elbocsátották 1949. január 3-án,
szakszervezet alapításának kísérlete miatt. Rendőrségi
aktája nincs.
 Tehát január óta nem dolgozik, és valóban úgy
viselkedett, mint egy vörös, megpróbált szakszervezetet
alakítani. Viszont ha a valódi nevét nem ismeri a rendőrség,
miért élt Brown név alatt? A hamis személyi igazolvány
nem olcsó dolog.
Lizzie behozta a teát, és a felügyelő töltött magának egy
csészével. Aztán újra Jeffrey érkezett, bejelentette Kahnt. A
férfi világosszürke utazóruhát viselt, a kezében palaszürke
kabátot tartott.
- A feleségemmel épp indulni készültünk - közölte.
- Foglaljon helyet, és igyon egy kis teát. - Carmichael
töltött egy csészével, és áttolta az asztalon. Megvárta, hogy
Kahn leüljön. - Ki az a Chaim? - kérdezte.
Kahn nem árulta el magát, a csésze meg sem zörrent a
tálkán.
- Fogalmam sincs, miről beszél - felelte.
Carmichael fogta a noteszt, amelyikbe felírta a nevet, de
még időben rájött, mit irt fölé, ezért gyorsan lapozott egyet,
és egy üres lapra újra leírta. Átadta Kahnnak. Ezúttal már
nem maradt el a reakció - Kahn arcizma megrándult, a
teáskanál megcsörrent.
- Chaim. - Kij-amnak ejtette. - Látható zavarral nézett fel
a papírról. - Honnan szedte ezt a nevet?
- Ki ez? - tette fel a kérdést újra Carmichael.
- Egy barátom, egy forrófejű zsidó barátom. - Kahn
letette a csészét az asztalra. - Megtalálták a leveleit?
Átkutatták a lakásomat?
Carmichael egy másodpercig nem felelt. Nem erre a
válaszra számított. Abszolút tagadást várt, amit aztán
nagyon nehéz lett volna kimagyarázni.
- Mi a teljes neve? - kérdezte.
Kahn kinyitotta a száját, aztán meggondolta magát.
- Nem kötelező elárulnom, felügyelő, és különösen nem
kell beszélnem magának a barátaimról, ha ez ugyanazt
jelenti, mintha a Gestapónak beszélnék, és a végén olyan
borzalmas helyre juttatom őket, amilyet maga el sem tud
képzelni.
- Láttam a munkatáborokról szóló jelentéseket - mondta
Carmichael.
- A sajtó semmit sem tud... - kezdte megvetően Kahn, de
a felügyelő közbevágott.
- A valódi jelentéseket. Az ön Chaim barátja onnan
csempész ki embereket?
Kahn egy pillanatig némán meredt rá, csak azután
válaszolt.
- Igen. Amikor módja van rá. De leginkább még akkor segít
az embereknek, mielőtt bevinnék őket... hamis papírokkal,
hogy árjaként élhessenek, útlevéllel és vízummal, hogy
megszökhessenek.
- És maga pénzt ad neki, hogy ebben segítse őt?
Kahn bólintott.
- Nem sokat, messze nem eleget, de hogyan utasíthatnám
vissza?
- A Gestapo mindig azt mondja nekünk, hogy a mi gazdag
zsidóink pénzelik az ő zsidóik szökését.
Kahn szárazon felnevetett.
- Remélem, tagadták.
- Eddig mindig tagadtam - bólintott Carmichael
rezzenéstelen arccal.
- Nem kell mondanom semmit az ügyvédem jelenléte
nélkül. - Kahn azonnal védelembe vonult. - Ha egy gyilkos
elfogásáról van szó, akiről egyébként semmit sem tudok,
akkor örömmel segítek, bár tudom, hogy sokan rám
gyanakodnak pusztán azért, mert zsidó vagyok. Ám ha
ilyesmiről van szó, nem kényszeríthet beszédre.
- Ha úgy gondolja, Mr. Kahn, választhatjuk ezt az utat is,
de el kell mondanom önnek, hogy ha ragaszkodik hozzá,
kénytelen leszek letartóztatni, és ha az őrizetbe vétel
gépezete mozgásba lendül, nagyon hamar a bitófán
találhatja magát Sir James Thirkie megöléséért. Ezt viszont
nem szeretném, mivel nem lehetek biztos benne, hogy ön
tette. Ám az eddig összegyűlt bizonyítékok alapján jó
eséllyel össze lehetne hozni egy nagyon sima kis ügyet.
Kahn az ajkához emelte a csészét, ivott egy kortyot,
majd még egyet.
- Mit akar tudni? - kérdezte végül.
- Tudom, hogy Chaim segít megszökni az európai
zsidóknak a Reichből, de emellett megpróbálta rávenni önt,
hogy ebben az országban felforgató tevékenységet
végezzen? - Carmichael hangja szinte már gyengédnek
tűnt.
- Átkutatták a lakásomat. - Kahn újra letette a teáját. -
Nos, igen. Igen, ezt tette. Mindig előáll valamilyen tervvel.
Azt gondolja, hogy mivel a házasságom révén kapcsolatba
kerültem azokkal az emberekkel, akiket ő brit fasisztáknak
nevez, erőszakos tetteket kellene végrehajtanom velük
szemben.
- És mi az ön véleménye?
- Természetesen, hogy ostobaságokat beszél! - tört ki
vehemensen Kahn. - A Farthingi Kör nem fasisztákból áll,
Nagy-Britanniában nincsenek is fasiszták. Reménykedtem,
hogy Lord Eversley és a barátai ebből a kapcsolatból fel
fogják ismerni, hogy a brit zsidók is ugyanolyanok, mint
más brit emberek, és ettől talán még több európai zsidót
beengednek az országba, vagy a Brit Birodalom más
részeibe. Ha megölöm őket, akármekkora antiszemiták is,
mindenki gyűlölni fogja a zsidókat. Nagy-Britannia
ugyanolyan rettenetes hellyé válna, mint Németország. Ez
képtelenség, minden ok nélkül csak még rosszabbá tenném
a helyzetet!
- Ezt mondta Chaimnak is?
- Természetesen, újra és újra. Minden alkalommal,
amikor írt, hosszú levelet küldtem neki vissza, gondosan
elmagyarázva az egészet. Képtelen volt felfogni a brit
helyzetet. Ő csak annyit látott, hogy itt sem mennek
tökéletesen a dolgok, és úgy gondolta, egy fél kenyér nem
kenyér, ami persze teljes képtelenség. Apám teljesen
legálisan, pénzzel és befolyással több vízumot is beszerez
minden évben. Igaz, nem valami sokat, de a megmentett
emberek számára ez jelent mindent. Fasiszta módszereket
alkalmazva nem segíthetünk az európai zsidóságon. Sokkal
nagyobb esélyünk van lassanként megváltoztatni, alakítani
a közvéleményt és a politikát.
- És azért vette feleségül Mrs. Kahnt, hogy jobb
pozícióba kerüljön? - kérdezte Carmichael.
Kahn úgy nézett rá, mint egy pondróra.
- A maga világában az emberek ilyen politikai érdekek
miatt házasodnak? - kérdezte. - Azért vettem el Lucyt, mert
szeretjük egymást.
- Ahogy a bátyját is szerette?
- Maga egy szánalmas alak.
- Elnézést - kért bocsánatot Carmichael. - Ezt inkább
tegyük félre. Az imént kifejtett politikai nézeteit közölte
Chaimmal is?
 - Újra és újra - ismételte Kahn.
- Csakhogy az ön levelei nincsenek meg - mutatott rá a
felügyelő. - És folyamatosan küldte neki a pénzt.
- Európában kiváló munkát végez - mentegetőzött Kahn.
- Nem érti a brit helyzetet, amit azonban ott tesz, az
elismerésre méltó. Az elmúlt évben száz embert juttatott ki
a sztavrapoli haláltáborból, az Ukrán Birodalmi
Főbiztosság területéről Európa más országaiba, majd onnan
Portugáliába és végül Brazíliába.
- Honnan ismeri Chaimot? Hol találkoztak?
- Együtt jártunk iskolába. - Kahn meglepő módon
elvörösödött. - Külföldön nevelkedtem. 1929 és 1937
között egy magánintézménybe jártam St. Tropez-ban, az
Aquitaine Főiskolára. A brit állami iskolák mintája szerint
működött, és angol nyelvű oktatás folyt, de maga az iskola
Dél-Franciaországban volt.
- Miért? - Carmichael csak ennyit kérdezett, és felírt
valamit a noteszébe. A Chaim elég ritka név volt ahhoz,
hogy egy ilyen információ alapján könnyű legyen
lenyomozni.
- Angliában a zsidó fiúknak nem könnyű állami
oktatásban részesülni - ismerte el Kahn. - Kvótarendszer
van. Az Aquitaine Főiskola egy kísérlet volt arra, hogy
angol típusú oktatásban részesítsék a tanulókat, valamivel
kellemesebb körülmények között.
- Sok zsidó diák járt oda? - kérdezősködött tovább
Carmichael.
- Gyakorlatilag csak azok voltak - bólintott Kahn. - De
nem mind angol.
- Tehát Chaim egy régi barátja. Úgy is érvelnek
egymással, mint régi barátok. Ő arra próbálja rávenni, hogy
hajtson végre erőszakos cselekményeket, maga pedig azt
feleli, ez nevetséges, de azért küld neki pénzt, hogy
segítsen néhány dologban, amit helyesnek vél.
- Ő sosem élt felnőttként egy szabad országban -
magyarázta Kahn. - Nem érti Angliát, mert csak az
iskolában hallott róla, és az iskola is Franciaországban volt.
Ha Nagy-Britanniában is úgy mennének a dolgok, mint a
kontinensen, akkor igaza is volna. Ha végre lehetne hajtani,
Hitler meggyilkolása kötelesség lenne, és talán
bekövetkeznének a változások. Ő azt gondolja, az apósom
megölése is hasonló következményekkel járna, mert
fogalma sincs az itteni helyzetről.
- Chaim kommunista? - kérdezte Carmichael mintegy
mellékesen.
- Te jó ég, dehogy! - Kahn elképedt. - Majdnem
ugyanúgy gyűlöli Sztálint, mint Hitlert.
Carmichael felemelte csaknem teljesen kihűlt teáját, és
egyetlen hajtásra kiitta. Kahnra nézett és úgy döntött,
vállalja a kockázatot.
- Nem tartóztatom le, Mr. Kahn - mondta -, de meg kell
kérnem, hogy tegyen nekem egy azonnali szívességet.
Ígérje meg, hogy itt marad Farthingban, voltaképpen házi
őrizetben. A körülményeket tekintve nem nagyon tudnám
meggyőzni a feletteseimet, hogy szabadon engedhetjük önt
Londonban. Azonban ha néhány napig itt marad az apósa
házában, amíg én befejezem a nyomozást, akkor
biztosíthatom, hogy amennyiben az igazat mondta,
szabadon távozhat.
- Ez lehetetlen! - csattant fel Kahn. - Már készülünk
indulni. Lucy gyűlöl itt lenni. Lord és Lady Eversley is
távoznak, nem maradhatunk itt egyedül!
 - Azt hiszem, Mrs. Kahn meg fogja érteni, ha
elmagyarázza neki - felelte nyugodtan Carmichael. -
Különösen, ha kifejti a másik alternatívát is. A brit
igazságszolgáltatás kerekei különlegesen jól őrölnek, és ha
egyszer elkapnak valakit, azt nehezen engedik. Magának
volt lehetősége megölni Sir James Thirkie-t, és azokkal a
levelekkel azt is lehet bizonyítani, hogy volt motivációja.
Néhány napon belül elkapjuk a valódi tettest.
- Maga most fenyeget engem? - Kahn elsápadt a dühtől.
- Távol álljon tőlem, Mr. Kahn. Csak szeretném
megértetni önnel a helyzetét. Erősen hiszek az
ártatlanságában. Kérem, ön is legyen olyan előzékeny, és
higgyen az én jó szándékomban.
19.

Kis híján elsírtam magam, amikor David közölte, hogy

maradnunk kell. Dühöngött. Amikor valóban mérges,
elfehéredik az ajka, és most pontosan ilyen volt. Haragosan
járkált fel-alá a hálószobában, miközben leszórta magáról a
londoni ruhadarabokat, mert vidéken sosem érezte jól
magát városi öltözékben.
- Még csak nem is hiszi, hogy én voltam! - Háborgott. -
Mindössze úgy gondolja, túl sok bizonyíték gyűlt össze
ahhoz, hogy elengedjen. Csak mert zsidó vagyok!
- Miféle bizonyíték? - kérdeztem.
- Chaim barátom, akiről már beszéltem neked, azt írta,
hogy készítenem kellene egy bombát, és a levegőbe
repíteni az egész Farthingi Kört, nehogy a fasizmus
gyökeret verhessen Angliában. Azt válaszoltam neki, hogy
ez képtelenség, és hogy itt soha nem terjedhet el a
fasizmus, mert az emberek eredendően túlságosan
mérsékeltek hozzá. Ám úgy látszik, már az is bajt hoz a
fejemre, hogy egyáltalán a birtokomban van egy ilyen
levél!
- Honnan tudtak a levélről?
- Átkutatták a lakást. Csak így történhetett, nem látom
más módját. Átkutatták a lakást, mert zsidó vagyok.
Normanby lakásán biztosan nem jártak, és Dudley
nagybácsid házában sem. És a Hugh-tól kapott leveleidet is
elolvasták. A felügyelő utalt rájuk.
 A gondolat, hogy a rendőrök átkutatták a lakásunkat,
megérintették a holminkat, elolvasták legtitkosabb
leveleinket, megvizsgáltak mindent, rosszulléttel töltött el.
Egy évvel korábban Eddie Cheriton részt vett egy
vadászaton Stirlingben, és közben kifosztották a házát.
Amikor elmesélte, hogy a betörők végigtapogatták minden
tulajdonát, pontosan ugyanezt a fajta undort éreztem. A
bűnözők félelmetes felfordulást hagytak maguk után, bár
nem vittek el semmit, csak egy keresztmedálos aranyláncot,
melyet a keresztanyjától kapott konfirmálásra. Akkor úgy
éreztem, ha ez velem is megtörténne, kidobnám az összes
ruhámat, amihez hozzáértek. Most sem éreztem másképp.
Legszívesebben eladtam volna a lakást, hogy egy másik
helyre költözzek, amit még nem mocskoltak össze.
- Ez felháborító! - fakadtam ki, és láttam, hogy David is
ugyanazt érzi, amit én.
- Semmiség ahhoz képest, amin a kontinens zsidóinak
kell átmenniük - mondta végül. - Semmiség, te is tudod.
- Ez akkor sem teszi elfogadhatóvá! - vágtam rá. - Nem
annak kell az általánosnak lenni, ami valamivel jobb a
legrosszabbnál! Nem fogok örülni neki, hogy még mindig
jobban bánnak velünk, mint Hitler a zsidókkal!
David ekkor odalépett hozzám és megölelt, ami
valamelyest megnyugtatott, és úgy éreztem, őt is.
- Nem lesz olyan rossz, ha néhány napig itt maradunk
Farthingban - mondtam. - Anya és apa Londonba mennek,
és velük együtt a személyzet egy része is. Évek óta nem
voltam itt egyedül.
- A szolgálók gyűlölni fognak - morogta David. -
Valószínűleg vágynak a szabadságra, a nyugalmasabb
időszakra.
 - Ha tapasztalataim nem csalnak, a szolgálók körbe
fognak ugrálni minket - vitatkoztam. - Az életük az állandó,
pánikszerű rohanás és a totális unalom között váltakozik.
Amikor mindenki itt van, illetve amikor senki. Abby és én
egy teljes hónapot töltöttünk itt, amikor bárányhimlőm volt,
és mindenki nagyon kedvesen viselkedett velem.
- Ha átöltöztem, lemegyünk és illő módon elköszönünk a
szüleidtől - mondta David. Az ilyesmiben mindig mereven
ragaszkodott a szabályokhoz.
- Carmichael felügyelő biztosan megmondja nekik, hogy
maradnunk kell - legyintettem. - Vagy ha van egy kis esze,
inkább szól Sukeynak és hagyja, hogy ő tájékoztassa anyát.
- Miért lenne az jobb? - vonta össze a szemöldökét
David. Félig már magára öltötte a megfelelő vidéki
ruhadarabot, egy vasalt vászonnadrágot.
- Mert úgyis Sukeynak kell megszerveznie a szükséges
dolgokat azon kívül, hogy utasítja Mrs. Smollettet, etessen
minket. Nem mintha olyan sok mindent kellene. És Sukey
mindig úgy tud elmondani mindent anyának, hogy ne
legyen mérges, még akkor sem, ha nem ért egyet.
- Sosem értettem igazán Miss Dorset szerepét - árulta el
David.
- Nos, hivatalosan házvezető-társalkodónő, ráadásul
családtagnak számít, mert távoli rokonságban áll anyával.
Az apja másodunokatestvér volt, vagy valami hasonló,
ráadásul tiszteletes és természetesen szegény, akár a
templom egere, bár ha tovább élt volna, szerintem
püspökségig is viheti. De nem sikerült neki, megölték... ha
jól emlékszem, a búr háborúban, de lehet, hogy a spanyol
armada volt a tettes. - Legyintettem annak jeléül, hogy
nagyon rég történt, és senki nem várhatja el tőlem, hogy
emlékezzek, melyik háborúban történt. David majdnem
elmosolyodott. - Szóval Sukey anyja ott maradt egy
gyerekkel, és Dorset nagypapa természetesen befogadta,
majd ugyanilyen természetesen munkát is adott neki. Sukey
anya mellett nőtt fel, néhány évvel idősebb is nála, anya
pedig a házassága után is ragaszkodott hozzá. Ezenkívül -
tettem hozzá, miután eszembe jutott, hogy most már
Daviddel is beszélgethetek ilyesmikről - természetesen
szeretők is, a macedón módon.
- Anyád és Sukey Dorset? - kérdezte David meglepetten.
Éppen a nyakkendőjét igazgatta, és sikerült is beletennie
egy szép kis malacfület, mert a döbbenettől rosszkor húzta
meg a végét.
- Hugh egyszer rajtakapta őket az ágyban, és én is láttam
őket egy alkalommal csókolózni.
- És Lord Eversley tud róla?
- Apa nem nagyon avatkozik anya dolgaiba. De ez nem
Bognor... úgy értem, nem házasságtörés. Bocsánat,
kedvesem, nem akarom állandóan saját buta szavaimat
használni, kivéve, ha nincs rá jobb kifejezés. Tehát nem
házasságtörés, mert apa tud róla, még ha szemet is huny
felette. Hugh szerint anya a házasságkötésükkor kikötötte,
hogy magával viszi Sukeyt. - Igazság szerint Hugh és én
ezt sosem tekintettük Bognornak, mert sokkal régebbre
nyúlt vissza, mint a mi életünk kezdete, és mindig is
elfogadtuk a világ részeként. Valójában azonban soha nem
gondoltam át alaposabban. - Szerintem ha apának nem
tetszene, ragaszkodna hozzá, hogy megszabaduljanak tőle,
de hogy anya engedelmeskedne-e, arról fogalmam sincs.
Talán előbb rakna mérget apa kávéjába.
 Ez volt a legrosszabb, amit mondhattam, mert amikor
David már kezdett volna lehiggadni, újra eszébe juttattam a
gyilkosságot, és megint feszültté vált, sokkal inkább, mint
előtte. Abbahagyta a vesződést a nyakkendőjével.
- Menjünk le, értessük meg velük a helyzetet, azután
búcsúzzunk el tőlük - morogta.
Lesétáltunk a társalgóba. Sikerült belecsöppennünk egy
parázs vitába. Anya a karosszékében ült, és bosszúsan
pillantott rám, amikor kinyitottuk az ajtót. Apa felkötött
karjával a kandalló előtt sétált. Mark a kanapén
terpeszkedett, Angela pedig az ablaknál állt.
- Nem akarok Campionba menni! - mondta éppen
Angela. - Londonban akarok pihenni, aztán visszamegyek
Thirkie-be. A gyermek ott fog megszületni.
- Az még több hónap - mutatott rá józanul apa. - Az öreg
Lady Thirkie látni szeretne téged; megnyugtathatnátok
egymást. Thirkie-ig nagyon hosszú az út. Vonattal
elmehetnél Campionba, egy newporti átszállással teaidőre
odaérnél.
- James anyja gyűlöl, mindig is gyűlölt - jelentette ki
Angela. - Londonba is elmehetek vonattal, bár abszurdnak
tartom, hogy a rendőrség lefoglalta az autót. Elvégre James
nem ott halt meg, hanem az öltözőszobában.
- Mindenkinek jobb lenne, ha néhány napra Campionba
utaznál - mondta meggyőző hangon Mark is. - Csak egy
vagy két napra. Aztán továbbmehetsz Londonba, és bőven
odaérsz Thirkie-be a temetésre.
- Nem látom be, miért kéne odamennem és
szórakoztatnom azt a förtelmes vénasszonyt - vitatkozott
Angela. Úgy viselkedett, mint egy kétéves gyerek, aki csak
hajtogatja a magáét.
 - Azt hiszem, ez lesz a legjobb számodra is - mondta
Mark jelentőségteljesen, bár amit mondott, abban nem volt
semmi jelentőségteljes.
- A sajtóban is jól fog kinézni - tette hozzá apa.
Mindeközben mi az ajtóban álltunk határozatlanul, anya
pedig merőn bámult minket, de egyetlen szót sem szólt.
- Nem fogok csak azért beleegyezni, mert ti fenyegetőztök!
- kiabált Angela.
- Gyertek be, vagy menjetek ki, Lucy - mondta anya.
Angela felszisszent, amikor hátranézett és meglátott
minket. - Angela, neked pedig eddig sem kellett sok
mindent tenned mindazért, amit kaptál. Kétlem, hogy
belehalnál néhány Campionban eltöltött napba.
- Ó! - Angela csak ennyit mondott, mielőtt kiviharzott
mellettünk a helyiségből.
David vetett rám egy „Mi az ördög volt ez?" pillantást,
amire csak egy vállvonással tudtam felelni.
- Gondolom, már hallottatok róla, hogy még néhány
napig maradnunk kell - jelentettem be, és letelepedtem a fal
melletti kanapéra. David követett, és leült mellém.
- Igen, Carmichael felügyelő volt olyan kedves, és
tájékoztatott. - Anya fagyossága egy cseppet sem engedett
fel. - A háború alatt volt rá alkalom, hogy a kormányzati
minisztériumok elrekviráltak magánházakat. Majd ezt is
hasonlóképpen fogom fel.
- Az isten szerelmére, anya! - kezdtem, de David
közbevágott:
- Nagyon sajnálom ezt a kellemetlenséget, Lady
Eversley. Az ügy teljesen kicsúszott az irányításom alól, és
higgye el, a világ minden kincséért sem kényszerítettem
volna önre ezt a választást.
 Anya aprót biccentett. A jó modort mindig, mindenkitől
kedvezően fogadta.
- Természetesen nem tehet róla - mondta apa. -
Maradjanak csak, ameddig jólesik. Lucy ismer itt mindent.
Ha gondolja, lovagoljon ki, vagy vegye kölcsön valamelyik
puskámat.
- Ez nagyon kedves öntől, uram - felelte David mereven.
Mark felállt a helyéről.
- Ha megbocsát, Lady Eversley, meg kell néznem, Daphne
elkészült-e az indulásra. Eddie kivisz minket az állomásra,
és nem szeretnénk megvárakoztatni. Lucy, Mr. Kahn,
kellemes időtöltést kívánok Farthingban! - Biccentett. -
Londonban találkozunk. - Kezet csókolt anyának, mintha
nem látnák egymást szinte mindennap.
- Mindenki távozott? - kérdezte apa.
- Tibs és Dudley velünk tartanak az autóval - felelte
anya. - Francisék és Manninghamék elmentek. Vagyis
mindenki.
- Sukey velünk jön?
- Ő külön utazik az én autómban Jacksonnal, amint
Jackson visszatér az állomásról. Kivitte a szolgálókat a
vonathoz.
- Vagyis azt akarod mondani, hogy egészen Londonig
abban a gőzgépben fogunk szenvedni? - háborodott fel apa.
A gőzgép a Rolls volt, egy lenyűgözően fényűző autó,
melyet apa alig használt, mert nem volt benne elég hely a
lábának.
- Bele kell nyugodnod.. Ha magunkkal visszük Tibset és
Dudleyt, meg kell adnunk a módját.
 - Csodálom, hogy a kényelmet választották - morogta
apa, majd odafordult hozzánk. - Mennyi hely van a
Hillmanben a lábnak? Az elég kényelmes autó, nem?
- Szerintem az - bólintott David. - Elöl nagy a hely, de
mi mindig magunk vezetjük. Hátul nem tudom pontosan.
- Valószínűleg jobb lehet egyedül vezetni, mint hagyni,
hogy a sofőrök kiegyék az embert a vagyonából -
zsörtölődött tovább apa. - Rosszabbak, mint a lovak.
Egyébként hány szolgálójuk van?
- Csak három. Egy szakács, egy házvezetőnő és egy
konyhalány. A ruháinkat mosodába küldjük, Londonban ez
könnyen megoldható.
- Egyedül öltözködnek? - Apa jól láthatóan
megrökönyödött.
- Azt hiszem, nem lehet könnyű megtartani a szolgálókat
- szúrta közbe anya lesajnálóan.
A legidegesítőbb az egészben, hogy igaza volt. Az átlagos
zsidó családok, mint amilyen Davidé is, nem szembesültek
ilyen problémákkal. Egyszerűen zsidó szolgálókat fogadtak
fel. Az egyik legjobb módja a zsidók kihozatalának
Európából az volt, ha valaki alkalmazza őket. Ismertem egy
zsidó fizikus professzort, akit komornyikként csempésztek
be Angliába. Itt aztán fizikusként dolgozott tovább, de
sokan voltak Németországban és Franciaországban, akik
valamilyen kis vállalkozást vezettek, és örültek, ha csak
néhány évre is, de Nagy-Britanniába jöhetnek dolgozni.
Közéjük tatozott Mrs. Smollett is. Tudtam, hogy
Lengyelországban nem szakácsként dolgozott, és nem is a
gettóban lakott; saját étterme volt Varsó egyik
legdivatosabb utcájában.
 David és én már korántsem boldogultunk ilyen könnyen.
Ha egy zsidó háztartásban zsidó szolgálók dolgoztak, az
azzal az előnnyel járt, hogy mindig jó ételt szolgáltak fel, és
megtarthatták a szombatot - vagyis nem kellett semmit
dolgozniuk péntek napnyugta és szombat napnyugta között.
Mi nem tartottuk meg - David már ezelőtt sem, hogy velem
találkozott -, bár a szombatjaink gyakran csendes
nyugalomban teltek; csak lézengtünk otthon, olvastunk és
szeretkeztünk. Az étkezésre vonatkozó törvényeket sem
tartottuk be, bár semmi kifogásom nem lett volna ellene, és
néha az volt az érzésem, David szívesen tette volna. A
szabályok megszegését szándékos tabudöntögetésként fogta
fel. Disznóhúst evett, de nem azért, mert azt akart, hanem
hogy angolnak látsszék. Nem vettem jó néven, amikor
szándékosan azt szolgáltak fel neki. Sosem beszélt róla,
kivéve egyetlen alkalommal, amikor elmondta, mennyire
szeretné, ha az emberek tudnák, mi mindent nem szabad
még megenniük a zsidóknak, és vajas rákot vagy garnélát
hoznának nekünk pirítóssal.
Kitűnő szolgálóink voltak, akik megértettek minket, mi
pedig kedveltük őket, de a házasságunk első időszakában
nem telt el úgy hét, hogy ne kaptunk volna megjegyzéseket,
mert vagy túlságosan zsidók voltunk nekik, vagy nem
eléggé.
- Igen, manapság szörnyűségesek a szolgálók, különösen
Londonban - felelte David, szinte leutánozva anya
hangsúlyát. - Meghallják, hogy egy gyárban vagy egy
boltban többet dolgozhatnak, és már ki is lépnek. Hol van
már a régi lojalitás! Vidékről kellett szolgálókat hozatnunk,
és magunknak betanítanunk mindet, kivéve a
szakácsnőnket, aki francia, és egyszerűen elkötelezett
irántunk.
Anya ezzel láthatóan egyetértett, nekem azonban el
kellett fordítanom a fejem, mert ha elkapom David
pillantását, biztosan kirobban belőlem a nevetés. Ilyesfajta
imitációt még soha nem láttam tőle mások előtt, bár amikor
kettesben voltunk, vagy olyan barátok társaságában, akik
értették a tréfát, gyakran produkálta magát.
- Szóljak Youdnak, hogy álljon előre az autóval? - kérdezte
apa.
- Nos, én készen állok. - Anya felállt a székből. - Itt
hagyom a házat a barbárokra... Lucy kedvesem, próbálj
nem összetörni semmit.
Nem törtem össze semmi értékeset tízéves korom óta,
amikor is a könyvtárban lévő Hadrián mellszobor füle
maradt a kezemben, de az is egy olyan alkalommal történt,
amikor anya felügyelete nélkül hagytak a házban. Olyan
kedvesen mosolyogtam, ahogy csak tudtam.
- Még egyszer köszönjük, hogy használhatjuk a házat az
önök távollétében - hálálkodott David.
- Sajnálatos, hogy pont az ön látogatásakor történtek
ezek a kellemetlen események. - Apa kezet rázott Daviddel.
- Ősszel jöjjön el újra, és rendezünk egy kis
fogolyvadászatot. Biztosan élvezni fogja.
- Biztos vagyok benne, köszönöm.
Miközben megcsókoltam apát és összeérintettem az
arcom anyáéval, arra gondoltam, hogy ha ősszel le is
nézünk néhány napra, addigra már a terhességem felénél
fogok járni. A baba január végére vagy február elejére
megszületik, megérkezik a tavasz elejét köszöntő
hóvirágokkal együtt.
20.

Mrs. Normanby darabos mozdulatokkal lépett a szobába,

Carmichael leginkább egy bábhoz vagy egy rosszul
megvágott filmhez tudta volna hasonlítani. Ennek ellenére
még mindig sokkal jobban festett, mint amikor legutoljára
beszélt vele.
- El nem tudom képzelni, miben segíthetnék önnek,
felügyelő - mondta. Szilvaszínű ruhát viselt sötétkék
blúzzal. Korábban rendezetlenül álló, sötét tincseit most
divatos bubifrizurába fésülte. Ügyesen kisminkelte magát,
de Carmichael, aki mostanában sokat foglalkozott
rúzsokkal, felfigyelt rá, hogy az ajka kissé túlságosan is
világos árnyalatú a ruhájához. A testvére szobájában látott
sötét Dior árnyalat sokkal jobban illett volna hozzá.
- Csupán néhány kérdést szeretnék feltenni - nyugtatta
meg a nőt. - Ön és a férje egy hálószobában alszanak, Mrs.
Normanby?
Daphne meglepődött.
- Ez nagyon személyes kérdés, felügyelő!
- Ennek ellenére szeretném, ha válaszolna rá, Mrs.
Normanby. Tudja, a rendőrök olyanok, mint az orvosok,
nem nagyon lehet megdöbbenteni őket. - Rámosolygott, de
a nő változatlan arckifejezéssel viszonozta pillantását.
- Otthon nem - felelte végül. - Itt egymásba nyíló
szobáink vannak.
Carmichael pontosan erre számított. Még rendőrként sem
kérdezhette meg, hogy egy ilyen okos nőt mi vihet rá arra,
hogy egy Normanbyhez hasonló fattyúval kösse össze az
életét.
- Tudja, mikor kelt fel a férje vasárnap reggel? Fontos
lehet a holttest megtalálásának időpontja miatt.
- Ó, értem. - A nő a táskája szíjával babrált, majd
kinézett az ablakon a hortenziákra. - Igen, Mark nyolc
harminc körül ébredt fel. Miközben öltözködtem, bejött a
szobámba kölcsönkérni egy fésűt. Beszéltünk néhány szót,
azután azt mondta, reggelinél találkozunk, mert be akar
nézni Jameshez... - Megremegett a hangja, ahogy az ajkába
harapott. Vajon egy pillanatnyi habozást lehetett érezni,
mielőtt kimondta, hogy „fésű"? Carmichael szerint igen.
- Értem, tehát ő mondta, hogy elmegy megnézni Sir
Jamest - bólintott Carmichael. A nő vagy hazudott, vagy
Normanby valóban azt tette, amit mondott.
- Igen. - Könnyektől csillogó szemmel fordult vissza a
felügyelőhöz.
- Ön nagyon kedvelte Sir Jamest - mondta gyengéden
Carmichael.
- Igen, nagyon. Szeretetre méltó ember volt, becsületes
és nemes, a legjobb sógor, akit egy nő csak kívánhat
magának. - A mondat végére sikerült összeszednie magát. -
Hiányzik - tette hozzá.
- Az egész országnak hiányozni fog.
Mrs. Normanby ismét bólintott, megint a könnyeivel
küszködött.
- Nem tudja, előző este mikor került ágyba a férje?
- Nem. Fogalmam sincs, mikor jött fel Mark.
- És ön mikor feküdt le?
A nő habozott.
 - Kitty Manninghammel, Eddie Cheritonnal és Lily
Palgrave-vel kártyáztunk. Ha jól emlékszem, éjfél előtt
mentem fel, Lilyvel és Oswalddal együtt.
- Aznap este látta Sir Jamest?
Mrs. Normanby összerezzent, kis híján elejtette a táskáját.
- Vacsoránál - felelte pillanatnyi tétovázás után. - Azt
hiszem, később nem találkoztam vele.
Tehát nem volt azok között, akik bementek a
biliárdterembe.
- Köszönöm, hogy beszélt velem és segített tisztázni egy-
két dolgot, Mrs. Normanby. - Carmichael felállt és az
ajtóhoz kísérte a nőt. - Kellemes utat kívánok Londonba!
Ön fog vezetni?
- Nem, fél tizenegykor indul a vonatunk Farthing
Junctionből.
Kopogtak az ajtón, és Normanby nyitott be.
- Áh, szóval itt vagy, Daphne. Befejezték, felügyelő? El
kell érnünk a vonatot.
Nem, gondolta Carmichael most, hogy együtt látta őket,
ezek ketten biztosan nem alszanak együtt. „Fehér"
házasság, valószínűleg a kezdetektől, de néhány éve
biztosan. Látta rajtuk, hogy a nyilvánosság előtt sokkal
jobb viszonyban vannak egymással, mint a
magánéletükben.
- Végeztem Mrs. Normanbyvel... nagyon segítőkész volt
- mondta a felügyelő, és már meg sem lepődött a
Normanby arcán átsuhanó pillanatnyi aggodalmon. Nem,
biztosan nem akarta, hogy a felesége beszéljen a
rendőrséggel. Vajon csak a szexuális életük miatt, vagy
valami más lehet az oka?
 - Ez esetben minden jót, felügyelő - biccentett
Normanby. - Gyere, Daphne, Eddie kivisz minket az
állomásra, ne várakoztassuk. - Megfogta az asszony karját,
Carmichael szerint sokkal erősebben, mint az indokolt lett
volna.
- Viszontlátásra, jó utat önöknek! - köszönt el a
felügyelő, és becsukta mögöttük az ajtót.
Nem maradt több tennivalója; akár el is kezdhetett
készülődni. Összegyűjtötte az összes papírját az asztalról,
takaros kupacba rendezte, majd becsúsztatta őket a
táskájába. Az összefirkált noteszlapot összegyűrte és a
szemetesbe dobta, majd meggondolta magát és újra
kihalászta. Pont végzett, amikor belépett Royston.
- Senki - jelentette be szinte már elégedetten.
- Senki? - kérdezte Carmichael értetlenül, aztán felfogta,
mit akar közölni vele az őrmester, és jelentőségteljesen
megismételte: - Senki?
- Abszolút senki. Megkérdeztem mindenkit, kezdve a
legesélyesebb jelöltekkel, Lord Timothyval, Mr.
Francisszel és Mr. Kahnnal, majd végigmentem a
többieken is. Mr. Timothy és Mr. Kahn tegnap este
játszottak, utána pedig Mr. Normanby és Lord Timothy, de
ettől eltekintve mindenki állítja, hogy egész hétvégén a
biliárdszoba közelébe se mentek.
- Mrs. Normanby sem járt ott - töprengett Carmichael. -
Tehát Normanby hazudik. - Carmichael a nadrágzsebébe
dugta az összegyűrt papírt.
- Hazudik vagy téved. - Royston kétségbeesett
igyekezettel próbált magyarázatot találni. - Vagy igazat
mond abban, hogy biliárdoztak, abban viszont nem, hogy
mások is jártak ott. Esetleg hazudik a biliárddal, de tényleg
együtt voltak.
- Ezek után az éjjel egy órás időpontot sem fogadhatjuk
el - szögezte le Carmichael. - Az orvos a jelentés szerint
korábbra, tizenegy óra környékére tette volna a halál
beálltának időpontját. Utána kell nézni mindenkinek, hogy
hol voltak tizenegykor.
- Csakhogy már elmentek, uram - mutatott rá Royston. -
Legalábbis a legtöbben. Ráadásul Hatchard csak tizenegy
után zárta be az ajtót, és akkor még más vendégek is
tartózkodtak a házban. Akárki lehetett a tettes.
- Ez esetben viszont a távozók felfigyeltek volna a
kocsira, és benne a testre. Ha ott volt egyáltalán az autó.
Lehetett máshol is, és csak később hozták vissza.
Ellenőriztük az ujjlenyomatokat?
- Nem találtunk, még Thirkie-ét és a feleségéét sem.
Tisztára törölték. - Royston sóhajtott. - Már az ujjlenyomat
sem a régi, mióta az emberek megismerték. Igazából nem is
kellene fárasztanunk magunkat vele; ha valaki bármi
törvénytelenre készül, biztosan letörli őket.
- Fel a fejjel, őrmester, ez legalább bizonyítja, hogy
valaki törvénytelenséget követett el az autóban.
- Ez igaz - bólintott Royston. - De lehet, hogy csak az
öngyilkosság álcázásáról van szó, ahogy az tegnap este is
felvetődött.
- Van sofőrjük? - kérdezte Carmichael.
Royston a homlokát ráncolta.
- Azt hiszem, igen. Egyszerre töltötte be a sofőr és a
komornyik szerepét Sir James mellett, de őt nem hozták
magukkal, pedig általában szokták. Lord Eversley
komornyikjának kellett öltöztetnie Sir Jamest, nem is
nagyon tetszett neki.
- Milyen különös - tűnődött a felügyelő. - Azon
gondolkodom, hogy ez az öngyilkos teóriát támasztja alá,
mert ha meg szerette volna ölni magát az autóban, nem
akarta, hogy olyasvalaki legyen a közelben, akinek a
feladata gondoskodni a járműről. Normanby is tudta, hogy
Sir James nem hozta magával a szolgálóját, ezért is ment be
felébreszteni.
- A távol lévő szolgáló olyan, mint az éjszaka nem ugató
kutya - helyeselt Royston.
- Penn-Barkis ki fogja rúgni, ha meghallja, hogy
Sherlock Holmest idéz, őrmester. Mit akart ezzel mondani?
- Csak annyit, hogy a távolmaradását többféleképpen is
lehet értelmezni, ha érti, mire gondolok.
- Holnap látogasson el Thirkie-ék házába, és beszéljen a
sofőrrel - adta ki az utasítást Carmichael. - Derítse ki, miért
nem hozták magukkal, mit mondtak neki, és hogy ez
mennyire megszokott.
- Igen, uram. - Roston feljegyezte magának a tennivalókat.
- És ha már előszedte a noteszét, azt is tudja meg, mikor
szervezték meg ezt az összejövetelt. Jeffrey azt mondta,
eléggé sietve történt, és hogy ez meglehetősen szokatlan, de
másra nem emlékszem.
- Az összes szolgáló is megerősítette. - Royston bele sem
pillantott a jegyzeteibe. - Lady Eversley azt mondta,
pillanatnyi ötlet volt, mert túlságosan jó idő lett ahhoz,
hogy Londonban maradjanak. A pillanat heve a jelek
szerint múlt kedd lehetett, harmadika, uram.
- Mi más történt még harmadikán? - kérdezte Carmichael.
Royston értetlenül nézett rá.
 - Kahn levelet kapott egy anarchistától, melyben
bombamerényletre uszítja őt. És még?
- Kurszk ismét gazdát cserélt? - találgatott Royston. -
Egyáltalán, külső eseményre gondol?
- Igen, őrmester. Nem jut eszébe semmi?
- Eldöntötték, hogy megtartják a ma esti szavazást, Mr.
Eden bizalmi szavazását, ami az újságok szerint új
miniszterelnököt ad nekünk, ha nem is általános szavazás
útján.
- És maga szerint ez indíthatta arra Lady Eversleyt, hogy
partit adjon?
- Talán össze akarta gyűjteni a hűségeseket, odavetni
nekik néhány magot, ilyesmi - vonta meg a vállát Royston.
Ez illett a képbe, volt értelme. Carmichael sóhajtott.
- Gyerünk őrmester, megkaptuk az indulási parancsot.
Visszamegyünk a metropoliszba információt gyűjteni, de
betérünk a Station Hotelbe is a holminkért, és talán
ebédelünk valamit.
Miközben ismét átszelték a végeláthatatlan vidéket,
Carmichael megpróbált rájönni, miért tartja annyira
nyomasztónak a környéket. Talán a dús, zöld növényzet
miatt? Vagy a fák mérete és életkora tehet róla? Esetleg
éles kontrasztja a lanceshire-i lápvidékkel, ahol a távolba
nyúló táj lankásan emelkedett a hegyekbe, vagy ereszkedett
a tenger felé?
Hagyta Roystont vezetni, és megpróbált nem az ügyre
vagy a vidékre gondolni. Az autó felséges fák, vastag
mogyoró- és csipkesövények mellett húzott el, melyeket
fehérbe öltöztetett a májusi virágzás, és nehéz illatuk
megtöltötte a levegőt. Fél óra is eltelhetett, mire Royston
megtörte a csendet.
 - Van valami különleges oka, amiért visszahívtak minket
Londonba, uram?
- Lord Eversley és a barátai megunták a veszteglést
Farthingban - felelte Carmichael. - És Penn-Barkis is biztos
benne, hogy a bolsevikok tették.
- Valóban megtehették.
- Belső segítség nélkül nem. Ebben már megegyeztünk.
- De az még a biliárd előtt volt, uram - makacskodott
Royston.
- Megint igaza van, őrmester - sóhajtott letörten
Carmichael. - Vagyis bármikor történhetett... gondolom,
nem kérdeztük meg az embereket, mikor látták őt utoljára.
- Nem, uram.
- Nem, mert ugyanolyan alkalmatlanok vagyunk, mint
Yately a „Mr. Normanby nem tehette, hiszen képviselő!"
hozzáállásával. - Carmichael Yately akcentusát utánozta. -
Mi az ördögért hazudna egy magafajta fickó?
- Hogy fedezzen valakit? - találgatott Royston. - De ha
így van, kit?
- Vagy hogy elérjen valamit, de mit? - Carmichael érezte
az összegyűrt papírlapot a nadrágzsebében. Egy törvény
gazdagnak és szegénynek...
- Vagy hogy takargasson valamit - folytatta Royston. -
És megint a kérdés: mit?
- Az egészet végrehajthatták a bolsevikok - mondta
Carmichael. - Tízenegy körül megölték, a nagy parti
kavarodásában bevitték a házba, az öltözőszobában
elrendezték a holttestet, aztán szépen kisétáltak.
- Felvittek két emelet magasra egy hullát a partí közepén?
- Felmehettek a hátsó lépcsőn, amit a személyzet
használ. - Carmichael tudta, hogy csak találgat. - Nem, a
szolgálók még nagyobb eséllyel figyeltek volna fel rájuk.
Kivéve, ha segítséget kaptak a szolgálóktól, ami viszont
visszavisz minket oda, ahonnan elindultunk.
- Tegyük fel, hogy tizenegykor megölte magát, vagy a
bolsevikok végeztek vele, és nem sokkal azután Normanby
megtalálta a testet - mondta Royston. - Megvárta, amíg a
ház elcsendesedik, aztán felvitte és elrendezte a helyszínt.
- Csakhogy ők barátok, szövetségesek, sógorok voltak -
vetette ellene Carmichael. - Mit nyert volna Normanby a
színjátékkal?
- Talán nem erről van szó. Talán kétségbeesett, amikor
holtan találta őt az autóban, és a színjáték nem a többiek
megijesztésére szolgált, hanem így akart szimpátiát kelteni
Thirkie, a Farthingi Kör és saját maga irányában. Aztán
úgy intézte, hogy később ő maga találja meg a hullát.
- Sokkal jobb lett volna hagyni, hogy valaki más
bukkanjon rá - érvelt Carmichael. - De lehet, hogy ez nem
jutott eszébe. Ennek így van értelme, talán ez az első ilyen
magyarázat. Ha Thirkie öngyilkos lett, vagy legalábbis úgy
tűnik, mintha az lett volna, megindul a nyomozás és a
pletykafolyam, és talán a Farthingi Kör sem jött volna ki
olyan jól a ma esti szavazásból. Még rosszabb lett volna, ha
az öngyilkosság helyszínén találnak egy üzenetet,
„Normanby kényszerített rá", vagy valami hasonló
szöveggel.
- Esetleg Normanby vezetett rá - sugallta Royston. -
Autó, vezetés... eh, felejtse el.
- Egyébként nem hiszem, hogy Normanbynek köze lett
volna hozzá, de az öngyilkosság elképzelhető. - Carmichael
kinézett az ablakon. Végre elhagyták a vidéket, és egy
kisvárosba értek. Az út most már a civilizáción fog
keresztülmenni, amíg el nem érik Londont. Felhő
árnyékolta el a napot.
- És ha mégsem öngyilkosság volt, azt a részét a
bolsevikok is el tudták intézni.
- Igaz, a bolsevikokról nem szabad elfeledkeznünk.
- Vagy bárki más - tette hozzá az őrmester. - Bárki
megölhette, vagy lehetett öngyilkosság is, és Normanby
tűzte a holttestre a csillagot, amit valószínűleg
Franciaországból hozott magával emlékként, mégpedig
Thirkie saját késével.
- Ott a rúzs is - emlékeztette Carmichael.
Royston némán vezetett tovább. A nap elé most egy
vastagabb felhő úszott, és semmi jelét nem mutatta, hogy
tovább akarna haladni.
- Összedöntöttem az elméletét, őrmester? - érdeklődött
Carmichael kis idő múlva.
- Egészen biztosan pénteken lopták el, amikor az összes
gyanúsított a házban tartózkodott - gondolkodott tovább
hangosan Royston. - Talán Normanby csente el valami más
okból, és csak azért használta, mert éppen kéznél volt.
- Ha Normanby ajakrúzst akar magának, ellophatja a
feleségéét is, amelyik sokkal jobb minőségű a Woolworth
Carmine-jánál - mutatott rá Carmichael. - Nem is beszélve
arról, hogy a képviselőház megbecsült férfitagja miért
akarna egyáltalán ajakrúzst magának.
- Esetleg olcsó kellett neki. Emlékszik arra a fickóra a
zoknikkal? Csak műszálast lopott, a selyem nem kellett
neki. Talán itt is valami ilyesmiről van szó.
- Szerintem kissé messzire megyünk, ha azt az elméletet
próbáljuk ráhúzni erre az ügyre - vélekedett a felügyelő.
Némán folytatták az utat. Amikor elérték London
külvárosát, eleredt az eső, és Royston kénytelen volt
bekapcsolni az ablaktörlőt.
- Vidéken végig csodálatos volt az idő. - Carmichael nem
bírta magában tartani.
- Nagyon helyes. Ha a városban esik, az nem számít -
felelte kajánul Royston.
21.

Előre láttam, mennyire kényelmetlenül fogjuk érezní

magunkat abban a pillanatban, amint egyedül maradunk a
házban. A szolgálókat nem fogja érdekelni, de Davidet
biztosan igen. Szinte lábujjhegyen járunk majd a házban,
nehogy valami problémát okozzunk, és nem tudunk mit
kezdeni magunkkal. Éppen ezért inkább megelőztem a bajt.
Amint Hatchard és a többi szolgáló elindult a vonathoz,
azonnal csengettem Jeffreynek. Még mindig a társalgóban
ültünk, David meglehetősen komor hangulatban
gubbasztott mellettem.
- Mrs. Smollett kérdezi, hogy ön és Mr. Kahn óhajtnak-e
ebédelni, asszonyom - szólalt meg Jeffrey, mielőtt még
kinyitottam volna a számat.
- Valamit óhajtunk - válaszoltam -, de biztosan nem a
szokásos ebédet. Legyen inkább mondjuk szendvics...
maradt még abból a lazacból? És szeretnénk a kertben
elfogyasztani. - David rám nézett és halk, tiltakozó hangot
hallatott, mire megfogtam a kezét és folytattam, ahol
félbeszakított. - És kérem, mondja meg neki, hogy nem
kérünk vacsorát, legalábbis nem azt a nagy családi
felhajtást a különféle fogásokkal. Tudjuk, mekkora terhet
ró rá a jelenlétünk, ezért inkább csak amolyan gyerekszobai
teát kérnénk.
David felnevetett, és Jeffrey is elmosolyodott.
- Komolyan gondolja, asszonyom?
 - Igen, teljesen komolyan. Tea, kenyér, vaj, főtt tojás,
esetleg füstölt hal és sütemény. - Hugh és én a gyerekeknek
felszolgált teát ,,maradéknak" hívtuk, mert a hús általában
valami másik fogásból maradt, és a sütemény sem volt
egész. - És valami hasonlót kérünk mindennap, amíg itt
vagyunk. Szendvicset vagy könnyű rágcsálnivalót ebédre,
kora este pedig a maihoz hasonló teát, esetleg egy tányér
meleg akármit. És nem az ebédlőben étkezünk, tehát
nyugodtan lezárhatják a helyiséget, ahogy szokták. Mindent
a reggelizőszobába kérünk.
- Értettem, asszonyom. - Jeffrey most már szélesen
vigyorgott.
- Így maguknak is kevesebb gondot okozunk, nekünk
pedig sokkal jobban megfelel - magyaráztam.
- Mint amikor Miss Abbott-tal voltak itt a betegségét
követően - bólintott Jeffrey. - Hallott mostanában róla,
asszonyom?
- Igen, hallottam. Felhagyott a nevelőnői munkával.
Megházasodott, és a férjével egy iskolát igazgatnak.
- Örülök, hogy megtalálta a boldogságát, kisasszony...
vagyis asszonyom. - Jeffrey azonnal észrevette és javította
a bakiját. - Elmondom Mrs. Smollettnek és Mrs.
Simonsnak. Talán ön is válthatna néhány szót Mrs.
Simonsszal holnap reggel, mielőtt elindul Winchesterbe
bevásárolni.
Kis híján kicsúszott a számon, hogy én is vele megyek.
A winchesteri vásárnapot emberemlékezet óta szerdán
tartották, és fiatal éveim legkellemesebb élményei közé
tartozott, mikor Sukeyval, Abbyvel vagy Mrs. Collinsszal
(ő volt a házvezetőnő Mrs. Simons előtt) tarthattam.
Winchestert szűk, középkori utcák hálózták be, kivéve a
katedrális környékét, ahol minden pompázatosan
tizennyolcadik századivá alakult. A vásáros bódék még
keskenyebbé tették az utcákat. Mindegyiknek ponyvateteje
volt, és alattuk jókedvű vidéki emberek kínálgatták
portékáikat. Az árufélék nagyon széles skálán mozogtak -
zöldségek és gyümölcsök, hal, hús, ruha, vas- és fémáru,
mindegyik hatalmas mennyiségben, kisebb hegyekbe
tornyozva. A fényes, piros almákat árusító bódé mellett
ollót, ragasztószalagot és csavart kínáltak. Amit bárhol
máshol megvehettél, azt Winshesterben is megvehetted.
Volt ott régen egy fafaragó is. Egykor juhászként dolgozott,
és saját maga faragta ki a botját, de olyan szépen, hogy a
többi juhász is megkérte, faragjon nekik botot, aztán mások
is meglátták, és mindenféle faárut akartak vele faragtatni,
míg végül minden idejét a csodálatos faragványok
készítésének szentelte. Állandóan ott ült az asztala mögött,
hosszú, fehér szakállát az övébe tűrve, egyik kezében a
késével, a másikban a fával. Egyfolytában csak faragott,
míg a felesége egymás után adta el a keze alól kikerülő
kanalakat, pálcákat és gyermekjátékokat. Ezúttal
szerencsére sikerült elkapnom a gondolatszerelvényt, és
nem szóltam egy szót sem. Mivel David megígérte
Carmichael felügyelőnek, hogy házi őrizetben marad, egy
winchesteri kiruccanás ugyanúgy az ígéret megszegése lett
volna, mint ha hazamegyünk.
- Reggel beszélek vele - ígértem.
- Kérnek teát a szendvicshez? - kérdezte Jeffrey. - Van
egy üveg Montrachet is, ma reggel nyitottuk fel Lord
Manninghamnek, hogy bevehesse a gyógyszereit. Azt
mondta, az orvos utasítására azzal kell őket bevennie. Ám
csak egyetlen pohárka hiányzik belőle, és nagy kár lenne
hagyni, hogy veszendőbe menjen.
- Igya csak meg, Jeffrey - legyintettem.
- Én, Montrachet-t? Nem ízlik.
David elnevette magát.
- Művelnie kell az ízlését, Jeffrey.
- Igenis, uram - bólintott Jeffrey. - Akkor kivihetem a
szendvicsekkel együtt?
- Legyen - egyeztem bele.
Mosolyogva távozott, és amikor Davidhez fordultam, ő
is mosolygott. Pontosan azt akartam elérni az uzsonnával,
hogy David megértse, többéves kapcsolatom az idősebb
farthingi szolgálókkal egyfajta összeesküvésen alapult,
melyben ők és én ugyanazon az oldalon álltunk, anya és
apa pedig a másikon. Tudomásukra szerettem volna hozni,
hogy David egyértelműen velem van, Daviddel pedig
megértetni, hogy ezzel a szolgálók is tisztában vannak.
Valóban mulatságos dolog személyzetet tartani.
Alkalmazottak, akiket megfizetsz azért, hogy szolgáljanak,
a házadban lakjanak és törődjenek veled - rendet tegyenek
utánad, főzzenek rád. Ez a kapcsolat soha nem alapulhat
egyenlőségen, és sok szolgáló meg is veti a munkaadóit,
mások pedig a legelképesztőbb sznobságokra képesek.
Egyszer hallottam, ahogy Dud nagybácsi komornyikja egy
másik komornyiknak azt mondja, most, hogy egy grófnak
dolgozik, már nem lenne képes odáig lealacsonyodni, hogy
egy márkinál kisebb rangú embert szolgáljon. Biztos
vagyok benne, hogy komolyan is gondolta, és hogy
boldogan elfogadott volna bármilyen ajánlatot egy
hercegtől, akár még kevesebb fizetségért is, apától azonban
semmiképpen, hiszen ő csak vikomt. Valóban számít ez?
Ha reálisan nézzük, a nemesi rang nem sok mindent határoz
meg, a komornyik mégsem az igazán fontos dolgokat tartja
szem előtt - hogy mennyi pénzt kap, milyen körülmények
között kell dolgoznia, milyen a munkaadója személyisége.
Abby már nagyon régen megtanította nekem, hogy
emberként kezeljem a szolgálókat. Az ő pozíciója sem volt
teljesen egyértelmű, hiszen tanítónőként dolgozott, nem
szolgálóként, viszont családtagnak sem számított. Több
háznál is tanított, és némelyikben szörnyű dolgokon ment
keresztül, egy alkalommal például megerőszakolta a
munkaadója bátyja, amikor a kislányok a szomszédos
szobában voltak, így még csak nem is sikolthatott.
Megtanította, hogy a szolgálók meglétét ne vegyem
természetesnek, jusson mindig eszembe, hogy nagyon
szoros közösségben élünk velük, ezért tudnak minden
titkunkról, és hogy a hűségüket nem vásárolhatjuk meg
pénzzel. Azt mondta, az alkalmazottak néha a hozzá
hasonló embereken töltik ki a bosszúságukat - rosszul
szolgálják ki, nem tisztítják meg rendesen a cipőjét, nem
hozzák vissza a kimosott ruháit, vagy nem reagálnak a
csengetésére. Megérttette velem, menyire privilegizált
helyzetben vagyok, és hogy milyen elfuserálttá tudom tenni
egy szolgáló napját csupán azzal, hogy unatkozom vagy
lusta vagyok. Megszokott dolog, hogy az idősebb szolgálók
szinte már családtagnak számítanak, és hogy a jó
bánásmódban részesített alkalmazottak kitartanak az ember
mellett, ugyanakkor az is igaz, hogy ez nem mindennapos
dolog. Abby hat és tizenhárom éves korom között
foglalkozott velem, és a szünetekben még egészen tizenhét
éves koromig oktatott. Megtanított írni, olvasni és
számolni, ennél sokkal messzebbre azonban nem jutott
velem - amikor iskolába mentem, akkor kellett megtudnom,
hogy az én franciám a legborzalmasabb, amit a tanárok
valaha hallottak. Viszont nagyon szeretett, megtanította
megkülönböztetni a jót a rossztól, megtanított élni, és
sokkal inkább anyámként viselkedett, mint anya valaha is.
Daviddel kisétáltunk a kertbe. Voltaképpen az egész
birtok egyetlen hatalmas kert volt, ám mi „kertnek" a ház
mögötti, mélyebben fekvő részt neveztük. Néhány faszék
és asztal tette otthonosabbá a helyet. A székekhez tartozó
párnákat a házban tartottuk, nehogy elázzanak. Üldögéltünk
és élveztük a napsütést, bár északról felhők gyülekeztek, és
látni lehetett, hogy a jó idő már nem tart soká. Lazacos
szendvicset ettünk, eltüntettük a Montrachet-t és
olvasgattunk, amíg a felhők fenyegetővé nem váltak; akkor
párnáinkkal együtt beköltöztünk a könyvtárba.
Nem tudom, hogy a Montrachet vagy a csalódottság
tette, esetleg a baba kezdte megváltoztatni a testem, de
nagyon fáradtnak éreztem magam, pedig még alig múlt két
óra. Lerúgtam a cipőmet, feltettem a lábam a könyvtár
bőrkanapéjára, és nekiláttam, hogy körülbelül
tizenharmadik alkalommal is elolvassam a Kincskeresőket.
David oda telepedett le, ahol előző nap anya ült, Portia alá,
kézbe vette a Három férfi egy csónakban-t, melyet állítása
szerint még sosem olvasott, de mindig szeretett volna.
Rövid időn belül teljesen beletemetkezett a könyvbe.
Úgy éreztem, mintha szunyókálnék, mégsem ez volt a
helyzet. Csak feküdtem ott, félig-meddig olvasgatva a már
ismerős fejezeteket, időnként Davidre pillantva, és
valójában elégedettséget éreztem, mert már egyáltalán nem
zavart, hogy Farthingban vagyunk. Anya váltotta ki
belőlem a klausztrofóbiás érzést. Gondolkodtam a
gyilkosságon, a bolsevikon, és hogy igazából mi
történhetett, és persze Carmichael felügyelő azon
feltételezéséről, hogy valaki az orránál fogva vezeti.
Voltaképpen csupa olyan dolog jutott eszembe, melyekre
korábban csak futólag, közvetett módon gondoltam, mert
kellemetlennek találtam. Valaki megölte Sir Jamest. Valaki
ránk lőtt, és apa megölte a merénylőt.
Hosszan eltöprengetem Sir James meggyilkolásán.
Daphne találta meg, és sokkos állapotba került; aztán
rávette Markot, hogy hazudja azt, ő bukkant rá a holttestre.
Daphne nem ölhette meg, hiszen szerette. Valószínűleg ő
volt az egyetlen, ha igaz, amit Eddie mondott, mármint
hogy Angela gyermeke nem Sir Jamestől van. Angela
vajon megölhette? Motivációja biztosan volt. Most már azt
tehet, amit akar, még ha anya és Mark befolyásolni is
próbálják. Mit is mondott neki anya? Hogy nem kellett sok
mindent tennie azért, amit kapott? Mit kapott? Angela
azonban túlságosan ostoba és nőies ahhoz, hogy ledöfje Sir
Jamest, túlságosan bizonytalan egy ilyen tett
végrehajtásához, ahhoz pedig végképp butácska, hogy az
egészet politikai gyilkosságnak álcázza.
Miközben azon gondolkodtam, ki más húzhatott hasznot
Sir James halálából, megértettem, miért akarta Carmichael
felügyelő, hogy itt maradjak. Tisztán láttam a Davidre
mutató bizonyítékokat, és megrémültem. Az egyetlen
dolog, ami tisztázhatná Davidet, ha előkerítik a valódi
gyilkost.
Szerintem még nem sok ember gondolta végig, mit
jelenthet tudni, hogy egy hozzá közel álló ember valami
elképzelhetetlen dolgot cselekedett - és ez alatt nem egy
róka lelövését, vagy a whisky citromlével való hígítását
értem, mint apa. Tudtam, hogy nem David tette, egy
pillanatig azonban eljátszottam a gondolattal: mi van, ha
mégis? Ki kellett másznia az ágyból anélkül, hogy
észrevettem volna. Meg kellett tennie bizonyos
előkészületeket a hátam mögött, például elhozni a csillagot
és hasonlók, és beszereznie egy kést is, mert korábban még
sosem láttam nála ilyesmit. Volt egy revolvere, egy
szokványos katonai gyártmány, melyet az alsóneműi alatt
tartott a fiókban. Tehát fel kellett készülnie, azután
elhagynia az ágyat, és magához venni a szükséges
holmikat. Lemennie Sir James szobájába - a miénk és a
fürdőszoba között volt, vagyis nem nehéz észrevétlenül
megtenni a távolságot -, és álmában leszúrnia az áldozatot.
Azután lemosni magáról a vért - Daphne azt mondta,
minden csupa vér volt -, és végül visszabújni mellém az
ágyba.
Elképzelhetetlennek tartottam. Mármint azt nem
tartottam lehetetlennek, hogy megöljön valakit, akár Sir
Jamest, de biztosan nem így tette volna. Természetesen már
ölt embert, nem is egyet a háború alatt, ám azok mind a
Luftwaffe pilótái voltak.
David ekkor felkuncogott valamin, amit olvasott,
felemelte a tekintetét a könyvről és észrevette, hogy őt
nézem. Felolvasta nekem a konzervnyitóról szóló részletet,
és miközben olvasott, arra gondoltam, mennyire abszurd
egyáltalán még csak feltételezni is, hogy ő követte el. Ha
úgy döntött volna, hogy a zsidó ügy érdekében végez Sir
Jamesszel - bár hogy ezzel miért használt volna az ügynek,
azt képtelen voltam felfogni -, a minimum, hogy felébreszti
és lelövi, majd valahol a háztól jókora távolságban rejti el.
Nem hagyta volna ott a testet, hogy Angela vagy Daphne
megtalálhassa. David mindig is nagyon gondosan és
körültekintően járt el. Ez a módszer nem az övé. Hogy ezt
megtegye, valaki másnak, egy teljesen más személyiségnek
kellett volna lennie. Talán Carmichael felügyelő azt a
másik Davidet képzeli el, viszont ő nem élt együtt a valódi
Daviddel, mint én.
Tehát nem David volt, aminek megkönnyebbüléssel
kellett volna eltöltenie, csakhogy ha nem David követte el,
akkor anyának kellett. Valójában már napokkal korábban
rájöhettem volna, ha hajlandó vagyok szembenézni a
ténnyel; mióta Carmichael felügyelő közölte, hogy az
orránál fogva vezetik. Anya rendelkezett az eltökéltséggel,
és ki is tudta dolgozni a tervet. Nem kellett, hogy fizikailag
is ő hajtsa végre, de szokás szerint az sem okozhatott
gondot számára, hogy találjon valakit, aki megteszi.
Egyedül a motivációját nem láttam, hiszen Sir James a
szövetségese volt. Kétségtelen, hogy szükség esetén
lelkifurdalás nélkül meg tudott volna szabadulni tőle, de
miért kellett megölnie? Mindenesetre ha volt oka, ha ő állt
a háttérben, akkor is meg kellett kérnie valakit, aki lesújtott
a késsel. Apa? Mark Normanby? Vajon Angela tudott róla,
és az özvegység volt az a bizonyos jutalom, amit
megkapott?
Igazság szerint semmivel sem éreztem
megnyugtatóbbnak a gondolatot, hogy esetleg ő tette, és
nem David. A gyilkosoknak akasztás járt, és bár nem
kedveltem anyát, mégiscsak ő volt az egyik szülőm. Vajon
a vikomtesszeket is felakasztják? Nem lényeges, hiszen
túlságosan ravasz ahhoz, hogy elkapják. Kizárt dolog, hogy
valaha is felkössék, ahhoz túlságosan jól kiépítette a
védelmét.
 - Szerinted anya tudott róla, és azért hívott meg minket,
hogy te legyél az első számú gyanúsított? - kérdeztem.
David a válaszával mintha az én képzelgéseimnek adott
volna hangot:
- Az azt jelentené, hogy tudta, Sir Jamest meg fogják
gyilkolni.
Vagyis ide kellett hoznia egy bűnbakot, és erre a
szerepre David tökéletes választás volt, mivel nem
kedvelte, velem pedig egyáltalán nem törődött. Eddig
szerencsésnek mondhattuk magunkat, mert Carmichael
felügyelő nem volt ostoba ember, ám nem építhettünk arra,
hogy a szerencsénk továbbra is kitart.
Ott a kanapén elkezdtem egy terv kidolgozását, vagyis
csak egy tervkezdeményét. David számára bizonyára úgy
tűnt, mintha elszunyókáltam volna. Végiggondoltam, mit
kell tennünk, hová kell mennünk, mit kell magunkhoz
vennünk, ha arra kerül a sor. Ki segíthet nekünk, kiben
bízhatunk. Időnként ránéztem, figyeltem, ahogy
mosolyogva olvas. Férfi volt, harcolt a háborúban, és kis
híján meg is halt - ezt kitüntetésekkel is tudta bizonyítani,
bár sosem viselte őket, és a megfelelő betűkombinációkat
sem írta a neve után. Ráadásul zsidónak született, akiket
Európában üldöztek, és sokkal többet tudott a Reichben
folyó dolgokról, mint én, márpedig amit én tudtam, az is
elég rémálomba illő volt. Mégis úgy éreztem, hogy
bizonyos tekintetben sokkal ártatlanabb nálam, hogy jóval
többet tudok a gonoszságról, mint ő valaha is fog, mert ő
olyan szülőket mondhatott a magáénak, akik szerették és a
legjobbat akarták neki, miközben én kénytelen voltam anya
mellett felnőni.
22.

Fél ötre értek vissza a Yardra. London városa mocskosnak,

nedvesnek és lerobbantnak tűnt. Még a távollétükben
leveleket bontó fák is vékonynak és betegesnek látszottak a
vidék dúsan zöldellő növényeihez képest. Fekete taxik
szlalomoztak a forgalomban, a kerekeik alól felcsapó víz a
járdán sétáló gyalogosokra fröccsent, akik iszapszínű
esőköpenyükbe burkolózva, fekete esernyőjük védelmében
siettek a vörös buszok vagy az éhesen tátongó
metrólejáratok felé. Royston végighajtott a Strandon, félig
megkerülte az Aldwych sarlóját, majd ráfordult a
Kingswayre, London legsivárabb utcájára. A Scotland Yard
új központja előtt ügyesen beállt a két sárga vonal közé. Az
épületet High Holborn végében húzták fel, miután a
bombázások használhatatlanná tették a régi „új Scotland
Yardot". Szokás szerint ezt is csak úgy hívták: „a Yard".
Carmichael sosem ismerte a régi épületet, így rendszerint
figyelmen kívül hagyta a veterán kollégák panaszkodását,
akik képtelenek voltak elfogadni az új helyet. A mai napon,
az esőben a félig Palladio, félig deco, ám mindkét stílus
előnyös vonásait nélkülöző irodaház különösen
lehangolónak tetszett. Most meg tudta érteni, miért alakult
ki az a hiedelem, hogy balszerencsét okoz elmenni az
árnyékában. A Lincoln's Inn és a Gray's Inn tiszteletre
méltó jogászai inkább kétszer is átvágtak az úton, mintsem
hogy túlságosan közel kerüljenek a bejárathoz.
 - Parkoljon le és jöjjön az irodámba! - mondta
Carmichael Roystonnak, azzal kiugrott az autóból, és
felsietett az absztrakt szfinxeket ábrázoló féldomborművek
között elhelyezett bejárathoz.
A szolgálatos rendőr fásult tisztelgéssel nyitotta ki előtte
az ajtót. Stebbings szokás szerint üvegezett fülkéjében,
íróasztala mögött ült a központi oszlopcsarnokban.
- Végre megérkezett - köszöntötte Carmichaelt, amikor a
felügyelő benézett hozzá.
- Van új hír a gonosztevőről? - Carmichael belépett az
üvegkalitkába. Stebbings íróasztalán takaros rend
uralkodott, a papírok gondosan elrendezett kupacokban,
illetve ábécésorrendbe rendezve, irattartó rekeszekben
sorakoztak egymás mellett. Jutott hely egy rádiónak és
négy telefonnak is - három feketének és egy merész
krémszínűnek.
- Melyik gonosztevőről? - kérdezett vissza az őrmester.
- Brownról. Kahnról jelenleg nem várok új információt.
Biztonságosan bezártam Farthingba.
Stebbings a „G" rekeszre tette a kezét, de nem húzta ki
belőle az anyagot.
- Itt a jelentés a Gárdától, nem tudnak semmit.
Magánban is ugyanezt mondták. Michael Patrick Guerin
lehet akárki vagy senki, mindhárom név meglehetősen
gyakori, de nincs feljegyzésük ilyen nevű fickóról.
Jenkinson, aki a De Valera-kutya ügy óta tartja velük a
kapcsolatot, biztos benne, ha tudnának valamit, legalább
annyit elmondtak volna, hogy nem adhatnak tovább
információkat az angol főnökeiről, ha léteznek egyáltalán
ilyenek.
 - Nem hinném, hogy lennének. Én inkább liverpooli
írekre tippelnék. Runcornról van valami hír?
Stebbings kihúzott egy papírt a „B" rekeszből, és
felolvasta a rajta lévő szöveget.
- Az Alan Brown nevű pofa - egyébként olyan, mint egy
álnév, nem? - Runcornban született, születési adatok
mellékelve, a runcorni elemi fiúiskolában tanult, 1936-ban
végzett. Szerintem csodálatos időszak ahhoz, hogy az
ember tizenegy évesen dolgozni kezdjen. Rendőrségi akta
nincs, tartózkodási hely ismeretlen.
- Ha Brownnak hívnák, miért venne fel egy olyan nevet,
mint a Guerin?
- Esetleg álcázásként? - találgatott Stebbings, és
majdnem elmosolyodott. - Talán a bolsevik cimborái azt
mondták neki, szüksége lesz álnévre, és megfelelő
franciatudás nélküli munkásként, liverpooli ír barátokkal a
Guerin jutott eszébe.
- Ez is van olyan jó magyarázat, mint bármi, ami eddig
eszembe jutott - ismerte el Carmichael.
- A pincétől a padlásig átkutattuk a házát, de semmit nem
találtunk, ami érdekelhetne bárkit is. - Visszatette a papírt a
megfelelő rekeszbe. - Ha kíváncsi a részletekre, hagytam
egy másolatot az asztalán.
- A lányt lenyomozták? Átküldtem a képet.
- Egyelőre semmi eredmény. Mindenkinek
megmutogattuk Bethnal Greenben, de nem jártunk sikerrel.
Valószínűleg nincs is jelentősége. Brown bolsevik
kapcsolatainak sem bukkantunk a nyomára. Felhajtottunk
egy rakás bolsevikot és szimpatizánst, ezt Simpson részlege
végezte. Behozta és nyilvántartásba vette őket. Hálás
magának, amiért végre sort keríthetett rá. Eddig is pontosan
tudta, kik ők, némelyikük bolsi írásokat is jelentet meg
különféle lapokban, de nagyon ügyelnek rá, hogy ne lépjék
át a törvényesség határvonalát. Ha elkapjuk valamelyiküket
bármiért, aminek köze lehet áruláshoz vagy kémkedéshez,
már el is kezdik hasogatni a szőrszálat, és hívják az
ügyvédeiket. A törvény túlságosan is kesztyűs kézzel bánik
velük.
- Elismerte bármelyikük, hogy ismeri Brownt? - kérdezte
Carmichael.
- Nem, egyik néven sem. Természetesen nem is lehetett
mást várni tőlük. - Stebbings mintha kissé sajnálkozott
volna ezen.
- Természetesen. - Nem igazán tudta sajnálni a
kommunistákat, még akkor sem, ha nem álltak
kapcsolatban Guerin/Brownnal.
- Penn-Barkis rendőrfőnök szeretné látni magát. Azt
hiszem, egy végső jelentést akar hallani.
- Ma délután? - Carmichael a szemét forgatta. - Szép
remények. Még körül szeretnék szimatolni Brownnál, hátha
találok valamit.
- Ezt mondja meg a főnöknek - vonta meg a vállát az
őrmester.
- Egyébként kösz a Normanbyvel kapcsolatos
információt. Visszataszító fickó. Egyértelmű, hogy
hazudozik nekünk, csak arra nem tudok rájönni, mi okból.
Ő nem tehette... vagyis elméletileg megtehette, de nem lett
volna haszna belőle. A halott a barátja volt.
- Az Evening Standard szerint ma este őt választják
miniszterelnöknek. Rá kellett volna vernünk a rohadékra
közszeméremsértést, amikor volt rá lehetőségünk - közölte
Stebbings szokásos, érzelemmentes hangján. - Hát nincs itt
igazság?
- Nincs - felelte Carmichael. - Azt hiszem, most
meglátogatom a főnököt.
Royston már az irodában várta.
- Bemegyek Penn-Barkis rendőrfőnökhöz - közölte
Carmichael. - Sikerült leparkolnia az autót?
- Gond nélkül. Befértem a parkolóba, Blayne felügyelő
éppen távozott.
- Szerencséje volt. - A felügyelő letette a táskáját a
székre. Íróasztalát rendezetlen papírkupacok borították.
Megpróbálta kiszúrni a frissen érkezetteket, és második
próbálkozásra meg is találta a Brown lakásáról szóló
jelentést. - Olvassa át ezt, ismerkedjen vele! Körülnézünk
egy kicsit Brown háza táján.
- Thirkie komornyikját is kérdezzem ki?
- Igen, de ráér holnap is. - Carmichael rövid habozás után
folytatta. - Ez az ügy olyan, mint egy hatalmas
cérnagombolyag, mindenfelé kiálló végekkel. Az az
érzésem, hogy ha a megfelelőt húzzuk meg, egyszerre
kibomlik az egész. Brown lakása jó helynek tűnik a
keresgélés elkezdésére, mert róla tudjuk, hogy gyilkos és
gonosztevő. De a komornyik, sofőr vagy akármi szintén
hasznos szál lehet.
- Értem, uram.
Carmichael lehajolt, hogy megigazítsa a haját az ajtóra
akasztott tükörben, melyet azért helyezett oda, hogy a
kihallgatott gyanúsítottak háta mögé lásson. Aztán
végigsétált a folyosón, és megnyomta a felvonó
hívógombját. Penn-Barkis irodája az épület legfelső
emeletén volt. A lift felvitte őt, a gyomra valamivel
lemaradva követte.
Állítólag Penn-Barkis irodájából nyílt az egyik legszebb
kilátás Londonra; az ablakból a délre fekvő Lincoln's Inn
Fields fölött, az eredeti Old Curiosity Shopon túl, a Fleet
Street felé lehetett ellátni. A panorámát ma az üvegen
lecsorgó víz és a szakadó eső csúfította. Penn-Barkis
kényelmesen terpeszkedett egy fotelben, szájából szivar
lógott. A kopasz, kövérkés, sűrű szemöldökű férfi nem tűnt
igazán ijesztőnek, de nagy sikerrel keltett félelmet
beosztottjaiban. A pletykák szerint a felesége még nála is
sokkal nagyobb zsarnok volt, ám ez minden bizonnyal csak
azoknak az embereknek a vágyakozással teli képzelgése
volt, akik szerették volna, ha létezik valaki, aki még a
rendőrfőnököt is helyre tudja tenni. A jelenlétében
Carmichael kínosan ügyelt minden magánhangzójának
kiejtésére, és megpróbált annyira délinek tűnni, amennyire
csak lehetett, mivel Penn-Barkis egyszer azt mondta neki,
ugyanúgy érezni a leheletén Lanceshire-t, mint más
emberén a whiskyt.
- Ó, Carmichael! - köszöntötte. - Foglaljon helyet!
Végzett ezzel a képtelen Thirkie-üggyel?
- Képtelen, uram? - Carmichael leült a másik fotelbe, és
egy kézmozdulattal visszautasította a felkínált szivart.
- A parlament tagjai, a bolsevikok és a zsidók mind arra
várnak, hogy befejezze a kihallgatásokat... ez nekem elég
nagy képtelenségnek tűnik. Most, miután bizonyítékai
vannak arra, hogy a bolsevikok és a zsidók tették
egymással együttműködve, lezárhatjuk az ügyet, nem igaz?
- Nem, uram. - Penn-Barkis felvonta a szemöldökét,
Carmichael pedig mély lélegzetet vett. - A bolsi ügye elég
egyértelmű. Ott állt a kezében egy puskával, igaz, hogy
csak egy .22-essel, de akkor is valódi fegyverrel, amellyel
bárkit meg lehet ölni. Rálőtt Lord Eversleyre és Mrs.
Kahnra, mindkettejüket megsebesítette. Ami viszont a
Thirkie-gyilkosságban való közreműködését illeti,
lehetetlennek tartom, hogy ő tette volna. Nem juthatott be a
házba. Thirkie-t a saját autójában gázosították el, aztán
bevitték a holttestet a házba, amihez mindenképpen belső
segítség kellett. Úgy helyezték el az ágyán, mintha
leszúrták volna, a mellére kent rúzszsal pedig vért, vagy
Farthing vörösbegyét akarták szimbolizálni. A késsel egy
zsidócsillagot tűztek rá.
- Miért vállalt valaki ennyi problémát? Miért nem szúrta
le egyszerűen? - kérdezte Penn-Barkis.
- Valószínűleg meg akarta félemlíteni Thirkie barátait,
vagy a zsidókat akarta gyanúba keverni, uram. Az is
lehetséges, hogy az egészet kétfelé kell bontani. Valaki
megölte, és másvalaki elhelyezte a holttestet. Még az
öngyilkosság lehetőségét sem zárhatjuk ki.
- Miért ölte volna meg magát Thirkie? Hiszen mindene
megvolt, amit csak akart. Ha a ma esti szavazás az
előrejelzéseknek megfelelően alakul, ő lett volna a
belügyminiszter.
- Pontosan, uram. - Carmichael elgondolkodott a
szavazáson. - Talán valaki más pályázott a helyre.
- Van erre valami bizonyítéka? - tette fel a kérdést
hitetlenkedve Penn-Barkis.
- Nincs, uram. Tudjuk, hogy Mr. Normanby hazudott
nekünk arról, mikor látta utoljára élve az áldozatot, és
fogalmam sincs róla, mi oka lehetett az igazság
eltitkolására, de mindössze ez minden, amink van.
- Valószínűleg valami tökéletesen racionális magyarázata
lehet. - Penn-Barkis sűrű füstfelhőt eresztett a levegőbe. -
Vagy az is lehet, hogy tévedett. Megkérdezte tőle?
- Kizárt dolog, hogy tévedett volna, uram. Ám ahogy ön
is feltételezi, könnyen lehet, hogy a hazugság okának
semmi köze a gyilkossághoz, és nem szerettem volna
túlságosan keményen nekimenni, mivel a képviselőház
tagja, és semmiféle indítéka nem volt Thirkie megölésére.
- Mintha az imént arra célzott volna, hogy a helyére
pályázott.
- Mr. Normanbyt a kancellári posztra jelölték, és most
úgy tűnik, miniszterelnök lesz belőle. Thirkie
mindenképpen alacsonyabb beosztásba került volna, uram -
ingatta a fejét Carmichael.
- És mi van azzal a zsidóval, Kahnnal? Letartóztatta?
- Nem, uram. Neki sem volt indítéka, ráadásul a csillag
kitűzése sem egy Kahnhoz hasonló, intelligens emberre
utal. Gazdag bankár, az egyedüli bizonyíték ellene néhány
levél egy Chaim nevű zsidó, bolsevikellenes
forradalmártól, aki múlt kedden arra kérte őt, hogy
robbantsa fel az egész Farthingi Kört. Közvetlenebb
bizonyíték nélkül nem szeretném letartóztatni, de házi
őrizetben tartom Farthingban.
- És mit akar most tenni? - Penn-Barkis letette a
szivarját. - Nem szeretném túl sokáig húzni ezt az ügyet. A
politikusok már így is a nyakamban lihegnek.
- Értem, uram. - Carmichael azt kívánta, bárcsak
egyáltalán ne létezne politika, és a kifejezést se ismerné. -
Magam mellett tartanám Roystont, és egy kicsit mélyebbre
ásnék Brown, a merénylő életébe, valamint a barátaiéba,
hátha találok valami használható nyomot.
 - Hétvégéig adok időt - nézett Penn-Barkis az órájára. -
Most kedd, negyed hat van. Vagyis lesz két teljes napja, de
ez minden.
Carmichael felállt.
- Értettem, uram.
- Péntek reggel bejelentünk mindent. Hogy valaki
őrizetben van, vagy Brown egyedül cselekedett, és addigra
minden szálat el kell varrnunk.
- Igen, uram - mondta Carmichael, mert más nem jutott
eszébe. Az összegyűrt papír nyomta a combját a nadrág
szövetén keresztül.
Penn-Barkis újból felvette a szivarját.
- Akkor munkához is látok, uram - közölte Carmichael.
Amikor visszaért az irodájába, Royston érdeklődve nézett
fel rá.
- Nagyon kellemetlen volt, uram? - kérdezte együtt érzőn.
- Csütörtök estig fel kell göngyölítenünk az ügyet,
őrmester. Penn-Barkis péntek reggel bejelenti, hogy
megoldottunk mindent.
- Ó, és én még abban reménykedtem, hogy ma este
lemehetek a George-ba egy korsó sörre - sóhajtott Royston.
- Szerintem önnek is jól jönne egy nyugodt éjszaka, uram.
Még elnézhetünk Bethnal Greenbe, de legalább saját
ágyunkban fogunk aludni. Ez is megnyugtató.
Sokkal megnyugtatóbb, mint Royston hinné, gondolta
Carmichael. Felkapta a táskáját.
- Hol az ördögben lehet a fénykép? - Sikertelenül
kotorászott az asztalán. Az őrmester csendben várakozott,
és a felügyelő hálásan fogadta a rosszallás hiányát ebben a
némaságban. Végül megtalálta a képet egy borítékban. -
Leigh on Sea - olvasta fel a hátulján lévő szöveget. - Lehet,
hogy oda kell mennünk, de nagyon reménykedem benne,
hogy nem lesz rá szükség.
- Southend, igaz? - kérdezte Royston.
- Az elegánsabbik fele - bólintott Carmichael. - Csupa
pad, nyugdíjas és fakuló előkelőség.
- Nem egy bolsinak való hely - vélekedett az őrmester. -
Hozzam előre az autót? Még mindig szakad az eső.
- Igen, megkérném. A bejáratnál várok.
Stebbings a krémszínű telefonon beszélt, amikor
Carmichael elment mellette. Az őrmester intett neki, hogy
várjon. Néhány másodperc múlva letette a kagylót, és a
rádiókészülékhez kapott. A berendezésből rövid búgás,
majd a BBC hírolvasójának hangja hallatszott. A hatórás
hírek, természetesen.
- A képviselőházban lezajlott ma esti bizalmi szavazást
követően úgy tűnik, hogy a következő miniszterelnök Mr.
Mark Normanby...
Stebbings azonnal ki is kapcsolta a készüléket.
- Mondtam én magának, hogy a szodomita lesz a nyerő.
Bár természetesen mi jól járunk. Ha nem saját magáról van
szó, keményen betartatja a rendet és a törvényt.
- Ehh. - Carmichael csak ennyit mondott, és ismét
kilépett a zuhogó esőbe.
23.

Valamivel később észhez tértem, amikor eszembe jutott a

bolsevik. A bolsevik létezett; Carmichael felügyelő beszélt
róla nekem. Emellett rám lőtt, vagy apára, és apa megölte.
Anya soha nem venne rá senkit, hogy apára lőjön - ahhoz
túlságosan nagy szüksége van rá. Apa biztosítja számára az
előkelő pozíciót. Emellett anya nem kötne szövetséget
bolsevikokkal. Gyűlöli a vörösöket, akár a mérget, és nem
csak Oroszországot, hanem a mi vöröseinket is, a
szakszervezetiseket és az olyan embereket, mint Bevan.
Soha nem közösködne velük, ami azt jelentette, hogy
tévedek, vagy sokkal inkább paranoiás vagyok. Arra
gondoltam, talán a terhesség paranoiássá teszi az embert.
Ráadásul semmi oka nem lett volna rá, hogy megölje Sir
Jamest.
A könyvtárban hallgattuk meg a hatórás híreket. A BBC
tudatta velünk a szavazás végeredményét: Mark lesz a
miniszterelnök, és hamarosan az új kabinet tagjait is
bemutatják. Aztán maga Mark beszélt, a rádió vékonyabbá
tette és eltorzította hangját:
- Ezen a héten néhány anarchista, bolsevik és zsidó
megtámadott minket, azt a csoportot, melyet időnként
Farthingi Körnek is hívnak. Szokásuk szerint gyáván
cselekedtek, akkor csaptak le, amikor célpontjaik nem
üthettek vissza. Meggyilkolták Sir James Thirkie-t, a „dicső
béke" megteremtőjét, Anglia talán legnagyszerűbb emberét,
az egyik legjobb barátomat. Az ágyában végeztek vele, és
egy zsidócsillagot tűztek a mellére, akár egy névkártyát.
Ám ezzel nem győzték le a Farthingi Kört, nem
félemlítettek meg minket, nem tartottak távol a hatalomtól.
Ám Sir James még holtában sem képviselte azt a
szimbólumot, amit szerettek volna, nem volt elég nekik a
halott, akit egy gyáva zsidó gyilkolt meg. Mellét saját
vérével mázolták vörösre... vörösre, mint egy vörösbegy
melle, hiszen a farthingi vörösbegy a Konzervatív Párt
általunk képviselt részét szimbolizálja. Sir Jamest
meggyilkolták, mi, többiek azonban tovább élünk. Lord
Eversley végzett az egyik támadóval, egy tagkönyves
bolsevikkel, aki fedezékből lőtt rá. A legkeményebb
intézkedéseket foganatosítjuk ezekkel a gyáva
terroristákkal szemben, akik nem csak minket, de rajtunk
keresztül egész Angliát támadták meg, valamint azt a
célkitűzésünket, hogy egy sokkal jobb hellyé tegyük az
országot.
Némán meredtem a készülékre.
- A miniszterelnököt hallották - jelentette be a BBC
kommentátora. - Közben San Franciscóban Lindbergh
elnök bejelentette, hogy szorosabbra kívánja fűzni a...
David kikapcsolta a rádiót.
- Jobban örültem volna, ha a zsidókat nem csapja hozzá a
listájához - mondta. - Azonban mégiscsak ott volt az a
csillag.
- Minél előbb megtalálja Carmichael felügyelő a valódi
gyilkost, annál elégedettebb leszek - közöltem. Ekkor
eszembe jutott, hogy ha nem a bolsevikok voltak, akkor
miért ölhette meg anya Sir Jamest. Pontosan ezért, hogy a
közvéleményt a Farthingi Kör oldalára állítsák, hogy a
szimpátiaszavazás nekik kedvezzen, hogy Mark
miniszterelnökké váljon. Elgondolkodtam rajta, vajon mik
lehetnek azok a „legkeményebb intézkedések", amelyekre
célzott, és kirázott a hideg.
Lizzie kopogtatott a könyvtár ajtaján.
- Felszolgáltuk a teát a reggelizőszobában - közölte.
Mrs. Smollett igazán kitett magáért; volt itt minden, mi
szemszájnak ingere, igazi antizésise annak a borzalmasan
elfranciásodott, mesterkélt, hatfogásos étkezéseknek,
melyekben megérkezésünk óta részesültünk. Azon kívül,
amit kértem, odakészített egy elfelezett, sötét
gyümölcskenyeret is, a konyakkal ízesített fajtából.
Fogalmam sincs, honnan varázsolhatta elő - ez nem az a
fajta csemege, amit az emberek a fiókban tartogatnak
szükség esetére. Alig néhány perce ettünk, amikor Lizzie
kinyitotta az ajtót, és maga Mrs. Smollett vonult be a
helyiségbe egy hatalmas tálcával, rajta forró, lengyel
palacsinta és egy kis agyagkorsó - a lekváros edénykéhez
hasonló, csak hasasabb -, tele kaviárral. Egy másik, hozzá
passzoló tányérban pedig tejszínt és snidlinget hozott.
Akkora mosollyal nézett ránk, mint a Trafalgar tér,
miközben letette a tálcát. Mrs. Smollett megtermett
asszonyság, egyáltalán nem kövér, csak testes. Durva szálú,
ősz haját főkötő alá gyűri, és természetesen kötényt is visel,
mint minden szakács. Normális esetben soha nem hagyja el
a konyhát, és biztos vagyok benne, hogy most sem tette
volna, ha az ebédlőben étkezünk. Tökéletesen érthető
módon azért jelent meg, hogy jelezze, a palacsintát külön
nekünk készítette, és mert szerette volna látni a
reakciónkat.
- Elkényeztet minket, Mrs. Smollett - mondtam. - Nem
kellett volna ennyit fáradoznia. - Közben azonban már
nyúltam is egy palacsintáért, és kiszolgáltam magam a
vörös korsóból.
- Nagyon szívesen dolgozom azokért, akikről tudom,
hogy értékelik a fáradozásomat - felelte vicces
angolságával, melyből még ennyi idő után sem tűnt el az
akcentus.
Nem tudtam mit mondani rá, mert tele volt a szám a
finomsággal; a forró palacsinta, a hideg tejszín és a kaviár
szinte felrobbant a nyelvemen.
- Nagyon hálásak vagyunk. - David udvarias volt, előbb
végzett a tányérján maradt falatnyi marhahússal, kenyérrel
és vajjal, csak azután vett a palacsintából.
- Mmmmmmmm! - közöltem összefüggéstelenül, ám
annál nagyobb átéléssel.
Mrs. Smollett elnevette magát.
- Biztos voltam benne, hogy ízleni fog.
- Apa nem szokta megszámolni a kaviáros korsókat? -
kérdeztem, lenyelve a falatot. Tudtam, hogy a bort és az
egyéb alkoholokat számon tartja.
- Az Mrs. Simons feladata. Amikor a család a
rezidencián tartózkodik, azt használok fel, amit akarok,
ahogy Mrs. Richardson is.
- Mrs. Richardson soha nem szolgálna fel nekünk ilyen
finomat - jelentettem ki meggyőződéssel. - Vegyél egyet,
amíg még meleg, David, kedvesem.
- Úgy gondoltam, a teljes részesedésemre igényt tartok,
nem csak egyre - közölte ádázul David.
Felnevettem.
- Mrs. Smollett - mondtam, miközben vettem még egyet
(akinek még nem volt szerencséje hozzájuk, a lengyel
palacsinták nem túl nagyok, körülbelül öt centi átmérőjűek)
-, ha egyszer úgy érzi, kész elhagyni Farthingot, szívesen
adnék magának otthont, munkát és mindent, amire csak
vágyik. Cserébe nem kell mást tennie, mint időnként
palacsintát sütnie.
- Ha valaha is elhagyom Farthingot, második
otthonomat, az azt fogja jelenteni, hogy összegyűjtöttem
elég pénzt a saját éttermem újbóli megnyitásához
Londonban, ahogy annak idején Varsóban is tettem.
- Tehát volt saját étterme, és azt is tudja, hogyan kell
egyedül elvezetni? - David felkapta a fejét, akár egy szagot
kapott kopó. - Mennyit takarított meg eddig?
Mielőtt feleszméltem volna, David és ő már bele is
merültek a pénzügyi részletekbe, és a férjemnek igencsak
sikerült felcsigáznia Mrs. Smollett érdeklődését.
- Foglaljon helyet! - mutatta David, és házvezetőnőnk
annyira meglepődött, hogy főkötőjét és kötényét le sem
vetve engedelmeskedett.
- Vegyen palacsintát - kínáltam önzetlenül. - Vagy kér
ezekből a csodálatos lángosokból?
- Nem, nem kérek semmit - hárította el a kínálást.
- Csak be kell jönnie a bankba és kitölteni néhány
nyomtatványt - hadarta David. Egy pillanatra sem hagyta
abba az evést, egyszerűen átgázolt a palacsintákon. - Ám
annak alapján, amit mondott, nem hiszem, hogy sokat
kellene mérlegelnünk. Végeredményben az én döntésem,
nekem pedig nem lehet semmiféle kifogásom, hacsak nem
számítjuk azt az apró etikai akadályt, hogy itt ülök a háziak
kaviárját majszolva, és arra próbálom rávenni, hogy hagyja
ott Lord és Lady Eversleyt. Biztos nem kér? Nagyszerű az
íze!
- Három hónap a felmondási időm, azt bármikor
megkezdhetem.
Mrs. Smollett csak a fejét rázta, amikor újra palacsintával
kínáltam. - Legalább annyi kell is hozzá, hogy találjak egy
megfelelő helyet, és elő is készítsem. De azt hiszem, hogy
amikor kitöltöm a papírokat, rá fog jönni, hogy mégsem
vagyok alkalmas a kölcsönre. Nem itt születtem, nő
vagyok, és ráadásul zsidó.
- A bankom elsősorban zsidóknak és nőknek nyújt
kölcsönt - nyugtatta meg David. - Ez sokkal inkább erősíti,
mint gyengítí a kérelmét. Kisebb kölcsönöket folyósítunk,
és míg az említett összeg egy bankárnak talán valóban
kicsi, önnek valószínűleg nagyon is nagy. Szoktunk
veszíteni némi pénzt, de alapvetően sikeresen működünk. A
kölcsönök mellett sikeresnek ígérkező üzletekbe is
befektetünk, ha azok terjeszkedni akarnak, és nagyon
remélem, hogy a jövőben ez fogja kettőnk üzleti
kapcsolatának alapját képezni.
- És milyen régóta foglalkozik ezzel? - kérdezte Mrs.
Smollett elkerekedett szemmel.
David habozott, a palacsinta megállt a kezében.
- Önálló bankként csak ebben az évben kezdtem
foglalkozni vele, de apám alvállalkozásaként már a háború
vége óta vezetem. Nemrég váltunk szét.
- Az apja támogatja önt?
- Apám nagyon gazdag ember, megteheti. Kezdetben
mindenben patronált, és nem nagyon bízott bennem. A
háború alatt, a többi pilótával beszélgetve felismertem,
hogy a társadalom kapcsolódási pontjai legalul vannak.
Láttam, hogy a vagyont nem felülről, hanem alulról kell
felépíteni. Apámnak és a nagybátyáimnak sok rábeszélés
kellett, de mostanra elismerték, hogy igazam van, és ezzel a
módszerrel valóban lehet pénzt teremteni. Vegyük a maga
éttermét. Igaza van, egyetlen hagyományos bank sem
kölcsönözne egy zsidó nőnek, aki emellett bevándorló és
szolgálóként dolgozik. Hiába mutatná meg nekik, mennyit
gyűjtött össze tizenkét év alatt, süthetne nekik palacsintát
is, ami tényleg mennyei... - Az utolsó után nyúlt, ami a
számokat tekintve valóban neki járt, ezért hagytam, hogy
elvegye. Egyébként is elteltem. A gyümölcskenyérből már
csak egy vékony szeletet vágtam.
- Egyszerűen nem törődnek önnel, mert a vasútba, a nagy
gyárakba, az acéliparba, a hajógyártásba, vagy ha van egy
kis fantáziájuk, India iparosításába akarnak befektetni. Nem
érdekli őket egy kis lengyel étterem Londonban. Ön túl
kicsi nekik, és túlságosan bizonytalan. Én azonban nem egy
kis éttermet látok, hanem egy sikeres vállalkozást, amely
tíz-tizenkét alkalmazottat is foglalkoztathat. Felvesz egy
tucatnyi embert, akik jelenleg munkanélküliek, vagy csak
alkalmi munkákból élnek, akik csupán terhet jelentenek a
társadalom számára, vagy akik alantas munkát végeznek, és
reménnyel kecsegtető helyet biztosít számukra.
Mrs. Smollett bólintott.
- Tizenkét ember, felszolgálók, mosogatók,
szakácssegédek és takarítók. Varsóban is pont ennyien
voltak.
A gyümölcskenyeret rágcsálva töltöttem magamnak még
egy csésze teát. Mindig szerettem hallgatni, amikor David a
munkájáról beszélt, és egyenesen lenyűgöző volt látni,
ahogy dolgozik.
David végzett a palacsintával, és meglehetősen halk, ám
annál őszintébb hangon folytatta:
 - Továbbá az étterem azon kívül, hogy foglalkoztat
tizenkét embert, valamint hasznot hajt önnek és nekünk is,
a zsidók helyzetét is segíti valamelyest. A londoniak nem
csak annyit fognak megvetően mondani, hogy a zsidók
kapzsik és gyávák, hogy állandóan előretolakodnak, hogy
elfoglalják az ülőhelyeket a buszon, hanem azt is, hogy
ezek a zsidók nem is olyan elviselhetetlenek; Mrs. Smollett
palacsintát süt, hogy megörvendeztesse az emberek szívét,
David Kahn pedig kölcsönt nyújt a vállalkozásba kezdő
szegényeknek, és ráadásul még az angliai csatát is
végigharcolta.
Mrs. Smollett a fejét rázta.
- Ezt sosem fogják mondani.
- Miért nem? - David a homlokát ráncolta. Őszintén hitt
benne, hogy jó példa állításával meg lehet változtatni az
emberek véleményét a zsidókkal kapcsolatban. Gyengéden
megszorítottam a kezét, ő azonban nem nézett rám, sőt
mintha észre sem vette volna.
- Az éttermemet, a régi varsói éttermemet a nácik... -
Mrs. Smollett hangja megremegett, elhalkult, és újra kellett
kezdenie. - Amikor jöttek a nácik, a vendégeim nem
mondták, hogy „Ó, ne fogják el a zsidókat, mert Mrs.
Szmolokiewitsz csodás palacsintát süt. Mr. Szmolokiewitsz
hagyta magát besorozni a hadseregbe, a fiuk, Yusef orvos,
a lányuk, Marya pedig zongorázni tanul a
konzervatóriumban!" Inkább azt mondták: „Ó, a náciknak
igazuk van, a zsidók kapzsik és összeesküvők, mindig is
gyűlöltük őket!" Amikor betörték az éttermem ablakait,
nem a németek tették, hanem a lengyelek. És legelöl, kővel
a kezében az egyik törzsvendég állt, akinek egy héttel
korábban magam szolgáltam fel a különleges
maceszlevesemet, a kisfiának pedig adtam egy gyertyát a
créme brulée mellé, mert éppen születésnapja volt. Az arcát
azonban most eltorzította a gyűlölet, és ha nem futok el, az
én fejemet is betöri a kővel az ablakon keresztül.
- Hol van most a családja? - kérdeztem.
Mrs. Smollett úgy nézett rám, mintha csak most ébredne
tudatára jelenlétemnek.
- Halottak. A férjem a harcokban esett el. 1939
szeptemberében halt hősi halált, a hazája védelmében.
Maryát egy Heinkel lőtte le, miközben Franciaországon
keresztül menekültünk. Az utat eltorlaszolták a menekültek,
nekik pedig szükségük volt a helyre a tankjaik számára,
ezért átrepültek néhányszor és belelőttek a tömegbe, hogy
megtisztítsák az utat. Én bevetettem magam egy árokba, de
Maryát eltalálták, átlőtték a fejét. Ott maradtam az árokban,
amíg a tankok áthajtottak rajta. Aztán előmásztam,
magamhoz vettem a cipőjébe rejtett pénzt, és folytattam az
utat. Yusef 1946-ban halt meg egy Treblinka nevű
táborban. Hallottam valakitől, akinek sikerült megszöknie
onnan, és ismerte őt. Eljött hozzám, felkeresett. Azt
mondta, Yusef a halála előtt nagyon sok embernek segített,
mivel orvos volt. Gyógyszerek és orvosi eszközök nélkül,
kötszer nélkül, az éjszakai órákban, miután egész nap a
gyárban dolgozott minimális fejadaggal, de a fiam akkor is
orvos volt, és én büszke vagyok rá.
Könnyek csorogtak az arcán. Felálltam és megöleltem,
képtelen voltam végignézni ennyi nyomorúságot anélkül,
hogy segíteni próbáltam volna, akármilyen hiábavaló is volt
ez most. Dühösen lerázott magáról, és Davidhez fordult:
- Maga azt hiszi, hogy amit tesz, azzal itt
megváltoztathat bármit is. Azt hiszi, hogy mi, lengyel,
német és magyar zsidók valami rosszat tettünk, valamit,
ami miatt megérdemeljük mindazt, ami történt velünk.
Nem! Semmit sem számít! Nem a mi hibánk volt! Ez nem
olyasmi, amit irányítani lehet!
- Csakhogy ez itt Anglia - mutatott rá David. -
Biztonságban él itt tíz éve. Harcoltunk Hitler ellen, és
harcolni fogunk újra, ha ide akar jönni.
- Európában nem harcoltak ellene - szólt keserűen Mrs.
Smollett. - És úgy látom, azt is képtelen felfogni, hogy nem
Hitler törte be az ablakaimat. Nem egy őrült német tette,
hanem a gyűlölet, melyet mindenki táplál magában a
zsidókkal szemben. Régen én is úgy gondolkodtam, mint
maga. Egészen negyvenéves koromig. Magának eddig
egyszerűen csak szerencséje volt, ennyi az egész.
- Tudom, hogy nagyon szerencsés vagyok - bólintott
David. - Mindenesetre látogasson meg Londonban,
beszélünk a pénzről és az étterméről.
Mrs. Smollett szó nélkül felállt, és távozott a konyha
irányába.
- Nem lát reményt - állapította meg David. - Nem csoda
azok után, ahogy elveszítette a családtagjait. Angliával
kapcsolatban azonban téved. Az emberek törődnek a
szabadsággal és az igazsággal, és bár természetesen jelen
van az ellenszenv is, ez nem egyenlő az izzó gyűlölettel. Az
ottani eseményekre itt sosem kerülhet sor.
- Vajon miféle kemény intézkedésekre gondolt Mark? -
bukott ki belőlem a kérdés, mielőtt még visszatarthattam
volna a szavakat.
24.

Bethnal Green csatornái megteltek esővízzel. Az utcán csak

kevesen járkáltak, és a legtöbbjükön látszott, hogy minél
előbb haza szeretnének érni. Még fényes nappal volt, de a
vastag felhőtakaró miatt úgy tűnt, mintha már alkonyodna.
- Hol találhatunk olyan embereket, akik ismerték
Brownt, őrmester? - tette fel Carmichael a kérdést.
- Természetesen a kocsmákban, uram - jött azonnal a
felelet. - Egy ilyen estén máshol nem is nagyon találunk
senkit.
- Esetleg próbálkozhatunk az antialkoholista
összejövetelekkel vagy a bibliaolvasó órákkal is - javasolta
a felügyelő.
Royston egy másodpercig döbbenten meredt rá, aztán
elnevette magát.
Már a harmadik próbálkozásukkal megütötték a
főnyereményt. A Queen's Headben semmit nem tudtak
Brownról, a White Horse-ban pedig csak annyit mondtak,
hogy munkanélküli lakatos a Sisal Streetről, amit már
egyébként is tudtak. Ám a Bass tulajdonában álló kiváló
létesítményben, a Three Feathersben, ahol az összes
függőleges felületre fényesített lószerszám díszeket
aggattak, és ahol egyszerre kapott helyet egy talponálló,
egy söröző és egy családias kis zug a beszélgetésekhez, a
tulajdonos ismerte Brownt, és hajlandó is volt szóba
elegyedni velük. A kocsma csak nemrég nyitott ki, az esti
vendégekre vártak. A tagbaszakadt, keskeny bajszú tulaj az
egyik alkalmazottra bízta a kiszolgálást, és hátravezette
őket a csendesebb asztalokhoz.
- Szerette a balhékat - árulta el, miközben eléjük tolt egy-
egy korsó sört, a rendőrök kiváltságát bármelyik
szegényebb londoni körzetben. - És azt sem bánta, ha
valaki fizetett neki érte.
- Azt akarja mondani, hogy felbérelhető verőlegény volt?
- kérdezte Royston.
Carmichael belekóstolt a sörébe, és elég gyengének találta.
- Nem egészen. Legalábbis nem állandóan, és nem egy
bandában.
A tulaj az asztaluk fölé hajolt, és lehalkította a hangját, bár
a hátsó helyiségben ezen az órán csupán egy öregember
tartózkodott, akik a sarokban ülve a korsójába meredt.
- Brown nem volt londoni - súgta bizalmasan.
- Szerintünk Runcornból jött - bólintott az őrmester.
- Vagy valami hasonló pogány helyről - értett egyet a
tulaj. Carmichael a korsójába rejtette mosolyát. Déliek! -
Szóval nem londoni volt, és nem is tartozott egyik
bandához sem. Ha így lett volna, nem hagyom, hogy itt
igyon - bizonygatta vitézül.
- De ha valakit meg kellett veretni... -- sugallta Royston.
- Talán. Időnként, kispályás módon. -- A tulaj egyik
rendőrről a másikra nézett. - Nem tudok részleteket, és itt
mindig jól viselte magát, de éreztem valamit a hangján.
Nem olyan volt, mint egy verőlegény, sokkal inkább mint
egy olyan fickó, aki ha kitör a balhé, néhány fontért odaáll
az ember mellé.
- Sok barátja volt? - kérdezte az őrmester.
- Nem, legtöbbször egyedül üldögélt. A melósokkal
együtt érkezett, de senki nem állt igazán közel hozzá. A
Mottrams lakatosainak többsége ide jár inni. Amikor
elbocsátották, péntekenként vagy vasárnaponként beugrott
megnézni, hogy ki van itt, és egész este csak egy pohár sört
ivott, hacsak valaki nem fizetett neki mást is.
- Kirúgták? - vonta fel a szemöldökét Royston.
- Ne mondja, hogy nem tudtak róla! - A tulaj izgatottnak
tűnt. - Bizony, kirúgták a Mottramsból, rögtön karácsony
után, mert megpróbált szakszervezetet alapítani a lakatosok
és a kazánkovácsok között. Nagy balhé volt belőle
akkoriban. Igazi hősnek tekintették.
- Vörös volt? - Carmichael elismeréssel adózott Royston
közömbös könnyedségének.
- Nem igazán. - A tulaj a homlokát ráncolta. - Ide
természetesen a vörösök is bejöhetnek: a munkáspártiak, a
szakszervezetiek, a komcsik és a trockisták. Mindenki
másnál jobban gyűlölik egymást. Külön csoportokban
ülnek, nem is hajlandóak tudomást venni a többiekről.
Némelyik bártulajdonos kitenné őket, de én nem törődöm
velük. Többnyire csendben vannak, csak az italukkal
törődnek. Ha valami gond van, mondjuk valamelyikük
felönt a garatra, a társai leszerelik. Brownt azonban soha
nem láttam semelyik csoporttal, csak egyszer a
szakszervezetisekkel, rögtön az elbocsátása után. Nem
hiszem, hogy beszervezték volna. Szerintem Brown csak
saját magának akart jobb körülményeket. Többet akart az
élettől, mint egy lakatosi állást. Talán azért szeretett volna
szakszervezetet alapítani, hogy annak révén előreléphessen.
Tudják, állandóan olvasott, még munka közben is, mindig
ott volt a zsebében egy könyv.
- Tudja, miféle könyvek voltak azok? - kérdezte
Carmichael.
A férfi úgy nézett rá, mintha vendégének elment volna az
esze.
- Miféle könyvek? - visszhangozta. - Hát... csak
könyvek. Főként kisméretűek - tette hozzá, mintha ezzel
segítene. Carmichael elképesztőnek találta, hogy léteznek
olyan emberek a világon, akik a méretük, netán a színük
szerint különböztetik meg egymástól a könyveket. A
tulajdonos nem volt ostoba ember, sőt sokkal jobb
megfigyelőnek tűnt az átlagnál; talán még jó rendőr is
lehetett volna belőle. Valószínűleg tizenegy vagy tizenkét
esztendősen hagyta ott az iskolát, utána tehetségét egy
serfőzde igazgatásába ölte, és intellektuális horizontja nem
terjedt tovább a kocsma túlsó falánál.
- Volt barátnője? - tette fel a következő kérdést Royston. A
tulajdonos megkönnyebbülten nézett az őrmesterre.
- Nem. Vagy ha volt is, sosem hozta ide. Pedig
megtehette volna. Mint látják, mi okosan vezetjük az
üzletet, rengeteg hölgy jár ide, főként hétvégén. Ebben a
szakmában nem lehet egyenként megválogatni a
vendégeket; el lehet küldeni őket, de én nem teszem, csak
ha jó okom van rá. Brownban soha nem voltam biztos,
pontosan amiatt, amit eddig elmondtam. Sokkal
kényelmesebben éreztem volna magam, ha egy csinos lány
társaságában látom, még az is jobb lett volna, mint a
könyvek. Vagy ha másfajta lányok csapódnak hozzá, az is
jelentett volna valamit. De soha nem láttam lányokkal, és
időnként hallottam, hogy belekeveredett valami bunyóba.
Nyitva tartottam a fülem, mert ha bármi olyan hírt kapok
róla, ami meggyőz arról, hogy alávaló gazember, rögtön
kitiltottam volna innen.
- Nem volt homoszexuális? - hunyorított Royston.
 - Nem, dehogy! - háborodott fel a tulaj. - Ilyesmit nem
engednék a báromban!
- És mi van a fegyverekkel? - érdeklődött Carmichael. -
Hallott olyasmiről, hogy esetleg valami köze lehet a
fegyverekhez?
- Nem. - A férfi most rémültnek tűnt. - Mi művelt, lelőtt
valakit? Azonnal kitiltom! Soha többé nem tolhatja be ide a
képét!
- Rálőtt valakire, mire az visszalőtt és megölte, vagyis
nem kell fáradnia a kitiltással - nyugtatta meg Carmichael.
- Tehát végül mégis összeállt valami bandával? - A tulaj
hitetlenkedve meredt a felügyelőre.
- Nem, ön nagyon jól látta, a bandáknak ehhez semmi
közük. Úgy tűnik teljesen egyedül dolgozott. - Carmichael
végzett a sörével és Roystonra nézett, aki egyetlen hajtásra
ledöntötte a maradékát. - Azt hiszem, indulnunk kellene,
őrmester. Köszönjük a segítséget, nagyon hálásak vagyunk.
- Bármikor örömmel állok a rendőrség rendelkezésére.
Carmichael már az autóban ülve megrázta a fejét.
- Lehet, hogy más helyen találkozott vörösökkel. Ezek
gyűlölik egymást, az ő csoportja talán máshol tartotta a
találkozókat.
- Esetleg akik a kocsmákban ülnek és vörösül beszélnek,
azok talán csak beszélnek, akik pedig cselekednek, azok
csendben maradnak - találgatott Royston.
- Jó lenne megtalálni azt a lányt. - Carmichael
megütögette a mappát, amelyikben a fotót tartotta. -
Meglep, hogy bunyós létére szerette a könyveket. Vajon
mit olvashatott? Úgy tűnik, nem kerültünk közelebb a
gombolyag kioldozásához, őrmester; akárhogy
próbálkozunk, egyre gubancosabb lesz.
- Ellenőrizzük a többi kocsmát is, uram?
- Igen... nem, mégsem. - Carmichael kinézett az eső
áztatta szélvédőn. - Együnk valamit, aztán beszéljünk
Thirkie sofőrjével, a kocsmákkal ráérünk utána foglalkozni.
- Jó ötletnek tűnik - helyeselt Royston. - Bár az első
programponttal két legyet üthetünk egy csapásra. A Fekete
Hattyúban, kicsit odább ételt is adnak.
A Fekete Hattyúban semmit nem tudtak Brownról, de
kitűnő tésztában sült marhahúst és vesét szolgáltak fel.
Carmichael erős barna sört kért hozzá, Royston pedig a sör
mellé füstölt sonkát és sült krumplit is rendelt.
Thirkie háza a Sloan Streeten állt, alig néhány percnyi
sétára a Harrodstól, a Harvey Nicholstól és a knightsbridge-
i metróállomástól. Az épület tizennyolcadik századi
eleganciájával komornak és elutasítónak tűnt a szakadó
esőben. Royston határozott kopogtatására egy szolgáló
nyitott ajtót.
- Senki nincs itthon - közölte, miután a rendőrök
igazolták magukat, és vonakodva beengedte őket az
előtérbe. Carmichael elismerően nézett körbe. Az eredeti
György korabeli gipszdekoráció csodálatos állapotban volt,
a fogadóterem árpacukorszínű lábú asztaláról nem is
beszélve. Ezüst névkártyatartó tálca hevert rajta, üresen. -
Lady Thirkie Campion Hallba utazott.
- Mi Sir James komornyikjával, sofőrjével vagy
akármijével szeretnénk beszélni - mosolygott rá Royston. -
Gondolom, őt itt találjuk.
- Az akármijével - húzta el a szolgáló a száját egy olyan
ember méltóságával, akinek a pozíciója évszázadok óta
pontosan meg van határozva. - Marstonnak hívják, és ő
sincs itt.
 - Hol van? - kérdezte Carmichael, mielőtt Royston
kinyithatta volna a száját.
- Szintén Campionban. Lady Thirkie ma reggel
idetelefonált Farthingból és kérte, hogy menjen érte
Campionba autóval, és holnap vagy holnapután vigye őt
Thirkie-be. Marston azonnal elindult, de hosszú az út, és
ebben a rémes esőben kétlem, hogy már odaért volna. -
Nem úgy tűnt, mintha a szolgáló sajnálná társát a kapott
feladat miatt.
- Hol van Campion? - nézett a felettesére Royston.
- Monmouthshire-ben. - Carmichael visszaemlékezett a
végrendeletre.
- Úgy tudom, majdnem Walesben, de jómagam még
sosem jártam ott - segített a szolgáló. - Az idősebb Lady
Thirkie, Sir James édesanyja ott él.
- Feltételezem, Lady Thirkie vonattal ment oda
Farthingból - morfondírozott Carmichael. - Miért akar
onnan Yorkshire-be autózni? A vonat sokkal gyorsabb és
kényelmesebb megoldás volna, nem?
- És ha autózni akar, miért a kétülésest választotta? -
kérdezte a szolgáló. - Sir James teste még ki sem hűlt.
- Ezzel azt akarja mondani, hogy Lady Thirkie és
Marston tiltott kapcsolatot folytatnak? - Carmichael
megpróbált tapintatosan fogalmazni.
Az alkalmazott felnevetett.
- Így is lehet mondani. Visszataszító, nem?
- Sir James tudott róla?
- Itt hagyta Marstont, amikor Farthingba mentek, vagy
nem? Ez alapján nekem nagyon úgy tűnik, hogy legalábbis
sejtett valamit. Nem tudom. Nem bocsátotta el, csak annyit
mondott, hogy nem lesz rá szükség, és egyszerűen itt
hagyta.
- Marston mindvégig itt volt, amíg ők Farthingban
időztek?
- Ó, igen, és egész végig morgolódott - bólintott a
szolgáló. - El nem mehetett, maradni nem akart, ez nagyon
letörte. Még most is rosszkedvű volt, amikor az úrnő érte
küldetett.
Ennél többet nem lehetett kihúzni belőle. Amikor újra az
autóban ültek és Bethnal Green felé tartottak, Royston
megkockáztatta:
- Újabb csomó, uram?
- Ha ez igaz, és Thirkie tudott róla, akkor az nagyon jó
motiváció a gyilkosságra a feleség számára - töprengett
Carmichael.
- Fel tudta volna vinni a holttestet a hálószobába? Elég
nagy a testsúlybeli különbség kettejük között. - Royston
összevonta a szemöldökét. - Nem hiszem, hogy egyedül
képes lett volna rá. Marston ott lehetett vele, hogy segítsen
neki?
- Igen. Mindössze kétórás út, és nála volt az autó.
Elhagyhatta Londont, miután keserű szájízzel aludni tért, és
fél tizenkettőre, esetleg éjfélre oda is érhetett. - Carmichael
elgondolkodott. - Lehetséges, de nagyon kényes a dolog,
ráadásul előre ki kellett tervelni. Beszélnem kell
Marstonnal, azután még egyszer Lady Thirkie-vel.
- Indulunk Campionba? - érdeklődött faarccal Royston.
- Ma este nem, őrmester. Egy kicsit még nyomozunk
Brown után, és nem ártana saját ágyunkban aludnunk.
Talán majd holnap.
 - Igenis, uram. - Royston beállt az Old Red Lion elé. A
kocsmában, ahonnan Carmichael telefonált Jacknek, hogy
késő estére hazaér, semmit nem tudtak Brownról. Az
Admiral Benbow-ban és a Stonewell Tavernben sem jártak
eredménnyel. Időnként beugrott egy-egy sörre, de úgy tűnt,
csak a Three Featherst látogatta rendszeresen.
Kilenc órára az ivók kezdtek zsúfolttá válni, Royston
pedig már a hetedik korsójánál tartott, és kezdett egyre
megviseltebbnek tűnni. Még megpróbálkoztak a Bonnie
Price Charlie-val, ahol a tulaj elismerte, hogy Brown
időnként betért inni, amikor még dolgozott, és tagadta,
hogy bármiféle kapcsolatot ápolt volna a vörösökkel,
viszont felismerte a képet.
- Ó, igen, ez az ő madárkája. A Southenden, vagy
valahol arrafelé lakik. Ezt a képet nekem is mutatta
egyszer.
- Holnap ellátogatunk Southendbe, őrmester - szólt
Carmichael, miközben kisétáltak az éjszakába. Mostanra
teljesen besötétedett, és az eső is csendesedni kezdett. -
Lehet, hogy utána sorra vesszük Campiont is, de
mindenképpen Southenddel kezdjük.
- Közelebb van, mint Wales - dünnyögte Royston.
- Én vezetek, őrmester.
- Ez így nem jó, uram - tiltakozott Royston, ahogy
Carmichael begyömöszölte őt az utasülésre. - Ez a
természet ellen való. A világ a feje tetejére állt. Hé, ez egy
greenwich-i kocsma neve, nem?
- Valami ilyesmi - hagyta rá a felügyelő.
- Rengeteg kocsmában voltunk, de abban még nem.
Semmi okunk azt hinni hogy Brown oda járt... vagy
Guerin. Vagy Thirkie. Vagy Lady Thirkie. Vagy Kahn... -
Elhalkult a hangja.
Carmichael végighajtott London sötét és ősi utcáin,
melyeken most a buszok és a taxik kivételével szinte
semmilyen forgalom sem volt. Megnyugtatónak találta a
vezetést. Az utcalámpák és a gyalogátkelőknél elhelyezett
villogó Belisha izzók fényei visszaverődtek a tócsák fekete
vizéről. Későre járt, és tudta, nemsokára ő is hazaér.
Beállt Royston háza elé.
- Be tud jönni reggel a Yardra? - Kivette az őrmester
holmiját a csomagtérből, ahol Farthing Junction óta pihent.
- Igen, uram. Már többször megtettem. Holnap körül kell
néznünk Southenden a madárka után.
- Hazaviszem az autót, holnap reggel találkozunk a
hivatalban.
Kopogtatott a lakás ajtaján.
Egy körülbelül nyolcéves kislány nyitott ajtót, aki
hosszú, szőke hajával és éles vonásaival nagyon hasonlított
J. M. Barrie, Carmichael által elképzelt Wendyjére.
- A mama nincs... - kezdte, de aztán felismerte őket. -
Apa! Carmichael bácsi! Hol voltatok? Miért nem
mondtátok, hogy visszajöttök? Hoztatok nekem valamit?
- Apukád szeretne lefeküdni, Elvira - mondta neki
Carmichael. - És nem hoztunk semmit. Tudhatnád, hogy
addig sosem hozunk, amíg le nem zártuk az ügyet.
- Szabályok, Ellie - motyogta Royston. - Tudod a
szabályokat.
- Tudom - ismerte el a kislány duzzogva. - Amikor
elkapjátok a gonosztevőket.
- Így van. De azért ezt tedd el, és gondoskodj róla, hogy
apukád nyugodtan aludjon. Holnap kora reggel szükségem
lesz rá, elkapni a gonosztevőket. - Azzal Carmichael Ellie
kezébe nyomott egy félkoronást.
- Jó éjt, uram! - köszönt el Royston.
- Gyere, papa! - Elvira szélesre tárta az ajtót, és felsegítette
apját a lépcsőn.
Carmichael intett és elhajtott az éjszakában; boldogan
indult el saját otthona, saját ágya és a várakozó Jack felé.
25.

A másnap reggeli The Times szerint a „legkeményebb

intézkedések" alatt azt kellett érteni, hogy a kormány saját
maga és az ország megóvása érdekében - természetesen a
Zsidó Bolsevik Fenyegetéstől - szinte már diktatórikus
módszerekhez folyamodik. És a cikkíró hangsúlya alapján a
lap ezt teljesen helyénvaló dolognak tartotta. Sikoltani
szerettem volna, vagy megfojtani valakit, leginkább
anyámat. Korán keltem, még David előtt, és lementem
elolvasni az újságot, mielőtt ő is a kezébe venné. Bevittem
a könyvtárba, és a kanapéra kuporodva átlapoztam.
Annyira megrémisztett ez az egész, hogy elolvastam az
egész újságot, mintha az összes hír megismerése bármit is
változtathatna az első jelentésén. Végigrágtam magam
minden unalmas részleten, még a külföldi híreken is. (Az
indiánok még mindig autonómiára törekedtek, Kurszk
pedig ismét gazdát cserélt. Nem tudom pontosan, hol van
Kurszk, de a jelek szerint minden harmincadik percben más
birtokolja.)
Markot választották miniszterelnöknek, vagyis ő
nevezhette ki a minisztereket. Lezajlott egy újjászervezési
folyamat, ami azt jelentette, hogy újra kiosztották a kabinet
posztjait. Apa lett a pénzügyminiszter, holott ha szigorúan
veszik, nem kaphatta volna meg azt a helyet. Mivel vikomt
volt, a felsőházban ült, és az ősi, íratlan brit alkotmány
szerint a miniszternek az alsóház választott tagjának kellett
lennie. Tudtam, mert az emberek már évek óta erről
beszéltek. Ugyan nem sok értelmét láttam, de sokkal
demokratikusabb megoldás lett volna, ha az állam
legfontosabb minisztereit inkább választják. Mark a The
Times szerint azt mondta, ez csupán egy szokás, melyet
figyelmen kívül lehet hagyni. A The Times a maga
nehézkes módján kifejtette, mennyire helytelen volna, ha a
miniszterelnök nemesi címeket hozna létre, és odaadná
olyan embereknek, akiket ki akar jelölni, ám ugyanolyan
tisztességtelen megoldás lenne alkalmas embereket, mint
például apát, holmi születési jog miatt távol tartani a főbb
hivataloktól.
Tibsé lett a belügyminisztérium, Richard Francisé a
külügy. Richard és Clarinda Farthingban töltötték az egész
hétvégét, és azt hiszem, egyetlen alkalommal sem
említettem őket. Ennek talán az lehetett az oka, hogy
mindketten elképesztően unalmas emberek. Ha jól
emlékszem, nem szóltak egyetlen szót, nem fejtettek ki
egyetlen véleményt, és még csak egy villát sem ejtettek el
egész idő alatt, amíg Farthingban tartózkodtak. Mint ahogy
más alkalmakkor sem. A tökéletesen szürke páros, a
személytelenség mintaképei. Dud nagybácsi kapta a
hadügyminisztériumot. Eden, aki a pártszavazás előtt
miniszterelnök volt, oktatásügyi miniszter lett, ezt a posztot
korábban Sir James töltötte be. Hamiltonnak, akit mindenki
miniszterelnöknek várt, meg kellett elégednie a
gyarmatokkal. Churchill elutasította a felajánlott
kereskedelmi miniszteri posztot, ezért azt Sir Thomas
Manningham foglalhatta el. És így tovább szépen lefelé, a
farthingiek kapták a javát, a többieket pedig bevitték az
erdőbe, vagy rájuk sózták a lényegtelenebb, kemény
munkával járó pozíciókat. A kedves Guy Philby, aki a
házasságkötésem előtti hétvégén krokettet játszott velem,
miniszterhelyettes lett a külügynél.
Mondhatnák, hogy mindez Eden műve volt, és hogy
erről szól a parlamentáris demokrácia, és az emberek az
ország különböző részeiben biztosan így is gondolják.
Ezzel együtt meglepődtem Mark lovagiatlanságán. Ám
még ez sem volt valódi probléma, csupán a megszokott
üzletmenet ebben a talpnyaló közegben. Ha a kormányzó
párt Markot választotta, joga volt kijelölni a kormány
tagjait.
A legijesztőbb dolgokat az alsóházban tartott beszédében
mondta el, miután a rádióban megemlítette a „kemény
intézkedéseket". A háború óta mindenkinél bevezetett
azonosító kártyákat megváltoztatják, hogy megnehezítsék a
hamisítást, és ezentúl fénykép is szerepel majd rajta, ami
segít a rendőrségnek, valamint további információk, köztük
a vallás. Egy Michael Hoot nevű forrófejű, nyilvánvalóan
fiatal, munkáspárti képviselő felpattant és közölte, hogy ez
egyenértékű a zsidók és katolikusok üldözésével, mire
Mark megvetően csak annyit felelt, hogy senkit nem
kényszerítenek sárga csillag viselésére, és teljesen jogszerű,
hogy a vallás mindenkinél szerepeljen a személyi
azonosítón. A The Times legfőképpen amiatt aggódott,
hogy mi legyen az ateistákkal, bár nem igazán értem, miért
ne lehetne odaírni, hogy „ateista". Rögtön arra gondoltam,
rábeszélem Davidet, hogy vallja magát annak - elvégre
csak fajilag volt zsidó, vallásilag nem igazán.
Azután következett Mark jövőbeli politikájának
ismertetése a nagy-britanniai idegen állampolgárokkal
szemben, akik megosztottságot, munkanélküliséget és
problémákat idéznek elő. Ha nem sikerült találniuk három
brit szponzort, akkor visszaküldik őket anyaországukba. A
The Times szerint ez igen nagyvonalú döntés volt, főként
mivel a kitoloncolás költségét a brit állam állja.
Elgondolkodtam, vajon akkor is ez lenne-e a véleményük,
ha ugyanúgy hallanának Mrs. Smollett anyaországáról,
ahogy én hallottam előző este.
A Kommunista Pártot újságaival együtt betiltják. A
Munkáspártot az MI5 átvizsgálja titkos kommunista „alvó
ügynökök" után, akik beszivároghattak a soraiba.
Hangsúlyozták, hogy az ártatlanoknak nincs mitől
tartaniuk. A képviselőházban senki nem tiltakozott,
valószínűleg mert túlságosan megijedtek, vagy mert a
székük alatt rejtegették Bevant és Footot. És tudom, hogy
nehezen hihető, de nem ez volt mindennek a legalja: a
parlamentet új alapokra helyezik, ezentúl nem pártszavazás
vagy bizalmi szavazás dönt, hanem a négyévente megtartott
általános választás, mint az amerikaiaknál. A The Times
természetesen rengeteg tintát fecsérelt ennek a döntésnek a
dicsőítésére is, és csak a cikk végén említették meg, hogy
az első ilyen választás természetesen négy év múlva lesz,
vagyis Mark addig gyakorlatilag diktátorként uralkodhatott.
- Megválasztottak a Konzervatív Párt vezérévé, vagyis te
lettél a miniszterelnök... nem Istennek jelöltek! - tört ki
belőlem a keserűség. Senki nem hallotta, csak a szőnyeg
egyik napsütötte foltján összetekeredve henyélő fehér
macska. Érdeklődve nézett fel rám. A szimpátiaszavazás,
mondta apa. A britek törődnek a szabadsággal és a joggal,
mondta David, ám amikor Londonban ezt a ház elé
terjesztették, mindig csak köntörfalazás volt a válasz.
- A Reichstag felgyújtása - mormoltam.
David lépett be a könyvtárba.
- Mindenhol kerestelek. Kihez beszélsz?
- A macskához.
A macska a hátára hengeredett, dorombolt, a hasát
mutatta felénk.
- Undorítónak tartja a politikát - magyaráztam.
- Egy konkrét politikát? - kérdezte David gyanakodva.
- Ma reggel a brit politikát, és nemsokára te is
meggyőződhetsz róla, mennyire átkozottul igaza van. -
Odaadtam neki az újságot.
Amíg olvasott, odasétáltam az ablakhoz és kinéztem
rajta. Egy újabb csodálatos nap volt - az égbolt abban a
ragyogó, kék árnyalatban tündökölt, amit csak akkor vesz
fel, amikor az eső kimossa belőle a port. A hatalmas, öreg
kőris a gyep szélén mintha az ég felé nyújtogatta volna
göcsörtös ágait. Az erdő végtelenül hívogatónak tűnt.
Természetesen ritkított volt, s főként tölgyek és mogyorók
alkották, így könnyedén lehetett akár az ösvényektől távol,
az árnyékos sűrűben is sétálni. Lóval viszont mindenképen
az utakon kellett maradni, ahogy mi is tettük apával a
minap. Egy pillanatra megcsillant a visszatükröződő égbolt
kékje a tó vizében. Anya összejátszana a bolsevikokkal?
Képes lenne rá?
- Amikor beléptem, éppen azt mondtad: a Reichstag
felgyújtása - szólalt meg David egy idő után, ledobva a The
Timest.
- Sir James meggyilkolása - feleltem. - A bolsevik lövész
merényletkísérlete. Ezek adtak nekik alapot minderre.
- Érdekes, én is pont arra gondoltam, hogy Chaim azt
fogja mondani, neki volt igaza. - David átkarolt, állát a
fejem tetejére támasztotta, és csak álltunk ott egy ideig
némán, egymás közelségében keresve kényelmet.
 - Ha másik országban kellene élnünk, hová mennél
legszívesebben? - kérdeztem egy idő múlva.
Éreztem, ahogy minden izma megfeszül.
- Elhagyni Angliát? - Akkora fájdalom csengett a
hangjában, hogy megfordultam és hevesen átöleltem. - Erre
nem fog sor kerülni - tette hozzá rövid szünet után. - Ha
mégis mennünk kell, akkor talán valamelyik egykori
gyarmat... talán Új-Zéland vagy Kanada.
- Nem szeretnél Palesztinába menni?
- Nem, mint ahogy Brazíliába sem. Ne beszélj
képtelenségeket!
A politikától mentes reggeli után David elment felhívni
az apját, én pedig meglátogattam Mrs. Simonst, hogy
beszélgessek vele a bevásárlásról. Igazából nem tudtam
neki sok mindent mondani azon kívül, hogy fogalmunk
sincs róla, mennyi ideig fogunk maradni. Szerettem volna
megkérni, hogy hozzon nekem némi hintőport a hentes
melletti patikából, mert csak egy kis üvegcsével
csomagoltam magamra az útra, és már kezdtem kifogyni
A tálalóban találtam rá, amely valójában egy aprócska
pihenőhelyiség volt közvetlenül a konyha mellett. Nem
ismertem őt, hiszen új alkalmazott volt. Elődje, Mrs.
Collins karácsonykor ment nyugdíjba. Apa tisztességes
végkielégítést adott neki, ő pedig Harrogate-be költözött,
családos húgához. Aztán a szüleim valahogy rátaláltak Mrs.
Simonsra, de nem mutatták be, így korábban még sosem
találkoztunk. Mindössze anya kérkedett időnként, hogy
mennyire hatékonyan dolgozik.
Egy apró asztalnál, vagy inkább szekreternél ült. A bútor
korábban Sukey tulajdonát képezte, de anya véletlenül
leöntötte tintával, és nem lehetett eltüntetni a foltokat. A
lenyitható fiókos részre, szépen egymás mellé különféle
listákkal teli cédulákat tapasztott, mintha Waterloora
készülődne. Negyven év körülinek saccoltam, hullámos,
őszülő haja szinte páncélsisakot képzett a fején.
- Jó reggelt, Mrs. Simons! - köszöntem.
- Jó reggelt, Mrs. Kahn! - felelte fagyosan,
késpengényire összehúzott szájjal.
- Mint bizonyára tudja, Mr. Kahn és én itt maradunk
néhány napig, hogy meddig, az egyelőre még bizonytalan -
mondtam a lehető legkedvesebben. - Sajnálom, hogy
kényelmetlenséget okozunk önöknek. Jeffrey azt javasolta,
beszéljek önnel a szükséges dolgokról.
- Igen. A jövőben ha ilyesmi történik, jobb szeretnék
közvetlenül tudni róla, és nem a szolgálókon keresztül.
Mrs. Smollettet már meg is kellett dorgálnom a pazarlása
miatt.
Első reakcióm a mentegetőzés és a kedveskedés lett
volna, de rögtön a sarkában ott tolongott a második,
nevezetesen, hogy felszegem az állam és elküldöm a
pokolba. Mrs. Smollettet mindenképpen a védelmembe
kellett vennem.
- Úgy tudom, Mrs. Richardson távollétében Mrs.
Smollett hatáskörébe tartozik eldönteni, mit szolgál fel,
amikor a család a rezidencián tartózkodik - mondtam végül
érzelemmentes hangon.
- Csakhogy a család nem tartózkodik a rezidencián -
vágott vissza Mrs. Simons olyan mosollyal, amitől még a
tej is megsavanyodott volna. - Maga kiházasodott ebből a
családból, és nem várhatja el a születése jogán járó
privilégiumokat most, hogy feleségül ment egy bibsihez.
 Nem tudtam, mit mondjak erre. Bizonyos szempontból
igaza volt, és nem is számítottam ezekre a kiváltságokra -
ezt apa is világosan az értésemre adta. Másrészt viszont
nem hiszem, hogy privilégiumnak számít, ha szüleim
távollétében a házukban tartózkodom. Ugyanakkor annak is
tudatában voltam, hogy tilosban járunk. Mrs. Smollett
valószínűleg nem adhatott volna nekünk kaviárt. Viszont az
utolsó szavával közvetlenül engem sértett meg. Ha annyit
mond, hogy „zsidó", egy szavam nem lehetett volna, a
„bibsivel" azonban túllépett minden határt. Csak álltam ott
tátott szájjal.
Mielőtt összeszedhettem volna magam annyira, hogy
válaszoljak valamit, Mrs. Simons folytatta:
- Ahogy én látom a helyzetet, maguk még csak nem is
igazán vendégek ebben a házban. Mr. Kahnt a rendőrség
kötelezte maradásra, vagyis voltaképpen őrizetben van.
Jelen körülmények között azt hiszem, sokkal inkább
kötelességem megakadályozni a szökését, mint a
kényelméről gondoskodni.
- Mrs. Simons - szólaltam meg remegő hangon -, nem
tudom, mit akar elérni azzal, hogy ilyen hangnemben
beszél velem, de azt hiszem, annyira azért még a házhoz
tartozom, hogy a szüleimmel kirúgassam magát.
- Kétlem, hogy Lady Eversley a maga utasítására
elbocsátana - felelte, most már leplezetlen megvetéssel. -
Gyakran beszél magáról a jelenlétemben.
Igen, ezt le mertem volna fogadni. Képzelem, miket
mondhat ilyenkor. Eszembe jutott a Hatchard jelenlétében,
vasárnap reggel a zsidókról tett megjegyzése.
- Mindenesetre nagyon köszönöm, hogy megőrizte az
udvariasságát, Mrs. Simons. - Próbáltam mindkét
kezemmel, és talán még a lábaimmal is összekapargatni
méltóságom maradékát.
- Nos, Mrs. Kahn, van valamilyen különleges óhaja a
winchesteri bevásárláshoz kapcsolódóan? Nem szoktam
hozzá bibsik pesztrálásához, ezért kérem, tájékoztasson.
Legszívesebben sült kacsát kértem volna és vajas
homárt, valamint egy kis viaszos fényezőt David frakkjára,
de aztán meggondoltam magam.
- Csupán azért jöttem le, hogy emlékeztessem, a
winchesteri vásárlásnál legyen tekintettel rá, hogy az
elkövetkező napokban plusz két emberrel kell számolnia -
mondtam olyan fagyosan, ahogy csak tudtam. Mégsem
kértem tőle hintőport - valószínűleg úgyis viszketőport
hozott volna helyette.
Sietve távoztam a kis szobából, miközben a legkevésbé
sem emberbaráti gondolatok merültek fel bennem - például
hogy csak egy ósdi, tintafoltos szekretert mondhat a
magáénak, míg engem otthon egy gyönyörű, antik íróasztal
vár, és hogy őcsúfságát soha nem szerette senki. Azt
kívántam, hogy üsse el egy busz Winchesterben, vagy
útközben csapjon bele a villám. Reszkettem kissé, és kis
híján el is sírtam magam, de nem akartam, hogy David
meglássa feldúltságom, és magyarázkodnom kelljen. Vagy
apa kis dolgozószobájában tartózkodott (ahol Carmichael
felügyelő dolgozott), vagy ha befejezte a telefonálást, akkor
a könyvtárban, ezért inkább kimentem a kertbe és úgy
tettem, mintha a völgy liliomait, vadjácintjait és
kankalinjait csodálnám, amíg egy kicsit össze nem szedtem
magam.
A legérdekesebb az egészben az volt, hogy normális
esetben egyáltalán nem húztam fel magam az olyan
sértéseken, mint a „bibsi" és társai. Sőt, rendszerint csak
nevettem rajtuk. Kellett egy kis egyedüllét odakint a
kertben, hogy rájöjjek a különbségre. A hatalomról volt
szó. Mrs. Simonsnak hatalma volt felettünk, vagy
legalábbis ő úgy érezte. Azt mondta, kötelessége itt tartani
Davidet. Úgy viselkedett, mint egy börtönőr. Abba az apró
kis hatalmába kapaszkodott, hogy tudta, anya nem kedvel
engem, és azt használta fel a megszégyenítésemre. Azt
mondta, nem egy szolgálón keresztül szeretne értesülni az
eseményekről, holott ő maga is szolgáló volt. Valószínűleg
alaposan felkészült megalázásból, sértésekből és
durvaságból; minden bizonnyal ugyanezt rendszeresen
megkapta anyától is. Én mindig mindent megtettem, hogy
könnyebbé tegyem a szolgálók életét. Mióta csak az
eszemet tudom, emberként bántam velük. Ám itt
elérkeztem egy határhoz; tökéletesen lehetségesnek
tartottam, hogy emberként ne szeressek embereket. Nekem
sem tetszett, hogy milyen gyorsan eljutottam a kirúgatással
való fenyegetőzéshez, ám ugyanakkor biztos voltam abban
is, hogy apa engem támogatna. Azon gondolkodtam, vajon
hogyan viselkedhet Mrs. Smollett-tel, aki semmilyen
módon nem vághatott vissza neki. Erről eszembe jutottak
az emberek a kövekkel a kezükben, akik betörték az
étterem ablakait. Mrs. Simonsnak is biztosan kő lett volna a
kezében. Hiszen a fejében már ott volt.
Hallottam végiggördülni a furgont a bekötőúton, és
tudtam, hogy elindult Winchesterbe. A levegő is
könnyebbnek tűnt hirtelen; mintha egy viharfelhő, vagy ha
már itt tartunk, anya távozott volna. Egy ideig még
járkáltam a kertben, próbáltam megnyugodni, aztán David
észrevett a könyvtár ablakából, és csatlakozott hozzám.
26.

Reggel az egyetlen új dolog Carmichael íróasztalán egy

jelentés volt Oliver Thirkie századosról, a Thirkie baroneti
cím örököséről - amennyiben Angela gyermeke lány lenne.
Tíz évvel volt idősebb Sir Jamesnél, egyik fia
Winchesterben élt, a másik Oxfordban, és a hadsereg
kötelékében szolgált Indiában. Egyértelműen semmi köze
nem volt semmihez, csak egy újabb elszabadult, sehová
sem vezető szál. Carmichael az egyik kupacra lökte a
jelentést. Egy nap tényleg rendet kellene raknia az asztalán,
gondolta.
Royston lépett be, egyáltalán nem tűnt megviseltnek az
előző esti züllés után.
- Autóval megyünk Southendbe, uram? - kérdezte.
- Igen, azt hiszem. Mehetnénk vonattal is, valószínűleg
gyorsabban odaérnék, de utána Campion Hallban lesz
dolgunk, és nem szeretnék visszajönni ide.
- Értem, uram.
Kifelé menet odabiccentettek Stebbingsnek.
- Látta a ma reggeli lapokat, uram? - kérdezte Royston,
miközben automatikusan becsusszant a vezetőülésbe.
- Nem, nem éreztem úgy, hogy szembesülni szeretnék a
hírekkel. - Carmichael hosszan lustálkodott az ágyban, és
már csak annyi ideje maradt, hogy bekapjon egy
kétszersültet és igyon rá egy korty teát. - Történt valami
fontos az ügyünkben?
 - Ó, nem, semmi ilyesmi. Csak arról írtak, hogy
bevezetik az új, fényképes személyi igazolványt.
Gondolom, valami olyasmi lesz, mint az útlevél. Nagyban
megkönnyíti a munkánkat. Ha Brownnak is lett volna
ilyenje, most biztosan tudnánk, ki is volt valójában.
- Bármilyen iratot vezetünk be, a bűnözők mindig
megtalálják a módját a kicselezésének - vélekedett
pesszimistán Carmichael. - És maga is tudja, mit tartanak
az idiótabiztos dolgokról: találd csak ki, és Isten előáll egy
nagyobb idiótával.
Amint kiértek London központjából, sokkal gyorsabban
haladtak. Az út legnagyobb részében szinte pontosan
keletnek tartottak, így a nap a szemükbe sütött, a forgalom
azonban főként az ellenkező irányba, London felé
koncentrálódott. Majdnem végig beépített vidéken
hajtottak, városok és elővárosok között, itt-ott egy
szántóföld is feltűnt, de ez messze volt attól az igazi vidéki
érzéstől, amit Farthingben tapasztaltak. Az utakat jól
karbantartották, így már tíz előtt elérték Leigh-t, és az
egyik sétányon betértek egy lerobbant antikvárium melletti
kis kávézóba, elfogyasztani második, kései reggelijüket.
Alattuk hidegen és zavarosan húzódott a Csatorna - a
sétány a tengerhez vezető meredély oldalában kanyargott.
A kissé zsíros, ám laktató reggelit követően - melyet azzal
igazoltak maguknak, hogy legalább nem lesz szükségük
ebédre - sétára indultak az eszplanádon.
- Próbáljuk meg először a fotóst - mondta Carmichael. A
kávézó vezetője nem ismerte fel a fényképen lévő lányt.
A tengerre néző út egyik oldalában néhány méterenként
padokat helyeztek el, a másikon apró boltok sorakoztak.
Nagyon kevés ember járt itt ilyenkor, mivel a május még
túlságosan korai időpont volt ahhoz, hogy Leigh élvezhesse
a „szezon" látogatóáradatát. A fényképész boltjának
ablakában lévő felirat szerint az üzlet tizenegy és négy
között tartott nyitva. Meg sem kellett beszélniük, sétáltak
tovább lefelé az alsó sétányhoz, majd onnan Southendbe és
a tengerhez.
Valamivel lejjebb találtak egy irigylésre méltó
előkelőséggel berendezett, pasztellszínű virágokkal
telefestett teázót, ahol néhány idős, a haját kékítőporral
mosó hölgy diskurált.
- Próbáljuk meg itt - javasolta Royston.
- Kizártnak tartom, hogy megint teát akarjon inni,
őrmester. Vagy ha igen, biztosan nem ez a maga helye. -
Carmichael belökte az ajtót, mire megszólalt néhány
csengettyű. Az üzlet hátuljából egy középkorú
felszolgálónő sietett elő. Láthatóan csodálkozott, hogy két
viszonylag fiatal férfi tévedt a birodalmába.
Rásandított az orra elé tolt fényképre, és halványan
ismerősnek találta. Carmichael hozzászokott ehhez a
reakcióhoz; mosolygott és megköszönte a segítséget. Utána
megpróbálkozott a vendégekkel is, és az egyiknél végre
sikerrel járt.
- Agnes Timms, a Sikkesnél dolgozik - árulta el az első
kék hajú hölgy.
- Hol van ez a Sikkes? - kérdezte mohón Royston.
- Mrs. O'Sullivan Colette Sikk Hajszalonjára gondol -
kapcsolódott be egy másik kék hajú hölgy. - Fent van a
sétányon, talán háromszáz méternyire. - Arrafelé mutatott,
amerről Carmichaelék érkeztek.
Colette Sikk Hajszalonjára nem sokkal az antikvárium és
saját autójuk mögött találtak rá. Odabent idős hölgy ült egy
masszív hajszárítógépezet alatt, egy középkorú hölgy a
pénztárgépnél, valamint a fotóról ismert fiatal hölgy, aki
annyira hasonlított a képre, melyet Carmichael korábban
hosszasan tanulmányozott, hogy a felügyelő legszívesebben
megbökdöste volna, hogy megbizonyosodjon róla, vajon
tényleg valódi-e. Csinos volt, akár a magafajta lányok
többsége, arcát túl korai halványulásra ítéltetett,
természetes pír dobta fel.
- Timms kisasszony? - szólította meg Royston. - A
rendőrségtől jöttünk, szeretnénk egy kicsit rabolni az idejét.
- Dolgozom - mutatott a lány a szerkezet alatt ülő nőre,
és kétségbeesett pillantást vetett a pénztárnál unatkozó
másikra.
- Majd én figyelek, Aggie - biztosította a munkatárs,
miközben az arcáról csak úgy sütött a helytelenítés.
- Ha gondolja, kimehetünk az utcára, Timms kisasszony
- mondta Carmichael. Teljesen reménytelennek tűnt a
semmiféle visszavonulási lehetőséget sem nyújtó üzletben
beszélgetni.
- Leüljünk egy padra? - javasolta Royston. Átsétáltak az
úton és letelepedtek, Agnes Timms a két férfi közé.
- Nem tettem semmi rosszat - mondta, ahogy sokan
mások is szokták. A könnyű szellő belekapott az egyik
szőke hajtincsbe; a lány türelmetlenül kisöpörte az arcából.
- Ismer egy Alan Brown nevű férfit? - kérdezte Carmichael.
Agnes meg sem próbálta titkolni.
- A vőlegényem volt.
- Tudja, mi történt vele, Timms kisasszony?
- Benne volt az újságban. - A lány szeme megtelt
könnyel. - Tudtam, hogy történt vele valami, amikor
vasárnap este nem telefonált, ahogy szokott. És hétfőn
olvastam az újságban. Minden rosszul sült el, és lelőtték.
- Mi sült el rosszul? - csapott le Royston.
- A tréfája. De nem kényszeríthetnek, hogy ellene
valljak, a jegyesem volt.
- Az csak a házastársakra vonatkozik - tájékoztatta az
őrmester. - Ha jegyesek voltak, hol a gyűrűje?
- Colette nem hagyja, hogy munka közben viseljem, mert
beleakad a vendégek hajába - felelte habozás nélkül a lány,
azzal benyúlt a nyakánál köpenye alá, és előhúzott egy kis
aranykarikát, benne egy szánalmasan apró hegyikristállyal.
- Itt van, tessék. Nincs más mondanivalóm.
- Bármit tud, felbecsülhetetlen értékű lenne számunkra -
győzködte Carmichael.
- A lány felszegte az állát.
- Mit érdekel engem? Alan halott, és most már soha nem
megyek férjhez, nem lesz gyerekem, sem normális életem.
Vénkisasszonyként fogok dolgozni a fodrászatban, amíg
meg nem halok.
- Megmentheti egy ártatlan ember életét, ha elmondja, mi
volt Alan tréfája, és miért akarta végrehajtani.
Agnes egy pillanatig határozatlanul nézett rá. Carmichael
visszatartotta a lélegzetét.
- Rendben - mondta végül a lány nagyon halkan. - Most
már egyébként sem számít. - Könnycseppek csorogtak le az
arcán, és a közben újra lélegzethez jutó felügyelő átnyújtott
neki egy zsebkendőt.
- Mikor látta őt utoljára? - kérdezte Royston.
- Szombaton. - Belefújta az orrát Carmichael
zsebkendőjébe. - Szombaton meglátogatott. Volt egy fél
szabadnapom, és mivel őt kirúgták a Mottramstől, bármikor
el tudott jönni. Általában vasárnapra is maradni szokott, de
ezen a héten nem. Azt mondta, van valami dolga. Utoljára
szombat este láttam, olyan hét körül, amikor visszaindult
Londonba.
- Vonattal?
- Nem, a motorkerékpárján. - Sírva fakadt. - Sajnálom -
mentegetőzött két szipogás között. - Csak eszembe jutott,
ahogy ott ül a motorján, bármilyen is az idő, a kabátja
fekete hollószárnyként lobog mögötte, és sosem fogom
többé látni... sosem beszélek vele, sosem viccelődöm rajta.
Egy percig csendben ültek, hagyták sírni. Royston
felvont szemöldökkel Carmichaelre nézett, aki megrázta a
fejét. A felügyelő egy idő után feltette a kérdést:
- Alan elmondta önnek, hová fog menni vasárnap?
- Nem teljesen. - Újra kifújta az orrát, és egy kicsit
összeszedte magát. - Azt mondta, van valami dolga, és elég
pénzt fog szerezni vele, hogy összeházasodjunk, vegyünk
egy házat, és akkor elhelyezkedhet valahol lakatosként,
ahol még nem hallották a hírét.
- És miféle hír volt az? - kérdezte Royston.
- Megpróbált szakszervezetet alakítani a Mottramsban. -
Helyes, gondolta Carmichael, ezek szerint úgy döntött, az
igazságot mondja el nekünk. - Úgy gondolta, azzal
mindenkinek jót tesz. Azonnal kirúgták. Őrültség volt az
egész, én előre tudtam.
- Akkor tehát vörös volt? - tudakolta Carmichael.
- Nem igazán.
- Ugyan már, egy kicsit biztosan vörös volt, ha
szakszervezetet akart alakítani.
- Maguk biztosan így gondolják, viszont kettőnk közül
én szavaztam a Munkáspártra, és ő a konzervatívokra. A
jobb körülmények miatt akarta a szakszervezetet, ennyi az
egész, és nem érdekel, ha nem hisznek nekem.
- Meglepné, ha azt mondanám, hogy kommunista volt? -
kérdezte Carmichael.
- Az nem kifejezés, hogy meglepne. Rendben, elmondom
maguknak, amit tudok. A vasárnapi munka arról szólt,
hogy tréfából ráijesszen valakire. Kapott egy puskát, nem
valódit, csak egy játékszert, amelyik valódinak tűnt.
Ezenkívül adtak neki egy kommunista igazolványt is, rajta
valami ír névvel. Patrick akármi-akárki. Megmutatta nekem
is. El kellett mennie egy bizonyos helyre, elrejtenie a
motorját egy könnyen elérhető helyen, várni, amíg ez a
bizonyos személy feltűnik, aztán a levegőbe durrantani
néhányat, eldobni a puskát és a kommunista igazolványt,
majd visszarohanni a motorhoz.
Royston és Carmichael zavarodottan néztek össze.
- Csakhogy szegény Alan nem volt elég gyors, és Lord
Eversley lelőtte - fejezte be a történetet a lány.
- Ki kérte meg erre? - kérdezte a felügyelő.
- Lady Thirkie - hangzott a felelet. - És nem csak
megkérte, fizetett is neki ötven fontot, amit Alan ideadott
nekem egy ötös kivételével. Azt megtartotta benzinre és
szállásra. Ugye nem akarják elvenni tőlem? Éppen elég
ahhoz, hogy nyissak egy saját üzletet.
- Látnunk kell a bankjegyek számait, de nem vesszük el
öntől a pénzt - nyugtatta meg Carmichael. - Viszont
szívesen beváltom olyan pénzre, amit el is költhet, mert az
önnél lévő pénz bizonyíték, viszont ez még nem ok rá,
hogy magunkkal vigyük.
Az őrmester sötét pillantást vetett rá.
- Biztos benne, hogy Lady Thirkie volt az? - kérdezte a
lányt.
- Természetesen. Alan mondta. Meg aztán régen
dolgoztam is neki. Mielőtt férjhez ment, én voltam a
komornája. A házasságkötése után azonban otthagytam,
idejöttem és elvállaltam ezt a munkát. Rajtam keresztül
ismerte meg Alant. Felkereste őt és azt mondta neki,
hallotta, hogy időnként részt vesz verekedésekben, és pénzt
is kap érte, ami igaz is volt. Nem szép dolog, és
rengetegszer vitatkoztunk erről, de ő ilyen volt. Nem akarta
elvállalni ezt a munkát, mert rálőni valakire egy játék
puskával nem ugyanaz, mint kezet emelni valakire, de azt
mondta nekem, hogy ez csak egy tréfa, ráadásul már
hónapok óta nem volt munkája, ez pedig jó pénzt fizetett.
- Megesküdne erre bíróság előtt is? - kérdezte Royston.
- Szükség lesz rá? - A lány ijedtnek tűnt.
- Alan már halott, de egy ártatlan ember életét
megmentheti vele - győzködte Carmichael.
- Akkor azt hiszem, igen.
Mást nem nagyon lehetett kihúzni belőle. Miután
feljegyezték a lakhelyét, visszakísérték a fodrászüzletbe.
Miközben az autóval kifelé tartottak Leigh-ből,
Carmichael törte meg elsőként a csendet.
- Angela Thirkie. Sosem hittem volna, hogy elég esze
van ehhez. Igazság szerint meglehetősen butácskának
gondoltam.
- Az ész talán a komornyiké. Az izomerőt is ő adhatta -
vélekedett a Royston.
- Nos, ezt a szálat legalább sikerült kibogoznunk,
őrmester.
 - Pocsék céllövő lehetett. Mármint Brown.
Mindkettejüket eltalálta
- Látott már lőni tudó lakatost? - tette fel a költői kérdést
Carmichael. - Lady Thirkie valószínűleg nem nézett utána,
csak kellett neki valaki, aki elvégzi a munkát.
- Miért nem lövette le vele Thirkie-t?
- Brown valószínűleg nem lett volna képes csak úgy
lepuffantani valakit. Ne feledje el, elméletileg csak egy
tréfáról volt szó. - Carmichael habozott. - Bár továbbra is
elég különös az a mód, ahogy Thirkie-vel végzett.
- Talán a maga módján még mindig kedvelte őt, és azt
akarta, hogy békében haljon meg. A gáz békés dolog.
Emlékezzen csak vissza, még az öngyilkosságot is
lehetségesnek tartottuk.
- Emlékszem - bólintott Carmichael. - Ez az egész
szükségtelenül komplikáltnak tűnik számomra. Miért akarta
egyáltalán, hogy Brown rálőjön Lord Eversleyre?
- Figyelemelterelés - találgatott Royston. - Esetleg a
szimpátiaszavazatok megszerzése?
- Angela Thirkie-t nem érdeklik a szimpátiaszavazatok.
Sőt, Thirkie halála után semmilyen szavazat, hacsak valaki
nem akar egy bolsevik kormányt, amelyik megfosztaná a
pénzétől.
- Talán egy csapatban játszik a többiekkel - folytatta
Royston. - Nem kaphatjuk el őket, csak ha ellenük vall.
Most biztosan nem.
- Nos, megpróbáljuk rávenni a vallomásra, vagy egy
döntő bizonyíték beszolgáltatására. A társadalmi különbség
miatt valószínűleg senkit nem fognak elítélni, de a terhelő
adatokkal talán véget vethetünk Normanby karrierjének.
- Nem kedveli őt, uram, igaz?
 - Senkit nem kedvelek, aki szerint a többi ember csupán
manipulálásra való.
- Annyi bizonyíték mindenesetre már van a kezünkben,
hogy Lady Thirkie-t bíróság elé citáljuk - mondta Royston.
- Ráadásul abban is meglehetősen biztosak lehetünk, hogy
nem Kahn tette, így az ön kedvenc Mrs. Kahnja mostantól
oda mehet, ahová csak akar.
- Pontosan, őrmester.
Amikor visszaértek a Yardra, nem találtak parkolóhelyet.
- Maradjon az autóban, Royston - mondta Carmichael. -
Azonnal indulunk Campion Hallba, amint magamhoz
vettem néhány letartóztatási parancsot.
A telefonbeszélgetést éppen befejező Stebbings intett az
ajtón belépő felügyelőnek.
- Felgöngyölítettem - közölte Carmichael.
- Nagyszerű - bólintott Stebbings -, mert érkezett egy
újabb, megdönthetetlennek tűnő bizonyíték Blayne-ból.
- És mi az? - kérdezte mohón Carmichael.
- A csillag. Emlékszik a csillagra?
- Hogyne emlékeznék, láttam Thirkie mellére tűzve. Mi
van vele? - A felügyelő egyre türelmetlenebbé vált.
- Franciaországban vásárolta egy hónappal ezelőtt egy
angol, kuponok nélkül, ajándéknak. A boltos feljegyezte a
nevét és a címét.
- Igen-igen, ki volt az?
- Stebbings lassan csóválta a fejét.
- Gutaütést fog kapni, ha így felizgatja magát az ügyein.
Természetesen Kahn volt, David Kahn, és megadta a
londoni címét.
- Nem! - Ez nem lehetett igaz!
 - Hiteles, igazolható információ. Mintha a Bank of
Englandtől érkezne.
- Kahn nem járt Franciaországban!
- Legalábbis nekünk nem beszélt róla. Talán csak Chaim
barátjának segített egy kis csempészügyletben odaát.
Tudjuk, hogy a menekültek valahogy átjutottak a
Csatornán.
- Akkor nem adták volna meg a nevüket a náci
hatóságoknak - tiltakozott Carmichael. - Ráadásul akárki
használhatta a nevét.
- Ugye tudja, hogy ez elég merész feltételezés? - nézett rá
Stebbings. - Megvan a hiányzó láncszem, most már csak be
kell őt hoznunk. Most írják a letartóztatási parancsot, végre
akarja hajtani?
- Lady Thirkie tette - erősködött a felügyelő. - Agnes
Timms, Brown barátnője tudott az egészről, és hajlandó
bizonyítékkal szolgálni.
- Valószínűleg csak túloz - vélekedett az őrmester. -
Vagy egy csapatban játszanak. Mindenesetre gyűjtse be a
fickót, majd kikérdezzük a nőről.
- Majd én végrehajtom a letartóztatást - mondta
Carmichael. - Ha kész a parancs, küldje az irodámba.
Royston a kocsiban vár rám.
Az irodájába sietett és a székbe rogyott. Könyökével az
asztalra támaszkodott, amivel meglökött néhány
papírkupacot, és kisebb lavinát idézett elő. Kahn nem
tehette. Nem volt indítéka. Nem járt Franciaországban.
Nem szövetkezett volna Lady Thirkie-vel. Ennek semmi
értelme! Ha ő tette volna, egyszerű és tiszta munkát végez,
ráadásul megfelelő alibit biztosít magának sok-sok
kilométerrel távolabb.
 Akadtak olyan alkalmak Carmichael pályafutása során,
amikor nem volt biztos a letartóztatás jogosságában. Sőt,
egy férfit fel is akasztottak, pedig a felügyelő egyáltalán
nem volt meggyőződve a bűnösségéről. Néha még mindig
arról az ügyről álmodott, ilyenkor rendszerint felriadt az
éjszaka közepén. Ám még soha nem utasították, hogy
tartóztasson le valakit, akiről tudta, hogy ártatlan, és hagyja
futni a valódi bűnösöket. „Nem kaphatjuk el őket... most
nem." Royston hangja visszahangzott a fülében.
A telefonkészülékre tette a kezét. Volt már, hogy
megszegte a törvényt - a rendőrség gyakran megteszi a
munkája végzése közben. Akkor azonban mindig a helyes
oldalon állt, a törvényhozók és a rendfenntartók által jónak
tartott oldalon. Ezúttal azonban... de miért is volt ő
tulajdonképpen rendőr? Nem csak azért, hogy előkelő
teáscsészéi és finom zsebkendői legyenek. Szerette a
munkáját, szerette kideríteni, hogy mi történt, és szerette
látni, hogy megbűnhődnek azok az emberek, akik úgy
gondolták, gúnyt űzhetnek a törvényből. Mindig is volt egy
törvény a gazdagok, és egy másik a szegények számára,
most azonban túlságosan messzire mentek. Felemelte a
kagylót.
- Szeretnék egy hívást a hampshire-i Farthing House-ba.
Winchesteri telefonközpont, a szám 252. Rendőrségi
prioritás.
27.

Kissé lehűlt a levegő, ám szerettünk volna megint a

szabadban étkezni, ezért elindultam az emeletre egy
kardigánért, amikor meghallottam a telefon csörgését.
Normális esetben Jeffrey fogadta volna a hívást, azután
szól nekem, de mivel ott volt tőlem karnyújtásnyira a
folyosón lévő készülék, felvettem a kagylót.
- Beszélhetnék Mr. Kahnnal? - hallottam Carmichael
felügyelő hangját. Bármikor, akár egy rossz vonalon
keresztül is felismertem volna, annyira jellegzetes volt.
- Lucy Kahn vagyok, felügyelő. Azonnal hívom Davidet.
- Nem szükséges, magával is beszélhetek, Mrs. Kahn.
Mondja csak, a férje ellátogatott idén a kontinensre?
- Nem, nem ment el az esze. Ön is tudja, hogy zsidó.
David a háború óta nem járt odaát.
- De ha mégis járt volna, akár csak egy rövid időre is, ön
tudna róla?
- Igen! - feleltem egyre ingerültebben. - Ez nevetséges,
felügyelő!
Ennek ellenére nem hagyta abba.
- Mióta összeházasodtak, nem volt üzleti úton?
- Nem. Ő bankár, a londoni irodájában dolgozik, nem jár
üzleti utakra. Nem. Várjon csak! - Hirtelen eszembe jutott
valami. - Egyszer elutazott Edinburghbe, hogy megnézzen
egy cipőboltot, amit bővíteni akart. Vele mentem, egy apró
kis motelben szálltunk meg a hegyek lábánál.
- Ezen kívül tudomása szerint sosem hagyta el Londont?
 - Legfeljebb néhány órára, vagy amikor együtt töltött egy
hétvégét a barátaival... de akkor is mindig vele mentem. Mi
ez az egész?
- Előkerült egy bizonyíték, ami erősen arra utal, hogy a
Sir James Thirkie mellére tűzött csillag Mr. Kahn tulajdona
- árulta el Carmichael felügyelő. - Egy hónappal ezelőtt
vásárolták Franciaországban.
- De... - kezdtem felháborodottam, ám a felügyelő folytatta.
- Letartóztatási parancsot adnak ki ellene, gyilkosság
vádjával. Amint elkészül, ami bármelyik pillanatban
megtörténhet, elindulok a Scotland Yardról és Farthingba
hajtok, hogy végrehajtsam. Ért engem?
- Értem, felügyelő - mondtam, és valóban így is volt,
mivel ez a darabka nagyon fontos részét képezte az általam
összerakott kaleidoszkópszerű képnek. Rögtön minden a
megfelelő megvilágításba került. Valaki, legyen az anya
vagy más, szándékosan bajba akarta keverni Davidet.
- Kérem, hogy a megérkezésemig maradjanak a házban.
Ez nagyon fontos, Mrs. Kahn. Ért engem? Maradjanak ott,
amíg odaérek, hogy letartóztathassam és Londonba
vihessem a férjét. Érti?
- Tökéletesen értem, felügyelő. Nagyon köszönöm
önnek, minden jót.
- Minden jót, Mrs. Kahn.
Letettem a kagylót, és egy másodpercig csak álltam ott
mozdulatlanul.
Előző nap, ebéd után kidolgoztam egy tervet a
könyvtárban. Meghallottam a kerekek csikordulását a
murván. Mrs. Simons visszaérkezett. Elindultam felfelé a
lépcsőn, eredeti elképzelésemnek megfelelően. Amint
becsuktam magam mögött a szobám ajtaját, ledobtam
magamról a szoknyát, és nadrágot húztam. A blúzom
rendben volt, azt nem cseréltem át, kardigánom helyett
azonban régi, orgonalila kosztümkabátomat öltöttem
magamra, és felkaptam a nagy, kapcsos táskámat.
Beledobáltam a tárcámat, a fésűmet és az ékszeres
dobozomat. Utána lesiettem egy emeletet, és habozás
nélkül bementem anya szobájába, ahol magamhoz vettem
az ékszereit, arany hajkeféjét, fésűjét és tükrét, feszületét,
valamint az apró porcelántálkát, Josiah Wedgewood
második munkáját. Közben nem gondolkodtam, csak
cselekedtem, mintha mindennap ezt tenném. Végül
rádobtam a holmikra egy selyemsálat, hogy ne zörögjenek.
Becsuktam a táskát és lesétáltam a földszintre.
Már majdnem leértem, amikor eszembe jutott az arcom.
Már egyáltalán nem fájt, de a sebek még nagyon is
láthatóak voltak. Visszarohantam és magamhoz vettem a
sminkkészletemet, amely szerencsére pontosan befért a
kabátom zsebébe, mivel a táska már megtelt. A másik
zsebembe egy melltartó és két bugyi került.
Kivonultam a kertbe. David mosolyogva nézte, ahogy a
gyepen át közeledem felé. Az asztalon szendvicsek és
teáscsészék várakoztak.
Londontól Farthingig autóval két óra az út, a Scotland
Yardtól talán valamivel több, és a felügyelő valószínűleg
lassan fog hajtani, hogy elegendő időt biztosítson
számunkra. Erre azonban nem építhettem. A falu órája
negyed egyet jelzett. Szinte fizikai gyötrelmet okozott,
hogy le kell ülnöm.
- Lizzie hozott ebédet - mondta David.
- Carmichael felügyelő telefonált - vágtam bele. - Idejön,
hogy letartóztasson téged. Valaki előállt egy hamis
bizonyítékkal, állítólag idén Franciaországban vásároltál
egy csillagot.
David arca elfehéredett; aztán a következő pillanatban
már vissza is tolult a vér az ereibe.
- Ó, kedvesem... annyira sajnálom, hogy ilyen bajt hoztam
rád.
- Menekülnünk kell - közöltem. - Nem maradhatunk itt,
fel fognak akasztani. Lehet, hogy egyébként is ez a céljuk,
de a bizonyíték egyértelművé teszi a helyzetet. Te és én
tudjuk, hogy hamis, de a bíróságot ez nem győzi meg.
- Menekülni - bólintott. - És hová mehetnénk?
Felvettem az egyik szendvicset és beleharaptam. Valódi
majonéz és rengeteg kerti zsázsa, Mrs. Smollett saját sütésű
kenyerén. Isteni.
- Autóval nem mehetünk, mert a kapu előtt még mindig
rendőr áll, ráadásul Mrs. Simons is megpróbálna
megállítani minket. Talán a szolgálók egy része is
csatlakozna hozzá. Viszont mondhatjuk azt, hogy lovagolni
megyünk az erdőbe. Eljuthatunk Farthing Junctionbe, alig
nyolc kilométeres út.
- Londonban keresni fognak minket - mondta David.
Sápadt volt és feszült úgy nézett ki, mint egy verésre
számító kisfiú. - Ha Carmichael megérkezik és nem talál itt
minket, kapcsolatba lép a londoni rendőrökkel, akik a
Waterloo peronján fognak várni ránk.
- Vonatok a másik irányba is indulnak, Southamptonba,
majd onnan Portsmouthba. Te megveszed a jegyeket
Londonba, én pedig Southampton felé. Egyél néhány
falatot, David. Aztán Southamptonban átszállunk, és a
nyugati országrészbe utazunk. Vagy a vonaton vehetünk új
jegyeket Portsmouthba.
 - És mihez kezdünk Portsmouthban? Ó... Abby! -
Gyorsan vágott az agya, mint mindig.
- Abby szeret engem és megbízik bennem. Befogad
minket, és ott maradhatunk nála, amíg elkapják a valódi
bűnöst, vagy amíg kapcsolatba nem lépsz Chaimmal vagy
valaki mással, aki ki tud minket juttatni az országból.
- Ha elmenekülök, úgy fog tűnni, mintha bűnös lennék -
mondta. - Nem is fognak mást keresni, csak rám vadásznak
majd.
- Ha viszont börtönbe kerülsz, vallani fogsz. Ezek
képesek elérni, hogy bármit bevallj. Apa szerint a
németektől vették át a vallatási technikáikat. Ha
elmenekülsz, legalább életben maradsz. Ott leszek neked
én, és a babánknak is lesz apja.
A babát korábban még nem említettem. Hiszen nem
mondhattam biztosra. Tudtam, de nem voltam biztos benne
- remélem, érthető a különbség. És még hetekig nem is
bizonyosodhattam meg róla. David megdöbbent, csak ült
ott, nem evett és nem mozdult. Betömtem a számba a
szendvics maradékát és felálltam. A terasz ajtaján át
beléptem a társalgóba, és meghúztam a csengő zsinórját.
Lizzie szinte azonnal előbukkant.
- Szólj Henrynek, hogy nyergelje fel Manzikertet és
Clontarfot - utasítottam. - Ebéd után kilovagolunk.
- Igenis, asszonyom.
Visszamentem Davidhez.
- Indulnunk kell - mondtam.
- Nem kellett volna feleségül jönnöd hozzám.
- Szeretlek, te buta. És ha belegondolsz, éppen fordított a
helyzet. Az én rokonaim próbálnak befeketíteni téged, és
nem a tieid engem.
- Szerinted ez a rokonaid műve?
- Szerintem anya a főkolompos - bólintottam. - Most pedig
egyél, a jó ég tudja, mikor lesz alkalmunk rá legközelebb.
Harrynek kell tíz perc, hogy előkészítse a lovakat.
David úgy harapott a szendvicsbe, mintha attól félne, hogy
a torkán akad.
- A ruháim - motyogta.
Nem viselhetünk lovaglóruhát, mert a vonaton
bolondnak néznének. Nekem jó ez a nadrág. Te is rendben
leszel, csak vegyél egy zakót, és szedd össze a szükséges
holmikat odafentről. Én azért vettem fel ezt a kabátkát,
mert már régi, és ha a rendőrség át is nézte a
csomagjainkat, ezt biztosan nem vette leltárba. A
szekrényben lóg egy nagyméretű bőrzakó is. Ha illik rád,
vedd fel azt.
- Rendben - felelte kifejezéstelen arccal.
- Hugh-é volt - mondtam, hogy egy kicsit felrázzam,
ráadásul igaz is volt.
- Hogy megvetné ezt az egészet Hugh! - fakadt ki.
Bólintottam. Egyáltalán nem éreztem magam olyan
összeszedettnek és tettre késznek, mint néhány perccel
korábban. Legszívesebben üvöltöttem volna. David lassan
végzett a szendvicsével, majd felment az emeletre, hogy
átöltözzön és magához vegye mindazt, amit el akar hozni.
Én ott maradtam és eszegettem tovább, részben mert éhes
voltam, részben pedig, hogy ne adjak okot a gyanúra.
Szegény Mrs. Smollett bizonyára már elkezdte nekünk
készíteni a délutáni teát és az uzsonnát, mi azonban azt már
soha nem fogjuk megkóstolni. Teaidőre Portsmouthban
leszünk.
 David visszaérkezett, a zakót kifordítva a karjára
terítette, így nem lehetett felismerni. Sosem jutott volna
eszembe ez a megoldás. Egymásba karolva sétáltunk az
istállóhoz. Nem vihettünk magunkkal sem ruhákat, sem
más holmit. A napszaknak és az alkalomnak megfelelően
öltöztünk, én azonban nagyon szánalmas szökevényeknek
láttam magunkat.
Harry elkészült a lovakkal. Manny örült, amikor
meglátott, David és Clonnie azonban már jóval nagyobb
gyanakvással méregették egymást. Davidet nem nagyon
érdekelte sem a lovaglás, sem a lovak, bár ezt sosem
mutatta ki, mert úgy vélte, ez az egyik olyan dolog, ami
jellemző az angolokra. Ha Angliában járt volna iskolába,
biztosan másként vélekedik. Zsidónak lenni egy angol
általános iskolában olyan, mint dadogni vagy béna
végtaggal rendelkezni; szociális hátrány, amin idővel és
megfelelő személyiséggel túlteheti magát az ember. Akkor
sokkal természetesebb angol lett volna - hiszen alapból is
az volt, Angliában született. A francia iskola próbálta
elszántan beleverni, hogy olyan dolgokhoz ragaszkodjon
elszántan, amelyekre más emberek ügyet sem vetettek.
Nyeregbe szálltunk, Harry pedig egy puskát nyújtott
Davidnek, ugyanúgy, ahogy vasárnap apának is tette.
- Köszönöm nem - utasította el határozottan David.
- Nincs semmi, amire érdemes lenne lőni - tettem hozzá.
- Valóban, igazad van - bólintott David. - Nincs semmi.
Búcsút intettünk Harrynek. Betértünk az erdőbe, és
habozás nélkül átmentünk a tiltott kapun Adam földjére.
Elhaladtunk a sövény mellett, ahol vasárnap a bolsevik
lövész rejtőzött, és rátértünk az útra. Onnan már csak
egyenesen kellett menni Farthing Junctionig, de féltem,
hogy útközben szembetalálkozhatunk Carmichael
felügyelővel és Royston őrmesterrel, ezért a dűlőutakon
vágtunk át a vidéken, ami egyébként is sokkal jobban
megfelelt a lovaknak.
Már majdnem az állomásnál jártunk, amikor felfedeztem
tervem egyik gyenge pontját.
- Mit kezdjünk a lovakkal? - tette fel a kérdést David.
Nem hagyhattuk az állatokat az állomáson, és el sem
engedhettük őket. Irgalmatlanul hosszú időbe telt - közben
elengedtünk egy londoni vonatot, amelyikre egyébként sem
akartunk felszállni -, mire találtunk egy mezőt megfelelő
sövényfallal és legelővel, ahol biztonságban voltak, amíg
valaki meg nem találja őket. Levettem róluk a
lószerszámot, és az egyik sövény tövébe helyeztem.
Lovaglás közben találkoztunk néhány emberrel, de a
lovasok csak annyit mondtak: „Jó napot!", a gyalogosok,
főként mezőgazdasági munkások pedig köszönésképpen
megérintették a sapkájukat. Miközben elhelyeztük a
lovakat, szerencsére csak egyvalaki járt arra, a falu
bolondja Farthing Greenből. Mondtam neki, hogy
Londonba utazunk, ő pedig a lovaglás mozdulatait
utánozta.
Külön-külön közelítettük meg az állomást. Vettem egy
első osztályú menettértit Winchesterbe. Úgy döntöttem, ez
jobb megoldás, mint Southampton.
- Igenis, Miss Lucy - mondta az állomásfőnök. - Teljen
kellemesen a délutánja.
Nem sokkal később érkezett David, ő egy
másodosztályút vett Londonba. Valószínűleg senki sem
ismerte fel.
 Farthing Junctionben szerencsére csak egy peron van,
különben nem működött volna a tervünk. Mindketten
odaálltunk, és amikor a Southamptonon keresztül
Portsmouthba közlekedő kétórás vonat pöfögve beállt,
felszálltunk rá. Azonnal az első osztály mellékhelyiségébe
mentem, és kisminkeltem magam. Jó vastagon beborítottam
púderrel a bőröm, beleértve az ajkam és a szemhéjam is,
különben elég ijesztően néztem volna ki. Végül sikerült
eltüntetni a forradást. Egy kis üvegben hoztam magammal
folyadékot a szem alatti táskákra. Bőségesen használtam
belőle, majd arra került a púder. Úgy néztem ki, mint egy
rémes ízlésű nő, de abból még mindig többet látni, mint
sebhelyes arcút. A szememnek háromszor kellett
nekiállnom, mert a maskara készítése közben a vonat
állandóan kanyarhoz ért.
Végül előmerészkedtem, és csatlakoztam Davidhez a
másodosztályon. Amikor jött a kalauz, vettünk nála jegyet
Portsmouthig Weston Colleytől, a Farthing Junction utáni,
London felé eső első állomástól. Ez az én ötletem volt, mert
bár több pénzbe került, nagyobb biztonságban érezhettük
magunkat. A Farthing Junction-i állomásfőnök esetleg
emlékezhet ránk, vagy bárkire, aki ott vásárolt jegyet.
Olyan kevesen szállnak fel az állomáson, hogy
valószínűleg mindenkit megjegyez, legalábbis egy vagy két
napig. A kalauz azonban elfoglalt ember volt, aki rengeteg
utasnak adott el jegyeket. Ha átlagosan festünk, minden
bizonnyal fél óra múlva már nem is emlékszik ránk. Persze
ott lesznek nála a jegyek szelvényei, de mire a rendőrség
ellenőrzi őket, nem fogja tudni, hogy a mieink voltak.
A kalauz a legcsekélyebb figyelmet sem szentelte
nekünk, ami jó jel volt. Winchester elhagyásáig
idegeskedtem, főként mert attól tartottam, hogy ismerőssel
találkozom, ám ez szerencsére nem történt meg.
Winchesterben csatlakozott hozzánk egy nő egy kosárnyi
kiskacsával, a vásárban vehette őket. Mások is felszálltak,
de kizárólag idegenek. Jó lett volna hozni egy könyvet vagy
újságot, mert így a rettegésen kívül semmi mással nem
foglalhattuk el magunkat. Nem beszélgethettünk
normálisan, mert nem voltunk egyedül, és esetleg
kicsúszott volna a számon valami, aminek nem lett volna
szabad elhangoznia.
Sokan, köztük a kacsás nő leszálltak a közbeeső kis
állomásokon. Helyettük azonban még többen érkeztek, és
meglehetősen zsúfolttá vált a szerelvény, mire beértünk
Southamptonba. A vonat ott tíz percet várakozott, ezért
kiszaladtam a peron fülkéjéhez telefonálni Abbynek. David
fél lábbal a vonat ajtajában várakozott, készen rá, hogy
segítsen a felugrásban, amennyiben a szerelvény elindulna.
Két készenlétben tartott pennyvel léptem oda a vörös
dobozhoz, és valahogy sikerült a megfelelő sorrendben
megnyomnom az A és a B gombot, valamint bedobni a
pénzeket.
- Talbot Ifjú Hölgyek Intézete - szólt bele egy hang a
telefonba.
- Beszélhetnék Mrs. Talbottal?
- Természetesen. Ki keresi? - érdeklődött a hang.
Biztos ami biztos, nem szerettem volna elárulni a nevem.
- Philippa Potts - rögtönöztem.
Elment és megkereste Abbyt.
- Itt Mrs. Talbot beszél.
- Ó, Abby, én vagyok! Nagy bajba kerültem, elbújhatok
nálad egy-két napra?
 - A férjed elől menekülsz, Lucy? - kérdezte.
- Nem, ő is velem van, együtt menekülünk. Nagyon nagy
a baj, Dachau szintű. Majd elmondom személyesen.
Szóval, mehetünk?
A vonat kéményéből füst szállt fel, szinte mindenki
elfoglalta a helyét. Nem tudom, mit tettem volna, ha nemet
mond, de biztos voltam benne, hogy nem fog. Amikor a
tanítónőmként dolgozott, gyakran beszélgettünk a Reich
zsidóiról és arról, milyen körülmények között menekültek.
A Dachau szintű baj hallatán biztosan rájött, mekkora
slamasztikába kerültünk.
- Természetesen, bár nem tudom, mennyire tudlak elrejteni
titeket. Majd mindent megbeszélünk, ha ideértetek.
- Southamptonban vagyok, most szállok fel a vonatra. -
David már integetett. Lecsaptam a kagylót, és rohantam a
kocsihoz. Mint kiderült, vaklárma volt, a vonat füstöt
okádva várt néhány percet, mielőtt továbbindult
Portsmouth felé.
28.

Carmichaelnek nem került nagy erőfeszítésébe meggyőzni

Roystont, hogy egy Alton melletti golfklubnál megálljanak
elfogyasztani egy késői ebédet. A létesítményt vezető hölgy
szabadkozva közölte, hogy csak sajttal és kenyérrel tud
szolgálni. A kenyér helyben sült, és háromféle sajt közül
választhattak: csípős cheddar, Stilton és egy új, puha fajta,
amelyik lágy volt, akár a vaj. Továbbá itt fogyasztották el a
hét legjobb sörét, és ezt közölték is a hölggyel.
- Érezni lehetett benne a komló ízét - lelkendezett
Royston. - Szívesen megállnék itt máskor is, uram - tette
hozzá távozás közben.
- Majd ha ismét erre járunk, őrmester. - Carmichael
reménykedett benne, hogy ez soha többé nem fog
megtörténni, vagy ha mégis, akkor nem Farthingba kell
menniük. Az út angolnaként kanyargott előttük, Royston
pedig hűségesen követte kilométereken át, falvakat,
bozótosokat, mezőket kerülgetve, egyre közelebb és
közelebb érve Farthinghoz. Carmichael szerette volna, ha
soha nem érnek oda. Remélte, hogy Mrs. Kahn megértette
az üzenetét. Korántsem olyan ostoba, mint amilyennek
látszik, gondolta, a szája elé kapott kéz és suta kis kacajok
ellenére.
- Sosem hittem volna, hogy Kahn és Lady Thirkie
összejátszottak - jegyezte meg Royston, amikor elérték a
zöldben játszó farthingi dűlőutakat.
 - Talán a nő megölte és otthagyta az autóban, Kahn
pedig megtalálta és megrendezte a kis színjátékot - vetette
fel Carmichael. Ez volt az egyetlen forgatókönyv, amit
elképzelhetőnek tartott, és amit még el is tudott volna hinni,
ha nincs a csillag. Ha Kahn vásárolta volna a csillagot, nem
adja meg saját nevét és címét. Ráadásul nem lehetett olyan
őrült, hogy elmenjen a náci Franciaországba, bár mivel ott
tanult, kiválóan beszél franciául. Barátai is élnek ott. Lehet,
hogy Mrs. Kahn nem is tudott az útról. Csakhogy Kahn
nem ostoba. Ha nem is tervelte ki ezt az egészet, ha valami
teljesen más okból akart magának egy csillagot, nem adta
volna meg saját nevét.
- De ha Lady Thirkie azt akarta, hogy öngyilkosságnak
tűnjön, miért bérelte fel Brownt, hogy egy nappal később
lőjön rá Lord Eversleyre? - morfondírozott Royston.
A felügyelő megvonta a vállát.
- Talán valóban öngyilkosság volt. Talán Lady Thirkie
azt akarta, hogy a férje menjen lovagolni, és meg akarta őt
öletni Brownnal, aki azt mondta Agnes Timmsnek, hogy
csak egy kis tréfa lesz az egész.
- Szerintem a lány igazat mondott.
- Biztos vagyok benne, de Brown hazudhatott neki.
Igazság szerint ez eddig a legkézenfekvőbb hipotézis.
Thirkie rájön a felesége hűtlenségére, mire az asszony
megszervezi a gyilkosságot. A férj előbb végez magával.
Kahn megtalálja a holttestet és úgy rendezi, hogy az egész
politikai gyilkosságnak tűnjön. Brown nem a megfelelő
személyre lő rá. Nem hiszem, hogy ismerte volna Thirkie-t.
Még ha a barátnője Lady Thirkie-nek is dolgozott
korábban, lehet, hogy csak egy lovas férfit kellett várnia.
 - Egy .22-essel? - kétkedett Royston. - Kahn motivációja
pedig továbbra is elég zavaros.
- Megtalálta egy gyűlölt ember hulláját, és úgy döntött,
halálában még megszégyeníti. - Ezt még maga Carmichael
sem hitte.
Az őrmester a homlokát ráncolta. Pontosan negyed ötkor
gurultak be Óra Farthingba.
- De azt tudnia kellett, hogy őt fogják gyanúsítani.
- Egy halottal való játszadozás a rendőrség idejének
pazarlása, de nem jár érte akasztás.
- Viszont emiatt gyilkossággal gyanúsítják - mutatott rá
Royston. A kapuban álló rendőr felismerte az autót, és
intett nekik, hogy álljanak meg. Royston odagurult mellé.
- Mi a helyzet?
- Mr. és Mrs. Kahn ebéd után kilovagoltak, és még nem
tértek vissza - jelentette a bobby. - A házvezetőnő leküldött
hozzám egy szolgálót a hírrel. Az istállómester és néhány
alkalmazott az erdőben keresik őket, hátha baleset történt.
Utasítottam őket, hogy telefonon kérjenek Winchesterből
rendőri erősítést.
Carmichael képtelen volt meglepődést szimulálni, vagy
bármilyen más érzelmet, ami ilyen esetben elvárható lett
volna tőle. Mindössze annyit tehetett, hogy eltitkolja
megkönnyebbülését.
Royston ezzel szemben őszintén megdöbbent.
- Menekülnek! De miért menekülnek? A fenébe! Le
mertem volna fogadni, hogy a bizonyíték és a letartóztatási
parancs ellenére sem próbál majd meglógni!
- A menekülés csak bűnösséget jelenthet, őrmester? -
kérdezte Carmichael.
- Mi mást jelentene, uram?
- Például félelmet.
- Az ugyanaz - legyintett Royston. - Vagyis majdnem.
- Ha ártatlanok, nincs mitől félniük? - ironizált a felügyelő.
- Pontosan így van - bólintott a közrendőr. - Ahogy Mr.
Normanby is mondta a rádiós beszédében tegnap este.
Felhajtottak a házhoz, és még meg sem álltak, már
rohant is feléjük Mrs. Simons, a házvezetőnő.
- Hallottam, hogy elmenekültek. - Carmichael ezzel
szállt ki az utóból.
- Az még hagyján, de el is loptak néhány dolgot! - A nő
arca kipirult az izgalomtól, láthatóan élvezte a drámát.
- Mi hiányzik, Mrs. Simons? - kérdezte az őrmester.
- Lady Eversley ékszerei, a Wedgewood tála, a fésűje és
a tükre! Biztosan el akarják adni őket!
- Nagyon sokat érnek? - Royston előszedte a jegyzetfüzetét.
- Igen, nagyon értékes darabok, különösen a tálka. És az
ékszeres doboz is, mert Lady Thirkie ezúttal benne hagyta a
Ringhili gyémántot!
- Te jó ég, Lady Eversleyé volt a Ringhili gyémánt? -
Carmichael ezúttal valóban meglepődött. - Emlékszem,
gyerekkoromban olvastam róla.
Royston értetlenül nézett rá.
- Az micsoda, uram?
- Egy igen értékes kő. A múlt század elején, még a
felkelés előtt egy indiai hercegé volt. A britek meg akarták
hódítani a királyságát, de meggyőzte Sir Charles
Cavendisht, hogy elégedjen meg a koronának tett
hűbéresküjével, és cserébe átadta neki ezt a lenyűgöző
gyémántot. - Carmichael gyermeki lelkesedést érzett. Az
iskolai könyvtárban, a Birodalom építőit dicsőítő könyvek
egyikében bukkant rá erre a történetre. A könyv írója nem
helyeselte Cavendish döntését, Carmichael serdülő lelke
viszont szárnyalt a gyémánt gondolatára, miközben egy
pénzadományt bizonyára szégyenletes dolognak tartott
volna. - Az ékszer már akkor is nagyon régi volt, és egyre
több történet kapcsolódott hozzá, ahogy egyik kézből a
másikba került.
Mrs. Simons fagyos mosolya Lady Eversleyt juttatta a
felügyelő eszébe.
- Nos, Sir Charles Cavendishnek volt egy lánya, aki
feleségül ment Lord Varneyhez, az ő lányuk lett Hampshire
grófjának felesége, az ő gyermekük pedig Lady Margaret
Eversley anyja. Később természetesen Dorset hercegnője
lett, és a házasságkötésekor a lányának adta a gyémántot.
Láthatják, hogyan szállt az ékszer anyáról lányra 1835 óta.
- És most Mrs. Kahnnál kötött ki - tette hozzá
Carmichael kajánul. - Milyen romantikus történet.
Mrs. Simons dühösen meredt rá.
- Mi volt még az ékszeres dobozban? - kérdezte Royston.
- Talán bemehetnénk, és átadhatná nekem a teljes listát.
- Utána nézzen körül. Kahnék hálószobájában, írja össze,
mi hiányzik - mondta neki Carmichael. - Én telefonálok a
Yardra.
- Már beszéltem Yately felügyelővel, úton van ide -
közölte Mrs. Simons ridegen.
- Remek. - Azzal Carmichael besétált a házba.
Hatchard ma nem fogadta őt az előtérben. Természetes,
hiszen Londonban tartózkodott a családdal. Az viszont
meglepte, hogy Jeffreyt sem találja ott. Egyenesen bevonult
a „saját" dolgozószobájának tekintett helyiségbe, amely
most nagyon kopárnak és üresnek tűnt. Meghúzta a csengő
zsinórját, és felemelte a telefonkagylót hogy kapcsolatba
lépjen a Yarddal.
Miközben a vonalra várt, Lizzie megérkezett.
- Hol van Jeffrey? - kérdezte a szobalányt.
- Az erdőben kutat, hátha valami baj történt Miss
Lucyvel és Mr. Daviddel. - Zavartan gyűrögette a kötényét,
amíg észre nem vette, hogy a férfi figyeli.
- Mikor látta őket utoljára?
- Amikor felszolgáltam az ebédet. Nem rendes ebéd volt,
csak szendvics és tea. A kertben fogyasztották el.
- Mikor lehetett ez körülbelül?
- Pontosan fél egykor, hallottam azt a nyavalyás órát.
- Ebben a házban mindig mindenki tudja a pontos időt -
dünnyögte Carmichael. Ő is fél egykor telefonált. -
Mindketten ott voltak, amikor felszolgálta a szendvicseket?
- Igen, uram, békésen olvasgattak - jött a válasz, talán
egy kicsit túlságosan is gördülékenyen.
- És már nem is látta őket újra?
- Nem, uram, amikor bevittem az ebéd maradékát, már
távoztak. Még gondoltam is rá, hogy biztosan kellemes
lovaglásban lesz részük.
- Tudta, hogy lovagolni mennek?
- Igen, uram.
- Előre eltervezték, vagy csak úgy eszükbe jutott?
- Ó, legalább reggelinél, de az is lehet, hogy még tegnap
este. - Lizzie kerülte a férfi tekintetét. - Reggelinél már
eldöntött dologként beszélgettek róla, de szerintem már
tegnap este is említették Mrs. Smollettnek. Amikor ma
reggel közöltem Mrs. Smollett-tel, ő csak bólintott, mintha
már tudott volna róla.
 Carmichael tudta, hogy hazudik, de nem értette, miért
jobb az a szolgálólánynak, ha úgy tesz, mintha már jó előre
kitervelték volna a szökést.
- Tehát nem lepődött meg, amikor látta, hogy eltűntek a
kertből? - kérdezte.
- Ó, dehogy. Ha meglepődtem volna, ha úgy gondolom,
hogy szökni próbálnak, vagy bármi gyanúsat tapasztalok,
azonnal szóltam volna Mrs. Simonsnak, hogy értesítse a
rendőrséget - bizonygatta Lizzie, és Carmichael magában
megtapsolta. Tehát Mrs. Kahn barátai a szolgálók közt
titokban tartották a szökést, amíg csak merték. Vajon
korábban mi mindenről hazudhattak neki?
- Nos, azt hiszem, nincs is jelentősége, Lizzie - nyugtatta
meg a lányt.
A telefon megcsörrent, sikerült összeköttetést teremteni
Londonnal. Elbocsátotta Lizzie-t, aki visszasietett a
konyhába - nem kétséges, be akart számolni Mrs.
Smollettnek, hogy sikerült félrevezetnie a felügyelőt.
Carmichael semmit nem tehetett a vadászat
akadályozásáért, amely olyan feltartóztathatatlanul indult
meg, akár egy viharfront. Nemsokára helyi rendőrök
fésülik át a környéket, a városi rendőrség behatol Kahnék
londoni lakásába és a férfi szüleinek házába, megszállják a
Waterloo-t és a többi fontosabb pályaudvart, készen arra,
hogy átvizsgálják az utasokat. Yately elindult kihallgatni a
Farthing Junction-i állomásfőnököt. Carmichael annyi időt
biztosított számukra, amennyit csak tudott, többet egyelőre
nem tehetett értük.
Kihallgatta Harryt az istállóból, akinek a története
pontosan passzolt Lizzie-éhez - a szökevények előre
megtervezték a kilovaglást, és semmi szokatlant nem
tapasztalt. Azt mondta, lovagláshoz öltöztek, de nem
nagyon tudott visszaemlékezni rá, hogy pontosan milyen
ruhát viseltek. Carmichael nem erőltette. Mrs. Simons
nagyon pontos leírást adott Mrs. Kahn reggeli viseletéről,
amit a felügyelő továbbított is az embervadászokat
információval ellátó Roystonnak.
- Azt mondta, rózsaszín szoknyát viselt, de a
hálószobájuk padlóján találtam egy rózsaszín szoknyát! -
tiltakozott Royston.
- Nem számít - legyintett Carmichael. - Szerintem kettő
volt neki.
- Nem hinném - makacskodott Royston. - Nálam van
Yately listája a holmijukról, és azon csak egy ilyen szoknya
szerepel. Ráadásul hiányzik egy bézs nadrág.
- Küldje csak tovább, őrmester. Kosztümkabát is
hiányzik?
- Amennyire meg tudtam állapítani, nem. Mrs. Kahn
krémszínű selyemblúzt viselt, ami eltűnt, vagyis még
mindig az van rajta. Fehérneműt is vitt magával, hacsak
nincs mosásban. Mr. Kahn sem vitt zakót, bár egy könnyű
mellényt igen.
- Este fázni fognak - állapította meg Carmichael. - És
poggyász nélkül hotelbe sem lesz könnyű bejelentkezniük.
- Pontosan, uram. Bár ha Londonba mentek és vittek
magukkal pénzt, könnyen vehetnek egy bőröndöt.
- A Yard elküldi Jenkinsont Lady Eversleyhez, hogy
megtudja, vannak-e olyan barátaik, akik esetleg menedéket
adhatnak nekik. Továbbítsa Mrs. Simon leírását Yatelynek
és a winschesteri rendőrségnek! Ha gondolja, említse meg
nekik a nadrágot is.
 - Értettem, uram - bólintott Royston kifejezéstelen
arccal. - Uram... ön szerint honnan tudhatták, hogy
menekülniük kell? Mi is csak az utolsó pillanatban tudtuk
meg, hogy idejövünk, hiszen mindvégig Lady Thirkie
nyomában jártunk. Tegnap este, amikor megtervezték a
szökést, még senki sem tudott semmit.
Lizzie története nem csak a lányt, hanem őt is tisztázta,
ismerte fel Carmichael megkönnyebbülten.
- Talán tegnap éjjel vagy ma reggel valaki szólt a csillagról
Lord Eversleynek, ő pedig kapcsolatba lépett velük -
találgatott.
Royston a fejét csóválva távozott, hogy beszéljen
Yatelyvel.
Mielőtt Carmichael bármihez is hozzáfoghatott volna,
megérkezett Yately.
- Használnom kellene a telefont az adatok
továbbításához - mondta. Carmichael odatolta elé a
készüléket, és hallgatta, mit mond. Mrs. Kahn rózsaszín
szoknyát és krémszínű blúzt visel, esetleg bézs nadrágot.
Egy nagy táska van nála, az arcán friss heg látszik. Mr.
Kahnon fekete zakó van, talán bőrből.
- Egyértelmű, hogy jártak az állomáson - közölte Yately,
miután végzett. - Egy közeli réten megtaláltuk a lovakat.
Kahn Londonba vett jegyet, a felesége pedig Winchesterbe.
Az állomásfőnök csak Mrs. Kahnt ismeri, de emlékszik egy
zsidó kinézetű, barna zakós férfira. Nem tudja, melyik
vonattal mentek el, nem nézett ki a peronra.
- Kahnnak nem volt barna zakója - jegyezte meg
Carmichael.
- Valahol szerezhetett egyet. Ezek a zsidók ravasz fickók,
különösen ha ruháról van szó. A lényeg, hogy már a
nyomukban vagyunk, a srácok némelyike nagyon szeretné
elcsípni őket.
Carmichael nem kérdezett rá, hogy az Óra Farthing és
Farthing Junction közötti zöldellő, ám gyakorlatilag
teljesen üres vidéken Kahn melyik bokorból szerezhetett
magának egy zakót.
- Southampton irányában hová mehettek? - kérdezte
inkább. - Londonban már rengeteg emberünk keresi őket.
- Egész Nyugat-Angliában riasztottam a helyi erőket -
felelte Yately. - Ha Southamptonban átszálltak,
gyakorlatilag bárhová mehettek a salisburyi vonalon, vagy
akár Portsmouthba, esetleg vissza Aylesburybe vagy
Londonba ugyanazon a vonalon. Figyeltetni kell a
Paddingtont és a Waterloot is.
- Minden nagyobb londoni állomáson vannak embereink
- nyugtatta meg Carmichael. - Az autókölcsönző
ügynökségeknek is továbbítottuk a riasztást az egész
országban.
- A személyleírást ma este leadja a BBC - folytatta
Yately. - Akárhol is rejtőznek, nem lapulhatnak örökké, és
ha előbújnak, a markunkban lesznek.
- Royston őrmesterrel ma éjjel visszatérünk Londonba.
Itt már nem tehetünk semmi olyasmit, amit maga ne tudna
elintézni, de továbbra is kapcsolatban maradunk.
- Értem, uram - bólintott Yately. - Ha bármit megtudok,
azonnal tájékoztatom a Yardot.
Megcsörrent a telefon.
- Ez a Yard lesz. Beszámolok nekik a fejleményekről,
azután az őrmesterrel együtt távozunk.
Yately félig tisztelegve búcsút intett, és elhagyta a
dolgozószobát. Carmichael felkapta a kagylót, és néhány
másodpercen belül már össze is kapcsolták Stebbings
őrmesterrel.
- Egyelőre nincs eredmény - közölte, majd beszámolt
arról, mit végzett és mit tudott meg Yately az állomáson. -
Csak ki kell várni, amíg elfogy a szerencséjük, vagy
nekünk lesz szerencsénk, és már meg is vannak. Holnap
lemegyek Campionba és beszélek Lady Thirkie-vel.
- A főnök azt akarja, hogy gyorsan göngyölítse fel az
ügyet - emlékeztette Stebbings. - Holnap reggel jöjjön be a
hivatalba, és meglátjuk, mit lehet tenni. Semmi értelme
fácánt kergetni a bozótosban, amikor megvan az emberünk.
- A Lady Thirkie elleni bizonyíték sokkal erősebb, mint a
Kahn elleni - érvelt Carmichael.
- Lehet, a fickó viszont menekül, ami egyértelmű jele a
bűnösségének - zárta le a vitát Stebbings. - Reggel
találkozunk.
29.

Abby a portsmouthi állomáson várt minket. Természetesen

kabátot viselt, mert miközben a déli part mentén
zakatoltunk célunk felé, eleredt az eső. Hozott magával egy
nagy útitáskát ís, ettől eltekintve azonban ugyanaz az Abby
volt, mint régen, talán csak egy kicsivel több ősz hajszállal.
Találkozásunkkor megölelt, majd Davidet is, ami igen
kedves gesztus volt tőle, hiszen korábban csak egyszer
találkoztak, amikor feljött Londonba és együtt ebédeltünk.
Az esküvőn nem lehetett jelen, mert anya állította össze a
vendéglistát, és Abbyt természetesen csupán egy egykori
szolgálónak tekintette.
- Az állomás bejáratánál rendőrök állnak - súgta a
fülembe, miközben megölelt. - Nem tudom, titeket
keresnek-e. Menjünk a büfébe teázni. Ha azt hiszik,
Southamptonból érkeztek, majd a londoni vonat utasaival
együtt kisurranunk.
Gondolom, Davidnek is ugyanezt mondhatta. A férjem
természetes mozdulattal felkapta az utazótáskát, és
bevonultunk a büfébe. Nyomorúságos hely volt, de kaptunk
teát és bizonytalan eredetű gyümölcsös süteményt, a
pályaudvarok jellegzetes termékét.
Az L alakú helyiségben a pulttól távolabb eső részen
telepedtünk le.
Abby kinyitotta a táskáját, és kivett belőle egy törtfehér
és egy fekete esőkabátot.
 - Remélem illik rád - nyújtotta át nekem a fehéret. - A
másik a magáé, David. Nem volt más, ami illene egy
férfire, és azt sem akartam, hogy Mr. Talbot hiányolja
valamelyik ruhadarabját.
- Csodálatos vagy! - lelkendeztem.
- Nagyon remélem, hogy túlreagálom a dolgot - mondta.
- Mindenesetre itt ne beszéljünk semmiről. A táskádat rakd
be az enyémbe. A legjobb lesz, ha maga cipeli, David,
mintha Lucyvel együtt Londonból érkeztek volna, én pedig
kijöttem maguk elé.
David levetett zakója is bekerült az utazótáskába. Aztán
magára öltötte az esőkabátot és máris más embernek nézett
ki, sokkal jelentéktelenebbnek, mint egy biztosítási ügynök,
vagy kerékpárszerviz tulajdonos. A fehér kabát túlságosan
nagy volt rám, de szerencsére jól meg lehetett húzni az
övét.
- Nem kellene bajba kevernie magát miattunk - mondta
David.
- Arra gondoltam, biztosan tudják, milyen ruhát viselnek,
továbbá egy nőt és egy férfit keresnek együtt, esetleg
külön-külön, de egy idősebb asszonyra nem számítanak.
- Ha kérdezik, én leszek a lányod, David pedig a férjem -
mondtam.
Megérkezett a londoni vonat, asztmás öregemberként,
zihálva és fújtatva vánszorgott be az állomásra. Egyikünk
sem ivott a teából, az átkozott süteményt pedig meg sem
érintettük. Felálltunk és kisétáltunk a peronra, megvártuk,
hogy kinyíljanak az ajtók, és a tömeggel együtt
igyekeztünk a kijárat felé. Nemsokára kiértünk a
portshmouthi dokkokhoz, ahol Nelson Victoryja
horgonyzott. Az öböl mindig tele volt a haditengerészet
szürkére festett hajóival. Az állomás bejáratánál két fiatal,
frissen borotvált, vidéki külsejű rendőr posztolt. A tömeget
fürkészték, de észre sem vettek minket - talán mert nem is
néztek felénk, vagy mert hárman voltunk, nem tudom.
Óráknak éreztük a vonatozást Portsmouthig, bár korántsem
volt olyan hosszú, mintha Londonba mentünk volna, azt
azonban nem tudhattam, mennyi idő fog eltelni, amíg a
rendőrség komolyan is keresni kezd minket.
- Sajnos most még nem mehetünk haza - mondta Abby,
miközben a part mentén távolodtunk a dokkoktól. - Nem
tudom, mennyit tud róla, David, de a férjemmel egy nappali
iskolát vezetünk. A lányok ötkor mennek haza, csak utána
tudom becsempészni magukat. Kár, hogy nyár van és olyan
későn sötétedik.
- Mennyi most az idő? - kérdeztem.
- Negyed négy. Szerintem megihatnánk egy teát az egyik
hotelben. Hármunkat senki nem fog keresni. Lehet, hogy
később sorra veszik a barátaitokat is, de kétlem, hogy már
ott tartanának.
David nyílt elismeréssel nézett Abbyre.
- Nem volt ön valaha kém?
Abby nevetett.
- Lucy nem mondta magának?
David rám nézett.
- Mit nem mondtál?
- Azt mondtad, senkinek ne szóljak róla! - tiltakoztam
Abbyhez fordulva. Körülnéztem. Rajtunk és néhány fekete
hátú sirályon kívül, melyek kecsesen suhantak el a korlát
mentén, senki nem járt a parton. - Abby embereket
csempész ki a Reich területéről.
 - Nem tudom elhinni, hogy eltitkoltad előlem! - fakadt ki
David. - Én is beszéltem neked Chaimról!
- Elmondtam volna, ha valami közöm lett volna hozzá.
De nem volt. Ez Abby ügye.
- Azért időnként segítettél pénzzel - szólt közbe Abby.
- Kikre specializálódott? - kérdezte David.
- Többnyire gyerekekre. Olyanokra, akikről csak nemrég
fedezték fel, hogy zsidó származásúak, vagy akik a Reich
újonnan meghódított területein élnek. Az iskolában
rejtegetem őket, ahol egy gyerekkel több vagy kevesebb fel
sem tűnik. Később Kanadába vagy Brazíliába küldjük őket.
Néha az egyiknek, néha a másiknak könnyebb papírokat
szerezni. Közben viszont egy pillanatra sem szabad
megfeledkezni a biztonságról. Engem nem fenyeget akkora
veszély, mint a francia vagy görög állomásokat, de ha
elkapnának, bajba kerülnék, és nem segíthetnék tovább
ezeknek az embereknek.
- Maga is zsidó? - kérdezte David.
- Kvéker vagyok. Itt is vagyunk... a Queen Anne's Head
nagyszerű hely egy jó teázásra.
A hotel előkelőnek számított a maga kopottas módján,
porral lepett pálmáival és aranyozott, Edward korabeli,
csavart mintás székeivel. Az előcsarnokban még egy nagy,
fehér zongora is állt. Mintha az egészet az I. világháború
előtt építették volna egy jobb időszakra várva, amely
azonban soha nem érkezett el. Kamáslis urakat és
strucctollas fejfedőt viselő hölgyeket tudtam volna
elképzelni ide. Az egyik sarokból fásult felszolgáló bukkant
elő, úgy nézett ránk, mintha a helyet kísértő előkelő
szellemek meglehetősen gyenge utánzatai lennénk.
 - Teát kérünk - adta le a rendelést pattogó hangon Abby.
- Három Earl Greyt, és az uzsonnájukat.
- Igenis, Mrs. Talbot - bólintott a felszolgáló.
- Itt ismernek téged? - kérdeztem, miközben helyet
foglaltunk.
- Rendszeresen teázom itt a tanulók és potenciális
tanulók szüleivel. Biztosan azt hiszik, hogy ti is közülük
valók vagytok. A felszolgáló nem nagyon fog visszajönni,
miután kihozta a teát. Szeretem ezt a helyet. Bár kissé
slampos, de olyan módon slampos, hogy még te érzed
megtisztelve magad, amiért láthatod. Ennyit Portsmouth
tizennyolcadik századi mocskosságáról. Helyezzétek
magatokat kényelembe, mert legalább egy óráig itt
maradunk.
Levettük az esőkabátokat, bár a kosztümfelsőt magamon
tartottam. A pincér visszajött egy nagy ezüsttálcával,
melyet lerakott az asztalunkra. Hatalmas kancsó volt rajta,
és minden más, ami egy kitűnő tea elkészítéséhez kellhet,
valamint egy tányér apró, háromszög alakúra vágott,
kenyérhéj nélküli uborkás szendvicsekkel és
péksüteménnyel.
- A legelképesztőbb, hogy semmivel sem drágább, mint a
Kardomah kávéház - árulta el Abby. - Nem tudom, miért
nem járnak ide többen.
A felszolgáló apró mosollyal távozott, mintha ő pontosan
tudná, miért nem jönnek ide az emberek, de soha nem lenne
hajlandó elárulni.
- Most pedig meséld el, miért vagytok itt. - Abby teát
töltött. - Feltételezem, valami köze lehet Sir James Thirkie
meggyilkolásához. Nem ti öltétek meg, ugye?
- Ugyan, dehogy! - tiltakoztam.
 Davidet szemmel láthatóan elképesztette, milyen
tárgyilagosan kezeli az ügyet Abby.
- Ha mi tettük volna, most itt teázgatna velünk? - kérdezte.
- Biztos vagyok benne, hogy Lucy senkit nem ölne meg
nagyon jó ok nélkül. - Abby odanyújtotta a teát Davidnek. -
És bár magát nem ismerem túl jól, az ő értékítéletében
megbízom. Tehát, nem maga ölte meg? - Nekem is odaadta
a csodálatos illatú és zamatú teát, pontosan úgy elkészítve,
ahogy szerettem.
- Nem, nem én öltem meg - felelte David. - Semmi
közöm az egészhez. Az ágyamban aludtam, és nem tudtam
semmiről másnap reggelig. Ám úgy tűnik, valaki elég nagy
energiát fektetett bele, hogy gyanúba keverjen.
- Zsidók és bolsevikok. Láttátok a ma reggeli újságokat?
- Láttuk - bólintottam. - Elképesztő.
- Felháborító támadás a szabadságjogok ellen. - Abby
beleharapott egy péksüteménybe. - Tehát, miért
menekültök pontosan?
- Valaki figyelmeztetett, hogy a rendőrség elindult
letartóztatni Davidet, mert új bizonyítékok kerültek elő -
mondtam. Nem lett volna értelme elárulni, ki volt az.
Bólintott.
- Tudjátok, ki az igazi tettes? - kérdezte megszokott
gyakorlatiasságával.
- Vannak elképzeléseim, de semmi olyan bizonyíték,
amit a rendőrség elfogadna.
- E nélkül pedig megállnak a David elleni vádjaik?
- Szerinted ki volt? - nézett rám David.
- Anya, de nem csak ő. Anya, Angela, Mark, és talán apa
is.
- A Reichstag felgyújtása - vágta rá azonnal Abby.
 - Pontosan - bólintottam. - Ezt mondtam én is reggel,
amikor megláttam az újságokat. Egyedül a bolsevik nem
illik a képbe. El tudod képzelni, hogy anya alkut kössön a
bolsevikokkal, vagy egyáltalán szóba álljon eggyel is?
- Lady Eversley talán úgy érezte, ez alkalommal egy
kicsit bepiszkíthatja a kezét. - Abby beleharapott a
süteménybe, majd szalvétájával letörölte a szájára ragadt
krémet. - De miért akart megszabadulni Sir Jamestől?
- A Reichstag felgyújtása. Szimpátiaszavazatok.
Fogalmam sincs, apa mennyit tudott róla eredetileg.
Tegnap reggel már biztosan be lett avatva, de vasárnap
talán még nem.
- Nincs bizonyíték - csóválta a fejét David. Elvett a tálról
egy uborkás szendvicset és eljátszadozott vele,
különválasztotta a darabokat, de nem evett belőle egy
falatot sem. Nagyon ingerültnek láttam.
- Mik a bizonyítékaid, Lucy? - kérdezte Abby.
- Csak közvetett bizonyítékokkal és következtetésekkel
tudok szolgálni. Például hogy anya már hat órakor ébren
volt, ráadásul a mi folyosónkon futottam össze vele, ahol
semmi keresnivalója nem lett volna. Angela furcsán
viselkedett, és egy nagyon különös beszélgetést folytatott a
többiekkel arról, hogy el kellene-e menni Campionba,
amikor Mark és anya elég gorombán bántak vele, és ahogy
Mark Daphnéra nézett, és persze egy nagy adag cui bono.
- Hasznot húztak a dologból - állapította meg Abby.
- Ó, és még egy fontos apróság. Anya minden
különösebb ok nélkül ragaszkodott hozzá, hogy utazzunk
oda hétvégére. Én nem akartam, de David úgy vélte, ez
valamiféle olajág lehet, ezért engedelmeskedtünk.
 - Félek a görögöktől, ha olajágat hoznak - dünnyögte
Abby, én pedig felhorkantottam, és kis híján torkomon
akadt a sütemény.
- Azt akarta, hogy mondjak beszédet egy londoni
jótékonysági összejövetelen - tette hozzá David. -
Szerintem túl sok mindent tulajdonítasz Lady Eversleynek,
Lucy. Sokkal inkább Mark Normanby lehetett a
főkolompos. Ő járt a legjobban, ráadásul volt is
Franciaországban, ahol a nevemben megvehette a csillagot.
- Nos, nagyon jól kellene állnia az ügyének, hogy
találjon egy ügyvédet, aki hajlandó szembeszállni vele, de
sajnos nem ez a helyzet. Ki kell csempésznünk magát az
országból.
David felnyögött. Megfogtam a kezét.
- Együtt megyünk - jelentettem ki.
- A zsidókat vándornépségnek tartják, akiknek nincs
hazájuk, amíg vissza nem kapják az ígéret földjét - közölte
Abby bátorító hangon, bár David érzései miatt ez volt az
egyik legrosszabb dolog, amit csak mondhatott. Erősen
szorítottam a férjem kezét.
- Tudom, hogy ez az elfogadott nézet, ám ez esetben én
nagyon rossz zsidó vagyok - mondta David. - Mindig is
szerettem Angliát.
- Van pénzük?
- Néhány száz font - felelte David. Sikerült meglepnie.
Azt hittem, soha nincs nála huszonötnél több. - Csak amit
magamnál hordok - tette hozzá.
- Nálam kevesebb, mint száz van - mondtam -, de
elhoztam néhány holmit, amit pénzzé lehet tenni. Anya
Wedgewood tálát, az arany fésülködőkészletét és az
ékszerdobozát. Nem tudom, mi van benne... gondolom
minden, amit Farthingban hagyott. És itt vannak a saját
ékszereim is.
- Ez nem volt túl jó ötlet. Törvényt sértettél. A lopás
ugyan nem gyilkosság, de akkor is helytelen.
- Dachau vészhelyzetben is? - vontam fel a szemöldököm.
Abby nagyot sóhajtott.
- Nem, akkor talán nem. Esetleg megnézhetnénk, mi van
nálad. Szükség lesz a pénzre.
- Apám is segíthet - vetette közbe David.
Kivettem a táskámat a bőröndből, és előszedtem belőle
anya aranyozott ékszerdobozát. Ez is megért némi pénzt, és
bár belevésték anya monogramját, az ME-t, bárki
használhatta. Felnyitottam a tetejét. A fülbevalók, karkötők
és gyöngyök között ott feküdt a leghíresebb anya-lány
örökség, melyet a házasságkötésemkor nem volt hajlandó
nekem ajándékozni: a Ringhili gyémánt.
- Te jó isten! - Abby levegő után kapkodott. - Ezt jobb
lesz, ha elteszed!
Becsuktam a dobozt.
- Ezt biztosan nem adhatjuk el - mondtam. - A többi
valószínűleg megér még néhány száz fontot. A
Wedgewood tál még annál is többet, de nem kapjuk meg a
teljes árat, ha sietve adunk túl rajta.
- Kapcsolatba tud lépni az apjával? - nézett Abby Davidre.
- Veszélyes. Könnyebb lesz valamivel később, amikor
már nem mindenki engem fog keresni. Valószínűleg
lehallgatják a telefonját és átvizsgálják a postáját.
- Chaim - vetettem fel.
- Chaim mostanra visszatért a Reich területére.
Hónapokig nem jár megint Angliában. Ha visszajött, akkor
felveheti a kapcsolatot apámmal.
 - Jobb lesz, ha az apjára azonnali helyett hosszú távú
pénzforrásként gondolunk. Ami maguknál van, az egy
időre elég lesz. A helyzet az, hogy szinte azonnal el tudom
juttatni magukat Kanadába. Holnap indul egy
gyerekcsoport, lehetnének a szüleik. A papírok ötszáz
fontba kerülnek.
David reményvesztettnek tűnt.
- Szerintem jelen pillanatban ez a legjobb döntés -
győzködtem.
- Nagyon sokan fogják követni magukat - tette hozzá
Abby. - Ez az új kormány... tudják, Hitler is így került
hatalomra, demokratikus módon, mégis a választások
mellőzésével. Nem tetszik, amit ezek a változtatások
sugallnak. A vallás feltüntetése az új, fényképpel ellátott
azonosítón. Reggel beszéltem Schwimmer rabbival, hogy
minden zsidót szívesen befogadunk a Barátok Imaházába,
aki egyszer meglátogat minket, és onnantól nyugodtan
mondhatják, hogy ők kvékerek, mi pedig támogatást
nyújtunk nekik. Bár fogalmam sincs, hogy kvékernek lenni
még mennyi ideig nyújt védelmet. - Felállt, kinyújtóztatta a
tagjait. - Fél öt van. Van a mólónál egy régiségbolt, ahol
megpróbálhatod eladni a tükröt és egy karkötőt, Lucy.
Aztán holnap megpróbálkozunk máshol is, és utána talán
átmegyek Southsea-be, ahol nem ismernek. A maradéktól
majd Kanadában megválsz.
- Nem tudom, mihez kezdenénk nélküled, Abby -
hálálkodtam. - Nem tudom, mihez kezdtem volna valaha is
nélküled. Nem hiszem, hogy normális felnőtté váltam
volna, most pedig megmented az életem, vagy legalábbis
Davidét.
 - Fogalmam sincs, hogyan hálálhatnám meg önnek. -
David újra beleerőszakolta magát az esőkabátba.
- Nincs rá szükség. Amit nem tud visszafizetni, azt
törleszti másfelé. Induljunk.
30.

Sokáig várakoztatták a Yardon, ahol más elfoglaltság híján

megpróbált rendet tenni az íróasztalán, majd közölték vele,
hogy le kell mondania Roystonról.
- Ehhez a munkához nincs szüksége őrmesterre, uram -
mondta neki Stebbings. - Egyetlen közrendőr is elegendő
lesz. Pont van itt egy, Winchesterből küldték fel tegnap, és
szeretne visszamenni. Vigye őt.
- Nem megyek Farthingba - morogta ingerülten
Carmichael. - Éppen az ellenkező irányba tartok, a
monmouthshire-i Campionba. - A The Times szépen
összehajtogatva ott hevert Stebbings asztalán. A szalagcím
szerint „Kahn tette!", ami nem sokat emelt a felügyelő
hangulatán.
- Akkor a nap végén tegye fel egy vonatra, amivel
hazajuthat - mondta Stebbings közönyösen. - Salisbury nem
nagy kitérő, onnan elvonatozhat Winchesterbe. És estére
érjen vissza, a parancsnok látni akarja, nincs kifogás.
- Roystonra van szükségem - tiltakozott Carmichael. - Ő
ismeri az ügyet, pontosan tudja, mi folyik itt!
- Maga a saját tulajdonaként kezeli Roystont, mióta
megkapta ezt az ügyet - mutatott rá Stebbings. - Rá ma itt
van szükség. Bármennyire nehéz is elképzelni, a Yard más
ügyekkel is foglalkozik.
Carmichael így Izzard társaságában indult el Campionba.
Felhős, komor nap volt. Útközben hallották a Herald
rikkancsait, akik ,,Kahn menekül!" és „Embervadászat"
kiáltásokkal hívták fel magukra az emberek figyelmét, a
Telegraph árusától pedig megtudhatták, hogy Lady
Eversley kitagadta a lányát. Carmichael csak rájuk mordult,
és Izzard sem mutatta jelét, hogy vásárolni szeretne a
lapokból. A hosszú utazást nem dobták fel élénk
párbeszédek. Carmichael navigált, a térkép egész végig az
ölében feküdt kiterítve. Izzard még sosem járt ilyen távol az
otthonától, és ezt minden alkalommal meg is jegyezte,
amikor összetévesztette a balt a jobbal, és rossz helyen
fordult be.
Campion Hall miniatűr várkastély volt, melyet a
normannok építettek, hogy kordában tartsák a Cromwell
által eltiport walesieket, amikor azok a király pártjára
álltak, majd Viktória királynő hívei szépen felújították.
Később kiegészítették egy-két dologgal, amit bizonyára a
középkoriak is megtettek volna, amennyiben eszükbe jut:
csúcsos toronytetők, Rackhamot idéző falfestmények,
folyóvíz. Egyedül a várárok hiányzott, talán mert az egészet
egy domb oldalába építették, a fenyőfák közé. Egyszerre
nyújtott ijesztő és festői látványt.
- Kísérteties - jegyezte meg Carmichael, amikor
leparkoltak a csigavonalas mintákkal díszített csapórács
előtt.
- Micsoda, uram? - érdeklődött Izzard.
A felügyelő a fejét rázta, és Roystonra gondolt.
- Nem számít. - Meghúzta a kapucsengőt. A csapórács
oldalán lévő közönséges faajtót egy idősödő komornyik
nyitotta ki.
- Lady Thirkie-vel szeretnék beszélni. - Carmichael
megmutatta neki az igazolványát.
 - Jöjjenek utánam - szólalt meg az alkalmazott a hosszas
vizsgálatot követően.
Carmichael és Izzard követték őt egy hosszú folyosón
keresztül, ezópusi meséket ábrázoló festmények mellett egy
nagy társalgóba. A falakra itt fákat festettek, a berendezés
azonban az 1880-as éveket idézte vörös bársonypárnázattal
ellátott, masszív mahagónibútoraival, fehér csipketerítőivel
és karosszékvédő kézimunkáival.
- Kérem, várjanak itt, azonnal szólok Lady Thirkie-nek. -
A komornyik távozott, Carmichael pedig megvizsgálta a
falakat. Az ábrák legalább olyan művésziek voltak, mint
amennyire pocsék ízléssel helyezték el őket. Izzard
pihenőállásban helyezkedett el az ajtó mellett, és mintha
semmiről nem vett volna tudomást.
A belépő nő egyértelműen nem Angela Thirkie volt.
Körülbelül negyven évvel idősebb lehetett nála. Tetőtől
talpig feketébe öltözött, akár egy Viktória korabeli özvegy,
vagy maga Viktória királynő, akire valamelyest hasonlított
is, csak sokkal magasabb volt nála.
- Carmichael vagyok a Scotland Yardtól - hajolt meg a
felügyelő. - Beszélhetnék Lady Thirkie-vel?
- Igen. Lady Letitia Thirkie vagyok, és emlékszem
magára az újságfotóról, bár élőben sokkal jóképűbb. Azt
kell mondjam, hogy csak az idejüket fecsérelték. Már
kirepült a ketrecből.
- Tessék? - kérdezte értetlenül Carmichael.
- Nem így mondják? Edgar Wallace-nál olvastam.
Elment. Távozott. Mostanra félúton jár Thirkie felé.
- Ön az özvegy Lady Thirkie?
 - Most már mindketten azok vagyunk. Sajnálattal kell
közölnöm, hogy a menyem, Angela elment. Foglaljon
helyet, és ön is, őrmester... őrmester, ugye?
- Izzard közrendőr, asszonyom. - Izzardnak egyetlen
izma sem moccant.
- Ó! - Lady Thirkie Izzardot méregette. - Nem lenne
kényelmesebb esetleg a konyhában?
Izzard Carmichaelre nézett.
- Menjen csak - intett neki a felügyelő.
- Adnak magának teát vagy valamit, amíg én a
felügyelővel beszélgetek - mondta Lady Thirkie. -
Egyenesen végig a folyosón, aztán az ajtón balra.
- Az ez az oldal, Izzard - mutatta Carmichael.
- Értem, uram; köszönöm, asszonyom. - A közrendőr
döngő léptekkel távozott.
- Biztosan komoly megpróbáltatás lehet ilyen
emberekkel együtt dolgozni - mondta együtt érzőn a nő.
- Izzardot csak kölcsönkaptam. Jó képességű rendőr, de
nem az a társasági típus. A szokásos segédemnek, aki
egyszerre okos és használható ma máshol van dolga.
- Igen, biztosan rengeteg tennivalójuk akad, amikor
zsidók, bolsevikok, anarchisták, meg a jó ég tudja, ki
mindenki lövöldöz az emberekre. De, felügyelő, bármit is
tettek, még ha rá is lőttek Lord Eversleyre és hasonlók,
James fiamat nem ők ölték meg. A menyem tette. Elismerte
nekem itt, ebben a szobában.
- Tudom - árulta el Carmichael, nem igazán hivatásoshoz
méltó módon.
- Hosszú út áll maga előtt. Visszament Thirkie-be,
Észak-Yorkshire-be. Az úgynevezett sofőrje múlt éjjel jött
érte Londonból. Reggeli után azonnal távoztak.
 - Mit mondott pontosan?
- Azt mondta, ne aggódjak amiatt, hogy James fájdalmas
halált halt, mert nagyon vigyáztak. Elgázosították, mielőtt
leszúrták volna. Megkérdeztem, miért törődtek ezzel a
gyilkosok. Elég ködösen fogalmazott, valami olyasmit
mondott, hogy a kontinensen a gyári munkára alkalmatlan
zsidókat is el szokták gázosítani.
Ha a kocsiban találták volna meg a csillaggal, ez nekik is
eszükbe jutott volna, gondolta Carmichael.
- Valóban így történt, és nem érzett fájdalmat - mondta. -
A rendőrség viszont ezt mindenki elől gondosan elhallgatta,
vagyis ha ártatlan lenne, nem ismerné ezt a részletet.
- Nem valami okos nő - legyintett Lady Thirkie. - Tud
róla, hogy nem ő volt a fiam első választása? Az első
felesége, Lady Olivia a Larkinok családjába tartozott.
Miután a háborúban megölték, James Angela testvérébe,
Daphnéba szeretett bele. Ő azonban férjhez ment, pont
ahhoz a felkapaszkodott Normanbyhez, ezért James a
testvérét vette el, aki valamelyest hasonlított ugyan rá, az
értelmi képességei azonban messze elmaradtak az övétől.
James karácsonykor elárulta nekem, hogy ez a házasság
egy sajnálatos tévedés volt, és hogy már nem is nagyon
reménykedik örökösben. Azt mondta, el fogja hívni
idősebb unokatestvérét, Donald Thirkie-t Oxfordból, és
bemutatja neki a birtokot. Thirkie-t most az ő apja, Oswald
örökli, amiről korábban nem is álmodott.
- Lady Angela Thirkie viszont igen.
- Igen, ezt is elmondta. A személyes szobalánya elárulta
nekem, hogy a gyerek a sofőrtől van. Nagy szerencse, hogy
fel fogják akasztani, mielőtt megszületne, és bemocskolná a
nevünket.
- A gyermek ártatlan - tiltakozott Carmichael.
- Lehet, hogy ártatlan, viszont nem az én unokám! -
vágott vissza Lady Thirkie, mintha már ez is elég nagy bűn
lenne. - Engedje meg, hogy folytassam. A gáz említésekor
nem gyanakodtam, bár az újságokban nem volt benne, de
nem tudhattam, hogy a helyszínen önök mennyit árultak el
neki. Akkor azonban már gyanút fogtam, amikor közölte,
hogy a családalapítás útjára lépett... ezt a kifejezést is
valamelyik könyvből tanultam. A másik kedvencem a
„sütemény a kemencében". Mindenesetre amikor elárulta,
hogy sütemény van a kemencéjében - Lady Thirkie látható
élvezettel hangsúlyozta a szavakat -, meglepődtem, de
egyben örültem is, hogy a vérvonal nem szakad meg. Két
fiam volt, felügyelő; kétszer éltem át a terhességet és a
szülést, és ha mindezt a semmiért tettem, ha nincsenek
unokák, ha nincs folytatás, az tragédia. Mint bizonyára
tudja, az idősebbik fiam, Matthew Franciaországban halt
meg.
- Tudom - felelte Carmichael -, és nagyon sajnálom.
Akárcsak a mostani veszteségét.
- Köszönöm - biccentett a nő méltósággal, ám az arcán
egy pillanatra elmélyültek a ráncok. - De folytatnám. Ha
nem gondolok rá, talán meg nem történtté tudom tenni.
Tegnap vacsoránál természetesen James haláláról
beszélgettünk, valamint a gyilkos vagy gyilkosok
motivációiról. Azt mondta, azért gázosították el, mert nem
akartak neki fájdalmat okozni - pont a bolsevikok és a
zsidók, akik gyűlölték őt a békéért, amit elhozott nekünk!
Azt mondta, a halála után elmozdították, hogy mindenkinek
megmutassák, ők tették. Miközben bárki más éppen az
ellenkezőjére törekedett volna! Még egy ilyen természetű
politikai gyilkosságnál is biztosan az lett volna a cél, hogy
minél kisebb gyanú essen rájuk. És Kahn pont ott
tartózkodott a házban. Beszéltünk Kahnról is, akinek a
szökését este hatkor mondták be a rádióban. Angela
megvetette Mrs. Kahnt, aki egykor Lucy Eversley volt, és
azt mondta, a zsidók mindent megérdemeltek, és ők hozták
a bajt a saját fejükre. Ez nem az én fiam véleménye volt,
felügyelő. Ő sosem szerette a zsidók üzleti gyakorlatait, és
helytelenítette a házasságot a mieink és a zsidók között, ám
azt a szélsőséges gyűlöletet, amelyet oly sok ember táplál
az irányukban, kórosnak tartotta.
- Önnek is ez az álláspontja? - kérdezte Carmichael.
- Szerintem én még soha nem találkoztam egyetlen
zsidóval sem - felelte a nő rövid gondolkodás után. -
Magányosan élek itt, ritkán hagyom el az otthonom. Talán
ha találkoznék eggyel, én is érezném azt az ösztönös
visszatetszést, amiről olyan sokan beszélnek. De az is lehet,
hogy nem. Nem szerettem volna, ha a fiaim zsidó lányt
vesznek el, jelen pillanatban azonban nagyon együtt tudok
érezni az ifjú Lucy Kahnnal és a férjével.
- Akárcsak én - ismerte el Carmichael. - Kérem,
folytassa.
- Mivel már gyanakodtam, de a motivációkkal nem
voltam tisztában, a gyilkosok indokairól kérdeztem
Angelát. A legnyilvánvalóbb dolgot mondta, vagyis hogy a
zsidók a béke miatt gyűlölték a fiamat, de aztán azt is
megjegyezte, hogy egyesek talán azért akarták eltávolítani
az útból, mert olyan jó ember volt.
- Híresen megvesztegethetetlen - jegyezte meg Carmichael.
A nő felvonta a szemöldökét. - Ez állt a Scotland Yardnál
vezetett aktájában. Hogy elismerést vívott ki magának a
megvesztegethetetlenségével.
Lady Thirkie minden ceremónia nélkül előhúzott egy
fehér zsebkendőt a retiküljéből, és megtörölgette vele a
szemét. Carmichael automatikusan párhuzamba állította a
mozdulatot Agnes Timms reakciójával egy nappal
korábban, a leigh-i tengerparton. Igen, bármennyire is
különböztek egymástól, Agnes Timms és Lady Letitia
Thirkie együtt bitófára juttathatják Angela Thirkie-t, és
talán Normanbyt is.
- Az újságokban én is olvastam ilyesmit - mondta a nő -,
de sokkal hitelesebbnek és jelentőségteljesebbnek tűnik egy
rendőrségi iratban.
- Sajnálom, hogy sosem találkozhattam vele - mondta
Carmichael.
Lady Thirkie újra megtörölte a szemét.
- Azt hiszem - mondta rövid hallgatás után -, hogy
valójában ezért ölték meg. James soha nem ment volna bele
ebbe az alkotmányellenes államcsínybe, nem engedte
volna, hogy az a felkapaszkodott Normanby egy gyilkosság
keltette félelem és felbolydulás hullámain a parlament élére
álljon.
- Tehát nem gondolja, hogy Lady Angela Thirkie egyedül
cselekedett?
- Túlságosan ostoba ahhoz, hogy egy ilyen bonyolult
tervet egyedül végrehajtson. Megölhette Jamest, de az
álcázásra nem lett volna képes. Biztos vagyok benne, hogy
Normanby is közreműködött, ami azt jelenti, hogy a
felesége szintén, bár ez csupán feltételezés. Angela
többször is említette, hogy Normanby így gondolja, meg
Normanby azt tenné, és ez alapján arra következtetek, hogy
Normanby legalább a tervei egy részébe beavatta.
- Hajlandó ezt bíróság előtt is elmondani, Lady Thirkie?
- kérdezte Carmichael, akárcsak Agnes Timmstől egy
nappal korábban.
- Nem csak hajlandó vagyok, örömmel is teszem. Nem
hagyhatjuk, hogy megússza. Tegnap este, vacsora után,
amikor közölte, hogy ma Thirkie-be szándékozik utazni,
kihallgattam a szobalányát és rá kellett jönnöm, hogy
Angela és a sofőr kapcsolata szinte nyílt titok. Magam is
különösnek tartottam, hogy kedd este idejött Londonból.
Így már nem kételkedem, hogy jó oka volt részt venni a
tervben.
- Miért nem vette fel a kontaktust a rendőrséggel?
- Carmichael felügyelő, csalódottan tapasztalom, hogy
maga is igeként használja ezt a szörnyű amerikanizmust.
Számos tömör kifejezés és szóösszetétel létezik, melyek
fejlesztik nyelvünket, és vannak olyanok is, amelyek
rombolják. Szóval, azért nem léptem kapcsolatba a
rendőrséggel, mert biztos voltam benne, hogy ön anélkül is
megjelenik, és valóban, így is történt. Úgy véltem, ha
nekem sikerült összeraknom a mozaikokat, akkor ön sem
lehet lemaradva sokkal mögöttem.
- Valóban nem, Lady Thirkie.
A nő elmosolyodott.
- A rendőrség valóban csodálatos dolog - mondta.
Carmichael zavarba jött.
- Azt hiszem a legjobb lesz, ha most visszamegyek a
Yardra, és megbeszélem a feletteseimmel a következő
lépést. Lady Thirkie valószínűsíthetően Thirkie-ben marad?
 - A temetésig biztosan, de azt mondta, ott várja meg a
szülést. Majd szóljon, ha vallomást kell tennem. Élvezni
fogom. Még sosem voltam bíróságon büntetőügyben.
Carmichael úgy vélte, ő is élvezni fogja. Begyűjtötte
Izzardot a konyhából, és elindultak vissza, kelet felé.
Gloucesterben megálltak ebédelni egy kis vendéglőnél. Az
Izzarddal való kommunikációról végképp lemondó
Carmichael a The Times gyűrött példányát lapozgatta. A
„Kahn tette!" többé már nem hangolta le. Kahn nemsokára
visszatérhet a bankjához és a kínai teájához. A
rendelkezésére álló bizonyítékok bárki ellen megállják a
helyüket. A Normanby reformjairól szóló hírek
jelentőségüket vesztették. Akár elítélik, akár nem,
Normanby nemsokára a vádlottak padján találja magát
Angela Thirkie mellett, a politikai karrierje véget ér, és új
kormány alakul. Az sem igazán nyűgözte le, hogy Hitler
jelen lesz a Covenant Garden Parsifal nyitóelőadásán. Nem
érdekelte Wagner. Úgy tette túl magát egyik lapon a másik
után, mint a jellegtelen marhahúson és az íztelen krumplin,
amit kihoztak neki. Az egyik belső oldalon megakadt a
tekintete egy apró cikken:

BANDAGYILKOSSÁG A SOUTHENDEN
Tegnap este az egyik southendi banda tagja, miközben rá
akart lőni egy rivális társaság tagjára, halálosan
megsebesített egy fodrászsegédet, aki éppen átkelni készült
az úton. A 27 éves Miss Agnes Timms, Leigh-on-Sea-i
lakost azonnal kórházba vitték, de már útközben meghalt.
A gyilkost egyelőre nem sikerült azonosítani, de a
rendőrség bízik a mielőbbi letartóztatásában.
 A marhahús száraz porrá vált a szájában, és kis híján
megfulladt, amikor megpróbálta lenyelni. Megölték. Valaki
megölte, hogy elhallgattassa, közvetlenül azután, hogy
előző nap találkozott a rendőrökkel. Carmichael úgy érezte,
mintha személyesen ő végzett volna vele, hiszen ha nem
találja meg és nem beszél vele, még most is élne, hajat
vágna és festene, és saját üzletének megnyitásáról
álmodozna. Negyvenöt font egy vagyont jelentett számára,
és valószínűleg az ő zsebkendőjével a zsebében halt meg.
Ráadásul ezzel eltűnt a bizonyítékok ötven százaléka. Most
már csak Lady Letitia Thirkie maradt. Vajon őt is
megtámadják? Ugyanilyen könnyedséggel végeznek vele,
amint kitudódik, hogy fontos információk vannak a
birtokában? És ő, Carmichael biztonságban érezheti magát?
Talán egy lövész már vár is rá, hogy nemsokára bejelentsék
a tragikus hírt a kötelessége teljesítése közben elhunyt
rendőrtisztről? A férfi, aki hidegvérrel, politikai indokból
végzett Thirkie-vel, és megölette Agnes Timmst, hogy ne
mondhassa el, amit tud, miniszterelnök volt.
Szembeszállhat ő egy miniszterelnökkel?
- Fejezze be az evést, Izzard! - mondta. - Visszamegyünk
Campion Hallba, és ott marad védelmezni az öreg hölgyet.
- Mitől, uram? - Izzardot láthatóan nem nagyon izgatta a
terv váratlan változása.
- Terroristáktól és bérgyilkosoktól - felelte Carmichael.
31.

Sikerült túladnom a tükrön és egy smaragd karkötőn.

Ötven fontot kaptam értük a kedves modorú kereskedőtől,
ráadásul még azt sem kérdezte, honnan szereztem őket. Azt
hiszem, tolvajnak nézett, és voltaképpen igaza is volt,
hiszen a tárgyak anya tulajdonát képezték, nem az enyémet.
Az éjszakát Abby iskolájának pincéjében töltöttük, egy
kényelmes, ám meglehetősen sötét helyen. Mr. Talbotot
egyáltalán nem is láttuk; Abby azt mondta, így
biztonságosabb. A szintén ott bujkáló gyerekekkel, három
lánnyal és egy kisfiúval szükségképpen találkoztunk. Attól
tartottam, hogy ha a rendőrség megérkezik, tesznek
valamit, amivel elárulnak minket, de ez persze fölösleges
aggodalom volt. Ezek a gyerekek titokban átutazták fél
Európát; sokkal többet tudtak nálam a rejtőzködésről. Még
az alig hároméves fiúcska is adhatott volna nekem leckéket.
A legidősebbet Tányának hívták. Orosz lehetett, esetleg
ukrán, ami nem teljesen ugyanaz. A tízéves lányt Abby
angolul tanítgatta.
- Holnap éjjel hajóra szállunk - mondta nekem. -
Kanadába megyünk, nem Amerikába. Amerikába egyetlen
zsidót sem engednek be.
- Ha sikerül elég pénzt összeszednünk, mi is veletek
tartunk - feleltem. - Úgy teszünk, mintha a szüleitek
lennénk.
- Majd csendben maradunk - ígérte. - Én tudok a
legjobban angolul, Rivkele nagyon rosszul beszél, Naddy
és Paul pedig egyáltalán nem. Franciául viszont tudnak.
Abby azt mondta, Kanada bizonyos részein az emberek
franciául beszélnek.
- A Naddy és a Paul nem tűnik zsidó névnek - jegyeztem
meg.
- Nem, de a valódi nevüket nem tudják - tájékoztatott. -
Francia emberek bújtatták őket, tőlük kapták a neveket.
Aztán azokat az embereket elfogták és táborokba vitték.
Mindannyian táborban voltunk, ahol el akartak gázosítani
minket, de szerencsénk volt és elszöktünk.
Megdöbbentem a hidegvérén és azon, mennyire
nyugodtan fogadta ezeket a borzalmakat. Egészen addig a
pillanatig, amikor ott ültünk a pincében, a maga módján
izgalmasnak tűnt az egész szökés, még az ijesztőbb
pillanatokban, vagy a vonaton töltött unalmas órákban is. A
tárgyak eladását kifejezetten élveztem. Nem igazán érintett
meg, amit szegény David mindvégig érzett, régi életünk,
otthonunk, mindenünk végleges és teljes elvesztését. Csak
most jutott eszembe feltenni magamnak a kérdést, mihez
fogok kezdeni Kanadában, hogyan fogok élni, amikor
elfogy az ékszerek eladásából szerzett pénz? El kell majd
adnom a Ringhili gyémántot? Nem, nyugtattam meg
magam, az szent és sérthetetlen marad, akármilyen
szegénységben is fogunk élni. Majd továbbadom a
lányomnak, amikor férjhez megy, akárkivel is köt
házasságot, akár helytelenítem a döntését, akár nem. Nem
tudtam, hogy a születendő gyermekem fiú vagy lány, de
biztos voltam benne, egyszer majd lesz mindkettő.
David megérezhette nyomorúságomat. Odajött és leült
mellém, átkarolt. Történeteket meséltünk a gyerekeknek, és
ha nem értettek valamit, más nyelven fogalmaztuk meg.
David, Tánya és Rivkele beszéltek valamelyest héberül, én
pedig franciául, bár a nyelvtudásom az iskolák, Svájc, a
franciaországi ruhavásárló körutak és hasonlók ellenére is
sok kívánnivalót hagyott maga után. Nevettek rajtam, még
Paul is, és jót tett nekik a nevetés. David azt mondta, egy
játék segítségével fogja őket angolul tanítani, és belekezdett
egy éneklős játékba, ami mindannyiuknak tetszett. Láttam,
hogy csodálatos apa lesz belőle. A kis Paul a végén elaludt
a vállán, ő pedig óvatosan lefektette az ágyára. A többieket
is aludni küldtük. Abby az egyik helyiségben négy priccset
helyezett el számukra. Tánya azt mondta, hozzászoktak,
hogy együtt aludjanak, bár erre néha elég vicces helyeken
került sor. A mókásnak tartott helyszínek felsorolása
közben aludtak el, miközben nekem meghűlt a vér az
ereimben.
Abby lejött hozzánk beszélgetni, és elmondta, hogyan
tudunk kapcsolatba lépni vele. Megbeszéltük, hogy néhány
hónap múlva felkeresi David szüleit azzal az indokkal,
hogy kölcsönt szeretne felvenni a bankjuktól. Ezt elég
biztonságos megoldásnak tartottuk. Egyszerre éreztem
izgatottságot és félelmet - valóban elmegyünk, valóban
elhagyjuk az országot, a rendőrség és az emberek valóban
kutatnak utánunk. Személyleírásunkat közzétette a BBC.
Mi mégis ott ültünk, teát kortyoltunk és cseverésztünk,
mintha mi sem történt volna.
- Hogyan szöktettétek meg a gyerekeket? - kérdeztem.
- Az egyik tábor őre megpróbál segíteni, akin csak tud.
Szinte kizárólag gyerekeken, mert a felnőttek nem bírnák
ki. Rájöttem, hogy a gyerekek nagyon szívósak, bár az
élmények gyakran dühössé és sértődötté teszik őket. Ők
négyen nagyon jó gyerekek, könnyű lesz mellettük
eljátszani a szülők szerepét.
Én csak pislogtam, de David halkan megjegyezte a
félhomályban:
- Azt hiszem, ezen már túlvagyunk.
- Van jegyük egy hajóra, amelyik holnap indul
Southamptonból Halifaxbe, majd onnan tovább New
Yorkba. A hatóságok biztosan figyeltetik a hajókat, de nem
egy nagy családot, hanem egy párt fognak keresni. Ti
nagyszerű család lesztek, még a bőrszín is egyezik. Néha
nagyon sötét bőrű cigányok is érkeznek, egyszer pedig
kaptam egy fekete lányt, akinek az anyja korábban
énekesnő volt egy párizsi éjszakai szórakozóhelyen. Ők
négyen mind zsidók.
- Csodálom, hogy az európai zsidók még vállalnak
gyereket - mondtam meggondolatlanul.
- Miközben te magad is gyermeket vársz? - Korábban
beszéltem Abbynek a terhességemről, ő pedig gratulált. -
Az emberek mindig vállalnak gyermeket, ha úgy érzik, van
remény, és bár Európában a remény már csak pislákol, még
nem halt ki teljesen. Az új gyerekek az újonnan
meghódított területekről származnak, például Ukrajnából,
valamint a Reich uralmát önként elfogadó államokból,
Bulgáriából és Romániából, ahol a zsidók egészen a
közelmúltig biztonságban érezték magukat, akárcsak brit
társaik.
Megborzongtam a gondolatra, hogy mindez Nagy-
Britanniában történik, azokkal az emberekkel, akiket
ismerek. Látnom kellett volna, mi lesz belőle - a folyamat
szinte elkerülhetetlen volt attól a pillanattól kezdve, hogy
anya megölte Sir Jamest. Lehet, hogy Hitler táboraiba
küldik a zsidókat, vagy saját táborokat létesítenek, mert
akárcsak a Reichben, itt sem csupán a zsidók lesznek a
célpontok, hanem mindenki más is, aki nem hajlandó
elfogadni az új rendszert.
- Tánya említette, hogy Naddy és Paul nem tudják a
valódi nevüket - mondtam.
- Nem ismerik sem a valódi nevüket, sem a szüleiket,
még azt sem tudják, hogy valóban zsidók-e, és most már
soha nem is fogják megtudni, mivel az embereket, akik
bújtatták és nevelték őket, egytől egyig táborokba zárták.
Naddy akkor még csak négyéves volt, Paul pedig karon
ülő. A ti felelősségetek, hogy megtudják, most kik ők, mert
a múltjukat már nem ismerhetik meg.
- Arra kérsz minket, hogy hosszú időre fogadjuk
magunkhoz őket? - kérdeztem.
- Igen. Normális esetben a Barátok árvaházába
kerülnének Halifaxben, ahol megpróbálnánk otthont találni
számukra, de megváltoztattam az iratokat, hogy emigráló
családnak tűnjetek. Ez egyszerre álca nektek és nekik,
viszont azzal jár, hogy gondoskodnotok kell róluk.
- Ez csak természetes - vágta rá David habozás nélkül, és
hosszú napok után először mintha kizökkent volna
fásultságából. - Örömmel. És ha a későbbiekben bármiben
segíthetünk, azt is nagyon szívesen.
Belegondoltam, hogy egyik pillanatról a másikra
kaptunk négy kulcsrakész gyereket, és próbáltam örülni
neki, de képtelen voltam megszabadulni az érzéstől, hogy
ez meglehetősen nagy teher lesz számunkra, dada, tanítónő
és hasonlók nélkül.
Abby másnap száztíz fontért eladta az ékszerdobozt és a
hajkefét Southsea-ben, én pedig megszabadultam egy
másik karkötőtől és egy csomó fülbevalótól Portsmouth két
különböző üzletében, összesen nyolcvan fontért. Kendőt
tettem a fejemre, részben hogy szegényebb nőnek tűnjek,
részben hogy eltakarjam a sebhelyet. A forradást még a
vastag smink alatt is fel lehetett fedezni, ha valaki
figyelmesebben megnézte.
Így sikerült összeszedni a pénzt, bár Abby azt mondta,
nagyon kevés idő maradt, és lehetséges, hogy az egy héttel
később induló hajóval kell mennünk. Vettem néhány
holmit, csokoládét a gyerekeknek, kifestófüzeteket és
krétákat, olvasnivalót nekik, valamint könyveket Davidnek
és magamnak. A Háború és békét választottam, mert
hosszú és mert sosem olvastam, Davidnek pedig a néhány
évvel korábban annyira népszerű állatos könyv írójának új
regényét, valami 1974 című sci-fit. Mindig is szerette
Verne-t, és Wellst, ezért reméltem, hogy valami hasonlóval
esetleg sikerül elterelni a figyelmét a problémákról. Abby
hozott nekünk ruhákat - nem mertem én megvásárolni őket,
mert úgy véltem, a ruhaüzleteknél is vadászhatnak ránk, bár
inkább Londonban, mint Portsmouthban.
Aztán tettem valami nagyon kockázatosat. Fogtam egy
marék aprópénzt, kerestem egy telefonfülkét és felhívtam
apát. A munkahelyén hívtam, nem a képviselőházban és
nem is otthon, ahol beszélnem kellett volna a szolgálókkal,
és talán anyával is. Most már tudtam, anya bármit
megtenne azért, hogy a nyomunkra akadjon és ártson
nekünk. Ám apa felhívásához a munkahelyén csak
közvetlen számot kellett tárcsáznom, amivel nem volt
gond, mert ismertem a kódot, és utána csupán egy titkárnőn
kellett átjutnom. Tudtam, mit kell mondanom: azt
hazudtam, Mr. Normanby új titkárnője vagyok, és már el is
hárult az akadály. Fél percen belül megkaptam apát.
- Szia, apa?
- Luce! Kisnyúl, merre vagy?
- Egy telefonfülkében. Biztonságban vagyok. Csak
annyit szeretnék tudni, hogyan mehettél ebbe bele?
- Inkább csak sodródtam az árral - felelte. - Tudod, hogy
megy ez. Gyere haza, Kisnyúl, gondoskodom róla, hogy ne
legyen bántódásod.
- Davidnek viszont lesz. Mi az, hogy sodródtál az árral?
Azt akarod mondani, hogy tudtad, mi fog történni?
- Nagyjából igen. Anyád említett ezt-azt. Tudtam, hogy
az a fickó rám fog lőni, de el kellett volna hibáznia, a
fenébe is, téged pedig végképp nem szabadott volna
megsebesítenie! Nagyon sajnálom.
- Azt is említette, hogy meg fogják gyilkolni egy közös
barátotokat, és gyanúba keverik a férjemet? - kérdeztem.
- Arról semmit nem szólt - bizonygatta. - Csak úgy
általánosságban beszélt a zsidókról és a terroristákról. Azt
sem tudtam, hogy titeket meghívott, csak amikor péntek
este találkoztam veletek a vacsoránál.
- Apa, nem tudom, hogy ebből mennyi Mark műve és
mennyi anyáé, de most, hogy elkezdődött, lavinaként fog
lezúdulni, amíg nem marad többé szabadság, és olyan lesz
minden, mint a bolsevikoknál, vagy még annál is rosszabb,
mint a Reichben! Azt hiszitek, ti irányítjátok az
eseményeket, és ez egyelőre még így is van; ha még most
kinyitod a szád, meg tudod állítani, de nemsokára már túl
késő lesz, és azt te is bánni fogod. Állítsd meg most, apa!
Menj a rádióba és mondd el mindenkinek, mit tettetek! Te
nem akartad megölni Sir Jamest, és biztosan nem akarsz
egy olyan országban élni, ahol ilyen út vezet a hatalomhoz!
- Ugyan már, Luce, ne légy nevetséges! - tiltakozott. - Ez
egyáltalán nem olyan, mint a bolsevikoknál! A hozzánk
hasonlók azok, akik távol tartják innen a bolsevizmust, akik
megakadályozzák, hogy a kisemberek felkapaszkodjanak és
lerántsanak minket a frakkunk szárnyánál fogva! Én nem
helytelenítettem a házasságodat, bár anyád igen. Csak azt
akartam, hogy boldog légy. Gyere vissza, mindent meg
fogok tenni Kahnért.
- Gratulálok a főkancellári kinevezésedhez - mondtam. -
Nem hiszem, hogy valaha is találkozunk, vagy egyáltalán
beszélünk egymással, csak szerettem volna elbúcsúzni.
- Hol vagy? - A telefon sípolni kezdett, és nem akartam
újabb három percig beszélgetni. Még hallottam, ahogy
kétségbeesetten kiabál: - Luce? Kisnyúl?
Nem voltam a Kísnyula, sem másé. Valójában már évek
óta nem, de csak most vettem észre, és egyből másként
éreztem magam. Apa belesodródhatott a gyilkosságba és a
fasizmusba, én azonban ezt saját magam és a jövő
érdekében mereven elutasítottam. Korábban azt gondoltam,
egy apró virágoskertben élek a szeméttelep közepén,
azonban nem hunyhattam szemet a tény felett, hogy a
virágoskert megtartásához más embereket ki kellett löknöm
a mocsokba. Lehet, hogy apa komolyan gondolta, amit
mondott, és tényleg megpróbált volna segíteni Davidnek,
bár kétlem, hogy bármit is elérhetett volna, vagy ha mégis,
az is kevés lett volna, ha más, Davidhez hasonló emberek
nem kapnak mentőövet, és kilökik őket a trágyába. Ezért
kellett a törvénynek pártatlannak és igazságosnak lennie, és
ezért magyarázta el nekem Abby ezeket a dolgokat újra és
újra, amikor már elég idős voltam hozzá. Jó lett volna, ha
apa mellett is van egy Abby. Ezt kívántam mindenkinek,
valamint azt, hogy odafigyeljenek rá.
Abby délután elújságolta nekünk, hogy a jegyeink és a
papírjaink megérkeztek, és hogy az esti dagállyal
kihajózunk Southamptonból. Azt is mondta, hogy a vasutat
szoros megfigyelés alá vonták, ezért nagy kockázatot kell
vállalnunk a vonaton és a hajón is. A személyleírásunk és a
fotóink megjelentek a lapokban, és a rádió is tele volt
velünk. Mindenki biztosra vette, hogy David a tettes, még a
Manchester Guardian is, melyet Abby viszonylag liberális
lapnak tartott a kételyek megfogalmazása miatt.
Átnéztük az iratainkat és betanultuk az új adatainkat.
Utána Abby nagyon gondosan kisminkelt. A forradást
lehetett a legnehezebben eltakarni. Kölcsönadott egy
kalapot, amely bizonyos fokig leárnyékolta az arcomat, de
még így is féltem, hogy valaki felismerhet. Elkísért minket
az állomásra.
A gyerekek izgatottan nyüzsögtek, alig várták már a
vonatozást. David beszélt nekik a vonatokról, és rajzolt is
nekik néhányat. Nagyszerűen lekötötték a figyelmét, és
éppen erre volt szüksége. Hajóval korábban már utaztak,
ezért a Kanadáig tartó tengeri út korántsem hozta akkora
lázba őket, mint az egyórás vonatozás. Abby megvette a
jegyeket és kijött velünk a szerelvényhez. Az állomáson
még több rendőr tartózkodott, de alig szenteltek nekünk
figyelmet. Felvettem Pault, és a fejem lehajtva vele
beszélgettem. Ugyanezt terveztem a hajóra szállásnál is.
Búcsúzáskor erősen megöleltem Abbyt. Nagyon
szerettem volna, ha ő is velünk tart, bár tudtam, hogy nem
teheti, és hogy sokkal több jót tehet ott, ahol most van.
Bezsúfolódtunk az egyik fülkébe, más nem is fért oda
rajtunk kívül. Addig integettünk, amíg a peronon álló Abby
el nem tűnt a szemünk elől. Nem tudtam, látom-e még
valaha.
A gyerekek hamar belefáradtak a vasút nyújtotta
újdonságba. Az út első felében amőbáztunk és történeteket
rajzoltunk. A nagyobbak szerették volna, ha valami
színeset is rajzolok nekik, én pedig engedelmeskedtem, bár
az ilyesmiben nem vagyok valami jó. Végül összehoztam
néhány hosszú ruhás nőt és egy macskát - Abby annak
idején megtanította, hogyan rajzoljak macskát egyetlen
vonallal. Kissé torzra sikeredett, de azért meg lehetett
állapítani, mit ábrázol. Nekik mindenesetre nagyon tetszett.
Kezdtem úgy érezni, talán képes leszek megbirkózni az
anyai feladatokkal.
- Kanadában hol fogunk élni? - kérdezte Tánya, amikor
kigördültünk az egyik kisebb állomásról.
- Halifaxben kötünk ki - feleltem. - Az egy nagy
kikötőváros, szerintem még Portsmouthnál is nagyobb,
akkora lehet, mint Southampton. Nagyszerű lesz, látunk
léghajókat és óceánjárókat. Azután hosszú időre vonatra
ülünk, egész nap utazni fogunk Új-Skócián és Új-
Brunswickon keresztül.
- Azok országok? - Tánya velem szemben ült, Paul pedig
mellettem. A kisfiú elaludt és teljes súlyával nekem dőlt.
Fogalmam sem volt róla, hogy egy hároméves kölyök ilyen
nehéz lehet.
- Nem, azok Kanada részei. Tartományok - magyarázta
David.
- Félelmetesen jó vagy földrajzból - jegyeztem meg
irigykedve.
 - Csak sok térképet nézegettem - nevetett. - Egy
pilótának ismernie kell a térképeket.
- Te pilóta vagy? - érdeklődött Rivkele. - Repülőgépeket
vezetsz?
- Igen, vagy legalábbis régen az voltam - bólintott David.
- És remélem, hogy most majd visszatérhetek a repüléshez.
Nem ugyanaz, mint a bankárkodás, de tőke nélkül nehéz
bankot vezetni. Később talán lesz elég pénzem, hogy
visszatérjek a bankszakmába. Meglátjuk. Egyelőre viszont
azt hiszem, Montrealba megyünk. Az Québecben van,
Kanadának azon a részén, ahol az emberek franciául
beszélnek. Ott nem törődnek vele, ha valaki zsidó
származású, legalábbis én ezt hallottam. Volt egy barátom
az egyik québeci repülőszázadból, ő mondta. Keresünk egy
helyet, ahol letelepedhetünk, iskolába fogtok járni,
megszületik az új kisbabánk, és minden rendben lesz
megint.
Amikor ezt mondta, miközben a vonaton ülve
zötykölődtünk keresztül a csendes, zöldellő vidéken, hittem
neki, pedig még abban sem lehettem biztos, hogy eljutunk-
e egyáltalán Kanadába, vagy akár a hajó biztonságába.
Továbbra is nagy volt az esélye, hogy a rendőrség elfog
minket, Davidet felakasztják, a gyerekeket visszaküldik a
haláltáborba, engem pedig jó eséllyel elmegyógyintézetbe
zárnak. Ám mi reménykedtünk az új életben, az új
nevekben, az új lehetőségekben. Minden meg fog változni.
Ott ültem, Daviddel az egyik oldalamon, a rám nehezedő
Paullal a másikon, és gondolatban újra végigfutottam az
elmúlt hét eseményein - valójában nem is telt el egy teljes
hét szombat délutántól, amikor David dühöngve rontott be
a szobába, miután Angela Thirkie összetévesztette őt a
felszolgálóval, csütörtök délutánig, amikor egy új élet felé
vonatoztunk. Akkor határoztam el, hogy mindent le fogok
írni. Hogy nyoma maradjon, hogy ha lehetőség adódik rá,
megjelentessem, ha találok egy kiadót valamelyik
országban, ahol nem félnek becsmérelni ezeket az
embereket, és egy napon talán majd Angliában is. Egyszer
talán hazatérhetünk, ha Anglia újra szabad ország lesz, és
nem csak hangoztatja a szabadságot, miközben egyre
mélyebbre süllyed az elnyomás mocsarába.
- Szeretlek - mondtam hangosan. - Félsz?
- Félek, de én is szeretlek. - David szokása szerint
kedveskedve a nyakamhoz dörzsölte az orrát.
A vonat begördült a southamptoni állomásra.
32.

Minden értelmet nyert; minden összefüggéstelenség és

valószínűtlenség, ami eddig Carmichaelt gyötörte, egy
csapásra eltűnt. Ha nem félt volna annyira, biztosan
fütyörészni kezd. Visszatért Londonba, a Yard épületéhez,
de nem talált parkolót. Ott kellett hagynia az autót
Lincoln's Inn Fieldsben, egy újonnan felszerelt amerikai
parkolóóra mellett, és gyalog megtennie a hátralévő
métereket. Útközben mindvégig mesterlövészektől,
váratlan és hirtelen haláltól rettegett. A háború óta nem
érzett hasonlót. Megölték Agnes Timmset, ő pedig sokkal
többet tudott a lánynál.
Stebbings most is saját kis üvegkalitkájában ült. Intett
Carmichaelnek, hogy menjen oda.
- A főnök azonnal beszélni akar magával - közölte.
Hangja közömbös volt, mint mindig, a felügyelő azonban
valahogy kevésbé találta barátságosnak a megszokottnál.
- Nem kéne először a jelentést megírnom? - kérdezte.
- Azonnal - hangsúlyozta az őrmester. Carmichael látta,
hogy le is írta magának egy noteszlapra: „Carmichael:
azonnal". A nevét aláhúzta.
Miközben a lifthez sétált, eltervezte magában, miként
fog érvelni a főnöke előtt. Nem csúszott ki a határidőből.
Felgöngyölítette az ügyet, egyenesen vihetik is legfőbb
ügyész elé. Agnes Timms meggyilkolása is a bizonyíték
részét képezte, Roystonnal együtt pedig tanúsíthatják, amit
a lány mondott. Emelkedés közben ismét maga mögött
hagyta a gyomrát, és hamarosan újra a rendőrfőnök
irodájában állt.
Csodálatos volt a kilátás. London fölött felhők vonultak
dél felé, az utcát madártávlatból lehetett szemlélni.
Penn-Barkis egymáshoz szorított ujjakkal ült az
íróasztalánál.
- Ha jól sejtem, végzett a Thirkie-üggyel.
- Igen, uram. - Carmichael Penn-Barkis intésére helyet
foglalt az asztal elé helyezett széken. Ha nem látja a
panorámát, legalább nem vonja el a figyelmét. - Szeretném
ismertetni önnel a tényállást.
A hosszú hazaúton mindent összerakott magában, és nem
maradt más dolga, mint előtárni a Thirkie gyilkosság
világos és érthető képét. Nyugodtan beszélhetett, főnöke
egyetlen alkalommal sem szakította félbe. Penn-Barkis
továbbra is ugyanabban a pózban ült, figyelmesen hallgatta
a beszámolót.
- Politikai gyilkosságról van szó, csak nem abban az
értelemben, ahogy mi gondoltuk. Mark Normanby oly
módon akart megszabadulni Thirkie-től, hogy a halálát
meglovagolva hatalomra juthasson. Angela Thirkie
beleegyezett, hogy segítsen neki, mert el akarta takarítani a
férjét az útból. Vagy kivárták, hogy teherbe essen, vagy a
tervet hozták előre, amikor kiderült a terhessége. Az
összejövetel időpontját úgy választották meg, hogy
egybeessen a szavazáséval, vagy mert Lady Eversley is az
összeesküvők közé tartozott, vagy mert Normanby nyomást
gyakorolt rá. Kahnék csak bűnbaknak kellettek, illetve,
hogy a közvélemény a zsidók ellen forduljon. -
Valószínűleg Kahn volt az egyetlen zsidó Normanby
ismeretségi körében, akit rá lehetett venni, hogy elmenjen.
Normanby már korábban megvásárolta Kahn nevében a
csillagot. Kahn soha nem adta volna meg saját nevét és
címét, viszont aki gyanúba akarja őt keverni, az igen.
Tudjuk, hogy Normanby idén járt Franciaországban. - És
azt is tudjuk, hogy Kahn nem, amennyiben hinni lehet a
feleségének, de Penn-Barkis ezt valószínűleg nem fogadta
volna el.
Mielőtt elutazott volna Farthingba, Angela Thirkie
felfogadta Brownt, hogy vasárnap játssza el a kis
színjátékát Lord Eversleyvel. Könnyen lehet, hogy Lord
Eversley erről nem is tudott. Brownra azért volt szükség,
hogy a bolsevikokat is bele lehessen keverni. Ha Brownnak
azt mondták, hogy el kell hibáznia a célt, akkor érthető,
hogy miért nem szerepelt jobban, de ez akár a
tapasztalatlanságával is magyarázható. Angela arról is
gondoskodott, hogy Thirkie magával hozza a zsebkését, és
szerzett magának egy ajakrúzst. Talán a szobalányát bízta
meg az ellopásával. A szobalány könnyen
megfélemlíthetőnek tűnik, majdnem biztos, hogy még több
információt ki tudunk szedni belőle, akárcsak a sofőrből.
Lady Thirkie-nek viszonya van a sofőrrel, valószínűleg a
gyerek is az övé. - A következő lépés Angela Thirkie
szolgálóinak kihallgatása lesz, ehhez azonban fel kell
mennie Yorkshire-be. Kár, hogy nem érte utol őket
Campion Hallban, de az öreg hölggyel folytatott
beszélgetés is rengeteg fontos információval szolgált.
- A gyilkosság éjszakáján, május 6-án Angela Thirkie
valahogy meggyőzte Sir Jamest, hogy üljön be az autóba...
hogy mi módon, azt nem tudom megmondani. - Nem tudta
elképzelni, hogy a nő előadja a hét fátyol táncát a
fényszórók előtt, vagy hogy ezt Thirkie nyugodtan
végignézi. Talán még korábban, világosban történt, esetleg
megkérte, hogy egy fénykép kedvéért üljön a volán mögé.
Mennyi idő alatt végez a gáz egy emberrel?
- Ha nem sikerült meggyőznie, akkor talán Normanby
fenyegetésének engedelmeskedett, ami gyakorlatilag
öngyilkosság, viszont valakit belehajszolni az
öngyilkosságba már bűncselekménynek minősül, nem? -
De, biztosan. Penn-Barkis egy szót sem szólt, csak zavarba
ejtően bámult tovább. Carmichael már máskor is látta
ilyennek, valamelyik ügy befejezése előtt. Folytatta a
beszámolót.
- A legvalószínűbb, hogy Normanby valaminek a
nyilvánosságra hozásával fenyegette meg... nem hiszem,
hogy Angela házasságtörésével, szerintem valami mással
tartotta a markában Thirkie-t, valamivel, amit Sir James
tett, és még ő maga is szégyenletesnek tartott. Talán egy kis
szexuális kaland kettejük között, vagy valami politikai ügy.
A lényeg, hogy Thirkie fájdalom nélkül halt meg az
autójában. Utána felvitték a testet az emeletre és úgy
rendezték el a helyszínt, hogy minden Kahnra utaljon. Ezt
Normanby talán egyedül tette, mert Angela Thirkie-n
valódi döbbenet látszott, amikor meghallotta, hol találták
meg a férje holttestét. - Ez tévútra vezette őt, és emiatt
hosszú ideig két gyilkos csoportot feltételezett.
Penn-Barkis csendben figyelt, tekintetét egy pillanatra
sem vette le Carmichael arcáról.
- Normanby hazudott arról is, hogy Thirkie-vel
biliárdozott, valószínűleg azért, hogy elleplezze a
gyilkosság időpontját, ami sokkal korábban volt, mint mi
azt eredetileg gondoltuk. Úgy intézte, hogy ő maga találja
meg a hullát.
 Penn-Barkis tenyérrel lefelé az asztalra tette a kezét, és
mélyet sóhajtott.
- Befejezte?
- Igen, uram. Ha gondolja, elmondhatom, honnan
származnak a bizonyítékaim.
- Nem szükséges. Feltételezem, hogy mindent alaposan
ellenőrzött, és hogy személyi és tárgyi bizonyítékokkal is
rendelkezik. Egészen biztos benne, hogy minden úgy
történt, ahogy elmondta? - A rendőrfőnök rezzenéstelen
tekintettel meredt a felügyelőre
- Igen, uram. - Carmichael úgy érezte magát, mintha
lefutott volna tizenöt kilométert.
- Az igazság kiderítésével sikerült kielégítenie a
bizsergető rendőrösztönét, ami annyira kínozta a legutóbbi
beszélgetésünkkor?
- Igen, uram - ismételte a felügyelő.
- Ez esetben felejtsen el mindent. Törölje ki az agyából!
Könnyen lehet, hogy valóban így történt, és a magyarázat
kétségtelenül választ ad minden kérdésre, de a
legfontosabb, amire emlékeznie kell, hogy Kahn volt a
tettes.
- De, uram! - Carmichael kis híján felugrott a székből.
- Amikor kölyök voltam, azt mondták nekem, csak a
fiatal kecskék mennek fejjel a falnak - mondta Penn-Barkis
keskeny mosolylyal. - Kahn tette, mégpedig azért tette ő,
mert Mr. Normanby a miniszterelnökünk, és a megvádolása
ezekkel a bűncselekményekkel szinte egyet jelentene az
árulással.
- A Scotland Yard a politika felett áll, akárcsak a bíróság
és a törvény...
 - Semmi nem áll a politika felett, Carmichael - szakította
félbe Penn-Barkis. - Sajnálom, hogy ilyen fiatalon szerte
kell foszlatnom az illúzióit.
- A törvény...
- Ön azonban megszegheti a törvényt, ha az érdekei úgy
kívánják, igaz? - tette fel a kérdést halkan Penn-Barkis. -
Tegnap fél egykor Farthingot hívta az irodai telefonjáról.
Mivel magyarázza a hívást?
Carmichael fülig elvörösödött.
- Elmondtam Mrs. Kahnnak, hogy új bizonyítékok
bukkantak elő, és számítson a látogatásomra - ismerte el. -
Nem mondtam neki, hogy meneküljön.
- Minden szavukat hallottam, és szerintem a bíróság is
elismerné, elég közel került hozzá, hogy a különbség ne
számítson. Minden elsőbbségi hívást rögzítünk a
rendőrségről, nem tudta? Nem szeretnénk, ha visszaélnének
ezzel a privilégiummal. De nem csak ennyiről van szó. Azt
mondta Roystonnak, hogy hibás személyleírást adjon le a
sajtónak.
Carmichael erre nem tudott mit mondani. Képtelen volt
elhinni, hogy Royston elárulta őt, pedig csak így
történhetett.
- Ó, igen, Roystontól tudom - folytatta Penn-Barkis. -
Szerinte maga azért siklott tévútra, mert kissé beleszeretett
Kahn feleségébe, én viszont ismerem a valódi okot. Nem
valószínű, hogy bármilyen nőbe is beleszeretne, igaz,
Carmichael? Tudunk a kapcsolatáról a... a szolgálójával.
„Hosszú ideje hűséges társ", ezt szokták írni a
nekrológokban az ilyen természetű kapcsolatokról, amikor
a felek ugyanabba a társadalmi osztályba tartoznak.
 Jack. Tudnak Jackről. Carmichael egy pillanatra lehunyta
a szemét. Mindennek vége. Miért sokkal könnyebb
szembenézni a halállal, mint a teljes összeomlással?
- Ha elítélnék magukat, mindkettejüket börtönbe zárnák,
nem is kis időre. - Penn-Barkis újra összeérintette az
ujjhegyeit. - Persze könnyen elképzelhetőnek tartom, hogy
nem kapnának büntetést, hiszen az ilyen ügyekben
hírhedten nehéz bizonyítékokat szerezni, főleg ha senki
sem tiltakozik miatta, és nem kerül sor nyilvános
szeméremsértésre. A bíróság viszont rendszerint
ragaszkodik a bizonyítékokhoz. Ám még ha fel is mentenék
magukat, a későbbiekben aligha élhetnének együtt.
Továbbá a hajlama kitudódása, vagy akár csak a gyanú is
súlyosan árthatna a karrierjének, nem beszélve arról,
hogyan vélekednének magáról a kollégái. Gondolom,
Royston őrmester sem lelkesedne annyira azért, hogy
magával dolgozhasson. Stebbings őrmester is biztosan
undorodna, mivel ő régi vágású előítélettel viseltetik a
magához hasonlókkal szemben.
Vajon Stebbings már tudja? A Yardon általános
vélekedés volt, hogy amit valaki tud, azt Stebbings is tudja.
El tudta képzelni Royston tekintetét, a félrefordulásokat,
ahogy egy kategóriába sorolják őt a
gyermekmolesztálókkal, Normanbyvel és a Charing Cross
metróállomás törzsközönségével.
Penn-Barkis türelmesen várt.
- Nos, Carmichael? Olyan nagyra tartja a törvényt, hogy
magán kívül senki nem hághatja át?
- Nem, uram - felelte mereven a felügyelő.
- De azzal ugye egyetért, hogy törvényt szegett, amikor
úgy látta jónak?
 - Igen, uram.
- Ez esetben biztos vagyok benne, hogy Kahn
bűnösségével is egyetért.
Az ördög szerződése ott volt előtte kiterítve. Mondhatta
volna neki, hogy takarodjon vissza a pokolba, ő pedig
vállalja a következményeket, ám azzal nem ért volna el
semmit. Penn-Barkis nélkül, a törvény apparátusa nélkül a
vádja nem állja meg a helyét, nem tudja bíróság elé állítani
Normanbyt. Egyetlen ember nem ültetheti a vádlottak
padjára a miniszterelnököt, még gyilkosságért sem. Ha kiáll
az igazságért, semmit sem nyer, legfeljebb az elégtételt,
hogy nem kellett csalódnia önmagában. Sovány vigasz
mindazért, amivel szembe kell néznie a jövőben, amikor
börtönbe vonul a rendőrségi privilégiummal való
visszaélésért vagy homoszexualitásért. A másik lehetőség,
hogy meghazudtolja magát és éli tovább az életét, csendben
marad, és végzi a munkáját, amilyen jól csak tudja. Az
egyik oldalon tehát Kahn és a börtön (valamint az igazság,
tette hozzá); a másikon ő maga, Jack és a karrierje.
Igazából nincs választás, de akkor miért érzi úgy, mintha
ólomból lenne a nyelve?
- Igen, uram - mondta alig hallhatóan.
- Tessék?
- Igen, uram - ismételte.
- Nagyon jó. Szükségünk van a magához hasonló
emberekre a szervezetben - bólogatott elégedetten Penn-
Barkis. - Olyanokra, akik az ügy megoldásáig nem
nyugszanak, de akik szükség esetén képesek engedni.
- És mi lesz az idősebb Lady Thirkie-vel, uram? - kérdezte
a felügyelő.
- Penn-Barkis összevonta a szemöldökét.
 - Ez már nem a maga gondja, azonban ha hajlandó
magában tartani az információit, Izzard ma éjjel
valószínűleg meggátol egy zsidó terrorakciót, és nem
robban fel a kis kastélya.
- Köszönöm, hogy elmondta, uram. - Carmichael nem
tudta, abban reménykedjen inkább, hogy a nő is a hallgatás
mellett dönt, amikor hasonló válaszút elé állítják, vagy
abban, hogy az öreg hölgy ragaszkodjon az állításaihoz - és
repüljön a levegőbe. Eszébe jutott, hogyan siratta a fiát, és
inkább az utóbbit tartotta valószínűnek. Arra gondolt,
megpróbálja figyelmeztetni, de nem tehette. Átadta őt
Izzardnak. Ez volt az első árulása. Vajon mennyi időnek
kell eltelnie, hogy őt küldjék bátor, idős asszonyok
felrobbantására?
Penn-Barkis az órájára nézett.
- Jézusom, már majdnem hat óra! Van már programja
vacsorára, Carmichael?
- Igen, uram. - Újabb hazugság. Felfordult a gyomra a
gondolatra, hogy a lelke eladása után még a főnökével
étkezzen.
- Nos, ez esetben nem tartom fel tovább. - Penn-Barkis
felállt és kezet nyújtott neki. Carmichael automatikusan
elfogadta, és csak később jutott eszébe, mit tett. Aztán
lement a földszintre a lifttel, bevonult a mosdóba, és
reszketve állt a tükör előtt. Végül nem szabadult meg a
gyomra tartalmától. Ivott néhány korty vizet.
Senki nem fog az életére törni. A megölése kérdéseket
vetne fel, sokkal egyszerűbb volt őt zsarolni. A
megölésével csak egy hullát kapnának, a zsarolásával
viszont egy eszközt, mégpedig egy igen értékes eszközt.
Néhány évvel ezelőtt egy nemzetközi csempészbandáról
beszélgetett a francia milíciánál és a Gestapónál dolgozó
kollégákkal, és kellemes társaságnak találta őket. Akkor
azon csodálkozott, hogyan tudnak együtt élni saját
lelkiismeretükkel, és hogyan képesek megtenni azokat a
dolgokat, amiket elvárnak tőlük. Most már értette. Lady
Thirkie. Agnes Timms. Vizet locsolt az arcára és a tükörbe
nézett. Ugyanaz a jó öreg Carmichael, ugyanaz a kellemes
angol arc, semmi külső változás.
Kisétált az épületből. Stebbings az egyik fekete
telefonján beszélt, de biccentett és intett a távozó
felügyelőnek.
Legszívesebben hazafelé vette volna az irányt;
mindennél jobban vágyott rá, hogy hazamenjen, lássa
Jacket, becsukja maga mögött az ajtót, kizárja a világot, és
saját kis otthonában keressen biztonságot és megnyugvást.
Előbb azonban még el kellett intéznie valamit.
A séta mellett döntött, az autót a parkolóban hagyta.
Hadd vigye el a rendőrség, egy idő után úgyis rájönnek,
hogy a saját emberüké. Majd a Scotland Yard és a városi
rendőrség elvitatkozik rajta. Az ügyet lezárták, már nem az
ő nevére volt írva. Ettől függetlenül használhatta volna, de
nem akarta.
A séta felszabadította az energiáit. Végigment a
Southampton Row-n, el a Russell Square és a Tavistock
Square mellett, keresztül Bloomsburyn, végig az éjszakára
lezsaluzott boltok mentén. Az utcalányok most kezdték a
műszakot, néhányan őt is leszólították. Undorral nézett
végig vastagon kifestett arcukon és szűk blúzukon. A
nőiesség paródiái lehettek még azok számára is, akik
vonzódtak a női nemhez. Sokan közülük túlságosan fiatalok
voltak, és Carmichael tudta, hogy nem önként választották
ezt a szakmát. Sajnálta őket, még akkor is, ha sértő
szavakkal illették közömbössége miatt. Egykor előkelőnek
számító, mára azonban szinte teljesen elhagyatott házak
mellett haladt el. A gazdagok London más részeibe
költöztek, esetleg vidékre, akár a rákok, melyek maguk
mögött hagyják levetett páncéljukat, hogy aztán halak
foglalják el a helyüket. Szemerkélni kezdett az eső, mire
elérte a King's Cross állomást; felhajtotta a gallérját, hogy
védekezzen a vízcseppek ellen. Sötétnek kellene lennie,
gondolta, vagy legalább ugyanúgy esnie, mint azon az
éjjelen, amikor Roystonnal Bethnal Greenbe mentek.
Amikor elérte Carnden Townt, éppen hetet ütött az óra.
A londoni templomi harangokról szól egy dalocska is, de
Camden Town nem szerepelt benne, hacsak a Szt. Márton
nem ott emelkedett. Ő gondolatban inkább a Fleet Streetnél
lévő Fieldsnél határozta meg a tévesen elnevezett Szt.
Márton helyét. Hiába élt annyi éve Londonban, még mindig
nem tudta pontosan. Mellékutcákon lépdelt keresztül, ahol
gyerekek rajzoltak a járdára krétával, vagy egymással
kergetőztek. Eszébe jutott Lancashire, ahol testvérével a
mocsárvidéken játszottak, eltorlaszolták a patakokat és
ijesztgették a birkákat. London nem volt jó hely a gyerekek
számára. Ám most Lancashire sem lenne biztonságosabb,
sőt más hely sem. A biztonságot most a kompromisszum
jelentette. Tennie kell, amit mondanak neki, és a jó oldalon
kell állnia... nem a törvény vagy az igazság, hanem a
hasznosság oldalán.
Kopogtatott az ajtón. Kis ajtó, egy főbérlő tulajdonában
lévő kis házhoz tartozott. Ki tudja, milyen pénzügyi és
egyéb nyomás alá helyezték Roystont? Szokás szerint
Elvira nyitotta ki.
- Ki az? - hallotta Royston hangját odabentről.
- Szia, Elvira! - köszönt Carmichael.
- Szia, Carmichael bácsi! - Aztán bekiabált a házba: -
Carmichael bácsi az!
Royston kijött odabentről, és megállt a kislány mögött.
- Sajnálom. - Csak ennyit mondott.
Carmichael ügyet sem vetett rá.
- Igazából hozzád jöttem - mondta Elvirának. - Lezártuk az
ügyet.
- Vagyis kapok tőled ajándékot? - A kislány izgatottan
fészkelődött.
- A főnök egyenesen rákérdezett - magyarázkodott
Royston.
- Ha nem tettem volna meg, magának nincs mit
mondania nekik - felelte Carmichael anélkül, hogy ránézett
volna. A zsebében kotorászott. - Tessék, Elvira, tudod mi
ez? - Odadobta Elvirának. Az érme oldalain megcsillant a
fény, először a király fején, majd a hetyke vörösbegyen.
- Egy negyedpennys - jött a válasz rövid tanulmányozást
követően. Ezt az érmét találta Brown holtteste mellett.
- Tudod, mennyit ér? - kérdezte a felügyelő.
- „Négy negyedpennys az egy penny" - idézte a kislány
az óvodai dal ritmusára. - Egy egypennys negyedrésze.
- És mit tudsz venni egy negyedpennysért?
- Komolyan nem akartam... - próbálkozott Royston.
- Nem sokat - felelte Elvira.
- Bármit is akart, maga is hallotta, amit Agnes Timms
mondott, őrmester. - Carmichael Elvira feje fölött
beszélgetett Roystonnal. - Ugyanolyan jól tudta, mint én,
hogy Kahn ártatlan.
- Mit derített ki ma? - érdeklődött Royston.
 Carmichael most nézett rá először, és csak ugyanazt a
becsületes Royston őrmestert látta maga előtt, akit mindig
is ismert. Felsóhajtott.
- Kiderítettem, hogy Kahn tette, bármennyi bizonyítékot
is gyűjtöttem össze, és bármire is utaltak. Kiderítettem,
hogy olyan ember vagyok, aki képes kompromisszumot
kötni, azután továbbmenni. És végül, de nem utolsósorban
kiderítettem, hogy egy negyedpennysért nem sok mindent
lehet kapni.
- Uram... - tiltakozott Royston.
- Tessék, Elvira. - A felügyelő átnyújtott a kislánynak
egy egyfontos bankjegyet. - Ezen valamivel többet
vásárolhatsz. Minden jót, őrmester.
Carmichael intett Royston lányának, és elsétált a
mocskos londoni utcán.